Professional Documents
Culture Documents
Ajtmatov: Vesztőhely
Ajtmatov: Vesztőhely
Ajtmatov: Vesztőhely
Vesztőhely
REGÉNY
EURÓPA KÖNYVKIADÓ
BUDAPEST 1987
HUNGARIAN TRANSLATION © RAB ZSUZSA, 1987
Első rész
I
A gyermeklehelet-könnyű, rövid nappali felmelegedés után a nap
felé tárulkozó hegyoldalakon az idő nemsokára alig érzékelhetőn
megváltozott - szél támadt a gleccserek felől, s a szurdokokon át már
lopakodott a mindent átható, hirtelen korai alkonyat, a közelgő
havas éjszaka hideg kékesszürkéjét hozva magával.
Körös-körül sok volt a hó. Az Iszik-köl menti hegyláncot már
behordta a hóförgeteg, amely ezeken a helyeken néhány napja úgy
zúdult végig, mint a maga szabad elemének szeszélye szerint
fellángoló tűzvész. Félelmetes volt, ami itt lejátszódott - a hóvihar
poklában eltűntek a hegyek, eltűnt az ég, eltűnt az egész addigi,
látható világ. Aztán minden elcsöndesedett, az idő kiderült. Azóta,
amióta a havas orkán elcsitult, a roppant hófúvásokkal megbilincselt
hegyek a világon mindentől elszigetelten, dermedten álltak a fagyos
csendben.
Csak a nagy teherbírású helikopter egyre konokabbul erősödő és
mind közeledő morgása hallatszott, a helikopteré, amely ebben az
alkonyati órában az Uzun-csat kanyon mentén a szeles magasságban
göndör felhőktől füstös, jégborította Ala-möngü felé igyekezett,
egyre közeledett, percről percre erősödött a hangja, végül
diadalmaskodott - teljesen betöltötte a teret, és mindent elnyomó
dübörgéssel az örök-jeges hegygerincek és ormok fölött, amelyeket
a hangon és a fényen kívül senki, semmi nem tudott megközelíteni.
A sziklák és hasadékok között sokszorosan visszhangzó dübörgés az
ember feje fölött olyan leküzdhetetlen és fenyegető erővel kö-
zeledett, hogy úgy rémlett: nem sok kell hozzá, és valami rettenetes
történik, mint akkor, a földrengéskor...
Egy kritikus pillanatban így is történt - a repülés útjába eső egyik
szélcsupálta, meredek kőoldalon a hang erejétől megremegve,
elindult egy kis kőomladék, de nyomban meg is állt, mint a vérzés,
ha ráolvasnak. Ez a kis lökés azonban elég volt a laza talajnak, hogy
a meredélyről leszakadt néhány súlyos kődarab legördüljön, és
egyre jobban nekiiramodva, mind sebesebben, port és forgácsot
vágva fel maga mögött, a hegy lábánál ágyúgolyóként
szétrobbanjon a vörös fűz- és borbolyabokrok között, áthatoljon a
hóbuckákon, s továbbgurulva elérje a farkasvackot, amelyben az
ordasok itt egy kiugró szikla alatt tanyáztak, egy bozót-rejtette
hasadékban, félig befagyott meleg vizű ér közelében.
Akbara, a nőstény farkas, félreugrott a magasból legördülő kövek
és az alászakadó hó elől, visszahátrált a hasadék sötétjébe,
összehúzódott, mint a rugó, tarkóján felborzolódott a szőr, vadul
maga elé meredt a homályban égő, foszforeszkáló szeme.
Bármelyik pillanatban kész volt az összecsapásra. De aggodalma
fölöslegesnek bizonyult. Csak a nyílt pusztán van ok a félelemre,
ahol az üldöző helikopter elől nincs hová rejtőzni, amikor az
már-már utoléri és nem marad el a sarkából, légcsavarja sivításával
süketítve és géppisztolysorozatokkal lekaszálni igyekezve, amikor
az egész kerek világon nincs menedék a helikopter elől, ahol nincs
egy rés, ahová elrejtheti deres farkasfejét, hiszen a föld nem nyílik
ketté, hogy búvóhelyet nyújtson az üldözöttnek.
A hegyekben más - itt mindig el lehet nyargalni, mindig akad
rejtekhely, ahol kivárhatja a veszedelem elmúltát. A helikoptertől itt
nem kell félni, a hegyekben maga a helikopter fél. De a félelem
esztelen, még inkább a már ismert, átélt félelem. A helikopter
közeledtével a nőstény farkas hangosan felnyüszített, gombolyaggá
húzódott össze, behúzta a nyakát, mégsem bírták tovább idegei a
feszültséget - és dühödten felüvöltött Akbara, erejefogyott, vak
félelemmel, és görcsösen kúszott hason a kijárat felé, vadul és
kétségbeesetten kocogtak a fogai, kész volt megverekedni álltó
helyében, mintha abban reménykedett volna, hogy megfutamítja a
hasadék fölött dörgő vasszörnyeteget, amelynek megjelenésére még
a kövek is alászakadtak a magasból, akár földrengéskor.
Akbara páni vonítására a vackon felébredt a párja, Tascsajnár,
amely, mióta nősténye elnehezedett, nem a vackukon, hanem
rejtekén, a bozótban töltötte legtöbb idejét. Tascsajnár - Kőmorzsoló
- így nevezték el a környékbeli csobánok pusztító állkapcsa miatt -
odakúszott nősténye fekvőhelyéhez, és megnyugtatóan felmordult,
mintha testével akarná fedezni a veszedelemtől. A nőstény farkas
odasimult hozzá az oldalával, mind szorosabban simult mellé,
tovább vonított, panaszosan hívta segedelmül talán az igazságtalan
eget vagy nem tudni, kicsodát, vagy talán szerencsétlen sorsát, s
még sokáig reszketett, még akkor sem tudott erőt venni magán,
amikor a helikopter már eltűnt az Ala-möngü hatalmas gleccserén
túl, s már a hangját sem lehetett hallani a felhőkön túlról.
És ebben a hirtelen támadt, kozmikus hangtalansághoz hasonló
hegyi csendben a nőstény farkas váratlanul eleven lökéseket érzett
meg magában, pontosabban a zsigereiben. Olyan volt ez, mint
amikor Akbara, még vadászélete első idejében, rávetette magát egy
jókora nőstény nyúlra, és megfojtotta: a nyúlban, a hasában akkor
valami láthatatlan, rejtett élőlénynek ugyanilyen mozgása rémlett
neki, ez a különös körülmény meghökkentette és kíváncsivá tette a
fiatal nőstény farkast, csodálkozva hegyezte a fülét, bizalmatlanul
nézegette megfojtott áldozatát. S mindez annyira furcsa és
érthetetlen volt, hogy még játszani is kezdett azokkal a láthatatlan
kis testekkel, hajszálra úgy, mint macska a félholt egérrel. Most
pedig maga fedezett fel a bensejében valami ugyanolyan élő terhet -
azok adtak hírt magukról, akiknek, ha a körülmények szerencsésen
alakulnak, másfél-két hét múlva világra kell jönniük. De a még meg
nem született magzatok elválaszthatatlanok voltak az anyaöltől,
lényének részét képezték, ezért ébredő, homályos, méhen belüli
fél-öntudatukban ugyanazt a sokkot élték át, ugyanazt a
kétségbeesést, amit a nőstény maga. Ez volt az első, még nem
személyes érintkezésük a külvilággal, a rájuk váró ellenséges
valósággal. Azért mozdultak meg az anyaméhben, így válaszoltak
anyjuk félelmére. Féltek ők is, a félelem az anya vérével áramlott
beléjük.
Azt fülelve, mi történik akaratán kívül megelevenedett
bensejében, Akbara nyugtalan lett. Nőstény farkas szíve
szaporábban kalimpált - bátorság töltötte el és elszántság, hogy
mindenáron megvédelmezi a veszedelemtől azokat a lényeket,
amelyeket magában hordoz. Most gondolkodás nélkül összecsapna
bárkivel a világon. Az utódok védelmének erős, természetes ösztöne
szólalt meg benne. És nyomban megérezte, hogyan árad szét benne
forró hullámként a gyengédség - az igény, hogy becézgesse,
melengesse jövendő kis szopósait, odaadja nekik tejét úgy, mintha
már mellette volnának. A boldogság előérzete volt ez. És lehunyta
szemét, felnyögött a gyönyörűségtől, a tej varasától a hasán
kétsorosán vöröslő, duzzadt, nagy csecseibe, és lassan-lassan,
bágyadtan elnyúlt egész hosszában, amennyire a vacka engedte,
akkor végképp megnyugodott és újra közelebb húzódott szürke sö-
rényű Tascsajnárjához. A kan hatalmas volt, irhája meleg, sűrű és
rugalmas. Még ő is, a mogorva Tascsajnár, még ő is megsejtette,
amit az anyafarkas érzett, valamilyen ösztönnel azt is felfogta, mi
megy végbe annak belsejében, s úgy látszik, őt is meghatotta.
Tascsajnár a fülét hegyezve, fölemelte szögletes, nehéz fejét, és
mélyen ülő, sötét szeme hideg pupilláinak feketéjén átsuhant valami
árnyék, valami homályos, kellemes előérzet. Tartózkodón
felmordult, horkantott és a torkát köszörülte, így fejezve ki
jóindulatát és készségét, hogy feltétlenül engedelmeskedjék a kék
szemű nősténynek, és megvédelmezze: buzgón és gyengéden
nyalogatni kezdte Akbara fejét, főleg tündöklő kék szemét és orrát
széles, meleg, nedves nyelvével. Akbara szerette Tascsajnár nyelvét
akkor is, amikor a kan reszketve a türelmetlenségtől játszott és
kedveskedett vele, és nyelve a vér viharos áramlásától átforrósodott,
gyors lett és energikus, mint a kígyó, bár Akbara eleinte úgy tett,
mintha mindez legalábbis közömbös volna neki, és szerette akkor is,
amikor a jóllakottság utáni nyugalmas és boldog percekben
hímjének nyelve lágy és nedves volt.
Ennek a vad párnak Akbara volt a feje, az esze, az övé volt a jog,
hogy vadászatot kezdeményezzen, hímje pedig a hűséges,
megbízható, fáradhatatlan erőt képviselte, és ellentmondás nélkül
teljesítette nősténye akaratát. Ez a viszonylat soha nem bomlott fel.
Egyszer történt csak egy különös, váratlan eset, amikor Akbara
hímje hajnalig nem került elő, és egy másik nőstény idegen szagával
tért vissza - undorító szagával a szemérmetlen üzekedés nedvének,
amellyel az idegen nőstény tíz meg tíz verszta távolságban
felingerelte és odahívta a hímeket, s amely féktelen dühöt és
ingerültséget váltott ki Akbarából, és nyomban eltaszította magától
hímjét, váratlanul erősen belemélyesztette agyarát annak marjába,
és büntetésül napokon keresztül arra kényszerítette, hogy mögötte
sántikáljon. Távol tartotta magától a bolondot, s az akárhogy
vonított, egyetlenegyszer sem válaszolt rá, meg sem állt, mintha
Tascsajnár nem is az ő hímje volna, mintha nem is létezne számára,
ha pedig újra közeledni merészelne hozzá, hogy megbékítse és
becézgesse, Akbara komolyan összemérné vele az erejét, nemhiába
volt ő a feje, az pedig a lába ennek a véletlen társult ordas-párnak.
Akbara most, miután egy kissé megnyugodott és átmelegedett
Tascsajnár széles oldala mellett, hálás volt hímjének, amiért az
megosztotta vele félelmét, s hogy ezzel visszaadta magabiztosságát,
ezért nem állt ellen buzgó becézgetésének, válaszul vagy kétszer
végignyalta a száját, és leküzdve zavarát, amely még mindig
váratlan remegésekben jelentkezett, magába merült, s figyelve,
milyen érthetetlenül és nyugtalanul viselkednek még meg sem
született kölykei, megbékélt azzal, ami van: a vacokkal, a nagy téllel
a hegyekben, a kérlelhetetlenül közelgő fagyos éjszakával. Így
végződött az a nap, a nőstény farkas számára félelmetes
megrázkódtatás napja. A kiirthatatlan anyai ösztöntől vezérelve,
nem annyira magát féltette, hanem azokat, akiknek hamarosan meg
kell születniük ezen a vackon, s akik kedvéért hímjével itt kerestek
és rendeztek be vackot, a sziklaeresz alatti mély hasadékban, a
mindenféle bozóttal benőtt, vihar tördelte ágaktól és
kőomladékoktól védett farkastanyát, hogy legyen hol világra hozni
az utódokat, legyen hol menedéket lelniük a földön.
Annál is inkább, mivel Akbara és Tascsajnár jövevények voltak
ezen a vidéken. A tapasztalt szem még külsőre is meg tudta
különböztetni őket helybeli testvéreiktől. Először is a jövevények
nyakszőre, amely tömötten keretezte marjukat, mint valami dús,
ezüstszürke palást, lapockájuktól a szügyükig, világosabb volt, mint
az a sztyeppéi farkasokra jellemző. Az akdzsal-ok, azaz deres
sörényűek termetre is nagyobbak voltak az Iszik-köl menti hegység
közönséges farkasainál. Ha pedig valaki közelről látta volna
Akbarát, meglepte volna áttetsző-kék szeme, ez a ritka vagy talán a
maga nemében egyedülálló szemszín. A nőstény farkast a
környékbeli csobánok Akladinak, azaz deres marjúnak nevezték,
ami a nyelvalakulás törvényei szerint Akbarira, majd Akbarára
változott, azaz Hatalmasra, pedig még senki sem tudta, hogy ez a
jelző a jövőbe látás jele volt.
Egy esztendeje deres sörényűeknek még nyoma sem volt ezen a
vidéken. Egyszer csak felbukkantak, de továbbra is elkülönültek. A
jövevények eleinte, hogy elkerüljék az összecsapást a terület
gazdáival, többnyire az itteni farkasbirtokok semleges zónáiban
kószáltak, boldogultak, ahogy tudtak, zsákmányra vadászva még a
mezőkre is le-leszaladtak, az emberek lakta lapályokra, de a helybeli
falkákhoz nem csatlakoztak - Akbarának, a kék szemű nőstény
farkasnak túlságosan független természete volt ahhoz, hogy
idegenekhez társuljon, és alárendelt helyzetbe kerüljön.
Mindennek bírája - az idő. Idővel a deres marjú jövevények helyt
tudtak állni magukért, számtalan kegyetlen összecsapás árán
területet hódítottak maguknak az Iszik-köl menti hegységben, s
most ők, a jövevények voltak a gazdák, a helybeli farkas-gazdák
már nem mertek betörni birodalmukba, így, mondhatjuk,
szerencsésen alakult az újonnan megjelent deres sörényűek élete az
Iszik-köl vidékén, de mindezt megelőzte a maguk története, s ha a
vadállatok emlékezni tudnának múltjukra, úgy Akbarának, aki
értelmességével és érzékeny felfogóképességével tűnt ki, újra át
kellett volna élnie mindazt, amire talán néha könnyeket kisajtoló
fájdalommal és súlyos nyögésekkel emlékezett.
Abban az elvesztett világban, az innen távoli mojunkumi füves
pusztán, nagy vadászélet folyt - végtelen hajtóvadászatokat
rendeztek a végtelen mojunkumi térségeken a végtelen
tatárantilop-csordákra.
Amikor a tatárantilopok, a szajgákok, amelyek ősemlékezet óta
lakták ezeket a szárazságtűrő szakszaulcserjékkel benőtt, füves
pusztákat, és olyan őseredetiek voltak, mint az idő maga, a
párosujjúak közül, amikor ezek a futásban fáradhatatlan, hajlott orrú
csordaállatok, tüdejükön át fújva a levegőt trombita-széles
orrlyukukon, olyan energiával, mint a cetek szilája az óceán vizét -
áradva, mint az óceán, azzal a képességgel megáldva, hogy pihenés
nélkül napkeltétől napnyugtáig bírják a futást -, egyszóval, amikor
megindultak az örökké nyomukban járó farkasoktól űzetve, amikor
az egyik megriasztott csorda pánikba ejtette a szomszédosat, néha a
másodikat és a harmadikat is, amikor ebbe a fejvesztett futásba
belekapcsolódtak a szemközt jövő nagyobb és kisebb
antilopcsordák, amikor végigvágtattak a Mojunkumon - hegyen,
völgyön, homokon át, mint a földön végigsöprő árvíz, a föld pedig
hátrálva futott és úgy döngött a lábuk alatt, mint nyáridőben a jégeső
alatt, a levegő pedig megtelt a mozgás viharzó lihegésével, a paták
alól felvágódó kovaporral és szikrákkal, a csorda verítékének, az
életre-halálra menő eszeveszett versenyfutásnak szagával, s a
farkasok, futtukban elnyúlva, mögöttük és mellettük nyargaltak,
igyekeztek az antilopcsordát kelepcéik felé terelni, ahol a
szakszaulbozótban jól megtermett agyarasok várták őket - azok a
vadak, amelyek vágtató áldozatuk tarkójára vetették magukat
leshelyükről, s miközben gombolyagként gurultak vele együtt, volt
annyi idejük, hogy átharapják a torkukat, kiontsák vérüket, s újra
űzőbe vegyék a csordát; de az antilopok valami módon gyakran
felismerték, hol várják őket farkaskelepcék, és még idejében
kikerülték őket menekültükben, a hajtóvadászat azonban egy új
körben még dühödtebben, még sebesebben kezdődött újra, és
valamennyien, üldözöttek és üldözők, a kegyetlen lét közös láncává
fonódtak össze, végső erejüket beleadva a futásba, mint valami halál
előtti agóniában, tulajdon vérüket égetve, hogy éljenek és túléljék, s
csak talán maga az Úristen állíthatta volna meg ezeket is, azokat is,
űzötteket és űzőket, hiszen életről és halálról volt szó az élni akaró
teremtmények között, hiszen azok a farkasok, amelyek nem győzték
ezt a vad tempót, azok, amelyek nem arra születtek, hogy
megharcoljanak a létért - a vágtában-harcban -, azok kidőltek, és ott
lehelték ki párájukat a viharként távolodó üldözők fölverte porban, s
még ha életben maradtak is, elmentek más tájakra, ahol jámbor
juhokat raboltak, amelyek még csak futással sem próbálták életüket
menteni; igaz, ott is leselkedett a veszedelem, a legrettentőbb
valamennyi veszedelem közül - ott, a nyájak mellett, emberek
voltak, a juhok istenei, ugyanakkor a juhok rabjai, akik maguk
élnek, de nem hagynak élni mást, különösen azt, aki nem fél tőlük,
hanem szabad akar lenni...
Emberek, emberek - emberistenek! Az emberek is vadásztak a
mojunkumi füves puszták tatárantilopjaira. Először lóháton jelentek
meg, bőrökbe öltözötten, nyilakkal felfegyverkezve, aztán durrogó
puskákkal, rikoltozva vágtattak ide-oda, az antilopok pedig egy
csoportba verődve erre-amarra futottak - kereshették őket a
szakszaul sűrűjében -, de egy idő múlva az emberistenek autóval
rendeztek hajtóvadászatot, a végsőkig kimerítve az antilopokat,
hajszálra úgy, mint a farkasok, futtukban terítették le áldozataikat,
aztán helikoptereken kezdtek röpdösni az emberistenek, s előbb
kiszemelve a magasból a csordákat, a mérőműszerek koordinátái
szerint bekerítették őket, a földi mesterlövészek pedig eközben száz
vagy még több kilométeres sebességgel száguldoztak a síkságon,
hogy az antilopok el ne tudjanak rejtőzni, a helikopterek meg
felülről korrigálták a célt és a sebességet. Autók, helikopterek,
gyorstüzelő puskák - és fenekestül felfordult az élet a mojunkumi
füves pusztán...
A kék szemű nőstény farkas, Akbara, még csak félig volt ivarérett,
jövendő farkastársa, Tascsajnár, valamivel idősebb nála, amikor
eljött az ideje, hogy hozzáedződjenek a nagy hajtóvadászatokhoz.
Eleinte nem győzték irammal, az elhullott antilopokat
marcangolták, a sebzetteket ölték meg, de idővel erőben és
kitartásban túlszárnyaltak sok tapasztalt farkast, különösen az
öregedőket. S ha minden a természet rendje szerint ment volna,
hamarosan a falka vezéreivé válnak. Csakhogy minden másképp
fordult...
De egyik év sem olyan, mint a másik, annak az évnek tavaszán
különösen bő volt a szaporulat az antilopcsordákban - sok volt az
ikerellés, mivel az elmúlt őszön a hajsza idején a fű száraz torsa
kétszer is újrasarjadt a langyos időben, a néhány kiadós eső után. A
táplálék bőséges volt - innen a szaporulat. Az antiloptehenek az ellés
idejére még kora tavasszal elvonultak a hó nem takarta, nagy
homokra, a Mojunkum legmélyére - oda a farkasoknak nem könnyű
elvergődni, meg a sivatagi homokbuckák között a farkasok
reménytelenül üldöznék az antilopteheneket. A homokon az
antilopot lehetetlen utolérni. A farkasfalkák azonban kamatostul
megkapták a magukét ősszel meg télidőn, amikor az állatok
idényvándorlása számtalan antilopot terelt a félsivatagi és pusztai
térségekre. Akkor a farkasoknak maga az isten rendelte, hogy
megszerezzék a maguk részét. Nyáron, különösen nagy hőségben, a
farkasok nem szívesen űzték az antilopokat, mert elegendő egyéb,
könnyebben megkaparintható zsákmány kínálkozott - temérdek
mormota nyüzsgött az egész sztyeppén, be akarták hozni a téli
alvással eltöltött időt, egy nyáron kellett pótolniuk mindent, amire
más állatoknak és vadaknak egy teljes évük volt. Sürgölődött is
körös-körül a mormotanemzetség, nem ügyelve a veszedelemre. Ez
is zsákmány - mindennek megvan a maga órája - télen nem lehet
mormotára szert tenni, mert nincs. Mindenféle apró állatok meg
madarak, különösen foglyok voltak a farkasok táplálékai a nyári
hónapokban, a leggazdagabb zsákmány ideje viszont - a nagy
vadászat a tatárantilopokra - őszre esett, és ősztől egészen tél végéig
tartott. Megint csak: mindennek eljön a maga ideje. Ennek is
megvolt a maga természetadta célszerűsége a szavanna életének
körforgásában. Csak az elemi csapások meg az ember tudta
megbontani a dolgok e kezdettől fogva való rendjét a
Mojunkumon...
II
Hajnalra valamennyire lehűlt a levegő a füves puszta fölött, s csak
akkor lett könnyebb - szabadabban lélegeztek az élőlények, s
elérkezett a legörömtelibb idő az elközelgő hőség - amely
irgalmatlanul fehérre aszalta a szikes pusztát - meg az elmúló
fülledt, forró éjszaka között. A hold addigra tökéletesen kerek, sárga
gömbként lángolt fel a Mojunkum fölött, tartós kékes fénnyel
árasztva el a földet. És ennek a földnek nem látszott se kezdete, se
vége. Mindenütt alig sejthető, sötét messzeségek olvadtak össze a
csillagos éggel. A csend eleven csend volt, hiszen minden, ami a
pusztát benépesítette, a kígyók kivételével, sietett kiélvezni a
hűvösségnek ezt az óráját, sietett élni. A tamariszkuszbokrokban
pittyegni és mocorogni kezdtek a korai madarak, ügybuzgón
sürögtek a sündisznók, a kabócák, amelyek fáradhatatlanul
cirpegtek egész éjszaka, most újult erővel zendítettek rá, már
kidugták a fejüket üregükből és körülszemlélődtek a felébredt
mormoták, még nem láttak neki élelmiszert - a szakszaulbokrok
lehullott magvait - gyűjtögetni. Egyik helyről a másikra röpdösött
családostul a nagy, lapos fejű kuvik és öt lapos fejű fiókája, amelyek
már megnőttek, kitollasodtak, és szárnyukat próbálgatták,
összevissza röpködve, egyre-másra gondoskodón szólogatták és
nem vesztették szem elől egymást. A pirkadat előtti füves puszta
mindenféle élőlényei és vadállatai válaszoltak nekik...
És beköszöntött a nyár, a kék szemű Akbara és Tascsajnár első
közös nyara - már fáradhatatlan üldözői voltak a tatárantilopoknak,
s már a legerősebb farkaspárnak számítottak a mojunkumi farkasok
között. Szerencséjükre - fel kell tételeznünk, hogy a vadállatok
világában is lehetnek szerencsések és szerencsétlenek -,
mindkettőjüket, Akbarát is, Tascsajnárt is, olyan tulajdonságokkal
áldotta meg a természet, amelyek különösen életfontosságúak a
pusztai ragadozók számára a félsivatagi szavannán - villámgyors
reflexekkel, vadászat közben az előrelátás ösztönével, egyfajta
„stratégiai" felfogóképességgel, és természetesen, lebírhatatlan
fizikai erővel - gyorsasággal és kitartó futással. Mindez azt jósolta,
hogy ez előtt a farkaspár előtt nagy vadászjövő áll, és életük tele lesz
a napi élelemszerzés nehézségeivel és vadállati rendeltetésük
szépségeivel. Egyelőre azonban semmi sem akadályozta őket, hogy
a mojunkumi puszták korlátlan urai legyenek, mivel az ember
behatolása ebbe a birodalomba még véletlen jellegű volt, s ők még
egyetlenegyszer sem ütköztek meg szemtől szembe az emberrel. Ez
majd valamivel később történik. S a világ teremtése óta volt még
egy kiváltságuk, hogy ne mondjam: privilégiumuk, az, hogy ők, a
vadállatok, akár az egész állatvilág, napról napra éltek, nem volt
bennük félelem és gond a holnapi nap felől. A minden téren
céltudatos természet megszabadította az állatokat a létnek ettől az
átkozott terhétől. Bár éppen ebben a kegyben rejlett az a tragédia is,
amely a Monjunkum lakóit fenyegette. De egyiküknek sem adatott
meg, hogy ezt megsejthesse. Egyiküknek sem adatott meg
elképzelni, hogy a végtelennek tetsző mojunkumi pusztát,
akármilyen széles, akármilyen hatalmas - mindössze egy kis sziget
az ázsiai szubkontinensen, egy hüvelykujjkörömnyi terület, amelyet
sárgásbarna színnel jelöl a hegy- és vízrajzi térkép, s amelyet évről
évre mindjobban összeszűkítenek a hajthatatlanul felszántott
szűzföldek -, ellepik a háziállatok megszámlálhatatlan csordái,
amelyek az artézi vizek hasadékai nyomán barangolnak a
sztyeppén, új táplálékforrásokat keresve, áthágják a csatornákat és
utakat, amelyeket a határzónákon építettek, hogy elválasszák a
szavannák közvetlen közelétől az egyik legnagyobb gázvezetéket;
mind kitartóbban és hosszú időre hatolnak be a mind fejlettebb
technikával felszerelt emberek kerekeken, motorokon,
rádió-összeköttetéssel, tartalék vízzel bármelyik sivatag vagy
félsivatag mélyébe, köztük a Mojunkumba, de nem önfeláldozó
felfedezéseket tevő tudósok hatolnak be, akikre büszkék lehetnek
utódaik, hanem hétköznapi munkát végző, hétköznapi emberek,
akik munkáját szinte mindenki, bárki el tudja végezni. Az
egyedülálló mojunkumi puszta lakóinak nem adatott meg tudniuk,
hogy a leghétköznapibb emberi dolgokban a jó és a rossz forrása
rejtőzik a földön. És hogy itt minden maguktól az emberektől függ -
mi felé irányítják ezeket az emberiség szemében leghétköznapibb
dolgokat: a jó vagy a rossz felé, a teremtés vagy a pusztítás felé. Azt
a mojunkumifüves puszta négylábú és egyéb élőlényei azután
végképp nem tudhatták, milyen bonyodalmakat éltek át maguk az
emberek, akik igyekeztek megismerni magukat attól fogva, hogy
értelmes lényekké váltak, bár eközben végül sem fejtették meg az
örök titkot: miért van az, hogy a rossz szinte mindig
győzedelmeskedik a jó felett.
Mindezek az emberi ügyek a dolgok logikája szerint nem
érinthették a mojunkumi vadak és állatok életét, mivel azok kívül
estek természetükön, kívül ösztöneiken és tapasztalataikon.
Egyáltalán, mindeddig semmi sem zavarta meg komolyan ennek a
hatalmas ázsiai pusztának kialakult életrendjét, a pusztaságét, amely
a forró félsivatagi síkságokon és a csak itt honos szárazságtűrő
tamariszkuszfajtákkal, a félig fű, félig fa, kőkemény,
horgonykötélként csavarodó homoki szakszaulcserjékkel, a kemény
fűtorssal s mindenekelőtt a nád-nyílvesszőhöz hasonló
csíjbokrokkal, a félsivatag ékességeivel benőtt hullámzó dombokon
terült el, a holdfényben és napsütésben áttetsző arany erdőként
derengő félsivatagét, amelyben, mint a sekély vízben - amelyből
még egy kutya feje is kilátszik -, bárki láthat mindent maga körül, és
maga is látszik, még a fejét sem kell fölemelnie.
Ezen a tájon alakult a sorsa az új farkaspárnak, Akbarának és
Tascsajnárnak, és arra az időre - ami a legfontosabb az állatok
életében - már megszülettek előhasi kölykeik, három farkaskölyök;
Akbara Mojunkumnak azon az emlékezetes tavaszán hozta őket a
világra, azon az emlékezetes vackon, a mélyedésben, amelyet
kiválasztottak egy vén szakszaul-cserje kimosott gyökere tövében, a
félig kiszáradt tamariszkuszbozót közelében, ahová könnyen
kivihették tanítgatni a farkaskölyköket. A kölykök már hegyezni
tudták a fülüket, mindegyiknek kialakult a maga természete, bár ha
egymással játszadoztak, fülük megint kiskutya módra lefittyedt, de
már eléggé erősen álltak a lábukon. És mind gyakrabban eredtek
szüleik nyomába kisebb-nagyobb portyákra.
Nemrég az egyik ilyen portyaút, amikor egy egész napot és
éjszakát töltöttek távol tanyájuktól, majdnem váratlan
szerencsétlenséggel végződött számukra.
Azon a kora reggelen Akbara a mojunkumi puszta egy távoli
vidékére vezette kölykeit, ahol a síkságokon, különösen a madár
sem járta hasadékokban és vízmosásokban semmihez sem
hasonlítható, sűrű, bűvös illatú, magas szárú fű nőtt. Ha sokáig
barangol az ember a magas fű sűrűjében, belélegezve a virágport,
akkor eleinte szokatlan könnyűséget érez mozgás közben, az a
kellemes érzés fogja el, mintha a föld felett siklana, aztán
bágyadtságot érez a lábában, és elálmosodik. Akbara emlékezett
ezekre a helyekre még kicsiny korából, és minden évben egyszer
ellátogatott ide a mákony-fű virágzása idején. Útközben apró
pusztai állatkákra vadászgatva, szeretett kissé megrészegedni az
öles fűben, elheverni a fűillat forró párlatában, érezni a futás
lebegését, aztán elaludni.
Most Tascsajnárral már nem kettesben voltak: kölykeik követték
őket, három esetlenül hosszú lábú farkaskölyök. Az ivadékoknak
minél jobban meg kellett ismerkedniük portyáik közben a vidékkel,
kicsiny koruktól otthonosnak lenniük jövendő
farkasbirodalmukban. Az illatozó rétek, ahová megismerés céljából
az anyafarkas vezette őket, ennek a birodalomnak legszélén voltak,
távolabb idegen világ terült el, ott emberekkel is találkozhattak;
onnan, abból a beláthatatlan vidékről néha őszi szélként vontatottan
süvöltő mozdonyfüttyök hallatszottak, az a farkasok számára
ellenséges világ volt. Oda, a füves pusztának arra a végvidékére
mentek éppen, oda vezette őket Akbara.
Akbara nyomában Tascsajnár ügetett, a kölykök pedig fürgén
loholtak energiafölöslegüktől hajtva, mindegyik az élre igyekezett,
de a farkasanya nem engedte őket önkényeskedni - szigorúan ügyelt
rá, hogy egyikük se merje megelőzni őt az ösvényen.
Eleinte homokos vidéken haladtak - szakszaul és pusztai üröm
sűrűjében, a nap egyre magasabbra hágott, mint mindig, felhőtlen,
forró időt ígérve. Már esteledett, amikor a farkascsalád megérkezett
a füves puszta szélére. De még éppen világossal érkeztek. A fű
ebben az évben magas volt, a felnőtt farkasoknak majd a marjáig ért.
A napközben a forró sugaraktól átfűlt igénytelen fűkalászok a
bolyhos szárakon erős illatot árasztottak, különösen a tömör
bozótosokban volt sűrű ez az illat. Itt, a kis szakadékban, a farkasok
pihenőt tartottak a hosszú út után. A nyughatatlan kölykök nem
pihentek, inkább szaladgáltak körös-körül, megszaglásztak és
szemügyre vettek mindent, ami kíváncsiságukat fölkeltette. Lehet,
hogy a farkascsalád itt maradt volna egész éjszaka, mivel jóllaktak
és ittak is - útközben sikerült elejteniük néhány zsíros mormotát és
nyulat, és feldúlniuk sok mindenféle madárfészket, szomjukat is
oltották útközben egy szurdok alján, egy forrásnál -, de egy
rendkívüli esemény arra kényszerítette őket, hogy sürgősen
elhagyják ezt a helyet, és inuk szakadtából visszanyargaljanak a
füves puszta mélyére, tanyájukra. Loholtak egész éjszaka.
Az történt, hogy már napnyugta után, amikor Akbara és
Tascsajnár a mákonyfű illatától megmámorosodva elnyúlt a bokrok
árnyékában, váratlanul emberi hang szólalt meg nem messze. A
szakadék szélén játszadozó kölykök látták meg az embert először. A
vadállatkölykök nem gyanították, és elképzelni sem tudták, hogy a
hirtelen felbukkant lény - ember. Valami majdnem meztelen alak -
úszónadrágban és csupasz lábán edzőcipővel, fején hajdan fehér, de
már alaposan elpiszkolódott panamakalappal - szalad ugyanabban a
fűben. Furcsán szaladt - a sűrű bozótokat választotta, és kitartón
szaladgált, szaladgált a fűben, mint az eszeveszett, mintha ebben
örömét lelné. A farkaskölykök felbátorodtak, felülkerekedett
bennük a kíváncsiság, szerettek volna játékba kezdeni ezzel a
sohasem látott, különös, csupasz bőrű kétlábú állattal, aki úgy
futkosott, mintha felhúzták volna. De akkor maga az ember is
észrevette a farkaskölyköket. És ami a legcsodálatosabb - ahelyett,
hogy gyanakodott és elgondolkodott volna rajta, hogyan kerültek
ide hirtelen farkasok -, ez a csudabogár közelebb ment hozzájuk, és
nyájasan feléjük nyújtotta a kezét.
- No csak, mi ez! - szólalt meg zihálva, és letörülte arcáról a
verítéket. - Csak nem farkaskölykök? Vagy a szemem káprázik,
mert szédülök? De nem, hárman vannak, és milyen takarosak, s
milyen nagyok már! Ó, kis kölykeim! Honnan termettetek ide? Mit
kerestek itt? Engem a balsors vetett ide, de ti hogy kerültetek ide a
sztyeppére, ebbe az átkozott fűbe? No gyertek, gyertek ide, ne
féljetek! Ó, ti kis bolondos kölykök!
Az oktondi kis farkasok valóban engedtek a kedveskedésnek.
Farkacskájukat csóválva, játékosan a földre lapultak, odakúsztak az
emberhez, remélve, hogy kergetőzhetnek vele, de akkor a
szakadékból kiszökkent Akbara. Az anyafarkas egy pillanat alatt
felmérte a helyzet veszélyességét. Tompán felmordult, s odaugrott a
pusztai nap alkonyi sugaraitól rózsaszínűen megvilágított emberhez.
Semmibe sem került volna neki, hogy agyaraival lendületből
felhasítsa a torkát vagy a hasát. Az ember, aki teljesen elvesztette a
fejét a dühödten nekirontó anyafarkas láttán, leült és rémülten a
fejéhez kapott. Ez mentette meg. Akbara valami okból már futtában
megváltoztatta szándékát. Átugrott a csupasz és védetlen emberen,
akit egyetlen csapással leteríthetett volna; átugrotta, s eközben még
arra is volt ideje, hogy meglássa arcvonásait és a szörnyű rémülettől
meredt szemét, megérezze teste szagát, átugrotta, megfordult és újra
átugrott rajta, most már másik irányba, kölykeihez szökkent,
elkergette őket, fájdalmasan beleharapva a tarkójukba, a szakadék
felé szorította, s ott Tascsajnárba ütközött, aki az ember láttán
félelmetesen borzolta tarkószőrét; Akbara a hímjét is megmarta és
visszafordította, majd a szakadék mélyére egyetlen gomolyagban
lehemperedve, valamennyien eltűntek egy szempillantás alatt.
És az a csupasz, ostoba figura csak akkor kapott észbe és eredt
futásnak. Sokáig szaladt a pusztán, hátra sem nézve, lélekszakadva.
Ez volt az első véletlen találkozása Akbarának és családjának az
emberrel... De ki sejthette előre, mit jósolt ez a találkozás.
Vége felé közeledett a nappal, a lenyugvó nap könyörtelen
forróságával, a napközben átizzott föld hevével. A nap és a puszta -
örök mértékegységek: a nappal mérik a pusztát, mekkora a
napsütötte térsége. A föléje boruló eget pedig a kánya röptének
magasságával. Azon az alkonyat előtti órán egész csapat fehér farkú
kánya keringett a mojunkumi füves puszta felett. Céltalanul
szálldostak, önfeledten, simán lebegtek, szinte csak a repülés
kedvéért, abban az örökké hűvös, könnyű párával bevont, felhőtlen
magasságban. Egymás után repültek, egy irányba, körbe, mintha
ennek a földnek és ennek az égnek örökkévalóságát és
ingathatatlanságát jelképeznék. A kányák semmi hangot nem
hallattak, csak némán nézték, mi történik abban a pillanatban
odalent, a szárnyuk alatt. Kivételesen éles, mindent látó szemükkel,
éppen látásuknak köszönhetően (hallásuk másodrendű volt), ezek az
arisztokratikus ragadozók a puszta ég alatti lakói voltak, csak
táplálékért és éjszakai hálásra ereszkedtek le a bűnös földre.
Bizonyára ebben az órában, abból a mérhetetlen magasságból
napnál világosabban látták a hím farkast, az anyafarkast és három
kölyküket, amelyek egy kis dombon helyezkedtek el, tamariszkusz
és aranysárga csíj gyéres bozótjában. A hőségben nyelvét
kileffentve, az egész farkascsalád azon a kis dombon pihent, nem is
sejtve, hogy az égi madarak megfigyelésének célpontjai. Tascsajnár
kedvenc pózában, félig feküdt - két elülső mancsát keresztbe téve,
fölemelt fejjel -, kiválva a többi közül erős tarkósörényével és
tagbaszakadt, súlyos testalkatával. Mellette, maga alá húzva kurta,
dús farkát, mozdulatlan szoborhoz hasonlóan, a fiatal nőstény,
Akbara ült. Az anyafarkas szilárdan támaszkodott ösztövér, egyenes
mellső lábára. Fehérlő szügye és horpadt hasa még meredő, de már
nem duzzadt kétsoros csecseivel kihangsúlyozta csípejének
szikárságát és erejét. Kölykeik, hárman, körülöttük hancúroztak.
Nyughatatlanságuk, zaklatásaik és játékosságuk cseppet sem
ingerelte a szülőpárt. A hím- és a nőstényfarkas szemmel látható
elnézéssel tekintett rájuk: hadd hancúrozzanak, úgymond, kedvükre.
A kányák pedig egyre keringtek az ég alatt, és ugyanolyan
hidegvérrel szemlélték, mi történik odalent a Mojunkumon a
lenyugvó nap fényében. A farkasoktól és kölykeiktől nem messze,
kissé oldalvást, a tamariszkuszbozótban, tatárantilopok legelésztek.
Jó sokan voltak. Majdnem mellettük meglehetősen nagy antilopnyáj
legelt, szétkóborolva a tamariszkuszbokrok között, nem messze egy
másik, még népesebb antilopcsordától. Ha a kányákat érdekelték
volna a sztyeppi antilopok, végigtekintve az ebben meg abban az
irányban több tucat kilométer széles és hosszú füves pusztán,
láthatták volna, hogy az antilopoknak se szeri, se száma, százan meg
százan, ezren meg ezren vannak, hiszen ősidőktől fogva sokadoztak
ezen a számukra tejjel-mézzel folyó félsivatagon. Az antilopok,
kivárva az esti hőség elmúltát, éjszakánkint inni vonultak a pusztán
oly ritka és távoli forrásokhoz. Az egyes csapatok, felgyorsuló
futással, már most elindultak arrafelé. Nagy távolságot kellett
legyőzniük.
Az egyik antilopnyáj olyan közel vonult a farkasok dombjához,
hogy azok világosan láthatták az áttetszőn megvilágított
csíjbokrokon keresztül sebesen elsuhanó oldalukat és hátukat, a
hímek előrehajtott, kis szarvú fejét. Azok midig lehajtott fejjel
haladnak, hogy ne érezzék feleslegesen a levegő ellenállását, mivel
bármelyik pillanatban megeshet, hogy futásra kényszerülnek. Így
teremtette őket a természet az evolúció folyamán, s ez volt a
tatárantilopok legfőbb előnye, amely futással mentette meg őket
bármely veszedelemtől. Még ha semmi sem nyugtalanította őket,
akkor is ütemes vágtában haladtak, fáradhatatlanul és
eltéríthetetlenül, a farkasokon kívül semmi elől ki nem térve, mivel
temérdeken vannak, és ebben rejlik az erejük.
Most a bozóttakarta Akbara és családja mellett vonultak el ügető
tömegben, szelet kavarva, és a nyáj szagát hagyva maguk mögött, s
port verve fel patáikkal. A farkaskölykök a dombon ösztönösen
izgalomba jöttek. Mind a három feszülten szimatolt, s nem értve
még, miről van szó, arrafelé akartak rohanni, ahonnan az antilopnyáj
izgató szaga áradt, szerették volna belevetni magukat a kemény
szárú csíj sűrűjébe, amelyen átsejlett a sok vágtató test. A
farkasszülők azonban nem moccantak, sem Akbara, sem Tascsajnár,
nem változtattak pózukon, bár mibe sem került volna nekik két
szökkenéssel az elhaladó csorda mellett teremniük, és üldözőbe
venniük, dühödten, feltartóztathatatlanul űzni a végkimerülésig,
úgy, hogy a közös futásban, az élethalál-versenyfutásban, amikor
már az ég és a föld összekeveredik, valamelyik hirtelen kanyarban
röptében leterítsenek néhány pár antilopot. Ez a lehetőség teljesen
reális volt, de adódhatott úgy is, hogy nem sikerül, nem tudják
utolérni a zsákmányt, előfordult már ilyen is. Akárhogy is,
Akbarának és Tascsajnárnak eszében sem volt hajtóvadászatot
kezdeni, bár a zsákmány, úgy tetszett, magától kínálkozott, mégsem
mozdultak a helyükről. Erre megvoltak az okaik - aznap jóllaktak, és
ebben a képtelen forróságban, teli bendővel veszett vágtában
üldözni az utolérhetetlen antilopokat a halállal lett volna egyenlő.
De ami a legfőbb - a kölykök számára még nem jött el az efféle
vadászat ideje. A farkaskölyköknek vesztét okozhatta volna, ha a
futásban kifulladva elmaradnak elérhetetlen céljuktól - többé nem
merészelték volna megkísérelni a vadászatot, elvesztették volna
bátorságukat. Télen, a nagy hajtóvadászat idején - addigra már erőre
kapnak a fiatalok, akkorra már majdnem esztendősek lesznek -,
próbára tehetik magukat, meggyőződhetnek róla, mennyire futja
erejükből, részt vehetnek a vadászatban, egyelőre azonban nem volt
érdemes elrontani a játékot. De az aztán nagyszerű óra lesz!
Akbara szelíden kitért a vadászszenvedély türelmetlenségétől már
terhére lévő kölykei elől, arrább ült, de továbbra is éber tekintettel
kísérte az itató felé tartó antilopok vonulását, ahogy egymáshoz
simulva siklottak az ezüstös csíjbozótban, akár a halak ivás közben,
amikor a folyó felső szakaszához igyekeznek - mind egy irányba,
egymástól megkülönböztethetetlenül. Akbara tekintetében azonban
felvillant a dolgok felismerése: távolodjanak csak most az antilopok,
felvirrad majd az elrendelt nap, ami csak van a pusztán, az ott is
marad. A kölykök azalatt kezdtek apjuknak is terhére lenni,
megpróbálva cselekvésre ösztönözni a mogorva Tascsajnárt.
Akbara pedig egyszer csak maga elé képzelte a tél elejét, a
roppant félsivatagot, egy szép napon a hajnali első hótól csupa
fehéren; a hó csak egy vagy másfél napig marad meg, de az a hó a jel
a farkasoknak a nagy vadászat kezdetére. Attól a naptól fogva az
antilopvadászat lesz életük legfontosabb dolga. És beköszönt az a
nap! A folyó alsó szakaszán a köddel, a fagyos zúzmarával a
szomorú fehér csíjbokrokon, a hó terhétől meghajló, bokros
tamariszkokon, a ködben bujdosó nappal a szavanna fölött - az
anyafarkas elképzelte magának azt a napot, elevenen, mint a
valóságban, hogy akaratlanul megremegett, mintha véletlenül
fagyos levegőt szívott volna be, mintha rugalmas talpa virágszerű
csillagképét hagyná a fagyos havon, és tökéletes pontossággal
ismerte fel a maga jókora csapáit meg a már felnőtt, megerősödött
kölykeinek nyomait, a fiatal farkasokét, amelyek már mutatják
hajlamaikat, ezt már csapájukból is látni lehet, mellettük pedig a leg-
nagyobb csapák - a hatalmas virágok, a karmokkal, amelyek
olyanok, mint a fészkükből kinyúló madárfiókacsőrök -Tascsajnár
csapája, mind mélyebben és mind erősebben nyomódott a hóba,
mert Tascsajnár megtermett, súlyos szügyű, ő az erő, ő a
villámgyors kés az antilop torkába, és minden utolért antilop
bíborvörös vérsugárral festi meg a puszta fehér havát, mint a madár
égőpiros szárnya egyetlen csapásával, hogy éljen a szürke irhával
borított másik vér, mert az ő vérük mások vérének rovására él - így
rendeltetett a kezdetek kezdete óta, más rend itt sosem lesz, s itt nem
lehet senki ítélőbíró, mivel nincsenek sem igazak, sem bűnösök, a
vétkes csak az, aki egyik vért a másik kedvéért teremtette. (Csak az
embernek rendeltetett más sors: munkával keresnie kenyerét és
munkával nevelni fel a húsnak valót - megteremteni a maga számára
a természetet.)
Azok a Mojunkum szűzhaván vonuló csapák - a farkas-csapák
nagyobb és kisebb virágszirmai, amelyek egymás mellett haladnak
majd a folyó alsó szakasza ködében - megállapodnak egy szélvédett,
bokros horpadásban, itt várnak a farkasok, körülkémlelnek, s
hátrahagyják azokat, akiknek a kelepcénél kell maradniuk...
De a gyönyör órája közeledik - Akbara lopakodik, kúszik,
amennyire lehet a hóra simulva, a jegeces fűbokrokhoz simul,
lélegzetét visszafojtva közeledik a legelésző antilopokhoz, olyan
közelségbe, hogy a még meg sem rebbent szemüket is látja, aztán
hirtelen árnyékként veti magát rájuk - és felragyog a farkas
szerencsecsillaga! Akbara olyan elevenen képzelte maga elé azt az
első hajtóvadászatot - ivadékainak első leckeóráját -, hogy
önkéntelenül felvinnyogott, és alig bírt egy helyben maradni.
Haj, micsoda hajtóvadászat kezdődik a puszta szűz haván! Az
antilopcsordák hanyatt-homlok menekülnek, mintha tűzvész elől
futnának, a fehér havat pillanatok alatt a föld fekete sebhelyei
szántják fel, ő meg, Akbara, a nyomukban, mindenki előtt üget,
mögötte pedig, testközelben, kölykei, a fiatal farkasok, a három
elsőszülött, ivadékai, amelyeket az ősidőktől fogva való elrendelés
hozott a világra az ilyen vadászatok kedvéért, nyomukban a hímje,
Tascsajnár, a futásban zabolázhatatlan, hatalmas apaállat, amelyet
csak egy cél hajt - úgy űzni az antilopokat, hogy kelepcéjébe hajtsa
őket, s ezzel vadászleckét adni utódainak. Igen, az féktelen
nyarga-lás lesz! És a céltudatos jövőben nem annyira magát a zsák-
mányt áhítja abban az órában Akbara, mint inkább azt, hogy
mielőbb kezdődjék a vadászat, amikor majd sebes szárnyú
madárként szállnak, zsákmányt űzve a pusztán. Ebben rejlik
farkaséletének értelme...
Ezek voltak az anyafarkas álmai, amelyeket a természet oltott
belé, ki tudja, talán felülről bocsátották le rá az álmokat, amelyekre
később majd keserűen, fájó szívvel emlékezik, és gyakran és
hasztalan álmodja vissza... És az anyafarkas üvöltése lesz az ára
ezeknek az ábrándoknak. Hiszen minden álom ilyen - először a
képzeletünkben születik meg, aztán többnyire azért pusztul el, mert
gyökér nélkül mert megnőni, mint némelyik virág és fa... Hiszen
minden álom ilyen - és ebben rejlik tragikus szükségszerűsége a jó
és a rossz felismerésében.
III
A Mojunkumot meglepte a tél. Egyszer már leesett a hó, elég
bőséges a félsivataghoz képest - az a hó nem sokáig fehérlett a
pusztán, amely azon a reggelen parttalan fehér óceánnak látta
önmagát, futtukban megdermedt hullámaival; volt hol
száguldozniuk a szeleknek meg az ördögszekérnek. Végre olyan
csend támadt, mint a kozmoszban, mint a végtelenségben, mivel a
homokot már átitatta a nedvesség, s a takirok, a nyaranta kiszáradó
sós tavak meglágyultak, elvesztették érdességüket... Még előbb a
szavanna fölött felgágogtak az őszi vadlúdcsapatok, magasan és
zengve szálltak a mojunkumi puszták fölött a Himalája irányába, az
északi tengerek és folyók melletti nyári szállásukról délre tartottak,
az Indus és a Brahmaputra örök vizeihez, ahová, ha a puszták
lakóinak szárnya lett volna, mind felkerekedtek volna a hívásra. De
minden élőlénynek kijelöltetett a maga paradicsoma... Még a
magasan kerengő pusztai kányák, még azok is épp csak kitértek a
vadludak útjából...
Akbara kölykei a télre észrevehetően megnőttek, már meg lehetett
különböztetni őket egymástól, nem úgy, mint apró kölyökkorukban,
mind a hárman szögletes növendékfarkasok lettek, de már
mindegyiknek megvolt a maga természete. Anyjuk, persze, nem
adhatott nevet nekik, ha egyszer az isten nem rendelte, de a
szagukról - ami az embernek nem adatott meg - és más eleven
ismertetőjelekről könnyen meg tudta különböztetni őket, és
magához tudta hívni külön-külön akármelyik ivadékát. Például a
legnagyobb kölyöknek széles homloka volt, akár Tascsajnárnak,
ezért mint Nagyfejűt tartotta számon, a középsőt, szintén nagy
növésűt, hosszú lábút, amelyből idővel jó zsákmányűző lesz, mint
Gyorslábút fogadták el, a harmadikat, amelyiknek szakasztott olyan
kék szeme volt, mint Akbarának, s lágyékán éppolyan fehér folt,
mint anyjának, Akbara játékos kedvencének anyja tudatában, ki
nem mondva, Kedves lett a neve. Cseperedett a kis szuka; a hímek
marakodásának és halálos összecsapásának tárgya lesz, mire eljön a
szerelem ideje...
Az első hó, amely észrevétlenül hullott le éjszaka, azon a kora
reggelen váratlan ünnep volt minden élőlény számára. A
növendékfarkasok eleinte megriadtak az ismeretlen anyag szagától
és látványától, amely átváltoztatta a farkasvacok körüli egész tájat,
de aztán kezdett nekik tetszeni ez a hűvös gyönyörűség és
hancúroztak, körbekergetőztek, hemperegtek a hóban, prüszköltek
és fel-felcsaholtak örömükben. így kezdődött az előhasiaknak az a
tél, amelynek végén meg kellett válniuk farkasanyjuktól,
farkasapjuktól és egymástól, hogy mindegyikük a maga életét
kezdje élni.
IV
Ez alatt az idő alatt Avgyij Kallisztratov több levelet küldött Inga
Fjodorovnának Dzsalpak szaz állomásra, ő is válaszolt neki poste
restante a városi postára, mivel addigra Avgyijnak nem volt állandó
lakáscíme. Avgyij még gyerekkorában elveszítette az édesanyját, és
apja, Kallisztratov diakónus, özvegyen maradván, egész jóságát és
nem csekély egyházi és világi olvasottságát fiára és nála három
esztendővel idősebb lányára pazarolta. Avgyij nővére, Varvara,
Leningrádba ment tanulni, a pedagógiai főiskolára akart iratkozni,
de oda nem vették fel, mint a vallási kultusz szolgájának lányát,
mivel ez a főiskola utat nyitott volna neki az iskolai oktatáshoz;
akkor egy műszaki főiskolára sikerült bejutnia, s végül meg is
telepedett Leningrádban, férjhez ment, családot alapított, s most
műszaki rajzoló volt egy tervezőintézetben. Avgyij útja pedig
egyházi szférákba vezetett, ezt kívánta ő maga is, ezt kívánta nagyon
apja is, különösen miután Varvara lánya fölvétele a pedagógiai
főiskolára nem sikerült. Amikor Avgyij megkezdte tanulmányait a
papi szemináriumban, Kallisztratov diakónus boldogan és büszkén
járt-kelt - örült annak, hogy álma teljesült, hogy munkája és tanítása
nem veszett kárba, hogy az Úr meghallgatta imáit. Azonban nem-
sokára meghalt, s talán éppen ezzel könyörült rajta a sors, mert nem
viselte volna el eretnek átváltozását Avgyij fiának, akit magával
ragadott az újféle gondolkodás az öröktől fogva való vallási tanok
területén - a tanokén, amelyeknek örök időkre isteni erő adatott a
végtelenségben és változtathatatlanságban.
Amikor Avgyij Kallisztratov írni kezdett a területi ifjúsági lapba,
azt a kicsi lakást, amelyben Kallisztratov diakónus hosszú évekig
lakott családjával, az egyház újonnan kinevezett szolgájának
igényelték ki, Avgyij Kallisztratovot, a volt szeminaristát pedig
felszólították, hogy költözzön ki belőle, mint az egyházhoz már nem
tartozó személy.
Ez okból Avgyij hazahívta Varvara nővérét, hogy vigye el
belátása szerint Leningrádba a szüleik holmijából azt, amire
szüksége van, főleg a régi ikonokat és képeket, emlék- és
örökségképpen. Magának Avgyij apja könyveit tartotta meg. Ez volt
a testvérek utolsó találkozása - ki-ki ment tovább a maga útján.
Többé nem is látták egymást. Kapcsolatuk teljesen normális volt,
csak életútjuk különböző. Avgyij attól fogva albérletekben lakott,
eleinte külön szobácskákban, aztán ágyrajáróként, mivel külön
szobákra nem tellett. Azért is írtak poste restante neki.
Éppen ekkoriban küldte Avgyij Kallisztratovot a területi
komszomol-újság szerkesztősége Közép-Ázsiába. A kiküldetés
közvetlen indoka Avgyijnak az az elképzelése volt, hogy
tanulmányozza és leírja, milyen úton-módon hatolt be az ország
európai területein az ifjúság körébe a kábítószer, az anasa, ez a
Közép-Ázsiában, a Csuj menti és a mojunkumi pusztákon vadon
termő növény. Az anasa - édestestvére a hírhedt marihuánának -, a
déli vadkender egyik fajtája, amelynek levele és főleg virágzata és
virágpora erős hatású kábítóanyagot tartalmaz, cigarettaként szíva
eufóriát okoz, a gyönyör illúzióját kelti, az adag emelésével a
levertség fázisa következik, majd utána agresszivitás, egészen a
környezetre veszélyes beszámíthatatlanságig.
Ennek az utazásnak történetét Avgyij Kallisztratov részletesen
megírta útirajzaiban, leírta, hogyan találkozott össze a sztyeppén
váratlanul egy farkascsaláddal, beszámolt mindenről, amit tapasztalt
- fájdalommal és riadtan, mint szemtanú, mint állampolgár,
gondterhelten a kábító növény terjedése miatt. De a
szerkesztőségben eleinte lelkendezve fogadott útirajzainak közlése
egyre késett, majd teljesen abbamaradt.
Avgyij Kallisztratov éppen ezekről a kudarcairól és élményeiről
számolt be leveleiben Inga Fjodorovnának, akit a sors ajándékának
tartott, szívéhez a legközelebb állónak - hiszen, akár a folyó, ő
frissítette és támasztotta fel, hogy napról napra létezhessen.
Hamarosan ráébredt, hogy a levelezés Inga Fjodorovnával életének
legfőbb eseménye, talán az az elrendelés, amely az ő létezését
igazolja.
Amikor levelet adott fel neki, utána ez éltette, újra meg újra
emlékezetébe idézte mindazt, amit írt, és mintegy kommentálta
önmagát. Különös formája volt ez a távérintkezésnek - szenvedő
lelke szakadatlan kisugárzása térbe és időbe.
VI
A negyedik nap hajnalán felmagasló havas hegyek púpos
nyúlványai arról adtak hírt, hogy a vonat közeledik a Csuj menti
mojunkumi puszták, útjuk célja felé. A havas hegyek csak általános
tájékozódási pontok voltak ezen a pusztai térségekbe vesző vidéken,
majd el kellett tűnniük a szemhatáron. De most a föld szélén
felbukkant a nap, és - ki tudja, hányadszor - békés fény öntött el
mindent, s a különféle sorsú emberekkel teli vonat, még mielőtt
elérte volna a hegyeket, vagonjai hosszú sorával fénylett fel a
pusztaságon, és elfordult a könnyű köd lepte síkságra - arrafelé,
ahonnan már nem látszottak a hegyek...
Dzsalpak szaz állomásán a vadkender-vadász futároknak le kellett
szállniuk, és kinek-kinek a maga kockázatára, a maga veszedelmére,
de egyetlen szándéktól és egységes vezényszótól vezéreltetve kellett
haladnia tovább. Éppen ez foglalkoztatta mindenekelőtt Avgyij
Kallisztratovot - kicsoda Ő maga, a legfőbb személy ebben a
dologban, akinek éber, soha le nem csukódó szeme őket figyelte,
akiről mellékesen és halkan tétetik említés.
Dzsalpak szaz állomása mindössze három órányira volt. A futárok
készülődni-szedelőzködni kezdtek. Az utasok már reggel óta
morogtak Petruhára, aki az éjszakai italozás után sokáig mosakodott
a mosdóban, mielőtt Őhozzá magához indult volna a végső
utasításokért. Előző este cimboráival pezsgővel kezdte, amely
gyerekmulatság volt a számukra, és vizespohárszámra itták, mint az
üdítőt, aztán áttértek a vodkára, aminek aztán meg is volt a hatása. A
kiskorú Ljonyka teljesen elázott, Avgyij csak nehezen tudta talpra
állítani. Csak annak említése, hogy hamarosan Dzsalpak szazba
érnek, tudta arra kényszeríteni Ljonykát, hogy összeszedje magát,
felüljön a fekvőpolcán, s lecsüggessze erőtlen, sovány, piszkos
nyakán ülő, borzas fejét. Ki gondolhatta volna, hogy ez a kis kölyök
bűnös úton jókora summákat keres, s hogy élete máris kátyúba
jutott?
Egyenletesen és fürgén haladt a vonat a pusztaság egyenletes
térségein, s valahol, valamelyik kocsiban ott volt Ő maga, akihez
sietett a másnapos Petruha, miután felhajtott egy pohár
szurokfekete, erős teát a végleges kijózanodás érdekében, ő maga,
úgy látszik, nemigen kedvelte az iszákosokat. Avgyij
Kallisztratovnak az egész utazás folyamán nem sikerült meglátnia
Őt magát még távolról sem, bár valamennyien egy vonaton utaztak.
Kicsoda Ő, milyen lehet? Próbálj csak ráhibázni az utasok százai
között! De akárki volt is, óvatos volt, mint a nádasok sűrűjében
megbúvó vad, egész úton semmi sem árulta el magát. Petruha úgy
tért vissza Tőle magától, mint a megvert kutya, mogorván, dühösen,
rendkívül elkomolyodva. Persze, Ő maga rendesen elküldte az
anyjába, amiért éjszaka, éppen a megérkezés előtt, leitta magát. Meg
lehetett érteni Őt is - attól az órától, hogy a vonat megérkezik
Dzsalpak szazba, az anasa-gyűjtők tevékenységének legfőbb ideje
következik, ez a tökkelütött Petruha meg úgy beszívott, hogy egész
héten fejfájás gyötri majd. Petruha, elégedetlenül pillantva
Avgyijra, mintha az vétett volna ellene, azt dörmögte:
- Gyerünk, beszédem van veled.
Kimentek a kocsi előterébe. Ott rágyújtottak. Zakatoltak,
dübörögtek a kerekek.
- Jegyezz meg valamit, Avgyaj - kezdte Petruha.
- Hallgatlak - vonta össze Avgyij a szemöldökét.
- Ne hordd úgy fenn az orrodat! - fortyant fel Petruha. - Kicsoda
vagy te?
- Ugyan, Pjotr - próbálta lecsillapítani Avgyij -, mi okod a
sértődésre? Én nem iszom, te iszogatsz, hát aztán, minek; ezért
mérgelődni? Inkább azt mondd meg, hogyan lesz tovább?
- Tovább úgy lesz, ahogy Ő maga mondja.
- Hát éppen ezt kérdezem. Ő maga mit mondott?
- Te itt nem sokat számítasz - szakította félbe Petruha. - Te új fiú
vagy nálunk, ezért velem jössz és Ljonykával, egyszóval hárman
leszünk. A többi megy, ki-ki magában, van, aki párosával, együtt a
cimborájával.
- Világos. De hová kell menni?
- Az nem a te gondod, te velem jössz. Dzsalpak szazban
kiszállunk. Tovább magunknak kell eljutnunk, ahová kell. Arra
haladó autókon a „Mojunkum" szovhozig, tovább már ember nem
járta vidék van - ott már gyalogszerrel.
- Úgy?
- Miért, azt hitted, Zsigulin szállítanak oda? Nem, testvér!
Hiszen ott, ha észrevesznek valakit, elkaphatják, ha meg autón vagy
motoron megy valaki, végleg szarba kerül!
- Ejha! És Ő, Ő maga hol lesz, kivel jön?
- Mi közöd hozzá?! - fortyant fel Petruha. - És mit kérdezősködöl
felőle? Jön, nem jön! Lehet, hogy egyáltalán nem is jön! Mi az, talán
beszámolni tartozik neked, vagy hogy értsem?
- Sehogy. De ha egyszer ő a főnök, akkor tudni kell, hol van, ha
valami történne.
- Hát éppen erről nem kell tudnod! - jelentette ki felsőbbségesen
Petruha. - Nem a mi kettőnk dolga, hol lesz és hogyan. Ha kell, a
föld alól is előteremt téged. - Petruha sokat jelentőn hallgatott,
mintha azt mérlegelné, milyen hatást tettek szavai, aztán,
rámeresztve még mindig ki nem józanodott, zavaros szemét,
hozzátette: - Neked, Avgyaj, azt üzeni Ő maga: ha rendesen
dolgozol, állandó futárunk lehetsz, de ha egyszerre csak kurva
leszel, jobb ha most szállsz ki a dologból. Mindjárt leszállunk az
állomáson, akkor menj, amerre látsz, mi nem bántunk, de ha
belejössz a dologba, akkor kész, nincs visszaút. Ha elkurvulsz, nem
lesz helyed a földgolyón. Megértetted?
- Meg hát, mit kell ezen érteni! Nem vagyok kisgyerek - felelte
Avgyij.
- No jó, hát jegyezd meg: én átadtam neked az üzenetet, te
hallottad, hogy aztán ne legyen semmiféle: nem tudtam, nem
értettem, bocsánat meg elnézést.
- Elég, Pjotr - szakította félbe Avgyij. - Ne ismételgesd
fölöslegesen. Hiszen én is tudom, mit teszek. Tudom, mibe vágok,
és tudom, mit akarok. Inkább hallgasd meg most a tanácsomat.
Mától fogva állj le, és Ljonykát se itasd. Ő egy kis szamár. De neked
is minek? Képzeld, nekivágunk ennek a vidéknek, nyomás alatt, és
ilyen hőségben - micsoda zsákmányszerzők leszünk?
- Egyetértek - vágta el Petruha, és nedves szája megkönnyebbült
mosolyra húzódott. - Ami igaz, az igaz. Higgy nekem, Avgyaj,
magam se veszek egy cseppet sem a számba, Ljonykának sem
engedem. Kész, befejeztem!
Elhallgattak, elégedetten, hogy mindkettőjük hasznára végződött
a beszélgetés. A vonat imbolyogva sietett Dzsalpak szaz vasúti
csomópont felé, ahol mozdonyt és mozdonyvezetőt cserélnek. Sok
utas, akinek le kellett szállnia, már szedelődzött. Ljonyka is
nyugtalanul nézett ki a kocsi előterébe.
- Mit csináltok itt? - kérdezte, fejfájástól eltorzult arccal -
Készülődni kell. Alig egy óra, és megérkezünk.
- Ne félj - mondta Petruha. - Mit kell készülődni? Ne vagyunk mi
lányok! Hátizsákot a vállra - és gyerünk!
- Ljonya - intette magához Avgyij a kisfiút. - Gyere csak ide. Fáj a
fejed? - Ljonyka bűntudatosan ingatta a fejét. - Pjotrral az előbb
megállapodtunk: mától egy cseppet sem! Rendben? - Ljonyka
némán bólintott. - No, eredj, mindjárt megyünk mi is. Van időnk, ne
nyugtalankodj.
- Persze, rengeteg időnk van - mondta Petruha az órájára pillantva.
- Több mint egy óránk. - Amikor Ljonyka visszament, így szólt: -
Amit Ljonykáról mondtál, igazad van. Maga akar inni a kis
nyavalyás, ha meg leszopja magát, nem áll a lábán. De most - elég!
A munka az munka. Most csak bolondoztunk egy kicsit az úton.
Aztán ne gondold ám, hogy a Ljonyka pénzéből ittam, talán ő maga
inkább... de én a magaméból piálok.
- Hát talán erről van szó? - intette le keserűen Avgyij. - Én csak
sajnálom a kisfiút.
- Ezt jól mondod - sóhajtott megértőn Petruha. Az őszinte
beszélgetés Petruhát, úgy látszik, valami őt régóta nyugtalanító
gondolathoz vezette. - Mondd csak, Avgyaj, ez előtt, vagyis
mielőttünk, mivel foglalkoztál, vagy hol dolgoztál? Lehet, hogy
spicli vagy? Ne lapulj, most már vagy együtt mulatunk a vendéglői
asztalnál, vagy együtt hordjuk ki a küblit a cellából. Ki vele, akár
így, akár úgy!
Avgyij nem titkolt semmit:
- Nem vagyok spicli, szó sincs róla. És nincs miért lapulnom.
Eddig papi szemináriumban tanultam.
Petruha, úgy látszik, semmiképp sem várt ilyen fordulatot.
- Várj csak, várj! Azt mondod, szemináriumban, akkor hát papnak
tanultál?
- Igen, nyilván...
- Ejha! - meresztette a szemét Petruha, és száját bohócosan
csücsörítve, cifrát füttyentett. - Aztán miért jöttél el onnan, vagy
talán kicsaptak? Miért?
- Ez is, az is. Szóval, otthagytam.
- De hát miért? Nem tudtatok megosztozni az Istenen, vagy mi? -
folytatta ingerkedőn Petruha. - Kész röhej!
- Úgy látszik, nem tudtunk megosztozni.
- Akkor hát mondd meg, ha egyszer mindent tudsz... Van isten,
vagy nincsen?
- Erre nehéz válaszolni, Pjotr. Van, akinek van, és van, akinek
nincs. Minden magától az embertől függ. Ameddig ember él a
földön, addig gondolkodik rajta, van Isten, vagy nincs.
- No, és hol van. Avgyaj, ha mondjuk, van?
- Gondolatainkban és szavainkban...
Petruha elhallgatott, eltöprengett a hallottakon. Hangosabban és
érzékelhetőbben kattogtak a vonatkerekek - felhallatszott az
áthaladó utasok nyitva hagyta ütközőajtó felől. Petruha becsukta az
ajtót, hallgatta a tompábban kattogó kerekek zaját, végül így szólt:
- Énnekem, úgy látszik, nincs. És neked, Avgyaj, van vagy nincs?
- Nem tudom, Pjotr. Szeretném hinni, hogy van, szeretném, ha
volna...
- Szóval kell neked?
- Igen, nekem szükségem van rá...
- Most aztán igazodjék ki rajtad az ember - acsargott rá Petruha.
Valami, úgy látszik, az elevenjén találta. - Mi a francnak utazol
akkor velünk, ha neked az Isten kell?
Avgyij úgy döntött, hogy egyelőre nem idején és helyénvaló
belemélyedni a beszélgetésbe.
- De kell a pénz is - mondta békítőleg.
- Á, most már ilyen nótát fújsz! Vagy az Isten, vagy a bűnös pénz!
Aztán mégis a pénzért indultál!
- Igen, egyelőre így alakult - volt kénytelen beismerni Avgyij.
Ez a beszélgetés töprengésre indította Avgyij Kallisztratovot.
Először is: világos volt előtte, hogy Ő maga, az, aki láthatatlanul
egész úton ellenőrzése alatt tartotta az anasa-futárok utazását,
rendkívül bizalmatlan, körültekintő, és bizonyára kegyetlen is, és mi
történik, ha valami gyanúsat észlel az általa irányított hadművelet
valamelyik láncszemében, akkor nem riad vissza semmitől, hogy
megbosszulja, vagy magát és a mögötte állókat biztonságba
helyezze. Ez várható volt, hiszen kábítószer-kereskedelemről volt
szó. Másodszor, amit Petruha és a többiek úti beszélgetéseiből
megértett: hogy értelme van szóval hatni a futárokra, hogy a
prédikátor kötelessége a bensőséges beszélgetés, hogy a fenyegető
veszedelemmel nem törődve, szóval hasson rájuk, hiszen
önfeláldozó hittérítők is elvitték valamikor Krisztus igéjét a vad
afrikai törzsekhez, életüket kockáztatva, hiszen a lélek megváltása
az élet árán a legvégső eredmény lehet, sors, az életút értelme - így
váltja meg a lelkét.
Dzsalpak szaz állomásra délelőtt tizenegy óra tájban értek. Vasúti
csomópont volt, átszállóhely, két kiágazás vezetett a hajnalban
meglátott, távoli havas hegyek felé, ezért sok volt a többféle irányba
tartó utas, aminek a futárok számára megvolt a maga haszna:
beleveszhettek az állomás forgatagába. És minden úgy ment, mint a
karikacsapás. Avgyij csodálkozott, milyen egyszerűen és
hozzáértőn szivárogtak be ebédidőben az állomás éttermébe. Vele
együtt (becslése szerint vagy tizenketten voltak azok, akiknek
anasáért tovább kellett indulniuk a pusztára. A futárok más-más
asztalkákhoz ültek, egyesével, kettesével, de úgy, hogy láthassák
egymást, bár nyíltan nem beszélgettek, és nem tűntek fel az utasok
tömkelegében - sok olyan volt köztük, mint Ljonyka, és idősebb
legények is, Petruha-korúak. A nyári idényben mindenki utazott
valahova és valahonnan, ázsiai és európai arcok jellegzetes
keveredése... És bár ide gyakran bejártak a rendőrség emberei, hogy
a rendre ügyeljenek, s bár az állomáson is minduntalan rendőrbe
botlott az ember, ez nem nyugtalanította őket. Gyorsan
megebédeltek, helyet adva másoknak, akik már várták a sorukat,
hogy elfogyasszák az aznapi menüt, aztán mintegy láthatatlan jelre
észrevétlen szétszéledtek, ki-ki a maga csomagjával: hátizsákjával,
aktatáskájával; amelyben kenyeret, konzerveket és egyéb szükséges
holmit vitt. Így széledtek szét a futárok, ki hova, s beleolvadtak a
Mojunkum itteni pusztáinak végtelen térségeibe.
Petruha Avgyijjal és Ljonykával hármasban indult útnak, ahogy
azt kitervelte és szentesítette Ő maga, akit Avgyijnak mindeddig
nem sikerült meglátnia. De ahhoz, hogy Ő maga irányítja
láthatatlanul az egész hadműveletet, semmi kétség nem fért.
Petruhával a legtávolabbi vidékre, majdnem a Mojunkumig utaztak
egy arra haladó teherautón, az „Ücskuduk" szovhoz egyik
melléküzeméig; Petruha egy negyedrubelt fizetett az útért, a pénzt Ő
maga utalta ki számára. Minden eshetőségre számítva, mesét
találtak ki magukról: fusi-munkát keresnek. Avgyij ács, errefelé a
legkelendőbb ember, ami egyébként meg is felelt a valóságnak:
Avgyij valóban egészen jól értett az ácsmesterséghez. Még apja
tanította meg rá gyerekkorában. Petruha, megint csak mindenre
számítva, beletett a tarisznyájába néhány egyszerű szerszámot -
gyalut, baltát, vésőt -, ezeket előrelátón otthonról emelte el. Magát
és Ljonykát vakolómunkásnak és festőnek adta ki, mondván, hogy
ipari szakközépiskola tanulói, s a vakációban fusi-munkát keresnek
a távoli „Ücskuduk"-ban, egy kis pénzt szeretnének keresni a
mojunkumi pusztán, az építkezéseken. Ez a verzió teljesen
valószerű volt.
Rekkenő nap volt, de a nyitott teherautón elviselhető, nem perzselt
annyira a nap, és friss pusztai szellő fújdogált. Igaz, az út, mint
minden bekötőút, csapnivaló volt, végig felszaggatott.
Amikor az autó lefékezett egy-egy gödör előtt, felhőkben csapott
fel kerekei alól a por, csak legyezgetni meg köhögni lehetett. Az
egyetlen, ami kibékített a nehéz úttal - a környező tágasság; az
emberben akaratlanul felötlött a gondolat: h a szárnya volna,
elrepülne a föld felett... Most szinte szemmel láthatón győződöm
meg róla, hogy a föld bolygó - gondolta Avgyij, a kocsi kabinjánál
állva. - És milyen szűk az embernek ez a bolygó, mennyire fél, hogy
nem fér el rajta, nem lesz elég tápláléka, nem fér meg a hozzá
hasonlókkal. De nem arról van-e szó, hogy az előítéletek, a félelem,
a gyűlölet ezt a bolygót stadionméretűre szűkíti, ahol minden néző
túsz, mert mindkét csapat, hogy győzhessen, atombombát vitt
magával, a szurkolók pedig mindentől függetlenül ordítoznak: gól,
gól, gól! És ez a bolygó. Pedig hiszen minden ember előtt ott van a
szűnni nem akaró feladat: embernek lenni, ma, holnap, mindig.
Ebből tevődik össze a történelem. Hová tartunk most, miféle
életfontosságú szükségből keresik az emberek a mérget maguknak
és másoknak, mi taszítja őket erre az útra, s mit találnak az önmaguk
megtagadásának félelmetes körében?
Ücskudukban, ebben a valóban istentől elhagyott kis kazah
faluban egyből találtak munkát - elszegődtek néhány napra egy
csobán befejezetlen házához vakoló- és asztalosmunkára. Maga a
csobán a legelőn járt a nyájjal, vele volt a családja is, az épülő ház
üres volt, a gazda rábízta rokon szomszédjára arra az esetre, ha, mint
a múlt évben, váratlanul fusizók jelennének meg. Azok, mintha
előre tudták volna, meg is jelentek: Petruha, Avgyij és Ljonyka, a
három futárlegény.
Abban az épületben is laktak, mert volt már födele, és nagy volt a
hőség. Az udvaron tüzet raktak, és ezt-azt főztek is.
Meg kell hagyni, úgy dolgoztak, mint a barmok. Petruha már kora
hajnalban talpon termett, rögtön fölkeltette artyel-társait, Avgyijt és
Ljonykát, azonnal munkához láttak, és egészen sötétedésig
dolgoztak. A vacsorát már a tűz fényénél ették meg, és Petruha csak
akkor engedte meg magának, hogy egy kicsit szusszanjon és
eltöprenkedjen. , - Te, Avgyaj, látom, igen elégedett vagy -
dolgozol. A gazdától majd, persze, megkapjuk, ami jár. De az ilyen
pénzre, ha tudni akarod, fittyet hányunk! Fél fogunkra se elég! Ezt
csak porhintésül csináljuk. Majd ha nekiindulunk, és jó helyet
találunk, ahol két marokkal téphetjük azt a virágot, az majd más
dolog lesz. Egy napig lótsz-futsz a sztyeppén, aztán egy évig úgy
élhetsz, mint egy miniszter. Ljonyka, te tudod! Így van?
- Hát, tudom egy kicsit - felelte a többnyire hallgatag Ljonyka.
- Csak aztán vigyázzatok, gyerekek - figyelmeztette őket szigorúan
Petruha -, egy szót se senkinek! Se szomszédnak, se más
helybelinek, ezek jó emberek, mégis: verjenek inkább agyon, de
senkinek egy szót se! Különösen, ha valaki idetoppan és elkezd
kérdezősködni. Te, Avgyaj, mondd: én nem tudok semmit,
fogalmam sincs semmiről, mondd, itt a brigádvezetőnk, beszélj
azzal, mondd, én kisember vagyok, nem tudok semmit. Világos?
Mit lehet erre felelni, világos, hát világos... Avgyijt nem ez
nyugtalanította, hanem az, hogy hallgatásra kényszerült, meg sem
kísérelhette, hogy valami módon hasson a gyerekekre, akik
veszélyes útra léptek, s bármi áron, mohón meg akarják szerezni azt
a bűnös pénzt - ilyen beavatkozást kívánt a lelke, de ezt nem
engedhette meg magának. Még ha a gondolat és a szó erejével
sikerülne is megingatni őket, gondolkodásra késztetni vesztük felől,
még ha feltételezhette volna is, hogy azok ketten hallgatnak az
értelem szavára és elhatározzák: szakítanak ezzel az élettel - akkor
sem merik és tudják megtenni abból az egyszerű okból, hogy már
roppant erős és kegyetlen törvényű betyárbecsület kötötte őket össze
a többiekkel, akik számára íratlan törvény volt, hogy megtorolják
rajtuk az árulást. De hogyan lehet megszakítani ezt a bűvös kört?
Avgyijt csak az vigasztalta, hogy nemes ügyet szolgálhat, ha maga
tapasztalja meg, hogyan tevékenykednek az anasa-futárok, és
később nagy újságcikkekben írja meg, kinyitja az emberek szemét.
És ez lesz, ahogy remélte, a kezdete az erkölcsi harcnak az ifjúság
tévútra került rétege lelkének megmentéséért. Ez segítette csak
Avgyijt megbékélni azzal, hogy akaratlanul belekeveredett
dolgaikba, hogy Petruha csoportjának tagja lett.
Ucskuduki tartózkodásuk harmadik napján történt egy kisebb
esemény - Avgyij nem tulajdonított nagy jelentőséget neki. Petruha
ellenben, amikor megtudta, nagyon nyugtalan tett. Ő maga akkor
távol járt egy szomszéd hadirokkant öregemberrel, annak kétlovas
kocsiján elmentek a szovhoz központjába konzervekért, cigarettáért
meg cukorért, mert úgy határoztak, hogy másnap hajnalban
elindulnak a pusztára - mintha csak továbbállnának fusimunkát
keresni.
Ljonyka már belül vakolta a házat, Avgyij pedig, árnyékba
húzódva, a kis pajta ajtaját ácsolta össze, amikor váratlantul
motorberregés hallatszott az utca felől. Avgyij szemére ernyőzte a
tenyerét, és odanézett. Nagy motorkerékpár állt meg berregve a ház
előtt, vezetője könnyedén leugrott a nyeregből. Avgyij
csodálkozására egy egészen fiatal nő volt motoros. Hogyan bír el
ekkora géppel, ráadásul ilyen utakon?! A nő lerántotta a fejéről a
fityegő szíjú, gömbölyű bukósisakot, levette szélvédő szemüvegét,
megrázta a fejét, széthullatta a vállán dús, világos haját.
- Eltikkadtam ebben a hőségben! - mosolyodott el, felfedve fehér
fogsorát. - Hát még hogy beporosodtam, istenem! - kiáltott fel
vidáman, leveregetve magáról a port. - Jó napot!
- Jó napot - viszonozta zavartan Avgyij. Petruha ostoba kioktatása
nem múlt el nyomtalanul. „Ki lehet? Miért jött ide?" - töprengett
Avgyij.
- Itthon van a gazda? - kérdezte a motorbiciklis nő, továbbra is
barátságosan mosolyogva.
- Milyen gazda? - Avgyij nem értette. - A ház gazdája?
- Igen, persze.
- Azt hiszem, most nincs, kint van valahol a legelőn.
- Hát nem látta?
- Nem, nem láttam. Vagyis láttam, de csak futólag, nemrég itthon
volt. De nem beszéltem vele.
- Furcsa, hát hogyhogy nem beszélt vele? Úgy látom, itt dolgozik,
az ő házát építi?
- Bocsánat, de csakugyan nem volt időm beszélni vele. Azt hiszem,
sietett. A főnököm beszélt vele. Pjotrnak hívják. Most ő sincs itt.
Nemsokára meg kell jönnie.
- Énnekem őrá semmi szükségem, már megbocsásson. Csak Ormant
szerettem volna látni - ő csobán, és tudja azt, ami engem érdekel.
Azért ugrottam be útközben, azt hittem, itthon találom. No, hát
bocsásson meg, úgy látom, megzavartam.
- Nem, ugyan dehogy.
A motorkerékpáros nő újra feltette a himbálódzó szíjú sisakot,
beindította a motort, és elindulóban visszanézett Avgyijra szélvédő
szemüvegén keresztül, majd futólag bólintott, Avgyij viszonozta, s
maga sem vette észre, hogy még intett is neki. Aztán gondolatait
sokáig foglalkoztatta ez a látszólag jelentéktelen, véletlen epizód.
Egyáltalán nem azért, mert gyanú lopódzott volna a lelkébe: vajon
olyan ártatlan volt-e ez a váratlan látogatás éppen a zsákmányért
indulásuk előtti estén, nem szimatolt-e meg valamit a nő - nem,
egészen más járt az eszében. Már miután elhajtott, porfelhőt hagyva
maga után, maga elé képzelte, valóságosan, részletesen, mintha az
lett volna a célja, hogy egész életére megjegyezze. S csak most
ébredt rá, csodálkozva és elégedetten, milyen jó alakja volt, nem
magas termetű, kissé magasabb a közepesnél, de minden nőies és
arányos volt rajta, a kedvére való. „Nem, tréfán kívül - mondta,
mintha vitatkozott volna valakivel. - Egy nőnek ilyennek is kell
lennie! Avgyij az emlékezetébe idézte szokatlanul finom vonásait,
átszellemült arcát, elevenen csillogó barna, majdnem fekete szemét;
vállán szétömlő, arcát keretező haja viszont egészen világos volt, és
a sötét szemnek és világos hajnak ez az ellentéte különös bájt
kölcsönzött neki. Avgyijnak minden tetszett rajta: az alig látható kis
sebhely a bal arcán (talán elesett gyerekkorában), a takaros öltözete -
farmer, zeke, visszagyűrt szárú, viseltes csizma -, az is, hogy milyen
biztosan vezette a motorkerékpárt: Avgyij legföljebb csak biciklizni
tudott... És ő maga meg milyen zavartan felelt neki, amikor a gazda
felől kérdezett: látta, nem, nem látta, mégis látta... mint egy kis
kölyök, mitől is vesztette el úgy a fejét?
Érdekes, nagyon érdekes volt Avgyij Kallisztratovnak rá
gondolnia, bár úgy tetszett, nem is volt mire emlékeznie -
megérkezett, hirtelen elment, ennyi volt az egész. De mégis: kicsoda
lehet, honnan jött, hiszen minden jel szerint jött valahonnan, de
miért, és mi dolga van ilyen nőnek ezeken a puszta vidékeken?
Petruha, megtudva, hogy egy különös nő tért be hozzájuk
motorkerékpáron, alaposan megrémült, és az unalomig hosszasan
faggatta Avgyijt, mit mondott a nő, mi iránt érdeklődött, és mit felelt
neki Avgyij. Többször is el kellett ismételnie neki beszélgetésüket,
szóról szóra.
Itt valami nincs rendben, itt valami nincs rendben - ingatta a fejét
kétkedve Petruha. - Kár, hogy én nem voltam itt, én rögtön
kiszagoltam volna, miféle madár. Látod, Avgyij, hiába vagy okos és
művelt, én itt jobban boldogultam volna, mint te, kifaggattam volna,
ha már így esett. Kiderítettem volna, kiféle és mit akar, te meg
barátom, elvesztetted a fejedet, látom, hogy elvesztetted, pedig előre
figyelmeztettelek ilyen esetre.
- Mit izgulsz? - próbálta lecsillapítani Avgyij. - Hát mi van ebben,
amitől úgy meg kéne ijedni?
- Az, hogy a nyomunkra akadhatnak a kopók. És ha azért küldték
ide, hogy kilessen és megtudjon valamit?
- Hagyd már ezeket a butaságokat!
Kíváncsi vagyok, mit mondasz majd, ha rács mögé kerülsz, vagy
ha Ő maga kérdez téged, mert ő keményebben kérdez ám, mint a
kopók, lenyúzza a bőrödet, még ki is nyiffanthat. Érted, mi az:
kinyiffant?
- Nyugodj meg, Pjotr, ami meg van írva, azt úgysem kerülhetjük
el. Ezt előbb kellett volna meggondolni. Látod, Ljonyka kicsi még,
hát ki rántotta bele ebbe a dologba? Vagy itt vagy te, hány éves vagy
- húsz ha leszel, vagy nem? Mégis, mint valami fajankó, egy lépést
sem mersz tenni, egy fölös szót sem ejteni, nehogy megharagítsd Őt
magát. Inkább azon gondolkozhatnál, hogyan lesz tovább, azon van
mit töprengeni.
De Avgyij próbálkozásának nem volt sikere - Petruha rögtön
felbőszült.
- Ezt hagyd, Avgyaj, és Ljonykát se bántsd. Ha papnak tanultál,
felejtsd el. Felejtsd el. A te szép szavaid egy garast sem érnek, vele
meg, Ővele magával, jó pénzt söprünk be. Világos? Ljonyka árva -
kinek kell ő, de ha pénze van, övé a világ. Ha szomjas, iszik, ha
éhes, eszik. A meséiddel nem lakik jól az ember, arról pedig, hogy
jól kimulassa magát a pajtásaival, hogy roskadjon az asztal, s hogy a
csajok a dobogón úgy énekeljenek, hogy bizseregjen belé a májad -
arról nem is álmodhat. Vannak énnekem pajtásaim-cimboráim,
igavonó munkások, melósok, látnád, hogy szerzik a rubelt! Úgy
hajtanak, hogy a derekukat se egyenesítik ki! Nekem meg semmi:
rubelecskével törülni ki a seggemet! A pénzt csak a bolond nem
szereti, igaz-e, Ljonyka?
- Igaz - bólintott rá üdvözült mosollyal az, egy csepp kétség nélkül.
De ez csak bevezető volt egy kiadósabb beszélgetéshez, majd ha
olyanra alkalom kínálkozik. Avgyij értette, hogy nem kell
túlságosan messzire mennie, különben ki hinné el, hogy ő
anasa-futár, aki mindenekelőtt pénzre áhítozik?
Másnap virradatkor kelt, a Föld szélét még alig öntötte el a kelő
nap fénye, a kis falu távolabbi portái még aludtak, még a kutyák
sem ugattak, amikor a három futár nesztelenül kilopakodott a kertek
alján a nyílt pusztaságra. Petruha azt mondta, nem kell túl messzire
menniük. Tudta, merre kell tartaniuk, és azt ígérte, amint meglát
egy anasa-kendert, rögtön megmutatja Avgyijnak.
Hamarosan adódott erre alkalom. A meglehetősen szívós, vastag
szárú, egyenes növény, a szár körül a virágzat tömör bojtjával - ez
volt az az anasa, amelynek kedvéért Európából Ázsiába utaztak.
„Istenem - gondolta Avgyij milyen közönségesnek látszó növény,
szinte gyom, és mennyi kábító gyönyörűség rejtőzik benne azok
számára, akik az életüket tették fel erre a burjánra! Itt pedig a lábunk
előtt hever!" Igen, anasa volt, a nap már feljebb emelkedett és
perzselni kezdett, ők pedig ott álltak a néptelen sztyeppi térség
közepén, ahol egyetlen kis fa sem nőtt, és ujjaik között morzsolgatva
a szirmokat, beszívták a vadkender fanyar-tolakodó szagát. Micsoda
fantasztikus látomásokat okozott az anasa évszázadok óta azoknak,
akik szívták! Avgyij megpróbálta maga elé képzelni a régi keleti
bazárokat (könyvekben olvasott róluk), Indiában, Afganisztánban
vagy Törökországban, valahol Isztambulban vagy Jaipurban a régi
erődfalak tövében, a hajdan híres paloták kapui előtt, ahol nyíltan
adták-vették az anasát, és ugyanott szívták el, és ahol ki-ki a maga
természete vagy fantáziája mértéke szerint adta át magát a különféle
hallucinációknak és vízióknak - az egyik hárembeli
gyönyörűségeket látott, a másik azt álmodta, hogy a sah aranyozott
elefántján vonul végig pompás baldachin alatt a tarka népáradatban,
harsány kürtszó közepette, az ünneplő utcákon, a harmadik a
magányosság komor sötétjét látta, amely elhaló tudata mélyeiben
született, sötétséget, amely fortyogó dühöt vált ki belőle és azt a
vágyat, hogy megsemmisítse, hamuvá perzselje az egész világot.
Azonnal, nyomban, párharcban! Nem ebben rejlett-e egyik végzetes
oka a hajdan virágzó Kelet romlásának? És az értelemnek ez a
gyönyörteli elhomályosodása vajon nem a vadkenderben rejlett-e,
amely egyszerűen és hétköznapian nőtt ezeken a száraz
sztyeppeken?
- Itt van ni, a drága! - kiáltott fel örömmel Petruha, széles
mozdulattal szinte átfogva a puszta térségeit. - Nézd meg, erre meg
arra! Ez mind - anasa! Csak itt most nem szedünk - mi ez?! Ez
semmi! Elviszlek benneteket olyan helyekre, hogy beleszédültök!
Tovább mentek hát, és egy óra múlva olyan sűrű
vadkenderbozótba értek, hogy a puszta illatától jókedvük
kerekedett, mintha enyhén becsíptek volna. Vadkender itt annyi
nőtt, amennyit csak kívánhattak. Szedni kezdték az anasa leveleit is,
virágát is, és kiteregették száradni. Petruha azt állította, hogy két óra
hosszat kell szárítani, nem tovább. Szaporán haladt a munka.
Minden úgy ment, mint a karikacsapás. De egyszer csak valahonnan
helikopterzúgás hallatszott. A gép alacsonyan szállt a puszta fölött,
és úgy rémlett, feléjük tart.
-Helikopter, helikopter! - ordított fel hangosan,
kisgyerek-örömmel Ljonyka, és rángatózva ugrálni kezdett.
De Petruha, az nem vesztette el a fejét.
- Feküdj, hülye! - kiáltott rá, és megeresztett egy ocsmány
káromkodást.
Mindhárman lehasaltak, elrejtőztek a fűben, a helikopter kissé
távolabb húzódott el fölöttük, aligha vette észre őket, Petruha
azonban sehogy sem tudott megnyugodni, és sokáig szidta
Ljonykát, úgy rémlett neki, hogy a helikopter egyenesen a futárok
felderítésére szállt fel.
- Miért is ne? - fejtegette. - Felülről mindent látnak, minden kis
pockot. Minket, bolondokat, pedig még száz versztáról is. Amint
megpillantanak, mindjárt jelentik valahová a rádiójukon. Aztán ha
rajtunk üt autóval a rendőrség, itt nincs hová rejtőzni - fel a
kezekkel, és kampec!
De hamarosan ő is elfelejtette az egészet, munkához kellett tatai.
Éppen azon a napon történt az a hihetetlen eset, hogy Avgyij a
farkascsaláddal találkozott. Ez pedig így történt.
Cigarettaszünetet tartottak, haraptak egy keveset, s akkor Petruha
azt mondta:
- Ide hallgass, Avgyij, te már valahogy közénk szoktál, egy kalap
alatt vagy velünk. Hát mondok neked valamit. Szóval, van egy
törvény az újoncoknak, olyanoknak, mint te. Ha először csinálod a
dolgot, szóval, Őneki magának valami fizetséget vagy ajándékot
kell adnod, értsd, ahogy akarod.
- Miféle ajándékot? - tárta szét a karját Avgyij, csodálkozva a
dolgok ilyen fordulatán.
- De várj csak, mit hüledezel? Azt hiszed, talán a boltba kell
szaladnod ajándékért? Itt ugyan oda nem szaladsz. Hanem, szóval,
hallgass rám. Össze kell gyűjtened egy kis plasztilint, legalább egy
gyufásdoboznyit. Szaladgálsz itt a füvecskében, majd elmondom,
hogy kell azt csinálni, a plasztilint meg, szóval, ha találkoztok,
átadod neki, mintha csak barátságból, de hiszen te jó fej vagy, értesz
mindent: Ő maga a góré, te az alárendeltje vagy, Ő megbízik
benned...
Avgyij elgondolkodott: hiszen ebből meglesz a maga haszna - a
plasztilin, az anasa-virágpor massza, a legértékesebb termék átadása
megközelíthetővé teheti a számára Őt magát. Végre lehetőség nyílik
Őt magát meglátni. És mennyire fontos volt ez! Hátha még
beszélnie is sikerül Ővele magával, akinek hatalma alá tartoznak a
futárok. „Hatalom, hatalom, ahol két ember van, ott az egyik már
hatalom a másik fölött!" - nevetett magában keserűen Avgyij
Kallisztratov.
- Jól van - mondta -, szóval összegyűjtöm a plasztilint, és
odaadom Őneki magának. De mikor adom oda, majd az állomáson,
vagy hol?
- Pontosan nem tudom - ismerte be Petruha. - Lehet, hogy már
holnap odaadhatod.
- Hogyhogy holnap?
- Hát úgy. Ideje hazafelé fordítani a szekerünk rúdját. Elég volt.
Holnap huszonegyedike. Holnap délután négy óráig mind halál
pontosan ott kell lennünk a helyünkön. Hát indulunk.
- Hol van az a hely?
- Hát ott - kérkedett Petruha a tájékozottságával. - Majd ha
összegyűltünk, megtudod. A háromszázharmincadik kilométernél.
Avgyij tovább nem faggatta, anélkül is megértette, hogy az a
háromszázharmincadik kilométer a csuji vasúti kiágazás valamelyik
pontja lehet; más volt a fontos: a találkozás Ővele magával
valószínűleg ott és valószínűleg holnap történik meg. Hát nem a
legjobb-e, ha időt nem vesztegetve, nyomban hozzálát annak a
bizonyos plasztilinnak a gyűjtéséhez?
A munka egyszerűnek bizonyult, de végtelenül kimerítőnek és
barbár módszerűnek. Meztelenre vetkőzve kellett futkosni a
vadkender-sűrűben, hogy a kender virágzatából rátapadjon a testére
a virágpor - így is tett. De aznap Avgyij Kallisztratovnak annyit
kellett szaladgálnia, amennyit egész életében nem! Az alig látható,
majdnem mikroszkopikus, majdnem színtelen virágpor rátapadt
ugyan, de összegyűjtögetni testéről azt a szinte láthatatlan réteget, az
már nem volt olyan egyszerű, és minden erőfeszítés eredménye
csupán egy egészen jelentéktelen mennyiségű plasztilin lett. És csak
az a tudat, hogy ez elengedhetetlenül szükséges a találkozáshoz a
főnökkel, Ővele magával, ahogy nagyságolják; ahhoz, hogy
összegyűjtve az anyagot, feltárhassa a futárok viselkedésének titkos
rugóit, és szóban, sajtóban kiálthassa szét fájdalmát országszerte -
csak ez késztette Avgyijt futásra, előre-hátra szaladgálásra a
perzselő napsütésben.
Futkosás közben Avgyij alaposan eltávolodott cimboráitól, minél
sűrűbb vadkenderbozótosokat keresve a pusztán. És akkor valami
csodálatos könnyűség lepte meg, mintha félig a valóságban, félig
képzeletben lebegne a föld felett. Avgyij észre sem vette, hogyan
történt ez. Az égen bőkezűen ontotta sugarait a nap, meleg itatta át a
levegőt, madarak rebbentek föl és fütyörésztek egymásnak,
különösen a pacsirták éneke áradt hangosan, pillangók és más
szárnyas rovarok röpdöstek, s azok is különféle hangokat hallattak -
egyszóval, földi mennyország, nem más, és ebben az édenben,
meztelenre vetkőzve, csupán a panamakalapját, szemüvegét,
úszónadrágját és sportcipőjét hagyva magán, Avgyij Kallisztratov, a
fehér bőrű, ösztövér északi, megmámorosodva a virágportól, mint a
felhúzott gép, oda-vissza rohangált a pusztán, kiválasztva a minél
magasabb és sűrűbb vadkenderbozótokat. Körülötte gomolygott a
virágzó kender magot fogantató, felvert virágpora, és ennek a
szállongó mákonynak hosszas belélegzésétől Avgyij képzeletében,
természetszerűleg, mindenféle látomások támadtak. Különösen az
egyik volt boldogító: motorkerékpáron száguld, a tegnapi
motorosnő mögött helyezkedve el. Közben egyáltalán nem zavarta
az a körülmény, hogy nem a hatalmas gépparipa kormányánál ül,
ahogy igazi férfihoz illene, hanem utasként, a hátsó ülésen, ahol
általában nők szoktak ülni. De mit csináljon, ha nem tud motort
vezetni, különben sincs érzéke a technikához. Tökéletesen
kielégítette, hogy egy motorkerékpáron utazhat vele. A nő haja
kiszabadult a bukósisak alól, lobogott a szélben, megérintette az
arcát, mint a szél simogató keze, ajkához tapadt, szemébe csapott, a
nyakát csiklandozta, és ez gyönyörűséges volt: a nő olykor
hátranézett, pajkosan rámosolygott, szemét ragyogtatta - mennyire
vágyott rá, hogy ez az utazás örökké tartson, a végtelenségig...
Akkor eszmélt csak fel, amikor három farkaskölyköt pillantott
meg maga mellett. Nesze neked! Honnan termettek ide? Nem hitt a
szemének. A három kis kölyök a farkacskáját csóválta, közeledni
akart hozzá, játszadozni vele. Féltek, de nem szaladtak el. Hosszú
lábúak voltak, mint a kamaszok, fülüket csak félig tudták még
hegyezni, még hegyes volt a kis pofájuk, eleven és mulatságosan
bizalomteljes a szemük. Ez valahogy úgy meghatotta Avgyijt, hogy
mindenről megfeledkezve, nyájasan hívogatni kezdte őket,
szórakoztatni és odacsalogatni próbálta, s csak úgy sugárzott belőle
az emberi jóindulat, és éppen ebben a pillanatban látta meg valami
fehér villám cikkanását - a feléje rontó anyafarkas vicsorgó fogait.
Olyan váratlan volt az egész, olyan gyors, de olyan lassú is és
félelmetes, hogy nem is érezte, ahogy magától megbicsaklott a
térde, és fejéhez kapva leguggolt - nem is tudja, hogy éppen ez
mentette meg az életét; az anyafarkas már három lépésnyire volt tőle
és egy dühödt ugrással már át is szökkent fölötte, megcsapva őt
vadállatszagával, és abban a pillanatban találkozott a tekintetük.
Avgyij meglátta az anyafarkas tüzeskék szemét, semmihez sem
hasonlító kék és kegyetlen szemét, és végigfutott a hátán a hideg, a
farkasanya pedig ezalatt szélsebesen még egyszer átszökkent
fölötte, kölykeihez rohant, és nyargaltában elkergette őket, fogait is
használva, s egyúttal hirtelen magával sodorta a szakadékból
felbukkanó félelmetes vadat - a felborzolt tarkószőrű, hatalmas hím
farkast, majd egy szempillantás alatt valamennyien eltűntek, mintha
szélvihar sodorta volna el őket...
Avgyij pedig szedte a lábát, sokáig futott a pusztán, kiáltozásban
tört ki belőle a félelem. Szaladt, a feje szédült, teste elnehezült, a
föld himbálózott botladozó lába alatt - szeretett volna lerogyni,
ledőlni, elaludni, s akkor hányni kezdett, és úgy érezte, ütött a halála
órája. Mégis volt annyi akaratereje, hogy undok hányadékától
minden alkalommal távolabb fusson, továbbszaladjon, míg a hányás
egy újabb rohama hétrét nem görnyesztette, pokoli fájdalmat és
gyomorgörcsöket váltva ki. Amikor kihányta végre a
virágpormérget, hidegleléstől gyötörve, nyögve tördelte: „Ó,
Istenem, ne tovább, elég már! Soha, soha többé nem gyűjtök anasát!
Elég volt, nem akarom, nem akarom látni és érezni azt az illatot, ó,
Istenem, könyörülj meg rajtam..."
- Amikor a hányinger végre enyhült, és már indulni akart, hogy
megkeresse a ruháit, Petruha szaladt oda hozzá Ljonykával.
Elbeszélése a farkasokkal való találkozásról rettenetes hatással volt
rájuk. Különösen Ljonyka rémült meg. Ugyan, mit gyulladsz be! Mit
reszketsz így?! - támadt rá Petruha. - Amikor aranyért mentek az emberek,
micsoda dolgok történtek, és rá se rántottak, mentek... Te meg berezelsz
valami farkasoktól, de hiszen már a nyomuk is kihűlt!
- Azok aranyért mentek - mondta Ljonyka egy kis hallgatás után.
- Aztán mi a különbség? - acsargott rá Petruha. Ezt használta ki Avgyij.
- Van különbség, Pjotr - mondta. - Nagyon is nagy a különbség. Az
arany is sok rossznak a forrása, de azt nyíltan bányásszák, míg az anasa
méreg mindenkinek. A magam bőrén éreztem, majdnem belehaltam,
végigokádtam az egész pusztát...
- Ugyan, hallgass már, egy kis mérgezés, mert nem szoktál hozzá, ki
tehet róla? - legyintett mérgesen Petruha. - Úgy vonszoltak talán ide?
Folyton az Istennel jössz, meg hogy mi a jó, meg mi a rossz, minek rontod
el a játékunkat? Mit zavarod föl folyton a vizet? De amint pénzről lett szó,
bezzeg idefújt a szél, és majdnem széttéptek a farkasok!
- Én nem fölzavarni, hanem megtisztítani akarom a vizet. - Avgyij úgy
döntött, hogy jobban fel kell tárulkoznia, mint ahogy számította. - Látod,
Pjotr, te elég eszes fickó vagy, lehetetlen, hogy meg ne értsd: bűnös úton
jársz...
- Hát azon járok! És te min jársz?
- Én azért járok rajta, hogy megmentselek benneteket.
- Megments! - kiáltotta dühösen Petruha. - Aztán hogyan mentesz
meg? No, meséld el!
- Először megbánjuk bűneinket Isten és az emberek előtt...
Avgyij csodálkozására, nem röhögtek. Petruha csak köpött egyet,
mintha valami undokság került volna a szájába.
- Megbánjuk bűneinket! Ezt jól kifundáltad! - morogta. - Te csak bánd
meg, mi meg pénzt csinálunk. Nekünk pénz kell, érted, ez egyszerű és
világos! Te meg csak tarts bűnbánatot! És ha már tréfálsz, Avgyij, tréfálj
óvatosabban! Ha Ő maga megtudja, mivel kevered itt a fejünket, nem érsz
haza, ezt jegyezd meg! Mint barátomnak mondom neked. És ne zavarj
meg bennünket, nekünk a pénz a legfontosabb! Ljonyka, mondd meg,
neked mi kell - az Isten, vagy a pénz?
- A pénz! - felelte az.
Avgyij elhallgatott. Úgy döntött, hogy vár még, későbbre halasztja a
beszélgetést.
- No, jól van, pofáztunk, most már elég, készülődjünk! - rendelkezett
békítőn Petruha. - Akkor hát a te plasztilinodból, Avgyij, végül nem lett
semmi?
- Sajnos, nem. Amikor rám támadt az anyafarkas, elhagytam mindent,
magam sem tudom, hol. Ott maradt valahol a ruhám is, megyek
megkeresni...
- A ruhád, az meglesz, hová is tűnne, de plasztilint már nincs időd
összekaparni. Ma el kell indulnunk. Jól van, majd elmondjuk, hogyan
történt, megérti. Ha meg nem érti meg, legközelebb majd gyűjtesz neki...
A vadkenderrel tömött hátizsákokkal egészen éjfélig mentek a
vasútvonal irányába. Nem volt olyan nehéz a gyaloglás, a megszáradt
növény nem volt súlyos, de az anasa erős szagától, amelyet még a
polietilén zacskók sem tudtak elfojtani, szédült a fejük, álmosság lepte
meg őket. Éjfélkor a futárok ledőltek aludni valahol a pusztán, azzal, hogy
hajnalban továbbindulnak. Ljonyka Avgyij és Petruha közé furakodott -
azóta az eset óta félt a farkasoktól. Nem volt nehéz megérteni - kisgyerek
még. Minden fordítva történt: menet közben húzta őket az álom, amikor
pedig lefeküdtek, Avgyij sokáig nem tudott elaludni. Az, hogy Ljonyka
középre kéredzkedett, nagyon meghatotta; ki gondolta volna, hogy az
efféle legényke fél a farkasoktól - de micsoda hatalma lehet a bűnnek, a
zsenge korban már eltorzult világszemléletnek, ha Ljonyka tegnap
szemrebbenés nélkül azt felelte, hogy a pénz fontosabb neki Istennél!
Istent ő, persze, nem szó szerint értelmezte, hanem mint az igaz élet
jelképét. Ezeken tűnődött Avgyij...
A pusztai éjszakáknak nyáridőben megvan a maguk sajátos szépsége. A
föld és az égbolt hatalmasságából áradó mérhetetlen csend, a sokféle fű,
virág leheletével átitatott langyosság s a legelragadóbb látvány: a tündöklő
hold, a megszámlálhatatlan csillagsereg, s egy porszem sincs a tekintettől
a csillagokig érő térben, és olyan tisztaság van ott, hogy mindenekelőtt
oda, annak a rejtelmes világnak mélyébe száll az ember gondolata
azokban a ritka percekben, amikor ki tudja vonni magát az élet dolgai
közül. Csak az a kár, hogy nem hosszú időre...
És arra gondolt Avgyij, hogy egyelőre minden úgy alakult, ahogy
kívánta: eljutott a futárokkal a vadkenderes pusztákra, látott mindent a
valóságban, ahogy mondják, a maga bőrén tapasztalta meg. Már csak a
legbonyolultabb dolog volt hátra - vonatra ülni és elmenni. A futárok
számára a legveszélyesebb mozzanat volt: elszállítani az anasát. A
rendőrség többnyire az ázsiai állomásokon tartóztatta le őket, az
oroszországi részen ebben az értelemben már könnyebb volt a dolog. Ha
pedig sikerült eljutni Moszkváig és tovább, ki-ki rendeltetési helyére, az a
teljes diadal volt. Az élet nagy bűne győzedelmeskedett, kicsi emberek
kicsi sikereivé aprózódott...
Avgyijnak még gondolatban is nehéz volt ezzel megbékélnie, de hogy
tegyen is valamit, hogy ne csupán, mondjuk, az adott bűnténynek állja
útját, hanem átformálja a gondolkozást, meggyőzze, jobb belátásra bírja a
futárokat, ez - tudta jól - meghaladta volna erejét. Az, aki szemben áll vele,
és valahol itt van, ezeken a pusztákon, az, aki láthatatlanul a markában tart
minden futárt, köztük őt, Avgyijt is ellenőrzése alatt tartja, az, akinek
köztük Ő maga volt a neve - az sokkal erősebb nála. És éppen ő maga volt
a gazdája, sőt mi több, mikrodiktátora anasa-portyájuknak, ő pedig,
Avgyij, hozzájuk csatlakozva, mint kóbor szerzetes a rablókhoz,
legalábbis nevetséges volt... De a szerzetesnek, az Úr idealistájának és
fanatikusának, minden körülmények között szerzetesnek kell maradnia...
Ez vár őrá is...
Elgondolkozott azon is, milyen különös esetet élt át előző nap - a
farkaskölykök, a hosszú lábú, oktalan kis kamaszok, amelyek valami
mulatságos és ártalmatlan lénynek vélték az embert, akivel szívesen
hancúroztak volna, s egyszer csak az a kék szemű, felbőszült anyafarkas.
Micsoda düh lobbant fel benne, s aztán minden milyen szerencsésen
végződött, és mi értelme volt annak, hogy kétszer is átszökkent fölötte? És
ha úgy fordul, mibe került volna neki meg a hímjének széttépni egy
pillanat alatt őt, a meztelen - hacsak nem számítjuk a panamakalapját meg
az úszónadrágját - és védtelen városi idiótát, aki annyira meztelen és
védtelen, hogy olyan csak viccekben fordul elő. Úgy kell lennie - a sors
ezeknek a vadállatoknak képében könyörült meg rajta: nem azt jelenti-e
ez, hogy rá még szükség van ebben az életben? De milyen szép, milyen
villámgyors volt az a különös, kék szemű anyafarkas dühödt rohamában,
kölykeit féltve! Igen, persze, a maga módján igaza volt, és köszönet neki,
hogy nem rontott rá, nem bántotta, hiszen ő nem is vétett semmit. És ezen
eltűnődve, Avgyij hangosan elnevette magát, elképzelve, mi történt volna,
ha akkor meglátja az a motorkerékpáros nő, mekkorát nevetett volna!
Mulatott volna rajta biztosan, akár a cirkuszi bohócon. De aztán elfogta a
félelem: mi történik, ha valahol a néptelen puszta közepén hirtelen
elromlik a motorkerékpár, ő ott áll egyedül, és rárohannak a farkasok?! És
babonásan bűvölni kezdte a kék szemű nőstény farkast: „Halld meg
szavamat, szépséges farkasanya! Te itt élsz, élj is úgy, ahogy akarsz,
ahogy a természet parancsolta. Az egyetlen, amiért könyörgök; ha leáll a
motorbiciklije, az Istenre, a te farkas-isteneidre, a kölykeidre kérlek, ne
bántsd őt! Ha pedig gyönyörködni akarsz benne, aki olyan csodálatos azon
a hatalmas, kétkerekű gépen, akkor szaladj mellette az útszélen, rejtve
szaladj, növelj szárnyat, úgy repülj mellette. Lehet, ha hihetünk a
buddhistáknak, hogy te, kék szemű farkasanya, emberi alakot öltött
nővéredre ismersz benne. Hiszen lehetséges ilyesmi - mit számít, hogy te
farkas vagy, ő meg ember, amikor mindketten szépek vagytok, ki-ki a
maga módján! Nem titkolom előtted - szeretném őt egész lelkemmel, de
ostoba vagyok, persze, ostoba, nem más! Csak a reménytelenül ostobák
tudnak így ábrándozni. Ha ő valami módon megtudná, min gondolkodom,
haj, de kinevetne! De ha ez örömöt szerezne neki, hát hadd nevessen..."
Még elég sötét volt - éppen akkor kezdett a pusztán szétáradni a fény -,
amikor Petruha költögetni kezdte Avgyijt és Ljonykát. Ideje volt felkelni
és elindulni a háromszázharmincadik kilométer felé. Minél korábban,
annál jobb. Mert nem csak nekik, hanem még két-három futárcsoportnak
kell arra az időre összegyűlni azon a helyen a leszedett és már megszárított
anasával. Meg kellett állítani valamelyik arra haladó tehervonatot,
észrevétlenül felülni rá, és így jutni el Dzsalpak szaz állomásig, ott aztán
felszivárogni más vonatokra. Egyszóval, a futárok számára megkezdődött
a legveszélyesebb útszakasz. Az egész hadműveletet alighanem Ő maga
irányítja. Ő fogadja-e őket, vagy nekik kell Őt megkeresniük a
háromszázharmincadik kilométernél, ezt Petruha nem magyarázta meg
világosan. Vagy maga sem tudta, vagy nem akart beszélni róla.
Újra vállukra kapták tehát a hátizsákjukat, és elindultak Petruha után.
Avgyijt csodálatba ejtette Petruha terepszimata és emlékezete. Előre
megmondta, hol milyen szakadék következik, hol lesz árnyas forrás, kis
völgy vagy szárazér. És Avgyij sajnálta, hogy ilyen képesség, ilyen
emlékezőtehetség kárba vész Petruhában. Csak futó látogatásokat tett ezen
a vidéken, és mennyire ismer mindent!
Hát én, mondta, parasztcsaládban születtem. Elmondta még Petruha,
hogy a hírek szerint innen vagy kétszáz kilométerre kezdődik a
Mojunkum-sivatag, s ott, azt mondják, a szajgak-antilopok, vagy hogy
hívják, pusztai antilopok megszámlálhatatlan serege él, s hogy állítólag
jobb emberek, akiknek jóféle szolgálati „Gazik"-juk van, még talán
Orenburgból is idejárnak vadászni. És hogyan érkeznek - a jó falat
elevenen szalad előttük, piát meg visznek magukkal, amilyet csak el tudsz
képzelni. Az ám csak a királyi vadászat! De sok a veszély is, azt mondják,
megesett, hogy az autó lerobbant, a vadászok eltévedtek a pusztán és
szomjan vesztek. Télen pedig megtörtént, hogy pusztai hóvihar érte utol
őket. Aztán, azt mondják, csak a csontjaikat találták meg. Egy
vadászocska pedig még meg is zavarodott - aztán helikopteren keresték. A
helikopter röpült utána, meg akarta menteni, az meg futott előle,
elrejtőzött. Sokáig hajszolták, mire aztán megfogták, már beszélni is
elfelejtett. A felesége meg, mondják, azalatt megugrott valaki mással! A
dög! Mind egyformák ezek! Nekem például eszem ágában sincs
megnősülni. Van a városban egy klassz nőm, odavetek neki valamit
cuccokra, jobbat nem is kívánhatok, s még szavát is adta - semmiféle
gyerekecske nem lesz. Ami pedig a fő, már megvettem a motrot,
csehszlovák sportgépet, ott áll a pajtában, most meg a Zsiguli - az nem
probléma, de jobb lenne Volga, az az újfajta, ami a Mercedeshez hasonlít,
olyat kéne szerezni, magnóval, hogy csak bekapcsolnám, a nő meg
énekelne, hogy a májad is bizsereg tőle. Haverság kell, meg mindenütt jatt
meg fölülfizetés. Aztán a saját Volgámon elhajtani Vorkutába, hadd lássák
a haverok! Hehe, a feleségek pedig megpukkadnak irigységükben. A
csomagtartóban válogatott piák, külföldi a legtöbbje. No meg a mi kis
vodkánk - annál, persze, nincs jobb. Hogyne irigykedne valamilyen
maflajankó, de ezt neki... Ezért futárkodom én, és benneteket, arany
pajtásaim, benneteket is a pénz felé vezetlek, élj, ha mázlid van, ha meg
nincs, lopd a napot, amíg a hasad föl nem puffad...
Avgyij, miközben Petruha üresnek tetsző, semmitmondó fecsegését
hallgatta, amellyel magát és társait akarta szórakoztatni, a maga
gondolatait forgatta, azon tűnődött, hogy az ember a meggazdagodás
kísértése, az utánzat totális utánzása és a hiúság csábításai között
nyűvődik, hogy ez a tömeg tudatának három pillére, amelyen a kispolgár
megingathatatlan világa mindenütt és minden időben nyugszik, ez a nagy
és kis gonosztettek, a nézetek hiábavalóságának és nyomorának
menedékhelye, hogy nehéz a földön olyan erőt találni, a vallást is
beleértve, amely legyőzhetné a kispolgári világ mindenható ideológiáját.
A lélek annyi önfeláldozó szárnyalása tört meg ezen a ledönthetetlen, bár
alaktalan erődítményen... Az is, hogy ő most ebben az órában titkos
találkozóra megy az anasa-vadászokkal, azt bizonyítja - a lélek tehetetlen,
ha lankadatlan is... Úgy látszik, neki így rendeltetett... Gondolatban egész
úton a találkozásra készítette elő magát Ővele magával - készen kellett
állnia a harcra...
Vagy két órával korábban értek ki a háromszázharmincadik
kilométerhez, és három órakor már a helyszínen voltak. Közeledtek a
vasútvonal mentén haladó szárazérhez. Petruha figyelmeztette őket: a
hátizsákjaikat rejtsék el ott, ahol majd mondja, ne dugják fel a fejüket, ne
sétálgassanak az elhaladó vonatok utasainak szeme láttára. Mindig csak
várják az ő utasításait.
Alaposan elfáradtak - nem csoda, amennyi utat egy nap alatt megtettek!
Jólesett elnyúlni a szárazér fenekén, a selymes fűben, ahol zsálya meg
árvalányhaj nőtt. Kellemes volt hallgatni a távol felhangzó
vonatdübörgést, ahogy erősödött, ahogy zengtek és remegtek a sínek az
elrobogó, kilométerhosszú, nehéz szerelvények alatt, ahogy félelmetesen
elszáguldottak a vonatok zakatoló kerekekkel, vas és pakura szagát
sodorva magukkal, ahogy még sokáig hangzott messze a dübörgés, majd
lassankint beleolvadt a környező csend tengerébe... Elvágtattak mellettük
személyvonatok is, egyik erre, a másik arrafelé. Avgyij már-már felugrott:
gyerekkora óta szeretett a vonatok mellett állni és nézni, hová rohannak a
személyvonatok, kik suhannak el az ablakokban, milyen alakok és arcok.
Ó, ti boldogok, vigyetek magatokkal! Most azonban ettől a futó örömtől is
megfosztották, egy bokor mögött kellett lapulnia, a fejét sem dughatta fel.
És még rosszabb várt rá: részese vagy legalább szemtanúja kell hogy
legyen valamelyik erre haladó tehervonat bandita módszerű
megállításának. Nem, senki sem szándékozott kirabolni a vonatot, de
megállítása lehetővé tette a futároknak, hogy felugráljanak a vagonokba,
utána aztán ment minden magától. Utána már csak utazni kell, megbújva a
vagonokban.
Jöttek-mentek a vonatok erre-arra. Aztán hosszú szünet következett és
teljes csönd. Avgyij már-már elszunnyadt, de akkor fütty hangzott fel.
Petruha fülelt, ő is füttyentett, válaszul még egy füttyjel érkezett.
- No, ti itt várjatok nyugodtan - mondta Petruha -, én megyek, hívnak.
Aztán énnélkülem sehova, hallottad, Avgyij, hallottad, Ljonyka?
Tehervonatot leállítani nem olyan egyszerű dolog. Ahhoz jó fej kell.
E szavakkal eltűnt. Körülbelül egy fél óra múlva tért vissza. Valahogy
furcsa volt, amikor visszatért. Valami alig észrevehetően megváltozott
benne, alattomos volt a szeme, kerülte a másik kettő tekintetét. Avgyij
nem szerette ilyen esetekben szabadjára engedni a gyanakvását, elűzte
magától a felesleges gondolatokat. Sok mindent képzelhet az ember -
hátha csak a hasa fájdult meg... Ezért nyugodtan érdeklődött:
- No, Pjotr, hogy állnak a dolgok?
- Egyelőre semmi, minden rendben. Nemsokára működésbe lépünk.
- Megállítunk egy tehervonatot, vagy mi?
- Hát persze. A mi munkánknál a legbiztosabb: tehervonaton utazni. A
legjobb éjszaka érkezni az állomásra, és szerezni egy tartalék szerelvényt.
- Szóval így.
Elhallgattak. Petruha rágyújtott, és leszíva cigarettája füstjét, mintegy
mellékesen mondta:
- Itt egy barátunk megrándította a lábát. Grisannak hívják. Az előbb
találkoztam vele. Nem volt szerencséje Grisannak. Ilyen lábbal mit lehet
gyűjteni, hiszen bottal jár. Sajnálja az ember, persze. Hát talán dobjunk
össze neki egy kicsit mind, ahányan vagyunk, fickók, hányan is, talán
tízen. Mindenki szór neki egy kicsit a maga kis anasájából, és kisegítjük a
legényt a bajból.
- Én szívesen - mondta rá Avgyij. - Ljonyka alszik, de az hiszem, ő sem
fog fukarkodni.
- Eh, Ljonyka, ő a mi kutyánk kölyke! Hanem te, Avgyij, odamehetnél
Grisanhoz, beszélhetnél vele. Hogy így meg úgy, te értelmes ember vagy,
szóval hogy vidítsd föl egy kicsit azt a sántát...
- És Ő maga hol van, talán Ő is ott? - kérdezte óvatlanul Avgyij...
- Mit akarsz folyton ezzel - Ő maga, meg Ő maga! - fortyant fel
Petruha. - Honnan tudjam én? Én Grisanról beszélek, te meg Őt magát
kérdezed. Majd ha kell, megtalál bennünket, ha meg nem kell, a mi
dolgunk szerény dolog. Mit izgágáskodol örökösen?
- No, jól van. Véletlenül kérdeztem, no. Nyugodj meg. És hol van az a
Grisan? Merrefelé?
- Arra menj, ni! Ott ül az árnyékban, a bokor alatt. Eridj, eridj!
Avgyij elindult abba az irányba, és hamarosan meglátta Grisant - a fű
között ült egy kis összecsukható széken, botot tartott a kezében. Kis
sapkája eltakarta a homlokát. Éber ember lehetett - Avgyij még oda sem
léphetett hozzá, máris körülnézett, és a markába köhentett. Nem messze
tőle még ketten ültek. Összesen hárman voltak. És Avgyij megértette,
hogy éppen ez - Ő maga... Léptei meglassúdtak, s érezte, hogy hideg fut
rajta végig, és szaporábban ver a szíve...
Második rész
I
- Üdv a sérültnek - mondta Avgyij, a lehető leghétköznapibb hangon, ezzel
is igyekezett csillapítani vad szívdobogását.
Grisan, parányi összehajtható székén ülve, amilyen a horgászoknak van,
botjával játszadozva, összehunyorította a fél szemét.
- Üdvnek üdv, de kitől üdv?
Avgyij önkéntelenül elmosolyodott:
- Attól, aki kezdetnek az egészséged felől kell hogy érdeklődjék.
- Á, vagy úgy! Nagyon hálás vagyok, igazán hálás vagyok, még ha csak
kezdetnek is! A néptelen pusztán kétszeresen jólesik az efféle figyelem.
Hogyne esne jól! Hiszen mindnyájan emberek vagyunk, igaz?
„Szószátyár, s ha ráadásul még olvasott is, ez baj. Erre aztán nem
számítottam, nem vártam. Alakoskodik, fecsegőnek adja ki magát -
gondolta Avgyij. - Mire jó ez? Vagy ez a játéka Őneki magának?" Avgyij
még azt is megjegyezte magában, hogy Grisan külsejének nincs semmiféle
figyelemre méltó vonása. Minden hétköznapi volt rajta: se szőke, se barna,
a középtermetűnél magasabb, ösztövér, nem öltözik feltűnően, csak úgy,
ahogy a legtöbben az ő korában: farmer, villámzáras, viseltes ing,
közönséges kis sportsapka, amelyet, ha kell, zsebre lehet gyűrni. Ha
Grisan nem sántít, s emiatt nem jár vastag, görcsös bottal, nem vált volna
ki semmivel, mindenütt elveszett volna a tömegben. Legfeljebb a szemét
jegyezte volna meg, aki hosszabban figyeli. Fürge, barna szeme kifejezése
folytonosan változott, talán maga sem vette észre, milyen sűrűn
hunyorított, bandzsított, játszatta színtelen szemöldökét; sarokba szorított
kis ragadozóra emlékeztetett, amely rá akarja vetni magát az emberre, de
nem tudja rászánni magát, mégis vitézkedik, és fenyegető testtartást vesz
fel. Lehet, hogy ehhez a benyomáshoz hozzájárult csorba felső metszőfoga
is, amely beszéd közben kilátszott. „Hiszen tétethetett volna rá valamilyen
aranykoronát, de valami okból nem csináltatja meg - gondolta Avgyij. -
Talán nem akarja, hogy fölösleges ismertetőjele legyen."
- A lábaddal mi történt? Megrándítottad? Biztosan nem vigyáztál -
érdeklődött udvariasságból Avgyij.
Grisan tétován ingatta a fejét.
- Igen, úgy igaz, megsérültem egy kicsit. Nem vigyáztam, igazad van,
Avgyij, mert így hívnak, ugye?
- Igen, Avgyij a nevem.
- Ritka neved van, bibliai - tűnődött el rajta Grisan, szándékosan
elnyújtva és ízlelgetve a szavakat. - Abdiás - határozottan egyházi
palackozású nevecske - tette hozzá elgondolkozva. - Bizony, valamikor
istenesek voltak az emberek. Innen vannak efféle nevek Oroszföldön, mint
Precsisztyenszkij, Bogolepov, Blagovesztov.1 És a vezetékneved, Avgyij?
Biztosan illik a keresztnevedhez.
- Kallisztratov.
-Látod, minden passzol... No, hát az én nevem egyszerűbb, proletáros
- Grisan. De nem ez a fontos. Szóval, igazad van, Avgyij Kallisztratov,
nem néztem a lábam alá. Rettenetes dolog következik ebből: az embernek,
ha csak nem tökkelütött bolond, okvetlenül a lába alá kell néznie. Erről
szól az a kis mese is, az ostoba fejről, amely nem hagy nyugtot a lábnak.
Amint látod, lerokkantam. Banális história, ha meggondoljuk.
- És ez milyen következményekkel járt? - kérdezte Avgyij, Petruha
célzására gondolva.
- Nem értem - hegyezte a fülét Grisan.
- Azt mondom, hogy ez a banális história meglátszott a munkád
eredményén... úgy értsem? - magyarázta meg Avgyij.
- No, erről majd később! - Grisan nyomban megváltozott, abbahagyta az
üres színjátszást. - Ha a munkát hozod szóba, akkor igazad van. De most
nem ez a legfontosabb, nem ez nyugtalanít engem. Én, de persze te magad
is sejted, különben minek beszélgetnék most veled, minek blabláznék itt
hiába... Szóval, én itt afféle rendező vagyok, vagy mi, mondjuk,
törzsőrmester a hadseregben, s nekem a legfontosabb, hogy ép bőrrel
áttörjünk a frontvonalon.
- Ebben hogyan tudok hasznodra lenni? Egyáltalán, érdemes volna
beszélgetni egy kicsit - javasolta Avgyij. - Nekem is van arról az ép bőrről
mondanivalóm.
- No, ha így egyeznek az érdekeink, akkor itt nem beszélgetni kell,
hanem tanácskozni - igazította ki Grisan. - Éppen erre céloztam. Például,
felvetődik a kérdés, egymás között, ahogy mondják, magunk között szólva
- folytatta ravasz célzással, majd egy kis hallgatás után ráparancsolt arra a
két futárra, akik kissé távolabb ültek, nem avatkozva a beszélgetésbe: - Ti
meg mit ültök itt tétlenül, eridjetek, készüljetek!
És azok szótlanul elmentek végrehajtani azt, amit nyilván már korábban
megbeszéltek. Grisan, miután kiadta a rendelkezést, órájára pillantott.
Egy óra múlva megkezdjük a felszállási hadműveletet, majd meglátod,
hogy megy az - ígérte Avgyijnak. - Itt nálunk szigorú rend van. Olyan
fegyelem, mint egy deszantcsapatban. Azok is vagyunk, a hazához
odaadón hűségesek deszantcsapata. Nagy betűvel. Neked is azt kell
cselekedned, amit parancsolnak. Mindenféle „tudom" vagy „nem tudom"
nélkül. Ha mindnyájan összedolgozunk, ahogy kell, estére jutunk
Dzsalpak szazig.
Grisan sokat jelentőn elhallgatott. Aztán, kárörvendő pillantást vetve
Avgyijra, csorba fogát felfedő, gúnyos mosollyal mondta:
- Most pedig a legfontosabbról. Arról, hogy mi hozott közénk. Ne siess,
csak lassan. Tehát ebben az úgynevezett alvilágban, amelybe különös
módon belecseppentél, amiről még szó lesz, a te jelenlegi státusod a
következő: futár vagy, közénk tartozol, és túlságosan sokat tudsz. Úgy
látom, nem vagy ostoba, de magad másztál a csapdába. Nohát, légy olyan
szíves, az én méltó bizalmamért fizess méltó árat.
- Mire gondolsz?
- Azt hiszem, magad is sejted...
- Sejteni is más, meg kereken megmondani is más.
Mindketten elhallgattak, várták, hogy eldübörögjön mellettük elhaladó
szerelvény, mindegyik a maga módján készült az immár elkerülhetetlen
párharcra. Avgyij ezekben a pillanatokban arra gondolt, milyen furcsán
alakulnak az emberi viszonylatok: még ide is - a kopár pusztára, ahol, úgy
tetszett, mindenki egyenlő, mindenkinek egyforma esélyei vannak,
mindenkit egyformán fenyeget a lebukás és a bűnügyi felelősségre vonás,
szerencsés esetben pedig mindenkire egyforma siker vár -, még ide is
mindenki a maga megingat hatatlan törvényeit hozta, amelyek szerint
többek közt enne a Grisannak íratlan joga van parancsolni, mivel itt ő a
gazda.
- Szóval azt akarod, hogy kereken kimondjam - törte meg a hallgatást
Grisan. - Jól van - nyújtotta el tétován a szót, és hirtelen, mintha észbe
kapott volna, alattomosan hozzátette - Ide hallgass, igaz, hogy farkasok
támadtak rád?
- Igen, így esett - bólintott rá Avgyij.
- És nem gondolod-e, Avgyij Kallisztratov, hogy a sor csak azért
hagyott életben, hogy most néhány kérdésemre válaszolj? - fedte fel
csorba fogát egy vigyorral Grisan.
- Meglehet.
- Akkor ne köntörfalazz. Meg kell magyaráznod nekem most, itt, egy
ültő helyben: miért kevered meg a legényeim fejét?
- Egy kis kiegészítés - vágott a szavába Avgyij.
- Miféle? Talán kiegészítés a törvénytervezethez?
- Én az igaz útra igyekszem téríteni őket, ezért a „megkeverni"
kifejezés semmiképp sem helyénvaló.
- Ezt hagyd, Kallisztratov elvtárs. Igaz út, nem igaz út: ezt mindenki a
maga módján értelmezi. Te csak hagyd ezeket a dolgokat. Nem itt a helye,
hogy a szócsatákban gyakorold magad. Azt akarom tudni, mit értesz az
egészből, mit akarsz elérni, szentatyám?
- Úgy érted, miféle egyéni hasznot?
- Hát persze, hogyan másképpen? - tárta szélesre a karját Grisan, és
diadalmas-csúfondárosan elvigyorodott.
- Ha így érted, semmit, abszolúte semmit! - vetette oda Avgyij.
- Nagyszerű! - kiáltott fel szinte örömmel Grisan. - Jobbat ki se lehetne
találni! Minden stimmel. Akkor hát, úgy látszik, te a megszállott
idiótáknak abból a ragyogó fajtájából való vagy, akik...
- Állj! Tudom, mit akarsz mondani.
- Tehát anasa-gyűjtő képében vágtál neki a Mojunkum-nak, közénk
furakodtál, szinte a mi emberünk lettél, de nem azért, mert imádod a nagy
pénzt, mint Krisztust, nem is azért, mert nem volt hová lenned, miután
kihajítottak a szemináriumból, és nem volt más utad? Ha én azoknak a
pópáknak a helyében vagyok, azonmód két lábbal rúgtalak volna ki, mert
az ilyen, mint te, még azoknak sem kell. Hiszen ők a régi játékukat
játsszák, de te mindent komolyan veszel...
- Igen, komolyan. És neked is komolyan kell venned engem - jelentette
ki Avgyij.
- Nocsak! Mi az, azt gondolod, hogy nem értelek? Én keresztüllátok
rajtad, látom, ki vagy. Lökött vagy, saját hülyeséged megszállottja, azért
is kerültél ide, különben mi más hozott volna közénk? Idejöttél tehát
nemes céllal, afféle Messiásként, hogy felnyisd a szemünket, bukott
emberekét, akik anasa-gyűjtéssel foglalkozunk, tiltott kábítószerrel
kereskedünk és spekulálunk. Azért jöttél ide, hogy az öröktől való
megváltó eszméket terjeszd, amelyek, akár a húgy, három mérföldnyire
bűzlenek a közismert igazságoktól. Jöttél, hogy eltéríts bennünket a
gonosztól, hogy bűnbánatot tartsunk, megváltozzunk, hogy elfogadjuk a
totális öntudat általad imádott szabványait. Hiszen Nyugat is azt állítja,
hogy nálunk mindenki egyforma módon gondolkodik. - Grisan is sérülést
szenvedett embertől váratlan fürgeséggel felkelt kis vitorlavászon
székéről, és Avgyijhoz lépett, kihevült arca egészen annak arcához
közelítette. - Mondd, te Megváltói ügynök, gondoltál azelőtt arra,
micsoda erő áll veled szemben?
- Gondoltam, azért vagyok itt. És figyelmeztetlek; mindent megteszek,
hogy elérjem a célomat, éppen a ti érdeketekben, bármi áron is, ne
csodálkozz.
- Éppen a mi érdekünkben! - húzta el a száját Grisan. Nyugodj meg,
nem csodálkozom, minek is csodálkoznék azon, amibe még az is
belehibbant, akit megfeszítettek, emberi nem megváltója... Széttárta
átszögezett karját a kereszten, a fejét lecsüggesztette, vértanúképet vágott,
és tessék - gyönyörködjetek, sírjatok és imádjátok a világ végezetéig.
Egészen jól kitalálták, hallod-e, valami okosok, hogy századokon át
legyen mivel foglalkozni - megmenteni bennünket önmagunktól! No, és ő
kit, mit váltott meg ezen a világon? Felelj nekem! Ahogy a Golgota előtt
volt, minden ugyanúgy van most is. Az ember ma is ugyanaz. Azóta sem
változott meg az emberben semmi. Mi meg egyre várjuk, hogy majd eljön
valaki megváltani bennünket, bűnösöket. Te hiányoztál, Kallisztratov,
ehhez a dologhoz. De hát megjelentél köztünk. Hipp-hopp, itt termettél! -
vágott komikus ábrázatot Grisan. - Isten hozott, új Krisztus!
- Rólam mondhatsz, amit akarsz, megengedheted magadnak, de
Krisztus nevét hiába fel ne vedd! - utasította rendre Avgyij. - Te
felháborodol és csodálkozol azon, hogy itt megjelentem, pedig ezen nincs
mit csodálkozni, hiszen a kettőnk találkozása elkerülhetetlen volt. Gondolj
csak bele! Csakugyan nem érted? Ha nem nekem, akkor valaki másnak
okvetlenül beléd kellett botlania. Én pedig kiszámítottam ezt a találkozást.
- Talán engem is kiszámítottál?
- Téged is. A mi találkozásunk elkerülhetetlen volt. Hát így termettem
itt, hipp-hopp, ahogy mondtad.
- Egészen logikus, az ördög vigye el, hiszen mi nem boldogulhatunk
egymás nélkül. És ebben biztosan van valami rohadt törvényszerűség. De
ne ujjongj, Kallisztratov Megváltó, a te elméleted a gyakorlatban nem ér
semmit. No de elég a filozofálásból, bár eléggé érdekes alak vagy. Elég,
tisztában vagyok veled! S ha már így fordult, adok egy jó tanácsot: eredj,
Kallisztratov, a magad útján, mentsd elsősorban a magad irháját, most nem
bánt senki, azt meg, amit a pusztán gyűjtöttél, ha akarod, szétoszthatod,
fölgyújthatod, szélnek eresztheted, amit akarsz. De vigyázz, hogy az útjaid
soha többé ne keresztezzék a mieinket! - és Grisan sokatmondón
megkopogtatta botjával a követ.
- De én nem tudom megfogadni a tanácsodat. Ez számomra kizárt dolog.
- Ide hallgass, hát te komplett hülye vagy! Mi akadályoz benne?
- Isten előtt és magam előtt felelek mindnyájatokért... Te talán meg sem
értheted ezt...
- Dehogynem! Miért is ne?! - kiáltotta Grisan emelt hangon és elsápadva
dühében. - Én különben színészcsaládban nőttem fel, és hidd el, értékelem
és megértettem az alakításodat. De nem ragadtattad-e el magadat
túlságosan, hiszen minden előadás, még a legzseniálisabb után is végül
leeresztik a függönyt. És most a függöny, Kallisztratov elvtárs,
egyetlenegy néző előtt gördül le. Csillapodj! És ne kényszeríts rá, hogy
fölösleges bűnt vegyek a lelkemre! Eredj, amíg nem késő.
- Te a bűnről okoskodol. Értem, mire gondolsz, de a gonosztettet
tulajdon szememmel látva félreállni, ez számomra egyenlő a legsúlyosabb
bűnbeeséssel. Nem érdemes engem lebeszélni. Nekem egyáltalán nem
mindegy, mi lesz például a kiskorú Ljonykával, Petruhával meg a többi
alád rendelt fiúval. De meg veled is...
- Döbbenetes! - vágott a szavába Grisan. - Hogyan formálsz jogot
magadnak, hogy beleavatkozz az életünkbe? Végre is, mindenki szabadon
rendelkezik a sorsával. Meg aztán, én téged életemben először látlak, hát
ki vagy te, hogy gondoskodj rólam meg a többiekről, mintha valami
felsőbb megbízatásod volna? Hagyj békén! Ne kísértsd a sorsot! Ha lökött
vagy, eredj isten hírével, mi majd elboldogulunk valahogy nélküled is.
Megértetted?!
- De én nem boldogulok! Megbízatást kérsz számon rajtam? Nos,
mandátumot senki sem adott nekem. Az igazam és a kötelességtudat, ezek
az én megbízóim, te meg számolhatsz vagy nem számolhatsz ezekkel. De
én feltétlenül teljesítem kötelezettségemet. Te itt kijelentetted, hogy jogod
van magadnak döntened a sorsod felől. Ez nagyon szépen hangzik. De
egymástól elszigetelt sorsok nem léteznek, nincsenek egyik sorsot a
másiktól elválasztó határok, határ csak a születés és a halál. A születés és a
halál között pedig mindnyájan össze vagyunk fonódva, mint szálak a
fonalban. Hiszen te, Grisan, és azok, akik hatalmad alatt vannak, most a
magatok hasznára viszitek ezekről a pusztákról az anasával együtt a
szerencsétlenséget és a bajt másoknak. Egy röpke csábítással körötökbe
vonjátok az embereket, a kétségbeesés és a züllés körébe.
- Te meg miféle bíránk vagy? Te ítéled meg talán, hogyan éljünk,
hogyan cselekedjünk?
- Én egyáltalán nem vagyok bírátok. Egy vagyok közületek,
csakhogy...
- Mit „csakhogy"?
- Csakhogy én tudatában vagyok annak, hogy felettünk van az Isten,
mint a lelkiismeret és irgalmasság legfőbb zsinórmértéke.
- Már megint az Isten! És mit akarsz még ezzel nekünk mondani?
- Azt, hogy Isten kegyelme a mi akaratunkban nyilvánul meg. Bennünk
van, tudatunkon keresztül hat ránk.
- Ide figyelj, minek ennyi bonyodalom? Na, és mi következik ebből?
Nekünk például mit nyújt ez?
- Hogy mit? Hiszen az értelem erejénél fogva az ember úgy uralkodik
maga fölött, mint az Isten. Mert mit jelent hibáink őszinte beismerése?
Szerintem a bennünk lakozó gonosz elítélése isteni szinten. Az ember
maga határozza meg tulajdon lényének új szemléletét.
- Miben különbözik ez a te szemléleted a tömegek tudatától? Hiszen
futunk előle, hogy ne kerüljünk a tömeg fogságába. Mi nem illünk össze,
mi magunknak valók vagyunk.
- Tévedés. A szabadság csak akkor szabadság, ha nem fél a törvénytől,
másképp csupán fikció. A te szabadságod a félelem és a törvényes
büntetés örökös igájában van..,
- Na és mi következik ebből? Te mit búsulsz miattunk, hiszen ezt mi
választottuk, nem te!
- Igen, a választás a tiéd, de nem csak téged érint. Értsd meg, van
kivezető út a zsákutcából. Tartsatok bűnbánatot, most itt, ezen a
sztyeppén, Isten szabad ege alatt, fogadjátok meg, hogy egyszer és
mindenkorra végeztek ezzel a dologgal, lemondtok a nyereségről, amivel
a feketepiac kecsegtet, a bűnről, és keressétek a megbékélést magatokkal,
és azzal, aki az Isten nevet viseli, és közös értelemmel egyesít bennünket...
- És akkor?
- És akkor újra fellelitek, igazi emberi lényeteket.
- Szépen hangzik, az ördög vigye el! És milyen egyszerűen! - Grisan
ráncba szedte a homlokát, s görcsös botjával játszadozva várta, hogy
elhaladjon a magas part takarta újabb teherszerelvény, s amikor a vonat
dübörgése elhalt, a beállott csendben kegyetlenül és csúfondárosan fúrva
át tekintetével a túl őszinte Avgyijt, azt mondta:
- No hát, mélyen tisztelt Avgyij, én türelmesen végighallgattam
fejtegetéseidet, ahogy mondják, legalábbis kíváncsiságomnak engedve, de
most alapos csalódást kell okoznom neked; tévedsz, ha önelégültségedben
azt képzeled, hogy csak neked adatott meg gondolatban beszélgetned az
Istennel, hogy nekem nincs kapcsolatom vele, hogy ez csak a te előjogod,
az igazul gondolkodóé, én pedig meg vagyok fosztva tőle. Látom, most
majd elájulsz a csodálkozástól, nem hiszel a fülednek, hogy az Istennel
kapcsolatban lehet egy olyan is, mint én?
- Egyáltalán nem. Csupán a „kapcsolat" szó szokatlan itt egy kicsit.
Ellenkezőleg, örülök, hogy ezt a te ajkadról hallom. Lehetséges, hogy
valami megváltozott benned?
- Egy cseppet sem! Micsoda naivság! Tudd meg, Kallisztratov, csak
aztán el ne akadjon a szavad, hogy nekem az Istenhez megvan a magam
útja, én másképp vagyok bejáratos hozzá, a hátsó lépcsőn. Nem olyan
válogatós és megközelíthetetlen a te Istened, mint képzeled...
- És mit érsz el, amikor a hátsó lépcsőn bejutsz Istenhez?
- Nem kevesebbet, mint te. Segítek az embereknek, hogy megkóstolják
a boldogságot, megismerjék az Istent a bódulatban. Megadom nekik azt,
amit ti nem tudtok megadni s prédikációitokkal, sem imáitokkal... Én az
embereimet sokkal tevőlegesebben közelítem az Istenhez, mint bárki más.
- Közelíted a pénzért megvásárolt Istenhez? Egy gyomnövény
segítségével? Mákony segítségével? És ezt nevezed te Isten megismerése
boldogságának?
- Miért ne? Talán azt gondolod, hogy a mákony szentségtörés,
istenkáromlás? No persze! Megszentségtelenítem a füledet! A
konkurensed vagyok, tudod-e! Kereszteztem az utadat. Igen, az ördög
vigye el, igen, a pénz, igen, a kábítószer! No hát, tudd meg, a pénz - az
minden. Mit gondolsz, a pénznek külön Istene van? Hát a templomokban
meg az egyéb intézményekben talán boldogultok pénz nélkül?
- De hát az egészen más!
- Hagyd abba! Ne csűrd-csavard! A világon minden eladó, minden
megvásárolható, többek közt a te Istened is. De én legalább mámorhoz
juttatom az embereket, hogy érezhessék azt, amit ti csak szóban ígérgettek
nekik, ráadásul a túlvilágon. Csak a bódulat ad gyönyört, megbékélést,
felszabadultságot térben és időben. Ha múló gyönyör is, ha csak képzelt is,
ha csak hallucinációkban létezik is, de boldogság, és csak transzban érhető
el. Ti meg, szentéletűek, még ettől az öncsalástól is meg vagytok fosztva.
- Egyet jól mondtál, hogy mindez öncsalás.
- Hát mit akarnál? Öt kopejkáért igazságot kapni? Ilyen nincs,
szentatyám! Másféle boldogság híján a bódulat a keserű pótlék.
- De ki kívánja, hogy pótold, ami nincs? Hiszen ez nem más, mint
gonosz szándék!
- Lassabban, lassabban, Kallisztratov! Hiszen én, ha meggondoljuk, a ti
segítőtársatok vagyok!
- Hogyhogy?
- Hát úgy - és ebben nincs semmi különös! Az embernek olyan sok
mindent ígértek a világ teremtése óta, miféle csodákkal nem kecsegtették a
megalázottakat és megszomorítottakat, eljő majd az Isten országa, most a
demokrácia, most az egyenlőség, most a testvériség, most meg a közösség
boldogsága, ha akarod, élj kommunákban, és buzgóságáért mindenkinek
mennyországot ígértek ráadásul. És mi a valóság? Csupa üres szó! Én
pedig, ha tudni akarod, elvonom közülük a kielégítetleneket, a
földönfutókat. Villámhárító vagyok, a hátsó lépcsőn vezetem az
embereket az elérhetetlen Istenhez.
- Te jóval veszélyesebb vagy, mint gondoltam! Micsoda
világkavarodást tudnál te kelteni, elképzelni is rettenetes! Lehet, hogy egy
kis Napóleon veszett el benned.
- Följebb! Miért nem nagy Napóleon? Tehetném csak, azzá fejlődnék!
Ha hirtelen Nyugatra csöppenhetnék, még különb balhékba is belevágnék.
És akkor nem mernél velem polemizálni, s úgy ítélnéd meg, mi a jó és mi a
rossz, ahogy nekem tetszik...
- Nem vonom kétségbe. De semmi retteneteset nem érzek a
szavaidban. Mindaz, amit mondasz, nem új. Te, Grisan, azon élősködől,
hogy az emberek hitüket vesztették, s ezt megnyergelni sokkal
kényelmesebb. Minden rossz, minden hazugság, ha pedig így van -
vigasztaljon bennünket a kábulat. De próbálj, ha megbélyegzel mindent,
ami volt, próbálj új világnézetet adni az embereknek! A hit - az nem
mámor, a hit - sok nemzedék szenvedéseinek eredménye, a hiten
ezredévekig és naponta kell munkálkodni. Te pedig ilyen szégyenletes
üzlettel akarod felforgatni a nappalok és éjszakák öröktől való rendjét. És
végül jóval kezded, rosszal végzed. Hiszen az általad annyira feldicsért
kábulat után az őrület zónája következik, s a lélek végső degradálódása.
Miért nem mondod végig? A te kábulatod tehát provokáció: hiszen ha
megérkezel a vélt Istenhez, nyomban a sátán karjaiba kerülsz. Erre mit
mondasz?
- Semmit. A világon mindenért fizetni kell. Ezért is. Mint ahogy az élet
ára a halál... Ez nem jutott eszedbe? Miért csöndesedtél el? Neked, te
szentfazék, persze, kedved ellenére van az én koncepcióm!
- Az Antikrisztus koncepciója? Soha nem fogadom el!
- Haha! Mit ér a te kereszténységed az Antikrisztus nélkül? A kihívása
nélkül? Kinek kell az akkor? Kinek van rá szüksége? Lám, kiderül, hogy
szükségetek van rám! Különben kivel viaskodnátok, hogyan tüntetnétek
eszméitek harciasságával?
- Te aztán értesz a szócsavaráshoz, mondhatom! - nevette el magát
akaratlanul Avgyij. - Szeretsz az ellentmondásokkal játszani. De ne
cifrázd a szót. Mi ketten úgysem találunk közös nyelvet. Ellenpólusok
vagyunk, nem férünk meg együtt, azért is kergetsz el innen. Félsz tőlem.
De én mégis kitartok amellett: bánd meg vétkeidet, eresz ki hálódból a
futárokat. Felajánlom neked a segítségemet.
Grisan váratlanul elhallgatott. Szemöldökét összevonva, botjára
támaszkodva, némán járt fel-alá, aztán megállt.
- Ha azt hiszed, Kallisztratov elvtárs, hogy félek tőled, nagyon tévedsz.
Maradj, én nem kergetlek el. Mindjárt felkapaszkodunk egy tehervonatra.
Hogy úgy mondjam, szervezett támadást intézünk egy szerelvény ellen.
- Mondd inkább, hogy rablótámadást - igazította ki Avgyíj.
- Ahogy tetszik, akkor hát rablótámadást, de nem rablás céljából, hanem
azért, hogy illegálisan felszállhassunk rá, ez két különböző dolog, hiszen a
te államod megfoszt bennünket a közlekedés szabadságától.
- Az államot hagyd békén. Tehát mit javasolsz nekem?
- Semmi különöset. A rablótámadásra, ahogy kiigazítani méltóztattál -
intett Grisan a vasúti sínek felé -, mindenki együtt lesz, mindenki szem
előtt. Próbáld jobb belátásra bírni őket, a kiskorú Ljonykákat meg a
belevaló Petruhákat, mentsd meg a lelküket. Te Megváltó! Egyetlen
szóval sem akadályozlak meg benne. Vedd úgy, mintha nem is volnék. És
ha sikerült ezt a népséget magad után vonnod, a magad Istenéhez térítened,
én nyomban elmegyek, ahogy vereség után illik. Megértettél? Elfogadod a
kihívásomat?
- El - felelte kurtán Avgyij.
- Akkor cselekedj! Arról pedig, amiről itt szó esett, senki nem fog tudni.
Majd azt mondjuk, elbeszélgettünk erről-arról.
- Köszönöm! De nekem nincs mit titkolnom - jegyezte meg Avgyij.
Grisan vállat vont.
- Nono, ahogy a Biblia írja: „Te mondád!"
Már este hét órára járt, május egyik utolsó napja volt. De a nap továbbra
is fényesen és forrón világított a puszta síkja fölött, s a gyanúsan
mozdulatlan ezüstös felhők, amelyek egész nap mintha oda lettek volna
tűzve az égboltra, eleinte sápadtak voltak, estefelé aztán összesűrűsödtek
és sötétedő; pasztában nyúltak el közvetlenül a szemhatár fölött,
megmagyarázhatatlan riadalmat keltve Avgyij lelkében. Látszott, hogy
vihar közeleg.
A vonatok pedig egyre mentek hol ebbe, hol abba az irányba, északról
délre, és délről északra, s a föld meg-megrendült és reszketett súlyos
kerekeik alatt. „Mennyi föld, mennyi tér és fény, az embernek mégis
hiányzik valami, mindenekelőtt a szabadság- tűnődött Avgyij, elnézve a
végeláthatatlan pusztai térségeket. - És emberek nélkül sem élhetünk, s az
emberekkel is nehéz. Lám, most is, mitévő legyek? Mit csináljak, hogy
mindenki, aki Grisan hálójába került, úgy cselekedjék, ahogy értelme
parancsolja, ne pedig úgy, amire félelemből vagy nyájösztönből
kényszerítik őket, és elsősorban azért, mert nincs erejük legyőzni a
narkománia e jezsuitájának befolyását. Micsoda ember is ez! Félelmetes, a
hétpróbás gazember! Mit tegyek, hogyan tovább?"
És elérkezett az óra. A futárok, mielőtt megállították volna a
tehervonatot, a fűbe és bokrok közé rejtőzve kettes-hármas csoportokra
oszlottak a vasúti pálya mentén. Fütty volt a megbeszélt jeladásuk.
Amikor a távolban feltűnt a szerelvény, úgy közelgett a messzi kanyarból,
mint egy csúszó kígyó, amint a füttyjel felhangzott, valamennyien
felkészültek a rajtaütésre. Az anasával tömött hátizsákok, bőröndök kéznél
voltak. Avgyij, Petruhával és Ljonykával együtt elfeküdt egy halom zúzott
kő mögött, amely a pályajavítás után maradt ott. Nem messze tőlük Grisan
rejtőzött két másik futárral: az egyiket, a vörös hajút Koljának hívták, a
másikat, egy görbe orrú, ügyes, kaukázusi akcentussal beszélő legényt
Mahacsnak - minden valószínűség szerint Mahacskalából származott. A
többiekről Avgyij nem tudott semmit, de nyilvánvaló volt, hogy még
két-három futár szintén alkalmas fedezéket talált, s ők is a döntő
rajtaütésre készülnek. Ami azt a kettőt illeti, akiket Grisan elküldött
„kemizálni" a pályát, tűz illúzióját keltve a hídon s ezzel megállásra
kényszeríteni a mozdonyvezetőt, azok messze elöl voltak a vonat
haladásának irányában, a „330 km" feliratú útjelzőnél. A vasúti pálya itt
egy kis hídon vezetett keresztül, amely a tavaszi áradásoktól kimosott
mély szakadékot hidalt át. Ott, azon a sebezhető ponton szórták le a vegyi
anyagot azok ketten, akiket a futárok diverzánsoknak neveztek.
Sebesen közeledett a vonat, és Avgyij megértette, hogy mindenki
nagyon ideges, hogyan s mint sikerül a dolog, fel tudnak-e gyorsan ugrálni
a vagonokba, és milyen lesz a szerelvény, mi lesz, ha csupa tartálykocsiból
áll, hová rejtőznek akkor? Ha nincs szerencséjük, még az is lehet, hogy
fegyveresen őrzött katonai szerelvény lesz, akkor aztán végképp
befellegzett.
Ljonyka izgatottságtól remegő kézzel cigarettára gyújtott. Petruha
nyomban dühösen ráförmedt: - Dobd el! Megöllek, te dög!
De az, kékes-sápadtan, továbbra is mohón szívta tüdejére a füstöt, mire
Petruha vadállatként rontott rá, teljes erejéből fejbe vágta, leverte a
tányérsapkáját. De nem maradt adós Ljonyka sem - ütésre ütéssel felelt, s
nagy ügyesen belerúgott Petruhába. Az erre egészen megvadult - dühödt
verekedés kezdődött köztük.
Avgyij kénytelen volt felemelkedni: - Hagyjátok abba, azonnal
hagyjátok abba! Petruha, ne bántsd Ljonykát. Nem szégyenled magadat?
De Petruha dühében Avgyijra támadt: - Mit ugrálsz, te pópa, te világ
bolondja! Minek állsz föl, te tuskó, hiszen egy mérföldről látnak! - Teljes
erejéből megrántotta Avgyij nadrágját. Az összecsapástól kihevülten,
egymást szidva, lihegve gurultak vissza a helyükre.
A vonat pedig már közeledett. A futárok izgatottsága önkéntelenül
átragadt Avgyijra is. A pillanat, mi tagadás, rendkívül feszült és veszélyes
volt.
Avgyij gyerekkorától fogva szerette elnézni a vonatokat, hiszen még
megérte a háború utáni mozdonyokat, azokat a romantikus masinákat,
amelyek hatalmas füstoszlopokat, gőzgomolyokat lökve ki, felverték
sípszavukkal a környéket - de el sem tudta volna képzelni, hogy ilyen
remegő izgalommal vár egy vonatot, hiszen törvénytelenül, sőt erőszakkal
kellett felszállnia rá.
A súlyos tehervonat pedig, amelyet két lokomotív vontatott egyetlen
szerelvénnyé összekapcsolva, egyre közeledett, és közeledésével szinte
érzékelhetőn libabőrös lett a várakozók teste. A hajdani gőzösök messze
elmaradtak a mai dízelmozdonyoktól. Ezek ereje belül rejtőzött, de olyan
hosszú sor vagont vontattak, hogy úgy tetszett, nincs vége a kocsisornak.
A számtalan kerék pedig csak gördült, gördült, a vagonok alól rohamozó
szél száguldott, zúgás és szaggatott zakatolás hallatszott. Avgyij nézte ezt
a sebesen és pontosan haladó gépezetet, és hihetetlennek érezte, hogy ezt a
szörnyeteg nehéz, végtelen szerelvényt meg lehet állítani.
A vagonok - nyitott platók, tartálykocsik, fát szállítók, teherárut szállító
és zárt konténerek - egymás után száguldottak el, már a szerelvény fele
elzakatolt előtte, és Avgyij azt hitte, hogy nem sikerül az akció, hogy
minden hiábavaló volt: lehetetlen ilyen sebesség mellett megállítani a
gépezetet, de a vonat sebessége váratlanul csökkenni kezdett, a kerekek
egyre lassabban forogtak, fékcsikorgás hallatszott, és a szerelvény,
görcsösen megrándulva, mintha meg-megbotlott volna, fokozatosan
lassított. Avgyij nem hitt a szemének: a vonat majdnem megállt. De akkor
átható füttyszó hangzott fel, s válaszul ugyanolyan fütty.
- Gyerünk! - vezényelt Petruha. - Előre!
Felkapták a hátizsákokat és a szatyrokat, és rohanni kezdtek a lassító
vagonok felé. Minden sietve és gyorsan történt, mint kelepcéből való
kitöréskor. Megragadva valamit, igyekezni kellett felkapaszkodni
akármelyik vagonba vagy kocsielőtérbe, csak fent legyenek, ott már aztán,
miközben a vonat továbbhaladt, tovább mászhattak a vagonok tetején,
hogy minél kényelmesebben elhelyezkedjenek. A továbbiak Avgyij
számára úgy zajlottak le, mint egy lidérces álom: ide-odarohangált a
vagonok előtte termett, szinte égig érő, tömör falai előtt, öntudatlanul
elámulva rajta, milyen magasak, s milyen erős kenőolajszagot árasztanak a
bármelyik pillanatban továbbgördülni kész kerekek. De Avgyij, mindezzel
nem törődve, görcsösen kapaszkodott, valakinek segített, s valaki segített
neki is. A szerelvény vagy kétszer fenyegetőn megrándult, a vagonok
megcsikordultak, csörömpöltek - még a kerekek alá kerül! De minden a
lehető legjobban sikerült. És amikor a vonat újra megrándult és sebesen
nekiindult, hogy behozza az elvesztett időt, Avgyij csak akkor nézett
körül, és meglátta, hogy egy üres tehervagonban van, elválaszthatatlan
útitársaival, Petruhával és Ljonykával együtt, s még Grisan is ott van. Csak
az Isten a tudója, hogy bírt sérült lábával felugrani a vonatra, s vele még az
a kettő: Mahacs és Kolja. Valamennyien sápadtak voltak és ziháltak, de
arcuk örömtől és elégedettségtől sugárzott. Avgyij alig hitte, hogy minden
ilyen jól sikerült, s hogy a legnehezebb pillanatokon túlestek. Az
anasa-gyűjtők most Dzsalpak szaz felé utaztak, onnan aztán már a nagy
földre, nagy városokba, népes sokaságba vezetett az útjuk...
Vagy ötórányi út állt előttük. Szerencséjük volt: az üres vagonban,
amelyet megszálltak, feldobált, üres faládák hevertek, nyilván
fölöslegesek, miután kirakták belőlük az árut - a futárok
ülőalkalmatosságot csináltak belőlük. Úgy helyezkedtek el, ahogy Grisan
parancsolta, hogy kívülről ne lehessen őket észrevenni. A tehervagonban
elég világos volt, ha csak egyik oldalon nyitották ki az ajtót, ráadásul a kis
tetőablakok is nyitva voltak, hogy szellőzzön a kocsi.
A legelső állomáson, valami elágazásnál, szorosan behúzták az ajtót és
elcsöndesedtek, fülledt hőségben várták ki a veszteglés idejét, de a
szerelvény mellett senki sem jelent meg. Petruha óvatosan kilesett és
jelentette, hogy minden rendben - nem látni a közelben senkit. Alighogy
eldübörgött mellettük az ellenkező irányba tartó személyvonat, újra
elindultak. A legközelebbi feltételes megállón Mahacsnak sikerült egy
egész kanna hideg vizet szereznie, s a vagonban megújult az élet -
felélénkültek, ették a cvibakot, a konzerveket, s már arról ábrándoztak,
milyen jól belaknak meleg étellel Dzsalpak szaz állomásának restijében.
A vonat pedig ment a maga útján a csuji pusztákon keresztül a hegyek
felé...
Azon a hosszú májusi estén még világos volt. Erről-arról folyt a szó, de
főleg az ennivalóról, a pénzről. Petruha az elegáns nőjét emlegette, aki
Murmanszkban várja, amire Mahacs tipikusan kaukázusi kifejezőerővel
megjegyezte.
- Ide hallgass, Petruha, kedves, hát Murmanszkon kívül sehol sem
találsz nőt magadnak? Moszkvában nem lehet fölcsípni? Hahaha! Mi az,
Moszkvában nincs elég dönörű nő?
- Taknyos vagy te még, Mahacska, mit értesz te ehhez? - dühödött meg
rá Petruha. - Hány éves vagy?
- Anni, amenni! Amenni, az mind az eném! Nálunk, a Kaukázusban az
ilyenek, mint én, már régen dereket csinálnak! Hahaha!
Mindenkit felvidított ez a szóváltás, még Avgyij is önkéntelenül
elmosolyodott, időnkint Grisanra pillantva, az pedig, félrehúzódva, csak
leereszkedőn vigyorgott. Továbbra is összecsukható kis székén trónolt, s
ugyanazt a görcsös botot tartotta a kezében. A többi futárhoz legfeljebb
annyiban hasonlított, hogy, akár a többiek, olcsó cigarettát szívott.
Így utaztak, vidám kompániában, belakva az üres tehervagont. Ljonyka
a vagon sarkában szundikált, mások is aludni készültek, bár a nap még
nem hunyt ki a látóhatár szélén, s még szerteszét szórta a sugarát. A
futárok, cigarettázva, semmi dolgokról beszélgetve, hirtelen elnémultak,
aztán, Grisanra tekingetve, sugdolózni kezdtek.
- Ide fidelj, Grisan - fordult hozzá Mahacs -, minek üldögélünk itt,
közös elhatározással úd döntöttünk, hod szívunk egy löketet, he? Van idő,
hadd kábuljunk! Van nekem, kedves tamadám, olyan jóízű pöf-pöf, hogy
csak a bagdadi tolvaj füstölt ehhez foghatót!
Grisan gyors pillantást vetett Avgyijra: no, mit szólsz hozzá? És egy kis
hallgatás után, kivárva az idejét, odavetette:
- Rajta!
Mindenki felélénkült, Mahacs köré sereglettek. Az meg elővette
valahonnan a bekecséből azt a jóízű anasát, amilyet csak a bagdadi tolvaj
pöfékelt. Jókora cigarettát sodort, ő szippantott belőle elsőnek, aztán
körbeadta. Mindenki gyönyörűséggel szívta le az anasa füstjét, és
továbbadta a cigit a következőnek. Amikor Petruhára került a sor, mohón
beleszívott, hunyorgott, aztán Avgyijnak nyújtotta a cigarettát:
- No, Avgyasz, szippants te is egy kicsit! Mi az, te lökött? Nesze, szívd!
Ne húzódozz, az istenedet, mi vagy te, kisasszony?
- Nem, Pjotr, nem szívok belőle, ne is fáradozz! - hárította el határozottan
Avgyij Petruha kínálását.
Az mindjárt megsértődött: - Pópa voltál, az is maradsz! Nézzétek csak a
papját-főpapját! Jót akar neked az ember, te meg köpsz rá!
- Én nem köpök rád, Pjotr, nincs igazad!
- Lehet is veled beszélni! - hadarintott a kezével Petruha, smég egyet
szippantva, Mahacsnak adta át a cigarettát, az meg kaukázusi ügyességgel
Grisannak nyújtotta:
- Most pedig, kedves tamada, te következel. Tiéd a pohárköszöntő!
Grisan némán eltolta a kezét. - Hát, ahod akarod, gazda-uraság! - ingatta
a fejét sajnálkozva Mahacs, és újra körbeadta a cigarettát. Ljonyka mélyet
szívott belőle, utána a vörös Kolja, majd Petruha és újra Mahacs. És a
füstölők hangulata hamarosan megváltozott, szemük hol elködösödött, hol
csillogott, szájuk ok nélküli, boldog mosolyra húzódott, csak Petruha nem
tudta még mindig elfelejteni a sérelmét, szeme sarkából minduntalan
elégedetlen pillantásokat vetett Avgyijra, és orra alatt dörmögött valamit
a papokról, hogy azok mind ilyen férgek...
Grisan, kis székén ülve, némán és háborítatlanul figyelte a maga
sarkából az anasa-szeánszot, a szupermen gúnyoskihívó, leereszkedő
vigyorával. A megsemmisítő, fürge pillantások, amelyeket időnként a
nyitott ajtóban álló Avgyijra vetett, arról árulkodtak, hogy elégedett az
eseményekkel, és sejti, mit érez most a szent életű Avgyij.
Avgyij megértette, hogy Grisan, amikor megengedte a futároknak a
kábítószert útközben, neki akart szemléltető előadást rendezni. No, mit
szólsz hozzá? - mintha ezt akarta volna mondani. Nézd, milyen erős
vagyok én, és milyen erőtlenek a te dagályos kitöréseid a gonosz elleni
harcban.
És, bár Avgyij olyan arcot vágott, mintha közömbös volna számára,
mivel foglalkoznak körülötte, lelke mélyén felháborodott, szenvedett
erőtlenségétől, hogy nem tudott Grisannal szembeszállni, valami
gyakorlati dolgot cselekedni, amivel kivonhatná a futárokat Grisan
befolyása alól. És itt Avgyijt cserbenhagyta az önfegyelme. Nem volt ereje
megfékezni a szívét mindjobban betöltő haragot. Az utolsó csepp a
pohárban Petruha újabb unszolása volt, hogy szívjon a „bikájából", a
sodrott cigarettából, amely minden szippantással egyre jobban
összenyálazódott, míg végül fel nem vett valami baljóslatú sárgászöld
árnyalatot.
- Nesze, Avgyasz, ne fintorgasd a pofádat, papocskánk! Jó szívvel
kínálom. Ebben a bikában van a legfőbb gyönyörűség, még az agyad is
szétfolyik tőle, mint a cibere! - erőltette hangoskodva Petruha.
- Hagyj békén! - vágta el a szavát ingerülten Avgyij.
- Mi az, hogy hagyjalak békén! Én a legjobb szívvel kínálom, te meg
húzódozol, pofákat vágsz!
- No add ide, add hát! - fortyant fel Avgyij, és a parázsló bika után nyúlt,
feje fölé emelte, mintha meg akarná mutatni Petruhának, aztán kihajította
a tehervagon nyitott ajtaján. Mindez olyan gyorsan történt, hogy
mindenki, Grisant is beleértve, elnémult egy időre meglepetésében. A
hirtelen támadt csendben érzékelhetőbb, hangosabb és fenyegetőbb lett a
síneken száguldó kerekek zakatolása. - Láttad? - fordult Avgyij kihívón
Petruhához. - Mindenki látta, mit csináltam? - hordozta végig dühödt
tekintetét az anasa-gyűjtőkön. - És ez így lesz mindig!
Petruha és utána a többiek kérdőn és értetlenül fordultak Grisan felé,
mintegy azt kérdve: hogy értsük ezt, gazda, kicsoda ez a minden lében
kanál?
Grisan tüntetően hallgatott, csúfondárosan fordította tekintetét
Avgyijról a futárok sértődött arcára. Elsőnek Mahacs fakadt ki:
- Ide fidelj, tamada, miért hallgatsz? Nincs nelved?
- De van nelvem! - csúfolta ki Grisan a kaukázusi akcentust, és
kárörömét nem is titkolva hozzátette: - Én ennek az alaknak szavamat
adtam, hogy hallgatok. A többit igazítsátok el magatok! Én többet nem
szólok semmit.
- Ez íd van? - kérdezte Mahacs értetlenül Avgyijtól.
- Így van, de ez még nem minden! - kiáltotta Avgyij. - Én meg szavamat
adtam, hogy leleplezem - intett Grisan felé - ezt a sátánt, aki erre a
végzetes útra csábított benneteket! És nem fogok hallgatni, mert az
igazság az én oldalamon van! - És maga sem értve, mi történik vele, mit
csinál, és mit kiáltoz, kiragadta hátizsákját a többi anasával tömött
hátizsák halmából. Grisan kivételével mindenki talpra ugrott
meglepetésében, nem értve, mi a szándéka ennek a jámbor pap-főpap
Avgyij Kallisztratovnak.
- Ide nézzetek, fiúk! - rázta meg Avgyij a hátizsákot a feje fölött. - Itt
visszük a romlást, a pestist, a mérget az embereknek. És ezt ti csináljátok,
futárok, a könnyű keresettől megszédülve, te, Pjotr, te, Mahacs, te,
Ljonyka, te, Kolja! Grisan-ról szólnom se kell. Magatok is tudjátok,
kicsoda!
- Megállj, megállj, Avgyij! Add csak ide, kedves, azt a zsákot! - lépett
feléje Petruha.
- Eredj innen! - lökte el Avgyij. - Tágulj! Én tudom, hogyan kell
megsemmisíteni ezt a mérget!
És mielőtt még a futárok felocsúdhattak volna, Avgyij feltépte a
hátizsák zsinórját, és nekilátott kirázni a vonat ajtaján az anasát a szélbe.
És a vadkender - most látszott, milyen sokat szedett zöldessárga
virágzatából és szirmaiból - keringve, lebegve szállt a vasúti pálya mentén,
mint az őszi lomb. Pénz repült a szélbe, több száz, több ezer rubel! A
futárok néhány pillanatig dermedten nézték Avgyijt, mint akiket
megigéztek.
- Láttátok! - kiáltotta Avgyij, s magát a hátizsákot is kihajította az
ajtón. - Most pedig kövessétek a példámat! És tartsunk együtt bűnbánatot,
s az Isten szeretni fog és megbocsát nekünk! Rajta, Ljonyka, Pjotr!
Hajítsátok ki, szórjátok ki az átkozott anasát a szélbe!
- Megháborodott! Az állomáson a kopók kezére ad bennünket!
Kapjátok el, üssétek a pópát! - üvöltötte magánkívül Petruha.
- Várjatok, várjatok! Hallgassatok rám! - kiáltotta Avgyij, valamit
magyarázni próbált nekik, látva, hogy nekivadultak az anasa kábulatában a
futárok, de már késő volt. A futárok úgy rohantak rá, mint a veszett
kutyák. Petruha, Mahacs, Kolja versenyt csépelték az öklükkel. Egyedül
Ljonyka próbálta szétcibálni, szétválasztani a verekedőket, de hasztalan.
- De hát hagyjátok már abba! - szaladgált körülöttük tehetetlenül. De
nem tudta megfékezni őket - hogy is bánhatott volna el egyszerre
hárommal! Kegyetlen kézitusa kerekedett.
- Üsd! Húzd oda! Dobd ki a vagonból! - üvöltötte a nekibőszült
Petruha.
- Fojtsd meg a pópáját! Hajítsd le! - visszhangozta Mahacs.
- Ne! Ne öljétek meg! Nem kell megölni! - üvöltötte a sápadt, reszkető
Ljonyka.
- Tágulj, te szemét, mert leszúrlak! - tépte ki magát Ljonyka markából a
tomboló Kolja.
Avgyij teljes erejéből védekezett, igyekezett minél jobban eltávolodni a
nyitott ajtótól, a jobbra-balra dülöngő kocsi közepére vergődni: most
szemtől szemben láthatta a narkomániások vadságát, kegyetlenségét és
szadizmusát - pedig hiszen még az előbb üdvözülten mosolyogtak
eufóriájukban! Avgyij rádöbbent, hogy itt életre-halálra megy az
összecsapás, hogy távolról sem egyenlő erők küzdenek. Ők hárman
vannak, megtermett, tomboló fickók - hogy bánhatna el velük, hiszen
egyedül Ljonyka van mellette, ő meg nem számít. Grisan pedig eközben
továbbra is a helyén maradt, úgy ült, mint a néző a cirkuszban vagy a
színházban, de nem leplezte kárörömét.
- Nocsak, no! Ez már döfi!- gúnyolódott röhécselve. Egymásra uszította
őket, előre kiszámította, hogy összeakaszkodnak, s most learatta győzelme
gyümölcseit: nézte, hogyan gyilkolnak a szeme láttára egy embert.
Avgyij tudta, hogy csak Grisan beavatkozása változtathat sorsán. Annyit
kellett volna csak kiáltania: „Ments meg, Grisan!" - és a futárok nyomban
lecsillapodtak volna. De Grisan segítségéért Avgyij semmi körülmények
között sem folyamodhatott. Egy maradt csak - a vagon mélyére vergődni,
behúzódni a sarokba, ott aztán hadd verjék, csépeljék, tegyenek vele, amit
akarnak, csak ki ne dobják a robogó vonatból, mert az biztos halál.
De a sarokig eljutni nem volt olyan egyszerű. A visszakézből rámért
ütések, rúgások a vagonajtó ásító nyílása felé lökték. Ha csak egyetlen
fölös pillanatig ott marad, a futárok gondolkodás nélkül kitaszítják a
kocsiból. És Avgyij újra meg újra feltápászkodott, makacsul igyekezett a
távoli sarokba, remélve, hogy a narkósok kifulladnak vagy magukhoz
térnek. Elsőnek Ljonyka terült el a dühödt viaskodásban, kapott egyet a
fejére. Kolja ütötte le, hogy ne zavarja a leszámolást a pappal, a szent
életűvel, tehát a futárok ellenségével, Avgyijjal. A futárok veszettül
dolgoztak az öklükkel hiszen veszett nagy pénzekről volt szó.
- Üsd, üsd! Vágd gyomorszájon! - őrjöngött Petruha, és hátulról átkapva
Avgyijt, hátracsavarta a karját, kitéve testét Mahacs ütéseinek, az pedig,
mint egy nekibőszült bika, megsemmisítő ütést mért a hasára, és Avgyij
hétrét görnyedve, vért harákolva rogyott a vágtató vagon padlójára. Akkor
hárman odavonszolták az ajtóhoz, de ő még mindig védekezett, körmeit
szakasztva, görcsösen kapaszkodott a padozat deszkáiba, megpróbálta
kitépni magát a kezük közül, a vészjósló képű Grisan pedig, mintha mi
sem történt volna, keresztbe vetett lábbal, háborítatlan-diadalmas arccal
ült a sarokban a kis székén, fütyörészett és görcsös botjával játszadozott.
Volt még lehetőség kegyelmet kérni, odakiáltani: „Ments meg, Grisan!" -
és nincs kizárva, hogy az megkönyörül rajta, megmutatja nagylelkűségét,
és féket vet a gyilkolásának, de Avgyij mindvégig nem nyitotta ki a száját,
ezért, fejével véres csíkot húzva a padlón, odavonszolták közvetlenül a
vagon ajtajához, s ott, az ajtóban, még egy utolsó összecsapás történt. A
száguldó vonatból féltek kivetni Avgyijt, mert magával ránthatta volna
őket. Avgyijnak sikerült megkapaszkodnia az ajtóban, pontosabban az
ajtón kívül, megmarkolva a vagonajtó fogantyúját. Rohamokban tört rá a
szembevágó szél, valósággal odatapasztotta az ajtóhoz, de bal lábával
sikerült kitapogatnia valamilyen kiszögellést, s úgy csüggve tartotta
magát, és bizonyára soha nem volt benne ennyi erő, ennyi életszomjúság,
mint azokban a pillanatokban, amikor igyekezett felülkerekedni a
sorscsapáson. Ha békén hagyták volna, talán fel tudott volna kapaszkodni,
visszamászni a vagonba. Hanem a futárok úgy rugdosták a fejét, mint egy
futball-labdát, aljas szavakkal gyalázták, véresre csépelték, de ő halálos
szorítással markolta a vagonajtó fogantyúját. Az utolsó percek különösen
rettenetesek voltak. Petruha, Mahacs és Kolja teljesen megvadult. Akkor
már Grisan sem bírta tovább, az ajtóhoz ugrott; most már nem kell
színlelnie, most már gyönyörködhet benne, hogyan zúzódik halálra
Avgyij Kallisztratov. És Grisan állt és várta azt az elkerülhetetlen
pillanatot, amikor a futárok agyonverik Avgyijt. Szó ami szó, Grisan
kitűnően értette a dolgát. Mások kezével gyilkolta Avgyij Kallisztratovot.
Holnap, ha majd megtalálják a halott Kallisztratovot, és nem hiszik el,
hogy kiesett vagy legrosszabb esetben kiugrott a vonatból, Grisan tiszta
lesz - ő maga egy ujjal sem nyúlt hozzá. Azt mondja majd: a gyerekek
izgágáskodtak, összeverekedtek, az okozta a szerencsétlenséget - a
verekedés hevében nem nézte meg, hová lép.
Az utolsó, amire Avgyij emlékezett - rúgások az arcába, a futárok cipőjét
vér festette pirosra, a szembe nyargaló szél a fülébe lobogott, mint a
fellobbanó tűz. Avgyij teste szinte ólommá vált, egyre jobban húzta a
félelmetes, könyörtelen üresség maga alatt, a vonat meg csak robogott,
legyőzve a szél ellenállását, robogott még mindig ugyanazon a pusztán, és
senkinek a világon nem volt köze őhozzá, a halálra ítélthez, akinek élete
egy hajszálon függött. És annak a végtelenül hosszú napnak alkonyán,
kíntól és rémülettől kimeredt szemét vakítva, a naptányér vele együtt
szakadt le a nemlét fekete mélységébe. De akárhogy rugdosták, Avgyij
csak szorította a fogantyút, és akkor Petruha elkapta Grisan botját, amelyet
az, mintegy véletlenül, a szeme előtt tartott, mintha azt mondta volna: fogd
és üsd, üsd a kezét, hogy eleressze - és az utolsó végzetes csapást mérte
rá...
És Avgyij egyetlen fájdalom-csomóként zuhant lefelé, már nem
érzékelte, hogyan gurul le a töltésen zúzódva és nyúzódva, hogyan vágtat
el mellette a szerelvény vége, hogyan tűnik el a vonat hajdani útitársaival,
hogyan némul el a kerekek dübörgése.
A nap hamarosan kihunyt, besötétedett, és nyugat gyöngyszürke, ólmos
égboltján viharfelhők kezdtek torlódni...
A mellett a baljóslatú hely mellett pedig már újabb vonatok robogtak el, és
az, aki nem könyörgött irgalomért, hogy tovább élhessen, zúzott testtel
hevert a vasúti töltés árkának fenekén. És mindaz, amit megtapasztalt
szenvedélyes igazságkeresésében, mindaz, amit hangoztatott, most füstbe
ment, odalett. Érdemes volt-e, magát nem kímélve, elutasítania az életben
maradás esélyét? Hiszen nem többről és nem kevesebbről volt szó, mint a
tulajdon életéről, s mindössze három szót kellett volna kimondania:
„Ments meg, Grisan!" De azt a három szót nem mondta ki...
Valóban nincs határa az Úr paradoxonjainak... Hiszen egyszer már
megesett a történelemben - egy szintén csudabogár galileai olyan sokat
tartott magáról, hogy lemondott néhány mondatról s az életéről. És
természetesen végeztek vele. Az emberek pedig, bár azóta
ezerkilencszázötven év telt el, még mindig nem tudnak magukhoz térni,
egyre vitatkoznak, és okoskodnak, keseregnek, mi hogyan történt akkor,
és hogy eshetett meg ilyesmi. És mindannyiszor úgy érzik, hogy mindez
csak tegnap történt, annyira friss még mindig a megrendülés. És minden
egyes nemzedék - pedig mennyi született azóta, össze sem lehet számolni -
újra meg újra feleszmél és kijelenti, hogy ha ők lettek volna azon a napon,
abban az órában a Koponyák hegyén, semmi szín alatt sem engedték
volna, hogy leszámoljanak azzal a galileaival. Most így hiszik. De ki tudta
akkor elképzelni, hogy így fordul a dolog, hogy a századok során minden
feledésbe merül, csak az a nap nem...
Különben akkor is péntek volt, s annak, aki megmenekülhetett volna,
szintén nem jutott eszébe, hogy három szót szóljon a maga javára
megmeneküléséért.
II
Forró volt aznap a reggel Jeruzsálemben és még rekkenőbb nappalt
jósolt. Heródes palotájának árkádos teraszán, a márvány oszlopsor alatt,
ahová Poncius Pilátus helytartó kivitette székét, hűsen simogatta sarus
lábát az alul lengedező, könnyű huzat. A nagy kert piramis formájú, magas
jegenyéinek orma alig hallhatóan susogott, leveleik ebben az évben idő
előtt megsárgultak.
Innen, a kőmagaslatról, a palota árkádos teraszáról, kilátás nyílt a
városra, amelynek körvonalai bizonytalan szárazködbe mosódtak - a
levegő egyre izzóbbá vált -, még Jeruzsálem máskor tisztán látható
környéke is csak homályosan sejlett a fehér sivatag határán.
Azon a reggelen a domb fölött kiterjesztett szárnnyal, mintha láthatatlan
fonalon az égre volna akasztva, hangtalanul és simán keringett egy
magányos madár, egyenlő időközökben elszállt a nagy kert fölött. Vagy
sas volt, vagy kánya, más madárnak nem lett volna türelme ilyen hosszan
és egyhangúan szálldosni a forró égen. A helytartó, elkapva az előtte álló,
lábát váltogató Názáreti Jézus véletlen pillantását, amelyet a madárra
vetett, felháborodott, sőt megsértődött. Epésen és kegyetlenül mondta:
- Hová emeled a szemedet, Júdea királya? A te halálod kering ott!
- Mindnyájunk fölött ott kering - felelte halkan Jézus, mintha csak
magában beszélne, s közben önkéntelenül megérintette tenyerével fekete
véraláfutásos, bedagadt szemét: a piacnál, miközben a papi főtanács
ítélőszéke elé vezették, rátámadt a papok és a vének által ráuszított tömeg.
Némelyek kegyetlenül verték, mások az arcába köpdöstek, s abban az
órában értette meg, milyen ádázul gyűlölték őt Kajafás főpap hívei, s
megértette azt is, hogy nem várhat irgalmat a jeruzsálemi ítélőszéktől, s
annál inkább emberi csodálkozással és megdöbbenéssel fogadta a tömeg
dühét és hűtlenségét, mintha eddig egyikük sem sejtette volna, hogy ő
otthontalan vándor, mintha mindeddig nem ők hallgatták volna
lélegzetüket visszafojtva tanításait a templomokban és a tereken, mintha
nem ők ujjongtak volna, amikor szürke szamarán, mögötte a
szamárcsikóval, beléptetett a város kapuján, mintha nem is ők szórtak
volna virágokat a szamár lábai elé, reménykedőn kiáltozva: „Hozsánna
Dávid fiának! Hozsánna a magasságban!"
Most komoran állt tépett ruhájában Poncius Pilátus előtt, várva, mi
következik.
A helytartó nagyon rosszkedvű volt, s mindenekelőtt, bármilyen furcsa,
magára bosszankodott - lassúságára és megmagyarázhatatlan
tétovázására. Ilyen még nem történt vele, sem amikor a római hadseregben
harcolt, helytartó korában pedig még kevésbé. Valóban, nem
nevetséges-e, ahelyett, hogy vaktában helybenhagyta volna a papi
főtanács ítéletét, s megszabadult voina a fölösleges munkától, időt és erőt
fecsérelve, elnyújtotta a vallatást. Hiszen olyan egyszerűnek tetszett:
magához hívatni a döntésére váró jeruzsálemi főpapot és kíséretét, és azt
mondani: nesztek, vigyétek az elítéltet, és rendelkezzetek vele, ahogy
határoztok. Poncius Pilátust azonban valami gátolta benne, hogy ezt a
legegyszerűbb módot válassza. De ér-e annyit ez a bolond, hogy ennyit
vesződjön vele?
Mert gondoljuk csak el, milyen csudabogár ez! Azt mondja, hogy ő
Júdea királya, Isten szeretett fia, akit az Úr Júdeának ajándékozott, mint
egyetlen ösvényt az Isten igaz birodalmába. Az a birodalom pedig olyan,
hogy ott nem lesznek császárok, helytartók és templomi elöljárók, hanem
mindenki egyenlő lesz, és boldog, mostantól fogva örökkön-örökké.
Hányféle ember akarta kezébe ragadni a legfőbb hatalmat, de ilyen okos,
ravasz és álnok még nem akadt köztük - hiszen ha ez megkaparintaná a
hatalmat, bizonyára ugyanúgy kormányozna, mert más járható út nincs az
életben, és nem lesz a világon. Maga ez a gonosztevő is nagyon jól tudja
ezt, de játssza a maga játékát! Az Új Birodalom ígéretével vesztegeti meg
a hiszékeny embereket. Ha igaz, amit mondanak, hogy mindenki a maga
gyanakvása mértékében ítél meg másokat, akkor ez éppen ez az eset volt: a
helytartó Jézusnak tulajdonította azokat az elgondolásokat, amelyeket a
legnagyobb titokban, nem bízva ugyan megvalósulásukban, ő maga
dédelgetett. Éppen ez ingerelte a legjobban Poncius Pilátust, s ettől támadt
benne az elítélt iránt egyszerre kíváncsiság és gyűlölet. A helytartó azt
képzelte, hogy leleplezte a Názáreti Jézus szándékát: nem lehet másképp,
mint hogy ez a csavargó látnók zavargást akart szítani ezen a földön, Új
Birodalmat ígérve az embereknek, és megsemmisíteni azt, amit később
maga akart bírni. Micsoda ember! Ki gondolta volna, hogy ez a szánalmas
júdeai arról merészel álmodozni, amiről maga a Római Birodalom
kis-ázsiai provinciájának ura, ő, Poncius Pilátus sem álmodhatott,
helyesebben nem engedhette meg magának, hogy álmodozzék róla. így
győzögette, így hangolta magát, ilyen következtetéseket vont le magának a
gazdag tapasztalatú helytartó, miközben meglehetősen szokatlan módon
vallatta a csavargó Jézust: minduntalan a helyébe képzelve magát - és
haragra gerjedt ennek a páratlan bitorlónak szándékaitól. És ettől Poncius
Pilátus mindinkább dühbejött, és egyre jobban gyötörték a kétségek -
egyrészt szerette volna azon nyomban helybenhagyni helytartói
aláírásával a jeruzsálemi papi főtanács vezetői által előző este jóváhagyott
halálos ítéletet, ugyanakkor húzni-halasztani ezt a pillanatot, kiélvezni,
véglegesen kideríteni, mivel fenyegették Róma hatalmát ennek a Jézusnak
szándékai és cselekedetei. ..
Az eleve elrendelt sorsú csavargó válasza az égen kerengő madárra
vonatkozó megjegyzésére megbotránkoztatta a helytartót nyíltságával és
tiszteletlenségével. Hallgathatott volna, vagy mondhatott volna valami
hízelgőt, de nem, látják, talált vigaszt magának: a halál, mondta, itt kering
mindnyájunk fölött. „Nézd csak, maga idézi magára a bajt, mintha valóban
nem félne a kivégzéstől" - dühöngött Poncius Pilátus.
- Nos hát, térjünk vissza a beszélgetésünkre. Tudod, te szerencsétlen, mi
vár rád? - kérdezte a helytartó rekedten, ki tudja hányadszor törülgetve le
kendőjével a verejtéket barnán fénylő arcáról, s egyúttal feje kopasz
búbjáról és erős tömör nyakáról. Amíg Jézus a válaszra készült, a helytartó
megropogtatta izzadt ujjait, mindegyiket külön-külön csavargatva - volt
egy ilyen rossz szokása. - Azt kérdem tőle tudod-e, mi vár rád?
Jézus nehéz szívvel sóhajtott, belesápadva a puszta gondolatába is, ami
vár rá:
- Igen, római helytartó, tudom, hogy ma kivégeznek mondta ki nehéz
szóval.
- „Tudom!" - ismételte gúnyosan a helytartó, és megvető és szánakozó
mosollyal mérte végig, tetőtől talpig az előtte álló szerencsétlen prófétát.
Az lecsüggesztett fővel állt előtte, esetlenül, hosszú nyakával és zilált,
hosszú hajával, rongyolt köntösében, mezítláb-saruja nyilván elveszett az
összecsapásban -, mögötte pedig, a palota teraszának kerítésén túl, a város
házai látszottak a távoli dombokon. A város várta azt, akit most a helytartó
vallatott. Az aljas város várta az áldozatot. A városnak ma, ebben a
hőségben, véres színjátékra volt szüksége, éjsötét ösztönei
megrázkódtatást szomjaztak, és akkor az utcai tömegek a fulladásig
üvöltöttek és sírtak volna, mint egy üvöltő és dühödten csaholó sakálfalka,
amikor látja, hogy a dühödt oroszlán széttép egy zebrát a líbiai sivatagban.
Poncius Pilátusnak már volt alkalma efféle jeleneteket látni, mind a
vadállatok, mind az emberek között, és bensejében megrettent, elképzelve,
hogyan megy végbe a keresztre feszítés. És részvéttől nem mentes
szemrehányással ismételte meg:
- Azt mondtad, tudom! „Tudom", ez nem a megfelelő szó. Egészen
majd csak akkor tudod meg, amikor ott leszel...
- Igen, római helytartó, tudom, és a puszta gondolatától reszketek.
- Hát ne szólj közbe, és ne siess a túlvilágra, ráérsz vele - dörmögte a
helytartó bosszúsan, hogy nem hagyták befejezni a gondolatát.
- Alázatosan bocsánatodat kérem, helytartó, ha véletlenül a szavadba
vágtam, nem akartam - kérte bocsánatát Jézus. - Én egyáltalán nem sietek.
Szeretnék élni még.
- És nem akarod visszavonni illetlen szavaidat? - szögezte neki a
kérdést a helytartó.
Jézus széttárta a karját, gyermekien gyámoltalan volt a tekintete.
- Nincs mit visszavonnom, helytartó, azokat a szavakat az én Atyám
rendelte el, s az Ő akaratát teljesítve, ezt kell hirdetnem az embereknek.
- Egyre csak a magadét hajtogatod - emelte fel a hangját ingerülten
Poncius Pilátus. Arckifejezése - nagy, hajlott, csontos orrával, mély
ráncokkal keretezett ajka kegyetlen vonalával - megvető-hideg lett. - De
hiszen keresztüllátok rajtad, akárhogy alakoskodol - mondta
ellentmondást nem tűrő hangon. - Mit jelent valójában, hogy hirdeted a
népnek a te Atyád szavait? Annyit jelent, mint elbolondítani, magad mellé
szegődtetni a csőcseléket! Zendülésre bujtogatni! Talán még nekem is
hirdetned kell az Ő szavát, hiszen én is ember vagyok!
- Neked, római helytartó, egyelőre nincs erre szükséged, hiszen te nem
szenvedsz, és nincs miért áhítoznod az élet másféle rendjére. Számodra a
hatalom az Isten és a lelkiismeret. Hatalommal pedig teljes mértékben
rendelkezel. És számodra nincs ennél fontosabb.
- Úgy van. Nincs főbb hatalom Rómáénál. Remélem ezt akarod mondani?
- Így te gondolkodol, helytartó.
- Így gondolkodtak mindig az okos emberek - helyesbített nem minden
jóindulat nélkül a helytartó. - Ezért is mondják - folytatta oktató hangon -,
hogy a császár nem Isten, de az Isten olyan, mint a császár. Győzz meg az
ellenkezőjéről, ha bizonyos vagy benne, hogy nincs igazam. No! - és
gúnyosan meresztette szemét Jézusra. - Tiberius római császár nevében,
akinek helytartója vagyok, tudok változtatni egyet-mást a dolgok
menetén térben és időben. Te pedig igyekszel ezzel szembeállítani
valamiféle felsőbb erőt, valami más igazságot, amelynek hordozója
állítólag te vagy. Ez nagyon érdekes, roppant érdekes. Különben nem
vesztegetném itt vele az időt. A városban már várják, alig várják, hogy
végrehajtsák a papi főtanács ítéletét. Nos tehát, válaszolj!
- Mit válaszoljak?
- Meggyőződésed, hogy a császár kevesebb az Istennél?
- Ő halandó ember.
- Halandó, világos. De amíg él, van-e az emberek számár főbb Isten a
császárnál?
- Van, római helytartó, ha az élet másféle mértékét választjuk.
- Nem mondom, hogy megnevettettél - jelentette ki Poncius Pilátus
színlelt sértődöttséggel és magasra emelve kemény szemöldökét. - De nem
tudsz meggyőzni azon egyszerű okból, hogy ez még csak nem is
nevetséges. Nem tudom, nem értem, ki hisz benned, és miért.
- Bennem azok hisznek, akiket az elnyomás, az igazság ősi szomja hajt
hozzám: akkor tanításom magvai szenvedések termékenyítette és könnyek
áztatta talajra hullanak - magyarázta meg Jézus.
- Elég! - legyintett reményét vesztve a helytartó. - Hasztalan
időfecsérlés.
És mindketten elhallgattak, ki-ki a maga gondolatait forgatta a fejében.
Jézus sápadt arcán bőséges verejték gyöngyözött. De nem törülte le sem a
tenyerével, sem köntöse rongyos ujjával, egyéb gondja volt - a félelemtől
émelygés tolult a torkáig, s a verejték végigcsorgott az arcán, cseppekben
hullott szikár, inas lába elé a márványlapokra.
- És ezek után azt akarnád - folytatta váratlanul rekedt hangon Poncius
Pilátus -, hogy én, a római helytartó, visszaadjam a szabadságodat?
- Igen, jó helytartó, bocsáss el engem.
- És mit fogsz csinálni?
- Isten igéjével bejárom a földet.
- Keress más bolondot! - kiáltotta a helytartó, és dühében magánkívül
felszökkent ültéből. - Most már végképp meggyőződtem róla, hogy a
kereszten a helyed, csak a halál tud megzabolázni!
- Tévedsz, magas helytartó, a halál erőtlen a lélekkel szemben - mondta
Jézus szilárdan és érthetőn.
- Micsoda? Mit mondtál? - hökkent meg Poncius Pilátus nem hívén a
fülének, és odalépett Jézushoz: dühtől és döbbenettől eltorzult arcát
sötétbarna foltok lepték el.
- Azt, amit hallottál, helytartó.
Poncius Pilátus teleszívta a tüdejét, hevesen az ég felé lökte a karját,
mondani készült valamit, de abban a pillanatban patkolt lovascsizmák
döngése hallatszott.
- Mit akarsz? - kérdezte a helytartó szigorúan a fegyveres
légionáriustól, aki valamilyen pergamennel tartott feléje.
- Az a parancs, hogy adjam át - mondta az röviden, és távozott.
Poncius Pilátus feleségének levele volt: „Helytartó, hitvesem, kérlek, ne
árts jóvátehetetlenül ennek a, mint mondják, Krisztusnak nevezett
vándornak. Mindenki azt mondja, hogy ártatlan jámbor ember, minden
betegség csodaorvosa. Hogy azt állítja magáról: Isten fia, messiás és
majdhogynem Júdea királya, azt talán csak ráfogták. Én nem ítélhetem
meg, így van-e. Magad is tudod, milyen botrányokozó és megszállott nép
ez a júdeai. És ha mégis igaz? Hiszen az, amit a megvetett tömeg beszél,
nagyon gyakran beigazolódik. És ha ezúttal is így lesz, később téged
átkoznak majd. Azt beszélik, hogy az itteni zsinagóga papjai meg a vének
megijedtek, és azért gyűlölték meg ezt a Jézus Krisztust, mert állítólag
követi a nép, s a papok irigységből megrágalmazták és ráuszították a
tudatlan tömeget. Akik tegnap még imádták, ma megkövezték. Úgy
érzem, Poncius, ha jóváhagyod ennek a szent őrültnek a halálos ítéletét,
később majd rád üt vissza, hitvesem. Hiszen nem ülünk örökké itt
Júdeában. Azt akarom, hogy hozzád méltó magas megbecsüléstől
övezetten térj vissza Rómába. Ne tedd, Poncius! Tegnap, amikor kísérték
az őrök, láttam, milyen szép, akár egy ifjú isten. Egyébként álmot láttam
az éjjel. Majd elmondom. Nagyon fontos. Ne vonj átkot magadra és
ivadékaidra!"
- Ó, istenek, istenek! Mivel haragítottalak magamra benneteket? -
nyögte Poncius Pilátus, és nem először bánta meg, hogy ezt a
beszámíthatatlan és féktelen álprófétát nem küldte rögtön, minden fölös
szó és huzavona nélkül az őrökkel a hóhérhoz, oda, a város kertjein túlra,
ahol a dombtetőn kellett végrehajtani a jeruzsálemi ítélőszék követelte
halálos ítéletet. És most a felesége is beleavatkozik az ő helytartói ügyeibe,
s ebben, ha nem is Jézus Krisztus hívei erejének titkos munkáját látta, de
mindenesetre az égi erők tiltakozását érezte. Az ég lakóit azonban kevéssé
érdeklik a földi dolgok, a felesége meg mit ért női eszével a politikához;
miért ébresszen ő ellenséges érzéseket Kajafás főpapban és Jeruzsálem
Rómához hű vezetőiben e miatt a Jézus nevű gyanús csavargó miatt, aki a
császárokat becsmérelte? Honnan veszi a felesége, hogy ez az alak szép,
mint egy ifjú isten? No, hát fiatal. Ennyi az egész. Semmi különös
szépséget nem lát rajta. Itt áll előtte, összeverve, mint egy kutya. Mi szépet
látott rajta a felesége? A helytartó elgondolkodva tett néhány lépést, a
levél tartalmát fontolgatta, aztán sóhajtva visszaült karosszékébe. Közben
megint átvillant agyán - már nem először - egy gondolat: úgy tetszhet,
milyen gyarlók az emberek - piszkítanak, vizelnek, párzanak, születnek és
meghalnak, újra születnek és meghalnak, mennyi aljasságot és gonoszt
hordoznak magukban, s mindennek a feslettségnek és undokságnak
közepette egyszer csak valahonnan megjelennek - látnokok, próféták,
szárnyaló lelkek. Nézzük akár csak ezt - annyira hisz elhivatásában, hogy
mintha álomban élne, nem a valóságban. De elég volt, ki kell józanítani!
Ideje ennek véget vetni!
- Mégis valamit tudni akarok - fordult a helytartó Jézushoz, aki továbbra is
némán állt a helyén. - Tegyük fel, hogy igaz ember vagy, nem gonosz
szándékú, aki zavargást kelt a hiszékeny emberek között, tegyük fel, hogy
amikor az Igazság birodalmáról beszélsz, kétségbe vonod a császár jogát,
hogy uralkodjék a világ fölött, tegyük fel, hogy hiszek neked, akkor hát
mondd meg: mi kényszerít téged, hogy halálra menj? Áruld el, mi vezérel?
Ha ilyen módon szándékozol uralkodni Izrael népe fölött, nem helyeslem,
de megértem. De miért vágod le előbb azt az ágat, amelyen később ülni
akarsz? Hogyan leszel császár, ha tagadod a császári hatalmat? Magad is
tudod, most tőlem függ, hogy életben hagylak-e, vagy kivégeztetlek. Hát
miért hallgatsz? Megnémultál félelmedben?
- Igen, római helytartó, rettegek a kegyetlen kivégzéstől. És egyáltalán
nem akarok császár sem lenni.
- Akkor hát valld meg bűnödet a város minden terén, ítéld el magad.
Ismerd be, hogy hamis látnok vagy, álpróféta, ne állítsd, hogy Júdea
királya vagy, hagyd, hogy a csőcselék otthagyjon; ne ámítsd, ne ítéld
hasztalan és bűnös várakozásra. Semmiféle Igazság birodalma nem
létezik. Az igazság mindig az, ami van. Van a földön Tiberius császár, és ő
a világrend megingathatatlan tartóoszlopa. Az igazság birodalma pedig,
amelynek hirdetésével zúgolódásra bujtogatod a könnyelműeket-puszta
kitalálás! Gondold meg! Ne keverd meg mások fejét és a magadét se.
Különben, ki vagy te, hogy a római imperátornak tartania kellene tőled -
valami névtelen vándor, gyanús próféta, piaci hangoskodó, amilyenekkel
telistele van Júdea földje. De te tanításaiddal elvetetted a csábítás magvát,
s ez sok gondot okoz a főpapotoknak, ezért hát leplezd le csalásodat.
Magad pedig eredj Szíriába vagy más országba, és én mint római helytartó
megpróbálok neked segíteni. Egyezz bele, amíg nem késő. Miért hallgatsz
megint?
- Arra gondolok, római helytartó, hogy mi ketten annyira különbözünk,
hogy aligha érthetjük meg egymást. Miért alakoskodjam és tagadjam meg
az Úr tanítását olyan módon, hogy neked és a császárnak hasznodra váljék,
de az igazság kárt szenvedjen?
- Ne ködösíts, Róma érdeke mindenek fölött áll.
- Mindenek fölött az igazság áll, igazság pedig egy van. Kétféle igazság
nem létezik.
- Megint ravaszkodol, csavargó?
- Nem ravaszkodtam eddig sem, most sem. A válaszom pedig ez:
először - nem illendő megtagadni azt, ami az igazság nevében mondatott,
mert ezt akarnád. Másodszor - nem illendő magadra vállalni a vétket, amit
nem követtél el, s a melledet verni, hogy a téged befeketítő
mendemondáktól fehérre mosd magad. Ha a szóbeszéd hazug, úgyis elhal
magától.
- De előbb te halsz meg, Júdea királya! Tehát a halált választod,
akármilyen út vezet is megváltásodhoz?
- A megváltáshoz csak ez az út maradt nekem.
- Miféle megváltáshoz? - kérdezte értetlenül a helytartó.
- A világ megváltásához.
- Elég a megszállottságból! - vesztette el türelmét Poncius Pilátus. -
Tehát önként mégy a halálba?
- Úgy látszik, igen, mivel más utam nincs.
- Ó, istenek, istenek! - mormolta fáradtan a helytartó, végighúzva kezét
a homlokát barázdáló mély ráncain. - Micsoda hőség, nem időváltozást
hoz-e? - dörmögte az orra alatt. És meghozta a végleges döntést: „Minek
nekem ez az egész? Miért igyekszem menteni azt, aki ebben nem a maga
javát látja? Én is csudabogár vagyok!" - És ezt mondta: - Akkor hát
mosom kezeimet!
- Amint akarod, helytartó - felelte Jézus, és lecsüggesztette fejét.
Újra elhallgattak, és alighanem mindketten érezték, ahogy a
palotakerítésen túl, túl a dúsan viruló kerteken, ahol Jeruzsálem lapályain
és dombjain a város utcái tikkadoztak a hőségben, mintha süket, baljóslatú
csend dagadozott volna robbanásra készen. Onnan csak zavaros hangok
szűrődtek hozzájuk - a nagy bazárok zsibongása, ahol már reggel óta
keveregtek emberek, portékák, igás és málhás állatok. De e két világ
között volt valami, ami kettéválasztotta őket, és óvta a felsőt az alsótól: a
kerítésen túl legionáriusok jártak-keltek, lejjebb, a ligetben, lovasok
kordonja állt. Látni lehetett, ahogy a lovak a farkukat csapkodva kergetik
magukról a legyeket.
A helytartó, miután kijelentette, hogy mossa kezeit, némi
megkönnyebbülést érzett, hiszen most már azt mondhatta magának: „Én
megtettem mindent, ami rajtam múlott. Az istenek a tanúim, nem
kényszerítettem arra, hogy kitartson a magáé mellett, többre becsülve
tanait, mint az életét. De mivel azokat nem vonja vissza, legyen hát így. Ez
még jobb is nekünk. Ő maga írta alá halálos ítéletét..." Miközben ezeket
végiggondolta, egyúttal a feleségének is fogalmazta a választ. S miközben
azon tűnődött, szeme sarkából a Názáreti Jézusra pillantva, aki zavart
mosollyal, némán várta előre elrendelt sorsát, ezt gondolta: „Mi járhat
most ennek az embernek a fejében? Nyilván keservesen bánja, most érti
meg, milyen árat kell fizetnie bölcs tanaiért, amelyeket nem mer
visszavonni. Saját csapdájába esett. Próbáljon most kibújni belőle: egy az
Isten mindenkinek, az egész földön, az egész emberi nemzetnek, minden
időkben - egy a hit. Egy az Igazság birodalma mindenki számára. Hová
törekszik? Szó ami szó, mindenki ezt szeretné - erre tette föl a játszmát! De
így tanít meg bennünket az élet, így bünteti a túlzott ravaszelméjűséget.
Lám, mire fordul a trónkövetelés, ha valakit nem a születése rendel
uralkodásra! Mit nem akart! Zavargást akart szítani a csőcselékben,
fellázítani a császárok ellen, hogy az a járvány tömegről tömegre terjedjen
a világon. Fenekestül akarta felforgatni az egész ősi világrendet. Elszánt
ember! Mi tagadás! Nem, az ilyent semmiképp sem szabad életben hagyni.
Látszatra lám milyen, összevert, jámbor, de mi lappang benne - mit ki nem
agyalt, csak nagy ész képes ilyen tervet kovácsolni. Ki tételezte volna fel
róla!"
E gondolatai közben Poncius Pilátus helytartó egyetértett önmagával.
Megnyugtatta az is, hogy most már nem kerül sor kellemetlen
beszélgetésre Kajafás főpappal, aki a főtanács nevében nyíltan követelte
tőle, hogy hagyja jóvá a bírák ítéletét a Názáreti Jézus ügyében.
- Ne legyenek kétségeid, bölcs kormányzó, egyet fogsz érteni
önmagaddal, és mindenben igazad lesz - szólalt meg Jézus, mintha
kitalálta volna a helytartó gondolatait.
Poncius Pilátus felháborodott.
- Te miattam ne aggódj! - támadt rá gorombán Jézusra, - Az én
számomra Róma ügye mindenek fölött áll. Inkább magadra gondolj,
szerencsétlen!
- Bocsáss meg, magas kormányzó, nem kellett volna fennhangon
mondanom.
- Úgy van. És hogy ne kelljen bánnod, amikor már késő lesz,
gondolkozz még, amíg távol leszek, s ha visszatérésemig nem változtatod
meg elhatározásodat, kimondom az utolsó szót. És ne képzeld, hogy Júdea
királya vagy, a világ tartóoszlopa, hogy nélküled nem boldogulhat a föld.
Ellenkezőleg, semmi sem a te javadra történik. A te időd régen lejárt. Csak
tanaid megtagadásával mentheted meg az életedet. Megértetted?
- Meg, kormányzó...
Poncius Pilátus felállt, és megigazítva vállán a bő tógát, visszavonult
termeibe. Csontos volt, nagy fejű, kopasz, fenséges, olyan, aki tudatában
van méltóságának és mindenhatóságának. Amikor végighaladt az árkádos
teraszon, tekintete újra a madárra tévedt, amely királyian lebegett az ég
alatt. Nem tudta meghatározni, sas-e vagy valami más madár ugyanabból a
fajtából, de nem ez izgatta, hanem az, hogy a madár elérhetetlen volt a
számára, nem rendelhette hatalma alá, és el sem lehetett ijeszteni, sem
idecsalogatni, sem elűzni. A helytartó hirtelen felrántotta a szemöldökét,
ellenséges pillantást vetett a magasba: lám csak, kering, kering, és
semmihez semmi köze. Mégis azt gondolta, hogy az a madár mintha az ég
uralkodója volna. Úgy látszik, nem véletlen, hogy az uralkodók nagyságát
a sas jelképezi - erős csőrű feje, ragadozó szeme, vaserős szárnya.
Ilyennek is kell lennie egy uralkodónak! Magasan szárnyalónak, mindenki
számára láthatónak, de senki által el nem érhetőnek... És abból a
magasságból kell kormányoznia a világot - és semmiféle egyenlőség
senkivel és semmivel, még istenei is külön az ő istenei legyenek, külön a
másokéitól, az alattvalók iránt közömbösek és őket megvetők. Ebben van
az erő, ez készteti az alattvalókat, hogy féljék a hatalmat, ezen nyugszik a
dolgok rendje a világon. Ez a Názáreti pedig, aki konokul ragaszkodik
tanaihoz, és aki mindenkit egyenlővé szándékozik tenni a császártól a
rabszolgáig, mert az Isten, mondja, egy, s az Isten színe előtt minden
ember egyenlő, azt állítja: az Igazság birodalma eljövend mindenki
számára. Megkavarta az emberek fejét, fellázította a csőcseléket, a maga
módján akarta újrarendezni a világot. És mi lett az eredmény? Ugyanaz a
tömeg - később ütötte-verte, az arcába köpdösött, neki, a hamis látnoknak,
az álprófétának, a csalónak és szemfényvesztőnek... Hanem miféle ember
ez? Helyzetének minden reménytelensége mellett úgy viselkedik, mintha
nem ő szenvedné el a vereséget, hanem azok, akik elítélik...
Ezeket forgatta a fejében Poncius Pilátus, a római császár helytartója,
mondhatni, maga is fél uralkodó, legalábbis a Földközi-tengernek ezen a
vidékén, amikor félbeszakította a vallatást - hogy a Názáreti Jézust néhány
percre magára hagyja-, hadd lássa az meg azt az ásító, feneketlen
mélységet, amely fölött csügg. Meg kell törni a lelkét, arra kényszeríteni,
hogy megalázkodva csússzék-másszék, megtagadja a mindenki számára
egyetlen Istent, az egyenlőséget, hogy aztán, mint a zúzott gerincű férget,
elűzze Izrael földjéről: kóboroljon és pusztuljon el nyomtalanul, nem
húzná sokáig, kiábrándult tanítványai maguk végeznének vele...
Ezeket gondolta, kétségeivel viaskodva, a sokat tapasztalt Poncius
Pilátus helytartó, miközben az újféle zendülés elfojtásának biztosabb,
hasznosabb és példamutatóbb útját kereste. Az árkádos teraszról
távozóban elképzelte, hogy az el ítélt most, magára maradva, érzi, mi
fenyegeti, s mire ő visszatér, a lábához esik. Ha tudta volna a helytartó,
hogy azokban a rövid percekben ez a különös ember egyáltalán nem erre
gondolt, helyesebben egyáltalán nem így gondolkodott hanem emlékeibe
merült, mert az emlékezés szintén az élő osztályrésze, s az egyik utolsó jó
az élettől való megválás küszöbén.
Alighogy a helytartó eltávozott, az oldalsó ablakfülkékből négy őr lépett
elő, és felállt az árkádos terasz szélein, mintha az elítélt megszökhetett
volna onnan. És ő arra merészkedett hogy megkérdezze a legközelebb álló
őrt:
- Leülhetek-e, jó őr?
- Ülj le - felelte az, kopjáját a kőpadlóhoz koccantva. Jézus leült a
falnál a márványkiszögellésre, görnyedten, kiélesedett vonású, sápadt
arccal, amelyet hullámokban leomló, sötét haj keretezett. Szemét
tenyerével elfödve magába mélyedt, töprengésbe merült. „Inni volna jó -
gondolta -, megfürödni valahol a folyóban." Élénken maga elé képzelte az
áradó vizet a part mentén - áramlik a víz, csókolva a földet és a parti
füveket, és szinte hallotta a víz csobogását, mintha evezők dolgoznának,
oda irányítva a csónakot, ahol ő ül, mintha valaki be akarta volna emelni a
csónakba és elvinni, elevezni vele innen... Anyja volt, ő evezett hozzá
aggódó félelemben. „Anyám! - suttogta hangtalanul. - Anyám, ha tudnád,
milyen nehéz nekem! Még a múlt éjjel az Olajfák hegyén, a
Gecsemáné-kertben senyvedtem, megrettentem a fekete éjszakaként rám
törő szomorúságtól, nem leltem helyemet, tanítványaimmal virrasztva
nem tudtam nyugodni, s valami szörnyű előérzet véres verejtéket
csordított a homlokomra. És akkor az Úrhoz, égi Atyámhoz fordultam.
„Atyám! - könyörögtem. - Ha akarod, távoztasd el tőlem e poharat,
mindazáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd." És íme, az a
pohár, a csordultig telt, nem kerül el engem, egyre közeledik, és beteljesül
az, amit bizonyára te is előre látsz, anyám. S ha ez úgy van, azt jelenti, te is
tudtad, mi történik majd velem, és akkor, ó, istenem, hogyan élhetted le,
édes szülőanyám, ezeket az éveket, anyám, aki lélegzetet adtál nekem,
milyen gondolatokkal és milyen reményekkel neveltél fel engem, aki Isten
akaratából erre a nagy és szörnyű napra rendeltettem el, minden napok
közül a legszerencsétlenebbre, hiszen nem érhet nagyobb csapás egy
embert, mint a tulajdon halála, de az anyának, ha a szeme láttára hal meg
méhének gyümölcse, magzata - kétszeres csapás. Bocsáss meg nekem,
anyám, nem én döntöttem sorsod felől, hanem az én Mindenható Atyám,
feléje fordítsuk zúgolódás nélkül tekintetünket, legyen meg az Ő akarata!"
Felidézve anyját, Máriát, eszébe jutott, mi történt vele kicsiny korában,
amikor ötesztendős volt. Családjuk akkoriban Egyiptomban élt, Heródes
király elől menekültek oda, aki az újszülött csecsemő életére tört, a
jövendő Jézus Krisztuséra, mert a jósok megmondták, hogy Júdea királya
született meg. Addigra a kisfiú már felcseperedett. A közelben egy bővizű,
nagy folyó hömpölygött, talán a Nílus - hatalmas, széles folyó. Odajárt
Mária a kicsiny fiával ruhát öblögetni, mint a környék többi asszonya is.
Azon a napon, amikor a folyópartra mentek, egy agg ember kötötte ki
csónakját a partnál, odament hozzájuk, nyájasan üdvözölte Máriát és
kicsinyét. „Atyám! - szólt neki Mária. - Nem engednéd-e meg, hogy
beleültessem a csónakodba a fiacskámat? Annyira vágyik rá, sír a kis
oktalan." „Ó, Mária - felelte az agg -, éppen ezért hoztam ide ezt a
csónakot, hogy beleültesd a kicsinyedet, Jézust." Mária nem csodálkozott,
hogy az öregember tudta mindkettőjük nevét, azt hitte, hogy az aggastyán
környékbéli. De amikor kérni akarta, hogy az öregember üljön az evező
mellé, az hirtelen eltűnt, mintha szétfoszlott volna a levegőben. De Máriát
még ez sem zavarta meg, a kisfiú annyira akart csónakázni, annyira örült,
és izgatottan ugrándozva körülötte, annyira sürgette anyját. Ő akkor a parti
kövekre dobta a mosott ruhát, fogta a kisfiát, beleültette a csónakba, maga
pedig eloldotta a csónakot, belökte a partról, beleugrott maga is, ölébe
vette a fiúcskát, és elkezdtek sodródni az árral. Milyen csodálatos volt
csöndesen siklani a csillámló vízen, a part szélén; a part menti
sekélyesekben nádasok hajladoztak, virágok tarkálltak, színes tollú
madarak rebbentek fel zajosan a bokrokból, énekeltek és fütyörésztek a
langyos, párás levegőben bogarak zummogtak, rajzottak, ciripeltek.
Milyen csodálatos út volt! Mária csöndes éneket dúdolt, és boldog volt,
fiacskájának pedig olyan érdekes volt a csónak-út! Ez még boldogabbá
tette Máriát. Közben - nem is jártak messze a helytől, ahol csónakba
szálltak, és a parttól, sem messze - egy, a sekély vízben heverő hatalmas
fatönk megelevenedett, és hullámokat kavarva fenyegetőn és sebesen
úszott feléjük. Óriási krokodil volt - kidülledt szeme sóváran meredt rájuk.
A kisfiú megijedt és felkiáltott. Mária megdermedt félelmében, és nem
tudta, mit tegyen. A krokodil egy farkcsapással majdnem felborította a
csónakot. Mária, elengedve az evezőt, erősen magához szorította
gyermekét. „Uram! - könyörgött. - Ő van itt! A Te fiad, Jézus! Akit Te
adtál! Ne hagyd őt, Uram! Mentsd meg!"
Az asszony annyira megrémült, hogy nem tudott mást, csak szemét
behunyni és könyörögni ahhoz, aki a Teremtés ura volt és gyermekének
Mennybéli Atyja. „Ne hagyj elveszni minket, őrá még szükséged lesz!",
kiáltotta. A kormányosát vesztett csónak pedig csak úszott, alulról a
krokodil lökte tovább. Amikor Mária végre ki merte nyitni a szemét,
örömkiáltás tört elő a kebléből - a csónak kiért a partra, mintha csak
vezette volna valaki, s a krokodil visszafordult és elúszott. Mária
magánkívül szökkent ki a csónakból, a megrázkódtatástól sírva és
örömében nevetve futott végig a parton. Kicsinyét magához szorítva
szaladt, és csókjaival elárasztva és könnyeivel öntözve kicsi fiát, egyre azt
hajtogatta „Jézus! Jézus! Gyönyörű fiacskám! Atyád rád ismert!
Megmentett téged! Ő mentett meg téged! Ő szeret téged, s te az Ő szeretett
fia vagy! A bölcsek bölcse leszel, Jézus! Tanító leszel, Jézus! Felnyitod az
emberek szemét, Jézus! És ők követnek, Jézus, és te nem hátrálsz meg az
emberek elől soha, soha, soha!" Így ujjongott, mintegy ráolvasót mondva
az, aki „áldott az asszonyok között".
Így olvasott rá és ujjongott örömében, hogy csodaképp megmenekült
Isten Fia, s nem tudta, hogy ez az Úr jele volt, hogy megtudják az emberek,
ki ő, a cseperedő Jézus, József ács fia, az ácsé, aki, hogy a csecsemőt
megmentse Heródestól, Egyiptomba menekült vele. Mert amint Mária
partra ugrott a csónakból gyermekével és szaladt vele, a csónak eltűnt
valahova, elúszott a folyón, és a folyóban ruhát mosó és kiáltására
odasereglő asszonyok később azt bizonygatták, hogy amikor futott, karján
a kisfiával, annak feje körül aranyos fény látszott. És ennek mindenki
örvendezett. És a könnyekig meghatódtak, amikor a kicsi Jézus anyjához
simulva, szorosan átkarolta annak nyakát, és beszíva anyja illatát,
megszólalt: „Anyám, ha megnövök, elkapom annak a krokodilnak a
farkát, hogy többé ne ijesztgessen bennünket!" Nevettek a gyermeki
szavakon, aztán találgatni kezdték, ki lehetett a csónak gazdája. Akkor
derült ki, hogy a környéken senki sem ismerte azt az embert, és többé nem
is látta senki. József ács napokig kereste a titokzatos csónakost, hogy
bocsánatot kérjen tőle, és megtérítse kárát, de végül nem találta...
Ez történt egyszer a gyermek Jézussal Egyiptomban, és most felidézte
az árkádos teraszon, amikor bocsánatot kért anyjától a neki okozott
keserűségért és szenvedésért. „Búcsúzom most tőled, anyám - mondta
magában -, ne haragudj, amiért nem lesz időm, vagy nem tudok hozzád
fordulni, amikor kivégeznek. Rettegem a halált, és lábaim elhidegednek,
pedig ma elviselhetetlen hőség van. Bocsáss meg, anyám, és ne zúgolódj
sorsod ellen az én nehéz órámban. Ne hagyd el magad. Nekem nincs más
utam az emberi igazsághoz, amely a Teremtő legsúlyosabb terhe, nincs
más választásom, mint azt tulajdon halálommal megerősíteni. Más utam
nincs az emberekhez. Hát elindulok rajta. Bocsáss meg, Isten veled,
anyám! Sajnálom, hogy nem tudtam megragadni annak a krokodilnak a
farkát. Azt mondják, a krokodil nagyon sokáig él, két-három emberöltőt.
Ha meg tudtam volna fogni, elengedtem volna békével... Hadd éljen... És
még azt gondoltam, anyám, ha az a csónakos angyal volt, öregember
képében, lehet, hogy találkozom vele a túlvilágon... Emlékszik-e majd arra
az esetre? Lépteket hallok, Poncius Pilátus közeleg, aki kényszerből
hóhérom lesz. Isten veled, anyám, előre isteni veled."
Poncius Pilátus visszatért az árkádos teraszra, ugyanolyan szilárd
léptekkel, mint ahogy elhagyta. Az őrség nyomban távozott, és megint
csak ketten maradtak a teraszon, szemtől szemben. A helytartó, kifejezőn
pillantva a jöttére felálló Jézusra, megértette, hogy minden akarata szerint
történik, az áldozat maga közeledik hajthatatlanul a végső határ felé.
Mégsem akarta ezúttal sem kereken kimondani a szót: a dolgok enélkül is
a kellő irányba haladnak.
- Nos, amint látom, beszélgetésünk véget ért - mondta jöttében Poncius
Pilátus. - Nem tértél jobb belátásra?
- Nem.
- Kár. Gondolkozz még!
- Nem! - ingatta a fejét Jézus. - Legyen úgy, ahogy lennie kell.
- Kár! - ismételte Poncius Pilátus, bár nem nagy meggyőződéssel. De
belül megrezzent - megingatta a Názáreti Jézus elszántsága. Ugyanakkor
nem lett volna ínyére, ha Jézus megtagadja tanait, és kegyelemért
könyörögve a menekülés útját keresi. És Jézus mindent értett.
- Ne ess kétségbe - mosolygott jámborul. - Én hiszem, hogy szavaid
tiszta szívből fakadtak. És megértelek. Én is nagyon szeretnék élni. Csak a
nemlét küszöbén érti meg az ember, milyen kedves neki az élet. Anyámat
is sajnálom - úgy szeretem, mindig szerettem, gyermekkoromtól fogva,
bár nem mutattam. De akárhogy van is, római helytartó jegyezd meg: te,
mondjuk, megmenthetnél egy lelket, s ezért nagy köszönet járna neked, de
nekem sokakat kell megváltanom, még azokat is, akik utánunk jönnek a
világra.
- Megváltani? Amikor már nem leszel a világon?
- Igen, amikor már nem leszek az emberek között.
- Vess magadra, ha erre többé nem térünk vissza - jelentette ki
határozottan Poncius Pilátus, nem akarva többet kockáztatni. - De
válaszolj utolsó kérdésemre... - mondta, megállva karosszéke mellett, és
bozontos szemöldökét összerántva, gondolataiba merülve elhallgatott. -
Mondd, képes vagy folytatni ezt a beszélgetést? - kérdezte váratlanul
bizalmasan. - Mert ha nem, ne fáraszd magad, én nem tartóztatlak fel.
Várnak a hegyen.
- Ahogy óhajtod, kormányzó, rendelkezz velem - felelte Jézus, és a
helytartóra emelte áttetsző-kék szemét, amely meglepte azt gondolati
erejével és figyelmével, mintha Jézust nem is várná ott a hegyen az
elkerülhetetlen.
- Köszönöm - köszönte meg ugyancsak váratlanul Poncius Pilátus. -
Akkor hát válaszolj utolsó kérdésemre, ezt már csak kíváncsiságból
teszem fel. Beszélgessünk, mint szabad emberek - én nem függök tőled, és
te is, ahogy ezzel magad is tisztában vagy, a teljes szabadság küszöbén
állsz, tehát legyünk őszinték - indítványozta, elfoglalva helyét. - Felelj,
mondtad-e követőidnek, megjegyzem, magad is tudhatod, hogy én nem
hiszek a tanításaidban, egyszóval, mondtad-e híveidnek, hogy ha
megfeszítenek, harmadnapon feltámadsz, s egy szép napon újra
megjelensz a földön, és Utolsó Ítéletet ülsz azok fölött is, akik most élnek
meg azok fölött is, akik ezután születnek a világra, minden lélek fölött, a
teremtés óta született minden nemzedék fölött? És hogy ez lesz a második
világrajöveteled. Így mondtad-e?
Jézus furcsán felnevetett, mintha azt mondaná magában, lám csak, és
csupasz lábát váltogatva a márványon, hallgatott, mintha azt fontolgatná,
érdemes-e válaszolnia.
- Mindezt Iskárióti Júdás mondta neked? - kérdezte csúfondárosan. - És ez
nagyon nyugtalanít téged, római helytartó?
- Nem tudom, ki az a Júdás, de így mondták nekem tiszteletre méltó
emberek, a vének. Nos, tehát mindez csak üres szó?
- Gondolj, amit akarsz, kormányzó - felelte hidegen Jézus. - Senki sem
erőlteti rád, ami idegen az elmédnek.
- Én komolyan beszélek, nem tréfálok - sietett leszögezni a helytartó. -
Csupán azt gondolom, hogy már nem lesz több alkalmunk beszélgetni.
Amint innen elvezetnek, már nem vezet vissza út. A magam számára
akarom kideríteni, hogyan lehet a halálból újra visszatérned a földre
anélkül, hogy megszületnél, és ítéletet tartanod minden lélek fölött? És hol
lesz az az ítélőszék - az égben, vagy hol? És meddig kell várni a neked
hívő embereknek arra a napra, hogy méltók legyenek az örök nyugalomra?
Engedd meg, hogy előbb elmondjam, mit tartok erről. A te számításod
egyszerű, arra alapozod, hogy mindenki kényelmes életre áhítozik a
túlvilágon is. Ó, a halandó ember örökké áhítozik, örökké szomjazik
valamire. Hát elég ígéretekkel kecsegtetni - s még ott, a síron túli életben is
fut utánad, mint a kutya. De még ha úgy van is, ahogy te hirdeted, próféta,
az életed már fogyóban van, s csak e beszélgetéssel tudod
meghosszabbítani...
- Megtehetem, hogy egyáltalán ne hosszabbítsam meg.
- De nem mehetsz a hegyre úgy, hogy válasz nélkül hagyd a
kérdésemet. Én azt tartom, hogy az ilyen távozás rosszabb a halálnál.
- Folytasd.
- Tehát, mondjuk, hogy tanításaid igazak, akkor hát felelj: mikor
érkezik el visszatérésed napja? És ha sokáig tart a várakozás,
elképzelhetetlenül sokáig, akkor minek az az embereknek? Hiszen annak,
ami nem teljesedik be az élet folyamán, kevés a haszna. Aztán, őszintén
szólva, elképzelni is nehéz, hogy ki lehessen várni egy olyan hihetetlen
eseményt.
Vagy vak hittel várni kell? És mit ad az az embereknek? Mi hasznuk lesz
belőle?
- Kétségeid érthetők, római kormányzó, durván gondolkozol, földi
módon, akár tanítóid, a görögök. Ne vedd zokon megjegyzésemet. Amíg
előtted állok, mint halandó ember, jogosan vitatkozol velem. Ráadásul mi
nagyon különbözünk egymástól, akár a víz a tűztől. Nézeteink is
különbözők, más-másfelől közelítünk meg mindent. Most tehát arról, ami
téged nyugtalanít, kormányzó... Az, hogy második eljövetelemre
végtelenül sokáig kell várni, az igaz. Ebben igazad van. Hogy mikor
érkezik el az a nap, senki meg nem jövendölheti, mert ezt az Ő gondolatai
rejtik, aki a világot teremtette. Az, ami számunkra évezredeknek tűnik, az
neki talán csak egy pillanat. De nem ez a lényeg. A Teremtő a világon a
legfőbb áldásban részesített bennünket, s ez - az értelem. És megengedte,
hogy értelmünk szerint éljünk. Hogyan rendelkezünk az égi ajándékkal, ez
lesz az emberek történelmének története. Hiszen te nem fogod tagadni,
római helytartó, hogy az ember létezésének értelme: lelkének
tökéletesítése - ennél magasabb célkitűzés nincs a világon. Ebben rejlik az
értelmes élet szépsége - napról napra magasabbra emelkedni a lélek
ragyogó tökéletességéhez vezető végtelen lépcsőfokokon. A legnehezebb
az embernek: napról napra embernek maradni.
És ezért - hogy meddig kell várni azt a napot, amelyben nem hiszel,
helytartó - ez maguktól az emberektől függ.
- Vagy úgy! - Poncius Pilátus izgatottan felpattant, megmarkolta
karosszéke hátát. - Várj csak, várj, hogy ez az emberektől függne - ez
hallatlan! Én, aki nem hiszem tanításaidat, fel sem tudom fogni. Ha az
emberek saját akaratukból közelebb vagy távolabb hozhatnák vagy
vihetnék maguktól azt az eseményt, nem volnának-e hasonlatosak az
istenekhez?
- Valamiben igazad van, római helytartó, de előbb én szeretném
elválasztani a szóbeszédet az igazságtól. Az igazságról folyó szóbeszéd -
nagy baj. A szóbeszéd, olyan, akár az iszap a vízben, idővel sekély
pocsolyává zülleszti a mély vizet. Az életben is mindig így van - minden
megvilágosodásból és szenvedésből támadt nagy gondolat, amely az
emberiség javára született, és szájról szájra jár, örökké gonosszá torzul
maga ellen és az igazság ellen. Hát oda akarok kilyukadni, helytartó, hogy
mindazok a kitalált dolgok, amelyeket elhiszel, csak mendemondák, az
igazság másban rejlik.
- Nem akarod-e feltárni azt az igazságot?
- Megpróbálom. Nem térek ki a beszélgetés elől. Meg aztán: utoljára
beszélek erről. Tudd hát, római helytartó, Isten szándéka nem az, hogy
egyszer, mint kék égből a villám, eljő a nap, amikor az Ember Fia,
feltámadván, alászáll az egekből, hogy ítéletet üljön a népek fölött, hanem
minden fordítva történik, bár a cél ugyanaz marad. Nem én, akinek az
életéből annyi maradt, amennyi a távolság innen a Koponyák hegyéig,
nem én jövök el, feltámadva, hanem ti, emberek jöttök el, hogy
Krisztusban lakozzatok, megigazulva, ti jöttök el hozzám a
felismerhetetlen jövendő nemzedékek képében. És az lesz az én második
eljövetelem. Másképpen szólva, én szenvedéseim által jövök el az
emberekhez, az emberekben térek vissza hozzájuk. Erről van szó. Én
leszek a ti jövőtök, úgy, hogy évezredeket hagyok magam mögött, ez a
Mindenható akarata, az, hogy így emeljem az embert hivatása - a jóra és
szépre való hivatottsága trónusára. Ez az én tanításaim értelme, ebben
rejlik az igazság, s nem a szállongó mendemondákban s nem a hazug
történetekben, amelyek a nemes eszményt lealjasítják. De az az út a
legnehezebb lesz az emberi nemzet számára, és végtelenül hosszú, és te,
római helytartó, joggal tartasz tőle. Ez az út a végzetes nappal kezdődik,
Isten Fiának megölésével, s érjenek örökös bűnbánatban a nemzedékek,
újra meg újra megrendülve a váltságdíjon, amelyet ma az emberiség
bűneiért fizetek, hogy megvilágosodjanak és felébredjenek bennük Isten
törvényei. Azért születtem a világra, hogy örökké világoló példakép
legyek az emberek előtt. Hogy az emberek bízzanak a nevemben és
kövessenek szenvedéseiken keresztül, a bennük lévő gonosszal napról
napra vívott harcon keresztül, bűneik, az erőszak és a vérszomjúság
megutálásán keresztül, amik annyira lezüllesztik a lelkeket, amelyek
nincsenek telve Isten szeretetével, tehát hasonlatosak hozzájuk, az
emberekhez!
- Várj, Názáreti Jézus, tehát te azonosítod az Istent az emberekkel?
- Bizonyos értelemben igen. Sőt, minden ember, együtt és külön-külön,
Isten képmása a földön. És neve is van Isten e megjelenítőjének - a Holnap
Istene, az Örökkévalóság Istene, aki adatott a világnak, megteremtése óta.
Bizonyára te is, római helytartó, nemegyszer kaptad magad azon a
gondolaton, hogy óhajaid mindig a holnapra irányulnak. Ma a világot
olyannak fogadod el, amilyen, de okvetlenül azt akarod, hogy a holnap
más legyen, s még ha jó is ma neked, akkor is azt kívánod, hogy holnap
még jobb legyen. Ezért élnek bennünk a remények, kiolthatatlanok, mint
Isten napja. A Holnap Istene az örökkévalóság szelleme, egészében pedig
magában rejti a lényeget, a cselekedetek és az emberi törekvések
összességét, ezért az, hogy milyen lesz a Holnap Istene - szép vagy rút,
irgalmas szívű vagy büntető -, maguktól az emberektől függ. Megengedett
és szükséges is így gondolkodni, ezt kívánja a gondolkodó lényektől maga
a Teremtő Isten, ezért holnapról a földön maguknak az embereknek kell
gondoskodniuk, hiszen valamennyien a Holnap Istenének valamely
észecskéi. Maga az ember bírája és teremtője minden napunknak...
- Várj csak, és az Utolsó ítélet, amelyet olyan fenyegetőn hirdetsz?
- Az Utolsó ítélet... Nem gondolod, római helytartó, hogy az már rég
beteljesedőben van fölöttünk?
- Csak nem azt akarod ezzel mondani, hogy egész életünk Utolsó ítélet?
- Nem jársz távol az igazságtól, római helytartó; végigjárni azt az utat,
amely kínok és gyötrelmek között kezdődött Ádám kiűzetésével,
gonosztetteken és igazságtalanságokon keresztül, amelyeket a századok
folyamán ember az ember ellen elkövetett, az emberek rosszból rosszat,
igazságtalanságból igazságtalanságot szültek - ez nyilván jelentett
valamit azoknak, akik voltak és vannak ezen a világon. Amióta az első
emberpár kiűzetett az Édenből, a gonosznak micsoda mélységei tárultak
fel, mennyi háborút, kegyetlenséget, gyilkosságot, száműzetést,
igazságtalanságot, sérelmet tapasztalt meg az emberiség! És az a sok
szörnyű földi bűn a jó ellen, a természet ellen, amit a világ teremtése óta
elkövettek - mi az, ha nem keményebb büntetés még az Utolsó Ítéletnél
is? Mi más a történelem kezdettől fogva való rendeltetése, ha nem az,
hogy a szeretet és a részvét isteni magasságába vezesse az értelmes
embereket? De mennyi szörnyű megpróbáltatáson mentek át a
történelem folyamán az emberek, és a jövőben sem látni a végét a
gonosztetteknek, amelyek úgy forrnak, mint hullámok az óceánon! Az
élet egy ilyen pokolban nem rosszabb-e az Utolsó ítéletnél?
- És te, Názáreti Jézus, meg akarod torpantani a gonoszság történelmét?
- A történelmet? Azt senki sem torpanthatja meg, én a gonoszságot
akarom kiirtani az emberek cselekedeteiből és gondolataiból, ez az én
gondom.
- Akkor történelem sem lesz.
- Milyen történelem? Olyan, amire te gondolsz, római helytartó? Azt a
történelmet, sajnos, nem törölheted ki az emberek emlékezetéből, pedig ha
az nem volna, sokkal közelebb kerülnénk Istenhez. Én megértelek,
helytartó. De az igazi történelem, az emberiség felvirágzásának történelme
még nem kezdődött el e földön.
- Megállj, Názáreti Jézus, egyelőre hagyj ki engem ebből. De hogyan
akarod, Jézus, e felé a cél felé vezetni az embereket és a népeket?
- Az Igazság birodalmának hirdetésével, ahol nincs hatalma a
császároknak, úgy!
- És ez elég?
- Elég, ha mindenki akarja...
- Érdekes... Nos, én figyelmesen végighallgattalak, Názáreti Jézus. Te
messzire tekintesz, de nincs-e fölöslegesen nagy önbizalmad, nem bízol-e
túlságosan az emberek hitében, megfeledkezve a piacterek alantas
természetéről? Erről nagyon gyorsan meggyőződhetsz a város falain
kívül, a történelmet azonban sehogy sem tudod megfordítani, azt a folyót
senki sem tudja eltéríteni útjából. Én csak azon csodálkozom: miért
gyújtod meg a máglyát, amelyen elsőnek téged égetnek el? Császárok
nélkül nem élhet a világ, nem létezhet egyesek hatalma és mások
leigázása, és hasztalan áltatod magad azzal, hogy egy általad kigondolt új
világrendet vezess be, mint új történelmet. A császároknak megvannak a
maguk külön istenei - ők nem a te elvont Holnap-Istenedet imádják, aki
valamennyi „holnap" végtelenségében kijelölt határok híján való, és
egyenlő mértékben mindenkié, mint a levegő, mert mindaz, ami
mindenkinek egyenlően osztható, az semmi, az értéktelen, az üres szó,
ezért adatott a császároknak, hogy a maguk személyében minden és
mindenki fölött uralkodjanak. És a világot igazgató minden császárok
közül egyedül Tiberiust tartották méltónak az istenek, hogy országa, a
Római Birodalom, a fél világra kiterjedjen. És én, Tiberius égisze alatt,
ezért uralkodom Júdeában, s ebben látom életem értelmét, és nyugodt a
lelkiismeretem. Nincs nagyobb tisztesség, mint a legyőzhetetlen Rómát
szolgálni!
- Nem vagy kivétel, római helytartó, hiszen szinte mindenki arra vágyik,
hogy legalább egy magához hasonló fölött uralkodjék. Ez a baj. Te azt
mondod, ez a világ rendje. A fogyatékosságot mindig könnyű igazolni. De
kevesen gondolkoznak el azon, hogy ez az emberi nemzet átka, hogy a
hatalomszeretet - bűne, amely mindnyájatokat megfertőzött, a piaci
söprögetők parancsolójától a félelmetes uralkodókig, minden rossznak
legrosszabbika, s az emberi nemzetnek egyszer nagy árat kell majd
fizetnie érte. Népek vesznek el a hatalomért, a földért való harcban,
gyökerestül kiirtják egymást.
Poncius Pilátus, megakasztva a másikat a beszédben, türelmetlenül
emelte magasba a karját:
- Megállj, én nem vagyok a tanítványod, hogy áhítattal figyeljek rád.
Megállj! Szóban mindent meg lehet dönteni, amit csak akarsz. De akármit
jövendölsz is, Názáreti Jézus, hiábavaló minden erőfeszítésed. A világ,
amelyet a hatalmasságok kormányoznak, nem változhat meg. Amin eddig
nyugodott, azon nyugszik ezután is: aki erősebb, azé a hatalom, s ezután is
az erősek kormányozzák a világot. És ez a rend változhatatatlan, mint a
csillagok az égen. Azok állását sem tudja megváltoztatni senki. Kár
keseregned az emberi nemzetért, hiába vagy kész megváltani életed árán.
Az embereket semmi sem tudja más belátásra bírni, sem templomi
prédikáció, sem égi hang. Mindig a császárokat fogják követni, mint a
csordák a pásztorokat, mindig az erőnek és a javaknak hódolnak, és azt
tisztelik, aki könyörtelenebb mindenkinél és hatalmasabb mindenkinél,
dicsőítik a hadvezéreket és csatáikat, ahol patakokban ömlik a vér az egyik
uralkodásáért és a másik leigázásáért és megaláztatásáért. Az lesz a lélek
magasztalt hőstette, amely nemzedékről nemzedékre száll, és tiszteletére
zászlók lengenek és kürtök harsognak, pezseg a vér az erekben, eskü
hangzik el: egy talpalatnyi földet sem adunk másnak, s a nép nevében
kihirdetik a háború szükségességét, gyűlöletet keltenek a haza ellensége
iránt: éljen-viruljon a maguk királya, a másikat el kell nyomni, térdre
kényszeríteni, leigázni népével együtt, földjét pedig elvenni - ez az élet
legfőbb gyönyörűsége, a létezés értelme emberemlékezet óta, te meg,
Názáreti, mindezt el akarod ítélni, elátkozni, a nyomorultakat és
gyengéket dicsőíted, kegyességet akarsz mindenütt, s közben elfeledkezel
arról, hogy az ember vadállat, hogy nem tud élni háborúk nélkül, mint
ahogy testünk sem tud só nélkül. Gondold végig hibáidat és tévelygéseidet
akár ebben az órában, mielőtt a fegyveres őrök a Koponyák hegyére
kísérnek. Búcsúzóul azt mondom neked: te a gonosz gyökerét az emberek
mértéktelen hatalomszeretetében látod, abban, hogy a népek erővel
akarják meghódítani a földet, de ezzel csak súlyosbítod bűnödet, mert aki
az erő ellen fordul, az az erősek ellen fordul. Nem kétséges, hogy amikor
az Igazság birodalmát hirdeted, a mi Római Birodalmunkra célzói,
gyengíteni akarod Róma növekvő hatalmát, uralmát a világ felett, s
pusztán ezért a szándékodért háromszorosan rászolgálsz a halálbüntetésre!
- Mire ez a bőkezűség, jó helytartó, azt hiszem, tökéletesen elég egy
halálbüntetés. Mégis, folytassuk a beszélgetést, bár megértem, hogyan
gyötrődnek most a perzselő nap alatt a hóhérok, miközben engem várnak a
Koponyák hegyén, tehát folytassuk a beszélgetést, de most már az én halál
előtti, utolsó kívánságom szerint. Tehát, római helytartó, te biztos vagy
benne, hogy az az erő, amit erőnek tisztelsz. De van másfajta erő is - a
jóság ereje, amit talán nehezebb és bonyolultabb felérni ésszel, s a jó
cselekedetekhez nem kevesebb bátorság kell, mint a háborúkhoz. Hallgass
hát meg, helytartó, úgy fordult, hogy te vagy az utolsó ember, akivel a
Koponyák hegye előtt beszélgethetek. És szeretnék megnyílni előtted, de
ne hidd, hogy kegyelmet akarok kérni...
- Az egyszerűen nevetséges volna.
- Azért jelentem ki előre, hogy te, római helytartó, nyugodt légy efelől.
Most már egyedül te fogsz róla tudni. A múlt éjjel, mint előre tudtam, ok
nélkül gyötrődött a lelkem. Nem, nem azért, mert fülledt hőség volt a
Gecsemáné-kertben - a városon kívüli halmokon szellő lengedezett. Csak
nem találtam a helyemet, csüggedtség, félelem és bánat kínzott, és a nehéz
sóhajok mintha az égbe szálltak volna a szívemből. Követőim,
tanítványaim együtt akartak virrasztani velem, ám ez mégsem hozott
megkönnyebbülést. És tudtam, hogy közeledik a kijelölt óra, hogy
elkerülhetetlenül közeleg a halál. És rettegés fogott el... Hiszen a halál a
világ végét jelenti minden egyes ember számára.
- Ugyan miért? - pillantott Poncius Pilátus nem minden káröröm nélkül
az elítéltre. - És a halálon túli élet eszméje, Názáreti? Hiszen te hirdetted,
hogy az élet nem ér véget a halállal.
- Megint csak a szóbeszéd alapján ítélkezel, kormányzó! A síron túli
világban a lélek hangtalanul suhan, akár az árnyék a vízen - a
felfoghatatlan gondolat tükörképe siklik a túlvilági térségekben, de a
testnek nincs oda útja. Hiszen az egészen más szféra, egy meg nem
ismerhető lété. Az idő folyása is más ott, nem mérhető földi mértékkel.
Most a mérhető életről, a földi életről van szó. Különös előérzet gyötört, a
világban való teljes elhagyatottságom érzése, s azon az éjszakán úgy
bolyongtam a Gecsemáné-kertben, mint egy kísértet, amely nem találja
nyugalmát, mintha a gondolkodó lények közül egy szál magam maradtam
volna a teremtésben, mintha a föld felett repültem volna, és sem éjjel, sem
nappal nem láttam volna egy teremtett lelket - minden kihalt, mindent
belepett az elviharzott tűzvészek fekete hamuja, a föld teljes pusztulás
képét mutatta - sem erdő, sem szántó, sem hajók a tengeren, csak valami
különös véget nem érő zengés szűrődött alig hallhatón a távolból, mint egy
bánatos sóhajtás a szélben, mint a vas sírása a föld mélyéből, mint egy
eltemetett harang, és én szálltam, mint magányos pihe az ég alatt, félelem
gyötört és valami baljós előérzet, s azt gondoltam - itt a világ vége, és
elviselhetetlen bánat gyötörte a lelkemet: hová lettek hát az emberek, hol
hajthatom le immár a fejemet? És lelkemben háborogtam: íme, Uram, ez
ama végzetes óra, amelyet a nemzedékek vártak, íme az Apokalipszis, az
értelmes lények történetének vége - miért történhetett ez, hogyan lehet így
elveszni, elpusztulni gyökerestül, kiirtva magunkban ivadékainkat, és
rettenetes előérzet ijesztett: íme a fizetség mindazért, hogy szeretted az
embereket, és feláldoztad magad érettük. A dühödt emberi világ valóban
megölte volna magát ádáz dühében, mint ahogy a skorpió gyilkolja meg
magát tulajdon mérgével? És ehhez a szörnyű véghez valóban az vezetett
volna, hogy az ember nem fér meg az emberrel, nem férnek meg
egymással a birodalmak határai, nem férnek meg az eszmék, nem fér meg
büszkeség a büszkeséggel, hatalomvágy a hatalomvággyal, nem férnek
meg az osztatlan hatalmuktól megcsömörlött császárok az őket vakon és
álszent dicsőítéssel követő, állig felfegyverzett népekkel, amelyek a
számtalan testvérharcban kivívott győzelmekkel dicsekszenek? Íme,
mivel végződött az emberek tartózkodása a földön, akik magukkal vitték a
nemlétbe a tudat isteni ajándékát! Ó, Uram, zúgolódtam, miért is adtál észt
és szavakat, teremtésre szabad kezeket azoknak, akik megölték
önmagukban önmagukat, és a földet az egyetemes szégyen sírjává
változtatták! Így sírtam és keseregtem egymagam a néma világban, és
átkoztam sorsomat, és azt mondtam az Istennek: azt, amire a Te kezed
nem mozdult volna, azt maga az ember hajtja bűnösen végre. Tehát tudd,
római helytartó, hogy a világ vége nem általam közeleg el, nem is az elemi
csapások, hanem az emberek ellenségeskedése által. Attól az
ellenségeskedéstől és azoktól a győzelmektől, amelyeket annyira
dicsőítesz a birodalomtól való ittasultságodban...
Jézus mély lélegzetet vett és folytatta:
- Ilyen látomásaim voltak a múlt éjszaka, és hosszan gondolkodtam
rajtuk, nem aludtam, imádkozva virrasztottam, s lelkemet megerősítve,
tudtára akartam adni tanítványaimnak ezt az Atyám által nekem aláküldött
megvilágosodást, ám akkor nagy tömeg tódult a Gecsemáné-kertbe,
köztük Júdás. Júdás sietve megölelt és megcsókolt hideg ajkával. -
Köszöntelek, Mester - mondta nekem, s előtte a vele érkezőknek azt
mondta: „Akit megcsókolok, az ő, azt fogjátok el." És azok elfogtak. És
most, amint látod, a színed előtt állok, római helytartó. Tudom, most a
Koponyák hegyére kell mennem. De te kegyes voltál hozzám, kormányzó,
s elégedettséggel tölt el, hogy halálom előtt elmondhattam neked, mit
éltem át tegnap a Gecsemáné-kertben.
- És bizonyos vagy abban, hogy hallgatva téged, mindent elhittem?
- A te dolgod, helytartó, hogy elhiszed, vagy sem. Inkább nem hiszed,
hiszen te meg én olyanok vagyunk, mint két különböző elem. De azért
meghallgattál. Hiszen nem mondhatod magadnak azt, hogy nem hallottál
semmit, s meg sem tilthatod magadnak, hogy gondolj rá. Én pedig
mondhatom magamnak, hogy nem vittem sírba, ami a Gecsemáné-kertben
megvilágosodott előttem. Most már nyugodt a lelkiismeretem.
- Mondd, Názáreti, nem jósoltál véletlenül a piactereken?
- Nem, helytartó, miért kérdezed?
- Nem értem, vagy játszol, vagy pedig valóban nincs benned félelem, és
nem rettegsz a kínhaláltól. Hát annyira fontos neked, hogy amikor már
nem leszel, mit tudtál még és mit nem tudtál mondani, ki hallgatott meg, ki
nem? Kinek fontos mindez? Nem hívság-e ez, nem ugyanaz a hívságok
hívsága?
- Ne mondd ezt, kormányzó, ez nem hívság! Hiszen a gondolatok a
halál előtt felszállnak egyenesen Istenhez, Istennek fontos, mit gondol az
ember halála előtt, aszerint ítéli meg Isten az embereket, akiket hajdan a
legnemesebb lényeknek teremtett minden élő között, mert a legutolsó
gondolatok utolsója mindig tiszta és végtelenül őszinte, és bennük egyedül
igazság van, és nincs hamisság. Nem, kormányzó, bocsáss meg, de kár azt
gondolnod, hogy játszom. Játszani csak kicsi koromban játszottam, de
aztán soha. Ami pedig azt illeti, hogy félek-e a kínhaláltól, nincs mit
titkolnom, már megmondtam neked. Félek, nagyon félek! És kérem az én
Uramat, az irgalmas Atyát, hogy adjon erőt méltón elviselni elrendelt
osztályrészemet, ne alacsonyítson le vadállati jajgatásokig, és ne
szégyenítsen meg más módon... Készen vagyok tehát, római helytartó, ne
tartóztass tovább, nem érdemes. Ideje mennem...
- Igen, most elindulsz a Koponyák hegyére. Hány esztendős is vagy,
Názáreti Jézus?
- Harminchárom, kormányzó.
- Milyen fiatal vagy! Húsz évvel fiatalabb nálam - jegyezte meg
szánakozva Poncius Pilátus, és fejét ingatva, elgondolkozva folytatta: -
Ha jól tudom, nem vagy házas, tehát gyermekeid sincsenek, nem hagysz
árvákat magad után, így is jegyezzük be. - Elnémult, még valamit készült
kérdezni, de meggondolta, hallgatott. Jobb is, hogy hallgatott. Kis híján
melléfogott. Asszonyt ismertél-e? - akarta kérdezni. És ettől maga jött
zavarba: miféle vénasszonyos kíváncsiság ez, lehet-e egy tiszteletben
álló férfiúnak ilyesmit kérdezni.
Ebben a pillanatban a Názáreti Jézusra pillantva, megértette a szeméből,
hogy az kitalálta, mit akart kérdezni, s bizonyára nem is válaszolt volna
ilyen kérdésre. Jézus áttetsző kék szeme elsötétült, s ő magába zárkózott.
„Látszólag milyen jámbor, de micsoda erő van benne!" - csodálkozott
Poncius Pilátus, lábával lecsúszott saruja után tapogatózva.
- Nos, jól van - terelte a kérdést más irányba, mintegy jóvátéve az
asszonyokra vonatkozó, el nem hangzott kérdést. - Azt is mondogatták,
hogy te afféle kitett gyerek vagy, így van-e?
Jézus nyíltan és szelíden elmosolyodott, kicsillantva szabályos, fehér
fogait.
- Lehet, hogy bizonyos értelemben így van.
- Vagyis: így van, vagy nem így van?
- Így van, így van, jó helytartó - hagyta helyben Jézus, érezve, hogy
Poncius Pilátus ingerült lesz, mert ez a kérdés sem nagyon illett egy
helytartóhoz. - Az én Égi Atyám „tett ki" a Szentlélek által.
- Jól van, többé már senkinek nem zavarod meg a fejét - mormolta a
foga között fáradtan a helytartó. - Mégis, ki az anyád, ki szült téged?
- Galileában él, Máriának hívják. Érzem, hogy mára ideér. Egész éjjel
úton volt. Tudom.
- Nem hiszem, hogy megörvendezteti fiának vége - mondta komoran
Poncius Pilátus, miközben véget vetni készült a hosszúra nyúlt
beszélgetésnek ezzel a szent, őrült Názáretivel.
És a helytartó egész hosszában felegyenesedett az árkádos terasz
bolthajtásai alatt: fenséges volt, nagy fejű, nagy arcú, szilárd tekintetű a
hófehér tógájában.
- Akkor hát szögezzük le a rend kedvéért - mondta és ujjain számolta. -
Atyád - hogy is hívják? József, anyád Mária. Magad názáreti nemzetbéli
vagy. Harminchárom esztendős. Nőtlen. Gyermekeket nem hagysz hátra.
A néped lázadásra bujtogattad. Azzal fenyegetőztél, hogy lerontod
Jeruzsálem nagy templomát, és három nap alatt újat építesz a helyébe.
Prófétának adtad ki magad, Júdea királyának. Ez a rövid történeted.
- Ne beszéljünk az én történetemről, inkább azt mondom neked: a
neved fennmarad a történelemben, Poncius Pilátus - mondta halkan a
Názáreti Jézus, nyíltan és komolyan a helytartó arcába nézve. - Örökre
fennmarad.
- Még mit nem! - legyintett hanyagul Poncius Pilátus. Mégiscsak
hízelgett neki ez a kinyilatkozás, de aztán, hangot változtatva,
ünnepélyesen kijelentette: - A történelemben a dicső uralkodó, Tiberius
neve marad fenn. Magasztaltassék az ő neve. Mi csak hű harcosai
vagyunk, nem többek.
- Mégis a te neved marad fenn a történelemben, Poncius Pilátus -
ismételte konokul az, aki elindult a Koponyák hegyére, Jeruzsálem falain
kívülre...
Az a madár pedig, az a kánya vagy sas, amelyik reggel óta ott körözött
Heródes palotája fölött, mintha valakire várna, végre elhagyta helyét, és
lassan elszállt arrafelé, amerre számos lovas katonától körülvéve vezették,
mint egy bűnözőt, megkötözve azt, akivel olyan hosszan beszélgetett
egész Júdea helytartója, Poncius Pilátus.
A helytartó pedig még mindig ott állt az árkádos teraszon, csodálkozva
és megrettenve figyelte a különös madarat, amely annak nyomában repült,
akit a Koponyák hegyére kísértek...
- Mit jelenthet ez? - suttogta a helytartó értetlenül és riadtan.
III
Az a nyári eső a sztyeppén, amely olyan sokáig készülődött, már este
sötétlett és érett a szemhatáron néma villám-lobbanásokkal és
felhőtorlódással, csak késő éjszaka kezdett eleredni. Súlyos cseppjeit,
amelyek nagy erővel doboltak a kiszáradt földön, majd patakokban
ömlöttek, megérezte arcán az ocsúdni kezdő Avgyij Kallisztratov - ez volt
az élet első ajándéka.
Avgyij ugyanott hevert, a vasúti pálya melletti vízlevezető árokban,
ahová lehemperdült a töltésről, ahová a vonatból kidobták. Első gondolata
az volt: „Hol vagyok? Azt hiszem, esik." Felnyögött, meg akart mozdulni,
de éles fájdalom hasított az oldalába, ólmos súlyt érzett a fejében, és újra
elvesztette eszméletét, aztán egy idő múlva mégis magához tért. A
megváltó eső életre térítette. Bőségesen és hatalmasan zuhogott, s a
töltésoldalról lecsurgó víz meggyűlt az árokban, ahol Avgyij feküdt.
Amikor elérte az embert, és hólyagokat vetve mind magasabbra
emelkedett, a torka felé, arra kényszerítette Avgyijt, hogy összeszedje
magát, és tenni próbáljon valamit, hogy kimásszon a veszélyes helyről. Az
első percekben, amíg teste erőt gyűjtött magának és hozzászokott a
mozgáshoz, ez különösen gyötrelmes volt. Avgyij nehezen tudta felfogni,
hogy életben maradt. Hiszen milyen kegyetlenül összeverték a vagonban,
milyen szörnyű sebesség közben lökték le a vonatról, de mindez milyen
semmiség ahhoz képest, hogy él, él mindennek ellenére! Él és mozogni
tud, ha kúszva is, hall és lát, és örül ennek a megváltó esőnek, amely úgy
ömlik, mintha vödörből öntenek, mossa összevert testét, hűti kezét, lábát
és zúgó, forró fejét, és ő kúszni fog, ameddig bírja erővel, hiszen
hamarosan megvirrad, reggel lesz, és újra kezdődik az élet... És akkor
majd kitalálja, mitévő legyen, csak valahogy talpra kell állnia...
Eközben, átvágva az esőn és a sötéten, egymás után dübörgött el
mellette néhány éjszakai vonat... Azoknak is örült; minden, ami az életről
beszélt, úgy megörvendeztette, mint még soha...
Avgyij nem akart elbújni az eső elől, még ha lett volna is hova, érezte,
hogy az éltető esőre szüksége van. Csak a keze-lába legyen ép, kész volt
zúgolódás nélkül elviselni a zúzódásokat, sérüléseket, még az égető
fájdalmat is a jobb oldalában... Valahogy mégis sikerült kimásznia,
felkapaszkodnia biztonságosabb helyre, egy kis dombra, s most ott feküdt
az esőben, megpróbálta összeszedni magát, hogy tovább élhessen...
Így tért életre újra a nemlétből, s amikor feléledt, felidézte mindazt, ami
élete lényegét alkotta, és elámult azon, milyen csodálatos világossággal és
bőséggel lepik meg a gondolatok...
És azt mondta Neki, akit Poncius Pilátus elől elvezettek a Koponyák
hegyére: „Mester, itt vagyok! Mit tegyek, hogy megszabadítsalak, mit
tegyek, Uram? Hogyan mentselek meg? Ó, mennyire féltelek most, hogy
új életre támadtam!"
A történelmi szinkronitás - amikor az ember gondolatban képes
évszázadok vagy akár évezredek elválasztotta több történelmi idősíkon
testet ölteni - ilyen vagy olyan mértékben minden képzelőerővel bíró
ember sajátja. De az, akinek számára az elmúlt események éppolyan
közeliek, mint a jelen valóság, aki úgy éli át a múltat, mintha vér szerinti
köze volna hozzá, mint a maga sorsát, az vértanú, az tragikus személyiség,
mert, miközben előre tudja, mivel végződött ez vagy az a história, milyen
következményekkel járt, mindent előre látva csak szenved, mert nincs
ereje befolyásolni az események kimenetelét, és magát áldozza fel az
igazság győzelméért, amely sohasem következhet be. És a múlt igazsága
beteljesítésének vágya - szent. Éppenséggel így születnek az eszmék, így
forr össze szellemileg az új nemzedék az előzővel s az azt megelőzővel,
ezen nyugszik a világ, s élettapasztalata nőttön-nő, gyarapszik - a jó és a
rossz fogalma nemzedékről nemzedékre száll az emlékezet végtelenében,
az emberi világ idejének és terének végtelenében...
És ezért mondatott: a tegnapiak nem tudhatják, ami ma történik, de a
maiak tudják, ami tegnap történt, holnap pedig a maiak tegnapiak lesznek.
És megmondatott még: a maiak a tegnapban élnek, de ha a holnapiak
elfeledik a mait, az mindenkire csapás...
Avgyij nagyon megindult, kétségbeesett, amikor elérkezett az a nap,
húsvét első napjának előestéje, s a fülledt ünnep előtti estén megpróbálta
megkeresni az alsó városrészben azt a házat, ahol utolsó vacsorára gyűltek
Hozzá a tanítványok, ahol Ő megtörte a kenyeret, mondván, hogy az az Ő
teste, kitöltötte a bort, mondván, hogy az az Ő vére; hiszen akkor még
figyelmeztetni lehetett volna az Őt fenyegető veszedelemre, Iskárióti
Júdás árulására, arra, hogy haladéktalanul, azonnal hagyja el ezt a
rettenetes várost, mielőbb induljon útnak. Azt a házat keresve a sűrűsödő
alkonyatban erre-arra szaladgált a tekervényes, görbe kis mellékutcákban,
valami okból belenézett a járókelők és lovasok arcába, mintha isme-
rősökre akadhatna itt, de sem azok között a városlakók között, akik a
családi asztalhoz igyekeztek, sem azok között, akik benéztek még zárás
előtt a boltokba, nem fedezett fel senkit, akiben megbízhatott volna. Sok
járókelő pedig egyáltalán nem is tudta, kicsoda az a Jézus Krisztus. Éppen
elég csavargó volt a városban. Egy irgalmas szívű polgár a házába hívta
húsvétot ünnepelni. Avgyij azonban megköszönte, de nem fogadta el.
Abban reménykedett, hogy figyelmeztetheti a Mestert. Az izgalomtól, az
ablakokban világló fényektől, a tűzhelyen sülő-fövő ételek árasztotta erős
szagoktól, a párás hőségtől, amely a hűvösség kedvéért bőségesen
felöntözött utakról és udvarokból áradt, megfájdult a feje. Forgott a
gyomra. Akkor kirohant a városból, a Gecsemáné-kert felé, azt remélve,
hogy ott találja még a Mestert tanítványaival, imádkozva és beszélgetve.
De hiába! Ebben a kései órában itt sem talált senkit. A kert kihalt volt, az
alatt a nagy fikuszpálma alatt sem volt egy lélek sem, ahol a fegyveres
tömeg elfogta a Mestert. Tanítványai szétfutottak innen, mint ahogy azt
maga a Mester megjövendölte...
A hold ott lebegett a távoli tenger és a szárazföld felett, éjfél már elmúlt
- közeledett a végzetes nap, amelynek következményeit nem felejtik el
évszázadokig, s még sokáig és sokféleképpen fog hatni az emberiség
történetében. De a Gecsemáné-kertben, s a hozzá csatlakozó kertes és
szőlős dombokon abban az órában csend volt, csak az éji madarak szóltak
a bokrokban, békák szólongatták egymást, és mormolt, hömpölygött,
tündökölt a holdfényben az ősi, köves vízelvezető csatornákban a cédrusos
hegyekről alászakadó Kedron, erekre tagolódott, majd újra egyesült.
Minden a maga helyén volt és létezett, mint az idők kezdete óta - csend és
áhítat uralkodott a földön azon az éjszakán, csak ő, Avgyij, nem találta
nyugalmát attól, hogy minden bevégeztetett, mint ahogy kellett, s ő
semminek nem tudta útját állni, semmit nem tudott megelőzni, bár előre
tudta, mivel végződik az egész. Hiába sírt és szólogatta kétségbeesetten a
Holnap Istenét. És megbékélni sem tudott azzal, ami beteljesedett, még
ezerkilencszázötven évvel az esemény után sem, s miközben önmagát
kereste, áttérve egy letűnt korba, gondolatban visszatért azokhoz a
kezdetekhez, amelyekből az idők forgásán keresztül, az ő sorsához is
vezettek a szálak. Kereste a választ, hol az évezredekbe hátrálva, hol ismét
visszatérve a ma valóságához a pusztai esőben, amely csak úgy ömlött a
fejére, a vállára, hol szabadulni igyekezve a tényektől, hol józanul mérle-
gelve azokat.
És túláradó jóságában megengedett magának némi voluntarizmust is a
történelem viszonylatában - a világ feletti Utolsó ítélet koncepcióját,
amely jóval később született, olyan emberek szájába adta, akik sokkal
korábban éltek -, Avgyij alig várta, hogy ez megmondassék magának
Poncius Pilátusnak, mivel mind a mai napig nem tűnt el a birodalom
mindenható helytartójának, Pilátusnak árnya. (Hiszen ma is vannak
potenciális pilátusok!) És az események ilyen megelőzésében Avgyij
Kallisztratov abból indult ki, hogy a világ kezdeti törvényei örök
érvényűek, még ha jóval később fedezik is fel őket. így van ez az Utolsó
ítélet eszméjével is: régóta gyötri már az emberi szellemet az eljövendő
megtorlás gondolata, a megtorlásé minden igazságtalanságért, ami a
földön történt.
De ki volt az a Jézus, akitől, mint a nullától, kezdődik a számlálás a lélek
tragikus önmegismerésében? És miért volt szükség minderre? Csak nem
pusztán azért, hogy okunk legyen az örökös bűnbánatra? És miért van az,
hogy amióta megfeszíttetett, máig sem nyugszanak meg a lelkek? Hiszen
azóta sok minden, ami halhatatlanságra tartott igényt, feledésbe merült és
porrá lett. Eközben mindig emlékeztek-e arra, hogy az emberi élet napról
napra tökéletesedik: ami ma új volt, az másnap reggelre elavul, ami ma a
legjobb volt, holnapra elsápad a még nagyszerűbb előtt, hát miért nem avul
el, miért nem veszít erejéből mindaz, amit Jézus mondott? És mindaz, ami
megszületésétől kínhaláláig történt, sőt, ami tőle öröklődött át későbbi
időkön és nemzedékeken keresztül - valóban olyan szükséges és
elkerülhetetlen volt-e az emberiség számára? És végül miben foglalható
össze ennek az útnak értelme az emberiség történetében? Mit értettek meg
az emberek? Mire jutottak? És ha a titkos cél az emberszeretet eszméje
volt, a humanizmus eszméje, ahogyan a tudós elmék állítják, vagyis az
ember útja önmagához, az értelmes lény lelkének végtelen
tökéletességéhez - akkor miért volt kezdettől fogva olyan bonyolult, nehéz
és iszonyú ez az út - ki tervezte ilyennek és mi végre? Létezhettek volna-e
az emberek e nélkül a mindenki által a maga módján magyarázott
humanizmus nélkül - a keresztény humanizmustól az egyetemesig, a
társadalmi egoisztikus, osztályjellegűtől az elvileg absztraktig?! Mire jó
korunkban az ezen az úton már rég megrekedt vallás?
Valóban, minek? Hiszen már régóta világos mindenki előtt, még a
gyerekek előtt is minden. Vajon a materialista tudomány nem ásta-e meg a
keresztény tanítások sírját, s nem csak azokét, nem söpörte-e el azokat
erélyesen és parancsolón a haladás és a kultúra útjából, az egyetlen igaz
útból? A mai embernek, úgy rémlik, nincs szüksége a vallásra, neki
tökéletesen elég, ha ezekről a holt tanokról az általános történelmi
tájékozottsághoz kellő ismeretei vannak. Mindez túlélte önmagát, mindez
tudott és túlhaladott dolog. De mire jutottunk mi, mink van ahelyett a
könyörületes, áldozatos, rég az útszélre hajított, a realista világnézetek
által kárörvendőn kinevetett eszme helyett? Mi hasonlónk van nekünk, sőt
olyasmink, ami több ennél? Hiszen az újnak kétségtelenül jobbnak kell
lennie a réginél. És ez az új megvan. Megvan! Közeledőben az új hatalmas
vallás - a katonai fölény vallása. Milyen más korokban sikerült az
embernek születésétől haláláig léteznie mindenestül attól függően, hogy
kirobbantanak-e háborút ezek az erők, vagy tartózkodnak tőle? Kik ma az
istenek, ha nem ők, ennek a fegyvernek az urai? Legföljebb egyelőre
nincsenek templomaik, ahol nukleáris fegyverek makettjeinek oltára előtt
imádkoznának és tábornokoknak hajtanának térdet... Miért ne volna vallás
ez is?
Az életről, a létről, ilyen gondolatokat szövögetett néha Avgyij
Kallisztratov, és most, amikor töprengéseinek mérhetetlenül hosszú útján
megadatott neki behatolni a múltba mint jelenbe, az előtte történt
események lényegébe - ahogy az új víz folyik a régi partok között -,
visszatért azoknak a napoknak forrásához, ahhoz a húsvét előtti péntek
éjszakához, hogy megkeresse a Mestert, el tudja még mondani neki
aggodalmát, a jövendő évszázadok riadalmát, jelenthesse, hogy a
történelem arénáján új isten jelent meg - Góliát isten, aki mint a pestis, úgy
fertőzi meg egytől egyig a bolygó lakóit a maga fertezetes és egyetemes
vallásával, a katonai fölény vallásával. Mit válaszolt volna a Mester, hogy
megrettent volna: mi felé közeleg az emberi nemzet ebben a veszett
versengésben a katonai fölényért? És ha Ő másodszor is magára venné
bűneink terhét és kereszthalálra menne, akkor is: aligha érintené meg az
emberek lelkét, az emberekét, akiket a katonai fölény agresszív vallása
ejtett rabul...
De a Mestert, elkeseredésére, nem találta. Júdás már elárulta,
megragadták és elvezették, és Avgyij a kihalt Gecsemáné-kertben elsiratta
mindazt, ami volt, mindazt, ami eljövend, egyedül az egész kertben és az
egész világon. Így, hátrafelé sietve jelent meg a Gecsemáné-kertben,
átlépdelve ősein, akik akkoriban még az északi sűrű erdőkben éltek, és
fatörzsekből ábdált bálványokat imádtak, akik még az ő nevét - Avgyij,
Abdiás - sem ismerték. A nevet majd csak idővel veszik kölcsön, s ahhoz
neki még meg kell születnie a távoli huszadik században...
És Avgyij sokáig ült zokogva az alatt a fikuszpálma alatt, ahol
felismerték, elfogták, és ahonnan elvezették a Mestert, és úgy kesergett,
mintha ez változtathatott volna valamit az emberi sorsokon...
Azután felállt, és elszomorodva a városba indult. Ott, az éjszakai
Jeruzsálem falain belül az igazak álmát aludták a polgárok azon a húsvét
előtti éjszakán, még mit sem gyanítva, csak ő bolyongott egyedül, riadtan
és zavartan a városban és azon töprengett: hol lehet a Mester, és mi lehet
most vele? Aztán az a gondolata támadt, hogy nincs még késő megmenteni
a Mestert, és elkezdett zörgetni az ablakokon, minden útjába kerülő
ablakon: „Ébredjetek, emberek, baj közeleg! Amíg nem késő, mentsük
meg a Mestert! Én elviszem Oroszországba, van ott egy titkos kis sziget a
mi Oka folyónkon..."
Avgyij szerint azon a titkos kis szigeten, a folyó közepén, a Mester teljes
biztonságban lehet - ott átadhatja magát töprengéseinek a világ
változandóságáról, s talán új megvilágosodása támad, meglátja az
emberiség új útját az idők messzeségében, az út a messiási célhoz, amelyet
ő mint elháríthatatlan kötelességet vállalt magára, ne véren keresztül
vezesse és ne kínokkal és megaláztatásokkal kelljen fizetni érte, amiket ő
esztelenül magára vett az emberekért, az igazságé amely veszedelmes az
azt üldözőknek, ezért irtják ilyen kegyetlenül, hiszen a jövendő
nemzedékek boldogságáért vette Ő magára azt a végzetes kötelességet,
amely elkerülhetetlen volt számára a maga választotta úton, hogy
felszabadítsa az embert az örök igazságtalanságban való osztozásának
igája alól, mert a természetes dolgokban nincs igazságtalanság, csak az
emberek között létezik és tőlük indul ki. De célt lehet-e érni ilyen
történelemellenes módszerekkel, és van-e valamilyen biztosíték arra, hogy
a Mesternek ezt a tanítását nem felejtik-e el mindannyiszor, valahányszor
az ember, önző céljait követve, el akar feledkezni a Mesterről,
elhallgattatva és elnyomva lelkiismeretét, s temérdek mentséget találva
magának: hogy ő, úgymond, kénytelen volt rosszal viszonozni a rosszat,
hogyan lehetne eltéríteni a teremtés koronáját, az embert feslett
szenvedélyeitől, amelyek naponta hozzászegődnek boldogságában és
csapásaiban, szegénységében és megcsömörlött gazdagságában, akkor is,
amikor hatalma van és akkor is, amikor semmi hatalma nincs; hogyan
lehetne eltéríteni az embert, a teremtés koronáját a mások fölötti uralkodás
csillapíthatatlan vágyától, az önkény, felé való örök csúszás-mászástól:
hiszen az önelégültség és a gőg, a parancsolás és a kényszerítés felé
vonszolja az embert, amíg erős, és amikor már nem eléggé erős, akkor a
talpnyalás, a képmutatás és az alattomosság eszközeivel törekszik
ugyanazon cél felé; és mi akkor az élet igazi célja, értelme, s végül ki
képes válaszolni erre a kérdésre úgy, hogy egyetlen lélek se kételkedjék a
válasz igazságában és tisztaságában?
És Te, Mester, te is a legkegyetlenebb halálbüntetés felé mégy, hogy az
ember felfigyeljen a jóra, és a részvétre - arra, ami alapjaiban
megkülönbözteti az értelmes lényt az oktalantól, mert nehéz az ember
földi tartózkodása, mélyen benne lappanganak a gonosz forrásai. És vajon
elérhető-e ezen az úton az abszolút ideál - a szabad gondolkodás szárnyain
repülő ész, az emelkedett személyiség, amely kiirtotta magában mostantól
fogva mindörökre a rossz anakronizmusát, mint ahogy megszüntetik a
járványokat? Ó, ha az megvalósítható volna! Istenem, miért vettél
magadra ilyen terhet, hogy jobbá tedd a javíthatatlan világot? Megváltó,
várj, hiszen azok, akikért keresztre mégy, kínhalálra, később majd
nevetnek rajtad. Igen, igen, némelyek egyszerűen hahotázni fognak, má-
sok gúnyolódnak hiábavaló áldozatodon ezredévek múlva, amikor a
materialista tudomány követ kövön nem hagy az istenhitből, mesének
nyilvánítja mindazt, ami Veled történt: „Csudabogár! Ostoba! Ki kérte rá?
Minek rendezték azt a komédiát a keresztre feszítéssel? Kit lehet ámulatba
ejteni vele? Mit adott az embernek, megváltoztatta-e akár egy haj-
szálnyira, egy jottányira?" Ezt gondolják majd azok a nemzedékek,
amelyek szemében a Te hőstetted szinte ostobaságnak tűnik, amelyek
addigra megismerik az anyag szerkezetét annak őseredeti lényegéig, s
legyőzve a föld vonzását, belépnek a kozmikus szférákba, szörnyű
mohósággal el akarják kaparintani egymástól a mindenséget, galaktikus
uralomra törekedve, és bár a mindenség végtelen, szűk lesz nekik, mert
bosszúból földi kudarcaikért készek lesznek ambícióik kedvéért
porrá-hamuvá tenni ezt a földet, amelyen Te az irgalmasság kultuszát
próbáltad megvalósítani. Gondold hát el, mi nekik az Isten, amikor
magukat Isten fölött állónak tartják, mit nekik az a kereszten csüggő
csudabogár, amikor egyszerre megsemmisítve mindenkit, még az
emlékedet is letörlik a föld színéről. Ó, szegény, ó, naiv Mesterem, szökj
velem a Volgára, az Okára, arra a magányos kis szigetre a folyó közepén,
úgy élhetsz ott, mint egy égi csillagon, mindenki mindenünnen lát, de nem
érhet el senki. Gondold meg, nem késő még, van még egy éjszakánk és egy
reggelünk, talán még elkerülheted kegyetlen osztályrészedet! Térj észre,
hát talán az az egyetlen lehetséges út, amelyet választottál? Avgyij
ilyenféle gondolatoktól zaklatva, tekintetében mélységes fájdalommal
kóborolt az éjszakai forró Jeruzsálem utcáin és terein, igyekezett észre
téríteni Őt, akit maga Úr küldött a földre, hogy beteljesüljön szörnyű és
tragikus sorsa, mint örök példa és szemrehányás az embereknek... olyan az
ember természete, hogy ezt a szemrehányást senki sem veszi magára, ki-ki
mentséget talál, mondván, hogy nem oka semminek, nélküle is
beteljesülnek a sorsok, és telj süljenek is be. Mennyi szűnni nem akaró
irónia rejtőzött ebben a gondolatban, amely híján volt az emberi természet
ismeretének...
Avgyij fel-alá járt a város kapuja előtt, s találkozott e három lábon
sántikáló kóbor kutyával - a negyedik, sebzett lábát a hasa alá húzta.
Okosan és szomorúan nézett fel rá a kutya.
- No, te szegény sánta - szólt a kutyának, amikor me szemlélte. - Te is
olyan hazátlan vagy, mint én. Gyere velem.
És a kutya virradatig együtt kóborolt Avgyijjal. Értett a kutya mindent.
Reggel újra felébredt a város, gondjai és vesződségei közepette, a bazárok
és piacok már tele voltak felmálházott tevékkel, amelyeket a sivatagból
hajtottak oda a beduinok, a kisebb terheket vivő szamarakkal és
öszvérekkel, megrakott lovaskocsikkal, vállukon bálákat cipelő
teherhordókkal - minden mozgásba lendült: a szenvedélyek, a portékák, a
zsivaj -, az adás-vevés közös körforgásában zajlott. Sok jeruzsálemi
azonban a város fehér falú temploma felé igyekezett, s onnan izgatott
tömegben elindult a római helytartóhoz, Poncius Pilátushoz. Hozzájuk
csatlakozott Avgyij Kallisztratov is: tudta, hogy a Mester sorsáról van szó.
És elindult velük Heródes palotája felé, de a fegyveres őrség nem
bocsátotta be őket a helytartóhoz. Megálltak a palota előtt, várakoztak. A
tömeg nőttön-nőtt, pedig reggel óta perzselt a hőség. Különböző
szenvedélyek különböző embereket vonzottak ide. Hányféle beszéd nem
járta az izgatott tömegben! Volt, aki azt mondta, hogy a helytartó, a Róma
adta hatalmánál fogva, elbocsátja, hogy eltakarodjék Jeruzsálemből minél
messzebbre, és soha többé ne térjen vissza, mások azt mondták, hogy az
elítéltek közül egynek, a húsvét ünnepének örömére, visszaadják az életét,
s hogy az, akinek megkegyelmeznek, Jézus lesz, megint mások
egyszerűen hitték, hogy maga Jahve szabadítja meg őt mindenki szeme
láttára, de valamennyien - ezek is, azok is, amazok is - vártak, vártak, nem
tudva, mi történik ott, a palota kerítésein és falain túl. És sokan voltak a
tömegben olyanok, akik a palota falai mögött csúfolódtak a halálra ítélt
csudabogáron és zúgolódtak: mit húzza az időt a helytartó, ha meg kell
tennie, hát tegye meg, mit dajkálgatja még, lám, hogy perzsel a nap, délre
mindenki megsül a Koponyák hegyén. Ez a Názáreti akárkit meg tud
igézni, bárkinek megkeveri a fejét. Világos dolog - csépeli ott a szót,
összezavarja a helytartót, még utóbb fogja magát a római helytartó, és
szabadon bocsátja, akkor pedig mit ácsorgunk itt... Ez a Názáreti Jézus is
megéri a pénzét - ígért fűt-fát, de hát hol van az az Új Birodalom, most
meg majd őt magát húzzák fel, mint a kutyát... Bizony megesik ilyesmi...
Avgyij háborogva hallgatta beszédüket. „Ne merészeljetek így szólni!
Hálátlan, alantas kis lelkek! Hogy lehet így meggyalázni és
lealacsonyítani az emberi lélek fenséges harcát önmagával! Büszkének
kell rá lennetek, emberek, az ő mértékével mérni magatokat!" - kiáltotta
kétségbeesetten Avgyij Kallisztratov, bőségesen ontva könnyeit a
jeruzsálemi sokadalomban. De senki nem hallotta a szavát, senki nem
vette észre jelenlétét. Hiszen majd csak a távoli huszadik században kell
megszületnie...
V
Ober-Kandalov a vasútállomáson fedezte fel Avgyij Kallisztratovot,
amikor a mojunkumi hajtóvadászatra legénységet verbuvált magának.
Akárki bízta meg Ober-Kandalovot ezzel a dologgal, beletalált a
közepébe. Kandalov sokat próbált ember, a vasúti tűzoltóság
parancsnokaként tevékenykedett, azelőtt katona volt, méghozzá büntető
zászlóaljnál szolgált (márpedig ez jelent valamit!), a pusztai rendkívüli
hadműveletre alkalmasabbat találni sem lehetett volna. Mellékesen,
Kandalovnak emellett megvoltak a maga agyafúrt elképzelései. Úgy
számított, hogy ha a húsleadás teljesítése érdekében szolgálatot tesz a
területi vezetőségnek, rehabilitálja magát a szükséges területi fórumokon
is, hogy közbenjárjanak: vegyék vissza a pártba. Hiszen nem holmi
sikkasztás vagy durva visszaélés miatt zárták ki, hanem mindössze olyan
ritka, és ami fő, az államot semmiben meg nem károsító dolog miatt, mint
a büntető zászlóalj kaszárnyáiban történt pederaszta cselekedeteiért,
amikre szolgálati helyzetét kihasználva kényszerítette áldozatait. No, hát
volt ilyen, no, hát kényszerítette ő, a tovább szolgáló őrmester, némelyik
ideológiailag kétes személyiséget; különösen az ilyen-olyan szektákhoz
tartozókat meg a kábítószereseket, de hát őket minek sajnálni? Meddig
sanyargathatják még ezért? Nem elég, hogy elhagyta a felesége, mert
rákapott a töményre, holott addig sem volt éppen józan életű ember?
Pedig, ha megvizsgáljuk, őrá nagy szükség van. Lám, komoly dolgot
bíztak rá, s ő egy pillanat alatt összeszedte a csapatot. Késő éjszaka kiment
a pályaudvarra, körülnézett a tömegben, és biztos szemmel kiválasztotta
azokat, akiket a szükség kényszerített és hajlandók voltak menni vele,
Mojunkum pusztáira, hogy rövid idő alatt' pénzt keressenek. Így botlott
bele Avgyij Kallisztratovba.
Avgyijt nem csak a szükség kényszerítette arra, hogy Kandalov
ajánlatát elfogadja: történt valami előre nem látott és őt nyugtalanító dolog
is - Inga Fjodorovnát nem találta otthon Dzsalpak szazban, noha levelére
érkezett -, elcsüggedt, bár nem volt világos, érdemes-e így elkeserednie.
Repülőgépen utazott, s ehhez Moszkvába kellett utaznia, Moszkvában
pedig egész napba került, amíg repülőjegyet tudott szerezni, Alma-Atából
vonaton utazott tovább. Néhány nap alatt, mondhatni, odarobogott, s
amikor végre eljutott a kórház közelébe, a laboratórium udvarán álló kis
házhoz, azt zárva találta, a kulcslyukban levélkét lelt Inga Fjodorovnától.
A levélben arra kérte, vegye át a vasúti postán a neki írt postán maradó
levelet. Avgyij természetesen futott a postára. Rögtön kiadták neki a
levelet. Elhaló szívveréssel ment ki a kis térre, s egy padra leülve ezt
olvasta:
*
Akbara és Tascsajnár élete egy egész esztendejét az Aldas-tó körüli
nádasokban töltötte. Ott született legnépesebb almuk - öt farkaskölyök.
Ilyen termékeny esztendő volt! A kölykök már cseperedtek, amikor újabb
szerencsétlenség sújtotta a vadakat - kigyulladt a nádas. Azokon a
helyeken bekötőutakat építettek a felszíni ércfejtéshez; fel kellett égetni a
nádat. És az Aldas-tó körül sok száz meg ezer hektár ősi nádast
megsemmisítésre ítéltek. A háború után ezen a tájon ritka nyersanyagok
hatalmas rétegeit tárták fel. És a pusztán újabb óriási titkos létesítmény
született. Mit számít ilyenkor a nád, amikor magának a tónak pusztulása -
ha a maga nemében egyedülálló is -, senkit meg nem állít, amikor keresett
hiánycikkről van szó. Ennek érdekében kibelezhetik a föl golyót is, akár
egy tököt.
A nád-dzsungelek fölött először repülőgépek húztak mélyrepülésben,
valami gyúlékony keveréket permeteztek a levegőből, hogy a nádast a
kellő pillanatban egyszerre lángba boríthassák.
A tűzvész startját éjszakára tervezték. A gyúlékony anyaggal
előkészített nád úgy lobbant fel, mint a puskapor, sokkalta erősebben és
hatalmasabban, mint a sűrű erdő. Egekig törtek fel a lángok, és a füst úgy
terítette be a sztyeppét, mint télen a köd a földet.
Alighogy szétterjedt az égésszag, és különböző pontokon fellobbant a
tűz, a farkasok futkosni kezdtek a nádasban, megpróbálták menteni a
kölykeiket. Foguk közt cipelték őket hol ide, hol oda. És az Aldas-tó körüli
nádsűrűben megkezdődött az égszakadás-földindulás. A tó fölött
felhőkben szálldostak a madarak, átható kiáltozásukkal verték fel sok
mérföldnyire a pusztát. Minden lény, amely századok óta élt a nádasban, a
vaddisznótól a kígyóig, pánikba esett - menekülni kezdett minden élőlény
a nádsűrűben. Ugyanaz a sors várt a farkasokra is: mindenfelől tűz vette
körül őket, csak úszva menekülhettek. És Akbara meg Tascsajnár, három
kölykét otthagyva a tűzben, a két másikat a foga közé kapva, megpróbálta
az öblön keresztül úszva menteni az életüket. Amikor végre kiértek a túlsó
partra, akkor derült ki, hogy hiába igyekeztek a kölyköket minél
magasabban tartani, mind a ketten megfulladtak.
És Akbarának meg Tascsajnárnak megint új vidékre kellett költöznie.
Ezúttal a hegyekbe vitt az útjuk. A farkasoknak azt súgta az ösztönük,
hogy a hegy az egyetlen hely a földön, ahol mindent túlélhetnek. Sokáig
mentek, maguk mögött hagyva az emberek gyújtotta, az egész szemhatárt
ellepő, füstölgő tűzvészt. A Kurdaj-hegységen keltek át, éjszaka többször
is át kellett vágniuk a széles autóutakon, amelyeken égő fényszóróval
autók rohantak, és útjukon semmi nem volt rémítőbb ezeknél a sebesen
rohanó tüzeknek A Kurdaj után az Ak-tűz hegyeiben folytatta útját a
farkaspár, de itt sem érezték biztonságban magukat, s úgy döntöttek, hogy
továbbmennek. Átkelve az Ak-tűz hágóján, az Iszik-köl völgykatlanába
jutottak. Tovább már nem volt hová. A tenger terült el előttük...
És Akbara meg Tascsajnár itt még egyszer újrakezdte az életét...
És újra kölykeik születtek - ezúttal négy látta meg a napvilágot.
Ez volt utolsó, kétségbeesett próbálkozásuk, hogy nemzetségüket
fenntartsák.
És ott, az Iszik-köl mellett, torkollt szörnyű tragédiába a farkasok
története...
Harmadik rész
I
Az emberek keresik a sorsot, a sors pedig az embereket... És ebben a
körben forog az élet... És ha igaz, hogy a sors mindig igyekszik célba
találni, így történt ezúttal is. Minden rendkívül egyszerűen történt, s ezért
elháríthatatlanul, mint a végzet...
Mert hiszen meg volt írva, hogy Nojgutúlu Bazarbaj azon a napon
kísérőnek szegődjék a geológusokhoz. Bazarbajnak fogalma sem volt róla,
hogy a geológusoknak helyi vezetőre van szükségük, azok maguk keresték
meg őt, maguk ajánlották fel neki.
Ide, a Tamanra, a traktorok vágta úton érkeztek, amelyen takarmányt
szállítanak a juhoknak.
- Miért hívják Tamannak ezt a helyet? - kérdezte az egyikük.
- Miért kérded?
- Csak úgy, érdekel...
- Taman az talp. Látod, mint a csizmám talpa. Ez itt a hegyek talpa, azért
hívják Tamannak.
- Aha! Akkor hát ebből van az orosz név, a Tamany is, és a híres Tamanyi
hadosztály!
- Azt nem tudom, öcsém. Azt a generálisok tudják. A mi dolgunk, magad
is tudod, a pásztorkodás.
No, szóval a geológusok eljutottak Taman vidékére, s tovább, ahogy
mondják, csak a térképről ismerik az utat, ezért jobb, ha valamelyik
helybeli vezeti őket át a hegyeken. Miért is ne? Annál inkább, mert
fizetnek érte. Annyi az egész, hogy átvisz négy felmálházott férfit az
Acsi-tas szoroson, ott aztán ezek a geológusok valamilyen mintát vesznek,
világos, hogy aranymintát - aranyat keresnek, nem mást. Ha pedig
találnak, nagy prémiumpénzt kapnak érte. De ez, mondjuk, az ő gondjuk,
neki, Bazarbajnak meg csak az, hogy estére visszaérjen a tamani
karámhoz, ahol telel a nyájával. Ennyi a dolga.
Ami a pénzt illeti, a legények, bár városiak voltak, egyáltalán nem
alkudoztak, és amint Bazarbaj makacskodni kezdett: nem érek rá, azt
mondja, kísérgetni, utóbb még rajtacsíp a szovhozfőnökség, nektek
semmi, de engem kérdőre vonnak, hol van, aszongyák, Nojgutúlu
Bazarbaj számadó, miért van távol, amikor egykettőre itt az ellésidő, ki
felel akkor? - akkor ezek a legények rögtön ráígértek egy huszonöt
rubelest. A bolondok! De hát minek is szemérmeskedne velük az ember,
állami pénz az, attól nem szegényedik el a kincstár. Biztosan maguk is
igyekeznek bezsebelni a pénzt, ha valahol hozzáférnek. Hát hadd
fizessenek. Bazarbajnak annyi elkísérni a geológusokat, mint köpni egyet:
nyeregbe ül, és már megy is. Így is majd mindennap csavarog fontos és
nem fontos dolgában járva, különösen ha lakodalom vagy halotti tor van
valahol, ahol itóka szaga érződik. Amikor aztán bemegy a szovhozirodába
a fizetésért, az egész brigád: a pásztor, a két bojtár, az éjjeliőr, de
különösen a felesége (ő is szovhozmunkás), az elletőben pedig az
ellető-segédek - mindenki izgul. Bazarbaj éjszaka érkezik, tökrészegen,
alig tud a lován megmaradni, pedig hiszen pénzt visz az embereknek. És a
gyalázatos felesége meg nem panaszt tett a szovhoz igazgatójának: már
vagy három hónapja, hogy Boronbaj pénztáros maga hozza ki a karámhoz
a fizetést. Azt mondja, az az előírás, hogy mindenki saját kezűleg írja alá a
bérlistát. No, hát csak hozza, ha kedve tartja...
Most ez a huszonöt rubel, lám, ostobán maga mászik a zsebébe. Igaz,
hogy az Acsi-tashoz vezető ösvény köves, néhol pedig olyan szakadékos,
hogy az embernek a lélegzete is eláll, könnyű a nyakát törnie az embernek,
de hát a hegyek azok hegyek, az nem olyan, mintha a sportpályán futnád a
köröket, s még medált is akasztanak a nyakadba érte. Minek ezen
csodálkozni - ahogy eddig sem volt igazság a világon, úgy most sincs - itt
télen-nyáron a hegyekben élsz, se aszfalt, se vízvezeték, se villany, hát élj,
ahogy akarsz, járhatsz egész esztendőben a birkák után a bűzlő trágyában,
ott meg valamilyen fürge legény fehér tornacipőben gyorsan körbefutja a
stadiont vagy gólt lő a kapuba - magának is gyönyörűség, a stadionban a
nép pedig eszét veszti örömében, és annak a fürge legénynek dicsőség a
része, mindenütt róla írnak az újságok, aki meg reggeltől estig, pihenőnap
nélkül, szabadság nélkül görnyed a munkában, az épp hogy eltengődik. Ha
pedig iszik mérgében, akkor aztán a felesége rágja, s magának sincs öröme
benne. Pedig hát szaporulatot kell adni, hogy egy anyaállat se maradjon
meddő, súlygyarapodást, finomgyapjút kell adni, folyton azzal
fenyegetőznek, hogy műszálat találnak fel a gyapjú helyett, de hát hol az a
műszál, ha meg birkanyírás van, már röppennek is ránk az ellenőrök, mint
a dögmadarak, tisztára kisöprik az utolsó szálig a gyapjút, mind nekik kell
adni. Valutát hoz, aszongyák, a finomgyapjú... Igen kell nekik, úgy látszik,
az a valuta... Aztán az egészet mintha a szakadék nyelné el. Süllyedne el az
egész - a nyáj, az emberek meg ez az egész nyomorult élet...
Ilyen kedvetlen gondolatok környékezték útközben Bazarbajt. Ezért
egész úton hallgatott, csak néha fordult hátra a mögötte lovagló
geológusokhoz, figyelmeztette őket, hol milyen veszély fenyeget... Nehéz
volt a szíve. És minden a miatt a gyalázatos, fehérnép miatt... Micsoda
istencsapás! Okvetlenül beleköt, okvetlenül lármát kell csapnia. Most is
ordítoznia kellett, méghozzá idegenek előtt. Mert ha nem, belebetegszik!
Így teszi tönkre az egész életét! Nemhiába tartják régóta: az asszony éjjel
hízeleg, mint a macska, nappal megmar, mint a kígyó. Kellett neki!
Kiordítozta magát! Neked, aszongya, csak az kell, hogy eltekereghess
valahová, minek is akadtak utadba ezek a geológusok, tömérdek a munka,
a juhok ellenek, az aprónép a nyakamon, a nagyobbak meg az
internátusban elkanászodtak, amikor hazajönnek vakációra, folyton csak
zabálnának, amíg ki nem repednek, de csak adjak, segíteni meg nem
segítenek semmit, szívják a dohányt, mint a hibbantak, talán még vodkát is
nyakalnak, ki ügyeljen rájuk az internátusban, az igazgató részeges, meg
itthon is kiről vegyenek példát? Te is csak azt lesed, hová illanhatsz el,
csak legyen, ahol ihatsz. Még jó, hogy a ló magától is hazahoz, különben
már rég felfordultál volna részegen valahol az úton...
Hát így, a rondaság! Mennyit verte-nevelte pedig, egész életében kék
foltokkal jár, ezért is nevezték el Kök-Turszun-nak - Kék Turszunnak, de
annyi esze most sincs, hogy féken tartsa azt a pogány nyelvét!
Most is rosszkor ordítozott a gyalázatos a geológusok előtt. Pedig
hányszor megszorongatta a torkát úgy, hogy a szeme kidülledt! Utána
aztán szavát adta, hogy többé nem ellenkezik, de szaporította a szót eleget,
csakhogy mi haszna! Hanem ő megtalálta a módját, hogy befogja a száját!
Behívta a házba, mintha csak beszélgetni akarna vele, s amint belépett, szó
nélkül a falhoz nyomta, szemtől szembe, a lelket is majd kiszorította
belőle; belenézett felesége már kihamvadt, elkékült, ráncos arcába,
félelemtől elhomályosult szemébe, amelyben ott volt az elmúlt évek
minden bánata és örömtelensége, kiolvasott holtra vált tekintetéből
minden kudarcot és haragvást az életre, nézte félrehúzódott, fogatlan,
fekete száját, s megutálva önmagát, fenyegetőn sziszegte:
- Te szuka, te, csak még egyet vakkanj, eltaposlak, mint a férget! - És
félretaszította.
Az asszony szótlanul felkapta a vödröket, és becsapva az ajtót, kiment
az udvarra. Ő meg kifújta magát, lóra ült, és útnak indult a
geológusokkal...
Jó még, hogy van ez a derék lova, egyetlen öröme a jófajta lovacska,
méntelepi, valami csudabogár selejtezte ki a színe miatt, nem is igazodik
ki rajta az ember, micsoda, pej, vagy barna. De hát nem ez a fontos. Fürge
lovacska, a hegyekben magától tudja, hová kell lépni, s ami fő, szívós,
szóval, akár a farkas. Örökösen nyereg alatt van, mégsem romlott le. Szó,
ami szó, jó lova van, talán egyetlen környékbeli csobánnak nincs hozzá
fogható, legföljebb ha Bosztonnak, ennek az élenjáró szovhozmunkásnak,
no, az is micsoda alak, ritka zsugori, ők valahogy egész életükben nem
szenvedhették egymást, hát annak a lova színre is szép, aranyos szőrű doni
ló, Donkülüknek hívják. Bosztonnak szerencséje volt. Ápolja is a lovát
Boszton, hát persze - daliásan kell festenie a lován, most fiatal felesége
van, Ernazar özvegye, azé, aki három éve beszakadt az Ala-möngü-hágó
jegébe, s ott is maradt...
A hegyekben többnyire libasorban haladtak, ezért hallgattak, de meg
Bazarbajnak nem is volt nagy kedve beszélgetni a feleségével lezajlott
botrány után, így lovagoltak. A tél már múlóban volt. Lám, a „sütkérező
oldalakon" - a napos lankákon, amelyek már bizakodón levették
hóleplüket - már tavasz illata áradt. Csöndes és derűs volt abban az órában
a föld. A lapályon gyöngyházasan kéklő nagy hegyi tó túlsó partján már
magasan járt a hegyek fölött a delelő nap.
Bazarbaj nemsokára odavezette a geológusokat a szoros torkához -
utoljára csillant meg tekintetük előtt az Iszik-köl tiszta tükre, s mögöttük a
látóhatárt már eltakarták a hegyek. Komoran ereszkedve a fejük fölé,
csupa meredek szikla következett. Körös-körül kő, néptelen, vad vidék,
ugyan mit fognak itt keresni? - gondolta értetlenül Bazarbaj,
körültekingetve. Elhatározta, hogy amint a kijelölt helyre vezeti a
geológusokat, rögtön visszafordul. Az Acsi-tas szoros nem olyan hosszú,
mint a szomszédos, amely párhuzamos vele, és a tó környékén van a
kijárata. Úgy döntött magában, hogy visszafelé a Basati-szoroson megy át.
Arrafelé rövidebb úton ér haza. Elbúcsúzva a geológusoktól, úgy is tett, de
előtte még, zsebre vágva az áhított huszonöt rubeles bankót, mégiscsak
fölvetette:
- Ti, barátaim, férfiak volnátok vagy mi - heherészett, és gőgösen
végigsimított a bajszán -, meg én se vagyok kisgyerek, hát száraz torokkal
kell elválnom tőletek, vagy mi?
Bazarbaj csak egy pohárkára számított, de azok bőkezűek voltak, egy
fél literrel adtak neki - egy olyan zöldes üveget, a helyi élelmiszeripar
termékét -: nesze, idd meg otthon! A váratlan öröm egy pillanat alatt
felvidította Bazarbajt. Sürögni-forogni kezdett, megmutatta, hol lesz a
legjobb sátrat verni, hol vágjanak tövises ágakat a tűzhöz, hosszan
rázogatta a kezüket, sorban elbúcsúzott mindenkitől, még a lovát sem
abrakoltatta meg az átalvetőjében - a kurdzsunban - magával hozott
zabbal. Kibírja anélkül is, nem először történik. Nemsokára már ott
magasodott a nyeregben, és elindult visszafelé. Ahogy kigondolta,
hamarosan rátalált az ösvényre, és túljutva a félig behavazott
hegyvonulaton, leereszkedett a Basati-szorosba. Ott, a szoros oldalain
gyéres erdő nőtt és világosabb volt - nem olyan komor, mint az
Acsi-tasban, s ami fő, sok ér és forrás szakadt alá benne, ezért is hívták ezt
a helyet Basati-szorosnak.
A kis üveg a bekecse fölé húzott esőkabátja zsebében nem hagyta
nyugton. Minduntalan megsimogatta, és folyton azt számítgatta, hol,
melyik ér mellett lesz a legalkalmasabb megállnia. Ismerte a normáját -
egy fél üveget tudott lehúzni, leöblíteni vízzel, aztán továbbmenni. Ilyen
esetekben Bazárbajnak az volt a legfontosabb, hogy valahogy fel tudjon
ülni a nyeregbe, mert a lova megbízható, magától hazaviszi. A sokat
szenvedett Kök-Turszun jól mondta, hogy Bazarbajt az ördög tartja a
hónaljánál fogva - még egyszer sem fordult le a nyeregből.
Végre kiszemelt útközben egy eret, amely fagyosan, szinte mámorosan
bugyogott a kövek között a törékeny parti jég áttetsző széle alatt. Bazarbaj
alkalmasnak látta a helyet. Körös-körül fűz- és borbolyabozót, kevés a hó
is, a lovát is megitathatja, abrakoltathatja. Lekantározta a lovát, a
nyeregből leakasztotta a zabostarisznyát, meghúzta a madzagját, és
kioldott felével a ló pofája alá dugta. A ló ropogtatni kezdte a zabot,
abrakolt, megkönnyebbülten fel-felzihálva és lehunyva szemét, mintha a
fáradtságot akarná lerázni magáról. Bazarbaj pedig kényelmesen
elhelyezkedett egy félig vízbe merült fatönkön, elővette a félliterest,
elgyönyörködött benne, a fény felé tartotta, de nem látott semmi
különöset, legfeljebb azt vette észre, hogy a nap már leáldozóban van, a
hegyekbe ferdén nyújtóztak el az árnyékok, napnyugtáig már egy óra meg
egy kevés maradt hátra, ha nem kevesebb. De Bazarbaj-nak nem volt hová
sietnie. Előre érezve a vodka ismerős, butító hatását, vastag körmével
kényelmesen kihúzta a dugót a félliteresből, beleszagolt, megcsóválta a
fejét, majd nekilátott az üvegnek. Görcsösen lenyelt néhány égető, nagy
kortyot. Aztán merített a markával az ér vizéből, és lenyelte a
jégtörmelékkel együtt. Ropogtatta a jeget - mintha az agyában
visszhangzott volna a ropogás. Bazarbaj arcát csúf grimasz torzította el,
hümmentett, aztán krákogott, lehunyta a szemét, várva, hogy fejbe veri a
kábulat. Várta azt a pillanatot, amikor az egész környező világ - a hegyek,
a sziklák - hullámzani kezd, mintha ködben lebegne, majd felszáll, várta,
hogy kihevült fejében hangzavar, lárma támadjon, és szemét
összehunyorítva mozdulatlanná dermedt, készen, hogy átadja magát a
mámornak. És az elgyengülés pillanatában valahonnan egészen közelről
halk nyüszítést hallott, mintha kisgyerek rídogálna - mi lehet ez? Valahol,
a borbolyasűrűn túl, egy kőtorlasz mögött, újra felhangzott a vinnyogás,
egészen kiskutya módon... Bazarbaj felfülelt, gépiesen még egyszer
meghúzta az üveget, aztán letette, nekitámasztotta egy kőnek, alaposan
megtörülte a száját és felállt. Feszült figyelemmel újra hallgatódzott. És
rájött: igen, nem tévedett. Holmi kis vadállatkölykök hangja volt.
Farkasvacok volt ott, Akbara és Tascsajnár kölykei vinnyogtak, sokáig
távol maradt szüleiket hiányolva. A nagy futás után a mojunkumi
pusztáról, a kényszerűen meddő év után, az Aldas-tó körüli nádas égése
után nem az évszaknak megfelelő, korai fialás volt: Akbarának tavaszra
négy kölyke született.
Bazarbaj pedig már ment a vacok felé, figyelve a vadcsapást. Ha Bazarbaj
józan, biztosan meggondolta volna előbb, érdemes-e odamásznia. Nem
mindjárt találta meg az üreget a szurdokban. Tapasztalata segítette ki -
gondosan megvizsgálva a behavazott jégkérget, csapák tisztán kivehető
kis láncát fedezte fel -, világos, a farkasok óvatosságból folyton a régi
csapákon jártak. Bazarbaj távolabb, a bokrosban, a kő-omladékok között
lerágott és félig lecsupaszított csontok egész temetőjére bukkant. Tehát a
vadak gyakran elcipelték ide zsákmányukat, és itt fogyasztották el
kényelmesen. A farkaslakomákból maradt comb- és ízületi csontok
mennyiségéből ítélve régóta éltek itt farkasok. Most már nem volt nehéz
megtalálni a farkasvacok bejáratát. Nem könnyű megmondani, miért nem
félt Bazarbaj bemászni a hasadékba, ahol felnőtt farkasok is tanyázhattak.
De a kiéhezett kis oktalanok, folytonosan vinnyogva, árulták el magukat,
szinte hívogatták.
Ha tudták volna a kis szopós farkasok, hogy Akbara ezúttal nem
jókedvéből indult vadászatra Tascsajnárral - elérkeztek a farkasok számára
nehéz tavasz előtti napok, amikor minden élőlény lesoványodott, amikor a
leggyengébb vadkecskéket és argali juhokat már elejtették a környéken,
amikor a vadkecskenyájak, az ellés idejét várva, felvonultak a nehezen
megközelíthető sziklák felé, a háziasított juhokat pedig ugyanilyen okból
zárt karámokban tartották. Ilyen körülmények között az örökké szopni
vágyó kölyköket etetni nem volt olyan könnyű, Akbara lesoványodott,
nem lehetett ráismerni - nagy fejű lett, vékony lábú, csecsei lógtak. A
farkasok pedig ritka szívós állatok, napokig meg tudnak lenni táplálék
nélkül, de a szoptató anyafarkas nem korlátozhatja magát annyira az
evésben. Az élet arra kényszerítette Akbarát, hogy kockáztasson - induljon
nagy vadászatra, de ha az a sorsa, hogy ottvész, akkor szopós kölykei is
elpusztulnak.
Tascsajnár, mint mindig, követte. Gyorsan kellett fordulniuk - gyorsan
rátámadni a zsákmányra, gyorsan elejteni, gyorsan telefalni magukat a
húsával, nagy falatokban nyelve, és gyorsan inalni vissza, a vackon
emészteni meg a táplálékot, hiszen a farkasanyának a legfontosabb, hogy
minél előbb megszoptathassa a kölykeit.
Azon a napon a napsütötte helyeken csúszós volt az út, az árnyékos
részeken pedig kemény a tél fagyától. A farkasok azonban, nem lassítva,
kitartó vágtában vonultak át a hegyeken. Az évnek ebben a szakában,
amikor az apró állatok még a föld alatt rejtőznek, a vad és a szelíd
csordákat pedig nem érhetik el, az nehezíti az életet, hogy nagy állatokra -
lovakra, szarvasmarhákra, tevékre - nem lehet társ nélkül vadászni.
Akármilyen nagy erejű Tascsajnár, nem bírja elvonszolni a hatalmas
zsákmányt a vacokig. Utoljára, két napja, egy szamarat mart agyon, amely
elkószált a hegylábon. Akbara éjszaka elhagyta a vackot, és telefalta
magát szamárhússal, de hát nem mindennap kóborol el szamár ilyen
gondatlanul a hegyek alján. Legtöbbször emberek vannak a közelükben.
Ezért indult akkor Akbara egyedül a kirándulásra jóllakni a zsákmányejtés
helyszínén.
Akbara eleinte bizonytalanul érezte magát, folyton riadozott,
egyszer-kétszer már vissza is akart fordulni - nyugtalankodott a kölykei
miatt, hiszen azoknak állandó melegre és tejre van szükségük -, de erőt
vett magán, arra kényszerítette magát, hogy egy időre elfelejtse a vackot.
Amikor aztán, már a tó környékén, csapákra bukkantak, vadászösztöne
mindenen felülkerekedett.
Akbarának és Tascsajnárnak szerencséje volt: a friss csapatot követve
tágas lapályra értek, ahol külön a többitől, három jak legelészett
magányosan, nyilván elszakadva a csordától - a farkasoknak már volt
velük dolga egy éve, akkor is végső szükségükben. Akkor nekik, az
idevetődött farkasoknak, nem volt mit tenniük, mint elkapni azt, amelyik
éppen kínálkozott. Most azonban ki volt számítva az idejük. Ember nem
volt a közelben, s a farkasok, körülszemlélődve, nyíltan támadtak. A
jakok, meglátva a feléjük rohanó farkasokat, esetlenül rugdalózva és
bőgve futásnak eredtek, de a farkasok utolérték őket, a jakok
megtorpantak - szaporán járt az oldaluk -, és szarvukkal nekirontottak a
farkasoknak. Más választásuk nem volt. Egy pillanatig a kezdettől való
egyensúly uralkodott a világon: az égen a nap, a kopár hegyek, a teljes
csönd, az emberek hiánya egyenlő mértékben volt a kérődzőké és a
ragadozóké. A kérődzők kerülni akarták az összecsapást, de a ragadozók
nem tudtak egyszerűen csak úgy meghátrálni, nem tudtak megfeledkezni a
gyomrukat marcangoló éhségről. Elkerülhetetlenül harcba kellett
bocsátkozniuk, és legalább egyik jakot elejteniük, hogy megmaradjanak
maguk is, és életet adjanak kölykeiknek. A jakok nem voltak nagyok, de
kicsik sem, közepesen tápláltak, s a tél végére bozontos szőr nőtte be a
testüket. Ezek a lófarkú bikák is megértették, hogy elkerülhetetlen az
összecsapás. Féltükben és dühükben földnek szegték a fejüket, tompán
bőgtek, és a földet kapálták. Az égen pedig tovább ragyogott a nap, s a
hegyek, amelyeken már olvadozott a hó, némán övezték a nyílt, sárga
lapályt, ahol szemtől szembe kerültek egymással a kérődzők és a húsevők.
A farkasok köröztek a jakok körül, nagyokat szökkenve változtatták
helyüket, várva az alkalmas pillanatot, Akbarának kevés volt az ideje - a
kölykök várták a visszatértét. Ő ugrott hát rá elsőnek, életét kockáztatva,
arra a jakra, amelyiket a leggyengébbnek talált. Ajak szeme vérben
forgott, Akbara mégis felfedezte tekintetében a bizonytalanságot, bár
tévedhetett is. De fontolgatni már késő volt. Akbara nekiugrott a jak
torkának. Másodpercek döntötték el a dolgot. Amint a felbőszült jak a fejét
rázva igyekezett ledobni magáról a nőstény farkast, hogy szarvával a
földhöz szögezze, Tascsajnárnak a másik oldalról kellett odaszökkennie
hozzá, agyarát ajak torkába mélyesztenie, de úgy, hogy futtában átharapja
a nyaki ütőerét, kiontsa a vérét, megbénítsa az agyát.
Így is történt. De előtte a jaknak mégis sikerült leráznia magáról
Akbarát, a földhöz szorítania, s most bőgött és fel-felhányta a szarvára -
még egy kicsi, és végleg agyonnyomta és eltaposta volna, de Akbara
kicsusszant a szarvai alól, mint a kígyó, és újra ráugrott ajak fejére,
belemart a száját felhasogató, sás-éles szőrrel benőtt, erős tarkójába.
Ebben a támadásban benne volt kegyetlen farkaslénye, kegyetlen farkas-
rendeltetése: ölni, hogy éljen. De mostani áldozata nem a
legártalmatlanabbak közül való volt - nem antilop, sem nem juh, amely
szembeszállás nélkül engedett az erőszaknak. A bősz jak, bár vérzett, még
sokáig viaskodhatott vele, vagy akár felülkerekedhetett. Akbara
szerencsecsillaga mégis felragyogott: Tascsajnár majdnem ugyanabban a
pillanatban ugrott rá oldalról a jakra, és beleakaszkodott nyakába az
állatnak, amelynek figyelmét elvonta az összecsapás Akbará-val. Halált
hozó ugrása, halált hozó harapása volt Tascsajnárnak. Ebbe az ugrásba
minden erejét beleadta. A jak megingott, felhördült, fuldokolni kezdett
tulajdon vérétől, s felhasított torokkal, bőgve és remegve rogyott össze.
Szeme üvegesedni kezdett. Amíg a viaskodás folyt, a másik két életben
maradt jak eliramodott, tisztes távolban lépésre váltotta a futást, és
kényelmesen továbbkóborolt a lapályon, mintha mi sem történt volna.
A farkasok pedig nekiláttak szétmarcangolni a még félig élő bikát. Nem
volt idejük megvárni, amíg zsákmányuk kileheli a páráját. Arra sem, hogy
eldöntsék, melyik felén kezdjék ki. Akbara a jak lágyékát kezdte tépni,
mancsával és karmával segítve magán, s már falta is a még meleg, élő hús
darabjait. Minél több ilyen falatot kellett lenyelnie és minél gyorsabban
visszaindulnia a vacokhoz, ahol kis kölykei várták. Tascsajnár nem maradt
el tőle. Erős állkapcsával dühödt morgással szaggatta az ízületeket,
formátlan darabokra tépve a tetemet, akár egy barbár mészáros.
Ment minden a maga rendjén. A farkasok előbb telefalják magukat
hússal, aztán útnak erednek, hogy mielőbb elérjék a vackukat, majd éjjel
visszatérnek, hogy még egyszer jóllakjanak, és elvonszolják a maradék
húst valahová tartaléknak, de azt majd később. Egyelőre fuldokolva
nyelték a falatokat...
Abban a hasadékban pedig, a sziklaeresz alatt, ahol a vackuk volt, az
éhes farkaskölykök ösztönösen vinnyogtak, összegombolyodva
melengették egymást, széjjelmásztak, majd újra összeverődtek, és amikor
kívülről zajt hallottak - Bazarbaj mászott be a vackukba -, még
hangosabban szűköltek, és bizonytalan kis lábukon a kijárat felé
igyekeztek, amivel az embernek nagyon megkönnyítették a feladatát.
Bazarbaj beleizzadt az erőfeszítésbe. Tapogatózva bújt be a szűk nyíláson,
egy szál kiskabátban, a bekecsét ledobta, felkapta a farkaskölyköket,
hármat egymás után bedugott az inge alá, az utolsót, a negyediket pedig a
nyaka bőrénél markolva, kimászott a napvilágra. Amikor kiért,
hunyorgott, olyan vakítón csillogtak a magas hegyek. Teleszívta levegővel
a tüdejét. Körös-körül süket csend. Bazarbaj csak a maga lélegzetét
hallotta. A kölykök az inge alatt fészkelődni kezdtek, az meg, amelyiket a
nyaka bőrénél fogva tartott, megpróbált kiszabadulni. Bazarbaj sietősre
fogta. Még mindig nehezen szedve a levegőt, felkapta a bekecsét, szaladt
az érhez, aztán minden úgy ment, mint a karikacsapás. A négy
farkaskölyök, amelyekről úgy döntött, hogy elragadja és eladja őket,
nagyon kényelmesen elfér az átalvetőben. Abban, hogy jó pénzért el tudja
adni őket, egészen bizonyos volt; a múlt évben egy csobán egész almot
adott el a vadfelvásárló bázisnak, egy-egy kölyökért félszáz rubel ütötte a
markát.
Bazarbaj elkapta a zabos átalvetőt abrakoló lova pofája elől, gyorsan
kiszórta belőle a zabot a földre, a kölyköket párosával beledugta az
átalvető mindkét zsákjába, átdobta a nyergen, a nyeregszíjjal megkötötte,
hogy ne lóbálózzanak, fölkantározta a lovat, és késlekedés nélkül beletette
a lábát a kengyelbe. El kell innen takarodnia, amíg nem késő. Ez aztán a
szerencse! De vinnie kell az irháját, amíg meg nem jelennek a farkasok -
ezt nagyon jól tudta Bazarbaj. A kőnek támasztott, ki nem ürített
vodkásüveg akkor jutott eszébe, amikor már a nyeregben ült. De most a
vodkára is fütyült. Vigye el az ördög, annyit vág zsebre a
farkaskölykökért, hogy több tucat ilyen fél litereset vehet. Azzal
megnógatta a lovát. Ki kell jutnia a szorosból minél előbb, amíg még fenn
jár a nap.
Később Bazarbaj majd maga is csodálkozik rajta, hogyan nem gondolt
rá, nem félt - hiszen még fegyver sem volt nála - bemászni a vacokra. És ha
az anyafarkas vagy akár a hímje a közelben van? Hiszen a szarvastehén
békés állat, de még az is védi a borjait, ráront az ellenségre...
De minderről majd később gondolkodik. És maga is rosszul lesz tőle,
amikor felrémlik előtte a leszámolás azért, amit tett. De ebben az órában
csak nógatta sötét pej lovát, hogy az minél gyorsabban nyargaljon a
Basati-szoros köves fenekén, s egyre a napot leste, amely a háta mögött a
hegyek mélyébe hanyatlott, ahonnan, mintha őt üldözné, korai sötétedés
tolult elő. Igen, sietni kellett, mielőbb kiérni a hegyek aljára, a tó tágas
környékére - ott szabad a tér, arra vágtathat, amerre akar, bármelyik
irányba, nem úgy, mint a szűk szorosban...
Minél közelebb ért Bazarbaj a tó környékéhez, a lakott síksághoz, annál
magabízóbb, sőt pimaszabb lett. Szeretett volna már eldicsekedni
zsákmányával, s azt latolgatta, nem volna-e érdemes útközben betérni
valamelyik csobánhoz az ivócimborái közül, megmutatni a zsákmányt, és
inni rá, akár csak egy-egy decivel mind a négyre, hiszen nem marad adós,
amint elsózza az élő árut. Sajnálta már, hogy siettében otthagyta az ér
mellett a még majdnem kétharmadáig teli fél literest: ej, de meghúzná
mentében! Annyira szerette volna egy kicsit kényeztetni magát! De józan
esze mégis azt súgta neki, hogy ezzel ráér, előbb épségben haza kell vinnie
a far-kaskölyköket és megetetnie; ha szívósak is, mégiscsak szopósak, épp
hogy kinyílt a szemük, lám, milyen értelmetlen a tekintetük... Majd
meglesznek valahogy az átalvetőben, csak meg ne dögöljenek. Bazarbaj
nem is gyanította, hogy már nyomában vannak félelmetes üldözői, s csak
az isten tudja, mivel végződik ez az egész...
A farkasok, miután torkig laktak a leterített jak húsával, visszaindultak
az ösvényen vackukhoz. Elöl Akbara haladt, nyomában Tascsajnár.
Mindennél jobban vágytak rá, hogy eljussanak kölykeikhez a sziklaeresz
alatti vacokra, azok köréjük feküdjenek, ők pedig megnyugodjanak, aztán,
jól kipihenve magukat, visszatérjenek a lapályon hagyott jak maradék
teteméhez.
Ilyen az élet - időben el kell jutni ide is, oda is, nemhiába mondják: a
farkast a lába táplálja... Még ha csak a lába... Hiszen a tetemre szemet
vethetnek más farkasok is - vannak olyanok, akik a máséra törnek, s akkor
nem esik meg a dolog verekedés nélkül, komoly, véres marakodás nélkül.
De a jog az jog, és az erő a jog oldalán van...
Akbara szíve már jó messziről, még a vacok felé közeledőben, valami
nem jót érzett. Mintha valamilyen madár szállt volna árnyékként mellette,
az anyafarkas valami szörnyűséget érzett meg a lenyugvó nap fényében. A
nyugtalanító, bíborvörös alkonyati fény a havas ormokon mind sötétebbre
és komorabbra vált. A vacok felé közeledve Akbara szaporázta futását -
Tascsajnárra vissza se nézett, végül, megmagyarázhatatlan előérzettől
hajtva, nyargalásra váltott. És akkor még élesebben hasított belé a
riadalom, idegen szagot szimatolt a levegőben: erős lóverejték és még
valami undorító, kábító szag áradt. Mi ez? Mitől van? Az anyafarkas
átszökkent az éren, a bokrok közötti búvónyíláson a sziklaeresz alatti
hasadékhoz, besurrant a vacokra, először megdermedt, aztán prüszkölt,
mint a vadászkutya, miközben végigszimatolta a kiürült és elárvult fészek
minden szögletét, kifelé rohant, s a kijáratnál Tascsajnárba ütközve,
futtában dühödten megtépte, mintha bűnös lett volna, ellenség, nem pedig
apa, nem az ő farkas-hímje. A semmiben sem vétkes Tascsajnár szintén
berontott a vacokra, s már csak az ér partján érte utol nőstényét. Akbara, a
nyomokat szimatolva, magánkívül rohangált előre-hátra, a nyomokból
tudva meg, mi történt. Valaki járt itt, a friss nyomok az ember nem régi
ittjártáról beszéltek - íme egy halom lónyál szagát árasztó, kiszórt zab, ott
egy kupac lótrágya, amott meg valami undorító szagú, kábító valami egy
üvegben - az anyafarkas összerázkódott, amikor magába szívta a szesz
szagát -, ott meg ember nyomai a havon. Szurkosvászon csizma nyomai.
Ilyen csizmában a csobánok járnak. A félelmetes ellenség, aki lóháton jött
ide, valami undorító folyadékkal az üvegben, kifosztotta a vackot,
elrabolta a kölykeit! S ha felfalta őket? És Akbara újra rávetette magát a
semmiben sem vétkes Tascsajnárra, harapta, mint aki megveszett, aztán
tompán morogva elrohant arra, amerre a nyomok vezettek. Tascsajnár
utána.
A farkasok tévedhetetlenül követték a nyomot - egyre előre, előre, a
szoros kijárata felé, előre, előre, arra, az emberlakta hely felé, a tó
környékére vezettek a nyomok...
Bazarbaj pedig a szakadékból kiérve, ügetőre fogta a lovát már a nyílt
vidéken, a lankás hegylábakon, ahol a nyári legelők terültek el, s már
látszott a távolban a tó sötétlő partja. Még egy rövid óra, és otthon van.
Közben a nap lesüllyedt a föld legszélére, lenyugodott a hegyormok
között, és utolsót lobbanva kihunyt. Jeges kis szél kerekedett az Iszik-köl
felől. „Csak meg ne fázzanak a kölykök" - gondolta Bazarbaj, de nem volt
mibe betakargatni őket, hát úgy döntött, megnézi, mi van velük ott az
átalvetőben, élnek-e. Mert még utóbb döglötten cipeli őket - így kinek
kellenek! Leszállt a lováról, ki akarta oldani a nyeregszíjat, hogy levegye
az átalvetőt, és megnézze, mi van ott, de a lova szétterpesztett lábbal
hugyozni kezdett, szétfröcskölve a vizeletét. Es egyszer csak, hirtelen
megfékezve a bőséges áradatot, vad horkantással félrefarolt, majdnem
kitépve a kantárt Bazarbaj kezéből.
- Hő-ő! - ordított Bazarbaj a lóra. - Ne bolondozz!
De a ló, mintha tűz elől, riadtan ugrott félre. Akkor Bazarbaj, hátra sem
nézve, sejtette már, mi a baj. Egy pillanat alatt elhidegedett hátával érezte
meg a feléjük rontó farkasokat. Lovához ugrott, és az, alighogy
megragadta sörényét, horkanva és nagyokat rúgva, vadul elvágtatott.
Bazarbaj, előrehajolva, hogy ne érje annyira a szél, körülszemlélődött.
Egy farkaspár nyargalt nem messze tőle. A ló, úgy látszik, már az előbb
megijedt, amikor az ordasok teljes iramban felvágtattak a dombra. A
farkasok most megpróbáltak elébe vágni. Bazarbaj imádkozni kezdett,
eszébe jutottak az istenek, akiknek máskor, megesett, köpött a szakállába.
Szidta a geológusokat, akik kéretlen-hívatlan meglepték: „Hogy
fulladnátok meg attól az aranytól!" Szánta-bánta bűneit, bocsánatot kért a
feleségétől: „Szavamat adom! Ha életben maradok, soha egy ujjal sem
nyúlok hozzád!" Bánta már, hogy megáhította a kölyköket: „Minek is
kellett bántanom őket, minek másztam be abba a hasadékba? Csaptam
volna a fejüket egytől egyig a kőhöz, azzal vége, de most hová tegyem
őket, hová?" Az átalvetőt erősen átkötözte a nyeregszíjakkal, menet
közben nem tudja őket kihajítani. Még a tetejébe gyorsan sötétedett is,
szétáradt a sötétség, betöltötte a kihalt teret - senki nem törődik az ő
rettenetes sorsával. Csak hűséges lova vágtat teljes iramban, eszét vesztve
a félelmében.
De a legjobban azt sajnálta Bazarbaj, hogy nem volt nála fegyver:
beléjük eresztett volna egy-egy golyót, biztos, hogy nem hibázza el. Még
az is valami, a puska, minden csobán tart otthon fegyvert, de ki hordja
folyton magánál? Hej, ha tudta volna! Bazarbaj teli tüdőből ordított, hogy
elijessze a farkasokat. Minden reménységét a lovába vetette - szerencse,
hogy méntelepi...
Életre-halálra folyt a hajsza...
Így vágtattak a sötétedő dombvidéken: a lovas a nyeregben,
átalvetőjében az elragadott farkaskölykökkel, nyomában Akbara és
Tascsajnár. A farkasok, megszimatolva elrabolt kölykeik szagát, a maguk
imáját mondták, a maguk baján keseregtek. Ha a ló csak egyszer
megbotlik, ha csak egy pillanatra! Ha ők torkig nem laknak ajakbika
húsával, nem így futnának, már utolérték volna a rablót, és futtukban
cafatokra tépték volna, hogy véres bosszújukkal érvényt szerezzenek az
igazságnak a nemzetség fenntartásáért vívott ősi, kegyetlen harcban. Más
volt a mojunkumi pusztákon antilophajtó vadászat idején, amikor a sebes
iramot hirtelen még jobban fokozták a farkasok, hogy a kellő irányba
tereljék a távolodó zsákmányt. De a hajtó vadászatra éhomra indultak a
farkasok, előre felkészülve a villámgyors lecsapásra.
Különösen Akbarának esett nehezére a futás, mert tartalékba is evett,
hogy a kölykeit táplálhassa. De ő sem adta fel, vágtatott, ahogy ereje bírta,
s ha sikerült volna utolérnie a lovast, egy pillanatig sem tétovázva harcra
kel vele, akárhogy is végződik számára a párharc. Persze, mellette volt
Tascsajnár, a legyőzhetetlen erő és támasz, de hát ki-ki maga hal meg...
Akbara pedig kész elfogadni akármilyen halált, csak utolérje azt az embert
a sebes lován, csak...
És Bazarbaj, bár a lova gyors volt, rémülten vette észre, hogy a
farkaspár lassan, de biztosan utoléri jobboldalról, elvágva útját a tó
partvidéke felé. Az alattomos vadállatok a hegyek felé akarták űzni a
lovast, s akkor ott előbb-utóbb elkerülhetetlenül szembetalálkoznak. Így is
történt - a ló, magánkívül a félelemtől, folyton a hegyek felé igyekezett a
jobbról támadó farkasok elől. Hanem a lovat ember irányította, értelmes
lény, aki képes volt kitalálni a farkasok manőverét, s itt számítottak rosszul
a vadállatok.
Még egy körülmény mentette meg Bazarbajt. Amikor a sors irgalmából
feltűntek előtte a közeli karám fényei, ez a karám - ha már lúd, legyen
kövér! - éppen Ürküncsüúlu Boszton karámja volt. Igen, igen, azé a
Bosztoné, az élenjáró kuláké, akit annyira nem szenvedhetett. De most
nem volt ideje fontolgatni, ki tetszik neki, ki nem - mi különbség,
akármilyen élő lélek úgy kellett most neki, mint a tulajdon élete. A fő,
hogy emberi lakóhelyre akadt útjában - ez az öröm, ez a megmenekülés!
És felujjongott, sarkával még erősebben nógatta meg a lovát, s a ló
megújult erővel nyargalt arrafelé, ahol emberek, nyájak voltak,
Bazarbajnak azonban egész örökkévalóság volt, amíg azt merte mondani
magának, hogy már bízhat szerencsés megmenekülésében, de már ott
kattogott, mint a golyószóró, Boszton villanymotorja, már felriadtak a
juhászkutyák, és izgatott csaholással rohantak elébe. Különben a farkasok
sem maradtak le, mind közelebb nyomultak, a ló ereje lankadt, és Bazarbaj
már hallotta a vadállatok hajszolt lihegését. „Ó, Baubedin isten, csak
ments meg! - fohászkodott fel Bazarbaj. - Hét juhfejet viszek neked
áldozatul!"
„Mégiscsak megmenekültem! Megmenekültem!" - ujjongott Bazarbaj.
Persze, egy óra sem telik belé, s már megfeledkezik ígéretéről, már így
van alkotva az ember...
De abban a pillanatban, amikor odafutottak hozzá a csobánok, a szó
szoros értelmében a karjukba dőlt, és csak azt hajtogatta:
- Farkasok, farkasok üldöztek! Vizet, vizet adjatok!
A farkasok pedig minden jel szerint valahol ott köröztek a közelben, nem
mentek el, konokul vártak. Boszton téli szállásán kavarodás támadt -
szaladtak a pásztorok, bezárták a karámkapukat, kiáltoztak egymásnak a
rájuk ereszkedő sötétben, egyikük felmászott a tetőre, és néhány lövést
adott le a puskájából. A kutyák nem szűnő, hangos ugatást csaptak, de az
udvarról nem futottak ki. A fény közelében maradtak. A kutyák gyávasága
felháborította gazdáikat.
- Rajta! Fogd meg! De hiszen ezek nem farkasfojtók, hanem ganéfojtók!
- uszította valaki rekedt hangon a kutyákat. - No, előre! Aktas, Dzsolbarsz,
Dzsajszang, Barpalang! Előre! Fogd meg, fogd meg! Eh, behúztátok a
farkatokat, féltek a farkasokkal összeakaszkodni!
- A kutya az kutya - szállt vele vitába egy másik hang. - Minek ordítozol?
A lovas embert le tudja rántani a csizmájánál fogva a nyeregből, de a
farkasokkal nem bír! Mit akarsz? Farkasnak egyetlen kutya se megy neki.
Hagyd őket, hadd ugassanak!
De Bazarbajnak nem mindjárt, egyáltalán nem mindjárt jutott eszébe,
miért üldözik a farkasok. Csak amikor egy legény, akinek Bazarbaj lovát
kellett ellátnia, váratlanul kérdezte: „Bazarbaj-bajke, mi van az
átalvetőjében? Mintha mozogna benne valami" - akkor kapott észbe.
- Az átalvetőmben? De hiszen azok farkaskölykök! Az ördög vinné el,
négy szopós kölyök! A Basati-szorosból hoztam őket, a vackukról. Azért
üldöztek a farkasok.
- No csak! Ez aztán jó! Ez még csak a zsákmány! Egyenest a vackukról?
Még jó, hogy ép bőrrel menekültél...
- Nem döglöttek meg az átalvetőben? Nem nyomódtak össze vágta
közben?
- Miket mondasz? Hát mik azok, barackok? Szívósak ezek, testvér, akár a
kutyák.
- Nézzük meg! Ugyan milyenek?
Az átalvetőt a farkaskölykökkel végre leoldották a nyeregről, és bevitték
Boszton házába. Ilyen fontos dolognak Boszton házában kellett
végbemennie, aki itt a legfontosabb ember volt, a karám gazdája, bár maga
Boszton nem volt otthon azon az estén: a soronlévő gyűlést tartották a
járási székhelyen, és Ürküncsüúlu Boszton élenjáró dolgozónak megint ott
kellett ülnie az elnökségben.
Bazarbajt szinte mint valami hőst vezették be Boszton házába, s ő nem
tehetett mást, mint engedelmeskedett. Végtére is, ha mindjárt véletlenül
csöppent is ide, akkor is.
Nem mondhatjuk, hogy azelőtt nem lépte át ennek a háznak a küszöbét.
A hosszú évek alatt, amióta Boszton szomszédságában, innen vagy hét
kilométerre pásztorkodott, háromszor járt itt Bazarbaj: Először, amikor
Ernazar pásztor emléktorát tartották, aki az Ala-möngü-hágón jeges szaka-
dékba zuhant, másodszor megint csak temetésen járt itt - fél évvel Ernazar
halála után meghalt Boszton előző felesége (be jó asszony is volt,
mondják, a megboldogult Arzigül), szóval akkor Bazarbaj is eljött a
temetésre, mint valamennyi környékbéli csobán és lakos, temérdek nép
összegyűlt, és annyi ló, traktor, teherautó - meg sem lehetett számolni.
Harmadszor, igaz, nem a maga akaratából járt itt, amikor a területi
vezetőség elhatározta, termelési szemináriumot indít, hogy Ürküncsüúlu
Boszton átadja a pásztoroknak a tapasztalatait; nem akaródzott neki
menni, de nem bújhatott ki, muszáj volt, hát majd egy fél napig kellett
hallgatnia az előadást, hogy s mint kell tenni, hogy ne hulljanak a
bárányok, gyapjút meg húst pedig többet hozzanak. Egyszóval, hogyan
kell a tervet teljesíteni. No hiszen, még az is nagy mesterség - tud ő
mindent nélkülük is: télen időben add a takarmányt, nyáron a hegyekben
jókor kelj fel és későn feküdj le, egyszóval, dolgozz jól, rajta legyen a
szemed a jószágon. Gondviselője légy.
Mint Boszton, de nem is csak ő egyedül. Csak hát az egyiknek jobban
sikerül, a másiknak rosszabbul. Az egyiknek több a szerencséje, a
másiknak kevesebb. Bosztonnál például a bázison agregátor működik -
egész éjjel van áram, villany a házakban, az aklokban, az udvarok körül.
És miért? Mert ki tudott verekedni magának két agregátort - ha az egyik
bedöglik vagy karbantartó munkálatok miatt leáll, beindítják a másikat. A
többi csobánnál pedig - köztük Bazarbajnál is - egy-egy agregátor
működik egész esztendőben. Egy agregátorral pedig örökké baj van: hol
működik, hol nem, hol hoztak üzemanyagot, hol nem, hol eltörött benne
valami, hol meg, a legény, aki ért hozzá, fütyül az egészre, és elmegy a
városba - ott a fiataloknak százszor jobbak az élet- és munkakörülményei.
Így van ez - a beszámolók szerint minden juhászbrigádnak van
villanyárama, a valóságban pedig szó sincs róla...
És persze, ki a jó? Boszton jó, még nem is iszik ráadásul. És ki a rossz?
Bazarbaj meg a hozzá hasonlók, még a tetejébe isznak is. De ha rossz
vagy, vágjanak a nyakad közé, de próbáld csak bejelenteni, hogy elmégy,
jó, hogy a rendőrséget rád nem küldik, elveszik a személyidet, nem adnak
semmiféle dokumentumot, dolgozz, barátom, csak el ne menj, manapság
senki nem akar pásztorkodni, olyan bolond kevés van, mindenki a
városban akar élni, ott ledolgozza az óráit, aztán kulturáltan szórakozhat,
ha meg nem, pihenhet a lakásában a készben, fűteni nem kell, egész napon
át van villany, akár nappal, akár éjjel a vízvezeték az orrod előtt, az
illemhely egy karnyújtásnyira, a folyosón... A nyáj mellett meg milyen az
élet? Az elletőben kevés híján másfél ezer az állomány, boldogulj vele,
egy perc nyugtod se éjjel, se nappal, mind a másfél ezer a te lelkedet
marja, próbálj ne belemászni a trágyába, ne vadulni meg, ne verni a
feleségedet, a segítőidet, és ne inni... Aztán ki a rossz? Bazarbaj és a hozzá
hasonlók...
Amint történik valami, a szemedbe vágják: nézd meg Ürküncsüúlu
Bosztont, az az élenjáró, az a példakép... A legszívesebben adna egyet a
pofájába ennek az élenjáró zsírosparasztnak! De Bosztonnak szerencséje
van, embereket is legkülönbeket kap, s nem hagyják ott, úgy dolgoznak,
mint egy család. Bazarbaj és sok más pásztor már régen fütyül a bedöglött
agregátorára, él, mint hajdanán, petróleumlámpa meg kézilámpa mellett,
bezzeg Boszton MI-1157-es villany-generátoros agregátora úgy ketyeg a
karámon túl, mint az óramű, messze környéken hallani, és messzire látszik
a fénye. Azzal ijesztették el a farkasokat is - az előbb is hogy üldözték,
már-már utolérték, de amint meglátták a fényt, és meghallották az
agregátor zakatolását, rögtön megtorpantak.
A kutyák egyre csak ugatnak. Valahol még, úgy látszik, itt ólálkodnak a
farkasok, de közelebb nem merészkednek.
Igen, szerencséje van, határozottan szerencséje van Bosztonnak - lám,
milyen rendben van minden a portáján, a házában erős fény, tisztaság, ha
birkaszálláson laknak is. Le kellett vetni a szurkosvászon csizmát meg a
kapcát az előszobában és kötött harisnyában lépdelni be a
nemezszőnyegeken a szobába.
Ha már az ember megragadja a szerencséjét, akkor mindenben
szerencséje van. Lám, azelőtt Bazarbaj észre sem vette, hogy a hágón
halálát lelt Ernazarnak ilyen csinos özvegye van, s még nem is öreg.
Gülümkán most Boszton felesége, és bár nagy csapás érte, boldognak
látszik. Nincs még negyvenéves, talán még fiatalabb, Ernazartól való két
lánya internátusban tanul, ő meg fogta magát, gyereket szült nemrég
Bosztonnak, s megint szerencséje, volt az embernek - fiút szült neki,
Boszton pedig az első feleségétől való két lányát, úgy hírlik, már férjhez
készül adni. És milyen nyájas asszony Gülümkán, s nem is ostoba, nem,
egyáltalán nem ostoba, tudta, hogy ő meg Boszton nem szenvedhetik
egymást, de nem mutatta, szívesen fogadta őt, sajnálgatta, együtt érzett
vele. Gyere be, mondta, szomszédjaink szomszédja, kerülj beljebb, ülj le a
szőnyegre, jaj, micsoda szerencsétlenség, ki hallott már olyat, hogy a
farkasok a sarkában legyenek az embernek, hála istennek és az ősök
szellemének, az arbakoknak, hogy megmentettek, ő maga nincs itthon,
megint valamilyen gyűlésen van a járásban, de nemsokára hazaér,
megígérték, hogy az igazgatóság „gazik"-ján hazahozzák, de hát ülj le,
kell egy kis tea ilyen eset után, ha meg vársz egy kicsit, hamarosan meleg
ételt is hozok.
Bazarbaj, ha már ilyen kutyaszorítóba került, úgy döntött, hogy próbára
teszi a háziasszonyt, mennyire szíves a hívatlan vendéghez, meg aztán
ihatnékja is volt erősen, hogy magához térjen azok után, amiket átélt, és
pimaszságra vetemedett. A tea: fehérnépnek való ital - mondta ki
kereken..- Már megbocsáss, de nem akad valami erősebb a gazdag
Boszton házánál? Pedig messze földön híres ember!
Ilyen ocsmány természete volt Bazarbajnak: még ha nem adtak is neki
inni, beérhette volna azzal, ahogy rögtön megváltozott Boszton
feleségének arca. Nem volt ínyére Bazarbaj tolakodása. De hát minek itt a
ceremónia, nem valami bégek vagy kánok ezek, magafajta szovhozbeli
állattenyésztők. ..
- Már megbocsáss - felelte elkomorodva az asszony. - Maga Boszton,
tudod, nemigen él effélével...
- Tudom, tudom, nem iszik a te Bosztonod! - vágott a szavába
fölényesen Bazarbaj. - Csak úgy a nyelvemre jött. Köszönöm a teát. Azt
gondoltam, ha maga nem iszik is, vendégek azért megfordulnak nála...
- Hát persze, hogyne - mondta zavartan Gülümkán, és a Bazarbaj mellett
ülő Riszkulra nézett - az ő térde mellett hevert a szerencsétlen átalvető a
farkaskölykökkel.
Riszkul már felkelt volna - vodkáért akart menni -, de akkor az ajtóban
feltűnt Boszton másodsegédje, a pedagógiai főiskolát csak félig elvégzett
Marat diák, egy belevaló legény, aki, miután becsavarogta a területet, most
lehiggadt és Bosztonnál kötött ki.
- Ide hallgass, Marat - fordult hozzá Riszkul. - Te valahol elrejtettél egy
fél literest. Tudom. Ne félj, akármi van, Boszton előtt én felelek. Elő
hamar az üvegeddel, leöblítjük Bazarbaj zsákmányára!
- Leöblítjük! Egy pillanat! - röhögött elégedetten Marat.
És Bazarbaj, akiben a félelem helyet engedett szokott
magabiztosságának és fesztelenségének, már az első, bosszúságát elűző fél
pohár után végigdőlt a szőnyegen, mint otthon és mesélni kezdte, hogy s
mint történt, és megmutatta a farkaskölyköket is. Kioldozta az átalvető
mindkét zsákját, előhúzta a kis farkasokat, akkor vette őket alaposan
szemügyre először maga is. A kölykök eleinte bágyadtak voltak, alig
reagáltak valamire, minduntalan elbújni igyekeztek, mintha menedéket
keresnének, de aztán megelevenedtek, fölmelegedtek, vinnyogva
csúszkáltak a nemezszőnyegen, pofácskájukkal az embereket bökdöstek,
és oktalan kis szemük mit sem értve bámult körül - anyjukat keresték,
anyjuk csecseit. A háziasszony szánakozva ingatta a fejét:
- De hiszen éhesek szegénykék! Kölykök, ha farkasoké, de kölykök. És
ha éhen pusztulnak nálad? Mire jó ez?
- Miért pusztulnának éhen? - sértődött meg Bazarbaj. Szívós kis dögök
ezek! Két napig etetem őket valamivel, tán leadom a járásban. A
vadfelvásárló bázison majd tudja, hogyan kell velük bánni. A főnökség
mindent tud, ha akar, még a farkast is megkezesíti és föllépteti a
cirkuszban, a cirkuszért pedig fizetnek az emberek. Lehet, hogy ezek is
cirkuszba kerülnek.
Erre, bár a háziasszony szánalma mindenkire átragadt, valamennyien
elmosolyodtak. A farkaskölykök látására összesereglett asszonyok
azonban sugdosódni kezdtek.
- Bazarbaj - mondta Gülümkán -, vannak itt elárvult szopós bárányaink,
tejjel táplálják őket, mi lenne, ha hoznánk a bárányok szopósüvegéből a
farkaskölyköknek?
- Miért ne! - Bazarbaj nem tudta visszafojtani röhögését. - Juhok táplálják
a farkasokat. Ez igen! Gyerünk, próbáljuk meg!
És elérkezett az az óra, amelyre, később felidézve, mindenki borzadva
gondol majd. Az embereket mulattatta az is, hogy a kis vadállatokat
juhtejjel táplálták, az is, hogy a farkaskölykök szelídek és mulatságosak
voltak, meg az is, hogy az alom egyik kölyke - egy kis szuka - kék szemű
volt: soha életében nem hallotta senki, hogy egy farkasnak kék szeme
legyen, ilyennel még mesében sem találkozik az ember. Az is, ahogy a
pöttömnyi kisfiú, Boszton legkisebbik ivadéka, Kendzses elszórakozott a
kis állatokkal. Megörült Kendzses - egyszerre négy kis vadállat a
házukban! A felnőtteket meghatotta, ahogy ez a másfél éves kis pöttöm
gyerek elgügyögött velük a maga, csakis számára érthető nyelvén, ahogy
felcsillant a kis szeme, ahogy elmerülten játszadozott a kölykökkel. És a
négy kis vadállat valami okból ragaszkodott a gyermekhez, mintha csak
megsejtették volna, hogy itt ő a hozzájuk legközelebb álló lény. A
felnőttek egymásnak mondogatták: nézd, hogy megérzi a gyermek a
gyermeket: meg akarták tudni Gülümkántól, mit beszél a kicsi a
kölykökkel. Gülümkán pedig boldog mosollyal szorongatta a fiacskáját,
nyájasan becézgetve:
- Kücsük, kücsügüm, kölyköm-kölyköcském! Látod, idefutottak hozzád
a pici farkasok. Nézd, milyen kis selymesek, szürkék! Jó barátok lesztek,
ugye?
Akkor mondta Bazarbaj azt, amire később szintén emlékeznek majd:
- Egy farkaskölyök volt a házban, s most öt lett. Akarsz farkaskölyök
lenni? Akkor gyere, Boszton sarja, elviszlek a vackukra, együtt nősz majd
fel velük...
Mindenki szívből nevetett a tréfán, itták a teát. Bazarbaj az ivástól
kivörösödött Marattal együtt végzett az üveggel, harapott egy kis
juhfar-szalonnát meg sült húst, és az ital arányában egyre jobban
felélénkült. Az udvarra már leszállt a csend - a kutyák abbahagyták az
ugatást, a legnagyobbik kutya pedig - csapzott, vörös szőrű óriás -
egyszer csak megjelent a nyitott ajtó küszöbén. Farkcsóválva álldogált az
ajtóban, nem szánta rá magát, hogy átlépje a küszöböt. Vetettek neki egy
darab kenyeret, röptében kapta el, hangos fogcsattanással. Akkor a
pityókos Marat a mulatság kedvéért felkapott egy farkaskölyköt, és
odavitte a kutyához.
- Ne, Dzsajszang, fogd meg! Fogd meg, hallod?- És letette a kutya elé a
remegő, gyenge kis vadkölyköt.
Dzsajszang mindenki csodálkozására dühösen felmordult, behúzta a
farkát, fejét, és eliramodott. És csak később, már az ablak alatt, az udvaron
tört ki gyáva és szánalmas ugatásban. Mindenki hahotázott, a
legharsányabban Bazarbaj:
- Hiába igyekszel, Marat! Nincs olyan kutya, amelyik a farkas szagától
össze ne csinálná magát! Mit akarsz, hogy a Dzsajszangotok oroszlán
legyen? Olyan nincs.
Mindenki abbahagyta a nevetést, amikor a kis Kendzses sírva fakadt -
sajnálta a kis farkast, és féltőn odatipegett hozzá, hogy megvédje a
felnőttek érthetetlen mesterkedésétől.
Bazarbaj pedig berakta az átalvetőbe a négy boldogtalan farkaskölyköt,
és hamarosan odábbállt. Lova addigra már kipihente magát, újra
fölnyergelték, és fürge ügetéssel elhagyta Boszton téli szállását. Bazarbaj
mellett, puskával a vállán, Marat és Riszkul ügetett, szintén kapatosan, de
Marat jobban berúgott, s ez a szokásosnál is fecsegőbbé tette Ezek a
markos legények ajánlkoztak, hogy elkísérik Bazarbajt, így akarták
valahogy elsimítani azt a bosszantó esetet amely a hívatlan vendég
indulása előtt történt.
Már kifelé készültek, és Bazarbaj, elégedetten, hogy Boszton házában a
figyelem központjába került, átadta az átalvetőt a kölykökkel Maratnak:
nesze, dobd át a nyergen - maga pedig leakasztotta a falról az óriási
farkasbőr mellett lógó puskát. Figyelmesen megnézte, tetszett neki - jóféle
szerszám volt, vont csövű, nagyvadra való ismétlőfegyver, fekete acélja
csillogott, vidította a szemet szép formájával. A falon függő
farkasbőrtrófeát is ezzel a puskával szerezte, egy pontos lövéssel,
Boszton. Mindig célba talált ezzel a puskával. Erről mindenki tudott.
- Ide hallgass, Gülümkán - kezdte lassú szóval, részeg tekintetét a
puskáról a háziasszonyra fordítva. Kerülne csak a keze közé ez a
Gülümkán egy elhagyott helyen, villant át az agyán... Erőszakkal szokott
nőt szerezni, néha a nyílt mezőn vagy az út szélén, hol sikerült, hol nem, de
nem bánta meg sem ebben, sem abban az esetben, és Gülümkánt
önkéntelenül összehasonlítva a maga összevissza vert Kök-Turszunjával,
élénken elképzelte, mekkorát lekenne most a feleségének, csak amiért ő
jutott neki, nem pedig Gülümkán, amiért torkig van vele, de erőt véve
magán, így folytatta: - Jó volt a házadban, jó háziasszony vagy. De mit is
akartam mondani? Tudod, Gülümkán, félek, hogy a farkasok megint
üldözőbe vesznek. Mi lenne, ha magammal vinném ezt a puskát, aztán
holnap majd átküldjük valakivel...
- Az istenért, akaszd a helyére - szólt rá szigorúan Gülümkán -, Boszton
senkinek sem engedi meg, hogy a puskájához érjen. Nem szereti, ha
hozzányúlnak a fegyveréhez.
- És te magad, nélküle, nem rendelkezel a puskával? - vigyorodott el
komoran Bazarbaj, miközben élénken maga elé képzelte, hogyan
megszorongatná ezt a fehérnépet, csak alkalma kínálkoznék!
- Mit képzelsz! Boszton hazajön, és meglátja, hogy hiányzik a puskája,
minek ez nekem... Meg azt sem tudom, hol vannak a töltények. Boszton
maga rejti el őket valahova. Egyetlen töltényt sem ad senkinek.
Bazarbaj gondolatban csúful káromolta Bosztont: szidta magát is,
hiszen tudhatta, milyen utálatos fukar ez a Boszton, s úgy látszik, cseppet
sem különb a felesége sem: már a nyelve hegyén volt, hogy kimondja:
fulladj meg a puskáddal, de akkor Riszkul kisegítette, ahogy mondják,
feloldotta a helyzetet.
- Ne nyugtalankodj, Bazake. Marattal elkísérünk lóháton, ha akarod,
fegyveresen, egészen hazáig - ígérte nevetve. - Időnk van rengeteg,
előttünk az egész éjszaka, ahhoz a puskához pedig csakugyan ne nyúlj,
akaszd a helyére. Te ne tudnád: Boszton az Boszton, szereti a rendet!
Már kifelé készültek, de Riszkul pár percig még nem szabadulhatott,
meg kellett nyugtatnia Boszton kisfiát: Kendzses hangos sírásra fakadt:
miért dugta a bácsi zsákba a kisfarkasokat, és hová viszi. A csöppség
kapálódzott, ki akarta tépni magát az anyja karjából, követelte, hogy adják
vissza a kis állatokat, amelyek annyira megtetszettek neki. Amikor kiértek
az udvarból, Marat, a félbenmaradt főiskolás belekezdett egy mulatságos
históriába, amellyel, úgy képzelte, felvidítja útitársait:
- A múltkor világraszóló botrány volt a járásban, a hasunkat fogtuk a
röhögéstől! Nem hallottad, Bazake?
- Nem, nem hallottam - vallotta meg Bazarbaj.
- De csakugyan, világraszóló botrány. Esküszöm!
- Elő vele, diák, elő vele! - biztatta Riszkul, megnógatva sarkával a lovát.
- Szóval, az egyik területi főnök telefonál a járási lapunk szerkesztőjének.
Miért folytatnak, azt mondja, A szocializmus hajnalfénye újság lapjain
propagandát a kapitalista Amerika mellett? A szerkesztő - valamikor
együtt tanultunk, kevés ilyen gyáva talpnyaló van - mindjárt dadogni
kezdett ezekre a szavakra. „M-mi Amerikáról se-semmit sem ír-írtunk!
Bo-bocsánat, m-micsoda pr-pro-propagandát?" Az meg: „Hogyan hogy
nem írtak? Miféle főcím ez, feketével fehéren: »Boszton hív bennünket,
hogy kövessük«?" - „De hát ez a mi élenjáró pásztorunk, Ürküncsüúlu
Boszton, az ő munkájáról írtunk." - „Hogy róla írtak, az világos, de sokan
csak a címeket olvassák el az újságban." Hahaha! Ez aztán a jó szám, mi?
Remek! „Hát akkor mit csináljunk?", kérdi a szerkesztő. A főnök meg:
„Parancsolják meg az élenjárónak, hogy változtassa meg a nevét!"
- Megállj - vágott a szavába Bazarbaj. - Hát Amerikában is van egy
Boszton?
- Dehogyis - mulatott Marat. - Boston város Amerikában, az egyik
legnagyobb város, alig kisebb New Yorknál, a mi nyelvünkön a boszton
pedig szürke bundát jelent. Boz - szürke, ton - bunda. Most már érted?
- Pfű, az ördög vigyen el! Igaz is! - értett vele egyet Bazarbaj, sajnálva,
hogy ez az egész dolog egy lyukas garast sem ér, s ezért semmiféle bajt
nem hozhat Bosztonra. - Úgy is van. Boszton - szürke bunda...
Akkorra már az éjszaka mindent beterített csillagos leplével - a
hegyeket, az eget, messze a tavat, amelynek hatalmas, domború háta alig
sejlett a sötétben. És a három lovas, bolondozva, Taman felé tartott, s nem
is gyanította, hogy azon az éjszakán a nehéz sors erős, kibogozhatatlan
kötelékei fűzik őket egybe... És már mind halkabban, érthetetlenebbül
hallatszott a beszédük és a paták dobogása a köveken... Mögöttük maradt
Boszton agregátorának megszokott zakatolása, fénye kiemelte a hegyes
vidéket beburkoló sötétségből a pásztorszállás és udvar kis körét.
Valahol a közelben pedig farkasok rejtőztek...
II
Gülümkánnak sok rábeszéléssel és becézgetéssel sikerült lefektetnie a
fiacskáját, maga nem feküdt le, várta a férjét. Mindjárt itthon kell lennie.
És amikor az udvaron kórusban felugattak a kutyák, meleg kendőt vetve a
vállára, az ablakhoz tapadt.
Égő fényszóróival átvágva a sötétet, az igazgató „gazik"-ja fordult meg
a nagy hodály előtt, amelyben az anyajuhokat tartották. Gülümkán látta,
ahogy a vezetőfülkéből kiszáll Boszton, ahogy elbúcsúzik, becsapja az
ajtót, s az autó, élesen kanyarodva elindul visszafelé. Gülümkán tudta,
hogy a férje nem tér be rögtön a házba. Ilyenkor először végigjárta a juh-
aklokat és hodályokat, benézett a szénapadlásra, kikérdezte az éjjeli
ügyeletest, Kudurmatot, mi újság, hogyan telt a nap, nem volt-e hullás,
vetélés, ellés...
Begyújtott az előre elkészített fával a tűzhelybe, hogy meleg étellel
várhassa az urát - hirtelen sült-főtt étellel és jóféle teával, amely nélkül
Boszton nem élhetett. Gülümkán fülelt, mikor dobbannak meg férje léptei
a küszöbön, s előre örült, amikor elképzelte, hogy fordul meg a kis
Kendzses a meleg ágyában, hogy kezd cuppogni apja fagytól hideg
bajusza érintésére. Boszton többnyire maga fektette le a kicsit, előtte
sokáig játszadozott vele, megesett, hogy maga fürdette meg a teknőben,
miután jól átfűtötte a házat, és minden ajtót-ablakot becsukott. A
szomszédok úgy tartották, hogy Boszton öregségére túlságosan
gyerekszerető lett, régebben nem ilyen volt, a munkáját jobban szerette,
mint a gyerekeit, azok az idősebb gyerekei már maguk is szülők, saját
életüket élik, ők csak átutazóban vannak itt, a legkisebb pedig mindig a
legkedvesebb, őt szeretik a legjobban. Mindez így van, de ki ne értené, ha
ő nem, Gülümkán, valódi és keserű okát Boszton ragaszkodásának a kis
Kendzseshez. Hiszen sohasem gondolta egyikük sem, hogy férj és feleség
lesznek, és hogy kisfiúk születik: ha Gülümkán férje, Ernazar nem veszti
életét a hágón, és utána nem hal meg Arzigül, Boszton első felesége, ez
soha meg nem történhetett volna. Igyekszenek nem emlegetni a múltat, bár
tudják: külön-külön mindegyikük az elmúltakra gondol... A kicsi pedig - a
közös, az őket összekötő gyerek, túlságosan nagy áron lett az övék. Hiszen
az utat a hágóhoz Boszton tervelte ki, és segítsége, Ernazar, a szeme láttára
halt meg, maradt a mély jeges szakadék fenekén... Csak a kisfiú tudta
betölteni azt a rést Boszton szívében, hiszen rég megmondatott: csak a
születés tudja jóvátenni a halált.
De most felhangzottak a léptek, és Gülümkán fürgén kilépett fogadni a
férjét, segített lehúzni a csizmáját, vizet, szappant, törülközőt hozott. Szó
nélkül öntötte a vizet férje kezére, de egyelőre nem szólt, a beszélgetés
majd később indul meg közöttük, a tea mellett, amikor Boszton kezdi,
kedvenc előmeséjével: „No, és most hallgasd, mi minden nem történik a
világon", és apróra elmondja, mit látott, mi újat tudott meg, s az ilyen
percekben, különösen amikor kettesben vannak, mindketten jól érzik
magukat. A maguk beszélgetése, az egymáshoz közeli emberek
beszélgetése olyan, mint egy ismerős kikötő, ahol előre tudni, hol a sekély,
hol a mély. Eszébe jut, hogy már az emléktor után, amikor letelt az
esztendő Arzigül halála után, s ők végre elhatározták, hogy
összeházasodnak, akkor jött el Boszton hozzá a tóparti falu szélén álló
özvegyi házába, és otthagyva a lovat kikötve az állófánál, felültek a helyi
autóbuszra, feszengve az emberek előtt első ízben együtt, és elmentek a
járási anyakönyvi hivatalba, ahol igyekeztek minél gyorsabban aláírni a
szükséges papírokat, és mielőbb elmenni onnan, aztán, mert nem kívántak
újra autóbuszra ülni és az utcán sem ismerősökkel találkozni, a tóhoz
mentek és tovább a parton, Gülümkán özvegyi házába. A száraz,
szélcsendes őszi napon az Iszik-köl élénk kékje, mint mindig, tiszta volt és
háborítatlan. Akkor a kis lombos erdő szegte tóparti ösvényen Boszton
meglátott két csónakot a kikötőben és megállt. Csöndes parti hullámverés
rengette a csónakokat, alattuk látszott a homokos fenék.
„Nézd, körös-körül víz, hegyek, föld - ez az élet. Ez a pár csónak meg
olyan, mint mi ketten. Hová visz minket a hullám - majd meglátjuk. Ami
történt velünk, és amit átéltünk, az nem múlik el belőlünk, amíg csak
élünk. Maradjunk együtt örökre. Én, mondhatnám, öregember vagyok. A
télen betöltöm a negyvenkilencet. Neked még kicsi gyerekeid vannak,
tanítani kell őket, kijelölni az útjukat... Rajta, készülődjünk. Újra a
hegyekbe költözöl, halász leánya, de most már velem. .. Nem bírom
tovább a magányos életet..."
Gülümkán, maga sem értve az okát, elsírta magát, és Boszton sokáig
nyugtatgatta... Később is, amikor magukra maradtak, és az életről
beszélgettek, Gülümkán sokszor felidézte azt a két csónakot a tavon. Azért
is gondolta - a beszélgetés a szívéhez közeli emberrel, olyan, mint egy
ismerős kikötő. Ezúttal azonban nem kerülte el a figyelmét, hogy férje a
szokottnál is gondterheltebb. Az előszobában pislákoló lámpa fényénél a
nála fejjel magasabb, megtermett Boszton, csomóba gyűrve a törülközőt,
szándékolt lassúsággal törülgette eldurvult, nagy kezét. Összehunyorított,
zöldes szeme pillantása komor volt, napbarnított, szélcserzett arca, súlyos,
nagy álla sötétvörös, mint az elsötétült réz. Mit jelenthet mindez? Boszton,
miután megtörülte a kezét, első dolgaként odament a kisfiához, térdre
ereszkedett a maga eszkábálta faágyacska előtt, szélfújta szájával
megcsókolta a fiát, gyengéd szavakat suttogott neki, és önkéntelenül
elmosolyodott, amikor Kendzses, megérezve a csókot, fészkelődni kezdett
álmában.
- Kudurmat mondta, hogy a távollétemben itt járt Bazarbaj - vetette oda,
evéshez látva. - Ez nincs rendjén...
Gülümkán a maga módján értette, elpirult és majdnem felfortyant
sértettségében:
- Mit tehettem volna? Berontott a házba egy egész csapattal. Hogy meg
akarják mutatni a farkaskölyköket. És Kendzses is nyomban ott termett,
mulatság volt neki... Nos, és teát adtam nekik...
- Nem erről beszélek. Ördög vigye, ahogy jött, el is ment. Csak úgy
érzem, nincs ez rendjén...
- Mi rossz van ebben? - kérdezte Gülümkán, nem értve, mire céloz az ura.
- Hiszen magad is lőttél már farkasokat. Ott lóg, ni, a tavalyi bőr,
pompásan kikészítették - intett az asszony a falon függő farkasbőrre.
- Lógni lóg - felelte Boszton, odanyújtva feleségének a kiürült teásedényt.
- Igazad van, lőttem már én is farkast, ha már az a világ rendje, hogy van
farkas és van ember. De farkaskölyköket rabolt, a farkasokat pedig, a
veszett vadakat, szabadon hagyta. Nagy disznóságot csinált nekünk. A
farkasok itt élnek, nincs hová rejtőznünk előlük, és most, tudod, szörnyű
harag van bennük...
Szavai letaglózták Gülümkánt. Asszony módra sóhajtozott,
megigazította vállára csúszott hajfonatát.
- Ez aztán a baj! És ugyan mi szél fújta a mi vidékünkre ezt a
semmirekellőt? Minek kellett bántania a farkasvackot? Meg sajnálom is
őket, hiszen minden élőlény szereti a kölykeit, ki nem tudja ezt? Hogy is
nem gondoltam erre rögtön?
- Én meg azon gondolkodom - folytatta Boszton -, miféle farkasok ezek?
Nem azok-e?- Elhallgatott, aztán így folytatta: - Kudurmat szavaiból az
derül ki, hogy a farkasok a Basat-szoros felől vették üldözőbe Bazarbajt...
- És aztán?
- Az, hogy csak nem azok a jövevény farkasok, Tascsajnár és Akbara.
Van egy ilyen farkaspár.
- Jaj, hagyd a tréfáidat! - tört ki nevetésben Gülümkán. - Hát talán a
farkasoknak is van nevük, mint az embereknek? Miket nem mondasz!
- Micsoda tréfák! Nincs kedvem tréfálni. Ismerjük azokat a farkasokat.
Nem hasonlítanak az itteniekhez. Voltak, akik látták őket. Nagy erejű, vad
pár, csapdába se kerülnek, lelőni sem sikerül őket. Még csak az hiányzott,
hogy ez az alávaló, borissza Bazarbaj a vackukra bukkanjon, kiirtsa
gyökerestül az egész almot! És te még csodálkozol, hogy nevük van!
A hím, Tascsajnár, olyan erős, hogy egy lovat le tud dönteni. A nősténye,
Akbara – anabasa (vezér anya), okos vad, de még milyen okos! És éppen
azért különösen veszedelmes.
- Hallgass már, fiam apja, ne tréfálj! Mi vagyok én, kisgyerek? - nevette
el magát hitetlenkedve Gülümkán. - Úgy beszélsz róluk, mintha
gyerekkorod óta együtt éltél volna velük... Hogy lehet az?
Boszton elnézőn mosolygott, de egy kis gondolkodás után úgy döntött,
hogy megnyugtatja a feleségét.
- Jól van, no - mondta egy kis szünet után -, verd ki fejedből az egészet.
Csak mulattatni akartalak. Vess ágyat. Igen késő van már. Reggel jókor
kell kelni, tudod magad is, pár nap múlva itt az ellés főideje. Némelyik
anyaállat már az éjjel vagy reggel felé is megellhet, különösen amelyek
ikret, sőt hármasikret ellenek!
Már amikor a lámpát eloltva lefeküdtek, és Boszton már-már elaludt,
márpedig hamar merült félálomba, akkor beszélt csak egy keveset a járási
gyűlésről, amelyen már nem először tárgyalták, miért nem megy a mai
fiatalság juhtenyésztőnek, és mit tehetnek ezellen: amikor lódobogás
hangzott fel az udvaron. Gülümkán felugrott az ágyból, egy szál ingben,
épp csak kendőt kapva, az ablakhoz szaladt, s látta, hogy a nagy karám
előtt két fegyveres lovas száll le a nyeregből.
- A mieink jöttek meg, Riszkul és Marat - mondta. - Elkísérték
Bazarbajt.
- A bolondok! - mormolta Boszton, s már aludt is.
Gülümkán nem tudott mindjárt elaludni. Betakargatta fiacskáját az apja
eszkábálta kiságyban, Kendzses álmában mindig kitakaródzik, a ruhát is
ledobja magáról. Kész baj ez a kisgyerek, sohasem hagyja aludni,
különösen, amikor annyira jólesne. De ma kerülte az álom. Nagyon is
zűrzavaros, bolond nap volt. Mindennek Bazarbaj az oka. Csak rázúdult,
mint tetőről a hó. Bosztont nagyon ingerli az ilyesmi. Olyan ember
Boszton, nem szereti a lármát meg a nyüzsgést, nem szereti az ilyenféle
erőszakos fickókat, mint Bazarbaj, bár az semmi rosszat nem tett neki.
Persze, Bazarbaj nem barátja, azt irigyli, hogy Bosztonnak jól mennek a
dolgai. De azt nem tudja Bazarbaj, mennyi munkát kell abba belefektetni.
Holnap már kora reggel befogja magát, dolgozik késő éjszakáig, s
mindenütt maga van ott, mindenütt a gazda szeme kell...
Gülümkán az ablakhoz lépett, kinézett az éjszaka alumíniumos
sötétjébe, a púpos hegyek fölött ragyogón fénylett a hold, s a csillagok
egytől egyig teljes fénnyel tündököltek. Reggelre lemegy a hold,
kihunynak a csillagok, de ebben a kései órában örökkévalónak,
véghetetlennek tetszett az éj. Az előhegység mély csendjében csak a
távolabb álló agregátor megszokott zakatolása hallatszott.
Nehéz volna megmondani, sokáig aludt-e Gülümkán, lehet, hogy éppen
csak elszenderedett, de álmában egyszer csak valami elnyújtott vonítást
hallott a hirtelen támadt kutyaugatásba vegyülve. Gülümkán, erőt véve
álmosságán, felébredt, s most már tisztán hallotta az ég felé törő keserves,
elfúló farkasüvöltést. Beleborzongott. Györtelmesen érezte magát,
közelebb húzódott a férjéhez, hozzásimult. Akkor az üvöltés már keserves
sírásba fordult - nem csillapuló fájdalom zengett benne, és a szenvedő állat
nyögése, zokogása.
- Ő az, Akbara! - szólalt meg álomtól rekedt hangon Boszton, felkapva
fejét a párnáról.
- Miféle Akbara? - Gülümkán nem is értette, miről beszél az ura.
- Az anyafarkas! - felelte Boszton, és figyelve a farkasüvöltést,
hozzátette: - Ő is, Tascsajnár is vele üvölt. Hallod, akár a bika a
vágóhídon.
Mozdulatlanságba dermedtek, még a lélegzetüket is visszafojtották.
- Ou-ou-u-u-ua-a-a! - és újra fájdalommal tele, vad zokogás szállt szét
messzire a határtalan éjszakába.
- Mi az, miért üvölt? - suttogta ijedten Gülümkán.
- Hogy miért? Keservében!
Mindketten hallgattak.
- Baj, baj! - Boszton bosszúsan elkáromkodta magát. - Feküdj csak és
ügyelj, nehogy a gyermek felébredjen. Te meg ne félj, nem vagy már
kicsi! No, hát üvölt a farkasanya valahol a közelben, siratja a kölykeit, mit
tehetünk most már? Én megyek, megnézem, mi van a hodályokban.
Azzal sietve felöltözött, nem oltotta el a villanyt, kiment lábbelit húzni,
aztán visszatért a szobába, eloltotta a fényt, és becsapta maga mögött az
előszoba ajtaját. Az asszony hallotta, ahogy ellépdel az ablak alatt, valami
káromkodást dörmögve, hogyan hívta a kutyát: „Dzsajszang, Dzsajszang!
Ide gyere!" - és hogyan halkulnak el lassan léptei. Akkor újra felhangzott
az anyafarkas vontatott üvöltése, hímje pedig öblös basszusán kísérte.
Fortyogó harag érződött az üvöltésükben, a fenyegetés sírással
váltakozott, aztán újra erősödött benne az eszeveszett kétségbeesés és a
harag, ami megint könyörgésre váltott...
Lehetetlen, elviselhetetlen volt hallgatni ezt a vonítást. Gülümkán
befogta a fülét, aztán kiment, beakasztotta a kampót az ajtóba, mintha a
farkasok betörhettek volna a házba, és gyapjúkendőjébe burkolózva,
reszketve ment vissza ágyához, nem tudta, mit tegyen, félt, hogy a
farkasok újra rákezdik, és felébresztik kicsinyét. A legjobban attól tartott,
hogy Kendzses felébred és megrémül.
A farkasok pedig egyre üvöltöttek, úgy rémlett, ott ólálkodnak valahol a
közelben, ide-oda járnak, kóvályognak a ház körül. Válaszul dühösen és
szűkölve ugattak a kutyák, de az udvar határát nem merték elhagyni. És
hirtelen fülsüketítő puskadörrenés hangzott fel, nyomában a másik.
Gülümkán megértette, hogy Boszton és Kudurmat, az éjjeli ügyeletes
adott le riasztólövéseket.
Utána minden elcsöndesedett. Elhallgattak a kutyák. El a farkasok is.
„No, hála istennek, hiszen ez kész szerencsétlenség!" - gondolta
Gülümkán megkönnyebbülten. Lelke mélyén mégis riadalom volt.
Felvette az alvó Kendzsest, átvitte magához a nagy ágyba, középre
fektette, hogy a szülei közé kerüljön. Közben visszatért Boszton is.
- Almomból vertek föl, hogy az ördög vinné el valamennyit - dörmögte
mérgesen, nyilván a farkasokra mondta, meg a kutyákra meg mindenre,
ami velük összefüggött. - Micsoda gané ember ez a Bazarbaj, micsoda
gané! - háborgott, visszafeküdve az ágyba.
Gülümkán nem zaklatta kérdésekkel a férjét, a farkasok miatt úgysem
aludhatta ki magát rendesen. Hiszen reggel már jókor az akloknál kell
lennie: ő nem az a fajta pásztor, aki megengedheti magának, hogy később
keljen.
Gülümkánnak könnyebb lett a lelke, amikor látta, hogyan nyugszik meg
az ura, hogy örül, amikor magához szorítja kisfiát, és becéző szavakat súg
a fülébe. Boszton szerette kis Kendzsesét, azért is adta neki a Kendzsebek
nevet, ami a nemzetség legkisebb bégjét, legkisebb hercegét jelentette. A
pásztorok minden időben arról álmodoztak, hogy herceg lesz belőlük, de
épp az volt a sors iróniája, hogy a pásztorok minden időben pásztorok
maradtak. Boszton sem volt kivétel ebben az értelemben.
Újra elaludtak, most már a kicsivel maguk között, de hamarosan megint
fájdalmas farkasüvöltésre riadtak fel. És az udvaron megint felugattak az
izgatott kutyák.
- Hát ez meg mi! Micsoda élet! - panaszolta haragosan Gülümkán, de
rögtön meg is bánta szavait: Boszton szótlanul felkelt és öltözködni
kezdett a sötétben. - Ne menj ki! - kérte az asszony. - Hadd üvöltsenek!
Félek. Ne, ne menj ki!
Boszton nem ellenkezett a feleségével. És csak feküdtek a sötét házban,
a sötét éjszakában a hegyekben, önkéntelenül a farkasüvöltést figyelve.
Már régen elmúlt éjfél, virradni kezdett, de a farkasok egyre csak
üvöltöttek, keserves, haragos hangjuk felzaklatta az embert.
- A szívemet hasogatják, de hát mit is akarnak? - fakadt ki Gülümkán.
- Hogy mit akarnak? Világos, a kölykeiket követelik - felelte Boszton.
- De hiszen azok nem itt vannak, azok a kölykök! Réges-rég elvitték őket.
- Ezek mit tudhatják? - mondta Boszton. - Ezek vadállatok, csak egyet
tudnak: a szimatuk ide vezette őket, számukra itt végződik minden, itt a
világ vége. Próbáld megmagyarázni nekik. Kár, hogy akkor nem voltam
itthon. Annak a gané Bazarbajnak a nyakát tekertem volna ki azért, amit
tett. A zsákmányt elvitte, de nekünk kell fizetni érte...
És szavai nyomatékául a hodály fölött újra szétáradt az a hol bánatos,
nyomasztó, hol dühödt és vad üvöltés - a fájdalomtól elvakult farkasok
kóvályogtak körbe-körbe a sötétségben. Különösen Akbara üvöltött, hogy
majd beleszakadt. Úgy jajongott, mint az asszonyok a temetőben, és
Gülümkánnak eszébe jutott, hogyan kiáltozott maga is, hogyan verte a
fejét a falba, amikor a hágón odaveszett Ernazar - elviselhetetlen bánat
igázta le, és most nem kis erőfeszítésébe került, hogy ura legyen magának,
és el ne mondja Bosztonnak, mit gondol és mit érez ezekben a percekben.
És így feküdtek, le sem hunyva szemüket, csak a kis Kendzses, az
ártatlan kisded aludt édesen közöttük. És az anya, Akbara nem szűnő
üvöltését hallgatva elrabolt kölykei miatt, még jobban aggódott
gyermekéért, bár azt semmi nem fenyegette.
A hegyek fölött szétfröccsent a pirkadat fénye. A sötétség, elfogyóban,
beleolvadt az égbe, éjjeli szolgálatukat letöltve, kialudtak a csillagok,
tisztábban kirajzolódtak a távoli és közeli hegyek, s a föld újra földdé
változott...
Ebben az órában a farkasok, Akbara és Tascsajnár, a hegyek felé
tartottak, a Basati-szoros irányába. Körvonalaik hol kirajzolódtak a
magaslatokon, hol belemosódtak a homályba. Komoran ügettek -
megviselte őket kölykeik elvesztése és a szüntelen üvöltés egész éjszaka.
Útjukba esett volna a lapály, ahol az előző este ejtett jak tetemének nagy
része ott maradt. Más körülmények között el nem mulasztották volna,
hogy újra belakmározzanak a friss húsból, de Akbara most nem kívánt
visszatérni a törvényes zsákmányhoz. Tascsajnár pedig nem merte ezt
megtenni nélküle, a vezér anya nélkül.
Napkeltekor, már a vacok közelében, Akbara hanyatt-homlok
nekiiramodott, mintha csak várnák szopós kölykei. Ez az öncsalás, ez az
önámítás átragadt Tascsajnárra is, és most már ketten nyargaltak a
szorosban - a remény hajtotta őket, hogy hamarosan viszontlátják
kölykeiket.
És minden ismétlődött - Akbara, átsurranva a bozót közötti járaton,
berohant a sziklaeresz alatti hasadékba, újra végigszimatolta a néptelen
szögleteket, a hideg almot, újra meggyőződött róla, hogy szopósai
nincsenek ott, s nem akarva belenyugodni, kiszökkent az odúból, s a
fájdalomtól eszét vesztve megint megtépte a bejáratnál vele ügyetlenül
összeütköző Tascsajnárt, majd újra fel-alá rohangált az ér mentén,
Bazarbaj előző esti ittlétének nyomait szimatolva. Minden visszataszítóan
ellenséges volt itt - különösen a kőnek támasztott, megkezdett
vodkásüveg. Az éles, maró szag kivetkőztette önmagából az anyafarkast,
morogva harapta magát, rágta a földet, aztán vontatottan felszűkölt,
pofáját felemelve hangosan sírt, mintha halálosan megbántották volna, és
különös, sötétkék szeméből záporzottak a homályos könnyek.
És nem volt, aki megvigasztalja keserűségében, aki sírással válaszolt
volna sírására. Hidegek voltak a hatalmas hegyek...
III
A következő nap reggelén, tíz óra körül, Nojgutúlu Bazarbaj éppen a
lovát készült fölnyergelni, hogy ellátogasson a területi központba,
amikor egy feléjük igyekvő lovast pillantott meg. Vajon mi keresnivalója
van a tamani téli szálláson? A lovas, nyitott sárga irhabundában, fején
rókaprém süveggel nyugat felől közelgett a kis hegyláb mentén az út félig
szikkadt sarában. Nyalkán, délcegen ült a nyeregben. Bazarbaj rögtön
felismerte a lovast, s alaposabban szemügyre véve az aranysárga doni
lovat, meggyőződött róla, hogy nem tévedett - maga Boszton volt,
Donkülükje hátán. Ürküncsüúlu Boszton váratlan felbukkanása
kellemetlenül lepte meg Bazarbajt, annyira kellemetlenül, hogy félretette a
nyerget, és úgy döntött, hogy bevárja ellenséges szomszédját. Hogy pedig
Boszton ne gondolja, hogy őt várja, egy szalmacsomóval csutakolni
kezdte a lovát. Úgy tett, mintha nagyon elfoglalná a dolog. Bazarbajnak az
a furcsa megérzése volt, mintha Boszton tetten akarta volna érni.
Körbepillantott az udvarán, a hodályokon, a reggeli foglalatosságukat
végző pásztorokon - minden rendben van-e. Persze, Boszton téli szállásán
nagyobb a rend, Boszton a munkában nem ismer irgalmat, azért is
élenjáró. A rossz nyelvek szerint azokban a régi szép időkben Szibériában
lett volna a helye, mint kuláknak, de Bazarbaj micsoda - egyszerű
közember, ázsiai csobán. Az ilyenek, mint ő, tenger sokan vannak
hegyeken-síkokon, ők legeltetik a sokmilliós nyájakat, amelyeknek körme
a gyökeréig tapodja a füvet, nem engedi a föld fölé nőni. Meg aztán -
mindenkitől mást-mást követelnek. Boszton, az egy dolog, s megint más ő.
Miközben Boszton közeledett, gondolatok kavarogtak a fejében. „Mi a
fenének fárad ez a kulák egyszer csak ilyen korán hozzám? Sosem esett
még ilyen! - méltatlankodott Bazarbaj. - Minek jön ide? Mit akar?"
Már-már arra szánta magát, hogy, ha már így fordult, beinvitálja Bosztont
a házába, de elképzelte lakóhelyét, az elhanyagolt brigádvezetői házat, s
mindenekelőtt feleségét, a szerencsétlen, haragos Kök-Turszunt (hogy
lehetne egy napon emlegetni Gülümkánnal!), és elvetette ezt a gondolatot.
Boszton, a tamani téli szállás közelébe érve. az udvar elején megállította
lovát, körülnézett, és észrevéve a fészer mellett magát a gazdát, feléje
indult. Tartózkodón köszöntötték egymást - Boszton le sem szállt a
lováról. Bazarbaj folytatta foglalatosságát. Ebben különben egyikük sem
látott sértést.
- Jó, hogy megtaláltalak - szólalt meg Boszton, tenyerével végigsimítva a
bajuszán.
- Amint látod, a helyemen vagyok. Mi szél hozott, ha nem titok?
- Semmi titok, dolgom van veled.
- Persze, az olyan ember, mint te, nem jön hiába - vetette oda dölyfösen
Bazarbaj. - Jól mondom?
- Jól.
- Akkor hát, ha dolgod van velem, szállj le a lovadról.
Boszton szótlanul leszállt a nyeregből, a lókikötő cölöphöz kötötte
Donkülüköt. Mint máskor, most sem feledte el meglazítani a
nyereghevedert, hogy a ló megkönnyebbüljön a mellkasát szorító haslótól
és szabadabban mozoghasson. Aztán körülnézett, mintha fel akarná mérni,
mi történik az udvaron.
- Mit állsz ott? Mit kémlelődöl? - kiáltott rá rosszul leplezett
ingerültséggel Bazarbaj. - Ülj le ide ni, erre a tönkre - kínálta hellyel, s
maga is elhelyezkedett a lábánál heverő traktorfedőlemezen.
Egymásra néztek, még mindig a korábbi burkolt rosszallással.
Bosztonon semmi sem tetszett Bazarbajnak - az sem, hogy fekete
bárányprémmel szegett, jóféle bunda van rajta, széles mellén kitárva, hogy
ő maga egészséges, és fényes a szeme, sötét rézszínű az arca, pedig vagy öt
évvel idősebb nála, nem tetszett az sem, hogy tegnap Boszton biztosan
Gülümkánnal feküdt az ágyban, bár ehhez, úgy tetszett, semmi köze.
- No, ki vele, hallgatlak - intett a fejével Bazarbaj.
- Nézd csak, abban a dologban jöttem - kezdte Boszton - látod, még
átalvetőt is hoztam magammal a nyereghez kötve. Add ide azokat a
farkaskölyköket, Bazarbaj. Vissza kell őket vinni a helyükre.
- Milyen helyükre?
- A vackukra.
- Nocsak! - vigyorgott epésen Bazarbaj. - Én meg töröm a fejemet: mi
dologban fárad ide a mi élenjárónk már jó reggel. Minden dolgát
odahagyta és idevágtatott. Biztosan elfelejted, Boszton, hogy én nem a
bojtárod vagyok. Éppen olyan csobán vagyok, mint te. És te nem
parancsolsz nekem.
- Mit parancsolnék én, ez nem parancs! Mi az, nem bírsz nyugodtan
végighallgatni? Ha azt hiszed, a farkasok elfelejtik, ami tegnap történt,
erősen tévedsz, Bazarbaj.
- Hát aztán! Ne felejtsék el, mi közöm hozzá, s mi közöd neked is?
- Az, hogy tegnap nem hunytuk le a szemünket egész éjszaka, két hangra
üvöltöttek a farkasok. Ezek nem nyugosznak, amíg vissza nem adják a
kölykeiket. Én ismerem a farkastermészetet.
Boszton kérni jött hozzá. És ez arra sarkallta Bazarbajt, hogy
fenegyerekeskedjen, gúnyolódjék, kimutassa a foga fehérét. Hogy maga
Boszton jöjjön hozzá megalázkodni - arról nem is álmodott. És Bazarbaj
úgy döntött, hogy ha már ilyen alkalom kínálkozott, nem marad adós a
magáéval. Ráadásul átvillant agyán a kárörvendő gondolat: jó, hogy nem
volt éjjel nyugtuk, jó, hogy Bosztonnak nem volt kedve Gülümkánnal
édeskedni. Bárcsak mindig így lenne! És szeme sarkából egy pillantást
vetve Bosztonra, azt mondta:
- Ne bolondíts már meg, Boszton! Hát hülyének nézel? Nem azért hoztam
el a farkaskölykökat, hogy alázatosan visszavigyem! Sokat képzelsz
magadról! Meg aztán, neked is megvannak a magad érdekei, nekem is.
Fütyülök rá, hogy tudtál-e aludni a fehérnépeddel, vagy nem tudtál, az
énnekem édesmindegy.
- Gondold meg, Bazarbaj, ne mondj nemet ilyen röptében.
- Mit gondoljak meg ezen?
- Kár így beszélned - mondta Boszton, nehezen türtőztetve magát.
Ráébredt, hogy nagy hibát követett el. Most már nem maradt más, mint a
végső eszközhöz folyamodni. - így hát - folytatta, még mindig azon
igyekezve, hogy uralkodjék magán - kössünk becsületes alkut: te eladod,
én megveszem! Te úgyis el akarod adni ezeket a farkaskölyköket, hát add
el nekem. Mondj árat, és áll az alku.
- Nem adom el! - Bazarbaj még ugrott is egyet. - Neked semmi pénzért
nem adom! Még mit nem, jól kitaláltad - add el! Neked van pénzed, nekem
nincs. De én köpök rá, hogy van pénzed. Eliszom a kölyköket, de neked
nem adom el, hallod? Köpök rá, ki vagy, mi vagy! Hallod-e, ülj fel
gyorsan a lovadra, és eredj innen szépszerével.
- Ne beszélj bolondságokat, Bazarbaj. Beszéljünk mint férfi a férfival. Mi
a különbség, hogy nekem adod-e el a kölyköket, vagy másnak?
- Az a különbség! Te engem ne taníts. Ki vagyok én már tanítva! Ha
akarod, úgy befutok neked a pártértekezleteden, ahol folyton dicsekszel,
hogy aszongya, én vagyok az élenjárók élenjárója, mindenkit oktatgatsz,
hát én úgy befutok ott neked, hogy azt is elfelejted, hol kel a nap, hol
nyugszik. Úgy befutok, hogy amíg élsz, nem felejted el!
- Nocsak, no! - bámult el őszintén Boszton, önkéntelenül elhárítva
Bazarbajt a karjával -, megállj az ijesztgetéssel, magyarázd meg, mi ütött
beléd?
- Hogy mi ütött belém? Hát az! Te a hatalom ellen vagy. Világos! Mintha
csak te volnál az okos! A vezetőség úgy rendelte, hogy irtsuk mindenütt a
ragadozókat, te meg úgy döntöttél, hogy megkegyelmezel a farkasoknak,
úgy döntöttél, hogy szaporítod őket. Így van, nem? Gondolkozz azzal a
kulák fejeddel! Én egy egész almot kiirtottam, tehát nagy hasznot
hajtottam az államnak, te meg vissza akarod őket vinni a vackukra. Hadd
nőjenek, hadd szaporodjanak, igaz? S még meg is akarsz vásárolni!
- Nem téged akarlak megvásárolni, akkor lássalak, mikor a hátam
közepét, hanem a farkaskölyköket. Csakhogy hiába ijesztgetsz
majdhogynem bírósággal. Előbb gondold meg, hányd-vesd meg a
fejedben, mit művelsz, és ki vagy te ezek után! Fogd el először a felnőtt
farkasokat, ha olyan nagy legény vagy! Legelőször az anyafarkast, ha már
rábukkantál a vacokra. Ha meg gyönge vagy hozzá, szólj másnak, mondd
el, hogy így meg így van, foglalkozzék vele az, aki bírja erővel.
- És ki volna az, talán csak nem te?
- Akár én is! Most pedig próbáld megtalálni ezeket a farkasokat: kergesd a
szelet a mezőn! Ha egyszer feldúltad a vackukat, most már a hím
farkasnak meg a nőstényének bottal ütheted a nyomát, meg sem ölheted.
Most majd a környéken leöldösnek mindent, ami él, minden jószágot,
bármelyik órában bosszút állhatnak az emberen: próbálj megbirkózni
velük. Gondoltál te erre?
- Mesélj, csak, mesélj, lám csak, micsoda prókátora akadt a farkasoknak!
Eredj, bizonygass, ki hisz neked? Mesélj a farkasokról, mint az
emberekről, megszoktad, hogy megzavard az emberek eszét. Hanem én
keresztüllátok rajtad! Mást mondok neked. Ha már idebóklásztál, hogy
megszorongass... - Bazarbaj nem fejezte be, lekapta a sapkáját a kopasz
fejéről, odaugrott Bosztonhoz: olyan volt, mint egy dühödt bika, és
egymás szoros közelébe kerültek, szemtől szembe, mindketten fújtak,
fojtogatta őket a gyűlölet.
- No, aztán még mit akarsz nekem mondani? - kérdezte az izgalomtól
rekedt hangon Boszton. - Mert nem érek rá!
- Mindig tudtam, hogy zsugori vagy, hogy észnél vagy, csak magadnak
kaparsz, azért is mászkálsz folyton a gyűlésekre, mintha ott, nálad nélkül,
a pásztor nélkül, semmire sem mennének. Csak azt nem tudja senki, hogy
majd megdöglesz irigységedben, mint a kutya, ha valakinek valamiben
szerencséje van. Látod, nem te ejtettél zsákmányt, nem te kapartad ki az
almot, hát nem nyughatsz, éjjel nem alszol, amikor valakinek csak ekkora
szerencséje is akad!
- Pfuj, te! - fakadt ki Boszton. - És én még szóba állok ilyen féreggel!
Én vagyok a bolond! Ha tudom, ide sem jövök! Elég a szóból! Végeztem!
Most már ha ideadnád is a farkas-kölyköket, nem kell. Eredj, tedd a magad
dolgát!
A komolyan felingerlődött Boszton odament a szárfához, hevesen
eloldotta a kötőfékszárat, s úgy meghúzta a nyereghevedert, hogy a ló
megtántorult, lábait váltogatta, és Boszton nyeregbe lendült. Úgy forrt
benne a harag, hogy meg sem állotta, amint Bazarbaj felesége rákiált.
Szegény asszony elkésett egy kicsit. Kilépve a házból észrevette, hogy a
férje hangosan, hadonászva beszél valakivel. „Ki lehet az? - töprengett. -
Csak nem maga Boszton fáradt ide, különben mi keresnivalója volna
nálunk?" De rögtön megértette, hogy a férfiak között valami vita van, és
feléjük sietett. De nem ért oda, Boszton már elvágtatott aranyos pej doni
lován, és dühösnek látszott. Rókasüvegét szemére rántva, megcsapta a
lovát, és elnyargalt, bundája széle szárnyként repdesett utána.
- Boszton! Boszton! Boszton! Hallgass meg! - kiáltott utána
Kök-Turszun, de Boszton nem fordult vissza, ki tudja, talán nem hallotta,
talán nem akart válaszolni.
- Miért sértetted meg ezt az embert? Min vitatkoztatok? - lépett
Kök-Turszun Bazarbajhoz.
- Nem a te dolgod! Ne ordíts, mit akartál tőle, hogy visszahívtad?
Kicsodád neked?
- De hiszen száz esztendőben egyszer jön hozzád, te meg?! Kicsoda szült
téged ilyennek a világra? Szörnyeteg vagy te, nem ember!
Az asszony szavai még jobban feldühítették Bazarbajt, felugrott egy
tuskóra, és Boszton után üvöltötte:
- Széttaposlak, te! Emberedre akadtál! Megszoktad, hogy mindenki
hajbókol előtted? Hogy az anyád...
- Elhallgass! Elhallgass! - Kök-Turszun merészen odaugrott a férjéhez,
és lerángatta a tuskóról. - Inkább engem verj meg, mint hogy
megszégyenítsed ezt az embert! Miért?
- Tágulj, te pestis! - lökte el Bazarbaj. - Mi közöd hozzá? Ez azt hitte,
hogy Bazarbaj majd csúszik-mászik előtte! Nesze, fogd a farkaskölyköket,
az istenért, legyen kedved szerint! No de emberére akadt!
- Hát a farkaskölykök miatt? - csodálkozott el Kök-Turszun. - No, ez már
mindennek a teteje! Mintha a világ vége közeledett volna! A világ vége!
Micsoda szégyen...
IV
Azon a napon a farkasok felkerekedtek. Nemcsak felkerekedtek, hanem
elhagyták vackukat, éjszakára sem tértek vissza, kószálni kezdtek a
vidéken, hol csüggedten elhevertek, ahol éppen úgy esett, hol újra a
környéken poroszkáltak, nem rejtőzködtek különösebben, szinte
szemtelenül viselkedtek, mintha többé nem akarnának óvakodni az
emberektől. Azokban a napokban sok környékbeli csobán a
legváratlanabb helyeken vette észre őket. Mindig az anyafarkas haladt
elöl, mélyen lehajtott fejjel, mintha őrület szállta volna meg, hímje pedig
örökké a nyomában. A farkaspár azt a hatást keltette, mintha a vesztét
keresné, annyira nyilvánvalóan megvetette a veszélyeket. Néhányszor,
hallatlan zűrzavart okozva a kutyák között, a lakóházak és karámok
közelében haladtak el. A kutyák dühödt ugatásban törtek ki, őrjöngve
keltek ki magukból, úgy tettek, mintha nyomban rohamra indulnának, de a
farkasok konokul figyelmen kívül hagyták őket, s még amikor utánuk
lőttek, akkor sem szedték szaporábban a lábukat, folytatták útjukat, mintha
nem is hallották volna a lövéseket. Ezeknek a különös farkasoknak
megszállottsága közbeszéd tárgya lett. Még többet beszéltek róluk, amikor
Akbara és Tascsajnár megszegte a farkas-tabut, és kezdett embereket is
megtámadni. Egy ízben fényes nappal, egyenest az út közepén
ostromoltak meg egy traktorost. Szénát vitt a vontatókocsiján. Beszorult a
kormány, és a fiatal traktoroslegény leszállt megnézni, mi a baj. Sokáig
vesződött a kulcsaival, amikor egyszer csak megpillantotta a közelben a
két farkast - feléje tartottak az olvadó hóban lépkedve. A legjobban a
farkasok szeme hökkentette meg. Mint később elmondta, ádáz, dermesztő
tekintettel közeledtek feléje, a nőstény kicsit alacsonyabb marjú volt és
kék szemű. A szeme nedves volt és átható tekintetű. A legény hál' istennek
nem vesztette el a fejét, még jókor felugrott a vezetőfülkébe, és becsapta
az ajtaját. A motort szerencsére beindította a starter, mert addig kézzel
kellett indítania, a karral. De most egyenesen szerencséje volt. A traktor
dübörögni kezdett, a farkasok meghátráltak, de elmenni nem mentek el,
egyre közeledni próbáltak hol erről, hol arról az oldalról.
Máskor pedig csak a csoda mentett meg egy bojtárlegénykét. Az is
nappal történt. Kis szamara hátán tüzelőért indult, s nem is ment messzire
a háztól - gallyat kellett hazavinnie begyújtáshoz. Miközben a száraz
gallyat sarlózta a bokrosban, két farkas ugrott elő valahonnan. A szamár
még hangot sem tudott adni. A támadás villámgyors volt, néma és véres. A
fiú rohant, markolva a sarlóját, s elérve a hodályig, összeesett, és
magánkívül kiabálni kezdett. Amikor a hodályból kirohantak a puskás
emberek a bokroshoz, a farkasok kényelmes ügetéssel eltűntek a domb
mögött. Még a lövések sem késztették őket gyorsabb iramra.
Nem sokkal később pedig a farkasok valóságos vérfürdőt rendeztek a
vemhes anyajuhok között, amelyeket kihajtottak a hodályból a közelbe
legelni. Senki sem látta, mi történt és hogyan. Akkor kaptak csak észbe,
amikor az életben maradt állatok rémülten rohantak vissza az udvarba.
Vagy tizenöt vemhes juh hevert szétmarcangolva a legelőn. Vadállati
módon gyilkolták le őket, torkukat átharapva, értelmetlenül öltek - nem
azért, hogy jóllakjanak, hanem csak az irtás kedvéért.
És Akbara meg Tascsajnár gonosztetteinek egész sora következett.
Szörnyű hírük kelt. De az emberek csak a külső oldalát látták a dolognak,
nem tudtak valódi indítékáról, igazi okáról - nem tudtak az anyafarkasnak
a kölykei elrablása miatti reménytelen bánatáról...
Bazarbaj mulatott, legénykedett - elitta az ebül szerzett pénzt, azokban a
napokban végigduhajkodta a parti üdülőhelyek vendéglőit, amelyek ebben
a holt idényben néptelenek és komorak voltak, vodka viszont akadt
bennük bőven. És Bazarbaj, úgy berúgva, hogy még kopasz feje teteje is
bíborra vált, folyton csak egyről beszélt - milyen jól lerázta a nyakáról azt
a magáról olyan sokat tartó, elbizakodott Bosztont, azt a zsugori kígyót,
azt a le nem leplezett, titkos kulákot, akit régebben, mint osztályidegent,
falhoz állítottak volna, és kész. Kár, hogy azok az idők elmúltak. Az ilyen
alakot likvidálni - szent ügy! Miért! A húszas, harmincas években akár-
melyik rendőr lelőhette a kulákot, a gazdagot, akár a maga udvarán. Erről
könyveket is írtak, a rádióba is beolvasták, hogyan szorongatta, rövidítette
meg egy kulák a cselédjét, s hogyan számoltak le vele ezért, fényes nappal,
mindenki szeme láttára, hogy senkinek se legyen kedve többé a szegényt
megrövidíteni. De a legjobban arról szeretett mesélni Bazarbaj, maga is
fellelkesedve tulajdon szavaitól, hogyan zavarta el Bosztont, hogy
szidta-gyalázta, amikor az megjelent nála a Tamanon. Bazarbaj
ivócimborái - akiknek többsége üdülőházi idénymunkás volt, s most
télidőn tétlenül hányódott-vetődött - akkorákat röhögtek, hogy
belerezdültek az ablakok az ivó dohányfüsttől áporodott, bűzös
helyiségeiben, tüzelték és sarkallták a részeg Bazarbajt, még jobban
felszítva dicsekvő kedvét. Ezek a hőbörgések Boszton fülébe is eljutottak.
Ezért is esett az a nagy botrány az értekezleten a szovhoz-igazgatónál.
Boszton egész előző éjjel álmatlanul forgolódott hirtelen rátörő nehéz
gondolatai között. Az egész azzal kezdődött, hogy a farkasok megint ott
ólálkodtak a juhok téli szállása közelében, és megint rákezdtek szívet tépő,
elviselhetetlen vonításukra, és Gülümkán megint félelemtől reszketve
simult hozzá, aztán nem bírta tovább, újra áttette az alvó Kendzsest az
ágyukba, simogatta, testével fedezte, mintha valami baj fenyegetné. Ettől
Boszton is rosszul kezdte érezni magát, bár elismerte: az asszonynak
megbocsátható, ha fél a sötétségtől és a szokatlan hangoktól.
Boszton többször is ugrott volna, hogy kimenjen és rásüsse a puskáját a
farkasokra, de a felesége nem engedte, nem akart egy percre sem magára
maradni. Aztán mégis riadt, éber álomba merült, Boszton azonban nem
tudta leküzdeni álmatlanságát. Mindenféle gondolat járt a fejében. Úgy
festett a dolog, hogy minél régebben él a világon, annál nehezebb és
bonyolultabb az élet, nem is annyira az élet, mint inkább az élet értelme.
Az, amire eddig nem is gondolt, legföljebb csak homályosan, a lelke
mélyén, most konokul követelődzve támadt fel gondolataiban; feleljen
magának, mi micsoda.
Hiszen lám, gyerekkora óta a maga munkájából él. Nehéz sors jutott
osztályrészül neki: apja elesett a háborúban, amikor második osztályos
volt. Aztán meghalt az anyja is, bátyái, nővérei a maguk életét élték,
némelyikük már el is távozott az élők sorából, s ő mindenben magára volt
utalva, csak a munkájára, s ahogy most látta, valami maga által kitűzött cél
felé haladt makacsul, kitartón, napról napra, tétlenséget nem ismerve
dolgozott, s azt tartotta, hogy csakis ez lehet az élet értelme. Éppilyen
megszállottan dolgoztatott másokat is, akik vezetése alatt munkálkodtak.
Ő csinált embert sokukból, akik kijárták az ő iskoláját, megtanította őket
dolgozni, ezáltal magát az életet becsülni a munkában. Azokat, akik nem e
felé a cél felé törekedtek, őszintén nem szerette és nem értette. Az ilyen
embereket semmirekellőnek tartotta. Rideg és barátságtalan volt velük.
Tudta, hogy ezért sokan szidják a háta mögött, zsugorinak, kuláknak
nevezik, sajnálják, hogy Boszton kicsit későn született, különben ott kor-
hadnának a csontjai Szibéria havában. Boszton rendszerint nem válaszolt
semmiféle szidalomra, mert sohasem kételkedett benne, hogy az igazság
az ő oldalán van, másképp nem is lehetett, másképp fenekestül felfordulna
a világ. És ebben éppolyan biztos volt, mint abban, hogy a nap keleten kel
föl. A vaksors csak egyszer kényszerítette térdre és késztette keserves
bűnbánatra, s attól fogva megismerte a kétkedés súlyát és keserűségét...
V
Ernazarral, Gülümkán megboldogult férjével, azt a tragikus esetet
megelőzőn három évig dolgozott együtt. Jó munkás volt, szó, ami szó, és
megbízható ember - éppen ilyen kellett Bosztonnak a brigádjába. Ernazar
maga ment el hozzá, és attól fogva együtt dolgoztak. Egy őszi napon
megkereste Bosztont a Besküngöjön, ahol akkor a nyáj legelt a tél beállta
előtt. Azért jött, hogy beszéljen vele, mondta. Tea mellett került sor a
beszélgetésre. Ernazar elpanaszolta: elege volt abból, hogy hol ezzel, hol
azzal dolgozzék; akárhogy igyekszik is, ha a csobánok feje nem igazi
gazda, nem sok haszna van a puszta igyekezetnek. Lám, mennek az évek,
mondta, két lányom cseperedik, észre sem veszem, és hamarosan férjhez
kell adni őket, gyorsan száll az idő, és akármennyit dolgozom, úszom az
adósságban, házat építettem, ki ne tudná, mennyibe kerül az, előtted,
Boszke - így szólította megtisztelőn -, nem takargatom, más dolgozni és
más keresni. Nálad, Boszke, a gyapjúért, a szaporulatért, a súlygya-
rapodásért mindig prémium jár, és nem is kevés. Azért gondoltam, hogy
megkérlek, ha nincs ellenedre, beszélj az igazgatóval, helyezzenek át
hozzád első csobánnak, jobb kezednek. Nem csalódol bennem, magad is
tudod, különben szóba sem hoztam volna az egészet...
Boszton ismerte Ernazart korábban is, végre is egy szovhozban éltek,
Gülümkán pedig még távoli rokona is volt az ő Arzigüljének. Szóval,
egymáshoz közel álló emberek. De ami fő, Boszton rögtön megbízott
Ernazarban, s ezt később sem bánta meg soha.
Ezzel kezdődött minden, ezzel az egyszerű emberi históriával. Könnyű
volt együtt dolgozniuk, mert Ernazar, akár maga Boszton is, született
gazdája volt a nyájnak, mások szempontjából pedig kötözni való bolond; a
szovhoz jószágával úgy bánik, mint a magáéval, mintha személyesen az ő
tulajdona volna. Beteg ez, vagy mi? Ebből eredt a többi - úgy dolgoztak,
mint maguknak, úgy gondoskodtak a gazdaságról, mintha a sajátjuk lett
volna. A munkaszeretet a természetében rejlett. Vele született, de élete
során maga is tovább fejlesztette ezt az általános tulajdonságot, amely
bizonyára minden ember sajátja, csak az egyik kifejleszti magában, a
másik nem. Hiszen ha elgondoljuk, mennyi naplopó van mindenütt -
felnőttek, ifjak, férfiak, nők. Mintha az emberek nem értenék, életükben
mennyi szerencsétlenség és nyomorúság származik és származott minden
időkben a lustaságból. De Boszton és Ernazar igazi dolgos ember volt,
ezért két rokon lélek. Azért is ment nekik összhangban és egyetértésben a
munka, és fél szóból is értették egymást. Azonban úgy fordult, hogy talán
éppen ez a tulajdonságuk játszott végzetes szerepet életükben...
Különben, így van-e ez, vagy másképp, ki tudja... Ugyanis Ürküncsüúlu
Boszton még jóval a brigádokra és családokra vonatkozó termelési
szerződések előtt, bizonyára ösztönösen, minden adott alkalommal azon
erősködött, hogy jelöljenek ki számára, helyesebben brigádja számára
földet állandó használatra. Ez az egyszerű cél, bár minden ravaszkodás
nélkül mondta ki, némely maradi szempontjából kihívásnak hangzott,
mintha azt mondta volna: legyen nekem saját legelőm, vagyis saját
földem, legyenek saját hodályaim, s azokért majd magam felelek, nem a
gazdaság vezetője, akinek nem fáj a feje, ha beázik a tető, legyenek a
hegyekben nyári legelőim, hogy ne kergessenek a nyájammal hol ide, hol
oda, és tudja mindenki, hogy azokat a legelőket nekem jelölték ki,
Bosztonnak, nem valaki másnak, s hogy mindezzel magam rendelkezzem,
mint gazda, mint dolgozó, s akkor százszor többet végzek és sokkal több
terméket adok le terven felül, mint a személyhez nem kötött földön,
amelyen úgy dolgozom, mint valami béres bérlő, aki a következő ősszel
elmegy, ki tudja, hova.
Nem, Boszton eszméje nem valósult meg. Eleinte mindenki egyetértett
vele, hogy igen, persze, ez helyes, értelmes dolog, mindenkinek így
kellene területet kijelölni, hadd érezzék magukat a legelő gazdáinak az
emberek, és tudják gyerekeik, családjuk is tudja ezt, s hogy közösen
dolgozzanak a maguk földjén: de elég volt, ha valamelyik éber helybeli
közgazdásznak kétségei támadtak: nem veszélyeztetik-e ezzel a szocializ-
mus szent elveit? - azonnal visszakozott mindenki, és az ellenkezőjét
mondta, bizonygatva azt, amit nem kellett bizonygatni. Senki sem akart
eretnekség gyanújába keveredni. És egyedül Ürküncsüúlu Boszton - ez a
tudatlan pásztor - hajtogatta konokul a magáét majd minden
szovhozgyűlésen vagy járási értekezleten. Meghallgatták, lelkesedtek és
nevettek: mit neki, Bosztonnak, ami a szívén, az a száján, nincs mit
vesztenie, a munkából nem bocsátják el, nem törik ketté a karrierje.
Szerencse fia! És minden alkalommal visszautasításban részesítették
elméleti szemszögből - különösen a szovhoz párttitkára, Kocskorbajúlu
buzgólkodott ebben, egy tipikus „művelt ember", a területi pártiskola
diplomájával. Ezzel a Kocskorbajúluval Boszton viszonya majdnem
anekdotikus volt. Hány éve volt már a szovhoz párttitkára, Boszton
mégsem tudott kiigazodni rajta: Kocskorbajúlu vagy csak játssza a naiv
betűrágót (ez biztosan holmi előnyökkel járt számára), vagy valóban az.
Szemre afféle piros képű, érzelem nélküli ember - sima, mint a tojás,
mindig nyakkendősen, mindig valami irattartóval, mindig gondterhelten -
dolgom van, dolgom van -, gyorsan jár és gyorsan beszél, mintha újságot
olvasna fel. Boszton néha arra gondolt: talán még álmában is úgy beszél,
mintha írást olvasna.
- Ürküncsüjev elvtárs - korholta Bosztont az emelvényről Kocskorbajúlu
párttitkár -, rég ideje volna megértenie, hogy a föld nálunk a nép közös
tulajdona. Így van megírva az alkotmányban. A föld a mi államunkban a
népé, csakis a népé és senki másé. Maga pedig, mondhatnám,
majdhogynem magántulajdonként követel magának téli és nyári legelőket,
hodályokat, takarmányt és egyéb felszerelést. Ezt mi nem engedhetjük
meg - nincs jogunk eltorzítani a szocializmus elvét. Tudatában van, hogy
merre tart, és hová akar bennünket vezetni?
- Én senkit sem akarok vezetni sehova - Boszton nem adta meg magát. -
Ha nem én vagyok a gazda, hanem a nép, akkor menjen a nép, és
dolgozzon a hodályomban, majd meglátom, mi lesz belőle. Ha én nem
vagyok gazdája a munkámnak, akkor végül is valaki a gazdája kell hogy
legyen!
- A nép, Ürküncsüjev elvtárs, ismétlem, a szovjet nép, az állam!
- A nép? Hát én ki vagyok maga szerint? Ez valahogy nem fér a fejembe.
Miért nem vagyok én is az állam? Talán te vagy az, te párttitkár, a fiatal,
tanult ember, csakhogy mire tanítottak ott, ha egy szót sem értek abból,
amit beszélsz?
- Én, Ürküncsüjev elvtárs, nem kerülök a maga uszályába, hiszen
kulákdemagógiát hirdet, de jegyezze meg, a maga ideje lejárt, s mi
senkitől sem tűrjük, hogy veszélyeztesse a szocializmus alapjait.
- No, a ti dolgotok, ti, vezetők, jobban látjátok - vágott vissza Boszton -,
de én akkor is kitartok a magamé mellett, mert dolgozni nekem kell, nem
valaki másnak. Akármi van, mindjárt befogjátok a számat: a nép, a nép! A
nép a gazda! No, jól van. ítélje meg akkor a nép: a jószág évről évre szapo-
rodik, csak aprómarha van negyvenezer a szovhozban - ennyiről eddig
nem is álmodhatott senki, a szabad föld meg egyre kevesebb, a tervek
pedig egyre többet követelnek. Vegyék számba maguk is: azelőtt három
kiló hetven deka gyapjút nyírtam le egy birkáról, húsz évvel ezelőtt -
mindenki tudja - két kilóval kezdtem, vagyis húsz év alatt nagy nehezen
egy kiló hetven dekával növeltem a gyapjúhozamot. Most egy év alatt fél
kilóval emelték a tervet. Honnan vegyem? Talán varázsolnom kell? Ha
meg a tervet nem teljesítem, a brigádom nem kap semmit. Nekik pedig
családjuk van. Minek dolgoznak akkor az emberek, minek járnak egész
évben a birkák után? És hogy lehet teljesíteni ilyen tervet, amikor
mindegyik csobán csak kering, mint a kánya, hogy minél jobb legelőt
kaparintson el a másiktól, mivel a föld közös, senki sem gazdája. És
mennyi verekedés volt a csobánok közt a legelők miatt, te meg, párttitkár,
fityfenét se csinálsz, és az igazgatónak is megkötöd a kezét! Talán én nem
látom?
- Hogy én mit csinálok, mit nem csinálok, azt a járási bizottságnak kell
megítélnie. Csakhogy a járási bizottság sem vág bele a maga veszélyes
kalandjába, Ürküncsüjev elvtárs!
És minden alkalommal így jutott kátyúba a beszélgetés.
De most a sors odavetette a pásztorbrigádba Ernazart, és Boszton vele
egy gondolkodású szövetségesre lelt benne. Asszonyaik, Arzigül és
Gülümkán, néha nevettek rajtuk: megtalálta a zsák a foltját - sem álmuk,
sem pihenésük, csak a munka! Akkor támadt az az ötletük, hogy nyárra az
Ala-möngü-hágón túlra hajtják a jószágot. Az ötlet Ernazaré volt. Mit
kínlódjunk, azt mondja, egész nyáron a lankákon, hogy minden fűszálért
egymás torkának essünk a szomszédainkkal, nem volna-e jobb nyárra
átkelni a hágón, s a kicsibeli legelőre hajtani a nyájakat? Az öregek azt
mondják, a hajdani időkben az állattenyésztő bejek odajártak a
méneseikkel meg a nyájaikkal. Akkoriban költötték azt a dalt is, a
Kicsibel-i. Azok tudták, hogy a kicsibeli legelő, ha nem is igen nagy, de
olyan fű nő rajta, mondják, mint a mesében. Öt nap alatt annyit gyarapszik
a jószág, mint takarmányon egy teljes hónapig.
Boszton azelőtt is gondolt néha erre, de Kicsibel körül nem minden volt
tisztázott. A kolhoz állattenyésztői még a háború előtt az egyetlen
lehetséges úton jártak nyári legeltetésre Kicsibelbe - a jeges Ala-möngü
hágóján keresztül. A háború idején, amikor az aulokban csak öregek meg
gyerekek maradtak, senki nem mert nekivágni ilyen útnak. Aztán az
elszegényedett kolhozok egyetlen nagy szovhozba egyesültek, amely
valami hat szóból álló lehetetlen nevet viselt, valamelyik soron következő
évforduló nevét, de a helyi lakosok „Berik"-re keresztelték át, a Berik-szú
folyócska nevéről, s az egyesülés sietségében és forgatagában lassacskán
elfelejtették, hogy nyáron két teljes hónapra vagy még többre át lehet
hajtani a jószágot a hatalmas Ala-möngü behavazott hágóján. Vagy talán
nem is volt kedve senkinek megmászni akkora magasságot, hiszen ahhoz,
hogy áthajtsák az állatokat azon a nehéz hegyi úton, lelkesedés kell,
megszállott gazda, aki a lehető legjobban akarja tartani jószágait.
Nemhiába köszöntötte így egymást a régi időkben két kirgiz, ha
találkozott: „Mai, dzsan amanbi?" - vagyis, egészséges-e a jószágod és a
családod? Elsőként a jószág felől kérdeztek. Bizony az élet, az már ilyen...
Boszton és Ernazar, fellelkesülve ezen a régi ötleten, ceruzával a kézben
meghányt-vetett minden kicsibeli lehetőséget; a legminimálisabb
számítások szerint is, figyelembe véve, hogy az állatok, átkelve a hágón,
fölfelé meg lefelé veszítenek a súlyukból, megéri a vállalkozás. Nagy
nyereséget ígér, hiszen - leszámítva a nyalatósó szállítását, a
munkabéreket - gyakorlatilag semmi kiadással nem jár. Igaz, ezek
egyelőre még csupán csábító számvetések voltak.
Boszton úgy döntött, hogy mindenekelőtt a részlegvezetőhöz fordul,
majd a szovhoz igazgatójához, a párttitkárhoz azonban nem. Nem szerette
a párttitkárt, nemegyszer meggyőződött róla, hogy szócséplő, örökké
óvatoskodik: ezt nem szabad, azt nem szabad, neki csak az kell, hogy
felszólaljon a gyűléseken, azt szajkózza, amit az újságok írnak, és
nyakkendősen ficsúroskodik. Az igazgatónak azonban, a szovhoz fejének,
elmondta Boszton az ötletét: így meg így, Csotbajúlu Ibrajim, Ernazarral
elhatároztuk, hogy a jobb haszon érdekében újra használjuk az
Ala-möngü-hágón túli régi legelőket. Először, mondta, elmegyünk pár
napra felderíteni az utat, megnézni, milyen ott a Kicsibelen túl, milyen a
fű, aztán ha visszajöttünk, odahajtjuk a nyájakat egész nyárra. S ha minden
úgy sikerül, ahogy szeretnénk, jelöljék ki azt a kicsibeli legelőt nekem,
Bosztonnak, ha aztán valamelyik csobán át akar kelni utána a hágón,
tessék, van elég hely annak is, fő, hogy én tudjam, milyen az a legelő, amit
kijelölnek nekem, és mire számíthatok a nyár folyamán. Szóval, mondta,
ezzel jöttem magához, úgy gondoljuk Ernazarral, hogy holnapután
nekivágunk az Ala-möngü-hágónak, a dolgainkat addig a feleségünkre
meg a segítőtársainkra hagyjuk.
- Igaz is, Boszke, mit szólnak az asszonyok a tervetekhez? - érdeklődött
az igazgató. - Hiszen ez nem tréfadolog!
- Úgy látom, megértik. Isten is megverne, ha panaszkodnék, az én
Arzigülömnek helyén van az esze, Ernazar felesége, Gülümkán sem
ostoba egy cseppet sem, ha fiatalabb is. És egymással, látom, jól egyeznek.
Ennek is örülök. Mert nincs rosszabb, mint amikor a fehérnépek
marakodnak. Olyankor nem is élet az élet... Voltak régebben esetek...
Még elbeszélgettek erről-arról az igazgatóval. Kiderült, hogy az ősszel a
nehezen kimondható nevű SzNK-ra (A Szovjetunió Népgazdaság
Kiállítására) elküldik a járás élenjáróinak csoportját, Bosztont is jelölték,
majdnem elsőként, a listán.
- Nem mehetnék-e, Csotbajúlu Ibrajim, a feleségemmel? Az én
Arzigülöm rég vágyakozik rá, hogy meglássa Moszkvát - vallotta meg
Boszton.
- Megértelek, Boszke - mosolyodott el az igazgató -, ha megérjük,
meglátjuk, ahogy mondani szokás. Miért is ne? Csak a párttitkár
beleegyezése kell hozzá. Majd beszélek vele róla.
- A párttitkárral? - esett gondolkodóba Boszton.
- Ne legyenek kétségeid, Boszke. Talán miattad kibabrál a feleségeddel?
Nem férfias dolog az.
- Nem arról van szó. Megyünk, nem megyünk, hát aztán. Nagy baj is, ha
nem! Másról akarok veled beszélni, igazgató. Mondd, nagyon nagy
szükséged van neked ilyen párttitkárra a gazdaságban? Sehogy, sem tudsz
boldogulni nélküle?
- Miért?
- Hát, fontos lenne tudnom. Mondjuk például, egy szekérnek négy kereke
van, és mind a helyén, aztán ötödik kereket illesztünk hozzá, az maga se
forog, meg a többit is akadályozza. Hát kell-e az a kerék, vagy nem?
- Nézd csak... - Az igazgató, magas, termetes ember, kissé durva, széles
arcában ferde metszésű szempár, elkomolyodott, rakosgatni kezdte a
papírokat az asztalán, fáradt szemhéját rábocsátotta a szemére.
„Kialvatlan, éj-nap fárad" - gondolta Boszton. - Őszintén szólva, értelmes
párttitkár, az kellene - mondta egy kis szünet után.
- És ez?
Az igazgató kurtán az arcába pillantott.
- Minek törjünk pálcát mi ketten fölötte? Ha egyszer a járási pártbizottság
ideküldte, mit tehetünk?
- A járási pártbizottság. Ez az! - tört ki Bosztonból. - Néha úgy látom,
mintha folyton színlelne, mintha valami oka lenne rá, hogy így
viselkedjen. Minek kell neki folyton ijesztgetnie az embert, mintha én a
szocializmust akarnám aláásni? Hiszen ez nem igaz. Hiszen ha én
követelek valamit, azt csak az ügy érdekében teszem. Ezt a földet nem
adom el, nem adom oda senkinek, a szovhoz földje volt, az is marad. Én
mégis, amíg csak élek, dolgozom, a magam esze szerint élek.
- De hát mit magyarázod ezt nekem folyton, Boszke. Azt, amit te
javasolsz, nem lehet végrehajtani.
- Miért nem lehet?
- Mert nem lehet.
- Ez is válasz?
- Mit válaszolhatnék még neked?
- Én nem értelek, Csotbajúlu Ibrajim. Egyszer már megégetted magad,
mert jobbat akartál, de a nyakad közé csördítettek és lefokoztak, a járási
pártbizottságból ideküldtek a szovhozba.
- Igaz, és többé nem akarom, hogy a nyakam közé csördítsenek: már van
tapasztalatom.
- Látod, mindenki magára gondol először. Nem ítéllek el, kell gondolni
magunkra is, de okosan kell gondolni. Nem azt kell megbüntetni, aki
valami újat csinál, hanem azt, aki tudna csinálni, mégsem csinál. Nálunk
meg minden fordítva van.
- Könnyű neked ítélkezni - mosolygott fanyarul az igazgató.
- Mindenki így látja. Nekem elegem volt már abból, hogy úgy éljek,
mintha vendégségben volnék. Vendégből miféle munkás lehet? Értheted
magad is. Két-három napig eldolgozgat, aztán elunja... Nálunk is mi van:
dolgozik az ember, dolgozik, Kocskorbajúlu pedig folyton fricskát ad az
orrára: vendég vagy, nem gazda.
- Tudod mit, Boszke, állapodjunk meg így: te rám ne hivatkozz, de tedd
azt, amit szükségesnek tartasz...
Ezzel váltak el...
És elérkezett az a nap...
De még megelőzte az éjszaka, amikor Akbara visszatért régi vackára.
Első ízben Tascsajnár pusztulása óta. A magányos nőstény kerülte a
sziklaeresz alatt rejtőző vackot - tudta, hogy üres, hogy ott nem várja
senki. A sokat szenvedett Akbarában egyszer mégis feltámadt hirtelen a
kívánság, hogy végigfusson az ismerős ösvényen, besurranjon a
búvónyíláson a vacokra, hátha ott várják a kölykei. Nem tudta legyőzni a
kísértést, engedett az öncsalásnak.
Akbara nyargalt, mint az eszeveszett, nem nézve az utat, vizeken,
köveken keresztül, a nyári legelőkön kivirágzott pásztortüzek, dühödt
kutyák mellett, és mögötte lövések dördültek...
Így futott, magányosan és eszét vesztve a hegyekben, a magasan fénylő
hold alatt... És amikor a vackához ért, amelyet már úgy benőtt az új fű és
borbolyabozót, hogy alig ismerte meg, nem mert belépni rég elárvult,
elhagyott lakhelyére... De erőt venni magán és elmenni, szintén nem volt
képes... És Akbara megint a farkas-istennőhöz, Böri-Anához fordult, és
sokáig sírt, vonított és üvöltött, hosszan panaszolta nyomorult sorsát, és
kérte az istennőt, vegye magához a holdba, oda, ahol nincsenek emberek...
Boszton úton volt azon az éjszakán. Miután a nyájat átterelte, visszatért
a téli szállásra. Persze, megvárhatta volna a reggelt, hogy akkor induljon
útnak. De akkor a téli szállásra csak estére érkezett volna, egész napot
kellett volna várnia, s csak aztán rakodhatott volna fel a teherautóra, hogy
visszamenjen a nyájhoz, s nem engedhette meg magának, hogy ennyi időt
elvesztegessen. Ráadásul a téli szálláshelyen már nem maradt senki, csak
Gülümkán a kicsivel s még egy család, amely várta, mikor kerül rá a sor,
hogy a nyári szállásra induljon, férfi pedig nem volt abban a családban.
Ezért sietett vissza annyira Boszton azon az éjszakán, hiszen Donkülük,
mint mindig, fürgén és biztosan haladt. Jó járású ló volt, örült neki a lelke.
Gyors lépésű. A holdfényben csillogott az aranypej doni ló füle és sörénye,
tömör farán, mint ahogy a víz fodrozódik éjjel, úgy jártak az izmok. Az idő
nem volt forró sem, hideg sem. Fű illata áradt. Boszton hátán ott függött a
fegyvere - sok minden történhet éjszaka a hegyekben. Otthon majd
Boszton visszateszi a puskát a helyére, s az újratöltött fegyver ott lóg majd
a szögön teli tárral, öt tölténnyel.
Boszton úgy számított, hogy még hajnalra, öt óra tájban, visszaér a téli
szállásra, s úgy látszott, hogy így is lesz. Ezen az éjszakán újra
meggyőződött róla, mennyire ragaszkodik feleségéhez és fiához: már egy
nap után is hiányoztak neki, s most sietett hozzájuk haza. A legjobban az
nyugtalanította az úton, hátha Akbara megint ott kóborol a szállás körül, és
félelmetes vonításával felébreszti és megrémíti Gülümkánt és Kendzsest.
Csak azzal nyugtatta meg magát, hogy a hím farkas leterítése után nem jött
többé az anyafarkas - legalábbis elhallgatott.
De kár volt nyugtalankodnia azon az éjszakán.
Akbara aznap éjjel a Basati-szorosban panaszkodott Bori-Anának a régi
vacok előtt. De még ha kerülgetné is Boszton szállását, nem riogatna
senkit - Tascsajnár pusztulása óta csak bánatosan figyelte a szálláshely
felől szálló hangokat...
És íme elérkezett az a nap...
Boszton aznap reggel akkor ébredt, amikor már magasan járt a nap:
hajnalban érkezett, utána négy órát aludt. Még aludt volna, de a kisfia
felébresztette. Akárhogy igyekezett azon a reggelen Gülümkán, hogy ne
engedje Kendzsest az apjához, a szedelőzködéssel elfoglalva, egy
pillanatra nem ügyelt a kicsire. És ez, valamit csacsogva, minden
ceremónia nélkül megveregette apja arcát. Boszton kinyitotta a szemét,
mosolyogva ölelte át Kendzsest, és különös erővel áradt szét benne valami
csodálatos gyengédség kisfia iránt. Boldogító volt a tudat, hogy Kendzses,
az ő húsa és vére, egészségesen cseperedik, mozgékony, hogy alig
kétesztendős létére már értelmes, szereti a szüleit, hogy arcra és
természetre őhozzá hasonlít, csak a szeme, amely nedvesen csillog, mint a
fekete ribizli, az az anyjáénak mása. Mindenestül sikerült kisfia volt, és
Bosztont, ha ránézett, büszkeség töltötte el, hogy ilyen pompás fia van.
- Mi az, kisfiam? Keljek fel? No, húzzál csak a kezemnél fogva! Húzzál,
húzzál, úgy ni! Hű, micsoda erős vagy! Most öleld át a nyakamat!
Gülümkán aközben már felforralta a pirított liszttel, tejjel és sóval
készült erős kalmük teát, amit úgy szeretett a férje, s mivel most nemcsak a
nyájak, hanem még a kutyák is messze voltak a hegyekben,
Ürküncsüúluék, legalább egyszer egy esztendőben, csöndben,
nyugalomban és zavartalanul ihatták meg a teájukat. Kevesen tudják,
milyen ritkán adatik meg az ilyen pihenés a csobán családjában. Hiszen a
jószág szakadatlan törődést kíván, egész esztendőben és éjjel-nappal,
amikor pedig majdnem ezerfős a nyáj, a szaporulattal együtt pedig jó
másfél ezres, akkor az ilyen gondoktól mentes reggelről csak álmodozhat a
pásztorcsalád. Ültek, élvezték a nyugalmat, mielőtt a készülődéshez
kezdenének - hiszen egész nyárra mentek. Az autót csak délre várták,
addigra össze kell szedni mindent, amit magukkal visznek.
- Jaj, alig akarom elhinni - mondogatta egyre Gülümkán -, milyen jó
most, milyen élvezet, micsoda csend! Nem tudom, te hogy vagy vele, de
nekem nem akaródzik elmenni. Tudod, mit, ne menjünk sehova.
Kendzses, mondd édesapádnak, hogy ne költözzünk el innen sehova.
Kendzses gügyögött valamit, hol apja, hol anyja mellé ült, Boszton
pedig jólelkűen egyetértett a feleségével:
- Minek is? Miért ne élhetnénk itt egész nyáron?
- Jókat mondasz - nevetett fel Gülümkán. - Hiszen egy nap múlva már
úgy vágtatnál a nyájad után, hogy Donkülük hátán sem lehetne utolérni!
- Úgy van, még Donkülükén sem! - bólintott rá elégedetten Boszton, és
megsimogatta kemény szálú bajuszát. Ez azt jelentette, hogy boldog.
Így teázgattak az alacsony, kerek asztalnál, a felnőttek a földön ültek, a
kicsi pedig körülöttük futkosott. Szülei meg akarták etetni, de a kisfiú azon
a reggelen nagyon is nekivadult, szaladgált, ugrándozott, sehogy sem
lehetett leültetni enni. Kitárták az ajtót - csukott ajtó mögött igen meleg lett
-, és Kendzses szabadon száguldozhatott ki meg be, az udvaron
nyargalászott, nézte a kotlós körül sokadozó fürge, pelyhes kiscsirkéket. A
szomszédjuk tyúkja volt, Kudurmat éjjeliőré. Ő maga már a nyári
szálláson volt, a felesége, Aszilgül pedig az Ürküncsü családdal készült
utána menni a teherautón. Már átnézett hozzájuk, mondta, hogy már
összeszedte a holmiját, csak a tyúkot kell kosárba ültetni a kiscsirkékkel,
de az ráér, majd ha megjön az autó. Addig gyorsan kimossa és megszárítja
a fehérneműt.
Így telt az a reggel. Már erősen sütött a nap. Mindenki a maga dolgával
volt elfoglalva. Boszton a feleségével bekötözte a batyukat,
összerakosgatta az edényt. Aszilgül mosott - hallatszott, ahogy
ki-kiloccsantja az ajtón a szappanos vizet.
A kis Kendzsest magára hagyták, hol kiszaladt a házból, hol megint
beszaladt, s folyton a kiscsirkék körül forgolódott.
A gondos tyúkanyó eközben elvezette a csirkéit a háztól távolabbra, a
ház sarkán túl a földben kapirgálni. A csöppség ment a csirkék után,
amelyek észrevétlenül kiértek a pajta tömör falán túlra. Itt, a lapu és
lósóska között nyárias nyugalom volt és hűvösség. A csirkék csipogva
kapirgáltak a szemétben, Kendzses meg, halkan nevetgélve, elbeszélgetett
velük, egyre simogatni próbálta őket. A kotlós nem félt Kendzsestől, de
amikor a közelben, nesztelenül lépkedve, feltűnt egy nagy, szürke kutya, a
tyúk megriadt, méltatlankodva kotkodácsolni kezdett, és jobbnak vélte
tovább vezetni a csirkéit. Kendzsest azonban a csodálatosan kék szemű,
nagy, szürke kutya cseppet sem ijesztette meg. Az szelíden nézett a
kisfiúra, és barátságosan csóválta a farkát. Akbara volt. Az anyafarkas már
jó ideje ott kószált a téli szállás körül.
Akbara azért merészkedett ilyen közel az emberi lakóhelyhez, mert az
udvar a múlt éjszaka óta néptelen volt, nem hallott sem emberi, sem
kutyahangokat. Csillapíthatatlan anyai fájdalomtól, halhatatlan
reménységtől vezetve járta körül óvatosan a hodályokat, de sehol sem
akadt elvesztett kölykei nyomára, s akkor egészen közel lopakodott az
emberi lakóhelyhez. S most ott állt a kisfiú előtt. Érthetetlen, hogyan
fedezte fel, hogy ez kisgyerek, éppen olyan, mint az ő akármelyik kölyke,
csak emberkölyök, s amikor az a fejéhez nyúlt, hogy megsimogassa a jó
kis kutyát, Akbara fájdalomtól elkínzott szíve megremegett. Odalépett a
kicsihez, és megnyalta az arcát. Kendzses megörült a kedveskedésnek,
halkan fölnevetett, és átölelte a farkas nyakát. Akbara akkor egészen
elbágyadt, lefeküdt a kisgyerek lába elé, és játszani kezdett vele - azt
szerette volna, hogy szívja csecseit, de Kendzses ehelyett a hátára ült.
Aztán leugrott róla, és hívta maga után. „Dzsür! Dzsür!" - kiabált neki
boldog nevetéssel, de Akbara nem szánta rá magát, hogy tovább menjen,
tudta, hogy ott emberek vannak. Nem mozdult a helyéről, kék szeme
szomorúan pillantgatott a kisfiúra, s az megint odament hozzá,
megsimogatta a fejét, Akbara pedig nyalogatni kezdte az emberkölyköt,
akinek ez nagyon tetszett. Az anyafarkas a kisgyerekre árasztotta minden
felgyülemlett gyengédségét, beszívta gyermeki szagát. Milyen öröm
volna, gondolta, ha ez az emberkölyök ott élne vele a vackon, a sziklaeresz
alatt. Vigyázva, nehogy a nyakát megsebezze, megragadta a csöppséget
kis zekéje gallérjánál fogva, és hirtelen rántással a tarkójára vetette - ilyen
módon hurcolják el a farkasok a bárányokat a nyájból.
A kisfiú élesen, kurtán felkiáltott, mint a sebesült nyúl. Aszilgül, a
szomszédasszony, aki ruhát teregetni ment a pajtához, odasietett Kendzses
kiáltására, a pajta sarka mögé nézett, földhöz csapta a kimosott ruhát, és
Boszton ajtajához rohant.
- Farkas! A farkas elragadta a kisgyereket! Gyorsan, gyorsan!
Boszton magánkívül tépte le a szögről a puskáját, és kirohant a házból,
nyomában Gülümkán.
- Arra! Arra! Ott van Kendzses! Ott viszi a farkas! - ordította a
szomszédasszony, rémülten a fejéhez kapva.
De Boszton már maga is meglátta az anyafarkast - ügetett, tarkóján
cipelve a vadul sivalkodó kisfiút.
- Állj! Állj meg, Akbara! Állj, hallod? - kiabált torka szakadtából
Boszton, és rohant a farkas után.
Akbara nekiiramodott, Boszton puskával száguldott utána, és
elváltozott hangon kiabálta:
- Hagyd, Akbara! Hagyd a fiamat! Soha többé nem bántom a
nemzetségedet! Hagyd a kisgyereket, dobd le! Akbara! Hallgass rám,
Akbara!
Mintha elfelejtette volna, hogy szavai a farkasnak a világon semmit nem
jelentenek. A kiabálás, az üldözés csak megijesztette, és sebesebben
nyargalt.
Boszton, egy percre sem hallgatva el, tovább üldözte.
- Akbara! Hagyd a fiamat, Akbara! - könyörgött Boszton.
Kissé lemaradva tőle, Gülümkán és Aszilgül szaladt kétségbeesetten
jajgatva és siránkozva.
- Lőj! Lőj hamar! - kiáltotta Gülümkán, elfelejtve, hogy Boszton nem
lőhet, amíg a farkas a hátán viszi a kicsit.
A kiáltozás, az üldözés csak felingerelte Akbarát, felszította
farkasösztönét, és elhatározta, hogy nem ereszti a zsákmányát. Erős
szorítással, gallérjánál fogva tartotta a kisfiút, és makacsul rohant előre,
mind messzebbre a hegyek felé, még amikor lövés dörrent mögötte, és
golyó sivított el a feje fölött, akkor sem dobta le terhét. A kisfiú pedig
egyre sírt, apját, anyját szólogatta. Boszton újra a levegőbe lőtt, nem tudta,
mivel ijeszthetne rá még a farkasra, de az ettől a lövéstől sem riadt meg.
Akbara egyre távolodott a kőgörgetegek felé, ott aztán könnyűszerrel
összekuszálhatja a nyomát, és eltűnhet a szem elől. Boszton kétségbeesett:
hogyan mentse meg a gyermeket? Mitévő legyen? Miért szakadt rájuk ez a
szörnyű büntetés? Miféle bűneikért?
- Dobd le a kisfiút, Akbara! Dobd le, kérlek, hagyd meg nekünk a fiunkat!
- zihálva és hörögve, mint az agyonhajszolt ló, könyörgött rohantában a
rablónak.
És harmadszor is a levegőbe lőtt, s a golyó megint a dúvad feje fölött
süvített el. Egyre közeledett a kőgörgetegek felé. A tárban már csak két
töltény maradt. Boszton, ráébredve, hogy még egy perc, és utolsó esélyét
is elszalasztja, elszánta magát, hogy rálő a farkasra. Futtában térdre vetette
magát, és célba vette: a lábára célzott, csak a lábára. De sehogy sem
sikerült céloznia: melle fújtatott, remegett a keze, nem engedelmeskedett.
Mégis megpróbálta összeszedni az erejét, és a célgömb táncoló vágatát
nézve, amelyen mintha viharos hullámok dobálnák, úgy bukdácsolt a
farkas; célba vette, és meghúzta a ravaszt. Elhibázta. A golyó fölverte a
port a cél mellett, és a földbe fúródott. Boszton újratöltötte a puskáját
utolsó töltényével, újra célzott, és szinte nem is hallva tulajdon lövését,
látta, ahogy a nőstényfarkas felszökken és oldalára dől.
Boszton, vállára kapva a puskáját, mintegy álomban futott a leterített
Akbarához. Úgy rémlett neki, hogy olyan lassan és sokáig szalad, mintha
üres térben lebegne...
Végre eldermedve, mintha fagyna, odaért a farkashoz. Ott hétrét
görnyedt, megtántorult, némán kiáltozva vergődött. Akbara még élt, de
mellette átlőtt mellel, már nem lélegezve, ott feküdt a kisfia.
A hangjait vesztett világ hallgatott. Eltűnt, semmivé lett, tomboló, tüzes
homály támadt a helyén. Boszton, szemének nem híve, fia piros vérrel
elöntött teste fölé hajolt, lassan felemelte a földről, és mellére szorítva
hátrált, elcsodálkozva a haldokló anyafarkas furcsán kék szemén. Aztán
megfordult, és a bánattól elnémulva az elébe szaladó asszonyok felé in-
dult.
Úgy rémlett neki, hogy a felesége szemlátomást nő, s már egy
gigantikus asszony közeleg feléje óriási, deformált arccal, feléje nyújtva
két óriási, deformált karját.
Botorkált mint a vak, melléhez szorítva önkezével megölt kisfiát.
Nyomában sírva, jajveszékelve, Gülümkán vánszorgott, a jajgató
szomszédasszony vezette karon fogva.
A fájdalom letaglózta Boszton mindebből nem hallott semmit. De
egyszer csak fülsüketítőn, mint a vízesés robaja, rázúdultak a valóságos
világ hangjai, felfogta, hogy mi történt, és szemét az égre emelve,
rettenetes hangon felkiáltott:
- Miért, miért büntettél?!
Otthon lefektette halott kisfiát az ágyacskájába, amelyet már
előkészítettek, hogy feltegyék az autóra, s akkor Gülümkán rárogyott az
ágy fejére, és úgy üvöltött, ahogy Akbara éjjelente... Mellette Aszilgül
ereszkedett le a padlóra...
Boszton pedig kiment a házból, és magával vitte puskáját is. Megtöltötte
a tárat, a többi töltényt a zsebébe dugta, mintha harcba készülne. Aztán
felnyergelte Donkülüköt, egy lendülettel nyeregbe pattant és elporzott,
nem szólva semmit sem feleségének, sem Aszilgül szomszédasszonynak...
Amikor kissé eltávolodott a téli szállástól, szabadjára engedte
Donkülüköt, s az arany pej doni ló elvágtatott vele azon az ösvényen,
amelyen a tél végén a tamani téli szállásra ügetett.
Az, akit Boszton meg akart találni, s akit még a föld alatt is felkutatott
volna, otthon volt.