CSINGIZ AJTMATOV

Vesztőhely
REGÉNY

EURÓPA KÖNYVKIADÓ
BUDAPEST 1987
HUNGARIAN TRANSLATION © RAB ZSUZSA, 1987
 Első rész

I
A gyermeklehelet-könnyű, rövid nappali felmelegedés után a nap
felé tárulkozó hegyoldalakon az idő nemsokára alig érzékelhetőn
megváltozott - szél támadt a gleccserek felől, s a szurdokokon át már
lopakodott a mindent átható, hirtelen korai alkonyat, a közelgő
havas éjszaka hideg kékesszürkéjét hozva magával.
Körös-körül sok volt a hó. Az Iszik-köl menti hegyláncot már
behordta a hóförgeteg, amely ezeken a helyeken néhány napja úgy
zúdult végig, mint a maga szabad elemének szeszélye szerint
fellángoló tűzvész. Félelmetes volt, ami itt lejátszódott - a hóvihar
poklában eltűntek a hegyek, eltűnt az ég, eltűnt az egész addigi,
látható világ. Aztán minden elcsöndesedett, az idő kiderült. Azóta,
amióta a havas orkán elcsitult, a roppant hófúvásokkal megbilincselt
hegyek a világon mindentől elszigetelten, dermedten álltak a fagyos
csendben.
Csak a nagy teherbírású helikopter egyre konokabbul erősödő és
mind közeledő morgása hallatszott, a helikopteré, amely ebben az
alkonyati órában az Uzun-csat kanyon mentén a szeles magasságban
göndör felhőktől füstös, jégborította Ala-möngü felé igyekezett,
egyre közeledett, percről percre erősödött a hangja, végül
diadalmaskodott - teljesen betöltötte a teret, és mindent elnyomó
dübörgéssel az örök-jeges hegygerincek és ormok fölött, amelyeket
a hangon és a fényen kívül senki, semmi nem tudott megközelíteni.
A sziklák és hasadékok között sokszorosan visszhangzó dübörgés az
ember feje fölött olyan leküzdhetetlen és fenyegető erővel kö-
zeledett, hogy úgy rémlett: nem sok kell hozzá, és valami rettenetes
történik, mint akkor, a földrengéskor...
Egy kritikus pillanatban így is történt - a repülés útjába eső egyik
szélcsupálta, meredek kőoldalon a hang erejétől megremegve,
elindult egy kis kőomladék, de nyomban meg is állt, mint a vérzés,
ha ráolvasnak. Ez a kis lökés azonban elég volt a laza talajnak, hogy
a meredélyről leszakadt néhány súlyos kődarab legördüljön, és
egyre jobban nekiiramodva, mind sebesebben, port és forgácsot
vágva fel maga mögött, a hegy lábánál ágyúgolyóként
szétrobbanjon a vörös fűz- és borbolyabokrok között, áthatoljon a
hóbuckákon, s továbbgurulva elérje a farkasvackot, amelyben az
ordasok itt egy kiugró szikla alatt tanyáztak, egy bozót-rejtette
hasadékban, félig befagyott meleg vizű ér közelében.
Akbara, a nőstény farkas, félreugrott a magasból legördülő kövek
és az alászakadó hó elől, visszahátrált a hasadék sötétjébe,
összehúzódott, mint a rugó, tarkóján felborzolódott a szőr, vadul
maga elé meredt a homályban égő, foszforeszkáló szeme.
Bármelyik pillanatban kész volt az összecsapásra. De aggodalma
fölöslegesnek bizonyult. Csak a nyílt pusztán van ok a félelemre,
ahol az üldöző helikopter elől nincs hová rejtőzni, amikor az
már-már utoléri és nem marad el a sarkából, légcsavarja sivításával
süketítve és géppisztolysorozatokkal lekaszálni igyekezve, amikor
az egész kerek világon nincs menedék a helikopter elől, ahol nincs
egy rés, ahová elrejtheti deres farkasfejét, hiszen a föld nem nyílik
ketté, hogy búvóhelyet nyújtson az üldözöttnek.
A hegyekben más - itt mindig el lehet nyargalni, mindig akad
rejtekhely, ahol kivárhatja a veszedelem elmúltát. A helikoptertől itt
nem kell félni, a hegyekben maga a helikopter fél. De a félelem
esztelen, még inkább a már ismert, átélt félelem. A helikopter
közeledtével a nőstény farkas hangosan felnyüszített, gombolyaggá
húzódott össze, behúzta a nyakát, mégsem bírták tovább idegei a
feszültséget - és dühödten felüvöltött Akbara, erejefogyott, vak
félelemmel, és görcsösen kúszott hason a kijárat felé, vadul és
kétségbeesetten kocogtak a fogai, kész volt megverekedni álltó
helyében, mintha abban reménykedett volna, hogy megfutamítja a
hasadék fölött dörgő vasszörnyeteget, amelynek megjelenésére még
a kövek is alászakadtak a magasból, akár földrengéskor.
Akbara páni vonítására a vackon felébredt a párja, Tascsajnár,
amely, mióta nősténye elnehezedett, nem a vackukon, hanem
rejtekén, a bozótban töltötte legtöbb idejét. Tascsajnár - Kőmorzsoló
- így nevezték el a környékbeli csobánok pusztító állkapcsa miatt -
odakúszott nősténye fekvőhelyéhez, és megnyugtatóan felmordult,
mintha testével akarná fedezni a veszedelemtől. A nőstény farkas
odasimult hozzá az oldalával, mind szorosabban simult mellé,
tovább vonított, panaszosan hívta segedelmül talán az igazságtalan
eget vagy nem tudni, kicsodát, vagy talán szerencsétlen sorsát, s
még sokáig reszketett, még akkor sem tudott erőt venni magán,
amikor a helikopter már eltűnt az Ala-möngü hatalmas gleccserén
túl, s már a hangját sem lehetett hallani a felhőkön túlról.
És ebben a hirtelen támadt, kozmikus hangtalansághoz hasonló
hegyi csendben a nőstény farkas váratlanul eleven lökéseket érzett
meg magában, pontosabban a zsigereiben. Olyan volt ez, mint
amikor Akbara, még vadászélete első idejében, rávetette magát egy
jókora nőstény nyúlra, és megfojtotta: a nyúlban, a hasában akkor
valami láthatatlan, rejtett élőlénynek ugyanilyen mozgása rémlett
neki, ez a különös körülmény meghökkentette és kíváncsivá tette a
fiatal nőstény farkast, csodálkozva hegyezte a fülét, bizalmatlanul
nézegette megfojtott áldozatát. S mindez annyira furcsa és
érthetetlen volt, hogy még játszani is kezdett azokkal a láthatatlan
kis testekkel, hajszálra úgy, mint macska a félholt egérrel. Most
pedig maga fedezett fel a bensejében valami ugyanolyan élő terhet -
azok adtak hírt magukról, akiknek, ha a körülmények szerencsésen
alakulnak, másfél-két hét múlva világra kell jönniük. De a még meg
nem született magzatok elválaszthatatlanok voltak az anyaöltől,
lényének részét képezték, ezért ébredő, homályos, méhen belüli
fél-öntudatukban ugyanazt a sokkot élték át, ugyanazt a
kétségbeesést, amit a nőstény maga. Ez volt az első, még nem
személyes érintkezésük a külvilággal, a rájuk váró ellenséges
valósággal. Azért mozdultak meg az anyaméhben, így válaszoltak
anyjuk félelmére. Féltek ők is, a félelem az anya vérével áramlott
beléjük.
Azt fülelve, mi történik akaratán kívül megelevenedett
bensejében, Akbara nyugtalan lett. Nőstény farkas szíve
szaporábban kalimpált - bátorság töltötte el és elszántság, hogy
mindenáron megvédelmezi a veszedelemtől azokat a lényeket,
amelyeket magában hordoz. Most gondolkodás nélkül összecsapna
bárkivel a világon. Az utódok védelmének erős, természetes ösztöne
szólalt meg benne. És nyomban megérezte, hogyan árad szét benne
forró hullámként a gyengédség - az igény, hogy becézgesse,
melengesse jövendő kis szopósait, odaadja nekik tejét úgy, mintha
már mellette volnának. A boldogság előérzete volt ez. És lehunyta
szemét, felnyögött a gyönyörűségtől, a tej varasától a hasán
kétsorosán vöröslő, duzzadt, nagy csecseibe, és lassan-lassan,
bágyadtan elnyúlt egész hosszában, amennyire a vacka engedte,
akkor végképp megnyugodott és újra közelebb húzódott szürke sö-
rényű Tascsajnárjához. A kan hatalmas volt, irhája meleg, sűrű és
rugalmas. Még ő is, a mogorva Tascsajnár, még ő is megsejtette,
amit az anyafarkas érzett, valamilyen ösztönnel azt is felfogta, mi
megy végbe annak belsejében, s úgy látszik, őt is meghatotta.
Tascsajnár a fülét hegyezve, fölemelte szögletes, nehéz fejét, és
mélyen ülő, sötét szeme hideg pupilláinak feketéjén átsuhant valami
árnyék, valami homályos, kellemes előérzet. Tartózkodón
felmordult, horkantott és a torkát köszörülte, így fejezve ki
jóindulatát és készségét, hogy feltétlenül engedelmeskedjék a kék
szemű nősténynek, és megvédelmezze: buzgón és gyengéden
nyalogatni kezdte Akbara fejét, főleg tündöklő kék szemét és orrát
széles, meleg, nedves nyelvével. Akbara szerette Tascsajnár nyelvét
akkor is, amikor a kan reszketve a türelmetlenségtől játszott és
kedveskedett vele, és nyelve a vér viharos áramlásától átforrósodott,
gyors lett és energikus, mint a kígyó, bár Akbara eleinte úgy tett,
mintha mindez legalábbis közömbös volna neki, és szerette akkor is,
amikor a jóllakottság utáni nyugalmas és boldog percekben
hímjének nyelve lágy és nedves volt.
Ennek a vad párnak Akbara volt a feje, az esze, az övé volt a jog,
hogy vadászatot kezdeményezzen, hímje pedig a hűséges,
megbízható, fáradhatatlan erőt képviselte, és ellentmondás nélkül
teljesítette nősténye akaratát. Ez a viszonylat soha nem bomlott fel.
Egyszer történt csak egy különös, váratlan eset, amikor Akbara
hímje hajnalig nem került elő, és egy másik nőstény idegen szagával
tért vissza - undorító szagával a szemérmetlen üzekedés nedvének,
amellyel az idegen nőstény tíz meg tíz verszta távolságban
felingerelte és odahívta a hímeket, s amely féktelen dühöt és
ingerültséget váltott ki Akbarából, és nyomban eltaszította magától
hímjét, váratlanul erősen belemélyesztette agyarát annak marjába,
és büntetésül napokon keresztül arra kényszerítette, hogy mögötte
sántikáljon. Távol tartotta magától a bolondot, s az akárhogy
vonított, egyetlenegyszer sem válaszolt rá, meg sem állt, mintha
Tascsajnár nem is az ő hímje volna, mintha nem is létezne számára,
ha pedig újra közeledni merészelne hozzá, hogy megbékítse és
becézgesse, Akbara komolyan összemérné vele az erejét, nemhiába
volt ő a feje, az pedig a lába ennek a véletlen társult ordas-párnak.
Akbara most, miután egy kissé megnyugodott és átmelegedett
Tascsajnár széles oldala mellett, hálás volt hímjének, amiért az
megosztotta vele félelmét, s hogy ezzel visszaadta magabiztosságát,
ezért nem állt ellen buzgó becézgetésének, válaszul vagy kétszer
végignyalta a száját, és leküzdve zavarát, amely még mindig
váratlan remegésekben jelentkezett, magába merült, s figyelve,
milyen érthetetlenül és nyugtalanul viselkednek még meg sem
született kölykei, megbékélt azzal, ami van: a vacokkal, a nagy téllel
a hegyekben, a kérlelhetetlenül közelgő fagyos éjszakával. Így
végződött az a nap, a nőstény farkas számára félelmetes
megrázkódtatás napja. A kiirthatatlan anyai ösztöntől vezérelve,
nem annyira magát féltette, hanem azokat, akiknek hamarosan meg
kell születniük ezen a vackon, s akik kedvéért hímjével itt kerestek
és rendeztek be vackot, a sziklaeresz alatti mély hasadékban, a
mindenféle bozóttal benőtt, vihar tördelte ágaktól és
kőomladékoktól védett farkastanyát, hogy legyen hol világra hozni
az utódokat, legyen hol menedéket lelniük a földön.
Annál is inkább, mivel Akbara és Tascsajnár jövevények voltak
ezen a vidéken. A tapasztalt szem még külsőre is meg tudta
különböztetni őket helybeli testvéreiktől. Először is a jövevények
nyakszőre, amely tömötten keretezte marjukat, mint valami dús,
ezüstszürke palást, lapockájuktól a szügyükig, világosabb volt, mint
az a sztyeppéi farkasokra jellemző. Az akdzsal-ok, azaz deres
sörényűek termetre is nagyobbak voltak az Iszik-köl menti hegység
közönséges farkasainál. Ha pedig valaki közelről látta volna
Akbarát, meglepte volna áttetsző-kék szeme, ez a ritka vagy talán a
maga nemében egyedülálló szemszín. A nőstény farkast a
környékbeli csobánok Akladinak, azaz deres marjúnak nevezték,
ami a nyelvalakulás törvényei szerint Akbarira, majd Akbarára
változott, azaz Hatalmasra, pedig még senki sem tudta, hogy ez a
jelző a jövőbe látás jele volt.
Egy esztendeje deres sörényűeknek még nyoma sem volt ezen a
vidéken. Egyszer csak felbukkantak, de továbbra is elkülönültek. A
jövevények eleinte, hogy elkerüljék az összecsapást a terület
gazdáival, többnyire az itteni farkasbirtokok semleges zónáiban
kószáltak, boldogultak, ahogy tudtak, zsákmányra vadászva még a
mezőkre is le-leszaladtak, az emberek lakta lapályokra, de a helybeli
falkákhoz nem csatlakoztak - Akbarának, a kék szemű nőstény
farkasnak túlságosan független természete volt ahhoz, hogy
idegenekhez társuljon, és alárendelt helyzetbe kerüljön.
Mindennek bírája - az idő. Idővel a deres marjú jövevények helyt
tudtak állni magukért, számtalan kegyetlen összecsapás árán
területet hódítottak maguknak az Iszik-köl menti hegységben, s
most ők, a jövevények voltak a gazdák, a helybeli farkas-gazdák
már nem mertek betörni birodalmukba, így, mondhatjuk,
szerencsésen alakult az újonnan megjelent deres sörényűek élete az
Iszik-köl vidékén, de mindezt megelőzte a maguk története, s ha a
vadállatok emlékezni tudnának múltjukra, úgy Akbarának, aki
értelmességével és érzékeny felfogóképességével tűnt ki, újra át
kellett volna élnie mindazt, amire talán néha könnyeket kisajtoló
fájdalommal és súlyos nyögésekkel emlékezett.
Abban az elvesztett világban, az innen távoli mojunkumi füves
pusztán, nagy vadászélet folyt - végtelen hajtóvadászatokat
rendeztek a végtelen mojunkumi térségeken a végtelen
tatárantilop-csordákra.
Amikor a tatárantilopok, a szajgákok, amelyek ősemlékezet óta
lakták ezeket a szárazságtűrő szakszaulcserjékkel benőtt, füves
pusztákat, és olyan őseredetiek voltak, mint az idő maga, a
párosujjúak közül, amikor ezek a futásban fáradhatatlan, hajlott orrú
csordaállatok, tüdejükön át fújva a levegőt trombita-széles
orrlyukukon, olyan energiával, mint a cetek szilája az óceán vizét -
áradva, mint az óceán, azzal a képességgel megáldva, hogy pihenés
nélkül napkeltétől napnyugtáig bírják a futást -, egyszóval, amikor
megindultak az örökké nyomukban járó farkasoktól űzetve, amikor
az egyik megriasztott csorda pánikba ejtette a szomszédosat, néha a
másodikat és a harmadikat is, amikor ebbe a fejvesztett futásba
belekapcsolódtak a szemközt jövő nagyobb és kisebb
antilopcsordák, amikor végigvágtattak a Mojunkumon - hegyen,
völgyön, homokon át, mint a földön végigsöprő árvíz, a föld pedig
hátrálva futott és úgy döngött a lábuk alatt, mint nyáridőben a jégeső
alatt, a levegő pedig megtelt a mozgás viharzó lihegésével, a paták
alól felvágódó kovaporral és szikrákkal, a csorda verítékének, az
életre-halálra menő eszeveszett versenyfutásnak szagával, s a
farkasok, futtukban elnyúlva, mögöttük és mellettük nyargaltak,
igyekeztek az antilopcsordát kelepcéik felé terelni, ahol a
szakszaulbozótban jól megtermett agyarasok várták őket - azok a
vadak, amelyek vágtató áldozatuk tarkójára vetették magukat
leshelyükről, s miközben gombolyagként gurultak vele együtt, volt
annyi idejük, hogy átharapják a torkukat, kiontsák vérüket, s újra
űzőbe vegyék a csordát; de az antilopok valami módon gyakran
felismerték, hol várják őket farkaskelepcék, és még idejében
kikerülték őket menekültükben, a hajtóvadászat azonban egy új
körben még dühödtebben, még sebesebben kezdődött újra, és
valamennyien, üldözöttek és üldözők, a kegyetlen lét közös láncává
fonódtak össze, végső erejüket beleadva a futásba, mint valami halál
előtti agóniában, tulajdon vérüket égetve, hogy éljenek és túléljék, s
csak talán maga az Úristen állíthatta volna meg ezeket is, azokat is,
űzötteket és űzőket, hiszen életről és halálról volt szó az élni akaró
teremtmények között, hiszen azok a farkasok, amelyek nem győzték
ezt a vad tempót, azok, amelyek nem arra születtek, hogy
megharcoljanak a létért - a vágtában-harcban -, azok kidőltek, és ott
lehelték ki párájukat a viharként távolodó üldözők fölverte porban, s
még ha életben maradtak is, elmentek más tájakra, ahol jámbor
juhokat raboltak, amelyek még csak futással sem próbálták életüket
menteni; igaz, ott is leselkedett a veszedelem, a legrettentőbb
valamennyi veszedelem közül - ott, a nyájak mellett, emberek
voltak, a juhok istenei, ugyanakkor a juhok rabjai, akik maguk
élnek, de nem hagynak élni mást, különösen azt, aki nem fél tőlük,
hanem szabad akar lenni...
Emberek, emberek - emberistenek! Az emberek is vadásztak a
mojunkumi füves puszták tatárantilopjaira. Először lóháton jelentek
meg, bőrökbe öltözötten, nyilakkal felfegyverkezve, aztán durrogó
puskákkal, rikoltozva vágtattak ide-oda, az antilopok pedig egy
csoportba verődve erre-amarra futottak - kereshették őket a
szakszaul sűrűjében -, de egy idő múlva az emberistenek autóval
rendeztek hajtóvadászatot, a végsőkig kimerítve az antilopokat,
hajszálra úgy, mint a farkasok, futtukban terítették le áldozataikat,
aztán helikoptereken kezdtek röpdösni az emberistenek, s előbb
kiszemelve a magasból a csordákat, a mérőműszerek koordinátái
szerint bekerítették őket, a földi mesterlövészek pedig eközben száz
vagy még több kilométeres sebességgel száguldoztak a síkságon,
hogy az antilopok el ne tudjanak rejtőzni, a helikopterek meg
felülről korrigálták a célt és a sebességet. Autók, helikopterek,
gyorstüzelő puskák - és fenekestül felfordult az élet a mojunkumi
füves pusztán...
A kék szemű nőstény farkas, Akbara, még csak félig volt ivarérett,
jövendő farkastársa, Tascsajnár, valamivel idősebb nála, amikor
eljött az ideje, hogy hozzáedződjenek a nagy hajtóvadászatokhoz.
Eleinte nem győzték irammal, az elhullott antilopokat
marcangolták, a sebzetteket ölték meg, de idővel erőben és
kitartásban túlszárnyaltak sok tapasztalt farkast, különösen az
öregedőket. S ha minden a természet rendje szerint ment volna,
hamarosan a falka vezéreivé válnak. Csakhogy minden másképp
fordult...
De egyik év sem olyan, mint a másik, annak az évnek tavaszán
különösen bő volt a szaporulat az antilopcsordákban - sok volt az
ikerellés, mivel az elmúlt őszön a hajsza idején a fű száraz torsa
kétszer is újrasarjadt a langyos időben, a néhány kiadós eső után. A
táplálék bőséges volt - innen a szaporulat. Az antiloptehenek az ellés
idejére még kora tavasszal elvonultak a hó nem takarta, nagy
homokra, a Mojunkum legmélyére - oda a farkasoknak nem könnyű
elvergődni, meg a sivatagi homokbuckák között a farkasok
reménytelenül üldöznék az antilopteheneket. A homokon az
antilopot lehetetlen utolérni. A farkasfalkák azonban kamatostul
megkapták a magukét ősszel meg télidőn, amikor az állatok
idényvándorlása számtalan antilopot terelt a félsivatagi és pusztai
térségekre. Akkor a farkasoknak maga az isten rendelte, hogy
megszerezzék a maguk részét. Nyáron, különösen nagy hőségben, a
farkasok nem szívesen űzték az antilopokat, mert elegendő egyéb,
könnyebben megkaparintható zsákmány kínálkozott - temérdek
mormota nyüzsgött az egész sztyeppén, be akarták hozni a téli
alvással eltöltött időt, egy nyáron kellett pótolniuk mindent, amire
más állatoknak és vadaknak egy teljes évük volt. Sürgölődött is
körös-körül a mormotanemzetség, nem ügyelve a veszedelemre. Ez
is zsákmány - mindennek megvan a maga órája - télen nem lehet
mormotára szert tenni, mert nincs. Mindenféle apró állatok meg
madarak, különösen foglyok voltak a farkasok táplálékai a nyári
hónapokban, a leggazdagabb zsákmány ideje viszont - a nagy
vadászat a tatárantilopokra - őszre esett, és ősztől egészen tél végéig
tartott. Megint csak: mindennek eljön a maga ideje. Ennek is
megvolt a maga természetadta célszerűsége a szavanna életének
körforgásában. Csak az elemi csapások meg az ember tudta
megbontani a dolgok e kezdettől fogva való rendjét a
Mojunkumon...
 II
Hajnalra valamennyire lehűlt a levegő a füves puszta fölött, s csak
akkor lett könnyebb - szabadabban lélegeztek az élőlények, s
elérkezett a legörömtelibb idő az elközelgő hőség - amely
irgalmatlanul fehérre aszalta a szikes pusztát - meg az elmúló
fülledt, forró éjszaka között. A hold addigra tökéletesen kerek, sárga
gömbként lángolt fel a Mojunkum fölött, tartós kékes fénnyel
árasztva el a földet. És ennek a földnek nem látszott se kezdete, se
vége. Mindenütt alig sejthető, sötét messzeségek olvadtak össze a
csillagos éggel. A csend eleven csend volt, hiszen minden, ami a
pusztát benépesítette, a kígyók kivételével, sietett kiélvezni a
hűvösségnek ezt az óráját, sietett élni. A tamariszkuszbokrokban
pittyegni és mocorogni kezdtek a korai madarak, ügybuzgón
sürögtek a sündisznók, a kabócák, amelyek fáradhatatlanul
cirpegtek egész éjszaka, most újult erővel zendítettek rá, már
kidugták a fejüket üregükből és körülszemlélődtek a felébredt
mormoták, még nem láttak neki élelmiszert - a szakszaulbokrok
lehullott magvait - gyűjtögetni. Egyik helyről a másikra röpdösött
családostul a nagy, lapos fejű kuvik és öt lapos fejű fiókája, amelyek
már megnőttek, kitollasodtak, és szárnyukat próbálgatták,
összevissza röpködve, egyre-másra gondoskodón szólogatták és
nem vesztették szem elől egymást. A pirkadat előtti füves puszta
mindenféle élőlényei és vadállatai válaszoltak nekik...
És beköszöntött a nyár, a kék szemű Akbara és Tascsajnár első
közös nyara - már fáradhatatlan üldözői voltak a tatárantilopoknak,
s már a legerősebb farkaspárnak számítottak a mojunkumi farkasok
között. Szerencséjükre - fel kell tételeznünk, hogy a vadállatok
világában is lehetnek szerencsések és szerencsétlenek -,
mindkettőjüket, Akbarát is, Tascsajnárt is, olyan tulajdonságokkal
áldotta meg a természet, amelyek különösen életfontosságúak a
pusztai ragadozók számára a félsivatagi szavannán - villámgyors
reflexekkel, vadászat közben az előrelátás ösztönével, egyfajta
„stratégiai" felfogóképességgel, és természetesen, lebírhatatlan
fizikai erővel - gyorsasággal és kitartó futással. Mindez azt jósolta,
hogy ez előtt a farkaspár előtt nagy vadászjövő áll, és életük tele lesz
a napi élelemszerzés nehézségeivel és vadállati rendeltetésük
szépségeivel. Egyelőre azonban semmi sem akadályozta őket, hogy
a mojunkumi puszták korlátlan urai legyenek, mivel az ember
behatolása ebbe a birodalomba még véletlen jellegű volt, s ők még
egyetlenegyszer sem ütköztek meg szemtől szembe az emberrel. Ez
majd valamivel később történik. S a világ teremtése óta volt még
egy kiváltságuk, hogy ne mondjam: privilégiumuk, az, hogy ők, a
vadállatok, akár az egész állatvilág, napról napra éltek, nem volt
bennük félelem és gond a holnapi nap felől. A minden téren
céltudatos természet megszabadította az állatokat a létnek ettől az
átkozott terhétől. Bár éppen ebben a kegyben rejlett az a tragédia is,
amely a Monjunkum lakóit fenyegette. De egyiküknek sem adatott
meg, hogy ezt megsejthesse. Egyiküknek sem adatott meg
elképzelni, hogy a végtelennek tetsző mojunkumi pusztát,
akármilyen széles, akármilyen hatalmas - mindössze egy kis sziget
az ázsiai szubkontinensen, egy hüvelykujjkörömnyi terület, amelyet
sárgásbarna színnel jelöl a hegy- és vízrajzi térkép, s amelyet évről
évre mindjobban összeszűkítenek a hajthatatlanul felszántott
szűzföldek -, ellepik a háziállatok megszámlálhatatlan csordái,
amelyek az artézi vizek hasadékai nyomán barangolnak a
sztyeppén, új táplálékforrásokat keresve, áthágják a csatornákat és
utakat, amelyeket a határzónákon építettek, hogy elválasszák a
szavannák közvetlen közelétől az egyik legnagyobb gázvezetéket;
mind kitartóbban és hosszú időre hatolnak be a mind fejlettebb
technikával felszerelt emberek kerekeken, motorokon,
rádió-összeköttetéssel, tartalék vízzel bármelyik sivatag vagy
félsivatag mélyébe, köztük a Mojunkumba, de nem önfeláldozó
felfedezéseket tevő tudósok hatolnak be, akikre büszkék lehetnek
utódaik, hanem hétköznapi munkát végző, hétköznapi emberek,
akik munkáját szinte mindenki, bárki el tudja végezni. Az
egyedülálló mojunkumi puszta lakóinak nem adatott meg tudniuk,
hogy a leghétköznapibb emberi dolgokban a jó és a rossz forrása
rejtőzik a földön. És hogy itt minden maguktól az emberektől függ -
mi felé irányítják ezeket az emberiség szemében leghétköznapibb
dolgokat: a jó vagy a rossz felé, a teremtés vagy a pusztítás felé. Azt
a mojunkumifüves puszta négylábú és egyéb élőlényei azután
végképp nem tudhatták, milyen bonyodalmakat éltek át maguk az
emberek, akik igyekeztek megismerni magukat attól fogva, hogy
értelmes lényekké váltak, bár eközben végül sem fejtették meg az
örök titkot: miért van az, hogy a rossz szinte mindig
győzedelmeskedik a jó felett.
Mindezek az emberi ügyek a dolgok logikája szerint nem
érinthették a mojunkumi vadak és állatok életét, mivel azok kívül
estek természetükön, kívül ösztöneiken és tapasztalataikon.
Egyáltalán, mindeddig semmi sem zavarta meg komolyan ennek a
hatalmas ázsiai pusztának kialakult életrendjét, a pusztaságét, amely
a forró félsivatagi síkságokon és a csak itt honos szárazságtűrő
tamariszkuszfajtákkal, a félig fű, félig fa, kőkemény,
horgonykötélként csavarodó homoki szakszaulcserjékkel, a kemény
fűtorssal s mindenekelőtt a nád-nyílvesszőhöz hasonló
csíjbokrokkal, a félsivatag ékességeivel benőtt hullámzó dombokon
terült el, a holdfényben és napsütésben áttetsző arany erdőként
derengő félsivatagét, amelyben, mint a sekély vízben - amelyből
még egy kutya feje is kilátszik -, bárki láthat mindent maga körül, és
maga is látszik, még a fejét sem kell fölemelnie.
Ezen a tájon alakult a sorsa az új farkaspárnak, Akbarának és
Tascsajnárnak, és arra az időre - ami a legfontosabb az állatok
életében - már megszülettek előhasi kölykeik, három farkaskölyök;
Akbara Mojunkumnak azon az emlékezetes tavaszán hozta őket a
világra, azon az emlékezetes vackon, a mélyedésben, amelyet
kiválasztottak egy vén szakszaul-cserje kimosott gyökere tövében, a
félig kiszáradt tamariszkuszbozót közelében, ahová könnyen
kivihették tanítgatni a farkaskölyköket. A kölykök már hegyezni
tudták a fülüket, mindegyiknek kialakult a maga természete, bár ha
egymással játszadoztak, fülük megint kiskutya módra lefittyedt, de
már eléggé erősen álltak a lábukon. És mind gyakrabban eredtek
szüleik nyomába kisebb-nagyobb portyákra.
Nemrég az egyik ilyen portyaút, amikor egy egész napot és
éjszakát töltöttek távol tanyájuktól, majdnem váratlan
szerencsétlenséggel végződött számukra.
Azon a kora reggelen Akbara a mojunkumi puszta egy távoli
vidékére vezette kölykeit, ahol a síkságokon, különösen a madár
sem járta hasadékokban és vízmosásokban semmihez sem
hasonlítható, sűrű, bűvös illatú, magas szárú fű nőtt. Ha sokáig
barangol az ember a magas fű sűrűjében, belélegezve a virágport,
akkor eleinte szokatlan könnyűséget érez mozgás közben, az a
kellemes érzés fogja el, mintha a föld felett siklana, aztán
bágyadtságot érez a lábában, és elálmosodik. Akbara emlékezett
ezekre a helyekre még kicsiny korából, és minden évben egyszer
ellátogatott ide a mákony-fű virágzása idején. Útközben apró
pusztai állatkákra vadászgatva, szeretett kissé megrészegedni az
öles fűben, elheverni a fűillat forró párlatában, érezni a futás
lebegését, aztán elaludni.
Most Tascsajnárral már nem kettesben voltak: kölykeik követték
őket, három esetlenül hosszú lábú farkaskölyök. Az ivadékoknak
minél jobban meg kellett ismerkedniük portyáik közben a vidékkel,
kicsiny koruktól otthonosnak lenniük jövendő
farkasbirodalmukban. Az illatozó rétek, ahová megismerés céljából
az anyafarkas vezette őket, ennek a birodalomnak legszélén voltak,
távolabb idegen világ terült el, ott emberekkel is találkozhattak;
onnan, abból a beláthatatlan vidékről néha őszi szélként vontatottan
süvöltő mozdonyfüttyök hallatszottak, az a farkasok számára
ellenséges világ volt. Oda, a füves pusztának arra a végvidékére
mentek éppen, oda vezette őket Akbara.
Akbara nyomában Tascsajnár ügetett, a kölykök pedig fürgén
loholtak energiafölöslegüktől hajtva, mindegyik az élre igyekezett,
de a farkasanya nem engedte őket önkényeskedni - szigorúan ügyelt
rá, hogy egyikük se merje megelőzni őt az ösvényen.
 Eleinte homokos vidéken haladtak - szakszaul és pusztai üröm
sűrűjében, a nap egyre magasabbra hágott, mint mindig, felhőtlen,
forró időt ígérve. Már esteledett, amikor a farkascsalád megérkezett
a füves puszta szélére. De még éppen világossal érkeztek. A fű
ebben az évben magas volt, a felnőtt farkasoknak majd a marjáig ért.
A napközben a forró sugaraktól átfűlt igénytelen fűkalászok a
bolyhos szárakon erős illatot árasztottak, különösen a tömör
bozótosokban volt sűrű ez az illat. Itt, a kis szakadékban, a farkasok
pihenőt tartottak a hosszú út után. A nyughatatlan kölykök nem
pihentek, inkább szaladgáltak körös-körül, megszaglásztak és
szemügyre vettek mindent, ami kíváncsiságukat fölkeltette. Lehet,
hogy a farkascsalád itt maradt volna egész éjszaka, mivel jóllaktak
és ittak is - útközben sikerült elejteniük néhány zsíros mormotát és
nyulat, és feldúlniuk sok mindenféle madárfészket, szomjukat is
oltották útközben egy szurdok alján, egy forrásnál -, de egy
rendkívüli esemény arra kényszerítette őket, hogy sürgősen
elhagyják ezt a helyet, és inuk szakadtából visszanyargaljanak a
füves puszta mélyére, tanyájukra. Loholtak egész éjszaka.
Az történt, hogy már napnyugta után, amikor Akbara és
Tascsajnár a mákonyfű illatától megmámorosodva elnyúlt a bokrok
árnyékában, váratlanul emberi hang szólalt meg nem messze. A
szakadék szélén játszadozó kölykök látták meg az embert először. A
vadállatkölykök nem gyanították, és elképzelni sem tudták, hogy a
hirtelen felbukkant lény - ember. Valami majdnem meztelen alak -
úszónadrágban és csupasz lábán edzőcipővel, fején hajdan fehér, de
már alaposan elpiszkolódott panamakalappal - szalad ugyanabban a
fűben. Furcsán szaladt - a sűrű bozótokat választotta, és kitartón
szaladgált, szaladgált a fűben, mint az eszeveszett, mintha ebben
örömét lelné. A farkaskölykök felbátorodtak, felülkerekedett
bennük a kíváncsiság, szerettek volna játékba kezdeni ezzel a
sohasem látott, különös, csupasz bőrű kétlábú állattal, aki úgy
futkosott, mintha felhúzták volna. De akkor maga az ember is
észrevette a farkaskölyköket. És ami a legcsodálatosabb - ahelyett,
hogy gyanakodott és elgondolkodott volna rajta, hogyan kerültek
ide hirtelen farkasok -, ez a csudabogár közelebb ment hozzájuk, és
nyájasan feléjük nyújtotta a kezét.
- No csak, mi ez! - szólalt meg zihálva, és letörülte arcáról a
verítéket. - Csak nem farkaskölykök? Vagy a szemem káprázik,
mert szédülök? De nem, hárman vannak, és milyen takarosak, s
milyen nagyok már! Ó, kis kölykeim! Honnan termettetek ide? Mit
kerestek itt? Engem a balsors vetett ide, de ti hogy kerültetek ide a
sztyeppére, ebbe az átkozott fűbe? No gyertek, gyertek ide, ne
féljetek! Ó, ti kis bolondos kölykök!
Az oktondi kis farkasok valóban engedtek a kedveskedésnek.
Farkacskájukat csóválva, játékosan a földre lapultak, odakúsztak az
emberhez, remélve, hogy kergetőzhetnek vele, de akkor a
szakadékból kiszökkent Akbara. Az anyafarkas egy pillanat alatt
felmérte a helyzet veszélyességét. Tompán felmordult, s odaugrott a
pusztai nap alkonyi sugaraitól rózsaszínűen megvilágított emberhez.
Semmibe sem került volna neki, hogy agyaraival lendületből
felhasítsa a torkát vagy a hasát. Az ember, aki teljesen elvesztette a
fejét a dühödten nekirontó anyafarkas láttán, leült és rémülten a
fejéhez kapott. Ez mentette meg. Akbara valami okból már futtában
megváltoztatta szándékát. Átugrott a csupasz és védetlen emberen,
akit egyetlen csapással leteríthetett volna; átugrotta, s eközben még
arra is volt ideje, hogy meglássa arcvonásait és a szörnyű rémülettől
meredt szemét, megérezze teste szagát, átugrotta, megfordult és újra
átugrott rajta, most már másik irányba, kölykeihez szökkent,
elkergette őket, fájdalmasan beleharapva a tarkójukba, a szakadék
felé szorította, s ott Tascsajnárba ütközött, aki az ember láttán
félelmetesen borzolta tarkószőrét; Akbara a hímjét is megmarta és
visszafordította, majd a szakadék mélyére egyetlen gomolyagban
lehemperedve, valamennyien eltűntek egy szempillantás alatt.
És az a csupasz, ostoba figura csak akkor kapott észbe és eredt
futásnak. Sokáig szaladt a pusztán, hátra sem nézve, lélekszakadva.
Ez volt az első véletlen találkozása Akbarának és családjának az
emberrel... De ki sejthette előre, mit jósolt ez a találkozás.
 Vége felé közeledett a nappal, a lenyugvó nap könyörtelen
forróságával, a napközben átizzott föld hevével. A nap és a puszta -
örök mértékegységek: a nappal mérik a pusztát, mekkora a
napsütötte térsége. A föléje boruló eget pedig a kánya röptének
magasságával. Azon az alkonyat előtti órán egész csapat fehér farkú
kánya keringett a mojunkumi füves puszta felett. Céltalanul
szálldostak, önfeledten, simán lebegtek, szinte csak a repülés
kedvéért, abban az örökké hűvös, könnyű párával bevont, felhőtlen
magasságban. Egymás után repültek, egy irányba, körbe, mintha
ennek a földnek és ennek az égnek örökkévalóságát és
ingathatatlanságát jelképeznék. A kányák semmi hangot nem
hallattak, csak némán nézték, mi történik abban a pillanatban
odalent, a szárnyuk alatt. Kivételesen éles, mindent látó szemükkel,
éppen látásuknak köszönhetően (hallásuk másodrendű volt), ezek az
arisztokratikus ragadozók a puszta ég alatti lakói voltak, csak
táplálékért és éjszakai hálásra ereszkedtek le a bűnös földre.
Bizonyára ebben az órában, abból a mérhetetlen magasságból
napnál világosabban látták a hím farkast, az anyafarkast és három
kölyküket, amelyek egy kis dombon helyezkedtek el, tamariszkusz
és aranysárga csíj gyéres bozótjában. A hőségben nyelvét
kileffentve, az egész farkascsalád azon a kis dombon pihent, nem is
sejtve, hogy az égi madarak megfigyelésének célpontjai. Tascsajnár
kedvenc pózában, félig feküdt - két elülső mancsát keresztbe téve,
fölemelt fejjel -, kiválva a többi közül erős tarkósörényével és
tagbaszakadt, súlyos testalkatával. Mellette, maga alá húzva kurta,
dús farkát, mozdulatlan szoborhoz hasonlóan, a fiatal nőstény,
Akbara ült. Az anyafarkas szilárdan támaszkodott ösztövér, egyenes
mellső lábára. Fehérlő szügye és horpadt hasa még meredő, de már
nem duzzadt kétsoros csecseivel kihangsúlyozta csípejének
szikárságát és erejét. Kölykeik, hárman, körülöttük hancúroztak.
Nyughatatlanságuk, zaklatásaik és játékosságuk cseppet sem
ingerelte a szülőpárt. A hím- és a nőstényfarkas szemmel látható
elnézéssel tekintett rájuk: hadd hancúrozzanak, úgymond, kedvükre.
 A kányák pedig egyre keringtek az ég alatt, és ugyanolyan
hidegvérrel szemlélték, mi történik odalent a Mojunkumon a
lenyugvó nap fényében. A farkasoktól és kölykeiktől nem messze,
kissé oldalvást, a tamariszkuszbozótban, tatárantilopok legelésztek.
Jó sokan voltak. Majdnem mellettük meglehetősen nagy antilopnyáj
legelt, szétkóborolva a tamariszkuszbokrok között, nem messze egy
másik, még népesebb antilopcsordától. Ha a kányákat érdekelték
volna a sztyeppi antilopok, végigtekintve az ebben meg abban az
irányban több tucat kilométer széles és hosszú füves pusztán,
láthatták volna, hogy az antilopoknak se szeri, se száma, százan meg
százan, ezren meg ezren vannak, hiszen ősidőktől fogva sokadoztak
ezen a számukra tejjel-mézzel folyó félsivatagon. Az antilopok,
kivárva az esti hőség elmúltát, éjszakánkint inni vonultak a pusztán
oly ritka és távoli forrásokhoz. Az egyes csapatok, felgyorsuló
futással, már most elindultak arrafelé. Nagy távolságot kellett
legyőzniük.
Az egyik antilopnyáj olyan közel vonult a farkasok dombjához,
hogy azok világosan láthatták az áttetszőn megvilágított
csíjbokrokon keresztül sebesen elsuhanó oldalukat és hátukat, a
hímek előrehajtott, kis szarvú fejét. Azok midig lehajtott fejjel
haladnak, hogy ne érezzék feleslegesen a levegő ellenállását, mivel
bármelyik pillanatban megeshet, hogy futásra kényszerülnek. Így
teremtette őket a természet az evolúció folyamán, s ez volt a
tatárantilopok legfőbb előnye, amely futással mentette meg őket
bármely veszedelemtől. Még ha semmi sem nyugtalanította őket,
akkor is ütemes vágtában haladtak, fáradhatatlanul és
eltéríthetetlenül, a farkasokon kívül semmi elől ki nem térve, mivel
temérdeken vannak, és ebben rejlik az erejük.
Most a bozóttakarta Akbara és családja mellett vonultak el ügető
tömegben, szelet kavarva, és a nyáj szagát hagyva maguk mögött, s
port verve fel patáikkal. A farkaskölykök a dombon ösztönösen
izgalomba jöttek. Mind a három feszülten szimatolt, s nem értve
még, miről van szó, arrafelé akartak rohanni, ahonnan az antilopnyáj
izgató szaga áradt, szerették volna belevetni magukat a kemény
szárú csíj sűrűjébe, amelyen átsejlett a sok vágtató test. A
farkasszülők azonban nem moccantak, sem Akbara, sem Tascsajnár,
nem változtattak pózukon, bár mibe sem került volna nekik két
szökkenéssel az elhaladó csorda mellett teremniük, és üldözőbe
venniük, dühödten, feltartóztathatatlanul űzni a végkimerülésig,
úgy, hogy a közös futásban, az élethalál-versenyfutásban, amikor
már az ég és a föld összekeveredik, valamelyik hirtelen kanyarban
röptében leterítsenek néhány pár antilopot. Ez a lehetőség teljesen
reális volt, de adódhatott úgy is, hogy nem sikerül, nem tudják
utolérni a zsákmányt, előfordult már ilyen is. Akárhogy is,
Akbarának és Tascsajnárnak eszében sem volt hajtóvadászatot
kezdeni, bár a zsákmány, úgy tetszett, magától kínálkozott, mégsem
mozdultak a helyükről. Erre megvoltak az okaik - aznap jóllaktak, és
ebben a képtelen forróságban, teli bendővel veszett vágtában
üldözni az utolérhetetlen antilopokat a halállal lett volna egyenlő.
De ami a legfőbb - a kölykök számára még nem jött el az efféle
vadászat ideje. A farkaskölyköknek vesztét okozhatta volna, ha a
futásban kifulladva elmaradnak elérhetetlen céljuktól - többé nem
merészelték volna megkísérelni a vadászatot, elvesztették volna
bátorságukat. Télen, a nagy hajtóvadászat idején - addigra már erőre
kapnak a fiatalok, akkorra már majdnem esztendősek lesznek -,
próbára tehetik magukat, meggyőződhetnek róla, mennyire futja
erejükből, részt vehetnek a vadászatban, egyelőre azonban nem volt
érdemes elrontani a játékot. De az aztán nagyszerű óra lesz!
Akbara szelíden kitért a vadászszenvedély türelmetlenségétől már
terhére lévő kölykei elől, arrább ült, de továbbra is éber tekintettel
kísérte az itató felé tartó antilopok vonulását, ahogy egymáshoz
simulva siklottak az ezüstös csíjbozótban, akár a halak ivás közben,
amikor a folyó felső szakaszához igyekeznek - mind egy irányba,
egymástól megkülönböztethetetlenül. Akbara tekintetében azonban
felvillant a dolgok felismerése: távolodjanak csak most az antilopok,
felvirrad majd az elrendelt nap, ami csak van a pusztán, az ott is
marad. A kölykök azalatt kezdtek apjuknak is terhére lenni,
megpróbálva cselekvésre ösztönözni a mogorva Tascsajnárt.
 Akbara pedig egyszer csak maga elé képzelte a tél elejét, a
roppant félsivatagot, egy szép napon a hajnali első hótól csupa
fehéren; a hó csak egy vagy másfél napig marad meg, de az a hó a jel
a farkasoknak a nagy vadászat kezdetére. Attól a naptól fogva az
antilopvadászat lesz életük legfontosabb dolga. És beköszönt az a
nap! A folyó alsó szakaszán a köddel, a fagyos zúzmarával a
szomorú fehér csíjbokrokon, a hó terhétől meghajló, bokros
tamariszkokon, a ködben bujdosó nappal a szavanna fölött - az
anyafarkas elképzelte magának azt a napot, elevenen, mint a
valóságban, hogy akaratlanul megremegett, mintha véletlenül
fagyos levegőt szívott volna be, mintha rugalmas talpa virágszerű
csillagképét hagyná a fagyos havon, és tökéletes pontossággal
ismerte fel a maga jókora csapáit meg a már felnőtt, megerősödött
kölykeinek nyomait, a fiatal farkasokét, amelyek már mutatják
hajlamaikat, ezt már csapájukból is látni lehet, mellettük pedig a leg-
nagyobb csapák - a hatalmas virágok, a karmokkal, amelyek
olyanok, mint a fészkükből kinyúló madárfiókacsőrök -Tascsajnár
csapája, mind mélyebben és mind erősebben nyomódott a hóba,
mert Tascsajnár megtermett, súlyos szügyű, ő az erő, ő a
villámgyors kés az antilop torkába, és minden utolért antilop
bíborvörös vérsugárral festi meg a puszta fehér havát, mint a madár
égőpiros szárnya egyetlen csapásával, hogy éljen a szürke irhával
borított másik vér, mert az ő vérük mások vérének rovására él - így
rendeltetett a kezdetek kezdete óta, más rend itt sosem lesz, s itt nem
lehet senki ítélőbíró, mivel nincsenek sem igazak, sem bűnösök, a
vétkes csak az, aki egyik vért a másik kedvéért teremtette. (Csak az
embernek rendeltetett más sors: munkával keresnie kenyerét és
munkával nevelni fel a húsnak valót - megteremteni a maga számára
a természetet.)
Azok a Mojunkum szűzhaván vonuló csapák - a farkas-csapák
nagyobb és kisebb virágszirmai, amelyek egymás mellett haladnak
majd a folyó alsó szakasza ködében - megállapodnak egy szélvédett,
bokros horpadásban, itt várnak a farkasok, körülkémlelnek, s
hátrahagyják azokat, akiknek a kelepcénél kell maradniuk...
 De a gyönyör órája közeledik - Akbara lopakodik, kúszik,
amennyire lehet a hóra simulva, a jegeces fűbokrokhoz simul,
lélegzetét visszafojtva közeledik a legelésző antilopokhoz, olyan
közelségbe, hogy a még meg sem rebbent szemüket is látja, aztán
hirtelen árnyékként veti magát rájuk - és felragyog a farkas
szerencsecsillaga! Akbara olyan elevenen képzelte maga elé azt az
első hajtóvadászatot - ivadékainak első leckeóráját -, hogy
önkéntelenül felvinnyogott, és alig bírt egy helyben maradni.
Haj, micsoda hajtóvadászat kezdődik a puszta szűz haván! Az
antilopcsordák hanyatt-homlok menekülnek, mintha tűzvész elől
futnának, a fehér havat pillanatok alatt a föld fekete sebhelyei
szántják fel, ő meg, Akbara, a nyomukban, mindenki előtt üget,
mögötte pedig, testközelben, kölykei, a fiatal farkasok, a három
elsőszülött, ivadékai, amelyeket az ősidőktől fogva való elrendelés
hozott a világra az ilyen vadászatok kedvéért, nyomukban a hímje,
Tascsajnár, a futásban zabolázhatatlan, hatalmas apaállat, amelyet
csak egy cél hajt - úgy űzni az antilopokat, hogy kelepcéjébe hajtsa
őket, s ezzel vadászleckét adni utódainak. Igen, az féktelen
nyarga-lás lesz! És a céltudatos jövőben nem annyira magát a zsák-
mányt áhítja abban az órában Akbara, mint inkább azt, hogy
mielőbb kezdődjék a vadászat, amikor majd sebes szárnyú
madárként szállnak, zsákmányt űzve a pusztán. Ebben rejlik
farkaséletének értelme...
Ezek voltak az anyafarkas álmai, amelyeket a természet oltott
belé, ki tudja, talán felülről bocsátották le rá az álmokat, amelyekre
később majd keserűen, fájó szívvel emlékezik, és gyakran és
hasztalan álmodja vissza... És az anyafarkas üvöltése lesz az ára
ezeknek az ábrándoknak. Hiszen minden álom ilyen - először a
képzeletünkben születik meg, aztán többnyire azért pusztul el, mert
gyökér nélkül mert megnőni, mint némelyik virág és fa... Hiszen
minden álom ilyen - és ebben rejlik tragikus szükségszerűsége a jó
és a rossz felismerésében.
 III
A Mojunkumot meglepte a tél. Egyszer már leesett a hó, elég
bőséges a félsivataghoz képest - az a hó nem sokáig fehérlett a
pusztán, amely azon a reggelen parttalan fehér óceánnak látta
önmagát, futtukban megdermedt hullámaival; volt hol
száguldozniuk a szeleknek meg az ördögszekérnek. Végre olyan
csend támadt, mint a kozmoszban, mint a végtelenségben, mivel a
homokot már átitatta a nedvesség, s a takirok, a nyaranta kiszáradó
sós tavak meglágyultak, elvesztették érdességüket... Még előbb a
szavanna fölött felgágogtak az őszi vadlúdcsapatok, magasan és
zengve szálltak a mojunkumi puszták fölött a Himalája irányába, az
északi tengerek és folyók melletti nyári szállásukról délre tartottak,
az Indus és a Brahmaputra örök vizeihez, ahová, ha a puszták
lakóinak szárnya lett volna, mind felkerekedtek volna a hívásra. De
minden élőlénynek kijelöltetett a maga paradicsoma... Még a
magasan kerengő pusztai kányák, még azok is épp csak kitértek a
vadludak útjából...
Akbara kölykei a télre észrevehetően megnőttek, már meg lehetett
különböztetni őket egymástól, nem úgy, mint apró kölyökkorukban,
mind a hárman szögletes növendékfarkasok lettek, de már
mindegyiknek megvolt a maga természete. Anyjuk, persze, nem
adhatott nevet nekik, ha egyszer az isten nem rendelte, de a
szagukról - ami az embernek nem adatott meg - és más eleven
ismertetőjelekről könnyen meg tudta különböztetni őket, és
magához tudta hívni külön-külön akármelyik ivadékát. Például a
legnagyobb kölyöknek széles homloka volt, akár Tascsajnárnak,
ezért mint Nagyfejűt tartotta számon, a középsőt, szintén nagy
növésűt, hosszú lábút, amelyből idővel jó zsákmányűző lesz, mint
Gyorslábút fogadták el, a harmadikat, amelyiknek szakasztott olyan
kék szeme volt, mint Akbarának, s lágyékán éppolyan fehér folt,
mint anyjának, Akbara játékos kedvencének anyja tudatában, ki
nem mondva, Kedves lett a neve. Cseperedett a kis szuka; a hímek
marakodásának és halálos összecsapásának tárgya lesz, mire eljön a
szerelem ideje...
 Az első hó, amely észrevétlenül hullott le éjszaka, azon a kora
reggelen váratlan ünnep volt minden élőlény számára. A
növendékfarkasok eleinte megriadtak az ismeretlen anyag szagától
és látványától, amely átváltoztatta a farkasvacok körüli egész tájat,
de aztán kezdett nekik tetszeni ez a hűvös gyönyörűség és
hancúroztak, körbekergetőztek, hemperegtek a hóban, prüszköltek
és fel-felcsaholtak örömükben. így kezdődött az előhasiaknak az a
tél, amelynek végén meg kellett válniuk farkasanyjuktól,
farkasapjuktól és egymástól, hogy mindegyikük a maga életét
kezdje élni.

Estefelé még szitált a hó, és másnap reggelre még napkelte előtt

már világos és áttetsző volt a puszta, akár nappal. Nyugalom és
csend ömlött el mindenütt, s a maró éhség már téliesen adott hírt
magáról. A farkascsalád körbefülelt - ideje volt dologhoz látni,
élelmet szerezni. Akbara más farkascsordáktól várta a jeladást az
antilop-hajtóvadászat megkezdésére. Egyelőre egyik sem adta meg
a jelet. Mindenki fülelt és a jeladást várta. A Nagyfejű, lám, feszült
várakozásban ül, nem tudja még, mennyi nehézséggel jár a vadászat,
készenlétben van a Gyorslábú is, a Kedves meg odaadón és bátran
néz anyja kék szemébe, mellette a családfő, Tascsajnár jár-kel.
Valamennyien Akbara parancsát várták. De még egy legfőbb király
uralkodott felettük - az Éhség-király, testi igényeik királya.
Akbara felállt és ügetni kezdett, tovább már nem várhatott. A
többiek követték. Minden körülbelül úgy kezdődött, mint ahogy a
farkasanya megálmodta, amikor kölykei még kicsinyek voltak. És
íme, eljött az idő, a csoportos hajtó vadászat ideje a pusztán. Eltelik
még egy kevés idő, s a hidegek beálltával a magányos ragadozók
farkas-artyelekbe verődnek, s a tél végéig együttesen vadásznak.
Eközben Akbara és Tascsajnár már próbavadászatra vitte előhasi
kölykeit, az azok számára első nagy antilopvadászatra.
Vonultak a farkasok, szinte belesimulva a sík mezőbe, hol
lépésben, hol ügetve, otthagyva a szűz havon csapáik virágát, mint
az erő és az egyesült akarat jeleit; hol kúszva haladtak a bokrok
között, hol suhanva, mint az árnyak. És most minden rajtuk és a
szerencsén múlott...
Akbara vonultukban felfutott egy dombra, hogy körülnézzen,
mozdulatlanná dermedt, kék szeme a messzeséget kémlelte, és a
különféle szélsodorta szagokat szimatolta. Az óriási füves puszta
ébredezett, ameddig a szem ellátott, a könnyű ködben
antilopcsordák tűntek fel - népes csapatok, esztendős fiatal állatok,
amelyek addigra új csordákba verődtek. Termékeny esztendő volt ez
az antilopok számára, tehát kedvező év a farkasoknak.
Az anyafarkas kissé elidőzött a csíjfűvel benőtt kis halmon;
biztosan kellett választania: megállapítania a szél irányából, hová,
merre induljanak, hogy tévedhetetlenül kezdjék a vadászatot.
És éppen ebben a pillanatban hirtelen valami különös zúgás
támadt valahonnan oldalról és felülről, furcsa morajlás szállt el a
puszta fölött, amely egyáltalán nem hasonlított az égdörgéshez.
Teljesen ismeretlen hang volt, nőttön-nőtt, úgy hogy Tascsajnár
nem bírta tovább, ő is felszökkent párja mellé, és mindketten
hátrahőköltek az ijedtségtől - az égen történt valami, egy
szörnyűségesen dübörgő, sosem látott madár jelent meg rajta, kissé
oldalra billenve szállt a puszta felett, csőre szinte a földbe fúródott,
nyomában pedig, távolabb még egy ugyanolyan ormótlan valami.
Aztán eltávolodtak, és lassan elhalkult a zaj is. Helikopterek voltak.
Két helikopter szántotta tehát át a Mojunkum egét, mint két hal,
amely nem hagyott nyomot a vízen. De sem fent, sem lent nem
változott semmi. Ha nem számítjuk azt a tényt, hogy ez légi
felderítés volt, s hogy az éterben ebben az órában
rádióközleményeket váltottak a pilóták arról, hol s mit láttak, hol
fedeztek fel alkalmas bekötőutakat terepjárók és pótkocsis
teherautók számára.
A farkasok, mi sem természetesebb, miután túlélték a pillanatnyi
ijedelmet, hamarosan elfeledkeztek a helikopterekről és
továbbügettek a pusztán a tatárantilopok tartózkodási helye felé,
még csak nem is sejtve, hogy valamennyien, a füves puszta lakói,
már mind megjelöltettek a térképek számozott kockáin, és tömeges
kilövésre vannak ítélve, hogy elpusztításukat már tervbe vették és
koordinálták, s a halál már robog is feléjük számtalan keréken...
Honnan tudhatták volna a pusztai farkasok, hogy ősidőktől való
zsákmányuk - a tatárantilop - a húsbeadási terv pótlásához kell,
hogy „a jelen tervév" utolsó negyedének végén roppant feszült lett a
területen a helyzet, nem tudták teljesíteni az ötéves tervet, amikor
valami talpraesett ember a területi vezetőségben váratlanul azt
javasolta: vessék be „a hús pótlására" a Mojunkumot: az ötlet
lényege az volt, hogy nemcsak a hústermelés a fontos, hanem a
tényleges húsbeadás, ez az egyetlen megoldás arra, hogy ne
valljanak szégyent a nép és a szigorúan számonkérő felső szervek
előtt. Honnan tudhatták volna a sztyeppi farkasok, hogy a területi
központból telefonok jöttek-mentek: a pillanat azt követeli, hogy ha
a föld alól is, de teremtsék elő a beadáshoz szükséges
húsmennyiséget, elég a huzavonából: ez az esztendő az ötéves terv
utolsó éve: mit mondunk a népnek, hol a terv, hol a hús, hol a
kötelezettségek teljesítése?
„A tervet mindenáron teljesítjük - felelte a területi vezetőség - a
legközelebbi dekádban. Vannak póttartalékok helyben, arra kell
rákapcsolni, követeljük..."
A pusztai farkasok pedig abban az órában, mit sem gyanítva, kerülő
utakon igyekvőn lopakodtak az áhított cél felé, mindvégig az
anyafarkas, Akbara nyomában, nesztelenül szedték lábukat a puha
hóban, az ostrom utolsó határához közeledtek, a csíjfű magas
csomóihoz, amelyekbe ugyanolyan vörösbarna csomókként
belevesztek. Akbara farkasai innen tisztán és pontosan láttak
mindent. A pusztai antilopok megszámlálhatatlan csordái -
valamennyien egyformák a világ teremtése óta, mintha kiválogatták
volna őket, fehér oldalúak, gesztenyebarna gerincűek - a
veszedelmet még nem gyanítva, legelésztek a tamariszkkal benőtt,
tágas völgyben, mohón falták a lábon maradt árvalányhajat, a friss
hóval keverve. Akbara még várt, várnia kellett, míg a végső roham
előtt összeszedik bátorságukat, valamennyien együtt kiugranak a
fedezékeikből és ugyanazzal a lendülettel üldözőbe veszik az
antilopokat, a hajtóvadászat aztán majd maga diktálja a
hadmozdulatokat. A fiatal farkasok türelmetlenségükben görcsösen
meg-megrándították farkukat és hegyezték fülüket, forrt a vére a
fegyelmezett Tascsajnárnak is, amely kész volt belemélyeszteni
agyarait az utolért áldozatba, de Akbara, rejtve a szemében
fellobbant lángot, egyelőre nem adott jelt a támadásra, várta a
kedvezőbb pillanatot - csak akkor lehetett sikerre számítani: az
antilopok egy pillanat alatt úgy nekiiramodnak, hogy egyetlen
vadállat sem versenyezhet velük. Azt a pillanatot kell eltalálni.
És ekkor, akár kék égből a villám - újra megjelentek a
helikopterek. Ezúttal túlságosan gyorsan repültek, és hirtelen
fenyegetőn alacsonyra ereszkedtek a megriadt antilopcsorda fölé,
amely vadul félreszökkent, minél messzebb a támadó szörnyetegtől.
Ez hirtelen és meghökkentő gyorsasággal történt - néhányszáz
megrémült antilop, eszét, vezérét és tájékozódását vesztve, a
zűrzavaros pánik forgatagába keveredett, mert ezek a jámbor állatok
nem tudtak szembeszállni a repülőtechnikával. A helikopterek pedig
mintha csak erre vártak volna - a vágtató csordát a földhöz szorítva
és utolérve, összeütköztették egy ugyanolyan népes szomszédos
antilopcsordával, és egyre újabb és újabb útjukba eső csordákat
keverve bele ebbe a mojunkumi égszakadás-földindulásba,
összezavarták a pusztai antilopok páni félelemben menekülő
tömegét, ami még jobban súlyosbította a soha semmi hasonlót meg
nem élt füves puszta hasított körmű lakóira lezúdult csapást.
Nemcsak a hasított körműek, hanem a farkasok, elválaszthatatlan
útitársaik és örök ellenségeik is ugyanebbe a helyzetbe kerültek.
Amikor Akbara és családja szeme láttára megtörtént a he-
likoptereknek ez a félelmetes támadása, a farkasok előbb
meglapultak, ijedtükben a csíjbokrok hatalmas gyökereihez
kuporodtak, de aztán nem bírták tovább, s hanyatt-homlok
menekültek az átkozott helyről. A farkasoknak el kellett volna
tűnniük, menekülniük, valami biztonságos helyre iszkolniuk, de
éppen ennek megvalósítása nem adatott meg nekik. Nem volt idejük
kissé távolabb menekülni, máris megrendült és dübörögni kezdett a
föld, mint amikor kitör a vihar - az antilopok megszámlálhatatlan
tömege, amelyet a helikopterek a nekik szükséges irányba kergettek,
szörnyű gyorsasággal hömpölygött a nyomukba. A farkasok már
nem tudtak sem kitérni az útjukból, sem elrejtőzni, a fellegként
száguldó, mindent megsemmisítő, roppant eleven áradat útjába
kerültek. Ha egy pillanatra megállnak, elkerülhetetlenül legázolják
és széttapossák őket az antiloppaták, olyan sebességgel vágtatott a
minden önuralmát elvesztett, tömör eleme az állatoknak. A farkasok
csak azért maradtak életben, mert nem lassítottak - ellenkezőleg,
rémültükben még gyorsabban loholtak. És most már maguk kerültek
fogságba, a hihetetlen és értelmetlen, hatalmas futás sűrűjébe - ha
belegondolunk, a farkasok együtt menekültek áldozataikkal,
amelyeket még az imént szét akartak marcangolni és darabokra
szaggatni, most pedig szorosan egymás mellett futottak az
antilopokkal a közös veszedelem elől, most egyenlők voltak a
könyörtelen sorsfordulat színe előtt. Ilyet, hogy a farkasok és az
antilopok egy csapatban menekülnek, még a nagy pusztai tűzvészek
idején sem látott Mojunkum.
Akbara néhányszor megpróbált kiszökkenni a rohanó áradatból,
de ez lehetetlennek bizonyult - azt kockáztatta volna, hogy
összetapossák a szorosan mellette rohanó antilopok százai. Ebben a
veszett, gyilkos vágtában Akbara farkasai még egy csapatban
maradtak, és Akbara a szeme sarkából láthatta őket, ott menekülnek
az antilopok között, elnyújtott testtel gyorsítják futásukat, az ő első
ivadékai, rémülettől meredt szemmel - itt a Nagyfejű, ott a
Gyorslábú, s alig bírva a nyomukban maradni, mindjobban
gyöngülve, a Kedves, és velük együtt ő is páni futásban, a
Mojunkum réme, az ő Tascsajnárja. Erről álmodott-e a kék szemű
farkas? Most, a nagy vadászat helyett, együtt futnak az
antilopcsordával, erőtlenül arra, hogy bármit is csináljanak, úgy
sodorják őket az antilopok, mint folyó a forgácsokat... Elsőnek a
Kedves pusztult el. A csorda lábai alá esett, csak egy visítás
hallatszott, amelyet azonnal elfojtott a sokezer pata dobogása.
 A helikopter-hajtóvadászok pedig, kétfelől közeledve a csorda
felé, hordozható rádióállomás segítségével érintkeztek egymással,
koordináltak, ügyeltek, hogy a csorda szét ne széledjen; hogy ne
kelljen újra űzőbe venni a pusztán az antilopcsordákat, egyre
nagyobb félelmet keltettek, annál gyorsabb futásra kényszerítve az
antilopokat, minél sebesebben futottak. A repülősisakba szerelt
mikrofonokban a hajtóvadászok rekedt, izgatott hangja szólt:
„Húszas, figyelj, húszas! Pörkölj oda nekik!" Ők, a
helikopter-pilóták a magasból nagyon jól látták, amint a puszta fehér
porhaván a vad rémület tömör fekete folyója hömpölyög. Válaszul
friss hang csendült fel a fülhallgatóban: „Értettem, odapörkölni!
Hahaha, nézd csak, farkasok is szaladnak köztük! Ez aztán igen!
Megjárták az ordasok! Kampec, öcsikéim! Ez nem afféle »megállj
csak!«"
Így hajszolták a végkimerülésig az állatokat, ahogyan előre
kiszámították, és a számítás pontos volt.
És amikor a meghajszolt antilopok kiözönlöttek a nagy síkságra,
azok fogadták őket, akik kedvéért reggel óta fáradoztak a
helikopterek. Vadászok vártak rájuk, helyesebben kivégző
lövészek. Nyitott tetejű „Uazik" terepjárókon a lövészek tovább
hajszolták az antilopokat, futtukban lőtték őket, szemből,
géppisztolyaikkal, célzás nélkül, csak úgy kaszálták őket, akár a
füvet a kertaljában. Nyomukban megindultak a pótkocsis teherautók
- a zsákmányt egymás után dobálták fel a kocsik kasába, az emberek
összeszedték az ingyen zsákmányt. Markos legények gyorsan, nem
késlekedve, beletanultak az újfajta munkába, leszúrták az agyon
nem lőtt állatokat, üldözőbe vették a sebzetteket, és azokat is
leöldösték, de legfőbb feladatuk az volt, hogy a véres tetemeket
lábuknál fogva meghimbálják és egyetlen lendülettel áthajítsák a
teherautó oldalán. A puszta véres áldozattal fizetett az isteneknek,
amiért meg mert maradni pusztának - antiloptetemek hegyei
emelkedtek a teherautók kasában.
A mészárlás pedig folyt tovább. A lövészek belevágtak az autókon
a meghajszolt, már erejüket vesztett antilopcsorda sűrűjébe jobbra,
balra leterítették az állatokat, még nagyobb pánikot és kétségbeesést
keltve. A rémület olyan apokaliptikus méreteket öltött, hogy a
lövöldözéstől megsüketült Akbara azt hitte, az egész világ
megsüketült és megnémult, mindenütt káosz uralkodik, s még magát
a fölöttük hangtalanul lángoló napot is együtt hajszolják velük ezen
a veszett hajtóvadászaton, hogy az is vágtat és menedéket keres, s
hogy hirtelen még a helikopterek is elnémultak, már dübörgés és
sivítás nélkül, nesztelenül köröznek a feneketlen mélységbe
süllyedő puszta fölött, mint hangtalan, gigantikus kányák... A
géppisztolyos lövészek hangtalanul tüzeltek térdelő helyzetből, az
„Uazik"-ok tetejéről, hangtalanul rohantak, fel-felugorva ültő
helyükből, hangtalanul nyargaltak az eszüket vesztett antilopok, és
hangtalanul vérezve rogytak össze a testükbe hatoló golyóktól... És
ebben az apokaliptikus némaságban Akbara előtt felbukkant egy
ember arca. Olyan közel, olyan félelmetesen és olyan tisztán, hogy
az anyafarkas megrettent, és majdnem a kerekek alá került. Az
„Uazik" szorosan mellette rohant. Az az ember elöl ült, az autóból
derékig kihajolva. Szélvédő szemüveget viselt, szélkorbácsolta arca
kékesbíbor volt, fekete szája előtt mikrofont tartott, és egy helyben
ugrálva beleordított valamit a pusztaságba, de szavait nem lehetett
hallani. Valószínűleg a hajtóvadászatot vezényelte, s ha az
anyafarkas abban a pillanatban meghallhatta volna a lármát és a
hangokat, s ha értette volna az emberi beszédet, felfoghatta volna,
mit kiabál a rádión: „A széleit lőjétek! A széleit veressétek! Ne a
közepébe lőjetek, letapossák a többiek, fene belétek!" Attól tartott,
hogy a lelőtt antilopok tetemeit összetapossa a nyomukban vágtató
csorda...
Akkor vette észre váratlanul a mikrofonos ember, hogy mellette,
szinte súrolva az autót, a nyargalva menekülő antilopok között egy
farkas is lohol, nyomában még néhány farkas. Az ember
összerezzent, valamit ordított rekedt hangon és kárörvendve,
eldobta a mikrofont, és előrántotta a vadászpuskáját, átvetette a
karján, és egyidejűleg újratöltött. Akbara tehetetlen volt, nem fogta
fel, hogy a szélvédő szemüveges ember őt veszi célba, ám ha
megértette volna, sem tehetett volna semmit ellene, a hajtóvadászat
fogságában volt, sem kisiklani, sem megállni nem tudott volna, az
ember pedig egyre csak célzott, és ez mentette meg Akbarát. Valami
élesen a lába alá csapódott, az anyafarkas felbukfencezett, de
nyomban talpra is ugrott, hogy le ne gázolják, s a következő
pillanatban meglátta, ahogy a futtában agyonlőtt legnagyobb
kölyke, a Nagyfejű, magasan a levegőbe repül, és vérezve, lassan a
földre hull, lassan oldalára dől és elnyúlva, lábaival kalimpálva,
talán a fájdalom kiáltását hallatta, talán halál előtti üvöltését, de ő, az
anyja nem hallott semmit, a szélvédő szemüveges ember pedig
diadalmasan megrázta puskáját a feje fölött, és Akbara a következő
szempillantásban már átszökkent a Nagyfejű lélegzet-szakadt
testén, s akkor újra betörtek tudatába a valóságos világ zajai -
hangok, a hajtóvadászat lármája, a lövések nem szűnő dörgése, az
autók átható dudálása, az emberek kiáltása és üvöltözése, a halódó
antilopok hörgése, feje fölött a helikopterek zúgása... Sok antilop
leesett a lábáról és fekve maradt, patás lábaik tehetetlenül
kalimpáltak, szívük szakadva fuldokoltak. Ezeket fektükben szúrták
le a tetemek összeszedői, egyetlen lendülettel vágva át a torkukat;
görcsösen rángatózó lábuknál fogva meghimbálták a még félig élő
állatokat, és felhajították a teherautók kasába. Szörnyű látványt
nyújtottak ezek a tetőtől talpig véres öltözetű emberek...
Ha az égi magasságokból valami éberen figyelő szem lenézett
volna a világra, meglátja, hogyan folyt le a hajtóvadászat, és mivé
változott a Mojunkum számára, de talán annak a szemnek sem
adatott volna meglátnia, mi következett ebből, és még mit agyaltak
ki...

A hajtóvadászat a Mojunkumon csak este ért véget, amikor

valamennyien - üldözöttek és üldözők - kidőltek, és a pusztán
alkonyodni kezdett. Feltételezhető volt, hogy másnap reggel a
támaszpontjukról feltöltve visszaérkező helikopterek újrakezdik a
hajtóvadászatot; feltételezhető volt, hogy ehhez a munkához itt még
három vagy négy nap kell, ha elhisszük, hogy a Mojunkum
leghomokosabb, nyugati részén az előzetes helikopteres légi
felderítés adatai alapján még sok meg nem riasztott antilopcsorda
van, amelyeket hivatalosan a vidék fel nem tárt tartalékainak
neveztek. Ebből egyenesen következett a fent említett tartalékoknak
a tervteljesítésbe való mielőbbi bevonása a vidék érdekében. Ez volt
a tisztán hivatalos indoklása a mojunkumi „hadjáratnak". De mint
tudjuk, minden hivatalos határozat mögött ott vannak az életnek
ilyen vagy olyan körülményei, amelyek megszabják a történelem
menetét. Ezek a körülmények - végső soron az emberek,
indítékaikkal és szenvedélyeikkel, fogyatékosságaikkal és
erényeikkel, előre nem látható vergődéseikkel és
ellentmondásaikkal. Ebben az értelemben nem volt kivétel a
mojunkumi tragédia sem. Azon az éjszakán emberek jelentek meg a
pusztán, akik akarva-akaratlan ennek a gonosztettnek végrehajtói
voltak.
Akbara, az anyafarkas és hímje, Tascsajnár, miután csak ketten
menekültek meg az egész falkából, ügettek a sötétben a pusztán,
igyekeztek minél messzebbre kerülni a hajtóvadászat színhelyétől.
Nehezen haladtak előre - hasuk szőre majdnem fel a
keresztcsontjukig sáros, csatakos volt. Felsebzett, véresre tört lábuk
égett, mint a parázs, minden lépés fájdalmat okozott.
Legszívesebben visszatértek volna megszokott vackukra, feledésbe
merülni és elfelejteni, mi szakadt szegény fejükre.
De ebben sem volt szerencséjük. Már tanyájuk felé tartottak,
amikor váratlanul emberekbe botlottak. A jól ismert lapály szélén,
beleékelődve a kerekekig sem érő, alacsony tamariszkuszbozótba,
óriási teherautó tömege magaslott. Körülötte a sötétben emberi
hangok hallatszottak. A farkasok egy kis ideig álldogáltak, aztán
némán visszafordultak a nyílt pusztára. És ki tudja, miért, éppen
ebben a pillanatban gyulladtak fel az erős fényszórók, belehasítva a
sötétségbe. És bár a fénycsóvák ellenkező irányba vetődtek, ennyi is
elég volt. A farkasok sántikálva, szökdelve nekiiramodtak és
loholtak, amerre a szemük látott. Akbara különösen nehezen rogyott
a mellső pár lábára... Hogy elgyötört lábát lehűtse, olyan helyet
választott, ahol megmaradt a reggeli hó. Szomorúan és keserűen
vonultak a havon csapáinak gyűrött virágai. Kölykei elpusztultak.
Mögöttük maradt az immár megközelíthetetlen farkastanya. Ott
most emberek voltak...

Hatan voltak, hatan, a sofőrjükkel, Kepával együtt, hat véletlen

összesodorta ember, akik az elejtett vadat összeszedték, s akik aznap
a pusztán háltak, hogy kora reggel mielőbb munkához láthassanak.
A munka jövedelmező volt - fél rubelt fizettek egy darabért. Jóllehet
már három teherautó kasát megtöltötték, még távolról sem sikerült
valamennyi elejtett és összetaposott antilopot világossal
összeszedniük. Reggel még meg kellett keresniük a maradékot,
felhajítani a kocsikra, hogy átrakják a pótkocsis vontatókra,
amelyek aztán ponyva alatt elszállítják a zsákmányt a Mojunkum
zónájából.
Azon az estén igen korán gördült a szemhatár fölé az éppen
kerekre telt hold, amely mindenünnen látszott a hervadtfakó,
helyenkint még havas síkról. A holdfény hol fénybe vonta, hol
árnyékba borította a puszta kis fáit, szárazereit, apró buckáit. De az
óriási teherautónak ezen a néptelen tájon oly szokatlan árnyképe
még sokáig félelemben tartotta a farkasokat: hátra-hátralesve
minduntalan behúzták a farkukat és megszaporázták lépteiket.
Mégis meg-megálltak, feszült figyelemmel újra visszanéztek,
mintha a történtek lényegébe akarnának hatolni - mit csinálnak az
emberek az ő régi tanyájuk helyén, miért vesztegelnek ott, és sokáig
áll-e még ott az az őket megfélemlítő, roppant nagy masina. Az
különben „MAZ" volt - katonai rendeltetésű terepjáró,
ponyvatetővel, olyan hatalmas, erős kerekekkel, hogy úgy rémlett
nekik, még száz évig sem nyüvődnek el. A teherautón, a több tucat
antiloptetem között, amelyek elszállítását másnapra hagyták, egy
ember feküdt, keze összekötözve, mintha fogságba ejtették volna.
Érezte, ahogy egyre hűlnek és merevednek a mellette heverő
tetemek. De szőrük mégis melegítette, különben rosszul járt volna.
A teherautó ponyvájának nyílásán át besütött a hold, s ő úgy nézett a
nagy holdtányérba, mint valami pusztaságba. Sápadt arcán
szenvedés tükröződött.
Sorsa most azoktól az emberektől függött, akikkel együtt érkezett
ide, hogy mint azok képzelték, hozzájuk hasonlón egy kis mellékes
keresethez jusson a mojunkumi hajtóvadászaton.
Nehéz meghatározni, milyen az emberi élet. Mindenesetre, a
minden lehetséges emberi viszonylat, mindenféle jellem végtelen
sok kombinációja annyira bonyolult, hogy semmiféle szupermodern
komputerrendszer sem képes integrálni az általános emberi
természet közös görbéjét. És ezek hatan, pontosabban öten, mert a
terepjáró sofőrje, Kepa, akit gépkocsivezetőnek adtak melléjük,
külön volt, magában, ráadásul az egyetlen családos ember köztük,
bár lényegében nagyon is rokon lélek a többivel,
megkülönböztethetetlen tőlük - egyszóval, ez a hat ember például
szolgálhatott arra, hogy vannak ellenkező esetek is, amikor
komputer nélkül is lehet integrálni, meg arra is, hogy Isten útjai
kifürkészhetetlenek, amikor akár a legjelentéktelenebb emberi
kollektíváról van szó. Egyszóval, úgy tetszett az Úrnak, hogy
valamennyien meglepően egyenértékű emberek legyenek.
Legalábbis akkor, amikor elindultak a Mojunkumra...
Mindenekelőtt otthontalan emberek voltak, szélsodorta
ördögszekerek, vándormadarak, természetesen Kepát kivéve:
hármukat otthagyta a felesége, ilyen vagy olyan mértékben
mindnyájan sorsüldözött emberek voltak, tehát nagyobb részük
haragudott a világra. Talán csak a legfiatalabb volt kivétel, a
különös, ószövetségi nevet viselő Avgyij, azaz Abdiás - nevével
kapcsolatos az Ótestamentum legrövidebb könyve - egy Pszkov
környéki diakónus fia, aki apja halála után papi szemináriumba
iratkozott, mint az egyház szolgájának reményteli sarja, de két év
múlva kicsapták onnan eretnekség miatt. És most ott feküdt a
teherautó kasában összekötözött kézzel, várva a leszámolást,
magának Obernek meghatározása szerint, matrózlázadás
kísérletéért.
 Avgyij kivételével valamennyien szenvedélyes, vagy ahogy
magukat nevezték, hivatásos alkoholisták voltak. Kepa megint csak
nem tartozott közéjük, akárhogy is, a jogosítványára vigyáznia
kellett, különben a felesége kikaparta volna a szemét, de a
Mojunkumon azon az éjszakán ő is alaposan a pohár fenekére
nézett, legalább úgy, mint a többiek, gyanús ebben az értelemben
megint csak Avgyij-Avgyuha lett, pedig ki kérte volna számon tőle,
az árva vándortól, de nem, megmakacsolta magát, és nem ivott,
amivel fokozott gyűlöletet váltott ki Oberből.
Ober - a rövidség kedvéért így hívatta magát az alája rendelt
zsákmányszedőkkel, biztosan azért, mert ez azt jelentette: fő, és ő
lefokozásáig valóban főhadnagyként szolgált egy
büntetőzászlóaljban. Amikor lefokozták, jóakarói keseregtek,
mondván, hogy szolgálati túlbuzgósága lett a veszte, így vélte ő
maga is, lelkében mélyen sértette fölöttesei igazságtalansága, de a
hadseregből való eltávolításának valódi okára jobbnak látta nem
kitérni. Nem is lett volna értelme, ami volt, elmúlt. Obernek az igazi
neve Kandalov volt, eredetileg talán Handalov, de ez senkit sem
zavart - Ober az Ober, főnök, a szó szoros értelmében.
A junta második embere - közös megegyezéssel juntának
keresztelték el legénységüket -, az egyetlen, aki ezt bágyadtan
ellenezte, Hamlet-Galkin volt, a területi drámai színház hajdani
művésze: „Ördögbe azzal a juntával, nem szeretem én, gyerekek, a
juntákat. Hiszen szafárira indulunk, nevezzük magunkat
szafárinak!" - De javaslatához senki sem csatlakozott, talán mert
nem igen értették a „szafári" szót, azért vesztett az energikus
„juntával" szemben - tehát a junta második tagja bizonyos Misas
volt, teljes nevén Miska Sabasnyik, egy bika dühű alak, aki még
magát Obert is elküldhette melegebb tájakra. Misasnak az volt a
szokása, hogy ha kellett, ha nem, sűrűn használta a „kurvanyád"
szót, mint ahogy más lélegzik. Az ötlet, hogy Avgyijt megkötözzék
és feldobják a teherautóra, éppen tőle származott. Amit a junta
azonnal végre is hajtott.
 A legszerényebb hely a juntában Hamlet-Galkinnak, a színésznek
jutott, aki ivásnak adta a fejét, idő előtt otthagyta a színpadot, és
alkalmi munkákból tengődött, s most éppen ilyen kereset
kínálkozott: felhajigálni a lábuknál fogva a teherautóra valami
antilopokat vagy szajgakokat, neki aztán mindegy, és annyit kap
érte, mint amennyit egy hónap alatt sem keres, ráadásul még
prémiumot is Obertől, igaz, az egész csapat számlájára - egy láda
vodkát az egész bandának. És végül a legalkalmazkodóbb és
legjámborabb köztük: egy helybeli legény a Mojunkum szavanna
legközelebbi vidékéről, Üzükbaj vagy egyszerűen - Aborigen -
Bennszülött. Ami Aborigen-Üzükbajban felbecsülhetetlen érték
volt, hogy tökéletesen hiányzott belőle az önérzet, akármit mondtak
neki, mindenre ráállt, és egy üveg vodkáért kész volt nekivágni akár
az Északi-sarknak is. Aborigen-Üzükbaj rövid története a
következő. Előbb traktoros volt, aztán éjjel-nappal inni kezdett, a
traktorát éjszakára ott hagyta a kocsiúton, egy arra haladó autó
belehajtott, vezetője meghalt. Üzükbajt néhány évre lecsukták, a
felesége a gyerekeivel közben otthagyta, s ő fölös munkaerőként
került vissza a városba, teherhordóként tevékenykedett egy
élelmiszerüzletben, kapualjakban ivott, ahol maga Ober akadt rá, és
Üzükbaj követte, vissza se nézve, de nem is lett volna mire
visszanéznie... Ober-Kandalovnak lehetetlen volt nemet mondani -
valóban szociális tájékozottságú szimattal rendelkezett.
Hát így kerültek össze, élükön Ober-Kandalovval, s a
hajtóvadászat hulláma így vetette őket a Mojunkum-pusztára...
És ha már sorsról, sorsokról beszélünk, a más-más
életkörülményekről, amelyek eleve meghatározzák az eseményeket,
akkor, Isten látja, Ober-Kandalovnak semmi gondja nem lett volna
Avgyijjal, a sorsüldözött szeminaristával, ha annak sikerül a maga
idejében végeznie és kiérdemelnie a kézrátevéssel felszentelést a
megfelelő egyházi rangra. Mellékesen szólva, Avgyij hajdani
szemináriumi kenyerespajtásai, akik valamikor - mint minden
szeminarista - ugyanolyan könnyelműek voltak, miután már
életpályát választottak, sokkal állhatatosabbaknak, s ami a legfőbb,
előrelátóbbaknak bizonyultak, mint Avgyij, a megboldogult
diakónus fia, és már sikeresen haladtak előre teológiai tanulmányaik
befejezése után az egyházi karrier szamárlétráján. Ha Avgyij köztük
marad - pedig eleinte az atyák által kedvelt, legtehetségesebb
növendékként tartották számon -, akkor Ober-Kandalov és Avgyij
sohasem találkozik, már csak azért sem, mert Ober-Kandalov a
papokat lelke mélyéből a kor félreértéseinek tartotta, és soha
életében még csak kíváncsiságból sem lépte át a templom küszöbét.
Ha az a „ha" nem volna... De ki tudhatta, hogy így történik? Ha
előre tudták volna... Csakhogy ki kéri kitől, hogy töltsön ki
kérdőívet, amikor egyetlen kiszállásra verbuvál - felcsapni a
legénység tagjának egy kis kereset kedvéért? Hiszen ez annyi, mint
elmenni a kollektívával krumplit szedni. A különbség csak annyi,
hogy krumpli helyett a hajtóvadászaton elejtett állatokat kell
összegyűjteni. Ha Ober-Kandalov tudja, hogy a vele a pályaudvaron
összebotló, csavargó Avgyij ütődött, nem normális, akkor nem
kellett volna a Mojunkum homokján a fejét törnie, mit csináljanak
vele, hová tegyék, hogy szabaduljanak meg tőle, anélkül, hogy
maguknak ártanának, ettől a vad Avgyijtól, aki majdnem
összerombolt mindent, amit ő ilyen buzgón felépített, s aminek
révén, azt remélte, rehabilitálhatja majd a múltját. Ki gondolta vol-
na, hogy ilyen furcsa, valószínűtlen, amellett ostoba módon kötődik
egy csomóba minden? Ezektől a gondolatoktól Ober-Kandalovnak
alapos ihatnékja támadt, vagyis úgy istenigazában be akart rúgni,
ehhez pedig nagyon értett - egy fél pohárral egy hajtásra, aztán még
egy és még egy fél pohárral, elkábítani és felgerjeszteni magát úgy,
hogy semmi akadályt ne ismerjen, hogy teljesen megfossza magát a
tudatától... akkor aztán - a fejét, hogy meg ne sántuljon! De ettől
félt, mert tudta, mi vár rá utána...
De honnan is pottyant ez az Avgyij a nyakába? S ha megint sorsról
és sorsokról beszélünk, a különféle életkörülményekről, mindez
ennél jóval korábban és innen távol fonódott össze...
Avgyij, miután újfajta gondolkodás és eretnekség miatt kicsapták
a papi szemináriumból, az idő tájt külső munkatársa volt a területi
komszomol-újságnak. A lap szerkesztőségének érdeke volt
foglalkoztatni a minapi szeminaristát, aki könnyű tollal írt az
olvasókat érdeklő témákról. Mint az egyházból kitagadott, alkalmas
volt szemléltető vallásellenes propaganda céljára is. A kicsapott
szeminaristát a maga részéről pedig érdekelte a lehetőség, hogy
hozzá közel álló morális témákkal szerepeljen az ifjúsági sajtóban.
Kissé szokatlan eszmefuttatásai, már amelyeket közöltek a lap
hasábjain, kétségtelenül vonzották az olvasókat, s nem csak a
fiatalokat, különösen, mert kiváltak a területi sajtót elárasztó
idegtépő didaktikus felhívások és társadalmi témájú ráolvasások
közül. Egyelőre mintha szem előtt tartották volna ezeket a kölcsönös
érdekeket, de kevesen tudták, helyesebben egyetlen lélek
kivételével nem tudta senki, milyen gondolatokat érlelt ez a fiatal és
korát megelőző újító. Avgyij Kallisztratov abban reménykedett,
hogy idővel, újságírónevének ismertté válásával, talál valami
elfogadható formát, holmi ideológiai határ-sávot, amely lehetővé
teszi kimondani a meggyőződése szerint annyira aktuális és
életfontosságú újféle elképzelést Istenről és az emberről korunkban,
az archaikus vallási tanok dogmatikus követelményeinek
ellensúlyozására. Mindez azért volt nevetséges, mert két abszolúte
megközelíthetetlen és bevehetetlen erőd állt előtte, amelyeknek
ereje mindkettőjük megingathatatlanságában és egymás kölcsönös
összebékíthetetlenségében rejlett, egyik oldalon az időnek alá nem
rendelt, ezer év óta változatlan húsvéti koncepciók, amelyek
féltékenyen óvják a vallási tanokat bármiféle, akár jó szándékú,
újítástól, a másik oldalon a vallást, mint olyat, mindenestül tagadó
tudományos ateizmus mindent lebíró logikája. Ő pedig, a
boldogtalan, úgy őrlődött e kettő között, mint két malomkő között.
De égett benne a maga lángja. Az eretnek Avgyij Kallisztratov,
felzaklatva tulajdon eszméitől: „Isten kategóriájának fejlődéséről az
időben, az emberiség történeti fejlődésének függőségében" abban
reménykedett: a sors előbb vagy utóbb lehetőséget ad neki, hogy
feltárja az emberek előtt következtetései lényegét, hiszen, mint
képzelte, minden afelé halad, hogy az emberek maguk is meg
akarják ismerni kapcsolatukat az Istennel az iparosodás utáni
korban, amikor az emberi hatalom a legkritikusabb fázisába érkezik.
Avgyij következtetései egyelőre nem voltak kialakultak, és még
megvitatásra vártak, de a hivatalos teológia a gondolatnak még
ennyi szabadságát sem bocsátotta meg neki, s amikor megtagadta a
bűnbánatot eretnekségéért, az egyházmegyei méltóságok kicsapták
a papi szemináriumból.
Avgyij Kallisztratovnak magas, sápadt homloka volt; mint sokan
nemzedékéből, vállig érő hajat viselt és gesztenyebarna, sűrű kis
szakállt eresztett, ami egyébként, ha nem nagyon ékesítette is, de
jóságos kifejezést adott arcának. Kissé dülledt, szürke szeme
lázasan csillogott, a lélek és a gondolat nyugtalansága tükröződött
benne, amely jellemezte, és amely tulajdon elméletének hatalmas
örömével ajándékozta meg, de sok súlyos szenvedést is okozott neki
az őt körülvevő emberek részéről, akikhez jó szándékkal közeledett.
Avgyij legtöbbször kockás inget, szvettert és farmernadrágot
viselt, hidegben kabátkát és nyűtt szőrmesapkát, még az apjáét.
Ilyen öltözetben jelent meg a Mojunkum szavannán. ..
Az, hogy ebben az órában összekötözve feküdt a teherautó tetején,
keserű gondolatokat ébresztett benne. De ezúttal a
legfájdalmasabbnak magányosságát érezte. Felidézte valamelyik
keleti költő félig elfeledett mondását: „És emberek ezrei közt is -
egyedül vagy, és ha magadban, akkor is - egyedül vagy." És annál
keserűbben és kínzóbban kellett most arra a lényre gondolnia, aki
egy ideje a legközelebb állt hozzá a világon, aki örökké jelen volt
gondolataiban, mint tulajdon énjének része - ebben az órában sem
tudta elkülöníteni magától, nem tudta nem feléje irányítani érzéseit
és szenvedéseit, s ha valóban létezik telepátia, mint a rokon lelkek
érzékek fölötti érintkezése, különösen feszült helyzetekben, akkor
annak a lánynak bizonyára furcsán gyötrelmes és rossz
előérzetekkel teli éjszakája volt.
Most végre feltárult előtte az előbbi keleti költő paradox szavainak
igazsága, amin régebben nevetett, nem hitte az állítást: „Ne legyen
szerelmes az, aki igazán alkalmas a szerelemre. .." Micsoda
képtelenség! Most azonban csöndesen sírt, rágondolt, ráébredve,
hogy ha nem tudna a létezéséről, nem szeretné ilyen titokban és
kétségbeesetten, mint ahogy tulajdon életét szereti az ember a halál
előtt, nem gyötörné most ez a csillapíthatatlan fájdalom, ez a bánat,
ez a legyőzhetetlen, esztelen és kínzó vágy, hogy most nyomban,
azonnal kiszabaduljon és nekifusson éjnek idején a pusztának, arra a
transzkontinentális vasútvonal mentén megbúvó kis Dzsalpak szaz
állomásra, hogy ott állhasson, mint akkor, egy félórát az ajtaja előtt,
annál a kórház melletti házikónál a nagy pusztaság szélén, ahol
lakik... De nem volt ereje kiszabadulni, és Avgyij most átkozta talán
fölösleges hűségét - hiszen éppen őmiatta tért vissza másodszor is
erre az ázsiai vidékre s került ide, a Mojunkumra, ahol most
összekötözve feküdt, megszomorítottan és megalázottan. De
érzelmei iránta annál hevesebbek voltak, minél teljesülhetetlenebb
volt a vágy, hogy láthassa, annál gyötrelmesebb volt egyedüllétének
tudata, s ezek az érzések egyúttal feltárták előtte az Istennel való
összeolvadás minden gyönyörűségét, hiszen most ébredt rá, hogy az
Isten, aki a szerelem által jelentette meg magát, ezzel az embernek a
létezés legnagyobb boldogságát ajándékozza, és Isten bőkezűsége
itt végtelen, mint az idő folyása, és a szerelem rendeltetése
ismételhetetlen minden esetben és minden emberben...
Dicsőség a Mindenhatónak! - suttogta, felnézett a holdra és azt
gondolta: „Ha tudná, milyen hatalmas az isteni kegyelem, amikor
szívünkbe plántálja a szerelmet..."
Az autó mellett akkor léptek hallatszottak, s valaki szipogva és
böfögve, felmászott a kocsi tetejére. Misas volt, s mögötte Kepa feje
is felbukkant. Alighanem jól felöntöttek már a garatra - erős
vodkaszag csapott Avgyij orrába.
Mi az, kurvanyád, fekszöl? Gyerünk, tápászkodj, te kutya pap,
Ober hív a szőnyegre, át akar nevelni - mondta Misas, s mint medve
a barlangjába, nyomult előre az autó tetején az antiloptetemek
között.
Kepa vihogva tette hozzá a maga részéről:
 Szőnyeg ugyan nem lesz, a magad farán ülsz, Mojunkum
földecskéjén.
Még szőnyeg kéne neki - dörmögte Misas böfögve -, pedig az
ilyen dologért, a kurvanyád, Szibéria jár! Meg akartad keverni a
fejünket, majd hogy nem szerzetesekké akartál volna tenni
bennünket, de embereidre akadtál, a kurvanyád!

IV
Ez alatt az idő alatt Avgyij Kallisztratov több levelet küldött Inga
Fjodorovnának Dzsalpak szaz állomásra, ő is válaszolt neki poste
restante a városi postára, mivel addigra Avgyijnak nem volt állandó
lakáscíme. Avgyij még gyerekkorában elveszítette az édesanyját, és
apja, Kallisztratov diakónus, özvegyen maradván, egész jóságát és
nem csekély egyházi és világi olvasottságát fiára és nála három
esztendővel idősebb lányára pazarolta. Avgyij nővére, Varvara,
Leningrádba ment tanulni, a pedagógiai főiskolára akart iratkozni,
de oda nem vették fel, mint a vallási kultusz szolgájának lányát,
mivel ez a főiskola utat nyitott volna neki az iskolai oktatáshoz;
akkor egy műszaki főiskolára sikerült bejutnia, s végül meg is
telepedett Leningrádban, férjhez ment, családot alapított, s most
műszaki rajzoló volt egy tervezőintézetben. Avgyij útja pedig
egyházi szférákba vezetett, ezt kívánta ő maga is, ezt kívánta nagyon
apja is, különösen miután Varvara lánya fölvétele a pedagógiai
főiskolára nem sikerült. Amikor Avgyij megkezdte tanulmányait a
papi szemináriumban, Kallisztratov diakónus boldogan és büszkén
járt-kelt - örült annak, hogy álma teljesült, hogy munkája és tanítása
nem veszett kárba, hogy az Úr meghallgatta imáit. Azonban nem-
sokára meghalt, s talán éppen ezzel könyörült rajta a sors, mert nem
viselte volna el eretnek átváltozását Avgyij fiának, akit magával
ragadott az újféle gondolkodás az öröktől fogva való vallási tanok
területén - a tanokén, amelyeknek örök időkre isteni erő adatott a
végtelenségben és változtathatatlanságban.
 Amikor Avgyij Kallisztratov írni kezdett a területi ifjúsági lapba,
azt a kicsi lakást, amelyben Kallisztratov diakónus hosszú évekig
lakott családjával, az egyház újonnan kinevezett szolgájának
igényelték ki, Avgyij Kallisztratovot, a volt szeminaristát pedig
felszólították, hogy költözzön ki belőle, mint az egyházhoz már nem
tartozó személy.
Ez okból Avgyij hazahívta Varvara nővérét, hogy vigye el
belátása szerint Leningrádba a szüleik holmijából azt, amire
szüksége van, főleg a régi ikonokat és képeket, emlék- és
örökségképpen. Magának Avgyij apja könyveit tartotta meg. Ez volt
a testvérek utolsó találkozása - ki-ki ment tovább a maga útján.
Többé nem is látták egymást. Kapcsolatuk teljesen normális volt,
csak életútjuk különböző. Avgyij attól fogva albérletekben lakott,
eleinte külön szobácskákban, aztán ágyrajáróként, mivel külön
szobákra nem tellett. Azért is írtak poste restante neki.
Éppen ekkoriban küldte Avgyij Kallisztratovot a területi
komszomol-újság szerkesztősége Közép-Ázsiába. A kiküldetés
közvetlen indoka Avgyijnak az az elképzelése volt, hogy
tanulmányozza és leírja, milyen úton-módon hatolt be az ország
európai területein az ifjúság körébe a kábítószer, az anasa, ez a
Közép-Ázsiában, a Csuj menti és a mojunkumi pusztákon vadon
termő növény. Az anasa - édestestvére a hírhedt marihuánának -, a
déli vadkender egyik fajtája, amelynek levele és főleg virágzata és
virágpora erős hatású kábítóanyagot tartalmaz, cigarettaként szíva
eufóriát okoz, a gyönyör illúzióját kelti, az adag emelésével a
levertség fázisa következik, majd utána agresszivitás, egészen a
környezetre veszélyes beszámíthatatlanságig.
Ennek az utazásnak történetét Avgyij Kallisztratov részletesen
megírta útirajzaiban, leírta, hogyan találkozott össze a sztyeppén
váratlanul egy farkascsaláddal, beszámolt mindenről, amit tapasztalt
- fájdalommal és riadtan, mint szemtanú, mint állampolgár,
gondterhelten a kábító növény terjedése miatt. De a
szerkesztőségben eleinte lelkendezve fogadott útirajzainak közlése
egyre késett, majd teljesen abbamaradt.
 Avgyij Kallisztratov éppen ezekről a kudarcairól és élményeiről
számolt be leveleiben Inga Fjodorovnának, akit a sors ajándékának
tartott, szívéhez a legközelebb állónak - hiszen, akár a folyó, ő
frissítette és támasztotta fel, hogy napról napra létezhessen.
Hamarosan ráébredt, hogy a levelezés Inga Fjodorovnával életének
legfőbb eseménye, talán az az elrendelés, amely az ő létezését
igazolja.
Amikor levelet adott fel neki, utána ez éltette, újra meg újra
emlékezetébe idézte mindazt, amit írt, és mintegy kommentálta
önmagát. Különös formája volt ez a távérintkezésnek - szenvedő
lelke szakadatlan kisugárzása térbe és időbe.

...Később napokig gondolkoztam rajta, nem hökkentették-e meg

Magát levelem kezdő szavai: Az Atyának, a Fiúnak és a
Szentléleknek nevében! Azért írtam le, mert ebben a hagyományban
nevelkedtem, ezek a szavak mindig hangvillául szolgálnak nekem
komoly beszélgetések előtt, imádságra hangolják a lelkemet, s ezen
a szokásomon nem változtattam, bár sokadszor emlékeztetem Magát
papi származásomra és szeminarista múltamra. A Magához fűződő
kapcsolatom nem engedi meg, hogy elhallgassak bármilyen engem
érintő körülményt is.
Még azon is eltöprengtem, hogy magázva írok, pedig amikor
elváltunk, már tegeződtünk. Bocsásson meg, de valami történt
velem, pedig nem olyan régen vagyok távol Magától. Különben
minden csudabogár megpróbál magának valamilyen ostoba
mentséget találni. De ez csak az előbbiről jutott eszembe. Engedje
meg mégis, hogy innen, messziről, magázzam. Így sokkal
kényelmesebben érzem magamat. S ha úgy rendeltetett, hogy
találkozzunk, ami mostantól fogva titkos és ezért különösen rejtett
álmom (ezek az álmok olyanok, mint a gyermekeim, nevelem őket, és
nem tudok meglenni nélkülük, elképzelem, milyen boldogság lehet
az embernek a gyermekeit szeretni, ha úgy szereti őket, mint én az
álmaimat), ezek az álmok úgy születnek meg, mint a lélek törekvése
az örökké vonzó és végtelen isteni tökéletesség felé; nos, ezeknek az
álmoknak köszönhetem, magam sem sejtve, hogy szembenézek a
nemlétfenyegetésével, talán azért, mert a szerelem: a halál
antitézise, azért kulcspillanata az életnek a születés titka után,
mindezt úgy hajtogatom, mint a bűvölőt, hogy adja meg nekünk a
sors a találkozást, és ígérem, hogy a találkozáskor nem leszek
terhére, és ígérem, hogy tegezni fogom... Most pedig annyi monda-
nivalóm van...
Inga Fjodorovna, remélem, emlékszik, hogy megállapodtunk:
amint megjelennek az újságban azok az írásaim, amelyek kedvéért a
Maga vidékére érkeztem, azonnal elküldöm Magának légipostával.
Sajnos, nem vagyok biztos benne, hogy írásaim az ifjakról és
kamaszokról, az anasa rabjairól, s mindarról, ami napjaink e
szomorú jelenségével kapcsolatos, a közeljövőben megjelennek. Azt
mondtam: napjaink, mert az anasa időtlen idők óta csak
gyomnövény volt ezeken a földeken, de mintegy tizenöt évvel ezelőtt
- Maga is tudja, minek is mesélek Magának, a szakértőnek, de
bocsásson meg, mégis elmondom, Inga Fjodorovna, éppen
Magának, és csak ez ad most némi értelmet vállalkozásomnak - nos,
tehát, vagy tizenöt évvel ezelőtt, ahogy a helybeliek állítják, eszébe
sem jutott senkinek szedni ezt a gonosz növényt vagy ahogy az
anasa-élvezők nevezik, füvecskét, sem szívásra, sem egyéb célra. Ez
az átok csak nemrég született, s nem kis mértékben a Nyugat
hatására. És most azt mondják nekem, hogy szorítkozzam valami kis
feljegyzésre, és nyújtsam be azt valamilyen fórumhoz - ezt ésszel
nem lehet felérni. Értem, hogy ez kényes téma, de hiszen hamis az
aggodalom, hogy a nagy port fölverő írás a fiatalok
narkomániájáról - nevezzük másképp a rend kedvéért: beszéljünk az
ifjúság kevéssé öntudatos részéről - netán árt tekintélyünknek vagy
talán csak haragot és gúnyt vált ki. Hiszen ez nem más, mint
struccpolitika... Mire jó az a tekintély, ha ilyen árat kell érte fizetni?
Elképzelem, Inga Fjodorovna, milyen elnézően mosolyog, amikor
e sorokat olvassa, főleg naiv felháborodásomon mosolyog, de lehet,
hogy éppen ellenkezőleg, összevonja a szemöldökét, ami mellékesen
szólva nagyon jól illik Magának. Olyankor tiszta és mély lesz az
arca, mint a fiatal apácáké, akik gondterhelten igyekeznek
megérteni az isteni lényeget, hiszen ezeknek a
Krisztus-menyasszonyoknak igazi szépsége az átszellemültségükben
rejlik. Ha ezt fennhangon mondom, vagy mások előtt, úgy festene,
mintha hízelegni próbálnék. De már mondtam, hogy abban, ami
Magához fűz, abszolúte semmi sincs, amit kisebbítenem vagy
nagyobbítanom kellene. És ha a Maga gondterhelt arca a
reneszánsz festészet Szűzanyáját idézi emlékezetembe, tulajdonítsa
ezt a legrosszabb esetben hiányos művészettörténeti
jártasságomnak. Akárhogy van is, abban reménykedem, hogy hisz
őszinteségemben... Hiszen ezzel kezdődött minden - Maga hitt nekem
első szóra, és új szakaszt nyitott életemnek...
*
Ma megint voltam a szerkesztőségben az anyagom ügyében, s
megint ugyanaz - minden áll, semmi mozgás, semmi kilátás. Senki
sem tudja értelmesen megmagyarázni, hogy pusztai útleírásaim,
amelyeket eleinte ujjongva fogadott a szerkesztőség, most senkit
sem lelkesítenek, pedig mennyi őszinte elismerést váltottak ki az
érintett problémák! Az újság főszerkesztője most minden módon
kerüli a találkozást velem, telefonon lehetetlen elérni, a titkárnője
folyton elfoglaltságára hivatkozik - hol értekezlet van nála, hol
tervtárgyalás, hol a felettes hatóságok hívatták, ahogy szereti
hangsúlyozni.
És újra magányosan járom az ismerős utcákat, mint egy véletlenül
idevetődött idegen, mintha nem is itt születtem és nőttem volna fel,
olyan üres és elidegenedett lett a lelkem. Egyik-másik ismerős
elfordítja a fejét: egyházból kitagadott vagyok a számukra,
szemináriumból kicsapott eretnek és a többi, és a többi. Csak egy
melengeti a szívemet, egyetlen áhított gond van mindig velem - a
levelem. Megyek és azon gondolkozom, hogy írok neki, hogy
következő levelemben elmondok, mindent, amit érdekesnek tartok
az Ő számára, mindent, ami ürügyem lehet, hogy megosszam vele
gondolataimat. Sohasem hittem volna, hogy a szeretett nőre
gondolni és leveleket írni neki: életem értelme lesz. Mást sem
teszek, mint várom a leghalványabb lehetőségeket, hogy oda utaz-
hassam, ahol találkoztunk. Csak már mielőbb! Megyek és erre
gondolok. Bizonyára másoknak is voltak olyan napjaik, amikor egy
időre szintén a szerelemben találták meg életük legfőbb értelmét, és
az tette őket boldoggá, de én, tőlük eltérően, halálomig nem szűnök
meg szeretni, és életem értelme csakis ez marad...
Már hulladoznak a levelek a sétányon. Az pedig, amiről írtam, a
nyár elején történt. A szerkesztőség azokban a napokban üdvözölte
elgondolásomat, sürgetett. Én el sem képzeltem, hogy amikor
tettekre kerülne sor, a szerkesztőség lapít. Semmiképp sem
gondoltam, hogy a különös elv - a tömegsajtóban csak olyasmiről
adni hírt, ami számunkra kedvező és presztízsmegőrző - ennyire
erős.
Azokban a napokban inkább foglalkoztatott az előttem álló
hosszú utazás az ismeretlen és nekem, a vidéki Oroszország
szülöttének vonzó déli tájakra. Az elképzelés az volt, hogy nem mint
kívülálló megfigyelő megyek oda, hanem mint az anasa egyik rabja,
aki majd belevegyül titkos társaságukba. Persze, éveim számát
tekintve idősebb vagyok azoknál, de külsőre nem annyival idősebb,
hogy felkelthetném gyanújukat. A szerkesztőségben úgy vélték,
hogy ócska farmeremben és gumitalpú sportcipőmben tökéletesen
beillek valami egyszerű legénykének, ha még a szakállamat is
leborotválom. Úgy is tettem - arra az időre leborotváltam a
szakállamat. Nem vittem magammal semmiféle jegyzetfüzetet,
emlékezetemre bíztam magam. Az volt a fontos, hogy behatoljak
abba a körbe, kiderítsem, miért éppen ezek a gyerekek kerültek a
vonzásába, mi hajtotta őket a nyereség és a spekuláció csábításán
kívül; belülről kellett tanulmányoznom személyes, társadalmi,
családi és nem utolsósorban pszichológiai rugóit ennek a
jelenségnek.
Ezzel készültem útra. Ez májusban volt. Éppen akkor kezd
virágozni az anasa-kender, s éppen azokban a napokban kezdik
gyűjteni a virágát azok, akik egyenesen ezért utaznak a Mojunkum
és a Csuj pusztáira. Mindezt ismerősömtől tudtam meg, városkánk
egyik iskolájának történelemtanárától, Viktor Nyikiforovics
Gorogyeckijtől. Amikor kettesben maradtunk, erről-arról
beszélgetve, tréfából Avgyij atyának szólított. Ő viszonylag fiatal
ember volt, Varvara nővéremmel egyívású. De volt egy unokaöccse,
nővérének fia, Pasa, Pahom, akit alighanem Viktor Nyikiforovics
maga ítélt erre a névre, egyszóval ez a Pasa, mint utólag kiderült,
belecsöppent egy anasa-szívó kompániába. Nem tudtak róla sem a
szülei, sem Viktor Nyikiforovics.
Pasa egyszer elkéredzkedett a szüleitől, hogy Rjazanyba utazzék a
nagyapjához, akit gyakran meglátogatott. Vagy öt nappal elutazása
után Viktor Nyikiforovics táviratot kapott a közlekedési ügyészség
nyomozójától, Dzsaszilbekulutól, valamelyik távoli kazahsztáni
állomásról. A távirat közölte, hogy unokaöccse, Pasa, őrizetben van
- azért tartóztatták le, mert törvénybe ütközőn kábítószert szállított a
vonaton.
Viktor Nyikiforovics rögtön megértette, miért neki, s nem a
szüleinek címezte Dzsaszilbekulu nyomozó a táviratot. Pasa félt
hirtelen haragú, szigorú apjától. Viktor Nyikiforovics
haladéktalanul Alma-Atába repült, onnan egy nap alatt elért vonaton
arra a pusztai állomásra. Pasát teljes kétségbeesésben találta.
Azonnali bírósági eljárás és ítélet fenyegette egy külön utasítás
alapján: legalább három év, szigorított kényszermunkatáborban. Az
eljárás elkerülhetetlen volt, a bűntett tényálladéka nyilvánvaló.
Viktor Nyikiforovics megpróbálta, ahogy tőle telt, megmagyarázni
unokaöccsének, hogy más kivezető út, sajnos, nincs, hogy a törvény
szerint a bűnt büntetés követi. Tanácsokat adott neki, hogyan
viselkedjék, mit mondjon a bíróságon, s megígérte neki, hogy
mindent megmagyaráz a szüleinek, azt is, hogy elmegy majd
meglátogatni a kényszermunkatáborban. Mindez Dzsaszilbekulu
jelenlétében hangzott el. És Dzsaszilbekulu akkor váratlanul azt
mondta:
Viktor Nyikiforovics, ha kezeskedik érte, hogy unokaöccse nem
követ el hasonló bűncselekményt a jövőben, én a saját felelősségére
elengedem. Valahogy úgy látom, hogy maga vissza tudja téríteni a
helyes útra ezt a fiatalembert. Ha viszont még egyszer
kábítószer-csempészésen érik, akkor mint visszaesőt ítélik el. Hát
döntse el maga.
Viktor Nyikiforovics, persze, kimondhatatlanul megörült,
nyomban kezességet vállalt Pasáért, azt sem tudta, hogy hálálkodjék
Dzsaszilbekulunak, aki akkor azt mondta:
Magát pedig, Viktor Nyikiforovics, arra kérném, segítsen nekünk
ott, a maguk vidékén. Próbálja meg a sajtóban komolyan fölvetni ezt
a témát. Hiszen maga tanárember. Mi akkor foglalkozunk magukkal
a bűntényekkel, amikor azokat már elkövették, vagy éppen
folyamatban van az elkövetésük. De hogy ki és mi űzi az efféle,
mondhatni, kisgyerekeket ember nem lakta, távoli vidékekre,
deklasszált elemek, sőt megrögzött visszaesők közé, azt nem tudjuk,
pedig mi ítéljük el ezeket a sihedereket, kénytelenek, kötelesek
vagyunk elítélni. Nagyon jó, hogy például maga rögtön reagált,
azonnal ide utazott, és ezzel sokat segített nekem, míg sok szülő
vagy rokon - és ez a többség - egyáltalán el sem jön. így kerül egy
tizenöt éves ember szigorított kényszermunkatáborba. És ott mi
van? Mi történik velük, mit tanulnak ott? Semmirevaló,
megnyomorodott emberekként kerülnek ki onnan. Maga is tudja,
börtönbe nem jódolgában megy valaki. A szívem fáj, Viktor
Nyikiforovics, mindezt látva. Elhiszi-e, csak a múlt idényben a
magunk vasúti szakaszán több mint száz kamaszt ítéltünk el, és
mennyit szalasztottunk el, nem tudtunk elfogni, s azok egyre csak
jönnek, jönnek mindenünnen, Arhangelszktől Kamcsatkáig,
özönlenek, mint íváskor a halak. Mennyit lehet elítélni?
Valamennyit nem! Egész szisztémája alakult már ki ennek az
iparágnak. Vannak köztük vezetők - helybeliek és nem helybeliek -
akik elvezetik őket az anasa-termő helyekre, őket is elítéljük. És mit
művelnek a vonatokkal! Megállítják a sztyeppén a tehervonatokat,
hisz a személyvonatokra nem mernek felszökni, ott mindjárt
lefülelik őket. Valaki ellátja őket egy különleges anyaggal, valami
porral, amit ha éjjel a talpfákra, a sínekre szórnak, a fényszóró
sugárkévéjében azt az illúziót kelti, mintha tűz borítaná el a pályát.
Égnek a talpfák, izzanak a sínek. A mozdonyvezető, persze,
megállítja a szerelvényt - a sztyeppén akármi előadódhat -, leszáll,
előreszalad a pályára: semmi nem ég, minden rendben van. Az
anasa-szedők pedig eközben felmásznak a vagonokba szatyraikkal,
bőröndjeikkel. A mai szerelvények akár egy kilométer hosszúak is
lehetnek, próbáljon az ember nyomozni utánuk, azok meg
felkapaszkodnak, és elmennek a legközelebbi vasúti csomópontig.
Ott jegyet váltanak. Annyi az utas! Próbáld megállapítani, ki
kicsoda. Igaz, a rendőrség az utóbbi években különlegesen kiképzett
kutyákat tart, azok a szaga után megtalálják az anasát. A maga
unokaöccsét is kutya segítségével fedezték fel...
Sok mindent megtudott még Viktor Nyikiforovics azon a vidéken.
Ő avatott be engem ezekbe a dolgokba. De én már annak előtte is
éreztem benső készséget ilyenfajta beszélgetésekre. Régen gyötört a
gondolat - járatlan utakat találni kortársaim eszéhez és szívéhez. A
jó tanításában láttam hivatásomat. Lehet, hogy kissé önhitt gondolat
volt a részemről azt képzelni, hogy ez a rendeltetésem, mindenesetre
őszintén akartam, és ez nem utolsósorban származásommal
magyarázható. Néhány cikkemben már szóltam, ha csak nagy
általánosságban is, az alkoholizmus veszélyességéről a fiatalok
körében, körülbelül ugyanígy írtam a narkomániáról is, Nyugat
szomorú tapasztalataira utalva. Csakhogy mindezt lényegében
másoktól hallottam, másodkézből vettem. De szemléletes,
ugyanakkor hatásos anyaghoz, amelyben a magam töprengéseit és
tapasztalatait mondhattam volna el a köztudomású, sokak által
mégis babonásan, pestisként került narkomániás esetekről a fiatalok,
különösen a kamaszok körében, amelyek tragikus
következményekkel jártak - a személyiség önrombolásától a
szadista gyilkosságokig - egyszóval, ilyen anyag feldolgozásához
nem ismertem eléggé belülről a problémákat és reáliákat. És éppen
akkor történt, hogy Viktor Nyikiforovics Gorogyeckij, aki saját
bőrén érezte meg ezt a jelenséget, beavatott gondolataiba és
keserűségébe. Hogy Pasát elszakítsák anasával kereskedő régi
barátaitól, cimboráitól, az egész család, apa, anya, gyerekek,
kénytelenek voltak más városba költözni, kisebbre cserélve el
lakásukat. Mindezt bánatosan és keserűen mondta el nekem Viktor
Nyikiforovics.
Ez adta meg a lökést, hogy határozottan belekezdjek eltökélt
dolgomba.
Megérkeztem Moszkvába, ahonnan a Kazanyi pályaudvarról
kellett indulnom a vadkendertermő pusztákra. Ugyanis éppen itt, a
Kazanyi pályaudvaron gyülekezett először a futárok csoportja, így
nevezték magukat: futárok. Ezek a futárok, mint később
meggyőződtem róla, Észak és a Baltikum különböző városaiból
sereglettek össze, méghozzá a legélénkebb központjuk Arhangelszk
és Klaipéda volt, nyilván azért, mert ott az anasát eladhatták a távoli
útra induló tengerészeknek. Hogy a futárok nyomára bukkanjak,
meg kellett találnom a Kazanyi pályaudvaron a mellén a
nyolcvanhetes számot viselő, Utyug vagy Utya gúnynevű hordárt és
átadnom neki egyik hajdani, Pasa által említett barátja üdvözletét.
Utyugnak volt ismeretsége a jegypénztáraknál - ő biztosította,
nyilván némi baksisért, az utazást. De hogy személy szerint ki
rendezte ezt így, nem sikerült megtudnom, bizonyára volt egy első,
titkos szeme a láncnak. Tehát ez az Utyug biztosította a futárok
csoportjának szervezett utazását, vagyis jegyet kellett szereznie
ugyanarra a vonatra, de lehetőleg különböző kocsikba. Amikor a
futárokhoz közelebb kerültem, megtudtam, hogy legelső
parancsolata az anasa-vadászoknak: lebukás esetén semmi áron ki
nem adják egymást, ezért mások előtt minél kevesebbet kellett
érintkezniük egymással.
Íme a három pályaudvar ismerős tere, ahol annyit jártam
Moszkvába érkezve és elutazva onnan. Szörnyű tolongás, különösen
a metrón és a pályaudvarokon - az ember nem tud áttörni,
átfurakodni a sűrű tömegen, mindenkit mindenünnen sodornak,
mint a forgácsot, a három állomás előtti téren eleven emberörvény -
én mégis szerettem megérkezni Moszkvába, szerettem, már kitörve
a tömkelegből, a városközponthoz közelebb, a viszonylagos
tágasságba, elkószálni az utcákon, lökdösődni az antikváriumokban,
elálldogálni a plakátok és reklámok előtt, s ha sikerült, újra meg újra
elmenni a Tretyakov Képtárba vagy a Puskin Múzeumba.
Ezúttal, leszállva a helyiérdekűről a Jaroszlavi pályaudvarnál és
követve a Kazanyi pályaudvar felé áradó tömeget, azon a
gondolaton kaptam magam: milyen jól is élhettem, érezhettem
magam azelőtt, amikor a magam uraként, szerény igényeimmel nem
terhelt semmi, és gondok sem korlátozták különösebben időmet
bolyongásaim közben Moszkva utcáin. Most viszont mielőbb meg
kell keresnem a hangyabolyként nyüzsgő, óriási Kazanyi
pályaudvaron azt a bizonyos Utyug nevű hordár-összekötőt, mellén
a nyolcvanhetes számmal. Úristen, mennyien lehetnek ezek a
hordárok, pontosabban targoncások, a Kazanyi pályaudvaron, ha ez
a nyolcvanhetes- biztosan nem kevesebben száznál. És valóban,
ebben a zűrzavarban nem volt olyan egyszerű felfedezni. Legalább
egy fél órát töltöttem azzal, hogy végigjárjam a targoncások minden
lehető állomását, míg végül megtaláltam a Taskentbe induló vonat
előtti peronon. Valakinek a poggyászát rakta fel éppen Utyug, sietve
hordta fel targoncájáról a kocsiba a bőröndöket és dobozokat,
mentében élénken tréfálkozott a kalauzokkal, és az elterjedt vasúti
mondást ismételgette: „Pénzem van - Kazanyba vonatozok, nincsen
pénzem - Csesmába gyalogolok." Kissé távolabb megvártam, amíg
végez, amíg az elutazók eltűnnek a kocsijukban, a kísérők pedig
összegyűlnek a szerelvény mentén a fülkék ablaka alatt. Akkor
szállt le a hordár az előtérből, nagyokat fújva dugta zsebre a
borravalót. Afféle vöröses fickó, olyan futkosó szemű, ravasz
kandúr. Majdnem baklövést követtem el - kis híján „ön"-nek
szólítottam, s még majdnem bocsánatot kértem tőle, hogy zavarom.
- Üdv, Utyug, hogy mennek a dolgok? - szólítottam meg,
amennyire csak lehetett, minden teketória nélkül.
- Úgy, mint Lengyelországban: akinek szekere van, az a pán -
felelte fürgén, mintha száz éve ismernénk egymást.
- Akkor magad vagy a pán - következtettem, a targoncájára
mutatva.
 - Azt gondolod? Mi is tudjuk, testvér, kinek annyi a pénze, hogy a
tyúkoké az apraja! De hát mit akarsz, potyka? Át kell dobni valamit?
Parancsolj!
- Átdobni én is tudok - tréfáltam. - Dolgom van veled.
- No, beszélj, miféle dolgod.
- Nem itt, menjünk arrább.
- Gyerünk, potyka, menjünk.
A hosszú peronon az állomásépület felé indultunk. A taskenti
vonat elindult, elúszott mellettünk ablaksorával és az üvegek
mögötti arcok sorával, a szomszédos vágányra pedig másik, érkező
szerelvény futott be. Több sorban álltak a vonatok, a nép nyüzsgött,
sietett, a hangosbemondó egyre-másra kiabálta az induló és érkező
vonatok számát.
Amikor az állomásépülethez értünk, Utyug egy néptelen sarokba
fordította a targoncáját, s ott, körültekingetve, átadtam neki Paska
barátjának üdvözletét, akit Igornak hívnak, de a futárok a Rozmár
nevet ragasztották rá. Hogy miért, ki tudja.
- És Rozmár maga hol van? - érdeklődött Utyug.
- Útban - feleltem. - A gyomorfekélyével kínlódik.
- Láttam előre! - csapott a homlokára Utyug részvéttel, de nem
minden diadal nélkül. - Mondtam én neki, potyka, még legutóbb is
mondtam, ne hülyülj, Rozmár, ne rohanj a vesztedbe. Extrát
használt, no és túllőtt a célon. Most aztán itt a fekély!
Résztvevőre igazítottam az arcomat, bár őszintén megvallva, nem
tudtam, mi az az extra - vodka vagy más valami. De hál' istennek
volt annyi eszem, hogy ne firtassam. Mint később kiderült, az
extrának a plasztilinból - a gyerekek gyurmájára emlékeztető
kendervirágpor-gyurmából - kivont legértékesebb nyersanyagot
nevezték (a plasztilinról egyébként tudtam már, Viktor
Nyikiforovics beszélt róla) az ópiumhoz hasonló
narkotikum-végterméket. Ez volt az extra. Vegyi
laboratóriumokban az extrát porítani tudják, injekcióba oldani, mint
a heroint. Ez az olyanok számára, mint Rozmár és a többi futár,
elérhetetlen volt, de ha nagyon megkívánták, élhettek vele - nyelvük
alatt tartva, megrágva, vodkával leöblítve, kenyérrel együtt
lenyelve. Az extra használatát agymetszésnek nevezték maguk
között. De a legelérhetőbb és legegyszerűbb mégis az anasa szívása
volt, ki hogyan szerette jobban: tisztán vagy dohánnyal keverve. Ez
nyilván nem rosszabb, mint az agymetszés, igaz, a füst hatása
gyorsabban elmúlik, mint ha más módszereket alkalmaznak.
Mindezt és még sok minden mást maguknak a futároknak életéből
apránkint tudtam meg a „Halhin-gol"-ra utaztomban, így nevezik az
anasa-termő helyeket. Ezzel a „Halhin-gol"-lal majdnem megint
pórul jártam.
- Te is a „Halhin-gol"-ra tartasz, potyka? - kérdezte Utyug,
mintegy mellékesen.
Először hebegni kezdtem, nem értve, mi az a „Halhin-gol", de
aztán valahogy feltaláltam magamat:
- Alighanem. Vagyis igen, különben mit keresnék itt...
- Akkor hát ide süss! A jegyek felől, potyka, nyugodt légy!
Minden meglesz. Ami meg a többit illeti - azt majd, ha visszatértek a
füvecskével, maga Dog rendezi el. Az már nem az én dolgom.
Ki volt az a Dog, aki gondoskodott a jegyeinkről, és mit kell majd
elrendeznie, gőzöm sem volt, és mindvégig nem tudtam kideríteni.
De annyit azért kiszedtem Utyugból, hogy a „Halhin-gol"-ra nem
indulunk másnapnál előbb. Először azért, mert még nem gyűlt egybe
valamennyi futár. Két murmanszki futárnak az éjszakai vonattal kell
megérkeznie. S még egy, nem tudom, honnan, csak reggelre futhat
be. Ez engem cseppet sem nyugtalanított, egy fölös napot tölteni
Moszkvában, az is valami.
Utyug elbúcsúzott tőlem másnapig, amikor a megbeszélt órában
eljövök majd a Kazanyi pályaudvarra (ugyan miért kellene
eljönnöm ide, hiszen így is, úgy is a pályaudvaron töltöm az
éjszakát), majd érdeklődött, van-e nálam hátizsák és vannak-e
polietilén zacskóim, hogy azokba szedjem a füvecskét, vagyis az
anasát. Volt a kis bőröndömben hátizsák is, zacskó is. Azt ajánlotta
még, keressek az üzletekben valamilyen hermetikusan záródó üveg
vagy műanyagdobozkát, abba gyűjtsem a virágpormasszát, az
úgynevezett plasztilint.
- Ha nem vagy mamlasz, összegyűjtesz egy kis plasztilint, igaz,
nem olyan egyszerű dolog - magyarázta. - Én magam sohasem
jártam ott, de sokat hallottam róla. Van itt egy, Ljoha, két szezon
alatt egy Zsigulit szerzett össze. Furikázik most Moszkvában, fütyül
a világra... A munka meg - sokat mondok, ha tíz napra való...
Ezzel váltunk el. Behajítottam kis bőröndömet a
poggyászmegőrzőbe, és elindultam egy kicsit járni-kelni
Moszkvában.
Május vége volt. Talán nincs is szebb időszak Moszkvában
ezeknél a nyárkezdet előtti napoknál. Bár az ősz, a kora ősz, amikor
a levegő kristálytisztasága, a lombok aranya még a járókelők
szemében is visszatükröződik, az is kimondhatatlanul szép. De én
jobban szeretem a moszkvai nyárelőt- nappal is öröm az utcán járni,
meg a fehér éjszakákon is, amikor reggelig az éjszakai hajnal
visszfénye uralkodik a városon és fölötte a csillagos égen.
Siettem kivergődni a pályaudvarról a friss levegőre, de eszembe
jutott, hogy a belvárosba jobb metrón eljutni, és újra belemerültem a
népáradatba. Az esti csúcsforgalom órája még messze volt, és én a
zúgó sötétség és fény váltakozásán keresztül könnyűszerrel
eljutottam a város szívébe. A Szverdlov téren benéztem kedvelt kis
teremre. A kerek tér zöldellt és tarkállott, mint valami áldott kis
sziget az őt gyűrűként övező szakadatlan forgalom és a környező
épületek között. És szinte ösztönösen indultam a járókelők áradatá-
ban először a Manézs felé, azt gondolva, hogy ott megnézhetek
valami kiállítást, de a Manézs zárva volt, s akkor elballagtam a
Moszkvai Állami Egyetem régi épülete előtt, a Paskov-ház mellett
befordultam a Volhonkára, a Puskin Múzeum felé. Nem tudom,
miért volt olyan nyugalmas és boldog a lelkem - talán a moszkvai
belvárosi utcák árasztják a csúcsforgalom előtti órában ezt a
megbékéltséget, de az is lehet, hogy a Kreml téglasziluettje, amely
mint megingathatatlan hegygerinc uralkodik a városnak ebben a
részében. „Mi mindent láttak ezek a falak, és még mi mindent
látnak!" - jutott eszembe, és maguktól támadó utcai gondolataim
közepette elfelejtettem, hogy nemrég leborotváltam a szakállamat,
ezért minduntalan megérintettem csupasz államat; elfeledkeztem
egy időre még arról is, hogy megpróbáljam ésszel felfogni a
Kazanyi pályaudvaron fészkelő gonosz zavaros sűrítményét.
De mégiscsak van sors, az határozza meg a jó és a rossz
eseményeket. És bele kellett botlanom abba a szerencsébe,
amelyről, a Puskin Múzeum felé haladva még csak nem is
álmodtam. Hiszen legjobb esetben a múzeum valami új kiállítási
tárgyát remélhettem, de azt sem okvetlenül - egyszerűen
végigjártam volna a termeket, felfrissítettem volna régi élmé-
nyeimet. És akkor a múzeum kapujában, a kis park előtt egy
szembejövő párocska megállított:
- Ide hallgass, legény, nem kell két jegy? - szólított meg egy alak;
élénkzöld nyakkendőt és új, vöröses cipőt viselt, amely láthatóan
szűk volt neki. Arcán és társnője arcán türelmetlenség és unalom.
- Mi az, talán elfogytak a jegyek? - érdeklődtem, mivel nem
láttam sort a pénztár előtt.
- Dehogyis, ez hangversenyre szól. De mind a kettőt vedd meg.
- Milyen hangversenyre? - kérdeztem.
- Ki tudja, valami templomi kórus...
- A múzeumban? - csodálkoztam.
- Kell vagy nem kell? Egy hármasért a tied a két jegy, nesze.
Fogtam a két jegyet, és besiettem a múzeumba. Nem hallottam,
hogy a Puskin Múzeumban koncerteket rendeztek volna. De kiderült
- az adminisztrátortól tudtam meg -, hogy egy idő óta működött
afféle kamaraterem a klasszikus zenének, főleg válogatott
kamaradarabok voltak műsoron, híres művészek előadásában.
Ezúttal az Olasz udvarnak nevezett teremben - ez aztán a csoda! -
óbolgár egyházi énekek hangversenyét rendezték meg. Ez az, amiről
nem is álmodhattam! Csak nem a szláv liturgia atyjának, Ioann
Kukuzelnek műveit adják elő? Az adminisztrátor, sajnos, nem tudott
részleteket. Annyit mondott csak, hogy magas vendégeket várnak,
netán magát a bolgár követet is. Bár ez engem nem érintett, izgatott
lettem és megörültem, mert eleget hallottam még apámtól a bolgár
egyházi énekekről, s most egyszer csak ilyen ajándék a számomra
kockázatos út előtt! A hangverseny kezdetéig még egy fél órám volt,
de nem bolyongtam el a múzeumban, hanem kimentem az utcára
levegőzni és megnyugodni.
Ó, Moszkva, Moszkva, egyikén a Moszkva-folyó menti hét
dombnak, egy májusi nap alkonyán! Minden örömteli és értelemmel
telített a városban, amikor egy árnyék sincs az ember lelkén, és a
létezés rövid harmóniája uralkodik benne. Szabadon és mélyen
lélegeztem, az ég derűs volt, a föld meleg, és én fel-alá jártam a
múzeum előtti kert vasrács kerítése előtt.
Sajnálni kezdtem, hogy nem várok senkit - talán azért, mert két
jegyem volt. Milyen érthető és természetes volna pedig, ha egy lány
bármelyik percben itt lehetne, s én meglátnám az utca túloldalán,
látnám, ahogy át akar kelni az úttesten, attól félve, hogy elkésik, én
pedig aggódva érte, a szép, óvatlan és butácska lányért,
kétségbeesetten intenék neki, nehogy átszaladjon az úton - lám,
mennyi autó száguld, mennyi nép mindenütt, de egyedül ő hozza
magában a nekem tartogatott boldogságot; ő meg rám mosolyogna -
hiszen arcomról leolvasná gondolataimat. És akkor megelőzve őt,
magam futnék át hozzá az utca túloldalára, magamat nem félteném,
én ügyes vagyok, átérve pedig a szemébe néznék és kézen fognám.
Magam elé képzelve, csak úgy, ilyen jelenetet, egyszer csak valóban
elfogott a vágy a szerelem után, és nem először gondoltam, hogy
mindeddig nem találkoztam azzal, akinek azt rendelte a sors, hogy a
szerelmem legyen. De létezik-e ő, az eleve elrendelt, nem csak én
találtam-e ki, s nem magam teszem-e bonyolulttá az egyszerű
dolgokat? Ezen sokat gondolkoztam, és minden alkalommal arra a
szomorú következtetésre jutottam, hogy alighanem magam vagyok
az oka mindennek - vagy túlságosan sokat várok, vagy a lányok
szemében érdektelen ember vagyok. Mindenesetre a velem egyko-
rúak ebben az értelemben sokkal szerencsésebbek és jártasabbak
voltak. Mentségem csak az lehetett, hogy a papi szeminárium
visszatartott attól, hogy megmerítkezzem a korombeli fiatalok
életében. De a szemináriumból való távozásom után sem volt semmi
sikerem ezen a téren. Ugyan miért? Lám, ha most csakugyan
előttem teremne az, akit szeretni tudnék, először is azt mondanám
neki: menjünk, hallgassuk meg a templomi kórust, s találjuk meg
benne magunkat. De aztán kétségek rohantak meg. És mi történik,
ha unalmasnak és egyhangúnak tartja, nem teljesen érthetőnek,
főleg pedig: más a templomban az egyházi ének, s megint más egy
világi épületben, vegyes közönség előtt. Nem olyasmi történik-e,
mintha Bach koráljait egy sportcsarnokban vagy egy légi
deszantosztag kaszárnyájában adnák-e elő, ahol bravúros
indulókhoz szoktak?
A Puskin Múzeum elé érkezni kezdtek a csillogó autók, még egy
turistaautóbusz is odagördült. Elérkezett tehát az idő. Az Olasz
udvar bejárata előtt már sokan tolongtak. Valamiben mind
hasonlítottak egymáshoz, nők és férfiak, előfordul ez olyankor,
amikor az emberek közösen várnak valami cselekményt, eseményt.
Valaki fölös jegy után kérdezősködött. Odaadtam az egyik jegyemet
egy rövidlátó vagy talán csak nem megfelelő szemüveget viselő
főiskolásnak. Megbántam. Aprópénzt kezdett számolgatni a
tömegben, elejtette, kértem, hogy hagyja, hogy ajándékba kaptam a
jegyeket, ezért én is ajándékba adom neki az egyiket, de ő hallani
sem akart róla, s amikor már befelé mentem a terembe, beledobta az
aprópénzt a zekém zsebébe. Persze, a pénz kellett, ahogy mondani
szokás, szabad, de sovány kenyéren éltem, mégis... Az is zavart,
hogy a fővárosi közönség az alkalomnak megfelelően volt öltözve,
rajtam meg nyűtt farmernadrág, kitárt zeke, otromba cipő, ráadásul a
szakállam is leborotválva, amit olyan nehezen szoktam meg, mintha
hiányzott volna rólam valami - hiszen nagy útra indultam, valami
ismeretlen vadkendertermő sztyeppére, ki tudja, miféle
anasa-gyűjtőkkel. De mindez jelentéktelen apróság volt...
A két emelet magas Olasz udvarban, úgy láttam, minden kiállított
tárgy a helyén maradt, csak a terem közepére állítottak sűrű
sorokban székeket, azokon helyezkedtünk el. Se dobogó, se
mikrofonok, se függöny - nem volt semmi hasonló. Ott, ahol az
elnökségnek kellett volna ülnie, szélről egy kis emelvény állt. Vagy
két perc múlva már minden helyet elfoglaltak, többen a bejáratnál
tolongtak. A jelenlevők közül láthatóan sokan ismerték egymást,
élénken beszélgettek, egyedül én hallgattam, lévén egyedül.
De most valamelyik oldalajtón kilépett két nő. Egyikük, a Puskin
Múzeum munkatársa, bemutatta a másikat - bolgár kolléganőjét,
ahogy mondta, a szófiai Alekszander Nyevszkij-székesegyház
egyházi múzeumából. A teremben elnémult a hangzavar. A bolgár
nő, simára fésült hajú, komoly, szép cipőjű és szép lábú - ez
valahogy rögtön a szemembe tűnt - fiatal nő szigorúan tekintett ránk
füstös üvegű, nagy szemüvege fölül, és tűrhető orosz nyelven rövid
előadást tartott. Elmondta, hogy a felbecsülhetetlen értékű egyházi
építészet, a régi kéziratok, ikonok és nyomtatott könyvek
bemutatásán kívül múzeumukban, a kriptában, a székesegyház félig
föld alatti termeiben, esti hangversenyeken - ahogy mosolyogva
közölte - élő kiállítási tárgyakként bemutatnak középkori egyházi
énekeket is. A Puskin Múzeum meghívására ezzel a céllal érkeztek a
„Kripta"-kórussal. - Kérjük őket! - indítványozta, taps közepette. Az
énekesek bevonultak, voltaképpen itt is voltak, az ajtó előtt,
amelyen mi is bejöttünk. Tízen voltak, mindössze tízen, mellett
mind fiatal, mondhatni, velem egykorúak. Valamennyien egyforma
fekete alkalmi öltönyben, fehér ingmellükön merev
csokornyakkendővel, fekete cipőben. Nem volt ott sem hangszer,
sem mikrofon, sem hangerősítő, még csak dobogó sem, és
természetesen semmiféle világítás-manipuláció, csupán egy kissé
csökkentették a fényt a teremben. És bár biztos voltam benne, hogy
olyan közönség gyűlt ide, melynek van fogalma arról, mi az a kórus,
valahogy mégis félteni kezdtem az énekeseket. Annyi nép sereglett
össze, és fiataljaink megszokták az elektronikus hangerőt, ők pedig -
akár a fegyvertelen katonák a csatamezőn.
Az énekesek váll váll mellett, szorosan felzárkóztak, kis félkört
alkotva. Arcuk nyugodt volt és figyelmes, mintha egy cseppet sem
izgulnának. És még egy furcsaságot vettem észre: valahogy mind
hasonlítani látszottak egymáshoz. Talán azért, mert ebben az órában
közös gond lett úrrá rajtuk, közös készség, közös lelki felbuzdulás.
Hiszen az ilyen pillanatban minden, ami talán nagyon fontos
máskor, hétköznapi életükben, teljesen kizáródik gondolataikból,
mint ahogy csata előtt minden katona csak arra gondol, hogyan
arathat győzelmet.
Közben vezetőjük, a bolgár nő, ugyanolyan komolyan nézve
füstös szemüvegén át, a hangverseny kezdete előtt rövid történeti
áttekintést adott a bizánci gyökerű, de sajátos jegyekkel, sajátos
liturgiával rendelkező bolgár egyház eredeti vonásairól, kitért
néhány részletre, amelyek a bolgár ének nemzeti hagyományaival
érintkeztek. És bejelentette a hangverseny kezdetét.
Az énekesek készen álltak. Még egy kis ideig hallgattak,
beállították lélegzésüket, még szorosabban összetömörültek, s akkor
teljes csend támadt, mintha kiürült volna a terem - annyira érdekelt
mindenkit, mit tud ez a tíz ember, mire szánta el magát, és miben
bízik. És akkor a jobbról a harmadik - láthatólag a kórus vezetője -
intett, és ők elkezdték. Felröppentek a hangok...
És abban a csendben mintha lassan elindult volna egy csillogó
kerekű és küllőjű, isteni, légi fogat, és láthatatlan hullámokon
túlgördült volna a terem falain, a hangok sokáig el nem haló, a lélek
kimeríthetetlen tartalékaiból minduntalan újjászülető, diadalmas és
ujjongó nyomait hagyva maga után.
Már a kezdetnél világos volt, hogy ez a kórus az éneklésnek olyan
fokát érte el, a hangok olyan mozgékonyságát és harmóniáját,
amilyet gyakorlatilag képtelenség tíz különféle embernek elérnie,
akármilyen vokális adottsággal és mesterségbeli tudással
rendelkezzék is, s ha az éneket bármilyen, különösen modern
hangszer kísérte volna, kétségtelenül összeomlik ez a tíz pilléren
nyugvó, egyedülálló épület. Ritkán képes a sors ilyen csodára - hogy
éppen ők, ez a felülről kijelölt tíz ember körülbelül egy időben
született, megérték és felfedezték egymást, s áthatotta őket a fiúi
kötelességtudat ősapáik iránt, akik valamikor szenvedtek az Ő, a
kigondolt, felfoghatatlan s a Lélektől elválaszthatatlan nevében -
hiszen csak ebből fakadhatott ez a leírhatatlanul áhítatos éneklés. És
ebben rejlett művészetük ereje, a szenvedély, az ittasultság, a
kiszabaduló hangok és érzések erejétől táplált, amikor a betanult
vallásos szöveg csak ürügy volt, csak az Ő formális megszólítása, az
első itt az emberi szellem volt, amely tulajdon nagyságának ormai
felé törekedett.
A közönség rabul ejtve, elbűvölten, gondolataiba mélyedve
hallgatott; ki-ki magában élte újra azt, csatlakozott ahhoz, ami
évszázadokon keresztül az értelem tragikus tévelygései és
megvilágosodásai között formálódott; az értelemén, amely örökké
önmagán kívül kereste önmagát, s ugyanakkor mindenkivel
egyetemben, kollektíve akarta befogadni az Igét; ez az Ige
tízszerezte meg az éneklés erejét a hozzá csatlakozó sok-sok lélek
által. És ugyanakkor a képzelete mindenkit elragadott abba a
homályos, de mindig fájdalmasan áhított világba, amely
kinek-kinek a maga emlékeiből, álmaiból, bánatából,
lelkifurdalásából, veszteségeiből és örömeiből tevődött össze,
mindabból, amit élete útján megélt az ember.
Nem értettem, és őszintén megvallva, nem is igen akartam érteni,
mi ment végbe bennem abban az órában, mi láncolta gondolataimat
és érzéseimet olyan kifejezhetetlen erővel ahhoz a tíz énekeshez,
akik külsőre ugyanolyan emberek voltak, mint én, de a himnuszok,
amelyeket énekeltek, mintha belőlem áradtak volna, a magam
buzgóságából, felgyülemlett fájdalmaimból, riadalmaimból és
rajongásaimból, amelyek mindeddig nem tudtak kitörni belőlem, s
most én, megszabadulva tőlük és ugyanakkor új fénnyel és
megvilágosodással telítetten, megértettem, hála az énekesek
művészetének, a templomi éneklés ősi lényegét - az élet kiáltása volt
ez, az ég felé tárt karú emberé; az beszélt öröktől való szomjúságról,
hogy magát megerősítse, megkönnyítse sorsát, támaszpontot
találjon a mindenség beláthatatlan térségeiben, tragikusan
bizakodva, hogy Őrajta kívül vannak még valamiféle égi erők,
amelyek ebben segítenek neki. Grandiózus eltévelyedés! Ó, mily
nagy az ember igyekezete, hogy odafönt meghallgattassék! És
mennyi gondolatot, mennyi energiát áldozott fogadkozásokra,
bűnbánatra, a magasztalásokra, ennek nevében jámborságra,
engedelmességre kényszerítve magát, arra, hogy ne zúgolódjék
lázadó vére ellen, örökké zendülésre, újításra, tagadásra szomjazó
saját eleme ellen! Ó, milyen nehezen és mennyi gyötrelem árán
sikerült ez neki! Rig-Véda zsoltárok, ráolvasók, himnuszok,
sámánkodás! És a végtelen századok során még mennyi könyörgés
és imádság hangzott el! Ha anyaggá, érzékelhetővé válnának,
elárasztanák az egész földet, mint a partjaik közül kilépett
sós-keserű óceánok. Milyen nehezen született meg az emberben az
emberi...
Az a tíz ember pedig énekelt. Isten fűzte őket egybe, hogy mi
magunkba merülhessünk, tudatalattink forgó örvényébe,
feltámaszthassuk magunkban a múltat, a letűnt nemzedékek
szellemét és fájdalmait, hogy aztán felemelkedve lebegjünk magunk
fölött és a világ fölött, és megleljük tulajdon rendeltetésünk
szépségét és értelmét - egyetlenegyszer jelenve meg az életben,
megszeressük annak csodálatos elrendezését. Ez a tíz ember olyan
önfeledten énekelt, annyira Istenhez méltón, hogy - talán maguk
sem tudtak róla - felébresztették a lelkekben a legnemesebb
fellángolást, amely ritkán fogja el az embereket hétköznapi
életükben, az unt napi gondok és hívságok közepett. És ettől az
egybegyűlteket ösztönös jóság töltötte el, arcuk lelkesült volt,
néhányuk szemében könny csillogott.
Hogy örültem, mennyire áldottam a véletlent, amely ide vezetett,
hogy nekem ajándékozza ezt az ünnepet, ahol létem mintha kilépett
volna az időn és téren túli térbe, ahol csodatévőn megfért együtt
minden ismeretem és élményem - a múlt emlékezetében, a jelen
tudatában és a jövő álmaiban. És e töprengések közepette arra
gondoltam, hogy én még nem szerettem, és a szerelem áhítása,
amely a véremben élt, és a maga óráját várta, fájdalmas
szívsajdulással jelentkezett. Kicsoda ő, hol van, mikor, hogyan
történik majd az egész? Néhányszor önkéntelenül az ajtóra
pillantottam - lehet, hogy megérkezett, és ott áll, hallgat és várja,
hogy meglássam. Milyen kár, hogy nem volt abban az órában a
teremben, milyen kár, hogy nem oszthattam meg vele akkor azt, ami
lelkesített és képzeletemet táplálta! És még azt gondoltam - csak
nehogy a sors valami nevetségeset rendezzen ebből, olyat, amire
aztán szégyelljek emlékezni...
Magam sem tudom, hogyan, anyám jutott eszembe kisgyerek
koromból. Emlékszem egy verőfényes téli reggelre, a gyéren
hullongó hóra a sétányon, ahogy ő, mosolygósan nézve a
szemembe, begombolja kitárt kiskabátomat, s mond valamit, én
elszaladok tőle, ő meg vidáman utánam fut, és városkánk fölött
harangzengés lebeg, abból a dombon álló kis templomból, ahol
abban az órában apám, a vidéki diakónus szolgál, aki vakon hisz és
ugyanakkor, ahogy ma már sejtem, nagyon jól érti múlandóságát
mindannak, amit Istentől és Istennek teremt az ember... Én pedig,
apám iránti minden együttérzésem mellett, egészen más úton
haladtam tovább, nem azon, amelyet ő kívánt. És nehéz lett a szívem
annak felismerésétől, hogy apám önmagával békében költözött át a
másvilágra, én pedig vergődöm, tagadom a múltat, bár közben
lelkesedem hajdani nagyságáért, hatalmas kifejezőerejéért annak a
valamikor mindenható eszmének, amely évszázadról évszázadra
terjedve arra törekedett, hogy megtérítse a még meg nem tért
lelkeket minden földrészen és szigeten, hogy mindörökre, minden
időkre megszilárduljon a világban, a nemzedékekben, a
szemléletekben, megfékezve és levezetve, akár a villámhárító a
földbe a villámot, az alázat mélységeibe az örökké lázadó emberi
kétségek örök kihívását. Hála nekik - a Hitnek és a Kétségnek, a
létezés két erejének, amelyek együttesen mozgatják a világot.
Én akkor születtem, amikor a kételkedés erői kerekedtek felül, a
maguk részéről újabb kétségeket szülve, én ennek a folyamatnak
vagyok terméke, egyik oldalról kiátkozásra rendeltettem, a másik
oldal pedig, bonyolultságaimmal együtt, nem fogadott be. No, de
hát az olyanokon, mint én, vesz revánsot mindig a történelem, s tölti
haragját rajtuk... Ezeken töprengtem, az óbolgár egyházi énekeket
hallgatva...
 Egymás után zendültek fel az énekek, úgy szóltak abban a
teremben, mint letűnt korok visszhangja. A bibliai szenvedély az
„Esti áldozat"-ban, a „Kisdedek lemészárlásá"-ban és az „Angyalok
szózatá"-ban a hit többi vértanújának zord lángolású énekeivel
váltakozott, és bár mindebből sok mindent ismertem,
megmagyarázhatatlan okból maga a cselekmény nyűgözött le -
ahogy ez a tíz ember a már ismerteket átlényegítette, átvarázsolta
nagy művészetté, amelynek ereje a nép szellemének történeti
befogadóképességétől függ - aki sokat szenvedett, az sok mindent
megtapasztalt.
Hallgattam a tulajdon éneküktől megittasult, fellelkesült szófiai
énekeseket, figyeltem mimikájukat, és váratlanul fölfedeztem, hogy
egyikük, balról a második, az egyetlen világos hajú a barnás bőrű és
fekete hajú bolgárok között, nagyon hasonlít hozzám. Döbbenetes
meglátni valakit, aki ennyire hasonlít az emberre magára. Szürke
szemű volt, keskeny vállú - gyerekkorában biztosan őt is nyápicnak
hívták -, hosszú, világos haja volt, s ugyanolyan inas, szikár keze,
mint nekem; lehet, hogy szégyenlősségén az énekléssel vett erőt,
mint ahogy én gyakran a hozzám közel álló teológiai témákról való
beszélgetésekkel győztem le félszegségemet. El lehet képzelni,
milyen ostobán fest ez, amikor nőkkel való megismerkedéskor
fordítom a szót ilyen komoly témára. A szürke szemű énekes még
külsőre is ilyenféle volt - beesett arcú, kissé hajlott orrú, homlokát
két vízszintes redő szántotta át, és ami a legszembetűnőbb - szakálla
pontosan olyan, mint az enyém volt, mielőtt leborotváltam.
Önkéntelenül hajdani szakállamhoz nyúltam, és újra eszembe jutott,
hogy holnap hosszú útra kell indulnom az anasa-gyűjtőkkel együtt.
Amikor erre gondoltam, elcsodálkoztam: hová utazom és miért?
Micsoda ellentét - az istenes himnuszok és a vasúti Utyugok sötét
szenvedélye a mákonyos fű mákonyos füstje iránt. De az igazi
emberi élet, együtt a jóval és a rosszal, minden időben a templomok
falain kívül zajlott. Nem kivétel ami korunk sem...
A külső jegyeknek ilyen egybeesését fedeztem fel tehát azon a
hangversenyen. Aztán már nem vettem le szememet
hasonmásomról, figyeltem, hogyan énekel, hogyan nyúlik meg az
arca, nyílik a szája, amikor a legmagasabb hangokat adja ki. És
együtt érezve vele, az ő helyébe képzeltem magam, mintha második
énem volna. Így mintegy részt vettem az éneklés folyamatában.
Minden énekelt bennem, egybeolvadtam a kórussal, a testvériség, a
nagyság, a közösség könnyekig megható érzését éltem át, mintha
hosszú távollét után találkoztunk volna - megférfiasodott, erős,
diadalmas hangunk az egekig szárnyalna, a föld pedig szilárd és
ingathatatlan volna alattunk. És így éneklünk majd, ameddig csak
ének létezik, éneklünk a végtelen időkig.
Így énekeltek, és én velük. A csodálatos önfeledtségnek ilyen
állapotába többnyire akkor kerülök, amikor régi grúz dalokat
hallgatok. Nehéz megmagyaráznom, miért, de elég, ha csak három
grúz akár a leghétköznapibb három énekbe kezd, kiárad a lelkem,
belélegzi az egyszerű és arányosságában, lélekre hatásában ritka
művészetet. A grúzoknál ez bizonyára a természet különleges
ajándéka, kultúrájuk típusa vagy talán egyszerűen isteni adomány.
Nem értem, miről énekelnek, nekem csak az a fontos, hogy együtt
énekelek velük.
Ezen gondolkodva hallgattam az éneket, s hirtelen
megvilágosodás támadt bennem, most tárult fel előttem egy vala-
mikor olvasott grúz elbeszélésnek, a Hatan és a hetedik címűnek
lényege. Rövid kis elbeszélés, amilyen akad elég a folyóiratokban,
még azt sem mondhatnám, hogy kiemelkedő lett volna, inkább
cselekményes, mint lélektani, inkább romantikus stílusú, de a
történet fináléja hosszú időre emlékezetembe vésődött, valahogy
belém fúródott, mint egy szálka.
A Hatan és a hetedik című elbeszélés, pontosabban ballada
tartalma (kevéssé ismert szerzőjének bonyolult nevét nem je-
gyeztem meg) szintén rendkívül hétköznapi. Lángol a forradalom,
tombol a vérontó polgárháború, a forradalom megszilárdítja
hatalmát az ellenséggel való utolsó összecsapásokban, Grúziában
megtörténik tehát a tipikus történelmi fordulat - győz a
szovjethatalom, egyre jobban kiszorítva a felfegyverkezett
ellenforradalmárok utolsó maradványait, még az isten háta mögötti
hegyi falvakból is. Ilyen esetekben alaptörvény - ha az ellenség nem
adja meg magát, megsemmisítik. De a kegyetlenség kegyetlenséget
szül - ez is régi törvény. Különösen elszántan védekezik a környék
hegyeit kitűnően ismerő, merész Guram Dzsohadze csapata, a
hajdani csikósé, a vakmerő és elfoghatatlan rajtaütőé, aki
belegabalyodott az osztályharcba. De az ő napjai is meg vannak
számlálva. Az utóbbi időben egyik vereséget szenvedi a másik után.
Guram csapatába egy csekistát építettek be, aki kockáztatva
leleplezését és annak minden következményét, Guram Dzsohadze
bizalmába férkőzik, egyik harcostársa lesz. Úgy rendezi, hogy egy
nagy csata után, megfogyatkozott csapatával visszavonulva, Guram
Dzsohadze egy folyami átkelésnél kelepcébe kerüljön. Amikor
veszett vágtában elérik a partot és a vízbe ugratnak, a csekista egy
sűrű bozót mellett lefordul a lováról, mintha elszakadt volna a
nyereghevederje. Dzsohadze nagy lovascsapata, kihevült lovain,
már-már átjut a széles hegyi folyó sekélyén, de a víz közepén, ahol
körös-körül nem fedezi semmi, két előre felállított és álcázott
géppuska mindkét partról kaszálni kezdi, kereszttűz alá veszi a
csapatot. Vad kavarodás, az emberek a hegyi folyóba vesznek, de
Guram Dzsohadzének - kíméli a sors! - sikerül kitörnie a tűzből,
visszafordul, és erős lován elvágtat a parton a sűrű bozót mentén.
Nyomában néhány életben maradt, hű lovasa, köztük a csekista, aki
azonnal csatlakozott hozzájuk, amint megértette, hogy a hadművelet
nem egészen sikerült, és hogy a vezér menekül a leszámolás elől.
A géppuska-kereszttűz a folyón Dzsohadze csapatának végleges
vereségét, valójában teljes kiirtását jelentette.
Amikor Guram Dzsohadze, megszabadulva végre üldözőitől,
megtorpantja hajszolt lovát, kiderül, hogy csapatából vele együtt
mindössze hét ember maradt életben, s a hetedik a csekista volt -
Szandrónak hívták. Nyilván innen az elbeszélés címe: Hatan és a
hetedik.
Szandrónak az volt a parancsa, hogy bármi áron is, de likvidálja a
banda vezérét, Guram Dzsohadzét. Nagy pénzt tűztek ki a fejére. De
nem is a pénzről volt szó, hanem arról: hogyan teljesítse a parancsot
most, amikor már nyilvánvaló, hogy Dzsohadze többé nem
bocsátkozik harcba, amelyben agyon lehetett volna lőni: hiszen
most, hogy lényegében egyedül maradt, mint a csapdába hajtott vad,
s csak magára számíthatott, a maga személyes ügyességére,
rendkívül éber lesz. Világos volt, hogy Dzsohadze nem adja ingyen
az életét, utolsó leheletéig harcol.
És ennek a históriának kifejlése - ez zaklatott fel engem a
legjobban.
A folyón történt kegyetlen rajtaütés után Guram Dzsohadze, aki
ismer minden ösvényt a szakadékokban, aznap késő este megáll egy
nehezen megközelíthető helyen - egy hegyi erdőben, közel a török
határhoz. Valamennyien, hatan meg a hetedik, alig hogy lenyergelik
lovaikat, eldőlnek a földön a fáradtságtól. Ötüket nyomban
elnyomja az álom, de ketten nem alszanak. Ébren van a csekista,
Szandro, gyötri a gond - azon töri a fejét, mitévő legyen most,
hogyan érheti el legjobban a célját, hogyan vigye véghez bosszúját.
A mégsemmisítő katasztrófa után nem alszik a vakmerő Guram
Dzsohadze sem - csapata vesztén kesereg, s a holnapi nap kínozza.
Egyedül Isten a tudója, min gondolkodik ez a forradalom-
szembefordította két kibékíthetetlen ellenség.
Fejük aljától jobbra a telihold világolt, éjszakaian, súlyosan és
tompán rendült meg az erdő, lent szakadatlanul csobogott a köveken
a folyó, körül a hegyek megkövesült némaságba dermedtek, Guram
Dzsohadze akkor váratlanul felszökkent, mintha valami
nyugtalanítaná.
- Nem alszol, Szandro? - kérdezte csodálkozva a hetediktől.
- Nem. És te miért ugrottál talpra? - kérdezte vissza Szandro.
- Ugyan, semmi. Nem jön álom a szememre, valahogy nincs
nyugovásom ezen a helyen, erősen világít a hold. Inkább a
barlangban fekszem le. - És fogta a köpenyét, fegyverét és a nyerget
a feje alá, s távozóban még hozzátette: - A többiről majd holnap
beszélünk. Most már kevés időnk maradt beszélgetésre.
 Ezzel elment, elhelyezkedett a barlang szájában - csikós korában
nemegyszer rejtőzött ide a rossz idő elől -, most is ide húzódott,
hogy átgondolja végtelen szerencsétlenségét, vagy előérzete súgta,
hogy úgy helyezkedjék el: senki sehonnan meg ne közelíthesse, ő
viszont megláthasson bárkit, aki a barlang felé közeledik. Szandro
nyugtalan lett: hogyan magyarázza a vezérnek ezt az úgy tetszik
józan cselekedetét? Mi legyen, ha gyanakodni kezd?
Így telt el ez az éjszaka, reggel pedig megparancsolta Guram
Dzsohadze, hogy nyergeljenek. Senki nem tudta, mi jár a fejében, és
mit szándékozik tenni. És amikor már felnyergelték a lovakat és a
kantárszárat markolva, mindenki némán állt előtte, sóhajtva így
szólt:
- Nem, nem illik így elhagyni a szülőföldet. Ma elbúcsúzunk a
földtől, amely felnevelt bennünket, aztán szétszéledünk, ki merre.
De amíg itt vagyunk, érezzük itthon magunkat.
Két lovasát elküldte a legközelebbi faluba, ahol hűséges emberei
voltak, borért és ennivalóért, másik kettőt, Szandrót és egy másik
legényt, ott marasztott, hogy gyűjtsenek száraz gallyat a tűzre, és
vigyázzanak a lovakra, maga pedig a maradék két harcossal
vadászni indult - valami vadat ejteni, ha sikerül, talán még őzet is, a
búcsú vacsorára.
Szandro, a csekista, nem tehetett mást, mint engedelmeskedett, és
várta a megfelelő pillanatot, amikor a parancsot végrehajthatja. De
ilyen kedvező alkalom egyelőre nem kínálkozott.
Este ők hatan és a hetedik újra egybegyűltek: az erdő szélén, a
barlang közelében tábortüzet gyújtottak, kirakták a faluból hozott
vászonra a kenyeret, bort, sót, ennivalót, amit Guram Dzsohadze
hűséges emberei küldtek a búcsúestére. Magasan lobogott a tűz.
Mind a heten közelebb húzódtak hozzá.
- Minden lovat felnyergeltetek-e, és mindnyájan készen vagytok-e
nyeregbe ülni? - kérdezte Guram Dzsohadze.
Válaszul mindnyájan szótlanul bólintottak.
- Ide figyelj, Szandro - jegyezte meg Guram Dzsohadze. - Jóféle
fát gyűjtöttél, jól ég, de miért halmoztad fel olyan távol a tűztől?
 - Ne aggódj, Guram, ez az én gondom, a tüzért én felelek. Te csak
mondd ki a magad szavát.
És Guram Dzsohadze akkor azt mondta:
- Barátaim, ügyünk elveszett. Amikor két fél harcol egymással, az
egyik győz, a másik vereséget szenved. Azért is csatáznak. Vért
ontottunk, vérünket ontották. Közülük is, közülünk is sokan
feláldozták életüket. Ami volt, az volt. Bocsánatot kérek elesett
barátaimtól és elesett ellenségeimtől. Amikor az ellenség elesik a
csatamezőn, már nem ellenség többé. Ha most nyeregben ülnék,
akkor is bocsánatát kérném az elesetteknek. A jó szerencse elfordult
tőlünk, ezért elfordult a nép zöme is. Még a föld, amelyen születtünk
és felnőttünk, még az sem kívánja, - hogy rajta maradjunk. Nincs!
rajta hely a számunkra. És nincs számunkra bocsánat. Ha győztes
volnék, nem irgalmaznék ellenségeimnek, ezt akár Isten előtt, úgy
mondom. Most egy út van csak számunkra idegen országokba kell
mentenünk életünket. Azon a nagy hegyen túl Törökország van, egy
kőhajításra, amott, túl a hegygerincen, amely fölé most emelkedik a
hold - Irán. Válasszatok, ki hová. Magam Törökországba indulok,
Sztambulba, teherhordónak szegődöm a hajókra. Mindegyikünknek
el kell most dönteni, hol akarja a fejét lehajtani. Heten maradtunk.
Nemsokára egymás után idegenbe indulunk, hétfelé. Szétszéledünk
a világban, s mindünknek ki kell ürítenie a maga keserű poharát.
Soha többé nem látjuk egymást. Ez az utolsó nap, amikor mi, hét
életben maradt, együtt vagyunk és láthatjuk, hallhatjuk egymást.
Búcsúzzunk hát el; egymástól és búcsúzzunk el földünktől,
búcsúzzunk el a grúz kenyértől-sótól, búcsúzzunk el borunktól.
Ilyen bort sehol nem kóstolunk többé. Elbúcsúzunk, és ki-ki elindul,
amerre akar. Semmit sem viszünk magunkkal, még egy
homokszemet sem a grúz földről. A hazáját nem viheti magával
senki, csak a honvágyát, ha a hazát el lehetne vinni, mint egy zsákot,
garast sem érne. Igyunk hát utoljára, és énekeljük el utoljára
dalainkat...
Tömlőben tartott parasztbor volt, összevegyült benne a földi és az
égi. Vakmerő mámort ébresztett bennük és feltámasztotta a vágyat,
hogy dalba öntsék bánatukat, s lelkükben új harcra kelt a vígság és a
szomorúság. És magától áradt az ének, mint ahogy váratlanul forrás
tör elő a kövek közül a hegyi hajlaton, s mindaz, amit vize megérint
útjában, virágozni és szaporodni fog. És halkan belekezdtek apáik
énekébe, s lassan erősödött a dal, torokhangon mormolt, mint a
hegyoldalról alászakadó forrásvíz - mind a heten nagyszerűen
énekeltek, mert minden grúz született énekes, szép összhangban,
ki-ki a maga módján és a maga hangerejével, s a dalok fellobbantak,
mint a tűz, amelyet körülálltak.
Így kezdték búcsúdalaikat azok heten, pontosabban hatan, és a
hetedik, aki azonban egy percre sem feledkezett meg arról, amit
végre kellett hajtania. Egyikük sem, különösen Guram Dzsohadze
nem távozhat büntetlenül külországba. Ezt ő, a csekista, nem
engedheti meg - így szólt a neki kiadott parancs. És neki a parancsot
teljesítenie kell.
Egymás után zendültek fel az énekek, fogyott a bor, amelyből
minél többet iszik az ember, annál szívesebben énekel, annál
hevesebben lobog a lelke, amely újra meg újra bort és dalt
szomjazik.
Kört formálva álltak, néha egymás vállára téve a kezüket, máskor
lelógatva, mint a korbácsot, amikor pedig úgy akarták, hogy
meghallja őket az ismeretlen és elháríthatatlan, de mindent látó és
tudó égi erő, az égnek terjesztették a karjukat. Hogy lehet ez, ha
Isten mindent lát és mindent tud, hová kergeti hát őket
szülőföldjükről? És miért van úgy elrendezve, hogy az emberek
harcolnak és csatáznak egymással, hogy vér ömlik, könnyek
ömlenek, s mindenki úgy tartja, hogy neki van igaza, a másiknak
nincs, és hol van az igazság, és kinek van joga azt kimondani? Hol
van az a próféta, aki igazságosan ítélkezne felettük?... Nem ezekről
a dalban kiáradó, réges-rég átélt szenvedésekről, amelyeket az ősök
mint a kezdetben felismert jót és rosszat értelmeztek, átérezve
szépségüket és örökkévaló voltukat - nem ezekről szóltak-e ezek a
nép emlékezetében megőrzött ősi énekek? És ezért egyik ének a
másik után kelt szárnyra annak a hétnek ajkáról, és nem bontották
meg a kört, de a hetedik, Szandro, időnként kilépett a körből, hogy
újabb fát hozzon a tűzre. Nem véletlenül (hiszen az életben
mindennek megvan a maga oka), nem véletlenül rakta a száraz ágat
óriási halomba az erdőben, most maga kezelte a tüzet. Énekelt is,
teljes szívből, mint a többiek - hiszen az ének mindenkié, egyenlő
mértékben. Nincs dal, amelyet csak a királyok énekelnének,
másoknak nem lenne szabad, mint ahogy olyan sincs, amely csak az
egyszerű nép tulajdona. Énekelj, vigadj, szomorkodj és sírj, táncolj,
amíg élsz...
Arról, akit szerettél, akit remegve vártál találkára, aki elhagyott,
és mennyire szenvedtél miatta, és mennyire akartál, meg nem értve,
meghalni, hogy utolsó éneked meghallja a szeretett lény, és ahogy
anyád becézett gyerekkorodban, és ahol apád feláldozta életét, és
ahogy barátaid küzdöttek, verekedtek a véres harcban, s amely
isteneknek feltártad a lelkedet tiszta és önzetlen lelkesültségedben;
és gondolkoztál-e azon, mi az ember születése, és azon, hogy a halál
mindig veled jár, amíg csak lélegzel, s hogy a halál után nincs halál,
de az élet hatalmasabb a halálnál, nincs a világon az életnél
magasabb mérték - ezért kerüld a gyilkosságot, ám ha az ellenség a
földedre tör, védd meg a földedet; és védd meg kedvesed becsületét,
akár szülőföldedet; megtapasztaltad-e, mi a válás, s hogy az elválás
nehéz, mintha hegyet vennél a válladra, s hogy kedvesed nélkül
nincs örömöd semmiben: sem virágban, sem fényben, sem a
holnapban - s még mi mindenről szóltak az énekek, el sem lehet
sorolni...
És nem voltak azon az éjszakán egymáshoz testvéribben közel
emberek, mint az a hét grúz, aki keserűen és lelkesülten énekelt a
búcsú órájában. Az ének őseleme még jobban összeforrasztotta
őket. Mi mindent át nem éltek és gondoltak ki az Ősök az utódok
hasznára, mennyi halhatatlan harmóniával telített, lelkesült szót!
Mint ahogy röptéről ráismerni a madárra, úgy ismeri fel egyik grúz a
másikat akár tíz versztáról is az énekéről, és megmondja, ki az, hová
való, mi történt vele, mi van a lelkében, vidám lakodalomban volt,
vagy bánat gyötri...
 A telihold már jó magasan járt a hegyek fölött, lágy fényével
elárasztotta az egész környéket - az erdő sötét lombkoronái titokban
megimbolydultak a szél fuvallatától, fojtottan felzúgott a folyó,
olvadt ezüstként tündöklött a görgelékköveken, az éjjeli madarak,
mint az árnyékok, nesztelenül suhantak el a tűz körül éneklők feje
fölött, s még a gazdájukra türelmesen váró, felnyergelt lovak is
hegyezni kezdték érzékeny fülüket, és szemükben táncolt a tűz
visszaverődő fénye... Azok a lovak már idegen földre készültek, s az
óra közeledett...
A daloknak azonban, úgy tetszett, sohasem szakad vége, Guram
Dzsohadze, úgy látszik, mindent ki akart énekelni: „Énekeljünk hát,
barátaim, igyatok, úgysem állhatunk körbe többé, nem
gyönyörködtetik grúz dalok a fülünket..." Hol külön-külön, hol
együtt énekeltek, hol szilajon és vadul táncoltak saját énekkíséretük
mellett, mintha haláltáncot járnának, majd megint körbeállt az a hét,
pontosabban a hat meg a hetedik, Szandro egyre-másra kilépett a
körből - fát vetett a tűzre, és magasan, magasan lobogott a láng.
Elhatározták, hogy az utolsót éneklik, de aztán még egyet, megint
egyet búcsúzóul, senki sem nyughatott, és újra körbeálltak,
lehajtották fejüket - és tűnődőn, hatalmasan erősödött, mint a föld
alatti moraj, az ének. Szandro pedig újból fáért ment, bár a tűz
lobogva égett. Pontosan számított - távolabbról tisztán látta a körben
álló hatot, azok pedig, a tűz vakító lángjánál, alig látták őt... A nehéz
Mauser már készen állt-csőre töltve. Elérkezett a leszámolás, a
bosszú megismételhetetlen órája. Kapta a gyorstüzelő
ismétlőfegyvert, a karjára támasztotta, s az első lövéssel, amely
mennykőként dörrent a sötétben, a vezért, Guram Dzsohadzét
terítette le, aztán, alighogy elhaltak az ajkakról szálló ének szavai,
lelőtte egymás után mind a többit, mielőtt azok még felfoghatták
volna, mi történt. Így, és még egyszer a gyilkolás bűnös forgásában,
aztán még egyszer, vért ontva a kiontott vérért.
Igen, az emberi viszonylatok törvényei nincsenek alávetve a
matematikai számításoknak, ebben az értelemben mint véres
drámák körhintája forog a Föld... Csak nem kell ennek a
körhintának a világ végezetéig szállnia, amíg csak a Föld a Nap
körül forog?
Pontosan célzott, csak egy ember támaszkodott fel váratlanul
görcsös remegéssel a kezére, de Szandro odaugrott hozzá, és egy
tarkólövéssel végzett vele... A lovak riadtan hőköltek, aztán újra
mozdulatlanságba merevedtek pányváikon...
A tűz még égett, a folyó mormolt, az erdő és a hegyek - minden a
helyén volt, helyén a hold is a háborítatlan magasságban, csak az
ének szakadt meg, az ének, amely olyan sokáig zengett azon az
estén...
Szandro arca az éjszakában krétafehér volt; levegő után
kapkodott, felkapta a tömlőt a megmaradt borral, és magán
végigcsorgatva, fuldokolva inni kezdett, hogy eloltsa a bensejében
égő tüzet... Aztán kifújta magát, nyugodtan körbejárta a halottakat,
akik különböző testhelyzetben hevertek a tűz körül. Majd leszedte
fegyvereiket, felakasztotta nyereg-kápáikra, levette a kantárt és a
kötőféket a lovak fejéről, és elengedte őket a vakvilágba. Mind a
hét lovat szélnek eresztette, köztük az ő pej lovát is... Nézte, ahogy
azok, megérezve a szabadságot, egymás után elindulnak lefelé a
síkságra, a hegylábi faluba, emberek közé... Hiszen a lovak mindig
arrafelé tartanak, ahol emberek élnek... Most már a patadobogás is
elhalt, s a holdfény elmosódó derengésében eltűntek odalenn az
egymás nyomában haladó lovak körvonalai is...
Minden elvégeztetett. Szandro még egyszer némán körüljárta azt
az egy csapásra leterített hatot, aztán kissé távolabb ment, és
halántékához szorította a Mauser csövét. Még egy lövés vert kurta
visszhangot a hegyek között. Most ő volt a hetedik, aki
végigénekelte a maga énekét...
Így végződött az a grúz ballada.
Ez jutott váratlanul eszembe, hallgatva az óbolgár egyházi
énekeket előadó bolgár énekeseket a múzeumban. Ezeket az
énekeket olyan emberek szerzettek, akik magasztos érzelmekkel,
szinte őrjöngve szólogatták a századok sötétjéből a Mindenhatót,
akit ők maguk teremtettek, az irreálist, akit ugyancsak ők formáltak
lelki realitássá - az emberek, meggyőződvén arról, hogy olyan
magányosak ezen a világon, hogy csak énekeikben és
imádságaikban találhatják meg Őt.
Néhány pillanat alatt idéztem fel és éltem újra ezt az egész
históriát. A gondolatok sebességéhez képest a fény sebessége
semmi. A gondolat a múltba száguldva mindennél gyorsabban tud
visszatérni onnan térben és időben...
Most már elhittem, hogy valóban így történhetett mindez azokban
az években. A Hatan és a hetedik zárószavában a szerző azt írja,
hogy Szandrót, vagyis a hetediket, holta után kitüntették valamilyen
érdemrenddel.
De hogyha a polgárháborúk tragédiái nem változtak volna a
nemzet tragédiáivá, s ha némelyek ellenállása nem ütközne össze a
hatalomra kerülő történelemmel, és mások türelmetlensége
ugyanannak a történelemnek felgyorsításáért folyó harcban nem
változtatná meg alapjában az életet, akkor honnan támadnának azok
a rettenetes barázdák a polgárháború szántóföldjein, és vajon
végződhetett volna-e így ez a grúz ballada? Mi mennyit ér, az ára
szabja meg... Hiszen az, a hetedik, diadalmaskodhatott, életben
maradhatott volna, de nem maradt - nehezen megmagyarázható
okokból. Mindenki a maga módján értelmezheti. És abban az
órában, míg az emelkedett lélek fehér vitorlája alatt hajóztam a
bolgár templomi ének bárkáján, amely örökké barázdálja a távolban
a létezés nyílt tengerét, arra gondoltam, hogy a grúz monda ilyen
befezésének oka az énekek lehettek, amelyek mind a hetük hitét
magukban foglalták.
Amikor az ember a maga számára fedez fel valamit, minden
összehangolódik benne, és megvilágosodik a lelke. Látva, mennyi
áhítat, odaadás és lelkesültség fénylik a szent himnuszokat éneklő
szófiai énekesek szemében, hogy önti el arcukat a feszültség bő
verejtéke, irigykedtem, amiért nem lehetek közöttük, hogy nem az
vagyok, a hasonmásom.
És a megvilágosodás felém özönlő hullámán ringatózva hirtelen
arra gondoltam: honnan van az emberben mindez - a zene, az
imádság, az énekek, milyen szükségszerűség volt és van bennük?
Talán az élet körforgásában való jelenlétünk tragikus voltának tudat
alatti megérzéséből születtek, ahol minden érkezik és távozik,
megint érkezik, megint távozik, az ember ilyen módon reméli
kifejezni, megjelölni, megörökíteni önmagát. Hiszen amikor
mindennek vége lesz, amikor évmilliárdok múlva elérkezik a világ
vége, és bolygónk kihal, kihuny, akkor valamilyen más
galaktikákról érkező felismerés a roppant némaságban és
pusztaságban biztosan meghallja a zenénket és énekünket. Ez az,
amit kiirthatatlanul belénk oltott a teremtés - élni, az életen túl!
Milyen fontos az embernek a tudat, mennyire szüksége van a
meggyőződésre, hogy elvileg lehetséges életének ilyen
meghosszabbítása! Az emberek biztosan feltalálnak majd valami
örökmozgó automata berendezést, valamilyen vokális perpetuum
mobilét, amely minden idők emberi kultúrája legjavának antológiája
lesz, és most, miközben az énekekben gyönyörködtem, hittem, hogy
aki ezeket a szavakat és dallamokat meghallja, megértheti,
megérezheti, milyen ellentmondásokkal teli lények, milyen
lángelmék és vértanúk voltak a földön az egyedül értelmes lények,
az emberek.
Élet, halál, szerelem, részvét és ihletettség - mindent elmond a
zene, mert benne, a zenében vívhattuk ki a legnemesebb
szabadságot, amelyért az emberi tudat első felvillanásától kezdve
egész történelmünk folyamán harcoltunk, de csak a zenében sikerült
megvalósítanunk. És, miközben minden idők dogmáin győzelmet
arat, csak a zene fordul mindig a jövő felé... Ezért megadatott neki
kimondani azt, amit mi nem tudtunk szavakba önteni...
Órámra pillantgatva, nem minden rémület nélkül vártam, hogy
kedves Puskin Múzeumomban nemsokára véget ér hangverseny, és
indulnom kell a Kazanyi pályaudvarra, egy egészen másféle
világba, és belemerülnöm egy teljesen másféle életbe, abba, amely
az idők kezdete óta ott forog a hívságok mocsarainak örvényeiben,
ahol nem zengenek istenes énekek, és nem is jelentenek semmit...
De éppen ezért kell odamennem...
 V
Dél elmúlt, a vonat már a Volga menti tájakon haladt, s a fülkés
kocsikban már kialakult, amennyire lehetett, a sok napra tervezett
megszokott úti élet, a termes kocsiban pedig, amelyben Avgyij
Kallisztratov utazott, mondhatni, közösségi élet zajlott. Vegyes
közönség utazott, s kinek-kinek megvolt a maga oka, hogy vonaton
közlekedjék. És mindez ment a maga rendjén - az embereknek
utazniuk kell, hát utaznak. És köztük - anasa-futárok, Avgyij
Kallisztratov útitársai. Sejtette, hogy ezen a vonaton egy jó tucat
futár utazik, de ő maga egyelőre csak kettejüket ismerte - azokat,
akikhez a pályaudvaron a rámenős Utyug hordár csatlakoztatta.
Murmanszki fickók voltak, az egyik idősebb, a húsz év körüli
Petruha, a másik még egészen gyerek, tizenhat éves, Ljonyának
hívták, de ő is már másodszor kelt anasa-gyűjtő útra. Ettől már
tapasztalt, öreg rókának tartotta magát, s még dicsekedett is ezzel. A
murmanszkiak eleinte tartózkodón viselkedtek, bár tudták, hogy
Avgyij - Avgyaj, ahogy északi módra hívták - a saját emberük, hogy
megbízható emberek ajánlására kezdi a futármesterséget. Célzások
formájában beszélni a dolgokról voltaképpen csak a vagon
előterében lehetett, cigarettázás közben. Az utasok most már nem
tűrték meg a dohányosokat a kocsikban a nagy zsúfoltságban, az
anélkül is fülledt levegőben. Kimentek hát az előtérbe fecsegni és
dohányozni. Elsőnek Petruha vette észre, hogy Avgyij nem úgy
dohányzik, ahogy a magafajták szoktak:
- Mi az, Avgyaj, soha életedben nem dohányoztál? Mint valami
hölgyike, talán nem mered leszívni?
Hazudni kellett:
- Valamikor dohányoztam, de abbahagytam...
Látszik is, én bezzeg megszoktam kicsi korom óta. A mi
Ljonykánk meg - az aztán dohányos, bagózik, mint egy vén apó, s ha
inni van alkalma, azt se szalasztja el. Most ugyan nem ihatunk, de
aztán majd nagyot piálunk.
- De hiszen ő még kicsi!
- Kicsoda kicsi, Ljonyka? Kicsi a bors, de erős. Te, úgy látom,
először vágsz bele nagy dologba, nem játék ám ez! Ő meg már ismer
minden utat-kiutat, váljék egészségére!
- És ő is él a füvecskével, vagy csak futárként jár? - érdeklődött
Avgyij.
- Mármint Ljonyka? Hát persze hogy él vele. Most már mindenki
szívja. Persze ésszel kell szívni - kezdte fejtegetni Petruha. -
Némelyik addig szívja, amíg az agya el nem borul, az ilyen nem
alkalmas a munkára. Rohadt alak az ilyen. Lehidalja az egész
málnást. A füvecske olyan dolog - örömöt ád, mennyország lesz
tőle a lelked.
- És milyen örömöt ád?
- Olyat, hogy mondjuk, folydogál egy kis ér, akkora, hogy
átlépheted vagy átpökheted, de a te szemedben folyam, óceán,
gyönyörűség. Hát ez az öröm. Hiszen az öröm olyan dolog - honnan
vennéd az örömöt? Mondjuk, veszel kenyeret, veszel ruhát, cipőt is
veszel, a vodkát is pénzen veszi mindenki. De a füvecske, bár az
sem kerül kevésbe, különös élvezetet ád: mintha álmodnál, és
körülötted minden, no, szóval, akár a moziban. Csak az a különbség,
hogy a mozit százan meg ezren bámulják, de itt csak magad vagy, és
senkinek semmi köze hozzá, és ha valaki odatolakodik, adhatsz a
pofájára, mondhatod, hogy nem a te dolgod, ahogy akarok, úgy
élek, ne üsd az orrodat a más dolgába. Hát ez a különbség! -
Elhallgatott, aztán, éles szemét összehunyorítva, durva célzással
mondta: - Te meg, Avgyaj, megkóstolhatnád a füvecskét, szíhatnál
egy löketet a jó érzés kedvéért, adhatok neked a magam
tartalékából...
- Én már csak akkor, majd ha megszereztem a magam részét -
utasította vissza Avgyij -, az más...
- Igazad is van - értett vele egyet Petruha. - Ami a magadé, az a
magadé. - Hallgatott egy darabig, aztán rászánta magát, hogy tovább
mondja: - A mi dolgunkban a legfontosabb, Avgyaj, az óvatosság,
mert körülöttünk mindenki ellenség:
minden anyóka, minden kitüntetést csörgető veterán, minden
nyugdíjas, másokról nem is szólva. Mind azt akarja, hogy
elítéljenek minket és eldugjanak jó messzire, kényszer-
munkatáborokba, hogy ne legyünk szem előtt. Ezért ilyen a mi
törvényünk: viselkedj úgy, mintha senki se volnál, észrevétlen,
szürke veréb, amíg a magadét le nem fölözöd. Aztán tudd, kivel van
dolgod! Amint a pénz a zsebünkben, mindenki más mehet az
anyjába... Ha meg valami van, Avgyaj, ha megdöglesz is, de nem
adod ki a magad embereit. Ez törvény. Ha meg nem bírod ki, úgyis
kampec, elintéznek, mint a kutyát. Akár a lágerzónában is, de
utolérnek. Ez nem babra megy, hallod...
Apránkint kiderült, hogy Petruha mindenféle építkezéseken
dolgozott, aztán, amint beköszöntött a nyár, elindult a Mojunkum
vidékére, ismerte a vadkenderben gazdag helyeket. Azt mondta,
vannak olyan bozótosok, különösen a szárazerekben, hogy akár az
egész világnak elég volna, rogyásig. Otthon csak elaggott, iszákos
anyja élt. Fiútestvérei szétszéledtek, ki merre, a sarkvidékre,
gázvezetéket építeni. Hol fagyban keresik a pénzt a nyomorultak,
ahogy magát kifejezte, hol férgekkel lepve. Ő meg elmegy egyszer a
ferde szemű Ázsiába, s akár egész esztendőn át él belőle, s pöködhet
a mennyezetre, csak nyála legyen elég. Párjának, Ljonykának, még
rosszabbul állnak a családi ügyei. Anyját nem ismerte.
Csecsemőotthonba adták. Aztán, amikor hároméves volt, egy
murmanszki hajóskapitány, aki többnyire Kubába hajózott,
megjelent feleségével az otthonban, és szabályos eljárással örökbe
fogadta a kisfiút. Saját gyerekük nem volt. Öt évvel később azonban
minden romba dőlt. A kapitány felesége kereket oldott a lovagjával
valahová Leningrádba. A kapitány elitta az eszét, elment kikötői
munkásnak. Ljonyka jól-rosszul tanult az iskolában, hol a kapitány
nagynénjénél élt, hol a bátyjánál, a könyvelőnél, akinek a felesége
valóságos cerberus volt, így folyt az élete, csöbörből vödörbe jutva,
végül elvadult a fiú. Örökre elhagyta a kapitányt. Egy
tengeralattjárón szolgált hadirokkantnál húzódott meg, aki
magányos, jólelkű ember volt, de semmiféle hatást nem tudott
gyakorolni Ljonykára. A fiú úgy élt, ahogy kedve tartotta. Ha kedve
támadt valahová felkerekedni - felkerekedett. Ha visszatérni
szottyant kedve - megjelent újra. És Ljonyka már a második
idényben indul el futárként anasáért, s úgy látszik, maga is rákapott
erre a kábító növényre, pedig még csak tizenhat éves, és előtte az
egész élet...
Avgyij Kallisztratovnak nem kevés önfegyelmébe került, hogy ne
reagáljon minden felháborító részletre, mivel azt a feladatot tűzte
maga elé, hogy megértse ennek a mind újabb és újabb fiatalokat
kelepcéjébe rántó jelenségnek a termesz tét. És minél mélyebbre
hatolt ezekbe a szomorú históriákba annál inkább meggyőződött
róla, hogy mindez olyan volt, mint valami víz alatti áramlás az élet
tengere felszínének csalóka nyugalma alatt, s hogy a bűnözésre
hajlamosító egyéni és személyes okokon kívül léteznek még
társadalmi okok, amelyek lehetővé teszik az ifjúság effajta
betegségeinek terjedését. Ezeket az okokat első látásra nehéz
felfedezni - olyanok, mint az egymással kapcsolatban álló
véredények, amelyek az egész szervezetbe szétviszik a betegséget.
Akármennyire belemélyed az ember a személyes okokba, kevés
haszna van, ha ugyan van egyáltalán. Itt a legkevesebb, hogy egész
szociológiai értekezést írjon, de még jobb, ha vitát indít a sajtóban
vagy a televízióban... Ezt akarta ő, de csak mint valami jövevény...
Az is volt, ha számításba vesszük szemináriumbeli korlátozottságát,
s azt, hogy mennyire nem ismerte a mindennapi életet. Aztán
ráébredt: senkinek sem érdeke, hogy efféle dolgokról nyíltan szó
essék, s ezt mindig a társadalom - úgymond - presztízsének
szempontjaival indokolták, holott lényegében mindenekelőtt arról
volt szó, hogy nem akarták fölöslegesen kockáztatni más személyek
véleményétől és hangulatától függő pozíciójukat. Láthatólag ahhoz,
hogy valaki megfújja a riadót, és figyelmeztessen a társadalom
valamelyik területének bajaira, minden egyéb mellett az kellett,
hogy ne féljen a maga kárára cselekedni. Avgyij Kallisztratovot,
szerencséjére és szerencsétlenségére, nem nyomta a titkolt
félelemnek ez a terhe. De mindezek az élettapasztalatok még előtte
voltak. Még csak éppen rálépett erre az útra, érintkezett a valóság
azon oldalával, amelyet a megtévedt lelkek iránti részvétből maga
akart megtapasztalni, hogy legalább valamelyiken segítsen ezek
közül az emberek közül, nem erkölcsi prédikációkkal, nem
szemrehányásokkal és bírálgatással, hanem személyes
részvételével, személyes példájával bizonyítva be nekik, hogy csak
saját újjászületésük által van kivezető út ebből az önpusztító
állapotból, s hogy ilyen értelemben mindegyiküknek forradalmat
kell véghezvinnie, akár csak a maga lelke méreteiben. De megint
csak nem képzelte, mekkora árat kell fizetnie ezért a szép lélekből
fakadt eszméért.
Fiatal volt. Még ha csak fiatal lett volna... De amikor a
szemináriumban Krisztus történetét tanulta, olyan mértékben vette
magára az Ő szenvedéseit, hogy felzokogott, amikor olvasta,
hogyan árulta el Őt Júdás a Gecsemáné-kertben, a teremtésnek
micsoda összeomlását látta abban, hogy Krisztust megfeszítették
azon a rekkenő napon a Koponyák egyén! De a tapasztalatlan ifjú
nem gondolt akkor rá: és ha létezik a világon egy törvényszerűség,
amely szerint a világ a legtisztább eszmékért és a lélek legnemesebb
indítékaiért bünteti legjobban fiait? Lehet, hogy érdemes lett volna
elgondolkodnia rajta: és ha éppen ez az efféle eszmék létezési
formája és diadalának módja? Mi van, ha ez így van? Ha éppen az
ára az ilyen diadalnak?
Bár még a legelején beszélt egyszer erről Viktor Gorogyeckijjel,
akit Avgyij, nagy korkülönbségük ellenére, egyszerűen
Nyikiforovicsnak szólított. A beszélgetés az előtt zajlott le, hogy
Avgyij elszánta magát: otthagyja a papi szemináriumot.
- Mit mondjak? Nézd csak, siheder atya, már megbocsáss, Avgyij,
hogy néha siheder atyának nevezlek, de ez nagyon is jó szókapcsolat
- töprengett Gorogyeckij teázás közben a házában. - Te otthagyod a
szemináriumot, vagy inkább kitagadnak az egyházból; bizonyos
vagyok benne, feljebbvalóid nem engedik, hogy kihívást vágj oda
nekik, és te hagyd el őket... Annál inkább se, mert te, hogy úgy
mondjam, ritka, s az egyház szempontjából nagyon kellemetlen
okból távozol - nem azért, mert valami igazságtalanság ért, nem
sérelem, nem üldözés miatt, nem is azért, mert botrányosan
viselkedtél valamilyen egyházi személlyel, nem, siheder atya, az
egyház semmit sem vétett neked... Te, hogy úgy mondjam, tisztán
eszmei elképzelésekből szakítasz vele.
Igen, Viktor Nyikiforovics, ez így van. Közvetlen okaim
nincsenek, az nagyon is egyszerű volna - sérelem. Egyáltalán nem
rólam van szó, hanem arról, hogy a hagyományos vallások mára
reménytelenül elavultak, nem beszélhetünk komolyan azokról a
vallásokról, amelyeket az ébredező legalsó néprétegek ősi tudatára
alapoztak. Érti maga is - ha a történelem képes egy új, központi
alakot felmutatni a hit egész világot átfogó horizontján - egy
kortárs-Isten figuráját, a világ mai követelményeinek megfelelő új
isteni eszmékkel, akkor még reménykedhetünk abban, hogy ér
valamit a vallás hirdetése. Hát ez a távozásom oka.
- Értem, értem! - mosolygott jóindulatúan Gorogyeckij, és
kortyolva egyet teájából, így folytatta: - Mindez eléggé
meghökkentően hangzik. De mielőtt rátérnénk elméletedre, el kell
neked mondanom, hogy itt ülök most, teázom, és annak
rendje-módja szerint örülök, hogy mi ketten nem a középkorban
élünk. Hiszen az ilyen hallatlan eretnekségért valahol a katolikus
Európában, Spanyolországban vagy Itáliában pusztán azért, amit te
ki merészeltél mondani, én pedig elég óvatlan voltam
végighallgatni, bennünket, siheder atyám, először felnégyeltek
volna, majd máglyán elégetnek, aztán maradványainkat porrá
őrölve, a szélbe szórnak. Hű, de kegyetlenül elbánt volna velünk az
inkvizíció, s milyen élvezettel! És ha a szent inkvizíció elégetett egy
szerencsétlent csupán azért, mert besúgták: egy talányos mosolyt
engedett meg magának a szeplőtelen fogantatás említésekor, akkor
el lehet gondolni...
Viktor Nyikiforovics, bocsáss meg, de félbe kell hogy
szakítsalak... - mosolyodott el Avgyij, idegesen gombolgatva fekete
szemináriumi hosszú kabátja gombjait. - Értem, hogy jót mulatsz
rajtam, de félre a tréfával: ha létezne korunkban inkvizíció, és ha
holnap máglya fenyegetne eretnekségemért, akkor sem vonnám
vissza egyetlen szavamat sem.
- Elhiszem - bólintott egyetértőn Gorogyeckij.
- Nem véletlenül támadt ez az eszmém. Úgy támadt, hogy
tanulmányoztam a kereszténység történetét, és figyelem korunkat.
És keresni fogom az Isten új, modern formáját még akkor is, ha
sohasem sikerül megtalálnom...
- Jó, hogy a történelmet említetted - vágott közbe Gorogyeckij. -
Most hallgass meg engem. A te eszméd az új Istenről; elvont
elmélet, bár van benne valami - hogy intellektueljeink nyelvén
fejeztem ki magamat - rendkívül aktuális. Ezek a te elképzeléseid,
mint régebben mondták, elvont eszmefuttatások. Te beprogramozod
az Istent, pedig az Istent nem lehet spekulatíve kigondolni,
akármilyen csábítón és meggyőzőn festene is. Világos számodra, ha
Krisztust nem feszítik meg, nem lett volna ő az Úr. Ezt a kivételes
személyiséget, az igazság világuralma eszméjének megszállottját,
előbb vadállati kegyetlenséggel meggyilkolták az emberek, aztán
felmagasztosították, megénekelték, magasztalták, elsiratták, végül
megszenvedték. Párosul itt a hódolat és az önvád, a bűnbánat és a
reménység, a büntetés és az irgalom - és az emberszeretet. Más
dolog, hogy aztán mindent bizonyos erők bizonyos érdekeivé
változtattak és azokhoz alkalmaztak, de hát ez a sorsa valamennyi
világeszménynek. Gondold hát meg, mi erősebb, mi hatalmasabb és
vonzóbb, mi áll hozzánk közelebb - az Isten-vértanú, aki kínhalált
halt a keresztfán eszméiért vagy egy tökéletesen felsőbbrendű lény,
ez az elvont ideál, még ha modernül gondolkodik is?
- Gondolkoztam ezen, Viktor Nyikiforovics. Igaza van. De én
nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ideje felülvizsgálni a
múltat, akármilyen ingathatatlan is, és az Istenfogalmat, amely már
régen nem felel meg a világ új ismereteinek. Hiszen ez nyilvánvaló.
Ne vitassuk. Nagyon is lehetséges, hogy én, az absztrakcióból
kiindulva, azt keresem, ami nem lehet kutatás tárgya. Hát aztán! Ha
eszméim összeegyeztethetetlenek is a kanonizált hittudománnyal,
nem tehetek róla. Boldog volnék, ha az ellenkezőjéről tudna
meggyőzni valaki.
Gorogyeckij megértőn tárta szét a karját.
- Én megértelek, Avgyij atya. De mindemellett óvnom kell téged
az istenkereséstől, egyházi értelemben ez a legszörnyűbb bűn az
egyház ellen, ez annyi, mintha fenekestül fel akarnád fordítani a
világot.
- Tudom - felelte nyugodtan Avgyij.
- De még kevésbé szeretik az istenkeresőt a világiak körében.
Gondoltál erre?
- Ez paradoxon - csodálkozott el Avgyij.
- Ha megéred - meglátod.
- De hogy lehet ez? Itt összekapcsolódik a két különböző
álláspont?
- Nem összekapcsolódik, hanem nem kell senkinek.
- Különös, akkor hát senkinek sem kell a legfontosabb?
- Azt hiszem, nehéz dolgod lesz, Avgyij atya. Nem irigyellek, de
vissza sem tartalak - mondta végezetül Gorogyeckij.
Igaza volt. Mindenben igaza. Egy idő múlva Avgyij
Kallisztratovnak alkalma volt meggyőződni róla.
Ez a kis beszélgetés azelőtt zajlott, mielőtt kicsapták a sze-
mináriumból. Aznap egy nagyon fontos személyiséget fogadott
nagy tisztelettel az állomáson a rektorátus - Gyimitrij atyát, a
patriarchátus tanintézeteinek koordinátorát. A szeminaristák így is
nevezték: Koordinátor atya. Tisztes külsejű és értelmes, középkorú
ember volt, amilyennek az eszmények szerint lennie is kellett.
Koordinátor atya ezúttal azzal a rendkívüli eseménnyel
kapcsolatban érkezett, amelynek vádlottja az egyik legjobb
papnövendék, Avgyij Kallisztratov volt, aki az eretnekség útjára
lépett: nyíltan revízió alá vette a Szentírást, s a modern Isten kétes
eszméit terjesztette. Koordinátor atya természetesen mint nevelő és
békeszerző érkezett, hogy tekintélye erejével visszatérítse az
eltévedt bárányt az egyház kebelébe, nem vive ki az egyet nem értést
annak falai közül. Ebben az értelemben az egyház alig különbözik a
világi intézményektől, amelyek szemében szintén a mundér
becsülete a legfontosabb. Ha Avgyij Kallisztratov helyében több
élettapasztalattal rendelkező ember van, így is fogadta volna el
Koordinátor atyai szándékát. Avgyij azonban, valóban és igazán,
nem értette meg a rangos egyházi méltóságot, amivel alaposan
összekuszálta annak számításait.
Avgyijt déltájban hívatták beszélgetésre Koordinátor atyával, és
legalább három órát töltött nála. Koordinátor atya mindenekelőtt azt
indítványozta, hogy imádkozzanak együtt az oltárnál a papnevelde
templomában, amelyet a főépület egyik terméből alakítottak ki.
- Fiam, nyilván sejted, hogy komoly beszédem lesz veled, de ne
siessünk, kegyeskedj engem Isten oltárához kísérni - kérte Avgyijt,
rávetve kissé dülledt, véreres szemét -, érzem, hogy előbb közösen
kell imádkoznunk.
- Áldja meg, atyám, a Teremtő - mondta Avgyij -, én készen
vagyok. Számomra az imádság ellenpontja örök elmélkedéseimnek
a Mindenhatóról. Úgy érzem, a modern Isten gondolata sohasem fog
elhagyni engem.
- Ne siessünk annyira, fiam - mondta fegyelmezetten Koordinátor
atya, felkelve karosszékéből. Még el is eresztette a füle mellett a
vakmerő mondatot a modern Istenről, az ellenpontról; a nagy
tapasztalatú klerikus nem óhajtotta már az elején kiélezni a
beszélgetést. - Imádkozzunk. El kell neked mondanom - folytatta -,
hogy minél tovább élek a világon, annál inkább meggyőződöm Isten
jóságáról és irántunk való határtalan irgalmasságáról. És boldog
vagyok, hogy ezt megérezhettem az önfeledt imádságban. Az Úr
bűnbocsánata végtelen. A Mindenható valóban végtelen irántunk
való szeretetében. Lehet, hogy imáink csupán könnyelmű
fecsegések a szemében, de bennük van megbonthatatlan egységünk
Istennel.
- Igaza van, atyám - szólalt meg Avgyij, megállva az ajtóban.
 Aztán, mivel éretlen volt még és türelmetlen, nem várta ki az
illedelem megkövetelte szünetet a beszédben, s rögtön kivágta a
maga aduját:
- Bátorkodom azonban megjegyezni, hogy Isten a fogalmaink
szerint végtelen, de mivel a földön a gondolat ismeretről ismeretre
fejlődik, magától vetődik fel a következtetés: Istennek is
rendelkeznie kell a fejlődés tulajdonságával. Ön hogy gondolja,
atyám?
Koordinátor atya itt nem térhetett ki a felelet elől:
- Igen heves vagy te, fiam - mondta, tompán köhécselve,
megigazítva magán zárt papi ruháját. - Nem illendő így ítélkezni
Istenről, még ha ifjúságodból ered is. Nekünk nem adatott meg
megismerni az öröktől való Teremtőt. Ő rajtunk kívül létezik. Még a
materializmus is elismeri, hogy a világ tudatunktól függetlenül
létezik. Isten annál inkább.
- Bocsásson meg, atyám, de jobb a maguk nevén nevezni a
dolgokat. A mi tudatunkon kívül nincs Isten.
- Bizonyos vagy ebben?
- Igen, azért is mondom.
- Nos hát, ne tegyünk mindjárt pontot az i-re. Tegyük fel, hogy
most egy kis tudományos vitát folytatunk. Majd az imádság után
visszatérünk rá. Addig is kegyeskedj engem a templomba kísérni.
Már maga az a tény, hogy Koordinátor atya megtisztelte Avgyijt a
közös imádkozással a papnevelde templomában, a dolgok logikája
szerint mint a jóindulat jele volt értelmezhető, s a szeminaristának,
akit a kicsapás veszélye fenyegetett, úgy tetszik, ki kellett volna
használnia ezt a számára kedvező helyzetet.
Végigmentek a folyosón - elöl Koordinátor atya, oldalán fél
lépéssel hátramaradva, Avgyij Kallisztratov. Elnézve a főpap
egyenes tartását, biztos lépteit, a szabadon lebegő földig érő
reverendát, amely különös fenséget kölcsönzött neki, Avgyij
megérezte benne azt az évszázadok adta erőt, amely minden emberi
dologban, a hit kánonjait őrizve is elsősorban a maga érdekeit tartja
szem előtt. Ezzel az öröktől való ellenálló erővel kellett
megütköznie az élet igazsága keresésének útján. De egyelőre
mindketten Őfelé közeledtek, akiben ki-ki a maga módján hitt, s
akinek nevében kötelesek voltak beleplántálni az emberekbe a
mindenki számára közös eszmét a világról és benne az ember
helyéről. És mind a ketten Őbenne bizakodtak, mivel Ő mindentudó
és mindenkihez irgalmas volt. Mentek tehát...
A papnevelde temploma abban az órában néptelen volt, ezért nem
is látszott olyan kicsinek. Egyébként olyan templom volt, mint a
többi, legfeljebb annyiban különbözött, hogy a sötétbe merülő oltár
mélyén Krisztus arca, sötét hajának szigorú keretében, állhatatos,
fürkésző pillantásával, túlságosan fehérlett, ahogy az alatta
pislákoló bágyadt fény kiragadta a sötétből. Feléje fordította
tekintetét és gondolatait a két térdeplő ember - a pásztor és a fiatal
tanítvány, akit még nem fosztottak meg tulajdon nézeteinek
szabadságától. Mindketten abban bizakodva jöttek ide, hogy
mintegy személyesen beszélgessenek Vele, hiszen Ő egyidejűleg
tudott párbeszédet folytatni a nap bármely órájában a megszámlál-
hatatlan Hozzá fordulóval, gyakorlatilag egyszerre az egész
emberiséggel a földi térségek bármely pontján. Ez volt az Ő
mindenütt jelenvalósága.
Ezúttal is így volt minden; ima közben mindegyikük elő akarta
terjeszteni a maga aggodalmait is, szomorúságait is, és az Őbelé
vetett hite diktálta cselekedeteinek mentségeit is, és mindkettő
igyekezett magát összefüggésbe hozni az elképzelt mindenséggel,
amelyben olyan mikroszkopikus helyet foglalt el, olyan
mikroszkopikus időre, és sűrű keresztvetések közben mindegyikük
hálát adott a Teremtőnek, hogy megadatott erre a világra születnie, s
mindkettő azt kérte, hogy ha elérkezik a legutolsó nap, ajkán az Ő
nevével halhasson meg...
Aztán újra visszatértek a maguk dolgához abba a dolgozószobába,
s itt már szemtől szembe, nyíltan beszélgettek egymás között.
- Nos, fiam, nem akarok neked erkölcsi prédikációt tartani -
kezdte Koordinátor atya, kényelmesen elhelyezkedve bőr
karosszékében, szemben Avgyij Kallisztratovval, aki a szürke
szeminarista csuhából hegyesen kiütköző, sovány térdét jámboran
átfonva ült előtte egy széken.
Avgyij készen volt a nagy beszélgetésre, és kissé csodálkozott is;
nem látott a főpap szemében sem haragot, sem rosszindulatot,
ellenkezőleg, Koordinátor atya külsőre teljesen nyugodt volt.
- Hallgatom, atyám - felelte rá alázattal a szeminarista.
- Ismétlem, tehát, nincs szándékomban megdorgálni téged, sem
kioktatni. A ráhatás ilyen primitív módszerei nem neked valók. De
az olyan beszédek, amilyeneket megengedsz magadnak - nem is
annyira könnyelműségből, mint inkább hevességből -, óhatatlanul
felingerelnek. De bizonyára még emellett is észrevetted, hogy úgy
beszélek veled, mint velem egyenlővel. Sőt, mi több, te elég okos
vagy... Megmondom neked nyíltan: az egyház érdeke, hogy eszed
ne szegüljön szembe annak tanaival, hanem mindenestül és feltétel
nélkül az Úr törvényét szolgáld. Ezt én nem titkolom. Bár atyaian
megtéphetném a füledet, mivel jól ismertem boldogult atyádat, és
igen megértő, jó viszonyban voltam vele. Igazi keresztényjótét lélek
volt, amellett rendkívül művelt. De a sors összehozott veled is,
Avgyij, fiával a boldogult Innokentyij Kallisztratovnak, aki,
hivatalos nyelven szólva, sok esztendeig szolgálta az egyházat. És
mi történik? Nem tagadom, eleinte nagyon is sok pozitív véleményt
hallottam rólad, de most, magad is érted, aggasztó körülmények
hívtak ide. Kiderül, hogy te a vallási tanok revíziójának útjára léptél,
noha, ha státusodat nézzük, te mindössze papnövendék vagy. Még
pusztán véletlenül elejtett szavaidból is volt időm meggyőződni
róla, hogy tévelygéseid leginkább életkorodból erednek. Szerettem
volna ezt gondolni. Ugyanis a fiatalságra, egész sereg oknál fogva,
jellemző a túlzott önbizalom, amely különböző személyeknél,
vérmérsékletüktől és neveltetésükből függően, más-másképpen
jelentkezik. Hallottad-e valaha, hogy egy idős ember, aki elég sok
megpróbáltatáson ment keresztül az életben, élete vége felé szakított
volna az Istennel, vagy a maga módján magyarázta volna a szent
fogalmakat? Nem, ilyesmi ha megesik is, kétségtelenül nagyon
ritkán történik. Az Isten lényegét éppen a korral ismerjük meg mind
mélyebben. Hiszen minden európai filozófus, beleértve az
úgynevezett francia enciklopédistákat is, akik a zavaros forradalom
előtti időkben ateista rohamot intéztek a vallás ellen, amely roham
már majd háromszáz éve tart, azok is fiatal ibérek voltak mellesleg,
nem igaz?
- Igen, atyám, fiatalok voltak - bólintott rá Avgyij.
- No látod. Nem arról tanúskodik-e ez, hogy a fiatalságra jellemző
egyfajta - most divatos szóval - extrémizmus, mindenekelőtt azért,
mert ez életkorbeli sajátossága?
- Igen, de azoknak a fiataloknak, akik az ön szemében, atyám,
extrémisták, mondjuk meg az igazság kedvéért, megolt még
azonfelül a maguk eléggé megalapozott meggyőződése - fűzte
hozzá Avgyij.
- Kétségtelenül, kétségtelenül - sietett vele egyetérteni Koordinátor
atya -, de ez más kérdés. Mindenesetre, ők nem voltak az egyház
szolgái, viszonyulásuk a valláshoz magánügy volt, más volt a
követelmény is velük szemben, de te, fiam, jövendő lelkipásztor
vagy.
- Annál inkább - vágott a szavába Avgyij -, hiszen az embereknek
elvben mindenestül hinniük kell bennem és ismereteimben.
- Ne siess - vonta össze a szemöldökét Koordinátor atya ha nem
szándékozod megszívlelni, amit javadra mondottam, akkor hát
beszéljünk másképp. Először is nem te vagy az első, sem az utolsó,
akit megszáll az ellentmondás szelleme a hit felfogásának
ösvényén. Ilyen kétkedőket, mint te, nem keveset ismert az egyház
fennállása óta. Hát aztán? Minden nagy ügyben elkerülhetetlenek a
veszteségek. Ilyen átmeneti pillanatok, véletlenek, voltak és
lesznek. A fontos az, hogy két elkerülhetetlen kivezető útjuk van: a
személyiség vagy határozottan megtagadja kétségeit és
határozottan visszatér még nagyobb buzgalommal és vágyódással
az igazi hit vitathatatlan elismeréséhez, ami a fölötte álló atyák
bocsánatát vonja maga után, vagy, ha makacsok és egyet nem értők,
eretnekség miatt ki taszíttatnak az egyház kebeléből, és
kiátkozásnak vettetnek alá. Világos előtted, hogy harmadik út nem
adatott, hogy harmadik út lehetetlen? Újfajta gondolkodásod
elfogadhatatlan. Világos előtted?
- Igen, atyám, de én úgy vélem, hogy a harmadik útra nem
annyira nekem, mint magának az egyháznak van szüksége.
- Nono - csóválta a fejét gúnyosan Koordinátor atya. - Minek
ennyi mindent összehordani?! - kiáltott fel, majd keserű
kárörömmel javasolta: - Hát fejtsd ki, légy kegyes, milyen harmadik
utat készítettél elő a Szentegyháznak! Csak nem valami
forradalmat? Hiszen ilyet még nem ismert a történelem...
- Az öröktől való megcsontosodottság feloldását, a dogmatizmus
igájának ledobását, a szabadság biztosítását az emberi szellemnek
abban, hogy Istent, mint tulajdon létének legfőbb értelmét
megismerje...
- Megállj, megállj! - tiltakozott Koordinátor atya. - Ez az
öntevékenység nevetséges, kedvesem!
- Nos, ha ön kizárja, mint olyat, az önálló gondolkodást, akkor,
atyám, sajnálatomra, nincs értelme a további beszélgetésnek!
- Úgy van, nincs értelme! - lobbant fel Koordinátor atya, és felállt.
Mennydörgött a hangja: - Ocsúdj fel, ifjú, vesd el magadtól a
dölyfösséget! Végzetes úton jársz! Azt gondolod, boldogtalan, hogy
Isten csupán a te képzeleted gyümölcse, ezért az ember majdnem
Isten az Isten fölött, amikor magát az ismeretet is égi erő teremtette?
Engedd szabadjára az újféle gondolatot, és semmivé teszed az
ezeréves tanításokat és tilalmakat, amelyeket oly drágán fizettek
meg az emberek megvilágosodások és kínok árán, hogy
nemzedékeken mentsék át az isteni alapelveket. Erre törekszel te,
amikor síkraszállsz a dogmatizmus igájának lerázása mellett, holott
a dogmák Isten kegyelméből adattak. Újféle gondolatok nélkül meg
tud állni az egyház, mint ahogy megállt eddig is, dogmák nélkül
azonban nincs vallás. S ha már erről beszélünk, jegyezd meg: a
dogmatizmus a legfőbb támasza minden helyzetnek és minden
hatalomnak. Ezt jegyezd meg! Te, miközben állítólag újféle
gondolkodással akarod jobbá tenni az Istent, valójában semmibe
veszed. És kész vagy Őt magaddal felcserélni! De minthogy nem
tőled és nem a hozzád hasonlóktól függ, mi a szándéka velünk
Istennek - a te istenkáromlásod csak téged magadat semmisít meg.
Az Úr pedig változatlan marad és Örök! Ámen.
Avgyij Kallisztratov ott állt Koordinátor atya előtt, szája
elfehéredett: gyötrelmes volt számára annak viharos
méltatlankodása. Mégsem hátrált meg:
Bocsásson meg nekem, atyám, nem érdemes az égieknek
tulajdonítani, ami belőlünk fakad. Miért kellett volna bennünket
Istennek olyan tökéletleneknek teremtenie, ha elkerülhette volna,
hogy mi, az Ő teremtményei, egyszerre két ellentétes erőt
párosítsunk magunkban: a jó erejét és a rossz erejét? Miért kellett
volna Neki bennünket ilyen kétkedések, fogyatékosságok
hatalmába adni, álnokoknak teremteni, még Vele magával szemben
is? Ön a hitbéli tanok abszolút voltáért száll síkra, azért a tanért,
amely szerint a világ lényegének és a magunk lelkének ismerete
végérvényesen adatott, de hát ez nem logikus - hát nem tudunk mi a
kereszténység kétezer éve folyamán egyetlen szót sem hozzátenni
ahhoz, amit úgyszólván a Biblia előtti időkben mondtak ki? Ön az
igazság monopóliuma mellett tör lándzsát, de hát ez legalábbis
öncsalás, mert nem létezik olyan tanítás, még Istentől adatott sem,
amely egyszer és mindenkorra, maradéktalanul megismerné az
igazságot. Hiszen ha ez így van, akkor az holt tanítás.
Elhallgatott, s a hirtelen támadt csendben hallani lehetett, ahogy
odakint megzendül a városi templom harangja. Olyan közeli és
olyan ismerős volt a harangszó - jelképes kapcsolat az ember és
Isten között -, hogy Avgyij szeretett volna elúszni, eltávolodni,
eltűnni, mint azok a hangok, a végtelenségbe...
- Túlságosan messzire mégy, fiatalember - szólt Koordinátor atya
hideg, elidegenedett hangon. - Nem kellett volna teológiai vitába
bocsátkoznom veled, hiszen ismereteid rendkívül éretlenek, sőt
kétesek - nem az emberi nemzet ellensége, az ördög sugallatára
beszélsz-e? De egyet mondok neked búcsúzóul: ilyen
gondolkozással nem viszed el szárazon, mert a világiak körében sem
tűrik meg azokat, akik kétségbe vonják az alapvető tanításokat,
hiszen minden ideológia a végső igazság letéteményesének vallja
magát, s te ezzel kétségtelenül szembekerülsz. A világi élet pedig
sokkal kegyetlenebb annál, mint amilyennek látszik, s te még
megfizetsz ostobaságodért, még eszedbe jut beszélgetésünk. De elég
volt, készülj a szemináriumból való távozásra, kiközösítünk az
egyházból is, Isten házából!
Az én egyházam mindig velem marad - Avgyij Kallisztratov nem
adta meg magát. - Az én egyházam - magam vagyok. Én nem
ismerem el a templomokat, és még kevésbé ismerem el az egyház
szolgáit, különösen a mai minőségükben.
- Nos, fiam, adja Isten, hogy még minden jóra forduljon, de biztos
lehetsz benne: a világ megtanít majd engedelmeskedni, mert ott a
mindennapi szükség uralkodik: megkeresni a betevő falatot. És ez a
szükségszerűség szabja meg mindmáig a hozzád hasonló milliók
életét.
Ezek a figyelmeztetések később valóban emlékezetébe idéződtek
nem egyszer, nem is kétszer, de Avgyij Kallisztratov minden
alkalommal úgy érezte, hogy rendeltetésében a legfontosabb,
bizonyos magasabb rendű értelem, még előtte van, mint a látható
szemhatár széle, s hogy a hozzá vezető út minden viszontagsága és
sorscsapása csak múló, és eljön a nap, amikor sok ember követi
példáját, hiszen nem ebben rejlik-e az ő létezésének célja?
Azokban a napokban, amikor a futárokkal utazott a vadkendert
termő sztyeppekre, reggeltől estig a puszta térségeket nézve a vonat
ablakából, azt mondta magának: „Nos, most magad vagy magadnak,
nem köt semmi, legfeljebb a szerkesztőség megbízása, minden
egyébben szabadon rendelkezel magaddal, saját belátásod szerint.
No, és mit fedeztél fel Golgota-járásod közben? Íme az élet a maga
valóságában, s te szemtől szemben vele. Akár száz évvel ezelőtt,
utazik a nép a vonaton valahonnan valahová, te egyik utas vagy a
sok közül, s a futárok is olyan utasok, mint a többiek, de ők
potenciálisan gátlástalan emberek - hiszen az egyik legszörnyűbb
bűn kihasználói. Az a keserű füst, úgy tetszhetnék, nem több, mint
édes mákony, de tönkreteszi az embert az emberben. És te hogy
mented meg őket, amikor ők viszik magukat áldozatul? Tudod-e,
honnan származik mindez? Miben rejlenek az okok? Hallgatsz -
nem tudod, melyik végéről közelítsd meg a dolgot, hogyan
magyarázd, mit tegyél ellene? Nem te voltál-e, aki fékezhetetlen
erővel akartál kitör-! a szeminárium falai közül az élet sodrába, hogy
legalább valamit jóra változtathass benne? Szeminarista társaid
idealistának neveztek el. Nemhiába, bizonyára. Most meg már azon
gondolkozol, szükségük van-e azoknak a futároknak rád, kell-e
nekik, hogy beavatkozz a dolgaikba és cselekedeteikbe? És
különben is, mit tehetsz értük? Meggyőzheted őket, ráveheted, hogy
éljenek más életet? És amíg te gyötröd magad és azon töprengsz, mit
hogyan, azok mennek a pontosan kijelölt céljuk felé, szerencsét
áhítanak maguknak, és ebben látják a boldogságukat. De hogy tudod
őket jobb belátásra bírni, hogyan fordítod arccal az igazság felé
őket? Ha viszont nem avatkozol be, nem segítesz rajtuk, előbb vagy
utóbb elítélik őket, fegyenccsapatokba osztják, de ezt nem mint
bűneik büntetését fogják majd fel, hanem mint csapást, más dolog -
ha el tudod téríteni őket a rossztól, bűnbánattal megtisztítani, rábírni
őket, hogy maguk szakítsanak ezzel a bűnös mesterséggel, és
másban lássák meg az igazi boldogságot. Milyen nagyszerű is
volna! De miben kellene életük boldogságát megtalálniuk? A mi
reklámozott értékeinkben? De hiszen azok alaposan
elértéktelenedtek és vulgarizálódtak! Istenben, akikben
gyerekkoruktól fogva valami mulatságot nagyapó-nagyanyó-mesét
látnak, nem többet? És végső fokon, kinek-minek lehet szava a
lehetőség előtt, hogy egyszerűen nagy pénzeket keressenek? És
manapság szájról szájra jár az elterjedt aforizma - a köszönömmel
nem sokra megyünk, de pénz beszél, kutya ugat! Az a pénz pedig,
amit a futárok keresnek, bizonyára nemcsak a miénk, de nagyon
könnyen lehet, hogy másé is -, lám, mennyi futár utazik a
kikötővárosokból - Murmanszkból, Odesszából, a Baltikumból, s
mondják, még Távol-Keletről is. Hová el nem jut az anasa és a
plasztilin meg az extra végterméke? De vajon arról van-e szó, hogy
hová jut? Miért történik mindez, miért lehetséges ez a mi
életünkben, társadalmunkban, amely az egész világon azt hirdeti,
hogy a mi szocialista rendszerünk nem tévedhet? Ó, ha sikerülne
összeállítani egy olyan anyagot, amelyre sokan, igen sokan
visszhangoznának, mint életbe vágó ügyükre, mintha tűz ütne ki a
házukban, mintha csapás érné tulajdon gyerekeiket, csak akkor
tudná a pártatlan emberek visszhangozta szó legyőzni a pénzt és
legyőzni a bűnt! Adja Isten, hogy így is történjék, hogy mindez ne
pusztába kiáltó szó legyen, hogy ha csakugyan „Kezdetben vala az
Ige", maradjon is úgy, kezdettől fogva való erejében... Hogy aszerint
éljünk, aszerint gondolkodjunk...
De, Istenem, megint csak hozzád fordulok: mi az ige a csengő
pénzhez képest? Mi a prédikáció a titkos prófétákkal szemben?
Hogy győzhetjük le szóval a gonoszság matériáját? Adj hát erőt, ne
hagyj el engem utamon, magam vagyok, egyelőre magam, ők pedig,
a könnyű kereset szomjának megszállottjai, megszámlálhatatlan
sokan...
*
A Moszkva-Alma-Ata között közlekedő vonat, maga mögött
hagyva Szaratov tájait, már második napja kazah földön haladt.
Avgyij Kallisztratov, először járva a kontinens turáni vidékén,
meglepődött beláthatatlan méretein annak a földnek, amelynek
földrajzi térségeit Oroszország valamikor megszerezte - valóban
beláthatatlan térségek terültek el a szeme előtt; elképzelte magában,
hogy Szibériával együtt ez majdnem félvilágnyi szárazföld... És
milyen ritkák itt a települések... Városok, faluk és aulok, állomások,
kitérőállomások, itt-ott jószágudvarok és házak, úgy sorakoztak a
vasútvonal mentén, mint gyér festékfoltok a sztyepp végtelen vász-
nán, amelyet csak lealapoztak, de úgy is hagytak, befestetlen szürke
egyhangúságban... Az innenső oldalon mindenfelé nyílt puszták
nyúltak, a virágzásnak éppen abban az időszakában, amikor az
alacsony és magas növények megdicsőülésük állapotában,
mindössze néhány napra megváltoztatják a föld arcát, hogy aztán
újra elfonnyadjanak az irgalmatlan nap alatt, majd egy teljes
esztendeig várják a tavaszt...
 A nyitott vonatablakokon hullámokban csapott be a virágzó
pusztai füvek sűrű illata, amely különösen erősen érződött,
valahányszor a vonat megállt egy-egy mind a négy égtáj felé nyitott,
névtelen kis feltételes megállóban; olyankor az embernek kedve
támadt leugrani a fülledt vagonból és kedvére futni egyet a szemre
jelentéktelen, de olyan tömény ürömillatot árasztó fűben, amely
egyszerre leheli a föld nedveit és szárazságát. Furcsa, gondolta
Avgyij, az az átkozott anasa-vadkender is ilyen kedvére nő vajon, és
ilyen csábítón illatozik? Annak az illata biztosan sokkal erősebb és
élesebb, abból ítélve, amit a futárok őszinte pillanataikban
elbeszéltek, de főleg, mint mesélték, a vadkender magas és vastag
szárú, s bozótja majdnem derékig ér. De egyáltalán nem mindenütt
terem, megvannak a maga termőhelyei, hál' istennek, hogy nem
mindenütt, hogy sokat kell járni érte, és fel kell kutatni, mert ha
könnyebben hozzá lehetne jutni, elképzelhető, mi történne... Jönnek
hát a futárok távoli kikötővárosokból, a világ egyik végéről a
másikra, jönnek, mint a megbűvöltek, keresni a bódító anasát...
Messze van még, még utazniuk kell, utazniuk, és nem tudni, merre
fordul mindez, mivel végződik a vállalkozás.
Megesett, hogy Avgyij Kallisztratov, egy időre megfeledkezve
titkos utazása céljáról, azt rajzolgatta képzeletében, kik és milyen
korban települtek meg ezeken a tájakon, s ezzel kapcsolatban eszébe
jutottak az elolvasott könyvek, a filmek, amelyeket iskolás éveiben
alkalma volt látni, és örült, hogy találkozott még az elmúlt élet
jeleivel és nyomaival: vörösbarna tevecsordákkal, amelyek úgy
széledtek szét a pusztán, mint elhagyott városok; mazarokkal -
temetőkkel -, kicsi aulokkal és néhány födeles kocsival, néha
egy-egy jurta is elsuhant, egy szál egyedül, amennyire érzékelte a
szem, és az ember félteni kezdte ezeknek az isten háta mögötti,
roskatag otthonoknak lakóit; lovasok nyargaltak, hol egyesével, hol
csapatostul, némelyek még, mint a hajdani időkben, csúcsos
sapkákban, ősi szerszámmal a lovaikon... És Avgyij azon tűnődött:
hogyan élhettek itt emberek, s nem haltak bele magányukba meg a
víztelenségbe ezeken a roppant térségeken? És milyen volt itt nekik
éjszakánkint? Mit érez itt az ember az éjszakai kozmosszal szemtől
szembe, mennyire félhet és szoronghat a határtalan világban érzett
teljes egyedüllététől, és a tovarobogó vonatok bizonyára ezért
szereznek örömöt, és cseppet sem idegesítők, mint ahogy az a
nagyvárosokban lenni szokott. De lehet, hogy éppen fordítva: a
pusztai éjszakák fensége hatalmas költeményeket terem a
lelkükben, mert mi a költészet ha nem az emberi szellem
megvalósulása a mindenség térségeiben...
De az efféle gondolatok csak rövid időre térítették el, ismét az
jutott eszébe, hogy anasáért utazik a futárokkal, hogy a törvény
szempontjából bűnözőkkel közösködik, és ideig-óráig - az újságnak
szánt, általa eltervezett szociális-morális riport érdekében - meg kell
békülnie ezzel az élettel, azzal a rosszal, amelyet az anasa-vadászok
hordoznak magukban. Közben érezte, hogy hideg futkos a hátán, a
gyomrában valami kellemetlen érzés, hideglelősen homályos
szorongás, mintha maga is egyike volna a futároknak, akik ezekbe a
bűnös dolgokba keveredtek. És akkor értette meg azok benső
állapotát, akik titkos terhet hordoznak magukban, megértette, hogy
akármilyen nagy a föld, akármennyi örömöt adnak az új élmények,
mindez semmit sem ér, semmit sem ad sem az észnek, sem a
szívnek, ha akár csak egy parányi sebezhető pont is van az ember
tudatában, alattomban az határozza meg az ember közérzetét és
viszonyát környezetéhez. Elnézve a futárokat, akik most társai
voltak útban a kendertermő sztyeppékre, s megpróbálva szóra bírni
őket, őszinteségre, Avgyij Kallisztratov elképzelte, hogy minden
látszólagos magabiztosságuk ellenére, hogyan nyomasztja
mindegyiket vállalkozása, az elkerülhetetlen megtorlástól való
szüntelen félelem, és sajnálta őket. Hiszen semmi mással nem
magyarázható hősködésük, kihívó zsargonjuk, a kártya, a vodka, a
fenegyerekeskedés - mindent vagy semmit -, hiszen nem látnak
maguk előtt más életutat. Kivezetni ezeknek az embereknek lelkét a
bűn hatalmából, felszabadítani őket, rányitni szemüket önmagukra,
megváltani az örökké nyomukban levő, a levegőben méregként
szétáradó félelemtől - ezt akarta Avgyij Kallisztratov, és segítségül
híva, ha nem is túlságosan gazdag, de mégsem kevés
élettapasztalatát, igyekezett utat találni ennek a nemes szándéknak
megvalósításához, most értette meg, hogy a szemináriumból
távozva, a hivatalos egyháztól megválva is, lelkében prédikátor
maradt, s hogy elvinni az emberek közé az igazság és a jóság igéjét
úgy, ahogy értelmezte a legnagyobb dolog, amit életútján
végbevihet. Ehhez pedig nem kell feltétlenül felszentelt papnak
lenni, ehhez csak hűségesnek kell lenni ahhoz, amit szentnek tart.
Eközben viszont egyelőre nem volt teljes elképzelése arról, amire
szíve és esze parancsára, nemes szándékoktól vezérelve, merészen
vállalkozott. Hiszen más dolog széplelkűen álmodozni és
álmainkban megváltani az embereket a bűntől, s megint más hús-vér
emberek között cselekedni a jót, akik egyáltalán nem vágynak arra,
hogy jó útra térítse őket valami Avgyij, egy hozzájuk hasonló
zsákmány-futár, aki, akárcsak ők, busás kereset reményében fut a
világ végére. Mi közük ahhoz, hogy Avgyij Kallisztratov annak a
jó szándékú kívánságnak megszállottja volt, hogy a szó erejével a
világosság felé fordítsa sorsukat, mert szilárdan hitte, hogy Isten az
igében lakozik, s ahhoz, hogy a szónak isteni ereje legyen, a valódi
és tökéletes igazságból kell erednie. De még nem tudott egyvalamit:
a rossz szembeszegül a jóval még akkor is, ha a jó segíteni akar a
rossz útra térőn... Ezt majd még meg kell tapasztalnia...

VI
A negyedik nap hajnalán felmagasló havas hegyek púpos
nyúlványai arról adtak hírt, hogy a vonat közeledik a Csuj menti
mojunkumi puszták, útjuk célja felé. A havas hegyek csak általános
tájékozódási pontok voltak ezen a pusztai térségekbe vesző vidéken,
majd el kellett tűnniük a szemhatáron. De most a föld szélén
felbukkant a nap, és - ki tudja, hányadszor - békés fény öntött el
mindent, s a különféle sorsú emberekkel teli vonat, még mielőtt
elérte volna a hegyeket, vagonjai hosszú sorával fénylett fel a
pusztaságon, és elfordult a könnyű köd lepte síkságra - arrafelé,
ahonnan már nem látszottak a hegyek...
 Dzsalpak szaz állomásán a vadkender-vadász futároknak le kellett
szállniuk, és kinek-kinek a maga kockázatára, a maga veszedelmére,
de egyetlen szándéktól és egységes vezényszótól vezéreltetve kellett
haladnia tovább. Éppen ez foglalkoztatta mindenekelőtt Avgyij
Kallisztratovot - kicsoda Ő maga, a legfőbb személy ebben a
dologban, akinek éber, soha le nem csukódó szeme őket figyelte,
akiről mellékesen és halkan tétetik említés.
Dzsalpak szaz állomása mindössze három órányira volt. A futárok
készülődni-szedelőzködni kezdtek. Az utasok már reggel óta
morogtak Petruhára, aki az éjszakai italozás után sokáig mosakodott
a mosdóban, mielőtt Őhozzá magához indult volna a végső
utasításokért. Előző este cimboráival pezsgővel kezdte, amely
gyerekmulatság volt a számukra, és vizespohárszámra itták, mint az
üdítőt, aztán áttértek a vodkára, aminek aztán meg is volt a hatása. A
kiskorú Ljonyka teljesen elázott, Avgyij csak nehezen tudta talpra
állítani. Csak annak említése, hogy hamarosan Dzsalpak szazba
érnek, tudta arra kényszeríteni Ljonykát, hogy összeszedje magát,
felüljön a fekvőpolcán, s lecsüggessze erőtlen, sovány, piszkos
nyakán ülő, borzas fejét. Ki gondolhatta volna, hogy ez a kis kölyök
bűnös úton jókora summákat keres, s hogy élete máris kátyúba
jutott?
Egyenletesen és fürgén haladt a vonat a pusztaság egyenletes
térségein, s valahol, valamelyik kocsiban ott volt Ő maga, akihez
sietett a másnapos Petruha, miután felhajtott egy pohár
szurokfekete, erős teát a végleges kijózanodás érdekében, ő maga,
úgy látszik, nemigen kedvelte az iszákosokat. Avgyij
Kallisztratovnak az egész utazás folyamán nem sikerült meglátnia
Őt magát még távolról sem, bár valamennyien egy vonaton utaztak.
Kicsoda Ő, milyen lehet? Próbálj csak ráhibázni az utasok százai
között! De akárki volt is, óvatos volt, mint a nádasok sűrűjében
megbúvó vad, egész úton semmi sem árulta el magát. Petruha úgy
tért vissza Tőle magától, mint a megvert kutya, mogorván, dühösen,
rendkívül elkomolyodva. Persze, Ő maga rendesen elküldte az
anyjába, amiért éjszaka, éppen a megérkezés előtt, leitta magát. Meg
lehetett érteni Őt is - attól az órától, hogy a vonat megérkezik
Dzsalpak szazba, az anasa-gyűjtők tevékenységének legfőbb ideje
következik, ez a tökkelütött Petruha meg úgy beszívott, hogy egész
héten fejfájás gyötri majd. Petruha, elégedetlenül pillantva
Avgyijra, mintha az vétett volna ellene, azt dörmögte:
- Gyerünk, beszédem van veled.
Kimentek a kocsi előterébe. Ott rágyújtottak. Zakatoltak,
dübörögtek a kerekek.
- Jegyezz meg valamit, Avgyaj - kezdte Petruha.
- Hallgatlak - vonta össze Avgyij a szemöldökét.
- Ne hordd úgy fenn az orrodat! - fortyant fel Petruha. - Kicsoda
vagy te?
- Ugyan, Pjotr - próbálta lecsillapítani Avgyij -, mi okod a
sértődésre? Én nem iszom, te iszogatsz, hát aztán, minek; ezért
mérgelődni? Inkább azt mondd meg, hogyan lesz tovább?
- Tovább úgy lesz, ahogy Ő maga mondja.
- Hát éppen ezt kérdezem. Ő maga mit mondott?
- Te itt nem sokat számítasz - szakította félbe Petruha. - Te új fiú
vagy nálunk, ezért velem jössz és Ljonykával, egyszóval hárman
leszünk. A többi megy, ki-ki magában, van, aki párosával, együtt a
cimborájával.
- Világos. De hová kell menni?
- Az nem a te gondod, te velem jössz. Dzsalpak szazban
kiszállunk. Tovább magunknak kell eljutnunk, ahová kell. Arra
haladó autókon a „Mojunkum" szovhozig, tovább már ember nem
járta vidék van - ott már gyalogszerrel.
- Úgy?
- Miért, azt hitted, Zsigulin szállítanak oda? Nem, testvér!
Hiszen ott, ha észrevesznek valakit, elkaphatják, ha meg autón vagy
motoron megy valaki, végleg szarba kerül!
- Ejha! És Ő, Ő maga hol lesz, kivel jön?
- Mi közöd hozzá?! - fortyant fel Petruha. - És mit kérdezősködöl
felőle? Jön, nem jön! Lehet, hogy egyáltalán nem is jön! Mi az, talán
beszámolni tartozik neked, vagy hogy értsem?
 - Sehogy. De ha egyszer ő a főnök, akkor tudni kell, hol van, ha
valami történne.
- Hát éppen erről nem kell tudnod! - jelentette ki felsőbbségesen
Petruha. - Nem a mi kettőnk dolga, hol lesz és hogyan. Ha kell, a
föld alól is előteremt téged. - Petruha sokat jelentőn hallgatott,
mintha azt mérlegelné, milyen hatást tettek szavai, aztán,
rámeresztve még mindig ki nem józanodott, zavaros szemét,
hozzátette: - Neked, Avgyaj, azt üzeni Ő maga: ha rendesen
dolgozol, állandó futárunk lehetsz, de ha egyszerre csak kurva
leszel, jobb ha most szállsz ki a dologból. Mindjárt leszállunk az
állomáson, akkor menj, amerre látsz, mi nem bántunk, de ha
belejössz a dologba, akkor kész, nincs visszaút. Ha elkurvulsz, nem
lesz helyed a földgolyón. Megértetted?
- Meg hát, mit kell ezen érteni! Nem vagyok kisgyerek - felelte
Avgyij.
- No jó, hát jegyezd meg: én átadtam neked az üzenetet, te
hallottad, hogy aztán ne legyen semmiféle: nem tudtam, nem
értettem, bocsánat meg elnézést.
- Elég, Pjotr - szakította félbe Avgyij. - Ne ismételgesd
fölöslegesen. Hiszen én is tudom, mit teszek. Tudom, mibe vágok,
és tudom, mit akarok. Inkább hallgasd meg most a tanácsomat.
Mától fogva állj le, és Ljonykát se itasd. Ő egy kis szamár. De neked
is minek? Képzeld, nekivágunk ennek a vidéknek, nyomás alatt, és
ilyen hőségben - micsoda zsákmányszerzők leszünk?
- Egyetértek - vágta el Petruha, és nedves szája megkönnyebbült
mosolyra húzódott. - Ami igaz, az igaz. Higgy nekem, Avgyaj,
magam se veszek egy cseppet sem a számba, Ljonykának sem
engedem. Kész, befejeztem!
Elhallgattak, elégedetten, hogy mindkettőjük hasznára végződött
a beszélgetés. A vonat imbolyogva sietett Dzsalpak szaz vasúti
csomópont felé, ahol mozdonyt és mozdonyvezetőt cserélnek. Sok
utas, akinek le kellett szállnia, már szedelődzött. Ljonyka is
nyugtalanul nézett ki a kocsi előterébe.
 - Mit csináltok itt? - kérdezte, fejfájástól eltorzult arccal -
Készülődni kell. Alig egy óra, és megérkezünk.
- Ne félj - mondta Petruha. - Mit kell készülődni? Ne vagyunk mi
lányok! Hátizsákot a vállra - és gyerünk!
- Ljonya - intette magához Avgyij a kisfiút. - Gyere csak ide. Fáj a
fejed? - Ljonyka bűntudatosan ingatta a fejét. - Pjotrral az előbb
megállapodtunk: mától egy cseppet sem! Rendben? - Ljonyka
némán bólintott. - No, eredj, mindjárt megyünk mi is. Van időnk, ne
nyugtalankodj.
- Persze, rengeteg időnk van - mondta Petruha az órájára pillantva.
- Több mint egy óránk. - Amikor Ljonyka visszament, így szólt: -
Amit Ljonykáról mondtál, igazad van. Maga akar inni a kis
nyavalyás, ha meg leszopja magát, nem áll a lábán. De most - elég!
A munka az munka. Most csak bolondoztunk egy kicsit az úton.
Aztán ne gondold ám, hogy a Ljonyka pénzéből ittam, talán ő maga
inkább... de én a magaméból piálok.
- Hát talán erről van szó? - intette le keserűen Avgyij. - Én csak
sajnálom a kisfiút.
- Ezt jól mondod - sóhajtott megértőn Petruha. Az őszinte
beszélgetés Petruhát, úgy látszik, valami őt régóta nyugtalanító
gondolathoz vezette. - Mondd csak, Avgyaj, ez előtt, vagyis
mielőttünk, mivel foglalkoztál, vagy hol dolgoztál? Lehet, hogy
spicli vagy? Ne lapulj, most már vagy együtt mulatunk a vendéglői
asztalnál, vagy együtt hordjuk ki a küblit a cellából. Ki vele, akár
így, akár úgy!
Avgyij nem titkolt semmit:
- Nem vagyok spicli, szó sincs róla. És nincs miért lapulnom.
Eddig papi szemináriumban tanultam.
Petruha, úgy látszik, semmiképp sem várt ilyen fordulatot.
- Várj csak, várj! Azt mondod, szemináriumban, akkor hát papnak
tanultál?
- Igen, nyilván...
 - Ejha! - meresztette a szemét Petruha, és száját bohócosan
csücsörítve, cifrát füttyentett. - Aztán miért jöttél el onnan, vagy
talán kicsaptak? Miért?
- Ez is, az is. Szóval, otthagytam.
- De hát miért? Nem tudtatok megosztozni az Istenen, vagy mi? -
folytatta ingerkedőn Petruha. - Kész röhej!
- Úgy látszik, nem tudtunk megosztozni.
- Akkor hát mondd meg, ha egyszer mindent tudsz... Van isten,
vagy nincsen?
- Erre nehéz válaszolni, Pjotr. Van, akinek van, és van, akinek
nincs. Minden magától az embertől függ. Ameddig ember él a
földön, addig gondolkodik rajta, van Isten, vagy nincs.
- No, és hol van. Avgyaj, ha mondjuk, van?
- Gondolatainkban és szavainkban...
Petruha elhallgatott, eltöprengett a hallottakon. Hangosabban és
érzékelhetőbben kattogtak a vonatkerekek - felhallatszott az
áthaladó utasok nyitva hagyta ütközőajtó felől. Petruha becsukta az
ajtót, hallgatta a tompábban kattogó kerekek zaját, végül így szólt:
- Énnekem, úgy látszik, nincs. És neked, Avgyaj, van vagy nincs?
- Nem tudom, Pjotr. Szeretném hinni, hogy van, szeretném, ha
volna...
- Szóval kell neked?
- Igen, nekem szükségem van rá...
- Most aztán igazodjék ki rajtad az ember - acsargott rá Petruha.
Valami, úgy látszik, az elevenjén találta. - Mi a francnak utazol
akkor velünk, ha neked az Isten kell?
Avgyij úgy döntött, hogy egyelőre nem idején és helyénvaló
belemélyedni a beszélgetésbe.
- De kell a pénz is - mondta békítőleg.
- Á, most már ilyen nótát fújsz! Vagy az Isten, vagy a bűnös pénz!
Aztán mégis a pénzért indultál!
- Igen, egyelőre így alakult - volt kénytelen beismerni Avgyij.
Ez a beszélgetés töprengésre indította Avgyij Kallisztratovot.
Először is: világos volt előtte, hogy Ő maga, az, aki láthatatlanul
egész úton ellenőrzése alatt tartotta az anasa-futárok utazását,
rendkívül bizalmatlan, körültekintő, és bizonyára kegyetlen is, és mi
történik, ha valami gyanúsat észlel az általa irányított hadművelet
valamelyik láncszemében, akkor nem riad vissza semmitől, hogy
megbosszulja, vagy magát és a mögötte állókat biztonságba
helyezze. Ez várható volt, hiszen kábítószer-kereskedelemről volt
szó. Másodszor, amit Petruha és a többiek úti beszélgetéseiből
megértett: hogy értelme van szóval hatni a futárokra, hogy a
prédikátor kötelessége a bensőséges beszélgetés, hogy a fenyegető
veszedelemmel nem törődve, szóval hasson rájuk, hiszen
önfeláldozó hittérítők is elvitték valamikor Krisztus igéjét a vad
afrikai törzsekhez, életüket kockáztatva, hiszen a lélek megváltása
az élet árán a legvégső eredmény lehet, sors, az életút értelme - így
váltja meg a lelkét.
Dzsalpak szaz állomásra délelőtt tizenegy óra tájban értek. Vasúti
csomópont volt, átszállóhely, két kiágazás vezetett a hajnalban
meglátott, távoli havas hegyek felé, ezért sok volt a többféle irányba
tartó utas, aminek a futárok számára megvolt a maga haszna:
beleveszhettek az állomás forgatagába. És minden úgy ment, mint a
karikacsapás. Avgyij csodálkozott, milyen egyszerűen és
hozzáértőn szivárogtak be ebédidőben az állomás éttermébe. Vele
együtt (becslése szerint vagy tizenketten voltak azok, akiknek
anasáért tovább kellett indulniuk a pusztára. A futárok más-más
asztalkákhoz ültek, egyesével, kettesével, de úgy, hogy láthassák
egymást, bár nyíltan nem beszélgettek, és nem tűntek fel az utasok
tömkelegében - sok olyan volt köztük, mint Ljonyka, és idősebb
legények is, Petruha-korúak. A nyári idényben mindenki utazott
valahova és valahonnan, ázsiai és európai arcok jellegzetes
keveredése... És bár ide gyakran bejártak a rendőrség emberei, hogy
a rendre ügyeljenek, s bár az állomáson is minduntalan rendőrbe
botlott az ember, ez nem nyugtalanította őket. Gyorsan
megebédeltek, helyet adva másoknak, akik már várták a sorukat,
hogy elfogyasszák az aznapi menüt, aztán mintegy láthatatlan jelre
észrevétlen szétszéledtek, ki-ki a maga csomagjával: hátizsákjával,
aktatáskájával; amelyben kenyeret, konzerveket és egyéb szükséges
holmit vitt. Így széledtek szét a futárok, ki hova, s beleolvadtak a
Mojunkum itteni pusztáinak végtelen térségeibe.
Petruha Avgyijjal és Ljonykával hármasban indult útnak, ahogy
azt kitervelte és szentesítette Ő maga, akit Avgyijnak mindeddig
nem sikerült meglátnia. De ahhoz, hogy Ő maga irányítja
láthatatlanul az egész hadműveletet, semmi kétség nem fért.
Petruhával a legtávolabbi vidékre, majdnem a Mojunkumig utaztak
egy arra haladó teherautón, az „Ücskuduk" szovhoz egyik
melléküzeméig; Petruha egy negyedrubelt fizetett az útért, a pénzt Ő
maga utalta ki számára. Minden eshetőségre számítva, mesét
találtak ki magukról: fusi-munkát keresnek. Avgyij ács, errefelé a
legkelendőbb ember, ami egyébként meg is felelt a valóságnak:
Avgyij valóban egészen jól értett az ácsmesterséghez. Még apja
tanította meg rá gyerekkorában. Petruha, megint csak mindenre
számítva, beletett a tarisznyájába néhány egyszerű szerszámot -
gyalut, baltát, vésőt -, ezeket előrelátón otthonról emelte el. Magát
és Ljonykát vakolómunkásnak és festőnek adta ki, mondván, hogy
ipari szakközépiskola tanulói, s a vakációban fusi-munkát keresnek
a távoli „Ücskuduk"-ban, egy kis pénzt szeretnének keresni a
mojunkumi pusztán, az építkezéseken. Ez a verzió teljesen
valószerű volt.
Rekkenő nap volt, de a nyitott teherautón elviselhető, nem perzselt
annyira a nap, és friss pusztai szellő fújdogált. Igaz, az út, mint
minden bekötőút, csapnivaló volt, végig felszaggatott.
Amikor az autó lefékezett egy-egy gödör előtt, felhőkben csapott
fel kerekei alól a por, csak legyezgetni meg köhögni lehetett. Az
egyetlen, ami kibékített a nehéz úttal - a környező tágasság; az
emberben akaratlanul felötlött a gondolat: h a szárnya volna,
elrepülne a föld felett... Most szinte szemmel láthatón győződöm
meg róla, hogy a föld bolygó - gondolta Avgyij, a kocsi kabinjánál
állva. - És milyen szűk az embernek ez a bolygó, mennyire fél, hogy
nem fér el rajta, nem lesz elég tápláléka, nem fér meg a hozzá
hasonlókkal. De nem arról van-e szó, hogy az előítéletek, a félelem,
a gyűlölet ezt a bolygót stadionméretűre szűkíti, ahol minden néző
túsz, mert mindkét csapat, hogy győzhessen, atombombát vitt
magával, a szurkolók pedig mindentől függetlenül ordítoznak: gól,
gól, gól! És ez a bolygó. Pedig hiszen minden ember előtt ott van a
szűnni nem akaró feladat: embernek lenni, ma, holnap, mindig.
Ebből tevődik össze a történelem. Hová tartunk most, miféle
életfontosságú szükségből keresik az emberek a mérget maguknak
és másoknak, mi taszítja őket erre az útra, s mit találnak az önmaguk
megtagadásának félelmetes körében?
Ücskudukban, ebben a valóban istentől elhagyott kis kazah
faluban egyből találtak munkát - elszegődtek néhány napra egy
csobán befejezetlen házához vakoló- és asztalosmunkára. Maga a
csobán a legelőn járt a nyájjal, vele volt a családja is, az épülő ház
üres volt, a gazda rábízta rokon szomszédjára arra az esetre, ha, mint
a múlt évben, váratlanul fusizók jelennének meg. Azok, mintha
előre tudták volna, meg is jelentek: Petruha, Avgyij és Ljonyka, a
három futárlegény.
Abban az épületben is laktak, mert volt már födele, és nagy volt a
hőség. Az udvaron tüzet raktak, és ezt-azt főztek is.
Meg kell hagyni, úgy dolgoztak, mint a barmok. Petruha már kora
hajnalban talpon termett, rögtön fölkeltette artyel-társait, Avgyijt és
Ljonykát, azonnal munkához láttak, és egészen sötétedésig
dolgoztak. A vacsorát már a tűz fényénél ették meg, és Petruha csak
akkor engedte meg magának, hogy egy kicsit szusszanjon és
eltöprenkedjen. , - Te, Avgyaj, látom, igen elégedett vagy -
dolgozol. A gazdától majd, persze, megkapjuk, ami jár. De az ilyen
pénzre, ha tudni akarod, fittyet hányunk! Fél fogunkra se elég! Ezt
csak porhintésül csináljuk. Majd ha nekiindulunk, és jó helyet
találunk, ahol két marokkal téphetjük azt a virágot, az majd más
dolog lesz. Egy napig lótsz-futsz a sztyeppén, aztán egy évig úgy
élhetsz, mint egy miniszter. Ljonyka, te tudod! Így van?
- Hát, tudom egy kicsit - felelte a többnyire hallgatag Ljonyka.
- Csak aztán vigyázzatok, gyerekek - figyelmeztette őket szigorúan
Petruha -, egy szót se senkinek! Se szomszédnak, se más
helybelinek, ezek jó emberek, mégis: verjenek inkább agyon, de
senkinek egy szót se! Különösen, ha valaki idetoppan és elkezd
kérdezősködni. Te, Avgyaj, mondd: én nem tudok semmit,
fogalmam sincs semmiről, mondd, itt a brigádvezetőnk, beszélj
azzal, mondd, én kisember vagyok, nem tudok semmit. Világos?
Mit lehet erre felelni, világos, hát világos... Avgyijt nem ez
nyugtalanította, hanem az, hogy hallgatásra kényszerült, meg sem
kísérelhette, hogy valami módon hasson a gyerekekre, akik
veszélyes útra léptek, s bármi áron, mohón meg akarják szerezni azt
a bűnös pénzt - ilyen beavatkozást kívánt a lelke, de ezt nem
engedhette meg magának. Még ha a gondolat és a szó erejével
sikerülne is megingatni őket, gondolkodásra késztetni vesztük felől,
még ha feltételezhette volna is, hogy azok ketten hallgatnak az
értelem szavára és elhatározzák: szakítanak ezzel az élettel - akkor
sem merik és tudják megtenni abból az egyszerű okból, hogy már
roppant erős és kegyetlen törvényű betyárbecsület kötötte őket össze
a többiekkel, akik számára íratlan törvény volt, hogy megtorolják
rajtuk az árulást. De hogyan lehet megszakítani ezt a bűvös kört?
Avgyijt csak az vigasztalta, hogy nemes ügyet szolgálhat, ha maga
tapasztalja meg, hogyan tevékenykednek az anasa-futárok, és
később nagy újságcikkekben írja meg, kinyitja az emberek szemét.
És ez lesz, ahogy remélte, a kezdete az erkölcsi harcnak az ifjúság
tévútra került rétege lelkének megmentéséért. Ez segítette csak
Avgyijt megbékélni azzal, hogy akaratlanul belekeveredett
dolgaikba, hogy Petruha csoportjának tagja lett.
Ucskuduki tartózkodásuk harmadik napján történt egy kisebb
esemény - Avgyij nem tulajdonított nagy jelentőséget neki. Petruha
ellenben, amikor megtudta, nagyon nyugtalan tett. Ő maga akkor
távol járt egy szomszéd hadirokkant öregemberrel, annak kétlovas
kocsiján elmentek a szovhoz központjába konzervekért, cigarettáért
meg cukorért, mert úgy határoztak, hogy másnap hajnalban
elindulnak a pusztára - mintha csak továbbállnának fusimunkát
keresni.
 Ljonyka már belül vakolta a házat, Avgyij pedig, árnyékba
húzódva, a kis pajta ajtaját ácsolta össze, amikor váratlantul
motorberregés hallatszott az utca felől. Avgyij szemére ernyőzte a
tenyerét, és odanézett. Nagy motorkerékpár állt meg berregve a ház
előtt, vezetője könnyedén leugrott a nyeregből. Avgyij
csodálkozására egy egészen fiatal nő volt motoros. Hogyan bír el
ekkora géppel, ráadásul ilyen utakon?! A nő lerántotta a fejéről a
fityegő szíjú, gömbölyű bukósisakot, levette szélvédő szemüvegét,
megrázta a fejét, széthullatta a vállán dús, világos haját.
- Eltikkadtam ebben a hőségben! - mosolyodott el, felfedve fehér
fogsorát. - Hát még hogy beporosodtam, istenem! - kiáltott fel
vidáman, leveregetve magáról a port. - Jó napot!
- Jó napot - viszonozta zavartan Avgyij. Petruha ostoba kioktatása
nem múlt el nyomtalanul. „Ki lehet? Miért jött ide?" - töprengett
Avgyij.
- Itthon van a gazda? - kérdezte a motorbiciklis nő, továbbra is
barátságosan mosolyogva.
- Milyen gazda? - Avgyij nem értette. - A ház gazdája?
- Igen, persze.
- Azt hiszem, most nincs, kint van valahol a legelőn.
- Hát nem látta?
- Nem, nem láttam. Vagyis láttam, de csak futólag, nemrég itthon
volt. De nem beszéltem vele.
- Furcsa, hát hogyhogy nem beszélt vele? Úgy látom, itt dolgozik,
az ő házát építi?
- Bocsánat, de csakugyan nem volt időm beszélni vele. Azt hiszem,
sietett. A főnököm beszélt vele. Pjotrnak hívják. Most ő sincs itt.
Nemsokára meg kell jönnie.
- Énnekem őrá semmi szükségem, már megbocsásson. Csak Ormant
szerettem volna látni - ő csobán, és tudja azt, ami engem érdekel.
Azért ugrottam be útközben, azt hittem, itthon találom. No, hát
bocsásson meg, úgy látom, megzavartam.
- Nem, ugyan dehogy.
 A motorkerékpáros nő újra feltette a himbálódzó szíjú sisakot,
beindította a motort, és elindulóban visszanézett Avgyijra szélvédő
szemüvegén keresztül, majd futólag bólintott, Avgyij viszonozta, s
maga sem vette észre, hogy még intett is neki. Aztán gondolatait
sokáig foglalkoztatta ez a látszólag jelentéktelen, véletlen epizód.
Egyáltalán nem azért, mert gyanú lopódzott volna a lelkébe: vajon
olyan ártatlan volt-e ez a váratlan látogatás éppen a zsákmányért
indulásuk előtti estén, nem szimatolt-e meg valamit a nő - nem,
egészen más járt az eszében. Már miután elhajtott, porfelhőt hagyva
maga után, maga elé képzelte, valóságosan, részletesen, mintha az
lett volna a célja, hogy egész életére megjegyezze. S csak most
ébredt rá, csodálkozva és elégedetten, milyen jó alakja volt, nem
magas termetű, kissé magasabb a közepesnél, de minden nőies és
arányos volt rajta, a kedvére való. „Nem, tréfán kívül - mondta,
mintha vitatkozott volna valakivel. - Egy nőnek ilyennek is kell
lennie! Avgyij az emlékezetébe idézte szokatlanul finom vonásait,
átszellemült arcát, elevenen csillogó barna, majdnem fekete szemét;
vállán szétömlő, arcát keretező haja viszont egészen világos volt, és
a sötét szemnek és világos hajnak ez az ellentéte különös bájt
kölcsönzött neki. Avgyijnak minden tetszett rajta: az alig látható kis
sebhely a bal arcán (talán elesett gyerekkorában), a takaros öltözete -
farmer, zeke, visszagyűrt szárú, viseltes csizma -, az is, hogy milyen
biztosan vezette a motorkerékpárt: Avgyij legföljebb csak biciklizni
tudott... És ő maga meg milyen zavartan felelt neki, amikor a gazda
felől kérdezett: látta, nem, nem látta, mégis látta... mint egy kis
kölyök, mitől is vesztette el úgy a fejét?
Érdekes, nagyon érdekes volt Avgyij Kallisztratovnak rá
gondolnia, bár úgy tetszett, nem is volt mire emlékeznie -
megérkezett, hirtelen elment, ennyi volt az egész. De mégis: kicsoda
lehet, honnan jött, hiszen minden jel szerint jött valahonnan, de
miért, és mi dolga van ilyen nőnek ezeken a puszta vidékeken?
Petruha, megtudva, hogy egy különös nő tért be hozzájuk
motorkerékpáron, alaposan megrémült, és az unalomig hosszasan
faggatta Avgyijt, mit mondott a nő, mi iránt érdeklődött, és mit felelt
neki Avgyij. Többször is el kellett ismételnie neki beszélgetésüket,
szóról szóra.
Itt valami nincs rendben, itt valami nincs rendben - ingatta a fejét
kétkedve Petruha. - Kár, hogy én nem voltam itt, én rögtön
kiszagoltam volna, miféle madár. Látod, Avgyij, hiába vagy okos és
művelt, én itt jobban boldogultam volna, mint te, kifaggattam volna,
ha már így esett. Kiderítettem volna, kiféle és mit akar, te meg
barátom, elvesztetted a fejedet, látom, hogy elvesztetted, pedig előre
figyelmeztettelek ilyen esetre.
- Mit izgulsz? - próbálta lecsillapítani Avgyij. - Hát mi van ebben,
amitől úgy meg kéne ijedni?
- Az, hogy a nyomunkra akadhatnak a kopók. És ha azért küldték
ide, hogy kilessen és megtudjon valamit?
- Hagyd már ezeket a butaságokat!
Kíváncsi vagyok, mit mondasz majd, ha rács mögé kerülsz, vagy
ha Ő maga kérdez téged, mert ő keményebben kérdez ám, mint a
kopók, lenyúzza a bőrödet, még ki is nyiffanthat. Érted, mi az:
kinyiffant?
- Nyugodj meg, Pjotr, ami meg van írva, azt úgysem kerülhetjük
el. Ezt előbb kellett volna meggondolni. Látod, Ljonyka kicsi még,
hát ki rántotta bele ebbe a dologba? Vagy itt vagy te, hány éves vagy
- húsz ha leszel, vagy nem? Mégis, mint valami fajankó, egy lépést
sem mersz tenni, egy fölös szót sem ejteni, nehogy megharagítsd Őt
magát. Inkább azon gondolkozhatnál, hogyan lesz tovább, azon van
mit töprengeni.
De Avgyij próbálkozásának nem volt sikere - Petruha rögtön
felbőszült.
- Ezt hagyd, Avgyaj, és Ljonykát se bántsd. Ha papnak tanultál,
felejtsd el. Felejtsd el. A te szép szavaid egy garast sem érnek, vele
meg, Ővele magával, jó pénzt söprünk be. Világos? Ljonyka árva -
kinek kell ő, de ha pénze van, övé a világ. Ha szomjas, iszik, ha
éhes, eszik. A meséiddel nem lakik jól az ember, arról pedig, hogy
jól kimulassa magát a pajtásaival, hogy roskadjon az asztal, s hogy a
csajok a dobogón úgy énekeljenek, hogy bizseregjen belé a májad -
arról nem is álmodhat. Vannak énnekem pajtásaim-cimboráim,
igavonó munkások, melósok, látnád, hogy szerzik a rubelt! Úgy
hajtanak, hogy a derekukat se egyenesítik ki! Nekem meg semmi:
rubelecskével törülni ki a seggemet! A pénzt csak a bolond nem
szereti, igaz-e, Ljonyka?
- Igaz - bólintott rá üdvözült mosollyal az, egy csepp kétség nélkül.
De ez csak bevezető volt egy kiadósabb beszélgetéshez, majd ha
olyanra alkalom kínálkozik. Avgyij értette, hogy nem kell
túlságosan messzire mennie, különben ki hinné el, hogy ő
anasa-futár, aki mindenekelőtt pénzre áhítozik?
Másnap virradatkor kelt, a Föld szélét még alig öntötte el a kelő
nap fénye, a kis falu távolabbi portái még aludtak, még a kutyák
sem ugattak, amikor a három futár nesztelenül kilopakodott a kertek
alján a nyílt pusztaságra. Petruha azt mondta, nem kell túl messzire
menniük. Tudta, merre kell tartaniuk, és azt ígérte, amint meglát
egy anasa-kendert, rögtön megmutatja Avgyijnak.
Hamarosan adódott erre alkalom. A meglehetősen szívós, vastag
szárú, egyenes növény, a szár körül a virágzat tömör bojtjával - ez
volt az az anasa, amelynek kedvéért Európából Ázsiába utaztak.
„Istenem - gondolta Avgyij milyen közönségesnek látszó növény,
szinte gyom, és mennyi kábító gyönyörűség rejtőzik benne azok
számára, akik az életüket tették fel erre a burjánra! Itt pedig a lábunk
előtt hever!" Igen, anasa volt, a nap már feljebb emelkedett és
perzselni kezdett, ők pedig ott álltak a néptelen sztyeppi térség
közepén, ahol egyetlen kis fa sem nőtt, és ujjaik között morzsolgatva
a szirmokat, beszívták a vadkender fanyar-tolakodó szagát. Micsoda
fantasztikus látomásokat okozott az anasa évszázadok óta azoknak,
akik szívták! Avgyij megpróbálta maga elé képzelni a régi keleti
bazárokat (könyvekben olvasott róluk), Indiában, Afganisztánban
vagy Törökországban, valahol Isztambulban vagy Jaipurban a régi
erődfalak tövében, a hajdan híres paloták kapui előtt, ahol nyíltan
adták-vették az anasát, és ugyanott szívták el, és ahol ki-ki a maga
természete vagy fantáziája mértéke szerint adta át magát a különféle
hallucinációknak és vízióknak - az egyik hárembeli
gyönyörűségeket látott, a másik azt álmodta, hogy a sah aranyozott
elefántján vonul végig pompás baldachin alatt a tarka népáradatban,
harsány kürtszó közepette, az ünneplő utcákon, a harmadik a
magányosság komor sötétjét látta, amely elhaló tudata mélyeiben
született, sötétséget, amely fortyogó dühöt vált ki belőle és azt a
vágyat, hogy megsemmisítse, hamuvá perzselje az egész világot.
Azonnal, nyomban, párharcban! Nem ebben rejlett-e egyik végzetes
oka a hajdan virágzó Kelet romlásának? És az értelemnek ez a
gyönyörteli elhomályosodása vajon nem a vadkenderben rejlett-e,
amely egyszerűen és hétköznapian nőtt ezeken a száraz
sztyeppeken?
- Itt van ni, a drága! - kiáltott fel örömmel Petruha, széles
mozdulattal szinte átfogva a puszta térségeit. - Nézd meg, erre meg
arra! Ez mind - anasa! Csak itt most nem szedünk - mi ez?! Ez
semmi! Elviszlek benneteket olyan helyekre, hogy beleszédültök!
Tovább mentek hát, és egy óra múlva olyan sűrű
vadkenderbozótba értek, hogy a puszta illatától jókedvük
kerekedett, mintha enyhén becsíptek volna. Vadkender itt annyi
nőtt, amennyit csak kívánhattak. Szedni kezdték az anasa leveleit is,
virágát is, és kiteregették száradni. Petruha azt állította, hogy két óra
hosszat kell szárítani, nem tovább. Szaporán haladt a munka.
Minden úgy ment, mint a karikacsapás. De egyszer csak valahonnan
helikopterzúgás hallatszott. A gép alacsonyan szállt a puszta fölött,
és úgy rémlett, feléjük tart.
-Helikopter, helikopter! - ordított fel hangosan,
kisgyerek-örömmel Ljonyka, és rángatózva ugrálni kezdett.
De Petruha, az nem vesztette el a fejét.
- Feküdj, hülye! - kiáltott rá, és megeresztett egy ocsmány
káromkodást.
Mindhárman lehasaltak, elrejtőztek a fűben, a helikopter kissé
távolabb húzódott el fölöttük, aligha vette észre őket, Petruha
azonban sehogy sem tudott megnyugodni, és sokáig szidta
Ljonykát, úgy rémlett neki, hogy a helikopter egyenesen a futárok
felderítésére szállt fel.
- Miért is ne? - fejtegette. - Felülről mindent látnak, minden kis
pockot. Minket, bolondokat, pedig még száz versztáról is. Amint
megpillantanak, mindjárt jelentik valahová a rádiójukon. Aztán ha
rajtunk üt autóval a rendőrség, itt nincs hová rejtőzni - fel a
kezekkel, és kampec!
De hamarosan ő is elfelejtette az egészet, munkához kellett tatai.
Éppen azon a napon történt az a hihetetlen eset, hogy Avgyij a
farkascsaláddal találkozott. Ez pedig így történt.
Cigarettaszünetet tartottak, haraptak egy keveset, s akkor Petruha
azt mondta:
- Ide hallgass, Avgyij, te már valahogy közénk szoktál, egy kalap
alatt vagy velünk. Hát mondok neked valamit. Szóval, van egy
törvény az újoncoknak, olyanoknak, mint te. Ha először csinálod a
dolgot, szóval, Őneki magának valami fizetséget vagy ajándékot
kell adnod, értsd, ahogy akarod.
- Miféle ajándékot? - tárta szét a karját Avgyij, csodálkozva a
dolgok ilyen fordulatán.
- De várj csak, mit hüledezel? Azt hiszed, talán a boltba kell
szaladnod ajándékért? Itt ugyan oda nem szaladsz. Hanem, szóval,
hallgass rám. Össze kell gyűjtened egy kis plasztilint, legalább egy
gyufásdoboznyit. Szaladgálsz itt a füvecskében, majd elmondom,
hogy kell azt csinálni, a plasztilint meg, szóval, ha találkoztok,
átadod neki, mintha csak barátságból, de hiszen te jó fej vagy, értesz
mindent: Ő maga a góré, te az alárendeltje vagy, Ő megbízik
benned...
Avgyij elgondolkodott: hiszen ebből meglesz a maga haszna - a
plasztilin, az anasa-virágpor massza, a legértékesebb termék átadása
megközelíthetővé teheti a számára Őt magát. Végre lehetőség nyílik
Őt magát meglátni. És mennyire fontos volt ez! Hátha még
beszélnie is sikerül Ővele magával, akinek hatalma alá tartoznak a
futárok. „Hatalom, hatalom, ahol két ember van, ott az egyik már
hatalom a másik fölött!" - nevetett magában keserűen Avgyij
Kallisztratov.
 - Jól van - mondta -, szóval összegyűjtöm a plasztilint, és
odaadom Őneki magának. De mikor adom oda, majd az állomáson,
vagy hol?
- Pontosan nem tudom - ismerte be Petruha. - Lehet, hogy már
holnap odaadhatod.
- Hogyhogy holnap?
- Hát úgy. Ideje hazafelé fordítani a szekerünk rúdját. Elég volt.
Holnap huszonegyedike. Holnap délután négy óráig mind halál
pontosan ott kell lennünk a helyünkön. Hát indulunk.
- Hol van az a hely?
- Hát ott - kérkedett Petruha a tájékozottságával. - Majd ha
összegyűltünk, megtudod. A háromszázharmincadik kilométernél.
Avgyij tovább nem faggatta, anélkül is megértette, hogy az a
háromszázharmincadik kilométer a csuji vasúti kiágazás valamelyik
pontja lehet; más volt a fontos: a találkozás Ővele magával
valószínűleg ott és valószínűleg holnap történik meg. Hát nem a
legjobb-e, ha időt nem vesztegetve, nyomban hozzálát annak a
bizonyos plasztilinnak a gyűjtéséhez?
A munka egyszerűnek bizonyult, de végtelenül kimerítőnek és
barbár módszerűnek. Meztelenre vetkőzve kellett futkosni a
vadkender-sűrűben, hogy a kender virágzatából rátapadjon a testére
a virágpor - így is tett. De aznap Avgyij Kallisztratovnak annyit
kellett szaladgálnia, amennyit egész életében nem! Az alig látható,
majdnem mikroszkopikus, majdnem színtelen virágpor rátapadt
ugyan, de összegyűjtögetni testéről azt a szinte láthatatlan réteget, az
már nem volt olyan egyszerű, és minden erőfeszítés eredménye
csupán egy egészen jelentéktelen mennyiségű plasztilin lett. És csak
az a tudat, hogy ez elengedhetetlenül szükséges a találkozáshoz a
főnökkel, Ővele magával, ahogy nagyságolják; ahhoz, hogy
összegyűjtve az anyagot, feltárhassa a futárok viselkedésének titkos
rugóit, és szóban, sajtóban kiálthassa szét fájdalmát országszerte -
csak ez késztette Avgyijt futásra, előre-hátra szaladgálásra a
perzselő napsütésben.
 Futkosás közben Avgyij alaposan eltávolodott cimboráitól, minél
sűrűbb vadkenderbozótosokat keresve a pusztán. És akkor valami
csodálatos könnyűség lepte meg, mintha félig a valóságban, félig
képzeletben lebegne a föld felett. Avgyij észre sem vette, hogyan
történt ez. Az égen bőkezűen ontotta sugarait a nap, meleg itatta át a
levegőt, madarak rebbentek föl és fütyörésztek egymásnak,
különösen a pacsirták éneke áradt hangosan, pillangók és más
szárnyas rovarok röpdöstek, s azok is különféle hangokat hallattak -
egyszóval, földi mennyország, nem más, és ebben az édenben,
meztelenre vetkőzve, csupán a panamakalapját, szemüvegét,
úszónadrágját és sportcipőjét hagyva magán, Avgyij Kallisztratov, a
fehér bőrű, ösztövér északi, megmámorosodva a virágportól, mint a
felhúzott gép, oda-vissza rohangált a pusztán, kiválasztva a minél
magasabb és sűrűbb vadkenderbozótokat. Körülötte gomolygott a
virágzó kender magot fogantató, felvert virágpora, és ennek a
szállongó mákonynak hosszas belélegzésétől Avgyij képzeletében,
természetszerűleg, mindenféle látomások támadtak. Különösen az
egyik volt boldogító: motorkerékpáron száguld, a tegnapi
motorosnő mögött helyezkedve el. Közben egyáltalán nem zavarta
az a körülmény, hogy nem a hatalmas gépparipa kormányánál ül,
ahogy igazi férfihoz illene, hanem utasként, a hátsó ülésen, ahol
általában nők szoktak ülni. De mit csináljon, ha nem tud motort
vezetni, különben sincs érzéke a technikához. Tökéletesen
kielégítette, hogy egy motorkerékpáron utazhat vele. A nő haja
kiszabadult a bukósisak alól, lobogott a szélben, megérintette az
arcát, mint a szél simogató keze, ajkához tapadt, szemébe csapott, a
nyakát csiklandozta, és ez gyönyörűséges volt: a nő olykor
hátranézett, pajkosan rámosolygott, szemét ragyogtatta - mennyire
vágyott rá, hogy ez az utazás örökké tartson, a végtelenségig...
Akkor eszmélt csak fel, amikor három farkaskölyköt pillantott
meg maga mellett. Nesze neked! Honnan termettek ide? Nem hitt a
szemének. A három kis kölyök a farkacskáját csóválta, közeledni
akart hozzá, játszadozni vele. Féltek, de nem szaladtak el. Hosszú
lábúak voltak, mint a kamaszok, fülüket csak félig tudták még
hegyezni, még hegyes volt a kis pofájuk, eleven és mulatságosan
bizalomteljes a szemük. Ez valahogy úgy meghatotta Avgyijt, hogy
mindenről megfeledkezve, nyájasan hívogatni kezdte őket,
szórakoztatni és odacsalogatni próbálta, s csak úgy sugárzott belőle
az emberi jóindulat, és éppen ebben a pillanatban látta meg valami
fehér villám cikkanását - a feléje rontó anyafarkas vicsorgó fogait.
Olyan váratlan volt az egész, olyan gyors, de olyan lassú is és
félelmetes, hogy nem is érezte, ahogy magától megbicsaklott a
térde, és fejéhez kapva leguggolt - nem is tudja, hogy éppen ez
mentette meg az életét; az anyafarkas már három lépésnyire volt tőle
és egy dühödt ugrással már át is szökkent fölötte, megcsapva őt
vadállatszagával, és abban a pillanatban találkozott a tekintetük.
Avgyij meglátta az anyafarkas tüzeskék szemét, semmihez sem
hasonlító kék és kegyetlen szemét, és végigfutott a hátán a hideg, a
farkasanya pedig ezalatt szélsebesen még egyszer átszökkent
fölötte, kölykeihez rohant, és nyargaltában elkergette őket, fogait is
használva, s egyúttal hirtelen magával sodorta a szakadékból
felbukkanó félelmetes vadat - a felborzolt tarkószőrű, hatalmas hím
farkast, majd egy szempillantás alatt valamennyien eltűntek, mintha
szélvihar sodorta volna el őket...
Avgyij pedig szedte a lábát, sokáig futott a pusztán, kiáltozásban
tört ki belőle a félelem. Szaladt, a feje szédült, teste elnehezült, a
föld himbálózott botladozó lába alatt - szeretett volna lerogyni,
ledőlni, elaludni, s akkor hányni kezdett, és úgy érezte, ütött a halála
órája. Mégis volt annyi akaratereje, hogy undok hányadékától
minden alkalommal távolabb fusson, továbbszaladjon, míg a hányás
egy újabb rohama hétrét nem görnyesztette, pokoli fájdalmat és
gyomorgörcsöket váltva ki. Amikor kihányta végre a
virágpormérget, hidegleléstől gyötörve, nyögve tördelte: „Ó,
Istenem, ne tovább, elég már! Soha, soha többé nem gyűjtök anasát!
Elég volt, nem akarom, nem akarom látni és érezni azt az illatot, ó,
Istenem, könyörülj meg rajtam..."
- Amikor a hányinger végre enyhült, és már indulni akart, hogy
megkeresse a ruháit, Petruha szaladt oda hozzá Ljonykával.
Elbeszélése a farkasokkal való találkozásról rettenetes hatással volt
rájuk. Különösen Ljonyka rémült meg. Ugyan, mit gyulladsz be! Mit
reszketsz így?! - támadt rá Petruha. - Amikor aranyért mentek az emberek,
micsoda dolgok történtek, és rá se rántottak, mentek... Te meg berezelsz
valami farkasoktól, de hiszen már a nyomuk is kihűlt!
- Azok aranyért mentek - mondta Ljonyka egy kis hallgatás után.
- Aztán mi a különbség? - acsargott rá Petruha. Ezt használta ki Avgyij.
- Van különbség, Pjotr - mondta. - Nagyon is nagy a különbség. Az
arany is sok rossznak a forrása, de azt nyíltan bányásszák, míg az anasa
méreg mindenkinek. A magam bőrén éreztem, majdnem belehaltam,
végigokádtam az egész pusztát...
- Ugyan, hallgass már, egy kis mérgezés, mert nem szoktál hozzá, ki
tehet róla? - legyintett mérgesen Petruha. - Úgy vonszoltak talán ide?
Folyton az Istennel jössz, meg hogy mi a jó, meg mi a rossz, minek rontod
el a játékunkat? Mit zavarod föl folyton a vizet? De amint pénzről lett szó,
bezzeg idefújt a szél, és majdnem széttéptek a farkasok!
- Én nem fölzavarni, hanem megtisztítani akarom a vizet. - Avgyij úgy
döntött, hogy jobban fel kell tárulkoznia, mint ahogy számította. - Látod,
Pjotr, te elég eszes fickó vagy, lehetetlen, hogy meg ne értsd: bűnös úton
jársz...
- Hát azon járok! És te min jársz?
- Én azért járok rajta, hogy megmentselek benneteket.
- Megments! - kiáltotta dühösen Petruha. - Aztán hogyan mentesz
meg? No, meséld el!
- Először megbánjuk bűneinket Isten és az emberek előtt...
Avgyij csodálkozására, nem röhögtek. Petruha csak köpött egyet,
mintha valami undokság került volna a szájába.
- Megbánjuk bűneinket! Ezt jól kifundáltad! - morogta. - Te csak bánd
meg, mi meg pénzt csinálunk. Nekünk pénz kell, érted, ez egyszerű és
világos! Te meg csak tarts bűnbánatot! És ha már tréfálsz, Avgyij, tréfálj
óvatosabban! Ha Ő maga megtudja, mivel kevered itt a fejünket, nem érsz
haza, ezt jegyezd meg! Mint barátomnak mondom neked. És ne zavarj
meg bennünket, nekünk a pénz a legfontosabb! Ljonyka, mondd meg,
neked mi kell - az Isten, vagy a pénz?
- A pénz! - felelte az.
Avgyij elhallgatott. Úgy döntött, hogy vár még, későbbre halasztja a
beszélgetést.
 - No, jól van, pofáztunk, most már elég, készülődjünk! - rendelkezett
békítőn Petruha. - Akkor hát a te plasztilinodból, Avgyij, végül nem lett
semmi?
- Sajnos, nem. Amikor rám támadt az anyafarkas, elhagytam mindent,
magam sem tudom, hol. Ott maradt valahol a ruhám is, megyek
megkeresni...
- A ruhád, az meglesz, hová is tűnne, de plasztilint már nincs időd
összekaparni. Ma el kell indulnunk. Jól van, majd elmondjuk, hogyan
történt, megérti. Ha meg nem érti meg, legközelebb majd gyűjtesz neki...
A vadkenderrel tömött hátizsákokkal egészen éjfélig mentek a
vasútvonal irányába. Nem volt olyan nehéz a gyaloglás, a megszáradt
növény nem volt súlyos, de az anasa erős szagától, amelyet még a
polietilén zacskók sem tudtak elfojtani, szédült a fejük, álmosság lepte
meg őket. Éjfélkor a futárok ledőltek aludni valahol a pusztán, azzal, hogy
hajnalban továbbindulnak. Ljonyka Avgyij és Petruha közé furakodott -
azóta az eset óta félt a farkasoktól. Nem volt nehéz megérteni - kisgyerek
még. Minden fordítva történt: menet közben húzta őket az álom, amikor
pedig lefeküdtek, Avgyij sokáig nem tudott elaludni. Az, hogy Ljonyka
középre kéredzkedett, nagyon meghatotta; ki gondolta volna, hogy az
efféle legényke fél a farkasoktól - de micsoda hatalma lehet a bűnnek, a
zsenge korban már eltorzult világszemléletnek, ha Ljonyka tegnap
szemrebbenés nélkül azt felelte, hogy a pénz fontosabb neki Istennél!
Istent ő, persze, nem szó szerint értelmezte, hanem mint az igaz élet
jelképét. Ezeken tűnődött Avgyij...
A pusztai éjszakáknak nyáridőben megvan a maguk sajátos szépsége. A
föld és az égbolt hatalmasságából áradó mérhetetlen csend, a sokféle fű,
virág leheletével átitatott langyosság s a legelragadóbb látvány: a tündöklő
hold, a megszámlálhatatlan csillagsereg, s egy porszem sincs a tekintettől
a csillagokig érő térben, és olyan tisztaság van ott, hogy mindenekelőtt
oda, annak a rejtelmes világnak mélyébe száll az ember gondolata
azokban a ritka percekben, amikor ki tudja vonni magát az élet dolgai
közül. Csak az a kár, hogy nem hosszú időre...
És arra gondolt Avgyij, hogy egyelőre minden úgy alakult, ahogy
kívánta: eljutott a futárokkal a vadkenderes pusztákra, látott mindent a
valóságban, ahogy mondják, a maga bőrén tapasztalta meg. Már csak a
legbonyolultabb dolog volt hátra - vonatra ülni és elmenni. A futárok
számára a legveszélyesebb mozzanat volt: elszállítani az anasát. A
rendőrség többnyire az ázsiai állomásokon tartóztatta le őket, az
oroszországi részen ebben az értelemben már könnyebb volt a dolog. Ha
pedig sikerült eljutni Moszkváig és tovább, ki-ki rendeltetési helyére, az a
teljes diadal volt. Az élet nagy bűne győzedelmeskedett, kicsi emberek
kicsi sikereivé aprózódott...
Avgyijnak még gondolatban is nehéz volt ezzel megbékélnie, de hogy
tegyen is valamit, hogy ne csupán, mondjuk, az adott bűnténynek állja
útját, hanem átformálja a gondolkozást, meggyőzze, jobb belátásra bírja a
futárokat, ez - tudta jól - meghaladta volna erejét. Az, aki szemben áll vele,
és valahol itt van, ezeken a pusztákon, az, aki láthatatlanul a markában tart
minden futárt, köztük őt, Avgyijt is ellenőrzése alatt tartja, az, akinek
köztük Ő maga volt a neve - az sokkal erősebb nála. És éppen ő maga volt
a gazdája, sőt mi több, mikrodiktátora anasa-portyájuknak, ő pedig,
Avgyij, hozzájuk csatlakozva, mint kóbor szerzetes a rablókhoz,
legalábbis nevetséges volt... De a szerzetesnek, az Úr idealistájának és
fanatikusának, minden körülmények között szerzetesnek kell maradnia...
Ez vár őrá is...
Elgondolkozott azon is, milyen különös esetet élt át előző nap - a
farkaskölykök, a hosszú lábú, oktalan kis kamaszok, amelyek valami
mulatságos és ártalmatlan lénynek vélték az embert, akivel szívesen
hancúroztak volna, s egyszer csak az a kék szemű, felbőszült anyafarkas.
Micsoda düh lobbant fel benne, s aztán minden milyen szerencsésen
végződött, és mi értelme volt annak, hogy kétszer is átszökkent fölötte? És
ha úgy fordul, mibe került volna neki meg a hímjének széttépni egy
pillanat alatt őt, a meztelen - hacsak nem számítjuk a panamakalapját meg
az úszónadrágját - és védtelen városi idiótát, aki annyira meztelen és
védtelen, hogy olyan csak viccekben fordul elő. Úgy kell lennie - a sors
ezeknek a vadállatoknak képében könyörült meg rajta: nem azt jelenti-e
ez, hogy rá még szükség van ebben az életben? De milyen szép, milyen
villámgyors volt az a különös, kék szemű anyafarkas dühödt rohamában,
kölykeit féltve! Igen, persze, a maga módján igaza volt, és köszönet neki,
hogy nem rontott rá, nem bántotta, hiszen ő nem is vétett semmit. És ezen
eltűnődve, Avgyij hangosan elnevette magát, elképzelve, mi történt volna,
ha akkor meglátja az a motorkerékpáros nő, mekkorát nevetett volna!
Mulatott volna rajta biztosan, akár a cirkuszi bohócon. De aztán elfogta a
félelem: mi történik, ha valahol a néptelen puszta közepén hirtelen
elromlik a motorkerékpár, ő ott áll egyedül, és rárohannak a farkasok?! És
babonásan bűvölni kezdte a kék szemű nőstény farkast: „Halld meg
szavamat, szépséges farkasanya! Te itt élsz, élj is úgy, ahogy akarsz,
ahogy a természet parancsolta. Az egyetlen, amiért könyörgök; ha leáll a
motorbiciklije, az Istenre, a te farkas-isteneidre, a kölykeidre kérlek, ne
bántsd őt! Ha pedig gyönyörködni akarsz benne, aki olyan csodálatos azon
a hatalmas, kétkerekű gépen, akkor szaladj mellette az útszélen, rejtve
szaladj, növelj szárnyat, úgy repülj mellette. Lehet, ha hihetünk a
buddhistáknak, hogy te, kék szemű farkasanya, emberi alakot öltött
nővéredre ismersz benne. Hiszen lehetséges ilyesmi - mit számít, hogy te
farkas vagy, ő meg ember, amikor mindketten szépek vagytok, ki-ki a
maga módján! Nem titkolom előtted - szeretném őt egész lelkemmel, de
ostoba vagyok, persze, ostoba, nem más! Csak a reménytelenül ostobák
tudnak így ábrándozni. Ha ő valami módon megtudná, min gondolkodom,
haj, de kinevetne! De ha ez örömöt szerezne neki, hát hadd nevessen..."
Még elég sötét volt - éppen akkor kezdett a pusztán szétáradni a fény -,
amikor Petruha költögetni kezdte Avgyijt és Ljonykát. Ideje volt felkelni
és elindulni a háromszázharmincadik kilométer felé. Minél korábban,
annál jobb. Mert nem csak nekik, hanem még két-három futárcsoportnak
kell arra az időre összegyűlni azon a helyen a leszedett és már megszárított
anasával. Meg kellett állítani valamelyik arra haladó tehervonatot,
észrevétlenül felülni rá, és így jutni el Dzsalpak szaz állomásig, ott aztán
felszivárogni más vonatokra. Egyszóval, a futárok számára megkezdődött
a legveszélyesebb útszakasz. Az egész hadműveletet alighanem Ő maga
irányítja. Ő fogadja-e őket, vagy nekik kell Őt megkeresniük a
háromszázharmincadik kilométernél, ezt Petruha nem magyarázta meg
világosan. Vagy maga sem tudta, vagy nem akart beszélni róla.
Újra vállukra kapták tehát a hátizsákjukat, és elindultak Petruha után.
Avgyijt csodálatba ejtette Petruha terepszimata és emlékezete. Előre
megmondta, hol milyen szakadék következik, hol lesz árnyas forrás, kis
völgy vagy szárazér. És Avgyij sajnálta, hogy ilyen képesség, ilyen
emlékezőtehetség kárba vész Petruhában. Csak futó látogatásokat tett ezen
a vidéken, és mennyire ismer mindent!
Hát én, mondta, parasztcsaládban születtem. Elmondta még Petruha,
hogy a hírek szerint innen vagy kétszáz kilométerre kezdődik a
Mojunkum-sivatag, s ott, azt mondják, a szajgak-antilopok, vagy hogy
hívják, pusztai antilopok megszámlálhatatlan serege él, s hogy állítólag
jobb emberek, akiknek jóféle szolgálati „Gazik"-juk van, még talán
Orenburgból is idejárnak vadászni. És hogyan érkeznek - a jó falat
elevenen szalad előttük, piát meg visznek magukkal, amilyet csak el tudsz
képzelni. Az ám csak a királyi vadászat! De sok a veszély is, azt mondják,
megesett, hogy az autó lerobbant, a vadászok eltévedtek a pusztán és
szomjan vesztek. Télen pedig megtörtént, hogy pusztai hóvihar érte utol
őket. Aztán, azt mondják, csak a csontjaikat találták meg. Egy
vadászocska pedig még meg is zavarodott - aztán helikopteren keresték. A
helikopter röpült utána, meg akarta menteni, az meg futott előle,
elrejtőzött. Sokáig hajszolták, mire aztán megfogták, már beszélni is
elfelejtett. A felesége meg, mondják, azalatt megugrott valaki mással! A
dög! Mind egyformák ezek! Nekem például eszem ágában sincs
megnősülni. Van a városban egy klassz nőm, odavetek neki valamit
cuccokra, jobbat nem is kívánhatok, s még szavát is adta - semmiféle
gyerekecske nem lesz. Ami pedig a fő, már megvettem a motrot,
csehszlovák sportgépet, ott áll a pajtában, most meg a Zsiguli - az nem
probléma, de jobb lenne Volga, az az újfajta, ami a Mercedeshez hasonlít,
olyat kéne szerezni, magnóval, hogy csak bekapcsolnám, a nő meg
énekelne, hogy a májad is bizsereg tőle. Haverság kell, meg mindenütt jatt
meg fölülfizetés. Aztán a saját Volgámon elhajtani Vorkutába, hadd lássák
a haverok! Hehe, a feleségek pedig megpukkadnak irigységükben. A
csomagtartóban válogatott piák, külföldi a legtöbbje. No meg a mi kis
vodkánk - annál, persze, nincs jobb. Hogyne irigykedne valamilyen
maflajankó, de ezt neki... Ezért futárkodom én, és benneteket, arany
pajtásaim, benneteket is a pénz felé vezetlek, élj, ha mázlid van, ha meg
nincs, lopd a napot, amíg a hasad föl nem puffad...
Avgyij, miközben Petruha üresnek tetsző, semmitmondó fecsegését
hallgatta, amellyel magát és társait akarta szórakoztatni, a maga
gondolatait forgatta, azon tűnődött, hogy az ember a meggazdagodás
kísértése, az utánzat totális utánzása és a hiúság csábításai között
nyűvődik, hogy ez a tömeg tudatának három pillére, amelyen a kispolgár
megingathatatlan világa mindenütt és minden időben nyugszik, ez a nagy
és kis gonosztettek, a nézetek hiábavalóságának és nyomorának
menedékhelye, hogy nehéz a földön olyan erőt találni, a vallást is
beleértve, amely legyőzhetné a kispolgári világ mindenható ideológiáját.
A lélek annyi önfeláldozó szárnyalása tört meg ezen a ledönthetetlen, bár
alaktalan erődítményen... Az is, hogy ő most ebben az órában titkos
találkozóra megy az anasa-vadászokkal, azt bizonyítja - a lélek tehetetlen,
ha lankadatlan is... Úgy látszik, neki így rendeltetett... Gondolatban egész
úton a találkozásra készítette elő magát Ővele magával - készen kellett
állnia a harcra...
Vagy két órával korábban értek ki a háromszázharmincadik
kilométerhez, és három órakor már a helyszínen voltak. Közeledtek a
vasútvonal mentén haladó szárazérhez. Petruha figyelmeztette őket: a
hátizsákjaikat rejtsék el ott, ahol majd mondja, ne dugják fel a fejüket, ne
sétálgassanak az elhaladó vonatok utasainak szeme láttára. Mindig csak
várják az ő utasításait.
Alaposan elfáradtak - nem csoda, amennyi utat egy nap alatt megtettek!
Jólesett elnyúlni a szárazér fenekén, a selymes fűben, ahol zsálya meg
árvalányhaj nőtt. Kellemes volt hallgatni a távol felhangzó
vonatdübörgést, ahogy erősödött, ahogy zengtek és remegtek a sínek az
elrobogó, kilométerhosszú, nehéz szerelvények alatt, ahogy félelmetesen
elszáguldottak a vonatok zakatoló kerekekkel, vas és pakura szagát
sodorva magukkal, ahogy még sokáig hangzott messze a dübörgés, majd
lassankint beleolvadt a környező csend tengerébe... Elvágtattak mellettük
személyvonatok is, egyik erre, a másik arrafelé. Avgyij már-már felugrott:
gyerekkora óta szeretett a vonatok mellett állni és nézni, hová rohannak a
személyvonatok, kik suhannak el az ablakokban, milyen alakok és arcok.
Ó, ti boldogok, vigyetek magatokkal! Most azonban ettől a futó örömtől is
megfosztották, egy bokor mögött kellett lapulnia, a fejét sem dughatta fel.
És még rosszabb várt rá: részese vagy legalább szemtanúja kell hogy
legyen valamelyik erre haladó tehervonat bandita módszerű
megállításának. Nem, senki sem szándékozott kirabolni a vonatot, de
megállítása lehetővé tette a futároknak, hogy felugráljanak a vagonokba,
utána aztán ment minden magától. Utána már csak utazni kell, megbújva a
vagonokban.
Jöttek-mentek a vonatok erre-arra. Aztán hosszú szünet következett és
teljes csönd. Avgyij már-már elszunnyadt, de akkor fütty hangzott fel.
Petruha fülelt, ő is füttyentett, válaszul még egy füttyjel érkezett.
- No, ti itt várjatok nyugodtan - mondta Petruha -, én megyek, hívnak.
Aztán énnélkülem sehova, hallottad, Avgyij, hallottad, Ljonyka?
Tehervonatot leállítani nem olyan egyszerű dolog. Ahhoz jó fej kell.
E szavakkal eltűnt. Körülbelül egy fél óra múlva tért vissza. Valahogy
furcsa volt, amikor visszatért. Valami alig észrevehetően megváltozott
benne, alattomos volt a szeme, kerülte a másik kettő tekintetét. Avgyij
nem szerette ilyen esetekben szabadjára engedni a gyanakvását, elűzte
magától a felesleges gondolatokat. Sok mindent képzelhet az ember -
hátha csak a hasa fájdult meg... Ezért nyugodtan érdeklődött:
- No, Pjotr, hogy állnak a dolgok?
- Egyelőre semmi, minden rendben. Nemsokára működésbe lépünk.
- Megállítunk egy tehervonatot, vagy mi?
- Hát persze. A mi munkánknál a legbiztosabb: tehervonaton utazni. A
legjobb éjszaka érkezni az állomásra, és szerezni egy tartalék szerelvényt.
- Szóval így.
Elhallgattak. Petruha rágyújtott, és leszíva cigarettája füstjét, mintegy
mellékesen mondta:
- Itt egy barátunk megrándította a lábát. Grisannak hívják. Az előbb
találkoztam vele. Nem volt szerencséje Grisannak. Ilyen lábbal mit lehet
gyűjteni, hiszen bottal jár. Sajnálja az ember, persze. Hát talán dobjunk
össze neki egy kicsit mind, ahányan vagyunk, fickók, hányan is, talán
tízen. Mindenki szór neki egy kicsit a maga kis anasájából, és kisegítjük a
legényt a bajból.
- Én szívesen - mondta rá Avgyij. - Ljonyka alszik, de az hiszem, ő sem
fog fukarkodni.
- Eh, Ljonyka, ő a mi kutyánk kölyke! Hanem te, Avgyij, odamehetnél
Grisanhoz, beszélhetnél vele. Hogy így meg úgy, te értelmes ember vagy,
szóval hogy vidítsd föl egy kicsit azt a sántát...
- És Ő maga hol van, talán Ő is ott? - kérdezte óvatlanul Avgyij...
- Mit akarsz folyton ezzel - Ő maga, meg Ő maga! - fortyant fel
Petruha. - Honnan tudjam én? Én Grisanról beszélek, te meg Őt magát
kérdezed. Majd ha kell, megtalál bennünket, ha meg nem kell, a mi
dolgunk szerény dolog. Mit izgágáskodol örökösen?
- No, jól van. Véletlenül kérdeztem, no. Nyugodj meg. És hol van az a
Grisan? Merrefelé?
- Arra menj, ni! Ott ül az árnyékban, a bokor alatt. Eridj, eridj!
Avgyij elindult abba az irányba, és hamarosan meglátta Grisant - a fű
között ült egy kis összecsukható széken, botot tartott a kezében. Kis
sapkája eltakarta a homlokát. Éber ember lehetett - Avgyij még oda sem
léphetett hozzá, máris körülnézett, és a markába köhentett. Nem messze
tőle még ketten ültek. Összesen hárman voltak. És Avgyij megértette,
hogy éppen ez - Ő maga... Léptei meglassúdtak, s érezte, hogy hideg fut
rajta végig, és szaporábban ver a szíve...
 Második rész

I
- Üdv a sérültnek - mondta Avgyij, a lehető leghétköznapibb hangon, ezzel
is igyekezett csillapítani vad szívdobogását.
Grisan, parányi összehajtható székén ülve, amilyen a horgászoknak van,
botjával játszadozva, összehunyorította a fél szemét.
- Üdvnek üdv, de kitől üdv?
Avgyij önkéntelenül elmosolyodott:
- Attól, aki kezdetnek az egészséged felől kell hogy érdeklődjék.
- Á, vagy úgy! Nagyon hálás vagyok, igazán hálás vagyok, még ha csak
kezdetnek is! A néptelen pusztán kétszeresen jólesik az efféle figyelem.
Hogyne esne jól! Hiszen mindnyájan emberek vagyunk, igaz?
„Szószátyár, s ha ráadásul még olvasott is, ez baj. Erre aztán nem
számítottam, nem vártam. Alakoskodik, fecsegőnek adja ki magát -
gondolta Avgyij. - Mire jó ez? Vagy ez a játéka Őneki magának?" Avgyij
még azt is megjegyezte magában, hogy Grisan külsejének nincs semmiféle
figyelemre méltó vonása. Minden hétköznapi volt rajta: se szőke, se barna,
a középtermetűnél magasabb, ösztövér, nem öltözik feltűnően, csak úgy,
ahogy a legtöbben az ő korában: farmer, villámzáras, viseltes ing,
közönséges kis sportsapka, amelyet, ha kell, zsebre lehet gyűrni. Ha
Grisan nem sántít, s emiatt nem jár vastag, görcsös bottal, nem vált volna
ki semmivel, mindenütt elveszett volna a tömegben. Legfeljebb a szemét
jegyezte volna meg, aki hosszabban figyeli. Fürge, barna szeme kifejezése
folytonosan változott, talán maga sem vette észre, milyen sűrűn
hunyorított, bandzsított, játszatta színtelen szemöldökét; sarokba szorított
kis ragadozóra emlékeztetett, amely rá akarja vetni magát az emberre, de
nem tudja rászánni magát, mégis vitézkedik, és fenyegető testtartást vesz
fel. Lehet, hogy ehhez a benyomáshoz hozzájárult csorba felső metszőfoga
is, amely beszéd közben kilátszott. „Hiszen tétethetett volna rá valamilyen
aranykoronát, de valami okból nem csináltatja meg - gondolta Avgyij. -
Talán nem akarja, hogy fölösleges ismertetőjele legyen."
- A lábaddal mi történt? Megrándítottad? Biztosan nem vigyáztál -
érdeklődött udvariasságból Avgyij.
Grisan tétován ingatta a fejét.
 - Igen, úgy igaz, megsérültem egy kicsit. Nem vigyáztam, igazad van,
Avgyij, mert így hívnak, ugye?
- Igen, Avgyij a nevem.
- Ritka neved van, bibliai - tűnődött el rajta Grisan, szándékosan
elnyújtva és ízlelgetve a szavakat. - Abdiás - határozottan egyházi
palackozású nevecske - tette hozzá elgondolkozva. - Bizony, valamikor
istenesek voltak az emberek. Innen vannak efféle nevek Oroszföldön, mint
Precsisztyenszkij, Bogolepov, Blagovesztov.1 És a vezetékneved, Avgyij?
Biztosan illik a keresztnevedhez.
- Kallisztratov.
-Látod, minden passzol... No, hát az én nevem egyszerűbb, proletáros
- Grisan. De nem ez a fontos. Szóval, igazad van, Avgyij Kallisztratov,
nem néztem a lábam alá. Rettenetes dolog következik ebből: az embernek,
ha csak nem tökkelütött bolond, okvetlenül a lába alá kell néznie. Erről
szól az a kis mese is, az ostoba fejről, amely nem hagy nyugtot a lábnak.
Amint látod, lerokkantam. Banális história, ha meggondoljuk.
- És ez milyen következményekkel járt? - kérdezte Avgyij, Petruha
célzására gondolva.
- Nem értem - hegyezte a fülét Grisan.
- Azt mondom, hogy ez a banális história meglátszott a munkád
eredményén... úgy értsem? - magyarázta meg Avgyij.
- No, erről majd később! - Grisan nyomban megváltozott, abbahagyta az
üres színjátszást. - Ha a munkát hozod szóba, akkor igazad van. De most
nem ez a legfontosabb, nem ez nyugtalanít engem. Én, de persze te magad
is sejted, különben minek beszélgetnék most veled, minek blabláznék itt
hiába... Szóval, én itt afféle rendező vagyok, vagy mi, mondjuk,
törzsőrmester a hadseregben, s nekem a legfontosabb, hogy ép bőrrel
áttörjünk a frontvonalon.
- Ebben hogyan tudok hasznodra lenni? Egyáltalán, érdemes volna
beszélgetni egy kicsit - javasolta Avgyij. - Nekem is van arról az ép bőrről
mondanivalóm.
- No, ha így egyeznek az érdekeink, akkor itt nem beszélgetni kell,
hanem tanácskozni - igazította ki Grisan. - Éppen erre céloztam. Például,
felvetődik a kérdés, egymás között, ahogy mondják, magunk között szólva
- folytatta ravasz célzással, majd egy kis hallgatás után ráparancsolt arra a
két futárra, akik kissé távolabb ültek, nem avatkozva a beszélgetésbe: - Ti
meg mit ültök itt tétlenül, eridjetek, készüljetek!
És azok szótlanul elmentek végrehajtani azt, amit nyilván már korábban
megbeszéltek. Grisan, miután kiadta a rendelkezést, órájára pillantott.
Egy óra múlva megkezdjük a felszállási hadműveletet, majd meglátod,
hogy megy az - ígérte Avgyijnak. - Itt nálunk szigorú rend van. Olyan
fegyelem, mint egy deszantcsapatban. Azok is vagyunk, a hazához
odaadón hűségesek deszantcsapata. Nagy betűvel. Neked is azt kell
cselekedned, amit parancsolnak. Mindenféle „tudom" vagy „nem tudom"
nélkül. Ha mindnyájan összedolgozunk, ahogy kell, estére jutunk
Dzsalpak szazig.
Grisan sokat jelentőn elhallgatott. Aztán, kárörvendő pillantást vetve
Avgyijra, csorba fogát felfedő, gúnyos mosollyal mondta:
- Most pedig a legfontosabbról. Arról, hogy mi hozott közénk. Ne siess,
csak lassan. Tehát ebben az úgynevezett alvilágban, amelybe különös
módon belecseppentél, amiről még szó lesz, a te jelenlegi státusod a
következő: futár vagy, közénk tartozol, és túlságosan sokat tudsz. Úgy
látom, nem vagy ostoba, de magad másztál a csapdába. Nohát, légy olyan
szíves, az én méltó bizalmamért fizess méltó árat.
- Mire gondolsz?
- Azt hiszem, magad is sejted...
- Sejteni is más, meg kereken megmondani is más.
Mindketten elhallgattak, várták, hogy eldübörögjön mellettük elhaladó
szerelvény, mindegyik a maga módján készült az immár elkerülhetetlen
párharcra. Avgyij ezekben a pillanatokban arra gondolt, milyen furcsán
alakulnak az emberi viszonylatok: még ide is - a kopár pusztára, ahol, úgy
tetszett, mindenki egyenlő, mindenkinek egyforma esélyei vannak,
mindenkit egyformán fenyeget a lebukás és a bűnügyi felelősségre vonás,
szerencsés esetben pedig mindenkire egyforma siker vár -, még ide is
mindenki a maga megingat hatatlan törvényeit hozta, amelyek szerint
többek közt enne a Grisannak íratlan joga van parancsolni, mivel itt ő a
gazda.
- Szóval azt akarod, hogy kereken kimondjam - törte meg a hallgatást
Grisan. - Jól van - nyújtotta el tétován a szót, és hirtelen, mintha észbe
kapott volna, alattomosan hozzátette - Ide hallgass, igaz, hogy farkasok
támadtak rád?
- Igen, így esett - bólintott rá Avgyij.
 - És nem gondolod-e, Avgyij Kallisztratov, hogy a sor csak azért
hagyott életben, hogy most néhány kérdésemre válaszolj? - fedte fel
csorba fogát egy vigyorral Grisan.
- Meglehet.
- Akkor ne köntörfalazz. Meg kell magyaráznod nekem most, itt, egy
ültő helyben: miért kevered meg a legényeim fejét?
- Egy kis kiegészítés - vágott a szavába Avgyij.
- Miféle? Talán kiegészítés a törvénytervezethez?
- Én az igaz útra igyekszem téríteni őket, ezért a „megkeverni"
kifejezés semmiképp sem helyénvaló.
- Ezt hagyd, Kallisztratov elvtárs. Igaz út, nem igaz út: ezt mindenki a
maga módján értelmezi. Te csak hagyd ezeket a dolgokat. Nem itt a helye,
hogy a szócsatákban gyakorold magad. Azt akarom tudni, mit értesz az
egészből, mit akarsz elérni, szentatyám?
- Úgy érted, miféle egyéni hasznot?
- Hát persze, hogyan másképpen? - tárta szélesre a karját Grisan, és
diadalmas-csúfondárosan elvigyorodott.
- Ha így érted, semmit, abszolúte semmit! - vetette oda Avgyij.
- Nagyszerű! - kiáltott fel szinte örömmel Grisan. - Jobbat ki se lehetne
találni! Minden stimmel. Akkor hát, úgy látszik, te a megszállott
idiótáknak abból a ragyogó fajtájából való vagy, akik...
- Állj! Tudom, mit akarsz mondani.
- Tehát anasa-gyűjtő képében vágtál neki a Mojunkum-nak, közénk
furakodtál, szinte a mi emberünk lettél, de nem azért, mert imádod a nagy
pénzt, mint Krisztust, nem is azért, mert nem volt hová lenned, miután
kihajítottak a szemináriumból, és nem volt más utad? Ha én azoknak a
pópáknak a helyében vagyok, azonmód két lábbal rúgtalak volna ki, mert
az ilyen, mint te, még azoknak sem kell. Hiszen ők a régi játékukat
játsszák, de te mindent komolyan veszel...
- Igen, komolyan. És neked is komolyan kell venned engem - jelentette
ki Avgyij.
- Nocsak! Mi az, azt gondolod, hogy nem értelek? Én keresztüllátok
rajtad, látom, ki vagy. Lökött vagy, saját hülyeséged megszállottja, azért
is kerültél ide, különben mi más hozott volna közénk? Idejöttél tehát
nemes céllal, afféle Messiásként, hogy felnyisd a szemünket, bukott
emberekét, akik anasa-gyűjtéssel foglalkozunk, tiltott kábítószerrel
kereskedünk és spekulálunk. Azért jöttél ide, hogy az öröktől való
megváltó eszméket terjeszd, amelyek, akár a húgy, három mérföldnyire
bűzlenek a közismert igazságoktól. Jöttél, hogy eltéríts bennünket a
gonosztól, hogy bűnbánatot tartsunk, megváltozzunk, hogy elfogadjuk a
totális öntudat általad imádott szabványait. Hiszen Nyugat is azt állítja,
hogy nálunk mindenki egyforma módon gondolkodik. - Grisan is sérülést
szenvedett embertől váratlan fürgeséggel felkelt kis vitorlavászon
székéről, és Avgyijhoz lépett, kihevült arca egészen annak arcához
közelítette. - Mondd, te Megváltói ügynök, gondoltál azelőtt arra,
micsoda erő áll veled szemben?
- Gondoltam, azért vagyok itt. És figyelmeztetlek; mindent megteszek,
hogy elérjem a célomat, éppen a ti érdeketekben, bármi áron is, ne
csodálkozz.
- Éppen a mi érdekünkben! - húzta el a száját Grisan. Nyugodj meg,
nem csodálkozom, minek is csodálkoznék azon, amibe még az is
belehibbant, akit megfeszítettek, emberi nem megváltója... Széttárta
átszögezett karját a kereszten, a fejét lecsüggesztette, vértanúképet vágott,
és tessék - gyönyörködjetek, sírjatok és imádjátok a világ végezetéig.
Egészen jól kitalálták, hallod-e, valami okosok, hogy századokon át
legyen mivel foglalkozni - megmenteni bennünket önmagunktól! No, és ő
kit, mit váltott meg ezen a világon? Felelj nekem! Ahogy a Golgota előtt
volt, minden ugyanúgy van most is. Az ember ma is ugyanaz. Azóta sem
változott meg az emberben semmi. Mi meg egyre várjuk, hogy majd eljön
valaki megváltani bennünket, bűnösöket. Te hiányoztál, Kallisztratov,
ehhez a dologhoz. De hát megjelentél köztünk. Hipp-hopp, itt termettél! -
vágott komikus ábrázatot Grisan. - Isten hozott, új Krisztus!
- Rólam mondhatsz, amit akarsz, megengedheted magadnak, de
Krisztus nevét hiába fel ne vedd! - utasította rendre Avgyij. - Te
felháborodol és csodálkozol azon, hogy itt megjelentem, pedig ezen nincs
mit csodálkozni, hiszen a kettőnk találkozása elkerülhetetlen volt. Gondolj
csak bele! Csakugyan nem érted? Ha nem nekem, akkor valaki másnak
okvetlenül beléd kellett botlania. Én pedig kiszámítottam ezt a találkozást.
- Talán engem is kiszámítottál?
- Téged is. A mi találkozásunk elkerülhetetlen volt. Hát így termettem
itt, hipp-hopp, ahogy mondtad.
- Egészen logikus, az ördög vigye el, hiszen mi nem boldogulhatunk
egymás nélkül. És ebben biztosan van valami rohadt törvényszerűség. De
ne ujjongj, Kallisztratov Megváltó, a te elméleted a gyakorlatban nem ér
semmit. No de elég a filozofálásból, bár eléggé érdekes alak vagy. Elég,
tisztában vagyok veled! S ha már így fordult, adok egy jó tanácsot: eredj,
Kallisztratov, a magad útján, mentsd elsősorban a magad irháját, most nem
bánt senki, azt meg, amit a pusztán gyűjtöttél, ha akarod, szétoszthatod,
fölgyújthatod, szélnek eresztheted, amit akarsz. De vigyázz, hogy az útjaid
soha többé ne keresztezzék a mieinket! - és Grisan sokatmondón
megkopogtatta botjával a követ.
- De én nem tudom megfogadni a tanácsodat. Ez számomra kizárt dolog.
- Ide hallgass, hát te komplett hülye vagy! Mi akadályoz benne?
- Isten előtt és magam előtt felelek mindnyájatokért... Te talán meg sem
értheted ezt...
- Dehogynem! Miért is ne?! - kiáltotta Grisan emelt hangon és elsápadva
dühében. - Én különben színészcsaládban nőttem fel, és hidd el, értékelem
és megértettem az alakításodat. De nem ragadtattad-e el magadat
túlságosan, hiszen minden előadás, még a legzseniálisabb után is végül
leeresztik a függönyt. És most a függöny, Kallisztratov elvtárs,
egyetlenegy néző előtt gördül le. Csillapodj! És ne kényszeríts rá, hogy
fölösleges bűnt vegyek a lelkemre! Eredj, amíg nem késő.
- Te a bűnről okoskodol. Értem, mire gondolsz, de a gonosztettet
tulajdon szememmel látva félreállni, ez számomra egyenlő a legsúlyosabb
bűnbeeséssel. Nem érdemes engem lebeszélni. Nekem egyáltalán nem
mindegy, mi lesz például a kiskorú Ljonykával, Petruhával meg a többi
alád rendelt fiúval. De meg veled is...
- Döbbenetes! - vágott a szavába Grisan. - Hogyan formálsz jogot
magadnak, hogy beleavatkozz az életünkbe? Végre is, mindenki szabadon
rendelkezik a sorsával. Meg aztán, én téged életemben először látlak, hát
ki vagy te, hogy gondoskodj rólam meg a többiekről, mintha valami
felsőbb megbízatásod volna? Hagyj békén! Ne kísértsd a sorsot! Ha lökött
vagy, eredj isten hírével, mi majd elboldogulunk valahogy nélküled is.
Megértetted?!
- De én nem boldogulok! Megbízatást kérsz számon rajtam? Nos,
mandátumot senki sem adott nekem. Az igazam és a kötelességtudat, ezek
az én megbízóim, te meg számolhatsz vagy nem számolhatsz ezekkel. De
én feltétlenül teljesítem kötelezettségemet. Te itt kijelentetted, hogy jogod
van magadnak döntened a sorsod felől. Ez nagyon szépen hangzik. De
egymástól elszigetelt sorsok nem léteznek, nincsenek egyik sorsot a
másiktól elválasztó határok, határ csak a születés és a halál. A születés és a
halál között pedig mindnyájan össze vagyunk fonódva, mint szálak a
fonalban. Hiszen te, Grisan, és azok, akik hatalmad alatt vannak, most a
magatok hasznára viszitek ezekről a pusztákról az anasával együtt a
szerencsétlenséget és a bajt másoknak. Egy röpke csábítással körötökbe
vonjátok az embereket, a kétségbeesés és a züllés körébe.
- Te meg miféle bíránk vagy? Te ítéled meg talán, hogyan éljünk,
hogyan cselekedjünk?
- Én egyáltalán nem vagyok bírátok. Egy vagyok közületek,
csakhogy...
- Mit „csakhogy"?
- Csakhogy én tudatában vagyok annak, hogy felettünk van az Isten,
mint a lelkiismeret és irgalmasság legfőbb zsinórmértéke.
- Már megint az Isten! És mit akarsz még ezzel nekünk mondani?
- Azt, hogy Isten kegyelme a mi akaratunkban nyilvánul meg. Bennünk
van, tudatunkon keresztül hat ránk.
- Ide figyelj, minek ennyi bonyodalom? Na, és mi következik ebből?
Nekünk például mit nyújt ez?
- Hogy mit? Hiszen az értelem erejénél fogva az ember úgy uralkodik
maga fölött, mint az Isten. Mert mit jelent hibáink őszinte beismerése?
Szerintem a bennünk lakozó gonosz elítélése isteni szinten. Az ember
maga határozza meg tulajdon lényének új szemléletét.
- Miben különbözik ez a te szemléleted a tömegek tudatától? Hiszen
futunk előle, hogy ne kerüljünk a tömeg fogságába. Mi nem illünk össze,
mi magunknak valók vagyunk.
- Tévedés. A szabadság csak akkor szabadság, ha nem fél a törvénytől,
másképp csupán fikció. A te szabadságod a félelem és a törvényes
büntetés örökös igájában van..,
- Na és mi következik ebből? Te mit búsulsz miattunk, hiszen ezt mi
választottuk, nem te!
- Igen, a választás a tiéd, de nem csak téged érint. Értsd meg, van
kivezető út a zsákutcából. Tartsatok bűnbánatot, most itt, ezen a
sztyeppén, Isten szabad ege alatt, fogadjátok meg, hogy egyszer és
mindenkorra végeztek ezzel a dologgal, lemondtok a nyereségről, amivel
a feketepiac kecsegtet, a bűnről, és keressétek a megbékélést magatokkal,
és azzal, aki az Isten nevet viseli, és közös értelemmel egyesít bennünket...
- És akkor?
- És akkor újra fellelitek, igazi emberi lényeteket.
- Szépen hangzik, az ördög vigye el! És milyen egyszerűen! - Grisan
ráncba szedte a homlokát, s görcsös botjával játszadozva várta, hogy
elhaladjon a magas part takarta újabb teherszerelvény, s amikor a vonat
dübörgése elhalt, a beállott csendben kegyetlenül és csúfondárosan fúrva
át tekintetével a túl őszinte Avgyijt, azt mondta:
- No hát, mélyen tisztelt Avgyij, én türelmesen végighallgattam
fejtegetéseidet, ahogy mondják, legalábbis kíváncsiságomnak engedve, de
most alapos csalódást kell okoznom neked; tévedsz, ha önelégültségedben
azt képzeled, hogy csak neked adatott meg gondolatban beszélgetned az
Istennel, hogy nekem nincs kapcsolatom vele, hogy ez csak a te előjogod,
az igazul gondolkodóé, én pedig meg vagyok fosztva tőle. Látom, most
majd elájulsz a csodálkozástól, nem hiszel a fülednek, hogy az Istennel
kapcsolatban lehet egy olyan is, mint én?
- Egyáltalán nem. Csupán a „kapcsolat" szó szokatlan itt egy kicsit.
Ellenkezőleg, örülök, hogy ezt a te ajkadról hallom. Lehetséges, hogy
valami megváltozott benned?
- Egy cseppet sem! Micsoda naivság! Tudd meg, Kallisztratov, csak
aztán el ne akadjon a szavad, hogy nekem az Istenhez megvan a magam
útja, én másképp vagyok bejáratos hozzá, a hátsó lépcsőn. Nem olyan
válogatós és megközelíthetetlen a te Istened, mint képzeled...
- És mit érsz el, amikor a hátsó lépcsőn bejutsz Istenhez?
- Nem kevesebbet, mint te. Segítek az embereknek, hogy megkóstolják
a boldogságot, megismerjék az Istent a bódulatban. Megadom nekik azt,
amit ti nem tudtok megadni s prédikációitokkal, sem imáitokkal... Én az
embereimet sokkal tevőlegesebben közelítem az Istenhez, mint bárki más.
- Közelíted a pénzért megvásárolt Istenhez? Egy gyomnövény
segítségével? Mákony segítségével? És ezt nevezed te Isten megismerése
boldogságának?
- Miért ne? Talán azt gondolod, hogy a mákony szentségtörés,
istenkáromlás? No persze! Megszentségtelenítem a füledet! A
konkurensed vagyok, tudod-e! Kereszteztem az utadat. Igen, az ördög
vigye el, igen, a pénz, igen, a kábítószer! No hát, tudd meg, a pénz - az
minden. Mit gondolsz, a pénznek külön Istene van? Hát a templomokban
meg az egyéb intézményekben talán boldogultok pénz nélkül?
- De hát az egészen más!
- Hagyd abba! Ne csűrd-csavard! A világon minden eladó, minden
megvásárolható, többek közt a te Istened is. De én legalább mámorhoz
juttatom az embereket, hogy érezhessék azt, amit ti csak szóban ígérgettek
nekik, ráadásul a túlvilágon. Csak a bódulat ad gyönyört, megbékélést,
felszabadultságot térben és időben. Ha múló gyönyör is, ha csak képzelt is,
ha csak hallucinációkban létezik is, de boldogság, és csak transzban érhető
el. Ti meg, szentéletűek, még ettől az öncsalástól is meg vagytok fosztva.
- Egyet jól mondtál, hogy mindez öncsalás.
- Hát mit akarnál? Öt kopejkáért igazságot kapni? Ilyen nincs,
szentatyám! Másféle boldogság híján a bódulat a keserű pótlék.
- De ki kívánja, hogy pótold, ami nincs? Hiszen ez nem más, mint
gonosz szándék!
- Lassabban, lassabban, Kallisztratov! Hiszen én, ha meggondoljuk, a ti
segítőtársatok vagyok!
- Hogyhogy?
- Hát úgy - és ebben nincs semmi különös! Az embernek olyan sok
mindent ígértek a világ teremtése óta, miféle csodákkal nem kecsegtették a
megalázottakat és megszomorítottakat, eljő majd az Isten országa, most a
demokrácia, most az egyenlőség, most a testvériség, most meg a közösség
boldogsága, ha akarod, élj kommunákban, és buzgóságáért mindenkinek
mennyországot ígértek ráadásul. És mi a valóság? Csupa üres szó! Én
pedig, ha tudni akarod, elvonom közülük a kielégítetleneket, a
földönfutókat. Villámhárító vagyok, a hátsó lépcsőn vezetem az
embereket az elérhetetlen Istenhez.
- Te jóval veszélyesebb vagy, mint gondoltam! Micsoda
világkavarodást tudnál te kelteni, elképzelni is rettenetes! Lehet, hogy egy
kis Napóleon veszett el benned.
- Följebb! Miért nem nagy Napóleon? Tehetném csak, azzá fejlődnék!
Ha hirtelen Nyugatra csöppenhetnék, még különb balhékba is belevágnék.
És akkor nem mernél velem polemizálni, s úgy ítélnéd meg, mi a jó és mi a
rossz, ahogy nekem tetszik...
- Nem vonom kétségbe. De semmi retteneteset nem érzek a
szavaidban. Mindaz, amit mondasz, nem új. Te, Grisan, azon élősködől,
hogy az emberek hitüket vesztették, s ezt megnyergelni sokkal
kényelmesebb. Minden rossz, minden hazugság, ha pedig így van -
vigasztaljon bennünket a kábulat. De próbálj, ha megbélyegzel mindent,
ami volt, próbálj új világnézetet adni az embereknek! A hit - az nem
mámor, a hit - sok nemzedék szenvedéseinek eredménye, a hiten
ezredévekig és naponta kell munkálkodni. Te pedig ilyen szégyenletes
üzlettel akarod felforgatni a nappalok és éjszakák öröktől való rendjét. És
végül jóval kezded, rosszal végzed. Hiszen az általad annyira feldicsért
kábulat után az őrület zónája következik, s a lélek végső degradálódása.
Miért nem mondod végig? A te kábulatod tehát provokáció: hiszen ha
megérkezel a vélt Istenhez, nyomban a sátán karjaiba kerülsz. Erre mit
mondasz?
- Semmit. A világon mindenért fizetni kell. Ezért is. Mint ahogy az élet
ára a halál... Ez nem jutott eszedbe? Miért csöndesedtél el? Neked, te
szentfazék, persze, kedved ellenére van az én koncepcióm!
- Az Antikrisztus koncepciója? Soha nem fogadom el!
- Haha! Mit ér a te kereszténységed az Antikrisztus nélkül? A kihívása
nélkül? Kinek kell az akkor? Kinek van rá szüksége? Lám, kiderül, hogy
szükségetek van rám! Különben kivel viaskodnátok, hogyan tüntetnétek
eszméitek harciasságával?
- Te aztán értesz a szócsavaráshoz, mondhatom! - nevette el magát
akaratlanul Avgyij. - Szeretsz az ellentmondásokkal játszani. De ne
cifrázd a szót. Mi ketten úgysem találunk közös nyelvet. Ellenpólusok
vagyunk, nem férünk meg együtt, azért is kergetsz el innen. Félsz tőlem.
De én mégis kitartok amellett: bánd meg vétkeidet, eresz ki hálódból a
futárokat. Felajánlom neked a segítségemet.
Grisan váratlanul elhallgatott. Szemöldökét összevonva, botjára
támaszkodva, némán járt fel-alá, aztán megállt.
- Ha azt hiszed, Kallisztratov elvtárs, hogy félek tőled, nagyon tévedsz.
Maradj, én nem kergetlek el. Mindjárt felkapaszkodunk egy tehervonatra.
Hogy úgy mondjam, szervezett támadást intézünk egy szerelvény ellen.
- Mondd inkább, hogy rablótámadást - igazította ki Avgyíj.
- Ahogy tetszik, akkor hát rablótámadást, de nem rablás céljából, hanem
azért, hogy illegálisan felszállhassunk rá, ez két különböző dolog, hiszen a
te államod megfoszt bennünket a közlekedés szabadságától.
- Az államot hagyd békén. Tehát mit javasolsz nekem?
- Semmi különöset. A rablótámadásra, ahogy kiigazítani méltóztattál -
intett Grisan a vasúti sínek felé -, mindenki együtt lesz, mindenki szem
előtt. Próbáld jobb belátásra bírni őket, a kiskorú Ljonykákat meg a
belevaló Petruhákat, mentsd meg a lelküket. Te Megváltó! Egyetlen
szóval sem akadályozlak meg benne. Vedd úgy, mintha nem is volnék. És
ha sikerült ezt a népséget magad után vonnod, a magad Istenéhez térítened,
én nyomban elmegyek, ahogy vereség után illik. Megértettél? Elfogadod a
kihívásomat?
- El - felelte kurtán Avgyij.
- Akkor cselekedj! Arról pedig, amiről itt szó esett, senki nem fog tudni.
Majd azt mondjuk, elbeszélgettünk erről-arról.
- Köszönöm! De nekem nincs mit titkolnom - jegyezte meg Avgyij.
Grisan vállat vont.
- Nono, ahogy a Biblia írja: „Te mondád!"
Már este hét órára járt, május egyik utolsó napja volt. De a nap továbbra
is fényesen és forrón világított a puszta síkja fölött, s a gyanúsan
mozdulatlan ezüstös felhők, amelyek egész nap mintha oda lettek volna
tűzve az égboltra, eleinte sápadtak voltak, estefelé aztán összesűrűsödtek
és sötétedő; pasztában nyúltak el közvetlenül a szemhatár fölött,
megmagyarázhatatlan riadalmat keltve Avgyij lelkében. Látszott, hogy
vihar közeleg.
A vonatok pedig egyre mentek hol ebbe, hol abba az irányba, északról
délre, és délről északra, s a föld meg-megrendült és reszketett súlyos
kerekeik alatt. „Mennyi föld, mennyi tér és fény, az embernek mégis
hiányzik valami, mindenekelőtt a szabadság- tűnődött Avgyij, elnézve a
végeláthatatlan pusztai térségeket. - És emberek nélkül sem élhetünk, s az
emberekkel is nehéz. Lám, most is, mitévő legyek? Mit csináljak, hogy
mindenki, aki Grisan hálójába került, úgy cselekedjék, ahogy értelme
parancsolja, ne pedig úgy, amire félelemből vagy nyájösztönből
kényszerítik őket, és elsősorban azért, mert nincs erejük legyőzni a
narkománia e jezsuitájának befolyását. Micsoda ember is ez! Félelmetes, a
hétpróbás gazember! Mit tegyek, hogyan tovább?"
És elérkezett az óra. A futárok, mielőtt megállították volna a
tehervonatot, a fűbe és bokrok közé rejtőzve kettes-hármas csoportokra
oszlottak a vasúti pálya mentén. Fütty volt a megbeszélt jeladásuk.
Amikor a távolban feltűnt a szerelvény, úgy közelgett a messzi kanyarból,
mint egy csúszó kígyó, amint a füttyjel felhangzott, valamennyien
felkészültek a rajtaütésre. Az anasával tömött hátizsákok, bőröndök kéznél
voltak. Avgyij, Petruhával és Ljonykával együtt elfeküdt egy halom zúzott
kő mögött, amely a pályajavítás után maradt ott. Nem messze tőlük Grisan
rejtőzött két másik futárral: az egyiket, a vörös hajút Koljának hívták, a
másikat, egy görbe orrú, ügyes, kaukázusi akcentussal beszélő legényt
Mahacsnak - minden valószínűség szerint Mahacskalából származott. A
többiekről Avgyij nem tudott semmit, de nyilvánvaló volt, hogy még
két-három futár szintén alkalmas fedezéket talált, s ők is a döntő
rajtaütésre készülnek. Ami azt a kettőt illeti, akiket Grisan elküldött
„kemizálni" a pályát, tűz illúzióját keltve a hídon s ezzel megállásra
kényszeríteni a mozdonyvezetőt, azok messze elöl voltak a vonat
haladásának irányában, a „330 km" feliratú útjelzőnél. A vasúti pálya itt
egy kis hídon vezetett keresztül, amely a tavaszi áradásoktól kimosott
mély szakadékot hidalt át. Ott, azon a sebezhető ponton szórták le a vegyi
anyagot azok ketten, akiket a futárok diverzánsoknak neveztek.
Sebesen közeledett a vonat, és Avgyij megértette, hogy mindenki
nagyon ideges, hogyan s mint sikerül a dolog, fel tudnak-e gyorsan ugrálni
a vagonokba, és milyen lesz a szerelvény, mi lesz, ha csupa tartálykocsiból
áll, hová rejtőznek akkor? Ha nincs szerencséjük, még az is lehet, hogy
fegyveresen őrzött katonai szerelvény lesz, akkor aztán végképp
befellegzett.
Ljonyka izgatottságtól remegő kézzel cigarettára gyújtott. Petruha
nyomban dühösen ráförmedt: - Dobd el! Megöllek, te dög!
De az, kékes-sápadtan, továbbra is mohón szívta tüdejére a füstöt, mire
Petruha vadállatként rontott rá, teljes erejéből fejbe vágta, leverte a
tányérsapkáját. De nem maradt adós Ljonyka sem - ütésre ütéssel felelt, s
nagy ügyesen belerúgott Petruhába. Az erre egészen megvadult - dühödt
verekedés kezdődött köztük.
Avgyij kénytelen volt felemelkedni: - Hagyjátok abba, azonnal
hagyjátok abba! Petruha, ne bántsd Ljonykát. Nem szégyenled magadat?
De Petruha dühében Avgyijra támadt: - Mit ugrálsz, te pópa, te világ
bolondja! Minek állsz föl, te tuskó, hiszen egy mérföldről látnak! - Teljes
erejéből megrántotta Avgyij nadrágját. Az összecsapástól kihevülten,
egymást szidva, lihegve gurultak vissza a helyükre.
A vonat pedig már közeledett. A futárok izgatottsága önkéntelenül
átragadt Avgyijra is. A pillanat, mi tagadás, rendkívül feszült és veszélyes
volt.
Avgyij gyerekkorától fogva szerette elnézni a vonatokat, hiszen még
megérte a háború utáni mozdonyokat, azokat a romantikus masinákat,
amelyek hatalmas füstoszlopokat, gőzgomolyokat lökve ki, felverték
sípszavukkal a környéket - de el sem tudta volna képzelni, hogy ilyen
remegő izgalommal vár egy vonatot, hiszen törvénytelenül, sőt erőszakkal
kellett felszállnia rá.
 A súlyos tehervonat pedig, amelyet két lokomotív vontatott egyetlen
szerelvénnyé összekapcsolva, egyre közeledett, és közeledésével szinte
érzékelhetőn libabőrös lett a várakozók teste. A hajdani gőzösök messze
elmaradtak a mai dízelmozdonyoktól. Ezek ereje belül rejtőzött, de olyan
hosszú sor vagont vontattak, hogy úgy tetszett, nincs vége a kocsisornak.
A számtalan kerék pedig csak gördült, gördült, a vagonok alól rohamozó
szél száguldott, zúgás és szaggatott zakatolás hallatszott. Avgyij nézte ezt
a sebesen és pontosan haladó gépezetet, és hihetetlennek érezte, hogy ezt a
szörnyeteg nehéz, végtelen szerelvényt meg lehet állítani.
A vagonok - nyitott platók, tartálykocsik, fát szállítók, teherárut szállító
és zárt konténerek - egymás után száguldottak el, már a szerelvény fele
elzakatolt előtte, és Avgyij azt hitte, hogy nem sikerül az akció, hogy
minden hiábavaló volt: lehetetlen ilyen sebesség mellett megállítani a
gépezetet, de a vonat sebessége váratlanul csökkenni kezdett, a kerekek
egyre lassabban forogtak, fékcsikorgás hallatszott, és a szerelvény,
görcsösen megrándulva, mintha meg-megbotlott volna, fokozatosan
lassított. Avgyij nem hitt a szemének: a vonat majdnem megállt. De akkor
átható füttyszó hangzott fel, s válaszul ugyanolyan fütty.
- Gyerünk! - vezényelt Petruha. - Előre!
Felkapták a hátizsákokat és a szatyrokat, és rohanni kezdtek a lassító
vagonok felé. Minden sietve és gyorsan történt, mint kelepcéből való
kitöréskor. Megragadva valamit, igyekezni kellett felkapaszkodni
akármelyik vagonba vagy kocsielőtérbe, csak fent legyenek, ott már aztán,
miközben a vonat továbbhaladt, tovább mászhattak a vagonok tetején,
hogy minél kényelmesebben elhelyezkedjenek. A továbbiak Avgyij
számára úgy zajlottak le, mint egy lidérces álom: ide-odarohangált a
vagonok előtte termett, szinte égig érő, tömör falai előtt, öntudatlanul
elámulva rajta, milyen magasak, s milyen erős kenőolajszagot árasztanak a
bármelyik pillanatban továbbgördülni kész kerekek. De Avgyij, mindezzel
nem törődve, görcsösen kapaszkodott, valakinek segített, s valaki segített
neki is. A szerelvény vagy kétszer fenyegetőn megrándult, a vagonok
megcsikordultak, csörömpöltek - még a kerekek alá kerül! De minden a
lehető legjobban sikerült. És amikor a vonat újra megrándult és sebesen
nekiindult, hogy behozza az elvesztett időt, Avgyij csak akkor nézett
körül, és meglátta, hogy egy üres tehervagonban van, elválaszthatatlan
útitársaival, Petruhával és Ljonykával együtt, s még Grisan is ott van. Csak
az Isten a tudója, hogy bírt sérült lábával felugrani a vonatra, s vele még az
a kettő: Mahacs és Kolja. Valamennyien sápadtak voltak és ziháltak, de
arcuk örömtől és elégedettségtől sugárzott. Avgyij alig hitte, hogy minden
ilyen jól sikerült, s hogy a legnehezebb pillanatokon túlestek. Az
anasa-gyűjtők most Dzsalpak szaz felé utaztak, onnan aztán már a nagy
földre, nagy városokba, népes sokaságba vezetett az útjuk...
Vagy ötórányi út állt előttük. Szerencséjük volt: az üres vagonban,
amelyet megszálltak, feldobált, üres faládák hevertek, nyilván
fölöslegesek, miután kirakták belőlük az árut - a futárok
ülőalkalmatosságot csináltak belőlük. Úgy helyezkedtek el, ahogy Grisan
parancsolta, hogy kívülről ne lehessen őket észrevenni. A tehervagonban
elég világos volt, ha csak egyik oldalon nyitották ki az ajtót, ráadásul a kis
tetőablakok is nyitva voltak, hogy szellőzzön a kocsi.
A legelső állomáson, valami elágazásnál, szorosan behúzták az ajtót és
elcsöndesedtek, fülledt hőségben várták ki a veszteglés idejét, de a
szerelvény mellett senki sem jelent meg. Petruha óvatosan kilesett és
jelentette, hogy minden rendben - nem látni a közelben senkit. Alighogy
eldübörgött mellettük az ellenkező irányba tartó személyvonat, újra
elindultak. A legközelebbi feltételes megállón Mahacsnak sikerült egy
egész kanna hideg vizet szereznie, s a vagonban megújult az élet -
felélénkültek, ették a cvibakot, a konzerveket, s már arról ábrándoztak,
milyen jól belaknak meleg étellel Dzsalpak szaz állomásának restijében.
A vonat pedig ment a maga útján a csuji pusztákon keresztül a hegyek
felé...
Azon a hosszú májusi estén még világos volt. Erről-arról folyt a szó, de
főleg az ennivalóról, a pénzről. Petruha az elegáns nőjét emlegette, aki
Murmanszkban várja, amire Mahacs tipikusan kaukázusi kifejezőerővel
megjegyezte.
- Ide hallgass, Petruha, kedves, hát Murmanszkon kívül sehol sem
találsz nőt magadnak? Moszkvában nem lehet fölcsípni? Hahaha! Mi az,
Moszkvában nincs elég dönörű nő?
- Taknyos vagy te még, Mahacska, mit értesz te ehhez? - dühödött meg
rá Petruha. - Hány éves vagy?
- Anni, amenni! Amenni, az mind az eném! Nálunk, a Kaukázusban az
ilyenek, mint én, már régen dereket csinálnak! Hahaha!
Mindenkit felvidított ez a szóváltás, még Avgyij is önkéntelenül
elmosolyodott, időnkint Grisanra pillantva, az pedig, félrehúzódva, csak
leereszkedőn vigyorgott. Továbbra is összecsukható kis székén trónolt, s
ugyanazt a görcsös botot tartotta a kezében. A többi futárhoz legfeljebb
annyiban hasonlított, hogy, akár a többiek, olcsó cigarettát szívott.
Így utaztak, vidám kompániában, belakva az üres tehervagont. Ljonyka
a vagon sarkában szundikált, mások is aludni készültek, bár a nap még
nem hunyt ki a látóhatár szélén, s még szerteszét szórta a sugarát. A
futárok, cigarettázva, semmi dolgokról beszélgetve, hirtelen elnémultak,
aztán, Grisanra tekingetve, sugdolózni kezdtek.
- Ide fidelj, Grisan - fordult hozzá Mahacs -, minek üldögélünk itt,
közös elhatározással úd döntöttünk, hod szívunk egy löketet, he? Van idő,
hadd kábuljunk! Van nekem, kedves tamadám, olyan jóízű pöf-pöf, hogy
csak a bagdadi tolvaj füstölt ehhez foghatót!
Grisan gyors pillantást vetett Avgyijra: no, mit szólsz hozzá? És egy kis
hallgatás után, kivárva az idejét, odavetette:
- Rajta!
Mindenki felélénkült, Mahacs köré sereglettek. Az meg elővette
valahonnan a bekecséből azt a jóízű anasát, amilyet csak a bagdadi tolvaj
pöfékelt. Jókora cigarettát sodort, ő szippantott belőle elsőnek, aztán
körbeadta. Mindenki gyönyörűséggel szívta le az anasa füstjét, és
továbbadta a cigit a következőnek. Amikor Petruhára került a sor, mohón
beleszívott, hunyorgott, aztán Avgyijnak nyújtotta a cigarettát:
- No, Avgyasz, szippants te is egy kicsit! Mi az, te lökött? Nesze, szívd!
Ne húzódozz, az istenedet, mi vagy te, kisasszony?
- Nem, Pjotr, nem szívok belőle, ne is fáradozz! - hárította el határozottan
Avgyij Petruha kínálását.
Az mindjárt megsértődött: - Pópa voltál, az is maradsz! Nézzétek csak a
papját-főpapját! Jót akar neked az ember, te meg köpsz rá!
- Én nem köpök rád, Pjotr, nincs igazad!
- Lehet is veled beszélni! - hadarintott a kezével Petruha, smég egyet
szippantva, Mahacsnak adta át a cigarettát, az meg kaukázusi ügyességgel
Grisannak nyújtotta:
- Most pedig, kedves tamada, te következel. Tiéd a pohárköszöntő!
Grisan némán eltolta a kezét. - Hát, ahod akarod, gazda-uraság! - ingatta
a fejét sajnálkozva Mahacs, és újra körbeadta a cigarettát. Ljonyka mélyet
szívott belőle, utána a vörös Kolja, majd Petruha és újra Mahacs. És a
füstölők hangulata hamarosan megváltozott, szemük hol elködösödött, hol
csillogott, szájuk ok nélküli, boldog mosolyra húzódott, csak Petruha nem
tudta még mindig elfelejteni a sérelmét, szeme sarkából minduntalan
elégedetlen pillantásokat vetett Avgyijra, és orra alatt dörmögött valamit
a papokról, hogy azok mind ilyen férgek...
Grisan, kis székén ülve, némán és háborítatlanul figyelte a maga
sarkából az anasa-szeánszot, a szupermen gúnyoskihívó, leereszkedő
vigyorával. A megsemmisítő, fürge pillantások, amelyeket időnként a
nyitott ajtóban álló Avgyijra vetett, arról árulkodtak, hogy elégedett az
eseményekkel, és sejti, mit érez most a szent életű Avgyij.
Avgyij megértette, hogy Grisan, amikor megengedte a futároknak a
kábítószert útközben, neki akart szemléltető előadást rendezni. No, mit
szólsz hozzá? - mintha ezt akarta volna mondani. Nézd, milyen erős
vagyok én, és milyen erőtlenek a te dagályos kitöréseid a gonosz elleni
harcban.
És, bár Avgyij olyan arcot vágott, mintha közömbös volna számára,
mivel foglalkoznak körülötte, lelke mélyén felháborodott, szenvedett
erőtlenségétől, hogy nem tudott Grisannal szembeszállni, valami
gyakorlati dolgot cselekedni, amivel kivonhatná a futárokat Grisan
befolyása alól. És itt Avgyijt cserbenhagyta az önfegyelme. Nem volt ereje
megfékezni a szívét mindjobban betöltő haragot. Az utolsó csepp a
pohárban Petruha újabb unszolása volt, hogy szívjon a „bikájából", a
sodrott cigarettából, amely minden szippantással egyre jobban
összenyálazódott, míg végül fel nem vett valami baljóslatú sárgászöld
árnyalatot.
- Nesze, Avgyasz, ne fintorgasd a pofádat, papocskánk! Jó szívvel
kínálom. Ebben a bikában van a legfőbb gyönyörűség, még az agyad is
szétfolyik tőle, mint a cibere! - erőltette hangoskodva Petruha.
- Hagyj békén! - vágta el a szavát ingerülten Avgyij.
- Mi az, hogy hagyjalak békén! Én a legjobb szívvel kínálom, te meg
húzódozol, pofákat vágsz!
- No add ide, add hát! - fortyant fel Avgyij, és a parázsló bika után nyúlt,
feje fölé emelte, mintha meg akarná mutatni Petruhának, aztán kihajította
a tehervagon nyitott ajtaján. Mindez olyan gyorsan történt, hogy
mindenki, Grisant is beleértve, elnémult egy időre meglepetésében. A
hirtelen támadt csendben érzékelhetőbb, hangosabb és fenyegetőbb lett a
síneken száguldó kerekek zakatolása. - Láttad? - fordult Avgyij kihívón
Petruhához. - Mindenki látta, mit csináltam? - hordozta végig dühödt
tekintetét az anasa-gyűjtőkön. - És ez így lesz mindig!
 Petruha és utána a többiek kérdőn és értetlenül fordultak Grisan felé,
mintegy azt kérdve: hogy értsük ezt, gazda, kicsoda ez a minden lében
kanál?
Grisan tüntetően hallgatott, csúfondárosan fordította tekintetét
Avgyijról a futárok sértődött arcára. Elsőnek Mahacs fakadt ki:
- Ide fidelj, tamada, miért hallgatsz? Nincs nelved?
- De van nelvem! - csúfolta ki Grisan a kaukázusi akcentust, és
kárörömét nem is titkolva hozzátette: - Én ennek az alaknak szavamat
adtam, hogy hallgatok. A többit igazítsátok el magatok! Én többet nem
szólok semmit.
- Ez íd van? - kérdezte Mahacs értetlenül Avgyijtól.
- Így van, de ez még nem minden! - kiáltotta Avgyij. - Én meg szavamat
adtam, hogy leleplezem - intett Grisan felé - ezt a sátánt, aki erre a
végzetes útra csábított benneteket! És nem fogok hallgatni, mert az
igazság az én oldalamon van! - És maga sem értve, mi történik vele, mit
csinál, és mit kiáltoz, kiragadta hátizsákját a többi anasával tömött
hátizsák halmából. Grisan kivételével mindenki talpra ugrott
meglepetésében, nem értve, mi a szándéka ennek a jámbor pap-főpap
Avgyij Kallisztratovnak.
- Ide nézzetek, fiúk! - rázta meg Avgyij a hátizsákot a feje fölött. - Itt
visszük a romlást, a pestist, a mérget az embereknek. És ezt ti csináljátok,
futárok, a könnyű keresettől megszédülve, te, Pjotr, te, Mahacs, te,
Ljonyka, te, Kolja! Grisan-ról szólnom se kell. Magatok is tudjátok,
kicsoda!
- Megállj, megállj, Avgyij! Add csak ide, kedves, azt a zsákot! - lépett
feléje Petruha.
- Eredj innen! - lökte el Avgyij. - Tágulj! Én tudom, hogyan kell
megsemmisíteni ezt a mérget!
És mielőtt még a futárok felocsúdhattak volna, Avgyij feltépte a
hátizsák zsinórját, és nekilátott kirázni a vonat ajtaján az anasát a szélbe.
És a vadkender - most látszott, milyen sokat szedett zöldessárga
virágzatából és szirmaiból - keringve, lebegve szállt a vasúti pálya mentén,
mint az őszi lomb. Pénz repült a szélbe, több száz, több ezer rubel! A
futárok néhány pillanatig dermedten nézték Avgyijt, mint akiket
megigéztek.
- Láttátok! - kiáltotta Avgyij, s magát a hátizsákot is kihajította az
ajtón. - Most pedig kövessétek a példámat! És tartsunk együtt bűnbánatot,
s az Isten szeretni fog és megbocsát nekünk! Rajta, Ljonyka, Pjotr!
Hajítsátok ki, szórjátok ki az átkozott anasát a szélbe!
- Megháborodott! Az állomáson a kopók kezére ad bennünket!
Kapjátok el, üssétek a pópát! - üvöltötte magánkívül Petruha.
- Várjatok, várjatok! Hallgassatok rám! - kiáltotta Avgyij, valamit
magyarázni próbált nekik, látva, hogy nekivadultak az anasa kábulatában a
futárok, de már késő volt. A futárok úgy rohantak rá, mint a veszett
kutyák. Petruha, Mahacs, Kolja versenyt csépelték az öklükkel. Egyedül
Ljonyka próbálta szétcibálni, szétválasztani a verekedőket, de hasztalan.
- De hát hagyjátok már abba! - szaladgált körülöttük tehetetlenül. De
nem tudta megfékezni őket - hogy is bánhatott volna el egyszerre
hárommal! Kegyetlen kézitusa kerekedett.
- Üsd! Húzd oda! Dobd ki a vagonból! - üvöltötte a nekibőszült
Petruha.
- Fojtsd meg a pópáját! Hajítsd le! - visszhangozta Mahacs.
- Ne! Ne öljétek meg! Nem kell megölni! - üvöltötte a sápadt, reszkető
Ljonyka.
- Tágulj, te szemét, mert leszúrlak! - tépte ki magát Ljonyka markából a
tomboló Kolja.
Avgyij teljes erejéből védekezett, igyekezett minél jobban eltávolodni a
nyitott ajtótól, a jobbra-balra dülöngő kocsi közepére vergődni: most
szemtől szemben láthatta a narkomániások vadságát, kegyetlenségét és
szadizmusát - pedig hiszen még az előbb üdvözülten mosolyogtak
eufóriájukban! Avgyij rádöbbent, hogy itt életre-halálra megy az
összecsapás, hogy távolról sem egyenlő erők küzdenek. Ők hárman
vannak, megtermett, tomboló fickók - hogy bánhatna el velük, hiszen
egyedül Ljonyka van mellette, ő meg nem számít. Grisan pedig eközben
továbbra is a helyén maradt, úgy ült, mint a néző a cirkuszban vagy a
színházban, de nem leplezte kárörömét.
- Nocsak, no! Ez már döfi!- gúnyolódott röhécselve. Egymásra uszította
őket, előre kiszámította, hogy összeakaszkodnak, s most learatta győzelme
gyümölcseit: nézte, hogyan gyilkolnak a szeme láttára egy embert.
Avgyij tudta, hogy csak Grisan beavatkozása változtathat sorsán. Annyit
kellett volna csak kiáltania: „Ments meg, Grisan!" - és a futárok nyomban
lecsillapodtak volna. De Grisan segítségéért Avgyij semmi körülmények
között sem folyamodhatott. Egy maradt csak - a vagon mélyére vergődni,
behúzódni a sarokba, ott aztán hadd verjék, csépeljék, tegyenek vele, amit
akarnak, csak ki ne dobják a robogó vonatból, mert az biztos halál.
De a sarokig eljutni nem volt olyan egyszerű. A visszakézből rámért
ütések, rúgások a vagonajtó ásító nyílása felé lökték. Ha csak egyetlen
fölös pillanatig ott marad, a futárok gondolkodás nélkül kitaszítják a
kocsiból. És Avgyij újra meg újra feltápászkodott, makacsul igyekezett a
távoli sarokba, remélve, hogy a narkósok kifulladnak vagy magukhoz
térnek. Elsőnek Ljonyka terült el a dühödt viaskodásban, kapott egyet a
fejére. Kolja ütötte le, hogy ne zavarja a leszámolást a pappal, a szent
életűvel, tehát a futárok ellenségével, Avgyijjal. A futárok veszettül
dolgoztak az öklükkel hiszen veszett nagy pénzekről volt szó.
- Üsd, üsd! Vágd gyomorszájon! - őrjöngött Petruha, és hátulról átkapva
Avgyijt, hátracsavarta a karját, kitéve testét Mahacs ütéseinek, az pedig,
mint egy nekibőszült bika, megsemmisítő ütést mért a hasára, és Avgyij
hétrét görnyedve, vért harákolva rogyott a vágtató vagon padlójára. Akkor
hárman odavonszolták az ajtóhoz, de ő még mindig védekezett, körmeit
szakasztva, görcsösen kapaszkodott a padozat deszkáiba, megpróbálta
kitépni magát a kezük közül, a vészjósló képű Grisan pedig, mintha mi
sem történt volna, keresztbe vetett lábbal, háborítatlan-diadalmas arccal
ült a sarokban a kis székén, fütyörészett és görcsös botjával játszadozott.
Volt még lehetőség kegyelmet kérni, odakiáltani: „Ments meg, Grisan!" -
és nincs kizárva, hogy az megkönyörül rajta, megmutatja nagylelkűségét,
és féket vet a gyilkolásának, de Avgyij mindvégig nem nyitotta ki a száját,
ezért, fejével véres csíkot húzva a padlón, odavonszolták közvetlenül a
vagon ajtajához, s ott, az ajtóban, még egy utolsó összecsapás történt. A
száguldó vonatból féltek kivetni Avgyijt, mert magával ránthatta volna
őket. Avgyijnak sikerült megkapaszkodnia az ajtóban, pontosabban az
ajtón kívül, megmarkolva a vagonajtó fogantyúját. Rohamokban tört rá a
szembevágó szél, valósággal odatapasztotta az ajtóhoz, de bal lábával
sikerült kitapogatnia valamilyen kiszögellést, s úgy csüggve tartotta
magát, és bizonyára soha nem volt benne ennyi erő, ennyi életszomjúság,
mint azokban a pillanatokban, amikor igyekezett felülkerekedni a
sorscsapáson. Ha békén hagyták volna, talán fel tudott volna kapaszkodni,
visszamászni a vagonba. Hanem a futárok úgy rugdosták a fejét, mint egy
futball-labdát, aljas szavakkal gyalázták, véresre csépelték, de ő halálos
szorítással markolta a vagonajtó fogantyúját. Az utolsó percek különösen
rettenetesek voltak. Petruha, Mahacs és Kolja teljesen megvadult. Akkor
már Grisan sem bírta tovább, az ajtóhoz ugrott; most már nem kell
színlelnie, most már gyönyörködhet benne, hogyan zúzódik halálra
Avgyij Kallisztratov. És Grisan állt és várta azt az elkerülhetetlen
pillanatot, amikor a futárok agyonverik Avgyijt. Szó ami szó, Grisan
kitűnően értette a dolgát. Mások kezével gyilkolta Avgyij Kallisztratovot.
Holnap, ha majd megtalálják a halott Kallisztratovot, és nem hiszik el,
hogy kiesett vagy legrosszabb esetben kiugrott a vonatból, Grisan tiszta
lesz - ő maga egy ujjal sem nyúlt hozzá. Azt mondja majd: a gyerekek
izgágáskodtak, összeverekedtek, az okozta a szerencsétlenséget - a
verekedés hevében nem nézte meg, hová lép.
Az utolsó, amire Avgyij emlékezett - rúgások az arcába, a futárok cipőjét
vér festette pirosra, a szembe nyargaló szél a fülébe lobogott, mint a
fellobbanó tűz. Avgyij teste szinte ólommá vált, egyre jobban húzta a
félelmetes, könyörtelen üresség maga alatt, a vonat meg csak robogott,
legyőzve a szél ellenállását, robogott még mindig ugyanazon a pusztán, és
senkinek a világon nem volt köze őhozzá, a halálra ítélthez, akinek élete
egy hajszálon függött. És annak a végtelenül hosszú napnak alkonyán,
kíntól és rémülettől kimeredt szemét vakítva, a naptányér vele együtt
szakadt le a nemlét fekete mélységébe. De akárhogy rugdosták, Avgyij
csak szorította a fogantyút, és akkor Petruha elkapta Grisan botját, amelyet
az, mintegy véletlenül, a szeme előtt tartott, mintha azt mondta volna: fogd
és üsd, üsd a kezét, hogy eleressze - és az utolsó végzetes csapást mérte
rá...
És Avgyij egyetlen fájdalom-csomóként zuhant lefelé, már nem
érzékelte, hogyan gurul le a töltésen zúzódva és nyúzódva, hogyan vágtat
el mellette a szerelvény vége, hogyan tűnik el a vonat hajdani útitársaival,
hogyan némul el a kerekek dübörgése.
A nap hamarosan kihunyt, besötétedett, és nyugat gyöngyszürke, ólmos
égboltján viharfelhők kezdtek torlódni...
A mellett a baljóslatú hely mellett pedig már újabb vonatok robogtak el, és
az, aki nem könyörgött irgalomért, hogy tovább élhessen, zúzott testtel
hevert a vasúti töltés árkának fenekén. És mindaz, amit megtapasztalt
szenvedélyes igazságkeresésében, mindaz, amit hangoztatott, most füstbe
ment, odalett. Érdemes volt-e, magát nem kímélve, elutasítania az életben
maradás esélyét? Hiszen nem többről és nem kevesebbről volt szó, mint a
tulajdon életéről, s mindössze három szót kellett volna kimondania:
„Ments meg, Grisan!" De azt a három szót nem mondta ki...
 Valóban nincs határa az Úr paradoxonjainak... Hiszen egyszer már
megesett a történelemben - egy szintén csudabogár galileai olyan sokat
tartott magáról, hogy lemondott néhány mondatról s az életéről. És
természetesen végeztek vele. Az emberek pedig, bár azóta
ezerkilencszázötven év telt el, még mindig nem tudnak magukhoz térni,
egyre vitatkoznak, és okoskodnak, keseregnek, mi hogyan történt akkor,
és hogy eshetett meg ilyesmi. És mindannyiszor úgy érzik, hogy mindez
csak tegnap történt, annyira friss még mindig a megrendülés. És minden
egyes nemzedék - pedig mennyi született azóta, össze sem lehet számolni -
újra meg újra feleszmél és kijelenti, hogy ha ők lettek volna azon a napon,
abban az órában a Koponyák hegyén, semmi szín alatt sem engedték
volna, hogy leszámoljanak azzal a galileaival. Most így hiszik. De ki tudta
akkor elképzelni, hogy így fordul a dolog, hogy a századok során minden
feledésbe merül, csak az a nap nem...
Különben akkor is péntek volt, s annak, aki megmenekülhetett volna,
szintén nem jutott eszébe, hogy három szót szóljon a maga javára
megmeneküléséért.
II
Forró volt aznap a reggel Jeruzsálemben és még rekkenőbb nappalt
jósolt. Heródes palotájának árkádos teraszán, a márvány oszlopsor alatt,
ahová Poncius Pilátus helytartó kivitette székét, hűsen simogatta sarus
lábát az alul lengedező, könnyű huzat. A nagy kert piramis formájú, magas
jegenyéinek orma alig hallhatóan susogott, leveleik ebben az évben idő
előtt megsárgultak.
Innen, a kőmagaslatról, a palota árkádos teraszáról, kilátás nyílt a
városra, amelynek körvonalai bizonytalan szárazködbe mosódtak - a
levegő egyre izzóbbá vált -, még Jeruzsálem máskor tisztán látható
környéke is csak homályosan sejlett a fehér sivatag határán.
Azon a reggelen a domb fölött kiterjesztett szárnnyal, mintha láthatatlan
fonalon az égre volna akasztva, hangtalanul és simán keringett egy
magányos madár, egyenlő időközökben elszállt a nagy kert fölött. Vagy
sas volt, vagy kánya, más madárnak nem lett volna türelme ilyen hosszan
és egyhangúan szálldosni a forró égen. A helytartó, elkapva az előtte álló,
lábát váltogató Názáreti Jézus véletlen pillantását, amelyet a madárra
vetett, felháborodott, sőt megsértődött. Epésen és kegyetlenül mondta:
- Hová emeled a szemedet, Júdea királya? A te halálod kering ott!
- Mindnyájunk fölött ott kering - felelte halkan Jézus, mintha csak
magában beszélne, s közben önkéntelenül megérintette tenyerével fekete
véraláfutásos, bedagadt szemét: a piacnál, miközben a papi főtanács
ítélőszéke elé vezették, rátámadt a papok és a vének által ráuszított tömeg.
Némelyek kegyetlenül verték, mások az arcába köpdöstek, s abban az
órában értette meg, milyen ádázul gyűlölték őt Kajafás főpap hívei, s
megértette azt is, hogy nem várhat irgalmat a jeruzsálemi ítélőszéktől, s
annál inkább emberi csodálkozással és megdöbbenéssel fogadta a tömeg
dühét és hűtlenségét, mintha eddig egyikük sem sejtette volna, hogy ő
otthontalan vándor, mintha mindeddig nem ők hallgatták volna
lélegzetüket visszafojtva tanításait a templomokban és a tereken, mintha
nem ők ujjongtak volna, amikor szürke szamarán, mögötte a
szamárcsikóval, beléptetett a város kapuján, mintha nem is ők szórtak
volna virágokat a szamár lábai elé, reménykedőn kiáltozva: „Hozsánna
Dávid fiának! Hozsánna a magasságban!"
Most komoran állt tépett ruhájában Poncius Pilátus előtt, várva, mi
következik.
A helytartó nagyon rosszkedvű volt, s mindenekelőtt, bármilyen furcsa,
magára bosszankodott - lassúságára és megmagyarázhatatlan
tétovázására. Ilyen még nem történt vele, sem amikor a római hadseregben
harcolt, helytartó korában pedig még kevésbé. Valóban, nem
nevetséges-e, ahelyett, hogy vaktában helybenhagyta volna a papi
főtanács ítéletét, s megszabadult voina a fölösleges munkától, időt és erőt
fecsérelve, elnyújtotta a vallatást. Hiszen olyan egyszerűnek tetszett:
magához hívatni a döntésére váró jeruzsálemi főpapot és kíséretét, és azt
mondani: nesztek, vigyétek az elítéltet, és rendelkezzetek vele, ahogy
határoztok. Poncius Pilátust azonban valami gátolta benne, hogy ezt a
legegyszerűbb módot válassza. De ér-e annyit ez a bolond, hogy ennyit
vesződjön vele?
Mert gondoljuk csak el, milyen csudabogár ez! Azt mondja, hogy ő
Júdea királya, Isten szeretett fia, akit az Úr Júdeának ajándékozott, mint
egyetlen ösvényt az Isten igaz birodalmába. Az a birodalom pedig olyan,
hogy ott nem lesznek császárok, helytartók és templomi elöljárók, hanem
mindenki egyenlő lesz, és boldog, mostantól fogva örökkön-örökké.
Hányféle ember akarta kezébe ragadni a legfőbb hatalmat, de ilyen okos,
ravasz és álnok még nem akadt köztük - hiszen ha ez megkaparintaná a
hatalmat, bizonyára ugyanúgy kormányozna, mert más járható út nincs az
életben, és nem lesz a világon. Maga ez a gonosztevő is nagyon jól tudja
ezt, de játssza a maga játékát! Az Új Birodalom ígéretével vesztegeti meg
a hiszékeny embereket. Ha igaz, amit mondanak, hogy mindenki a maga
gyanakvása mértékében ítél meg másokat, akkor ez éppen ez az eset volt: a
helytartó Jézusnak tulajdonította azokat az elgondolásokat, amelyeket a
legnagyobb titokban, nem bízva ugyan megvalósulásukban, ő maga
dédelgetett. Éppen ez ingerelte a legjobban Poncius Pilátust, s ettől támadt
benne az elítélt iránt egyszerre kíváncsiság és gyűlölet. A helytartó azt
képzelte, hogy leleplezte a Názáreti Jézus szándékát: nem lehet másképp,
mint hogy ez a csavargó látnók zavargást akart szítani ezen a földön, Új
Birodalmat ígérve az embereknek, és megsemmisíteni azt, amit később
maga akart bírni. Micsoda ember! Ki gondolta volna, hogy ez a szánalmas
júdeai arról merészel álmodozni, amiről maga a Római Birodalom
kis-ázsiai provinciájának ura, ő, Poncius Pilátus sem álmodhatott,
helyesebben nem engedhette meg magának, hogy álmodozzék róla. így
győzögette, így hangolta magát, ilyen következtetéseket vont le magának a
gazdag tapasztalatú helytartó, miközben meglehetősen szokatlan módon
vallatta a csavargó Jézust: minduntalan a helyébe képzelve magát - és
haragra gerjedt ennek a páratlan bitorlónak szándékaitól. És ettől Poncius
Pilátus mindinkább dühbejött, és egyre jobban gyötörték a kétségek -
egyrészt szerette volna azon nyomban helybenhagyni helytartói
aláírásával a jeruzsálemi papi főtanács vezetői által előző este jóváhagyott
halálos ítéletet, ugyanakkor húzni-halasztani ezt a pillanatot, kiélvezni,
véglegesen kideríteni, mivel fenyegették Róma hatalmát ennek a Jézusnak
szándékai és cselekedetei. ..
Az eleve elrendelt sorsú csavargó válasza az égen kerengő madárra
vonatkozó megjegyzésére megbotránkoztatta a helytartót nyíltságával és
tiszteletlenségével. Hallgathatott volna, vagy mondhatott volna valami
hízelgőt, de nem, látják, talált vigaszt magának: a halál, mondta, itt kering
mindnyájunk fölött. „Nézd csak, maga idézi magára a bajt, mintha valóban
nem félne a kivégzéstől" - dühöngött Poncius Pilátus.
- Nos hát, térjünk vissza a beszélgetésünkre. Tudod, te szerencsétlen, mi
vár rád? - kérdezte a helytartó rekedten, ki tudja hányadszor törülgetve le
kendőjével a verejtéket barnán fénylő arcáról, s egyúttal feje kopasz
búbjáról és erős tömör nyakáról. Amíg Jézus a válaszra készült, a helytartó
megropogtatta izzadt ujjait, mindegyiket külön-külön csavargatva - volt
egy ilyen rossz szokása. - Azt kérdem tőle tudod-e, mi vár rád?
 Jézus nehéz szívvel sóhajtott, belesápadva a puszta gondolatába is, ami
vár rá:
- Igen, római helytartó, tudom, hogy ma kivégeznek mondta ki nehéz
szóval.
- „Tudom!" - ismételte gúnyosan a helytartó, és megvető és szánakozó
mosollyal mérte végig, tetőtől talpig az előtte álló szerencsétlen prófétát.
Az lecsüggesztett fővel állt előtte, esetlenül, hosszú nyakával és zilált,
hosszú hajával, rongyolt köntösében, mezítláb-saruja nyilván elveszett az
összecsapásban -, mögötte pedig, a palota teraszának kerítésén túl, a város
házai látszottak a távoli dombokon. A város várta azt, akit most a helytartó
vallatott. Az aljas város várta az áldozatot. A városnak ma, ebben a
hőségben, véres színjátékra volt szüksége, éjsötét ösztönei
megrázkódtatást szomjaztak, és akkor az utcai tömegek a fulladásig
üvöltöttek és sírtak volna, mint egy üvöltő és dühödten csaholó sakálfalka,
amikor látja, hogy a dühödt oroszlán széttép egy zebrát a líbiai sivatagban.
Poncius Pilátusnak már volt alkalma efféle jeleneteket látni, mind a
vadállatok, mind az emberek között, és bensejében megrettent, elképzelve,
hogyan megy végbe a keresztre feszítés. És részvéttől nem mentes
szemrehányással ismételte meg:
- Azt mondtad, tudom! „Tudom", ez nem a megfelelő szó. Egészen
majd csak akkor tudod meg, amikor ott leszel...
- Igen, római helytartó, tudom, és a puszta gondolatától reszketek.
- Hát ne szólj közbe, és ne siess a túlvilágra, ráérsz vele - dörmögte a
helytartó bosszúsan, hogy nem hagyták befejezni a gondolatát.
- Alázatosan bocsánatodat kérem, helytartó, ha véletlenül a szavadba
vágtam, nem akartam - kérte bocsánatát Jézus. - Én egyáltalán nem sietek.
Szeretnék élni még.
- És nem akarod visszavonni illetlen szavaidat? - szögezte neki a
kérdést a helytartó.
Jézus széttárta a karját, gyermekien gyámoltalan volt a tekintete.
- Nincs mit visszavonnom, helytartó, azokat a szavakat az én Atyám
rendelte el, s az Ő akaratát teljesítve, ezt kell hirdetnem az embereknek.
- Egyre csak a magadét hajtogatod - emelte fel a hangját ingerülten
Poncius Pilátus. Arckifejezése - nagy, hajlott, csontos orrával, mély
ráncokkal keretezett ajka kegyetlen vonalával - megvető-hideg lett. - De
hiszen keresztüllátok rajtad, akárhogy alakoskodol - mondta
ellentmondást nem tűrő hangon. - Mit jelent valójában, hogy hirdeted a
népnek a te Atyád szavait? Annyit jelent, mint elbolondítani, magad mellé
szegődtetni a csőcseléket! Zendülésre bujtogatni! Talán még nekem is
hirdetned kell az Ő szavát, hiszen én is ember vagyok!
- Neked, római helytartó, egyelőre nincs erre szükséged, hiszen te nem
szenvedsz, és nincs miért áhítoznod az élet másféle rendjére. Számodra a
hatalom az Isten és a lelkiismeret. Hatalommal pedig teljes mértékben
rendelkezel. És számodra nincs ennél fontosabb.
- Úgy van. Nincs főbb hatalom Rómáénál. Remélem ezt akarod mondani?
- Így te gondolkodol, helytartó.
- Így gondolkodtak mindig az okos emberek - helyesbített nem minden
jóindulat nélkül a helytartó. - Ezért is mondják - folytatta oktató hangon -,
hogy a császár nem Isten, de az Isten olyan, mint a császár. Győzz meg az
ellenkezőjéről, ha bizonyos vagy benne, hogy nincs igazam. No! - és
gúnyosan meresztette szemét Jézusra. - Tiberius római császár nevében,
akinek helytartója vagyok, tudok változtatni egyet-mást a dolgok
menetén térben és időben. Te pedig igyekszel ezzel szembeállítani
valamiféle felsőbb erőt, valami más igazságot, amelynek hordozója
állítólag te vagy. Ez nagyon érdekes, roppant érdekes. Különben nem
vesztegetném itt vele az időt. A városban már várják, alig várják, hogy
végrehajtsák a papi főtanács ítéletét. Nos tehát, válaszolj!
- Mit válaszoljak?
- Meggyőződésed, hogy a császár kevesebb az Istennél?
- Ő halandó ember.
- Halandó, világos. De amíg él, van-e az emberek számár főbb Isten a
császárnál?
- Van, római helytartó, ha az élet másféle mértékét választjuk.
- Nem mondom, hogy megnevettettél - jelentette ki Poncius Pilátus
színlelt sértődöttséggel és magasra emelve kemény szemöldökét. - De nem
tudsz meggyőzni azon egyszerű okból, hogy ez még csak nem is
nevetséges. Nem tudom, nem értem, ki hisz benned, és miért.
- Bennem azok hisznek, akiket az elnyomás, az igazság ősi szomja hajt
hozzám: akkor tanításom magvai szenvedések termékenyítette és könnyek
áztatta talajra hullanak - magyarázta meg Jézus.
- Elég! - legyintett reményét vesztve a helytartó. - Hasztalan
időfecsérlés.
És mindketten elhallgattak, ki-ki a maga gondolatait forgatta a fejében.
Jézus sápadt arcán bőséges verejték gyöngyözött. De nem törülte le sem a
tenyerével, sem köntöse rongyos ujjával, egyéb gondja volt - a félelemtől
émelygés tolult a torkáig, s a verejték végigcsorgott az arcán, cseppekben
hullott szikár, inas lába elé a márványlapokra.
- És ezek után azt akarnád - folytatta váratlanul rekedt hangon Poncius
Pilátus -, hogy én, a római helytartó, visszaadjam a szabadságodat?
- Igen, jó helytartó, bocsáss el engem.
- És mit fogsz csinálni?
- Isten igéjével bejárom a földet.
- Keress más bolondot! - kiáltotta a helytartó, és dühében magánkívül
felszökkent ültéből. - Most már végképp meggyőződtem róla, hogy a
kereszten a helyed, csak a halál tud megzabolázni!
- Tévedsz, magas helytartó, a halál erőtlen a lélekkel szemben - mondta
Jézus szilárdan és érthetőn.
- Micsoda? Mit mondtál? - hökkent meg Poncius Pilátus nem hívén a
fülének, és odalépett Jézushoz: dühtől és döbbenettől eltorzult arcát
sötétbarna foltok lepték el.
- Azt, amit hallottál, helytartó.
Poncius Pilátus teleszívta a tüdejét, hevesen az ég felé lökte a karját,
mondani készült valamit, de abban a pillanatban patkolt lovascsizmák
döngése hallatszott.
- Mit akarsz? - kérdezte a helytartó szigorúan a fegyveres
légionáriustól, aki valamilyen pergamennel tartott feléje.
- Az a parancs, hogy adjam át - mondta az röviden, és távozott.
Poncius Pilátus feleségének levele volt: „Helytartó, hitvesem, kérlek, ne
árts jóvátehetetlenül ennek a, mint mondják, Krisztusnak nevezett
vándornak. Mindenki azt mondja, hogy ártatlan jámbor ember, minden
betegség csodaorvosa. Hogy azt állítja magáról: Isten fia, messiás és
majdhogynem Júdea királya, azt talán csak ráfogták. Én nem ítélhetem
meg, így van-e. Magad is tudod, milyen botrányokozó és megszállott nép
ez a júdeai. És ha mégis igaz? Hiszen az, amit a megvetett tömeg beszél,
nagyon gyakran beigazolódik. És ha ezúttal is így lesz, később téged
átkoznak majd. Azt beszélik, hogy az itteni zsinagóga papjai meg a vének
megijedtek, és azért gyűlölték meg ezt a Jézus Krisztust, mert állítólag
követi a nép, s a papok irigységből megrágalmazták és ráuszították a
tudatlan tömeget. Akik tegnap még imádták, ma megkövezték. Úgy
érzem, Poncius, ha jóváhagyod ennek a szent őrültnek a halálos ítéletét,
később majd rád üt vissza, hitvesem. Hiszen nem ülünk örökké itt
Júdeában. Azt akarom, hogy hozzád méltó magas megbecsüléstől
övezetten térj vissza Rómába. Ne tedd, Poncius! Tegnap, amikor kísérték
az őrök, láttam, milyen szép, akár egy ifjú isten. Egyébként álmot láttam
az éjjel. Majd elmondom. Nagyon fontos. Ne vonj átkot magadra és
ivadékaidra!"
- Ó, istenek, istenek! Mivel haragítottalak magamra benneteket? -
nyögte Poncius Pilátus, és nem először bánta meg, hogy ezt a
beszámíthatatlan és féktelen álprófétát nem küldte rögtön, minden fölös
szó és huzavona nélkül az őrökkel a hóhérhoz, oda, a város kertjein túlra,
ahol a dombtetőn kellett végrehajtani a jeruzsálemi ítélőszék követelte
halálos ítéletet. És most a felesége is beleavatkozik az ő helytartói ügyeibe,
s ebben, ha nem is Jézus Krisztus hívei erejének titkos munkáját látta, de
mindenesetre az égi erők tiltakozását érezte. Az ég lakóit azonban kevéssé
érdeklik a földi dolgok, a felesége meg mit ért női eszével a politikához;
miért ébresszen ő ellenséges érzéseket Kajafás főpapban és Jeruzsálem
Rómához hű vezetőiben e miatt a Jézus nevű gyanús csavargó miatt, aki a
császárokat becsmérelte? Honnan veszi a felesége, hogy ez az alak szép,
mint egy ifjú isten? No, hát fiatal. Ennyi az egész. Semmi különös
szépséget nem lát rajta. Itt áll előtte, összeverve, mint egy kutya. Mi szépet
látott rajta a felesége? A helytartó elgondolkodva tett néhány lépést, a
levél tartalmát fontolgatta, aztán sóhajtva visszaült karosszékébe. Közben
megint átvillant agyán - már nem először - egy gondolat: úgy tetszhet,
milyen gyarlók az emberek - piszkítanak, vizelnek, párzanak, születnek és
meghalnak, újra születnek és meghalnak, mennyi aljasságot és gonoszt
hordoznak magukban, s mindennek a feslettségnek és undokságnak
közepette egyszer csak valahonnan megjelennek - látnokok, próféták,
szárnyaló lelkek. Nézzük akár csak ezt - annyira hisz elhivatásában, hogy
mintha álomban élne, nem a valóságban. De elég volt, ki kell józanítani!
Ideje ennek véget vetni!
- Mégis valamit tudni akarok - fordult a helytartó Jézushoz, aki továbbra is
némán állt a helyén. - Tegyük fel, hogy igaz ember vagy, nem gonosz
szándékú, aki zavargást kelt a hiszékeny emberek között, tegyük fel, hogy
amikor az Igazság birodalmáról beszélsz, kétségbe vonod a császár jogát,
hogy uralkodjék a világ fölött, tegyük fel, hogy hiszek neked, akkor hát
mondd meg: mi kényszerít téged, hogy halálra menj? Áruld el, mi vezérel?
Ha ilyen módon szándékozol uralkodni Izrael népe fölött, nem helyeslem,
de megértem. De miért vágod le előbb azt az ágat, amelyen később ülni
akarsz? Hogyan leszel császár, ha tagadod a császári hatalmat? Magad is
tudod, most tőlem függ, hogy életben hagylak-e, vagy kivégeztetlek. Hát
miért hallgatsz? Megnémultál félelmedben?
- Igen, római helytartó, rettegek a kegyetlen kivégzéstől. És egyáltalán
nem akarok császár sem lenni.
- Akkor hát valld meg bűnödet a város minden terén, ítéld el magad.
Ismerd be, hogy hamis látnok vagy, álpróféta, ne állítsd, hogy Júdea
királya vagy, hagyd, hogy a csőcselék otthagyjon; ne ámítsd, ne ítéld
hasztalan és bűnös várakozásra. Semmiféle Igazság birodalma nem
létezik. Az igazság mindig az, ami van. Van a földön Tiberius császár, és ő
a világrend megingathatatlan tartóoszlopa. Az igazság birodalma pedig,
amelynek hirdetésével zúgolódásra bujtogatod a könnyelműeket-puszta
kitalálás! Gondold meg! Ne keverd meg mások fejét és a magadét se.
Különben, ki vagy te, hogy a római imperátornak tartania kellene tőled -
valami névtelen vándor, gyanús próféta, piaci hangoskodó, amilyenekkel
telistele van Júdea földje. De te tanításaiddal elvetetted a csábítás magvát,
s ez sok gondot okoz a főpapotoknak, ezért hát leplezd le csalásodat.
Magad pedig eredj Szíriába vagy más országba, és én mint római helytartó
megpróbálok neked segíteni. Egyezz bele, amíg nem késő. Miért hallgatsz
megint?
- Arra gondolok, római helytartó, hogy mi ketten annyira különbözünk,
hogy aligha érthetjük meg egymást. Miért alakoskodjam és tagadjam meg
az Úr tanítását olyan módon, hogy neked és a császárnak hasznodra váljék,
de az igazság kárt szenvedjen?
- Ne ködösíts, Róma érdeke mindenek fölött áll.
- Mindenek fölött az igazság áll, igazság pedig egy van. Kétféle igazság
nem létezik.
- Megint ravaszkodol, csavargó?
- Nem ravaszkodtam eddig sem, most sem. A válaszom pedig ez:
először - nem illendő megtagadni azt, ami az igazság nevében mondatott,
mert ezt akarnád. Másodszor - nem illendő magadra vállalni a vétket, amit
nem követtél el, s a melledet verni, hogy a téged befeketítő
mendemondáktól fehérre mosd magad. Ha a szóbeszéd hazug, úgyis elhal
magától.
- De előbb te halsz meg, Júdea királya! Tehát a halált választod,
akármilyen út vezet is megváltásodhoz?
- A megváltáshoz csak ez az út maradt nekem.
 - Miféle megváltáshoz? - kérdezte értetlenül a helytartó.
- A világ megváltásához.
- Elég a megszállottságból! - vesztette el türelmét Poncius Pilátus. -
Tehát önként mégy a halálba?
- Úgy látszik, igen, mivel más utam nincs.
- Ó, istenek, istenek! - mormolta fáradtan a helytartó, végighúzva kezét
a homlokát barázdáló mély ráncain. - Micsoda hőség, nem időváltozást
hoz-e? - dörmögte az orra alatt. És meghozta a végleges döntést: „Minek
nekem ez az egész? Miért igyekszem menteni azt, aki ebben nem a maga
javát látja? Én is csudabogár vagyok!" - És ezt mondta: - Akkor hát
mosom kezeimet!
- Amint akarod, helytartó - felelte Jézus, és lecsüggesztette fejét.
Újra elhallgattak, és alighanem mindketten érezték, ahogy a
palotakerítésen túl, túl a dúsan viruló kerteken, ahol Jeruzsálem lapályain
és dombjain a város utcái tikkadoztak a hőségben, mintha süket, baljóslatú
csend dagadozott volna robbanásra készen. Onnan csak zavaros hangok
szűrődtek hozzájuk - a nagy bazárok zsibongása, ahol már reggel óta
keveregtek emberek, portékák, igás és málhás állatok. De e két világ
között volt valami, ami kettéválasztotta őket, és óvta a felsőt az alsótól: a
kerítésen túl legionáriusok jártak-keltek, lejjebb, a ligetben, lovasok
kordonja állt. Látni lehetett, ahogy a lovak a farkukat csapkodva kergetik
magukról a legyeket.
A helytartó, miután kijelentette, hogy mossa kezeit, némi
megkönnyebbülést érzett, hiszen most már azt mondhatta magának: „Én
megtettem mindent, ami rajtam múlott. Az istenek a tanúim, nem
kényszerítettem arra, hogy kitartson a magáé mellett, többre becsülve
tanait, mint az életét. De mivel azokat nem vonja vissza, legyen hát így. Ez
még jobb is nekünk. Ő maga írta alá halálos ítéletét..." Miközben ezeket
végiggondolta, egyúttal a feleségének is fogalmazta a választ. S miközben
azon tűnődött, szeme sarkából a Názáreti Jézusra pillantva, aki zavart
mosollyal, némán várta előre elrendelt sorsát, ezt gondolta: „Mi járhat
most ennek az embernek a fejében? Nyilván keservesen bánja, most érti
meg, milyen árat kell fizetnie bölcs tanaiért, amelyeket nem mer
visszavonni. Saját csapdájába esett. Próbáljon most kibújni belőle: egy az
Isten mindenkinek, az egész földön, az egész emberi nemzetnek, minden
időkben - egy a hit. Egy az Igazság birodalma mindenki számára. Hová
törekszik? Szó ami szó, mindenki ezt szeretné - erre tette föl a játszmát! De
így tanít meg bennünket az élet, így bünteti a túlzott ravaszelméjűséget.
Lám, mire fordul a trónkövetelés, ha valakit nem a születése rendel
uralkodásra! Mit nem akart! Zavargást akart szítani a csőcselékben,
fellázítani a császárok ellen, hogy az a járvány tömegről tömegre terjedjen
a világon. Fenekestül akarta felforgatni az egész ősi világrendet. Elszánt
ember! Mi tagadás! Nem, az ilyent semmiképp sem szabad életben hagyni.
Látszatra lám milyen, összevert, jámbor, de mi lappang benne - mit ki nem
agyalt, csak nagy ész képes ilyen tervet kovácsolni. Ki tételezte volna fel
róla!"
E gondolatai közben Poncius Pilátus helytartó egyetértett önmagával.
Megnyugtatta az is, hogy most már nem kerül sor kellemetlen
beszélgetésre Kajafás főpappal, aki a főtanács nevében nyíltan követelte
tőle, hogy hagyja jóvá a bírák ítéletét a Názáreti Jézus ügyében.
- Ne legyenek kétségeid, bölcs kormányzó, egyet fogsz érteni
önmagaddal, és mindenben igazad lesz - szólalt meg Jézus, mintha
kitalálta volna a helytartó gondolatait.
Poncius Pilátus felháborodott.
- Te miattam ne aggódj! - támadt rá gorombán Jézusra, - Az én
számomra Róma ügye mindenek fölött áll. Inkább magadra gondolj,
szerencsétlen!
- Bocsáss meg, magas kormányzó, nem kellett volna fennhangon
mondanom.
- Úgy van. És hogy ne kelljen bánnod, amikor már késő lesz,
gondolkozz még, amíg távol leszek, s ha visszatérésemig nem változtatod
meg elhatározásodat, kimondom az utolsó szót. És ne képzeld, hogy Júdea
királya vagy, a világ tartóoszlopa, hogy nélküled nem boldogulhat a föld.
Ellenkezőleg, semmi sem a te javadra történik. A te időd régen lejárt. Csak
tanaid megtagadásával mentheted meg az életedet. Megértetted?
- Meg, kormányzó...
Poncius Pilátus felállt, és megigazítva vállán a bő tógát, visszavonult
termeibe. Csontos volt, nagy fejű, kopasz, fenséges, olyan, aki tudatában
van méltóságának és mindenhatóságának. Amikor végighaladt az árkádos
teraszon, tekintete újra a madárra tévedt, amely királyian lebegett az ég
alatt. Nem tudta meghatározni, sas-e vagy valami más madár ugyanabból a
fajtából, de nem ez izgatta, hanem az, hogy a madár elérhetetlen volt a
számára, nem rendelhette hatalma alá, és el sem lehetett ijeszteni, sem
idecsalogatni, sem elűzni. A helytartó hirtelen felrántotta a szemöldökét,
ellenséges pillantást vetett a magasba: lám csak, kering, kering, és
semmihez semmi köze. Mégis azt gondolta, hogy az a madár mintha az ég
uralkodója volna. Úgy látszik, nem véletlen, hogy az uralkodók nagyságát
a sas jelképezi - erős csőrű feje, ragadozó szeme, vaserős szárnya.
Ilyennek is kell lennie egy uralkodónak! Magasan szárnyalónak, mindenki
számára láthatónak, de senki által el nem érhetőnek... És abból a
magasságból kell kormányoznia a világot - és semmiféle egyenlőség
senkivel és semmivel, még istenei is külön az ő istenei legyenek, külön a
másokéitól, az alattvalók iránt közömbösek és őket megvetők. Ebben van
az erő, ez készteti az alattvalókat, hogy féljék a hatalmat, ezen nyugszik a
dolgok rendje a világon. Ez a Názáreti pedig, aki konokul ragaszkodik
tanaihoz, és aki mindenkit egyenlővé szándékozik tenni a császártól a
rabszolgáig, mert az Isten, mondja, egy, s az Isten színe előtt minden
ember egyenlő, azt állítja: az Igazság birodalma eljövend mindenki
számára. Megkavarta az emberek fejét, fellázította a csőcseléket, a maga
módján akarta újrarendezni a világot. És mi lett az eredmény? Ugyanaz a
tömeg - később ütötte-verte, az arcába köpdösött, neki, a hamis látnoknak,
az álprófétának, a csalónak és szemfényvesztőnek... Hanem miféle ember
ez? Helyzetének minden reménytelensége mellett úgy viselkedik, mintha
nem ő szenvedné el a vereséget, hanem azok, akik elítélik...
Ezeket forgatta a fejében Poncius Pilátus, a római császár helytartója,
mondhatni, maga is fél uralkodó, legalábbis a Földközi-tengernek ezen a
vidékén, amikor félbeszakította a vallatást - hogy a Názáreti Jézust néhány
percre magára hagyja-, hadd lássa az meg azt az ásító, feneketlen
mélységet, amely fölött csügg. Meg kell törni a lelkét, arra kényszeríteni,
hogy megalázkodva csússzék-másszék, megtagadja a mindenki számára
egyetlen Istent, az egyenlőséget, hogy aztán, mint a zúzott gerincű férget,
elűzze Izrael földjéről: kóboroljon és pusztuljon el nyomtalanul, nem
húzná sokáig, kiábrándult tanítványai maguk végeznének vele...
Ezeket gondolta, kétségeivel viaskodva, a sokat tapasztalt Poncius
Pilátus helytartó, miközben az újféle zendülés elfojtásának biztosabb,
hasznosabb és példamutatóbb útját kereste. Az árkádos teraszról
távozóban elképzelte, hogy az el ítélt most, magára maradva, érzi, mi
fenyegeti, s mire ő visszatér, a lábához esik. Ha tudta volna a helytartó,
hogy azokban a rövid percekben ez a különös ember egyáltalán nem erre
gondolt, helyesebben egyáltalán nem így gondolkodott hanem emlékeibe
merült, mert az emlékezés szintén az élő osztályrésze, s az egyik utolsó jó
az élettől való megválás küszöbén.
Alighogy a helytartó eltávozott, az oldalsó ablakfülkékből négy őr lépett
elő, és felállt az árkádos terasz szélein, mintha az elítélt megszökhetett
volna onnan. És ő arra merészkedett hogy megkérdezze a legközelebb álló
őrt:
- Leülhetek-e, jó őr?
- Ülj le - felelte az, kopjáját a kőpadlóhoz koccantva. Jézus leült a
falnál a márványkiszögellésre, görnyedten, kiélesedett vonású, sápadt
arccal, amelyet hullámokban leomló, sötét haj keretezett. Szemét
tenyerével elfödve magába mélyedt, töprengésbe merült. „Inni volna jó -
gondolta -, megfürödni valahol a folyóban." Élénken maga elé képzelte az
áradó vizet a part mentén - áramlik a víz, csókolva a földet és a parti
füveket, és szinte hallotta a víz csobogását, mintha evezők dolgoznának,
oda irányítva a csónakot, ahol ő ül, mintha valaki be akarta volna emelni a
csónakba és elvinni, elevezni vele innen... Anyja volt, ő evezett hozzá
aggódó félelemben. „Anyám! - suttogta hangtalanul. - Anyám, ha tudnád,
milyen nehéz nekem! Még a múlt éjjel az Olajfák hegyén, a
Gecsemáné-kertben senyvedtem, megrettentem a fekete éjszakaként rám
törő szomorúságtól, nem leltem helyemet, tanítványaimmal virrasztva
nem tudtam nyugodni, s valami szörnyű előérzet véres verejtéket
csordított a homlokomra. És akkor az Úrhoz, égi Atyámhoz fordultam.
„Atyám! - könyörögtem. - Ha akarod, távoztasd el tőlem e poharat,
mindazáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd." És íme, az a
pohár, a csordultig telt, nem kerül el engem, egyre közeledik, és beteljesül
az, amit bizonyára te is előre látsz, anyám. S ha ez úgy van, azt jelenti, te is
tudtad, mi történik majd velem, és akkor, ó, istenem, hogyan élhetted le,
édes szülőanyám, ezeket az éveket, anyám, aki lélegzetet adtál nekem,
milyen gondolatokkal és milyen reményekkel neveltél fel engem, aki Isten
akaratából erre a nagy és szörnyű napra rendeltettem el, minden napok
közül a legszerencsétlenebbre, hiszen nem érhet nagyobb csapás egy
embert, mint a tulajdon halála, de az anyának, ha a szeme láttára hal meg
méhének gyümölcse, magzata - kétszeres csapás. Bocsáss meg nekem,
anyám, nem én döntöttem sorsod felől, hanem az én Mindenható Atyám,
feléje fordítsuk zúgolódás nélkül tekintetünket, legyen meg az Ő akarata!"
Felidézve anyját, Máriát, eszébe jutott, mi történt vele kicsiny korában,
amikor ötesztendős volt. Családjuk akkoriban Egyiptomban élt, Heródes
király elől menekültek oda, aki az újszülött csecsemő életére tört, a
jövendő Jézus Krisztuséra, mert a jósok megmondták, hogy Júdea királya
született meg. Addigra a kisfiú már felcseperedett. A közelben egy bővizű,
nagy folyó hömpölygött, talán a Nílus - hatalmas, széles folyó. Odajárt
Mária a kicsiny fiával ruhát öblögetni, mint a környék többi asszonya is.
Azon a napon, amikor a folyópartra mentek, egy agg ember kötötte ki
csónakját a partnál, odament hozzájuk, nyájasan üdvözölte Máriát és
kicsinyét. „Atyám! - szólt neki Mária. - Nem engednéd-e meg, hogy
beleültessem a csónakodba a fiacskámat? Annyira vágyik rá, sír a kis
oktalan." „Ó, Mária - felelte az agg -, éppen ezért hoztam ide ezt a
csónakot, hogy beleültesd a kicsinyedet, Jézust." Mária nem csodálkozott,
hogy az öregember tudta mindkettőjük nevét, azt hitte, hogy az aggastyán
környékbéli. De amikor kérni akarta, hogy az öregember üljön az evező
mellé, az hirtelen eltűnt, mintha szétfoszlott volna a levegőben. De Máriát
még ez sem zavarta meg, a kisfiú annyira akart csónakázni, annyira örült,
és izgatottan ugrándozva körülötte, annyira sürgette anyját. Ő akkor a parti
kövekre dobta a mosott ruhát, fogta a kisfiát, beleültette a csónakba, maga
pedig eloldotta a csónakot, belökte a partról, beleugrott maga is, ölébe
vette a fiúcskát, és elkezdtek sodródni az árral. Milyen csodálatos volt
csöndesen siklani a csillámló vízen, a part szélén; a part menti
sekélyesekben nádasok hajladoztak, virágok tarkálltak, színes tollú
madarak rebbentek fel zajosan a bokrokból, énekeltek és fütyörésztek a
langyos, párás levegőben bogarak zummogtak, rajzottak, ciripeltek.
Milyen csodálatos út volt! Mária csöndes éneket dúdolt, és boldog volt,
fiacskájának pedig olyan érdekes volt a csónak-út! Ez még boldogabbá
tette Máriát. Közben - nem is jártak messze a helytől, ahol csónakba
szálltak, és a parttól, sem messze - egy, a sekély vízben heverő hatalmas
fatönk megelevenedett, és hullámokat kavarva fenyegetőn és sebesen
úszott feléjük. Óriási krokodil volt - kidülledt szeme sóváran meredt rájuk.
A kisfiú megijedt és felkiáltott. Mária megdermedt félelmében, és nem
tudta, mit tegyen. A krokodil egy farkcsapással majdnem felborította a
csónakot. Mária, elengedve az evezőt, erősen magához szorította
gyermekét. „Uram! - könyörgött. - Ő van itt! A Te fiad, Jézus! Akit Te
adtál! Ne hagyd őt, Uram! Mentsd meg!"
Az asszony annyira megrémült, hogy nem tudott mást, csak szemét
behunyni és könyörögni ahhoz, aki a Teremtés ura volt és gyermekének
Mennybéli Atyja. „Ne hagyj elveszni minket, őrá még szükséged lesz!",
kiáltotta. A kormányosát vesztett csónak pedig csak úszott, alulról a
krokodil lökte tovább. Amikor Mária végre ki merte nyitni a szemét,
örömkiáltás tört elő a kebléből - a csónak kiért a partra, mintha csak
vezette volna valaki, s a krokodil visszafordult és elúszott. Mária
magánkívül szökkent ki a csónakból, a megrázkódtatástól sírva és
örömében nevetve futott végig a parton. Kicsinyét magához szorítva
szaladt, és csókjaival elárasztva és könnyeivel öntözve kicsi fiát, egyre azt
hajtogatta „Jézus! Jézus! Gyönyörű fiacskám! Atyád rád ismert!
Megmentett téged! Ő mentett meg téged! Ő szeret téged, s te az Ő szeretett
fia vagy! A bölcsek bölcse leszel, Jézus! Tanító leszel, Jézus! Felnyitod az
emberek szemét, Jézus! És ők követnek, Jézus, és te nem hátrálsz meg az
emberek elől soha, soha, soha!" Így ujjongott, mintegy ráolvasót mondva
az, aki „áldott az asszonyok között".
Így olvasott rá és ujjongott örömében, hogy csodaképp megmenekült
Isten Fia, s nem tudta, hogy ez az Úr jele volt, hogy megtudják az emberek,
ki ő, a cseperedő Jézus, József ács fia, az ácsé, aki, hogy a csecsemőt
megmentse Heródestól, Egyiptomba menekült vele. Mert amint Mária
partra ugrott a csónakból gyermekével és szaladt vele, a csónak eltűnt
valahova, elúszott a folyón, és a folyóban ruhát mosó és kiáltására
odasereglő asszonyok később azt bizonygatták, hogy amikor futott, karján
a kisfiával, annak feje körül aranyos fény látszott. És ennek mindenki
örvendezett. És a könnyekig meghatódtak, amikor a kicsi Jézus anyjához
simulva, szorosan átkarolta annak nyakát, és beszíva anyja illatát,
megszólalt: „Anyám, ha megnövök, elkapom annak a krokodilnak a
farkát, hogy többé ne ijesztgessen bennünket!" Nevettek a gyermeki
szavakon, aztán találgatni kezdték, ki lehetett a csónak gazdája. Akkor
derült ki, hogy a környéken senki sem ismerte azt az embert, és többé nem
is látta senki. József ács napokig kereste a titokzatos csónakost, hogy
bocsánatot kérjen tőle, és megtérítse kárát, de végül nem találta...
Ez történt egyszer a gyermek Jézussal Egyiptomban, és most felidézte
az árkádos teraszon, amikor bocsánatot kért anyjától a neki okozott
keserűségért és szenvedésért. „Búcsúzom most tőled, anyám - mondta
magában -, ne haragudj, amiért nem lesz időm, vagy nem tudok hozzád
fordulni, amikor kivégeznek. Rettegem a halált, és lábaim elhidegednek,
pedig ma elviselhetetlen hőség van. Bocsáss meg, anyám, és ne zúgolódj
sorsod ellen az én nehéz órámban. Ne hagyd el magad. Nekem nincs más
utam az emberi igazsághoz, amely a Teremtő legsúlyosabb terhe, nincs
más választásom, mint azt tulajdon halálommal megerősíteni. Más utam
nincs az emberekhez. Hát elindulok rajta. Bocsáss meg, Isten veled,
anyám! Sajnálom, hogy nem tudtam megragadni annak a krokodilnak a
farkát. Azt mondják, a krokodil nagyon sokáig él, két-három emberöltőt.
Ha meg tudtam volna fogni, elengedtem volna békével... Hadd éljen... És
még azt gondoltam, anyám, ha az a csónakos angyal volt, öregember
képében, lehet, hogy találkozom vele a túlvilágon... Emlékszik-e majd arra
az esetre? Lépteket hallok, Poncius Pilátus közeleg, aki kényszerből
hóhérom lesz. Isten veled, anyám, előre isteni veled."
Poncius Pilátus visszatért az árkádos teraszra, ugyanolyan szilárd
léptekkel, mint ahogy elhagyta. Az őrség nyomban távozott, és megint
csak ketten maradtak a teraszon, szemtől szemben. A helytartó, kifejezőn
pillantva a jöttére felálló Jézusra, megértette, hogy minden akarata szerint
történik, az áldozat maga közeledik hajthatatlanul a végső határ felé.
Mégsem akarta ezúttal sem kereken kimondani a szót: a dolgok enélkül is
a kellő irányba haladnak.
- Nos, amint látom, beszélgetésünk véget ért - mondta jöttében Poncius
Pilátus. - Nem tértél jobb belátásra?
- Nem.
- Kár. Gondolkozz még!
- Nem! - ingatta a fejét Jézus. - Legyen úgy, ahogy lennie kell.
- Kár! - ismételte Poncius Pilátus, bár nem nagy meggyőződéssel. De
belül megrezzent - megingatta a Názáreti Jézus elszántsága. Ugyanakkor
nem lett volna ínyére, ha Jézus megtagadja tanait, és kegyelemért
könyörögve a menekülés útját keresi. És Jézus mindent értett.
- Ne ess kétségbe - mosolygott jámborul. - Én hiszem, hogy szavaid
tiszta szívből fakadtak. És megértelek. Én is nagyon szeretnék élni. Csak a
nemlét küszöbén érti meg az ember, milyen kedves neki az élet. Anyámat
is sajnálom - úgy szeretem, mindig szerettem, gyermekkoromtól fogva,
bár nem mutattam. De akárhogy van is, római helytartó jegyezd meg: te,
mondjuk, megmenthetnél egy lelket, s ezért nagy köszönet járna neked, de
nekem sokakat kell megváltanom, még azokat is, akik utánunk jönnek a
világra.
- Megváltani? Amikor már nem leszel a világon?
- Igen, amikor már nem leszek az emberek között.
- Vess magadra, ha erre többé nem térünk vissza - jelentette ki
határozottan Poncius Pilátus, nem akarva többet kockáztatni. - De
válaszolj utolsó kérdésemre... - mondta, megállva karosszéke mellett, és
bozontos szemöldökét összerántva, gondolataiba merülve elhallgatott. -
Mondd, képes vagy folytatni ezt a beszélgetést? - kérdezte váratlanul
bizalmasan. - Mert ha nem, ne fáraszd magad, én nem tartóztatlak fel.
Várnak a hegyen.
- Ahogy óhajtod, kormányzó, rendelkezz velem - felelte Jézus, és a
helytartóra emelte áttetsző-kék szemét, amely meglepte azt gondolati
erejével és figyelmével, mintha Jézust nem is várná ott a hegyen az
elkerülhetetlen.
- Köszönöm - köszönte meg ugyancsak váratlanul Poncius Pilátus. -
Akkor hát válaszolj utolsó kérdésemre, ezt már csak kíváncsiságból
teszem fel. Beszélgessünk, mint szabad emberek - én nem függök tőled, és
te is, ahogy ezzel magad is tisztában vagy, a teljes szabadság küszöbén
állsz, tehát legyünk őszinték - indítványozta, elfoglalva helyét. - Felelj,
mondtad-e követőidnek, megjegyzem, magad is tudhatod, hogy én nem
hiszek a tanításaidban, egyszóval, mondtad-e híveidnek, hogy ha
megfeszítenek, harmadnapon feltámadsz, s egy szép napon újra
megjelensz a földön, és Utolsó Ítéletet ülsz azok fölött is, akik most élnek
meg azok fölött is, akik ezután születnek a világra, minden lélek fölött, a
teremtés óta született minden nemzedék fölött? És hogy ez lesz a második
világrajöveteled. Így mondtad-e?
Jézus furcsán felnevetett, mintha azt mondaná magában, lám csak, és
csupasz lábát váltogatva a márványon, hallgatott, mintha azt fontolgatná,
érdemes-e válaszolnia.
- Mindezt Iskárióti Júdás mondta neked? - kérdezte csúfondárosan. - És ez
nagyon nyugtalanít téged, római helytartó?
- Nem tudom, ki az a Júdás, de így mondták nekem tiszteletre méltó
emberek, a vének. Nos, tehát mindez csak üres szó?
- Gondolj, amit akarsz, kormányzó - felelte hidegen Jézus. - Senki sem
erőlteti rád, ami idegen az elmédnek.
- Én komolyan beszélek, nem tréfálok - sietett leszögezni a helytartó. -
Csupán azt gondolom, hogy már nem lesz több alkalmunk beszélgetni.
Amint innen elvezetnek, már nem vezet vissza út. A magam számára
akarom kideríteni, hogyan lehet a halálból újra visszatérned a földre
anélkül, hogy megszületnél, és ítéletet tartanod minden lélek fölött? És hol
lesz az az ítélőszék - az égben, vagy hol? És meddig kell várni a neked
hívő embereknek arra a napra, hogy méltók legyenek az örök nyugalomra?
Engedd meg, hogy előbb elmondjam, mit tartok erről. A te számításod
egyszerű, arra alapozod, hogy mindenki kényelmes életre áhítozik a
túlvilágon is. Ó, a halandó ember örökké áhítozik, örökké szomjazik
valamire. Hát elég ígéretekkel kecsegtetni - s még ott, a síron túli életben is
fut utánad, mint a kutya. De még ha úgy van is, ahogy te hirdeted, próféta,
az életed már fogyóban van, s csak e beszélgetéssel tudod
meghosszabbítani...
- Megtehetem, hogy egyáltalán ne hosszabbítsam meg.
- De nem mehetsz a hegyre úgy, hogy válasz nélkül hagyd a
kérdésemet. Én azt tartom, hogy az ilyen távozás rosszabb a halálnál.
- Folytasd.
- Tehát, mondjuk, hogy tanításaid igazak, akkor hát felelj: mikor
érkezik el visszatérésed napja? És ha sokáig tart a várakozás,
elképzelhetetlenül sokáig, akkor minek az az embereknek? Hiszen annak,
ami nem teljesedik be az élet folyamán, kevés a haszna. Aztán, őszintén
szólva, elképzelni is nehéz, hogy ki lehessen várni egy olyan hihetetlen
eseményt.
Vagy vak hittel várni kell? És mit ad az az embereknek? Mi hasznuk lesz
belőle?
- Kétségeid érthetők, római kormányzó, durván gondolkozol, földi
módon, akár tanítóid, a görögök. Ne vedd zokon megjegyzésemet. Amíg
előtted állok, mint halandó ember, jogosan vitatkozol velem. Ráadásul mi
nagyon különbözünk egymástól, akár a víz a tűztől. Nézeteink is
különbözők, más-másfelől közelítünk meg mindent. Most tehát arról, ami
téged nyugtalanít, kormányzó... Az, hogy második eljövetelemre
végtelenül sokáig kell várni, az igaz. Ebben igazad van. Hogy mikor
érkezik el az a nap, senki meg nem jövendölheti, mert ezt az Ő gondolatai
rejtik, aki a világot teremtette. Az, ami számunkra évezredeknek tűnik, az
neki talán csak egy pillanat. De nem ez a lényeg. A Teremtő a világon a
legfőbb áldásban részesített bennünket, s ez - az értelem. És megengedte,
hogy értelmünk szerint éljünk. Hogyan rendelkezünk az égi ajándékkal, ez
lesz az emberek történelmének története. Hiszen te nem fogod tagadni,
római helytartó, hogy az ember létezésének értelme: lelkének
tökéletesítése - ennél magasabb célkitűzés nincs a világon. Ebben rejlik az
értelmes élet szépsége - napról napra magasabbra emelkedni a lélek
ragyogó tökéletességéhez vezető végtelen lépcsőfokokon. A legnehezebb
az embernek: napról napra embernek maradni.
És ezért - hogy meddig kell várni azt a napot, amelyben nem hiszel,
helytartó - ez maguktól az emberektől függ.
- Vagy úgy! - Poncius Pilátus izgatottan felpattant, megmarkolta
karosszéke hátát. - Várj csak, várj, hogy ez az emberektől függne - ez
hallatlan! Én, aki nem hiszem tanításaidat, fel sem tudom fogni. Ha az
emberek saját akaratukból közelebb vagy távolabb hozhatnák vagy
vihetnék maguktól azt az eseményt, nem volnának-e hasonlatosak az
istenekhez?
- Valamiben igazad van, római helytartó, de előbb én szeretném
elválasztani a szóbeszédet az igazságtól. Az igazságról folyó szóbeszéd -
nagy baj. A szóbeszéd, olyan, akár az iszap a vízben, idővel sekély
pocsolyává zülleszti a mély vizet. Az életben is mindig így van - minden
megvilágosodásból és szenvedésből támadt nagy gondolat, amely az
emberiség javára született, és szájról szájra jár, örökké gonosszá torzul
maga ellen és az igazság ellen. Hát oda akarok kilyukadni, helytartó, hogy
mindazok a kitalált dolgok, amelyeket elhiszel, csak mendemondák, az
igazság másban rejlik.
- Nem akarod-e feltárni azt az igazságot?
- Megpróbálom. Nem térek ki a beszélgetés elől. Meg aztán: utoljára
beszélek erről. Tudd hát, római helytartó, Isten szándéka nem az, hogy
egyszer, mint kék égből a villám, eljő a nap, amikor az Ember Fia,
feltámadván, alászáll az egekből, hogy ítéletet üljön a népek fölött, hanem
minden fordítva történik, bár a cél ugyanaz marad. Nem én, akinek az
életéből annyi maradt, amennyi a távolság innen a Koponyák hegyéig,
nem én jövök el, feltámadva, hanem ti, emberek jöttök el, hogy
Krisztusban lakozzatok, megigazulva, ti jöttök el hozzám a
felismerhetetlen jövendő nemzedékek képében. És az lesz az én második
eljövetelem. Másképpen szólva, én szenvedéseim által jövök el az
emberekhez, az emberekben térek vissza hozzájuk. Erről van szó. Én
leszek a ti jövőtök, úgy, hogy évezredeket hagyok magam mögött, ez a
Mindenható akarata, az, hogy így emeljem az embert hivatása - a jóra és
szépre való hivatottsága trónusára. Ez az én tanításaim értelme, ebben
rejlik az igazság, s nem a szállongó mendemondákban s nem a hazug
történetekben, amelyek a nemes eszményt lealjasítják. De az az út a
legnehezebb lesz az emberi nemzet számára, és végtelenül hosszú, és te,
római helytartó, joggal tartasz tőle. Ez az út a végzetes nappal kezdődik,
Isten Fiának megölésével, s érjenek örökös bűnbánatban a nemzedékek,
újra meg újra megrendülve a váltságdíjon, amelyet ma az emberiség
bűneiért fizetek, hogy megvilágosodjanak és felébredjenek bennük Isten
törvényei. Azért születtem a világra, hogy örökké világoló példakép
legyek az emberek előtt. Hogy az emberek bízzanak a nevemben és
kövessenek szenvedéseiken keresztül, a bennük lévő gonosszal napról
napra vívott harcon keresztül, bűneik, az erőszak és a vérszomjúság
megutálásán keresztül, amik annyira lezüllesztik a lelkeket, amelyek
nincsenek telve Isten szeretetével, tehát hasonlatosak hozzájuk, az
emberekhez!
- Várj, Názáreti Jézus, tehát te azonosítod az Istent az emberekkel?
- Bizonyos értelemben igen. Sőt, minden ember, együtt és külön-külön,
Isten képmása a földön. És neve is van Isten e megjelenítőjének - a Holnap
Istene, az Örökkévalóság Istene, aki adatott a világnak, megteremtése óta.
Bizonyára te is, római helytartó, nemegyszer kaptad magad azon a
gondolaton, hogy óhajaid mindig a holnapra irányulnak. Ma a világot
olyannak fogadod el, amilyen, de okvetlenül azt akarod, hogy a holnap
más legyen, s még ha jó is ma neked, akkor is azt kívánod, hogy holnap
még jobb legyen. Ezért élnek bennünk a remények, kiolthatatlanok, mint
Isten napja. A Holnap Istene az örökkévalóság szelleme, egészében pedig
magában rejti a lényeget, a cselekedetek és az emberi törekvések
összességét, ezért az, hogy milyen lesz a Holnap Istene - szép vagy rút,
irgalmas szívű vagy büntető -, maguktól az emberektől függ. Megengedett
és szükséges is így gondolkodni, ezt kívánja a gondolkodó lényektől maga
a Teremtő Isten, ezért holnapról a földön maguknak az embereknek kell
gondoskodniuk, hiszen valamennyien a Holnap Istenének valamely
észecskéi. Maga az ember bírája és teremtője minden napunknak...
- Várj csak, és az Utolsó ítélet, amelyet olyan fenyegetőn hirdetsz?
- Az Utolsó ítélet... Nem gondolod, római helytartó, hogy az már rég
beteljesedőben van fölöttünk?
- Csak nem azt akarod ezzel mondani, hogy egész életünk Utolsó ítélet?
- Nem jársz távol az igazságtól, római helytartó; végigjárni azt az utat,
amely kínok és gyötrelmek között kezdődött Ádám kiűzetésével,
gonosztetteken és igazságtalanságokon keresztül, amelyeket a századok
folyamán ember az ember ellen elkövetett, az emberek rosszból rosszat,
igazságtalanságból igazságtalanságot szültek - ez nyilván jelentett
 valamit azoknak, akik voltak és vannak ezen a világon. Amióta az első
emberpár kiűzetett az Édenből, a gonosznak micsoda mélységei tárultak
fel, mennyi háborút, kegyetlenséget, gyilkosságot, száműzetést,
igazságtalanságot, sérelmet tapasztalt meg az emberiség! És az a sok
szörnyű földi bűn a jó ellen, a természet ellen, amit a világ teremtése óta
elkövettek - mi az, ha nem keményebb büntetés még az Utolsó Ítéletnél
is? Mi más a történelem kezdettől fogva való rendeltetése, ha nem az,
hogy a szeretet és a részvét isteni magasságába vezesse az értelmes
embereket? De mennyi szörnyű megpróbáltatáson mentek át a
történelem folyamán az emberek, és a jövőben sem látni a végét a
gonosztetteknek, amelyek úgy forrnak, mint hullámok az óceánon! Az
élet egy ilyen pokolban nem rosszabb-e az Utolsó ítéletnél?
- És te, Názáreti Jézus, meg akarod torpantani a gonoszság történelmét?
- A történelmet? Azt senki sem torpanthatja meg, én a gonoszságot
akarom kiirtani az emberek cselekedeteiből és gondolataiból, ez az én
gondom.
- Akkor történelem sem lesz.
- Milyen történelem? Olyan, amire te gondolsz, római helytartó? Azt a
történelmet, sajnos, nem törölheted ki az emberek emlékezetéből, pedig ha
az nem volna, sokkal közelebb kerülnénk Istenhez. Én megértelek,
helytartó. De az igazi történelem, az emberiség felvirágzásának történelme
még nem kezdődött el e földön.
- Megállj, Názáreti Jézus, egyelőre hagyj ki engem ebből. De hogyan
akarod, Jézus, e felé a cél felé vezetni az embereket és a népeket?
- Az Igazság birodalmának hirdetésével, ahol nincs hatalma a
császároknak, úgy!
- És ez elég?
- Elég, ha mindenki akarja...
- Érdekes... Nos, én figyelmesen végighallgattalak, Názáreti Jézus. Te
messzire tekintesz, de nincs-e fölöslegesen nagy önbizalmad, nem bízol-e
túlságosan az emberek hitében, megfeledkezve a piacterek alantas
természetéről? Erről nagyon gyorsan meggyőződhetsz a város falain
kívül, a történelmet azonban sehogy sem tudod megfordítani, azt a folyót
senki sem tudja eltéríteni útjából. Én csak azon csodálkozom: miért
gyújtod meg a máglyát, amelyen elsőnek téged égetnek el? Császárok
nélkül nem élhet a világ, nem létezhet egyesek hatalma és mások
leigázása, és hasztalan áltatod magad azzal, hogy egy általad kigondolt új
világrendet vezess be, mint új történelmet. A császároknak megvannak a
maguk külön istenei - ők nem a te elvont Holnap-Istenedet imádják, aki
valamennyi „holnap" végtelenségében kijelölt határok híján való, és
egyenlő mértékben mindenkié, mint a levegő, mert mindaz, ami
mindenkinek egyenlően osztható, az semmi, az értéktelen, az üres szó,
ezért adatott a császároknak, hogy a maguk személyében minden és
mindenki fölött uralkodjanak. És a világot igazgató minden császárok
közül egyedül Tiberiust tartották méltónak az istenek, hogy országa, a
Római Birodalom, a fél világra kiterjedjen. És én, Tiberius égisze alatt,
ezért uralkodom Júdeában, s ebben látom életem értelmét, és nyugodt a
lelkiismeretem. Nincs nagyobb tisztesség, mint a legyőzhetetlen Rómát
szolgálni!
- Nem vagy kivétel, római helytartó, hiszen szinte mindenki arra vágyik,
hogy legalább egy magához hasonló fölött uralkodjék. Ez a baj. Te azt
mondod, ez a világ rendje. A fogyatékosságot mindig könnyű igazolni. De
kevesen gondolkoznak el azon, hogy ez az emberi nemzet átka, hogy a
hatalomszeretet - bűne, amely mindnyájatokat megfertőzött, a piaci
söprögetők parancsolójától a félelmetes uralkodókig, minden rossznak
legrosszabbika, s az emberi nemzetnek egyszer nagy árat kell majd
fizetnie érte. Népek vesznek el a hatalomért, a földért való harcban,
gyökerestül kiirtják egymást.
Poncius Pilátus, megakasztva a másikat a beszédben, türelmetlenül
emelte magasba a karját:
- Megállj, én nem vagyok a tanítványod, hogy áhítattal figyeljek rád.
Megállj! Szóban mindent meg lehet dönteni, amit csak akarsz. De akármit
jövendölsz is, Názáreti Jézus, hiábavaló minden erőfeszítésed. A világ,
amelyet a hatalmasságok kormányoznak, nem változhat meg. Amin eddig
nyugodott, azon nyugszik ezután is: aki erősebb, azé a hatalom, s ezután is
az erősek kormányozzák a világot. És ez a rend változhatatatlan, mint a
csillagok az égen. Azok állását sem tudja megváltoztatni senki. Kár
keseregned az emberi nemzetért, hiába vagy kész megváltani életed árán.
Az embereket semmi sem tudja más belátásra bírni, sem templomi
prédikáció, sem égi hang. Mindig a császárokat fogják követni, mint a
csordák a pásztorokat, mindig az erőnek és a javaknak hódolnak, és azt
tisztelik, aki könyörtelenebb mindenkinél és hatalmasabb mindenkinél,
dicsőítik a hadvezéreket és csatáikat, ahol patakokban ömlik a vér az egyik
uralkodásáért és a másik leigázásáért és megaláztatásáért. Az lesz a lélek
magasztalt hőstette, amely nemzedékről nemzedékre száll, és tiszteletére
zászlók lengenek és kürtök harsognak, pezseg a vér az erekben, eskü
hangzik el: egy talpalatnyi földet sem adunk másnak, s a nép nevében
kihirdetik a háború szükségességét, gyűlöletet keltenek a haza ellensége
iránt: éljen-viruljon a maguk királya, a másikat el kell nyomni, térdre
kényszeríteni, leigázni népével együtt, földjét pedig elvenni - ez az élet
legfőbb gyönyörűsége, a létezés értelme emberemlékezet óta, te meg,
Názáreti, mindezt el akarod ítélni, elátkozni, a nyomorultakat és
gyengéket dicsőíted, kegyességet akarsz mindenütt, s közben elfeledkezel
arról, hogy az ember vadállat, hogy nem tud élni háborúk nélkül, mint
ahogy testünk sem tud só nélkül. Gondold végig hibáidat és tévelygéseidet
akár ebben az órában, mielőtt a fegyveres őrök a Koponyák hegyére
kísérnek. Búcsúzóul azt mondom neked: te a gonosz gyökerét az emberek
mértéktelen hatalomszeretetében látod, abban, hogy a népek erővel
akarják meghódítani a földet, de ezzel csak súlyosbítod bűnödet, mert aki
az erő ellen fordul, az az erősek ellen fordul. Nem kétséges, hogy amikor
az Igazság birodalmát hirdeted, a mi Római Birodalmunkra célzói,
gyengíteni akarod Róma növekvő hatalmát, uralmát a világ felett, s
pusztán ezért a szándékodért háromszorosan rászolgálsz a halálbüntetésre!
- Mire ez a bőkezűség, jó helytartó, azt hiszem, tökéletesen elég egy
halálbüntetés. Mégis, folytassuk a beszélgetést, bár megértem, hogyan
gyötrődnek most a perzselő nap alatt a hóhérok, miközben engem várnak a
Koponyák hegyén, tehát folytassuk a beszélgetést, de most már az én halál
előtti, utolsó kívánságom szerint. Tehát, római helytartó, te biztos vagy
benne, hogy az az erő, amit erőnek tisztelsz. De van másfajta erő is - a
jóság ereje, amit talán nehezebb és bonyolultabb felérni ésszel, s a jó
cselekedetekhez nem kevesebb bátorság kell, mint a háborúkhoz. Hallgass
hát meg, helytartó, úgy fordult, hogy te vagy az utolsó ember, akivel a
Koponyák hegye előtt beszélgethetek. És szeretnék megnyílni előtted, de
ne hidd, hogy kegyelmet akarok kérni...
- Az egyszerűen nevetséges volna.
- Azért jelentem ki előre, hogy te, római helytartó, nyugodt légy efelől.
Most már egyedül te fogsz róla tudni. A múlt éjjel, mint előre tudtam, ok
nélkül gyötrődött a lelkem. Nem, nem azért, mert fülledt hőség volt a
Gecsemáné-kertben - a városon kívüli halmokon szellő lengedezett. Csak
nem találtam a helyemet, csüggedtség, félelem és bánat kínzott, és a nehéz
sóhajok mintha az égbe szálltak volna a szívemből. Követőim,
tanítványaim együtt akartak virrasztani velem, ám ez mégsem hozott
megkönnyebbülést. És tudtam, hogy közeledik a kijelölt óra, hogy
elkerülhetetlenül közeleg a halál. És rettegés fogott el... Hiszen a halál a
világ végét jelenti minden egyes ember számára.
- Ugyan miért? - pillantott Poncius Pilátus nem minden káröröm nélkül
az elítéltre. - És a halálon túli élet eszméje, Názáreti? Hiszen te hirdetted,
hogy az élet nem ér véget a halállal.
- Megint csak a szóbeszéd alapján ítélkezel, kormányzó! A síron túli
világban a lélek hangtalanul suhan, akár az árnyék a vízen - a
felfoghatatlan gondolat tükörképe siklik a túlvilági térségekben, de a
testnek nincs oda útja. Hiszen az egészen más szféra, egy meg nem
ismerhető lété. Az idő folyása is más ott, nem mérhető földi mértékkel.
Most a mérhető életről, a földi életről van szó. Különös előérzet gyötört, a
világban való teljes elhagyatottságom érzése, s azon az éjszakán úgy
bolyongtam a Gecsemáné-kertben, mint egy kísértet, amely nem találja
nyugalmát, mintha a gondolkodó lények közül egy szál magam maradtam
volna a teremtésben, mintha a föld felett repültem volna, és sem éjjel, sem
nappal nem láttam volna egy teremtett lelket - minden kihalt, mindent
belepett az elviharzott tűzvészek fekete hamuja, a föld teljes pusztulás
képét mutatta - sem erdő, sem szántó, sem hajók a tengeren, csak valami
különös véget nem érő zengés szűrődött alig hallhatón a távolból, mint egy
bánatos sóhajtás a szélben, mint a vas sírása a föld mélyéből, mint egy
eltemetett harang, és én szálltam, mint magányos pihe az ég alatt, félelem
gyötört és valami baljós előérzet, s azt gondoltam - itt a világ vége, és
elviselhetetlen bánat gyötörte a lelkemet: hová lettek hát az emberek, hol
hajthatom le immár a fejemet? És lelkemben háborogtam: íme, Uram, ez
ama végzetes óra, amelyet a nemzedékek vártak, íme az Apokalipszis, az
értelmes lények történetének vége - miért történhetett ez, hogyan lehet így
elveszni, elpusztulni gyökerestül, kiirtva magunkban ivadékainkat, és
rettenetes előérzet ijesztett: íme a fizetség mindazért, hogy szeretted az
embereket, és feláldoztad magad érettük. A dühödt emberi világ valóban
megölte volna magát ádáz dühében, mint ahogy a skorpió gyilkolja meg
magát tulajdon mérgével? És ehhez a szörnyű véghez valóban az vezetett
volna, hogy az ember nem fér meg az emberrel, nem férnek meg
egymással a birodalmak határai, nem férnek meg az eszmék, nem fér meg
büszkeség a büszkeséggel, hatalomvágy a hatalomvággyal, nem férnek
meg az osztatlan hatalmuktól megcsömörlött császárok az őket vakon és
álszent dicsőítéssel követő, állig felfegyverzett népekkel, amelyek a
számtalan testvérharcban kivívott győzelmekkel dicsekszenek? Íme,
mivel végződött az emberek tartózkodása a földön, akik magukkal vitték a
nemlétbe a tudat isteni ajándékát! Ó, Uram, zúgolódtam, miért is adtál észt
és szavakat, teremtésre szabad kezeket azoknak, akik megölték
önmagukban önmagukat, és a földet az egyetemes szégyen sírjává
változtatták! Így sírtam és keseregtem egymagam a néma világban, és
átkoztam sorsomat, és azt mondtam az Istennek: azt, amire a Te kezed
nem mozdult volna, azt maga az ember hajtja bűnösen végre. Tehát tudd,
római helytartó, hogy a világ vége nem általam közeleg el, nem is az elemi
csapások, hanem az emberek ellenségeskedése által. Attól az
ellenségeskedéstől és azoktól a győzelmektől, amelyeket annyira
dicsőítesz a birodalomtól való ittasultságodban...
Jézus mély lélegzetet vett és folytatta:
- Ilyen látomásaim voltak a múlt éjszaka, és hosszan gondolkodtam
rajtuk, nem aludtam, imádkozva virrasztottam, s lelkemet megerősítve,
tudtára akartam adni tanítványaimnak ezt az Atyám által nekem aláküldött
megvilágosodást, ám akkor nagy tömeg tódult a Gecsemáné-kertbe,
köztük Júdás. Júdás sietve megölelt és megcsókolt hideg ajkával. -
Köszöntelek, Mester - mondta nekem, s előtte a vele érkezőknek azt
mondta: „Akit megcsókolok, az ő, azt fogjátok el." És azok elfogtak. És
most, amint látod, a színed előtt állok, római helytartó. Tudom, most a
Koponyák hegyére kell mennem. De te kegyes voltál hozzám, kormányzó,
s elégedettséggel tölt el, hogy halálom előtt elmondhattam neked, mit
éltem át tegnap a Gecsemáné-kertben.
- És bizonyos vagy abban, hogy hallgatva téged, mindent elhittem?
- A te dolgod, helytartó, hogy elhiszed, vagy sem. Inkább nem hiszed,
hiszen te meg én olyanok vagyunk, mint két különböző elem. De azért
meghallgattál. Hiszen nem mondhatod magadnak azt, hogy nem hallottál
semmit, s meg sem tilthatod magadnak, hogy gondolj rá. Én pedig
mondhatom magamnak, hogy nem vittem sírba, ami a Gecsemáné-kertben
megvilágosodott előttem. Most már nyugodt a lelkiismeretem.
- Mondd, Názáreti, nem jósoltál véletlenül a piactereken?
- Nem, helytartó, miért kérdezed?
- Nem értem, vagy játszol, vagy pedig valóban nincs benned félelem, és
nem rettegsz a kínhaláltól. Hát annyira fontos neked, hogy amikor már
nem leszel, mit tudtál még és mit nem tudtál mondani, ki hallgatott meg, ki
nem? Kinek fontos mindez? Nem hívság-e ez, nem ugyanaz a hívságok
hívsága?
- Ne mondd ezt, kormányzó, ez nem hívság! Hiszen a gondolatok a
halál előtt felszállnak egyenesen Istenhez, Istennek fontos, mit gondol az
ember halála előtt, aszerint ítéli meg Isten az embereket, akiket hajdan a
legnemesebb lényeknek teremtett minden élő között, mert a legutolsó
gondolatok utolsója mindig tiszta és végtelenül őszinte, és bennük egyedül
igazság van, és nincs hamisság. Nem, kormányzó, bocsáss meg, de kár azt
gondolnod, hogy játszom. Játszani csak kicsi koromban játszottam, de
aztán soha. Ami pedig azt illeti, hogy félek-e a kínhaláltól, nincs mit
titkolnom, már megmondtam neked. Félek, nagyon félek! És kérem az én
Uramat, az irgalmas Atyát, hogy adjon erőt méltón elviselni elrendelt
osztályrészemet, ne alacsonyítson le vadállati jajgatásokig, és ne
szégyenítsen meg más módon... Készen vagyok tehát, római helytartó, ne
tartóztass tovább, nem érdemes. Ideje mennem...
- Igen, most elindulsz a Koponyák hegyére. Hány esztendős is vagy,
Názáreti Jézus?
- Harminchárom, kormányzó.
- Milyen fiatal vagy! Húsz évvel fiatalabb nálam - jegyezte meg
szánakozva Poncius Pilátus, és fejét ingatva, elgondolkozva folytatta: -
Ha jól tudom, nem vagy házas, tehát gyermekeid sincsenek, nem hagysz
árvákat magad után, így is jegyezzük be. - Elnémult, még valamit készült
kérdezni, de meggondolta, hallgatott. Jobb is, hogy hallgatott. Kis híján
melléfogott. Asszonyt ismertél-e? - akarta kérdezni. És ettől maga jött
zavarba: miféle vénasszonyos kíváncsiság ez, lehet-e egy tiszteletben
álló férfiúnak ilyesmit kérdezni.
Ebben a pillanatban a Názáreti Jézusra pillantva, megértette a szeméből,
hogy az kitalálta, mit akart kérdezni, s bizonyára nem is válaszolt volna
ilyen kérdésre. Jézus áttetsző kék szeme elsötétült, s ő magába zárkózott.
„Látszólag milyen jámbor, de micsoda erő van benne!" - csodálkozott
Poncius Pilátus, lábával lecsúszott saruja után tapogatózva.
- Nos, jól van - terelte a kérdést más irányba, mintegy jóvátéve az
asszonyokra vonatkozó, el nem hangzott kérdést. - Azt is mondogatták,
hogy te afféle kitett gyerek vagy, így van-e?
Jézus nyíltan és szelíden elmosolyodott, kicsillantva szabályos, fehér
fogait.
- Lehet, hogy bizonyos értelemben így van.
 - Vagyis: így van, vagy nem így van?
- Így van, így van, jó helytartó - hagyta helyben Jézus, érezve, hogy
Poncius Pilátus ingerült lesz, mert ez a kérdés sem nagyon illett egy
helytartóhoz. - Az én Égi Atyám „tett ki" a Szentlélek által.
- Jól van, többé már senkinek nem zavarod meg a fejét - mormolta a
foga között fáradtan a helytartó. - Mégis, ki az anyád, ki szült téged?
- Galileában él, Máriának hívják. Érzem, hogy mára ideér. Egész éjjel
úton volt. Tudom.
- Nem hiszem, hogy megörvendezteti fiának vége - mondta komoran
Poncius Pilátus, miközben véget vetni készült a hosszúra nyúlt
beszélgetésnek ezzel a szent, őrült Názáretivel.
És a helytartó egész hosszában felegyenesedett az árkádos terasz
bolthajtásai alatt: fenséges volt, nagy fejű, nagy arcú, szilárd tekintetű a
hófehér tógájában.
- Akkor hát szögezzük le a rend kedvéért - mondta és ujjain számolta. -
Atyád - hogy is hívják? József, anyád Mária. Magad názáreti nemzetbéli
vagy. Harminchárom esztendős. Nőtlen. Gyermekeket nem hagysz hátra.
A néped lázadásra bujtogattad. Azzal fenyegetőztél, hogy lerontod
Jeruzsálem nagy templomát, és három nap alatt újat építesz a helyébe.
Prófétának adtad ki magad, Júdea királyának. Ez a rövid történeted.
- Ne beszéljünk az én történetemről, inkább azt mondom neked: a
neved fennmarad a történelemben, Poncius Pilátus - mondta halkan a
Názáreti Jézus, nyíltan és komolyan a helytartó arcába nézve. - Örökre
fennmarad.
- Még mit nem! - legyintett hanyagul Poncius Pilátus. Mégiscsak
hízelgett neki ez a kinyilatkozás, de aztán, hangot változtatva,
ünnepélyesen kijelentette: - A történelemben a dicső uralkodó, Tiberius
neve marad fenn. Magasztaltassék az ő neve. Mi csak hű harcosai
vagyunk, nem többek.
- Mégis a te neved marad fenn a történelemben, Poncius Pilátus -
ismételte konokul az, aki elindult a Koponyák hegyére, Jeruzsálem falain
kívülre...
Az a madár pedig, az a kánya vagy sas, amelyik reggel óta ott körözött
Heródes palotája fölött, mintha valakire várna, végre elhagyta helyét, és
lassan elszállt arrafelé, amerre számos lovas katonától körülvéve vezették,
mint egy bűnözőt, megkötözve azt, akivel olyan hosszan beszélgetett
egész Júdea helytartója, Poncius Pilátus.
 A helytartó pedig még mindig ott állt az árkádos teraszon, csodálkozva
és megrettenve figyelte a különös madarat, amely annak nyomában repült,
akit a Koponyák hegyére kísértek...
- Mit jelenthet ez? - suttogta a helytartó értetlenül és riadtan.

III
Az a nyári eső a sztyeppén, amely olyan sokáig készülődött, már este
sötétlett és érett a szemhatáron néma villám-lobbanásokkal és
felhőtorlódással, csak késő éjszaka kezdett eleredni. Súlyos cseppjeit,
amelyek nagy erővel doboltak a kiszáradt földön, majd patakokban
ömlöttek, megérezte arcán az ocsúdni kezdő Avgyij Kallisztratov - ez volt
az élet első ajándéka.
Avgyij ugyanott hevert, a vasúti pálya melletti vízlevezető árokban,
ahová lehemperdült a töltésről, ahová a vonatból kidobták. Első gondolata
az volt: „Hol vagyok? Azt hiszem, esik." Felnyögött, meg akart mozdulni,
de éles fájdalom hasított az oldalába, ólmos súlyt érzett a fejében, és újra
elvesztette eszméletét, aztán egy idő múlva mégis magához tért. A
megváltó eső életre térítette. Bőségesen és hatalmasan zuhogott, s a
töltésoldalról lecsurgó víz meggyűlt az árokban, ahol Avgyij feküdt.
Amikor elérte az embert, és hólyagokat vetve mind magasabbra
emelkedett, a torka felé, arra kényszerítette Avgyijt, hogy összeszedje
magát, és tenni próbáljon valamit, hogy kimásszon a veszélyes helyről. Az
első percekben, amíg teste erőt gyűjtött magának és hozzászokott a
mozgáshoz, ez különösen gyötrelmes volt. Avgyij nehezen tudta felfogni,
hogy életben maradt. Hiszen milyen kegyetlenül összeverték a vagonban,
milyen szörnyű sebesség közben lökték le a vonatról, de mindez milyen
semmiség ahhoz képest, hogy él, él mindennek ellenére! Él és mozogni
tud, ha kúszva is, hall és lát, és örül ennek a megváltó esőnek, amely úgy
ömlik, mintha vödörből öntenek, mossa összevert testét, hűti kezét, lábát
és zúgó, forró fejét, és ő kúszni fog, ameddig bírja erővel, hiszen
hamarosan megvirrad, reggel lesz, és újra kezdődik az élet... És akkor
majd kitalálja, mitévő legyen, csak valahogy talpra kell állnia...
Eközben, átvágva az esőn és a sötéten, egymás után dübörgött el
mellette néhány éjszakai vonat... Azoknak is örült; minden, ami az életről
beszélt, úgy megörvendeztette, mint még soha...
Avgyij nem akart elbújni az eső elől, még ha lett volna is hova, érezte,
hogy az éltető esőre szüksége van. Csak a keze-lába legyen ép, kész volt
zúgolódás nélkül elviselni a zúzódásokat, sérüléseket, még az égető
fájdalmat is a jobb oldalában... Valahogy mégis sikerült kimásznia,
felkapaszkodnia biztonságosabb helyre, egy kis dombra, s most ott feküdt
az esőben, megpróbálta összeszedni magát, hogy tovább élhessen...
Így tért életre újra a nemlétből, s amikor feléledt, felidézte mindazt, ami
élete lényegét alkotta, és elámult azon, milyen csodálatos világossággal és
bőséggel lepik meg a gondolatok...
És azt mondta Neki, akit Poncius Pilátus elől elvezettek a Koponyák
hegyére: „Mester, itt vagyok! Mit tegyek, hogy megszabadítsalak, mit
tegyek, Uram? Hogyan mentselek meg? Ó, mennyire féltelek most, hogy
új életre támadtam!"
A történelmi szinkronitás - amikor az ember gondolatban képes
évszázadok vagy akár évezredek elválasztotta több történelmi idősíkon
testet ölteni - ilyen vagy olyan mértékben minden képzelőerővel bíró
ember sajátja. De az, akinek számára az elmúlt események éppolyan
közeliek, mint a jelen valóság, aki úgy éli át a múltat, mintha vér szerinti
köze volna hozzá, mint a maga sorsát, az vértanú, az tragikus személyiség,
mert, miközben előre tudja, mivel végződött ez vagy az a história, milyen
következményekkel járt, mindent előre látva csak szenved, mert nincs
ereje befolyásolni az események kimenetelét, és magát áldozza fel az
igazság győzelméért, amely sohasem következhet be. És a múlt igazsága
beteljesítésének vágya - szent. Éppenséggel így születnek az eszmék, így
forr össze szellemileg az új nemzedék az előzővel s az azt megelőzővel,
ezen nyugszik a világ, s élettapasztalata nőttön-nő, gyarapszik - a jó és a
rossz fogalma nemzedékről nemzedékre száll az emlékezet végtelenében,
az emberi világ idejének és terének végtelenében...
És ezért mondatott: a tegnapiak nem tudhatják, ami ma történik, de a
maiak tudják, ami tegnap történt, holnap pedig a maiak tegnapiak lesznek.
És megmondatott még: a maiak a tegnapban élnek, de ha a holnapiak
elfeledik a mait, az mindenkire csapás...
Avgyij nagyon megindult, kétségbeesett, amikor elérkezett az a nap,
húsvét első napjának előestéje, s a fülledt ünnep előtti estén megpróbálta
megkeresni az alsó városrészben azt a házat, ahol utolsó vacsorára gyűltek
Hozzá a tanítványok, ahol Ő megtörte a kenyeret, mondván, hogy az az Ő
teste, kitöltötte a bort, mondván, hogy az az Ő vére; hiszen akkor még
figyelmeztetni lehetett volna az Őt fenyegető veszedelemre, Iskárióti
Júdás árulására, arra, hogy haladéktalanul, azonnal hagyja el ezt a
rettenetes várost, mielőbb induljon útnak. Azt a házat keresve a sűrűsödő
alkonyatban erre-arra szaladgált a tekervényes, görbe kis mellékutcákban,
valami okból belenézett a járókelők és lovasok arcába, mintha isme-
rősökre akadhatna itt, de sem azok között a városlakók között, akik a
családi asztalhoz igyekeztek, sem azok között, akik benéztek még zárás
előtt a boltokba, nem fedezett fel senkit, akiben megbízhatott volna. Sok
járókelő pedig egyáltalán nem is tudta, kicsoda az a Jézus Krisztus. Éppen
elég csavargó volt a városban. Egy irgalmas szívű polgár a házába hívta
húsvétot ünnepelni. Avgyij azonban megköszönte, de nem fogadta el.
Abban reménykedett, hogy figyelmeztetheti a Mestert. Az izgalomtól, az
ablakokban világló fényektől, a tűzhelyen sülő-fövő ételek árasztotta erős
szagoktól, a párás hőségtől, amely a hűvösség kedvéért bőségesen
felöntözött utakról és udvarokból áradt, megfájdult a feje. Forgott a
gyomra. Akkor kirohant a városból, a Gecsemáné-kert felé, azt remélve,
hogy ott találja még a Mestert tanítványaival, imádkozva és beszélgetve.
De hiába! Ebben a kései órában itt sem talált senkit. A kert kihalt volt, az
alatt a nagy fikuszpálma alatt sem volt egy lélek sem, ahol a fegyveres
tömeg elfogta a Mestert. Tanítványai szétfutottak innen, mint ahogy azt
maga a Mester megjövendölte...
A hold ott lebegett a távoli tenger és a szárazföld felett, éjfél már elmúlt
- közeledett a végzetes nap, amelynek következményeit nem felejtik el
évszázadokig, s még sokáig és sokféleképpen fog hatni az emberiség
történetében. De a Gecsemáné-kertben, s a hozzá csatlakozó kertes és
szőlős dombokon abban az órában csend volt, csak az éji madarak szóltak
a bokrokban, békák szólongatták egymást, és mormolt, hömpölygött,
tündökölt a holdfényben az ősi, köves vízelvezető csatornákban a cédrusos
hegyekről alászakadó Kedron, erekre tagolódott, majd újra egyesült.
Minden a maga helyén volt és létezett, mint az idők kezdete óta - csend és
áhítat uralkodott a földön azon az éjszakán, csak ő, Avgyij, nem találta
nyugalmát attól, hogy minden bevégeztetett, mint ahogy kellett, s ő
semminek nem tudta útját állni, semmit nem tudott megelőzni, bár előre
tudta, mivel végződik az egész. Hiába sírt és szólogatta kétségbeesetten a
Holnap Istenét. És megbékélni sem tudott azzal, ami beteljesedett, még
ezerkilencszázötven évvel az esemény után sem, s miközben önmagát
kereste, áttérve egy letűnt korba, gondolatban visszatért azokhoz a
kezdetekhez, amelyekből az idők forgásán keresztül, az ő sorsához is
vezettek a szálak. Kereste a választ, hol az évezredekbe hátrálva, hol ismét
visszatérve a ma valóságához a pusztai esőben, amely csak úgy ömlött a
fejére, a vállára, hol szabadulni igyekezve a tényektől, hol józanul mérle-
gelve azokat.
És túláradó jóságában megengedett magának némi voluntarizmust is a
történelem viszonylatában - a világ feletti Utolsó ítélet koncepcióját,
amely jóval később született, olyan emberek szájába adta, akik sokkal
korábban éltek -, Avgyij alig várta, hogy ez megmondassék magának
Poncius Pilátusnak, mivel mind a mai napig nem tűnt el a birodalom
mindenható helytartójának, Pilátusnak árnya. (Hiszen ma is vannak
potenciális pilátusok!) És az események ilyen megelőzésében Avgyij
Kallisztratov abból indult ki, hogy a világ kezdeti törvényei örök
érvényűek, még ha jóval később fedezik is fel őket. így van ez az Utolsó
ítélet eszméjével is: régóta gyötri már az emberi szellemet az eljövendő
megtorlás gondolata, a megtorlásé minden igazságtalanságért, ami a
földön történt.
De ki volt az a Jézus, akitől, mint a nullától, kezdődik a számlálás a lélek
tragikus önmegismerésében? És miért volt szükség minderre? Csak nem
pusztán azért, hogy okunk legyen az örökös bűnbánatra? És miért van az,
hogy amióta megfeszíttetett, máig sem nyugszanak meg a lelkek? Hiszen
azóta sok minden, ami halhatatlanságra tartott igényt, feledésbe merült és
porrá lett. Eközben mindig emlékeztek-e arra, hogy az emberi élet napról
napra tökéletesedik: ami ma új volt, az másnap reggelre elavul, ami ma a
legjobb volt, holnapra elsápad a még nagyszerűbb előtt, hát miért nem avul
el, miért nem veszít erejéből mindaz, amit Jézus mondott? És mindaz, ami
megszületésétől kínhaláláig történt, sőt, ami tőle öröklődött át későbbi
időkön és nemzedékeken keresztül - valóban olyan szükséges és
elkerülhetetlen volt-e az emberiség számára? És végül miben foglalható
össze ennek az útnak értelme az emberiség történetében? Mit értettek meg
az emberek? Mire jutottak? És ha a titkos cél az emberszeretet eszméje
volt, a humanizmus eszméje, ahogyan a tudós elmék állítják, vagyis az
ember útja önmagához, az értelmes lény lelkének végtelen
tökéletességéhez - akkor miért volt kezdettől fogva olyan bonyolult, nehéz
és iszonyú ez az út - ki tervezte ilyennek és mi végre? Létezhettek volna-e
az emberek e nélkül a mindenki által a maga módján magyarázott
humanizmus nélkül - a keresztény humanizmustól az egyetemesig, a
társadalmi egoisztikus, osztályjellegűtől az elvileg absztraktig?! Mire jó
korunkban az ezen az úton már rég megrekedt vallás?
Valóban, minek? Hiszen már régóta világos mindenki előtt, még a
gyerekek előtt is minden. Vajon a materialista tudomány nem ásta-e meg a
keresztény tanítások sírját, s nem csak azokét, nem söpörte-e el azokat
erélyesen és parancsolón a haladás és a kultúra útjából, az egyetlen igaz
útból? A mai embernek, úgy rémlik, nincs szüksége a vallásra, neki
tökéletesen elég, ha ezekről a holt tanokról az általános történelmi
tájékozottsághoz kellő ismeretei vannak. Mindez túlélte önmagát, mindez
tudott és túlhaladott dolog. De mire jutottunk mi, mink van ahelyett a
könyörületes, áldozatos, rég az útszélre hajított, a realista világnézetek
által kárörvendőn kinevetett eszme helyett? Mi hasonlónk van nekünk, sőt
olyasmink, ami több ennél? Hiszen az újnak kétségtelenül jobbnak kell
lennie a réginél. És ez az új megvan. Megvan! Közeledőben az új hatalmas
vallás - a katonai fölény vallása. Milyen más korokban sikerült az
embernek születésétől haláláig léteznie mindenestül attól függően, hogy
kirobbantanak-e háborút ezek az erők, vagy tartózkodnak tőle? Kik ma az
istenek, ha nem ők, ennek a fegyvernek az urai? Legföljebb egyelőre
nincsenek templomaik, ahol nukleáris fegyverek makettjeinek oltára előtt
imádkoznának és tábornokoknak hajtanának térdet... Miért ne volna vallás
ez is?
Az életről, a létről, ilyen gondolatokat szövögetett néha Avgyij
Kallisztratov, és most, amikor töprengéseinek mérhetetlenül hosszú útján
megadatott neki behatolni a múltba mint jelenbe, az előtte történt
események lényegébe - ahogy az új víz folyik a régi partok között -,
visszatért azoknak a napoknak forrásához, ahhoz a húsvét előtti péntek
éjszakához, hogy megkeresse a Mestert, el tudja még mondani neki
aggodalmát, a jövendő évszázadok riadalmát, jelenthesse, hogy a
történelem arénáján új isten jelent meg - Góliát isten, aki mint a pestis, úgy
fertőzi meg egytől egyig a bolygó lakóit a maga fertezetes és egyetemes
vallásával, a katonai fölény vallásával. Mit válaszolt volna a Mester, hogy
megrettent volna: mi felé közeleg az emberi nemzet ebben a veszett
versengésben a katonai fölényért? És ha Ő másodszor is magára venné
bűneink terhét és kereszthalálra menne, akkor is: aligha érintené meg az
emberek lelkét, az emberekét, akiket a katonai fölény agresszív vallása
ejtett rabul...
 De a Mestert, elkeseredésére, nem találta. Júdás már elárulta,
megragadták és elvezették, és Avgyij a kihalt Gecsemáné-kertben elsiratta
mindazt, ami volt, mindazt, ami eljövend, egyedül az egész kertben és az
egész világon. Így, hátrafelé sietve jelent meg a Gecsemáné-kertben,
átlépdelve ősein, akik akkoriban még az északi sűrű erdőkben éltek, és
fatörzsekből ábdált bálványokat imádtak, akik még az ő nevét - Avgyij,
Abdiás - sem ismerték. A nevet majd csak idővel veszik kölcsön, s ahhoz
neki még meg kell születnie a távoli huszadik században...
És Avgyij sokáig ült zokogva az alatt a fikuszpálma alatt, ahol
felismerték, elfogták, és ahonnan elvezették a Mestert, és úgy kesergett,
mintha ez változtathatott volna valamit az emberi sorsokon...
Azután felállt, és elszomorodva a városba indult. Ott, az éjszakai
Jeruzsálem falain belül az igazak álmát aludták a polgárok azon a húsvét
előtti éjszakán, még mit sem gyanítva, csak ő bolyongott egyedül, riadtan
és zavartan a városban és azon töprengett: hol lehet a Mester, és mi lehet
most vele? Aztán az a gondolata támadt, hogy nincs még késő megmenteni
a Mestert, és elkezdett zörgetni az ablakokon, minden útjába kerülő
ablakon: „Ébredjetek, emberek, baj közeleg! Amíg nem késő, mentsük
meg a Mestert! Én elviszem Oroszországba, van ott egy titkos kis sziget a
mi Oka folyónkon..."
Avgyij szerint azon a titkos kis szigeten, a folyó közepén, a Mester teljes
biztonságban lehet - ott átadhatja magát töprengéseinek a világ
változandóságáról, s talán új megvilágosodása támad, meglátja az
emberiség új útját az idők messzeségében, az út a messiási célhoz, amelyet
ő mint elháríthatatlan kötelességet vállalt magára, ne véren keresztül
vezesse és ne kínokkal és megaláztatásokkal kelljen fizetni érte, amiket ő
esztelenül magára vett az emberekért, az igazságé amely veszedelmes az
azt üldözőknek, ezért irtják ilyen kegyetlenül, hiszen a jövendő
nemzedékek boldogságáért vette Ő magára azt a végzetes kötelességet,
amely elkerülhetetlen volt számára a maga választotta úton, hogy
felszabadítsa az embert az örök igazságtalanságban való osztozásának
igája alól, mert a természetes dolgokban nincs igazságtalanság, csak az
emberek között létezik és tőlük indul ki. De célt lehet-e érni ilyen
történelemellenes módszerekkel, és van-e valamilyen biztosíték arra, hogy
a Mesternek ezt a tanítását nem felejtik-e el mindannyiszor, valahányszor
az ember, önző céljait követve, el akar feledkezni a Mesterről,
elhallgattatva és elnyomva lelkiismeretét, s temérdek mentséget találva
magának: hogy ő, úgymond, kénytelen volt rosszal viszonozni a rosszat,
hogyan lehetne eltéríteni a teremtés koronáját, az embert feslett
szenvedélyeitől, amelyek naponta hozzászegődnek boldogságában és
csapásaiban, szegénységében és megcsömörlött gazdagságában, akkor is,
amikor hatalma van és akkor is, amikor semmi hatalma nincs; hogyan
lehetne eltéríteni az embert, a teremtés koronáját a mások fölötti uralkodás
csillapíthatatlan vágyától, az önkény, felé való örök csúszás-mászástól:
hiszen az önelégültség és a gőg, a parancsolás és a kényszerítés felé
vonszolja az embert, amíg erős, és amikor már nem eléggé erős, akkor a
talpnyalás, a képmutatás és az alattomosság eszközeivel törekszik
ugyanazon cél felé; és mi akkor az élet igazi célja, értelme, s végül ki
képes válaszolni erre a kérdésre úgy, hogy egyetlen lélek se kételkedjék a
válasz igazságában és tisztaságában?
És Te, Mester, te is a legkegyetlenebb halálbüntetés felé mégy, hogy az
ember felfigyeljen a jóra, és a részvétre - arra, ami alapjaiban
megkülönbözteti az értelmes lényt az oktalantól, mert nehéz az ember
földi tartózkodása, mélyen benne lappanganak a gonosz forrásai. És vajon
elérhető-e ezen az úton az abszolút ideál - a szabad gondolkodás szárnyain
repülő ész, az emelkedett személyiség, amely kiirtotta magában mostantól
fogva mindörökre a rossz anakronizmusát, mint ahogy megszüntetik a
járványokat? Ó, ha az megvalósítható volna! Istenem, miért vettél
magadra ilyen terhet, hogy jobbá tedd a javíthatatlan világot? Megváltó,
várj, hiszen azok, akikért keresztre mégy, kínhalálra, később majd
nevetnek rajtad. Igen, igen, némelyek egyszerűen hahotázni fognak, má-
sok gúnyolódnak hiábavaló áldozatodon ezredévek múlva, amikor a
materialista tudomány követ kövön nem hagy az istenhitből, mesének
nyilvánítja mindazt, ami Veled történt: „Csudabogár! Ostoba! Ki kérte rá?
Minek rendezték azt a komédiát a keresztre feszítéssel? Kit lehet ámulatba
ejteni vele? Mit adott az embernek, megváltoztatta-e akár egy haj-
szálnyira, egy jottányira?" Ezt gondolják majd azok a nemzedékek,
amelyek szemében a Te hőstetted szinte ostobaságnak tűnik, amelyek
addigra megismerik az anyag szerkezetét annak őseredeti lényegéig, s
legyőzve a föld vonzását, belépnek a kozmikus szférákba, szörnyű
mohósággal el akarják kaparintani egymástól a mindenséget, galaktikus
uralomra törekedve, és bár a mindenség végtelen, szűk lesz nekik, mert
bosszúból földi kudarcaikért készek lesznek ambícióik kedvéért
porrá-hamuvá tenni ezt a földet, amelyen Te az irgalmasság kultuszát
próbáltad megvalósítani. Gondold hát el, mi nekik az Isten, amikor
magukat Isten fölött állónak tartják, mit nekik az a kereszten csüggő
csudabogár, amikor egyszerre megsemmisítve mindenkit, még az
emlékedet is letörlik a föld színéről. Ó, szegény, ó, naiv Mesterem, szökj
velem a Volgára, az Okára, arra a magányos kis szigetre a folyó közepén,
úgy élhetsz ott, mint egy égi csillagon, mindenki mindenünnen lát, de nem
érhet el senki. Gondold meg, nem késő még, van még egy éjszakánk és egy
reggelünk, talán még elkerülheted kegyetlen osztályrészedet! Térj észre,
hát talán az az egyetlen lehetséges út, amelyet választottál? Avgyij
ilyenféle gondolatoktól zaklatva, tekintetében mélységes fájdalommal
kóborolt az éjszakai forró Jeruzsálem utcáin és terein, igyekezett észre
téríteni Őt, akit maga Úr küldött a földre, hogy beteljesüljön szörnyű és
tragikus sorsa, mint örök példa és szemrehányás az embereknek... olyan az
ember természete, hogy ezt a szemrehányást senki sem veszi magára, ki-ki
mentséget talál, mondván, hogy nem oka semminek, nélküle is
beteljesülnek a sorsok, és telj süljenek is be. Mennyi szűnni nem akaró
irónia rejtőzött ebben a gondolatban, amely híján volt az emberi természet
ismeretének...
Avgyij fel-alá járt a város kapuja előtt, s találkozott e három lábon
sántikáló kóbor kutyával - a negyedik, sebzett lábát a hasa alá húzta.
Okosan és szomorúan nézett fel rá a kutya.
- No, te szegény sánta - szólt a kutyának, amikor me szemlélte. - Te is
olyan hazátlan vagy, mint én. Gyere velem.
És a kutya virradatig együtt kóborolt Avgyijjal. Értett a kutya mindent.
Reggel újra felébredt a város, gondjai és vesződségei közepette, a bazárok
és piacok már tele voltak felmálházott tevékkel, amelyeket a sivatagból
hajtottak oda a beduinok, a kisebb terheket vivő szamarakkal és
öszvérekkel, megrakott lovaskocsikkal, vállukon bálákat cipelő
teherhordókkal - minden mozgásba lendült: a szenvedélyek, a portékák, a
zsivaj -, az adás-vevés közös körforgásában zajlott. Sok jeruzsálemi
azonban a város fehér falú temploma felé igyekezett, s onnan izgatott
tömegben elindult a római helytartóhoz, Poncius Pilátushoz. Hozzájuk
csatlakozott Avgyij Kallisztratov is: tudta, hogy a Mester sorsáról van szó.
És elindult velük Heródes palotája felé, de a fegyveres őrség nem
bocsátotta be őket a helytartóhoz. Megálltak a palota előtt, várakoztak. A
tömeg nőttön-nőtt, pedig reggel óta perzselt a hőség. Különböző
szenvedélyek különböző embereket vonzottak ide. Hányféle beszéd nem
járta az izgatott tömegben! Volt, aki azt mondta, hogy a helytartó, a Róma
adta hatalmánál fogva, elbocsátja, hogy eltakarodjék Jeruzsálemből minél
messzebbre, és soha többé ne térjen vissza, mások azt mondták, hogy az
elítéltek közül egynek, a húsvét ünnepének örömére, visszaadják az életét,
s hogy az, akinek megkegyelmeznek, Jézus lesz, megint mások
egyszerűen hitték, hogy maga Jahve szabadítja meg őt mindenki szeme
láttára, de valamennyien - ezek is, azok is, amazok is - vártak, vártak, nem
tudva, mi történik ott, a palota kerítésein és falain túl. És sokan voltak a
tömegben olyanok, akik a palota falai mögött csúfolódtak a halálra ítélt
csudabogáron és zúgolódtak: mit húzza az időt a helytartó, ha meg kell
tennie, hát tegye meg, mit dajkálgatja még, lám, hogy perzsel a nap, délre
mindenki megsül a Koponyák hegyén. Ez a Názáreti akárkit meg tud
igézni, bárkinek megkeveri a fejét. Világos dolog - csépeli ott a szót,
összezavarja a helytartót, még utóbb fogja magát a római helytartó, és
szabadon bocsátja, akkor pedig mit ácsorgunk itt... Ez a Názáreti Jézus is
megéri a pénzét - ígért fűt-fát, de hát hol van az az Új Birodalom, most
meg majd őt magát húzzák fel, mint a kutyát... Bizony megesik ilyesmi...
Avgyij háborogva hallgatta beszédüket. „Ne merészeljetek így szólni!
Hálátlan, alantas kis lelkek! Hogy lehet így meggyalázni és
lealacsonyítani az emberi lélek fenséges harcát önmagával! Büszkének
kell rá lennetek, emberek, az ő mértékével mérni magatokat!" - kiáltotta
kétségbeesetten Avgyij Kallisztratov, bőségesen ontva könnyeit a
jeruzsálemi sokadalomban. De senki nem hallotta a szavát, senki nem
vette észre jelenlétét. Hiszen majd csak a távoli huszadik században kell
megszületnie...

Az éjszaka leszakadt eső lassan szűnni kezdett. Elvonult, ahogy jött,

hogy valahol még lezúduljon. Végül egészen elállt, csak nagy ritkán
hullott még a magasból egy-egy elkésett eső-csepp. Közeledett a hajnal, az
esőmosta, csillagokkal telehintett hajnal - a mélyén még sötét achátszínű
ég szélei az eső után mindjobban világosodni kezdtek. Hűvösséget lehelt
nedves föld, az éjszaka felegyenesedett fű.
De a pusztán élő lények közül talán senki sem érezte ebben az órában
olyan erősen és hálásan a létezés örömét, mint Avgyij Kallisztratov, bár a
közérzete sok kívánnivalót hagyott.
De emellett szerencséje is volt: az előző este perzselő forrósága nem
tudott egyetlen éjszaka lehűlni, ezért nem fázott, bár tetőtől talpig
csuromvíz volt, és sérülései, zúzódásai is jelt adtak magukról, fájdalmával
nem törődve összeszedte magát, és látomásában, amely lehetővé tette,
hogy egyszerre érezze magát a múltban és a jelenben, újra érzékelte az
életet, felfedezte, mint a sors ajándékát, s még jobban becsülte puszta
lehetőségét annak, hogy él és gondolkodik. Abban az órában, amikor az
eső elállt, Avgyij egy vasúti híd alatt ült, ahová utolsó erejét összeszedve,
nagy nehezen elsántikált a sötétben...
A híd alatt viszonylag száraz volt a föld, behúzódott hát, mint egy
csavargó, és örült, hogy talált ilyen menedéket, ahol kivárhatja az esőt, és
átadhatja magát gondolatainak. A híd alatt minden zengett és zúgott, akár
egy középkori székesegyház magas boltívei alatt. Amikor vonat haladt át a
feje fölött, olyan volt, mintha ágyúszó dördült volna a távolban, amely
aztán lassan távolodva, elhalt. Jólesett Avgyijnak azon az éjszakán sok
mindenről elgondolkodnia, és amint egy gondolat megszületett, már
magától bontakozott tovább és akadálytalanul, határokat nem ismerve
vonta maga után a lelkét. Avgyij hol Krisztusra gondolt és Poncius
Pilátusra, gondolatban visszaszárnyalt abba a korba, a fölötte elszáguldó
vonatok robaja sem zavarta abban, hogy ott érezze magát az ókori
Júdeában a zsivajgó tömegben a Golgotán, hogy tulajdon szemével lássa,
mi történik ott; hol pedig Moszkvát idézte fel, a nemrég ott töltött időt és
látogatását a Puskin Múzeumban, ahol a bolgár kórus énekelt, eszébe
jutott a bolgár énekes, aki olyan meglepőn hasonlított rá, felmerült előtte
arca, nyitott szája. Micsoda emelkedett hangokat szólaltatlak meg a bolgár
énekesek, milyen magasba röpítették lelkét s gondolatait! Apja,
Kallisztratov diakónus, nagyon szerette az egyházi kórust, s miközben
hallgatta, sírt meghatottságban. Valaki egyszer odaadta apjának egy mai
apáca csodálatosan szép imádságának szövegét. Az akkoriban még fiatal
nő, aki egy gyermekotthon neveltje, majd később nevelője olt, a háború
alatt állt be az apácarendbe, miután szerelme, kivel mindössze másfél
hónapig élt, hősi halált halt egy német tengeralattjáró elsüllyesztette
hadihajón. Kallisztratov diakónus, valahányszor ezt a „lelki
dokumentumot" olvasta, mely egyszerre volt siratás és imádság, minden
alkalommal könnyeit hullatta. Nagyon szerette, ha Avgyij, még kisfiú
korában, megállva az ikon-sarokban az öreg pianínó mellett, tiszta
siheder-hangján felolvasta neki az imádságot az elsüllyedt hajóért. Avgyij
betéve is megtanulta a gyermekotthon hajdani neveltje, az apáca
imádságát:
 Még alig világosodik, s amíg még alszik a világ napkelte előtt, elküldöm
Hozzád, mindent látó és jóságos Istenem, mindennapi imádságomat.
Bocsáss meg, ó, Uram, hogy önkényeskedem, és nem Rólad emlékezem
meg elsőként, hanem újra a magam dolgával terhellek, de azért élek, hogy
ezt az imádságot elmondjam, amíg csak vagyok e világon.
Te Könyörületes, Áldott és Igaz, bocsásd meg nekem, hogy állhatatos
imáimmal ostromollak. Nincs szavaimban semmi önzés, nem kérek
semmilyen földi javakat, és nem könyörgök, hogy hosszabbítsa meg
napjaimat. Azért fohászkodom csak szüntelen, hogy mentsd meg az emberi
lelkeket. Te, mindent megbocsátó, ne hagyj minket tudatlanságban, ne
engedd, hogy mentségeket keressünk magunknak a jó és a rossz
összefonódásában a világon. Küldj alá megvilágosodást az emberi
nemzetre. Magamért a számat sem merem szóra nyitni. Nem rettegek
elfogadni, mint szükségeset, semmiféle halált - a gyehennán égek-e, vagy
beléphetek az örök Birodalomba. Te ítélsz a mi sorsunk felől, láthatatlan
és örök Teremtő.
Azt kérem csak, nincs nagyobb kérése szolgálódnak, az apácának, aki
engedelmeskedik a Te szerető szavaidnak, a remetének, aki
kétségbeesésében megveti e siralomvölgyét, eltávoztatja magától a
hívságot, hogy gondolataiban a Te telkedhez közelíthessen, Uram.
Azt kérem csupán, hogy tégy csodát: ússzék az a hajó tovább a maga
régi útján napról napra, éjről éjre, amíg csak nap és éj váltakozik az
általad kiszabott rendben a Föld világűri forgásában. Ússzék az a hajó
változatlan őrséggel, örökre tokba bújtatott fegyvercsövekkel, óceánról
óceánra, és csapkodják hajó tatját a hullámok, hallassék szüntelen
zúgásuk és dörejük. Zúduljanak őrá az óceán cseppjei sustorgó esőként,
lélegezze be azt a keserű, porlatag nedvességet. Hallja a fedélzet nyikor-
gását, a gépek dohogását, a hajó gyomrából, és a széllel együtt szálló, a
hajót követő sirályok rikoltását. És tartson az a hajó egy fényes városba,
egy messzi tenger partjára, ha nem köthet is ki ott soha...
Ez minden, semmi többet nem kérek éj-nappali imádságomban. És
bocsáss meg, Te Jóságos és Irgalmas, hogy untatlak különös kérésemmel,
az elsüllyedt hajóért szóló imádságommal. De te vagy minden magasan
szárnyaló földi és földön túli reményeink szilárd támasza. Mindenütt
jelenvaló voltál és maradsz, mindenható és könyörületes kezdete minden
kezdeteknek. Ezért fordulunk Hozzád imádságunkkal mind a múltban,
mind ma és az eljövendő napokban. Ezért, ha én már nem leszek és nem
lesz, aki kérjen, azért csak ússzék az a hajó a tengeren, az
örökkévalóságon túl a végtelenségig. Amen.

Avgyij maga sem értette, miért idéződött fel benne az apácának ez az

imádsága ezen az éjszakán. És amikor még a gondolat is átsuhant az
agyán, hogy ha találkozna azzal a lánnyal, aki motorkerékpáron
Ücskudukba érkezett, neki is elmondaná ezt az imádságot - amikor erre
gondolt, maga is mulatott rajta. Önkéntelenül felnevetett. Avgyij
semmirekellő bolondnak nevezte magát, és elképzelte, hogyan nézne a
lány rá, ahogy a híd alatt gunnyaszt ilyen siralmas állapotban, mint egy
csavargó tolvaj vagy ügyefogyott haramia. Mit gondolna róla, s lám csak,
ő még a hajóról szóló imádságot is el akarná mondani neki. Őrültnek
tartaná, és persze, igaza volna. De még most is, kockáztatva, hogy
lealacsonyítja magát a szemében, látni szeretné...
És Avgyij egészen hajnalig ott ült a híd alatt, feje fölött pedig
dübörögtek a pusztán száguldozó vonatok. Leginkább azonban azon
töprengett, hol lehetnek most hajdani útitársai, a futárok, mi lehet velük.
Biztosan átvergődtek már Dzsalpak százon és továbbszáguldottak. Hol
lehet most Petruha, Ljonyka, meg a többi? Hol lehet most a farkasbőrbe
bújt emberként megfoghatatlan Grisan? És Avgyij sajnálta, hogy bakot
lőtt, hogy durva hibát követett el, hogy Grisan diadalmaskodott, hogy sötét
ügye győzött, hogy minden ilyen rosszul végződött. Mégis úgy vélte, hogy
a megpróbáltatásokra, amelyek ezekben a napokban osztályrészéül jutot-
tak, szüksége volt. Ha nem sikerült is átnevelnie a futárokat, de érdekes
anyagot szerzett az újság számára, és saját munkájával szerezte.
Ezek a gondolatok kissé megnyugtatták Avgyijt, de a szíve fájt, és
mindenekelőtt Ljonykáért. Ő az, akit az igaz útra vezethetett volna, de nem
sikerült.
Avgyijban most felidéződött minden, amit a Mojunkum vidéki
pusztákon alkalma volt megtudnia és meglátnia - az a találkozás a
farkasokkal, meg ahogy a szürke farkasanya átszökkent a feje fölött,
ahelyett, hogy belemélyesztette volna az agyarait. Furcsa volt ez, nagyon
furcsa - és örökre megjegyezte a kék farkasszem dühödt és bölcs
tekintetét.
De most a vasúti pálya fölött újra felkelt a nap, és megindult új
körpályáján az élet. Csodálatos volt a puszta az éjszakai eső után. Még
nem érkezett el a hőség órája, s a puszta térségei, ameddig csak
körös-körül ellátott a szem, tisztaságot leheltek, pacsirták zengtek az égen.
Mezei madárkák csivogtak és csapongtak ég és föld között. A pusztán
pedig, szemhatártól szemhatárig vonatok robogtak, az innen távol zajló
élet emlékeztetve.
Harmónia és nyugalom uralkodott azon a reggelen a pusztán, amelyet
átitatott az elmúlt éjjel az egek jótékony nedvessége.
Amint a nap melegíteni kezdett, Avgyij úgy döntött, hogy
megszárogatja a ruháit, vetkőzni kezdett és megrettent: öltözete annyira
elrongyolódott, hogy szégyellt benne emberek előtt mutatkozni. Testét
egészen elborították a zúzódások, véraláfutások és óriási kék-zöld foltok.
Jó, hogy nem volt nála tükör - ha meglátta volna magát benne, megijed
rettenetes tükörképétől, de tükör nélkül is tudta, mi van vele: az arcához
lehetetlen volt hozzányúlnia.
Mégis volt benne annyi bölcsesség, hogy azt sugallja magának: mindez
sokkal rosszabbul is végződhetett volna, hogy életben maradt, már ez
maga is nagy szerencse.
Amikor a híd alatt levetkőzött, még egy kellemetlen dolgot fedezett fel:
személyazonossági igazolványa s az a kevés pénz, ami a zsebében volt,
tönkrement. Igazolványa az eséskor széttépődött, az esőben elázott, és
nyirkos papírcsomóvá változott. A pénzéből pedig két bankjegy maradt
úgy-ahogy épen: egy huszonöt rubeles meg egy tízes. Ezen a pénzen kel-
lett Avgyijnak eljutni Moszkváig és tovább, Priokszkig.
Nem éppen vidám gondolatok környékezték Avgyij Kallisztratovot.
Miután kicsapták a szemináriumból, meglehetősen szűkös körülmények
közé kényszerült. Varvara testvérnénje beleegyezésével el kellett adnia az
öreg pianínót, amelyen nénje kislány korában játszani tanult. A bizományi
áruház féláron vette meg, arra hivatkozva, hogy hangszerek iránt ma nincs
kereslet, rengeteg van belőlük, még a régi magnetofonokat sem tudják
hová rakni, nemhogy a pianínókat. Kénytelen volt elfogadni ezt az árat,
mivel más választása nem volt. És most itt maradt minden nélkül. Jobbat
ki sem találhatott volna!
Új nap kezdődött, tehát élni kellett, s a létezés materiális valósága torkon
ragadta az idealista Kallisztratovot.
Az egész éjszakát töprengések között töltötte a híd alatt, s most el kellett
döntenie, hogyan vergődjön ki innen, s még a mindennapi kenyeréről is
gondoskodnia kellett.
 Avgyijra ekkor rámosolygott a szerencse. Amikor megvirradt,
kiderült, hogy a híd alatt, ahová elrejtőzött, dűlőút vezet keresztül.
Igaz, a jelekből ítélve, ritkán jártak erre gépkocsik. Ki tudja, meddig
kellett volna egy arra haladó járműre várnia, ezért Avgyij úgy
határozott, hogy a maga lábán elvánszorog a legközelebbi útelágazásig,
onnan pedig eljut valahogy Dzsalpak szazba. Mielőtt elszánta volna
magát az útra, körülnézett: nem hever-e ott valami bot, hogy
rátámaszkodhasson. Dagadt jobb térde, amelyet összevert, amikor
leesett a vonatról, kegyetlenül fájt. Körülszemlélődve, elnevette magát:
„Hátha Grisan kidobta azt a botot, amelyikkel Petruha mérte rám az
utolsó csapást? Most már úgysem kell neki semmire!" A botot, persze,
nem találta meg, de észrevette, hogy a pusztán valami jármű közeleg a
híd felé.
Teherautó volt, házilag eszkábált furnérbódéval a platóján. A
vezetőfülkében a sofőr mellett egy asszony ült, kisgyerek a karján. A
teherautó nyomban lefékezett. A sofőr, barna arcú, markos kazak, nem
minden csodálkozás nélkül vette szemügyre Avgyijt a vezetőfülke
nyitott ablakából.
- Mi az, legény, cigányok vertek össze? - kérdezte, nem tudni, miért.
- Nem, nem cigányok. Magam estem ki a vonatból.
- Nem vagy részeg?
- Sohasem iszom.
A sofőr meg a kisgyereket tartó asszony résztvevőn sopánkodott.
Kazakul mondtak valamit egymásnak, és beszédükben sűrűn ismétlődött a
„bijcsara" szó.
- Gyere, hallod, ülj föl, Dzsalpak szazba tartunk. Különben itt
pusztulsz el egyedül a pusztán, bijcsara. Errefelé ritka jár autó.
Avgyij alig tudta visszatartani az árulón a torkát fojtogató könnyeket.
Megörült, mint a kisgyerek.
- Köszönöm, testvér - mondta, mellére téve a kezét. - Éppen kérni
akartam, hogy vigyen el, ha útjába esik. Nehéz mennem, fáj a lábam.
Köszönöm.
A sofőr kiszállt, felsegítette Avgyijt a teherautóra.
- Gyere ide. Majd fölnyomlak, bijcsara. Mássz csak, ne félj: gyapjú van
ott. Leadni viszem, a szovhozból. Éppen jó puha lesz neked. Csak vigyázz,
nehogy rágyújts.
 - Egyáltalán nem dohányzom. Ne nyugtalankodjék - biztosította Avgyij
a legkomolyabban. - Egész éjjel vert az eső, bőrig áztam, itt majd
fölmelegszem, magamhoz térek.
- Jól van, jól! Csak úgy mondtam. Pihenj, bijcsara.
Az asszony kinézett a fülkéből, mondott valamit a sofőrnek. - Azt kérdi
a feleségem, éhes vagy-e? - magyarázta mosolyogva a sofőr.
- Nagyon! - vallotta meg becsülettel Avgyij. - Köszönöm. Ha van
valamijük, kérem, adjanak, nagyon hálás leszek érte.
Avgyij úgy érezte, mintha az elmúlt éjszaka gyötrelmeiért az égből
küldték volna le neki azt az üveg savanyú juhtejet meg a kemencében
sütött illatos, friss fehér lángost.
Miután evett, mély álomba merült a faggyú- és verejtékszagot árasztó
juhgyapjú-bálákon. Az autó pedig tovább haladt az éjszakai zápor
frissességét még őrző pusztán. Ez az út használt Avgyijnak - mintha nagy
betegség után visszanyerte volna egészségét.
Akkor ébredt fel, amikor a teherautó megállt.
- Megérkeztünk. Te hová tartasz? - a sofőr, kiszállva a fülkéből, már ott
állt a kocsi hátulsó oldalfalánál, s felnézett a platóra. - Legény! Élsz?
- Élek, élek! Köszönöm! - felelte Avgyij. - Dzsalpak szazban vagyunk
már?
- Igen, az állomáson. Nekünk most az állati
nyersanyagtermék-raktárba kell mennünk, neked hová?
- Nekem az állomásra. Még egyszer köszönöm, hogy megsegítettek.
Nagyon köszönöm a feleségének is. Nincs is szavam, hogy a hálámat
kifejezzem.
Avgyij, miközben a sofőr segítségével lemászott a platóról, felnyögött
fájdalmában.
- Rosszul áll a szénád, bijcsara. Menj a kórházba - tanácsolta
Avgyijnak a sofőr. - Bot kellene, azzal könnyebben járnál.
Fél órába telt, míg Avgyij az állomásépületig elvánszorgott. Még jó,
hogy útközben felvett valami deszkadarabot, azt mankóként a hóna alá
szorította - így könnyebben bicegett.
A vágányok fölött pedig, a rakodóhíd-szerkezetek, fényszórók,
emelődaruk fölött, az érkező-induló szerelvények fölött, az állomástér
fölött, pontosabban az egész állomás környéki pusztai városka fölött,
vezényszavak harsogtak a megafonokból, mozdonyok sípoltak, a
rádiószolgálat egyre-másra személyvonatok érkezését, indulását
jelentette. Avgyij a néptelen pusztaság után rögtön megérezte az élet
pezsgését. Körülötte gondterhelt emberek jártak-keltek, siettek, nemhiába
számított Dzsalpak szaz Türkisztán egyik legnagyobb vasúti
csomópontjának.
Avgyijnak most el kellett döntenie, hová utazzék, melyik vonattal, és
egyáltalán, hogyan legyen tovább, amikor minderre csupán harmincöt
rubelje van. A jegy pedig helyjegyes kocsiban Moszkváig - az is csak
akkor, ha van még jegy a pénztárban - harminc rubelbe kerül.
Akkor miből él? És mit csináljon a törött-zúzott lábával? Forduljon a
helyi kórházhoz, vagy utazzék el innen mielőbb? Avgyij gondolataiba
mélyedve sántikált keresztül a fülledt és zsúfolt pályaudvari helyiségeken.
Rongyos ruhájában, tele kék-zöld foltokkal, ráadásul még ezzel az esetlen
deszkamankóval akaratlanul is felhívta magára a figyelmet - sokan
megfordultak utána. Már a kiírt menetrend felé indult a peronon, amikor
észrevette, hogy egy rendőr követi.
- Várj csak, legény! - állította meg a rendőr, feléje közeledve. Ingerült,
szigorú pillantása semmi jót nem ígért. - Mit csinálsz te itt? Miféle vagy?
- Én?
- Igen, te.
- El akarok utazni. A menetrendet nézem.
- Irataid vannak?
- Miféle irataim?
- Amik kellenek: személyi igazolvány, munkahelyi igazolás.
- Vannak, csak én, izé...
- No, akkor az iratokat.
Avgyij zavarba esett:
- Tudja, én, izé... izé elvtárs...
- Hadnagy elvtárs - segítette ki ingerülten a rendőr.
- Nos tehát, hadnagy elvtárs, meg kell mondanom...
- Hogy mit kell megmondanod, az majd később kiderül, de az iratokkal.
Avgyij késlekedve húzta ki a zsebéből a formátlan, nyirkos
papírcsomót, amely valamikor a személyi igazolványa volt.
- Tessék - nyújtotta oda a rendőrnek. - Ez az igazolványom.
- Az igazolványod! - a rendőr megvetőn mérte végig Avgyijt. - Mit
szédítesz itt engem? Ez is igazolvány? Tedd el, és gyerünk be az
őrszobára. Majd ott kiderítjük, kiféle vagy.
 - De hát én, hadnagy elvtárs... - szólalt meg bizonytalanul Avgyij,
szégyellve magát külseje, a deszka-mankó miatt, s a gyorsan köréje
sereglő bámészkodók előtt-, én, tudja, laptudósító vagyok...
- Még hogy laptudósító! - háborodott fel a rendőr: a feltartóztatott
nagyon is nyilvánvalóan és pimaszul hazudott. - No, gyerünk, laptudósító!
A körülöttük ácsorgók kíváncsian, kárörvendőn nevettek.
- Lám, mit ki nem talál, még hogy laptudósító!
- Nem mondanád magad külügyminiszternek?
Át kellett sántikálni a mérges hadnagy nyomában a várótermen. És most
már mindenki, akivel útközben találkozott, rábámult, összesúgtak és
nevetgéltek rajta. Amikor elhaladt egy család mellett, amely csomagjaival
egy nagy fapadon helyezkedett el, Avgyij fülét mondattöredékek ütötték
meg.
Kislány. Mama, mama, nézd, ki ez?
Asszony. Jaj, kicsinyem, ez egy bandita. Látod, elfogta a rendőr bácsi.
Férfihang. Ugyan, micsoda bandita! Kis szélhámos, tolvaj, nem más.
Női hang. Ó, ne mondd, Misa. Ez csak külsőre ilyen szánalmas.
Találkoznál csak vele egy sötét mellékutcában - leszúrna...
De a legszörnyűbb meglepetés még csak ezután várt Avgyij
Kallisztratovra. Amikor a hadnagy nyomában belépett a sok pályaudvari
helyiség egyikének ajtaján, egy meglehetősen tágas őrszobában találta
magát, amelynek ablakai a térre néztek. Egy alacsonyabb rangú rendőr, aki
a telefon mellett ült az asztalnál, a hadnagy érkeztére felállt.
- Minden rendben, hadnagy elvtárs - jelentette.
- Ülj le, Bekbolat. Itt van még egy jómadár - intett a hadnagy Avgyij
felé. - Látod, milyen szép dalia! És még laptudósító!
Amikor Avgyij a küszöbön átlépve szétnézett, majdnem felkiáltott,
annyira meghökkentette az elébe táruló látvány. A bejárati ajtó melletti bal
sarokban, a szobát padlótól mennyezetig elválasztó, szerelvényvasból
durván összerótt rács mögött, akár a vadállatok a ketrecben, a futárok
ültek, az anasa-gyüjtők: Petruha, Ljonyka, Mahacs, Kolja, a két
diverzáns-futár s még valamilyen gyerekek - összesen vagy
tízen-tizenketten -, majdnem az egész legénység, Grisan kivételével, Ő
maga nem volt közöttük.
- Fiúk, mi van veletek? Hogyan történt? - tört ki önkéntelenül
Avgyijból.
 Senki sem válaszolt a futárok közül. Még csak meg sem moccantak. A
futárok szorosan egymás mellett ültek ketrecükben a padlón, nagyon
megváltozottan, idegenül és komoran.
- Nem a tieid ezek? - kérdezte furcsa mosollyal az ingerült hadnagy.
- Dehogynem! - jelentette ki Avgyij. - Az enyéim.
- Nocsak! - csodálkozott el a hadnagy, figyelmesen pillantva Avgyijra.
- Szóval közületek való? - kérdezte a futárokat.
Nem felelt senki. Mindenki lesütött szemmel hallgatott.
- Hé, ti, benneteket kérdezlek! - dühödött meg a hadnagy.
- Mit hallgattok? No jól van, várunk. Táncoltok még, mint kárász a
serpenyőben, megemlegettek, majd ha rátok szabják a
háromszáztizenhetes törvényt, énekeltek még a messzi tájakról. És ne
reménykedjetek abban, hogy kiskorúak vagytok, hogy büntetlen
előéletűek. Az nem számít. Nem ám, nem számít. Tetten értünk
benneteket! - intett az Avgyijnak ismerős, anasával tömött hátizsákok és
bőröndök felé, amelyek szanaszét hevertek a padlón. Némelyik nyitva
volt, a másik szakadt, itt-ott kiszóródott belőle az anasa, és a szoba a
pusztai vadkender nehéz illatával volt tele. Az asztalon a telefon mellett
plasztilinnal megtöltött gyufásdobozok és üvegtégelyek hevertek. - Adok
én nektek hallgatni! Lám csak, megsértődtetek! Tetten értünk benneteket!
- ismételte a hadnagy keményebben, és hangja ércesebbé vált a dühtől. -
Íme a bizonyíték! A tárgyi bizonyítékok! Íme a kábítószer! - Rugdosni
kezdte az anasával teli hátizsákokat. - A bandátokból csak egy gazember
csúszott ki a razziából! De ő is itt ül majd ebben a sarokban a rács mögött,
alávalók! Felállni! Kinek mondom - felállni! Ni, hogy letelepedtek!
Felállni és idenézni. Nem félre! Kinek mondtam, hogy ne nézzen félre?
Az efféle söpredék lőtt rám a vagonok alól, hát ne várjatok irgalmat tőlem!
Gazemberek, taknyosok, de már fegyverkezni kezdenek! Mi lesz ezekből
később! Örök ellenségetek vagyok, én pedig tudok verekedni. Minden
vonaton és minden úton vadászni fogok rátok, mint a veszett kutyákra,
sehová sem bújhattok előlem! - kiabálta vad dühhel. - Hát kérdezlek
benneteket, ki ez a rongyos, aki laptudósítónak adja ki magát? Ki ez az
alak?
- És karon ragadva Avgyijt, a rácshoz vonszolta. - Feleljetek. .. amíg
szépen kérdezem. Közületek való?
Egy pillanatig mindnyájan hallgattak. És Avgyij, a futárok komor arcára
pillantva, sehogy sem tudta megszokni, hogy ezek a vakmerő fickók, akik
tegnap még vonatokat állítottak meg a pusztán, kábítószert szívtak, és
ledobták őt a robogó vonatról, most rács mögött ülnek nadrágszíj és
lábbeli nélkül, mezítláb (biztosan azért, hogy meg ne szökhessenek,
amikor kivezetik őket szükségre), szánalmasan és jelentéktelenül.
- Utoljára kérdezem tőletek - szólalt meg újra a hadnagy, elfulladva a
felindulástól. - Ez az alak, akit feltartóztattam, közületek való, vagy nem?
- Nem, nem közülünk való - felelte mindnyájuk helyett Petruha
haragosan, kelletlenül emelve Avgyijra a tekintetét.
- Hogyhogy nem, Pjotr? - hökkent meg Avgyij, hevenyészett mankóján
odabicegve a rácshoz. - Mi az, elfelejtettetek? - kérdezte szemrehányón
azoktól, akiket a rács elválasztott tőle. - Annyira sajnállak benneteket -
tette hozzá. - Hogyan történt?
- Itt nincs helye a maga együttérzésének - szakította félbe a hadnagy. -
Mindjárt kivallatok külön-külön mindenkit - fenyegette meg a futárokat. -
És ha valaki hazudik, ami úgyis kiderül, annak súlyosbítják a büntetését.
No, beszélj te! - fordult Mahacshoz.
- Nem a mienk - felelte az, legörbítve nedves száját.
- Most te! - parancsolt a hadnagy Ljonykára.
- Nem a mienk - felelte Ljonyka, és mélyet sóhajtott.
- Nem a mienk - dörmögte a vörös hajú Kolja. Egyetlenegy sem ismerte
el Avgyijt közülük valónak. A futárok viselkedése, akármilyen furcsa,
bántotta Avgyij Kallisztratovot. Az, hogy mindnyájan kurtán és kereken
megtagadták, sértette és megalázta. Avgyij érezte, hogy elönti a forróság,
és hasogat a feje.
- Hogyhogy nem, hogy mondhatjátok, hogy nem ismertek? - kérdezte
zavartan és értetlenül. - De hiszen én...
- No, New York Times tudósítója - torkolta le gúnyosan a hadnagy. -
Elég a szóból. „Hiszen én", „hiszen te". Ne szédíts, hallod. Nélküled is van
elég dolgom. Eredj innen, ne lábatlankodj itt. És ne erőltesd magad
ezekhez. Az ilyenekre, mint ezek, van törvény, méghozzá kemény törvény
- kábítószer készítése és terjesztése, a kereskedés velük azonnali ítéletet
von maga után. Az effélékkel röviden végzünk. Te meg, tudósító barátom,
állj odább minél előbb. Menj, és ne kerülj többé a szemünk elé.
Csend támadt. Avgyij Kallisztratov egyik lábáról a másikra állt, de nem
ment el.
 - Hallottad, mit mondott a hadnagy elvtárs? - szólalt meg a rendőr, aki
közben egész idő alatt valami papírokat töltött ki az asztalnál. - Eredj,
amíg nem késő. Köszönd meg és menj.
- Van kulcsuk ehhez az ajtóhoz? - mutatott Avgyij a vasajtón függő
lakatra.
- Mi közöd hozzá? Persze hogy van - felelte a hadnagy, nemigen értve
mire akar Avgyij kilyukadni.
- Akkor nyissa ki - mondta Avgyij.
- Még mit nem! Ki vagy te? - háborodott fel a hadnagy. - Majd adok én
neked!
- Igen, éppen azt akarom, hogy zárjanak azonnal a rács mögé. Ott a
helyem! - Avgyij arca égett, újra az a vadság szállta meg, ami a vagonban,
amikor kiszórta a szélbe a drága anasát. - Követelem, hogy azonnal
tartóztassanak le és ítéljenek el - kiáltotta -, mint ezeket a
szerencsétleneket, akik tévelyegnek a világban, amelyben annyi az
ellentmondás és a gonoszság! Nekem éppen úgy kell vállalnom a
felelősséget, mint ezeknek. Hiszen ugyanazzal foglalkoztam, amivel ők!
Nyissák ki az ajtót, és csukjanak engem is közéjük! A bíróságon majd
megerősítik, hogy éppolyan bűnös vagyok, mint ők! Bűnbánatot tartunk
majd, s ez megtisztulásunkat szolgálja... A rendőr ekkor félrelökte a
papírjait, és felugrott.
- De hiszen ez háborodott, hadnagy elvtárs! Nézzen csak rá. Mindjárt
látni, hogy nem normális.
- Ép eszemnél vagyok - vetette ellen Avgyij. - És az övékkel egyenlő
büntetést kell elviselnem! Miért volnék háborodott?
- Várj, várj - tétovázott a hadnagy. Nyilvánvaló, hogy a közlekedési
rendőrségen teljesített egész nehéz szolgálata folyamán nem találkozott
még ilyen képtelen esettel: hiszen ha ezt elmondja valakinek, el sem hiszi.
Csend támadt. Ekkor valaki hüppögni kezdett, aztán szabad folyást
engedve könnyeinek, felzokogott. Ljonyka sírt, a falnak fordulva. Petruha
befogta a száját, és valami fenyegetőt súgott a fülébe.
- Nohát, elvtárs - fordult Avgyijhoz hirtelen megenyhülve a hadnagy. -
Gyerünk, beszélgessünk, teljes figyelemmel végighallgatlak, de nem itt.
Menjünk, majd beszélünk. Gyerünk, gyerünk, fogadj szót.
És újra kimentek a mindenféle úti néppel zsúfolt váróterembe. A
hadnagy egy szabad padhoz vezette Avgyijt, kérte, hogy üljön le, és leült
melléje.
 - Nagyon kérlek, elvtárs - kezdte váratlanul bizalmasan -, ne zavard a
munkánkat. S ha valami nem úgy volt, ne haragudj. Nagyon nehéz a mi
munkánk. Magad is láttad. Kérlek, utazz el, ahová akarsz. Szabad vagy.
Csak ide ne gyere többé. Értetted, ugye?
És amíg Avgyij összeszedte a gondolatait, azt fontolgatva hogyan
magyarázza meg a hadnagynak a viselkedését, és mondja el elképzelését a
letartóztatott futárok sorsáról, az felállt, s a tömeg között utat törve,
elment.
Az utasok unalmukban újra Avgyijt lesegették a szemük sarkából: nagyon
is kivált ebből a tarkabarka tömegből. Összeverve, kék foltos arccal,
rongyos ruhájában, mankó helyett egy deszkadarabbal a hóna alatt, Avgyij
egyszerre ébresztett kíváncsiságot és megvetést az emberekben. Ráadásul
egy rendőr hozta ide az előbb.
Avgyij pedig egyre rosszabbul érezte magát... Mindjobban tüzelt a teste,
és elviselhetetlenül fájt a feje. Az elmúlt nap eseményei, az éjszakai zápor,
engedetlen, dagadt lába s végül az újabb váratlan találkozás a futárokkal,
akiket most bűnük rettenetes megtorlása fenyegetett - mindez nem múlt el
benne nyomtalanul. Borsódzni kezdett a háta, előbb a hideg rázta, majd
újra hőség öntötte el. Összegubbaszkodva ült, nyakát behúzva, nem volt
ereje felállni. A szerencsétlen mankó a lába előtt hevert.

Avgyij holtra vált tekintete előtt akkor minden összemosódott, mintha

ködben lebegett volna. Az emberi arcok és alakok szétfolyva, pontos
körvonalaikat elveszítve, hosszúra nyúltak, összezsugorodtak, egymásra
torlódtak. Avgyijnak hánytorgott a gyomra, gondolatai összezavarodtak,
nehezen lélegzett, magán kívül üldögélt ebben a fülledt, gőzös, népes
teremben véletlen összeverődött emberek között. „Jaj, de rosszul érzem
magam - gondolta -, és milyen furcsák az emberek. Senki nem kell
senkinek. Micsoda üresség van körülöttem, micsoda széthúzás." Avgyij
azt várta, hogy ez az állapota hamarosan elmúlik, hogy újra visszatalál
önmagához, s akkor majd megpróbál valamit segíteni azokon, akikre bör-
tönbüntetés várt. Az, hogy még tegnap kidobták menet közben a vonatból,
remélve, hogy halálra zúzza magát, most háttérbe szorult. Ezek a bűnözők,
gazemberek, ostoba gyilkosok gyűlöletet, bosszúvágyat kellett volna hogy
keltsenek benne, nem részvétet. De az idealista Avgyij Kallisztratov nem
akart tanulni az élet leckéjéből, és itt semmiféle logika nem segített. Tudat
alatt megértette, hogy az anasa-gyűjtők veresége az ő veresége is, a jót
hordozó emberbaráti eszme veresége. Úgy látszik, kevés volt az ereje,
hogy befolyást gyakoroljon a zsákmányszerzőkre, hogy megmentse őket
rettentő sorsuktól. Ugyanakkor lehetetlen volt nem értenie, mennyire
sebezhetővé tette ez a maga mindent megbocsátása, s milyen végzetes
következményekkel járhat még...
A világ mégsem szűkölködik jó emberekben, akadt ilyen az állomáson
összeverődött tömegben is. Egy kendős, ősz hajú, idős asszony, aki
motyójával Avgyijjal szemközt ült a padon, észrevette, hogy rosszul van,
és segítségre szorul.
- Polgártárs - kezdte, aztán egészen anyai hangon folytatta: - Fiam,
rosszul vagy? Csak nem betegedtél meg, vagy mi?
- Azt hiszem, megbetegedtem, de ne aggódjék - próbált mosolyogni
Avgyij.
- Már hogyne aggódnék? Jaj, istenem, mi ez hát, csak nem estél le
valahonnan? Magas lázad is van - mondta, megérintve Avgyij homlokát. -
A szemed is egészen beteg. Tudod mit, fiam, maradj itt, én meg elmegyek,
megnézem, hátha van itt valami orvos, vagy az is lehet, hogy bevisznek a
kórházba. Nem hagyhatlak így...
- De hát ne aggódjék, nem érdemes - mondta Avgyij gyengülő hangon.
- Szó sincs róla. Ülj itt egy kicsit. Mindjárt visszajövök... A jószívű
asszony rábízta a holmiját kisgyerekekkel üldögélő szomszédasszonyára,
és elment valahova.
Hogy meddig volt távol, Avgyij nem emlékezett rá. Nagyon rosszul lett.
Most értette meg, mi a baja: erősen fájt a torka. Még nyelni sem tudott.
„Biztosan torokgyulladás" - gondolta magában. Annyira elgyengült, hogy
feküdni kívánt, kinyújtózkodni a puszta főidőn - ha rálépnek is -, és nem
tudni semmiről, semmiről, semmiről...
Avgyij már-már elaludt, amikor a váróterem népe megbolydult mellette,
lárma hangzott fel. Amikor kinyitotta a szemét, meglátta, hogy az
őrszobáról kifelé vezetik a futárokat. Minden oldalról rendőrök vették
körül őket. Az ingerült hadnagy ment elöl - az emberek utat nyitottak
előtte, mögötte a megbilincselt futárok. Fegyveres őrök kíséretében
egymásután lépkedtek - Petruha, Mahacs, Ljonyka, Kolja, a két diverzáns
és mások, összesen vagy tízen. Kivezették őket az állomás épületéből.
Avgyij, erőt véve magán, nagy nehezen fölemelte a mankóját, és a
futárok után vetette magát. Úgy érezte, hogy nagyon gyorsan halad, de
valami okból mégsem érte utol a fegyveresek kísérte menetet.
Akadályozták az összeverődött kíváncsiak is, hogy elérje őket. De
alighogy elvezették a futárokat, meglátta: az állomás bejáratától nem
messze csukott autó áll, hátul rácsos ajtóval - két rendőr a hónuknál fogva
felkapta a futárokat és betuszkolta az autóba.
Aztán beszállt a fegyveres őr, és az ajtó becsapódott. A vezetőfülkébe
beült a sofőr mellé a hadnagy, s az autó elhagyta az állomás előtti teret. A
tömeg mindenféle elképzelésének adott hangot.
- Banditákat fogtak el. Egész bandát.
- Azok lehetnek, akik a lakásukon öldösték az embereket.
- Jaj, micsoda borzalom!
- Dehogyis banditák ezek! Valami kis fickók.
- Fickók, azt mondod? A mai fickók akárkit megölnek, a szemük se
rebben.
- Ugyan dehogy, jó emberek, ezek anasa-gyűjtők. Azok hát, azok, akik
anasát szállítanak. Sokat elkapnak itt a tehervonatokon...
- Akármennyit elkapnak, egyre csak özönlenek...
- Micsoda dolog...
Így ért véget a futárok keserves hőskölteménye. Avgyij pedig
megmagyarázhatatlan ürességet érzett a lelkében...
Nehezen tudta visszaidézni, hol ült az imént. Bevonszolta magát a
váróterembe. Találomra ment, nagy kínnal húzta a lábát, s akkor
találkozott azzal az ősz hajú asszonnyal.
- No, itt van, itt! - mondta a fehér köpenyes ápolónőnek. - Hová mentél,
fiam, összevissza keresünk. Itt a nővér. Biztosan lázas vagy, hát félnek,
hátha fertőző betegséged van.
- Nem hiszem - felelte gyenge hangon Avgyij.
Az ápolónő megtapintotta Avgyij homlokát.
- Magas láza van - mondta. - Nincs hasmenése? Rothadt szagú? - tette
pontosabbá a kérdést.
- Nincs.
- No, mindegy. Be kell jönnie a segélyhelyre. Ott majd az orvos
megvizsgálja.
- Készen vagyok.
- A holmija hol van?
- Nincs holmim...
 IV
A Dzsalpak szazi vasutaskórházban, ahová Avgyij Kallisztratovot
vitték, Iszmajilkizi Alija, a kissé mogorva kazak orvosnő megvizsgálta a
beteget, és szigorúan mondta:
- Meglehetősen bonyolult a helyzete. A lábsérülését szakorvosnak kell
megvizsgálnia. Egyelőre antibiotikumokkal kezeljük, nehogy terjedjen a
fertőzés. De magának, beteg, el kell nekem mondania mindent, ami történt
magával. Nem kíváncsiságból kérdezem, hanem mint orvos...
A sok mindenféle találkozás és elválás között az életben legalább
egyszer esik olyan, amit nem lehet másképp nevezni, mint Isten rendelte
találkozásnak. De hogy milyen nagy a kockázata annak, hogy ilyen
találkozás esetleg nem vezet sehová, azt az ember csak később fogja fel - s
akkor egy pillanatra megretten a gondolattól, mi lett volna, ha az a találko-
zás hiábavalónak bizonyul... Hiszen a találkozások kimenetele már nem
Istentől függ, hanem maguktól az emberektől.
Valami hasonló történt Avgyij Kallisztratovval is. A harmadik nap
estéjén eljött hozzá a kórházba ő - az, akiről csak álmodozhatott, mert nem
tudta, kicsoda, álmodozni pedig lehet a világon mindenről...
Nappal az injekciók és tabletták hatására kissé csillapodott a láza, és
estére már nem emelkedett harminchét-három fölé. De lábán a daganat
egyelőre még nem apadt, egyik jobb oldali bordájáról kiderült, hogy eltört,
a röntgen repedést fedezett fel rajta. Egészében javulást mutatott az
állapota. Szubjektív közérzetére nem panaszkodhatott Avgyij.
Iszma-jilkizi Alija a szó teljes értelmében orvosló volt, nemcsak
tudásával, de puszta megjelenésével is gyógyított. Minden előírása, maga
a beszédmodora is nyugalmat és biztonságot szuggerált páciensébe,
segített neki felvenni a harcot betegségével. Egész pszichoterápiája bölcs
és tartózkodó volt, és Avgyij minden viszontagsága és megrázkódtatása
után különösen tisztán érezte, mennyire kell néha az emberi gondoskodás
és figyelem. Az igazat megvallva, szinte örült neki, hogy beteg, és jó orvos
kezébe került - olyan nyugodtan és pompásan érezte magát a kis park
közepén álló, csöndes és szerény, állomás melletti kórházban.
A fasorra néző fehér függönyös ablak nyitva volt. A hőség még nem
csillapodott. Két szobatársa kiment az udvarra friss levegőt szívni és
rágyújtani, Avgyij egyedül feküdt, és minduntalan a lázát mérte. Nagyon
nem szerette volna, ha ismét felszökik a láza. Az ablak előtt hegyes
cipősarkak kopogtak, s egy női hang felőle kérdezősködött az ügyeletes
nővértől. Ki lehet az? A hang ismerősnek tetszett neki. A nővér nemsokára
benyitott a kórterem ajtaján.
- Itt fekszik.
- Jó napot! - mondta a látogató. - Maga Kallisztratov?
- Én vagyok - felelte Avgyij, nem híve a szemének.
Az az Avgyij képzeletét felgyújtó lány volt, aki motorbiciklin megjelent
Ücskudukban. Avgyijt olyan zavar fogta el, hogy alig hallotta a lányt,
szavainak értelmét csak azért észlelte, mert rég készült rá, hogy
félszavakból is megértse. Kiderült, hogy a lányt Inga Fjodorovnának
hívják. És ide azért jött, mert Iszmajilkizi Alija, akivel már harmadik éve
barátkozik - amióta ide került tudományos munkára -, beszélt neki róla, és
Avgyij nagyon felkeltette az érdeklődését: hiszen ők, mármint Avgyij és ő,
Inga Fjodorovna, az anasával kapcsolatos, sok mindenben rokon
kérdésekkel foglalkoznak: ő a mojunkumi populációt tanulmányozza -
ezután valami bonyolult latin neve következett ennek a pusztai
vadkendernek -, azért jött hát, hogy megismerkedjék Avgyijjal, és
megkérdezze, nincs-e szüksége valamilyen információra... Hiszen az
újságírónak, amennyire ő meg tudja ítélni, tudományos tájékoztatásra is
szüksége van.
Ó, Istenem, miféle tudományos tájékoztatás, amikor ő, szinte letaglózva
a lány váratlan megjelenésétől, csak valami csoda folytán találta ki, miről
is van szó, csak a szemét látta, és abban a pillanatban úgy tetszett neki,
hogy senki másnak nincs ilyen szeme - mint ahogy a csillagász fedez fel
egy ismeretlen csillagot a hasonló csillagok milliói között, pedig az
avatatlanok szemében minden csillag tökéletesen egyforma. Mintha
szárnyakat kapott volna a lány puszta tekintetétől...
Avgyij mindezt később idézte fel, amikor magára maradt és kissé
megnyugodott, de azokban az első percekben tiszta idiótának látszott.
Igaz, hogy Inga Fjodorovna ezt magas láza számlájára írhatta. Mert hiszen
csak egy idióta kottyanthatta ki rögtön: „Honnan tudta meg, hogy egész
idő alatt magára gondoltam?" Ő válaszul csak csodálkozva felvonta a
szemöldökét, ami még szebbé tette, és titokzatosan elmosolyodott. Ha ezt
a primitivségében ostoba mondatot banalitásnak vagy lapos közhelynek
fogja fel a lány, mennyit emészti, átkozza magát később Avgyij! De Isten
irgalmas, volt a lányban annyi tapintat, hogy ne tulajdonítson szavainak
különösebb jelentőséget. És jólesőn idézték fel, hogyan érkezett a lány
Ucskudukba, hogyan pillantották meg először egymást, s nevettek azon a
futó, de mindkettőjük emlékezetében megmaradt eseten. De még jobban
mulattatta Inga Fjodorovnát, amikor Avgyij elmondta, egy nappal később
hogyan bújt el a fű közé ő és két tapasztalt futár, Petruha és Ljonyka,
amikor a sztyepp fölött megjelent a helikopter. Kiderült, hogy ő, Inga
Fjodorovna repült egy kis tudományos expedícióval azon a helikopteren
Taskentből: az egyik taskenti tudományos kutatóintézet a vadkender
vegyi-biológiai megsemmisítésével foglalkozik annak termőhelyein.
Avgyij előtt most vált világossá, hogy a harc ez ellen a rontás ellen két
irányba folyik: a narkománia felszámolása és a kábítószert tartalmazó
növény kiirtása. És, mint semminek a világon, ennek a problémának
megoldása sem volt könnyű dolog. Inga Fjodorovna magyarázatából
többek között kiderült, hogy vegyi anyagot találni, amely, nemcsak a
vegetáció időszakában irtja ki a vadkendert, hanem mint fajt is kiirtja,
megakadályozva a szaporodását - ilyen anyagot találni könnyű, de ez a
módszer még nagyobb kárt eredményez - tönkreteszi a talajt; a föld
legalább kétszáz évre használhatatlanná válik. Tönkretenni a természetet a
narkománia elleni harc kedvéért - ez is afféle kétélű kés. Inga Fjodorovna
feladata éppen e bonyolult ökológiai kérdés optimális módszereinek
keresésére irányuló kutatás. Ó, Istenem, gondolta Avgyij, ha a természet
gondolkozni tudna, micsoda súlyos bűnként nehezedne rá ez a borzalmas
kölcsönösség a vadon növő flóra és az ember erkölcsi degradációja között!

Amikor Avgyij Kallisztratov az Inga Fjodorovnával támadt kapcsolatát

„sorsa új korszakának" nevezte, egyáltalán nem esett romantikus túlzásba.
Mindjárt a következő napon, ahogy Priokszkba visszatért, hosszú levelet
írt a lánynak, azonkívül, hogy majdnem minden állomáson, ahol öt percnél
tovább állt a vonat, levelezőlapot adott fel neki. Volt valami olthatatlan, a
szerelem megszokott fogalmát szétfeszítő az érzéseknek ebben a
feszültségében, ebben a szenvedélyben, amely Avgyijt átjárta, amióta
életútján Inga Fjodorovnával találkozott. Azt írta neki:

Mi történik velem – ésszel felfoghatatlan! Hiszen én azt tartottam

magamról, hogy eléggé tartózkodó ember vagyok, hogy értelmem és
érzelmeim a szükséges egyensúlyban vannak bennem, most pedig képtelen
vagyok elemezni magamat. Egyébként, csodálkozásomra, nem is akarok
elemezni semmit. Mindenestül a soha nem érzett boldogság hatalmában
vagyok, amely úgy szakadt rám, mint a hógörgeteg, láttam egyszer egy
dokumentumfilmben, ahogy a fehér lavina mindent elsöpör útjában - és
boldog vagyok, hogy ez a lavina rám szakadt. Nem volt és nincs a világon
ilyen boldog ember, csak nekem volt ilyen szerencsém, s én, mint egy
megszállott vadember, aki csörgődobbal táncol, megköszönök a sorsnak
minden megpróbáltatást, amit ezen a nyáron rám küldött: hiszen életben
hagyott, engedte, hogy megismerjem, amit csak az élet örvényében lehet
megismerni. Azt mondhatnám, hogy a szerelem egy ember határain belül -
a lélek valóságos forradalma! Ha pedig így van, akkor éljen a lélek
forradalma! Egyszerre megsemmisítő és újjászülő forradalma!
Bocsáss meg, Inga, ezért a sok badarságért. De szeretlek, nincs erőm,
nincs szavam, hogy kifejezzem, mit jelentesz nekem. ..
Most engedd meg, hogy kifújjam magam. Voltam már a
szerkesztőségben. Röviden elmondtam, hogy s mint. Sürgetnek a
karcolatokkal, várják. Még az is lehet, hogy sorozat lesz belőlük erről az
időszerű témáról. És ha reményeim beválnak, bízhatom abban, hogy
állandó munkát kapok ennél a lapnál. De erről még korai beszélni. A fő,
hogy holnap nekiülök a munkának. Hiszen szándékosan nem vezettem
feljegyzéseket. Alaposan fel kell mindent idéznem az emlékezetemben.
Akárhogy is, a futárok sorsa - akikre a törvény szerint igazságos és szigorú
ítélet vár a kábítószer terjesztéséért -, nem hagy nyugton. Hiszen az én
szememben: élő emberek a maguk kettétört, keserű sorsával. Különösen
Ljonykát sajnálom. Elvész az a legényke. És itt merül fel az az erkölcsi
probléma, amiről annyit beszélgettünk, Inga. Tökéletesen igazad van,
Inga, hogy minden emberi gonosztett, minden bűntény a föld akármelyik
pontján mindnyájunkat érinti, még ha messze vagyunk is tőle, és nem
gyanítjuk, és tudni sem akarunk róla. És mi tagadás, néha még nevetünk is
rajta: nézzétek csak, mire nem vetemedtek, akiket mi rendesen
ellenfeleinknek nevezünk. De az újságok helyesen teszik, hogy írnak a
határainkon túli bűntettekről, ennek mély értelme van. Mert a világon van
valami általános egyensúlya az emberi terheknek, az emberek a
mindenség egyedüli gondolkodó lényei, s ez a sajátságuk - akár akarjuk,
akár nem - fontosabb mindannál, ami elválasztja őket. És mi,
ellentmondásaink ellenére, efelé közeledünk, s ez menti meg értelmünket a
földön.
Milyen boldogító, Inga, hogy írhatok neked arról, ami különösen izgat,
mert kellő visszhangra találok a lelkedben - ebben biztos vagyok. Félek,
hogy eleged lesz végtelen leveleimből - nem tudom megállni, hogy ne írjam
szakadatlan, egyiket a másik után, különben nem bírnám ki. Folytonosan
veled kell lennem, ha csak gondolatban is. Mennyire szeretnék megint
eljutni a mojunkumi pusztákra és újra meglátni téged először azon a
motorkerékpáron, amelyen megjelentél Ücskudukban, és rögtön
meghódítottál engem, az egyházi új szellem bajnokát. Szégyenlem
megvallani, de annyira meglepett megjelenésed, hogy még most sem tudok
szabadulni félénkségemtől és elragadtatásomtól. Az égből szálltál alá, egy
mai istennő képében...
S most, amikor ezt felidézem, nem tudom megbocsátani magamnak,
hogy amikor alkalmam volt a futárokkal érintkezni, nem tudtam úgy
cselekedni, hogy az emberi szenvedések mérlegén, ha egy parányival is, de
kevesbedjék a rossz, és gyarapodjék a jó. Arra számítottam, hogy majd
félik az Istent, de kiderült, hogy szemükben a pénz a mindenek fölött való.
És most az a gondolat gyötör, hogyan segíthetnék legalább azokon a
futárokon, akikkel a sors összesodort, s akikkel már valahogy hangot
tudtam találni. Mindenekelőtt a bűnbánatra gondolok. Ahhoz akartam
utat mutatni nekik. A bűnbánatot, az egyik legnagyobb vívmányt az emberi
lélek történetében, napjainkban diszkreditálták. Mondhatni, teljesen
eltűnt a mai ember erkölcsi világából. De hogy lehet meg ember az ember
bűnbánat nélkül, a nélkül a megrendülés és megvilágosodás nélkül,
amelyet csak bűnei felismerésével ér el - akár tetteiben, akár gondola-
tiban, önkorbácsolás vagy önmaga elítélésének hevében?... Az igazsághoz
vezető út: a mindennap megtett út a tökéletesség felé.
Ó, Istenem, már megint a magamét fújom! Bocsáss meg, Inga. Mindez
attól van, hogy csordultig telítenek az érzések, attól, hogy állandóan rád
gondolok. Folyton úgy érzem, hogy ezredrészét sem mondtam el annak,
amit elmondani akarnék neked...
Mennyire szeretnélek hamarosan, amilyen hamar csak lehet - hiszen
már egy teljes hete, hogy elváltunk - viszontlátni téged...
Ez az egyre fokozódó vágyakozás az egyetlen, ami most nyugtalanít. Az
élet többi problémája csodálatos módon egyszerre elveszítette
jelentőségét, és egyáltalán nem látszik fontosnak a szememben...

Július vége volt már, és elérkezett a nap, amikor lesújtva távoztam a

szerkesztőségből. Nagyon elszomorított, hogy a szerkesztő magatartása
pusztai karcolataimmal szemben hirtelen megváltozott. Szerkesztőségbeli
társaim is, akik lelkesítettek, hogy keljek útra sürgősen anyagot gyűjteni,
valahogy furcsán viselkedtek, mintha valamit vétettek volna ellenem.
Ezt nagyon nehéz volt elviselnem. Amikor azt érzem, hogy az emberek
valamiben vétkesnek érzik magukat előttem, ez olyan kínzó a számomra,
hogy szeretném őket minél előbb megszabadítani a lelkifurdalástól, hogy
semmi ne zavarja őket, ha meglátnak. Mert olyankor magamat is
vétkesnek érzem a vétkükben...
A szerkesztőségből távozva szavamat adtam magamnak, hogy többé
nem jövök ide, nem leszek szálka senki szemében, hívjanak ők, ha majd
szükség lesz rám. Ha meg nem kellek, az ellen sem tehetek semmit. Tudni
fogom, hogy nem sikerült semmi, és nincs miben reménykednem.
Mentem a körúton az orosz nyárnak ebben a legszebb időszakában, és
semminek nem tudtam örülni. Mennyi erőmbe és igyekezetembe került,
hogy megírjam ezeket a pusztai karcolatokat, hogy kiöntsem bennük
honpolgári keserűségemet, úgy írtam, mint valami kinyilatkoztatást vagy
vallomást, de itt közbeszóltak valamiféle elképzelések az ország
presztízséről (gondoljuk csak el, minek a kedvéért titkolunk még
önmagunk előtt is valamit?), amelyek eltemetéssel fenyegetik az én annyi
nehézség árán született karcolataimat. Nem tudom elmondani, mennyire
bántott ez. És ami a legkülönösebb, a szerkesztő ezt a megjegyzést engedte
meg magának:
- Különben, gondolkozni kellene rajta, talán érdemes mindezt
feljegyzésként benyújtani a felettes hatóságoknak. Hogy megtegyék a
szükséges intézkedéseket.
- Igen, így mondta.
Én pedig nem tudtam megállni, hogy ki ne mondjam ellenvetésemet:
- Meddig bizonygatjuk még, hogy nálunk még a katasztrófák is a
legjobbak?
- Mi köze ennek a katasztrófához? - komorodott el a szerkesztő.
- Az, hogy a narkománia nem más, mint társadalmi katasztrófa.
Ezzel távoztam. És létezésemet egyedül Inga levelei könnyítették meg,
amelyeket mindannyiszor elolvastam, valahányszor megsajdult a szívem,
rá emlékezve. Van, feltétlenül van a világon telepátia - különben mivel
volna magyarázható, hogy levelei mindig elébe vágtak annak, amin
gondolkoztam, ami fájt, ami mindennél jobban nyugtalanított és ag-
gasztott. Ezek a levelek mindjobban táplálták reményeimet, és azt a
meggyőződést oltották belém: nem, a sors nem csapott be, és főleg nem
űzött csúfot belőlem, hiszen a mai fiatal nőknek egyáltalán nem a
magamfajta kétbalkezes tetszik, a szeminarista, az erkölcsi értékekről
vallott archaikus egyházi felfogásával. Hiszen csakis vesztes lehetnék a
szupermenkedő legényekkel szemben. De Inga leveleiből annyi bizalmat,
merem mondani, tiszteletet s főleg egyértelmű viszontérzést olvastam ki,
hogy ez szárnyakat adott nekem és fölemelt a magam szemében. Micsoda
boldogság, hogy éppen vele találkoztam, az én Ingámmal! Nem ez-e a
szerelem mágiája - a kölcsönös vágyódás egymás után?...
Egyelőre még nem voltak mindennapos problémáink. És annál jobban
örvendeztetett, hogy azok léteznek, és hogy meg kell oldani őket. Állandó
munkát kell találnom, amely állandó fizetést biztosít. Egyelőre még apám
régi könyveinek eladásából éltem, ami nagyon nyomasztott. Azon
gondolkoztam, hogy elmegyek Ingához Ázsiába, ott letelepszem,
munkába állok, és ott leszek mellette. Kész voltam kisegítő munkásnak is
beállni az expedíciójába, és megtenni mindent, hogy sikeresen
folytathassa kutatásait. Hiszen azok a kutatások mostantól fogva nem
közömbösek számomra. Közös érdekünket foglalják magukban: én
erkölcsi erőfeszítéssel igyekeztem kiirtani a narkomániát, ő pedig más
irányból, tudományos úton próbálta ezt a feladatot megoldani.
Lelkesedése megvesztegetett. Hiszen nem lehetett mondani, hogy
munkája a divatos, tiszteletben tartott munkák közé tartozott, vagy
kétségtelenül gyors karrierrel kecsegtetett volna. Szigorúan szólva: Inga
volt szinte az egyetlen ember, aki komolyan, mint tudományos
problémával foglalkozott a vadon termő anasa-kender kiirtásával.
Munkája irányának megválasztásában, azt hiszem, nem kis szerepet
játszott az is, hogy helybeli volt, dzsambuli lakos, és tanulni is Taskentben
tanult, s mindez együttvéve természetesen hatással volt érdeklődési
körére.
Inga életének is megvoltak a maga bonyodalmai. Volt férjével, egy
katonai pilótával, már majdnem három éve nem él együtt. Akkor váltak el,
amikor megszületett a fiuk. A pilóta most alighanem újra akar házasodni.
Ezért kell okvetlenül találkozniuk utoljára, hogy pontot tegyenek az i-re,
mindenekelőtt ami a fiukat illeti. Igorka Dzsambulban élt a nagyszüleinél,
akik orvosok voltak, de Inga nagyon szerette volna magához venni a
kicsit. És amikor megírta, hogy azt reméli, ősszel magához viheti a kisfiát
Dzsalpak szazba - helyet ígértek neki a vasutasok óvodájában -, nagyon
megörültem, és azt válaszoltam, hogy mindenben számíthat rám.
 Akkor azt írta nekem, hogy nagyon szeretné, ha ősszel, szabadsága
idején, együtt utaznánk Dzsambulba, szülei és a kisfiú látogatására. Kell-e
mondanom, mennyire meghatott a közös utazás terve? És azt válaszoltam
neki, hogy kész vagyok bármelyik pillanatban hozzá utazni, és
rendelkezésére állni, és hogy egyáltalán, egész életemben kész vagyok a
mi közös érdekünkből, de elsősorban az ő érdekéből kiindulni, s abban
látom boldogságomat, hogy hasznos és szükséges legyek számára.
Minden afelé haladt, hogy ősszel határoznunk kell sorsunk felől. Ez
éltetett. És nagyon-nagyon izgultam, amikor elgondoltam, hogyan utazunk
majd Dzsambulba Igorkához és Inga szüleihez. Hiszen igen sok minden
függött ettől az utazástól. De némi anyagi eszközök kellettek hozzá. Maga
az út is mibe kerül? Ehhez mojunkumi karcolatsorozatom megjelenésére
számítottam, de sajnos, kudarcba fúlt az egész, és nem az én hibámból.
Akkor ideiglenesen beálltam éjszakai korrektornak a területi nyomdába,
így kerestem valamicskét...
És elérkezett a nap, amikor levelet kaptam Ingától, amelyben azt
kérdezi, el tudnék-e utazni Dzsalpak szazba október utolsó napjaiban -
akkor a novemberi ünnepekben együtt indulhatnánk Dzsambulba...
Futottam mint az őrült, a városi távírdába, hogy sürgönyözzek neki...
Gyorsan el kellett adnom a könyveimet, s azoknak az árán útnak
indulnom.

V
Ober-Kandalov a vasútállomáson fedezte fel Avgyij Kallisztratovot,
amikor a mojunkumi hajtóvadászatra legénységet verbuvált magának.
Akárki bízta meg Ober-Kandalovot ezzel a dologgal, beletalált a
közepébe. Kandalov sokat próbált ember, a vasúti tűzoltóság
parancsnokaként tevékenykedett, azelőtt katona volt, méghozzá büntető
zászlóaljnál szolgált (márpedig ez jelent valamit!), a pusztai rendkívüli
hadműveletre alkalmasabbat találni sem lehetett volna. Mellékesen,
Kandalovnak emellett megvoltak a maga agyafúrt elképzelései. Úgy
számított, hogy ha a húsleadás teljesítése érdekében szolgálatot tesz a
területi vezetőségnek, rehabilitálja magát a szükséges területi fórumokon
is, hogy közbenjárjanak: vegyék vissza a pártba. Hiszen nem holmi
sikkasztás vagy durva visszaélés miatt zárták ki, hanem mindössze olyan
ritka, és ami fő, az államot semmiben meg nem károsító dolog miatt, mint
a büntető zászlóalj kaszárnyáiban történt pederaszta cselekedeteiért,
amikre szolgálati helyzetét kihasználva kényszerítette áldozatait. No, hát
volt ilyen, no, hát kényszerítette ő, a tovább szolgáló őrmester, némelyik
ideológiailag kétes személyiséget; különösen az ilyen-olyan szektákhoz
tartozókat meg a kábítószereseket, de hát őket minek sajnálni? Meddig
sanyargathatják még ezért? Nem elég, hogy elhagyta a felesége, mert
rákapott a töményre, holott addig sem volt éppen józan életű ember?
Pedig, ha megvizsgáljuk, őrá nagy szükség van. Lám, komoly dolgot
bíztak rá, s ő egy pillanat alatt összeszedte a csapatot. Késő éjszaka kiment
a pályaudvarra, körülnézett a tömegben, és biztos szemmel kiválasztotta
azokat, akiket a szükség kényszerített és hajlandók voltak menni vele,
Mojunkum pusztáira, hogy rövid idő alatt' pénzt keressenek. Így botlott
bele Avgyij Kallisztratovba.
Avgyijt nem csak a szükség kényszerítette arra, hogy Kandalov
ajánlatát elfogadja: történt valami előre nem látott és őt nyugtalanító dolog
is - Inga Fjodorovnát nem találta otthon Dzsalpak szazban, noha levelére
érkezett -, elcsüggedt, bár nem volt világos, érdemes-e így elkeserednie.
Repülőgépen utazott, s ehhez Moszkvába kellett utaznia, Moszkvában
pedig egész napba került, amíg repülőjegyet tudott szerezni, Alma-Atából
vonaton utazott tovább. Néhány nap alatt, mondhatni, odarobogott, s
amikor végre eljutott a kórház közelébe, a laboratórium udvarán álló kis
házhoz, azt zárva találta, a kulcslyukban levélkét lelt Inga Fjodorovnától.
A levélben arra kérte, vegye át a vasúti postán a neki írt postán maradó
levelet. Avgyij természetesen futott a postára. Rögtön kiadták neki a
levelet. Elhaló szívveréssel ment ki a kis térre, s egy padra leülve ezt
olvasta:

Avgyij, kedvesem, bocsáss meg. Ha tudtam volna, hogy ilyen

bonyodalom jön közbe, értesítelek, hogy egyelőre ne utazz ide. Félek,
hogy táviratom már nem talált otthon, és már úton vagy. Az a helyzet,
hogy váratlanul Dzsambulba érkezett a volt férjem, hogy pert indítson a
mi Igorkánk dolgában. Kénytelen voltam sürgősen Dzsambulba utazni.
Lehet, hogy én provokáltam ki érkezését: nyíltan megírtam neki, hogy új
életet akarok kezdeni valakivel, aki erősen érdekel. Ezt értésére kellett ad-
nom, mivel közös fiunk van. Még egyszer kérlek, kedvesem, bocsáss meg,
hogy így történt. Lehet, hogy még jobb is így: előbb vagy utóbb úgyis meg
kellett volna oldani ezt a kérdést. Hát jobb mindjárt az elején.
 Ha jössz, az ajtó zárva lesz. A kulcsot laboránsnőnknél, Elimbajkizi
Szeülénél hagyom. Elragadó ember. Hiszen tudod, hol a laboratóriumunk.
Kérd el tőle a kulcsot, és kérlek, lakj nálam. Érezd magad úgy, mint otthon,
és várj meg. Kár, hogy Iszmajilkizi Alija most szabadságon van, érdekes
volna beszélgetned vele. Hiszen ő nagy tisztelettel viseltetik irántad. Úgy
gondolom, egy hét alatt megfordulok. Igyekszem mindent elkövetni, hogy
mostantól fogva semmi ne zavarjon bennünket. Nagyon szeretném, ha
látnád Igorkát. Azt hiszem, összebarátkoztok, és nagyon akarom, hogy
együtt élhessünk, előtte pedig, ahogy terveztük is, elutaznánk a szüleimhez,
hogy megismerkedhess velük, Fjodor Kuzmiccsal és Veronika
Andrejevnával. Ne keseredjél, Avgyij, kedvesem és ne szomorkodj.
Igyekszem mindent a legjobban intézni.
A te Ingád

PS. Ha munkaidő után érkezel, Elimbajkizi lakáscíme: Abaj utca 41.

Férjét Deürbek Ikszanovicsnak hívják.

A levél, amelyet egy szuszra olvasott végig, gondolkodóba ejtette

Avgyijt. Elképedt: a dolgok sehogy sem várt, új fordulatot vettek. Avgyij
nem ment el a kulcsért, hanem ott maradt a váróteremben, úgy döntött,
hogy először végiggondolja a dolgot. Aztán elhelyezte bőröndjét, hogy ne
zavarja, a csomagmegőrzőben, kiment a térre, ott üldögélt, majd az
ismerős kórház körül ődöngött, aztán talált egy magányos ösvényt az
állomás és a városka között, azon járt fel-alá...
Késő ősz ült a puszta fölött. Hűvös volt már. Az elmosódott, laza felhők,
mint a hullámtarajok a tenger térségein, fehérlettek a nyáron kifakult
októberi égen, a falombok fele lefoszlott, vörösbarna, száraz levelek
hevertek a lába alatt. A veteményeskertek is csupaszok voltak, már
betakarítottak mindent. Dzsalpak szaz utcái néptelenek voltak,
csüggesztők. Ökörnyál úszott bágyadtan csillogva a levegőben, hozzáért
az arcához. Mindez szomorúságot ébresztett Avgyijban. Az állomás,
amely ipari erejével leigázta a puszta egész óriási térségét, dübörgött,
csikorgott, zajlott benne az élet, egy pillanatra sem szünetelt, akár az
érverés. A számtalan sínpáron ugyanúgy manővereztek a vonatok,
jöttek-mentek az emberek, harsogtak messzehangzón, rekedten a rádióban
a diszpécserek.
 És Avgyijnak megint eszébe jutottak azok a nyári napok, felidézte a
futárok hőstörténetének végét. És ezzel kapcsolatban már ki tudja,
hányadszor tértek vissza gondolatai a bűnbánathoz. Minél többet
gondolkozott rajta, annál inkább meggyőződött róla, hogy a bűnbánat az
emberi élettapasztalattal együtt gyarapodó fogalom, a lelkiismeret
nagysága, saját magunk szerezte nagyság,, amelyet az emberi értelem
nevelés művel. Senkinek nem adatott meg a bűnbánat, egyedül az
embernek. A bűnbánat: az emberi lélek örök és szüntelen gondoskodása
önmagáról. Ebből az következik, hogy mindenfajta büntetés - vétségért
vagy bűnért - bűnbánatot kell hogy kiváltson a megbüntetett lelkében,
máskülönben az annyi, mintha vadállatot büntetnének meg.
Avgyij ezekkel a gondolatokkal tért vissza az állomásra. És eszébe
jutott az az ingerült hadnagy, s szeretett volna érdeklődni, megismeri-e őt,
és megtudni, hogyan alakult a futárok, az anasa-gyűjtők sorsa - Petruháé,
Ljonykáé és a többieké. Erre még egy ok indította: minden erejével
megpróbált kiszakadni abból, ami csüggesztette és nyugtalanította, mint a
szemhatáron sűrűsödő viharfelhők - az Inga Fjodorovna körül rajzó
gondolataiból. Egész életét és jövőjét most ezen a prizmán keresztül nézte
- életét az határozta meg, hogy állnak a dolgok a messzi Dzsambulban.
Nem, ha egyszer nincs ereje, hogy bármit is tegyen, nem szabad gondolnia
rá, menekülnie, menekülnie kell ezektől a gondolatoktól. Sajnos azonban,
az ingerült hadnagyot nem sikerült megtalálnia. Amikor Avgyij
bekopogott az őrszoba ajtaján, egy rendőr lépett hozzá.
- Mit akar?
- Tudja, egy hadnaggyal szeretnék találkozni - kezdte magyarázni
Avgyij, előre érezve, hogy terve nem sikerül.
- Hogy hívják? Hadnagy sok van nálunk.
- Sajnos, a nevét nem tudom, de ha látnám, rögtön megismerném.
- És mit akar tőle?
- Hogy is magyarázzam, beszélni, beszélgetni szeretnék vele...
A rendőr érdeklődve vette szemügyre:
- No, hát nézd meg, hátha megtalálod a hadnagyodat. Az őrszobán
azonban ezúttal egy ismeretlen ember ült a telefonnál és beszélt valakivel.
Avgyij bocsánatot kért és kiment. Kifelé tartva egy pillantást vetett a
vasketrecre, amelyben korábban az elfogott bűnösök ültek. A ketrec
ezúttal üres volt.
 És Avgyij, bármennyire igyekezett is ezt kerülni, visszatért csüggesztő
gondolataihoz, nem tudott tőlük szabadulni. Mi van Ingával? Még mindig
nem ment el a kulcsért, amelyet Inga ott hagyott: tudta, hogy ha a lelkét
gyötrő gondolataival magára marad Inga üres házában, még
magányosabbnak érzi magát. Várhatna az állomáson is, ha tudná, mi van
Ingával és mikor tér vissza. Avgyij megpróbálta maga elé képzelni, mi
történik most ott, Dzsambulban, milyen nehéz lehet a nőnek, akit szeret és
semmiben nem tud neki segíteni. És mi történik, ha a szülei, hogy meg ne
fosszák a gyermeket az apjától, rábeszélik: állítsa helyre a kapcsolatot a
férjével? Igen, nagyon is elképzelhető, hogy így fordul a dolog, s akkor ő
nem tehet mást, mint hogy hazafelé fordítja a szekere rúdját. Avgyij
élénken elképzelte a csillogó, mutatós katonai pilótát, egyenruhában,
váll-lappal, legalább őrnagyi rangban, s megértette, hogy mellette ő csakis
a vesztes fél lehet. Avgyij biztos volt benne, hogy Ingánál semmiféle rang
vagy külső csillogás nem játszik szerepet, de ki tudja, hátha a szüleinek
nem mindegy, ki a vejük - katonai pilóta Igorka apja vagy egy bizonytalan
foglalkozású, különös ember.
Esteledett. A sötétség leszálltával Avgyij még jobban elkomorodott. Az
emberekkel zsúfolásig telt állomásépületben félhomály uralkodott, fülledt,
dohányfüstös volt a levegő, és Avgyij a végsőkig elcsüggedt. Úgy rémlett
neki, mintha sötét, komor erdőben volna. Egy szál egyedül. A
fakoronákon őszi szél süvít, hamarosan havazni kezd, és a hó belepi az
erdőt és őt magát, a feje tetejéig, és minden hóba süpped, minden feledésbe
merül... Avgyij szeretett volna meghalni, s ha abban az órában megtudta
volna, hogy Inga nem tér vissza, vagy nem egyedül tér vissza, hanem
azért, hogy összeszedje a holmiját és könyveit, és elutazzék a katonai
pilótájával, gondolkodás nélkül kiment volna, hogy az első vonat alá vesse
magát...
Avgyij Kallisztratovot éppen ebben a nyomasztó órában, már késő este,
fedezte fel Dzsalpak az állomásán Ober-Kandalov, aki alkalmas
legénységet toborzott a mojunkumi „szafári"-ba. Úgy látszik,
Ober-Kandalov nem volt híján az éleslátásnak, mindenesetre
csalhatatlanul megérezte, hogy Avgyij lelki válságban van, és nem találja
a helyét. És valóban, amikor Ober-Kandalov felajánlotta Avgyijnak, hogy
csapjon fel néhány napra a mojunkumi füves pusztára, jól fizető alkalmi
munkára, az rögtön ráállt. Kész volt mindenre, csak ne kelljen egyedül
üldögélnie, a jó szerencsére várva. És még arra is gondolt, hogy mire a
megkeresett pénzzel visszatér a mojunkumi pusztáról, talán Inga
Fjodorovna is hazaérkezik, és minden kiderül: vagy örökre itt marad
(micsoda boldogság!) a szeretett nővel, vagy el kell utaznia, és minden
erejét összeszednie, hogy kibírja... De ettől a lehetőségtől rettegett...
És Ober-Kandalov még aznap este elvitte Avgyijt a tűzoltóság
szálláshelyére, ahol egy szabad ágyon meg is hált...
Másnap reggel pedig egy gépkocsioszloppal az egész legénység elindult
a mojunkumi hajtóvadászatra. Vidám kis dolognak vágtak neki!
És most ítéletet ültek Avgyij Kallisztratov fölött. Öt szenvedélyes
alkoholista - Ober-Kandalov, Misas, Kepa, Hamlet-Galkin és a
„Bennszülött" Aborigen-Üzükbaj. Pontosabban: Hamlet-Galkin és
Üzükbaj csak jelen voltak és igyekeztek, bár félénken és szánalmasan,
valamit enyhíteni három ítélkező vad kegyetlenségén.
Az ok pedig az volt, hogy Avgyijt estére ugyanolyan őrület szállta meg,
amilyen annak idején a tehervagonban, ezért számoltak le vele. Avgyijra
olyan szörnyű hatással volt a mojunkumi antilop-hajtóvadászat, hogy
követelni kezdte: azonnal hagyják abba az öldöklést, bűnbánatra szólította
fel az elállatiasodott vadászokat, hogy forduljanak Istenhez, agitálta
Hamlet-Galkint és Üzükbajt, hogy csatlakozzanak hozzá, s akkor
mindhárman elhagyják Ober-Kandalovot és cinkosait, riadót fújnak,
mindegyiküket áthatja Isten, a Jóságos Teremtő eszméje, az Ő határtalan
irgalmasságára bízzák magukat, bocsánatért esedeznek azért a rosszért,
amit ők, az emberek elkövettek az élő természet ellen, mert csak az őszinte
bűnbánat könnyíthet rajtuk.
Avgyij kiabált, ég felé tárta a karját, felszólította őket, hogy nyomban
csatlakozzanak hozzá, tisztuljanak meg a gonosztól, és tartsanak
bűnbánatot.
Vad dühében elképesztő és nevetséges volt, üvöltött és rohangált,
mintha a világ végét érezné - úgy rémlett neki, hogy minden a föld alá
süllyed, tüzes szakadékba zuhan.
Istenhez akarta téríteni azokat, akik a könnyű keresetért jöttek ide...
Meg akarta állítani a gyilkolás roppant méretű gépezetét, amely
nekiiramodott a mojunkumi pusztaság térségeinek - ezt a mindent
megsemmisítő, gépesített erőt...
Le akarta győzni a legyőzhetetlent...
Akkor Misas tanácsára megkötözték és felhajították a teherautó
platójára, egyenest a leöldösött szajgak-antilopok tetemeire.
 - Feküdj ott, a kurvanyád, dögölj meg! Szagold az antilopokat! - kiáltott
rá Misas, lihegve az erőlködéstől. - Most hívd az istenedet! Talán majd
meghallja, a kurvanyád, és leszáll hozzád az égből...
Éjszaka volt, s felkelt a hold a mojunkumi szavanna fölött, amelyen
végigsöpört a véres hajtóvadászat, s minden élőlény, még a farkasok is,
tulajdon szemükkel láthatták meg a világ pusztulását...
A pusztítók pedig - Avgyij Kallisztratov kivételével, aki a maga
szerencsétlenségére került aznap a mojunkumi pusztaságra - egyhangúlag
lelkesedtek...
És ezért készültek ítéletet ülni fölötte...
*
Misas és Kepa lerángatta Avgyijt a teherautó platójáról, Oberhez
vonszolta, és térdre kényszerítette előtte. Ober-Kandalov egy üres ládán
ült, széttárva gyűrött esőköpenye szárnyait, szétterpesztve szurkosvászon
csizmás lábát. A segédfényszóró világánál természetellenesen nagynak,
mogorvának és végtelenül vészjóslónak látszott oldalvást, a kis tűz
mellett, amely még mindig az odaégett frissen sütött antilop-saslik szagát
árasztotta. Kissé távolabb Hamlet-Galkin és Aborigen-Üzükbaj álldogált,
nyakát behúzva. Már alaposan felöntöttek a garatra, ezért Ober ítéletét
várva Avgyij fölött bután vigyorogtak, sugdosódtak, lökdösődtek és
egymásra kacsingattak.
- No? - szólalt meg végre Ober, megvetőn mérve végig az előtte
térdeplő Avgyijt. - Meggondoltad magad?
- Oldjátok ki a kezemet - mondta Avgyij.
- A kezedet? Miért kötöztük össze, gondoltál erre? Hiszen csak a
zendülők, az összeesküvők, a lázadók, a rend és a fegyelem megszegői
kezét szokták megkötözni! A rendbontókét, hallottad? A rendbontókét!
Avgyij hallgatott.
- No, jól van, próbáljuk meg kioldani a kezedet, majd meglátjuk,
hogyan viselkedsz - könyörült meg Ober. - No, oldjátok le a kötelet -
parancsolta -, szüksége lesz a kezére.
- Túrót oldjuk le, kurvanyád - dörmögte elégedetlenül Misas, miközben
Avgyij háta mögött oldani kezdte a kötelet - Az ilyeneket mindjárt vízbe
kell fojtani, mint az ebkölyköket. Az ilyeneket hétrét kell görnyeszteni és
beletaposni a földbe.
Avgyij csak most érezte, amikor a köteleit megoldották, mennyire
elzsibbadt a válla meg a keze.
 - No hát, a kérésedet teljesítettük - mondta Ober-Kandalov. - Van még
egy esélyed. De először igyál, ne! - És egy pohár vodkát nyújtott
Avgyijnak.
- Nem, nem iszom - utasította vissza kereken Avgyij.
- Akkor fulladj meg, te szemét! - Ober heves mozdulattal egyenesen
Avgyij arcába loccsantotta a pohár tartalmát. Az, nem számítva erre,
majdnem megfulladva, felszökkent. Misas és Kepa azonban újra rárontott,
földre nyomta Avgyijt.
- Hazudsz, a kurvanyád, iszol! - ordította Misas. - Mondtam iszen, az
effélét vízbe kéne fojtani! Hé, Ober, tölts még vodkát neki! Beleöntöm a
torkába, s ha nem issza meg, agyonverem, mint a kutyát.
A pohár széle, amely megroppant Misas kezében, elvágta Avgyij arcát.
Avgyij a vodkától és tulajdon vérétől fuldokolva kitépte magát, és
kézzel-lábbal védekezett Misas és Kepa ellen.
- Gyerekek, ne, ördög vigye, ne igyon, majd iszunk mi magunk! -
vonította panaszosan Hamlet-Galkin, a verekedők körül szaladgálva.
Aborigen-Üzükbaj az autó sarka mögé surrant, és onnan lesett ijedten,
nem tudva, mitévő legyen; ott maradjon - mennyi vodka maradt még? -,
vagy szaladjon, minél messzebbre a bajtól... Csak Ober-Kandalov
szemlélte a dolgot, ládáján trónolva, mint valami cirkuszi előadást.
Hamlet-Galkin odaugrott Oberhez:
- Állítsd meg őket, kedves Ober, hiszen megölik: mehetünk a börtönbe!
- A börtönbe! - vihogott fennhéjázva Ober. - Miféle börtön van a
Mojunkumon? Én vagyok itt a bíró! Próbálja aztán valaki bizonyítani,
hogy és mint volt. Lehet, hogy széttépték a farkasok. Ki látta, ki
bizonyítja?
Avgyij, eszméletét vesztve, a lábuk alá esett, s nekiálltak: rugdalni a
csizmás lábukkal. Utolsó gondolata Inga volt Avgyijnak: mi lesz vele,
hiszen soha senki úgy nem tudja szeretni, mint ő.
Már nem hallott semmit, körülötte minden elsötétült, és ki tudja, miért, a
szürke farkasanya rémlett fel előtte. Az, amelyik azon a rekkenő nyáron
átugrott fölötte a vadkenderes; pusztán...
- Ments meg, farkasanya! - szakadt ki váratlanul Avgyijból.
Mintha ösztönösen megérezte volna, hogy a farkasok, Akbara és
Tascsajnár, épp tanyájuk felé közeledtek, amelyet emberek foglaltak el
ezen az éjszakán. Az állatokat vonzotta a megszokott éjjeli szállásuk, ezért
tértek vissza, biztosan abban reménykedve, hogy az emberek már
elhagyták a szurdokukat, és elmentek valamerre távolabbra.
De a teherautó irdatlan tömege továbbra is rémítőn sötétlett ugyanazon a
helyen - kiabálás, dulakodás, tompa ütések zaja hallatszott felőle...
És a farkasoknak újra a puszta felé kellett fordulniuk. Elkínzottan,
nyugtalanul, vaktában vágtak neki, amerre a szemük látott... Se éjjel, se
nappal nem volt nyugtuk az emberektől... Lassan csatangoltak, s a hold
megvilágította behúzott farkú, sötét körvonalaikat...
A bíráskodás, pontosabban az önbíráskodás pedig folytatódott... A
tökrészeg hajtóvadászok nem vették észre, hogy az elítélt Avgyij
Kallisztratov, amikor ököllel újra összeverték, alig próbál feltápászkodni.
- No, kelj föl, te pópa-pofa! - nógatta kemény rúgásokkal és durván
káromkodva hol Misas, hol Kepa, de Avgyij csak halkan nyögött. A
nekibőszült Ober-Kandalov felkapta Avgyijt, az összeroggyant, mint egy
üres zsák, fölemelte, és gallérjánál tartva, tulajdon szavaitól még jobban
megvadulva, azt mondta neki:
- Te bitang gazember, Istennel akarsz rémítgetni bennünket, rettegésben
tartani, te féreg! Minket Istennel nem ijesztgetsz, elbántunk már mi
különbekkel is, te kutyafattya! Magad meg ki vagy? Mi itt állami feladatot
hajtunk végre, te meg a terv ellen vagy, kutyafattya, a terület ellen, tehát te
alávaló gazember vagy, népellenség, a nép és az állam ellensége! Az ilyen
ellenségeknek, kártékony diverzánsoknak pedig nincs helyük a földön!
Még Sztálin megmondta: „Aki nincs velünk, az ellenünk van." A nép
ellenségeit ki kell irtani, gyökerestül! Nincs irgalom! Ha az ellenség nem
adja meg magát, megsemmisítik, mehet az anyjába! A hadseregben az
ilyen agitációért agyonlövés jár - és kampec! Hogy megtisztítsák a
földünket minden efféle piszoktól! Te meg, te templomi patkány, mivel
foglalkoztál? Szabotázzsal! Meg akartad hiúsítani a feladat teljesítését!
Kolostorba akartál csalni bennünket! De én megfojtalak, te elfajzott, mint
népellenséget, s ezt csak megköszönik nekem, mert te az imperializmus
ügynöke vagy, te féreg! Azt hiszed, mert Sztálin már nincs, hát az sincs,
aki elbánjon veled? Te pópaivadék, térdelj le. Én vagyok most a hatalom
fölötted - tagadd meg az Istenedet, különben véged, aljas szemét!
Avgyij nem bírta tovább a térdeplést, elterült. Fölemelték.
- Felelj, te féreg! - üvöltötte Ober Kandalov. - Tagadd meg az Istent!
Mondd, hogy nincs Isten!
- Van Isten! - nyögte gyenge hangon Avgyij.
 - No nézd csak! - ordította Misas, mint akit kígyó csípett meg. -
Mondtam neked, kurvanyád, ha valamit mondasz neki, ez csak azért is az
ellenkezőjét mondja, bosszúból!
Ober-Kandalov, fuldokolva dühében, újra megrázta Avgyijt a
gallérjánál fogva:
- Tudd meg, te istenimádó, olyan hangversenyt rendezünk neked
mindjárt, hogy amíg élsz, nem felejted el! Hé, vonszoljátok csak ahhoz a
fához, akasszuk fel, akasszuk fel a férget! - kiáltotta Ober-Kandalov. - A
lába alá meg gyújtsunk tüzecskét. Hadd pörkölődjön!
És Avgyijt közös erővel odahúzkodták egy görcsös szakszaulfa alá,
amely a lapály szélén terebélyesedett.
- Hozzátok a köteleket! - parancsolt rá Kepára Ober Kandalov.
Az a vezetőfülkéhez szaladt.
- Hé, ti ott! Üzükbaj, anyája országnak, az anyád hét… meg te, hogy is
hínak, te szar színész, mit ácsorogtok ott, he?; Lóduljatok, rohanjatok rá!
Ha nem, még szagolni sem adok nektek vodkát! - ijesztette
Ober-Kandalov a szánalmas borisszákat, s azok hanyatt-homlok
szaladtak, hogy a szerencsétlen Avgyijt felakasszák.
A garázda ötlet hirtelen baljóslatú fordulatot vett. A gonosz tréfa azzal
fenyegetett, hogy lincselés lesz a vége.
- Egy a baj, a kurvanyád - nincs ezen az átkozott pusztán se kereszt, se
szög! Ez a baj, a kurvanyád - kesergett Misas, miközben recsegve tördelte
a szakszaul ágait. - Az volna pedig az igazi! Keresztre kéne feszíteni!
- Nincs itt túró se, majd megkötözzük! Legalább olyan lesz, mintha
szögeken függne! - talált megoldást Ober-Kandalov. - Kinyújtjuk
kezénél-lábánál fogva, mint a békát, s úgy megcsavarjuk, hogy nem
rúgkapál! Lógjon ott reggelig, oszt gondolkozzék rajta, van-e Isten, vagy
nincs! Úgy megnevelem, hogy haláláig megemlegeti ez a pópa-pestis,
hány nyolc kalács! Különbeket is megfegyelmeztem én a hadseregben!
No, fiúk, rajta, kapjátok el! Arra az ágra húzzátok föl ni, de jó magasra!
Húzzátok, a kezét erre, a lábát meg arra!
Pillanatok alatt történt minden, mivel Avgyij már nem bírt ellenállni. A
görcsös szakszaulfához odakötözve, kötelekkel kezét és lábát
hozzárögzítve, úgy függött, mint a frissen lenyúzott bőr, amelyet
felakasztanak száradni. Avgyij hallotta még káromkodásukat, hangjukat,
de már mintha messziről. A szenvedés minden erejét elvette. A gyomra, a
mája felőli oldalon, tűrhetetlenül égett, a derekában mintha megpattant
vagy elszakadt volna valami, annyira fájt. Avgyijt lassanként elhagyta
ereje. Az, hogy részeg kínzói megpróbáltak, de hiába, tüzet gerjeszteni a
lába alatt, már nem nyugtalanította. Minden közömbös volt a számára. A
tűzrakásból azonban nem lett semmi: az előző nap hullott hótól
átnyirkosodott fű és gally nem akart lángra kapni... Az meg, hogy benzint
loccsantsanak rá, senkinek sem jutott eszébe. Nekik elég volt az is, hogy
Avgyij Kallisztratov lógott, mint a madárijesztő a veteményeskertben. És
külseje, amely félig akasztott, félig megfeszített emberéhez hasonlított,
nagyon felélénkített és izgalomba hozott mindenkit. Különösen
Ober-Kandalov lelkesedett. Sokkal hatásosabb és megkapóbb képek
ötlöttek fel benne - mit jelent azokhoz képest egy pusztán felakasztott
ember!
- Így jár mindenki, véssétek az eszetekbe! - fenyegetőzött, végigmérve a
szakszaulfára felkötözött Avgyijt. - Én mindenkit, aki nem velünk tart,
felhúznék, így ni, hogy mindjárt félreleffenjen a nyelve. Valamennyit
fölaggatnám, aki ellenünk van, egy sorban, hogy mint egy abroncs,
övezzék a földgolyót, akkor aztán senki sem merne ellenkezni egyetlen
szavunkkal sem, s mindenki úgy parírozna, mint a sicc!... No, rajta,
komisszárok, döntsünk be még eggyel, lesz ami lesz!...
Buzgón helyeselve Obernek, lármásan elindultak az autó felé, Ober
pedig rágyújtott egy nótára, amit alighanem csak ő ismert egyedül:

Csizmanadrág, pisztolytáska övünkre,

- egy-kett, egy-kett, előre!

A nekihevült „komisszár cimborák" belekapcsolódtak -„egy-kett,

egy-kett" -, és még néhány fél litert körbejáratva, kiitták az üvegeket.
Egy idő múlva az autó felgyújtotta fényszóróit, beindult, megfordult, és
lassan elindult a pusztán. Köréjük záródott a sötétség. Minden
elcsöndesedett körös-körül. És a fához kötözött Avgyij egyedül maradt a
világon. A melle égett, levert belső részeit agyát elködösítő,
elviselhetetlen fájdalom mar cangolta... És tudata elmerült, akár áradáskor
a víz alá került kis sziget.
„Az én kis szigetem az Okán... Ki ment meg téged, Mesterem?" -
szikrázott fel és aludt ki utolsó gondolata...
Körülvették az élet utolsó vízgyűrűi.
 És kihunyó tekintete előtt hatalmas víz rémlett fel, végtelen és parttalan,
tömör víztükör. A víz hangtalanul forrt, fehér tarajos hullámok futottak
rajta némán, akárha forgószél söpörné végig a fagyos hókérget, nem tudni,
honnan és nem tudni, hová tartó szél. De ennek, a hangtalan tengernek alig
látható szélén egy ember alakja sejlett fel homályosan a víz fölött, és
Avgyij ráismert arra az emberre - az apja volt, Kallisztratov diakónus. És
Avgyijnak hirtelen fölrémlett a maga sihederkori hangja - ahogy apjának
mondta fennhangon kedves imádságát az elsüllyesztett hajóról, ahogy
otthon akkor, gyermekkorában, az öreg pianínó mellett állva szavalta,
csak most roppant nagy volt köztük a távolság, s a kamaszhang csengőn és
lelkesen szállt a világ térségei fölött:

Még alig világosodik, s amíg még alszik a világ...

Te Könyörületes, Áldott és Igaz, bocsásd meg nekem, hogy állhatatos
imáimmal ostromollak. Nincs szavaimban semmi önzés, nem kérek
semmilyen földi javakat, és nem könyörgök, hogy hosszabbítsa meg
napjaimat. Azért fohászkodom csak szüntelen, hogy mentsd meg az emberi
lelkeket. Te, mindent megbocsátó, ne hagyj minket tudatlanságban, ne
engedd, hogy mentségeket keressünk magunknak a jó és a rossz összefonó-
dásában e világon. Küldj alá megvilágosodást az emberi nemzetre.
Magamért a számat sem merem szóra nyitni. Nem rettegek elfogadni, mint
szükségeset, semmiféle halált - a gyehennán égek-e, vagy beléphetek örök
Birodalmadba. Te ítélsz a m sorsunk felől, láthatatlan és örök Teremtő...
Azt kérem csak, nincs nagyobb kérésem...
Azt kérem csupán, hogy tégy csodát: ússzék az a hajó tovább a maga
régi útján napról napra, éjről éjre, amíg csak nap és éj váltakozik az
általad kiszabott rendben a Föld világűri forgásában. Ússzék az a hajó
változatlan őrséggel, örökre tokba bújtatott fegyver csövekkel, óceánról
óceánra, és csapkodják a hajó tatját a hullámok, hallassék szüntelen
zúgásuk és dörejük. Zúduljanak őrá az óceán cseppjei sustorgó esőként,
lélegezze be azt a keserű, porlatag nedvességet. Hallja a fedélzet
nyikorgását, a gépek dohogását a hajó gyomrából, és a széllel együtt
szálló, a hajót követő sirályok rikoltását. És tartson az a hajó egy fényes
városba, egy messzi tenger partjára, ha nem köthet is ki ott soha... Amen.

Hangja lassanként elcsöndesedett, mindjobban távolodott... És Avgyij

tulajdon sírását hallotta az óceán fölött...
 És a végeláthatatlan mojunkumi pusztaság csendjében egész éjjel teljes
erővel áradt a vakítón éles holdfény, megvilágítva a szakszaulfára
felfeszített, dermedt emberi alakot. Az alak némileg hasonlított egy
szétterjesztett szárnyú, ég felé törő, de lelőtt és az ágakon fennakadt
madárra.
Ettől a helytől másfél kilométernyire állt a pusztán az a katonai típusú
ponyvás teherautó, amelyben, sötét dolgukat elvégezve, egymás
hegyén-hátán aludtak az antiloptetemeken, az álmukban kiokádott pálinka
mocskában Ober-Kandalov legényei. A levegőben sűrű, nehéz horkolás
hömpölygött. Távolabbra hajtottak, hogy Avgyijt egyedül hagyják
éjszakára - meg akarták tanítani: érezze, mire megy nélkülük, akkor
biztosan megtagadja az Istent, és meghajol az erő előtt...
Avgyijnak ezt a büntetést a hajdani színész, Hamlet-Galkin találta ki,
miután újra meg újra belecsókolt az üveg nyakába, s úgy vedelte a vodkát,
mint valami ízetlen, holt vizet. Hamlet-Galkin azért állt elő ötletével, hogy
kedvébe járjon Ober-Kandalovnak - csak reszkessen, úgymond, az
istenhívő. Hadd higgye: megkötözték, aztán elmentek örökre. Rohanna
utánuk, de már hiába!
Hajnaltájt, amikor már virradni kezdett, a farkasok nagy vigyázva
közeledtek régi vackuk felé. Elöl Akbara halad egy éjszaka alatt beesett a
horpasza, nyomában mogorva sántikált a nagy fejű Tascsajnár. Régi
vackuk körül néptelen volt a vidék, az emberek eltűntek valahová az
éjszaka folyamán. De a vadállatok úgy lépkedtek ezen a földön, ha
alkalmazható rájuk ez a hasonlat, mint az aknamezőn, rendkívüli
óvatossággal. Lépten-nyomon valami ellenséges, idegen dologba
botlottak: kihamvadt tűzrakásba, üres konzervdobozokba, üvegcserépbe,
gumi és vas erős szagába, amely megrekedt a teherautó hagyta
kerékvágásban, és mindenütt még mindig pálinkától bűzlő, kiürített
üvegekbe. A farkasok örökre elhagyni szándékozva ezt a bemocskolt
helyet, elindultak a lapály szélén, amikor Akbara hirtelen hátrahőköl és
megállt egy helyben, mintha a földbe gyökerezett volna ember! Két
lépésre tőle a szakszaulfán, karját széttárva és fejét oldalra csüggesztve,
egy ember lógott. Akbara a bokrok közé vetette magát, utána Tascsajnár.
Az ember nem mozdult a fán. A száraz gallyak között szél fütyörészett,
meglebentette az ember haját fehér homlokán. Akbara a földhöz lapult,
megfeszült, mint a rugó, ugrásra készült. Ember volt előtte, az a lény,
amelynél nincs félelmetesebb, minden farkas-szerencsétlenségük okozója,
kibékíthetetlen ellenségük Akbarát szörnyű harag töltötte el, dühében
kissé hátrált hogy nekilendüljön és rávesse magát az emberre, agyarait
torkába mélyessze. És a farkasanya abban a döntő pillanatban hirtelen
ráismert arra az emberre. De hol látta? Hiszen ez az a csudabogár, akivel
már találkozott a nyáron, amikor kölykeivel elindult az illatos füvek
aromáját belélegezni. És Akbara abban a pillanatban felidézte azt a nyári
napot, azt, hogyan játszadoztak a kölykei ezzel az emberrel, meg hogy
hogyan kegyelmezett meg neki és szökkent át rajta, amikor rémületében
leült a földre, kezével fedezve el a fejét. Felrémlett benne ijedt szemének
döbbent kifejezése, s az is, ahogy csupasz bőrű, védtelen lény
elmenekült...
Most ez az ember csüggött furcsán az alacsony szakszaulfán, mint egy
ágak között rekedt madár, s a nőstény farkas nem értette, élő-e, vagy
halott. Az ember nem moccant, hangot sem adott, feje oldalra lógott, szája
sarkából keskeny vérpatak szivárgott. Tascsajnár már-már rárontott a fán
csüggő emberre, de Akbara félrelökte. Közeledve, figyelmesen szemlélte
a felfeszített ember vonásait és halkan felvonított: hiszen valamennyi
tavalyi kölyke elpusztult. És a mojunkumi pusztában minden élet
semmivé lett. És nem volt, aki előtt a könnyeit onthassa... Ez az ember
semmiben nem tudott neki segíteni, közel volt már a véghez, de az élet
melegéből még maradt benne valami. Az ember nagy nehezen felvonta
szemhéját, és a szűkölő farkasanyához fordulva, csöndesen suttogta:
- Eljöttél... - És tehetetlenül lehorgadt a feje.
Ezek voltak az utolsó szavai.
Ebben a pillanatban motorzúgás hallatszott, s a pusztán feltűnt a katonai
típusú teherautó. Feléjük tartva nőttön-nőtt, a vezetőfülke domborított
ablakai tompán csillogtak. Ober-Kandalov legényei tértek vissza a bűntett
színhelyére.
A farkasok késlekedés nélkül továbbügettek, futottak, loholtak, mind
gyorsabb ütemben. Hátra se néztek - a mojunkumi farkasok elhagyták a
Mojunkumot, a roppant pusztaságot, mindörökre...

*
Akbara és Tascsajnár élete egy egész esztendejét az Aldas-tó körüli
nádasokban töltötte. Ott született legnépesebb almuk - öt farkaskölyök.
Ilyen termékeny esztendő volt! A kölykök már cseperedtek, amikor újabb
szerencsétlenség sújtotta a vadakat - kigyulladt a nádas. Azokon a
helyeken bekötőutakat építettek a felszíni ércfejtéshez; fel kellett égetni a
nádat. És az Aldas-tó körül sok száz meg ezer hektár ősi nádast
megsemmisítésre ítéltek. A háború után ezen a tájon ritka nyersanyagok
hatalmas rétegeit tárták fel. És a pusztán újabb óriási titkos létesítmény
született. Mit számít ilyenkor a nád, amikor magának a tónak pusztulása -
ha a maga nemében egyedülálló is -, senkit meg nem állít, amikor keresett
hiánycikkről van szó. Ennek érdekében kibelezhetik a föl golyót is, akár
egy tököt.
A nád-dzsungelek fölött először repülőgépek húztak mélyrepülésben,
valami gyúlékony keveréket permeteztek a levegőből, hogy a nádast a
kellő pillanatban egyszerre lángba boríthassák.
A tűzvész startját éjszakára tervezték. A gyúlékony anyaggal
előkészített nád úgy lobbant fel, mint a puskapor, sokkalta erősebben és
hatalmasabban, mint a sűrű erdő. Egekig törtek fel a lángok, és a füst úgy
terítette be a sztyeppét, mint télen a köd a földet.
Alighogy szétterjedt az égésszag, és különböző pontokon fellobbant a
tűz, a farkasok futkosni kezdtek a nádasban, megpróbálták menteni a
kölykeiket. Foguk közt cipelték őket hol ide, hol oda. És az Aldas-tó körüli
nádsűrűben megkezdődött az égszakadás-földindulás. A tó fölött
felhőkben szálldostak a madarak, átható kiáltozásukkal verték fel sok
mérföldnyire a pusztát. Minden lény, amely századok óta élt a nádasban, a
vaddisznótól a kígyóig, pánikba esett - menekülni kezdett minden élőlény
a nádsűrűben. Ugyanaz a sors várt a farkasokra is: mindenfelől tűz vette
körül őket, csak úszva menekülhettek. És Akbara meg Tascsajnár, három
kölykét otthagyva a tűzben, a két másikat a foga közé kapva, megpróbálta
az öblön keresztül úszva menteni az életüket. Amikor végre kiértek a túlsó
partra, akkor derült ki, hogy hiába igyekeztek a kölyköket minél
magasabban tartani, mind a ketten megfulladtak.
És Akbarának meg Tascsajnárnak megint új vidékre kellett költöznie.
Ezúttal a hegyekbe vitt az útjuk. A farkasoknak azt súgta az ösztönük,
hogy a hegy az egyetlen hely a földön, ahol mindent túlélhetnek. Sokáig
mentek, maguk mögött hagyva az emberek gyújtotta, az egész szemhatárt
ellepő, füstölgő tűzvészt. A Kurdaj-hegységen keltek át, éjszaka többször
is át kellett vágniuk a széles autóutakon, amelyeken égő fényszóróval
autók rohantak, és útjukon semmi nem volt rémítőbb ezeknél a sebesen
rohanó tüzeknek A Kurdaj után az Ak-tűz hegyeiben folytatta útját a
farkaspár, de itt sem érezték biztonságban magukat, s úgy döntöttek, hogy
továbbmennek. Átkelve az Ak-tűz hágóján, az Iszik-köl völgykatlanába
jutottak. Tovább már nem volt hová. A tenger terült el előttük...
És Akbara meg Tascsajnár itt még egyszer újrakezdte az életét...
És újra kölykeik születtek - ezúttal négy látta meg a napvilágot.
Ez volt utolsó, kétségbeesett próbálkozásuk, hogy nemzetségüket
fenntartsák.
És ott, az Iszik-köl mellett, torkollt szörnyű tragédiába a farkasok
története...

Harmadik rész

I
Az emberek keresik a sorsot, a sors pedig az embereket... És ebben a
körben forog az élet... És ha igaz, hogy a sors mindig igyekszik célba
találni, így történt ezúttal is. Minden rendkívül egyszerűen történt, s ezért
elháríthatatlanul, mint a végzet...
Mert hiszen meg volt írva, hogy Nojgutúlu Bazarbaj azon a napon
kísérőnek szegődjék a geológusokhoz. Bazarbajnak fogalma sem volt róla,
hogy a geológusoknak helyi vezetőre van szükségük, azok maguk keresték
meg őt, maguk ajánlották fel neki.
Ide, a Tamanra, a traktorok vágta úton érkeztek, amelyen takarmányt
szállítanak a juhoknak.
- Miért hívják Tamannak ezt a helyet? - kérdezte az egyikük.
- Miért kérded?
- Csak úgy, érdekel...
- Taman az talp. Látod, mint a csizmám talpa. Ez itt a hegyek talpa, azért
hívják Tamannak.
- Aha! Akkor hát ebből van az orosz név, a Tamany is, és a híres Tamanyi
hadosztály!
- Azt nem tudom, öcsém. Azt a generálisok tudják. A mi dolgunk, magad
is tudod, a pásztorkodás.
No, szóval a geológusok eljutottak Taman vidékére, s tovább, ahogy
mondják, csak a térképről ismerik az utat, ezért jobb, ha valamelyik
helybeli vezeti őket át a hegyeken. Miért is ne? Annál inkább, mert
fizetnek érte. Annyi az egész, hogy átvisz négy felmálházott férfit az
Acsi-tas szoroson, ott aztán ezek a geológusok valamilyen mintát vesznek,
világos, hogy aranymintát - aranyat keresnek, nem mást. Ha pedig
találnak, nagy prémiumpénzt kapnak érte. De ez, mondjuk, az ő gondjuk,
neki, Bazarbajnak meg csak az, hogy estére visszaérjen a tamani
karámhoz, ahol telel a nyájával. Ennyi a dolga.
Ami a pénzt illeti, a legények, bár városiak voltak, egyáltalán nem
alkudoztak, és amint Bazarbaj makacskodni kezdett: nem érek rá, azt
mondja, kísérgetni, utóbb még rajtacsíp a szovhozfőnökség, nektek
semmi, de engem kérdőre vonnak, hol van, aszongyák, Nojgutúlu
Bazarbaj számadó, miért van távol, amikor egykettőre itt az ellésidő, ki
felel akkor? - akkor ezek a legények rögtön ráígértek egy huszonöt
rubelest. A bolondok! De hát minek is szemérmeskedne velük az ember,
állami pénz az, attól nem szegényedik el a kincstár. Biztosan maguk is
igyekeznek bezsebelni a pénzt, ha valahol hozzáférnek. Hát hadd
fizessenek. Bazarbajnak annyi elkísérni a geológusokat, mint köpni egyet:
nyeregbe ül, és már megy is. Így is majd mindennap csavarog fontos és
nem fontos dolgában járva, különösen ha lakodalom vagy halotti tor van
valahol, ahol itóka szaga érződik. Amikor aztán bemegy a szovhozirodába
a fizetésért, az egész brigád: a pásztor, a két bojtár, az éjjeliőr, de
különösen a felesége (ő is szovhozmunkás), az elletőben pedig az
ellető-segédek - mindenki izgul. Bazarbaj éjszaka érkezik, tökrészegen,
alig tud a lován megmaradni, pedig hiszen pénzt visz az embereknek. És a
gyalázatos felesége meg nem panaszt tett a szovhoz igazgatójának: már
vagy három hónapja, hogy Boronbaj pénztáros maga hozza ki a karámhoz
a fizetést. Azt mondja, az az előírás, hogy mindenki saját kezűleg írja alá a
bérlistát. No, hát csak hozza, ha kedve tartja...
Most ez a huszonöt rubel, lám, ostobán maga mászik a zsebébe. Igaz,
hogy az Acsi-tashoz vezető ösvény köves, néhol pedig olyan szakadékos,
hogy az embernek a lélegzete is eláll, könnyű a nyakát törnie az embernek,
de hát a hegyek azok hegyek, az nem olyan, mintha a sportpályán futnád a
köröket, s még medált is akasztanak a nyakadba érte. Minek ezen
csodálkozni - ahogy eddig sem volt igazság a világon, úgy most sincs - itt
télen-nyáron a hegyekben élsz, se aszfalt, se vízvezeték, se villany, hát élj,
ahogy akarsz, járhatsz egész esztendőben a birkák után a bűzlő trágyában,
ott meg valamilyen fürge legény fehér tornacipőben gyorsan körbefutja a
stadiont vagy gólt lő a kapuba - magának is gyönyörűség, a stadionban a
nép pedig eszét veszti örömében, és annak a fürge legénynek dicsőség a
része, mindenütt róla írnak az újságok, aki meg reggeltől estig, pihenőnap
nélkül, szabadság nélkül görnyed a munkában, az épp hogy eltengődik. Ha
pedig iszik mérgében, akkor aztán a felesége rágja, s magának sincs öröme
benne. Pedig hát szaporulatot kell adni, hogy egy anyaállat se maradjon
meddő, súlygyarapodást, finomgyapjút kell adni, folyton azzal
fenyegetőznek, hogy műszálat találnak fel a gyapjú helyett, de hát hol az a
műszál, ha meg birkanyírás van, már röppennek is ránk az ellenőrök, mint
a dögmadarak, tisztára kisöprik az utolsó szálig a gyapjút, mind nekik kell
adni. Valutát hoz, aszongyák, a finomgyapjú... Igen kell nekik, úgy látszik,
az a valuta... Aztán az egészet mintha a szakadék nyelné el. Süllyedne el az
egész - a nyáj, az emberek meg ez az egész nyomorult élet...
Ilyen kedvetlen gondolatok környékezték útközben Bazarbajt. Ezért
egész úton hallgatott, csak néha fordult hátra a mögötte lovagló
geológusokhoz, figyelmeztette őket, hol milyen veszély fenyeget... Nehéz
volt a szíve. És minden a miatt a gyalázatos, fehérnép miatt... Micsoda
istencsapás! Okvetlenül beleköt, okvetlenül lármát kell csapnia. Most is
ordítoznia kellett, méghozzá idegenek előtt. Mert ha nem, belebetegszik!
Így teszi tönkre az egész életét! Nemhiába tartják régóta: az asszony éjjel
hízeleg, mint a macska, nappal megmar, mint a kígyó. Kellett neki!
Kiordítozta magát! Neked, aszongya, csak az kell, hogy eltekereghess
valahová, minek is akadtak utadba ezek a geológusok, tömérdek a munka,
a juhok ellenek, az aprónép a nyakamon, a nagyobbak meg az
internátusban elkanászodtak, amikor hazajönnek vakációra, folyton csak
zabálnának, amíg ki nem repednek, de csak adjak, segíteni meg nem
segítenek semmit, szívják a dohányt, mint a hibbantak, talán még vodkát is
nyakalnak, ki ügyeljen rájuk az internátusban, az igazgató részeges, meg
itthon is kiről vegyenek példát? Te is csak azt lesed, hová illanhatsz el,
csak legyen, ahol ihatsz. Még jó, hogy a ló magától is hazahoz, különben
már rég felfordultál volna részegen valahol az úton...
Hát így, a rondaság! Mennyit verte-nevelte pedig, egész életében kék
foltokkal jár, ezért is nevezték el Kök-Turszun-nak - Kék Turszunnak, de
annyi esze most sincs, hogy féken tartsa azt a pogány nyelvét!
Most is rosszkor ordítozott a gyalázatos a geológusok előtt. Pedig
hányszor megszorongatta a torkát úgy, hogy a szeme kidülledt! Utána
aztán szavát adta, hogy többé nem ellenkezik, de szaporította a szót eleget,
csakhogy mi haszna! Hanem ő megtalálta a módját, hogy befogja a száját!
Behívta a házba, mintha csak beszélgetni akarna vele, s amint belépett, szó
nélkül a falhoz nyomta, szemtől szembe, a lelket is majd kiszorította
belőle; belenézett felesége már kihamvadt, elkékült, ráncos arcába,
félelemtől elhomályosult szemébe, amelyben ott volt az elmúlt évek
minden bánata és örömtelensége, kiolvasott holtra vált tekintetéből
minden kudarcot és haragvást az életre, nézte félrehúzódott, fogatlan,
fekete száját, s megutálva önmagát, fenyegetőn sziszegte:
- Te szuka, te, csak még egyet vakkanj, eltaposlak, mint a férget! - És
félretaszította.
Az asszony szótlanul felkapta a vödröket, és becsapva az ajtót, kiment
az udvarra. Ő meg kifújta magát, lóra ült, és útnak indult a
geológusokkal...
Jó még, hogy van ez a derék lova, egyetlen öröme a jófajta lovacska,
méntelepi, valami csudabogár selejtezte ki a színe miatt, nem is igazodik
ki rajta az ember, micsoda, pej, vagy barna. De hát nem ez a fontos. Fürge
lovacska, a hegyekben magától tudja, hová kell lépni, s ami fő, szívós,
szóval, akár a farkas. Örökösen nyereg alatt van, mégsem romlott le. Szó,
ami szó, jó lova van, talán egyetlen környékbeli csobánnak nincs hozzá
fogható, legföljebb ha Bosztonnak, ennek az élenjáró szovhozmunkásnak,
no, az is micsoda alak, ritka zsugori, ők valahogy egész életükben nem
szenvedhették egymást, hát annak a lova színre is szép, aranyos szőrű doni
ló, Donkülüknek hívják. Bosztonnak szerencséje volt. Ápolja is a lovát
Boszton, hát persze - daliásan kell festenie a lován, most fiatal felesége
van, Ernazar özvegye, azé, aki három éve beszakadt az Ala-möngü-hágó
jegébe, s ott is maradt...
A hegyekben többnyire libasorban haladtak, ezért hallgattak, de meg
Bazarbajnak nem is volt nagy kedve beszélgetni a feleségével lezajlott
botrány után, így lovagoltak. A tél már múlóban volt. Lám, a „sütkérező
oldalakon" - a napos lankákon, amelyek már bizakodón levették
hóleplüket - már tavasz illata áradt. Csöndes és derűs volt abban az órában
a föld. A lapályon gyöngyházasan kéklő nagy hegyi tó túlsó partján már
magasan járt a hegyek fölött a delelő nap.
Bazarbaj nemsokára odavezette a geológusokat a szoros torkához -
utoljára csillant meg tekintetük előtt az Iszik-köl tiszta tükre, s mögöttük a
látóhatárt már eltakarták a hegyek. Komoran ereszkedve a fejük fölé,
csupa meredek szikla következett. Körös-körül kő, néptelen, vad vidék,
ugyan mit fognak itt keresni? - gondolta értetlenül Bazarbaj,
körültekingetve. Elhatározta, hogy amint a kijelölt helyre vezeti a
geológusokat, rögtön visszafordul. Az Acsi-tas szoros nem olyan hosszú,
mint a szomszédos, amely párhuzamos vele, és a tó környékén van a
kijárata. Úgy döntött magában, hogy visszafelé a Basati-szoroson megy át.
Arrafelé rövidebb úton ér haza. Elbúcsúzva a geológusoktól, úgy is tett, de
előtte még, zsebre vágva az áhított huszonöt rubeles bankót, mégiscsak
fölvetette:
- Ti, barátaim, férfiak volnátok vagy mi - heherészett, és gőgösen
végigsimított a bajszán -, meg én se vagyok kisgyerek, hát száraz torokkal
kell elválnom tőletek, vagy mi?
Bazarbaj csak egy pohárkára számított, de azok bőkezűek voltak, egy
fél literrel adtak neki - egy olyan zöldes üveget, a helyi élelmiszeripar
termékét -: nesze, idd meg otthon! A váratlan öröm egy pillanat alatt
felvidította Bazarbajt. Sürögni-forogni kezdett, megmutatta, hol lesz a
legjobb sátrat verni, hol vágjanak tövises ágakat a tűzhöz, hosszan
rázogatta a kezüket, sorban elbúcsúzott mindenkitől, még a lovát sem
abrakoltatta meg az átalvetőjében - a kurdzsunban - magával hozott
zabbal. Kibírja anélkül is, nem először történik. Nemsokára már ott
magasodott a nyeregben, és elindult visszafelé. Ahogy kigondolta,
hamarosan rátalált az ösvényre, és túljutva a félig behavazott
hegyvonulaton, leereszkedett a Basati-szorosba. Ott, a szoros oldalain
gyéres erdő nőtt és világosabb volt - nem olyan komor, mint az
Acsi-tasban, s ami fő, sok ér és forrás szakadt alá benne, ezért is hívták ezt
a helyet Basati-szorosnak.
A kis üveg a bekecse fölé húzott esőkabátja zsebében nem hagyta
nyugton. Minduntalan megsimogatta, és folyton azt számítgatta, hol,
melyik ér mellett lesz a legalkalmasabb megállnia. Ismerte a normáját -
egy fél üveget tudott lehúzni, leöblíteni vízzel, aztán továbbmenni. Ilyen
esetekben Bazárbajnak az volt a legfontosabb, hogy valahogy fel tudjon
ülni a nyeregbe, mert a lova megbízható, magától hazaviszi. A sokat
szenvedett Kök-Turszun jól mondta, hogy Bazarbajt az ördög tartja a
hónaljánál fogva - még egyszer sem fordult le a nyeregből.
Végre kiszemelt útközben egy eret, amely fagyosan, szinte mámorosan
bugyogott a kövek között a törékeny parti jég áttetsző széle alatt. Bazarbaj
alkalmasnak látta a helyet. Körös-körül fűz- és borbolyabozót, kevés a hó
is, a lovát is megitathatja, abrakoltathatja. Lekantározta a lovát, a
nyeregből leakasztotta a zabostarisznyát, meghúzta a madzagját, és
kioldott felével a ló pofája alá dugta. A ló ropogtatni kezdte a zabot,
abrakolt, megkönnyebbülten fel-felzihálva és lehunyva szemét, mintha a
fáradtságot akarná lerázni magáról. Bazarbaj pedig kényelmesen
elhelyezkedett egy félig vízbe merült fatönkön, elővette a félliterest,
elgyönyörködött benne, a fény felé tartotta, de nem látott semmi
különöset, legfeljebb azt vette észre, hogy a nap már leáldozóban van, a
hegyekbe ferdén nyújtóztak el az árnyékok, napnyugtáig már egy óra meg
egy kevés maradt hátra, ha nem kevesebb. De Bazarbaj-nak nem volt hová
sietnie. Előre érezve a vodka ismerős, butító hatását, vastag körmével
kényelmesen kihúzta a dugót a félliteresből, beleszagolt, megcsóválta a
fejét, majd nekilátott az üvegnek. Görcsösen lenyelt néhány égető, nagy
kortyot. Aztán merített a markával az ér vizéből, és lenyelte a
jégtörmelékkel együtt. Ropogtatta a jeget - mintha az agyában
visszhangzott volna a ropogás. Bazarbaj arcát csúf grimasz torzította el,
hümmentett, aztán krákogott, lehunyta a szemét, várva, hogy fejbe veri a
kábulat. Várta azt a pillanatot, amikor az egész környező világ - a hegyek,
a sziklák - hullámzani kezd, mintha ködben lebegne, majd felszáll, várta,
hogy kihevült fejében hangzavar, lárma támadjon, és szemét
összehunyorítva mozdulatlanná dermedt, készen, hogy átadja magát a
mámornak. És az elgyengülés pillanatában valahonnan egészen közelről
halk nyüszítést hallott, mintha kisgyerek rídogálna - mi lehet ez? Valahol,
a borbolyasűrűn túl, egy kőtorlasz mögött, újra felhangzott a vinnyogás,
egészen kiskutya módon... Bazarbaj felfülelt, gépiesen még egyszer
meghúzta az üveget, aztán letette, nekitámasztotta egy kőnek, alaposan
megtörülte a száját és felállt. Feszült figyelemmel újra hallgatódzott. És
rájött: igen, nem tévedett. Holmi kis vadállatkölykök hangja volt.
Farkasvacok volt ott, Akbara és Tascsajnár kölykei vinnyogtak, sokáig
távol maradt szüleiket hiányolva. A nagy futás után a mojunkumi
pusztáról, a kényszerűen meddő év után, az Aldas-tó körüli nádas égése
után nem az évszaknak megfelelő, korai fialás volt: Akbarának tavaszra
négy kölyke született.
Bazarbaj pedig már ment a vacok felé, figyelve a vadcsapást. Ha Bazarbaj
józan, biztosan meggondolta volna előbb, érdemes-e odamásznia. Nem
mindjárt találta meg az üreget a szurdokban. Tapasztalata segítette ki -
gondosan megvizsgálva a behavazott jégkérget, csapák tisztán kivehető
kis láncát fedezte fel -, világos, a farkasok óvatosságból folyton a régi
csapákon jártak. Bazarbaj távolabb, a bokrosban, a kő-omladékok között
lerágott és félig lecsupaszított csontok egész temetőjére bukkant. Tehát a
vadak gyakran elcipelték ide zsákmányukat, és itt fogyasztották el
kényelmesen. A farkaslakomákból maradt comb- és ízületi csontok
mennyiségéből ítélve régóta éltek itt farkasok. Most már nem volt nehéz
megtalálni a farkasvacok bejáratát. Nem könnyű megmondani, miért nem
félt Bazarbaj bemászni a hasadékba, ahol felnőtt farkasok is tanyázhattak.
De a kiéhezett kis oktalanok, folytonosan vinnyogva, árulták el magukat,
szinte hívogatták.
Ha tudták volna a kis szopós farkasok, hogy Akbara ezúttal nem
jókedvéből indult vadászatra Tascsajnárral - elérkeztek a farkasok számára
nehéz tavasz előtti napok, amikor minden élőlény lesoványodott, amikor a
leggyengébb vadkecskéket és argali juhokat már elejtették a környéken,
amikor a vadkecskenyájak, az ellés idejét várva, felvonultak a nehezen
megközelíthető sziklák felé, a háziasított juhokat pedig ugyanilyen okból
zárt karámokban tartották. Ilyen körülmények között az örökké szopni
vágyó kölyköket etetni nem volt olyan könnyű, Akbara lesoványodott,
nem lehetett ráismerni - nagy fejű lett, vékony lábú, csecsei lógtak. A
farkasok pedig ritka szívós állatok, napokig meg tudnak lenni táplálék
nélkül, de a szoptató anyafarkas nem korlátozhatja magát annyira az
evésben. Az élet arra kényszerítette Akbarát, hogy kockáztasson - induljon
nagy vadászatra, de ha az a sorsa, hogy ottvész, akkor szopós kölykei is
elpusztulnak.
Tascsajnár, mint mindig, követte. Gyorsan kellett fordulniuk - gyorsan
rátámadni a zsákmányra, gyorsan elejteni, gyorsan telefalni magukat a
húsával, nagy falatokban nyelve, és gyorsan inalni vissza, a vackon
emészteni meg a táplálékot, hiszen a farkasanyának a legfontosabb, hogy
minél előbb megszoptathassa a kölykeit.
Azon a napon a napsütötte helyeken csúszós volt az út, az árnyékos
részeken pedig kemény a tél fagyától. A farkasok azonban, nem lassítva,
kitartó vágtában vonultak át a hegyeken. Az évnek ebben a szakában,
amikor az apró állatok még a föld alatt rejtőznek, a vad és a szelíd
csordákat pedig nem érhetik el, az nehezíti az életet, hogy nagy állatokra -
lovakra, szarvasmarhákra, tevékre - nem lehet társ nélkül vadászni.
Akármilyen nagy erejű Tascsajnár, nem bírja elvonszolni a hatalmas
zsákmányt a vacokig. Utoljára, két napja, egy szamarat mart agyon, amely
elkószált a hegylábon. Akbara éjszaka elhagyta a vackot, és telefalta
magát szamárhússal, de hát nem mindennap kóborol el szamár ilyen
gondatlanul a hegyek alján. Legtöbbször emberek vannak a közelükben.
Ezért indult akkor Akbara egyedül a kirándulásra jóllakni a zsákmányejtés
helyszínén.
Akbara eleinte bizonytalanul érezte magát, folyton riadozott,
egyszer-kétszer már vissza is akart fordulni - nyugtalankodott a kölykei
miatt, hiszen azoknak állandó melegre és tejre van szükségük -, de erőt
vett magán, arra kényszerítette magát, hogy egy időre elfelejtse a vackot.
Amikor aztán, már a tó környékén, csapákra bukkantak, vadászösztöne
mindenen felülkerekedett.
Akbarának és Tascsajnárnak szerencséje volt: a friss csapatot követve
tágas lapályra értek, ahol külön a többitől, három jak legelészett
magányosan, nyilván elszakadva a csordától - a farkasoknak már volt
velük dolga egy éve, akkor is végső szükségükben. Akkor nekik, az
idevetődött farkasoknak, nem volt mit tenniük, mint elkapni azt, amelyik
éppen kínálkozott. Most azonban ki volt számítva az idejük. Ember nem
volt a közelben, s a farkasok, körülszemlélődve, nyíltan támadtak. A
jakok, meglátva a feléjük rohanó farkasokat, esetlenül rugdalózva és
bőgve futásnak eredtek, de a farkasok utolérték őket, a jakok
megtorpantak - szaporán járt az oldaluk -, és szarvukkal nekirontottak a
farkasoknak. Más választásuk nem volt. Egy pillanatig a kezdettől való
egyensúly uralkodott a világon: az égen a nap, a kopár hegyek, a teljes
csönd, az emberek hiánya egyenlő mértékben volt a kérődzőké és a
ragadozóké. A kérődzők kerülni akarták az összecsapást, de a ragadozók
nem tudtak egyszerűen csak úgy meghátrálni, nem tudtak megfeledkezni a
gyomrukat marcangoló éhségről. Elkerülhetetlenül harcba kellett
bocsátkozniuk, és legalább egyik jakot elejteniük, hogy megmaradjanak
maguk is, és életet adjanak kölykeiknek. A jakok nem voltak nagyok, de
kicsik sem, közepesen tápláltak, s a tél végére bozontos szőr nőtte be a
testüket. Ezek a lófarkú bikák is megértették, hogy elkerülhetetlen az
összecsapás. Féltükben és dühükben földnek szegték a fejüket, tompán
bőgtek, és a földet kapálták. Az égen pedig tovább ragyogott a nap, s a
hegyek, amelyeken már olvadozott a hó, némán övezték a nyílt, sárga
lapályt, ahol szemtől szembe kerültek egymással a kérődzők és a húsevők.
A farkasok köröztek a jakok körül, nagyokat szökkenve változtatták
helyüket, várva az alkalmas pillanatot, Akbarának kevés volt az ideje - a
kölykök várták a visszatértét. Ő ugrott hát rá elsőnek, életét kockáztatva,
arra a jakra, amelyiket a leggyengébbnek talált. Ajak szeme vérben
forgott, Akbara mégis felfedezte tekintetében a bizonytalanságot, bár
tévedhetett is. De fontolgatni már késő volt. Akbara nekiugrott a jak
torkának. Másodpercek döntötték el a dolgot. Amint a felbőszült jak a fejét
rázva igyekezett ledobni magáról a nőstény farkast, hogy szarvával a
földhöz szögezze, Tascsajnárnak a másik oldalról kellett odaszökkennie
hozzá, agyarát ajak torkába mélyesztenie, de úgy, hogy futtában átharapja
a nyaki ütőerét, kiontsa a vérét, megbénítsa az agyát.
Így is történt. De előtte a jaknak mégis sikerült leráznia magáról
Akbarát, a földhöz szorítania, s most bőgött és fel-felhányta a szarvára -
még egy kicsi, és végleg agyonnyomta és eltaposta volna, de Akbara
kicsusszant a szarvai alól, mint a kígyó, és újra ráugrott ajak fejére,
belemart a száját felhasogató, sás-éles szőrrel benőtt, erős tarkójába.
Ebben a támadásban benne volt kegyetlen farkaslénye, kegyetlen farkas-
rendeltetése: ölni, hogy éljen. De mostani áldozata nem a
legártalmatlanabbak közül való volt - nem antilop, sem nem juh, amely
szembeszállás nélkül engedett az erőszaknak. A bősz jak, bár vérzett, még
sokáig viaskodhatott vele, vagy akár felülkerekedhetett. Akbara
szerencsecsillaga mégis felragyogott: Tascsajnár majdnem ugyanabban a
pillanatban ugrott rá oldalról a jakra, és beleakaszkodott nyakába az
állatnak, amelynek figyelmét elvonta az összecsapás Akbará-val. Halált
hozó ugrása, halált hozó harapása volt Tascsajnárnak. Ebbe az ugrásba
minden erejét beleadta. A jak megingott, felhördült, fuldokolni kezdett
tulajdon vérétől, s felhasított torokkal, bőgve és remegve rogyott össze.
Szeme üvegesedni kezdett. Amíg a viaskodás folyt, a másik két életben
maradt jak eliramodott, tisztes távolban lépésre váltotta a futást, és
kényelmesen továbbkóborolt a lapályon, mintha mi sem történt volna.
A farkasok pedig nekiláttak szétmarcangolni a még félig élő bikát. Nem
volt idejük megvárni, amíg zsákmányuk kileheli a páráját. Arra sem, hogy
eldöntsék, melyik felén kezdjék ki. Akbara a jak lágyékát kezdte tépni,
mancsával és karmával segítve magán, s már falta is a még meleg, élő hús
darabjait. Minél több ilyen falatot kellett lenyelnie és minél gyorsabban
visszaindulnia a vacokhoz, ahol kis kölykei várták. Tascsajnár nem maradt
el tőle. Erős állkapcsával dühödt morgással szaggatta az ízületeket,
formátlan darabokra tépve a tetemet, akár egy barbár mészáros.
Ment minden a maga rendjén. A farkasok előbb telefalják magukat
hússal, aztán útnak erednek, hogy mielőbb elérjék a vackukat, majd éjjel
visszatérnek, hogy még egyszer jóllakjanak, és elvonszolják a maradék
húst valahová tartaléknak, de azt majd később. Egyelőre fuldokolva
nyelték a falatokat...
Abban a hasadékban pedig, a sziklaeresz alatt, ahol a vackuk volt, az
éhes farkaskölykök ösztönösen vinnyogtak, összegombolyodva
melengették egymást, széjjelmásztak, majd újra összeverődtek, és amikor
kívülről zajt hallottak - Bazarbaj mászott be a vackukba -, még
hangosabban szűköltek, és bizonytalan kis lábukon a kijárat felé
igyekeztek, amivel az embernek nagyon megkönnyítették a feladatát.
Bazarbaj beleizzadt az erőfeszítésbe. Tapogatózva bújt be a szűk nyíláson,
egy szál kiskabátban, a bekecsét ledobta, felkapta a farkaskölyköket,
hármat egymás után bedugott az inge alá, az utolsót, a negyediket pedig a
nyaka bőrénél markolva, kimászott a napvilágra. Amikor kiért,
hunyorgott, olyan vakítón csillogtak a magas hegyek. Teleszívta levegővel
a tüdejét. Körös-körül süket csend. Bazarbaj csak a maga lélegzetét
hallotta. A kölykök az inge alatt fészkelődni kezdtek, az meg, amelyiket a
nyaka bőrénél fogva tartott, megpróbált kiszabadulni. Bazarbaj sietősre
fogta. Még mindig nehezen szedve a levegőt, felkapta a bekecsét, szaladt
az érhez, aztán minden úgy ment, mint a karikacsapás. A négy
farkaskölyök, amelyekről úgy döntött, hogy elragadja és eladja őket,
nagyon kényelmesen elfér az átalvetőben. Abban, hogy jó pénzért el tudja
adni őket, egészen bizonyos volt; a múlt évben egy csobán egész almot
adott el a vadfelvásárló bázisnak, egy-egy kölyökért félszáz rubel ütötte a
markát.
Bazarbaj elkapta a zabos átalvetőt abrakoló lova pofája elől, gyorsan
kiszórta belőle a zabot a földre, a kölyköket párosával beledugta az
átalvető mindkét zsákjába, átdobta a nyergen, a nyeregszíjjal megkötötte,
hogy ne lóbálózzanak, fölkantározta a lovat, és késlekedés nélkül beletette
a lábát a kengyelbe. El kell innen takarodnia, amíg nem késő. Ez aztán a
szerencse! De vinnie kell az irháját, amíg meg nem jelennek a farkasok -
ezt nagyon jól tudta Bazarbaj. A kőnek támasztott, ki nem ürített
vodkásüveg akkor jutott eszébe, amikor már a nyeregben ült. De most a
vodkára is fütyült. Vigye el az ördög, annyit vág zsebre a
farkaskölykökért, hogy több tucat ilyen fél litereset vehet. Azzal
megnógatta a lovát. Ki kell jutnia a szorosból minél előbb, amíg még fenn
jár a nap.
Később Bazarbaj majd maga is csodálkozik rajta, hogyan nem gondolt
rá, nem félt - hiszen még fegyver sem volt nála - bemászni a vacokra. És ha
az anyafarkas vagy akár a hímje a közelben van? Hiszen a szarvastehén
békés állat, de még az is védi a borjait, ráront az ellenségre...
De minderről majd később gondolkodik. És maga is rosszul lesz tőle,
amikor felrémlik előtte a leszámolás azért, amit tett. De ebben az órában
csak nógatta sötét pej lovát, hogy az minél gyorsabban nyargaljon a
Basati-szoros köves fenekén, s egyre a napot leste, amely a háta mögött a
hegyek mélyébe hanyatlott, ahonnan, mintha őt üldözné, korai sötétedés
tolult elő. Igen, sietni kellett, mielőbb kiérni a hegyek aljára, a tó tágas
környékére - ott szabad a tér, arra vágtathat, amerre akar, bármelyik
irányba, nem úgy, mint a szűk szorosban...
Minél közelebb ért Bazarbaj a tó környékéhez, a lakott síksághoz, annál
magabízóbb, sőt pimaszabb lett. Szeretett volna már eldicsekedni
zsákmányával, s azt latolgatta, nem volna-e érdemes útközben betérni
valamelyik csobánhoz az ivócimborái közül, megmutatni a zsákmányt, és
inni rá, akár csak egy-egy decivel mind a négyre, hiszen nem marad adós,
amint elsózza az élő árut. Sajnálta már, hogy siettében otthagyta az ér
mellett a még majdnem kétharmadáig teli fél literest: ej, de meghúzná
mentében! Annyira szerette volna egy kicsit kényeztetni magát! De józan
esze mégis azt súgta neki, hogy ezzel ráér, előbb épségben haza kell vinnie
a far-kaskölyköket és megetetnie; ha szívósak is, mégiscsak szopósak, épp
hogy kinyílt a szemük, lám, milyen értelmetlen a tekintetük... Majd
meglesznek valahogy az átalvetőben, csak meg ne dögöljenek. Bazarbaj
nem is gyanította, hogy már nyomában vannak félelmetes üldözői, s csak
az isten tudja, mivel végződik ez az egész...
A farkasok, miután torkig laktak a leterített jak húsával, visszaindultak
az ösvényen vackukhoz. Elöl Akbara haladt, nyomában Tascsajnár.
Mindennél jobban vágytak rá, hogy eljussanak kölykeikhez a sziklaeresz
alatti vacokra, azok köréjük feküdjenek, ők pedig megnyugodjanak, aztán,
jól kipihenve magukat, visszatérjenek a lapályon hagyott jak maradék
teteméhez.
Ilyen az élet - időben el kell jutni ide is, oda is, nemhiába mondják: a
farkast a lába táplálja... Még ha csak a lába... Hiszen a tetemre szemet
vethetnek más farkasok is - vannak olyanok, akik a máséra törnek, s akkor
nem esik meg a dolog verekedés nélkül, komoly, véres marakodás nélkül.
De a jog az jog, és az erő a jog oldalán van...
Akbara szíve már jó messziről, még a vacok felé közeledőben, valami
nem jót érzett. Mintha valamilyen madár szállt volna árnyékként mellette,
az anyafarkas valami szörnyűséget érzett meg a lenyugvó nap fényében. A
nyugtalanító, bíborvörös alkonyati fény a havas ormokon mind sötétebbre
és komorabbra vált. A vacok felé közeledve Akbara szaporázta futását -
Tascsajnárra vissza se nézett, végül, megmagyarázhatatlan előérzettől
hajtva, nyargalásra váltott. És akkor még élesebben hasított belé a
riadalom, idegen szagot szimatolt a levegőben: erős lóverejték és még
valami undorító, kábító szag áradt. Mi ez? Mitől van? Az anyafarkas
átszökkent az éren, a bokrok közötti búvónyíláson a sziklaeresz alatti
hasadékhoz, besurrant a vacokra, először megdermedt, aztán prüszkölt,
mint a vadászkutya, miközben végigszimatolta a kiürült és elárvult fészek
minden szögletét, kifelé rohant, s a kijáratnál Tascsajnárba ütközve,
futtában dühödten megtépte, mintha bűnös lett volna, ellenség, nem pedig
apa, nem az ő farkas-hímje. A semmiben sem vétkes Tascsajnár szintén
berontott a vacokra, s már csak az ér partján érte utol nőstényét. Akbara, a
nyomokat szimatolva, magánkívül rohangált előre-hátra, a nyomokból
tudva meg, mi történt. Valaki járt itt, a friss nyomok az ember nem régi
ittjártáról beszéltek - íme egy halom lónyál szagát árasztó, kiszórt zab, ott
egy kupac lótrágya, amott meg valami undorító szagú, kábító valami egy
üvegben - az anyafarkas összerázkódott, amikor magába szívta a szesz
szagát -, ott meg ember nyomai a havon. Szurkosvászon csizma nyomai.
Ilyen csizmában a csobánok járnak. A félelmetes ellenség, aki lóháton jött
ide, valami undorító folyadékkal az üvegben, kifosztotta a vackot,
elrabolta a kölykeit! S ha felfalta őket? És Akbara újra rávetette magát a
semmiben sem vétkes Tascsajnárra, harapta, mint aki megveszett, aztán
tompán morogva elrohant arra, amerre a nyomok vezettek. Tascsajnár
utána.
A farkasok tévedhetetlenül követték a nyomot - egyre előre, előre, a
szoros kijárata felé, előre, előre, arra, az emberlakta hely felé, a tó
környékére vezettek a nyomok...
Bazarbaj pedig a szakadékból kiérve, ügetőre fogta a lovát már a nyílt
vidéken, a lankás hegylábakon, ahol a nyári legelők terültek el, s már
látszott a távolban a tó sötétlő partja. Még egy rövid óra, és otthon van.
Közben a nap lesüllyedt a föld legszélére, lenyugodott a hegyormok
között, és utolsót lobbanva kihunyt. Jeges kis szél kerekedett az Iszik-köl
felől. „Csak meg ne fázzanak a kölykök" - gondolta Bazarbaj, de nem volt
mibe betakargatni őket, hát úgy döntött, megnézi, mi van velük ott az
átalvetőben, élnek-e. Mert még utóbb döglötten cipeli őket - így kinek
kellenek! Leszállt a lováról, ki akarta oldani a nyeregszíjat, hogy levegye
az átalvetőt, és megnézze, mi van ott, de a lova szétterpesztett lábbal
hugyozni kezdett, szétfröcskölve a vizeletét. Es egyszer csak, hirtelen
megfékezve a bőséges áradatot, vad horkantással félrefarolt, majdnem
kitépve a kantárt Bazarbaj kezéből.
- Hő-ő! - ordított Bazarbaj a lóra. - Ne bolondozz!
De a ló, mintha tűz elől, riadtan ugrott félre. Akkor Bazarbaj, hátra sem
nézve, sejtette már, mi a baj. Egy pillanat alatt elhidegedett hátával érezte
meg a feléjük rontó farkasokat. Lovához ugrott, és az, alighogy
megragadta sörényét, horkanva és nagyokat rúgva, vadul elvágtatott.
Bazarbaj, előrehajolva, hogy ne érje annyira a szél, körülszemlélődött.
Egy farkaspár nyargalt nem messze tőle. A ló, úgy látszik, már az előbb
megijedt, amikor az ordasok teljes iramban felvágtattak a dombra. A
farkasok most megpróbáltak elébe vágni. Bazarbaj imádkozni kezdett,
eszébe jutottak az istenek, akiknek máskor, megesett, köpött a szakállába.
Szidta a geológusokat, akik kéretlen-hívatlan meglepték: „Hogy
fulladnátok meg attól az aranytól!" Szánta-bánta bűneit, bocsánatot kért a
feleségétől: „Szavamat adom! Ha életben maradok, soha egy ujjal sem
nyúlok hozzád!" Bánta már, hogy megáhította a kölyköket: „Minek is
kellett bántanom őket, minek másztam be abba a hasadékba? Csaptam
volna a fejüket egytől egyig a kőhöz, azzal vége, de most hová tegyem
őket, hová?" Az átalvetőt erősen átkötözte a nyeregszíjakkal, menet
közben nem tudja őket kihajítani. Még a tetejébe gyorsan sötétedett is,
szétáradt a sötétség, betöltötte a kihalt teret - senki nem törődik az ő
rettenetes sorsával. Csak hűséges lova vágtat teljes iramban, eszét vesztve
a félelmében.
De a legjobban azt sajnálta Bazarbaj, hogy nem volt nála fegyver:
beléjük eresztett volna egy-egy golyót, biztos, hogy nem hibázza el. Még
az is valami, a puska, minden csobán tart otthon fegyvert, de ki hordja
folyton magánál? Hej, ha tudta volna! Bazarbaj teli tüdőből ordított, hogy
elijessze a farkasokat. Minden reménységét a lovába vetette - szerencse,
hogy méntelepi...
Életre-halálra folyt a hajsza...
Így vágtattak a sötétedő dombvidéken: a lovas a nyeregben,
átalvetőjében az elragadott farkaskölykökkel, nyomában Akbara és
Tascsajnár. A farkasok, megszimatolva elrabolt kölykeik szagát, a maguk
imáját mondták, a maguk baján keseregtek. Ha a ló csak egyszer
megbotlik, ha csak egy pillanatra! Ha ők torkig nem laknak ajakbika
húsával, nem így futnának, már utolérték volna a rablót, és futtukban
cafatokra tépték volna, hogy véres bosszújukkal érvényt szerezzenek az
igazságnak a nemzetség fenntartásáért vívott ősi, kegyetlen harcban. Más
volt a mojunkumi pusztákon antilophajtó vadászat idején, amikor a sebes
iramot hirtelen még jobban fokozták a farkasok, hogy a kellő irányba
tereljék a távolodó zsákmányt. De a hajtó vadászatra éhomra indultak a
farkasok, előre felkészülve a villámgyors lecsapásra.
Különösen Akbarának esett nehezére a futás, mert tartalékba is evett,
hogy a kölykeit táplálhassa. De ő sem adta fel, vágtatott, ahogy ereje bírta,
s ha sikerült volna utolérnie a lovast, egy pillanatig sem tétovázva harcra
kel vele, akárhogy is végződik számára a párharc. Persze, mellette volt
Tascsajnár, a legyőzhetetlen erő és támasz, de hát ki-ki maga hal meg...
Akbara pedig kész elfogadni akármilyen halált, csak utolérje azt az embert
a sebes lován, csak...
És Bazarbaj, bár a lova gyors volt, rémülten vette észre, hogy a
farkaspár lassan, de biztosan utoléri jobboldalról, elvágva útját a tó
partvidéke felé. Az alattomos vadállatok a hegyek felé akarták űzni a
lovast, s akkor ott előbb-utóbb elkerülhetetlenül szembetalálkoznak. Így is
történt - a ló, magánkívül a félelemtől, folyton a hegyek felé igyekezett a
jobbról támadó farkasok elől. Hanem a lovat ember irányította, értelmes
lény, aki képes volt kitalálni a farkasok manőverét, s itt számítottak rosszul
a vadállatok.
Még egy körülmény mentette meg Bazarbajt. Amikor a sors irgalmából
feltűntek előtte a közeli karám fényei, ez a karám - ha már lúd, legyen
kövér! - éppen Ürküncsüúlu Boszton karámja volt. Igen, igen, azé a
Bosztoné, az élenjáró kuláké, akit annyira nem szenvedhetett. De most
nem volt ideje fontolgatni, ki tetszik neki, ki nem - mi különbség,
akármilyen élő lélek úgy kellett most neki, mint a tulajdon élete. A fő,
hogy emberi lakóhelyre akadt útjában - ez az öröm, ez a megmenekülés!
És felujjongott, sarkával még erősebben nógatta meg a lovát, s a ló
megújult erővel nyargalt arrafelé, ahol emberek, nyájak voltak,
Bazarbajnak azonban egész örökkévalóság volt, amíg azt merte mondani
magának, hogy már bízhat szerencsés megmenekülésében, de már ott
kattogott, mint a golyószóró, Boszton villanymotorja, már felriadtak a
juhászkutyák, és izgatott csaholással rohantak elébe. Különben a farkasok
sem maradtak le, mind közelebb nyomultak, a ló ereje lankadt, és Bazarbaj
már hallotta a vadállatok hajszolt lihegését. „Ó, Baubedin isten, csak
ments meg! - fohászkodott fel Bazarbaj. - Hét juhfejet viszek neked
áldozatul!"
„Mégiscsak megmenekültem! Megmenekültem!" - ujjongott Bazarbaj.
Persze, egy óra sem telik belé, s már megfeledkezik ígéretéről, már így
van alkotva az ember...
De abban a pillanatban, amikor odafutottak hozzá a csobánok, a szó
szoros értelmében a karjukba dőlt, és csak azt hajtogatta:
- Farkasok, farkasok üldöztek! Vizet, vizet adjatok!
A farkasok pedig minden jel szerint valahol ott köröztek a közelben, nem
mentek el, konokul vártak. Boszton téli szállásán kavarodás támadt -
szaladtak a pásztorok, bezárták a karámkapukat, kiáltoztak egymásnak a
rájuk ereszkedő sötétben, egyikük felmászott a tetőre, és néhány lövést
adott le a puskájából. A kutyák nem szűnő, hangos ugatást csaptak, de az
udvarról nem futottak ki. A fény közelében maradtak. A kutyák gyávasága
felháborította gazdáikat.
- Rajta! Fogd meg! De hiszen ezek nem farkasfojtók, hanem ganéfojtók!
- uszította valaki rekedt hangon a kutyákat. - No, előre! Aktas, Dzsolbarsz,
Dzsajszang, Barpalang! Előre! Fogd meg, fogd meg! Eh, behúztátok a
farkatokat, féltek a farkasokkal összeakaszkodni!
- A kutya az kutya - szállt vele vitába egy másik hang. - Minek ordítozol?
A lovas embert le tudja rántani a csizmájánál fogva a nyeregből, de a
farkasokkal nem bír! Mit akarsz? Farkasnak egyetlen kutya se megy neki.
Hagyd őket, hadd ugassanak!
De Bazarbajnak nem mindjárt, egyáltalán nem mindjárt jutott eszébe,
miért üldözik a farkasok. Csak amikor egy legény, akinek Bazarbaj lovát
kellett ellátnia, váratlanul kérdezte: „Bazarbaj-bajke, mi van az
átalvetőjében? Mintha mozogna benne valami" - akkor kapott észbe.
- Az átalvetőmben? De hiszen azok farkaskölykök! Az ördög vinné el,
négy szopós kölyök! A Basati-szorosból hoztam őket, a vackukról. Azért
üldöztek a farkasok.
- No csak! Ez aztán jó! Ez még csak a zsákmány! Egyenest a vackukról?
Még jó, hogy ép bőrrel menekültél...
- Nem döglöttek meg az átalvetőben? Nem nyomódtak össze vágta
közben?
- Miket mondasz? Hát mik azok, barackok? Szívósak ezek, testvér, akár a
kutyák.
 - Nézzük meg! Ugyan milyenek?
Az átalvetőt a farkaskölykökkel végre leoldották a nyeregről, és bevitték
Boszton házába. Ilyen fontos dolognak Boszton házában kellett
végbemennie, aki itt a legfontosabb ember volt, a karám gazdája, bár maga
Boszton nem volt otthon azon az estén: a soronlévő gyűlést tartották a
járási székhelyen, és Ürküncsüúlu Boszton élenjáró dolgozónak megint ott
kellett ülnie az elnökségben.
Bazarbajt szinte mint valami hőst vezették be Boszton házába, s ő nem
tehetett mást, mint engedelmeskedett. Végtére is, ha mindjárt véletlenül
csöppent is ide, akkor is.
Nem mondhatjuk, hogy azelőtt nem lépte át ennek a háznak a küszöbét.
A hosszú évek alatt, amióta Boszton szomszédságában, innen vagy hét
kilométerre pásztorkodott, háromszor járt itt Bazarbaj: Először, amikor
Ernazar pásztor emléktorát tartották, aki az Ala-möngü-hágón jeges szaka-
dékba zuhant, másodszor megint csak temetésen járt itt - fél évvel Ernazar
halála után meghalt Boszton előző felesége (be jó asszony is volt,
mondják, a megboldogult Arzigül), szóval akkor Bazarbaj is eljött a
temetésre, mint valamennyi környékbéli csobán és lakos, temérdek nép
összegyűlt, és annyi ló, traktor, teherautó - meg sem lehetett számolni.
Harmadszor, igaz, nem a maga akaratából járt itt, amikor a területi
vezetőség elhatározta, termelési szemináriumot indít, hogy Ürküncsüúlu
Boszton átadja a pásztoroknak a tapasztalatait; nem akaródzott neki
menni, de nem bújhatott ki, muszáj volt, hát majd egy fél napig kellett
hallgatnia az előadást, hogy s mint kell tenni, hogy ne hulljanak a
bárányok, gyapjút meg húst pedig többet hozzanak. Egyszóval, hogyan
kell a tervet teljesíteni. No hiszen, még az is nagy mesterség - tud ő
mindent nélkülük is: télen időben add a takarmányt, nyáron a hegyekben
jókor kelj fel és későn feküdj le, egyszóval, dolgozz jól, rajta legyen a
szemed a jószágon. Gondviselője légy.
Mint Boszton, de nem is csak ő egyedül. Csak hát az egyiknek jobban
sikerül, a másiknak rosszabbul. Az egyiknek több a szerencséje, a
másiknak kevesebb. Bosztonnál például a bázison agregátor működik -
egész éjjel van áram, villany a házakban, az aklokban, az udvarok körül.
És miért? Mert ki tudott verekedni magának két agregátort - ha az egyik
bedöglik vagy karbantartó munkálatok miatt leáll, beindítják a másikat. A
többi csobánnál pedig - köztük Bazarbajnál is - egy-egy agregátor
működik egész esztendőben. Egy agregátorral pedig örökké baj van: hol
működik, hol nem, hol hoztak üzemanyagot, hol nem, hol eltörött benne
valami, hol meg, a legény, aki ért hozzá, fütyül az egészre, és elmegy a
városba - ott a fiataloknak százszor jobbak az élet- és munkakörülményei.
Így van ez - a beszámolók szerint minden juhászbrigádnak van
villanyárama, a valóságban pedig szó sincs róla...
És persze, ki a jó? Boszton jó, még nem is iszik ráadásul. És ki a rossz?
Bazarbaj meg a hozzá hasonlók, még a tetejébe isznak is. De ha rossz
vagy, vágjanak a nyakad közé, de próbáld csak bejelenteni, hogy elmégy,
jó, hogy a rendőrséget rád nem küldik, elveszik a személyidet, nem adnak
semmiféle dokumentumot, dolgozz, barátom, csak el ne menj, manapság
senki nem akar pásztorkodni, olyan bolond kevés van, mindenki a
városban akar élni, ott ledolgozza az óráit, aztán kulturáltan szórakozhat,
ha meg nem, pihenhet a lakásában a készben, fűteni nem kell, egész napon
át van villany, akár nappal, akár éjjel a vízvezeték az orrod előtt, az
illemhely egy karnyújtásnyira, a folyosón... A nyáj mellett meg milyen az
élet? Az elletőben kevés híján másfél ezer az állomány, boldogulj vele,
egy perc nyugtod se éjjel, se nappal, mind a másfél ezer a te lelkedet
marja, próbálj ne belemászni a trágyába, ne vadulni meg, ne verni a
feleségedet, a segítőidet, és ne inni... Aztán ki a rossz? Bazarbaj és a hozzá
hasonlók...
Amint történik valami, a szemedbe vágják: nézd meg Ürküncsüúlu
Bosztont, az az élenjáró, az a példakép... A legszívesebben adna egyet a
pofájába ennek az élenjáró zsírosparasztnak! De Bosztonnak szerencséje
van, embereket is legkülönbeket kap, s nem hagyják ott, úgy dolgoznak,
mint egy család. Bazarbaj és sok más pásztor már régen fütyül a bedöglött
agregátorára, él, mint hajdanán, petróleumlámpa meg kézilámpa mellett,
bezzeg Boszton MI-1157-es villany-generátoros agregátora úgy ketyeg a
karámon túl, mint az óramű, messze környéken hallani, és messzire látszik
a fénye. Azzal ijesztették el a farkasokat is - az előbb is hogy üldözték,
már-már utolérték, de amint meglátták a fényt, és meghallották az
agregátor zakatolását, rögtön megtorpantak.
A kutyák egyre csak ugatnak. Valahol még, úgy látszik, itt ólálkodnak a
farkasok, de közelebb nem merészkednek.
Igen, szerencséje van, határozottan szerencséje van Bosztonnak - lám,
milyen rendben van minden a portáján, a házában erős fény, tisztaság, ha
birkaszálláson laknak is. Le kellett vetni a szurkosvászon csizmát meg a
kapcát az előszobában és kötött harisnyában lépdelni be a
nemezszőnyegeken a szobába.
Ha már az ember megragadja a szerencséjét, akkor mindenben
szerencséje van. Lám, azelőtt Bazarbaj észre sem vette, hogy a hágón
halálát lelt Ernazarnak ilyen csinos özvegye van, s még nem is öreg.
Gülümkán most Boszton felesége, és bár nagy csapás érte, boldognak
látszik. Nincs még negyvenéves, talán még fiatalabb, Ernazartól való két
lánya internátusban tanul, ő meg fogta magát, gyereket szült nemrég
Bosztonnak, s megint szerencséje, volt az embernek - fiút szült neki,
Boszton pedig az első feleségétől való két lányát, úgy hírlik, már férjhez
készül adni. És milyen nyájas asszony Gülümkán, s nem is ostoba, nem,
egyáltalán nem ostoba, tudta, hogy ő meg Boszton nem szenvedhetik
egymást, de nem mutatta, szívesen fogadta őt, sajnálgatta, együtt érzett
vele. Gyere be, mondta, szomszédjaink szomszédja, kerülj beljebb, ülj le a
szőnyegre, jaj, micsoda szerencsétlenség, ki hallott már olyat, hogy a
farkasok a sarkában legyenek az embernek, hála istennek és az ősök
szellemének, az arbakoknak, hogy megmentettek, ő maga nincs itthon,
megint valamilyen gyűlésen van a járásban, de nemsokára hazaér,
megígérték, hogy az igazgatóság „gazik"-ján hazahozzák, de hát ülj le,
kell egy kis tea ilyen eset után, ha meg vársz egy kicsit, hamarosan meleg
ételt is hozok.
Bazarbaj, ha már ilyen kutyaszorítóba került, úgy döntött, hogy próbára
teszi a háziasszonyt, mennyire szíves a hívatlan vendéghez, meg aztán
ihatnékja is volt erősen, hogy magához térjen azok után, amiket átélt, és
pimaszságra vetemedett. A tea: fehérnépnek való ital - mondta ki
kereken..- Már megbocsáss, de nem akad valami erősebb a gazdag
Boszton házánál? Pedig messze földön híres ember!
Ilyen ocsmány természete volt Bazarbajnak: még ha nem adtak is neki
inni, beérhette volna azzal, ahogy rögtön megváltozott Boszton
feleségének arca. Nem volt ínyére Bazarbaj tolakodása. De hát minek itt a
ceremónia, nem valami bégek vagy kánok ezek, magafajta szovhozbeli
állattenyésztők. ..
- Már megbocsáss - felelte elkomorodva az asszony. - Maga Boszton,
tudod, nemigen él effélével...
- Tudom, tudom, nem iszik a te Bosztonod! - vágott a szavába
fölényesen Bazarbaj. - Csak úgy a nyelvemre jött. Köszönöm a teát. Azt
gondoltam, ha maga nem iszik is, vendégek azért megfordulnak nála...
- Hát persze, hogyne - mondta zavartan Gülümkán, és a Bazarbaj mellett
ülő Riszkulra nézett - az ő térde mellett hevert a szerencsétlen átalvető a
farkaskölykökkel.
Riszkul már felkelt volna - vodkáért akart menni -, de akkor az ajtóban
feltűnt Boszton másodsegédje, a pedagógiai főiskolát csak félig elvégzett
Marat diák, egy belevaló legény, aki, miután becsavarogta a területet, most
lehiggadt és Bosztonnál kötött ki.
- Ide hallgass, Marat - fordult hozzá Riszkul. - Te valahol elrejtettél egy
fél literest. Tudom. Ne félj, akármi van, Boszton előtt én felelek. Elő
hamar az üvegeddel, leöblítjük Bazarbaj zsákmányára!
- Leöblítjük! Egy pillanat! - röhögött elégedetten Marat.
És Bazarbaj, akiben a félelem helyet engedett szokott
magabiztosságának és fesztelenségének, már az első, bosszúságát elűző fél
pohár után végigdőlt a szőnyegen, mint otthon és mesélni kezdte, hogy s
mint történt, és megmutatta a farkaskölyköket is. Kioldozta az átalvető
mindkét zsákját, előhúzta a kis farkasokat, akkor vette őket alaposan
szemügyre először maga is. A kölykök eleinte bágyadtak voltak, alig
reagáltak valamire, minduntalan elbújni igyekeztek, mintha menedéket
keresnének, de aztán megelevenedtek, fölmelegedtek, vinnyogva
csúszkáltak a nemezszőnyegen, pofácskájukkal az embereket bökdöstek,
és oktalan kis szemük mit sem értve bámult körül - anyjukat keresték,
anyjuk csecseit. A háziasszony szánakozva ingatta a fejét:
- De hiszen éhesek szegénykék! Kölykök, ha farkasoké, de kölykök. És
ha éhen pusztulnak nálad? Mire jó ez?
- Miért pusztulnának éhen? - sértődött meg Bazarbaj. Szívós kis dögök
ezek! Két napig etetem őket valamivel, tán leadom a járásban. A
vadfelvásárló bázison majd tudja, hogyan kell velük bánni. A főnökség
mindent tud, ha akar, még a farkast is megkezesíti és föllépteti a
cirkuszban, a cirkuszért pedig fizetnek az emberek. Lehet, hogy ezek is
cirkuszba kerülnek.
Erre, bár a háziasszony szánalma mindenkire átragadt, valamennyien
elmosolyodtak. A farkaskölykök látására összesereglett asszonyok
azonban sugdosódni kezdtek.
- Bazarbaj - mondta Gülümkán -, vannak itt elárvult szopós bárányaink,
tejjel táplálják őket, mi lenne, ha hoznánk a bárányok szopósüvegéből a
farkaskölyköknek?
- Miért ne! - Bazarbaj nem tudta visszafojtani röhögését. - Juhok táplálják
a farkasokat. Ez igen! Gyerünk, próbáljuk meg!
És elérkezett az az óra, amelyre, később felidézve, mindenki borzadva
gondol majd. Az embereket mulattatta az is, hogy a kis vadállatokat
juhtejjel táplálták, az is, hogy a farkaskölykök szelídek és mulatságosak
voltak, meg az is, hogy az alom egyik kölyke - egy kis szuka - kék szemű
volt: soha életében nem hallotta senki, hogy egy farkasnak kék szeme
legyen, ilyennel még mesében sem találkozik az ember. Az is, ahogy a
pöttömnyi kisfiú, Boszton legkisebbik ivadéka, Kendzses elszórakozott a
kis állatokkal. Megörült Kendzses - egyszerre négy kis vadállat a
házukban! A felnőtteket meghatotta, ahogy ez a másfél éves kis pöttöm
gyerek elgügyögött velük a maga, csakis számára érthető nyelvén, ahogy
felcsillant a kis szeme, ahogy elmerülten játszadozott a kölykökkel. És a
négy kis vadállat valami okból ragaszkodott a gyermekhez, mintha csak
megsejtették volna, hogy itt ő a hozzájuk legközelebb álló lény. A
felnőttek egymásnak mondogatták: nézd, hogy megérzi a gyermek a
gyermeket: meg akarták tudni Gülümkántól, mit beszél a kicsi a
kölykökkel. Gülümkán pedig boldog mosollyal szorongatta a fiacskáját,
nyájasan becézgetve:
- Kücsük, kücsügüm, kölyköm-kölyköcském! Látod, idefutottak hozzád
a pici farkasok. Nézd, milyen kis selymesek, szürkék! Jó barátok lesztek,
ugye?
Akkor mondta Bazarbaj azt, amire később szintén emlékeznek majd:
- Egy farkaskölyök volt a házban, s most öt lett. Akarsz farkaskölyök
lenni? Akkor gyere, Boszton sarja, elviszlek a vackukra, együtt nősz majd
fel velük...
Mindenki szívből nevetett a tréfán, itták a teát. Bazarbaj az ivástól
kivörösödött Marattal együtt végzett az üveggel, harapott egy kis
juhfar-szalonnát meg sült húst, és az ital arányában egyre jobban
felélénkült. Az udvarra már leszállt a csend - a kutyák abbahagyták az
ugatást, a legnagyobbik kutya pedig - csapzott, vörös szőrű óriás -
egyszer csak megjelent a nyitott ajtó küszöbén. Farkcsóválva álldogált az
ajtóban, nem szánta rá magát, hogy átlépje a küszöböt. Vetettek neki egy
darab kenyeret, röptében kapta el, hangos fogcsattanással. Akkor a
pityókos Marat a mulatság kedvéért felkapott egy farkaskölyköt, és
odavitte a kutyához.
- Ne, Dzsajszang, fogd meg! Fogd meg, hallod?- És letette a kutya elé a
remegő, gyenge kis vadkölyköt.
Dzsajszang mindenki csodálkozására dühösen felmordult, behúzta a
farkát, fejét, és eliramodott. És csak később, már az ablak alatt, az udvaron
tört ki gyáva és szánalmas ugatásban. Mindenki hahotázott, a
legharsányabban Bazarbaj:
- Hiába igyekszel, Marat! Nincs olyan kutya, amelyik a farkas szagától
össze ne csinálná magát! Mit akarsz, hogy a Dzsajszangotok oroszlán
legyen? Olyan nincs.
Mindenki abbahagyta a nevetést, amikor a kis Kendzses sírva fakadt -
sajnálta a kis farkast, és féltőn odatipegett hozzá, hogy megvédje a
felnőttek érthetetlen mesterkedésétől.
Bazarbaj pedig berakta az átalvetőbe a négy boldogtalan farkaskölyköt,
és hamarosan odábbállt. Lova addigra már kipihente magát, újra
fölnyergelték, és fürge ügetéssel elhagyta Boszton téli szállását. Bazarbaj
mellett, puskával a vállán, Marat és Riszkul ügetett, szintén kapatosan, de
Marat jobban berúgott, s ez a szokásosnál is fecsegőbbé tette Ezek a
markos legények ajánlkoztak, hogy elkísérik Bazarbajt, így akarták
valahogy elsimítani azt a bosszantó esetet amely a hívatlan vendég
indulása előtt történt.
Már kifelé készültek, és Bazarbaj, elégedetten, hogy Boszton házában a
figyelem központjába került, átadta az átalvetőt a kölykökkel Maratnak:
nesze, dobd át a nyergen - maga pedig leakasztotta a falról az óriási
farkasbőr mellett lógó puskát. Figyelmesen megnézte, tetszett neki - jóféle
szerszám volt, vont csövű, nagyvadra való ismétlőfegyver, fekete acélja
csillogott, vidította a szemet szép formájával. A falon függő
farkasbőrtrófeát is ezzel a puskával szerezte, egy pontos lövéssel,
Boszton. Mindig célba talált ezzel a puskával. Erről mindenki tudott.
- Ide hallgass, Gülümkán - kezdte lassú szóval, részeg tekintetét a
puskáról a háziasszonyra fordítva. Kerülne csak a keze közé ez a
Gülümkán egy elhagyott helyen, villant át az agyán... Erőszakkal szokott
nőt szerezni, néha a nyílt mezőn vagy az út szélén, hol sikerült, hol nem, de
nem bánta meg sem ebben, sem abban az esetben, és Gülümkánt
önkéntelenül összehasonlítva a maga összevissza vert Kök-Turszunjával,
élénken elképzelte, mekkorát lekenne most a feleségének, csak amiért ő
jutott neki, nem pedig Gülümkán, amiért torkig van vele, de erőt véve
magán, így folytatta: - Jó volt a házadban, jó háziasszony vagy. De mit is
akartam mondani? Tudod, Gülümkán, félek, hogy a farkasok megint
üldözőbe vesznek. Mi lenne, ha magammal vinném ezt a puskát, aztán
holnap majd átküldjük valakivel...
- Az istenért, akaszd a helyére - szólt rá szigorúan Gülümkán -, Boszton
senkinek sem engedi meg, hogy a puskájához érjen. Nem szereti, ha
hozzányúlnak a fegyveréhez.
- És te magad, nélküle, nem rendelkezel a puskával? - vigyorodott el
komoran Bazarbaj, miközben élénken maga elé képzelte, hogyan
megszorongatná ezt a fehérnépet, csak alkalma kínálkoznék!
- Mit képzelsz! Boszton hazajön, és meglátja, hogy hiányzik a puskája,
minek ez nekem... Meg azt sem tudom, hol vannak a töltények. Boszton
maga rejti el őket valahova. Egyetlen töltényt sem ad senkinek.
Bazarbaj gondolatban csúful káromolta Bosztont: szidta magát is,
hiszen tudhatta, milyen utálatos fukar ez a Boszton, s úgy látszik, cseppet
sem különb a felesége sem: már a nyelve hegyén volt, hogy kimondja:
fulladj meg a puskáddal, de akkor Riszkul kisegítette, ahogy mondják,
feloldotta a helyzetet.
- Ne nyugtalankodj, Bazake. Marattal elkísérünk lóháton, ha akarod,
fegyveresen, egészen hazáig - ígérte nevetve. - Időnk van rengeteg,
előttünk az egész éjszaka, ahhoz a puskához pedig csakugyan ne nyúlj,
akaszd a helyére. Te ne tudnád: Boszton az Boszton, szereti a rendet!
Már kifelé készültek, de Riszkul pár percig még nem szabadulhatott,
meg kellett nyugtatnia Boszton kisfiát: Kendzses hangos sírásra fakadt:
miért dugta a bácsi zsákba a kisfarkasokat, és hová viszi. A csöppség
kapálódzott, ki akarta tépni magát az anyja karjából, követelte, hogy adják
vissza a kis állatokat, amelyek annyira megtetszettek neki. Amikor kiértek
az udvarból, Marat, a félbenmaradt főiskolás belekezdett egy mulatságos
históriába, amellyel, úgy képzelte, felvidítja útitársait:
- A múltkor világraszóló botrány volt a járásban, a hasunkat fogtuk a
röhögéstől! Nem hallottad, Bazake?
- Nem, nem hallottam - vallotta meg Bazarbaj.
- De csakugyan, világraszóló botrány. Esküszöm!
- Elő vele, diák, elő vele! - biztatta Riszkul, megnógatva sarkával a lovát.
- Szóval, az egyik területi főnök telefonál a járási lapunk szerkesztőjének.
Miért folytatnak, azt mondja, A szocializmus hajnalfénye újság lapjain
propagandát a kapitalista Amerika mellett? A szerkesztő - valamikor
együtt tanultunk, kevés ilyen gyáva talpnyaló van - mindjárt dadogni
kezdett ezekre a szavakra. „M-mi Amerikáról se-semmit sem ír-írtunk!
Bo-bocsánat, m-micsoda pr-pro-propagandát?" Az meg: „Hogyan hogy
nem írtak? Miféle főcím ez, feketével fehéren: »Boszton hív bennünket,
hogy kövessük«?" - „De hát ez a mi élenjáró pásztorunk, Ürküncsüúlu
Boszton, az ő munkájáról írtunk." - „Hogy róla írtak, az világos, de sokan
csak a címeket olvassák el az újságban." Hahaha! Ez aztán a jó szám, mi?
Remek! „Hát akkor mit csináljunk?", kérdi a szerkesztő. A főnök meg:
„Parancsolják meg az élenjárónak, hogy változtassa meg a nevét!"
- Megállj - vágott a szavába Bazarbaj. - Hát Amerikában is van egy
Boszton?
- Dehogyis - mulatott Marat. - Boston város Amerikában, az egyik
legnagyobb város, alig kisebb New Yorknál, a mi nyelvünkön a boszton
pedig szürke bundát jelent. Boz - szürke, ton - bunda. Most már érted?
- Pfű, az ördög vigyen el! Igaz is! - értett vele egyet Bazarbaj, sajnálva,
hogy ez az egész dolog egy lyukas garast sem ér, s ezért semmiféle bajt
nem hozhat Bosztonra. - Úgy is van. Boszton - szürke bunda...
Akkorra már az éjszaka mindent beterített csillagos leplével - a
hegyeket, az eget, messze a tavat, amelynek hatalmas, domború háta alig
sejlett a sötétben. És a három lovas, bolondozva, Taman felé tartott, s nem
is gyanította, hogy azon az éjszakán a nehéz sors erős, kibogozhatatlan
kötelékei fűzik őket egybe... És már mind halkabban, érthetetlenebbül
hallatszott a beszédük és a paták dobogása a köveken... Mögöttük maradt
Boszton agregátorának megszokott zakatolása, fénye kiemelte a hegyes
vidéket beburkoló sötétségből a pásztorszállás és udvar kis körét.
Valahol a közelben pedig farkasok rejtőztek...

II
Gülümkánnak sok rábeszéléssel és becézgetéssel sikerült lefektetnie a
fiacskáját, maga nem feküdt le, várta a férjét. Mindjárt itthon kell lennie.
És amikor az udvaron kórusban felugattak a kutyák, meleg kendőt vetve a
vállára, az ablakhoz tapadt.
Égő fényszóróival átvágva a sötétet, az igazgató „gazik"-ja fordult meg
a nagy hodály előtt, amelyben az anyajuhokat tartották. Gülümkán látta,
ahogy a vezetőfülkéből kiszáll Boszton, ahogy elbúcsúzik, becsapja az
ajtót, s az autó, élesen kanyarodva elindul visszafelé. Gülümkán tudta,
hogy a férje nem tér be rögtön a házba. Ilyenkor először végigjárta a juh-
aklokat és hodályokat, benézett a szénapadlásra, kikérdezte az éjjeli
ügyeletest, Kudurmatot, mi újság, hogyan telt a nap, nem volt-e hullás,
vetélés, ellés...
Begyújtott az előre elkészített fával a tűzhelybe, hogy meleg étellel
várhassa az urát - hirtelen sült-főtt étellel és jóféle teával, amely nélkül
Boszton nem élhetett. Gülümkán fülelt, mikor dobbannak meg férje léptei
a küszöbön, s előre örült, amikor elképzelte, hogy fordul meg a kis
Kendzses a meleg ágyában, hogy kezd cuppogni apja fagytól hideg
bajusza érintésére. Boszton többnyire maga fektette le a kicsit, előtte
sokáig játszadozott vele, megesett, hogy maga fürdette meg a teknőben,
miután jól átfűtötte a házat, és minden ajtót-ablakot becsukott. A
szomszédok úgy tartották, hogy Boszton öregségére túlságosan
gyerekszerető lett, régebben nem ilyen volt, a munkáját jobban szerette,
mint a gyerekeit, azok az idősebb gyerekei már maguk is szülők, saját
életüket élik, ők csak átutazóban vannak itt, a legkisebb pedig mindig a
legkedvesebb, őt szeretik a legjobban. Mindez így van, de ki ne értené, ha
ő nem, Gülümkán, valódi és keserű okát Boszton ragaszkodásának a kis
Kendzseshez. Hiszen sohasem gondolta egyikük sem, hogy férj és feleség
lesznek, és hogy kisfiúk születik: ha Gülümkán férje, Ernazar nem veszti
életét a hágón, és utána nem hal meg Arzigül, Boszton első felesége, ez
soha meg nem történhetett volna. Igyekszenek nem emlegetni a múltat, bár
tudják: külön-külön mindegyikük az elmúltakra gondol... A kicsi pedig - a
közös, az őket összekötő gyerek, túlságosan nagy áron lett az övék. Hiszen
az utat a hágóhoz Boszton tervelte ki, és segítsége, Ernazar, a szeme láttára
halt meg, maradt a mély jeges szakadék fenekén... Csak a kisfiú tudta
betölteni azt a rést Boszton szívében, hiszen rég megmondatott: csak a
születés tudja jóvátenni a halált.
De most felhangzottak a léptek, és Gülümkán fürgén kilépett fogadni a
férjét, segített lehúzni a csizmáját, vizet, szappant, törülközőt hozott. Szó
nélkül öntötte a vizet férje kezére, de egyelőre nem szólt, a beszélgetés
majd később indul meg közöttük, a tea mellett, amikor Boszton kezdi,
kedvenc előmeséjével: „No, és most hallgasd, mi minden nem történik a
világon", és apróra elmondja, mit látott, mi újat tudott meg, s az ilyen
percekben, különösen amikor kettesben vannak, mindketten jól érzik
magukat. A maguk beszélgetése, az egymáshoz közeli emberek
beszélgetése olyan, mint egy ismerős kikötő, ahol előre tudni, hol a sekély,
hol a mély. Eszébe jut, hogy már az emléktor után, amikor letelt az
esztendő Arzigül halála után, s ők végre elhatározták, hogy
összeházasodnak, akkor jött el Boszton hozzá a tóparti falu szélén álló
özvegyi házába, és otthagyva a lovat kikötve az állófánál, felültek a helyi
autóbuszra, feszengve az emberek előtt első ízben együtt, és elmentek a
járási anyakönyvi hivatalba, ahol igyekeztek minél gyorsabban aláírni a
szükséges papírokat, és mielőbb elmenni onnan, aztán, mert nem kívántak
újra autóbuszra ülni és az utcán sem ismerősökkel találkozni, a tóhoz
mentek és tovább a parton, Gülümkán özvegyi házába. A száraz,
szélcsendes őszi napon az Iszik-köl élénk kékje, mint mindig, tiszta volt és
háborítatlan. Akkor a kis lombos erdő szegte tóparti ösvényen Boszton
meglátott két csónakot a kikötőben és megállt. Csöndes parti hullámverés
rengette a csónakokat, alattuk látszott a homokos fenék.
„Nézd, körös-körül víz, hegyek, föld - ez az élet. Ez a pár csónak meg
olyan, mint mi ketten. Hová visz minket a hullám - majd meglátjuk. Ami
történt velünk, és amit átéltünk, az nem múlik el belőlünk, amíg csak
élünk. Maradjunk együtt örökre. Én, mondhatnám, öregember vagyok. A
télen betöltöm a negyvenkilencet. Neked még kicsi gyerekeid vannak,
tanítani kell őket, kijelölni az útjukat... Rajta, készülődjünk. Újra a
hegyekbe költözöl, halász leánya, de most már velem. .. Nem bírom
tovább a magányos életet..."
Gülümkán, maga sem értve az okát, elsírta magát, és Boszton sokáig
nyugtatgatta... Később is, amikor magukra maradtak, és az életről
beszélgettek, Gülümkán sokszor felidézte azt a két csónakot a tavon. Azért
is gondolta - a beszélgetés a szívéhez közeli emberrel, olyan, mint egy
ismerős kikötő. Ezúttal azonban nem kerülte el a figyelmét, hogy férje a
szokottnál is gondterheltebb. Az előszobában pislákoló lámpa fényénél a
nála fejjel magasabb, megtermett Boszton, csomóba gyűrve a törülközőt,
szándékolt lassúsággal törülgette eldurvult, nagy kezét. Összehunyorított,
zöldes szeme pillantása komor volt, napbarnított, szélcserzett arca, súlyos,
nagy álla sötétvörös, mint az elsötétült réz. Mit jelenthet mindez? Boszton,
miután megtörülte a kezét, első dolgaként odament a kisfiához, térdre
ereszkedett a maga eszkábálta faágyacska előtt, szélfújta szájával
megcsókolta a fiát, gyengéd szavakat suttogott neki, és önkéntelenül
elmosolyodott, amikor Kendzses, megérezve a csókot, fészkelődni kezdett
álmában.
- Kudurmat mondta, hogy a távollétemben itt járt Bazarbaj - vetette oda,
evéshez látva. - Ez nincs rendjén...
 Gülümkán a maga módján értette, elpirult és majdnem felfortyant
sértettségében:
- Mit tehettem volna? Berontott a házba egy egész csapattal. Hogy meg
akarják mutatni a farkaskölyköket. És Kendzses is nyomban ott termett,
mulatság volt neki... Nos, és teát adtam nekik...
- Nem erről beszélek. Ördög vigye, ahogy jött, el is ment. Csak úgy
érzem, nincs ez rendjén...
- Mi rossz van ebben? - kérdezte Gülümkán, nem értve, mire céloz az ura.
- Hiszen magad is lőttél már farkasokat. Ott lóg, ni, a tavalyi bőr,
pompásan kikészítették - intett az asszony a falon függő farkasbőrre.
- Lógni lóg - felelte Boszton, odanyújtva feleségének a kiürült teásedényt.
- Igazad van, lőttem már én is farkast, ha már az a világ rendje, hogy van
farkas és van ember. De farkaskölyköket rabolt, a farkasokat pedig, a
veszett vadakat, szabadon hagyta. Nagy disznóságot csinált nekünk. A
farkasok itt élnek, nincs hová rejtőznünk előlük, és most, tudod, szörnyű
harag van bennük...
Szavai letaglózták Gülümkánt. Asszony módra sóhajtozott,
megigazította vállára csúszott hajfonatát.
- Ez aztán a baj! És ugyan mi szél fújta a mi vidékünkre ezt a
semmirekellőt? Minek kellett bántania a farkasvackot? Meg sajnálom is
őket, hiszen minden élőlény szereti a kölykeit, ki nem tudja ezt? Hogy is
nem gondoltam erre rögtön?
- Én meg azon gondolkodom - folytatta Boszton -, miféle farkasok ezek?
Nem azok-e?- Elhallgatott, aztán így folytatta: - Kudurmat szavaiból az
derül ki, hogy a farkasok a Basat-szoros felől vették üldözőbe Bazarbajt...
- És aztán?
- Az, hogy csak nem azok a jövevény farkasok, Tascsajnár és Akbara.
Van egy ilyen farkaspár.
- Jaj, hagyd a tréfáidat! - tört ki nevetésben Gülümkán. - Hát talán a
farkasoknak is van nevük, mint az embereknek? Miket nem mondasz!
- Micsoda tréfák! Nincs kedvem tréfálni. Ismerjük azokat a farkasokat.
Nem hasonlítanak az itteniekhez. Voltak, akik látták őket. Nagy erejű, vad
pár, csapdába se kerülnek, lelőni sem sikerül őket. Még csak az hiányzott,
hogy ez az alávaló, borissza Bazarbaj a vackukra bukkanjon, kiirtsa
gyökerestül az egész almot! És te még csodálkozol, hogy nevük van!
A hím, Tascsajnár, olyan erős, hogy egy lovat le tud dönteni. A nősténye,
Akbara – anabasa (vezér anya), okos vad, de még milyen okos! És éppen
azért különösen veszedelmes.
- Hallgass már, fiam apja, ne tréfálj! Mi vagyok én, kisgyerek? - nevette
el magát hitetlenkedve Gülümkán. - Úgy beszélsz róluk, mintha
gyerekkorod óta együtt éltél volna velük... Hogy lehet az?
Boszton elnézőn mosolygott, de egy kis gondolkodás után úgy döntött,
hogy megnyugtatja a feleségét.
- Jól van, no - mondta egy kis szünet után -, verd ki fejedből az egészet.
Csak mulattatni akartalak. Vess ágyat. Igen késő van már. Reggel jókor
kell kelni, tudod magad is, pár nap múlva itt az ellés főideje. Némelyik
anyaállat már az éjjel vagy reggel felé is megellhet, különösen amelyek
ikret, sőt hármasikret ellenek!
Már amikor a lámpát eloltva lefeküdtek, és Boszton már-már elaludt,
márpedig hamar merült félálomba, akkor beszélt csak egy keveset a járási
gyűlésről, amelyen már nem először tárgyalták, miért nem megy a mai
fiatalság juhtenyésztőnek, és mit tehetnek ezellen: amikor lódobogás
hangzott fel az udvaron. Gülümkán felugrott az ágyból, egy szál ingben,
épp csak kendőt kapva, az ablakhoz szaladt, s látta, hogy a nagy karám
előtt két fegyveres lovas száll le a nyeregből.
- A mieink jöttek meg, Riszkul és Marat - mondta. - Elkísérték
Bazarbajt.
- A bolondok! - mormolta Boszton, s már aludt is.
Gülümkán nem tudott mindjárt elaludni. Betakargatta fiacskáját az apja
eszkábálta kiságyban, Kendzses álmában mindig kitakaródzik, a ruhát is
ledobja magáról. Kész baj ez a kisgyerek, sohasem hagyja aludni,
különösen, amikor annyira jólesne. De ma kerülte az álom. Nagyon is
zűrzavaros, bolond nap volt. Mindennek Bazarbaj az oka. Csak rázúdult,
mint tetőről a hó. Bosztont nagyon ingerli az ilyesmi. Olyan ember
Boszton, nem szereti a lármát meg a nyüzsgést, nem szereti az ilyenféle
erőszakos fickókat, mint Bazarbaj, bár az semmi rosszat nem tett neki.
Persze, Bazarbaj nem barátja, azt irigyli, hogy Bosztonnak jól mennek a
dolgai. De azt nem tudja Bazarbaj, mennyi munkát kell abba belefektetni.
Holnap már kora reggel befogja magát, dolgozik késő éjszakáig, s
mindenütt maga van ott, mindenütt a gazda szeme kell...
Gülümkán az ablakhoz lépett, kinézett az éjszaka alumíniumos
sötétjébe, a púpos hegyek fölött ragyogón fénylett a hold, s a csillagok
egytől egyig teljes fénnyel tündököltek. Reggelre lemegy a hold,
kihunynak a csillagok, de ebben a kései órában örökkévalónak,
véghetetlennek tetszett az éj. Az előhegység mély csendjében csak a
távolabb álló agregátor megszokott zakatolása hallatszott.
Nehéz volna megmondani, sokáig aludt-e Gülümkán, lehet, hogy éppen
csak elszenderedett, de álmában egyszer csak valami elnyújtott vonítást
hallott a hirtelen támadt kutyaugatásba vegyülve. Gülümkán, erőt véve
álmosságán, felébredt, s most már tisztán hallotta az ég felé törő keserves,
elfúló farkasüvöltést. Beleborzongott. Györtelmesen érezte magát,
közelebb húzódott a férjéhez, hozzásimult. Akkor az üvöltés már keserves
sírásba fordult - nem csillapuló fájdalom zengett benne, és a szenvedő állat
nyögése, zokogása.
- Ő az, Akbara! - szólalt meg álomtól rekedt hangon Boszton, felkapva
fejét a párnáról.
- Miféle Akbara? - Gülümkán nem is értette, miről beszél az ura.
- Az anyafarkas! - felelte Boszton, és figyelve a farkasüvöltést,
hozzátette: - Ő is, Tascsajnár is vele üvölt. Hallod, akár a bika a
vágóhídon.
Mozdulatlanságba dermedtek, még a lélegzetüket is visszafojtották.
- Ou-ou-u-u-ua-a-a! - és újra fájdalommal tele, vad zokogás szállt szét
messzire a határtalan éjszakába.
- Mi az, miért üvölt? - suttogta ijedten Gülümkán.
- Hogy miért? Keservében!
Mindketten hallgattak.
- Baj, baj! - Boszton bosszúsan elkáromkodta magát. - Feküdj csak és
ügyelj, nehogy a gyermek felébredjen. Te meg ne félj, nem vagy már
kicsi! No, hát üvölt a farkasanya valahol a közelben, siratja a kölykeit, mit
tehetünk most már? Én megyek, megnézem, mi van a hodályokban.
Azzal sietve felöltözött, nem oltotta el a villanyt, kiment lábbelit húzni,
aztán visszatért a szobába, eloltotta a fényt, és becsapta maga mögött az
előszoba ajtaját. Az asszony hallotta, ahogy ellépdel az ablak alatt, valami
káromkodást dörmögve, hogyan hívta a kutyát: „Dzsajszang, Dzsajszang!
Ide gyere!" - és hogyan halkulnak el lassan léptei. Akkor újra felhangzott
az anyafarkas vontatott üvöltése, hímje pedig öblös basszusán kísérte.
Fortyogó harag érződött az üvöltésükben, a fenyegetés sírással
váltakozott, aztán újra erősödött benne az eszeveszett kétségbeesés és a
harag, ami megint könyörgésre váltott...
 Lehetetlen, elviselhetetlen volt hallgatni ezt a vonítást. Gülümkán
befogta a fülét, aztán kiment, beakasztotta a kampót az ajtóba, mintha a
farkasok betörhettek volna a házba, és gyapjúkendőjébe burkolózva,
reszketve ment vissza ágyához, nem tudta, mit tegyen, félt, hogy a
farkasok újra rákezdik, és felébresztik kicsinyét. A legjobban attól tartott,
hogy Kendzses felébred és megrémül.
A farkasok pedig egyre üvöltöttek, úgy rémlett, ott ólálkodnak valahol a
közelben, ide-oda járnak, kóvályognak a ház körül. Válaszul dühösen és
szűkölve ugattak a kutyák, de az udvar határát nem merték elhagyni. És
hirtelen fülsüketítő puskadörrenés hangzott fel, nyomában a másik.
Gülümkán megértette, hogy Boszton és Kudurmat, az éjjeli ügyeletes
adott le riasztólövéseket.
Utána minden elcsöndesedett. Elhallgattak a kutyák. El a farkasok is.
„No, hála istennek, hiszen ez kész szerencsétlenség!" - gondolta
Gülümkán megkönnyebbülten. Lelke mélyén mégis riadalom volt.
Felvette az alvó Kendzsest, átvitte magához a nagy ágyba, középre
fektette, hogy a szülei közé kerüljön. Közben visszatért Boszton is.
- Almomból vertek föl, hogy az ördög vinné el valamennyit - dörmögte
mérgesen, nyilván a farkasokra mondta, meg a kutyákra meg mindenre,
ami velük összefüggött. - Micsoda gané ember ez a Bazarbaj, micsoda
gané! - háborgott, visszafeküdve az ágyba.
Gülümkán nem zaklatta kérdésekkel a férjét, a farkasok miatt úgysem
aludhatta ki magát rendesen. Hiszen reggel már jókor az akloknál kell
lennie: ő nem az a fajta pásztor, aki megengedheti magának, hogy később
keljen.
Gülümkánnak könnyebb lett a lelke, amikor látta, hogyan nyugszik meg
az ura, hogy örül, amikor magához szorítja kisfiát, és becéző szavakat súg
a fülébe. Boszton szerette kis Kendzsesét, azért is adta neki a Kendzsebek
nevet, ami a nemzetség legkisebb bégjét, legkisebb hercegét jelentette. A
pásztorok minden időben arról álmodoztak, hogy herceg lesz belőlük, de
épp az volt a sors iróniája, hogy a pásztorok minden időben pásztorok
maradtak. Boszton sem volt kivétel ebben az értelemben.
Újra elaludtak, most már a kicsivel maguk között, de hamarosan megint
fájdalmas farkasüvöltésre riadtak fel. És az udvaron megint felugattak az
izgatott kutyák.
- Hát ez meg mi! Micsoda élet! - panaszolta haragosan Gülümkán, de
rögtön meg is bánta szavait: Boszton szótlanul felkelt és öltözködni
kezdett a sötétben. - Ne menj ki! - kérte az asszony. - Hadd üvöltsenek!
Félek. Ne, ne menj ki!
Boszton nem ellenkezett a feleségével. És csak feküdtek a sötét házban,
a sötét éjszakában a hegyekben, önkéntelenül a farkasüvöltést figyelve.
Már régen elmúlt éjfél, virradni kezdett, de a farkasok egyre csak
üvöltöttek, keserves, haragos hangjuk felzaklatta az embert.
- A szívemet hasogatják, de hát mit is akarnak? - fakadt ki Gülümkán.
- Hogy mit akarnak? Világos, a kölykeiket követelik - felelte Boszton.
- De hiszen azok nem itt vannak, azok a kölykök! Réges-rég elvitték őket.
- Ezek mit tudhatják? - mondta Boszton. - Ezek vadállatok, csak egyet
tudnak: a szimatuk ide vezette őket, számukra itt végződik minden, itt a
világ vége. Próbáld megmagyarázni nekik. Kár, hogy akkor nem voltam
itthon. Annak a gané Bazarbajnak a nyakát tekertem volna ki azért, amit
tett. A zsákmányt elvitte, de nekünk kell fizetni érte...
És szavai nyomatékául a hodály fölött újra szétáradt az a hol bánatos,
nyomasztó, hol dühödt és vad üvöltés - a fájdalomtól elvakult farkasok
kóvályogtak körbe-körbe a sötétségben. Különösen Akbara üvöltött, hogy
majd beleszakadt. Úgy jajongott, mint az asszonyok a temetőben, és
Gülümkánnak eszébe jutott, hogyan kiáltozott maga is, hogyan verte a
fejét a falba, amikor a hágón odaveszett Ernazar - elviselhetetlen bánat
igázta le, és most nem kis erőfeszítésébe került, hogy ura legyen magának,
és el ne mondja Bosztonnak, mit gondol és mit érez ezekben a percekben.
És így feküdtek, le sem hunyva szemüket, csak a kis Kendzses, az
ártatlan kisded aludt édesen közöttük. És az anya, Akbara nem szűnő
üvöltését hallgatva elrabolt kölykei miatt, még jobban aggódott
gyermekéért, bár azt semmi nem fenyegette.
A hegyek fölött szétfröccsent a pirkadat fénye. A sötétség, elfogyóban,
beleolvadt az égbe, éjjeli szolgálatukat letöltve, kialudtak a csillagok,
tisztábban kirajzolódtak a távoli és közeli hegyek, s a föld újra földdé
változott...
Ebben az órában a farkasok, Akbara és Tascsajnár, a hegyek felé
tartottak, a Basati-szoros irányába. Körvonalaik hol kirajzolódtak a
magaslatokon, hol belemosódtak a homályba. Komoran ügettek -
megviselte őket kölykeik elvesztése és a szüntelen üvöltés egész éjszaka.
Útjukba esett volna a lapály, ahol az előző este ejtett jak tetemének nagy
része ott maradt. Más körülmények között el nem mulasztották volna,
hogy újra belakmározzanak a friss húsból, de Akbara most nem kívánt
visszatérni a törvényes zsákmányhoz. Tascsajnár pedig nem merte ezt
megtenni nélküle, a vezér anya nélkül.
Napkeltekor, már a vacok közelében, Akbara hanyatt-homlok
nekiiramodott, mintha csak várnák szopós kölykei. Ez az öncsalás, ez az
önámítás átragadt Tascsajnárra is, és most már ketten nyargaltak a
szorosban - a remény hajtotta őket, hogy hamarosan viszontlátják
kölykeiket.
És minden ismétlődött - Akbara, átsurranva a bozót közötti járaton,
berohant a sziklaeresz alatti hasadékba, újra végigszimatolta a néptelen
szögleteket, a hideg almot, újra meggyőződött róla, hogy szopósai
nincsenek ott, s nem akarva belenyugodni, kiszökkent az odúból, s a
fájdalomtól eszét vesztve megint megtépte a bejáratnál vele ügyetlenül
összeütköző Tascsajnárt, majd újra fel-alá rohangált az ér mentén,
Bazarbaj előző esti ittlétének nyomait szimatolva. Minden visszataszítóan
ellenséges volt itt - különösen a kőnek támasztott, megkezdett
vodkásüveg. Az éles, maró szag kivetkőztette önmagából az anyafarkast,
morogva harapta magát, rágta a földet, aztán vontatottan felszűkölt,
pofáját felemelve hangosan sírt, mintha halálosan megbántották volna, és
különös, sötétkék szeméből záporzottak a homályos könnyek.
És nem volt, aki megvigasztalja keserűségében, aki sírással válaszolt
volna sírására. Hidegek voltak a hatalmas hegyek...

III
A következő nap reggelén, tíz óra körül, Nojgutúlu Bazarbaj éppen a
lovát készült fölnyergelni, hogy ellátogasson a területi központba,
amikor egy feléjük igyekvő lovast pillantott meg. Vajon mi keresnivalója
van a tamani téli szálláson? A lovas, nyitott sárga irhabundában, fején
rókaprém süveggel nyugat felől közelgett a kis hegyláb mentén az út félig
szikkadt sarában. Nyalkán, délcegen ült a nyeregben. Bazarbaj rögtön
felismerte a lovast, s alaposabban szemügyre véve az aranysárga doni
lovat, meggyőződött róla, hogy nem tévedett - maga Boszton volt,
Donkülükje hátán. Ürküncsüúlu Boszton váratlan felbukkanása
kellemetlenül lepte meg Bazarbajt, annyira kellemetlenül, hogy félretette a
nyerget, és úgy döntött, hogy bevárja ellenséges szomszédját. Hogy pedig
Boszton ne gondolja, hogy őt várja, egy szalmacsomóval csutakolni
kezdte a lovát. Úgy tett, mintha nagyon elfoglalná a dolog. Bazarbajnak az
a furcsa megérzése volt, mintha Boszton tetten akarta volna érni.
Körbepillantott az udvarán, a hodályokon, a reggeli foglalatosságukat
végző pásztorokon - minden rendben van-e. Persze, Boszton téli szállásán
nagyobb a rend, Boszton a munkában nem ismer irgalmat, azért is
élenjáró. A rossz nyelvek szerint azokban a régi szép időkben Szibériában
lett volna a helye, mint kuláknak, de Bazarbaj micsoda - egyszerű
közember, ázsiai csobán. Az ilyenek, mint ő, tenger sokan vannak
hegyeken-síkokon, ők legeltetik a sokmilliós nyájakat, amelyeknek körme
a gyökeréig tapodja a füvet, nem engedi a föld fölé nőni. Meg aztán -
mindenkitől mást-mást követelnek. Boszton, az egy dolog, s megint más ő.
Miközben Boszton közeledett, gondolatok kavarogtak a fejében. „Mi a
fenének fárad ez a kulák egyszer csak ilyen korán hozzám? Sosem esett
még ilyen! - méltatlankodott Bazarbaj. - Minek jön ide? Mit akar?"
Már-már arra szánta magát, hogy, ha már így fordult, beinvitálja Bosztont
a házába, de elképzelte lakóhelyét, az elhanyagolt brigádvezetői házat, s
mindenekelőtt feleségét, a szerencsétlen, haragos Kök-Turszunt (hogy
lehetne egy napon emlegetni Gülümkánnal!), és elvetette ezt a gondolatot.
Boszton, a tamani téli szállás közelébe érve. az udvar elején megállította
lovát, körülnézett, és észrevéve a fészer mellett magát a gazdát, feléje
indult. Tartózkodón köszöntötték egymást - Boszton le sem szállt a
lováról. Bazarbaj folytatta foglalatosságát. Ebben különben egyikük sem
látott sértést.
- Jó, hogy megtaláltalak - szólalt meg Boszton, tenyerével végigsimítva a
bajuszán.
- Amint látod, a helyemen vagyok. Mi szél hozott, ha nem titok?
- Semmi titok, dolgom van veled.
- Persze, az olyan ember, mint te, nem jön hiába - vetette oda dölyfösen
Bazarbaj. - Jól mondom?
- Jól.
- Akkor hát, ha dolgod van velem, szállj le a lovadról.
Boszton szótlanul leszállt a nyeregből, a lókikötő cölöphöz kötötte
Donkülüköt. Mint máskor, most sem feledte el meglazítani a
nyereghevedert, hogy a ló megkönnyebbüljön a mellkasát szorító haslótól
és szabadabban mozoghasson. Aztán körülnézett, mintha fel akarná mérni,
mi történik az udvaron.
- Mit állsz ott? Mit kémlelődöl? - kiáltott rá rosszul leplezett
ingerültséggel Bazarbaj. - Ülj le ide ni, erre a tönkre - kínálta hellyel, s
maga is elhelyezkedett a lábánál heverő traktorfedőlemezen.
 Egymásra néztek, még mindig a korábbi burkolt rosszallással.
Bosztonon semmi sem tetszett Bazarbajnak - az sem, hogy fekete
bárányprémmel szegett, jóféle bunda van rajta, széles mellén kitárva, hogy
ő maga egészséges, és fényes a szeme, sötét rézszínű az arca, pedig vagy öt
évvel idősebb nála, nem tetszett az sem, hogy tegnap Boszton biztosan
Gülümkánnal feküdt az ágyban, bár ehhez, úgy tetszett, semmi köze.
- No, ki vele, hallgatlak - intett a fejével Bazarbaj.
- Nézd csak, abban a dologban jöttem - kezdte Boszton - látod, még
átalvetőt is hoztam magammal a nyereghez kötve. Add ide azokat a
farkaskölyköket, Bazarbaj. Vissza kell őket vinni a helyükre.
- Milyen helyükre?
- A vackukra.
- Nocsak! - vigyorgott epésen Bazarbaj. - Én meg töröm a fejemet: mi
dologban fárad ide a mi élenjárónk már jó reggel. Minden dolgát
odahagyta és idevágtatott. Biztosan elfelejted, Boszton, hogy én nem a
bojtárod vagyok. Éppen olyan csobán vagyok, mint te. És te nem
parancsolsz nekem.
- Mit parancsolnék én, ez nem parancs! Mi az, nem bírsz nyugodtan
végighallgatni? Ha azt hiszed, a farkasok elfelejtik, ami tegnap történt,
erősen tévedsz, Bazarbaj.
- Hát aztán! Ne felejtsék el, mi közöm hozzá, s mi közöd neked is?
- Az, hogy tegnap nem hunytuk le a szemünket egész éjszaka, két hangra
üvöltöttek a farkasok. Ezek nem nyugosznak, amíg vissza nem adják a
kölykeiket. Én ismerem a farkastermészetet.
Boszton kérni jött hozzá. És ez arra sarkallta Bazarbajt, hogy
fenegyerekeskedjen, gúnyolódjék, kimutassa a foga fehérét. Hogy maga
Boszton jöjjön hozzá megalázkodni - arról nem is álmodott. És Bazarbaj
úgy döntött, hogy ha már ilyen alkalom kínálkozott, nem marad adós a
magáéval. Ráadásul átvillant agyán a kárörvendő gondolat: jó, hogy nem
volt éjjel nyugtuk, jó, hogy Bosztonnak nem volt kedve Gülümkánnal
édeskedni. Bárcsak mindig így lenne! És szeme sarkából egy pillantást
vetve Bosztonra, azt mondta:
- Ne bolondíts már meg, Boszton! Hát hülyének nézel? Nem azért hoztam
el a farkaskölykökat, hogy alázatosan visszavigyem! Sokat képzelsz
magadról! Meg aztán, neked is megvannak a magad érdekei, nekem is.
Fütyülök rá, hogy tudtál-e aludni a fehérnépeddel, vagy nem tudtál, az
énnekem édesmindegy.
- Gondold meg, Bazarbaj, ne mondj nemet ilyen röptében.
- Mit gondoljak meg ezen?
- Kár így beszélned - mondta Boszton, nehezen türtőztetve magát.
Ráébredt, hogy nagy hibát követett el. Most már nem maradt más, mint a
végső eszközhöz folyamodni. - így hát - folytatta, még mindig azon
igyekezve, hogy uralkodjék magán - kössünk becsületes alkut: te eladod,
én megveszem! Te úgyis el akarod adni ezeket a farkaskölyköket, hát add
el nekem. Mondj árat, és áll az alku.
- Nem adom el! - Bazarbaj még ugrott is egyet. - Neked semmi pénzért
nem adom! Még mit nem, jól kitaláltad - add el! Neked van pénzed, nekem
nincs. De én köpök rá, hogy van pénzed. Eliszom a kölyköket, de neked
nem adom el, hallod? Köpök rá, ki vagy, mi vagy! Hallod-e, ülj fel
gyorsan a lovadra, és eredj innen szépszerével.
- Ne beszélj bolondságokat, Bazarbaj. Beszéljünk mint férfi a férfival. Mi
a különbség, hogy nekem adod-e el a kölyköket, vagy másnak?
- Az a különbség! Te engem ne taníts. Ki vagyok én már tanítva! Ha
akarod, úgy befutok neked a pártértekezleteden, ahol folyton dicsekszel,
hogy aszongya, én vagyok az élenjárók élenjárója, mindenkit oktatgatsz,
hát én úgy befutok ott neked, hogy azt is elfelejted, hol kel a nap, hol
nyugszik. Úgy befutok, hogy amíg élsz, nem felejted el!
- Nocsak, no! - bámult el őszintén Boszton, önkéntelenül elhárítva
Bazarbajt a karjával -, megállj az ijesztgetéssel, magyarázd meg, mi ütött
beléd?
- Hogy mi ütött belém? Hát az! Te a hatalom ellen vagy. Világos! Mintha
csak te volnál az okos! A vezetőség úgy rendelte, hogy irtsuk mindenütt a
ragadozókat, te meg úgy döntöttél, hogy megkegyelmezel a farkasoknak,
úgy döntöttél, hogy szaporítod őket. Így van, nem? Gondolkozz azzal a
kulák fejeddel! Én egy egész almot kiirtottam, tehát nagy hasznot
hajtottam az államnak, te meg vissza akarod őket vinni a vackukra. Hadd
nőjenek, hadd szaporodjanak, igaz? S még meg is akarsz vásárolni!
- Nem téged akarlak megvásárolni, akkor lássalak, mikor a hátam
közepét, hanem a farkaskölyköket. Csakhogy hiába ijesztgetsz
majdhogynem bírósággal. Előbb gondold meg, hányd-vesd meg a
fejedben, mit művelsz, és ki vagy te ezek után! Fogd el először a felnőtt
farkasokat, ha olyan nagy legény vagy! Legelőször az anyafarkast, ha már
rábukkantál a vacokra. Ha meg gyönge vagy hozzá, szólj másnak, mondd
el, hogy így meg így van, foglalkozzék vele az, aki bírja erővel.
- És ki volna az, talán csak nem te?
- Akár én is! Most pedig próbáld megtalálni ezeket a farkasokat: kergesd a
szelet a mezőn! Ha egyszer feldúltad a vackukat, most már a hím
farkasnak meg a nőstényének bottal ütheted a nyomát, meg sem ölheted.
Most majd a környéken leöldösnek mindent, ami él, minden jószágot,
bármelyik órában bosszút állhatnak az emberen: próbálj megbirkózni
velük. Gondoltál te erre?
- Mesélj, csak, mesélj, lám csak, micsoda prókátora akadt a farkasoknak!
Eredj, bizonygass, ki hisz neked? Mesélj a farkasokról, mint az
emberekről, megszoktad, hogy megzavard az emberek eszét. Hanem én
keresztüllátok rajtad! Mást mondok neked. Ha már idebóklásztál, hogy
megszorongass... - Bazarbaj nem fejezte be, lekapta a sapkáját a kopasz
fejéről, odaugrott Bosztonhoz: olyan volt, mint egy dühödt bika, és
egymás szoros közelébe kerültek, szemtől szembe, mindketten fújtak,
fojtogatta őket a gyűlölet.
- No, aztán még mit akarsz nekem mondani? - kérdezte az izgalomtól
rekedt hangon Boszton. - Mert nem érek rá!
- Mindig tudtam, hogy zsugori vagy, hogy észnél vagy, csak magadnak
kaparsz, azért is mászkálsz folyton a gyűlésekre, mintha ott, nálad nélkül,
a pásztor nélkül, semmire sem mennének. Csak azt nem tudja senki, hogy
majd megdöglesz irigységedben, mint a kutya, ha valakinek valamiben
szerencséje van. Látod, nem te ejtettél zsákmányt, nem te kapartad ki az
almot, hát nem nyughatsz, éjjel nem alszol, amikor valakinek csak ekkora
szerencséje is akad!
- Pfuj, te! - fakadt ki Boszton. - És én még szóba állok ilyen féreggel!
Én vagyok a bolond! Ha tudom, ide sem jövök! Elég a szóból! Végeztem!
Most már ha ideadnád is a farkas-kölyköket, nem kell. Eredj, tedd a magad
dolgát!
A komolyan felingerlődött Boszton odament a szárfához, hevesen
eloldotta a kötőfékszárat, s úgy meghúzta a nyereghevedert, hogy a ló
megtántorult, lábait váltogatta, és Boszton nyeregbe lendült. Úgy forrt
benne a harag, hogy meg sem állotta, amint Bazarbaj felesége rákiált.
Szegény asszony elkésett egy kicsit. Kilépve a házból észrevette, hogy a
férje hangosan, hadonászva beszél valakivel. „Ki lehet az? - töprengett. -
Csak nem maga Boszton fáradt ide, különben mi keresnivalója volna
nálunk?" De rögtön megértette, hogy a férfiak között valami vita van, és
feléjük sietett. De nem ért oda, Boszton már elvágtatott aranyos pej doni
lován, és dühösnek látszott. Rókasüvegét szemére rántva, megcsapta a
lovát, és elnyargalt, bundája széle szárnyként repdesett utána.
- Boszton! Boszton! Boszton! Hallgass meg! - kiáltott utána
Kök-Turszun, de Boszton nem fordult vissza, ki tudja, talán nem hallotta,
talán nem akart válaszolni.
- Miért sértetted meg ezt az embert? Min vitatkoztatok? - lépett
Kök-Turszun Bazarbajhoz.
- Nem a te dolgod! Ne ordíts, mit akartál tőle, hogy visszahívtad?
Kicsodád neked?
- De hiszen száz esztendőben egyszer jön hozzád, te meg?! Kicsoda szült
téged ilyennek a világra? Szörnyeteg vagy te, nem ember!
Az asszony szavai még jobban feldühítették Bazarbajt, felugrott egy
tuskóra, és Boszton után üvöltötte:
- Széttaposlak, te! Emberedre akadtál! Megszoktad, hogy mindenki
hajbókol előtted? Hogy az anyád...
- Elhallgass! Elhallgass! - Kök-Turszun merészen odaugrott a férjéhez,
és lerángatta a tuskóról. - Inkább engem verj meg, mint hogy
megszégyenítsed ezt az embert! Miért?
- Tágulj, te pestis! - lökte el Bazarbaj. - Mi közöd hozzá? Ez azt hitte,
hogy Bazarbaj majd csúszik-mászik előtte! Nesze, fogd a farkaskölyköket,
az istenért, legyen kedved szerint! No de emberére akadt!
- Hát a farkaskölykök miatt? - csodálkozott el Kök-Turszun. - No, ez már
mindennek a teteje! Mintha a világ vége közeledett volna! A világ vége!
Micsoda szégyen...

IV
Azon a napon a farkasok felkerekedtek. Nemcsak felkerekedtek, hanem
elhagyták vackukat, éjszakára sem tértek vissza, kószálni kezdtek a
vidéken, hol csüggedten elhevertek, ahol éppen úgy esett, hol újra a
környéken poroszkáltak, nem rejtőzködtek különösebben, szinte
szemtelenül viselkedtek, mintha többé nem akarnának óvakodni az
emberektől. Azokban a napokban sok környékbeli csobán a
legváratlanabb helyeken vette észre őket. Mindig az anyafarkas haladt
elöl, mélyen lehajtott fejjel, mintha őrület szállta volna meg, hímje pedig
örökké a nyomában. A farkaspár azt a hatást keltette, mintha a vesztét
keresné, annyira nyilvánvalóan megvetette a veszélyeket. Néhányszor,
hallatlan zűrzavart okozva a kutyák között, a lakóházak és karámok
közelében haladtak el. A kutyák dühödt ugatásban törtek ki, őrjöngve
keltek ki magukból, úgy tettek, mintha nyomban rohamra indulnának, de a
farkasok konokul figyelmen kívül hagyták őket, s még amikor utánuk
lőttek, akkor sem szedték szaporábban a lábukat, folytatták útjukat, mintha
nem is hallották volna a lövéseket. Ezeknek a különös farkasoknak
megszállottsága közbeszéd tárgya lett. Még többet beszéltek róluk, amikor
Akbara és Tascsajnár megszegte a farkas-tabut, és kezdett embereket is
megtámadni. Egy ízben fényes nappal, egyenest az út közepén
ostromoltak meg egy traktorost. Szénát vitt a vontatókocsiján. Beszorult a
kormány, és a fiatal traktoroslegény leszállt megnézni, mi a baj. Sokáig
vesződött a kulcsaival, amikor egyszer csak megpillantotta a közelben a
két farkast - feléje tartottak az olvadó hóban lépkedve. A legjobban a
farkasok szeme hökkentette meg. Mint később elmondta, ádáz, dermesztő
tekintettel közeledtek feléje, a nőstény kicsit alacsonyabb marjú volt és
kék szemű. A szeme nedves volt és átható tekintetű. A legény hál' istennek
nem vesztette el a fejét, még jókor felugrott a vezetőfülkébe, és becsapta
az ajtaját. A motort szerencsére beindította a starter, mert addig kézzel
kellett indítania, a karral. De most egyenesen szerencséje volt. A traktor
dübörögni kezdett, a farkasok meghátráltak, de elmenni nem mentek el,
egyre közeledni próbáltak hol erről, hol arról az oldalról.
Máskor pedig csak a csoda mentett meg egy bojtárlegénykét. Az is
nappal történt. Kis szamara hátán tüzelőért indult, s nem is ment messzire
a háztól - gallyat kellett hazavinnie begyújtáshoz. Miközben a száraz
gallyat sarlózta a bokrosban, két farkas ugrott elő valahonnan. A szamár
még hangot sem tudott adni. A támadás villámgyors volt, néma és véres. A
fiú rohant, markolva a sarlóját, s elérve a hodályig, összeesett, és
magánkívül kiabálni kezdett. Amikor a hodályból kirohantak a puskás
emberek a bokroshoz, a farkasok kényelmes ügetéssel eltűntek a domb
mögött. Még a lövések sem késztették őket gyorsabb iramra.
Nem sokkal később pedig a farkasok valóságos vérfürdőt rendeztek a
vemhes anyajuhok között, amelyeket kihajtottak a hodályból a közelbe
legelni. Senki sem látta, mi történt és hogyan. Akkor kaptak csak észbe,
amikor az életben maradt állatok rémülten rohantak vissza az udvarba.
Vagy tizenöt vemhes juh hevert szétmarcangolva a legelőn. Vadállati
módon gyilkolták le őket, torkukat átharapva, értelmetlenül öltek - nem
azért, hogy jóllakjanak, hanem csak az irtás kedvéért.
És Akbara meg Tascsajnár gonosztetteinek egész sora következett.
Szörnyű hírük kelt. De az emberek csak a külső oldalát látták a dolognak,
nem tudtak valódi indítékáról, igazi okáról - nem tudtak az anyafarkasnak
a kölykei elrablása miatti reménytelen bánatáról...
Bazarbaj mulatott, legénykedett - elitta az ebül szerzett pénzt, azokban a
napokban végigduhajkodta a parti üdülőhelyek vendéglőit, amelyek ebben
a holt idényben néptelenek és komorak voltak, vodka viszont akadt
bennük bőven. És Bazarbaj, úgy berúgva, hogy még kopasz feje teteje is
bíborra vált, folyton csak egyről beszélt - milyen jól lerázta a nyakáról azt
a magáról olyan sokat tartó, elbizakodott Bosztont, azt a zsugori kígyót,
azt a le nem leplezett, titkos kulákot, akit régebben, mint osztályidegent,
falhoz állítottak volna, és kész. Kár, hogy azok az idők elmúltak. Az ilyen
alakot likvidálni - szent ügy! Miért! A húszas, harmincas években akár-
melyik rendőr lelőhette a kulákot, a gazdagot, akár a maga udvarán. Erről
könyveket is írtak, a rádióba is beolvasták, hogyan szorongatta, rövidítette
meg egy kulák a cselédjét, s hogyan számoltak le vele ezért, fényes nappal,
mindenki szeme láttára, hogy senkinek se legyen kedve többé a szegényt
megrövidíteni. De a legjobban arról szeretett mesélni Bazarbaj, maga is
fellelkesedve tulajdon szavaitól, hogyan zavarta el Bosztont, hogy
szidta-gyalázta, amikor az megjelent nála a Tamanon. Bazarbaj
ivócimborái - akiknek többsége üdülőházi idénymunkás volt, s most
télidőn tétlenül hányódott-vetődött - akkorákat röhögtek, hogy
belerezdültek az ablakok az ivó dohányfüsttől áporodott, bűzös
helyiségeiben, tüzelték és sarkallták a részeg Bazarbajt, még jobban
felszítva dicsekvő kedvét. Ezek a hőbörgések Boszton fülébe is eljutottak.
Ezért is esett az a nagy botrány az értekezleten a szovhoz-igazgatónál.
Boszton egész előző éjjel álmatlanul forgolódott hirtelen rátörő nehéz
gondolatai között. Az egész azzal kezdődött, hogy a farkasok megint ott
ólálkodtak a juhok téli szállása közelében, és megint rákezdtek szívet tépő,
elviselhetetlen vonításukra, és Gülümkán megint félelemtől reszketve
simult hozzá, aztán nem bírta tovább, újra áttette az alvó Kendzsest az
ágyukba, simogatta, testével fedezte, mintha valami baj fenyegetné. Ettől
Boszton is rosszul kezdte érezni magát, bár elismerte: az asszonynak
megbocsátható, ha fél a sötétségtől és a szokatlan hangoktól.
 Boszton többször is ugrott volna, hogy kimenjen és rásüsse a puskáját a
farkasokra, de a felesége nem engedte, nem akart egy percre sem magára
maradni. Aztán mégis riadt, éber álomba merült, Boszton azonban nem
tudta leküzdeni álmatlanságát. Mindenféle gondolat járt a fejében. Úgy
festett a dolog, hogy minél régebben él a világon, annál nehezebb és
bonyolultabb az élet, nem is annyira az élet, mint inkább az élet értelme.
Az, amire eddig nem is gondolt, legföljebb csak homályosan, a lelke
mélyén, most konokul követelődzve támadt fel gondolataiban; feleljen
magának, mi micsoda.
Hiszen lám, gyerekkora óta a maga munkájából él. Nehéz sors jutott
osztályrészül neki: apja elesett a háborúban, amikor második osztályos
volt. Aztán meghalt az anyja is, bátyái, nővérei a maguk életét élték,
némelyikük már el is távozott az élők sorából, s ő mindenben magára volt
utalva, csak a munkájára, s ahogy most látta, valami maga által kitűzött cél
felé haladt makacsul, kitartón, napról napra, tétlenséget nem ismerve
dolgozott, s azt tartotta, hogy csakis ez lehet az élet értelme. Éppilyen
megszállottan dolgoztatott másokat is, akik vezetése alatt munkálkodtak.
Ő csinált embert sokukból, akik kijárták az ő iskoláját, megtanította őket
dolgozni, ezáltal magát az életet becsülni a munkában. Azokat, akik nem e
felé a cél felé törekedtek, őszintén nem szerette és nem értette. Az ilyen
embereket semmirekellőnek tartotta. Rideg és barátságtalan volt velük.
Tudta, hogy ezért sokan szidják a háta mögött, zsugorinak, kuláknak
nevezik, sajnálják, hogy Boszton kicsit későn született, különben ott kor-
hadnának a csontjai Szibéria havában. Boszton rendszerint nem válaszolt
semmiféle szidalomra, mert sohasem kételkedett benne, hogy az igazság
az ő oldalán van, másképp nem is lehetett, másképp fenekestül felfordulna
a világ. És ebben éppolyan biztos volt, mint abban, hogy a nap keleten kel
föl. A vaksors csak egyszer kényszerítette térdre és késztette keserves
bűnbánatra, s attól fogva megismerte a kétkedés súlyát és keserűségét...

V
Ernazarral, Gülümkán megboldogult férjével, azt a tragikus esetet
megelőzőn három évig dolgozott együtt. Jó munkás volt, szó, ami szó, és
megbízható ember - éppen ilyen kellett Bosztonnak a brigádjába. Ernazar
maga ment el hozzá, és attól fogva együtt dolgoztak. Egy őszi napon
megkereste Bosztont a Besküngöjön, ahol akkor a nyáj legelt a tél beállta
előtt. Azért jött, hogy beszéljen vele, mondta. Tea mellett került sor a
beszélgetésre. Ernazar elpanaszolta: elege volt abból, hogy hol ezzel, hol
azzal dolgozzék; akárhogy igyekszik is, ha a csobánok feje nem igazi
gazda, nem sok haszna van a puszta igyekezetnek. Lám, mennek az évek,
mondta, két lányom cseperedik, észre sem veszem, és hamarosan férjhez
kell adni őket, gyorsan száll az idő, és akármennyit dolgozom, úszom az
adósságban, házat építettem, ki ne tudná, mennyibe kerül az, előtted,
Boszke - így szólította megtisztelőn -, nem takargatom, más dolgozni és
más keresni. Nálad, Boszke, a gyapjúért, a szaporulatért, a súlygya-
rapodásért mindig prémium jár, és nem is kevés. Azért gondoltam, hogy
megkérlek, ha nincs ellenedre, beszélj az igazgatóval, helyezzenek át
hozzád első csobánnak, jobb kezednek. Nem csalódol bennem, magad is
tudod, különben szóba sem hoztam volna az egészet...
Boszton ismerte Ernazart korábban is, végre is egy szovhozban éltek,
Gülümkán pedig még távoli rokona is volt az ő Arzigüljének. Szóval,
egymáshoz közel álló emberek. De ami fő, Boszton rögtön megbízott
Ernazarban, s ezt később sem bánta meg soha.
Ezzel kezdődött minden, ezzel az egyszerű emberi históriával. Könnyű
volt együtt dolgozniuk, mert Ernazar, akár maga Boszton is, született
gazdája volt a nyájnak, mások szempontjából pedig kötözni való bolond; a
szovhoz jószágával úgy bánik, mint a magáéval, mintha személyesen az ő
tulajdona volna. Beteg ez, vagy mi? Ebből eredt a többi - úgy dolgoztak,
mint maguknak, úgy gondoskodtak a gazdaságról, mintha a sajátjuk lett
volna. A munkaszeretet a természetében rejlett. Vele született, de élete
során maga is tovább fejlesztette ezt az általános tulajdonságot, amely
bizonyára minden ember sajátja, csak az egyik kifejleszti magában, a
másik nem. Hiszen ha elgondoljuk, mennyi naplopó van mindenütt -
felnőttek, ifjak, férfiak, nők. Mintha az emberek nem értenék, életükben
mennyi szerencsétlenség és nyomorúság származik és származott minden
időkben a lustaságból. De Boszton és Ernazar igazi dolgos ember volt,
ezért két rokon lélek. Azért is ment nekik összhangban és egyetértésben a
munka, és fél szóból is értették egymást. Azonban úgy fordult, hogy talán
éppen ez a tulajdonságuk játszott végzetes szerepet életükben...
Különben, így van-e ez, vagy másképp, ki tudja... Ugyanis Ürküncsüúlu
Boszton még jóval a brigádokra és családokra vonatkozó termelési
szerződések előtt, bizonyára ösztönösen, minden adott alkalommal azon
erősködött, hogy jelöljenek ki számára, helyesebben brigádja számára
földet állandó használatra. Ez az egyszerű cél, bár minden ravaszkodás
nélkül mondta ki, némely maradi szempontjából kihívásnak hangzott,
mintha azt mondta volna: legyen nekem saját legelőm, vagyis saját
földem, legyenek saját hodályaim, s azokért majd magam felelek, nem a
gazdaság vezetője, akinek nem fáj a feje, ha beázik a tető, legyenek a
hegyekben nyári legelőim, hogy ne kergessenek a nyájammal hol ide, hol
oda, és tudja mindenki, hogy azokat a legelőket nekem jelölték ki,
Bosztonnak, nem valaki másnak, s hogy mindezzel magam rendelkezzem,
mint gazda, mint dolgozó, s akkor százszor többet végzek és sokkal több
terméket adok le terven felül, mint a személyhez nem kötött földön,
amelyen úgy dolgozom, mint valami béres bérlő, aki a következő ősszel
elmegy, ki tudja, hova.
Nem, Boszton eszméje nem valósult meg. Eleinte mindenki egyetértett
vele, hogy igen, persze, ez helyes, értelmes dolog, mindenkinek így
kellene területet kijelölni, hadd érezzék magukat a legelő gazdáinak az
emberek, és tudják gyerekeik, családjuk is tudja ezt, s hogy közösen
dolgozzanak a maguk földjén: de elég volt, ha valamelyik éber helybeli
közgazdásznak kétségei támadtak: nem veszélyeztetik-e ezzel a szocializ-
mus szent elveit? - azonnal visszakozott mindenki, és az ellenkezőjét
mondta, bizonygatva azt, amit nem kellett bizonygatni. Senki sem akart
eretnekség gyanújába keveredni. És egyedül Ürküncsüúlu Boszton - ez a
tudatlan pásztor - hajtogatta konokul a magáét majd minden
szovhozgyűlésen vagy járási értekezleten. Meghallgatták, lelkesedtek és
nevettek: mit neki, Bosztonnak, ami a szívén, az a száján, nincs mit
vesztenie, a munkából nem bocsátják el, nem törik ketté a karrierje.
Szerencse fia! És minden alkalommal visszautasításban részesítették
elméleti szemszögből - különösen a szovhoz párttitkára, Kocskorbajúlu
buzgólkodott ebben, egy tipikus „művelt ember", a területi pártiskola
diplomájával. Ezzel a Kocskorbajúluval Boszton viszonya majdnem
anekdotikus volt. Hány éve volt már a szovhoz párttitkára, Boszton
mégsem tudott kiigazodni rajta: Kocskorbajúlu vagy csak játssza a naiv
betűrágót (ez biztosan holmi előnyökkel járt számára), vagy valóban az.
Szemre afféle piros képű, érzelem nélküli ember - sima, mint a tojás,
mindig nyakkendősen, mindig valami irattartóval, mindig gondterhelten -
dolgom van, dolgom van -, gyorsan jár és gyorsan beszél, mintha újságot
olvasna fel. Boszton néha arra gondolt: talán még álmában is úgy beszél,
mintha írást olvasna.
- Ürküncsüjev elvtárs - korholta Bosztont az emelvényről Kocskorbajúlu
párttitkár -, rég ideje volna megértenie, hogy a föld nálunk a nép közös
tulajdona. Így van megírva az alkotmányban. A föld a mi államunkban a
népé, csakis a népé és senki másé. Maga pedig, mondhatnám,
majdhogynem magántulajdonként követel magának téli és nyári legelőket,
hodályokat, takarmányt és egyéb felszerelést. Ezt mi nem engedhetjük
meg - nincs jogunk eltorzítani a szocializmus elvét. Tudatában van, hogy
merre tart, és hová akar bennünket vezetni?
- Én senkit sem akarok vezetni sehova - Boszton nem adta meg magát. -
Ha nem én vagyok a gazda, hanem a nép, akkor menjen a nép, és
dolgozzon a hodályomban, majd meglátom, mi lesz belőle. Ha én nem
vagyok gazdája a munkámnak, akkor végül is valaki a gazdája kell hogy
legyen!
- A nép, Ürküncsüjev elvtárs, ismétlem, a szovjet nép, az állam!
- A nép? Hát én ki vagyok maga szerint? Ez valahogy nem fér a fejembe.
Miért nem vagyok én is az állam? Talán te vagy az, te párttitkár, a fiatal,
tanult ember, csakhogy mire tanítottak ott, ha egy szót sem értek abból,
amit beszélsz?
- Én, Ürküncsüjev elvtárs, nem kerülök a maga uszályába, hiszen
kulákdemagógiát hirdet, de jegyezze meg, a maga ideje lejárt, s mi
senkitől sem tűrjük, hogy veszélyeztesse a szocializmus alapjait.
- No, a ti dolgotok, ti, vezetők, jobban látjátok - vágott vissza Boszton -,
de én akkor is kitartok a magamé mellett, mert dolgozni nekem kell, nem
valaki másnak. Akármi van, mindjárt befogjátok a számat: a nép, a nép! A
nép a gazda! No, jól van. ítélje meg akkor a nép: a jószág évről évre szapo-
rodik, csak aprómarha van negyvenezer a szovhozban - ennyiről eddig
nem is álmodhatott senki, a szabad föld meg egyre kevesebb, a tervek
pedig egyre többet követelnek. Vegyék számba maguk is: azelőtt három
kiló hetven deka gyapjút nyírtam le egy birkáról, húsz évvel ezelőtt -
mindenki tudja - két kilóval kezdtem, vagyis húsz év alatt nagy nehezen
egy kiló hetven dekával növeltem a gyapjúhozamot. Most egy év alatt fél
kilóval emelték a tervet. Honnan vegyem? Talán varázsolnom kell? Ha
meg a tervet nem teljesítem, a brigádom nem kap semmit. Nekik pedig
családjuk van. Minek dolgoznak akkor az emberek, minek járnak egész
évben a birkák után? És hogy lehet teljesíteni ilyen tervet, amikor
mindegyik csobán csak kering, mint a kánya, hogy minél jobb legelőt
kaparintson el a másiktól, mivel a föld közös, senki sem gazdája. És
mennyi verekedés volt a csobánok közt a legelők miatt, te meg, párttitkár,
fityfenét se csinálsz, és az igazgatónak is megkötöd a kezét! Talán én nem
látom?
- Hogy én mit csinálok, mit nem csinálok, azt a járási bizottságnak kell
megítélnie. Csakhogy a járási bizottság sem vág bele a maga veszélyes
kalandjába, Ürküncsüjev elvtárs!
És minden alkalommal így jutott kátyúba a beszélgetés.
De most a sors odavetette a pásztorbrigádba Ernazart, és Boszton vele
egy gondolkodású szövetségesre lelt benne. Asszonyaik, Arzigül és
Gülümkán, néha nevettek rajtuk: megtalálta a zsák a foltját - sem álmuk,
sem pihenésük, csak a munka! Akkor támadt az az ötletük, hogy nyárra az
Ala-möngü-hágón túlra hajtják a jószágot. Az ötlet Ernazaré volt. Mit
kínlódjunk, azt mondja, egész nyáron a lankákon, hogy minden fűszálért
egymás torkának essünk a szomszédainkkal, nem volna-e jobb nyárra
átkelni a hágón, s a kicsibeli legelőre hajtani a nyájakat? Az öregek azt
mondják, a hajdani időkben az állattenyésztő bejek odajártak a
méneseikkel meg a nyájaikkal. Akkoriban költötték azt a dalt is, a
Kicsibel-i. Azok tudták, hogy a kicsibeli legelő, ha nem is igen nagy, de
olyan fű nő rajta, mondják, mint a mesében. Öt nap alatt annyit gyarapszik
a jószág, mint takarmányon egy teljes hónapig.
Boszton azelőtt is gondolt néha erre, de Kicsibel körül nem minden volt
tisztázott. A kolhoz állattenyésztői még a háború előtt az egyetlen
lehetséges úton jártak nyári legeltetésre Kicsibelbe - a jeges Ala-möngü
hágóján keresztül. A háború idején, amikor az aulokban csak öregek meg
gyerekek maradtak, senki nem mert nekivágni ilyen útnak. Aztán az
elszegényedett kolhozok egyetlen nagy szovhozba egyesültek, amely
valami hat szóból álló lehetetlen nevet viselt, valamelyik soron következő
évforduló nevét, de a helyi lakosok „Berik"-re keresztelték át, a Berik-szú
folyócska nevéről, s az egyesülés sietségében és forgatagában lassacskán
elfelejtették, hogy nyáron két teljes hónapra vagy még többre át lehet
hajtani a jószágot a hatalmas Ala-möngü behavazott hágóján. Vagy talán
nem is volt kedve senkinek megmászni akkora magasságot, hiszen ahhoz,
hogy áthajtsák az állatokat azon a nehéz hegyi úton, lelkesedés kell,
megszállott gazda, aki a lehető legjobban akarja tartani jószágait.
Nemhiába köszöntötte így egymást a régi időkben két kirgiz, ha
találkozott: „Mai, dzsan amanbi?" - vagyis, egészséges-e a jószágod és a
családod? Elsőként a jószág felől kérdeztek. Bizony az élet, az már ilyen...
 Boszton és Ernazar, fellelkesülve ezen a régi ötleten, ceruzával a kézben
meghányt-vetett minden kicsibeli lehetőséget; a legminimálisabb
számítások szerint is, figyelembe véve, hogy az állatok, átkelve a hágón,
fölfelé meg lefelé veszítenek a súlyukból, megéri a vállalkozás. Nagy
nyereséget ígér, hiszen - leszámítva a nyalatósó szállítását, a
munkabéreket - gyakorlatilag semmi kiadással nem jár. Igaz, ezek
egyelőre még csupán csábító számvetések voltak.
Boszton úgy döntött, hogy mindenekelőtt a részlegvezetőhöz fordul,
majd a szovhoz igazgatójához, a párttitkárhoz azonban nem. Nem szerette
a párttitkárt, nemegyszer meggyőződött róla, hogy szócséplő, örökké
óvatoskodik: ezt nem szabad, azt nem szabad, neki csak az kell, hogy
felszólaljon a gyűléseken, azt szajkózza, amit az újságok írnak, és
nyakkendősen ficsúroskodik. Az igazgatónak azonban, a szovhoz fejének,
elmondta Boszton az ötletét: így meg így, Csotbajúlu Ibrajim, Ernazarral
elhatároztuk, hogy a jobb haszon érdekében újra használjuk az
Ala-möngü-hágón túli régi legelőket. Először, mondta, elmegyünk pár
napra felderíteni az utat, megnézni, milyen ott a Kicsibelen túl, milyen a
fű, aztán ha visszajöttünk, odahajtjuk a nyájakat egész nyárra. S ha minden
úgy sikerül, ahogy szeretnénk, jelöljék ki azt a kicsibeli legelőt nekem,
Bosztonnak, ha aztán valamelyik csobán át akar kelni utána a hágón,
tessék, van elég hely annak is, fő, hogy én tudjam, milyen az a legelő, amit
kijelölnek nekem, és mire számíthatok a nyár folyamán. Szóval, mondta,
ezzel jöttem magához, úgy gondoljuk Ernazarral, hogy holnapután
nekivágunk az Ala-möngü-hágónak, a dolgainkat addig a feleségünkre
meg a segítőtársainkra hagyjuk.
- Igaz is, Boszke, mit szólnak az asszonyok a tervetekhez? - érdeklődött
az igazgató. - Hiszen ez nem tréfadolog!
- Úgy látom, megértik. Isten is megverne, ha panaszkodnék, az én
Arzigülömnek helyén van az esze, Ernazar felesége, Gülümkán sem
ostoba egy cseppet sem, ha fiatalabb is. És egymással, látom, jól egyeznek.
Ennek is örülök. Mert nincs rosszabb, mint amikor a fehérnépek
marakodnak. Olyankor nem is élet az élet... Voltak régebben esetek...
Még elbeszélgettek erről-arról az igazgatóval. Kiderült, hogy az ősszel a
nehezen kimondható nevű SzNK-ra (A Szovjetunió Népgazdaság
Kiállítására) elküldik a járás élenjáróinak csoportját, Bosztont is jelölték,
majdnem elsőként, a listán.
- Nem mehetnék-e, Csotbajúlu Ibrajim, a feleségemmel? Az én
Arzigülöm rég vágyakozik rá, hogy meglássa Moszkvát - vallotta meg
Boszton.
- Megértelek, Boszke - mosolyodott el az igazgató -, ha megérjük,
meglátjuk, ahogy mondani szokás. Miért is ne? Csak a párttitkár
beleegyezése kell hozzá. Majd beszélek vele róla.
- A párttitkárral? - esett gondolkodóba Boszton.
- Ne legyenek kétségeid, Boszke. Talán miattad kibabrál a feleségeddel?
Nem férfias dolog az.
- Nem arról van szó. Megyünk, nem megyünk, hát aztán. Nagy baj is, ha
nem! Másról akarok veled beszélni, igazgató. Mondd, nagyon nagy
szükséged van neked ilyen párttitkárra a gazdaságban? Sehogy, sem tudsz
boldogulni nélküle?
- Miért?
- Hát, fontos lenne tudnom. Mondjuk például, egy szekérnek négy kereke
van, és mind a helyén, aztán ötödik kereket illesztünk hozzá, az maga se
forog, meg a többit is akadályozza. Hát kell-e az a kerék, vagy nem?
- Nézd csak... - Az igazgató, magas, termetes ember, kissé durva, széles
arcában ferde metszésű szempár, elkomolyodott, rakosgatni kezdte a
papírokat az asztalán, fáradt szemhéját rábocsátotta a szemére.
„Kialvatlan, éj-nap fárad" - gondolta Boszton. - Őszintén szólva, értelmes
párttitkár, az kellene - mondta egy kis szünet után.
- És ez?
Az igazgató kurtán az arcába pillantott.
- Minek törjünk pálcát mi ketten fölötte? Ha egyszer a járási pártbizottság
ideküldte, mit tehetünk?
- A járási pártbizottság. Ez az! - tört ki Bosztonból. - Néha úgy látom,
mintha folyton színlelne, mintha valami oka lenne rá, hogy így
viselkedjen. Minek kell neki folyton ijesztgetnie az embert, mintha én a
szocializmust akarnám aláásni? Hiszen ez nem igaz. Hiszen ha én
követelek valamit, azt csak az ügy érdekében teszem. Ezt a földet nem
adom el, nem adom oda senkinek, a szovhoz földje volt, az is marad. Én
mégis, amíg csak élek, dolgozom, a magam esze szerint élek.
- De hát mit magyarázod ezt nekem folyton, Boszke. Azt, amit te
javasolsz, nem lehet végrehajtani.
- Miért nem lehet?
- Mert nem lehet.
- Ez is válasz?
- Mit válaszolhatnék még neked?
- Én nem értelek, Csotbajúlu Ibrajim. Egyszer már megégetted magad,
mert jobbat akartál, de a nyakad közé csördítettek és lefokoztak, a járási
pártbizottságból ideküldtek a szovhozba.
- Igaz, és többé nem akarom, hogy a nyakam közé csördítsenek: már van
tapasztalatom.
- Látod, mindenki magára gondol először. Nem ítéllek el, kell gondolni
magunkra is, de okosan kell gondolni. Nem azt kell megbüntetni, aki
valami újat csinál, hanem azt, aki tudna csinálni, mégsem csinál. Nálunk
meg minden fordítva van.
- Könnyű neked ítélkezni - mosolygott fanyarul az igazgató.
- Mindenki így látja. Nekem elegem volt már abból, hogy úgy éljek,
mintha vendégségben volnék. Vendégből miféle munkás lehet? Értheted
magad is. Két-három napig eldolgozgat, aztán elunja... Nálunk is mi van:
dolgozik az ember, dolgozik, Kocskorbajúlu pedig folyton fricskát ad az
orrára: vendég vagy, nem gazda.
- Tudod mit, Boszke, állapodjunk meg így: te rám ne hivatkozz, de tedd
azt, amit szükségesnek tartasz...
Ezzel váltak el...

Harmadnap virradatkor elindultak Ernazarral a Kicsibel felé. Még aludt

mindenki, amikor lóra ültek. Boszton aranysárga heréltjén ment,
Donkülükje - akkortájt kétesztendős - még fiatal volt, pedig a hegyekbe
jobb csöndesebb járású lovon indulni, hiszen a hágón nem lehet
átgaloppozni. Ernazar is jóféle lovat nyergelt. A lovak az évnek erre a
szakára már jó húsban voltak, sebesen haladtak. Ki-ki zabot vitt az
átalvetőjében arra az esetre, ha hóban kellene tölteniük az éjszakát.
Báránybundákat is vittek magukkal, szintén erre számítva.
Van úgy, hogy maga az út is öröm. Különösen, ha az útitárs kedvünkre
való, és tempósan, fesztelenül folyik köztünk a szó. Aznap ritka
verőfényes idő volt - előttük úgy magaslottak a hegyek, egyik havas
hegygerinc után a másik havas hegygerinc, minden következő
tömzsökösebb és havasabb az előzőnél, s ha hátranéz az ember, mögötte a
síkságon, ameddig a szem ellát, a roppant tó terül el. És minduntalan
kedvük támadt hátranézni az Iszik-köl jégbe dermedt mélykékjére, amely
olyan volt, mint valami elsötétített tükör.
- Hej, ha el vihetnénk az átalvetőnkben legalább egy darabka kékséget az
Iszik-kölből! - tréfált Ernazar.
- Hát a lovakat mivel abrakoltatod, zab helyett kékséggel? - felelte rá
józanul Boszton.
És mindketten elnevették magukat. Ritkán adódott alkalmuk
megszabadulni a mindennapi nehéz pásztori gondoktól, és bár azzal a
céllal mentek, hogy felderítsék, hogyan hajthatják át a nyájakat a hágón,
előttük pedig még nehezebb és gyötrőbb dolog állt, abban az órában
mindketten jól érezték magukat, és őseik útja egyelőre kegyes volt
hozzájuk. Ernazar kitűnő hangulatban volt - ötlete mégiscsak
megvalósulóban volt. A háború óta, kerek negyven esztendeje, senki nem
járt ezen a hágón, de ő Bosztonnal neki mert vágni.
Ernazar, itt az ideje elmondani, szerette a dolgokat meghányni-vetni,
megvitatni. Külsőre is szép szál legény volt, a hadseregben, mint kiderült,
a háború utáni utolsó lovascsapattesteknél szolgált. Kiállása is olyan volt,
amilyen kell, annyi év eltelte után is. Gülümkán nevetve mesélte, hogy az
ő Ernazarja egyszer majdhogynem színész lett. Jött valami filmrendező, és
elkezdte puhítgatni Ernazart, hogy álljon a filmfelvevőgép elé. Ha, azt
mondja, a te Ernazarod Amerikában élne, cowboyt játszhatna a filmekben.
Gülümkán meg azt felelte neki: „Ismerem én a ti filmjeiteket, hallottam,
hogy egy csikóst egyszer elvittetek filmezni, el is züllött, valamilyen
színészné elcsábította. Én nem engedem az én Ernazaromat!" Kész
nevetség!
Boszton pedig azon törte a fejét, hogyan segítsen ősszel Ernazarnak, ha
majd visszatérnek a Kicsibelről, hogy kapjon kezdetnek egy brigádot.
Hadd legyen állandó munkája, rég ideje már, hogy megbízzák a
pásztorsággal, nem illik ilyen sokáig bojtársorban tartani; ha ő, Boszton
volna a szovhoz igazgatója vagy párttitkára, tudná, kit mikor hova állítson,
de, ahogy a nép mondja: „aki bírja, marja" - a világon mindig valahogy
másképp van minden.
A hegyek között már nem találkoztak traktorral, sem lovassal, mind
ritkábban akadtak útjukban téli szállásokra és hodályokra, változott a táj
is: errefelé idegen volt a természet, zordabb, hidegebb. Boszton és Ernazar
estefelé, még napszállta előtt, egy köves szurdokon keresztül elért az
Ala-möngü-hágó lábához. Amíg még nem szállt le a sötétség, mehettek
volna tovább is, de úgy ítélték, hogy még ha pitymallatkor indulnak is,
csillagfénynél, a nagy távolság miatt a hegyekben nem tudják egy nap alatt
áthajtani a nyájakat, ha pedig így van, akkor itt kell éjszakázniuk a
szurdokban, közvetlenül a hágó lábánál. Az állattartók az ilyen éjszakát
sikamának nevezik, ami annyit jelent: erőgyűjtés a hágó megostromlása
előtt. Ráadásul a sikama helye nagyon kényelmesnek bizonyult -
gleccserpatak csordogált, itt eredt, választhattak helyet a hegyláb alatt,
ahová nem tudott beférkőzni a gleccserek felől fúvó szél. A csobánok jól
tudták, hogy a gleccserek átható és veszedelmes szele mindig éjféltájt
támad fel és napkeltéig tart. Megóvni a temérdek jószágot a
gleccser-széltől éjszaka, és reggel friss erővel kezdeni a hágó ostromát -
ebben van a sikama fortélya.
Az útonjárók leszálltak lovukról, lenyergelték kimerült hátasaikat, és éji
hálásra készülődtek. Kiszemeltek egy kedvükre való helyet egy kisebb
kiugró sziklaorom alatt, összeszedtek némi tüzelőt - Ernazar nem volt rest
jó mélyre ereszkedni a szorosban, oda, ahol alacsony hegyi fácskák nőttek.
Aztán elköltötték a tűz mellett a hazulról hozott elemózsiát, még teát is
forraltak a bádog teáskannában, és elégedetten nyugovóra készülődtek a
hosszú út után.
A hágó alatti ormokon gyorsan sötétedett, és nyomban hidegre fordult
az idő - mintha beköszöntött volna a tél. Az út a nyárból a télbe mindössze
egynapi lovaglásnyira volt. Fagyos levegő áradt az Ala-möngü gleccserei
felől, hiszen itt volt egészen közel, ahogy mondják, egy karnyújtásnyira,
az az öröktől való jégvidék. Boszton azt olvasta valamelyik újságban,
hogy ez a jég az ormokon már évmilliók óta ott van, és annak köszönhető a
völgyekben az élet: a gleccserek lassan olvadnak, és belőlük erednek a
folyók, amelyek a forró síkságokat és mezőket öntözik vizükkel, ilyen
bölcsen van elrendezve minden a természetben.
- Ernazar - mondta már elalvás előtt Boszton -, micsoda hideg van! Érzed,
hogy átjár? Jó, hogy bundát hoztunk magunkkal.
- Mit számít a bunda - felelte Ernazar. - A régi időkben még imádsághoz
folyamodtak az emberek, úgy is hívták: hágó-imádság. Emlékszel rá?
- Nem, nem emlékszem.
- Én emlékszem még, ahogy öregapám mondta.
- No, hát mondd.
- Én is csak úgy felibe-harmadába emlékszem rá.
- Az is jobb, mint sehogy. No, kezdd el!
- Jól van. Én mondom, te meg mondd utánam. Hallod, Boszton, mondd
velem:
 Ó, fagyos ég Uralkodója, egek ege, kék Tengeri, ne nehezítsd utunkat a
jeges hágón keresztül. Ha az kell neked, hogy a jószág elvesszen a
hóförgetegben, vedd el helyette az égen szálló varjút. Ha azt áhítod, hogy
kicsinyeink megfagyjanak, vedd el helyettük az égen repdeső kakukkot. Mi
pedig meghúzzuk lovunk nyereghevederjét, szorosabbra kötözzük az ökrök
málháját, és feléd fordítjuk orcánkat, csak te, Tengeri, ne állj utunkba,
engedj át minket a hágón a zöldfüvellő mezőkre, a jeges vizű itatókhoz, s
vedd cserébe e szavainkat...

Azt hiszem, így volt, tovább nem emlékszem...

- Kár...
- Mit sajnálod? Most efféle imádságok nem kellenek senkinek, manapság
azt tanítják az iskolákban, hogy ez mind maradiság és sötétség. Most, azt
mondják, a világűrbe repülnek az emberek...
- Mi köze ehhez a világűrnek? Talán mert a világűrbe repülünk, el kell
felednünk a régi bűvölőket? Akik a világűrbe repülnek, azokat az
ujjainkon megszámlálhatjuk, de mennyien élünk a földön és a földből?
Apáink, nagyapáink is a földből éltek, mit keresünk a világűrben?
Röpködjenek csak azok kedvükre; nekik az a dolguk, nekünk meg ez.
- Könnyű ezt mondani, Boszke, bezzeg az olyanok, mint a párttitkárunk,
Kocskorbajúlu, minden gyűlésen szid mindent, ami régi: nem helyesen
tartjátok, azt mondja, a lakodalmat, miért nem csókoljátok meg egymást az
esküvőn, miért nem táncol, egymást átkarolva, a menyasszony meg az
apósa? Még nevet se jól adtok a gyerekeiteknek, azt mondja, vannak
felsőbb helyről jóváhagyott új nevek, minden régi nevet ezekre kell
kicserélni. Máskor meg abba akad bele: nem úgy temettek, azt mondja,
ahogy kell, nem úgy siratjátok el halottaitokat. Még azt is megszabja, hogy
sírjanak az emberek: nem a régi módon kell siratni, azt mondja, hanem
újféle módon.
- Igen, Ernazar, tudom, úgy beszélsz, mintha én nem tudnám. Jussak csak
el Moszkvába, márpedig úgy hírlik, az ősszel elküldenek a kiállításra,
akkor, becsületemre, elmegyek a Központi Bizottságba, hogy megtudjam:
kellenek-e nekünk csakugyan az ilyen Kocskorbajúlu-félék, vagy csak
púpok a hátunkon? Mert ha nem is szólsz neki semmit, akármi van, torkon
ragad, te, azt mondja, a párt ellen vagy. Ő egymaga, látod, az egész párt.
És senki nem mond ellen neki. Így van ez nálunk. Maga az igazgató is
óvatosan kikerüli. No, de ördög vigye! Csak az a baj, hogy az ilyen
Kocskorbajúlu-félék sokan vannak másutt is... No, aludjunk, Ernazar.
Holnap lesz a legnehezebb napunk...
Így beszélgetve erről-arról aludt el azon az éjszakán a két csobán a
szorosban, a nagy jeges Ala-möngü-hágó alatt. A csillagok már
tündököltek a kristálytiszta, sötét magasságban a hegyek fölött, ahányan
csak voltak, mind szétszóródtak az égen, és Boszton álmélkodott, hogy
ilyen nagyok és súlyosak, ökölnyi mindegyik, mégsem esik le, hanem ott
függ az égen, és fáradhatatlanul sziporkázik, s a hideg szél dühödten
süvített a kövek között... Minden hely kevés neki, Samal-nak, a szelek
istenének... mindig elégedetlen, és mindig valami titkot hordoz
magában...

Éppen ilyen rohamozó, hideg szél tört be vékony hangú füttyel az

ablakréseken abban a süket éjszakai órában, amikor Bosztonnak a
farkasok nyomasztó üvöltése közben újra eszébe jutott mindaz, amit átélt.
És újra emlékezetébe idézte a hajdani dolgokat, a lelkében semmirevaló
emberek okozta sérelem sajgott, olyanok részéről, akik még mások
szerencsétlenségét is gúnyolódásra és rágalmazásra használják fel. Ó,
milyen erősek abban az aljas, régi dolgukban! Bárkinek képesek
szenvedést okozni, bárkit álmatlanságra ítélni, királytól pásztorig. És
Boszton olyan rosszul érezte magát ezektől a reménytelen gondolatoktól,
hogy az ezen az éjszakán újra megjelent farkasok üvöltése megkínzott
lelke sírásának rémlett. Mintha ez a fájó lélek a hodályok körül
bolyongana a sötétben, az sírna a fájdalomtól elvakulva Akbarával, a
farkasanyával együtt. Már nem volt ereje elviselni a farkasüvöltést,
szerette volna betömni Akbara torkát. „Lám, micsoda orcátlan! De mit
tehetek vele? Mit akarsz tőlem? - gerjedt haragra Boszton. - Nem tudtam
neked segíteni semmiben. Megpróbáltam, de nem sikerült. Akbara, hidd
el, nem sikerült. És ne üvölts már! Nincsenek, nincsenek itt a kölykeid,
futhatsz száz mérföldet, elitták őket, eladták, egyiket ide, másikat oda. És
most már nem találod meg őket! Nyugodj hát! Meddig büntetsz még
bennünket? Eredj innen, eredj, Akbara! Felejtsd el őket végre. Megértelek,
nehéz neked, de menj el, tűnj el, és ne adja isten, hogy a szemem elé kerülj,
agyonlőlek, te boldogtalan, nem tekintek semmit, lelőlek, mert nem
hagysz élni, és ne hozz ki a sodromból, nélküled is rossz nekem, téged
megölhetlek, de mit csináljak azokkal, akik gúnyolódnak
szerencsétlenségemen, hát legalább te menj el, tűnj el, hogy soha többé ne
halljam az üvöltésedet! És még valakit megölnék, és, esküszöm az
anyámra, nem reszketne a kezem. Van nekünk egy közös ellenségünk;
tőled, Akbara, elrabolta a kölykeidet, engem meg szid-gyaláz, piszkos
szájára vesz az a részeges állat. És ha erre gondolok és arra, hogyan
másztam le akkor, körmeimet szakasztva, a jeges szakadékba, és hogyan
szólogattam Ernazart, és sírtam egy szál magam a könyörtelen hegyekben,
nincs kedvem élni, semmi kedvem élni. Nem is élnék, köpnék mindenre,
ha nem volna ez az apróság. Itt van mellettem, összegömbölyödve alszik,
az anyja idehozta mellém. Persze, világos, az asszony fél a
farkasvonítástól, de a kicsi alszik, mert ő tiszta, mert ártatlan kisded, mert
a szenvedéseimért kaptam jutalmul, azért, amin keresztülmentem, ő a
húsom és vérem, utolsó másom. De hát nem én kértem magamnak ezt a
sorsot, az maga jött hozzám, ahogy eljön a nappal, és leszáll az éjszaka, jól
mondják, hogy a sorsát senki sem kerülheti el, de ez a féreg Bazarbaj olyan
mocskos rágalmat terjeszt rólam, hogy a legszívesebben megfojtanám,
mint a kutyát, ezzel csak így lehet leszámolni. Aki meg együtt fújja vele,
az első párttitkárunk, mintha nem volna más dolga, még tódítja, amit az a
szeszkazán pletykál, szerencsétlenné akarja tenni a kisfiamat... Hogyne
érteném meg keserűségedet, Akbara!" Ezeket gondolta Boszton, akit
álmatlanság gyötört azon az éjszakán, de minden okossága és
érzékenysége mellett sem tudta elképzelni Akbara szenvedéseinek
mértékét. Az anyafarkasnak nem voltak szavai, de voltak kínjai, bár azokat
nem adatott meg neki szavakkal kifejezni. És sehogy sem tudott
megszabadulni ezektől az égető kínoktól. Bújt volna ki a bőréből? Nem
száguldozott-e céltalanul és szakadatlan a hegyekben és az ártereken az őt
mindig, mindenüvé követő Tascsajnárral együtt abban a reményben, hogy
agyonhajszolja magát, kidől, odavész, elpusztul a kimerültségtől? Nem
próbálta-e csillapítani, elfojtani vesztesége szünetlen fájdalmát, vadul és
kétségbeesetten rátámadva Tascsajnárral mindenre, ami elébe került? Nem
igyekezett-e vissza szikla alatti vackára újra meg újra meggyőződni róla,
hogy üres, végleg megölni magában minden reményt, hogy többé ne
csapja be magát álomlátásokkal?. ..
Ó, milyen nehéz ez! Azon az estén, céltalanul csatangolva a környéken,
Akbara hirtelen a Basati-szoros felé fordult, és mind sebesebb iramban
loholt, mintha valami azonnali jelenlétét követelné. Tascsajnár, mint
mindig, a nyomában, egy lépésnyire sem maradt el tőle. Akbara pedig
egyre gyorsította futását, mint az eszeveszett nyargalt köveken,
hóbuckákon, erdőkön keresztül... És az ismerős ösvényen a
borbolyabokrok közötti régi csapáson bebújt a vacokba, s már ki tudja,
hányadszor győződött meg róla, hogy üres, hogy régen lakatlan, s megint
felvonított, panaszosan szűkölt, felforgatva, végigszimatolva mindent,
ahol szopós kölykei szaga megmaradhatott: „Hol vannak, mi lehet velük?
Hol vagytok, kölykeim, négy kis tejszagú gombolyag? Ha felnőttetek
volna, ha kapófogaitok megerősödhettek volna, ha mellettem szaladnátok,
milyen erős lehetne a két oldalam, mennyire nem ismerné a fáradtságot a
lábam!"
Akbara fel-alá rohangált az ér mentén, ahol még mindig undorító bűz
áradt az üveg nyakából, és a földbe fagyva ott voltak a madarak
megcsipkedte zab maradványai...
Aztán megint visszatért a vacokra, elfeküdt, pofáját a lágyékához
simítva. Tascsajnár melléje hevert, tömör, sűrű irhájával melengette.
Éjszaka volt már. És Akbara azt álmodta, hogy a vackon ott vannak
mellette a kölykei. Esetlenül nyüzsögnek, emlőire tapadnak. Ó, milyen
régóta szerette volna odaadni nekik a tejét, mind egy cseppig, ami a
fájdalomig felgyűlt benne... És milyen mohón szoptak a kölykök,
csámcsogva és fulladozva a bőséges tejtől, s milyen édesen áradt el az
anyafarkas testén az anyai gyönyörűség bágyasztó érzése, csak a teje nem
akart apadni valami okból... És a farkasanya nyugtalan lett: miért van,
hogy a csecsei nem könnyebbednek, de a kölykök sem telnek el? De ott
van mellette, az oldalán, mind a négy kölyök, itt a legfürgébb, amelyiknek
fehér a farka vége, az is, amelyik a legtovább szopott, és kis pofájában a
cseccsel aludt el, meg a harmadik, a verekedős, nyafogó, s köztük a kis
szuka - az aprócska, kék szemű kis nőstény farkas. Ő a majdani új
Akbara... Aztán azt álmodta a farkasanya, hogy nem szalad, hanem a
földet sem érintve repül - megint a Mojunkumon, a nagy pusztaságon,
mellette négy kölyke, azok sem futnak, hanem szállnak, s velük az apjuk,
Tascsajnár vágtat hatalmas szökellésekkel. A föld felett ragyogón süt a
nap, és hűvös levegő árad, folyik, mint maga az élet...
Akbara akkor fölébredt, és sokáig feküdt mozdulatlanul, leverten a
könyörtelen valóságtól. Aztán óvatosan felállt, olyan vigyázva, hogy még
Tascsajnár sem neszelte meg, és kióvakodott a vacokból. Az első, amit
kilépve megpillantott, a hold volt a havas hegyek fölött. A hold azon a
tiszta éjszakán olyan közelinek látszott, és olyan élesen rajzolódott ki a
csillagos égen, hogy úgy tetszett, mi sem könnyebb, mint elszaladni odáig.
Az anyafarkas odament a beszédesen csörgedező érhez, csüggedten
kószált a partján, lehajtott fejjel, aztán leült, farkát maga alá húzta, és
hosszan nézte a hold kerek tányérját. Mint még soha, olyan tisztán és
pontosan látta Akbara azon az éjszakán Böri-Anát, a farkasok istennőjét,
aki a holdban lakott. Zömök árnyéka a hold felszínén nagyon hasonlított
magához Akbarához - Böri-Ana istennő úgy ült ott, mintha élne, farkát
kinyújtva, tátott pofával. Akbarának úgy tetszett, hogy a holdbéli
farkasanya látja és hallja őt. És fejét magasan feltartva, sírva, panaszkodva
fordult az istennőhöz, miközben páragomolyok szálltak a pofájából: „Te-
kints rám, Böri-Ana, farkas-istennő, én vagyok itt, Akbara, a hideg hegyek
között, boldogtalanul és magányosan. Ó, milyen szerencsétlen vagyok!
Hallod a sírásomat? Hallod, hogyan vonítok és zokogok, és egész
bensőmet égeti a fájdalom, és emlőim megduzzadtak a tejtől, és nincs kit
szoptatnom, nincs kit feltáplálnom, elvesztettem kölykeimet. Ó, hol
lehetnek, és mi van velük? Jöjj le, Böri-Ana, jöjj le hozzám, üljünk egymás
mellé, és vonítsunk, zokogjunk együtt. Szállj hát alá, farkas-istennő, és én
elvezetlek arra a vidékre, ahol születtem, a pusztára, ahol már nem maradt
hely a farkasoknak. Jöjj le ide, ezekre a sziklás hegyekre, ahol megint csak
nincs helyünk, úgy látszik, sehol sincs hely a farkasok számára... Ha pedig
nem szállsz alá, Böri-Ana, végy magadhoz engem, árva anyafarkast,
Akbara anyát. És fenn lakom majd a holdban, veled lakom, és siratom a
földet. Ó, Böri-Ana, hallasz engem? Halld meg, halld meg, halld meg,
Böri-Ana, halld meg sírásomat!"
Így sírt, vonított a holdra Akbara azon az éjszakán, a hideg hegyek
között...
Amikor eltelt a sikama-éjszaka a hágóban, Ernazar termett talpon
elsőnek, és bundájába burkolózva, a megbéklyózott lovak után nézett.
- Hideg van? - kérdezte Boszton, óvatosan kilesve a bundája alól, amikor
Ernazar visszatért.
- Itt mindig így van - felelte Ernazar. - Most hideg van, de amint
kikukkant a napocska, rögtön felmelegszik - és visszadőlt a lópokrócra.
Ebben a korai órában még homály ülte meg a hegyeket.
- Mi van a lovainkkal?
- Minden rendben.
- Azon gondolkodom: ha majd a jószágot hajtjuk, nem árt itt éjszakára
sátrat verni, mégis melegebb lesz.
- Miért ne - értett egyet vele Ernazar. - Egykettőre felverjük. A fő, hogy
utat vágjunk, a többi rajtunk múlik.
A nap felkeltével csakugyan meglágyult az idő a hegyekben. A levegő
gyorsan felmelegedett, és ők, alig világosodott, már nyergeltek.
Mielőtt nyeregbe ültek volna, Boszton még egyszer körülnézett,
végighordozta tekintetét a környező meredélyeken és sziklákon. Vadak és
magasak voltak, az ember elenyészően kicsinek érezte magát mellettük.
De ők odavetették a kihívást ezeknek a hegyeknek. „A hágó nem ijeszt el
bennünket - gondolta Boszton -, az életről van szó. Ha pedig az életről van
szó, az embert semmi sem tudja elijeszteni, utat talál mindenütt - a
tengeren, a föld alatt, az égen. Átjutunk mi is."
Először felkutattak egy régi ösvényt, amelyről el voltak gördítve a
kövek az útból, és gondolatban követték, hogyan megy át a hágón. Azt
derítették ki, hogy a hágó két hegycsúcs között, a behavazott nyergen
vezet keresztül. Arrafelé indultak. Ott, a nyergen túl kezdődik bizonyára
az ereszkedő az Ala-möngü gerincének túloldalán, ott terülnek el a
kicsibeli legelők, ahol, mint az öregek mesélik, nyírfaerdő nő, és sebes
hegyi folyó szalad. A természet néha így rejti el távoli zugokba titkos
helyeit, megközelíthetetlenné téve őket. De amikor a mindennapi
kenyérről van szó, az embernek el kell érnie a célját, mert élnie kell a
földön...
Mind meredekebb lett az ösvény. Amikor elérték azt a helyet, ahol már
jégkéreg lepte be a havat a lábuk alatt, a lovaknak nehezebb lett a járás -
minél följebb jutottak, annál mélyebb lett a hó. Ragyogott a nap, a szél
elült, és a teljes csendben olyan tisztán hallották lovaik szaporább
zihálását, mint a maguk lélegzetét.
- No? - kérdezte hátranézve Boszton Ernazartól. - Ha a hó a birkák hasán
fölül ér, nehéz lesz a dolgunk. Mit szólsz hozzá?
- Persze, Boszke, nincs enélkül, hiszen hová tartunk! A fő, hogy ne sokáig
legyen nehéz dolgunk. Akkor, ha kell, kiássuk az ösvényt a birkáknak,
itt-ott meg letapossuk.
- Én is úgy gondolom. Lapátokat kell hoznunk. Ne felejtsd el majd,
Ernazar, hogy lapátokat is hozzunk magunkkal.
Amikor a lovak térden fölül süppedtek a hóba, a két pásztor leszállt a
nyeregből, és száron vezette a lovakat. Itt már nem volt levegő, szájukon
át kellett lélegezniük. A havas fehérség vakította a szemüket - sötét
szemüveg kellett volna, amilyent ma már mindenki visel az utcán. Le
kellett dobniuk a bundájukat is, átvetették a nyergeken. A lovak súlyosan
ziháltak, verejtékeztek, szaporán járt az oldaluk. Szerencsére az a
veszedelmes nyereg nem volt már olyan messze...
A nap már delelőn állt a fagybilincses, behavazott hegyek öröktől való
tömege felett. Semmi jel nem jósolt időváltozást, leszámítva néhány
útjukba eső kis felhőt. Azokon keresztül, helyesebben rajtuk, mintha
vattában lépkedtek volna. Szinte hihetetlen volt, hogy ebben az órában az
Iszik-köl vidékének síkságain olyan nagy a forróság, hogy a nyaralók a
tóparti strandokon napoznak.
Még vagy ötszáz méter volt hátra, s már arra gondoltak, hogy jó volna,
ha a hágó túloldalán sem menne rosszabbul a dolog...
Végre legyőzték a hágót, és Boszton meg Ernazar megállt egy kis
pihenőre. Egészen megizzadtak. Kifulladtak. A lovak is elfáradtak
alaposan. A két csobán boldogan és elégedetten nézett le a megtett útra.
- No, Boszke, ennyi az egész - mondta mosolyogva Ernazar. Szeme
ragyogott az örömtől. - Át lehet jutni a nyájakkal. Persze, ha az időjárás is
úgy akarja.
- Ez az. Csöndes időben, persze.
- Két és fél órát jöttünk - pillantott Ernazar az órájára. -És szinte meg sem
éreztük, igaz?
- A jószággal három óra lesz az út - jegyezte meg Boszton -, vagy talán
még több is. No, de a fő, hogy megláttuk, át lehet jutni a hágón. Most
pedig gyerünk tovább. Arról a helyről ott, azt hiszem, már látni lehet a
lejtőt, s talán a Kicsibel is elénk tárul. Ott most biztosan csupa zöld
minden...
És indultak tovább. Körülöttük szűz hó, hol sima lepelként, hol
szélfúvástól tarajos és örvényes, csillogó buckákba hordva. De sejteni
lehetett, hogy valahol előttük vége a hó birodalmának, és másik világ
kezdődik. Szerettek volna mielőbb eljutni oda, és tulajdon szemükkel
meglátni a Kicsibelt, útjuk célját. Úgy haladtak a két hegy közötti
nyeregben, mint két tevepúp között, s az áhított látvány már egészen
közelinek tetszett. Boszton a havat szántva elöl haladt, száron vezetve a
lovát, amikor hirtelen mintha valami megremegett volna a lába alatt.
Kiáltást hallott maga mögött.
Boszton hevesen hátrafordult és megdöbbent: Ernazart nem látta, eltűnt
valahova; nem látta sem őt, sem a lovát. Csak a hó kavargott azon a
helyen, ahol az imént lépkedett.
 - Ernazar! - kiáltott fel rettentő hangon Boszton, s maga is megijedt a
halotti csendben tompán visszhangzó kiáltásától.
Boszton odarohant ahhoz a helyhez, ahol a hó kavargott, s csak a csoda
mentette meg, hogy megtorpanjon. Hátrahőkölt - mély szakadék ásított
alatta. Fekete sötétség és fagyos hideg áradt a szakadékból. Boszton akkor
lehasalt a hóra, és a meredély legszélére kúszott; nem fogta fel,
pontosabban nem merte felfogni, mi történt. És egész lénye, minden
előérzetével és gondolatával együtt, félelemmé változott, s ez a félelem
megbéklyózta a testét. Boszton azért csak egyre kúszott, kúszott, valami
erő kényszerítette rá, hogy mozogjon és lélegezzen. Kúszott, könyökére
támaszkodva és lesöpörve arcáról a rátapadó havat. Ráébredt, hogy jég
van alatta, és eszébe jutottak az elbeszélések hó alatt rejtőző jégtörésekről
és repedésekről, amelyekbe néha egész ménesek szakadtak bele, és
emlékezett az átokra: „Dzsarakaga ket" - süllyedj a feneketlen
jéghasadékba! De miért sújtott ez az átok Ernazarra, és nemcsak
Ernazarra, hanem őrá magára is?
Bizonyosan azért, mert ő telhetetlen, minden kevés neki, mindennel
elégedetlen... Ha tudta volna, hogy ilyen baj történhet. ..
Boszton a jégtörés széléhez kúszott, és töredezett szélű, fekete mélység
tárult fel előtte, amely meghasadt jégfalban folytatódott lefelé.
Megremegett a borzalomtól.
- Ernazar - suttogta halkan, rögtön kiszáradt a torka, aztán szakadozó, vad
hangon felordított: - Ernazar, hol vagy?! Ernazar! Ernazar! Ernazar!
És amikor elhallgatott, úgy rémlett neki, mintha nyögést és alig
felfogható szavakat hallana a mélyből: „Ne gyere le!" És Boszton
lekiáltott:
- Ernazar! Testvérem! Mindjárt! Mindjárt! Várj! Mindjárt felhúzlak!
Felugrott, kockáztatva, hogy beszakad, s a havat törve a lovához szaladt,
tépni kezdte róla a szerszámot; a karikába csavart kötél meg a fejsze, amit
mindenre számítva magukkal hoztak, Ernazar nyergéhez volt erősítve, és
vele együtt zuhant a mélységbe. Boszton kirántotta kését a tokjából, elvág-
ta a farmatring végét - a szügyelőét, a kantárszárét, és a kötőfékszárét -,
egyetlen hosszú szíjjá kötözte össze valamennyit. Véresre hasogatott keze
remegett az erőlködéstől, és visszarohant a szakadékhoz, megint
odakúszott a szélére, mászott, nem fontolgatta az utat, lihegve, mintha
agonizálna, mintha attól félne, hogy mindjárt meghal, és nem lesz ideje
megmenteni Ernazart.
- Ernazar! Ernazar! - szólogatta. - Itt a kötél, van kötelem! Hallod, van
kötél! Hallod? Ernazar! Válaszolj, testvér!
A lószerszámból összekötözött szíj egyik végét az öklére csavarta, és a
szíjat leeresztette a mélységbe. De senki nem kapaszkodott bele, senki
nem felelt hívására. És Boszton nem tudta, meddig ért le a ledobott szíj,
milyen mély az a szakadék.
- Felelj, Ernazar! Szólj! Csak egy szót, Ernazar! Testvérem! - szólogatta
egyre Boszton, de a visszhang csak tulajdon kiáltását verte vissza a
mélyből, s ettől félelem szállta meg Bosztont. - Hol vagy, Ernazar?! -
hívogatta társát. - Hallod, Ernazar?! Mit csináljak hát? - És nem lévén
ereje uralkodni magán, felzokogott, összefüggéstelen szavakat kiáltozott
hangosan. Panaszkodott a fronton elesett apjának, rég meghalt anyjának,
gyerekeinek, bátyáinak, nővéreinek és különös szenvedélyességgel
feleségének, Arzigülnek. Nem, nem bírta felfogni a megtörtént
szerencsétlenséget... Odaveszett Ernazar, elpusztult! És őt bánatában senki
sem tudta megvigasztalni... Ez a bánat mától fogva benne él egész
életében... És Boszton felkiáltott: „Hát nem hallottad a ráolvasóinkat?! Mit
műveltél, és ki vagy te ezek után?" - maga sem értve, kit szólított.
Tántorogva felállt, ráébredt, hogy már esteledik, és érezte, hogy a
hágóban megváltozik az időjárás. Valahonnan felhők úsztak elő, talaj
menti, hideg szél söpörte rohamokban a havat. De mit tehetett? Hová
menjen? Az ösvényen hagyott lova már elindult visszafelé; látta, hogyan
ereszkedik lefelé, de utolérni nem tudta. De meg mi hasznát is venné a
lónak, ha egyszer elvagdosta a szerszámát, még a nyereghevedert és a
kengyelszíjat is. Boszton mérgében belerúgott a hasznavehetetlen
nyeregbe. Ott állt, dagadt, elfeketült arccal, hajadonfőtt (szőrmesüvege az
imént gurult le a szakadékba), körültekingetve a sziklák között, az örök
fagyban, egy szál egyedül az Ala-möngü hágóján. A hágó átható szele
reménytelen bánattal töltötte el amúgy is megrendült lelkét. Hová menjen
most és mit tegyen? Milyen szerencsésen kezdődött minden, hogyan is
került útjukba ez a rettenetes szakadék? Megvizsgálva tulajdon lépteinek
láncszemeit, látta, hogy Ernazar tiszta véletlenségből zuhant a szakadékba
- ő maga a szakadék szélétől másfél méternyire haladt el, Ernazar,
szerencsétlenségére, kissé jobbra tartott, és lovával együtt beleszakadt a
hó alatt rejtőző jeges hasadékba.
Barátján gyakorlatilag semmivel sem tudott segíteni. De belenyugodni
sem bírt. Hirtelen arra gondolt: hátha él még Ernazar, hátha csak
eszméletét vesztette - akkor sürgősen ki kell húznia a szakadékból, amíg
ott nem fagy. És akkor talán sikerül megmentenie. Bundáját ledobta a
hóra, s futva indult lefelé, pedig azon a helyen nehéz volt szaladni. Módot
kell találni, hogy minél előbb értesítse a szovhozt a szerencsétlenségről,
gondolta, akkor embereket küldenek segíteni kötelekkel, csákányokkal,
lámpásokkal, s akkor ő maga is leereszkedik a kötélen a szakadékba,
megtalálja és megmenti Ernazart.
Néhányszor elesett, és iszonyodva gondolta: „Csak a lábamat ne
törjem!" - majd újra felkelt, és megszaporázta lépteit.
Boszton futott, remélte, hogy még utoléri a lovát, bár annak most már
zablája sem volt. Az idő percről percre rosszabb lett. Már porhó száguldott
a levegőben. De nem ez nyugtalanította Bosztont, tudta, hogy lenn nem
lesz havazás, még ha a hágón hóförgeteg kerekedik is. Az rémítette, mi
lesz Ernazarral. Ha él, kibírja-e addig, amíg megérkeznek a mentésére.
Gyorsan, gyorsan, zakatolt az agyában. Nyugtalanította, hogy már
sűrűsödött a sötétség, sötétben pedig nem lehet sebesen szaladni.
Boszton végül nem tudta utolérni a lovát. Az aranyos pej paripa
megérezte a szabadságot, és elvágtatott az otthoni vidék felé.
Boszton a jól ismert előhegyeken egyenesen vágott át, erősen
lerövidítve útját. Nem annyira a járás csigázta el a véget nem érő
szárazereken és szántásokon keresztül, mint a történtek emléke, amelytől
egy percre sem tudott szabadulni. Zúgott a feje a számtalan tervtől, hogyan
menthetné meg Ernazart. Hol úgy gondolta, hogy nem kellett volna
eljönnie a hágóról és magára hagynia Ernazart, bár temetné el őt magát is a
hóförgeteg. Hol meg úgy rémlett neki, mintha a jeges föld alatti világ
vaksötétjében a haldokló Ernazar nyögne, fent pedig, a hegyek fölött vad
hóvihar süvöltözne. Amikor elképzelte, mit mond majd Ernazar
családjának, gyerekeinek, a feleségének, Gülümkánnak, alig bírta
elviselni, és azt hitte, az eszét veszti.
Mégis, nemcsak a balsiker fenyegette, szerencse is jutott osztályrészéül.
Valamelyik csobán házánál lakodalom volt aznap az előhegyekben.
Vakációra hazaérkezett főiskolás fiát házasította a pásztor. A vendégek
későn széledtek szét, az utolsók jóval éjfél után indultak haza teherautón.
Tisztán fénylett a hold. Az előhegyekben a tó hűvössége áradt. A messzi
síkságon alig sejlett az Iszik-köl bágyadtan csillogó tükre. Az embereknek
dalolni támadt kedvük, és fújták egyik éneket a másik után.
 Bosztonnak, amikor az énekszót meghallotta, volt annyi ideje, hogy
kiszökkenjen az útra, és kétségbeesetten integessen. Ezen a teherautón ért
éjfél után két órakor a „Berik" szovhozba. A gépkocsi megállt a
szovhozigazgató háza előtt. Felcsaholt a kutya, megpróbálta elkapni
Boszton csizmáját. Az rá sem hederített, öklével megverte az ablakot.
- Ki az? - hallatszott a riadt hang.
- Én vagyok, Ürküncsüúlu Boszton.
- Mi történt, Boszke?
- Baj.
Másnap déltájban a mentők már libasorban haladtak az
Ala-möngü-hágó felé. Bosztonnal együtt hatan voltak. Addig, ameddig
gépkocsival el lehetett jutni, terepjárón vitték az embereket. Most
kötelekkel és szerszámokkal kapaszkodtak felfelé. Szótlanul, kitartón
lépkedtek Boszton nyomában, takarékoskodtak a lélegzetükkel. Óráról
órára várták, hogy megjelenjék a hágó fölött a városból érkező helikopter,
és ledobjon a segítségükre három tapasztalt alpinistát.
Boszton arra gondolt, hogy tegnap ugyanebben az órában Ernazarral
haladt ezen az ösvényen a hágó felé, és egyikük sem sejtette, mi fenyegeti
őket...
Rádöbbent, hogy még ha Ernazar életben maradt volna is a zuhanás után
ideig-óráig, aligha él túl egy napot a jeges szakadék fenekén. De, nem
törődve semmivel, szeretett volna hinni a csodában...
Az elmúlt éjszaka tombolt hóförgeteg után havas és csendes volt a hágó.
Tündöklött a hó, hogy belefájdult a szem. A hóvihar, sajnos, egészen
befújta az előző napi nyomokat, s most Boszton nem tudta pontosan
meghatározni, hol van az a jéghasadék. De, mint az életben mindig, jó is
társult a rosszhoz - az egyik mentő megtalálta a hóban Boszton bundáját,
amelyet előző este ledobott, mielőtt elment, a bundától néhány lépésnyire
pedig ott hevert a nyereg is. Ezekből a tárgyakból tájékozódva, eléggé
pontosan meg tudták határozni a jégszakadék helyét, amelyet az éjszaka
behordott a hó. Addigra odaértek az alpinisták is. Ők ereszkedtek le a
szakadékba, szavaik szerint majdnem hatemeletnyi mélységbe.
Az alpinisták, amikor felkapaszkodtak, jelentették, hogy Ernazart nem
tudják felhozni. Teste erősen belefagyott, szinte beleforrt a vastag jégbe,
mint lova teteme is. Elmagyarázták, hogy a jég az erős ütéstől
megrendülhet, omlani kezd, s akkor maguk a mentők is áldozatul esnek,
agyonnyomja őket az omlás... Az alpinisták azt mondták, hogy Boszton
csak egyet tehet: leereszkedik a szakadékba, és elbúcsúzik Ernazartól.
Más kiút nincs...
És Bosztonnak még sokáig, hosszú évekig visszatért ugyanaz az álma,
az örökre emlékezetébe vésődött, rettenetes álom. Azt álmodta, hogy
kötélen ereszkedik le abba a szakadékba, kézilámpással világítva meg a
jégfalakat. Van még nála egy tartalék lámpa arra az esetre, ha elejtené az
elsőt. Egyszer csak észreveszi, hogy a tartalék lámpa valahova eltűnt,
elveszett, s ettől elveszti a fejét. Riadalmas, szorongató érzés lepi meg.
Kiáltani szeretne. De lassan tovább ereszkedik, mind mélyebbre és
mélyebbre a szörnyeteg föld alatti jégvilágba, végül a lámpás fénye
kiragadja a sötétből a jégbe fagyott Ernazart: Ernazar (így volt a
valóságban is) térdel, bundája a fejére gyűrődött, arcát elöntötte a vér, ajka
szorosan összezárva, szeme lecsukva. „Ernazar! - szólítja Boszton. - Én
vagyok! Hallod, itt akartam hagyni neked a tartalék lámpát, itt olyan
félelmetes sötétség van, de elvesztettem. Érted, Ernazar, elvesztettem. De
odaadom neked a magamét. Nesze, fogd a lámpásomat. Vedd el, Ernazar,
kérlek!" De Ernazar nem veszi el a lámpáját, és nem válaszol, Boszton sír,
rázza a zokogás, a könnyek közt ébred.
Másnap aztán egész nap nem leli a helyét - az ilyen napokon Boszton
zord és komor. Ezekről az álmokról senkinek sem beszélt, egy léleknek
sem, különösen Gülümkánnak nem, még azután sem, hogy a felesége lett.
Ernazar családjából senkinek nem mondta el azt sem, hogyan ereszkedett
le a szakadékba Ernazartól elbúcsúzni.
Mire a hágóról hazatért, a brigádban már mindenki tudott a tragédiáról.
És semmi nem volt Boszton számára nehezebb, mint látni a bánat sújtotta,
síró Gülümkánt, úgy érezte, jobb lett volna elpusztulnia ott, a hágón jobb
lett volna még ezerszer leereszkedni abba a szakadékba, és újra meg újra
átélni azt az egész borzalmat. Gülümkán nehezen viselte el férje vesztét.
Attól féltek, megháborodik. Örökösen szaladni akart valahova: „Nem
hiszem, nem hiszem, hogy odaveszett! Eresszetek! Én megtalálom!
Megyek hozzá!"
És egy éjjel csakugyan elszaladt. A napközben eltörődött Boszton
pihenni készült, már napok óta nem tudott levetkőzni és ágyba feküdni; a
részvétüket nyilvánítókat kellett fogadnia: jöttek az emberek az egész
környékről, sokan, régi szokás szerint, már messziről kezdték Ernazar
siratását: „Ernazar, te, aki annyira enyém vagy, mint a májam, hol
láthatlak?" - és ő lesegítette őket a nyeregből, nyugtatgatta őket... Aznap
többé-kevésbé szabad este ígérkezett, és Boszton, derékig levetkőzve,
háza udvarán mosakodott, merőcéből öntve magára a vizet. Arzigül
Gülümkánnál volt: ezekben a napokban szinte egész idejét
szomszédasszonyánál töltötte.
- Boszton, Boszton, hol vagy? - hallotta egyszer csak Arzigül kiáltását.
- Mi történt?
- Szaladj hamar, érd utol Gülümkánt! Elfutott valahova. A lányai sírnak,
én pedig nem tudtam visszatartani.
Boszton épp hogy magára tudta húzni az atlétatrikóját, s úgy, ahogy
volt, törülközővel a nyakában, futtában törülközve, szaladt, hogy utolérje
az eszét vesztett Gülümkánt.
Nem egyhamar érte utol.
Az asszony sebesen lépkedett előre a lankás szárazér mentén, a hegyek
felé tartott.
- Gülümkán, állj meg, hová mégy?! - kiáltott rá Boszton.
Az asszony ment, hátra se nézett. Boszton szaporábbra fogta a lépteit, azt
gondolta, hogy Gülümkán ebben az állapotában vádakat vághat az arcába,
amitől a legjobban félt, azt mondja, hogy ő, Boszton veszejtette el
Ernazart, s ez a gondolat, mint a hirtelen ráöntött forróvíz, égette, hiszen ő
maga is bűnhődött, őt is ez gyötörte, ettől nem volt nyugalma a lelkének.
És mit válaszoljon akkor neki?
Talán mentegetőzzék? Ér-e valamit a mentegetőzés az asszony
szemében? Hogyan bizonyítsa, hogy vannak végzetes körülmények,
amelyeknek nem ura az ember? De ezek a szavak sem vigasztalhatták, és
nem alkotott a természet olyan szavakat, amelyek megbékíthették volna
Gülümkán lelkét azzal, ami történt. És nem voltak szavak, amelyek
megmagyarázhatták volna Gülümkánnak, miért él még ő, Boszton, a
történtek után.
- Gülümkán, hová mégy? - érte utol Boszton, lihegve a futástól. - Állj
meg, hallgass rám, menjünk haza...
Abban az esteli órában még elég világos volt, a hegyek még átderengtek
a lassan kihunyó nap homályában, s amikor Gülümkán megfordult,
Bosztonnak úgy tűnt fel, mintha áttetsző sugárzásként a bánat áradna szét
belőle, arcvonásai eltorzultak, mintha víz mélyéből tekintene rá.
Bosztonnak elviselhetetlenül fájt látni ezt a szenvedést, fájt az asszony
szánalmas külseje - hiszen még tegnap életörömmel teli, virágzó asszony
volt -, fájt, hogy magánkívül szaladt, hogy gyűrött selyemruhája, amelybe
felöltöztették, szétbomlott a keblén, hogy új fekete csizmája
gyászcsizmának látszott a lábán, hajfonata pedig a gyász jeléül kibontva.
- Hová, Gülümkán? Hová mégy? - kérdezte Boszton, és önkéntelenül
megragadta a karját.
- Oda, hozzá, a hágóra - felelte az asszony furcsán elváltozott hangon.
Ahelyett, hogy azt mondta volna neki: „Eszednél vagy-e? Mikorra érsz
oda? Hiszen megfagysz egy óra alatt ebben a vékony ruhában!" - Boszton
kérlelni kezdte:
- Ne most! Mindjárt leszáll az éjszaka, Gülümkán. Majd elmégy egyszer
máskor. Magam mutatom meg neked azt a helyet. Most ne menj. Gyerünk
haza. Otthon sírnak a kislányaid, Arzigül is aggódik érted. Hamarosan
éjszaka lesz. Gyere, kérlek, Gülümkán.
Gülümkán hallgatott, meggörnyedve bánatának súlya alatt.
- Hogy élek eztán nélküle? - suttogta fájdalmasan, fejét ingatva. - Hogy
maradhatott ott egyedül, temetetlenül, elsiratatlanul, sírhely nélkül?
Boszton nem tudta, hogyan vigasztalja. Főlehajtva, bűntudatosan állt
előtte, sovány válláról lelógó, viseltes trikójában, törülközővel a
nyakában, szurkosvászon csizmájában, amilyenben télen-nyáron járnak a
csobánok. Boldogtalanul, bűntudatosan, leverten. Megértette, hogy
semmiben és sehogyan nem tudja kárpótolni ennek az asszonynak a
veszteségét. És ha feltámaszthatná a férjét, úgy, hogy cserélhetne vele, egy
pillanatig sem habozna, megtenné.
Hallgattak, ki-ki a maga gondolatait forgatta a fejében.
- Menjünk! - Boszton kézen fogta Gülümkánt. - Ott kell lennünk, ahová
eljönnek az emberek, hogy Ernazarra emlékezzenek. Otthon kell lennünk.
Gülümkán a vállára borult, s mintha édesapjának öntené ki keserűségét,
zokogásba fúló, érthetetlen szavakat tördelt, meg-megremegett. Boszton
karon fogta, és így, együtt keseregve és sírva értek haza. Éjszakába fordult
a virágzó hegyi füvek erős illatával teli, csöndes nyári este. Arzigül jött
velük szemben, kézen fogva vezette Ernazar kislányait. Az asszonyok,
meglátva egymást, összeölelkeztek, és újult erővel kezdtek rá a sírásra,
mintha rég nem találkoztak volna...

Fél évvel később, amikor Arzigül már a járási kórházban feküdt,

Gülümkán pedig már rég áttelepült az Iszik-köl partjára, egy kis
halásztelepre, Boszton felidézte azt az estét, és szeme elhomályosult
feltoluló érzéseitől.
 Boszton a felesége ágya mellett ült a kórteremben, és sajgó szívvel nézte
elgyötört, vértelen arcát. Langyos őszi nap volt, a szobatársak legtöbbje az
udvaron sétált, ezért is eshetett meg köztük az a beszélgetés, amelyet
Arzigül kezdett.
- Szeretnék neked mondani valamit - Arzigül lassan ejtette a szavakat,
erőlködve emelte a férjére tekintetét, és Boszton észrevette, hogy egy
éjszaka alatt még sárgább és soványabb lett.
- Hallgatlak. Mit akarsz mondani, Arzigül? - kérdezte gyengéden
Boszton.
- Találkoztál a doktorral?
- Találkoztam. Azt mondta...
- Várj. Nem fontos, mit mondott, erről majd később. Értsd meg,
Boszton, komolyan kell beszélnünk.
Ezektől a szavaktól elszorult a szíve Bosztonnak. Kendőt vett elő a
zsebéből, és megtörölte verejtékes homlokát.
- Erről talán nem érdemes most, majd ha meggyógyultál, beszélünk. -
Boszton megpróbálta elhárítani a már érlelődő beszélgetést, de felesége
pillantásából megértette, hogy nem erősködhet.
- Mindennek megvan a maga ideje - mozdította sápadt ajkát makacsul a
beteg. - Én itt folyton gondolkodtam; mit is tehetnék mást a kórházban,
mint hogy gondolkodom? Azon gondolkoztam, hogy jól telt az életem
melletted, elégedett vagyok a sorsommal. Bűnül venné az isten, ha
panaszkodnék; felneveltük és talpra állítottuk a gyerekeinket, most már
élhetik a maguk életét. A gyerekekről majd külön beszélgetnék veled. De
téged, Boszton, sajnállak. A legjobban téged sajnállak. Ügyetlen vagy,
nem tudsz az emberekkel bánni, senki előtt nem hajtasz fejet. Meg már
nem is vagy fiatal. Ha meghalok, ne kerüld az embereket. Úgy értem, hogy
utánam ne maradj magányos özvegyember, Boszton. Ha megülted a
halotti tort, gondolkozz rajta, mit csinálsz azután, nem akarom, hogy
egyedül maradj. Hiszen a gyerekeink már a maguk életét élik.
- Miért beszélsz így? - mondta tompán Boszton. - Erről kell-e
beszélnünk?
- Erről, Boszton, erről! Mi másról? Éppen erről szoktak utoljára beszélni.
Hiszen a halálom után már nem mondhatom el. Gondolkoztam itt rólad és
magamról. Sokszor meglátogat Gülümkán. Magad is tudod, ő nem idegen
számunkra. Úgy hozta az élet, hogy ő özvegyen maradt, apró gyerekeivel.
Érdemes asszony. Azt tanácsolom: vedd feleségül. Aztán majd magad
döntsd el, hogy cselekedj. Mindenki maga határozza el a sorsát. Ha majd
nem leszek, mondd el neki ezt a beszélgetésünket... Hátha úgy sikerül,
ahogy szeretném. És akkor lesz apjuk Ernazar gyerekeinek...
Az Iszik-köl vidékére érkezők gyakran tréfálkoznak a helybeliekkel: ott
élnek a tó mellett, de a tavat nem látják; sohasem érnek rá. Maga Boszton
is csak hébe-korba jutott ki a partra, többnyire csak messziről és futtában
gyönyörködött az Iszik-köl kékségében.
De most, amikor estefelé kilépett a kórházból, mindjárt kiment a tóhoz -
vonzotta a magány a hegyek közötti kék csoda partján. Nézte, hogyan űzi a
szél sorra a tavon a fehér tarajos hullámokat, amelyek egyforma rendekben
vonultak pezsegve, mint a barázdák egy láthatatlan eke nyomában. Sírni
szeretett volna, eltűnni az Iszik-köl vizében - élni is szeretett volna, nem
élni is... Akár ezek a tarajos hullámok - felpezseg a hullám, eltűnik, és
újraszületik önmagából...
A farkasok mégis tovább zaklatták Bosztont: olyan hosszan, olyan
elviselhetetlenül vonítottak szállása körül, hogy arra kényszerítették,
keljen fel az ágyából. De előbb Kendzsest ébresztették fel. A kisfiú sírva
riadt fel, Boszton közelebb húzta magához a kicsit, nyugtatgatta, átölelte
és magához húzta.
- Kendzses, hallod, Kendzses! Hiszen itt vagyok! Mi bajod, te kis buta?
Itt van édesanyád is, itt van ni, látod? Akarod a cicát? Gyújtsak világot?
Ne félj, no! Csak a macskák nyávognak. Azok vernyognak így.
Gülümkán felébredt, és ő is nyugtatgatni kezdte kisfiát, de az nem
nyughatott. Fel kellett gyújtani a villanyt.
- Gülüm - szólt a feleségének Boszton már az ajtóból: ment, hogy
felgyújtsa a villanyt. - Kimegyek mégis, elijesztem a farkasokat. Ezt már
nem lehet bírni.
- Hány óra? Boszton az órára nézett.
- Húsz perc múlva három.
- Látod - kesergett Gülümkán. - Hatkor meg kelned kell. Mire jó ez? Az
átkozott Akbara megbolondít bennünket! Miféle istenverés ez?
- Jól van, nyugodj meg. Mit tehetünk most már? Rögtön visszajövök.
Legalább te ne félj. Istenverés ez, esküszöm. Kívülről bezárom az ajtót. Ne
félj. Feküdj le, aludj.
És elhaladt az ablakok alatt, hangosan kopogott meztéllábára hirtelen
felrántott szurkosvászon csizmája. Boszton szeretett volna végre
megütközni a farkasokkal, ezért szándékos-hangosan szólította a kutyákat,
szidva-gyalázva őket. Kész volt mindenre, annyira torkig volt ezekkel a
fájdalmukban eszüket vesztett farkasokkal.
Segíteni nem tudott rajtuk semmivel. Csak reménykedhetett, hogy
sikerül lelőnie a farkasokat, ha meglátja őket, mert félautomata puskája
volt.
De a farkasokkal nem találkozott. Akkor, átkozva az egész világot,
hazament. De elaludni sem tudott. Sokáig feküdt a sötétben, nyugtalan,
fájó gondolatok forogtak összefüggéstelenül a fejében.
Mindenféle gondolata támadt. Főleg azon töprenkedett, hogy
lelkiismeretesen dolgozni évről évre nehezebb, s hogy a mai emberek,
különösen a fiatalok, egészen arcátlanok lettek. Ma már senki sem hisz a
szavaknak. És mindenki a maga hasznát keresi elsősorban. Pedig a háború
előtt, amikor a híres Csuji csatornát építették, az ország minden vidékéről
idegyűltek az emberek, ingyen, önként dolgoztak. Most ezt senki nem
hiszi, mese, mondják, el lehet-e képzelni ilyet! Manapság árkánnyal sem
lehet csobánt keríteni. És ezt mindenki tudja, de úgy tesznek, mintha ez
csak pillanatnyi nehézség volna. Ha pedig ezt szóba hozod, rágalommal
vádolnak. Más nótáját fújod, azt mondják. És senki sem akar komolyan
gondolkozni arról, hogy mi lesz eztán. Az egyetlen, ami megnyugtatta és
örvendeztette Bosztont: hogy Gülümkán nem szidta őt, nem vetett a
szemére semmit, azt sem, hogy egész esztendőben pásztorkodnia kell,
szabadnap és szabadság nélkül. A nyájakat nem lehet magukra hagyni,
kikapcsolni, lecsapni, mint a késeskapcsolót, a nyájra éjjel-nappal
vigyázni kell. Így hát akárhová fordul az ember, mindenütt
munkaerőhiány van. És nem azért, mert nincs ember, hanem mert az
emberek nem akarnak dolgozni. De miért? Hiszen munka nélkül nem lehet
élni. Hiszen az halál. - Talán arról van szó, hogy másképpen kell élni és
dolgozni? A legfájóbb pont az volt: hol vegyenek állatgondozókat az
elletőtelepekre, akik az újszülött bárányokat gondoznák. A fiatalok megint
csak nem jönnek ilyen munkára. Ott huszonnégy órákat kell ügyelni.
Ügyelni a szaporulatra, nem félelemből, hanem jó lelkiismeretből, ezért a
fiatal legényeket erővel sem lehet odakényszeríteni. A mai ifjúságnak
nincs kedve a sárban vesződni, és az isten háta mögött élni. Meg aztán a
fizetés is kevés ott, a városban a legény vagy a lány nyolcórás munkáért a
gyárban vagy építkezésnél jóval többet megkereshet. „És mi, akik egész
életünkben ott voltunk, ahol munkáskézre volt szükség, nem ott, ahol
többet kerestünk? Most, amikor eljött az idő, hogy a fiatalok lássanak
munkához, kevés haszon van belőlük - se a szégyent nem ismerik, se a
lelkiismeretet" - dohogtak az öregek. Ez a konfliktus, amely fokozatosan a
nemzedékek meg nem értéséhez és elidegenedéséhez vezetett, már rég
borzolta az emberek lelkét. És Bosztonnak újra emlékezetébe idéződött az
a bizonyos beszélgetés. Akkor nem bírta fékezni magát. Kár volt.
Felszólalásában megint arról beszélt, hogy az embernek úgy kell
dolgoznia, mintha magának dolgozna. Más utat nem lát, ehhez pedig az
kell, hogy a dolgozó ember személyesen érdekelve legyen abban, amit
végez. Boszton már nemegyszer elmondta, hogy a fizetésnek a munka
eredményeitől kell függnie, főleg pedig, hogy a pásztornak saját legelője
legyen, hogy féltve óvja, hogy segítségei és családtagjai is féltve óvják azt
a földet, különben nem mennek semmire...
Mint mindig, most is Kocskorbajúlu párttitkár tett ellenvetést. Az
újság-kisi, az újság-ember, ahogy Kocskorbajúlut nevezték a szovhozban,
az elnöki asztal jobb oldalán ült, oldalvást Bosztontól. Szemöldökét
összevonva - látszott rajta, hogy kínosan érzi magát -, nyakkendőjét
egyre-másra megigazgatva a tekintély kedvéért, barátságtalanul sandított
Bosztonra. Csotbajúiu, a szovhoz igazgatója, könnyen kitalálta
Kocskorbajúlu gondolatmenetét. Jól kitanulta az együttes munka hosszú
évei alatt, hajthatatlan, kiirthatatlan örökre belenevelt demagóg-logikáját:
megint előáll a magáéval, gondolja magában, ez az Urküncsüúlu Boszton,
ez az új típusú kulák és ellenforradalmár. Üti-veri az élet, de csak a magáét
fújja. Száműzni kellene jó messzire, mint régebben tették volna...
Aznap a termelési értekezleten részt vett a járási pártbizottság új
instruktora is, egy szerény külsejű fiatalember, akit még nem ismertek a
„Berik" szovhoz tagjai. Figyelmesen hallgatta a felszólalókat, és mindent
feljegyzett noteszébe. Csotbajúlu sejtette, Kocskorbajúlu nem mulasztja el
az alkalmat, hogy bemutatkozzék az új instruktor előtt. És nem tévedett.
Boszton felszólalása után Kocskorbajúlu kért szót, hogy vitába szálljon
vele. És beszélt, mint ahogy írva van: értett hozzá, hogy szakasztott úgy
fejtse ki a kérdést, mint az újság, és ebben volt az ereje.
- Meddig fogja még, Ürküncsüjev elvtárs - fordult Bosztonhoz, mint
mindig, hivatalosan, magázva -, meddig fogja még megzavarni az
emberek fejét a kétes javaslataival? A termelési viszonyokat a szocialista
kollektíván belül már régen meghatározta a történelem. Maga meg azt
akarja, hogy a csobán, mint gazda, döntse el, kivel dolgozik, kivel nem, és
kinek mennyit fizessenek. Mi ez? Nem más, mint támadás a történelem
ellen, forradalmi vívmányaink ellen, kísérlet, hogy a gazdaságot a politika
fölé helyezze. Maga a nyájainak szűk érdekéből indul ki. Magának ez a
problémák problémája. De e nyájakon túl ott van a járás, a terület, az
ország! Maga hova akar vezetni bennünket, a gazdálkodás szocialista
elveinek eltorzításához?
Bosztont elöntötte a méreg, felpattant a helyéről.
- Nem vezetek én senkit sehova. Belefáradtam már ebbe a vitába. Senkit
sehova nem vezetek, hogy a területen, az országban vagy a világban mi
történik, nem az én pásztori dolgom. Nélkülem is van elég nagyokos. Az
én dolgom - a nyáj. Ha a párttitkár nem akarja tudomásul venni, hogy
nekem a nyájamra van gondom, akkor minek hívtak ide az ilyen gyűlésre,
hogy elszakítsanak a munkámtól? Az üres szócséplés nekem nem
kenyerem. Lehet, hogy valakiknek fontos, de azokon nem igazodom el.
Igazgató elvtárs, engem ne hívj többet ide! Ne vonj el a munkámtól!
Nekem nem kell az ilyen gyűlés!
- No, de hogy beszélhetsz így, Boszke? - Csotbajúlu tehetetlenül
fészkelődött a helyén. - Te élenjáró vagy, a szovhoz legjobb csobánja,
tapasztalt munkás, mi tudni akarjuk, mit gondolsz. Azért is hívunk ide.
- Csodálkozom rajtad, igazgató - Boszton komolyan feldühödött. - Ha én
élenjáró vagyok, hát ki ne tudná, ha nem te, igazgató, mibe kerül ez
nekem. De hát miért hallgatsz? Még ki sem nyitom a számat,
Kocskorbajúlu már torkomra forrasztja a szót, belém köt, akár valami
ügyész. Te meg, igazgató, csak ülsz és hallgatsz, mintha mi sem történt
volna, mintha téged ez nem is érintene.
- Várj, várj - vágott a szavába Csotbajúlu.
Az igazgató szemmel láthatóan megijedt: nagyon nehéz helyzetbe
került - ezúttal nem sikerült megőriznie semlegességét Boszton és
Kocskorbajúlu között. Az instruktor jelenlétében az igazgatónak
határozott állást kell foglalnia. Pedig annyira nem akart vitába keveredni
Kocskorbajúluval, ezzel az újság-emberrel, akinek demagógiája fenyegető
erőket hozhatott működésbe: hiszen Kocskorbajúlu távolról sem az
egyetlen szem volt a láncban, amelyet betűrágó elvek irányítottak. És
Kocskorbajúlu ezúttal szándékosan kiélezte a vitát, kapásból megvádolva
a pásztort - nem többel, nem kevesebbel, mint „támadással forradalmi
vívmányaink ellen", és ki merne ezek után ellentmondani neki? De
valahogy mégis meg kellett menteni a helyzetet.
- Várj, várj, Boszke, ne heveskedj! - szólt közbe az igazgató, és felállt az
asztal mellől. - Vitassuk meg, elvtársak! - fordult a gyűlés résztvevőihez
Csotbajúlu, lázasan gondolkodva, hogyan békíthetné össze az ellenfeleket.
Persze, Bosztonnak igaza van, de Kocskorbajúluval sem lehet ujjat húzni.
Mi hát a teendő? - Miről is van szó? - fontolgatta az igazgató. - A csobán,
ha jól értettem, gazdája akar lenni a nyájnak és a földnek, nem pedig holmi
felfogadott személy, és nemcsak a maga nevében beszél, hanem brigádja
és a csobán családok nevében is, és ezt sem szabad figyelmen kívül
hagyni. És azt hiszem, ennek is megvan a maga értelme. A pásztorbrigád a
mi kis gazdasági sejtünk. Ezzel kell kezdenünk. Ha jól értem,
Ürküncsüúlu mindent a maga kezébe akar venni: az állatállományt, a
legelőt, a takarmányt, az aklokat: egyszóval mindazt, ami a termeléshez
kell. Be akarja vezetni a brigádon belüli elszámolást, hogy mindenki tudja,
mennyit kereshet, ha úgy dolgozik, mintha magának dolgozna, nem a
szomszédjának, pontosan tudni akarja, mennyit. Én így értelmezem
Urküncsüúlu javaslatát, és érdemes őt meghallgatnunk, Isanúlu Dzsantaj -
fordult Csotbajúlu a párttitkárhoz.
- Én pedig, mint a szovhoz párttitkára, aki magával együtt, Csotbajúlu
elvtárs, vezető vagyok, úgy értelmezem, hogy a magántulajdon
pszichológiáját sarkallni a szocialista termelésben nem illik senkihez,
akárki legyen is, különösen a gazdaság vezetőjéhez - vetette az igazgató
szemére diadalmas hangon Kocskorbajúlu.
- De értse meg, ezt az ügy érdekében javasolta - kezdett mentegetőzni az
igazgató. - Hiszen a fiatalság nem akar jönni a pásztorbrigádokba!
- Ez azt jelenti, hogy nálunk rosszul megy a tömegagitációs munka,
emlékeztetni kell a fiatalságot Pavlik Morozovra és kirgiz testvérére,
Dzsakipúlu Kicsanra.
- Ez már a maga területe, Kocskorbajúlu elvtárs - jegyezte meg az
igazgató. - A maga kezében vannak a kártyák. Emlékeztesse őket,
agitáljon. Senki nem akadályozza benne.
- Agitálunk is, kár nyugtalankodnia - vetette oda kihívón a párttitkár. -
Rendezvények egész sorát tervezzük. De nagyon fontos, hogy idejében
elébe vágjunk a magántulajdonra irányuló törekvéseknek, akármilyen jól
álcázzák is azokat. Nem tűrjük, hogy aláássák a szocializmus alapjait.
Ürküncsüúlu Boszton miközben ezt a teljes komolysággal folytatott
polémiát hallgatta, elcsüggedt, önkéntelenül félelem szorította el a torkát.
Hiszen ő csak azt mondta, hogy végre a maga feje után szeretne dolgozni a
földön, nem úgy, ahogy más diktálja neki.
- Senkinek semmi engedményt és kedvezményt nem adunk - folytatta
Kocskorbajúlu. - A termelés szocialista formái mindenkire kötelezők.
Szavaimat mindenekelőtt Ürküncsüjev elvtársnak adresszálom. Ő folyton
holmi kivételes feltételeket akar magának megszabni.
- Nem csak magamnak - vágott a szavába Boszton. - Ilyen feltételek
kellenek mindenkinek, akkor a munkánk is rendben megy.
- Kötve hiszem! Egyáltalán, micsoda modor ez, megszabni a maguk
feltételeit! Csinálják ezt, meg csinálják azt. Elég már az is, hogy maga,
Ürküncsüjev elvtárs, a saját egyéni legelője utáni hajszában elveszejtett
egy embert az Ala-möngü-hágón. Vagy ez sem elég magának?
- Folytasd, folytasd! - legyintett dühösen Boszton. Elviselhetetlenül fájt
neki és sértette, hogy Ernazar haláláról csak így beszélt, futtában.
- Mi az, hogy folytasd, folytasd? Talán nem az igazat mondom? - szúrt
belé Kocskorbajúlu.
- Nem, nem az igazat.
- Hogyhogy nem az igazat, amikor Ernazar holtteste máig is ott hever a
hágó jegében? És ott hever talán még ezer esztendeig.
Boszton hallgatott, nagyon kínosan érintette, hogy ez szóba került a
gyűlésen. Kocskorbajúlu azonban nem nyughatott.
- Miért hallgat, Ürküncsüjev elvtárs? - öntötte az olajat a tűzre. - Talán
nem maga indult el, hogy új, saját legelőt fedezzenek fel maguknak?
- Igen, magamért mentem - felelte élesen Boszton. - De nemcsak
magamért, hanem mindenkiért, többek között érted is, Kocskorbajúlu.
Mert én etetlek-itatlak téged, nem pedig te engem. S most beleköpsz a
kútba, amelyikből iszol.
- Mit jelent ez? - háborodott fel Kocskorbajúlu, és arcába tolult a vér. - Én
mindent csak a pártnak köszönhetek!
- A párt meg, mit gondolsz, honnan veszi, amivel téged etet? Az égből,
mi?
- Mit jelent ez, mik ezek a felelőtlen beszédek?! - pattant fel
Kocskorbajúlu, remegő kézzel igazgatva a nyakkendőjét.
A botrány a levegőben lógott. Kocskorbajúlu is, Boszton is úgy állt -
egyik az elnöki asztalnál, a másik a falnál -, mint két halálraítélt, úgy
rémlett, még egy kevés kell, és valamelyikük összeesik. A helyzetet
valamennyire a járási pártbizottság fiatal instruktora oldotta fel.
- Nyugodjanak meg, elvtársak! - szólalt meg váratlanul a sarokból, ahol
noteszébe jegyezgetve ült. - Én azt hiszem, Ürküncsüúlu csobánnak
elvileg igaza van. A dolgozónak, vagy ahogy mi szeretjük nevezni, az
anyagi javak létrehozójának joga van hallatnia a maga szavát. Csakhogy
kellett-e ilyen messzire menni?
- Maga őt nem ismeri, Mambetúlu elvtárs - csatlakozott hozzá sietve
Kocskorbajúlu. - Ürküncsüjev követeléseinek nincs határa. Nemrég
például az egyik csobán, Nojgutov, igen, éppen Nojgutov Bazarbaj,
farkasvackot fedezett fel a hegyekben. No és kivette a farkaskölyköket
onnan, hogy úgy mondjam, kisajátította, vagyis elvitte mind a négy
kölyköt, hogy az írmagját is kiirtsa a falkának. Úgy cselekedett, ahogy
cselekednie kellett. És mit gondol? Ez az Ürküncsüjev szó szerint üldözni
kezdte Nojgutovot. Először meg akarta vesztegetni, amikor aztán ez a
mesterkedése nem sikerült, mert Nojgutov elvhű ember, akkor
Ürküncsüjev fenyegetni kezdte, azt követelte, hogy Nojgutov vigye vissza
a farkaskölyköket a vackukra, csak azért, nem másért, hogy ezek a
ragadozók tovább szaporodjanak. Hát mi ez? Hogy értsük? Talán
Ürküncsüjev elvtárs, mindennek tetejébe még saját farkasokat is akar
tartani? Saját, egyéni tulajdonú farkasokat, hogy úgy mondjam? Talán a
szovhoz köteles még farkasokkal is ellátni magát? Először saját legelő,
aztán saját birkák, aztán még saját farkasok is! Így van, nem? Vagy
hogyan értsük, szaporodjanak a farkasok, marcangolják szét a nyájainkat,
éljenek az össznépi tulajdon rovására?
Bosztonnak addigra már volt ideje fegyelmezni magát, és meglehetősen
nyugodtan mondta:
- A farkasokat illetően minden igaz, csak egy baj van, a farkasok nem
értik, hogy az össznépi tulajdon ellen törnek.
A jelenlevők önkéntelenül elnevették magukat, Boszton pedig
kihasználva a szünetet, folytatta:
- Nem a farkasokról kellene itt beszélni. De ha már rájuk terelődött a
szó, én is elmondom a magamét. Minden dologhoz értelem kell, ezért
születtünk értelemmel. De némelyikünkből hiányzik az értelem, bezzeg
dicsekedni tudunk! Például a farkaskölykök esete. Mint már szó esett róla,
Bazarbaj kiszedte, egyszerűbben szólva ellopta, elrabolta a vackukról a
kölyköket, és olyan nagy zenebonát csapott körülötte - majdhogynem
hőssé kiáltották ki. De ez a hős nem gondolt arra, hogy előbb maguknak a
farkas-szülőknek kell nyomára akadni és lelőni őket, s csak azután
gondolkozni rajta, mi legyen a kölykeikkel. Hanem ő sietett eladni a
kölyköket, s elinni a pénzt. Miért kértem én Bazarbajt, hogy adja vagy
adja el nekem a farkaskölyköket: hogy velük kelepcébe csaljam az
anyafarkast meg a hímjét, ne hagyjam szabadjára az almuk feldúlásától
nekibőszült farkaspárt. Tudni kell, hogy a felbőszült farkas annyi, mint tíz
más farkas együttvéve. Az nem nyugszik addig, amíg bosszút nem áll.
Minden csobán tudja, hogyan tombol most a környéken ez a farkaspár,
amelyiktől elrabolták a kölykeit, Akbara és Tascsajnár - ezeket a neveket
adták nekik. És most sehogyan sem lehet őket lecsillapítani, még embert is
megtámadhatnak - kitelik tőlük. Némelyik rosszfajta embert úgy nevezik -
újságokban meg könyvekben olvastam erről: - provokátor. Hát Bazarbaj a
farkasprovokátor, mert felbujtotta a farkasokat, hogy tomboljanak. Már
mondtam neki, és megint megmondom a szemébe: úgy cselekedett, mint
egy gyáva provokátor. És neked is, párttitkár, megmondom egyenest a
szemedbe: nem értem, miféle ember vagy te. Hány éve már, hogy a
szovhozunkban vagy, és máig sem tudsz mást, mint újságokat olvasgatni
és ijesztgetni a magamfajta pásztorokat, mondván, hogy mi a forradalom
ellen és a szovjethatalom ellen vagyunk, magad meg nem is konyítasz a
gazdasághoz, semmit sem értesz hozzá, másképp nem vádolnád az embert
azzal, hogy szaporítani akarja a farkasokat, ördög vigye a farkasokat, a
vádjaidon még a tyúkok is nevetnek. De a másik vádadat, Kocskorbajúlu
elvtárs, nem hagyhatom válasz nélkül. Igen, Ernazar ott veszett a hágón.
De miért vágtunk neki a hágónak? Nem jódolgunkban! Mit kerestünk ott?
Gondolkoztál te azon, párttitkár, hogy mi hajtott oda bennünket,
gondolkoztál azon, ha nem kerget bennünket a rettenetes legelőhiány,
kockáztattunk volna? És ez a hiány napról napra rettenetesebb. Itt ül az
igazgató, mondja el, hogy akkor, amikor kezdte az igazgatást, milyen fű
volt itt, milyen legelő, milyen föld! És most mi van? Por meg kiégett föld
körös-körül, minden fűszálat számon tartunk, s mindez azért, mert tízszer
annyi birkát legeltetnek, mint amennyit elbír ennyi terület, s a birkák
körme a legelők veszte. Ezért indultunk el Ernazarral a Kicsibelre. A
legjobbat akartuk, de szerencsétlenség sújtott le ránk. Utunk rosszul
végződött. Ezért mondtam le célomról, hallgattam el, a csapás
kényszerített rá, hogy elhallgassak, egyéb bajom is volt. Ha másképp
alakul, elmentem volna még abban az évben Moszkvába a kiállításra,
megkerestem volna a legfelsőbb vezetőket, és beszéltem volna nekik
rólad, Kocskorbajúlu. Te azzal kérkedel, hogy csakis a pártra gondolsz, de
kellenek-e a pártnak olyan emberek, mint te, akik maguk nem csinálnak
semmit, s másoknak is csak kerékkötői.
- Jól elvetette a sulykot! - tört ki Kocskorbajúlu. - Ez rágalom! És magát,
Ürküncsüjev, ezekért a szavakért szigorúan felelősségre fogja vonni a
párt!
- Magam is felelni akarok mindezért a taggyűlésen. És ha csakugyan nem
jól cselekszem és nem jól gondolkodom, akkor rúgjanak ki, akkor az azt
jelenti, hogy nincs helyem a pártban, kár engem kímélni. De neked is meg
kell ezt gondolnod, Kocskorbajúlu!
- Nekem nincs mit meggondolnom, Ürküncsüjev elvtárs. Az én
lelkiismeretem tiszta. Én mindig a párttal tartok.
Boszton kifújta magát, mintha hegyre szaladt volna fel, s a járási
bizottság instruktorára pillantva, így szólt:
- Téged pedig, új instruktor elvtárs, nagyon megkérlek, hogy jelentsd ezt a
járási bizottságnak. Vizsgálják ki a dolgunkat a pártértekezleten. Én
tovább nem tudok így élni.
Ürküncsüúlu Boszton hamarosan meggyőződött róla, hogy a
Kocskorbajúluval történt összetűzése körül sűrűsödni kezdenek az
események. Éppen azon a napon utazott dolgait intézni a Partvidékre. Az
Iszik-köl vidékén már-már virágba borultak a kertek. A tavasz utolsó
napjai járták, és Boszton még mindig nem ért rá megpermetezni az
almafákat a maga kertjében és Ernazar hajdani udvarán. Bosztonnak és
Gülümkánnak most két háza és két kertje volt, s mindkettőt gondozni
kellett. Ez pedig azért nem sikerült, mert a pásztorélet a hegyekben telik,
és mindig kevés az idő, elvégezni a ház körül, amit kell. Az ember folyton
halogatja, aztán egyszer csak látja: elszaladt az idő, mindennel elkésett. De
akárhogy is, a kertet meg kell permetezni, különben meglepő gyorsasággal
szaporodnak el a kártevők, tönkreteszik a magházat, és elpusztítják a
termést. Ezúttal Gülümkán nem tudta fékezni magát, és keményen
megrótta Bosztont: folyton halogatja a dolgot, nemhogy jó korán
elindulna, megállapodna valamelyik szomszéddal, ha egyszer ő maga nem
ér rá. Végezzék el a szomszédok fizetségért a munkát.
- Milyen segítség vagy te a ház körül? - vetette oda ingerülten
Gülümkán. - Éjjel-nappal a nyáj körül sürgölődöl, meg gyűléseken ülsz.
Ha magad nem tudod rendben tartani a kertet, akkor maradj itt egy napig
Kendzsessel - erre a kis oktalanra örökösen ügyelni kell -, én meg
lemegyek a Partvidékre, elintézem helyetted, amit egy rendes gazdának
kell.
Gülümkánnak igaza volt, nem vethetett ellene semmit, szótlanul végig
kellett hallgatnia.
Boszton jókor reggel azzal kelt útra a Partvidékre, hogy a kert dolgát
eligazítsa. Donkülük nyergében léptetett. Ahogy a régiek mondták,
tavasszal a fű is erőre kap, a ló is. Ráadásul Donkülüknek az ideje is
elérkezett: tüzesen csillogott a szeme, rázta a sörényét, fölös ereje
mindegyre vágtára sarkallta. De Bosztonnak most nem volt olyan a
hangulata, hogy lóhalálában vágtasson. Visszafogta a serény lovat,
szeretett volna útközben nyugodtan elgondolkodni erről-arról. Az elmúlt
éjszaka rosszul aludt. Sokáig forgolódott, nem tudta elfelejteni, ahogy a
párttitkár őt vádolta Ernazar haláláért. A gyűlésről hazatérve röviden
elmondta a feleségének, hogy volt s mint volt, de erről a vádaskodásról
hallgatott. Nem akarta újra emlékeztetni Gülümkánt hajdani férjére,
jóllehet már sok esztendő eltelt halála óta, mert akkor elkerülhetetlen lett
volna a nyomasztó beszélgetés, amely mindkettőjüknek rossz, hiszen a
temetetlen Ernazar mindmáig ott fekszik örökre jégbe fagyva az
Ala-möngü-hágó szakadékának fenekén, amely félelmetes, mint az
éjszaka. Jobb hallgatni erről a vádról. Aztán alighogy Boszton
elszenderedett, megint megjelentek a farkasok. A dombon, a nagy hodály
mögött, megint torkaszakadtából üvöltött Akbara, elrabolt kölykeit si-
ratva. Öblös, mély basszus hangján vele üvöltött Tascsajnár. És míg
Bosztont azelőtt, a farkasvonítást hallva, szánalom töltötte el az állatok
iránt, együtt érzett velük bajukban, most felgerjedt benne a harag, szerette
volna végre leteríteni ezeket az arcátlan vadállatokat, csak ne hallja már
üvöltésüket, amely úgy hangzik, mint egy őt is érő átok, pedig hát miben
vétkes ő? A múlt éjszaka arra az elhatározásra jutott, hogy ha törik, ha
szakad, kiirtja ezeket a farkasokat, még a terv is megérlelődött benne,
hogyan hajtja végre. Ráadásul ugyanazon a napon, amikor az értekezleten
összetűzött Kocskorbajúluval, Akbara és Tascsajnár a nyájának három
birkájával végzett. A bojtár elmondta, hogy a farkasok közel lopództak a
nyájhoz, s ő akárhogy kiabált, akárhogy hadonászott a botjával, azok egy
cseppet sem ijedtek meg, hanem legyilkoltak három birkát, és eltűntek.
Bosztont ez az eset kihozta a sodrából. Ha ez így megy tovább, gondolta,
nincs más hátra, mint elköltöznünk innen, szégyenszemre megfutnunk a
farkasok elől. Akbara és Tascsajnár nem fogta fel, hogy szüntelen
vonításával a halálos ítéletét írja alá abban az órában. Boszton most már
határozottan tudta, mitévő legyen, és nyomban hozzálátott volna terve
végrehajtásához, ha nem kellett volna másnap reggel ház körüli dolgai
után indulnia a Partvidékre. De elhatározta: először, hogy a felesége
szemrehányást ne tehessen, a kert dolgát igazítja el, aztán leszámol a
farkasokkal.
Ezeket forgatta útközben a fejében Boszton...

Az almafák permetezésével és kitányérozásával egy nap alatt elkészült.

A faluban ugyanis sikerült találnia egy ügyes legényt, s az megígérte, hogy
fizetség fejében gyorsan elvégzi a munkát. Boszton egy bárányt ígért neki
a fekete bárányai közül.
Dolgai végeztén Boszton elhatározta, hogy új játékot vásárol
Kendzsésnek. Meg akarta örvendeztetni a kisfiát. Olyan pompás kis
kölyök, már futkos a házban, egy hónap s még néhány nap a híja, hogy
kétesztendős lesz. A mulatságos, fürge fiúcska megörvendeztette
pajkosságával az öregedő Boszton szívét. Minden kis új szava
elragadtatással töltötte el apját. Rajta keresztül fogta fel Boszton az élet
mély, titkos értelmét, amely nála a gyermekéhez és anyjához való
ragaszkodásában nyilvánult meg. Ez volt a végső és legmagasabb pontja
Boszton elrendelt sorsának. Szeretni akarta a feleségét és a kisfiát,
ezenfelül semmit nem követelt és kívánt az élettől, hiszen nem ez-e a
nekünk felülről adatott legfőbb jó? Erről nem beszélt soha, de magában
tudta, hogy így van. És hitte, hogy a felesége a lelke mélyén osztozik vele
ebben az érzésben.
Boszton a „Madanijat" áruház előtt szállt le a lováról, vett egy
mulatságos, dülledt szemű, felhúzható békát - ezzel aztán elszórakozik a
kicsi! Kilépett az utcára, már nyeregbe akart ülni, amikor egyszer csak
érezte, hogy éhes, és eszébe jutott, hogy reggel óta nem evett. Az étkezde
egészen közel volt az áruházhoz, s ő, bajára, úgy döntött, hogy bemegy.
Alighogy belépett a félig sötét terembe, amelyet áthatott az átutazó
sofőröknek készített olcsó étel szaga, s leült egy asztalhoz a bejárat
közelében, meghallotta a háta mögött Bazarbaj hangját. Boszton nem
nézett hátra - úgyis tudta, hogy az a cimboráival mulatozik. „Itt ül fényes
nappal a potyázóival, és nem sül le a bőr a képéről" - gondolta
ellenszenvvel Boszton. A legszívesebben felállt volna, hogy elmenjen,
térjen ki a baj elől, de aztán meggondolta: voltaképpen miért ő menjen el,
amikor még nem is evett? Borscsot rendelt, kotlettet, ezalatt Bazarbajnak
alighanem jelentették, hogy a sarokban ott ül Boszton. És háta mögött a
hangok ellenségesen elcsöndesedtek, aztán újra zsivajogni kezdtek. És
Bosztonhoz hamarosan küldött érkezett: Bazarbaj egyik cimborája,
bizonyos Kör Szamát, Félszemű Szamát, helybeli korhely és
pletykafészek, akinek még ifjúkorában kiütötték valami verekedésben a
fél szemét.
- Szálam, Boszton, szálam! - Szamát sokat jelentő mosollyal nyújtotta a
kezét Bosztonnak, s ő nem tehetett mást, mint hogy megszorította. - Mit
darvadozol itt magadban? - kötött bele Bosztonba. - Mi meg amott ülünk
Bazarbajjal. Rég nem találkoztunk, most elhatároztuk, hogy összejövünk.
Gyere át hozzánk. Maga Bazarbaj hív.
- Mondd meg, hogy nem érek rá - felelte Boszton, fékezve magát, ahogy
tudta. - Csak bekapok valamit, és mindjárt indulok a hegyekbe.
- Ugyan, ráérsz még, hová mennek el előled a hegyeid?
- Nem, köszönöm. Dolgom van.
- No, ahogy akarod, de kár, hogy így beszélsz, kár - vetette oda távozóban
Kör Szamát.
Utána maga Bazarbaj jelent meg, már szemlátomást vidám kedvben,
nyomában pedig mások is.
- Ide hallgass, mit fintorgatod itt az orrodat? Hívnak, mint embert illik, te
meg? Talán különbnek tartod magad másoknál? - és már mentében
megpróbált belekötni Bosztonba.
- Mondtam már, hogy nem érek rá - felelte nyugodtan Boszton, és
tüntetően kanalazni kezdte a tányérból a borscsot, amelyhez máskor az
első kanál után a világért sem nyúlt volna.
- Beszédem van veled - mondta Bazarbaj, és orcátlanul leült Bosztonnal
szemben.
A többiek állva maradtak, várták a felcsigázó jelenetet.
- Miféle beszédünk lehet nekünk? - kérdezte Boszton.
- Érdemes volna beszélgetnünk például azokról a farkas-kölykökről,
Boszton. - Bazarbaj összevonta a szemöldökét, és a fejét ingatta.
- Már beszéltünk róluk, érdemes-e másodszor is visszatérni rájuk?
- Szerintem érdemes.
- Szerintem nem. Ne zavarj. Mindjárt megeszem az ebédemet, és
odábbállok.
- Hová sietsz, kutya? - Bazarbaj hirtelen felállt és meggörnyedve
közelítette Boszton felé dühtől eltorzult arcát. - Hová sietsz, te alávaló?
Még a farkasokról nem beszéltünk. Te az igazgató irodájában, mindenki
füle hallatára, provokátornak neveztél engem, azt mondtad, hogy miattam
őrjöngenek a farkasok. Azt hiszed, nem tudom, mi az a provokátor? Azt
hiszed, én fasiszta vagyok, s egyedül te vagy nálunk a becsületes ember?
Boszton is felpattant a helyéről. Most szemtől szembe álltak.
- Hagyd abba a szócséplést! - torpantotta meg Boszton Bazarbajt. -
Fasisztának én nem mondtalak, nem jutott eszembe, pedig megérdemelted
volna. De az, hogy provokátor vagy és esztelen gonosztevő, az igaz. Ezt
azelőtt is mondtam neked, és most is mondom. De jobb lesz, ha
visszamégy a helyedre, és többé nem kötsz belém.
- Te meg ne szabd meg, ki hol legyen, és mit csináljon! - dühödött fel,
most már komolyan, Bazarbaj. - Te nekem nem parancsolsz. Köpök rád.
Legyek, ahogy mondod, provokátor, de magad meg ki vagy? Azt hiszed,
nem tudják az emberek, kicsoda vagy? Azt hiszed, elveszejtetted Ernazart,
és minden el van gereblyézve? Te féreg, összeszűrted a levet a feleségével
még Ernazar életében, s a vénasszonyodnak el kellett patkolnia. Akkor
elhatároztad, hogy lelököd Ernazart a hágón a szakadékba, magad meg
feleségül veszed azt a szuka Gülümkánt. Próbáld bebizonyítani, hogy nem
így volt. Miért nem te szakadtál le abba a mélységbe, miért Ernazar?
Hiszen egy úton mentetek! Azt hiszed, senki nem tud semmit? De ő
meghalt, te meg életben maradtál. Kicsoda vagy te ezekután, te és a
szukád, Gülümkán? Ernazar a hágón belefagyott a jégbe, temetetlen
maradt, mint a kutya, te meg, te féreg, a szemérmetlen feleségét
szorongatod, ezt a pénzen vehető szukát, vele élsz, mint hal a vízben! És az
ilyen még párttag! De hiszen téged ki kellene kergetni a pártból! Lám
csak, az élmunkás, a sztahanovista! Téged törvény elé kellene állítani!
Boszton alig bírta visszafogni magát, hogy ne rontson ököllel
Bazarbajra, ne verje szét a mocskos pofáját. Az nyilvánvalóan verekedésre
hívta ki, botrányra, halálos összecsapásra. De Boszton erőt vett magán,
összeszorította az állkapcsát, és dühtől elfúló hangon ezt vetette oda
Bazarbajnak:
- Nincs miről beszélnem veled. A szavaid nem jelentenek nekem semmit.
Nem tartalak magammal egyenlőnek. Gondolj és beszélj rólam, amit
akarsz és ahogy akarsz. Most pedig félre az utamból! Hé, legény! - hívta a
pincért. - Itt az ebédem ára - a markába nyomott egy ötrubelest, és
szótlanul kifelé indult.
Bazarbaj elkapta a kabátja ujját.
- Megállj, hé! Ne siess úgy a szukádhoz! Lehet, hogy valamelyik
csobánnal hentereg, amikor te nem vagy otthon, hát csak zavarnád!
Boszton fölkapott a szomszéd asztalról egy üres pezsgősüveget.
- Vidd a kezed! - morogta halkan, és nem vette le a szemét a nyomban
elsápadó Bazarbajról. - Vidd a kezed, ne mondjam még egyszer! Hallod? -
és meghimbálta a súlyos, sötét palackot.
Így ment ki Boszton az utcára, keményen markolva a palackot. Csak
amikor nyeregbe pattant, kapott észbe, az árokba hajította az üveget, s
szabadjára engedve Donkülüköt, vágtára hagyta. Rég nem vágtázott ilyen
veszett gyorsasággal - ez a félelmetes vágta segített magához térnie, s
kijózanodva megrettent: hiszen egy másodperc törtrésze választotta el a
gyilkosságtól, isten szerencsére megmentette tőle, különben egyetlen
csapással kettéhasította volna a gyűlölt Bazarbaj koponyáját. A vontatós
traktoron utazó emberek szemüknek nem híve, álmélkodva néztek
hosszan utána: mi történt Bosztonnal, ilyen komoly ember, és vágtat, mint
egy szeles siheder. Boszton nem egyhamar csillapodott le, akkor tért csak
végleg magához, amikor jót ivott az ér hideg vizéből. Utána megrázta
magát, nyeregbe ült, és már nem hajszolta Donkülüköt. Lépésre fogta, és
nem győzött örülni, hogy elkerülte a gyilkosságot.
De útközben, felidézve mindazt, ami történt, újra elcsüggedt,
elszomorodott. És nagyon elbúsult, amikor váratlanul eszébe jutott, hogy
az étterem párkányán felejtette azt a pompás kis mulatságot, a békát,
amelyet Kendzsesnek vett - a dülledt szemű, nagy szájú, felhúzható
játékot. Nem volt, persze, valami jaj de nagyon drága portéka, vehet
máskor is játékot a kisfiának ugyanabban a „Madanijat" áruházban, de
valahogy arra gondolt, hogy ez rossz jel. Nem lett volna szabad,
semmiképp sem lett volna szabad a kicsinyének szánt ajándékot
ottfelejtenie. Ő meg otthagyta...
Bosszantotta a maga babonássága, felébresztette benne a kívánságot,
hogy valamiképpen szembeszálljon az események kedvezőtlen menetével.
Miközben elgondolta, hogyan csalja kelepcébe a farkasokat, és hogyan
lövi agyon ezeket az átkozott fenevadakat, hogy nyomuk se maradjon, a
harag fojtogatta.
 Mi ez a kísértés, gondolta, hiszen a mai összetűzés Bazarbajjal az
étkezdében, amelynek majdnem gyilkosság lett a vége, megint csak ezek
miatt a farkasok miatt kezdődött.
Boszton másnapra hagyta terve megvalósítását. Éjszaka előre
átgondolta a hadművelet minden részletét, s közös életük alatt talán
először titkolt el felesége elől egy számára fontos tervet. Nem akart
beszélgetést kezdeni a farkasokról és kölykeikről, amelyek a Bazarbajjal
történt botrány okozói voltak, nem akart szóba hozni semmit, ami
emlékeztethetett Ernazar halálára a hágón. Otthon ezért többnyire
hallgatott, kisfiával játszadozott, Gülümkán kérdéseire egyszavas
válaszokat adott. Sejtette, hogy szótlansága nyugtalanítja a feleségét,
értetlenséget vált ki belőle, de képtelen volt másképp viselkedni. Nagyon
jól tudta, hogy mind összetűzése Bazarbajjal, mind a piszkos rágalom,
amely a fejükre zúdult, előbb vagy utóbb feleségének is tudomására jut.
De egyelőre hallgatott, nem akarta elismételni, amit az a szörnyeteg
Bazarbaj mondott róluk, túlságosan aljas és undorító volt.
Elgondolta azt is, milyen különösen, nehezen és bonyolultan alakult
közös életük Gülümkánnal. Mennyi leplezett rosszindulatot és nyílt
ellenségeskedést tapasztaltak az emberek részéről, amióta férj és feleség
lettek, mennyi rágalmat terjesztettek róluk! Boszton mégsem bánta meg,
hogy Ernazar özvegyével kötötte össze a sorsát. Már nehezen tudta
elképzelni, hogyan élne nélküle, szüksége volt rá, hogy állandóan a
közelében érezze. Nem, nélküle egészen más élete volna. Ő csak
Gülümkánnal tudott élni, még ha olykor elégedetlen is vele a felesége,
még ha igazságtalan is, de ragaszkodik hozzá, s ez a legfontosabb. De erről
egymással sohasem beszéltek, ez magától értetődött. És ha Bosztontól
megkérdezték volna, mit jelent neki ez a csöppség, ez az örökké mozgó
kisfiú, aki még csak néhány szót tud, ez a mosolygós, ragyogó szemű,
dundi lábú kis nyughatatlan, legkisebb gyermeke, Boszton nem tudott
volna felelni. Nem talált volna rá szavakat. Ez az érzés több volt a
szavaknál, mert a kicsiben magát látta, istenadta ártatlan gyermeki
alakjában...
De lelkében megértett mindent, tudatára ébredt mindennek, és éjszaka a
felesége és kisfia mellett fekve megnyugodott, felengedett, jobbá lett.
Szerette volna elfelejteni azt az esetet az étkezdében. Még arra is gondolt,
hogy ha a farkasok nem jelennek meg ezen az éjszakán, talán elhalasztja a
kelepcébe csalást, vagy végleg letesz szándékáról. Boszton nyugalmat
kívánt...

De a farkasok, mintha csak a bosszantásukra csinálták volna, újra

megjelentek. A dombon, a nagy hodály mögött újra felnyögött, felvonított
Akbara, és Tascsajnár mély basszus hangú tutulása kísérte. És Kendzses
megint felriadt és hüppögni kezdett, Gülümkán pedig motyogott
félálmában, átkozta az életet, amelyben nincs nyugta a nekibőszült
farkasoktól. És Bosztont megint elfogta a harag, szeretett volna kiugrani a
házból, és akár a világ végéig üldözni a farkasokat, s újra eszébe jutott,
hogyan sértegette és alázta meg az alávaló, semmirekellő Bazarbaj, s már
sajnálta, hogy nem törte be az üveggel a fejét. Hiszen csak rá kellett volna
ejtenie a nehéz pezsgőspalackot a gyűlölt Bazarbaj fejére, s annak vége. És
ő a legkevésbé sem bánta volna meg, gondolta Boszton, egy cseppet sem,
ellenkezőleg, csak örülne, hogy végre elpusztította ezt az ember formájú,
aljas lényt... A farkasok pedig egyre üvöltöttek.
Újra fognia kellett a puskáját és kimennie, hogy legalább elriassza őket.
Boszton ahelyett, hogy egyet vagy kettőt lőtt volna, öt töltényt lőtt ki
egymás után az éjszakai sötétbe. Aztán hazament, de elaludni már nem
tudott, ki tudja, miért, nekifogott kitisztítani a puskáját. Elhelyezkedett az
első szoba sarkában, és „Borz" márkájú vadászpuskája fölé görnyedve,
nagy figyelemmel tisztogatta, mintha sürgősen szüksége volna rá. Közben
még egyszer átgondolta, hogyan számolhat le a farkasokkal, s elhatározta,
hogy haladéktalanul cselekszik, amint virradni kezd.
Közben Akbara meg Tascsajnár a lövésektől megriasztva a szakadék
felé tartott, hogy ott töltse el az éjszaka hátralevő részét. Ennek a kóbor
farkaspárnak többé már nem volt állandó lakhelye, és ahol ráesteledett, ott
éjszakázott. Mint mindig, Akbara ment elöl. Vedlés előtt málladozó,
hosszú szőrű bozontjával félelmetesen festett a sötétben. Szeme
foszforeszkált, nyelve kilógott - ha valaki látja, veszettnek hinné. Nem,
nem enyhült a kölykeit vesztett anyafarkas fájdalma, nem tudta feledni
veszteségét. Ösztöne tompán azt súgta neki, hogy Boszton hodályában
vannak a kölykei - másutt nem lehetnek, hiszen ott tűnt el elrablójuk,
akinek a sarkában voltak azon a szerencsétlen napon. Tovább nem terjedt
vadállatértelme. Ezért kegyetlenkedtek olyan veszettül azokban a
napokban a farkasok, összevissza öldösték a jószágot a környéken,
méghozzá nem annyira azért, hogy éhségüket csillapítsák, mint inkább
kielégíthetetlen szükségükből, hogy felfalják, húsba és vérbe fojtsák az
üresség és a világ elleni gyűlölet maró érzését. S amikor telefalták
magukat a leölt állat húsával, arra a helyre húzta őket valami, ahol
kölykeiknek nyomát vesztették. Különösen Akbara szenvedett - sehogy
sem tudott megnyugodni. Nem volt nap, hogy el ne ment volna arra a
helyre, és nem volt nap, hogy Tascsajnárral együtt ne ólálkodott volna
Boszton szállása körül és közelében. Éppen erre számított Boszton,
amikor elhatározta, hogy mindenáron végez a farkasokkal.
Másnap kora reggel Boszton úgy rendelkezett, hogy ne hajtsák ki a
nyájat a legelőre, hanem tartsák a két hodályban, adjanak az állatoknak
minél több szemes takarmányt, és itassák meg őket az udvarban, vályúból.
Maga pedig kiválasztott a nyájból vagy húsz anyabirkát apró
kisbárányaival, főleg ikerbárányokat választott, hogy nagyobb lármát és
bégetést csapjanak, és elhajtotta ezt a kis nyájat egy néptelen úttalan
vidékre.
Nem vitt magával senkit. Egyedül ballagott, hosszú botjával terelte a
nyájat. Vállán vitte az éjszaka megtisztogatott és kifényesített fegyverét,
teli töltény tárral. Kényelmesen lépkedett, jó sokáig. Minél messzebbre
akart kerülni szállásától.
Igazi tavaszi, langyos idő volt. A hegyek magukba szívták a nap
melegét, s a buckákon és mélyedésekben fűvé változtatták. Ritkás,
hófehér, göndör felhők lustálkodtak háborítatlanul az ég kékjén. Pacsirták
énekeltek, a kövek között hegyi foglyok szerelmeskedtek, egyszóval -
csupa gyönyörűség. A szemhatár egész szélességében csak a fenyegető,
havas hegygerincek törtek a magasba, azokon bármelyik pillanatban
hóförgeteg kerekedhet, s a fekete felhők, amelyeket ki tudja, honnan
hajtott oda a vad szél, s amelyek elsötétíthették a napot, arra
emlékeztettek, hogy ez a gyönyörűség nem örök.
De egyelőre nem jósolt semmi kedvezőtlen változást. Az anyajuhok és a
bárányok kisded nyája összevissza szólongatta egymást, s ment, amerre az
ember hajtotta. A kisbárányok fürgén szökdeltek, oda-odafutottak az
anyjukhoz, hogy szopjanak mentükben. Boszton azonban éjszaka óta
komor hangulatban volt. És minél tovább gondolkozott, annál jobban
haragudott a farkasokra is és Bazarbajra is, ennek a rettenetes históriának
okozójára. Bazarbajjal nem akart kezdeni, észben tartva, hogy ami büdös,
nem kell keverni, de a farkasokat meg kell semmisíteni, agyonlőni, kiirtani
- más módot nem látott. Számítása egyszerű volt: az anyajuhok és a
bárányok hangja feltétlenül odacsalogatja a farkasokat, ő pedig
meghúzódik a leshelyén. A farkasok rávetik magukat a bárányos
anyajuhokra, ő pedig, közismert vadászszerencséjével, könnyen leterítheti
őket. De ahogy mondják, ember tervez, isten végez...
Majdnem egészen délutánig nem mutatkoztak a farkasok. Boszton egy
jól látható, félreeső horpadásba terelte a juhokat, elfeküdt a horpadás
szélén, s fegyverével elrejtőzött a kövek és a gyér bozót között. Pontosan
tudott lőni, gyerekkora óta járt vadászni, már nem egy Iszik-köl menti
farkas élete száradt a lelkén. Ezért nem volt kétsége afelől, hogy le tudja
teríteni a farkasokat, csak sikerüljön őket idecsalogatni. Az anyabirkák és
az ikerbárányok folyton lármáztak, szólogatták egymást, de telt az idő, s a
fenevadak csak nem jelentek meg, pedig más napokon gyakran intéztek
rajtaütést, a környékbeli nyájakon töltve ki dühüket, és szinte mindig vi-
lágos nappal.
Perzselni kezdett a nap. Boszton, vattakabátján heverve egy bokor alatt,
máskor biztosan szundított volna egyet, de most nem engedhette meg
magának. Meg komor kedve is volt: nehéz volt a tudat, hogy őt vádolják
Ernazar haláláért. Ellenségei, Kocskorbajúlu és Bazarbaj összefogtak, s
ki-ki a maga módján szidta, rágalmazta, zsákutcába kergette. És nem
értette, miért így van berendezve az élet: miért van, hogy őt a
legkülönbözőbb emberek gyűlölik? S most még ezek a farkasok is a
nyakára jöttek, gyötrik a lelkét. Ettől otthon sem leli a nyugalmát. És mi
lesz még, majd ha a feleségének fülébe jut a szóbeszéd összekapásáról
Bazarbajjal. Az étkezde tele volt néppel, amikor Bazarbaj mocskos
szavakkal szidta-gyalázta a feleségét is, őt magát is, és mennyi
rosszakarója volt közöttük...
A farkasok pedig csak nem jöttek, s Boszton már kezdte elveszíteni a
türelmét. De azért éberen figyelt és fülelt - várt, résen volt. Fontos volt,
hogy minél előbb észrevegye a vadállatokat, hogy leteríthesse őket,
mielőtt még rávetik magukat a juhokra. Elkapni azt a pillanatot,
amelyikben a farkasok megjelennek, nem volt olyan egyszerű: a
háziasított juhoknak nincs szaglásuk, a látásuk is gyenge, egyszóval nincs
a világon náluk butább és lassúbb állat. A farkas számára a birka a
legkönnyebb zsákmány, csak az ember tudja megmenteni a fenevadtól,
ezért a farkasnak csak az emberrel van dolga. így történt most is...
A gondtalan juhok most sem szimatoltak veszélyt. Legelésztek, csak
bárányaik hívására felelgettek, egyre-másra szelíden szopni engedték
őket, semmi más gondjuk nem volt. Csak Boszton vette észre a
veszedelmet.
Egy nem messze sürgő-forgó, fehér begyű hegyi szarkapár hirtelen
nyugtalanul csörögni kezdett, egyik helyről a másikra röpködött. Boszton
felfigyelt, felhúzta a ravaszt, de a fejét nem dugta ki, sőt még gondosabban
elrejtőzött. Biztosra kellett mennie. Kész volt néhány juhot feláldozni,
csak szabad térre csalogassa ki a ragadozókat. De a farkasok, úgy látszik,
megszimatolták a veszélyt - nincs kizárva, hogy ugyanaz a szarkapár
jelzett nekik. Egy helyen elhallgattak, aztán sietve odaröppentek, ahol
Boszton ült a leshelyén, ott is rákezdtek a pimasz, hangos csörgésre, bár
Boszton, úgy tűnt, nem keltette föl a figyelmüket - moccanatlanul ült a
bokor mögött. Akárhogy volt is, a farkasok nem egyszerre ugrottak elő -
mint kiderült, különváltak: Akbara messzebbről óvakodott, hason kúszva
a görgelékkövek között, Tascsajnár pedig ellenkező oldalról (mint később
kiderült, nem kúszott messze attól a helytől, ahol Boszton rejtőzött a
puskájával).
De mindez nem vált mindjárt világossá.
Boszton a farkasok felbukkanására várva, feszült figyelemmel
körülnézett, de sehogy sem tudott rájönni, melyik irányból közelednek a
fenevadak. Körös-körül csend és nyugalom: a birkák békésen legelésztek,
a bárányok futkostak, a szarkacsörgés elnémult - nem hallatszott más, csak
a nem messze futó hegyi patak mormolása és a madárkák éneke a
bokrosban. Boszton már belefáradt a hosszas várakozásba, de akkor a
kövek között elsurrant egy szürke árnyék, és a juhok hevesen
félretódultak, és ijedt várakozásban, tétován megtorpantak. Boszton egész
testében megfeszült, megértette, hogy a farkasok riasztották meg a nyájat,
hogy megtudják, hol rejtőzik az ember: ilyen esetekben minden pásztor
lármát csap és a juhaihoz szalad. Bosztonnak azonban más volt a feladata,
ezért semmivel sem árulta el magát. A kőtömbök között akkor újra
elsuhant a szürke árnyék, és a ragadozó két szökelléssel elérte a megrémült
birkákat. Akbara volt. Boszton kapta a puskáját, célzott, s már meg akarta
húzni a ravaszt, amikor mögötte valami könnyű nesz arra késztette, hogy
megforduljon. Abban a másodpercben célzás nélkül, - közvetlen közelről
lőtt a feléje rontó, hatalmas fenevadra. Mindez egy szempillantás alatt
történt. A lövés már ugrás közben érte Tascsajnárt, de nem zuhant le
rögtön, hanem dühödten vicsorgatva, vadul villogtatta szemét, karmos
mancsait ragadozón kinyújtva egy ideig még, a tehetetlenség törvényénél
fogva, Boszton felé repült, s mindössze tőle egy fél méterre zuhant le
kimúlva. Boszton rögtön a másik irányba fordította puskája csövét, de a
pillanatot már elszalasztottá - Akbarának, ott hagyva a futtában ledöntött
birkát, volt még annyi ideje, hogy a kövek mögé rohanjon. Boszton,
puskával a kezében, az anyafarkas után vetette magát, remélve, hogy eléri
a golyója, de csak azt látta, hogy Akbara átszökken a patakon. Lőtt, de
elhibázta...
Boszton kifújta magát, leverten nézett körül. Sápadt volt a feszültségtől,
nehezen szedte a levegőt. Legfőbb célját nem érte el - Akbara elmenekült.
Most még bonyolultabbá vált a helyzet; az anyafarkast nem lesz olyan
könnyű leteríteni: nem kerül puskacső elé. Különben, gondolta Boszton,
ha időben nem néz hátra Tascsajnárra, és nem teríti le rögtön az első
lövéssel, sokkal rosszabbra fordulhatott volna minden. Végiggondolva a
történteket, megértette, hogy a nyáj felé közeledő farkasok veszélyt
gyanítottak, különváltak, s amikor Tascsajnár észrevette, hogy puskás
ember fenyegeti a nőstényét, aki nem gyanít kelepcét, gondolkodás nélkül
rátámadt ellenségére...
Boszton, miután összeterelte a rémültükben szétfutott juhokat, ment,
hogy megnézze a leterített farkast. Tascsajnár oldalára dőlve feküdt,
kivicsorítva óriási, sárga kapófogait; szeme már megüvegesedett. Boszton
megsimogatta Tascsajnár fejét - hatalmas feje volt, lónak való, hogy is
tudott ilyen súlyt hordani -, a lába meg, Boszton megemelte, latolgatta és
akaratlan lelkesedéssel gondolta: micsoda erő érződik ezekben a lábakban!
Mennyit futottak, mennyi zsákmányt leterítettek!
Egy kis tétovázás után úgy határozott, hogy nem nyúzza meg
Tascsajnárt. Ördög vigye a bőrét, nem a bőréről van szó. Különösen, hogy
a nőstény elmenekült, semmi ok a diadalra.
Boszton egy ideig még álldogált, töprenkedett, aztán vállára vetette a
farkas legyilkolta birkát, és hazafelé terelte a nyájat.
Később visszatért, ásót és csákányt vitt magával, s a nap egész hátralevő
részében gödröt ásott, hogy eltemesse Tas-csajnár tetemét. Sokáig kellett
vesződnie, a talaj kövesnek bizonyult. Boszton néha abbahagyta a munkát,
elcsöndesedett és óvatosan körbekémlelt, nem bukkan-e fel véletlenül az
anyafarkas. Biztosan célzó puskája ott hevert mellette, csak a kezét kellett
érte kinyújtania...
De Akbara csak késő éjszaka jött el... Lefeküdt a friss földhányás mellé,
és ott hevert egészen hajnalig, a nap első sugaraival, aztán eltűnt...
 VI
Tavaszi napok járták, még azt is mondhatnánk, hogy nyár eleji napok.
Eljött az ideje, hogy a juhtenyésztők nyári legelőkre hajtsák a nyájakat.
Akik az előhegyekben teleltek, távoli völgyekbe és hegyszorosokba
vonultak - új hegyi legelőkre, hogy lassanként a hágók felé közeledjenek.
Akik a mezőkön teleltek, hodályokban tartva a juhokat, azok kihajtottak a
tavaszi tartalék legelőkre. Vesződséges idő volt: átterelni a nyájakat,
átszállítani a házi cókmókot, s ami a legnehezebb volt, a birkanyírás.
Mindez együttvéve megfeszített munkát jelentett. Ráadásul mindenki
sietett mielőbb a nyári szállásra érkezni és elfoglalni a jobb legelőket.
Egyszóval, volt munka szakadásig... mindenkinek megvoltak a maga
gondjai...
Az egész környéken csak Akbara nem lelte a helyét. Csak őt nem
érintette a körülötte pezsgő élet. Meg az emberek is, mondhatni,
elfelejtették: Tascsajnár elvesztése után Akbara semmivel sem adott jelt
magáról, még Boszton téli szállása körül sem üvöltött éjszakánként.
Reménytelenül nehéz volt Akbarának. Bágyadt lett, közömbös -
mindenféle apró élőlénnyel táplálkozott, ami éppen a szeme elé került,
többnyire valami rejtett helyen tengette bánatosan napjait. Még a nyájak
tömeges vándorlása is hidegen hagyta, amikor a birkák ezerszámra
vonulnak a hegyekben, és a nagy lármában mi sem könnyebb, mint
elragadni egy elbámészkodott báránykát vagy akár birkát is.
Akbara számára az élet mintha elvesztette volna az értelmét. Élete most
a múltra való emlékezés volt. Fejét mancsára hajtva, naphosszat a
mojunkumi pusztákon az Aldas-tavon inneni pusztákon meg itt, az
Iszik-köl környéki hegyekben töltött boldog és keserves napokra
emlékezett. Újra meg újra felmerültek előtte a hajdani élet képei, egyik
nap a másik után, amit Tascsajnárral töltött, és bánatát nem bírva elviselni,
minduntalan felkelt, csüggedten bolyongott a környéken, újra elfeküdt,
mancsára hajtva megöregedett fejét, újra kölykeire emlékezett, hol arra a
négyre, amelyeket nemrég elraboltak tőle, hol azokra, amelyek a
mojunkumi hajtóvadászaton pusztultak el, hol pedig a tóparti nádasban
elegeitekre, de a leggyakrabban hímjére emlékezett, a hűséges, hatalmas
Tascsajnárra. És néha eszébe jutott az a furcsa ember is, akivel a
vadkenderbozótban találkozott - felidézte, ahogy a csupasz bőrű, védtelen
lény a kölykeivel játszadozott, aztán, amikor ő rárontott, készen rá, hogy
röptében átharapja a torkát, ijedtében leguggolt, két kezével védte a fejét,
majd elszaladt, hátra se nézett... Aztán később, már a tél elején, hogyan
látta viszont ezt az embert hajnalban, a mojunkumi pusztákon, felfeszítve
egy szakszaulfára. Emlékezett rá, hogyan vizsgálta ismerős vonásait, s az,
félig kinyitva szemét halkan suttogott valamit neki, majd elnémult...
Az elmúlt élet most álomnak tűnt fel előtte, vissza nem térő álomnak.
De a remény, mindennek ellenére, sem hunyt ki benne, ott melengette a
szívében, néha úgy érezte, egyszer még megtalálja utolsó ivadékait. Ezért
éjszakánkint odaosont Boszton téli szállásához, de már nem üvöltött
hangosan, megszokottan és fenyegetőn, csak messziről hallgatózott: hátha
elviszi hozzá a szél már felcseperedett kölykei csaholását vagy ismerős,
édes szagát... Ha történhetne ilyen csoda! Hogy rohanna Akbara kedves
kölykeihez, nem félne sem embertől, sem kutyától, kiszabadítaná, elvinné
magzatait a fogságból, s azok nyargalnának, mintha szárnyakon
repülnének, el innen, más vidékre, ott élnék szabad és kemény életüket,
ahogy az farkasokhoz illik...

Bosztonnak pedig ezekben a napokban a sok zaklatás nem hagyott

nyugtot - nem volt elég a nyári szállásra költözés tömérdek gondja, még
ostoba hivatalos ügyei is akadtak. Kocskorbajúlu, mint ahogy ígérte is,
benyújtotta panaszát Boszton Ürküncsüjev ellen a felsőbb fórumokhoz, s
onnan kiszállt egy bizottság kivizsgálni, kinek van igaza, ki a hibás, de
véleményük megoszlott. A bizottság egyik része úgy vélte, hogy
Ürküncsüúlu Boszton csobánt ki kell zárni a pártból, mert személyében
megsértette a párttitkárt, s ezzel erkölcsi kárt okozott magának a pártnak, a
másik része viszont azt tartotta, hogy nem kell kizárni, mert Ürküncsüúlu
Boszton csobán az ügy érdekében szólalt fel, és kritikájának a munka jobb
termelékenysége volt a célja. A bizottság behívta Nojgutúlu Bazarbajt is.
írásbeli vallomást kértek a farkaskölykök dolgában: Ürküncsüúlu Boszton
állítólag azt követelte tőle, hogy vigye őket vissza a vackukra... Egyszóval,
elindították a dolgot annak rendje és módja szerint.
Boszton a két utolsó beidézésre nem jelent meg. Azt üzente, hogy neki
hajtania kell a jószágot a felső vidékekre, odaköltöznie nyárra családostul,
hogy szorítja az idő, ezért hát vizsgálják ki ügyét nélküle, ő elfogad
minden büntetést, amit a bizottság szükségesnek talál, amivel nagyon
megörvendeztette Kocskorbajúlut, mert annak Boszton viselkedése csak a
kezére játszott.
 De a csobánnak más választása nem volt. A nyájak átterelése a nyári
legelőkre már megkezdődött, Boszton pedig soha nem engedte volna meg
magának, hogy elkéssen a tereléssel. Az utóbbi években a jószágot egy
nappal előbb a maga lábán terelték a nyári legelőkre, utána pedig a
hordozható szállást meg az egész házi cókmókot szállították egészen
odáig, ameddig el tudtak jutni az autók, onnan megint a nagyapák módján
mentek tovább, lovakat málházva fel. De ez is nagyon megkönnyítette, s
ami fő, meggyorsította a jószág terelését. Boszton is előbb a nyájat hajtotta
el a nyári legelőre, két segítőtársára bízta, éjszaka pedig visszatért, hogy
másnap teherautóra tegye családját és házi cókmókját, és őszig a hegyekbe
költözzék.

És elérkezett az a nap...
De még megelőzte az éjszaka, amikor Akbara visszatért régi vackára.
Első ízben Tascsajnár pusztulása óta. A magányos nőstény kerülte a
sziklaeresz alatt rejtőző vackot - tudta, hogy üres, hogy ott nem várja
senki. A sokat szenvedett Akbarában egyszer mégis feltámadt hirtelen a
kívánság, hogy végigfusson az ismerős ösvényen, besurranjon a
búvónyíláson a vacokra, hátha ott várják a kölykei. Nem tudta legyőzni a
kísértést, engedett az öncsalásnak.
Akbara nyargalt, mint az eszeveszett, nem nézve az utat, vizeken,
köveken keresztül, a nyári legelőkön kivirágzott pásztortüzek, dühödt
kutyák mellett, és mögötte lövések dördültek...
Így futott, magányosan és eszét vesztve a hegyekben, a magasan fénylő
hold alatt... És amikor a vackához ért, amelyet már úgy benőtt az új fű és
borbolyabozót, hogy alig ismerte meg, nem mert belépni rég elárvult,
elhagyott lakhelyére... De erőt venni magán és elmenni, szintén nem volt
képes... És Akbara megint a farkas-istennőhöz, Böri-Anához fordult, és
sokáig sírt, vonított és üvöltött, hosszan panaszolta nyomorult sorsát, és
kérte az istennőt, vegye magához a holdba, oda, ahol nincsenek emberek...
Boszton úton volt azon az éjszakán. Miután a nyájat átterelte, visszatért
a téli szállásra. Persze, megvárhatta volna a reggelt, hogy akkor induljon
útnak. De akkor a téli szállásra csak estére érkezett volna, egész napot
kellett volna várnia, s csak aztán rakodhatott volna fel a teherautóra, hogy
visszamenjen a nyájhoz, s nem engedhette meg magának, hogy ennyi időt
elvesztegessen. Ráadásul a téli szálláshelyen már nem maradt senki, csak
Gülümkán a kicsivel s még egy család, amely várta, mikor kerül rá a sor,
hogy a nyári szállásra induljon, férfi pedig nem volt abban a családban.
Ezért sietett vissza annyira Boszton azon az éjszakán, hiszen Donkülük,
mint mindig, fürgén és biztosan haladt. Jó járású ló volt, örült neki a lelke.
Gyors lépésű. A holdfényben csillogott az aranypej doni ló füle és sörénye,
tömör farán, mint ahogy a víz fodrozódik éjjel, úgy jártak az izmok. Az idő
nem volt forró sem, hideg sem. Fű illata áradt. Boszton hátán ott függött a
fegyvere - sok minden történhet éjszaka a hegyekben. Otthon majd
Boszton visszateszi a puskát a helyére, s az újratöltött fegyver ott lóg majd
a szögön teli tárral, öt tölténnyel.
Boszton úgy számított, hogy még hajnalra, öt óra tájban, visszaér a téli
szállásra, s úgy látszott, hogy így is lesz. Ezen az éjszakán újra
meggyőződött róla, mennyire ragaszkodik feleségéhez és fiához: már egy
nap után is hiányoztak neki, s most sietett hozzájuk haza. A legjobban az
nyugtalanította az úton, hátha Akbara megint ott kóborol a szállás körül, és
félelmetes vonításával felébreszti és megrémíti Gülümkánt és Kendzsest.
Csak azzal nyugtatta meg magát, hogy a hím farkas leterítése után nem jött
többé az anyafarkas - legalábbis elhallgatott.
De kár volt nyugtalankodnia azon az éjszakán.
Akbara aznap éjjel a Basati-szorosban panaszkodott Bori-Anának a régi
vacok előtt. De még ha kerülgetné is Boszton szállását, nem riogatna
senkit - Tascsajnár pusztulása óta csak bánatosan figyelte a szálláshely
felől szálló hangokat...
És íme elérkezett az a nap...
Boszton aznap reggel akkor ébredt, amikor már magasan járt a nap:
hajnalban érkezett, utána négy órát aludt. Még aludt volna, de a kisfia
felébresztette. Akárhogy igyekezett azon a reggelen Gülümkán, hogy ne
engedje Kendzsest az apjához, a szedelőzködéssel elfoglalva, egy
pillanatra nem ügyelt a kicsire. És ez, valamit csacsogva, minden
ceremónia nélkül megveregette apja arcát. Boszton kinyitotta a szemét,
mosolyogva ölelte át Kendzsest, és különös erővel áradt szét benne valami
csodálatos gyengédség kisfia iránt. Boldogító volt a tudat, hogy Kendzses,
az ő húsa és vére, egészségesen cseperedik, mozgékony, hogy alig
kétesztendős létére már értelmes, szereti a szüleit, hogy arcra és
természetre őhozzá hasonlít, csak a szeme, amely nedvesen csillog, mint a
fekete ribizli, az az anyjáénak mása. Mindenestül sikerült kisfia volt, és
Bosztont, ha ránézett, büszkeség töltötte el, hogy ilyen pompás fia van.
 - Mi az, kisfiam? Keljek fel? No, húzzál csak a kezemnél fogva! Húzzál,
húzzál, úgy ni! Hű, micsoda erős vagy! Most öleld át a nyakamat!
Gülümkán aközben már felforralta a pirított liszttel, tejjel és sóval
készült erős kalmük teát, amit úgy szeretett a férje, s mivel most nemcsak a
nyájak, hanem még a kutyák is messze voltak a hegyekben,
Ürküncsüúluék, legalább egyszer egy esztendőben, csöndben,
nyugalomban és zavartalanul ihatták meg a teájukat. Kevesen tudják,
milyen ritkán adatik meg az ilyen pihenés a csobán családjában. Hiszen a
jószág szakadatlan törődést kíván, egész esztendőben és éjjel-nappal,
amikor pedig majdnem ezerfős a nyáj, a szaporulattal együtt pedig jó
másfél ezres, akkor az ilyen gondoktól mentes reggelről csak álmodozhat a
pásztorcsalád. Ültek, élvezték a nyugalmat, mielőtt a készülődéshez
kezdenének - hiszen egész nyárra mentek. Az autót csak délre várták,
addigra össze kell szedni mindent, amit magukkal visznek.
- Jaj, alig akarom elhinni - mondogatta egyre Gülümkán -, milyen jó
most, milyen élvezet, micsoda csend! Nem tudom, te hogy vagy vele, de
nekem nem akaródzik elmenni. Tudod, mit, ne menjünk sehova.
Kendzses, mondd édesapádnak, hogy ne költözzünk el innen sehova.
Kendzses gügyögött valamit, hol apja, hol anyja mellé ült, Boszton
pedig jólelkűen egyetértett a feleségével:
- Minek is? Miért ne élhetnénk itt egész nyáron?
- Jókat mondasz - nevetett fel Gülümkán. - Hiszen egy nap múlva már
úgy vágtatnál a nyájad után, hogy Donkülük hátán sem lehetne utolérni!
- Úgy van, még Donkülükén sem! - bólintott rá elégedetten Boszton, és
megsimogatta kemény szálú bajuszát. Ez azt jelentette, hogy boldog.
Így teázgattak az alacsony, kerek asztalnál, a felnőttek a földön ültek, a
kicsi pedig körülöttük futkosott. Szülei meg akarták etetni, de a kisfiú azon
a reggelen nagyon is nekivadult, szaladgált, ugrándozott, sehogy sem
lehetett leültetni enni. Kitárták az ajtót - csukott ajtó mögött igen meleg lett
-, és Kendzses szabadon száguldozhatott ki meg be, az udvaron
nyargalászott, nézte a kotlós körül sokadozó fürge, pelyhes kiscsirkéket. A
szomszédjuk tyúkja volt, Kudurmat éjjeliőré. Ő maga már a nyári
szálláson volt, a felesége, Aszilgül pedig az Ürküncsü családdal készült
utána menni a teherautón. Már átnézett hozzájuk, mondta, hogy már
összeszedte a holmiját, csak a tyúkot kell kosárba ültetni a kiscsirkékkel,
de az ráér, majd ha megjön az autó. Addig gyorsan kimossa és megszárítja
a fehérneműt.
 Így telt az a reggel. Már erősen sütött a nap. Mindenki a maga dolgával
volt elfoglalva. Boszton a feleségével bekötözte a batyukat,
összerakosgatta az edényt. Aszilgül mosott - hallatszott, ahogy
ki-kiloccsantja az ajtón a szappanos vizet.
A kis Kendzsest magára hagyták, hol kiszaladt a házból, hol megint
beszaladt, s folyton a kiscsirkék körül forgolódott.
A gondos tyúkanyó eközben elvezette a csirkéit a háztól távolabbra, a
ház sarkán túl a földben kapirgálni. A csöppség ment a csirkék után,
amelyek észrevétlenül kiértek a pajta tömör falán túlra. Itt, a lapu és
lósóska között nyárias nyugalom volt és hűvösség. A csirkék csipogva
kapirgáltak a szemétben, Kendzses meg, halkan nevetgélve, elbeszélgetett
velük, egyre simogatni próbálta őket. A kotlós nem félt Kendzsestől, de
amikor a közelben, nesztelenül lépkedve, feltűnt egy nagy, szürke kutya, a
tyúk megriadt, méltatlankodva kotkodácsolni kezdett, és jobbnak vélte
tovább vezetni a csirkéit. Kendzsest azonban a csodálatosan kék szemű,
nagy, szürke kutya cseppet sem ijesztette meg. Az szelíden nézett a
kisfiúra, és barátságosan csóválta a farkát. Akbara volt. Az anyafarkas már
jó ideje ott kószált a téli szállás körül.
Akbara azért merészkedett ilyen közel az emberi lakóhelyhez, mert az
udvar a múlt éjszaka óta néptelen volt, nem hallott sem emberi, sem
kutyahangokat. Csillapíthatatlan anyai fájdalomtól, halhatatlan
reménységtől vezetve járta körül óvatosan a hodályokat, de sehol sem
akadt elvesztett kölykei nyomára, s akkor egészen közel lopakodott az
emberi lakóhelyhez. S most ott állt a kisfiú előtt. Érthetetlen, hogyan
fedezte fel, hogy ez kisgyerek, éppen olyan, mint az ő akármelyik kölyke,
csak emberkölyök, s amikor az a fejéhez nyúlt, hogy megsimogassa a jó
kis kutyát, Akbara fájdalomtól elkínzott szíve megremegett. Odalépett a
kicsihez, és megnyalta az arcát. Kendzses megörült a kedveskedésnek,
halkan fölnevetett, és átölelte a farkas nyakát. Akbara akkor egészen
elbágyadt, lefeküdt a kisgyerek lába elé, és játszani kezdett vele - azt
szerette volna, hogy szívja csecseit, de Kendzses ehelyett a hátára ült.
Aztán leugrott róla, és hívta maga után. „Dzsür! Dzsür!" - kiabált neki
boldog nevetéssel, de Akbara nem szánta rá magát, hogy tovább menjen,
tudta, hogy ott emberek vannak. Nem mozdult a helyéről, kék szeme
szomorúan pillantgatott a kisfiúra, s az megint odament hozzá,
megsimogatta a fejét, Akbara pedig nyalogatni kezdte az emberkölyköt,
akinek ez nagyon tetszett. Az anyafarkas a kisgyerekre árasztotta minden
felgyülemlett gyengédségét, beszívta gyermeki szagát. Milyen öröm
volna, gondolta, ha ez az emberkölyök ott élne vele a vackon, a sziklaeresz
alatt. Vigyázva, nehogy a nyakát megsebezze, megragadta a csöppséget
kis zekéje gallérjánál fogva, és hirtelen rántással a tarkójára vetette - ilyen
módon hurcolják el a farkasok a bárányokat a nyájból.
A kisfiú élesen, kurtán felkiáltott, mint a sebesült nyúl. Aszilgül, a
szomszédasszony, aki ruhát teregetni ment a pajtához, odasietett Kendzses
kiáltására, a pajta sarka mögé nézett, földhöz csapta a kimosott ruhát, és
Boszton ajtajához rohant.
- Farkas! A farkas elragadta a kisgyereket! Gyorsan, gyorsan!
Boszton magánkívül tépte le a szögről a puskáját, és kirohant a házból,
nyomában Gülümkán.
- Arra! Arra! Ott van Kendzses! Ott viszi a farkas! - ordította a
szomszédasszony, rémülten a fejéhez kapva.
De Boszton már maga is meglátta az anyafarkast - ügetett, tarkóján
cipelve a vadul sivalkodó kisfiút.
- Állj! Állj meg, Akbara! Állj, hallod? - kiabált torka szakadtából
Boszton, és rohant a farkas után.
Akbara nekiiramodott, Boszton puskával száguldott utána, és
elváltozott hangon kiabálta:
- Hagyd, Akbara! Hagyd a fiamat! Soha többé nem bántom a
nemzetségedet! Hagyd a kisgyereket, dobd le! Akbara! Hallgass rám,
Akbara!
Mintha elfelejtette volna, hogy szavai a farkasnak a világon semmit nem
jelentenek. A kiabálás, az üldözés csak megijesztette, és sebesebben
nyargalt.
Boszton, egy percre sem hallgatva el, tovább üldözte.
- Akbara! Hagyd a fiamat, Akbara! - könyörgött Boszton.
Kissé lemaradva tőle, Gülümkán és Aszilgül szaladt kétségbeesetten
jajgatva és siránkozva.
- Lőj! Lőj hamar! - kiáltotta Gülümkán, elfelejtve, hogy Boszton nem
lőhet, amíg a farkas a hátán viszi a kicsit.
A kiáltozás, az üldözés csak felingerelte Akbarát, felszította
farkasösztönét, és elhatározta, hogy nem ereszti a zsákmányát. Erős
szorítással, gallérjánál fogva tartotta a kisfiút, és makacsul rohant előre,
mind messzebbre a hegyek felé, még amikor lövés dörrent mögötte, és
golyó sivított el a feje fölött, akkor sem dobta le terhét. A kisfiú pedig
egyre sírt, apját, anyját szólogatta. Boszton újra a levegőbe lőtt, nem tudta,
mivel ijeszthetne rá még a farkasra, de az ettől a lövéstől sem riadt meg.
Akbara egyre távolodott a kőgörgetegek felé, ott aztán könnyűszerrel
összekuszálhatja a nyomát, és eltűnhet a szem elől. Boszton kétségbeesett:
hogyan mentse meg a gyermeket? Mitévő legyen? Miért szakadt rájuk ez a
szörnyű büntetés? Miféle bűneikért?
- Dobd le a kisfiút, Akbara! Dobd le, kérlek, hagyd meg nekünk a fiunkat!
- zihálva és hörögve, mint az agyonhajszolt ló, könyörgött rohantában a
rablónak.
És harmadszor is a levegőbe lőtt, s a golyó megint a dúvad feje fölött
süvített el. Egyre közeledett a kőgörgetegek felé. A tárban már csak két
töltény maradt. Boszton, ráébredve, hogy még egy perc, és utolsó esélyét
is elszalasztja, elszánta magát, hogy rálő a farkasra. Futtában térdre vetette
magát, és célba vette: a lábára célzott, csak a lábára. De sehogy sem
sikerült céloznia: melle fújtatott, remegett a keze, nem engedelmeskedett.
Mégis megpróbálta összeszedni az erejét, és a célgömb táncoló vágatát
nézve, amelyen mintha viharos hullámok dobálnák, úgy bukdácsolt a
farkas; célba vette, és meghúzta a ravaszt. Elhibázta. A golyó fölverte a
port a cél mellett, és a földbe fúródott. Boszton újratöltötte a puskáját
utolsó töltényével, újra célzott, és szinte nem is hallva tulajdon lövését,
látta, ahogy a nőstényfarkas felszökken és oldalára dől.
Boszton, vállára kapva a puskáját, mintegy álomban futott a leterített
Akbarához. Úgy rémlett neki, hogy olyan lassan és sokáig szalad, mintha
üres térben lebegne...
Végre eldermedve, mintha fagyna, odaért a farkashoz. Ott hétrét
görnyedt, megtántorult, némán kiáltozva vergődött. Akbara még élt, de
mellette átlőtt mellel, már nem lélegezve, ott feküdt a kisfia.
A hangjait vesztett világ hallgatott. Eltűnt, semmivé lett, tomboló, tüzes
homály támadt a helyén. Boszton, szemének nem híve, fia piros vérrel
elöntött teste fölé hajolt, lassan felemelte a földről, és mellére szorítva
hátrált, elcsodálkozva a haldokló anyafarkas furcsán kék szemén. Aztán
megfordult, és a bánattól elnémulva az elébe szaladó asszonyok felé in-
dult.
Úgy rémlett neki, hogy a felesége szemlátomást nő, s már egy
gigantikus asszony közeleg feléje óriási, deformált arccal, feléje nyújtva
két óriási, deformált karját.
 Botorkált mint a vak, melléhez szorítva önkezével megölt kisfiát.
Nyomában sírva, jajveszékelve, Gülümkán vánszorgott, a jajgató
szomszédasszony vezette karon fogva.
A fájdalom letaglózta Boszton mindebből nem hallott semmit. De
egyszer csak fülsüketítőn, mint a vízesés robaja, rázúdultak a valóságos
világ hangjai, felfogta, hogy mi történt, és szemét az égre emelve,
rettenetes hangon felkiáltott:
- Miért, miért büntettél?!
Otthon lefektette halott kisfiát az ágyacskájába, amelyet már
előkészítettek, hogy feltegyék az autóra, s akkor Gülümkán rárogyott az
ágy fejére, és úgy üvöltött, ahogy Akbara éjjelente... Mellette Aszilgül
ereszkedett le a padlóra...
Boszton pedig kiment a házból, és magával vitte puskáját is. Megtöltötte
a tárat, a többi töltényt a zsebébe dugta, mintha harcba készülne. Aztán
felnyergelte Donkülüköt, egy lendülettel nyeregbe pattant és elporzott,
nem szólva semmit sem feleségének, sem Aszilgül szomszédasszonynak...
Amikor kissé eltávolodott a téli szállástól, szabadjára engedte
Donkülüköt, s az arany pej doni ló elvágtatott vele azon az ösvényen,
amelyen a tél végén a tamani téli szállásra ügetett.
Az, akit Boszton meg akart találni, s akit még a föld alatt is felkutatott
volna, otthon volt.

Nojgutúlü Bazarbaj portáján aznap szintén teherautókra rakodtak - a

házi cókmókot indították a nyári legelőkre. Az ebbéli vesződségekkel
elfoglalt emberek nem vették észre, amikor a hodály mögött megjelent
Boszton, ahogy leszállt a lováról, ahogy lekapta a puskáját és újratöltötte,
kibiztosította, majd újra a vállára vetette.
Akkor vették csak észre, amikor már a rakodás helye felé közeledett.
Bazarbaj leugrott a teherautóról, és csodálkozva meredt rá.
- Mi az? - kérdezte Bosztontól a tarkóját vakargatva, és belenézett arcába,
amely fekete volt, mint az üszök. - Mit keresel itt? Mit nézel? - kérdezte
megriadva, valami rossz előérzettél. - Megint a farkaskölykök vagy mi?
Nincs más dolgod? Megkértek rá, hát megírtam.
- Köpök rá, mit írtál meg - vetette oda neki komoran Boszton, nem véve le
róla súlyos pillantását. - Nem ez az én gondom. Azt akarom neked
mondani: nem vagy arra érdemes, hogy élj ezen a világon, s én magam
végzek veled!
 Bazarbaj még fedezékbe sem rejtőzhetett, amikor Boszton már lekapta a
puskáját, és szinte nem is célozva, rálőtt. Bazarbaj megtántorult, a
teherautó mögé próbált vetődni, hogy oda rejtőzzék, de a második lövés
eltalálta, a golyó a hátába fúródott, és Bazarbaj, hármat bukfencezve, fejjel
a kocsikasnak ütődött, majd lezuhanva, görcsösen kotorta két kezével a
földet. Mindez olyan váratlanul történt, hogy eleinte senki sem moccant a
helyéről. És csak amikor a boldogtalan Kök-Turszun rogyott jajongva
férje tetemére, akkor kiáltott fel egyszerre mindenki és szaladt a megölt
emberhez.
- Senki ne mozduljon! - parancsolt rájuk hangosan Boszton, körülnézve. -
Senki ne mozduljon a helyéről! - kiáltotta fenyegetőn, ráirányítva puskája
csövét sorra mindenkire. - Én magam megyek most oda, ahova kell. És
ezért figyelmeztetek mindenkit, hogy senki a helyéről ne mozduljon!
Bármi történik, van elég töltényem! - És rácsapott a zsebére.
Mindenki megtorpant, mintha villám sújtotta volna, senki nem tudott
megérteni semmit, mondani semmit, mintha megnémultak volna. Csak a
boldogtalan Kök-Turszun jajongott tovább gyűlölt férje holtteste fölött:
- Mindig tudtam, hogy úgy végzed, mint a kutya, mert magad is kutya
voltál! Ölj meg engem is, te gyilkos! - ugrott a szánalmas, rút
Kök-Turszun Bosztonhoz. - Lőj le engem is, mint egy kutyát! Úgysem
láttam soha életemben a fényes napot, hát minek nekem az ilyen élet? -
Próbált még kiáltani valamit, hogy: ő figyelmeztette Bazarbajt, nem kellett
volna elrabolnia a farkaskölyköket, nem vezet az jóra, de az a szörnyeteg
senki szavára nem hajlott, még a kis vadállatokat is elitta - de akkor két
pásztor befogta a száját, és elvonszolta onnan.
Boszton akkor, végighordva szigorú tekintetét a körülötte állókon,
halkán, de keményen azt mondta:
- Elég, most magamtól indulok oda, ahova kell, magam adom föl
magamat. Ismétlem: magam! Ti meg maradjatok mind a helyeteken.
Hallottátok?
Senki nem ejtett egy szót sem. A történtektől megrendülten mindenki
hallgatott, Boszton az emberek arcába nézve egyszerre megértette, hogy
ettől a pillanattól átlépett valami határvonalat, s különválasztotta magát a
többiektől, hiszen hozzá közel álló emberek vették körül, akikkel napról
napra, évről évre együtt kereste meg a mindennapi kenyeret.
Mindegyiküket ismerte, azok is ismerték őt, mindegyikkel megvolt a maga
kapcsolata, de az arcokról most idegenséget olvasott le, és rádöbbent, hogy
mától fogva örökre el van választva tőlük, mintha soha semmi nem fűzte
volna hozzájuk, mintha halottaiból támadt volna fel, és ettől volna
félelmetes a szemükben.
Boszton szárra fogta a lovát, és elindult. Ment, hátra sem nézett, a tópart
felé tartott, hogy jelentkezzék a hatóságnál. Fejét lecsüggesztve ballagott
az úton, nyomában sántikálva és szerszámát csörgetve kocogott hűséges
Donkülükje.
- Hát itt a világ vége - mondta fennhangon Boszton, és feltárult előtte a
rettenetes igazság: eddig az egész világ őbenne magában volt, s most
ennek a világnak itt a vége. Ez a világ az ég volt, a föld, a hegyek, Akbara,
az anyafarkas, minden teremtett lény hatalmas anyja, Ernazar is, aki
örökre ott maradt az Ala-möngü hágójának jegében, és szentháromságuk
utolsó tagja, a kisded Kendzses, akit maga lőtt agyon; Bazarbaj, akit
eltaszított és megölt magában is, és az is, amit látott és amit megélt élete
során - ez mind az ő mindensége volt, benne és neki élt, s bár ezután is
létezni fog, mint ahogy létezett is öröktől fogva, de őnélküle - az már más
világ lesz, az ő visszahozhatatlan, feltámaszthatatlan világa elveszett, és
nem születik újjá senkiben és semmiben. Ez volt az ő roppant
katasztrófája, ez volt világának vége...
A tókörnyékre vezető kihalt mezei úton Boszton egyszer csak hevesen
megfordult, átölelte lova nyakát, s rajta csüggve hangosan, reménytelenül
felzokogott.
- Ó, Donkülük, egyedül te nem érted, mit tettem! - sírta, és egész testét
rázta a zokogás. - Mitévő legyek? Önkezemmel öltem meg a fiamat, el
sem temettem, s most elmegyek, magára hagyva az asszonyt, akit szeretek.
Aztán felcsavarta a kötőfékszárat Donkülük nyakára, a nyeregkápához
erősítette a kengyelt, hogy ne verje a ló oldalát.
- Erejd, eredj haza, eredj, ahová akarsz! - búcsúzott el Donkülüktől. - Mi
többet nem látjuk egymást.
Rácsapott tenyerével a ló tomporára, úgy ugratta meg, s a ló,
csodálkozva szabadságán, elindult a téli szállás felé.
Boszton pedig folytatta útját.
Az Iszik-köl sötétkék tükre egyre közeledett, s ő szeretett volna
feloldódni benne, eltűnni - akart is, nem is akart élni. Akár ezek a tarajos
hullámok - felpezseg, eltűnik a hullám, és újjászületik önmagából...