C. G.

Jung: Válasz Jób könyvére

Készítette Molnár Csilla

A vallási kijelentések (így a Biblia kijelentései is) a lélek megnyilvánulásai, amelyek kollektív
tudattalan, azaz transzcendens folyamatokon nyugszanak. A vallási képek, képzetek függenek az ember
képzeletétől, térbeli-időbeli helyzetétől, mégsem önkényesek, mert archetípusok. Az archetípus pedig
autonóm, azaz tudatunktól, akaratunktól független.
A továbbiakban az istenség archetípusának fejlődéséről lesz szó. Jung az ószövetségi Jób könyvét
mérföldkőnek tekinti Isten fejlődésének útján.
Jób könyve röviden. Élt egy igaz, istenfélő, példás életet élő férfi, Jób. Nagyon vagyonos ember volt és volt
neki 7 fia és 3 lánya. Egy nap Isten szóba hozza a Sátánnak Jóbot, hogy lám-lám. A Sátán azt mondja, hogy tegyék
próbára Jóbot, vajon ha mindent elveszít, akkor is ilyen igaz marad-e és nem vétkezik Isten ellen... Ezután Jób mindent
elveszít: vagyonát, gyermekeit, a közösség kitagadja, testét kelések borítják, egy szemétdombon várja a halált, de
Istent egy szóval sem bántja, igaz marad. Ekkor meglátogatja 3 barátja, akik egy hosszú vita során amellett érvelnek,
hogy Jób tartson bűnbánatot, hiszen Isten igazságos, Jób biztos megérdemelte, amit kapott. Jób állítja, hogy Isten
ártatlanul bünteti, és várja, hogy Isten igazságot szolgáltasson neki. Végül Isten szól: 1. mérhetetlen hatalmát vázolja
fel, 2. számonkéri Jóbon szavait, és megfélemlíti őt. Jób belátja kicsiségét, bánja bűneit és elhallgat. Isten ezután
igazolja Jóbot a barátok ellenében, megáldja, és többet ad neki mindenből, amit elvesztett.

Jób könyvében kicsúcsosodik a bibliai istenkép addigi kétarcúsága: egyfelől kegyetlen, zabolátlan
indulatú, harag és féltékenység emészti, másfelől alkotó és jóságos. Nincs reflektáló tudata, amorális,
mintha mindentudását, mindenhatóságát nem venné figyelembe. Jób a vita során meglátja Isten
ellentmondásosságát. A) Látja, hogy Isten morális ítélettel nem törődik, B) Benne segítőt, szószólót vár
Isten, önmaga ellenében.
A Biblia könyveiben azt látjuk, hogy Isten szövetséget köt népével, és úm. személyes kapcsolatban
van velük, érdekli, hogyan vélekednek róla, mennyire fontos ő nekik. J. szerint az öntudat hiánya miatt
akart Isten olyan szoros kapcsolatot kiépíteni az emberekkel, akik ismerték és dícsérték őt. Kulcsfontosságú
volt számára, hogy léte tudatosuljon az emberekben, mintha állandó bizonyítékra lenne szüksége arról,
hogy létezik. Ugyanakkor a szövetségeket megszegte és le-lesújtott az emberre. Az embernek ilyen
körülmények között, mivel több veszenivalója volt, öntudatossága növekedett, morálisan Isten fölé
emelkedett.
Ez történt Jóbbal is, akinek a birtokába olyan istenismeret kerül, ami magának Jahvének nincsen.
Jahve nem ad magyarázatot, a Sátánt nem vonja felelősségre, viszont a porban fetrengő Jób előtt
mérhetetlen hatalmával hivalkodik. Jóbnak be kell látnia, hogy Isten fenomén és nem ember  morálisan
megítélni nem lehet. Jób alkalmazkodik.
 Ennek a kettős természetnek ez a nyilvánvaló megnyilvánulása nemcsak az emberekre volt hatással
hanem Jahvéra is. Jahve lassan változni kezd: az emberlétet kell pótolnia magánál. (1. Az igazságos Isten
nem lehet ennyire igazságtalan, 2. A mindenható nem lehet ennyire öntudattalan, 3. Az ember már
megismerte őt.) Felveszi a kapcsolatot a Bölcsességgel. (A BölcsességSzófiaLogosz már a Teremtés előtt
létező nőnemű természeti szellem, anya-szerető minőség. Együtt teremtettek.)
Jung szerint Jahve a mennyei menyegző misztériumában akar megújulni, emberré akar válni. Az
emberiséget nem elpusztítani akarja (Özönvíz), hanem megmenteni. A menyegzőből megszületik az
istenember. Az anya: Szűz Mária (szűz: önállóság, férfitól való függetlenség) Sophiát testesíti meg.
Emberbarát. Mentes az eredendő bűntől  istennői minőség. Személyisége a tökéletesség irányába
emelkedik – Krisztus szintjére: férfiúi tökéletesség. Jung szerint ezzel hanyagolódik a női elv, a teljesség.
Így egy férfi jegyű eszményi állapot jön létre: sérül az egész.
Krisztus születése kapcsán a hősök születését megillető előképek, jelenségek tömegével kell
számolnunk. Isteni és emberi sorsa szétválaszthatatlan, mítosz, személyisége archetípus. A különnemű
természetek összeolvadása: Jób + Jahve.
A Sátán helyzete: korábban a Sátán mesterkedései felett Isten mintha szemet hunyt volna, Isten
sötét oldalával a Sátán összejátszhatott. Mindig az ember volt felelős a bűnökért. Most utalás: kiűzték az
égből, a földre, jobban korlátozódik (vsz. féltékeny is, az Antikrisztus alakjában még visszatér). Ettől
kezdve Isten a jó oldalával azonosul: szerető Atya. Ha büntet, igazságosan büntet. Krisztus halála az ember
szellemi és erkölcsi felemelkedését szolgálja, megment az örök kárhozattól, békítő az Isten és ember között.
(Felmerül, hogy Krisztus esetleg kételkedett a szerető atyában: a Miatyánk kérdése: „ne vigy minket
kísértésbe”.)
Krisztus miután feltámadt, a Szentlelket hagyta maga után biztosítékként (a katolikus egyház
szerint a hívő ember lelkébe a Szentl. beköltözik.) Ilyen módon Isten megtestesülése folyamatos, méghozzá
az egész emberiségben megvalósul. A Szentl. feladata, hogy folyamatosan Krisztus tanítására emlékeztesse
az embereket, és a tiszta világosság felé vezesse őket: a morális követelmény a tudatosság, nem a szokás és
a törvény. A keresztény tudatban a Sátán és Isten sötét oldala háttérbe (tudattalanba) szorul – nyilván sokáig
nem maradhat rejtve.
Ez a hatalmas erő nyilvánul meg a Biblia utolsó könyvében János jelenéseiben. Jung: ez a János
azonos a levelek szerzőjével. A levelekben János a szeretet Istenének üzenetét hirdeti, „Isten világosság és
nincs benne semmi sötétség”. János a korai keresztény gyülekezet vezetőjeként mintaszerű életet élt, az
árnyékában ellentétes képek voltak. Az Apokalipszis rémisztő eseményeiben szereplő bosszúálló Bárány
(hétszemű, hétszarvú) szöges ellentétben áll az embermentő-üdvözítő fiúval, a szerető Atya képével. Jung:
bár vannak személyes vonatkozásai a Jelenéseknek, főleg archetipikus üzenete vannak. János hasonló
helyzetbe kerül mint Jób: Istent szerették  megismerték. A szeretet evangéliuma mellé került a félelem
evangéliuma is. János, a látnok elé tárul az antikrisztusi időszak, a keresztény korszak vége (ld.
Apokalipszis borzalmaikorunk fegyverei).
Jung szerint az Isten tulajdonképpen a mély-én. Isten elhatározása, hogy emberré válik, azt a fejlődést
jelképezi, ami az után alakul ki, hogy az emberben tudatosul az istenkép ellentétessége. A mély-én mint tudattalan
tudatosodni akar, meg nem is. A konfliktus nagy, áldozatra van szükség: Krisztus. Jung szerint Krisztus, és utána a
Szentlélek ilyen módon lehetővé tette az ember számára az átjárást a tudat és a tudattalan között. A megtestesülés
során az Isten ellentétessége is eltölti az embert  a keresztény ember konfliktusa: az ellentétek összecsapása (kereszt
szimbólum). Isten világos és sötét oldalának emberré válásához szükség van a bűnös emberre. A két ellentétes oldal
egyesülésének az emberben kell megtörténnie. Erre utaló szimbólumot lát Jung az Apokalipszis egyik jelenetében.
Az Apokalipszis egyik látomása a vajúdó napba öltözött asszony képe (lába alatt a Hold, feje körül
12 csillag). A születendő fiút egy sárkány akarja elnyelni. Ebben a képben a nő teljes szimbolikája
megjelenik (Jung: nem azonos a Szűzzel), az ellentétek egyesítése. A megszülető fiú egyesítő
szimbólumnak tekinthető (Jung a bibliai bosszú fia utalását félreértésnek minősíti, szerinte ő nem azonos a
bosszúálló báránnyal). Az isteni gyermek születése az individuációs folyamatnak feleltethető meg. Krisztus
megtestesülése ennek előképe – tehát Krisztus születésével nyilván nem játszódik le az ellentétek
egyesülése, mert itt csak a jónak a megtestesüléséről van szó.
A végső megtestesülés/individuációs folyamat betetőződése csak az ellentétes princípiumok
egyesülése után jöhet létre: az Apokalipszis az isteni menyegzővel zárul: Krisztus és az új Jeruzsálem
nászával (Sophia az Istennel – Anima + Animus).
Mária mennybevételének jelenősége: a férfi mellett a nő metafizikai képviselete is megvalósul. Így
lehetővé válik az ellentétek kiegyenlítése a gyermek szimbóluma által.
A mély-én (az emberi egész szimbóluma) az élet céljának tudattalan spontán képe. Ez
megvalósulása felé törekszik (individuáció), akár tudatosul a szubjektumban a történés, akár nem. Krisztus
a tudatosság szerepére hívja fel a figyelmet: „ha tudod mit teszel, boldog vagy, ha nem tudod, átkozott és
törvényszegő” (Apokrif). Jung szerint mai tudásunk (tudományos-technikai fejlődés eredményei) fényében
nem hunyhatunk szemet afelett, hogy bennünk a jó és a rossz is megvalósulni törekszik. Felhívja a
figyelmet az önismeret szerepére és az ember megnövekedett felelősségére. Az individuáció során a
tudatosodás során bekövetkező konfliktusok enyhítése a szimbólumok (ld. fent) által lehetséges. A
szimbólumok fejlődése a tudat differenciálódási folyamatának felel meg. Az archetípusok így autonóm
módon igyekeznek egyengetni ezt a differenciálódási folyamatot, kérdés, hogy az ember mennyire hajlandó
figyelni a tudattalan nyelvére.