A fordítás az alábbi kiadás alapján kés zült:

Mary E. Pears on: The Beauty of Darknes s

Henry Holt and Com pany, New York, 2016
és
Mary E. Pears on: Morrighan
Henry Holt and Com pany, New York, 2016

Fordította: Miks -Rédai Viktória

Borítógrafika: Rodrigo Adolfo
Tördelés : Kühne Andrea

Copyright © 2016 by Mary E. Pears on

Cover illus tration copyright © Rodrigo Adolfo
Hungarian trans lation © Miks -Rédai Viktória, 2017
Copyright © Gabo Kiadó, 2017

Minden jog fenntartva. A könyv bárm ely rés zletének közlés éhez a kiadó
előzetes hozzájárulás a s züks éges .

A könyv bárm ely rés zletének közlés éhez a kiadó előzetes hozzájárulás a
s züks éges

Elektronikus kiadás v.1.0.

ISBN 978-963-406-468-8

Kiadja GABO Kiadó

www.gabo.hu
gabo@gabo.hu
www.dibook.hu
Felelős kiadó: Földes Tam ás
Felelős s zerkes ztő: Kleinheincz Cs illa
 Rosemary Stimolának,
aki valóra váltja az álmokat.
Az út vége. Az ígéret. A remény.
Egy hely, ahol megszállhatunk.
Ám még nem is látjuk, az éjszaka pedig hideg.
Jöjj elő a sötétből, leány.
Jöjj elő, hadd lássalak.
Van valamim a számodra.
Visszatartom őt; csak rázom a fejem.
A szíve hevesen ver a kezem alatt.
A férfi pihenést ígér. Ételt.
A gyermek kimerült és kiéhezett.
Jöjj elő.
Csakhogy a gyermek is felismeri a hazugságot, és mellettem marad.
Egyedül a sötét védhet meg minket.

Gaudrel utolsó emlékiratai

 ELSŐ FEJEZET

A sötétség gyönyörű volt. Egy árnyék csókja. Simogatás, lágy, mint a

holdsugár. Ez volt a menedékem, ez adott biztonságot, akár a tetőkre
szöktem ki a csillagok halvány fénye alatt, akár egy sikátoron vágtam át a
bátyáimmal, éjféltájt. A sötét a szövetségesem volt. Elfeledtette velem a
világot, amelyben léteztem, és egy másikról szóló álomba vont.
Mélyebbre süllyedtem, nyugalmat keresve. Kedves hangok mormolása
ébresztett. A tintasűrű feketeségben csak egy szeletkét láttam az aranyló
holdból: lebegett, hintázott, állandóan változtatta a helyét, folyton elsiklott
előlem. Illanó fénye egy völgyre terült, és a lelkem megmelegedett.
Megláttam a Gretával táncoló Walthert; mellettük Aszter ropta pörögve a
zenére, amelyet már-már hallani véltem, hosszú haja a válla alá omlott.
Máris itt van az eljöveteli emlékünnep? Ne késlekedjék, kisasszony, szólt
felém Aszter. Telt színek kavarogtak: a csillagok ragyogása violaszínűvé vált,
a holdtányér széle ázott cukorként olvadt szét a fekete égen. A sötétség
egyre mélyült. Melegen. Befogadón. Lágyan.
A rángatást leszámítva.
A ritmusos rázkódás újra és újra megismétlődött. Követelőző volt.
Maradj.
A hang nem eresztett. Hideg volt, ragyogó, éles.
Tarts ki.
Széles, izmos mellkas, fagyos lehelet. Felnyílt a szemem. A hang elvonta
felőlem a semmi takaróját, és lecsapott rám a fájdalom – a zsibbasztó kín a
lélegzetemet is elakasztotta. A szörnyű fény villogott, döfködött, és végül,
amikor már nem bírtam tovább, elhalványodott.
Visszatért a sötétség, és újra hívogatott: tartsak vele. Nem kell lélegezni.
Nem kell tenni semmit.
Félúton lebegtem két világ között, amikor a fejem egy pillanatra kitisztult.
 Ezt jelenti meghalni.

Lia!
Ismét megfosztottak a nyugalmas sötétségtől. A kellemes meleg tűrhetetlen
forrósággá vált. Még több hang zajongott. Élesen. Kiáltva. Mélyen. Túl sok
hang.
A Sanctum… újra a Sanctumban voltam. Katonák, kormányzók… és a
komizár.
Perzselt a bőröm, égett, lángolt. Izzadtam.
Lia, azonnal nyisd ki a szemed.
Parancsok.
Megtaláltak.
Lia!
Felpattant a szemem. A helyiségben kavarogtak a fények és az árnyak,
az alakok, az arcok. Körülvettek. Megpróbáltam elhúzódni, de a heves
fájdalomtól elakadt a lélegzetem. Elmosódott a szemem előtt a kép.
– Lia, ne mozdulj – hallottam.
És aztán megint egymás szavába vágtak. Magához tért. Tartsd vissza.
Ne hagyd felkelni.
Leerőltettem egy korty levegőt a torkomon, és összpontosítottam. Sorra
vettem a fölém hajoló arcokat. Obraun kormányzó és a testőre. Nem álom
volt: valóban elkaptak. És akkor egy kéz gyengéden maga felé fordította a
fejem.
Rafe.
Ő is mellettem térdelt.
Visszapillantottam a többiekre. Már emlékeztem. Obraun kormányzó és
a testőre a mi oldalunkon küzdött. Segítettek a menekülésben. De miért?
Mellettük Jeb és Tavish térdelt.
– Kormányzó – suttogtam; túl gyenge voltam, hogy többet mondjak.
– Sven, fenség – válaszolta, és fél térdre ereszkedett. – Kérem, szólítson
Svennek.
A név ismerősnek tűnt, már hallottam néhány őrült, elmosódott
pillanatban. Rafe nevezte így. Körbepillantottam, igyekezvén rájönni, hol
vagyok. A földön hevertem, egy gyékényen, nehéz, lószagú takarók halma
alatt. Nyeregtakarók voltak.
Megpróbáltam feltámaszkodni fél könyékre, de a kín újra belém mart.
Hátrahanyatlottam, a helyiség forogni kezdett körülöttem.
Ki kell szednünk a szakállas nyílhegyeket.
Túl gyenge hozzá.
Kigyullad a láztól. Csak még jobban elgyengül.
A sebet ki kell tisztítani és össze kell varrni.
Még sosem varrtam lányt.
Az izmok ugyanolyanok.
Hallgattam a vitájukat, és végre eszembe jutott: Malich lőtt rám. Az egyik
nyíl a combomon talált el, a másik a hátamon. Az utolsó emlékem az volt,
hogy a folyó partján fekszem, Rafe pedig a karjába emel, hideg ajka az
enyémre tapad. Mennyi idő telt el azóta? Hol vagyunk most?
Elég erős hozzá. Csináld, Tavish.
Rafe a két keze közé vette az arcomat, és hozzám hajolt.
– Lia, a nyílhegyek mélyre fúródtak. Fel kell vágni a sebeidet, hogy
kiszedjük őket.
Biccentettem.
Nedvesen csillogott a szeme.
– Nem mozdulhatsz. Le kell, hogy fogjalak.
– Jól van – súgtam vissza. – Erős vagyok. Ahogy mondtad. – A hangom
gyengesége meghazudtolta a szavaimat.
Sven megrándult.
– Bárcsak maradt volna némi vörösszeműm a számodra, leányzó. –
Valamit Rafe kezébe nyomott. – Ezt tedd a szájába, hadd harapjon rá.
Tudtam, mire való: hogy ne sikoltozzak. Közel jár az ellenség?
Rafe a fogaim közé igazította a bőr fegyvertokot. Hideg huzat csapta meg
meztelen lábamat, amikor Tavish visszahajtotta a takarót, hogy a combomhoz
férjen, és rájöttem, hogy alig lehet rajtam ruha a pokrócok alatt. Egy alsóing,
ha van egyáltalán valami. Az átázott díszruhát biztosan leszedték rólam.
Tavish valamiféle bocsánatkérést mormolt, de nem vesztegette az időt.
Rafe leszorította a karjaimat, valaki más a lábaimra nehezedett. A kés a
combomba metszett; a mellkasom összerándult, és összeharapott fogaimon
át is kiszakadt belőlem a nyögés. A testem az akaratom ellenére elhúzódott
volna. Rafe erősebben fogott le.
– Nézz rám, Lia! Csak engem nézz! Mindjárt vége.
A szemébe néztem: a kékje szinte perzselt, a pillantása égetett.
Izzadságcseppek formálódtak a homlokán. A penge a nyílhegyet keresve
mélyebbre merült: Rafe arca elmosódott előttem. Gurgulázó hangok
szakadtak ki belőlem.
Nézz rám, Lia.
Szúrás. Metszés.
– Megvan! – kiáltott fel végre Tavish.
Zihálva kapkodtam a levegőt. Jeb valami hűvös anyaggal törölte végig az
arcomat.
Nagyszerűen csinálta, hercegnő, hallottam egy ismeretlen hangot.
A varrás könnyű volt a nyílhegy felkutatásához képest. Számoltam,
hányszor bök a tű a húsomba: tizennégy öltést kaptam.
– És most a hátát – mondta Tavish. – Az egy kicsit nehezebb lesz.

Amikor felébredtem, Rafe mellettem aludt; karja a hasamra nehezedett.

Nem sokra emlékeztem abból, amit Tavish a hátammal művelt, csak annyi
maradt meg, hogy közölte: a nyílhegy a bordámba fúródott, és alighanem ez
mentette meg az életemet. Még éreztem a metszést, a kotorászást, aztán a
rám törő éles kín mindent elmosott. Végül, akárha száz mérföldnyi
távolságról, Rafe a fülembe suttogta: kint van.
Nem messze, egy kövekből rakott körben kicsiny tábortűz égett, a fénye
egy közeli falra vetült, ám a menedékünk többi része árnyékban maradt.
Egy nagyobb barlangban lehettünk. A lovak halk nyihogását is hallottam:
szintén bent pihentek, mellettünk. A tűz másik oldalán Jeb, Tavish és Orrin
aludt a saját gyékényén, bal felől pedig, hátát a barlang falának vetve
Obraun kormányzó – Sven – ült.
Most először értettem meg a maga teljességében. Ez volt Rafe négy
embere, az a négy, akikben nem bíztam. A kormányzó, a testőre, a
lepénykészítő, a tutajácsoló. Fogalmam sem volt, hol vagyunk, de a csekély
esély dacára is áthoztak minket valamiképpen a folyón. Mindannyian
életben maradtunk. Leszámítva…
A fejem is belesajdult, amíg megpróbáltam mindent megérteni. A
szabadságunkért mások nagy árat fizettek. Ki veszett oda a vérfürdőben, és
ki élte túl?
Megpróbáltam leemelni magamról Rafe karját, hogy felülhessek, de már
az apró mozdulattól is tüzesen nyilallt a hátamba a fájdalom. Sven felriadt a
mocorgásra, és kihúzta magát.
– Ne próbáljon felülni, fenség. Korai még.
Biccentettem, és kimérten lélegeztem, amíg enyhült a fájdalom.
– A bordája csaknem biztosan megrepedt a nyíl becsapódásától. A
folyóban talán még több csontját is megrepesztette. Pihenjen.
– Hol vagyunk? – kérdeztem.
– Egy kis rejtekben, amit évekkel ezelőtt fedeztem fel. Hálás vagyok,
amiért még megtaláltam.
– Meddig voltam eszméletlen?
– Két napig. Az a csoda, hogy életben maradt.
Emlékeztem – elmerültem a folyóban, vergődtem, a víz felvetett,
teleszívtam a tüdőmet, majd az örvény ismét lerántott. Aztán ismét.
Sziklakövekbe, uszadékfába próbáltam kapaszkodni, de minden kisiklott az
ujjaim közül, aztán már csak azt láttam elmosódva, hogy Rafe fölém hajol.
Sven felé fordítottam a fejem.
– Rafe talált rám a parton.
– Tizenkét mérföldön át cipelte, mielőtt rátaláltunk. Azóta most alszik
először.
Rafe-re pillantottam: megviselt arcát horzsolások éktelenítették. Bal
szeme felett egy vágás vöröslött. A folyó vele is elbánt.
Sven elmesélte, miként navigálta ő, Jeb, Orrin és Tavish a tervezett
kikötőhelyre a tutajt. A saját lovaikat, fél tucat harcban szerzett vendaival
együtt, egy hevenyészett karámban hagyták, de több elszökött közülük.
Kézre kerítettek, ahányat tudtak, felpakolták a készleteket a közeli romok
közé rejtett nyergekkel együtt, és megindultak visszafelé, hogy átkutassák
értünk a partot és az erdőt. Végül ráakadtak a nyomainkra, és azokat
követve ránk is. Utána egész éjszaka vágtattak, hogy elérjék ezt a
menedéket.
– De ha ti megtaláltátok a nyomokat, akkor…
– Ne aggódjon, fenség. Hallgassa csak!
Sven oldalra hajtotta a fejét. A barlangba mély vonítás szűrődött be.
– Hóvihar – közölte. – Nem lesznek nyomok, amiket kövessenek.
Nem tudtam, áldásnak vagy akadálynak vegyem-e a vihart – hiszen a mi
továbbhaladásunkat is gátolja. Emlékeztem Bernette néném meséire,
amelyeket nekem és a fivéreimnek mondott az otthona hatalmas, fehér
viharairól, amelyek eltakarták az eget és a földet, és olyan magas
hóhalmokat hagytak maguk után, hogy ő és a testvérei csak erődváruk
második emeleti ablakaiból léphettek ki. A szánkóikat úszóhártyás lábú
kutyák húzták.
– De végül megpróbálnak majd követni – jelentettem ki.
Sven bólintott.
Megöltem a komizárt. Griz felemelte a kezem a törzsek előtt, márpedig
ők jelentették Venda gerincét. Egyszerre kiáltott ki királynővé és
komizárrá, a törzsek pedig ujjongtak. Csak a holttestem alapozhatná meg
egy következő uralkodó jogát a trónra. Úgy véltem, Malich lenne az.
Igyekeztem nem gondolni rá, mi történhetett Kadennel. Nem engedhettem
meg magamnak, hogy a gondolataim őfelé kanyarodjanak, az arca mégis
megjelent előttem, úgy, ahogy utoljára láttam: fájdalommal telve, elárulva.
Malich levágta őt is? Vagy egy másik honfitársa tette? Ellenük fogott
fegyvert, énmiattam. Végül engem választott, nem a komizárt. Talán a
hóban heverő gyermekholttest volt az utolsó csepp a pohárban, amitől más
belátásra tért? Mert én amiatt tettem, amit tettem.
Megöltem a komizárt. Könnyű volt. Sem tétovázás, sem megbánás
nem tartott vissza. Anyám szemében immár alig volnék több egy állatnál?
Semmit sem éreztem, amikor belédöftem a kést. Semmit, amikor újra
szúrtam, mindössze a hús és a belek gyenge ellenállását. Akkor sem,
amikor még három vendait elpusztítottam utána – vagy ötöt? A döbbent
arcok távoli, elmosódott képe összekeveredett.
De minden túl későn történt, hogy megmentsem Asztert.
Most a kislány arca jelent meg előttem. Elviselhetetlen volt.
 Sven egy tál levest emelt a számhoz, mondván, hogy szükségem van a
táplálékra, de én már éreztem, hogy közeledik a sötétség. Hálásan
hagytam, hogy elborítson.
 MÁSODIK FEJEZET

A csendre ébredtem. A vihar vonítása elhallgatott.

Nyirkos hajszálak tapadtak a homlokomra. Reméltem, az izzadás annak
a jele, hogy végre lemegy a lázam – és akkor meghallottam a feszült
suttogást.
Óvatosan résnyire nyitottam a szemem, hogy a pilláim alól kileshessek.
A barlangba lágy fény szűrődött be; a többiek szorosan egymás mellett
kuporogtak. Most miféle titkokat rejtegetnek?
Tavish a fejét rázta.
– A viharnak vége. Ők is nekiindulnak. Haladnunk kell.
– Túl gyenge a lovagláshoz – ellenkezett Rafe halkan. – Ráadásul a híd is
megrongálódott. Nem jutnak át. Van időnk.
– Ez igaz – ismerte be Sven –, de a folyónak van alsó folyása is. Majd
átkelnek ott.
– Nekünk is jó egy hét lovaglásba került a Sanctumtól – vetette ellen
Jeb.
– És most, a havon át még több lesz – tette hozzá Rafe, és belekortyolt
gőzölgő bögréjébe.
– A hó minket is lelassít – figyelmeztette Tavish.
Orrin előre-hátra billegett guggoltában.
– Akasszatok fel, de alighanem úgyis azt hiszik, hogy mind meghaltunk.
Én azt hinném. Ezen a pokolbéli folyón senki sem juthat át élve.
Rafe megdörgölte a tarkóját, aztán megrázta a fejét.
– Csakhogy mi mégis átjutottunk. És ha nem találnak tetemeket lejjebb,
ők is tudni fogják.
– Viszont hiába kelnek át ők is, attól még fogalmuk se lesz, merre
vagyunk. Akárhol partra szállhattunk. Több száz mérföldnyi partszakaszt
kell átkutatniuk, és nincsenek nyomok, amiket követhetnének.
 – Még nincsenek – szúrta közbe Tavish.
Sven megfordult, és a tűz mellé lépett. Lehunytam a szemem; csak
hallottam, hogy valamit önt a kannából az ónbögréjébe. Aztán megéreztem,
hogy megállt fölöttem. Rájött, hogy felébredtem? Nem nyitottam ki a
szemem, amíg meg nem hallottam, hogy visszamegy a többiekhez.
A vita folytatódott. Mérlegelték a lehetőségeiket; Rafe egyre a maradás
mellett érvelt, amíg meg nem erősödöm. Vajon önmagát és a többieket is
veszélybe sodorja miattam?
Mintha most ébrednék, motyogva szólaltam meg.
– Jó reggelt. Rafe, felsegítenél?
Mind felém fordultak, és várakozón néztek rám. Rafe hozzám sietett, és
letérdelt mellém, majd a homlokomra szorította a kezét.
– Még mindig lázas vagy. Túl korai…
– Jobban vagyok. Csak… – Rafe azonban a vállaimnál fogva lent tartott.
– Pisilnem kell, Rafe – közöltem; ez megakasztotta. Zavartan hátranézett
a válla felett a többiekre.
Sven vállat vont, mint aki nem tudja, milyen tanácsot adhatna.
– Még gondolni se merek a rengeteg méltatlanságra, ami az elmúlt
napokban történhetett velem – folytattam. – De most már magamnál
vagyok, és egyedül fogom elvégezni a dolgomat.
Rafe biccentett, és óvatosan talpra segített. Minden erőmmel arra
koncentráltam, hogy ne grimaszoljak. Lassan, esetlenül, kínlódva
kecmeregtem fel: akármilyen kis mértékben nehezedtem rá öltésekkel díszes
lábamra, a mozdulatok villámló fájdalma egészen az ágyékomig szaladt.
Teljes súlyommal Rafe-re támaszkodtam, szédültem, forgott körülöttem a
világ, és az ajkam felett verejték ütött ki, de tudtam, mindannyian engem
figyelnek, és felmérik az erőmet. Mosolyt kényszerítettem az ajkamra.
– Tessék, így máris jobb. – Az illem kedvéért összefogtam magamon a
takarót, mert csak az alsóruháim maradtak rajtam.
– A ruhád mostanra megszáradt – mondta Rafe. – Segíthetek felvenni.
Rámeredtem a sziklára terített esküvői ruhára; a különböző anyagú
foltok festékei összemosódtak a varrásoknál. A súlya a víz alá rántott,
csaknem megölt. Ránézve csak a komizárt láttam magam előtt, éreztem a
karomon végigfutó ujjai érintését, amivel sajátjaként jelölt meg. Tudtam, a
többiek is érzik a vonakodásomat, de nem akadt más, amit felvehettem
volna. Éppen csak megmenekültünk, abban, ami rajtunk volt.
– Van egy tartalék nadrágom a nyeregtáskámban – szólalt meg Jeb.
– Tartalék nadrágod? – Orrin hitetlenkedve tátotta el a száját.
– Hát persze hogy neked van. – Sven a szemét forgatta.
– Levághatjuk a ruha alját, hogy tunika legyen belőle – jegyezte meg
Tavish.
Odébb léptek: úgy tűnt, mind örülnek, hogy valamivel elfoglalhatják
magukat, és nem kell az én személyes dolgomra figyelniük.
– Várjatok! – szóltam utánuk, mire mind megálltak és felém fordultak.
– Köszönöm nektek. Rafe elmondta, hogy ti vagytok a dalbrecki katonák
legjobbjai. Most már tudom, hogy nem túlzott a képességeiteket illetően. –
Svenre pillantottam. – És elnézést, amiért a disznókkal akartam megetetni a
fejhúsodat.
– Ilyen a katona élete, fenség – mosolyodott el Sven, aztán meghajolt.

Rafe lábai között ültem, a mellkasának dőlve. Mindkét karjával átölelt; egy
közös takaró borított be mindkettőnket. A barlang szájához közel
telepedtünk le, és néztük, ahogy a nap a hegylánc csúcsai közé bukik. Nem
volt szép naplemente. Az ég ködös szürkében úszott, a hegyek felett koszos
halotti lepelként terültek el a felhők – de arra volt az otthonunk.
Gyengébbnek bizonyultam, mint hittem magamról. Csak néhány lépést
tettem meg egyedül a barlang egyik elágazásánál, hogy elvégezzem a
dolgomat, de neki kellett dőlnöm a falnak. Elintéztem, amit kellett, de utána
Rafe-ért kellett kiáltanom, hogy támogasson vissza. Ő ehelyett a karjába
kapott, mintha pihekönnyű lennék, és amikor megkérdeztem, hol vagyunk,
kihozott a barlang szájához. Csak a mérföldeken át elterülő fehér vásznat
láttam: egy hóviharos éjszaka tökéletesen átváltoztatta a vidéket.
Elszorult a torkom, amikor az utolsó napsugár kihunyt. Most már nem
volt semmi, amire összpontosítsak, és a szemem előtt más képek jelentek
meg. A saját arcom. Hogy lehet, hogy látom a saját rémült
arckifejezésemet? Mintha valahonnan a magasból tekintettem volna le, egy
olyan isten kilátójából, aki segíthetett volna. Minden lépés újra lepergett a
fejemben, és próbáltam kitalálni, mit tehettem volna másképp – vagy mit
kellett volna másképp tennem.
– Nem a te hibád, Lia – szólalt meg Rafe, mintha ő is látná Aszter képét a
gondolataim között. – Sven egy fentebbi gyalogjárón várt, és látta, mi
történt. Semmit sem tehettél.
Levegőért kaptam; elnyomtam a zokogást. Nem volt alkalmam, hogy
meggyászoljam a halálát. Csak néhány hitetlenkedő kiáltás hangzott el,
mielőtt megkéseltem a komizárt, és minden kicsúszott az irányításunk alól.
Rafe a takaró alatt az ujjaim közé fűzte a sajátjait.
– Szeretnél beszélni róla? – suttogta az arcom mellett.
Nem tudtam, miként tehetném. Túl sok érzés gabalyodott össze a
fejemben. Bűntudat, harag, és mélységes megkönnyebbülés, amiért életben
maradtam, és Rafe és négy társa szintén; hála, amiért itt lehettem Rafe
karjaiban. Egy második esély. A szebb végkifejlet, amit Rafe ígért. Ám a
következő lélegzetvétellel elborított a fojtó bűntudat, amiért így érzek.
Hogyan könnyebbülhetek meg, amikor Aszter halott?
És újra lecsapott rám a komizár iránti düh is. Meghalt. Megöltem. És
mégis, minden szívdobbanással azt kívántam, bárcsak újra megölhetném.
– Körbe-körbejárnak a gondolataim, Rafe – ismertem be. – Mint a tető
alatt csapdába esett madár. Nem talál kiutat, nem látja az ablakot, ahol
kimenekülhetne. Én sem tudom helyretenni magamban ezt az egészet. Mi lett
volna, ha…
– Mit tehettél volna? Vendában maradsz? Hozzámész a komizárhoz? A
szócsöve leszel? Aszternek is a hazugságait szajkózod, amíg ő is ugyanolyan
romlottá nem válik, mint a többiek? Feltéve, ha elég sokáig élsz hozzá.
Aszter a Sanctumban dolgozott. Már azelőtt is a veszély torkában élt,
hogy te odakerültél.
Emlékeztem a kislány szavaira: itt semmi sem biztonságos. Ezért is
ismerte olyan jól a titkos rejtekutakat. Mindig akadt egy járat, ahol sebesen
elmenekülhetett. Éppen csak most nem, mert rám ügyelt saját maga
helyett.
A pokolba is, tudnom kellett volna!
Tudnom kellett volna, hogy nem fog rám hallgatni. Megmondtam neki,
hogy menjen haza, de ez kevésnek bizonyult. Aszter mindenből ki akarta
venni a részét. Olyan nagyon szeretett volna örömet szerezni – büszkén
rakta elém a frissen kipucolt bakancsomat, görnyedten surranva
megszerzett egy kihajított könyvet az alagutakban, átvezetett a járatokon,
a szobai árnyékszékbe rejtette a késemet. Folyton segíteni akart. Nagyon
hangosan tudok fütyülni! Így könyörgött, hogy maradhasson. Aszter
nagyon akart egy…
Egy esélyt.
Csak egy esélyt akart. Kiutat, egy nagyobb történetet, mint amit
megírtak neki. Ahogy én is.
Mondja meg a papámnak, hogy megpróbáltam, kisasszony. Egy
esélyt, hogy a kezébe vehesse a sorsát. Számára azonban lehetetlen volt a
szökés.
– Elhozta a kulcsot nekem, Rafe. Bement a komizár szobájába, és
kilopta onnan. Ha nem kérem meg…
– Lia, nem te vagy az egyetlen, aki megkérdőjelezi a döntéseit.
Mérföldeket gyalogoltam úgy, hogy félholtan hevertél a karomban, és
minden egyes lépéssel azt kérdeztem magamtól, mit tehettem volna
másképp. Százszor is felelősségre vontam magam, amiért nem válaszoltam a
leveledre. Ha akkor rááldozok két percet, minden másképp alakulhatott
volna. De végül félre kellett raknom ezt a gondolatmenetet. Sehová sem
vezet, ha túl sok időt töltünk a múlt boncolgatásával.
A mellkasának döntöttem a fejem.
– Éppen oda jutottam, Rafe. Sehová.
Felemelte a kezét, behajlított ujjaival gyengéden végigsimított az államon.
– Lia, ha egy csatát elveszítünk, át kell csoportosítanunk a haderőt, és
újra előretörnünk. Ha kell, egy másik útvonalon. De ha túl sokat rágódunk
minden egyes tettünkön, az megbénít, és a végén egyáltalán nem teszünk
semmit.
– Ezek egy katona szavai – feleltem.
– Igaz. Ez vagyok én, Lia. Egy katona.
És egy herceg. Akit mostanra legalább annyira kézre akar keríteni a
tanács, mint a hercegnőt, aki leszúrta a komizárt.
Csak remélhettem, hogy a vérfürdőben elhullottak a legrosszabbak. A
legjobb minden bizonnyal áldozatul esett.
 HARMADIK FEJEZET

RAFE

Megcsókoltam, és óvatosan lefektettem a takarókból készített fekvőhelyre.

A karomban aludt el, egy mondat közepén, de még akkor is erősködött
volna, hogy vissza tud jönni egyedül. Betakartam, és kiléptem Orrin mellé,
aki a vacsora sütögetésével volt elfoglalva.
Tápláld a dühödet, Lia, mondtam neki. Használd ki. Tudtam, hogy a
bűntudat megölné, és kibírhatatlan volt a gondolat, hogy még többet
szenvedjen azok után, amiken keresztülment.
Orrin egy sziklakiszögellés alatt rakott tüzet, hogy eloszlassa a füstöt. A
biztonság kedvéért – habár a levegőben szürke pára függött. Még ha valaki
a horizontot fürkészné is, akkor sem láthatná meg.
A többiek a parázsnál melegedtek; Orrin megforgatta a nyársat.
– Hogy van? – kérdezte Sven.
– Gyenge. Fájdalmai vannak.
– Mindenesetre jól színészkedik – jegyezte meg Tavish.
Egyikünket sem tévesztette meg Lia mosolya; a legkevésbé engem.
Engem is összevissza vert-zúzott a folyó sodrása, felszakadt az ujjaimon a
bőr, megrándultak az izmaim. És engem nem szúrt át mindennek a tetejébe
két nyílvessző. Lia sok vért vesztett, nem csoda, hogy beleszédült, ha fel
kellett állnia.
Orrin helyeslőn a sötét aranybarnára piruló borzpecsenye felé biccentett.
– Ez majd helyrehozza. Egy jó evés, aztán…
– Nem csak testi fájdalmai vannak – hűtöttem le. – Aszter halála
nyomasztja. Minden lépését megkérdőjelezi.
Sven összedörzsölte a kezeit a parázs felett.
 – Így gondolkodik egy jó katona. Elemzi a korábbi tetteit, és…
– Tudom, Sven, tudom! – csattantam fel. – Átcsoportosítja az erőit,
aztán továbbhalad. Ezerszer elmondtad már. De Lia nem katona.
Sven visszadugta a kezét a zsebébe. A többiek óvatosan sandítottak
rám.
– Talán nem olyan katona, mint mi vagyunk – mondta Jeb –, de attól
még nem kevésbé katona.
Jeges pillantást vetettem rá. Hallani sem akartam róla, hogy Lia katona
lenne. Belefáradtam, hogy veszélyben tudjam őt, és nem kívántam még több
bajt hívni a fejére.
– Megyek, megnézem a lovakat – közöltem, és otthagytam őket.
– Jó gondolat! – kiáltott utánam Sven.
Tudták, hogy a lovakat megnézni felesleges. Egy bükkönyös pászmában
pányváztuk ki őket, biztonságosan.
Attól még nem kevésbé katona.
Sokkal több mindenre visszagondoltam tizenkét mérföldes gyaloglásom
alatt, mint arra a hibámra, hogy nem válaszoltam a levelére. Újra és újra
magam előtt láttam Grizt, amint a magasba emeli Lia kezét, és királynőnek,
komizárnak kiáltja ki. Abban a pillanatban leolvastam Lia arcáról a
riadalmat; emlékeztem, hogy fellobbant bennem a düh. A vendai barbárok
igyekeztek még mélyebben belemélyeszteni a karmaikat, pedig már így is
elég kárt tettek.
Nem a királynőjük, sem a komizárjuk. Ahogy nem is katona.
Minél előbb biztonságban eljuttatom Dalbreckbe, annál jobb.
 NEGYEDIK FEJEZET

Egyenként letérdepeltek előttem, és formálisan is bemutatkoztak. Habár

már láttak félmeztelenül, és a lehető legközvetlenebb módon fogtak le, amíg
varrtak, talán most először jutott eszükbe, hogy meglehet, elég sokáig élek,
hogy később is emlékezzek rá.
Sven Haverstrom, a Dalbrecki Királyi Gárda ezredese, Jaxon
koronaherceg kijelölt tisztiszolgája. A többiek vihogtak, amikor ezt
meghallották. Egyáltalán, nagyon is szabadszájúan osztogatták a
szurkálódásokat és csipkelődéseket, még a náluk magasabb rangban álló
tisztnek is, ám Sven nem maradt adósuk.
Jeb McCance hadnagy, falworthi különleges erők.
Tavish Baird hadnagy, taktikai tiszt, negyedik zászlóalj.
Orrin del Aransas hadnagy, Falworthi első támadóíjász-egység.
Tétován beharaptam a szám szélét, aztán felvontam a szemöldökömet.
– Akkor elhihetem, hogy amit hallottam, ezúttal már az igazi nevetek és
beosztásotok?
Egy másodpercig zavartan néztek vissza rám, aztán felnevettek, mert
rájöttek, hogy én is ugratom őket.
– Úgy van – felelte Sven –, habár abban a fickóban nem nagyon bíznék,
akire épp támaszkodsz. Azt állítja, hogy herceg, holott nem több, mint
egy…
– Na, elég – vágott közbe Rafe. – Ne fárasszátok ki teljesen a
hercegnőt az oktondi csaholásotokkal.
Mosolyogtam, mert nagyra értékeltem a könnyedségüket, ugyanakkor
éreztem, hogy valami feszültség húzódik meg mögötte; erőfeszítésbe került,
hogy eltitkolják a helyzetünk komorságát.
– Kész a pecsenye – jelentette be Orrin. Rafe segítségével letelepedtem
egy nyergekből és takarókból összerakott háttámasz elé. Behajlítottam a
lábamat, és ismét belém szúrt a tüzes nyilallás, mintha csak most talált volna a
vessző a húsomba. Elharaptam a nyögést.
– Hogy van a lábad meg a hátad? – kérdezte Tavish.
– Jobban – válaszoltam, amikor rendesen kaptam levegőt. – A
címeidhez hozzá kellene fűznöd a képzett felcsert is, azt hiszem.
Orrin figyelte, ahogy eszem, mintha minden falattal a főzőtudományát
ítélném meg. A csontokból meg némi tarlórépából levest is főzött a sült
mellé. A jelek szerint nem csak Jeb tett félre néhány luxuscikket a zsákjában.
A beszélgetés az étel körül forgott, elsorolták, miféle vadakat láttak még,
amikből pecsenye készülhet – szarvast, oposszumot, hódot. Könnyű téma volt,
nem úgy, mint a reggeli tervezgetés, amit megpróbáltak eltitkolni előlem.
Eltüntettem az ételt, és visszafordítottam a társalgást a fontosabbak
irányába.
– Nos, úgy tűnik, egy hét előnyünk van – jegyeztem meg.
Mindannyian elhallgattak, egymásra sandítva igyekeztek gyorsan
felmérni, mennyit mondtak ki ma reggel, és mennyit hallhattam meg.
Rafe a kézfejével megtörölte a szája sarkát.
– Kettő, a sűrű havazást is hozzászámítva.
Sven megköszörülte a torkát.
– Úgy van. Két hét, fensé…
– Lia – szakítottam félbe. – Hagyjuk a formaságokat, ezen már nagyon
is túl vagyunk, vagy nem?
Mindannyian Rafe-re néztek, tőle várták a döntést, ő pedig biccentett.
Csaknem elfelejtettem, hogy ő az uralkodójuk. A hercegük. Mindannyiuknál
magasabb rangban áll, Svent is beleértve.
– Rendben. Lia – biccentett rá Sven.
– Legalább két hét – helyeselt Orrin. – Akármit is tett Rafe a
hídszerkezetbe, jó munkát végzett.
– Liától kaptam – felelte Rafe.
Erre megint rám néztek, olyan meglepetéssel az arcukon, mintha azon
gondolkodnának, vajon valamiféle morrighani mágiát használtam-e.
Elárultam nekik, hogyan találkoztam a tudósokkal a Sanctum alatti
termekben, akik az Ősök titkait igyekeztek kibetűzni, és elkészítették a
nagy erejű, átlátszó folyadékot, amit átadtam Rafe-nek. Leírtam a komizár
városnyi, titkos seregét is, és mindazt, aminek tanúja lettem, beleértve a
száguldó brezalotokat is, a hátukon a tűzviharrá robbanó csomagokkal.
– A komizár a tervei szerint először Morrighant rohanta volna le, aztán a
többi királyságot is. Mindet akarta.
Sven vállat vont, és nagyjából megerősítette a szavaimat, mondván, hogy
a komizár az egekbe dicsérte a serege erejét, amelyet a kormányzók és a
tartományaik fizettek.
– De a kormányzóknak legalább a fele kétkedett. Azt gondolták, felfújja
a számokat, tódít a képességeikről annak érdekében, hogy nagyobb tizedet
csikarjon ki belőlük.
– Te láttad azt a várost? – kérdeztem. – Egyáltalán nem tódított.
– Én magam nem, de azok a kormányzók, akik látták, nem voltak
meggyőzve.
– Valószínűleg csak több mézet akartak a madzagra. Tudom, mit láttam.
Semmi kétség, hogy azzal a sereggel, azokkal a fegyverekkel, amiket
összegyűjtött, Venda könnyedén legyűrheti Morrighant… és Dalbrecket is.
– Dalbreck seregét senki nem képes legyűrni! – horkant fel Orrin.
Jelentőségteljes pillantással feleltem.
– Morrighannek az ellenséges múltban mégis sokszor sikerült már. Vagy
talán Dalbreckben nem oktatnak történelmet?
Orrin zavartan nézett rám, aztán a kezében tartott leveses csajkára.
– Az régen volt, Lia – avatkozott közbe Rafe. – Jóval az apám… és a te
apád uralma előtt. Az idők változnak.
Nem kerülte el a figyelmemet, milyen rossz véleménye van apám
uralkodásáról, és furcsa módon ettől rám tört a vágy, hogy megvédjem őt.
Ugyanakkor Rafe jól látta a helyzetet: a dalbrecki sereg méretéről fogalmam
sem volt, ám a morrighani az elmúlt évek során csak zsugorodott. Most már
az is megfordult a fejemben, hogy vajon a kancellár keze volt-e a dologban,
hogy könnyebb célponttá tegye az országot –, ám azt nem hittem, hogy
egymagában, a kincstár felügyelőjeként képes lett volna ezt véghezvinni, még
a királyi akadémikus segítségével sem. Lehetséges, hogy a kormány több
tagja is részt vesz az összeesküvésben?
Rafe kinyújtotta és a térdemre tette a kezét; talán neki is feltűnt, milyen
élesen vágott vissza.
 – Nem számít – mondta. – Ha létezik is ilyen sereg, a komizár számító
hatalomvágya nélkül szét fog zilálódni. Malichnak nincs elég esze, hogy
katonai vezető legyen, ráadásul a tanácstagok sem hűségesek iránta.
Mostanra talán már nem is él.
A kép – Malich gonosz feje átgurul a Sanctum kőpadlóján – szívet
melengető volt. Mindössze azt bántam, hogy nem én gurítottam le a
nyakáról. De ki más tölthetné be a hatalmas komizár szerepét? Tyrick
chievdar? Yanos kormányzó? Vagy Trahern, a rahtanok közül?
Határozottan ők voltak a legundokabbak és legelszántabbak a tanács
maradék tagjai közül, de biztosra vettem, hogy egyikük sem birtokolja a
kellő, kifinomult ravaszságot, amellyel megszerezhetnék az összes tanácstag
hűségét, és még kevésbé lennének képesek megvalósítani a komizár szédítő
álmait. Csakhogy megengedhet-e magának egy királyság efféle
előfeltevéseket, amikor ilyen nagy a tét? Morrighant figyelmeztetni kell,
hogy felkészülhessen a lehetséges veszélyre.
– A két hét bőven megvan. – Jeb megpróbált visszatérni a bőséges
előnyünk jelentette könnyebb témára. Letépett magának egy újabb darabot
a borzhúsból. – A Sanctum teljesen felfordult, amikor elszöktünk, és ha
többen is igyekeznek megszerezni a hatalmat, talán nem is indulnak meg
azonnal a csendesebb vizek felé.
– De igen. – Sven hűvös, szürke szemmel méregette Rafe-et. – A kérdés
nem az, hogy milyen hamar indulnak, hanem hogy hányan. Nemcsak Lia a
célpontjuk, a te fejed is sokat ér. A dalbrecki koronaherceg ellopott valamit,
ami a számukra értékes, ráadásul a csalásával hatalmas csorbát ejtett a
büszkeségükön.
– A komizár büszkeségén – javította ki Rafe –, ő pedig meghalt.
– Talán.
Hitetlenkedve néztem Svenre, a szívem hideg csomóvá szorult össze.
– Ebben nincs helye kétségnek. Kétszer szúrtam meg, és meg is
csavartam a pengét. Felszabdaltam a beleit.
– És láttad kiszenvedni? – tudakolta Sven.
Láttam-e?
Egy pillanatig gondolkodtam, hogy alapos választ adhassak.
– A földön feküdt. Csak néhány lélegzetvételnyi ideje lehetett hátra –
feleltem. – Ha nem is vérzett el, a fertőzés elviszi. Fájdalmas halál. Néha
lassú, de hatékony.
Válasz helyett csak hallgattak, és egymásra sandítottak.
– Nem, még nem szúrtam hasba senkit azelőtt – magyaráztam. – De
három bátyám katona, és ők mindent elmondtak. A komizárnak semmi
esélye nem volt, hogy túlélje a sebesülését.
Sven hosszan kortyolt a bögréjéből.
– Téged hátba lőttek egy nyíllal, aztán belezuhantál a kavargó, jeges
folyóba. Ez sem jó esély, te mégis itt vagy. Amikor elrohantunk a
teraszról… a komizárt elvitték.
– Ez semmit sem jelent – szegeztem ellen, de a hangomat pánik színezte.
– Ulrix, vagy valamelyik őr odébb vihette a testét. A komizár meghalt!
Rafe letette a csajkát; a kanala zörögve ütődött az oldalának.
– Igaza van, Sven. Láttam, amint Ulrix átvonszolja a kapun, és felismerek
egy hullát, ha látom. Nem kérdés, a komizár halott.
Feszült csend nyúlt el köztük, aztán Sven némán bólintott, tudomásul véve
Rafe szavait.
Addig észre se vettem, hogy előredőlök; most ismét nekitámaszkodtam a
takarókupacnak, amelyet Rafe rakott össze nekem. Elborított a kimerültség,
nedvességet éreztem a hátamon.
Rafe a homlokomra tette a kezét.
– Újra belázasodtál.
– Csak a tűz teszi, meg a forró leves – ellenkeztem.
– Akármi az oka, pihenned kell.
Nem vitatkoztam. Megköszöntem Orrinnak a vacsorát, aztán Rafe
segítségével az alvógyékényemhez botorkáltam. Ez az utolsó néhány lépés
teljesen kimerített, alig bírtam nyitva tartani a szemem, amíg Rafe eligazgatta a
fekvőhelyemet. Napok óta nem beszéltem vagy mozogtam ennyit.
Fölém hajolt, kisimította a nedves hajszálakat az arcomból, aztán
homlokon csókolt. Amikor fel akart állni, elkaptam a karját, mert eszembe
villant, mi mást látott még.
– Biztosra veszed, hogy meghalt?
– Igen – bólintott. – Ne aggódj. Megölted őt, Lia. Most pihenj.
– És mi van a többiekkel, Rafe? Gondolod, hogy ők túlélték? Faiwell
kormányzó, Griz, Kaden?
Kaden nevének említésére megfeszült az álla. Csak sokára válaszolt.
– Nem – jelentette ki végül. – Szerintem nem élték túl. Te is láttad a
beözönlő sereget, amikor megléptünk. Kadennek és a többieknek nem volt
hova menekülniük. És ott volt Malich is… amikor utoljára láttam Kadent,
ővele küzdött. Ha Malich lejutott a folyóhoz, kitalálhatod, mi lett Kadennel.
Ki nem mondott szavaitól felszakadt bennem a fájdalom – Kaden tehát
már nem tudta feltartóztatni Malichot.
– Azt kapta, amit megérdemelt – folytatta Rafe halkan.
– De hiszen segített, hogy megszökhessünk.
– Nem. Azért rántott kardot, hogy megvédje az életedet, és ezért hálás
vagyok neki, de nem igyekezett kijuttatni téged onnan. Fogalma sem lehetett
arról, hogy van módunk megszökni.
Tudtam, hogy igaza van. Kaden és Griz a saját okaiknál fogva akartak
Vendában tartani, és nem azért emeltek fegyvert a fivéreikre, hogy a
kijutásomat elősegítsék.
– Közülük való volt, Lia. Úgy halt meg, ahogy élt.
Lehunytam a szemem. A kimerültségtől amúgy is alig bírtam már nyitva
tartani. Az ajkam égett a láztól, saját elmotyogott szavaim marták fel.
– Ez a sors fintora. Nem volt közülük való. Morrighani volt. Nemesi
szülött. Csak azért fordult Vendához, mert a sajátjai elárulták. Ahogy én is.
– Mit mondtál?
Ahogy én is.
Hallottam, hogy Rafe odébb lépked, aztán újra suttogást hallottam, ám
ezúttal nem bírtam kivenni, miről beszélnek. A fojtott szavak és a sötétség
elborított, mint a selymes, fekete köd.

Felriadtam; körülnéztem, próbáltam rájönni, mi ébresztett fel. Egy álom?

De nem bírtam felidézni semmit. Rafe mellettem aludt, a karja védelmezőn
fonódott a derekamra, mintha valaki elragadhatna. Jeb egy kősziklának
támaszkodva ült, meztelen kardja a keze ügyében. Őrködött, ám a szemét
lehunyta. Ha két hét előnyünk van, miért érzik szükségét, hogy őrt állítsanak?
Persze jöhetnek vadállatok, amelyek úgy vélik, ebben a szép, tágas
barlangban jó lesz meghúzódni. Orrin említette, hogy párduccsapásokat
látott.
Jeb biztosan megpakolta a tüzet, mert áradt belőle a forróság, az én
hátamon mégis végigszaladt a hideg. A lángok megremegtek a gyenge
huzatban; az árnyak még jobban elsötétültek.
Ne késlekedjék, kisasszony.
Aszter hangja a fejemben lüktetett. Vajon életem végéig kísérteni fog?
Feltámaszkodtam az egyik karomra, és kortyoltam az egyik kulacsból. Rafe
megérezte a mozdulatot, és erősebben ölelt magához, közelebb húzódott.
Ettől a kis gesztustól megnyugodtam. Olyan érzés volt, mintha Rafe soha
többé nem engedné, hogy bármi is közénk álljon.
Sven horkolt. Orrin az oldalán hevert, eltátott szája sarkából vékony
nyálpatak eredt. Tavish labdává gömbölyödött, a pokrócot a fejére húzta,
csak sűrű, fekete hajának egy tincse kandikált ki alóla. Mind békésen
pihentek, ahogy nagyon is megérdemelték már. Az ő sebeik is gyógyulóban
voltak.
Már majdnem visszaereszkedtem a gyékényre, amikor a borzongás újra
végigfutott rajtam, ezúttal erősebben. Ránehezedett a mellkasomra,
elakasztotta a lélegzetemet. Az árnyak elfeketültek, rettegés kúszott végig
rajtam, mint a marni kész vipera. Vártam. Tudtam. Féltem. Valami…
Ne késlekedjék, kisasszony, vagy mind meghalnak.
Levegő után kapkodva ültem fel.
– Nem tudsz aludni? – kérdezte Jeb.
Rámeredtem: még a szemem is égett a félelemtől. Jeb ásított.
– A napkelte még egy órányira van, vagy messzebb. Próbálj meg pihenni
még egy kicsit.
– Mennünk kell – jelentettem ki. – Most.
Jeb csendre intett.
– Sss. A többiek alszanak. Nem kell.
– Mindenkinek ébresztő! – kiáltottam. – Azonnal! Indulunk.
 ÖTÖDIK FEJEZET

KADEN

Találd meg. Nélküle ne gyere vissza. Élve vagy holtan, nem érdekel. Öld
meg mindet. De őt hozd vissza.
Nem volt sok egyéb, amin gondolkozhattam volna, csak a szavak,
amelyek, meglehet, a komizár utolsó szavai voltak. Lia feje kellett neki, mint
bizonyíték és eszköz, hogy egyszer s mindenkorra véget vessen a
felbolydulásnak. A téren ujjongó törzsek között rendezett összevissza
öldöklés nem volt elég neki.
Visszanéztem az ingatag gyaloghídra, amelyen éppen most vezettük át a
lovainkat.
– Majd én – fordultam Grizhez, és kikaptam a kezéből a fejszét.
Majdnem elkezdett tiltakozni, de tudta, hogy nincs értelme; belesápadt, ha
megpróbálta felemelni a bal karját.
Ami neki ép karral egy tucat csapásba került volna, nekem több mint
kétszer annyi volt, de végül kidőltek a tartóékek, és a láncok csörögve
lehullottak a vízbe. Elraktam a fejszét, és felsegítettem Grizt a lova
nyergébe. Előttünk a csapást vastag hótakaró fedte, semmi nyom nem
akadt, amit követhettünk volna. Mindössze Griz egy gondolata állt a
rendelkezésünkre, és egy megkopott emlék.
Összehúztam magamon a köpenyemet a hidegben. Cselesek voltak,
egytől egyig. Rá kellett volna jönnöm, hogy Obraun kormányzó is Lia
tervének része. Túl könnyen adta be a derekát a tanács ülésein, mert tudta,
valójában sosem kell megfizetnie azokat a tizedeket. És a herceg. Átkozott
hazugok, ő volt a herceg.
Még a kesztyűben is elmerevedett ujjakkal markoltam a szárat. Most
már minden összeállt. Minden részlet értelmet nyert, egészen a Terravinben
töltött kezdetekig. Képzett katona, épp, ahogy gyanítottam – alighanem a
Dalbreckben elérhető legjobb képzést kapta. Amikor Griz bevallotta, hogy
végig tudta, kicsoda, őt is meg akartam ölni az árulása miatt. Akkor
emlékeztetett a saját csaló múltamra, és ezzel nem szállhattam vitába. A
saját eskümet hónapokkal korábban szegtem meg, amikor a kis házban
nem vágtam el Lia torkát álmában.
Hozd őt vissza.
A komizár így vagy úgy, de a halálba küldi Liát azért, amit tett. Azért,
amit tettek. De inkább élve akarta visszaszerezni, hogy aztán az árulásáért
nyilvánosan megkínozhassa, a lehető legrémesebb módon.
Találd meg.
És az utolsó vendai leheletemmel pontosan ezt is fogom tenni.
 szél őrjöngött, a mennyek dühöngtek,
a vadon próbára tette a Fennmaradottakat,
amíg a sötét utolsó cseppje is el nem folyt a földön.
Akkor Morrighan megbízta a Szent Őrzőket,
hogy mondják el a történeteket – mert meglehet, a pusztítás
véget ért, ám elfelejteniük nem szabad,
mert a szívükben még mindig az elődeik vére lüktet.

Morrighani Szent Szövegek II.

 HATODIK FEJEZET

RAFE

Lia kiáltozására riadtunk. Talpra ugrottunk, kardot rántva kerestük, honnan

tört ránk a veszedelem.
Jeb azt ismételgette, hogy téves a riadó, semmi baj, Lia azonban
valahogy a saját lábára kecmergett, és űzött tekintettel hajtogatta, hogy el
kell hagynunk a barlangot. Egy megkönnyebbült szisszenéssel leeresztettem
a kardomat. Mindössze egy rémálom volt.
– Lia, csak rosszat álmodtál – léptem felé. – Gyere, hadd segítselek
vissza a gyékényre.
Bicegve, elszántan hátralépett, bár az arcán izzadság csillogott; kinyújtott
karjával tartott távol magától.
– Nem! Készülődjetek. Reggel indulunk.
– Csak nézz végig magadon – ellenkeztem. – Támolyogsz, mint aki ittas.
Nem bírsz lovagolni.
– De igen, és meg is teszem.
– Mi ez a sietség, fenség? – tudakolta Sven.
Lia rólam az embereimre fordította a tekintetét. Mind megvetették a
lábukat. Sehová sem fognak menni a félőrült követelései miatt. Újabb
lázrohama volt?
Lia arcára józanabb kifejezés ült.
– Kérlek, Rafe, bíznod kell bennem.
Akkor értettem meg, miről beszél. Az adottságra gondolt – de én még
mindig tétováztam. Keveset tudtam róla, és még kevesebbet értettem
belőle. Miben bízhatok inkább, a katonai kiképzésemben és
tapasztalatomban, vagy egy olyan adottságban, amelyet még maga a
birtokosa sem tudott igazán elmagyarázni nekem?
– Mit láttál? – kérdeztem.
– Nem láttam, csak hallottam. Aszter hangja volt, sürgetett, hogy ne
késlekedjek.
– Nem mondta már ugyanezt egy tucat más alkalommal is?
– Legalább annyiszor – ismerte be, de a tartása nem változott.
Ez az egész felfordulás csupán amiatt, hogy ne késlekedj?
Amióta csak a karomba emeltem a folyó partján, folyamatosan hátrafelé
kémleltem, azt lesve, mikor érnek be a veszedelmek. Tudtam, hogy
követnek. Ám a bizonytalansággal szemben mérlegre kellett tennem a
gyógyulás előnyeit is.
Félrepillantottam, gondolkodni próbáltam. Magam sem tudtam, helyes
döntést hozok-e, de végül visszafordultam az embereimhez.
– Szedelőzködjetek!
 HETEDIK FEJEZET

PAULINE

Az egész város feketébe burkolózott, az özvegyeket kivéve. Ők ugyanolyan

fehér gyászkendőt viseltek, mint én alig néhány hónapja. Az elmúlt napok
rémálomba illően teltek Civica és az én számomra is. Morrighan nem csupán
egy teljes zászlóaljnyi ifjú katonát vesztett el, köztük a koronaherceget, de
az Első Leányt, Arabella hercegnőt is, aki most a leggonoszabb áruló
bélyegét viselte. Őt tartották felelősnek a bátyja haláláért is. A kocsmákban
még csúfabb pletykák is terjedtek: azt mondták, a legrosszabb hírt
elhallgatták, mégpedig, hogy Lia maga döfte a kardot Walther szívébe.
A király belebetegedett. Mindenki azt suttogta, hogy megszakadt a szíve.
Walther volt a büszkesége, Lia azonban – akárhányszor csaptak is össze,
akármennyire is bosszantotta a lánya – mindenki szerint inkább rá
hasonlított, mint az anyjára. Az ő árulása döntötte ágynak a királyt.
És velem mit tett?
Még mindig nem néztem szembe Mikaellel. Ehelyett az elmúlt napok
során szóról szóra felidéztem minden beszélgetésünket, mintha kavicsok
volnának, én pedig az egyetlen igaz fényű követ keresném köztük.
Hát persze, Pauline, amint véget ér az utolsó őrjáratom,
letelepedünk Terravinben. Ahol a te otthonod van, ott az én szívem rád
vár.
De Mikael, ha valami okból előbb kellene elmennem, mint hogy te
visszatérsz, tudni fogod, merre találsz. Eljössz?
Mindig, szerelmem. Semmi sem tarthat távol tőled. Most menjünk,
még egy utolsó alkalom, mielőtt a csapatom elindul.
És akkor egyenként megcsókolta a behajlított ujjaimat, és bevezetett a
gondnok elhagyott kunyhójába a malomtó szélén. Mindig megtalálta a
megfelelő szavakat, mindig azt tette, amit kellett, állhatatos tekintetének
elhittem, hogy a lelkembe lát. Még most is égett a szívem a csókja emlékétől.
Még most is akartam őt. Azt akartam, hogy a szavai igazzá váljanak. A
gyereke növekszik a hasamban.
Azonban nem tagadhattam, hogy a Terravinben töltött hetek alatt, amíg
vártam, hogy megérkezzen, titokban aggódtam. Azt gondoltam, a biztonságát
féltem, mert megsérülhet az őrjáraton, de most már azon gondolkodtam,
hátha más állt mögötte. Olyan ok, amit magamnak sem vallottam volna be.
Lia valamiképpen megtudta. Biztosan Walther volt, aki rémes dolgokat
mondott neki Mikaelről, mert Walther mindezt igaznak hitte. Lia pedig olyan
kevéssé hitt bennem és Mikaelben, hogy nekem tovább sem adta. Walther
tévedhetett is volna.
De akkor miért nem jött Mikael utánam Terravinbe? Miért nem kerestem
fel most én? Mi tartott vissza attól, hogy felfedjem az ittlétemet, és lássam,
ahogy a megkönnyebbülés kiül az arcára? Egyre vadabbul csattogtattam a
kötőtűket.
– Kétfejű babát vársz?
Megrántottam a fonalat, hogy visszabontsam a túlszaporított szemeket,
aztán felnéztem Gwynethre. A nyilvános szertartáshoz volt öltözve. Eljött az
indulás ideje, és tudtam, jól fog esni egy séta az apátság temetőjéig. A király
és a királyné nem lesznek jelen – a király túl beteg, a királyné pedig mellette
marad –, Bryn és Regan azonban igen. Sokáig hallgattak, és már attól
féltem, hogy ők is a húguk ellen fordultak, ám Bryn végül küldött egy
üzenetet, hogy beszélni akarnak velünk. Meglehet, Morrighan egésze
elfordult Liától, ám a testvéreinek maradt még egy kis hite benne, azonkívül
Bryn más híreket is meg akart osztani velünk, olyanokat, amelyeket nem
tartott biztonságosnak papírra vetni.
Eltettem a kötést. Amikor kiléptünk az ajtón, az jutott eszembe, hogy
vajon valaha is biztonságos lesz-e Lia számára a hazatérés.
 NYOLCADIK FEJEZET

Amíg felnyergelték a lovakat és összeszedték a készleteket, megtárgyalták,

merre volna a legjobb továbbindulni. Két választásunk volt: délnek haladni,
amerre az alacsonyabb hegyek biztonságosabb utat kínáltak, vagy a nyugati
hágó felé, amely meredekebb és nehezebb volt, ám gyorsabb.
– Nyugatnak megyünk – jelentettem ki.
Tavish megmerevedett, és abbahagyta a lova málházását. Ő azért
kardoskodott, hogy a hegylánc lábánál forduljunk délnek. Rafe-re meredt,
véletlenül sem pillantva felém.
– Nem ismerjük azt a hágót, és a mély hóban veszedelmesebb lesz ott az
átkelés.
Rafe felszíjazta a nyeregtáskámat a lóra, amelyet megülök majd, aztán
megrántotta a kötést, mielőtt válaszolt volna.
– Mindenesetre jó pár mérfölddel közelebb visz a legközelebbi
helyőrséghez. Ráadásul az Óriások Völgye felé vezet, ahol számtalan rom
között találhatunk szállást és fedezéket.
– Azt feltételezed, hogy fedezékre lesz szükségünk – vetette ellen Tavish.
– Nem éppen te mondtad, hogy kéthetes előnyünk van?
Mindenki megállt, Rafe-et is beleértve. Tavish hangjában
eltéveszthetetlen kihívás csengett. Egyértelmű volt, hogy semmibe veszi az
adottságot, és akkor jöttem rá: lehetséges, hogy a többiek hasonlóan
éreznek.
– Átcsoportosítjuk az erőinket, Tavish – jelentette ki Rafe ellentmondást
nem tűrően. – Új információink vannak.
Átcsoportosítás. Szinte láttam, ahogy a szó lángol Tavish elméjében.
Még mindig nem nézett a szemembe, de biccentett.
– Akkor nyugatnak.
Párban lovagoltunk, a vendai nyeregtakarókból hevenyészett köpenyekbe
csavarva magunkat a hideg ellen. Sven és Tavish járt elöl, Jeb és Orrin a
tartalék lovat vezetve követett minket. Éreztem, hogy Rafe engem figyel, mintha
bármikor lefordulhatnék a nyeregből. Igazság szerint, amikor először helyeztem
a súlyomat a nyeregbe, azt hittem, a combomon lévő varrat végigszakad. A
nyilallás aztán alábbhagyott, tompa sajgás váltotta fel. Alig volt szükségem a
köpenyre: minden patadobbanástól új verítékcseppek formálódtak a
homlokomon, és ahányszor a ló megbotlott a behavazott talajon,
összeszorítottam a fogamat, hogy fel ne kiáltsak, mert a szavak, ne
késlekedjék, kisasszony, vagy mind meghalnak, egyre kísértettek. Nem
akartam, hogy bármi – a saját fájdalmas nyöszörgésemet is beleértve –
lelassítson.
– Ügess tovább – szólalt meg Rafe. – Mindjárt visszajövök. –
Megfordította a lovát, és odakiáltott Svennek, hogy vegye át a helyét. Sven
megállt, és bevárta az én lovamat.
– Hogy bírod? – kérdezte.
Nem akartam bevallani, hogy a lábam és a hátam egyaránt jajongva
tiltakozik.
– Egész jól. Sokkal jobb állapotban vagyok, mint mielőtt Tavish kivette
volna a nyilakat.
– Ezt jó hallani. A helyőrség biztonsága még messze van.
Tavish tovább léptetett elöl, vissza se nézett. Figyeltem, ahogy halad: a
lovaink bizonytalanul lépkedtek a hóban, amely csüdig elnyelte a lábaikat.
– Nem örült a hirtelen indulásnak – jegyeztem meg.
– Talán csak a körülmények tették – felelte Sven. – Tavish az
egységében megbecsült taktikusnak számít. Tegnap ő maga érvelt amellett,
hogy hamar induljunk tovább.
– De Rafe nemet mondott.
– Tőled viszont egy szó is elég volt… – Sven nem fejezte be a
mondatot, és én nem tudtam eldönteni, hogy vajon ő is megkérdőjelezi-e
Rafe döntését.
– Nem csak egy szó. Nem a véleményem volt. Valami más.
– Igen, tudom. Csakhogy Tavish a mágiában sem hisz.
Mágiában?
Addig meredtem Svenre, amíg meg nem érezte a tekintetemet, és felém
nem fordult.
– Akkor van bennünk valami közös – jelentettem ki. – Merthogy én
sem.
Rafe jelt adott, hogy mindenki álljon meg. Orrinnal az oldalán hamar
beért minket. Azt mondta, megvizsgálta a lovakat, és Orrinénak hosszabb a
lábszára, lazább a tartása és könnyebb a lépése.
– Cseréljetek. Könnyebb lesz az utad.
Hálás voltam a cseréért, és különösen azért, hogy nem Tavishsel kellett
cserélnem. Már így is beletapostam az önérzetébe, a fenekébe végképp
nem akartam.
A következő órák jelentősen kényelmesebben teltek. Rafe ismerte a
lovait és a lovasait is. A szeme sarkából szünet nélkül így is engem figyelt, és
amikor megbizonyosodott róla, hogy könnyebben ülök, előrerúgtatott, hogy
beszéljen Tavishsel. Az embereit is jól ismerte, és biztosra vettem, Tavish
aznap reggeli éles megjegyzése nem merült feledésbe. Újra Sven került
mellém: néztük, hogy azok ketten elöl haladnak. Tavish egyszer felnevetett,
de még a fejét is hátravetette, hosszú, kötélszerű fekete tincsei a hátán
tekeregtek.
Sven elmondta, hogy Rafe és Tavish újonc koruktól jó barátok, és
gyakran keveredtek együtt csínybe. A palotában, a városban, ahol az egyik
volt, ott találták a másikat is. Erről a bátyáim jutottak eszembe, és a közös
csínytevéseink. Tompa szívfájdalom tört rám. A Sanctum-teremben kapott
utolsó látomásom elárulta, hogy Walther halálának híre eljutott Civicába.
Vajon a komizár hazugságai az árulásomról úgyszintén? Van egyáltalán még
otthonom, ahová hazatérhetek? Úgy tűnt, az egyetlen királyság, ahol még
nem tűztek a fejemre vérdíjat, Dalbreck.
Jócskán napnyugta előtt álltunk meg, amikor egy hegy szélvédett
oldalában menedékre akadtunk, ahová behúzódhattunk az időjárás elől.
Örültem a korai táborverésnek, mert teljesen kimerültem. Dühített, hogy
pusztán akaraterővel nem űzhettem el a gyengeséget. Új érzés volt, alázatra
tanított, hogy még a legkisebb segítségért is másra kellett támaszkodnom.
Asztert juttatta eszembe, és a többieket, akik egész életükben ezen a vékony
kötélen táncoltak, könyörületességért szívességgel fizettek. A valódi
hatalomhoz sosem férhettek hozzá, az mindig a kevesek markában maradt.
 Ragaszkodtam hozzá, hogy egyedül bicegjek be, aztán végignéztem az
esti szálláshelyen, amíg Rafe tűzifát gyűjtött. Tavish megjegyezte, hogy amint
a lovakat ellátták, ő is megy segíteni, mert sokra lesz szükség.
Egyértelmű volt, hogy nekem szánta a célzást, de nem törődtem vele,
inkább nekiláttam, hogy kiterítsem a gyékényemet.
– Jobb lesz olyan mélyre húzódni, amennyire tudsz, hercegnő – tette
hozzá. – Ez a barlang sekély, és nem lesz olyan meleg, mint az előző.
Megpördültem, hogy szembenézzek vele.
– Pontosan tisztában vagyok vele, Tavish. De legalább mindannyian
életben maradunk.
Mögöttem bakancsok talpa csosszant: a többiek felénk fordultak a
visszavágást és az azt követő csendet hallva. A levegőben várakozó feszültség
vibrált.
Tavish azonnal meghátrált.
– Nem úgy gondoltam.
– De bizony, hogy úgy – léptem utána. – Tavish, tisztában vagyok az
erősségeiddel, és szívből csodálom őket. A képességeid segítettek
megmenteni Rafe és az én életemet, amiért örökké az adósod maradok. De
vannak másféle erősségek is. Csendesek, halkak, amelyek éppolyan
értékesek, még akkor is, ha nem teljesen érted őket.
– Akkor segíts neki megérteni.
Visszafordultam a barlang szája felé. Rafe érkezett vissza a karjában egy
ölnyi tűzifával. Lerakta, aztán a többiekkel együtt közelebb lépett.
– Segíts mindannyiunknak megérteni.
Arra vártak, hogy mondjak valamit. Felkészültem a szokásos kudarcra,
amely az adottság említését mindig kísérte, ám most valami új érzés
telepedett rám. Egy erős és határozott érzés. Életemben most először nem
tűnt úgy, hogy valami visszaretten bennem. A szégyen, amely a morrighani
udvarban kínzott, elmaradt. Nem tartoztam bocsánatkéréssel azért, amit
nem bírtak vagy nem akartak felfogni. Az ő terhük, nem az enyém.
Odabicegtem Rafe kardjához, amely a hüvelyében hevert a barlang
padlóján. Sebes mozdulattal kirántottam, és a fejem fölé emeltem.
– Ez a te erőd, Rafe. Mondd meg nekem, hangos ez vagy csöndes?
Rafe zavartan nézett rám.
 – Az egy kard, Lia.
– Hangos – adott helyette választ Jeb. – Csatában legalábbis. És halálos.
Sven odanyúlt, és egy finom mozdulattal eltérítette a fegyver hegyét az
arca felől.
– Ugyanakkor csöndes figyelmeztetés, ha a derekadon függ.
– Jól edzett fém – tette hozzá gyakorlatiasan Tavish.
– Akkor melyik ezek közül? – kérdeztem. – Fém? Hangos? Csendes?
Halálos? Figyelmeztetés? Még ti sem tudjátok eldönteni.
– Egy kard sok minden lehet, de…
– Olyan fogalmakkal határozzátok meg a kardot, amelyek egy ismerős
világhoz tartoznak, amit láttok, éreztek, tapintotok. De mi van, ha létezik
egy másik világ, amelynek más a nyelve? Mi van, ha lehet másképp látni,
hallani, érezni? Még sosem éreztetek semmit onnan, legbelülről? Sosem
villant fel semmi a szemetek előtt? Nem szólalt meg egy hang a fejetekben?
Még ha nem is voltatok benne biztosak, a tudás nem dobogtatta meg akkor
is a szíveteket? Akkor tízszerezzétek meg ezt. Talán némelyek számára
mélyebb tudás adatott, mint másoknak.
– Szemek nélkül látni? Fülek nélkül hallani? Mágiáról beszélsz. – Tavish
meg sem próbálta elrejteni a gúnyt a hangjában.
Különös módon az első alkalomra emlékeztetett, amikor Diharával
beszéltem. Eszembe jutott az is, mit mondott akkor. Mi a varázslat, ha nem
az, amit még nem értünk? Megráztam a fejem.
– Nem. Nem mágia. Valami mélyen legbelül, ami éppen annyira a
részünk, mint a húsunk és vérünk. Az Ősök így éltek túl. Amikor minden
mást elveszítettek, vissza kellett találniuk ehhez a mélyen eltemetett
tudáshoz, hogy életben maradjanak. Néhányukban erősebben élt, mint a
többiekben: ők segítették a társaikat.
Tavish szeméből nem tűnt el a hitetlenkedés.
– Mindössze néhány szót hallottál, azt is félálomban. Biztos vagy benne,
hogy nem csupán a szél fütyült?
– Te talán biztosabb vagy a magad készségeiben és adottságaiban?
Tudhatod-e biztosan, hogyan válik valóra a gondosan megszőtt terved?
Orrin mindig tudja, mennyire egyenes, milyen hosszú lesz a nyila röpte? Ha
lecsaptok a kardotokkal, tévedhetetlenül tudjátok-e, hogy halálra sújtjátok
az ellenfelet? Nem, én sem vagyok mindig biztos az adottságban, abban
azonban igen, amit ma reggel hallottam. Nem csupán a szél fütyült, ahogy
mondtad.
Rafe közelebb lépett, az arca elsötétült.
– Pontosan mit hallottál ma reggel? Szóról szóra?
A tekintetétől kihűlt a vérem. Rájött, hogy egy részét eltitkoltam.
– Ne késlekedjék – feleltem, de ezt már mind hallották.
Megköszörültem a torkomat, és hozzátettem: – Vagy mind meghalnak.
Egy pillanatnyi feszült csend követte a szavaimat. Tavish, Sven és Orrin
összenéztek. Ők még mindig elhitték, hogy nagy előnyünk van. Tudtam, a
következtetés okszerű. A hidat komolyan megrongáltuk, és maga Kaden
mondta, hogy nincs másik hely, ahol át lehetne jutni, csak messze délen. De én
azt is elhittem, amit hallottam.
– Nem várom, hogy első szóra mindent elhiggyetek, amit most mondtam.
Bár Rafe megmondta, hogy ti vagytok Dalbreck legjobb katonái, én nem
hittem benne, hogy élve bejuttok a Sanctumba, abban még kevésbé, hogy
képesek lesztek minket kijuttatni onnan. De ti rám cáfoltatok. Néha egy
maréknyi bizalom is elég, hogy később megsokszorozódjon. Talán a
számunkra ez lehet a kezdet.
Tavish a szája szélét rágta, de végül rábólintott. Egy ingatag
fegyverszünet.
Rafe leveleket és port veregetett le a karjáról, mintha ezzel akarná oldani
a levegőben maradt feszültséget.
– Most már nem vagyunk veszélyben. Ez az, ami számít – mondta. – És
hazafelé tartunk. Mármint, ha nem veszünk éhen addig. Csináljunk
vacsorát.
Mind örömmel vették, hogy kijelölte a teendőket, és elfoglalták magukat a
táborveréssel – valami kézzelfoghatóval, amit megértettek.

Az elkövetkező néhány napban jobban megismertem a megmentőimet.

Gyakran úgy alakult, hogy valamelyikük társaságában lovagoltam, mert
Rafe eltért egy magasabb kilátópont felé, vagy előretört egy nem belátható
ösvényen. Sokszor tett így, és bár azt mondta, csak a söpredék vendai
őrjáratok miatt, amelyek még mindig előfordulhatnak errefelé, én
gyanítottam, hogy egyszerűen viszketeg. A hosszú hetek után, amíg a
Sanctumban kénytelen volt magát visszafogni, most végre kiszabadult, és
úgy tűnt, ki kell adnia magából a felhalmozódott erőt. Korábban is úgy
gondoltam, a mosolya lefegyverző, most azonban egyenesen elolvadtam tőle.
Amikor visszatért a vágtából, az arca kipirult, a haját összekócolta a szél és
ez a könnyed mosoly ragyogott az ajkán, nagyon szerettem volna, ha
letérhetünk az ösvényről és eltűnhetünk valahová kettesben.
Svent nemegyszer rajtakaptam, hogy olyan tekintetet vet Rafe-re, amit
leginkább atyai büszkeségként írhattam le. Egyszer megkérdeztem, mióta a
tisztiszolgája – azt felelte, a szoptatós dajka egyenesen neki adta át a
herceget, legfeljebb néhány év telhetett el addig.
– Az hosszú idő. Kiváló katonává nevelted.
– Nem csak katonává. Jövendőbeli királlyá is.
Igen, a büszkeség eltéveszthetetlenül ott volt.
– És mégis hagytad, hogy átvágjon a Cam Lanteux-n a nyomomban?
Sven felhorkant.
– Nem hagytam. Ami azt illeti, megpróbáltam lebeszélni, de képtelenség
volt megállítani. Elvesztette a kincsét, és elszánta magát, hogy
visszaszerezze.
A hideg ellenére hullámokban öntötte el a forróság a szívemet.
– Ugyanakkor ez mindannyiótok számára nagy kockázatot jelentett.
Sajnálom, ami az arcoddal történt.
– Ez a kicsiség? – intett a seb felé. – Hah! Semmi. És ahogy ezek az ifjú
banditák nemegyszer felhívták rá a figyelmet, alighanem az előnyömre válik,
amellett a hitelemet is növeli. Csak várj, amíg az új kadétok meglátják! Talán
még a királyból is kisajtolhatok némi irgalmat.
– Haragos lesz, amiért nem állítottad meg Rafe-et?
– Az én dolgom, hogy a trónörököst távol tartsam a veszélytől. Ehelyett
elkísértem egyenesen a legmélyére.
– Miért tetted?
– Ahogy mondtam, Rafe döntött. – Elhallgatott, mintha mérlegelné az
okokat, és hozzátette: – Idejében.
 A Svennel folytatott beszélgetéseink során hamar világossá vált, hogy ő
nem az a gőgös, hetvenkedő alak, akinek Obraun kormányzót eljátszotta.
Nem járt folyamatosan a szája, inkább nagyon is gondosan válogatta meg a
szavait. A Sanctumban töltött napok alatt éppen olyan mesterien tévesztett
meg mindenkit, mint maga Rafe, de persze ő tanította Rafe-et hosszú éveken
át. Elnyúló csöndjei kíváncsivá tettek, mi jár a fejében.
Orrin ugyanakkor Aszterre emlékeztetett. Ha egyszer kinyitotta a száját,
alig lehetett elhallgattatni.
Az egész csapatban Jeb vett körül a legtöbb gondoskodással. Mintha a
húgai közé fogadott volna. Arra is rájöttem, miért ugratták a többiek a
tartalék nadrág miatt: elárulták, hogy a palotában ficsúr módjára öltözött,
mindig a legújabb divatot követte. Az anyja volt az első számú udvari
varrónő.
– Amikor a ládáid megérkeztek Dalbreckbe, elég nagy kavarodást
okoztak – mesélte. – Mindenki égett a kíváncsiságtól, hogy mi lehet bennük.
Én már csaknem el is feledkeztem róla, hogy a ruháimat meg a személyes
tárgyaimat előreküldték, hogy Dalbreckben várják be az érkezésemet.
– Mit csináltak velük, máglyát raktak belőlük? Nem hibáztatnám őket,
ha úgy lett volna.
– Nem, előbb alaposan meg akarták nézni őket – nevetett Jeb. – De a
ládák felnyitása egy vágyott, titkos szertartássá vált, amelyen mindenki részt
akart venni. A varrónőknek jutott a feladat, de a húgaim és a királyné is
jelen voltak, amikor az anyám felnyitotta a ládát, mondván, hogy felakasztja a
ruháidat, hátha megváltoznak a körülmények.
Akaratlanul is felhorkantam.
– Miféle körülmények? Hogy csak félreértésből menekültem el? Hogy
véletlenül egy másik apátságban kötöttem ki?
Jeb vigyorgott.
– Anyám azt mondta, valami egészen másra számítottak, mint amit láttak.
Szerinte a ruháid szépek és elegánsak, de olyan… – Elakadt, kereste a
megfelelő szót. – Egyszerűek.
Elnyomtam a nevetést. Morrighani normák szerint túlzók voltak. Az anyám
nagy erőfeszítéseket tett, hogy egy új, díszesebb ruhatárat csináltasson
nekem, mert a dalbreckiekről köztudott, hogy örömüket lelik a szép
öltözékekben, de én ellenálltam a legtöbb dísznek, és becsomagoltattam a
mindennapi ruháimat is.
– Anyámnak valójában tetszett – mondta Jeb. – Úgy érezte, tiszteletet
mutat, hogy nem akarod túlöltözni az udvarbéli hölgyeket. Persze azonnal
megjegyezte, hogy néhány változtatással sokat tudna javítani rajtuk, ám a
királyné elrendelte, hogy csomagolják újra az egészet, és küldjék vissza
Morrighanbe.
Ahol aztán rögtön elégették mindet, gondoltam. Valószínűleg egy engem
jelképező szalmabáb kíséretében.
– Valami baj van? – tudakolta Jeb; akkor jöttem rá, hogy ráncolom a
homlokomat.
– Csak az jutott eszembe… – Megállítottam a lovamat, és felé
fordultam. – Jeb, amikor először jöttél be a szobámba a Sanctumban, azt
mondtad, azért jöttetek, hogy hazavigyetek. Melyik otthonra gondoltál?
Értetlenül nézett rám.
– Hát Dalbreckre, természetesen.
Természetesen.
Később ezt felvetettem Rafe-nek is, és emlékeztettem, hogy előbb
Morrighanbe kell mennünk.
– A legfontosabb, hogy téged biztonságba juttassunk – felelte. – Ez
pedig a dalbrecki helyőrséget jelenti. Morrighan majd azután következhet.

Tavish és köztem megmaradt a távolságtartó viszony. Udvarias volt, ám

amikor Rafe-nek más dolga akadt, Tavish egyszer sem jelentkezett, hogy
átvegye a helyét mellettem. Egyértelmű volt, hogy nem kíván kettesben
maradni velem.
Rafe nyughatatlan maradt, folyton el-ellovagolt, hogy utánajárjon
valaminek. Aznap is alig indultunk meg az ösvényen, amikor szólt, hogy tesz
egy kitérőt, hátha lát valami ehető vadat. Svent kérte meg, hogy kísérjen
tovább, ám Tavish ajánlkozott helyette. Ez még Rafe-nek is feltűnt;
kíváncsian felvonta a szemöldökét, mielőtt magunkra hagyott volna.
Tavish eleinte hétköznapi témákról társalgott velem – megkérdezte, hogy
van a hátam, azt mondta, egy vagy két hét múlva a varratokat is kiszedi – de
én éreztem, hogy valami más nyomja a szívét.
– Nem is adtam választ a kérdésedre – bökte ki végül.
– Melyikre?
Visszanézett arra, amerről jöttünk, aztán egészen másról kezdett
beszélni.
– Rafe először ellenkezett, amikor felvetettem a hordótutaj gondolatát,
de megígértem neki, hogy be fog válni. – Elhallgatott, megköszörülte a
torkát. – Amikor már nem láttunk benneteket többé a vízben, biztosra
vettem, hogy egyikőtök sem éli túl. A kereséssel töltött órák voltak a
leghosszabbak… a leghosszabbak, amelyeket valaha átéltem – fejezte be
elsötétülő arccal.
– Nem a te hibád volt, hogy beleestünk…
– De igen – vágott közbe. – Ez a feladatom. Hogy mindig kigondoljam,
miként fordulhatnak a dolgok a legrosszabbra, és tervet készítsek az
elkerülésükre. Ha akkor…
– Ha rajtam nem az a ruha van – szakítottam félbe. – Ha a tanács ülése
nem ér korábban véget. Ha a komizár nem öli meg Asztert. Ha
hozzámentem volna Rafe-hez már az elején, ahogy elvárták. Ezt a játékot én
is ismerem, Tavish. Sokszor szórakoztatom magamat vele, de arra már
rájöttem, hogy a lehetőségek száma végtelen, és nincs esély a nyerésre.
Akármilyen gazdag valaki tehetségben vagy adottságban, egy helyzet
minden lehetséges kimenetelét előre látni lehetetlen.
Nem úgy tűnt, hogy meggyőztem Tavisht.
– Még akkor sem voltam benne biztos, hogy túléled, amikor rátok
találtunk. Rafe arca… – Megrázta a fejét, mintha el akarná törölni az emléket.
– Azt kérdezted, biztos vagyok-e a képességeimben, a tehetségemben. Az
előtt a nap előtt bármikor rávágtam volna az igent.
– Meglehet, hogy a terved nem egészen úgy alakult, ahogy szeretted
volna, de mégiscsak megmentettél minket, Tavish. Ezt nem csupán azért
mondom, hogy megnyugtassalak, hanem mert igaz. Ez adta meg a
számunkra az esélyt. Enélkül csak az elkerülhetetlen halál várt volna ránk.
Ezt biztosra veszem, úgyhogy te is elhiheted nekem. – Megköszörültem a
torkomat, mintha zavarban lennék. – Sőt, elrendelem, hogy hidd el – tettem
hozzá fensőbbségesen.
Tavish komorságán áttűnt egy halvány mosoly. Kevésbé feszült csendben
lovagoltunk tovább; a gondolataim a bűntudat körül jártak, amelyet ezekben
a napokban cipelt, és amelyet én is hordtam még az emlékeim között.
– Még valami – szólalt meg végül. – Nem értem a te tudásod mikéntjét,
de szeretném megérteni. Előfordul, hogy az adottság téved?
Téved? Elsőként Kaden állítólagos látomása jutott eszembe, amely
szerint együtt álltunk Vendában, ő egy gyermeket tartva; aztán az ismétlődő
álmom, amelyben Rafe hátrahagy engem.
– Néha igen – feleltem.
Néha muszáj tévednie.
 KILENCEDIK FEJEZET

KADEN

Grizt lesegíteni a lováról nem volt egyszerűbb, mint egy medvét a földre
vinni.
– Veszed le rólam a kezedet? – üvöltötte.
– Csend! – pisszegtem le századszorra. A fájdalom meggondolatlanná
tette; a morgása végigvisszhangzott a kanyonon. – Még itt lehetnek!
Eleresztettem az övét, mire lezuhant, és engem is magával rántott. Most
már ketten hevertünk a hóban.
– Menj tovább nélkülem – nyögte.
Nem került el a kísértés, hogy úgy tegyek. Csakhogy szükségem volt rá.
Még hasznomra lehetett. Neki pedig kétségkívül szüksége volt énrám.
– Hagyd abba a panaszkodást, és kelj fel! – Talpra álltam, és a kezem
nyújtottam, hogy felsegítsem. Nehéz volt, mint egy döglött bika. Griz nem volt
hozzászokva, hogy mások segítségére szoruljon, ahhoz még kevésbé, hogy
beismerje a gyengeségét.
Az oldalán ejtett vágásból újra szivárogni kezdett a vér. Egy hevenyészett
kötésnél alaposabb ellátásra szorult volna. Griz elmormolt egy
káromkodást, és a sebre szorította a karját.
– Induljunk!
Megvizsgáltuk a barlang szájánál hagyott nyomokat; Griz széttiporta egy
patanyom magas peremét.
– Igazam volt. A vén tetű ide hozta a lányt.
Korábban bevallotta, hogy már korábban is találkozott a magát Obraun
kormányzónak nevező alakkal. A közös múltjuk része volt ez a barlang is,
ahol együtt rejtőzködtek, amikor megszöktek a kényszermunkatáborból.
Obraunt valójában Svennek hívták, és a dalbrecki királyi gárda katonája volt.
Sven csalása nem lepett meg annyira, mint Grizé. Sokakról gyanítottam,
hogy más, mint akinek mutatja magát, ám sosem gondoltam, hogy Griz
más volna, mint egy kíméletlenül hűséges rahtan. Valaki, aki információval
kereskedett az országok között. Bár hevesen tagadta, hogy bármiben is
kiadta volna Vendát, már a tény is, hogy az ellenséggel dolgozott, elég nagy
árulás volt.
Lehajoltam, hogy alaposabban szemügyre vegyem az összetaposott láb-
és patanyomokat. A dalbrecki lovak nyomai között vendaiakét is láttam.
– Összeszedtek párat a lovaink közül, ennyi az egész – vélte Griz.
Vagy valaki más már utolérte őket.
Kiegyenesedtem, a tekintetem követte a távolabbi fenyők között eltűnő
csapást. Keletnek haladtak, vagyis nem vitték vissza őket Vendába. De
akkor hogy kerültek hozzájuk a mi lovaink?
Megráztam a fejem.
Tutajok. Előre összecsomagolt készletek, nyerges lovak.
Ezt már régóta tervezték. Talán azóta, hogy Lia Venda földjére lépett.
Csak azt az egy következtetést tudtam levonni, hogy Lia mindvégig
kihasznált engem. Minden gyengéd szó, ami csak elhangzott a szájából, egy
célt szolgált. Felidéztem mindet; az utolsó estén, amikor azt mondta, hogy a
látomása kettőnket mutatta neki, együtt, vagy amikor az anyámról
kérdezett…
Felfordult a gyomrom. Lia volt az egyetlen ember, akinek elsuttogtam az
anyám nevét. Látom őt, Kaden. Mindennap látom őt benned. Most
azonban már tudtam, hogy amikor rám nézett, egy közülük valót látott. Egy
barbárt, valakit, akiben nem bízhatott.
Még ha engem meg is tévesztett, abban nem kételkedtem, hogy a nép
iránti érzései őszinték voltak. Ezt nem csak megjátszotta. Kavargott
bennem az emlékkép: Lia a falon áll, a menekülése drága másodperceit
feláldozva, hogy még egyszer szólhasson hozzájuk.
Benéztünk a barlangba. A homokos talajon barna foltokat fedeztünk fel:
talán egy levágott állat vére, talán valamelyikük súlyosan megsebesült. Végül
megpillantottam egy körömnyi rongydarabot. Amikor felszedtem, láttam,
hogy vörös bársony, Lia ruhájának egy darabja. Azt jelentette, hogy eljutott
idáig. Ha lóra tudott ülni, életben volt.
Ezt a lehetőséget sem én, sem Griz nem vetette fel. A folyó nem sodort
partra holttestet az alsó folyásánál, ám az akármelyik sziklakiszögellésben
fennakadhatott.
– Nem sokkal járnak előttünk – jegyeztem meg.
– Akkor mire várunk?
Találd meg.
Nem volt vesztegetni való időnk.
Grizre néztem. Mi a valódi haszna a számomra? Még a sértetlen karjával
is alig bírja megemelni a kardját, ráadásul nélküle gyorsabban haladhatnék.
– Egyedül nem bírod feltartóztatni őket – közölte, mintha a
gondolataimban olvasott volna; márpedig úgy tűnt, végül pontosan ezt kell
majd tennem. Mindenesetre Griz még mindig félelmetes látványt nyújtott, és
képes maradt az erőfitogtatásra. Meglehet, éppen erre az előnyre lesz majd
szükségem.
 TIZEDIK FEJEZET

Kiléptem a kiszögellésre, és végignéztem a tájon. A csillogó fehér köpenybe

öltözött fák szépsége, a csendes táj Sacristához méltó szentsége fogadott –
és egy halk, szavak nélküli suttogás az ágak mélyéről. Sss.
Az elmúlt néhány napban végre Rafe-fel is tudtam némi időt tölteni –
ezért fohászkodtam, amikor a folyó másik oldalán töltöttük a napjainkat,
fogságban. Természetesen a négytagú kísérettel sosem voltunk igazán
kettesben, úgyhogy visszafogtuk az érzelmeinket, de legalább egymás
mellett lovagolhattunk.
A gyermekkorunkról beszélgettünk, és az udvarban betöltött
szerepünkről. Az övé jóval tervszerűbb volt, mint az enyém. Elmeséltem
neki, hogyan bosszantottam Cloris nénémet, amíg végre feladta a kísérleteit,
hiszen sosem ütöttem meg a mércét, amit a női művészetek terén elém
állított. Rafe megkérdezte, hogy volt ugyanez az anyámmal.
Az anyámmal… Fogalmam sem volt, miként feleljek erre. Az anyám
titokká vált a számomra.
– Ő mindig lerázta magáról Cloris néném panaszkodását – feleltem. –
Azt mondta, jót tesz az egészségemnek, ha a bátyáimmal futkosok és
játszom. Még bátorított is.
Később azonban valami megváltozott. Miután először fogta a királyi
akadémikus pártját velem szemben, egyre többször fogadta meg a tanácsát.
Azelőtt sosem veszekedett velem, utóbb lépten-nyomon elveszítette a
türelmét. Csak csináld, amit mondok, Arabella! Aztán szinte
bocsánatkérőn magához ölelt, és könnyekkel a szemében suttogta: Kérlek.
Csak csináld, amit mondok!
Miután megjött az első vérzésem, beszaladtam a szobájába, hogy
rákérdezzek az adottságra, amely nem jött meg vele. A tűz mellett ült, a
kezében hímzés. A szeme felvillant haragjában, és melléöltött: a hüvelykjéből
kiserkenő vércsepp elszennyezte a ruhát, amelyen hetek óta dolgozott.
Felállt, és az egészet a tűzbe vetette. Megjön, amikor megjön, Arabella.
Ne siess ennyire.
Ezek után csak óvatosan hoztam szóba az adottságot. Szégyenkeztem,
mert azt hittem, anyám egy látomásból már tudja, miféle fogyatékosságaim
vannak. Az eszembe sem jutott, hogy ő okozza ezeket.
– Azt hiszem, az anyám valamiképpen része ennek, de nem látom át,
miképpen.
– Része, minek?
A vállamat ékítő kavah-n kívül mást nem tudtam volna felhozni
példaként.
– Ő akart elküldeni Dalbreckbe.
– De csak miután az apám felvetette. Ne feledd, az ő ötlete volt.
– Az anyám eléggé könnyen beleegyezett – vágtam rá. – Még meg sem
száradt az aláírásom a szerződéseken, ő már a varrónőkért küldetett.
Rafe arcán meglepetés suhant át, aztán felnevetett.
– Nem is mondtam, hogy megtaláltam a menyasszonyi ruhádat.
– Hogy micsoda? – rántottam vissza a lovamat.
– Amikor a nyomodat követtem, ráakadtam egy tüskebokorban. Szakadt
volt és koszos, de nem foglalt túl sok helyet, úgyhogy begyűrtem a
táskámba.
– A ruhámat? – hitetlenkedtem. – Még mindig megvan?
– Nem, nincs itt nálam. Túl kockázatos lett volna, ha Terravinben
magamnál tartom, úgyhogy begyűrtem egy jászol mögé, a szénapadláson.
Enzo alighanem mostanra megtalálta és kidobta.
Berdi talán igen, de Enzo biztosan nem. Ő sosem takarított többet a
feltétlen szükségesnél.
– De az istenek szerelmére, miért tartottad meg?
– Nem vagyok benne biztos – felelte nevető szemmel. – Talán azért,
hogy legyen mit elégetnem, ha végül nem érlek utol. – Rosszallón vonta fel a
szemöldökét. – Vagy, hogy legyen, amivel megfojtalak, ha igen.
Elnyomtam a vigyoromat. Rafe folytatta.
– Vagy lehet, hogy a ruha látványa elgondolkodtatott. Milyen lehet a
lány, aki viselte, és aki elég bátor, hogy két királyságnak is fityiszt mutasson?
 – Én? Bátor? – nevettem fel. – Attól tartok, az én királyságomban senki
nem nevezne így, de a tiédben is aligha.
– Akkor mind tévednek. Bátor voltál, Lia. Hidd el nekem.
Közelebb hajolt, hogy megcsókoljon, ám Jeb lova felnyerített a hátunk
mögött, és megakasztotta.
– Attól tartok, mindenkinek az útjában állunk – mondtam. Rafe
grimaszolt, pattintott a szárral, és továbbindultunk.
Elég bátor, hogy két királyságnak is fityiszt mutasson. Meglehet, a
bátyáim így látták, a szüleim azonban egészen biztosan nem, ahogy a
kormányzat sem.
– Rafe, eszedbe jutott már, hogy a szövetség megszilárdítása érdekében
miért nekem kellett volna Dalbreckbe mennem? – vetettem fel. – Nem
érhettük volna el ugyanazt, ha te utazol Morrighanbe? Miért mindig a lánynak
kell mindent feladnia? Anyám is elhagyta az otthonát. Greta úgyszintén.
Hazelle-t, az eilandiai hercegnőt egyenesen Candoráig vitték, hogy
szövetséget kössenek általa. Egy férfi miért nem vallhatja magáénak a
felesége országát?
– Nem tehettem, mert egy nap én fogom uralni Dalbrecket. A te
királyságodból nem uralkodhatok.
– Még nem vagy király. A hercegi kötelességeid annyival fontosabbak
voltak, mint az én hercegnői feladataim?
– Én Dalbreck seregében is szolgálok.
Erről eszembe jutottak anyám szavai. Ő is azt mondta, amit még soha
korábban, hogy apám seregének tagja vagyok.
– Én pedig Morrighanében.
– Komolyan – válaszolta Rafe kétkedve –, meglehet, el kellene hagynod
az otthonodat, de egyszer sem jutott eszedbe, mennyi mindent nyerhetnél,
mint a királyném?
– És neked nem jutott eszedbe, mennyi mindent nyerhetnél, mint a
királyom?
– Azt tervezted, hogy elragadod a trónt a bátyáid elől?
– Nem – sóhajtottam. – Walther remek király lehetett volna.
Rafe a fivéremről kérdezett; most először tudtam beszélni róla anélkül,
hogy könnyek szöktek volna a szemembe. Felidéztem a kedvességét, a
türelmét, az összes bátorítását.
– Ő tanított meg rá, hogyan kell kést dobni. Az utolsó kérései egyike
volt, hogy abba ne hagyjam a gyakorlást.
– Ugyanazzal a késsel, mint amivel a komizárt megölted?
– Igen. Így kerek, nem? Utána még Jorikot is kivégeztem vele. Ott is
hagytam el, a torka közepébe döfve. Mostanra alighanem a jehendrán
árulják. Vagy Malich hordja az oldalán, hogy legyen valami, ami emlékezteti
az irántam való örök imádatára.
– Ilyen biztosra veszed, hogy Malich lett az új komizár?
Vállat vontam. Egyáltalán nem voltam biztos benne, ám a rahtanok
közül ő tűnt a legkegyetlenebbnek, a hatalomra legéhesebbnek. Mármint
az életben maradt kettő közül.
Aggodalom szúrt a szívembe. Mi lett az emberekkel a téren, és mit
gondoltak, amikor eltűntem? A lelkem egy része ott maradt.
– Mesélj még a királyságodról – kértem inkább, hogy kizárjam a
legsötétebb gondolatokat a fejemből. – Ne is pazaroljuk a szót a Malich-
féle férgekre.
Rafe váratlanul megállította a lovát, aztán a válla felett figyelmeztető
pillantást vetett a többiekre, hogy maradjanak távol. Lassú, mély lélegzetet
vett; a hallgatásától én is megfeszültem a nyeregben ülve.
– Mi az?
– Amikor együtt vágtatok át a Cam Lanteux-n, valamelyikük nem…
nem bántott?
Kibökte hát. Végre.
Már gondolkodtam rajta, vajon szóba hozza-e valaha. Soha nem
kérdezett semmit a hosszú hónapokról, amiket az elrablóimmal töltöttem a
vad vidéken – mi történt, hogyan teltek a napok, mit tettek –, és kerülte,
hogy Kadenről egy szót is ejtsen. Mintha egy máglya égett volna benne,
aminek a hevéhez óvakodott közelebb kerülni.
– Melyikükre gondolsz?
Félrepillantott.
– Malichra – felelte. – Róla volt szó.
Nem, nem csak Malichról. Kaden minden beszélgetésünkben ott volt, ha
kimondatlanul is. A kérdés legalább annyira szólt róla, mint bárki másról.
 – Nehéz volt átjutnom a Cam Lanteux-n, Rafe. Szinte folyamatosan
éhes voltam. Mindvégig rettegtem. De egyikük sem ért hozzám. Nem úgy,
ahogy gondolod. Már sokkal régebben is megkérdezhetted volna.
Megrándult az állán egy izom.
– Arra vártam, hogy te hozd szóba. Aggódtam, hátha túl fájdalmas a
számodra, hogy beszélj róla. Semmi mást nem akartam, csak hogy túléld, és
ismét együtt legyünk.
Ránevettem, és gyengéden bokán rúgtam.
– Együtt is vagyunk.

Azokon az estéken, amikor valamivel kényelmesebb menedéket találtunk,

Gaudrel utolsó emlékirataiból olvastam fel nekik. Mindannyian lenyűgözve
hallgatták.
– Úgy tűnik, Gaudrel vagabund volt – állapította meg Rafe.
– De a színes kocsi nélkül – tette hozzá Jeb.
– És olyan ízletes zsályás süteménye sem volt – tódította Orrin.
– Mindez röviddel a pusztítás után történt – emlékeztettem őket. – Ő
meg a többiek mindössze túlélők voltak, akik próbáltak jutni valamire. Azt
hiszem, Gaudrel tanúja volt annak, ami történt, lévén az igazi Ősök egyike.
– Nem is hasonlít Dalbreck történelméhez – jegyezte meg Sven.
Akkor jöttem rá, milyen keveset tudok Dalbreck történetéről. Minthogy
századokkal Morrighan alapítása után szakadt el az anyaországától,
feltételeztem, hogy ugyanúgy írta a történelmét, mint mi tettük. Tévedtem.
Elismerték ugyan, hogy Breck egy kitagadott morrighani herceg volt, de a
pusztításról és annak következményeiről egészen más nézeteket vallottak. A
történet nyilván útközben is alakult, ahogy a déli felföldek felé menekülő
herceg menedéket talált a nomád törzseknél.
Úgy tűnt, szembetalálkoztam még egy történelemfelfogással, amely
ellenkezett a morrighani szent szövegekkel. Dalbreck változata, ahogy Sven
összefoglalta, azt is megmondta, hányan élték túl a pusztítást: pontosan ezer
kiválasztott, akik szétszéledtek a négy égtáj felé, ám a legerősebbek és
legbátrabbak dél felé vették az útjukat, a későbbi Dalbreck területére.
Breck összefogta őket, és megalapította a királyságát, amelyről azt mondta,
minden másiknál hatalmasabb lesz majd. Innentől minden a hősökről és
csatákról szólt, és az istenek által kegyelt új királyság növekvő erejéről.
Az összes történetben mindössze két közös pont akadt: a túlélő
Fennmaradottak és a vihar. Egy gigászi vihar, amely jóformán letarolta a
földet.
– „Figyelmeztettem Vendát, hogy ne kerüljön túl messze a többiektől” –
olvastam a Testamentumból. – „Százszor is figyelmeztettem. Inkább voltam
az anyja, mint a nővére. Évekkel a vihar után született. Sosem érezte a föld
remegését. Nem látta a napot vörösre fordulni. Nem látta elfeketülni az eget.
Nem látta, milyen, ha tűz lángol a horizonton, és elfullad a lélegzet.”
Felolvastam még néhány bekezdést, aztán aznapra becsuktam a
könyvet, de Gaudrel szavai, amelyekkel a vihart leírta, a gondolataim között
maradtak, egyre csak forgattam őket az elmémben. Hol lehetett az igazság?
A föld remegett, a horizonton tűz lángolt. Ez igaz volt: Gaudrel maga is
átélte.
És én is ezt láttam.
A komizár megmutatta nekem városnyi seregét, és amikor a brezalotok
felrobbantak, tűz tört fel, remegett a föld, és a mező felett gomolygó rézszín
füst elhomályosította az eget.
Hét csillag. Talán nem is az égiek feleltek a pusztításért.
Talán már akkor is élt egy ezerarcú sárkány.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

RAFE

Az istenek szerelmére, miért tartottad meg? Nem bírtam szabadulni Lia

kérdésétől.
Hasztalan kerestem a választ, hiszen magam sem tudtam az okát.
Amikor megtaláltam a ruhát, egy tüskebokorból kellett kiszednem, és
közben végig Liát átkoztam. Dalbreck koronahercege vagyok, az istenek
szerelmére, szóval miért nekem kell összeszednem egy elkényeztetett
szökevény elhagyott rongyait? Amikor a magasba emeltem a kiszabadított
ruhát, csak még dühösebb lettem. Nem vagyok az anyagok és
szabásvonalak megszállottja, mint Jeb, de azt azért én is láttam, hogy a ruha
szépsége páratlan. A tény, hogy a hercegnő semmibe sem veszi mindazt az
aprólékos munkát, amibe az elkészítése került, csak fokozta a haragomat.
Ez azonban még mindig nem magyarázta meg, miért is vettem a fáradságot,
hogy begyűrjem a táskámba.
Mostanra rájöttem. Nem azért, hogy elégessem, vagy, hogy a szeme elé
tartsam. Az okot akkor még magamnak sem vallottam volna be: a
letartóztatási parancs volt, amelyet kiadtak a hercegnőre. A saját apja indított
utána vadászatot, mintha állat lenne. Elraktam a ruhát, mert tudtam, előbb-
utóbb ők is eljutnak oda. Nem akartam, hogy egy közülük való akadjon rá
– vagy a tulajdonosára.
Végre elértem egy magaslatra, ahonnan beláthattam a mögöttünk elnyúló
ösvényt. Amíg vártam, a tájat néztem. Még hány mentséget tudok
kovácsolni Liának? Ezúttal azt mondtam, hogy a hegygerincet keresem,
amely elvezet a völgybe, a mai célunkhoz. Nem akartam ok nélkül
aggasztani, most azonban már ok is akadt. Észrevettem, amit mindvégig
gyanítottam. Visszavágtattam, hogy szóljak a többieknek is.
– Induljatok – súgtam oda Tavishnek. – Alig negyed mérföldnyire
visszafelé. Dél felé kerüld meg! Arra találtok jó fedezéket, és szél felől
lesztek, arra az esetre, ha a ló nyihogna. Nem láttam a fák miatt, hányan
vannak. Én itt maradok Liával.
Tavish bólintott és ellovagolt.
Kioldottam a kardhüvelyem csatját, és megfogtam a markolatot. Lia
ekkor bicegett vissza a bokrok mögé tett rövid kiruccanásból, és a homloka
bosszús ráncba szaladt.
– Most meg hova mennek?
– Láttam egy csapat vadludat – vontam vállat. – Mind nagyon
szeretnének szaftos libapecsenyét vacsorára.
– Nem értem. Azt hittem, igyekeznünk kell, hogy leérjünk a völgybe.
– Jól haladunk, enni pedig ma este is kell.
– És mindegyiküknek el kellett mennie? – nézett rám gyanakodva.
Elfordultam, és úgy tettem, mintha a nyeregtáskámban keresnék valamit.
– Miért ne? Nem csak Orrin szeret vadászni.
A hátam mögött tapinthatóvá vált a csend. Szinte láttam, ahogy Lia
csípőre tett kézzel áll ott. Nem bíztam benne, hogy újra elhiszi a történetet.
Amikor visszafordultam, vádlón oldalra hajtott fejjel várt.
– Megláttam valamit a fák között, miközben a dolgomat végeztem –
magyaráztam. – Messze volt. Biztosra veszem, hogy csak néhány szarvas,
de a biztonság kedvéért utánajárnak.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

Tudtam, hogy nem szarvasok voltak.

Tizenöt perc telt el.
Aztán egy óra.
– Nem kellene utánuk mennünk? – vetettem fel.
– Nem – jelentette ki Rafe, de idegességében körbe-körbemászkált.
Ide-oda vezetgette a lovakat. A keze állandóan a kardja markolatára tévedt.
Végre meghallottuk, hogy egy ló cirkalmasan nyihog a fák között.
Mindketten arra fordultunk.
Tavish bukkant ki a sűrűből, száron vezetve két lovat.
– Nahát, nahát, nahát – ismételte önelégülten. – Igazad volt. Nézd csak,
mit találtunk.
A többiek követték; amikor Sven arrébb léptetett, én levegőért kaptam.
Az istenekre. Ez nem lehet.
Előrebicegtem, de Rafe kinyújtott karja megállított.
Orrin és Jeb megfeszítette az íját: a vesszők rezzenetlen pontossággal
Kaden és Griz szívére céloztak, ahogy azok ketten beléptek a táborunkba.
Mintha nem bíztak volna benne, hogy karddal legyűrhetik Grizt, és a legjobb
stratégia a távolság lenne. Sven már lefegyverezte mindkettőt.
Rafe, Kadent figyelve, közelebb lépett. Kaden állta jeges pillantását.
Elakadt a lélegzetem. Semmi sem változott kettejük között: a tekintetük még
mindig fenyegetőn villogott, holott Kaden egyáltalán nem volt olyan
helyzetben, hogy bárkit is fenyegessen.
– Hát újra találkoztunk, Jaxon herceg.
– Hát igen. – Rafe hangja jeges volt, akár a levegő. – De nekem úgy
tűnik, sokat lovagoltál a semmiért. Ostoba fajankó.
Kaden orrlyukai kitágultak: a gúnyos szavakat annak idején ő mondta ki
először.
 – Mit csináljunk velük? – kérdezte Tavish.
Rafe egy örökkévalóságig meredt Kaden arcába, aztán vállat vont,
mintha a dolog alig bírna jelentőséggel.
– Öljétek meg őket.
Odaugrottam, és megragadtam a karját.
– Rafe! Nem ölhetitek meg őket!
– Akkor mit kellene csinálnom, Lia? Ejtsem foglyul őket? Nézd, ez
mekkora darab, nincs is akkora kötelünk, ami körbeérné! – bökött Griz
felé.
– Nekik van kötelük – ellenkeztem, és a Griz nyergéről lógó tekercsre
mutattam.
– És akkor mi lesz? Kötözzem meg őket, hogy kivárhassák az alkalmat,
amikor elvághatják a torkunkat, téged meg visszavihetnek Vendába? Mit
gondolsz, miért vannak itt? Üdvözletet hoztak?
Kaden előrelépett: Orrin és Jeb egyszerre kiáltott rá, hogy ne mozduljon,
és még feszesebbre húzták az íjukat. Kaden megtorpant.
– Nem akarjuk visszavinni – jelentette ki. – Csak azért jöttünk, hogy
kíséretet és védelmet biztosítsunk a számára. Egy hadtestnyi rahtan, az első
őrséggel egyetemben, a nyomotokban van. Bármikor ideérhetnek.
– Hogy ti? Kíséretet és védelmet? – nevetett Rafe. – Hülyének nézel?
– Nem ez a lényeg. – Kaden szemében mosoly csillant. – Mi a
fontosabb, a büszkeséged vagy Lia élete?
– És ezért ólálkodtatok mögöttünk? Hogy megvédelmezzétek Liát?
– A vendai lovasokat vártuk, hogy megállítsuk őket, mielőtt elérnének
benneteket.
– Ugyanakkor közel s távol nincs más vendai lovas rajtatok kívül.
Nem vádoltam Rafe-et, amiért gyanakodott Kaden szavait hallva. Én is
kétségbe vontam Kaden indítékait. Kíséretet biztosítani? Amikor korábban
azt állította, hogy hozzá és Vendához tartozom? Amikor minden lépésemnél
biztosított afelől, hogy nincs a számomra menekülőút? Holott nagyon is
volt. Ő is talált egy másik utat a folyón át. Forrt bennem a bizalmatlanság.
Kikerültem Rafe-et, és előrebicegtem. Biztonságos távolból kemény
pillantást vetettem Grizre.
– Tedd a kezedet a hátad mögé! Most.
 Griz bizonytalanul pislogott rám, de engedelmeskedett.
– Úgy – bólintottam. – Most pedig, miután megkötöztek, esküdj meg
nekem, hogy nem próbálsz szökni, és arra is, hogy ha Kaden próbálkozna,
leütöd.
– Hogy tehetném, ha a kezem össze lesz kötve?
– Nem érdekel. Ess rá. Az majd megállítja. Esküszöl?
Griz bólintott.
Rafe elkapta a karomat, és megpróbált odébb vonszolni.
– Lia, nem fogjuk…
Kiszabadítottam magam a szorításából.
– Rafe! Nem fogjuk megölni őket! – Vádlón visszanéztem Kadenre. –
Egyelőre – tettem hozzá, aztán neki is megparancsoltam, hogy tegye a kezét a
háta mögé. Nem engedelmeskedett, csak nézett rám, a tekintete szúrt, mintha
bennem akarna bűntudatot kelteni, amiért megtévesztettem. – Nem fogom
még egyszer kérni, Kaden. Csináld!
Lassan hátraemelte a kezét.
– Hibát követsz el – szólalt meg. – Szükséged lesz rám.
– Kötözzétek meg őket – utasítottam Tavisht és Svent. Egyikük sem
mozdult; Rafe-től várták a választ.
Rafe haragjában keményen összeharapta a száját.
– Rafe – szűrtem én is összeszorított fogakkal.
Engedett: intett Svennek és Tavishnek, aztán magával húzott a lovak
mögé. A dühe még magasabbra csapott.
– Mi ütött beléd? Griz szava semmit sem ér, Kadené még kevesebbet!
Hogyan fogunk ezekkel együtt utazni? Griz az első adandó alkalommal
megszegi az esküjét, amint…
– Nem fogja.
– És ezt honnan tudod? – Rafe arcán bosszúság suhant át.
– Mert én parancsoltam meg neki. Ő pedig engem tart a királynőjének.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

Az Óriások Völgye más volt, mint amire számítottam. Az alattunk feltáruló,

buja növényzetű medencében hatalmas, dobozszerű templomok álltak
zölddel és arannyal befutva, mérföldes, rendezett sorokban, mint egy óriás
félrerakott, mohos ládái. Sven azt mondta, a legenda szerint ez az Ősök
egyik piactere volt, de miféle kincsek lehettek azok, amelyeknek ilyen
gigászi épületeket kellett emelni? A soraik áthúzódtak a völgyön, végül
eltűntek a dombok mögött. Aranylevelű fák nőttek közöttük, a falaikra
smaragd moha és indák szövedéke kúszott fel. Bár néhány épület már
összeroskadt, a legtöbb riasztóan épen maradt, mint a sötét mágia
városában – csaknem úgy tűnt, mintha az Ősök még mindig köztük
járnának. Még távolról is láttam az útjelző táblák maradványait. Miért élte
túl ez a város a pusztítás és az idő erejét?
Átfutott a fejemen, hogy vajon ez is egy olyan hely-e, amelyet Griz és a
társai inkább elkerülnek, attól félve, hogy az Ősök sötét szellemei tartják
épen a falakat. Ő és Kaden most előttünk gyalogolt a hegyoldalról lefelé
vezető, kanyargós ösvényen. Rafe nem engedte, hogy lóra üljenek. Azt
mondta, biztonságosabb, ha Jeb és Orrin szeme előtt maradnak, akik még
mindig a kezük ügyében tartották az íjaikat, bár Kaden és Griz keze
szorosan össze volt kötözve a hátuk mögött.
– Tényleg hidegvérrel megölted volna őket? – kérdeztem.
– Ez nem kevesebb, mint amit ő szánt nekem.
– Szemet szemért? Így megy a katonáknál?
Rafe haragosan fújta ki a levegőt összeszorított fogai között.
– Nem. Nem ölettem volna meg őket ott helyben. Valószínűleg vártam
volna, amíg Kaden a pillanat hevében elkövet valami ostobaságot, amit
egészen biztosan el fog, és akkor ölettem volna meg. Ó, várj, elnézést!
Elfelejtettem, hogy mind jó kezekben vagyunk. Griz megígérte, hogy ráesik
Kadenre, ha bármivel is próbálkozik. Jól értettem?
Acélos tekintettel viszonoztam maró hangnemét.
– Legközelebb azt fogom neki megparancsolni, hogy rád essen. Semmi
szükség a gúnyolódásra. Csak annyit akartam tudni, hogy nem ölted volna
meg őket hidegvérrel.
Rafe sóhajtott.
– Az mindenesetre nem árt, ha ők elhiszik, hogy igen. Egyikükben sem
bízom, és még hosszú út áll előttünk, mielőtt biztonságban elérnénk a
helyőrséget.
– Mióta tudtad, hogy követnek?
– Néhány napja gyanítottam. Egyszer kora reggel valami fehér füstöt
láttam. Úgy gondoltam, éppen akkor oltottak ki egy tábortüzet. Amit nem
értek, az az, miként értek be ilyen gyorsan?
– Én tudom. – Amint az utolsó csomót is meghúzták Kaden kezén, a régi
szavai, nincs más út, ismét belém martak. Ez is hazugság volt, de legalábbis
szándékosan festett olyan képet elém, ami téves feltételezésekre vezetett. –
Elhitette velem, hogy a vendai nagy híd a régi gyaloghidat váltotta fel, amely
átvezetett a folyón. Most azt gondolom, veszély ide vagy oda, az a híd még
áll, nem is messze a Sanctumtól. Ami pedig azt jelenti, hogy ha Griz és
Kaden átjutottak, alighanem más is. Meglehet, igazat mondott arról a
hadtestről.
Rafe a hajába túrt. Nem örült ennek a hírnek. Mostanra, ha maradt is
bármi előnyünk, az csak annak volt köszönhető, hogy a hó betemette a
nyomainkat.
Ekkor kavarodás tört ki előttünk. Kavicsok csikorogtak, lovak
nyihogtak, riadt kiáltások röpködtek.
– Hőő!
– Vissza!
– Vigyázz!
Az ösvényen minden felbolydult, ahogy a lovak egymásnak ütköztek.
Rafe kardja egy villanással kiszaladt a hüvelyéből, és én is ösztönösen
kirántottam a sajátomat, bár fogalmam sem volt, mivel szemben kellene
megvédenem magamat.
Orrin lova meghőkölt; a többiek a saját ideges hátasaikat igyekeztek
megfékezni a keskeny ösvényen. Néhány pillanatig kitartott a káosz, aztán
megláttuk, mi történt. Griz elesett, és eltorlaszolta az utat, Kaden mellette
térdelt, és valakinek kiabált, hogy oldozza el őt, hadd segítsen Griznek.
Rafe elkiáltotta magát, hogy mindenki maradjon ott, ahol van, mintha
cselt gyanított volna. Leszállt a nyeregből, hogy megvizsgálja, mi történt, de
mind azonnal láttuk, hogy Griz félrecsúszott köpenye alatt az oldalán vér
áztatja a ruháját. Az arca viaszfehér volt, verejtéktől nyirkos, és tudtam,
nem színlel. A sebe, amelyet napokkal korábban Jorik ejtett, még mindig
vérzett.
– Mi történt? – tudakolta Rafe.
– Semmi – mordult vissza Griz. – Csak segíts fel, és…
– Hallgass! – torkolta le Kaden, és felnézett Rafe-re. – A teraszon
döfték meg egy karddal. Megpróbáltam bekötözni, de mindig újra
felszakad.
Griz Kadenre vicsorított, aztán megpróbált a maga erejéből
feltápászkodni, de Rafe fél lábbal ránehezedve lent tartotta.
– Ne mozogj – utasította, aztán hátrakiáltott Tavishnek. – Gyere csak,
nézd ezt meg!
Orrin jó pár lépéssel odébb vezette Kadent, és leültette, amíg Tavish
megvizsgálta Grizt. Mi, többiek, csak vártunk és figyeltük, ahogy felhúzza
Griz mocskos mellényét és alsóingét, majd levágja az átázott kötéseket.
Sven felnyögött, amikor meglátta a sebet; én elnyomtam a borzongást.
A nyolcujjnyi vágásba beleszáradt az elfeketült vér, a bőr körülötte
gyulladástól vöröslött. Sárga genny szivárgott a sebszélek közül.
Tavish a fejét rázta, és kijelentette, hogy ezzel itt, az ösvényen nem tud
mit kezdeni. Forró víz kell, hogy megtisztítsa, és alaposabban szemügyre
vegye, mielőtt egy öltést is tehetne.
– Nagy munka lesz – jegyezte meg, és a hangsúlyából éreztem, ő maga
sem biztos benne, mit lesz képes elérni. Letérdeltem Griz mellé.
– Van nálad thannis?
A fejét rázta.
– Nálam van – szólt át Kaden távolabbról, ahol őrizték.
– Nem iszom thannist – nyögött Griz.
– Hallgass! – szóltam rá. – Ha azt parancsolom, hogy idd meg, te
megiszod.
Azonban inkább egy párakötésre gondoltam, csak jussunk le a völgybe
– az segíthetne némileg a gennyedzésen.
Eloldozták Griz kezét; így is Rafe, Jeb és Sven együttes erőfeszítése
kellett, hogy talpra állítsák. Jó pár cifra káromkodás árán feltolták a lovára
is. Már nem aggódtak amiatt, hogy túl hirtelen mozdulatokat tesz. Kaden
továbbra is előttünk gyalogolt – az ő helyzete nem változott.
Sven Griz mellett lovagolt, és ahányszor a nagydarab férfi megingott,
Sven elkapta és a karjánál fogva visszahúzta a nyeregbe. A késedelem
miatt, amit Kaden és Griz csatlakozása okozott, alkonyatkor értünk csak
le a völgybe. Kaden akkorra ötödik órája gyalogolt hátrakötött kézzel.
Láttam a tartásában a kimerültséget, de különös módon együttérzés helyett
a saját haragom és félelmem lobbant fel tőle. Hány hónapig voltam
ugyanebben a helyzetben, félig kiéheztetett rabként, megalázva, rettegésben,
bizonytalanul, hogy megérem-e a másnapot. Kaden feleannyit sem
szenvedett, mint én. Egyelőre. A nyugtalanító különbség abban állt, hogy ő
önszántából jött ide, magának kereste a bajt. Valójában miért tette?
Végiglovagoltunk a hátborzongató, ládaszerű épületek közötti főúton. A
réges-régi falak és tetők nagy része épségben maradt. Sietve választottunk
egy megfelelő szállást, vagyis egy olyat, amelyet – ha mégis úgy alakul –
meg tudunk védeni.
Rafe és Tavish közös döntése alapján dőlt el, melyik romot válasszuk.
Mindannyian összeszedtünk több ölnyit a lehullott, száraz ágakból, és a
lovakkal együtt bevonultunk a barlangnyi épületbe. Egy egész sereg befért
volna.
Amint erős lánggal égett a tűz, elkészítettem a párakötést, felhasználva
mindent, amit Kaden nyeregtáskájában találtam. Tavish megélezte a kését,
és munkához látott Griz sebén. Az épületünk több emelet magasra
emelkedett; körülöttünk több kőlap is hevert, amelyek fentről zuhantak le.
Grizt az egyik ilyenre fektettük. Akármennyire legyengült – úgy tűnt, kissé
már delirál is a láztól –, még így is mind a négyen kellettek, hogy lefogják,
amíg Tavish kitisztította a sebet.
Kadennek azt parancsolták, hogy üljön egy üres terület közepére, távol
a tűztől és a felszerelésektől. Én mellette ültem egy nagy kőtömbön, és
kivont karddal az ölemben őrködtem felette. Különös, kényelmetlen érzés
nyomasztott, mintha túl hirtelen és kapkodva ettem volna meg valamit.
Észrevettem, hogy a kezei még mindig a háta mögött vannak összekötve.
Savanyú epe tolult a torkomba.
Most ő volt a fogoly, amivé korábban engem tett. Minden tettét, amelyet
eltemettem, elfelejtettem, mert tudtam, hogy valami kifacsart módon
megmentette az életemet, egyszerre olyan friss fájdalommal tért vissza, mintha
tegnap történt volna. Éreztem, ahogy a kötél a csuklómba vág, éreztem a
fojtogató rémületet, amikor lélegezni próbáltam a fekete csuklya alatt, amit a
fejemre húzott. Éreztem a könnyek szégyenét, amikor az arcomat a homokba
nyomták. Az érzelmek már nem vakító robbanásokként törtek rám, mint
annak idején, hanem feszesen, formába szorítva, mintha egy vadállat járkált
volna a bordáim ketrecében.
Kaden állta a pillantásomat. Hideg, nyugodt, halott szeme nem árult el
semmit. Rémületet akartam látni benne. Félelmet. Ahogy ő is bizonyára látta
az enyémben, amikor rájöttem: ő nem a szőrmekereskedő, akinek vallotta
magát, hanem az orgyilkos, akit a megölésemre küldtek.
– Milyen érzés? – kérdeztem.
Úgy tett, mintha nem is tudná, miről beszélek. Megpróbáltam a felszínre
csalni a félelmét.
– Milyen érzés, ha a kezed hátra van kötve? Ha végigrángatnak a
vadonon, és fogalmad sincs, mi lesz veled? – Hosszú, gyönyörteli mosolyt
villantottam rá, mintha élvezném a szerencse fordulását. – Milyen érzés
rabnak lenni, Kaden?
– Nem élvezem, ha ezt akartad hallani.
Szúrt a szemem. Ennél többet akartam hallani.
– Amit akarok, az az, hogy könyörögj a szabadságodért. Alkudozz
kétségbeesve, ahogy nekem kellett.
Kaden sóhajtott.
– Ennyi az egész? Egy sóhaj?
– Tudom, hogy szenvedtél, Lia, de azt tettem, amit akkor helyesnek
tartottam. Nem tehetem meg nem történtté. Mindössze azt ajánlhatom fel,
hogy jóváteszem.
A szó csaknem megakadt a torkomon. Keserűen tisztában voltam vele,
mibe kerül a jóvátétel, és milyen szánalmasan keveset lehet vele elérni.
Amikor Greta meghalt, azt hittem, az én hibám volt, és igyekeztem
jóvátenni, de azóta rájöttem, hogy a játéknak, amibe belerángattak, sem a
szabályait nem ismerem, sem a játékosait – például a civicai árulókat. Az én
jóvátételem semmin sem változtatott volna. A hazugságok tovább terjedtek.
Mint Kadenéi.
– Hazudtál a gyaloghídról – jelentettem ki. – Mindvégig ott volt.
– Igen. Négy mérföldre északra a Fényesvíz-kaputól. Most már nincs
ott. Levágtuk.
Négy mérföldnyire? Gyalog is eljuthattunk volna oda.
Hátradőltem a sziklakövön.
– Nos, milyen csavaros történetet találtál ki, amivel meggyőzted őket,
hogy kíméljék meg az életedet? Biztosra veszem, hogy kiválóan sikerült.
Elvégre te vagy a megtévesztés mestere.
Kaden némán tanulmányozott, barna szeme sötét és mély volt, mint
maga az éjszaka.
– Nem – felelte. – Immár nem. Azt hiszem, ezt a címet elnyerted tőlem.
Félrepillantottam. Boldogan elfogadtam volna ezt a címet, ha elérem a
segítségével, amit akarok. A tűz visszfényét néztem a kard kétélű, csillogó
pengéjén.
– Azt tettem, amit tennem kellett.
– És amiket nekem mondtál? Azokat is csak meg kellett tenned?
Felálltam, felemeltem a kardot. Nem fogom hagyni, hogy bűntudatot
gerjesszen bennem.
– Ki küldött, Kaden? – tudakoltam. – Miért vagy itt? Malich
parancsára?
Kaden ajka undorodó fintorba torzult.
– Mondd ki! – szóltam rá.
– Ha esetleg nem vetted volna észre, Lia, akkor ott, a teraszon a többiek
voltak túlerőben. Alig bírtuk megmenteni a bőrünket. Faiwel meghalt. A
többi őr, aki a mi oldalunkon harcolt, szintén. Griz meg én valahogy
elverekedtük magunkat egy átjáróhoz, a legalsóbb szintre, és lezártuk
magunk mögött az ajtót. Ezután három napig különféle feltérképezetlen
járatokban bujkáltunk. Amikor nem találtak ránk, végül azt feltételezték,
hogy egy másik tutajon mi is elhajóztunk.
– És honnan tudod, hogy pont ezt feltételezték? Vagy, hogy egy hadtestet
küldtek utánunk?
– Az egyik járat, ahol megbújtunk, a Sanctum-terem mellett húzódott.
Hallottuk, amint a komizár utasításokat ordít. Az egyik az volt, hogy
kerítsenek elő téged.
A térdem teljesen elgyengült. Kadenre meredtem, forogni kezdtek
körülöttem az árnyak.
– De hiszen halott.
– Mostanra lehet, hogy tényleg az. Gyenge volt, de Ulrix gyógyítókért
kiabált. Ápolták.
Lehuppantam a földre. Láttam magam előtt a komizár átható tekintetét,
láttam a sárkányt, aki nem volt hajlandó meghalni.
– Lia – suttogta Kaden. – Oldozz ki. Kérlek! Ez az egyetlen módja,
hogy segíthessek nektek. – Közelebb húzódott, amíg a térdünk már
csaknem összeért. Megpróbáltam összpontosítani, de megcsapott a
teraszon kiontott vér sós szaga, Aszter szemének csillogását láttam, a tömeg
kántálását hallottam, éreztem a kés markolatának jeges érintését, amikor
kihúztam a tokjából. Újra lejátszódott az a nap. A hitetlenkedés, ami akkor
eltöltött. A mindent megváltoztató pillanatok. A földre hanyatló komizár. És
az én naivan növekvő reményem, hogy most már talán vége lehet.
A nyelvemre nehezedő szavak szárazak voltak, mint a kréta. Nagyot
nyeltem, hátha meg tudom nedvesíteni az ajkamat. Végül rekedten suttogva,
de meg bírtam szólalni.
– Mi lett a többiekkel, Kaden? Calanthával, Effierával, a szolgákkal? –
Felsoroltam még fél tucat nevet, azokét, akik kedvesek voltak velem, akik
reménykedőn néztek rám. Ők vártak tőlem valamit, amit végül nem adtam
meg nekik. Egy ígéretet, amelynek a beváltására most is várnak.
Kaden homloka ráncba szaladt.
– Alighanem halottak. A törzseket, amelyek a téren az utódlásodat
ünnepelték, megtizedelték. Üzenetnek szánták. A számokat nem tudom, de
legalább százat levágtak. Aszter teljes törzsét, Effierát is beleértve.
A gondolataim szédítően kavarogtak.
– Yvet? Zekiah? – kérdeztem, bár magam sem voltam benne biztos,
hogy tudni akarom-e a választ. – És Eben?
– Nem tudom – felelte Kaden, de a hangsúlyából kevés remény sejlett
ki. Az ölembe pillantott, ahol még mindig ott hevert a kard.
Egy részem szerette volna kioldozni; elhinni minden szavát, azt is, hogy
csak a megmenekülésünket akarja segíteni. Rafe története azonban nem
vágott egybe Kadenével. Rafe holtan látta a komizárt. Azt mondta Svennek,
hogy elvonszolták a testét.
A barlang hirtelen beleremegett egy üvöltő sikolyba, aztán Sven
átkozódását hallottam, és a többiek kiáltozását, akik Grizt próbálták lefogva
tartani. A fejünk fölött felriadó madarak szárnya alól porzó törmelék
záporozott ránk.
Kaden úgy pillantott fel, mintha a fönti sötét szinteken még valami más is
bujkálna.
– Oldozz el, Lia! Még mielőtt túl késő lenne. Esküszöm, hogy nem
hazudok.
Felálltam, leporoltam a nadrágomat; a szívembe ismerős sajgás
költözött. Mindig Venda az első. A régi szavak ugyanolyan forrón
perzseltek. Ha Kaden hordozott a szívében bármi igazságot, tudtam, ez volt
az.
Felemeltem a kardot, és az élét Kaden nyakához nyomtam.
– Lehet, hogy megmentetted az életemet, Kaden, de a bizalmamat még
nem érdemelted ki. Nekem fontosak ezek az emberek, akikkel utazom.
Nem hagyom, hogy bajuk essék.
Kaden szemében lobot vetett a tehetetlen bosszúság. A dolgok
megváltoztak. Sokkal több forgott kockán, mint pusztán az én életem és
megmenekülésem. Ott volt mindenki, akit Morrighanben szerettem,
mindenki, akivel Vendában törődtem, a férfiak, akiknek a társaságában
lovagoltam – minden gondolatomnak, minden mozdulatomnak részévé
váltak. Kadennek is magáévá kell tennie ezeket a gondolatokat. Többé nem
lehetett a számára Venda az első. De még én sem.

Összegömbölyödtem Rafe karjában: a kimerültség mindkettőnket leterített.

Újra rákérdeztem a komizárra, és elmondtam, amit Kadentől hallottam.
Rafe azt felelte, ne aggódjak, a komizár meghalt – én azonban láttam a
tétovázását, mielőtt felelt volna, láttam, hogy az álla megremeg, észrevettem
a pillanatnyi késlekedést, ami elárulta, amit tudnom kellett. Hazudott. Nem
látta, amikor elvonszolták a testet. Azt sem bírtam eldönteni, haragos
legyek-e érte, vagy hálás. Tudtam, csak az én félelmeimet igyekszik
csillapítani, én azonban nem akartam lecsillapodni. Fel akartam készülni.
Nem erőltettem a dolgot. A túlélésünkhöz a pihenésre nagyobb
szükségünk volt, és Rafe szeme alá ráncokat vésett a fáradtság.
A rom egyik sötét sarkába fészkeltük be magunkat, amely alig rejtett el
valamit. Néhány lezuhant gerenda választott el a többiektől és a tűz
fényétől. Orrin kezdte az őrködést. Hallottam, hogy néhány lépésnyire
járkál a kavicsos padlón. Talán a magasban motozó madarak miatt volt
olyan feszült, talán a távolban vonító farkasok miatt. Vagy talán azért, mert
az orgyilkos is közöttünk hevert. Talán ez okozta, hogy egyikünk sem aludt.
Csak Griz merült el egy mély, sötét álmokkal teli világba. Tavish szerint, ha
túléli az éjszakát, lehet esélye. Ennél többet egyikünk sem tehetett.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

KADEN

Orrin járkálása megőrjített. Megnehezítette, hogy a többi neszre füleljek.

Azokra, amelyekre figyelnem kellett.
Oldalra fordultam, hátha ki tudom oldani a lábamra erősített kötelet, de
nem értem el a csomót. A vállam fájt a kifeszítve töltött óráktól.
Egy percig – amikor a komizárról beszéltem neki – azt hittem, hogy Lia
kioldoz. Láttam a szemében, hogy küzd önmagával. Láttam, hogy a
közöttünk lévő kapcsolat újra életre kel. Azonban végül egy fal emelkedett
közénk. Ez már egy keményebb Lia volt annál, akit én ismertem: vad és
hajlíthatatlan, de tudtam, mit tettek vele, és miféle szörnyűségeknek lett
tanúja.
Milyen érzés?
A kötél a csuklómba vágott, elzsibbasztotta a bokámat.
Ismerős, szerettem volna felelni. Fogolynak lenni ismerős érzés.
Soha nem voltam más. A múltam ma is éppolyan erősen kapaszkodott
belém, mint gyerekként. Behatárolta a választásaimat, megbéklyózta a
lépéseimet. Az életem a születésem óta hazugságokból volt összefércelve.
Milyen érzés?
Fáradt.
Elegem volt a hazugságokból.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Már láttuk a végét. Előttünk elmaradoztak az egyre alacsonyabb dombok,

az utolsó romok is a földbe süppedtek. Az Ősök nagyszerűsége ismét fejet
hajtott az Idő előtt, amely bebizonyította, hogy mindenkor győzni fog.
Megkönnyebbülten pillantottam meg az utunkban a nyílt vidék téltől elsárgult
füvét. A völgy továbbnyúlt, mint vártam volna, bár ezt meglehet, részben az
útitársaim személye okozta. Ugyan Rafe és Kaden nem vágott egymás
fejéhez éles szavakat, a tekintetük össze-összecsapott.
Ha volt valaha három ilyen kevéssé összeillő lovas, azok mi voltunk. A
dalbrecki koronaherceg, a vendai orgyilkos és a szökevény morrighani
hercegnő. Három királyság gyermekei; háromé, amelyek mind elszánták
magukat, hogy a másik kettőt az uralmuk alá hajtsák. Ha a helyzetünk nem
lett volna ilyen sötét, a fejem hátravetve tudtam volna kacagni a sors
iróniáján. Úgy tűnt, mindegy, hogy a citadellában-e, vagy a távoli vadonban:
mindenhol ellenséges erők közé kerülök.
Griz nemcsak hogy túlélte azt az éjszakát, hanem még éhesen is ébredt.
Tavish nem mondott semmit, de láttam, hogy megkönnyebbült, talán még a
büszkesége is helyreállt részben. Griz napról napra erősödött, a harmadik
napon láztalan maradt, és az arca egészségesen kipirult. Tavish kikérdezett a
thannisról és a párakötésről, amit esténként csináltam belőle. Elmondtam
neki mindent, amit a lila gyomról tudtam, azt is, hogy a rövid időszakban,
amikor arany színt ölt, és a magjait szórja, mérgezővé válik. Tavish eltette a
zacskót, amit felajánlottam neki, és megjegyezte, elkerüli majd az
aranysárga virágokat. Griz erre közölte, hogy ne aggódjon, nem fog egy
szálat sem találni: a thannis csakis Vendában nő. Egyszerre azt kívántam,
bárcsak lenne nálam néhány arany mag, ha másért nem is, azért, hogy Berdi
kertjében elültessem.
Kadennek végül megengedték, hogy felüljön a lovára. A kezét továbbra
is összekötözték, de most már a teste előtt. A hadtest, amely állítása szerint
ránk vadászott, azóta sem jelent meg, de a fenyegetés miatt így is éberek
voltunk. A magam részéről elhittem, amit Kaden mondott, és biztosra
vettem, hogy a többiek is, bár Rafe soha nem ismerte volna be. A tény, hogy
nyeregbe engedte Kadent, száz szónál is többet mondott: olyan hamar el
akarta érni a helyőrség biztonságát, ahogy lehetett.
Már csak egy félnapnyi út, becsülte reggel, amikor összecsomagoltunk,
és Sven is rábólintott.
A Marabella laktanya volt a biztonság legelőbbre tolt bástyája. A nevét
egy réges-régen élt dalbrecki királynő után kapta. Rafe szerint több mint
négyszáz katona állomásozott könnyen védhető falai között. Ha odaérünk,
megpihenhetünk, feltölthetjük a készleteinket, lovakat válthatunk, és katonai
kísérettel folytathatjuk az utunkat. Amikor halottnak hittem a komizárt, nem
éreztem szükségét, hogy azonnal visszatérjek Civicába, ám most hiába volt
csekély az esélye, hogy életben maradt és képes végrehajtani Morrighan
elleni tervét, a dolog sürgetett. Akármennyire is jólesett volna néhány napnyi
pihenés Rafe társaságában, nem maradhattunk sokáig a helyőrségben.
Figyelmeztetni kellett Morrighant, és nemcsak a komizárra, hanem az őt
segítő árulókra is.
Rafe hosszan kortyolt a kulacsából.
– Igyál eleget, Lia – mondta csak félig odafigyelve: a tekintete az előttünk
elterülő tájat fürkészte. Egy pillanatra sem állt meg. A legtöbb éjjel még abban
sem voltam biztos, hogy egyáltalán aludt. A legkisebb neszre felriadt. Mióta
Kaden és Griz csatlakozott a csapatunkhoz, Rafe-nek sokkal több mindennel
kellett foglalkoznia, és a kimerültség meglátszott az arcán is. Szüksége volt
már egy nyugodt éjszakára, amikor nem nyomja a vállát mindenki
biztonságának felelőssége.
Felém fordult, és váratlanul elmosolyodott, mintha megérezte volna, hogy
figyelem.
– Már majdnem ott vagyunk. – A tekintete megpihent rajtam, hideg
kékjétől forróság öntött el, az altestemtől a lábujjamig. Rafe kelletlenül
visszafordult az ösvény felé, és máris újra elzárta az érzéseit a világ elől.
Még nem voltunk ott.
– Először is forró fürdőt veszek – folytatta, miközben az utunkat nézte –,
aztán elégetem ezeket a mocskos barbár ruhákat.
Kaden utálkozva, sziszegve szívta be a levegőt.
A hátunk mögött a többiek a helyőrség kényelméről társalogtak.
– Én legelőször is rávetem magam Bodeen ezredes vörösszemű-
készleteire – jelentette ki Sven vidáman, mintha már a torkában érezné a
perzselő italt.
– Csatlakozom néhány pohárra – tette hozzá Griz.
– Bodeen éléskamrája is kívánatos – tódította Orrin elismerőn.
– Barbár vagy sem, a ruhák elég jól kiszolgáltak – szúrta oda Rafe-nek
Kaden. – Jól jártál, hogy egyáltalán megkaptad őket.
Rafe hűvös pillantást vetett Kadenre.
– Így igaz – felelte. – Ahogy te is jól jártál, amiért nem választottam el a
fejedet a nyakadtól, amikor a Sanctum-teremben párbajoztunk.
Kaden erre csak bosszús csönddel felelt.
Nekem ekkor tűnt fel, hogy mindent komor csend borít. Az ujjaim
bizseregtek. Úgy éreztem magam, mintha ránk borítottak volna egy
szemfedőt, vagy mintha valaki a tenyerével befogta volna a fülemet. A
halántékomon lüktetett az ér. Elfordítottam a fejem, füleltem: és akkor,
valahonnan távolról, meghallottam egy állat elégedett dorombolását. A
miénk vagy.
Rafe-re néztem. Körülöttem minden mozdulat lelassult. A tarkómon
égnek álltak a hajszálak.
– Állj – mondtam halkan.
Rafe megállította a lovát, a tekintete máris éles figyelemmel járt körbe. –
Álljatok meg! – utasította a többieket.
Nyolcas csoportunk bizonytalanul összezárt, egymáshoz szorultunk a
csendben. Nyolc szempár kutatta a közeli romokat és a köztük lévő
keskeny réseket. Semmi sem mozdult.
Megráztam a fejem. Úgy gondoltam, feleslegesen fújtam riadót. Mind
feszültek voltunk, és fáradtak is.
És akkor egy éles rikoltás hasított a levegőbe.
Megpördültünk, hogy hátranézzünk, a lovaink topogva, egymást
lökdösve igyekeztek helyet találni a zárt körben. Az út végén, ahonnan
lejöttünk, négy lovas várakozott feszes tartásban, egymástól ugyanolyan
távolságban, mintha parádéra készülnének – vagy támadásra.
– Rahtanok – szólalt meg Kaden. – Itt vannak.
Túl messze voltak, hogy azonosíthassam őket, de egyértelműen azt
akarták, hogy észrevegyük őket.
– Mindössze négyen? – kérdezte Rafe.
– Vannak még többen is. Valahol.
Orrin és Jeb leakasztotta az íját a nyeregtáskájáról. Rafe és Sven lassan
kivonta a kardját. Én félrecsaptam a köpenyem szárnyait, és kézbe vettem
a késemet és a kardomat is.
– Miért ülnek csak úgy odafent?
Újabb fülsértő kiáltás zendült, visszhangot vert a romok között,
libabőrös lett tőle a karom. A másik irányba fordulva majdnem pontosan
ugyanaz a látvány tárult elénk, mint a mögöttünk hagyott úton. Hat lovas –
csakhogy ezek sokkal közelebb voltak. Szépen elrendezett szobrokként
ültek a nyergeikben, hidegen és elszántan, mintha senki és semmi nem
juthatna át közöttük.
– Ördög és pokol – mormolta Sven.
– Oldozzatok el! – követelte Kaden. – Most!
– Mire várnak? – kérdezte Rafe.
– Liára – vágta rá Griz.
– Inkább élve vinnék vissza, mint holtan – magyarázta Kaden. –
Megadják az esélyt, hogy kiadjátok nekik Liát, mielőtt kivégeznek minket.
– Szóval azt hiszik, ők fognak kivégezni minket – horkantott Orrin.
Megalapozott feltételezés volt. Két rahtant felismertem hosszú, fehér
hajukról: Trahernt és Ivert, a két legvadabbat. Túlerőben voltak, tíz
egészséges, alaposan felfegyverzett férfi a mi nyolcasunk ellen, közülünk
ráadásul velem együtt hárman sérültek.
Rafe oldalra pillantott, felmérte az omladozó romokat, de egyértelmű
volt, hogy egyik sem kínál könnyen védhető állást.
– Amint megmozdultok, támadni fognak – figyelmeztetett Kaden.
– Még valami, amit jó volna tudnunk? – csapott le rá Rafe.
– Nincs sok időtök. Tudják, hogy beszélünk.
– Zárókő alakzat – parancsolta Rafe halkan, nyugodtan. – Először a
hatost vágjuk le, aztán Jeb és Tavish visszafordul velem, de csak ha kiadom a
parancsot. Griz, ha jelt adok, vágd el Kaden kötelét.
– Orrin, jobbra – utasította a társát Tavish. – Jeb, balra.
A lovak idegesen topogtak: megérezték a veszélyt.
– Várj még – suttogta Sven.
Olajozott gépezetként dolgoztak együtt, alig néhány szót váltottak, de
mindvégig a rahtanokon tartották éles tekintetüket. Rafe végül felém fordult:
az arcáról eltűnt a fáradtság, a szemében harci láz izzott.
– Lia, látványosan tedd el a kardodat! Úgy indulsz előre, mintha ki
akarnánk adni. – Hátranézett az ott várakozó lovasokra, aztán vissza rám.
– Lassan. Öt lóhossznyit. Ne többet. Ott állj meg. Készen vagy?
A pillantásunk egy szívdobbanással tovább kapaszkodott egymásba,
mint amire időnk lett volna. Bízz bennem. Minden rendben lesz. Szeretlek.
Száz dolog csillogott Rafe szemében, amit nem maradt ideje kimondani.
Biccentettem, és előreléptettem. Az idő nyúlósan lelassult, minden
patadobbanás felerősödött, egy lóhossz egy mérföldnyire nyúlt. A
tekintetemet úgy szegeztem az egyik rahtanra magam előtt, mintha attól a
többi egy helyben maradna. Nem is mozdultak, vártak, hogy elérjek
hozzájuk. Valóban Trahernt és Ivert láttam, de most már Baruchot, Ferrist és
Ghiert is megismertem. Eddig csak kegyetlen őrök voltak, most a rahtanok
rangjára emelkedtek, és velük együtt lovagoltak. A hatodik ismeretlen volt.
Malichot azonban nem láttam köztük. Ha nem jött el, talán éppen uralkodik
Vendában.
A kardomat Rafe utasítása szerint eltettem, ám a kést a nyeregkápa
takarásában még mindig a kezemben szorongattam. Két lóhossz. Az ő
hátasaik is türelmetlenül toporzékoltak. Három lóhossz. A lovasok
győzedelmes pillantást váltottak. Négy lóhossz. Már elég közel értem, hogy
kivehessem az arcukat – mindegyiken elégedettség ragyogott. Trahern
előreléptetett, hogy elém jöjjön. Még egy lépés. Öt lóhossz. Megálltam.
– Gyere közelebb, leányzó! – kiáltott Trahern.
Nem mozdultam.
Kérdő kifejezés villant át az arcán, de csak egy pillanatig tartott – a
következőben felharsant a harcos herceg csatakiáltása, és a föld
megremegett a paták robajától. Izmok és árnyak száguldottak el mellettem.
A rahtanok vágtatva lódultak feléjük, Trahernnel az élen. Rafe elém
ugratott, hogy elállja az útját. Kardpengék villantak, csatafejszék éle
metszett a levegőbe. A lovam összezavarodott, forogni, hátrálni kezdett,
küzdenem kellett, hogy visszanyerjem felette az irányítást. Halkan szisszenő
nyilak röppentek el a fülem mellett. A hátunk mögött várakozó rahtanok is
megindultak felénk, ám akkor Rafe és Tavish visszafordult, a nyilak a másik
irányba röppentek, és a csata kör alakba rendeződött, velem a közepén.
Felhőkben szállt a por, a kardok halálos gyűrűje csengett-pengett. Griz a
sebe ellenére is hatalmas erővel vagdalkozott, kiütötte Ivert a nyeregből.
Kaden mellette küzdött, a keze napok óta most először szabadon.
Mindkettejüket vércseppek borították, de nem tudtam megállapítani, kinek
a vére.
Kaden megfordította a lovát, egy vad döféssel torkon találta és megölte
Baruchot, majd kirántotta a pengét, és még ugyanazzal a mozdulattal
kivédte Ferris támadását. Ghier Sven háta mögé került. Elhajítottam a
késemet, és a gégéjébe találtam vele. Körbeforogtam – a téboly minden
oldalról körülvett –, és a kardommal egy Orrint támadó rahtanra csaptam. A
penge lecsúszott a rahtan bőrvértjéről, de eléggé elvonta a figyelmét, hogy
Orrin ki tudja rúgni a nyergéből. Kirántottam az övemből a másik késemet,
azonban akkor a romok között valami a szemembe ötlött. Egy színes
villanás. Valami más. Mozgás. Támadás.
Egy ló vágtatott velem szembe. Ulrix irányította.
Mire felemeltem a kardomat, már mellém ért, a lovát egyenesen az
enyémnek vezette. Az ütődéstől a hátasom botorkálni kezdett, én pedig
elejtettem a kardot. Ulrix lova nem hagyott fel az enyém taszigálásával.
Képtelen voltam összeszedni magam, vagy visszaszerezni az irányítást,
nyereg, kengyel, minden összegabalyodott. A kés még mindig a markomban
volt: odavágtam vele, ám csak egy bőr csuklóvédőt találtam el. Újra
lecsaptam, hátha sikerül létfontosságú szervet találnom, ám hárított a
kardjával, a másik karja egyetlen erőszakos rántásával pedig a saját
nyergébe húzott. Keresztben hevertem ott, a kápa a hasamnak nyomódott, a
ló minden léptére ökölcsapások sorozataként akasztotta el a lélegzetemet.
Így is éreztem azonban, hogy Ulrix ellovagol. A romok közé igyekszik.
Megpróbáltam lélegezni, odébb gördülni, kiszabadítani magam alá
szorult karomat. Kétségbeesve tapogatóztam valami után, amivel
leüthetném. Hol a késem? Levegő. Levegőre volt szükségem! Ulrix ujjai a
hajamba fonódtak, hátrarántották a fejem.
– Hercegnő, nekem csak a fejed kell. A döntés a tiéd. Add meg magad,
vagy levágom.
Levegőért kaptam, a tüdőm végre megtelt. Kirántottam a karomat
magam alól. A tenyeremben még mindig ott volt valami kemény. Felfelé
vágtam vele – Ulrix a kezemre ütött, kiverte belőle a kést, de már későn. A
penge nyomán a kulcscsontjától a füléig fröcskölni kezdett a vére.
Fájdalmában felüvöltött, fél kezével megragadta a karomat, a másikkal a
magasba emelte a kardját. Képtelen voltam megmozdulni, eltaszítani,
megvédeni a nyakamat a kard elől… és akkor Ulrix eltűnt.
Eltűnt.
A teste a földre roskadt, a feje legurult a lejtőn, aztán megakadt egy
sziklában. Rafe körbefordult a lován, és a hüvelyébe dugta véres kardját,
aztán hozzám ügetett, átfogta a derekamat, és oldalvást a nyergébe ültetett.
A vállamon éreztem a szívverését, a csata erőfeszítésétől lihegve lélegzett.
Megfordultam, hogy ránézhessek. Vér és verejték csorgott az arcán. Olyan
szorosan ölelt magához, hogy biztosan nem eshettem le.
– Jól vagy? – mormolta a hajamba.
A szavaim elfúltak, nem bírtam mást kimondani, csak a nevét.
– Rafe…
Kényelmetlen erővel kezdte simogatni a hajamat, de lassan lecsillapodott
a zihálása.
– Jól vagy – ismételte, immár úgy tűnt, inkább magának, mint nekem.

A rahtanok mind meghaltak, ám mi is újabb sebesüléseket szenvedtünk.

Visszaérve láttam, hogy Tavish homlokán egy vágás éktelenkedik, de ő
csak legyintett rá, mondván, hogy jelentéktelen, és egy rongydarabot tekert
a feje köré, hogy a vér ne csorogjon a szemébe. Jeb a földön hevert, az
arca nyirkos volt, viaszszínű. Elszorult a szívem, de Kaden megnyugtatott,
hogy a seb nem halálos: amikor a lovát eltalálta egy kardcsapás, Jeb
kizuhant a nyeregből, és kimarjult a válla. Borzongott, amikor levágták róla
az inget, hogy megnézzék, mi is a helyzet.
– Barbárok, ez volt a kedvenc ingem – próbált mosolyogni, de közben
kínlódva kapkodta a levegőt, és az arcán csak fájdalom látszott.
Lehuppantam mellé, kisimítottam a haját az arcából.
– Veszek neked egy tucatnyi újat – ígértem.
– Cruvasi lenvászonból – fontoskodott. – Az a legfinomabb.
– Úgy lesz.
Jeb elfintorodott, és Rafe-re nézett.
– Csináljátok.
Mind a vállát néztük. Nem egyszerű ficam volt; valami elszakadt az
ízületben. Máris kékes-lilás színt öltött, és feldagadt, ráadásul a Tavish által
korábban összeöltött seb ismét vérezni kezdett.
Tavish Orrin és Kaden felé biccentett. Ők ketten lefogták Jebet, amíg
Rafe kifordította a karját, kissé felemelte, aztán meghúzta.
Jeb teli torokból, állatiasan üvöltött, a hang betöltötte a völgyet.
Felfordult a gyomrom. Amikor vége lett, Jeb szeme lecsukódott, és én azt
hittem, elájult, de amikor újra rendesen kapott levegőt, felnézett, egyenesen
rám.
– Ezt nem hallottad – közölte.
Letöröltem a verejtéket a homlokáról.
– Semmi mást nem hallottam, csak hogy a barbárok tönkretettek egy
teljesen jó inget.
Az egyik halott rahtan takarójából hevenyésztünk szilárd kötést a
vállára, aztán felsegítettük az egyik vendai lóra. A sajátja belehalt a
csapásba, és teteme most az úton hevert, a csomagoktól megfosztva.
Újra nekiindultunk. Mind véresek voltunk. Griz láthatóan kímélte
sebesült oldalát; aggódtam, hátha feltépte a varratait. A halott rahtanokat
szanaszét hagytuk – lemészárolt emberek komor csendélete –, miután
némelyikről még a szükséges ruhaneműt is lehúztuk. Amikor felmálháztunk a
készleteikből, hullarablónak éreztem magam, épp olyannak, mint akiktől
Gaudrel és Morrighan félt. Azért fohászkodtam, hogy több rahtan ne álljon
lesben egy másik romcsoportban. Úgy tűnt, sosem jutunk ki ebből a
pokolból.
Felkiáltok, térdre hullok,
továbbmenni képtelenül.
Siratom a holtakat,
siratom a kegyetlenkedéseket,
és akkor távoli suttogást hallok.
Erős vagy,
erősebb a fájdalmadnál,
erősebb a gyászodnál.
Erősebb.
És az erőmet összeszedve újra talpra állok.

Morrighan elveszett szavai

 TIZENHATODIK FEJEZET

RAFE

Nem bírtam kiverni a fejemből a képet, ahogy a barbár a hajánál fogva

hátrarántja Lia fejét, ahogy a kardja felemelkedik – abban a pillanatban újra
láttam a bérgyilkost Terravinből, amikor kést szorított Lia torkára, ám
ezúttal tudtam, hogy Lia nem éli túl. Túl messze voltam. A rémület elborított.
Nem érek oda idejében.
És aztán valamiképpen mégis ott voltam. Valahogy odaértem. A karom
messzebbre nyúlt, a lovam gyorsabban vágtatott, mint korábban bármikor.
Lia most már velem lovagolt tovább, az én nyergemben helyezkedett el.
Nem adtam okát, miért, és senki nem is kérdezte. A többi lovat magunk
mögé kötöttük.
Csak egy órányit haladtunk előre, amikor a távolban feltűnt egy porfelhő,
aztán a csapat is, amely felverte. Ők is észrevettek minket, és
szétszóródtak. A pokol legmélyére! Hány emberrel bírhatunk még el? Ezek
legalább harmincan voltak, mi pedig a nyílt mezőn ragadtunk, a romokat
messze elhagyva.
Felemeltem a kezem. Mindenki megállította a lovát. Hallottam, hogy ők
is elmormolnak egy-egy szót.
Szentséges istenek.
Jabavé.
Démonok anyja.
Most mihez kezdünk?
Már nyitottam a számat, hogy elrendeljem: forduljunk meg, próbáljunk
visszajutni a romokhoz, amikor észrevettem valamit a porfelhőben.
– Felség! – szisszent rám Sven, türelmetlenül várva az utasítást.
 Az a valami kék volt. És fekete.
– Lobogó! – kiáltottam. – A mieink!
A többiek megkönnyebbülten kiáltottak fel, ám amikor a lovascsapat
közelebb ért, mind ugyanazt láttuk. Felénk irányzott lándzsákat, kivont
kardokat. Eltéveszthetetlen szándékkal törtek előre. Nem tudták, kik
vagyunk. Hiába integettünk, nem lassítottak.
– Valami fehéret! – ordítottam. Mire rájönnek, kik vagyunk, legalább
egyet felnyársalnak közülünk. De egyikünknél sem maradt egyetlen fehér
rongyocska sem, amit meglengethettünk volna.
– A köpenyek! – szólalt meg Lia, aztán hangosabban is megismételte. –
A köpenyeink vendaiak!
A nyeregtakarókat, amelyeket magunkra terítettünk, valóban vendai
színekben és mintákkal szőtték. A lovascsapat szemében barbár rablók
voltunk. Ki más járna erre?
– Le a takarókkal! – kiáltottam.
Az őrjárat lelassult, mintha tanácskoznának, de a fegyvereiket még
mindig nem eresztették le. Amikor kiáltásnyi távolságba értek, a magasba
emeltük a kezünket, és bemutatkoztunk, mint dalbrecki katonák. Óvatosan
közelítettek meg minket, hat lóhossznyi távolságra meg is torpantak, de
továbbra is készen álltak, hogy lerohanjanak minket.
Kiadtam a parancsot a többieknek, hogy szálljanak le a nyeregből, a
kezüket mindvégig tartsák látható helyen, a fegyvereiktől távol.
Lesegítettem Liát, aztán Sven mellett előreléptem.
– Ti ostoba nyavalyások! – ordította Sven. – Nem ismeritek fel a
hercegeteket, ha előttetek áll?
Amilyen mocskosak és véresek voltunk, én senkitől nem vártam volna
el, hogy felismerjen.
A százados hunyorított.
– Haverstrom ezredes? Sven?
A többiek egyszerre sóhajtottak fel. Hetek óta most először lazítottam el
az izmaimat. Már csaknem otthon voltunk.
– Úgy van, tökfej – felelte Sven mélységes megkönnyebbüléssel.
– És hiába nézek ki úgy, mint egy kóbor kutya, én vagyok Jaxon herceg
– tettem hozzá.
 A százados különös pillantást vetett rám, aztán a mellette állókra, végül
leszállt a nyeregből, és elém lépett. Az arca elsötétült.
– Azia százados – mutatkozott be. – Az egész dalbrecki hadsereg önt
keresi…
Valami nagyon, nagyon rosszat jósolt az arckifejezése.
Azia fél térdre ereszkedett, úgy fejezte be a mondatot.
– Királyi felség.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

A pillanat hosszan, törékenyen elnyúlt, mint a szélben szálló ökörnyál. És

tovább. Lehetetlen. Sven szemébe könny szökött. Tavish a földre szegezte a
tekintetét. Orrin és Jeb sokatmondón összenézett. Még Kaden és Griz is
megdermedt, bár nem voltam benne biztos, hogy megértették, mit
jelentettek a százados szavai.
Az Azia mellett álló fiatal katonák értetlen arcot vágtak. Még ők sem
tudták. Égő fájdalom metszett a szívembe. Mindenki arra várt, mit tesz most
Rafe. Kegyetlen pillanat volt, ám az övé, egyedül az övé.
Királyi felség.
Csak részben láttam az arcát, ám annyi is elég volt. Úgy nézett a
századosra, mintha valójában nem is látná. Csupán a kosz és a rászáradt
vér alatt megfeszülő arca árulta el az érzéseit. Aztán lassan ökölbe szorult a
keze. Minden apró, visszafogott gesztus arra vallott, hogy a hír fájdalmas
ütésként érte, ám jól kiképezték. Sven valószínűleg gyerekkora óta
igyekezett felkészíteni erre a pillanatra. Rafe azt teszi majd, amit tennie kell,
éppúgy, mint amikor elutazott Morrighanbe, hogy feleségül vegyen.
Két kimért lélegzetvétel után biccentett a százados felé.
– Akkor teljesítette a kötelességét.
A hercegből néhány másodperc leforgása alatt király lett.
Rafe intett a századosnak, hogy álljon fel.
– Mikor történt? – kérdezte halkan. Sven csak ekkor tette a kezét a
vállára.
A százados tétován nézett egyikünkről a másikunkra, mintha nem tudná
eldönteni, beszélhet-e a fülünk hallatára. Rafe Kadenre és Grizre pillantott,
aztán megkérte Tavisht és Orrint, hogy vigyék el őket egy rövid sétára.
Meglehet, eléggé megbízott bennük ahhoz, hogy kardot adjon a kezükbe,
ám ahhoz már nem, hogy a királysága titkait is elárulja nekik.
 A százados elmondása szerint hetekkel azelőtt történt, mindössze néhány
nappal a királyné halála után. Az udvar bizalmas emberei összezavarodtak,
végül úgy döntöttek, titokban tartják a király halálát. A trón megürült, a
koronaherceg eltűnt – jobbnak látták, ha a szomszédos királyságok nem
jönnek rá, hogy Dalbrecknek nincs uralkodója. Azt, hogy miért nem
jelenik meg a király a nyilvánosság előtt, a feleségéért tartott gyásszal
magyarázták. A miniszterek csendben irányították az ügyeket, közben
kétségbeesetten igyekeztek felkutatni az eltűnt herceget. Minthogy vele
együtt más magas rangú tiszteknek is nyoma veszett, feltételezték, hogy a
herceg életben van, mindössze belekeveredett a nem hivatalos, ám annál
inkább megérdemelt ellencsapásba Morrighannel szemben. Az egész
királyság tombolt dühében, amiért a szerződést megszegték. Megtorlást
akartak. Amikor átkutatták Sven szobáját, megtalálták a herceg üzenetét,
hogy találkozzanak Luiseveque-ben, de semmi más nyomra nem akadtak,
leszámítva Sven parancsát Tavishnek, Orrinnak és Jebnek, hogy ők is
induljanak oda. Attól féltek, hogy Morrighan megneszelt valamit, és a
herceg a társaival együtt egy ottani börtönben sínylődik, de az óvatos
puhatolózás eredménytelen maradt. Mintha köddé váltak volna – ám a
remény végig megmaradt. Mindenki tudta, mire képesek ők együtt.
Miután a százados befejezte a jelentését, Rafe következett. Azt ígérte a
századosnak, hogy útközben mindent elmond, de fáradtak és éhesek
vagyunk, ráadásul többünknek orvosra volna szüksége.
– És az a kettő? – intett a százados a fejével Kaden és Griz felé.
Megfeszültem, úgy vártam, mit felel Rafe. Barbárok? Foglyok? Ő maga is
bizonytalannak tűnt. Azért fohászkodtam, hogy ne nevezze őket rahtannak
vagy orgyilkosnak.
– Vendaiak – felelte végül. – Pillanatnyilag bizonyos mértékben
megbízhatunk bennük. Szoros megfigyelés alatt.
Bizonyos mértékben? Az imént segítettek megmenteni az életünket.
Másodszorra. Azonban tudtam, hogy nem Rafe vagy Dalbreck javáért
tették, kizárólag az enyémért, úgyhogy kedvetlenül, de elismertem, hogy
Rafe óvatossága megalapozott.
A százados elkomorodott, a homlokán mély ránc jelent meg.
– Egy zászlóaljunk hetekkel ezelőtt eltűnt. Úgy vadászunk az ezekhez
hasonlókra…
– A zászlóalj halott – közölte Rafe érzelemmentesen. – Egytől egyig.
Láttam, amikor becipelték a véres fegyvereiket és az értéktárgyaikat a
komizárnak. Ez a kettő nem vett benne részt. Ahogy mondtam, útközben
mindent elmondok.
A százados elsápadt. Egy egész zászlóaljnyi katona meghalt? Azonban
nem tett más megjegyzést, elfogadta Rafe döntését. Még egy utolsó
oldalpillantást vetett rám, de túl udvarias volt, hogy megkérdezze, ki vagyok.
Bizonyára látta, hogy Rafe előtt ülök a nyeregben, és valami ízetlenséget
feltételezhetett. Nem akartam sem őt, sem Rafe-et kínos helyzetbe hozni az
igazsággal, hiszen mind hallottuk, amit a Morrighan iránt érzett haragjukról
mondott, azonban, amikor a százados megfordult, a többiek is kíváncsian
méregettek. A törzsbe tartozást jelző, elrongyolódott ruhám, vérpöttyös
bőröm bizonyára vad barbárnak mutatott a szemükben. Mi dolgom van a
királyuk nyergében?
Rafe figyelmét nem kerülték el a pillantások. Lepillantott, és megrázta a
fejét.
Valóban sok mindent kellett megmagyaráznia.

Egyetlen pillanatot sem tudtam szakítani arra, hogy átöleljem Rafe-et, hogy
elmondjam neki, mennyire sajnálom; hogy bármiféle együttérzéssel
támogassam. A menet azonnal megindult visszafelé. Talán Rafe számára így
volt a legjobb – anélkül dolgozhatta fel a híreket, hogy a szavaim még
jobban felkavarták volna.
Egyszer találkoztam az apjával. Futólag. Egy öregembert láttam, aki a
citadella lépcsőin igyekszik felfelé, és furán biceg. Segítségre volt szüksége.
Az a látvány megrémített, mert elég idős volt, hogy az apám apja legyen. A
legrosszabbat feltételeztem a herceg életkoráról, holott már tudtam, mit
sem számított volna, hány éves Dalbreck királya.
A rémületem valójában abban gyökerezett, hogy megérkezett Civicába
egy hús-vér ember, hogy aláírja a házassági szerződéseket. A puszta
megjelenésében az összetört reményeimet láttam, és azt, ahogy a hangom
örökre elhal egy idegen királyságban, amelyről alig tudtam valamit.
Vagyontárgy lettem, amelyet áruba bocsátanak, mint egy kocsirakomány
bor, bár annál alighanem kevésbé értékes, és bizonyára kevésbé élvezetes.
Hallgass, Arabella, a te mondanivalódnak nincs jelentősége.
Tudtam, hogy a királynak kellett hogy legyenek jó tulajdonságai, hiszen
Rafe szerette, és Sven megkönnyezte a halálát, de nem feledhettem, hogy ő
volt az is, aki azt mondta a fiának, hogy ha a feleség nem válik be, tartson
szeretőt az esküvő után. Csakis Rafe kedvéért éreztem gyászt.
Most, hogy harminc katona kísért minket, felvetettem, hogy visszaülök a
saját lovam nyergébe, hátrébb a sorban. Tudtam, mindenkinek
kényelmesebb volna az út, ha nem vagyok jelen, amikor Rafe és Sven
megpróbálja elmagyarázni, hol töltötték az elmúlt hónapokat. Mekkora lesz
Dalbreck dühe, ha rájönnek, hogy a hercegük miattam tűnt el? Hallottam, a
százados hogyan hangsúlyozta ki Morrighan nevét: mintha mérget köpött
volna ki.
Hűvös, élénk szél támadt. Hiányzott Rafe testének melege a hátam
mögül, a karjai biztonságot jelentő ölelése, az apró mozdulat, amikor az
álla az arcomhoz ért. A hajam olajtól, füsttől, portól szaglott, még a folyó
vizét is éreztem rajta, amely csaknem megölt mindkettőnket, ő mégis
hozzám hajolt, mintha virágillatom lenne, mintha nem érdekelné, rendes
hercegnő vagyok-e, voltam-e valaha.
– Úgy láttam, Rafe-et megdöbbentette a hír. Eszerint, amit a király
hanyatló egészségéről mondott, szintén hazugság volt?
Észre se vettem, hogy Kaden mikor léptetett mellém. Valószínűleg azóta
számolta a hazugságokat, amióta otthagytam a teraszon.
Ránéztem – a válla előreesett kimerültségében, de a szemében másfajta
fáradtság tükröződött. Azt a húsba vájó, nap nap után adagolt, kiszámított
szavak okozták. Az én szavaim. Szerettem volna, ha eszembe jut valami
védekezés, ám Kaden pillantásában nem volt már harag, és ez engem is
kiüresített. Többé nem volt mi ellen küzdenem. Nem maradt bábu a
játéktáblán.
– Sajnálom, Kaden.
Fájdalmas grimaszra húzta a száját, és megrázta a fejét, mintha el akarná
hessegetni a bocsánatkérésemet.
 – Volt időm, hogy végiggondoljam – felelte. – Valójában nem volt okom,
hogy igazmondást várjak tőled. Elvégre én voltam az, aki elsőként hazudott
és elárult téged, még Terravinben.
Igaza volt. Akkor hazudott és elárult, most mégis az én hazugságom tűnt
súlyosabb bűnnek. Kihasználtam, hogy szeretetre vágyik. Együttérzőn
hallgattam a legmélyebb, legkínzóbb titkát, amelyet még senkivel sem osztott
meg. A lelke érintetlen sarkába engedett be, én pedig ellene fordítottam a
bizalmát.
Sóhajtottam. Belefáradtam, hogy számolgassam a bűnöket, mint a
fabatkákat a kártyajátékban. Számít, hogy melyikünkhöz került több?
– Az egy egész élettel ezelőtt volt, Kaden. Mindketten más emberek
voltunk. Az igazságot és a hazugságokat a saját céljaink érdekében
használtuk fel.
– És most mi a helyzet?
Rájöttem, hogy tétován újra a kezét nyújtja; az igazság, mint egy
láthatatlan szerződés, a levegőben lebegett közöttünk. De lehetséges volt
egyáltalán igazat mondani? Azt sem tudtam, mi az igazság, vagy, hogy most
van-e itt az ideje.
– Mit akarsz, Kaden? Még azt sem értem, mit keresel itt.
Szőke hajába belekapott a szél. Hunyorítva nézett maga elé, a
messzeségbe, de nem találta a szavakat. Láttam, hogy küzd, keresi a
megjátszott nyugalmat, amit az arcán szokott hordani, most azonban
elvesztette.
– Éppen most ajánlottál igazságot – emlékeztettem; erre elkínzott
mosolyra húzódott a szája.
– Annyi éven át… nem akartam olyannak látni a komizárt, amilyen volt.
Megmentett egy szörnyetegtől, és én is ugyanolyan megszállottá váltam, mint
ő. Készen álltam rá, hogy egy egész királysággal fizettessem meg az apám
bűneit, egy olyan emberét, akit több mint egy évtizede nem is láttam. A fél
életemet a halála napjára várva töltöttem. Minden morrighani kedvességét,
akivel találkoztam, kiirtottam magamból. Azt mondtam magamnak, hogy
nem számít. Ez a háború ára. Az én háborúmé.
– De ha ennyire gyűlölted az apádat, miért nem vágtad el a torkát már
régen, Kaden? Orgyilkos vagy. Neked nem jelentett volna nehézséget.
 Megköszörülte a torkát, szorosabban markolta a szárat.
– Mert nem lett volna elég. Akárhányszor elképzeltem, hogy a penge
felmetszi a torkát, nem azt éreztem, amire szükségem volt. A halál túl gyors.
Minél hosszabb ideje terveztem azt a napot, annál többet akartam. Azt
akartam, hogy szenvedjen. Hogy tudja. Végig akartam nézni, ahogy
minden, amit tőlem megtagadott, apránként csúszik ki az ujjai közül. Azt
akartam, hogy százféle halált haljon, lassan, szenvedések közepette, mint
ahogyan én koldultam az utcasarkokon, rettegve, hogy nem fogok tudni
eleget összeszedni, hogy elégedetté tegyem az állatokat, akiknek eladott.
Azt akartam, hogy érezze az ostorcsapásokat, amelyeket rám mért.
– Azt mondtad, a koldusok vertek meg.
– Ők is, de csak miután az apám keze nyomán kirajzolódtak az első
hegek a hátamon. És azok voltak a legmélyebbek.
Összerándultam a kegyetlenségre gondolva, amelyet Kadennek el kellett
szenvednie, de attól, hogy ennyi ideig tervezgetett bosszúra éhesen, gombóc
gyűlt a torkomba. Nagyot nyeltem.
– Még mindig akarod?
Tétovázás nélkül rábólintott.
– Igen, még mindig holtan akarom látni, de most már van más, amit még
jobban akarok. – Felém fordult; a szeme sarkába az aggodalom gyűrt
ráncokat. – Többé nem akarom más ártatlanok halálát. A komizár senki
életét nem kíméli meg. Sem Pauline-ét, sem Berdiét, sem Gwynethét.
Senkiét. Nem akarom, hogy meghaljanak, Lia… és nem akarom, hogy te
meghalj.
Úgy nézett rám, mintha már a túlvilág fehérségét látná az arcomon.
Felkavarodott a gyomrom. Az utolsó szavak jutottak eszembe, amelyeket
Vendától hallottam, a hiányzó lapok, amelyeket valaki kitépett a könyvből.
A Jezeliának nevezett élete lesz az áldozat. Ezt a versszakot nem
osztottam meg másokkal. Néhány dolgot egyelőre titokban kellett tartanom.
Az igazság még mindig messze maradt tőlem.
– Egy egész királyság sorsa forog kockán, Kaden. Nem csak azé a
néhány emberé, akit ismersz.
– Két királyságé. Vendában is vannak ártatlanok.
Könnyek csípték a szemem. Aszterre gondoltam, és azokra, akiket
lemészároltak a téren. Igen, két királyságé. Harag fortyogott bennem a
komizár és a tanács cselszövései miatt.
– A törzseknek több járna, mint amennyit kaptak – jelentettem ki –, de
Venda mélyén rettenetes fenyegetés növekszik, amit meg kell állítani. Nem
tudom, hogy lehet mindezt egyszerre elérni, de meg fogom próbálni.
– Akkor segítségre lesz szükséged. Nekem már nincs miért
visszamennem, Lia, addig nincs, amíg a tanács kezében van a hatalom. A
szülőföldemen, Morrighanben is éppen annyira gyűlölnek. Már a
vagabundokhoz sem csatlakozhatok. Ha veled vagyok…
– Kaden…
– Ne gondolj többre, mint amit a szavak jelentenek, Lia. Ugyanazt
akarjuk elérni. Segítséget ajánlok neked. Semmi többet.
Ez volt az igazság, amelyet Kaden megpróbált elhinni. Hogy semmi
többet. Én azonban láttam a szemében a többet. Még mindig annyi vágy
égett benne. Nehezen járható ösvény nyílt meg előttem. Nem akartam ismét
félrevezetni, vagy fájdalmat okozni neki. Ugyanakkor olyasmit ajánlott, amit
nem utasíthattam vissza. Segítséget. És egy, az alkalmazásomban álló vendai
orgyilkos kétségtelenül értékes dolog. Milyen nagyon szerettem volna látni a
kormánytagok arcát, amikor megtudják, különösen a kancellárét és a királyi
akadémikusét. Ugyanazt akarjuk.
– Akkor mondd el, amit a komizár terveiről tudsz. A morrighani
kormányból ki más állt még az oldalára a kancelláron és az akadémikuson
kívül?
Kaden a fejét rázta.
– Én csak a kancellárról tudtam. A komizár megtartotta magának a
részleteket. Ha kiadja a legfontosabb szövetségeseit, azzal túl sok
hatalomról mondott volna le. A kancellárról is csak azért beszélt nekem,
mert engem utasított, hogy vigyek el neki egy levelet. Tizenhárom éves
voltam, és az egyetlen vendai, aki akcentus nélkül beszélte a morrighani
nyelvet. A szobalány számára, aki ajtót nyitott, ugyanolyan futárnak tűntem,
mint akármelyik másik.
– Mi volt a levélben?
– Le volt pecsételve. Nem olvastam el, de azt hiszem, a komizár még
több írástudót kért, mert néhány hónapra rá jó páran érkeztek a
Sanctumba.
A gondolataim egyre akörül forogtak, hogy a kancellár és az akadémikus
mellett még kik és hányan szövetkeztek a komizárral. A bátyám halála jutott
az eszembe, és biztosra vettem, hogy nem véletlen találkozás volt.
Egyáltalán, mit keresett egy teljes vendai zászlóalj olyan messze a határtól?
Nem valami helyőrségbe tartottak, nem egy másik királyságba, és amint a
bátyám embereit lemészárolták, megfordultak és hazamentek. Addig
meglapultak és várakoztak, talán nem sejtették biztosan, hogy mikor
találkoznak össze, de valahogy tudták, hogy Walther csapata közeleg.
Valaki Morrighanből jó előre megüzente? A vérfürdőt megtervezték.
Amikor találkoztam a chievdarral a völgyben, cseppnyi csodálkozást sem
mutatott, amiért éppen összefutott a zászlóaljjal. Az árulás talán már a
morrighani katonaságot is elérte?
Váratlanul paták robaja hallatszott. Egy katona vágtatott hátra, és az
enyém mellé fordította a lovát.
– Hölgyem? – A szó esetlenül jött a szájára, mintha nem volna benne
egészen biztos, minek nevezzen, bár igyekezett, hogy a hangsúly ne áruljon
el kétségeket. Egyértelmű volt, hogy Rafe még nem árult el mindent a
századosnak.
– Igen?
– A király azt kívánja, hogy jöjjön előre, az oldalára. Már csaknem ott
vagyunk.
A király. Az új igazság megrázott. Rafe-re nehéz napok várnak.
Nemcsak a gyászával kell megbirkóznia, de ráadásul éppolyan mértékben
szem előtt lesz, mint én volnék. Ez mindent megváltoztathat. A terveinket. Az
én terveimet. Elkerülhetetlenül.
– Később még beszélünk – néztem Kadenre. Ő bólintott, én pedig
követtem a katonát a karaván élére.

Hiába néztem Rafe-et, nem bírtam elképzelni a trónon. Csak lóháton láttam
magam előtt mint katonát, a haja napszítta, szél kócolta, a szemében fenyegető
tűz, a kezében kard. Ez volt az a Rafe, akit én ismertem. Most azonban több
lett, egy hatalmas királyság uralkodója, nem csupán a trónörökös. A szemét
félig lehunyta, mintha a sok napos alváshiány végül erőt vett volna rajta. Senki,
még egy olyan erős ember sem, mint ő, nem bírhatja a végtelenségig ennyire
kevés pihenéssel.
A százados a másik oldalán lovagolt, egy másik katonával beszélgetett.
Fogalmam sem volt, miként magyarázta ki Rafe a hosszas távollétét, de
biztosra vettem, hogy a terravini időszak nagy részét kihagyta. Mit érdekli a
századost, mi zajlott egy felszolgálólány és egy földműves között?
Rafe tudta, hogy őt figyelem; megfordult, és rám mosolygott.
– Legelőször is forró fürdőt veszünk.
Helytelen volt, hogy arra vágytam, közös kádban tegyük? Csak néhány
áldott órát szerettem volna, amikor elfelejthetjük, hogy a világban mások is
élnek. Mindazok után, amin keresztülmentünk, nem járt nekünk ennyi?
Elegem volt belőle, hogy a holnapokra, a reményekre, a talánokra várjak.
– Ott van! – hallottam Orrin kiáltását valahonnan elölről. Arra néztem, és
a távolban, egy lankás dombon egy építmény tűnt a szemembe. Két
kísérőnk előrevágtatott, hogy bejelentse az érkezésünket. Ez volna a
helyőrség?
– Ez Marabella? – tudakoltam Rafe-től.
– Nem erre számítottál?
Egyáltalán nem. Sátortengert vártam, talán fa barikádfalakat. Esetleg
földvárat. Elvégre még mindig a Cam Lanteux-ben voltunk, ahol tilos
állandó épületeket emelni. Ez nemcsak közös gyakorlat volt, hanem egy
nagyon régi szerződés kitétele.
Mindezek helyett szélesen elterülő kőépületet láttam – a falazata fehéren
csillogott –, amely könnyedén, kecsesen emelkedett felfelé és két oldalra a
magas kaputorony után, mint egy szárnyait széttáró hattyú. Közelebb érve
azt is észrevettem, hogy a falon kívül szekerek és sátrak állnak. Ez egy
önmagában álló város volt.
– Mi ez az egész?
Rafe elmagyarázta, hogy a helyőrség falán belül egyszerre találnak
biztonságos menedéket és pihenőhelyet a más királyságokba igyekvő
kereskedők. Még a vagabundok is szívesen ütöttek a közelében tábort,
különösen télen, amikor az északi vidékek időjárása túlságosan zordra
fordul. Itt feláshattak néhány parcellát, hogy téli zöldségeket termesszenek, és
voltak, akik kereskedtek is a katonákkal, különféle ételeket, csecsebecséket és
szórakozásokat kínáltak. Ahogy a kereskedők jöttek és mentek, a város is
folyamatosan változott.
A nap még mindig magasan járt. A magasra törő falak fehérsége élesen
elvált a fekete földtől; egy gyermekmese varázslatos világára emlékeztetett.
A kapu kinyílt, és emberek tömege áradt ki, nem is mindannyian katonák.
Még többen gyűltek a tornyok mellvédjéhez, hogy elcsípjenek egy pillantást.
A hírek megelőztek minket, de valószínűleg senki sem tudta elhinni őket. Az
elveszett herceg megkerült.
A szekértáborból kíváncsi kereskedők indultak a kapu felé, hogy ők is
megtudják, mi ez a felfordulás, ám a katonák sorfalat álltak előttük, így a mi
utunk szabad maradt.
Úgy véltem, ha egyvalami biztos a sorsomban, akkor az az, hogy
mindenhová szánalmas állapotban, mocskosan érkezem meg, legyen az
Berdi fogadója, a vendai Sanctum-terem, vagy Rafe honfitársainak köre.
Újra éreztem, hogy ragacsos a nyakam, sár száradt a fülem mögé, kosz
csíkozza az arcomat, és nagyon szerettem volna, ha van legalább egy
mosdótálam, hogy megtisztálkodjak. Hátrasimítottam a hajamat, de az
ujjaim elakadtak a csomókban.
– Lia – szólalt meg Rafe, megfogta a kezem, és visszahúzta az
oldalamhoz –, itthon vagyunk. Csak ez számít.
Azzal megnyalta a hüvelykujját, és áthúzta az államon, mintha ez bármit is
számítana, majd elmosolyodott.
– Tessék. Tökéletes. Éppen, amilyen vagy.
– Most elkented az egészet – feleltem megjátszott nyafogással.
Rafe szemében helyeslés csillant. Rábólintottam. Igen. Biztonságban
voltunk, és együtt. Csak ez számított.
A paták robaját leszámítva csend vett körül, amíg belovagoltunk.
Mintha mindenki hitetlenkedve visszafojtotta volna a lélegzetét, biztosra
véve, hogy a hírhozó katona tévedett – de aztán néhányan halkan
elmormolták, hogy igaz, és végül a torony tetejéről valaki lekurjantott.
– Kurafiak, hát tényleg ti vagytok azok!
Rafe elmosolyodott. Sven integetett. Én először megriadtam, de aztán
ráébredtem, hogy ez nem sértés volt, hanem köszöntés, az egyik katona
üdvözlete a másiknak, nem a katonáé a király felé. Jeb, Orrin és Tavish is
viszonozta a bajtársaik kiáltásait.
Meglepve láttam, hogy a tömegben nők is vannak. Szépen öltözött nők.
A szájukat félig eltátva mind engem bámultak – nem az új királyukat.
Amikor beértünk a kapun, a várakozó katonák átvették tőlünk a szárat,
Rafe pedig lesegített a nyeregből. Sebesült lábam elmerevedett, az első
lépésemnél meginogtam. Rafe elkapott, és a derekam köré fonta a karját.
Ez nem maradt észrevétlen; az üdvözlések hulláma elcsitult. Biztos, hogy a
hírrel előrevágtató katonák nem beszéltek a karavánnal tartó lányról.
Egy magas, sovány ember lépett elő, és a többiek sebesen utat engedtek
neki. Határozott lépésekkel közeledett, kopasz feje csillogott a napon. Az
egyik vállán széles, fonatos aranyzsinórt viselt. Megállt Rafe előtt, és
megrázta a fejét – az álla meggyűrődött, mint a narancs héja, aztán éppúgy,
mint a százados a fennsíkon, fél térdre ereszkedett, és mindenki számára
hallhatóan kijelentette:
– Jaxon Tyrus Rafferty, felség, Dalbreck királya! Üdvözöljétek az
uralkodótokat!
Egyszerre mindenki elhallgatott. Néhányan azonnal térdre ereszkedtek. A
tisztek egy része felkapta a szót, Jaxon király, de a katonák többsége a hírtől
döbbenten tétovázott. Az öreg király haláláról senki sem tudott.
Lassan azonban mind megértették, és a tömeg hullámokat vetve
letérdelt. Rafe egy egyszerű fejbiccentéssel fogadta a tiszteletadást, de
számomra egyértelmű volt, hogy mindennél jobban szeretné, ha elhagyhatná
a formalitásokat. Ugyan nálam jobban tisztelte a hagyományokat és a
protokollt, de abban a percben csak egy igen fáradt fiatalember volt,
akinek nyugalomra, szappanra és egy tál laktató ételre lett volna szüksége.
A tiszt felegyenesedett, még egy pillanatig Rafe arcába nézett, aztán
átkarolta és szorosan magához ölelte, mit sem törődve vele, hogy Rafe
mocskos rongyai beszennyezik frissen mosott mellényét, ropogós ingét.
– Sajnálom, fiú – mondta halkan. – Szerettem a szüleidet. – Eleresztette
Rafe-et, és kartávolságról újra szemügyre vette. – De a pokol szentjeire,
katona, ez rémes időzítés! Merre jártál?
Rafe lehunyta a szemét, az arcára ismét kiült a kimerültség. Király volt, aki
nem tartozik semmiről elszámolással, elsősorban mégis a bajtársaihoz hű
katona.
– A százados választ adhat néhány kérdésetekre. Most először is…
– Természetesen! – kiáltott fel a tiszt, ráébredve a hibájára, és a mellette
álló katonákhoz fordult. – A királyunknak és a társainak fürdő kell, tiszta
ruhák és szállás! És… – A tekintete megakadt rajtam; talán csak ekkor
vette észre, hogy nőből vagyok. – És… – ismételte elbizonytalanodva.
– Bodeen ezredes – vágott közbe Rafe –, ez volt a távollétem oka. –
Kinézett a tömeg felé, hogy őket is megszólítsa, ne csak az ezredest. –
Alapos ok – tette hozzá szilárd hangon, aztán felém emelte a kezét. –
Bemutatom Arabella hercegnőt, a Morrighan-ház Első Leányát!
Minden szem felém fordult. Mezítelennek éreztem magam, mint egy
meghámozott szőlőszem. Néhány fiatal katona halkan felvihogott, aztán
rájöttek, hogy Rafe komolyan beszélt, és a mosolyuk lehervadt. Azia
százados is rám meredt, az arca vérvörösre vált: talán eszébe jutott minden
sértő szó, amit Morrighanre mondott.
Bodeen ezredes zavartan elhúzta a száját.
– Ő… a foglyod?
A körülményeket – a királyságaink közötti ellenséges hangulatot és az én
nyomorult kinézetemet – figyelembe véve ez nem is volt valószerűtlen
következtetés.
Orrin felhorkant.
Sven krákogott.
– Nem, ezredes – felelte Rafe. – Arabella hercegnő a leendő
királynőtök.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Griz torkából halk mordulás tört fel. Rafe elbitorolta az igényét. Tudtam,
hogy Griz szemében attól a perctől fogva, hogy a Sanctumnál, a törzsek előtt
a magasba emelte a kezem, én egyetlen királyság királynője voltam, és nem
másé.
Éles pillantást vetettem rá, mire az oldalához kapva elfintorodott, mintha ez
okozta volna a rosszul időzített nyögést. Griz morgása azonban semmi sem
volt a tömegre zuhanó némasághoz képest. Szinte megfojtott a tekintetek
súlya.
Abban a percben úgy tűnt, a helyőrség falai között még vendainak lenni
is jobb, mint engedetlen királylánynak, aki faképnél hagyta a drága
hercegüket az oltár előtt.
Kihúztam magam, kiegyenesítettem a vállam és felszegtem a fejem, bár
ettől alighanem csak jobban látszott a nyakamat sálként fedő rengeteg kosz.
Hirtelen elegem lett a megmérettetésekből. A szívem sajgott, úgy vágytam
rá, hogy tartozhassak valahová, ahogy még soha, hogy Pauline, Berdi és
Gwyneth ott álljon mellettem és átöleljen, és a karjaik megtörhetetlen
védelmet vonjanak körém. Ezer végleg elveszett dolog után vágytam,
amelyeket, tudtam, sosem kaphatok vissza, köztük Aszterre, aki feltétel
nélkül hitt bennem. A kín olyan mélyre hatolt, hogy szerettem volna vérként
beszivárogni a földbe és eltűnni benne.
A megmérettetések azonban sosem érnek véget. Merev háttal álltam,
uralkodó módjára összeharaptam a fogam. Kényszerítettem magam, hogy
határozott, egyenletes hangon szólaljak meg, és bár az én szám mozdult,
az anyám beszédét hallottam.
– Biztosra veszem, hogy rengeteg kérdésetek van, amelyekre később
remélhetőleg meg tudjuk adni a választ, amint némileg rendbe szedtük
magunkat.
 Egy vékony, töpörödött asszony lépett előre, oldalba könyökölte az
ezredest, hogy mozduljon arrébb. A járomcsontja élesen kiugrott, ősz
szálakkal csíkozott hollófekete haját szigorú kontyba fogta. Rafe-hez
fordult.
– A hercegnő számára is előkészítjük a megfelelő szállást. Addig az én
lakosztályomban megpihenhet, mi pedig a hölgyekkel minden igényét
kielégítjük.
Oldalvást sandított rám, a száját keskeny, barnás vonallá szorította
össze. Nem akartam vele menni. Sokkal szívesebben tisztálkodtam volna
meg a katonák barakkjaiban, hogy aztán szerezzek egy másik nadrágot, de
Rafe megköszönte az asszonynak, aki egy intéssel maga után hívott.
Még hallottam, hogy Rafe kiadja a parancsot, hogy a kapuőrséget
kettőzzék meg, a toronyban álló őrszemeket pedig gyakrabban váltsák, hogy
mindig frissek legyenek. Nem adta okát a dolognak, én azonban tudtam: attól
tart, hogy még több rahtan lehet a nyomunkban. Heteken át szüntelenül
figyeltünk minden apróságra – vajon képesek leszünk felhagyni vele?
Visszakaphatjuk valaha a békénket?
Mindenki gondosan hátralépett, hogy hozzám ne érjen. A rangom vagy a
kinézetem miatt? Nem tudtam eldönteni, de ahogy a vékony, hajlott hátú
nőt követtem, a bámészkodók átengedtek, nagy ívben elkerülve engem. A
nő Rathbone asszonyként mutatkozott be. Hátranéztem, de addigra a tömeg
összezárult, és Rafe eltűnt a szemem elől.

Rathbone asszony felajánlott egy ülőkét a nappalijában, hogy ott várjam

meg, amíg elkészítik a fürdővizet. Két másik hölgy, akik Vilah-ként és
Adeline-ként mutatkoztak be, elsiettek a saját lakosztályukba, majd
válogatott ruhaneműkkel tértek vissza, igyekezvén találni valamit, amit
felvehetnék. Némán és zavartan kerülgették egymást körülöttem, aztán
szétterítették a holmikat a székeken és asztalokon. Ránézésre próbálták
kitalálni, melyik illene rám, nem mérték őket hozzám. Ahhoz közelebb
kellett volna lépniük, én pedig még mindig mocskos voltam. Túlságosan
óvatos pillantásokat vetettek rám, én pedig túlságosan fáradt voltam, hogy
csevegésbe kezdjek.
Rathbone asszony velem szemben ült egy széles, rojtokkal díszített
kanapén, és le sem vette rólam a szemét.
– Véres lett – állapította meg végül.
– Az istenekre, csupa vér! – tódította Adeline.
– Mi a csodát tettek vele? – kérdezte Vilah, aki mindössze néhány
évvel lehetett idősebb nálam.
Lenéztem a karomra, aztán a mellkasomon vérrel áztatott ruhára, majd
felnyúltam, és megtapintottam az arcomra száradt, repedezett foltokat.
Olyan sok vendai vér.
Lehunytam a szemem. Csak Aszterre tudtam gondolni. Mintha minden
csepp az ő vére lett volna.
– Megsebesült, gyermek?
Rathbone asszonyra pillantottam. A hangjából kicsendülő gyengédség
váratlanul ért; a torkom fájdalmasan elszorult.
– Igen, de nem mostanában. Ez mások vére.
A három nő összenézett, aztán Rathbone asszony elmotyogott egy
hosszú, perzselő szitkot. Amikor meglátta, hogy az állam majdnem leesik,
felvonta a szemöldökét.
– Katonák társaságában utazott, bizonyára hallott rosszabbakat is.
Nem, valójában nem. Ezen szavak jó részét nem hallottam azóta, hogy a
bátyáimmal kártyáztam a hátsó szobákban.
Rathbone asszony az orrát fintorgatta.
– Szedjünk le önről mindent – mondta. – Mostanra a fürdőnek is el
kellett készülnie.
Azzal bevezetett a szomszédos helyiségbe. A jelek szerint egy tiszti
szállásra kerültem; a helyiségek kicsik, négyzetesek voltak: egy nappali,
egy hálókamra, egy öltözőszoba. A falakat simára, fehérre vakolták és
elegáns faliszőnyegekkel fedték. Amikor beléptünk a fürdőbe, egy katona
még lerakta az utolsó vödörnyi gőzölgő öblítővizet a rézkád mellé, majd
kisietett egy másik ajtón át, amelyet Rathbone asszony azonnal el is zárt a
keresztrúddal.
– Segíthetünk a fürdésnél, vagy egyedül is hagyhatjuk. Melyiket
szeretné?
 Csak néztem rá, mert magam sem tudtam, melyiket szeretném.
– Maradunk – jelentette ki.

Sírtam. Nem tudom okát adni. Nem vallott rám, de hát olyan sok minden volt
már bennem, ami korábban nem volt a részem. Lassú könnyek peregtek az
arcomon, amíg lehámozták rólam a ruhákat, kifűzték a bakancsaimat és
lehúzták őket a lábamról, ahogy a nyakamat törölgették, ahogy a hajamat
szappanozták. Ahogy a bőrömről minden vércsepp a vízbe mosódott.
Ki vagy merülve, ennyi az egész, mondtam magamnak. Azonban olyan
volt, mintha egy vénám nyílt volna meg, elszoríthatatlanul. Még amikor
behunytam a szemem, hogy megállítsam a folyamot, a sós könnyek akkor is
utat találtak a szemhéjam alatt, lassan csorogtak le az arcomon, a szám
sarkáig, be az ajkaim közé.
– Igya ezt meg – utasított Rathbone asszony, és egy öblös, borral teli
kelyhet tett a kád melletti asztalkára. Engedelmesen kortyolgattam, aztán a
kád széles rézperemére támasztottam a fejem, és felnéztem a mennyezet
gerendázatára. A nők marékszámra használták a citromos fürdőkristályt,
beledörgölték a bőrömbe, tisztára sikálták vele, lesúrolták a mocskot, a
szagot, a nyomorúságot, amiben részem volt. A kezemen és a lábamon
hosszabban elidőztek, és jóval gyengédebben törölgették az összeöltött
sebeket. Még egy korty. Tompa melegség terjedt szét bennem, az ujjaim
hegyéig, elernyesztette az izmaimat, ellazította a nyakamat, elnehezítette a
szemhéjamat, amíg le is csukódott.
Vilah újra az ajkamhoz emelte a kupát.
– Igyon – mondta halkan.
Ismerős érzések… szőlőskertek a selymes ég alatt, cserzett bőr nyoma
az ujjamon, bársony érintése… otthon.
– Morrighan – suttogtam.
Igen.
A karavánok hozzák.
A legjobb.
Bodeen ezredesnek nem fog hiányozni egyetlen palack.
 Túlságosan.
Nem emlékeztem, hogy elaludtam volna, de csak halványan tudtam
felidézni, hogy talpra támogattak és lemostak. Vastag, lágy takarókra
fektettek, és tovább ápolgattak, különféle olajokat masszíroztak a bőrömbe.
Rathbone asszony megvizsgálta a combomon és a hátamon éktelenkedő,
összeöltött hegeket.
– Nyílhegyek – magyaráztam. – Tavish szedte ki őket.
Adeline összeszorított foggal felszisszent. Aztán halk társalgást hallottam.
Rathbone asszony vajként olvadó balzsamot dörgölt a hegekre, mondván,
hogy ettől könnyebben gyógyulnak majd. Vaníliaillat szállt a levegőben.
A csípőmön mélylila véraláfutás sötétlett, ahol Ulrix a nyeregkápájára
rántott. Gyengéd ujjak köröztek rajta. Újra mélyebbre süppedtem, a
hangok eltávolodtak.
– És ez? – kérdezte Vilah, a körme hegyével érintve a tetoválást a
vállamon.
Többé nem az esküvői kavah-m volt. Talán soha nem is volt az. Effiera
hangját hallottam, ahogy felidézi Venda ígéretét… A mancs erős és vad, az
inda lassú és állhatatos, mindkettő egyformán erős.
– Ez a…
Egy őrült királynő beszéde.

aki gyenge volt,

akit meghurcoltak,
aki titokban kapta meg a nevét.

– A reményük.
A szó olyan vékonyan, olyan gyengén csúszott ki a számon, hogy abban
sem voltam biztos, kimondtam-e egyáltalán.

A nappaliból behallatszó suttogásra ébredtem.

Talán ez a kettő együtt?
Nem, szerintem inkább valami kevésbé díszes.
 Gondoljátok, hogy tudja?
Aligha.
Soha nem gondoltam helyénvalónak.
Gondoljátok, hogy a herceg tudta?
Tudta.
Bolondok.
Most már mit se számít. Nem láttad, hogy nézett rá a herceg? És a
hangsúlya. Annak nem tanácsos ellenszegülni.
Különösen most nem, hogy már király.
És a tekintete. Leszúrhatna vele egy embert.
Éppen, mint az apja.
Ez még nem jelenti, hogy ne tudnák az előnyükre felhasználni a
hercegnőt.
Szerintem nem. Azok után, ami történt, többé nem.
Erről mit gondoltok?
Szerintem ez az anyag lesz a legjobb.
Ezzel az övsállal.
Felültem, megrántva a takarókat magam körül. Meddig aludtam? Az
asztalon álló kupára néztem, aztán a kezeimre. Lágyak voltak, úgy
ragyogtak, mint hónapokkal ezelőtt, amikor elhagytam Civicát. A körmeimet
levágták, fényesre dörgölték. Miért tették meg értem mindezt? Vagy csakis
a királyukért tették, akinek – hogy is fogalmaztak? – a tekintete szúr?
Ásítottam, próbáltam lerázni az álomittas érzést. Az ablakhoz léptem. A
nap már lemenőben volt. Legkevesebb néhány órát aludtam. A helyőrség
magas, fehér falaira aranyos rózsaszín fény vetült. A katonavárosnak csak
egy kis részét láttam, ám az alkonyi ragyogás különös méltóságot adott neki.
A fal tetején egy katona sétált, de még az alak is furcsán, idegenül elegáns
volt. Arany fény szikrázott a gombjain, megcsillant gondosan elrendezett
övén és kardszíján. Itt minden tisztának, frissen elrendezettnek tűnt, még a
kis, meszelt házacska is. Bár a határtól távol állt, ez mégis Dalbreck világát
képviselte, semmiben sem hasonlított Morrighanre. Másmilyennek érződött,
mint Morrighan. Még a levegőt is áthatotta a rend, és minden, amit Rafe
meg én tettünk, ez ellen a rend ellen hatott.
Eszembe jutott, hol lehet most Rafe. Végre ő is tudott pihenni
valamennyit? Vagy Bodeen ezredessel van, és a szülei halálának
körülményeiről beszélnek? A bajtársai megbocsátják a távollétét? Engem
megbocsátanak?
– Ébren van.
Megpördültem, a takarót a mellkasomhoz szorítottam. Rathbone asszony
állt a küszöbön.
– A herceg… úgy értem, a király már járt itt korábban, hogy megnézze,
mi van önnel.
A szívem feldobogott.
– Nincs szüksége…
A nők ekkor mind betódultak, hogy biztosítsanak: Rafe semmiben sem
szenved szükséget, és nekiláttak, hogy segítsenek felöltözni. Rathbone
asszony leültetett a fésülködőasztalához, Adeline pedig kifésülte a hajamat.
Az ujjai gyorsan és biztosan jártak a tincseim között, mint egy gyakorlott
hárfáséi, többet is felfogott egyszerre, és vidám ritmusban fonta össze őket,
mintha csak fütyörészett volna, és egy csillogó arany szalagot is közéjük
fűzött.
Amikor befejezte, Vilah rám adott egy laza ruhát, amelynek az anyaga
finom volt, hullámzó és sima, mint a meleg nyári szél. Ebből megértettem,
hogy amit Dalbrecknek az elegáns anyagok és ruhák iránti szerelméről
hallottam, igaz. Utána egy puha bőrmellény következett, hátul zsinóros,
aranyfiligrán hímzéssel. Inkább csak jelképezte a mellvértet, mert a
valóságban nemigen takarta a melleimet. Végül Rathbone asszony egy
egyszerű fekete szatén deréksálat kötött a csípőmre, amely csaknem a
padlóig ért. Az egész túlságosan elegánsnak tűnt egy helyőrségbe – úgy
képzeltem, ha az istenek egyáltalán viselnek valamilyen ruhát, az valahogy így
nézhet ki.
Azt hittem, készen vannak, és már majdnem megköszöntem, hogy
mehessek megkeresni Rafe-et, de még nem eresztettek el. Ezután következtek
az ékszerek. Adeline finom mívű, csipkeszerű gyűrűt adott az ujjamra – a
gyűrűt egy vékony lánc kötötte össze a karkötővel, amelyet a csuklómra
erősített. Vilah parfümmel kente meg a csuklóimat, aztán Rathbone asszony
egy ragyogó arany, láncszövésű páncélövet tett a csípőmre, a fekete sál fölé,
és – talán ez lepett meg a legjobban – egy éles tőrt csúsztatott a rajta függő
tokba. Utoljára arany vállvértet adtak rám, amely szárnyként nyúlt túl a
vállamon. Minden egyes darab szépséges volt, bár a páncél láthatóan inkább
díszítő, mint praktikus célt szolgált. Egy királyságot jelképezett, amelynek a
történelmét az erő és a csaták írták. Talán egy olyan királyságot, amely
sosem felejtette: akkor jött létre, amikor egy herceget kidobtak a hazájából.
Dalbreck elszánta magát, hogy soha többé senki ne kérdőjelezhesse meg az
erejét.
Mégis, ez az egész egy helyőrségi vacsoráért? Nem tettem szóvá,
mennyire kirívó, mert tartottam tőle, hogy hálátlannak tűnnék, de
Rathbone asszony így is ráérzett.
– Bodeen ezredes elegáns vacsorákat ad. Majd meglátja.
Szemügyre vettem az erőfeszítéseik eredményét a tükörben. Alig ismertem
magamra. Jóval többről lehetett szó, mint felöltöztetni valakit egy
vacsorához, akármilyen elegáns is az.
– Nem értem – szólaltam meg. – Amikor megérkeztem, ellenséges
fogadtatásra számítottam, önök azonban együttérzéssel fordultak felém. Én
vagyok a hercegnő, aki cserbenhagyta a hercegüket az oltár előtt. Egyikük
sem gyűlöl ezért?
Vilah és Adeline félrepillantott, mintha a kérdésem kényelmetlenül
érintené őket. Rathbone asszony homloka ráncba szaladt.
– Úgy volt. És néhányan bizonyára még mindig gyűlölik, de… – A két
másik nőhöz fordult. – Hölgyeim, miért nem indultok és öltöztök fel ti is a
vacsorához? A hercegnő meg én szintén indulunk.
Amikor Adeline becsukta maguk mögött az ajtót, Rathbone asszony
visszanézett rám, és sóhajtott.
– A részemről ez egy kicsiny kedvesség pótlása volt, amely azóta
kamatozott, azt hiszem.
Értetlenül néztem rá.
– Sok-sok éve találkoztam egyszer az édesanyjával. Nagyon hasonlít
rá.
– Ön járt Morrighanben?
Rathbone asszony a fejét rázta.
– Nem. Azelőtt történt, hogy ő maga odaérkezett volna. Felszolgáló
voltam egy fogadóban, Cortenaiban, ő pedig egy gastineaux-i nemes hölgy,
úton, hogy hozzámenjen Morrighan királyához.
Leültem az ágy szélére. Olyan keveset tudtam arról az útról; anyám
sosem beszélt róla.
Rathbone asszony átsétált a szobán, és visszatette a parfümös üveg
dugóját. Miközben beszélt, az utolsó simításokat adta meg a saját
öltözékének.
– Huszonkét éves voltam akkor. Regheena úrhölgy érkezése csaknem
káoszba döntötte a fogadót. Mindössze egy éjszakára szállt meg nálunk,
de a fogadós beküldött hozzá egy bögrényi édes, meleg tejjel, hogy jobban
aludjon. – A tükörbe nézve kibontotta a kontyát, és fésülni kezdte hosszú
haját. Szigorú vonásai ellágyultak, hunyorított, mintha újra látná az anyámat
maga előtt. – Féltem belépni a szobájába, ugyanakkor látni is szerettem
volna. Még sose láttam azelőtt nemesembereket, a környező királyságok
leghatalmasabbikának jövőbeli királynéját pedig főként nem. Azonban egy
fenséges, csupa ékszer, koronás hölgy helyett csak egy lányt találtam, aki
még nálam is fiatalabb volt, elcsigázott az úttól, és rémült. Természetesen
nem árulta el, mennyire fél, és még mosolyt is erőltetett magára, de láttam a
rettegését a szemében, és azon, milyen szorosan kulcsolta össze a kezét az
ölében. Megköszönte a tejet, és én arra gondoltam, hogy mondok neki
valami biztatót, vagy vidámat, vagy legalább odanyúlok, és megszorítom a
kezét. Nagyon hosszú ideig álltam ott, ő pedig várakozón nézett rám, le sem
vette rólam a szemét, mintha kétségbeesve vágyna rá, hogy vele maradjak. Én
azonban nem akartam áthágni a határokat közöttünk, úgyhogy végül csak
pukedliztem, és kimentem a szobából.
Rathbone asszony elgondolkodva csücsörített, aztán megfordult, kivett a
szekrényéből egy rövid szőrmekabátot, és a vállamra terítette.
– Próbáltam nem gondolkozni rajta, de az a rövid találkozás még azután is
sokáig kísértett, hogy Regheena távozott. Egy tucat dolog is eszembe jutott,
amit mondhattam volna, mégse mondtam. Apróságok, amelyek
megkönnyíthették volna az útját. Olyasmik, amiket én szerettem volna hallani
másoktól. De elmúlt a nap, elszállt az esély, és többé nem szerezhettem
vissza. Megfogadtam, hogy sosem aggódom többé amiatt, hogy átlépem a
határokat, és sosem hagyom, hogy ismét kimondatlanul maradt szavak
mardossanak.
 A sors fintora, hogy engem is éppen ez bántott – a szavak, amelyeket
anyám sosem mondott ki. Minden, amit megtagadott előlem. Ami
megkönnyíthette volna az utamat. Ha így vagy úgy visszajutok Morrighanbe,
nem lesznek közöttünk néma szavak.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

PAULINE

Ez volt az első alkalom, hogy szentségtörést követtem el. Fohászkodtam,

hogy az istenek megértsék, mert minden Első Leányt előszólítottak, hogy
gyújtson meg egy vörös üvegmécsest, és tegye az emlékkő lábához. Utána
elénekelték a Holtak Emlékversét az elhunyt hercegért és a bajtársaiért –
ugyanazt a fohászt, amit én is nap nap után elénekeltem Mikaelért
Terravinben. Mind hiábavaló ima lett volna, lévén, hogy Mikael nem is halt
meg?
A körmöm a tenyerembe mélyedt. Még azt sem tudtam, ki iránt kellene
dühöt éreznem. Az istenekre haragudjak? Liára? Mikaelre? Vagy
egyszerűen csak azért, mert valaha megbecsült helyem volt a királyné
udvarában, most pedig alig voltam több szökevénynél, aki egy bükk
árnyékában bujkál, és nem mutathatja meg az arcát senkinek, de még csak
elő sem léphet, hogy az istenekhez szóljon? Mélyebbre zuhantam, mint
valaha elképzelhetőnek hittem.
Amikor az utolsó emlékvers is elhangzott, és a papok elbocsátották az
Első Leányokat, hogy térjenek haza a családjaikhoz, a tömeg lassan
szétoszlott. Nem vártam, hogy meglátom a nagynénémet – ő bizonyára a
királyné mellett maradt –, de azért figyeltem, hátha mégis felbukkan. Sem
Brynt, sem Regant nem mertem megkérdezni felőle. A néném
rendíthetetlenül ragaszkodott a szabályokhoz, és belém is folyamatosan
sulykolta őket, amióta csak beköltöztem hozzá a citadellába. Még gondolni
sem akartam rá, miként fogadhatta, hogy minden előírást megszegtem, vagy,
hogy árulásban váltam bűnrészessé.
Láttam, amint Bryn és Regan egy lefátyolozott özveggyel beszél, aztán egy
másikkal, végül óvatosan, hogy senki ne gondolhasson minket másnak, mint
gyászolónak, felénk veszi az irányt.
Először csak hallgattak, és kérdő pillantásokkal méregették Berdit.
– Nyugodtan beszélhettek – mondtam nekik. – Berdiben megbízhatunk.
Ugyanannyira szereti Liát, mint mi, és azért van itt, hogy segítsen.
Regan továbbra is gyanakodva nézett rá.
– És titkot tartani is tud?
– Nem kérdés – vágta rá Gwyneth.
Berdi Regan felé hunyorított, és a fejét oldalra hajtva vizsgálgatta.
– A kérdés az, hogy mi megbízhatunk-e benned?
Regan fáradtan elmosolyodott, és kissé meghajolt felé.
– Bocsássatok meg. Az elmúlt néhány nap nehéz volt.
– Megértem – mosolygott vissza Berdi megnyugtatón. – Részvétem a
bátyád halála miatt. Lia mindig is nagyra becsülte.
Bryn nagyot nyelt. Regan biccentett. Mindketten elveszettnek tűntek a
bátyjuk és a húguk nélkül.
– Tudtatok beszélni a szüleitekkel Liáról? – kérdeztem.
– Nem volt rá alkalom, mielőtt a Waltherről szóló hírek megérkeztek
volna – felelte Bryn. – Utána az apánk ágynak esett. Ez a kettő teljesen
összetörte anyánkat. Ki sem lép a szobájából, hacsak nem apánkat ápolja,
de az orvos szerint semmit sem tehet, és meg is kérte, hogy maradjon távol.
Azt mondja, a látogatásai csak felizgatják apánkat.
Berdi a király egészségéről kérdezett. Bryn elmondta, hogy az állapota
nem változik, gyenge, de stabil. Az orvos szerint a szíve teszi, és a
pihenéstől helyrejön majd.
– Azt mondtátok, híreitek vannak? – tudakolta Gwyneth.
Bryn sóhajtott, és kisöpörte barna fürtjeit a homlokából.
– A katona, aki Lia árulásának hírét hozta, meghalt.
Levegőért kaptam.
– Úgy hallottam, nem sebesült meg, csak kimerült. Hogy történhetett?
– Nem tudjuk. Száz kérdést is feltettünk, de az orvos csak annyit
mondott, hogy rohamot kapott, alighanem kiszáradás miatt.
– Kiszáradás? – visszhangozta Gwyneth. – Legalább egy tucat folyón és
patakon át kellett kelnie, hogy elérjen idáig.
 – Tudom – vágta rá Regan. – De még azelőtt meghalt, hogy a
kancelláron kívül más is kikérdezhette volna.
Berdi szeme összeszűkült.
– Gondoljátok, hogy hazudtak arról, amit a katona elmondott?
– És ami ennél is fontosabb, azt gondoljátok, hogy a kancellárnak köze
volt a halálához – állapította meg Gwyneth.
Regan az arcát dörzsölgette, a szemében tisztán látszott tehetetlen
bosszúsága.
– Ezt nem állítjuk. Csak azt, hogy nagyon sok minden történik nagyon
gyorsan, és úgy tűnik, a kérdéseinkre nincs válasz. Óvatosnak kell lennetek,
amíg vissza nem érünk.
– Vissza?
– Ez a másik, amit el kellett mondanunk. Jövő héten a Szentségek
Városába küldenek minket, amikor pedig ott végeztünk, az én egységem
Gitosba indul tovább, Bryné Cortenaiba. Útközben több városban is
megállunk.
– Mindketten elmentek? – kérdeztem, kissé túlságosan is hangosan.
Gwyneth figyelmeztetőn megköszörülte a torkát. Halkabban folytattam. – Ez
hogy lehetséges, most, hogy Walther halott és az apátok beteg? Te vagy a
koronaherceg, Bryn a második a sorban. Nem hagyhatod el Civicát. A
szabályok szerint legalább egyikőtöknek…
Bryn megfogta és megszorította a kezem.
– Nehéz idők járnak, Pauline. Morrighant alapjaiban rázták meg. A
kisebb királyságok látták, hogy megromlott a viszonyunk Dalbreckkel, a
koronahercegünket lemészárolták több magas rangú nemes úr fiával együtt,
az apám beteg, a húgom pedig állítólag az ellenség soraihoz csatlakozott. Az
őrkapitány szerint ezekben a napokban senki sem bújhat el gyáván. Ki kell
mutatnunk az erőnket és az önbizalmunkat. A kormány döntötte el. Regan
és én is megkérdőjeleztük, de az apánk megerősítette, hogy ő is ezt akarja.
– Személyesen beszéltetek vele? – kérdezte Berdi.
Regan és Bryn egymásra néztek, és valami kimondatlan röppent át
közöttük.
– Igen – felelte Regan. – Rábólintott, amikor a parancsról kérdeztük.
– De nincs jól! – hitetlenkedett Gwyneth. – Nem gondolkodott tisztán.
Ez veszélybe sodorja a trónt, ha az állapota rosszabbodna!
– Az orvos biztosított minket, hogy nem kell aggódnunk, ha elmegyünk. Az
őrkapitány szerint semmi sem növeli jobban a csapatok és a szomszédos
királyságok bizalmát, mint ha a király fiait látják.
A két testvérre néztem. Az arcukon láttam, hogy maguk sem tudják, mit
gondoljanak. Őrlődtek. Ez nem csupán a bizalom visszaállításáról szólt.
– Be kell bizonyítanotok, hogy a húgotok árulása ellenére még mindig
hűek vagytok a koronához.
Regan biccentett.
– A megosztott család félelmet és anarchiát szül. Erre igazán nincs most
szükségünk.
Félelem. A küldetésük bizonyos értelemben megalapozott volt, ám
mégis helytelennek érződött. Láttam a szemükben az aggodalmat.
– Mindketten hisztek Liában, ugye?
Bryn tekintete ellágyult.
– Ezt nem kell megkérdezned, Pauline. Szeretjük a húgunkat, és
ismerjük őt. Kérlek, ne aggódj. Bízz bennünk ebben az ügyben.
Volt valami különös abban, ahogy fogalmazott. Gwyneth is észrevette, és
gyanakodva nézett rájuk.
– Van még valami, amit nem mondtatok el nekünk.
– Nem – jelentette ki Regan határozottan. – Semmi más. – Lenézett a
hasamra, amelyet alig takart a köpenyem. – Ígérjétek meg, hogy nem
keltetek feltűnést. Maradjatok távol a citadellától. Amilyen hamar csak
tudunk, visszatérünk.
Összenéztünk Berdivel és Gwynethszel, aztán bólintottunk.
– Rendben – válaszolta Bryn. – Elkísérünk benneteket a kapuig.
A temető mostanra csaknem kiürült, csak néhány gyászolót láttunk. A
legtöbben hazatértek az otthonukba, hogy felkészüljenek az alkonyszaki
emlékversekre. Egy fiatalember, teljes vértezetben és fegyverzetben, még
mindig az emlékkő előtt térdelt lehajtott fejjel; minden porcikája mélységes
kínról vallott.
– Ő kicsoda? – kérdeztem.
– Andrés, az alkormányzó fia – felelte Regan. – Ő az egyetlen, aki
Walther zászlóaljából életben maradt. Lázas beteg volt, amikor a többiek
elindultak, nem tudott csatlakozni. Amióta a követ elhelyezték, mindennap
eljött, hogy gyertyát gyújtson. Az alkormányzó szerint Andrést gyötri a
bűntudat, amiért nem volt ott a bajtársaival.
– Hogy ő is meghaljon?
Bryn megrázta a fejét.
– Hogy mind életben maradjanak.
Csak néztünk rá, és alighanem mindannyiunk fejében ugyanaz a kérdés
járt – vajon ha eggyel többen vannak, az tényleg változtatott volna a
dolgokon?
Miután a fivérek magunkra hagytak, megkértem Berdit és Gwynetht,
hogy várjanak rám, azonnal visszajövök. Megértettem Andrés bűntudatát,
és a fájdalmat, amikor újraéljük a múltat, azon gondolkodva, mit
csinálhattunk volna másképp. A Lia eltűnését követő hetekben én is
százszor újraéltem azt a percet, amikor Kaden a bokrok közé rángatott.
Az járt a fejemben, hogy meg kellett volna ragadnom a tőrét, vagy
belerúgnom, vagy csinálni valamit, ami mindent megváltoztat, de én csak
remegtem, dermedten a félelemtől, amíg Kaden az arcomba hajolt, és
megfenyegetett, hogy megöl minket. Ha kapnék egy második esélyt,
mindent másképp csinálnék.
Andrés még mindig az emlékkőnél térdepelt, amikor visszaértem. Talán
ezzel a perccel mindkettőnknek segíthetek. Ha Andrés annyira szerette a
zászlóalját és Walthert, tudnia kellett, milyen közel állt egymáshoz Walther és
Lia. Talán ő volt az egyik, aki segített Walthernek téves nyomokat fektetni a
szökésünk után.
Amikor odaértem hozzá, felnézett, és a köpenyem árnyékát fürkészte.
– Jó emberek voltak – mondtam.
Andrés nagyot nyelt, és bólintott.
– Senki más nem értett ezzel jobban egyet, mint Lia. Biztosra veszem,
hogy soha nem árulta volna el őket. – Erősen figyeltem, összerándul-e a név
hallatán, de nem tette.
– Lia – ismételte elgondolkodva, emlékezőn. – Csak a testvérei
nevezték így. Jól ismerted?
– Nem – vágtam rá a hibámra ráébredve. – De egyszer találkoztam
Walther herceggel, aki szeretettel beszélt róla. Hosszan ecsetelte, mennyire
szorosan kötődnek egymáshoz.
Andrés ismét biccentett.
– Igen, a királyi testvérek mind nagyon közel álltak egymáshoz.
Irigyeltem őket érte. Az én egyetlen bátyám még kisgyerekkoromban
meghalt, és a féltestvérem… – Megrázta a fejét. – Nem számít.
Újra rám nézett, figyelmesebben, mintha rendesen meg akarna nézni
magának.
– Azt hiszem, nem hallottam a nevedet. Hogyan szólíthatlak?
Sietve próbáltam kitalálni egy nevet; az anyámé jutott az eszembe.
– Marisol – feleltem. – Az apám gyertyaöntő a szomszéd faluban. Azért
jöttem, hogy lerójam a tiszteletemet, és hallottam, hogy más gyászolók
megemlítik, hogy egyedül te élted túl. Remélem, nem veszed tolakodásnak.
Csak vigaszt szeretnék nyújtani. Ez kegyetlen barbárok műve volt, és senki
másé. Semmit sem tehettél volna.
Bátran felém nyúlt, és megszorította a kezem.
– Mások is ezt mondták, az apámat is beleértve. Próbálom elhinni.
Jutalomnak éreztem, amikor az arcán némileg enyhült a fájdalom.
– Őket is és téged is belefoglallak az emlékverseimbe – ígértem,
elvontam a kezem, megcsókoltam két ujjamat, és az ég felé emeltem, majd
megfordultam és elsétáltam.
– Köszönöm, Marisol – szólt utánam. – Remélem, még találkozunk!
Egészen biztosan így lesz, Andrés.
Gwyneth haragtól villámló szemmel fogadott, amikor csatlakoztam
hozzájuk.
– Az alkormányzó fiával beszélgetni? Ez neked a rejtőzködés?
– Bízz bennem egy kicsit, Gwyneth – feleltem elégedett mosollyal. –
Nem te szoktad mondogatni, hogy ne játsszam már a jó kislányt? Talán
Andrés tud valamit, ami a segítségünkre lehet. Talán most én lettem a kém.
 HUSZADIK FEJEZET

RAFE

Beléptem a tábori orvosnak fenntartott házba.

Tavish, Jeb, Griz és Kaden is egy-egy ágyon hevert, éppen ellátták őket.
Kaden eltitkolta, hogy ő is megsebesült, a derekán vágták meg, hátul. Kis
seb volt, mégis össze kellett ölteni. Orrin és Sven velük szemben ültek a
székeken, a lábukat a betegágyakon pihentették. Tavish és Orrin, amint
megláttak, sértőn füttyögettek, mintha valami nagyképű ficsúr lennék.
Jebnek tetszett az átalakulásom.
– Pedig már egészen hozzászoktunk a rusnya képedhez – köszöntött
Sven.
– Fürdés és borotválkozás teszi. Egyszer ti is kipróbálhatnátok.
Jeb vállát különféle kenőcsökkel kenték be és szorítókötéssel
rögzítették. Az orvos szerint az izmai is elszakadtak, hetekig nem szabad
mozdítania a vállát. Semmi lovaglás, semmi feladat. Három nap
ágynyugalom. Jeb fintorgott az orvos háta mögött, és azt tátogta: nem.
Vállat vontam, mintha nem lenne módomban felülbírálni az orvos
döntését, mire Jeb sötéten nézett rám.
Grizt is ágyba parancsolták néhány napra, ám Tavish és Kaden csak
könnyű sérüléseket szenvedett, ami pár nap kellemetlenséget okozott, nem
többet, és a szolgálat alól sem jelentett felmentést. A tábori orvoshoz
valahogy nem jutott el a hír, hogy Kaden nem közülünk való, és feltételezte,
hogy ő is egy katona.
– Ez a kettő mehet tisztálkodni – közölte. – Majd bekötözöm őket, ha
visszajöttek. – Azzal újra Griz mellé lépett.
Kaden a helyiség hátuljában volt, a félhomályban, de ahogy az ingéért
nyúlt, kilépett az ablak elé, és megláttam a hátán a fekete cérnás öltések
rövid sorát, ahol az orvos összevarrta. Aztán megláttam a hegeket is.
Mélyeket. Megkorbácsolták.
Felém fordult, és észrevette, hogy bámulom.
A mellkasa is ugyanolyan heges volt.
Egy pillanatnyi tétovázás után úgy vette fel az inget, mintha az egész mit
sem számítana.
– Régi sérülések? – kérdeztem.
– Igen. Régiek.
Mennyire régiek? – gondoltam, de a kurta válasz egyértelművé tette,
hogy nem akar róla beszélni. Nagyjából egykorú volt velem, úgyhogy a régi
azt jelentette, hogy alig nőhetett még ki a gyerekkorból, amikor kapta őket.
Emlékeztem, hogy Lia azt motyogta: Kaden valaha morrighani volt, de
akkor láz gyötörte, és félig aludt már, én pedig úgy gondoltam, ez nem
valószínű. Mégis, nem értettem, hogy ha a vendaiak bántak vele ilyen
keményen, miért maradt hűséges hozzájuk?
Befejezte az inge gombolását.
– Van kint néhány katona, akik megmutatják, hol találod a zuhanyzókat.
Tőlük kaphatsz tiszta ruhákat is.
– Úgy érted, őrök?
Nem hagyhattam, hogy szabadon járkáljon mindenfelé, és nemcsak azért,
mert még mindig nem bíztam benne teljesen, hanem a saját védelme
érdekében. A zászlóalj lemészárlásának híre kezdett elterjedni. Semmiféle
vendait nem láttak itt szívesen, még azt sem, akit a király nevezett bizonyos
mértékben megbízhatónak.
– Nevezzük őket kísérőknek – feleltem. – Emlékszel erre a szóra, nem?
Ígérem, a te kísérőid sokkal szívélyesebbek lesznek, mint ahogy Ulrix és a
vad falkája bánt velem.
Az övét és a rajta függő kardot nézte, amely egy asztalon hevert.
– Azt pedig itt kell hagynod.
– Ma megmentettem a királyi seggedet.
– Én pedig most épp a te vendai seggedet mentem meg.
Rendes körülmények között, ha a szolgálat Marabellába szólított, a többi
katonával együtt aludtam a barakkban, de az ezredes szerint most, hogy
királlyá váltam, ez már nem illett hozzám. El kell kezdened ehhez méltón
viselkedni, mondta, és Sven is egyetértett vele. Elrendelték, hogy állítsanak
fel egy sátrat a számomra – a sátrakat az idelátogató nagykövetek és
átutazó magas rangú személyek számára tartogatták. Nagyobbak voltak,
díszesebbek, és határozottan diszkrétebbek, mint a zsúfolt barakkok, ahol a
katonák szállása volt.
Elrendeltem, hogy Lia számára is állítsanak fel egyet, és be is mentem a
sátrába, hogy ellenőrizzem, minden rendben van-e. A földre vastag, virágos
szőnyeget terítettek, az ágyát takarókkal, szőrmékkel és rengeteg párnával
vetették meg. Egy megpakolt, kerek kályha csak arra várt, hogy
begyújtsák, fényforrásnak pedig egy olajlámpás-csillárt akasztottak fel.
És virágok is voltak: egy kis vázából szinte kicsordultak a lila szirmok.
Az ezredes egy egész csapatot küldhetett ki, hogy átkutassák értük a
kereskedők kocsijait. Egy csipketerítővel fedett asztalkán színes
vizeskancsó állt, mellette egy cserépedényben kekszek. Kivettem egyet és
megettem, aztán visszatettem a fedőt. Minden részletre ügyeltek. Lia sátrát
sokkal gondosabban készítették elő, mint az enyémet. Persze az ezredes
tudta, hogy ellenőrizni fogom, kényelmes-e a szállása.
Az ágy mellett a padlón megláttam a nyeregtáskáját; magam mondtam az
istállószolgának, hogy hozza a sátorba, amint felállítják. Az is vérfoltos lett.
A szolga alighanem ezért tette a földre. Kiszedtem a tartalmát, és az ágy
melletti asztalra tettem, hogy el tudjam vinni kitisztíttatni a táskát. A
mögöttünk álló nap minden emlékét el akartam törölni.
Leültem az ágya szélére, és átlapoztam az egyik könyvet. Az volt,
amelyikről már mesélt, a Venda-ének. Amelyikben a Jezelia név szerepelt.
Hátradőltem, és a puha matracba süppedve néztem a szavakat, amelyek a
számomra semmi értelemmel nem bírtak. Hogy lehetett Lia biztos a
jelentésükben? Hiszen nem tudós.
Emlékeztem az arckifejezésére, amikor, még a Sanctumban,
megpróbálta elmagyarázni a dolog fontosságát.
Talán nem véletlen, hogy itt vagyok.
 Végigfutott a hátamon a hideg, amikor kimondta a szavakat. Gyűlöltem,
ahogy Venda – a nő vagy a királyság – a félelmével játszott, de emlékeztem a
tömegre is, és arra, ahogy napról napra növekedett. Volt benne valami
természetellenes, valami, ami nem érződött helyesnek, valami, amit még a
komizár sem irányíthatott.
Félretettem a könyvet. Mindez már mögöttünk maradt. A Sanctum,
Venda, minden. Beleértve Griz nevetséges hitét, hogy Lia a királynője.
Hamarosan úton leszünk Dalbreck felé. Átkoztam a tényt, hogy nem
indulhatunk azonnal. Az ezredes nem tudott akkora kíséretet kiállítani,
amekkorával Sven megelégedett volna, de azt mondta, néhány napon belül
váltás érkezik, mi pedig a távozó csapatokkal biztonságban elvonulhatunk.
Addig is megparancsolta a solymásznak, hogy küldjön három sebes
Valsprey-sólymot Falworthba a hírrel, hogy biztonságban vagyok, és
hamarosan visszatérek.
Azt is mondta, hogy ez idő alatt el tudja mondani, mi hír az udvarnál.
Felkészíteni, ez volt a figyelmeztetés, amit a szemében láttam, ha nem is
mondta ki egyenesen. A visszatérésem nem lesz egyszerű. Ezt én is tudtam.
Még mindig próbáltam feldolgozni a tudatot, hogy valóra váltak a
legrosszabb félelmeim. Az anyám és az apám is meghalt, és úgy, hogy nem
tudták, mi lett az egyetlen fiuk sorsa. Belém mart a bűntudat.
De tudták, hogy szeretem őket. Azt mindenképpen.
Megegyeztünk, hogy holnapra halasztjuk a szüleim halálának
megbeszélését, és minden másét is, ami azóta történt. Előbb kipihenem
magam. A kormányzat forrongani fog a dühtől, ha megtudják, hol voltam és
miféle kockázatokat vállaltam. Beletelik majd némi munkába, hogy
visszanyerjem a bizalmukat.
Azonban Lia életben volt, és ha kellene, az egészet újra végigcsinálnám,
az elejétől fogva. Sven és a többiek megértették. Ha a kormányzat tagjai
találkoznak vele, ők is megértik majd.
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

KADEN

Úgy követtem az őröket, mintha nem tudnám, hova tartanak, holott úgy
ismertem a Marabella-helyőrség minden zegzugát, mint a tenyeremet,
különösen azt a részt, ahol a zuhanyzók és a latrinák voltak. Ahogy a
lófuttatóhoz vezető kapuhoz közeledtünk, láttam, hogy a futtató hátsó falánál
is felállítottak egy őrtornyot. Az volt az egyetlen vakfoltjuk. Igen
valószínűtlen hely, az igaz, hiszen alatta meredek, sziklás hegyoldal zuhant a
folyó felé, de attól még vakfolt, amely lehetővé tette, hogy bejussak.
Lia egyszer megkérdezte, hány embert öltem meg. Túl sokat, hogy
mindre emlékezzek, de ezt nem felejtettem el.
Itt.
Az utolsó latrinát néztem. Illő hely volt a számára a halálhoz.
– Várjatok – szólalt meg Tavish.
Megálltam. Az őrök bementek az egyik raktárkunyhóba.
Biztosra vettem, hogy nem ajánlanának nekem zuhanyt és tiszta ruhákat,
ha tudnák, hogy elvágtam az egyik parancsnokuk nyakát. Ez két éve
történt. Nem emlékeztem, pontosan mi volt a bűnlajstromán, csak annyit
tudtam, hogy sok vendai halt meg a parancsnoklása alatt, és ez már elég ok
volt a komizár számára, hogy elküldjön hozzá.
Ezt Ebenért, mondtam neki, mielőtt lecsaptam volna, bár nem tudtam,
volt-e köze Eben szüleinek meggyilkolásához. Most már azt kívántam,
bárcsak tudtam volna. Bárcsak vissza tudtam volna emlékezni minden okra!
Az egy egész élettel ezelőtt volt, Kaden. Mindketten más emberek
voltunk.
– Valami gond van? – tudakolta Tavish. A kísérők időközben kijöttek a
raktárból, és arra vártak, hogy kövessem őket.
– Nem – feleltem. – Semmi gond.
Továbbsétáltunk a zuhanyzók felé. Hálás voltam a meleg vízért. Nem
olyan volt, mint a vagabundok meleg forrásai, amelyek jóformán leégették
az emberről a koszt, de azért a Sanctum jeges vizénél jobban esett a fájós
izmoknak. Jó volt lemosni az emberek vérét, akik valaha a bajtársaim
voltak, akikkel mindössze néhány hónappal korábban együtt lovagoltam –
ma azonban a megölésükben segédkeztem.
– Úgy látszik, Griz helyrejön.
A víz alatt tartottam a fejem, tettetve, hogy meg sem hallottam Tavisht.
Dicséretet akar? Csak mert összefércelte Grizt a vadonban?
Amikor megfordultam, hogy hűvös választ adjak, épp a hónalját sikálta,
de a szemét nem vette le rólam. Nem kedveltem Rafe-et vagy a hazug
barátait, de igazság szerint Tavish megmentette Griz életét, amiért
köszönettel tartoztam neki. Griz még mindig a bajtársam volt, immár talán az
egyetlen.
– Jól bánsz a tűvel – ajánlottam fel a dicséretet.
– Csak mert muszáj – válaszolta, és elzárta a vizet. – Senki másnak nem
kell a munka. – Megtörölközött, nekiállt öltözni. – Különös, hogy Rafe nem
bökne egy pici acéltűt senki arcába, de azért egy kardcsapással levág három
embert, és bele sem izzad. De hát ezt már tudod, nem?
Nem éppen rejtett figyelmeztetés. Eszembe jutott, hogy Tavish figyelte a
szóváltásomat Rafe-fel az orvosi barakkban. Egyértelműen nem tetszett neki
a királya iránt mutatott tiszteletlenségem.
– Nem az én királyom. Nem fogok térdre esni előtte, mint ti.
– Nem rossz ember, ha megismered.
– Gondoltam, hogy valami hasonlót fogsz mondani, de nem azért vagyok
itt, hogy barátokat szerezzek. Hanem Lia miatt.
– Akkor rossz okot választottál, orgyilkos. – Meghúzta az övét,
eligazította a kardszíját. A szeme forró fekete tóvá változott. – Csak egy
tanács: légy óvatos, amikor a latrinára mész. Főleg éjszaka. Azt hallottam,
veszélyes lehet. Meglepő, nem?
Azzal megfordult és kiment, útközben megparancsolva az őröknek, hogy
várjanak, amíg én is el nem készülök.
 Alaposabban megfigyelt, mint én azt hittem. Mindössze egyetlen
pillantást vetettem a latrina felé, de ő meglátta és összerakta a képet. Semmi
kétség, gondosan rajtam tartotta a szemét, vagy tett róla, hogy valaki más
tegyen így. Valószínűleg már Rafe-fel is megosztotta a gyanúit.
Észrevette egyáltalán valamelyikük, hogy ma az ő oldalukon harcoltam?
Csak ácsorogtam a víz alatt, nem igyekeztem csatlakozni a rám váró
őrökhöz. Azon gondolkodtam, látom-e még egyszer Liát, és ha igen, mikor.
Rafe nem fogja megkönnyíteni, különösen most nem, hogy…
Hátrahajtottam a fejem a víz alá. Még ahhoz sem szoktattam hozzá
magamat, hogy herceg, erre most egy francos király lett belőle.
Kiköptem a vizet, és megdörgöltem a mellkasomat. Lia valóban azt hiszi,
hogy Rafe majd szépen követni fogja egészen…
Elzártam a vizet.
Rafe nem megy Morrighanbe.
Ez azonban Liát nem fogja visszatartani.
Valami melegség áradt szét bennem.
Újra éreztem a reményt.
Rafe nem ismerte Liát úgy, mint én.
Rengeteg mindenről fogalma sem volt.
Még az is meglehet, hogy Lia éppen úgy kihasználja őt is, mint engem.
Ez a gondolat egy másikat is hozott magával.
Van néhány dolog, amit Lia nem tud Rafe-ről. Talán itt az ideje, hogy
rájöjjön.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Korán szállt le az este. Távoli zsongást hallottam. Egy dal? Lehetséges, hogy
az alkonyszak itt is Morrighanről, a lányról szóló megemlékezésekkel telik?
Nem gondoltam volna – pedig ugyanarról a tőről eredtünk. Mennyire
távolodtak el az ágaink? Az este hívogatott, szerettem volna engedni a néma
hívásnak, azonban az ezredes ebédlőjének aranyfényű ablakai vártak.
Rathbone asszony nyomában egy nagy faépítményhez jutottam, amelyet
széles veranda vett körül.
– Várjon – kaptam el a karját. – Adjon egy percet.
– Nincs mitől félni – felelte a homlokát ráncolva.
– Tudom – hadartam kissé kifulladva. – Mindjárt megyek. Kérem!
Az asszony magamra hagyott. Megfordultam, és a korlátnak
támaszkodtam.
Világéletemben mások elvárásaival néztem szembe, általában
türelmetlenül. A kormánytagokkal, akik erre vagy arra akartak hajtani, csak
kiabáltam, most azonban egy egészen másfajta elvárással szembesültem,
amelyet nem is értettem egészen. Csupa komplikáció vett körül, és nem
tudtam biztosan, hogyan találjak köztük utat. A leendő királynőtök. Amikor
majd belépek az ebédlőbe, ezt fogják látni. Kadennek azt mondtam, hogy
valamiképpen mindent megoldok, de tudtam, hogy képtelen vagyok rá.
Lehetetlen volt. Valaki mindig veszít. Nem akartam, hogy mi legyünk azok
Rafe-fel.
Felnéztem a nyugati égre és a csillagképekre. Aszter Gyémántjai, Isten
Kupája, Sárkányfarok. Ezek a csillagok függnek Morrighan felett is.
Megcsókoltam két ujjamat, és felemeltem a mennyek felé, az otthonom felé,
azokért, akiket hátrahagytam, mindenkiért, akit szerettem, a holtakat is
beleértve.
– Enade meunter ijotande – suttogtam, aztán megfordultam, és
belöktem az ebédlő ajtaját.
Legelőször Rafe-en akadt meg a szemem, és ezért titokban hálát adtam
az isteneknek, mert megkönnyebbült tőle a szívem, és szabadon, magasra
röppent. Felemelkedett, amikor megpillantott, és a tekintetét látva elöntött a
hála Rathbone asszony, Adeline és Vilah erőfeszítéseiért. Jól döntöttek. A
szívem tele melegséggel ismét elcsitult.
A tiszteket, a feleségeiket, és mindenkit, aki az asztal mellett ült,
pillantásra sem méltattam; megbűvölten néztem Rafe-et. Most láttam először
a saját királysága ruháiban: furcsa módon nyugtalanító volt, mintegy
megerősítése annak, ki is ő valójában. Sötétkék tiszti kabátot viselt laza
szabású fekete inge felett, a mellkasát keresztező sötét bőr kardszíját
Dalbreck arany címere ékesítette. A haját levágták, az arca frissen
borotválva ragyogott.
Éreztem, hogy az emberek felém fordulnak, de nem vettem le a szemem
Rafe-ről. A lábam magától vitt oda mellé. Ez volt az. Fogalmam sem volt a
dalbrecki ceremoniális szabályokról – az akadémikus igyekezett
megtanítani az alapvető köszöntéseket, de én ellógtam az óráit. Rafe felém
nyújtotta a kezét, és amikor megfogtam, legnagyobb döbbenetemre
magához húzott, és mindenki szeme láttára megcsókolt. Hosszan,
botrányosan. Éreztem, hogy a vér az arcomba tódul. Ha ez itt a szokás,
nekem tetszik.
Amikor azonban megfordultam, hogy szembenézzek a vendégekkel,
azonnal láttam, hogy ez az üdvözlés nem volt kifejezetten szabályszerű.
Néhány másik hölgy is belepirult, Sven pedig a szája elé tette a kezét,
mintha rosszalló grimaszát igyekezne leplezni.
– Elismerésem és köszönetem, Rathbone asszony, amiért ilyen alaposan
gondot viselt a hercegnőre – szólalt meg Rafe; kikapcsolta a vállamra terített
szőrmekabátot, és átadta egy szolgának. Leültem a mellette várakozó
székbe, és csak akkor láttam meg valójában, ki van még jelen.
Sven, Tavish és Orrin egyaránt a dalbrecki sötétkéket viselték, a
kinézetüket egészen megváltoztatta a borotva, a szappan és a frissen vasalt
ruha – tisztek egy hatalmas seregben, amelynek a történetéről Sven olyan
büszkén mesélt. Sven maga, az asztal túlsó végén ülő Bodeen ezredeshez
hasonlóan, arany zsinórfonatot viselt a vállán. Rafe-et és az ő pozícióját
semmi sem jelezte, de hát egy helyőrségben biztosan nincsenek kéznél a
királyi jelképek.
Bodeen ezredes belevágott a bemutatásokba. Szívélyes, ám visszafogott
üdvözlések cseréltek gazdát, aztán a szolgák behozták a számtalan fogás
közül az elsőt: apró, fehér porcelántányérokon elhelyezett, fűszernövényekbe
forgatott, meleg kecskesajt-golyócskákat, ujjnyi vagdalthús-rudacskákat,
füstölt disznószalonna vékony szeleteibe csavarva, falatnyi, zsírban sütött és
meleg, fűszeres babbal töltött tésztakosárkákat. Minden fogást új tányéron
adtak fel, és a főételnek még híre sem volt. Majd meglátod.
Valóban, megláttam, habár biztosra vettem, hogy Bodeen ezredes ma
este elegánsabb vacsorát készíttetett, mint rendesen, nem csupán a
visszatérő bajtársak tiszteletére, hanem az elveszettnek hitt királyéra is. Jeb
mindössze azért nem vett részt, mert az orvos ágyba parancsolta. Látszólag
senkinek sem tűnt fel, hogy Griz és Kaden is távol maradtak, bár én biztosra
vettem, hogy mélyen feszengtek volna az asztalnál.
Időnként úgy tűnt, az egész ködös, mint egy álom. Ma reggel még
lóháton küzdöttünk az életünkért, most pedig egy porcelánból, ezüst
evőeszközökből, ragyogó gyertyatartókból és ezernyi csilingelő pohárból
álló tengeren navigáltam. Minden sokkal fényesebbnek és hangosabbnak
tűnt a valóságnál.
Ünnepi este volt; feltűnt, hogy mindenki ügyel a társalgás könnyed
hangnemének megtartására. Bodeen ezredes előhozatta mélyen tisztelt
vörösszeműjét, és töltött belőle Svennek, aztán bejelentette, hogy egy újabb
ünnepséget szervez, amelyen a teljes helyőrség részt vesz majd. Minden
katonának meglesz az alkalma, hogy a poharát új királyára köszöntse… és
a leendő királynőjére is, tette hozzá Bodeen némileg tétován.
– A Marabella báljainak nincs párja – lelkesedett Vilah.
– Lélekemelőek – értett egyet Bodeen.
– És tánc is lesz – tódította Rathbone asszony.
Mindannyiukat biztosítottam, hogy alig várom már.
A fogások között tósztokat mondtak. Folyt a bor és az erősebb
szeszek, az óvatosság lassan feloldódott, és egyre többen fordultak felém.
– Rathbone asszony elmondta, hogy az ön vacsorái kivételesek –
dicsértem Bodeen ezredest –, és be kell ismernem, le vagyok nyűgözve.
 – A Marabella helyőrség kiváló konyhájának nagy a híre – felelte Fiona,
Belmonte hadnagy felesége, és a hangjából kicsendült a büszkeség.
– Minél jobban eszik egy katona, annál jobban tud szolgálni –
magyarázta Bodeen ezredes, mintha az étel nem élvezet dolga lenne, hanem
harci stratégia. A komizár magabiztos mosolyának emléke jelent meg
előttem, és a magas, csillogó silóké. A nagy seregek előrehaladásának
kulcsa az ellátás.
A tányéromra néztem. Némi elkent narancsszósz és egy fácán
lábszárcsontja hevert rajta. Nem adtak körbe csontostálat az étkezés előtt,
nem adtak hálát az áldozatért. A hiány üressége kiáltva követelte, hogy
töltsem be. Azt sem tudtam, mi lett a saját csontfüggőmmel – valószínűleg
eldobták a véres ruháimmal együtt, mint valami tisztátalan, barbár dolgot. Egy
óvatlan pillanatban leloptam a csontot a tányérról, és a szalvétámba rejtettem,
mielőtt a szolga elvihette volna.
– El sem tudom képzelni, miféle szenvedésben lehetett része azok között
a barbárok között – jegyezte meg Hague asszony.
– Ha a vendaiakra gondol, igaz, néhányan valóban barbárok, de sokan
mások nagyon is kedvesek voltak.
A nő kétkedve vonta fel a szemöldökét.
Hague százados lehajtott egy újabb pohár bort.
– Ön azonban mostanra bizonyára bánja már, hogy elszökött az esküvő
elől. Mindez a…
– Nem, százados, nem bánom a döntésemet.
Egyszerre csend borult az asztalra.
– Ha egyszerűen csak elküldtek volna Dalbreckbe, sok fontos dologra
sosem ébredtem volna rá.
Dupre hadnagy hajolt előre.
– Bizonyára vannak egyszerűbb módjai is, hogy a fiatalkori leckéket
megtanuljuk.
– Nem leckékről beszélek, hadnagy, hanem szilárd és hideg tényekről. A
vendaiak felállítottak egy hadsereget, amelyet olyan új fegyverekkel láttak
el, hogy képessé vált eltörölni mind Dalbreck, mind Morrighan erőit.
Többen kétkedve összenéztek; néhányan majdnem az égre pillantottak.
Szegény, képzelgő leány.
 Rafe a kezemre tette a kezét.
– Lia, erről később beszélünk még. Holnap, az ezredessel és a
tisztjeivel.
Gyorsan felvetette, hogy vonuljunk vissza, és kimentett minket. Amikor
elhaladtunk Sven és Bodeen mellett, megláttam a vörösszemű csaknem üres
üvegét. Felkaptam az asztalról, és beleszimatoltam.
– Bodeen ezredes, nem bánja, ha a maradékot magammal viszem?
Bodeen szeme elkerekedett.
– Fenség, attól tartok, ez igen erős főzet.
– Igen, tudom.
Az ezredes Rafe-re nézett megerősítésért, aki rábólintott. Máris kezdett
elegem lenni belőle, hogy mindenki tőle vár jóváhagyást, mielőtt felelne
nekem.
– Nem nekem kell – magyaráztam, aztán vádló pillantást vetettem
Svenre. – Griznek is ígértünk egy pohárral, nem?
Bodeen engedékeny arckifejezése nem változott, de a vacsoravendégek
közül nem egy a torkát köszörülte, és az ezredesre nézett, várva, hogy
megtagadja a vörösszeműjét. Megértettem a vonakodásukat. Csak most
tudták meg, hogy egy teljes zászlóaljnyi katonájuk pusztult el a vendaiak
keze által. Ugyanakkor senki nem tagadhatta, hogy Kaden és Griz a mi
védelmünkben szerezte a sebesüléseit.
Rafe elvette tőlem a palackot, és az ajtónál álló egyik őrszemnek adta.
– Tégy róla, hogy az orvosi barakkban fekvő, nagydarab ember
megkapja ezt. – Rám nézett, kérdőn, mintha azt tudakolná, a kedvemre
van-e a megoldás, én pedig rábólintottam.

– Ez lesz a szállásod – közölte Rafe, félrehúzva a sátor bejáratának

függönyét. Még a fenti lámpa gyenge fényében is döbbenetesen színes
látvány fogadott. Puha, indigókék szőnyeg terült el a lábunk alatt, rajta
kavargó virágminta. Kék bársony ágytakaró, fehér szaténpárnák, szőrmék
halmozódtak a mennyezetes ágyon, amelynek oszlopai faragott
oroszlánfejekben végződtek. Az elegáns, kék ágyfüggönyt aranyzsinórok
fogták össze, csak egy rántásra várva; a zömök, díszes ráccsal ellátott kályha
a közelben állt. A távolabbi asztalt friss búzavirágok ékesítették, a másik
sarokban kisebb étkezőasztal állt két székkel. Elegánsabb volt, mint a saját,
otthoni lakosztályom.
– És a tiéd? – kérdeztem.
– Odaát.
Vagy egy tucat lépéssel távolabb egy hasonló sátor állt. Közel és mégis
távol. Nem aludtunk külön, amióta elhagytuk a Sanctumot. Hozzászoktam,
hogy Rafe karja a derekamra fonódik, a lehelete a nyakamat éri. El sem
tudtam képzelni, hogy ma éjjel nem lesz velem, főleg így, hogy végre
valóban kettesben lehetnénk.
Kisimítottam egy hajtincsét a homlokából. A szeme csaknem
lecsukódott.
– Te még nem pihenhettél, igaz?
– Még nem. Később majd…
– Rafe – szakítottam félbe. – Van, amit nem lehet későbbre halasztani.
Még nem beszéltünk a szüleidről sem. Jól vagy?
Visszaeresztette a sátor függönyét, elzárva a fényt. Sötétben maradtunk.
– Megvagyok – felelte.
Két kezem közé fogtam az arcát, és közelebb húztam magamhoz. Összeért
a homlokunk, elkeveredett a lélegzetünk, és úgy éreztem, mindketten közel
állunk a síráshoz.
– Sajnálom, Rafe – suttogtam.
Megfeszült az álla a kezem alatt.
– Ott voltam, ahol szükség volt rám. Veled. A szüleim megértenék. –
Minden szava köztünk lüktetett. – Ha velük maradok, az sem változtatott
volna semmin.
– De elbúcsúzhattál volna.
Szorosan átkarolt, magához húzott, és úgy éreztem, minden gyász, amit
valaha is megengedhet magának, benne volt ebben az ölelésben. Csak arra
tudtam gondolni, milyen kegyetlen új helyzetbe került, és mit várnak el tőle
máris.
Végül ellazult a karja, és rám nézett. A szeme sarkában fáradt ráncok
ültek, de a kimerültsége ellenére is mosolygott.
 – Velem maradsz? – kérdeztem.
Az ajka az enyémhez ért.
– El akarsz csábítani, fenség? – suttogta a csókok között.
– Bizony – feleltem, és lassan végigfuttattam a nyelvemet az alsó ajkán,
mintha az volna a vacsora utolsó fogása.
Rafe kissé elhúzódott, és sóhajtott.
– Egy helyőrség közepén vagyunk, százan is figyelnek. Valószínűleg az
ebédlő ablakából is.
– Nem igazán aggasztott, mit fognak gondolni, amikor odabent
megcsókoltál.
– Elragadott a pillanat heve. Amellett az, hogy megcsókollak, és hogy a
sátradban éjszakázom, két külön dolog.
– Attól félsz, hogy foltot ejtesz a hírnevemen?
Rafe gonoszkodva rám nevetett.
– Attól félek, te ejtesz foltot az enyémen.
Játékosan oldalba öklöztem, de aztán leolvadt a mosolyom. Tudtam, mi a
szabály, főleg a királyoknál. Az istenek a tanúim, az egész életemet aszerint
éltem. Azt is tudtam, hogy Rafe helyzete most különösen kényes, és minden
szem friss érdeklődéssel követi. Azonban mindketten közel kerültünk a
halálhoz. Elegem volt a várakozásból.
– Veled akarok lenni, Rafe. Most. Úgy érzem, nem is csináltunk semmi
mást, csak várakoztunk. Nem érdekel, ki mit gondol. Mi lesz, ha a holnap nem
jön el? Ha csak a pillanat a miénk?
Rafe gyengéden az ajkamra tette az ujját.
– Sss. Ne is mondj ilyet. Egy egész élet áll előttünk, száz holnap, és még
sokkal több. Megígérem. Az egész erről szólt. Minden lélegzetvételem, minden
lépésem a közös jövőnket szolgálta. Semmire sem vágyom jobban, mint hogy
eltűnjek ebben a sátorban veled, de engem érdekel, ki mit gondol. Csak most
ismertek meg téged, és én máris felrúgtam az összes elvárást, amit egy
herceggel szemben állítanak.
– És most már király vagy – sóhajtottam.
– De annyit megtehetek, hogy bemegyek és begyújtok a kályhádba. Az
nem tart sokáig.
Hiába mondtam, hogy én is be tudok gyújtani, félrehúzta a függönyt és
bevezetett, én pedig nem tiltakoztam tovább. Ellenőrizte a magas kémény
huzatát, amely kibújt a sátor tetején, aztán meggyújtotta az aprófát, végül
leült az ágy szélére, hogy lássa, lángra kap-e a fa. Én körbejártam a
sátorban, végigsimítottam az ágyfüggönyöket, kiélveztem a látványos
szépséget.
– Erre az egészre tényleg nem volt szükség, Rafe – szóltam hátra.
– Hol máshol szálltál volna meg? – Hallottam, hogy a tüzet piszkálja. – A
katonai barakkokban?
– Bármi luxusnak minősült volna ahhoz képest, ahol eddig aludtam. –
Felfedeztem a dolgaimat az asztalon; gondosan egymásra tették őket, de a
nyeregtáska hiányzott. Előszedtem a hajkefémet, és kihúzogattam a
frizurámat összetartó tűket, tönkretéve Adeline szépséges művét. – Vagy
megalhattam volna Rathbone asszony nappalijában. Bár lehet, hogy a férje
nem annyira…
Különös huppanást hallottam. Megfordultam. A piszkavas kicsúszott
Rafe ujjai közül és a földön hevert.
Úgy tűnt, mégis megkapom, amire vágytam.
– Rafe?
Teljesen kidőlt. Az ágyamon hevert, a lába még a földön, a karja
ernyedten a teste mellett. Odaléptem, és a nevét suttogtam, de nem reagált.
Még egy makacs király sem maradhat ébren örökké.
Lehúztam a bakancsát; alig moccant meg. Utána az öveit szedtem le. A
holtsúlyát nem bírtam megmozdítani, úgyhogy a ruháinak maradnia kellett.
Felemeltem és befordítottam a lábait, hogy rendesen, az ágyon feküdjön.
Mormolt néhány összefüggéstelen szót arról, hogy elmegy, de aztán
elhallgatott. Levettem a vállvértemet, az ékszereimet, és némi küszködés
árán kifűztem a bőrmellény szíjait is. Végül kioltottam a lámpásokat,
összekuporodtam az ágyon mellette, és mindkettőnkre ráterítettem a
prémeket. Rafe arca a tűz fényében békésnek tűnt.
– Pihenj, drága földműves – suttogtam, aztán csókot nyomtam az arcára,
az állára, az ajkára, mintha így akarnám az emlékezetembe vésni minden
porcikáját az érintésem alatt. Száz holnap. A párnára fektettem a fejem, az
övé mellé, és átfogtam a derekát, hogy megtartsam, mert még mindig féltem,
hogy eltűnik, és a holnapjaink sosem jönnek el.
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

Éreztem, hogy az éjszaka közepén kicsusszan a karom alól, de úgy

gondoltam, csak forgolódik. Amikor kora reggel felébredtem, nem volt
sehol. Csak egy tartózkodó pillantású szolgát láttam, a kezében
aprósüteményekkel, szárított gyümölccsel és tejszínnel megrakott tálca.
Letette az asztalra, és pukedlizett.
– Tilde vagyok. Őfelsége azt üzeni, hogy megbeszélésekre ment, de
később még benéz önhöz. Addig is az én feladatom, hogy mindenben az ön
segítségére legyek, amit csak kíván.
Lenéztem a tönkregyűrődött ruhára, amelyben aludtam.
– Rathbone asszony nemsokára küld másik ruhákat – mondta Tilde. –
Azt is tudni szeretné, hogy mi legyen az ön többi holmijával… tisztítsák ki
vagy égessék el.
Tudtam, hogy úgy vélik, mindet el kellene égetni. A ruháim
javíthatatlanná rongyolódtak, de a bakancsom, és főleg Walther kardszíja
nem olyasmi volt, amiről le bírtam volna mondani – és amikor
belegondoltam, rájöttem, hogy a ruha maradványa, amelyet olyan sok kéz
készített, szintén nem. Azt feleltem, ha idehozza a holmijaimat, kitisztítom
őket én magam.
– Azonnal intézem, asszonyom. – Egy pukedlivel kisietett a sátorból.
Megfésülködtem, felvettem a kecses cipellőt, amelyet Vilah kölcsönzött,
és nekiindultam, hogy megkeressem Bodeen ezredes irodáját.
A helyőrség vastag falai ragyogtak a reggeli napsütésben. A körletben
minden elvágólagos rendben volt, és ez halvány félelmet is ébresztett. Egy
olyan királyság önbizalmát árasztotta, amely az alapzata legmélyéig erős volt.
Még az épületek közötti földet is simára gereblyézett, lekvárszín murva
borította. Halkan ropogott a talpam alatt, ahogy megközelítettem a hosszú,
kicsit az ebédlőre emlékeztető épületet. Ennek csak apró, magas ablakai
voltak. Talán nem akarták, hogy bárki is meglássa, kik tanácskoznak
odabent.
A tisztek meglepve pillantottak rám, amikor benyitottam, de sem Rafe, sem
Sven vagy Bodeen ezredes nem volt köztük.
– Fenség – köszöntött Belmonte hadnagy, és felállt. – Tehetünk önért
valamit?
– Úgy hallottam, ma lesz a megbeszélés. Azért jöttem, hogy folytassuk a
tegnap esti beszélgetésünket. A vendai hadseregről. Tudniuk kell…
Hague százados hangos puffanással ejtett az asztalra egy vaskos
papírköteget.
– A király már tájékoztatott minket a vendai fejleményekről – mondta,
aztán gyűrött ruhámat látva jelentőségteljesen hozzátette: – Mialatt ön aludt.
Kisimítottam a szoknyámat.
– Nem kétlem, hogy a király bizonyára elmondott önöknek néhány
dolgot, de ő nem látta, amit én, amikor…
– Fenség, ön kiképzett katona?
Olyan durván szakított félbe, hogy akár meg is üthetett volna. A sértés
szisszent a levegőben. Szóval így állunk? Előrehajoltam, két tenyérrel az
asztalra támaszkodtam, és a szemébe néztem.
– Igen, az vagyok, százados, habár talán másféle kiképzést kaptam, mint
ön.
– Ó, hát persze – válaszolta, és hátradőlt; a hangjából csepegett az
undor. – Úgy is van. A morrighani seregben kicsit másképp csinálják a
dolgokat. Ennek bizonyára köze kell hogy legyen az ön adottságához is. –
A mellette ülő tisztre vigyorgott. – Akkor folytassa csak. Miért nem mond el
mindent, amit látni vélt?
A majom. Rafe kijelentése, miszerint én vagyok a leendő királynő, nem
sokat nyomott nála a latban, addig legalábbis nem, amíg a király távol
maradt – de nem hagyhattam, hogy a büszkeségem vagy az utálatom
megakadályozza, hogy elmondjam, amit tudniuk kell. Úgyhogy teljes körűen
beszámoltam mindenről, amit a hadseregvárosról tudtam.
– Százezer fegyveres katona szédítő szám – felelte, amikor befejeztem. –
Különösen olyan elmaradott nép esetében, mint a barbárok.
– Nem annyira elmaradottak – ellenkeztem. – Akik velünk jöttek,
Kaden és Griz, megerősíthetik a szavaimat.
Hague százados felemelkedett a székéből. Az arcán egyszerre vörös
foltok ütöttek ki.
– Hadd emlékeztessem, fenség, hogy épp most veszítettünk el
huszonnyolc embert a barbárok miatt. Az egyetlen módja, hogy a hozzájuk
hasonlóktól információt szerezzünk, egy megcsomózott korbács.
Én is előrehajoltam.
– Nyilvánvaló, hogy tőlem is jobban szeretné azon a módon
megszerezni.
Azia százados Hague karjára tette a kezét, és valamit a fülébe súgott.
Hague leült.
– Kérem, fenség, értse meg – kezdte Azia –, hogy a zászlóalj elvesztése
mindannyiunkat keserű csapásként ért, különösen Hague századost. Az
egyik unokatestvére az egységben szolgált.
Levettem a kezeimet az asztalról, és kihúztam magam. Mély,
megnyugtató levegőt vettem. A gyászt meg tudtam érteni.
– Részvétem, százados. Együttérzek önnel. Mindazonáltal, kérem, ne
kövessen el hibát. Tartozom azoknak, akiket ön szid, és ha nem hívja meg
őket az asztalhoz, az én jelenlétemre se számítson.
Hague összehúzta bozontos szemöldökét.
– Továbbítani fogom a kívánságát Bodeen ezredesnek.
Már megfordultam, hogy távozzak, amikor a helyiség hátuljában kinyílt
egy ajtó, és maga az ezredes lépett be, Rafe, Sven és Tavish társaságában.
Meglepődtek, amikor megpillantottak; Rafe szemébe röpke, éles pillantás
költözött, mintha aláástam volna a tekintélyét.
– Éppen indultam – jelentettem ki. – Úgy látom, te már mindent elintéztél
itt.
Kiléptem a másik ajtón, és már félig lesiettem a lépcsőn, amikor Rafe
utolért és megállított.
– Lia, mi a baj?
– Azt hittem, együtt beszélünk a tisztekkel.
Bocsánatkérőn rázta a fejét.
– Aludtál. Nem akartalak felkelteni. De mindent elmondtam nekik, amit
te nekem.
 – A silókat is?
– Igen.
– A brezalotokat?
– Azt is.
– A sereg méretét?
– Igen. Mindent elmondtam.
Mindent. Volt néhány dolog, amit én magam visszatartottam volna.
– A morrighani udvar árulóit is?
– Muszáj volt, Lia – biccentett.
Természetesen muszáj volt. De azt csak találgatni tudtam, mennyire mélyre
süllyesztette ez a Morrighanről és rólam alkotott véleményüket. Egy királyi
udvarnak álcázott kígyófészekből jöttem.
Sóhajtottam.
– Úgy tűnt, egy szót sem hisznek abból, amit a vendai seregről mondtam.
Rafe megfogta a kezem.
– Ha szkeptikusnak tűnnek, az azért van, mert még sosem találkoztak
barbár őrjárattal, amely egy tucatnyinál több tagot számlált volna. De
elmondtam azt is, amit én láttam, azt a legalább ötszáz fős fegyveres,
szervezett csapatot, amely téged Vendába vitt. Hidd el nekem, felmérjük a
szükséges intézkedéseket, különösen most, hogy egy egész zászlóalj…
Halkan felnyögtem.
– Attól tartok, a kapcsolatunk a tisztjeiddel nem kezdődött jól, és Hague
százados máris mélységesen utál. Nem tudtam, hogy az egyik áldozat az
unokatestvére volt. Némileg… összekaptunk bent.
– Rossz hírek ide vagy oda, Hague százados egy olyan pirula, amit erős
sörrel kell bevenni. Legalábbis Sven ezt szokta mondani. Én csak futólag
ismerem.
– Svennek igaza van. Egyértelművé tette, hogy semmibe veszi a
morrighani sereget, és leszólta az adottságot is. Úgy hiányoztam neki, mint
egy púp a hátára. De az istenek szerelmére, akkor minek kellettem
egyáltalán Dalbrecknek, ha nem tiszteli az Első Leányokat és az adottságot?
Rafe egy pillanatra szóhoz sem jutott; a vállát hátrahúzta, mintha a
kérdésem felzaklatta volna, de hamar magához tért.
– A százados megsértett téged. Beszélek vele.
 – Ne – ráztam a fejem. – Kérlek, ne. Semmit sem szeretnék kevésbé,
mint egy sértett gyereknek tűnni, aki a királyhoz szaladt árulkodni. Majd
megoldjuk.
Rafe biccentett, felemelte a kezem, és csókot lehelt rá.
– Igyekszem olyan gyorsan véget vetni a megbeszéléseknek, ahogy csak
tudok.
– Van valami, amiben segíthetek?
Fáradt fintor jelent meg az arcán; elmondta, hogy a távollétében sokkal
több minden történt, mint a szülei halála. Az erős vezetés hiányában a
törvényhozásban és a kormányzatban belharcok törtek ki. Bizonyos
emberek önérzete felfúvódott, a tábornokok megkérdőjelezték a szolgálati
utat, és a királyné halálát okozó betegségtől való félelem befolyásolta a
kereskedelmet – mindeközben pedig a király halálát is titokban kellett
tartani a világ elől. Rafe-re minden fronton csaták várnak, amint visszaér a
palotájába.
– És mikor lesz az, Rafe? – Gyűlöltem, hogy erőltetnem kell, különösen
most, de nem volt más választásom. – Tudod, hogy Morrighant
figyelmeztetni kell. Hogy nekem muszáj…
– Tudom, Lia. Kérlek, csak néhány napot adj nekem, hogy ezzel az
egésszel megbirkózzak. Utána megbeszélhetjük…
Sven dugta ki a fejét az ajtón.
– Fenség – kezdte, és jelentőségteljesen hátrapillantott. – Egyre
türelmetlenebbek.
Rafe visszanézett rám, mintha soha nem akarna magamra hagyni.
Láttam, hogy a szeme alatt még mindig árnyékok ülnek. Mindössze néhány
órát alhatott, holott egy hét pihenés kellett volna neki, és csak egy futó
pillanatig gyászolhatott, holott jóval többre lett volna szüksége.
Csak néhány napot kért tőlem, hogy megbirkózzon új, királyi
felelősségeivel, mégis ez a pár nap olyan luxusnak tűnt, amelyet Morrighan
nem engedhetett meg magának.
Bólintottam. Rafe megfordult és Svennel együtt eltűnt az ajtó mögött,
mielőtt elbúcsúzhattam volna.
Becsatoltam az utolsó csatot is a felsőrészen, aztán eligazítottam az övet.
Örültem, amiért Vilah és Adeline ezúttal hétköznapibb ruhákat hozott –
hasított bőr szoknyát, mellényt, inget –, ám ezek sem voltak kevésbé
elegánsak, mint a tegnapi ünneplő. A rátétes barna bőr olyan finoman simult
az ujjaim alá, mintha el akarna olvadni.
A bakancsomat kipucolták, a régi, több helyen szakadt és
összecsomózott fűzőt kicserélték, Walther kardszíja pedig kényelmesen
simult a mellkasomra, olyan fényesen, mint aznap, amikor Greta átadta neki.
– Családi örökség? – kérdezte Vilah.
Mindketten tétován néztek rám, mintha valami fájdalmas dolgot olvastak
volna le az arcomról, amikor felvettem. Éppen annyi kedvesség volt a
kérdésben, amennyi utálkozás Hague százados szavaiban. Mosolyogva
bólintottam, hátha elfeledhetem a szomorúságot, amelyet megláttak.
– Készen állok.
Megígérték, hogy körbevezetnek a helyőrségben a nagy, ovális falon
belül. Rafe meg az én sátram éppen a tisztek szállása és az ebédlő mellett
volt. Megmutatták a katonák barakkjainak sorait, az ő ebédlőjüket, a tábori
orvos lakhelyét, és mindezek között elrejtve a konyhát. Végül egy széles
kapuhoz értünk, amely az alsóbb szintre vezetett. Megmutatták az istállókat,
a lófuttatót, a veteményeskertet, végül a Valsprey-sólymok kalitkáit is.
Gyönyörű, fehér tollazatú madarak voltak, éles karmokkal és ijesztő
pillantással: csillogó vörös szemük felett fekete tollcsík húzódott. Vilah
szerint a szárnyfesztávjuk másfél méter, és igen gyorsan repülnek.
– Képesek ezer és ezer kilométert repülni anélkül, hogy megpihennének.
Így küldünk üzeneteket a főváros és a helyőrség között.
Amikor megkérdeztem, hogy bárhová el lehet-e küldeni őket, azt
felelték, hogy csak egyes irányokra vannak betanítva. A madarak félelmetes
tekintete elkísért, amíg el nem távolodtunk.
A hátsó fal alatt a helyőrséget elkerülő folyó kanyargott. Visszasétáltunk
a felső szintre, ahol megmutatták a mosodát. Hatalmas volt, ám ez nem
lepett meg, ismerve a ruhák iránti szerelmüket. Végül visszaértünk az elülső
részre, Bodeen ezredes irodájához. Felnéztem a kicsi, magas ablakokra, és
azon gondolkodtam, miféle intézkedéseket vitatnak meg.
 – Kimehetnénk oda? – kérdeztem, az őrtorony kapujára mutatva. Rafe azt
mondta, a vagabundok gyakran táboroztak le a helyőrség falai alatt.
Tegnap, amikor megérkeztünk, nem láttam Diharáék kocsijait, de igazság
szerint alig láttam valamit az üdvözlésünkre kicsődülő embereken kívül.
Most látni szerettem volna, hogy ő és a többiek is ott vannak-e valahol a
találomra épült városban.
– Természetesen – felelte Adeline vidáman. Az őrtorony nehéz kapujába
vágott kisebb ajtó nyitva állt, és ahogy Rafe parancsolta, négy katona őrizte,
mindegyikük kezében csillogó alabárd. A többi katonát szabadon
átengedték, de a kereskedőket visszafordították, ők csak üzenetet
hagyhattak.
Amikor közelebb értünk, úgy tették előttünk keresztbe az alabárdjaikat,
egyetlen pendüléssel, mint egy jól beállított gépezet.
– James! – rótta meg az egyiket Adeline. – Mit csinálsz? Állj félre.
Kimegyünk, hogy…
– Te és Vi kimehettek – felelte a katona –, de őfensége kíséret nélkül
nem. A király parancsára.
A homlokomat ráncoltam. Rafe attól tartott, hogy még több rahtan
ólálkodhat errefelé.
– A hölgyek nem számítanak kíséretnek? – kérdeztem.
– Fegyveres kísérettel – pontosított, mire jelentőségteljesen az
oldalunkon lógó tőrre pillantottam. Voltak fegyvereink. James azonban
megrázta a fejét: a jelek szerint ennyi nem volt elég.

Feszélyezett érzés volt hat komor, éles és hegyes alabárdot hordó katonával
a nyomomban besétálni a kereskedők társzekerei közé, de még
szerencsésnek mondhattam magam, amiért James legalább őket megtalálta,
mert a négy kapuőr egyike sem volt hajlandó elhagyni a posztját.
A kis szekérváros bizonyos mértékben a jehendrára emlékeztetett.
Mindenféle dologból és ízből volt ott egy kicsi – grillezett étkek,
ruhaanyagok, bőrholmik, szerencsejáték-sátrak, egzotikus italok, de még
egy írnokpult is állt a katonák rendelkezésére, akik a leveleiket szép írással
szerették volna hazaküldeni. Más árusok csak a helyőrségnek akartak
ellátmányt eladni, és már mentek is tovább.
Egyre az járt a fejemben, hogy a helyőrség léte megszegi az egyezményt,
amely szerint a Cam Lanteux-n nem szabad állandó építményt felhúzni.
Miért perzselték fel Eben családjának otthonát, ha itt, ugyanazon a
pusztaságon állt egy ekkora, százaknak fedelet nyújtó épület?
Amikor megkérdeztem Adeline-t, az egyik őr meghallotta, és felelt
helyette.
– Ez nem állandó szálláshely. Rendszeresen cserélődik a létszám.
A magyarázat kiskapunak tűnt, amelyet a fegyverek és hatalom
birtokosa kihasználhatott. Emlékeztem, hogy Regan is mesélt a
táborhelyeikről, ahol az őrjárataik megpihentek, de én ezeket mindig
ideiglenes dolognak képzeltem, sárba vájt keréknyomok mellé felállított,
huzatos sátrakkal, ahol a szél tépázta katonák összebújhattak az elemek
elől. Most az jutott eszembe, vajon Morrighan is kihasználja-e a kiskapukat,
és ezek a táborhelyek is jóval állandóbbak-e, mint én azt hittem.
Megtudakoltam, merre vannak a vagabundok a kereskedők között;
mindig csak rövid távolságnyira küldtek tovább, ám egyik csoport sem az
volt, akiket én kerestem.
– Akiket Dihara vezet – mondtam végül egy öregnek, aki éppen egy bőr
homlokszíjba domborított mintákat. Megállt a keze, és felnézett, majd a
vésőjével mutatott odébb, a fal mentén.
– Ott van. A végén.
Feldobogott a szívem, de csak egy pillanatra. Az öreg ráncos arca
félreérthetetlenül elkomorodott.
Futva indultam a mutatott irányba; Vilah, Adeline és a katonák
igyekeztek tartani velem a lépést.
Amikor megtaláltuk a tábort, megértettem, miért komorodott el az öreg.
Szélesen kinyúló fenyőágak alatt telepedtek le, ám nem akasztottak rájuk
csengettyűket. Az ágakon nem lógott egyetlen festett szalag, egyetlen vert
rézlemez sem. Sehol egy gőzölgő edény, sehol egy sátor – mindössze három
megperzselt carvachi.
Reena kocsija inkább volt fekete, mint lila; Reena maga a tűzrakóhely
mellett ült egy rönkön az egyik fiatal anyával. A közelben Tevio kapargatta a
földet egy hegyes bottal, a kocsik mögött pedig egy férfit láttam a lovaknál,
a csípőjére ültetett gyermekkel. Vidámságnak nyoma sem maradt.
Az őrök felé fordultam, úgy kérleltem őket, hogy maradjanak hátra.
– Kérem! Valami nincs rendben!
Megvizsgálták a környéket, és vonakodva beleegyeztek, hogy nem
jönnek közelebb. Adeline és Vilah eléjük álltak, mint egy másféle őrség –
egy vonal, amelyet nem léphettek át.
Doboló szívvel léptem közelebb.
– Reena?
Reena arca felragyogott, és felugrott, hogy üdvözöljön; úgy szorított telt
keblére, mintha sosem akarna elereszteni. Amikor mégis elengedett, és
ismét rám nézett, a szeme csillogott.
– Chemi monsé Lia! Oue vifar!
– Igen, élek. De itt mi történt? – pillantottam a megszenesedett kocsi
felé.
Eddigre többen körénk gyűltek, köztük Tevio is, aki a szoknyámat
rángatta. Reena a tűz mellé vont, hogy üljek le vele a rönkre, és elmesélte.
Lovasok jöttek. Vendaiak. Még sosem látták őket korábban. Dihara
kiment, hogy üdvözölje őket, ám a lovasok nem akartak beszélgetni. Az
egyikük feltartott egy kicsi kést, és azt mondta, aki Venda ellenségeit segíti,
az nem kerülheti el a bosszút. A lovak felét leölték, felgyújtották a sátrakat
és a kocsikat, azzal elvágtattak. Ő meg a többiek takarókkal és mindennel,
ami a kezükbe akadt, igyekeztek elfojtani a lángokat, de a sátrak jóformán
azonnal elhamvadtak. Három carvachit tudtak megmenteni.
Amint megemlítette a kis kést, a torkomban beteg, sós íz gyűlt. Natiya
kése. Amikor befejezte, felálltam; képtelen voltam magamban tartani a
dühömet. Egy halál nem volt elég a komizárnak! Újra meg akarom ölni!
Ököllel csaptam a fadeszkás kocsira, tombolt bennem a harag.
– Aida monsé, neu, neu, neu. Ne vedd magadra – mondta Reena, és
elhúzott a carvachitól, majd a kezembe fúródott szálkákra nézett, és
betekerte a kendőjével. – Helyrejövünk. Dihara szerint ezt a vihart nem
kerülhettük volna el.
– Dihara? Hol van? Jól van?
Reena szeme körül ugyanazok a komor ráncok futottak szét, mint az
öregemberé körül. Elgyengült a térdem.
– Nem – ráztam a fejem.
– Életben van – felelte Reena gyorsan, hogy kijavítsa a feltételezésemet,
aztán hozzátette: –, de talán már nem sokáig. Nagyon öreg, és amikor a
lángokat tapostuk el, a szíve felmondta a szolgálatot. A ritmusa még most is
gyenge. A helyőrség gyógyítója kijött és megnézte, az istenek áldják meg
érte, de nem tehetett semmit.
– Hol van?

A carvachi belsejében félhomály uralkodott, mindössze egy kék lángocska

lobogott egy tál édes illatú faggyú tetején, hogy elűzze a halál szagát. Egy
vödörnyi meleg vízzel léptem be, amelyben erős szagú levelek úszkáltak.
Dihara a párnákon feltámasztva hevert a kocsi végében álló ágyon,
vékony volt, és szürke, mint a hamu, amit szétszór a szél. Éreztem, hogy a
halál már a sarkokban leselkedik. Figyel. Várakozik. Dihara erejét egyedül
hosszú, ezüst fonata őrizte, mint a kötél, amely az élők világában tartotta.
Odahúztam mellé egy ülőkét, és letettem a vödröt. Dihara felnézett.
Hallottátok. Hozzatok a leánynak kecskesajtot.
Az első szavak, amiket kimondott, most a szívemben kavarogtak.
Hallottátok.
Dihara azon kevesek egyike volt, aki valóban hallott.
Megmártottam egy rongyot a vödörben, kicsavartam, és megtöröltem a
homlokát.
– Nem vagy jól.
Halvány szeme az arcomat fürkészte.
– Hosszú utat jártál be, és még messzebb kell menned. – Elakadt a
lélegzete, lassan pislantott. – Nagyon messze.
– Idáig is csak az az erő hozott el, amelyet te adtál.
– Nem – lehelte. – Mindig benned volt. Mélyre temetve.
Lecsukódott a szeme, mintha túl nehéz volna a szemhéja. Újra
megmártottam a rongyot, és megtöröltem a nyakát. Szép ráncai mutatták a
földön töltött napjait, az arcát behálózó finom vonalak térképet rajzoltak –
ősöreget, ám ebben a percben egyáltalán nem elég időset. A világnak még
szüksége volt rá. Nem mehet el.
A keze – hideg és könnyű, mint a papír – rátalált az enyémre.
– Natiya, a gyermek. Beszélj vele – mondta, a szeme még mindig
csukva. – Ne hagyd, hogy bűntudata legyen miattam. Helyesen tette, amit
tett. Az igazság körbefogta és a karjába vette.
Az ajkamhoz emeltem szellemkezét, és összeszorítottam a szemem.
Visszanyeltem a sajgó gombócot a torkomban, és bólintottam.
– Elég – mondta, és elhúzta a kezét. – Csaknem felfaltak a farkasok,
meséltem? Eristle hallotta meg a sírásomat az erdőben. Amikor a mennyeket
dörgés rázta, megtanította, hogyan zárjam ki… – Felnyílt a szeme, a
pupillája hatalmas, fekete holdként úszott szürke íriszén, aztán gyengén
megrázta a fejét. – Nem, ez az én történetem, nem a tiéd. A tiéd szólít
téged. Járd az utadat.
– Miért én, Dihara?
– Már hallottad a választ erre a kérdésre. Valakinek muszáj. Miért ne te
légy az?
Ugyanazok a szavak, amelyeket Venda mondott. Hideg ujjak simították
végig a hátamat. A világ belélegez téged. Megszimatol. Megismer. Aztán
kilélegez. Megoszt.
Dihara szeme lecsukódott. Az anyanyelvén szólalt meg, a hangja gyenge,
mint a reszkető gyertyaláng.
– Jei zinterr… jei trévitoria.
Légy bátor. Légy győzedelmes.
Felálltam, hogy elmenjek. Úgy éreztem, mindkettő lehetetlenség.
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

RAFE

Sven megkopogtatta az asztalt a tányérom mellett.

– Bodeen ezredes meg fog sértődni. Nem eszel.
– Pedig ennél jobb bölénybordát még sose kóstoltam – tette hozzá Orrin,
és leszopogatta az utolsó csepp szószt a csontról. – Ne mondd meg neki! Azt
állítottam, az enyém jobb.
Tavish hátradőlt a székén, a lábát felrakta az asztalra, összekoszolva a
kifényesített fát. Csak nézett rám, nem szólt semmit. Szünetet tartottunk a
megbeszélésben, és bevonultunk Bodeen szobájába, miközben a többiek a
tárgyalóteremben ebédeltek.
Sven felállt, és kinézett az ablakon.
– Ne aggódj, fiú. Minden a helyére kerül. Sok ez most egyszerre.
– Fiú? – nézett fel Tavish. – Ő a felséges király.
– Ha akarja, majd szíjat hasít érte a hátamból.
Eltoltam magam elől a tányért.
– Nem csak az udvar dolgain gondolkodom. Lia összeugrott Hague-gel.
– Na és? – mordult fel Sven. – Hague-gel mindenki összeugrik néha. Ez
nem ok az aggodalomra.
– Mi van a többi tiszttel? – kérdeztem. – Szereztetek valamiféle
benyomást, hogy mit éreznek iránta?
– Nem hibáztatják a királysága miatt – felelte Tavish egyszerűen. –
Belmonte, Armistead és Azia úgy néztek rá, mint az ámuló kölyökkutyák,
amikor találkoztak.
Sven hunyorított, de nem vette le a szemét az ablakról.
– Ez minden, ami aggaszt? Hogy kedvelik-e?
 Nem. Ez a felét sem tette ki. A verandán Lia szemébe néztem, és onnan
legalább ugyanannyit kiolvastam, mint amennyit a szavai elárultak, mielőtt
félbeszakítottam. Az ideúton elkerültem a kérdést, mondván, hogy az egyetlen
célunk, hogy biztonságban elérjük a helyőrséget. Most azonban már itt voltunk.
A kérdéseit nehezebben téríthettem el.
Megdörgöltem a halántékomat, és előrehajoltam.
– Nem. Ez nem minden, ami aggaszt. Haza akar menni.
Sven megpördült, hogy rám nézzen.
– Morrighanbe? Minek akarna efféle ostobaságot tenni?
– Azt gondolja, figyelmeztetni kell őket a vendai seregre.
– Lehet, hogy a komizár megosztotta vele a nagyratörő terveit, de attól
azok még nem biztos, hogy fedték a valóságot – válaszolta Sven. – Mikor
mondott bármi olyat, amit ne festett volna meg a saját nagyravágyása?
Emlékeztetett, hogy még a saját kormányzói közül is úgy vélték
néhányan, hogy felfújja a számokat.
Orrin lenyalta az ujjait.
– Néhány ezer katona pokolian soknak tud tűnni, ha meg vagy ijedve.
– Ugyanakkor egy ideje már mi is tudtuk, hogy a számuk növekszik –
vetettem ellen. – Ez segítette elő, hogy elfogadjuk a házassági megállapodást
Morrighannel.
Sven a szemét forgatta.
– Annak sok oka volt.
– Ráadásul a sokaság még nem egyenlő egy sereggel, amelynek több
évszázados kiképzési tapasztalata és hagyománya van, mint a miénknek –
tódította Tavish. – Arról nem is beszélve, hogy már nincs élő vezetőjük.
Jeb a homlokát ráncolta.
– Viszont ott van nekik az a színtelen lötty, amit Lia adott Rafe-nek, hogy
robbantsa fel vele a hidat. Ez egy olyan fegyver, amivel semelyik másik
királyság nem rendelkezik.
– És kiiktatta a fő szerkezetet, ami legalább négy méternyi tömör vas volt
– tettem hozzá. – Aggasztó.
Sven visszaült a székére.
– A csatatereken nincsenek hidak, a brezalotokat pedig le lehet lőni,
feltéve, ha egyáltalán megindítják a sereget. A tanács tagjai élve felzabálják
egymást, mielőtt megjavíttatnák azt a hidat.
Orrin egy újabb darab sültért nyúlt.
– Te vagy a király. Mondd meg neki, hogy nem mehet.
Tavish felhorkant.
– Mondja meg neki? Egy ilyen lánynak nem lehet csak úgy
megmondani, hogy valamit nem tehet meg – válaszolta, aztán hosszas,
vesébe hatoló pillantást vetett rám, és megrázta a fejét. – Ó, szent egek.
Már megígérted neki, hogy elkíséred, igaz?
Fújtam egyet, és a mennyezetre néztem.
– Lehet. – Hátratoltam a székemet, és felálltam, hogy körbejárhassam a
termet. – Igen, megígértem! De az régen volt, a Sanctumban. Azt mondtam
neki, amit abban a percben hallania kellett. Hogy visszamegyünk Terravinbe.
Egy nap. Azt nem mondtam, mikor. Csak reményt akartam adni neki.
Sven vállat vont.
– Vagyis azt mondtad, ami akkor megfelelő volt.
Tavish mélyet lélegzett.
– Hazugság volt. Lia annak fogja látni.
– Nem hazugság volt. Úgy gondoltam, hogy talán egy napon elvihetem
oda, sokára, ha a dolgok megváltoznak, de az istenek szerelmére, vérdíj
van a fején, és a morrighani kormány hemzseg az árulóktól. Hülye lennék
visszaengedni oda.
– Alighanem hóhérkötéllel várják – bólintott rá Orrin, és megdörgölte a
nyakát. – Vagy nem úgy végzik ki a bűnözőiket?
– Ezzel nem segítettél – meredt rá Tavish.
– Az a lány szeret téged, fiam – közölte Sven. – A hülye is látja, hogy
veled akar lenni. Csak mondd el neki, amit most nekünk mondtál. Van esze,
megérti.
Ezek a szavak az elevenembe vágtak. Elfordultam, tettetve, hogy a falon
lógó régi ikont nézem. Láttam, miféle küzdelmet folytat Lia önmagával nap
mint nap. Venda bizonyos mértékig még mindig birtokolta a lelkét – ahogy
Morrighan is. Észérvekkel hatni rá? Nehéz az észérvekre hallgatni, ha
legbelül kettészakadsz. A szíve egy része két királyságban is ott maradt, ám
egyik sem volt ezek közül Dalbreck.
– Hallottam az utolsó napon, ahogy a törzseknek beszélt – jegyezte meg
Tavish. – Ez is a baj része, igaz?
Bólintottam.
– Akit meghurcoltak – idézte fel Orrin.
A kedvük elsötétült. Rájöttem, hogy mind hallották, és őket is éppen
annyira felzaklatta, mint engem.
Sven megrázta a fejét.
– A mancs és az inda a vállán, az az igazán pokoli. A vendaiak a jelek
szerint nagyon tisztelik.
– Mindössze ennyi maradt az esküvőnkre készített kavah-ból. Amikor
először találkoztunk, azt mondta rá, hogy az egy rémes hiba volt.
Most pedig valahogy újra el kell vele hitetnem ezt.
 egyetek igazak, fivéreim és nővéreim,
ne úgy, ahogy a csábos kiméntra
két édesen szóló szájával.
A szavai szépen csavarodnak, mint a szaténszalag,
és aki figyelmetlen, selyemgúzsba kötik hamar.
Ám minthogy nincs füle a saját szavaira,
a kiméntra hamar elpusztul:
megfojtják saját szép hazugságai.

Venda-ének
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

KADEN

Lia egy darabig vitázott az ajtóhoz állított őrökkel, aztán egyszerűen

átlépett közöttük, és egyenesen a barakk hátsó részébe sietet, ahol én
ültem, a lábamat Griz ágyán nyugtatva.
Legelőször a földön mellettem álló üres üvegre nézett, aztán fölém hajolt
és megszimatolt.
– Részeg vagy – közölte, és elfintorodott.
– Csak félig – vontam vállat. – Nem maradt valami sok az üvegben.
– Azt Griznek küldtem. Nem neked.
– Nézz rá! Szerinted szüksége van rá? Az orvos a maga különleges
főzetével kényezteti, hogy úgy maradjon, hanyatt fekve. Őt is – biccentettem
Jeb felé. – Az egyedüli szórakozásom az, hogy a horkolásukat meg a
fingásukat hallgatom.
Lia grimaszolt.
– Nincs jobb dolgod, mint hogy vörösszeműt igyál?
– Például?
– Akármi! Eredj ki és napozz egy kicsit! Fedezd fel a helyőrséget!
– Ha nem vetted volna észre, az ajtó előtt őrök állnak. Ráadásul az
elmúlt hetekben bőven elegem lett a napozásból. – Felemeltem az üveget,
hagytam, hogy az utolsó néhány csepp a nyelvemre csorduljon, aztán
megrúgtam Jeb lábát, hogy megbizonyosodjak róla: nincs eszméleténél,
mielőtt folytattam. – Ami a helyőrséget illeti, már tudom, milyen. Jártam itt
korábban.
Lia zavartan nézett rám.
– Korábban…
 Elsápadt, amikor megértette. Odébb tolta Jeb lábát, aztán leült a priccs
szélére, és a tenyerébe temette az arcát, úgy próbálta megemészteni a
dolgot.
– Tudnod kell, hogy nem hercegnőkre vadásztam világéletemben –
közöltem. – Más feladataim voltak. Az egyik idehozott.
A lehető legkevesebb részletet mondtam el neki a két évvel korábbi
látogatásomról; csak egy ember volt a célpontom, aki azonban kulcsfigura
volt.
– Ha ez vigasztal, megérdemelte – tettem hozzá. – Legalábbis a komizár
ezt mondta.
Megérdemelte. A szó egész délelőtt tekergett bennem. Ahogy Aszter
megérdemelte a késszúrást a szívébe? Talán ezért vettem magamhoz Griz
üvegét. Semmi kétség, számtalan vendai halt véres halált más királyságok
katonáinak kezétől, és alighanem azétól a férfiétől is, akit én megöltem,
éppen, ahogy a komizár mondta. Magam is tanúja voltam a
kegyetlenkedéseknek. De biztosan voltak mások is, mint Aszter, akiknek
csak azért kellett meghalniuk, hogy ezzel közvetítsenek egy üzenetet. Hányat
végeztem ki én magam?
Lia rezzenetlen pillantása rám nehezedett. Félrepillantottam, azt
kívántam, bárcsak ne ürült volna ki az üveg.
Egy darabig csendben ült ugyanott. Azt hitte, más ember vagyok?
Végül a fogai között sziszegve felállt, és nekiállt az orvos szekrényében
kotorászni. Csak most vettem észre, hogy a sálat nem csupán fogja; az a
kezére van tekerve.
– Mi történt?
– Ostobaság, és valami, ami nem fordul elő többé.
Letekerte a sálat a kezéről, leöblítette egy mosdótálban, aztán egy
csipesszel nekiállt kiszedni a szálkákat.
– Hadd segítsek – szólaltam meg.
– Te? – vetette oda.
– Ez azért nem sebészet. Ahhoz elég józan vagyok, hogy kiszedjek pár
szálkát.
Leült velem szemben, és amíg a kezét fogva kihúztam a szálkát,
elmesélte, hogyan égették fel Dihara és a többi vagabund életét.
 – Natiya – ráztam a fejemet. – Tudtam, hogy azt kívánja, hogy a lovad
rúgja ki a fogaimat, de azt nem gondoltam, hogy kést ad neked. A legtöbb
vagabundnak több esze van.
– Még a vagabundok sem bírnak mindent elviselni. Főleg a fiatalok.
Natiya most szenved. Azt hiszi, az ő hibája.
– A komizár bizonyára hitt neked, amikor azt mondtad, hogy loptad a
kést. Máskülönben már mind halottak lennének.
– Nahát, ez aztán a vigasztalás! A hatalmas, kegyes komizár!
A szavaiban rejlő gúny mart. A hüvelykujjammal megsimítottam a
kézfejét.
– Sajnálom.
Lia arca elkomolyodott.
– Meghalt, Kaden? Bizonyosan éreztél valamit.
Tudtam, hogy kétségbeesetten szeretné, ha igent mondanék, de ugyanazt
ismételtem meg, amit már korábban is mondtam. Nem tudtam. A komizár
súlyosan megsérült. Legyengült. Hallottam elmormolt szavakat, amelyek
nem sok reménnyel kecsegtettek a felépülésére, és az első nap után, amíg
el nem indultunk, nem is hallottuk a hangját.
Lia keze elernyedt az enyémben. Egyértelmű volt, hogy szerinte a
többiek közül, akik a Sanctumban hátramaradtak, egyik sem lenne képes
elbírni a hatalmas feladattal, amit egy ekkora sereg vezetése jelent.
Alighanem igaza is volt.
A barakk ajtajában egy árnyék jelent meg. Felpillantottam. Tavish állt ott, és
minket nézett, különös figyelemmel Lia kezére, amely az én kezemben
nyugodott. Hagytam, hadd nézze meg hosszan és alaposan, mielőtt
figyelmeztettem volna Liát a jelenlétére.
– Társaságunk van.
 HUSZONHATODIK FEJEZET

RAFE

Liát a katonai étkező-barakk egyik sarkában találtam, háttal nekem. Erővel

egyenesítettem ki és lazítottam el az ujjaimat. Ígéretet tettem magamnak,
hogy nem kezdek vádaskodni. Elfelejtem.
Azonban hiába igyekeztem elnyomni, egyre a fejemben lüktetett az
emlék, amikor Kadennel összefutottam az orvosi barakkban. Én öleltem át,
amikor vigaszra volt szüksége. Az én vállamon sírt. Ne légy olyan biztos a
helyzetedben. Énmellettem aludt minden éjjel, és hidd el, amikor
megcsókolt, minden pillanatát élvezte. Te is csak egy eszköz vagy, amelyet
felhasznál.
Mindössze azért mondta, hogy fájdalmat okozzon, ezt ismételgettem
magamnak, és nem mutattam, hogy hitelt adnék neki. Nem érdemelt hitelt.
Az étkezések közti időben az ebédlő jóformán üres volt, azt az öt
katonát leszámítva, akik Liával együtt ültek az asztalnál. Lassan átszeltem a
helyiséget; a bakancsom talpa nyikorgott a padlón. Mindenki felfigyelt rá,
Liát kivéve. A katonák egyenként rám néztek, és lerakták a kártyáikat az
asztalra.
Lia akkor sem mozdult, amikor megálltam az ülőkéje mögött, és a haja
az övemet érte. A katonák már mozdultak, hogy felálljanak, de leintettem
őket.
– Most milyen tétben játszol? – kérdeztem. – Van okom az
aggodalomra?
Felemelt egy üveg vörösszeműt, de még mindig nem fordult felém.
– Ahányszor veszítek, továbbadom az üveget. Eddig még csak kétszer
került ki a kezemből. – Drámaian sóhajtott. – Bodeen ezredesnek jobban
oda kellene figyelnie rá, hogy zárva tartsa az italos szekrényét. – Oldalra
hajtotta a fejét, mintha mérlegelne egy gondolatot. – Vagy talán zárva is volt.
Elvettem tőle az üveget, és az asztal közepére tettem, aztán mellétoltam
a begyűjtött tétjei halmát is.
– Uraim, jó játékot!
– Igazán élveztem – fordult Lia új bajtársaihoz, aztán felém nyújtotta a
kezét, hogy kísérjem el.
Egyikünk sem szólt egy szót sem, amíg ki nem értünk. Akkor
szembefordultam vele, a derekára csúsztattam a kezem, és gyengéden
megcsókoltam.
– Nem rád vall, hogy ilyen könnyen feladod.
– Kedves fiatalemberek voltak, de pocsék kártyások. Csak időtöltésnek
volt jó.
– Bodeen ezredes vörösszeműjének elvétele pedig kihívásnak?
– Szelídebb tét volt, mint amit utoljára ajánlottam. Csak rád való
tekintettel.
– Hát, köszönöm szépen. Feltételezem. Mi volt az oka ennek a
kitérőnek?
Fojtott bosszúsággal nézett rám.
– Úgy tűnt, ma akárhová megyek, mindenhol Jaxon király engedélye
kellett volna, hogy átengedjenek. Először a kereskedők kocsijaihoz, aztán a
helyőrség falához, végül Tavish éppen csak nem hajított ki az orvos
barakkjából…
– Mit kerestél ott?
A hangom élesebben csengett, mint akartam. Lia hátralépett az
ölelésemből.
– Mit számít?
– Beszélnünk kell.
– És miről? – kérdezte elkomorodva.
– A sátramban.
 HUSZONHETEDIK FEJEZET

Jóformán végigvonszolt az udvaron; a gondolataim összeakadtak, amíg

igyekeztem kitalálni, mi zaklatta fel ennyire. Bodeen ezredes vörösszeműje?
Az ártatlan kártyaparti? Vagy a megbeszélései során történt valami?
Amint beléptünk a sátrába, szembefordult velem. Minden arcizma
megfeszült a visszafogott feszültségtől, a halántékán lüktetett egy ér.
– Mi az, Rafe? Jól vagy?
Odalépett az ágya mellé állított asztalkához, töltött magának egy kupa
vizet, majd egy hajtásra lehúzta. Engem nem kínált. A kezében tartott kupára
nézett – attól féltem, összeroppan a markában. Olyan óvatosan tette vissza
az asztalra, mintha méreggel lenne tele.
– Valószínűleg nem fontos – felelte.
Hitetlenkedőn fújtam.
– Egyértelműen az. Csak mondd.
Szembefordult velem, az arcomba nézett. Az egész tartása kihívást
sugárzott. Éreztem, hogy megfeszül a vállam.
– Megcsókoltad?
Tudtam, hogy csak Kadenre gondolhat.
– Láttad is…
– Amikor kettesben voltatok a Cam Lanteux-n.
– Egyszer.
– Azt mondtad, semmi sem történt.
– Mert nem is történt – feleltem lassan, azon töprengve, mi válthatta ki
ezt. – Csak egy csók volt, Rafe. Semmi más.
– Erőszakoskodott?
– Nem. Nem erőszakoskodott.
– A szökési terved része volt?
– Nem.
 Rafe állán megrándultak a feszült izmok.
– Élvezted?
Vádló hangnemétől felfortyantam. Semmi joga nem volt, hogy úgy
vallasson, mintha bűnt követtem volna el.
– Igen, élveztem! Akarod hallani az összes apró részletet? Rettegtem,
Rafe. Egyedül voltam. Kifáradtam. És azt hittem, te egy földműves vagy,
akit soha nem látok többé, mert továbbléptél, nélkülem. Kétségbeesve
kerestem valamit, amibe belekapaszkodhatok, de rájöttem, hogy nem
Kaden lesz az. Egyetlen csók volt egy magányos pillanatban, és ha tetszik,
beállíthatod akármilyen mocskosnak, akkor sem fogok bocsánatot kérni
érte!
– Azt mondta, minden éjjel mellette aludtál!
– A gyékényen! Ahogy Griz, Eben és az egész büdös bagázs mellett is!
Hogy a kígyókról és rágcsálókról ne is beszéljünk! Sajnos a kedves kis
fogadókban, ahol a kéjutazásunk során megszálltunk, nem álltak a
rendelkezésünkre magánszobák!
Rafe járkálni kezdett; a fejét rázta, de a keze még mindig ökölbe szorult.
– Tudtam, már amikor kimondta, hogy csak hergel, de aztán amikor
Tavish azt állította, hogy látta, amint a kezedet fogja…
– Felsértettem a kezem, Rafe. Kaden kiszedte a szálkákat. Ennyi az
egész. – Nagy erőfeszítéssel fogtam vissza a saját növekvő haragomat.
Tudtam, Rafe-re hatalmas nyomás nehezedik, és úgy tűnt, Kaden igyekszik
ezt kihasználni. Elkaptam a karját, kényszerítve, hogy rám nézzen. – Muszáj
lesz megbékélnetek egymással Kadennel. Már nem ellentétes oldalon álltok.
Megérted ezt?
Rám pillantott. Az álla vonalán még mindig láttam, hogy haragos, de a
kezemért nyúlt, és felemelte, majd megvizsgálta a felkarcolt, kivörösödött
bőrt.
– Sajnálom – suttogta; az ajkához vonta a kezem, megcsókolta, és ott is
tartotta. A lehelete melegen cirógatta a bőrömet. – Kérlek, bocsáss meg.
Elhúztam a kezem.
– Várj meg itt – közöltem, és mielőtt ellenkezhetett volna, a sátorajtó felé
vettem az irányt. – Mindjárt visszajövök.
– Hová mész?
 – Az árnyékszékre.
Uraltam a dühömet, amíg ki nem értem a sátorból. Ennél jóval több
dolgot kell még elrendezni.
Az őrök ezúttal nem nagyon tiltakoztak, amikor felszólítottam őket, hogy
álljanak félre. Talán megláttak valamit az arcomon. Talán mindenki meglátta.
Griz és Jeb felemelte a fejét a párnáról, Kaden, Orrin és Tavish azonban
felállt, amikor besiettem. Megálltam Kaden előtt; a kezem is remegett
haragomban.
Összeszűkülő szemmel nézett rám. Pontosan tudta, miért vagyok ott.
– Soha többé ne merészelj áskálódni ellenem, vagy olyasmit sejtetni,
ami nem igaz!
– Ő kérdezte. Én csak az igazat mondtam. Nem tehetek róla, hogy mivé
alakult a fejében.
– Úgy érted, hogyan alakítottad ki neki!
– Azt hittem, mindketten megegyeztünk, hogy igazat mondunk.
Megcsókoltál. Vagy talán őt is csak ámítod?
A tenyerem élesen csattant az arcán. Elkapta a karomat, és magához
rántott.
– Ébresztő, Lia! Nem látod, mi folyik körülötted?
Még ugyanabban a pillanatban fém csikordult fémen. Tavish és Orrin
kardja Kaden szívének szegeződött.
– Ereszd el a hercegnőt – mordult Tavish. – Most.
Kaden lassan levette rólam a kezét. Orrin a kardja hegyével jó néhány
lépéssel hátrébb noszogatta, Kaden tekintete azonban egy pillanatra sem
hagyta el az enyémet.
Újabb lépéseket hallottam. Rafe tartott felénk.
– Kettőnkön kívül még valakinek igazat kell mondania – szólalt meg
Kaden. – Azt hittem, az elejétől fogva tudtál a meséről, de aztán rájöttem,
hogy mégsem.
– A meséről?
– A kifogás, amit Rafe olyan gyorsan kitalált. A kikötő és a néhány
domb. Mit gondolsz, miért hitte el a komizár? Tényleg azt hitted, hogy a
házasság mindössze a szövetségről szólt? Dalbreck lószarba sem veszi a
morrighani sereget. Gúnyolódnak rajtatok. Nekik mindig is csak a kikötő
kellett, ahhoz pedig a Morrighan-ház megbecsült Első Leánya volt a kulcs.
Nem kaptam levegőt. Nem jöttek szavak a nyelvemre. A gondolataim
értelmetlenül összemosódtak.
Egy kikötőt szeretnénk Morrighanből, és néhány mérföldre terjedő
dombvidéket. A többi a tiétek.
A herceg nagyratörő álmokat dajkál.
Érdemes egyáltalán másféléket?
…Soha nem gondoltam, hogy helyes.
Gondoljátok, hogy a herceg tudta?
Tudta.
Megfordultam és Rafe-re néztem. Egy újabb titok? A száját félig
eltátotta, és úgy nézett ki, mint akit gyomorszájon vágtak… vagy
rajtakaptak valamin.
A halántékomon égő harag semmivé lett. A gyomrom bukfencet vetett.
Rafe felém nyúlt.
– Lia, hadd magyarázzam meg. Nem úgy van, ahogy…
Hátraléptem, ahol nem érhetett el. Körbefordultam, hogy a többiekre
nézhessek. Tavish és Orrin feszengve bár, de állta a pillantásomat; Jeb
félrenézett. Az arckifejezésük elárulta, hogy valóban gyalog voltam egy
játékcselben, amely annyira közismert volt, mint egy rossz vicc.
A padló megingott a talpam alatt. Megpróbáltam megvetni a lábamat
ebben az új igazságban, amely váratlan dagályként csapott át a helyiségen.
A mellkasomhoz szorítottam a karomat; hirtelen esetlennek éreztem
karomat-lábamat. Egyikükről a másikukra néztem, aztán szinte távolról
éreztem, hogy a fejemet rázom.
– Milyen nagy csalódás lehetett Dalbreck számára, amikor megtudták,
hogy Morrighanben körözött bűnözővé váltam! Így, hogy a saját
királyságom számára elvesztettem az értékemet, nektek is értéktelen bábu
lettem. Bocsánatodat kérem. – A hangom megremegett, ami csak fokozta a
megaláztatásomat. Úgy tűnt, a földrész minden királyságának keserves
csalódást okoztam.
Kaden morózus arccal nézett rám, mintha tudná, hogy túl messzire ment.
Amikor megfordultam, hogy elmenjek, Rafe megpróbált megállítani, de
kirántottam magam. Képtelen voltam szólni, csak a fejemet ráztam. A
szégyentől elszoruló torokkal menekültem az ajtó felé.
Átrohantam az udvaron, alattam gyomorforgatóan billegett a talaj.
Tudta.
Annyira lefoglalt a szüleim által véghezvitt csalás, holott Dalbreck számára
mindvégig egy cseppet sem számított, hogy birtoklom-e az adottságot. Az
értékem másban rejlett. Kulcs. A szó mélyre metszett. Olyan sokszor
hallottam a kormánytagoktól, amint öntelt mosollyal emlegetik egyik vagy
másik kisebb királysággal, egyik vagy másik megyésúrral kapcsolatban.
Taktikai nyomásgyakorlás, hogy elérjenek valamit. A szó diplomatikus és
gyakorlatias volt egyszerre, ugyanakkor erőfitogtatás és fenyegetés is rejlett
benne. A dolgok már csak így mennek, mondta az apám, amikor
megpróbálta elmagyarázni. Egy kis nyomásgyakorlás, és máris
odafigyelnek rád.
– Lia…
Valaki megrántotta a könyökömet. Megpördültem, hogy kitépjem.
Nem adtam esélyt Rafe-nek, hogy folytassa.
– Hogy merészeled! – sikoltottam; a dühöm teljes erővel tért vissza.
Kihúzta magát.
– Ha hagynád, hogy…
– Hogy merészelsz bűntudatot kelteni bennem egyetlen ostoba csók
miatt, amikor a te lelkiismeretedet mindvégig nyomta ez a gigászi hazugság!
– Nem arról…
– Te és a te csaló királyságod az egész életemet felforgattátok egy
kikötő miatt. Egy kikötő miatt!
– Nem érted a lé…
– Ó, hidd el, most már mindent értek! Én…
– Ne szakíts félbe! – kiáltott vissza, a tekintete acélja figyelmeztetően
szikrázott. – A legkevesebb, amit megtehetsz, hogy adsz egy esélyt, hogy
elmagyarázzam! Beszélni fogunk!

A helyőrség falán ültünk le. Rafe vezetett oda; talán egy olyan helyet
keresett, ahol senki nem hallgathat ki minket, talán jóvá akarta tenni, hogy
korábban nem engedtek oda. Arról a falszakaszról még az őröket is
elküldte, mondván, hogy majd mi őrködünk. Ezt értetlenkedve fogadták. A
király őrködik? Rafe számára azonban ez olyan természetes volt, mint a
mozdulat, amellyel a vállamra tette a karját. A lábunkat lelógattuk a fal
szélén. Milyen hosszú utat tettünk meg! Most már csatlakozik hozzám az
ingatag párkányokon.
Nem tagadta, nem próbált igazolást keresni, de annyit hozzátett, hogy a
szövetség nem kizárólag a kikötőről szólt. Mire befejezte, hittem neki. Sok
mindenről szólt, amelyek között nem a legkisebb volt a bolond büszkeség, a
szükség, hogy a történelmük egy részét visszaszerezzék a kiutasított herceg
birtokával együtt. Volt azonban gyakorlati motivációjuk is. Dalbreck szintén
hallott a vendaiak növekvő létszámáról, és egyre többször akadtak össze
barbár őrjáratokkal. A kincstáruk legnagyobb kiadása a hadsereg
fenntartása volt. Az összes többi királyság közül Morrighan serege volt a
legnagyobb. Valóban, Dalbreck a maga erejét felsőbbrendűnek tekintette
Morrighanéhez képest, de azzal tisztában volt, hogy ha nem kell ekkora
sereget fegyverben tartaniuk, az erőforrásaikat másra is fordíthatják. A
szövetséggel a hátuk mögött megszüntethetnék a nyugati helyőrségeket, a
nyugati part mélyvizű kikötője pedig bevételt hozna a sereg többi részének.
Úgy tervezték, amint átlépem a határt, visszakérik majd a kikötőt mint a
hozományomat.
Kérés. Egy újabb ártatlannak tűnő szó, mint a kulcs. Bele sem akartam
kezdeni annak felfejtésébe, mennyi árnyalatot rejthet.
– Vagyis, miután megszilárdították a politikai szövetséget, távolabbra
tekintettek volna, és újra én lettem volna a nyerő bábu a kezükben.
Rafe elnézett a sötétedő horizontra.
– Nem hagytam volna, Lia.
– Most már király vagy, Rafe – feleltem, és leugrottam a járdára. –
Kitalálsz valami új módot, hogy megszerezd?
Utánam lépett; két tenyerét az őrtorony falának támasztotta, a karjai
közé fogva engem. A szemét rosszallás sötétítette el.
– Nem számít, ki vagyok, mi vagyok, vagy mit akar a kormányzat. Te
számítasz, Lia. Ha ezzel mostanra nem vagy tisztában, kigondolok még száz
módot, hogy bebizonyítsam. Jobban szeretlek, mint egy kikötőt, mint egy
szövetséget, jobban, mint a saját életemet. A te érdekeid az én érdekeim.
Hagyjuk, hogy a királyságok konspirációi és csalásai közénk álljanak?
Sötét pillái árnyékot vontak a szeme köré. A tekintete az enyémet
kutatta, majd elnyugodott benne a zaklatottság, valami más váltotta fel –
egy vágy, amely már túl régóta volt kielégítetlen. Ugyanaz parázslott
bennem is. Éreztem, ahogy a forróság elönti az altestemet. Csak Rafe
létezett, és én. A királyságok eltűntek. A kötelességek megszűntek. Csak mi
ketten, és mindaz, amit mi valaha jelentettünk egymásnak – és mindaz, amit
vele együtt megvalósítani vágytam.
– Semmiféle királyság nem állhat közénk – suttogtam. – Soha.
Az ajkunk egyre közelebb került. Hozzáhajoltam, szerettem volna, ha
minden porcikája a részemmé válik. Megcsókoltuk egymást; Rafe ölelése
először gyengéd volt, aztán egyre szenvedélyesebbé vált, egyre többet
akart. Az ajka végigkövette a nyakam vonalát, aztán félretolta a ruhát a
vállamon. Borzongva kaptam levegő után, az ujjaim a mellénye alá csúsztak;
szinte megégetett, amikor végigsimítottam feszes hasizmait.
– Nekünk őrködni kellene – jegyeztem meg kifulladva.
Rafe sietve intett az egyik lenti őrszemnek, hogy vegye át a feladatot a
falon, és újra rám fordította a figyelmét.
– Menjünk vissza a sátramba – suttogta két csók között.
Nagyot nyeltem, próbáltam összefüggő választ megfogalmazni.
– Már nem aggódsz amiatt, mit fognak gondolni rólad?
– Jobban aggódom az elmém épsége miatt. Senki sem fog meglátni.
– Van nálad bármi? – Nem akartam úgy járni, mint Pauline.
– Igen.
A sátra csak néhány lépésnyire volt, de ez is olyan hosszúnak tűnt, mint
egy élet, hiszen tudtam, a sors milyen gyorsan képes megfordítani és
elragadni egy pillanatot.
– Most itt vagyunk, Rafe, és az őrtoronyban meleg van. Kinek kell a
sátor?

Eltűnt a világ. Bezártuk az ajtót, szorosra zártuk a spalettát. Gyertyát

gyújtottunk. Gyapjútakarót dobtunk a földre.
Rafe végigcsókolta remegő ujjaimat. Aggodalom költözött a szemébe.
– Nem muszáj…
– Csak attól félek, hogy ez nem valóság. Hogy ez is csak egy álom,
amelyből fel kell ébrednem.
– Ez a mi álmunk, Lia. Kettőnké. Senki sem ébreszthet fel minket.
Leheveredtünk a takaróra. Rafe arcát láttam magam felett. Az én
hercegem, az én földművesem, a szeme kék, mint az éjféli óceán –
súlytalanul lebegve elvesztem benne. Az ajka lassan siklott végig a
bőrömön, gyengéden fedezett fel, minden porcikámat lángra gyújtotta.
Semmibe veszett a szoba, az idő, és aztán újra a szemembe nézett, a keze a
hátam mögé csúszott, felemelt, hogy még közelebb legyek hozzá, hetek és
hónapok vágyódása égett bennünk, és felolvadt a félelem, hogy sosem
lehetünk együtt.
Az eskük, amelyeket egymásnak tettünk, a lelkünkbe írott bizalom,
minden átsöpört rajtam, amikor az ajka az ajkamra tapadt. Összefonódtak
az ujjaink, a lélegzése ritmusa vett körbe. Minden csók, minden érintés
ígéret volt, és mindketten tudtuk, hogy ő az enyém, én az övé vagyok, és a
királyságok semmiféle összeesküvése vagy csalása nem bír ezredannyi
erővel sem, mint amennyi közöttünk szikrázott.
 HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

Felsiettünk a veranda lépcsőin. Egyikünknek sem volt bűntudata, amiért

késve érkezünk a vacsorára, azonban mindkettőnket meglepett, hogy
Kadent és Grizt is a vendégek között láttuk. Hague százados különös
élvezettel súgta oda, amikor elmentem mellette: – Ahogy parancsolta.
Ennél rosszabbkor nem fogadhatta volna meg a szavamat, és ezt ő is
tudta. Rafe keze megfeszült az enyémben, amikor meglátta őket. Még
mindig távol állt tőle, hogy megbékéljen Kadennel. Azonban akármennyire
feszengtek is az asztalnál ülők, egyikük sem érezte magát olyan
kényelmetlenül, mint maga Kaden és Griz. Kaden javára szólván, elkerülte,
hogy bármiféle támadásnak értelmezhető dolgot mondjon. Szinte
bűnbánónak tűnt – reméltem, ez annak a jele, hogy megbánta az „igazság”
felszínre hozatalának módját. A kimondatlan és a kétértelmű dolgok
beszennyezték az igazságát. Úgy véltem, mindannyiunkra ráfér a gyakorlás.
Az igazságot nehezebb begyakorolni, mint a kardforgatást.
Még Jeb is megjelent a vacsoránál: nem volt hajlandó tovább ágyban
maradni. El se tudtam képzelni, micsoda fájdalmak árán facsarhatta bele a
vállát és a karját frissen vasalt ingébe, de elegánsan és büszkén viselte.
Kétségkívül cruvasi lenvászon volt.
A társalgás a közelgő ünnepség terveire fordult, és könnyedebbé vált. Az
asztaltársaink, úgy tűnt, lassan hozzászoknak Kaden és Griz jelenlétéhez,
habár még mindig sasszemmel figyelték a legapróbb mozdulataikat is.
Rafe hatalmas önuralommal ülte végig a vacsorát, bár a keze többször is
a térdemre tévedt az asztal alatt. Azt hiszem, tetszett neki, hogy ilyenkor
dadogni kezdtem. Viszonoztam a szívességet, amikor Azia századossal
beszélt, és egyszer három alkalommal futott neki ugyanannak a
mondatnak. Végül megszorította a kezem, amely lusta köröket rajzolgatott
a combjára. Azia százados úgy elvörösödött, mintha ismerné a játékot,
amelyet játszottunk.

Rafe számára még több kötelesség zsúfolódott a következő napba. Láttam

a súlyát a tekintetében. A Sanctumban hihetetlen önuralmat kellett
gyakorolnia, hogy nap nap után fenntartsa a látszatot, eljátssza a cselszövő
követet, most pedig ismét új szerepbe kényszerült – olyanba, amellyel
hatalmas elvárások párosultak.
Éppen a sátra mellett sétáltam el, amikor feszült hangokat hallottam
bentről. Rafe és Sven vitázott. Közel húzódtam az elfüggönyzött bejárathoz,
hogy újrakössem a bakancsomat, és hallgatóztam. Üzenet érkezett, hogy a
váltás néhány napot késik, amellett beszámolt a parlament és a kormány
között táguló szakadékról is.
– Ennyi! – kiabálta Rafe. – Azonnal visszamegyünk, kísérettel vagy
anélkül!
Sven keményen ellenszegült.
– Ne légy ilyen átkozott idióta! Bodeen üzenete mostanra odaért a
palotába. Abból megtudják, hogy élsz és jól vagy, de nem feledheted,
hogy az ellenségeid is ráébrednek, hogy elindultál. Túl nagy a kockázat.
Ajánlatos a nagy kíséret. A tudat, hogy életben vagy, elegendő lesz a
parlament megnyugtatására, amíg oda nem értünk.
Rafe válasza a parlamenti vitákra túlzottnak tűnt. Azon gondolkodtam,
hogy talán valami elkerülte a figyelmemet, vagy a hírek egyszerűen csak
megtetézték a türelmetlenségét.
Nem egyedül ő lett egyre türelmetlenebb. Minden egyes nappal
biztosabban tudtam, hogy el kell indulnom. A húzóerő növekedett, nyugtalan
álmok kísértettek, amelyekben a Venda-ének töredékeit hallottam, és az
összekavarodó dallamot a kifulladt rohanásom szaggatta – habár az
álmaimban a lábam a földbe gyökerezett, és végül a közeledő valami mély
morajlását hallottam. Éreztem forró lélegzetét a hátamon, éhes volt és
elszánt, és a refrén újra és újra megismétlődött. Mert amikor a sárkány
lecsap, könyörületet nem ismer.
Ekkor levegőért kapkodva riadtam fel, a hátam bizsergett a belém vájó
éles karmok emlékétől, és újra hallottam a komizár szavait, olyan tisztán,
mintha mellettem állt volna. Ha pedig a királyi családok valamelyik tagja
túléli a győzelmünket, nagy örömömre fog szolgálni, ha ide, a földi
pokolba küldhetem őket.
Egy különösen nyugtalan éjszaka után reggel átmentem Rafe sátrába,
amikor még készülődött. Éppen borotválkozott. Nem is bajlódtam a
köszöntésekkel.
– Rafe, beszélnünk kell róla, hogyan megyek Morrighanbe, hogy
figyelmeztessem őket.
A tükrében nézett a képmásomra, aztán leöblítette a habos pengét a
mosdótálban.
– Lia, erről már beszéltünk. A komizár halálosan megsebesült vagy
halott, a Sanctum káoszba süllyedt, még több halottal. Láttad, hogy
viselkedett a tanács: mint a kiéhezett kutyák falkája. Most éppen egymást
tépik szét. – Végighúzta a borotvát a nyakán. – És aki megmaradt, azoknak
egyike sem képes bármiféle sereget elvezetni.
– Jelenleg. Ezt reméljük. De nem bízhatjuk az esélyeinket a találgatásra.
Vissza kell mennem, és…
– Lia, a híd tönkrement. Még csak át se jutnak.
– A hidakat ki lehet javítani.
Rafe a mosdótálba ejtette a borotvát, és felém fordult.
– És mi lesz a fejedre kitűzött vérdíjjal? Nem sétálhatsz vissza csak úgy
Morrighanbe. Küldünk üzenetet, megígérem.
– Üzenetet? Kinek, Rafe? A kormányzatban árulók ülnek, akik a
komizárral működnek együtt, és fogalmam sincs, hányan. Nem tudom,
kiben bízhatok, és ha a kancellár közbeavatkozik…
Megdörgölte az arcát egy törölközővel.
– Lia, én most nem mehetek Morrighanbe. Ezt te is tudod. Láttad a
felfordulást, amely a saját királyságomban van. Először itt kell kibogoznom a
dolgokat. Van időnk rá, hogy megoldjuk.
Nem fogta fel, amit mondani akartam. Tudtam, hogy nem jöhet velem
Morrighanbe, de láttam a tekintetét. Azt akarta, hogy bízzak benne. Az idő,
mint a víz drága kortyai, kicsorgott az ujjaim közül. Látva rezzenetlen,
fényes, magabiztos pillantását, bólintottam. Néhány napot még adok, ha
másért nem is, de szükségből. Az orvos szerint Griz még nem képes lóra ülni
vagy fegyvert forgatni. Az, hogy a sebét ilyen sokáig elhanyagolta, lassította a
gyógyulást, de az egészséges izmok már elkezdtek összeforrni – mindössze
elővigyázatosnak kellett lennie, hogy fel ne tépje ismét.
Rafe felcsatolta a kardszíját, és egy gyors csók után távozott. A tisztek
kilovagolni készültek, hogy megnézzék a gyakorlati kiképzést. Úgy tűnt,
megkönnyebbült, hogy olyasmit csinálhat, amihez ért – katonáskodást –
ahelyett, hogy Svennel vagy Bodeennel vitatkozna az udvari ügyeken.
A sátra ajtajából néztem, ahogy elsiet. Szerettem volna, ha egyszerűen
annyiról volna szó, hogy üzenetet küldünk Morrighanbe, de tudtam, hogy
egy dalbrecki futár a határon sem jutna át élve.

Másnap reggel Vilah, Adeline és Rathbone asszony még több ruhát hoztak a
sátramba, hogy megpróbáljanak valami megfelelőt találni nekem a holnap esti
ünnepségre. Nagy felhajtás árán végül egy sötétkék – dalbrecki kék –
bársonyruha mellett döntöttek, ezüst övvel.
– Összekészítjük a többi kiegészítőt is – ajánlkozott Vilah. – Hacsak
nem ön szeretné?
Rájuk hagytam, hadd döntsék el, ahogy Vilah mondta. Ahogy mindenki,
én is szerettem a szép ruhákat, de azt alighanem mind pontosan látták, hogy
a divat apróságai nem különösebben érdekelnek.
– Nem haragszik, ha megkérdezem… – Adeline elvörösödött. – Semmi
– tette hozzá sietve, félrelegyintve a saját kérdését.
– Kérem – válaszoltam. – Mondja bátran.
– Úgy tűnik, hogy ön és Jaxon király őszinte érzéseket táplálnak egymás
iránt, és csak az jutott eszembe…
– Hogy miért menekült el az esküvő elől? – fejezte be helyette Vilah.
– Azt mondták, Morrighan mindvégig ezt az aljasságot tervezte –
tódította Adeline.
Ellenálltam az ingernek, hogy az égre nézzek.
– Ez csak a sérült önérzet hangja – válaszoltam –, és egy férfiakkal teli
udvaré, ahol nem hiszik, hogy egy lány kisiklathatja az összes tervüket. A
morrighani kormányzat éppolyan haragos volt, mint a dalbrecki. A
távozásom egyáltalán nem volt olyan drámai, mint egy összeesküvés.
Egyszerűen a saját elhatározásomból szöktem el, mert féltem.
Adeline az ezüst övet tekergette.
– A hercegtől?
– Nem – sóhajtottam. – A herceg alighanem a legkisebb szerepet
játszotta az egészben. Az ismeretlentől féltem. Féltem a hazugságtól és az
adottságtól, amelyről azt hittem, nem vagyok birtokában. Féltem az összes
elveszettnek hitt választás miatt, amelyeket sosem hozhatok már meg, és
attól, hogy az életem hátralévő részében valaki más mondja meg nekem, mit
csináljak, mit mondjak, mit gondoljak, akkor is, ha a saját ötleteim jobbak.
Féltem, hogy sosem lehetek más, csak ami a többieknek megfelel, amíg fel
nem veszem az öntőforma alakját, amibe beletuszkolnak, és el nem felejtem,
ki voltam és mit akartam. És talán a legjobban attól féltem, hogy sosem
fognak jobban szeretni annál, mint ahogy azt egy darab papír elrendelte. Ez
elég félelem, hogy egy lány lóra pattanjon és elvágtasson, hercegnő vagy
sem, nem gondolják?
Ahogy néztek rám, megláttam a megértést a szemükben. Rathbone
asszony bólintott.
– Elég. Még sok is.

Mentem előre, és igyekeztem nem törődni az övek és fegyverek

csörgésével, ami az őrökkel együtt kísért. Úgy visszhangoztak, mint egy
teljes menetelő sereg a kereskedők békés kocsijai között, de a király
szavát betűről betűre teljesíteni kellett. Hat őr, egy fővel sem kevesebb.
Először Diharánál álltam meg, aztán keresni kezdtem Natiyát.
Diharához hasonlóan Natiya is elárvult kisgyermekkorában. A szülei
kocsijának kereke kitörött, és a szekér lehengeredett egy hegyoldalon.
Valami csoda folytán Natiya életben maradt, és a törzs együtt felnevelte.
Dihara, Reena, mindannyian az anyáiként szerették.
A folyó szélén találtam rá. Egyedül volt. A nyugodtan kavargó vizet
nézte, a belelógó tömérdek horgászzsinórra felügyelt. Az őrök
hátramaradtak. Leültem Natiya mellé. Nem vette le a szemét a folyóról,
mintha álmokat és emlékeket látna ott elúszni.
– Megmondták, hogy itt vagy – szólalt meg, még mindig mereven előre
nézve.
– Neked köszönhetem – feleltem, és egy ujjal szelíden magam felé
fordítottam az állát, hogy kénytelen legyen rám nézni. Hatalmas barna szeme
csillogott.
– Megijesztettem egy nálamnál kétszer nagyobb férfit azzal a kis késsel.
Bántott egy kisgyereket, és megfenyegettem, hogy levágom az orrát. Natiya,
te kiálltál értem. Ez segített, hogy én is megtegyem.
Visszafordult a folyó felé.
– Az én kiállásomnak nem lett jó vége.
– Az enyémnek sem. De ez még nem fog megakadályozni benne, hogy
ismét megtegyem. Ha elkezdünk félni, és nem állunk ki, az önkény győzött.
– Akkor miért érzem úgy, hogy mindent elveszítettünk?
Lassú, reszketeg lélegzetet vettem, és átéreztem az árat, amelyet fizetett.
– Még több csata áll előttünk, Natiya. Ez nem a vége.
Az arcán könnyek szaladtak végig.
– Dihara számára igen.
A szívem gyilkos fájdalommal rándult össze. Ez volt Natiya valósága, és
az enyém is. Megéri bármiféle veszteség azt, amit nyerünk belőle?
Ugyanazokkal a kétségekkel küszködtem én is, amelyeket Natiya szemében
láttam. Dihara küldött ide, hogy beszéljek vele, de valójában mit ajánlhattam
neki? Még én is csak kerestem a saját utamat.
– Egyszer, amikor a rossz szerencse miatt elkeseredtem, Dihara azt
mondta, hogy mindannyian egy nagyobb történet részesei vagyunk. Egy
olyané, amely a könnyeinket is meghaladja. Most már te is része vagy
ennek a nagyobb történetnek, Natiya. Meghallottad a benned szóló
igazságot. Lehet, hogy most nem tűnik így, de ma erősebb lettél, mint
tegnap voltál. Holnap még erősebb leszel.
Megfordult és rám nézett, a szemében ugyanaz az elszántság csillogott,
mint aznap, amikor elhagytam a vagabund tábort.
– Veled akarok menni – jelentette ki.
Elszorult a szívem. Erre nem készültem fel. Láttam az éhséget a
szemében, azonban Asztert is láttam, és az a kép félelemmel és megújult
gyásszal töltött el. Nem hagyom, hogy Natiya ennek a történetnek is része
legyen.
– Egyelőre nem lehet, Natiya. Még túl fiatal vagy.
– Tizenhárom éves vagyok. És már nő! Ahogy te is!
Meglódult a vérem, a gondolataim összekoccantak, mint ezer apró kő az
áradó folyóban.
– Cha liev oan barrie – mondtam. – Eljön a te időd is, megígérem.
Most azonban még a családodnak van szüksége rád. Légy erős, őértük.
Sokáig nézett rám, aztán végül bólintott, de biztosra vettem, hogy nem
győztem meg. Újra egyértelművé vált, mennyi mindenben szenvedek hiányt.
Megmoccant az egyik zsinór. Natiya odaugrott és erőteljesen
megrántotta, hogy a horog mélyen beakadjon a hal szájába.

Az őrtorony falán ültem, és a hullámzó síkföldet néztem. Narancs tűzgömb

telepedett a földre, a horizont reszkető vonala lassan elnyelte, mintha
semmiség volna, mintha a nap időtlen hatalma mindössze egy meleg,
cukrozott fánk volna. Egy harapással eltüntette.
Nem maradt más utána, csak narancsos derengés a távoli romok
fűrészes-hegyes vonalán. Rafe elmesélte a legendát, amely szerint a romok
egy hatalmas erőd maradványai, ahol az Ősök egykor minden vagyonukat
tartották. A félistenek keze nyoma most alig volt több, mint heg a tájon –
emlékeztető, hogy még a hatalmasok is elbukhatnak, hiába minden vagyon
és tudás.
Valahol mindezeken túl, a láthatatlan szemhatáron terül el Morrighan, és
az ott élők mit sem sejtve élik mindennapi életüket. A fivéreim. Pauline.
Berdi. Gwyneth. És még több Waltheréhez hasonló őrjárat, amely olyan
tudatlanul masíroz a halála felé, ahogy én tettem nemrég.
Veled akarok menni.
Ahová készültem, az nem Natiyának való hely volt. Még nekem is alig.
 HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

RAFE

– Én is beállhatok?
A ruhám ujjával letöröltem a verejtéket az arcomról. Tudtam, hogy
többen figyelik a katonákkal folytatott vívógyakorlatozásomat, de azt nem
vettem észre, hogy Lia is köztük van. A hangját követve megfordultam.
Leugrott a karám korlátjáról, és felém sétált. Egy legyintéssel elküldtem a
katonát, aki már felállt, hogy a következő partnerem legyen.
Amikor a Sanctumból menekültünk, már láttam, hogyan forgatja a
kardot, de az meglepetésszerű támadás volt, és nem tudtam, milyen a valódi
tudása. Nem fog ártani, ha fejlesztheti a készségeit.
– Rendben – feleltem.
– Rám fér a gyakorlás – folytatta, amikor közelebb ért. – A testvéreim
képeztek, de ők a piszkos trükkökre fektették a hangsúlyt.
– Másról nincs is szó, ha az életedért küzdesz. Először is találjunk egy
kardot, amely illik hozzád. – A gyakorlókardok tartójához léptem, és
felmértem a súlyukat. – Próbáld meg ezt.
Egy könnyebb példány volt, amely nem fárasztja ki annyira, mégis elég
messzire ér. Egy pajzsot is választottam mellé.
Sven lépett elő.
– Felség, bölcs dolog ez?
Lia gyilkos pillantást vetett rá. Tudtam, máris elege van belőle, hogy
mindenki tőlem vár döntést.
– Minden rendben lesz, ezredes.
– Okos döntés, felség – jegyezte meg Lia halkan. – Különben kénytelen
lettem volna kiiktatni a tisztiszolgáját.
 Néhány lassú szúrással és hárítással kezdtünk, hogy Lia kitapasztalja a
kardot, aztán komolyabbra fordítottam a küzdelmet.
– Ne használd a pengét megakasztásra vagy védekezésre, hacsak nem
muszáj – magyaráztam, miközben a csapásainktól visszhangzott a
gyakorlótér. – Haladj előre! A kard gyilkos fegyver, nem védekező eszköz.
Ha hárításra használod, elmulasztod az alkalmat, hogy ölj.
Megmutattam, hogyan vesse be a pajzsát, hogyan hárítsa az ellenfele
csapását, egyben zökkentse ki őt az egyensúlyából a saját előnyére,
miközben a karddal szúr és vág.
– Támadj! – kiáltottam, ugyanúgy hergelve őt is, mint a többi katonát. –
Támadj! Ne várd meg, hogy kifárasszalak! Ne hagyj nekem nyugtot!
Legyen a meglepetés a szövetségesed!
Lia szívvel-lélekkel úgy is tett. Porfelhő kerekedett körülöttünk.
A katonák hujjogattak. Biztosra vettem, hogy most először látnak nőt
harcolni a gyakorlótéren, és ráadásul mindjárt a királyukkal.
A reflexei gyorsak voltak, a koncentrációja töretlen – kiváló
tulajdonságok egy kardforgató esetében, ám a magasságom, súlyom és
erőm nekem adott előnyt. Ahogy a legtöbb ellenfél esetében lenne, akikkel
szembekerülhet.
A saját előnyére az szolgált, hogy úgy tűnt, magától megérti a mozgás és
időzítés mikéntjét. Néhány katona legyökerezett, mint a fa, mintha csupán a
méretük elég lenne, hogy talpon maradjanak. Nem egyet láttam közülük
meghalni egy, Liánál nem sokkal nagyobb ellenfél kardja által.
Lia arca izzadságtól csillogott. Fellobbant bennem a büszkeség.
– Figyelj a lábszáradra! – kurjantotta valaki. Kipillantottam a tömeg
felé. Kaden. A nézőközönségünk megnövekedett.
Lia kardja horzsolta a bordáimat. Ujjongás felelt. Mint a farkas, amikor
vérszagot érez, a csapásai mohóbbak lettek, a mozgása kecses káosz,
amely tőlem is sokkal több figyelmet követelt. Előrenyomultam,
erőteljesebben támadtam, amíg végül lassulni kezdtek a csapásai. Tudtam,
mostanra a válla minden ina tűzben ég.
– Addig ölj – kiáltottam oda neki –, amíg még a tiéd a választás!
Gyorsan tanult: jól használta a pajzsot, kiválóan hárította a csapásaimat,
ám akkor felharsant egy éles kürtszó, ami egy pillanatra megragadta a
figyelmét. Visszarántottam a szúrást, de a kard lapja így is állon találta Liát,
aki hanyatt elterült a földön. A tömeg döbbenten felmorajlott. Odarohantam
mellé, és térdre estem, aztán a karomba vettem.
– Lia! Az istenekre! Jól vagy?
A katonák gyűrűje összezárult körülöttünk. Odakiáltottam, hogy valaki
hívja az orvost.
Lia fintorgott, és megfogta az állát. A piros folt máris kékülni kezdett.
– Hülye – szisszent fel.
– Sajnálom, nem aka…
– Nem te. Én. Walther ezerszer megmondta, hogy nem hagyhatom, hogy
bármi elterelje a figyelmemet. – Eltolta a kezem, aztán kinyitotta a száját,
hogy ellenőrizze, rendesen működik-e az állkapcsa. – Minden fogam
megvan. Ne csináld a felhajtást.
Újra megszólalt a kürt.
– Mi ez? – tudakolta.
Magam sem tudtam biztosan.
– Figyelmeztetés vagy üdvözlés. – Felnéztem az őrtoronyra: ott egy
katona lengette a dalbrecki lobogót.
– A mieink! – rikoltotta.
A váltás megérkezett.
Most már végre elindulhatok Liával Dalbreckbe.
 HARMINCADIK FEJEZET

Az este senki sem hozta szóba a bukásomat – hogy engem vagy a királyt
akartak megkímélni, azt nem tudtam. De arra az esetre, ha Sven
megjegyzést tett volna, felkészültem a visszavágással, miszerint Rafe két
vívópartnere is rosszabbul járt. Az egyikük feje feldagadt, a másiknak
megrepedt egy ujja.
Kaden esetével ellentétben nem azért vívtam Rafe-fel, hogy bármit
bebizonyítsak. Tudtam, eljöhet az idő, amikor biztosabb vívótudásra lesz
szükségem, és a legjobbtól akartam tanulni.
A csapatok érkezése miatt mindenki hosszasan időzött a
vacsoraasztalnál, amíg a desszert az utolsó morzsáig el nem fogyott;
lecsaptak az újonnan érkezett tisztek, Taggart és Durante híreire.
Bár mindkét tiszt örömmel fogadta a hírt, hogy Jaxon herceget élve
találták meg, feltűnt, hogy Rafe egyre csendesebb lett, ahogy telt az idő és
gyarapodtak a hírek. Néhány jelentés unalmas volt – eljegyzések,
szüretek, előléptetések –, de amikor a parlament és a kormány közötti
vitákra, meg a tábornokok morgásaira fordult a szó, Rafe összehúzta a
szemét, és az ujjai megszorultak a széke karfáján.
– Két nap múlva indulunk – jelentette ki. – Elég hamar sort kerítünk rá.
Feszültsége nem kerülte el a tisztek figyelmét, és a továbbiakban nem
emlegették a mérges tábornokokat.
Bodeen ezredes könnyedebb témák felé terelte a társalgást, és a másnap
estére tervezett bálról beszélt. Megjegyezte, milyen kiváló időben érkezett a
váltás; a jelek szerint Taggart és Durante jól tudták, mit jelentenek Bodeen
ünnepélyei.
– Készüljenek fel, hölgyeim – mondta Taggart. – Nincs önökből elég,
hogy mindenkinek jusson. Egész éjjel táncolni fognak.
– Részemről rendben – nevetett Vilah, és a többiek egyetértőn
csatlakoztak hozzá.
– Ön is, fenség! – Hague százados felém emelte a poharát.
Ebből újabb környi tószt következett, ezúttal a táncra. A társalgás
hamarosan ismét másfelé fordult, én pedig a saját gondolataim közé
merültem, olyan távol a báli tervektől, mint a jelek szerint Rafe. A zsebembe
rejtett csontot piszkáltam; különös üresség volt bennem, amelyet egy bál
nem tölthetett be. A sátramban már egy kisebb kupacra való csontot
gyűjtöttem össze. Ettől a szokástól nem tudtam szabadulni: az emlékezés
csörgő jelképei voltak, és az aggodalomé azok miatt, akiket hátrahagytam.
Féltem, miféle kegyetlenségeket kell elszenvedniük a komizár kezétől, és
aggódtam a nagyobb bajok miatt, amelyek még előttünk álltak. Morrighant
elpusztíthatják, kitörölhetik az emlékezetből is, és csak néhány romos
emlékmű hirdeti majd, hogy egyáltalán léteztünk.
Kiáltások rántottak ki a gondolataim közül. Mindenki megriadt és az
ajtóra nézett. A verandáról dühös lökdösődés hangja szűrődött be, aztán
kinyílt az ajtó, és egy katona lépett be, töredelmesen bocsánatot kérve,
amiért megzavarja a vacsorát.
– Találtunk egyet, felség, éppen, ahogy mondta. Kint kaptuk el, a hátsó
falnál. Kicsi, de vad, megvágta az egyik őr karját, mielőtt letepertük volna.
Azt követeli… – Zavartan a cipőjére pillantott. – Azt követeli, hogy
beszélhessen a hercegnővel. Állítólag ismeri.
Rafe, Kaden, Griz és én is felálltunk.
– Hozzátok be – rendelkezett Rafe.
További kiabálást hallottunk, aztán két őr botorkált be, igyekezve féken
tartani a rabjukat.
– Maradj nyugton, mielőtt átrúgom a fejedet a túlvilágba! – mordult rá
az egyik őr.
A rab a szemembe nézett. Megállt a szívem.
Eben volt az.
Bár több eszem volt annál, mint hogy anyáskodni kezdjek vele, azt nem
bírtam megállni, hogy oda ne rohanjak, kirántva a fiút az őr szorításából.
Kaden és Griz a sarkamban rohant.
– Eben! – kiáltottam, és a karomba kaptam. – Hála az isteneknek, hogy
életben vagy!
 Ő is átölelt, minden szégyen nélkül. Az összes bordáját, a teste minden
hegyes szögét éreztem. Kartávolságra eltartottam, hogy ránézhessek. A
járomcsontja élesen kiállt, a szeme beesett, sötét karikák húzódtak alatta.
Félig éhen halt, és inkább tűnt vadállatnak, mint fiúnak. A ruháját
megszáradt vércseppek szennyezték.
Griz és Kaden arcán is láttam a feltoluló érzelmeket. Kaden előrelépett, két
kézzel markolt Eben ingébe, és erővel magához rántotta.
– Drazhone!
Fivérem.
Eben a bajtársuk volt. Kiképzés alatt álló rahtan.
Griz megismételte az ölelést, aztán megérintett egy karmolást Eben
arcán. Amikor elfordultam a szoros körből, láttam, hogy Rafe minket néz –
nem kíváncsian, mint mindenki más, hanem sötét, vizsgálódó pillantással.
Kaden válla az enyémhez ért. Odébb léptem, hogy a távolság
elválasszon minket.
Eben tekintete Rafe-re villant, gyanakodva méregette. Ő csak dalbrecki
követként ismerte, és akkor ébredtem rá, hogy alighanem még most sem
tudja, mi Rafe valódi rangja. Utána Jebre nézett, aki korábban egy mocskos
vendai lepénykészítő volt, de most szinte felismerhetetlenné vált szépen
fésült hajával, makulátlan ruháival. Utána Svent vette szemügyre, az egykori
arlesfői kormányzót, aki most magas rangú tiszti egyenruhát viselt, végül
Orrint, a kormányzó néma testőrét, aki szintén dalbrecki egyenruhában egy
kristálykupából kortyolt épp.
– Meglepetés – vigyorodott el Orrin, és Eben felé emelte a kupáját.
Bemutattam őket egymásnak.
– Fikatande chimentras – morogta Eben halkan.
Rafe-re néztem, az jutott eszembe, vajon hány vendai káromkodást
tanult meg?
– Igen, hazugok voltunk – válaszolta Rafe, megfelelve az én kérdésemre
is; aztán előrehajolt, és jeges tekintettel meredt Ebenre. – Hazudtunk, hogy
megmenthessük a hercegnő életét. Van ellenvetésed?
Eben dacosan felszegte a fejét, de aztán nemet intett. Rafe visszaült a
székébe.
– Helyes. Most pedig valaki hozzon a fiúnak valami ennivalót! Sok
megbeszélnivalónk van.
Bodeen ezredes felvetette, hogy talán ez a megfelelő időpont a tisztek és
a feleségeik számára a visszavonulásra. Mind el is mentek, kivéve Hague
századost.
Inkább vallatás volt, mint beszélgetés. Rafe, Kaden, Griz, Tavish, Sven és
én is felváltva kérdezgettük Ebent, aki eközben mohón falta az ételt.
Alig bírta megmenteni a bőrét. Lélekkel volt, a távolabbi keleti futtatón,
amikor érte jöttek. A fiatal csikó említésekor megremegett a hangja – hátra
kellett hagynia. Nem tudta, mi zajlott le a Sanctum teraszán, de látta, amint
Trahern, Iver és Syrus, az egyik toronyőr, egyetlen szó nélkül megöl egy
lepénykészítőt. Ebből tudta, hogy valami nincs rendben; amikor rávetették
a pillantásukat, rájött, hogy ő lesz a következő. Elmenekült. A lovak állásai
között, a pajtákban, a szénabálák között bújt meg, ahol éppen tudott,
miközben kergették. Végül Syrus sarokba szorította egy szénapadláson;
Eben ledöfte egy vasvillával. A nap hátralévő részét egyik búvóhelyről a
másikra osonva töltötte, végül a Déli Torony egyik szobájában kötött ki,
ahol két napot töltött bezárva. Ott rakta össze magában, hogy mi történt.
Őt azért vették célba, mert szoros volt a kapcsolata Grizzel. Bárkit, akit
már láttak bizalmasan beszélni a hercegnővel, Grizzel, Kadennel vagy
Faiwellel, árulónak tekintettek, és módszeresen levadásztak. Hallotta a
lemészároltak sikolyait.
Lehunyta a szemét, és azt hittem, fel se nyitja többé. Amikor mégis
felnézett, a szemhéja csak félig nyílt ki, és a tekintete nem talált fókuszt.
Nem a félelem, hanem a kimerültség ütötte ki. A feje kissé oldalra csuklott.
Tele gyomorral alig bírt ébren maradni.
– Hol voltál a Déli Toronyban? – kérdezte Kaden.
– Éppen a komizár szobája alatt. Csaknem mindent hallottam a kürtőn
át.
– Tudod, kiket küldött a levadászásunkra? – kérdeztem.
Eben elsorolta az összes nevet; a rejtekhelyéről látta is, ahogy elindulnak
utánunk. Mindenkit, akit említett, megöltünk az Óriások Völgyében, azt az
egyet kivéve, aki nem volt a támadóink között: Malichot. Ami azt jelentette,
hogy ő még mindig szabadon jár.
– Eben – kérdeztem, mielőtt teljesen elvesztettem volna –, most a
komizár uralkodik?
Eben rám pillantott, a szemében a félelem egy pillanatra áttört a
kábaságon. Bólintott, mintha még a komizár nevét is félne kimondani.
– A ghoulok lent, a barlangokban a saját főzeteikkel ápolták.
Megváltozott. Mindannyiunkat holtan akar látni, és én vagyok az egyedüli,
aki nem csinált semmit.
– Mindössze megvágtad az egyik emberemet – közölte Rafe. – Hogyan
büntesselek ezért?
– Csak egy karcolás a karján – felelte Eben rosszallón. – Valószínűleg
össze sem kell varrni. Nem kellett volna az utamba állnia.
Rafe az őrre nézett, aki behozta Ebent; az őr megerősítőn bólintott. Rafe
visszafordult a fiúhoz, és még szigorúbban nézett rá.
– És most kihez vagy hűséges, Eben?
– Nem a te fajtádhoz – vágta rá vicsorra húzott szájjal, aztán lehajtotta a
fejét, és halkan, a világ minden nyomorúságával és zavarodottságával
suttogta: – De a komizárhoz sem.
Elvágták az egyetlen élettől, amelyet ismert, immár másodszorra.
A tekintete a távoli falra siklott, a feje hátracsuklott a széktámlára. A
szeme lecsukódott, a szája elnyílt: a kimerültség végül erőt vett rajta. Oldalra
dőlt volna, de Rafe elkapta, és a karjába vette ernyedt testét.
– Mindjárt visszajövök – közölte, és hozzátette, hogy az orvoshoz viszi
Ebent, ahol meg tudja nézni a katonát is, akit a fiú megvágott.
– Ne felejts el őrt állítani a kis gazember mellé – szólt még utána Sven.
Rafe távozása után a helyiségre csend borult, aztán a tisztek halkan
tettek néhány megjegyzést. Jelentéktelen mondatok voltak. Semmit sem
számítottak ahhoz képest, ami a fejemben lüktetett.
A komizár uralkodik Vendában.
Ez volt az az igazság, amit mindvégig éreztem.
Az igazság, amelyet Rafe megpróbált eltagadni.
Az igazság, amellyel a komizár is tisztában volt, akkor is, amikor
sebzetten hevert a földön. Még nincs vége.
Még Dihara is azt suttogta nekem, jei zinterr. Légy bátor.
Ő tudta, hogy ez csak a kezdet.
Mindannyiunkat holtan akar látni.
 A látomás, amelyet a Sanctumban láttam Civicáról, ismét megjelent
előttem a levegőben, mint kavargó, összeálló füstfoszlányok, amelyek eddig
a látóteremen kívül várakoztak. A citadellát lerombolták, a romok törött
agyarként meredtek fel a horizonton. Az utak mentén, mint kövek a falban,
egymásra rakott testek halmai sorakoztak. Azon kevesek jajongása, akiket
megkíméltek, hogy bilincsben vigyék vissza Vendába, visszhangzott a füsttel
teli levegőben.
A nyögéseik közé más hangok keveredtek. Rafe-é, a komizáré, a papé,
Vendáé és Diharáé.
Küldünk üzenetet. Megígérem.
Most rajtam a sor, hogy Morrighan aranytrónjára üljek.
A híd is megrongálódott. Nem jutnak át.
A sárkány éhe soha ki nem elégül.
Bízzon az adottságaiban, Arabella, akármik is azok.
Halálparipáknak nevezzük őket.
Néha egy adottság hatalmas áldozatot kíván.
Tudni fogod, mit kell tenned.
Ne késlekedjék, kisasszony.
Vagy mind meghalnak. Ezt az utolsót olyan biztosan tudtam, mint hogy
a napkelte el fog jönni. Mind meghalnak.
A füstös köd eloszlott a szemem elől. Amikor felpillantottam, az asztalnál
ülők mind engem néztek.
– Fenség? – kérdezte Jeb óvatosan. A pupillái tűhegynyire szűkültek, és
mindenki más nagyon hasonlóan nézett ki. Mit láttak az arcomon?
Felálltam.
– Bodeen ezredes, reggel indulok Kadennel. Késlekedés nélkül. –
Grizhez fordultam. – Amint felgyógyultál, te és Eben utánam jöttök, és
találkozunk valahol Morrighanben, de egyelőre nem tudsz lovagolni. Erőben
és egészségesen kellesz nekem, nem még egy tehernek a hátamra. –
Gyorsan, ellentmondást nem tűrően folytattam, esélyt sem adva Griznek
vagy bárki másnak a tiltakozásra. – Tábornok, szükségünk lesz a lovainkra,
és bőséges ellátmányra. Fegyverekre, is, ha van, amit át tud adni.
Megígérem, hogy visszafizetem…
– Miről beszélsz?
 Mindenki feje az ebédlő ajtaja felé fordult. Rafe állt ott – magas,
félelmetes alak, a szeme szikrát szórt. Feszült hangjából egyértelművé vált,
hogy hallotta, amit mondtam, de azért megismételtem.
– Most közöltem Bodeen ezredessel, hogy reggel elindulok
Morrighanbe. Immár nincsenek kétségeink a komizárt és a szándékait
illetően, és én…
– Lia, ezt majd még mi ketten megbeszéljük. Most…
– Nem – közöltem. – Már beszéltünk róla, Rafe, és nem halaszthatom
tovább. Indulok.
Átvágott a helyiségen, és megfogta a könyökömet.
– Válthatnánk néhány szót négyszemközt?
– A beszéd nem fogja megváltoztatni…
– Elnézést kérünk – fordult Rafe a többiekhez, aztán szorosan fogva a
karomat kivezetett az ebédlőből. Becsukta utánunk az ajtót, aztán a
verandán szembefordult velem.
– Mégis, mit képzelsz, mit csináltál odabent? Nem adhatsz csak úgy
parancsokat a tisztjeimnek a hátam mögött!
Pislogtam: fellobbanó haragja megdöbbentett.
– Aligha a hátad mögött történt, Rafe. Csak néhány percre mentél ki.
– Nem érdekes, mennyi ideig voltam távol. Arra jöttem vissza, hogy
kiabálva lovakat követelsz!
Küszködnöm kellett, hogy nyugodtan szólaljak meg.
– Nem kiabáltam. Azt te csinálod most.
– Ha kiabálok, az azért van, mert ezt már átbeszéltük, és úgy tűnik, hogy
nem hallgattál rám! Mondtam, hogy időre van szükségem!
– Az idő olyan luxus, amelyet én nem engedhetek meg magamnak!
Szeretnélek emlékeztetni, hogy az én királyságomat készülnek lerohanni,
nem a tiédet! A kötelességem…
– Most jössz ezzel? – vetette az égnek a kezeit. – Most hirtelen úgy
döntöttél, hogy a kötelesség számít? Pokolian nem érdekelt a kötelesség,
amikor faképnél hagytál az oltár előtt!
Rámeredtem. A szívem körül mintha egy kaptárnyi méh rajzott volna.
Kétségbeesetten igyekeztem magamban tartani növekvő bosszúságomat.
– Az új információ birtokában átcsoportosítok és ismét előrehaladok –
feleltem. – Éppen, ahogy valami ostoba alak mondta.
Rafe fel-alá járkált a faverandán; a lépéseinek koppanása mutatta erősödő
haragját. Végül újra megállt előttem.
– Nem azért rohantam át a fél kontinensen, és nem azért kockáztattam a
jó tisztjeim életét, hogy most csak úgy hagyjalak visszasétálni egy
királyságba, ahol meg fognak ölni!
– A legrosszabbat feltételezed – sziszegtem összeszorított fogaim között.
– Pedig átkozottul úgy van! Azt hiszed, egyszer játszadozol egy kicsit a
karddal, és máris készen állsz, hogy szembeszállj egy királyságra való áruló
banditával?
Játszadozom? A képességem ilyetén semmibevételét hallva remegtem a
dühtől.
– Hadd emlékeztesselek, Jaxon király, hogy nekem köszönheted az
ujjaid épségét. Azt gondolod, te tudnál nélkülük játszadozni a karddal?
Heteken át elviseltem, hogy a komizár tapogasson, verjen és a torkomba
dugdossa a nyelvét, azért, hogy megmentsem a nyomorult életedet! Valamint
arra is emlékeztetnélek, hogy négy embert öltem meg a menekülésünk során.
Nem engedhetsz el sehová. Még mindig én döntöm el, hogy hová megyek,
és mit csinálok!
Nem hátrált meg, bár a szeme olvadt acélként ragyogott haragjában.
– Nem.
Bizonytalanul néztem rá.
– Hogy érted, hogy nem?
– Nem mehetsz.
Hitetlenkedve fújtam egyet.
– Nem állíthatsz meg.
– Azt hiszed? – Még közelebb lépett, a mellkasa falként emelkedett
elém, a szeme egy vadállatéra emlékeztetett. – Elfeledkeztél róla, hogy én
vagyok Dalbreck királya – morogta. – Én döntöm el, ki megy és ki jön.
– Egy átkozott bolond, az vagy! Elindulok!
A veranda vége felé fordult.
– Őrök!
A korlát mellett várakozó őrszemek azonnal előléptek.
– Kísérjétek vissza Arabella hercegnőt a szállására – parancsolta. – És
négy őr figyeljen rá, hogy ott is maradjon!
Döbbenetemben csaknem megbénulva álltam ott, igyekezvén
visszanyerni a hangomat.
– Azt mondod, hogy az egyik királyság foglyából a másikévá váltam?
– Úgy forgatod ki a dolgokat, ahogy akarod, és nincs kétségem, hogy
meg is teszed, de most a sátradba mész, és ott is maradsz, amíg észhez nem
térsz!
Az őrökre pillantottam. Aggodalmasan néztek rám, maguk sem tudták,
mit csináljanak, amíg Rafe meg nem szólalt ismét.
– Ha nem megy magától, engedélyt adok, hogy elvonszoljátok.
Rámeredtem és megfordultam, aztán levonultam a lépcsőn. Az őrök
jóformán a sarkamra lépve követtek.
 HARMINCEGYEDIK FEJEZET

KADEN

Minden szavukat hallottuk.

Amikor a kiabálás elkezdődött, Sven felemelkedett, mint aki kimenne.
– Talán jobb lesz, ha magukra hagyjuk őket… – Azonban rájött, hogy
az egyetlen kijárat egyenesen a szóváltás közepébe vezet, és visszaült.
Ezenkívül legfeljebb a szakács hátsó ajtaján át lopózhattunk volna ki,
egyenként, ami még kínosabb beismerése lett volna annak, hogy
végighallgattuk a haragos vitát.
Úgyhogy csak ültünk ott, hallgattuk, és azon gondolkodtunk, hogyan
fordulhat még rosszabbra.
A pokoli, átkozott bolond, és én döntöm el szavakra felszaladt néhány
szemöldök, de a fogoly volt az, aminek hallatán levegő után kaptunk. Tavish
felnyögött, Jeb elmormolt egy káromkodást. Sven előrehajolt, és a
tenyerébe temette az arcát, mintha azt kívánná, bárcsak leckét adhatna a
tanítványának a tisztességes vita szabályaiból. Vonszolják? – morogta alig
hallhatóan.
Griz meglepően csendes maradt; rájöttem, hogy élvezi kifigyelni, miként
ássa meg a király a saját sírját. Griz valami különös, vad hittel hitt Liában,
amit én még csak most kezdtem megérteni. Nem számított, hogy a
hercegnő hátra akarta hagyni. A király végre kimutatta a foga fehérjét, Griz
pedig kiélvezett minden szót.
Én is megpróbáltam kiélvezni az elégedettséget, amely kicsi, meleg
bimbóként növekedett bennem, de tudtam, hogy Lia dühe mögött mély
fájdalom rejlik. Az elégedettségem kihűlt. Miután igazmondást ígértem, Rafe
számára az igazságnak csak azon részleteit osztottam ki – a csókomat
Liával –, amelyekről tudtam, hogy felbosszantják majd, ám végül Lia volt
kénytelen viselni a legtöbb okozott fájdalmat. Nem akartam bántani többé.
Csend lett a verandán. Végül Sven törte meg a hallgatásunkat.
– Mi mást tehetett volna? Lia számára nem biztonságos visszatérni
Morrighanbe.
– Egyszer rákérdezett nálam a hazaútra – bökte ki Jeb. – Végig azt
feltételeztem, hogy Dalbreckre gondol.
– Dalbreck nem az otthona – közöltem.
– Majd az lesz – vágta rá Tavish, és sötét pillantást vetett rám.
– Semmi ok az aggodalomra. – Orrin töltött magának még egy kis sört.
– Majd észhez tér.
– Hát persze – horkantott Tavish.
– Van oka az aggodalomra – vetettem ellen. – A komizár meg fog indulni
Morrighan és a többi királyság ellen.
– Melyik az elsődleges célpontja? – tudakolta Sven.
– Morrighan.
– És ezt azért tudod ilyen biztosan, mert megmondta neked.
Egyértelmű volt, mire céloz Sven. A komizár nem a legjobb forrás volt,
ha valaki igazságot keresett, és tudtam, hogyan képes visszatartani az
információkat, hogy a saját céljai érdekében kijátssza az egyik kormányzót
a másik ellen. A komizár meg akarta szerezni Morrighant, csakhogy
Dalbrecket is. Mindegyiket.
– Igen – feleltem. – Biztosan tudom.
Mostanra azonban már nem voltam biztos.
Bodeen elvigyorodott.
– Felvonultatja a feltételezett százezres seregét?
Griz megköszörülte a torkát.
– Nem pontosan – szólalt meg végre. – Azt hiszem, a hercegnő
helytelenül mérte fel a sereg nagyságát.
Helyesen mérte fel. Emlékeztem, hogy a Sanctumba visszatérve
megkérdeztem a komizárt, hogyan haladnak a tervek. Jobban, mint
reméltem, felelte. A serege az elmúlt hónapok során jelentősen
megnövekedett.
Sven éles tekintettel figyelte Grizt, mintha sejtené, hogy a csattanó még
hátravan.
– Na, tessék! – Hague szélesen legyintett. – Megerősítés, egyenesen a
nagy barbár szájából. Talán neki kellene beszélnie a hercegnővel.
Griz lehajtott egy kortynyi vörösszeműt, és hangos koppanással tette le
a poharat.
– A számok valójában közelebb állnak a százhúszezerhez. Mind
felfegyverezve. – Sven felé intett, az üveget kérve, hogy újra töltsön
magának. – Ez nagyjából kétszerese a dalbrecki sereg létszámának, igaz,
százados?
– Háromszorosa – sóhajtott Jeb.
Hague hallgatott, a száját eltátotta, mint a hal a horgon. Griz igyekezett
visszafojtani a mosolyt.
Orrin és Tavish a fejüket rázták. Sven Griz keze ügyébe tolta az üveget,
közben vizslatta, hogy hazudott-e.
Az igazat mondta. A komizár ezért helyezte a kormányzókat ekkora
nyomás alá – a növekvő sereg fenntartásához több ellátmány kellett.
– Azok csak vad barbárok! Nem egy kiképzett vonuló sereg! A számok
nem jelentenek semmit! – bökte ki végül Hague, félresöpörve a kérdést.
Bodeen hátradőlt.
– A vendai sereg mérete és felszereltsége továbbra is kérdéses –
állapította meg –, de a király aggodalma nem. Az szintén megalapozott. Úgy
tudom, a hercegnő fejére vérdíjat tűztek ki, és a komizárnak meg a
pletykáinak hála, valószínűleg valami sokkal rosszabb vár rá. Ha jól
emlékszem, Jaxon király Morrighan első számú közellenségének írta le? Ez
veszélyes titulus.
Sakk-matt. Bodeennek is igaza volt, és tudtam, az ő szemszögükből Griz
és én kérges lelkűek vagyunk, akik nem törődnek Lia jóllétével.
Bodeen oldalra hajtotta a fejét, hallgatózott, aztán felállt: végül úgy ítélte
meg, hogy biztonságos a távozás.
– Mi volt az az utolsó szó, amelyet a hercegnő morgott, amikor lement a
lépcsőn? Jabavé?
– Az a vendai megfelelője a…
Sven krákogott, hogy félbeszakítson.
– Nem kedveskedés – felelte. – A király ismeri a jelentését. Csak ez
számít.
A megelégedés-bimbó akaratom ellenére is újra melegedni kezdett.
A bánatban rejlik.
A félelemben.
A szükségben.
A tudás ilyenkor bont szárnyat.
A tudás fekete szárnyai a szívem alatt verdestek.
Elment, és nem jön vissza többé.

Morrighan elveszett szavai

 HARMINCKETTEDIK FEJEZET

Fel-alá járkáltam a sátramban, igyekezvén úrrá lenni a dühömön. A szívem

gyorsabban vágtatott, mint egy megostorozott ló. Biztosra vettem, hogy
Rafe bármelyik pillanatban beléphet, szégyenében lehajtott fejjel, és
bocsánatért könyörögve visszataszító viselkedése miatt.
A fejem lüktetett. A halántékomat dörzsölgetve ösvényt gyalogoltam a
szőnyegbe. Hogy én térjek észhez? Hallotta egyáltalán a saját szavait?
Jóságos istenek, az egész helyőrség hallotta! A katonák barakkjai ugyan
távol estek az ebédlőtől, de a tisztek szállása hallótávolságon belül volt.
Összeszorítottam a szemem, mert elképzeltem az összes ablakra tapasztott
fület.
Tudtam, hogy Rafe nyomás alatt áll, és a ma érkezett új otthoni hírek az
ellenségeskedésről csak növelték ezt a nyomást, csakhogy én is nyomás
alatt álltam.
Bosszúsan sziszegve fújtam ki a levegőt. Talán kis mértékben valóban a
háta mögött cselekedtem, de csak azért, mert egyértelművé akartam tenni a
szándékaimat, mielőtt Rafe visszatér. Határozottan elmondani mindenkinek,
hogy ne kisebbíthesse őket, ahogy korábban. Meglehet, ezt ő úgy
értelmezte, hogy kihasználtam a hatalmát, ráadásul olyankor, amikor
igyekezett megszerezni a körülötte állók bizalmát, de ha ilyen ostobán
viselkedik, nem nyeri el a tiszteletüket.
Én döntöm el. Én pedig nem voltam dalbrecki alattvaló. Rafe semmit
nem dönt el.
Teltek a percek, aztán egy óra is, és még mindig nem jött. Duzzogott?
Talán a társaival éppen azt beszélik meg, milyen rémes dolgokat mondott.
Vagy azon gondolkodnak, amit Ebentől hallottak. Rafe nem ostoba. Így,
hogy a komizár életben van, és hajtja előre a terveit, tudnia kell, hogy mind
veszélyben vagyunk. Az, hogy pillanatnyilag életben tart, mit sem számít, ha
a végén mind meghalunk vagy fogságba esünk. Pusztán a tény, hogy a
komizár első célpontja Morrighan volt, még nem jelentette azt, hogy ne
Dalbreck lenne a következő.
Felkaptam egy párnát az ágyról, beleöklöztem, aztán nekivágtam a
fejtámlának. Játszadozni a karddal! Még most is hallottam a hangjából
kicsendülő gúnyos hangsúlyt. Talán mind közül ez fájt a legjobban. Az,
hogy nem hitt bennem, hogy csak a saját erejét értékelte, azt a fajtát nem,
amit én birtokoltam. Azt, amely segített megmenteni mindkettőnk bőrét.
Amikor Kaden művelte velem ugyanezt, kapott tőlem egy jó nagy dudort a
lábára. Még nem volt késő, hogy Rafe-nek is növesszek egyet valahová.
Talán neki a fejéről hiányzik egy.
A sátor oldalfalai megremegtek a szélben. Távoli, halk dörgés hallatszott,
mintha az égiek is részt akartak volna venni a vitánkban. Néhány kisebb
fadarabot dobtam a kályhába. Hol marad?
Félrerántottam a sátor bejáratát fedő függönyt. Két őr lépett elő, hogy az
alabárdjaikat keresztbe téve elállják az utamat.
– Kérem, fenség, lépjen vissza – szólalt meg az egyik; a homlokán
kacskaringós ránc kígyózott. Őszintén rémültnek tűnt. – Nem szeretném,
ha…
Nem fejezte be a gondolatot.
– Ha vissza kellene vonszolnia a szállásomra, ahogy a király parancsolta?
Biccentett. A másik őr az alabárdja szárát babrálta, és nem nézett a
szemembe. Bizonyára nem akadt még hozzám hasonló foglyuk, aki
mindössze órákkal korábban a király vendége volt. Egyedül az ő kedvükért
fordultam vissza, morogva a helyére rántva a függönyt.
Kioltottam a csillár lámpásait; a helyiségben már csak a kályha parazsa
adott halvány fényt. Magamban dühöngtem, hogy Rafe még nem érkezett
meg térden állva könyörögni. Lehuppantam az ágyra, lerántottam előbb az
egyik, aztán a másik bakancsomat, végül áthajítottam őket a sátron.
Mindkettő a falnak vágódott, de a kicsiny puffanás nem volt elég.
A düh fájdalmasan megakadt a torkomon, mint egy csont. Nem bírtam
nyelni tőle. Nem akartam így lefeküdni. Megtöröltem a szemem, aztán
visszapislogtam a könnyeimet. Talán négyszemközt kellett volna
elmagyaráznom neki. Megértethettem volna vele? De akkor az eszembe
jutott a rengeteg mérföld, amely a Sanctumtól vezetett idáig, és a rengeteg
alkalom, amikor Rafe ügyesen eltérítette a beszélgetést Morrighanről.
Egyelőre csak a helyőrséget kell elérnünk. Újra és újra megtette, olyan
ügyesen, hogy észre sem vettem.
Ma este nem fáradt a finomkodással: ma csak röviden, arrogánsan
elküldött. Nem. Semmi esély a megbeszélésre…
– Lia?
Riadtan levegőért kaptam, és felugrottam az ágyról.
Az ő hangja volt, a függöny túlsó oldalán. Halk, csendes. Bűnbánó.
Tudtam, hogy végig fogja gondolni.
Az ágy végéhez léptem, gyorsan megtöröltem az arcomat a
tenyeremmel. A hátamat az ágy egyik széles oszlopának vetettem, és mély
lélegzetet vettem, hogy lecsillapodjak.
– Gyere be – feleltem halkan.
A függöny szétnyílt, és Rafe belépett a sátorba.
Összeszorult a gyomrom. Csak két óra választott el minket, ám olyan
hosszúnak tűnt, mint az egész utam a Cam Lanteux-n át. Rafe szemének
sötét kristályfénye felforralta a véremet; ilyenkor úgy éreztem, a világon
egyedül ő létezik, semmi más. A haja összekócolódott, mintha lovaglással
vezette volna le a feszültségét. Az arca nyugodt volt, a tekintete lágy, és
tudtam, jól begyakorolt bocsánatkéréssel készült.
Gyengéd pillantással fürkészte az arcomat.
– Csak benéztem, hogy lássam, megvan-e mindened, amire szükséged
lehet.
– Mármint fogolyként.
Fájdalom villant át az arcán.
– Nem vagy fogoly. Szabadon járhatsz a helyőrségben.
– Épp csak nem hagyhatom el.
Rafe közelebb lépett, már csak néhány ujjnyi választott el tőle. A
testmelege körülvett, megtöltötte a sátrat, megtöltötte a fejemet.
– Nem akarom, hogy így alakuljanak a dolgok kettőnk között –
suttogta, majd megérintette a kezem. Az ujjai lassan siklottak fel a karomon,
a vállamig; a hüvelykjével lustán körözött a kulcscsontom körül. A
szívemben felizzott a parázs. Tudta, hogy akarom őt, hogy semmi mást nem
akarok jobban, mint hogy felé nyúljak és megszüntessem a közöttünk lévő
fájdalmas távolságot.
Majdnem semmit.
– Azért jöttél, hogy bocsánatot kérj? – kérdeztem.
A tenyere a hátamra csúszott, közelebb húzott, az ajka rátalált az
ajkamra, aztán a fülcimpámra.
– Azt kell tennem, amit a legjobbnak gondolok, Lia. Nem ereszthetlek el
jó lelkiismerettel, főleg úgy nem, hogy tudom, milyen veszélybe indulsz.
Meglazította a ruhám zsinórjait. A lélegzetem szaggatott zihálássá vált,
megperzselte a gondolataimat. Rafe ajka tüzes vonalat húzott a
halántékomtól az ajkamig, aztán megcsókolt, keményen és mélyen.
Szerettem volna felolvadni az érintésében, az ízében, az illatában, a haját
borzoló szélben, a verejtéke sósságában, de egy másik, erőseb vágy
fényesebb, forróbb, határozottabb lánggal égett.
A mellkasának feszítettem a kezem, és óvatosan eltoltam magamtól.
– Rafe, te sosem éreztél semmit ott mélyen legbelül? Nem hallottál egy
suttogó hangot, amelyre minden észérv ellenére hallgatnod kellett?
A szeméből eltűnt a gyengéd fény.
– Nem fogom megváltoztatni a döntésemet, Lia. Kérlek, bízz bennem!
Egyelőre nem mész vissza. Talán később, ha már biztonságos.
Álltam a pillantását, remélve, hogy meglátja a sürgetést az enyémben.
– Soha nem lesz biztonságos, Rafe. Ennél csak rosszabb lesz.
Hátralépett, sóhajtott. Az egész tartása türelmetlenséget sugárzott.
– És azt hiszed, ezt biztosra veheted, egy ősi szöveg miatt?
– Igaz, Rafe. Minden szava igaz.
– Honnan tudhatnád? Nem vagy tudós. Az is lehet, hogy rosszul
fordítottad le.
Keményfejű kételkedése elvágta türelmem utolsó fonalát is. Itt már nem
lesz magyarázkodás vagy megalázkodás.
– Végeztünk.
– Lia…
– Kifelé! – kiáltottam, és ellöktem. Hátratántorodott, döbbenten nézett
rám.
– Te most kidobsz engem?
 – Nem. Nem hiszem, hogy lehetséges téged kidobni. Végül is te vagy
Jaxon király, és te döntöd el, ki megy és ki jön. Legalábbis így hallottam. De
azt javaslom, hogy távozz, mielőtt más módot találok, hogy megszabaduljak
tőled. – Azzal az oldalamon, a tokjában rejlő tőrre tettem a kezem.
Rafe arcát tiszta, vörös düh öntötte el. Megfordult és kiviharzott, közben
csaknem letépte a függönyt a bejáratról.
Majd meglátjuk, ki tér előbb észhez.

Másnap kora reggel Rathbone asszony jelent meg a sátramnál Adeline és

Vilah társaságában. A kíváncsi Hague asszony is elkísérte őket, bár
korábban sosem tette. Magamban sóhajtottam. Igen, a tisztek és a
feleségeik is hallották a csúf veszekedést, és biztos, hogy Hague asszony
további szaftos részletekre vágyik, még akkor is, ha a látogatás hivatalos
oka az volt, hogy behozzák az esti bálra választott ruhámhoz illő
kiegészítőket. Adeline egy zafírokkal kirakott, ezüst láncövet emelt fel, és
ismét elcsodálkoztam az extravagancián, különösen itt, egy mindentől távol
eső helyőrségben.
Következőnek Vilah egy ékköves ezüst vállvértet tett elém, amelyet
finom mívű vésett minták díszítettek.
– Mondják csak, a dalbrecki nők valaha is valóban csatában viselték
ezeket?
– Ó, igen! – vágta rá Vilah. – Ezért képezik a hagyományos viselet
részét. Marabella nagyszerű harcos volt, mielőtt királynő lett belőle.
– De ez sok száz évvel ezelőtt történt – tette hozzá Hague asszony, és
ellenérzése jeléül felvonta a szemöldökét. – A hölgyeink és királynőink
többé nem háborúznak. Immár szükségtelen.
Nagy volt a kísértés, hogy kimondjam: ne légy benne olyan biztos.
Rathbone asszony még egyszer számba vette az asztalra kirakott
holmikat, majd kijelentette:
– Korán itt leszünk, hogy segítsünk az öltözködésben.
– És a frizuráját is megcsináljuk! – tette hozzá Adeline.
– Ezüstzsinórral! – csapta össze a tenyerét várakozásteljesen Vilah.
 Hallottam a hangjukban az erőltetett izgalmat, mintha el akarnák törölni
az előző esti vita sötét emlékét.
– Önöket is épp eléggé lefoglalja majd a készülődés – válaszoltam. –
Egyedül is fel tudok öltözni.
– Igazán? – kétkedett Hague asszony. – Odahaza, Morrighanben így
csinálták? Senki nem volt, aki kiszolgálja? – Az ajka szánakozón húzódott fel.
– Igen – sóhajtottam. – Mi, morrighaniek, teljesen barbárok vagyunk.
Csoda, hogy a királyuknak egyáltalán eszébe jutott a házasság egy
magunkfajtával.
Hague asszony zavartan lehunyta a szemét, és halk bocsánatkéréssel
távozott, mondván, hogy sok a dolga, de a sértésért nem kért elnézést.
Talán most, hogy a király maga sértegetett, úgy érezte, ő is megteheti.

Nem sokkal később hat őr érkezett a sátramhoz. Percy, a vezetőjük a

tudomásomra hozta, hogy ők lesznek az aznapi kísérőim. Vagyis Rafe így
gondolja, hogy szabadon jár-kelhetek? Hat őr, még a Marabella falai között
is. Eszembe jutott, hogy ezt dicséretként kellene felfognom, hiszen a jelek
szerint Rafe többre tartja a képességimet, mint beismeri. Azonnal
eldöntöttem, hogy ma nagyon sok helyre kell eljutnom, nemcsak azért, hogy
az egész helyőrség kiélvezhesse a nyomomban loholó hat őr látványát,
hanem azért is, mert így vagy úgy, de elmegyek, és ki kellett dolgoznom a
részleteket.
Először az alsó futtatóhoz sétáltam, hogy szemügyre vegyem a vendai
lovakat, amelyek most szintén a király birtokába kerültek. Kifigyeltem az
alsó kaput, ahol beeresztették és kiterelték a lovakat. Erős őrség védte.
Azon nem jutunk át – de így már legalább azt tudtam, hol vannak a hátasok
és a szerszámok. A többit később kitalálom.
Következőnek a szakács kamrájához mentem, akit nem tett épp boldoggá
a szaglászásom. Azt mondta, örömmel küldet valamit a sátramba. Eljátszottam,
hogy nem tudom, mit szeretnék, és végignéztem a polcokat meg a hűvös
pincét. Sajnos csaknem mindent hatalmas zsákokban vagy bödönökben
tartottak. Végül fogtam egy edényt, beleszórtam több marék fenyőmagot,
kemény, szódás kenyérlepényeket, és némi édes aszalt fügét. A szakács
értetlenül nézte, miket válogatok össze, végül a hasamra pillantott.
Szégyenlősen mosolyogtam, és hagytam, hadd vonja le a következtetéseket
saját maga.
Ez után az orvos barakkjához sétáltam, hogy beszéljek vele. Kaden és
Eben tisztálkodni ment, de az orvos épp Griz sebét vizsgálta. Meg is
mutatta, hogy a hús a legtöbb ponton összeforrt, egy helyen azonban
lassabban gyógyult; azt mondta, biztos benne, hogy az is rendbe jön, majd
szigorú pillantást vetett Grizre.
– Egy kicsit több pihenéssel.
Griz felháborodottan erősködött, hogy már jól van.
– De nem leszel jól, ha a nehéz nyergeket emelgeted naponta kétszer –
közöltem. – Vagy, az istenek mentsenek, ha meg kellene lendítened a
kardodat.
Griz rám mosolygott, a szemében a bajkeverés öröme csillogott.
– Pontosan hol szeretnéd, hogy meglendítsem?
Összeszorult a gyomrom. Hallotta a veszekedésünket, ami azt jelentette,
hogy az ebédlőben mindenki tanúja volt. Kaden bizonyosan ragyog a
boldogságtól az új fejlemény miatt.
Amikor azonban később találkoztam vele a gyakorlótéren, a
tekintetében nem láttam mást, csak aggodalmat.
Vendai nyelven szólalt meg, hogy az őrök ne értsék.
– Jól vagy? – kérdezte. Biccentettem, próbálva figyelmen kívül hagyni a
torkomban újra dagadó gombócot.
– És Rafe sípcsontja? – tudakolta vigyorogva.
Tudtam, hogy csak oldani akarja a feszültséget, és hálás voltam érte.
– Egyelőre egészben, de az ügynek még nincs vége.
– Nem is gondoltam.
A belém vetett bizalma hűvös víz volt kiszáradt torkomra. Szerettem
volna megölelni, de ezzel csak még árgusabb figyelmet idéztem volna a
fejére. Az őröket már így is idegesítette a beszélgetés, amelyet nem értettek,
mintha összeesküvést gyanítottak volna – nem is ok nélkül. Közelebb
léptem Kadenhez, és odasúgtam neki pár szót, ami igazán megalapozhatta
az aggodalmukat.
 – Amikor nekivágunk, Ebennek itt kell maradnia Grizzel. Csak ketten
leszünk, és Malich még szabadon van. Ellenünk szólnak az esélyek?
– Ha azért küldték volna, hogy öljön meg téged, a többiekkel együtt lett
volna az Óriások Völgyében. Szerintem úton van Civica felé egy üzenettel.
– A halálhíremmel?
– A szökésed hírével. Nem fognak addig holtnak hirdetni, amíg nincs
meg a tetemed, és pontosan tudják, merre indultál.
Ami azt jelentette, hogy a kancellár és összeesküvő társai várni fognak.
Alighanem a városba vezető összes utat megfigyelik. Többé nem
számíthatok a meglepetés erejére. Nem akartam, hogy még valami
nehezebbé váljon, mint már amúgy is volt.
A szemem sarkából megláttam, hogy Tavish és Orrin közeledik egymás
mellett; aztán elváltak egymástól, és megálltak a két oldalamon.
– Azért jöttünk, hogy leváltsuk az őröket, fenség – köszöntött Tavish,
gyilkos pillantást vetve Kadenre.
– Elmehettek, Percy – intett Orrin, mintha elhessegetné. – Az ezredes kéret
benneteket az irodájába. Induljatok.
Tavish tiszteletteljesen biccentett felém.
– A nap hátralévő részére mi leszünk a kísérőid.
– Kinek a parancsára? – kérdeztem.
– A sajátunkra – mosolygott Tavish.
Sem ő, sem Orrin nem beszélt vendai nyelven, úgyhogy még gyorsan
odasúgtam pár szót Kadennek.
– Később hosszabban beszélünk. Készleteket kell gyűjtenünk.
Tavish megköszörülte a torkát.
– Jeb hamarosan csatlakozik hozzánk.
Az üzenet egyértelmű volt: Jeb jól beszélte a vendait. Sóhajtottam. Ez több
volt, mint hűség a király felé – ez hűség volt a barátjuk felé.
 HARMINCHARMADIK FEJEZET

A morrighani sereget századokkal azelőtt szervezték meg, hogy a többi

ország egyáltalán letette volna a saját alapkövét. Ez megint egy olyan részlet
volt, amelyre a szent szövegek különös hangsúlyt fektettek – hogy a Szent
Őrzők, a vad harcosok, akik elkísérték Morrighant a vadonon átvezető
útján, páratlan erővel bírtak, vasakaratukat egyenesen a menny erői
hagyományozták rájuk, hogy biztosítsák a kiválasztott Fennmaradottak
túlélését.
Aldrid, aki Morrighan férje lett, és a királyság tisztelt alapító atyja, az
Őrzők egyike volt. Az ő harcos vére folyik mindannyiunkban. A citadella
tróntermében még a Szent Őrzők néhány kardja is ki volt állítva, hogy
mindenkit emlékeztessen a nagyságunkra, és arra, hogy mi vagyunk az
istenek felkentjei.
A történelem során a morrighani sereg hatalmas maradt, a katonái bátrak
és nemesek. Azonban ahogy a helyőrség falán kiválasztott kilátópontomról a
gyakorlatozó dalbrecki egységeket néztem, döbbenten láttam, milyen
ijesztően pontosak. Az alabárdjaikat fenyegető időzítéssel csapták össze, a
pajzsaik úgy simultak egymáshoz, mintha begyakorlott táncot járnának.
Minden gondosan megtervezett lépéssor önbizalmat árasztott. Félelmet
keltő hatalom áradt belőlük. Ilyen erőt és fegyelmet még sehol sem láttam.
Megértettem, miért hisznek a saját erejükben. Azonban nem látták, amit én
– a létszámot.
Még egy negyvenezres sereg sem állhat ellen Venda rettenetes
hatalmasságának. Miután Morrighan elesik, Dalbreck lesz a következő.
A tekintetem a seregek széles sorai fölé emelkedett Az égen a holdsarló
osztozott a lenyugvó nappal. Még egy nap telt el. Még kevesebb maradt. Az
idő előrehaladt, körbefordult, megismétlődött. Újabb pusztítás készülődött,
mint egy összetekeredett mérgeskígyó, amely felébredvén kész lecsapni.
Egyre közeledett, és a Morrighanben rejtőző erők a legalattomosabb módon
segítették – belülről. Hatalommal táplálták, amely végül mindannyiunk veszte
lesz.
Kell hogy legyen valamilyen mód.
A Jezeliának nevezett élete lesz az áldozat a ti mentségetek
reményéért.
Egy másik mód.
Venda szavaival birkóztam magamban. Áldozzam fel az életemet, csupán
a reményért? Ennél többet szerettem volna – bizonyosságot. De a remény is
valami, és akármilyen bizonytalan, csak ezt tudtam felajánlani Natiyának és
olyan sok másnak is. Ezt még Rafe sem vehette el. Mint a történetek,
amelyekkel Gaudrel táplálta Morrighant, a remény is megtölti az üres
gyomrot.
Jeb szakította meg a gondolataimat, mondván, itt az ideje, hogy
készülődjünk a bálra. Tavish és Orrin néhány lépéssel mögöttünk maradtak,
és kíváncsian figyeltek. Kipillantottam a gyakorlótérre. A katonák eltűntek;
az égen már megjelentek a csillagok.
Orrin megmoccant, beleszimatolt a levegőbe, de mind arra vártak, hogy
én induljak el. Ők hárman tiszteletteljes távolból követtek egész nap,
ügyesen láthatatlanná válva, mint a Sanctumban is, ám mégis állandóan a
nyomomban maradtak, állandóan figyeltek.
Hiába állították, nem a saját ötletük volt, hogy beálljanak mellém
kísérőnek. Biztosra vettem, hogy Rafe utasítására történt. Így próbált
megszabadulni a kellemetlen érzéstől, hogy egy díszszemlényi névtelen
katonát akasztott rám. Tudta: őket, hármukat kedvelem – ha nem is régóta
ismertem őket, sok mindenen mentünk át együtt. A közös találkozás a
halállal elmélyíti a kapcsolatokat és elnyújtja az időt.
Az arcukat fürkésztem. Nem, nem őrök. A szemükben a barátok
aggodalmát láttam, afelől azonban nem volt kétségem, hogy ha felnyergelnék
egy lovat, hogy elinduljak, megváltoznának. Megállítanának. A barátság
látszata mögött is csak rab maradtam.
Felnyaláboltam a szoknyáimat, és leléptem a falról. Most éreztem meg a
levegőben úszó sülthúsillatot, aztán eszembe jutott, hogy korábban láttam,
amint az alsó téren lampionokat akasztanak fel, nyitott sátrat állítanak a
főasztalnak, selyemszalagokat húznak ki oszlopok között – készülődtek a
bálra, amelyet csaknem mindenki izgatottan várt. Jeb mellém lépett, Tavish
és Orrin a nyomunkban maradt.
Jeb az ingét igazgatta. Kisimította az ujját. Megrántotta a gallérját.
– Mondd ki, Jeb – szólaltam meg –, mielőtt kilyukasztod az ingedet.
– Veszélyben van a trónja – bökte ki, mintha egy barátjáért könyörögne.
Tavish és Orrin felmordult; egyértelműen nem örültek, amiért Jeb képtelen
volt tartani a száját.
– A kormányzati veszekedések miatt? – forgattam a szemem; a hír nem
tett rám nagy hatást. – Újat is tudsz mondani?
– Nem a kormányzat. Az egyik tábornoka benyújtotta a trónigényét.
Államcsíny? Lelassítottam a lépéseimet.
– Vagyis a dalbrecki udvarban is akadnak árulók?
– A tábornok nem áruló. Jogában áll a dolog. Azt állítja, hogy Jaxon
herceg lemondott, holott mindenki tudja, hogy ez nem igaz.
Megálltam, és szembefordultam Jebbel.
– Az egyszerű távollétét lemondásként értelmezik?
– A legtöbben nem, de fel lehet úgy is fogni, különösen, hogy a tábornok
még erősebb kifejezésekkel is dobálózik, mint „dezertálás”. A herceg
hónapokra eltűnt.
A bosszúságom újra fellobbant.
– Ezt Rafe miért nem mondta el nekem?
– Mindkét ezredes azt tanácsolta neki, hogy ne mondja el senkinek. Az
ellentétek kétségeket szülnek.
Én nem voltam senki – ugyanakkor Rafe talán csak nem akarta, hogy
mindenekelőtt én is kétkedni kezdjek benne.
– Most, hogy a tábornok tudja, hogy Rafe életben van, bizonyára felhagy
a mesterkedéseivel.
Jeb megrázta a fejét.
– Egy tábornok, aki belekóstolt a hatalomba? Az étvágya mostanra
alighanem úgy megnőtt, hogy mindent felzabálna, amit lát. Azonban a
seregek túlnyomó többsége Rafe-et támogatja. Az iránta való tiszteletük
csak növekedett. Valószínűleg nem lesz nehéz elfojtani az ellenállást, ha
visszaér a palotába, de addig csak egy újabb gond a vállán.
 – És ennek elfogadhatóvá kellene tennie a tegnap esti viselkedését?
– Nem elfogadhatóvá tennie – szólalt meg Tavish hátulról. – Csak
megmagyarázni, és teljesebb képet adni neked.
Szembefordultam vele.
– Olyan teljeset, mint amit te adtál neki, amikor megláttad, hogy Kaden a
kezemet fogja? Talán minden dalbreckinek meg kellene bizonyosodnia,
hogy az információi pontosak, mielőtt rohanvást továbbadnák őket a
többieknek!
Tavish bólintott, elismerve bűnösségét.
– Hibát követtem el, amiért a bocsánatodat kérem. Csak azt jelentettem,
amit látni véltem. A trónigényről szóló hírek azonban egyenesen a
kormányzat köreiből erednek. Ez nem tévedés.
– Vagyis Dalbreckben van egy trónbitorló. Ennek meg kellene ingatnia az
elhatározásomat? Dalbreck gondjai miért annyival fontosabbak, mint
Morrighanéi? A komizár dühöngése mellett a ti tábornokotok nyivákoló
kiscica!
Elfogyott a türelmem. A sürgetés, a sok-sok mérföld, amely elválasztott
Morrighantől, a kísértés, hogy mondjak igent, amikor a fejemben a nem
visszhangzott, a szükséget szenvedő tömegek és a bennem tátongó,
hasonló üresség – mindez addig tépdeste az önbizalmamat, amíg az már
egy elpattanni kész, foszlott kötélre nem emlékeztetett. Az utolsó rántást
éppen Rafe-től kaptam. Ha az az ember, akit a világon a legjobban
szeretek, nem hisz nekem, hogyan hinne bárki más?
Szúrt a szemem. Visszapislogtam a gyengeségem jelét.
– Úgy vélem, Rafe helyzete éppen hogy erősíthetné benne az
együttérzést, hogy belássa, miért kell visszajutnom Morrighanbe. De úgy
tűnik, egy gondolatot sem szánt rá.
– Nem a fejével gondolkodik – válaszolta Tavish. – Hanem a szívével.
Aggódik a biztonságodért.
Ezek a szavak védtelen pontomon találtak el.
– Tavish, én nem vagyok tárgy, amelyet védeni kellene. Nem jobban,
mint őt. A döntések, amelyeket meghozok, és a kockázatok, amelyeket
vállalok, a sajátjaim.
Erre nem tudott mit mondani. Igazam volt.
 A sátramig kísértek. Percy és a többiek már vártak, hogy átvegyék
felettem az őrséget.
– Nemsokára találkozunk – köszönt el Jeb egy bizonytalan mosollyal. –
Az első táncnál.
– Az a királynak van fenntartva – emlékeztette Tavish.
Talán nem. Talán nem is lesz tánc egyáltalán. Legalábbis nem Rafe-fel és
velem egy párban. A királyok és a foglyok nem táncolnak együtt, legalábbis
egy olyan világban nem, amelynek én is része akartam lenni.

Kényelmes alsóingre vetkőzve hevertem el az ágyamon, hogy leírjam a

Venda-ének azon versszakait, amelyeket kitéptek a könyvből. Annyi év
után végre oda kerülnek a szavai, ahová szánta őket. A szakadt lap
hátoldalára préseltem össze a betűket.

A sajátjai árulják el,

megverik és megalázzák,
mégis felfedi a gonoszt,
mert a sokarcú sárkány
nem ismer határokat.

És meglehet, hosszan vártok,

de a kincs hatalmas:
a Jezeliának nevezett
élete lesz az áldozat
a ti mentségetek reményéért.

Minden szóra emlékeztem, amit Venda akkor a teraszon mondott, bár

először csak egy félmondat foglalta le az elmémet: a Jezeliának nevezett
élete lesz az áldozat. Most azonban egy másik sor is megragadta a
figyelmemet. Mégis felfedi a gonoszt.
Fel-alá jártattam az ujjaimat a könyv égett szélén, aztán a fűrészes
szakadásnyomon, amellyel megkísérelték eltüntetni a szavakat.
 Mosolyogtam.
Valaki nagyon gyűlölt engem, vagy ami még jobb, félt tőlem, mert elhitte,
hogy felfedem majd.
Félelem. Düh. Kétségbeesés. Ezeket láttam az égett szegélyen, a szakadt
lapon. Megtalálom a módját, hogy tápláljam ezt a félelmet, mert tudtam,
hogy ugyan a kétségbeesés veszedelmessé teheti az embereket, de egyúttal
ostobává is. Az összeesküvés legmagasabb rangú szereplőinek felfedése
elkerülhetetlen. Ha fokozom a félelmüket, talán pánikba esnek, és elárulják,
mi van a kezükben.
Most, hogy Malich úton volt a rólam szóló hírekkel, már elvesztettem az
előnyt, amit a meglepetés jelentett. Megerősítik az állásaikat, és várnak rám
– kénytelen leszek ezt a tudást, legalább kis mértékben, az előnyömre
fordítani.
Félretettem a könyvet, felvertem a párnákat, és hanyatt dőltem rajtuk.
Azon töprengtem, hogyan vihetném ezt véghez anélkül, hogy felfedném
magamat. Legalább addig életben kell maradnom, amíg rájövök: a
kancelláron és az akadémikuson kívül ki van még benne az
összeesküvésben. Talán a megyésurak egyike? Ők korlátozott befolyással
bírtak, de ha szerencsém van, odaérek, mire a téli konklávé összeül. Vagy
más kormánytagok? Az őrkapitány? A kereskedelmi miniszter? A
vezértábornagy? Az időőrző mindig is ferde szemmel nézett rám, és
féltékenyen vigyázta az apám napirendjét. Vajon azért, hogy távol tartsa, ha
kell? A nyilvánvaló gondolatot elkerültem – magát apámat, aki kitűzte a
vérdíjat a fejemre. Ő sok minden volt, de nem a népe árulója. Semmit sem
nyert volna, ha összejátszik a komizárral, de mi van, ha nem jött rá, hogy
bábként mozgatják? Úgy tűnt, az a megoldás, ha átjutok az őt körülvevő
alattvalók sűrűjén, és közvetlenül vele beszélek, de ez is dilemmához
vezetett. Biztonságos lenne?
Belemarkoltam a mellém terített cobolyprém takaróba, az öklömbe
szorítottam a puhaságát. Az apám haragjával is szembe kell néznem.
Emlékeztem Walther szavaira: már eltelt egy hónap, és ő még mindig
üvölt, ha szóba kerülsz. Még az imádott Walther hercegnek is ki kellett
játszania apánkat, hogy segítsen nekem, amikor lefektette a hamis nyomokat
az utánam kutatóknak. Az azóta eltelt hónapok aligha csökkentették apám
haragját. Aláástam a tekintélyét, megaláztam. Vajon meghallgatna-e
egyáltalán bármit, amit mondhatnék, ha nincs egy szemernyi bizonyítékom
sem, amely alátámasztaná?
Ugyanolyan közellenségnek voltam bélyegezve Morrighanben, mint az
unokaöccse, akit felakasztatott. Bizonyíték híján a kancellár és az
akadémikus kiforgatná a szavaimat, hogy úgy tűnjön, gyáván igyekszem
kibújni a felelősség alól. Amikor legutóbb egy apró szúrást irányoztam a
kancellár felé, apám megdühödött, és a szobámba parancsolt. Ezúttal vajon
komolyabb, véglegesebb módszereket alkalmaznának, hogy
elhallgattassanak? A lehetőségek kibogozhatatlan kuszaságának gondolatára
elszorult a torkom. Előfordulhat, hogy mindenben tévedek? Rafe szerint
igen.
Egyedül a fivéreim lehettek a segítségemre, hogy egyről a kettőre jussak,
ám ők is fiatalok voltak, mint én, tizenkilenc és huszonegy évesek, és még
alacsony rangban szolgáltak a seregben. Ha azonban együtt fejtenek ki
nyomást az apánkra, talán rávehetik, hogy hallgasson meg. Ha pedig nem
hajlandó rá magától, talán segíthetnek, hogy erőszakosabb módszerekkel
vegyem rá. Most, hogy ennyi minden forgott kockán, immár semmit sem
éreztem túlzásnak.
Másféle zene kanyargott felém a lenti legelőről – a bál már tartott egy
ideje. Szép és sürgető dallam volt, ezer húr csengő párbeszéde, feleselő
kórus, szatén-érintésű, odavetett lánckesztyűk – a hangzás a mi
mandolinjainkra emlékeztetett, de mélyebb, bujább visszhangokkal. Jeb
fanache-nak nevezte, amikor megjelent értem; a csata táncának. Egyedül
küldtem vissza, mondván, hogy még nem vagyok egészen készen. Amint
távozott, közöltem az őreimmel, hogy egyáltalán nem megyek, és javasoltam
nekik, hogy eredjenek, és érezzék jól magukat. Ünnepélyes esküt tettem,
hogy nem fogom elhagyni a sátrat. Két ujjamat megcsókoltam és az égre
emeltem, mint az ígéretem őszinte bizonyítékát – aztán némán kértem az
isteneket, bocsássák meg az apró hazugságomat –, de az istentelen fajankók
nem hajlottak a szóra, még akkor sem, amikor megjegyeztem, milyen finoman
illatoznak a sültek, bár a szemük csillogott a szopós malacok gondolatára.
A korábban elhozott fenyőmagokat rágcsáltam, amikor meghallottam,
hogy a sátor bejáratánál megcsendülnek az alabárdok. A függöny
félrehúzódott. Rafe lépett be, teljes, elegáns díszben. Fekete kabátján
rangjához illő arany zsinórfonatokat viselt, a haját hátrafésülte, a
járomcsontján a szabadban eltöltött nap pírja látszott. Mélykék szeme
szikrát szórt sötét szemöldöke alatt; hullámokban áradt belőle a harag. Úgy
nézett rám, mintha még egy fejet növesztettem volna.
– Mit képzelsz, mit csinálsz? – mordult rám összeszorított fogai között,
és a melegség, amely fellobbant a mellkasomban, amikor belépett, egyszerre
hideg kővé zsugorodott a gyomromban. A mellettem álló tálkára néztem, és
megvontam a vállamat.
– Fenyőmagot eszem? Ez talán ellenkezik a foglyokra vonatkozó
szabályokkal?
Rafe felmérte szegényes öltözékemet, és bár lehetetlennek gondoltam
volna, az álla még jobban megfeszült. Megfordult, körülpillantott, amíg a
tekintete meg nem akadt az éjfélkék ruhán, amelyet Vilah az öltözőparavánra
terített. Három lépéssel átszelte a sátrat, lekapta onnan, és hozzám vágta.
Gyűrött kupacként esett az ölembe.
– Négyszáz katona várakozik odalent, mind veled akar találkozni! –
döfött az ujjával a sátor bejárata felé. – Te vagy a díszvendég. Hacsak nem
akarod, hogy mindenki Hague századoshoz hasonló véleménnyel legyen
rólad, azt javaslom, öltözz, és tedd meg azt az apró erőfeszítést, hogy
megjelensz! – Nehéz léptekkel indult kifelé, aztán megfordult, és még egy
utolsó parancsot vágott hozzám. – És ha úgy döntesz, hogy kijössz, ne
mondd ki még egyszer azt a szót, hogy fogoly!
Azzal eltűnt.
Dermedten ültem az ágyamon. Amikor belépett, az első gondolatom az
volt: úgy néz ki, mint egy isten. Most már nem így gondoltam.
Ha úgy döntesz?
Megfogtam a tőrömet, és fohászkodtam, hogy Adeline elnézze a
kölcsönruhán véghezvitt változtatásaimat, és Vilah megbocsássa, hogy
lefeszítettem egy hosszabb láncdarabot a páncélövéből. Részt veszek a
bálon, ahogy Rafe kérte – de akként, aki vagyok, nem akként, akivé ő
akar tenni.
 HARMINCNEGYEDIK FEJEZET

RAFE

Nekidőltem a karám korlátjának, ahová a bál fáklyáinak fénye már nem

jutott el, és a földre meredtem.
Halk léptek álltak meg mellettem. Nem pillantottam fel, nem szólaltam
meg. Úgy tűnt, akárhányszor kinyitom a számat, ostobaságok jönnek ki
rajta. Hogyan fogok elvezetni egy egész királyságot, ha még Liát sem tudom
meggyőzni anélkül, hogy elveszíteném a türelmemet?
– Jön?
Megráztam a fejem, és lehunytam a szemem.
– Nem tudom. Valószínűleg nem, azok után, hogy…
Nem fejeztem be. Sven anélkül is megértheti, hogy végigmennék az
összes részleten. Nem akartam felidézni mindent, amit mondtam. Sehová
sem vezetett. Fogalmam sem volt, mit tegyek.
– Még mindig eltökélten vissza akar menni?
Biccentettem. Ahányszor eszembe jutott a gondolat, elkapott a rettegés.
Újabb lépések. Tavish és Jeb lépett mellém, és szintén nekidőlt a
korlátnak. Jeb felém nyújtott egy korsó sört. Elfogadtam, és az egyik
oszlopra tettem, nem lévén szomjas.
– Én sem engedném vissza – jelentette ki végül Tavish. – Megértjük a
helyzetedet, ha ez segít.
Jeb egyetértőn motyogott valamit.
Nem segített. Nem számított, hányan értenek velem egyet, ha Lia nincs
köztük. Ő éppolyan biztos volt benne, hogy mennie kell, mint én, hogy nem
ereszthetem. Arra gondoltam, amikor ráakadtam félholtan a folyóparton, és
az órákra, amíg a hóban gázolva cipeltem, az alkalmakra, amikor az
ajkamat az ajkához nyomva bizonyosodtam meg róla, hogy még lélegzik – a
lépésekre, a mérföldekre, miközben az járt az eszemben, hogy ha
megválaszoltam volna az üzenetét, ha tiszteletben tartottam volna ezt az
egyszerű kérést. Most azonban nem egy egyszerű kérésről volt szó. Ez más
volt. Egyenesen a veszélybe akart indulni, ráadásul Kaden társaságában.
Megfogtam a korsót, és kiittam, majd úgy vágtam vissza az oszlopra,
hogy csattant.
– Ti ketten ellenkező célokat szolgáltok – közölte Sven; a korlátnak
dőlve tanulmányozott engem. – Mi volt az, ami legelőször megragadta benne
a figyelmedet?
Megráztam a fejem. Mit számít ez?
– Nem tudom – töröltem bele a számat a ruhaujjamba.
– Kellett, hogy legyen valami.
Valami. Visszagondoltam a percre, amikor beléptem a fogadóba.
– Talán amikor először megláttam, és…
Hirtelen felbukkant egy másik emlék. Nem. Jóval korábban történt. Még
mielőtt megpillantottam volna. Az üzenet. A merészség. A hang, amely
elvárja, hogy meghallgassák. Ugyanaz, ami most dühített, akkor lenyűgözött.
Csakhogy nem is ez volt, ami megragadta a képzeletemet. Aznap történt,
amikor faképnél hagyott az oltár előtt. Aznap, amikor egy tizenhét éves
lány elég bátornak bizonyult, hogy fityiszt mutasson mindkettőnk
királyságának. Egy hatalmas visszautasítás – mert valami másban hitt, valami
mást akart. Ez volt, ami megragadott benne.
A bátorsága.
Svenre néztem. Úgy figyelt, mintha látná a tekintetemben a ki nem
mondott szavakat. Mintha ló lennék, amelyet a saját maga által
összemocskolt itatóhoz kényszerítenek.
– Nem számít. – Felkaptam az üres korsót a korlátról, és visszaindultam
a bálba, ám mindvégig éreztem a hátamon Sven szúrós tekintetét.

Azia századossal táncolt, amikor visszatértem a főasztalhoz. Mosolygott;

láthatóan élvezte Azia társaságát, aki hasonlóképpen élvezte az övét.
Következőnek egy újoncnak nyújtotta a kezét, aki nem lehetett több tizenöt
évesnél, és képtelen volt elrejteni a rajongását: az arcára nevetséges vigyor
terült. Aztán újabb és újabb katonák következtek. Láttam, hogy a tánctér
szélén néhányan Lia meztelen vállát nézik – a kavah tisztán kirajzolódott.
Levágta a ruha egyik ujját, és egy darabot a vállrészből is, hogy
megmutathassa. Kétségkívül nekem szánta az üzenetet. A morrighani inda a
dalbrecki oroszlán mancsára csavarodott, fogva tartotta. Mennyire másként
láttam most már ezt a képet!
És akkor észrevettem a csontokat.
Az ujjaim begörbültek. Azt hittem, ezt a nyomorúságos szokást magunk
mögött hagytuk Vendával együtt.
El nem tudtam képzelni, mikor szerzett ennyi csontot, de most ott lógtak
elegáns bársonyruháján, egy hosszú láncon, ki-kipördülve, mint egy
szétesett csontváz, ahogy Lia táncolt. Lia kerülte a pillantásomat, de tudtam,
érzi a jelenlétemet. Valahányszor megállt a táncok között, mosolyogva
érintette meg azt a szörnyűséget, mintha olyan értékes lenne, mint egy
ékköves aranyöv.
Újra felzendült a farache. Néztem, ahogy Lia Orrinnal járja, felé topog,
aztán visszavonul. Köröztek, összecsapták a tenyerüket a fejük felett –
hangja végigzengett a téren, visszaverődött a magas falakról. Orrin
kacagott; észre sem vette, miként figyelem Lia manővereit, és én azon
csodálkoztam, hogyan tud a bajtársam ilyen tökéletesen a jelenben élni.
Akár táncolt, főzött, vagy az íját feszítette meg a gyilkos lövéshez, mindig
csak a pillanat számított. Talán éppen ez tette ilyen ügyes, félelmet nem
ismerő íjásszá. Én nem engedhettem meg magamnak, hogy csupán egyetlen
pillanatban éljek. Nekem száz töredékmásodpercet kellett összefognom,
amelyekben a jövőnk egyensúlya rejlett. Immár más fényben láttam az
apámat – az anyámat is – és a döntéseket, amelyeket meg kellett hozniuk.
Néha a nagyobb jó érdekében elkerülhetetlenül fel kellett áldozniuk
valamit, amit el akartak érni.
A táncosok sora jobbra lépett, a sor végén kieső fél visszaperdült az
elejére, a másik oldalra. Lia Kadennel került szembe. Olyan erősen
összpontosítottam Liára, hogy észre sem vettem, mikor állt be a sorba
Kaden. Összecsattant a tenyerük, és ahogy fordultak, láttam, hogy néhány
szót váltanak. Csak néhány szót. Lia Orrinnal is beszélt – ám ezek a
hallhatatlan szavak belülről perzseltek.
– Felség?
Vilah meglepett. Kiegyenesítettem görbe hátamat. Vilah pukedlizett, barna
arca melegebb árnyalatra pirult, és felém nyújtotta a kezét.
– Egész este nem táncolt. Megtisztelne?
Elfogadtam a kezét, igyekezvén lerázni zavartságomat, és felálltam.
– Elnézést kérek. Én…
– Elfoglalt. Tudom.
Ahelyett, hogy a tánctérre vezetett volna, a többiekhez vitt, de nem a sor
végére állt be, hanem Lia jobbjára. Vonakodva álltam be vele szembe,
rájöttem, milyen könnyen megvezetett. Kérdő szemöldökfelvonásomra csak
mosolygott, aztán felém topogva jelezte, hogy indul a tánc. Visszatopogtam.
Köröztünk, összecsaptuk a tenyerünket, és pillanatok múlva már lépni is
kellett tovább, jobb felé – egy másik partnerhez.
Lia állt velem szemben. Rövid biccentéssel üdvözölt. Ugyanúgy
viszonoztam. A többi táncospár már megindult egymás felé; igyekeztünk, hogy
tartsuk a ritmust. Lia előretopogott, én hátra. Amikor rám került a sor, hogy
előrelépjek, ő nem hátrált el.
– Elfáradtál? – kérdeztem.
– Dehogy. Egyszerűen csak nem kedvelem ezt a lépést.
Megkerültük egymást, a hátunk összeért.
– Köszönöm, hogy eljöttél – mondtam neki a vállam felett.
Lia felhorkant.
Figyelmeztettem magam, hogy ne beszéljek.
Amikor utoljára csattant össze a tenyerünk – éppen, amikor a kezünk
összeért –, a zene váltott. Az ammarra csendült fel, a szeretők éjféli tánca.
Vilah összebeszélt valakivel. Megszorítottam Lia kezét, lassan leeresztettem
az oldalam mellé. A másik kezem a derekára siklott, és ahogy a tánc
diktálta, közelebb húztam magamhoz. Éreztem a háta feszülését, de nem
eresztettem el. Belélegeztem a haja illatát, kiélveztem lágy ujjainak tapintását.
– Nem ismerem ezt a táncot – suttogta.
– Hadd mutassam meg – súgtam vissza.
A halántékához simítottam az arcomat, aztán a csípőjét az enyémhez
szorítva hátradöntöttem, majd oldalra, és amikor körbefordultunk, újra
felemeltem.
Elernyedtek a hátizmai, ellazult a karomban. Úgy tűnt, az éjszaka még
inkább elsötétül, a zene eltávolodik. Bár a levegő hűvös volt, Lia bőrét
forrónak éreztem. Kerestem a szavakat, mit mondhatnék – valami olyasmit,
ami nem fordítja a beszélgetésünket olyan témák felé, amiket inkább
elkerülnék.
– Lia – suttogtam a fülébe. Csak ennyit bírtam kimondani, bár a
fejemben más szavak kavarogtak. Mesélni akartam neki Dalbreckről, az
ország szépségéről, a csodáiról, az emberekről, akik szeretettel fogadnák,
mindarról, amin elámulna, de tudtam, akármit mondanék, az csak Morrighan
felé hajtaná a gondolatait, az enyémeket pedig az árulókra és a hurokra,
amely ott várja.
A zene lassult. Lia felemelte a fejét a vállamról. Néhány pillanatig csak
felszínes lélegzetünk választotta el az ajkunkat, de aztán ismét megfeszült a
háta, és tudtam, egy sóhajnál sokkal több áll köztünk. Távolabb léptünk
egymástól; Lia tekintete az enyémet kutatta.
– Soha nem tervezted, hogy visszaviszel Morrighanbe, igaz?
Már nem tudtam hogyan csavarni a szót, hogy kitérjek.
– Nem.
– Már azelőtt sem, hogy megtudtad a szüleid halálhírét. Mielőtt hallottál
volna az otthoni bajokról.
– Életben akartalak tartani, Lia. Azt mondtam, amiről úgy véltem, akkor
hallanod kellett. Reményt akartam adni neked.
– Van reményem, Rafe. Mindig is volt. Sosem kellett a te hazug
reményed.
Az arckifejezése nem árult el semmit, bár a szeme csillogott, de ennyi is
elég volt, hogy mindent kitépjen belőlem. Megfordult és elsétált, a csípőjén
csörögtek a csontok, a mancs és az inda vádlón nézett vissza rám a válláról.
 HARMINCÖTÖDIK FEJEZET

KADEN

Romok közepén álltam.

A fejemet forgattam. Hallgatóztam.
Valami volt ott.
Közeledett.
Éles vonítás hasított a levegőbe, de nem bírtam megmozdulni.
És akkor a világ megfordult körülöttem. Repültem, botladoztam,
elestem. Az ingem nyaka a torkomba vágott, mert valaki összemarkolta az
anyagot. Ez igaz volt, nem álom. Ösztönösen a késemért kaptam, ám az
természetesen nem volt a helyén. A szemem alkalmazkodott a sötéthez.
Rafe volt az: kirántott az ágyamból, és az ajtó felé vonszolt.
Kihajított a barakkból, nekivágott a falnak. Az éjjeli őrség félreállt,
hagyták, hadd szaggasson darabokra.
Rafe arca még a sötétben is izzott haragjában.
– Az istenek úgy segéljenek, ha csak egy ujjal is hozzáérsz, ha
visszarángatod abba az elátkozott országba, ha bármit teszel…
– Megtébolyodtál? – tudakoltam. – Az éjszaka közepe van! – A Rafe
szemében villámló dühnek nem volt semmi értelme. Semmit sem tettem. –
Sosem bántottam, és nem is hagynám…
– Egy órával hajnal után indulunk. Légy készen – morogta összeszorított
fogain át. Sört éreztem a leheletén, ám nem volt ittas. A szeme vadul,
fényesen csillogott, mint egy sebesült állaté.
– Azért keltettél fel, hogy ezt közöld? Eddig is tudtam, mikor indulunk.
Fenyegető pillantást vetett rám, de eleresztette az ingemet. Még egyszer
nekitaszított a falnak.
 – Hát most újra megtudtad.
Azzal elsétált. Összeszedtem magam. A tábor még aludt, ki-ki a maga
szállásán, és egy pillanatra átfutott a fejemen, hogy Rafe rémálmában tört-e
rám. A tekintetében nem csak düh szikrázott. Félelem is.
Griz és Eben dugta ki a fejét az ajtón, de még a szemüket sem bírták
kinyitni az álmosságtól. Az éjjeliőr előlépett. Ebent még mindig szoros őrizet
alatt tartották.
– Ez mi volt? – morogta Griz.
– Feküdjetek vissza – mondtam; meglöktem Eben vállát, mire
visszament. Griz meg én követtük, ám képtelen voltam visszaaludni. Egyre
azon gondolkodtam, mi válthatta ki Rafe támadását. Ha bármit teszel…
Mit gondolt, mit fogok tenni kétszáz katonával körülvéve a Dalbreckbe
vezető úton? Képzett voltam, néha vakmerő, ám nem hülye – különösen
olyankor nem, ha tudtam, milyen gondosan figyelnek engem is.
Megdörgöltem az állkapcsomat. Valamikor, miközben kirángatott az
ágyamból, még állon is vágott.

A hajnal fénye éppen csak megjelent a keleti horizonton. A távolban puha

tollpaplanként lebegett a talaj felett a pára, és még csendesebbé tette a
reggelt. Az egyetlen hang az én bakancsom surrogása volt a harmatos füvön.
Sikerült meglépnem az őreim elől, ha csak egy időre is. Ehhez a küldetéshez
nem akartam társakat.
Elértem a kereskedők kocsisorának végét, majdnem kint, a helyőrség
hátsó falánál, és megláttam a megperzselt carvachikat – és Natiyát.
Amikor összeakadt a pillantásunk, kést rántott. Tudtam, használni is
akarja. Csak néztem rá, azt sem tudtam, ugyanazt az embert látom-e. A
halk szavú, könnyű mosolyú lányból, aki régen saját kezűleg szőtt
ajándékokkal várt, vad ifjú nő lett, akit nem ismertem.
– Bemegyek Diharához. – közöltem vele. – Állj félre!
– Nem akar látni. Senki sem akar látni.
Nekem ugrott, a penge vakon vágott a levegőbe. Hátraugrottam, de
Natiya újra felém vetette magát.
 – Te kis…
A következő ugrásánál elkaptam a csuklóját, és megpördítettem, hogy
a kés a saját torkának feszüljön; a másik karommal szorosan magamhoz
húztam, hogy mozdulni se tudjon.
– Tényleg ezt akarod? – sziszegtem a fülébe.
– Gyűlöllek! – dühöngött. – Mindannyiótokat gyűlöllek!
Feneketlen utálata kioltott bennem valamit, amit pislákoló parázsként
őrizgettem – a hitet, hogy visszafordulhatok, hogy valamiképpen meg nem
történtté tehetem az elmúlt hónapokat. Natiya számára azonban én is az
ellenség egyike voltam, és soha nem is leszek más. Azok egyike, akik
megkötözték Liát, akik kényszerítették, hogy elhagyja a vagabund tábort;
azoké, akik felgyújtották a carvachiját, és felperzselték csendes életét.
– Engedd el – parancsolta Reena, aki akkor ért vissza, a kezében két
vödör vízzel. Lassan letette a vödröket, és hatalmasra nyílt, aggódó
szemmel nézett rám, mintha tényleg képes lennék elvágni Natiya nyakát. A
tűzrakóhely mellett heverő piszkavasra pillantott. Megráztam a fejemet.
– Reena, én soha…
– Mit akarsz? – kérdezte.
– Elmegyek a helyőrségi csapatokkal. Szeretnék még utoljára beszélni
Diharával.
– Mielőtt meghal – tette hozzá Natiya éles, vádló hangon.
Kiszedtem a kést az ujjai közül, és félretoltam. Reenára nézve kerestem a
szavakat, amelyekkel meggyőzhetem, hogy én nem voltam részese
mindannak, ami velük történt, csakhogy valójában részese voltam. A komizár
törvényei szerint éltem, még ha ez egy ideje már nem is volt így. Nem volt szó,
ami eltörölhette volna a bűnösségemet.
– Kérlek – suttogtam.
Reena elgondolkodva csücsörített, úgy mérlegelt. Még mindig
gyanakodott.
– Vannak jobb és rosszabb napjai – biccentett végül a carvachi felé. –
Lehet, hogy nem ismer meg.
Natiya kiköpött.
– Ha az istenek irgalmasok, nem fog.
Amikor becsuktam a carvachija ajtaját, először nem is láttam meg.
Besüppedt a gyűrött ágyneműk közé, mintha maga is egy kopott takaró
lenne, alig volt jelen. Mindazon évek alatt, amióta ismertem, mindig vagy
rokkát cipelt a hátán, vagy szarvast vágott, vagy az év vége táján sátrat
bontott és felcsavarta a szőnyegeket, hogy felkészüljön a déli útra. Sosem
láttam ilyennek, nem is számítottam rá. Úgy tűnt, Dihara mindannyiunkat
túlél. Most sérülékeny volt, mint a tollak, amelyeket régen a kézimunkáiba
szőtt.
Sajnálom, Dihara.
A törzséből ő volt a legidősebb. Hozzám hasonló rahtanok generációit
táplálta a táborában. Megértettem Natiya dühét. Ha nincs a támadás,
Dihara örökké élhetett volna.
Mintha csak megérezte volna a jelenlétemet, lassan kinyílt szürke szeme.
Először a saját lába apró dudorára nézett a takarók alatt, aztán felém
fordította a fejét, és meglepően tisztán pillantott rám.
– Te – közölte egyszerűen. A hangja gyenge volt, de azért a homloka
ráncba szaladt. – Már vártam, mikor jössz. És a nagydarab?
– Griz megsérült. Különben ő is itt lenne. – Az ágy mellé húztam egy
ülőkét, és letelepedtem rá. – Natiya és Reena nem voltak boldogok, amiért
itt látnak. Alig engedtek be.
Dihara mellkasa egy erőltetett sóhajjal megemelkedett.
– Csak félnek. Azt gondolták, nincs ellenségük. De mindannyiunknak
akadnak a végén. – Rám hunyorított. – Megvan még minden fogad?
Rámeredtem: azt hittem, véget ért a tiszta időszaka, de aztán eszembe
jutott Natiya áldása, amivel Liát búcsúztatta, amikor elhagytuk a vagabund
tábort. A lovad felverte kövek üssék ki az ellenséged fogait. Meglehet,
Dihara teste felmondta a szolgálatot, de az elméjében még mindig egy
világnyi emléket őrzött.
– Egyelőre igen – feleltem.
– Akkor te nem vagy a hercegnő ellensége. A miénk sem. –
Lecsukódott a szeme, a hangja még halkabbá vált. – De most el kell
döntened, mi vagy.
 Azzal ismét elaludt. Úgy gondoltam, már két különböző világban jár
egyszerre, talán a kettő között, nagyon hasonlóan énhozzám.
– Igyekszem – suttogtam. Megcsókoltam a kezét, és búcsút mondtam
neki.
Tudtam, ha újra látom, az már nem ebben a világban lesz.
 HARMINCHATODIK FEJEZET

Azt mondták, várjak.

Maga a király fog a karavánhoz kísérni. Még a sátramat vigyázó őröket
is elküldték, ami gyanakvással töltött el. Csel volna? Valami nem volt
rendjén.
Rafe nem jött. A késedelem percei óráknak tűntek. Túl sok időm maradt
gondolkodni. A táncunk után eltűnt a bálról. Láttam, ahogy hosszú léptei
átviszik a futtató íves kapuján a fenti udvarra, és elnyeli a sötét. Nem tért
vissza, és furcsa módon azon kaptam magam, hogy aggódom miatta. Hová
ment, amikor ez a bál olyan nevetségesen fontos volt a számára? Aztán
mérges lettem magamra az aggodalmam miatt, később pedig egyenesen
megdühödtem, amikor, már az ágyamban fekve, a gondolataim egyre
visszatértek a pillanathoz, amikor lágy ajka az arcomhoz ért. Téboly volt.
Kétségbeesett szükségem lett volna tőle valamire, amit nem tudott
megadni: a bizalmára. A hitetlensége a csontomig felsebzett. Az, hogy nem
törődött Morrighan jövőjével, még mélyebben. Akármit mondott, neki
csakis Dalbreck és a dalbrecki érdekek számítottak. Hogy lehet, hogy nem
látja: mindkét királyság túlélése a tét?
A bál végén Sven kísért vissza a szállásomra. A szokottnál
visszafogottabb volt, a sátor bejáratánál feszes meghajlással köszönt el.
– Tudod, hogy vissza kell mennie. A királyságának szüksége van rá.
– Jó éjt, Sven – válaszoltam kurtán. Nem kívántam több korteskedést
meghallgatni Rafe mellett. Arra vágytam, hogy egyszer végre valaki értem és
Morrighanért szólaljon fel.
– Van valami, amit tudnod kell – tette hozzá gyorsan, mielőtt beléptem
volna. Homlokráncolva megfordultam, magamban elkészültem egy újabb,
Rafe javára szóló beszédre, azonban Sven, mint aki zavarban van, lesütötte
a szemét.
 – Én voltam, aki felvetette a házasság gondolatát a királynak. És én
ültettem a fülébe a bogarat, hogy csaljuk ki a kikötőt.
– Te?
– Együtt a te egyik honfitársaddal – tette hozzá sietve, aztán szinte egy
lélegzettel hadarta el az egészet, mintha már nagyon régóta tartogatná. –
Évekkel ezelőtt, amikor a herceg tizennégy éves volt, kaptam egy levelet. Még
ő sem tud róla. Akkor érkezett, amikor a gyakorlótéren tanítottam a
kadétokat, és a morrighani királyság pecsétje volt rajta. Mondanom sem kell,
hogy felkeltette a figyelmemet. – Úgy vonta fel a szemöldökét, mintha
újraélné ugyanazt a meglepetést. – Sosem kaptam még közvetlen levelet
más királyságból, de egyértelmű volt, hogy valaki valamiképpen tisztában
van vele, milyen kapcsolat fűz a herceghez. Az archívumokért felelős
miniszter küldte.
– A királyi akadémikus?
– Feltételezhetően. Vagy valaki a hivatalából. A levél írója eljegyzést
javasolt az ifjú herceg és Arabella hercegnő között. A hercegnőt a
megegyezést követően azonnali hatállyal Dalbreckbe küldték volna, hogy ott
neveljék és készítsék fel a feladatára, a palotában. Az egyetlen kikötésük az
volt, hogy a hivatalos felkérésnek Dalbreckből kell érkeznie. Azt is kérték,
hogy semmisítsem meg a levelet. Hatalmas összeget ígértek, ha teljesítem a
kérést. Az egész dolog nevetségesnek tűnt. Tűzre vetettem a levelet. Azt
gondoltam, valaki a saját csapatomból szórakozik velem, de a pecsét
eredetinek tűnt, és nem tagadhattam a sürgető hangnemet. Volt valami
aggasztó a sorokban, amit nem tudtam volna szavakba foglalni. Mégis
hetekig nem foglalkoztam vele, de amikor visszatértem a palotába, és
négyszemközt maradtam a királlyal, újra eszembe jutott. Csak hogy
megszabaduljak a gondolattól, felvetettem neki, hogy szövetséget köthetne
Morrighannel azáltal, hogy eljegyzi a hercegnőt az ifjú herceggel. Amikor
tiltakozott és elutasította a gondolatot, hozzátettem a kikötőt, hátha
meghozza a kedvét. Tudtam, hogy vágyik rá. Sosem gondoltam, hogy lesz is
belőle valami, és a király továbbra is elutasította az ötletet… amíg évekkel
később meg nem gondolta magát.
Az én gondolataim már eljutottak a levél tartalmától odáig, ki írhatta.
– Mondd, Sven, emlékszel a kézírásra?
 – Furcsa, de igen. Elegáns volt, tiszta, ahogy egy minisztertől várná az
ember, ugyanakkor díszes is.
– A díszítések aprólékosan ki voltak dolgozva?
– Igen, nagyon is – felelte hunyorítva, mintha még mindig látná maga
előtt. – Emlékszem, különösen tetszett az Ezredes E betűje. Mintha
szándékosan úgy formálták volna, hogy elnyerje a tetszésemet. Talán ez volt
az. Mintha mindenáron el akarták volna érni, hogy tovább olvassam,
kijátszva minden kártyájukat, még a hiúságomra is rájátszva.
Meglehet, hogy a királyi akadémikus küldte a levelet, de nem ő írta
meg. Anyám kézírása mindenkiétől eltérő volt – és lenyűgöző. Különösen,
ha hatást akart elérni vele.
Mióta folyt az összeesküvés, hogy megszabaduljanak tőlem? Ha Rafe
akkor tizennégy volt, én mindössze tizenkettő. Úgy véltem, a Venda-ének
ugyanabban az évben jutott az akadémikus birtokába. Felfedi a gonoszt.
Felfordult a gyomrom: meg kellett kapaszkodnom az egyik sátorrúdban.
Nem. Nem voltam hajlandó elhinni, hogy a saját anyám mindvégig
összejátszott az akadémikussal. Lehetetlen.
– Sajnálom, fenség. Tudom, hogy elszántad magad, hogy visszamenj, de
azt akartam, hogy tudd, a saját királyságodban is vannak, akik már régóta el
akartak onnan távolítani. Azt gondoltam, talán ez a tudat enyhíti majd a
Dalbreckbe menetellel kapcsolatos ellenérzéseidet. Ott szeretettel fogadnak.
Lepillantottam. Még mindig a régi levél járt a fejemben. Váratlan
szégyennel töltött el, hogy Svennek kellett a hírhozóvá válnia. Az ellenérzés
nem írta le, ami átzúdult rajtam.
– Közvetlenül hajnalhasadás után indulunk – tette hozzá. – Valaki jön
majd, hogy segítsen összeszedni a holmijaidat.
– Nincsenek holmijaim, Sven. Még a ruha is kölcsönzött, amit viselek.
Egyetlen nyeregtáskám van, és akármilyen nyomorult is lettem, azt még
elbírom egyedül is.
– Nem kétlem, fenség – válaszolta, és a hangja megtelt együttérzéssel. –
Azért még jönni fog valaki.
Ránéztem az ágyamra kikészített, várakozó nyeregtáskára. Csoda, hogy
ez megmaradt – hogy én megmaradtam. Az istenek fegyverezzék fel erővel,
acélozzák meg bátorsággal, és koronázzák meg az igazsággal. Anyám
fohászától elszorult a torkom. Vajon az ima segítette a túlélésemet? Volt-e
mögötte őszinte szív, amelynek a hangját az istenek meghallhatták? Vagy
csak egy királyné eldarált verssora volt, azok kedvéért, akik figyelték? Az
esküvő előtti hetekben olyan távolivá vált, szinte ismeretlenné. A jelek
szerint hosszú évek óta megtévesztő szerepet játszott az életemben.
Talán összeesküvést szőtt és megtévesztett, azonban ő volt az anyám, aki
szétterítette a szoknyáját a réten, hadd üljünk rá Brynnel, és lefordította
nekünk a madarak énekét, mi pedig kacagtunk a bolondos beszélgetésen; ő
volt, aki csak vállat vont bedagadt szemem láttán, miután összeverekedtem a
pék fiával, később pedig lecsillapította apám haragját; ő volt, aki megmondta
az egyik kivégzés előtt, hogy elfordulhatok, nem kell odanéznem. Szerettem
volna megérteni, ki volt ő valójában, vagy mivé vált.
Elmosódott a szemem előtt a kép. Visszavágytam arra a távoli rétre,
anyám meleg karjai közé. Veszedelmes gondolat volt, mert új vágyakat
hozott magával – Bryn és Regan nevetése után, Bernette néném dúdolása
után, az apátság visszhangzó harangjai után, a keddi cipók folyosókat
belengő illata után.
– Készen állsz.
Megpördültem. Rafe állt a bejáratnál. Nem tiszti, nem királyi, hanem
harcoshoz illő ruhát viselt, széles vállát fekete, fémélű bőr vállvért-szárnyak
tették még szélesebbé, a csípőjéről kétoldalt két kard lógott. Kemény,
vizsgálódó arccal nézett rám, mint azon a régi napon, amikor először lépett
be Berdi fogadójába. És ugyanúgy, ahogy aznap, a tekintete most is
elakasztotta a lélegzetemet.
– Bajt sejtesz? – kérdeztem.
– A katona mindig bajt sejt.
A hangja feszes volt, távoli. Megakadtam, újra ránéztem. Sötét
arckifejezése nem változott. Felvettem a nyeregtáskát az ágyamról, de
kikapta a kezemből.
– Majd én viszem.
Nem ellenkeztem. A mondat sokkal inkább tűnt egy király makacs
kijelentésének, mint felajánlott kedvességnek. Csendben vágtunk át a
helyőrségen, csak Rafe övei és kardjai csilingeltek, ez azonban inkább
még vészjóslóbbá tette a lépteit. Minden lépéssel egyre hatalmasabbnak,
érinthetetlenebbnek tűnt.
A tábor felbolydult. Ellátmánnyal megrakott társzekerek gördültek a
kapukhoz, katonák cipelték a lószerszámaikat, tisztek irányították a
csapataikat a karavánban nekik kijelölt helyre. Megláttam Kadent,
Tavisht, Orrint Jebet és Svent a lovaikon ülve, egy csoportban, éppen a
főkapun belül. Két felnyergelt ló várakozott mellettük: feltételeztem, hogy
Rafe-é és az enyém.
– Keressétek meg a helyeteket a karaván középén – utasította őket
Rafe. – Én segítek a hercegnőnek. Majd utolérünk benneteket.
A hercegnőnek. Rafe még a nevemet sem mondta ki. Kaden különös
pillantást vetett rám, az arcán ritka nyíltsággal villant át az aggodalom,
aztán megfordította a lovát, és ellovagolt a többiekkel, ahogy a parancs
szólt. Rettegés szivárgott belém.
– Mi a baj? – kérdeztem.
– Minden – felelte Rafe, színtelen hangjából ijesztően hiányzott a
mostanában megszokott élénk gunyorosság. Továbbra is háttal állt nekem, a
keze nem állt meg; nagyon hosszú időbe telt, hogy felcsatolja a
nyeregtáskámat.
Akkor vettem észre, hogy a lovam jócskán meg van rakva élelemmel és
felszereléssel.
– Málhás lovat kaptam? – tudakoltam.
– Szükséged lesz a holmikra. – Újabb hideg, távolságtartó, bosszantó
válasz.
– És neked? – pillantottam az ő lovára, amely nem hordott efféle terhet.
– Az én felszerelésem és élelmem nagy része a szekereken van, amelyek
utánunk jönnek.
Befejezte a lovam szerszámozását, és a sajátjához lépett. Egy kard lógott
egyszerű hüvelyben a nyeregkápámról, a pajzs a mögötte felszíjazott
csomaghoz volt erősítve.
Megsimítottam a ló bársonyos pofáját. Rafe látta, hogy megvizsgálom a
sima bőr orrszíjat.
– A szerszám egyik része sincs felségjellel ellátva. Ha kell, azzá válhatsz,
akivé akarsz.
Megfordultam; nem voltam benne biztos, hogy értem, mit mond.
 Rafe nem nézett rám; a saját csomagját ellenőrizte, majd újrakötötte.
– Szabadon mehetsz, ahová akarsz, Lia. Nem foglak kényszeríteni, hogy
velem maradj. Mindenesetre azt javaslom, hogy az első tizenkét mérföldet a
karavánnal tedd meg. Ott indul egy nyugatnak vezető út. Ha úgy döntesz,
arra elfordulhatsz.
Elenged? Van ebben valami csapda? Kaden nélkül nem mehettem
sehová. Nem ismertem az utat.
– Kaden is szabadon eljöhet velem?
Rafe megdermedt, mint a kőbálvány, a tekintetét a nyergére szegezte, az
állkapcsát szorosan összepréselte. Végül nagyot nyelt, de még mindig nem
fordult felém.
– Igen – felelte.
– Köszönöm – suttogtam, bár ez egyáltalán nem tűnt helyes válasznak.
Fogalmam sem volt, mit feleljek. Az egész helyzet összezavart.
– Ne köszönd – mondta. – Meglehet, ez életem legrosszabb döntése.
Szállj fel. – Végre felém fordult, ám a hangja még mindig hűvös maradt. – És
ha meggondolnád magad a tizenkét mérföld során, szabadon velünk
maradhatsz.
Biccentettem. Beleszédültem. A nap, amit elképzeltem magamnak,
hirtelen eltűnt, és új lehetőségek váltották fel. Nem fogom meggondolni
magam – de azt sem értettem, ő miért tette.
Felszállt a nyergébe, és várta, hogy kövessem a példáját. A lovamra
néztem. Könnyű csontozatú, jó futó volt, teherbíró, ám sebes, mint a
morrighani ravianok. Kivontam a kardot, hogy érezzem, miként illik a
kezembe – még mindig a fülemben csengett Rafe gúnyos megjegyzése a
játszadozásról. Közepes súlyú fegyver volt, a karom hosszához, a markom
erejéhez éppen jól kiegyensúlyozott. Nem kételkedtem benne, hogy Rafe
maga választotta a felszerelésem minden részét, a lótól a pajzsig. Felcsatoltam
a hüvelyt Walther kardszíjára, és fellódítottam magam a nyeregbe.
– Volna egy feltételem – szólalt meg Rafe.
Tudtam.
– Azt kérem, hogy azt a tizenkét mérföldet mellettem tedd meg. Egyedül.
Gyanakodva pillantottam rá.
– Hogy lebeszélhess?
 Nem felelt.

A karaván nekiindult. Rafe-fel a közepén maradtunk, bő húsz-húsz lépésnyi

távolság választott el az előttünk és mögöttünk lovaglóktól. Egyértelműen
kiszámított határ volt, amelyre mindenkit figyelmeztettek, át ne hágja. Azért,
hogy a többiek ki ne hallgathassanak, akkor sem, ha felemeljük a
hangunkat?
Rafe meglepő módon nem szólt semmit. A csend úgy nehezedett rám,
mint a takarók, amelyek alatt a lázat izzadja ki az ember. Egyenesen előre
nézett, de még oldalról is láttam a vihart a tekintetében.
Életem leghosszabb tizenkét mérföldjének néztem elébe.
Talán azt hitte, kétségbeesem vagy félek amiatt, hogy egyedül kell
mennem? A pokolba a makacsságával! Miért igyekszik még jobban
megnehezíteni? Nem akartam meghalni. Azonban mások halálát sem
akartam. Rafe nem ismerte úgy a komizárt, mint én. Talán senki nem ismerte
őt úgy, mint én. Nem egyszerűen arról volt szó, hogy ki akarta sajátítani a
hangomat, vagy hogy ököllel arcba vágott. A vágyának szaga még mindig
rám tapadt. A vágya – a hatalom után – nem fog megszűnni egyetlen,
részben tönkretett híd miatt. A hasába döfött kés sem volt elég. Ahogy
figyelmeztetett is rá – még nem volt vége.
Egy mérföld után a csend megtörte az erőmet.
– Üzenek, ha odaértem – böktem ki.
Rafe nem vette le a szemét az útról.
– Nem akarok több üzenetet tőled.
– Kérlek, Rafe, nem akarom, hogy így váljunk el. Próbáld megérteni.
Életek forognak kockán.
– Mindig életek forognak kockán, fenség – vágott vissza ismét azzal az
éles gúnnyal. – A királyságok négyszáz éve csatáznak. Még négyszázig
fognak is. Azzal, hogy visszamész Morrighanbe, ezen nem változtatsz.
– Hasonlóképpen, királyi felség – vágtam vissza –, a kormánytagok
mindenhol veszekedni fognak, a tábornagyok mindig felkeléssel
fenyegetőznek majd, és a királyok mindig aggodalmasan izzadva
hazavágtatnak majd, hogy lekenyerezzék őket.
Rafe orrlyuka kitágult. Szinte láttam a tekintetében a perzselő szavakat,
de nem mondta ki őket.
Hosszas csend után újra belevágtam. Tisztáznom kellett a helyzetet,
mielőtt elválunk, de úgy vágta a fejemhez a fenség szót, mintha épp az
ellenkezőjét gondolná.
– Nekem is megvan a kötelességem, Rafe. Miért lenne a tiéd fontosabb,
mint az enyém? Csak mert te király vagy?
Erre dühösen felszisszent.
– Ez is van olyan jó ok, mint a többi, amit felhoztál, hercegnő.
– Gúnyolódsz velem? – A kulacsomat méregettem, hátha iváson kívül
másra is használhatnám. Rafe nem felelt.
– Vihar készül, Rafe. Nem villongás, vagy csata. Háború közeledik.
Olyan, amilyet a királyságok a pusztítás óta nem láttak.
Úgy sugárzott belőle a harag, mint a hőség a serpenyőből.
– A komizár most már arra is képes, hogy lerángassa a csillagokat az
égről? Lia, miféle bűvöletet vetett rád Venda?
Ezúttal én hallgattam. Félrepillantottam a kulacsról, bár az ujjaim még
viszkettek, hogy meglendítsem. Továbblovagoltunk, ám Rafe csak rövid
ideig bírt hallgatni. Amikor újra felcsattant, megértettem, miért tartott akkora
távolságot köztünk és a többi lovas között. Váratlanul megállította hátasát;
mögöttünk végighullámzott a sorokon a stop! és a hőő!, ahogy az egész
karaván összetorlódva megtorpant.
Rafe széles karmozdulatot tett.
– Szerinted én nem aggódom a vendai sereg miatt? Nem vagyok vak,
Lia! Én is láttam, mit tett az a kis üvegcsényi folyadék a híddal. De az
elsődleges kötelességem Dalbreckbe szólít, hogy biztosítsam a saját
határaink védelmét. Hogy eltakarítsam a romokat a fővárosomban, és
egyáltalán, elrendezzem, hogy legyen királyságom, ahová hazamehetek.
Minden egyes dalbreckinek tartozom ezzel. Minden egyes katonának is, aki
ma itt lovagol velünk, azokat is beleértve, akik megmentették a nyakadat. –
Elhallgatott, a tekintete haragosan mélyedt az enyémbe. – Miért nem bírod
ezt megérteni?
Éles pillantása kétségbeesett volt, követelőző.
 – Megértem, Rafe – feleltem. – Ez az, amiért egyszer sem próbáltalak
téged megakadályozni az indulásban.
Elakadt a szava, mintha a válaszom túl nagyot ütött volna az érvein, aztán
haragosan csettintett a szárral, és újra nekiindult. Nem bírta elfogadni, hogy ami
helyes, azért, meglehet, mindketten megfizetünk.
Hallottam, hogy a kocsik nyikorogva, nyöszörögve újra megindulnak. A
szívverésem zakatolt a fülemben. Teltek a percek. Azon gondolkodtam,
vajon tudomásul vette-e a szabadságot, amelyet neki nyújtottam, és amelyet ő
nem volt képes nekem nyújtani.
Ehelyett más panasszal hozakodott elő.
– Hagyod, hogy egy poros, régi könyv formálja a végzetedet!
Egy könyv irányítson engem? Felforrt a vérem. Elfordultam a
nyeregben, hogy ránézhessek.
– Idehallgass, felség, az én életemet elég sokfelől próbálták már
formálni, de egyik sem egy könyv volt! Nézz egy kicsit hátrébb! A királyság,
amely eljegyzett egy ismeretlen herceggel, formálta a végzetemet. A komizár,
aki kisajátította a hangomat, formálta a végzetemet. És egy fiatal király, aki
erővel akar megvédeni, szintén azt hiszi, hogy formálhatja a végzetemet. Jól
értsd ezt meg, Rafe! Az én végzetemet most én választom, nem egy könyv,
nem egy ember, nem egy királyság. Ha a céljaim és a szívem vágya
egybeesnek valamivel, amit egy poros, régi könyv ír, ám legyen. A saját
döntésem, hogy ezt a célt kövessem, ahogy te is szabadon dönthetsz a saját
céljaidról! – Lehalkítottam a hangomat, és hideg bizonyossággal tettem
hozzá: – Biztosítalak, Jaxon király, hogy ha Morrighan elesik, Dalbreck lesz
a következő, és utána az összes többi királyság a kontinensen, amíg a
komizár mindet fel nem zabálja.
– Ezek csak történetek, Lia! Mítoszok! Nem neked kell annak lenned,
aki ezt véghezviszi!
– Valakinek mégis, Rafe! Miért ne én legyek? Igen, hátat tudnék
fordítani neki, és mindannak, ami a szívemben van. Másra tudnám hagyni.
Talán már százak is megtették! De én úgy döntöttem, hogy visszalépés
helyett előre indulok! És hogyan magyarázod ezt? – kérdeztem, mérgesen a
vállam felé bökve, ahol az ingem alatt kirajzolódott a kavah.
Rezzenéstelen arccal nézett rám.
 – Ahogy te is magyaráztad, amikor először találkoztunk. Egy hiba. Alig
több, mint a morgó barbárok hegei.
Eltökélten, sóhajtva felmordultam. Lehetetlenül viselkedett.
– Meg sem próbálod megérteni.
– Nem akarom megérteni, Lia! És nem akarok egy szemernyit sem
elhinni belőle! Azt akarom, hogy gyere velem!
– Azt kéred, hogy felejtsem el mindazt, ami történt? Aszter kockáztatott,
mert esélyt szeretett volna saját maga és a családja jövője számára. Azt
kéred, hogy kevesebbet tegyek, mint egy kisgyerek? Nem fogok.
– Muszáj, hogy emlékeztesselek? Aszter meghalt.
Akár azt is hozzátehette volna: miattad. Ez volt a legkegyetlenebb
csapás, amelyet rám mérhetett. Nem bírtam megszólalni.
Lepillantott, elhúzta a száját.
– Inkább csak haladjunk. Ne is beszéljünk, mert a végén olyat
mondunk, amit később megbánunk.
Égett a szemem nyomorúságomban. Máris túl késő volt.

Magasan járt a nap, délidő volt, és tudtam, közeledünk a helyhez, ahol

Kaden és én elhagyjuk a karavánt. Akármilyen tájon vágtunk át, én nem
fogtam fel belőle semmit. A szívem vérzett – mély és széles vágást ejtett
rajta az, akiről azt hittem, szeret. Igen, ez volt életem leghosszabb tizenkét
mérföldje.
Előttünk Orrin, Jeb és Tavish lovagolt. Csak amikor kiléptek a sorból,
akkor vettem észre, hogy az ő lovaik is annyira meg vannak rakva, mint az
enyém. Nagyjából harminc lépésnyire, két alacsony dombocska között
megálltak. Kaden csatlakozott hozzájuk. Vártak. És akkor értettem meg: ők
is velünk jönnek.
Nem bírtam rávenni magam, hogy megköszönjem Rafe-nek. Még abban
sem voltam biztos, hogy a csatlakozásuk a védelmemet szolgálja-e, vagy
csak egy újabb csel.
Intett, hogy húzódjak félre. A karaván és Kadenék között félúton álltunk
meg – aztán csak vártunk, hogy a másik szólaljon meg először, és a
pillanatok a látóhatárig nyúltak.
– Ez az – állapította meg végül. A hangja üres volt, fáradt, mintha minden
harci kedve elszállt volna. – Mindazok után, amin keresztülmentünk, itt
válunk el?
Bólintottam, némán álltam a pillantását.
– A korábban gyűlölt kötelességet választod helyettem?
– Ezt én is kérdezhetném tőled – feleltem halkan.
A szeme kékje elmélyült, mint a feneketlen tenger, azzal fenyegetett, hogy
egészben elnyel.
– Én sosem gyűlöltem a kötelességemet, Lia. Elmentem Morrighanbe,
hogy feleségül vegyelek. Mindent feláldoztam érted. A saját királyságomat is
kockára tettem. Teérted.
A véres vágás a szívemen még tágabbra nyílt. Amit mondott, igaz volt.
Mindent kockára tett.
– Ez az én tartozásom feléd, Rafe? Mindent fel kell adnom, aki vagyok,
és amiben hiszek, hogy visszafizessem? Valóban ilyennek akarsz látni?
A tekintetünk összeakadt. Úgy éreztem, a világból eltűnt a levegő. Az idő
lehetetlenül megnyúlt – aztán Rafe végül félrepillantott. A csomagomat és a
fegyvereimet méregette – a kardot, a kést az oldalamon, a pajzsot, a
készleteket, amelyeket ő maga válogatott össze, gondosan. Megrázta a
fejét, mintha nem volna elégséges.
A figyelme a várakozó hármasra fordult.
– Nem fogom újra kockára tenni az életüket azzal, hogy egy ellenséges
királyságba küldöm őket. Mindössze annyi a kötelességük, hogy
biztonságban visszakísérjenek a határodig. Azután Dalbreck végzett
Morrighannel. A sorsod a saját királyságod kezében lesz, nem az enyémben.
A lova topogott, mintha érezné a bosszúságát. Rafe még egy utolsó
pillantást vetett Kadenre, aztán visszafordult felém. Az arcán már nem láttam
haragot.
– Akkor hát meghoztad a döntésedet. Így lesz a legjobb. Mindkettőnket
máshová szólít a sors.
Megfordult a gyomrom; beteges, sós íz tolult a számba. Éreztem, ahogy
elereszt. Ez volt az. Kikényszerítettem magamból egy biccentést.
– A legjobb.
 – Az istenek áldjanak, Lia. Minden jót.
Megfordította a lovát, mielőtt én is elbúcsúzhattam volna, és anélkül
ügetett el, hogy hátrapillantott volna. Néztem, ahogy eltávolodik, a haja
lobog a szélben, két kardja csillog a nap fényében – és egy emlék villant az
eszembe. Az álmaim hatalmas, mindent szétmorzsoló hullámként zuhantak
rám. Ugyanaz az álom, amely olyan sokszor látogatott meg a Sanctumban, a
nem kívánt tudás megerősítése – Rafe elhagyott. Minden részlet, amit az
álmomban láttam, itt volt a szemem előtt: a széles, hideg ég, Rafe egyenes
tartása a nyeregben, vad harcosként, olyan ruhában, amelyet még sosem
láttam – a dalbrecki harcosok egyenruhájában, mindkét oldalán egy-egy
karddal.
Csakhogy ez nem álom volt.
Minden jót.
Egy ismerős, egy diplomata, egy király távoli szavai.
És aztán eltűnt a szemem elől, valahol a karaván elejénél, ahol a király
helye van.
 HARMINCHETEDIK FEJEZET

Feszített tempóban ügettünk. Az égre összpontosítottam, a hegyekre, a

sziklákra, a fákra. A szemhatárt fürkésztem, az árnyakat. Szüntelenül
őrködtem. Terveztem. Gondolkodtam. Minden pillanatomat kitöltöttem. Egy
sem maradt az elmémnek szabadon, hogy belemerüljön a veszedelmes
kérdésekbe. Mi lett volna, ha…
A kétség méreg volt. Nem kortyolhattam belőle.
Még erősebben ösztökéltem a lovamat. A többiek igyekeztek tartani a
lépést. A következő nap hasonlóképpen telt. Reggel és este is hibátlanul
elmondtam az emlékverseket, visszaemlékezve Morrighan utazására,
Gaudrelre és Vendára, a hangokra a völgyben, ahol eltemettem a bátyámat.
Minden emlék új gyöngyként gyarapította a bennem növekvő nyakláncot.
Újra és újra megérintettem őket, kézbe fogtam, csiszolgattam, hogy
fényesen és melegen ragyogjanak. Ezek jelentették az igazat és a valódit.
Muszáj volt, hogy így legyen.
És amikor a fáradtság elborított, még több emlék tört elő. A könnyebb
dolgok. Azok, amelyek újabb mérföldön, mérföldeken át hajtottak előre a
nyeregben.
A bátyám arcára kiülő keserv és a könnyei, amikor elmondja, mi történt
Gretával.
Aszter halott szemének üveges fénye.
A tudósok áruló vigyora az alagutak mélyén.
A komizár ígérete, hogy még nincs vége.
Az udvarok és királyságok végtelen játszmái, ahol életekkel fizetnek a
hatalomért.
Minden emlék-gyöngyszem, amelyet a lánchoz adtam, segített, hogy
továbbmenjek.
Az első éjjel, amikor leszedtem a terhet a lovamról, a gondosan
kifényesített gyöngylánc elpattant, és a gyöngyök szétgurultak. A legegyszerűbb
dolgok tépték el. Egy ráadás takaró az alvógyékényembe tekerve. Egy váltás
lovaglóruha. Egy tartalék öv és egy kés. Alapfelszerelések egy hosszú úthoz,
de Rafe keze nyomát láttam rajtuk – a takaró hajtásában, a csomókban,
amelyekkel megerősítette az egészet. Maga választott ki és csomagolt össze
minden darabot.
Újra hallottam az utolsó szavait; olyan volt, mint egy ütés.
Kegyetlen szavak voltak. Aszter meghalt.
Szavak, amelyek a bűntudatomat tetézték. Mindent feláldoztam érted.
Búcsúszavak. Így lesz a legjobb.
A kezemet a gyomromra szorítottam. Kaden azonnal mellém lépett; Jeb,
Orrin és Tavish felhagyott azzal, amit éppen csinált, és rám nézett. Azzal
ütöttem el a dolgot, hogy csak egy görcs volt, és az akaratom erejével
összezsugorítottam a bensőmet facsaró kínt egy apró, kemény gyönggyé, és
megerősítettem vele az elszánásomat. Többé nem fog megtörni.
Kaden felém nyúlt.
– Lia…
Leráztam a kezét.
– Semmi az egész!
Lefutottam a patakhoz, és megmostam az arcomat. Megmostam a
karomat. A nyakamat. Addig mosakodtam, amíg már reszkettem a hidegtől.
Amit magam mögött hagytam, nem fogja veszélyeztetni azt, ami előttem áll.
A következő néhány nap során Jeb, Orrin és Tavish különös figyelemmel
kísértek. Úgy gondoltam, nem a kedvükre való a küldetésünk. Azelőtt
távolabb vittek a veszélytől, most éppen a küszöbén tesznek majd le.
Kora este, amikor még világos volt, karddal és késsel, fejszével és nyíllal
gyakorlatoztam, hiszen nem tudhattam, mikor és melyikre lesz szükségem.
Minthogy Jeb volt benne a legjobb, megkértem, hogy tanítson meg, hogyan
kell némán eltörni valaki nyakát, ő pedig vonakodva beleegyezett – később
más módszereket is mutatott, amelyek segítségével fegyvertelenül is meg
lehetett szabadulni az ellenségektől, bár ezek nagy része nem volt épp
csöndes.
Később, amikor besötétedett, és már nem volt mit tenni, csak aludni,
hallgatóztam a rahtanok jelenlétének nyoma után – üvöltésekre, léptek
neszére füleltem, vagy a hangra, ahogy a kés kisiklik a tokjából. Úgy
feküdtem le, hogy a gyékényem egyik oldalára a késemet, a másikra a
kardomat fektettem a kezem ügyébe. Mindig akadt egy gondolat, egy
feladat, egy újabb fényesíteni való gyöngy, amelyet a lánchoz adhattam. És
amikor már csak a csönd maradt, vártam, hogy a sötét fátyla betakarjon.
Egyedül nyugtalan, félálomban töltött pillanataimat nem tudtam uralni,
amikor forgolódva nyújtóztam egy test melegét keresve, amely többé nem
volt ott, amikor a fejemet egy vállra fektettem volna, amely eltűnt. Ott, két
világ között hallottam a mögöttem szálló szavakat, mintha a prédájukat
követő farkasok lennének, arra várva, hogy az elgyengüljön és elzuhanjon.
Szavakat, amelyek ilyenkor lecsaptak rám. Miért nem bírod ezt
megérteni? És ami talán még rosszabb volt – a ki nem mondott szavak is
megmartak.
 HARMINCNYOLCADIK FEJEZET

KADEN

Tudtam, hogy szenved. Három nap telt el. Szerettem volna átölelni.
Megállítani. Lelassítani. Azt akartam, hogy nézzen a szemembe, és
válaszolja meg a kérdést, amelyet túlságosan féltem feltenni. Azonban most
azzal kísérletezni, hogy bármit elérjek Liánál, hiba lett volna.
Az első nap, amikor csatlakozott hozzánk az ösvényen, és Tavish
megkérdezte, jól van-e, láttam, amint kővé válik. Tudta, Tavish arra utal,
hogy gyenge vagy sebzett Rafe távozása miatt.
– A királyotok ott van, ahol lennie kell, a királysága ügyeit intézi. Én
pedig teszem, amit nekem tennem kell. Ilyen egyszerű.
– Tudom, hogy ígéretet tett neked. Terravinről.
Lia nem felelt – mindössze visszanézett a távolodó karavánra, és
megrántotta a kesztyűjét. Behajlította, mélyebbre dugta benne az ujjait,
aztán megszólalt.
– Induljunk.
Rafe arckifejezése az utolsó éjjel, amikor nekivágott a barakk falának,
nem ment ki a fejemből. Szinte beleőrült a félelembe, hogy eleressze Liát,
mégis megtette. Én nem tettem meg, akárhányszor kérte tőlem, amíg
átvágtunk a Cam Lanteux-n. Ez a gondolat nem hagyott nyugodni.

Egy ritkás bükkösben táboroztunk le, közel egy sziklakiszögelléshez. A

közelben sekély patak csörgedezett.
Lia egymagában telepedett le, nem túl messze a táborhelytől.
Napközben mindannyian hátra-hátralestünk a vállunk felett, és fegyverrel a
kezünk ügyében aludtunk. Tudtuk, még sokan járhatnak szabadon. Eben
beszámolója arról, kik hagyták el a Sanctumot, ugyan hasznos volt, de nem
foglalta magába azokat, akiket nem látott.
Tudtam, mi következik most. Amint Lia befejezi az emlékverseket,
megélezi a késeit, ellenőrzi, nem fúródott-e kő a lova patájába, végignézi a
mögöttünk maradt ösvényt, vagy egy bottal firkál a földre, hogy aztán
eltörölje a bakancsával. Vajon mit írhat? Szavakat? Térképet? De amikor
megkérdeztem, csak azt felelte: semmit.
Azt gondoltam, csakis erre vágytam. Hogy vele legyek. Azonos oldalon.
Veled van, Kaden. Csak ez számít.
– Elkészítem a vacsorát – szólalt meg Orrin. Elgondolkodó pillantást
vetett Lia felé, aztán odalépett a tűzifához, amit én gyűjtöttem, elrendezte és
meggyújtotta, majd nyársra húzta a korábban már megtisztított és kibelezett
fácánt.
Tavish visszatért a patakról, ahol mosakodott. Vastag fekete tincseiből
csöpögött a víz. Követte a pillantásomat, aztán egy halk mordulással
megszólalt.
– Vajon ma miféle gyakorlatozásnak veti alá valamelyikünket?
– Fel akar készülni.
– Egyetlen ember nem állhat meg egy teljes királysággal szemben.
– Itt vagyunk neki mi. Nincs egyedül.
– Ott vagy neki te, és ez nem mond valami sokat. Mi, többiek
visszafordulunk, amikor elérjük a morrighani határt. – Azzal kirázta a vizet a
hajából, és felvette az ingét.
Az első néhány nap Rafe hűséges hármasának társaságában feszülten
telt, de Lia kedvéért visszafogtam a nyelvemet, néhányszor még az öklömet
is. Mostanra úgy tűnt, tudomásul vették, hogy nem azért jöttem velük, hogy
visszahurcoljam Vendába, ráadásul a korábbi orgyilkosi címemet is
félretettem, legalább addig, amíg Lia vissza nem ér Morrighanbe.
Akár be akartam ismerni, akár nem, hasznunkra voltak. Száz ösvényt
ismertem ezen a déli úton, de minden másik rahtan is ismerte őket. Ez a
három meglepett néhány olyan útvonallal, amelyek magas sziklafalak
között, keskeny kanyonokban vezettek, amerre sosem jártam korábban.
Orrin társaságában pedig egyszer sem kellett kígyókra fanyalodnunk.
Képes volt a nyeregben ülve megfeszíteni az íját és eltalálni a vadat úgy,
hogy alig lassított a lova léptein. A szenvedélye és a képessége tökéletes
összhangban állt.
– Észrevetted – kérdezte Tavish, miközben kirázta a nyeregtakaróját, és
felakasztotta egy ágra –, hogy minden este, amikor elmondja az emlékverseit,
feltámad a szél?
Észrevettem. És el is gondolkoztam rajta. Mindannyiszor úgy tűnt, mintha
a levegő összesűrűsödne, életre kelne – mintha Lia szellemeket idézne.
– Lehet, hogy csak természetes légmozgás, ahogy a nap lenyugszik.
– Lehet – felelte Tavish, de összehúzta a szemét.
– Nem gondoltam, hogy ti, dalbreckiek babonásak vagytok.
– A Sanctumban is feltűnt. Az árnyékba rejtőzve figyeltem, mindent
hallottam, amit mondott. Néha úgy éreztem, a szavai a bőrömhöz érnek,
mintha a szellő egyenként odahordaná őket hozzám. Különös volt.
Még sosem hallottam, hogy Tavish máson morfondírozna, mint az
ösvényeken és a valódi szándékaimat illető gyanúin, ami miatt majdnem
össze is verekedtünk. Hirtelen pislantott egyet, és észbe kapott.
– Én őrködök – közölte, és felállt, hogy leváltsa Jebet. Néhány lépés
után azonban visszafordult.
– Csak kíváncsiságból kérdezem. Igaz, hogy valaha morrighani voltál?
Biccentettem.
– Ott kaptad a hegeidet? Nem Vendában?
– Nagyon régen.
Úgy nézett rám, mintha azt akarná kitalálni, hány éves lehettem.
– Nyolcéves koromban korbácsoltak meg először – mondtam. –
Néhány éven át folytatódott a dolog, mielőtt Vendába vittek volna. A
komizár mentett meg.
– Mert olyan remek ember. – Az arcomba nézett, és beharapta a szája
sarkát. Amit megtudott, aligha növelte az irántam való tiszteletét. – Ezek
mély hegek. Feltételezem, minden csapásra emlékszel. Most egyszerre mégis
segíteni akarsz Morrighannek?
Hátradőltem, a könyökömre támaszkodtam, és rámosolyogtam.
– Mindig gyanakszol, igaz?
 Tavish vállat vont.
– Taktikai tiszt vagyok. Ez a dolgom.
– Mondok valamit. Válaszolok a kérdésedre, ha te is válaszolsz az
enyémre.
Biccentett, várta, mivel hozakodok elő.
– Ti valójában miért vagytok itt? A királyotok akármilyen másik egységet
is küldhetett volna, hogy elkísérje a hercegnőt az országa határára. Miért
küldte a legjobb tisztjeit? Csak azért, hogy ha észhez tér,
visszakísérhessétek Dalbreckbe? Ha pedig nem tér észhez,
kényszeríthessétek?
Tavish elmosolyodott.
– Tulajdonképpen nem is akarom annyira hallani a válaszodat – közölte,
és elsétált.
Követtem a tekintetemmel, és megláttam, hogy Lia felém tart. Poros
lovaglóruhát viselt, az arca piszkos volt, az oldalán három fegyver lógott.
Sokkal inkább tűnt katonának, mint hercegnőnek, bár valójában abban sem
voltam biztos, hogy kellene kinéznie egy hercegnőnek. Soha nem illettek rá
a képek, amelyek a fejemben éltek. Királyi vér. Milyen könnyű szívvel
szóltam le a címet, holott az egyetlen nemes, akit valaha ismertem, az apám
volt, a mélyen tisztelt Roché nagyúr, Düerr megyéből. A vérvonalát egészen
Piersig, a Szent Őrzők egyikéig vezette vissza, ami még a nemességen belül
is kiemelt rangot és különleges előjogokat jelentett a számára, ha nem
mindjárt isteni mivoltot. Az anyám mesélt egyszer a leszármazásomról. Én
keményen igyekeztem, hogy elfelejtsem, és azért fohászkodtam, hogy
minden, amit örököltem, anyámé legyen, apámé semmi.
Lia megállt, áthúzta Walther kardszíját a vállán, és letette a gyékényére,
aztán kikapcsolta a két kést tartó övét, és a többi felszereléssel együtt
lerakta azt is. A feje fölé nyújtotta a karját, mintha a görcsöt akarná
kimozgatni a hátából, aztán meglepetésemre lehuppant mellém. Elnézett a
látóhatárt és a lemenőben lévő napot eltakaró, erdős hegyek felé, mintha
látná az előttünk elterülő út hosszát.
– Nincs élezni való késed? – kérdeztem.
Elmosolyodott, az arcára gödröcskék ültek ki.
– Ma este nincs – felelte, még mindig a hegyeket nézve. – Pihennem kell.
Ezt a tempót nem tarthatjuk tovább, különben kidőlnek alólunk a lovak.
Gyanakodva néztem rá. Jeb is és én is csaknem ugyanezekkel a
szavakkal próbálkoztunk reggel jobb belátásra téríteni, de Lia mindössze
egy perzselő, utálkozó pillantással felelt.
– Mi változott reggel óta?
Vállat vont.
– Pauline meg én rettegtünk, amikor elvágtattunk Civicából, de egy idő
után már nem nézegettünk folyton hátra, hanem inkább azt vártuk, mikor
bukkan fel Terravin kék öble. Most is ezt kell tennem. Kizárólag előre nézni.
– Ilyen egyszerű lenne?
Elnézett a fák közé, a pillantása elgondolkodóvá vált.
– Soha semmi nem egyszerű – felelte végül. – De nincs más választásom.
Életek múlnak rajta. – Elfordult a takarón, hogy szembenézzen velem. –
Ezért kell beszélnünk.
Kérdésekkel kezdett bombázni, egyik jött a másik után, módszeres
sürgetéssel. Most már legalább részben tudtam, mi foglalta le a gondolatait,
amíg lovagolt. Megerősítettem a gyanúját, hogy a komizár elindul a
seregével, amint a jégcsapok csepegni kezdenek. Ahogy felelgettem,
ráébredtem, milyen keveset adhatok neki. Beláttam, hogy hiába
szövetkeztem a komizárral, ő sokkal többet hallgatott el előlem, mint
amennyit megosztott velem. Sosem voltam igazán társa a tervezésben, csak
egyike a sokaknak, akik segítettek véghezvinni.
– Kell hogy legyenek más árulók is a kancelláron és a királyi
akadémikuson kívül. Más üzenetet nem hoztál?
– Csak azt az egyet, tizenhárom éves koromban. A komizár inkább
távol tartott Civicától. A dezertőröket nyomoztam ki, vagy azért küldött,
hogy távoli helyőrségekbe vigyem el a megtorlást.
Egy pillanatig az ajkát rágta, aztán valami különöset kérdezett – azt, hogy
elhaladunk-e olyan hely mellett, ahonnan üzeneteket lehet küldeni.
– Turquoi Tra ilyen hely. Ott van egy futárállomás. Gyorsak, de drágák.
Miért? – tudakoltam.
– Lehet, hogy küldenék haza egy levelet.
– Mintha azt mondtad volna, hogy a kancellár minden üzenetet elfog.
Lia szemében vad fény csillant.
– Igen. Úgy is lesz.
 HARMINCKILENCEDIK FEJEZET

A negyedik napon nem jutottunk messzire, amikor Kaden megszólalt.

– Társaságunk van.
– Láttam – válaszoltam élesen.
– Mit akarsz csinálni? – kérdezte Tavish.
Nem vettem le a szemem az útról.
– Semmit. Csak menjünk tovább.
– Arra vár, hogy magunk közé hívjuk – közölte Jeb.
– Nem fogjuk! – csattantam fel. – Megmondtam neki, hogy nem jöhet.
Vissza fog fordulni.
Orrin csettintett a nyelvével.
– Ha három éjjel kibírta egyedül, kétlem, hogy ilyen egyszerűen feladja.
Griz minden haragjával mordultam fel; megrántottam a szárat, hogy
megfordítsam a lovamat, és visszavágtattam Natiyához. Amikor meglátta,
hogy közeledem, megállította a saját lovát.
– Mit képzelsz, mit csinálsz? – léptettem mellé.
– Lovagolok – felelte dacosan.
– Ez nem kéjutazás, Natiya! Fordulj vissza! Nem jöhetsz velem!
– Oda megyek, ahová akarok.
– És ez történetesen ugyanabban az irányban van, ahová én is tartok?
Natiya vállat vont. Bosszantott a szemtelensége.
– Loptad azt a lovat? – szegeztem neki a kérdést, hátha
megszégyeníthetem.
– Az enyém.
– És Reena azt mondta, eljöhetsz?
– Tudta, hogy nem állíthat meg.
Már nem ugyanaz a lány volt, akit a vagabund táborban megismertem.
Gyűlöltem, amit az arcán láttam. Vidám ártatlansága odalett, riasztó éhség
vette át a helyét. Többet akart, mint amit én adhattam neki. Muszáj lett
volna visszamennie.
– Ha velünk jössz, alighanem meghalsz – közöltem vele.
– Úgy hallom, te is. Téged miért nem állít ez meg?
A tekintete éles volt és okos, mint Aszteré. Félrepillantottam. Nem
bírom. Meg akartam ütni, megrázni, elérni, hogy belássa, mennyire
nemkívánatos a jelenléte.
Kaden léptetett mellénk.
– Szervusz, Natiya – köszöntötte egy biccentéssel, mintha csak egy
tavaszi sétalovagláson vennénk részt.
– Ó, az istenek szerelmére! Mondd meg neki, hogy vissza kell mennie!
Érd el, hogy hallgasson rád!
– Ahogy te szoktál? – mosolygott Kaden.
Natiyára néztem. Keserű epe tolult a torkomba. Rezzenetlenül állta a
pillantásomat, a döntése a szemében ragyogott. Kivert a verejték; féltem,
hogy kiadom a reggelimet. Olyan fiatal volt. Csaknem annyira, mint Aszter,
és nála sokkal naivabb. Mi lesz, ha…
Letöröltem az izzadságot az ajkam fölül.
– Akkor gyere! – vágtam oda. – De tartsd a lépést! Nem fogunk
kényeztetni!
Az út vége. Az ígéret. A remény.
Itt maradhatunk, Ama?
Egy völgy. Egy rét. Egy otthon.
A romok darabkái; együtt összerakhatjuk őket.
Egy hely, távol a hullarablóktól.
A gyermek rám néz, a szeme tele reménnyel. Várakozik.
Egyelőre, felelem.
A gyermekek szétszaladnak. Kacagnak. Csevegnek.
Van remény.
Ígéret azonban még mindig nincs.
Van, ami soha nem lesz ugyanolyan, mint Azelőtt.
Van, amit nem hozhatsz vissza.
Van, ami örökre eltűnt.
Más dolgok csak egy időre szólnak.
Mint a hullarablók.
Egy nap újra megjelennek majd értünk.

Gaudrel Utolsó Testamentuma

 NEGYVENEDIK FEJEZET

RAFE

A nap.
Említettem a napot?
Úgy manőverezz, hogy a nap az ellenfeled szemébe süssön, ne a
tiédbe.
Térj ki, vágj alulról felfelé. Ezt nem magyaráztam el. De hiszen amúgy
is jól tudott karddal harcolni. Talán könnyebb kardot kellett volna
választanom neki.
Olyan sok mindent mondhattam volna – és nem csak a kardokról.
Tudtam, hogy csak rágódok. Az út nagy része alatt ezt tettem.
– Felség, már csaknem ott vagyunk. Húsz perce beszélek hozzád, és egy
szót se hallottál belőle.
– Tegnap már hallottam, Sven. És tegnapelőtt. A királyok ezt csinálják, a
királyok azt nem mondják. Meghallgatnak, mérlegelnek, döntenek.
Elvesznek, de adnak is. Meghajlítanak, de hajlíthatatlanok maradnak. Ez
összefoglalja? Úgy viselkedsz, mintha nem az udvarban nőttem volna fel.
– Nem is – emlékeztetett.
A homlokomat ráncoltam. Nagyrészt igaza volt. Persze, minden héten
együtt étkeztem a szüleimmel, és a legtöbb udvari tisztséghez kapcsolódó
protokollt ismertem, de a Sven keze alatt töltött sok év során a
kadétokkal, újoncokkal, újabban pedig más katonákkal éltem. Dalbreck
királyai elsősorban katonák voltak, és engem sem neveltek másként, mint
apámat. Az utolsó évben azonban egyre inkább bevont az udvar életébe.
Magas szintű tanácskozásokat kellett végigülnöm, aztán elmagyarázta,
amit nem értettem. Vajon sejtette, hogy az uralma a végéhez közeledik?
 – Még mindig jó tíz mérföld – feleltem. – Készen állok. Komolyan.
– Talán – morgott Sven. – De az eszed máshol jár.
Az ujjaim megszorultak a száron. Tudtam, hogy nem fog békén hagyni
ezzel.
– Azt tetted, amit tenned kellett – folytatta. – Bátor tett volt elereszteni
őt.
Vagy ostoba.
– Úton van egy királyság felé, amely hemzseg az árulóktól, és mind az ő
fejét akarják – böktem ki.
– Akkor miért engedted el?
Nem feleltem. Sven tudta úgyis. Már ki is mondta. Nem volt más
választásom. Ez volt a helyzet keserű iróniája – Liát ugyanúgy elveszítettem
volna, ha visszarángatom magammal Dalbreckbe. De ha már Sven szóvá
tette, ami a fejemben járt, továbbléptem, és kiböktem a kérdést, amely őrült
varjúként körözött a fejemben, a húsomat csipkedve.
– Tudom, hogy az orgyilkos szerelmes belé. – Nagyot nyeltem, aztán
halkabban tettem hozzá: – Szerinted Lia is szereti őt?
Sven köhécselt, fészkelődött a nyeregben, aztán grimaszolt.
– Ezen a téren nem vagyok tapasztalt. Nem adhatok tanácsot, hogy…
– Nem is tanácsot kérek, Sven! Csak a véleményedet. Úgy tűnik, neked
minden másról van!
Minden joga meglett volna hozzá, hogy kiüssön a nyergemből. Nem is
először történt volna. Ehelyett megköszörülte a torkát.
– Hát jó. Abból ítélve, amit megfigyeltem a Sanctumban, és ahogy
közbelépett az orgyilkos érdekében, amikor elkaptuk, azt mondanám…
igen, kedveli. De hogy szereti-e? Abban nem lennék biztos. Ahogy rád
nézett, az…
Harsona zendült.
– Csapatok! – kiáltotta a zászlóvivő.
Még túl messze voltunk, hogy üdvözlő egységet küldjenek elénk; amikor
Svennel előrébb nyomultunk, hogy alaposabban szemügyre vegyük, mégis
azt láttuk. Nem is csak egy egységet – úgy tűnt, egy teljes dalbrecki hadtest
masírozik felénk. A karavánunk létszámának kétszerese. Azért, hogy
megállítsanak, vagy, hogy bekísérjenek? Nem volt szokás a helyőrségi
csapatokat így köszönteni, ugyanakkor ingatag trónú királyok sem szoktak
a helyőrségi csapatokkal visszatérni.
– Fegyvereket készenlétbe – kiáltottam, és a parancs úgy gördült hátra a
sorokon, mint egy harci rigmus. – Előre, tovább!
Amikor közelebb értünk, Azia százados újabb parancsokat kiáltott. A
karavánunk széles, fenyegető arcvonalat formált. Felemeltük a pajzsainkat.
A sajátjainkkal néztünk szembe – nem éppen így képzeltem az uralkodásom
kezdetét. A királyság még megosztottabb volt, mint hittem.
Sven lovagolt az egyik oldalamon, Azia a másikon. Már ki tudtam venni
a másik tábor arcait, köztük Draeger tábornokot az első sorban.
– Nem tetszik ez nekem – morogta Sven.
– Adjuk meg neki az esélyt, hogy helyesen cselekedjen. – Azzal
megfordultam, és hátrakiáltottam. – Állj!
A tisztjeimmel léptettem előre, hogy szembenézzek vele és az ő
tisztjeivel. Egymástól több lépésnyire álltunk meg.
– Draeger tábornok – jelentettem ki, és üdvözlésképpen biccentettem.
Szerettem volna elkerülni a vérontást.
– Jaxon herceg – felelte.
Herceg. A nyakamon égnek meredtek a hajszálak. Összeakadt a
pillantásunk.
– Túl sok időt töltött a gyakorlótéren, tábornok – válaszoltam. –
Bizonyára nem hallotta, hogy a rangom megváltozott. Az öné viszont nem.
Draeger elmosolyodott.
– Én úgy vélem, ön az, aki túl hosszú időt töltött távol.
– Egyetértünk. Most azonban itt vagyok, hogy elfoglaljam jogos
helyemet a trónon.
Szembenézett velem; nem javította ki magát és nem hátrált meg. Fiatal
volt a rangjához, a negyvenet sem haladta meg. Már három éve viselte a
legmagasabb katonai fokozatot, és talán úgy érezte, kinőtte. Svenre
pillantott, aztán Aziára, a tekintete végigfutott a katonák mögöttünk álló
során, felmérte a létszámukat, és alighanem az elszántságukat is.
– És most úgy tervezi, itt marad, és uralkodni fog?
Jeges pillantással feleltem. Mindkettőnk határait átlépte.
– Úgy van.
 A keze a nyeregkápája felé mozdult. Azia a kardjához kapott.
– Állj – szóltam rá.
A tábornok leugrott a lováról. A katonái követték a példáját. Egyenesen,
félelem nélkül nézett a szemembe, és bólintott.
– Üdv idehaza, Jaxon király! – Fél térdre ereszkedett. – Éljen a király! –
kiáltotta. A katonák mindkét oldalon felkapták a szavait.
Néztem őt, és töprengtem: vajon mindannyiunknál hűségesebb
alattvalója-e Dalbrecknek, aki kész kihívni engem, az életét is kockára téve,
hogy biztosítsa a királyság stabilitását, vagy összemérte a kettőnk mögött
állók hűségét, és úgy határozott, inkább megfontoltan cselekszik? Egyelőre
az első mellett döntöttem.
Draeger felegyenesedett és átkarolt. Néhány gyors részvétnyilvánítás
után a karaván folytatta az útját; Draeger tábornok Azia és köztem foglalt
helyet. A feszültségünk nem csillapodott. Láttam, hogy Sven a tábornokot
vizsgálgatja, és össze-összenéz a jobbján lovagoló tiszttel. Tartsd rajta a
szemedet. Maradj a közelében. Légy résen. Minden titkos üzenet ott volt,
amelyet Sven okításának évei alatt megtanultam kiolvasni a szeméből.
A kapuhoz közeledve a tábornok előreügetett, hogy eligazítsa a
csapatait. Odafordultam Svenhez.
– Tessék – mondtam, vakon kotorászva a hátam mögötti táskámban,
amíg meg nem találtam, amit kerestem. – Haladéktalanul vidd ezt el
Merricknek a kápolnába. Draeger üdvözléséből ítélve jó pár napig nem
lesz alkalmam meglógni. Egy apróság, amit elcsentem. Ne mutasd meg
senki másnak, ne is beszélj róla senkinek. Merrick tudni fogja, mi vele a
teendő.
Sven hitetlenkedve nézett rám.
– Elloptad?
– Sven, ha valakinek, neked tudnod kellene, hogy a királyok nem
lopnak. Egyszerűen tulajdonba vesznek dolgokat. Ez nincs benne az
uralkodói okosságokról szóló gyűjteményedben?
Sven sóhajtott.
– Miért érzem úgy, hogy ez a szerzemény csak bajt hoz ránk? –
mormolta.
Már hozott, gondoltam. Most abban bíztam, hogy elhozza az ellentétét is
– valamiféle békét. A bölcsességek sorában vajon szerepel-e az is, hogy a
királynak szabad reménykednie?
 NEGYVENEGYEDIK FEJEZET

Megtanultuk a leckéket. Legyőztük a mérföldeket. Elküldtük az üzeneteket.

Eltűrtük a többnapos esőt. Elsimítottuk a vitákat. Kitanultuk a fegyvereket.
Natiya annak rendje és módja szerint kimerült. Megígértem neki, hogy ez
nem lesz kéjutazás, és tettem róla, hogy ne is legyen az. Néha gyűlölettel
nézett rám, néha megöleltem, amíg a sírást igyekezett visszafojtani. Mindenre
megtanítottam, amit tudtam, és elértem, hogy a többiek is tegyenek így.
Ugyanannyi horzsolás, dudor és hólyag éktelenítette, mint engem. A karja
sajgott, annyiszor hajította el a kést, de mindkét kézzel gyakoroltattam, amíg
egyformán jól nem tudott célozni velük. Akkor azért fohászkodtam, hogy
sose kelljen alkalmaznia újonnan szerzett képességeit.
Natiya Kadennel is feszült békét kötött, mert megmondtam neki, hogy
ha velünk akar maradni, kénytelen lesz. Láttam, mennyire piszkálja ez
Kadent. Az a csekély nyugalom és elfogadás, ami a vagabundok világában
várta, örökre elveszett a számára. Néha úgy tűnt, ő is elveszett – amikor azt
gondolta, senki sem látja, összeszorította a szemét, mintha úgy meglátná,
hová is illik ő. Aztán mondott valamit Venda többi részéről, amely nem
tartozott a komizár vagy a kormányzók birtokába, és a tekintetébe újra erő
költözött.
Dihara halála két héttel az indulásunk után ért minket. Éppen befejeztem
az emlékverseket, amikor megláttam őt egy téltől barna domb tetején. A
rokkája mellett ült, a pedál kattogott a levegőben, prém, gyapjú és len
csomói forogtak a kezei között, hosszú fonalak tekeregtek, emelkedtek fel a
szellőben, végül beleolvadtak a napnyugta alkonyi színeibe – rózsaszín,
ametiszt, narancs terjeszkedett felettem, meleg pír festette meg az eget,
megsimította az arcomat, és odasúgta: A nagy történetek kivájják
maguknak a medret.
A többiek összegyűltek a dombtetőn, és Diharát nézték. Ugyanazok,
akiket már láttam korábban is, csak a számuk gyarapodott minden
alkalommal, amikor eljöttek. A bátyám és Greta elsőként. Tucatnyi vendai
törzsbéli kétoldalt. Effiera és a többi varrónő. Egy zászlóaljnyi katona.
Végül Venda és Aszter – ne késlekedjék, kisasszony! Az arcok, amelyeket
ezekben a hetekben annyiszor láttam, a hangok, amelyeket annyiszor
hallottam, alig többek, mint a levegő rezdülése, a fogyatkozó napfény
csillanása, az érverésem ütemének pillanatnyi, visszhangos kihagyása.
Téboly, tudás, körforgás, ismétlődés, a lecsapó kasza mély metszése a
szívemben.
Valakinek jönnie kellett. Miért ne te?
Hangok, amelyek nem engedtek felejteni.
Várnak.
Ígéret, eskü szólalt meg az ajkamról válaszul.
Senki más nem látta őket. Kérdeznem sem kellett. A táborverés
megszokott hangjai meg sem akadtak. Senki sem fordult felénk. Senki lépte
nem botlott meg.
Ó, hát újra itt vagy, fordult felém Dihara. A rokkája tovább pörgött, az
adományok kavarogtak, a szálak nyújtóztak. Bízz az erődben, és tanítsd
meg neki is.
A vállam felett hátranéztem. Natiya éppen a bakancsát lazította meg,
készen rá, hogy a gyékényére zuhanjon. Odaléptem, és elkaptam a kezét.
– Még nem végeztünk.
– Fáradt vagyok – panaszkodott.
– Akkor eredj és táborozz le máshol. Hadd egyenek rögtön meg a
pachegók.
– Pachegók nincsenek.
– Majd ha éppen a lábadat rágják le, mert nem vagy felkészülve, talán
másképp gondolod.

Meglepett, milyen keveset ért Natiya az adottságból. Hogy lehetséges ez,

amikor Diharával élt? De eszembe jutott, amit Dihara mondott: Vannak,
akik mélyebben érzik a megosztott életet másoknál.
 – A tudás olyan igazság, amit itt és itt érzel – mondtam Natiyának. –
Kapcsolódás. A világ érintése, amikor elér hozzád. A szemhéjad mögött
villódzik, a gyomrodban kavarog, néha végigtáncol a gerinceden. A világ
igazságai szeretnék, hogy megismerd őket, de nem erőltetik magukat rád,
mint a hazugságok teszik. Megkörnyékeznek, suttognak neked, a véredbe
siklanak és átmelegítenek, megcirógatják a nyakadat, hogy kiver a libabőr.
Ez mind a suttogó igazság. De el kell csendesítened a szívedet, Natiya.
Hallgasd. Bízz a benned rejlő erőben!
Néhány csendes pillanat múlva bosszúsan felkiáltott.
– Nem értem!
Elviharzott volna, de elkaptam a csuklóját.
– Ez a túlélés, Natiya! A suttogás, ami megmenthet! Másféle erő,
amellyel az istenek áldottak meg minket. Az igazság, amelyre szükséged
van, nem mindig egy kard hegyén érkezik!
Rám meredt, és láttam a szemén, hogy abban a pillanatban egyedül a
kifent acél erejére vágyik. Éreztem, hogy valami enged bennem. Azt az
igazságot is meg tudtam érteni.
– Hasznos, ha többféle erővel bírsz, Natiya – folytattam gyengédebben,
visszaemlékezve a kés hideg súlyára a kezemben, amikor a komizár hasába
döftem. – Ne áldozd fel az egyiket a másikért.

Egy este, amikor Natiyával mindketten túlságosan kimerültünk, hogy bármit

is gyakoroljunk – úgy éreztem, ez lehet az utolsó táborunk, mielőtt elérjük a
morrighani határt –, kiürítettem a nyeregtáskámat, hogy előszedjem a régi
könyveket, amelyeket becsomagoltam. Ideje volt Natiyának elmondani azt
is, mi történt korábban, nem csak azt, mi felé haladunk.
Csak Gaudrel Utolsó Emlékiratait találtam meg. Mindent újra
átkutattam, még az összehajtott ingemet és alsóruhámat is kiráztam. A
Venda-éneknek nyoma veszett.
Őrjöngve tudakoltam, ki nyúlt a táskámba. Tudtam, mindkét vékony
könyvet gondosan a legaljára tettem.
– Biztos, hogy elcsomagoltad? – kérdezte Tavish.
 – Igen! – meredtem rá. – Emlékszem, amikor…
Elharaptam a szót. A nyeregtáska mindvégig nálam volt, kivéve az elején,
amikor átadtam Rafe-nek. Erősködött, hogy majd ő viszi. Csak néhány
perc volt, de amíg megvizsgáltam a lovamat és a felszerelésemet, nem
néztem oda. Rafe ellopta? Miért? Azt gondolta, ha elveszi a könyvet, az
igazság is érvényét veszti? Vagy ezzel megingathatja az elhatározásomat?
– Lia? – Natiya aggódva nézett rám. – Jól vagy?
A könyv ellopása semmin sem változtat.
– Jól vagyok, Natiya. Gyere, segíts tüzet rakni. El akarok mondani
neked néhány történetet, és elvárom, hogy szóról szóra megjegyezd őket,
arra az esetre, ha velem valami történne.
Jeb felnézett a munkájából, az arcán ugyanaz az aggodalom.
– De semmi nem fog történni – jelentette ki határozottan a szemembe
nézve.
– Nem – feleltem, hogy megnyugtassam. – Semmi.
Csakhogy mindketten tudtuk, hogy ezt megígérni lehetetlen.

Elértük Morrighan déli határát – Kaden szerint legalábbis. Semmi sem

jelezte a határt, ugyanolyan vad vidéken haladtunk tovább.
Tavish a földet vizsgálgatta.
– Én nem látok itt vonalat. Orrin, te látsz?
– Én nem.
– Szerintem még odébb van az a határ – tette hozzá Jeb.
Összenéztem Kadennel, de még néhány mérföldet megtettünk, mielőtt úgy
döntöttem, hogy kimondom, ami a lelkünket nyomja. Amikor Kaden nem
hallhatta, mindhárman kérleltek, nem is épp finoman, hogy térjek velük vissza
Dalbreckbe. Az oszd meg és uralkodj elve alapján, amikor egyedül találták,
neki is felvetették ugyanezeket a komor javaslatokat. Megállítottam a lovamat,
és az arcukba néztem.
– Volt a kíséreteteknek más célja is, mint hogy védelmet nyújtsatok a
Cam Lanteux-ben, és jól tápláljatok? – biccentettem elismerőn Orrin felé. –
A királyotok azzal is megbízott netán, hogy erővel hurcoljatok vissza, ha a
hosszú lovaglás nem változtatja meg a véleményemet?
– Nem – vágta rá Jeb. – Amit mondott, úgy is van.
Nem mindig, gondoltam.
Jeb visszahelyezkedett a nyergébe, és felmérte az előttünk elterülő
meddő dombokat, mintha hemzsegnének ott a viperák.
– Mit készülsz tenni, ha odaértél?
Pontosan azt, amitől az árulók mindig is féltek. Már volt benne
gyakorlatom, csak most még jobban fogom csinálni. Csakhogy tudtam, a
terveim nem enyhítenék Jeb aggodalmait.
– Életben maradok.
Rám mosolygott.
– Ideje, hogy hazainduljatok. Biztosíthatlak benneteket, ez már
Morrighan – jelentettem ki – Én látom a vonalat, akkor is, ha ti nem, és nem
akarom, hogy megbánjátok, ha átlépitek. A királyotok parancsa köt
benneteket.
Jeb arcára kiült az elkeseredés; attól tartottam, nem fordul vissza. Tavish
Kadenre pillantott, aztán komolyan rám nézett.
– Biztos vagy benne?
Biccentettem.
– Van valami, amit szeretnél megüzenni a királynak?
Esély néhány búcsúszóra. Alighanem az utolsókra, amiket hallhatna
tőlem.
– Nincs – suttogtam. A király már megmondta: így lesz a legjobb.
– Akasszatok fel, én azt mondom, azért is vigyük vissza!
– Hallgass, Orrin – torkolta le Jeb. Orrin ekkor leugrott a nyergéből, és a
nyulat, amelyet hurokkal ejtett el, Natiya nyergére kötötte, aztán halkan
átkozódva újra lóra ült.
És ennyi volt az egész. Elbúcsúztunk, ők pedig elmentek. Most pedig,
ahogy Rafe olyan határozottan kijelentette, mielőtt elváltunk, a sorsom a saját
királyságom kezében lesz, nem az övében.
Vannak búcsúszavak, amelyeket nem volna szabad kimondani.
 NEGYVENKETTEDIK FEJEZET

Kaden megállította a lovát.

– Talán jobb lenne, ha hátramaradnék?
Értetlenül néztem rá. Egy eldugott ösvényen közelítettük meg Terravint,
most pedig a felső úton voltunk, amely Berdi fogadójához vezetett. Mivel
Terravin útba esett Civica felé, úgy döntöttünk, itt állunk meg először. Itt
megmosakodhatunk és a ruháinkat is kimoshatjuk – füsttől, izzadságtól és az
úton töltött hetektől szaglottak. Egyetlen távoli szippantás is felhívhatta volna
ránk a figyelmet, márpedig arra semmi szükségünk nem volt. Ami még
fontosabb, tartoztam Pauline-nak és a többieknek ezzel a látogatással, hogy
a hosszú hónapok után megnyugtathassam őket: minden rendben velem.
Talán nekik is vannak hasznos híreik, főleg Gwynethnek a maga
megkérdőjelezhető kis informátori körével.
– Miért maradnál hátra most? – kérdeztem. – Már majdnem ott
vagyunk.
Kaden fészkelődött a nyeregben.
– Így szólhatsz Pauline-nak, hogy veled vagyok. Tudod, felkészítheted.
Most először mintha félelmet láttam volna az arcán. Közelebb
irányítottam a lovamat.
– Te félsz Pauline-tól?
– Igen – válaszolta sötéten.
Döbbenten hallgattam. Fogalmam sem volt, mit felelhetnék erre a
beismerésre.
– Lia, most már tudja, hogy vendai vagyok, és a legutolsó hozzá intézett
szavaimmal életveszélyesen megfenyegettem őt is és téged is. Ezt nem fogja
elfelejteni.
– Kaden, Rafe-et is életveszélyesen megfenyegetted, de attól még nem
féltél tőle.
 Félrepillantott.
– Az más volt. Rafe-et sosem kedveltem, és ő se engem. Pauline
ártatlan, aki… – Elhallgatott, megrázta a fejét.
Ártatlan, akinek valaha jó véleménye volt róla. Tanúja voltam az egymás
felé tanúsított kedvességüknek, a könnyed beszélgetéseiknek. Talán, ha
látnia kell, milyen alacsonyra tartja most Pauline, az lesz az utolsó csepp a
pohárban. Már megtapasztalta az érzést Natiyával, aki ugyan udvariasan, de
még mindig hűvösen bánt vele. Soha nem fogja elfelejteni a vendaiak
támadását a tábora ellen, ahogy azt sem, hogy Kaden közülük való. Úgy
tűnt, Kaden helyzete nagyon hasonló az enyémhez – az egész földrészen
csak nagyon kevesen nem kívánták a halálát. Emlékeztem a Pauline
szemében ülő rémületre, amikor Kaden a bokrok közé vonszolt minket,
aztán a könyörgésére, hogy eresszen el minket. Nem, nem felejti el – de
reméltem, hogy az aznap megtapasztalt rettenetet a hosszú hónapok alatt
nem formálta gyűlöletté.
Kaden kortyolt a kulacsából, kiitta az utolsó cseppet is.
– Egyszerűen nem szeretnék jelenetet a fogadóban, amikor meglát –
tette hozzá.
Többről volt szó, mint a felfordulás miatti aggodalomról, és mindketten
tudtuk ezt. Különösnek találtam, hogy ennyire megrázza egy találkozás egy
olyan ártalmatlan lánnyal, mint Pauline.
– Majd a konyhán keresztül megyünk be – mondtam, hogy a kedvére
tegyek. – Pauline okos lány. Helyrejön, ha elmagyarázom a helyzetet.
Addig meg odaállok közé, közéd meg a konyhakések közé – tréfáltam,
hogy enyhítsem a feszültséget, Kaden azonban nem mosolyodott el.
Natiya az enyém mellé sarkallta a lovát.
– Mi lesz velem? – kérdezte. – Segítsek megvédeni a remegő
orgyilkost? – Elég hangosan kérdezte, hogy Kaden is meghallja, a szeme
kópésan szikrázott. Kaden figyelmeztető pillantással felelt: Natiya csak
vigyázzon, meddig feszíti a húrt.
A szívem remegett a várakozástól, amíg közelebb értünk, de amint
megláttuk a fogadót, tudtam, hogy valami nincs rendjén. A félelem úgy
lobbant fel köztünk, mint a tűz. Még Natiya is megérezte, hogy baj van,
pedig korábban sosem járt itt.
 – Mi az? – kérdezte.
A hely üres volt. Néma.
Egy ló sem állt az oszlopokhoz pányvázva. Az ebédlőből nem hallatszott
ki nevetés vagy társalgás. Egyetlen vendég sem ült bent, holott vacsoraidő
volt. A gyomorforgató némaság úgy borult az épületre, mint a halotti lepel.
Leugrottam a nyeregből és felrohantam a főlépcsőn, Kaden a
nyomomban. Azt kiabálta, álljak meg, legyek vigyázatos. Feltéptem az ajtót
– asztalokra felpakolt székek látványa fogadott.
– Pauline! – kiáltottam. – Berdi! Gwyneth! – Hatalmas léptekkel szeltem
át az étkezőt, és olyan erővel löktem be a konyhaajtót, hogy az a falnak
csapódott.
Megdermedtem. Enzo állt a vágódeszkánál, a kezében egy bárd, a száját
ugyanúgy eltátotta, mint a hal, amelynek éppen le akarta csapni a fejét.
– Mi folyik itt? – tudakoltam. – Hol van mindenki?
Enzo pislantott, aztán keményebb tekintettel mért végig.
– Mit keresel te itt?
Kaden előhúzta a kését.
– Tedd azt le, Enzo.
Enzo a bárdra nézett, amelyet még mindig magasra tartott: a látvány
először meglepte, aztán megrémítette. Kiejtette az ujjai közül, és a bárd
zörögve esett a deszkára.
– Hol van mindenki? – ismételtem meg a kérdést, ezúttal fenyegetőbben.
– Elmentek – felelte, aztán reszkető kézzel a konyhaasztal mellé intett
minket, hogy elmagyarázza. – Kérlek – tette hozzá, amikor nem
mozdultunk.
Letelepedtünk a székekre. Kaden nem dugta vissza a kését a tokjába, de
mire Enzo végzett a történetével, én a tenyerembe támasztottam a
homlokomat, és csak a rengeteg helyen összevagdosott faasztalra bírtam
nézni, ahol olyan sok étkezést költöttünk el Pauline-nal. Hetekkel
korábban elment, hogy megpróbáljon segíteni nekem. Mind elmentek. Nem
bírtam visszafogni a torkomba toluló nyögést. Civica szívében voltak. Úrrá
lett rajtam a rettegés.
Kaden a hátamra tette a kezét.
– Gwynethszel van. Az is valami.
 – És Berdivel – tette hozzá Enzo, ám mindkét emlékeztető csak a
félelmeinket erősítette meg. Pauline bizakodó volt, ugyanakkor hozzám
hasonlóan körözött bűnöző. Meglehet, máris őrizetben van. Vagy rosszabb
sorsra jutott.
– Utánuk kell mennünk – jelentettem ki. – Holnap.
Nem lesz pihenés.
– Minden rendben lesz velük – mondta Enzo. – Berdi megígérte.
Ránéztem; alig ismertem fel benne a lusta fiút, akire szinte abban sem
lehetett számítani, hogy megjelenik-e dolgozni. Az arckifejezése őszinte
volt, amilyennek még sosem láttam.
– És Berdi téged hagyott itt, hogy vezesd a fogadót?
Enzo lesütötte a szemét, és kisimított egy zsíros hajtincset az arcából.
Meg sem próbáltam elkendőzni a gyanakvásomat, amibe egészen belepirult.
– Tudom, mit gondolsz, és nem hibáztatlak. De így volt, Berdi rám bízta
az egészet, kulcsostól, mindenestől. – Megcsörgette az övéről lógó
kulcskarikát, és valami büszkeséghez hasonló csillant meg a szemében. –
Igazán. Azt mondta, régen ideje volt már, hogy előlépjek. – Váratlanul
összerezzent, és a köténye szélét kezdte tekergetni. – Az a másik alak
megölhetett volna. Majdnem meg is tette. Meghallott, és… – Nagyot nyelt:
vékony nyakán fel-le járt széles ádámcsutkája. A nyakamat nézte. –
Sajnálom. Én árultam el a fejvadásznak, hogy a felső úton leszel. Tudtam,
hogy rosszban sántikál, de semmi mást nem láttam, csak a pénzt a kezében.
Kaden előrecsúszott a székén.
– Te?
Gyengéden visszatoltam a helyére.
– A másik alak? – tudakoltam.
– A földműves, aki itt szállt meg. Sarokba szorított, és megfenyegetett,
hogy kivágja a nyelvemet, ha még valakinek elárulom a nevedet. Azt
mondta, a pénzzel együtt lenyomja a torkomon. Biztosra vettem, hogy meg
is teszi. Arra gondoltam, milyen közel kerültem… – Újra nyelt egyet. –
Tudtam, hogy már nem lesz több esélyem. Mielőtt Berdi elment, még azt
mondta, hogy ő látott bennem valami jót, és ideje, hogy én is rátaláljak.
Igyekszem jobbá lenni. – Megdörgölte az arcát; a keze még mindig remegett.
– Persze feleolyan jól sem csinálom, mint Berdi. Nem bírok többet, mint
tisztán tartani a szobákat a szállóvendégeknek, meg reggel főzök egy fazék
zabkását, este hallevest. – A falra mutatott, ahová vagy egy tucat papír volt
kiszegezve, Berdi kézírásával. – Mindenről leírta, hogyan kell. Egyelőre nem
tudok egy teltházat kiszolgálni. De talán, ha felveszek kisegítőket.
Natiya lépett be a konyhába: kard az oldalán, tőr a kezében, a
mozgásában új fesztelenség. Nekidőlt a falnak; Enzo rápillantott, de nem
szólt. Egy teljes kört írtunk le: a fiú szemében újra aggodalom csillant. Tudta,
hogy veszedelmesnek tartjuk.
– Eszerint tudod, ki vagyok valójában? – kérdeztem.
Egy pillanat törtrészéig megvillant a tekintetében, hogy letagadja, de
vállat vont, és bólintott.
– Berdi nem mondta meg, de én is hallottam a körözött hercegnőről.
– És egészen pontosan mit hallottál? – tudakolta Kaden.
– Aki látja, a fejét veheti, és megkapja a jutalmat. Kérdés nélkül.
Kaden szisszenve lökte el magát az asztaltól.
– De én nem mondom el senkinek! – tiltakozott sebesen Enzo. –
Megígérem! Már régóta tudom, és sok időm lett volna, hogy eláruljam a
polgármesternek! Már kétszer járt erre, hogy megtudja, mi történt
Gwynethszel, de egy szót sem mondtam neki!
Kaden felegyenesedett, az ujját végigfuttatta a kése fokán, majd úgy
fordította, hogy a penge megcsillanjon a lámpafényben, és Enzóra
hunyorított.
– Akkor sem mondanál semmit, ha a polgármester egy marék aranyat
ajánlana?
Enzo a késre meredt; az ajka felett verejtékcseppek ütöttek ki, és a keze
továbbra is remegett, de az állát szokatlan elszántsággal szegezte előre.
– Már ajánlott. Ugyanazt feleltem neki. Azt, hogy nem tudom, hová ment
Gwyneth.
– Lia, egy pillanatra? – Kaden az ebédlő felé intett a fejével. Enzót
Natiya őrizete alatt hagytuk.
– Nem bízom benne – suttogta Kaden. – Alattomos kis görény, aki
egyszer már eladott téged némi pénzért. Abban a pillanatban megteszi ismét,
amint kitesszük innen a lábunkat, ha nem hallgattatjuk el.
– Úgy érted, öljük meg?
 Csak egy rezzenetlen pillantással felelt.
Megráztam a fejemet.
– Nem kellett volna bevallania, hogy ő adott ki a fejvadásznak. Az
emberek megváltozhatnak.
– Ennyire gyorsan senki sem változik meg. Egész Morrighanben ő az
egyetlen, aki tudja, hol vagyunk. Az a célunk, hogy ez így is maradjon.
Körbe-körbe kezdtem járkálni, hogy átgondolhassam. Enzo kétségkívül
kockázatot jelentett; már bebizonyosodott róla, hogy megbízhatatlan, talán
kapzsi is. De Berdi az egész élete munkáját rábízta. Az emberek pedig
megváltozhatnak. Kaden is megtette.
És az istenek szerelmére, Enzo hallevest főzött. Hallevest. A
mosogatóban pedig egyetlen piszkos edény sem várakozott.
Szembefordultam Kadennel.
– Berdi megbízik Enzóban. Azt hiszem, nekünk is meg kellene. Ráadásul
úgy tűnik, még mindig reszket a földműves fenyegetése miatt. Ha néhányszor
meg kell suhintanod a késedet emlékeztető gyanánt, ám legyen.
Kaden csak nézett rám, meggyőződés nélkül, végül hosszan sóhajtott.
– Ha csak egy ferde pillantást is vet ránk, sokkal többet is teszek
suhintásnál.
Visszamentünk a konyhába, és megbeszéltük, hogyan fogunk aludni.
Natiyával kimostuk a ruháinkat, és az idő rövidsége miatt a konyhában
akasztottuk fel őket száradni, a tűz mellé. Átkutattuk a kis házat, amelyen
Pauline-nal osztoztunk, hátha találunk néhány ruhaneműt, ami jobban elrejt
minket, és találtunk is két laza, munkához hordott tunikát és sálakat. Pauline
fehér gyászfátyla is a kezembe akadt. Natiyának nem kellett elrejtenie az
arcát Morrighanben, nekem azonban igen, és semmi sem oltja ki
alaposabban a gyanakvást, mint az özvegyek iránti tisztelet. Kaden ellátta a
lovakat, aztán együtt kiraboltuk Berdi kamráját, hogy felpakoljuk, amit
lehet. Ezután már nem rakhatunk tüzet, nem főzhetünk útközben. Miközben
Enzo segítségével megraktuk a zsákjainkat, váratlanul szamárbőgést
hallottam.
– Ez Otto – rázta a fejét Enzo. – Hiányzik neki a másik kettő.
– Otto még itt van? – Felkaptam az özvegyi fátylat, hátha valamelyik
szállóvendég kint jár, és kirohantam a karámhoz.
 Megsimogattam Ottót, vakargattam a fülét, hallgattam a panaszkodását
– minden bődülés és iázás zene volt a füleimnek. Visszarepített arra a
napra, amikor Pauline-nal megérkeztünk Terravinbe, szamárháton
kocogtunk végig a főutcán, és elhittük, hogy az itteni új életünk örökké tart
majd. Otto puha orrával bökdösött, és arra gondoltam, milyen magányos
lehet a társai nélkül.
– Tudom – feleltem neki halkan. – Nove és Dieci hamarosan
visszajönnek, megígérem.
Azonban én is tudtam, hogy az ígéretem üres volt, csak a megszokás
szülte, és…
Újra hallottam Rafe szavait; összecsomózódott kötélként rántottak olyan
mélyre, ahol nem bírtam lélegezni. Azt mondtam, amiről úgy véltem, akkor
hallanod kellett. Reményt akartam adni neked.
Elfordultam Ottótól. A keserűség újra belém mart. Rafe hamis reménnyel
táplált, az időmet vesztegette.
Beléptem a pajtába, és hosszan néztem a szénapadlásra vezető létrát.
Végül felmásztam rajta. Homály fogadott, a tetőgerendákon csak néhány
kóbor fénysugár tört át. A két matrac még mindig ott hevert – sietős
távozásunk után senki sem pakolta el őket. Egy szék támláján elfeledett ing
lógott. A sarokba állított asztalon poros üvegkancsó gubbasztott. A
távolabbi részen ládahalom tornyosult – és egy üres jászol. Kalapáló szívvel
indultam el felé.
Ne nézd meg, Lia. Hagyd. Nem érdekel az téged.
Azonban nem bírtam megállni.
Kissé előrehúztam a jászlat, hogy benézhessek mögé. És ott volt, épp
úgy, ahogy mondta – az összemocskolódott, összegyűrt fehér ruha. Sűrű sós
íz futott szét a számban, egyszerre alig kaptam levegőt. Érte nyúltam,
kiszedtem a rejtekhelyről. Szalmatörek hullott a földre. Több helyen
elszakadt, a szegélye csupa sár lett, téglavörös vér kenődött rá. Rafe vére.
Akkor sebezte fel a kezét, amikor kiszedte a ruhát a tövisbokorból, ahová
hajítottam.
A ruha látványa elgondolkodtatott. Milyen lehet a lány, aki viselte?
Az a ruha, amelyet gyűlölködve téptem le magamról, hogy eldobjam.
A térdem elgyengült, lehuppantam a padlóra. A ruhát az arcomhoz
szorítottam, megpróbáltam kizárni a gondolataim közül Rafe-et, de csak azt
láttam, ahogy kitépi a tövisek közül, aztán begyűri a zsákjába, és ugyanúgy
töpreng rólam, ahogy én töprengtem őróla. De az én gondolataim rossz
irányba indultak.
Úgy képzeltem el őt, mint egy jellemtelen anyámasszony katonáját. Nem
pedig…
– Lia? Jól vagy?
Felpillantottam. Kaden állt a létra tetején.
Sietve talpra kecmeregtem, és visszadobtam a ruhát a jászol mögé.
– Igen. Jól vagyok – feleltem, még mindig a hátamat mutatva neki.
– Hallottam valamit. Csak nem…
Megtöröltem az arcomat, aztán végigfuttattam a tenyeremet az ingemen,
mielőtt megfordultam volna.
– Köhögtem. Itt minden csupa por.
Kaden mellém lépett. A padló nyikorgott a talpa alatt. Lenézett rám, és
egy ujjával végigsimította nedves pilláimat.
– Csak a por teszi – ismételtem.
Bólintott, aztán átkarolt, és magához húzott.
– Persze. A por.
Elernyedtem, és nekidőltem. Kaden a hajamat simogatta, és éreztem, hogy
az ő szíve is éppen annyira fáj, mint az enyém.

Későre járt. Natiyát már ágyba dugtuk a kis házban, Enzo Berdi
szobájában aludt. A konyhában ültem Kaden társaságában. Újabb
részleteket próbáltam kiszedni belőle a komizár terveit illetően, de
éreztem, hogy máshol járnak a gondolatai. Örültem, hogy nem hozta fel
ismét, de tudtam, az a perc a szénapadláson azóta is a lelkére nehezedik.
Mindössze egy múló, fáradt pillanat volt, amely érzékeny ponton talált el.
Semmi több. Egy tál halleves után – amely meglepő módon majdnem olyan
jó volt, mint Berdié – ismét megerősödtem lélekben, és készen álltam a
továbblépésre.
Kaden türelmesen viselte az ismételt kérdéseket. Ugyanazokat a
válaszokat adta rájuk. Csak a kancellárról tudott. Talán rajta és az
akadémikuson kívül nincsenek árulók a kormányban? Lehetséges ez?
A kormány tagjaival a legjobb napjainkon is viharos volt a kapcsolatunk,
kivéve talán az alkormányzót és a vadászmestert. Ők ketten rosszalló
homlokráncolás helyett többnyire mosollyal és egy kedves szóval fogadtak,
amikor beléptem, de a vadászmester nagyrészt szimbolikus rangot viselt, a
korai idők emlékére, amikor a kormány legfontosabb feladata az éléskamrák
feltöltése volt. A legtöbb kormányülésen részt sem vett. A királyi Első
Leánynak is megvolt a maga jelképes helye az ülésteremben, ám anyámat
ritkán hívták meg az asztal mellé.
A gondolataim visszafordultak az alkormányzó felé.
– Pauline őt fogja elsőként felkeresni – közöltem Kadennel. – A teljes
kormányból őbelé szorult a legtöbb együttérzés.
Az ujjamat rágtam. Az alkormányzó feladatkörének része volt a gyakori
utazás, más királyságok meglátogatása. Aggódtam, hogy talán most is távol
van. Ha így áll a helyzet, Pauline egyenesen apám elé járul, mert nem igazán
ismeri a lobbanékonyságát.
Kaden nem reagált a szavaimra; a helyiség másik felébe bámult. Hirtelen
felállt, és besietett a kamrába, hogy készleteket válogasson össze.
– Mennem kell. Innen nem messze. Düerr megyébe, mindössze
egyórányira nyugatra Luiseveque-től. Nem veszítünk időt.
Kijelölte a találkozási pontot, északabbra, ahová másnap Natiyával
mennünk kell egy erdei ösvényen.
– Ott senki sem lát meg benneteket. Biztonságban lesztek.
– Most indulnál? – Én is felálltam, és kivettem a zacskó szárított húst a
kezéből. – Éjjel nem lovagolhatsz.
– Enzo alszik. Pont a megfelelő időpont, hogy megbízzak benne.
– Pihenned kellene, Kaden. Mi…
– Majd pihenek, ha odaértem. – Visszavette a szárított húst, és nekiállt
átrendezni a zsákját.
A szívverésem felgyorsult. Ez nem vallott Kadenre.
– Mi olyan sürgős Düerr megyében?
– El kell rendeznem valamit, egyszer s mindenkorra. – A nyakán
kötélként álltak ki a feszülő inak, és gondosan nem nézett rám. És akkor
rájöttem.
– Az apád – jelentettem ki. – Ő ott a megyésúr, igaz?
Kaden bólintott.
Odébb léptem, megpróbáltam felidézni a megyésurakat. Huszonnégy volt
belőlük Morrighan-szerte, és a legtöbbjük nevét nem tudtam, a déliekét
legkevésbé, de azt igen, hogy ez az úr talán már nem lesz sokáig életben.
Lehuppantam a sarokban álló ülőkére, ugyanarra, amelyen Berdi ápolta
egyszer a nyakamat.
– Meg fogod ölni? – kérdeztem.
Kaden megállt, aztán fogott egy széket, és lovaglóülésben letelepedett
rá, hogy a támlájára támaszkodhasson.
– Nem tudom. Az jutott az eszembe, hogy csak meg akarom látogatni az
anyám sírját. A vidéket, ahol valaha éltem, az utolsó helyet, ahol… –
Megrázta a fejét. – Nem tudom csak úgy elengedni, Lia. Muszáj legalább
még egyszer látnom. Befejezetlen érzésem van, és talán ez az utolsó
alkalom, hogy valami értelmet adjak neki. Nem tudhatom, mit teszek, amíg
nem állok szemtől szemben vele.
Nem próbáltam lebeszélni. Semmi együttérzés nem volt bennem az úr
iránt, aki megkorbácsolta gyerekkorú fiát, aztán eladta idegeneknek, mint
egy darab hulladékot. Néhány árulás túl mély sebet ejt, hogy valaha is meg
lehessen bocsátani.
– Légy óvatos – kértem.
Odanyúlt, megszorította a kezemet, és a tekintetében tomboló vihar
kétszeres erővel kezdett kavarogni.
– Holnap – felelte. – Ott leszek. Ígérem.
Felállt, hogy elinduljon, de a konyhaajtóban megállt.
– Mi az?
Visszafordult felém.
– Van itt más befejezetlen dolog is. Tudnom kell. Még mindig szereted?
A kérdése pengeként vágott belém. Nem számítottam rá, pedig kellett
volna. Láttam a szemében a töprengést, ahányszor csak rám nézett. Tudta,
amikor átölelt a szénapadláson, hogy nem a por akasztotta el a
lélegzetemet.
Felálltam. Nem bírván a szemébe nézni, a darabolóasztalhoz léptem, és
lesöpörtem onnan néhány nem létező morzsát.
Még magamnak sem engedtem meg, hogy ezen a kérdésen
elgondolkodjak. Szerelem. Minden más dolog fényében ostobának és
önzőnek tűnt. Számított ez egyáltalán? Emlékeztem Gwyneth cinikus
nevetésére, amikor azt mondtam neki, hogy szerelemből akarok
megházasodni. Ő már akkor tudta, amit én még nem értettem – az ilyesmi
sosem ér jó véget senki számára. Pauline és Mikael. A szüleim. Walther és
Greta. Még Venda is erre volt bizonyíték, hiszen egy olyan férfival szökött
el, aki a végén összetörte. A gyermek Morrighanre gondoltam, akit
elraboltak a törzsétől, és egy zsák gabonáért eladtak a hullarabló
Aldridnak, menyasszony gyanánt. Valamiképpen felépítettek együtt egy
hatalmas királyságot, ám nem a szerelem alapjain.
Megráztam a fejemet.
– Már abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán mi a szerelem.
– De köztünk más van, mint… – Nem fejezte be a mondatot, mintha túl
fájdalmas lett volna kimondani Rafe nevét.
– Igen, köztünk más – válaszoltam halkan, és felpillantottam, egyenesen
a szemébe. – Mindig más volt, Kaden, és ha őszinte vagy magaddal
szemben, ezt te is mindvégig tudtad. Kezdetben azt mondtad, Venda az
első. Nem tudom megmagyarázni, miként fonódott egybe a végzetünk, de
megtörtént, és most mindketten a szívünkön viseljük Venda és Morrighan
sorsát, és jobb végkifejletet akarunk a számukra, mint amit a komizár
tervezett. Talán ez hozott minket össze. Ne becsüld alá a közöttünk lévő
köteléket! Hatalmas királyságok épültek ennél gyengébb alapokra.
Nyugtalan tekintete az arcomat kutatta.
– Az ideúton miket rajzolgattál a földre?
– Szavakat, Kaden. Elveszett, kimondatlan szavakat, amelyek együtt
kiadtak egy búcsút.
Lassan, mélyen sóhajtott.
– Próbálom megtalálni az értelmet ebben az egészben, Lia.
– Tudom, Kaden. Én is.
Sokáig nem vette le rólam a szemét; végül biccentett és elment. Az
ajtóhoz léptem, figyeltem, ahogy ellovagol. A holdtalan éjjel jóformán
azonnal elnyelte. Fájdalmasan éreztem a benne élő hiányt, a vágyat
mindarra, amit nem adhattam meg neki. Többre, mélyebbre vágyott annál,
mint amit tőlem megkaphatott volna.
Visszamentem a konyhába, és eloltottam a lámpást. Mégsem bírtam
lezárni a napot magamban. Nekidőltem a papírdarabokkal teletűzködött
falnak – a listák igyekeztek egyben tartani az életet, amelyre Berdi
évtizedekkel azelőtt cserélte a korábbi sorsát. A félhomályban a konyhája
halvány körvonalaiból egy távoli világ rajzolódott ki, amelynek fordulói,
kiszögellései és feltérképezetlen döntései egybefonódva Berdi életét
alkották.
Megbántad, hogy nem mentél?
Most már nem tudok ugyanúgy gondolni rá. Ami történt, megtörtént.
Akkor azt tettem, amit kellett.
A tenyeremet a hátam mögötti hűvös falnak nyomtam.
Ami történt, megtörtént.
Nem gondolkozhattam rajta többé.

Másnap korán reggel átkutattam Berdi ruhásszekrényét, de csak egy részét

találtam annak, amire szükségem lett volna.
– Natiya, jól tudsz a tűvel bánni?
– Nagyon is – vágta rá. Sejtettem, hogy ez lesz a válasza. Felbontani egy
köpeny szegélyét, elrejteni benne egy pengét, majd visszavarrni mindössze
néhány drága perc alatt olyan kézügyességet igényelt, amelynek én
határozottan nem voltam birtokában, Cloris néném mélységes bánatára.
Pénzt kértem Enzótól – amit Rafe adott, mind elköltöttem az üzenetekre
Turquoi Trában. Enzo tétovázás nélkül húzta elő a zacskót a kamrában
álló krumplisládából, és az egészet odadobta nekem. Nem volt sok, de
boldogan elfogadtam, és hálásan biccentve a táskámba tettem.
– Megmondom Berdinek, hogy jó munkát végzel – közöltem. – Örülni
fog.
– Úgy érted, csodálkozni – tette hozzá szégyenlősen.
Vállat vontam: ezt nem lehetett tagadni.
– Azt is. És tartsd észben, Enzo, hogy nem is láttál engem.
 Bólintott; a szemében láttam, hogy megérti. Ismét elcsodálkoztam az
átalakulásán. Rafe alighanem alaposan ráijesztett, de én biztosra vettem,
hogy Berdi bizalma tett vele csodát. Mindössze azért kellett fohászkodnom,
hogy a változás tartósnak bizonyuljon.
Csöndesen lopóztunk ki, mint az éjszaka, hogy fel ne ébresszük a
szállóvendégeket.

A kereskedő segédje örömmel fogadott minket. Aznap mi voltunk az első

vendégei – és az egyetlenek is. Láttam, hogy hunyorítva próbál átlátni az
arcomat fedő vékony, fehér fátylon. Amikor rákérdeztem, hogy van-e
vörös szaténja, meg sem próbálta elrejteni a meghökkenését. A legtöbb
özvegy józanabb, tiszteletteljesebb anyagokat keresett volna.
Natiya sietős magyarázata engem is meglepett.
– A nagynéném szeretne egy faliszőnyeget készíteni az elhunyt férje
emlékére. A vörös volt a kedvenc színe.
Rábólintottam, a hatás kedvéért még egy halk szipogással is
megtoldottam. Perceken belül újra úton voltunk, és az együttérző segéd egy
méterrel meg is toldotta a kért anyagot.
Még egy helyen meg kellett állnunk. Amire szükségem volt, azt szokásos
fizetőeszközért nem lehetett beszerezni. Csak reméltem, hogy birtokomban
van az a fajta is, amiért igen.
 NEGYVENHARMADIK FEJEZET

RAFE

Nagyon hirtelen változtam katonából királlyá; úgy tűnt, a törvényhozásban

ülő minden báró szeretne kimetszeni magának egy darabot a bőrömből.
Tudtam, a nagy hangjuk csak arra szolgál, hogy megragadják a figyelmemet,
úgyhogy biztosítottam őket, hogy ez már megtörtént. A kormány nyolc
tisztviselője követelőzött a legjobban, ugyanakkor ők voltak azok, akik a
legszorosabb kapcsolatban dolgoztak az apámmal.
Örömmel fogadtak, természetesen, de minden köszöntés mögött ott
bujkált a megrovás – hol voltál? – és a figyelmeztetés is – a felbolydulás
messzire kiterjedt, időbe telik, míg lecsillapodik.
Az udvari orvos egy igen fájdalmas emlékeztetővel szolgált. Anyád is,
apád is utánad kérdezett a halálos ágyán. Megesküdtem nekik, hogy
úton vagy. Nemcsak én osztogattam hamis reményt és hasznos
hazugságokat, de alig maradt időm a lelkiismeret-furdalásra.
Ha nem külön-külön üléseken vettem részt a törvényhozással, a
kormánnyal vagy a tábornokok tanácsával, akkor mindannyiukkal
tanácskoztam egyszerre. Draeger tábornok gyakran felszólalt, és minthogy ő
volt a fővárosi körzet felelőse, a szava komolyan nyomott a latban. Nem
rejtette véka alá a véleményét, ezzel üzent nekem is és mindenki másnak,
hogy rajtam tartja a szemét. Állandóan készen állt. Eltökélte, hogy
megfizetteti velem a távollétemet.
Mind szükségét érezték, hogy próbára tegyék új királyukat, de én,
ahogy Sven tanácsolta, hallgattam, mérlegeltem, cselekedtem. És nem
hagytam magam erőltetni. Húzd meg, ereszd meg játék volt ez, és ha túl
sokat akartak húzni, én félbeszakítottam az erőpróbát. Az egész a
táncomra emlékeztetett Liával, amikor nem volt hajlandó hátralépni;
megvetette a lábát, és nem mozdult onnan.
Akkor jöttem rá, hogy nem erőltethetem. El fogom veszíteni. Nem, Rafe,
nem fogod. Már elveszítetted. Örökre elment. Így lesz a legjobb,
emlékeztettem magam. A saját zavargó királyságom minden figyelmemre
igényt tartott.
Amikor a tábornokok tanácsa az első, királyként kiadott parancsom
miatt megmakacsolta magát, én is megvetettem a lábamat, és tudattam
velük, hogy ebben a dologban nem tanácsot kértem tőlük. Minden északi,
határ környéki helyőrségbe erősítést küldettem, hasonlóképpen a közöttük
található, sebezhető városokba is, a déli helyőrségek csapatait pedig
felosztottam a keleti és nyugati határszakaszok között. Baj készült, és amíg
nem lehettünk tisztában vele, pontosan mekkora, ez szükséges
elővigyázatossági intézkedés volt. Az urak tiltakoztak miatta, mondván,
hogy jóformán védelem nélkül hagyja a fővárost.
– Először a határokon kell átjutniuk – feleltem.
– A határaink már így is meg vannak erősítve, az ön apja és az ő
tanácsadói helyzetértékelése alapján – vágott közbe Draeger tábornok. –
Tovább bomlasztaná a királyságot egy megbízhatatlan leány állításai miatt?
A helyiség azonnal elcsendesedett. A tábornok úgy ejtette ki a
megbízhatatlan szót, hogy abba száz másik sértést is belezsúfolt. A
hercegnőről és a vele való kapcsolatomról szóló pletykák bizonyára
futótűzként terjedtek el a törvényhozásban. Kétségtelenül azt is tudták,
milyen rossz szájízzel váltunk el. Ez volt az első alkalom, hogy valaki szóba
merte hozni. Egy leányzó? Mintha semmi sem volna. Súlytalan,
félredobható. Újabb, az arcomba vágott kesztyű. A hűségem próbája. Talán
titokban nevettek is, amikor megtudták, hogy a seregek előtt neveztem a
jövendő királynénak.
A felém forduló arcokba néztem, és hirtelen Lia szemén át láttam magam
– láttam, hogyan kérdőjeleztem meg valamit, amiben olyan kétségbeesetten
hitt. Egyszerre saját magamat is egynek láttam közülük. Rafe, te sosem
éreztél semmit ott mélyen legbelül?
Nem voltam hajlandó ráharapni a tábornok csalijára, és belerángatni Liát
a dologba.
 – A döntésem a saját megfigyeléseimen alapul, Draeger tábornok, és
semmi máson. Kötelességem, hogy megőrizzem Dalbreck lakóinak és
határainak biztonságát. Amíg nem jutunk további értesülések birtokába,
elvárom, hogy a parancsaimat késlekedés nélkül hajtsák végre.
A tábornok vállat vont. A gyűlés többi résztvevője kelletlenül rábólintott.
Éreztem, hogy mindannyian többet várnak tőlem, azt, hogy leszóljam Liát,
hogy a fülük hallatára nevezzem egy újabb morrighani csalónak, akiben nem
bízhatunk. Azt akarták, hogy ismét kizárólag az övék legyek.
Gyorsan megtörtént a koronázás, és végre felállították apám halotti
máglyáját is. Minthogy hetekkel korábban hunyt el, a testét bebalzsamozták
és leplekbe csavarták, de a halálát titokban tartották, amíg elő nem
kerültem, így nem részesülhetett megfelelő útra bocsátásban az istenek felé.
Amikor a máglyához emeltem a fáklyát, különös módon elégtelennek
éreztem magam – mintha jobban meg kellett volna értenem az isteneket.
Nagyobb figyelmet kellett volna fordítanom rájuk. Sven okításának nem
képezte túl nagy részét a mennyek birodalma – ez a rész Merrickre maradt
rendszertelen látogatásaim során a kápolnában. Emlékeztem, hogy Lia
megkérdezte, melyik istenhez fohászkodom. Fogalmam sem volt, mit
felelhetnék. Még nevük is volt? A morrighani hagyomány értelmében négyen
voltak. Merrick azt mondta, hárman egyetlen mennybéli trónról uralkodnak,
és rettenetes bestiák hátán ülve őrzik a mennyek kapuit – már amikor nem
hajigálnak csillagokat a földre. Az istenek akarata, hogy Dalbreck
felsőbbrendű legyen. Mi vagyunk a számukra kedves Fennmaradottak.
Néztem, ahogy a lángok belekapnak az apám halotti leplébe. A
felkupacolt aprófa a testére hullott, elrejtve a halál valóságát, és a lángok
magasra csaptak, amikor a szeretve tisztelt katona és király elhagyta ezt a
világot és átlépett a másikba. Az egész királyság figyelt – engem legalább
annyira, mint a máglyát. A várakozásteljes tekintetek súlya rám nehezedett.
Még most is példát kellett mutatnom, erősnek maradnom, biztosítani őket,
hogy az élet továbbmegy, mint azelőtt. Ott álltam középen Minnaub, az ősi
harcos és ágaskodó csatalova kőből faragott szobrai között – kettő a
tucatnyi emlékmű közül, amelyek a teret őrizték, mint a dicsőséges
történelem vigyázói, kettő Dalbreck számtalan csodái közül, amelyeket
meg akartam mutatni Liának.
 Ha eljött volna.
A lángok már szinte égették az arcomat, de nem léptem hátra.
Emlékeztem Lia szavaira: Capseius a gyász istene, akire Terravinben
pimaszul ráztam az öklömet, és úgy gondoltam, most nevetve néz le rám. A
tűz ropogott, pattogott, sziszegett, titkos üzeneteket suttogott a
mennyeknek. Fekete füstfelhő emelkedett fel, hogy szétterüljön a tér felett.
Ahelyett, hogy a holtakért fohászkodtam volna, térdre estem, és az élőkért
imádkoztam – és hallottam, hogy körülöttem levegőért kapnak, suttognak az
emberek, értetlenül, hogy térdelni látják Dalbreck királyát.
Még három nap sem telt el a temetést követően, amikor a kormányzati
tisztviselők, bárók és egyéb nemesek elkezdtek meg-meglátogatni, kényelmes
egybeesésként házasuló korú lányaikkal együtt, hogy jelentéktelen üzeneteket
adjanak át, amelyek a legközelebbi gyűlésünkig várhattak volna. Emlékszik a
lányomra, nemde?, kérdezték, aztán felajánlották, hogy bemutatnak, és
egyáltalán nem finomkodva, gyorsan összefoglalták az erényeit. Gandry, a
főminiszter, apám legbizalmasabb tanácsadója, meglátta, hogy egy báró meg
a lánya távozása után a szemem forgatom, és közölte, hogy komolyan meg
kell fontolnom a házasságot, méghozzá sietősen.
– Segítene a kétségek elcsendesítésében és a hatalma megerősítésében.
– Még mindig akadnak kétségek?
– Hónapokig távol volt, felség, egy szó nélkül.
Furcsa módon már nem éreztem bűntudatot a távolmaradásom miatt.
Megbánást azt igen, amiért nem voltam jelen, amikor a szüleim meghaltak,
és a tetézett aggodalom miatt, amit nekik okoztam, de megtettem, amit
dalbrecki király vagy hadvezér előttem még soha: vendai földre léptem, és
hetekig éltem az ottani emberekkel. Pótolhatatlan rálátást adott a vendaiak
gondolkodására, szükségleteire és manipulációira. Talán ezért éreztem a
magaménak a csapatok támogatását, ha az udvar magasabb rangú tisztjeiét
nem is. Küldetést vezettem, amelynek során öt ember kijátszott több ezret.
Valamiképpen szükségesnek tűnt, nem vakmerőnek – de hogy ezt le tudom-
e fordítani a kormány és a törvényhozás számára is érthető és értékelhető
fogalmakra, az egy másik kérdés volt.
Becsuktam az előttem heverő főkönyvet, és megdörgöltem a szemem. A
kincstár tartaléka sosem látott szintre apadt. Másnapra a napirendemen volt,
hogy a kereskedelmi titkárral körbejárjam a fővárost, és beszéljek a
legbefolyásosabb kereskedőkkel és földművesekkel a gazdaság
felélénkítéséről és a pénz becsalogatásáról.
A főkönyv kopott bőrkötését néztem. Valami más is volt, ami még
mindig nem ülepedett le bennem. Vagy sok dolog, egyenként olyan
jelentéktelenek, hogy szavam sem volt rájuk, de mind másfelé húztak.
Az iroda falai egyszerre kényelmetlenül közelinek érződtek. Hátratoltam
a székemet, felálltam, és kiléptem a verandára. Továbbra is apám irodájaként
gondoltam a helyre – a jelenléte mindenütt érezhető volt, mint egy hosszú
élet és uralkodás emléke. Már kisgyerekkorom óta tartottak itt üléseket.
Emlékeztem az alkalomra, amikor magához hívott, és közölte, hogy
mindössze néhány hét múlva már Svennel fogok lakni. Csak hétéves voltam,
és alig értettem, mit mond – csak azt tudtam, hogy nem akarok menni.
Féltem. Svent is beszólították, hogy ismerkedjünk meg, ő pedig szigorú volt
és fenyegető, semmiben sem hasonlított az apámra. A találkozás nem
csillapította a félelmeimet, küzdenem kellett, hogy visszafojtsam a
könnyeimet. Most, annyi év után az jutott eszembe, vajon apám is ugyanúgy
érzett-e – vajon mindketten a másik kedvéért maradtunk erősek? Hány
nehéz döntést kellett meghoznia, amelyekről nekem fogalmam sem volt?
Ritka pillanat volt az egyedüllét. A gyűlések minden este vacsoraidőbe
nyúltak. Nem is királynak éreztem magam, hanem egy hajszolt
földművesnek, aki igyekszik beterelni egy kondára való izgatott disznót az
ólba. Nekidőltem a széles kőkorlátnak, éreztem, ahogy a hűvös szél
összekócolja a hajamat. Friss volt a levegő, a távolban láttam Minnaub
szobrának megvilágított oszlopait. A főváros aludt, ezer csillag pislákolt a
háztetők sötét körvonalai felett. Apám ugyanezt látta a számtalan
alkalommal, amikor a környezete támasztotta követelményekkel igyekezett
megbirkózni, ám ő más dolgok miatt aggódott, mint én.
Odaért már?
Biztonságban van?
És egy váratlan kérdés: Igaza volt?
Ez lett volna, ami nem hagyott nyugodni? Bodeen ezredes és a
századosok már a Marabella-helyőrségben sem hittek a szavának. Igazság
szerint én sem láttam bizonyítékát a hatalmas sereg létezésének, amikor
Calantha vagy Ulrix társaságában jártam be a várost, és a Sanctum-
terembeli fecsegésből sem hallottam ki semmit.
Csakhogy az ötszáz fős csapatot, amely Liát kísérte a városba, igenis
láttam. Már önmagában az is váratlan volt és riasztó, ugyanakkor lehetett
volna annyi a teljes – úgynevezett – vendai sereg.
A tizedeket leszámítva. Tanúja voltam, hogy a kormányzók morognak,
mégis beleegyeztek a végén. Pusztán félelemből, vagy jutalmat vártak érte?
Kétségkívül ők is, akár a komizár, többet akartak. Láttam a szemükön,
amikor a lemészárolt dalbrecki katonáktól szerzett zsákmányt méregették.
És ott volt az üvegcse is. A különös, veszedelmes folyadék, amely
egyetlen robbanással képes volt megrongálni egy erős vashidat. Ez nem
illett a barbár és szegény városállam képébe. Hague azzal legyintette félre,
hogy szerencsés találat volt, amelyet megsegített a vendai vasművesek
gyenge mesterségbeli tudása.
Talán. Egy tucatnyi talán is összegyűlt, és önmagában egyik sem volt
elég, hogy meggyőzzön a lehetetlenről – hogy egy szegény barbár királyság
felállított egy sereget, amely elég nagy, hogy legyűrje a többiek egyesített
erejét. A törvényhozás szerint már így is átléptem az észszerűség határait,
amikor átcsoportosítottam a seregeket a határállomásokra.
Hallottam, hogy a helyiség ajtaja nyílik és csukódik, aztán megzördült az
asztalomra tett tálca. Sven mindig kitalálta, mire van szükségem.
Visszagondoltam a rengeteg fejfájásra, amit az első együtt töltött éveink
során okoztam neki. Hányszor rúgtam bokán, hogy aztán meneküljek, ő
pedig felkapott, a vállára emelt, végül beledobott egy vízzel teli vályúba.
Királynak nevellek, nem bolondnak, márpedig belerúgni valakibe, aki
egy csapással szétmorzsolhat, a legnagyobb bolondság. Nemegyszer
fürdetett így meg. A türelme jóval nagyobb volt az enyémnél.
Nem vettem le a szemem a városról és a kápolna alig kivehető hét kék
kupolájáról. Újabb puffanás hallatszott bentről. Egy marék papír. Sven
minden este behozta a következő nap menetrendjét.
– Holnap is sűrű nap lesz – jegyezte meg.
Mindegyik az volt. Ez nem jelentett újdonságot – inkább olyasmi volt,
mint amikor a kőműves kalapácsa csengve jelzi: aznap is falat raknak.
Sven mellém lépett a korláthoz.
 – Szépséges, igaz?
– Igen – feleltem. – Nagyon.
– De?
– Nincs de, Sven.
Nem akartam belekezdeni, felsorolni az aggodalmakat, amelyek nem
hagytak nyugodni, a megfoghatatlan érzéseket, amelyek kényelmetlenül
szorongattak legbelül.
– Attól tartok, ma este még egy találkozót be kell iktatnod a
napirendeden kívül.
– Tedd át holnapra. Késő van, és…
– Merrick megcsinálta, amit kértél tőle. Egy órán belül itt van.

Még mielőtt Merrick leült volna, mielőtt egyáltalán belépett volna a

szobámba, tudtam, mi lesz a vége, de hagytam, hadd folyjanak a dolgok a
maguk medrében. Igaz, Rafe. Minden szava igaz. Mégis
belekapaszkodtam a reménybe, hogy kitaláció, sosem látott mértékű csalás,
egy beteg morrighani elme szüleménye. Váltottunk néhány udvarias szót,
Merrick elmondta, mennyire meglepődött a könyv korát látva, aztán
előhúzta a kopott bőr védőborítót, és visszaadta, végül a kezembe nyomott
egy másik ív papírt, tele az ő tökéletes, kiművelt kézírásával. Egy tanult
tudós fordítása.
Merrick elfogadta a pohárka szeszt, amellyel Sven kínálta, és hátradőlt.
– Megkérdezhetem, hogyan jutott a dokumentum birtokába?
– Egy morrighani könyvtárból lopták. Eredeti?
Bólintott.
– A legrégebbi kézirat, amelyet valaha fordítottam. Legalább néhány ezer
éves, ha nem több. A szóhasználata hasonlít két, az archívumainkban őrzött
ősi irathoz, a papír és a tinta pedig egyértelműen nem ebből a korból való. A
korához képest figyelemre méltóan jó állapotban van.
De valóban az szerepel benne, amit Lia állított?
Felolvastam a fordítást. Sorról sorra, versszakról versszakra Lia hangját
hallottam a sajátom helyett. Láttam aggodalommal teli pillantását. Éreztem,
ahogy erősen megszorítja a kezemet. Reménykedőn. Hallottam a vendai
törzsek tagjainak halk mormolását a téren, ahogy figyelik a szavait. Szóról
szóra megegyezett az ő fordításával. Az utolsó szakaszhoz érve hirtelen
kiszáradt a szám; megálltam, hogy belekortyoljak a borba, amelyet Sven
töltött nekem.

A sárkány feléled majd,

ezer arcot vesz fel,
becsapja az elnyomottakat, összegyűjti a gonoszokat,
istenként, megállíthatatlanul csap le,
ítélete kérlelhetetlen,
törvénye hajthatatlan,
elrabolja az álmokat,
eltapossa a reményt.

Míg egy hatalmasabb nem támad,

a nyomorúság gyermeke,
aki gyenge volt,
akit meghurcoltak,
akit karommal és indákkal jelöltek meg,
aki titokban kapta meg
a Jezelia nevet.

– Nem mindennapi név – jegyezte meg Merrick. – Ha jól emlékszem, a

hercegnőt is így hívják.
Felpillantottam; nem értettem, honnan tudja.
– A házassági papírok – magyarázta. – Átolvastam őket. Ön egyáltalán
nem tette meg, igaz?
– Nem – feleltem. Mindössze aláírtam őket, aztán nem törődtem velük,
ahogy Lia üzenetével sem. – De nekem azt mondták, ez csak egy őrült nő
összevissza beszéde.
Merrick elgondolkodva csücsörített.
– Meglehet. Annyi bizonyos, hogy titokzatos és különös szöveg.
Semmiképpen nem lehetünk benne biztosak. Mindazonáltal különös, hogy
egy őrült nő több ezer évvel korábban ilyen pontosan leírt bizonyos
dolgokat. A morrighani nyelven írt jegyzetek, amelyeket a lapok között
találtam, megerősítették, hogy a kéziratot több mint egy évtizeddel Arabella
hercegnő születése után fedezték fel. Dalbreck történelmében is vannak
hasonló források, a korai nomád időkből, amelyek csaknem azonos
szövegezésűek – az uralkodók fondorkodásaiból születik meg a remény.
Mindig azt feltételeztem, hogy ezek Breckre vonatkoznak, de talán tévedtem.
Rezzenetlen tekintete többet mondott, mint a szavai. Minden sort elhitt.
Figyelmeztetés rezgett a levegőben, mint a csontokba kúszó remegés
egy vágtatva közeledő ló láttán.
– Van még néhány sor a másik lapon is.
Lepillantottam a fordításra, és félretettem az első lapot. Még két
versszakot láttam.

A sajátjai árulják el,

megverik és megalázzák,
mégis felfedi a gonoszt,
mert a sokarcú sárkány
nem ismer határokat.

És meglehet, hosszan vártok,

de a kincs hatalmas:
a Jezeliának nevezett
élete lesz az áldozat
a ti mentségetek reményéért.

Áldozat?
Lia erről soha nem beszélt nekem.
Mindvégig tudta?
Harag vágott végig rajtam; egy pillanattal később követte a
gyomorfacsaró rettegés.
Igaz, Rafe. Minden szava igaz.
Felugrottam, átszeltem a helyiséget a falig, majd vissza, megkerültem az
íróasztalt – zsongott a fejem. Próbáltam értelmet keresni a sorokban. A
sajátjai árulják el? Megverik és megalázzák? Áldozat?
A pokolba, Lia! A pokolba veled!
Felkaptam a másnapra szóló jegyzeteket, és a falhoz vágtam őket. A
papírok szétrepültek.
Merrick felállt.
– Felség, én…
Rá sem néztem, úgy léptem el mellette.
– Sven! Holnap reggel haladéktalanul kéretem Draeger tábornokot az
irodámba!
– Azt hiszem, már…
– Itt legyen hajnalra! – kiáltottam.
Sven elmosolyodott.
– Elintézem.
 NEGYVENNEGYEDIK FEJEZET

KADEN

Annak idején az anyámmal jártam ki a piacra.

Elzártan éltem a birtokon, nem sokat láttam a világból, úgyhogy a vásár
csodaszámba ment a számomra. Ugyanezt az utat jártuk be a szakács
kocsiján. Anyám ilyenkor szerezte be a féltestvéreimnek tartott leckékhez
szükséges felszerelést is: papírt, könyveket, tintákat, és kis zacskókban
vékonyra szelt, cukrozott citrushéjat, jutalomként az egész heti szorgalmas
tanulás után.
Mindig vett valamit nekem is. Különös, apró ajándékokat, amelyek
lenyűgöztek – az Ősök csecsebecséit, amelyek mostanra céljukat vagy
értelmüket vesztették, apró, csillogó korongokat, amelyeken megtört a
napfény, értéktelen, barna fémérméket, viharvert díszeket a kocsijaikról. Azt
mondta, képzeljem el, hogy miért fontosak. Egy külön polcon tartottam őket
a házban – csupa gondosan elrendezett kincset, amelyek megragadták a
fantáziámat, és utat nyitottak a számomra egy, a birtokon túli világba. Egyre
csodásabbnak találtam őket, még arra is rávezettek, miként képzeljek el egy
tartalmasabb életet saját magam számára – mígnem egy nap a legidősebb
fivérem belopózott a házba, és mindet ellopta. Rajtakaptam, amikor éppen
a kútba dobta őket. Azt akarta, hogy semmim se legyen – még annál is
kevesebb, mint addig.
Nem akkor sírtam utoljára. Egy évre rá meghalt az anyám.
Nekem mindig a kevesebb jutott – tulajdonból, életből egyaránt. Még
most is. Semmi sem voltam. Egy katona királyság nélkül, egy fiú család
nélkül. Egy férfi…
A nap, amikor Lia és Rafe elváltak, újra a gondolataim között kavargott,
mint már annyiszor. Úgy éreztem, valami hiányzik, valamit nem értek.
Amikor Lia elvált Rafe-től, és csatlakozott hozzánk az ösvényen, az arca
olyan volt, mint egy ezer apró repedéssel sebzett kőszoboré – vak szempár,
elnyílt, dermedt száj, mint egy faragott alaké. Az elmúlt hónapokban már azt
hittem, mindent láttam Lia rám vetett tekintetében, amit lehet – gyűlöletet,
gyengédséget, szégyent, szomorúságot, bosszúvágyat és valamit, amiről úgy
véltem, szerelem lehet. Azt hittem, értem Lia nyelvét, de sosem láttam a
szemében azt, amit akkor.
Igen, köztünk más. Mindig más volt, Kaden, és ha őszinte vagy
magaddal szemben, ezt te is mindvégig tudtad.
Mindketten a szívünkön viseljük Venda és Morrighan sorsát. Ne
becsüld alá a közöttünk lévő köteléket. Hatalmas királyságok épültek
ennél gyengébb alapokra.
Liával talán a kevesebb is több lehet. Talán ez lehet a nagy cél, amelyet
az anyám mindig remélt.
Talán a kevesebb is elég lehet.

Az udvarházhoz vezető ösvény mellett sűrűbben álltak a fák, mint

emlékeztem. Az ágak göcsörtös ujjakként akaszkodtak egymásba az út
felett. Most először jutott eszembe, hogy talán rosszul emlékszem az
útvonalra. El sem tudtam képzelni, hogy a nagy és hatalmas Roché nagyúr
egy ilyen jelentéktelen, mindentől távoli helyen lakjon. Soha nem tértem
vissza. A mondatok, amelyekkel a koldusok gyerekként ijesztgettek, mélyen
az elmémbe ágyazódtak. Megfojt egy vödörben. Venda orgyilkosává
lettem, akitől még a többi rahtan is félt, de a fenyegetés emlékétől így is
gyorsabban vert a szívem. Most is újra éreztem minden heget, mintha ismét
nyolcéves lennék. Vajon, ha megölném, megváltoznának az érzéseim?
Mindig úgy véltem, hogy igen. Talán ma megtudom.
És akkor megpillantottam a fák között a fehér kőfal egy villanását. Nem
felejtettem el, merre kell jönni. Ahogy azonban közelebb értem, láttam, hogy a
birtok gondozatlan – a gondosan ápolt pázsitból csak néhány fűcsomó
maradt a kopár földön, a formára nyírt bokrok eltorzultak, indák fonták be
őket. Az úttól távol terpeszkedő udvarház sorsára hagyottnak, elfeledettnek
tűnt, de megpillantottam, hogy öt kéménye közül az egyikből vékony füstfonál
tekergőzik felfelé. Volt bent valaki.
Megkerültem az épületet, hogy senki se lásson meg. Legelőször a kis
házhoz mentem, amelyben anyámmal éltem. Egykor ezt is fehérre meszelték,
de a festék régen lepergett. Kétségtelenül lakatlan volt; a bokrokat fojtogató
indák benőtték a verandát és az első ablakot is. Kikötöttem a lovamat. A
megvetemedett ajtó engedett, amikor a vállammal nekiveselkedtem.
Belépve kisebbnek látszott, mint az emlékeimben. A bútor eltűnt, alighanem
azt is eladták a koldusoknak – áruba bocsátható volt az is, akárcsak én. A
házacska csupán egy poros héj volt, semmit sem őrzött meg az anyámból,
vagy az életből, amikor valaki engem is szeretett.
Az üres kandallóra pillantottam, aztán az üres párkányra. Benéztem az üres
szobába, ahol az ágyam állt. Mindent áthatott az üresség. Sarkon fordultam és
kisiettem. Friss levegőre volt szükségem.
Nekidőltem a veranda korlátjának. A néma udvarházat néztem, az
emlékeimben újra éreztem a jázmin erős illatát. Elképzeltem, ahogy apám
odabent ücsörög egy székben, feszes tartásban, elegánsan vasalt nadrágban,
a lába mellett egy vödör víz. Várakozik. Engem már nem fojthat meg.
Otthagytam a verandát, és átsétáltam a birtok keleti felére, még mindig
ügyelve, hogy meg ne lássanak. Tudtam, hol az a hely, ahol megtalálom az
anyámat. Csak a sírásó és az apám vett részt a temetésén. Még a
féltestvéreim, akiket tanított, akikkel mindig kedvesen bánt, ők sem vették a
fáradságot, hogy eljöjjenek, és mondjanak néhány búcsúszót. A sírjára nem
került fejfa, úgyhogy megkerestem a legnagyobb köveket, amelyeket még
elbírtam, és odahordtam őket a földkupacra, egymáshoz illesztve, mint egy
takarót, amíg apám rám nem szólt, hogy hagyjam abba.
Most a kőkupacot kerestem, de az is eltűnt. Semmi sem jelezte, hol
nyugszik a teste, láttam viszont újabb sírokat, nem messze. Kettőt vésett sírkő
őrzött. Félrehúztam az indákat, abban reménykedve, hogy elfelejtettem anyám
pontos nyughelyét, és ezek valamelyike az övé. Egyik sem volt az. Az
egyiken a legidősebb bátyám neve állt – alig néhány héttel azután halt meg,
hogy engem elvittek. A mostohaanyám, ha nevezhetem így, egy hónappal
később követte. Baleset ölte meg? Láz?
 Visszafordultam az udvarház és a kéményből kanyargó füst felé.
Lehetséges, hogy az apám beteges, megtört emberré vált? Ez
megmagyarázná, hogyan került a birtok, amelyre egykor olyan büszke volt,
ilyen állapotba. A másik féltestvérem huszonkét éves és erős – képes lehet
ellenállni, azonban aligha ismer majd meg annyi év után.
Meglazítottam a fegyverövem szíját, éreztem az oldalamon függő kés
súlyát. A komizár mindig azt mondta, ez lebegjen a szemem előtt: az
igazságtétel, és hogy egy nap én hozhatom el a számukra. Odasétáltam a
házhoz, és bekopogtam.
Csoszogó lépteket hallottam, egy csattanást, egy kiáltást, egy
káromkodást, aztán végre kitárult az ajtó. Felismertem az asszonyt, bár
megőszült és kétszeresére hízott – az udvarház gondnoka volt. Az
emlékeimben csupa szöglet volt, keserűség és hegyes bütykök, amelyeket
gyakran táncoltatott a fejemen – most kikerekedett, elpuhult. A kezében
egy nagy vasserpenyőt tartott.
– Eegen? – hunyorított rám. A hangja nem változott; még mindig kivert
tőle a libabőr.
– Roché nagyúrhoz jöttem.
– Ide? – nevetett fel. – Hát barlangban lakik? Évek óta nem járt erre.
Már csak átutazik erre néha, amióta az a nagyon fontos tisztsége van.
Elment? Évekkel korábban? Lehetetlennek éreztem. Az emlékem,
amelyben a birtokot és a megyét uralja, ide kötötte. Minden elképzelt
találkozásunk eszerint alakult.
– Miféle tisztség? – tudakoltam.
Az asszony a fogai között sziszegett, mintha valami ostoba szamár
volnék.
– Hát a citadellában. A királynak dolgozik. Valami díszes kormányzati
posztja lett. Nem köll már neki ez a hely. Alig fizet valamit a költségeire.
Szégyen, ahogy kinéz.
Civicában van? A kormány tagja?
– Várjon csak – hajolt előre a nő, aztán fenyegetőn intett az ujjával; a
szemében hitetlenkedés csillant. – Tudom ám, kicsoda maga. Maga az a
fattyú gyerek. – Az érdektelensége egy pillanat alatt gyűlöletté lobbant, és
bökdösni kezdte a mellkasomat, de én még mindig szédelegtem a hírektől.
Az apám Civicában van?
Aztán egy sokkal gyilkosabb gondolat merült fel bennem. A komizár
tudta? Rájött, ki az apám? Ezért titkolta annyira, kivel áll kapcsolatban?
Lehet, hogy azzal működött együtt, akit én mindvégig el akartam pusztítani?
Megfordultam, hogy elmenjek, ám a gondnok elkapta a karomat.
– Te meg a te adottságod! – vicsorogta. – Azt mondtad, a nagysága
rémes halált fog halni, és úgy is lett! Te nyomorult féreg, te!
Zajt hallottam a hátam mögül. Megpördültem és kirántottam a késemet,
de akkor egy hatalmas csapás ért a tarkómon, és a világ velem együtt
összecsuklott a küszöbön.

A kútkáván tértem magamhoz. Két férfi tartott meg; a kezemet

összekötötték a hátam mögött. A gondnok vigyorgott rám.
– Itt halt meg a fiú – mondta –, de hiszen ezt tudod, nem? Megfulladt.
Valaki belelökte. Tudjuk, hogy te voltál. Féltékenységből. Mindig gyűlölted.
A nagysága beleőrült, lassan haldoklott, aztán egy hónapra rá felvágta az
ereit. Lassú, rémes halála volt, éppen, ahogy megjósoltad. A legrosszabb,
ami történhetett vele, hogy látta, amint az elsőszülöttjét viaszosan,
felpuffadva húzzák ki a kútból. Azután már semmi nem volt itt a régi.
Egyikünk számára sem. Úgyhogy most te jössz, fiú.
Még mindig ingott velem a világ. Úgy gondoltam, ezúttal a bütykei
helyett a serpenyőjével vert fejbe. Biccentett a férfiaknak, akik
megtartottak. Mély kút volt. Ha egyszer beledobnak, nem jutok ki.
A hónom alatt fogtak meg, de a lábaimat szabadon hagyták. Leráztam a
szédülést, és feléjük rúgtam, csaknem egyszerre. Az egyik bakancsom
térdkalácsot talált, és szét is zúzta, a másik ágyékot – amikor a férfi
fájdalmában összegörnyedt, a következő rúgásommal eltörtem a nyakát.
Félregördültem, felkaptam a halott mellett heverő késemet, és elvágtam a
kezeimet összekötő zsinórt.
A törött térdű üvöltött fájdalmában, de egy bozótvágóval hadonászva
felém sántikált. Egyet suhintottam a késemmel, és felmetszett torokkal,
holtan esett össze a társa mellett. A gondnok rémülten bámult rám – aztán
rohanni kezdett a ház felé.
Lüktető fejjel, még mindig szédülve összegörnyedtem, hogy
összeszedjem magam – aztán én is nekilódultam. Fogalmam sem lehetett,
meddig voltam eszméletlen. A lovam még mindig a kis háznál várt kikötve. A
fejem csaknem kettéhasadt, a nyakam nedves, ragacsos volt a vértől, de
vágtattam, reménykedve, hogy Lia nem indul el nélkülem, és nem is ájulok
el, mielőtt elérek hozzá.
Legalább egy újabb árulóról tudtam már a morrighani kormánytagok közül,
mert ha van valaki, aki nem ismeri a hűség fogalmát, akkor az az apám.
 NEGYVENÖTÖDIK FEJEZET

Ritkásan szitált az eső. Összehúztam magamon a köpenyemet. A szél

körülöttünk körözött, közelebb nyomakodott, sziszegett. A hideg pára ezer
apró, figyelmeztető szúrással karmolta az arcomat. Ez vagy a kezdet volt,
vagy a vég.
A világegyetem énekelte nekem a nevedet. Én csak visszadaloltam.
Hány száz éven át keringett a név a semmiben? Hányan hallották, akik
végül elfordították a fejüket? A választás még mindig az enyém volt. Én is
elfordulhattam volna, hogy várjak valakire, aki meghallja a hívást. Egyszerre
megéreztem, milyen hatalmas dolgot kell véghezvinnem. Újra csak Arabella
hercegnő voltam: elégtelen, hangtalan, és talán mindenekfelett nemkívánatos.
Azonban már alig maradt idő.
Valakinek muszáj felvállalnia.
Két ujjamat az ajkamhoz érintettem. Pauline-ért. Berdiért, Gwynethért,
a bátyáimért. Waltherért, Gretáért, Aszterért. Felemeltem a kezem, hadd
szálljanak magasra a fohászaim. És Kadenért is. Hogy életben legyen. És
Rafe-ért. Hogy… Ám az ő számára nem kérhettem semmit. Ott volt, ahol
lennie kellett.
Lovak topogását hallottam a hátam mögül, a sűrű levegő eltompította a
horkantásaikat. Hátranéztem. Maguire atya Natiya mellett várt a jelzésemre.
Biccentett – a hajából csepegett a pára, a szemét nem vette le rólam, mintha
mindig is tudta volna, hogy egyszer elérkezik ez a perc.
Tizenhét éve egy visító lánycsecsemőt tartottam a kezemben.
Feltartottam az istenek színe elé, kértem, hogy védjék meg, és
megígértem, hogy én megteszem. Nem vagyok bolond. Az isteneknek
teszek ígéreteket, nem az embereknek. Az atya isteneknek tett ígérete most
többet ért a számomra, mint az arany.
A korábbi életem előttem elterülő hegyeit és völgyeit néztem, mint az
emlékek kirakósát. A torz romok, a fehér csúcsok, a Golgata ferde tűje, a
városfal mellett megbúvó települések, a falvak utcái, a citadella tornyai, az
apátság, ahol férjhez kellett volna mennem – ugyanaz az épület, ahol egy
fiatal pap az istenek felé emelt egy lánycsecsemőt, és védelmet ígért neki,
miközben mások a kezdet kezdetétől összeesküdtek ellene.
Ez volt Civica.
Morrighan szíve.
Készültem belépni a városba, amely gyűlölt engem.
A bevezetőutak mellé rendelt őrök Arabella hercegnőre figyelnek majd.
De egy lefátyolozott özvegy, aki a lánya és egy pap társaságában utazik?
Minket nem fognak zaklatni.
– Gondolod, hogy Kaden meghalt? – kérdezte Natiya.
– Nem – feleltem harmadszorra is. Natiya elárulta, amit olyan hevesen
igyekezett tagadni még saját maga előtt is. Megértettem, miért tagadta meg
az érzéseit. Néha ezt kell tenni. – Ide fog érni – biztosítottam.
De én sem voltam benne biztos. Hol marad?
Egy hete, amikor nem érkezett meg időben a megbeszélt találkozónkra, a
földbe karcoltam a malomtó szót, és továbbmentem. Nem volt más
választásom. Most, hogy már tudtam, Pauline Civicában van, aggasztott a rá
leselkedő veszély – vajon kihez fut segítségért? – és hogy esetleg alábecsüli
apám haragját.
Aggasztottak az üzenetek is, amelyeket még azelőtt küldtem, hogy
megtudtam volna: ő és a többiek itt vannak. Tudtam, tovább hergelik majd a
várost, főleg, hogy mindkettőt Morrighanen kívüli futár hozta, vagyis az
eredetük kinyomozhatatlan. Az első alighanem néhány napja érkezett meg.
 Természetesen először a kancellár fogja elolvasni, de az üzenet híre
futótűzként fog elterjedni az összeesküvő-társai között. Az első feladatom
egyszerűen annyi, hogy bejussak. Ha úgy gondolják, már a falakon belül
vagyok, nem őriztetik akkora erőkkel a bevezető utakat. Ha pedig valóban
bejutottam, rengeteg búvóhely adódik majd. Minden sötét sikátort, benyílót
ismertem. Abban bíztam, hogy az üzenetek felerősítik majd az áruló
szorongását. Immár nem csupán én nézegetek folyton hátra – ők is lépten-
nyomon maguk mögé lesnek majd. A tetejébe az üzenetírás jellemző volt
rám. Hadd higgyék csak, hogy éppolyan magabiztos és félelmet nem ismerő
vagyok, mint hónapokkal ezelőtt, amikor az akadémikus rejtett fiókjában
hagytam azt a levélkét. Walther elmondta, hogy őrültek módjára forgatták
fel a citadellát az eltűnt könyvek után kutatva. Óvatlanul csinálták, még a
szolgáknak is feltűnt. Reméltem, hogy ezek az üzenetek majd újabb ostoba
hibákra sarkallják őket. Ahogy Walther felfigyelt rájuk, Brynnek és
Regannek is szemet szúrhatnak. Fel kellett fednem a legmagasabb szinten
álló játékosokat, de legalábbis láthatóbbá tennem őket.
A második, az akadémikusnak címzett levél most már bármelyik nap
ideérhet.
 Elővettem a gyászfátylat, és eligazítottam a fejemen és az arcom előtt.
Berdi köpenye alatt már így is alaposan kitömtem a ruháimat, hogy elrejtsem
a valódi alakomat.
– Készen állsz? – kérdezte Natiya.
Nem volt más választásom, mint készen állni.
– Igen.
Leereszkedtünk a meredek domboldalon, és már majdnem kiléptünk a
csalitosból az útra, amikor ráébredtem valami nyilvánvalóra. Megállítottam a
lovamat. Zakatolt a szívem, a fák árnyéka keringeni látszott körülöttem. Hogy
lehet, hogy erre még nem gondoltam?
– Jóságos istenek. Pauline Civicában van.
Natiya riadtan léptetett mellém.
– Nem értem. Ezt eddig is tudtad.
De annyira aggódtam a biztonsága miatt, hogy nem állt össze a kép.
Mikael. Mi van, ha ő is Civicában állomásozik épp? Mi van, ha Pauline
meglátta? Mit tett vele a dolog?
– Arabella? – kérdezte a hátam mögött Maguire atya.
Megpróbáltam félrehessegetni az aggodalmat. Ha szerencsém van,
Mikael azóta valóban meghalt.
– Semmi – feleltem, csettintettem a szárral, és kiléptem a Civicába vezető
útra.
Az első falucska határában állították fel a barikádot és az
ellenőrzőpontot. Két katona tartóztatta fel a kocsikat és az utazókat.
– Miért jöttek a városba? – tudakolták tőlünk, amikor sorra kerültünk.
– Az apátságban van dolgom – felelte Maguire atya.
 Az egyik katona futólag belenézett a zsákjainkba, a másik az arcom felé
intett.
– A fátylát, hölgyem?
A pap azonnal dühbe gurult.
– Hát idáig jutottunk? – kiabálta, az arcát a mennyek felé fordítva. – Az
istenekkel együtt vállalok tanúságot ezen özvegy és a lánya mellett. Nem
tisztelik a gyászolókat?
A fiatal katona szégyenében csak intett, hogy menjünk tovább. Újabb
ellenőrzőpontot nem láttunk. Ahogy gondoltam – azt gyanították, hogy máris
bejutottam. Az első üzenetem megtette a hatását.
Amikor elhagytuk az utolsó falucskát is, és beértünk Civicába,
megkönnyebbülésemben felsóhajtottam. Bejutottam. Az első feladatot
teljesítettük.
Leszálltunk a nyeregből. További álca gyanánt egy botra támaszkodva
lépegettem a zsúfolt utcán. A megkönnyebbülésem azonban rövid életűnek
bizonyult. Mindössze percekkel később kihallottam a pletykákból, hogy a
király halálos beteg – ettől valóban megbicsaklott a léptem.
Félbeszakítottam a két nőt, akik a piacon kosárban kirakott gömbölyű téli
tök felett beszélgettek, hátha ki tudok szedni belőlük még valamit.
– De hát én úgy hallottam, hogy csak valami enyhe, futó baja van!
Az egyik asszony felmordult, és rosszallón forgatta a szemét a társa felé
a hallgatózásom miatt.
– Akkor rosszul hallotta. Az én Sophie unokahúgom a citadellában
dolgozik, és ő mondta, hogy virrasztást tartanak.
A másik asszony a fejét rázta.
– Márpedig azt nem szokás minden futó nátha esetén.
Bólintottam, és odébb léptem. Natiya és Maguire atya kérdőn néztek
rám, de az összpontosításom nem tört meg. A terv változatlan maradt.
Nagyrészt. Natiyára bíztam a lovamat, hogy helyezze el egy istállóban, aztán
a lelkére kötöttem, hogy menjen az apátságba a pappal, és végezze el a
feladatot, amit rábíztam – találja meg Pauline-t. Azt kértem, hogy menjen be
minden fogadóba azzal, hogy hírei vannak a hölgy számára, aki bábát
keresett. Vagy elküldik azzal, hogy náluk ilyen vendég nem szállt meg, vagy
útbaigazítják Pauline-hoz. Amikor pedig ráakad, Natiya elküldi őt és a
többieket a malomtóhoz. Pauline tudni fogja, melyikhez – csak egy elhagyott
tó akadt errefelé.
Maguire atya Natiya feje fölött biccentett felém. Tett nekem egy másik
ígéretet – hogy megvédi Natiyát, ha a dolgok kicsúsznának az ellenőrzésünk
alól.
Én az arcomat még mindig a fátyol alá rejtve a citadella felé indultam,
olyan gyors léptekkel, ahogy csak mertem. A köpenyem alatt két tőrt
rejtegettem. Megpróbálkoztam a karddal is, de az túl nagynak bizonyult, és
nem kockáztathattam meg, hogy felfedezik.
Az apám egészséges volt, amikor elmentem. Igaz, a dereka vastagabb
volt a kelleténél, de az életereje töretlen. Nem hagytam azt sem figyelmen
kívül, hogy az egész akár csapda is lehet. Mi több, alighanem az. Csaljuk elő
a hercegnőt. Hassunk az érzelmeire. Ha így állt a dolog, rossz lóra tettek.
Többé nem engedhettem meg magamnak az érzelmeket.
Amikor befordultam a sarkon, és megláttam a citadellát, elszorult a
torkom. A lépcsőt néztem, ahol annyiszor álltam a családommal,
türelmetlenül várva valami menetre, szertartásra vagy fontos bejelentésre,
mindig biztonságos helyen, a bátyáim között. Apám keze a vállamon
nyugodott, anyámé Brynén, többnyire azért, hogy megakadályozza a
ficánkolásunkat. Leküzdöttem a kísértést, hogy felszaladjak a lépcsőn, és
kiáltozva hívjam Brynt és Regant, végigrohanjak a folyosókon, köszöntsem a
nénéimet, megkeressem anyámat és berontsak a konyhába, valami frissen sült
finomságért, egyenesen a sütőből.
Most palotaőrök álltak az épület körül. Bár őket is a katonai táborokban
képezték ki, az egyenruhájuk élesen eltért a seregétől. Fényesre suvickolt
fekete csizmát viseltek, hosszú, vörös köpenyt, vert fém sisakot. Az
oszlopos bejárati portál árnyékában még több őr állt, az alabárdjukat
keresztbe tették a kapu előtt, amelyen az esküvőm napján kellett volna
kilépnem. Összeszorult a gyomrom, amikor felidéztem az őrült menekülést
az utolsó percben, a szolgák kijáratán át, és a pillanatot, amikor a
szemembe villanó napfény elválasztotta a jövőmet a múltamtól.
Óvatosan közelítettem, lassan, görnyedt háttal lépkedtem, mint egy igazi
gyászoló özvegy. Útközben egy kis virágcsokrot is vettem. Amikor
odaértem a lépcsők elé, az egyik őr lépett elém. Odanyújtottam neki a
csokrot.
– A királynak – mondtam halkan, északias tájszólással. – Fohászkodni
fogok a felépüléséért.
Az őr elvette a néhány szál kankalint.
– Teszek róla, hogy megkapja – felelte.
– És Regan herceg? – tudakoltam. – Érte is elmondok egy fohászt.
Készül a trónra ülni?
Az őr bosszúsan ráncolta a homlokát, de gyorsan észbe kapott. Elvégre
egy özveggyel beszélt, meglehet, egy katona özvegyével.
– Regan herceg távol van. A kötelességét teljesíti. Bryn herceg
úgyszintén. A király nem olyan beteg, hogy bárkinek is az utódlás miatt
kellene aggodalmaskodnia.
Csapda tehát, éppen ahogy gyanítottam. Virrasztásról szó sem volt. De
hogy a bátyáim elhagyták Civicát?
– Mindkét herceg elutazott?
– A királyság ügyeiben járnak el, ahogy mondtam. – Az őr türelme
elfogyott. – Asszonyom, vissza kell térnem a posztomra.
– Az istenek áldjanak meg, fiam – bólintottam.
Az apátság felé tartva igyekeztem megtudni, hová ment Bryn és Regan.
Az utcasarkokon is palotaőrök álltak, hosszú vörös köpenyük könnyen
felismerhetővé tette őket. Örömmel elfogadták a cukros kalácskákat a
görnyedt hátú özvegytől. Mindkét herceg, a zászlóaljaikkal egyetemben, a
Szentségek Városába ment. Nem esett messze, mindössze néhány nap volt
lóháton, a szívem mégis elszorult. Szükségem volt rájuk, nem csupán mint
testvérekre, akik támogatnának, hanem mint katonákra is, akikben
megbízhatok. Elsétáltam onnan. Furcsának találtam a dolgot. A királyság
ügyeiben általában a kormány tagjai szoktak eljárni, nem a katonák.
Amikor közelebb értem egy újabb csoport katonához, az egyiküket
felismertem. Egyszer, amikor késő este kiszöktem a szobámból, együtt
kártyáztunk, tréfálkoztunk és nevettünk. Egyre magabiztosabban
szedegettem ki belőle az okokat, amiért Bryn és Regan is a Szentségek
Városába utazott, és megtudtam, hogy egy emlékkövet fognak felállítani az
elesett koronaherceg és a bajtársai tiszteletére. A katona szerint a személyes
jelenlétükre azért van szükség, hogy elsimítsák a családi ellentétekről szóló
szóbeszédeket, amelyeket Arabella hercegnő árulása keltett.
Egy másik katona szólt közbe.
– Tudja, ő maga ölte meg a bátyját. A saját kezével döfte a kardot
Walther herceg szívébe.
Rámeredtem: képtelen voltam a botomra görnyedve maradni.
– Nem. Nem tudtam.
Szinte beleszédültem mélységes gyűlöletébe. A saját kezével. A bajtársai
egyetértettek vele. Arabella hercegnő a legaljasabb áruló volt. Kábán álltam
odébb, próbáltam felfogni, miként alakulhatott a komizár rettenetes
hazugsága, hogy elfogadtam a házassági ajánlatát, valami még csúfabbá.
Hogyan hihette el akárki is, hogy képes lettem volna megölni Walthert?
Mégis elhitték, és most undorodó utálat áradt felém.
Úgy éreztem, mintha a komizár simítaná végig a karomat birtoklón,
kiolvasva a gondolataimat. Még mindig ugyanúgy manipulált, a hatalmas
távolság ellenére is, és tudta, miként tehet igazán tönkre. Mindig el lehet
venni még valamit.
Felfordult a gyomrom. Berohantam egy árus bódéja mögé, lerántottam a
fátylamat és összegörnyedve hánytam. A komizár mérgét éreztem a
nyelvemen. Kiköptem, megtöröltem a számat. Mi van, ha nem csak ezek a
katonák hittek a hazugságnak?
Mi van, ha mindenki elhitte?
Mi van, ha a saját bátyáim is elhitték?
Képtelen leszek bárkit bármiről meggyőzni.
 NEGYVENHATODIK FEJEZET

PAULINE

Azt mondtam Berdinek és Gwynethnek, hogy a temetőbe megyek, hátha ott

találom Andrést. Habár alig tudtam meg tőle valamit, a találkozásainkból
kárunk sem származott. Mindössze annyit árult el, hogy őt is éppen annyira
meglepte a Lia árulását meghozó katona halálának híre, mint Brynt és
Regant. Közeli bajtársak voltak, Andrés őt is gyászolta. Amikor
megkérdeztem, előfordulhat-e, hogy a hírhozó sietős szavait Liáról
félreértették a halála előtt, azt felelte, nem tudja, de az apját, az
alkormányzót, nagyon felzaklatták a hírek, és nehezen hitte őket. Szerettem
volna magam is szót váltani az alkormányzóval, de észben tartottam Bryn
szavait. Ne keltsetek feltűnést. Maradjatok távol a citadellától.
Egy darabig még úgy lesz – voltak azonban dolgok, amelyeket nem
halogathattam. Nem számít, hogy bölcs döntés-e, vagy sem: az égő
fájdalom nem hagyott nyugodni. Így vagy úgy, de bizonyosságot kellett
szereznem.
– Üdv, Mikael.
Két lépés között torpant meg a kocsma mögötti keskeny sikátorban; a
karjába egy szépséges, hullámos vörösbarna hajú lány kapaszkodott.
Mikael azzal rázta le magáról, hogy menjen előre, ő majd később követi.
Csak nézett rám; az arcomat elrejtette a köpenyem csuklyája, de
felismerte a hangomat.
– Pauline.
Beleborzongtam, ahogy kiejtette a nevemet – a hangja ugyanolyan
édesen és lágyan csengett, mint azelőtt.
– Nem jöttél el – jelentettem ki. Alig bírtam megformálni a szavakat.
 Felém lépett. Szorosabban markoltam meg a hasam elé emelt kosarat.
Az arcán aggodalom és megbánás tükröződött.
– Újra jelentkeznem kellett a szolgálatra, Pauline. Szükségem volt a
pénzre. A családom…
– Nekem azt mondtad, nincs családod.
Elhallgatott, egy pillanatra lesütötte a szemét, mintha szégyenkezne.
– Nem szívesen beszélek róluk.
Megsajdult a szívem.
– Nekem elmondhattad volna.
Sietve másra terelte a szót.
– Rettenetesen hiányoztál! – Felém lépett, kinyújtotta a kezét, mintha
máris megfeledkezett volna a vörös hajú lányról. Letettem a kosarat, és
hátravetettem a köpenyemet.
– Te is nekem.
Megállt, rábámult kikerekedett hasamra. Láttam az arcán a megértés
döbbenetét. A pillanat elnyúlt, mint egy haldokló utolsó lélegzetvétele – végül
Mikael aprót sóhajtott, és inkább karba tette felém nyújtott kezeit.
– Gratulálok – bólintott, aztán óvatosabban tette hozzá: – Ki az apa?
A futó pillanatban, amíg kimondta, nem őt láttam magam előtt, hanem
Liát: hosszú haja kócosan terül a vállára, a szeme nedvesen csillog, riadtan
kapkodja a levegőt, a hangja ropog, mint a vékony tavaszi jég. Meghalt,
Pauline. Annyira sajnálom. Mikael halott.
Mikael most engem figyelt, úgy várta a választ. Szűz voltam, amikor
találkoztam vele. Pontosan tudta, hogy rajta kívül nem volt más.
Összeszorította az ajkát, a pupillája tűhegynyivé szűkült. Láttam, hogy
pörögnek a gondolatai, okosan, elegánsan, hogy akármit mondok, rögtön
meghazudtolhassa.
– Nem ismered – válaszoltam.
Mikael megkönnyebbülten sóhajtott.
Megfordultam és otthagytam.
 NEGYVENHETEDIK FEJEZET

Natiya estig sem akadt Pauline nyomára. Egy tucatnyi fogadónál nem volt
több Civicában, és Natiya állítása szerint mindegyikben járt, de mindenhol
csak vállvonogatással fogadták. A számításaim szerint Pauline hasa
mostanra nyolcadik hónapja növekedett – egy fogadós észreveszi az
ilyesmit.
Most valami olyasmi jutott eszembe, amit eddig nem gondoltam végig.
Mi van, ha elvesztette a babát? Enzo nem beszélt az állapotáról Terravinben.
Mi van, ha…
És még egy új gondolat. Mi van, ha azért nem találjuk, mert máris
börtönbe került?
– Elcsigázottnak tűnik – jegyezte meg Maguire atya, amíg Natiya hírein
gondolkodtam. – Evett már?
Megráztam a fejemet. Azt a keveset, amit aznap elmajszoltam, még az
utcán vettem magamhoz. Az atya leültetett egy asztal mellé; az egész
helyiség alig volt nagyobb egy fülkénél, egy asztal fért bele, egy szék, egy
keskeny priccs és egy kampó a falon. Az apátság része volt, egyedül utazó
papok számára tartották fenn, akik az irattárba akartak betekinteni. Natiya
meg én nem maradhattunk sokáig, mert felkeltettük volna az emberek
figyelmét. A nap során elsétáltam a malomtó melletti házba, hogy
megnézzem, odaért-e Kaden, de nem láttam nyomát. Hideg ujjak fogták
marokra a szívemet. Istenek, adjátok, hogy rendben legyen.
A tenyerembe támasztottam a fejemet. Most, hogy Natiya kudarcát
megbeszéltük, a pap tőlem is megkérdezte, hogyan telt a napom. Válasz
helyett hallgattam: a hírek forogtak a fejemben.
Apámat ágynak döntötte valami ismeretlen kór, amelyet Arabella hercegnő
gonosz árulása hozott rá. A királynét senki sem látta, mióta a király
megbetegedett, mi több, a teljes udvartartásával együtt elzárkózott, a
katonák halálát siratva. Még Bernette nénémhez sem juthattam el. A
citadellát úgy őrizték, mintha ott tartanák a földrész minden megmaradt
kincsét. A fivéreim, akikkel kétségbeesetten szerettem volna találkozni, a
zászlóaljaikkal együtt elutaztak, holott számítottam a támogatásukra. Pauline
eltűnt. És az emberek úgy hiszik, Walther herceget saját kezűleg ölte meg az
áruló húga.
Lehunytam a szemem.
Ez még csak az első itt töltött napom volt.
Egészen addig képes voltam az akadályokat figyelmen kívül hagyva
előretörni, amíg éppen a bennem dolgozó hajtóerők a visszájukra nem
fordultak, hogy elgyengítsenek. Olyan kötelékek kötöttek Civicához,
amelyeket figyelmen kívül hagytam. Igaz, dühített, hogy a kormányban árulók
ülnek, de éltek itt olyanok is, akiket még mindig kedveltem, és az ő
véleményük igenis számított. A falusi pék, aki mindig félretett a számomra
egy kis forró kóstolót. Az istállómester, aki megtanított, hogyan kell gondozni
a lovakat. A katonák, akik vigyorogva fogadták, ha elvertem őket a
kártyapartiban. Fontos volt nekem, mit gondolnak rólam. Visszaemlékeztem a
Sanctum-terembéli első estémre. A komizár távolról figyelt és mérlegelt. A
morrighani kormányban senki nem ismert ki olyan jól, mint ő. Az itteni
helyzetben is a komizár kezét láttam.
A szememre szorítottam a tenyeremet. Nem engedhetek a bennem
növekvő kétségbeesésnek.
Még nincs vége.
Maguire atya egy tányér meleg levest tett elém. Leerőltettem mellé egy
falat kenyeret is. Walther meghalt. Ezen nem változtathattam, ahogy azon
sem, mit gondolnak rólam az emberek.
– Elintézte a feljegyzéseket? – kérdeztem.
Bólintott.
– Mindegyik készen áll, bár a hivatalos pecsét sokkal hihetőbbé tenné
őket.
– Meglátom, mit tehetek.
– Az üzenettel kapcsolatban vonakodom egy kissé. Kockázatos. Talán
ha…
– Az csak biztosíték. Szükség esetére. Időt nyer a számomra.
 – De…
– Ez az egyetlen bejelentés, amit gyorsabban benyelnek majd, mint az
ingyen sört.
A pap sóhajtott és rábólintott. Ezután egy másik feladattal bíztam meg:
megkértem, hogy érdeklődjön utána, tűnt-e el még több tudós.
Lekaptam a köpenyemet a kampóról, és megvizsgáltam Natiya rejtett
öltéseit a bélésen. Az alkonyi félhomályban beválhat. Még néhány nap eltelik,
mire a fivéreim visszatérnek a Szentségek Városából, és segíthetnek nekem,
de addig is akadt még elvégzendő feladat.

A citadella hatalmas, szétterülő építmény volt. Ha Venda építészete

rongyokból összevarrt gönchöz hasonlított, Morrighané egy erős és
hétköznapi, hímzéssel díszített munkaruhához, amelynek a ráhagyásaiból
bőven lehet még kiereszteni, ha kell.
A századok során, ahogy a királyság, a citadella is túlnőtt önmagán, ám a
Sanctummal ellentétben rendezett maradt. Az eredeti, középső
nagyteremből most négy főszárny eredt, ezek között több torony és kisebb
épület bújt ki a földből. A szárnyak és egyéb épületek közti átjárók
temérdek remek szögletet és folyosót kínáltak, ahol egy ifjú hercegnő
elrejtőzhetett a házitanítói elől. Alaposan ismertem minden drapériát,
beugrót, sarkot és párkányt, ahogy csak egy kétségbeesetten
szabadságvágyó gyerek ismerheti. És ott voltak még a titkos átjárók is,
amelyekről elméletben senki sem tudhatott – sötétebb időkben épült,
elfeledett menekülőútvonalak, amelyeket a kószálásaim alatt sorra
felfedeztem.
A királyi akadémikus tisztában volt az ügyességemmel, ám a csapdák,
amelyeket az utamba állított, a legtöbbször szánalmasan gyengék voltak.
Észrevettem, mielőtt a rejtőzködő házitanító vállon ragadhatott volna, mielőtt
megbotlottam volna a vékony selyemszálban, amelyre hangos csengőt
kötöttek, mielőtt bármi, amit az utamba tettek, lelassíthatott volna. A
kitartása, ha mást nem is ért el, de a számomra kihívást jelentett, és még
ügyesebb lopózásra tanított. Akaratán kívül rendhagyó tanítómmá vált.
 A citadella mögött elterülő kertek másféle cselekre adtak lehetőséget. A
bátyáimmal alagutakat törtünk a lazára nyírt sövények alján, néhol elég nagy
fészkeket alakítottunk ki, hogy mind összekuporodhassunk a földbe vájt
mélyedésben, hogy megegyük a meleg, édes tésztát, amelyet a sütőből csent
el valamelyikünk.
Most is az egyik ilyen fészekben lapultam, a megfelelő pillanatra várva,
és amikor az eljött, ki is használtam: fogtam egy követ, és gondos célzás
után elhajítottam. A távoli zörgést hallva minden őr odafordult, én pedig
bevetődtem egy fedett átjáró árnyai közé.
Bent voltam. Immár nem állíthattak meg.

A folyosókon lopózásban volt valami veszedelmes gyönyörűség. A szívem a

torkomban dobogott, de így is úgy éreztem, új életerő önt el; minden
érzékem kristálytisztán kiélesedett. Az egész ismerős volt – a hangok, az
illatok –, csakhogy hirtelen valami más vonta magára a figyelmemet. Valami,
aminek immár neve is volt. Elvonaglott mellettem, mint egy árulástól bűzlő
szörny; éreztem, hogy a hasa a bőrömhöz súrlódik, hallottam a szívverését
a falakból. Az íze – édes, fondorlatos – a levegőben kavargott.
Kényelmesen, otthonosan érezte magát. Már régóta itt élt. És éhezett.
Talán ezért szerettem világéletemben inkább odakint futkosni a
testvéreimmel, a nyílt réteken és erdőkben. Már gyerekként is érzékeltem,
bár akkor még nem tudtam megnevezni. Most már az igazság suttogott
nekem, elárulta a bűnösök titkait és paktumait. Itt voltak. Ők birtokolták a
citadellát. Valamiképpen vissza kellett szereznem.
Mezítláb, az árnyak közé rejtőzve surrantam végig a folyosón;
valahányszor lépéseket hallottam, elbújtam egy szekrény mögé vagy egy
beugróba. A citadellában mindössze négy börtöncella volt – nyirkos, zárt
helyiségek a legmélyebb szinten, azoknak, akik a legfelsőbb bíróság ítéletét
várják. Amint megpillantottam, hogy a cellaajtókhoz vezető átjáróban nem
állnak őrök, tudtam, hogy Pauline nincs itt. Mindenesetre ellenőriztem:
elsuttogtam a nevét a sötétben, de nem kaptam választ. Csak részben
könnyebbültem meg. Ha itt nem is, máshol még fogva tarthatták.
Visszatértem a felsőbb szintekre, egészen a harmadik emeletig lopóztam.
Végigpillantottam a sötét keleti szárnyon, ahol a királyi család lakosztályai
nyíltak. A széles, íves bejáró, amelynek korábban sosem szenteltem
figyelmet, most tátott szájnak tűnt, a hatalmas fehér zárókő pedig
pengének, amely bármelyik pillanatban lezuhanhat.
Két őr állt a szárny bejáratánál, de sehol senki más. Az egész szárny
rejtélyes csendbe borult. Különösnek találtam, hogy még Cloris néném sem
tüsténkedett sehol, pedig ő általában szüntelenül ügyködött, többnyire
panaszkodott egy rosszul végzett munka miatt. Ő még a gyászszertartásban
is talált hibákat. A mindennapi feladatoknak élt, semmi tétlenség, semmi
nevetés, semmi álmodozás. Szomorú, de most már jobban megértettem.
Talán többé neki sem számított annyira a protokoll – a gyász megteremti a
maga körülményeit.
Továbbsiettem; a bejárat feletti kilátóhoz igyekeztem volna, de akkor
valami szólított, hangosabban, mint az árulás lüktetése.
Haldoklik.
Megtorpantam.
Megölik.
A szívem megállt. Megölik? A gondolataim azonnal Rafe-re ugrottak.
Odahaza egy lázadással kellett szembenéznie. Vagy Kadenről van szó? Még
mindig nem jelentkezett. Vagy talán a folyosók, amelyeket régen Waltherrel
jártam, felidézték az utolsó perceinek emlékét?
Mély lélegzetet kényszerítettem magamra. Walther. Nem egyedül nekem
fájt az elvesztése. Éreztem a többi vérző szívet. Bár tudtam, hogy mennem
kellene, a lábam az akaratom ellenére másfelé vitt.

Az árnyékban álltam meg. Valami sötét, karmos, akaratos dolog

fészkelődött a szívem alatt, mint egy sebesült állat. Néztem, ahogy anyám
ideges mozdulatokkal kihúzza a hajtűit – amikor az utolsó is kicsúszott
selymes fekete tincsei közül, azok a vállára omlottak.
– Csatában halt meg – szólaltam meg. – Gondoltam, ezt tudnod kell.
Láttam, amikor megtörtént.
 Megmerevedett álltában.
– A kardját Gretáért forgatta, amikor meghalt. Én ástam meg a sírját, és
elénekeltem az illő áldásokat felette és a katonatársai felett. Azt akartam,
hogy tudd. Tisztességes temetése volt. Tettem róla, hogy mindannyiuknak az
legyen.
Lassan felém fordult. Az istenekre – abban a pillanatban semmit sem
szerettem volna jobban, mint odafutni hozzá, és a vállába fúrni az arcomat. De
valami visszatartott. Az anyám hazudott nekem.
– Birtokolom az adottságot – folytattam –, és azt is tudom, mit tettél
velem.
A szeme csillogott, ám döbbenetet nem láttam benne. Nagyot nyelt.
– Nem vagy különösebben meglepve, anyám – jegyeztem meg. – Szinte
mintha valaki elárulta volna, hogy itt vagyok.
Felém lépett.
– Arabella…
– Lia! – csattantam fel, és felemeltem a kezem, hogy megállítsam. – Az
életben egyszer szólíts azon a néven, amellyel megbélyegeztél! Amelyikről
tudtad…
Ekkor azonban egy magasabb, sötétebb alak lépett ki az
öltözőszobájából.
– Én mondtam neki, hogy itt vagy. Megkaptam az üzenetedet.
A királyi akadémikus volt az. Döbbenten hátratántorodtam.
– Beszélnünk kell, Arabella. Nem szabad…
Kirántottam a tőrömet; hitetlenkedve meredtem az anyámra. A torkom
fájdalmasan elszorult.
– Kérlek, mondd, hogy amíg én a lemészárolt bátyámat és a bajtársait
temettem, te nem esküdtél össze az akadémikussal idehaza.
Megrázta a fejét, a szemöldöke ráncba szaladt.
– De igen, Arabella. Évek óta már. Én…
A szobaajtó kitárult. Egy őr lépett be rajta. Az akadémikusról az
anyámra néztem, és vissza. Csapda? Az őr tekintete rám és a tőrömre
villant; azonnal kardot rántott, és felém lódult. Ugyanazon az ablakon át
menekültem el, mint ahol bejutottam, félig kiesve a párkányra; alig kerültem
el, hogy a földig zuhanjak. Jóformán semmit sem láttam a könnyeimtől, az
utam ingott a lábam alatt, mint egy laza kötélhíd. Végigszaladtam a
párkányon, bízva benne, hogy a lábam megtalálja a stabil köveket – inkább
éreztem, mint láttam, hová kell lépnem. Hallottam a kiáltásokat, a
parancsokat a hátam mögül, az ablakból – állítsák meg! – és a lépteik
zaját, de gondosan választottam meg az ablakot és az oda vezető útvonalat.
Pillanatokon belül eltűntem a szemük elől. A citadella másik oldala felé
tartottam. Nem lesz sok időm – ám az éjszakának még nem volt vége. Így
pedig főleg nem.
Főleg a mardosó kínnal a szívemben nem.
Az igazság meg akar mutatkozni. Eljött az ideje, hogy az anyám is
megmutassa – néhány szavanként. Ki tudná hatásosabban megingatni az
embereket, mint Regheena, a Morrighan-ház mélyen tisztelt Első Leánya?
Az elkeseredésnek fogai nőttek.
Karmai. Állattá vált bennem,
amely nem ismert határokat.
A legsötétebb gondolataimat szakította fel,
hadd táruljanak szét, mint a fekete szárnyak.

Morrighan Elveszett Szavai

 NEGYVENNYOLCADIK FEJEZET

RAFE

A tábornok egy órát késett. Mire megérkezett, már forrt bennem a düh, és
ráadásul magával hozta a fiatal lányát is. Elharaptam az átkozódást, de a
dühömet nem fojtottam vissza.
– Négyszemközt kell beszélnünk.
– A lányom megbízható.
– Nem erről van…
Draeger ellépett mellettem, az íróasztalom felé.
– Haverstrom ezredes kifejtette a kéréseit. – Szembefordult velem. –
Ilyen hamar utazik is tovább? Hiszen mintha csak most ért volna haza. Úgy
gondoltam, hogy egyszer már lefolytattuk ezt a beszélgetést. Rémlik, hogy
maradást fogadott… máris meggondolta magát?
Beletaszítottam az egyik székbe, amely ettől majdnem felborult. A lánya
rémülten kapott levegő után, és a falhoz hátrált.
– Nem kértem emlékeztetőt arról, mit mondtam és mit nem. Ezek pedig
nem kérések, Draeger tábornok. Ezek parancsok.
Hátradőlt ültében.
– Mégpedig olyanok, amelyeket, attól tartok, nem lesz egyszerű
végrehajtani – válaszolta. – Talán emlékszik, hogy ön ragaszkodott hozzá,
hogy a falworthi csapatokat a határállomásra küldjük. A fővárosban elérhető
erőforrásaink meglehetősen lecsökkentek. Amellett mit lehet száz emberrel
elérni?
– Ahogy tervezem, jóval többet, mint egy hadtesttel, amelyet
észrevesznek és megállítanak a határon.
– Mindezt ezért a hercegnőért?
 Az oldalamhoz szorítottam az öklömet, és megfogadtam, hogy a lánya
szeme láttára nem töröm el az állát.
– Nem – jelentettem ki végül. – Dalbreckért. Ami Morrighannek hasznot
hajt, nekünk tízszer annyit fog.
– Nem vagyunk szövetségesek. Ez nem tűnik többnek egy hirtelen és
ostoba ötletnél.
– A morrighani udvar veszélyben van. Ha ők elbuknak, mi is velük
bukunk.
A tábornok vállat vont, látványosan kinyilvánítva kétségeit.
– Ön ezt mondja, én pedig tisztelem az ön királyi rangját. Mindazonáltal
száz embert összeszedni és az ön feltételeinek megfelelően felszerelni
beletelik egy kis időbe. Nagy erőfeszítéseket kell tennem hozzá.
– Holnap reggelig legyenek készen.
– Gondolom, ez megoldható… a kellő ösztönzéssel. – Azzal előhúzott
néhány lapot a zsebéből, és az asztalomra dobta.
Elég volt rápillantanom a papírokra, hogy hitetlenkedve bámuljak vissza
a tábornokra.
– Ezért a fejét vetethetném. – Valóban úgy is volt.
– Tény, hogy megtehetné – értett egyet. – De nem fogja. Ugyanis én
vagyok az egyetlen, aki képes előteremteni, amit akar, olyan gyorsan, ahogy
akarja. Fejeztessen le, és szedje össze az embereit a többi laktanyákból,
jóval távolabbról. Gondolja meg! Ha valóban annyira sürgős a dolog, amint
mondja, van-e ennyi ideje, felség? Ráadásul a talaj még mindig ingatag az ön
talpa alatt. Ez megerősítené az uralmát. A birodalom érdekét tartom szem
előtt.
– Az ördögöt tartja. Csak egy opportunista törtető, aki így vagy úgy, de
megpróbál befurakodni a hatalomba. – A lányra néztem, aki rémülettől
kerek szemmel pislogott vissza rám. – A pokolba, tábornok, hiszen még
gyerek!
– Tizennégy éves. Csak várhat addig, amíg nagykorú nem lesz? És el kell
ismernie, hogy szép.
Újra a fal mellett remegő lányra pillantottam.
– És ön ebbe beleegyezett? – kiáltottam.
Biccentett. Megráztam a fejemet, és elfordultam.
 – Ez zsarolás.
– Mindössze tárgyalás, felség. A gyakorlata a birodalommal egyidős, és
az ön apja igen gyakorlott volt benne. Mármost, minél előbb aláírja az
okiratokat, annál hamarabb jelenthetjük be az eljegyzést, én pedig
végrehajthatom a parancsait.
Rámeredtem. A végrehajtás megfelelő szó volt, bár én inkább ítéletre
alkalmaztam volna. Megfordultam és kisiettem a helyiségből, mert semmi
más nem lebegett a szemem előtt, mint a tábornok nyaka a kezeim között.
Még sosem éreztem ekkora szükségét Sven nyugodt tanácsainak, mint
most.
 NEGYVENKILENCEDIK FEJEZET

PAULINE

Úton voltam visszafelé a fogadóba. Sötétedett, én pedig nem is néztem,

merre megyek: egyre Mikael megkönnyebbült mosolya lebegett a szemem
előtt. A kérdése – ki az apa? – kongott a fejemben, mint a tehenek nyakába
kötött harang, elmosta a gondolataimat.
Akkor azonban megéreztem valamit. Valakinek a jelenlétét, olyan
erősen, mintha megfogta volna a karomat. Felnéztem. Apró alak állt a térre
néző erkélyen, a citadella bejárata felett, a köpenyének királyi vörös
szaténszegélye megcsillant a gyengülő fényben. A királyné.
Megálltam, ahogy néhányan mások is, akik hazafelé igyekeztek volna,
hogy elmondják az alkonyszaki emlékverseiket, de a döbbenet, hogy a
királynét az erkély korlátján ülve látják, megbénította őket. A hivatalos
szertartásokat leszámítva talán még sosem hallottam, hogy nyilvánosan
mondta volna el az emlékverseket, különösen nem ilyen ingatag helyen, egy
kőkorláton, most mégis a fejünk felett hullámzott a hangja, kavargott, mint a
levegő, és éppen olyan könnyen belénk is hatolt.
Hamarosan még több néző állt meg az elcsendesülő téren.
Volt, amikor a királyné hangja ének helyett zokogásként tört elő, inkább
érzés volt, mint szavak egymásutánja – és összevissza jöttek a versszakok
is, néhány sort kihagyott, másokat megismételt. Talán a hajszolt, elkínzott
előadásmód miatt fojtottuk mind vissza a lélegzetünket. A ritmust nem a
megszokás diktálta, hanem a királynét hajtó vágy. Minden szava nyersen,
őszintén csengett, és ahogy hallgattam, új értelmet kapott. A köpenye
csuklyája eltakarta az arcát, de láttam, ahogy odanyúl – a mozdulata
elárulta, hogy le kellett törölnie a könnyeit.
 És aztán olyan új versekbe kezdett, amelyeket még sosem hallottam
korábban.
– Lépjetek közelebb, fivéreim és nővéreim, hallgassátok az országotok
anyjának szavait! Hallgassátok Morrighannek és családjának a történetét.

Egyszer volt, hol nem volt,

régestelen-régen,
hét csillagot vetettek le az égből.
Az egyik felfordította a hegyeket,
a másik felforralta a tengereket,
a harmadik port kavart a levegőben,
négy másik az emberek szívét vette célba.
Most is a szívetek a cél.
Nyissátok meg az igazságra,
mert nem elég, ha felkészülünk
a távoli ellenség ellen:
a köztünk járót is látnunk kell.

Elhallgatott, elfúlt a hangja. A térre teljes csönd borult. Mindenki

megbűvölten várakozott. Végül a királyné folytatta.

A sárkány ezer arcot vesz fel:

nemcsak a nagy szakadék túloldalán,
de köztetek is lakozik.
Őrizzétek a szíveteket a fondorlataitól,
a gyermekeiteket az éhétől,
mert mohósága nem ismer határokat.
És így légyen,
szívem nővérei,
lelkem fivérei,
hús a húsomból,
mindörökké.

Megcsókolta két ujját, és a mennyek felé emelte; a mozdulatot áthatotta

a nehéz szomorúság.
Mindörökké, visszhangozta a tömeg, de én még mindig a hallottak
értelmét kerestem. Morrighan és a családja? Hét csillag? Egy sárkány?
A királyné felállt, és maga mögé pillantott, mintha meghallott volna
valamit. Leugrott a korlátról, és elsietett, olyan könnyen olvadt bele a sötétbe,
mint maga az éjszaka. Pillanatokkal később kivágódott az erkély ajtaja, és
az őrkapitány rontott ki rajta, több őrrel a nyomában. Akkor pillantottam
meg a kancellárt is, alig néhány lépésre tőlem, a jobbomon. Még mindig az
erkélyt nézte, talán próbálta kitalálni a királyné váratlan feltűnésének okát.
Elfordultam, a helyére rántottam a csuklyámat, és elsiettem – ám a veszély
ellenére másnap valami visszavonzott a térre. A királyné hajszolt imája egyre
visszhangzott bennem. Aznap ugyanúgy, a sötétség beálltakor kezdett bele,
most azonban a keleti toronyból.
A következő este Berdi és Gwyneth is velem jöttek. A királyné a nyugati
bástyát körülvevő alacsonyabb falon ült. Aggódtam miatta, hogy olyan
bizonytalan helyeket választ, peremeket és tetőket; az jutott eszembe, vajon
a gyásza tette-e gondatlanná. Vagy tébolyodottá. Olyasmiket mondott,
amiket még soha azelőtt. A tömeg egyre növekedett – a kísértő szavak
egyre több embert vettek rá a visszatérésre. A negyedik este az apátság
harangtornyában láttuk meg. Nyissátok meg a szíveteket az igazságra.
– Biztos vagy benne, hogy ez a királyné? – kérdezte Gwyneth.
A szívem körül régóta mocorgó kétségnek adott hangot.
– Innen lehetetlen jól látni – feleltem, még mindig bizonytalanul –, de a
királyi köpenyt viseli.
– És mi van a hangjával?
Ez volt a legkülönösebb. Igen, a hangja a királynééra hasonlított, mégis
úgy csengett, mint száz másik ember, akiket régen ismertem. Időtlen hang
volt, akár a szél a fák között. Úgy hatolt át rajtam, mintha saját igazságot
hordozna.
Gwyneth megrázta a fejét.
– Az nem a királyné ott fent.
Végül Berdi mondta ki a lehetetlent, amit mindhárman gondoltunk.
– Lia az.
Tudtam, hogy igaz.
 – Hála az isteneknek, hogy életben van… de miért játssza meg a
királynét? – töprengett Gwyneth.
– Mert őt tisztelik – felelte Berdi. – Ki hallgatna Morrighan első számú
közellenségére?
– Felkészít minket – tettem hozzá. De hogy mire készít fel, azt nem
tudtam.
 ÖTVENEDIK FEJEZET

Csak az éjféli hold rajzolta ki a szoba körvonalait. A kezemben tartott

díszes ónkupa tompa szürkévé változott. Visszatettem a ritkaságok
tárlójába, a szolgálatban eltöltött éveket jelző egyéb emléktárgyak közé.
Egy medál Eislandiából, egy aranyozott tengeri kagyló Gitosból, egy faragott
jade medve Gastineaux-ból. Egyedi ajándékok a földrész minden
királyságából, Vendát kivéve, természetesen, mert velük nem volt
diplomáciai kapcsolatunk. Az alkormányzót sokszor vitték hosszú utazásra
konzuli feladatai. Még nem hallottam panaszkodni, de az öröm, amit minden
egyes hazatérése alkalmával kifejezett, sokat elárult az utazásai
nehézségeiről.
Bezártam a tárló ajtaját, és leültem egy székre a sarokban. Várakoztam.
A sötétség megnyugtató csenddel vett körül. Akár el is felejthettem volna,
hol vagyok, de az ölemben heverő kard nem hagyta.
Kezdtem kifogyni a lehetőségekből. Egyre nehezebb volt észrevétlenül
átjutni a citadellán, és a negyedik estén az apátságot kellett választanom. A
város lakói onnan is meghallottak. Semmi kétség azonban, hogy a
kormánytagok ma már az apátsághoz is őröket állítanak majd.
Az első este, amikor a kapubejáró felett mondtam el az emlékverseket,
csodaszámba ment, hogy egyáltalán meg tudtam lépni. Azóta óvatosabban
jártam el, de akkor este zaklatottan, felelőtlenül cselekedtem. A gyomrom
görcsölt, minden gondosan eltervezett szó kiszaladt a fejemből. Miután a
királyi akadémikus társaságában láttam az anyámat, a gyász éles késként
vágott belém, és végigmetszett mindent, amiben reménykedtem: a könnyes
egymásra találást, a régen kiérdemelt magyarázatot. Azt, hogy ez csak egy
félreértés. Akármit.
Ehelyett a királyi akadémikust kaptam az anyám oldalán, egy beismerést
az összeesküvésről, és egy őrt, aki kardot rántott. A harminc őrült
másodperc, amit vele töltöttem, a legrosszabb árulásnak bizonyult – és a
legfájdalmasabb, leginkább érthetetlen az volt az egészben, hogy még
mindig sajgott utána a szívem.
Lépéseket hallottam az előtérből. Fogást váltottam a kardon. Semmi
vesztenivalóm nem maradt, ám valamit még nyerhettem ezzel a
találkozással, ha kis dolgot is. Már átkutattam a kancellár és az
akadémikus irodáját abban a reményben, hogy ráakadok a bizonyítékra.
Egy levélre, vagy akármire. Az irodák azonban gyanúsan tiszták és
rendesek voltak, mintha nemrég takarítottak volna ki belőlük minden
kompromittálót. Még a kandallók hamuját is szétkotortam, tudva, hogy
régebben így próbáltak megszabadulni egyes tárgyaktól, és ugyan találtam
néhány apró elszenesedett papírdarabot, mást azonban nem.
Az alkormányzó irodájában rendetlenség uralkodott, az asztalán
feltornyosultak a figyelmét igénylő iratok – egy félkész levél a kereskedelmi
miniszternek, néhány aláírásra és pecsétre váró ajánlás. Innen semmit nem
takarítottak el.
A lépések egészen közel értek; az ajtó kinyílt. Egy sárga fényháromszög
vetült be, aztán a csukódással eltűnt. Az érkező szinte hangtalan léptekkel
vágott át a szobán, valami könnyű illat kavargott körülötte. Kölni? Már el is
feledkeztem róla, micsoda parfüm- és tisztaságillat uralkodik az udvarban. A
vendai tanács leginkább izzadságtól és savanyú sörtől bűzlött.
A vastagon párnázott szék sóhajtott, amikor az érkező leült. Meggyújtott
egy gyertyát. Még mindig nem látott meg.
– Üdv, alkormányzó úr!
Megriadt; már mozdult, hogy felálljon, de rászóltam.
– Ne mozduljon! – utasítottam halkan, de határozottan, aztán kiléptem a
fénybe, hogy lássa a vállamon pihenő kardot.
A tekintete a fegyverre tapadt, aztán visszaült a székbe.
– Arabella – állapította meg egyszerűen.
Az arckifejezése komor volt, ám a hangja visszafogott és nyugodt, ahogy
vártam. Az időőrző mostanra sikoltozva forgott volna körbe-körbe, de az
alkormányzó, egyes kormánytagoktól eltérően, nem volt hisztérikus alkat.
Sosem sietett, sosem hagyta magát siettetni. Letelepedtem a szemközti
székbe.
 – Azt végig felém fogja tartani? – kérdezte.
– Higgye el nekem, észrevenné, ha ön felé tartanám. Megérezné. Ami azt
illeti, éppen hogy jóindulattal vagyok ön felé. Mindig is jobban kedveltem,
mint a kormányzat többi tagját, de ettől még ön is egy közülük.
– Kik közül, Arabella?
Megpróbáltam kitalálni, mennyire ártatlan a válasza. Abban a percben
nem számított, hogy valaha kedves volt-e hozzám vagy sem. Gyűlöltem,
hogy még a kedvességre alapozva sem kockáztathattam. Senkiben sem
bízhattam.
– Alkormányzó, ön is áruló? – kérdeztem. – Mint a kancellár és a
királyi akadémikus?
– Nem biztos, hogy értem, mit beszél.
– Árulásról beszélek, alkormányzó úr. A legmagasabb rangúak
árulásáról. Úgy vélem, a kancellár megunta az ujjain viselt díszeket, és ki
tudja, mit remél az akadémikus? A mi drága komizárunktól megtanultam,
hogy minden a hatalomról szól, és a hatalom iránti kielégíthetetlen vágyról.
Elmondtam neki mindent a Vendában látott morrighani tudósokról, akik a
komizárt segítik hatalmas seregének felépítésében és felfegyverzésében.
Miközben magyaráztam, gondosan megfigyeltem a szemét, az arcát, a kezét.
Mindössze meglepetést és hitetlenséget láttam, és talán némi félelmet is,
mintha megbolondultam volna.
Amikor befejeztem, hátradőlt, és kissé megrázta a fejét, mintha még
mindig azt próbálná felfogni, amit rázúdítottam.
– Egy barbár hadsereg? Tudósok Vendában? Ezek eléggé… meseszerű
állítások, Arabella. Nem tudom, mit kezdjek velük. Nem mehetek a
kormány elé, ha nincs más a kezemben, csak a tisztelt tagok elleni vádak,
különösen, ha azok, már elnézést, de öntől erednek. Addig nevetnének
rajtam, amíg ki nem menekülök a teremből. Van bizonyítéka?
Nem akartam beismerni, hogy nincs. Kadenre gondoltam, aki maga is
látta a sereget, a tudósokat a barlangokban, és bennfentes volt a komizár
terveiben – ám a vendai orgyilkos szava éppen olyan nevetséges lett volna,
mint az enyém.
– Meglehet – válaszoltam. – Akkor majd felfedem a sokarcú sárkányt.
Az alkormányzó értetlenül ráncolta a homlokát.
 – A sárkányt? Most meg miről beszél?
Nem ismerte a szófordulatot, vagy legalábbis úgy tett, mint aki nem
ismeri. Félrelegyintettem a kérdését és felálltam.
– Maradjon ülve. Ez most nem csupán kérés.
– Mit akar tőlem, Arabella?
Az arcába néztem, megvizsgáltam minden vonását, a pillája minden
rebbenését.
– Azt akarom, hogy tudjon róla: árulók ülnek önök között, és ha ön is
közéjük tartozik, megfizet érte. Ugyanolyan drágán, ahogy a fivérem tette.
Nem én öltem meg. Azok az őrültek tették, akik összejátszanak a
komizárral.
– Az összeesküvő őrültek, már megint – felelte elsötétülő arccal. – Ha
valóban léteznek, ahogy ön állítja, eddig elrejtőztek előlem, szóval talán
mégsem olyan ostobák, mint ön gondolja.
– Higgyen nekem – vágtam rá –, feleannyira sem ravaszak vagy okosak,
mint maga a komizár. Hülyék, akik azt hiszik, a komizár majd tartja magát a
velük kötött megállapodáshoz. A komizár semmit sem ad ki a kezéből, a
legkevésbé a hatalmát. Akármit ígért nekik, és én azt hiszem, Morrighan
trónja volt az, sosem kapják meg. Amikor már nem tudja őket a céljai
érdekében felhasználni, nekik végük. Ahogy nekünk is.
Megfordultam, hogy kisiessek, ám hirtelen előrehajolt, és a
gyertyafényben láttam, amint egy kósza szőke tincs a homlokába hull.
Őszinte pillantással kérlelt.
– Várjon! Kérem, Arabella, maradjon! Hadd segítsek! Sajnálom, hogy
nem érveltem erőszakosabban az ön védelme érdekében. Én is követtem el
hibákat a múltban, amelyeket mélyen megbántam. – Felállt. – Biztosra
veszem, hogy elrendezhetjük ezt, ha…
– Nem – vágtam közbe, és felemeltem a kardomat. Az illat újra az
orromba szökött, olyan gyengén, hogy szinte nem is éreztem, mégis mélyen,
különös módon felkavart. Jázmin volt. A felismerés beásta magát az
elmémbe. Jázmin. A lelki szemeim előtt megpillantottam egy kisfiút, aki az
apja nadrágjába kapaszkodva könyörög, hadd maradhasson.
Jázminszappan.
Beleszédültem a lehetetlenség érzetébe. Tátott szájjal bámultam az
alkormányzóra, mintha most látnám először. Fehérszőke hajára. Nyugodt,
barna szemére. Újra hallani véltem a hangja lágy hullámzását – és egy másik,
hasonló színű hangot. Morrighani voltam, Lia. Egy nemes úr fattya.
Megfagyott bennem a lélegzet. Hogy lehet, hogy eddig nem jöttem rá?
Hogy eddig nem hallottam meg?
Az alkormányzó Kaden apja – maga is kegyetlen, akár a komizár, aki
véresre verte a fiát, majd eladta egy rézpénzért az idegeneknek.
Várakozón, reménykedve nézett rám.
Vajon áruló is mindemellett?
Én is követtem el hibákat a múltban, amelyeket mélyen megbántam.
Aggodalom villant a szemében.
Miattam aggódott?
Vagy azért, mert talán rájöttem a titkára?
– Miért bíznék meg valakiben, aki úgy hajította ki a nyolcéves fiát, mint
egy darab szemetet?
Elkerekedett a szeme.
– Kaden? Kaden életben van?
– Igen, életben, és még mindig hordja a sebhelyeket. Soha nem gyógyult
ki az ön árulásából.
– Én… – A vonásai eltorzultak, mintha az érzései eluralkodtak volna rajta,
aztán az arcát a tenyerébe temetve előrehajolt. Halkan, érthetetlenül mormolt
valamit, aztán hangosabban folytatta. – Évekig kerestettem. Már abban a
percben tudtam, hogy hibát követek el, amikor megtettem, de nem találtam
rá. Azt gondoltam, meghalt.
– Kerestette, miután egy fityingért eladta idegeneknek?
Felpillantott; a szemében nedvesség csillogott.
– Nem tettem semmi ilyesmit! Ezt ő mondta önnek? – Hátradőlt a
székében: egyszerre gyengének, elgyötörtnek tűnt. – Nem kellene ezen
meglepődnöm. Gyerek volt, aki mélyen gyászolt, hiszen akkor halt meg az
anyja. Százszor is vissza akartam fordítani azt a döntést, de hát engem is
lesújtott a gyász.
– Miféle döntés volt az?
Összeszorította a szemét, mintha egy fájdalmas emlék facsarná a szívét.
– Csapdába estem egy szeretetlen házasságban. Nem akartam viszonyt
kezdeni Catarynnal, mégis megtörtént. A feleségem eltűrte a dolgot, mert
már nem akart tőlem semmit, Cataryn pedig jól bánt a fiainkkal, de miután
Cataryn meghalt, Kadenről hallani sem akart. Amikor megpróbáltam a
gyereket beköltöztetni hozzánk, dührohamot kapott, és elverte. Fogalmam
sem volt, mit tehetnék. A saját érdekében felvettem a kapcsolatot Cataryn
egyetlen élő rokonával, a nagybátyjával, aki beleegyezett, hogy magához
veszi. Én adtam pénzt neki, Kaden neveltetésének költségeire. Amikor
elmentem, hogy meglátogassam, Kaden és a nagybátyja már sehol sem volt.
– Ez nagyon különbözik attól a történettől, amelyet Kaden mesélt.
– Mire számított, Arabella? Csak nyolcéves volt. Mindössze néhány nap
alatt felfordult a világa. Az anyja meghalt, az apja pedig idegenek gondjaira
bízta. Hol van? Itt?
Még ha tudtam volna is, hol van Kaden, akkor sem árultam volna el az
alkormányzónak – egyelőre.
– Amikor utoljára láttam, Vendában volt. A komizár cinkosa.
Az alkormányzó szemében hitetlenség csillant. Kisiettem, mielőtt újabb
kérdést tehetett volna fel.
 ÖTVENEGYEDIK FEJEZET

Fel-alá járkáltam a gondnoki házban, a malomtónál, hallgattam az esőt. Már

meggyújtottam a tüzet, és letörölgettem a szegényes bútorokat, amelyekkel
be volt rendezve – egy viharvert asztal, három billegő szék, egy ülőke, egy
fél karját elvesztett hintaszék és egy fa ágykeret, amely még stabilan állt, bár
a matracot már régen szétrágták az egerek.
A házikót és a malmot, amely a tó ellentétes oldalán állt, évtizedekkel
korábban hagyták el egy mélyebb, nagyobb tó miatt, Civicától keletre.
Most már csak varangyok, szitakötők és mosómedvék látogatták – és néha
az ifjú hercegek meg a hercegnő, akik az udvar szigora elől menekültek. A
nevünket belevéstük a széles ajtókeretbe, a tucatnyi másik falubéli gyerek
neve mellé, akik elég bátrak voltak, hogy elmerészkedjenek ide. Azt
mondták, ezen a helyen az Ősök kísértenek. Meglehet, Brynnek és nekem
volt némi közünk ehhez a pletykához. Talán azt akartuk, hogy egészen a
miénk legyen a hely.
Még az apám neve is fel volt vésve oda. Branson. Végigfuttattam az
ujjamat a durva betűkön. Nehezemre esett elképzelni, hogy valaha ő is
gondtalan gyerekként szaladgált az erdőben. Azon töprengtem, miként
változunk meg mindannyian, miféle külső erők nyomnak és préselnek minket
formákba, emberek és dolgok alakjába, amelyekké nem is akartunk válni.
Talán olyan fokozatosan történik, hogy mire észrevesszük, már késő mássá
válni.
Mint a komizár. Reginaus. Egy fiú, aki a nevével együtt eltűnt a
létezésből.
Megérintettem a saját nevemet – a vonalak girbegurbák voltak, de
mélyek. LIA. Elővettem a késemet, és odaszorítottam elé még négy betűt:
JEZE. Aztán arra gondoltam, kivé lettem – olyasvalakivé, aki sosem
akartam lenni.
 Pauline neve nem szerepelt a többi között. Amennyire tudtam, ő sosem
járt itt. Mire ő megérkezett Civicába, a ház már nagyrészt elvesztette a
varázsát az én és a bátyáim számára, magunk is alig jártunk ki. Ráadásul
az efféle kiruccanásokat tiltották, Pauline pedig betűről betűre követte a
királyné udvarának szabályait – mármint, majdnem betűről betűre, amíg
nem találkozott Mikaellel.
Hol lehet most? Natiya félreértett valamit, vagy nem a megfelelő
emberekkel beszélt? Talán az eső késleltette? De hiszen alig szemerkélt, az
efféléhez hozzászoktunk Civicában.
Aznap, amikor visszatértem a szállásomra, a fejemben még mindig a
késő éjjeli felismerés kavargott. Az alkormányzó tűnt a legjobb
lehetőségnek, ha meg akartunk valakiben bízni a kormánytagok közül.
Megpróbáltam ellenőrizni a szavahihetőségét, de minden, amit mondott,
őszintének tűnt, még a mély megbánás is. Lehetséges, hogy megváltozott a
tizenegy év során, mióta kidobta Kadent? Tizenegy év hosszú idő. Én
magam jóval gyorsabban megváltoztam. Kaden úgyszintén. Az
alkormányzónak már így is sok hatalom van a kezében, lévén apám után a
második ember. Mi többet érhetett volna még el?
Annyira elfoglaltak ezek a gondolatok, hogy Natiya kénytelen volt
megfogni és megrázni a karjaimat, majd elismételni a híreket. Azt állította,
hogy rátalált Pauline-ra. Elmondta, hogy Pauline csuklyát viselt, és lehajtotta
a fejét, úgyhogy nem látta a haja színét, de egy terhes hasat bármikor
felismer, ráadásul éppen a temetőkapunál látta meg és futott utána. Amikor
elég közel ért, a nevén szólította. Pauline, félve ugyan, de beleegyezett,
hogy eljön.
Azért fohászkodtam, hogy ne tőlem féljen. Csak nem hitte el a
hazugságokat? Vagy talán csak óvatos volt. Nem ismeri Natiyát; meglehet,
csapdát sejtett. De azt is tudhatta, hogy a malomtó régen a kedvenc helyem
volt. Egy idegen nem javasolta volna.
Talán Gwyneth és Berdi tartja vissza. Gwyneth mindenre gyanakodott,
és itt, Civicában, jó okkal. Tehát ezt jó jelnek kellett tekintenem.
A szorongásom mégis fokozódott.
Fel-alá járkáltam a kis házban, végül kihúztam egy széket és leültem, úgy
figyeltem az ajtót, közben a térdeimet nyomogatva. Apránként minden
kicsúszott a kezemből. Ha Pauline-t is elveszítem, már nem is tudtam, mihez
kezdhetnék. Mi lesz, ha…
Ekkor megzördült a kilincs, és az ajtó óvatos lassúsággal kinyílt. Csak a
zsanérok nyikorgása hallatszott. Egy gyors hátsó gondolatra hallgatva a
késem markolatára tettem a kezem, ám Pauline lépett be, a hajából
csepegett a víz, az arca csillogott az esőtől. Találkozott a pillantásunk, és a
szemében megláttam, amitől féltem. Tudta. A tekintetében éles vád rejlett,
mint még soha előtte. A gyomrom összeugrott, a szívem elfacsarodott.
– Meg kellett volna mondanod, Lia – szólalt meg. – Meg kellett volna
mondanod! Képes lettem volna megbirkózni vele. Még csak esélyt sem
adtál rá.
Bólintottam; elakadtak a szavaim. Igaza volt.
– Féltem, Pauline. Azt hittem, örökre eltemethetem az igazságot.
Hibáztam.
Felém lépett – először tétován, aztán őszintén, és hevesen átölelt.
Haragosan. Az öklébe szorította a ruháimat, követelőzőn, remegve, aztán
elsírta magát, úgy hajolt hozzám.
– Életben vagy – zokogta a vállamon. – Élsz.
Megremegtem; az én könnyeim is eleredtek. Eltűntek a minket
elválasztó hónapok és hazugságok. Elmesélte, mennyire rettegett, milyen
szörnyű volt várni a hírre, amely nem érkezett meg, és micsoda
megkönnyebbülés volt, amikor felfedezték, hogy én játszom el a királynét.
Ő, Berdi és Gwyneth azóta óvatosan kerestek mindenhol.
– Szeretlek, Lia. A testvérem vagy az istenek előtt, olyan igaz testvér,
mintha a vér kötne össze minket. Tudtam, hogy amit rólad mondtak, nem
igaz.
Magam sem voltam benne biztos, melyikünk tartja meg a másikat,
összeborultunk, könnyektől nedves arcunk összesimult.
– A bátyáim?
– Bryn és Regan jól vannak, bár aggódnak miattad.
Most én markoltam bele a ruháiba. Visszafojtottam a könnyeimet, amíg
Pauline elmondta, hogy ők sem szűntek meg hinni bennem, egyetlen percre
sem. Rengeteget kérdezősködtek, hogy rájöjjenek, mi az igazság, és
megígérték, hogy amint visszatérnek, kiderítik.
 Elmondta, hogy Berdivel és Gwynethszel lakik együtt, elárulta azt is, hol.
Most már megértettem, miért nem tudott Natiya rájuk találni. Kis fogadó
volt egy mellékutcában, ahol az emeleti szobákat lehetett kibérelni.
Emlékeztem rá. Nem volt cégére, egyszerűen tudni kellett, hogy ott van.
Bizonyára Gwyneth talált rá.
Végül hátraléptem, és megtöröltem az arcomat, aztán szemügyre vettem
Pauline jókora hasát.
– És te jól vagy?
Bólintott, fél kézzel megdörzsölte a hasát.
– Már hetekkel korábban megláttam Mikaelt, de csak most szedtem
össze a bátorságomat, hogy szembenézzek vele.
Keserédes mosoly rajzolt ráncokat a szeme köré. Leültünk az asztalhoz;
Pauline Mikaelről mesélt, felidézte a közös jövőjükről szőtt álmait,
amelyekről azt hitte, Mikael is osztozik bennük, az alkalmakat, amikor
kézenfogva beszélgettek, tervezgettek, csókolóztak. Úgy sorolta az
emlékeket és a részleteket, mintha virágszirmokat tépkedne egyesével,
hogy a szélbe vesse őket. Hallgattam, és éreztem, ahogy eltörik bennem
valami.
– Ő nem lesz apja ennek a gyereknek – jelentette ki végül. Nyugodt
beletörődéssel írta le a lányt Mikael karján, a tagadást, és minden kétséget,
amelyet korábban gondosan félretett, de amelyek újra életre keltek, amikor
beszéltek egymással.
– Tudtam, milyen, már amikor találkoztam vele. Azt hittem, én leszek az
a lány, aki elég különleges, hogy megváltoztassa. Boldog voltam és bolond,
álomvilágban éltem. Most már nem az a lány vagyok.
Láttam rajta a változást. Valóban más volt. Józanabb. Az álmok,
amelyeket őrizgetett, eltűntek a szeméből. Beláttam minden okot, amiért
hazudtam neki: azt gondoltam, ha az ő álmai megmaradnak, talán az
enyémek is.
– Nem voltál bolond, Pauline. A te álmaid adtak szárnyakat az
enyémeknek.
A tenyerét a hátához nyomta, mintha a gyerek súlyát akarná
kiegyensúlyozni a gerincén.
– Most már mások a céljaim.
 – Mindannyiunknak mások – feleltem, és éreztem az elveszett álmok
helyén támadó sajgást.
– Rafe-re gondolsz – ráncolta a homlokát. Amikor bólintottam, folytatta.
– Megjelent a fogadóban, és téged keresett. Amikor elmondtam neki, mit
tett Kaden, Rafe nekiállt parancsokat osztogatni, és azt mondta, még
többen fognak jönni, hogy segítsenek, és jöttek is, de aztán nem tértek
vissza. Először féltem, hogy történt velük valami, aztán azon gondolkodtam,
lehet, hogy ő is csak becsapott minket, mint Kaden. Berdi úgy gondolta,
Rafe valójában nem földműves, de ettől csak még jobban féltem, hogy nem
megbízható…
– Berdinek igaza volt. Rafe nem földműves – közöltem. – Katona volt.
Amellett Jaxon dalbrecki herceg. A jegyesem, akit az oltár előtt hagytam.
Pauline úgy nézett rám, mintha Vendában hagytam volna az ép elmémet.
– De most már nem herceg többé – tettem hozzá. – Most már Dalbreck
királya.
– Herceg? Király? Ennek semmi értelme.
– Tudom – sóhajtottam. – Valóban nincs. Hadd kezdjem az elején.
Megpróbáltam abban a sorrendben felidézni a dolgokat, ahogy
történtek, de Pauline nagyon hamar közbevágott.
– Kaden csuklyát húzott a fejedre? Aztán végigrángatott a teljes Cam
Lanteux-n? – Láttam a szemében a gyűlöletet, amelytől Kaden annyira félt.
– Igen, de…
– Nem értem, hogyan osztozhatott velünk a szent lakomán Berdi
asztalánál az egyik nap, hogy másnap mindkettőnket megfenyegessen, hogy
megöl. Hogy lehetett képes…
Mindketten megdermedtünk. Egy ló nyihogását hallottuk. A szám elé
tettem az ujjamat.
– Lovon jöttél? – kérdeztem.
Pauline a fejét rázta. Én is gyalogoltam. Rövid séta volt, ráadásul gyalog
könnyebben válhattunk észrevétlenné az erdőben.
– Lehetséges, hogy valaki követett?
Pauline szeme elkerekedett. Döbbenten láttam, hogy előhúz egy kést.
Korábban sosem hordott magánál fegyvert. Én is kihúztam a sajátomat.
Nehéz léptek csosszantak a kinti kőlépcsőn. Mindketten felálltunk.
Aztán kinyílt az ajtó.
 ÖTVENKETTEDIK FEJEZET

KADEN

Előbb láttam meg a pengét, mint őt magát. A kés elvillant mellettem,

megvágta a vállamat, de akkor már nekitaszítottam a falnak.
És akkor fogtam fel, hogy Pauline az.
– Dobd el a kést, Pauline! Dobd el! Kaden, ereszd el! – kiabált Lia
egyszerre mindkettőnkkel.
Pauline még mindig szorosan markolta a kést, a kezét az enyémnek
feszítette.
– Elég! – kiáltottam én is.
– Ezúttal nem, te barbár! – sziszegte.
Éreztem a fájdalmat és a vállamon kicsorduló vér melegét, ahol
megvágott.
– Mi ütött beléd? Meg is ölhettél volna!
A szemében nem láttam megbánást, csak olyan gyűlöletet, amire nem is
gondoltam képesnek korábban.
– Állj! – szólt rá Lia ismét, határozottan, kivette a kést Pauline kezéből,
aztán biccentett nekem, hogy eresszem el. Vállaltam a kockázatot, és
elengedtem, aztán gyorsan távolabb léptem, várva, hogy ismét nekem
támadjon. Lia állt kettőnk közé.
– Én kértem, hogy jöjjön ide, Pauline – mondta. – Azért van itt, hogy
segítsen. Megbízhatunk benne.
Pauline haragja azonban még mindig tüzelt; nem is hallgatott rá.
– Hazudtál nekünk! Semmi mást nem kaptál tőlünk, csak kedvességet,
és cserébe…
Lia egyre próbálta megmagyarázni, ugyanakkor megnyugtatni Pauline-t.
Én csak álltam ott, azt sem tudva, mit mondhatnék, mert minden szó, amit a
fejemhez vágott, igaz volt. Igaz, mint maga Pauline. Kihasználtam a
kedvességét és a bizalmát.
– Megváltozott, Pauline! Hallgass el, és figyelj rám!
Pauline zihálva rám meredt, a szeme mintha megüvegesedett volna –
aztán hirtelen előrehajolt, és a hasához kapott. Lia a karját markolva tartotta
meg. Pauline lába alatt víz terjengett a padlón. Felnyögött, ám akkor egy új,
erősebb görcs kapta el. A másik oldalára ugrottam, és Liával ketten
tartottuk meg a lábán. Még a fájások közepette is megpróbálta kitépni a
karját a kezemből.
– Az ágy! – kiáltotta Lia.
A karomba kaptam Pauline-t, és a sarokban álló csupasz fakerethez
vittem.
– Hozd be a gyékényemet a lóról!
Lia kiszaladt. Pauline utasított, hogy tegyem le.
– Úgy lesz – feleltem. – Hidd el nekem, semmi sem fog nagyobb
örömömre szolgálni, amint Lia visszatér.
Lia pillanatokon belül visszaért, és kirázta a gyékényt. Ráfektettem
Pauline-t.
– Még nincs itt az ideje – fordult oda Lia. – Még egy hónap hátravan.
– De itt van – rázta a fejét Pauline.
Lia Pauline hatalmas hasára nézett, és meg se próbálta elrejteni az
ijedelmét.
– Semmit sem tudok az ilyesmiről. Én még soha… – Rám pillantott. – Te
már…
– Nem! – ráztam meg a fejemet. – Én nem. Még én sem csináltam ilyet
soha. Láttam lovakat…
– Én nem vagyok ló! – sikoltotta Pauline, és előrehajolt az újabb
görcstől. – Berdi! – nyögte. – Hozzátok ide Berdit!
– Mondjátok meg, hol… – Már indultam az ajtó felé, de Lia
félbeszakított.
– Nem! Berdi veled nem jönne el, ráadásul én gyorsabban megtalálom.
Maradj itt!
Mindketten tiltakoztunk.
 – Nincs más választás! – csattant fel Lia. – Maradj itt! Figyelj rá, hogy
kényelmesen feküdjön! Mindjárt visszajövök!
Azzal kiszaladt, és bevágta maga mögött az ajtót.
Csak bámultam utána – nem akartam megfordulni és szembenézni
Pauline-nal. A gyerekek órák alatt születnek meg, mondtam magamnak.
Néha napok alatt. A város nincs messzebb húsz percnél. Lia egy órán
belül újra itt lesz.
Hallgattam az egyre hangosabban, sűrűbben zuhogó esőt.
Pauline újra felnyögött. Vonakodva megfordultam.
– Szükséged van valamire?
– Tőled semmire!
Eltelt egy óra. Magamban felváltva átkoztam Liát, és
aggodalmaskodtam, mi történhetett vele. Hol marad? Pauline fájásai
erősödtek, sűrűsödtek, de amikor egy nedves ruhával megpróbáltam
megtörölni a homlokát, félreütötte a kezem.
A görcsök között vizsgálódón méregetett.
– Amikor utoljára láttalak, Lia éppen egyenesen a pokolba küldött.
Miféle fekete mágiával vetted rá, hogy most meg megbízzon benned?
Néztem izzadságtól csillogó arcát, az orcájára tapadó szőke hajszálakat, a
veszteséget a szemében, amelyet nem láttam ott korábban.
– Az emberek megváltoznak, Pauline.
Undorodva felhúzta az ajkát, és elfordult.
– Nem. Nem változnak.
A hangja megremegett; düh helyett váratlan szomorúság töltötte meg.
– Te is megváltoztál – feleltem.
Újra rám meredt, két kézzel simított végig a hasán.
– Ezt most viccnek szántad?
– Másra gondoltam. Leginkább a késre, amit az arcom előtt villogtattál.
– Akit elárulnak, általában megtanul fegyverrel bánni – felelte összehúzott
szemmel. Rábólintottam. Igen, gondoltam. Szomorú, de így van.
– Úgy tűnik, valaki már eltalálta a fejedet valami fegyverrel – jegyezte
meg.
Hátranyúltam, kitapogattam a fejbőrömön a varasodó sebet.
– Úgy tűnik.
 Elájultam az úton, és két teljes napig aludtam, de csak miután a belemet
is kiokádtam. A fájdalom azóta csökkent, mégis, alighanem az
homályosította el annyira az ítélőképességemet, hogy belépjek egy
ismeretlen házba úgy, hogy a saját fegyverem nincs a kezemben. Talán jobb
volt így, mert különben Pauline esetleg most holtan heverne a padlón.
Az ablakhoz léptem, és kitártam a zsalut, remélve, hogy megpillantom
Liát és Berdit. A szakadó eső elmosta a fák látványát, a fejünk fölött
mennydörgés zengett. Finoman megnyomtam a sebet a tarkómon, hogy
kitapasztaljam, mennyire mély. A rászáradt vérkéreg alatt még mindig
jelentős dudort éreztem. Mulatságos, hogy egy vasserpenyővel
felfegyverzett házvezetőnő csaknem megölte a vendai orgyilkost.
Hogy mennyire röhögnének ezen a rahtanok!
A szó meglepő fájdalommal és vágyódással szúrt belém. Rahtan. Ismerős
érzést hozott, büszkeséget, az egyetlen hely emlékét, ahol az egész életemben
otthon éreztem magam. Most egy királyságban álltam, amely nem kívánt
engem, egy házban, ahol nem láttak szívesen. Én sem akartam itt lenni, de
nem mehettem el. A gondolataim Griz és Eben felé fordultak. Griz mostanra
biztosan felgyógyult, és már úton vannak. Ők jelentették azt, ami a számomra
a leginkább hasonlított egy családhoz. Egy viperafészek. A gondolatra
elvigyorodtam.
– Mi olyan szórakoztató? – csapott le rám Pauline.
Álltam komor pillantását. Ezt én tettem vele? Emlékeztem minden apró
kedvességére még Terravinben – emlékeztem a gyengédségére. Azt
gondoltam, hogy a fiatalember, akire ilyen vágyakozva vár, biztosan nem
érdemli meg, és amikor meghallottam a halálhírét, reméltem, hogy nem
vendai kéz végzett vele. Talán ezt látta, amikor rám nézett, egy vendait,
ugyanolyat, mint aki megölte a gyermeke apját.
A mosolyom régen eltűnt, ám Pauline tekintete rezzenetlenül szegeződött
az arcomra. Várt.
– Semmi sem mulatságos – feleltem, és elfordultam.
Eltelt egy újabb óra. Most már úgy tűnt, az egyik görcs véget sem ér,
mielőtt megkezdődne a másik. Megmártottam a rongyot a hideg vizes
vödörben, és megtöröltem a homlokát. Ezúttal nem ellenkezett, de lehunyta
a szemét, mintha azt akarná képzelni, hogy nem én állok mellette. Rossz
érzés lett úrrá rajtam. Pauline-t újabb görcs rázta meg.
Amikor a fájdalom enyhült, és a teste valamelyest elernyedt a
hevenyészett párnán, amelyet odakészítettem neki, megszólaltam.
– Pauline, meglehet, hogy kettőnknek kell végigcsinálnunk.
Felpattant a szeme.
– Te segíted világra a gyermekemet? – Most először elmosolyodott,
aztán felnevetett. – Ígérem, az első kéz, amely hozzáér a kislányomhoz, nem
egy barbáré lesz.
Nem törődtem a szúrással. Már nem is volt benne ugyanannyi méreg,
mint egy órával korábban. Belefáradt, hogy harcoljon velem.
– Annyira biztosra veszed, hogy lány?
Nem bírt válaszolni. Olyan erős görcs lett úrrá rajta, hogy azt hittem,
nem is vesz többé levegőt, ám aztán zokogva felsikoltott.
– Ne! – rázta a fejét. – Ne! Azt hiszem, jön. Áldott istenek. Ne most!
Az ezután következő forró percek elmosódtak. Pauline kínsikolyai
végigvágtak rajtam is. Sírt. Könyörgött. Tartottam a vállát, és fájdalmában
meggörnyedt. A körmei a karomba mélyedtek.
A szívem vadul kalapált minden kiáltására. Eljött az idő. Vége a
várakozásnak. A pokolba, Lia!
Visszafektettem Pauline-t a párnára, felhajtottam a ruháját, aztán
lehúztam az alsóneműjét, mielőtt túl sokat gondolkodhattam volna rajta, mit
is teszek. Megláttam a lábai között kibukkanó fejet. A fájdalmak között
száz dolgot vágott a fejemhez, csak sorolta kifulladva, fohászkodott és
átkozódott, végül sírva visszazuhant. Már ahhoz is túl fáradt volt, hogy
nyomjon.
– Nem bírom – zokogta.
– Már majdnem vége, Pauline. Nyomj! Látom a fejét. Jön. Még egy
kicsit tarts ki!
Felkiáltott; röpke boldogság suhant át az arcán, de eltűnt a következő
sikollyal. Megfogtam a kibukkanó fejet.
– Még egyszer! – kiáltottam én is. – Még egyszer!
És akkor kibukkantak a gyermek vállai is, és egy utolsó, sikamlós
pillanat után a kezemben volt, nedvesen és melegen. Apró teste ívbe hajlott,
pici kezét az arca elé emelte. Egy igazi gyermek a kezemben – résnyire nyíló
szeme máris felnézett a világra. Felnézett rám. A mélységes pillantás lyukat
ütött a mellkasomon.
– Egészséges? – kérdezte Pauline gyöngén.
A gyermek felsírt, maga válaszolva meg a kérdést.
– Tökéletes – mondtam. – Szépséges fiad született, Pauline.
És a karjába tettem az újszülöttet.
 ÖTVENHARMADIK FEJEZET

Majdnem olyan volt, mint egy zsúfolt fogadó, annyian szorongtunk egy
helyen.
Megpróbáltam elképzelni Terravinben.
Csak éppen itt nem volt sör. Sem halleves. Sem nevetés.
Volt viszont egy csecsemő.
Egy szépséges, tökéletes kisfiú.
Berdi az ágy végében ült és gügyögött neki, amíg Pauline aludt. Gwyneth,
Natiya meg én az asztalnál ültünk, Kaden a földön hevert, a kandalló előtt, és
szintén aludt. Ing helyett friss kötést viselt a vállán, a fejét a Natiya által
hozott, összehajtogatott takarón nyugtatta.
Az eső továbbra is szakadt. Szerencsénkre a tető kitartott – az egyetlen
szivárgással a sarokba állított vödör is elboldogult.
Megtaláltam a helyiséget, ahová Pauline irányított, ám üresen és
kifosztva; az ablakai az eső ellenére tárva-nyitva álltak. Az ablakon át
menekültek el, gondoltam. Ez nagyon rossz jel volt. A fogadós azt állította,
nem látott semmit, és fogalma sincs, hová mehettek, de hallottam a
hangjában a rémületet – és aztán észrevettem, milyen félelmes kíváncsisággal
akar a csuklyám alá lesni. Siettemben elfeledkeztem a gyászfátyolról.
Még jobban az arcomba húztam a csuklyát, és az apátsághoz futottam.
Meghagytam Natiyának, hogy vigye a lovainkat és a készleteinket a
kunyhóba, amíg én megkeresem Berdit és Gwynetht. Átkutattam az utcákat,
belestem a többi vendégház ablakán, remélve, hogy valahol megpillantom
őket, de akkor újra eszembe jutott a fogadós rémülete. Ugyanannyira félt
tőlem is, mint attól, aki felforgatta a szobát, és nagyon szerette volna, ha
eltűnök. Visszarohantam ugyanoda. Berdi és Gwyneth nem menekültek
volna el Pauline nélkül. A konyhában rejtőzködve találtam rájuk.
Könnyes, ám kapkodó viszontlátás volt. Gwyneth elmondta, hogy
meglátta a kancellárt és az embereit az ablakból, aztán hallotta, amint
ellentmondást nem tűrően megparancsolják a fogadósnak, hogy vigye őket
Pauline szobájába. Nem értették, honnan tudja, hogy Pauline itt lakik.
Megerősítették, hogy a fogadós megbízható – feltartotta a kancellár
embereit, ameddig tudta, esélyt adva neki és Berdinek a menekülésre.
Amikor én is elmondtam, mi a helyzet Pauline-nal, a fogadós ellátott minket
étellel és mindenféle szükséges holmival, amelyeket Nove és Dieci hátára
pakoltunk.
Natiya megtalálta a kis házat, de mire odaért, Kaden már a világra
segítette a gyermeket, és bebugyolálta az ingébe. Natiya bekötözte a sebet
Kaden vállán – erről tudtam, hogy Pauline keze műve –, de aztán ellátott egy
másikat is a tarkóján. Kaden annyit mondott neki, hogy alaposan fejbe
vágták egy vasserpenyővel. Azon töprengtem, ki tehette. Ezért nem ért oda
a találkozási pontra, és alighanem ezért aludt most olyan mélyen. Meg sem
moccant, amikor beléptünk a házba.
Figyeltem egyenletes lélegzését. Különösnek találtam, de nem voltam
benne biztos, hogy korábban valaha is láttam volna aludni. Amikor én ébren
voltam, ő is ébren volt. Még azon az esős éjjelen is, hónapokkal ezelőtt,
amikor a romok között pihentünk meg, és a szemét csukva tartotta, akkor is
tudtam: egy része szüntelenül engem figyel. Ezúttal nem. Most mélyen aludt,
ami aggasztott. Sebezhetőbbnek tűnt tőle. Amikor reggel belépett az ajtón,
egy pillanatom sem akadt, hogy eláruljam, mennyire megkönnyebbültem, de
most, ahogy figyeltem, elborítottak az érzelmek. Megcsókoltam két ujjamat,
és az istenek felé emeltem. Köszönöm. Megsérült, de élt.
– Azt hiszem, van még néhány levél thannis a táskámban, Natiya.
Megtennéd, hogy beáztatod, és abból csinálsz borogatást a fejére?
– Thannis? – kérdezte Berdi.
– Egy pocsék ízű gyomnövény, amelyből teát lehet főzni, és még néhány
más haszna is van. Csak Vendában él meg. Jó a szívnek, a léleknek és a
korgó gyomornak is, ha az étel szűkös, kivéve, amikor felmagzik, és liláról
aranyszínűre vált. Olyankor mérgező. Ez az egyetlen dolog, amiből
Vendában rengeteg terem.
A thannis említése is elég volt, hogy váratlan vágyódást ébresszen
bennem. Eltemetett emlékek törtek a felszínre. A számtalan bögrényi
felajánlott thannisra gondoltam – alázatos alattvalók alázatos ajándéka.
Gwyneth a tűznél alvó Kaden felé biccentette a fejét, és a homlokát
ráncolta.
– Szóval, hogy volt ez az… egész? – kérdezte egy körkörös intéssel. –
Hogy lesz valaki orgyilkosból a te cinkostársaddá?
– Nem vagyok benne biztos, hogy a cinkostárs a legjobb szó – feleltem,
de közben az üstbe szórtam a fejtett babot. – Hosszú történet. Előbb
együnk. – A vállam felett hátrapillantottam Berdire. – Erről jut eszembe,
megígértem Enzónak, hogy megmondom: egyelőre nem égette porig a
fogadót. A vendégek jóllakottak, az edények tiszták.
Berdi szemöldöke a magasba szökött.
– Halleves?
– Igen, még az is – bólintottam. – És nem is rossz.
Gwyneth őszintén meglepett arcot vágott.
– Az istenek még ma is visznek véghez csodákat.
– Nálam jobban senki nem lepődött meg, amikor megláttam kötényben
halat pucolni.
Berdi nagyot fújt, de az arca büszkeségtől ragyogott.
– Hát üssetek agyon, de én mondtam neki, hogy szedje össze magát.
Akárhogy elsülhetett volna, de nem volt más választásom. Kockáztatnom
kellett, és bíznom benne.
– És az a földműves? – kérdezte Gwyneth. – Vele mi lett? Megígérte,
hogy visszajön, de többé nem láttuk. Meghalt?
Az a földműves. Hallottam a gyanakvást a szavaiban. Berdi és Natiya
szintén engem figyelt, a válaszra várva. Megszilárdítottam a vonásaimat, és
még egy darab sózott disznóhúst dobtam az üstbe, végül rátettem a fedőt, a
tűz fölé akasztottam, és én is leültem az asztal mellé.
– Visszatért a saját királyságába. Gondolom, jól van. – Reméltem, hogy
jól van. A tábornok jutott eszembe, aki kihívta Dalbreckben. Nem bírtam
elképzelni, hogy ne Rafe kerüljön ki győztesen az összecsapásukból, ám
emlékeztem komor arcára, a sötétségre, amely a szemébe költözött,
valahányszor a tisztjei felhozták a dolgot. Az ilyesmiben sosincs
bizonyosság.
– Dalbreckbe. Onnan jött – vágott közbe Natiya. – És nem földműves.
Hanem király. Azt parancsolta Liának, hogy…
– Natiya – sóhajtottam. – Kérlek. Majd én elmondom.
És meg is tettem, a tőlem telhető legjobban. Néhány részletet kihagytam,
kihangsúlyoztam a legfontosabb vendai történéseket, és azt, mire jöttem ott
rá. Volt, amit nem akartam újraélni, de Asztert nehéz volt kihagyni. Még mindig
fájdalmas, kék-zöld duzzanatként éreztem a lelkemen. Meg kellett állnom
rendezni a gondolataimat, amikor az ő szerepéhez értem.
– Aznap sokan haltak meg – mondtam végül egyszerűen. – Azt az egyet
kivéve, aki megérdemelte volna.
Amikor befejeztem, Gwyneth hátradőlt a széken, és a fejét rázta.
– Jezelia – ismételte, a Venda-éneken töprengve. – Tudtam én, hogy az
a mancs meg az inda meg fog maradni. Nincs az a sikárkefe, ami lemoshatta
volna a hátadról.
Berdi megköszörülte a torkát.
– Sikárkefe?
Gwyneth felállt, mintha most értette volna meg mindazt, amit hallott.
– Drága, kegyelmes istenek, most aztán igazán nyakig benne vagyunk! –
jelentette ki körbe-körbejárkálva. – Amikor legelőször megláttalak,
hercegnő, tudtam, hogy bajt hozol.
– Sajnálom – ráztam a fejemet, de Gwyneth hozzám lépett, és
megszorította a vállamat.
– Várj csak. Nem mondtam, hogy nem kedvelem ezt a fajta bajt.
Elszorult a torkom.
Berdi, még mindig a gyermekkel a karjában felállt, ő is hozzám lépett, és
csókot nyomott a fejem búbjára.
– Az ördög golyóira! Megoldjuk. Valahogy.
Nekidőltem, és lehunytam a szemem. Belül csupa lázas, beteges könnyé
olvadtam szét, ám kívül száraz és tompa maradtam.
– Na jó, ebből elég – közölte Gwyneth, és leült velem szemben. Berdi
elfoglalta az utolsó széket. – Ez most már egy egészen új játszma. A
Birodalom Szemei, úgy tűnik, nem csak a rendet tűzték ki célul. Mi a
terved?
– Gondolod, hogy van?
– Tudom, hogy van – felelte homlokráncolva.
 Még sosem mondtam ki. Veszedelmes volt – mégis, az egyetlen módja,
hogy a hangom eljusson az egész udvarba, és mindazokhoz, akik még
mindig hűek Morrighanhez, ha csak néhány percre is.
– Valami, amit már korábban megpróbáltam, de sikertelenül. Egy
államcsíny. – Aztán elmeséltem, hogy tizennégy éves koromban egyszer már
betörtem a bátyáim serege élén az Aldrid-terembe. Nem lett jó vége. – De
akkor csak jogos felháborodással meg követelésekkel voltam
felfegyverkezve. Ezúttal két zászlóaljjal megyek, és bizonyítékkal.
Berdi félrenyelte a teáját.
– Felfegyverzett katonákkal?
– A testvéreimmel – feleltem. – Tudom, hogy amikor visszatérnek, az
embereikkel együtt mögém állnak majd.
– Két zászlóalj a teljes morrighani sereg ellenében? – tudakolta Berdi. –
A citadellát perceken belül körülveszik majd.
– Ezért lesz szükségem bizonyítékra. A termet egy rövid ideig védeni
tudjuk, ha a kormánytagokat túszul ejtjük. Mindössze néhány percre van
szükségem, ha legalább az egyik árulót szembesíteni tudom a
bizonyítékokkal. Akkor a konklávé még talán meg is hallgatja, amit mondani
akarok.
Gwyneth felhorkant.
– Vagy kapsz egy nyílvesszőt a szívedbe, mielőtt egy szót is szólhatnál.
Közismert tény volt, hogy a konklávé ülései alatt az Aldrid-teremre néző
két toronyba díszegyenruhás őröket ültettek, íjakkal és nyilakkal
felfegyverkezve. Még sohasem lőttek senkire. A szerepük szertartásos volt,
régi időkből fennmaradt tradíció, amikor Morrighan urai gyülekeztek, ám
valódi nyilak sorakoztak a tegezeikben, és feltételeztem, célozni is tudnak.
Amikor legutóbb beviharzottam, tudtam, hogy nem fogják lelőni a király
lányát. Ezúttal nem lehettem benne biztos.
– Igen, lehetséges, hogy meglőnek – értettem egyet. – Nem tudok
egyszerre mindenre választ adni. Most elsősorban bizonyítékot kell
találnom. Tudom, hogy a kancellár és a királyi akadémikus is részese a
dolognak, de amikor átkutattam az irodáikat, semmit sem találtam. Akkora
ott a tisztaság, még egy pók se mert hálót szőni a sarokba. Ott van még…
Elhallgattam. Az anyám. Két rövid szó, de nem bírtam kimondani. Nem.
Ő nem. A lelkemben még mindig állt a fal, megmászhatatlanul, akárminek is
lettem tanúja. Képtelen voltam ugyanazzal a lélegzettel kimondani a nevét,
mint a többi árulóét. Walther életét nem kockáztatta volna. Ahhoz
túlságosan szerette. Van, ami igaz és valódi. Úgy kell lennie.
Lehunytam a szemem, újra láttam a csillagokkal teleszórt eget, és a tetőt,
ahonnan levezetett. Drága gyermek, nincs ott semmi megismerhető. Csak
az éjjel hidege.
Láttam az akadémikussal kettesben, akiről tudtam, hogy cinkos a
dologban. A kedvenc tudósai dolgoztak a Sanctum alatti barlangokban.
Berdi és Gwyneth átnyúltak az asztalon, és megszorongatták a kezem.
Felnéztem.
– Hé, engem se hagyjatok ki!
Felemeltem a fejemet. Pauline felébredt. Odaléptem és leültem az ágya
szélére, aztán felváltva ölelgettük-csókolgattuk örömünkben, amíg Berdi a
karjába nem fektette a csecsemőt. Gwyneth segített Pauline-nak, hogyan
tegye a mellére a fiát, aztán hátralépett, és büszkén csípőre tette a kezét.
– Nézzenek oda. Úgy eszik, mint egy bajnok.
– Tudod már, hogyan fogod elnevezni? – kérdezte Berdi.
Pauline szeme egy pillanatra elfelhősödött.
– Nem.
– Rengeteg időd van még – bólintott Berdi. – Hadd lássam, van-e itt
valami alkalmasabb ruha a számára, mint az a szakadt ing.
– Talán az egyik kétnyakú ruhácska, amit kötöttél? – kacsintott
Gwyneth, és Berdivel együtt nekilátott, hogy a szoba másik sarkában
kipakoljanak a magukkal hozott csomagból.
Odanyúltam, és megérintettem egy, Kaden összecsavart ingéből
kikandikáló apró, rózsaszín lábujjat.
– Nagyon szép – mondtam. – Hogy érzed magad?
– Elég jól – fintorgott szemforgatva –, ahhoz képest, hogy épp most
tettem szét a lábaimat egy gyilkos barbárnak. – Sóhajtott. – Mindenesetre,
gondolom, ahhoz képest, amin te mentél keresztül, ez alig számít
méltatlanságnak.
A gyermekre mosolyogtam.
– És nézd csak a jutalmát! Megérte, nem?
 Pauline ragyogó mosollyal nézett a fiára, és egy ujjal megsimította az
arcát.
– Igen – felelte. – Még mindig nem tudom igazán elhinni. – Kadenre
pillantott, és az arcáról leolvadt a mosoly. – Vele mi történt? – suttogta. –
Azok a hegek…?
Kaden az oldalán hevert, felhúzott lábbal, a hátát mutatva felénk. Én már
hozzászoktam a hegeihez, de biztosra vettem, hogy mások számára
megdöbbentőek.
– Árulás – feleltem.
Aztán elmondtam, ki volt Kaden, és min kellett keresztülmennie.

Amikor Kaden felébredt, felállt, esetlenül megérintve saját fedetlen

mellkasát, végül köszöntötte Berdit és Gwynetht.
Berdi csípőre tett kézzel fogadta a köszöntését.
– Nahát, te aztán tele vagy meglepetésekkel, szőrmekereskedő, hát
nem?
– Lehet, hogy akad néhány – felelte Kaden, és halványan belepirult.
– Nem utolsósorban például világra tudsz segíteni egy gyereket –
horkantott Gwyneth, mire Kaden megfordult, és Pauline-ra nézett.
– Hogy van?
– Jól – felelte Pauline csendesen.
Kaden odalépett, az arcára önkéntelen mosoly ült ki. Finoman odébb
húzta a takarót, hogy láthassa a gyermek arcát, Pauline azonban félrehajolt,
és védelmezőn magához ölelte a fiát. Kaden mosolya ezt látva lehervadt.
Hátralépett; az apró mozdulat tele volt csalódással, és fájt érte a szívem, de
megértettem Pauline-t is. Azok után, amiken keresztülment, a bizalom
ugyanolyan megfoghatatlan volt a számára, mint a remény.
– Van még valami, amivel meg akarsz lepni minket? – tudakolta Berdi.
Kaden rám nézett.
– Lia, kellene váltanunk néhány szót. Négyszemközt.
– Ne olyan hevesen, katona – szólt közbe Gwyneth. – Akármit akarsz
mondani neki, mindannyiunknak elmondhatod.
 Bólintottam. Egyszer el kell kezdenünk megbízni egymásban.
Kaden vállat vont.
– Legyen, ahogy akarjátok. Tudok még egy árulóról. Az apám nem
Düerr megyésura többé. A király kormányában ül.
Pauline levegőért kapott. Kadennek a nevet sem kellett kimondania, ő
azonnal megértette, ahogy én is. A kormánytagok közül senki másnak nem
volt olyan fehérszőke haja és meleg barna szeme, mint Kadennek. Még
nyugodt, egyenletes hangjuk is egyformán csengett. Mindez, aminek
nyilvánvalóvá kellett volna válnia, elkerülte a figyelmünket, és ráébredtem,
hogy mindannyian kialakítjuk a magunk képét az emberekről, és utána nem
látunk már túl a keretén. Kaden egy barbár orgyilkos, az alkormányzó egy
köztiszteletben álló úr, a Szent Őrzők leszármazottja, és az egyiknek
egészen biztosan semmi köze nem lehet a másikhoz.
Berdi és Gwyneth nem ismerte az alkormányzót, Kaden azonban felváltva
nézett Pauline-ra és rám, mert nem értette a reakcióját.
– Roché nagyúr – tette hozzá, hogy egyértelművé tegye a helyzetet.
Megfordult a fejemben, hogy letagadom, hogy azt mondom, a
kormányban nem ül ilyen nevű ember, mert féltem, hogy újra elviharzik és
bevereti a fejét, de máris kiolvasta a szememből.
– Ne hazudj nekem, Lia.
Megacéloztam magam, tudva, hogy nem fogja jól fogadni a hírt.
– Tudom, ki ő. Két napja beszéltem vele. Ahogy mondtad, a kormány
tagja. Meglehet, hogy szörnyű apa volt, Kaden, de nincs rá bizonyíték, hogy
áruló.
 ÖTVENNEGYEDIK FEJEZET

Figyeltem, ahogy Kaden nehéz léptekkel a malom felé gyalogol, hogy

megnézze az állatokat. Szinte láttam a válláról felszálló gőzt.
Hazugság! Nincsenek rokonaim! Az anyám egyetlen gyerek volt.
Akik befogadtak, koldulásból éltek.
Láttam az arcán a dühöt, ám az alkormányzó szemében fénylő őszinte
gyászra is emlékeztem. Csak nyolcéves volt. Egy gyászoló gyermek, aki
akkor vesztette el az anyját.
Ha valamit megtanultam, az az volt, hogy az idő képes az igazságot úgy
megtépni és összebogozni, mint a szél egy kiakasztva felejtett lepedőt. Most
rám várt a feladat, hogy összeillesszem a darabokat.
Megmondtam Natiyának, hogy van még egy feladatom a pap számára,
és amint enyhül a vihar, induljon hozzá. Az archívumokban listát vezettek a
képzett nevelőnőkről. Valahol kell hogy legyen néhány adat egy Cataryn
nevűről is.

Dieci elégedetten rázogatta a füleit, miközben a fejét vakargattam. Utána

Novét kényeztettem hasonlóképpen, és azon gondolkodtam, hiányzik-e
nekik Otto. A malom száraz volt ugyan, de az egyik fala már régen leomlott,
úgyhogy átjárta a hideg huzat. A magasban, a gerendákon baglyok
gubbasztottak. Natiya a távolabbi sarokban ült, egy fenőkövet húzogatott a
kardján. Reggel összemértük a pengénket – ő emlékeztetett, hogy frissen
kell tartanunk a tudásunkat. A szokások, amelyeket a Cam Lanteux mélyén
adtam át neki, a vérévé váltak.
Pauline kétkedőn nézett minket – legalábbis úgy gondoltam –, később
pedig kikérdezett a komizár seregéről.
 – El fogják pusztítani Morrighant – feleltem –, és az itteni árulók
segédkeznek nekik. Készen kell állnunk.
– De Lia… – Vállat vont, az arcán tiszta hitetlenség. – Az lehetetlen. Mi
vagyunk a kegyelt Fennmaradottak. Az istenek rendelték így. Morrighan
túlságosan hatalmas, nem bukhat el.
Rápillantottam; fogalmam sem volt, mit mondhatnék, mert nem akartam
még jobban összetörni a világát. Azonban nem volt más választásom.
– De igen – feleltem. – Nem vagyunk túlságosan hatalmasak. Egyetlen
királyság sem lehet olyan hatalmas, hogy már el sem bukhat.
– De a szent szövegekben…
– Vannak más igazságok is, Pauline. Azokról is tudnod kell.
Elmeséltem neki Gaudrel és Venda történetét, és a gyermek
Morrighanét, akit elraboltak a családjától, és egy zsák gabonáért eladtak a
hullarabló Aldridnak. Elmondtam neki a történeteket, amelyeket
elhallgattak előlünk – hogy a királyságunkat tolvajok és rablók alapították,
nem a kiválasztott Fennmaradottak. A Szent Őrzők egyáltalán nem voltak
szentek. Kegyetlennek éreztem mindezt hangosan kimondani, mintha
kivettem volna Pauline kezéből egy imádott drágakövet, hogy porrá zúzzam
a bakancsom talpa alatt, mégis ki kellett mondanom.
Kábán felállt, körbejárt a helyiségben, próbálta felfogni, amit hallott.
Láttam rajta, hogy magában végigfut a szent szövegeken. Végül
szembefordult velem.
– És honnan tudod, hogy ezek a történetek, amelyekre ráakadtál,
igazak?
– Nem tudom. Ez benne a legnehezebb. De azt tudom, hogy léteznek
rejtett igazságok, Pauline. Olyanok, amelyeket a szívünkkel kell felismerni.
Az igazság mindenkié, mint a levegő, és ha akarjuk, ugyanolyan mélyen be
is lélegezhetjük. Senki nem rejtheti a saját markába.
Elfordult, felnézett a magasba, a baglyok közé. A fejét rázta, és tudtam,
minden mozdulat azt jelenti, hogy megpróbálja elutasítani. Hogy összeméri az
én igazságomat a másikkal, az egyetlennel, amelyet eddig ismert – a
morrighani szent szövegekkel.
Hullarablók.
Ha ez a történet igaz, akkor lehámozza rólunk a többi királyság között
viselt kitüntetett szerepünket. Pauline-t nézve kristálytisztán megértettem,
miért rejtette el a királyi akadémikus Gaudrel történetét. Az
önazonosságunkat ásta alá. Csak azt nem értettem, miért nem semmisítette
meg a könyvet. Valaki egyszer megpróbálta.
Pauline mélyet sóhajtott, aztán lesimította a szoknyáját, egyben a kezét is
beletörölte.
– Vissza kell mennem a házba – jelentette ki. – Itt az ideje, hogy
megetessem a fiamat.
 ÖTVENÖTÖDIK FEJEZET

PAULINE

Éjjel, miután megszoptattam a gyermekemet, sokáig feküdtem az

oldalamon, és hallgattam az alvó Kaden lélegzését. Még mindig a hegei
jártak a fejemben. Most majd, ha tükörbe néz, egy újabb nyomot is látni fog
– az én kezem nyomát – azok mellett, amelyeket az apjától kapott.
Terravinben egy egyszerű ing és néhány kedves szó eltakart mindent, és én
hittem a látszatnak. Mikael ugyanezt tette, ő azonban a valódi természetét
rejtette cirkalmas szavak mögé. Én pedig hagytam, hogy azok a szavak
átjárjanak, amíg már nem hallottam mást.
Lehetséges egyáltalán igazán megismerni valakit? Vagy talán csak én
vagyok a történelem legrosszabb emberismerője? Hanyatt fordultam,
figyeltem az árnyak ringását a plafonon. A legkisebb bajom volt, hogy
Kaden belátott a lábam közé. Még mindig kísértett az arckifejezése, amikor
először emelte fel az újszülöttet. Akkor őszintének tűnt. Csodálkozás
csillogott a szemében, és amikor felém nyúlt, hogy a kezembe adja a
gyermeket, egy pillanatra megtorpant, mintha máris sejtené, hogy többé nem
tarthatja a karjában. Egy részem tudta, köszönetet kellene mondanom neki,
amiért segített. Egy másik részem azonban még mindig haragos volt, egy
még nagyobb pedig félt. Hogy lehetek benne bizonyos, hogy ezúttal őszinte
a kedvessége? Mi van, ha most is csak kihasznál minket egy újabb célért,
mint korábban? Tudtam, hogy Lia megbízik benne. Ez nekem is elég kellett
volna hogy legyen, csakhogy képtelennek éreztem magam a bizalomra.
A verandán térdeltem, és a faládát súroltam, amelyet a malomban talált.
Egyelőre megteszi bölcső helyett, mondta reggel, amikor felajánlotta, és
nem nézett a szemembe. Egyszerűen letette, és elsétált. Már majdnem
hallótávolságon kívülre ért, amikor utánakiáltottam. Köszönöm, mondtam,
mire visszafordult. Csak állt ott, nézett rám, végül biccentett és elment.
Négy napig zuhogott az eső, folyóként zúdult le a hegyoldalakon, még
több helyen áztatva át a kis ház tetejét. Nem bírtam eldönteni, az áradat
áldás-e vagy átok, mindenesetre így, hogy ilyen szűkösen szorultunk össze,
Lia és Kaden kénytelen volt kitárgyalni a nézeteltérésüket. Kaden maga
akart az alkormányzóhoz menni és szembenézni vele. Lia nemet mondott –
nem, amíg el nem jön a megfelelő idő. Meglepett, hogy Kaden egyáltalán
hallgat rá. Kettejüket valami különös kötelék fűzte össze, amelyet még
mindig nem értettem igazán. Azonban amikor Lia felvetette, hogy az
alkormányzó talán megváltozott, hogy tizenegy év átformálhat egy férfit, és
Enzót hozta fel bizonyítéknak, Kaden dühe lobbot vetett. Akkor
megpillantottam az orgyilkost, aki korábban volt. Vagy talán még most is.
Azt is megértettem, hogy amikor szembenézésről beszél, nem szóváltásra
gondol.
– Ennyire senki nem változik meg! – ordította, aztán kirontott a viharba.
Egy órával később tért vissza bőrig ázva, és a téma azóta nem merült fel
közöttük.
Én is azt mondtam magamnak, hogy az emberek nem változnak meg, de
megfontoltam a lehetőségét. Lia maga is megváltozott. Sosem ismert
félelmet, ha valami eléggé felbosszantotta, a fenyegetésekkel sem törődött,
és a lobbanékonyságával alkalmanként saját magának okozott bajt. Most
azonban egy új, számító, acélos hidegséget éreztem benne, amely nem volt
ott korábban. Szenvedett. Nem ok nélkül aggódtam a jóllétéért hónapokon
keresztül. Megpróbálta elkenni a részleteket, de láttam a hegeket, ahol
nyilak fúródtak a hátába és a combjába. Majdnem belehalt. Láttam az arcán
a vékony vonalat, a komizár ütésének emlékét. Azonban más hegeket is
viselt, bár nem a bőrén, és én ezek miatt aggódtam igazán. Egy üres
pillantás, egy ökölbe szoruló kéz, egy felvillanó emlék miatt dacos fintorba
húzott száj. Mélyebb sebeket ejtett rajta, hogy látnia kellett, amint megölik a
szeretteit, és tudta, a szökése után még többen haltak meg. Tudtam, hogy
törődik a vendaiakkal. Sokszor beszélt Kadennel a nyelvükön, és az
emlékverseibe belefoglalta az ő hagyományaikat is.
– Most már te is egy vagy közülük? – kérdeztem egyszer. Először
meglepetten nézett rám, de aztán egy emlék csillant meg a szemében, és nem
felelt. Talán maga sem tudta biztosan.
Leginkább az emlékversei változtak meg. Többé nem vonakodó
kötelességtudatból mondta el őket, hanem mély hittel, amely elcsendesítette a
szelet, és nem csupán az isteneket szólította meg, hanem, úgy tűnt, a
csillagokat és az emberek generációit is. A világ megtelt valamivel, mintha
velünk együtt lélegezne, és láttam, ahogy Lia a sötétbe nézve olyasmit lát, ami
a mi szemünk elől rejtve marad.
Már nem félt az adottságtól; teljesen elfogadta. Hívogatta, követelte,
bízott benne. Úgy beszélt róla, ahogy még senkitől nem hallottam,
látásmódnak nevezte, tudásnak, hitnek – útnak, amely hatására én is
mélyebben néztem magamba.
Azt is megpillantottam, mennyire megtört. Jól rejtegette, ám amikor
Natiya leírta Berdinek és Gwynethnek, milyen volt a dalbrecki helyőrség, és
kimondta Rafe nevét, Lia kiment a verandára, mintha hallani sem bírná.
Utánamentem. Az egyik oszlopnak támaszkodva nézte a zuhogó esőt.
– Natiyát lenyűgözte a dalbrecki sereg – jegyeztem meg. – Nagyon
fiatal még, hogy ennyi fegyvert hordjon. Azt hittem, a vagabundok…
– Egyáltalán nem hordanak fegyvert – vágott közbe Lia. – Natiya nekem
próbált segíteni azzal, hogy belevarrt egy kést a köpenyem szegélyébe. A
táboruk drágán megfizette az árát.
– És most igazságot akar.
– Ugyanazok árulták el, akiket olyan szívesen fogadott a táborukban. Az
életmódja, az ártatlansága veszett el. Az elsőt még visszakaphatja. A
másodikat soha.
Megpróbáltam óvatosan másfelé terelni a társalgást.
– Igen jó véleménnyel van a dalbrecki királyról – mondtam.
Lia nem felelt.
– Mi történt köztetek? – kérdeztem.
Az arcát lágyan megsimította a házból kiszűrődő fény. Gyengén megrázta
a fejét.
– Akármi történt, úgy volt a legjobb.
Megérintettem a vállát; a szemembe nézett. A pillantásában nem a
legjobbat láttam.
 – Lia, én vagyok az. Pauline. Mondd el – kértem halkan.
– Felejtsd el. Kérlek.
Elfordult volna, de megfogtam a karját.
– Nem felejtem. Attól, hogy úgy teszel, mintha nem sebzett volna meg, a
fájdalom nem fog megszűnni.
– Képtelen vagyok – válaszolta rekedten; könny szökött a szemébe, de
ingerülten eltörölte. – Nem is gondolhatok rá – folytatta szilárdabban. – Túl
sok minden forog kockán, beleértve az ő életét is. Nem engedhetek a
zavaró körülményeknek.
– Ennyi volt? Egy zavaró körülmény?
– Ha valaki, hát te biztosan tudod, hogy az ilyesmi nem mindig alakul jól.
– Lia – mondtam határozottan, és vártam. Végül lehunyta a szemét.
– Szükségem volt rá. De a királyságának is. Ez egy tény, amelyen
egyikünk sem változtathat.
– De?
– Azt hittem, utánam jön – suttogta. – Minden észérv ellenére. Tudtam,
hogy nem teheti. Nem is volna szabad. Mégis folyton hátranézegettem,
hátha meggondolja magát. Szerettük egymást. Esküt tettünk. Megfogadtuk,
hogy a királyságok és az összeesküvések nem állhatnak közénk, és mégis
így lett.
– Mondj el mindent, az elejétől fogva! Ahogy én is elmondtam Mikaelt.
Órákig beszélgettünk. Olyasmiket osztott meg velem, amiket még soha
korábban. Hogy mikor jött rá, ki is ő valójában. A vendai átkelés előtti
feszült perceket. Az üzenetet, amelyet Rafe hónapokig hordott a
mellényzsebében. Ahogy gyűlöletet tettetett, holott csupán arra vágyott,
hogy Rafe átölelje. Az új kezdet ígéretét. A hangját, amellyel ebbe a világba
horgonyozta, amikor Lia maga már átsiklott volna a másikba. És aztán a
keserű veszekedést az elválás napján.
– Miután hátrahagytam, minden köztünk halmozódó napot azzal jelöltem
meg, hogy a földre írtam a szavait – így lesz a legjobb –, amíg végül el nem
hittem őket. Aztán megtaláltam az esküvői ruhámat a fogadó padlásán,
ahová rejtette, és az mindent újra szétzilált bennem. Hányszor kell még
eleresztenem őt, Pauline?
Csak néztem rá, nem tudtam, mit felelhetnék. Én mindennap kénytelen
voltam újra elengedni Mikaelt, még az után is, amit velem tett. A szokásaim
része volt, pont annyira hiányzott nekem, mint a sömör, de folyton azon
kaptam magam, hogy hozzá térnek vissza a gondolataim. Kizárni őt onnan
olyan volt, mint begyakorolni a lélegzés egy új módját. Tudatos erőfeszítést
igényelt.
– Nem tudom, Lia – feleltem végül. – De akármeddig tart, én itt leszek
melletted.
Hátradőltem, és a ládára néztem. Sima, erős fából készítették. Felálltam,
és felakasztottam a veranda teteje alá, hadd száradjon ki. Igen, Kaden jól
mondta. Egy puha takaró kell bele, és pont megfelelő lesz.
Sikoly metsz a levegőbe.
A pachegók elkaptak valamit.
A gyerekek sírnak.
A sötét túlságosan mély,
a gyomruk túlságosan üres,
a pachego túlságosan közel üvölt.
Sss, suttogom.
Mondj nekik egy történetet, kérlel Jafir.
Mondj nekik egyet, Azelőttről.
Csakhogy az Azelőtt nem az én világom volt; nem ismerem.
Ama szavait keresem az emlékezetemben.
A remény. Az út vége.
Kétségbeesve fűzöm hozzá a saját szavaimat.
Gyertek közelebb, gyerekek,
mondok egy történetet Azelőttről.
Mielőtt a világ kiszáradt, meddővé vált volna,
amikor még kék drágakőként pörgött,
és fénylő tornyai a csillagokat érték.
A hullarablók morognak körülöttem.
Jafir nem.
Ő éppúgy éhezi a mesét, mint a gyerekek.

Morrighan Elveszett Szavai

 ÖTVENHATODIK FEJEZET

RAFE

– Egy kis házban húzta meg magát, a citadella közelében, három nővel meg
Kadennel. És egy vagabund lánnyal – mondta Tavish.
– Megszegtétek a parancsokat.
– Tudtad, hogy így lesz – vigyorgott Jeb.
– És örülsz, hogy megtettük – tódította Orrin.
– Ezek mire kellenek? – biccentett Jeb a solymász és a három Valsprey
felé.
– Arra az esetre, ha a dolgok rosszul sülnek el a számunkra. Draeger
tábornok búcsúajándéka. Ragaszkodott hozzá. Nem akarja, hogy újra egy
szó nélkül lesétáljunk a térképekről.
Tavish gyanakodva mérte fel a társaságunkat, aztán Azia századoshoz
fordult; talán úgy gondolta, belőle több mindent kiszedhet.
– Honnan kerítettek ennyi lovat morrighani szerszámmal?
Sven megköszörülte a torkát, hogy megakadályozza Aziát a
válaszadásban. Tudtam, a dologtól neki is épp olyan savanyú a szájíze, mint
nekem.
– Hosszú történet – felelte.
– Később elmondom – tettem hozzá Tavish kedvéért. – Vágtass vissza, és
mondd meg a többieknek, hogy itt az ideje kettéválni a városba vezető keleti és
északi utak mentén. Három-négy embernél többen ne maradjanak együtt! Nem
szakadhatunk egyszerre rá a városra.
Földművesek voltunk, kereskedők, vásárosok. Nem egy századnyi
felfegyverzett katona. Legalábbis ezt akartuk elhitetni velük.
 ÖTVENHETEDIK FEJEZET

Húzd meg!
Húzd!
Lerúgtam a takarómat, és felültem. Borzongatott a rám törő forróság. Az
egybecsengő kántálás, a fogaskerekek nyikorgása, a gyomorforgató, fémes
kondulás még mindig a fülemben zúgott. Körbepillantottam, hogy
megbizonyosodjak róla: továbbra is a kis házban vagyok. Berdi halk
hortyogását leszámítva sötét és csend vett körül. Csak egy álom volt,
nyugtattam magamat, és visszadőltem, hogy tovább aludjak. Hajnal előtt
végül sikerült elbóbiskolnom, utána későig aludtam, ám amikor kinyitottam a
szemem, már tudtam, hogy a hangok és a kántálás mind valóságosak voltak.
Helyrehozták a hidat. Elindultak.
Körülnéztem. A ház üres volt, csak Gwyneth szunyókált a hintaszékben,
a csecsemővel a karján. Feltűnt, hogy a vödrökbe és fazekakba csepegő víz
zenéje elhallgatott. Végre visszaosonhatok a városba. Az utcákon újra
felpezsdül az élet, és én észrevétlen maradhatok – meglehet, Bryn és Regan
is visszaértek azóta.
Csendesen felöltöztem – a legtöbb védelmet adó bőr lovaglóruháimat
vettem magamra –, és felcsatoltam minden fegyveremet. Ha minden jól
megy, talán már ma délután az Aldrid-terembe vezetem a bátyáimat és a
bajtársaikat. Legelőször még egyszer átkutatom a citadellát bizonyíték után,
de így, hogy a hidat megjavították, már nem halogathattam tovább a
szembenézést a kormánnyal. Magamra kanyarítottam a köpenyemet, és
lábujjhegyen kimentem megkeresni a többieket.
Pauline a veranda végében állt, és éppen a ládát akasztotta fel egy
gerendára bevert szögbe.
– Biztos, hogy szabad ilyesmit csinálnod?
– Gyerekem lett, Lia, nem balesetem. Ami azt illeti, kifejezetten jól érzem
magam. Hetek óta most először nem tapos senki a hólyagomon. Ráadásul
egy ládát kipucolni könnyű. Kaden hozta a malomból. Most is ott van, hogy
kiengedje az állatokat. A zab elfogyott, legelniük kell.
Reméltem, Kaden valóban csak ennyit csinál. Tudtam, hogy még mindig
szeretne szembenézni az apjával.
Körülnéztem, és a veranda másik végéhez sétáltam.
– És Berdi meg Natiya? Ők hol vannak?
– Amikor elállt az eső, bementek a városba, hogy feltöltsék a
készleteinket. – Pauline végigsimította a láda oldalát. – Egyelőre megteszi
bölcsőnek. Már amikor éppen senki nem akarja a karjában tartani a kicsit.
– Úgy látom, ez nem lesz gyakori. Gwyneth jóformán le sem akarja
tenni.
– Észrevettem – sóhajtott. – Remélem, nem okoz neki fájdalmat. Biztosra
veszem, hogy mindenféle emléket felkavar abból az időből, amikor nem
ölelhette magához a saját kisbabáját.
– Elmondta neked? – kérdeztem meglepve. Úgy hittem, Gwyneth senkivel
sem osztotta meg féltve őrzött titkát. Én is csak azért találtam ki, mert
láttam, hogyan nézett Simone-ra Terravinben: az arcára olyan gyengédség
ült ki, mint senki mással szemben.
– Simone-t? – Pauline megrázta a fejét. – Nem, nem hajlandó beszélni
róla. Jobban szereti azt a kislányt még a levegőnél is, ugyanakkor ez a
szeretet mélységes félelemmel hatja át. Azt hiszem, ezért tartja a távolságot.
– Mitől fél?
– Mindenáron el akarja kerülni, hogy Simone apja rájöjjön, hogy
egyáltalán van egy gyereke. Nem jó ember.
– Megmondta neked, ki ő?
– Nem éppen. De kettőnk között különösen működik az igazság. Sok
mindent megosztunk egymással anélkül, hogy egy szót is szólnánk. –
Levette nyirkos kötényét, és a bölcső mellé akasztotta száradni. – Simone
apja a kancellár.
Leesett az állam. Tudtam, hogy Gwynethnek van néhány kellemetlen
kapcsolata is, ám sosem sejtettem, hogy ezek ilyen magasra vezetnek. Jó
okkal félt.
Elfordultam, és vendai nyelven átkozódtam, hogy megkíméljem Pauline
fülét, meg magamat a bűnbánattól.
– Nyugodtan mondhatod morrighaniül – jegyezte meg. – Nem jár érte
penitencia. Valószínűleg én is ugyanezt mondtam, ha nem rosszabbat.
– Te, Pauline? – nevettem rá. – Kést forgatsz és káromkodsz? Egek,
mennyire megváltoztál!
– Különös! – nevetett vissza rám. – Én is éppen ugyanezt gondoltam
rólad!
– És jobb lettem, vagy rosszabb?
– Az vagy, akivé válnod kellett, Lia. Mindkettőnket a szükség alakított.
– Ráncba szaladt a homloka; csak ekkor vette észre, hogy a köpenyem
alatt lovaglóruhát viselek. – Készülsz valahová?
– Most, hogy elállt az eső, az emberek újra kilépnek majd az utcákra.
Észrevétlen maradhatok, és Bryn meg Regan is biztosan visszaértek
mostanra. Azt akarom…
– Még nem értek vissza.
– A Szentségek Városa csak néhány nap lovaglásra van, és az emlékkő
felavatása sem kerül egy napnál többe. Bryn és Regan nem fognak…
– Azt hiszem, félreértetted. Más városokat is meglátogatnak utána, aztán a
kisebb királyságokba mennek. Regan Gitosba, Bryn Cortenaiba. A
vezértábornagy rendelte el, mint diplomáciai küldetést.
– Miről beszélsz? A hercegek nem járnak diplomáciai körutakra. Ők
katonák.
– Én is megkérdőjeleztem a dolgot, főleg most, hogy az apátok beteg.
Nem szabályszerű. Bryn azonban fontosnak vélte, és apátok is jóváhagyta.
Elmennek egészen a kisebb királyságokig? Összeszorult a szívem. Ez
hetekig tartó várakozást jelenthetett, amit nem engedhettünk meg
magunknak. Ugyanakkor nélkülük nem törhettem rá a konklávéra.
Megráztam a fejemet. Diplomáciai küldetés. Tudtam, mennyire gyűlöli
Bryn és Regan az effélét, még azt is láttam magam előtt, milyen arcot
vághatott Regan. Neki az egészből csak az fog tetszeni, amikor átlovagolhat
a nyílt…
Elakadt a lélegzetem.
Rengeteget kérdezősködtek, hogy rájöjjenek, mi az igazság…
Épp, mint Walther. Majd óvatosan körbeszaglászok.
 Ez már gondot jelentett.
– Mi a baj? – kérdezte Pauline.
Belekapaszkodtam a veranda oszlopába, hogy össze ne essek. Egy
kisebb királyság meglátogatása többnapos utat jelent a Cam Lanteux-n át.
Gyanútlan, könnyű célpontok lesznek. A szívem jéggé vált. Nem küldetésre
mennek, hanem egy rajtaütés elébe. A hercegeket elhallgattatják, a
kérdéseikkel együtt.
Az apám ezt semmiképpen nem hagyta volna jóvá. Ha tud róla
egyáltalán.
– Rajtaütés készül, Pauline. Regan és Bryn éppen arrafelé tartanak.
Ugyanúgy, ahogy Walther esetében. Meg kell állítani őket, mielőtt késő
lenne. Beszélnem kell az apámmal. Most.
Azzal futva indultam a citadella felé, fohászkodva, hogy ne legyen máris
késő.
 ÖTVENNYOLCADIK FEJEZET

KADEN

– Üdv, Andrés.
Megígértem Liának, hogy nem csapok össze az apámmal. A bátyámról nem
mondtam neki semmit.
Meghallottam, amikor Pauline Gwynethhez intézve szavait azt találgatta,
hogy vajon Andrés volt-e az, aki a fogadóig követte, majd tudatta a
kancellárral, hol szálltak meg. Pauline nem fedte fel a kilétét Andrés előtt, de
az feltűnt neki, hogy a katona rengeteg kérdést tett fel. Miután pedig
megtudta, mit tett velem az alkormányzó, már azon töprengett, hogy azok a
kérdések talán nem is voltak egészen ártatlanok. Én biztosra vettem, hogy
nem voltak azok. Andrés az apja fia volt.
A temetőkapunál leptem meg, rögtön azután, hogy belépett. Mintha a
legjobb barátok volnánk, sietve a vállára vetettem a karomat, a másik
kezemben tartott kést pedig lopva az oldalának nyomtam.
– Sétáljunk egy kicsit, rendben?
Remekül megértette, mit akarok, és a lépéseit az enyémekhez igazította.
Elvezettem Morrighan kriptájához, a temető közepére, rengeteg pókháló,
szellemek, homály és vastag falak közé. Amint leértünk a lépcsőn, ellöktem
magamtól. Előrebotorkált, aztán megfordult.
Amikor végre alaposabban meg tudott nézni magának, félrehajtotta a
fejét. A felismerés nem váratott sokáig magára. Sejtettem, hogy túlságosan
is hasonlítok az apánkra. Andrés az anyjára ütött: hamuszürke bőr, kerek
angyalarc – neki jobban állt volna, hogy az utcasarkokon kéregessen, de hát
nem ő volt a fattyú fiú.
– Kaden? – Láttam, hogy az ujjai megrebbennek, mintha a fegyveréért
akarna nyúlni. – Azt hittem, meghaltál.
– Gondolom, ez volt a cél. Nem úgy alakult.
– Tudom, hogy okkal haragszol azért, amit apánk tett veled, Kaden, de
azóta évek teltek el. Megváltozott.
– Hát persze.
Andrés a késemre sandított, amelyet még mindig az oldalam mellett
szorongattam.
– Mit akarsz? – kérdezte.
– Válaszokat. És talán némi vért is, fizetségül mindenért, amit
elveszítettem.
– Honnan tudtad, hol találsz meg?
– Marisol árulta el.
– Úgy érted, Pauline – helyesbített elsötétülő arccal.
– Sejtettem, hogy rájöttél.
– A hasa megzavart, de a hangja… Egyszer már találkoztunk. Ő nem
emlékezett rám. Feltételezem, nem tettem rá olyan mély benyomást. Ő
annál mélyebbet tett énrám. Hogy…
– Többé nem tér vissza – közöltem, amiből megérthette, hogy akármit
gondolt Pauline-nal kapcsolatban, annak vége. – Mondd csak, Andrés,
hogy lehet, hogy egyedül te nem tartottál Walther herceg zászlóaljával,
amikor összetalálkoztak a vendai csapattal?
– Nem tartottam velük, mert beteg voltam – válaszolta összehúzott
szemmel.
– Az emlékeim szerint nem vagy beteges típus. Gyakran megesik, vagy
csak véletlen egybeesés volt, hogy az itthon maradás megmentette az
életedet?
– Mire célzol, testvér? – vicsorgott.
– Tényleg ki kell mondanom?
– Egy hétig feküdtem betegen, az idő nagy részében nem is voltam
öntudatomnál. Az udvari orvos tanúsíthatja. Amikor magamhoz tértem, az
apám mondta, hogy láz gyűrt le.
– Vele voltál, amikor megbetegedtél?
– Igen. Vele és még néhány másik kormánytaggal vacsoráztam a
szállásán az indulást megelőző este, de amikor hazaindultam volna,
megszédültem és elestem. Apám szolgái támogattak ágyba. Nem sokra
emlékszem abból, ami utána következett. Mi a jelentősége? Senki sem
tudta, mibe kerülnek Waltherék!
– De bizony, valaki tudta. És az a valaki nem akarta, hogy az egyetlen
megmaradt fia egyenesen az általa eltervezett mészárlásba lovagoljon.
Gondolom, a fiú örömmel játszotta el a szerepét.
– Amit mondasz, árulás!
Kardot rántott; a szeme kikerekedett, tébolyultan villogott, a hangjába
kétségbeesés vegyült. Akkor jutott először eszembe, hogy talán valóban
igazat mond. Pauline szerint meggyötörte a gyász a bajtársai halála miatt. Ha
csak megjátszotta, miért járt ki ide nap nap után? Az arcát vizsgáltam, és
azon gondolkodtam, mi más indíthatta erre, de a szemében csak szenvedést
láttam, nem hazugságot.
– Tedd azt le, Andrés. Nem szeretnélek megölni.
Leeresztette a kardot.
– Ki vagy te? – kérdezte, mintha megérezte volna, hogy többé már nem
vagyok azonos a kihajított kisöccsével.
– Senki, akiről tudni akarnál – feleltem. – Ki volt még ott aznap este,
amikor megbetegedtél?
Egy percig gondolkodott, aztán megadta a választ: az apján kívül a
kancellár, az őrkapitány és az udvari orvos is az asztalnál ült.
 ÖTVENKILENCEDIK FEJEZET

A szüleim közös hálószobában aludtak, de az orvos lakosztálya mellett

fenntartottak egy magánszobát is a királyi család azon tagjai számára, akik
megbetegedtek vagy ellátásra szorultak. Mind abban a szobában születtünk.
Ha apám valóban megbetegedett, és talán akkor is, ha csalás az egész, ott
megtalálom.
Beléptem az előszobába – a hajamat főkötő alá szorítottam, a fejemet
lehajtottam a karomban cipelt törölközők halmára. Az ujjaim között egy
üveget szorongattam. Szenvtelenül csoszogtam, holott a lábam rohanni
vágyott. Akármennyire is haragszik rám az apám, Walther halála még mindig
nyílt seb a szívén. A kétség legkisebb szikrája is elég lesz, hogy visszavonja
a parancsot. Akkor is elérem, hogy meghallgasson, ha ezért pengét kell a
torkának feszítenem, túszul ejtve őt.
– Azért jöttem, hogy bekenjem a királyt ezzel a tinktúrával. Az orvos
utasítása – mondtam vaskos gastineaux-i tájszólással, mint Bernette néném,
ha feldühödött. Az ajtó előtti széken bóbiskoló, álmos ápolónő felnézett.
– De senki…
– Tudom, tudom – morogtam; nagyot nyeltem, és elnyújtott, haragos
szavakkal folytattam. – Soha senki nem mond nekünk semmit az utolsó
percig. Én meg már indultam volna haza. De talán ha megkérhetnélek, hogy
megcsináld helyettem? Ha én most…
– Nem! – vágott közbe, gyorsan meggondolva magát. – Már órák óta itt
ülök. Rám fér egy kis pihenés. – A belső helyiség nyitott ajtaját vigyázó őrre
pillantott. – Ő nem segíthet?
– Eh. Csak a homlokát kell megkennem. Ahhoz nem kell segítség.
Az ápoló megkönnyebbülten állt fel, és mielőtt bármit mondhattam volna,
már kinn is volt.
A belső helyiségben félhomály uralkodott. Amikor elléptem az őr mellett,
megkértem, hogy csukja be utánam az ajtót, minthogy az én kezem tele van.
Szabályok, róttam meg, amikor vonakodott.
Az ajtó halkan becsukódott utánam. Szembenéztem a távolabbi falhoz
állított nagy ággyal. Alig láttam meg benne az apámat. Összement,
lesoványodott, mintha a párnái és takarói elevenen ennék meg. A szeme
körül árnyékok ültek, a járomcsontján elvékonyodva feszült a bőr.
Ismeretlenné változott. Letettem a törölközőket és az üveget az asztalra, és
közelebb léptem. Az apám meg se moccant.
Haldoklik.
Megölik.
Kalapált a szívem. A citadella már a fülembe súgta ezt az igazságot, de
bárkire előbb gondoltam volna, mint őrá, arra az emberre, aki
világéletemben maga volt az indulat és a hatalom.
– Apám?
Semmi.
Nehéz mozdulattal az ágyra ültem, és a kezembe vettem a kezét. Ernyedt
volt és meleg. Mi a baja? Kétségbeesve vágytam rá, hogy lássam hangosan
dühöngeni, olyannak, amilyennek Walther leírta, amilyen mindig is volt – nem
ilyennek.
– Regheena?
Gyenge hangját hallva megriadtam. Nem nézett fel.
– Nem, apám. Anyám máshol van elfoglalva. Arabella vagyok. Meg kell
próbálnod figyelni rám. Fontos, hogy haladéktalanul hazarendeld Regant és
Brynt. Érted, amit mondok?
A homloka ráncba szaladt; a szeme résnyire nyílt.
– Arabella? Elkéstél. És ma van az esküvőd. Hogyan fogom én ezt
kimagyarázni?
Elszorult a torkom. Apám szemére köd ereszkedett.
– Most már itt vagyok, apám. – Az arcomhoz emeltem a kezét. –
Minden rendben lesz. Megígérem.
– Regheena. Hol van az én Regheenám?
Újra lecsukódott a szeme. Az én Regheenám. Gyengéden mondta ki a
nevet. Az enyémet is szeretettel ejtette ki, szelíd megrovással, nem haraggal.
– Apám… – Azonban tudtam, hogy nincs értelme. Még egy pohár vizet
sem tudna kérni, nemhogy kiadni a parancsot, hogy Brynt és Regant
biztonságban hozzák haza. Máris újra elmerült öntudatlan világában. A
mellkasára tettem a tenyeremet, a másik kezem ujjait a nyakára illesztettem.
Az érverése egyenletes volt és erős. Ha nem a szíve kényszerítette ágyba,
akkor mi?
Felálltam és a szekrényhez léptem, az ujjamat sebesen végigfuttattam a
rengeteg tinktúrán, szirupon, balzsamon – ezeket a gyógyszereket mind
ismertem, az anyám sokszor adta őket nekem és a bátyáimnak. Kinyitottam
néhány üveget és beléjük szimatoltam; az illatok eldugult orrok, lázas
verejtékben úszó homlokok emlékét hozták vissza. Végigtúrtam egy
doboznyi gyógyfüvet és kencés tégelyt, aztán áttértem a fiókokra. Még azt
se tudtam, mit keresek. Kenőcsöt? Folyadékot? Valamit, ami útba igazít az
apám igazi baját illetően? Megölik. Vagy talán nem kezelik rendesen
egyszerű betegségét. Mindenhol körülnéztem a szobában, a tükör mögött,
az állványon, amelyen egy magas, virágokkal teli váza állt, az
éjjeliszekrényében, még a matrac alá is benyúltam, de semmit nem találtam.
Odaléptem az orvos szobájába nyíló ajtóhoz, és hallgatóztam. Amikor
úgy ítéltem meg, hogy a helyiség üres, óvatosan benyitottam, és azt is
átkutattam, de hacsak meg nem kóstolok minden elixírt, hogy aztán várjam
a hatást, semmiképpen nem találhattam ki, mi okozza az apám gyengeségét,
zavartságát. Talán a szíve. Talán tényleg összetörtem, ahogy a pletykák
szóltak.
Visszatértem a szobájába; a szemem újra megakadt a gyógynövényes
dobozon. Az orvos mindig is lenézte a konyhai gyógymódokat. Amikor
Bernette néném rapsivirág bimbójából főzött teát Cloris néném fejfájásaira,
csak a fejét rázta, és tudálékosan mosolygott.
Újra átkutattam a dobozt, ezúttal alaposabban. A tégelyek alatt találtam
egy apró üvegfiolát, a kisujjamnál nem nagyobbat. Aranyszín porral volt
töltve, amilyet még sosem láttam. A szívgyógyszere, amelyet a nővér nem
adott be neki? Kihúztam a dugót, ám nem éreztem semmilyen jellegzetes
illatot, ezért az orromhoz emeltem… de a mozdulatom megakadt félúton.
Ne. Ne tedd.
Kartávolságról vizsgálgattam a fénylő arany port, végül visszatettem a
többi közé, és lecsuktam a doboz fedelét.
 – Fenség.
Megpördültem. A kancellár állt az ajtóban, teljes pompában, bíbor
köpenye hullámzott a lába körül, az ujjai csillogtak az ékszerektől,
arrogáns, szorosan összepréselt ajka öntelt mosolyba húzódott. Két őr állt
mögötte kivont karddal.
– Milyen ironikus, hogy azt írtad, félnem kellene – folytatta vidám
hangon. – Azt hiszem, drágám, neked van inkább okod a félelemre.
– Ne legyél ebben olyan biztos – meredtem rá. Ledobtam a
köpenyemet, hogy könnyebben hozzáférjek a fegyvereimhez, és az őrökre
pillantottam. Nem ismertem fel őket. Kicserélte a citadella biztonságáért
felelős személyzetet? Mindazonáltal a királyi gárda jelvényét viselték.
– Tegyék le a fegyvert – szólítottam meg őket. – Mindenre, ami szent, ne
védelmezzék ezt az embert. Ez egy áruló, aki rajtaütésbe küldi a bátyáimat.
Kérem…
– Ugyan már, hercegnő – rázta a fejét a kancellár. – Azt hittem, nem
alacsonyodsz le a könyörgésig. Mind tudjuk, ki a valódi áruló. Hivatalosan
is a királyság ellensége vagy. Hidegvérrel megölted a saját bátyádat…
– Nem én öltem meg Walthert! Én…
– Fogjátok el! – adta ki az utasítást a kancellár, és félreállt. Az őrök felém
lódultak, én azonban ahelyett, hogy elmenekültem volna, előrevetettem
magam. Egy követhetetlen pillanat múlva már az egyik karommal satuba
fogtam a kancellár nyakát, a másik kezemmel kést szorítottam a torkának.
– Vissza! – parancsoltam.
Az őrök megtorpantak, a kardjukat még mindig csapásra készen
tartották, ám nem hátráltak meg.
– Vissza, ti hülyék! – kiáltotta a kancellár, amikor megérezte, hogy a
pengém felsebzi a bőrét. Az őrök óvatosan a távolabbi falig hátráltak.
– Így már jobb – közöltem, aztán a kancellár fülébe suttogva folytattam
tovább. – Mármost, mit is mondtál a félelemről az előbb? – Bár tetszett az
érzés, ahogy a szívverése száguld a karom alatt, hallottam, hogy a folyosón
léptek dobognak felénk. Az őrség többi tagját is riasztották, és alighanem
csak pillanataim voltak, mielőtt elzárják a kifelé vezető útjaimat.
A kancellárral együtt elhátráltam az orvos ajtajáig, és amikor már csak
egy lépésre voltunk, ott előrelöktem, hogy majdnem el is esett. Beléptem a
másik helyiségbe, becsaptam, és be is reteszeltem magam mögött az ajtót.
Alig pár pillanattal később már neki is vetődtek az első őrök, a kancellár
pedig kiabálva követelte, hogy törjék be.
Az ablakhoz rohantam, feltéptem a zsalut – ám itt nem volt párkány,
amelyen megléphettem volna. Az ablak alatt egy erkély terpeszkedett –
kemény kő, vagy hat méter mélyen, de nem volt más választásom.
Kimásztam, leereszkedtem, amíg már csak az ujjaim hegyén lógtam, végül
eleresztettem az ablakkeretet. Gurulásba érkeztem, mégis fájdalom hasított
a lábamba. Bicegve menekültem, összevissza kanyarogva, termekből
folyosókra, előre, majd vissza, ahányszor csak meghallottam a követők
rohanó lépteit. Leszáguldottam egy sötét, szolgák által használt lépcsőn,
végigrohantam egy üres folyosón – a kiáltások elhalkultak. Még mindig csak
a felső szinten kutattak utánam. Már a citadella hátsó részében jártam, egy
hosszú, homályos átjárón, amely a ritkán használt hátsó bejárathoz vezetett
– azon át szöktünk meg annak idején Pauline-nal. Elhúztam a reteszt, ám
akkor egy fémes csendülést hallottam.
A hang felé pördültem. Különös, sikolyszerű kerregés hasított a
levegőbe, amit három hangos puffanás követett. Perzselő fájdalom metszett
a karomba, a kíntól kifehéredett előttem a világ. Amikor megpróbáltam
hátralépni, a lélegzetem is elakadt. Nem bírtam mozdulni. Balra néztem. Két
hosszú vasdarab ágyazódott az ajtóba magasabban, de a harmadik a
tenyerem közepét átdöfve a fához szegezte a kezemet. A vérem a földre
csöpögött. Lépteket hallottam. Vadul próbáltam kirántani a vasat, ám a
legkisebb mozdulattól is beleszédültem a fájdalomba. A léptek egyre
közelebb értek. Felnéztem. Egy alak körvonalát láttam kirajzolódni;
kényelmesen sétált felém. Felismertem a lépteit. A késem a lábamnál
hevert. Kirántottam a kardomat, bár szánalmas erőfitogtatás volt, hiszen
tudtam, képtelen vagyok az ajtóhoz szegezett kézzel küzdeni. És akkor az
arcára esett a fény.
Malich.
Az egyik kezében számszeríjat tartott, de olyat, amilyet még sosem
láttam. Fájdalomtól remegve vártam, hogy közelebb érjen. Minden hang
felerősödött. A lépte koppanásai, a kardom hegyének cikkanása a kövön,
saját sípoló lélegzetem a torkomban.
 – Milyen jó újra találkozni, hercegnő – köszöntött. – Ha jól értem,
Kaden is itt van? Nem lett volna szabad hagynom, hogy meglépjen aznap,
amikor összecsaptunk a teraszon.
Ugyanaz az öntelt vigyor ült ki az arcára, amelyért megfogadtam, hogy
megfizet.
– Bárcsak én is azt mondhatnám, hogy örülök a találkozásnak, Malich. –
Fenyegetőn emeltem fel a kardomat, de már ez az apró mozdulat is
megsokszorozta a kezemben tomboló fájdalmat. Igyekeztem eltitkolni,
mennyire szenvedek.
Malich a számszeríjával könnyedén félreütötte a kardomat, amely
zörögve szánkázott át a kövön. A testem megrándult, kicsavarodott, a
karomon vakító kín száguldott végig. Nem bírtam visszafojtani a
sikolyomat. Malich elkapta a szabad kezemet, és hozzám préselte a testét.
– Kérlek – nyögtem ki. – A bátyáim…
– Éppen így tetszel nekem, hercegnő. Mindkét kezed leszorítva,
miközben könyörögsz.
Az arcán még mindig láttam a támadásom nyomait; a szemében
bosszúvágyó fény égett. Közelebb hajolt, a szabad kezét a torkomra
szorította.
– A lövedékeket a komizár küldte. Sajnálja, hogy nem tudott eljönni és
személyesen átadni őket. Szomorú, de be kell érned velem. – A keze
lejjebb siklott, a melleimre. – És miután végeztem veled, ugyanolyan
nyomokat metszek az arcodra, mint amilyeneket te metszettél az enyémre.
Őt nem fogja érdekelni, hogy nézel ki, amikor majd átadlak neki.
A vigyora egyre szélesedett. Már nem láttam, nem éreztem mást, csak a
bizonyosságát, amely elárulta, azt hiszi, az övé a világ. Az a vigyor felszínre
hozta az emlékeimet. Láttam a zokogó bátyámat. Láttam a nyílvesszőt
Greta torkában. Láttam egy csipkés babafőkötőt elégni, hamuvá válni.
Könnyű volt, dicsekedett. Gretát megölni könnyű volt.
A lélegzete a fülembe tolakodott. A kezét lejjebb csúsztatta, az övemmel
babrált, a nadrágom gombját rángatta. Könnyű. Csikordult a csontom, de
kényszerítettem magam, hogy kifordítsam a csuklómat, megragadjam és
megrántsam a vas nyilat. Friss vér folyt végig a karomon. Állatias, vad,
torokhangú nyögések szakadtak fel belőlem. Felhasználtam a fájdalmat,
ahogy a tűz is felhasználja a fát, hogy forrósodjék, és a karom erejével
megrántottam a tüskét, hogy kilazítsam. Az ujjaim lángoltak. A vasdarab a
tenyeremben eggyé vált a dühvel. Húztam, amíg még jobban ki nem lazult,
a nyögéseim csak növelték Malich elégedettségét. Csillogó szemmel nézett
az arcomba, mintha máris tudná, hová metszi majd a hegeket. Könnyű.
– El ne ájulj most nekem, hercegnő – figyelmeztetett, amikor feltépte az
utolsó gombot is a nadrágomon. A keze besiklott alá, végig a csípőmön, és
még szélesebben mosolygott. – Megtartom az ígéreteimet. Azt mondtam a
komizárnak, hogy szenvedni fogsz.
Megrántottam a vastüskét, és ahogy kiszabadult, fordítottam rajta egyet
– a hirtelen rándulás csak növelte az erőmet –, és Malich nyakába döftem,
hogy a hegyes vége a túloldalon bukkant elő.
Elkerekedett a szeme.
– Én is megtartom az ígéreteimet.
Elnyílt a szája, mintha még mondana valamit. Képtelen volt szólni, ám én
láttam a szemében. Néhány dicsőséges pillanatig tudta, hogy halott, és én
öltem meg. Amíg még meghallhatta, odasúgtam neki.
– Utálom, hogy ilyen jó érzés és ilyen könnyű megölni téged, Malich.
Légy nyugodt, soha többé nem fogok neked könyörögni semmiért.
Kirántottam a vasdarabot. Vér fröccsent a nyakából, aztán egy
puffanással elzuhant. Holtan.
Lenéztem mozdulatlan testére. A nyakából csorgó vér lusta patakokban
kanyargott el a padló kövei között. A szeme üvegesen nézett a
mennyezetre.
Már nem vigyorgott.
Akkor hallottam meg a minden irányból dübörögve közeledő lépteket.
Hat őr vett körül, megint csak ismeretlenek. Az őrkapitány ott állt közöttük
– neki, mint kormánytagnak, a citadella őrzése volt a felelőssége.
Lenézett Malich testére, és láthatóan felismerte – aztán megrázta a fejét.
Hányinger futott végig rajtam.
– Csak azt ne mondja, hogy ön is.
– Attól tartok, igen.
– Kapitány, ne tegye ezt – kérleltem.
– Higgyen nekem, hercegnő, ha visszaforgathatnám az időt, megtenném,
de most már túl mélyen benne vagyok.
– Még nem késő! Még mindig megmentheti a bátyáimat! Még mindig…
– Vigyétek el!
Előreléptem és tettem egy kaszáló mozdulatot a tenyerembe fúródott
vassal, ám a térdem megcsuklott. Összeestem. Két őr a karomnál fogva
felrántott, a harmadik kitépte a vastüskét a húsomból. A seb újra erősen
vérezni kezdett. Szédelegve hagytam, hogy elvonszoljanak. Próbáltam
követni, merre visznek, de csak elmosódott körvonalakat láttam. Állítsd el
a vérzést, Lia. Csakhogy amíg a karjaimat markolták, erre esélyem sem
lehetett. Inkább a hűségükre próbáltam hatni, meggyőzni őket, hogy az
őrkapitány a legrosszabb áruló. Már a beszédem is eltorzulva, távolról jutott
vissza hozzám. Az egyik őr azt ismételgette, hogy hallgassak el, de nem
engedelmeskedtem. Végül állkapcson ütött. Az orcám húsa a fogaim közé
akadt, a vér sós íze töltötte meg a számat. El-eltűnt a folyosó, a padló és a
mennyezet időnként helyet cserélt. A szó azonban, amelyet az őr mormolt,
mielőtt a sötét helyiségbe vetett volna, nagyobbat ütött, mint az ökle.
Jabavé.
Megvolt az oka, hogy miért nem ismertem fel a citadella őreit.
Vendaiak voltak.
 HATVANADIK FEJEZET

Még egy kicsit tovább, Lia.

Tarts ki.
Tarts ki értem.
Folyó vizének szagát éreztem, súlyos, hajlott erdei fenyőket pillantottam
meg, fagyos lehelet kavargott felettem a levegőben, és hallottam a hó
roppanásait az egyenletes, elszánt léptek alatt.
Éreztem, ahogy meleg ajkak érnek az enyémhez.
Még egy kicsit tovább.
Énértem.
Kinyílt a szemem. Egyelőre éltem. A havas világ, a vakító fehérség, a
fenyőillat eloszlott. Egy sötét, ablaktalan helyiségben voltam, azonban még
mindig éreztem a karokat, amelyek megtartottak, az ujjakat, amelyek
elsimították a hajszálakat az arcomból, a testet, amely meleg falként
védelmezett a hidegtől – és hallottam a hangot, amely nem eresztett.
Nézz rám. A tüzes kékség kikövetelte, hogy vele maradjak.
Megpróbáltam összpontosítani, kikutatni a sötétséget. A cella dohos
volt, a levegője talán olyan vén, mint maguk a falak. Földtől és rothadástól
szaglott. A hasamhoz húztam a kezemet, és megszorítottam, hogy elállítsam a
vérzést, a nyomás okozta fájdalomtól azonban újra csillagokat láttam.
Beszívtam a levegőt, rákényszerítettem a tüdőmet, hogy dolgozzon.
Nem bírtam elfogadni, hogy ezzel vége.
Hogy senki nem üzen, nem menti meg a fivéreimet.
Hogy az árulókat nem fedik fel.
Hogy a komizár nyert.
Malich halála egyszerre jelentéktelen győzelemmé vált. Az elégedettségem
elszivárgott, mint az ő vére a padlórepedésekben. A halála csak egy lezárás
volt, nem adta vissza, amit elveszítettem.
 Az idáig vezető út összezavarodott az emlékeimben. Nem tudtam
biztosan, hová hoztak, de a citadellán kívülre. Talán valamelyik
melléképületbe? De miért kockáztatták meg, hogy kivonszoljanak a
főépületből, amikor a citadella börtöne csak néhány lépésnyire volt? Nem
hittem, hogy egészen a Piers-táborig hurcoltak, ugyanakkor ki sem zárhattam.
Megpróbáltam felállni, hogy átkutassam a helyiséget, hátha találok
valami fegyverként használhatót, ám sebesült lábam megroggyant alattam, és
arccal estem a földpadlóra. Csak hevertem ott, mint valami sebesült állat.
Akkor végre megértettük egymást?
Visszanyeltem haragos könnyeimet. Nem!
Ép kezemmel toltam fel magamat. Azt hittem, ennél rosszabb nem lehet a
helyzetem, ám tévedtem. Lépteket hallottam, fojtott kiáltásokat, aztán
hunyorítanom kellett, mert kinyílt az ajtó, és éles fény vágott be. Újabb
rabokat lódítottak át a küszöbön, majd becsapódott az ajtó, és ismét sötét
borult ránk.
 ár közel van, gyermekeim,
az ajka a nyakamat éri,
benyálazza az arcomat,
simogatva fojtogat.
Ez több, mint a kardok,
több, mint az öklök ereje.
A szavaim megrémítik.
Már látom a végzetem.
De fohászkodom a nektek adott szavaimért,
hogy azokat el ne ragadhassa.

Venda-ének
 HATVANEGYEDIK FEJEZET

RAFE

Csak néhányan választottuk az erdőn át vezető utat. A többiek a városban

maradtak, elvegyültek az emberek között, hogy ne keltsenek feltűnést, ám
készenlétben álltak. Ahogy közelebb értünk a kis házhoz, felemeltem a
kezem, néma parancsként, hogy mindenki álljon meg. Ők is hallották a
haragos, éles hangot. Talán egy macska. Vagy…
Rohanni kezdtünk. Ahogy közelebb értünk, megláttam Kadent; ő is a
fák közül tört ki, a ház felé. Észrevett minket, ám nem torpant meg.
– Pauline! Lia! – kiáltotta futtában.
Benyomakodtunk az ajtón, ám odabent nem találtunk senkit. A
gyereksírás mégis innen jött.
Mind az ágyra néztünk. Kaden odahajolt, és kihúzta alóla a csomagot.
– Pauline-é – közölte, és a karjára vette a gyermeket, majd félrehúzta a
takaróját, hogy megbizonyosodjék a sértetlenségéről. – De sosem hagyná
így magára. – És aztán, mintha csak akkor fogná fel, hogy mi is ott vagyunk:
– Ti mi a nyavalyát kerestek itt?
Mielőtt válaszolhattam volna, Berdi és egy fiatal lány tört be a
helyiségbe. Berdi felváltva kiabált figyelmeztetéseket és fenyegetéseket,
aztán a gyereket követelte. Teljes volt a felfordulás, mindenki kérdéseket
vagdalt a másik fejéhez – végül Orrin is megérkezett a hírrel, hogy friss
patanyomokat talált, amelyek nem tőlünk származtak.
– Valaki elvitte őket – jelentette ki Kaden. – Pauline az ágy alá rejtette a
gyereket, hogy észre ne vegyék.
A lány, aki Berdivel érkezett, az ajtó felé lódult.
– Az apátsághoz kell érnem!
 Kaden és Berdi is utánakiáltott, hogy álljon meg, ám a lány addigra már
elrohant. Lóra kaptam, hogy beérjem, mert nem lehettem benne biztos,
mik a szándékai. A lány kést rántott, hogy megvédje magát. És akkor
elmondta az üzeneteket.
 HATVANKETTEDIK FEJEZET

Egymás mellett ültünk hárman, a kőfalnak dőlve. Úgy képzeltem, ők is a

sötét semmibe merednek, mint én. Hálás voltam, amiért nem láttam Pauline
arcát, amikor felidézte az árulást. A hangja még mindig hitetlenkedve
csengett, és a nyomorúság és a hideg gyűlölet között remegett halkan.
Amikor már azt hittem, megtörik, szörnyű csend töltötte el – vad volt, éles
és bosszúra szomjas.
Gwyneth elmondta, hogy mielőtt elvitték volna őket, Pauline még
bekiáltott neki a verandáról. Kinézett az ablakon, és amikor látta, hogy
közelednek a katonák, sebesen becsavarta a kisfiút egy takaróba, majd az
ágy alá fektette, ahol nem láthatják meg.
– Kaden megtalálja – bökte ki Pauline vékony, félelemmel teli hangon. –
Ugye, Lia?
Gwyneth már biztosította, hogy Kaden meg fogja hallani a sírást, amikor
visszatér a malomtól. Már én is éppen mondtam volna valami megnyugtatót,
ám akkor Pauline megfogta a kezemet, és kitapintotta a vértől ragacsos
sebet. Felnyögtem az érintésre.
– Jóságos istenek, mi történt?
Amikor betaszították őket a helyiségbe, átöleltük egymást, ám a
sötétben nem vette észre a kezem állapotát. Már elmondtam, hogy jártam
apámmal, a kancellárral, és hogy miféle őrök rángattak el idáig, most
azonban a Malichkal és a vastüskével való szerencsétlen találkozásomról is
beszámoltam.
Pauline teljesen elrémült; azonnal neki is állt, hogy a szoknyája
szegélyéből tépést csináljon a sebre. Gwyneth felállt, és körbetapogatózott a
helyiségben, és amikor sikerült összegyűjtenie egy marék pókhálót, a
tenyeremre nyomta. Az udvari orvos erős rosszallással nézte volna az efféle
kuruzslást, a módszer mégis segített elállítani a seb nedvedzését.
 – Nehéz volt? – tudakolta Pauline. – Megölni őt?
– Nem – feleltem. Könnyen jött. Ettől most már én sem vagyok jobb,
mint egy állat? Mert abban a percben úgy éreztem magam, egy fogakból és
karmokból álló csomónak, aki készen áll kivégezni bárkit, aki átlépi a
küszöböt.
– Sokért nem adtam volna, ha nekem is van egy olyan tüske a
kezemben, amikor Mikael megjelent és felfedett minket! – Pauline utánozni
kezdte Mikael hangját, úgy idézte fel a szavait. – Kötelességem volt, hogy
jelentselek, ezt mondta. Katona vagyok, te pedig királyságszerte körözött
bűnöző. Nem volt más választásom. – Megerősítette a kötés két végét. –
Kötelesség! Amikor láttam, hogy a polgármester odadobja neki a pénzes
zacskót, Mikael csak vállat vont, mintha nem is tudna a vérdíjról.
– Honnan tudta, hogy a gondnoki házban leszel? – kérdeztem.
– Attól tartok, ő sokkal jobban kiismert engem, mint én őt. Azt hiszem,
ő követett a fogadóig, hogy értesíthesse a kancellárt. Amikor ott nem talált
meg, végiggondolta, hová mehettem. A kis házba szoktunk járni, amikor…
– Sóhajtott, és nem fejezte be a mondatot. Nem is kellett.
– Én meg csak a szerencsés ráadás voltam az egészben – tette hozzá
Gwyneth vidáman. – Csak várjatok, amikor a kancellár rájön, hogy én is
benne vagyok. Az csúf lesz. Már régen rájöttem, milyen gyönyörűségesen
kegyetlen bír lenni.
És akkor először megnyílt nekünk, hogy beszéljen Simone-ról. Talán, ha
valaki a halálra készül, a titkok már nem is tűnnek annyira lényegesnek.
Megvetőn fújt egyet; úgy éreztem, saját magára haragszik.
– Tizenkilenc éves voltam, amikor találkoztunk. Idősebb volt, hatalmas,
és elhalmozott a figyelmével. Elbűvölőnek találtam, ha ezt most el tudjátok
hinni, de igazság szerint a lelkem mélyén már akkor is sejtettem, hogy
veszedelmes. Azt gondoltam, a kegyesrévi szobalány szürke életéhez képest
nagyon is izgalmas. Drága ruhákat viselt, olyan szépen beszélt, hogy elérte:
valamiképpen magamat is éppen olyan fontosnak kezdtem tartani, mint őt.
Csaknem egy évig tápláltam információval. Minthogy ez egy kikötőváros
volt, sok nagyúr és gazdag kereskedő fordult meg a fogadóban. Egészen
addig, amíg két vendéget, akikről súgtam neki, holtan nem találtak az
ágyukban, nem jöttem rá, mennyire veszedelmes. Azt mondta, hogy teherré
váltak. Akkor minden, amit addig izgalmasnak hittem vele kapcsolatban,
egyszerre rémisztővé vált.
Bevallotta, hogy ekkor már terhes volt. Kitalált egy történetet, hogy
máshol kapott állást; bármit kimondott vagy megtett volna, hogy
megmentse a gyermeket az apjától. A kancellár nem akadályozta meg, hogy
elmenjen. Bosszantotta a gyerek híre, és Gwyneth még mindig félt, hogy
valamiképpen kárt okoz neki vagy a kicsinek. Csak néhány hónapig tartotta
magánál Simone-t. Addigra kifogyott a pénzből, és nem volt senkije, akihez
fordulhatott volna, ráadásul aggódott, hogy a kancellár kinyomozhatja a
hollétét. Amikor átutazott Terravinen, meglátott egy idősebb házaspárt, akik
a téren játszó gyerekeket kényeztették. Megtudta, hogy gyermektelenek, és
követte őket a házukig – szép volt és rendezett, még piros muskátlik is
álltak az ablakpárkányon.
– Két óra hosszat álltam ott, a karomban Simone-nal, és a virágokat
néztem. Tudtam, hogy jó szülei lesznek. – Elhallgatott. Valami halk, surranó
hangot hallottam, mintha könnyeket törölne le az arcáról. – Miután
otthagytam őt, több mint két évig a lábamat sem tettem be Terravinbe.
Egyre rettegtem, hogy valaki összeköti a szálakat, mégsem telt el egyetlen
nap sem, amikor ne gondoltam volna rá. Jó emberek. Soha nem beszélünk
róla, azt hiszem, tudják, hogy nem szeretném, de tisztában vannak vele,
hogy ki vagyok, és helyet adnak az életükben. Simone egy édes, boldog
kicsi lány. Az isteneknek hála, semmiben sem hasonlít rám. Vagy rá. –
Elcsuklott a hangja, mintha érezné, hogy talán soha nem látja többé a
gyermekét, és a tény, hogy az acélkemény Gwyneth megtört, elakasztotta a
lélegzetemet.
– Hagyd abba! – utasítottam. – Kikerülünk innen.
– De ki ám, a pokolba is! – mordult fel Pauline. Gwynethszel mindketten
levegő után kaptunk, aztán felnevettünk. Megjelent előttem Pauline képe,
amint egy Mikael nevével vésett vastüskét markol. Gwyneth felém nyúlt és
megfogta az ép kezemet, én pedig Pauline vállára tettem a másik karomat,
hogy magamhoz húzzam. Összehajoltunk, átöleltük egymást, összeért a
vállunk, az arcunk, a homlokunk – erő és könnyek kötöttek össze minket.
– Kikerülünk innen – suttogtam újra; aztán csak ültünk a csenden
osztozva, tudva, mi következik.
 Gwyneth húzódott el legelőször, és ismét a falnak vetette a hátát.
– Azt az egyet nem értem, miért vagyunk még életben egyáltalán? Mire
várnak?
– Megerősítésre – feleltem. – A konklávé éppen ülésezik, és valaki, aki
döntő tényező ebben a kis összeesküvésben, máshol van elfoglalva. Talán az
akadémikus.
– A konklávé ebédszünetet fog tartani – jegyezte meg Pauline.
– Akkor délig van időnk.
Vagy talán tovább, ha a végszükség esetére előkészített tervem beválik,
de ahogy teltek a percek, és hiába vártam az apátság harangjainak
kondulását, egyre biztosabbra vettem, hogy az a terv is kútba esett.
Fellobbant a dühöm. Még egyszer meg kellett volna szúrnom a komizárt.
Felszabdalni, mint az ünnepi libasültet, aztán elhozni a fejét kardhegyre tűzve,
hogy bebizonyítsam a tömegeknek: nem szeretem a zsarnokot.
– Miért hitték el a hazugságokat? – kérdeztem. – Hogy hihette el egy
teljes királyság, hogy hozzámennék a komizárhoz, és elárulnék egy
zászlóaljnyi katonát, köztük a saját testvéremet?
Gwyneth sóhajtott.
– Mély sebet kaptak – felelte. – Gyászolnak, és kétségbe vannak esve.
Harminchárman estek el az ország legnemesebb ifjai közül, a kancellár
pedig megragadta az alkalmat, és könnyű célpontot kínált a tömeg
haragjának. Egy arcot, egy nevet, akiről tudták, hogy egyszer már
cserbenhagyta őket. Könnyen elhitték.
Ha viszont nem szököm el, sosem jövök rá, hogy mit tervel a komizár –
vagy, hogy kik az árulók. Boldogan élnék egy másik királyságban Rafe-fel,
legalábbis addig, amíg a komizár Dalbreckre nem veti a pillantását. És a
fiatal vendaiak, akik alig bírják el a kardot – ők járnának a legrosszabbul. A
komizár őket állítaná a sorok élére véráldozatnak, valószínűleg velük
rohamoztatná meg a kapukat. Felhasználná a gyerekeket, hogy a morrighani
katonák lelkiismeretére hasson. Sem a bátyáim, sem a bajtársaik nem
sújtanának le egy gyermekre. Visszafognák a fegyverüket, tétováznának, és
akkor a komizár lecsapna pusztító eszközeivel.
Pauline gyengéden a combomra tette a kezét.
– Nem mindenki hitte el a rágalmakat. Bryn és Regan egy szót sem
hittek el.
Talán ezért tartottak éppen a haláluk felé. Mert túl sokat
kérdezősködtek.

Csak ültünk a sötétben, a gondolatainkba merülve. A kezem a

szívverésemmel egy ütemre lüktetett, a pókhálók okozta különös bizsergés
úgy futott végig a karomon, mint ezernyi apró pók. Házi gyógymód.
Valami, amit az udvari orvos sosem alkalmazna. Magától soha.
A sötétség felkavarodott előttem, az ezer pókocska aranyszín
virágmezővé vált, majd egy nyugodt, magabiztos arc emelkedett ki közülük.
Egyszer sem kérdezett az adottságról, mert tudta, hogy birtoklom.
Mindvégig ebben gyökeredzett a félelmem. Felfedi a gonoszt. Most egy
földrészt láttam, királyságokat, mindegyiket a maga sajátságos adottságaival
– az arc eltűnt, a virágok hullámzottak a szélben, végül ismét pókokká
alakultak, és visszatértek a tenyerembe.
Kinyílt az ajtó; a hirtelen fény elvakított. Előbb hallottam a kancellár mély
sóhaját, mint ahogy megláttam volna.
– Gwyneth. – Megjátszott csalódással húzta el a nevet. – Azt hittem,
ennél több eszed van – csettintett a nyelvével. – Összeállni az ellenséggel…
Gwyneth metsző pillantással jutalmazta, de a kancellár csak
visszamosolygott. Aztán rám nézett. Felálltam, és felé bicegtem. Ellenállt a
kísértésnek, hogy elhátráljon, hogy kimutassa a félelmét. Elvégre sebesült
voltam, fegyvertelen, rab. Mégis láttam egy pillanatnyi áruló villanást a
szemében, egy szívdobbanásnyi kételyt, ami elárulta: ő is olvasta a Venda-
éneket. Felfedi a gonoszt. Mi lesz, ha tényleg megteszem?
A kezemre csavart, véres kötést nézte, és visszatért az ajkára az
arrogáns mosoly. Most már nem néztem ki olyan hatalmasnak. Én voltam az
az apróság, amely mindig az útjában állt, akinek a nevét nem igazán tudta
megmagyarázni, de nem jelentettem fenyegetést. A kétely utolsó szikrája is
eltűnt belőle.
– Ne tegye ezt, kancellár – kértem. – Ne ölje meg a fivéreimet.
Elégedetten fújt egyet.
 – Szóval ez kellett hozzá, hogy végre az apádhoz rohanj.
– Ha az apám meghal…
– Úgy érted, amikor meghal. De én a helyedben emiatt nem
aggodalmaskodnék, mert később fog bekövetkezni, mint a saját halálod. Őrá
még egy ideig szükségünk van.
– Ha most megadja magát, meghagyom az életét.
Visszakézből vágott szájon, ékköves gyűrűi az államat érték.
Nekitántorodtam a falnak. Gwyneth és Pauline előrelépett.
– Maradjatok ott! – szóltam rájuk.
– Meghagyod az életemet? – nevetett a kancellár. – Te megbolondultál.
Visszafordultam felé, és rámosolyogtam.
– Nem, kancellár, mindössze esélyt akartam adni önnek. Így megtettem,
amit az istenek elvártak tőlem. – Megrebegtettem a pilláimat, mintha az istenek
valóban szóltak volna hozzám, és a kancellár szemén újra átsuhant a kétely:
egy lerázhatatlan ragadozó árnya.
– Vedd le a kabátodat – utasított.
Rámeredtem, próbáltam kitalálni, miért akarhatja ezt.
– Csináld máris – mordult –, különben velük szedetem le rólad.
Levettem a kabátot, és a földre ejtettem. A kancellár a fejével intett az őrök
felé, mire azok megragadták a karomat, és megfordítottak, hogy a hátamat
lássa. Az egyikük belekapaszkodott az ingembe, felszakítva a varrást a
vállamon.
A csend elnyúlt, csak a kancellár lassú, kimért lélegzetvételeit hallottam.
Éreztem, ahogy a gyűlölete belém ég.
Az őrök eleresztettek, előrelöktek.
– Öljétek meg őket! – adta ki a parancsot a kancellár. – Amint
besötétedik, vigyétek ki a testeket messze a városon kívülre, és égessétek
el. Gondoskodjatok róla, hogy annak a dolognak a vállán nyoma se
maradjon.
Megfordult, hogy távozzon, az őrök pedig megindultak felénk, a kezeik
között kifeszített vékony selyemzsinórral; csendes, vértelen módszer, hogy
megszabaduljanak tőlünk. Azonban ekkor meghallottunk valamit. Távoli
harangkongást.
– Hallgassa csak, kancellár! – kiáltottam utána, mielőtt elsiethetett volna.
– Hallja?
– Az apátság harangjai – csattant fel haragosan. – És akkor mi van?
– Egy bejelentést jeleznek – mosolyodtam el. – Méghozzá fontosat, az
ön hivatalából. Véletlenül nem vette észre, hogy a pecsétnyomójának lába
kelt? Most ragasztják ki az utolsó hirdetményeket is. A város lakói
végigolvassák őket, amíg beszélünk. Arabella hercegnő fogságba esett!
Minden polgárt várunk holnap reggel a tárgyalásra és akasztásra a főtérre.
Micsoda szégyen lenne, ha nem tudná bemutatni a hercegnőt! Kínos helyzet.
Hogyan magyarázná ki az alkalmatlanságát?
Figyeltem, ahogy a csúf vörösség a nyakáról az arcára, majd a
halántékára terjed, mint a futótűz lángjai, fékezhetetlenül, mindent
felzabálva.
– Várjatok! – kiáltott az őrökre, majd kiparancsolta őket. Bevágódott
mögöttük az ajtó, de hallottuk, ahogy üvöltve azt parancsolja, hogy szedjék
le az összes hirdetményt. Csakhogy már késő volt, és ezt ő is tudta.
– Szép volt, húgom – mondta Gwyneth. – De holnap reggel? Nem
halaszthattad volna el a tárgyalást egy héttel?
– Hogy időt adjak neki, hadd találjon ki valami módot, hogy mégis
eltegyen minket csendben láb alól? Nem. Szerencsénk van, ha a holnapot
megérjük. Azt úgysem engednék, hogy a perben felszólaljak, tehát ez a csel
legfeljebb néhány órát nyert a számunkra… de legalább most kapkodni
fognak, és talán elkövetnek néhány ostoba hibát.
Végigtapogatóztam a fal mellett, amíg a lábam meg nem akadt
Gwynethében.
– Álljatok fel! Mindketten. Addig is meg kell mutatnom nektek néhány
fogást, amiket egy dalbrecki katonától tanultam. Hogy tudjátok, miként
lehet valakit fegyvertelenül megölni, amikor az őrök visszajönnek.
 HATVANHARMADIK FEJEZET

Mindössze egy óra telt el, és máris léptek dobogtak végig a kőfolyosón. Azt
gondoltam, ennél több időnk lesz. Hangos, sietős léptek voltak. Haragosak.
Mindhárman a távolabbi falnak vetettük a hátunkat, úgy vártuk, hogy
feltépjék az ajtót, a markunkban a földről felszedett port szorongattuk, hogy
a szemükbe szórjuk.
– Amikor benyitnak, várjatok egy kicsit, hogy a szemetek hozzászokjon
a fényhez – suttogtam. – Csak egyszer próbálkozhatunk. Jól célozzatok!
Pauline fohászokat suttogott. Gwyneth átkokat. Egymás felé eső
kezükben erősen szorongatták a Gwyneth ruhájából letépett vékony
csíkokból összefont zsineg megcsomózott végét. Nem csak az őrök tudnak
a garotte-tal bánni. A bal kezemnek nem sok hasznát vehettem, ám a
jobbom bütykeivel még mindig elég nagy kárt tudtam tenni egy légcsőben.
Elmondtam Gwynethnek és Pauline-nak az őrök gyenge pontjait,
amelyeket észrevettem. A szemükön kívül az orruk, a lágyékuk és a térdük
is támadható maradt – és persze a torkuk. Mindössze fegyvert hordtak,
páncélt nem. Reméltem, hogy a tervezett felfordulás során legalább egy
harcképtelenné tett őr fegyverét megszerezhetem.
A léptek megálltak az ajtó előtt.
Kulcsok csörögtek.
Zörgött a zár.
Fojtott átkozódás hallatszott. Még több zörgés. Igyekezz már.
Az ujjaim összeszorultak a maréknyi por felett. Igyekezz! Valami nem volt
rendjén ezzel.
Dühös kulcscsörrenés.
A pokolba! Álljatok félre!
Reccsenés; az ajtó megremegett. Aztán megint. A széthasadó fa hangja
visszaverődött a falakról. A résen át bevágott a fény, majd egy fejsze ezüst
hegye, amely eltűnt, hogy aztán hangos reccsenéssel újra lecsapjon. Az ajtó
kivágódott. Már majdnem támadásba lendültem, de akkor…
Fényes szemek, széles vigyor.
Fekete, kötélszerű tincsek.
Arcok, amelyekre nem számítottam.
– Várjatok! – kiáltottam, és felkaptam a kezem, hogy megállítsam
Pauline-ékat. A betört ajtó túloldalán Kaden állt, még mindig a fejszét
markolva. A homlokán verejték csillogott, a mellkasa zihált az
erőkifejtéstől. Jeb és Tavish ellépett mellette, én pedig biztosítottam
Gwynetht és Pauline-t, hogy bennük megbízhatnak. Jeb a karját nyújtotta.
– Hála az isteneknek, hogy rátok akadtunk! Gyertek! Nincs sok időnk.
Eldobtam a marék földet, és arra gondoltam, milyen közel jártam hozzá,
hogy bezúzzam a légcsövét. Jeb rám mosolygott.
– Emlékszel.
– Kételkedtél bennem?
– Soha!
Pauline Kadenhez rohant, és két kézzel verte a vállát.
– A kisbabám!
– Jól van! – felelte Kaden. – Berdi vette magához, és egy szoptatós dajkát
is kerített neki. Az apátsághoz küldtem, hogy ott rejtőzzön el.
– Igyekezzetek! – szólt közbe Tavish. – Erre!
Megfordult, és végigvezetett minket egy átjárón. Most már rájöttem, hol
vagyunk: a citadella egyik melléképületében, a fegyvertárban. A Piers-tábor
fegyvertárához képest jelentéktelen volt, mindössze a citadella-őrség
fegyvereinek tárolására szolgált. Bizonyára az egyik raktárhelyiségbe zártak
minket, de ez csak megerősítette a gyanúmat – meglehet, hogy a citadella új
őrei az árulók cinkosai, de ez még nem jelenti, hogy a sereg tagjai is.
Elölről kiáltozást hallottam. Jeb, a sereghajtónk, észrevette, hogy
lelassítom a lépteimet, és odaszólt.
– Ne aggódj. A mieink azok.
A mieink? Szó szerint futtában igyekeztem értelmet találni a dologban.
Egy ajtón besorjázva a fő raktárhelyiségbe értünk. A közepén öt többé-
kevésbé felöltözött férfit láttam, akik éppen egyenruhát húztak magukra. Fél
tucat másik alak hevert a földön, a kezük a hátuk mögött megbéklyózva, és
mindannyiuk nyakához egy-egy hétköznapi öltözetű ember tartott kardot.
Sven éppen ingeket tépett csíkokra, aztán odakiáltott Jebnek és Tavishnek,
hogy segítsenek bekötni a megbéklyózottak száját.
– Te jól vagy? – kérdezte Kaden, aztán újra végigmért, és a kezemért
nyúlt.
– Jól – vágtam rá, és arrébb léptem. – Az őrkapitány is benne van,
ráadásul a citadella őrei közül néhányan vendaiak. Hibátlanul beszélik a
morrighanit. Úgy tűnik, a tudósok a nyelvtanításban is szorgoskodtak.
Kaden szemében harag villant. A komizár nagyon sok mindent nem
mondott el neki, de hát ez volt a komizár módszere – sok embert mozgatott
bábként, de egyiküknek sem árult el túl sokat. A hatalomnak mindvégig az ő
kezében kellett maradnia.
– Gyere, hadd kössem be rendesen – nyújtott felém egy tiszta
rongydarabot. A kezébe vette sérült kezemet, és látta, hogy belesápadok a
fájdalomba. – Mennyire rossz?
– Túl fogom élni – feleltem. – Malichkal ellentétben. Ő meghalt. A
komizár meg a barlangok mélyén vonagló férgei feltaláltak egy másik
érdekes fegyvert is, egy számszeríjat, amely egyszerre több vastüskét képes
kilőni. Szerencsére csak az egyik talált el.
Kaden gyengéden a kezem köré csavarta a kötést.
– Tartsd vissza a lélegzeted – mondta, aztán szorosra húzta a csomót. –
Némi nyomás segíteni fog a vérzés elállításában.
A fájdalom a tenyerembe szúrt, aztán végighullámzott a karomon.
– Kerítek neked egy köpenyt – folytatta. – Így nem sétálhatsz ki innen
anélkül, hogy feltűnést keltenél. És még mást is el kell mondanom. –
Odalépett az asztalhoz, ahol alighanem a félmeztelen férfiak ruhái hevertek
egy halomban, és turkálni kezdett köztük.
Maguire atya lépett mögém; megriadtam a külsejétől. Kard lógott az
oldalán, bár a köpenye csaknem eltakarta.
– Tudja, hogyan kell használni?
– Azon vagyok, hogy megtanuljam – felelte, aztán közölte, hogy megtalálta
a keresett anyagot az archívumban. – Nem voltak rokonai.
Bólintottam. Ez csak egy újabb megerősítés volt, az elmosódott kép egy
további darabja, amely a cella sötétjében kirajzolódott előttem.
 Gwyneth és Pauline már a terem közepén álltak, belevetették magukat a
kavargásba, teljesen a részévé váltak. Lassan én is kezdtem megérteni az
alakuló tervet. A távolabbi sarokban Orrin válogatott egy rakás alabárd
közül, aztán Natiya jelent meg egy ölnyi, morrighani felségjelzéssel
domborított kardszíjjal. Kiosztotta őket a félig felöltözött katonáknak, aztán
Gwyneth és Pauline mellé lépett, hogy bekapcsolódjon a sietős, sokhangú
magyarázkodásba. Csak félig hallottam őket, mert valami más ragadta meg
a figyelmemet a terem másik sarkában.
Egy harcos. Tollas buzogánnyal verte le a második fegyverszekrény
zárját – a lakat a falnak csapódott, és kivágódott a szekrény ajtaja, de
akkor az alak megállt, mert ugyanabban a pillanatban ő is megérezte a
jelenlétemet. Megfordult, a pillantásunk összeakadt – aztán lenézett
bekötözött kezemre. Én is végigpillantottam magamon, és láttam, hogy az
ingem és nadrágom csupa vér.
Kimért, kiszámított lépésekkel szelte át a helyiséget. Akármilyen
lendülettel verte le azt a lakatot, most visszafogta a mozdulatait, ahogy közel
ért.
Merev léptek.
Kifeszített váll.
Önuralom.
Ezt láttam a mozdulataiban, ám a pillantásában, amikor megállt előttem,
egészen mást. A szemében a saját képem tükröződött, amint a karjába vesz,
hozzám hajol egy végtelen csókra, és addig ölel, amíg a királyságok
eltűnnek, a világ megáll, és újra mindazt adhatjuk egymásnak, mint azelőtt.
Vártam. Akartam. Kívántam.
Van, ami örökké tart… az, ami számít.
És mégis megtartotta a távolságot. Király volt. Katona, aki a következő
lépést számítgatja.
– Nincs idő megmagyarázni – szólalt meg.
– Nincs szükségem magyarázatra. Itt vagy. Csak ez számít.
A kezemre nézett.
– Visszavonulhatunk, hogy kivárjunk és átcsoportosítsuk az erőinket,
vagy nyomulhatunk tovább. A te döntésed.
Felmértem a katonákat a teremben.
 – Hányan vagytok?
– Százan, de ők…
– Tudom – bólintottam. – A legjobbak.
Már csak órák voltak hátra, mielőtt a konklávé utolsó ülése véget ér, és az
urak szétszélednek a birtokaik felé. Most adódott az utolsó esély, hogy
mindannyiukhoz szóljak. A percek is számítottak.
– A bátyáim egy rajtaütés felé lovagolnak éppen. Az apám haldoklik. És
a komizár megindult. Nincs idő várakozni.
– A komizár? Megjavították a hidat?
Bólintottam.
Felemelte az államat, hogy az ablakon beeső fényben vegye szemügyre az
arcomat.
– Sápadt vagy. A vér mekkora része a sajátod?
A legnagyobb része az volt, ám a hangja veszedelmes élt kapott, ezért a
hazugság mellett döntöttem.
– A nagyja Maliché. Ő járt a legrosszabbul. Meghalt.
– Akkor képes vagy fegyvert fogni?
– Igen – vágtam rá, és felcsatoltam a Kaden által átnyújtott kardot.
Máris úgy éreztem, hogy a mozdulataim egybeolvadnak az övéikkel.
A többiek is elkészültek, és összegyűltek Rafe háta mögött, a válaszomra
várva. Hat embere, köztük Jeb, immár citadellaőrnek öltözött, a többiek
egyszerű háziszőttes ruhákat viseltek, mint a helyi földművesek és
kereskedők, de különböző árnyalatban és szabással, hogy ne vonják
magukra a figyelmet. Tavish, Orrin és Sven is köztük állt. Pauline és
Gwyneth felfegyverkezett, és köpenyt terített a vállára.
Ez az, gondoltam, és a rettegés elszorította a torkomat.
– Ő itt marad – mutattam Natiyára.
A lány haragosan előrerontott, Kaden azonban elkapta a derekát, és
visszarántotta magához.
– Hallgass rá, Natiya – mondta. – Figyelj! Ne akard, hogy miattad
folyton aggodalmasan hátra kelljen nézegetnie. Mert azt tenné. Mindenkinek
megvan a maga gyengesége, és az övé te lennél. Kérlek. A te napod is eljön
még.
Natiya szemébe könnyek szöktek, de nem vette le rólam a tekintetét.
 – Ma van az én napom – felelte dühtől remegő hangon. Csak keveset
értett meg abból, hogyan működik az udvar, és ki árult el kit. Mindössze
annyit tudott, hogy igazságot akar – ám még a mai nap sem adhatta volna
vissza neki, amit már elveszített.
– Nem – jelentettem ki. – Nem ma van. Sok holnapot látok a jövődben,
Natiya, amikor szükségem lesz a támogatásodra, de ma nem. Kérlek, menj
vissza az apátságba, és maradj Berdivel.
Megremegett az ajka. Tizenhárom éves volt, kész felvenni a harcot az
egész világgal, ám látta, hogy nem ingathat meg. Haragosan elfordult, és
elindult az apátságba.
Újra Rafe-re pillantottam, aki biccentett.
– Gyerünk, kapjuk el az árulókat!

A melléképület háta mögül indultunk, Rafe az egyik oldalamon, Kaden a

másikon. Egy szekér döcögött mellettünk, amíg átvágtunk a házak között,
valamivel előttünk egy talicskát toltak, mögöttünk még többen jöttek
vászonzsákokkal a vállukon, mind látszólag tele eladásra szánt javakkal. A
bakancsaink ritmustalanul kopogtak az út kövein, a szekér kerekei
nyikorogva zötyögtek, a köpenyeink csattogtak a szélben. Minden nesz
érkezésünket bejelentő trombitaszónak tűnt, ugyanakkor valahogy mégis
beolvadtunk a saját dolgaikat intéző emberek közé.
Ahogy haladtunk, egyre többen csatlakoztak hozzánk várakozón,
készenlétben, látszólag piacra igyekvő kereskedők, és átfutott a fejemen,
hogy volt képes Rafe összeszedni ezt az egységet. Nemcsak katonák
voltak, hanem színészek is, akik a legapróbb jelre is reagáltak. Azt mondta,
jó százan vannak. Arra gondoltam, mit vittünk véghez Vendában hatan –
csakhogy akkor menekültünk az ellenség elől, és nem a legmélyebb
fészkébe igyekeztünk beférkőzni. Meddig képes száz katona feltartani a
morrighani sereget? A közeli Piers-táborban legalább kétezren
állomásoztak.
Zakatolt a szívem. Ez nem gyerekkori lázadás volt. Ez államcsíny volt, a
morrighani törvény előtt megbocsáthatatlan bűn. Tizennégy éves koromban
alaposan kitanítottak erre. Akkor büntetésből egy hónapra a szobámba
zártak. Ha ma elbukunk, sosem látott akasztófaerdő nő ki a földből a
lázadás után. Igyekeztem elterelni a gondolataimat kicsiny seregünk
hiányosságairól, és csak a tétre összpontosítottam – azaz mindenre.
Megpillantottuk a citadella elejét. Rafe lépte most először megakadt.
– Nem ígérhetem, hogy morrighani katonák nem fognak meghalni.
Bólintottam. Megmondtam neki és az embereinek, hogy minél kevesebb
kiontott vért akarok látni. Bár a vendaiak beszivárogtak a citadellaőrség
közé, a többiek morrighaniek voltak, és bizonyára úgy vélték, csak a
parancsaikat teljesítik.
Rafe állva maradt, a homloka mély ráncba húzódott.
– Nem kell betörnöd, Lia. Mi is vezethetjük a támadást, aztán ha
biztosítottuk a termet, érted küldünk.
Összenézett Kadennel. Sokatmondón.
– Ha bármelyikőtök is megpróbál megállítani, abba belehaltok –
feleltem. – Megértettétek?
– Megsérültél, Lia – ellenkezett Kaden.
– Az egyik kezemen. Az én erősségeim nem azonosak a tieitekkel.
Elértük a citadella előtti teret. Az őrnek álcázott katonák odamentek a
kapu előtt felállított valódi őrökhöz. Jeb, aki hibátlanul beszélte a
morrighanit, közölte velük, hogy megérkezett a váltás. A középső őr
zavartnak tűnt, hiszen nem ismerte fel sem Jebet, sem a többieket, és már
támadott volna, ám elkésett. Rafe emberei sebes és biztos mozdulattal
rántották elő rövidkardjaikat – a pengék szisszenése szinte egybeolvadt –,
és az őrök mellkasához nyomták őket. Mindet beterelték a bejárati boltív
árnyékába, ahol gyorsan lefegyverezték őket, miközben mi, többiek is
felrohantunk a lépcsőn, eldobálva a köpenyeinket és a szekérről meg a
zsákokból újabb fegyvereket kapva kézbe.
Az őrök következő hullámával már nem boldogultunk vértelenül. A
folyosó végéről láttak meg minket; ketten odaugrottak, hogy betaszítsák a
folyosót lezáró nehéz, kétszárnyú ajtót, a többiek vállt vállnak vetve indultak
meg felénk, a kardjainknál hosszabb alabárdot maguk elé tartva. Rafe
íjászai léptek elénk, és kiáltva figyelmeztették őket, hogy álljanak meg. Nem
engedelmeskedtek; a nyílzápor elsüvített a pajzsaik alatt, a lábukra. Amikor
elestek, letepertük őket, aztán nekirontottunk az ajtónak, mielőtt a társaik
elzárhatták volna. Csak az egyikük akart figyelmeztetést kiáltani, őt Sven
leütötte.
A két utolsó őr az Aldrid-terem ajtajában pusztán szertartásos szerepet
töltött be: a nemkívánatos látogatókat kellett távol tartaniuk, nem a támadók
ellen védekezni. A hajuk ősz volt, a hasuk kerekded, a páncélzatuk mindössze
egy bőrsisakból meg egy mellvértből állt. Bizonytalanul húzták elő a kardjukat.
Felismertek, amikor előreléptem.
– Fenség! – Az őr észbe kapott, de bizonytalan maradt, miként is
szólítson.
– Tegyétek le a fegyvert és álljatok félre! – parancsoltam. – Nem
akarunk megsebesíteni benneteket, de megtesszük. A királyság és a fivéreim
élete a tét.
A szemük is kidülledt félelmükben, de megvetették a lábukat.
– Parancsunk van.
– Nekem is – vágtam rá. – Félreállni. Azonnal. Minden pillanatnyi
késlekedéssel az életeteket kockáztatjátok.
Erre sem léptek arrébb. A jobbomon álló íjászokra pillantottam.
– Lőjétek le őket! – rendelkeztem.
Az őrök az íjászokra kapták a tekintetüket. Rafe és Kaden balról lépett
elő, kiütötték a kardot a kezükből, és nekivágták őket a falnak.
Még mielőtt kitártuk volna az ajtókat, véghezvittük a terv utolsó elemét.
Rajtam kívül csak Pauline ismerte a citadella pontos alaprajzát, úgyhogy őt
küldtem el a pontos utasítással, mit hozzon el nekem. Jeb és Azia százados
kísérte.
– Az ajtónál álló őr vendai – mondtam nekik. – Lehet, hogy meg kell
ölnötök.
Kaden két citadellaőrnek öltözött emberrel távozott. Az ő küldetésében
több bizonytalanság rejlett, bár pontosan leírtam neki, mit keressen. A többi
álruhás őrt Gwyneth vezette el egy harmadik irányba. Fohászkodtam, hogy
most, amikor a teljes kormány az Aldrid-teremben ül össze, a többi
folyosón kevesen járjanak.
Lüktetett a fejem a távozó léptek kopogásától. Egy élet hangos emlékei
támadtak fel bennem.
 Fogd be a szád, Arabella!
Csend!
A kérdés lezárva!
Eredj a szobádba!
Rafe és Tavish engem néztek, várták a jelet, hogy készen állok.
Új hangok szólaltak meg a fejemben.
Ne késlekedjék, kisasszony.
Bízz a benned rejlő erőben.
Tápláld a haragot. Használd.
Ez könnyű volt. Kihúztam a kardomat, és biccentettem. A kétszárnyú
ajtó feltárult, és beléptem, Rafe az egyik, Tavish a másik oldalamon,
mögöttünk Orrin és a legjobb íjászai. Sven lépdelt előttünk, a pajzshordók
élén, a sort pedig további katonák zárták – katonák, akik készen álltak
feláldozni az életüket egy idegen királyságért és egy bizonytalan ügyért.
 HATVANNEGYEDIK FEJEZET

RAFE

Eddig a percig minden lépést gondosan kigondoltunk. Ami ezután

következett, azt Sven csak egy újabb sebtében összefércelt tervnek
nevezte, de aztán hozzátette, hogy egyre inkább ki tud békülni a sebtében
összefércelt stratégiákkal. Tavish a stratégia szót hallva felhorkant. Amikor
berontottunk a terembe, az ügyességünkön és a meglepetésen kívül alig állt
valami az oldalunkon. Hogy a következő percek és órák mit hoznak, senki
sem tudta, de azt biztosra vettem, hogy fogytán az időnk. Ez már abban a
percben bizonyossá vált a számomra, amint Lia belépett a fegyvertárba. A
háború elkezdődött – az árulók Lia ellen –, és jelenleg úgy tűnt, az árulók
állnak győzelemre.
Tavish motyogott valamit, amikor berohantunk, a tekintete a hosszú
galérián és a teremre néző erkélyen járt. Lia állítása szerint oda csak a
királyi szárny felől lehetett kilépni, ám ha elárasztják az íjászok, mielőtt
biztosíthatnánk, olyanok leszünk, mint az élő hal a hordóban, amely csak
arra vár, mikor szigonyozzák meg. Lia és egymás hátát is védtük. Urak és
miniszterek kapkodtak levegő után, fel sem fogva, mi történik, miközben az
embereim beözönlöttek a nyomunkban. Az emelvény mellé állított őrök
leeresztették a kezüket, amikor az íjászaim célba vették őket. Tavish meg
én szorosan Lia mellett maradtunk, Orrin íjászai a nyomunkban, a
vesszőiket máris a két torony felé irányozták, készen rá, hogy
viszonozzanak bármiféle támadást.
Lia megállt a terem közepén. Azt kiáltotta, hogy senki ne mozduljon, és
megígérte, hogy nem esik bántódásuk. Hazudott. A vérontás elkerülhetetlen
volt. Láttam a szemében, az arcán, az ajkán az éhes dühöt. Úgy gondoltam,
csakis ez tartja meg a lábán. A szeme alatt árnyékok ültek, az ajka
kifehéredett. Tudtam, hogy nekem is hazudott a fegyvertárban. Sok vért
vesztett. Ugyanakkor megértettem a harci lázat is, és az erő hullámát, amely
a holtakat is rohamra viszi. Liát is ez hajtotta a kétségbeesett harag mellett.
Megparancsoltam, hogy a keresztrúddal zárják el az ajtót, az őröket
pedig fegyverezzék le. Az úr, aki éppen a kormánytagoknak magyarázott,
dermedten megállt a hatalmas, félkörös lépcsőn, a terem elejében, és sem
megszólalni, sem megmozdulni nem bírt. Felé intettem a kardommal. – Üljön
le.
Visszatántorgott a székéhez, és Lia lépett a helyére az emelvényen.
Szigorú pillantása végigsiklott a kormánytagokon, biccentett feléjük, mintha
üdvözölné őket, ám láttam a szemükben a félelmet. Ez nem üdvözlet volt.
Mind felismerték, milyen veszélyes játékot játszik, és látták, hogy több
fegyvert is visel.
– Ez felháborító! – pattant fel a kancellár; körülötte mormogó egyetértés
kelt. Székek lába csikordult a padlón, mintha már indulnának, hogy
visszavigyék az engedetlen hercegnőt a szobájába.
Mielőtt megszólalhattam volna, Lia előkapta és elhajította a tőrét.
– Megmondtam, hogy ne mozdulj!
A penge felvágta a kancellár ruhaujját, majd mögötte beleállt a faragott fa
lambériába. A terem újra elcsendesült. A kancellár a karjához kapott, az ujjai
közül vér szivárgott. A feje is remegett a haragtól, de visszaült a székére.
– Így máris jobb – bólintott Lia. – Nem akarlak megölni, kancellár.
Egyelőre. Előbb még meg fogsz hallgatni.
Leülni leült, de a száját nem fogta be.
– Vagyis most késeket hajigálsz, hogy elhallgattasd a kormányt, és még
egy szedett-vedett, kardlóbáló, renegát csürhét is meggyőztél, hogy
kövessenek – vágott vissza. – Mire készülsz? Fel akarod tartani az egész
morrighani sereget?
– Ami azt illeti, igen – léptem előre.
A kancellár végignézett rajtam, felmérte háziszőttes ruháimat, és
undorodva felhúzta az ajkát.
– Téged meg honnan szalajtottak?
Ahhoz képest, milyen ingatag helyzetbe került, eszébe sem jutott, hogy
meghátrálhatna. Az arroganciájára válaszul az enyém is feltámadt.
– Dalbreckből – feleltem. – Én vagyok ott a király. És biztosíthatlak, a
szedett-vedett csürhém meglepően hosszú ideig képes lesz feltartani a
seregedet. Mindenesetre tovább, mint amennyi időd neked még hátravan.
Az őrkapitány gonoszul felnevetett.
– Ostoba! Már láttuk Dalbreck királyát, és az nem te vagy!
Átszeltem a köztünk lévő távolságot, és az asztalon átnyúlva
megragadtam a tunikája elejét, úgy rántottam talpra.
– Feltennéd erre tétnek az életedet, kapitány? Ugyanis annak ellenére,
hogy te egyszer sem találkoztál velem, én láttalak az apátság klastromából, a
meghiúsult esküvőm napján. Az időőrzővel együtt idegesen járkáltatok fel-alá,
és átkozódtatok is, ha jól emlékszem. – Eleresztettem a tunikáját, hadd
zuhanjon vissza a székére. – Az apám elhunyt. Most már én vagyok a király, és
ebben a rangomban még nem fejeztettem le senkit, bár már nagyon kíváncsi
vagyok, milyen érzés.
Egy pillanatig még rámeredtem, hogy ne is moccanjon, aztán Lia
példáját követve végignéztem a kormány tagjain. Melyik kéz ütötte meg?
Melyik tépte el az ingét? Ami még rosszabb, melyik honfitársa árulta el őt
és a földrész összes többi királyságát is azzal, hogy összejátszott a
komizárral, az életünkkel fizetve a bírvágyáért? A kancellárt és az
őrkapitányt leszámítva mindegyikük gyanúsan csendben maradt, de a néma
komorságuk épp olyan aggasztó volt, mint a kitörések. Terveltek valamit.
– Folytasd, hercegnő – néztem Liára. – A színpad a tiéd, ameddig csak
akarod.
Rám mosolygott, ám az ajka riasztóan megfeszült.
– A színpad – felelte, ízlelgetve a szót. Megfordult, felemelte két karját. –
Bocsássanak meg, tisztelt miniszterek, amiért ilyen… – Lenézett vérfoltos
ruhájára, aztán szabadon maradt vállára pillantott – …rendezetlen a
kinézetem. Tudom, az udvarban nem ez a szokás. Ugyanakkor, gondolom,
némileg megnyugtató is. Megverik és megalázzák, mégis felfedi a gonoszt.
– Elhallgatott, leolvadt a mosolya. – Megrémítik önöket ezek a szavak? Úgy
illene.
Körbefordult, hogy mindenkinek az arcába nézhessen, végül megállt, és
felpillantott az üres galériára. Minden tekintet követte az övét. A csend
kényelmetlenül elnyúlt, de a termen átröppenő penge emléke egyelőre
fenntartotta a csöndet.
A szívem száguldva vert. Aggodalmasan összenéztem Tavishsel. Úgy
tűnt, Lia elfelejtette, hol vagyunk, vagy hogy mire készült. Én is felnéztem a
galériára. Semmi sem volt ott – semmi, amit én is láthattam volna.
 HATVANÖTÖDIK FEJEZET

Megváltozott felettünk a levegő, lágy, tompa színt kapott, mint a vén

pergamen. A terem kitágult, álomszerűvé vált, egy távoli világgá, amelyben
egy tizennégy éves lány tört be ugyanide a fivéreivel az oldalán, és azokkal a
sarkában, akik hittek benne. Mostanra mind meghaltak, névtelen
csatamezőn estek el. Légy óvatos, húgom, suttogta Walther.
Hallottam, hogy a lány azt kiáltja, hogy senki ne mozduljon, aztán
megígéri, hogy nem esik bántódásuk, holott maga is tudja, hogy ez nem igaz.
Lesz, aki meghal, bár még nem látja, ki, de az elvesző életek
elhomályosítják a szemét. Láttam, hogy ketten állnak mellette a támadás
élén, figyelnek, forognak, íjászok kísérik őket, az íjuk megfeszítve. És akkor
a tekintete a kormány tagjaira esett, majd az apja üres székére.
Éles csattanás a levegőben, a színek felragyogtak, a félelem
hullámokban verődött vissza a falakról. A lány eltűnt. Csak én maradtam.
Velük szemben. És most már senki nem zavarhatott a szobámba.
Az alkormányzó, a kancellár, az őrkapitány, a kereskedelmi miniszter,
az udvari orvos, az időőrző, a vezértábornagy, a vadászmester és
természetesen a királyi akadémikus tűnt a leginkább zaklatottnak az
események alakulása miatt. Az Első Leány és a király feltűnően hiányzott,
ám legalább az egyiküket hamar idevárhattuk. Az időőrző idegesen
babrálta a felöltője gombjait, mígnem az egyik lepattant, és zörögve gurult
el a fényesre csiszolt kőpadlón.
Tudtam, ki áll az egész mögött, ki a tervező, aki éppen annyira
szomjazza a hatalmat, mint a komizár. Talán még inkább, hiszen mindent
kockára tett a díjért – a földrészért. Lassú, határozott pillantást vetettem
rá. Most már tisztán láttam. A köpenye alól kicsillantak valódi bőrének
pikkelyei. A sárkány, akinek ugyanannyi arca van, mint a komizárnak.
Amikor a kancellár először tagadta meg a parancsomat, elhajítottam a
kést. Nehezemre esett nem a szívére célozni. Amikor átszeltük a Cam
Lanteux-t, mindennap egy fatörzsön gyakoroltam a célbadobást, bár a lelki
szemeim előtt az ő szíve volt a célpont – azonban az ő halálának még nem
jött el az ideje. Egyelőre még a hasznomra lehetett, én pedig minden
porcikáját ki is szándékoztam használni, akár minden ujját egyenként, ha ez
kell hozzá, hogy megmentsem a bátyáimat.
Leült, de továbbra is utálkozott: most Rafe-et sértegette.
Néztem őt és a többieket, mindet megfigyeltem, hiszen egy összeesküvés
csak olyan erős, mint a leggyengébb láncszeme, és most ezt a láncszemet
kerestem.
A citadella összezárult körülöttünk, összeszűkült, összepréselte az árulást
valami kemény, élő dologgá – a szíve hevesen vert, tiltakozó, állatias
üvöltése visszhangzott a falak között, ám ezek mögött rejlett egy másik hang
is; valami lüktetés, gyenge, de kitartó, mint a remény.
Megpillantottam valakit kilépni az erkélyre. Egy lány volt az. A korlátra
hajolt, kerek, sötét szemének pillantása összekapcsolódott az enyémmel.
Ígérd meg, kérte.
Bólintottam.
– Már régen megígértem.
És újra eltűnt, a világ megfordult, a levegő élesen, fényesen ragyogott.
Az urak vártak, figyelmük húrja pattanásig megfeszült.
Beszélni kezdtem a közöttük ülő árulókról, az olthatatlan szomjú
sárkányról, és egy másikról, a vendai komizárról, aki már elindult erre egy
megállíthatatlan sereggel, hogy mindőjüket elpusztítsa, ugyanazok
segítségével, akik Walther koronaherceget a halálába küldték.
– Elmenekültem az esküvőről, mert féltem, azonban nem árultam el
Morrighant és nem árultam el a fivéremet. Végignéztem a halálát, de vendaiak
ölték meg, akik lesben vártak rá. Az árulók, akik a rajtaütés elébe küldték,
itt ülnek, ebben a teremben. Ugyanazok, akik Regan és Bryn herceget is
elküldték meghalni.
Az akadémikus előrehajolt.
– Nem volna alkalmasabb ennek a megvitatására a…
Az alkormányzó azonban közbevágott.
– Ne szakítsuk félbe a hercegnőt! Hadd mondja el, amit akar. Ennyi neki
is jár. – Úgy méregetett, mintha felidézne minden szót, amit az irodájában
váltottunk. Van bizonyítéka? Tudta, hogy a szavam nem lesz elégséges.
Lassú, állhatatos pillantással feleltem az akadémikusnak. Figyelmeztetés
volt: a te időd is eljön – aztán a vezértábornagyhoz fordultam, aki a
kormány és a katonaság közötti kapcsolattartásért felelt.
– Haladéktalanul kerestesse meg és hozassa haza a bátyáimat! Most,
hogy az apánk beteg, el sem küldhették volna őket Gitosba és Cortenaiba.
Parancsnok úr, hogyan magyarázza a szabályzat ilyen kirívó megsértését?
A tábornagy kényelmetlenül fészkelődött a székén, és vádlón nézett az
őrkapitányra. Az akadémikus úgy leste őket, mint aki bármelyik percben
kész megugrani.
– Nem akartam elküldeni őket – felelte a vezértábornagy elsötétülő
arccal. – Ami azt illeti, vitatkoztam is a döntéssel. De a végén meggyőztek,
hogy ez a birodalom legjobb érdeke.
– És a bátyáid is szívből egyetértettek! – tette hozzá az őrkapitány.
Odarontottam hozzá, és karddal csaptam az asztalára, csak centikre a
kezétől.
– Egyetértettek a saját meggyilkolásukkal?
Az őrkapitány úgy pislogott a kezére, mintha meg akarna bizonyosodni,
hogy minden ujja a helyén van, aztán rám bámult.
– Ez a lány megtébolyodott! – kiáltotta a mellette álló dalbrecki
katonáknak. – Tegyétek le a fegyvereiteket, mielőtt mindnyájatok halálát
okozza!
A déli folyosó felől léptek dobogása hallatszott; száz pár bakancs
dübörgését hozta a kőpadló. Riasztották a sereget. Visszanéztem a
kormánytagokra.

A sárkány.
Egy mosoly.
Senki más nem látja.
Egy hang, amelyet senki más nem hall.
Többet. Az enyém. Az enyémek vagytok.
Fogak csikordulása.
Mohó nyeldeklés.
 Jóllakott sóhaj.

Ahogy a dobogás erősödött, Rafe felé fordultam. Állta a pillantásomat,

és magabiztosan bólintott. Folytasd.
Egy úr a hátsó sorokból, akit a jelek szerint felbátorított a katonák
közeledése, felállt. – Az egyetlen áruló, akit ebben a teremben látunk, az te
vagy! Ha volnának mások is, nevezd meg őket! Az őrkapitánynak igaza
van, a leány megtébolyodott!
Az alkormányzó sóhajtott, sátrat formált az ujjaiból maga előtt, és
homlokráncolva megszólalt.
– Arabella, megengedtük, hogy elmondja, amit szeretne, de attól félek,
Gowan nagyúrral kell egyetértenem. Nem dobálózhat ilyen vádakkal
bizonyíték nélkül, márpedig semmiféle bizonyítékot nem látunk.
Sok árulót megnevezhettem volna, talán a kormány felét is, ám a
bizonyítékom, ha Pauline meg tudja szerezni, úgy tűnt volna, mint amit én
készítettem elő. Arra volt szükségem, hogy más mondja ki a neveket.
– Meg fogja kapni a bizonyítékot – ígértem, hogy időt nyerjek. Hol van
Pauline? Az északi folyosón kellett volna érkeznie, de mi van, ha máris
elzárták az útját? – És a neveket is. De még nem tárgyaltuk meg…
Ekkor azonban valaki bedörömbölt az északi szárny felé nyíló ajtón.
– Lia!
Kinyitották neki az ajtót. Pauline berontott, de amikor megérezte a
kormánytagok és az urak vizslató tekintetét, idegesen nézett körül. Felsietett
mellém az emelvényre a karjában tartott dobozzal.
Újabb léptek dobogása hallatszott. A mi citadellaőrnek öltözött
embereink rohantak a galéria korlátjához. Gwyneth lépett melléjük, és
biccentett felém. Aztán újabb lépések hallatszottak, ezúttal halkabbak,
sietősek, szoknyák suhogásától kísérve. Bernette és Cloris néném érkezett,
mögöttük Adele úrnő, a királyné udvarhölgye; megmarkolták a korlátot, úgy
próbálták felmérni, mi folyik odalent. A tekintetük elsiklott felettem, amitől
gombóc gyűlt a torkomba. Már nem ugyanaz a lány voltam, aki annyi
hónappal ezelőtt elrohant innen; nem ismertek rám. Amikor végül rájöttek,
ki vagyok, Cloris néném levegőért kapott, Bernette nénémnek a könnye is
kicsordult – azonban Gwyneth alaposan kitanította őket. Nem azért jöttek,
hogy beszéljenek, hanem hogy tanúskodjanak, és tartották a szájukat.
Aztán egy kék villanást láttam, amitől elszorult a szívem. A királyné lépett
elő a testvérei között, immár csak árnyéka önmagának. Ő is lenézett rám, a
szeme sötét mélység, a tekintete metsző. Nincs ott semmi megismerhető.
Csak az éjjel hidege. Azonban most már mindketten pontosan tudtuk, hogy
a hidegnél több volt akkor ott.
– Üdv, fenség – köszöntöttem. – Éppen a király egészségéről akartunk
szót ejteni.
Visszafordultam a kormány felé. Egyre többen fészkelődtek, várták, hogy
mondjak is valamit. Az őrkapitány az asztal alá rejtette a kezeit.
– Úgy tűnik, nem javul az állapota – folytattam. – Meg tudná valaki
mondani, miért?
– Az árulásod híre mélyre hatolt – mordult a kancellár. – Arra nincs
gyógyír, ha valakinek kitépik a szívét a helyéről.
Néhány úr egyetértően mormogott. Hallottam Bernette néném halk
sírdogálását.
– Hm. Ezt már én is hallottam. – A tekintetem az udvari orvosra esett. –
Jöjjön csak, álljon ide, a lépcsőre – szólítottam meg –, hadd hallja mindenki
a beszámolóját az apám egészségéről.
Az orvos nem mozdult, úgy nézett a többiekre, mintha megmenthetnék.
Felemeltem bekötözött kezem.
– Ez nem kérés volt, Fently nagyúr – közöltem. – Mint láthatja, komolyan
megsebesültem. Ne akarja, hogy ide kelljen rángatnom önt.
Visszadugtam a kardomat a hüvelyébe. Az orvos vonakodva felállt, és
hozzám lépett.
– Arabella – szólalt meg az akadémikus –, ne tegyen…
Sebesen felé fordultam.
– Eminenciás uram, nem fog nehezemre esni, hogy kivágjam a nyelvét.
Ami azt illeti, miután annyi éven át kényszerültem hallgatni a leereszkedő
kioktatásait, a legnagyobb örömömre szolgálna, úgyhogy azt tanácsolom,
fogja be a száját, amíg teheti.
Hallgass. Ahogy annyiszor elhallgattattál engem is. A szeme
összeszűkült; ezt már sokszor láttam tőle. Félt. Aggódott. De nem a
nyelvéért. Az igazság miatt?
 A haragom még fényesebb lángra kapott. Amikor az orvos megállt
előttem, megragadtam a vállát, és térdre kényszerítettem.
– Mi a baja az apámnak? – rivalltam rá.
– A szíve, fenség! Ahogy a kancellár mondta! – vágta rá azonnal,
magasba szökő, ám őszinte hangon. – De sok más baj is kínozza! Nehéz
dolog ennyi mindenfélét egyszerre kezelni! Időbe fog telni, de teljes
mértékben bízom a felgyógyulásában!
– Ez igazán megnyugtató, Fently nagyúr – mosolyogtam rá, aztán
biccentettem Pauline-nak, aki kinyitotta a dobozt. – Ezek itt a szerek,
amelyekkel kezeli őt?
– Igen! – felelte szinte könyörgőn. – Ezek csak egyszerű szerek,
amelyek a megkönnyebbülését szolgálják!
Belenyúltam a dobozba, és kivettem egy üvegcse sötét borostyánszín
elixírt.
– Ez?
– Sajgásra és fájdalomra.
Elmerevedett ujjaim bizseregtek, ahogy a sérült kezemmel igyekeztem
kiszedni az üvegcse dugóját. Az erőfeszítéstől a kötés alatt ismét
megcsordult a meleg vér. Beleszimatoltam az elixírbe.
– Fájdalomra? Az nekem is jól jön. – Nagyot kortyoltam, aztán
megrázkódtam. – Így, máris jobban érzem magam.
Az orvos elmosolyodott, de az arcára kiült az elkeseredett félelem.
Visszatettem az elixírt, és egy másikat vettem elő, amelyben sűrű fehér
folyadék lötyögött.
– És ez itt, ez milyen módon szolgálja az apám megkönnyebbülését?
– A gyomra, fenség! Az emésztését hozza rendbe.
A fény felé fordítottam az üveget, és meglötyögtettem, majd ebbe is
belekortyoltam.
– Igen, erre emlékszem gyerekkoromból. – Szúrós pillantást vetettem az
akadémikusra. – Sokszor kínzott a gyomorgörcs.
Ezt is visszatettem, egy kicsit kotorásztam a dobozban, aztán kiemeltem
az aranyszín porral töltött fiolát.
– És ez?
Az orvos nagyot nyelt. Az arca tésztafehérre sápadt, egy izzadságcsepp
araszolt lefelé a füle mellett. Valami félmosoly vibrált az ajkán.
– Idegességre. Megnyugtatja az izgulékony idegeket.
– Izgulékony idegek – ismételtem. – Nos, azt hiszem, önök mind
egyetérthetnek abban, hogy nálam ez a helyzet. – Kihúztam a dugót, és már a
számhoz emeltem volna a fiolát, de tétováztam. – Számít, mennyit veszek
be?
– Nem – jelentette ki, és végre megcsillant a szemében a
megkönnyebbülés. – Annyit, amennyi tetszik.
Újra a számhoz emeltem az üveget. Az orvos eltátott szájjal figyelt, várta,
hogy magamhoz vegyek egy jó adagot, mint a többivel tettem. Megállt a
kezem, őszinte figyelemmel fordultam felé.
– Úgy tűnik, Fently nagyúr, hogy önnek jóval nagyobb szüksége van erre,
mint nekem. Tessék, vegyen be belőle!
A szája elé toltam a fiolát, mire ő gyorsan elfordította a fejét.
– Nem, nekem nem kell.
– Ragaszkodom hozzá.
– Nem!
Megpróbálta kirántani magát a kezem alól, ám én kihúztam a bakancsom
szárában tartott késemet, és a nyakához szorítottam.
– Látja, mennyire ideges, uram? – Morgássá halkítottam a hangomat. –
Ragaszkodom hozzá, hogy vegyen be ebből. Most.
Megnyomtam a pengét. Az urak felszisszentek, mert látták, hogy az orvos
nyakán egy vékony vércsík indul meg lefelé. Lassan újra a szájához
emeltem az arany fiolát.
– Emlékezzen – suttogtam –, annyit, amennyi tetszik.
Az üveg az alsó ajkához ért.
– Ne! – kiáltott fel, a szeme szinte megüvegesedett félelmében. – Ő volt
az! Ő adta nekem! Ő parancsolta!
Az alkormányzó felé mutatott.
Leeresztettem a kést, és ellöktem az orvost. A teremre csend zuhant,
minden szem a megnevezett kormánytag felé fordult. Én is rámosolyogtam.
– Thannis – jelentettem ki. – Jó a léleknek. Jó a szívnek. Különleges
kincs, csakis Vendából beszerezhető. Olyasmi, amit egy követ, mint ön,
bizonyára régen felfedezett a titkos útjai során. – Megindultam felé. – Gyilkos
méreg, na de ha mindössze néhány szemernyit adnak be belőle? Az éppen
elég, hogy félreállítsa az útból a királyt, amíg ön véghezviszi a tervét. Ha
ugyanis most hal meg, a hercegek még túl sokan vannak, gondot okozhatnak,
ha trónra lépnek, és esetleg lecserélik a kormány tagjait.
Az alkormányzó felállt.
– Ez az ember hazudik. Sosem láttam azt az anyagot korábban.
– Akkor hogyan magyarázod meg ezt? – kérdezte egy hang a terem
hátsó részében; aztán léptek koppantak, bakancs a kövön, lassan,
kikövetelve a figyelmet.
Mindenki arra fordult; a pillanatnyi csend után fojtott suttogás hullámai
verődtek fel, mint a riadt madárcsapat. Volt az érkezőben valami – valami
ismerős, de valami idegen is. Valami, ami nem tartozott ide. A hangok ismét
elcsöndesedtek, ahogy Kaden végigsétált a padsorok között, a kezében egy
másik arany fiolával.
– Ezt a lakosztályodban találtam, egy zárt fiókban. – Lassan, de
határozottan haladt előre, és a katonák kitértek az útjából. – Alighanem
ugyanaz az üvegcse, amelyből felhasználtál, hogy távol tartsd Andrést, a
törvényes fiadat a bajtól.
Láttam Kaden arcán a feszültséget, hogy mennyire igyekszik megőrizni
az önuralmát. Az apja látványa megrázta, mint egy vihar. A szeme
csillogott, a nyugalma megtört, a hangja remegett. A fiú lett, aki csak azt
akarta, hogy szeressék. Hogy átöleljék. A látvány, ahogy küszködve fogja
vissza magát, csak még inkább megmutatta, mennyire szenved. A saját
lelkemben éreztem a fájdalma mélységét.
Az alkormányzó úgy állt ott, mint aki szellemet lát.
– Kaden.
– Úgy van, apám – felelte Kaden. – A fiad, aki visszatért a sírból. Úgy
tűnik, a komizár mindkettőnket kijátszott. Én voltam az orgyilkosa. –
Megtorpant: úgy tűnt, az önuralma mindjárt széthullik. Megremegett az ajka, és
a fájdalom újult erővel döfött belém. – Évekig képzett, és mindvégig csak arra
a napra vártam, amikor megöllek téged. Most azonban úgy tűnik, állnak
előttem néhányan sorban a fejedért.
– Ez őrület! Ez… – Az alkormányzó körbefordult, de mindenki őt figyelte.
A hazugságaiból szőtt hurok megszorult körülötte, többé nem bújhatott ki.
Előrevetődött, az asztal lapja alól kirántott egy kést, és az időőrző torkának
feszítette, őt is talpra rántva és élő pajzsként használva. Botladozva indult meg
vele hátrafelé, a lambériázott fal felé, közben maga mögött tapogatózott. Egy
kicsit jobbra, gondoltam, ahogy az ujjai végigkutatták a faragott fát. Ott.
Megnyomta a faragványt, és a falban egy átjáró nyílt meg, amelyet minden
király jól ismert, és a királyok után leskelődő gyerekeik is. Az alkormányzó
félretaszította az időőrzőt, és bevetette magát a járatba.
A kancellár ideges oldalpillantása elárulta, hogy szívesen követné.
– Nem ajánlom – mondtam neki. Valóban, alig néhány másodperc múlva
az alkormányzó visszahátrált a terembe. A mellkasának szegezett kardot
Andrés tartotta, mögötte további katonák érkeztek. Andrés arcán ugyanaz a
szenvedés ült, mint Kadenén.
– Megölted a bajtársaimat – közölte az alkormányzóval. – Hagynod
kellett volna, hogy én is meghaljak velük együtt.
Leeresztette a kardot, és ököllel vágott az apja arcába, hogy amaz felém
tántorodott. A szája sarkából vérfonal eredt meg. Térdhajlaton rúgtam, mire
leroskadt, aztán megragadtam a haját, és felrántottam a fejét, hogy rám
nézzen.
– Megölted a bátyámat – mondtam, egészen közel hajolva. – Őt és
minden jó emberét lemészároltattad. Semmi esélyük nem volt. – A fenyegetés
a hangomban nem kerülte el a figyelmét; láttam, ahogy a félelem megvillan a
tekintetében. – Ötszörös túlerővel találkoztak, mert te megüzented, merre
fognak haladni! Én temettem el mindegyiküket, alkormányzó. Sírokat ástam,
amíg már vérzett a kezem, mialatt te itthon kortyolgattad a borodat, és azt
tervezgetted, miként lehetne még többet megölni.
Szembefordultam az urakkal.
– Ő az az ember, aki a bátyámat és harminckét katonatársát a halálba
küldte! Ő az, aki megmérgezte az apámat! Ő az, aki az összeesküvők
patkányfészkében a vezér, aki ellenünk szervezkedett! – Visszanéztem rá, a
késem pengéje a torkára simult. – Meg fogsz halni, alkormányzó. A
Morrighan ellen elkövetett bűneidért. És ha nem kapom vissza a fivéreimet
és a zászlóaljaikat idejében, a halálod lassú lesz. Ezt megígérem.
Állta a pillantásomat, a szemébe újra dac költözött. Halkan, hogy más
meg ne hallja, suttogni kezdett.
 – Megegyeztem a komizárral. Annak az életét kímélhetem meg, akiét
akarom.
– Megegyeztél? – mosolyogtam. – A komizár jól válogatja meg a
bolondjait.
– Túl késő – vágta rá; még mindig nem fogta fel, hogy a sorsunk
megfordult. – Nem tudsz megállítani minket. De én igen…
– Csak egy dologban van igazad, alkormányzó úr. Már túl késő. A te
számodra. Azt tettem, amitől mindig is rettegtél. Felfedtem a gonoszt.
Gyűlölettől zihálva néztem az arcába, aztán eleresztettem. Átvérzett
kötésem pirosan szennyezte be fehérszőke haját. – Zárjátok be! –
rendelkeztem. Rafe katonái elvonszolták előlem. A termet egyszerre forrónak
éreztem, a fejem elködösült. – Zárjátok be mindet – intettem a kormány tagjai
felé. – A citadellaőrség tagjaival együtt. Majd később kiválogatom, ki az, aki
ártatlan és alkalmas a szolgálatra.
Az egyik úr felállt.
– Önnek nincs joga, hogy magas rangú… – kezdte, de Rafe
félbeszakította.
– Pillanatnyilag Lia hercegnő Morrighan uralkodója. A szava törvény.
Viharos tiltakozás csapott fel; a leghangosabban Gowan nagyúr
ellenkezett.
– Felség, teljes tisztelettel, ez nem az ön királysága és nem az ön döntési
jogköre. Ön anarchiát javasol. A morrighani törvények és szabályok
alapján…
– Amíg a férjem vissza nem nyeri az egészségét, a lányom birtokolja a
királyi régens pozícióját. Ekképpen a saját kormányzatát is kinevezheti.
A terem azonnal elcsendesedett: minden fej az erkélyen álló királyné felé
fordult. Anyám rám nézett, és bűntudattól csillogó szemmel biccentett
felém.
– Jezelia ítélete a király ítélete. A király seregének katonája, és a király
kívánsága szerint cselekszik. – Jelentőségteljesen Gowan nagyúrra nézett. –
Van valakinek ellenvetése?
Mielőtt bárki felelhetett volna, Andrés felkiáltott.
– Jezelia! – Azzal fél térdre ereszkedett. A kíséretében érkezett katonák
sorra követték a példáját. Szavazás volt, nyilvános, ősi tradíció, amelynek
még sosem lehettem tanúja, bár már hallottam róla. Az északi folyosón álló
katonák ugyanígy tettek. A nevem átmorajlott a termen. Jezelia. Az elesett
bajtársuk húga. Az anyám és a körülötte állók szintén letérdeltek, és
megismételték a nevet, amelyet korábban egyszer sem hallottam tőlük
nyilvánosan. Fél tucat úr is követte a példájukat.
– Akkor hát eldöntetett – jelentette ki az anyám felegyenesedve. Gowan
nagyúr és a többiek vonakodva, de rábólintottak. A világuk néhány perc
leforgása alatt a feje tetejére állt, és ez még csak a kezdet volt.
Előreléptem – az arcok el-elmosódtak előttem, a padló ingott a talpam
alatt.
– Az árulók felfedése az előttünk álló feladatoknak csak az elejét jelenti
– mondtam. Hallottam a saját szavaim különös, távoli visszhangját, aztán
késpenge zörgött a padlón. – Az ülés nincs elnapolva. Pontosan tudniuk
kell, mivel állunk szemben, és mit kell tennünk a túlélésünkért. Holnap ismét
összeülünk, most viszont…
Abban sem voltam biztos, hogy végigmondtam a zárómondatot. Az
utolsó emlékem Rafe karja a derekam körül, és az, hogy a lábam
elemelkedik a földtől.
 HATVANHATODIK FEJEZET

Zokogást hallottam.
Egy lágy kéz érintését éreztem a homlokomon.
Rózsaillat.
Zokogás.
Víz csordogálása.
Nyíló ajtók surranó neszei.
Csendesen elmormolt szavak.
Hűvös borogatás a homlokomon.
Tompa, húzó érzés a karomon.
Elveszíti?
Valami édes íz a nyelvemen. Melegség.
Majd én őrködök. Menj.
Súlyos lüktetés a mellkasomban.
Vigyázatos léptek.
Zokogás. Fátyolos, kimerült.
A sárkány vonaglása; egy farkcsapás.
Jövök érted. Még nincs vége.

Kinyitottam a szemem. A szobában – az én szobámban – sötétség

uralkodott, csak a kandallóban izzott egy rönk. Az ablakok elé akasztott
vastag függönyöket behúzták, úgyhogy fogalmam sem volt, mennyi az idő,
meddig voltam eszméletlen.
Elfordítottam a fejemet. Kaden ült mellettem egy karosszékben,
görnyedten, a lábát egy ülőkén pihentetve; a fejét hátrahajtotta a támlára,
mintha aludna, ám a tekintete élesen figyelt, mintha arra ébredt volna, hogy
felnéztem.
Kezem egy magas párnán nyugodott súlyosan, friss kötéseim alatt tompán
lüktetett a fájdalom. Elegáns hálóingbe öltöztettek.
– Jóságos istenek – nyögtem ki, visszaemlékezve az Aldrid-teremben
töltött utolsó percekre –, csak azt ne mondd, hogy mindenki szeme láttára
ájultam el.
Kaden ajkára halvány mosoly ült ki.
– Elvesztetted az eszméletedet. A kettő nem ugyanaz. Előfordul az ilyesmi,
ha valaki egy vödörnyi vért veszt. Nem vagy halhatatlan, tudod? Fogalmam
sincs, hogy bírtál egyáltalán talpon maradni ilyen sokáig. Ha könnyít a
lelkeden, azt hiszem, néhány uraság is elájult, amikor látták, hogy úgy
visznek ki a teremből.
Visznek. Rafe vitt ki. Vajon most hol van? Az előszoba felé sandítottam.
– A katonáival tárgyal meg néhány dolgot – mondta Kaden, kitalálva a
gondolatomat.
– Ó – válaszoltam. Ahhoz képest, hogy több ezer mérföldnyit lovagolt
egy magasan képzett sereg élén, hogy segítsen rajtam, úgy tűnt, gondosan
tartja a távolságot. Még a fegyvertárba is mást küldött, hogy törje be az
ajtónkat.
– Ezt ki csinálta? – kérdeztem inkább, felemelve bekötözött kezem.
– Az anyád, a nénéid és egy orvos. A városból rendelték be. Az udvari
orvos lakat alatt van. Mint a többiek.
Kihallottam az apró megbicsaklást a hangjából. A többiek. Főleg
egyvalaki.
Az ép kezemmel az övé után nyúltam, és megszorítottam.
– Hogy érzed magad? – kérdeztem óvatosan.
Kaden tétován nézett rám, a szemében újra ugyanaz a fájdalom csillant.
– Nem is tudom. – Megrázta a fejét. – Mielőtt beléptem volna a
terembe, úgy éreztem, hányni fogok. Hányni, mint valami iskolás kölyök. –
A hangjába undor vegyült.
– Ez nem szégyen, Kaden.
– Nem szégyellem. Mindössze dühít, hogy még mindig képes ezt tenni
velem. Rá sem ismertem saját magamra. Fogalmam sem volt, hogy ilyen
hatással lesz rám, ha ennyi év után újra látom. – Megrázta a fejét. – Hogy lehet
valaki egyszerre ennyire tele félelemmel és haraggal?
Tökéletesen megértettem. Én is még mindig egyszerre éreztem félelmet
és haragot, de abban a percben leginkább fájdalmat amiatt, amit Kaden
arcán láttam.
Elhallgatott, mély lélegzetet vett, az orrcimpája kitágult.
– Nem változott. Ott és akkor, amikor rám nézett, sem látott bennem
mást, mint a terhet. Ha abban a percben eladhatott volna egy második
fityingért, megteszi. Ismét nyolcéves kisfiúnak éreztem magam.
Megszorítottam a kezét.
– Nem kisfiú vagy, Kaden, hanem férfi. Többé nem bánthat téged.
– Tudom. – Ráncba szaladt a homloka. – De csak nézd meg, mennyi
embernek okozott még fájdalmat. Andrés… ő még nálam is rosszabbul járt.
Talán szerencsém volt, hogy engem akkor kihajított. Andrés egyszerűen
nem bírja felfogni, mi történt, hogy a bajtársait, akikre az életét is rábízta, a
saját apja árulta el. – Rám pillantott. – Félőrült volt, amikor kilovagolt a
felderítőkkel, hogy megkeresse a bátyáidat és a zászlóaljaikat.
– Már túl vagytok…
– Igen. Rafe és Sven kikérdezte a foglyokat. Semmit nem tudtak meg.
Négy egységet küldtünk ki a leggyorsabb ravianokon. Még akkor is
parancsokat osztogattál, amikor Rafe az ágyra fektetett, és ez csak kettő a
sok közül.
– Nem emlékszem.
– A szavaid nagy részét nem is lehetett érteni, aztán Rafe végül rád szólt,
hogy maradj csöndben, hallgass az orvosra.
– Hallgattam?
– Megint elvesztetted az eszméletedet. Gondolom, ez annak számít.
– Hány óra van?
– Éjfél elmúlt – vont vállat Kaden.
Elmondta, mi történt, miután elájultam – a legtöbbet ő is Bernette nénémtől
tudta meg. Az egész citadella felbolydult, és fél éjszaka nyüzsgött. Miután az
anyám magamra hagyott, az apámhoz ment. Visszavitette a közös
szobájukba, és kihajított minden szert, amit az udvari orvos adott neki. A
királyt megfürdették, és gyógyfüves italokat kapott, hogy kihajtsák a
szervezetéből a mérget. Kaden nem ismerte eléggé az arany thannis
természetét, hogy meg tudja mondani, lesz-e haszna mindennek. A vendaiak
sosem nyúltak hozzá. Egy ló is belepusztulhatott, ha megrágcsált egy levelet.
Andrés helyrejött, ám ő fiatal volt és egészséges, nem adagolták neki a
mérget rendszeresen, mint a királynak. Aggódtam, hogy már késő
visszafordítani a hatását, és az apám élete végéig ebben a ködös
dermedtségben marad. Aggódtam, hogy már mindent késő visszafordítani.
– Elég lesz mindez, Kaden?
– Hogy megállítsuk a komizárt? Nem tudom. Azt hiszem, a jogalap, amit
Rafe előhúzott az uralkodásodhoz, ingatag, még úgy is, hogy az anyád
rábólintott.
Ezt én is beláttam. Egy dolog előrángatni az Első Leányt a szertartások
idejére, de más dolog a kezébe adni a királyságot. Az Andrést a terembe
kísérő csapatok engem támogattak, azonban az urak nagy részét nem
győztem meg.
– Úgy vélem, a főuraitok nagy része még mindig kételkedik a
fenyegetésben – tette hozzá.
Nem vártam mást. Egy életen át hitték, hogy Morrighan volt a kiválasztott
Fennmaradott, és ebben semmi sem ingathatta meg őket.
– Majd én meggyőzöm őket – feleltem. – És felkészítem őket, hogy
szálljanak szembe Vendával.
– És akkor mi lesz? Akármennyire is szeretném megállítani a komizárt,
nem feledkezhetem el róla, hogy én is vendai vagyok.
Gondterhelten nézett a szemembe, és a félelmei újra felébresztették az
enyémeket.
– Tudom, Kaden. De mindkettőnknek észben kell tartanunk, hogy két
Venda van. A komizáré, amely úton van felénk, hogy elpusztítson, és a
másik, amelyet mindketten szeretünk. Valahogy, együtt, meg kell ezt
oldanunk.
Csakhogy nem tudtam, hogyan. Mindketten tudtuk, hogy a komizár és a
tanács sosem hátrál meg. A cél már a szemük előtt lebegett, és meg is akarták
szerezni. Rajtam a sor, hogy tél közepén édes szőlőt egyek.
Csak feküdtem ott, Kaden kezével a kezemben, miközben a parázs
fénye elhalványult, a szemhéjam pedig elnehezült. A sötétben a jövőt láttam
kavarogni, és újra hallottam a nyöszörgést – ám ezúttal már tudtam, hogy
nem az anyám vagy a nénéim hangja volt. Ez a sírás nagyon, nagyon
messziről jött, a szavannán, sziklás hegyeken és meddő szurdokokon túlról,
a nagy folyó másik oldaláról. Venda törzseinek zokogása volt. A komizár
még többüket mészároltatta le, mert elsuttogták a nevet: Jezelia.
 HATVANHETEDIK FEJEZET

PAULINE

Nevet kell adnod neki.

Csakhogy nem tudtam választani. Túl sok minden mással volt tele a fejem,
hogy dönteni tudjak.
Kivettem a csecsemőt a szoptatós dajka karjából, és ringatni kezdtem, a
másik kezemmel a hajtincseit simogatva. Olyan színük volt, mint a ragyogó
déli napnak. Mint Mikael hajának.
Azonban azután, amit Mikael tett, gondolni sem akartam rá, hogy
bármennyi köze is van ehhez a gyerekhez.
Vannak rokonaid, Pauline. Nem vagy egyedül.
Azonban újra meg újra csak a nagynéném hideg tekintete merült fel előttem.
Miután Lia kezét elláttuk és bekötöztük, levágtuk róla a ruhákat és
megmosdattuk. Eszméletlenül, ernyedten hevert előttünk, a többiek pedig csak
nézték elgyötört testét a fehér lepedőn. Az elmúlt hónapok feljegyzései a bőrén
jelentek meg. A fűrészes heg a combján. A vágásnyom a torkán. A friss seb
az ajkán, ahol a kancellár keze érte, a kék foltok az arcán, ahol az őröké.
Amikor pedig átfordítottuk, hogy a hátát is lemossuk, meglátták a bordái
felett kidudorodó heget, ahonnan a nyílhegyet kimetszették, és végül a
kavah maradványait a vállán.
A királyné vagy a nővérei minden egyes újonnan felfedezett nyomot látva
halkan felsírtak, de a királyné szobalánya – az én nagynéném – haragos
pillantást vetett rám.
– Ebbe vitted bele őt! – csattant fel végül vádlón.
Nem bírtam a szemébe nézni, úgyhogy inkább minden figyelmemet a
mosdókendőre fordítottam, amelyet éppen kiöblítettem a tálban. Elöntött a
bűntudat. Igaza volt. Én voltam Lia cinkosa. Ha nem segítek neki, talán
nem is menekül el. De ha nem teszi meg…
Felpillantottam, és a nagynéném dühtől és csalódástól merev arcába
néztem.
– Az ő döntése volt.
Riadtan kapott levegő után.
– De a te kötelességed lett volna, hogy megállítsd! Nem pedig…
– Nem bántam meg a döntésemet – vágtam vissza –, sőt, újra
megtenném!
A nagynéném álla is leesett döbbenetében, de Bernette úrnő a vállára
tette a kezét.
– Pauline-nak igaza van – mondta halkan. – Lia választása volt, és
egyikünk sem állíthatta volna meg.
A nagynéném ezután csendben maradt, de továbbra is elítélő pillantással
méregetett. A királyné némán zokogott az ágy mellett, az arcához szorítva
Lia kezét.
Visszapislogtam a könnyeimet.
– El kell intéznem még valamit – jelentettem ki, azzal sarkon fordultam, és
kiléptem a sötét folyosóra. Becsuktam magam mögött az ajtót, és
nekitámaszkodtam, aztán megpróbáltam visszanyelni a torkomban dagadozó
fájdalmas gombócot. Elöntött a kétség. A nagynénémnek még nem is szóltam
a gyerekről.
– Mi a helyzet?
Az árnyak közül Kaden sietett felém. El is feledkeztem róla, hogy ő is
várja a híreket Liáról.
– Jól van – feleltem. – A kezéről még nem tudunk biztosat mondani, de a
vérzés elállt, a szíve pedig erős.
– Akkor miért… – Az arcomhoz emelte a kezét, de visszahúzta, mintha
félne hozzám érni. Még a legsötétebb árnyakban is meglátta, hogy sírok,
ám mégis falként állt köztünk a bizalmatlanság, amelyet még most sem
bírtam félretenni, és Kaden tudta ezt.
Megráztam a fejemet, mert képtelen voltam megszólalni.
– Mondd el – kérte halkan.
Rázott a visszafojtott zokogás. Az érzéseim ellenére mosolyt
kényszerítettem magamra, bár a könnyeim szabadon folytak.
– Az egyetlen élő rokonom ezen a világon azt mondja, hogy az egész az
én hibám volt.
Kaden szája kemény grimaszba húzódott.
– A te hibád? Mindannyian elkövettük a magunk hibáit, és a tieid,
Pauline… – Újra felém nyúlt, és a hüvelykjével megsimította az arcomat,
letörölve a könnyeimet. – A te hibáid voltak a legkisebbek. – Láttam a
szemében, hogy még mindig bánja a vádakat, amelyeket a fejéhez vágtam.
Nagyot nyelt. – Nem csak vérrokonság létezik, Pauline. Az egyik családba
beleszületsz, a másikat magad választod. Itt van neked Lia. Itt van Gwyneth
és Berdi. Nem vagy egyedül a világban.
Hosszas csend ereszkedett ránk. Arra gondoltam, vajon a család
említése újra feltépte-e a saját sebeit. Ugyanazt a kínt láttam az arcán, mint
órákkal korábban, amikor szembenézett az apjával. Szerettem volna
mondani neki valamit, valami kedvességet, amilyet ő éppen most adott
nekem, de a szívemben még mindig ott lapult a félelem.
Kaden sóhajtott, és megtörte helyettem a csendet.
– És ott van a kisbabád is. Nevet kell adnod neki.
Egy nevet. Annyira nem lehet nehéz dolog.
– Úgy lesz – suttogtam, és még hozzátettem, hogy hamarosan bemehet
Liához, aztán elléptem mellette.
Most visszaadtam a babát a dajkának.
– Még egy kis ideig itt kell hagynom – mondtam. – A citadellában még
mindig nagy a felfordulás. Nem gyereknek való hely.
Megértőn bólogatott, és megígérte, hogy gondosan ügyel majd a kicsire,
de láttam a szemében megvillanó kétséget. A kézfejével gyengéden
megsimította még mindig névtelen fiam arcát, aki boldogan simult a karjába.
 HATVANNYOLCADIK FEJEZET

A függönyök széle körül lágy vöröses derengés jelent meg. Tizenhét éven át
ez jelentette a számomra a hajnal érkezését. Különös volt újra a szobámban
lenni. Itthon. Azonban már nem éreztem ugyanazt. Szűk volt, fojtogató,
mintha egy kinőtt kabátot próbálnék magamra rángatni. Túl sok minden
változott meg.
Anyám nem járt nálam. Bernette és Cloris nénéim háromszor jöttek be
az éjszaka, hogy lássák, jól vagyok-e; mindketten kimerültek, vörösre
sírták a szemüket. Ők adagolták nekem az orvos által felírt sűrű, szirupos
orvosságot.
– Segít pótolni a véredet – súgta Bernette néném, és arcon csókolt.
Amikor rákérdeztem apám állapotára, az arca elsötétült aggodalmában.
Hosszan kutatott egy reményteli válasz után, végül annyit mondott, hogy
időbe fog telni.
Cloris néném gondterhelt pillantásokat vetett az ágy mellé állított székben
bóbiskoló Kadenre. Nem tetszett neki a szabályszegés, de csak halkan
ciccegett miatta. Késő este végül elzavarta, miután előkészíttetett a számára
egy szobát valahol máshol a citadellában. Ezután hol elaludtam, hol
felébredtem, egyik álmom a másikba olvadt, de végül felriadtam, amikor
Regant és Brynt láttam egymás mellett lovagolni egy széles völgyben. Nem
akartam megtudni, mi következett azután.
Bernette néném utasításainak megfelelően bevettem még egy adagot az
émelyítően édes szirupból. Magam sem tudtam, hogy az alvás vagy a szer
hatása volt, de biztosabban álltam a lábamon.
Elhúztam és elkötöttem a függönyöket: beáradt a fény a szobába.
Kinéztem az öbölre. Ritka, tiszta nap volt, a távolban még az elveszett
lelkek sziklás szigetét is ki lehetett venni, ahogy omladozó, fehér romjain
megcsillant a reggeli fény. Azt mondták, az ősök, akiket egykor ott
börtönöztek be, még ma is vergődnek az immár nem létező falak között,
másféle, időtlen fogságba esve, ahol az emlékeik tartják leláncolva őket,
erősen, mint a vas.
A tekintetem nyugatra vándorolt, a Golgata utolsó álló tűje felé, amely
beletörődő nyugalommal, előredőlve várta elkerülhetetlen végzetét. Van,
ami örökké tart… és van, amit sosem szántak az örökkévalóságnak.
Valaki bekopogott az ajtómon. Végre. Voltak ugyan ruhák az
öltözőhelyiségemben – azok, amelyeket Dalbreck kötelességtudón
visszaküldött –, de a lezárt ládákhoz azóta se nyúlt senki. Ha délután ismét a
konklávé elé akarok állni, vagy ha nekilátnék a rám váró rengeteg
feladatnak, egy vékony, kölcsönzött hálóing nem lesz elégséges. Bernette
néném már el is ment, hogy előkerítse azt, akinél a kulcsok vannak. Már ott
tartottam, hogy keresek egy hajtűt, és magam töröm fel a zárakat. Hosszú,
sűrű napnak néztem elébe.
– Tessék – szóltam ki az öltözőszobából, ahol éppen elhúztam a
függönyöket. – Itt vagyok.
Lépteket hallottam. Nehéz lépteket. Bakancsokat. A szívem hangosan
kalapált. Visszaléptem a szobába.
– Jó reggelt – köszöntött Rafe. Újra a saját ruháit viselte: már nem kellett
elrejtenie, kicsoda ő.
A szívem még erősebben kezdett verni. Minden érzés, amit elnyomtam,
egyszerre visszatért. Hallottam a saját hangomban az izgalmat.
– Már gondolkodtam rajta, mikor nézel be hozzám.
Ott láttam a szemében. Láttam az ádámcsutkája ideges táncában.
– Jobban nézel ki, mint tegnap este – mondta.
– Köszönöm, hogy a segítségemre siettél.
– Sajnálom, hogy nem jöttem korábban. Azt hiszem, egy üzenetre
vártam.
– Úgy rémlik, azt mondtad, ne küldjek többet.
– Mióta hallgatsz te rám?
– Mióta törődsz az üzeneteimmel?
Aggodalmas arckifejezését vigyor váltotta fel. Több sem kellett –
odaszaladtam hozzá, a nyakába ugrottam, ő pedig átkarolt, úgy öleltük
egymást, mintha soha többé nem akarnánk elereszteni a másikat. Az ujjai
átsiklottak a hajamon, Lia, suttogta halkan a fülembe, ám amikor az
ajkammal az övét kerestem, elhúzódott, hátralépett, megfogta a karjaimat, és
határozott mozdulattal az oldalam mellé irányította.
– Rafe? – néztem rá értetlenül.
– Van valami, amit el kell mondanom.
– Mi az? – tudakoltam, és éreztem, hogy a pániktól magasra szökik a
hangom. – Jól vagy? Történt valami…
– Lia. Figyelj rám. – A tekintete szinte perzselt.
– Megijesztesz, Rafe. Mondd már ki!
Pislantott; valami átsuhant az arcán, aztán megrázta a fejét, mintha a saját
gondolatait igyekezne utolérni.
– Ami azt illeti, a körülmények… Az igazság az… Tudnod kell, hogy el
vagyok jegyezve.
Kiszáradt a szám. Vártam, hogy felnevessen. Hogy közölje: csak egy
rossz vicc volt.
Nem tette.
Csak bámultam rá, még mindig nem bírtam elhinni. Kinyitottam a számat,
hogy mondjak valamit, de fogalmam sem volt, mit. Engem szeretett, ebben
biztos voltam. Éppen most láttam a szemében.
Legalábbis azt hittem, hogy láttam. Igaz, hetekkel ezelőtt váltunk el, de
ennyi elég is lett volna, hogy elfelejtsen? Kevesebb, mint egy évszak?
Kerestem a szavakat.
– Máris találtál valakit? Melyik királyságból? – kérdeztem, de szinte
bénának éreztem a nyelvemet.
– Dalbrecki – bólintott. – A törvényhozás azt akarta, hogy azonnal
házasodjak meg. Azt gondolták, megadja majd az annyira szükséges
biztonságot.
Elfordultam; pislogva próbáltam összpontosítani, értelmet találni az
egészben.
– A királyságodban ilyen rettenetes állapotok uralkodnak?
– Az apám és az anyám is hetekkel korábban meghalt. Nekem nyomom
veszett. Az országban senki nem uralkodott. Gondok adódtak. Több, mint
amire számítottunk.
– A tábornok, aki kihívott?
 – Ő volt az egyik. Kénytelen voltam…
Hirtelen szembefordultam vele.
– Szereted?
Döbbenten nézett rám.
– Még csak nem is ismerem.
– Engem sem ismertél az esküvőnk előtt.
– Úgy érted, a meg nem történt esküvőnk előtt.
Az arcába néztem. Komolyan gondolta. Valaki mást készült feleségül
venni. A törvényhozás javaslatára. A kötelességét teljesítve, éppúgy, mint
amikor annak idején elutazott Morrighanbe, hogy engem elvegyen. Ennyit
jelent számára a házasság? Kötelességet?
Még végig sem gondoltam, már meg is utáltam magam, amiért
lekicsinyeltem az indokait. Én talán nem a kötelességem miatt hagytam el
őt?
Újra hallottam Jeb szavait. Őszintén beszél. Nem akartam, hogy így
legyen, de megszólaltam, hogy kitöltsem a fájdalmas csendet, és olyasmit
mondtam, amiben nem bíztam, amit nem is reméltem.
– Talán a ti kettőtök számára jobban alakul majd.
– Talán – biccentett.
Aztán csak álltunk és néztük egymást; minden felkavarodott bennem,
mintha megrugdostak és összeráztak volna. Pontosan úgy is éreztem magam.
– Akkor most hogy is állunk egymással?
Rafe hallgatott egy pillanatig, mintha neki is végig kellene gondolnia, de a
tekintete továbbra is összekapcsolódott az enyémmel.
– Továbbra is az a két ember vagyunk… az a három, akinek meg kell
állítania a komizárt.
– Három?
– Te mondtad, hogy béküljek meg Kadennel. Megtettem – felelte
fahangon.
Bernette néném sietett be ekkor, a kezében csörgetve a kulcsokat.
– Megvannak! – Amikor megpillantotta Rafe-et, megtorpant, mintha
észrevette volna, hogy valamit félbeszakított. Hallottam a saját szavaimat:
úgy beszéltem, mint amikor anyám önmagához méltó eleganciával igyekszik
elsimítani egy kellemetlen helyzetet.
 – Bernette néném, szeretném bemutatni Dalbreck királyát. Jaxon király,
ismerje meg a nagynénémet, Bernette úrnőt.
– Tegnap este már találkoztunk. Futólag. Felség! – Azzal mély pukedlit
vágott ki, megadva Rafe-nek a rangjához illő teljes tiszteletet.
– Bernette úrnő – felelte Rafe, aztán az ajkához emelte a kezét. Udvarias
semmiségekről váltottak szót, végül Rafe kimentette magát, és távozott,
úgy, hogy hozzám egyetlen szót sem szólt.
Néztem, ahogy kimegy.
Hányszor kellett már elengednem?
Többé már nem kell.
Ez az utolsó alkalom.
Még ki sem ért a folyosóra, amikor az előszobából lépések hallatszottak.
Gwyneth viharzott be, a nyomában Rafe néhány katonája, akik a
vezértábornagyot fogták le.
– Ez nem várhat – mondta Gwyneth bocsánatkérőn, látva, hogy még
mindig hálóingben vagyok. – A bátyáidról van szó.

Fel-alá járkáltam a szobámban. Előző este úgy érzékeltem, hogy a

vezértábornagy ártatlan, ám akkor már fogytán volt az erőm. Könnyebb volt
elrendelni, hogy mindegyiküket zárják be, ahol biztos helyen maradnak,
amíg majd ki nem kérdezem őket.
– Miért nem mondta ezt el tegnap? – tudakoltam haragosan.
– Mindenki füle hallatára? Azok után, amiket ön feltárt? Nem tartottam
bölcs dolognak, főleg, hogy csak most jöttem rá, micsoda kígyófészekké
vált a katonaság. Ez nem olyasmi, amit mindenki előtt ki kellene teregetni,
hátha segíthet a hercegeknek. Már akkor azt követeltem, hogy hadd
beszéljek egyenesen önnel, amikor elvittek, de ő nem volt hajlandó
meghallgatni – intett a fejével Rafe felé.
– Mindenki Liát akarta. Ő viszont nem volt olyan állapotban. Mondtam,
hogy árulja el nekem.
– Egy idegen ország királyának, aki berontott a konklávé közepébe?
Azonnal önre kellene bíznom minden államtitkot? – Gwynethre pillantott. – Ez
a kedves hölgy végül meghallgatott.
Gwyneth elismerte, hogy lement a pincébe, ahol a foglyokat külön
cellákba zárták, hogy önelégülten a kancellár arcába nézhessen – és
megbizonyosodhasson róla, hogy még mindig ott van. Egy rémálomra ébredt,
amelyben a kancellár kiszabadult és Terravin felé indult. Amikor a
vezértábornagy meglátta, hogy ellép a cellaajtajára vágott kis nyílás előtt,
könyörögni kezdett, hogy hadd beszéljen vele. De mindössze annyit
mondott, hogy hírei vannak a fivéreimről, amelyeket hallanom kell.
Felidézte a hercegekkel folytatott beszélgetését, még az indulásuk előtt.
Nem tetszett neki a kormány által javasolt diplomáciai küldetés, és
meglepte, hogy a bátyáim olyan könnyen beleegyeztek. Gyanakodott, hogy
esetleg terveznek valamit. Négyszemközt kérdőre vonta az idősebb
herceget, hogy mire készülnek. Regan nem is tagadta.
– Tudja, mit tervezünk – felelte. – Ugyanazt, amit ön is tenne, ha a húgát
igaztalanul vádolták volna meg.
– Úgy fogok tenni, mintha ezt meg sem hallottam volna.
– Sejtettem, hogy így dönt majd – felelte Regan.
És aztán a vezértábornagy szerencsét kívánt nekik.
Az ágyam végébe állított ülőkén kuporogtam, és a tenyerembe temettem
az arcomat. A szívem kitöltötte a mellkasomat. A vezértábornagy azt
mondta, a fivéreim egyáltalán nem akartak Gitosba vagy Cortenaiba menni,
miután felállították az emlékkövet a Szentségek Városában – mindössze
néhány másik helyre, hogy további segítséget szerezzenek, onnan pedig
Vendába, hogy megtaláljanak engem, és bizonyítsák, hogy nem vagyok
áruló. Vagyis a lovasok, akiket utánuk küldtünk, rossz irányba indultak.
Mire rájönnek, hogy a hercegek más útvonalat választottak, már késő lesz,
hogy utolérjék őket. Ugyanakkor ez azt is jelenti, hogy a lesben álló
csapatokat is át kell csoportosítani. Meglehet, hogy ez pillanatnyi előnyt
jelent a bátyáim számára, de még ha el is kerülik a megölésükre
kiküldötteket, ha valóban elmennek Vendába, az bizonyosan halálos ítélet.
Még egy tucat zászlóalj sem lenne elég, hogy megvédjék magukat a sereggel
szemben, amellyel találkoznának.
– Az aberdeeni kaszárnya – néztem fel. – Azok után, ami Walther
zászlóaljával történt, oda mennek legközelebb, hogy még több embert
toborozzanak, és megkettőzzék a létszámukat. Oda küldjük a lovasokat.
Rafe a fejét rázta.
– Nem. A testvéreid már továbbmennek onnan, mire a lovasok
megérkeznek. Van egy helyőrségünk a sötét mágia városától északkeletre.
Fontaine. Annak a közelében megpróbálhatjuk megállítani őket.
– Az még távolabb van – ellenkezett a vezértábornagy. – Hogyan juttatja
el oda idejében az üzenetet?
Rafe-re néztem, a szívem összeszorult.
– Vannak nálad Valsprey-sólymok?
Bólintott.
Azonnal leültünk az asztalomhoz, hogy megírjuk az üzeneteket. Egyet
tőlem a fivéreimnek, hogy tudják: a dalbrecki katonák nem támadó
szándékkal állították meg őket. A többit Rafe-től a fontaine-i parancsnoknak,
hogy küldjön ki járőröket, kutassák át a környéket morrighani csapatok után.
Még így is jóformán csak találgattunk. Mérföldeken át húzódott a vad vidék,
és akik arra vártak, hogy lecsapjanak a bátyáimra, elkaphatták őket,
mielőtt a figyelmeztetés célba ér. De legalább tettünk valamit.
Rafe átolvasta az üzenetemet, és az övével együtt felcsavarta. Azt, hogy
ő mit írt, senki sem látta, mert csak a tisztjei számára érthető titkosítással
jegyezte le.
– Megmondtam a tábornoknak, hogy egy jól felfegyverzett hadtesttel
kísértesse a fivéreidet haza, ha megtalálja őket.
Élve. Nem mondta ki, de a szó ott volt a szemében.
Kiment, hogy a solymászok kezébe adja az üzenetet. Azt állította, ha
minden jól megy, a madarak holnapra odaérnek, de figyelmeztetett, hogy
választ ne várjak. Hónapokba telt, mire egy madarat betanítottak rá, miként
repüljön távoli helyekre. Arra nem képezték ki őket, hogy visszatérjenek
Civicába.
A vezértábornagyra pillantottam, a biccentésem egyszerre jelentett
köszönetet és bocsánatkérést is.
– Mostantól úgy bízzon meg Dalbreck királyában, mint a saját
embereinkben. Tartja a szavát.
Megparancsoltam a katonáknak, hogy eresszék el a vezértábornagyot,
és meghagytam, hogy a vadászmestert, az időőrzőt és a kereskedelmi
minisztert is engedjék szabadon. A kormány többi tagja a cellájában marad,
hogy megvárja a perét és a kivégzését – hacsak én nem ölöm meg őket
előbb. Az alkormányzóhoz intézett fenyegetésem őszinte volt. Ha a
bátyáimat vagy a bajtársaikat valami baj éri, ő nem számíthat könnyű
halálra.
A fejünk felett pusztítás,
előttünk azonban egy zöld völgy.
Az út vége végre a szemünk előtt volt,
és megtettem, amit mindvégig meg kellett volna tennem:
a késemet a jegyesem torkába döftem.
És amikor hörögve utolsót lélegzett,
amikor a vérét felitta a föld,
nem ejtett könnyet
egyikünk sem,
de én mégannyira sem.

Morrighan Elveszett Szavai

 HATVANKILENCEDIK FEJEZET

RAFE

Meleg, sötét helyre kúsztam be, amikor aznap reggel kihallgattam a

foglyokat. Alja sem volt, és megkísértett a zuhanás. A sötétben, amíg
feltettem a kérdéseket, nem láttam mást, csak a halott dalbrecki katonáktól
elvett zsákmánnyal megrakott kordékat. Akárhányszor meglendült az
öklöm, Liát láttam a nyirkos vendai börtöncellában, a bátyját gyászolva. És
amikor az alkormányzóval szemben állva előhúztam a késemet, akkor is Liát
láttam, a karomban heverő véres testét. Végül Sven húzott vissza.
Az alkormányzó a ruhaujjába törölte az ajkát, aztán elmosolyodott.
– Mindkettőtöket meg akartalak öletni, tudod? Megszerveztem a
rajtaütést, hogy úgy tűnjön, az esküvőtökről visszafelé dalbrecki banditák
áldozatául estetek. – A szeme önelégülten csillogott. – Azt hiszed, nekem
nincsenek éppolyan alapos okaim, mint neked? Nem fárad bele mindenki,
ha egyre csak várakozik arra, amire vágyik? Kettőnk között mindössze az a
különbség, hogy én abbahagytam a várakozást.
– Ez megőrült – mormolta Sven, amikor megakasztotta ütésre lendített
öklömet. – Elég! – Azzal félretolt. Bezárta a cella ajtaját a hátunk mögött, és
másra terelte a figyelmemet: emlékeztetett, hogy még mindig nem számoltam
be Liának.

Még mindig betolakodónak éreztem magam, amikor beléptem a lakosztályba,

ahová Lia Cloris nagynénje terelt be korábban. Helytelennek éreztem, hogy
azt a szobát foglaljam el, amelyben annak idején Lia bátyja élt a feleségével,
Gretával. A legtöbb holmijukat elvitték azóta, de a szekrény sarkában
találtam egy pár puha kecskebőr kesztyűt, női kézre illőt, és az
éjjeliszekrényen két finom mívű, gyöngyfejű hajtűt. Egy pillantást vetettem a
nagy, oszlopos ágyra, és eldöntöttem, hogy inkább a kanapén szundítok egy
órát. Szívesebben terítettem volna le az alvógyékényemet az Aldrid-
teremben, ahol az embereim maradtak, de Cloris úrnő ragaszkodott hozzá,
hogy a szobába költözzek, én pedig nem akartam elutasítani a
szívélyességét.
Belépve Orrint pillantottam meg, aki oldalvást hevert az ágyamon, és tátott
szájjal aludt, miközben a lába lelógott a matrac széléről. Jeb a kanapén
terült el, csukott szemmel, az ujjait a hasán összefonva. Mindketten egész
éjjel fenn voltak, gondoskodtak a citadella védelméről, és megszervezték a
feladatokat. Amíg nem lehettünk benne biztosak, hogy a morrighani katonák
között nincs több vendai, csak a dalbreckiek őrizték a cellákat. Sven az
asztalnál ült, vadhúsos pástétomot evett, és az alkormányzó lakosztályából
megszerzett iratokat tanulmányozta. Tavish vele szemben foglalt helyet, a
lábát feltette az asztalra, úgy lapozgatta az ölében heverő papírokat.
– Van valami? – kérdeztem. Sven a fejét rázta.
– Semmi, ami lényeges segítséget jelentene a számunkra. Okos
ördögfajzat ez a fickó.
Elvettem egy főtt tojást a tálcáról, és tejjel öblítettem le.
– Megmondtad neki? – kérdezte Tavish. Erre Jeb és Orrin is kinyitotta a
szemét, várva a választ.
Bólintottam.
– Tudnia kellett, fiú – válaszolta Sven. – Jobb, ha tőled tudja meg, mint
hogy egy alkalmatlan időpontban boruljon a nyakába.
Hitetlenkedve néztem rá.
– Lia ma a gyűlés előtt fog beszélni. Ez egy alkalmatlan időpont.
– Hát akkor nincs alkalmas időpont. Attól még meg kellett tenni. Most
már túl vagy rajta.
Sosem leszek túl rajta. Lia zavart arckifejezése, amikor elárultam neki,
mélyen belém vágott. Megráztam a fejemet, hogy elkergessem az emléket.
– Nem egyszerű megmondani a lánynak, akit az életednél is jobban
szeretsz, hogy mást veszel feleségül.
 Sven sóhajtott.
– Az egyszerű dolgok a hozzám hasonló embereknek jutnak. A nehéz
döntések a királyoknak.
– A tábornok egy alattomos kurafi – ásított Orrin. – Egy nyíl azért
beférne abba a szűk segglyukába.
Jeb felült, és elvigyorodott.
– Akár el is intézhetném szép csendben. Csak szólj. – Csettintéssel
utánozta az elreccsenő nyak hangját, mintha jelezné, mennyire egyszerű lenne.
Mindössze az együttérzésükről biztosítottak. Tudtam, egyikük sem
követne el merényletet egy dalbrecki tiszt ellen, aki jogszerűen kapta a
rangját; nem is hagynám, hogy megtegyék, bár a gondolat csábító volt.
– És mit csinálnál a tábornok lányával? Őt is megölnéd?
Orrin horkantott.
– Csak egyetlen pillantást kell vetnie az én szép arcomra, és máris
felbontja az eljegyzést veled. Ráadásul íjász vagyok. Ételt teszek az asztalra.
Te mit tudsz felajánlani?
– A királyságon kívül? – mormolta Sven.
– Lemondhatnád, aztán megpróbálhatnád elviselni, ami utána jön –
vetette fel Tavish. Sven erre a fogát szívta, mert tisztában volt a
következményekkel. A helyzetem Dalbreckben még mindig ingatag volt:
kivárni, ami utána jön, kockázatos. Mindent elveszíthetek úgy, hogy
semmit sem nyerek. Az eljegyzés a tábornok személyes győzelmét
jelentette, és az én saját poklomat. Ez volt az ára, hogy megmenthettem Lia
életét. És miközben a tábornok szőtte a hálóját, a lánya csak fennakadt
benne. Emlékeztem a szemében megcsillanó félelemre és a keze remegésére,
amikor aláírta a dokumentumokat. A lány rettegett, és a háta közepére sem
kívánt engem, de nem törődtem vele, mert kétségbe voltam esve és
dühöngtem.
– Lépjünk tovább – javasoltam. – Ami Lia és köztem történik, nem a
legfontosabb a listánkon. Egy legyőzhetetlen sereg masírozik erre éppen.
– Ezt magad sem hiszed – közölte Sven, lenyelve a pástétom utolját –,
vagy nem itt volnál.
– Ma reggel képet kaptam a sereg állapotáról, és rosszabb, mint
gondoltuk. Azia szánalmasnak nevezte.
 – A szánalmas erős kifejezés. Az a néhány, akit én láttam, erősnek és
harcképesnek tűnt.
– Pontosan az a néhány a baj. Nem az ügyességükkel vagy a
hűségükkel van a baj, hanem a létszámuk csökkent le nagyon. Ez itt a
legnagyobb kiképzőtáboruk, de egyébként Morrighan teljes területén
szétszórva állomásoznak kisebb egységekben. Itt és most mindössze ezren
vannak. Hetekbe telik, hogy mindet visszahívják, és még akkor sem lesznek
elegen.
– A vendai sereg talán nem is teljes létszámban jön erre. Dalbreck
közelebbi célpont. Megoldjuk. Kezdjük a sürgősebbekkel: az első a
délutáni gyűlés, a stratégiai tervezés azután jöhet.
Tervezés. Úgy határoztam, nem mondom el Svennek, mit tettem. Vagy
beválik, vagy nem, de ha elmondom, csak egy dörgedelmes leckéztetéssel
jutalmazná a hirtelenkedésemet. Akkor azonban nem tűnt hirtelen döntésnek,
amikor kilovagoltam a városkapun kívülre, a táborhoz, ahol a solymász
vigyázott a Valsprey-kre. Miután átadtam neki az üzeneteket, visszanéztem
Civicára, és rám nehezedett a történelme súlya. Éreztem a túlélés századait.
Ez volt a kezdet, az első királyság, amely a pusztítás után létrejött, és
amelyből az összes többi született, Dalbrecket is beleértve. Morrighan volt
az ékkő, amelyre a komizár vágyott, hogy igazolja a saját nagyságát – és
amint megszerezte bőséges nyersanyagforrásaival együtt, semelyik másik
királyság nem várhatott kegyelmet. Minden kétségem eltűnt. Először ide fog
jönni.
Sven gyanakodva méregetett, mintha belelátna a fejembe, és félretette a
papírjait.
– Mit csináltál?
Túl sok évet töltöttünk egymás társaságában. Leültem egy túltömött
karosszékbe, és felraktam a lábamat az asztalra.
– Hozzátettem a fontaine-i tábornoknak szóló levelemhez még egy
kérést.
– Kérést?
– Parancsot. Elrendeltem, hogy küldje a csapatait Civicába.
Sven sóhajtott, és megdörgölte a szemét.
– Mennyit?
 – Mindet.
– Mindet, azaz mindet?
Bólintottam.
Sven talpra ugrott, közben meglökte az asztalt, hogy kilöttyent a cidere.
– Elment az eszed? Fontaine a legnagyobb helyőrségünk! Hatezer
katonával! Az első védelmi vonalunk a nyugati határ mentén!
– Ugyanezt írtam meg Bodeennek is.
Eddigre Orrin és Jeb is felült. Sven visszazuhant az asztal mellé, és a
tenyerébe támasztotta a fejét. Orrin füttyentett a döbbenetes híreket hallva.
Úgy véltem, ez éppen megfelelő idő a távozásra. Még egy
kinyilatkoztatás, és Sven talán agyvérzést kap. A döntéseket én hoztam
meg, és már nem változtatok rajtuk.
– Senkinek ne szóljatok egy szót se – tettem még hozzá. – Ez nem oldja
meg minden gondjukat. Továbbra is komoly erőfeszítéseket kell tenniük. –
Azzal elindultam kifelé.
– Most meg hová mész? – szólt utánam Sven.
– Először a sürgős dolgokkal foglalkozom – feleltem. Akármennyire is
kedvem ellen volt, hogy beismerjem, Kaden létfontosságú szerepet játszott
a Morrighan megmentésére szőtt tervemben. – Megígértem, hogy
megbékélek ezzel-azzal.

Megnéztem a szobájában. Amikor ott nem találtam, a második

gondolatomat követtem, és ezúttal igazam volt. A citadella legalsó szintjére –
a börtönökhöz – vezető lépcső tetején állt, fél kézzel a falnak támaszkodva.
Olyan mélyen a gondolataiba merült, lenézve a sötét mélységbe, hogy észre
se vett engem a folyosón.
Morrighani, gondoltam. Éppen, ahogy Lia állította.
Nemesi család sarja, amely egészen Piersig vezette vissza a vérvonalát, a
morrighani legendák legfélelmetesebb harcosáig. Sven Szent Őrzőnek
nevezte az előző esti rövid történelemleckéjében, amikor megjegyeztem,
mennyire meglep Kaden leszármazása. A Piers-tábor bejáratát is Piers
hatalmas, csupa izom szobra őrizte.
 Kaden azonban nem tűnt hatalmasnak. Sokkal inkább legyőzöttnek.
Tegnap este azonban – nagyot nyeltem, mert eszembe jutott, hogy
néztek ki együtt, amikor az éjjel benéztem Liához. Láttam, hogy Kaden
keze Lia ágyán pihen, Lia ujjai pedig körbefogják. Mindketten békésen
aludtak. Kihátráltam, mielőtt észrevettek volna. Talán ez adott bátorságot,
hogy elmondjam neki az igazat. Tudtam, hogy Lia nem ugyanúgy szereti
Kadent, mint engem. Láttam a szemét, amikor először megpillantott a
fegyvertárban, később a fájdalmát is, amikor elárultam neki az
eljegyzésemet – de Kadent is kedvelte. Ők ketten osztoztak valamin, amin
én és Lia nem: az egyik királyságban eredő gyökereken és a másik iránti
szeretetükön.
Még mindig nem vett észre. A mélységbe nézett, a keze önkéntelenül a
tokba rejtett tőrt babrálta az oldalán, mintha egy, a fejében lejátszódó
jelenetet nézne. El tudtam képzelni, mi lehet az.
Lenyeltem a büszkeségemet, és közelebb mentem. Azt mondtam Liának,
hogy megbékéltem vele. Most valóban meg is kellett tennem.
 HETVENEDIK FEJEZET

KADEN

Nem is hallottam a lépteit, amíg egészen a közelembe nem ért. Riadtan

fordultam meg.
– Mit akarsz?
– Azért jöttem, hogy beszéljünk…
Meglendítettem az öklömet. Az állán találtam el; hátratántorodott és
elesett, az oldalára csatolt kard csörömpölt a kőpadlón. Lassan állt fel, az
arcára eleven düh ült ki. Amikor megtörölte a szája sarkát, az ujjhegyeire
vér kenődött.
– Mi a fene ütött beléd?
– Csak megelőztem a te csapásodat. Úgy emlékszem, legutoljára,
amikor azzal kerítettél be, hogy beszélni akarsz, állon vágtál, nekicsaptál a
barakk falának, aztán mindenféle őrültséggel vádoltál meg.
– Ez most akkor megelőzés vagy visszafizetés?
– Talán mindkettő – vontam vállat. – Ezúttal miért lopóztál mögém?
Az arcomba nézett; még mindig zihált, a szeme haragosan szikrázott.
Tudtam, hogy szeretne visszavágni, de valahogy megállta, hogy ne emelje
fel a kezét.
– Először is, nem lopóztam – közölte végül. – Másodszor, azért jöttem,
hogy köszönetet mondjak, amiért Lia mellett maradtál.
Köszönetet, nekem?
– Hogy most visszavihesd magaddal Dalbreckbe?
Rafe arcáról eltűnt a harag.
– Lia egyáltalán nem jön velem vissza Dalbreckbe.
A hirtelen változás a viselkedésében legalább annyira gyanús volt, mint a
kijelentése.
– Mást jegyeztem el – magyarázta; erre hitetlenkedve fújtam egyet. –
Igazat mondok. A hír már elterjedt egész Dalbreckben. Lia soha nem fog
elmenni oda.
Minden más hírre el voltam készülve, de erre nem. Rafe továbblép?
– Akkor mit keresel itt?
Különös grimaszra húzta a száját – egyáltalán nem hasonlított az
arrogáns földműveshez vagy követhez, de még a herceghez sem, akit
megismertem.
– Ugyanazt, amit te is. Amit Lia is. Meg akarjuk menteni a királyságokat,
amelyek fontosak a számunkra.
– Liának mindegyik fontos.
Elsötétült az arca.
– Tudom.
– És ez fáj neked.
– Mindannyian rákényszerültünk, hogy nehéz döntéseket hozzunk. És
áldozatokat is. Megértem, mit jelentett a számodra, hogy segítettél nekünk
elszökni Vendából. Sajnálom, hogy ezt korábban sosem mondtam.
Mereven, begyakorlott módon bökte ki a szavakat, de azért ez
mégiscsak egy teljesen váratlan bocsánatkérés volt. Bólintottam, közben az
járt a fejemben, hogy vajon azért még mindig meg fog-e ütni. Amikor a kis
háznál összetalálkoztunk, effélére nem volt idő. Csak az számított, hogy
megtaláljuk Liát, Pauline-t és Gwynetht.
Óvatos mozdulattal felé nyújtottam a kezem.
– Gratulálok az eljegyzésedhez.
Ugyanolyan elővigyázatosan fogadta el.
– Köszönöm.
Szinte szertartásosan eresztettük le a kezünket. Rafe továbbra is úgy
méregetett, mintha még valamit akarna mondani. Meghallottam, amikor
tegnap éjjel belépett, és láttam, amikor csendesen kivonult. Ahhoz képest,
hogy mással jegyezte el magát, nem takargatta ügyesen az érzéseit.
– Találkozunk a téren – szólalt meg végül. – Amivel Liának ma szembe
kell néznie, az nehezebb lesz, mint tegnap összecsapni az árulókkal. Nem
azokat kell megszólítania, akiket végül börtönbe hajíttat, hanem azokat,
akiket fel akar rázni. Mindkettőnkre szüksége lesz.
Már indult volna vissza, de akkor lepillantott a sötét lépcsőn, és
visszafordult felém.
– Ne tedd – mondta a szemembe nézve. – Eljön az ideje, de nem most.
És nem így. Jobb ember vagy, mint ő.
Azzal elment.

Az őröknél hagytam a fegyvereimet, mielőtt beléptem volna a cellába. Az

apám pillantása rám tapadt, és a szemében nem láttam mást, csak számítást.
Sosem lesz vége.
– Fiam – szólalt meg. Rámosolyogtam.
– Tényleg azt hiszed, hogy ez beválik?
– Szörnyű hibát vétettem. De az emberek megváltozhatnak. A fiaim
közül téged szerettelek a legjobban, mert te szeretted az anyádat.
Cataryn…
– Hallgass! – parancsoltam rá. – Akiket az ember szeret, azokat nem
hajítja ki, mint a szemetet. Nem temeti jeltelen sírba! Nem akarom a szádból
hallani a nevét. Te soha életedben nem szerettél senkit.
– És te kit szeretsz, Kaden? Liát? Hova fog ez juttatni téged?
– Semmit sem tudsz.
– Azt tudom, hogy a vér sűrűbb és tartósabb, mint egy futó kaland…
– Az anyámmal is ennyi volt az egész? Akit állítólag annyira szerettél?
Egy futó kaland?
A homloka ráncba szaladt; kérlelő, együttérző arcot vágott.
– Kaden, a fiam vagy. Együtt képesek lehetünk…
– Van a számodra egy ajánlatom, apám.
Felcsillant a szeme.
– Egy rézpénzre értékelted az életemet. Most megengedem, hogy
megvásárold a sajátodat ugyanannyiért. Adj nekem egy rézfityinget.
Apróságot kérek.
– Adjak neked egy rézpénzt? – nézett rám csodálkozón. – Most?
Várakozásteljesen kinyújtottam a kezem.
 – Nincsen rézpénzem!
Leeresztettem a kezem, és vállat vontam.
– Akkor elveszíted az életedet. Ahogy én is elveszítettem az enyémet. –
Megfordultam, hogy távozzak, de aztán megálltam. – Mivel a komizárral
esküdtél össze, az ő igazságszolgáltatása szerint fogsz meghalni is. Csak
hogy tudd, ő kedveli, ha a kivégzésre várók szenvednek előtte. Te is
szenvedni fogsz.
Elhagytam a cellát. Hallottam, hogy utánam kiabál, ezerszer is a fiának
nevez, és tudtam, hogy ha nem teszem le a késeimet korábban, mostanra
már nem élne – azonban az túl könnyű vég lett volna a számára.
 HETVENEGYEDIK FEJEZET

– Üljön le! – parancsoltam.

– Hova?
– A földre. És ne mozduljon. Előbb négyszemközt akarok vele beszélni. – A
minket kísérő katonákra néztem. – Ha csak egy lábujját is megmozdítja,
vágják le.
Elmosolyodtak, és bólintottak.

Átvágtam a szüleim lakosztályán, és benyitottam a hálójukba.

Az anyám az ágy lábánál hevert rendezetlen kupacban, mint egy
rongybaba, amelyből a tulajdonosa kiszedte a tömést. Apám sápadtan,
mozdulatlanul feküdt a matrac közepén. Anyám keze a takarókon
nyugodott, amelyek szinte elnyelték, mintha így kötné a világhoz. Senki, még
a halál sem juthatott át rajta. Már elvesztette a legidősebb fiát, a másik két
fiának nyoma veszett a halálos veszedelem felé vezető úton, a férjét pedig
megmérgezték. Hogy honnan vette az erőt, hogy tegnap mellém álljon,
elképzelni sem tudtam. A kút, amelyből merített, most száraznak tűnt. Mindig
el lehet venni még valamit, gondoltam. Néha annyi mindent, hogy ami
megmarad, már nem is számít.
Amikor meghallotta a lépteimet, felült. Hosszú fekete haja kócosan
hullott a vállára, az arca nyúzott volt, a szeme kivörösödött a könnyektől és
a kimerültségtől.
– Te tépted ki az utolsó oldalt a könyvből – jelentettem ki. – Azt hittem,
olyasvalaki tette, aki nagyon gyűlöl engem. Aztán rájöttem, hogy az
ellenkezője igaz. Olyasvalaki, aki nagyon szeret.
– Nem akartam, hogy ez a sors jusson neked – felelte. – Megtettem
mindent, amit tudtam, hogy megakadályozzam.
Odaléptem az ágyhoz, és amikor leültem mellé, szorosan magához húzott.
Erősen ölelt, remegve a néma zokogástól. Nekem már nem maradt könnyem,
de azért átkaroltam, úgy tartottam a karomban, ahogy annyiszor vágytam rá
az elmúlt hónapokban. A nevemet ismételgette. Jezelia. Én Jezeliám.
Végül elhúzódtam.
– Megpróbáltad elzárni előlem az adottságot – mondtam; a dolog még
mindig bántott. – Mindent megtettél, amit tehettél, hogy a másik irányba
vezess.
Bólintott.
– Muszáj megértenem – suttogtam. – Mondd el!
És akkor elmondta.
Gyenge volt, megtört, ám a hangja minden szóval erősebbé vált, mintha
magában már százszor végigmondta volna ugyanezt. Talán így is volt.
Mesélt nekem egy fiatal anyáról és a gyermekéről, egy olyan történetet,
amelyet eddig csak a saját szemszögemből láttam.
A meséje szövete olyan helyeken viselt varrásnyomokat, amelyeket
sosem láttam; néhány helyen olyan színekben pompázott, amilyeneket én
sosem viseltem; rejtett zsebei tele voltak aggodalommal; nemcsak az én
félelmeim voltak beletűzve, hanem az övéi is, és napról napra szorosabban
tekeredett köré.
Tizennyolc éves volt, amikor megérkezett Morrighanbe. A világnak ezen
a részén minden idegen volt a számára – a ruhák, az étkek, az emberek,
köztük a leendő férje is. Annyira rettegett, hogy az első találkozásuk
alkalmával nem is bírt a szemébe nézni. A király mindenkit kiküldött, aztán
az álla alá nyúlva felemelte a fejét, és azt mondta neki, hogy az övénél szebb
szemeket még sosem látott. Aztán rámosolygott, és megígérte neki, hogy
minden rendben lesz, lesz elég idejük megismerni egymást. Azután addig
késleltette az esküvőt, ameddig tehette, és udvarolt neki.
Csak néhány hónapig tartott, de napról napra, lépésről lépésre
megnyerte a szívét – ahogy anyám is az övét. Még nem volt ez igazán
szerelem, de rajongtak egymásért. Az esküvő napján anyám már nem a
padlót leste, hanem boldogan nézett mindenki szemébe – beleértve a szigorú
kormánytagokat is.
 Habár az Első Leány helye az üléseken századok óta csak szertartásos
volt, amikor anyám felvetette, hogy szeretne aktívabb részt vállalni az udvar
életében, apám örömmel egyezett bele. Anyámról tudták, hogy erősen él
benne az adottság, megérzi a veszedelmet és a csalást. A király eleinte
mindent fontolóra vett, amit tőle hallott; kikérte a tanácsát, ám aztán
észrevette, hogy a kormányban egyre rosszabb szemmel nézik a fiatal
feleségére fordított figyelmét, ezért lassan, ám diplomatikusan, félreállították.
És aztán megszülettek a gyermekek. Először Walther, az udvar
gyönyörűsége, aztán Regan és Bryn, akik csak növelték a boldogságukat. A
hercegek lubickoltak a szabadságban, és anyám számára ez is újdonság
volt. Ő egy lányos családból érkezett, ahol a lehetőségeket szűken mérték
– itt pedig láthatta, hogy a fiait nem csupán ő és a király neveli és bátorítja
arra, hogy fedezzék fel a saját erősségeiket, hanem az egész udvar.
Akkor újra teherbe esett. Most már született elég örökös és tartalék,
úgyhogy mindenki izgatottan várta a kislányt, az új generációt, aki
továbbviszi az Első Leány hagyományát. Anyám már a születésem előtt
tudta, hogy lányt hord, ami mérhetetlen örömmel töltötte el – amíg meg nem
hallott valami morgást, valami korgást, a fenevad éhségének hangját, amely
az elméje szélén várakozott türelmetlenül. A nyomorúsága napról napra
növekedett, ahogy a szörnyeteg lépteinek súlya is. Attól félt, hogy a leányára
les, mert valamiképpen tudja, hogy fenyegetést fog jelenteni a számára –
szinte biztosan érezte, hogy az adottság miatt. Látta, hogy elszakítanak
engem a családomtól, mindentől, ami ismerős a számomra, és átvonszolnak
egy leírhatatlan tájon. Utánam futott, de nem érte utol a szörnyet, aki
elragadott engem a karjából.
– Megesküdtem, hogy nem hagyom, hogy ez megtörténjen. Beszéltem
hozzád, miközben a méhemben növekedtél, és mindennap megígértem,
hogy valamiképpen megtartalak, biztonságban. A születésed napján pedig,
amikor erőt vett rajtam a félelem, és újra megígértem mindezeket, suttogást
hallottam. Lágy, gyengéd hang volt, tiszta, mint a sajátom. A kincs
hatalmas: a Jezeliának nevezett élete. Azt hittem, ez a válasz. Amikor
pedig ránéztem az édes arcocskádra, úgy láttam, a Jezelia név illik rád a
legjobban, azokon túl, amelyeket a királyság rakott a válladra. Azt
gondoltam, a név egy előjel, a megoldás, amit kerestem. Apád tiltakozott a
szokások megszegése miatt, de én nem engedtem.
– Később úgy tűnt, helyes döntést hoztam. Már kisbabakorodban is
erős voltál, a sírásod hangereje egész Civicát felébresztette. Körülötted
minden felerősödött. Hangosabban rikoltoztál, keményebben játszottál,
többre éheztél, és szépen gyarapodtál. Ugyanazt a szabadságot adtam meg
a számodra, mint a fivéreid számára, és ki is használtad. Soha olyan boldog
még nem voltam. Amikor a hivatalos oktatásod megkezdődött, a királyi
akadémikus megpróbálta úgy alakítani a leckéidet, hogy azok az adottságod
fejlesztését is szolgálják. Megtiltottam, ő pedig hiába tiltakozott. Amikor
végül rákérdezett, miért tettem, elmondtam neki a születésed körülményeit,
és azt, hogy félek, az adottság bajt hozhat rád. Ragaszkodtam hozzá, hogy
más erősségeidet fejlesszük. Vonakodva, de beleegyezett. Tizenkét éves
korodban aztán…
– Akkor változott meg minden.
– Rettegtem. Szükségem volt az akadémikus segítségére, hogy…
– De éppen az akadémikustól kellett volna félned! Megpróbált megölni!
Orgyilkost bérelt fel, hogy elvágja a torkomat, és titokban számtalan tudóst
küldött Vendába, hogy kiokoskodják, miként lehetne mindannyiunkat
elpusztítani! Összejátszott velük. Akármennyire is megbíztál benne annak
idején, ellened fordult. És ellenem.
– Nem, Lia – rázta a fejét. – Ebben az egyben biztos vagyok. Ő sosem
árult el téged. Ő a tizenkét pap egyike volt, aki az apátságban felemelt az
istenek elé, és védelmet ígért neked.
– Az emberek megváltoznak, anyám…
– Ő nem. Egyszer sem törte meg az esküjét. Megértem a
bizalmatlanságodat. Tizenkét éves korod óta élek ezzel. Csak azt érte el,
hogy még szorosabban együttműködjek vele.
– Mi történt tizenkét éves koromban?
Elmondta, hogy az akadémikus az irodájába hívta őt, mondván, hogy
van nála valami, amit anyámnak látnia kell: egy nagyon régi könyv, amelyet
egy halott vendai katona holmijai közül szereztek meg. Mint minden
hasonlót, ezt is a királyi archívumba küldték, és az akadémikus nekilátott,
hogy lefordítsa. Azonban amit kiolvasott belőle, felzaklatta, ezért kikérte a
kancellár véleményét. A kancellár eleinte ugyanolyan zaklatottnak tűnt;
többször is átolvasta, de végül barbár zagyvaságnak bélyegezte, a tűzre
vetette, és távozott. Nem ez volt az első eset, hogy a kancellár elrendelte a
barbár iratok megsemmisítését. A legtöbbnek lefordítva sem volt sok
értelme, és ez is hasonlított a többihez, azt az egy kulcsfontosságú dolgot
leszámítva, ami megragadta az akadémikus figyelmét. Kimentette a
könyvecskét a tűzből – csak megsérült, nem semmisült meg.
– Amikor átadta a könyvet a fordítással, már akkor tudtam, hogy valami
nagy baj van. Szorongva kezdtem olvasni. Ismét hallottam a szörnyeteg
nehéz lépteit, de mire eljutottam az utolsó versszakokig, már remegtem a
dühtől.
– Amikor elolvastad, hogy az életem lesz az áldozat.
Bólintott.
– Kitéptem az utolsó oldalt, és a könyvet az akadémikus fejéhez vágtam.
Közöltem vele, hogy semmisítse meg, ahogy a kancellár akarta, aztán
elmenekültem. Úgy éreztem, hogy a leggonoszabb árulás áldozata lettem.
Az az adottság csapott be, amelyben megbíztam.
– Venda nem csapott be, anyám. A világegyetem énekelte neki a nevet.
Ő csak visszadalolta, te pedig hallgattál rá. Magad mondtad, hogy
helyesnek érződött. Valakinek jönnie kellett. Miért ne én legyek az?
– Mert a lányom vagy. A saját életemet feláldoznám, a tiédet soha.
A kezéért nyúltam és megszorítottam.
– Anyám, én döntöttem úgy, hogy valóra váltom a szavakat. Neked is
érezned kellett a szíved mélyén. A távozásom napján különleges áldásban
részesítettél. Erőt kértél a számomra az istenektől.
Lepillantott az ölemben heverő, bekötözött kezemre, és megrázta a fejét.
– De ezt… – Az évek óta őrizgetett félelmei egyszerre kiültek a
tekintetébe.
– Miért nem mondtad el ezt az apámnak soha? – Könny csillant a
szemében. – Nem bíztál benne?
– Abban nem bízhattam, hogy nem beszél róla másnak. A kormányt
érintő kérdésekben eltávolodtunk egymástól. Állandó vita tárgya lett
köztünk a dolog. Úgy tűnt, legalább annyira az élettársai a miniszterek, mint
én, ha nem jobban. Egyetértettünk az akadémikussal, hogy kockázatos
lenne elmondani neki, mert a sajátjai árulják el sor talán egy hatalmi
helyzetben ülő személyre utalhat.
– És ekkor esküdtél össze az akadémikussal, hogy elküldjetek.
Sóhajtva megrázta a fejét.
– Olyan közel jártunk. Az esküvőd napján azt gondoltam, hamarosan
elhagyod Morrighant, és ha valóban van itt valaki, aki a vesztedet akarja,
tőle is távol kerülsz. Dalbreck erős királyság, ott biztonságban leszel.
Csakhogy, amikor a többiekkel együtt megcsodáltam a kavah-t a hátadon,
eszembe jutott a vers. Akit karommal és indával jelöltek meg. Mindig azt
hittem, másféle jegyre vonatkozik, talán állatok vagy korbács okozta
hegekre, de a hátadra festett címerek és a díszes minták között a vállad egy
kicsi részén ott volt a dalbrecki oroszlán karmos mancsa és a morrighani
inda. Csak egy ártatlan kavah, így győzködtem magamat. Csak véletlen
egybeesés. Néhány napon belül lemosódik. El akartam hinni, hogy semmi
jelentősége.
– Mégis azt kérted a paptól, hogy az anyanyelveden is mondjon el egy
fohászt. Biztos, ami biztos.
Ismét bólintott, az arcát egyre jobban elsötétítette a kimerültség.
– Hinni akartam benne, hogy a tervem még mindig beválhat, de
valójában elképzelésem sem volt, mi fog történni. Imádkozhattam az
istenekhez, hogy fegyverezzenek fel erővel, de amikor Jaxon király az
ágyadra fektetett, és megláttam, mit tettek veled…
Összeszorította a szemét. Átöleltem, olyan megnyugtatón, ahogy ő is
engem olyan sokszor azelőtt.
– Még itt vagyok, anyám – suttogtam. – Néhány sebhely nem tesz
semmit. Sok mindent bánok, de azt, hogy megkaptam a Jezelia nevet, azt
nem. Te se tedd.
Apám megmoccant fektében; nyomban felé fordultunk mindketten.
Anyám odalépett mellé, a karjába fogta a fejét.
– Branson?
Hallottam a reményt a hangjában, de apám szájából csak értelmetlen
halandzsa bukott ki. Még mindig semmi változás. Láttam, ahogy anyám válla
meggörnyed.
– Később még beszélünk – mondtam.
Anyám lassan ingatta a fejét.
 – Mellette akartam maradni. Az orvos megtiltotta, mondván, hogy a
jelenlétem felizgatja. – Felnézett: a pillantása éles volt és heves, mint régen. –
Ezért kivégeztetem az orvost, Jezelia. Mindegyiküket kivégeztetem.
Bólintottam. Anyám visszafordult a fekvő alakhoz. Az ajka a
homlokához ért, úgy suttogott neki, pedig nem hallotta, és meglehet, soha
nem is fogja már. Szégyenkeztem, amiért annak idején varangynak
neveztem.
Még egy darabig néztem őket egymás mellett. Beleszédültem az anyám
szemében csillogó kétségbeesett aggodalomba, és az emlékbe, hogy az
apám őutána kérdezett, az én Regheenám, mondta, a hangja csupa
gyengédség, még a delírium ködén át is. Szerették egymást, én pedig azon
gondolkodtam, miért nem láttam ezt korábban.

Lenéztem a kőpadlón kuporgó királyi akadémikusra. Egy órája

várakozott.
– Látom, még megvan minden lábujja – jegyeztem meg. Kinyújtotta az
egyik lábát, és fintorogva megdörgölte a combját.
– Ön meg a csatlósai eléggé meggyőzőek voltak. Gondolom, most már
megmozdulhatok?
– Mindig is utáltam – meredtem rá. – Még mindig utálom.
– Érthető. Nem vagyok igazán szerethető alak.
– És ön is utál engem.
Megrázta a fejét és a szemembe nézett: fekete pillantásában nem láttam
megbánást.
– Sosem utáltam. Bosszantott, bőszített, kicselezett, de pontosan erre
számítottam. Én erőltettem, néha talán túlságosan is. Az anyja nem engedte,
hogy az adottságról beszéljek, úgyhogy engedelmeskedtem a szavának. Más
módokon igyekeztem megerősíteni.
Ragaszkodtam az utálatomhoz, dajkáltam, mint egy bevett szokást, mint
egy, az élő húsig lerágott körmöt. Még nem éreztem a dolgot befejezettnek.
Többet akartam… azonban megéreztem a megtévesztései alatt az igazságot.
– Keljen fel – parancsoltam, igyekezve minden szavamnak maró élt adni.
– A korábbi irodájában beszélünk. Az anyám pihen.
Elmerevedett lábakkal küszködött, hogy talpra álljon. Egy intéssel
jeleztem az egyik őrnek, hogy segítsen neki. Az akadémikus elrendezte a
köpenyét, kisimogatta a gyűrődéseket, igyekezett visszanyerni a méltóságát,
aztán szembenézett velem. Várt.
– A jelek szerint az anyám úgy gondolja, ön mindenre magyarázatot tud
adni. Én kétlem. – Fenyegetőn a tőröm markolatára tettem a kezem. –
Nagyon jó hazugságokkal kell előhozakodnia, hogy meggyőzhessen.
– Akkor talán az igazság jobb lesz.

Újra azt az akadémikust láttam, akit mindig is ismertem: aki a legkisebb

provokációra is kifakadt és gorombáskodni kezdett. A füle vérvörös színt
öltött, amikor megvádoltam, hogy tudósokat küld Vendába.
– Sose tennék ilyet! – kiáltotta. Amikor elmondtam neki, miféle mocskos
munka folyik a barlangokban, talpra ugrott, és járkálni kezdett, a tudósok
neveit sorolva. Mindegyikre rábólintottam. Végül szembefordult velem –
most már nemcsak haragot láttam az arcán, hanem fájdalmas csalódást is,
mintha minden tudós személyesen döfte volna belé a kést.
– Csak nem Argyris is?
– De igen – feleltem. – Ő is.
A haragja összeomlott, elveszett; az álla egy pillanatra megremegett. Újra
hallottam az anyám szavait. Ebben az egyben biztos vagyok. Ő sosem
árult el téged. Ha színjáték volt, hát átkozottul meggyőző. A jelek szerint
Argyris övön aluli ütésként érte.
Leült az asztalához, behajlított ujjaival kocogtatta a falapot.
– Argyris volt az egyik legkiválóbb tanítványom. Évekig dolgoztunk együtt.
Évekig. – Hátradőlt a székben, az ajkát undorodón elhúzta. – A kancellár azt
mondta, a nehéz természetemnek köszönhetem, hogy a legjobb tudósok
faképnél hagynak. Szinte csak egy levelet írtak, és már el is utaztak
Morrighan távoli sacristáiba. Legalábbis ezt állították. Egy hónappal Argyris
távozása után elutaztam, hogy beszéljek vele, de a sacristában azt mondták,
hogy mindössze néhány napot maradt, aztán továbbutazott. Azt nem tudták,
hová.
Haragudott, amikor meghallotta, hová mentek a tudósok, de amikor
rákérdeztem a nyakam elvágására felbérelt orgyilkosra, egyenesen
felbőszült. Két ujja közé fogta az orrnyergét, aztán megrázta a fejét.
Ostobaság!, mormolta.
– Gondatlan voltam – mondta végül. – Amikor a könyvek helyén az
üzenetét találtam, nekiálltam megkeresni őket. – Felvonta fél szemöldökét,
és jelentőségteljes pillantást vetett rám. – Azt írta, most már a megfelelő
helyükön vannak. Azt gondoltam, ez az archívumot jelenti.
Elmondta, hogy a kancellár meglepte, amikor a segédeivel lerámolták a
polcokat, és rákérdezett, mit keresnek. Egy segéd rávágta a választ, mielőtt
az akadémikus bármit mondhatott volna.
– A kancellár nagyon feldühödött. Ő maga is átkutatott néhány polcot,
mielőtt kiviharzott volna, azt kiabálva, hogy ha megtalálom a könyvet,
égessem el, ahogy már eleve megparancsolta. Különösnek találtam, hogy öt
év távlatából is emlékszik még a szövegre, hiszen barbár zagyvaságnak
bélyegezte. Akkor kezdtem gyanakodni rá. Még az irodáját is átkutattam, de
nem találtam semmit.
Ez nem lepett meg. Én is ugyanígy jártam.
Az akadémikus előrehajolt, az arcáról eltűnt a harag.
– A jog szerint az én kötelességem volt, hogy aláírjam az elfogatási
parancsot és kitűzzem a vérdíjat az ön fejére. Az egyetlen példányt a téren
tették ki, ám abban nem szerepelt gyilkosság. Nem küldtem ön után
orgyilkost, ahogy az apja se tette. Ő mindössze nyomkövetőkkel kerestette,
hogy visszahozassa.
Most én álltam fel, hogy körbejárjam a helyiséget. Nem akartam hinni
neki. Végül ismét szembefordultam vele.
– De egyáltalán miért rejtette el a Venda-éneket? Az anyám is azt akarta,
hogy égesse el.
– Tudós vagyok, Jezelia. Nem égetek könyveket, akármi van is bennük.
Az ilyen régi szövegek ritkaságszámba mennek, és úgy tűnt, ez a
legrégebbi, ami valaha is a kezembe került. Nem sokkal azelőtt tettem a
vendai szöveg mellé a fiókba Gaudrel utolsó testamentumát, mert azt hittem,
ott jó helyen lesz. Nagyon szerettem volna lefordítani.
 A szeme csillogott, amikor a régi szövegekről beszélt.
– Gaudrel történetének legnagyobb részét lefordítottam – válaszoltam. A
figyelme azonnal felélénkült, én pedig elmondtam neki, amire rájöttem,
közben gondosan figyeltem a reakcióit.
– Tehát Gaudrel és Venda testvérek voltak – ismételte, mintha egy
kemény húsdarabbal birkózna, rágná a szavakat, amelyek nem akarnak
lecsúszni a torkán. – Morrighan pedig Gaudrel unokája? Mindannyian egy
család. – Megdörgölte a torkát, mintha úgy akarná segíteni a nyelést. – És
Jafir de Aldrid pedig egy hullarabló.
– Nem hisz nekem?
A homloka ráncba szaladt.
– Sajnos azt gondolom, hiszek.
Az íróasztalhoz ment, ahonnan elvettem a könyveket, és meglepetésemre
felnyitotta egy fiók dupla fenekét. Titkai vannak. Már aznap is tudtam, de
miután egyre ráleltem, nem kerestem tovább.
– Akadémikus, pontosan hány titkot rejteget?
– Attól tartok, ez az utolsó meglepetésem. – Egy vaskos papírköteget
tett az asztalra.
– Ez mi?
– Levelek. – Felnyitotta a köteget, és többet kiterített elém. – Még az
előző akadémikus akadt rájuk, évtizedekkel ezelőtt, de ellentmondtak a
morrighani szent szövegek bizonyos részeinek. Hozzám hasonlóan ő sem
szívesen semmisített meg ritka dokumentumokat, de az ellentmondást nem
tudta feloldani.
– Vagyis elrejtette őket, mert más történelemről beszéltek.
Az akadémikus bólintott.
– Ezek megerősítik, amit éppen most mondott el. Úgy tűnik, népünk
tisztelt atyja, Jafir de Aldrid egy hullarabló volt, ráadásul írástudatlan,
amikor Morrighannel találkozott. Miután megérkeztek ide, levelezés útján
gyakorolta az írást-olvasást. Nagyjából a felüket fordítottam le. – Felém
tolta a köteget. – A szerelmes levelei.
Szerelmes levelek?
– Azt hiszem, ebben téved. Nem lehetnek szerelmes levelek. Gaudrel
szerint Morrighant Harik elrabolta, majd eladta egy zsák gabonáért
Aldridnak.
– Igen. Ezt a levelek is megerősítik. Mégis… – Forgatni kezdte a
lapokat, és kivett egyet, amelyet már lefordított. – A tiéd vagyok,
Morrighan, örökké a tiéd. És amikor a világegyetem utolsó csillaga kihuny,
akkor is a tiéd leszek. – Ismét rám pillantott. – Ez nekem szerelmes levélnek
tűnik.
Az akadémikus tévedett. Még egy meglepetéssel tudott szolgálni – és
úgy tűnt, Morrighan igaz történelmében mindig maradnak titkok.
 HETVENKETTEDIK FEJEZET

A tér megtelt. Az emberek eljöttek, hogy lássák Arabella hercegnő

akasztását. Ehelyett azt kellett megmondanom nekik, hogy én fogom vezetni
őket életük legnagyobb háborújában.
A bejárati portál feletti erkélyen álltam, egyik oldalamon anyámmal, a
másikon a királyi akadémikussal. Mellettük, kétoldalt, Rafe és Kaden
várakozott. A kormány maradéka mögöttünk sorakozott fel.
Lent, a sorba rakott székeken urak fészkelődtek: nem volt kedvükre,
hogy a konklávé a polgársággal együtt ül össze. Berdi, Gwyneth és Pauline
vállvetve állt mögöttük; amikor felnéztek rám, erőt merítettem határozott
pillantásukból. Sven, Jeb, Tavish és Orrin a maguk egységeivel a tér szélén
helyezkedtek el, onnan figyelték a tömeget.
Amikor anyám előlépett, hogy az összegyűltekhez szóljon, zavarodott
mormolás futott végig az embereken. Elmondta, hogy a király betegségét az
okozta, hogy az árulók megmérgezték – ugyanazok az árulók, akik a fiát és
a bajtársait a rajtaütésbe küldték. Aztán megnevezte őket. Amikor kimondta
az alkormányzó nevét, döbbent csend ereszkedett a tömegre, mintha a
vádlott máris az akasztófa alatt állna, ahol rövid zuhanás után elreccsen a
nyaka a kötél végén. A kormánytagok közül őt kedvelték leginkább az
emberek, ami csak még nehezebbé tette, hogy felfogják.
Anyám kimondta, hogy a tények feltárását Arabella hercegnő
Morrighanhez való hűsége tette lehetővé – nem pedig az árulása –, és hogy
itt az ideje, hogy meghallgassanak.
Előreléptem, és beszéltem nekik a felénk közeledő fenyegetésről, amit a
saját szememmel láttam; a hatalmas rettenetről, amely nem sokban
különbözik a szent szövegekben leírt pusztítástól.
– A vendai komizár összegyűjtött egy sereget, amely olyan fegyverekkel
rendelkezik, amelyek segítségével Morrighannek még az emlékét is
eltörölhetik erről a földről.
Gowan nagyúr emelkedett fel, a két kezét ökölbe szorította az oldala
mellett.
– Hogy egy barbár nép legyőzne minket? Morrighan erős királyság!
Századok óta virágzunk, a földrészen ez a legidősebb, legrégebben
alapított ország! Túlságosan nagyok vagyunk hozzá, hogy elbukjunk!
Több úr is egyetértőn mormogott, és csak a szemüket forgatták a naiv
hercegnő felé. Az emberek az egyik lábukról a másikra álltak.
– Hatalmasabbak vagyunk az Ősöknél, Gowan nagyúr? – kérdeztem. –
Ők talán nem buktak el? Talán nem ennek a bizonyítéka vesz minket körül
mindenhol? Csak nézzen rá az összedőlt templomokra, amelyekre a város
épült, nézze meg a csodálatos, leszakadt hidakat, a mesés városokat. Az
Ősök a csillagok közé szálltak! A suttogásuk a hegyek ormain
visszhangzott! A haragjuk megreszkettette a földet! Nem volt a hatalmukhoz
mérhető semmi. – A többi úrra néztem. – És most a világukkal együtt ők
sincsenek többé. Senki sem túl nagy a bukáshoz.
Gowan nagyúr megvetette a lábát.
– Elfelejti, hogy mi vagyunk a kiválasztott Fennmaradottak.
– Igen! Morrighan gyermekei! – kiáltotta egy másik úr. – A szent
szövegek is írják, hogy különleges sorsunk van!
Magam elé néztem – nem voltam benne biztos, hogy elmondhatom-e
nekik, mert emlékeztem Pauline hitetlenségére, és féltem, hogy túlfeszítem a
húrt. A levegő melegen felkavarodott. Az emberek arra fordultak, és
lélegzet-visszafojtva vártak, mintha ők is éreznék.
Dihara suttogott a fülembe. A világ igazságai arra vágynak, hogy
megismerd őket.
Pauline-ra pillantottam, láttam a szemében a küzdelmet. Ő volt
Morrighan legigazabb leánya. Két ujját az ajkához érintette, és biccentett.
Az akadémikus is rábólintott.
Mondd el nekik. Venda hangja századokon át hatolt el hozzám,
nyugodni még mindig képtelenül. Ugyanúgy vérrokona volt ennek a
királyságnak is, mint a másiknak, amelyet róla neveztek el.
Csak egyvalamit éreztem biztosan a szívemben. Réges-régen három nőt,
akik szerették egymást, elszakítottak egymástól. Három nőt, akik egy
családot alkottak.
Mondj nekik egy történetet, Jezelia.
És én elmondtam nekik.

– Gyertek közelebb, szívem nővérei,

Lelkem fivérei,
Hús a húsomból,
És elmondom nektek a nővérek történetét – egy családét, egy törzsét, másféle
vérrokonságét, amelyet a pusztítás és a hűség kapcsolt össze.

Meséltem nekik Gaudrelről, az igazi Ősök egyikéről, a nőről, aki átvezette a

túlélők egy kicsiny csapatát a meddővé lett világon, bízva a benne rejlő
tudásban. Történetekkel táplálta az unokáját, amikor más nem akadt,
olyanokkal, amelyek segítettek a gyermeknek megérteni a kegyetlen világot,
és hallgatni, amikor a ragadozók túl közel értek.
Meséltem nekik Gaudrel húgáról, Vendáról, a másik túlélőről, aki az
eszével, a szavaival és a bizalmával tartotta össze az övéit. Miután
elragadták a családjától, nem hagyta magát elhallgattatni még a halálban sem
– századokon átnyúlva kínált reményt az elnyomottaknak.
És meséltem nekik Morrighanről, Gaudrel unokájáról, a lányról, akit egy
Harik nevű tolvaj rabolt el, hogy eladja egy hullarablónak egy zsák
gabonáért. Morrighan bátor és igaz szavú lány volt, aki a rablóbandát is
biztonságos helyre vezette. Bízott az erejében, amelyet Gaudreltől és a túlélő
Ősöktől örökölt, a tudásában, amelyhez akkor is fordulhatott, amikor más
nem maradt – a szemek nélküli látáshoz, a fülek nélküli halláshoz.
Morrighant nem az istenek választották ki. Az egyike volt a sok túlélőnek,
egy lány volt, mint közülünk akármelyik, ám ez csak emelte bátorságának
értékét.
– Morrighan előhívta a benne megbújó ősi erőt, hogy túléljen, és
másoknak is segített ebben. Most nekünk is ezt kell tennünk.
A tekintetem végigsiklott a téren, az urakon, és a mellettem állókon;
végül megpihent Rafe-en, és elszorult a torkom.
 – Semmi sem tart örökké – folytattam. – Már látom a mi vesztünket. –
Előrehajoltam, az urak sorára meredtem. – Úgy van, Gowan nagyúr.
Látom. Láttam a pusztulást, a romokat. Láttam, ahogy a sárkány lecsap
ránk. Hallottam, ahogy elroppannak a csontok a fogai között. Éreztem a
leheletét a nyakamon. Közeledik. Erre megesküszöm önnek. Ha most nem
készülünk fel, elvész a remény, és mindannyian érezni fogjuk a harapását,
ahogy én éreztem. Kuporodjunk-e össze tehát, várva, hogy a komizár
elpusztítson minket, vagy készüljünk fel és éljünk túl, ahogy a királyságunk
névadója tette?
Egy halk hangocska.
Készüljünk.
Egy másik, készüljünk.
Egy ököl a levegőben. Gwyneth ökle. Készüljünk.
A téren fellobbant a közös elszántság tüze. Túlélni.
Megcsókoltam két ujjamat, és a mennyek felé emeltem őket – egyet az
elveszettekért, egyet az ezután következőkért –, és visszakiáltottam.
– Készüljünk!
 HETVENHARMADIK FEJEZET

– Fenség!
Éppen a tér szökőkútja mellett mentem el Rafe és Kaden társaságában,
amikor a tábornok megakasztott. Egy tucat katona, és velük együtt
Gwyneth, Pauline, Berdi és Jeb is megtorpantak mögöttünk. A tábornok a
kezemért nyúlt, és megpaskolta.
– Bocsássa meg a közvetlenségemet, Arabella hercegnő, de
megkönnyebbültem, hogy az árulásával kapcsolatos félreértés tisztázódott.
Bizonytalanul néztem rá – máris éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége.
Csak halványan emlékeztem rá, mint az egyik katonai vezetőre, aki a
legrégebben szolgálta a koronát.
– Howland tábornok, ez nem félreértés volt, hanem egy alaposan
kigondolt és végrehajtott ármány.
Biccentett, de az alsó ajkát dacosan elbiggyesztette.
– Természetesen a legrosszabb fajta árulók terve volt, és mindannyian az
ön adósai vagyunk, amiért feltárta ezt. Köszönjük.
– Nem szükséges megköszönnie, tábornok. Az árulás felfedése
kötelessége minden…
– Igen! – vágott közbe sebesen. – Kötelesség! Éppen erről kívánok
önnel beszélni. – Ekkor már Perry és Marques tábornokok is mögötte
álltak, három másik tiszt kíséretében. – Most, hogy az édesapja beteg, a
bátyjai pedig távol vannak, nagyon sok minden zuhant az ön gyenge vállára.
Szeretném, ha tudná, hogy nem kell aggódnia a katonai ügyek miatt. Látom,
hogy máris felizgatta magát a barbár sereg miatt, ami érthető, figyelembe
véve, miken kellett keresztülmennie a kezeik között.
Nagyot nyeltem. Nem, egyáltalán nem lesz jó vége. Rafe és Kaden
fenyegetőn álltak az egyik lábukról a másikra mellettem, de felemeltem
feléjük a kezemet. Várjatok. Megértették, mit akarok.
 – Felizgattam magam, tábornok? Találkozott már ön a komizárral?
– Barbárok! – nevetett fel. – Gyakrabban váltogatják az uralkodóikat,
mint az alsóruháikat. Aki ma komizár, holnap elfeledve hever a csatornában.
– A válla felett a társaira nézett, összenevettek, aztán visszafordult felém.
Leszegte a fejét, és az a gyanúm támadt, hogy rögtön megoszt velem egy
nagy igazságot, amely felett elsiklott a figyelmem. – Azt mondom önnek, ez
nem olyasmi, ami miatt aggódnia kellene. Ön nem tanult katonai taktikai
ismereteket, vagy akár helyzetfelmérést. Nem katona. Senki nem is várja el,
hogy az legyen. Szabadon visszatérhet a többi kötelességéhez. Erről majd
mi gondoskodunk.
Elmosolyodtam, és a legédesebb hangomon feleltem.
– Ó, hát ez megkönnyebbülésemre szolgál, tábornok, hiszen már annyira
vágytam vissza a hímzésem mellé. Lenne olyan kedves, és megveregetné a
fejem búbját is, mielőtt az utamra küld?
Lehervadt a mosolya. Közelebb léptem hozzá, összehúztam a
szememet.
– De mielőtt megteszi, kérem, árulja el, miként magyarázza a tényt, hogy
mindkét katona kísérőm egyetért velem a fenyegetést illetően, ami ön szerint
úgy felizgatott?
Egy gyors pillantást vetett Rafe-re és Kadenre, aztán sóhajtott.
– Mindketten fiatal férfiak. Hogyan fogalmazzam meg finoman…
könnyen egy csinos arcocska befolyása alá kerülnek. – Újra elmosolyodott,
mintha most adott volna leckét nekem a világ dolgaiból.
Annyira megdöbbentem a rólunk kialakított megalázó véleményén, hogy
egy pillanatra megnémultam. A háta mögött díszlő szökőkútra pillantottam,
ám Rafe és Kaden megelőztek; a haragjuk előbb érte el a forráspontot az
enyémnél. Egyszerre léptek előre, egy-egy karjánál fogva megragadták a
tábornokot, és hátrarángatták. A tisztek félreugrottak előlük, ők pedig
belehajították a tábornokot a szökőkútba, majd visszafordultak, és kihívón a
tisztekre néztek: mernek-e segíteni neki? Az arcukra kiülő düh elégedettséggé
változott, amikor meghallották a hátuk mögül a tábornok köhögését,
prüszkölését. Az én haragom azonban nem csillapodott le ilyen egyszerűen.
Odaléptem a kút széléhez.
– Most pedig, tábornok, remélem, eléggé finoman fogok fogalmazni az
ön érzékeny füle számára. Annak ellenére, hogy mélységesen undorodom,
továbbá ahelyett, hogy egy ostoba, tévhitben élő, fellengzős, öntelt
pojácának nevezném önt, most kezet fogok nyújtani önnek. Nagyon
ajánlom, hogy fogadja el, mert nem fogom hagyni, hogy akár az ön lenéző
sértései, akár az én büszkeségem legyen Morrighan megmentésének
akadálya. Akármennyire is rühellem a gondolatát is, még szükségem lehet
minden nyomorúságos szakértelem-morzsára, amit hozzáadhat a
tudásunkhoz, úgyhogy a stratégiai gyűlésen, amelynek a helyét és idejét én
szabom meg, ön is részt vesz majd, készen rá, hogy a királyságát szolgálja.
Ne legyenek téves elképzelései, tábornok. Pillanatnyilag az apám
régenseként én uralkodom Morrighanben, és engem igenis felizgatnak az
olyan butaságok, mint az árulók és az elpusztításunkra felvonuló
hadseregek. Megértette?
A tábornok hordómellkasa zihált haragjában; az orra hegyéről víz
csöpögött. Kinyújtottam felé a kezemet. Rámeredt, aztán a tisztjeire, akik
nem mertek a segítségére sietni, végül odanyúlt, megfogta a kezemet, és
kilépett a szökőkútból. Bólintott, mintha tudomásul venné a parancsot, aztán
elsétált – a csizmájában hangosan cuppogott-locsogott a víz. Nem hittem,
hogy a csinos szónak helye maradt a gondolatai között.
Gwyneth nagyot fújt.
– Nahát! Örülök, hogy nem nevezted pojácának!
– Vagy fellengzősnek – tette hozzá Pauline.
– Vagy ostobának – vágta rá Jeb.
– Vagy szamárnak – jegyezte meg Kaden.
– Nem neveztem szamárnak.
– Ez már szinte mindegy – mordult fel Rafe.
A dolog ezzel rendeződött. Meglehet, hogy a csapatok bizalmát
elnyertem, de a tiszteknek legalább egy része még mindig ragaszkodott egy
rendszerhez, amelyben számomra nem volt hely. Van, ami örökké
megmarad, még egy komolyabb felkelést követően is, és tudtam, számolják
a napokat az apám felgyógyulásáig vagy a bátyáim visszatértéig.
 HETVENNEGYEDIK FEJEZET

RAFE

Egy hosszú kőemelvényen álltunk, amely a tábor felé nézett. Elképzeltem,

hogy még Piers tette le az első követ, amikor a királyság még alig létezett.
Mostanra nyolc kő magasra növekedett, több évszázad csatáival és
győzelmeivel maga mögött. Aki ide kiállt, a teljes tábor figyelmét magáénak
tudhatta.
Először Lia beszélt a csapatokhoz, aztán bemutatott engem. Ez már a
harmadik csapat volt, akiket megszólítottunk. Fontos volt, hogy a létszámuk
alacsony maradjon, különösen most, az utolsónál. A vezértábornagy szerint
ide sorolták az újonnan bevonultakat, összesen száz főt. Nekik is
elmondtam, amit a többieknek – hogy a jelenlétem és a seregeim jelenléte
nem megszállást jelent, hanem erőfeszítést, hogy segítsünk stabilizálni és
felkészíteni a királyságot. Biztosítottam őket, hogy nincs más szándékom,
hiszen a fenyegető ellenséggel szemben ami Morrighannek a hasznára válik,
az Dalbrecknek is.
Amikor befejeztem, ismét Lia vette át a szót. Kihangsúlyozta, hogy az
elszánás és a cselekvés is közös; erre az emelvényen mellettünk álló
tábornokok is rábólintottak, köztük az előző nap megúsztatott szamár is,
akinek azóta mintha a nyelve is elszáradt volna.
Figyeltem Liát. Minden mozdulatát. Ahogy az emelvényen járkált, ahogy
a hangja felszökött, hogy elérjen az utolsó sorokban állókhoz is. Az őt
bámuló katonákat; ahogy itták minden szavát. Fogalmam sem volt, miféle
híre lehetett, mielőtt elszökött volna, de az urak félszívvel megadott tisztelete
itt őszintén áradt felé. A katonák hallgatták – és ismét láttam, amit már tudtam,
de amit Vendában nem akartam tudomásul venni: Lia született vezető.
 Itt volt a helye. Helyes döntés volt elengedni, akkor is, ha még mindig
égetett a fájdalma.
Ezután Kadent mutatta be; mind felkészültünk arra, ami következni fog.
Ugyanúgy kezdett bele a beszédbe, mint eddig, azonban hamar eltért a
megszokott mintától – legalábbis néhányunk számára.
– Vendan drazhones, le bravena enar kadravé, te azione.
Jeb, Natiya és Sven álltak mögöttünk, hogy elsuttogják a fordítást az
emelvényen állóknak, akik nem beszélték a vendai nyelvet. Vendai fivéreim,
bemutatom a bajtársatokat, az orgyilkost. Az utolsó szavaknál a magasba
emelte Kaden kezét; úgy álltak ketten egymás mellett, mint egy erős,
egységes védvonal, aztán Lia hátralépett, hogy Kaden szólhasson a
seregekhez.
Egyszerre volt ez csapda és lehetőség is. Tudtuk, hogy a citadellaőrségbe
beférkőztek a vendaiak, de biztosítékra volt szükségünk, hogy a katonaság
soraiba nem jutottak be. A vezértábornagy a tisztekkel egyetemben
kezességet vállalhatott a többségért, ám az újakban, akik állítólag Morrighan
távoli vidékeiről érkeztek, nem lehettünk biztosak. Lia először morrighani
nyelven szólította meg őket, aztán úgy váltott vendaira, mintha csak levegőt
venne. Tucatnyian álltunk mellette – látszólag azért, hogy támogassuk, ám
valójában figyeltük a katonákat, a szemüket, a mozdulataikat, a
rezzenéseiket, a jeleket, amelyek elárulják, hogy megértik vagy
összezavarodnak.
Kaden folytatta a beszédet, nem csupán a vendaiak kiszűrése céljából,
hanem azért is, hogy a hozzá hasonlóak szívéhez szóljon, akiket talán meg
lehet ingatni. Liával ketten gondolták ki ezt a stratégiát, mert számunkra is
hasznos lehet, ha vendaiak dolgoznak nekünk.
– Bízzatok a Siarrah-ban, fivéreim – fordította Jeb halkan. – A meurasi
törzs köszöntötte őt, ahogy a síkságok és völgyek törzsei is. Ők bíznak
benne. A Siarrah a komizár ellen küzd, nem a fivéreitek és nővéreitek ellen,
akik még mindig Vendában vannak. Itt az alkalom, hogy előlépjetek és
mellénk álljatok. Ha hallgattok, meghaltok.
A katonák legtöbbje zavartan forgolódott, hiszen nem értették a hirtelen
nyelvváltást. Néhányan azonban továbbra is Kadenre összpontosítottak.
Második sor; egy dermedt pillantás, tűhegynyire szűkült pupillák.
Aggodalom. Megértette – de nem lépett ki a többiek közül.
Egy másik a jobb szélen.
– Harmadik sor, a vége felől a második – suttogta Pauline.
És akkor az első sorból tétovázva előrelépett egy katona.
Középen egy másik követte a példáját.
Mindössze négyen.
– Hátsó sor, bal szélen – súgta oda Lia Kadennek. – Beszélj tovább!
Öt vendai került elő a katonák közül, ami a nyolc citadellaőrrel együtt
tizenhárom beszivárgót jelentett. Ez már önmagában is jelentős dolog volt.
Évekbe telt, hogy valaki hibátlanul elsajátítsa a morrighani nyelvet. A
csapatot elküldtük; máshol szolgáló katonák tartották vissza a gyanúba
keveredett vendaiakat.
Lia három óra múlva tartott először szünetet; Bernette nagynénje akkor
orvosságot hozott neki. Lia meghúzta az üveget. Még mindig sötét karikák
ültek a szeme alatt. Néztem, ahogy megtörli a száját, ahogy fáradtan pislant,
ahogy kihúzza a vállát, mielőtt szembenézne a következő feladattal – újra
kihallgatni a rabokat, abban a reményben, hátha valamelyikük száján
kiszalad valami, vagy elárulja a társait, mint az udvari orvos tette. Hirtelen
önző tisztasággal támadt fel bennem Terravin emléke – a levegő, az ízek,
minden pillanat, minden Liával váltott szó, és azt kívántam, bárcsak újra a
miénk lehetne, ha csak néhány órára is. Azt kívántam, bárcsak tényleg az a
földműves lehetnék, akinek ő akar engem, aki ért a dinnyetermesztéshez, ő
pedig szobalány egy fogadóban, aki még sosem hallott Vendáról.
Figyeltem, ahogy Kadennel elindul, hogy beszéljen a vendaiakkal. Én a
másik irányba távoztam. Elhagytuk Terravint, és soha többé nem térünk
vissza. A kívánságok a földműveseknek valók, nem a királyoknak.
 HETVENÖTÖDIK FEJEZET

PAULINE

Az időőrzőt teljesen felzaklatták a történtek; az emelvény szélén állt, és

tipródva várta, hogy Lia befejezze. Felmentették ugyan, de most
engedelmeskedni kényszerült Liának, ahelyett, hogy diktált volna neki. A
zsebórája és a kalendáriuma haszontalanná vált. Morrighan
kormánykerekét eddig mindig a hagyomány és a szokásrend forgatta. Most
Lia vette kézbe a dolgokat.
Bernette úrnő is várakozón állt az időőrző mellett. Láttam az arcán a
büszkeséget, de az aggodalmat is. Senki sem tudta biztosan, hogyan is
kezeljék ezt az új Liát. Erőt sugározva, céltudatosan járta Civicát, és nem
kért bocsánatot. Nem válogatta meg a szavait. Nem volt rá ideje. Ahogy
láttam, nem is kételkedett benne senki – megmentette a király életét, és
felfedte az árulókat, akik a morrighaniek orra előtt szervezkedtek – de
tudtam, hogy azon töprengenek, mit látott, mit élt át ezekben a
hónapokban. Látványossággá vált.
Ahogyan én is.
Láttam a pillantásokat, és hallottam a suttogásokat Pauline-ról, a
csendes, szerény szolgálóról, aki mindig betartotta a szabályokat. Mi lett
azzal a lánnyal? Magam is csak találgattam. Néhány része még bennem élt,
más részei végleg eltűntek, megint másokat talán még nem találtam meg.
Nem csupán a tradíció és a protokoll sérült, hanem a bizalom is.
Amikor az utolsó beszéd is véget ért, lesétáltunk az emelvény lépcsőjén.
– Várj csak – szólt oda Gwyneth Natiyának, aztán mellém lépett. –
Mikor jössz vissza a citadellába? Nem tetszik a gondolat, hogy
egymagadban mászkálj az apátság környékén.
 – Natiya is ott van.
– És ennek most meg kellett volna nyugtatnia? – mordult fel Gwyneth. –
Natiya egy túlforrt teáskanna, amely bármikor felrobbanhat.
Mindketten a vagabund lányra néztünk. Ő még mindig a szétoszló
katonákat figyelte, és a kezét nem vette le a csípőjén lógó kard
markolatáról. Nem csak a mi tekintetünket vonzotta magára. Egy fiatal lány,
három fegyverrel, aki örömmel mutogatja is őket, senki számára nem volt
megszokott látvány Civicában.
– Keresi az útját – feleltem.
Gwyneth szeme összeszűkült. Mindketten ismertük Natiya történetét.
– Azt hiszem, ez igaz – sóhajtott, aztán visszafordult felém azzal, hogy
visszaviszi Natiyát a citadellába. – El kell távolodnia a gyilkosság útjától –
jelentette ki, és még egy jelentőségteljes pillantást vetett rám. – Te is jössz.
Mindennel együtt, ami a tiéd. Ugye?
– Meglátjuk – válaszoltam.
Gwyneth elhúzta a száját, de nem erőltette a dolgot. Inkább odasétált
Natiyához, és a vállára vetette a karját.
– Gyere, te vérszomjas manó. Gwyneth ma megtanít neked néhány
dolgot a feltűnés kerüléséről.
Az ellenkező irányba indultam el. Éppen elhagytam Piers szobrát, amikor
valaki a nevemet kiáltotta.
– Pauline! Várj!
Megfordultam; Mikaelt pillantottam meg, és döbbenetemben, hogy van
képe megszólítani, megtorpantam.
– Tudom, mit gondolsz, Pauline – kezdte –, de csak parancsot
teljesítettem. Katona vagyok, és…
– És máris elköltötted a teljes vérdíjat? Vagy félsz, mert bekerültem az új
kormányba, és ha kedvem tartja, bármit megtehetnék veled? – Megrándult
a szemhéja, és tudtam, eltaláltam a választ. – Tűnj el a szemem elől, te
csúszómászó vérszívó!
Elléptem mellette, ám megragadta a karomat, és visszafordított.
– És mi van a gyerekünkkel? Hol van…
– A mi gyerekünkkel? Tévedésben vagy, Mikael – morogtam. – Már
megmondtam, nem is ismered az apját. – Újra megpróbáltam kiszabadítani
magam, de az ujjai még erősebben vájtak a csuklómba.
– Mindketten tudjuk, hogy én vagyok…
És akkor ököl csattant húson, és Mikael hátrazuhant. Hangos
puffanással esett hanyatt, körülötte felkavarodott a por. Kaden rávetette
magát, a gallérjánál fogva ragadta meg, és rántotta talpra; az arcát forró
düh torzította el.
– Az apa érdekel, katona? Nekem tedd fel a kérdést! És ha még
egyszer hozzáérsz Pauline-hoz, nem csak a szád fog vérezni.
Ellökte Mikaelt, aki hátratántorodott, majd megdermedt. Tudta, kicsoda
Kaden: a vendai orgyilkos, aki egy hang nélkül könnyedén kizsigerelhetné.
Azonban egy másik felismerés is megjelent az arcán. Talán igazat mondtam;
talán nem csak ő volt az életemben. Immár nem férhetett hozzám.
Megtörölte az ajkát, és eltűnt a tébláboló katonák között.
Kaden vállán láttam, hogy még mindig zihál, mintha igyekezne leküzdeni
a haragja maradékát. Mielőtt visszafordult volna felém, még odavetette a
többi bámészkodó katonának, hogy eredjenek a dolgukra; aztán kisimította
a haját a szeméből.
– Sajnálom, Pauline. Láttam, hogy megpróbál elrángatni, és… –
Megrázta a fejét. – Tudom, hogy nem volt jogom közbeavatkozni, vagy azt
a látszatot kelteni…
– Tudtad, ki ő?
– Lia elmondta, hogy életben van – biccentett. – Összeraktam a képet.
Ugyanolyan szőke, mint a kicsi. És ahogy reagáltál.
Hirtelen még mélyebb vörösség öntötte el, mintha most jött volna rá, mit
is vallott be éppen. Figyelt engem. A tekintete az enyémbe mélyedt; száz új
kérdés kavargott benne, amelyeket eddig még nem láttam. Vajon
megbocsátok neki valaha? Túl messzire ment? Jól vagyok? De a
legtisztábban a kedvességet láttam, amit legelőször is, amikor megismertem.
Csend és por kavargott közöttünk a levegőben.
– Sajnálom – bökte ki újra, és a bütykeire nézett, amelyek még vörösek
voltak a Mikael arcára mért ütéstől. – Tudom, hogy nem szeretnéd, ha úgy
tűnne, hogy a barbár orgyilkos…
– Visszakísérnél az apátsághoz, Kaden? – szakítottam félbe. – Ha van
időd? Csak a látszat kedvéért, ha esetleg Mikael még mindig figyel?
 Meglepetten – kicsit talán félve – nézett rám, de bólintott. Elindultunk
az apátság felé, és mindketten tudtuk, hogy Mikael nem figyel.
 HETVENHATODIK FEJEZET

Miután a nagynénéim és Gwyneth segítségével megfürödtem és felöltöztem,

mindenkit kihessegettem a szobámból. Most már csaknem egy hete minden
időmet felemésztették a megbeszélések a tábornokokkal, a tisztekkel, az
urakkal, és ma már megszólítottam a Civicába újonnan visszarendelt
hadtesteket is. Egyetlen csendes percre volt szükségem. Emlékeztem, mit
mondott Dihara az adottságról. Akik falak között élnek, azoknál elsorvad.
Éppen, mint az ősöknél. A saját magatok keltette zaj vesz körül titeket.
Engem pedig nagyon is körülvett a zaj, jobbára szenvedélyesen és
hangosan.
Rafe és Kaden társaságában magánmegbeszéléseket folytattam
Howland, Marques és Perry tábornokkal, Reunaud századossal, a
vezértábornaggyal, Svennel és Tavishsel. Személyesen fogadtam Howland
tábornokot, hátha ezzel fátylat tudok borítani a kapcsolatunk rázós
kezdetére. Tízes csapatunk összegyűjtötte a térképeket, listákat készített,
és kialakította a stratégiánkat. Kaden meg én élénken, részletesen leírtuk,
milyen fegyverekkel és mekkora létszámmal nézünk szembe –
százhúszezerrel. Amikor a vezértábornagy felvetette, hogy a komizár talán
megosztja az erőit, hogy több fronton támadhasson, Kaden azt felelte, nem
fogja. Teljes erővel fog lecsapni Morrighanre, kegyetlenül az ország mélyébe
hatolva, egészen Civicáig, hogy gyors és döntő győzelmet arathasson.
Egyetértettem vele. A komizár vérét a mögötte álló sereg ereje forralta.
Nem osztotta volna meg. Emlékeztem az arcára, amikor a teremtményét
nézte: a rettenetes, mindent összezúzó ütőerőt ő szépségesnek látta.
A megbeszéléseink során mindenből vita kerekedett – az
időbeosztásból, az útvonalból, amit a komizár valószínűleg választ, abból,
hogyan fegyverezzük fel a legjobban a saját katonáinkat. Egyvalami volt
csak biztos – hogy több kell. Szét is küldtük a felhívást több fegyverért,
több katonáért. Az urakat ugyanezzel küldtük vissza a maguk
országrészébe: toborozzanak és gyűjtsenek.
Morrighan minden erőforrását igénybe vettük a felkészülés során. Az
összes fém a kohókba került, hogy fegyverré olvadjon. Kapuk, ajtók,
teáskannák: semmi sem volt túl kicsi vagy túl fontos, hogy fel ne használjuk a
királyság megmentése érdekében. A kerekek éjjel-nappal forogtak. Még
több fa kellett a cölöpkerítésekhez, a fegyverek nyeléhez, és az ezután
kidolgozandó többi védműhöz. A kiképzés, a tudás megosztása is
megkezdődött, mert tagadhatatlan volt, hogy a dalbrecki katonák alapos
gyakorlottsága ránk fér majd. A tisztek először felhúzták az orrukat azon,
hogy Rafe száz embere tanítsa a morrighani seregeket, de csírájában
elfojtottam ezeket a véleményeket, egyértelművé téve, hogy a büszkeség
nem állhat a túlélés útjába – Rafe pedig elsimította a dolgot azzal, hogy
alkalmanként ő maga is őszintén tanácsot kért tőlük.
Rafe és Kaden nemegyszer megdöbbentett, amikor a stratégiát
magyarázták – vagy éppen vitatták meg. Mindkettejüket olyannak láttam
most, mint soha korábban, és ennek semmi köze nem volt hozzám, csakis a
saját történelmükhöz és reményeikhez, kötelességeikhez és céljaikhoz.
Figyeltem, ahogy Kaden ügyesen kitér a Venda jövőjére vonatkozó
kérdések elől, miközben Morrighan megerősítésén fáradozik. Néhány csatát
később kell megvívni. Még mindig orgyilkosként emlegették, de immár nem
sértésként, hanem inkább kitüntetésként, mintha egy morrighaninek sikerült
volna beférkőznie az ellenség sorai közé, hogy annak titkaival térjen aztán
vissza a sajátjai közé.
Teltek a napok. A megbeszélések egyre hosszabbra nyúltak, a feszültség
egyre gyűlt. Rájöttem, hogy a kifakadások legtöbbjét már nem a sértett
büszkeség okozta, hanem az, hogy lassan mindannyian megértették,
Howland tábornokot is beleértve, micsoda harc vár ránk, és keresték a
válaszokat, amelyeket azonban nehezen találtunk meg. Hogyan szállhat
szembe egy harmincezres sereg, amely az országban szétszórva
állomásozik, egy százhúszezressel, amely sokkal veszedelmesebb
fegyverekkel közeleg? De nem adtuk fel a keresést.
Amikor szétterítettük az asztalon a térképeket, igyekeztem a komizár
fejébe képzelni magamat. Ránéztem az utakra, a Civicát körülvevő
hegyekre, völgyekre, falakra, ám a vonalak elmosódtak, és valami gyengén
megmoccant a szívem környékén.
Folyton a megbeszéléseink részletei jártak a fejemben. Nehéz volt
kizárni a zajt, de tudtam, más erősségeimet is alkalmaznom kell; a tudást,
amely segíthet, irányt mutathat, mert a stratégiáinkat érintő kétségeim egyre
csak növekedtek, és mindennap egyre jobban aggódtam a bátyáim és a
zászlóaljaik miatt.
Szélesre tártam az ablakomat. A hűvös éjjeli szellő megsimította az
arcomat, és fohászkodtam – magam sem tudtam, hogy egy istenhez-e vagy
négyhez. Sok mindent nem tudtam, de azt igen, hogy képtelen lennék
elviselni még két bátyám elvesztését.
Nem jöttek hírek; azonban Rafe előre megmondta, hogy így lesz. Vagy
hazaérnek, vagy nem. Reménykednem és bizakodnom kellett, hogy az
üzenet idejében odaért. Hozzátok haza őket, könyörögtem az isteneknek;
aztán a testvéreimhez szóltam, ahogy Walther szava is elért hozzám.
Legyetek óvatosak, fivéreim. Legyetek óvatosak.
Elnéztem Civica felett. Az alkonyszaki emlékversek már elhalkultak,
csak egy vékony hang lebegett még a levegőben. És így légyen
mindörökké. Mindörökké. Sötét város, ahol csak az ablakokban
imbolygó arany lángocskák fénye őrzi az éjszakát.
Béke telepszik a házakra. Készül a vacsora. Füst száll fel a
kéményekből.
A békét azonban megzavarta valami.
Hangok kúsztak fel a gerincemen.
Hangok, amelyek nem az ablakom alatt elterülő világból eredtek.
Kő csikordulása.
Gőz sziszegése.
Hullámzó üvöltés.
Szenvedély, Jezelia, szenvedély.
Felgyorsult a lélegzetem. Éreztem a komizár leheletét a nyakamon, az
ujját, amint végigsimítja a kavah-t a vállamon. Láttam ónix szemét és a
tekintetében rejlő mosolyt a sötétben.
– Veled menjek?
Összerezzentem és megpördültem. Cloris néném dugta be a fejét a
szobámba – a kérdése emlékeztető volt, el ne késsek. Megpróbáltam egy
mosoly mögé rejteni a riadalmamat. Ugyan Cloris néném meglepő
eleganciával viselte, hogy a viselkedési szabályok jóformán megszűntek,
láttam, hogy lassan gyűlik benne a türelmetlenség. Azt akarta, hogy a dolgok
olyanok legyenek, mint azelőtt. Ezt nem ígérhettem meg neki, de ma este a
kedvére tehettem.
– Megyek máris – feleltem.
Ugyanolyan csendesen távozott, mint ahogy érkezett, én pedig
becsuktam az ablakot, és visszaléptem a fésülködőasztalomhoz. Így, hogy
csak egy kezemet tudtam használni, a cifra fonatok nem jöhettek szóba –
nem mintha akár két kézzel is különösebben értettem volna a hajfonáshoz.
De mindkettővel tudtam forgatni a kardot és a kést is.
Aznap először vethettem alaposabb pillantást a kezemre, amikor az udvari
orvos ellenőrizte és újrakötözte. A seb – a három-három apró öltést
leszámítva a két oldalán – már alig látszott, de a tenyerem még mindig duzzadt
volt. Úgy nézett ki, mint egy kék eres kesztyű, kolbászokkal kitömve, és
éppen olyan érzéketlen, tárgyszerű is volt. Alighanem eltört vagy elszakadt
benne valami, valószínűleg akkor, amikor kitéptem a vastüskét, hogy
megöljem Malichot. A sebészt elkedvetlenítette a nem szűnő duzzadás, és azt
mondta, az a legfontosabb, hogy éjjelre párnákkal támasszam fel. Nappalra
egy hevedert készített, amit a nyakamba köthettem. Amikor rákérdeztem az
érzéketlenségre, csak azt felelte: Majd meglátjuk.
Félretettem a hajkefét, és a tükörbe néztem. A hajam lazán terült szét a
vállamon. Kívülről éppen úgy néztem ki, mint azelőtt, talán kissé
megsápadtam, de belül semmi sem volt ugyanaz. Nem is lesz már soha.
Eljegyzett valakit.
A gondolat hirtelen tört rám, mint a szélroham. Az igények áradata
eddig kizárta, de most, az első hajszolatlan pillanatban visszatért.
Felpattantam az asztaltól, megigazítottam az övemet, a kardszíjamat, a
tokjába dugtam a tőrömet – megtanultam egy kézzel csinálni, amit mindig
kettővel szoktam.
A családi ebédlőt a kisebb, szűkebb körben elköltött vacsorákra használtuk
inkább, ám most tizenhatan gyűltünk össze. Én beértem volna egy tál
levessel is a szobámban, hogy aztán beájuljak az ágyamba, mint a korábbi
estéken, de maga az anyám keresett meg a javaslattal, pedig ő már napok
óta nem lépett ki a szobájából. A saját kételyeimre gondoltam az Aszter
halálát követő napokban, és arra, hogy Rafe azt javasolta: csoportosítsam át
az erőimet, és úgy haladjak előre. Úgy tűnt, anyám is ezt próbálja most
tenni.
A nénéim is hozzátették a magukét, mondván, hogy az elmúlt időszak
lázas összevisszasága miatt senkivel nem találkoztak egy futó pillanatnál
hosszabb időre. Azt mondták, hosszú harc áll előttünk, és a közös étkezés
segíteni fog, hogy szorosabb kapcsolatot alakítsunk ki egymással. Ezzel nem
szállhattam vitába.
Berdi meg én érkeztünk meg elsőnek az ebédlőbe. Amikor megölelt,
friss kenyér meleg illatát éreztem, és egy pötty lisztet láttam az arcán.
– A konyhában voltál?
– Lehet, hogy beugrottam – kacsintott. – Az anyád kért meg, én pedig
boldogan engedtem neki.
Már épp meg akartam kérdezni, mit csinált, amikor Gwyneth és Natiya
lépett be mögöttünk. Natiya tekintete azonnal a magas mennyezetig szaladt,
aztán megcsodálta a szőttesekkel borított falakat. Emlékeztem, amikor
először ettem vele – ártatlan, kerek szemmel nézte a mohóságomat, és
kérdezgetett. Most már csöndben figyelte meg a környezetét, mint a
bokorban lapuló macska, lecsapni készen; ebben hasonlított ránk,
többiekre. Mindannyian felfegyverkezve ültünk le, amit régen a szokásrend
tiltott volna. Ma este senki sem ellenkezett, még Cloris néném sem.
Az asztal egyik végéhez telepedtünk le.
Anyám, a nénéim, és Pauline nénje, Adele úrnő érkezett következőnek.
Anyám kifésülte és befonta a haját, a ruháját kivasaltatta, és a tűz, amelyet
mostanában eltemetett, újra fellobbant benne. Láttam a szemében, a válla
tartásában, előreszegezett állában. Az árulók nem győzhetnek.
Meglepetésemre úgy beszélgetett el Berdivel, mintha régi barátnők
lennének.
Orrin, Tavish, Jeb és Kaden együtt érkezett. Mindannyian feszengtek
egy kissé, de anyám melegen üdvözölte és hellyel kínálta őket, én pedig
ráébredtem, milyen kevéssé ismerik a többiek egymást, pedig már hosszú
napok óta élünk ugyanott. Valóban szükségünk volt az ismerkedésre, és a
közösen elköltött étkezés nem csak a test épülésére szolgált.
A szolgák sörrel és borral töltötték meg a kupákat. Habár anyám
megígérte, hogy egyszerű ételeket készíttet, az édes, habzó meggybor
kivétel volt.
– Hol van Pauline? – kérdeztem Gwynethtől. Adele úrhölgy meghallotta
a kérdésemet, és válaszra várva felfigyelt. Tudtam, hogy az első esti
összeszólalkozásukat követően Pauline kerülte őt; azért maradt az
apátságban a kicsivel. Aznap költözött vissza.
– Visszament az apátsághoz, hogy elhozzon valamit – felelte Gwyneth;
természetesen mindketten tudtuk, mi az a valami. – Hamarosan ideér –
tette hozzá, de amikor Adele úrhölgy elfordult, Gwyneth csak vállat vont,
mintha maga se tudná, mi késlelteti Pauline-t, vagy hogy jön-e egyáltalán.
Sven Azia századossal érkezett. Meglepetésemre mindketten tiszti
egyenruhát viseltek. Azia belevörösödött a nénéim dicséreteibe, és én csak
akkor jöttem rá, valójában milyen fiatal. Svennel párban azonnal társalogni
is kezdtek velük és Adele úrhölggyel. Azon töprengtem, hová lett Rafe. A
boromat kortyolgattam – és végül meghallottam a lépteit. Éppolyan jól
ismertem, mint a sajátjaimat: a súlyát, a ritmusát, a kardszíja csatjának halk
csendüléseit. Besietett, aztán megállt az ajtóban: dalbrecki kékbe öltözött, a
haját kissé összekócolta a szél. A szívem az akaratom ellenére összeszorult.
Elnézést kért a késésért, elhúzódott egy megbeszélése az embereivel; külön
bocsánatot kért az anyámtól, aztán hozzám fordult. Akkor vette észre a
felkötött kezemet.
– Az orvos szerint segíteni fog a duzzanaton – magyaráztam. Rafe a
hevederre nézett, rám, aztán megint a hurokra, és tudtam, keresi a
szavakat, miközben mások járnak a fejében. Ismertem minden apró
rezdülését, a csöndjeit, a lélegzetvételeit. Vajon a jegyese megismeri valaha
ennyire?
– Örülök, hogy megfogadtad a tanácsát – mondta végül.
Csak néhány szót váltottunk, de mindenki felpillantott a saját
beszélgetéséből, hogy ránk nézzen. Rafe megfordult, és elfoglalta a helyét az
asztal túlsó felén.
Mielőtt az első fogást felszolgálták volna, az anyám felém fordult.
– Lia, elmondanál egy emlékverset? – Több volt ez egyszerű
udvariasságnál: a kéréssel elismerte a rangot, amelyet pillanatnyilag
birtokoltam.
A mellkasomban megmoccant egy emlék. Felálltam. Az áldozat
elismerése. Itt azonban nem volt csontos tányér, amelyet a magasba
emelhettem volna. Kimondtam a szavakat – némelyeket csak magamban,
másokat a többiek számára is hallhatóan.
E cristav unter quiannad.
– Az áldozat: örök emlék.
Meunter ijotande.
– Sosem feledjük.
Yaveen hal an ziadre.
– Egy újabb napig élhetünk. És ehhez a mennyek adjanak a számunkra
bölcsességet is. Paviamma.
Egyedül Kaden ismételte meg a szót: paviamma.
Anyám bizonytalanul nézett rám; amit hallott, nem felelt meg a
hagyományoknak.
– Ez egy vendai fohász?
– Igen – feleltem. – És részben morrighani.
– De az az utolsó szó? – kérdezte Adele úrnő. – Paveem?
– Paviamma – ismételtem. Elszorult a torkom.
– Vendai szó – tette hozzá Rafe. – Sok mindent jelenthet, attól függ,
milyen szövegkörnyezetbe kerül. Barátságot, megbocsátást, szerelmet.
– Ön ismeri a nyelvüket, felség? – nézett rá anyám. Rafe elkerülte a
pillantásomat.
– Nem olyan jól, mint a hercegnő, és persze, mint Kaden, de azért
boldogulok.
Anyám tekintete Kadenre, majd rám siklott. Láttam a szemében az
aggodalmat. Vendai nyelv, vendai orgyilkos az asztalunknál, vendai fohász,
amelyre egyedül Kaden felelt. Mi ketten sokkal több mindenen osztoztunk,
mint csupán a menekülésen Vendából.
Sven észrevette az anyám pillanatnyi megakadását, és gyorsan átvette a
szót: elmesélte, hogyan tanulta meg a vendai nyelvet a két év alatt, amelyet
egy vendai bányában töltött fogolyként egy Falgriz nevű emberrel.
– Jóformán vadállat volt, de segített életben maradnom – jelentette ki.
Mindenkit elszórakoztatott a színes történettel, én pedig hálás voltam neki,
amiért elvonta rólam a figyelmet. A nénéimet lenyűgözte a bátor szökésről
szóló beszámoló. Tavish úgy forgatta a szemét, mint aki már számtalanszor
hallotta a történetet.
Kihozták az első fogást: apró sajtfánkocskákat. Az otthon íze. Az
anyámra néztem, aki elmosolyodott. Ugyanezt adta nekünk is a bátyáimmal,
amikor nem éreztük jól magunkat. Hálás voltam, amiért nem erőltette meg
magát túlságosan, hogy jó benyomást tegyen Jaxon királyra. A történtek
fényében egy egyszerű ételsor tűnt a legmegfelelőbbnek.
Amikor anyám rákérdezett a Valsprey-sólyomra, Sven azt felelte, hogy a
levél mostanra biztosan megérkezett a helyőrségbe, de nem fogunk választ
kapni; egyirányú üzenet volt, és nem tehetünk mást, mint hogy
reménykedünk.
– Akkor reménykedni fogunk – felelte Bernette néném –, és hálásak
vagyunk önnek, amiért megadta a számunkra ezt a reményt.
Anyám ekkor Rafe-re emelte a poharát, meg a katonáira, a sólyomra
és még az ezredesre is, aki elolvasta az üzenetet és segít a fiainak.
Pohárköszöntők sora követte az asztal körül, mindenki köszönetet
mondott a jelenlévőknek, amiért segítettek az árulás leleplezésében.
A muskotály kortyai átmelegítették a mellkasomat. Egy felszolgáló lépett
mellém, hogy újratöltse a kupámat.
– És önre is, Kaden – jelentette ki anyám. – Elmondhatatlanul sajnálom,
hogy egy közülünk való árulta el, és kétszeresen hálás vagyok, amiért most
segít nekünk.
– Morrighan fia hazatér – emelte fel Cloris néném is a kupáját.
Figyeltem Kadent, ahogy megrezzen a feltételezéstől, hogy már nem
vendai többé, de biccentett, és megpróbálta elegánsan fogadni az elismerést.
– Emelem poharam – vágtam közbe, hogy elvonjam róla a figyelmet.
Mindenki felém fordult, várták, kire vagy mire köszöntöm az italt. Rafe-re
pillantottam; úgy láttam, tudja, mit akarok mondani, mielőtt újra
megszólaltam volna. Jégkék pillantása mélyen belém vágott. Ezen túl kellett
esnünk. Átcsoportosítás, előretörés. Így csinálják a jó katonák.
Nagyot nyeltem.
– Szívbéli jókívánságokkal Jaxon királyra, közelgő házassága
alkalmából. Rád és a menyasszonyodra! Kívánok nektek hosszú és
boldog együtt töltött életet.
Rafe nem moccant, nem biccentett, nem szólt. Sven felemelte a kupáját,
és oldalba könyökölte Tavisht, hogy kövesse a példáját. Az asztal felett
nemsokára újra záporozni kezdtek a jókívánságok. Rafe felhajtotta a
maradék borát, és nagyon halkan annyit mondott, köszönöm.
A torkom egyszerre kiszáradt. Rájöttem, hogy valójában egyáltalán nem
kívánok nekik semmi jót. Kicsinek és önzőnek éreztem magam, sajgott a
szívem. Néhány nagy korttyal én is kiürítettem a kupámat.
És akkor újra lépéseket hallottunk.
Halk, tétova lépéseket: házicipő a kövön.
Pauline.
Mindenki várakozón az ajtó felé fordult – akkor azonban a léptek nesze
varázsütésre megszűnt. Adele úrnő összehúzta a szemöldökét.
– Talán ha én…
Kaden hátratolta a székét, és felállt.
– Elnézést – mondta, aztán minden további magyarázat nélkül kiment.
 HETVENHETEDIK FEJEZET

KADEN

Egy boltíves átjáró alatt ült egy padon, a gyermekkel a karjában. A tekintete
messzire révedt. Hosszú, mézszín tincseit illedelmesen elrejtette a csipkés
főkötő, visszafogott ruháját végig begombolta. Minden vonása és ránca
tisztességet sugárzott.
Nem nézett fel, amikor odaértem. Megálltam: a térdem csaknem a
térdéhez ért. Még mindig nem nézett fel az öléből.
– Már elindultam – mondta halkan –, de aztán ráébredtem, hogy nincs
neve. Nem mehetek be oda a neve nélkül. Magad mondtad. El kell
neveznem.
Fél térdre ereszkedtem, és az álla alá nyúlva megemeltem a fejét, hogy a
szemébe nézhessek.
– Pauline, nem számít, hogy mit mondok én, vagy mit gondol bárki
odabent. Ha készen állsz, majd választasz egy nevet.
Az arcomat nézte; nyughatatlan, félelemmel teli tekintete bejárta a
vonásaimat.
– Azt gondoltam, szeret, Kaden. Azt gondoltam, én is szeretem őt. Félek,
hogy újra rosszul fogok dönteni. – Nagyot nyelt, és rebbenő pillantása
megállapodott az enyémben. – Akkor is, ha a választás tökéletesen
helyénvalónak tűnik.
Nem bírtam levenni róla a szememet. Hirtelen elakadt a lélegzetem, és én
is nagyon félni kezdtem, hogy rossz döntést hozok. Csak az ő ajkát láttam,
a szemét, mindenhol – csakis Pauline-t.
– Kaden – suttogta.
Végre rekedten fel bírtam sóhajtani.
 – Azt hiszem, ha egy választás helyénvalónak tűnik, talán a legjobb
próbára tenni – feleltem. – Lassan, hogy lásd, rejlik-e benne valami több…
valami, amiben bizonyos lehetsz.
– Azt akarom – bólintott. – Valami többet.
Én is azt akartam.
Felálltam.
– Előremegyek. Megmondom, hogy te is mindjárt jössz.

Akkor értem vissza az ebédlőbe, amikor felszolgálták a következő fogást –

Berdi hallevesét. Lia felállt és megkerülte az asztalt, hogy arcon csókolja
Berdit, és megmondja, hányszor álmodott Berdi halragujának falatjairól,
illatáról, ízéről. Már az orrom elárulta, hogy igen, ez jobb, mint Enzóé, mégis
megkértem mindenkit, hogy várjanak még egy percet.
– Azt hiszem, Pauline-t láttam a folyosón. Bármelyik pillanatban ideérhet.
És valóban, alig néhány pillanat múlva be is lépett. Megállt a boltíves
ajtóban – a főkötőjét meglazította, és lehúzta a fia fejéről a takarót, úgyhogy
mindenki láthatta szőke pihés fejét és apró, kinyújtott öklét.
– Üdvözlet mindenkinek – mondta. – Elnézést a késésért. Meg kellett
etetnem a kicsit.
Valaki valahol leejtette az evőeszközét.
– A kicsit? – kérdezte Adele úrnő.
– Igen, néném – felelte Pauline. Megköszörülte a torkát, és felszegte a
fejét. – Ő itt a fiam. Szeretnéd megnézni?
Remegő csend borult a helyiségre. Adele úrnő álla leesett.
– Hogy lehet neked fiad? – tudakolta végül.
– Ó, a szokásos úton-módon – vont vállat Pauline.
A nénje rám nézett, fehérszőke hajamra, aztán vissza a kicsire. Tudtam,
milyen következtetésre fog jutni, és már majdnem ki is javítottam, de végül
nem szóltam. Ráhagytam Pauline-ra.
A kicsi hangos sírással törte meg a csendet.
– Hozd csak ide – nyújtotta ki a karját Berdi. – Én tudom, hogy
ringassam el ezt a szeretetcsomagot úgy, hogy…
 – Nem! – vágott közbe Adele úrnő. – Hadd nézzem meg a kicsit. Van
már neve?
– Még nincs. – Pauline átvágott a termen, és a nagynénje karjába tette a
fiát. – Még keresem a legjobbat.
Adele úrnő ringatta, paskolgatta, csitítgatta a kicsit, aki végül
elhallgatott. Amikor Adele úrnő felnézett, sűrűn pislogott, de a keze nem
állt meg a simogatásban, és úgy tűnt, nagyon erősen gondolkodik.
– Nevet találni nem olyan nehéz – mondta végül. – Majd segítünk. Most
ülj le, kihűl a levesed. Majd én fogom a fiadat, amíg eszel.
 HETVENNYOLCADIK FEJEZET

Még a zárt erkélyajtón keresztül is hallottam az ebédlőből kiszűrődő

nevetést. Jó volt. Ritkaság. Tisztában voltam vele, hogy csak rövid ideig tart.
Az aggodalom gyűrűje újra bezárul majd, de ez néhány óráig áldott
menedéket jelentett a minket gyötrő gondok elől. Az asztal körül a kisfiú
nevével viccelődtek. Orrin többször is felajánlotta a sajátját, de a legtöbb
felvetés a mélyen tisztelt, történelmi morrighani családokból érkezett.
Amikor Kaden felvetette a Rhyst, mondván, hogy egy név, amelynek nincs
történelmi előzménye, amihez fel kellene nőni, talán tiszta lapot jelenthetne,
Pauline egyetértett, és ezzel a dolog el volt intézve. A kisfiút elnevezték
Rhysnek.
Miután Rafe elment, legalább öt percet vártam, hogy én is kimentsem
magam. Nem akartam, hogy bárki is azt higgye, a távozása siettette az
enyémet – holott úgy volt. A helyiséget hirtelen forrónak éreztem, friss
levegőre volt szükségem. Rafe a pohárköszöntőm után nem szólt hozzám,
rám sem nézett. Ennek nem lett volna szabad zavarnia. Sokan ültük körül az
asztalt, sok mindenről folyt a szó, köztünk pedig nem volt semmi.
Legalábbis semmi több, mint két vezető között, akik együtt igyekeznek
válaszokat találni.
Hallottam, hogy a hátam mögött kinyílik az ajtó. A beszélgetés hangja
egy pillanatra felerősödött, aztán újra elhalkult, ahogy a zár ismét bekattant.
– Nem bánod, ha csatlakozom? – kérdezte Sven.
– Gyere csak – intettem magam mellé, az erkélykorlát felé, bár valójában
egyáltalán nem vágytam társaságra. A citadella ezen szárnya az erdős hegyek
felé nézett – ugyanarra, amerre Pauline meg én hónapokkal ezelőtt
eltűntünk. A fák sziluettje fűrészes vonalként rajzolódott ki a csillagos égen.
Sven kinézett a jóformán töretlen sötétbe.
– Nem fázol idekint? – kérdezte végül.
 – Mi jár a fejedben, Sven? Nem az, hogy libabőrös-e a karom.
– Meglepett, hogy a király eljegyzésére mondtál pohárköszöntőt.
– Kínos helyzet volt – sóhajtottam. – Valószínűleg te is érezted. Úgy
gondoltam, a legjobb lesz egyszerre kiteregetni, hogy túlléphessünk rajta.
Sven bólintott.
– Igazad van. Alighanem így a legjobb.
Keserű epe tolult a torkomba. Gyűlöltem azt, ami így a legjobb.
Valójában sosem volt az. Ez csak egy frázis volt, amely megédesítette a
nekünk maradt morzsákat.
– Az mindenesetre meglep, milyen gyorsan nyélbe ütötték az eljegyzést,
miután elváltunk egymástól.
Sven fura pillantást vetett rám.
– Tisztában vagy vele, hogy nem volt más választása?
– Igen, tudom. Az uralma megszilárdítása miatt.
Sven homloka ráncba szaladt.
– Az uralma megszilárdítása miatt rengeteg nagyúr lányát
visszautasította, de a tábornok ajánlatával nem tehette meg.
– Akkor a tábornok lánya bizonyára nagyon különleges.
– Ehhez kétség sem fér. Ő…
Miért csinálja ezt velem? Megfordultam, hogy visszamenjek.
– Ne haragudj, Sven, de…
Felém nyúlt, és könnyedén megérintette a karomat, hogy megállítson.
– Gondoltam, hogy nem mondott el neked mindent. Tudnod kell, fenség.
Nem változtat semmin, nem változtathat semmin – tette hozzá komoran –,
de talán segít, hogy jobban megértsd, mire kényszerült a király. Nem
akarom, hogy olyan sekélyesnek hidd, hogy amint eltűntél a szeme elől, már
el is felejtett.
Elmondta, hogy amikor Rafe visszatért, a királyságát nagyobb káoszban
találta, mint gondolta. A törvényhozás és a kormány egymás torkát tépte, a
kereskedelem romokban hevert, a kincstár csaknem kiürült. Több tucat
elhalasztott döntés szakadt egyszerre Rafe fejére. Hajnaltól késő éjszakáig
dolgozott. Mindenki azt várta az ifjú királytól, hogy helyreállítsa a bizalmat,
és száz tanácsot is adtak neki, hogyan csinálja. A tábornok mindvégig a
nyakába lihegett, mint egy lecsapni kész oroszlán – ugyanaz, aki a kihívást is
megtette.
– De én tudom, hogy mindezen idő alatt nem volt egyetlen nap sem,
amikor ne gondolt volna rád, ne aggódott volna miattad. Tipródott, hogy el
kellett-e engednie téged, vagy veled kellett volna-e mennie. A legelső dolga
az volt, hogy lefordíttatta a könyvedet.
– Amit ellopott.
– Igen. – Sven elvigyorodott. – Remélte, hogy hibát követtél el. Hogy
felhagyhat az aggódással.
– De rájött, hogy nem így van?
Sven bólintott, aztán jelentőségteljes pillantást vetett rám.
– És felfedezte azokat a részeket is, amelyeket te sosem emlegettél.
– Mi köze van ennek az egésznek az eljegyzéséhez, Sven?
– Nem csak azért rontott ki Dalbreckből, hogy megmentse a
királyságodat vagy a sajátját. Ez mind később jött. Mindössze egy
fiatalember volt, aki versenyt fut az idővel, kétségbeesve igyekszik, hogy
megmentsen valakit, akit még mindig szeret, de tudta, hogy ésszel kell
eljárnia. Megparancsolta a tábornoknak, hogy állítson ki egy csapatra való
különleges katonát másnapra, hogy a legjobbakkal az oldalán, észrevétlenül
lopózhasson be az országodba. A tábornok beleegyezett. Egy feltétellel.
A gyomrom lassan felkúszott a torkomig. Egy feltétel.
– Megzsarolta Rafe-et?
– Azt hiszem, a tárgyalás és a kompromisszum szavakkal dobálóztak.
A tábornok azt mondta, csak azt akarja biztosítani, hogy Rafe ezúttal is
hazatér.
Akármennyire megdöbbentem, mégis valami könnyűség öntött el.
– Akkor ez nem is valódi eljegyzés. Amikor visszatér Dalbreckbe,
egyszerűen…
– Attól félek, fenség, nagyon is valódi.
– De hát…
– Van valami, amit tudnod kell. Dalbreckben az eljegyzés törvényerejű.
Mit gondolsz, miért dühödött meg annyira a királyság, amikor megtudta,
hogy a te eljegyzésed a herceggel felbomlott? Dalbreckben nem számít,
hogy papírra kerül-e, vagy csak egy kézfogás erősíti meg. A férfi szava
ígéret. És Jaxon ezúttal a saját népének tett ígéretet. A hosszas távolléttel már
így is pattanásig feszítette a türelmüket. Az alattvalói szemében a király, akinek
a szavahihetőségében nem lehet megbízni, egyáltalán nem király. Ha
megszegi az ígéretét, nem lesz királysága, ahová visszatérjen.
– Elveszítheti a trónját? – Beleszédültem a gondolatba, hogy mennyi
mindent tett kockára Rafe.
– Igen, márpedig komolyan törődik a királysággal – felelte Sven. –
Nekik pedig szükségük van rá. Az atyái és az ősei országa. A vérében van a
vezetés.
Megértettem az ígéretek súlyát. Rafe ereje királyként most többet
számított Morrighannek, mint valaha. És nekem is.
Kinéztem a fák fűrészes vonalára. Éreztem a maró iróniát Rafe
döntésében: mert segíteni akart nekem és Morrighannek túlélni, arra
kényszerült, hogy kivágja a saját szívét.
– A lány… kedves? – kérdeztem végül.
Sven megköszörülte a torkát, és felhúzta a vállát.
– Elég rendesnek tűnik.
– Jó – bólintottam. – Rafe megérdemli.
Őszintén mondtam.
Otthagytam az erkélyt, és felmentem a tetőre, ahol nem volt más, csak én
és az ezernyi pislákoló csillag, és sötét szépsége a világ végéig nyúlt, elfojtva az
udvarok és királyságok végtelen játszmáit.
 tvágtak a hosszú völgyön,
és a pusztulás őrszemei
lenéztek Morrighanre
a magas csúcsokról,
és azt suttogták: közel az út vége.
Ám a Sötétség felüvöltött és újra lecsapott,
Morrighan pedig harcolt a Szent Fennmaradottakért,
kiontotta a sötétség vérét,
végleg elpusztítva azt.

Morrighani Szent Szövegek IV.

 HETVENKILENCEDIK FEJEZET

Belekortyoltam a mély bögrében gőzölgő cikóriafőzetbe, úgy néztem a

tanácsterem asztalán szétterített térképeket. Csak forgattam őket, mintha
más szögből nézve megláthatnék valamit, ami eddig elkerülte a
figyelmemet. Ott. Kavargott bennem, mintha egy távoli hang noszogatna,
hogy nézzem meg jobban, újra, de azt sem tudtam, mit keresek. Ott.
Válasz? Figyelmeztetés? Fogalmam sem volt.
Korán érkeztem, mert nem bírtam aludni. Még sötét volt, amikor
felriadtam a gyermekek jajgatására. Ledobtam a takarót, és az ablakhoz
futottam, de a hangok nem kintről jöttek. A szobámban lebegtek, lehunyt
szemhéjam mögött úszkáltak. Láttam a gyerekeket félelmükben
összekuporodva – a fiatal vendai katonákat, akik már úton voltak. És
meghallottam a brezalotok forró, vad zihálását; az orrlyukaikból kanyargó
gőz szétterjedt az éjjeli levegőben. Aztán a komizár suttogott, a hangja a
bőröm alá kúszott, mint a férgek. Szenvedély, Jezelia, szenvedély.
Megértesz végre?
Ezek után semmiképpen nem bírtam volna visszaaludni. Felöltöztem,
kilopóztam a konyhába, ahol mindig várt egy kannára való forró víz, és amíg
a cikória ázott, letérdeltem a tűzhely mellé, hogy elmondjam a reggeli
emlékverseket. Morrighanre gondoltam, aki térkép nélkül vágott át a vad
vidékeken, és a bátorságra, amit össze kellett gyűjtenie. Én is azért a
bátorságért fohászkodtam.
Legalább egy tucat térkép hevert kiterítve az asztalon – némelyik Civicát
ábrázolta, volt, amelyik az egész királyságot, mások az egész földrészt.
Elmosódott előttem a kép, és valami erős illat árasztott el, egy völgy
letaposott, összezúzott füvét idézte. Égnek álltak az apró hajszálak a
tarkómon. Ott. A hang tisztán csengett, akár a sajátom.
Alaposan átrendeztem a térképeket, ezúttal a déli útvonalakra
összpontosítva, de azok most sem rejtettek több választ, mint azelőtt.
Tucatnyi lehetőség állt nyitva. Újra és újra átbeszéltük, melyik utat választja
vajon a komizár, habár miután a seregei beözönlenek Morrighanbe, már alig
lesz jelentősége. Százhúszezer katonának nem kell sok idő, hogy eltapossa
az útjába eső falvakat és elborítsa Civicát.
Ugyanolyan nyomasztó kérdés volt az is, hogy: mikor érnek ide? Mennyi
időnk van még? Sok múlt az útvonalon, habár a déli és északi utak közötti
különbség legfeljebb napokban volt mérhető. Kiküldtük az őrszemeket,
hogy idejében figyelmeztessenek, de a hatalmas vad vidék minden mérföldjét
nem járhatták be.
Az elmúlt két hétben a tervezés nagy részét kint folytattuk le: a
környéken lovagoltunk, igyekeztük felmérni a stratégiai helyeket, ahová a
védműveket állítsuk. Civica szörnyen védtelen volt, a két fő ütőerére épített
blokád szánalmasan elégtelennek tűnt.
Ebben az időszakban kezdtem újra a gyakorlás is. Amint levették a
hevedert és a kötést, igyekeztem visszanyerni bal kezem erejét, ám az
érzéketlenség megmaradt. Meg tudtam vele markolni egy pajzsot, de szinte
semmi mást. Tíz lépésről is képtelen voltam eltalálni a célpontot. A
jobbommal kellett keményebben dolgoznom. Megpróbáltam elrejteni a
dühömet Natiya elől, és több tucat nőt képeztem, akik szintén ki akarták
venni a részüket az erőfeszítésből. Nagy részük már eleve tudott íjjal és
karddal bánni.
Amikor meglátta a nőket a sorok között, Howland tábornok úgy
összeharapta az állkapcsát, hogy azt hittem, szilánkokra hasadnak a fogai.
– Minden elszánt katonát örömmel fogadunk, mert szükségünk van rájuk,
tábornok – közöltem vele, hogy eltapossam az érveit, mielőtt belekezdene.
– Önt is egy nő fogja a csatába vezetni. Miért lepi meg, hogy a csapatokban
is ott vannak?
Döbbenten nézett rám; akkor értettem meg, hogy csak most fogta fel,
én is vele megyek a harctérre. Igen, számolta a napokat, amíg az apám
felgyógyul, vagy a bátyáim hazatérnek, ám eddig egyik sem történt meg.
Kinyílt az ajtó. Felpillantottam. Rafe állt ott, szintén gőzölgő bögrével a
kezében. Visszafordultam a térképek felé.
– Korán jöttél.
 – Te is – vágta rá.
Nem mondtam el neki, hogy ismerem az eljegyzése körülményeit. A
pohárköszöntőm nem oszlatta el a feszélyezettséget kettőnk között. Néha
rajtakapott, hogy őt nézem; olyankor gyorsan félrepillantottam. Máskor az ő
tekintete pihent meg rajtam, miután véget ért a társalgás, és azt kérdeztem
magamtól, mire gondolhat. De kialakult köztünk egy ritmus. Barátok
voltunk. Bajtársak. Mint Kaden és én.
Mellém lépett, és lenézett a szétteregetett papírokra – odébb tolt egyet,
és a karja az enyémhez ért. Perzselt az érintése, úgy, ahogy barátok közt
nem lett volna szabad. Tudtam, helytelen, de az érzéseimnek nem
parancsolhattam.
– Látsz valamit? – kérdezte.
Csak azt láttam, hogy az erőfeszítéseink hiábavalónak tűnnek.
– Nem.
– Kitalálunk valamit – felelte, mint aki a gondolataimban olvas.

Kaden is megérkezett, és mint minden reggel, mielőtt a többiek

csatlakoztak volna, megegyeztünk, hogy mi legyen a napirend. Tárgyalni
kellett a várható inváziós útvonal melletti falvak kiürítéséről, de tudtuk, hogy
ez pánikot szülhet, és fennakadást okozhat az ellátásban, amire viszont
nagyon is szükségünk volt. Hátradőltünk a székekben, a lábunkat feltettük
az asztalra, és órákkal később ugyanabban a testhelyzetben hallgattuk
Tavish és Reunaud százados vitáját arról, miként lehetne kiiktatni egy
brezalotot. Undok, támadó lények voltak, tökéletes eszközök a komizár
legpusztítóbb fegyvereinek célba juttatására. Mindketten látták már, hogy
dárdával le lehet döfni őket, ám ehhez túl közel kellett volna merészkedni a
robbanó állatokhoz. Abban egyetértettek, hogy egy ostrom-nyílvető volna a
legjobb, de ha nem tudjuk, pontosan merről támadnak a hatalmas lovak,
több tucatnyira lesz szükségünk ezekből a fegyverekből. Morrighan négy
ilyet birtokolt, és egyiket sem vetették be évek óta. A nehéz
ostromgépeknek általában semmi hasznát sem vették a távol eső
csatatereken – egy ember megölésére elég volt a kard vagy a nyíl is.
Kiadtuk a parancsot, hogy készítsenek még több ostrom-nyílvetőt.
Bekopogtak; egy őrszem jelentette, hogy a szolgák meghozták az
ebédet. A térképeket átpakoltuk az oldalsó asztalra, a helyükre tálcák
kerültek. Evés közben a katonák képzésére fordult a szó; a gondolataim
visszatértek a bátyáimhoz. A szemközt ülő Rafe-re néztem. Már nem is
emlékeztem, megköszöntem-e neki, hogy kíséretet parancsolt a bátyáim
hazatérő zászlóaljai mellé – aztán önző módon arra gondoltam, hány
katonából áll egy dalbrecki hadtest. Egy morrighani négyszáz főt számlált.
Ha ideérnek, maradnak is, hogy kisegítsenek?
Tudtam, ugyanez jár Kaden fejében is – és aztán, két falás kenyérrel
körített marhaszegy között a vezértábornagy kibökte a kérdést, amely
mindannyiunkat foglalkoztatott: küld-e Dalbreck további seregeket
Morrighanbe?
A teremre csönd borult.
A kérdés már korábban is elhangzott. Rafe, amióta megérkezett
Civicába, fenntartotta, hogy ő és az emberei csupán azért vannak itt, hogy
segítsenek kitakarítani az árulókat, helyreállítani a királyságunk rendjét és
felkészíteni a saját erőinket egy lehetséges invázió elleni védekezésre. A
vezértábornagy ezzel kellemetlen helyzetbe hozta Rafe-et. Dalbreck is
veszélyben forgott, és Rafe-nek ott voltak a saját határai, amelyekre szintén
gondolnia kellett, ingatag trónjáról nem is beszélve. Már azzal is sokat
kockáztatott, hogy idejött.
Láttam, hogy Sven figyelme kiélesedik, úgy várja, mit válaszol a király.
Rafe engem figyelt, és gondosan mérlegelte a választ, aztán visszanézett a
vezértábornagyra.
– Amikor elküldtem az üzenetet Fontaine-be, hozzáfűztem, hogy
küldjenek csapatokat.
Az arcok az asztal körül felderültek.
– Mennyit? – kérdezte Marques.
– Mindet.
Sven hátradőlt és sóhajtott.
– Ez a legnagyobb helyőrségünk. Hatezer katona.
Néhány pillanatig senki sem szólt.
– Nos… ez… – A vezértábornok szemöldöke magasba szökött
elkerekedő szeme felett.
– Rendkívüli! – fejezte be Howland.
– És igen nagy örömünkre szolgál – tette hozzá Marques.
– Ugyanezt kértem a Marabellától is – folytatta Rafe. – Útközben még
két másik helyőrségből is csatlakozni fognak hozzájuk, ami újabb kétezret
jelent. Biztosra veszem, hogy ők mind eljönnek, feltéve, hogy a sólyom baj
nélkül elért hozzájuk. A többieket illetően nem tehetek ígéretet.
Nem voltam benne biztos, hogy jól hallottam.
– A többiek? – kérdeztem ugyanolyan dermedten, mint mindenki
körülöttem.
Sven felállt, és az asztalra támaszkodott.
– A többiek?
– A harminckétezer katona Dalbreckből, akiket visszarendeltem a határ
mellől. Amint mondtam, nem ígérhetem, hogy el is jönnek. Az ütőerő
átcsoportosítása némi ellenkezésre talált. Ráadásul a tábornok, akinek a
csapatokra vonatkozó parancsot kiadtam, ugyanaz, aki nemrég kihívott.
Meglehet, a parancsot arra használja majd, hogy újraélessze a trónigényét.
Mindazonáltal nem valószínű… – Rafe tétován rám nézett.
– Mert eljegyezted a lányát – fejeztem be helyette.
Rafe bólintott.
– Nem valószínű? – Sven hitetlenkedve meredt Rafe-re, a szeme szikrát
szórt; aztán megfordult és kiment, becsapva maga mögött az ajtót.
Rafe Tavish felé biccentett, hogy menjen utána. Tavish szintén kisietett.
Ismét csönd lett, a tisztek az ajtót nézték. Sven haragja még mindig az
asztal felett lebegett. Végül a vezértábornagy Rafe felé fordult, és láttam a
kétséget a szemében. Egy dolog segíteni egy lázadással fenyegetett
hercegnőnek, hogy felfedje az árulókat, ám ha egy király védtelenül hagyja a
saját határait, az őrültség.
– Az istenekre, miért tette? A saját határait gyengítette meg ezzel.
Rafe nyugalma meg sem rezdült.
– Semmi kétségem afelől, hogy a komizár megtámadja Dalbrecket is, de
csak miután Morrighanen átjutott. Először ide fog bevonulni.
– A hercegnő is ezt mondta, de hogyan lehet benne biztos, hogy…
– Ez kiszámított kockázat. Nagyobb kockázat lenne nem átdobni ide a
csapatokat. A saját pusztulásunkat is jelenthetné. Stratégiai nézőpontból
Morrighannek rendelkezésére áll az összes kikötő és erőforrás, hogy
leigázzon minden nyugati királyságot. Ha a komizár megszerzi Morrighant,
többé nem lehet megállítani. – Elhallgatott, egy pillanatra a szemembe nézett.
– De valami más sokkal nagyobb bizonyosságot ad. Valaki egyszer
megkérdezte, éreztem-e már valaha valamit mélyen, legbelül. –
Visszapillantott a vezértábornagyra, aztán végigfuttatta a tekintetét a falon
körülöttünk, az ősi freskón, amely az ifjú Morrighan történetét mesélte el; fel
a mennyezetig, a kövekig, és az évszázados cementig, amely összetartotta
az egészet. – Ez az ékkő, amelyre a komizár vágyik. Morrighan a legrégebbi
királyság. Az összes többi belőle született. Sosem bukott el. A nagyság
szimbóluma, de még annál is több: ez az a királyság, amelyet az istenek a
kezdetektől szentséggel ruháztak fel. A komizár számára Morrighan
leigázása egyenértékű az istenek leigázásával. Vendában magam is láttam a
vágyat a szemében. Nem éri be kevesebbel.
Hosszú, döbbent másodpercekig hallgattunk. Tudtam, Rafe csodálatra
méltó pontossággal mérte fel a komizár vágyait.
– Köszönjük, Jaxon király – mondtam végül. – Akárhányan is jönnek el,
minden katona erősebbé tesz minket, és mindegyikükért az adósaid
leszünk.
Többért mondtam köszönetet, mint pusztán a csapatokért. Immár ő is
ugyanolyan mélyen benne volt az egészben, mint Kaden és én. Minden vagy
semmi.
Új lelkesedés vett erőt a többieken; a tábornokok és tisztek sorra
kifejezték a hálájukat, de Kaden és Rafe sokattudón nézett össze velem. Ha
mindenki eljön, akit Rafe kért, az együttes erőink még úgy is csak
hetvenezret tesznek ki. Továbbra is csaknem kétszeres túlerővel kell
szembenéznünk, és egy olyan sereggel, amely a létező leghalálosabb
fegyverekkel tör ránk. Rafe valamelyest lehűtötte a kedélyeket, mondván,
hogy ez csak tapasz egy tátongó seben, holott tűre és cérnára lenne
szükségünk, hogy összevarrjuk.
– De tapasznak átkozottul jó – vágta rá a vezértábornagy.
Folytatódott a vita. A tábornokok, immár a megnövekedett létszámmal
tervezve, még több védőblokád felállításáról kezdtek beszélni Morrighan
ütőerein.
Tű és cérna.
Kadent néztem. Mozgott a szája, de nem hallottam a szavait. A helyiség
elmosódott előttem. A vita távoli mormolássá vált, más hangok tolakodtak
előre.
Nyikordulás.
Roppanás.
Kerék fordul a kövön.
Emlékeztem: hallottam a híd kondulását. Túl korai volt. Még nem jött el
az olvadás. A szoba még távolabb siklott előlem, a fejemben erősödtek a
hangok.
Gőz sziszegése.
Hullámzó üvöltés.
Sietős léptek.
Rettenet; sűrű, mint az éjszaka.
Szenvedély, Jezelia, szenvedély, suttogta a forró hang a fülembe.
És egy másik hang, halk, szelíd, vékony, mint a szél lebbenése.
Ott.
– Lia? – Kaden megérintette a karomat. Összerezzentem: a köd
feloszlott. Mindenki engem nézett, de az én fejemben csak egy szó járt:
pachegók. Csikordult a székem, úgy löktem hátra, és az oldalasztalhoz
futottam, ahová a térképeket halmoztuk.
– Tegyétek odébb az ételt! – kiáltottam, felnyaláboltam a papírokat, és
szétterítettem őket a főasztalon.
– Mi az ördög?
– Láttál valamit?
– Valaki mondja meg nekem, mit csinált az előbb!
Addig kutattam a térképek között, amíg meg nem találtam, amelyiket
kerestem.
Ott.
– Északon – jelentettem ki. – Arról jön.
Fellobbant a vita.
– Az északi utat már elvetettük. Egy kései havazás megakaszthatná.
– Annál északabbra – vetettem ellen. – Az Infernaterren át. A tökéletes
útvonal. Sima, és a tél sem fenyegeti.
Mostanra Kaden és Rafe is a hátam mögött állt, a térképet vizsgálták.
Kaden hátralépett, a fejét rázta.
– Nem, Lia. Arra nem. Soha nem választaná azt az útvonalat. Ismered a
törzseket. Még Griz és Finch is… A seregében túl sokan félnek a meddő
földekről terjedő babonáktól.
Ráemeltem a pillantásomat.
– Éppen ez az. Kihasználja a félelmüket.
Még mindig értetlenül nézett rám.
– Szenvedély, Kaden. Már nem használhat engem. Fel kell szítania a
saját szenvedélyét. Másfélét, mint az enyém. Olyat, amely előreösztökéli a
seregét.
Megjelent a tekintetében a megértés – aztán az aggodalom. Mennyivel
hamarabb ér ide, mint feltételeztük?
– Hallottam őket – jelentettem ki. – A fiatal katonák kiáltásait. A
pachegók üvöltését. A komizár a félelmüket használja ki, hogy ostorozza
őket. És mi lehet jobb útvonal, mint az Infernaterr meddő síksága, hogy
gyorsan keresztülhajtsa a seregét a kontinensen?
Újra a térképet vettem szemügyre, felmértem Morrighan és az
Infernaterr távolságát. Új hang szólalt meg a fejemben: Rafe szavai, amikor
a kardom megakasztotta a csapását. Támadj! Ne várd meg, hogy
kifárasszalak!
– Ez mi? – kérdeztem, és ráböktem a térképen egy V alakú vonalra az
Infernaterr végénél. Reunaud százados lépett mellém, hogy megnézze.
– Az Őrszemek Völgye. Néha Utolsó Völgynek is nevezik.
Elmagyarázta, hogy a hagyomány szerint ez volt az utolsó völgy, amelyen
Morrighan átvezette a Fennmaradottakat, mielőtt elértek volna az új kezdet
földjére. Reunaud néhányszor már átutazott rajta a Candorába tartó
konvojokkal.
Ne hagyd nyugodni! Legyen a meglepetés a szövetségesed!
– Miért nevezik az Őrszemek Völgyének? – tudakoltam.
– A romok miatt. A völgyet szegélyező ormok tetején gubbasztanak,
mintha figyelnének. A fény fura dolgokat művel velük. Különös völgy az, és a
katonák szerint, amikor a szél fütyül a romok között, az Ősök szólongatják
egymást.
Kikérdeztem a terepviszonyokról, az ormok magasságáról, a völgy
hosszáról és a csúcsokon túli számtalan kanyonról.
Haladj előre! A kard gyilkos fegyver, nem védekező eszköz. Ha
hárításra használod, elmulasztod az alkalmat, hogy ölj.
Reunaud elmondása szerint a völgy tíz mérföld hosszan nyúlt el, ám a
kijárata alig ötven lépés széles volt. Már láttam magam előtt a komizár
sorait: a legfiatalabbakat állítja előre, mert őket ítéli a leginkább
feláldozhatónak a seregből. Vendában nincsenek gyerekek. Az arcomba
vágja majd, és azt várja, hogy ezzel megtör majd, mint akkor a teraszon.
Megtör vele minden morrighani katonát, aki vonakodva emeli a kardját egy
gyerek ellen.
– Csak az időnket pocsékoljuk azzal, ha Civicát próbáljuk védeni. Előre
kell törnünk.
– Előretörni? De hol? – morgott Howland tábornok. – Mire…
– Ez a tűnk és cérnánk. Itt tudjuk megfogni őket. Beérnek a völgybe,
ahol mi meglepetésszerűen, oldalról támadunk. Rajtaütünk a
legerősebbeken, amíg mi is erősek vagyunk. Ez lehet az egyetlen esélyünk. –
Ráböktem a kis V betűre a térképen. – Itt. Ezen a ponton csapunk össze a
komizár seregével. Minden csapatunkat az Őrszemek Völgyébe irányítjuk.
Heves vita lobbant fel. Howland, Marques és Perry össztüzet zúdítottak rám,
mert azt gondolták, megbolondultam, amiért – ahogy ők mondták – egy
sejtelem miatt a teljes katonai erőnket egyetlen, nagyon távoli pontra akarom
átirányítani. Rafe és Kaden a térképet nézték, csendesen váltottak néhány szót,
aztán rám pillantottak és bólintottak.
A vezértábornagy és Reunaud, úgy tűnt, két tűz közé szorult.
– Tudja, mennyi időbe kerül átcsoportosítani egy harmincezres sereget
olyan messzire? – üvöltött Howland, és fenyegetőn rázta felém az ujját.
– Azt mondja, egy barbár vezér képes egy szédületes, százhúszezres
sereget átvezetni a teljes földrészen, de mi nem bírjuk a magunk kisebb
csapatait eljuttatni egy, a határainkon éppen csak kívül eső pontra? Esetleg
ne adjuk fel máris, tábornok?
– De semmi bizonyíték nincs rá, hogy északról jönne! – kiabálta Marques.
– Hagyjuk védtelenül Civicát? – vetette égnek a kezét Perry. – Nem
teheti meg…
– Ez a kérdés nem egyeztetés tárgya – vágtam el a tiltakozásukat
élesen. – Reggel belekezdünk az új stratégia kialakításába. A hét végén
megkezdjük a kivonulást. Most elmehetnek, hogy felkészítsék a seregeiket
az indulásra, és…
Howland elém lépett, két kezét ökölbe szorította maga mellett.
– Erre nem fog sor kerülni! – ordította. – A királyné elé viszem a
kérdést! Ön nem…
Rafe és Kaden megfeszült, mintha készen állnának, hogy újra beledobják
a szökőkútba, ezúttal az ablakon át, ám ekkor valaki bedörömbölt az ajtón,
majd be is rontott. Az időőrző volt az, elnyomakodott az őrszem mellett, a
szeme kidülledt, az arca verejtéktől csillogott. A nyomában Pauline és
Gwyneth érkezett.
– Mi az? – kérdeztem, és a szívem a torkomba ugrott.
– A király – bökte ki zihálva. – Felébredt. És mindannyiukat kéreti a
szobájába. Haladéktalanul.
 NYOLCVANADIK FEJEZET

Howland tábornok rohant ki elsőként, mintha az istenek egyenesen őt

ajándékozták volna meg ezzel.
Az apám felébredt. Ajándék, valóban, gondoltam. De talán nem a
legjobbkor jön.
Rafe és Kaden egyaránt tiltakozott, azt kérdezték, tényleg szükség van-e
a jelenlétükre. Pauline biztosította őket, hogy igen. Egyikük sem tűnt
boldognak, hogy találkozhat az apámmal.
Az időőrző és Howland tábornok nyomában siettünk végig a folyosókon.
Pauline és Gwyneth elmondták, hogy a királyné a király mellett van, akit már
teljeskörűen tájékoztattak a történtekről.
– Úgy érted, arról a lázadásnak nevezett semmiségről? – Rafe úgy
dörgölte meg a nyakát, mintha máris szorulna rajta a hurok.
– Nem vagy humoros – közöltem.
A lépteink visszhangot vertek a falak között, mint egy kisebb csapat
ideges kecske dobogása. Úgy éreztem, sosem érünk oda, de aztán,
mielőtt valójában felkészültem volna, az apám lakosztályának előterébe
vezető ajtó kitárult, és Cloris néném beterelt minket. A kormány többi
tagja, az akadémikust is beleértve, már ott volt.
– Menjetek be – mondta Cloris néném. – Már vár.
Zakatolt a szívem, amíg besorjáztunk a szobába.
Apám az ágyban ült, párnákon támaszkodva. Sovány arcát mély ráncok
szabdalták, sokkal idősebbnek tűnt a koránál, de a szeme fénylett. Anyám az
ágy mellé húzott széken ült, az ujjaik szokatlan természetességgel fonódtak
össze.
Apám tekintete először rám esett, egy hosszú, vizslató pillanatig
megpihent rajtam, aztán végre szemügyre vette a többieket is.
– Jól értem, hogy tanácskoztak, és engem nem hívtak meg?
 – Kizárólag mert nem volt olyan állapotban, felség – vágtam rá.
Összevonta a szemöldökét.
– Feltételezem, a naponta adagolt méreg nem tett nekem jót.
– Fel…
Apám arcára haragos kifejezés ült ki.
– Az ön dolgára is sor kerül, Howland. Várjon a sorára.
A tábornok bólintott.
– Melyik önök közül Dalbreck királya?
– Az én vagyok, felség – válaszolta Rafe, mire az apám nagy erőfeszítés
árán felemelte a kezét, és begörbített ujjával közelebb intette magához.
– Azért jött, hogy elfoglalja a királyságomat?
– Nem, uram, mindössze segítséget nyújtani. – Egyértelmű volt, hogy az
apám még mindig nagyon gyenge; tudtam, hogy Rafe alaposan megválogatja
a szavait, ám éreztem némi idegességet is a hangján. Rafe sosem volt ideges.
Elakadt a lélegzetem.
– Jöjjön közelebb. Hadd nézzem meg jobban.
Rafe előrelépett, és fél térdre ereszkedett az ágy mellett.
– Minek térdepel? – mordult rá az apám. – Egy király nem hajol meg
egy másik előtt, a tisztiszolgája erre talán nem tanította meg? – Különös fény
csillant meg a szemében, és egy pillanatra rám sandított. – Hacsak nem
valami más ok miatt térdelt le? Ha így áll a helyzet, nem a megfelelő
személyt választotta.
Jóságos istenek. Játszadozik Rafe-fel. Ez nem az én apám. A méreg kárt
tett az elméjében?
– Nincs más ok – jelentette ki Rafe, és sietve felállt. Az apám egy
intéssel elbocsátotta.
– Te pedig bizonyára az orgyilkos vagy – fordult Kaden felé, és
hasonlóképpen őt is közelebb intette. Kaden nem térdelt le, de tudtam,
semmiképpen nem is tenné meg. Akkor sem hajol meg a királyok előtt, ha
az életébe kerül.
Úgy tűnt, apám észre sem veszi a sértést. Kaden arcát nézte, aztán
nagyot nyelt, és a szemében megbánás csillant, mintha felfedezte volna a
hasonlóságot Kaden és az alkormányzó között.
– Tudtam rólad. Az apád azt mondta, az anyád vitt magával.
 – A megtévesztés mindig is az erőssége volt – felelte Kaden.
Apám mélyen, szaggatottan felsóhajtott.
– Ahogy tudtommal a tiéd is.
Pauline-ra néztem. Itt volt, amikor elmondták apámnak, mi történt – de
vajon beszélt neki Terravinről?
– Azért jöttél, hogy megölj valakit, fiú?
Kaden szemében halvány mosoly csillant. Kész volt csatlakozni apám
játékához.
– Csak ha a lánya úgy parancsolja.
– És megparancsolta, hogy ölj meg engem?
Kaden vállat vont.
– Még nem.
Apám szeme élénken felragyogott. A játék visszaadta az életerejét, az
életkedvét. Újra rám nézett, és a homlokát ráncolta.
– Arabella, a parancsom ellen cselekedtél, és ha jól értem,
elkótyavetyélted az esküvői köpenyed ékszereit, amelyek generációk óta a
családunk birtokában voltak. Büntetést érdemelsz.
Howland és Perry tábornok boldogan topogott.
– Felség – szólt közbe Rafe. – Ha megengedi…
– Nem, nem engedem! – csattant fel az apám. – Ez még mindig az én
királyságom, nem az öné. Lépjen vissza, Jaxon király.
Biccentettem Rafe-nek, hogy megnyugtassam. Várj.
Apám elhelyezkedett a párnáin.
– A büntetésed pedig az lesz, hogy továbbra is helyettem fogsz
uralkodni, és elviseled az ezzel járó végeérhetetlen és abszurd
piszkálódásokat, amíg teljesen fel nem gyógyulok. Elfogadod a
büntetésedet, Arabella?
Fájón elszorult a torkom. Előreléptem.
– Igen, felség, elfogadom – feleltem, aztán hozzátettem: – Egy feltétellel.
Meglepett mormogás hallatszott. Apám még így legyengülve is képes
volt a szemét forgatni.
– Feltételekhez kötöd a büntetésedet? Semmit sem változtál, Arabella.
– Ó, dehogynem, apám, nagyon is sokat.
– Mi a feltételed?
 – Támogatni fogja, akármit döntök, mert még sok kemény döntés áll
előttünk, és néhány nem lesz éppen népszerű.
– Népszerűtlen, mint az államcsíny?
– Igen, éppen annyira.
– Akkor jóváhagyom a feltételt. – Elnézett mellettem, a többiek
irányába. – Biztosra veszem, hogy Arabella teljes megelégedésemre fogja
letölteni a büntetését. Van valakinek ellenvetése?
Senki sem szólt, bár tudtam, nem egy nyelven keseredtek meg a dühös
szavak.
– Helyes – bólintott az apám. – Akkor most mindenki kifelé. Beszélni
akarok a lányommal. Négyszemközt.

Amint a helyiség kiürült, és visszafordultam az apám felé, láttam, hogy az

előadás kimerítette. Mélyen a párnái közé süppedt, és gyengébbnek tűnt,
mint azelőtt. A szeme nedvesen csillogott.
– Sajnálom, Arabella.
Összehúztam magam az ágyon mellette, a szívére fektettem a fejemet, ő
pedig valahogy felemelte a karját, hogy a vállamra tegye, és megveregesse a
karomat. Sok mindenért bocsánatot kért, nem utolsósorban azért, hogy
annyira belefásult a pozíciójába, hogy hagyta a korrupciót ilyen magasra
felszivárogni.
– Apaként és királyként is kudarcot vallottam.
– Mindannyian követünk el hibákat, apám. Remélhetőleg tanulunk
belőlük, és továbblépünk.
– Hogy szereztél egy orgyilkost és egy frissen megkoronázott királyt
bizalmasodnak?
– Az isteneknek veszekedett humorérzéke van.
– Bízol bennük?
Elmosolyodtam, mert eszembe jutott minden csalás és árulás, ami lefolyt
köztünk.
– Az életemet is rájuk bíznám – feleltem.
– Van más is e mögött a társulás mögött?
 De még mennyi, gondoltam. Talán több, mint amit bármelyikünk is
megérthet valaha.

Együtt támadnak majd,

mint a mennyből hulló, vakító csillagok.

– Igen – válaszoltam. – Nemcsak nekem adnak reményt, hanem

Vendának is.
– Úgy értettem…
– Tudom, hogy értetted, apám. Nincs közöttünk más.
– És mi ez a népszerűtlen döntés?
Elmondtam neki, hogy a völgybe csoportosítjuk át az erőinket, a
tábornokok kívánsága ellenére, és aztán a tervemnek azt a részét is
elmondtam, amit senki másnak.
– Arabella, ezt nem…
– Megígérted, apám. Ez a döntés az enyém. – Felálltam mellőle. –
Pihenned kellene.
Sóhajtott, de a szeme már félig le is csukódott.
– A többi királyság ezt soha…
– Nem lesz más választásuk. Ebben nem engedek. Kérlek, bízz bennem!
Aggodalmasan ráncolta a homlokát, de a következő kérdést már nem
tudta kimondani. Elfogyott az ereje, a szeme lecsukódott.

Fellelkesülve tértem vissza a saját szobámba; újra és újra felmerült előttem a

szüleim összefont ujjainak képe. Egyszerű gesztus volt, váratlan, mint a nyári
zápor. Van, ami megmarad, akkor is, ha…
Rafe ajtaja kivágódott, éppen amikor elléptem volna előtte. Rafe rontott
ki, és egyenesen belém szaladt. Megbotlottunk, de visszanyertük az
egyensúlyunkat; Rafe a falon támasztotta meg magát mögöttem.
– Lia – bökte ki meglepetten. Bár már mindketten szilárdan álltunk a
lábunkon, ő nem mozdult. Zizegett köztünk a levegő, megbizsergette a
bőrömet. Rafe szemében láttam a feszültséget; végül egy esetlen mozdulattal
odébb lépett, hogy távolabb kerüljön tőlem.
Nagyot nyeltem, igyekeztem meggyőzni magam, hogy ez mind az
elengedés része.
– Hová rohansz ennyire?
– Beszélnem kell Svennel még vacsora előtt. Meg akarok bizonyosodni
róla, hogy nem hozza magával a haragját is. Ne haragudj, de most…
– Tudom – feleltem színtelenül. – Menned kell.
Mégis tétovázott. Beletúrt a hajába, és az apró mozdulat elárulta, hogy ő
is küzd azzal, hogy apránként elengedjen. A szerelem nem ér egy csapásra
véget, akármennyire is jó volna, vagy akármennyire nincs helye az ember
életében. Nem is lehet megparancsolni, hogy érjen véget, ugyanúgy, ahogy
az eljegyzési papírok nem teremtik meg. Talán cseppenként kell
elszivárognia, mint a vérnek, amíg a szív hideggé, érzéketlenné, jórészt holttá
válik.
Rafe egyik lábáról a másikra állt, nem nézett rám.
– Vacsoránál találkozunk – mondta végül, és elsietett, hogy megkeresse
Svent.

A kályha lángjainak fénye táncoló árnyakat rajzolt a falakra. Levettem a

fegyvereimet és a fegyveröveimet, és átvágtam az öltözőkamra felé. Sorra
dobtam le a ruháimat, ahogy a homályban óvatosan lépkedtem előre.
Meggyújtottam egy gyertyát az íróasztalon, fogtam egy törölközőt, hogy
megmosakodjak, de akkor megéreztem valamit. Valaki jelenlétét.
Jezelia.
Megpördültem, a szívem vadul vert, a tekintetem a helyiség sarkait
kutatta. A szaga, az izzadsága, az önbizalma betöltötte a szobát.
Pillantásom ide-oda ugrált, igyekeztem belátni az árnyak mögé, mert
biztosra vettem, hogy valóban itt van.
– Komizár – suttogtam. Hallottam a lépteit, láttam a szeme csillanását a
sötétben, éreztem a torkomra fonódó keze hidegét. A hüvelykje a
nyakgödrömbe mélyedt, kereste az érverésemet. Mindig el lehet venni
még valamit.
 És aztán eltűnt. A szoba üres volt, mint mindig. Újra bírtam lélegezni, ha
zihálva is. A hazugságok rád erőszakolják magukat. Az ő hazugságai.
Minden mérfölddel, amit megtett, engem gúnyolt, engem átkozott.
Megtettem az elgondolhatatlant, rosszabbat annál is, mint hogy leszúrtam:
elloptam a hatalma egy részét.
Igyekeztem megnyugtatni zakatoló szívemet. Nem fogom hagyni, hogy a
hazugságai megkeserítsék a nap diadalait.
Mély, tisztító lélegzetet vettem. Vizet töltöttem a mosdótálba, de aztán a
csillogó felületet bámulva megdermedtem. A kancsó kiesett a kezemből és
csattanva zuhant a padlóra. A vízben vér kavargott, vörös szálak csavarodtak
egymásba a szemem előtt, vihart láttam, amelynek a szele csatakiáltásokat
hozott, húsba metsző kardpengét, a földre zuhanó testek tompa puffanását.
És aztán ugyanolyan hirtelen a víz ismét vízzé vált – szelíd, tiszta vízzé.
Elhátráltam, lélegezni próbáltam, vakon botorkáltam át a szobán.
A fivéreim zászlóaljai.
Fájdalmas nyögéssel jutottam újra levegőhöz. Összekapkodtam a
ruháimat. Remegő kézzel öltöztem, felcsatoltam az öveket, tokba
csúsztattam a fegyvereket, felrántottam a bakancsokat. Az én szavam is ér
annyit, mint Rafe-é.
Az alkormányzó cellájához indultam.
 NYOLCVANEGYEDIK FEJEZET

RAFE

Tavish szerint Sven Azia századoshoz ment, hogy beszéljen vele a rabok
őreinek váltásáról. Tavish maga egy szót sem bírt belőle kihúzni; szorosra
zárt szájjal, füstölögve távozott.
– De ismered Svent. Mindig üvölt a szedett-vedett döntéseid miatt.
– Szerinted sincs igazam?
Tavish, a vacsorához készülődve, belebújt a mellényébe.
– Én mindig úgy gondolom, hogy nincs igazad. A végén általában
kialakul. Ne aggódj, Sven is megbékél majd. – Felhúzta az egyik bakancsát,
de még csak félig fűzte be, amikor megállt a keze. – Mindenesetre a másik
döntésedről egyelőre nem beszélnék neki. Attól tényleg felrobbanhatna a
feje.
Bólintottam, és töltöttem magamnak a vízből. Tavish rám vigyorgott.
– Tudod, ha meghalsz ebben a csatában, nem kell elvenned senkit.
Félrenyeltem a kortyot, és végigöntöttem a maradék vizet az ingemen.
– Hát ez lélekemelő gondolat, köszönöm.
– Taktikai tiszt vagyok. Folyton gondolkozom.
Megpróbáltam egy törülközővel felitatni a vizet.
– Talán ideje lenne más hivatás után nézned.
– Ki fogod bírni – válaszolta, immár komoly arccal. – Melletted leszünk.
Neki megmondtam, hogy nem fogom feleségül venni a tábornok lányát.
Nem Lia és nem is a saját magam kedvéért, csakis a lányéért. Ő sem akart
jobban hozzám jönni, mint én elvenni őt. Ugyanúgy kényszer alatt állt, mint
Lia annak idején. Egyszer már elkövettem ezt a rettenetes hibát, nem fogom
elkövetni még egyszer, akkor sem, ha a trónom lesz az ára. A lány
megérdemelte, hogy maga alakítsa ki a jövőjét, és ne a tábornok tervezze
meg azt a saját érdekeit nézve.
– Megmondtad Liának?
– Miért? Hogy aztán végigmehessünk ugyanazokon az érveken, mint
amikor elhagytuk Marabellát? Nem volnék rá képes. A döntésem nem
változtat kettőnk között semmin. Ha túléljük ezt az egészet, én visszatérek
Dalbreckbe, ő pedig… – Megráztam a fejem. – Ő pedig nem fog velem
jönni.
– Hogy veheted ezt ilyen biztosra?
A Lia szemében égő dühre gondoltam, amikor a helyőrségben
táncoltunk; a csontokra, amelyeket titokban a zsebébe csempészett az
asztalról, határozott lépteire a Piers-tábornál felállított emelvényen, és arra,
amikor a magasba emelte Kaden kezét, megszólítva a seregeket.
– Ismerem őt. Biztosra veszem.
– Más ígéreteket tett?
– Igen.
Tavish felállt, és a vállamra csapott.
– Sajnálom, Jax. Ha bármin változtathatnék érted, megtenném.
– Tudom.
Azzal magamra hagyott, hogy találkozzon Jebbel és Orrinnal. Inget
váltottam, és én is elindultam Sven keresésére. Még mindig a szavain
rágódtam. Megbékél majd. Ezúttal azonban más érzésem volt. Sven már
máskor is kifakadt rám, de soha nem mások előtt. Talán ez nyomta a lelkét.
Olyan döntéseket hoztam, amelyek a trónomat veszélyeztették, a rangot,
amelyre az élete egy nagy részét rááldozva felkészített – és nem kértem ki a
tanácsát a döntések előtt.
Emlékeztem, milyen volt még odahaza, amikor nyergeltem, hogy vakon
elinduljak egy menekülő hercegnő nyomában. Az sem tetszett neki, de
miután a fejemhez vágott egy csomó kérdést, félreállt, és hagyott elmenni.
Mindig ezt tette: addig érvelt, amíg az elszánásom acélkeménnyé nem
edződött. Amikor pedig nem bírtam határozni, felhergelt. Dönts, és viseld a
következményét. Még akkor is elérte, hogy megfontoljam a dolgot, amikor
a tábornok fejét akartam letépni a nyakáról. Mit akarsz inkább, a
megelégedést, hogy letépted a fejét, vagy inkább olyan hamar érnéd el
Liát, ahogy lehet? Mert ebben az egyben igaza van – senki más nem
képes olyan gyorsan összetrombitálni egy különleges csapatot a
számodra, mint ő. És jól látta a dolgot. A legkisebb késedelem, akár
egyetlen nap is oda vezetett volna, hogy nem érek idejében Liához. Ez volt
a helyes döntés, és Sven segített meghozni.
De azzal kapcsolatban, hogy a csapatokat átirányítom, nem gondoltam
meg magam. A tanácsára sem volt szükségem. Tudtam, mit kell tennem,
nemcsak Lia, hanem Dalbreck érdekében is. Elmagyarázom neki. Mostanra
biztosan megnyugodott valamennyire. Sajnálni fogja, hogy elmulasztotta a
találkozást a királlyal.
Lia apja nem olyan volt, mint amire számítottam. Most már értettem,
honnan örökölte Lia a számító pléhpofáját. Összerezzentem az emléktől –
nem jöttem rá, hogy játszik velünk, amíg ki nem osztotta Lia büntetését.
Valamiképpen tudta, hogy volt köztünk valami. Még mindig van. Valami,
amit igyekeztem elfelejteni. Minden erőmre szükségem volt, hogy elvegyem
a kezem Lia karjáról, amikor egymásba rohantunk. A közelében ügyeltem a
mozdulataimra, annyira óvatoskodtam, hogy már kezdett fárasztóvá válni.
Úgy éreztem, ismét a rönkön állok a sárgödör felett, és birkóznom kell.
Egyetlen rossz lépés, és derékig merülök a mocsokba.
Amikor elfoglaltuk magunkat a megoldandó feladatokkal, könnyebb volt
– egyszerűen együtt dolgoztunk –, de az efféle véletlen pillanatokban, mint
amikor összeakadtunk, minden kibillent, ingataggá vált, és újra ki kellett
mérni a távolságot kettőnk között, emlékeztetve magamat, hogy nem
tehetem meg azt, ami korábban olyan természetes volt.
– Őrszem – szólítottam meg a katonát a keleti szárny bejáratánál, ahová
a foglyokat zárták –, Haverstrom ezredes nem járt erre?
– De igen, felség, nem túl régen. Még mindig lent van – biccentett a
folyosó végi lépcső felé.
Kétségkívül a százados fülét rágja az enyém helyett. Köszönettel
tartozom Aziának.
Beléptem a folyosóra. A lépcső sötétbe borult. Korán alkonyodott, és az
őrök elfelejtették meggyújtani a lámpásokat. Csak a legalsó szint fáklyáinak
táncoló lángjai adtak némi fényt.
Néhány lépcsővel lejjebb tűnt fel a mindent átható, túlságosan mély
csend. Senki nem beszélt, nem csörömpöltek a fémtálcák, holott vacsoraidő
volt. A kezem a kardomra csúszott – amikor leértem a fordulóba, egy testet
láttam meg a lépcső alján heverni. Sven volt az.
Kirántottam a kardomat és rohantam.
Amikor a hátára fordítottam, akkor láttam meg, hogy odébb még két
test hever. Egy katona és egy szolga, körülötte a tálcákról kiborult étel. A
szemük nyitva, üvegesen meredt a semmibe. A cellaajtók mind nyitva álltak.
A szívem vadul vert, úgy próbáltam Svennek segíteni és a veszedelmekre is
ügyelni egyszerre.
– Sven! – suttogtam. A hasa vérben ázott. – Őrök! – kiáltottam a lépcső
felé – Őrszem!
Visszafordultam Svenhez. Alig kapkodta a levegőt, a szája mozgott,
mintha beszélni akarna. Valami nesz ütötte meg a fülemet, és megpördültem.
A másik oldalon egy újabb testet pillantottam meg – Aziát. Felemelt karddal
araszoltam oda hozzá, és lehajoltam, hogy megérintsem a nyakát. Halott
volt. A vére a lefolyóba csepegett – azt hallottam meg.
Belestem az első cellába. A helyiség közepén elvágott torokkal ott hevert
az udvari orvos. A következőben egy újabb katona. A többi üres volt.
Őrök dobogtak le a lépcsőn, Liával a nyomukban.
– Megszöktek! – kiáltottam. – Hozzatok egy orvost! Sven még életben
van!
De csak alig. Ránehezedtem a vágásra. – Gyerünk, vén csataló! Maradj
velünk!
– Zárják le a városkapukat! – kiáltott Lia is. – Riasszák az őrséget és a
tábort!
Azzal térdre esett mellettem, hogy segítsen elállítani a vérzést, azonban úgy
tűnt, hiába. A vér átszivárgott az ujjaink között. Kaden rohant le a lépcsőn, a
tekintete felmérte a komor látványt, aztán kivont karddal futott tovább, el
mellettünk.
– Elszöktek – közöltem. – Hagynom kellett volna, hogy megöld a
kurafit, amikor alkalom adódott.
Lerángattam a kabátomat, és azzal zártam el a vér útját. Mindkettőnk
keze sikamlós vörös volt.
– Maradj vele, amíg ideér az orvos! – néztem Liára. – Ne engedd el!
 Azzal felrohantam a lépcsőn, hogy levadásszam az állatokat, akik ezt
tették.
 NYOLCVANKETTEDIK FEJEZET

A citadella minden sarkát, minden járatát, minden átjáróját, minden

párkányát és kamráját felforgatták. Rafe, Kaden és én több száz katonával
együtt egész éjjel fent voltunk, kapuról kapura, ereszről ereszre, tetőről
tetőre kutattuk át a várost. Civica bezárult, ugyanakkor kivilágosodott a
fáklyák fényétől. A keresés kiterjedt a város mellett megbújó kis falvakra is.
Egyetlen nyomot, egyetlen hiányzó lovat nem találtunk. Eltűntek. Kiküldtük
a nyomkeresőket is.
A rabok cellájában földkupacokat találtunk és üres fadobozokat.
Fegyvereket ástak el bennük még régen, hogy ha elkapnák őket, el
tudjanak menekülni. Most már megértettem, miért kockáztatták, hogy a nyílt
téren át elvonszoljanak a fegyvertárig, ahelyett, hogy itt zártak volna be.
Féltek, hogy megtalálom a titkos raktárukat. De még az elrejtett fegyverek
birtokában is kivárták a megfelelő pillanatot. És az udvari orvos megfizette a
végső árat, amiért feladta az alkormányzót.
Kaden, Pauline meg én Sven szobája előtt várakoztunk. Rafe és az
orvos bent voltak. A nap elrohant, újra elérkezett az este. Egyikünk sem
aludt többet néhány óránál aznap délután.
– Meg kellett volna ölnöm – rázta a fejét Kaden. – Meg kellett volna
tennem, amikor alkalmam adódott.
A felelősség azonban engem terhelt. Én halasztottam el a kivégzést, arra
gondolva, hogy valamelyikük megtörik, mint az orvos, és hasznos adatokat
árul el nekünk. Ha pedig az alkormányzó fél a kínhaláltól, talán ő maga törik
meg, és a tudtunkra ad valamit, ami segíthet a bátyáimnak. A komizár
játszmáját követtem, igyekeztem a kezemben lévő foglyokat a legjobban
kihasználni. Csakhogy vesztettem.
Most négyen meghaltak, Sven az életéért küzdött, és az árulók
szabadlábon voltak – alighanem már úton, hogy csatlakozzanak a
komizárhoz, és közöljék vele: én uralkodom Morrighanben.
Berdi és Gwyneth magukra vállalták, hogy tisztes dalbrecki temetést
rendezzenek a katonáknak, köztük Azia századosnak. Nem sok
tapasztalatunk volt a halotti máglyákkal, de biztosítani akartam, hogy
megkapják az illő végtisztességet.
– Ha szembefutnak a komizárral, ő beállítja őket a harcvonalba –
mondta Kaden. – Senki nem állhat félre, aki vele vonul.
– Az őrkapitány évek óta nem vett kézbe kardot – vágtam rá. – De az
alkormányzó és a kancellár… – Felszisszentem. A kardvívás a napirendjük
része volt. Azt mondták, egyszerű testedzés. Mindketten gyakorlottak
voltak. De mit számít két további katona az ezrek között?
Pauline undorodva felhúzta az ajkát.
– Fogadok, hogy a gyávák inkább bemásznak egy lyukba, és kivárják,
hogy a veszedelem elvágtasson a fejük felett!
Megdörgöltem a halántékomat. Sajgott a fejem. A vér, a testek, Rafe
arca… az egész újra és újra lejátszódott a fejemben. Rafe megtört hangja,
amikor megpróbálta elnyomni a vérzést. Gyerünk, vén csataló!
Kinyílt az ajtó, és Tavish lépett ki. Mind félve néztünk rá.
– Hogy van? – kérdeztem.
Tavish vállat vont; az arcára kiült a fáradt kétségbeesés.
– Még ideát.
– És Rafe?
– Éppen mellette. Bemehettek.

Rafe Sven ágya mellett ült egy székben, és nézte. Üres tekintetétől
megfájdult a szívem. Tudtam, utoljára haragos szavakat váltottak, mielőtt
Sven kiviharzott volna. Mi lesz, ha így ér véget? Mi lesz, ha mindazok után,
amiken keresztülmentek, ez lesz az utolsó együtt töltött pillanatuk? Rafe-re
pillantottam: csak árnyéka volt korábbi önmagának. Néhány röpke hónap
leforgása alatt elvesztette a szüleit. Mennyi veszteséget bír egy ember?
Szerettem volna, ha sír, ha dühöng, ha valami reakciót látok tőle, de még
a fejét is alig rázta meg, amikor megkérdeztem, hozzak-e neki valamit.
 Később Gwyneth és Berdi csatlakozott hozzánk. Azokban a fáradt
pillanatokban úgy éreztem, nem szerethetném őket jobban. Gwyneth vizet
töltött, Rafe kezébe nyomta, Svennel pedig úgy viccelődött, mintha hallaná.
Talán hallotta is.
Utóbb Jeb és Orrin érkezett, a kimerültségtől le-lecsukódott a szemük,
de egyikünk sem akart aznap éjjel a szobájában maradni. Virrasztás volt ez,
mintha a saját szívünk súlyával az ágyhoz tudnánk horgonyozni Svent. Kaden
csöndben ült a sarokban, viselte a meg nem érdemelt bűntudatot. Gwyneth és
Berdi étellel tért vissza, felrázta a párnákat, aztán Gwyneth megtörölte Sven
homlokát, és megrótta, mondván, jó lesz, ha hamarosan magához tér, mert ő
már nem bírja elviselni ezeket a megkövült arcokat – aztán végigmért minket,
hátha ki tud zökkenteni a komorságunkból. Végül arcon csókolta Svent.
– Erre a vendégem voltál – közölte. – A következő már nem lesz ingyen.
Noszogattam Rafe-et, hogy egyen. Rábólintott, de nem evett. Kérlek,
fohászkodtam az istenekhez, kérlek, legalább hadd váltsanak néhány szót
még utoljára. Ne engedjétek, hogy Rafe így maradjon itt!
Gwyneth lépett oda, és leült Rafe székének karfájára, a karját a válla
köré kerítve.
– Lehet, hogy te nem hallod őt, de ő hall téged. Ez így működik.
Beszélned kellene hozzá. Mondd el, amit el kell mondanod neki. Erre vár. –
Könnyek szöktek a szemébe. – Érted? Most mind kimegyünk, hogy ti
ketten beszélgethessetek.
Rafe bólintott.
Mindannyian kivonultunk.
Egy órával később néztem be hozzájuk.
Rafe a földön ült és aludt, a fejét hátradöntötte az ágy felé. Sven még mindig
eszméletlen volt, de láttam, hogy a keze ernyedten hever Rafe vállán, mintha
lecsúszott volna a takaróról. Vagy talán Rafe tette oda.
 NYOLCVANHARMADIK FEJEZET

A felső galériáról figyeltem, rejtve a tekintetek elől, mert nem hagyhattam,

hogy az anyám meglásson, hogy elkapja a tekintetemet. Hogy megtudja,
hogy én is tudom. A nénéimmel a szitárjaikon játszottak, a kísértő zene a
bordáim alá hatolt. Anyám szavak nélküli siratódala gyászosan kanyargott,
beszivárgott a citadella minden sarkába. Olyan vén dal volt ez, mint a
Venda-ének, mint az esti köd, mint a vérrel áztatott, távoli völgyek, a
refrénje magával a világgal egykorú.
Nem feledkeztem meg a látomásomról – a kavargó vérről, a csatazajról,
a nyílvessző cikkanásáról. Még több halál leselkedett ránk. Láttam anyám
holt tekintetében. Őt is megtalálta ugyanaz a látomás. A fivéreim
zászlóaljai.
Nekidőltem az oszlopnak. A citadellába már nem is fért a gyászunk – még
csak tegnap lobbantak lángra a halotti máglyák. Két nap múlva elindulunk
az Őrszemek Völgyébe. Tápláld a haragot. Megpróbáltam megtalálni a
vakító dühöt, ám a fájdalom mindig visszakúszott.

A sárkány feléled majd

istenként, megállíthatatlanul csap le.

Megállíthatatlanul.
Mennyit veszíthetünk még?
Az igazság rám telepedett. A mohóság, a marok szorítása. A komizár
győzelme közeledett.
Nehéz léptek dobbantak a folyosón. Megfordultam. Rafe volt az – végre
visszaért a Piers-táborból. Tegnap, miután a máglyák kilobbantak, azonnal
odament, a szemében ismét vad fény égett, bosszúszomjasan vezényelte az
előkészületeket. A mai napot is ott töltötte. Én is éppen csak visszaértem.
Késő volt már, a vacsora a szobámban várt. De amikor meghallottam a
szitárokat…
Az anyámra néztem. Ez is egy oka volt, amiért nem táplálta bennem az
adottságot. Az igazság élei néha elevenen belezik ki az embert.
A léptek megálltak a galérián. Az oszlop árnyékában álltam, de Rafe így
is észrevett. Lassan, fáradtan lépett mellém, aztán megállt mellettem, és
lenézett az alattunk nyíló teremre.
– Mi a baj?
Bizonytalanul néztem rá, nem tudtam, hogy érti ezt.
– Amióta ideértünk, még nem láttalak tétlennek – magyarázta, és a
hangjába olyan fáradtság vegyült, amilyet még nem hallottam.
Nem akartam elmondani neki, miért féltem a fivéreim életét. Most nem,
amikor Sven éppen csak életben volt még. Az orvos nem kecsegtetett sok
reménnyel a felgyógyulását illetően. Akármit is súgott neki Rafe búcsú
gyanánt, hinnie kellett Gwyneth szavainak, hogy Sven így is meghallotta.
– Csak egy pillanatra álltam meg – feleltem, próbálva rezzenetlen hangon
beszélni.
Rafe bólintott, aztán elmondta, mi a helyzet a csapatokkal, a
fegyverekkel, a társzekerekkel – csupa olyasmiről, amit már én is
ellenőriztem, de kettőnk között így folyt a szó. Megváltoztunk. A világ
olyasmivé alakított minket, amik sosem voltunk azelőtt, napról napra
formált minket, és az új alakban nem maradt helyünk a másik számára.
Néztem az arcát – sima homlokát, borostás állát, mozgó ajkát, és úgy
tettem, mintha nem az ellátmányról beszélne. Terravinről beszélt. A
dinnyékkel tréfálkozott, megígérte, hogy termeszt nekem belőlük. Megnyalta
a hüvelykujját, és elkente a koszt az államon. Azt mondta, hogy van, ami
örökké tart. Ami számít. És amikor kijelentette, hogy megtaláljuk a
módját, az nem a csatára vonatkozott, hanem kettőnkre.
Befejezte a beszámolót, megdörzsölte a szemét, és ezzel visszatértünk a
való világba. Láttam a szívét szorongató, bénító gyászt, és éreztem az
ürességet, amely mögötte maradt. Átcsoportosítunk. Előrehaladunk. És
úgy tettünk, mert mást nem tehettünk. Azt mondta, lefekszik. Neked is azt
kellene.
Biccentettem. Végigmentünk a folyosókon a szobáink felé. A citadella
falai összezárultak körülöttünk, a szitárhúrok pengésétől megfájdult a
szívem, mert tudtam, mit hozhat a holnap.
Elértünk az ajtómhoz. Az üresség még jobban összefacsarta a bensőmet.
Csak arra vágytam, hogy a párnámba temethessem az arcomat, és
kizárhassam a világot. Megfordultam, hogy jó éjt kívánjak, ám ehelyett a
tekintetem az övébe akadt, és a szavak, amelyeket addig még gondolatban
sem engedtem meg magamnak, egyszerre kitörtek, kétségbeesetten és
nyersen.
– Annyi mindent elragadtak tőlünk. Sosem kívántad, bárcsak
visszaszerezhetnénk valamit? Csak egy éjszakára? Csak néhány órára?
Rám nézett, a szemöldöke mély ráncba húzódott.
– Tudom, hogy nem akarsz megházasodni – böktem ki. – Tavish
elmondta. – Szúrt a szemem. Már késő volt a többit visszatartani. – Nem
akarok egyedül maradni ma éjjel, Rafe.
Elnyílt az ajka, a szeme üvegesen csillant; vihar dúlt benne. Tudtam,
szörnyű hibát követtem el.
– Nem kellett volna…
Közelebb lépett, a tenyere a mögöttem lévő ajtón csattant; két karja
ketrecbe zárt. Az arca, az ajka alig néhány ujjnyira volt tőlem, és nem láttam
mást, nem éreztem mást, csak őt. A tekintete megtört; láttam nedvesen
csillogó szemében a szenvedést.
Még közelebb hajolt, forró, erőltetett lélegzete az arcomat érte.
– Nincs nap, amikor ne kívánnám, hogy hátha visszaszerezhetnénk
néhány órát – suttogta. – Amikor ne kívánnám, hogy bárcsak újra
érezhetném az ajkad ízét, a hajadat az ujjaim között, a hozzám simuló
testedet. Amikor ne kívánnám, hogy bárcsak újra nevetni, mosolyogni
látnálak, mint régen, Terravinben.
A keze a hátam mögé siklott, és magához húzott; az ajka a fülcimpámhoz
ért. Rekedt hangon folytatta.
– Nincs nap, amikor ne kívánnám, hogy bárcsak visszalopózhatnánk az
őrtoronyba arra az egy órára, amikor ölelhettelek és csókolhattalak és… –
Borzongó lélegzetet vett. – És azt kívántam, bárcsak sosem jönne el a
holnap. Amikor még hittem benne, hogy a királyságok nem állhatnak
közénk. – Nagyot nyelt. – Amikor azt kívántam, bárcsak sose hallottál
volna Vendáról.
Hátralépett, a pillantásában égő kín mélyen a lelkembe metszett.
– Ezek azonban csak kívánságok, Lia, mert ahogy te is, én is ígéreteket
tettem. A holnap el fog jönni, és jelentősége lesz, a te királyságod és az
enyém számára is. Úgyhogy kérlek, ne kérdezd meg újra, nem kívánok-e
valamit, mert nem akarom, hogy eszembe jusson, amire mindennap
vágyom, és nem birtokolhatom.
Csak néztük egymást.
A levegő forrón remegett közöttünk.
Nem lélegeztem.
Rafe nem mozdult.
Egymásnak is ígéretet tettünk, szerettem volna mondani, de inkább
csak annyit suttogtam:
– Sajnálom, Rafe. Jobb lenne jó éjszakát kívánni és elfelejteni…
És akkor az ajka éhesen az ajkamra tapadt; a hátam az ajtónak szorult,
mögém nyúlt, hogy kinyissa, és szinte bezuhantunk a szobába. A világ eltűnt
mögöttünk. Rafe a karjába emelt, a tekintete minden űrt betöltött bennem,
aztán átcsúsztam a kezei között, és újra megcsókoltam. Kétségbeesetten
faltuk egymást – minden, ami számított, minden, ami létezett, benne volt a
csókjainkban.
A lábam újra a földre ért. Az öveink, a fegyvereink, a mellényeink
követték, mint egy ösvény a padlón. Megálltunk, hogy szembenézzünk
egymással, és lüktetett köztünk a félelem, hogy mindez nem valóságos, hogy
még ezt a néhány drága órát is elragadják tőlünk. A világ fénye remegett,
kialudt, védőn sötétbe vont minket, és ismét Rafe karjában találtam magam,
tenyerünk nedvesen, kutatón siklott egymáson, hazugságok nélkül,
királyságok nélkül, csak a bőrünk választott el minket, a hangja meleg volt,
folyékony, mint az arany napsugár, minden görcsöt kioldott bennem.
Szeretlek, örökké szeretni foglak, nem számít, mi történik. Rafe-nek
ugyanakkora szüksége volt rám, mint nekem őrá; selymes csókjai lesiklottak
a nyakamon, a mellkasomon, egyszerre borzongatón és perzselőn. Nem
voltak kérdések, szünetek, nem volt hely semmi számára, amit még
elvehetnének tőlünk. Csak mi ketten léteztünk, és amit egymásnak
jelentettünk, az idő leszűkült a napokra és hetekre, amikor csak mi
számítottunk. Összefonódtak az ujjaink, vadul kapaszkodtunk egymásba,
Rafe tekintete a lelkem mélyére hatolt. Elolvadt a félelem és a kétségbeesés,
lelassultak a mozdulataink, emlékezetünkbe véstük az érintéseket,
visszanyeltük a kikívánkozó könnyeket. Lassan újra ránk talált a valóság.
Mindössze néhány óránk volt. Rafe fölém hajolt, a tűz fénye megcsillant a
szemében, a világ ismét elvékonyodott, eltűnt, a csókja édes volt, lassú,
gyengéd, aztán sürgetőbbé, falánkabbá vált – a pillanatban egy életre szóló
ígéret rejlett, lázas vágy lüktetett köztünk, izzadt testünk forrón simult össze,
borzongó lélegzetvétele a fülemet érte, és a nevemet suttogta: Lia.

Csak hevertünk a sötétben; a mellkasára fektettem a fejemet, hallgattam a

szívverését, a légzését, éreztem a félelmeit, a teste melegét. Az ujjai
szórakozottan fel-alá jártak a karomon. Úgy beszélgettünk, mint régen –
nem a feladatok soráról és az ellátmányról, hanem arról, ami a szívünket
nyomta. Beszélt az eljegyzéséről, és arról, miért nem viheti végig. Nem
egyszerűen arról volt szó, hogy nem szerette a lányt, de tudta, hogy én min
mentem keresztül, és megesküdött, hogy többé senkit nem tesz ki ennek.
Emlékezett arra, amit a választásokról mondtam, és tudta, hogy a lánynak is
joga van a maga választásaihoz.
– És ha ő hozzád akar menni?
– Mindössze tizennégy éves, és nem is ismer engem – felelte. – Láttam,
hogy reszket félelmében, de kétségbeesetten ide akartam érni hozzád,
úgyhogy aláírtam a papírokat.
– Sven szerint az eljegyzés a trónodba is kerülhet.
– Ezt a kockázatot vállalnom kell.
– De ha elmagyarázod a körülményeket, hogy mit tett a tábornok…
– Nem vagyok gyerek, Lia. Tudtam, mit írok alá. Az emberek
mindennap szerződéseket kötnek, hogy megszerezzék, amit akarnak. Én is
megszereztem, amit akartam. Ha nem teljesítem a rám eső kötelezettséget, a
királyság, amely már így is mélyen fel van kavarodva, hazugnak fog tartani.
Lehetetlen választás előtt állt. Ha feleségül veszi a lányt, tönkreteheti a
jövőjét, amelyet érdemelne. Ha nem veszi el, elveszítheti szeretett királysága
bizalmát, és még mélyebb káoszba döntheti az országot.
Dalbreckről kérdeztem, és arról, milyen volt, amikor visszatért. Leírta az
apja temetését, az akadályokat, a gondokat – a szavai között hallottam az
aggodalmát, de az erejét is, az országa iránti mély szeretetét, a vágyát, hogy
visszatérjen. A vérében van az uralkodás. A szememben ettől csak még
jobban megnövekedett a kockázat, amelyet értem és Morrighanért vállalt. A
szívemben újra fellobbant a fájdalom. Egy földműves, egy herceg, egy király.
Szerettem. Szerettem mindenkit, akinek a bőrébe valaha bújt, és mindenkit,
akivé majd ezután válik – még ha nem is leszek ott, hogy lássam.
Megfordultam, most én hengeredtem fölé, és az ajkára hajoltam.

Egész éjjel hol elszundítottunk, hol felébredtünk. Egy újabb csók, még
néhány elsuttogott szó – ám végül megérkezett a hajnal és vele együtt a
külvilág. A függönyök mellett beszivárgó vöröses fény jelezte, hogy vége az
életünknek. Összekucorodva hevertem Rafe ölelésében, ő lassan simogatta
a hátamat, az ujjai meg-megérintették a kavah-mat. A mi kavah-nkat,
mondhattam volna, de tudtam, mit sem szeretne kevésbé, mint hogy Venda
jóslata magába szippantsa – habár már késő volt ezen aggodalmaskodni.
Szó nélkül öltöztünk fel.
Újra két királyság vezetőivé váltunk, a bakancsok koppanása, a csatok
csördülése és a kötelesség súlya vett körül minket. A nekünk rendelt
néhány óra véget ért, és nem szakíthattunk ki többet. Rafe elsőként
Svenhez fog benézni, én pedig távozom, hogy tájékoztassam az időőrzőt a
napirendemről, hogy szükség esetén megtaláljon – azt ugyanis megtiltottam
neki, hogy a sarkamban loholjon.
Amikor megkötöttem a bakancsom fűzőjét, megtörtem a csendet.
– Van még valami, amit el kell mondanom neked, Rafe. Valami, amit már
elmondtam az apámnak. Ha elérjük a völgyet és találkozunk a komizár
seregével, békeajánlatot fogok nekik tenni.
Kitágult az orrcimpája, szorosan összeharapta a fogát. Úgy hajolt le a
kardszíjáért, mintha nem is hallott volna. Áthúzta a fején, megigazította a
csatját – a mozdulataiban láttam a haragját.
 – Azt tervezem, hogy felajánlom a vendaiaknak a jogot, hogy
letelepedjenek a Cam Lanteux-n, egy jobb…
Jóformán belevágta a kardját a hüvelyébe.
– Nem fogunk semmit felajánlani a komizárnak! – csattant fel. – Hallod,
Lia? Ha kigyulladna, le se hugyoznám, hogy kioltsam a lángokat! Semmit
sem kap!
A karja felé nyúltam, de elhúzódott. Tudtam, még mindig nem tért
magához Azia százados és a többi embere halála után.
– Nem a komizárnak ajánlom – feleltem. – Tudom, hogy ő a mi
lemészárlásunknál kevesebbel nem érné be. Az ajánlat a vendai népnek
szól, Rafe. Emlékezz, ők nem azonosak a komizárral.
Mély lélegzetet vett.
– Lia, egy sereggel szállsz szembe, meg a tanáccsal, az ezrekkel, akik
mögötte állnak, és ugyanazt akarják, mint ő. Nem fogják meghallgatni
semmiféle béketervezetedet.
A komizár támogatóira gondoltam. A chievdarokra. A kormányzókra,
akik a zsákmány látványára nyáladzani kezdtek, és rögtön sokkal többet
akartak. A negyedesurakra, akiket a hatalom éltetett, mint másokat a
levegő. A katonákra, akik levágták a bátyámat és a bajtársait, aztán
kiröhögtek, amikor eltemettem őket, és a sok száz hozzájuk hasonlóra, akik
élvezték a pusztítást. Rafe-nek igaza volt. Ahogy a komizár, ők sem
hallgatnának rám.
De hinnem kellett abban, hogy voltak, akik mégis. A szolgálatra
kényszerített törzsiek. Mindenki, aki meghunyászkodott, és azért követte a
komizárt, mert nem volt más választása. Azok az ezrek, akik kétségbeesve
vágytak valamiféle reményre. Ők voltak azok, akikkel próbát kellett
tennem.
– Mielőtt a csata megkezdődik, megteszem az ajánlatomat, Rafe.
– Apád beleegyezett?
– Nem számít. Én vagyok a régens.
– A kisebb királyságok sosem fognak belemenni.
– Megteszik, ha Dalbreck jó példával jár elöl. Ha veszítünk, úgysem lesz
belőle semmi. Ha pedig győzünk… akkor még meg is kell valósítani. Ez az
egyetlen módja, hogy továbbléphessünk. Mindenkinek szüksége van a
reményre, Rafe. Meg kell hogy adjam nekik. Ez a helyes döntés.
Azzal érvelt, hogy nincs idő kijelölni a telepesek területeit, a csatatéren
pedig végképp nem vitathatjuk ezt meg. Tíz- és tízezrekből áll a sereg, a
hadoszlop mérföldekre nyúlik. Nem szólhatok mindegyikükhöz, a komizár
pedig nem hallgat majd meg. A csata előtti pillanat mindig csupa
bizonytalanság.
– Tudom. De megtalálom a módját. Csak azt kérem, hogy segíts. Ha
Dalbreck nem támogat, csak hazug reményt kínálhatok.
Sóhajtott, és a hajába túrt.
– Nem tudom, hogy megígérhetem-e ezt, Lia. Azt kéred, hogy szegjek
meg egy több évszázados egyezményt. – Közelebb lépett; a haragja
lecsillapodott. Félresimított egy hajtincset az arcomból. – Tudom, mi mást
tervezel még. Utoljára kérlek, ne tedd. Kérlek. Saját magad miatt.
– Ezt már megtárgyaltuk, Rafe. Valakinek meg kell tennie.
A szemében újra fellobbant az ellenkezés szikrája – nem ezt akarta
hallani –, de ekkor valaki sürgetőn bekopogott. Bernette néném volt,
kifulladva, az oldalát szorongatva esett be.
– Dalbrecki seregek! – zihálta. – Látták őket! Egyórányira Civicától!
A szívem a torkomba ugrott.
– És a mi zászlóaljaink? – kérdeztem.
– Azt nem tudjuk – felelte a néném, a szeme aggodalmasan csillogott.

Rafe, Tavish és még egy tucat katona társaságában lovagoltunk ki a Civica

felé haladó seregek elé. Nagyjából ötszázan lehettek, nem hatezren, ahogy
Rafe kérte.
– A többiek talán hátramaradtak – jegyezte meg Tavish. Rafe nem szólt.
Amikor megláttak minket, a menetoszlop megállt. Rafe köszöntötte az
ezredesüket, és rákérdezett, hol van a csapat többi része. Az ezredes
elmondta, hogy Draeger tábornok még azelőtt visszarendelte őket
Dalbreckbe, mielőtt Rafe üzenete megérkezett volna. Láttam, hogy Rafe
tekintetébe forró harag költözik, de áttért a pillanatnyilag fontosabb
kérdésre: a fivéreimre és a bajtársaikra.
 – Itt vannak, felség, középen lovagolnak – intett hátrafelé az állával. –
Attól tartok, voltak veszteségek. Nem tudtunk…
Megsarkantyúztam a lovamat, és a karaván közepe felé száguldottam.
Amikor a dalbrecki kék egyenruhákat felváltotta a morrighani vörös,
leugrottam a nyeregből, Bryn és Regan nevét kiabálva kerestem őket. Öt
lovat láttam meg, amelyeknek nyergébe takaróba csavart alakokat szíjaztak.
Holttesteket. Elszorult a torkom.
Valaki megérintette a vállamat. Megpördültem – egy ismeretlen férfival
találtam szembe magamat, ám ő láthatóan felismert engem.
– Élnek, felség. Erre.
Visszakísért a menetoszlophoz; felcserként mutatkozott be, és leírta a
testvéreim sérüléseit. A támadás nagyját rájuk összpontosították.
– Az embereik hősiesen küzdöttek, de amint látja, néhányan az életüket
vesztették.
– A támadók?
– Meghaltak, de ha a király nem küld üzenetet, a teljes morrighani sereg
ott marad holtan.
Elértünk egy kocsit; a tábori orvos hátramaradt, hadd beszéljek
hatszemközt a bátyáimmal. Lüktetett a halántékom. Mindketten egy
gyékényen feküdtek, hamuszürke arcuk zsíros izzadságtól csillogott, de
amikor Regan megpillantott, felcsillant a szeme.
– Húgom! – Megpróbált felülni, de elfintorodott és visszahanyatlott.
Bemásztam melléjük, és az arcomhoz szorítottam a kezeiket. A könnyeim
végigcsorogtak az ujjaikon. Életben vannak. Bryn, Regan. Elsuttogtam a
neveiket, mintha ezzel akarnám meggyőzni magamat, hogy valóban itt
vannak. Regan szemébe könnyek szöktek, Bryn azonban nem nézett fel:
altató elixír tartotta az álmok világában.
– Tudtuk, hogy hazugság – mondta Regan. – Csak azt nem, milyen
mélyen gyökeredzik.
– Egyikünk sem tudta – feleltem.
– Mielőtt elmentünk, apánk azt súgta, találjátok meg. Minket is
visszavárt. Életben van még?
– Igen – bólintottam. Az üzenetemben már írtam az alkormányzóról, de
most azt is elmondtam, mi történt az elmúlt hetekben, és a tervünket is,
miszerint az Őrszemek Völgyében szállunk szembe a komizárral. És aztán,
habár fájt újraélni az emléket, elmondtam az igazságot Walther haláláról.
– Szenvedett? – kérdezte Regan; a szeme besüppedt, az arcára komor
kifejezés ült ki.
Magam sem tudtam, mit mondhatnék neki; újra magam előtt láttam,
ahogy Walther előrevágtat, egyenesen a küzdelembe.
– Megtébolyodott a gyásztól, Regan. Azóta szenvedett, hogy Greta
meghalt a karjában. De a csatamezőn gyorsan elérte a halála. Harcos
herceg volt, bátor és erős, de sokszoros túlerővel nézett szembe.
– Mint mi most.
– Igen – ismertem be. – Mint mi most. – Nem édesíthettem meg a
számára a tényeket, akármennyire is le volt gyengülve.
– Halaszd el néhány nappal az indulást – kérte. – Akkor én is veled
mehetek.
Hallottam a hangjában az éhséget, a vágyat, hogy megbosszulja a fivéreit
és a húga oldalán induljon csatába. Belülről égette. Megértettem ezt – de
sóhajtottam.
– Regan, egy akkora vágás van az oldaladon, amit huszonhét öltéssel
varrtak össze. Fordított helyzetben te magaddal vinnél engem?
Hátraejtette a fejét – tudta, nemhogy néhány napon, de néhány héten
belül sem lesz még képes lovagolni.
– Átkozott felcserek! Imádnak számolgatni.
Brynre néztem, aki békésen aludta a nyugtatószerek álmát. Az én édes, ifjú
bátyám inkább tűnt angyalnak, mint katonának.
– Tudja, mi történt?
Regan a fejét rázta.
– Nem hiszem. Önkívületben sikoltozott. Azóta nem is ébredt fel.
Bryn lábára néztem – a fele hiányzott.
– Ha nem leszek itt, amikor magához tér, mondd meg neki, hogy
megfizettetek velük minden életért és minden font húsért, amit elvettek.
Kétszeres áron.
 NYOLCVANNEGYEDIK FEJEZET

Tavish, Jeb és Orrin a hadoszlopban nekik kijelölt helyre irányították a

csapatokat. Három hullámban készültünk indulni. Gwyneth, Berdi és Pauline
listákkal a kezükben járkáltak, ellenőrizték a társzekereket, hogy
ugyanannyi katonára ugyanannyi ellátmány jusson.
Már készültem, hogy beszédet mondok egy újabb hadtestnek, amely az
előző éjjel érkezett, amikor Pauline magához intett, látszólag azért, hogy
ellenőrizzünk egy szekeret. Tudtam, más jár a fejében.
– A kabát, amit kértél, készen van – mondta. – Betettem a szobádba. –
Halkan beszélt, hátra-hátralesett a válla felett. Én kértem meg, hogy legyen
diszkrét. – A varrónő nem volt boldog – folytatta. – Nem értette, miért
akarsz rongyokat, amikor tökéletesen jó anyagok álltak a rendelkezésére.
– De megcsinálta, amit kértem?
Pauline bólintott.
– Igen, és még azokat a varrott vörös darabokat is beillesztette, amiket
te adtál nekem.
– És a vállát?
– Azt is. – Az arcára kiült az aggodalom. – De tudod, mit fog gondolni
mindenki más.
– Nem aggodalmaskodhatok amiatt, amit mások gondolnak. Muszáj,
hogy felismerjenek. Mi van a függővel?
Pauline a zsebébe nyúlt, és egy hosszú, csíkokra szabdalt bőrdarabot
nyújtott át. A csontok már megvoltak hozzá – gyűjtögettem őket.
– Natiyával is beszélnem kell még – jegyezte meg. – Azt gondolja,
velünk jöhet.
Megdörgöltem a homlokomat: nem akartam újra összemérni az
akaratomat Natiyával, és attól féltem, mindenképpen követni fog minket.
– Jöhet – válaszoltam. – Beszél vendai nyelven. Lesz a számára egy
feladatom. – Aggodalmat láttam Pauline szemében. – Mindent megteszek,
hogy vigyázzak rá – mondtam, holott ez a minden eddig még nem bizonyult
elégségesnek. Már belekezdtem, hogy elmondjam neki, mit terveztem
Natiyának, ám ekkor egy öblös hang harsant a hátunk mögött.
– Nohát, csak nem a nagyszájú felszolgálólányt látom, meg a kis
barátnőjét?! Úgy veszem észre, épp a megfelelő időben érkeztem. Most a
katonák szolgálatára rendeltek ki titeket?
Megpördültem. Egy ismerős katona állt mögöttem. Néhány másodpercbe
beletelt, hogy visszaemlékezzek, honnan is ismerős, de aztán rájöttem. Ő volt
az, akit még Berdi fogadójában eláztattam sörrel, majd a fesztiválon
megfenyegettem egy késsel. Egyértelműen nem feledkezett meg rólam.
– Azt ígérted, ha legközelebb találkozunk, te fogsz meglepni – lépett
közelebb. – Azt hiszem, nem úgy alakult.
Én is előreléptem, hogy szembenézhessek vele.
– Tegnap este érkezett, katona?
– Úgy van – bólintott.
– És nincs tisztában az én helyzetemmel.
– Azt könnyű felmérni, mire vagy alkalmas. És megígérted, hogy ha újra
látjuk egymást, egyszer s mindenkorra rendezzük a dolgainkat.
Elmosolyodtam.
– Igen, ezt mondtam, valóban. És be kell ismernem, meglepett. Szép
találat volt, katona. De talán nekem is akad egy meglepetésem.
Elkapta a csuklómat.
– Ezúttal nem rántasz kést ellenem!
Lenéztem a csuklómat szorító ujjaira, aztán felpillantottam vigyorgó
képébe.
– Ó, nem tenném – feleltem édesen. – Miért rántanék kést, amikor egy
egész sereg áll a rendelkezésemre?
Mielőtt egyet pislanthatott volna, Natiya, Pauline, Gwyneth és Berdi
kardja hegye is a hátának feszült. Kaden és Rafe néhány lépésre volt tőlünk;
most, hogy a szemükbe tűnt a hirtelen felfordulás, karba tett kézzel
összenéztek.
– Mit gondolsz, segítsünk? – kérdezte Kaden.
– Nem – rázta a fejét Rafe. – Szerintem megoldják.
 A katona, acélt érezve a gerincén, megdermedt. Újra rámosolyogtam.
– Nahát, nahát. Azt hiszem, mégis sikerült meglepnem.
Nem igazán értette, mi történik körülötte, de eleresztette a kezemet. Erre
az én mosolyom is eltűnt.
– Most pedig induljon, katona, csatlakozzon a csapatához, és várja meg,
amíg kiállok beszédet mondani. Ez lesz a legutolsó figyelmeztetésem, miszerint
viselkedjék a király hadserege tagjához méltó módon. A következő
alkalommal úgy vágom ki a sorok közül, mint a rothadást egy almából.
– Te fogsz beszédet mondani…
– Igen.
Úgy tűnt, most először veszi észre a mellkasomon Walther kardszíját – és
a királyi címert rajta.
– Te… ön a…
– Igen.
Elsápadt, ontani kezdte magából a bocsánatkéréseket, és fél térdre
esett.
– Felség…
Félbeszakítottam, a kardom hegyével kényszerítettem újra talpra.
– Nem lenne szabad számítania, hogy kocsmai felszolgáló vagyok vagy
hercegnő. Ha azt látom, hogy tisztelettel bánik a többiekkel, függetlenül
attól, mi a rangjuk vagy mi van a nadrágjukban, majd akkor értékelni fogom
a bocsánatkérését.
Elfordultam és elsétáltam, otthagyva a dadogó katonát. Már
belefáradtam, hogy ezt a csatát újra meg újra meg kell vívnom.

Az Őrszemek Völgyéig két hétbe telt az út. Két nagyon hosszú hétbe, amely
alatt eső áztatott és jég vert minket, szél hervasztotta a lelkesedésünket és
lassította a haladásunkat. Tizenötezer katonával indultunk neki, és az út
során továbbiak csatlakoztak hozzánk; mire letáboroztunk a völgy szája
előtt, a számunk huszonnyolcezerre nőtt. Szinte minden egyes morrighani
katona velünk volt. Még sosem láttam ennyit egy helyen. A szemem be sem
tudta fogni egyszerre a teljes tábort. Az ellátmányunk bőségesnek bizonyult
– étel, fegyverek, nyers rönkök, amelyekből barikádokat és védműveket
építhettünk. Sátrak, amelyek megvédtek az esőtől, amíg a végső terveinket
alakítottuk. Hatalmas, lenyűgöző város. Mégis eltörpült amellett, amit a
komizár indított meg felénk.
Ezek a csapatok mind az én parancsomra érkeztek ide. Az én
megérzésemnek engedelmeskedtek. A tábornokok végigmorogták az utat.
Rafe elküldte Jebet és Orrint egy kisebb csapattal, hogy kerüljenek az
esetleg érkező dalbrecki csapatok elé, és irányítsák át őket az Őrszemek
Völgyébe. Az esetleg érkezőket. A szavak súlyosan nehezedtek a lelkemre.
Most, hogy Draeger katonák ezreit hívta vissza Dalbreckbe, nem tűnt
valószínűnek, hogy egyáltalán bármiféle segítséget kapunk.
Tavish elmondta, hogy a tábornok már jóval azelőtt visszavonta a
seregeket, hogy megkapta volna Rafe üzenetét. – Ettől még
megérkezhetnek.
Talán. Esetleg. A szorongásom egyre növekedett. Minden nap úgy
gördült át felettem, mint egy lassú dob mélyen vibráló ütése, kimérve az időt.
Rafe megígérte, hogy a Marabellában állomásozók eljönnek, de nekik sem
láttuk a nyomukat. Lehetséges volt, hogy Rafe máris elveszítette a hatalmát
a királysága felett.
Mindenesetre legalább az időjárás ismét elviselhetővé vált. Rafe, Kaden
és én hármasban derítettük fel a völgyet. Nem akartam hallgatni a
tábornokok morgását, a sátorcövekekre lecsapó kalapácsokat vagy a
katonák kurjongatásait. Egy halk hang hozott ide – csendre volt szükségem,
hogy felfedezzem a helyet, és meghalljam, miféle titkokat tartogat még a
számomra.
A völgy nyiladéka keskeny volt, éppen ahogy Reunaud leírta.
Belovagoltunk, és leszálltunk a nyeregből. Azonnal megéreztem; még Rafe
és Kaden érzékeit sem kerülte el. Láttam az arcukon, az óvakodó lépteiken.
Valami időtlen úszott a levegőben, valami, ami vagy összemorzsol, vagy
felszabadít. Valami, ami nem törődött velünk, mindössze azzal, ami
közeledett. Tudta.
Felnéztünk a magas, zöld sziklákra és a fölénk tornyosuló romokra.
Századok súlya nyomasztott minket.
Egy darabig némán gyalogoltunk. Rafe a sziklákat méregette, előbb az
egyik, majd a másik oldalon. Kaden körbefordult, gondolkodott, találgatott.
A völgy füve a lábunk száráig ért.
Elámulva néztem körül. Tehát ez az utolsó völgy, amelyen Morrighan
átvezette a Fennmaradottakat, mielőtt elértek volna az új kezdetek földjére.
– Felmegyek, hogy lássam, mi van ott – intett Rafe a romok felé,
amelyek mintha lenéztek volna ránk.
– Az enyém a másik oldal – vágta rá Kaden, azzal mindketten nyeregbe
szálltak és elügettek, hogy megkeressék a csúcsra vezető ösvényeket. Én
továbbindultam, beljebb, a völgy mélye felé. Hallgattam a csöndet, a szellőt;
aztán a füvön átsuhanó suttogást, amely felém röppent, hűvös ujjakkal
érintette az arcomat, a hajamat.
Körbesiklott a nyakamon, bebújt a hajam alá.
A világ belélegez téged… és megoszt.
A szél, az idő körbejár…
Úgy éreztem magam, mintha én lennék a visszafojtott, majd lassan
kiengedett lélegzet. Továbbmentem. A völgy lassan szélesedett, mintha
várakozó, ölelő karok nyílnának afelé, ami a másik oldalon vár. Alaposan
megnéztem az alacsony hegyeket, a meredek sziklakiszögelléseket, a
kőpárkányokat, a fűvel benőtt, lecsiszolódott gerinceket. A völgy is
tanulmányozott engem, éreztem kutakodó pillantását, a szívverését. Miért
vagy itt? A tekintetem a völgy koronájára, a romokra vándorolt. Hallottam
Gaudrel szavait, mintha mellettem sétálna.

Amikor még nem szörnyek és démonok uralták a világot,

akkor városok is álltak, hatalmasak, szépségesek, szikrázó tornyaik az
eget érték.
Igen, varázsból, fényből és az istenek álmából emelték a tornyokat.

Átéreztem azokat az álmokat, remegve, reménykedve várakoztak,

mintha a világuk újra életre kelhetne. A világegyetem tudja, az emlékezete
hosszú. Továbbmentem. Ahogy Reunaud százados mondta, úgy tűnt, a
romok figyeltek, amikor elhaladtam alattuk. Tíz mérföldre nyúlt a hatalmas
völgy, tíz mérföldnyi rom emelkedett a szélén. Lélegzetelállító. Lenyűgöző.
Rémisztő.
 Rafe figyelmeztetése zsongott a fejemben.
A hadoszlop mérföldekre nyúlik. Nem szólhatsz mindegyikükhöz.
Továbbmentem.
Megtalálom a módját.
A romok némelyike leomlott a völgybe. Embernél is nagyobb
kőtömböket hagytam magam mögött. Moha takarta őket, indák kúsztak
rájuk – a föld még mindig igyekezett eltüntetni a csillag haragjának emlékét.
Vagy több csillag volt? Mi történt valójában? Vajon megtudjuk valaha?
Azt azonban tudtam, hogy az Ősök hatalmának és nagyságának kulcsát
a komizár találta meg – és napokon belül be is veti ellenünk. Még Rafe
seregeivel együtt is alig lett volna esélyünk. Nélkülük semmi sem maradt.
Felgyorsult a szívverésem. Azért hoztam ide mindenkit, hogy egy távoli,
elfeledett völgyben haljanak meg? Az Ősök kiáltásait hozta a szél. A szent
szövegek sorai merültek fel az elmémben,

Rettenetes, hatalmas erő

görgött végig a földön:
felzabált embert és állatot,
erdőt és mezőt.

Az idő körbejár. Megismétlődik. Készen áll, hogy elmondja ugyanazt a

történetet újra. És újra.
A dob hangosabban ver. A napok kisiklanak a kezeink közül. A komizár
közeleg. Menj tovább, mondtam magamnak. Menj csak.
A bakancsom talpa alatt megroppant fűszálak illata az orromba tolult.
Diharára gondoltam, és a másik völgyre. Egy élettel ezelőtt történt… és
most mégis újra láttam őt. A rokkáját pergette, és oldalra hajtotta a fejét.
Szóval úgy véled, birtokodban van az adottság.
Ki mondta?
A történetek messzire eljutnak.
A rokkája pörgött, zizegett. A völgy várakozott, figyelt – a szívverése a
szellő mormolása.
Az igazság itt rejtőzött. Valahol. Továbbmentem.
Egy húr pendülése.
 És egy másiké.
Zene. Visszapördültem arra, amerről jöttem. A völgy üres volt, de
hallottam a szitárok bánatos pengését, anyám lebegő dalát, és amikor újra
előrenéztem, megpillantottam még valamit.
Minden út és mód a világ része. A varázslat sem más, mindössze
még nem ismerjük a mikéntjét.
Egy lány térdepelt felettem, egy széles kiszögellés peremén.
Ott.
A szó ismerősen remegett a szívem alatt. A szó, amely a térképek felé
noszogatott, majd elhozott a völgyig.
Egymás szemébe néztünk.
– Te voltál – suttogtam.
Biccentett, de nem szólt. Megcsókolta két ujját, és a levegő zengésébe a
szent szövegek szavai vegyültek.

És Morrighan felemelte a hangját,

a mennyekig csengőn,
megcsókolta két ujját –
egyet az elveszettekért
egyet az eljövendőkért –,
mert a rostálás még nem ért véget.

A dal, amely az imént betöltötte a völgyet, most már az övé volt –

kanyargott, elnyúlt, hívogatott. Botladozva másztam fel a párkányhoz vezető
meredek ösvényen, de mire odaértem, ahol a lány térdelt, ő már eltűnt. A
kiugró kőalakzaton állva mindkét irányba beláttam a teljes völgyet. A lány
hangját leszámítva teljes csend uralkodott.
Én is letérdeltem; éreztem a teste melegének emlékét, éreztem a
kétségbeesését a századokon át, mégis ugyanabban a pillanatban. A
rostálás még nem ért véget.
Az idő körbejár. Megismétlődik.
És a kétségbeesett fohászok, amelyeket réges-régen a lány küldött az
isteneknek, az enyémekké váltak.
– Lia! – kiáltott fel Rafe. – Mit keresel odafent?
Felpillantottam. Rafe és Kaden alattam ült a nyeregben, és száron
vezették az én lovamat is. Talpra álltam, és még egy utolsó pillantást
vetettem a kiszögellésre, a hegyekre, a fölém tornyosuló romokra.
– Készülődöm – feleltem, és lesétáltam hozzájuk.
Visszaérve a táborba felderítőket küldtünk ki a leggyorsabb lovakon a
völgy keleti nyílásához, hogy figyeljék az érkező sereg jeleit. A többiekkel
együtt mi is nekikezdtünk a komoly készülődésnek. Rafe és Kaden
feltérképezte a terepviszonyokat, az utakat, amelyeken a kisebb csapatok
támadásra indulhatnak – hét ilyen akadt az egyik oldalon, négy a másikon. A
romok elrejtik majd őket szem elől, amíg készen nem állunk. A völgy
bejárata előtt három mérföldes tér nyílt, ám gyorsan összeszűkült. A
vezértábornagy, Howland, Marques és a többi tiszt vezeti majd a támadást,
ha elhangzik a jel. Pontosan kell időzítenünk.
Egy csapat – az enyém – szem előtt táborozik majd le, csali és álca
gyanánt. A dobolásunk, a harci dalaink felénk vonzzák majd őket. A völgy
magas füve is segít, elrejti a védműveink egy részét. Halálos, kihegyezett
cölöpsorokat fektettünk le rejtekbe, dobóhálókat készítettünk kézügybe, a
nyílvetőket a stratégiai helyekre állítottuk. Ugyan az volt a legnagyobb talány,
hogy mikor és hol tervezi a komizár bevetni a brezalotokat, de én biztosra
vettem, hogy a halálparipái és a gyermekkatonái egyaránt az első rohamba
kerülnek. A komizár látni fogja, hogy alig néhány ezer katonával állom el az
útját a völgy szájánál, és azt feltételezi majd, hogy a seregem fennmaradó
része mögöttem lapul. A támadó lovakkal könnyedén utat vághat magának.
Megállás nélkül dolgoztunk, és közben várakoztunk. Vártuk a komizárt.
Vártuk Rafe seregeit. Egyik sem érkezett meg, és az idegeink pattanásig
feszültek. Reggel és este is elmondtam az emlékverseket, lelkesítő
beszédeket tartottam a seregeknek, ígéretekkel tartottam bennük a lelket.
Berdi, Pauline és Gwyneth a tábori szakácsoknak segédkeztek, hogy
mindenkit jól tartsanak, ezzel is javítva a kedvükön. Igazán kitűnő munkát
végeztek.
Egyszer félrehúztam Natiyát, és besétáltam vele a völgybe.
 – Nézz ide – mutattam magunk elé. – Mit látsz?
– Csatateret.
Ugyanabba a völgybe néztünk, én mégis egy lila carvachit láttam, és a
szélben kanyargó szalagokat. Diharát a rokkája mellett, a falon éneklő
Vendát. A kiszögellésen fohászkodó Morrighant; Asztert egy sátorban,
ahogy kikerekedett szemmel hallgat egy történetet. Egy nagyobb történetet.
Egy világot láttam, amely nem akarta, hogy feladjuk.
Natiyára pillantottam. Én sem akartam, hogy feladja a számára ismerős
világot.
– Egy nap újra eljössz majd ide, és többet fogsz látni – ígértem. – Addig
azonban van egy feladatom a számodra. Fontosabb, mint bármi, amit mi
teszünk, és nem lesz hozzá szükséged a kardodra.
 NYOLCVANÖTÖDIK FEJEZET

KADEN

A sátorban ültünk – kifáradtunk, mindenünk fájt, de még mindig

tervezgettünk. Lia a szemét dörgölte, Rafe a keze bütykeit. A
vezértábornagy görnyedten ült, az állát a tenyerébe támasztotta. Holnap a
helyükre küldjük a csapatokat. Idáig halasztottuk, reménykedve, hogy
megérkeznek a dalbrecki seregek, de tovább nem várhattunk. Azt a
keveset, amivel számolhattunk, el kellett osztanunk. A katonáinknak több
mint négyszeres túlerővel kell szembenéznie.
Így, hogy nem jött hír sem a komizár, sem Dalbreck felől, Perry
felvetette, hogy vonuljunk vissza Civicába. Howland javára szólva,
akármennyit morgott és panaszkodott korábban, most Lia mögé állt,
mondván, hogy szó sem lehet róla. Itt még van valami nyomorúságos
esélyünk a győzelemre: Civicában semmi sem volna.
Láttam a helyzet súlyát Lia szemében. Az én gyomromban is ott
tekergőzött az aggodalom, és nem örültem Pauline jelenlétének. A kisfia a
citadellában várta. Pontosan ezért jöttem el, mondta korábban.
Gwyneth érkezett hangtalan léptekkel, és bosszúsan csípőre tette a
kezét.
– Egy nagy és rusnya alak áll odakint, és azt követeli, hogy beszélhessen
Liával.
– Egy katona? – kérdeztem, mire Gwyneth vállat vont.
– A felszerelése ölésre való, az biztos. Nagyvadra.
– Várnia kell – szólalt meg Lia.
– Én is ezt mondtam neki, de nem adja fel. Folyvást Jezelia királynő után
kiabál.
 Howland szemöldöke a magasba szökött.
– Jezelia királynő?
– Úgy van – bólintott Gwyneth. – Van még vele egy ijesztő kis
banditakölyök is. Én nem engedném…
Figyeltem, ahogy Lia arca felderül; ugyanakkor Rafe-é elsötétül.
– Királynő? – ismételte Howland.
Lia felpattant, és kirohant a sátorból. Követtem. Mire kiértem, már
egyszerre ölelgette-csókolgatta mindkettőt, és sem Griz, sem Eben nem állt
ellen. Én is odaléptem, hogy üdvözöljem őket.
– Ideje volt – jegyeztem meg. – Mi tartott ennyi ideig?
– Makacs orvos – morgott Griz.
– Eltévedt – magyarázta Eben, mire Griz először tarkón csapta, aztán
szégyenlősen elvigyorodott.
– Lehet benne igazság.
– Drazhones! – Mindkettejüket megöleltem, és megveregettem a
hátukat, aztán hátraléptem, hogy Lia rájuk zúdíthassa a kérdéseit. A
létszámot mindössze kettővel növelték, ám neki felmérhetetlenül sokat
jelentettek.
Lassan egy kisebb tömeg gyűlt össze körülöttünk, a kíváncsiságot csak
tetézte a felfordulás – no meg Griz, a hegektől csúfított óriás, és alaposan
felfegyverzett társa.
Pauline lépett mellém, és érdeklődve mérte végig őket.
– Ők azok a katonák, akikkel még Terravinben láttalak?
– Igen, de nem csupán katonák – feleltem. – Ők a családom. Másfajta
vérkötelék.
Még közelebb lépett, a válla az enyémhez ért.
– Szeretném megismerni őket.
 NYOLCVANHATODIK FEJEZET

RAFE

Mi, többiek szintén kisorjáztunk a sátorból.

Mindenki a Grizt, majd Ebent ölelgető Liát nézte. Láttam az arcán az
örömet. Vendai nyelven beszélgetett velük, olyan könnyedén váltott át,
mintha az anyanyelve lenne.
Én is örültem nekik, de nem úgy, mint Lia. Griz komoly ellenség lett
volna, és minden nap, amely anélkül telt el, hogy a kért csapataim felől
bármit hallottunk volna, újra és újra az emlékezetembe idézte, hogy minden
katonára szükségünk van, akit meg tudunk szerezni.
– Miért nevezték királynőnek? – tudakolta Howland.
Liára néztem. A meurasi törzs szokásai szerint készíttetett kabátot viselte:
a menyasszonyi ruhájának vörös darabjai fedték a vállát és a mellkasát, de a
kavah-t szabadon hagyták. A csípőjén csontfüggő himbálózott.
Mindenkinek szüksége van a reményre, Rafe. Meg kell hogy adjam
nekik.
– Csak egy vendai szokás – felelte Tavish; Howland rám nézett, és vállat
vont.
– Igen, csak egy szokás – ismételtem. Ha Lia alaposabban meg akarja
magyarázni, az az ő dolga lesz.
Visszafordultam a sátor felé, de megálltam, mert Jebet láttam felém sietni.
Aztán Orrint is megpillantottam. Mindketten vigyorogtak – és akkor
felismertem a tábornokot.
– Draeger – böktem ki.
– Úgy van, felség. Itt vannak a seregek, ahogy parancsolta.
Még mindig fenntartásokkal néztem rá.
 – Minden sereg?
– Mindegyik – bólintott. – Katapultokkal, és mindennel, amit kért.

Sötétség és csend borult a táborra, csak a sátrak között lobogott néhány

fáklya. Ma éjjel senki sem alszik el könnyen. A feszültség magasra
szökött, de elrendeltük, hogy mindenki pihenjen. Muszáj.
Elsétáltam a völgy bejáratához, ahová a fáklyafény nem ért el. Csak a
felhőkön átcsillanó holdfény sávjai vetültek a fűre. Lia a sziklafalnak dőlve
állt, és a völgyet nézte.
– Jöhetek? – kérdeztem.
Rábólintott; aztán csak álltunk és néztük az éjszakát. Már mindent
elmondtunk, amit lehetett. Mindent megtettünk, amit tehettünk. A dalbrecki
seregek elfoglalták a helyeiket. Az esélyeink javultak. Venda immár csak
kétszeres túlerőben volt velünk szemben – a fegyvereik azonban még
mindig erősebbek voltak a mieinknél. Valami mélyről jövő ösztön bennem
azt követelte, hogy vonszoljam el innen Liát, és helyezzem biztonságba, de
tudtam, nem tehetem.
– Amennyire lehet, felkészültünk – szólaltam meg.
– Tudom – biccentett. A tekintete végigjárta az ormokon gubbasztó
romok körvonalait, amelyekre ezüst szellemfényt vetett a hold. – Egykor
nagyok voltak. A csillagok közé szálltak. A hangjuk a hegyek ormán
zengett. És mostanra csak ez maradt. Vajon megtudjuk valaha, kik voltak
valójában, Rafe? – fordult felém. – Holnapután tudni fogja még valaki, kik
voltunk mi?
Ránéztem; nem érdekelt, kik voltak az Ősök. Csak arra tudtam
gondolni, hogy nem számít, hányszor semmisül meg és születik újjá a
világ, én mindig emlékezni fogok rá, kik voltunk mi ketten, együtt.
Hozzá hajoltam, és megcsókoltam. Lassan. Gyengéden. Utoljára.
Rám nézett, és nem szólt. Nem volt rá szükség.
A völgy füve hullámzott a szellőben. A következő napra letapossák,
leperzselik, vér festi majd. Az esti órákban visszaértek a felderítőink. A
komizár serege reggelre a völgy szájához ér.
 koronások és a legyőzöttek,
a nyelv és a kard
együtt támadnak majd,
mint a mennyből hulló, vakító csillagok.

Venda-ének
 NYOLCVANHETEDIK FEJEZET

LIA

Tápláld a dühöt.
Vadul kalapált a szívem.
A sereg elmosódott massza volt a völgy végében. Sűrű, hatalmas hullám.
Összegyűlt, felemelkedett, feltorlódott, ahogy a völgy szűkült.
Nyugodt tempóban közeledtek. Aggodalom nélkül.
Nem volt okuk az aggodalomra. Már felmértem a közeledésüket a völgy
bejáratát őrző sziklákról, mielőtt visszalovagoltam volna a helyemre. Láttam,
meddig nyúlnak a sorok, mennyire megállíthatatlanok. Még a nyomukban
maradó csapás is szédítő volt, mint az égen végighasító hullócsillag üstöke.
Mérföldeken nyúlt végig. Tíz szakaszra osztva meneteltek; a gyalogság elöl,
utánuk az ellátmány, a tüzérség és a brezalotok csordái. Még több gyalogos
követte őket, aztán ötödik hadosztályként a lovasság. Nehéz légkör vette őket
körül, valami sűrű, rossz sejtelem, ami megkülönböztette őket a többiektől.
Semmi kétségem nem volt, hogy ő is ott lovagol, középen, hogy minden
egységet hamar elérjen, és közelről figyelhesse a teremtményét, magába
szívhassa a hatalmát, és tűzként lélegezhesse ki ismét.
A sereg lassú haladása idegölő volt – éppen, ahogy tervezte.
Az ő felderítőik is észrevettek minket, és visszaszáguldottak az első
vonalakhoz, alighanem azért, hogy jelentést tegyenek szánalmasan kicsiny
létszámunkról. Ötezren védtük a völgy bejáratát, ötezret láthattak meg.
Még többen álltak készen, hogy beálljanak mögénk. A vendai sereg
zavartalanul ömlött előre, mint a szirup – mi mindössze egy kavics voltunk az
ösvényen, amelyet elsodornak majd maguk elől. Még ha a teljes morrighani
sereget látta volna is a völgy bejáratánál, a komizár akkor sem aggódott
volna. Talán még növeltük is volna az étvágyát. Végre belekóstolhat a
lakoma első fogásába, amelyre olyan régóta vágyott.
Morrighan.
Hallottam a királyságom nevét a szájából. Nevetősen. Émelyítően,
ragacsosan, mintha egy zselécukorkát szopogatna. Aztán lenyelte, mint
valami finomságot.
Ha maradt is a bennem lüktető dühből, azt elfedte a mögöttem álló
ezrekért való félelem, amelybe a fülem is belecsendült. Meglehet, a mai nap
a halálukat hozza.
Rafe és Kaden szintén nyeregben ült a két oldalamon. Az én öltözékem
a feltűnést szolgálta, az övék éppen ellenkezőleg – fekete köpenyt viseltek,
fejükre húzott csuklyával, a morrighani Őrzők egyenruháját. Jeb, Tavish,
Orrin, Andrés és Griz ugyanúgy feketében sorakozott fel mögöttünk. Nem
akartuk, hogy túl hamar felismerjék őket.
– Játszadozik velünk – jelentette ki Rafe a lassan előregördülő felhőt
nézve. Kaden magában átkozódott.
– Ebben a tempóban még a holdfényben is küzdeni fogunk.
Nem törhettünk előre. Ki kellett várnunk, hogy ők érjenek el hozzánk.
– Még csak dél múlt – feleltem, igyekezvén megnyugtatni magamat is,
nem csak őt. – Még több óra van hátra a napból.
Ekkor azonban egy ló törte át az első soraikat. Csak egy távoli pontnak
látszott, ám gyorsan növekedett. Hallottam a felhúzott katapultok robaját,
ahogy az állat felénk száguldott… valami azonban nem volt rendben a
színével.
– Várjatok! – kiáltottam.
Nem brezalot volt. Valaki ült a nyergében.
Amikor közelebb ért, már tudtam.
A komizár.
Jó száz lépésre állt meg, és felemelte a kezét, hogy mutassa: fegyvertelen.
– Mi a fenét művel? – sziszegte Rafe.
– Tárgyalni kívánok a hercegnővel! – kiáltott felénk a komizár. –
Négyszemközt!
Tárgyalni? Megbolondult?
Akkor azonban más jutott az eszembe. Nem. Gyilkosan épelméjű.
 – A jó szándékom jeléül ajándékot is hoztam! – kiáltott a komizár újra. –
Mindössze egy percet kérek, hogy beszélhessünk. Fegyverek nélkül.
Rafe és Kaden is hátrahőkölt, ám a komizár ekkor a háta mögé nyúlt, és
lependerített a nyergéből egy gyereket.
Yvet volt az.
Megállt a szívem. A fű a kislány derekáig ért. Emlékeztem a napra, amikor
a piacon láttam, Aszter és Zekiah társaságában kuporogva, a véres rongyot
markolászva, miután levágták egy ujjpercét. Most még kisebbnek, még
rémültebbnek tűnt.
A komizár leszállt a lováról.
– A tiéd – ajánlotta –, mindössze néhány perc az ára!
Rafe és Kaden hiába tiltakoztak, én már lekapcsoltam és átadtam nekik
a kardomat és a késeimet.
– Az íjászaink kilőhetik, és akkor a gyerek is a miénk – érvelt Rafe.
– Nem – ingattam a fejemet. A komizárral szemben soha semmi nem volt
ennyire egyszerű. Túlságosan jól ismertük egymást: a nekem szóló üzenet
félreérthetetlen volt.
– Zekiah-t mikor adod ki? – kiáltottam vissza.
– Amint biztonságban visszatértem a saját vonalaim közé, kiküldöm –
mosolygott. – Ha esetleg nem érek vissza…
Vállat vont. Élvezte az egészet. Játszma volt a számára, színház. El
akarta nyújtani, még egy kicsit szorosabbra zárni a markát a játékfigurák
körül. Tudtam, Rafe és Kaden is csak egy lélegzetvételnyire vannak tőle,
hogy jelezzenek az íjászoknak. Egy gyermek életének feláldozása a
sárkányért cserébe. Egy gyereké, aki még mindig meghalhat máshogyan is.
Egy gyereké, aki alighanem meg is fog halni. És a trófea már a
markunkban volna. Ezt a választást azonban meg kellett fizetni, és a komizár
már kiszámította az árat. Vibrált a levegő a feszültségtől. A komizár félelem
nélkül állt ott, magabiztosan, és én gyűlöltem ezért. Mennyire hasonlítok rá?
Kit vagyok kész feláldozni, hogy megkapjam, amit akarok?
– A komizár végzete később jön el – suttogtam. – Egyelőre egy ujjal se
érjetek hozzá.
Kilovagoltam elé, ám amikor még bő tíz lépés választott el minket,
leugrottam a nyeregből, és magamhoz intettem Yvetet. Rémült, kerek
szemmel nézett a komizárra, és amikor ő bólintott, a kislány elindult felém.
Letérdeltem, és a kezembe vettem pici kezeit.
– Yvet, látod ott távolabb, mögöttem azt a két lovat a köpenyesekkel? –
Elnézett mellettem az ezernyi katona felé. Remegett az ajka, de végül
meglátta a két sötét köpenyest, és bólintott. – Jó. Ők vigyáznak majd rád.
Azt akarom, hogy menj oda hozzájuk. Fuss, és ne is nézz vissza. Mindegy,
mit látsz vagy hallasz, ne állj meg. Érted?
Könnyek csillogtak a szemében.
– Indulj! – szóltam rá. – Most!
Botladozva futni kezdett a magas füvön át. A távolság mérföldeknek
tűnt, de amikor odaért, Kaden felkapta és átadta egy másik katonának. A
gyomrom felkavarodott, de visszanyeltem a torkomba toluló epét. Odaért,
mondtam magamnak. Lassú, ritmusos lélegzetvételeket kényszerítettem
magamra, és ismét szembefordultam a komizárral.
– Látod? – intett közelebb. – Állom a szavam. Beszélgessünk!
Felé lépkedtem, közben végig a ruhája alatt rejlő dudorokat, redőket
figyeltem, melyik takar egy kést, amellyel visszafizethetne nekem. Közelebb
érve már láttam az arcára vésődött ráncokat, kiugró járomcsontját – a
támadásomért nagy árat fizetett. De láttam azt is, hogy a szemében ismét
éhség parázslik.
Megálltam előtte; a tekintete ráérősen végigsiklott rajtam.
– Beszélgetni akartál?
– Hát idáig jutottunk, Jezelia? – mosolygott. – Semmi kedvesség?
Felemelte a kezét, mintha meg akarná simítani az arcomat.
– Ne érj hozzám – figyelmeztettem –, vagy megöllek.
Leengedte a kezét, ám a mosolya nem rezzent.
– Csodállak, hercegnő. Csaknem véghezvitted, amire senki nem volt
képes tizenegy éves uralmam alatt. Ez kivételes, tudtad? Soha egy komizár
sem uralkodott még ilyen hosszan.
– Kár, hogy itt a vége.
Színpadiasan sóhajtott.
– Hogy mennyire nem bírsz elszakadni bizonyos dolgoktól… Fontos
vagy nekem, Jezelia. Igazán. De ez? – A hátam mögött várakozó seregek
felé intett, mintha még ahhoz is túl szánalmasak lennének, hogy számba vegye
őket. – Nem kell meghalnod. Állj mellém. Nézd meg, mit ajánlhatok neked.
– Szolgaságot? Kegyetlenséget? Erőszakot? Nagy a kísértés, sher
komizár. Most már beszéltünk. Visszamehetsz.
Elnézett mellettem, a seregeink felé.
– Az ott a herceg mögötted? És a száz embere, akik megrohamozták a
citadellát? – gúnyolódott.
– Eszerint az alkormányzó behúzott farokkal egészen hozzád futott.
– Nevettem, amikor elmesélte, miket tettél. Lenyűgözött, hogy kiirtottad
a férgeimet. Hogy van az atyád?
– Halott. – Nem érdemelt tőlem igazságot, és minél gyengébbnek
gondolt minket, annál jobb.
– És a bátyáid?
– Halottak.
– Ez így túl könnyű – sóhajtott.
– Kadenről még nem kérdeztél – emlékeztettem.
Erre már eltűnt a mosolya, elborult az arca. Én is jól ismertem őt. Kaden
akkora csapás volt, amelyet nem bírt eltitkolni. Valami mégis akadt ebben a
világban, amit szeretett. Valami, amit megmentett, amit maga táplált, és ami
mégis ellene fordult. Valami, ami a saját bukását testesítette meg.
A fenti sziklákról apró kavicsok lavinája indult meg. A komizár felnézett,
az üres romokat tanulmányozta, aztán a másik oldalra pillantott. Az egész
völgy visszafojtotta a lélegzetét.
Végül a komizár visszafordult felém.
– Azt gondoltad, nem tudom?
Jéggé dermedt a bensőm.
Megfordult, hogy elvonuljon, de aztán mégis inkább közelebb lépett
hozzám.
– Az bánt, ami ott a teraszon történt, azzal a lánnyal, igaz? Beismerem,
egy kicsit túl messzire mentem. Elragadott a pillanat heve. Ha bocsánatot
kérnék, meggondolnád magad?
A pillanat heve? Rámeredtem. Nem maradtak szavaim. Egyáltalán.
A komizár lehajolt, és arcon csókolt.
– Gondolom, nem.
Azzal valóban visszament a lovához.
 Visszatért a haragom – vakító, mindent felzabáló tűzzel.
– Küldd ki Zekiah-t! – kiáltottam.
– Úgy lesz, hercegnő. Mindig állom a szavamat.

KADEN

Átadtam Yvetet egy katonának; fuldokolva zokogott, de nem volt idő

megnyugtatni.
– Vigyétek Natiyához – rendelkeztem.
Lia a völgyön kívül felállíttatott egy tábort a gyerekeknek, akiket esetleg
sikerül elfognunk. Gwyneth és Pauline néhány katona társaságában szintén
ott volt. Natiya beszélt vendai nyelven, biztosíthatta őket, hogy nem esik
bántódásuk – remélhetőleg meg is nyugtathatta őket –, feltéve, hogy több
gyereket is sikerül élve kijuttatnunk a völgyből.
Visszaszálltam a lovamra, néztem, ahogy Lia közelebb lép a komizárhoz.
Téboly volt. Inkább a sziklákat kezdtem vizslatni; a támadásra kész sereg
falait. Figyeltem, vártam, és tudtam, ez nem csak tárgyalás. Ez az idegek
lemeztelenítése. Lassan elhúzott késpenge a bőrön. Lopózó ragadozó
vonítása a sűrűben.
A lovak is érezték: idegesen topogtak.
– Sss – súgtam nekik.
Érd el, hogy szenvedjenek.
A komizár újra azt csinálta, amihez a legjobban értett.

RAFE

Amikor a komizár ellovagolt, és Lia is visszaszállt a lovára, végre újra képes

voltam lélegezni.
Zekiah az ígéret szerint élve és egészben megérkezett. Őt is kiküldték a
völgyből, hogy Yvettel várakozzon. A legrosszabbra számítottam, akár
testrészekre is, hiszen a komizár szívesen fenyegetőzött épp ezzel –
ugyanakkor mindig tudta, hogyan fordítsa a javára a pillanatot. Hogyan
ültesse el a kétely magvait.
Lia szólt, hogy a komizár rájött: a romok között katonák rejtőznek, én
pedig felküldtem az embereket, hogy figyelmeztessem őket. A komizár
sejthette, hogy ott vannak, azt azonban nem tudhatta, pontosan honnan
fognak támadni, vagy mekkora létszámmal. A völgy hosszan nyúlt el, és
amikor az alkormányzó elszökött, még csak rólam és a száz emberemről
tudhatott, a teljes dalbrecki seregről nem.
A felhő továbbgördült felénk, ám ezúttal mohó éhséggel. Éreztem, hogy
megremeg a talaj az emberek és lovak lába alatt, ahogy egyetlen kiéhezett
vadállatként haladnak előre. Éreztem a saját embereink növekvő, ugrásra
kész feszültségét. Felemeltem a bal karomat, hogy jelezzem, várjanak.
Várjatok.
– Biztos vagy benne, hogy előreküldi őket? – kérdeztem Liát. A magas
völgyfalak mögött már lebukott a nap.
Lia bütykei elfehéredtek: fél kézzel a szárat markolta, a másikkal a
kardja markolatát.
– Igen. Az, hogy Yvetet és Zekiah-t is felhasználta, bizonyítja. Ismer
engem. Tudja, mi zaklatja fel a katonáinkat, mi készteti őket tétovázásra.
Nem vagyunk olyanok, mint ő.
Figyeltük, ahogy közelebb érnek, és végre megláttuk az arcukat is.
Egymás után következő sorokban, tízesével, százasával jöttek, egyikük
sem volt idősebb, mint Eben vagy Natiya, a legtöbbjük pedig sokkal
fiatalabb. Alabárdokat, kardokat, fejszéket, késeket markoltak, és most
már láttam, hogy az arcuk eltorzult, nem is emlékeztetett gyerekre.
Megadtam a jelet a pajzstartóknak, hogy lépjenek előre, pozícióba.
– Pajzsot fel! – kiáltottam; a fémlapok gyakorlott pontossággal
illeszkedtek egymáshoz.
– Íjászok, előre! – hallottam Orrint.
És akkor szabadították ránk az első brezalotot.
 LIA

A megdöfött állat elrohant az első sorok előtt a pajzsosok felé. A nyílvetők

kezelői a fejünk felett kitolták a felhúzott, élesített szerkezetet a völgyfal
széléhez. Néztem, ahogy céloznak – Tavish idegtépő türelemmel várt –, és
végre intett annak a kettőnek, amelyek a legjobb szögben álltak.
– Most!
Elröppentek a vasdárdák; az egyik célt tévesztett, a másik azonban
tökéletes irányzékkal az állat vállába fúródott. A brezalot megbotlott,
elzuhant, és biztonságos távolban robbant fel. Föld, ló és vér záporozott; a
darabkái még mindig égtek. Perzselt hús bűze töltötte be a levegőt.
Újabb brezalot indult meg felénk.
És még egy.
A másodikat is földre vitték, ám a harmadikat csak megsebezte a
lövedék, és az állat a pajzsosok közé rontott, akik késve, sikertelenül
igyekeztek kitérni az útjából. A brezalot felrobbant, rettenetes, tátongó
lyukat hagyva maga után, amelyet holttestek és lócafatok szegélyeztek.
Orrint és az íjászait elsodorta a légnyomás; Rafe a gyalogság élén rohant
oda, hogy segítsen. A komizár a káoszt kihasználva előreparancsolta a
gyerekkatonáit, hogy még jobban összezavarjon minket.
– Visszavonulás! – kiáltottam, hangosan és vadul, hogy még a komizár
is hallja. – Visszavonulás!
Összevissza vonalban hátráltunk, az őrség pajzsrendje megbomlott, de
mögöttünk felsorakozott a gyalogság. Készen álltak.
Figyeltem; levegőt sem vettem, úgy vártam, olyan türelemmel, amelyről
eddig nem sejtettem, hogy megvan bennem. A pajzstartók tántorogva
hátráltak. A gyerekkatonák tovább nyomultak előre a völgy közepén,
felénk.
– Visszavonulás! – kiáltottam újra. A vendai fősereg megállt, várta, hogy a
gyerekek még jobban megtörjék a morálunkat, mielőtt ők felemelik nehéz
fegyvereiket. Kalapáló szívvel figyeltem, és amikor az utolsó gyerek is
átlépte a kijelölt vonalat, újra elkiáltottam magam. – Most!
 Föld, fű, por szállt a magasba, amikor több sorban éles cölöpök
emelkedtek ki a talaj alól. Áthatolhatatlan falat képeztek a völgy széltében,
csapdába ejtve a gyerekeket a mi oldalunkon. A gyerekek a zajtól
megzavarodva megfordultak, és akkor dobták rájuk a hálókat. A gyalogság
odafutott, hogy a gúzsba kötött, megzavarodott gyerekeket legyűrje és
kivezesse a völgyből oda, ahol Gwyneth, Pauline és Natiya várták őket az
őrökkel.
Odarohantam a cölöpfalhoz. Tudtam, csak pillanataim vannak, mielőtt
egy újabb brezalotot küldenek, hogy törje át, vagy valami más rettenetes
fegyvert vetnek be.

KADEN

Nyolc vendai lovagolt velünk – azok, akikben megbíztunk, akik felfedték

magukat a citadellánál. Ez volt az a rész, amelyet Rafe ellenzett – talán félt is
tőle –, de előreléptetett Lia egyik oldalán, velem a másikon. A tekintetünk
íjászok után kutatott, akik célba vehették Liát.
A cölöpfal másik oldalán felfordulás támadt, a zavar hulláma elindult
visszafelé a hátraüzent parancsokkal.
– Fivéreim! Nővéreim! – kiáltotta Lia, és ezzel újra magára vonta a
figyelmüket. Újabb szavak úsztak hátra. Vendaiak álltak Lia mellett, köztük
Griz és én – ezt látva feszülten elhallgattak.
Lia kérte őket, hogy adják meg magukat, hogy egyezzenek meg; békét
ígért, de még be sem fejezhette, amikor a komizár nyomakodott előre,
Tyrick chievdar és Yanos kormányzó társaságában. A tekintete rám esett
– a szemében még mindig égett az árulásom tüze –, aztán a katonára, aki a
fegyverét leeresztve előrelépett, hogy meghallgassa Liát. A komizár
meglendítette a kardját, és kettészelte a férfit. Az első sorba küldött
katonák, hogy elkerüljék ugyanezt a sorsot, felkapták a saját kardjaikat,
lázas dühvel markolva őket.
És akkor egy egész csapat brezalot indult meg felénk.
 RAFE

Lezuhantam a nyeregből; faszilánkok zuhogtak rám. Kürtszó visszhangzott

végig a völgyön. Átfordultam és talpra álltam, már emeltem is a kardomat és
a pajzsomat. A seregek támadásba lendültek. Távolabb láttam, ahogy
Draeger a maga csapatteste élén lerohan a sziklák közül egy ösvényen. A
másik oldalon Marques és az ő emberei tették ugyanezt azzal a céllal, hogy
kettévágják a vendai derékhadat. A hátam mögött Tavish verekedett,
körülöttünk mindenhol acél csengett, lecsaptunk, szúrtunk és vágtunk,
arattuk a velünk szemben nyomuló vendaiakat. Végre visszajutottunk a
lovainkhoz, és megöltük a vendaiakat, akik éppen el akarták vinni őket. A
nyeregből néztem végig a barna-szürke-fémes őrületen, hátha meglátom
valahol Liát, ám nyoma veszett.
Visszaküzdöttük magunkat a többiekhez, aztán az ellenség újabb sorait
letaposva az ötödik hadtest felé indultunk.

LIA

Talpra vergődtem; mellettem összeverődtek a katonák. Sűrű por ülte meg a

levegőt. Rafe-et és Kadent is szem elől vesztettem. A vendaiak átözönlöttek
a széttört cölöpökön; hallottam a széthasadt darabokra felnyársalt katonák
gurgulázó hörgését. Lassan leszállt a sötét, ám a sziklákon tűzvonal
ragyogott fel, és a katapultok sziklákat köptek a vendai sereg közepébe,
hogy szétkergessék őket, miközben Dalbreck hadtestei elözönlötték a
völgyet.
Jeb vergődött valahogyan mellém.
– Erre! – kiáltott. Egy dalbrecki zászlóaljhoz csatlakozva átverekedtük
magunkat a vendai vonalakon. Mindenfelől sikoltások hallatszottak, a
völgyfalak kegyetlenül visszhangozták őket. Újra és újra hallottam a sípoló
lélegzetet, a köhécselést, az elzuhanó testek puffanását. A komizár sebesen
kioltotta a hangomat, mielőtt az akár néhány vendaihoz elért volna, de most,
hogy a legfiatalabb katonákat biztonságban kivontuk a csatatérről, már
tudtam, hová kell mennem, ahonnan többen hallanak meg.
Az arcok összemosódtak, ahogy előrenyomultunk; a pajzsom fent, a
kardom megállás nélkül forgott; Jeb védte a hátamat, én az övét. Egy
erőteljes csapás a pajzsomat érte, és ledöntött a lábamról; félregördültem,
és a csatafejsze a földbe csapódott, ott, ahol egy pillanattal korábban a
fejem volt, aztán a kardomat mélyen az újra támadó katona belei közé
döftem.
Felpattantam, felemelt pajzzsal körbefordultam, hogy kivédjem az
esetleges következő támadást, és akkor a fémek és árnyak kavargásában
megláttam valami díszes kékséget.

KADEN

A vendai csapatok összezavarodtak a rájuk hulló kőzáporban – ez a fentről

indított támadás azonban csak elterelés volt, amíg a dalbreckiek el nem érik
a völgy alját. A lábamon végigfolyt a vér; egy faszilánk bajonettként szúrta át
a combomat. Nem tudtam kihúzni, úgyhogy beletörtem, közben ledöftem
egy támadó vendait. Korábban ismertem. Aztán egy másikat. És egy
másikat. Griz lassan felém küzdötte magát. Lia az imént csak néhány lépésre
volt tőlünk, de hirtelen eltűnt.
Mélyebbre vágtuk magunkat a vendai katonák között. A percek órákká
nyúltak; lassan haladtunk, pedig morrighaniek és dalbreckiek is harcoltak
mellettünk. És akkor egy robbanás rázta meg a völgyet.

RAFE
Fényes lángcsóva lövellt az égre, szikrákkal és tűzzel világítva be a völgyet.
Ezernyi izzó parázsdarab hullott le a nyomában, embert, állatot
megperzselve; a lovak felágaskodtak félelmükben, a katonák sikoltottak,
amikor ők is lángra lobbantak.
Odarohantam az egyik katonához, fellöktem és meghengergettem a
földön, hogy kioltsam; akkor láttam meg Tavisht. A karján felkúszó, a
hajába kapó lángokat csapkodta. Ledöntöttem a lábáról, kesztyűs
kezemmel fojtottam el a tüzet, de még akkor is sikoltozott kínjában.
Közelebb hajoltam, hogy megnyugtassam.
– Rendben leszel, testvérem! – mondtam neki. – Ígérem, rendbe jössz!
Válaszul csak nyögött fájdalmában. Megparancsoltam egy másik
katonának, hogy vigye hátra, aztán segítettem neki felültetni egy lóra.
A katona elvezette Tavisht; akkor éreztem meg, hogy az én tenyerem is
ég. Máris felhólyagosodott a lángok kioltása után. Letéptem a kesztyűimet:
ugyanaz a gyúlékony anyag itatta át őket, mint ami ránk záporozott.
Letérdeltem, és a hűvös fűbe nyomtam a kezemet. Mellettem egy másik
katona hevert – az alkormányzó fia, Andrés. Kaden testvére meghalt.
Nekem csak annyi jutott, hogy lezárjam üveges, semmibe néző szemét.
Draeger serege felé lovagoltam – láttam, hogy tízesével, százasával hullanak
a vendaiak, ám akárhányat is vágtunk le, mindig többen jöttek a helyükbe.
Mire elértük őket, Draeger és Marques sikeresen szétzilálta az ötödik
egységet, de máris védekezésbe kényszerültek. Észrevettem, hogy Kaden
felém igyekszik. Lia nem volt vele, és a szívem mintha megállt volna. Hol van?
– Elvesztettem – mondta Kaden, amikor meg tudott közelíteni. – Nincs
veled?
Egy Grizhez hasonlóan óriás vendai tört ránk, az egyik kezében
buzogány, a másikban fejsze. A pajzsainkat püfölve kényszerített hátrálásra,
amíg Kadennel egyszerre ki nem léptünk oldalra, hogy aztán visszafordulva
hátulról döfjünk a bordái közé. Úgy dőlt el, mint egy fa, még a talaj is
megremegett alatta. Mögötte, távolabb, megpillantottuk az alkormányzót.

LIA
A rettenet, a vér hullámokban csapott át felettünk, újra és újra, minden
oldalról. Valahányszor előnyt szerzett egy csapat, újabb brezalotokat
küldtek előre, újabb nyílzáporok csaptak le, újabb vastüskék zizzentek a
levegőben, hogy átdöfjenek pajzsot és húst egyaránt, még több lángoló
korongot hajítottak, amelyek a bőrre tapadtak, és megperzselték a tüdőt. A
csatazaj fülsiketítően robajlott, visszhangzott a völgyben, mint egy szüntelen
vihar. Tűz lobbant, füst gomolygott, maró hamu hullott. Elvesztettem a
tájékozódási képességemet, már nem láttam, merre van a kiszögellés. Csak a
pillanatnyi túlélés számított. Lecsapni, szúrni, nem engedni, hogy ő győzzön.
Még nincs vége.
Jeb vadul támadott, ugyanolyan elszánt volt, mint én, hogy áttörjünk a
következő hullámon, de nem haladtunk semerre, és az új és új fegyverek
rendet vágtak közöttünk. Előttünk egy-egy pillanatra feltűntek a
nehézlovasok is, akik a gyalogság feje felett csaptak össze. Nem volt időm
kutatni, látom-e köztük Rafe-et vagy Kadent, de tudtam, hogy arra indultak.
Akkor meghallottam egy brezalot ismerős, fájdalmas nyihogását, és tudtam,
mit jelent – még egyet megraktak a robbanószerrel, és megdöfték, hogy
rohanjon. Aztán meghallottam a felénk vágtató fenevad patáinak félelmetes,
mennydörgő dobogását, ziháló lélegzetvételeit. A hangok felerősödtek,
megsokszorozódtak, körülvettek. Megfordultam, nem értettem, honnan jön
a brezalot, és akkor egy durva kéz megtaszított, hogy hanyatt estem.
Rafe volt az.
Együtt zuhantunk el, és a világ felrobbant körülöttünk.

KADEN

– Nem teheted.
Nehezen vette a levegőt, rövid, szaggatott szavaival még mindig meg
akart győzni.
Láttam a rettegést a szemében. Erősebb voltam. Gyorsabb voltam.
Tizenegy év dühe fűtött.
 Fém csendült fémen. Vibráltak közöttünk a csapások. Nem teheted. Az
apád vagyok.
Felém csapott, a pengéje megkarcolta a karomat. Vér áztatta el az
ingemet; a szemében éhség csillant. Lenézett a lábamra, amelyben még mindig
ott volt a fadarab. Láttam a tekintetében a számítást. Mennyi ereje maradt
még?
Magam sem voltam benne biztos. Egyre nehezebben bírtam kizárni a
fájdalmat; a vér ragacsosan gyűlt össze a bakancsomban. Hátrálásra
kényszerítettem, az összecsattanó kardok csengése messze hallatszott.
– Az apád vagyok – próbálkozott újra.
– Mikor? – kérdeztem. – Mikor voltál valaha is az apám?
A pupillája tűhegynyire szűkült, az orrcimpája remegett. Most nem lengte
körül jázminillat, csak a félelem szaga.
A kardom az övének feszült, ellenállt, visszanyomta. Egy életnyi hazugság
lüktetett közöttünk.
Ellökött magától, és hátrált néhány lépést.
– Megpróbáltam jóvátenni – sziszegte. – Nem teheted ezt! Fiam! Kezdjük
elölről! Még van számunkra idő.
Ellazítottam a fogásomat a kardom markolatán. Lazítottam a tartásomon is.
Rábámultam.
– Idő? Most?
Felcsillant a szeme, és nekem támadt – ahogy arra számítottam is. Hevesen
felém csapott, kiverte a kardot a kezemből. Elmosolyodott, és már készült
leszúrni, ám amikor előrelépett, megelőztem. Szoros közelségből, alulról
felfelé döftem a hasába a késemet.
Kitágult a szeme.
– Nincs több időd – suttogtam neki. – Apám.
És hagytam összeesni a lábam előtt.

RAFE
Föléhengeredtem, hogy megvédjem, miközben fém, fa és tűz zuhogott ránk
az égből.
– Rafe – suttogta; egy pillanatnyi megkönnyebbülés suhant át kettőnk
között, de aztán a csata ismét összecsapott a fejünk felett. Talpra álltunk,
felvettük a pajzsainkat és a fegyvereinket. Mindenhol füst gomolygott, kábult
vendaiak botorkáltak felénk; a robbanás ugyanúgy összezavarta őket, mint az
ellenség.
– Oda kell jutnom a kiugróhoz, Rafe. Szólnom kell hozzájuk, mielőtt
mind itt veszünk.
Az árnyékok leple alatt a sziklákhoz futottunk. Már láttam a kiszögellést,
de akkor Yanos kormányzó utolért minket. Mögötte az őrkapitány, a
kancellár és öt másik katona állt.
Yanos lépett előre.
– Add át nekünk – követelte.
– Hogy karóra tűzhessétek a fejét?
– Azt majd a komizár eldönti.
A kezem megszorult a pajzsom fogóján; éreztem, hogy az égési hólyagok
felszakadnak a tenyeremen, és folyadék szivárog az ujjaim közé.
– A kiszögellés éppen mögöttünk van. Fuss, Lia!
Kétségbeesve fohászkodtam, hogy most az egyszer ne ellenkezzen –
aztán meghallottam futó lépteit.
A kancellár rám mosolygott.
– A kiszögellés zsákutca. Onnan nem jut sehová. Most küldted
csapdába nekünk a nyulacskát.
– Csak ha átjuttok rajtam.
Felemeltem a kardomat.
– Rajtunk – helyesbített Draeger, mellém lépve. Jeb követte.

LIA

Futottam a kiugró sziklapárkány felé, a tüdőmet égette a füst. Hallottam a

kétségbeesést Rafe parancsában. Fuss! Túl sokan haltak meg. Mindenki
veszít, a komizárt kivéve. A völgyben még mindig robajlott a csata. Hogy
fognak meghallani?
Izzadság csorgott a homlokomon, marta a szememet. Alig láttam az
ösvényt magam előtt, de akkor újra megvillant a kék, a dísz, a vak szem.
Köhögtem a maró levegőben, próbáltam átlátni a füstön – és akkor
Calantha lépett elém a sötét kavargásból, és elállta az utamat.
Úgy öltözött, ahogy még sosem láttam. Már nem volt a Sanctum asszonya
– vad harcossá vált, az oldalán szablyák és kések lógtak. Az egyik késben
felismertem a sajátomat. A csillogó ékkövek megtörték a tüzek fényét.
Elfehéredő ujjakkal szorította a szablyája markolatát, készen állt, hogy
előrántsa.
Lassan kivontam a kardomat.
– Állj félre, Calantha – mondtam, várva, hogy rám vesse magát. – Nem
akarlak bántani.
– Nem azért vagyok itt, hogy megállítsalak, hercegnő. Azért vagyok itt,
hogy siettesselek. Szólítsd meg őket, mielőtt nem marad senki, aki meghallja
a mai nap igazságát. Nem erre éhesek, hanem egy másik fajta reményre.
Egy negyedesúr tört át a füstfüggönyön, a kezében csatafejsze, és már
készült, hogy belém vágja, ám Calantha előrevetette magát, és felmetszette a
hasát. A test visszazuhant a szikla tövébe. Calantha rám nézett, és
megismételte Rafe kérését.
– Fuss!
Azzal visszafordult, hogy megküzdjön még eggyel a sajátjai közül.

RAFE

Jeb oldalán már harcoltam korábban, Draegerén még nem. Ösztönösen

tudta, kik a legerősebbek. A hátunkat egymásnak vetve küzdöttünk. Nem
tévesztettem szem elől a kancellárt, amíg betörtem egy katona arcát a
pajzsommal, egy másiknak pedig csontig felvágtam a lábszárát. Az
őrkapitány végig hátul maradt. Yanos meghátrált Draeger csapásai alatt,
végül elesett. Draeger keresztüldöfte, aztán visszaperdült, hogy kivédje egy
újabb katona vágását. A kancellár ekkor támadott. Akkora erővel sújtott a
pajzsomra, hogy még a levegő is vibrált tőle, de eltérítettem a csapást, és a
megcsúszó kard helyettem egy mellette küzdő katonát talált koponyán –
egyszerre roskadt össze a társával, akit Jeb szúrt le. Most már egy az egy
ellen küzdöttünk, az őrkapitányt kivéve, aki még mindig megbújt a társai
háta mögött. A tenyerem égett a kardom markolatán, az égéseimből
szivárgó nedv sikamlóssá tette, de csak még erősebben markoltam meg, és
álltam a kancellár minden csapását. Aztán összeakadt a pengénk, és zihálva
egymásnak feszültünk.
– Te voltál – köptem az arcába. Félrelökött és újra lecsapott.
Összecsendült a kardunk.
– Én csak az öreget öltem meg – felelte; még csak nem is tudta Sven
nevét. Az arca izzadságtól csillogott. – A többi az őrkapitánynak és az
alkormányzónak jutott.
– Sven túlélte – közöltem vele.
Csendült az acél, szikrák szálltak.
– Gondolod, hogy érdekel? – lihegte.
A kardom a pajzsába talált; behorpadt alatta a fém.
– Nem jobban, mint téged egy karóba húzott hercegnő, vagy a saját
országod elárulása.
Hátrálásra kényszerítettem, nem adtam neki esélyt, hogy támadjon. A
karja elgyengült a csapásaim alatt, és végül elejtette a pajzsát.
Előredöftem; a kardom átsiklott a bordái között. Az öklöm a hasába
nyomódott, az arcunk alig néhány ujjnyira volt egymástól.
– Nem várom el, hogy érdekeljen, lordkancellár. Csak azt várom el,
hogy fordulj fel.

LIA
Köhögve, botladozva rohantam, a lábam sötét vízvájatokban akadt el.
Leszállt az éjjel, de a völgyben sok helyen derengett a fény, ahol a tüzek fát,
füvet és testeket emésztettek. Keserű, maró felhőkben szállt a füst, égett hús
szaga keveredett bele. A völgyfalak fém csattogásától visszhangoztak, az
elesettek kiáltozása, a sebzett állatok kínlódó üvöltése metszett a levegőbe.
Megtöröltem égő szememet. Hulló parázs harapott a bőrömbe, amíg a
kiszögelléshez vezető ösvényt kutattam. Rám telepedett a reménytelenség.
Ne késlekedjék, kisasszony, vagy mind meghalnak.
Fuldokolva tántorogtam előre.
Egy pillanatra szétvált a füst függönye, és megláttam az ösvényt.
Rohantam, szinte négykézláb küzdöttem fel magam a tetőre. Amikor
felértem, a lelkem kettészakadt. Mindkét irányban égett a völgy, csattogtak
a fegyverek, villogott a fém, sebesültek vonaglottak mindenhol, mint
haldokló kígyók a fészekben.
– Fivéreim! Nővéreim! – kiáltottam, de a hangom elveszett a
robajlásban. A völgy túl mélyen volt, túl messze nyúlt, túl hangosan tombolt.
Nem hallhattak meg. Higgy. Lehetetlenség volt.
Kétségbeesetten újra kiáltottam, de a csata tovább tombolt.
Higgy a benned rejlő erőben.
A magasba nyújtottam a karomat, és a mennyekig emeltem a hangomat.
Nem csupán a saját erőmért nyúltam önmagamba, hanem a többi
nemzedékéért is. Éreztem, hogy valami visszanyúl felém, és amit hallottam,
már nem csupán a saját hangom volt, hanem ezernyi másik is. Áthatottak,
körülöttem kavarogtak, a világ belélegzett minket, és emlékezett. Az idő
önmagába fordult. Morrighan állt az egyik oldalamon, Venda és Gaudrel a
másikon. Pauline, Gwyneth, Berdi sorakozott fel mögöttem, és még százan
mások. A hangunk összefonódott, acélos erővé vált, elhatolt a völgy
legmélyebb szegletébe, örvénylett, megosztott engem. Fejek fordultak
felém, és hallgattak, mert tudták, némely kévét vastagabbra vágják a
többinél. A füst megrezzent, elvékonyodott.
És akkor elcsitult a csata.
– Fivéreim! Nővéreim! Tegyétek le a fegyvereiteket! Én vagyok a
királynőtök! Leány a véretekből, a szívetek húga! Mellettetek állok majd.
Visszatérek veletek Vendába!
 Elmondtam nekik, hogy van másfajta remény is – az, amelyet Venda
úrnő ígért. Könyörögtem, hogy hallgassanak a szívükre, bízzanak a
tudásban, amely egyidős a világgal.
– Az erő bennünk van. Betelepítjük a Cam Lanteux-t. Új életeket
építünk. Az utolsó lélegzetemmel is azt ígérem, hogy együtt véghezvisszük,
de nem ez a módja. Legyőzhetjük a sárkányt, aki ellopta az álmainkat!
Tegyétek le a fegyvert, és együtt maradandó reményt szövünk!
A világegyetem elcsendesedett. A mennyek figyeltek. A századok
lélegzése megakadt.
A csata nem kezdődött újra.
És akkor valaki elhajította a kardját.
És még valaki.
És hiába, hogy a chievdarok, kormányzók és negyedesurak még mindig
tomboltak, siketek lévén a szóra, a törzsek egymást követő hullámokban
tették le a fegyvereiket.
– Nem is kérhettem volna jobb helyet, ahol rád találjak, kicsim. Ahol
mind látják majd.
Megpördültem. A komizár volt az.
– Most majd mind megbizonyosodhatnak róla, kicsoda Venda valódi
komizárja – folytatta.
Kivontam a kardomat, és hátraléptem.
– Énrám hallgatnak, komizár. Ezt akarják. A számodra túl késő.
Két kézzel emelte a magasba nehéz pallosát. Ismertem ezt az állást.
Tudtam, mi következik.
– Ők azt akarják, amit én akarok – felelte. – Én pedig a halálodat
akarom. Ez ilyen egyszerű, hercegnő. Ezt jelenti az igazi hatalom.
A kezemben tartott kardra nézett, és elmosolyodott, mert az jóval
rövidebb volt az övénél. Közelebb lépett, az arca ragyogott a vágytól; már
az ujjai között érezte a hatalmat.
Hátráltam. A kiszögellés pereme engedett a lábam alatt. A lehulló laza
kavicsok zajától a szívem a torkomba ugrott. A komizár szemében éhség
lobbant. Többet. A csata és a félelmem táplálta. De akkor megláttam
valamit – egy villanásnyi színt –, egy ékköves kék szemet…
– Reginaus!
 A komizár arca, hogy valaki fennhangon kimondta a születési nevét,
szinte megfagyott; aztán elöntötte a düh. Megpördült, szembenézett
Calanthával.
Calantha egyetlen, halvány szemében gyász fénylett, talán hűség, szerelem,
ezer más dolog, aminek nevet sem tudtam adni. Hosszúra nyúlik a közös
múltunk, ezt mondta nekem egyszer. Talán ezt láttam a szemében,
mindannak az emlékét, aki a komizár valaha volt a számára, és akivé
mostanra vált.
– Egyszer reményt adtál nekem – mondta Calantha. – De nem
hagyhatom, hogy ezt megtedd. Itt az ideje a másfajta reménynek.
A komizár megvetőn fújt egyet, de Calantha már neki is rohant. A
komizár felrántotta a kardját, és a penge átjárta Calantha testét, mielőtt
elérte volna a komizárt, ám a támadás erejétől és lendületétől Calantha így is
nekivágódott. A komizár hátratántorodott egy lépést, majd még egyet, az
arcára kiült a pánik, amikor a talpa alatt hiába keresett támaszt. Oldalra
ugrottam, és a két test eldőlt mellettem, aztán lezuhant – a komizár sikolya
visszhangzott, amíg a völgy mélyére nem zuhant.
Azonban amikor kitértem, én is elvesztettem az egyensúlyomat, és
megcsúszott a lábam, a hegyoldal megmozdult a talpam alatt. Hiába
kapaszkodtam volna meg fűben, fában, minden túl messze volt, a talaj
megindult alattam, és én is zuhantam… és akkor egy kéz ragadta meg a
kezemet.
 NYOLCVANNYOLCADIK FEJEZET

PAULINE

A csata, meglehet, véget ért, de az álmainkban még mindig tombolt. Egy

egész csapatnyi katona kellett hozzá, Gwyneth, Berdi, Eben és Natiya és a
magam segítsége mellett is, hogy helyben tartsuk a völgyből kimenekített
gyerekkatonákat, és a következő napok során megnyugtassuk őket. Még a
táborból is hallottuk a robbanásokat, a rettenetet, a visszhangzó sikolyokat.
Nem sokkal azelőtt, hogy véget ért volna, kétségbeesetten estem térdre,
lélekben Lia felé nyúltam, és fohászkodtam a biztonságáért, és azért, hogy
legyen ereje; hogy a vendaiak meghallják a hangját.
Natiya, aki maga is gyerek volt még, ismerős szavakkal szólt a
többiekhez, és néha úgy tűnt, egyedül ez nyugtatta meg őket, ez segített
minket át az éjszakán. A gyerekek még másnap is reszkettek a félelemtől,
odacsaptak vagy összerezzentek, ha feléjük nyúltunk. Nehezükre esett
megbízni bennünk. Tudtam, hogy a bizalmat nem lehet egyetlen éjszaka alatt
elnyerni, de tudtam azt is, hogy lassan, napról napra haladva, türelemmel
igenis sikerülni fog, és kész voltam annyi időt adni nekik, amennyire
szükségük lesz.
Amikor kimentem a völgybe, és megláttam a halottakat, aztán később,
miközben a sebesültek százainak ellátásában segédkeztem, a szent
szövegekben leírt pusztításon gondolkodtam, és a maroknyi kiválasztotton,
aki túlélte. Csaknem mi is így végeztük. Megcsókoltam két ujjamat, egyet az
elveszettekért, egyet az ezután következőkért, és azért imádkoztam, hogy a
rostálásnak immár legyen vége.
Nem küldhettünk már több lelket a mennyekbe.
– Végeztem ezzel – jelentette ki az orvosnő; letörölte a vért a kezéről, én
pedig követtem a katonákat, akik a sátor távolabbi végébe vitték Kadent.

KADEN

Lenyúltam, hogy kitapogassam a lábamat.

– Ne aggódj, még megvan.
Pauline megtörölte a homlokomat egy nedves ruhával. Még mindig
forgott velem a világ az orvos által belém töltött elixírtől. A sátor tele volt
sebesültekkel, és még egy tucatnyi másik, ugyanilyen sátrat is fel kellett
állítani.
Három napig kényszerültem a lábamban hordani a fadarabot; túl sok
sérült jutott túl kevés felcserre, nem tudták hamarabb ellátni. Már csaknem
elfogadtam Orrin ajánlatát, hogy majd ő kivágja belőlem.
A szomszédos gyékényen Tavish feküdt, a karját és nyakát vastag
kötések fedték, hosszú tincseinek fele hiányzott. Ép kezét üdvözlésre
emelte, de még ettől az apró mozdulattól is fájdalmasan elfintorodott. A
másik sarokban Rafe ült egy ládán; Berdi éppen gyógyító balzsamot kent a
kezére, másvalaki a vállán esett vágást kötözte be; végül egy kendővel
felkötötték a karját. A sátor falán át hallottam, amint Gwyneth utasításokat
osztogat Griznek, hogy hozzon még vizet, vödörszámra, és Orrinnak, hogy
tépjen kötésnek való csíkokat valami ruhaanyagból. A zaj a csata után sem
csillapodott, csak megváltozott.
– Az őrkapitány? – kérdeztem. Pauline a fejét rázta.
– Nincs nyoma.
A gyáva féreg eliszkolt valahova, és vele együtt a tanács csaknem
felének is nyoma veszett. Azt sem zárhattuk ki, hogy a rengeteg holttest
között hevernek – nem mindegyik maradt felismerhető.
– Ha élnek, bemásztak valami mély és sötét lyukba – tette hozzá Pauline.
– Soha nem látjuk őket többé.
Bólintottam, remélve, hogy igaza van.
 RAFE

– Hogy van a kezed?

– Berdi épp most kötötte át – feleltem. – Néhány nap múlva már akár
lóra is ülhetek.
– Az jó.
– És hogy van a te vállad? – érdeklődtem.
– Fáj, de nagyon megérte. Akármikor kificamíthatod, amikor csak
akarod.
Alig értem oda Liához, mielőtt Calantha és a komizár után ő is lezuhant
volna a szikláról. A tenyerem addigra nyers, égett hússá változott, de
elkaptam a csuklóját, és visszarántottam. A sérüléseink ellenére a szerencsések
közé számíthattuk magunkat.
Megmondtam Kadennek, mi történt Andrésszel, de nem találtuk meg a
testét – talán egy brezalot patái tiporták felismerhetetlenné.
Dalbreck súlyos veszteségeket szenvedett – Draeger tábornok számítása
szerint négyezer katonánk esett el. Ha Lia nem könyörög a vendaiaknak, és
nem tesz nekik ígéretet, a vérfürdő nem ért volna véget. Immár Draeger sem
kételkedett benne, hogy a komizár eltörölte volna Morrighant a föld színéről
– és aztán Dalbrecket is.
A dalbrecki, vendai és morrighani erők együtt tüntették el a csata
nyomait. Lia mindennap beszélt a vendaiakhoz, segített nekik felkészülni a
hazavezető útra.
– Néhány nap múlva mi is készen állunk majd az indulásra – mondta. –
Az utolsó testeket is elégették. Túl sokan estek el, hogy eltemethessük őket.
– Jeb?
Lia bólintott és elment.

LIA
Csaknem két hét telt el. Az utolsó holttesteket is eltemettük vagy elégettük –
köztük a komizárt. Különös érzés volt lenézni élettelen testére, az ujjakra,
amelyekkel a torkomat szorongatta, a szájra, amely mindig kész volt
fenyegetni, a férfira, aki megszemlélte a hadseregvárost, és úgy képzelte, ő
parancsol az isteneknek. Egyszerre nagyon is hétköznapivá vált.
– Ezt a dögöt az állatoknak hagyhatjuk – mondta egy őrszem.
Feltételeztem, az arckifejezésem indította erre a megjegyzésre. A komizár
mellett fekvő Calanthára néztem.
– Nem – válaszoltam. – A komizárnak vége. Ez itt csak egy Reginaus
nevű fiú. Együtt égessétek el őket.
Jeb saját halotti máglyát kapott. Még élt, amikor a csata másnapjának
reggelén a testek között rátaláltunk. Amikor az ölembe húztam a fejét,
kinyitotta a szemét.
– Felség. – Az arcára mocsok és vér kenődött, de a szemében élet
csillogott.
– Itt vagyok, Jeb. – Letöröltem a vért a homlokáról. – Minden rendben
lesz.
Biccentett, de mindketten tudtuk, hogy ez hazugság. Mosolyt erőltetett
az arcára, miközben a vonásai eltorzultak a fájdalomtól.
– Nézd ezt meg – pillantott le vérző mellkasára. – Megint tönkretettem egy
inget.
– Csak egy kis szakadás, Jeb. Megvarrom neked. Vagy szerzek egy új
inget.
– Cruvasi lenvásznat – felelte zihálva.
– Igen, tudom. Emlékszem. Sosem fogom elfelejteni.
A szeme még egyszer, utoljára, sokat tudón megcsillant, aztán kihunyt.
Lesimítottam a haját. A nevét suttogtam. Megtöröltem az arcát, az
ölemben ringattam. Úgy öleltem magamhoz, mintha ő volna mindenki, akiket
az elmúlt évben meghalni láttam, és nem ölelhettem magamhoz. Nem
akartam már többet elengedni.
A vállába temettem az arcomat, úgy zokogtam. Az ujjai közé fűztem az
ujjaimat – visszaemlékeztem az első találkozásunkra, a lepénykészítőre, aki
letérdelt a szobámban, és azt mondta, azért jöttek, hogy hazahozzanak.
Egy katona megérintette a karomat, hogy rávegyen: eresszem el, de
félretoltam. Most az egyszer nem siettethetik a búcsúmat.
Ezután már nem sírtam, akárhány testet is tettünk tömegsírba vagy közös
máglyára. A halál ekkora aratása eltompított. De tudtam, egyszer
visszatérnek majd a könnyek. A fájdalom egy váratlan pillanatban megragad
majd, és térdre kényszerít. A gyásznak nincsenek szabályai, az életnek
azonban igen, az élők igényei az első néhány napban azt követelték, hogy ne
álljak meg.
Mások is voltak, akik nem élték túl – Perry, Marques, a
vezértábornagy –, más tisztek súlyos sérüléseket szenvedtek, megint
mások, akik ugyanolyan bátran küzdöttek, egy karcolást sem szereztek. A
tanácsból egyedül Umbrose és Carzwil kormányzó tette le a fegyvert a
törzsekkel együtt. Ők is felismerték a másféle reményt.
Draeger tábornok épségben maradt; a csata nyomainak felszámolásában
rengeteget segített nekem, néha egyenesen magára vette a legnehezebb,
leginkább szívet tépő feladatokat. Együtt fogtunk le egy fiatal vendait, amíg
a komizár egyik beteg elmében fogant hadigépezetébe szorult karját
lefűrészelték.
– Tartozom önnek egy bocsánatkéréssel – mondta egy alkalommal,
amikor a tábor felé gyalogoltunk. – Nem olyan, mint vártam.
– Nem kell bocsánatot kérnie – feleltem. – Ön sem olyan, mint
amilyennek én képzeltem. Azt hittem, egy hatalomvágyó, kiállhatatlan barom
lesz.
Meglepett szisszenést hallatott.
– És mit gondol most?
– Arra jöttem rá, hogy ön egy szenvedélyes ember, aki mélységesen hű a
királyságához. Őszintén tisztelem önt ezért, tábornok, de ez az út néha
igencsak elvékonyodik. Máskor pedig határokhoz ér, amelyeket át kell
hágni. Tudom, milyen érzés, ha elveszik valakitől a választás lehetőségét.
Azért fohászkodom, hogy az ön királyságának egyetlen leánya se
kényszerüljön soha harcra azért, hogy meghallják a szavát, mint ahogy én
kényszerültem.
Megköszörülte a torkát. A jelek szerint nem jártam sikerrel a
diplomatikus megfogalmazás terén.
– Ezért menekült el a házasság elől? – kérdezte.
 – Mindenki megérdemli, hogy szeressék, tábornok, és nem azért, mert
egy darab papír így parancsolja. A választás lehetősége nagy dolog, és más
nagy dolgokhoz vezethet, ha nem csupán néhány kiválasztott tartja a
kezében.

A komizár ételkészletei nagyrészt megmaradtak – elegendő, hogy

visszajuthassunk velük Vendába. Találkoztam a törzsek embereivel, és
egymás vállára borulva sírtunk. Napról napra erősödött az együttes
elszánásunk, összeforrtunk, mint a törött csontok, a közös heg megerősített
minket. Elutasítottam a komizár címét, de elfogadtam, amikor királynőnek
neveztek.
És bár az erőm és a reményem napról napra növekedett, amikor a völgy
végében felsorakoztunk, hogy búcsút vegyünk a morrighani és dalbrecki
seregektől, úgy éreztem, a remény egy része elhal bennem.
Megöleltem Tavisht és Orrint, aztán Kaden meg én kezet ráztunk
Draeger és Howland tábornokkal. Draeger tétovázott, mintha mondani
akarna még valamit, azonban csak megszorította a kezemet, és újra minden
jót kívánt.
Utoljára Rafe lépett előre, és megszorította Kaden kezét. Nem szóltak,
csak nézték a másikat, végül bólintottak, mintha így is megértették volna
egymást.
Néztem Rafe arcát, és felidéztem a rengeteg emléket arról, ami volt,
hogy ne kelljen arra gondolnom, ami következik. Az első, haragos pillantást,
amelyet Berdi fogadójában rám vetett. Az arcát érő napsugarat az
ördögkanyonban, a dadogását, amikor rákérdeztem, honnan jött, az apró,
szív alakú izzadságfoltot az ingén, amikor lepókhálózta az eresz alját, az ujjai
kíváncsi érintését, ahogy átrajzolta a kavah vonalát a vállamon, a dühöt a
szavainkban, amikor összekaptunk az első csókunk előtt, a könnyeket a
szemében, amikor felemelt a jeges folyópartról.
Legélénkebben azonban azokra a lopott órákra emlékeztem, amikor a
királyságok megszűntek létezni a számunkra.
– Lia.
Az emlékek elillantak. A nap hirtelen forrón, vakítón tűzött. Rafe elém
lépett. Kaden és a többi tiszt nem vette le rólunk a szemét. Itt nem lehettünk
kettesben, és talán így volt a legjobb.
– Most vissza kell térned Dalbreckbe. Vár a kötelesség. – Megállapítás
volt, de tudtam, Rafe hallja benne a kérdő szándékomat.
– És téged is vár a magad kötelessége Vendában – bólintott. Ugyanaz a
kérdés bújt meg a szavaiban.
– Ígéreteket tettem, ahogy te is – biccentettem.
– Igen. Ígéreteket. Tudom. – Lepillantott, egyik lábáról a másikra állt. –
Nemsokára megfogalmazzuk az új egyezményeket. Neked is és a többi
királyságnak is elküldjük őket.
– Köszönöm. Dalbreck vezető szerepvállalása nélkül nem vihetnénk ezt
véghez. Minden jót kívánok, Jaxon király.
Ő nem nevezett Jezelia királynőnek, mintha még mindig nem fogadná el
sem a rangot, sem a döntésemet. Sosem szerette úgy Vendát, ahogy én.
Hosszan nézett rám némán – végül megszólalt.
– Én is minden jót kívánok neked, Lia.
Elváltunk – ő a maga útján indult, én az enyémen. Mindketten
elköteleztük magunkat, hogy felépítsük egy-egy királyság jövőjét, amelyet
szerettünk. Egy életet sokféleképpen fel lehet áldozni, és nem is kell mindig
meghalni hozzá.
Még visszanéztem a vállam felett, figyeltem, ahogy ellovagol, és eszembe
jutott Gwyneth régi megjegyzése. A szerelem, az jó kis játék, ha rátalálsz.
Mi rátaláltunk.
Csakhogy most már tudtam, rátalálni és megtartani nem ugyanaz.

Visszalovagoltam a vendai sokasághoz, akik a jelemre vártak. Az arcukra kiült

a remény, készen álltak megalapozni a jövőt, amelyet ígértem nekik.
Intettem – és a karaván elindult előre. Hazafelé.
Hajnalban jobban körül tudunk nézni a menedékünkön.
Most már tüzet is gyújthatunk.
A hullarablók nem fedezhetnek fel minket.
Éhesek vagyunk, fázunk, és Pata megölt egy nyulat.
Összeszedjük, ami tűzrevalót csak látunk – egy törött széket, néhány
könyvet. A lapok kincset érnek gyújtósként, hogy a fa is lángra kapjon.
A többiek csodálkozva járnak körbe, bámulják a minket körülvevő
falakat.
Nézem a felpöndörödő könyvlapokat, hallgatom a nyúlhús sercegését, a
gyomrunk korgását.
A gyerek egy színes gömböt hoz elém; a nagy része kék.
Mi ez? kérdezi, és megpörgeti. Lenyűgözi a szépsége.
Magam sem vagyok benne biztos, minek nevezzem, de a gömbre írt
szavak ismerősek. Az emlékeim között kutatok – a nagyanyám mesélt
róla, milyen volt régen a világ.
Ez egy térkép a világunkról.
A világunk gömbölyű?
Az volt.
Most lapos és kicsi és megbarnult. De a gyerek ezt már tudja úgyis.
A csillagok közül, Morrighan… ha egyszer a csillagok közé
szállsz, egészen másként látod a világot.
Mit fogok látni?
A kislány éhezik – nem csupán ételre, hanem tudásra is. Alig van mit
megosztanom vele.
Gyere, kicsim, ülj az ölembe, amíg sül a nyúl, és elmondom neked, mit
láthatsz a csillagokból.
Egyszer, régestelen-régen még nem csak a Fennmaradottak és a
hullarablók éltek a világban. Mindenféle nemzetek voltak, száz és száz
királyság lakói, mindenhol a föld kerekén.
Száz és száz?
Mosolyog; azt hiszi, ez ismét csak egy mese. Talán valóban az. Az
igazság és a lélektáplálék közötti határ régen elmosódott.
Mi lett velük, Ama? Hol vannak most?
Mi vagyunk azok, gyermek. Mi vagyunk, akik megmaradtak.
 De volt egy hercegnő is?
Igen, egy hercegnő. Éppen, mint te. Egy erős és bátor hercegnő,
aki felszállt a csillagok közé, ahonnan másképp látta a világot, és
elképzelte, milyen lehetne még.

Gaudrel utolsó testamentuma

 NYOLCVANKILENCEDIK FEJEZET

RAFE

– Felség, hol jár az eszed? – szűrte Sven összeszorított fogain át.

Pedig tudta, hol. Ugyanott, ahová az utóbbi hónapok során
számtalanszor elszökött – de Liának megvoltak a maga kötelességei és
nekem is a sajátjaim.
– Igen, folytassa, Gandry nagyúr – mondtam sietve, és kihúztam magam
a székemben. Visszafordítottam a figyelmemet a törvényhozás felsőházára,
ahol a helye volt.
Sven komolyan vette az utolsó szavakat, amelyeket még Morrighanben
mondtam neki. Szavakat, amelyekről úgy gondoltam, nem hallja őket, bár
alighanem másféléket, mint amilyenre Gwyneth gondolt. Ébredj fel, vén trotty!
Egyelőre nem vagy felmentve a szolgálat alól. Ébredj fel, vagy beledoblak
a lóitatóba. Hallod, Sven? Még szükségem van rád.
Azóta akárhányszor összekaptunk valamin, emlékeztetett a vallomásomra
– arra, hogy szükségem van rá. Igaz volt. És nem csak mint tanácsosra.
A morrighaniek udvariasan visszaküldték, amint eléggé felgyógyult az
utazáshoz. Ügyeltem, hogy ne dolgozzon túl sokat. Még mindig könnyen
kifáradt, de hát az volt a csoda, hogy egyáltalán életben maradt.
Az Őrszemek Völgyének csatája után, a hazaúton sokat beszélgettünk
Draeger tábornokkal. Azt mondta, most már kétségei vannak az eljegyzést
illetően. A lánya fiatal, éles eszű, alkotó szellemű – egy efféle szerződés
súlya talán megakadályozza a kiteljesedésben, megtöri a lelkét. Elvégre még
csak tizennégy éves. Most, hogy a komizárt legyőztük, és bizonyossá vált,
hogy visszatérek Dalbreckbe, az eljegyzés elvonná a figyelmet az előttünk
álló munkáról, holott a királyság érdeke mindenek felett áll, tehát mit
szólnék, ha közös megegyezéssel felbontanánk a megállapodást?
Alaposan átgondoltam – legalább öt másodpercbe telt –, és
rábólintottam.
Amikor az ülést végre elnapolták, visszatértem az irodámba. A
kereskedelem ismét fellendült, a kincstár hízott. Ez részben a Morrighannel
kötött egyezségnek volt köszönhető, amely mögött kétségkívül Venda
királynőjének határozott javaslata állt. A kereskedelmünk hasznának tíz
százalékáért Dalbreck megkapta Piadro kikötőjét. A helyzet mindkét fél
számára előnyösen alakult.
– Újabb üzenet érkezett Venda őrzőjétől.
Lia jobbkezétől. Kadentől. Biztosra vettem, hogy újfent kérni fog –
védőkíséretet, ellátmányt, valamit. De tudtam, hogy szükségük van rá, és
tudtam azt is, hogy nem kérné, ha nem így lenne. Minden királyságnak
hasznára vált, hogy a vendaiak új letelepedését segítettük.
– Kaden kapjon meg mindent, amit akar.
– Úgy érted, amit Lia akar.
Igen, Lia. Tudtam, hogy végső soron minden kérés tőle származik. Ő
azonban a többi birodalmat is felszólította, hogy segítsenek Vendának,
miközben tudtuk, hogy a kisebb királyságok Morrighan és Dalbreck példáját
követik.
Csak futárok vagy követek útján érintkeztünk, így mindkettőnk számára
könnyebb volt. De ismertem a jelentéseket. Lia uralma alatt Venda
felvirágzott – ami egyáltalán nem lepett meg. Az egyik földművelő település
a határunk szomszédságában nőtt ki a földből. Néhány dalbreckit ez
riadalommal töltött el, de igyekeztem megnyugtatni őket. Ez a Venda nem
az, ami régen volt.
– Az őrző egy csomagot is küldött a levelével. Ha meg akarod nézni…
– Akármi is az…
– Nézd meg.
Lerakta a vászonba csomagolt, zsineggel körülkötött csomagot az
asztalomra, aztán a kezembe nyomta a levelet.
 A lista hosszasan folytatódott; a szokásos igények szerepeltek rajta. Az
őrző azonban egy utóiratot is hozzáfűzött.

– Kibontsam? – kérdezte Sven.

Sokáig néztem a csomagot.
Te az enyém, én a tiéd, és soha semmiféle királyság nem állhat közénk.
Nagyon sokáig néztem.
Tudtam, mi van benne.
Valami fehér.
Valami szépséges.
Valami, amit régen elhajítottak.
– Jaxon?
– Nem – feleltem. – Eldobhatod.
 z út vége. Az ígéret. A remény.
Gyertek közelebb, fivéreim, nővéreim.
Ma van a napja, hogy ezer álom szülessen.
Megérintettük az eget, és ránk szállt a lehetőség csillagpora.
Mert egyszer régen három nő élt egy családban,
ahogy mi élünk most, és ők megváltoztatták a világot
– ugyanazzal az erővel, ami bennünk is él.
Részei vagyunk a történetüknek,
és a nagyobb történetnek is, amely még előttünk áll.
A munkának azonban sosincs vége.
Az idő körbejár. Megismétlődik.
És nemcsak a külső,
hanem a belső ellenségre is figyelemmel kell lennünk.
Habár a sárkány most elhevert,
felébred újra,
és járni fogja a földet,
éhen dühöngve.
Hacsak el nem ismételjük a történeteket,
hacsak tovább nem adjuk
atyáról fiúra, anyáról leányra,
egyetlen generáció alatt
örökre elvész a tudás és az igazság.
És így légyen,
szívem nővérei,
lelkem fivérei,
hús a húsomból,
mindörökké.

Jezelia-ének
 KILENCVENEDIK FEJEZET

Elrendeztem az íróasztalon heverő papírokat, és kinéztem a galéria ablakán.

A tavaszi zápor után tócsák maradtak a verandán. Visszatükrözték a város
tornyait, egy városét, amely már egyáltalán nem tűnt olyan sötétnek.
Hónapok óta most voltam először egyedül, és nem igazán tudtam, mihez
kezdjek a szabadsággal. Reggel elbúcsúztam a szüleimtől, akik
visszaindultak Morrighanbe. Odahaza apánk távollétében Regan uralkodott.
Bryn is vele maradt – anyánk szerint küzdött a helyzettel, hogy elveszítette
fél lábát, de egyre erősödött, és már újra lóra ült. Ez egy új világot nyitott
meg a számára, és most abban reménykedett, hogy megnézheti az én
világomat is – talán jövő tavasszal.
Apám megváltozott – nem csupán az elmúlt hónapok eseményei tehettek
erről, hanem az idáig vezető út is. Egy olyan világot ismert meg, amelyre
korábban nem volt ideje. Én magam nem akartam olyan uralkodóvá válni,
aki annyira el van foglalva a kötelességeinek részleteivel, hogy már nem is
abban a világban él, amelyet irányít.
Mindennap kijártam Vendába, thannist ittam az utcasarkokon,
vásároltam a jehendrán, hallgattam a mosóasszonyok történeteit, és
egyeztettem a törzsek által választott új negyedesurakkal. Részt vettem az
esküvőkön, táncoltam az ünnepeken. Belesimultam az újraéledő világ és
nép ritmusába.
Az elmúlt hónapokban bejártam Venda minden tartományát, találkoztam
az ott lakókkal, és új kormányzókat jelöltem ki. Legalább a felük nő volt, a
törzsek öregjei. Ezután a népakarat szerint tartják meg vagy veszítik el a
tisztüket, nem egy hátukba döfött kardnak köszönhetően, és én is így akartam
megtartani a magamét.
A munkának, a döntéseknek nem akart vége szakadni. Látva Dalbreck
és Morrighan példáját, a kisebb királyságok aláírták az új egyezményeket,
és hozzájárultak a Cam Lanteux-ben kialakítandó új településekhez. Nem
ment minden teljesen simán, de Morrighan és Dalbreck védőkíséretet is
biztosított a vendai telepesek kivonulásához. Az első magokat elvetették – a
remény máris szárba szökkent. A munka gyümölcse hajtott előre.
Kaden nélkül semmire sem jutottam volna. Fáradhatatlanul dolgozott –
most végre felszínre juthatott benne minden, az anyjától örökölt együttérzés
és gyengédség, de a lelkén, ahogy a hátán is, még mindig viselte a hegeket.
Láttam a mozdulatain, amikor a karjába vette Rhyst, védelmezőn, kiélesített
reflexekkel, mintha azt mondaná: ennek a gyermeknek sem a testét, sem a
lelkét nem sebezheti meg senki, soha. Reméltem, hogy igaza lesz.
Bekopogtam a fogadószobája ajtaján, aztán amikor nem szólt ki senki,
benyitottam. A komizár minden nyomát eltakarították, kivéve az asztalt,
amelyen egy bevágás jelezte, hogyan jutott hatalomra. Kaden íróasztalán
ugyanolyan magasan tornyosultak a papírok, mint az enyémen. Rátettem
még egy marékkal – Eislandia kereskedelmi egyezménytervezetét.
Azért, hogy segítséget nyújthassunk a telepeseknek, átalakítottuk a
komizár hadseregvárosát. Az öntödék, a kovácsműhelyek, a rézművesek
most ontották magukból a földműveléshez és kereskedelemhez szükséges
eszközöket, javakat. A gyakorlótereket a természet gyógyító erejére
hagytuk, és a hegeiket lassan lecsiszolta, majd betakarta a szél, az eső, a fű
és az idő.
A túlélő hatalmas, aranyszín brezalotokat szabadon eresztettük. Mostanra
csordákba verődve éltek a távoli, magas dombokon, és már én is máshogy
láttam őket – szépséges, méltóságteljes állatoknak, amilyennek eleve lenniük
kellett volna. Ha túl közel merészkedtem hozzájuk, ha láttam forró
lélegzetük gőzfelhőit, vagy meghallottam súlyos patáik dobogását, még
mindig belém vágott a rémület, és felvillant előttem a széttépett testek, a
perzselt hús bűzének emléke. Néhány seb lassabban gyógyul másoknál – és
néhány, ezzel tisztában voltam, szükségszerűen heget hagy maga után.
Néhány dolgot sosem szabad elfelejteni.
– Engem keresel?
Megfordultam. Kaden állt az ajtóban, Rhysszel a csípőjén.
– Az a gyerek már majdnem egyéves – jegyeztem meg. – Sosem fog
megtanulni járni, ha a lába sem éri a földet.
 – Megtanulja, ha eljön az ideje – mosolygott Kaden.
Megmondtam neki, hogy további papírmunkát hoztam. Gyorsan át is
futotta. Benne minden megvolt, amit egy őrzőben kereshettem: nyugalom,
állandóság, odaadás. Hűség.
– Hol van Pauline? – kérdeztem.
– Ebent és Natiyát kergeti – felelte Kaden felcsillanó szemmel.
Tudtam, Pauline meg is találja őket. Eltökélte, hogy mindenki más is
megtanuljon írni és olvasni azon a nyelven, amelyet ő még csak most
tanulmányozott. A reggeli órákban leckét adott a két gyereknek, és mindenki
másnak, akit kezelni tudott. Nem mondtam meg Kadennek, hogy a nyitott
udvaron láttam Ebent és Natiyát, amint éppen gyakorlókardokkal csépelték
egymást. Hevesen küzdöttek, ugyanakkor játékosan is, és amikor
meghallottam, hogy nevetve korholják a másikat, a szívem megkönnyebbült
egy kissé, mert éreztem, hogy ezzel visszatér a gyerekkoruk egy darabja.
Fohászkodtam, hogy idővel még több térjen vissza.
– Csak elbúcsúztam Griztől – jegyezte meg.
– Én már tegnap este beszéltem vele.
Griz egy újabb csapat telepessel indult a Cam Lanteux felé. Gwyneth is
a karavánnal tartott; ő majd továbbmegy Terravin felé. A segítségemre volt
Vendában, de most már ideje volt, hogy hazatérjen – Simone-hoz. Nem
számított, hogy csak a távolból szerethette a lányát, a szíve akkor is ott
dobogott. Megígérte Berdinek, hogy hírt küld arról is, hogy megy a fogadó
– de ahogy a csoportok kivonultak, feltűnt, hogy Gwyneth azzal tart,
amelyiket a nagy, rusnya alak vezeti, ahogy még mindig nevezte Grizt. Az
elmúlt hónapokban Gwyneth veszekedetten pörgő nyelve folyton
felbosszantotta Grizt, mégis úgy tűnt, az óriás mindig visszajön egy újabb
szidásért. Tudtam, Gwyneth imádja nézni, miként küzd Griz a komor
grimasz fenntartásáért, miközben nevetéstől csillog a szeme. Különös pár
voltak, de nem lepett volna meg, ha Griz tesz egy kitérőt Terravin felé.
– Jia! – sikoltott Rhys, és felém nyúlt; villámgyors ujjai kirántották egy
hajtincsemet a kendőm alól. Kaden gyengéden kifejtette a zsákmányszerzés
örömében ragyogó gyerek ujjai közül a hajamat.
Ekkor ért a megvilágosodás, és elmosolyodtam.
– Nézz ránk, Kaden. Te és én, itt vagyunk Vendában, és te egy gyereket
tartasz a karodban.
– Igen – vigyorodott el. – Már nekem is eszembe jutott.
– Furcsa, hogy belepillanthatunk a jövőnkbe, de sosem láthatjuk a teljes
képet – jegyeztem meg. – Gondolom, a nagy történetek kivájják maguknak
a medret.
Kaden mosolya elfakult.
– Jól vagy?
Néha rajtakapott, hogy a semmibe nézek, eltöprengek – a gondolataim
ezer és ezer mérföldre járnak. Emlékezem.
– Jól vagyok – feleltem. – Éppen a Sanctum-terembe indultam. Még
nem is ettem.
– Mindjárt megyek én is.
A folyosón találkoztam a királyi akadémikussal. Lentről jött, a
barlangokból. Argyrist és a többi tudóst visszaküldték Morrighanbe, ahol
per várt rájuk – és kötél. A konyhai kályhákban nem égettek el több
könyvet, akármilyen fontosnak vagy érdektelennek tűntek is.
– Dolgozom azon a fordításon, amit kértél – állított meg. – Úgy tűnik,
verseskötet.
Azt a kicsi, vénséges könyvet adtam oda neki, amelyet Aszter hősiesen
ellopott a számomra a lenti kupacból.
– Az első vers a reményről szól, és valami tollakról – tette hozzá. –
Később majd beadom neked.
Elmosolyodtam. Szárnyas vers? Mennyire illő, hogy Aszter éppen ezt
választotta.
Még mindig előttem volt a képe minden egyes nap. Nem az elveszett,
megmetszett szárnyú angyal, hanem az, akinek az élet és halál közötti vékony
mezsgyén járva láttam. Aszter, aki szabadon táncol a völgyben, és amikor
megpördül, hosszú haja úszik utána.
A Sanctum-terem, mint Vendában minden, szintén megváltozott. Berdi
tett róla, hogy így legyen. Már nem bűzlött a kidőlt sörtől, a padlón új, vidám
gyékényszőnyegek hevertek. A sokat szenvedett asztalról nem lehetett
eltüntetni a múlt nyomait, de most már legalább naponta lesikálták és
átfényezték.
Átvágtam a helyiségen, és az oldalasztalról összeszedtem magamnak egy
tál ételt: forró zabkását főtt tojással, kovásztalan kenyérrel és a folyóból
fogott hallal. Az asztal szélén ott volt a csontos tál is. Végighúztam rajta az
ujjaimat, és az áldozatokra gondoltam.
Meunter ijotande. Sosem felejtünk.
Egy újabb csontot akasztottam a függőmre.
Egyedül ettem a nagy asztal mellett; néztem a hosszát, az üres székeket,
hallgattam a ritka csendet. Bizonyos értelemben kiteljesedett az életem, úgy,
ahogy sosem hittem lehetségesnek. Más értelemben azonban… voltak
dolgok, amelyeknek a szorítását nem tudtam lerázni. Mint Terravin… egy új
kezdet, amely annyi mindent elindított.
Visszavittem a tányért az oldalasztalhoz, fogtam egy rongyot, és
kicsavartam belőle a szappanos vizet. Egy szolga lépett be, de elküldtem,
mondván, hogy majd én megcsinálom.
Letöröltem a magam után hagyott morzsákat – aztán tovább dörgöltem az
asztalt, egészen a végéig. Pauline ekkor érkezett, könyvekkel megrakodva,
amelyeket le is rakott az asztalra.
– Mit művelsz? – tudakolta.
– Takarítok kicsit.
– Jobban emlékeztetsz egy konyhai kisegítőre, mint egy elfoglalt
uralkodóra – nevetett rám.
– Nem nagy a különbség. – Visszaejtettem a rongyot a szappanos vizes
tálba, aztán végignéztem a padlón, és a sarokba támasztott seprűért
nyúltam.
– Nem kell felsöpörni.
– A királynő szerint igen.
Pauline ajka megjátszott, sértett fintorba húzódott.
– Akkor azt hiszem, kénytelen leszel mégis megcsinálni.
Azzal kiment, valószínűleg azért, hogy hozzon még egy ölnyi könyvet.
Berdi főztjének ínycsiklandó illata lengte be a termet. Venda még mindig
nem engedhetett meg magának sok luxust, de Berdi kifogyhatatlan halleveses
üstjét igen, és ahogy söpörtem, egy ékkő-házakkal körberakott öblöt láttam,
a sirályok rikoltását hallottam, és visszaemlékeztem a halk kopogásra az
ajtón, aztán a kezembe nyomott virágkoszorúra.
Boldog kiáltás törte meg a csendet. Felpillantottam. Kaden és Pauline az
ajtóban állt, és csöndesen beszélgetett. Kaden átadta Rhyst az anyjának, de
szorosan mellette maradt; az ajka könnyedén Pauline ajkához ért. Napról
napra szorosabbra fűződött a kötelék közöttük. Igen, bólintottam rá
magamban. Száz módja is van, hogy valaki szerelembe essen.
Visszavittem a seprűt a helyére, az oldalasztal mellé. Nem volt több időm
az ábrándozásra. Vártak a papírhalmok, és…
– Lia? – szólt utánam Kaden. Visszafordultam; ő és Pauline közelebb
lépett.
– Igen?
– Van itt egy újabb követ, aki téged akar látni.
A mennyezetre emeltem a szememet. Elegem volt a kisebb királyságok
követeivel folytatott végeérhetetlen megbeszélésekből. Úgy éreztem, semmit
sem lehet végleg lezárni – állandóan új és új biztosítékokat kellett ajánlanom
nekik.
– Akárki az, várhat, amíg…
– Dalbreckből jött – szakított félbe Pauline, és amikor ez sem hatott
meg, Kaden hozzátette:
– Dalbreck mindig nagyon bőkezű volt, ha az ellátmányra került a sor.
Felnyögtem, de beadtam a derekam.
– Küldjétek be.
Kaden végignézett egyszerű ruhámon.
– Nem akarsz valami… elegánsabbat felvenni?
Végignéztem a munkaruhámon, aztán helytelenítő pillantást vetettem rá.
– Küldjétek be – ismételtem határozottabban. Pauline már tiltakozott
volna, de megállítottam. – Ha ez elég jó a vendaiaknak, akkor egy követnek
is elég jó lesz!
Mindkettejük homloka ráncba szaladt.
Lerántottam a kendőt a fejemről, és az ujjaimmal átfésültem a hajamat.
– Tessék, most jobb?
Egyforma sóhajjal fordultak ki az ajtón.
Percekkel később tértek vissza; Pauline sietett be elsőnek, és merev
tartásban állt meg a tűzhely mellett. Kaden a folyosón maradt, nagyrészt az
árnyékokba rejtőzve. Hallottam mögötte a csosszanó lépteket. Kaden
előrelépett és bejelentette az érkezőt.
 – Dalbreck követe, Venda királynőjéhez!
Türelmetlenül intettem. Kaden félreállt az ajtóból.
A követ belépett a terembe.
Csak pislantani tudtam.
Aztán nagyot nyeltem.
Átvágott a termen, és amíg elém ért, nehéz bakancsának dobbanásain
kívül más nem hallatszott. Megállt előttem, a szemembe nézett, aztán lassan
fél térdre ereszkedett.
– Felség.
Elakadt a szavam, megbénult a nyelvem, a torkom kiszáradt, mint egy
régi, kemény csont. Valahogy mozgásra bírtam az ujjaimat, és intettem neki,
hogy álljon fel.
Felemelkedett, én pedig újra nagyot nyeltem. Végre meg bírtam
nedvesíteni a számat. Végignéztem rajta – a ruhája poros volt és gyűrött a
hosszú út után.
– Inkább földművesnek nézel ki, mint Dalbreck magas rangú követének
– mondtam.
– Te pedig jobban hasonlítasz egy fogadó konyhalányához, mint Venda
királynőjéhez – felelte csillogó szemmel, és közelebb lépett.
– Miért jöttél el ilyen messzire? – kérdeztem.
– Hoztam neked valamit.
Most ő intett kifelé; a sötét folyosóról további csoszogás hallatszott,
aztán Orrin és Tavish lépett be az arcukon széles vigyorral. Mindketten egy
dinnyékkel megrakott ládát cipeltek.
– Én magam termesztettem őket – sietett megjegyezni Rafe. –
Nagyrészt.
Összezavarodtak a gondolataim. Dinnyék?
– Jaxon király, igazán sokoldalú tehetség vagy.
– És te, Jezelia királynő – válaszolta, és a szeme körül apró ráncok
futottak szét –, igazán meglepően erős személyiség.
Nem mozdultam.
Még abban sem voltam biztos, hogy lélegzek.
Felemelte a kezét, és megsimította az arcomat.
– Tudom, hogy sok száz mérföld választ el minket. Tudom, a
kötelességeid végtelen sora ide köt, engem pedig az enyémek Dalbreckbe.
De már véghezvittük a lehetetlent, Lia. Ha megtaláltuk a módját, hogy véget
vessünk a királyságok százados ellenségeskedésének, valahogy…
biztosan… találunk utat a magunk számára is.
Hozzám hajolt, az ajka az ajkamhoz ért, gyengéden, lágyan.
Megremegtem. Szél ízét éreztem, és édes dinnyékét, ezernyi álomét és
reményét.
Elvált az ajkunk – csak néztünk egymásra. A szebb befejezés a
kezünkben volt.
Út a magunk számára is.
Lehetetlen.
De ez eddig nem jelentett nekünk akadályt.
Ezúttal én nyúltam fel, hogy magamhoz húzzam egy csókra.

VÉGE
MORRIGHAN
Mielőtt meghúzták volna a határokat, mielőtt aláírták volna az
egyezményeket, mielőtt újra fellángoltak volna a háborúk, mielőtt a
Fennmaradottak hatalmas királyságai egyáltalán megszülettek volna, és a
világ mindössze egy ködös emlékkép volt, amely lassan történetekké,
legendává kopott, egy lány és a családja küzdött a túlélésért.
És a lányt Morrighannek hívták.
Egy másik történetet kér, hogy eltöltse az időt, és őt magát is.
Felkutatom magamban az igazságot, a részleteket egy világról, amely
olyan régen letűnt, hogy már abban sem vagyok biztos, létezett-e valaha.
Egyszer volt, réges-régen,
amikor még nem szörnyek és démonok uralták a világot,
amikor a gyermekek szabadon futkoshattak a völgyekben,
és a fák ágain dús gyümölcsök termettek –
akkor városok is álltak, hatalmasak, szépségesek, szikrázó tornyaik az
eget érték.
Varázslat állította őket?
Magam is gyermek voltam még. Azt hittem, elbírják az egész világ súlyát.
Számomra tényleg…
Igen, varázsból, fényből és az istenek álmából emelték a tornyokat.
És ott élt egy hercegnő?
Mosolygok.
Igen, gyermekem, egy drága kis hercegnő, épp, mint te. A kertje tele
volt fákkal, amelyekről férfiökölnyi gyümölcsök lógtak.
A gyermek kétkedve néz rám.
Almát még nem látott, férfiak öklét már igen.
Tényleg vannak ilyen kertek, Ama?
Többé nincsenek.
Igen, gyermekem, valahol még vannak. És egy nap te megtalálod őket.

Gaudrel Utolsó Testamentuma

 ELSŐ FEJEZET

MORRIGHAN

Nyolcéves voltam, amikor először megpillantottam. Abban a rettenetes

percben biztosra vettem, hogy meghalok. Hullarabló volt, és azelőtt még
sosem kerültem ilyen közel a fajtájához. Egyedül. Semmim sem volt, amivel
megvédhettem volna magamat, leszámítva a néhány követ, amely a lábam
mellett hevert, de a félelem túlságosan megbénított, hogy lehajoljak értük.
Egy marék kővel különben sem mentem volna sokra. Láttam az oldalára
szíjazott kést.
Egy sziklakövön állt, és kíváncsian nézett le rám. Tanulmányozott.
Félmeztelen volt, a haja kusza csomókba állt össze – ő volt maga a
barbárság, amelyre mindig figyelmeztettek, akkor is, ha maga is szinte
gyerek volt még. Könnyen megszámlálhattam volna a bordáit sovány
mellkasán.
Meghallottam a paták távoli robajlását. A félelemtől megremegtem. Még
többen jönnek, és nem tudok hová menekülni! Csapdába estem a hullarabló
alatt, a két kisebb sziklakő közötti sötét résben. Nem mozdultam.
Lélegzetet sem vettem. Még a tekintetemet sem bírtam elszakítani róla.
Mindenestől prédává változtam, néma nyúllá, amelyet sikeresen sarokba
szorítottak a vadászok. Meg fogok halni.
A rabló a magokkal teli zacskót méregette; egész reggel ezeket
gyűjtögettem, de siettemben és rémületemben leejtettem, és a magok
szétszóródtak a sziklák között.
Felkapta a tekintetét. Lódobogás és kiáltások zaja töltötte be a levegőt.
– Szereztél valamit? – Egy erős hang. Az, amelyiket Ama úgy utál.
Akiről a többiekkel együtt suttog. Aki ellopta Vendát.
 – Szétszóródtak. Nem bírtam tartani a lépést – felelte a fiú.
Egy másik, undorodó hang.
– Semmit sem hagytak hátra?
A fiú a fejét rázta.
Még többen kiáltoztak haragosan, aztán újra felhangzott a patadobogás.
Elmennek. Elmennek.
A fiú lemászott a sziklájáról, és ő is elment, anélkül, hogy egy pillantást
vetett volna rám, egy szót szólt volna hozzám. Az arcát úgy fordította el,
mintha szégyenkezne.
Ezután két évig nem láttam viszont. A hajszálon múlt megmenekülésem után
belém költözött a félelem, és nem merészkedtem ismét távol a törzstől.
Legalábbis egy meleg tavaszi napig nem. Úgy tűnt, a hullarablók elvonultak; az
első őszi fagyok óta nem láttuk nyomukat.
Ő azonban mégis ott volt – egy fejjel magasabbra nőtt azóta, és éppen
gyékényt próbált szedni a kedvenc tavacskámnál. Szőke haja csak még
kócosabb lett, a válla kissé megszélesedett, a bordái ugyanúgy kilátszottak.
Néztem növekvő bosszúságát, ahogy a gyékény szárai egymás után
elpattantak a kezében, és csak hasznavehetetlen töredékek maradtak az ujjai
között.
– Türelmetlen vagy.
Megpördült, kést rántott.
Hiába voltam még csak tízéves, tudtam, veszélyes, ha megmutatom
magam. Azt sem tudtam, miért teszem, főleg az után nem, hogy a szemét
megláttam. Vad és éhes volt a pillantása, és egyáltalán nem ismert fel.
– Vedd le a bakancsodat – folytattam. – Megmutatom.
Amikor közelebb léptem, a levegőbe döfött, én azonban leültem, és
levettem a saját borjúbőr mokaszinomat. A szemem mindvégig rajta tartottam,
arra számítva, hogy a végén talán mégis menekülnöm kell.
Ahogy a félelme csillapodott, vad, üveges tekintete is megváltozott, és
végül megjelent az arcán a felismerés. Én többet változtam két év alatt, mint
ő. Leeresztette a kését.
– Te vagy az a lány a sziklák közül.
Bólintottam, és a bakancsaira mutattam.
– Vedd azokat le! Ha a bengyeléket akarod kiszedni, bele kell gázolnod
a vízbe.
Lerántotta a lábbeliket és követett, térdig a tavacskába, ahol a szárak
csomókban álltak közöttünk. Megmondtam neki, hogy a lábujjával
tapogassa ki őket, ásson le az iszapba, lazítsa meg a kövér, húsos gumót,
mielőtt kihúzná. A lábujjainknak ugyanannyit kell dolgoznia, mint a
kezünknek.
Nem sok szót váltottunk. Mit mondhat egymásnak egy hullarabló és a
Fennmaradottak egy gyermeke? Mindössze az éhségünk volt ugyanolyan.
Mégis úgy tűnt, hogy megérti: ezzel fizetem vissza a két év előtti
könyörületét.
Amikor eljött az ideje, hogy elváljunk, a zsákja tele volt dús
bengyelékkel.
– Ez most már az én tavam – közölte élesen, amikor a nyergéhez kötötte
a zsákot. – Ne gyere többé a közelbe.
Hogy nyomatékot adjon a szavainak, a földre köpött. Tudtam, mit jelent
ez valójában: hamarosan a többiek is megjelennek itt. Veszedelmes lesz.
– Mi a neved? – kérdeztem, mikor nyeregbe szállt.
– Te senki vagy! – csattant fel, mintha egy egészen más kérdés jutott
volna el a füléig. Elhelyezkedett ültében, aztán vonakodva lenézett rám. –
Jafir de Aldrid – felelte.
– Én pedig…
– Tudom ki vagy. Morrighan.
Azzal elügetett. Négy év telt el, mielőtt ismét láttam volna, és mindvégig
azon töprengtem, honnan tudja a nevemet.
 MÁSODIK FEJEZET

MORRIGHAN

Úgy tűnt, a félelem a véremben van. Sosem engedte lankadni a figyelmemet,

ám tízéves koromra már belefáradtam. Emlékeztem, hogy kimerülten
érkeztem aznap vissza a táborba. Már kisgyerekként megtanultam, hogy mi
mások vagyunk. Ez segített a túlélésben – ugyanakkor azt is jelentette, hogy
a többiek jóformán mindent észrevettek, a titkokat, a kimondatlan dolgokat
is. Ama, Rhiann, Carys, Oni és Nedra birtokolták a legerősebb tudást. És
persze Venda, de ő már nem volt velünk. Róla nem beszéltünk.
Ama – őszülő fekete haját szoros fonatba fogta – fel sem nézett a
kosárnyi babról, úgy mondta:
– Pata szerint elhagytad a tábort, amíg távol voltam.
– Csak a sziklafal mögötti tavacskáig mentem, Ama. Nem messze.
– Az éppen elég messze van. Egy hullarablónak egy perc is elég, hogy
elragadjon.
Nem most először került ez szóba. A hullarablók vad, vakmerő nép
voltak, tolvajok és barbárok, akik más munkájának gyümölcsét prédálták.
Néha gyilkoltak is, ha a kedvük épp úgy hozta. A hegyek, a romok között
rejtőztünk, csöndben lépdeltünk, halkan beszéltünk – az üres világ falai
takartak el minket, és ahol a falak már porrá omlottak, a magas fű rejtett el.
Néha azonban ez sem volt elég.
– Óvatos voltam – suttogtam.
– Mi vitt a tóhoz? – kérdezte Ama.
Üres kézzel tértem haza, semmit sem tudtam felmutatni a kiruccanásból.
Amint Jafir ellovagolt, én is visszaindultam. Nem hazudhattam Amának: a
hallgatásában ugyanannyi kérdés volt, mint a szavaiban, és mindig tudta.
 – Megláttam ott egy rablófiút. A gyékényt tépdeste.
Rám villant a tekintete.
– Csak nem azt akarod mondani…
– A fiút Jafirnak hívják.
– Tudod a nevét? Beszéltél vele? – Ama talpra ugrott, a babok
szétrepültek az öléből. Megragadta a vállamat, hátrasimította a hajamat,
hogy megvizsgálhassa az arcomat. A kezei hevesen jártak fel-alá a
karomon, kereste, megsérültem-e. – Jól vagy? Bántott? Hozzád ért?
A pillantása kiélesedett félelmében.
– Ama, nem bántott – jelentettem ki határozottan, hogy megnyugtassam.
– Csak azt mondta, hogy ne menjek többé a tóhoz. Mert az már az övé. És
egy zsák bengyelét vitt magával.
Ama arckifejezése megkeményedett. Tudtam, mit gondol – mindent
elvesznek –, és ez igaz is volt. Valóban elvettek mindent. Ahányszor
letelepedtünk egy völgy távolabbi felén, vagy egy réten, esetleg az elhagyott
épületek között, mindig megjelentek, és az elrabolt javainkért félelemmel
fizettek. Most már bántam, hogy megmutattam Jafirnak, miként áshatja ki
a bengyeléket. Semmivel sem tartoztunk a rablóknak, hiszen már annyi
mindent elvettek tőlünk.
– Ez mindig így volt, Ama? Ők nem tartoznak a Fennmaradottak közé?
– Kétféle ember marad életben: aki kitartó és aki kirabolja.
A látóhatárt nézte, aztán fáradtan sóhajtott.
– Gyere, segíts összeszedni a babot! Holnap elindulunk egy másik
völgybe. Messzire.
Nem volt olyan völgy, amely elég messze lett volna a rablófajzatoktól.
Úgy szaporodtak, mint a szúrós gaz a fű között.
Nedra, Oni és Pata morgott, de beleegyeztek. Hallgattak Ama szavára,
mert ő volt a legöregebb, a törzsünk vezetője, az egyetlen, aki emlékezett
rá, milyen volt az élet Azelőtt. Amellett hozzászoktunk a vándorláshoz, a
békés, gazdag völgy kereséséhez. Kell, hogy létezzen valahol. Ama
megmondta. Ő maga látta a saját szemével, még gyermekkorában, mielőtt a
föld alapzata megrendült, mielőtt a csillagok lezuhantak az égből. Valahol
kell lennie egy helynek, ahol biztonságban vagyunk tőlük.
 HARMADIK FEJEZET

JAFIR

Letöröltem az orromból csorgó vért. Annál több eszem volt, hogy kést
rántsak – bár nem leszek mindig egy fejjel alacsonyabb Steffannál. Úgy tűnt,
ezzel ő is tisztában van. Mostanában egyre kevesebbszer kapott
visszakézből szájon.
– Egész nap oda voltál, és csak egy zsák gazt tudsz felmutatni? –
ordította.
Piers a pipáján pöfékelve figyelte Steffan előadását.
– Az is több, mint amit a te kezedben látok – jegyezte meg.
A többiek röhögtek; remélték, Piers sértése eléggé felbosszantja
Steffant, hogy verekedéssé fajuljon a helyzet, ő azonban csak undorodva
félrelegyintette Piers megjegyzését.
– Nem hozhatok mindennap szopós malacot. Mindannyiunknak értékes
dolgokkal kell hozzájárulni az életünkhöz.
– Te elloptad azt a malacot – közölte Piers. – Ötpercnyi erőfeszítésedbe
telt.
– És akkor mi van, vénember? Megtöltötte a hasadat vagy nem?
– Az enyémet nem – horkant fel Liam. – Kettőt kellett volna lopnod.
Fergus feléjük hajított egy követ, azzal, hogy mind hallgassanak el. Éhes
volt.
Minden este ugyanez zajlott le; a táborunkban heves szavak, néha heves
öklök is repkedtek – ugyanakkor az erőnket is egymásból nyertük. És erősek
voltunk. Senki sem húzott velünk ujjat, mert félt a következményektől.
Lovaink voltak. Fegyvereink voltak. Kiérdemeltük a jogot, hogy levágjunk
másokat.
 Laurida magához intett. Kiborítottam a zsákomat, aztán együtt
nekiálltunk levágni a gumókról a zsenge gumókat, meghámozni a szívósabb
szárakat. Tudtam, hogy ő örülni fog. Szerette a zöld hajtásokat, amelyeket
zsírban kisütött, a vaskosabb szárakból pedig lisztet őrölt. A kenyér
ritkaságszámba ment nálunk – hacsak nem loptunk azt is.
– Hol találtad őket? – kérdezte Laurida.
– Miket? – néztem rá riadtan.
– Ezeket – emelt a magasba egy maréknyi gyékényszárat. – Mi van
veled, megsütötte a nap az agyadat?
A szárak. Persze. Csak azokra gondolt.
– Egy kis tónál. Mit számít? – kérdeztem élesen.
Erre halántékon csapott, aztán közelebb hajolt, hogy megvizsgálja véres
orromat.
– Egyszer be fogja törni – morgott. – És az lesz a legjobb. Úgyis túl szép
az arcod.
A tavacska máris kiment a fejéből. Nem árulhattam el, hogy a lány talált
énrám a vízparton, hogy ő követett, ő közelített meg észrevétlenül, nem
pedig fordítva – különben egy vérző orrnál jóval többet kaptam volna.
Szégyenletes, ha valaki meglep, főleg, ha közülük való. Az ő fajtájuk
ostoba. Lassú. Gyenge. A lány már azzal elárulta az ostobaságát, amikor
megmutatta, hogyan szerezzek ennivalót.
Másnap visszamentem a tóhoz, de elrejtőztem a sziklák mögé, úgy
vártam, hogy megérkezzen. Egy óra múlva begázoltam a nádasba, bugás
szálakat szedni, hátha ezzel előcsalom, de nem vált be. Talán a lány nem volt
olyan ostoba, mint a többiek. Talán tényleg felfogta a figyelmeztetésemet.
Igen, Jafir elijesztette. Ez most már az én tavacskám, Jafir tava, egyszer s
mindörökre.
Megpakoltam a zsákomat, és tovább lovagoltam délnek, hogy
felkutassam a táborukat. Nekik nem voltak lovaik – erről gondoskodtunk –,
úgyhogy nem élhettek messze a víztől. Mégsem láttam a nyomát.
– Morrighan – suttogtam, hogy kóstolgassam a nevet. Mor-igen.
Harik még az én nevemet sem tudta, valahányszor eljött, mindig máshogy
szólított. De a lányét igen. Miért tudja a földrész leghatalmasabb harcosa
egy sovány, gyenge gyereklány nevét? Főleg egy közülük valóét?
 Amikor megtalálom, kiszedem belőle. És aztán a nyakához tartom majd
a késemet, amíg zokogva nem könyörög, hogy eresszem el. Éppen, ahogy
Steffan és Fergus tették a törzsbéliekkel, akik elrejtették előlünk az ételt.
Egy domb tetejéről végignéztem a völgyeken. Üresek voltak, csak a szél
borzolta itt-ott a füvet.
A lány jól tudott rejtőzni. Még négy évig nem is találtam rá.
 NEGYEDIK FEJEZET

MORRIGHAN

– Itt! – jelentette ki Pata. – Ez jó hely.

Egy kanyargós ösvény hozott ide minket, egy nehezen követhető út,
amelyet én segítettem megtalálni. A tudás kicsírázott bennem, és egyre
erősebbé vált.
Ama a fák sűrűjét nézte. Aztán a kalyibákat, amelyek tetőt nyújthattak a
fejünk fölé. Aztán a hegyeket és magas kiszögelléseket, amelyek elrejtettek.
De legtovább a törzset nézte. Fáradtak voltak. Éhesek. Gyászoltak. Rhiann
egy hullarabló kezétől halt meg, mert nem akarta elereszteni a karjában
szorongatott gödölyét.
Végül felmérte a kicsiny völgyet, és bólintott. Én is ugyanolyan jól
hallottam a törzs szívverését, mint ő. Gyenge volt. Fájdalmas.
– Itt – jelentette ki ő is, és a többiek lerakták a csomagjaikat.
Megvizsgáltam az új otthonunkat, már ha egyáltalán annak lehetett
nevezni. A nagyrészt fából készült épületek veszedelmesek voltak, és
elhanyagolva, félig romba dőlve álltak. Az évtizedek és persze a hatalmas
vihar megtették a magukét. Bármikor összedőlhettek – a nagy részük már
meg is tette –, de a maradék deszkákból össze tudunk ácsolni valami
menedéket. Talán olyan szállást alakíthatunk ki, amely néhány napnál
hosszabb időre szól. Én csak ezt ismertem, örökké mozgásban voltunk, ám
tudtam, volt idő, amikor az emberek egy helyben éltek, akár egy élet
hosszán át is. Ama mondta, és néha magam is odaálmodtam magam.
Álmomban előfordult, hogy olyan helyeken jártam, amelyeket a
szememmel sosem láttam, felhőkbe vesző üvegtornyok előtt, hatalmas
kertekben, ahol a fák roskadoztak a piros gyümölcsöktől, meleg, puha
ágyakban, ahonnan függönnyel díszített ablakokon láthattam ki. Ezek voltak
a helyek, amelyeket Ama leírt a történeteiben, ahol a törzs minden gyereke
herceg lehetett volna és hercegnő, a gyomruk mindig tele. Egyszer volt, hol
nem volt – a régi világ nem volt többé.
Az elmúlt hónapban, Rhiann halála óta nem maradtunk egy-két napnál
tovább sehol. A rablóbandák még azután is kergettek minket, hogy elvették
az ételünket. A legrosszabb Rhiann esete volt – azóta hetekig gyalogoltunk,
és útközben alig gyűjtöttünk valamicskét. A déli vidék nem bizonyult
biztonságosabbnak az északinál, keletre pedig Harik uralkodott, a karja és
a hatalma egyre messzebbre ért el. Nyugatra, a hegyeken túl még mindig a
vihar betegsége fenyegetett, ráadásul szabadon prédáltak a ragadozók.
Hozzánk hasonlóan ők is kiéhezettek voltak, és bárkit elragadtak, aki elég
ostoba volt, hogy közel merészkedjen. Legalábbis így hallottam – senki, akit
ismertem, nem szelte át a meddő hegyeket. Minden oldalról bezárult a
világunk, és csak egy apró sarkot kereshettünk, ahol elbújhattunk benne.
De legalább itt voltunk egymásnak. Hogy begyógyítsuk a Rhiann elvesztése
okozta sebet, még szorosabban összefogtunk.
És persze a Venda után maradt sebet is. Hatéves voltam, amikor
elhagyott minket. Pata szerint a vihar pora betegítette meg. Oni szerint
kíváncsi volt, de ő is úgy mondta, mintha ez kórság lenne. Ama szerint
ellopták, és a többi miadre egyetértett vele.
Nekiláttunk, hogy letáborozzunk. Nagy reményekkel vágtunk bele, ez a
kicsiny völgy megfelelőnek tűnt. Senki nem jön ide, víz pedig bőséggel akad
a környéken. Oni azt mondta, nem messze látott egy fénymagfűrétet, azon
túl pedig egy tölgyest.
Összesen tizenkilencen voltunk. Tizenegy nő, három férfi, öt gyerek. Én
voltam a legidősebb gyerek, három év volt az előnyöm. Emlékszem, azon a
tavaszon eltávolodtam a többiektől. A játszadozásuk bosszantott. Tudtam,
hamarosan rám talál valami változás, ám amennyire egyhangúan az életünk
telt, el sem bírtam képzelni, mi lenne az. Minden napunk ugyanolyan volt,
mint az azelőtti. Túléltünk. Féltünk. És néha nevettünk. Miféle új érzés
támadt fel bennem? Abban sem voltam biztos, hogy örülök neki. Az éhség
korgásához hasonlított.
Mindannyian segítettünk a fadarabok elrendezésében. Néhányra hatalmas
betűk voltak felfestve, amelyek valaha valaminek a részét képezték –
töredékes üzenet, immár nem fontos. Valaki rozsdás fémlemezeket talált –
ezeket a kőrakásokhoz támasztottuk.
Megmarkoltam egy széles gerendát, amelyen kék foltok díszlettek. Ama
festéknek nevezte; azt mondta, egykor a világ mindenféle színű festéktől
pompázott. Ma már csak az égen akadt kékség, meg a tiszta vízben, ahol
tükröződött, mint a tavacskában, ahol Jafirral találkoztam. Négy tél telt el
azóta. Átfutott az agyamon, hogy vajon életben van-e még. A mi törzsünk
ugyan az éhhalál szélén egyensúlyozott, de a hullarablók valami más,
rosszabb dolog peremén táncoltak. Ők nem törődtek az övéikkel úgy,
ahogy mi.
 ÖTÖDIK FEJEZET

MORRIGHAN

A völgy befogadott minket. Az elvetett magok a sziklás talajban is szárba

szökkentek, éppen csak kicsit kellett győzködni őket. A távoli mezők,
vízmosások és domboldalak apróvadat, szöcskéket és békét kínáltak.
Amióta az eszemet tudtam, ezek voltak a legnyugodtabb hónapjaink, de
különös módon akármennyire vágytam mindig is egy helyre, ahol
letelepedhetünk, a nyughatatlanság egyre jobban erőt vett rajtam. Úgy
könnyítettem a lelkemet rágó feszültségen, hogy mindennap messzebbre
merészkedtem, miközben növényeket vagy magokat gyűjtögettem.
Egy nap, amikor éppen egy tő porcsinő mellett guggoltam, és az apró
fekete magokat válogattam, meghallottam egy hangot, amely ugyanolyan
tisztán szólt, mint a sajátom. Arra. Felnéztem, de nem volt arra. Előttem
mindössze egy indák benőtte sziklafal terpeszkedett – ám a szó izgatottan,
remegve táncolt bennem – határozottan, biztosan. Arra. Emlékeztem Ama
utasítására: bízz a benned rejlő erőben. Közelebb léptem, hogy
megvizsgáljam a sziklafalat, és megláttam a rejtett átjárót. A sziklák egy
tömbből valónak tűntek, eltakarták a bejáratot. Az ösvény egy magas
hegyoldalak között elnyúló kanyonba vezetett, távolabb pedig olyan rejtett
kincset láttam, amelytől leesett az állam. Sietve gázoltam át a térdig érő
füvön, hogy jobban megnézhessem. Habár a teteje csaknem teljesen
beszakadt, az egykor nagyszerű épületnek több oldalszárnya is volt, és
azokban könyveket találtam. Nem sokat – rengeteget elraboltak vagy
elégettek régebben. Még a mi törzsünk is meggyújtotta a papírt a nedves téli
éjjeleken, amikor semmi más nem fogott tüzet. Ez a néhány könyv a padlón
hevert, a törmelék és a vastag porréteg alatt. Képeskönyvek. Színesek.
 Ezután mindennap ezt az elhagyatott épületet vettem célba. Útközben
ennivalót gyűjtöttem, aztán megpihentem, hogy az elfelejtett rom széles,
hosszú lépcsőin olvashassak. Egyedül. Elképzeltem egy másik kort, jóval
azelőtt, hogy a hét csillagot a földre vetették volna – egy kort, amelyben egy
hozzám hasonló kislány ült ugyanezeken a lépcsőkön, és felnézett a végtelen
kék égre. A lehetőség szárnyas lénnyé változott, és elvitt mindenhová, ahová
csak kértem. Képzeletben mohón, vakmerőn vándoroltam.
Nap mint nap, ugyanúgy. Aztán történt valami.
A szemem sarkából pillantottam meg. Először megriadtam, aztán
megharagudtam, mert arra gondoltam, Micah vagy Brynna lopózott utánam,
de aztán rájöttem, ki ő. Kusza szőke haja nem változott, csak hosszabb lett,
és úgy világított ki a növényszárak közül, mint a ritkaságnak számító arany
kukorica. Te hülye bolond, gondoltam, aztán megcsókoltam az ujjaimat, és
a bűnbánat jeleként felnyújtottam az istenek felé. Ama nem volt benne
biztos, pontosan hány isten van. Néha azt mondta, egy, néha, hogy három
vagy négy – a szüleinek nem volt ideje, hogy ilyesmikre kitanítsák –, de
akárhányan voltak is, tudtam, jobb nem próbára tenni a türelmüket. Ők
uralkodtak a mennyek csillagai, a világ szelei felett, és ők számlálták meg a
napjainkat itt, a vadonban. Ama emlékei szerint nem szerették, ha valakit
lehülyéztek. Ha annak a valakinek a halálát kívánták, az más dolog volt.
Emlékszem, megkérdeztem tőle: Az istenek nem bölcsek? Miért
mentették meg a rablókat is?
Nagyon régen volt, felelte. Akkor még nem váltak rablókká.
A fiú közelebb lopózott, de még mindig a bokrok közé rejtőzött.
Továbbra is a betűkre figyeltem: nekidőltem a magas oszlopnak, és a
betűvetést gyakoroltam, ahogy Ama mutatta, ám a szemem sarkából oda-
odapillantottam rá. Hiába kuporodott le, így is láttam, hogy magasabb, mint
amióta utoljára láttam, és a válla is szélesebb. Rongyos inge alig takarta a
mellkasát.
Újra hallottam Ama figyelmeztetését: Ha váratlanul érnek, fuss, ahogy
csak bírsz. Ez azonban nem volt éppen váratlan. Már egy ideje figyeltem, és
azon töprengtem, miért rejtőzik, ráadásul ennyire esetlenül.
Tudtam, hogy csak idő kérdése, ezért amikor ordítva és a kését
villogtatva kitört a bokrok közül, nem riadtam meg. Mindössze
szemrebbenés nélkül lapoztam egyet, és belekezdtem a következő oldal
kibetűzésébe.
– Mi a bajod? – rikoltotta. – Nem félsz?
Ráemeltem a tekintetemet.
– Mitől? Azt hiszem, inkább te vagy az, aki fél, és már vagy egy órája
bujkál a bokrok között.
– Talán azt tervezgettem, hogyan öljelek meg.
– Ha meg akartál volna ölni, az első alkalommal megteszed, amikor
találkoztunk. Vagy a második alkalommal. Vagy…
– Mit csinálsz? – szakított félbe a könyvemet méregetve.
Úgy lépett fel a lépcsőre, mintha az egész épület az övé volna.
Ugyanolyan volt, mint az összes többi hullarabló: követelőző, kegyetlen – és
büdös.
– Te sose fürdesz? – fintorodtam el. Erre először zavartan nézett rám,
aztán kíváncsian, kemény arckifejezése megenyhült. Becsuktam a könyvet.
– Nem kell ilyen ellenségesen viselkedned velem. Tudod, hogy nem foglak
bántani.
– Te? Engem? – Hátravetette a fejét és nevetett.
A hangtól valami szúrós forróságot éreztem a hasamban. Mielőtt
végiggondoltam volna, már ki is rúgtam, és térdhajlaton találtam. Elesett, a
könyöke hangosan, fájdalmasan csattant a lépcsőn. Az arcára azonnal
visszatért a vad grimasz, és a szemem elé kapta a kését.
– Könyvet olvasok – böktem ki sebesen. – Szeretnéd megnézni?
Visszafojtottam a lélegzetemet. A fiú a karját dörzsölgette.
– Úgyis le akartam ülni.
Megmutogattam neki a könyvet; lapról lapra ráböktem a szavakra.
Csak néhány jutott egy-egy oldalra. Hold. Éjszaka. Csillagok. A fiú
lenyűgözve ismételte utánam őket, a kését is letette maga mellé.
Megérintette az időtől felhullámosodott, színes lapokat, átfuttatta rajtuk az
ujját.
– Ez az Ősök egyik könyve – jegyezte meg.
– Ősök? Ti így nevezitek őket?
Bizonytalanul nézett rám, aztán felállt.
– Miért kérdezel mindig vissza, akármit mondok?
 Leviharzott a lépcsőn. Különös módon szomorú lettem, hogy elmegy.
– Gyere vissza holnap! – kiáltottam utána. – Akkor majd többet is
olvasok neked!
– Nem jövök! – süvöltötte vissza a válla felett.
Néztem, ahogy elvonul a sűrű zöldben, csak kusza, szőke haja villan ki
itt-ott, amíg eltűnt mindenestől, az elmorgott fenyegetéseivel együtt.
De igen, Jafir, visszajössz, gondoltam. Habár azt nem tudom, miért.
 HATODIK FEJEZET

JAFIR

Kifejtettem a hús utolját is a bőrből – szép, duci nyúl volt, Laurida szinte
dorombolt, amikor visszaérkeztem vele a táborba. A kibelezett állatot egy
faágra akasztottam. Már negyedik napja nem került hús a ragunkba, és
Fergus egyre rosszabb kedvvel szopogatta a néhány gyökeret és velős
csontot, amely valamicske ízt adott a víznek.
– Hol szerezted? – kérdezte Laurida.
Egy vízmosta árokban szorítottam sarokba a nyulat, nem messze attól a
helytől, ahol ráakadtam a lányra, Morrighanre, de ezt Lauridának nem
kellett tudnia. Még elmondja Steffannak, aki aztán kisajátítja az én
vadászterületemet is, mint minden mást.
– A sársíkságok mögötti lapályon – feleltem. Laurida csak gyanakodva
hümmögött. – Nem loptam! – tettem hozzá. – Levadásztam.
Habár végeredményben nem volt különbség – az ennivaló az ennivaló –,
de úgy tűnt, Laurida jobban kedveli a vadászattal szerzett húst.
– Megyek, megmosom ezeket – markoltam össze a belsőségeket, és
már indultam a patak felé, amikor Laurida utánam szólt.
– Nagy ívben kerüld el ma Steffant. Undok kedvében van.
Vállat vontam és elsiettem. Mikor nem volt rossz kedvében Steffan?
Ma este legalább nem csaphat fültövön, vagy nem öklözhet a bordáimba.
Piers és Fergus megszégyenítené a fogásom miatt. Mindketten szerették a
nyúlhúst, és Steffan mostanában nem hozott haza mást, csak sovány üregi
menyéteket.
Már félúton jártam hazafelé, amikor rájöttem, hogy nem kérdeztem rá
Morrighan nevére. Ezzel akartam kezdeni, de aztán elterelte a
figyelmemet. Hogy fürdök-e? A víz alá nyomtam és átmostam a
belsőségeket. Mit számít az? De aztán eszembe jutott, hogy Morrighan
bőre szinte ragyogott, akár a füstös naplemente. Meg akartam érinteni,
hogy érezzem, milyen. Azért ilyen színű, mert ő mosdik? A mi táborunkban
nem voltak lányok, csak férfiak, és három, Lauridához hasonló nő,
akiknek az arcára kemény ráncokat vésett az idő. Morrighan arca lágy
volt, mint a tavaszi levél.
Hangzavar ütötte meg a fülemet, aztán a lovak nyihogása, végül Steffan
hangos kurjantása, hogy visszaértek a többiek, mintha ez nem lenne
teljesen egyértelmű. Leráztam a vizet a belsőségekről, és visszagyalogoltam
a lejtős parton a tábor felé. A lépteim azonban elbizonytalanodtak, amikor
megláttam Harikot a törzs vénjeinek társaságában. Manapság már nem
sokszor járt a mi táborunkban, inkább a folyó túloldalán emelt, hatalmas
erődjében lakott, amelyet a felesége, Venda, a siarrah után nevezett el. A
víz azonban egyre emelkedett, a híd gyengült. Talán már nem telik sok
időbe, hogy a folyó teljesen elvágja tőlünk az erődöt, és akkor Harik már
egyáltalán nem jöhet hozzánk. Fergus is mondta, hogy a víz nemsokára
elnyeli a régi hidat. Erre Harik csak bosszúsan annyit felelt, hogy akkor
majd épít egy másikat. Ez lehetetlenségnek tűnt, de Harik szinte mindenkit
megelőzött bírvágyban és hatalomban, és azt pletykálták, hogy az apja az Ősök
egyik leghatalmasabbja volt. Talán olyan eszközökkel bírt, amelyekről mi nem
is tudtunk.
– Emlékszel a fiúra, igaz? – mutatott rám Fergus.
– Steffan – jelentette ki Harik, és húsos kezével a vállamra csapott.
– Ő a bátyám. Én Jafir vagyok – javítottam ki, de addigra Harik már el
is fordult, hogy Piersszel a tűz mellé telepedjék.
Az este ugyanúgy folyt le, mint a többi. Evés, perpatvar, hírek a távoli
rokonok felől. Fergus azt mondta, az északiak megint azon gondolkodnak,
mi lehet a nyugati hegyek mögött. Azt tervezik, hogy elindulnak, hátha jobb
sorsra találnak, mint amit ez az itteni küszködés nyújt, és kérték Fergust is,
hogy tartson velük.
A szememet forgattam. Állandóan „tervezgettek”, de soha nem lett
belőle semmi. A hegyekben a betegség lakott. Semmi sem nőtt ott, és
áthatolni rajtuk egyet jelentett a halállal. Ezt a félelmet még a hatalmas
törzsek is megőrizték a szívükben. Még mindig éltek néhányan köztünk,
mint Piers is, akik azelőtt születtek, hogy a halál felhője végiggördült volna a
világon. Csak hatéves volt akkor, de emlékezett a rettenetre.
Vacsora után Harik körbeadott egy üveg szeszt, amit magával hozott.
Akármilyen szűkében is voltak az ételnek a folyó túloldalán, mégis
megtalálták a módját, hogy kifőzzék ezt a pocsék italt. Hiába ültem a
körben én is a többiekkel együtt, nekem nem kínálták; Piers átnyúlt előttem,
hogy a másik oldalamon ülő Reeve-nek adja. Úgy tettem, mint aki nem
veszi észre, amikor Harik Steffannak nyújtotta. Steffan belekortyolt a
szeszbe, ami megköhögtette, és ezen mindenki nevetett. Én is – csakhogy
Steffan kihallotta a nevetésemet a többieké közül. Megfordult és rám
meredt, olyan tekintettel, amely elárulta: ezért később megfizetek.
A beszélgetés a törzsekre fordult. Harik azt találgatta, hová tűnt egy
bizonyos törzs, amelyet négy éve nem láttak már sehol: Gaudrel törzse.
Hallottam a haragot a hangjában, amikor kimondta a nevet.
– És az a kölyök, akit magával vonszol – tette hozzá. – Morrighan.
Éhség volt a szemében. Morrighant akarta. A földrész leghatalmasabb
embere – még Fergusnál is hatalmasabb – Morrighant akarta.
És egyedül én tudtam, hol van a lány.
 HETEDIK FEJEZET

MORRIGHAN

Ezúttal nem bújt el a bokrok közé. Ijesztően vonult fel a széles

márványlépcsőn, mintha az egész az övé lenne. Miért ilyen nehéz megérteni
ezt a rablót?
Félmeztelen volt, a mellkasa szinte ragyogott. Megmosakodott. Most,
hogy a mocskot lesikálta róla, a bőre aranyos árnyalatot kapott, hosszú
tincsei kivilágosodtak. Széles válla miatt csak még szánalmasabb látványt
nyújtottak kiugró bordái, ám a szemében vad tekintet ült.
– Mintha azt mondtad volna, hogy nem jössz vissza – jegyeztem meg, és
hátraléptem, amikor megállt előttem. Sokáig vizsgálgatott, mielőtt felelt
volna.
– Oda és akkor megyek, ahová és amikor kedvem tartja. Honnan tudja
a Hatalmas Harik a nevedet?
Elsápadtam; úgy éreztem, mintha egy ökölcsapás elakasztotta volna a
lélegzetemet. Hallottam, ahogy a táborban a miadre-k suttognak. Ama és a
többiek gyűlölték. A neve méreg volt, érinthetetlen. Megriasztott a gondolat,
hogy esetleg tudja a nevemet. Jafir téved.
– Nem tudja – javítottam ki. – Azt sem tudja, hogy létezem. Csak egyszer
láttam, régen, távolról, amikor éppen kirabolta a táborunkat. – Odébb
léptem. – És csak hogy tudd, hullarabló, egyáltalán nem hatalmas. Gyáva,
mint… – Elhallgattam, méricskéltem a szavaimat, attól tartva, hogy újra
elriasztom, vagy rosszabb történik.
– Mint mi mindannyian? – fejezte be. – Ezt akartad mondani?
Miért vagyunk itt?, töprengtem. Minden célunk ellentétes volt, mégis,
folyton összetalálkoztunk az élet útjain. Nem, Morrighan, ez nem véletlen
találkozás. Te hívtad vissza ide. Te akartad, hogy találkozzatok. Nem
értettem sem saját magamat, sem azt, amit tanítottak nekem. A hullarablók
veszedelmet jelentettek ránk, azonban én rendkívül kíváncsi voltam erre az
egyre, aki nyolc évvel ezelőtt képesnek mutatkozott a kegyelemre – amikor
még maga sem volt több egy gyereknél.
– Jafir – szólaltam meg, tisztelettel ejtve a nevét. – Szeretnél olvasni? –
Aztán, a fegyverszünet jeleként, hozzátettem a saját szavukat: – Az Ősök
egyik könyvét?

Egy óráig olvastunk, aztán mennie kellett. Nem akkor találkoztunk utoljára.
Az első néhány alkalom rázósra, óvatoskodóra sikerült. A rablóknak és
azoknak, akiket kirabolnak, nincs sok közös élményük, de ott, a hosszú
ösvény végén nyíló, elzárt kanyonban megtanultuk, hogyan hagyjuk hátra
legalább egy részét annak, akik vagyunk. A bizalom úgy nőtt és fogyott
köztünk, mint a szél kavargása, de abban mindig kimondatlanul is
megegyeztünk, hogy a találkozásainkat titokban tartjuk. Ha Jafir szólt volna
bárkinek, abba én belehalhattam volna. Ha én szólok, megtiltják, hogy
visszatérjek.
Nem gondoltam, hogy sokáig fog tartani. Végül is a törzsünk sosem
maradt hosszabb ideig egy helyen. A vándorlás volt az életmódunk.
Hamarosan felkerekedünk és elhagyjuk a völgyet, messzire megyünk, és
ezek a napok véget érnek. A törzs azonban nem készült indulni. Nem volt rá
szükség. A völgy rejteket nyújtott, és gond nélkül eleget tudtunk gyűjteni és
termelni. Senki sem merészkedett ide. A napokból évszakok lettek, az
évszakokból évek.
Megtanítottam Jafirnak a betűket, aztán a szavakat. Hamarosan már ő
olvasott nekem. Az írást is gyakorolta, az ujjával rajzolta a betűket a porba.
Hogy kell írni azt, hogy Morrighan?, kérdezte, aztán betűről betűre
elismételte, miközben a porba írta a jeleket. Emlékszem, hogy sokáig néztem
a betűit, miután befejezte: csodáltam az ujja által odavarázsolt görbéket és
egyeneseket, mert a nevem ekkor egészen másnak tűnt, mint korábban
bármikor.
A hetek és hónapok során mindent megosztottunk egymással. Jafir
kíváncsisága semmivel sem maradt el az enyém mögött. Tizenegy másik
rablóval élt – rokonok voltak, de Jafir nem tudta biztosan, az apját és a
bátyját leszámítva hogyan köti össze őket a vér. Fergus ezeket nem
magyarázta el neki; nem tartotta fontosnak. Egy Laurida nevű nő azt
állította, ő az anyja, de Jafir tudta, hogy ez nem igaz. Laurida Fergus
felesége volt, de csak Jafir hétéves korában érkezett a törzshöz – hogy
honnan, azt Jafir nem tudta. Egy nap egyszerűen belovagolt Fergusszal, és
köztük maradt. Jafir őrzött egy távoli emléket egy nőről, aki talán az anyja
lehetett, ám csak a hangja maradt meg, az arca nem. Megkérdezte, hogy
Gaudrel az anyám-e, de a választ – a nagyanyám – nem értette.
– Az anyám anyja – magyaráztam. – Ama nevelt fel. Az anyám belehalt
a szülésbe.
– És az apád?
– Őt nem ismertem. Ama szerint szintén meghalt.
Jafir összepréselte az ajkát; talán az járt a fejében, hogy a fajtája
kezétől-e. Alighanem úgy volt. Ama sosem árulta el, hogy történt, de a
szemében mindig harag szikrázott, mielőtt témát váltott volna.
Lenyűgözött, hogy van egy bátyja. Jafir csak vállat vont, amikor róla
kérdeztem, és rámutatott egy hegre a karján.
– Steffan többet beszél a kezével, mint a szájával.
– Akkor én biztosan nem szeretnék találkozni vele.
– Én pedig biztosan nem szeretném, hogy találkozz vele – vágta rá Jafir,
kifigurázva a szófordulataimat, amelyek eltértek az övéitől. Együtt nevettünk.
Nem tudtam, hogy ami kettőnk között alakul, az barátság. Az lehetetlennek
tűnt. De rájöttem, hogy a fiúban, aki egyszer hallgatott a rejtekemről a többi
hullarabló előtt, más kedvesség is rejlik. Egy fűből font karkötő, egy csorba,
aranyszegélyes tányér, amelyet az egyik romban talált, és egy napon, amikor
látta, hogy a felhőket nézem, egy marék eget adott át, hogy megnevettessen.
Gondosan zsebre tettem. Máskor rettenetesen felbosszantottuk egymást,
mert annyira különbözőképpen láttuk a dolgokat, ám mindig visszatértünk, és
elfeledkeztünk a nézeteltérésről. Együtt változtunk, napról napra,
észrevehetetlenül kis mértékben, lassan, mint a tavasszal kirügyező fa.
Egy nap azonban minden megváltozott, egyszerre és végleg.
A célzásomat szidta, én pedig bosszús pillantásokkal jutalmaztam. Aznap
reggel a parittyájával tíz lépésről fejbe talált egy mókust, és nekem is
igyekezett megtanítani ugyanezt, de az én kavicsaim nyomorultul összevissza
szálltak.
– Nem, nem úgy! – mérgelődött, aztán felugrott fektéből, és hozzám
lépett. – Hanem így.
Megállt mögöttem, a karját az enyémhez simította, a kezébe vette a
kezemet. A mellkasa a hátamhoz simult, és lassan kihúzta a parittya
zsinórját. Aztán megállt – hosszú, kényelmetlen szünet következett, szinte
egy örökkévalóságig tartott, de egyikünk sem moccant. Megpróbáltam
megérteni, miért érzem most egészen másnak. Meleg lehelete a fülemet
csiklandozta. Kalapált a szívem, éreztem, hogy van most köztünk valami,
ami eddig nem volt – valami erős, vad, bizonytalan.
Jafir hirtelen eleresztette a kezemet, és hátralépett.
– Nem számít – közölte. – Mennem kell.
Felült a lovára, és búcsú nélkül elügetett. Addig néztem utána, amíg már
nem láttam többé.
Nem próbáltam megállítani. Azt akartam, hogy elmenjen.

A raktárházban élénk csevegés folyt, de én kívülállónak éreztem magam. A

rudakat, gyékényszöveteket és állatbőröket néztem, amelyekből a falak
álltak, miközben a megtisztított tököket raktam halomba.
– Alig szóltál két szót egész este. Mi a baj, gyermek?
Megpördültem.
– Nem vagyok gyermek, Ama! – csattantam fel. – Hát nem látod?
A saját kirohanásomtól meglepődve levegőért kaptam. Ama elvette a
kezemben tartott tököt, és félrerakta.
– Igaz – mondta halkan. – A gyermek eltűnt. Egy ifjú nő áll előttem. –
Világosszürke szeme csillogott. – Egyszerűen csak nem akartam meglátni.
Nem is tudom, hogy történhetett meg ilyen gyorsan.
Jóformán belezuhantam az ölelésébe, és magamhoz szorítottam.
– Sajnálom, Ama. Nem akartam kiabálni veled. Én…
Csakhogy nem voltak szavaim, amelyekkel elmagyarázhattam volna. A
gondolataim forogtak, hánykolódtak, a testem olyan volt, mintha valaki
másé lett volna. Jafir meleg leheletének érintése… már az emlék is elég volt,
hogy egy forró marok szorítsa össze a bensőmet.
– Jól vagyok – mondtam végül. – Várnak a többiek.
Ama magával húzott a helyiség közepére, ahol már mindenki letelepedett
a tűz köré. Micah és Brynna közé ültem. Micah tizenhárom éves volt,
Brynna tizenkettő, de most mindketten nagyon is fiatalnak tűntek. Az ikrek,
Shay és Shantal, a maguk nyolc évével, szemben kuporogtak. Gyereknek
láttam őket.
– Mondj el egy történetet, Ama – kértem. – Azelőttről.
Szükségem volt a mesére, hogy megnyugtasson, mert a gondolataim még
mindig úgy pattogtak, mint a szöcske a mezőn.
A gyerekek bekiabáltak: a tornyokról, az istenekről, a viharról!
– Nem – ráztam a fejem. – Arról, amikor találkoztál Papával.
Ama bizonytalanul nézett rám.
– De hiszen az nem Azelőtt volt, hanem Azután.
Nagyot nyeltem, igyekeztem eltitkolni, milyen nyomorultul érzem
magam.
– Akkor mesélj Azutánról. – Már hallottam a történetet, de régen; most
szükségem volt rá, hogy újra halljam.
Tizenkét évvel a vihar után történt. Mindössze egy tizenhét éves lány
voltam. Addigra messzire vándoroltunk a fennmaradottakkal, akik
túlélték, de minden hely éppen olyan istenektől elhagyatottnak tűnt, mint
a többi. Az eszünk és az akaratunk segítségével éltünk túl, és az anyám
megmutatta, hogyan bízhatok a bennem rejlő tudás szavában, mert alig
számított más. A régi emberek térképei, játékszerei és találmányai nem
segítettek a túlélésben vagy az élelemkeresésben. Mindennap mélyebbre
nyúltam, hogy megnyissam a tudást, amelyet az istenek az idők kezdete
óta nekünk adtak. Azt gondoltam, az egész életem erről fog szólni, de
aztán egy nap megláttam őt.
Jóképű volt?
Ó, igen.
Erős volt?
Nagyon is.
És még…
 – Ne szóljatok közbe! – pirítottam a gyerekekre. – Hadd fejezze be!
Ama rám nézett; láttam a szemében az értetlenséget, de folytatta.
De a legfontosabb, amit megláttam rajta, az a kedvessége volt. A
világban a kétségbeesés uralkodott, a kedvesség ritka volt, mint a tiszta
kék ég. Ráakadtunk egy pincére, Azelőttről. Akkoriban még lehetett ételt
találni ilyen helyeken, félretett dolgokat, amelyek nem romlottak meg
vagy még nem vitték el őket, de mindig kockázatos volt behatolni értük.
A vezető látta, hogy jövünk, és nem akart beengedni, de a nagyapád
megkérlelte, és a vezető a végén engedett. Mi is bemehettünk, és
megosztották velünk azt a kevés ételt, amit találtak. Azóta sem kóstoltam
többé olívát, de az az apró falat csak a kezdete volt valami sokkal…
édesebbnek.
Pata a szemét forgatta. A többi miadre nevetett. Sokkal édesebb. Ama
történeteinek rejtett jelentése már nem maradt többé homályban előttem.

– Hová rohansz ennyire? – kérdezte Ama. – Talán a bogarak felelősségre

vonnak, ha késve érsz a mezőre?
Gyanakvás volt a hangjában; észrevettem, hogy figyel, mert kapkodva
végzem a reggeli feladataimat.
Lelassítottam a lépteimet. Már szégyelltem, hogy nem beszéltem neki a
könyves épületről – vagy Jafirról. Annyira azonban nem szégyelltem, hogy
előálljak az igazsággal. Azt már megtanultam, hogy Ama nem képes a
gondolataimban olvasni, mint régen hittem, de nagyon jól ismerte az eszem
járását. Belélegezte. Benne élt. Ugyanúgy, ahogy az egész törzzsel tette.
Nehéz súly volt ez, amit így cipelt, és ennek egy részét egy nap rám teszi
majd.
– Szükséged van valamire, Ama?
– Nincsen, gyermekem – simította meg az arcomat. – Menj és
gyűjtögess. Megértem, ha egyedül akarsz lenni, de mindig légy figyelmes.
Ne engedd, hogy az időszakos béke miatt csökkenjen az
elővigyázatosságod. A veszély mindig jelen van.
– Mindig figyelek, Ama. És mindig észben tartom a veszélyt.
 NYOLCADIK FEJEZET

MORRIGHAN

Átröppentem a mezőkön, kifulladva rohantam végig a kanyonon. A nap

forrón tűzött, az izzadság végigcsorgott a hátamon. Meg sem álltam
gyűjtögetni, az üres zsák vadul csapkodott a markomban. Amikor elértem a
vén könyves házhoz vezető ösvényt, megláttam a lovát egy fa alacsony
ágához kötve. És aztán megláttam őt is.
Két oszlop között állt, a széles, teraszos bejáratnál, onnan figyelte, ahogy
közeledtem. Korán érkezett, ahogy én is. Megálltam a lépcső alján, hogy
lélegzethez jussak. Úgy néztem rá, ahogy korábban még soha – ahogy
korábban még sosem engedtem meg magamnak. Milyen magas lett, egy
egész fejjel magasabb nálam! A bordái már nem álltak ki olyan
szánalmasan; gubancos hajtincsei valahogy most szépséget, erőt
sugároztak, finoman omlottak széles, izmos vállára. A tekintetem tág, erős
mellkasára esett, és emlékeztem, hogyan simult tegnap a hátamhoz.
Nézte, ahogy felsétálok a lépcsőkön, de nem mondott semmit. Én sem
szóltam, de tudtam, a mai nap nem lesz ugyanolyan, mint a tegnapi vagy az
azelőttiek. Felérve halkan köszöntöttem Jafirt.
Hátralépett, nagyot nyelt.
– Sajnálom, hogy tegnap olyan hirtelen itt hagytalak.
– Nem kell, hogy magyarázkodj.
– Csak azért jöttem, hogy megmondjam, nem jövök többé. Máshol
jobb vadászterületek vannak.
Összefacsarodott a bensőm; hitetlenkedő szédülés fogott el.
– Nem pocsékolhatom itt veled a napokat – tette hozzá Jafir.
A hitetlenkedésemből egyetlen szívverés alatt harag lett. Rámeredtem.
 – Mert ha a Fennmaradottak egy lánya a barátod, az egy dolog, de ha…
– Te nem ismersz engem! – kiáltotta, ellépett mellettem, csaknem
levetette magát a lépcsőn.
– Eredj, Jafir! – kiáltottam utána. – Eredj, és ne is gyere vissza!
Haragos, gyors rántásokkal oldozta el a lovát.
– Eredj! – ismételtem, a szemem előtt elmosódott a látvány.
Jafir megállt, a nyerget nézte, a keze haragos ökölbe szorult a száron.
A szívem fájdalmasan, reménykedőn, várakozón vert. Jafir megrázta a
fejét, aztán fellendült a lóra és elvágtatott.
A tüdőmből minden levegő kiszaladt.
Visszabotladoztam az épületbe, a tenyerem a falakon keresett támaszt.
Elnyelt a hűvös sötétség. Elértem egy oszlopot, és lecsúsztam mellette a
padlóra; már nem is próbáltam visszatartani a könnyeimet. A fejemben
kavargott a gyász, az utálat és a düh. Én se jövök vissza többé, Jafir!
Soha! Elfelejtem ezt a völgyet, mindenestől, veled együtt!
De még a haragomba is belevegyült az iránta érzett fájdalom.
Visszavágytam a tegnapjainkba.
Kinyílt egy ajtó, és akármennyire is dühített ez engem, többé nem lehetett
visszazárni. Jafir beférkőzött a gondolataim közé, a hangja a hajamba
kúszott, az ujjaimba, a szemembe, olyan helyekre, ahová más még soha,
százféle értelmetlen módon. Az üres zsákra néztem, amelyet még mindig
elfehéredő ujjakkal szorongattam.
– Számunkra nincs jövő, Morrighan. Soha nem is lehet.
Riadtan néztem fel. Ott állt a bejáratnál, sötét árnyék a ragyogó kinti
napfény előtt. Tudtam, hogy igaza van. Az a jövő lehetetlen. Képtelen
lennék a magamévá tenni az életmódját, beilleszkedni a törzsébe, ahogy ő is
az enyémbe. Mi marad hát nekünk?
Felálltam.
– Miért jöttél vissza?
Belépett a terem hűvösébe.
– Mert… – Ráncba szaladt a homloka, a szeme elsötétült, még mindig
kavargott benne a harag. – Mert nem bírtam elmenni.
Közelebb jött, már csak néhány ujjnyi választott el minket. Éles, kutató
pillantással nézett rám. Nagyon sok mindent nem tudtam a férfiak és nők
dolgairól, de azt igen, hogy akartam őt. És tudtam, hogy ő is akar engem.
– Érints meg, Jafir – mondtam. – Érints meg, ahogy tegnap.
Mély lélegzetet vett, mintha félne, de aztán felemelte egyetlen ujját, és
lassan végighúzta meztelen karomon. A tekintete követte az útját, mintha
meg akarná jegyezni. Az ujj elfordult, végigsiklott a kulcscsontomon, majd
megállt a nyakgödrömben. Valami forró, ragyogó, folyékony dolog áradt
szét a bőröm alatt, a mellkasomban. Az ujjaim elernyedtek, elejtettem a
zsákot.
Felemeltem a kezemet és a mellkasára tettem; remegő ujjaim felfedezték
forró bőrét, sebes szívverését. Belélegeztem az illatát, mindent, ami Jafir
volt: föld, levegő, izzadság. Perzselte a tenyeremet; a két kezem középen
találkozott, és lejjebb siklott, hogy felfedezze a bordáit, a hasizmait. Elakadt
a lélegzete, két keze közé fogta az arcomat, a hüvelykujja megsimította az
orcámat. Megpróbáltuk összeérinteni az ajkunkat, de elszámítottuk, az
orrunk egymásba akadt, de aztán én erre fordítottam a fejem, ő arra, és
találkozott az ajkunk, a nyelvünk, és úgy tűnt, nem is lehetne másként –
megízleltük egymást, kitapasztaltuk, felfedeztük egymást, úgy, ahogy még
soha.
A keze lesiklott a hátamon, erősen magához szorított, az ajka végigsiklott
a járomcsontomon, a szemhéjamon, a halántékomon, és mindenhol, ahol
ért. Nem gondoltam a világára, vagy az enyémre, vagy a jövőre, amely nem
lehet a miénk. Csak a meleg fényre gondoltam lehunyt szemhéjaim mögött,
Jafir halk, elmormolt szavaira a fülemben, és a pillanatunk teljességére. És
megérintett, úgy, mint előző nap – és minden más módon is.
 KILENCEDIK FEJEZET

JAFIR

Letérdelt mögém, a kezét a szememre szorította.

– Ne less!
– Becsuktam! – ígértem, aztán odanyúltam, és az egyik kezét a számhoz
húztam.
– Jafir, figyelj oda! – rótt meg, és elvonta a kezét. Megfordultam, és
mindenestől magamra rántottam, megcsókoltam.
– Csak téged kell megkóstolnom – suttogtam a csókok között.
Elmosolyodott, az ujját körbefuttatta az ajkamon.
– De egy nap hálás leszel egy bogyóért, amely a szomjadat olthatja.
– Te vagy…
– Jafir! – Felült, lovaglópózban a hasamra telepedett, és az ujját a
számra szorította, hogy elcsendesítsen. Engedelmesen behunytam a
szememet.
A tudásról kérdeztem, a siarrah adottságáról, amelyet a Hatalmas Harik
szerint birtokolt. Morrighan a homlokát ráncolta, és azt felelte, a
Fennmaradottak törzseiben sokan birtokolják az adottságot, éppen csak
nem mindenki igyekszik annyira kiaknázni, mint mások.
Itt, mondta, és gyengéden a bordáimhoz nyomta az öklét.
És itt, tette hozzá, a szegycsontomnál.
Ez ugyanaz, mint amit Ama mondott nekem.
Ez a tudás nyelve, Jafir.
Egy nyelv, amely ugyanolyan ősi, mint a világegyetem.
Szemek nélkül látni.
Fülek nélkül hallani.
 Ez vezetett el ebbe a völgybe.
Így élték túl az Ősök az első éveket.
Így élünk mi is túl.
Meg kell tanulnod, hogy bízz a benned rejlő erőben.
Most megpróbálta átadni nekem a tudásnak ezen módját.
Már így is sok mindenre megtanított – hogyan különböztessem meg a
tápláló bogyókat a mérgezőektől, mikor kerüljem a thannis nevű növényt,
és kik azok az istenek, akik mindenek felett uralkodnak. Az elmúlt hónapok
során egyetlen alkalmat sem mulasztottam el, hogy ellovagoljak a rejtett
völgybe, Morrighanhez. Minden gondolatom és álmom az övé volt. Minden
megváltozott köztünk aznap, amikor a parittyámat fogta, én pedig
átkaroltam. Megrémített ez a változás, az, ahogyan ezután az érzéseim, de
még a gondolkodásom is átalakult. Mégis, minden egyes nap, ahogy a
völgy felé lovagoltam, csak az járt a fejemben, hogy újra a karomban
tarthatom, megcsókolhatom, hallgathatom, ahogy beszél, nézhetem, ahogy
nevet.
Ahogy az első találkozásunk óta minden alkalommal, most is
lenyűgözött, de most már szükségem is volt rá, mint a hollónak az égboltra.
Veszedelmes játékot játszottunk, és már az elejétől fogva tudtuk, hogy nem
tarthat örökké, de most már nem voltam benne biztos. Ahogy ő sem.
Beszéltünk is róla. Szerelem. Ez lett volna az? Szeretlek, Jafir, mondogatta,
csak hogy hallja hangosan is. Aztán nevetett, és komolyan a szemembe
nézve újra kimondta. Szeretlek, Jafir de Aldrid. És nem számított, hányszor
mondja, mindig csak arra vártam, hogy ismét halljam tőle.
– Most mit hallasz? – kérdezte a mellkasomra fektetve a tenyerét.
Semmit sem hallottam, csak egy bogár távoli zümmögését, a lovam
lélegzetének borzongását, a rét füvének susogását a könnyű szélben – és
akkor Morrighan egy bogyót tett a számba. Édes volt és lédús.
– Szólít téged, Jafir. Suttog. A szélben száll a hang. Itt vagyok, gyere,
találj meg. Hallgasd.
Én azonban másféle tudás szavát hallottam, azt, amelyet még Morrighan
sem ismert – tudást, amely olyan bizonyosnak és vénségesnek tűnt, mint a
föld maga. Mélyen legbelül suttogott. A tiéd vagyok, Morrighan, örökké a
tiéd. És amikor a világegyetem utolsó csillaga kihuny, akkor is a tiéd
leszek.
 TIZEDIK FEJEZET

MORRIGHAN

Ama már kiskoromban is mondott történeteket Azelőttről. Százával mesélte

őket. Néha azért, hogy ne sírjak, és ne áruljam el a rejtekhelyünket a
sötétben, amikor a hullarablók túl közel jártak – kétségbeesett suttogását
hallgatva elcsendesedtem. Gyakrabban egy hosszú nap végén azért mesélte
őket, hogy jóllakasson, mert ételt nem adhatott.
Imádtam a történeteit, akkor is, ha olyan világról szóltak, amelyet nem
ismertem, a csillogó fény, az égig érő tornyok, a királyok és a csillagok
között szálló félistenek világáról – és a hercegnőkéről. A meséi gazdagabbá
tettek, mint egy nagy ország királya. Csak ezeket adhatta, amit nem
lophattak el, még a hullarablók sem.

Egyszer volt, hol nem volt,

régestelen-régen,
hét csillagot vetettek le az égből.
Az egyik felfordította a hegyeket,
a másik felforralta a tengereket,
a harmadik port kavart a levegőben,
négy másik az emberek szívét vette célba.
A fény vágott, mint ezer éles késpenge,
és a nyomában földet rengetett a mennydörgés.
Mint egy éhes szörny, olyan volt.
Csak egy kis hercegnő talált kegyelmet,
egy kis hercegnő, épp olyan, mint te…
 Ama azt mondta, a vihar három évig tombolt. Mire véget ért, kevesen
maradtak, akik mesélhettek róla. Még kevesebben, akik egyáltalán
mesélni akartak róla. Mindössze a túlélés számított. Ama maga is csak
kisgyerek volt még, amikor a vihar lecsapott, az emlékezete hiányos, de
egyes részleteket kipótolt azzal, amit útközben hallott, másokat a pillanat
hozta szükség szerint, mert a tanulság mindig ugyanaz maradt: az áldott
Fennmaradottak túlélték, és minden mást is túl fognak élni, akármilyen
nehézségekkel szembesülnek.
Mások is túléltek. Más dolgok, amelyekre figyelnünk kellett. Ezek néha
megingatták a Fennmaradottakba vetett hitemet, mint amikor Papát
leütötték, és eltaposta a ló, vagy amikor Vendát elrabolták, vagy amikor
Rhianntól egy penge egyetlen metszése elvette nemcsak a gödölyéjét, hanem
az életét is.
Ezekből is történetek lettek. Ama minket bízott meg azzal, hogy
továbbadjuk őket. Azt mondta, már így is túl sokat veszítettünk, nem
felejthetjük el, honnan eredünk, különben megismételjük a történelmet.
A történeteket tovább kell adni, atyáról fiúra, anyáról leányra, másként
egyetlen nemzedék leforgása alatt végleg eltűnik a történelem és az
igazság.
És így elmondtam ezeket a történeteket Jafirnak is, amíg felfedeztük a
kicsiny völgyet, amely a mi világunkat jelentette.
– Még sosem hallottam üvegtornyokról – jelentette ki, amikor
elmeséltem, hol élt egykor Ama.
– De a romokat te is láttad, nem? A vázakat, amelyek a falnyi
üvegtáblákat tartották?
– Vázakat láttam. De ennyi az egész. Azoknak nem volt története. –
Hallottam a hangjában a szégyent, mintha ugyanaz a védekező fiú lenne, aki
régen volt.
Átkaroltam a derekát, az arcomat meleg hátára fektettem.
– A történeteknek valahol el kell kezdődnie, Jafir – válaszoltam
gyengéden. – Talán veled kezdődnek majd.
Megéreztem az izmai feszülését. Vállat vont, kihúzta magát az
ölelésemből, és hirtelen megfordult.
– Menjünk lovagolni. Meg akarok mutatni neked valamit.
 – Hová? – kérdeztem gyanakodva. Ebben az apró, zárt szurdokban már
nem volt egyetlen olyan rész sem, amelyet meg ne vizsgáltunk volna.
– Nem messze – válaszolta, és megfogta a kezemet. – Ígérem. Egy
tóhoz, ahol…
Összevontam a szemöldökömet, és elhúztam a kezem. Ilyesmiről már
korábban is beszéltünk. A kis völgy határai napról napra szűkebbnek tűntek.
Jafir alig fért már közéjük. Hozzászokott, hogy szabadon vágtat a nyílt
mezőkön és réteken, de én ezt a kockázatot nem vállalhattam.
– Jafir, ha valaki meglát…
Magához húzott, az ajkát az enyémre szorította, úgy hallgattatta el a
szavaimat.
– Morrighan – súgta a csókba –, előbb vágnám ki a saját szívemet, mint
hogy hagyjam, hogy bajod essen. – Megsimogatta a hajamat. – Egy hajad
szála nem görbülhet, egy pillád nem hullhat ki. – Azzal újra gyengéden
megcsókolt, és engem elöntött a forróság.
Hirtelen elhúzódott, és megtornáztatta a karjait, hogy megmutassa az
izmait.
– És nézz ide! – kiáltott nevetésre húzódó szájjal. – Erős vagyok. És
vad!
– Bolond vagy! – nevettem, mire riadt arcot vágott, és félelmet tettetve
felfelé nézett.
– Féld az isteneket!
Talán túl sok történetet mondtam neki.
– Kérlek, Morrighan – folytatta elhalványuló mosollyal, halkabban. –
Bízz bennem. Senki sem fog meglátni minket. Lovagolj ki velem, hadd
mutassam meg neked a dolgokat, amiket szeretek!
Zakatolt a szívem, az ismerős nem hangzott minden dobbanásban, de…
Jó volt vele lovagolni. Eleinte féltem, de Jafir jó tanító volt, kedvesen beszélt
rá, hogy felüljek a hatalmas állat hátára. Én pedig hamar rájöttem, hogy
szeretem ezt: a ló izmait magunk alatt, Jafir karját a derekam körül, a
különös érzést, ahogy együtt léptettünk, hogy örökre, elválaszthatatlanul
összekapcsolódtunk. Szerettem a kellemes szédülést, amikor a ló patái
alatt elmosódott a talaj, mintha szárnyunk volna – gyorsak voltunk, erősek,
és a világon senki nem állíthatott meg minket.
 Ránéztem, és bólintottam.
– Csak most az egyszer – jelentettem ki.
– Csak most az egyszer – felelte.
Azonban tudtam, hogy megnyitottam egy másféle ajtót, és mint a
korábbiakat, ezt sem lehet visszazárni többé.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

MORRIGHAN

– Mi van a hegyeken túl, Ama?

– A számunkra semmi, gyermekem.
Egy platánfa árnyékában ültünk a dús nyári lomb alatt, és a maradék
amarántmagot őröltük lisztté.
– Biztos vagy benne? – tudakoltam.
– Már korábban elmondtam neked ezt a történetet. Onnan érkezett a
papád. Csak ő és egy maréknyi társa jutott ki. Ott még rémesebb volt a
pusztítás, sokkal gyilkosabb erejű, mint a hegyeknek ezen az oldalán.
Sokak halálát nézte végig.
Mesélt a fullasztó felhőkről, a tüzekről, a rengő földről, a vad állatokról.
Az emberekről. Mindenről, amit Papa mesélt neki.
– De akkor még ő is gyerek volt, és ez nagyon régen történt – vetettem
ellen.
– Nem elég régen – válaszolta. – Emlékszem, micsoda félelem ült a
papád szemében, amikor erről beszélt. Boldog volt, hogy ide jutott, ahol
most vagyunk, erre az oldalra.
Láttam Amán az évei számát. Még mindig egészséges volt, erős alkatú a
korához képest is, de a fáradtság már ráncokat rajzolt az arcára. A
vándorlás, a törzs biztonságának őrzése szüntelen feladat volt a számára. Itt,
ebben a völgyben már csaknem két éve nyugalomra leltünk, de mostanában
néha rajtakaptam, hogy a környező sziklákat, hegyeket vizsgálja. Megérzett
valami mást? Vagy csak egy régi szokása tért vissza? Félt elhinni, hogy a
béke tartós lehet?
Nagyon szerettem volna megmondani neki, hogy a rablók elvonulnak.
Ha maradunk, a béke és a területünk csak növekszik. De azon
töprengene, honnan tudom, és nem árulhatom el neki, hogy Jafirtól – hogy
a legközelebbi veszedelem nemsokára örökre odébbáll.
Jafir törzse fel akart kerekedni. Arról beszéltek, hogy átkelnek a
hegyeken. Talán tovább is jutnak. Láttam az aggodalmat Jafir szemében,
amikor elmondta. Éreztem a szívemben is. Ő is velük megy?
– Miféle állatok élnek ott?
Ama kezében megállt az őrlő, és rám nézett. Belém nézett.
– Csak kíváncsi vagyok – tettem hozzá, és erősebben kezdtem forgatni
az őrlőmet.
– Nem tudom mindnek a nevét – válaszolta. – A papád az egyiket
tigrisnek nevezte. Kisebb egy lónál, de egy farkas fogsorával és egy bika
erejével bír. Egyszer látta, amint elvonszolnak egy embert a lábánál fogva, és
nem tehettek érte semmit. Az állatok is éhesek voltak.
– De ha az Ősök olyanok voltak, mint az istenek, égig érő tornyokat
építettek és a csillagok közé szálltak, miért tartottak ilyen veszélyes
állatokat, amelyeket nem tudtak uralni? Nem féltek tőlük?
Ama szürke szeme acélosan villant, és kissé oldalra hajtotta a fejét.
– Mit mondtál?
Meglepetten néztem rá, nem értettem, mitől lett egyszerre ilyen szigorú a
hangja.
– Ősöknek nevezted őket – válaszolt. – Hol tanultad ezt a szót?
Nagyot nyeltem. Jafir használta ezt a kifejezést.
– Nem tudom biztosan. Talán Patától. Vagy Onitól? Jó leírás, hát nem? Egy
nép a régmúltból.
Szinte láttam, ahogy a fejében forgatja a magyarázatomat, aztán újra
meleg pillantással bólintott.
– Néha el is felejtem, milyen régi múltból.
Ezek után óvatosabban forgattam a szót, mert rájöttem, mennyi új
kifejezést tanultam Jafirtól. Nem csak én tanítottam őt. Arroyo, mesa,
sierra, szavanna. A szavai egy széles, nyílt világról beszéltek. Láttam, hogy
újféle életre kel, amikor átvágtatunk az alföldön, vagy hozzáértőn vezeti fel a
lovát egy sziklás hegyoldalon. Ebben a világban érezte magát otthon, már
nem az a néha esetlenül viselkedő fiú volt, aki megcsókolt egy kicsiny, zárt
völgyben.
Vele együtt én is életre keltem, megengedtem magamnak, hogy
elhiggyem, akármilyen rövid időre, hogy ez az én világom is, hogy az
álmaink ott várnak a következő domb, vagy az azutáni mögött, és
szárnyunk nő, hogy odavigyen. Azonban mindig hátra-hátranézegettem,
sosem feledve, ki vagyok, és hová kell visszatérnem: egy rejtett világba,
ahová Jafir nem illene. Számunkra nincs jövő, Morrighan. Soha nem is
lehet.
Jafir is birtokolt egyfajta tudást – ám erre a tudásra én gondolni sem
akartam.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

JAFIR

– Teljesen magányos farkas lettél, állandóan egyedül mászkálsz. – Fergus

egy takarót dobott a lova hátára. – Ma velünk jössz.
Már megígértem Morrighannek, hogy korán elmegyek érte, és együtt
ellovagolunk a vízeséshez, ahol a keserűfű nő – neki tűnt fel az egyik
alkalommal. Ha szerencsém van, a kis tavacskákban megszigonyozhatok
néhány halat.
Fergus visszakézből ütött meg, mire a lovamnak tántorodtam. Mire
visszanyertem az egyensúlyomat, már éreztem a vér ízét a számban. A
kezem ökölbe szorult, de több eszem volt annál, mint hogy megüssem a
törzs vezérét.
– Mi van veled? – ordított rám. – Figyelsz egyáltalán arra, amit mondok?
– Nincs azzal semmi baj, ha egyedül vadászok. Mindig hozok is valami
vadat, amiből mindenki ehet!
– Nyulakat! – röhögött Steffan a saját nyergét igazgatva. – Nem
magányos farkas ez, alig több egy kacsánál. Mindig a vízben tollászkodik.
– Fürdésnek hívják! – kiáltott oda Laurida a tűzhely mellől, ahol Glynis
és Tory társaságában állt. – Mindenki orrának jót tenne, ha ti is követnétek
Jafir példáját!
A törzs többi tagja, aki szintén nyergelt, nevetett. Fergus úgy tett, mint aki
nem is hallotta Lauridát, inkább engem nézett, és az arca elsötétült.
– Ma nem vadászunk. Ma elveszünk. Liam tegnap felfedezett egy
törzset.
– Egy törzset? Hol? – kérdeztem.
Fergus mohóságnak vette a gyorsaságomat, és elmosolyodott – ilyet
ritkán lehetett látni tőle, főleg nekem szánva.
– Egyórányira északra – felelte. – Dugig volt a hasuk és a kosaruk is.
Megkönnyebbülten lélegeztem fel. Morrighan törzse délnyugatra
telepedett le. A mieink tavaly tavasz óta nem raboltak ki más táborokat – a
többi törzs vagy ügyesebben rejtőzött, vagy messzebbre költözött, mint
eddig.
– Nincs rám szükségetek – néztem Piersre, Liamre meg a többiekre. –
Elegen vagytok…
Fergus az ingemnél fogva megragadott, és magához rántott, az arcán
fenyegető vihart láttam.
– Velünk jössz. A fiam vagy.
Nem lehetett eltéríteni. Bólintottam, mire eleresztett. Csak néztem, ahogy
felült a lovára, és azon gondolkodtam, mi rágja belülről. Nem volt rá jellemző,
hogy egyáltalán eszébe jusson, hogy ő az apám.

Nem álltak ellen. Rosszul lettem tőle, milyen könnyen elvettük az

ennivalójukat. Kicsiny törzs volt, talán kilenctagú, de senki nem védekezett.
A tüzük mellett ott várakozott a piszkavas, egy durván ácsolt fa asztalon kés
feküdt, a lábuk mellett éles szélű kövek hevertek, de egyikük sem emelte fel
még a kezét sem. Küzdjetek, akartam mondani, de tudtam, ha megteszik,
levágjuk őket. Nem mindet, de eleget, hogy megértsék az üzenetet: ne
álljatok ellen. Mi is éhesek vagyunk, mint ti, és mi éppen annyira
megérdemeljük ezt az ennivalót, mint ti, akkor is, ha ti gyűjtögettétek a
saját kezetekkel. Korábban mindig egyetértettem, de a gondolatok most
másnak, zavarosnak tűntek, mintha valaki átrendezte volna őket.
Vagy ők, vagy mi. A suttogás elhalkult, és azt sem tudtam, hallottam-e
egyáltalán. Már nem emlékeztem az arcára, a haja színére, de még mindig
éreztem anyám ajkát a fülemen, ahogy a halál beteges, édeskés leheletével
súgja meg nekem a törzs életének szabályait. A törzsek bírják a tudást,
hogy hogyan szerezzenek ennivalót a dombok száraz füvéből is. Az
istenek megáldották őket, ezért nekünk is jár az áldás.
Egy zsák makkot kötöttem a nyergem mögé, miközben a többiek
raboltak, vagy figyelmeztetően villogtatták a fegyvereiket. Végig lesütöttem
a szememet, a kötél megerősítésére összpontosítottam, hogy ne is kelljen
rájuk néznem, de azért hallottam, hogy néhányan halkan, nyüszítve sírnak.
Ezek a makkok, amelyeket más gyűjtött, nekem nem jelentettek áldást.
Keserű epe tolult a torkomba. Újra hallottam apám dühös szavait. Mi van
veled?
Steffan egy lányt méregetett, aki az egyik idősebb asszony háta mögé
bújt.
– Gyere ide – szólt oda neki. A lány vadul rázta a fejét, kerekre tágult
szeme rettegéstől ragyogott. A többi nő közelebb húzódott egymáshoz, vállt
vállnak vetve. – Gyere! – üvöltött újra Steffan.
– Itt végeztünk! – kaptam el a karját. – Hagyd azt a lányt!
– Maradj ki ebből, Jafir! – mordult rám, lerázta a kezemet és megindult a
lány felé, de Piers lépett elé.
– Ahogy a testvéred mondta, itt végeztünk.
Steffan korábban már megverekedett Piersszel, azonban most Fergus,
Liam és Reeve is visszafelé indult, és a többiek is készültek nyeregbe szállni.
Steffan a lányra meredt.
– Visszajövök – figyelmeztette, és ellovagoltunk.
Gyorsan haladtunk a füves mezőkön és dombokon, hamar visszaértünk
a táborba. Minden megtett mérfölddel egyre nőtt a haragom. Álljatok
ellen. Ők vagy mi. Az ellentmondó szavak összevissza csapódtak a
fejemben.
Mire visszaértünk a táborba, egyvalamit biztosan tudtam.
Soha többé nem lovagolok ki velük.
Előbb nézem végig, ahogy a vérrokonaim éhen halnak.
Másnap visszamentem a kirabolt táborba – egymagam, két páva
társaságában, amelyeknek a megkerítésére az egész napom ráment. Ott
azonban már csak a tűzhely hideg hamuját találtam, és néhány, a sietős
távozásban szétszórva hátrahagyott személyes holmit. A törzs átköltözött
egy új szálláshelyre, ahol nem találunk ismét rájuk – és boldog voltam, hogy
eltűntek.

Az északiak törzse másnap érkezett. Fergus üzente meg nekik, hogy

jöjjenek. Liam dühöngött. Többen voltak, mint mi, de nagyrészt nők és
gyerekek – éhes szájak, amiket be kell tömni. A mi tizenegy fős
létszámunkból nyolcan erős férfiak voltak, az ő tizenhatukból csak négy.
– A rokonaink – érvelt Fergus. – A sokaság erőssé tesz. Nézzétek
Hatalmas Harik példáját. Az ő törzse százakat számlál. Ez a hatalom. Fél
kezével el tudna minket söpörni. Az egyetlen módja, hogy mi is naggyá
legyünk, az, ha a fiaink feleséget vesznek, és egyre többen leszünk.
Liam azt vetette ellen, hogy a hegyvidéken ahhoz is alig van elég
ennivaló, hogy mi jóllakjunk.
– Akkor keresünk másik hegyvidéket.
A gyerekekre néztem. Egymás mellett kuporogtak. Túlságosan rettegtek,
hogy megszólaljanak, a szemük alá az éhség és a napok óta tartó gyaloglás
rajzolt karikákat. Laurida vízzel öntötte fel a tűzön gőzölgő ragut, és két
nagy marék sózott húst dobott bele a zsákmányolt készletből.
Az egyik gyerek anyja sírni kezdett. A hang fájdalmasan szúrt belém,
kísértetiesen ismerős volt – ők vagy mi –, és egy röpke pillanatig örültem a
rablott ételnek.
Az este nyomott, kellemetlen hangulatban telt. A gyerekek csöndben
ettek. Liam és Fergus heves szóváltása mindenki kedvére ránehezedett.
Liam egyre-másra sötét pillantásokat vetett az új érkezőkre.
Miután eltüntették a ragut, a gyerekek és az anyák komoran bámulták a
tüzet. Fullasztó volt a csönd. Ennél a feszült hallgatásnál még az ordibálás és
a verekedés is jobb lett volna.
Haragosan suttogtam oda Lauridának:
– Mi miért nem mondunk soha történeteket?
– A történetek a jól tápláltak kényére valók – vont vállat.
– Legalább megtöltenék a csendet! – csattantam fel. – Vagy
segítenének, hogy megértsük a múltat! – Aztán a földre meredve, halkan
folytattam. – Még azt sem tudom, hogyan halt meg a saját anyám.
Egyszerre Fergus bakancsos lába jelent meg előttem. Felnéztem. A
szemében düh égett.
– Éhen veszett – felelte. – Eldugdosta az ételadagját, hogy neked és
Steffannak adja. Miattatok halt meg. Ezt a történetet akartad hallani?
Más estéken egy pofonnal fejezte volna be, most azonban olyan mély
undort láttam az arcán, hogy talán úgy gondolta, engem megütni sem
érdemes. Elfordult.
Nem, nem ezt a történetet akartam hallani.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

MORRIGHAN

– Hol voltál? – szaladtam elé, amikor leszállt a lováról. Három napig nem
jött, és én már a legrosszabbtól tartottam. Szó nélkül a karjába kapott, és
különös kétségbeeséssel szorított magához. – Jafir?
Elhúzódott, és ekkor láttam meg az arcát; a járomcsontjától az álláig
húzódó lila foltot, amelyből egy csáp a szeméig nyúlt. Átszaladt rajtam a
félelem.
– Miféle állat tette ezt? – csattantam fel, és az állához nyúltam, de
félrelegyintette a kezemet.
– Semmiség.
– Jafir! – erősködtem.
– Nem állat volt. – Kikötötte a lovát egy faághoz. – Hanem az apám.
– Az apád? – Nem tudtam, de nem is akartam elrejteni a
megdöbbenésemet. – Akkor ő a legrosszabb fajta vadállat!
Jafir megpördült.
– Az apám nem állat, Morrighan! – csattant fel, aztán csendesebben
hozzátette: – Megérkeztek az északi rokonaink. Sok az éhes száj. Erőt kell
mutatnia, különben mind elgyengülünk.
Rámeredtem; elöntött a rettegés. Immár nem csak szóbeszéd volt –
valóban átmennek a hegyeken. Megpróbáltam nyugodt hangon megszólalni,
elrejteni a félelmemet.
– Te is elmész velük?
– Ők a rokonaim, Morrighan. Vannak kisgyerekek is… – Megrázta a fejét.
– Én vagyok a törzs legjobb vadásza – mondta, és a hangjában a keserűség
keveredett a lemondással.
 Ez azért volt így, mert a többiek mind lusták és türelmetlenek voltak, azt
akarták, amiért nem dolgoztak meg. Láttam, amint Jafir gondosan lefekteti a
hurkokat, türelmesen élezi a nyílvesszőit, sasszemmel fürkészi a füvet, a
legkisebb moccanásra is figyel.
– Mielőtt elmennek, megtaníthatnád őket. Lehet, hogy…
– Nem maradhatok ebben a völgyben, Morrighan! Hova mennék?
Nem kellett kimondanom, látta a szememben. Gyere velem az én
törzsemhez.
Megrázta a fejét.
– Én nem vagyok olyan, mint ti. – Aztán élesen, szinte vádlón folytatta: –
Miért nem viseltek fegyvert?
Felháborodva húztam ki magam.
– Vannak fegyvereink. Épp csak nem használjuk őket emberek ellen.
– Talán ha megtennétek, nem lennétek ilyen gyengék.
Gyengék? Ökölbe szorult a kezem, és villámsebesen gyomron vágtam.
Nyögve görnyedt össze.
– Ez talán gyenge volt, ó, hatalmas rabló? – gúnyoltam. – És jusson
eszedbe, kétszer annyian vagyunk, mint ti. Talán nektek kellene áttérnetek a
mi életmódunkra.
Amikor újra rendesen bírt lélegezni, megjátszott bosszúvággyal nézett
rám – aztán nekilendült, ledöntött a lábamról, és addig hengergőztünk a
fűben, amíg én nem kerültem alulra.
– Hogy lehet, hogy még sosem láttam a ti nagy táborotokat? Hol van?
A törzs tagjai soha nem adták ki a szállás helyét, akkor sem, ha elkapták
őket. Soha. Jafir meglátta a tétovázásomat, és legörbült a szája
csalódottságában, amiért nem bízom benne. De én bíztam; az életemet is
rábíztam volna.
– Egy völgyben – válaszoltam. – Innen csak rövid út gyalog. A fenti
sziklák felől elrejti a sűrűn álló fák lombja. – Elmondtam, melyik keskeny
sziklarésen át lehet onnan bejutni ebbe a szurdokba. – Nincs messze. El
akarsz velem jönni, hogy megnézd? – kérdeztem, hátha meggondolta magát,
de a fejét rázta.
– Most, hogy több szájat kell betömnünk, többet is kell vadásznunk.
Gombóc gyűlt a torkomba. A törzsének szüksége volt rá. Elveszik tőlem.
 – A hegyeken túl állatok vannak, Jafir, olyanok, amelyek…
Az ajkamra tette az ujját, úgy csitított el, aztán gyengéden az arcomra
simította a tenyerét.
– Morrighan, a tavacskák, a könyvek, a tudás lánya. – Úgy nézett rám,
mintha én lennék a levegő, amelyet belélegez, a nap, amely átmelegíti, a
csillagok, amelyek megvilágítják az útját. A tekintete beszélt hozzám.
Szükségem van rád. Vagy talán mindez az volt, amit szerettem volna, ha ő
olvas ki az én szememből.
– Ne aggódj – mondta végül. – Még jó ideig nem indulunk. Több
tartalékot kell összeszednünk egy ilyen út előtt, és a nagyobb létszám mellett
nem könnyű takarékoskodni. Néhányan a törzsbeliek közül is ellenzik a
tervet. Talán nem is kerül rá sor. Talán lesz módja, hogy minden ugyanúgy
folytatódjon köztünk, mint eddig.
Belekapaszkodtam a szavakba, azt akartam, hogy igazak legyenek.
Kell hogy legyen módja, Jafir. Egy út a számunkra.

Tisztásokon és szurdokokon vágtattunk át. Csapdákat állítottunk,

madarakat lestünk, és a lábujjainkkal ástuk ki a tavacskák iszapjából a
gyékénygumókat. Nevettünk, vitatkoztunk, csókolóztunk és ölelkeztünk, a
felfedezés nem ért soha véget. Mindig képesek voltunk új módon látni és
megismerni egymást. Végül hat szirti galambbal és egy zsák bengyelével a
nyergén azt mondta, hogy van a világának még egy darabja, amit szeretne
nekem megmutatni.

– Csodálatos – állapítottam meg.

Különös volt és bizarr, de csodálatos.
Egy sekély tó szélén álltunk, a víz meztelen lábfejünket nyaldosta. Jafir
mögém lépett, átkarolta a derekamat, az álla a halántékomhoz ért.
– Tudtam, hogy tetszeni fog – felelte. – Itt biztosan egy történet rejlik.
Nem tudtam pontosan elképzelni, miféle történet lenne az, de biztos,
hogy a véletlenről szólt, a végzetről és a szerencséről.
A tóból kiemelkedő dombocskán egy ajtó állt – valaha bizonyára része
lehetett egy épületnek, de azt elsöpörte az idő. Otthon, család; életek, akik
egykor számítottak valakinek. Eltűntek. Az ajtó a keretébe kapaszkodva
valahogy túlélte, mint a régi idők valószerűtlen őrszeme. A szélben nyíló-
csukódó ajtólap mintha azt suttogta volna: emlékezz. Emlékezz rám.
Az ajtó fája ugyanúgy kifehéredett, mint a nyári száradt fű – de a legjobban
az apró, alig tenyérnyi ablakon ámultam el, amelyet a felső részébe ágyaztak.
Piros és zöld, festett üvegdarabokból állt, amelyeket úgy illesztettek össze,
mint egy csokor érett bogyót.
– Ez miért maradt meg? – kérdeztem, és éreztem, hogy Jafir a fejét
rázza.
És aztán lebukott a délutáni nap, a sugarai áttűztek az üvegen, éppen,
ahogy Jafir ígérte, ékköves fénybe vonva mindkettőnket. Átéreztem a
pillanat varázsát, a szépséget, amely hamarosan elmúlik, hiába akarom, hogy
örökké tartson. Megfordultam, és Jafirra néztem; a prizma vetette színekre a
hajában, a felső ajka ívére, a vállán nyugvó kezemre, és amikor
megcsókoltam, arra gondoltam, hogy talán az egyik fajta varázs véglegessé
teheti a másikat.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

JAFIR

Liam meghalt.
Fergus ölte meg.
Amikor visszaértem a táborba, Fergus éppen a lova hátára szíjazta a testet,
hogy elvigye és ledobja valahol. Csak néhányan merészeltek összesúgni, azt
is halkan. Még Steffan is befogta a száját.
Reeve félrevont, és elmondta, mi történt.
Egy kisgyerek egész délután visítozott, ami felbőszítette Liamet.
Megmondta az anyjának, hogy hallgattassa el a kölyköt, de mire Fergus
visszaért, Liam már a robbanás szélén állt. Belekötött Fergusba, és megint
összekaptak, ám Liam ezúttal nem volt hajlandó meghátrálni. Azt akarta,
hogy az északiak tűnjenek el, mi pedig maradjunk, ahol vagyunk. Ha nem
így lesz, ő fogja a neki kijáró gabonát, és elmegy. Fergus figyelmeztette,
hogy ha csak hozzányúl a készletekhez, megöli, mert az étel az egész törzsé,
nem csupán egy emberé. Liam nem törődött vele; a vállára vette az egyik
zsákot, és a lova felé indult.
– Fergus állta a szavát. Kénytelen volt. Liam elárulta a törzset. Meg
kellett halnia – suttogta Reeve, elkerülve még az említését is, hogyan halt
meg Liam.
Az északiak félelemmel vegyes tisztelettel nézték az előadást. Laurida
visszahúzódott az árnyékok közé, a szemét nem vette le Fergusról, de az arcán
most még mélyebbnek tűntek a nyomorúság ráncai.
Én is őt néztem – az apámat –, amint meghúzza a szíjat Liam testén.
Elszántan. Haragosan. A csendje többet mondott, mint bármi más. Liam az
öccse volt.
Az este különösen lassan telt, a csend úgy húzódott közöttünk, mint a
tüskesövény. Miután az utolsó gyereket is lefektették, és Fergus visszatért
Liam lovával, én is az alvógyékényem felé indultam. Útközben Steffan vállon
taszított, mintha véletlenül tenné.
– Merre jártál egész nap, Jafir? Vadásztál?
Értetlenül néztem rá. Sosem emlegette a vadászatomat, minthogy én
voltam benne a legjobb.
– Mint mindennap – válaszoltam. – Nem láttad a húst és a többit, amit
hoztam?
Steffan bólintott, aztán elmosolyodott.
– De bizony. Jó munka volt, öcskös. – Azzal megveregette a hátamat, és
odébb sétált.

Másnap korán indultam el, és a szokásosnál is több hurkot fektettem le;

néhányat óvatlanul mindjárt fel is rántottam, úgyhogy kezdhettem elölről.
Nem tudtam koncentrálni, a figyelmem összevissza ugrált az utolsó képemről
Liamről, amint a karja lelóg Fergus lovának hátáról, Reeve szavaira –
elárulta a törzset, meg kellett halnia – és az anyákra, amint a gyerekeiket
csitítgatják ma reggel a táborban, félve, hogy újabb verekedés tör ki. Hogy
lehetnek a hegyeken túl élő vadállatok rosszabbak ennél?
Amikor felállítottam az utolsó csapdát, vágtázva indultam Morrighanhez,
az egész világot kizárva, mintha az arcomba vágó szél elsodorhatná, ami
mögöttem húzódik.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

MORRIGHAN

Hosszúra nyúlt a reggel, és minden órával egyre erősebben szúrt belém az

aggodalom. Bár korán befejeztem a feladataimat – kigazoltam a kertet,
megjavítottam a foszladozó kosarakat, friss gyékényt szedtem a padlóra –,
amikor megmondtam Amának, hogy elmegyek gyűjtögetni, ő mindig talált
valami új feladatot a számomra. A reggel délbe fordult. A szorongásom
csak növekedett, ahogy Ama egyre többször pillantott a völgy vége felé, és
amikor végül megfogtam a zsákomat, megszólalt.
– Vidd magaddal Brynnát és Micah-t.
– Nem, Ama! – nyögtem. – Ma reggel minden munkát velük együtt
végeztem el, és egyikük sem hallgat el egy percre sem. Szükségem van egy
kis nyugalomra. Nem mehetek legalább gyűjtögetni egyedül?
Ráncba szaladó homloka, az arcára kiülő aggodalom megállított.
– Mi az? – Odaléptem hozzá, és a kezeim közé fogtam a kezét. – Mi
zaklat fel?
Kisöpört egy szürke hajtincset az arcából.
– Nemrég kiraboltak egy törzset. Pata korán kiment a síkságra sóért, és
ott látta meg a délnek tartó embereket. Három napja indultak északról, mert
a táborukat megtámadták a hullarablók.
Pislogtam; nem igazán hittem, amit mondott.
– Ez biztos?
Rábólintott.
– Azt mondták Patának, az egyiküket Jafirnak nevezték. Nem ez volt az
a rabló, akivel annyi évvel ezelőtt találkoztál?
Megráztam a fejem. Próbáltam válaszolni, próbáltam értelmet találni a
szavak mögött. Nem, nem Jafir.
– Csak egy fiú volt – válaszoltam. – Nem… nem emlékszem a nevére.
– Elfulladt a lélegzetem. – Régen volt. – A gondolataim szédülten pörögtek,
nem bírtam összpontosítani. Hullarablók? Kiraboltak egy tábort? Jafir?
Nem.
Nem.
Megállítottam a kételyeimet, és mély lélegzetet vettem.
– Ama, mi biztonságban vagyunk. A táborunk rejtett helyen áll. Senki
sem tudja, hogy itt vagyunk, és három nap észak felé nagyon nagy távolság.
– Gyalog tényleg az, de a hullarablók gyors lovain egyáltalán nem.
Újra biztosítottam és emlékeztettem, hogy mióta élünk már itt anélkül,
hogy egyáltalán megláttunk volna valakit, aki nem a törzsbe tartozott.
Megígértem, hogy óvatos leszek, de nem hagyhatjuk, hogy ha mérföldekkel
odébb rablókat látnak, az elijesszen minket a saját otthonunkból. Otthon.
A szó a szívemben lebegett, és nagyon törékenynek tűnt.
Ama vonakodva, de elengedett. Végigsiettem a völgyhöz vezető
ösvényen, át a réten, fel a márványlépcsőn, be a rom sötét, barlangszerű
mélyére. Jafir még nem érkezett meg. Fel-alá járkáltam, várakoztam,
felsöpörtem, halomba raktam a könyveket – igyekeztem elfoglalni a
kezemet és a gondolataimat. Hogy hallhatták Jafir nevét? Minden napját
velem tölti.
Azt a hármat kivéve, amikor nem jött.
Emlékeztem, hogyan szorított magához, amikor végül megjelent –
különös ölelés volt, másnak érződött. De ismertem Jafirt. Ismertem a szívét.
Ő nem tenne ilyet.
Lépteket hallottam; megfordultam.
Jafir állt a bejáratnál, félmeztelenül, mint a nyár legtöbb napján. Magas
volt, a haját kócos sörénnyé kuszálta a szél, a karja aranyos barna, izmos,
az oldalán kés. Egy férfi. De aztán olyannak láttam, amilyennek Ama és a
törzsbéli többiek látnák. Hullarabló. Veszedelmes. Egy közülük.
– Mi baj? – kérdezte, és hozzám sietett. Úgy fogta meg a kezemet,
mintha valahol megsebesültem volna.
– Támadás történt. Északon kiraboltak egy törzset.
Az arcába néztem, és a szemében megláttam mindent, amit tudnom kellett.
Kiszabadítottam magam, visszanyeltem a zokogást.
– Az istenekre, Jafir! – Elködösült előttem a világ, odébb botorkáltam, azt
kívántam, bárcsak bárhol máshol lennék, nem itt. A rom sötétje felé
lépdeltem.
– Hadd magyarázzam meg – kérlelt. Utánam jött, megfogta a kezemet,
megpróbált megállítani. Kitéptem magam a szorításából, és megpördültem.
– Megmagyarázni? Mit? – kiáltottam. – Mit szereztél, Jafir? A
kenyerüket? Egy gödölyét? Mit vettél el, ami nem a tiéd?
Rám nézett, a nyakán lüktetett egy ér. Mély, erőltetetten nyugodt
lélegzetvételektől emelkedett-süllyedt a mellkasa.
– Nem volt választásom, Morrighan. Ki kellett lovagolnom a törzzsel.
Ezt is akkor szereztem – intett kék-zöld arca felé. – Az apám követelte,
hogy menjek. Az északiakat vártuk, és…
– És az ő éhségük fontosabb volt, mint a törzsé?
– Nem. Egyáltalán nem erről van szó. Ez kétségbeesés. Ez…
– Ez lustaság! – köptem az arcába a szót. – Ez mohóság! Ez…
– Ez helytelen, Morrighan. Tudom. Esküszöm, az után a nap után
megesküdtem, hogy soha nem megyek többé velük, és nem is teszem.
Rosszul voltam tőle, de… – Megrázta a fejét, és elfordult, mintha nem is
akarná, hogy ránézzek. Valóban úgy tűnt, mint aki rosszul van.
Megragadtam a csuklóját, kényszerítettem, hogy visszaforduljon.
– De mi, Jafir?
– De meg is értettem! – kiáltotta, immár egyáltalán nem bocsánatkérőn.
– Amikor láttam, hogy a gyerekek esznek. Amikor hallottam, hogy egy
anya sír. Megértettem a félelmüket. Mi is meghalunk, Morrighan.
Meghalunk, ahogy ti! Nem mindegyikünk veri a gyerekeit. Néha
meghalunk értük, vagy megtesszük a kimondhatatlant!
Már nyitottam a számat a csípős visszavágásra, de a Jafir arcára kiülő
szenvedést látva visszanyeltem. Elöntött a kimerültség. Lenéztem a padlóra,
a vállamon hirtelen nagy súlyt éreztem.
– Hányan jöttek? – kérdeztem. – A gyerekek?
– Nyolcan. – A hangja vékony volt, mint a köd. – A legidősebb
négyéves, a legkisebb csak néhány hónapos.
Összeszorítottam a szememet. Ez akkor sem mentség!
 – Morrighan. Kérlek.
Felnéztem. Jafir magához szorított, a könnyeim melegen peregtek a
vállára.
– Sajnálom – suttogta a hajamba. – Megígérem, hogy nem fordul elő
újra.
– Rabló vagy, Jafir – feleltem, és a tény reménytelensége rám telepedett.
– De több akarok lenni. Több is leszek. – Felemelte az arcomat, hogy
lecsókolja egy könnyemet.
– Szóval erre vadászol naphosszat.
A hangtól megriadva szétugrottunk. Az épület küszöbét ekkor lépte át
egy férfi, a járása magabiztos volt, könnyed.
– Szép munka volt, öcskös. Megtaláltad a törzset. Hol vannak a
többiek?
– Mit keresel itt? – tudakolta Jafir.
– Szép kis portéka – jegyezte meg a másik, Jafirral mit sem törődve. – Mi
a neved, te lány? – Hideg kék tekintete lassan végigsiklott rajtam; úgy éreztem
magam, mint a préda az éhes ragadozó szeme előtt. Közelebb lépett, úgy
tanulmányozott, aztán elmosolyodott.
– Attól a törzstől szakadt el, amelyiket kiraboltuk – felelte Jafir. – De ők
már továbbmentek.
– Nem emlékszem, hogy láttam volna köztük.
– Mert mást bámultál.
Nem bírtam lélegezni. A szívem hevesen vert.
– Továbbmegy, de előtte azért szórakozik egy kicsit? – Megint rám
pillantott. – Gyere ide – intett. – Nem harapok.
Jafir elém lépett.
– Mit akarsz, Steffan?
– Csak azt, amit te is élvezhetsz. Rokonok vagyunk. Mindenen
megosztozunk.
Megpróbált ellépni Jafir mellett, ám Jafir rávetette magát. Mindketten
hátraestek, neki a falnak. Por hullott a fejükre. Jafir magasabb volt, Steffan
azonban zömök, bikatermetű, az ökle súlyos. Gyomron vágta, aztán állon
ütötte Jafirt, aki hátratántorodott, de a következő lélegzetvétellel
visszaütött, és az ő ökle is reccsenve csapódott Steffan állába. A következő
lendülettel a földre vitte Steffant, és már a torkának is feszítette a kését.
– Rajta, testvér! – zihálta Jafir. – Mozdulj meg! Imádnám felmetszeni a
torkodat!
Még erősebben Steffan nyakára szorította a pengét. Steffan rám meredt,
aztán az öccsére.
– Mohó vagy, Jafir. Akkor tartsd meg magadnak – vicsorgott. – A
fajtája úgyis ostoba.
Jafir haragosan zihált, a szorítása nem lazult meg a késen, és azt hittem,
mégis a testvére torkába szúrja, de végül felállt és megmondta Steffannak
is, hogy keljen fel. Steffan engedelmeskedett, haragosan sepregette a
ruhájáról a port, mintha a verekedés előtt tiszta lett volna.
– Eredj – utasította Jafir. – És ne is gyere vissza. Megértetted?
Steffan egy gúnyos mosollyal elment. Jafir a bejáratnál állva nézett utána.
Ennyi volt? Eredj?
Megállíthatatlanul remegett a kezem; az oldalamhoz szorítottam, hogy
megfékezzem. Egy szót se szóltam a jelenet alatt, félelmemben
megdermedtem. Most reszketegen suttogtam.
– Jafir. – A rettegéstől lüktetett a fejem. – Hogy talált ránk?
Jafir vad tekintettel nézett rám; az ajka vérzett, a cseppek vörösre
festették az ingét.
– Nem tudom – felelte. – Biztosan engem követett. Mindig óvatos
voltam, de ma…
– Mihez kezdünk most? – sírtam. – Vissza fog jönni! Tudom, hogy
visszajön!
Jafir megfogta a kezemet, hogy megállítsa a remegést.
– Igen, visszajön. Ami azt jelenti, hogy te nem jöhetsz. Soha többé.
Találunk majd egy másik helyet magunknak…
– De a törzs! Itt vannak a közelben! Rájuk fog találni! Hogy hagyhattad,
hogy kövessen, Jafir?! Megígérted! Te…
Megpördültem, a kézfejemmel töröltem meg a homlokomat, próbáltam a
pánik ellenére gondolkodni. Jafir megszorította a vállamat.
– Nem fog rájuk találni. Magad mondtad, hogy a völgy alaposan el van
rejtve. Én sem találtam meg soha. Steffan lusta. Meg sem próbálja.
– De ha elmondja a többieknek?
 – Mit, hogy talált egy lányt az egyik korábban kirabolt törzsből? Abból,
amelyik már elhagyta a táborhelyét, és odébbállt? Nincs értéked a
számukra.
Jafir erősködött, hogy visszavisz a lován a gerinchez, amely a
törzsemhez vezetett, arra az esetre, ha Steffan hátramaradt volna, ám nem
láttuk sehol. A rét és a szurdok éppen olyan volt, mint máskor – csendes,
veszedelemtől mentes. A szívem lassan visszatalált a megszokott ritmusába.
Jafir azt mondta, találkozzunk a hegygerinc hasadékánál három nap múlva –
az elegendő idő, hogy Steffan indulatai lehűljenek, és elhiggye, hogy a
kirabolt törzs már régen messze jár, távolabb, mint ahová ő elérhetne.
Szorosan fogta a kezemet, amikor lesiklottam a lováról, és úgy nézett rám,
mintha most látna utoljára. A homloka ráncba szaladt.
– Három nap – ismételte.
Bólintottam. A félelem ismét elszorította a torkomat. Végül kihúztam a
kezemet az ujjai közül.
 TIZENHATODIK FEJEZET

JAFIR

Olyan sebesen vágtattam, ahogy bírtam, a szememet csípte a szél.

Felkapdostam a hurkokat – mind üres volt, de ez most nem számított. Csak
Steffanra tudtam gondolni, és arra, hogyan mosolygott rám előző este. Most
már megértettem. Valahogy észrevett minket, meglátott, amikor együtt
lovagoltunk Morrighannel. Vagy amikor a tóban gázoltunk?
Felidéztem, merre jártunk, hol történhetett. Soha nem vittem közel a
táborunkhoz, Steffan pedig lusta volt, és csak ritkán vetődött messzire tőle.
Azonban az északi rokonok érkezése óta Fergus még mogorvább lett, még
jobban erősködött, hogy tegyünk félre tartalékokat. Senki nem térhetett
haza üres kézzel, és most már tisztán láttam, hogy Steffan követett – hát
persze –, hiszen én voltam az ügyesebb vadász. Talán ő szedte ki a
hurkokból a vadakat is.
Újra felvillant előttem a kép, ahogy megjelent a bejáratnál – magabiztos,
önelégült pózban állt, az arcán ugyanaz a mosoly, mint az előző este.
Végigsiklott rajtam a félelem, az ujjaim megszorultak a száron. Mióta
hallgatózott ott? A félelem rettegéssé nőtt. Morrighan. Megpróbáltam
visszaemlékezni minden elhangzott szóra, de összezavarodott az egész. Én
megpróbáltam meggyőzni, hogy soha többé nem rabolok ki egy törzset sem.
A szemében csillogó kétségbeesés. A csalódás. Az ígéreteim. De
kimondtam a nevét? Steffan meghallotta, hogy Morrighannek szólítom?
Mi a neved, te lány?, kérdezte.
Mit érdekelné Steffant egy név – ha nem gyanakszik? Ha nem hallotta.
És a Morrighan név nagy értéket hordozott, egyvalaki számára
mindenképpen. Ez pedig Steffan számára is értékessé tette.
Visszaérve a táborba csak leugrottam a lovamról, a kötőfékkel nem is
bajlódtam. Laurida egy gyereket tartott a csípőjén, és egy csészéből itatta a
ragu levével.
– Hol van Steffan? – követeltem.
Laurida gyanakodva vonta fel a szemöldökét.
– Mi ez a nagy rohanás ma? – tudakolta. – Épp most rohant el erre.
Lent van a tűzrakóhelynél, a többiekkel. Harik és az emberei találkoztak
Fergusszal, éppen az italon osztoznak.
Izzadság ütött ki a homlokomon. Ne, csak Harik ne legyen. Ma ne.
Odarohantam, de már elkéstem. Steffan a hideg tűzrakóhely körül
sétálva éppen akkor jelentette be mindenkinek, hogy mit talált – egy
törzsbéli lányt.
– Megtaláltam őt – közölte. – Morrighant.
A csoport elcsendesedett. Harik előrehajolt, az arcára éles figyelem ült
ki. Steffan természetesen nem említett engem; a diadalt mindenestől
magának akarta megtartani. Élvezte Harik és Fergus figyelmét, kiszínezte a
saját ügyességét.
– Honnan tudod, hogy ő volt az? – meredtem rá.
– Egy bolond kislánnyal beszélgetett, aki elsipogta a nevét.
Amikor Fergus rákérdezett, miért nem hozta el magával, Steffan azt
mondta, a felettük lévő hegygerincen állt a lovával, és amikor a lányok
észrevették, elszaladtak. De látta, melyik irányba futottak. A táboruk közel
van.
Csaknem elámultam, milyen sebességgel szőtte a történeteket. Tudtam,
nem azért teszi, hogy engem védjen, hanem hogy magához ragadjon minden
dicsőséget.
Harik hosszan kortyolt az italából.
– Ez azt jelenti, hogy a vénasszony is a közelben van. Olyan sok éve… –
Inkább magának mondta, mint nekünk; a hangjában megsűrűsödött a
kíváncsiság. – Valószínűleg nagyszerű készleteket halmoztak fel.
Az érdeklődése, úgy tűnt, mégsem egyszerűen az ételeknek szól.
Tervezgetni kezdték, hogyan lovagoljanak ki a táborhoz, mire Steffan
sietve visszafejtett egy kicsit a meséből, mondván, hogy nem látta
pontosan, hol van, de a közelbe vezetheti a többieket, és éjjel biztosan
tüzet gyújtanak, ami nyomra vezethet. Haragosan előreléptem, hogy
ellentmondjak az érveinek.
– Láttam a nemrég kirabolt törzset néhány napja keleten, délnek vonulni
– jelentettem ki. – A lány biztosan közülük valaki. Miért vesztegetnénk az
időnket?
Steffan azonban erősködött, hogy nem így van. Minél határozottabban
érveltem, hogy nem kellene kivonulnunk, ő annál haragosabb lett.
Mindenkin egyre inkább erőt vett az indulat, Harikot leszámítva. Ő hideg
szemmel méregetett, aztán kissé felszegte az állát. Mindenki észrevette, és
elcsendesedett.
– Hadd maradjon hátra a fiú, ha akar – közölte, és felállt. – De akkor az
út eredményéből sem fog részesülni.
Fergusra nézett megerősítésért, aki cserébe rám meredt. Megaláztam
Harik előtt.
– Egyáltalán nem – erősítette meg.
Mindannyian a lovaik felé indultak – a mi embereink, Harik és az ő négy
társa. Nem állíthattam meg mindet. Velük kellett mennem.
– Megyek én is – jelentettem ki. Az eszem már azon járt, miként
vezethetném őket tévútra. És ha nem sikerül, ha megtalálják a tábort,
tudtam, csak én állok majd Steffan és Morrighan között.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

MORRIGHAN

Jafir és köztem egy életidő nyúlt el. Úgy tűnt, nem is volt előtte semmi –
semmi, ami számított volna. A napjaimat nem az órák mérték, hanem az ő
pillantása, a szemében táncoló színes pöttyök, az összefont ujjainkra
ragyogó napfény, az olvasás közben összeérő vállunk. Mostanra már
könnyen mosolygott, a mogorva, sovány kisfiú emlékké fakult. A mosolya.
Görcsbe szorult a gyomrom.
Volt köztünk valami, ami túl hosszú volt, túl tartós ahhoz, hogy egyetlen
nap vagy egyetlen hiba elsöpörje. Jafir megígérte, hogy többé nem lovagol
ki velük. Most pedig három napot ígért. Három nap múlva újra látjuk
egymást. Újrakezdünk mindent, megtervezzük, hol találkozhatunk ezután
biztonságban.
A gondolat először minden észérven túl megnyugtatott. A jövőről beszélt.
Három nap. Jafir hitt benne, hogy minden rendben lesz. Ez is elmúlik majd.
A gyomorgörcs engedett. A szívdobogásom lecsillapodott. Semmi
szükség rá, hogy szóljak a törzs többi tagjának, hogy rájuk ijesszek.
Nekiláttam az esti feladataimnak, de tudtam, hogy Pata és Oni
észrevette: aznap nem hoztam magammal semmit. Eddig mindig hoztam, ha
csak néhány magot vagy gyógynövényt is. De nem szóltak Amának, aki
Vincente segítségével a vaddisznót kötötte nyársra. Talán azt hitték, beteg
vagyok. Néhányszor megdörgöltem a homlokomat, ők pedig megértőn
összenéztek. Vigyáztam, hogy egy szavammal vagy tettemmel se hívjam fel
magamra a figyelmet.
Azonban ahogy az alkony éjszakába fordult, amikor felhajtottuk a
bőröket, hogy a szellő átjárja a raktárházat a nyári hőség után, amikor
gallyakat és ágakat dobtam a tűzre, hogy a disznó átsüljön, már tudtam. Jafir
meg én nem fogunk három nap múlva találkozni a sziklahasadéknál. Soha
nem fogunk ott találkozni.

A bánatban rejlik.
A félelemben.
A szükségben.
A tudás ilyenkor bont szárnyat.

Ama sokféle módon igyekezett elmagyarázni nekem. Amikor a néhány

fennmaradott számára semmi más nem maradt, vissza kellett térniük a
tudás útjára. Így maradtak életben.
Ám ez a tudás, amely most a gyomromban kuporgott, egyáltalán nem
emlékeztetett szárnyakra. Sötét volt és nehéz – a gerincem minden csontját
megszorongatta, és egyre terjedt, mintha léptek közeledtek volna. Az a
néhány nap eljön és elszalad, de Jafir nem lesz ott.
Nekidőltem a tartóoszlopnak, és a fák alatt lapuló sötétbe néztem, ahol a
bogarak zümmögték éji dalaikat, mit sem törődve a szívemben lakó
fájdalommal. Az ikrek a tűz körül táncoltak, a vaddisznó fellelkesítette őket.
Nyolcévesek voltak, de még sosem kóstoltak disznóhúst, és az illat nehezen,
zsírosan terjengett. Carys ütötte le a disznót, amikor a nyárfásban
gombászott. Ritka kincs volt.
A szabad ég alatt ettünk; szőtt ülőpárnákra telepedtünk a tűz körül.
Amint megtöltöttem a gyomromat, kezdtem jobban érezni magam. Nedra
dallamos fütyörészése csak emelte az ünnepi hangulatot. Egy időre egészen
jó kedvem kerekedett, és eszembe jutott, hogy vajon mindvégig csak az
éhség zavart-e.
De amikor felálltam, és elnéztem a völgyben, ameddig a tűz fénye
elhatolt, a nehéz érzés újra erőt vett rajtam, kiszorította belőlem a lélegzetet.
Nem volt értelme. Béke vett minket körül. Akkor azonban Ama lépett
mögém, és a vállamra tette a kezét.
– Mit érzel? – kérdezte.
Az ő szemében is ugyanazt láttam.
– Oltsuk ki a tüzet – mondta –, és tereljük be a gyerekeket meg a
többieket.
Csakhogy akkor már késő volt.
A hang tört ránk elsőként, a paták dobogása, amely mintha egyszerre
minden irányból érkezett volna. Kavarodás támadt, az ikrek sikoltoztak,
mindenki forgolódott, hogy lássa, mi történik, és akkor már ránk is rontottak
a rablók, bekerítettek, a lovaikkal körbe-körbevágtattak, hogy biztosítsák:
egyikünk sem menekül el. A törzs elcsendesedett, és megálltunk; csak
Shantal halk sírása hallatszott. Noha Rhiann két éve halt meg, még mindig
éreztük a veszteséget.
A vezetőjük, Harik, intett az árnyékban rejtőző lovasoknak, akik a
nyeregből le se szállva rontottak be a raktárházba, leszaggatva a falakat. Ott
leugrottak, és összekapkodták a gabonát és szárított babot, amit télre
tettünk félre. Mások a többi készletünket túrták át, leszaggatták a falként
kifeszített bőröket, vásznakat és ruhákat gyűrtek a zsákjaikba, elvettek
mindent, amit akartak és szétdobálták a többit.
Egy másik rabló, akit Fergusnak neveztek, megparancsolta a
többieknek, hogy fogjanak fáklyákat, és kutassák át a sötétséget,
háziállatok után kutatva. Hallottuk a tyúkjaink kotkodácsolását, amikor
megtalálták és a zsákokba gyömöszölték őket is.
Az eszelős forgatagban – izmok, karok, bírvágy – nehéz volt
megkülönböztetni az egyik mohón tomboló rablót a másiktól. De aztán
megláttam egy színes villanást. Egy arcvonást. Egy mellkast. Egy hosszú
tincset.
A zűrzavart egyszerre már csak tompán, távolról hallottam. A világ
lelassult, felborult, a feje tetejére állt.
Jafir.
Jafir is velük volt.
Éppen egy nagy zsák gabonát emelt a lova hátára.
Teljesen elgyengültem.
Ő vezette ide őket. Együtt dolgozott a testvérével. Jól értettek a
rabláshoz – a raktárházat perceken belül kiürítették, és visszatértek, hogy
körbejárjanak minket.
Összeakadt a pillantásom Jafiréval, és a dermedtségem azonnal
felolvadt. Remegtem a dühtől. A hullarablók nem mutattak könyörületet
vagy együttérzést. Steffan a disznó maradványaiért nyúlt, hogy a nyárssal
együtt becsavarja egy bőrbe. Megláttam a kést, amellyel Carys darabolta a
pecsenyét – egy kövön hevert, tőlem csak egy karnyújtásnyira.
– Nekünk is hagyjatok valamit! – kiáltottam, és előreléptem, hogy
felkapjam, de Ama villámgyorsan visszarántott.
– Hallgass, gyermek – súgta. – Hadd vigyék.
Harik a hangomat hallva megfordította a lovát, és közelebb léptetett. A
kései ezüstösen csillogtak az oldalán, ahogy méregetett.
– Felnőtt – állapította meg.
Ama maga mögé tolt.
– Te meg a tolvajbandád elvette, amit akart, Harik. Most eredj az
utadra.
Harik hatalmas ember volt, bozontos, előreugró szemöldökkel, nehéz,
húsos öklökkel. Mégis a szeme rémített meg a legjobban. Hunyorítva
nézett rám, mielőtt Amára pillantott volna.
– Vénasszony, jogom van ahhoz, ami a véremből való.
Ama nem hátrált meg. Megdöbbentett, milyen közvetlenül beszélnek
egymással.
– Neked itt semmihez nincs jogod. A lány nem a tiéd.
– Szeretnéd elhinni – felelte Harik, aztán a tekintete újra felém fordult. –
Csak nézd meg a haját! Nézd, milyen vadul csillog a szeme! Mindannyiunkat
meg akar ölni. Ez bizony az enyém.
A hangjában csengő büszkeség nem kerülte el a figyelmemet. Felfordult
a gyomrom, fájdalom hasított a fejembe. A vaddisznó, mintha élne,
visszakívánkozott. Az emlékezetembe villant Ama, Oni és Nedra suttogása,
amelyet régóta megtagadtam. Az igazság.
Ránéztem, és visszanyeltem undorodó szégyenemet.
– Te is csak egy állat vagy a számomra, mint az összes többi!
Steffan rontott felém, közben leckékről és a tiszteletlenségemről
makogott, de Jafir az útjába lépett, félrelökte, és ő állt elém helyette. A
kezét ütésre emelte.
– Nyughasson a nyelved, te lány, ha nem akarod, hogy kivágjam! –
Közel hajolt, a hangja morgássá halkult. – Megértetted? Most lépj vissza a
többiek közé.
 Szúrt a szemem. Ki volt ez? Nem az a Jafir, akit ismerni véltem.
Elmosódott előttem a világ.
– Hogy tehetted?
Rám meredt: az arca a tűz fényében izzadságtól csillogott. Lószagtól,
mocsoktól és csalástól bűzlött.
– Lépj vissza – sziszegte összeszorított fogai között.
Álltam a pillantását.
– Gyűlöllek, Jafir de Aldrid – suttogtam. – Esküvel mondok átkot a
nevedre, és gyűlölni foglak, amíg lélegzem.
– Elég! Vissza! – rikoltott Harik, és megfordította a lovát. –
Megszereztük, amit akartunk! – Azzal jelentőségteljesen visszanézett
Amára. – Egyelőre!
Ellovagoltak; Jafir zárta a sort. Sietősen, vadul távoztak, ahogy érkeztek.
Pata sikoltott, megpróbált kitérni egy felé vágtató ló útjából, és elesett, de
az állatok nem álltak meg. Az egyik rátiport, és szétzúzta a lábát. Pata
vonaglott fájdalmában. Odarohantunk, hogy segítsünk neki; Carys
megvizsgálta, és azt mondta, csúf törés. Hatan emeltük fel óvatosan, és
bevittük a raktárházba, ahol lefektettük egy, a szétszórt szeméttől sebtében
megtisztított részre. Carys nekilátott, hogy alaposabban megvizsgálja, Oni
nyugtató szavakat suttogott a fülébe.
Micah szaladt ki a sötétből, egy zsákot vonszolva maga után.
– Az utolsó elejtette! Lecsúszott a nyergéből, és még csak észre se
vette!
– Akkor legalább valamink van, amiért hálásak lehetünk – bólintott
Ama, de közben már azt vizsgálta, mit lehet megmenteni.
Egy zsáknyi vadzab.
Nem leszek hálás érte! És soha többé nem fogom vissza a kezemet, ha
elérhetek egy kést!
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

JAFIR

Az ünneplés késő éjszakáig tartott. A raktárba halmozták a zsákmányt,

megették, ami a vaddisznóból megmaradt, és bőséggel ittak Harik
párlatából. Fergus nagy örömmel méregette a halmot.
– A törzs holnap felkerekedik – jelentette ki, mintha ennyi zsákmánnyal
soha jobban nem állhatnánk. Azonban Harik is a kupacot nézte, mert annak
egy jó része őt illette. Az embereivel reggelig marad, aztán hazaindulnak,
hogy átkeljenek az erődjébe. Amilyen magasan a folyó állt, éjjel veszélyes
lett volna az átkelés. A víz már így is át-átcsapott a híd felett.
Elhevertem a gyékényemen, a betakaratlan tetőlécek között az égre
néztem. Elöntött a kimerültség. Minden porcikám órákon át csupa
feszültség és harckészültség volt. Mindent megtettem, amit tehettem, hogy
félrevezessem őket, még azt is mondtam, hogy az ellenkező irányban láttam
tüzeket. De amikor a sülő vaddisznó erős illata megcsapta az orrukat, már
nem volt megállás.
Minden izmom görcsbe rándult, ahogy néztem Harikot és Steffant, nem
tudva, mit fognak tenni. Mindenkit figyeltem.
És akkor megláttam Morrighant. A szemét. Az arcát.
Gyűlöllek, Jafir… gyűlölni foglak, amíg lélegzem!
Lehunytam a szememet.
Elmegyünk. Morrighan hálás lesz. Soha többé nem kell látnia.
De én örökké látni fogom. Amíg én lélegzem, mindig az ő arca fog
megjelenni előttem, ha éjszakára lehunyom a szemem, és minden reggel,
mielőtt kinyitom. Kényszeríteni fogom magam, hogy elfelejtsem az utolsó
szavakat, amelyeket tőle hallottam. Másokra fogok emlékezni.
 Szeretlek, Jafir de Aldrid. Szavakra, amelyeket – ebben most már biztos
voltam – sosem érdemeltem meg.

Végül nem sokkal hajnal előtt aludtam el, és későn ébredtem. Amikor
kimentem, Steffant láttam a földön heverni. A küszöbön ájult el, és még
mindig Harik italától bűzlött. Átléptem rajta. Akkor vettem észre, hogy
Laurida és Glynis a holminkat pakolja össze, a legtöbbjét a tegnap rablott
bőrökbe csomagolja. Lent, a karám mellett a többiek a lovakat málházták
fel még több holmival.
– Fergus azt akarja, hogy segíts neki a raktárban – szólt oda Laurida.
Amikor odaértem, Fergust egyedül találtam, éppen halmokba rakta a
készleteket.
– Hol van Harik meg az emberei? – kérdeztem.
– Elmentek. – Fergus nem nézett fel, a javak még mindig lefoglalták a
teljes figyelmét. A szemhéja megduzzadt a kialvatlanságtól.
Felmértem a holmikat. Minden ott volt.
– Harik nem vitte el a maga részét?
– Ajándékba hagyta itt. Szerintem nem szívesen tette, de a lány végül
elég volt neki. Meg is köszönte, hogy megtaláltuk neki.
Még mindig kába voltam a túl kevés alvástól, és úgy véltem, lemaradtam
valamiről.
– Hogy érted, hogy a lány elég volt?
– Harik szerint megvan benne a tudás, mint az öreganyjában. Elment,
hogy megszerezze, mielőtt átkel a hídon.
– Elment érte? Most?
– Jogában áll. A lány a…
– Nem! – Megrázta a fejem, körbefordultam, igyekeztem
összpontosítani. Gondolkozz, Jafir. – Nem. Nem teheti…
– Ne vakogj már, mint egy sebzett hiéna! – csattant fel Fergus.
Visszafordultam felé.
– Mikor ment el?
– Egy órája. Talán több is. – Megint a zsákmányra nézett, és azt kezdte
fejtegetni, hogyan fogja elosztani a lovak között. – A saját készleteinkkel
elég lesz, hogy…
Megragadtam egy nagy zsák gabonát, kirántottam a halomból.
– Ez nekem kell! – Fergus megpróbált elém állni, hogy visszavegye, de
félrelöktem. – Elviszem! Állj odébb!
A szeme hitetlenkedéssel, majd dühvel telt meg. Korábban sosem
szálltam szembe vele. Rám vetette magát, én meglendítettem az öklömet és
állon vágtam, amitől hanyatt elterült, aztán kábán ott is maradt. Felragadtam
a zsák gabonát, és a lovamhoz rohantam, anélkül hogy visszanéztem volna.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

MORRIGHAN

– Csupa fog és könyök vagy! Ne ellenkezz már, mert kötélen a ló mögé

kötlek! – Harik megszorította a karomat. A fájdalomtól elakadt a
lélegzetem. Bólintottam, hogy hagyja abba. Már kérleltem, könyörögtem,
kiáltottam Amának, aki megpróbált követni minket, de mostanra lemaradt.
Túl messze jutottunk. Harikot semmi sem ingatta meg.
Maga elé ültetett a nyeregbe; az emberei, Galen és Lasky kétoldalt
lovagoltak, két másik zárta a menetet. Harik mellkasa falként szorult a
hátamhoz, a két karja közé fogott, mint egy óriási béklyóba, úgy markolta a
szárat. Némán zokogtam.
– És hagyd abba a nyafogást! – parancsolta. – Én vagyok az apád!
– Nekem te nem vagy az apám! – szisszentem fel. – Te senki sem vagy!
– A vénasszony telebeszélte a fejedet a mérgével ellenem.
– Nem kellett hozzá méreg. Saját magadtól érdemelted ki a
gyűlöletemet!
– Morrighan – mondta ki, nem nekem, csak úgy a levegőbe, aztán
halkan, morogva sóhajtott, mintha a név gyászt jelentene a számára. – Az
anyád már jóval azelőtt kiválasztotta a nevet, hogy megszülettél. Törődtem
vele.
Összeszorítottam a szemem. Nem akartam tőle hallani az anyámról.
Kiköptem oldalra, azt kívánva, bárcsak megfordulhatnék, hogy arcul
köpjem.
– Annyira, hogy elloptad Venda nénémet is?
– Egyiküket sem loptam el. Venda maga jött hozzám, anyád pedig sosem
hagyta el a törzset. Titokban találkoztunk. Egyikünk sem tudta, hogy a szíve
gyenge, nem bírja ki a szülést.
– Nem akarok többet hallani – jelentettem ki.
– Zárd ki az igazságot, ha akarod, de szembe kell nézned a ténnyel,
hogy…
– Az igazságot? – kiáltottam. – Az igazság az, hogy becsaptad az
anyámat! Megtévesztetted! Éppen ahogy Vendát is!
Éreztem, hogy vaskos mellkasa megemelkedik mély, haragos
lélegzetvételétől.
– Ez Gaudrel igazsága. Az enyém mást mond. Most hallgass, te lány,
belefáradtam a beszédedbe. Mától az én háztartásomhoz tartozol.
Mindössze ennyit kell tudnod.
Galen horkantott, mintha Harik már így is túl sokáig hagyott volna
beszélni. Még egy rabnál is kevesebbet számítottam. Vagyontárgy voltam.
De tudtam, hogy valami más is – valami olyan szégyenletes, hogy még Ama
sem említette.
Közéjük való. Félig hullarabló. Ezért hazudta, hogy az apám halott?
Remélte, hogy ha kitörli az emlékezetemből, kitörli a véremből is? Egy
részem – az apai örökségem – talán mindig is azzal fenyegetett, hogy előtör?
A gondolatra elöntött az undor. Szerettem volna, ha kizárhatom az új tudást
a fejemből.
A folyó túloldalán álló erőd egyre közeledett. Szörnyű romok tömege, és
mostantól ez lesz az otthonom. Eszembe jutott az utolsó pillanat, amikor
Ama még utánam nyúlt, és ismét könnyek szöktek a szemembe.
Éppen Pata számára készítettünk hordágyat, amikor megjelentek. Egy
óra múlva már nem találtak volna ott, ám senki sem várta, hogy ilyen hamar
visszatérnek. Semmi nem maradt, amit elvihettek volna – legalábbis úgy
gondoltuk. Egész reggel a könnyeimtől fuldokoltam. Jafir képe újra és újra
felvillant előttem, kavarogtak bennem az események, újra hallottam kimért,
feszült szavait. Megértetted? Lépj vissza. Valami nem volt rendben, nem
illett a többiek viselkedéséhez.
Lasky megállította a lovát, és felágaskodott a kengyelben, hunyorítva
nézett a távolba.
– Valaki jön – állapította meg. Mind megálltak és megfordultak, úgy
figyelték a meddő földön keresztülvágtató lovast, aki után hosszú porfelhő
maradt. Zavartan megráztam a fejemet, mert felismertem. Mit művel?
Galen visszazökkent a nyeregbe.
– Csak Fergus törzsének egy tagja.
Harik leszállt a nyeregből, és leemelt engem is, mondván, hogy
megpihenünk, amíg bevárjuk Fergus futárát. Egy vizestömlőt nyújtott felém, de
elutasítottam.
– Előbb-utóbb inni fogsz. És megköszönöd nekem.
– Soha nem fogok neked megköszönni semmit.
A szemöldöke ráncba szaladt, mintha ezzel elfogyott volna a türelme;
felfújta magát, és már azt hittem, megüt, de megállt, rám nézett – és valami
más villant át a tekintetén. Pislantott, és félrenézett. Azon töprengtem, hogy
vajon az anyámat látta-e, amikor rám nézett? Ama szerint a hajamat
leszámítva éppen olyan voltam, mint ő.
A paták dübörgése egészen közel ért. Jafir megrántotta a szárat, a lova
megtorpant. Leugrott a nyeregből, de elkerülte a pillantásomat, csak
Harikra nézett. Köntörfalazás nélkül adta elő a jövetele célját.
– Cserélni jöttem. Egy zsák gabonát adok érte.
Harik rámeredt, aztán, amikor rájött, hogy Jafir komolyan beszél,
felnevetett.
– Egyetlen zsák gabonát? Őérte? Annál sokkal többet ér.
Jafir szeme felizzott.
– Ez mindenem. Vedd el.
Egy pillanatig mindenki visszafojtotta a lélegzetét – aztán Harik emberei
halkan nevetgélni kezdtek. A kezük a kardjukra vándorolt, alig várták, hogy
előránthassák a pengéket. Jafirt néztem: szilárdan megvetette a lábát, mintha
semmi sem billenthetné ki. Mindössze egy tőrt viselt. Megbolondult? Előbb
vágnám ki a saját szívemet, mint hogy hagyjam, hogy bajod essen.
– Nem hallod saját magadat, kölyök? – tudakolta Harik. – Még mindig
részeg vagy a tegnapi este óta?
– Nem vagyok részeg. Várok.
– És ha nem akarok cserélni, akkor mi van?
Jafir keze az oldalára szíjazott késtok felé indult.
– Te is ésszel élsz, és ismered a dolgok értékét. Tudod, mi a legjobb.
Elfogadod a gabonát.
 Harik megdörgölte az állát, mintha mulattatná Jafir merészsége. A másik
kezének ujjai a kardja markolatára fonódtak. Levegőért kaptam, a
torkomból fojtott nyöszörgés tört fel. Harik tekintete rám villant. Nem
bírtam lélegezni. Harik kifürkészhetetlen arccal vizsgált engem, aztán
felmordult és megrázta a fejét.
– Szóval így állunk.
Visszafordult Jafir felé, a homloka mély ráncba szaladt.
– Ostoba vagy, kölyök. Én járok jól ezzel a cserével. Ez a lány csak
bajt jelent. De legyen, ahogy akarod, vigyed!
Jafir felé taszított. Megbotlottam, majdnem a lába elé estem, de
visszanyertem az egyensúlyomat, és bizonytalanul néztem Harikra. Ez miféle
csel volt?
A tekintete még végigsiklott rajtam, aztán hirtelen Lasky felé fordult, és
rákiáltott.
– Szedd le a gabonát a lováról, aztán induljunk!
Néztem, ahogy elügetnek a híd irányába.
– Ülj fel a lovamra, Morrighan – szólalt meg Jafir a hátam mögött. –
Nincs sok időnk.
Megpördültem és rámeredtem; a szemében még ugyanaz a tűz égett, és
ettől az én dühöm is fellobbant. Meglendült a kezem, de az övé is, és
elkapta a csuklómat. Egymás karját próbáltuk lenyomni, a pillantásunk
összeakadt, aztán Jafir magához húzott, és szorosan átölelt.
Remegett a vállam, a könnyeim a mellkasára potyogtak.
– Nem volt más választásom, Morrighan – suttogta. – Ki kellett
lovagolnom velük. Steffan elárult. Megpróbáltam tévútra vezetni őket, de
megérezték a sülő hús illatát.
Egyszerre megfeszült, és eltolt magától; még a vállát is hátrahúzta.
Másnak tűnt, mint korábban. Távolinak. Idősebbnek. A szeme körüli
ráncok tegnap még nem voltak ott.
– Most visszaviszlek a táborodba.
– Akkor mégse vásárolsz meg a saját gabonám árán?
Az orrcimpája kitágult.
– A mai nap után többé nem kell már látnod. Tudtam, hogy ennek örülni
fogsz. Elmegyek a törzsemmel. Nekik még mindig szükségük van rám.
 Ránéztem – új fájdalom ébredt bennem. Kinyitottam a számat, de nem
jöttek a szavak.
– Elmész – ismételtem végül.
– Ez nem lehet az egész világ – jelentette ki. – Ez így nem élet. Biztos, hogy
van ennél jobb hely is. Valahol. Ahol a törzsem gyerekei máshogy élhetnek,
mint ahogy nekem kellett. – Összeszorította az állkapcsát, és keményebb
hangon tette hozzá. – Egy hely, ahol az ember abba szerethet bele, akibe
akar, és nem kerül miatta szégyenbe.
Elkapta a szárat, és intett, hogy üljek fel.
Csak arra vágytam, hogy visszakerüljek a törzsemhez, mégis tétováztam.
Különös, noszogató érzés vett erőt rajtam. Jafir utolsó szavai egy elfeledett
mélységbe hullottak. Valahol.
Újra intett, most már türelmetlenül. A kengyelbe tettem a lábam. Ő is felült
mögém, átkarolt, hogy megfoghassa a szárat, mint már annyiszor, de a karja
most merevnek érződött, mintha igyekezne elkerülni, hogy hozzám érjen.
Zavart csendben lovagoltunk. A gabonára gondoltam, amiért elcserélt.
Az én gabonám volt. Nem az övé. Jogosan dühöngtem. Semmivel sem
tartoztam neki.
Azonban nem árult el.
Nem úgy, ahogy én azt gondoltam. Nagyon gyorsan elhittem róla a
legrosszabbat.
És az imént az életét kockáztatta, hogy megszabadítson Hariktól.
Elmegy. Még ma.
– A hegyek túloldalán veszély vár – emlékeztettem.
– Itt is veszélyes az élet – vetette ellen. Nekidőltem a mellkasának, hogy
ne kerülhesse el az érintésemet. Megköszörülte a torkát. – Piers azt mondja,
kisfiúkorában látta a hegyeken túl az óceánt.
– Amával lehet egykorú, ha emlékszik rá.
– Nem sokra emlékszik, csak a kékségre. Azt keressük majd.
A kékséget. Egy óceánt, amely talán már nem is létezik. Ostoba
vállalkozás volt. Ugyanakkor Ama emlékei táplálták az én álmaimat.
Tényleg vannak ilyen kertek, Ama?
Igen, gyermekem, valahol még vannak. És te egy nap megtalálod
őket.
 Valahol. Kisöpörtem az arcomba hulló hajtincseket, és végignéztem a
szél söpörte, meddő pusztaságon. Nem, soha nem találom meg azokat a
kerteket, és Jafir sem lel rá soha a kékségre. A törzse nem jut el oda.
Mindannyian odavesznek. Hamarosan. Éreztem a szót, perzselte a
szívemet, olyan biztosan, ahogy Jafir mellkasát éreztem a hátamon. Mind
meghalnak.
– Jafir…
– Mi az? – csattant fel élesen, mintha egy újabb érv már túl sok volna
neki.
A számunkra nincs jövő, Morrighan. Soha nem is lehet.
Megráztam a fejemet.
– Semmi.
Egyszer elhittem, hogy a számunkra is nyílhat egy út, de ez most épp olyan
távolinak, semmibe veszőnek tűnt, mint Ama kertjei.
 HUSZADIK FEJEZET

MORRIGHAN

Ugyanabban a percben láttuk meg. Porfelhő emelkedett a domb mögül, és

pillanatokkal később a porfelhőben alakot öltött valami más. Egy karaván.
Felmálházott lovak sora. Bár már tudtam, hányan vannak, mégis úgy tűnt,
mintha egy kisebb várost látnék. Jafir megmondta. Huszonhét, ebből
nyolcan gyerekek. Heten elszakadtak a csapattól, izom, paták és téboly
kavargásában vágtattak felénk.
Jafir megrántotta a szárat, és halkan átkozódott.
A többiek megálltak körülöttünk.
– Szálljatok le – utasított az egyik. Jafir a fülembe súgta a nevét; Fergus
volt, az apja. Lesiklottam a nyeregből. Jafir követett.
– Maradj mögöttem – parancsolta, ám a többiek ügyes farkasfalkaként
vettek körbe. A szívem hangosan zakatolt.
Fergus figyelmeztetés nélkül vetette magát előre, ököllel ütötte meg Jafirt,
aki ettől a mögötte álló két másik karjába zuhant. Megtartották, hogy el ne
essen, de a szájából ömlött a vér.
Felkiáltottam, és oda akartam futni hozzá, de Steffan elkapta a karomat
és visszarántott.
– Hol van a gabonám? – üvöltötte Fergus Jafirnak dühtől eltorzult
arccal.
– Hariknak adtam. Elvitte.
Fergus rám nézett, és kidülledt a szeme.
– Ezért? – rikoltotta hitetlenkedve. – Nekiadtad, őérte?
Jafir a kézfejével megtörölte a száját.
– Harik meg én megegyeztünk. Köteles vagy tiszteletben tartani. Ereszd
el a lányt, vagy Harikkal szállsz szembe.
Fergus arca vicsorba torzult.
– Tiszteletben? – Felröhögött és hozzám lépett, az orrát szinte az
orromhoz nyomta. A lehelete savanyú volt, a szeme egy csíknyi fekete üveg.
– Megvan benned a tudás, te lány?
Tétováztam, nem tudtam, mit feleljek. Nem tartoztam ennek az
embernek az igazsággal. Jafir tekintete az enyémbe kapcsolódott, és
megláttam a nyomorúságát. Alig észrevehetően megrázta a fejét. Nem. Ha
értéktelennek gondolnak, talán elengednek.
A mögöttük gyülekező csoportra pillantottam. A törzs többi része utolért
minket; sovány arcok, éhes szemek. Felsírt egy csecsemő, egy másik
gyermek nyöszörgött.
Hamarosan. A szó a mellkasomat szorongatta. Négy nap a hegyekben.
– Felelj nekem! – rivallt rám Fergus.
– Nem – suttogtam.
Bosszús szisszenést hallatott, aztán megragadta az államat. Erre-arra
forgatott, aztán Steffanra nézett, aki a karomat fogta.
– Feleségnek még jó lesz. A tiéd, Steffan. Szülhet neked egy-két
kölyköt. A gabonám nem fog kárba veszni.
– Nem! – kiáltottam. – Nem leszek…
Jafir ugyanakkor kiáltott fel.
– Nem ellenkezhetsz Harik akaratával! Ő…
Fergus megfordult és gyomron vágta Jafirt, akkora erővel, hogy az őt
tartó férfiak is hátratántorodtak egy lépést. A következő ökölcsapás a
bordáit érte. Hiába sikoltottam, hogy hagyja abba. Jafir feje oldalra billent,
a lába összecsuklott alatta. Csak a két karját markoló emberek tartották
meg még mindig. Vért köhögött fel.
– Ahogy te ellenkeztél az enyémmel? – kiabálta Fergus, megragadta
Jafir haját, és felrántotta a fejét, hogy Jafir kénytelen volt ránézni. A
szemében még mindig dac csillogott.
– Elárultad a törzset – morogta Fergus. – Elárultál engem. Nem vagy a
fiam. Ahogy Liam sem volt az öcsém!
Kivonta a kését, és Jafir nyakához emelte.
– Ne! – sikoltottam. – Várj!
 Fergus hátrafordult.
– Hariknak igaza volt! Megvan bennem a tudás, és erős! – hadartam. –
Biztonságban átvezetlek benneteket a hegyeken, és azon is túl, de csak egy
feltétellel. Jafir lesz a férjem. Nem Steffan.
– Hallgass! – csattant fel Steffan, és megrázott.
Fergus szája öntelt mosolyba húzódott.
– Nézz végig magadon, te lány. Nem vagy olyan helyzetben, hogy
feltételeket szabj. Ha megparancsolom, te vezetni fogsz minket.
Egy nő nyomakodott el a többiek mellett, és Fergus vállára tette a kezét.
– Add meg neki, amit akar, Fergus. Ha nincs reménye az út végén, mi
gátolja majd meg, hogy a pusztulásba vigyen minket?
– Vagy elhagyjon a vad vidék közepén? – hallottam egy másik nő
hangját. A törzs egyetértő mormogással felelt.
– Csend! – Fergus meglóbálta a kését a levegőben. – Azt fogja tenni,
amit mondok neki, ha élni akar!
Te fogod azt tenni, amit én mondok neked, ha élni akarsz, szerettem
volna közölni vele. Már láttalak mindannyiótokat holtan, csupán négy
nap távolságban, a jövőben. De hallgattam, mert összevissza hadonászott,
és a kést még mindig nem tette le.
Egy férfi lépett előre. Magasabb és öregebb is volt, mint Fergus.
– Az egész törzsnek a hasznára volna, ha egy közülük való vezetne minket
– jelentette ki. – De Laurida jól mondja, ha nincs reménye a jutalomra, azzal
a saját vesztünket idézhetjük a fejünkre.
Fergus ide-oda lépkedett, mintha közben mérlegelné a férfi szavait,
aztán a tokjába dugta a kését. Végigmérte a törzset és az aggodalmas
szemeket, aztán hozzám lépett, és megfogta a vállamra hulló hajtincseket.
– Hát jó, Morrighan, a Fennmaradottak közül. Egyezséget kötök veled.
Ha biztonságban elvezetsz minket egy helyre, amely elnyeri a tetszésemet, és
a szívemnek kedves lesz a segítőkészséged az úton, az út végén Jafiré
lehetsz. Ha nem, Steffan kap meg. Elfogadod az ajánlatot?
Tudtam, hogy semmiképpen nem tehetek ennek a férfinak a kedvére.
Soha nem egyezik bele a feltételembe – ám mást nem tehettem. Ha
elfogadom, időt nyerek a magam és Jafir számára, és talán azok számára is,
akik Fergus mögött álltak.
 – Igen – válaszoltam.
Fergus meghagyta Steffannak, hogy eresszen el, aztán azoknak is
biccentett, akik Jafirt tartották. Ők elengedték a karját, Jafir pedig köhögve
a földre zuhant. Odarohantam, letérdeltem mellette. Remegve vette a
levegőt, a kezét a bordáira szorította. Az ölembe húztam a fejét, és a
szoknyámmal töröltem le a vért a szájáról.
– Morrighan – ellenkezett volna, de az ajkára tettem az ujjamat, hogy
megállítsam. Ő is tudta, amit én: az apja semmit sem fog megadni nekem.
– Sss – súgtam. A szemem előtt elmosódott a látvány a könnyektől, és
közelebb hajoltam, hogy más ne hallja a szavaimat. – Ez most egy út. A mi
számunkra. Szeretlek, Jafir de Aldrid. Mindig szeretni foglak.
Felnéztem Fergusra. Ő és Steffan már vállvetve álltak egymás mellett, a
szemükben a győzelem csillogott. A törzset lekenyerezték, és ők is
megkapták, amit akartak. Egyelőre azonban ez a megállapodás időt nyert a
számunkra Jafirral. Egyedül az volt bizonyos, hogy az út végén valamelyik
Aldrid felesége leszek.
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

MORRIGHAN

Tizennyolc éves lettem, mire elértünk egy helyre, ahol letelepedhettünk. Ahol
ökölnyi gyümölcsök függtek a fákon, és a láthatáron mélykék vonal
húzódott, ameddig csak a szem ellátott.
Hosszú út volt. Rettenetes, hatalmas erő görgött végig a földön: egyikünk
sem képzelhette volna, mekkora. A vad vidéken üvöltött a nyomorúság, a
holtak sírását hozta a szél.
Néha étel is olyan szűkösen akadt, mint bátorság. Voltak napok, amikor
fűvel, fakéreggel és hazug reménnyel tápláltam őket. Hazudtam, hogy
rávegyem őket, tegyenek meg még egy lépést. Meséket mondtam a
gyerekeknek, hogy elvonjam a figyelmüket a saját félelmükről. Hogy egy
istent vagy négyet, nem tudtam, de megszólítottam mindenkit, aki hajlandó
volt meghallgatni, és ők visszasuttogtak nekem. A szélben, a fény
csillanásában, a lehunyt szemhéjam mögötti színekben, a nyakamat
csiklandó, a gyomromba fészkelő szavakban. Menj tovább. Az én tudásom
csöndes volt, lágy – bizalom és figyelem, amely néha nem válaszolt elég
gyorsan Fergus öklének. Ha nem az én arcom fizette meg az árat, akkor
Jafiré, vagy akárkié, aki kartávolságon belül volt éppen.
Sirattam a saját törzsem gyengédségét, és néha úgy éreztem, nem bírom
tovább – de Ama igazat mondott. A tudás a bánatban rejlett, a félelemben,
a szükségben; ott bontott szárnyat. Ezekben pedig jócskán volt részem.
Visszaemlékeztem a nyolcéves lánykára, aki valaha voltam, aki a
sziklakövek között kucorogva várta a halált. A törzzsel töltött éveim alatt azt
hittem, megértettem, mi a félelem. Mi a veszteség.
Nem volt igazam.
 Most már máshogy tudtam.
A kétségbeesés fogakat növesztett. Karmokat. Állattá vált bennem,
amely nem ismert határokat. Ugyanaz a kimondhatatlan dolog volt, amit
Jafir olyan régen megpróbált elmagyarázni. Felszakította a legsötétebb
gondolataimat, hogy azok fekete szárnyakként terüljenek szét.
Amikor az út vége már a szemünk előtt volt, Fergus kimondta, amit végig
tudtam. Steffannak ad, Jafir pedig a húsával fizet az árulásáért. Fergus
számára azt megadni, amiben megalkudott, egyenlő lett volna a hatalma
megosztásával, és neki csak a hatalom számított, különösen most, hogy egy
új világot adtam a kezébe, egy tiszta, határtalan új kezdetet.
Nem volt kétségem afelől, mit kell tennem. Hónapok óta terveztem már.
Először Steffant öltem meg. Birtoklón rántott magához, amikor Fergus
bejelentette a döntését, de egy gyors, begyakorlott fordulattal markolatig
döftem a nyakába a késemet. Steffan hiába kapkodott levegő után. Amikor
holtan esett össze a lábamnál, Fergus rám vetette magát, ám Jafir készen
várta, és egy sebes döféssel szíven találta az apját. Senki sem siratta Fergus
és Steffan vesztét. Piers kijelentette, hogy a törzs vezére Jafir.
– Itt – mondta Jafir, amikor végre megláttuk a zöld dombokat és az
indákon függő gyümölcsöket. – Az egész a tiéd, Morrighan. Te vezettél ide
minket.
Felemelte a kezét, és leszakított egy maroknyit a széles kék égből, és a
tenyerembe tette.
– A miénk, Jafir – feleltem.
Térdre estem, és zokogtam a napokért, hetekért, hónapokért – és az
elveszettekért, azokért, akik nem jutottak velünk együtt az út végére.
Laurida, Tory és a kicsi Jules. Sirattam azokat, akiket sosem látok többé.
Ama, a törzsem. Sírtam a kegyetlenségek miatt.
Jafir mellém térdelt, és hálát adtunk, azért fohászkodtunk, hogy ez
immár valóban az utazás vége legyen, és az új kezdet, amit kerestünk.
Aztán felálltunk, és néztük, ahogy a törzs szétszalad a völgyben, amely
most már az otthonunk lesz. Jafir a hasam apró domborulatára tette a kezét,
és mosolygott.
A reményünk.
– Megáldottak minket az istenek – mondta. – A világ kegyetlenségét
magunk mögött hagytuk. A gyermekünk már nem fogja látni.
Lehunytam a szemem: szerettem volna hinni neki. El akartam felejteni a
saját kezünkkel kiontott vért, el akartam hinni, hogy új életet kezdhetünk,
mint a törzsem abban a kicsiny völgyben olyan régen. El akartam hinni, hogy
a béke velünk marad.
És akkor meghallottam egy ismerős hangot a szélben, amely már
annyiszor szólt hozzám.

Morrighan ágyékából
remény születik.

Egy elsuttogott név követte, amely távol maradt, nem nekem szólt – de
tudtam, egy nap a gyermekem gyermeke, vagy aki utána következik,
megérti majd.
Egy nap a remény nevet kap.

VÉGE
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Az út vége.
Ami egy lazán szövött ötletként indult, olyan világgá teljesedett ki, amelyet
az első lépések megtételekor magam sem hittem volna. Hosszú utazás lett,
akár a Cam Lanteux-n át, és olyan sokan tartottak velem ezen a hihetetlen
úton! Ahogy Lia mögött is egy sereg állt, úgy énmögöttem is, és nélkülük
ezek a könyvek nem jöttek volna létre. Sokkal tartozom.
Hadd kezdjem a feltartóztathatatlan erőt képviselő kiadómmal, a
Macmillan / Henry Holttal. Egyszerűen zseniálisak vagytok, a
kreativitásotok végtelen. Köszönöm, Jean Feiwel, Laura Godwin, Elizabeth
Fithian, Angus Killick, Jon Yaged, Brielle Benton, Morgan Dubin, Allison
Verost, Caitlin Sweeney, Kallam McKay, Claire Taylor, Kathryn Little,
Mariel Dawson, Emily Petrick, Lucy Del Priore, Katie Halata, Jennifer
Healey, John Nora, Ana Deboo, Rachel Murray, és köszönöm mindenki
másnak is, aki a színfalak mögött dolgozik. Köszönöm, hogy hittetek
ebben a sorozatban, és eljuttattátok az olvasók kezébe.
Hadd jelentsem ki itt és most, hogy Rich Deas a borítóisten. Talán a
lélegzetem is elállt, amikor megláttam az utolsó munkáját. A belső rész pedig
éppolyan szép! Anna Booth csodát tett a tervezés során, a legszívesebben
minden oldalt megölelgetnék. Mindkettejüknek kimondhatatlanul hálás
vagyok.
A szerkesztőm, Kate Farrel meglátásai mindig hasznosnak bizonyultak, a
kérdései elgondolkodtattak, mindemellett megingathatatlan barátsággal
támogatott. A három könyv és a novella megírása során birkóztunk,
agyaltunk, összeesküdtünk, nevettünk, és alkottunk. Együtt. Ő az egy a
millióból, mindenekfelett hálás vagyok és maradok neki.
Nagyon köszönöm a könyvtárosoknak, könyvesboltosoknak,
twittelőknek, könyves vloggereknek és bloggereknek, és minden
olvasónak, aki elvitte a hírt egy vagy több embernek akár. Jó volt hallgatni a
gondolataitokat, elméleteiteket, a szereplőkbe vetett reményeiteket.
Csodálatos rajongásotok hajtott előre engem is. (Igen, Stacee, tudom, több
csókolózást.) Őszintén úgy éreztem, együtt járjuk be ezt az utat.
Köszönöm, Deb Shapirónak, Peter Ryannek, és a Stimola Literary
Studio minden tagjának a kreativitásukat, és hogy az írói kilengéseket
kordában tartották.
A Fennmaradottak Krónikái első lapjától kezdve olyan történet
bontakozik ki, ahol a történet tartja fenn a szereplőit. Tisztelgek írótársaim
előtt. Nem igaz, hogy nincs új történet a nap alatt. Mindennap bizonyítjátok ezt,
hiszen folyvást új világok és új perspektívák születnek. Köszönöm, hogy
engem is magatokkal vittetek. A történet, mint az éhes sárkány, azon dolgok
egyike, amely fennmarad, és talán csak ennyi véd meg minket a felfalatástól.
Külön köszönet Marlene Perez, Melissa Wyatt, Alyson Noël, Marie
Rutkoski, Robin LaFevers és Jodi Meadows YA-íróknak a támogatásért és
a tanácsokért. A kézirat átolvasásától a virtuális öleléseken át a sütikig,
szakmai beszélgetésekig, szurkolásig és a trilógia írásának kínjain való együtt
sírásig rengetegszer helyeztétek a számomra kellő távlatba a dolgokat. Hálás
köszönet Stephanie Bodeennek, amiért a kecskesajtról elmélkedett, és
kihívott, hogy írjak bele egy középkori világba egy valószerűtlen ételt –
baconbe tekert virslit. Bodeen ezredes, a kihelyezett kajafelelős boldogan
engedelmeskedett. Köszönet Jessica Butlernek és Karen Beiswengernek a
rögtönzött ötletelésekért, a bétázásért, és a Fennmaradottak világáról szóló
elrugaszkodott elméletekért. Ti hajtottátok tovább az eszem kerekét.
Szeretnék köszönetet mondani Jill Rubalcabának is, aki az első könyvemhez
ajánlott tanácsot, majd utóbb még több másikhoz is. A régi szavai, amikor a
Jenna Fox-könyvbe kezdtem bele – képes vagy rá –, a mindennapi
mantrámmá váltak, elűzték a kételyeket és hajtottak az utolsó sorok felé.
A családom a legjobb, ők jelentik az életem alapjait. Karen, Ben, Jess,
Dan, Ava, Emily és az édes kicsi Leah, ti adjátok az egyensúlyt, a
mosolyokat, az élet igazi boldogságát.
A férjem, Dennis hősiesen kivette a részét a harmadik kötet
munkálataiból. Harcosként védelmezett, hordozott, táplált, masszírozta a
vállamat, bátorított, és nem engedte, hogy a kimerültségtől kómába essek.
Nem szerethetném ennél jobban.
Végül emelem (jóféle morrighani óborral teli) poharam Rosemary
Stimolára, aki tizenöt éve a barátom és az ügynököm egyben. Ő az én
Gandalfom, Yodám, Diharám, egy nő, akinek ereje és bölcsessége nem
hétköznapi. Nélküle a Fennmaradottak Krónikái nem létezne. Köszönöm,
Rosemary, te vagy a legjobb.
És mindenkinek paviamma.
 A GABO KIADÓ
E-KÖNYVEIRŐL

A könyv lehet fűzött, ragasztott, kemény borítós, vagy puha fedelű. A

legfontosabb mégis az, ami benne található. Az e-könyv új köntösbe
öltözteti az olvasmányokat, hogy azok se maradjanak le az olvasás
élményéről, akik lapozgatás helyett klikkelve keresik a legfrissebb
tartalmakat.
Fontosnak tartjuk, hogy bárhol, bármilyen készüléken olvashassa
könyveinket, ezért a kemény másolásvédelem helyett a felhasználást nem
akadályozó vízjelezést választottuk. Példányát szabadon átmásolhatja
számítógépére, e-könyv olvasójára vagy telefonjára. A Dibook
rendszerében (www.dibook.hu) vásárolt könyveinkből mindig a legfrissebb
verziószámú, javított másolatot érheti el.
Kiadónk arra törekszik, hogy olyan könyveket adjon az olvasók kezébe,
amelyek kifogástalanok, ám hibák sajnos mindig előfordulhatnak. Kérjük,
ha bármilyen szerkesztési hiányosságot vagy tévedést észlel e-
könyveinkben, azt jelezze az info@gabo.hu e-mail címen.

További könyvek és érdekességek a kiadó oldalán: www.gabo.hu

E-könyveinket itt érheti el: www.dibook.hu

Kövessen minket Facebookon is: www.facebook.com/GABOKIADO

HA TETSZETT A KÖNYV, OLVASSA
EL EZT IS

Naomi Novik
Rengeteg

A teljes e-könyv megvásárolható a www.dibook.hu oldalon

1. fejezet
A mi sárkányunk nem falja fel az elrabolt lányokat, akármit is mondjanak
róla a völgyön kívül. A nálunk megpihenő vándoroktól mi is halljuk a rólunk
szóló pletykákat: hogy mi emberáldozatot mutatunk be egy igazi
sárkánynak. Ez persze távol áll a valóságtól. Igaz, hogy varázsló és
halhatatlan, de ember, és az apáink csoportba verődve végeztek volna vele,
ha meg akart volna ölni valakit közülünk tízévenként. Ő véd meg minket a
Rengetegtől, és ezért hálásak vagyunk neki, de ennek is megvan a határa.
Természetesen nem falja fel az elhurcolt lányokat, bár időnként úgy
érezzük. Elviszi őket a tornyába, és tíz évvel később elengedi, csakhogy
addigra a lányok gyökeresen megváltoznak. Előkelő ruhákat hordanak, úgy
beszélnek, mint udvaroncok a palotából, és mivel tíz évig együtt éltek egy
toronyban egy férfival, mindenki lemond róluk, annak ellenére, hogy a
lányok állítása szerint soha egy ujjal sem nyúlt hozzájuk. Mi mást
mondhatnának? Nem is ez a probléma gyökere – végül is a Sárkány
búcsúzóul egy ezüsttel teli erszényt ad nekik, így aztán bárki szívesen
feleségül venné őket, akár a kétes múltjukkal együtt is.
Csakhogy ők nem akarnak férjhez menni. Sőt, maradni sem akarnak
nálunk.
– Elfelejtik, hogyan kell itt élni – mondta egyszer apám váratlanul. Együtt
zötykölődtünk a nagy, üres szekér bakján, miután kiszállítottunk egyheti
tűzifát. Dvernyikben laktunk, amely sem a legnagyobb, sem a legkisebb falu
a völgyben, és nem is a Rengeteghez legközelebbi. Hét mérföld választja el
tőle. A hegyre felvezető út legmagasabb pontjáról tiszta időben
végigkövethettük szemünkkel a folyó vonalát, egészen a Rengeteg pereméig,
a fák sötét fala előtt elterülő, világosszürke, égett talajú irtásig. A Sárkány
tornya a másik irányban magasodott, tisztes távolságban. Mintha egy fehér
krétadarabot szúrtak volna a földbe a nyugati hegyeknél.
Kicsi voltam akkor – ötévesnél aligha idősebb –, de azt tudtam, hogy ha
lehet, a Sárkányt nem említjük, sem az általa elhurcolt lányokat, ezért
megragadt a fejemben, amikor apám megszegte ezt a szabályt.
– Csak a félelemre emlékeznek – folytatta. Ezzel le is zárta a témát.
Nyelvével csettintett a lovaknak, mire azok szapora léptekkel levittek
minket a hegyről, vissza a fák közé.
Nem sokat értettem az egészből. Mindnyájan féltünk a Rengetegtől.
Ugyanakkor a völgy volt az otthonunk. Hogy is hagyhattuk volna el az
otthonunkat? A lányok mégis elmentek. Miután a Sárkány kiengedte őket a
tornyából, kis ideig a családjukkal laktak – egy hétig, legfeljebb egy
hónapig, soha nem tovább. Aztán fogták a hozományként kapott ezüstöt, és
továbbálltak. Többnyire Kraliába költöztek, hogy az Egyetemre járjanak.
Sokan feleségül mentek egy városi férfihoz, mások tudósok vagy
kereskedők lettek, bár egyesek azt híresztelték, hogy Jadviga Bach, akit
hatvan évvel ezelőtt rabolt el a torony ura, kurtizán lett, többek között egy
báró és egy herceg szeretője. Ám az én születésem idején már csak tehetős
öregasszonyként élt, aki káprázatos ajándékokat küldött unokahúgainak és
unokaöccseinek, de soha nem látogatott haza.
Tehát nem egy emberevőnek adtuk át a lányainkat, de nem is volt sokkal
szívderítőbb a helyzet. Kevés falu volt a völgyben, és a Sárkány nem vitt el
akárkit: kizárólag tizenhét éves lányokat, akik egy bizonyos évben, két
október között születtek. Az én évemben tizenegy lány közül választhatott,
ami kockajátékban igen kevés nyerési esélyt biztosított volna nekünk.
Mindenki azt mondja, hogy akik Sárkánylányt nevelnek, máshogy szeretik
őt; nem tehetnek róla, sejtik, hogy egyszer el fogják veszíteni. Én azonban
nem így éltem meg, a szüleim sem így viszonyultak hozzá. Mire elég idős
lettem, hogy felfogjam a veszélyt, már mindannyian tudtuk, hogy Kasját
fogja elvinni.
Csupán a tudatlan átutazók jegyezték meg Kasja szüleinek, milyen szép,
okos vagy kedves a lányuk. A Sárkány nem mindig a legszebb lányt vitte el,
hanem azt, aki valamilyen téren a legkülönlegesebb volt. Könnyen kiszúrta a
legszebbet, a legokosabbat, a legjobb táncost, a legfinomabb modorút,
jóllehet, alig váltott velük néhány szót a döntéshozatal előtt.
Kasjában pedig minden megvolt, amit akart. Sűrű, aranyló búzaszínű
haja befonva a derekáig ért, meleg barna szeme volt, a nevetése dallamára
pedig mindenkinek énekelni támadt kedve. Neki jutottak eszébe a legjobb
játékok, mindig történeteket és táncokat talált ki; egész ünnepi lakomákat
meg tudott főzni, és ha fonalat sodort az apja juhainak szőréből, a szál
simán, egyetlen csomó vagy görcs nélkül jött le a rokka kerekéről.
Úgy említem őt, mint valami meseszereplőt, de az igazság pont a
fordítottja volt: ha anyám fonalat szövő hercegnőkről, bátor
libapásztorlányokról vagy folyótündérekről mesélt, mindig Kasját képzeltem
magam elé, így élt a fejemben. Balga és fiatal voltam még, ezért attól a
tudattól, hogy hamarosan elveszítem, nem kevésbé, hanem még jobban
szerettem.
Kasja azt mondta, nem bánja. Nem gyötörte félelem, erről Vensza, az
anyja gondoskodott. – Bátornak kell lennie – mondta egyszer anyámnak,
miközben nógatta a lányát, hogy másszon fel egy félelmetesnek tűnő fára,
anyám pedig könnyes szemmel ölelte át.
Mindössze háromháznyira laktunk egymástól. Három fiútestvérem volt,
egyedüli lányként születtem a családunkba, mindhárman jóval idősebbek
voltak nálam. Kasja állt a legközelebb a szívemhez. A bölcsőtől fogva együtt
játszottunk, eleinte anyáink konyhájában, elvonulva, hogy ne legyünk láb
alatt, később a házunk előtt, az utcán, és végül, amikor már elég idősek
voltunk hozzá, kiszaladtunk a sűrűbe. Nem akartam bent maradni a házban,
amikor vele is rohanhattam kézen fogva az ágak alatt. Úgy képzeltem, hogy
a fák leeresztik karjukat, és úgy óvnak minket. Fogalmam sem volt róla,
milyen lesz, ha elszakítják tőlem.
 A szüleim akkor sem aggódtak volna miattam, ha Kasja nincs velem,
mivel tizenhét évesen vézna kancacsikó voltam nagy lábbal, gubancos,
koszos-barna hajjal, és azzal az egyetlen szembetűnő képességemmel, ha
lehet így nevezni, hogy egy nap alatt bármit el tudtam tépni, be tudtam
koszolni vagy el tudtam veszíteni, amit felvettem. Anyám tizenkét éves
koromra felhagyott minden reménnyel, és engedte, hogy a bátyáim levetett
ruháiban mászkáljak, kivéve ünnepnapokon, amikor az otthonról való
elindulás előtt húsz perccel át kellett öltöznöm, majd az ajtónk előtti padon
kellett üldögélnem, amíg neki nem vágtunk a templomba vezető útnak. Így
sem lehettek biztosak benne, hogy mire a faluba érünk, nem szakítja el a
ruhámat egy ág, vagy nem sározom be magam.
– Egy szabóhoz kell feleségül menned, kicsi Agnyeskám – hangoztatta
apám nevetve, amikor éjjel hazajött az erdőből, és én maszatos arccal,
legalább egy lyukkal a ruhámon, kendő nélkül elébe szaladtam. Ő így is
szívesen felkapott és megcsókolt. Anyám csak halkan sóhajtozott. Melyik
szülő sajnálná, hogy a Sárkánynak szánt lányában annyi hiba van?

A kiválasztás előtti utolsó nyár hosszú volt, meleg és könnyekkel teli. Kasja
nem sírt, csak én. Estig barangoltunk az erdőben, minden aranyfényű napot
a lehető leghosszabbra nyújtottunk, majd éhesen és fáradtan hazamentem,
és azonnal le is feküdtem a sötétben. Anyám bejött, megsimogatta a
fejemet, és halkan énekelt, amíg bele nem aludtam a sírásba. Otthagyott egy
tányér ételt az ágyam mellett, arra az esetre, ha az éhség felébresztene
éjszaka. Nem is próbált vigasztalni, mit mondhatott volna? Mindketten
tudtuk, hogy akármennyire szereti Kasját és az anyját, Venszát, óhatatlanul
is ott van egy apró kis örömcsomó a hasában – nem az én lányom, nem az
én egy szem lányom. Persze én sem szerettem volna, hogy másképp
érezzen.
Jóformán az egész nyarat együtt töltöttük Kasjával. Régóta így volt.
Kisebb korunkban a többi falusi gyerekkel együtt futottunk neki a fák
sűrűjének, ám ahogy nődögéltünk, és Kasja egyre szebb lett, azt mondta az
anyja: „Kerüljétek a fiúkat! Nektek és nekik is az lesz a legjobb.” Én viszont
nem tágítottam Kasja mellől, anyám pedig eléggé szerette Kasját és Venszát
ahhoz, hogy ne próbáljon meg elszakítani minket egymástól, hiába volt
biztos benne, hogy végül csak annál inkább szenvedni fogok.
Az utolsó napon egy tisztásra bukkantam a sűrűben, ahol arany és
lángvörös lombkoronák susogtak a fejünk fölött, és érett gesztenyék
borították a talajt. Gallyakból és száraz levelekből kis tüzet gyújtottunk, és
azon sütöttünk meg egy-egy maroknyit. Másnap kezdődött október hava,
amikor is nagy ünnepséggel tanúsítottuk megbecsülésünket pártfogónk és
urunk iránt. Másnap érkezett a Sárkány.
– Milyen jó volna trubadúrnak lenni! – szólalt meg Kasja háton fekve,
csukott szemmel. Egy dallamot dúdolt. Az ünnepségre egy vándor énekest
is meghívtak, aki aznap délelőtt odakint, a zöldben gyakorolta dalait. A
hűbérrel megrakott szekerek egész héten gurultak befelé a faluba. – Bejárni
egész Polniát, és a királynak énekelni!
Merengve mondta ezt, de nem úgy, ahogy az álmokat kergető kölykök
beszélnek. Úgy mondta, mint aki tényleg el akarja hagyni a völgyet, örökre.
Odanyúltam, és megfogtam a kezét. – És minden tél közepén hazajönnél –
feleltem – elénekelni nekünk a dalokat, amelyeket megtanultál. –
Szorongattuk egymás kezét, és próbáltam kizárni a tudatomból, hogy a
Sárkány által elhurcolt lányok soha nem akarnak visszajönni.
Természetesen akkor még szívből gyűlöltem a varázslót. Pedig nem volt
rossz uraság. Az északi hegység túloldalán a Sárga-mocsár bárója ötezres
sereget tartott fenn Polnia határainak megvédésére. Négytornyú kastélyban
lakott a feleségével, aki vérvörös drágaköveket és fehér rókabundát
hordott, pedig birtoka semmivel sem volt gazdagabb a mi völgyünknél. A
férfiak hetente egyszer kötelesek voltak az ő földjén dolgozni, a legjobb
földeken, a legrátermettebb fiaikat pedig elvitte katonának. Amikor a
katonái a környéken bóklásztak, a felnőtté serdült lányoknak bent kellett
maradniuk a házakban, társaságban. És még ő sem számított rossz úrnak.
A Sárkány egyetlen toronyban lakott, udvaroncok nélkül, azzal az
egyetlen lánnyal, akit éppen elvitt. Nem volt szüksége seregre, hiszen a saját
munkájával, a mágiájával szolgálta a királyt. Időnként el kellett mennie az
udvarba, megújítani a hűségesküjét, és az uralkodó bizonyára hadba is
hívhatta volna, de többnyire azt a feladatot hagyta meg neki, hogy itt
maradjon, felügyelje a Rengeteget, és megóvja a királyságot annak
gonoszságától.
Csak akkor lett tékozló, amikor könyvekről volt szó. Falusiakhoz képest
igen olvasottnak számítottunk, mivel a könyvekkel házaló kereskedők ide, a
Polnia legszélső sarkában lévő völgybe is eljöttek – hiszen a Sárkány akár
aranyat is hajlandó volt fizetni értük. A vándorkereskedők mindenféle
szakadt és olcsó könyvet is betuszkoltak az öszvéreikre kötött
nyeregtáskákba, és néhány fillérért eladták őket nekünk. A mi völgyünkben
szegény háznak számított az, amelyben nem volt legalább két-három könyv
kiállítva a falon.
Mindez jelentéktelen, szánalmas apróságnak tűnhetett, és sokan talán fel
sem tudták fogni, hogy a lányainkat odaadjuk egy ilyen embernek, de ez
csak azok számára volt érthetetlen, akik távol éltek a Rengetegtől. Én
viszont megértem a Zöld Nyarat, amikor a forró szél egészen a falunkig
hozta a Rengeteg virágporát, a mi legelőinkre és kertjeinkbe. A növények
vad burjánzásba fogtak, de furcsán eltorzultak. Aki evett belőlük, az indulat
betege lett, rátámadt a családjára, és végül örökre eltűnt a Rengetegben,
hacsak le nem kötözték.
Hatéves voltam ekkor. A szüleim tőlük telhetően próbáltak védeni, de
még így is élénken az emlékeimbe vésődött a mindent átható, nyúlós félelem
érzete, a rettegő emberek látványa, és a gyomromat vég nélkül mardosó
éhség. Addigra feléltük az előző évről maradt utolsó tartalékainkat is, és
csak a tavaszban bíztunk. Az egyik szomszédunk evett néhány szem
zöldbabot, mert kis híján belebolondult az éhségbe. Emlékszem a házukból
kiszűrődő sikoltásokra aznap este, és emlékszem arra is, ahogy az apám
átrohan segíteni, és menet közben felkapja a vasvillát a csűr mellől.
Annak a nyárnak az egyik napján kiszabadultam fáradt, vézna anyám
felügyelete alól, és mivel nem tudtam még felmérni a veszélyt, berohantam a
Rengetegbe. Egy szélvédett zugban találtam egy félig kiszáradt
vadszederhajtást. Félrehajtottam a kemény, halott ágakat, hogy eljussak a
növény védett szívébe, és néhány csodaszámba menő szedret szedtem a
markomba, amelyek nem voltak torzak, éppen ellenkezőleg: egészek,
lédúsak és tökéletesek. Minden egyes szem íze élvezettel áradt szét a
számban. Kétmaroknyit is befaltam, a maradékot pedig a szoknyámba
szedtem. Miközben hazasiettem, a lila gyümölcslé átáztatta a ruhám, anyám
pedig iszonyodva sírva fakadt maszatos arcom láttán. Nem betegedtem
meg. A vadszedernek sikerült valahogy kibújnia a Rengeteg átka alól, az íze
is pazar volt. Anyám könnyeitől viszont megijedtem. Utána évekig tartottam
a vadszedertől.
Abban az évben elhívták a Sárkányt a palotába. Korán visszajött,
kilovagolt a szántásra, és egy mágikus tűzzel megsemmisített minden
megrontott termést és mérgezett növényt. Ennyi lett volna a feladata, ám ő
az összes házba betért, ahol valaki megbetegedett, és megitatta az
embereket egy varázsfőzettel, hogy ismét önmaguk legyenek.
Megparancsolta, hogy a nyugatabbra lévő falvak lakói, akik megmenekültek
a csapástól, osszák meg velünk a terményeiket, és abban az évben az
adóbevételét is felajánlotta, hogy senki se éhezzen. A következő tavasszal,
mielőtt vetni kezdtünk volna, még egyszer kiment a legelőre, és a maradék
elfajzott növényeket is elégette, nehogy ismét gyökeret verjenek.
Ám hiába mentett meg minket, a szívünkbe nem lopta be magát. Soha
nem jött ki a tornyából áldomást inni az emberekkel aratás idején,
ellentétben a Sárga-mocsár bárójával, és soha nem vásárolt apró
csecsebecséket a vásáron, mint a báró felesége és lányai. Időnként
csepűrágók tévedtek a vidékre, előadást tartottak, vagy énekesek keltek át
a hágón Roszia felől. Ő egyikre sem volt kíváncsi. Amikor a szekerek
elvitték neki az adót, a torony kapuja magától kinyílt, és a szállítók úgy
raktak le minden portékát a pincébe, hogy nem is találkoztak vele. A falunk
elöljárónőjével soha nem váltott pár szónál többet, sem a völgy legnagyobb
városának, Olsankának a polgármesterével, pedig a város közelebb esett a
toronyhoz. Egyáltalán nem vágyott közszeretetre, sem arra, hogy
megismerjék.
Avatott mestere volt a sötét mágiának. A legtisztább éjszakákon is
feltűnhettek villámok a tornya körül, akár télen is. Az ablakaiból kibocsátott
fehér lidércfények végigsuhantak az utak és a sötét folyó fölött, majd
beáramlottak a Rengetegbe, hogy rajtuk keresztül őrködhessen. Időnként
pedig, amikor a Rengeteg elfogott valakit – egy pásztorlányt, aki a nyáj
terelgetése közben túl közel merészkedett a vadon pereméhez, egy vadászt,
aki megrontott forrásvízből ivott, vagy egy szerencsétlenül járt utazót a hágó
felől, akinek füttye éles karmokkal tépett az ember elméjébe –, a Sárkány
értük, áldozatokért is lejött a tornyából, és akiket ő elvitt, azok soha többé
nem tértek vissza.
Nem gonosz volt, hanem távoli és ijesztő. Gyűlöltem, mert arra készült,
hogy elvigye Kasját, és haragom hosszú évekig nem csillapodott.
Az érzéseim azon az utolsó éjjelen sem változtak. Kasjával megettük a
gesztenyét. Lement a nap, kialudt a tűz, ám amíg a zsarátnok izzott, nem
mozdultunk a tisztásról. Másnap nem kellett sokat gyalogolnunk. Az aratási
ünnepséget rendszerint Olsankában tartották, de a kiválasztás éveiben
mindig abban a faluban, ahonnan a varázsló lányt választott magának, hogy
a családoknak kevesebb gondjuk legyen az utazással. Kasja pedig ott élt a
mi falunkban.
Másnap még jobban gyűlöltem a Sárkányt, miközben magamra öltöttem
új, zöld ünnepi ruhámat. Anyám remegő kézzel fonta be a hajam. Tudtuk,
hogy a Sárkány Kasját fogja választani, mégis féltünk. Magasra emeltem a
szoknyámat, miközben a tőlem telhető legóvatosabban felszálltam a
szekérre, gondosan ügyeltem a szálkákra, és engedtem, hogy apám
felsegítsen. Igyekeztem példásan viselkedni. Nem sok értelme volt, mégis
szerettem volna megmutatni Kasjának, hogy szeretetből megpróbálom
növelni az esélyeit. Nem szándékoztam elcsúfítani magam a mágus
szemében bandzsítással vagy görnyedt tartással, ahogy sokan tették.
A falu melletti szérűn gyűltünk össze a többi lánnyal, és mind a tizenegyen
felsorakoztunk. Az ünnepi asztalokat négyszög alakban állították fel, és
roskadásig megrakták, mert nem voltak elég nagyok ahhoz, hogy az egész
völgy hűbéradónak szánt terményeit elhelyezzék rajtuk. Mindenki az
asztalok mögött várakozott. A sarkokban gúlákban halmozták fel a búzát és
a zabot a füvön. Csak a lányok állhattak ki a rét közepére, a családjaikkal
és az elöljárónőnkkel, Dankával, aki idegesen járkált fel-alá előttünk, némán
gyakorolva az üdvözlőbeszédet.
Nem nagyon ismertem a többi lányt. Nem Dvernyikből származtak.
Hangtalanul, merev tagokkal álltunk legszebb ruhánkban, befont hajjal, és az
utat figyeltük. Még semmi nyomát nem láttuk a Sárkánynak. Vadul cikázott
a képzeletem. Arra gondoltam, hogy ha megérkezik, Kasja elé vetem
magam, és megmondom neki, hogy vigyen el inkább engem, vagy közlöm
vele, hogy Kasja nem akar vele menni. De tudtam, hogy nem vagyok elég
bátor hozzá.
Aztán a maga szörnyűséges módján megérkezett. Nem az út felől jött,
hanem egyszerűen kilépett elénk a levegőből. Pont abba az irányba néztem,
amikor megjelent: ujjak bukkantak elő a semmiből, aztán egy kar és egy
láb, végül egy fél ember, olyan lehetetlenül és természetellenesen, hogy
képtelen voltam másfelé nézni, bár fájdalmasan összeszorult a gyomrom. A
többiek szerencsésebbek voltak. Észre sem vették, amíg meg nem tette az
első lépést felénk, és akkor mindannyian próbálták leplezni ijedt
összerezzenésüket.
A Sárkány nem hasonlított egyetlen falubeli férfihoz sem. Öregnek,
görnyedtnek és ősznek kellett volna lennie, végtére is már száz éve élt a
tornyában. Ám ő magas volt, egyenes tartású, sima állú, feszes bőrű. Ha
csak az utcán pillantom meg, egyszerű fiatalembernek tartottam volna, nálam
alig idősebbnek, sőt talán még rá is mosolyogtam volna az ünnepi asztalok
fölött, hátha felkér táncolni. Ugyanakkor volt valami természetellenes az
arcában: a szeme körüli, hollófészekszerű barázdák megviseltségre utaltak,
ha a koráról nem is árulkodtak. Így sem voltak taszítóak a vonásai, ám a
belőle sugárzó ridegség elcsúfította. Minden porcikája azt sugallta: Nem
közületek való vagyok, és nem is akarok közétek tartozni.
Előkelő öltözéket viselt. A brokát árából, amelyből zubbonya készült,
egy egész család egy éven keresztül elélhetett volna, még az aranygombokat
leszámítva is. Ennek ellenére a varázsló olyan vékony volt, mintha az elmúlt
négy évben háromszor semmisült volna meg minden termése. Mereven, egy
vadászkutya idegességével tartotta magát, olybá tűnt, semmire sem vágyik
jobban, mint hogy gyorsan továbbálljon. Nekünk ez volt életünk
leggyászosabb napja, ám neki nem volt türelme hozzánk. Amikor az elöljáró
asszony, Danka, meghajolt előtte, és belekezdett a mondandójába – Uram,
hadd mutassam be neked ezeket a… –, a varázsló félbeszakította:
– Igen, essünk túl rajta!
Apám meleg tenyerét éreztem a vállamon. Megállt mellettem, és enyhén
meghajolt. Anyám mindkét oldalon megszorította a kezemet. Vonakodva
hátrébb léptek, a többi szülővel együtt. Mind a tizenegyen ösztönösen
közelebb húzódtunk egymáshoz. Kasjával a sor vége felé álltunk. Nem
mertem megfogni a kezét, de elég közel álltunk egymáshoz, így összesimult a
karunk. Közben undorodva lestem a Sárkányt, és még jobban utáltam,
amikor végigsétált a sor előtt, ujjával felemelte a lányok állát, és belenézett
az arcukba.
Nem mindnyájunkkal váltott szót. A mellettem álló lányhoz nem beszélt –
ahhoz, aki Olsankából érkezett, pedig az ő apja, Borisz a völgy első számú
lótenyésztője volt. Ragyogó vörösre festett gyapjú​ruhába öltöztették, és
fekete haját két gyönyörű, fényes varkocsba fonták, vörös szalagokkal.
Amikor rám került a sor, a varázsló összeráncolta a homlokát – fekete
szeme még jobban kihűlt, vértelen ajka lebiggyedt –, és megkérdezte:
– Mi a neved, leány?
– Agnyeska – feleltem, vagy legalábbis próbáltam felelni, de kiszáradt a
szám. Nyeltem egyet. – Agnyeska… – mondtam újra suttogva – …uram. –
Felforrósodott az arcom. Lesütöttem a szemem. Észrevettem, hogy
akármennyire vigyáztam, három nagy sárfolt is terjedt felfelé a ruhámon
alulról, a szegély felől.
A Sárkány továbblépett. Aztán Kasját megpillantva úgy torpant meg,
ahogy egyikünk előtt sem tette addig. Kezét az álla alatt tartotta, elégedett
mosolyra húzta vékony, konok száját, Kasja pedig bátran, rezzenéstelenül
viszonozta a tekintetét. Nem próbált reszelős vagy vinnyogó hangon
válaszolni, inkább határozottan és dallamosan. – Kasja, uram.
A varázsló ismét rámosolygott, de semmi kedélyesség nem volt a
mosolyában, inkább valami macskaszerű elégedettség. A sor maradékát
már csak felületesen nézte át, a Kasja után álló két lányra szinte rá sem
pillantott. Hallottam, ahogy a mögöttünk álló Vensza lélegzete elakad, talán a
sírást próbálta visszafojtani, miközben a Sárkány megfordult, és ugyanazzal
az elégedett tekintettel ismét Kasja elé állt. Aztán megint összevonta a
szemöldökét, elfordította a fejét, és egyenesen a szemembe nézett.
Megfeledkeztem magamról, és mégis megfogtam Kasja kezét, jóformán
kiszorítottam belőle a vért. Kasja viszonozta a szorítást. Hirtelen elengedte a
kezem, én pedig sietve összekulcsoltam magam előtt, felhevült arccal,
rettegve. A varázsló szeme még jobban összeszűkült. Aztán felemelte a
kezét, és ujjai között apró, kékesfehér, gömb alakú láng jelent meg.
– Nem akart semmi rosszat – jegyezte meg Kasja, hihetetlenül bátran,
ahogy én nem tudtam megvédeni őt. Remegő, de jól hallható hangon
beszélt, miközben én úgy reszkettem, mint egy halálra vált nyúl, és a gömböt
bámultam. – Kérlek, uram…
– Hallgass, leány! – szólt rá a Sárkány, és felém emelte a kezét. – Vedd
el!
– Én… mit? – kérdeztem, és akkor sem lehettem volna döbbentebb, ha
az arcomba vágja a varázslángot.
– Ne állj ott, mint egy félnótás! – rivallt rám. – Vedd el!
Annyira remegett a kezem, hogy amikor felemeltem és megpróbáltam
elvenni a lánggömböt, önkéntelenül is hozzáértem az ujjaihoz, akármennyire
irtóztam tőle. Mintha láztól égett volna a bőre. A lánggömb azonban hűvös
volt, mint a márvány, és az érintése sem okozott sérülést. Meglepődtem,
milyen nagy megkönnyebbülés árasztott el, és csak bámultam az ujjaim
között tartott lángot. A Sárkány bosszús arccal méregetett.
– Nos – szólalt meg végül barátságtalanul –, akkor te vagy az,
gondolom. – Visszavette a gömböt a kezemből, és egy pillanatra a markába
rejtette. Olyan gyorsan tűnt el, ahogy előkerült. Elfordult, és Danka felé
folytatta. – Küldd fel az adóbevételt minél hamarabb!
Még mindig nem értettem. Alighanem mindenki döbbenten állt, a szüleim
is. Minden túl gyorsan történt, és én sem tudtam magam túltenni azon, hogy
egyáltalán felkeltettem a figyelmét. Arra sem maradt idő, hogy megforduljak
és elbúcsúzzak, mert a csuklómnál fogva megragadott. Csak Kasja mozdult.
Láttam, hogy tiltakozva utánam akar nyúlni, ám a Sárkány türelmetlenül és
sürgetően vonszolt maga után, és végül felemelt a levegőbe.
Rám tört az öklendezés, ezért a szám elé kellett tennem a másik
kezemet, amikor a levegő kidobott minket magából. A mágus elengedte a
karomat, mire térdre estem, és hányni kezdtem, bár még azt sem tudtam,
hol vagyok. Viszolyogva motyogott valamit az orra alatt – beszennyeztem a
bőrcsizmája hosszú, elegáns orrát –, és azt mondta: – Haszontalan! Hagyd
abba a háborgást, leány, és takarítsd fel a mocskot! – Elsétált tőlem,
csizmája sarka visszhangozva kopogott a kőlapokon.
Ott álltam egy helyben reszketve, amíg meg nem bizonyosodtam róla,
hogy nem fogok többet hányni, aztán a kezemmel megtöröltem a számat,
felemeltem a fejem, és körülnéztem. Kőpadlóra kerültem, de nem
akármilyenre: hófehér márványpadló volt vékony, ragyogó zöld erezettel
csipkézve. Egy kicsi, kerek helyiségben kötöttem ki, amelybe keskeny,
résszerű ablakok engedték be a fényt, túlzottan magasról ahhoz, hogy
kiláthassak rajtuk. Élesen befelé ívelt a mennyezet a fejem fölött. A torony
csúcsa volt ez.
Semmiféle bútor nem volt a szobában, és felmosásra alkalmas eszköz
sem. Végül kénytelen voltam a ruhám aljával feltörölni, az amúgy is
bekoszolódott már. Egy ideig fokozódó riadalommal ültem egy helyben, ám
mivel semmi sem történt, felkeltem, és félénken végigsétáltam a folyosón.
Bármelyik ajtón szívesen kimentem volna, csak azon nem, amelyiken a
Sárkány távozott – ha lett volna más út. De nem volt.
Ugyanakkor sejtettem, hogy ő már messzebb jár. Az ürességtől kongó
folyosó ugyanolyan hideg márványpadlóját lelógó lámpások rideg fehér
fénye világította meg. Nem igazi lámpások voltak, hanem derengő fényű,
simára csiszolt kődarabok. Egyetlen ajtó nyílt a folyosón, a végén pedig, egy
boltív alatt lépcső vezetett lefelé.
Kinyitottam az ajtót, és idegesen benéztem. Semmiképp sem akartam
úgy továbbmenni, hogy fogalmam sincs, mi van odabent. Ez a bejárat
viszont csak egy csupasz helyiségbe vezetett, ahol egy keskeny ágyon, egy
kisasztalon és egy mosdótálon kívül nem volt semmi. Szemközt hatalmas
ablak tárult a szemem elé, és rajta keresztül az ég. Odaszaladtam, és
áthajoltam a párkány fölött.
A Sárkány tornya a birtoka nyugati határán, magas hegyek lábánál állt.
Kelet felé az egész völgy hosszát látni lehetett, a falvakat és szántásokat is,
és az ablakból az Orsó teljes vonalát végig tudtam követni, ahogy ezüstös-
kéken végigfutott középen, a mellette haladó poros, barna úttal
párhuzamosan. Az út és a folyó együtt vezettek át a Sárkány birtokának
túlsó végébe, időnként eltűntek egy erdőfoltban, majd újra kibújtak ilyen-
olyan falvaknál, míg végül az út teljesen eloszlott a Rengeteg hatalmas,
fekete labirintusa előtt. A folyó egyedül merészkedett be a vadon
mélységeibe, és többé nem is bukkant fel.
Láttam Olsankát, a toronyhoz legközelebb eső várost, ahol
vasárnaponként a nagyvásárt tartották. Apám kétszer is elvitt oda magával.
Távolabb Ponyec és Radomszko ölelte körbe egy-egy tó partját, és az én
Dvernyikem is feltűnt terebélyes, zöld szérűjével. Még az ünnepre
megrakott, nagy, fehér asztalokat is láttam, amelyeket a Sárkány
közömbösen hagyott ott. Térdre rogytam, a párkányra támasztottam a
homlokom, és sírtam, mint egy gyerek.
Csakhogy most nem jött oda hozzám az anyám, hogy megsimogassa a
fejemet. Apám nem húzott fel magához a földről, és nem nevettetett meg,
hogy elapadjanak a könnyeim. Addig zokogtam, amíg kibírhatatlanul fájni
kezdett a fejem, kihűlt és elgémberedett a lábam a fájdalmasan kemény
padlón, patakzott az orrom, és nem volt mivel megtörölnöm.
Erre a célra a szoknyám egy másik részét használtam, és közben leültem
az ágyra. Megpróbáltam kitalálni, mihez kezdjek. Üres volt a szoba, de
tiszta, és friss levegő töltötte meg, mintha csak most költöztek volna ki
belőle. Bizonyára így is volt. Egy másik lány lakott benne tíz évig, kettesben
a völgyre nyíló kilátással. Aztán hazament elbúcsúzni a családjától, és én
kaptam meg a szobáját.
Egy festmény lógott az ággyal szemközti falon, vaskos, aranyozott
keretben. Nem értettem, miért került oda, hiszen túl nagy volt a kicsi
szobába, sőt nem is volt igazán kép, csak egy széles, világos​zöld sáv, a
szélein szürkésbarna, középen egy lágyan kanyargó, fényes, kékes ezüst
vonallal. Keskeny ezüstszálak húzódtak a kerettől a kép közepéig. Sokáig
néztem, azon töprengve, vajon az is mágikus tárgy-e. Soha nem láttam
hozzá hasonlót.
Az ezüstvonal mellé azonban ismerős mintázatban kis köröket is
festettek, és egy idő után rájöttem, hogy a festmény a völgyet ábrázolja,
szélesen kiterítve, ahogyan egy madár láthatja a magas égből. Az ezüst
vonal az Orsó volt, ahogy a hegyektől a Rengetegig kacskaringózott, a
karikák pedig a falvakat jelképezték. Ragyogó színekben pompázó, fényes
festékkel készítették a képet, amely itt-ott magasabbra türemkedett ki. Még
hullámokat és a napfény csillogását is látni véltem a vízen. Vonzotta a
tekintetem, nem is bírtam levenni róla. Ugyanakkor volt benne valami
kellemetlen is. A keret dobozba zárta az élő völgyet, és ahogy néztem, én is
bezárva éreztem magam.
Elfordítottam az arcom. Egyre inkább azt éreztem, hogy nem
maradhatok a szobában. Semmit sem reggeliztem, sőt előző nap sem
vacsoráztam, mindennek hamuíze volt. Szégyenkezve vallottam be
magamnak, hogy mardossa a gyomromat az éhség, hiszen az
elképzelhetőnél is rosszabb fordulat történt, nem is lett volna szabad evésre
gondolnom. A toronyban nem voltak szolgák, így senkitől sem várhattam
ételt. Ekkor felötlött bennem egy kínzó gondolat: mi van, ha a Sárkány azt
várja, hogy gondoskodjak az ő vacsorájáról?
Aztán egy még rosszabb gondolat ütötte fel a fejét: mi lesz vacsora után?
Kasja hitt a visszatérő lányoknak, akik azt állították, hogy a Sárkány egy
ujjal sem nyúlt hozzájuk. – Már száz éve rabol el szüzeket – jelentette ki
határozottan. – Legalább az egyikük bevallotta volna ennyi idő alatt, és
elterjedt volna a híre.
Mégis, pár héttel korábban négyszemközt megkérdezte az anyámat, mi
történik az újdonsült asszonyokkal az esküvő után. Kicsikarta belőle azt,
amit a saját anyjától kellett volna hallania az esküvője előtt. Az ablakon
keresztül hallottam meg a beszélgetésüket, amikor éppen hazafelé sétáltam
az erdőből. Megálltam az ablak mellett, és miközben hegyeztem a fülem,
forró könnyek csurogtak le az arcomon. Mérges voltam, féltettem Kasját.
De most én néztem szembe azzal a sorssal – és én nem voltam bátor,
nem tartottam magam képesnek arra, hogy mélyeket lélegezzek, nehogy
görcsösen bezáruljak, ahogy anyám tanácsolta Kasjának, hogy ne fájjon
annyira. Egy szörnyűséges pillanatra elképzeltem, ahogy a Sárkány arca
közel hajol az enyémhez, még közelebb, mint a kiválasztáskor; szeme hideg,
fekete kőhöz hasonlóan fénylik, és vaskeménységű ujjai furcsán
felmelegszenek. Elképzeltem, ahogy lehúzza a ruhát a bőrömről, és közben
megjelenik az arcán az a lenéző, elégedett vigyor. Mi van, ha az egész teste
úgy lángol, mint az ujja, ha parázsként fogja égetni a bőrömet, minden
tagomat, miközben rám fekszik, és…
Leráztam magamról a gyötrelmes gondolatokat, és felálltam az ágyról.
Visszanéztem, majd körbe a szűkös, zárt szobában, ahol még elbújni sem
lehetett, és végül kisiettem a folyosóra. A végében kezdődő csigalépcső
olyan szoros spirálba rendeződött, hogy nem lehetett látni, hová és meddig
vezet. Akármilyen butaság egy lépcsőtől félni, én meg voltam rémülve.
Majdnem visszamentem a szobámba. Végül egyik kezemet a falon tartva,
lassan leereszkedtem a lépcsőn. Minden fokon megálltam, és füleltem,
mielőtt tovább​indultam volna.
Miután egy darabig így óvakodtam lefelé, és nem ugrott rám senki,
lassan kezdtem végtelenül ostobának érezni magam, és megszaporáztam a
lépteimet. Csakhogy ezután újabb fordulók következtek, semmi pihenő, így
megint megijedtem. Ezúttal attól, hogy egy mágikus lépcsőre tévedtem, ahol
a végtelenségig fogok járni. A lépteim egyre jobban felgyorsultak, majd
három lépcsőfoknyi sodródás után egy pihenőre érkeztem – ahol egyenesen
a Sárkánynak rohantam neki.
Vékony voltam ugyan, de az apám a falu legmagasabb embere volt, és
én felértem a válláig. A Sárkány pedig nem volt hórihorgas. Kis híján együtt
bukdácsoltunk le a lépcsőn. Azon kaptam magam, hogy ránehezedek, a
köpenyébe kapaszkodom, és riadt arcába nézek. Kis ideig annyira meg volt
lepődve, hogy gondolkodni sem tudott, és úgy festett, mint egy hétköznapi
ember, akire ráugrott valaki. Az esetlen pillanatban ellágyultak a vonásai,
kinyílt a szája, és elkerekedett a szeme.
Magam is annyira megdöbbentem, hogy mozdulni sem bírtam, csak
meredtem rá tehetetlenül. Ő közben összeszedte magát. Harag torzította el a
vonásait, miközben lehámozott magáról, és talpra állított. Ekkor jöttem rá,
mit tettem, és a kétségbeesésemnek utat engedve kifakadtam: – A konyhát
keresem.
– Valóban? – kérdezte nyájas hangon. Már semmi lágyság nem volt az
arcában, kemény volt és indulatos. Nem akarta elengedni a karomat.
Fájdalmasan megszorított, maga felé rántott, és fölém hajolt. Alighanem
szeretett volna fölém magasodni, és feldühítette, hogy képtelen rá. Ha lett
volna időm gondolkodni, összehúztam volna magam, de túlzottan fáradt és
riadt voltam. Ezért az arca ott volt közvetlenül az enyém előtt, lehelete az
ajkaimat érte, és inkább csak éreztem, semmint hallottam, ahogy hidegen,
ádázul ezt suttogja: – Inkább majd odavezetlek.
– Én… egyedül is… – dadogtam remegve, és próbáltam elhúzódni tőle.
Elfordult, és elkezdett húzni maga után lefelé a lépcsőn, körbe, körbe és
körbe. Öt kört is megtettünk, mire elértünk egy másik fordulóhoz. Újabb
három kör után halványultak a fények, és végül kijutottunk a torony legalsó
szintjére, egyetlen hatalmas, csupasz falú, sziklából faragott kazamatába,
ahol egy lefelé fordított szájhoz hasonló tűzhely fogadott, tele kénkövesen
izzó lángokkal.
Odavonszolt a tűzhelyhez, és egy vak és rémült pillanatig szentül hittem,
hogy bele akar hajítani a tűzbe. Nagyon erős volt, sokkal erősebb, mint
ahogy elsőre látszott, a lépcsőn is könnyedén húzott maga után lefelé.
Csakhogy én nem engedtem a tűzbe vetni magamat. Nem voltam afféle
kényes kisasszony, egész életemben fák között szaladgáltam, ágakra
másztam, tüskés bokrokon verekedtem át magam, és a pániktól csak még
erősebbé váltam. A tűzhely közelébe érve felsikoltottam, majd küszködve,
karmolva birkóztam a varázslóval, amíg le nem tepertem a földre.
Én is a padlóra kerültem. Bevertük a fejünket a kőlapokba,
összegabalyodtak a tagjaink, és pár pillanatig mozdulni sem tudtunk a
kábaságtól. A lángok recsegve-ropogva ugráltak mellettünk. Ahogy
alábbhagyott bennem a kétségbeesés, észrevettem, hogy a tűzhely melletti
falból kicsi vasajtók nyílnak, előttük keresztben sütőnyárs van, fölöttük
pedig egy nagy, széles polc, rajta mindenféle főzőedényekkel. Ez csak a
konyha volt.
Egy idő után, szinte csodálkozó hangon így szólt: – Megháborodtál?
– Azt hittem, bele fogsz dobni a tűzbe – feleltem, még mindig szédelegve,
aztán elfogott a nevetés.
Nem igazi nevetés volt – valamiféle hisztéria tört ki rajtam, kimerültem,
eltikkadtam az éhségtől, a bokám és a térdem megsebesült attól, ahogy
levonszolt a csigalépcsőn, és úgy fájt a fejem, mintha megrepedt volna a
koponyám. Mégis, képtelen voltam abbahagyni.
Ő viszont nem tudta ezt. Csak annyit észlelt, hogy az újonnan
kiválasztott, tyúkeszű falusi lány kineveti őt, a Sárkányt, a birodalom
legnagyobb mágusát, urát és parancsolóját. Nem hiszem, hogy bárki nevetni
mert volna rajta az elmúlt száz évben. Feltápászkodott a földről, elrúgta a
lábát az enyémtől, és talpra szökkenve, macska módra felbőszülve lenézett
rám. Én egyre csak kacagtam, mire hirtelen elfordult, és otthagyott a földön,
mintha fogalma sem volna, mit kezdjen velem.
Miután elment, abbahagytam a nevetést, és valahogy kevésbé éreztem
magam üresnek és riadtnak. Végtére is nem dobott tűzre, sőt meg sem ütött.
Felkeltem a padlóról, és körülnéztem. Olyan fény áradt a tűzhelyből, hogy
alig láttam valamit, főleg mivel más fényforrás nem volt a helyiségben. Hátat
fordítottam a lángoknak, mire feltárultak a nagy terem részletei.
Boltozatokkal és alacsonyabb válaszfalakkal volt kisebb fülkékre osztva, és
benne különféle állványokon üvegpalackok fénylettek. Bizonyára bort tartott
bennük. A nagybátyám egyszer hozott egy üveggel a nagymamám házába, a
téli napfordulóra.
Mindenhol tárolt valamit: szalmába burkolt almát hordókban, burgonyát,
répát és paszternákot zsákokban, összefonva felakasztott hagymát a falon.
A helyiség közepén egy felállított könyvet találtam az asztalon, mellette
kialudt gyertyát, tintatartót és pennát. A könyvben a teljes raktárkészlet
nyilvántartását megtaláltam, határozott kézírással jegyezték fel. Az első oldal
aljára olyan apró betűkkel róttak fel valamit, hogy még egy gyertya
meggyújtása után is nehezen tudtam elolvasni:
„Reggeli nyolckor, ebéd egykor, vacsora hétkor. Az ételt otthagyni a
könyvtárban, öt perccel korábban, így a nap folyamán egyszer sem kell
vele találkozni – nem volt szükséges megneveznie, kire céloz. Bátorság!”
Felbecsülhetetlen értékű tanács, és az utolsó mondat olyan volt, mintha
egy barát ütögette volna meg a hátamat. Miután magamhoz öleltem a
könyvet, lassan enyhülni kezdett a magányom. Úgy láttam, délutánra fordult
az idő, és a Sárkány nem evett a falunkban, ezért nekiláttam a
vacsorakészítésnek. Nem jeleskedtem a főzésben, de anyám addig tartott
maga mellett a konyhában, amíg össze nem tudtam állítani egy tisztességes
ételt, és mivel rendszeresen én gyűjtögettem a családi éléskamrába, meg
tudtam különböztetni a frisset a rothadttól, és tudtam, mikor érik egy
gyümölcs édessé. Soha nem dolgoztam még ekkora készletből. A fiókok
túlcsordultak a fűszerektől, amelyek együtt úgy illatoztak, mint a téli
napfordulóra készült torta. Az egyik hordó csordultig tele volt friss, puha,
szürke sóval.
A helyiség végében volt egy különösen hideg terület, ahol fel​akasztott
húsokat találtam: egy egész szarvas húsát és két nagy nyulat, egy szalmával
teli dobozban pedig tojásokat fedeztem fel. A tűzhelyen egy frissen sült
kenyér hevert, konyharuhába csavarva, mellé pedig egy egész lábos nyúlból,
hajdinából és apró szemű borsóból álló egytálételt készítettek elő.
Megkóstoltam. Egészen ünnepi íze volt, sós és enyhén édes, szinte elolvadt
a számban. Ezt az ajándékot is a könyvben üzenő névtelennek
tulajdonítottam.
Fogalmam sem volt róla, hogyan kell ilyesféle pompás ételeket készíteni,
és elcsüggedtem, amikor belegondoltam, hogy a Sárkány ezt várja el tőlem.
Annak azonban nagyon örültem, hogy otthagyták nekem. Felraktam a
lábost a tűzhely fölötti polcra melegedni – közben leöntöttem egy kicsit a
ruhámat is –, és feltettem főni két tojást is egy kisebb edényben. Találtam
egy tálcát, egy mély tálat, egy tányért és egy kanalat. Amikor elkészült a
nyúlhús, kiszedtem a tálcára, és kenyeret szeltem hozzá. Fel kellett
szeletelnem, mert amíg a hús melegedett, nem bírtam az éhségemmel, így
letéptem és elcsócsálgattam a kenyér egyik csücskét. Előkerestem egy kis
vajat, majd almát is sütöttem fűszerekkel; ezt anyámtól tanultam a téli
vasárnapi vacsorák alkalmával. Olyan sok sütő volt, hogy minden egyszerre
készült el. Még a büszkeség is elöntött egy kicsit, amikor teleraktam a tálcát:
olyan volt, mint egy ünnepi ételsor, bár szokatlan, és csupán egy embernek
elegendő.
Óvatosan elindultam vele felfelé a lépcsőn, de hirtelen eszembe jutott,
hogy nem tudom, merre van a könyvtár. Jobban belegondolva
kikövetkeztethettem volna, hogy az emeleten van, ám erre csak azután
jöttem rá, hogy többször körbevittem a tálcát egy hatalmas, kör alapú
teremben, ahol nehéz függönyök takarták az ablakokat, és egy masszív,
trónszerű szék magasodott az egyik falnál. A túloldalon volt egy másik ajtó,
de amikor kinyitottam, csak egy előcsarnokot találtam mögötte, valamint a
torony hatalmas ajtaját – háromszor akkora volt, mint én, vastag fáját vas
pántolta.
Megfordultam, és visszamentem a folyosón át a lépcsőig, onnan fel az
egyik fordulóig, ahol ismét feltűnt a márványpadló, de valami puha, bolyhos
anyag lepte. Először láttam szőnyeget életemben. Ez nyelte el a Sárkány
lépteit. Idegesen lopakodtam végig a folyosón, majd bekukkantottam az
első ajtón. Sietve kihátráltam: a termet hosszú asztalok töltötték meg,
körülöttük különös üvegek és bugyborékoló főzetek, mindenféle
természetellenes színű szikrákat hányva, amelyek nem tűzhelyből
származtak. Egyetlen pillanatot sem akartam odabent eltölteni. Így is sikerült
beakasztanom és eltépnem a ruhámat az ajtónál.
A folyosó végén lévő ajtó egy könyvekkel teli helyiségbe nyílt. Fapolcok
töltötték meg a falakat a padlótól a mennyezetig, zsúfolásig telepakolva
kötetekkel. Sűrű porszag csapta meg az orromat, mivel csak néhány
keskeny ablaknyílás engedett be fényt. Annyira örültem a könyvtárnak,
hogy egy darabig észre sem vettem az ott lévő Sárkányt. Súlyos székben ült,
kiterített könyv hevert előtte egy kisasztalon. A hatalmas könyv lapjai alkar
hosszúságúak voltak, és felfordított borítójáról jókora aranylakat függött.
Megdermedtem a látványtól, és úgy éreztem, hogy a könyvbe író
titokzatos személy elárult. Valamiért azt feltételeztem, hogy a Sárkánnyal
kényelmesen kerülgetjük majd egymást, és észrevétlenül lerakhatom a
vacsoráját. Fel sem emelte a fejét, hogy rám nézzen, én viszont ahelyett,
hogy odaosontam volna a tálcával a terem közepén lévő asztalhoz, hogy
pillanatok alatt eliszkoljak a helyiségből, a küszöbön állva megszólítottam. –
Hoztam… hoztam vacsorát. – Addig nem akartam távozni, amíg el nem
küld.
– Tényleg? – kérdezte maró hangon. – És egy gödörbe sem estél bele
útközben? Egészen elképesztő! – Csak ekkor nézett fel rám, és összevonta
a szemöldökét. – Vagy mégis beleestél?
Lenéztem a ruhámra. Az egyik folt még a hányás után maradt –
próbáltam letisztítani a konyhában, de nem igazán sikerült –, a másik az
orrom kifújásától. A ragu is rácsöppent pár helyen, és a mosogatódézsánál
is lelocsoltam magam, amikor az edényeket törölgettem. A ruha szegélyén
még rajta voltak a reggeli sárfoltok, és csak ekkor vettem észre, hogy pár
helyen ki is lyukadt. Anyám kora reggel befonta, feltekerte és összetűzte a
hajamat, de a frizura javarészt szétcsúszott, és az egyik gubancos hajcsomó
félig a nyakamra lógott.
Nem vettem észre. Számomra nem volt ebben semmi szokatlan,
leszámítva azt, hogy reggel ünnepi ruhát öltöttem. – Én csak… főztem és
mosogattam… – mentegetőztem.
– Nálad semmi sem koszosabb ebben a toronyban! – jelentette ki a
Sárkány. Igaza volt, mégis gorombán hangzott. Elvörösödtem, és lehajtott
fejjel odamentem az asztalhoz. Leraktam mindent, és végignéztem az
ételeken. Összeugrott a gyomrom, amikor észrevettem, hogy mialatt a
folyosókon tébláboltam, kihűltek a fogások, kivéve a vajat, amely
megpuhult, majd szétolvadt a tálkán. Még a csodálatos sült almám is
megkeményedett.
Viszolyogva néztem az ételeket, és próbáltam döntésre jutni:
visszavigyem a tálcát? Vagy nem zavarja? Megfordultam, és majdnem
felkiáltottam az ijedtségtől: a Sárkány közvetlenül a hátam mögött állt, és az
ételeket nézte. – Már értem, miért féltél attól, hogy megsütlek – közölte, és
odahajolt az asztalhoz. Felemelt egy kanállal a raguból, megtörve a dermedő
zsírréteget a tetején, aztán visszarakta az egészet. – Ennél még te is jobb
vacsora lettél volna.
– Nem vagyok a főzés mestere, de… – Már éppen elmagyaráztam
volna, hogy nem is vagyok annyira tehetségtelen szakácsnő, csak nem
ismertem még ki magam a toronyban, ám a mágus egy horkantással
félbeszakított.
– Jó vagy te egyáltalán valamiben? – kérdezte gúnyosan.
Ha szolgálatra nevelnek, ha egyszer is belegondolok, hogy
kiválaszthatnak, és felkészültem volna rá, ha kicsit kevésbé vagyok fáradt és
nyomorult, ha nem bízom el annyira magam a konyhában, ha nem korhol
annyit a szakadt kinézetem miatt, ahogy korábban a falum lakói is, csak
éppen dorgáló szeretet helyett viszolygó rosszindulattal a hangjában… ha
bármelyik másként történik, ha nem futok bele a lépcsőn, ha nem derül ki,
hogy nem áll szándékában tűzre vetni… akkor egyszerűen csak elpirultam
volna, és kimenekülök.
Így viszont zaklatottan vágtam le az asztalra a tálcát, és felkiáltottam: –
Akkor miért hoztál el? Miért nem Kasját választottad?
Alighogy kimondtam, azonnal befogtam a számat, elszégyelltem magam,
és elszörnyedtem. Már éppen azon voltam, hogy mindent visszaszívok,
bocsánatot kérek, és bevallom, hogy nem gondoltam komolyan, nem kellett
volna Kasját választania helyettem, inkább megyek, és hozok egy másik
tálca ételt, ám ő türelmetlenül közbevágott: – Kit?
Megrökönyödve néztem rá. – Kasját. – Úgy nézett rám, mintha megint
újabb jelét adtam volna az ostobaságomnak, én pedig zavaromban
elfelejtettem, milyen nemes szándék vezérelt. – Őt akartad elhozni. Okos…
bátor… kitűnő szakácsnő, és…
Minden pillanattal egyre bosszúsabb lett. – Igen – szólt közbe. –
Emlékszem arra a lányra: nem volt lóarcú, nem volt slampos, és gondolom,
ő nem is óbégatna itt most velem. Elég legyen! Ti, falusi lányok, mind
fárasztóak vagytok az elején, ki jobban, ki kevésbé, de te mesteri szintre
emeled az ügyetlenséget!
– Akkor ne tarts itt! – förmedtem rá mérgesen és sértetten. A lóarcú
jelző különösen sértett.
– Legnagyobb sajnálatomra – folytatta –, kénytelen vagyok.
A csuklómnál fogva megpördített. Szorosan a hátam mögött állt, és
kinyújtotta a karomat a tálca fölé. – Lirintalem! – mondta. Az idegen szó
lefolyt a szájából, és élesen csengett a fülemben. – Mondd velem együtt!
– Micsoda? – kérdeztem, hiszen először hallottam ezt a szót. A varázsló
azonban még közelebb húzódott, a fülemhez tette a száját, és
hátborzongatóan azt mondta: – Mondd ki!
Egész testem remegett, és mivel mindenképpen meg akartam szabadulni
tőle, vele együtt mondtam: – Lirintalem! – A Sárkány továbbra is az étel
fölött tartotta a kezem.
Remegni kezdett a levegő a vacsora fölött. Borzalmas volt, mintha az
egész világ egy tó volna, amelybe kavicsokat dobálhat. Mire kisimultak a
levegő hullámai, átalakult az összes fogás. A főtt tojások helyét egy sült
csirke vette át, a nyúlragu helyét egy nagy tál főtt, zsenge tavaszi bab, bár
hét hónap telt el a szezonja óta, a sült alma helyén pedig egy papírvékony
almaszeletekkel teli tortácska díszlett, tetején kövér mazsolákkal és
mézbevonattal.
Elengedett. A támasza híján megtántorodtam, belekapaszkodtam az
asztal szélébe, és kiszorult minden levegő a tüdőmből, mintha valaki a
mellkasomra ült volna. Kifacsart citromnak éreztem magam. Csillagok
villantak fel a látóterem szélén, és én fél​ájultan előrehajoltam. Mintha csak
messziről láttam volna, ahogy a meglepődés és a bosszús mogorvaság
különös egyvelegével arcán a tálcát nézi.
– Mit tettél velem? – suttogtam, amikor ismét levegőhöz jutottam.
– Hagyd abba a nyafogást! – vágta rá elutasítóan. – Primitív kis
boszorkányság. – A meglepettség, ami korábban kiült az arcára, mostanra
teljesen eltűnt, és miközben leült az asztalhoz vacsorázni, az ajtó felé intett a
kezével. – Jól van, távozz! Már látom, hogy mérhetetlen sok időmet fogod
elfecsérelni, de mára legyen elég.
 Ennek a parancsnak legalább szívesen engedelmeskedtem. Nem is
próbáltam felvenni a tálcát, hanem lassan kiosontam a könyvtárból, és
karommal átfogtam a felsőtestemet. Még mindig tántorogtam a
gyengeségtől. Legalább fél órámba telt felcammogni a lépcsőn a torony
tetejére, aztán egyenesen a szobámba mentem, és becsuktam az ajtót.
Odahúztam az ajtó elé a fésülködőasztalt, és leroskadtam az ágyra. Lehet,
hogy a Sárkány megfordult az ajtó előtt, amíg aludtam, de én egy árva
hangot sem hallottam.

Ha érdekli a folytatás, vásárolja meg a teljes e-könyvet a www.dibook.hu

oldalon.
Kiadónk összes könyve a www.gabo.hu oldalon nézhető meg.