Jake Gannon, az író, nem akart hinni a fülének.

Vadonatúj Porschéja a világ végén egy-

szer csak elkezdett köhögni, majd néhány másodperc múlva leállt. Ki kellett hívnia az autó-
mentőt, és erre egy Dixie nevű barna hajú nő érkezett a segítségére. Azért indult délre, hogy
nyomára bukkanjon az egy esztendővel ezelőtt eltűnt Devon Staffordra, a világhírű színésznő-
re. Meg akarta írni a csillag életének történetét, ám ehelyett azon vette észre megát, hogy a
melegszívű Dixie La Fontaine-nel él egy tengerparti házikóban. Dixie egyre inkább megsze-
rette a férfit, akinek sikerült meggyőznie, hogy nem a tökélyt, hanem az igaz szerelmet és
szenvedélyt keresi. De elhiheti-e Jake-nek, hogy őt magát szereti, nem pedig csak álmokat sző
arról, milyen is lenne ha olyan lenne, mint...?

Tami Hoag

Dixie szíve

Budapest, 1995
 A mű eredeti címe:
Tami Hoag: Heart of Dixie
Bantam Books, New York, 1991
© Tami Hoag

Fordította: Wenszky Nóra

© Hungarian translation: Wenszky Nóra, 1995

ETO: 894.511-31
ISBN: 963 7931 84 8
ISSN: 0865-204 X
 3.
A Porsche a tengerparti autópályán száguldott Charlestontól északra. Jake Gannon ké-
nyelmesen hátradőlt a kagylóülésben, jobb kezét a sebességváltón, bal könyökét a nyitott ab-
lakban nyugtatta. Jobb oldalán az Atlanti-óceán nyújtózott a távoli messzeségbe; kékebb volt,
mint az apró bárányfelhőkkel tarkított égbolt. A kocsiba bevágó hűvös levegő a tenger sós
illatát hordozta.
Jake bizonyos mértékig értékelte a körülötte elterülő táj szépségét. De a gondolatait igazá-
ból sokkal fontosabb dolgok foglalták el. Jake Gannon minden feladatot tökéletesen szeretett
megoldani. Ám mostani küldetése egyelőre olyan messze volt a tökélytől, mint Makó Jeru-
zsálemtől. A forró nyom teljesen kihűlt. Úgy tűnt, hogy Devon Stafford egyszerűen megszűnt
létezni.
Nem volt könnyű dolga, hiszen nem játszhatott nyílt lapokkal. Nem kérdezhette meg csak
úgy az utcán, hogy nem látták-e a hölgyet errefelé, mert a kérdéssel elárulta volna magát. Ez-
zel elriasztotta volna azokat, akik tudnak a nő tartózkodási helyéről. De ezt a kényelmetlen-
séget is szívesen, zokszó nélkül vállalta volna, ha ő találja meg a színésznőt, akinek már egy
éve teljesen nyoma veszett. Nem kevesebbet akart, mint megtalálni a filmsztárt és megírni
tündöklésének és eltűnésének krónikáját.
Három rövid esztendő elég volt ahhoz, hogy Devon Stafford kezdő színésznőből olyan
magasságokba emelkedjen, hogy az Egyesült Államok minden otthonában ismert legyen a
neve. Meghódította a filmvásznat és a televízió képernyőjét. Három mozifilmben főszereplő
volt, majd önálló tévésorozatot készített Wad idők címmel, amelynek főszereplője Chyna
Wad, elmeorvosnő és magándetektív. Tömegek bálványozták, az ország első számú csillaga
lett. Aztán egyik napról a másikra eltűnt.
Eltűnésének körülményeiről csak annyi szivárgott ki, hogy az utolsó időkben rengeteget
veszekedett a producerekkel azért, mert néhány kilót felszedett, amikor leszokott a dohány-
zásról. Ez aligha adhatott okot a távozására, de a tény tény marad: Devon Stafford nyomtala-
nul eltűnt. Az utóbbi egy évben senki nem látta és egyetlen hír sem látott napvilágot tartóz-
kodási helyéről.
Életrajzíróként Jake feladata az volt, hogy az ilyen emberek titkait felfedje. Nem úgy,
ahogy azt a pletykalapok tették, hanem sokkal emberibb módon. Mindig arra kereste a vá-
laszt, hogy mi jött közbe, mi zavarta meg őket, miről álmodtak és mit éreztek, mi volt a múlt-
jukban, ami a mai napig irányította a sorsukat. Úgy mutatta be a legnagyobb sztárokat is,
mint érző, hús-vér embereket, akik valami folytán híresebbek lettek, mint hasonló társaik.
Jake majdnem egészen véletlenül kezdte írói pályafutását, de aztán megszerette ezt a
szakmát és egyre nagyobb hírnévre tett szert. Az elmúlt hat évben, miután leszerelt a tenge-
részgyalogságtól, A. J. Campion néven életrajzok írásából élt. A saját nevét arra az alkalomra
tartogatta, mikor végre befejezi és megjelenteti első detektívregényét. A krimi volt a kedven-
ce, de néha az életrajzok is felértek egy izgalmas bűnügyi történettel. Mint például Devon
Stafford élete. Jake szeme előtt egyetlen cél lebegett: megoldani ezt a rejtélyt.
Az újságírók úgy keresték az eltűnése utáni hónapokban, mint az éhes oroszlán a zsákmá-
nyát. De akkor is ő fogja megtalálni. Devon Stafford megtalálása volt a cél: ezért minden

3
félmondatot feljegyzett, minden elejtett szót agyába vésett, még ha egészen hétköznapinak és
jelentéktelennek is tűnt a kijelentése. Ha Jake Gannon kitűzi maga elé a célt, azt el is éri.
Pont.
Azt magának is beismerte, hogy személyes okok is vezérelték, amikor ilyen kitartóan az
eltűnt sztár nyomába indult. Devon Stafford szépsége teljesen magával ragadta abban a pilla-
natban, amikor életében először pillantotta meg a filmvásznon. Szívszorítóan szép, derékig
érő szőke haja volt, csillogó zöld szeme, és olyan ajka, amit minden férfi örömest megcsókolt
volna. A teste is álomszép volt – vékony, de erős és formás. Vénusz volt aerobikruhában. Ő
volt a huszadik század Aphroditéja. Tökéletes volt. Valahányszor meglátta a képernyőn vagy
a filmvásznon, megizzadt a tenyere és felgyorsult a szívverése: dolgozni kezdtek a hormonjai.
Ezenfelül volt még valami, ami különlegessé tette őt Jake szemében. Szép nőt nem nehéz
találni. Tengernyi olyan szép nő van, aki nem lett olyan híres, mint Devon Stafford. Ebben a
nőben volt valami, amitől szinte izzott a képernyőn. Aki egyszer is látta, sosem felejtette el.
Belopta magát az emberek szívébe. Jake pont ezt a különlegességet akarta valahogy megfog-
ni – és leírni. Meg akarta fejteni a rejtélyt, ami maga volt Devon Stafford, és meg akarta mu-
tatni a megoldást az olvasóknak.
De előbb meg kell találnia.
Hirtelen a Porsche rándult egyet, aztán olyan hangot adott, mintha valaki belülről kalapál-
ná a motorháztetőt. Jake mindkét kézzel megragadta a kormányt és szeme eszelősen kutatta a
műszerfalat, hogy felfedezze a hibát. A hőmérséklet-visszajelző a piros jel mögött állt: fel-
forrt a víz. A motor még egyet köhögött és gőz csapott fel a motortérből.
– Ne merészelj! – mondta Jake mély hangon.
Úgy szorította a kormányt, mintha ezzel előrébb tudná tolni a kocsit. Gyorsan körülnézett,
hogy hol is jár tulajdonképpen. Annyira elkalandoztak a gondolatai, hogy nem is figyelte ed-
dig a táblákat. Valahol a Semmi és a Sehol határán lehet: ameddig a szem ellát, csak az óce-
ánt és az üres utat látja. A fenébe és a fenébe! Nem messze egy zöld tábla jelezte, hogy itt
kell letérni egy Mare's Nest nevű hely felé. Jake megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Ha elviszel Mare's Nestig, akkor veszek neked új autósampont – ígérte. – Az összes ülé-
sedet kifényesítem. Szarvasbőrrel foglak végigtörölni.
A Porsche egyre lassulva a lehajtósávra gurult. Előttük ritkásan fűvel benőtt homokdűnék
sorakoztak. Hat-nyolc kilométerrel arrébb egy földnyelven terült el Mare's Nest apró városa.
Közel és mégis oly távol.
– Gyerünk, gyerünk – biztatta a kocsit Jake és úgy mozgott az ülésben, mint egy zsoké.
Ám a Porsche hajthatatlan maradt. Tovább sziszegett és nyögdécselt, majd leállt a motor. Az
út menti fehér homokban állt le.
Jake kipattant és összevont szemöldökkel szemügyre vette a még mindig szuszogó jármű-
vet. Úgy állt ott, mint aki azt reméli, egyetlen szúrós pillantásától életre kel a csodakocsi. De
nem így történt. A Porsche szinte úgy fújt rá, mint egy macska. Jake haragosan a bal első ke-
rékbe rúgott. Aztán vasakarattal lehiggasztotta magát, majd az egyetlen dolgot cselekedte,
ami értelmesnek látszott annak tudatában, hogy egyáltalán nem ért a kocsikhoz: visszamá-
szott az ülésre és kézbe vette a telefonját. Közben azon imádkozott, hogy Mare's Nestben le-
gyen autómentő-szolgálat.

4
 Dixie vidáman ült a volán mellett és egy Dire Straits számot dúdolgatott. Szabadnak és
boldognak érezte magát. Péntek volt. A halvány téli nap gyorsan süllyedt a látóhatár felé.
Egész nap kellemesen langyos volt az idő, de közeledett a hideg. Úgy tűnt, pont megfelelő
lesz az idő ahhoz, hogy jól felöltözve végigsétáljon az elhagyatott tengerparton, aztán pedig
hazamenjen, beburkolózzon egy meleg takaróba és elkezdjen olvasni valami jó könyvet egy
bögre forró kakaó társaságában. Lehet, hogy Sylvie Lieberman is feljön egy scrabble-partira.
Az is elképzelhető, hogy sikerül lecsalnia az unokatestvérét a padlásról egy vacsora erejéig.
Akármi is lesz, nagyszerűen fog telni az este.
A kanyarban visszakapcsolt, és a hatalmas teherautó felmordult, mintha csak felismerte
volna a megmentésre váró autót. Dixie hangosat füttyentett, amikor meglátta az út szélén
parkoló metálkék Porsche 928-at. Szép kocsi. Pillanatnyilag ugyan nem illene a személyisé-
géhez, de azért el kell ismerni, hogy nagyon jól néz ki. De valami miatt a kocsi mozdulatlan
volt.
Dixie bekapcsolta a teherkocsi sárgán villogó lámpáját, majd megállt a Porsche előtt és
visszatolatott hozzá. Kaliforniai rendszáma volt, jegyezte meg magának összevont szemöl-
dökkel. Biztos valami turista.
Lemászott a teherautóról és odament az út mellett álló kocsihoz. Először a tulajdonost vet-
te szemügyre. A férfi kiszállt az autóból és megmerevedett, amikor Dixie-re nézett. Leesett az
álla. Pont úgy nézett ki, mint minden kaliforniai férfi: harmincas évei közepén járt, kimond-
hatatlanul jóképű és kimondhatatlanul szőke volt. Tökéletes testét tökéletesen hozzá illő ru-
hában mutogatta. Magas volt, széles vállú és keskeny csípőjű; pont úgy nézett ki, mint Dixie
kaliforniai ismerőseinek kilencven százaléka, csak egy kicsit talán helyesebb volt. Volt vala-
mi ellenállhatatlanul édes abban, ahogy zavarodottan összevonta a szemöldökét – legalábbis
azt a részét, ami kilátszott a repülős napszemüveg mögül. A tenger felől fújó szél felborzolta
a haját és a homlokába fújta a tincseket. A kocsijára pillantott. Finoman metszett arcéle volt
és szép árnyalatú, barna bőre. Robert Redford hozzá képest kismiska.
– Ó, Dixie, ne – suttogta a nő magának, amint felgyorsult a szívverése. – Ne foglalkozz te
kaliforniai férfiakkal!
Úgy viselkedek, mintha valami érdeklődést mutatna irántam. De az ilyen manuszok úgyis
csak a Barbie babákat szeretik. Dixie pedig közel sem hasonlított egy Barbie babára, de nem
is állt szándékában, hogy olyan legyen.
– Mi történt, kiscsibém? – kérdezte és odalépett a kocsihoz. Megállt az elejénél és csípőre
tette a kezét. Majd lassan végigmérte a férfit és a kocsit. – Defekt? Elszakadt az ékszíj? Vagy
valami komoly baj van?
Jake gyanakodva nézett a nőre, de végül sikerült kinyögnie valamit:
– Autómentőt hívtam – mondta jobb híján.
Dixie elmosolyodott.
– És meg is kapta. Nézze, azt a hatalmas piros-fehér, sárgán villogó kocsit, aminek a hátul-
ján mindenféle lánc meg kar van, azt hívják autómentőnek.
A férfi a teherautóra pillantott, majd ismét a nőre. Újra összevonta aranyló szemöldökét.
Az álla agresszíven előreugrott. Csípőre tette a kezét.
– De maga egy nő.
– Mások is mondták már.

5
 – Nem vagyok hímsoviniszta – mondta pökhendin. – Esküszöm, nem vagyok az. Csak ar-
ról van szó, hogy nem számítottam rá, hogy egy nő jön ki hozzám. De teljesen egyetértek az-
zal a nézettel, hogy a nőknek ugyanolyan esélyeket kell adni a munkakeresésnél, mint a férfi-
aknak.
– Legalábbis addig, amíg semmi közük nincs a Porschéjához, ugye? – mondta mosolyogva
Dixie.
Jake majdnem felmordult. Már az is elég nagy baj volt neki, hogy ki kellett hívnia az au-
tómentőt. Az sem hagyta nyugodni, hogy tudta magáról, egyetlen csavart sem tudna meghúz-
ni a kocsin. Ezenfelül egy nő jön segíteni neki. És még azt is le kell nyelnie, hogy nem hisz a
női egyenjogúságban.
Jól végigmérte a nőt, hátha rájön, mi rejtőzik a külső mögött. Harminc körül lehetett, kö-
zépmagas volt, és az alakja emlékeztetett egy homokórára. Feszes farmert és bolyhos puló-
vert viselt, ami sejtette mellének hatalmas méreteit. Ovális arca volt, kicsi, egyenes orra és
apró szája. Hullámos barna haját copfba kötötte.
Nem az a típusú nő volt, aki Jake-et érdekelte, még utána sem fordult volna az utcán. De
amikor a szemébe nézett, meglepetten vette észre, hogy felébred benne a vágy. Melegen, las-
san, de biztosan, felébred.
Különös. Biztos a szokatlan helyzet teszi. Be kellett ismernie, hogy a nő annak ellenére,
hogy teltkarcsúnak mondható, meglepően vonzó. Megpróbálta elhessenteni ezt a hirtelen tá-
madt vonzalmat, de hiába. Tényleg kellemes látvány volt. De ettől még nem érhet hozzá a
vadonatúj Porschéjához.
Jake-nek nem voltak gyerekei, mert még nem találta meg hozzájuk a tökéletes feleséget.
Nem volt kutyája, mert túl sokat volt úton. De a Porsche az övé volt, ez volt az egyetlen érté-
kes dolog az életében, és minden ösztöne azt súgta, hogy meg kell védelmeznie az autót min-
dentől és mindenkitől.
– Mi történt Eldonnal, az Eldon's Gas & Go-ból? – kérdezte. Feltolta a homlokára a nap-
szemüveget és azzal a tekintetével nézett a nőre, amivel hajdanán a beosztottjait szokta a ki-
sebb balfogások beismerésére bírni.
Dixie alig kapott levegőt. A férfi szeme pont olyan kék volt, mint az óceán, mint a téli ég-
bolt, mélyen, tökéletesen kék. Természetesen gyorsan elkapta róla a tekintetét, hogy össze-
szedje magát. Erősen próbálkozott, de nem sikerült teljesen visszanyernie a nyugalmát.
– Felment Dongolába, Buzz és Fayrene Tayler negyvenötödik házassági évfordulójára.
Hétfőn jön csak haza. Fayrene Eldon sógornője – magyarázta, miközben egyre hevesebben
vert a szíve. A férfi szeme olyan kék volt, hogy úgy érezte, elvész benne. Tényleg nagyon
helyes pasi volt. Mindig ez a típus volt a gyengéje. Még a morcos arckifejezése is tetszett ne-
ki.
– Különben is, rettenetesen kínozza a reuma minden tagját – mondta, miközben a pillantá-
sa Jake ajkára tévedt. – Szóval ha itthon lett volna, akkor is engem küldött volna, mert a fia,
Junior, elment kosármeccsre.
Dixie hátrált egy lépést és mélyeket szippantott a hűs tengeri levegőből, hogy egy kicsit
kitisztuljon a feje. A kocsi felé bökött az ujjával.
– Felnyithatnánk ennek a kis drágaságnak a motorházát? Hamarosan besötétedik.
Jake a kocsi és a nő közé állt, mintha csak védelmezni akarná.

6
 – Ne siessük el a dolgot – mondta feszült mosollyal. – Lehet, hogy csak egy kis pihenésre
van szüksége.
Dixie rosszallóan ránézett.
– Kedveském, ez egy autó, nem pedig egy tenyészbika.
– Legalábbis maga szerint.
Dixie mérgesen forgatta a szemét és csípőre tette a kezét.
– Akár hiszi, akár nem, Eldon mellett én vagyok a legjobb szerelő egész Mare's Nestben.
Most próbáljon meg eltekinteni attól a ténytől, hogy melltartót viselek, és mondja el, mit csi-
nált a kocsi, mielőtt ledöglött.
Jake-nek az jutott eszébe, hogy meglehetősen nehéz lenne erről a tényről megfeledkezni.
Azt is nehéz lenne elképzelni, hogy a városban van még valaki, akinek a teste ilyen tökélete-
sen tölt ki egy melltartót. Megdobbant a szíve, amikor a tekintete megállapodott a nő telt keb-
lén, Úgy döntött, elmondja, mit csinált a kocsi, hogy elterelje a gondolatait a nő melltartójá-
ról.
– Hát… először olyan kalapáló hang volt, aztán meg valami csukka-csukka dolog, aztán
meg fehér füst csapott fel a motorházból.
Dixie arcáról lehervadt a mosoly.
– És ezek után mennyit ment vele?
– Nem sokat. Egy-két mérföldet. – Dixie összevonta a szemöldökét. – Nem, várjon, talán
csak egy mérföld volt, vagy még annyi sem. Biztosan hosszúnak tűnt. És nagyrészt csak gu-
rultam. Biztos vagyok benne, hogy csak egy kicsit túlmelegedett. Biztosan lehűlt már.
– Ugye, maga nem nagyon ért a kocsikhoz? – kérdezte, vagy inkább mondta Dixie.
Jake büszkesége megint hatalmas pofont kapott.
Kihúzta magát és válaszra nyitotta a száját, de végül csak ennyit szólt: – És?
Már kora gyerekkorában kiderült, hogy nem lesz belőle ezermester. Amikor az első és
utolsó kis szerszámkészletét megkapta óvodás korában, a sebészeten végezte. Az ismerősei
nagy ívben elkerülték, ha valami szerszámot láttak a kezében.
Ezt a tulajdonságát tartotta az egyik legnagyobb hibájának, és tulajdonképpen a mai napig
nem tudott vele kibékülni. Lehet, hogy azt állította magáról, hogy hisz az egyenjogúságban,
de ugyanakkor szinte bele volt égetve az agyába, hogy míg a férfiak mind ügyes kezűek, ő
nem az. Pedig minden porcikájában férfi volt, mindig jeleskedett a sportokban, és most át kell
engednie a Porschéját égy formás, barna hajú nőnek. Nagy pofon volt ez neki, de nem tudott
mit tenni ellene.
A mentőangyalka határozott mozdulattal arrébb tolta és szakavatott mozdulattal felnyitotta
a motorháztetőt. Jake csak nézte, ahogy a motorral babrált és ellenőrizte a csöveket. Közben
pont úgy hümmögött magában, mint ahogy az orvosok szoktak, amikor halálra akarják ré-
miszteni a betegeiket.
– Egészen biztos benne, hogy tudja, mit csinál? –kérdezte Jake, és alig tudta megállni,
hogy ne rántsa el a nőt a szeme fényétől.
– Hmmm… hmmmm… – Dixie még mélyebbre hajolt a kocsiba, hogy közelebbről szem-
ügyre vehessen egy fenyegető külsejű valamit, amiből mindenféle vezeték jött kifelé.
Jake figyelme a kocsiról átterelődött a nő hátsó felére. Dixie pulóvere felcsúszott a dereká-
ra és a kopott farmer istenien feszült a fenekén. Jake először mindig a nők lábát nézte meg, de
ez a látvány egészen lefegyverezte. Még jobban élvezte volna a dolgot, ha a nő nem élete
7
egyetlen kincsét birizgálta volna. Úgy érezte, az ő tagjait szaggatja, miközben ellenőrzi a
csöveket. Dixie felegyenesedett, elővett egy olajos rongyot a zsebéből és levette a
kiegyenlítőtartály tetejét.
– Hmmm…
Jake szíve egyre hevesebben vert. Elhessentette az előző csodás képet a fantáziájából, és
odahajolt a nő mellé.
– Mi van? Mi baja?
– Hmmm…
Dixie felé fordult. A férfi ott állt mellette. Elég közel ahhoz, hogy érezze a leheletének
mentolos illatát. Elég közel ahhoz, hogy megláthassa a hajának megannyi árnyalatát és a ser-
kenő szakáll nyomait az arcán. Elég közel ahhoz, hogy ne kelljen túl sokat hajolnia ahhoz,
hogy megcsókolja.
– Nincs benne hűtőfolyadék – suttogta Dixie vágytól reszelős hangon.
Jake először csak pislogott, aztán megköszörülte a torkát.
– Ez rossz hír – mondta a nő ajkait bámulva. – Ennyire még én is értek hozzá. Mit te-
gyünk?
Dixie gyorsan visszatette a kupakot, intett a férfinak, hogy lépjen hátrébb és lecsukta a
motorháztetőt.
– Egyet tehetünk – mondta, és megpróbált uralkodni az érzelmein –, hogy bevisszük a
szervizbe és átvizsgáljuk. Lehet, hogy a vízpumpa, lehet, hogy az egyik vízcső lejött, vagy
kilyukadt a radiátor. – Mélyen, őszintén a férfi szemébe nézett. – Még az is lehet, hogy hen-
gerfejes és tönkrement a motor.
Jake keservesen feljajdult. Láthatóan elsápadt. Dixie vigasztalóan megpaskolta a kezét.
Szegényke! Úgy érezte, meg kell ölelnie a férfit, de aztán meggondolta magát. Elindult a te-
herautó felé, hogy felkészüljön a kocsi felemelésére.
Jake egyik lábáról a másikra állt, és azon tűnődött, mi van, ha tönkrement a motor. Jézu-
som, mit szól majd hozzá André, ha visszamegy Los Angelesbe. André, a szerelő, minden
autóval úgy bánt, mintha az édes gyermeke lenne. Autók importálásával és szervizelésével
foglalkozott, és a szerviz címe szájról szájra terjedt. Jake új Porschéját is dédelgette. Egy be-
sült motor. André biztosan könnyekre fakad, ha meglátja. Jake megborzongott a gondolattól.
A hidraulikus emelő hangja ébresztette fel gondolataiból. A kocsija felé iramodott. Hatal-
mas fémkarok nyúltak ki a teherautóból, pont olyanok, mint a roncstelepen. Szinte látta lelki
szemei előtt, hogy egy ilyen kar átszúrja a metálkék autót. Elveszítette a józan eszét és ráve-
tette magát a kocsira.
– Ne! Kérem! Mindent, csak ezt ne!
Dixie rosszallóan ingatta a fejét, miközben leengedte a karokat, hogy a kocsi alá tudjon ve-
lük nyúlni.
– Drágaságom, mozduljon el onnan, ha nem akarja, hogy palacsintává lapítsam. Ha túl
fájdalmas látvány, üljön föl a vezetőfülkébe.
Jake a füle tövéig elpirult és gyorsan bemászott a jobb oldalra. Mi a fene van vele? Hová
lett a férfiúi büszkesége? Sikerült teljesen hülyét csinálnia magából. Nyilvánvaló, hogy a nő
tudja, mit csinál. Ő már csak tudja, hogy a gyakorlatiasság nem függ e nemtől. Csak arról van
szó, hogy a nő olyan… puhának nézett ki. Nem várta volna, hogy egy női autómentő ennyi-
re… nő.
8
 – Miért, Gannon, mit várnál? Arnold Schwarzeneggert hatalmas keblekkel? – mormogta
magában. Próbálta más útra terelni a gondolatait.
Minden jel arra mutatott, hogy Mare's Nestben kell folytatnia a kutatást. Egyszer olvasott
egy cikket, ami megemlítette, hogy Devon Stafford valahol ezen a tengerparton töltött egy
nyarat fiatal korában. Valami azt súgta neki, hogy a romantikus emlékek ide vonzhatnak egy
színésznőt. Lehet, hogy Mare's Nest nem a legmegfelelőbb hely a kutatás megkezdésére, de
egyelőre nincs más választása.
Egy besült motor. Elöntötte a szomorúság. Az a gyönyörű Porsche!
Dixie befejezte az emelést és kinyitotta a vezetőfülke ajtaját.
– A kocsija fent van a platón és egyetlen karcolás sem esett rajta. Most már megnyugod-
hat.
Jake félve elmosolyodott.
– Sajnálom, hogy ilyen bénán viselkedtem. Csak tudja, ez az első Porschém, és…
A nő feltartotta a kezét.
– Nem kell magyarázkodnia. Tudom, hogy vannak a férfiak a kocsikkal. Ismertem egy pa-
lit, akinek egy gyönyörű Testarossája volt. Egyszer az autópályán kiesett az egyik kereke a
csúcsforgalom kellős közepén. Baj nélkül megúszta, de amikor végre megállt a kocsi, kiszállt
és a motorházra vetette magát. Úgy bőgött, mint egy kisgyerek. Elég szánalmas látvány volt.
– Azt meghiszem!
Jake most nagyobb figyelmet szentelt a nő arcvonásainak, mint eddig. Nagyon érzéki szája
volt, és még az olajos cigarettafüst szagán keresztül is érezni lehetett a parfümje illatát.
Gyöngyvirág. Jól megjegyezte magának ezt az illatot.
Dixie a férfira nézett. Érezte, hogy egyre inkább felébred benne a vágy. Nem is csoda, hi-
szen a férfi helyes volt, izmos és szőke. Elég furcsa volt ez a vonzalom, mert már elég régen
érzett így egy férfi iránt. Az utóbbi időben nem ért rá ilyenekkel foglalkozni. Túlságosan le-
foglalta az, hogy végre rendbe hozza a saját életét és megtalálja önmagát. Fantasztikus moso-
lya volt a férfinak – megnyerő, szédítő. Egy helyes férfi szép mosolyánál nincs is szebb a vi-
lágon. A fogsora hófehér volt és rendezett – egyszóval tökéletes. Mint minden más rajta.
Tökéletes. Pontosan ezért kéne minél messzebbre kerülnie tőle. Már eleget kereste a töké-
letességet, és nagyon is elege lett belőle.
– Volt már Kaliforniában? – kérdezte Jake, hogy megtörje a csendet meg az ébredő szexu-
ális vonzalmat. Most nincs ideje ilyesmire. Előbb a feladatát kell teljesítenie. És különben is,
nem az ilyen típusú nők érdeklik. Mindig is a magas, vékony szőkék érdekelték, nem pedig a
szemtelen barnák.
Dixie minden figyelmét az ölében lévő jegyzőkönyvnek szentelte.
– Persze, már jártam arra. Szükségem lenne a nevére és a címére a nyilvántartásunkhoz.
– Jake Gannon, 6868 Grafton, Santa Mara, Kalifornia – válaszolta kötelességtudóan a fér-
fi. – Maga pedig…?
Dixie felemelte a fejét.
– Dixie. Dixie La Fontaine – válaszolta. Szinte rabul ejtette a férfi tekintete. Elakadt a lé-
legzete, amikor a férfi felé nyúlt és megérintette az orra hegyét.
– Gépzsír – mondta, miközben még mindig a szemébe nézett. – Gépzsír volt az orrán.
– Ó!

9
 Dixie ismét a jegyzőkönyvre nézett és megszidta magát a viselkedéséért. Hogy lehet egy
teljesen idegen embertől így izgalomba jönni? Ráadásul egy kaliforniaitól!
Nem, nem és nem, Dixie drágám. Ha majd egyszer férjet akarsz fogni magadnak, akkor
keresel egy jó kis déli fickót, aki szereti a húslevest meg a rántott csirkét, és az olyan lányokat
kedveli, akik jó húsosak. Csak rá kellett néznie Jake Gannonra, hogy megállapítsa, minden
bizonnyal a reformtáplálkozás híve, és müzlit eszik reggelire. Biztosan összerázkódik akkor
is, ha a zsír szót meghallja. Minden kaliforniai ilyen. Dixie viszont ezt a kérdést huszadran-
gúnak ítélte, és egyáltalán nem foglalkozott azzal, hány kalória van abban, amit eszik.
– Valahol a környéken lakik? – kérdezte Dixie. – Kellene egy telefonszám, ahol mindig
elérhetjük.
– Ez a következő problémám – mondta Jake szélesen mosolyogva, gödröcskékkel az ar-
cán. – Nem akartam itt megállni. Van itt valami fogadó, szálloda vagy valami ilyesmi?
Dixie keserűen elmosolyodott, miközben elindította teherautót.
– Leginkább vagy valami ilyesmi.
– Maga szerint kapok szobát anélkül, hogy előre lefoglaltam volna?
– Ne fájjon a feje emiatt – mondta Dixie és megállapította, hogy Jake Gannon sajnos elég-
gé a közelében lesz még néhány napig. – Elég jól ismerem a főnököt.

10
 11.
La Fontaine. Jake agyában visszhangzott a név. Izgatott lett. Devon Stafford anyjának le-
ánykori neve volt La Fontaine. Talán Dixie egy távoli unokatestvér lehet. Ránézett a nőre,
hogy hasonlít-e.
– Mi van? – kérdezte Dixie metsző hangon. Az egyik kezével dörgölni kezdte az arcát. –
Még mindig zsíros az arcom?
– Nem, nem, csak azt csodáltam, milyen könnyedén vezeti ezt a teherautót.
– Ó! Kösz.
Jake nyújtózkodott egyet, hogy úgy helyezkedhessen, hogy jobban lássa a nőt. Devon
Stafford lélegzetelállító volt. A haja, az arccsontjai, az ajka, mindene. Dixie vonásai sokkal
lágyabbak voltak. A kissé telt arc Jake-et egy letűnt kor nőideáljára emlékeztette. Néhány év-
tizeddel ezelőtt nagy szépségnek számított volna, de nem ért Devon Stafford nyomába.
Újra a nő ajkát figyelte. Tökéletes metszésű volt a szája. Nem volt olyan telt és olyan vér-
lázító, mint Devon Stafford szája, de volt benne hasonlóság. Közelebb hajolt. Dixie gyana-
kodva nézett rá. Jake rámosolygott és az arcélét vizsgálta.
Dixie idegesen hol az útra, hol a mellette ülő férfira nézett. Jake nézése halványan ismerős
volt, de ez nem nyugtatta meg. Lassan egyre lejjebb csúsztatta a kezét a kormányon, majd
végül belenyúlt a táskájába. Nagyot nyelt és így szólt:
– Ha maga valami perverz alak, akkor jobb, ha tudja, hogy fegyver van nálam, és tudom,
hogy kell használni.
Jake meglepetten felnevetett és hátradőlt. Amikor kényelmesen elhelyezkedett és Dixie-re
nézett, egy rövid csövű 38-as meredt rá.
– Nem vagyok perverz – jelentette ki határozottan. Még mindig nem tért magához a meg-
lepetéstől. Azon tűnődött, hogy lehetne valahogy lefegyverezni a nőt. Eszébe jutott néhány
erőszakos módszer, de ha elkezdenek dulakodni, akkor elsülhet a fegyver, valamelyikük meg
is sérülhet. Arról nem is beszélve, hogy letérhetnek az útról, és ha felborulnak, a Porsche to-
tálkáros lesz. Egyik alternatíva sem tetszett neki igazán, így letett az erőszakos megoldásról.
Dixie lassan fékezett és megállt. Csak ültek szótlanul, Dixie még mindig Jake mellének
szegezte a fegyvert. Közben a magnóban egy Bonnie Raitt-kazetta forgott. A dal arról szólt,
hogy a szerelem milyen hirtelenül és váratlanul jön. Dixie elég nehezen tudta Jake-ről elkép-
zelni, hogy útonálló. Teljesen tisztességes úriembernek nézett ki, drága, márkás ruhákban. De
Dixie nagyon jól tudta, hogy a látszat gyakran csal. Jake szemmel láthatóan teljesen nyugodt
volt, ám Dixie kezében már majdnem remegett a pisztoly.
– Honnan tudhatnám, hogy nem valami perverz útonálló? Honnan tudhatnám, hogy igazat
mond? – kérdezte.
– Bízzon bennem – felelte Jake szárazon, és a szívére tette a kezét. – Nagyon rendes fickó
vagyok. A tengerészgyalogságnál szolgáltam. Minden évben befizetem az adót. Minden sza-
vazásra elmegyek.
Dixie összevonta a szemöldökét.
– Ted Bundy is elment szavazni. De ettől még tömeggyilkos volt. – Tágra nyílt szemmel a
férfi ruházatára intett a pisztollyal. – Ráadásul ugyanúgy öltözködött, mint maga!

11
 – Elég sok ember visel nadrágot és inget, mégsem mind gyilkos! – Most azért akarja lelőni
a nő, mert divatos inget visel? Micsoda helyzet!
– Ez igaz – ismerte be Dixie morogva. Leengedte a fegyver csövét. Tétován harapdálni
kezdte az alsó ajkát. – Esküszik, hogy nem útonálló?
Jake azon tűnődött, hogy csak egy meglehetősen buta nő fogadna el egy esküt mentség-
ként, de végül is nála volt a fegyver.
– Esküszöm – mondta határozottan –, esküszöm az anyám életére, hogy sem perverz nem
vagyok, sem útonálló.
– Szereti az anyját?
– Igen. De csak normálisan. Nem túlzottan. Csak gyermeki szeretettel. Nem úgy, mint
azokban az őrült filmekben. Ha akarja, megadom a telefonszámát és felhívhatja. De amíg el-
dönti, mit tesz, nem fordítaná azt a pisztolyt másfelé? Azt hiszem, inkább meghalnék, mint
hogy ott lőjenek meg, ahová most céloz. Valahogy a szívemhez nőtt az a bizonyos testré-
szem.
Dixie halványan elpirult és elfordította a pisztolyt. Kétségtelen, hogy a jóisten nagyon
gondos volt, amikor ezt a férfit teremtette.
– Bocs – mormolta és nagy nehezen elfordította a tekintetét Jake sliccéről.
– Nem érdekes. Ezek szerint hisz nekem?
– Hát… azt hiszem.
Visszarakta a pisztolyt a táskájába és a sebességváltóra tette a kezét.
– Sajnálom, de egy nő mostanában nem lehet elég óvatos. Úgy értem, itt vagyok teljesen
egyedül az úton egy vadidegen kaliforniai férfival egy teherautóban összezárva. Ha belegon-
dolok, az a műszaki hiba lehet, hogy csak ürügy volt arra, hogy valami szegény embert tőrbe
csaljon.
Jake felvonta egyik szemöldökét.
– Milyen élénk a fantáziája.
– Hé – mondta Dixie és elindította a kocsit. – Olvasok újságot. Nézem a híreket. A világ
tele van csalókkal és szélhámosokkal. Nem akarok udvariatlan lenni, de a legtöbbjük Kalifor-
niából jön.
Jake csak azért fojtotta vissza a nevetését, mert tudta, hogy a nő egy pillanat alatt megint
ráfoghatja a pisztolyt. Meg akarta kérdezni tőle, hogy ha ez a helyzet, akkor vajon miért
mondta az összes barátja, hogy óvakodjon a déliektől és taposson bele a gázba, ha bendzsó-
szót hall valahol. De úgy döntött, hogy nem lenne helyes felmérgesíteni egy nőt, aki egyton-
nás teherkocsit vezet és ráadásul még fegyvere is van.
Így biztonságosabb és remélhetőleg gyümölcsözőbb témára terelte a beszélgetést.
– Biztosíthatom, Miss La Fontaine, hogy teljesen átlagos ember vagyok. Nem tartok
csontvázakat a hálószobámban vagy a pincémben. Író vagyok – nem valami vad szakma, bár
néha okoz izgalmas pillanatokat.
– Maga író? – kérdezte szinte hisztériásan Dixie. – Miféle író? Ugye nem újságíró?
Jake hevesen pislogva a halántékát dörzsölgette. A figyelmét Dixie heves ellenérzései és a
kezdődő fejfájás között osztotta meg. Végül így szólt:
– Nem, nem újságíró vagyok. Nem kell megint rám fognia a pisztolyát – mondta gúnyo-
san. – Megkérdezhetném, hogy miért lenne baj, ha az lennék? De nem kell válaszolnia, ha
ettől felizgatja magát és megint rám támad.
12
 Esetleg talál itt valamit, reménykedett Jake, és egyre izgatottabb lett. Ha a szennylapok
írói erre szaglásztak és kikérdezték az embereket, akkor jó nyomon járhat. De nagyon óva-
tosnak kell lennie. Ha a filmcsillag fülébe jut, hogy valaki a nyomába ért, elillanhat, és to-
vább folytatódhat a keresés.
– Van valami, ami miatt különösen utálja az újságírókat?
– Csak annyi, hogy itt járt egyszer egy újságíró Charlestonból – mondta tétován Dixie. és
látszott rajta, hogy még ma is fáj neki a dolog. Az egyre sötétedő útra révedt és határozottan
előadott egy könnyfakasztó történetet, amit abban a pillanatban talált ki. – Nagyon kedves és
barátságos volt és mindenkit megkérdezett az utcán a városka életéről. Mindenki tudta, mikor
fog megjelenni a cikk, és aznap mindenki vett újságot. Az újságosnak soha nem volt még
ilyen jó napja.
Visszatartotta a lélegzetét és megremegett a hangja.
– A cikk csupa aljasság volt. Mindent és mindenkit kifigurázott. Itt adta a jópofát, aztán
meg mindenkit megalázott.
Jake együttérzően nézte Dixie könnyáztatta arcát. A nő határozottan ránézett, szipogott
egy kicsit és pislogott. Jake ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy megölelje és megvigasz-
talja. Dixie arckifejezése mélyen megérintette, és felébredt benne a védelmezési ösztön. Na-
gyon édesen nézett ki ilyen könnyes arccal, és az őszintesége is megható volt. Ezenfelül még
csinos is volt, nem is beszélve azokról a csodálatos mellekről…
– Elnézést, Mr. Gannon – mondta szipogva Dixie, és megtörölgette a szemét. – Nem akar-
tam ennyire elragadtatni magam. Csak arról van szó, hogy az ilyen dolgok mindig…
Megrázta a fejét és elcsendesedett.
– Nincs semmi baj – mondta Jake és a könyökét dörzsölgette. Teljesen elbűvölte a nő
őszinte vallomása. – Értem.
Értette, de ő nem akarta felfedni Dixie előtt a valóságot. Nem esett ez valami jól, de nem
igazán volt más választása. Ha feltárná előtte utazásának igazi célját, Dixie valószínűleg gon-
dolkodás nélkül agyonlőné. Azzal vigasztalta magát, hogy az ittlétével senkit nem bánthat.
Még ha meg is találja Devon Staffordot, akkor sem biztos, hogy a nő hozzájárul az életrajza
megírásához. Bár Jake-nek szándékában állt minden tőle telhetőt megtenni azért, hogy meg-
győzze: érdemes az emberek tudtára adni a sorsát.
Elővett egy tiszta zsebkendőt a farzsebéből és átnyújtotta a nőnek. Dixie felszárította a
könnyeit, és szerényen rámosolygott a férfira. Jake úgy érezte, mintha egy kalapáccsal mellbe
vágta volna.
– Köszönöm, uram – suttogta Dixie fátyolos hangon. – Nagyon kedves, hogy megért. A
megértés ritka tulajdonsága a férfiaknak.
Jake hátradőlt az ülésben. Teljesen elbűvölte a nő. Pedig nem is az esete.
– Mindegy, láthatja, hogy most már gyanakodnánk – folytatta Dixie. – Az itteni emberek
nem igazán szoktak foglalkozni a kíváncsi turistákkal.
– Ez elég szokatlan egy ilyen üdülőhelyen, nem gondolja?
– Az igazat megvallva, nem olyan jelentős üdülőhely Mare's Nest. A turisták a felkapot-
tabb helyeket kedvelik, ahol több a látnivaló meg az üzlet. Van néhány visszajáró vendégünk,
de újak ritkán jönnek. – Kérdően a férfira nézett. – Ha nem újságíró, akkor mit ír?
– Krimiíró vagyok – mondta Jake, de nagyon hazugságízű volt a kijelentése. – Legalábbis
az szeretnék lenni, ha végre átírom a könyvemet és találok neki egy kiadót.
13
 – Krimiíró? – Dixie szélesen rámosolygott. – Ez nagyszerű! És hogy érti azt, hogy az sze-
retne lenni? Ha már írja a könyvet, akkor már író, akár sikerült eladnia, akár nem. A próbál-
kozás számít, nem pedig az, hogy mások mit gondolnak magáról. Nehogy elfogadja, ha vala-
ki azt állítja magáról, hogy nem író!
Jake meglepetten nézett a nőre. Micsoda otthoni bölcsességeket mond! És hogy beletalált
ezzel az elevenébe! Szeretett magára úgy gondolni, mint igazi, kiforrott íróra, aki minden
helyzetben megtalálja a megfelelő szavakat. Ám az igazság az volt, hogy amikor a kiadók
sorra utasították el a kéziratát, eléggé megrendült az önbizalma. Dixie szavai szinte simogat-
ták a lelkét.
Befordultak az Eldon’s Gas & Go udvarára, így Jake figyelme másra terelődött. Amikor
körülnézett a szerviz udvarán, megremegett a szíve.
A helyről nem lehetett elmondani, hogy hasonlít André mindig csillogó-villogó műhelyé-
re. A benzinkút olyan öreg volt, hogy Jake még nem is látott ilyen felépítésű kutat, talán csak
gyerekkorában. Jobban hasonlított egy robotparkra, mint egy benzinkútra, az biztos. André
biztosan fejgörcsöt kapna, ha meglátná a szerelőcsarnokot. Sötét, olajos, koszos garázs volt –
nem olyan, mint amit ez a gyönyörű Porsche megszokott. A falakon és a polcokon rengeteg
alkatrész volt, mindenféle kocsihoz való. Minden egészen fekete volt az olajtól. Az épület
pedig egy olyan faház volt, ami már biztosan megért néhány hurrikánt.
– Mr. Gannon, ne hagyja, hogy a benyomásai becsapják – mondta Dixie halvány elkesere-
dettséggel a hangjában. – A dolgok nem mindig azok, aminek látszanak.
Jake összehúzta a szemét.
– Nem. Egészen biztos vagyok benne, hogy ez egy nagyszerű hely – mondta, de nem
hangzott valami meggyőzően. – Csak arról van szó, hogy mivel nagyvárosi vagyok, hozzá-
szoktam a…
– Tökélyhez? – kérdezte szenvtelenül Dixie.
Jake-nek úgy tűnt, mintha egy kis keserűséget érzett volna a nő hangjában, de mire az ar-
cára nézett volna, Dixie már félig kiszállt a kocsiból.
A Porschét bent hagyták a teherautóban, nehogy valakinek kedve szottyanjon ellopni. Jake
megremegett még a gondolattól is, és eszébe sem jutott, hogy a Porsche jelenleg egy tapodtat
sem tudna menni. Követte Dixie-t az irodába.
– Csak írok egy cetlit Eldonnak – mondta Dixie, miközben ceruzát és papírt keresett az
íróasztalon lévő rengetegben. Az asztalon volt mindenféle: a tegnapi posta, hitelkártya-
utalványok, cukrospapírok, olajos rongyok és gyújtógyertyák.
Jake kénytelen volt zsebre tenni a kezét, mert minden vágya az volt, hogy rendet teremtsen
ebben az őrületben. A szülei mindig rendre nevelték: apja katonatiszt volt a tengerészetnél, az
anyja pedig mérlegképes könyvelő. Azt vallotta, hogy mindennek legyen helye, és minden a
helyén legyen. Ekkora rendetlenségben szabályosan rosszul lett. Megrökönyödéssel és tiszte-
lettel nézte, hogy Dixie-nek végre sikerült kihámoznia egy jegyzettömböt és egy agyonrágott
golyóstollat a kupac alól. Bal kezébe fogta a tollat – furcsán, a hüvelyk- és a mutatóujja közé
– és lehajolt, hogy megfogalmazza a levelet.
– Mennyi időbe telhet, mire kész lesz? – kérdezte Jake és feltűnt neki, milyen furcsán tart-
ja Dixie a tollat.

14
 – Ezt elég nehéz megmondani – mondta Dixie, miközben befejezte a levelet, és lendülete-
sen aláírta. Jake szemébe nézett, majd megvonta a vállát. – Talán öt percig. Talán öt napig.
De még tovább is tarthat, ha besült…
Jake feltartotta a kezét.
– Kérem, ne mondja ki ezt a szót többször – mondta a foga között. – Nem hiszem, hogy
kibírnám, ha még egyszer kimondaná.
– Nos… szóval tarthat hosszabb ideig is. Attól függ, hogy kell-e hozzá alkatrészt megren-
delni vagy sem. Arra valószínűleg rájött már, hogy Eldon nem tart valami sok Porsche-
alkatrészt. Esetleg időre kellene odaérnie valahová?
– Tulajdonképpen… egy kutatást végzek. – Jake felsóhajtott és a mandzsettáját igazgatta.
Aztán nem bírt magával és megigazított egy koszos rágósdobozt az asztalon. Végül is nagy-
jából ezen a vidéken kell lennie, de nem fog semmit haladni a keresésben, ha itt áll egy hely-
ben. – Van itt valami autókölcsönző?
– Nincs. De talán Eldon tud adni magának egy kölcsönkocsit. De ezt vele kell megbeszél-
nie. És nem Porsche lesz, arra mérget vehet.
– Nem érdekes, csak elvigyen oda, ahová akarom.
– Erről van szó – mondta Dixie.
Jake eközben a falinaptárt igazította meg. Dixie kiment az irodából, a férfi pedig követte.
Úgy tűnt, Jake libabőrös lett a szerviz látványától, és minden bizonnyal azt szeretné, ha fer-
tőtleníthetnék őt, miután kijött ebből a koszfészekből. Jake maximalista, ez biztos.
– Nem hinném, hogy taxit lehetne itt hívni – törte meg Jake a csendet.
– Eltalálta. De elviszem a partra. Én is arra megyek.
– Köszönöm. Ez nagyszerű. – Hirtelen Dixie vállára tette a kezét. – Dixie…
Ó, Istenem, gondolta Dixie, miközben enyhén szédülve hátrafordult. Jake Gannon érintése
olyan volt, mintha megrázta volna az áram. Erre az érintésre nem számított. Nem számított
rá, hogy Jake meg akarja érinteni. Bár az érintés pusztán baráti volt, Dixie nagyon is veszé-
lyesnek találta.
Nagy bajban vagy, Dixie drágám.
Ha Jake megpróbálná megcsókolni, nem lenne ereje ellenállni. Pedig sosem szerette a kali-
forniaiakat. És sosem engedte, hogy ismeretlenek megcsókolják. De nem lenne elég ereje
nemet mondani. Jake Gannon olyan vonzó volt, hogy annak senki nem tudna ellenállni. Dixie
felemelte a fejét és Jake-re nézett. Bárcsak kirúzsozta volna a száját! Most már mindegy, a
sors kezébe adja magát.
– Igen, Jake?
– Csak… szeretném megköszönni – mondta Jake csillogó szemmel. – Tudom, hogy felbo-
rítja a napját az, hogy rajtam kell segítenie.
Jake nem tudta levenni a szemét Dixie szájáról. Megbűvölten nézte a szép ívű ajkakat.
Meg akarta csókolni. Át akarta ölelni és meg akarta csókolni ezt a gyönyörű szájat. A nő pil-
lantásától erősnek és kimondhatatlanul férfiasnak érezte magát. Nagyon heves érzelmeket
váltott ki belőle Dixie egyetlen szava, egyetlen mozdulata. Hihetetlen volt.
– Nem szeretném, ha azt gondolná rólam, hogy egy pökhendi városi ficsúr vagyok – mor-
molta Jake, még mindig a nő ajkát bámulva. – Tényleg nagyon köszönöm a segítségét. Maga
nagyon rendes csaj.

15
 – Ó! – mondta Dixie. Semmivé foszlottak a reményei. Zavarában elpirult és hátralépett.
Persze hogy nem fogja megcsókolni. Gépzsír volt az orrán és olyan szaga volt, mint egy dí-
zelmotornak. Már az is csoda, hogy hozzá mert érni. Nem mintha akarta volta, hogy egy ilyen
tökéletességre törekvő városi pojáca megérintse.
Rendes csaj. Ez legalább akkora bók volt, mintha azt mondta volna, hogy mocskos a keze.
Dixie a fogát csikorgatva veszekedett önmagával. Mi a fenét akar? Sokat akar a szarka, de
nem bírja a farka! Hálásnak kellene lennie, hogy Jake ezt mondta róla, amikor úgysem akarna
egy ilyen maximalistától semmit.
– Komolyan gondolom – bizonygatta Jake. – Attól a pisztolyos jelenettől eltekintve tény-
leg nagyon kedves volt velem.
– Ne vesztegessünk erre több szót – mondta Dixie. – Jó szívem van, ennyi az egész.
De nem csak a szíved jó, gondolta Jake és Dixie kellemes domborulatait nézte. Értetlen-
kedve megrázta a fejét. Mi történik vele? Ő nem szokott csak így, minden előzmény nélkül
ennyire megkívánni egy nőt, aki ráadásul se nem szőke, se nem vékony, még csak nem is
magas. Ő nem az a típus volt, aki egy szép láb után hajlandó kilométereket futni. Biztos el-
vette az eszét egy kicsit, hogy lerobbant a kocsija.
Odamentek a Porschéhoz és kivették belőle a cuccait. Nem felejtette bent azt a dobozt
sem, amiben a Devon Staffordról gyűjtött anyagát tárolta. Nem lenne szerencsés, ha Miss La
Fontaine meglátná az újságkivágásokat, fényképeket és jegyzeteket. Még akkor is, ha Dixie-
nek nincs kapcsolata Devon Stafforddal, elég kellemetlen lenne. Hiszen ki kellene magyaráz-
nia magát. Betette a dobozt Dixie leélt kocsijának a hátuljába, majd óvatosan rárakta az író-
gépét.
– Maradt még valami? – kiáltotta oda Dixie-nek.
– Csak néhány súlyzó.
– Hagyja, majd én elmegyek érte.
– Nem, köszönöm, elbírom – mondta hangosan Dixie, majd magában hozzátette: – Ha már
ilyen rendes csaj vagyok.
Jake figyelte, ahogy Dixie a súlyok alatt görnyedve közeledett a kocsihoz. Mindkét kezé-
ben egy súlyzót cipelt. Dixie lihegve berakta a súlyzókat a hátsó ülésre, miközben elátkozta a
fitness programokat. Ám amikor lerakta a súlyokat, az egyik valahogy leugrott és majdnem
ráesett a lábára. Alig tudott elugrani előle. Aztán berakta újra a súlyzót és gyorsan becsapta
az ajtót, nehogy még egyszer kiguruljon valamelyik.
– Mehetünk – mondta mosolyogva Jake-nek. – Épen egy kis súlyzózásra volt szükségem.
Mintha újjá születtem volna. Azt hiszem, holnap felfekszem a fekve nyomó padra, és egy
Toyotával fogok szériázni.
Jake alig tudta megállni, hogy ne mosolyodjon el. Úgy döntött, nem mondja meg Dixie-
nek, hogy a súlyzók csak ötkilósak voltak, hiszen ha megsérti a nőt, könnyen pórul járhat. Az
a pisztoly még mindig aggasztotta.
Dixie felvett egy kopott bőrdzsekit és beült a kocsiba. Az első ülésen katasztrófaállapot
volt. Tele volt műanyag poharakkal, kólásdobozokkal, krumpliszirom-maradványokkal és
mindenféle papírral. A középső visszapillantó tükrön egy csomó olcsó gyöngylánc lógott, az
egyik ablakon pedig egy Garfield kukucskált ki.

16
 Jake lesöpörte a szemetet a földre és beült. Ám rögtön fel is emelkedett. Óvatosan a feneke
alá nyúlt s elővett egy hatalmas lila műanyag fésűt. Dixie hálásan felkiáltott és kivette Jake
kezéből a fésűt.
– De… Mióta keresem ezt!
– Miért? Ilyen hatalmas fésűre van szüksége ehhez hajhoz?
Dixie haja nem volt olyan dús és hosszú, hogy ekkora fésű kelljen hozzá. De egy hosszú,
szőke hajú nőnek biztos szüksége van ilyenre, gondolta izgatottan Jake. Nem kerülte el a fi-
gyelmét Dixie nyelvbotlása sem. Végre talált valamit: érezte, jó nyomon jár. É nagyon való-
színű, hogy Dixie La Fontaine, aki pisztolyt hord a táskájában, lesz a helyzet kulcsa.

17
 18.
Mare's Nestben nem sok látnivaló volt, és minden ház egy kicsit lepusztultnak tűnt. Át-
mentek a kisváros üzleti központján, ami egyetlen utcából állt. Körülbelül hat üzletet láttak,
de már mindegyik bezárt. Clem Tengeri Étterme és Horgászboltja (élő csalik!), valamint a
Magnólia bár viszont még nyitva volt.
– Nem enne valamit? – kérdezte Dixie. Már régen elmúlt a vacsoraidő, és úgy érezte,
mindjárt kilyukad a gyomra. Pedig végre most már nem kellett éheznie, hanem mindig annyit
ehetett, amennyit akart. Eleget szenvedett már azért, hogy tökéletes alakja legyen, és most
végre nem kellett már koplalnia. Sokkal fontosabb dolgok foglalkoztatták, mint az, hogy be-
lefér-e a feneke egy harminchatos méretű miniszoknyába. Most leginkább az foglalkoztatta,
hogy legyen ideje arra, hogy megnézze az óceánba lebukó napot, vagy a játszótéren hintázó
gyerekek zsivaját hallgassa.
Jake-re nézett. A férfi kétkedve nézte Clem cégtábláját.
– Maga szerint jó ötlet lenne egy olyan helyen tengeri kaját enni, ami élő csalit árul?
– Minden nagyon finom, kivéve az olajban sült dolgokat.
– Én egyáltalán nem eszem olajban sült ételeket.
Az alak miatt, gondolta Dixie keserűen, miközben végignézett a férfin. Igaza volt. Tipikus
kaliforniai reformétrenden élő, konditerembe járó pasas. Biztosan minden reggel iszik egy
pohár ásványvizet és elmegy futni. Nem bírja az ilyen férfiakat. Már nem foglalkozik olyan
emberekkel, akiket jobban aggaszt a koleszterinszintjük, mint a barátaik sorsa.
Akkor meg mi a fészkes fenét talál ilyen vonzónak benne?
– És mit szólna a bár melletti kávézóhoz? – kérdezte Jake.
A Trulove Café cégtáblája olyan öreg volt, hogy már alig lehetett kiolvasni a nevét a rozs-
da alatt. Hatalmas, nehéz függönyök lógtak az ablakokban. Az ajtó feletti Üdvözöljük! felirat
azonban nem világított.
– Zárva van – mondta Dixie. – Csak reggelit meg ebédet szolgálnak fel.
Jake az órájára pillantott.
– De hisz még nincs is olyan késő.
– Itt mindenki délben ebédel, éjjel pedig vacsorázik. A Trulove nővérek pedig nem szol-
gálnak fel vacsorát, mert akkor nem tudnák nézni a Szerencsekereket. Különben is, elmúltak
már nyolcvanévesek. Már fél kilenckor ágyban vannak.
A bár előtti parkolóban álltak meg egy szakadt teherautó mellett.
– Leo csinál majd nekünk egy pár szendvicset. Az is több annál, mint amit a parton kap-
hat.
– Nincs szobaszolgálat?
Dixie fájdalmasan elmosolyodott és megrázta a fejét. Szobaszolgálat! Neki mindenféle
szobaszolgálat eszébe jutott már Jake Gannonnal kapcsolatban, de jobb lesz, ha nem feszege-
tik tovább a témát.
Amint beléptek a Magnólia Bárba, lelkes kiáltások hangzottak fel:
– Szia, Dixie. – Ezután halálos csend lett, és minden szempár Jake Gannonra szegeződött.
A bárban kevés lámpa égett, és cigarettafüst keveredett sörszaggal. A hajópadlón mogyoróhéj

18
volt szétszórva, egy hatalmas tengeri hal lógott a pult fölött – Clem kézügyességét dicsérte a
munka. Három férfi ült a fémlábú bárszékeken a pultnál, két idősebb nő pedig a tévé melletti
kerek asztalt foglalta el. A fal melletti bokszok üresek voltak.
Dixie felmászott egy bárszékre és intett Jake-nek, hogy ő is foglaljon helyet. Közben pedig
megejtette a bemutatást:
– Hé, mindenki figyeljen. Ő Jake Gannon Kaliforniából. Elromlott a kocsija és addig itt
lesz, amíg Eldon meg nem javítja neki.
Mindenki együttérzően felmordult, miközben a tévében egy új dezodort reklámoztak.
Dixie sorban mindenkire rámutatott és bemutatta őket Jake-nek. Bubby Bristol, Joe Dell
Ward, Leo Vencour, a hely tulajdonosa. A Trulove-nővérek, Cora May és Divine, két fehér
hajú, virágos ruhás idős hölgy. Mindannyian barátságosan biccentettek. Ám amikor vége lett
a reklámnak, minden szem a képernyőre szegeződött.
Egy farkasfogú, rossz arcú férfi tekerte éppen a kereket. Az 1500 dolláros mező lett az övé
és egy L betűt kért. A bárban mindenki azt akarta, hogy újra pörgessen a fickó, de ő inkább
megfejtette a rejtvényt. Mindenki felháborodott a kis helyiségben.
– Ez a manusz sötétebb, mint a sok évi átlag!
– Bennhagyott két R-t meg három M-et!
Dixie rosszallóan nézett körül a bárban.
– Elég legyen, lehet, hogy a fickónak azért kell az az ezerötszáz, hogy nadrágtartót vegyen
a gyerekének. És nem mert még egyszer pörgetni, mert lehet, hogy a Csődöt kapja, és akkor
elúszik neki az egész. És akkor szegény gyereke egész életében úgy járkálhat, mint egy
pézsmapatkány. Sosem lehet tudni, hogy mi áll az emberek döntése mögött.
A kocsmában mindenki félig egyetértően dünnyögött, aztán mindenki inkább a sörébe te-
metkezett.
Jake kíváncsian nézett Dixie-re, valami mosolyszerűséggel az arcán. Ennek a szemtelen
teherautósofőrnek akkora szíve van, mint egy görögdinnye. Valami miatt ez a tulajdonsága
nagyon megfogta Jake-et. Megint meg akarta csókolni Dixie-t. Dixie idegesen ránézett és a
kezébe nyomta az étlapot.
Leo felállt az asztaltól és bement a pult mögé, hogy kiszolgálja őket. Magas, szikár férfi
volt, ezüstös hajjal. Már a hatvanas éveiben járhatott.
– No, akkor mit kértek ma, komák? – kérdezte jellegzetes déli kiejtéssel.
– Én a szokásost kérem, Leo – mosolyodott el Dixie.
Jake kétkedve felnézett az étlapból.
– A pulykát fehér kenyérrel szolgálják fel?
Leo arca büszkén felcsillant.
– Olyan fehérrel, mint a hó!
Jake arca megrándult, Leo pedig összevonta a szemöldökét.
– És a paradicsomot organikusan termelik?
Leo arcán mély ráncok jelentek meg.
– Földben termelik őket, ha erre gondol.
Dixie is felpaprikázódott.
– Macy Vencour üvegházában teremnek, és a legrosszabb, amit kapnak, az állott sör.
Jake nem foglalkozott azzal, hogy Dixie türelmetlen. Leóra nézett.
– Egy gyenge sört kérek és egy pulykás szendvicset, kenyér és majonéz nélkül. Kösz.
19
 – Akkor az nem is igazi szendvics, ugye? – kérdezte Leo. Aztán elindult a konyhába, mi-
közben hevesen ingatta a fejét.
Dixie hangosan szipogott, mert nagyon felidegesítette Jake körülményessége. Ezt a tulaj-
donságot ki nem állhatta, de főleg az zavarta, hogy ráadásul még heves vonzalmat is érez egy
ilyen körülményes férfi iránt.
– Istenemre mondom, maga rosszabb, mint Suki nénikém, akinek valami nagy baja volt az
epéjével. De legalább neki volt valami elfogadható indoka rá.
– A fehér kenyér tele van mesterséges tartósítószerekkel – tájékoztatta készségesen Jake. –
Tudja, az emberi test egy templom.
És te mindennap a templomodat imádod. Dixie alig tudta megállni, hogy ne csússzon ki a
száján a megjegyzés. De az azért eszébe jutott, hogy azért ő is szívesen részt venne egy ilyen
templomimádásban. Másrészt idegesítette is a férfi jelenléte. Megzavarta a mindennapjait.
Mielőtt Jake megjelent volna, Dixie világa tökéletes volt, minden a helyén volt. Amióta itt
élt Mare's Nestben, mindenki kedves, nyugodt embernek tartotta. Erre idejön ez a kék szemű
ürge egy metálkék Porschéval, és eszébe juttatja, hogy ő nő, és arra az életmódra emlékezteti,
ami majdnem teljesen összetörte az életét, mielőtt ide költözött volna.
Leo megérkezett két tányérral a kezében. A két tányér úgy nézett ki egymás mellett, mint
egy reformtáplálkozást hirdető reklámfotó. Csak a piros kereszt és a Ne! szó hiányzott Dixie
tányérjáról. Jake vacsorája salátalevelekre és paradicsomszeletekre rakott pulykahús volt, míg
Dixie tányérján egy hatalmas szelet sós sonka volt egy vastag szelet Cheddar sajttal. Mindez
két óriási fehér kenyérszelet között.
Jake összevonta a szemöldökét.
– Ezt most tényleg meg fogja enni?
– Nem – mondta Dixie csipkelődő hangon. – Belerakom egy időkapszulába és eltemetem a
következő nemzedék számára.
Jake szabadkozva felemelte a kezét.
– A maga teste, nem az enyém.
– Igen, és azt teszek vele, amit akarok.
– Jól van na – mormogta Jake és nekilátott a vacsorának. – Azért nem kell megint rám
fogni a pisztolyt.
Dixie összevonta a szemöldökét és eltolta magától a tányért. Legjobban egy ilyen táplál-
kozástudós férfi tudja elvenni az ember étvágyát. Még egy rossz pont Jake-nek.
– Nos, Jake, mi történt a kocsijával? – kérdezte Bubby Bristol és odafordult hozzájuk. A
Szerencsekeréknek éppen vége volt, már csak Pat és Vanna integető képét mutatták.
– Felforrt a víz. Talán valami vezeték – mondta Jake, mintha értene valamit a dologhoz.
– Vagy a vízpumpa – bólintott Bubby, aki olyan harminc körülinek látszott. Favágó alkata
volt és borzalmasan sötét haja meg szeme. Jake belekortyolt a sörébe és baráti hangon foly-
tatta a beszélgetést.
– Az összes hűtővíz elillant.
Bubby arca fájdalmasan összerándult.
– Reméljük, nem sült be a motor.
– Igen – mondta Jake, miközben a falat megakadt a torkán. Szomorúan a tányérjára bá-
mult. Elment az étvágya.

20
 Dixie megpróbált kárörömet érezni azért, mert Jake arca legalább olyan fehér lett, mint az
ő kenyere. De nem sikerült. Szegény fiú! Úgy nézett ki, mint akinek a legcsodálatosabb kará-
csonyi ajándékára éppen most ült rá a nagybácsi. Vigasztalóan megsimogatta Jake karját.
Szinte szikrát vetett az ujja az érintéstől.
– Ismertem egy fickót – kezdte Joe Dell és odaadta korsóját Leónak, hogy töltse újra. Az-
tán megigazította a fején lévő baseballsapkát. Aztán szomorúan lebiggyedt az ajka. – Az
egész motort ki lehetett dobni. Leálltak a dugattyúk és eltörött a vezérműtengely. Egy fabat-
kát sem ért már, fillérekért tudta csak eladni.
Jake összerándult. Dixie nem bírta tovább.
– Joe Dell, az ég szerelmére, hogy lehetsz ilyen! Nem látod, hogy szegény fickó már így is
eléggé ideges? Egy vadi új Porschéről beszélünk most!
A férfiak fájdalmasan felnyögtek, majd a sörükre bámultak. A csöndben csak a tévé film
előtti szignálja hallatszott. Mikor a műsorvezető bekonferálta a filmet, Dixie a távirányítóért
nyúlt. Jake úgy kapta ki a kezéből, mint egy vipera.
– Ez a kedvenc sorozatom – mondta mosolyogva és felhangosította a tévét.
A képernyőn Devon Stafford arca jelent meg közelről. Azt a gyönyörű száját szexisen el-
húzta és megrázta hatalmas szőke sörényét. Ezután egy külső felvétel következett. Devon
Stafford házát mutatták a hegyek között, ahol egy mérges kertész bambuszbotokkal kergette a
kíváncsiskodókat. A kertben álló riporter arról beszélt, hogy Miss Stafford eltűnésének egy-
éves évfordulóján, azaz ma, még mindig nem ismert a színészcsillag tartózkodási helye. Azt a
hírt, miszerint Wyomingban dolgozik egy topless bárban, nem erősítették meg. De a kutatást
nem adják fel.
– Képzelje el – mondta Jake és lehalkította a tévét. – Egy ilyen gyönyörű, tehetséges nő
nyomtalanul eltűnik. Őrület.
A Magnólia bárban egy hosszú percig nem szólt senki. Cora May Trulove elaludt a szék-
ben és halkan hortyogott. A hűtőszekrény bekapcsolt. Bubby feltört egy mogyorót és ledobta
a héját a földre.
– Szomorú dolog – mondta Bubby és olyan szomorúan nézett, mintha az anyja halt volna
még.
– Mindannyian gyászoljuk – mondta Joe Dell. – Mindenkinek az a sorozat volt a kedven-
ce. A fél város itt nézte a tévét csütörtök esténként. Legalábbis, a férfiak nagy része itt volt.
Az, hogy Devon Stafford bűnözőket üldöz, még a halottaiból is feltámasztotta az embert.
– Tudom, mire gondol – mondta mosolyogva Jake. – Én sem bánnám, ha egy magányos
szigetre vetne vele a tenger.
– Hát, azt hiszem, mindenki így gondolkozik, aki ember a talpán.
– Azok az ajkak.
– Az a haj.
– Azok a hatalmas me...
– Elnézést – vágott közbe haragosan Dixie. – Nagyon nincs ínyemre közbevágni, de nem
hinném, hogy a társaságban mindenkinek Devon Stafford testrészei a kedvenc témája. Ő is
csak egy színésznő. Nem találta meg a rák ellenszerét, nem oldotta meg az éhező gyermekek
sorsát, nem találta föl, hogy lehet legjobban lepedőt hajtogatni. Úgy beszéltek róla, mintha
istennő lenne. Én személy szerint annyira nem hiányolom őt.

21
 A férfiak úgy néztek rá, mintha valami istenkáromló dolgot mondott volna. Leo kivételé-
vel. Ő nyugodtan, hosszan a nőre nézett.
– Jól van, Dixie, azért nem kell ennyire felhúzni magad. Ez természetes, hogy a férfiak
ennyire beizgulnak Devon Staffordtól. Végül is egy híres filmsztárról van szó.
– Csak egy filmsztárról – mormolta Dixie. – Nagy ügy.
– A tökéletes nőről beszélgetünk, nem? – kérdezte Jake.
– Seggig érő haj és D kosaras melltartó. Magának ez jelenti a tökéletességet? – kérdezte
Dixie. Borzalmasan ideges volt, és tudta, hogy nem sokáig tudja már magát türtőztetni.
Egyetlen téma volt, ami igazán ki tudta hozni a sodrából, és ez a tökéletesség volt. Az is szá-
mított, hogy évek óta az a férfi volt az első, aki vonzalmat ébresztett benne, aki az imént kije-
lentette, hogy Devon Stafford a tökéletes nő. Ha Jake azt hiszi, hogy az a platinaszőke her-
cegnő a tökély, akkor sosem fogja odavetni magát Dixie La Fontaine lábai elé.
– Meg egy hihetetlenül vékony derék – tette hozzá Bubby a tökéletes nő ismérveihez.
– És puha ajkak – folytatta a sort Joe Dell, miközben minden férfi egyetértően bólintott.
– Na ebből elegem van! – mondta Dixie és lepattant a bárszékről. Gyorsan behúzta a cip-
zárját. – Egyetlen szó sem esik az intelligenciáról, az érzelmekről, az egyenes jellemről. Ez a
tökéletes nő, akit istenítenek, akár egy felfújható gumibaba is lehetne, amit a perverz férfiak
rendelnek a szexmagazinok hátsó oldaláról. Szégyelljetek magatokat.
– Mit csináltak, Dixie? – kérdezte hangosan a nagyothalló Miss Divine. Erre a hangra még
a húga is felébredt.
Dixie haragos pillantást vetett a bárpultnál könyökférfiakra. Jake tekintetében valami gya-
núsat látott, mintha nagyon spekulálna valamin. Leo éppen egy korsót törölgetett. Dixie fel-
húzta az orrát.
– Csak azt mutatták be, hogy a férfiak egy nagyon apró testrészükkel gondolkoznak, ami
még az agyuk közelében sincsen.
Miss Divine bólintott és elmosolyodott.
– A fiúk már csak ilyenek.
– Amíg egyszer meg nem halnak végelgyengülésben – mondta Dixie és villámló tekintet-
tel Jake-re nézett. – Menjünk, Gannon.
Jake gyorsan felhörpintette a sörét és biccentett újdonsült ismerőseinek. Aztán követte a
nőt.

22
 23.
– Látom, nem valami nagy Devon Stafford-rajongó – mondta Jake, amint Dixie sebesség-
be tette a kocsit. Jake figyelmesen nézte a nő arcát, nem kerülhette el a figyelmét egyetlen
rándulás sem. Egy pillanatra mintha fájdalom és bizonytalanság tükröződött volna a nő arcán,
aztán már csak harag látszott rajta. Úgy vezetett, mint egy őrült.
– Nincs semmi bajom Devon Stafforddal.
– Csak az, hogy ő a tökéletes nő.
– A tökéletesség az csak a külső szemlélő szemében van – mondta, miközben a kocsi ha-
talmasakat ugrott az egyenetlen úton. Nem lassított. – Én nem hiszek a tökéletességben. Nem
reális.
– Devon Stafford mindenben tökéletes.
Dixie megrázta a fejét.
– Mindent nagyon tud maga. – Mielőtt Jake válaszolni tudott volna, Dixie letámadta. –
Különben is, miért érdekli annyira Devon Stafford? Róla akar írni, vagy mi?
– Csak a csodálója vagyok. Mint a legtöbb amerikai. De érdekel az eltűnése. Egy ilyen te-
hetséges nő miért szökne el? A pénz miatt? Vagy valami szexbotrány miatt? Esetleg kábító-
szer?
Dixie egy hatalmas parti ház elé parkolt. Leállította a motort és kibámult az éjszakába.
– Talán csak azt szeretné, ha békén hagynák – mondta csendesen. – Gondolt már erre va-
laki? Lehet, hogy csak egy kis békességre vágyik. Lehet, hogy nem akarja, hogy úgy vadász-
szanak rá, mint egy rókára. Kopókkal.
Jake Dixie arcát figyelte. Az volt a benyomása, hogy Dixie valamit eltitkol előle. Mintha
többet tudna annál, amit elmondott. Csak olyan valaki mondhat ilyeneket, akinek van köze a
témához. Dixie La Fontaine tud valamit, ez kétségtelen. És Jake ezt ki akarta húzni belőle.
Sőt, mi több, még azt is akarta, hogy a nő megbízzon benne. De valahogy nem csak a történet
megszerzése vezette, hanem valami egészen más is.
Lehet, hogy eredetileg azért jött ide, hogy felfedje Devon Stafford titkát, de most ráébredt,
hogy a kíváncsisága már Dixie-re is kiterjedt. Úgy érezte, meg kellene vigasztalnia, ahelyett
hogy kikérdezi. De elfojtotta ezt az érzést.
– Esetleg tud valamit, amit mi nem? – kérdezte bársonyos hangon, és egy kicsit közelebb
hajolt hozzá,
– Nem! – vágott vissza Dixie, talán egy kicsit túl gyorsan. Mélyet sóhajtott és rosszallóan
a férfi szemébe nézett. – Csak felháborít, ennyi az egész. Mi a fene köze van bárkinek is ah-
hoz, hogy eljött Hollywoodból? Mi a fenéért kergetik az emberek Greta Garbót? Miért nem
hagyják, hogy Elvis békésen nyugodjon a sírjában? Az emberek annyira önzőek, hogy azt
hiszik, joguk van mindent tudni a hírességekről. A sztárok is csak emberek a csillogás mö-
gött. Nekik is szükségük van titkokra és magánéletre, mint bárki másnak.
Jake még közelebb hajolt hozzá, elég közel ahhoz, hogy megérezze a kölnije illatát. Rejté-
lyes mosoly jelent meg az arcán, és az egyik ujját végighúzta Dixie orrán.
– Ugye sok hírességet ismer, Dixie?

23
 Dixie elkapta a fejét. Jake túl közel jött hozzá. Erezte a férfierő vonzását. De nem akart
elmenekülni előle.
– Nem – suttogta és alig tudta megállni, hogy meg ne igazítsa Jake homlokába hulló szőke
hajtincsét. Alig kapott levegőt. Jake annyira szép arcú férfi volt és olyan mély volt a tekintete,
hogy teljesen megbabonázta. – Sok embert ismerek. Csak embereket.
Talán meg kellett volna kérdeznie, hogy vajon Devon Staffordot ismeri-e. Jake tudta, ha
most egy kicsit erőszakosabb lenne, megkaphatná a választ. De nem tudta megtenni. Volt va-
lami a nő tekintetében, ami azért könyörgött, hogy ne beszéljenek többet erről. Már így is
eléggé gazfickónak érezte magát, hogy nem mondta meg Dixie-nek idejövetele valós célját.
Ellenkezett az elveivel, hogy hazudjon, de nem látott más kiutat.
El akarta mondani neki, hogy ő fel akarja fedni a sztárok titkait, de nem akarja megbántani
őket. Hogy ő mindig ellenőrizteti a kéziratot a könyv hősével, és csak azt jelenteti meg, ami-
be a kérdéses személy beleegyezik. A nő tudtára akarta adni, hogy ő egy tisztességes, meg-
bízható ember. De a saját maga által felállított csapdába esett. Ha már egyszer elkezdett ha-
zudni, nem volt megállás.
Hátradőlt az ülésben és ezzel megtörte az erotikus varázst. Kinézett az ablakon. Az utcai
lámpa két apró házat világított meg. Az a ház volt a legnagyobb, ami előtt parkoltak. A két
kis villa egészen eltörpült mellette. Emeletes, tetőtér-beépítéses, cölöpös ház volt. Az alsó
szint előtt hatalmas, beüvegezett terasz volt, a padlásszobában pedig égett a villany. A terasz-
ra vezető lépcső aljánál hatalmas tábla hirdette, hogy „Villa kiadó”.
Még rengeteg idő van arra, hogy valahogy bevallja, ki is ő valójában. Nem volt elég ereje
ahhoz, hogy Dixie-ből erőszakkal kiszedjen valamit. Ha Dixie valóban tudja, hol rejtőzik De-
von Stafford, akkor később is megtudhatja tőle. Az óceán morajlását hallgatta, és rájött, hogy
ráér. Nem szabad elsietni a dolgokat. Végül is Devon Stafford már egy éve eltűnt. Egy-két
nap ide vagy oda, nem számít.
– Köszönöm, hogy elhozott – mondta.
Nagy hibát vétett, amikor búcsúzóul ránézett Dixie-re. Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy
megcsókolja. Olyan kicsinek és kedvesnek nézett ki a hatalmas bőrdzsekiben, ahogy geszte-
nyebarna szemével riadtan pislogott. Pont úgy nézett ki, mint egy csókra váró nő. Közelebb
hajolt hozzá és szemtelenül elmosolyodott.
– Mindent köszönök, Dixie. Igazán jó haver volt.
Dixie visszahőkölt az utolsó mondat hallatán. Eddig azt mondta rá, hogy rendes csaj, most
meg azt, hogy jó haver! Borzalmasan felmérgesedett. Mindjárt megmondja Jake-nek, hogy
kinek mondjon ilyeneket! Méghogy haver!
De mielőtt ki tudta volna nyitni a száját, hogy elküldje melegebb éghajlatra, Jake hozzáha-
jolt és szájon csókolta. Összegabalyodott a nyelvük. Ettől minden megváltozott. Az érzések
olyan kavalkádja ébredt fel Dixie-ben, hogy minden eddigi érzelmét elhomályosította. Nem
tudott mást tenni, csak élvezte a férfi ízét, a határozottságát, a férfiasságát. Meglepetésszerű
támadás volt és teljes sikerrel járt. Még sosem volt rá csók ilyen hatással. Még a saját nevét is
elfelejtette. Egészen a férfihoz bújt és megragadta a karját. Hihetetlenül izmos karja volt, ma-
ga volt a megtestesült férfiasság. Alig tudta megállni, hogy ne engedje el magát teljesen,
hogy mindent odaadjon Jake-nek. Pedig nem így kellene viselkednie. Hiszen minden jel arra
mutatott, hogy Jake Gannon maga a veszedelem – tetszetős csomagolásban. De minden gon-
dolatát elsöpörte az egyre magasabbra szökő vágy.
24
 Már nagyon régen ölelték meg és még régebben csókolták így. Nem is emlékezett rá, hogy
valaha valaki megcsókolta volna Dixie La Fontaine-t. Sok férfi volt az életében, de egyikük
sem az igazi Dixie-t csókolta. Mindannyian csak a nőideált csókolták és a benne rejlő igazi
nővel nem foglalkoztak. De Jake Gannon nem az ideális nőt csókolta. És ez olyan jó volt,
hogy Dixie nem is akarta abbahagyni.
Jake lassan visszavonult. Ő is olyan meglepett volt, mint Dixie. Csak egy csók. Csak egy
apró csóknak indult a dolog, hogy kielégítse a kíváncsiságát. De messze nem volt kielégült.
Forró volt és százszor olyan izgatott, mint eddig. Olyan gőzös volt a feje, hogy egy pillanatig
nem is tudta, hol vannak. Csak a nőt látta. Úgy érezte, mintha letaglózták volna. Mindez egy
apró csóktól, egy olyan nőtől, aki nem is az esete. Lehet, hogy tévedett?
– Megcsókolt – mondta Dixie vádlón és megérintette a saját ajkát.
Jake megpróbált pókerarcot vágni.
– Igen.
– Miért?
– Csak. – Jake nem akarta bevallani, hogy fogalma sem volt, miért cselekedett így. Egy
férfi nem vallhat be egy ilyet egy olyan nőnek, akinek pisztoly van a táskájában.
– Ez nem ok – mondta Dixie idegesen. Ennyit a romantikus álmokról. Minden bizonnyal ő
volt az első kéznél levő nő. Micsoda bók. Ez még pont belefér a haverságba. – Lehet, hogy
Kaliforniában csak úgy meg lehet csókolni a nőket, de ez itt nem járja. Legjobb esetben szét-
verik az orrát, de más is megtörténhet.
Jake összevonta a szemöldökét.
– Na, csak egy csók volt. Nem kell rögtön a bíróság elé vinni a dolgot. Én is ekkora ügyet
csináltam abból, amikor rám fogta azt az ágyút?
– Az Isten szerelmére, nem lőttem le – vágott vissza Dixie. – Nincs is megtöltve. Mit gon-
dol, egy megtöltött pisztollyal hadonásznék? Olyan ember vagyok én?
– Ez költői kérdés volt? Inkább a húszdolláros kérdést kérem!
– Ó, köszönöm! – Dixie összefonta a karját és vérben forgó szemmel Jake felé fordult. –
Úgy látom, teljesen felizgult attól, hogy Devon Staffordon járt az esze, és mivel nem volt
kéznél szőke istennő, megelégedett velem – mondta Dixie és tovább duzzogott.
Jake halkan káromkodott és megrázta a fejét. Hogy a fenébe került ekkora kulimászba?
Mindig is nyugodt, megfontolt, előrelátó embernek ismerte magát. Rendes, rendszeres életet
élt. Két órát töltött Dixie-vel, és az egész élete felborult. Hitetlenkedve megrázta a fejét.
– Jobb lesz, ha bejelentkezem – mondta, de nem moccant.
– Szerintem is – mormolta Dixie. A rohadék. Legalább megcáfolná a vádakat.
– Meg tudná mondani, hol találom a főnököt?
– Igen.
– Hol?
Dixie mélyet sóhajtott.
– Itt ül maga mellett.
Jake meglepetten pislogott.
– De maga az autómentős.
– Ez egy kisváros. Mindenkinek több állása van. Néha a vízvezeték-szerelő is én vagyok.
Nem hiszi?

25
 Dixie zavarban volt. Pedig semmi oka nem volt rá. Nagyon tisztességes foglalkozás a
sofőrködés meg a vízvezeték-szerelés. Mindkettő nagyon tiszteletreméltó foglalkozás. Csak
valahogy azt szerette volna, ha Jake nem a városka ezermesterét látná benne, hanem valami
mást. Azt szerette volna, ha nem csak egy rendes csajnak, meg egy jó havernak tartaná, aki-
nek gépzsíros az orra. Azt akarta, hogy a nőt lássa benne. Sőt, azt, hogy egy kívánatos nőt
lásson benne.
Mi a fene baja van? Ezen már rég túl kellene lennie! Hiszen már rég nem foglalkozik az-
zal, hogy mások tökéletesnek lássák őt. Hiszen megfogadta, hogy csak a saját feje után megy
és önmaga lesz. Hogy csak a jó öreg Dixie La Fontaine lesz, és az embereknek úgy kell elfo-
gadni őt, ahogy van.
És erre azt akarja, hogy Jake Gannont elbűvölje a pillantása.
Kriminális. Az első pillanatban tudta, hogy ez a pasi csak bajt hoz a fejére. De nem gon-
dolta, hogy ennyit.
– Nos – törte meg a feszült csendet Jake. – Van egy üres szobája számomra?
– Üresség a fejemben van – mondta Dixie alig hallhatóan. Legkevésbé sem hiányzott neki,
hogy ez az Adonisz itt mászkáljon, és folyton a szemfestéket, a kalóriákat meg a ruhákat jut-
tassa eszébe. Fel kellett volna hívnia az autóklubot és el kellett volna küldenie Myrtle Beach-
re, ahol egy rakás szőke szépséget talált volna magának.
– Tessék?
– Mondom van még egy üres házikó.
– Kiveszem.
– Nagyszerű – mondta Dixie és kiszállt a kocsiból. – Nagyszerű.
Már a lépcsőn jártak, amikor egy csapat kutya jelent meg a tengerpart irányából hangos
csaholással. Dixie elejtette a kezében lévő bőröndöt és felkészült a támadásra. A négy kutya
közül három azonnal ráugrott – egy háromlábú labrador, egy cocker spániel és egy német ju-
hász keveréke, valamint egy skót juhász. Lelkesen nyalogatni kezdték Dixie kezét és arcát. A
negyedik kutya, egy német juhász pedig Jake irányába indult.
– Vigyázzon! – kiáltotta Dixie.
Jake-nek alig maradt ideje arra, hogy szorosabban megfogja a dobozát. A kutya ráugrott.
Olyan erővel ugrott neki, mintha egy másfél mázsás súlyt löktek volna neki. Alig tudta meg-
tartani az egyensúlyát. Nagy bajban lett volna, ha elesik, mert akkor a doboz tartalma kiöm-
lött volna: Devon Stafford képei, újságcikkek, reklámfotók. Dixie minden bizonnyal agyon-
lőné, ha meglátná.
A kutya azt hitte, hogy Jake játszani akar vele, és körbe-körbe rohangált a férfi körül vi-
dáman ugatva. A ház felé táncoltak, és Jake a dobozt magasra emelve fellépett a lépcsőre.
– Rossz kutya! – kiáltotta Dixie, de a támadó már a pajtásaival együtt újra a tenger felé ro-
hant.
– Ez egy kutya volt? – kérdezte hitetlenkedve Jake. Megrökönyödve leült a lépcsőre. – Azt
hittem, egy jegesmedve támadt rám.
– Bocsánat – mondta Dixie és levett néhány szőrszálat Jake nadrágjáról. – Ő Bob kutya.
Még kölyök. Néha elég izgatott lesz. Nagyobb esélye lett volna a menekülésre, ha elengedte
volna a dobozt. Mi van benne? Valami kínai váza? – kérdezte Dixie és megpróbált belesni a
fedő alá.
Jake elkapta tőle a dobozt és felállt.
26
 – A kéziratom. Nem szeretném, ha megnézné. Tudja, az írók nagyon babonásak. Senkinek
sem mutatják meg a munkájukat, mielőtt meg nem jelenik a könyv.
– Rendben – vonta meg a vállalt Dixie és elindult elé a lépcsőn. – Mindig megpróbálom
tiszteletben tartani mások babonáit.
– És hol laknak ezek a vérszomjas fenevadak? Valahol itt a közelben?
– Igen, itt laknak. Az enyémek.
– Mind?
– Igen. – Kinyitotta a veranda ajtaját és számos macska surrant ki a világ minden égtája fe-
lé. Jake a legrosszabbra is felkészült, amint követte a nőt a nappaliba. De nem volt olyan
rossz, mint a kocsi első ülése. Bár a szoba tele volt antik bútorokkal, volt közöttük egy kis
ösvény, ahol el lehetett férni. Észveszejtő hely volt.
Rengeteg tárgy volt mindenütt, mint egy múzeumi raktárban.
Egy hosszúkás mahagóniasztalon kagylók sorakoztak. Az egyik kis szekrényen porcelán-
figurák sorakoztak. A dohányzóasztalon egy kupac Life magazin volt, meg baseball évköny-
vek. A falak is zsúfoltak voltak. Cégérek és kitömött állatok voltak mindenfele. Régi szer-
számok és sportszerek lógtak az egyik sarokban.
– Ámulatba ejtő – mormolta halkan Jake, aki még mindig nem tért magához.
– Ne húzza föl magát, Gannon. Nem itt fog lakni.
Jake összehúzta a szemét.
– Mondtam én egy rossz szót is?
– Az arca magáért beszél.
– Ide figyeljen, nem vártam, hogy egy csillogó palotába vezet – mondta védekezve Jake. –
De azt be kell ismernie, hogy ez első ránézésre egy kicsit túl sok.
Dixie egy agancsból készült asztalra nézett, aminek üveglapján egy lámpa állt, amin egy
kitömött cinege üldögélt. Úgy döntött, nem piszkálja tovább a férfit. Valóban különös volt a
ház első ránézésre.
– Azt hiszem, igaza van – mondta. – Ez mind Levander Wakefield tulajdona. Ő a tulajdo-
nos, de amíg néhány évet külföldön tölt, én intézem itt a dolgokat.
– Sok vendég megfordul itt? – kérdezte Jake, miközben Dixie egy túlzsúfolt asztalon kere-
sett valamit.
– Van néhány visszajáró vendégünk. Pontosabban kettő van. – Még mindig nem találta
meg a kulcsot. – Sylvie Lieberman az egyik. Megözvegyült. A férje valami könyvkereskedő
volt New Yorkban. Talán hallotta Sid Lieberman nevét? Mindegy, szóval Sylvie az egyik, aki
egész évben itt lakik. Fabiano a másik. Ő a két legtávolabbi villában lakik, mert művész, és
nem szereti, ha zargatják. Elveszíti az ihletet, ha szomszédai vannak.
Valahol felettük léptek zaja hallatszott. Jake kérdően a plafonra, majd Dixie-re nézett. .
– Macskák – felelte a nő. – Mindig felmásznak a padlásra.
Még csak egy lépés hallatszott, majd popzene hangjai szűrődtek le.
– És cica-aerobik óra van? – kérdezte Jake.
– Jöjjön, megmutatom a házát – mondta Dixie és elindult az ajtó felé.
Jake elmosolyodott és követte.
Mostanra teljesen besötétedett és hideg szél fújt az óceán felől. A háromlábú labrador és
egy macska várta őket az ajtóban. A macska úgy nézett ki, mint amin átment egyszer az út-

27
henger. Hatalmas szőrcsomók hiányoztak róla, és hiányzott az egyik szeme. A farka is fur-
csán, ferdén állt. Jake nem örült, amikor a lábához dörgölőzött.
– Ez a legrondább macska, amit valaha láttam. Minek tart ilyen állatot?
Dixie kinyitotta a házikó ajtaját és a férfira nézett.
– Mert senki más nem tartaná – felelte.
– Ezek mind kóbor állatok? – kérdezte és a lépcső aljánál gyülekező állatseregletre muta-
tott.
– Kóbor vagy megunt állatok – mondta Dixie és megsimogatta a labrador fejét. – Abby
egy rókacsapdában vesztette el az egyik lábát, és a gazdája el akarta altatni, mert már nem
tudott vele vadászni. Bob dog, a gazdái nagyon helyes kiskutyának tartották őt, de nem szá-
mítottak rá, hogy ekkorára megnő. Honey véletlenül lett és a gazdái nem akarták megtartani,
mert csak törzskönyvezett kutyákkal foglalkoznak, Hobbit pedig mindig mindent megrágott.
Azért nem kellettek a gazdáiknak, mert nem voltak tökéletesek.
– Maga meg befogadta őket – mondta csendesen Jake.
– Mondtam – szólt Dixie és bedobta a bőröndöt a házba. – Jó szívem van.
Jake a színes állatseregletre pillantott és megnyugodva elmosolyodott. Dixie valóban jó-
szívű volt, és örömmel befogadott mindent és mindenkit, ami nem tökéletes. Ő volt a kiutasí-
tottak pásztora, védelmezője. Azon tűnődött, hogy vajon Dixie tudja-e, hogy most egy farkast
is befogadott a nyájba.
A házikó kellemes meglepetés volt a nagy ház dzsungele után. Tiszta volt és rendes. Volt
benne konyha, étkező és egy hálószoba fürdőszobával. A bútor meglehetős összevisszaságot
mutatott, de minden tiszta volt. Az apró kandalló előtt kék rongyszőnyeg volt. A kereveten
kézzel varrott huzatba bujtatott párnák sorakoztak. Olyan hely volt, amiről Jake mindig ál-
modott – otthonos, világos, volt benne íróasztal és könyvespolc, egyszóval tökéletes hely volt
az írásra. Az ablak az óceánra nézett. Olyan hely volt, ahol az ember elrejtőzhet a világ gond-
jai elől.
Dixie gyorsan körbevezette, és megmutatta neki, hol van a hőszabályzó meg hogy a vécét
hogy kell lehúzni ahhoz, hogy ne ragadjon be a kallantyú. Megmutatta az ágyneműtartót meg
azt, hogy a szárítót hogy lehet a kandalló elé szerelni. Mindezt hivatalos hangon magyarázta
el. Minden perccel nőttön-nőtt közöttük a távolság. Jake rájött, hogy hagynia kell Dixie-t,
hadd legyen egy kicsit egyedül. Nem azért jött ide, hogy kapcsolatokat teremtsen. Csak a cél-
jára szabad koncentrálnia. Nem akarta, hogy azt higgyék róla, hogy csábítással sikerült meg-
szereznie a történetet. Nem akarta lépre csalni Dixie-t. És mégis…
– …Itt a telefon. Felhívhatja Eldont hétfőn reggel és megkérdezheti, mi van a szívszerel-
mével – mondta Dixie az ajtóban állva. – Ha bármire szüksége van, tudja, hol talál meg.
Mindenben segítek, ha tudok. Tudja, milyen rendes csaj vagyok, meg minden – tette hozzá
gúnyosan.
Jake káromkodott magában és egy pillanat alatt az ajtónál termett. Kinyitotta az ajtót és
Dixie után hajolt.
– Dixie…
Dixie megfordult, a félszemű macskával a karjában. A halvány kerti lámpa fényében an-
gyalian nézett ki. Jake-nek elakadt a lélegzete.
– Köszönöm, hogy befogadott még egy kóborlót – mondta bocsánatkérő mosollyal az ar-
cán.
28
 Dixie majdnem elnevette magát. Jake Gannon nem volt kóborló. Törzskönyvezett volt, a
legjobb szülőktől, díjnyertes fajta. Csak a sors őrült játéka az, hogy éppen most és éppen itt
jelent meg. Pont akkor, amikor megfogadta, nem áll szóba olyan férfiakkal, akik mindig csak
a felszínt nézik. Halványan elmosolyodott és elindult a nagy ház felé.
– Dixie… – szólt utána Jake. – Azért csókoltam meg, mert meg akartam csókolni.
Dixie szíve egy keserédes, fájdalmas pillanatra megállt. Azért csókolta meg, mert meg
akarta csókolni. Megcsókolni őt, Dixie-t, ezt a kis senkit Mare's Nestből, mert ő, a szép és
tökéletes Jake Gannon így akarta.
De azt nem tudta, hogy miért akarta így, ez látszott a tekintetében. Így semmit nem ért az
egész, nem szabad ezért reményeket táplálni. Jake-et nem neki teremtették, ez az első pillan-
tásra látszott. Nem szabad ezen tovább rágódnia.
Szó nélkül sarkon fordult és elment.
Jake az ajtófélfába verte a fejét, amíg Dixie egyre közeledett a nagy házhoz állatai kísére-
tében. Azért csókoltam meg, mert meg akartam csókolni. Miért mondta ezt? Pedig pont most
határozta el, hogy nem akarja Dixie-t lépre csalni. Nem megmondta már százszor is magának,
hogy Dixie nem hozzá való? Nem vette-e észre, milyen kellemesen ring Dixie csípője, ami-
kor megy? A francba.
Megint az ajtófélfához ütötte a fejét. Nem lett volna szabad észrevennie a kellemesen rin-
gó csípőt. Most minden férfi álomasszonyát kell megtalálnia – a csodálatos Devon Staffordot.
Vonakodva elszakította tekintetét Dixie-től és felnézett a nagy ház kivilágított padlására. A
halvány fényben egy vékony nő körvonalait látta. A nő kinyúlt az egyik, majd a másik irány-
ba, miközben hatalmas hajzuhatagát ide-oda dobálta.
Ha ez egy macska, megeszem az írógépem.
Becsapta maga mögött az ajtót és bement a nappaliba, ahol kinyitotta azt a bizonyos do-
bozt. Elgondolkodva kivette belőle Devon Stafford fényképét. Fénylő, fekete ruha volt rajta,
ami egészen vékony testéhez tapadt. A világhírű platinaszőke haj hatalmas sörényként hullott
a vállára. Csókra tartott szájjal nézett a kamerába, olyan volt az ajka, mint az érett málna. Hi-
hetetlenül erotikus felvétel volt.
Ezért jött ő ide.
Pazar látvány volt.
A tökéletes nő.
Jake visszatette a fényképet a dobozba és azon tűnődött, vajon Devon Stafford befogadna-
e egy háromlábú kutyát.

Dixie ébren feküdt az ágyában és a padlásról leszűrődő morajlást hallgatta. David

Letterman slágerlistája ment a tévében. A férfi hanghordozásából és az unokahúgának a ne-
vetéséből tudta, hogy milyen műsor van. Összevont szemöldökkel nézte a plafont. Néha tény-
leg megbánta, hogy ennyire vajból van a szíve. Ma éjszaka azt szerette volna, ha egyes-
egyedül lehet a házban és hallgathatja a ház pattogását és recsegését. Teljesen egyedül akart
lenni, hogy eléggé elmerülhessen a magányban.
Nem szokta önmagát sajnálni. Meg volt győződve róla, hogy mindenki a maga szerencsé-
jének a kovácsa. Egy ideig neki sem sikerült olyan életet élnie, amilyet akart, de most már a
helyes úton járt. Az utóbbi időben olyan boldog és nyugodt élete volt. Ám megjelent Jake

29
Gannon, és minden a feje tetejére állt. Felébredtek benne azok a vágyak, amelyekről már
olyan régen megfeledkezett.
Hatalmas kacagás hallatszott odafentről. Valami nagyon humorosat mondhatott a műsor-
vezető. Dixie kikászálódott az ágyból és megfogta a sarokba bekészített golfütőt. Felállt az
ágyra és megkocogtatta a plafont. A zaj elült odafent.
Dixie hasra feküdt és kinézett az ablakon. Jake házikójában még égett a villany.
Jake olyan volt, mint a régi westernfilmekben az idegen hősök. Akik egyszer csak váratla-
nul belovagolnak a városba és felkavarják az emberek megszokott életét. Biztosan ez is benne
volt abban, hogy vonzódott hozzá. Emlékeztette a régi életére. Emlékeztette arra, mennyire
vonzották a fényes, csillogó dolgok. Emlékeztette arra, amire nem akart emlékezni.
De nem lesz itt sokáig. Csak néhány napig, amíg Eldon megjavítja a Porschét. Akkor aztán
elmegy, és visszatér minden a régi kerékvágásba. Majdnem minden. Hiszen még itt van az
unokahúga, akinek megoldatlan az élete. De ehhez Dee-nek is kell néhány dolgot tennie.
Az a lényeg, hogy Jake Gannon csak átutazóban van. Csak mindig észnél kell lennie és
nem szabad hagynia, hogy Jake magával vigye a szívét.

30
 31.
– Olyan helyes ez a pasi, hogy ezért érdemes volt ilyen sokáig élnem! – mondta Sylvie
Dixie-nek.
A nagy ház lépcsőjén ültek és az óceánt nézték a reggeli kávéval a kezükben. Jake éppen
most futott el előttük, Dixie kutyáinak kíséretében.
Sylvie, bár már hatvan is elmúlt, még mindig sovány volt és divatosan öltözködött. Ma
reggel egy bordó ruha volt rajta. Vékony csuklóján karkötőt viselt. A keze jócskán magán
hordta az időskor bélyegét, de az arcán nem voltak ráncok. Hála a sógorának, aki plasztikai
sebész volt Scharsdale-ben.
– Istenem, Dixie – mondta. – Fantasztikusan néz ki ez a pasi! Nem is mondtad, hogy ilyen
szívtipró külseje van!
– Jól néz ki – mondta Dixie a gondolataiba merülve, miközben Küklopszot, a félszemű
macskát cirógatta.
– Mi bajod van? Egy ilyen pasiért mindenemet odaadnám! – mondta Sylvie és meglökte
Dixie-t. Kiborult a kávéja.
– A fenébe, Sylvie, égési sebeim lesznek miattad!
Sylvie felvette a sértett anya arckifejezését és a szívére tette a kezét.
– Ó, bocsáss meg. Az én hibám lenne, hogy nem veszed észre, hogy ezért a pasiért még
meghalni is érdemes lenne? Néha nem tudom, mi bajod van, Dixie. Valami baja van a hor-
monjaidnak? El kéne menned egy jó nőgyógyászhoz.
– Nincs semmi baja a hormonháztartásomnak – mondta Dixie morogva és Jake után né-
zett.
Gyönyörűen futott. A lába pont megfelelő mértékben volt szőrös. Egy laza, tengerészkék
rövidnadrág és egy szürke póló volt rajta. Dixie nem tudta levenni a szemét a lábáról. Egé-
szen addig nézte, amíg el nem tűnt a messzeségben.
Nem, nagyon is rendben vannak a hormonjai. Attól a perctől kezdve, hogy meglátta Jake
Gannont, nem hagyták nyugodni. Azt remélte, éjszaka megnyugszik, de egész éjjel csak for-
golódott és egy olyan szőke férfiról álmodott, akinek olyan mosolya volt, mint Robert
Redfordnak. Nyűgösen ébredt és elátkozta magát és Jake Gannont. Azért költözött Mare's
Nestbe, hogy végre nyugodt élete legyen. Mára sikerült megszabadulnia a rémálmaitól és ki-
alakítania egy békés, nyugodt életet. Nem akarta ezt az életet felborítani.
– Nincs rá szükségem – mormolta, miközben Jake már visszafelé futott a kutyákkal.
– Dehogy nincs rá szükséged – mondta megértően Sylvie. – Te egy csodás fiatal nő vagy.
Szükséged van egy férfira az életedben. Ez az élet rendje. Miért akarsz a természet törvényei-
nek ellenszegülni?
– Lehet, hogy elkelne egy férfi az életemben – ismerte be Dixie. – De nem ez a férfi.
– Mi van, megőrültél? – kérdezte Sylvie hitetlenkedve. – Ezért a manuszért meg lehetne
halni!
Dixie nem vette le a szemét Jake-ről. Csodálatosan nézett ki a reggeli napfényben. Tökéle-
tes volt. Meghalni a tökéletességért.

31
 Ettől a gondolattól fájdalmas emlékek rohanták meg. Eszébe jutott valaki, aki pont ezt tet-
te a tökéletesség eléréséért – meghalt. A drága barátnője, aki annyira szeretett volna tetszeni
azoknak a férfiaknak, akiket csak a haszon érdekelt. Milyen könnyen belehalhatott volna ő
maga is a tökéletesség hajszolásába. Mindenki kíméletlenül hajszolta, hogy tökéletes legyen,
de nem az ő kedvéért, hanem azért, mert a saját hasznukat lestek. Eszébe jutott az unokahúga
a padláson, aki azért szenved, mert túlságosan meg akarta közelíteni valaki más szépségideál-
ját. Nem, ilyen férfira nincs szüksége.
Sylvie barátságosan átölelte Dixie-t.
– Kicsim, nem szabad a múltban élned. Az már elmúlt, ne törődj vele. Azt hiszed, nem tu-
dom, hogy szenvedtél? Azt hiszed, hogy itt azok, akik szeretnek téged, nem tudják, hogy
szenvedtél? De ennek már vége. Dixie, kezdj újra élni!
– Éltem – mondta Dixie. – Nagyon is jól éltem. Nem kell, hogy egy kaliforniai szépfiú
felborítsa az életemet.
– De az, hogy szép, az csak a dísz a tortán, nem? – mondta Sylvie, amint Jake feléjük vette
az irányt.
– Maximalista – mondta Dixie úgy, mintha ez egy sátánizmusnál rosszabb vallás lenne.
– Na, akkor van egy kis hibája – mondta a foga között Sylvie. – Tudod, a férfiak nevelhe-
tők. Próbáld meg. Ki tudod nevelni belőle.
Sylvie úgy beszélt Jake-ről, mintha egy turkálósban vett kosztüm lenne, amit egy kicsit át
kell alakítani, hogy jól álljon neki.
– Jó reggelt, hölgyeim – mondta mosolyogva Jake, és megállt a lépcső aljánál. Csípőre tet-
te a kezét, a kutyák pedig vidáman lihegtek a lábánál. Jake viszont alig lihegett, állapította
meg Dixie undorral.
– Nos, akkor bemutatsz a barátodnak, Dixie? – kérdezte és belevágta a könyökét Dixie ol-
dalába.
– A fenébe, Sylvie, egyszer a kórházban végzem miattad – morgott Dixie. Fájdalmasan
dörzsölgette az oldalát és a két kínzójára nézett. – Sylvie Lieberman, Jake Gannon. Jake író.
– Ó, igazán? – mosolyodott el Sylvie és kezet rázott Jake-kel. – Az én Sidem, Isten nyu-
gosztalja, könyvkereskedő volt. Mit írt, Jake? Talán már olvastam valamelyik könyvét. Vala-
hogy ismerősnek tűnik nekem az arca.
Jake arca összerándult.
– Kétleném. Egy krimin dolgozom. Még nem jelent meg.
– Hmmm… nem különös? Meg mertem volna esküdni, hogy van valami… – mondta el-
gondolkodva és térdére könyökölt.
Jake Dixie felé fordult.
– Éppen reggelitornázom. Nem akar csatlakozni? Látom, megfelelő ruhában van hozzá.
Dixie végignézett magán. Egy régi tréningruha volt rajta.
– Ez nem tornaruha. Ez verandán-üldögélő ruha. Nem tornázom. Tiltja a vallásom.
– Na, jöjjön – unszolta Jake. – Jót tesz. Mindenkinek meg kell mozgatni a testét. – Meg a
nyelvét is arról, hogy ki lakik a padláson, tette hozzá magában.
Dixie a kutyákra nézett, akik fáradtan feküdtek a földön.
– Már a kutyáimat kifárasztotta, most én vagyok soron? Kösz, nem kérek belőle.
Sylvie belecsípett Dixie karjába.
– Mi bajod van? Most már a lábaddal is van valami baj? Nem tudsz elmenni sétálni vele?
32
 Csábító gondolat volt. Sétálhatna egyet Jake-kel, lelassíthatná a ritmusát, elkezdhetné
megváltoztatni. Túlságosan csábító gondolat volt. Mi származhat belőle? Az, hogy sikerül
kimozdítania egy embert a rohanó életformából és rávenni, hogy megszagoljon egy rózsát?
Lehet, hogy ez sikerül. De azalatt a néhány nap alatt, amíg itt lesz, nem lehet rajta mélyreható
változásokat előidézni.
De ez azt is jelenti, hogy nem eshet baja attól, ha próbálkozik. Abban a néhány napban,
amíg Jake itt van, elszórakozhatna vele. Ennyi idő alatt úgysem fog végzetesen beleszeretni.
Már elég embert látott megrokkanni abban, hogy a tökéletességet hajszolta. Talán most
kimozdíthat egy embert ebből a taposómalomból. Tétován feltápászkodott.
– Egy séta biztosan jól esne.
– Nagyszerű – mosolyodott el Jake és határozott léptekkel megindult a tenger felé. A válla
fölött visszanézett. – Menjünk! – mondta és lelkesen tapsolt egyet. – Gyorsítsuk fel a vérke-
ringésünket egy kicsit!
Dixie először Jake után akart sietni, de aztán visszafogta magát. Jake kénytelen volt lassí-
tani.
– Régen futottam – mondta és lehajolt, hogy felvegyen egy kis csigát. Nagyon szép kis
csiga volt, rózsaszín volt a belseje. – Napi tíz kilométert futottam. Majdnem teljesen tönkre-
tettem vele a térdem. A séta sokkal szebb, nem? Soha nem vettem észre az óceán megannyi
árnyalatát, amikor elfutottam mellette.
Jake a végtelen vízre nézett. A reggeli napfény bearanyozta a türkizben, mélykékben ját-
szó vizet. Nagyon szép volt, és kedvet kapott a sétához. Talán ki tud szedni valamit Dixie-
ből. Lehajolt, felvett egy darab fát, és messzire hajította. Abby kirohant az egyik házikó alól
és utánafutott.
A legészakibb házikó teraszán egy félmeztelen, hosszú szőke hajú férfi guggolt és a mesz-
szeségbe révedt. Jake egy pillanatra megtorpant. A fickónak olyan teste volt, mint Schwarze-
neggernek, és nagyon elszánt arccal nézett az óceán felé.
– Ő Fabiano – mondta Dixie. – Éppen a tai chi-t csinálja. Azt mondja, ettől megnyugszik
az ember.
– Ezt már én is hallottam. Ismertem egy ezredest, aki erre esküdött.
– És maga mitől nyugszik meg?
– Az én lelkemnek nem kell nyugtatás. Kifutom magamból a mérgem. És maga?
Dixie megállt és a férfira nézett. Komolyan érdekelte a dolog. Nem csak udvariasságból
kérdezte, tényleg kíváncsi volt. Jake nyugodtan várt. Lehet, hogy félreismerte a férfit? Lehet,
hogy tényleg vannak mély gondolatai?
Már éppen válaszolni akart neki, amikor Fabiano észrevette őket. Félbeszakította a medi-
tációt, leugrott a teraszról és feléjük rohant. Szőke haja lobogott a szélben.
Jake Dixie felé fordult, készen arra, hogy megvédelmezze a támadó elől. A feléjük tartó
őrült egyre nagyobb és nagyobb lett. Térdig érő bőrnadrágot és egy széles bőrövet viselt. Két
lépéssel Dixie-től megállt és úgy nyúlt a háta mögé, mint aki kést akar elővenni.
Jake kettőjük közé lépett és kihúzta magát. Azon tűnődött, hogy kellene megragadnia a
másik férfit anélkül, hogy komolyan megsértené. Mivel Fabiano sokkal magasabb volt, mint
ő, úgy tűnt, néhány jól irányzott rúgással elérheti a célját. Gyorsan Dixie felé fordult és ezt
suttogta:
– Rohanjon be a házba és hívja a rendőrséget.
33
 Ekkor Dixie elnevette magát. Megkerülte Jake-et és rámosolygott az óriásra.
– Jó reggelt, Fabiano. Ne haragudj Jake-re. Asszem egy kicsit meglepted. Jake néhány na-
pig itt fog lakni.
A hatalmas férfi végigmérte Jake-et, mintha csak hibát keresne a külsejében. Aztán rámo-
solygott Dixie-re és huncutul kacsintott egyet.
– Van jól – mondta különös, meghatározhatatlan akcentussal. – Má' volt ideje.
Dixie lábujjhegyre állt és az óriás szemébe nézett.
– Volt valami, amit akartál?
Fabiano tudomást sem véve Dixie-ről Jake felé nyújtotta a kezét. :,
– Fabiano. Én nagyon örülni találkozás veled. – Dixie felé bökött a fejével. – Mi Dixie-nk
van nagyon jó kis csaj, nem?
Jake visszamosolygott Fabianóra és kivette a kezét a halálos szorításból.
– Igen.
– A férfiak – morgott Dixie. – Mindig csak ezen jár a fejetek? Az életben nem csak a szex
van!
– De az van legjobb az életben – mondta Fabiano határozottan. Aztán a háta mögé nyúlt és
szertartásos meghajlással egy tengeri csillagot nyújtott át a nőnek. – A te kollekciódba.
Dixie arca felderült és elvette a szép formájú tengeri csillagot.
– Ó, ezt a fajtát itt nem is lehet találni!
A hatalmas ember elgondolkodó arcot vágott, majd úgy vonta meg a vállát, ahogy az eu-
rópaiak szokták.
– Néha mi találjuk amit nem is keresünk, nem?
Dixie felágaskodott és megpuszilta Fabianót.
– Nekem kell visszatérni munkámhoz most – mondta a férfi és felemelte a mutatóujját. –
Jake, új barátunk, ha mered összetörni Dixie szívét, én öllek téged meg, jó?
Jake visszamosolygott rá.
– Szeretném azt látni.
– Borzalmasak vagytok – mondta haragosan Dixie.
Fabiano nevetve búcsút intett nekik és elindult a házikója felé. Dixie még egyszer jól
megvizsgálta a csillagot, majd betette a zsebébe.
– Érdekes fickó – mondta elgondolkodva, kíváncsisággal a hangjában Jake. – Milyen ak-
centusa van?
– Az apja görög, az anyja meg svéd.
– Elég érdekes kombináció, és nem mondhatnám, hogy hétköznapi embernek látszik. –
Visszafordultak. Jake mélyet szippantott a sós tengeri levegőből. – Azt hittem, le akarja ha-
rapni a fejemet.
– Igen, egy kicsit tekintélyt parancsolóak a méretei.
– A maga pisztolya is tekintélyt parancsoló. Fabiano úgy néz ki, mint egy tömeggyilkos
őrült, aki szteroidokon él.
Dixie elnevette magát.
– Az emberek nem mindig olyanok, mint amilyennek látszanak. Egy krimiírónak ezt ille-
nék tudni.
– Lehet, hogy ezért nem tudtam még eladni a könyvemet – mondta Jake. Megint védekez-
ni kényszerült. Pedig valójában pont azzal foglalkozott, hogy megpróbálta kiszedni az embe-
34
rekből azt, ami az álarcuk mögött rejtőzik. De ezzel most nem érvelhet. Felemelt egy kavicsot
és bedobta a vízbe. – Milyen művészettel foglalkozik?
– Nem igazán tudom – ismerte be Dixie. – Nem hagyja, hogy az ember megnézze a mun-
káit. Babonás. Én ezt tiszteletben tartom. Azt tudom, hogy szokott festeni, de még egyetlen
képét sem láttam. Minden évben novemberben érkezik és itt van májusig. Aztán ki tudja, ho-
vá megy!
– Talán azon kísérletezik, hogy növeszthetné még hosszabbra a haját – mondta Jake ne-
vetve.
Dixie haragosan ránézett. Alig tudta elfojtani a nevetését.
– Ja, persze, maga csak a nőkön szereti a hosszú hajat. Férfiaknál az buzis.
– Nem mondanám, hogy buzis. Legalábbis ilyen arccal semmiképpen.
– Micsoda szexista maga!
– Nem is – mondta Jake.
– Dehogyis nem! – jelentette ki Dixie. – Azt hiszi, hogy minden nőnek soványnak, nagy
mellűnek és hosszú hajúnak kell lennie. Maga mondta.
– Én sosem mondtam ilyet!
– Az ideális nőről alkotott elképzeléseit mondtam vissza – mondta gonoszul Dixie. Gon-
dolatban fenéken billentette magát azért, hogy így kínozza önmagát. – Ezt nem tagadhatja.
Jake megfenyegette az ujjával.
– De azt sosem mondtam, hogy minden nőnek úgy kell kinéznie, mint Devon Staffordnak.
Csak azt, hogy ő egy nőideál.
Dixie megállt, az óceán felé nézett és összefonta a karját.
– Egy valóságtól elrugaszkodott ideál.
– Ez a maga véleménye – mondta Jake és figyelmesen nézte a nő arcát. – Én viszont azt
gondolom, hogy az ember képes arra, hogy megváltozzon, hogy jobbá váljon. Valahol azt
olvastam, hogy Devon Stafford nagyon keményen megdolgozik azért, hogy ilyen legyen az
alakja.
– Megengedhette magának. Évente több milliót keresett. De azért, hogy ezt megtehesse,
naponta háromórás edzése volt, amin úgy meghajtotta az edzője, mint egy lovat. Aztán, ha
csinált néhány felülést szorgalomból, akkor megehetett utána egy fél banánt.
Jake tudatosan megpróbált nagyon nyugodt maradni. Különös fénnyel a szemében figyelte
Dixie arcát.
– Megengedhette magának? Több milliót keresett? Miért beszél múlt időben? Nem halt
meg!
Dixie elkapta a tekintetét.
– Nem… persze, hogy nem – mondta. – De eltűnt, nem? Múlt időt kell használnunk, ha
már nem teszi ezeket a dolgokat.
– Honnan tudja, hogy nem csinálja már?
– Maga nem érti a lényeget – mondta Dixie, de nem nézett a férfi felé. – A lényeg az, hogy
az emberek nagy részének, akinek rendes állása, rendes családja van, magától értetődő, hogy
nem éri meg rabszolgasorban tengődni a hollywoodi csillogásért cserébe. Nekem legalábbis
sokkal fontosabb dolgaim vannak annál, minthogy lábemelésekkel kínozzam magam. Úgy
értem, lehet, hogy nem az enyém a világ legszebb feneke, de legalább van időm észrevenni a
körülöttem lévő világot és embereket.
35
 Néhány lépést tett a tenger felé és felvett egy sörösdobozt, amit a hullámzás mosott partra.
Jake közben nyugodtan szemügyre vehette azt a bizonyos feneket. Nagyon is tetszett neki.
Alig tudta türtőztetni magát, hogy meg ne fogja. Felgyorsult a pulzusa. Egy apró gondolat az
érintésről, és máris elszállt minden józansága. Pedig nem szabad letérnie az útról, jó nyomon
van.
Fogd vissza magad, Jake, mondta magának. Pedig nem is volt olyan rég, amikor legutóbb
nővel volt. Neki sosem okozott problémát az, hogy nőt szerezzen magának egy éjszakára. De
amint Dixie szélfútta arcát nézte, nem jutott eszébe annak a nőnek a neve, akivel az utóbbi
hónapban járt. Karen? Nem. Kelly? Magas, vékony. Kétségtelenül szép nő volt, de Dixie
mellett elbújhatott volna.
– Tetszik, hogy rövid a haja – mondta Jake, pedig nem is állt szándékában bókolni.
Dixie úgy nézett rá, mint egy rémült őzike. Ez valahogy meghatotta Jake-et. Elmosolyo-
dott és a nő haja felé mutatott.
– Nagyon… szemtelen.
– Szemtelen – ismételte szenvtelenül Dixie.
Ez a férfi megőrjíti. Először rendes csaj volt, aztán jó haver, most meg szemtelen. Elöntöt-
te a pulykaméreg. A pulikutyák szemtelenek. Meg a legyek. Nem akarta, hogy Jake szemte-
lennek lássa. Azt akarta, hogy ha a férfi ránéz, akkor – mit?
Megmerevedett. Mit akart, mit lásson benne Jake Gannon? Azt az étvágytalan nimfát, aki-
nek mindenféle zselékkel nagyobbították meg az ajkát?
Megrázkódott a gondolattól és hátrébb lépett. Megigazította összekócolódott haját, mintha
csak emlékeztetni akarná magát arra, ki is ő valójában.
– Haza kell mennem – mondta halkan.
Anélkül fordult meg, hogy a férfira nézett volna. Szerencsétlenséget hoz a fejére ez a férfi.
Olyan vonzó volt, hogy Dixie alig tudott neki ellenállni. Túl jóképű volt ahhoz, hogy Dixie
meg ne kívánja, és már az életében pont elég dolgot kívánt meg, amit nem kellett volna. A
nyugalomért jött Mare's Nestbe, nem másért.
A nagy tengerparti házat nézte, meg a lépcsőn sütkérező kutyákat. Legnagyobb meglepe-
tésére könnyek gördültek le az arcán. Nagyot lépett előre, de nem mozdult semennyit. Jake
hátulról átölelte.
– Dixie? Mi a baj? – kérdezte lágyan. – Valami rosszat mondtam?
– Nem. Csak vissza kell mennem, ennyi az egész.
– Na, akkor melyikünk is siet? – suttogta Jake és közelebb húzta magához a nőt, hogy
megérezhesse a gyöngyvirág illatát. A teste azt súgta, hogy Dixie La Fontaine ellenállhatatlan
volt. A józan eszének pedig nem kérte ki erről a véleményét. Igaz, hogy az eltérítette eredeti
céljától, de ez most nem érdekelte.
Vigasztalóan simogatta Dixie karját.
– Nem mindig találom el a megfelelő szavakat.
Dixie nevetést erőltetett.
– Ez elég kellemetlen lehet egy író számára.
– És ez még nem minden.
Maga felé fordította a nőt és belenézett a szemébe. Bizonytalanságot, kétségbeesést látott
benne. A szél belekapott Dixie hajába. Jake kisimította a tincseket az arcából. A hüvelykujjá-
val Dixie szája szélét cirógatta, amitől mindkettőjüknek nagyon melege lett.
36
 – Dixie, megmondanád, mit kellene mondanom? – suttogta.
Dixie fejében kavarogtak a válaszok. Szép válaszok, romantikus válaszok, kedves vála-
szok. De nem szólt egy szót sem. Az igazat megvallva ő sem tudta, mit kellene mondania. Az
érzelmei teljesen felkavarodtak. Tegnap még olyan nyugodt volt az élete, mint egy rezzenet-
len tócsa. Mára olyan lett, mint a haragos óceán: hullámzó, kiszámíthatatlan. De azt tudta,
hogy olyan férfit kíván, akivel nem lenne szabad még szóba sem állnia, olyan gondolatai
vannak, amikről már régen megfeledkezett, és mégsem tudott gátat szabni az érzelmeinek.
És nemcsak testileg kívánta. Annak ellenére, hogy ennyire különbözőek voltak, mégis volt
valami Jake Gannonban, ami tetszett neki. Talán a gyengédség a szemében. Érintésének fi-
nomsága. Az, hogy meg akarta védeni Fabianótól. Az aranyifjú külső alatt a maximalista el-
vek mellett egy kedves ember rejtőzött, akit érdemes ismerni, érdemes megmenteni, érde-
mes…
– Azt hiszem, jobb lett volna, ha pantomimes leszek – mormolta Jake. – Sokkal jobban
meg tudom mutatni, mit érzek, mint ahogy elmondani tudnám – mondta és lehajolt Dixie-hez.
Dixie nem tudott, nem is akart védekezni. Kiejtette a sörösdobozt a kezéből és megragadta
Jake ingét a mellén, miközben egyre mélyült a csók. Hátrahanyatlott a feje és átadta magát az
érzéseknek. Jake szája meleg volt és sós. Olyan volt, mint valami, amire már régóta áhítozik.
Az, hogy továbbra is jobban tenné, ha csak áhítozna, meg sem fordult a fejében. Ha Jake eny-
nyire a közelébe került, minden józan gondolata semmivé foszlott.
Jake felnyögött a gyönyörűségtől, Dixie pedig válaszként felsóhajtott. Egyre mélyebbre és
mélyebbre hatoltak egymás szájában. Nem siették el a mozdulatokat, finoman ízlelgették
egymást. Ez a csók a felfedezések és a csodák csókja volt, és amikor befejezték, Jake tekinte-
tében tükröződött a csoda.
– Wow – suttogta. – Azt hiszem, igaz a mondás, hogy mindenki szereti a pantomimet.
– Mindenki szereti a bohócokat – javította ki Dixie. – Az emberek csak pénzt dobálnak a
pantomimesekhez, nem szeretik őket.
– Kit érdekel? – mondta Jake és újra lehajolt.
Szinte megőrült, annyira kívánta a nőt. Mindenét odaadta volna még egy csodálatos csó-
kért. Ha nem jutott volna eszébe Fabiano, akkor lehúzta volna Dixie-t a földre és ott szeretke-
zett volna vele úgy, hogy a hullámok a lábukat mosták volna. Ez a hirtelen fellángolás nem
volt rá jellemző. Vad volt és esztelen. És csodálatos.
Amint az ajka közeledett Dixie szájához, a szeme sarkából meglátott egy hihetetlenül vé-
kony alakot. Felkapta a fejét és a házra meredt.
– Mi van? – kérdezte Dixie szédelegve.
Jake elengedte Dixie-t és két lépést tett a ház felé, és úgy nézte, mintha valami kísértetet
látott volna. Dixie térdéből kiszállt az erő és leült a homokos partra.
– Láttam – itt abbahagyta. Éppen oda akart rohanni, amikor eltűnt a nő és felpörgött egy
kocsi motorja. Mire odaér, már nem lesz ott a nő. Körbefordult, de csak nagy sokára vette
észre, hogy Dixie a földön ül és őt bámulja. – Láttam, hogy valaki kijött a házból.
– Biztosan Sylvie volt – mondta Dixie és feltápászkodott.
– Nem hinném, ha csak nem növesztett derékig érő platinaszőke hajat az utóbbi fél órában.
– Tudod, feltalálták már a parókát is – morogta Dixie és leporolta a fenekét. A homok
nedves volt, már a bugyiján is érezte. Nem volt valami kellemes érzés.
– Miért venne fel parókát? – kérdezte Jake. – Nekem tetszett a haja.
37
 – Nem tudom. Miért teszik azt az emberek, amit tesznek? – mondta mérgesen. – Nem tu-
dom. Megteheti, nem? Volt egy bácsikám, Nub bácsi, akinek az volt a mániája, hogy mosó-
poros dobozokból kalapokat csinált. Miért tesz valaki ilyet? Talán Sylvie ellenállhatatlan vá-
gyat érzett, hogy ma szőke parókában menjen bevásárolni.
Jake határozottan Dixie szemébe nézett.
– Talán nem Sylvie volt.
Dixie a fogát csikorgatta. A fenébe, pont egy ilyen krimiírót kellett idevetnie a sorsnak, aki
még a reggelijében is áruló nyomokat keres. Egy kíváncsi kaliforniai maximalistát, aki nem
nyugszik addig, amíg mindent a helyére nem tesz.
– Le merném fogadni, hogy gyerekkorodban minden játékot szétszedtél, hogy megnézd,
mi van benne.
Jake magában káromkodott és a cipője orrát nézte. Minden játék, amit szétszedett, tönk-
rement. Nem akart erről beszélni.
– Bevinnél a városba? Vennem kell egy kis kaját.
Dixie barátságosan megütögette Jake hátát.
– Miért ne vinnélek? – mondta mosolyogva. Inkább gonosz volt a mosolya, mint kedves. –
Olyan rendes csaj vagyok amúgy is. Nagyon szívesen beviszlek. Te vendég vagy. Pont egy
szemtelen haverra van szükséged, olyanra, mint Dixie – mondta Dixie, minden hangot meg-
nyomva. Jake meglepetten nézte az előtte masírozó nőt. Sikerült megint felhúznia. Azzal,
hogy meglátta a titkos vendéget és félbehagyta a második csókot? Nem is tudta, melyik vá-
lasznak örülne jobban.

38
 39.
Szombaton nem látta a nőt a városban. Pedig nagyon is jól nyílva tartotta a szemét, amikor
bevásárolt az ábécében. Akkor is minden arcot megnézett, amikor Dixie-t elkísérte egy vas-
boltba, ahol zsanérokat meg facsavart vettek. Egész nap nem mutatkozott a titokzatos nő, de
este megint valaki aerobikozott a padláson.
A vasárnap hasonlóan kevés sikert hozott. Jake nem fogadta el Dixie hűvös meghívását a
templomba, mert azt remélte, hogy a szőke nő megjelenik, amikor azt hiszi, mindenki elment.
De nem volt szerencséje, így egész nap kint üldögélt a teraszon és a kéziratát olvasgatta, mi-
közben Dixie macskái bámulták. Fabiano átjött délután egy sörre, és amikor megkérdezte,
hogy ki lakik még Dixie házában, csak egy üres tekintet volt rá a válasz. Összességében
azonban kellemesen telt a nap. Élvezte, hogy a tenger morajlása közepette olvashatja a kéz-
iratát. De ezen kívül semmit nem ért el, nem került közelebb a céljához.
Dixie egész nap úgy elkerülte, mintha leprás volna, és Jake nem is erőltette a közeledést.
Azt sem értette, mi megy végbe közöttük. A vonzalom minduntalan elterelte a gondolatait és
kényelmetlenül kezdte érezni magát tőle. Ha kitűzött magának egy feladatot, akkor sosem
hagyta, hogy más foglalja le a gondolatait. Most meg úgy érezte, hogy egyszerre két ösvé-
nyen jár.
Ha Dixie itt rejtegeti Devon Staffordot, akkor nagyon ügyesen csinálja. Egyetlen pletyka-
lapban sem jelent meg olyan cikk, amelyben utalás lett volna Mare's Nestre. Senki sem
mondta, hogy a színésznő talán a carolinai tengerparton rejtőzik. Görögországot, Mazatlant és
Monte Carlót többen emlegették, de ennek a kisvárosnak a neve sosem merült föl. Persze ez a
hely nem vonzotta a turistákat, ezt még Dixie is beismerte. Lehet, hogy nem is olyan nehéz
feladat itt elrejteni egy csillagot a világ szeme elől. De az is lehet, hogy Ms. Stafford csak
most érkezett. Az is lehet, hogy mindig költözködik, nehogy valahol felismerjék.
Devon Stafford. Megtalálta. Érezte, hogy megtalálta. A La Fontaine névvel való kapcsola-
ta, az aerobik-gyakorlatok, a hosszú szőke haj… biztosan ő az. Egy hétköznapi ember miért
rejtőzködne a padláson? Jake megpróbálta ellenőrizni feltevése helyességét azzal, hogy a cik-
kekben azokat a családi neveket keresgélte, amiket Dixie említett az elmúlt két napban. Ter-
mészetesen Dixie nevét is meg akarta találni az anyagban. De sajnos nagyon keveset lehetett
tudni Devon Stafford fiatalkoráról. A menedzsere azt akarta, hogy titkok lengjék körül, így
semmi nem szivárgott ki az addigi életéről. Mindössze annyit tudott, hogy a valódi neve Dee
Ann Montrose, és hogy az anyja leánykori neve La Fontaine. Ennél többet nem ikerült talál-
nia. Nem volt sehol utalás Suki nénire, az epeproblémákkal, sem pedig Nub bácsira, aki mo-
sóporos dobozokból csinált kalapokat. Ezen kívül Dixie nevű eleven unokatestvérről sem volt
szó. Dixie, aki elég lassan készült el. Dixie, aki itt rejtegeti az unokahúgát, és megad neki
minden segítséget. Egy fél órával ezelőtt Jake hallotta, hogy egy kocsi kihajt a garázsból. Si-
került egy pillantást vetnie a vezetőre, mielőtt a kocsi eltűnt a kanyarban. Hosszú, szőke haja
volt. Átkozódott, hogy nem tud innen elmozdulni, és megkérte Dixie-t, hogy vigye be a vá-
rosba. Abban állapodtak meg, hogy tizenegykor találkoznak kocsinál, de már negyed tizen-
kettő is elmúlt. A pontosság, úgy tűnik, nem tartozik Dixie erényei közé. A kocsiban ülve
Jake azon tűnődött, hogy tulajónképpen haragudnia kellene Dixie-re. Ehelyett azonban csak

39
csodálatot érzett a nő iránt. Dixie változatlanul tagadta, hogy lakik még valaki a házban. Ha a
nő kiesett volna az ablakon Jake fejére, Dixie akkor kitalált volna egy történetet, hogy nem is
egy nő esett rá, hanem egy focilabda.
Jake teljesen kivetkőzött magából. Ahelyett, hogy Devon Staffordon járt volna az esze, az
utóbbi napokban inkább Dixie-n törte a fejét. Azon gondolkozott, miért borulhat el néha
Dixie arca, és miért jelentek meg szombat reggel azok a könnyek a szemében a tengerparton.
Titkai vannak, és Jake meg akarta ismerni őket. Most is, mint mindig, ha egy megoldatlan
rejtéllyel állt szemben, úgy járt az agya, mint a motolla. Megpróbálta összerakni a szemvilla-
násokból, a hangokból és a sóhajokból az igaz történetet.
Minden energiáját belefektette, hogy megtalálja a megoldást… de nem annak a titoknak a
megoldását, amiért ide jött.
– Ez a hely nagy hatással van rám – mormolta szomorúan.
Hogy más vágányra terelje a gondolatait, az első ülés előtti szemétdombra nézett. Egy
csomó kagyló volt ott, aztán üres kólásdobozok meg papírtányérok meg egy fülbevaló. Ösz-
szevonta a szemöldökét és a visszapillantó tükörről lógó nyakláncot kezdte nézegetni. A ke-
zébe fogta a láncfüzért, mintha csak a súlyát akarta volna megnézni.
A piros gyöngyökön betűk voltak. Minden gyöngyön egy tintával írt ajánlás: Dnek hogy
szerencséd legyen * J.
Szerencse, mihez? És ki a fene ez a J?
Jake sosem ismerte volna be, hogy féltékenység mardosta a lelkét. Ő nem féltékeny típus
volt, hanem egy gyakorlatias, megfontolt férfi. És mire, kire lenne féltékeny? Hiszen alig is-
meri a nőt, és rövid ismeretségükből nyilvánvaló, hogy szöges ellentétei egymásnak.
Inkább türelmetlenséget érzett. Megnézte az óráját, mélyet sóhajtott, majd dobolni kezdett
az ujjaival.
Végre kinyílt a ház ajtaja és megjelent Dixie. Útban a kocsi felé még minden kutyáját
megsimogatta. Jake mosolyogva figyelte. Nagyon jól nézett ki a kopott farmerban és a csó-
naknyakú pulóverben. Hitetlenkedve megrázta a fejét.
– Teljesen beleestem – mondta magának.
Még sosem esett bele senkibe. Volt már olyan, hogy a vonzalomból lassan valami erősebb
kötelék lett. Mindig ésszerű, szabályokkal teli kapcsolatai voltak. De még sosem esett bele
senkibe. Még sosem veszítette el így a józan eszét. Az, hogy Dixie önkéntelenül ilyen hatás-
sal volt rá, egy kicsit idegesítette. De fel is izgatta.
– Bocs, hogy megvárakoztattalak – mondta Dixie, egy szemernyi megbánás nélkül a hang-
jában, és beült a volán mögé. – De meg kellett mosnom a hajamat és éppen elfogyott a haj-
balzsamom. Aztán meg Mavis Randall telefonált, és az a nő csak beszél és beszél megállás
nélkül a bronchitiséről meg a broméliáiról. Mavis azt hiszi, hogy azért született a világra,
hogy szenvedjen.
Jake mélyet sóhajtott, hogy összeszedhesse a gondolatait. Dixie hatalmas mellei egészen
megigézték.
– Nem baj, nem bántam, hogy várakoznom kellett.
Dixie elmosolyodott magában. A fenéket nem bánta. Ha ennél jobban csikorgatná Jake a
fogait, akkor biztosan kihullanának azok a szépen rendezett hófehér fogak. Csak azért jött
ilyen lassan, mert nyűgös volt, és bocsánatot kellett volna kérnie rendesen, de nem volt hozzá
kedve. Nem árt, ha megszokja Jake, hogy itt nem lehet tartani azt a feszes tempót.
40
 – Jobb is, ha hozzászoksz.
– Mihez?
– A várakozáshoz. Itt délen mi más ritmusban élünk. Az a szó, hogy „sietni”, nincs benne
a déli ember szótárában. Sok mindenben nem hasonlít Kaliforniára.
– Az eddigi tapasztalataim alapján ez a hely semmire sem hasonlít.
Dixie nem válaszolt, hanem kitolatott az udvarról. Azon gondolkozott, hogy egy kis tar-
tózkodás Mare's Nestben minden bizonnyal jót tenne Jake-nek. Másrészt viszont azt kívánta,
hogy a férfi minél messzebb legyen tőle. De valószínűleg megoldódik a kérdés, amikor Jake
először találkozik Eldonnal. Az első telefonig fog eljutni a találkozás után, hogy hívjon egy
autómentőt Charlestonból, hogy megmentse az ő kis drágalátos Porschéjét Eldon kezétől.
Vajon miért nem nyugodott meg ettől az ötlettől?
Kriminális helyzet, gondolta Dixie. Ilyen vén fejjel belezúgni egy idegenbe!

– Maga szerint mikor készül el? – kérdezte Jake.

Eldon felegyenesedett és megtörölte olajos kezét egy rongyba, ami legalább olyan fekete
volt, mint a keze. Egy kicsit még rágcsálta a szájában lévő cigaretta végét, aztán kivette a szá-
jából és hatalmasat köpött a műhely padlójára, miközben olyan arcokat vágott, amiket min-
den színész megirigyelhetett volna. Mögötte állt a fia, aki akkora volt, mint egy százéves
tölgyfa.
– Hát – kezdte végre Eldon –, lehet, hogy egy hétbe is beletelik. Attól függ, mennyi idő
alatt ér ide az a cső.
Jake vágyakozva nézett a Porschéjára, ami egy szakadt kisteherautó mellett állt. A szeme
sarkából Eldonra nézett, és úgy érezte, hogy itt az alkalom, hogy nyolcéves kora óta – amikor
eltörte a kezét – először nyilvánosan sírva fakadjon.
Eldon arca leginkább egy konnektorra hasonlított. Ritkás vörös haja volt, és a szeme úgy
nézett ki, mintha be lenne gyulladva. Az overallja olyan koszos volt, hogy azt csak elégetni
lehetne, kimosni nem. Megint rágcsált egy kicsit, aztán megszívta az orrát és köpött egyet.
Jake első reakciója az volt, hogy el kéne vontatni a kocsiját valahová máshová, egy olyan
helyre, ami nem úgy néz ki, mint egy hitchcock-i díszlet. De meggondolta magát. Itt kell ma-
radnia Mare's Nestben, úgyhogy feltétlenül Eldonnál kell hagynia a kocsit.
Dixie-re nézett és rájött, hogy ez egy próbatétel. A nő arra számít, hogy megrémül a kö-
rülményektől és elmenekül. A fenébe is a szerelmet. Most itt fogja hagyni a nyolcvanezer
dollárt érő kocsiját egy ilyen rémséges helyen csak azért, hogy megmutassa egy nőnek, hogy
kemény legény. Lehet, hogy André vinnyogna fájdalmában, ha meglátná ezt a helyet, de ő
nem André, hanem Jake Gannon. Egy volt katona, aki nem fog vinnyogni, csak egy kicsit
elgyengül a térde legfeljebb.
– Ez – kezdte, de megköszörülte a torkát, hogy a megszokott, határozott hangján folytat-
hassa. – Ez nagyszerű lesz. Nem kell elsietni a dolgot. Itt is ugyanúgy tudok írni, mint bárhol
másutt.
Eldon összevonta a szemöldökét. Kivett egy hatalmas villáskulcsot a zsebéből és ütögetni
kezdte vele a tenyerét.
– Maga író?

41
 – Igen – mondta Jake, és nem vette le a szemét a villáskulcsról. Eldon közelebb lépett hoz-
zá, a fiával a nyomában. Mindkettejük arcán tökéletes elszántság ült. Jake megpróbált nyu-
godt maradni. Lassan, lustán elmosolyodott.
– Nincs semmi baj, Eldon – mondta Dixie és ellépett a Porsche mellől. – Jake krimiíró,
nem pedig újságíró.
Eldon hangulata nem változott meg ettől a kijelentéstől.
– Kint lakik a parton?
– Igen – válaszolta Jake kedvesen mosolyogva.
– Ha Dixie-nek valami bántódása esik, akkor maga is egy hatalmas krimibe kerül – áldo-
zatként. Megértette? – mondta Eldon, és megkocogtatta Jake mellkasát az óriási villáskulcs-
csal, hogy nyomatékot adjon szavainak. – A fiam olyan helyre fogja elrejteni a maradványait,
hogy a kaliforniai rendőrök legfeljebb egy szőrszálát találják meg.
A fiú egyetértően bólogatott. Jake végignézett a két férfin. Felvonta az egyik szemöldökét
és csípőre tette a kezét.
– Igazán?
– Eldon! – kiáltott Dixie és kikapta a kulcsot a szelő kezéből. – Az Isten szerelmére! Jake
vendég nálunk. Nem azért jött, hogy bajt csináljon. Rád bízza a vadi új Porschéját, te meg
úgy beszélsz vele, mint egy bérgyilkossal. Szégyelljetek magatokat! – A hatalmas fiúra né-
zett. – Mindketten.
A fiú hátrébb lépett és megbánó hangon így szólt:
– Jól van, Dixie, mi csak rád akarunk vigyázni.
Dixie felnézett rá és elmosolyodott, amitől a hatalmas ember elpirult.
– Nagyon jól vagyok, nem kell rám vigyázni – mondta, és megcirógatta a fiú arcát a vil-
láskulccsal. Aztán felágaskodott és megigazította a baseball-sapkát Junior fején. A fiú szé-
gyenlősen elmosolyodott, és zavarában egyik lábáról a másikra állt. Jake-ben felébredt egy
érzés, ami egészen biztosan nem féltékenység volt. Talán a J. a nyakláncon Juniort jelent?
Mit érdekli? Mit számít neki? Természetesen semmit.
– Nos – kezdte, amikor kiléptek a szerelők udvarából. – Van közted és Junior között vala-
mi?
– Junior és én közöttem? – nevetett fel Dixie. – Honnan jutott ez eszedbe?
– Ó, csak onnan gondoltam, hogy majd' megevett a pillantásával.
– Ne hülyéskedj – mondta nevetve Dixie. – Junior olyan, mintha a bátyám lenne.
– Egy báty, aki meregeti a szemét – mormolta Jake, egyre mérgesebben. Kinyitotta a kocsi
ajtaját és becsapta maga mögött.
Dixie meglepetten bámulta. Pont úgy nézett ki Jake, mint egy féltékeny férj. Csak a jegy-
gyűrű hiányzott az ujjáról. De hogy lenne féltékeny? Az ilyen férfiak nem szoktak féltéke-
nyek lenni egy olyan nőre, akit három napja ismernek, és aki ráadásul még nem is vékony.
Ilyen nincs. Soha. Ilyenre nem is szabad gondolni. De akkor miért jut folyton eszébe az a
tengerparti csók?
– Tényleg ők a legjobb szerelők messze földön – mondta Dixie, hogy másra terelje a fi-
gyelmét, meg hogy megdicsérje Jake-et a bizalmáért. – Eldonnak sebészkeze van, csak ola-
jos.
– És Junior? – kérdezte Jake idegesen, miközben az összegyűrt szalvétákat egyengette ki a
műszerfalon. – Mije van neki egy borsónyi agyon kívül?
42
 – Gépészmérnöki diplomája a Georgiai Műszaki Egyetemről – mondta kedvesen Dixie. –
Szabadúszó. Az összes déli államból van megrendelése. Csak emellett imád autót szerelni. Ez
a hobbija.
Jake megdörzsölte a száját és mélyet sóhajtott. Hátrahajtotta a fejét és félénken Dixie-re
nézett. A nő szíve összeszorult Jake arckifejezését látván.
– Ez megérdemeltem, ugye?
Dixie elnevette magát.
– Igen, nagyon is. Most nyertél meg egy külső-után-ítélési díjat. Remélem, tanulságos
volt.
– Én egy nagyon image-centrikus világ szülötte vagyok – mondta Jake.
– Tudom – mondta Dixie és kibámult az ablakon. Nagyon is jól tudta. Az egész társadal-
mat csak ez érdekelte már: hogy mit mutat a világ felé. Úgy gondolta, hogy a reklámok meg a
Devon Staffordok miatt lettek az embereknek túlzó, földtől elrugaszkodott vágyaik és elvárá-
saik. Ekkor visszazökkent a gondolataiból a valóságba. – Tudod, ez az egész csak színjáték
volt. Egyikük sem tudna ártani a légynek sem.
– Nem nagyon érdekelt – mondta Jake.
–Tudom – mondta Dixie és megvonta a vállát. – Csak azért szólok, hogy ha legközelebb
találkozol velük, nehogy rögtön a torkuknál kezdd szorongatni őket.
Jake hosszan a szemébe nézett.
– Először Fabiano figyelmeztet, aztán ez a kettő, szombaton az a fickó a vasboltban min-
dig a nyomomban volt, egy szögbelövő pisztollyal a kezében. Odaszögezhetett volna a fal-
hoz. Borzalmasan védelmeznek téged. Miért?
Dixie megvonta a vállát, mintha kényelmetlenül érintené a kérdés.
– A fene se tudja. Ők ilyenek, mindig is ilyenek voltak.
Jake hümmögve közelebb hajolt Dixie-hez, megpróbálta megoldani a rejtélyt. Egyet tudott
biztosan: Dixie gyönyörű, amikor meg van sértődve. Volt még egy dolog, amit érzett: hogy
egyre inkább magához láncolja a nő. Szinte érezte, ahogy hatalmába keríti a varázsa.
– Nem hinném – mormolta. – Van benned valami, amitől a férfiak meg akarnak védel-
mezni az utolsó csepp vérük árán is.
Jake mosolya egyre szélesedett és megjelent a két gödröcske az arcán. Dixie elkapta a te-
kintetét róla, mert úgy érezte, különben elolvad. Megrázta a fejét.
– Nem hinném, hogy Dixie La Fontaine bármikor bármire is késztette volna a férfiakat.
– Ez nem igaz – suttogta Jake és megsimogatta az arcát. – Ez nem igaz, Dixie.
Olyan dolgokra késztette őt Dixie, hogy még maga is meglepődött a viselkedésén. Vala-
hányszor fél méternél közelebb került a nőhöz, valahányszor a szemébe nézett, elveszítette az
önkontrollját, kicsúszott a lába alól a talaj. Elveszítette az eszét. Volt valami mágnesszerű
vonzerő Dixie-ben. Még akkor is vonzotta, amikor a nő nem akarta. És amikor kedveskedni
kezdett – mint az előbb Juniorral – akkor aztán nem volt menekvés a férfi számára.
– Van benned valami – súgta –, amit nagyon, nagyon kedvelek.
Dixie a férfi csodálatosan kék szemébe nézett. Alig kapott levegőt.
– Ha azt merészeled mondani, hogy dögös vagyok – suttogta –, akkor orrba váglak.
Jake huncutul elmosolyodott, és ravaszság jelent meg a tekintetében.
– Hé, Dixie, nagyon dögös vagy.
– Ó!
43
 Dixie ökölbe szorította a kezét, hogy beváltsa az ígéretét. De Jake könnyedén elkapta az
apró öklöt a levegőben. Egy szempillantás alatt a karjában volt a nő. Egymásba olvadt a szá-
juk.
Haragosan, agresszívan csókolóztak. Harapdálták egymás ajkát és nyelvét. Dixie mérge
elszállt, ahogy a csók kiteljesedett. Remegett a gyönyörtől a férfi erős karjában. Olyan jó ér-
zés volt ölelkezni. Kicsinek és törékenynek érezte magát Jake mellett, mint az első tavaszi
virág. Elfelejtette, hogy Eldon műhelye mögött parkoltak, néhány roncsautó és számtalan
gumiabroncs társaságában. Azt is elfelejtette, hogy a kocsijában ültek, azt sem vette észre,
hogy félig egy hamburgeres dobozon ül. Minden érzékszerve a csókkal és Jake-kel volt elfog-
lalva. Teljesen átadta magát az érzéseknek. Még hevesebben kezdett remegni, amikor Jake
ujjai a mellét kezdték cirógatni. Mindenről megfeledkezett.
Egy örökkévalóságnak tűnő idő után Jake felemelte a fejét. Csak egy arasznyira, hogy
győztes pillantással rámosolyoghasson. Aztán lassan megnyalta Dixie ajkát.
– Mmmmm… nagyon finom vagy, amikor mérges vagy – suttogta.
Dixie szíve elakadt. A vágy oly hevesen lángolt benne, hogy azt hitte, mindjárt tüzet fog a
kocsi. Ezért védekezően eltolta magától a férfit. De Jake nem hagyta magát, és ezzel érzékel-
tette, hogy azt fogja csinálni, amit akart. Aztán hátradőlt és elengedte Dixie kezét, de még
mindig a nő szemébe nézett.
– Van benned valami – mormolta Jake. – Valami, amivel még sosem találkoztam.
Megint az a határozott és csodálatos fény volt a szemében.
– Te különleges vagy – mondta Jake.
Egy villanásnyi félelemérzet megtörte a varázst. Dixie hirtelen elvesztette a lába alól a ta-
lajt. Úgy érezte, teljesen kiszolgáltatott a férfinak.
– Nem, nem. Nem vagyok különleges. Csak egy egyszerű nő vagyok – mondta Dixie sér-
tődötten és mérgesen. – Nincs bennem semmi különleges. A harisnyámat én is úgy veszem
fel, hogy egyszerre csak az egyik lábamat bujtatom bele. Mielőtt menstruálok, nekem is bor-
zalmasan fáj a hasam és jóformán elviselhetetlen vagyok, és én sem szeretem, ha olyan férfi-
ak udvarolnak nekem, akiket legfeljebb egy hétig látok.
Jake nyugodtan a szemébe nézett.
– Te engem egy ilyen jöttment alaknak tartasz?
– Miért, nem az vagy? – mondta vádlóan Dixie.
Magában átkozódott, hogy miért kellett felhoznia a témát. Miért, mit változtat a dolgokon,
hogy mit keres itt Jake? Ő is állhatott volna úgy a dolgokhoz, hogy elszórakozik a férfival
egy hétig, aztán szépen búcsút intenek egymásnak. Egyszerűen élveznie kellett volna a hely-
zetet, de sajnos, őt nem ilyen fából faragták. Az érzelmek tettetésére pedig nem volt képes –
legalábbis nem az élet színpadán.
Jake-re nézett és várta a választ. Tudta, hogy egy ártatlan kis bókból sikerült akkora ügyet
csinálnia, hogy Jake most biztosan megsérti. De csak magát hibáztathatja ezért.
– Nem.
A szó szinte belevájt a bőrébe. Megrázkódott. Erre a válaszra nem volt elkészülve. Annyi-
ra meglepődött, hogy azt sem tudta, hogy hívják.
– Nem? – kérdezte fátyolos hangon.
– Nem – erősítette meg Jake, és egy hangyányi sértődés sem volt a hangjában.
– Akkor meg mi folyik itt, Jake?
44
 – Nem tudom pontosan – ismerte be Jake és beletúrt a hajába. Aztán megdörzsölte a nya-
kát, mintha valami megoldhatatlan problémán törné a fejét. – Nem igazán terveztem be ezt a
dolgot.
Dixie elmosolyodott. Jake szépen összehajtogatott minden összegyűrt szalvétát. Szegény,
rendmániás ember. Teljesen elbizonytalanodik, ha valami be nem tervezett esemény követke-
zik be az életében.
– Le merném fogadni, hogy ettől kiráz a hideg.
Jake lassan, szexisen elmosolyodott. Dixie érezte, hogy a szívét elönti a melegség.
– Nem annyira, mint vártam – mondta Jake, és tényleg érződött a meglepetés a hangjában.
Mintha valami falrengető dologra jött volna rá a személyiségét illetően. – Nem rázott ki a hi-
deg ahhoz eléggé, hogy meghátráljak.
– Istenem – suttogta Dixie. Most mit tegyen? Úgy érezte magát, mintha kinyitotta volna
Pandóra szelencéjét, de a borzalmas dolgok helyett a kedvesen, csábítóan mosolygó Jake
Gannon jött volna elő belőle.
Olyan régen volt már szerelmes. Évmilliókkal ezelőtt volt, hogy egy férfi csak önmagáért
érdeklődjön iránta, nem pedig érdekből. Kiverte a hideg veríték, ha arra gondolt, hogy Jake-
kel kiteljesedhet a szerelmük. De a szíve egyre hevesebben vert. Rettenetesen meg volt ré-
mülve. És izgatottan várta, mit hoz a jövő. Nem tudta, mitévő legyen. Pedig már sikerült
meggyőznie magát arról, hogy őt nem érdeklik maximalista kaliforniai vagányok. Bár az ak-
kor volt, amikor még azt hitte, hogy Jake nem veszi őt emberszámba. Az, hogy tényleg ko-
molyan veszi őt, mindent megváltoztatott.
Dixie átkozódott a folyton változó érzelmei miatt. Csak ennyi határozottság volna benne?
Csak addig ragaszkodna az elveihez, amíg azok biztos talajon állnak? A kormányra hajolt és
a gyújtáskulcsot birizgálta.
– Ideje hazamennünk – mondta végül. – Meg kell tisztítanom Sylvie kádjának a lefolyóját.

Sylvie Lieberman született színésznő volt. Hajdanában a Broadwayen lépett fel a tánckar-
ban. Itt látta meg Sid, Isten nyugosztalja, életében először. Aztán megvárta a művészbejáró-
nál és követte az étterembe, ahová a táncosok vacsorázni jártak. Ám mivel hirtelen inába
szállt a bátorsága, nem merte megszólítani. Inkább a nyomába szegődött és tízlépésnyi távol-
ságból követte. Ám Sylvie egyszer csak rendőrért kiáltott. Valahol a jegyzőkönyv felvétele és
az ujjlenyomatvétel között tisztázták a félreértést és egy hónappal később összeházasodtak.
Ezzel vége lett Sylvie színészi karrierjének. Ezután csak a házibulikon kamatoztathatta tudá-
sát.
Dixie jólesően elmosolyodott, amikor belépett Sylvie házába. Minden készen állt az esti
bulihoz. Minden hónapban egyszer közös vacsorát rendeztek. Az e havi buli neve Nemzetkö-
zi Kávéház volt. Sylvie egész nap a szobákat díszítette: piros abroszt terített az asztalra, és a
világ körüli útjaikon gyűjtött emléktárgyakkal ékesítette a falakat. Volt ott minden: egy afri-
kai törzsi maszk, porcelán állatfigurák, egy Eiffel tornyot formázó papírnehezék, egy aprócs-
ka harang Kínából. A lámpákra színes indiai kendőket rakott, a szoba sarkaiban pedig gyer-
tyák égtek. Az asztal közepén egy hatalmas japán vázában apró nemzeti zászlók voltak. Min-
den résztvevőnek egy fogást kellett hoznia, amit valamilyen külföldi szakácskönyvből kellett
megfőznie.

45
 Hosszú napok óta először érezte nyugodtnak magát Dixie. A legjobb barátaival töltheti el a
mai estét. Végre ma elengedheti magát és kiheverheti azt a feszültséget, amit Jake okozott
neki. Meg fogják nyugtatni és újult erővel nézhet szembe ezzel a végtelenül jóképű és izgató
férfival.
Éppen ezen morfondírozott, amikor belépett a konyhába. Majdnem elejtette a kezében lé-
vő Feketeerdő tortát a megdöbbenéstől. A tűzhely mellett valaki kóstolgatta a kínai káposzta-
levest. És ez a valaki nem volt más, mint Jake.
Sylvie gyorsan felé fordult, szélesen, diadalittasan mosolyogva. Lila selyemszárija meg-
pördült a hirtelen mozdulattól. '
– Jézusom, Dixie, már éppen ideje volt! Azt hittem, már sosem érsz ide! – kiáltotta és le-
tette a tortát az asztalra. – Olyan volt ez a várakozás, mint amikor arra az elvetemült telefon-
számlásra vár az ember. Egyszer csütörtökön jön, egyszer pénteken. Egyszer reggel, egyszer
délután. – Megragadta Dixie kezét és így folytatta: – Nézd, kit hívtam meg ma estére! Jake-
et! Ugye milyen szívdöglesztően néz ki ma este?
A szívdöglesztő kevés volt ahhoz, hogy leírja Jake megjelenését. Dixie szótlanul bámult
rá, és furán szégyenlősnek érezte magát a ma reggeli beszélgetésük óta. Nem tudott szóhoz
jutni a csodálkozástól. Jake ropogósra vasalt kávébarna inget és selyem nyakkendőt viselt. A
nadrágja is tökéletesen passzolt az inghez. A gőzölgő leves enyhe pírt csalogatott az arcára.
Szívdöglesztő? Olyan csodálatosan nézett ki, hogy Dixie legszívesebben megette volna!
Sylvie belevágott az oldalába a könyökével.
– Ugye, hogy meg kell halni egy ilyen férfiért?
Jake letette a kanalat az asztalra és elmosolyodott.
– Sylvie, ennyi dicséret a fejembe száll. Az igazat megvallva, egy kicsit szédülök ebben a
nagy gőzben. Talán Dixie szívesen kijönne velem a teraszra egy kicsit kiszellőztetni a feje-
met.
– De… – mondta Dixie és a konyhában uralkodó káoszra mutatott.
Sylvie a vállára csapott.
– Menj, csak menj! Azt hiszed, nem boldogulok egyedül a konyhában? Az én Sidem, Isten
nyugosztalja, mindig azt mondta, hogy a legjobb séf is leckéket vehetne tőlem. Különben is,
elég zavartnak és fáradtnak tűnsz. Hogy tudnál így segíteni? Menj ki. Majd szólok, ha eldu-
gul a lefolyó.
– De… de… de… – dadogta tehetetlenül Dixie.
Jake azonban gyengéden karon fogta és kivezette a teraszra. Leültette az egyik székbe, ő
pedig nekitámaszkodott a korlátnak vele szemben.
– Gondoltam, jobb ha megmentelek, mielőtt szó szerint kirúgna – mondta mosolyogva.
Dixie nem szólt egy szót sem. Összefonta az ujjait, mindenhová nézett, csak Jake-re nem.
Úgy tervezte, hogy ma minden a helyén lesz, ma semmi sem fogja megzavarni a nyugalmát.
Ehelyett úgy érezte magát, mintha szélvihar tombolna a lelkében. Időre lett volna szüksége
ahhoz, hogy tisztázza a gondolatait, de úgy tűnt, ez az idő nem adatik meg neki.
– Tudod, néha becsap a villám – mondta Jake, mintha csak Dixie gondolataiban olvasna.
Lassan, méltóságteljesen felegyenesedett és odalépett a nőhöz.
– Tudom – suttogta Dixie. – Csak nem voltam rá felkészülve.

46
 Milyen sok időt töltött azzal, hogy a régi sebeit gyógyítgatta és erőt gyűjtött? Teljesen el-
feledkezett arról, hogy nőnek lenni azt is jelenti – a vonzalmat, az udvarlást, a vágy tüzét.
Nem volt benne biztos, hogy készen áll erre.
– Nem azért jöttem ide, hogy bántsalak, Dixie – szólalt meg Jake. – Szeretném, ha ezt el-
hinnéd nekem.
A Jake szemében játszó őszinteség furcsán megérintette Dixie szívét. Felágaskodott, hogy
kisimítson egy rakoncátlan hajtincset Jake homlokából.
– Tudom – mondta halkan. – Ne is törődj vele, hogy egy kicsit szeszélyes vagyok. Csak
úgy érzem, túl jó vagy ahhoz, hogy igaz legyél. Még sosem fordult utánam ilyen férfi, mint
te.
– Ezt kétlem, de biztosíthatlak arról, hogy én utánad fordultam. És nem egyszer, nem két-
szer. Nagyon tetszik, amit látok.
Jake még mindig nem tudta, mi folyik kettejük között, de azt tudta, hogy megszédíti a nő.
Nem számított, hogy nem volt sem magas, sem szőke és még egészségesen sem táplálkozott.
Egyszerűen Dixie volt, és teljesen megbabonázta.
Jake úgy döntött, hogy enged a vonzásnak. Aznap reggel Dixie Broncójában elszállt a jó-
zan esze. Dixie rejtély volt számára, de rájött, hogy csak akkor fejtheti meg ezt a rejtélyt, ha
gátlástalanul átadja magát az érzelmeknek.
Persze ennek következtében majd számtalan akadályba fog ütközni. Ezt előre tudta. Hi-
szen azzal hogy hazudott, jól feladta magának a leckét. De mos nem tudta megoldani ezt a
feladatot, most nem, amikor Dixie ilyen sérülékenynek és védtelennek nézett ki. Még egy ki-
csit várnia kell a magyarázkodással, és remélnie, hogy Dixie majd megérti, miért nem ezzel
kezdte az elején. Megfogta a nő kezét és felhúzta a székből.
– Ma este nagyon vonzó vagy, Dixie.
Dixie elmosolyodott és megvonta a vállát.
– Igen, elég jól kimosakodtam az olajból.
– Azt meghiszem.
Jake megforgatta maga előtt Dixie-t és a ruháját csodálta. Kávészínű puha, kötött ruha volt
rajta, ami szorosan a testéhez tapadt. Elöl egészen felért a nyakig, de hátul merész, V alakú
kivágása volt. Hatalmas, aranyszegélyes fülbevalót és egyszerű vékony aranyláncot viselt,
amin apró medál volt. A medál valahogy halványan ismerős volt Jake-nek.
– Milyen különös – mondta és megérintette az arany tengeri csillagot a láncon. Dixie is
odanézett. Jake karja finoman érintette a mellét, amitől megborzongott.
– Egy nagyon kedves barátnőmtől kaptam hosszú évekkel ezelőtt – mondta, miközben
öröm és bánat kavargott a szívében. – Nincs már közöttünk… eltávozott az élők sorából.
Dixie ki nem állhatta az olyan kifejezéseket, mint „nincs már közöttünk”, „eltávozott az
élők sorából” és „magához szólította az Úr”. Jeanne meghalt. De nem tudta kimondani ezt a
szót. Olyan végleges volt. Még most is, egy év elteltével is, a szíve mélyén azt kívánta, hogy
visszafordíthassa az idő kerekét.
– Sajnálom – suttogta Jake együttérzően. Megremegett a nő szemében csillogó fájdalom
láttán. – Majd egyszer mesélsz róla?
– Majd, egyszer – mondta szomorú mosollyal Dixie.
Odalépett a férfi mellé és megfogta a terasz korlátját. Az óceán már egészen mélykékbe
fordult. A nap most hanyatlott a látóhatár mögé a hátuk mögött. Talán majd egyszer tényleg
47
mesél Jake-nek Jeanne Parmantelről. Volt valami Jake-ben, ami arra késztette, hogy mindent
elmondjon neki, ami a szívét nyomja. De már az élet megtanította arra, hogy óvatosan bánjon
a bizalommal. Mindenki csak a hasznát lesi manapság és könnyen visszaélnek az ember bi-
zalmával. Mégis, szeretett volna bízni Jake-ben.
Az ajtócsapódás jelezte, hogy megérkezett Leo és Macy Vencour. Az ösvényen pedig
Fabiano közeledett, kenyérrel és borosüvegekkel megrakodva.
– Úgy tűnik, ma nagy ünnepség lesz – mondta Dixie és Jake-re pillantott. – Ami azt jelen-
ti, hogy a társaság azon része, amelyik nem templomnak tekinti a testét, mindenféle tiltott
élvezeteknek fog hódolni és degeszre eszi magát mondjuk Fekete-erdő tortával.
– Ó, azért én sem veszem olyan szigorúan a diétát – mondta Jake. Mélyen, érzékien Dixie
szemébe nézett. Aztán újra a korlátnak támaszkodott. – Meg vagyok győződve róla, hogy né-
hanapján nyakig kell merülni a gyönyörben. Nem igaz?
Dixie szinte sóbálvánnyá változott, és úgy nézett Jake-re, mint egy halálra vált kisegér az
előtte álló macskára. Tudta, hogy Jake megjegyzésének semmi köze nincs a vacsorához, de
azért válaszolt rá az izgalomtól remegő hangon:
– De igen. Halleluja. Ámen.

48
 49.
Jake hagyta, hogy a fotó kihulljon a kezéből és visszaessen a dobozba. Összeráncolta a
homlokát és erősen gondolkodott. Emlékfoszlányok, megérzések, halvány sejtelmek kavarog-
tak az agyában. Sehogy sem akart összeállni a kép.
A képre nézett. Ma éjszaka valahogyan meg kell tudnia, ki az a nő a padláson. Ezt min-
denképpen meg kell tudnia, hogy tovább tudjon lépni – a kutatással vagy Dixie-vel. Akárkit
is kérdezett, nem kapott érdemleges választ a kérdésére. Dixie tagadta, hogy bárki is lakna a
padlásán. Fabiano értetlenül bámult rá, amikor rákérdezett. Sylvie pedig boldogan belecsípett
a karjába és hangos puszit nyomott az arcára, amikor megdicsérte, milyen jól áll neki a paró-
ka.
A várakozás nem hozta meg a várt eredményt. Mintha a titokzatos nőnek hatodik érzéke
lenne, valahogy mindig akkor mutatkozott, amikor ő nem látta. Mintha az esti tornagyakor-
latokkal elcsábítaná, aztán pedig eltűnne nappalra, hogy ne találkozhassanak.
Minél tovább várt, annál jobban összekeveredtek a dolgok. Megszokta, hogy a dolgok lo-
gikusak az életben. Most azonban olyan érzése volt, hogy elindul A-ból B-be, és valahol X-
ben lyukad ki. Minden következtetése értelmét vesztette. Ideje volt változtatni ezen.
Felvett egy fekete bőrkesztyűt, leoltotta a lámpát és halkan kiosont az ajtón. Fekete far-
merjában és fekete bőrdzsekijében teljesen beleolvadt a koromsötét éjszakába. Lassan és
hangtalanul közeledett a nagy ház felé, ahol a padlásszobában még égett a villany. A ház töb-
bi ablaka sötét volt.
Dixie-t hazakísérte Sylvie-től vacsora után, lecsókolta a zoknit a lábáról az ajtóban, aztán
pedig elbúcsúzott. Dixie éhes tekintettel nézett utána. Jake minden idegszála azt kívánta,
hogy engedjen a marasztaló pillantásnak, de vasakarattal legyőzte a vágyait. Először bizo-
nyos kérdéseket kell megválaszolnia. És mindenáron meg akarta találni a válaszokat.
A kutyák félúton társultak hozzá és barátságosan szagolgatni kezdték. Először Honey ér-
kezett, aztán Hobbit, végül Abby. Jake mindegyiknek adott egy kutyakekszet, és folytatta út-
ját a garázs felé.
Mint kiderült, a legegyszerűbb feladatnak a létra megtalálása bizonyult. Úgy számította,
hogy hosszú időbe fog telni neki, míg megtalálja abban a dzsungelben, amit Dixie garázsnak
nevezett. Ám szerencsére a garázs olyan zsúfolt volt, hogy a létra már nem fért el benne. Oda
volt támasztva a ház hátsó falához. Jake óvatosan felemelte és elindult a ház oldalához.
Hobbit visszatért egy újabb kekszért. Jake magában káromkodott, de sikerült még egyet
kivennie a zsebéből. Erre persze a többi kutya is megjelent, és Jake kénytelen volt még egy
körre meginvitálni őket. Aztán elővigyázatosságból kiszórta az összeset a földre és végre ne-
kitámasztotta a létrát a háznak.
Az óceán hullámai elnyomták a zajokat. Hirtelen feltámadt a szél és valahol a távolban
dörgött. Nagy vihar volt készülőben. Jake mély levegőt vett és fellépett az első fokra. Aztán
gyorsan mászni kezdett. Csak az ablakpárkányig kell elérnie, aztán ott fel kell húzódzkodnia,
belesni az ablakon és hazarohanni. Már csak három létrafok volt hátra, amikor Bob kutya
megérkezett. A hatalmas német juhász vidáman csaholva közeledett, majd lelkesen felugrott
a létrára és hangos vakkantásokkal követelte a kekszét.

49
 Dixie az ágyban feküdt és a plafont bámulta. Dee megint a slágerlistán röhögött. Dixie fél
szemmel a sarokban álló golfütőre nézett, de elvetette az ötletet. Változna valami attól, ha az
unokahúga csendesebb lenne? Valószínűleg akkor sem tudna jobban aludni.
Végül is minden ma történt – a reggeli beszélgetés a kocsiban, a jelenet Sylvie teraszán –
és majdnem biztos volt benne, hogy ma nem egyedül bújik ágyba Szabad utat adott Jake-nek.
Minden lehetséges módon tudtára adta, hogy nem utasítaná el, ha kezdeményezne.
Persze azért nem mondta a szemébe, hogy szívesen szeretkezne vele. Ez nem az ő stílusa
volt. Bár meglehetősen liberálisnak vallotta magát a szexben, ezt azért mégsem tette volna
meg. Szerette, ha a férfi kezdeményez, eleinte legalábbis. Lehet, hogy ez egy kicsit régimódi
felfogás, de ő ezt vallotta.
– Lehet, hogy egy kicsit túl sokszor is mondtad, Dixie, drágám – mormolta magában Dixie
és mérgesen hasra fordult.
Jake úgy csókolta meg, amikor hazakísérte, hogy Dixie még abban is kételkedett, hogy a
hálószobáig elérnek. De akkor egyszer csak hátralépett. Úgy lángolt a szeme, hogy Dixie-nek
elakadt a lélegzete. Még egyszer hozzálépett és átölelte, mintha csak magába akarná olvasz-
tani. Dixie minden ereje elszállt. Ám akkor Jake ismét hátralépett. Jó éjszakát kívánt, és el-
ment.
Vissza kellett volna hívnia, gondolta Dixie. Elképzelte, ahogy Jake lassan visszafordul és
az arcát megvilágítja a hold – holdvilág nélkül semmit nem ér egy romantikus jelenet. Aztán
megállna a lépcső alján és lángoló tekintettel a szemébe nézne. Aztán felrohanna a lépcsőn és
a karjába zárná. Aztán elképzelte magukat meztelenül a holdvilágos hálószobában, ahogy va-
dul szeretkeznek.
Oldalra fordult és belevágott a párnájába. Kár, hogy az életben nem tud olyan ügyesen
csábítani, mint a képzeletében. Akkor talán végre ő is csaphatna egy kis zajt a szobájában és
nem kellene folyton Dee nevetését hallgatnia. Az ablak felől valami súrlódó hangot hallott,
aztán egy koppanást. Súrlódás, koppanás. Súrlódás, koppanás. Bob kutya ugatása.
– Biztosan kilazult egy spaletta – mondta Dixie és úgy döntött, holnap megjavítja. De
előbb el kell mennie a vasboltba, hogy vegyen egy normális létrát.
Súrlódás, koppanás. Súrlódás, koppanás. Aztán valami nagy csörgés és egy emberi kiáltás.
Dixie ereiben megfagyott a vér. Kipattant az ágyból és felvette a virágos köntösét. Megra-
gadta a golfütőjét és az ablakhoz rohant. Besurranó tolvajok képe táncolt a szeme előtt. Mit
csináljon? Telefonáljon a rendőrfőnöknek? Szóljon Dee-nek? Sikítson, remélve, hogy
Fabiano meghallja?
Kilesett az ablakon. Először semmit nem látott.
– Jake! – kiáltotta.
Kinyitotta az ablakot és kidugta a fejét. Jake az ablakpárkányon függeszkedett, és a lába a
semmibe lógott. A földön a kutyák ugattak, és izgatottan ugráltak a földre zuhant létra körül.
– Mi a jó büdös francot csinálsz te itt? – kérdezte meglepetten Dixie.
– Próbálok kapaszkodni – mondta Jake. Még szerencse, hogy az egyik lábát meg tudta tá-
masztani a terasz tetején.
– Azt látom. Mi történt?
– Az a hülye kutyád megpróbált velem együtt felmászni a létrára – mondta. Már nagyon
kifáradt a karja.

50
 – Nem szabad Bob kutyát hibáztatnod. Ő még egy kölyök és nagyon szeret téged. Nem
akart rosszat. Először is, mit kerestél azon a létrán?
Jake hitetlenkedve nézett a nőre.
– Dixie, nem beszélhetnénk meg ezt valahol másutt? Szerintem sokkal több kedvem lesz
beszélgetni, ha szilárd talaj lesz a lábam alatt. Úgy tűnik, az alattam tátongó mélység gátolja a
kommunikációs készségemet.
– Ne gúnyolódj, maradj itt.
– Ha minden jól megy, nem megyek sehová.
Dixie visszafordult a szobába, felkapcsolta a villanyt és benyúlt az ágy alá. Előhúzott egy
hosszú kötelet, aminek az egyik vége az ágy alatti kampóhoz volt erősítve. Azért kötötte oda,
hogy tűz esetén ki tudjon menekülni, de most Jake megmentésére is alkalmasnak látszott.
– Kapd el – mondta és kidobta a kötél végét az ablakon. A kutyák még vadabbul ugattak
odalent, amikor a kötél vége leért a földre.
Jake megragadta a kötelet és felhúzódzkodott addig, hogy rendesen megtámaszkodhasson
egy peremen. Aztán kis szusszanás után elindult Dixie ablaka felé. Amikor felért, beleka-
paszkodott a nőbe és mindketten beestek az ágyra.
– Hát – mondta Jake és győzelemittasan rámosolygott Dixie-re – nem egészen úgy jött be
a dolog, ahogy terveztem.
– Te… te… tervezted? – dadogta zavarodottan Dixie. Hevesen kalapált a szíve, ahogy a
férfira nézett. Hihetetlenül jól nézett ki. A félhomályban kimondhatatlanul férfiasnak, ke-
ménynek és csábítónak nézett ki. Pedig tíz másodperce kint lógott ég és föld között.
Dixie szeme megtelt könnyel, ahogy belegondolt, mi is történt valójában. Jake meg akarta
lepni és ezért az életét kockáztatta.
– Te hülye! – kiáltotta Dixie és szabadjára engedte a haragját. Megragadta az egyik párnát
és jól fejbe vágta Jake-et.
– Jaj! – kiáltott fel Jake.
Dixie kiugrott az ágyból és megragadta a golfütőjét.
– Meg is halhattál volna! Belegondoltál ebbe? Leeshettél volna és eltörhetted volna azt a
hülye nyakadat! – Dixie Jake felé suhintott az ütővel. – Mit gondolsz, ki a fene vagy? Errol
Flynn, hogy háztetőkön szaladgálsz? Bele is halhattál volna!
Jake felült az ágyon és elkapta a fejét a másik suhintás elől.
– De nem haltam meg. Bár ha így elnézlek azzal az ütővel a kezedben… még minden
megtörténhet.
Dixie szeméből most már ömlöttek a könnyek, nagy ijedtség után végre megkönnyebbült.
Elszállt ereje. Még egy utolsót suhintott Jake felé, de a férfi elkapta az ütőt és ledobta a föld-
re. A következő pillanatban már a karjaiban tartotta.
Dixie boldogan simult hozzá és belezokogott az ingébe. Végigsimította a férfi izmait és
megpróbált végleg lenyugodni. Jake már biztonságban van. Itt van.
– Hé – suttogta Jake a nő hajába. – Mi történt azzal a hidegfejű nővel, aki kihallgatott,
amikor a párkányon lógtam?
– Itt bőg az ingedbe – mondta hüppögve Dixie és átölelte Jake csípőjét. – Úgy megijesztet-
tél, hogy egy árva fitying sem maradt a zsebemben.
– Sajnálom – mondta Jake, és megcsókolta Dixie fejét. Belefúrta az arcát a hajzuhatagba
és mélyet lélegzett a gyöngyvirágillatból. Dixie azért sír most, mert aggódik érte. Ettől a gon-
51
dolattól melegség árasztotta el a szívét. Még szorosabbra fogta az ölelést és megcsókolta
Dixie fülét.
– Nem akartalak megijeszteni, drágám. Meglepetésnek szántam.
Mi a fene? gondolta Jake. Ha már muszáj improvizálnia, miért is ne ezt a történetet találja
ki? Különben is, amúgy is egész nap Dixie ágyába vágyott.
– Elég nagy meglepetés volt, mondhatom. Azt hittem, valami tolvaj vagy. Még szerencse,
hogy a pisztolyomat a kocsiban hagytam.
– Igen. Az is elég kellemetlen lett volna, ha leesek. De mennyivel rosszabb lett volna, ha
még ráadásul le is puffantasz!
Dixie elnevette magát és felnézett a férfira.
– Tényleg csak azért másztál fel ide, hogy meglepjél?
Jake mosolya megmerevedett egy pillanatra.
– Miért, tudsz ennél jobb okot kitalálni?
– Esküszöm, hogy még gondolkodni sem tudok igazán, amióta találkoztunk – felelte Dixie
és megrázta a fejét. – Azt fel sem tételeztem volna rólad, hogy ilyen romantikus hős vagy.
Jake csettintett egyet és kiábrándult arcot vágott.
– Semmit nem lett volna szabad feltételezned rólam. Nem szabad az embereket a kinézet-
ük alapján megítélni.
Dixie elmosolyodott, amikor visszahallotta a saját szavait. Jake lassan letörölte a könnye-
ket az arcáról.
– Na, elég volt a sírásból? – Dixie bólintott, Jake pedig gonosz mosollyal így folytatta: –
Akkor jó, mert sokkal jobb programokat tudnék magunknak kitalálni.
Ezzel megragadta Dixie-t és lerántotta az ágyra. Lassan lehajolt hozzá és finoman az ajká-
ra tette az ajkát. Dixie közelsége annyira megmámorosította, hogy teljesen megfeledkezett az
eddig olyan fontosnak tűnő, megválaszolatlan kérdésekről. Az, hogy Dixie a karjában van,
teljesen elhomályosította Devon Stafford fontosságát. Dixie volt most már az a rejtély, amit
fel akart fedezni – lassan és alaposan.
Dixie megfeszítette a hátát és beletúrt Jake selymesen csillogó hajába. Teljesen ellágyult
Jake nyelvének bársonyos érintésétől. A mennyekben érezte magát.
Végigjártatta a kezét a férfi vállán és hátán, majd lejjebb kúszott és elkezdte kiráncigálni
az ingét a nadrágból. Csak apránként tudta kiszabadítani az inget, de így még izgalmasabbá
vált a dolog. Mikor végre egy arasznyit ki tudott cibálni az öv alól, benyúlt az ing alá és fi-
nom ujjaival cirógatni kezdte Jake gerincét. Jake lassan felemelte a fejét és csak annyi időre
szakította meg a csókot, amíg levette az ingét meg a kesztyűjét. Mindkettőt lehajította a föld-
re, ahol már a dzsekije is feküdt. Dixie elvigyorodott,
– Nem fogod összehajtani és elrakni őket a helyükre?
– Most sokkal jobban szeretnélek téged a helyedre rakni – mormolta mély hangon Jake
Dixie fülébe.
Dixie megremegett es végignézett Jake felsőtestén. Tökéletes felépítése volt, minden izmát
szépen kidolgozta. Nap barnította testén szőke szőrszálak csillogtak. Dixie beletúrt a mellsző-
rébe.
– És hol az én helyem? – kérdezte remegő hangon, és Jake szemébe nézett.
– Alattam – mormolta Jake és megpuszilta. – Körülöttem, szorosan és forrón.

52
 – Ó! – nyögött fel Dixie, amint Jake hozzádörzsölte az ágyékát. Milyen régen érezte azt,
hogy egy férfi ránehezedik! Végtelenül erotikus volt az érintés. Dixie már szinte érezte, mi-
lyen lesz, ha Jake végre benne lesz – forró, kemény és lüktető.
– Ó, igen, igen – nyöszörögte és felemelte a csípőjét, hogy ismét találkozzon a testük.
– Kívánlak, Dixie – dörmögte Jake Dixie nyakába. – Kívánlak, az első pillanattól fogva.
– Itt vagyok, drágám, tessék – súgta csábosan Dixie és végighúzta az ujját Jake tarkóján.
Jake józanságának utolsó foszlánya is elillant. Teljesen elfeledkezett az eredeti célkitűzé-
séről. Most csak Dixie-re tudott gondolni. Nem tudott betelni a nézésével, az ízével, a lágy,
nőies formáival. Most is, mint mindig, ha túl közel kerültek egymáshoz, Dixie vonzereje
mindent kitörölt az agyából. Ettől a pillanattól fogva nem volt logika, csak forróság, vágy és
csoda.
A csókból lassan elindult az ajkával lefelé, Dixie torka felé. Aztán megállt a nyaka alatt és
lassan végighúzta a nyelvét a kulcscsont vonalán, majd belenyalt a vállgödörbe és elindult
Dixie tarkója felé. A csókok nyomán Dixie bőre szinte égett.
Jake keze levándorolt Dixie köntösén a melléhez. A köntös selyme hűvös volt és lágy,
Dixie melle pedig telt volt és forró. Megkeményedett a mellbimbója, ahogy Jake ujjai fino-
man morzsolgatni kezdték. Dixie felsóhajtott. Jake lehajolt és a szájába vette a selyembe bur-
kolt mellbimbót. Benedvesítette a finom anyagot, majd finoman fújni kezdte. Dixie összeráz-
kódott a gyönyörűségtől. Jake felkönyökölt és lassan végighúzta az ujját a köntösön, egészen
az övig. Szándékosan lassú mozdulatokkal kibontotta a csomót, széthúzta a pongyolát és fel-
fedte Dixie meztelen melleit.
Finoman végighúzta a mutatóujját Dixie gyorsan emelkedő és süllyedő mellkasán. Aztán
még szélesebbre tárta a köntöst.
Dixie kimondhatatlanul nőies volt. Selymes volt a bőre, minden formája nőiesen gömbö-
lyű volt. A halvány lámpafényben a sejtelmes árnyékok még szebbé, még kívánatosabbá tet-
ték a testét. A dereka még keskenyebbnek látszott, mint ruhástul, a csípője pedig lágy vonal-
ban kerekedett ki. Hatalmas, kerek melle volt, ami az izgalomtól még inkább elnehezedett. A
mellbimbója még mindig mereven ágaskodott, mintha csak magára akarná terelni a figyel-
met. És lejjebb, a melle alatt volt egy…
Jake szíve megállt egy pillanatra, amikor megpillantotta az apró tetoválást. Ha Dixie nem
a hátán fekszik, észre sem lehetett volna venni, olyan kicsi volt. Így azonban tisztán látszott –
egy apró pillangó. Szép rajzolatú, ezernyi színben pompázó tetoválás volt – türkiz, smaragd,
rubin és gyémánt színében játszott.
Gyönyörű volt. Különleges. És Devon Stafford testén volt. Most már Jake nem kételke-
dett. A halvány sejtések és megérzések szinte elárasztották az agyát. Egy pillanat alatt min-
den a helyére került. A tengercsillagos medál, a gyöngyvirágillat, az a furcsa kéztartás írás
közben, a szögletes arc. A megértés ritka tulajdonsága a férfiaknak. Ez a mondat a Telihold
örökké című filmből származott. Dixie azon az éjszakán mondta ezt neki, amikor találkoztak.
Már akkor ismerősnek tűnt a mondat, de nem tulajdonított neki nagy fontosságot. De most a
pillangó nem hagyott benne kétséget.
Dixie. Az ő kis mindenhol, gömbölyű Dixie-je Devon Stafford, az elveszett színésznő, az
évtized erotikus szimbóluma.
Most a nő szemébe nézett. Óriási barna szemében várakozás és bizonytalanság tükröző-
dött. Egyáltalán nem hasonlított arra a nőre, aki hónapok leforgása alatt meghódította Holly-
53
woodot. Már nem volt platinaszőke, derékig érő haja, és az alakja sem volt olyan, mint egy
fitnessklub reklámsztárjáé. És a tüzes, zöld szeme? Kontaktlencse, hát persze. És a duzzadt
szája? Minden bizonnyal valami zselatinos injekciók hatása, amiknek már rég elmúlt a hatá-
sa. Az istennő eltűnt. És azóta egyszerűen csak a saját bőrébe bújt – és senki nem ismerte fel.
– Mi a baj? – kérdezte félénk, remegő hangon Dixie.
– Semmi – suttogta Jake. – Semmi.
Semmi, csak az, hogy hülye volt. Pontosan azt tette, amit már Dixie többször felrótt neki –
a külső alapján ítélt. Dixie nem úgy nézett ki, mint a filmvásznon, ezért ő észre sem vette az
árulkodó jeleket. Amiről teljesen megfeledkezett, az az volt, hogy a képernyőn mosolygó nő
valójában nem is létezett. Devon Staffordot Hollywoodban találták ki, ott alkották meg. De
most már nem Hollywoodban voltak.
Ezernyi gondolat kavargott a fejében. Elméletek, kérdések – ó, a kérdések! Miért menekült
el? Mi romlott el? Ki volt az a barátnő, akit elveszített? De akkor Dixie felkönyökölt és köny-
nyes szemmel ránézett.
– Jake? – mondta cérnavékony hangon. – Már… már… nem kívánsz?
Jake szíve megremegett. Nem számított, hogy Dixie ki volt ezelőtt. Most csak az számí-
tott, hogy egy nő volt, aki kételkedik önmagában. Sebezhető volt és nagyon kedves – az a nő,
akibe éppen beleszeretett. Beleszeretett – de nem Devon Staffordba, az ideális nőbe, hanem
Dixie La Fontaine-be, az édes, bizonytalan kis Dixie-be, akinek hatalmas szíve van.
– Jobban kívánlak, mint bármi mást – mondta, és ez a szívéből szólt. – Annyira kívánlak,
hogy már szinte fáj.
– Akkor…
Dixie lassan felült és hátradöntötte Jake-et. A köntöse lecsúszott az egyik válláról, de nem
foglalkozott vele. Minden figyelmét a férfi testének szentelte.
Ám hirtelen rátört, mi is történt az utóbbi néhány pillanatban. Egy pillanatra azt hitte, hogy
elveszítette Jake-et, mintha csak leesett volna a párkányról néhány perccel ezelőtt. Bizonyta-
lanság tört rá. Ő szerette magát így, ahogy volt – telten, gömbölyűn –, de Jake maximalista
volt, és azt gondolta, hogy az ideális nő szőke, olyan vékony, mint egy piszkafa, és duzzadt
az ajka. Szóval pont olyan, mint az a nő, aki már nem létezett egy éve.
Egy pillanat törtrészére mintha azt kívánta volna, hogy újra… de nem. Nem tudna még
egyszer Devon Stafforddá válni, egy pillanatra sem. Sem Jake kedvéért, sem más kedvéért. Ő
most már Dixie La Fontaine, és Jake Gannon vagy így szereti, vagy sehogy.
Jake gyönyörködve néhány szót mormolt, ami megszakította Dixie gondolatait. Megfogta
a mellét és megemelte, mintha csak a súlyát próbálná kitalálni. Aztán finoman masszírozni
kezdte az ujjaival. A két halom közé temette az arcát, miközben hüvelykujjaival a mellbim-
bókat dörzsölgette. Olyan érzéki volt Jake érintése, hogy Dixie elfeledkezett minden gondjá-
ról-bajáról. Csak élvezte az egyre fokozódó vágyat.
Amikor Jake hátradőlt, Dixie odahajolt hozzá és megcsókolta a mellkasát. Lassan a férfi
mellbimbójára tette az ajkát és finoman szívogatni kezdte a bőrt. Közben a kezével végigjárta
Jake minden izmát. A férfi megremegett és egyre gyorsabban vette a levegőt.
Dixie figyelte, ahogy Jake hasizma is reszketni kezdett és finom ujjaival követni kezdte a
remegés útját, míg el nem érte Jake övét. Gyors ujjakkal kikapcsolta a csatot és kigombolta a
nadrágot. Jake tágra nyílt szemmel követte minden mozdulatát. Aztán Dixie megfogta a cip-
zár húzóját, és apránként elkezdte húzni. Jake a kínok kínját élte meg, mivel Dixie minden
54
centiméter után megállt és hol a vállára adott egy csókot, hol a köldökére, mielőtt folytatta
volna a műveletet. Mikor végre lehúzta a cipzárt, előbukkant Jake hófehér alsónadrágja, amit
már kimondhatatlanul szűknek érzett. Dixie ekkor hamiskás mosollyal az arcán benyúlt a
nadrágba és megtette azt, amire Jake már napok óta várt: megszorította.
Jake felnyögött és megpróbált kiszabadulni a szorításból. Tudta, hogy még várnia kell,
még nem szabad elveszítenie a fejét. Ezért elhúzódott Dixie masszírozó kezétől és lepattant
az ágyról. Két másodperc múlva anyaszült meztelenül állt a nővel szemben. A szemében vad
vágy tüze lobogott.
– Nos, most beszéljünk arról, hogy mindent a maga helyére kell tenni – mondta fenyegető-
en, erotikus mosollyal a szája szögletében.
Jake egy hatalmas ugrással az ágyon termett, Dixie pedig kacagva menekült előle. De a
hímoroszlán másodpercek alatt győzedelmeskedett és maga alá gyűrte áldozatát. Jake Dixie
feje mellé támaszkodott és a nő hasához nyomta az ágyékát, majd bekapta a mellbimbóját.
Éhesen szopogatta a mellét, előbb az egyiket, aztán a másikat, mialatt a keze Dixie testét
fedezte fel. Aztán az oldalára feküdt és lassan megborzolta Dixie fekete, göndör szőrét, majd
lassan a combjai közé vándorolt a keze. Dixie sikongatott a gyönyörtől és magasra emelve
csípőjét felajánlkozott Jake-nek. Ám Jake még várt, csak simogatta és csókolgatta a nedves
bejáratot, aztán pedig a lábujjait vette sorban a szájába, miközben egyik keze továbbra is a
combja között motoszkált.
Dixie hangosan követelőzött, de Jake nem engedett. Úgy tűnt, hogy meg akarja őrjíteni a
simogatással és csókolgatással. Dixie érezte, hogy mindjárt eléri a csúcsot, és boldogan át is
adta volna magát a gyönyörnek, ha Jake nem áll meg mindig az utolsó pillanatban. Most már
Dixie lába között térdelt, hogy még több figyelmet szentelhessen a szőrös háromszögnek. Az
ő arca is égett a vágytól.
– Elég kellemetlen dolog – mondta lihegve Jake –, de azt hiszem, nem vagyok egészen
felkészülve.
– Nekem elég késznek tűnsz, édesem – mondta Dixie éhesen. Megmarkolta Jake kemé-
nyen ágaskodó férfiasságát, majd finoman cirógatni kezdte.
– Úgy értem, védekezés szempontjából – mondta utolsó erejével Jake.
– Jaj, ne! – kiáltott fel Dixie és visszahúzta a kezét. Aztán felderült az arca. – Várj! Várj
egy kicsit! – mondta és kiugrott az ágyból. A köntöse lehullott róla út közben. A sarokban
álló szekrényhez ment.
Minden erejével azon volt, hogy emlékezzen, hová is tette a kis csomagot. Egészen biztos
volt benne, hogy felhozta a szobájába, mert nem volt képes semmi használható dolgot eldob-
ni, viszont el akarta kerülni, hogy Dee előtt zavarba jöjjön. Kihúzott egy fiókát, kihajított be-
lőle egy melltartót meg egy harisnyát, majd diadalittasan felkiáltott.
– Na, megtaláltad a Szent Kelyhet? – kérdezte Jake mosolyogva.
– Nem, sokkal jobbat találtam – mondta Dixie és beugrott az ágyba. Huncutul Jake-re né-
zett és elővett a háta mögül egy borítékot. – Ingyen áruminta. A postán jött.
Jake megvizsgálta a boríték tartalmát, miközben Dixie hevesen csókolgatta testének min-
den porcikáját.
– „Végre a védekezés is játékos és szórakoztató!” – olvasta hangosan Jake. – „Szemtelen,
harsány színek, változatos minták, tökéletes védelem.”

55
 – Jake, drágám – mondta Dixie, miközben Jake hasát harapdálta az ajkával. – Azért hoz-
tam, hogy használd, nem azért, hogy olvasd. Elrontod vele a hangulatot.
– Kötve hiszem, hogy jobban el tudná rontani a hangulatot bármi is, mint egy gyümölcsízű
óvszer – mondta Jake, ám elakadt a szava, amikor Dixie ráhajolt és a szájába vette a legérzé-
kenyebb testrészét. Úgy érezte, elolvad a gyönyörtől, de még idejében sikerült megfognia
Dixie fejét. Gyors csókot nyomott a nő szájára, majd így szólt:
– Persze ez nem jelenti azt, hogy ne próbálnék ki ilyen gyönyörű lila-rózsaszín pöttyös
dolgokat.
Dixie kinyújtotta az egyik lábát és kihúzta vele a lámpa zsinórját a konnektorból. Jake át-
ölelte és finoman ráfeküdt. Lassan, óvatosan hatolt be a nedves résbe, bár alig tudta türtőztet-
ni magát.
Dixie felsóhajtott. Aztán felemelte csípőjét és befogadta a férfit.
Még sosem kívánt annyira semmit, mint azt, hogy Jake-kel szeretkezzen. Pedig olyan
gyorsan történt az egész, hogy szinte beleszédült. Kétségtelen, hogy beleszeretett, és úgy
érezte, ennél jobb dolog nincs is a világon. És tényleg, ennél csodálatosabbat még sohasem
érzett!
Tovább nem bírtak várni: Jake lassan, mozogni kezdett. Már semmire nem tudott gondol-
ni. A józanság utolsó pillanatában még eszébe jutott, hogy még sosem érezte magát ilyen fel-
szabadultnak, ennyire egynek egyetlen nővel sem. Aztán már csak a gyönyört érzékelte. Egy-
re gyorsabban és gyorsabban mozgott, ám amikor érezte, nem bírja tovább sokáig, akkor le-
lassult. Dixie szinte könyörgött a tekintetével, de Jake nem engedelmeskedett neki. Varázsla-
tos ütemben mozgott, Dixie pedig követte minden mozdulatát. Erősen kapaszkodott a férfi
csípőjébe és úgy érezte, mindjárt ezernyi darabra szakad.
Az öreg rézágy hangosan nyögött és rázkódott, a vége nekiütődött a falnak, Az éjjeliszek-
rényen feldőlt a lámpa és levert néhány könyvet. De ezt egyikük sem vette észre, egyre heve-
sebben mozogtak. Jake hangosan felnyögött, majd édes szavakat és kéréseket suttogott Dixie
fülébe. Dixie egyre magasabb hangon sikított, végül már olyan hangosan, hogy az ablak is
beleremegett. Jake utolsó, hatalmas döfésétől mintha megszűnt volna körülöttük a világ.
Dixie szeme előtt a szivárvány minden színe tündöklött és bele kellett kapaszkodnia Jake-be,
nehogy leszédüljön az ágyról.
Egymást átölelve lihegtek és szuszogtak, miközben egyre nagyobb lustaság vett erőt raj-
tuk. Az álom kerülgette őket. Dixie nagy erőfeszítések árán kinyitotta a szemét.
– Ó, Istenem – suttogta.
Jake a titokzatos szerető mosolyával nézett vissza rá.
– A számból vetted ki a szót.
Lehajolt, hogy megcsókolja, de valami dübörgő hang félbeszakította a mozdulatot. Jake
hanyatt feküdt és kíváncsian a mennyezetre nézett. Újabb dörömbölés következett, majd egy
mérges női hang így szólt:
– Az Isten szerelmére, egy kicsit csendesebben! Néhányan aludni szeretnének!
Dixie érezte, hogy elpirul a feje búbjától a lába ujjáig. A szája elé tette a kezét, hogy el-
fojtsa a feltörő kacagást. Jake kérdően nézett rá.
– Dixie, drágám – mondta nyugodtan. – Ki lakik a padláson?

56
 57.
– Esküdj meg, hogy senkinek nem mondod el. Esküdj meg tengerészgyalogos becsület-
szavadra – mondta komolyan Dixie. Felkönyökölt az ágy végében tornyosuló párnákra. Vá-
rakozva nézett Jake-re. Jake mérgesen forgatta a szemét.
– Dixie…
– Komolyan gondolom, Jake. Én is titoktartást ígértem és máris bajban vagyok. Esküdnöd
kell.
– Oké, esküszöm – mondta Jake és Dixie mellé telepedett. Áthajolt előtte, megigazította a
lámpát az éjjeliszekrényen és visszadugta a konnektorba. Halvány fény öntötte el a szobát.
– Becsületszavadra?
Jake felsóhajtott.
– Tengerészgyalogos becsületszavamra. Most már megmondod, vagy rohanjak fel így
anyaszült meztelenül, hogy megnézzem?
Dixie megrökönyödve a hasára csapott.
– Ne merészelj! Ha azt hiszed, bárkivel megosztanálak, nagyon tévedsz. Lehet, hogy Kali-
forniában ez természetes, de én nem megyek bele. Tudod, egy kicsit régimódi vagyok – bizo-
nyos dolgokban…
– Dixie! – mondta nevetve Jake. – Mondd már meg. Mindjárt megőszülök. Ki a fene lakik
a padláson?
Dixie mély levegőt vett és belekezdett a történetbe.
– Az unokahúgom, Dee, Myrtle Beachről. Delia La Fontaine. A vőlegénye elől bújik meg
a padlásomon.
– Miért, erőszakoskodik vele? Miért nem szólt a rendőrségnek?
– Ó, nem, nem erről van szó. Tyler Holt néha felemeli ugyan a hangját, de soha nem mer-
ne keze emelni senkire. Arról van szó, hogy Deliának nagyon hosszú, szőke haja volt. Gyö-
nyörű volt, de ez Tylernek nem volt elég. Azt akarta, hogy még ezüstösebb, még hullámo-
sabb, még hosszabb legyen, pont olyan mint… – A mondat végét lenyelte, mert nem akarta
magát emlékeztetni a saját szerepére a szerencsétlen történetben.
– Szóval Dee mindenben tetszeni akart Tylernek, és elment a Kozmetológiai Központba és
kiszőkíttette meg bedaueroltatta a haját. Nem tudom, mi volt a baj, hogy a vegyszerek voltak-
e túl erősek, vagy mi történt, de mindenesetre Dee minden egyes hajszála a tövénél letörött.
És halálra van rémülve, hogy ha Tyler meglátja egy centis hajjal, akkor már nem fogja sze-
retni és visszakéri a gyűrűjét.
Jake alig tudta magában tartani a nevetését. A szája elé tette a kezét, szinte ellilult a feje,
de nem tudta türtőztetni magát. Dixie fejbe csapta az egyik párnával.
– Ne merészelj ezen nevetni! Ez egyáltalán nem mulatságos. Mit szólnál, ha egyik napról a
másikra egyetlen szál hajad sem lenne?
– Úgy néznék ki, mint katonakoromban – mondta Jake még mindig rázkódva. – Ő is úgy
néz ki?
Dixie megint fejbe vágta, mert Jake újból nevetni kezdett.

57
 – Milyen gonosz vagy! Itt van szegény Dee, és attól fél, hogy visszautasítja a szerelme, te
meg csak röhögsz itt, mint egy papagáj.
– Sajnálom – mondta Jake és levegőért kapkodott. Nagy nehezen rendbe tette a vonásait. –
Igazán, drágám, nagyon sajnálom. Csak arról van szó… hogy ez egy meglehetősen különös
történet. Ezt neked is be kell látnod.
– Ez egy tragédia, nem pedig különös történet – mondta szomorúan Dixie. Csak azon járt
az esze, hány olyan nő lehet a világon, akit az döntött nyomorba, hogy nem néz ki úgy, mint
mondjuk Devon Stafford.
Jake lassan bólintott. Kezdte belátni, miről is van szó. Végiggondolta, miket is mondott
Dixie az utóbbi napokban. Sokkal tisztábban látta a dolgokat, mint Dixie feltételezhette volna
róla. Tyler Holt egyike azoknak az embereknek, aki azt hiszi, hogy Devon Stafford a tökéle-
tes nő. Dixie pedig, aki annyira utálta a tökéletes nő szerepét, saját magát okolta a történte-
kért. Hiszen egyszer valahogy – még Jake is csak találgatni tudott, hogyan – ő lett a nőideál.
Az unokahúgának, Deliának nem sikerült ezt elérnie, sőt, sokkal rosszabbul járt. És erre
Dixie, aki minden kóborlót befogadott, tárt karokkal várta az unokahúgát is.
– Szóval el akart rejtőzni, és te, jószívű Dixie-m, befogadtad – mondta Jake és megcirógat-
ta Dixie orrát.
Dixie összevonta a szemöldökét, mert nem tetszett neki az, ha őt tekintik az irgalmas sza-
maritánusnak. Hiszen ő egyszerűen megpróbál jó lenni az emberekhez és megpróbál néhány
dolgot helyrehozni.
– Hát, gondolj bele, a szegény kislánynak kellett valaki, aki befogadja. Látnod kéne paró-
ka nélkül. Úgy néz ki, mint aki most szabadult a börtönből.
Jake szeretettel megsimogatta a nő homlokát.
– Nem nézhet ki rosszabbul, mint az az egyszemű macskád.
– Nem, ezt valóban nem hinném – ismerte be Dixie nevetve. Jake lehajolt és átölelte, majd
megcsókolta az orrát és a száját. Dixie hozzásimult és a vállára hajtotta a fejét, mint egy kis-
cica.
– Megszakad bele a szívem – mormolta szomorúan Dixie. – Dee mindent megtesz, hogy
Tyler kedvére tegyen. Pedig bíznia kellene abban az emberben, és tudnia, hogy mindig sze-
retni fogja, akárhogy is néz ki. Ha csak a hajáért meg az alakjáért szereti, akkor milyen szere-
lem ez? Ha Tyler ilyen, akkor egyetlen gondolatot sem szabad rá vesztegetni. Úgy szeretném,
ha ezt belátná. Úgy szeretném, ha…
Dixie nem folytatta a gondolatot, hanem becsukta a szemét. Megbánást és szomorúságot
érzett. Olyan sok mindent szeretne. Azt kívánta, bárcsak sose ment volna Hollywoodba, hogy
sose akart volna híres lenni. Azt kívánta, bárcsak rájönnének az emberek, hogy a platinaszőke
haj és a darázsderék nem teszi boldoggá az embereket. Bárcsak megértethette volna ezt Dee-
vel, mielőtt szegénynek kihullott az összes haja. És leginkább azt kívánta, hogy ezt Jeanne-
nal is megértethette volna, mielőtt túl késő lett.
– Hé – mondta Jake és felemelte Dixie állát. A szemében szenvedés, önmarcangolás tük-
röződött. – Drágám, nem a te hibád.
Jake el szerette volna magyarázni neki, mennyire megérti, de nem mondhatja meg neki,
hogy tudja, ki is ő valójában. Nem mondhatja meg neki, hogy végre kezdi megérteni azt a
rejtélyt, ami maga Devon Stafford. Kezdi érteni, hogy miért menekült el Hollywoodból. Nem

58
tehet mást, mint hogy átölelje és csupán észérvekkel meggyőzze. Dixie rámosolygott – leg-
alább ennyi haszna volt a színészkedésből, hogy ez sikerült neki.
– Nem gondoltam komolyan, hogy gonosz vagy. Te vagy az egyik legkedvesebb ember,
akit ismertem. Hogy megengedted Eldonnak, hogy megjavítsa a Porschét, meg hagyod, hogy
Sylvie udvaroljon neked.
– Szeretem Sylvie-t – mondta Jake. – Szeretem a barátaidat.
Dixie felvonta a szemöldökét.
– Még Eldont is?
– Hát… addig nem mondok inkább róla semmit, amíg meg nem látom, hogy javítja meg a
szívszerelmemet.
Dixie elnevette magát és megölelte.
– Ahhoz képest, hogy kaliforniai városi gyerek vagy, egész jó fej vagy. És milyen roman-
tikus, hogy a ház falán másztál fel, mint Zorro.
– Legközelebb inkább a bejárati ajtón jövök, kezemben egy csokor virággal, mint minden
normális, otthonszerető ember.
Dixie feltérdelt és a szemébe nézett.
– Te otthonszerető ember vagy? Tényleg? – kérdezte olyan reménykedéssel a hangjában,
hogy ő maga is megrémült.
– Jobb lesz, hölgyem, ha elhiszi – suttogta Jake Dixie haját simogatva.
– Szeretném. Nagyon is szeretném.
Jake ledőlt az ágyra és magával húzta Dixie-t is. Maga alá forgatta és az orrával bökdöste
a mellét, míg a kezével lázasan kutatott a takaró alatt. Végre megtalálta, amit keresett és el-
mosolyodott. Dixie szeme elé tette a két fóliás csomagot.
– Na, pöttyös vagy kockás?

Dixie ébren feküdt az ágyban, az eső kopogását és Jake szuszogását hallgatta. Összebúj-
tak. Jake már régen elaludt, de Dixie nem tudta rávenni magát, hogy elhúzódjon tőle és ő is
elaludjon. Olyan jó meleg és kemény volt a teste. Úgy akart kapaszkodni belé, mint viharban
egy sziklához. Pedig Jake kavarta benne a vihart. Hogy lehet, hogy egy férfi egyszerre vihar
is és menedék is?
Jake olyan ember volt, akibe nem lett volna szabad beleszeretnie – követelőző, maximalis-
ta, pont olyan, mint akik elől mindig menekült. Másrészt viszont olyan volt, akibe bele kellett
szeretnie – kedves, erős, őszinte. Úgy érezte, rá kellene bíznia a titkait, de nem merte meg-
tenni az első lépést.
Még nem érett meg rá a helyzet. Túl gyorsan történt minden. Még úgy érezte, túl friss a
seb, még nem volt elég az az egy év arra, hogy mindent feldolgozzon magában. De főleg arra
nem volt elegendő, hogy új érzésekkel nézzen szembe. Jake berobbant az életébe és mindent
felkavart. Az ösztönei azt súgták, hogy bízzon benne, hogy engedje el magát, hogy hagyja,
hadd sodorja el a szerelem, de az ösztönei néha becsapták.
A régi, Hollywoodban töltött napok emlékképei peregtek a szeme előtt. Olyan emberek ar-
ca, akikben ismeretlenül is megbízott, és akik csak a saját hasznukat lestek. Még élénken em-
lékezett az utolsó beszélgetésre a menedzserével, akiben feltétel nélkül megbízott.

59
 Éppen új szerződést készültek kötni az egyik televíziós társasággal a Wad idők újabb epi-
zódjainak elkészítéséről. Azon vitatkoztak, hogy az a hat kiló, amit akkor szedett fel, amikor
leszokott a dohányzásról, tizenötnek fog kinézni a filmvásznon. Azt akarták, hogy adja le
azokat a kilókat az új sorozat forgatásának megkezdése előtt. Ő azonban ellenállt, egyrészt
makacsságból, másrészt pedig azért, mert nem volt hajlandó továbbra is halálra éheztetni ma-
gát. Érezte, hogy az egészsége rovására megy az őrült hajsza és a feszes diéta. A legutóbbi
forgatás után néhány hétre kórházba is került, annyira kimerült. Az orvosok figyelmeztették,
hogy nem bírja már sokáig a szervezete ezt az életmódot. De a menedzsere és a producerek
csak azzal törődtek, hogy ugyanúgy nézzen ki, mint eddig. Olyan legyen, mint az a Devon
Stafford, aki eddig milliókat hozott nekik a konyhára. Az nem érdekelte őket, hogy hogy érzi
magát, és hogy neki tetszett az a felszedett néhány kiló.
– Nem érdekel, mit kell hozzá tenned – mondta mély, követelőző hangon a menedzsere,
haraggal és félelemmel a tekintetében. – Éheztesd magad, szokj rá újra a cigire, tégy bármit,
csak add le azt a néhány kilót. Különben óriási összegeket vesztünk. Megértetted?
Túlságosan is jól értette. Abban a pillanatban értette csak meg igazán, ki is Al Altobelli
valójában. Nem volt a barátja. Nem volt az apja. Ő az az ember volt, aki úgy választotta ki a
művésznevét, hogy rábökött két városra Anglia térképén. Aki a legmagasabb árért adta el őt,
és mindenből bezsebelt tíz százalékot. Ez volt benne az üzlet. Ő volt az áru, egy márkanév,
egy arc egy fényes poszteren.
Ráadásul nem is az igazi arca volt. Az arca csontváza volt, amit jó alaposan befestettek és
kifényesítettek, aztán felpumpálták az ajkait zselatinnal és angyali zöld kontaktlencsét tettek a
szemébe. Szinte semmi nem maradt Devon Staffordban az igazi Dee Ann Montrose-ből, aki-
nek Dixie volt a beceneve gyerektorában az észak-carolinai dombok között. Az akcentusát
eltüntették szigorú beszédtanárok, az alakját még szigorúbb edzők formálták. A hosszú, plati-
naszőke haj nagyrészt Eco műve volt, aki a legjobb fodrász és vendéghaj-készítő volt Holly-
woodban.
Ez mind eszébe jutott, amikor ott állt Al előtt, aki embertelen hangon üvöltött vele és
elétolta egy újságból kivágott spenótdiéta leírását.
Ekkor kezdődött az, hogy Dixie leszállt a földre. És akkor értette meg a dolgot igazán,
amikor ott állt a temetőben és nézte, ahogy vadidegen emberek engedik le a földbe Jeanne
Parmantel koporsóját. Senki más nem jött el a temetésre. Senkit nem érdekelt, hiszen ki volt
Jeanne Parmantel? Csak egy újabb senki, aki nem volt elég jó, elég sovány és elég szexis.
Valaki, aki nem volt Devon Stafford. Egyszerűen nem volt senki.
A régi fájdalom megint beléhasított és még szorosabban ölelte Jake-et, amint a könnyek
megindultak a szeméből. Úgy szerette volna elmondani neki. Szerette volna kiönteni a szívét,
hogy aztán Jake elringathassa és megvigasztalhassa. De félt. A szíve mélyén kimondhatatla-
nul félt. Annyira szerette volna, ha Jake Dixie La Fontaine-t szereti, hogy nem merte neki
megmondani, hogy valaha ő volt Devon Stafford.
Jake felé fordult, de nem szólt egy szót sem, semmi jelét nem adta annak, hogy fent lenne.
Szó nélkül átölelte Dixie-t és megcsókolta a haját. Dixie is szorosan ölelte, közben pedig öm-
löttek a könnyei. Megpróbált minél csöndesebb maradni, megpróbálta egyenletessé tenni a
légzését és megállítani a válla rázkódását. Jake tudta, hogy Dixie nem akarja felébreszteni.
Akármi is bántja, túl titkos ez a fájdalom ahhoz, hogy megossza vele.

60
 Jake szíve majd' megszakadt, hogy Dixie egyedül szenved. Az ő élettel teli, szemtelen kis
Dixie-je, aki mindig szélesen mosolyog, most itt feküdt az éjszakában egyedül, és szenvedett.
Jake felmérgesedett. Bár kit szívesen megfojtana, aki valaha is bántotta Dixie-t.
Olyan kedves, olyan jóságos, olyan tisztességes nő volt, hogy csak nagyon aljas emberek
bánthatták.
Talán senki sem bántotta, gondolta Jake, ahogy egy kicsit lehiggadt és visszatért a gondol-
kodása a megszokott kerékvágásba. Talán Devon Stafford bántotta Dixie-t. Talán Devon
Stafford elől menekült. Talán nem volt képes tovább kettős életet élni.
De akkor ettől miért sírna úgy, mintha az utolsó legjobb barátját veszítette volna el? Ha
azért jött ide, hogy megnyugodjon, akkor meg mitől szenved most?
Jake azt kívánta, bárcsak Dixie elmondaná neki. Azt szerette volna, ha Dixie „felébreszti”
és megosztja vele a titkát itt a szobája mélyén, miközben az eső veri a spalettákat. Meg akarta
vigasztalni. Meg akarta érteni. Azt akarta, hogy Dixie bízzon benne eléggé ahhoz, hogy meg-
ossza vele a titkait és félelmeit. Rettenetesen fájt neki, hogy Dixie hajlandó vele megosztani a
testét, de a lelkét zárva tartja előtte.
Beleszeretett. Igazán. Édes, gyengéd szerelemmel. Ez nem az a kölcsönös vonzalmon és
szabályok tengerén alapuló korrekt kapcsolat volt, amikhez hozzászokott. Semmi szabályos-
ságot nem tudott felfedezni az érzelmeiben, a pillantásaiban, az érintéseiben. Ez a szerelem.
Azt akarta, hogy Dixie egészen odaadja magát neki, a múltjával, a jelenével együtt. Azt akar-
ta, hogy Dixie védelemért, megértésért forduljon hozzá.
De Dixie itt zokog mellette. Egyedül.
Nem bírta elviselni. Tényleg nem. Pedig tengerésztiszt volt, akit kiképeztek arra, hogy áll-
ja a kínzást és a vallatást. De Dixie visszafojtott sírása megérintette a szívét. Most már nem
érdekelte, Dixie beavatja-e a titkába. Nem bírta tovább hallgatni a panaszos zokogást. Akár-
milyen fizikai fájdalmat elviselt volna, de ezt nem tudta tovább tétlenül hallgatni.
Gyengéden megsimogatta a nő arcát. Finoman megcsókolta a szemhéját, felitatta az ajká-
val a sós könnyeket. Majd végül lágyan megcsókolta az ajkát.
– Ne sírj, kedvesem – suttogta. – Ne sírj.
– Sajnálom – mondta Dixie és szánalmasan érezte magát. Nem akarta felébreszteni Jake-et
és semmiképpen sem akarta, hogy sírni lássa. Felvértezte magát a kérdése ellen. Persze hogy
meg fogja kérdezni. Jake mindig mindent szeretett érteni, mindig mindent meg akart tudni.
Meg akarta tudni, miért nem elégedettek az emberek az életükkel és messze túlment az udva-
riasság határain. Többször mondta neki, hogy ne csak a felszínt nézze, de most ébredt csak rá,
hogy ez felesleges volt. Az esti vacsorán ott ült Jake mellett és figyelte, miket kérdez. Szinte
látta, hogy rakja össze darabonként az információkat abban a logikus agyában. Őt is elkezdte
faggatni, és most még több oka lenne a kérdezősködésre.
De Jake nem kérdezett semmit. Csak csókolta. Csak simogatta. Csak vigasztalta. Felmele-
gítette lehűlt testét.
– Jake – mondta halkan. – Szeretkezzünk. Kérlek.
Hallotta, milyen elkeseredett a hangja. Erre biztosan rá fog harapni Jake és elárasztja a lo-
gikusnál logikusabb kérdéseivel. Még sosem érezte ilyen kiszolgáltatottnak magát és Jake ezt
biztosan megérezte. De a férfi nem szólt egyetlen szót sem. Hanem újra megcsókolta és fölé
magasodott. Aztán lassan belehatolt.

61
 Eddig szeretkeztek kiolthatatlannak tetsző vágyból és szeretkeztek játékból. Ez a szeretke-
zés egészen más volt. Édesebb, gyengédebb, olyan finom, mint az első bimbó a tavaszi nap-
sütésben.
Jake, mivel csak meg akarta vigasztalni Dixie-t, kizárólag arra figyelt, hogy a nőnek jó le-
gyen. Lassan, óvatosan bánt vele, fokozatosan gyorsította az ütemet.
Dixie tehetetlenül feküdt alatta, túlságosan kimerült ahhoz, hogy bármit tegyen. Megfogta
Jake derekát és élvezte a kényeztetést. Becsukta a szemét és átadta magát az élvezeteknek.
Csak arra figyelt, hogy érezze Jake-et, és amikor elérkezett a leggyönyörűbb pillanathoz,
minden félelme és szomorúsága elszállt.
Jake teste megrázkódott és ellazult izmokkal feküdt Dixie-re. Dixie a nevét sugdosta a fü-
lébe, de mire Jake megfordította az arcát, hogy megcsókolja, a nő elaludt.
Jake agyában megválaszolatlan kérdések kavarogtak. Az oldalára fordult, de egy pillanatra
sem engedte ki Dixie-t öleléséből. Bár a testük összekapcsolódott, a lelkük még zárva volt
egymás előtt.

62
 63.
Dixie ragyogó arccal nézett fel Divine Trulove-ra a kávézóban. Miss Divine úgy mosoly-
gott rá vissza, mint egy vérbeli nagymama. Hófehér haján megcsillant a napfény.
– Jó reggelt, Dixie, drágám – mondta hangosan Miss Divine. Kivette a jegyzettömböt a
zsebéből és kérdően rájuk nézett.
– Jó reggelt, Miss Divine – mondta elég hangosan Dixie. – Egy hatalmas szeles csokoládés
ananásztortát kérek rengetek tejszínhabbal, meg egy bögre tejet.
– Reggelire? – kérdezte Jake, megrökönyödéssel és undorral az arcán. Miss Divine kikapta
Jake kezéből az étlapot és játékosan fejbe csapta vele a férfit.
– A mi Dixie-nk azt eszik reggelire, amit akar, Mr. Gannon – mondta tettetett szigorral a
hangjában.
– Igenis, asszonyom – mondta Jake és megadóan lehajtotta a fejét.
– Nem szoktunk idegenek szavára adni, az igazat megvallva – folytatta Miss Divine komo-
lyan. Bár már meglehetősen öregecske volt, még mindig határozott volt a hangja. Erősen ér-
ződött rajta a déli akcentus. Szigorú tekintettel nézett Jake-re.
– Értem, asszonyom.
Miss Divine szemmel láthatóan elégedett volt a válasszal. Lapozott egyet és megnyálazta a
ceruzáját.
– Nos, Mr. Gannon, önnek mit hozhatok ezen a gyönyörű reggelen?
– Narancslevet, grahamkenyérből készült pirítóst, és egy tál kukoricapelyhet eperrel, le-
gyen szíves.
– Őszibarackkal – javította ki Miss Divine. – Ma az eper túlságosan puha. És különben is,
azok az apró magocskák az eperben nem tesznek jót az epéjének.
Jake meglepetten pislogott.
Az öreg hölgy kínos alapossággal feljegyzett mindent, mintha bárki is ellenőrizné a jegy-
zeteit. Aztán a kötényébe csúsztatta a jegyzettömböt és odabiccentett Jake-nek.
– Ezen kívül hozok még magának tojást, sült sonkát meg salátát. Egy férfinak fenn kell
tartania az erejét. Hozok puliszkát is. Az jó a csontoknak. Ezt mind meg kell ennie, külön-
ben… – ezzel sarkon fordult és becsoszogott a konyhába.
Dixie elnevette magát, amikor Jake meglepett arcára nézett.
– Miss Divine sokáig a különösen nehezen kezelhető fiúk iskolájának volt az igazgatója.
Ha nem vigyázol magadra, teljesen át fog formálni.
Jake összevonta a szemöldökét.
– Azt akarja, hogy úgy reggelizzek, mint egy favágó, neked meg hagyja, hogy tortát egyél
reggelire. Csokoládés ananásztorta reggelire! Van fogalmad arról, mennyi szénhidrát és zsír
van egy szelet vajas süteményben?
Dixie haragosan ránézett.
– Nem, fogalmam sincs róla. De ha meg merészeled mondani, akkor előveszem a táskám-
ból a pisztolyomat és azzal csaplak agyon. Azért, mert te egy megrögzött egészségmániás
vagy, még nem ronthatod el az én örömömet.

63
 – Csak azért mondtam, mert aggódom érted – mondta Jake. – Nem tesz jót neked, drága-
ságom.
– Nem mindig ezt eszem reggelire – tiltakozott Dixie. Meglágyult a szíve Jake kedvessé-
gétől. Milyen figyelmes, hogy nem akarja, hogy megrontsa az egészségét! A pillái alól a fér-
fira sandított. – A mai nap különleges. Ma ünneplem… magunkat.
Jake megfogta a kezét és rámosolygott. Dixie vonzereje sokkal erősebb volt bárminél,
amivel eddig találkozott. A vonzerő ugyanolyan erős volt, mint a filmvásznon, még a
Stafford-jelmez nélkül is. A pillantásával felébresztette benne a vágyat. Férfiasnak, erősnek
érezte magát, valahányszor Dixie közelébe került. Áthajolt az asztalon és az ajkát nézte.
– Mit ünnepelsz rajtunk? – kérdezte huncutul Jake. Dixie megrázkódott a kérdés hallatán
és kacéran így válaszolt:
– Tudod te nagyon jól.
– Tényleg? Jobb lenne, ha megmutatnád.
– Jake, nyilvános helyen vagyunk – suttogta Dixie és úgy tett, mintha meg lenne botrán-
kozva a férfi viselkedésén, miközben a hideg futkosott a hátán az izgalomtól. Jake még köze-
lebb hajolt és játékos mosoly jelent meg az arcán.
– Valóban? Én csak téged látlak, kedvesem.
Hirtelen Eldon jelent meg az asztal mellett. Dixie meglepetten a szívéhez kapott és halkan
felsikított. Jake hátradőlt és kérdően nézett a szerelőre.
– Bocsáss meg, Dixie, elkérhetném a ketchupot? – kérdezte Eldon és úgy nézett Jake-re,
mint egy szeméttelepi kutyára. Dixie átnyújtotta neki a ketchupot.
– Bánt téged ez az ember, bogaram?
– Nem, Eldon.
– Valami olyat tesz veled, amit nem akarsz?
Dixie a férfi felé fordult és elvörösödött.
– Köszönöm, hogy törődsz velem, Eldon – mondta feszülten –, de megkérhetnélek rá,
hogy a saját dolgoddal törődj?
Eldon fenyegetően Jake-re nézett, majd visszament a helyére. Dixie haragosan összerán-
colta a homlokát. Jake sértődötten mormogott.
– Bocsáss meg neki – suttogta Dixie. – Csak…
– Csak vigyáz rád, tudom – fejezte be a mondatot Jake és megsimogatta Dixie arcát jelez-
vén, hogy nem haragszik az idős férfira.
Vajon hányan tudhatják az itteniek közül, ki is volt Dixie egy évvel ezelőtt? Vajon hány
emberre bízhatta rá a titkát? Jake a szívébe zárta ezeket a kedves embereket, akik befogadták
és lányukként védelmezték Dixie-t. De ugyanakkor ezért kívülállónak érezte magát – nem
csak Mare's Nestben, hanem Dixie életében is. Vajon mikor jön el az a pillanat, amikor Dixie
már eléggé bízik benne ahhoz, hogy megossza vele a titkát? Vajon mennyi időbe telik, míg ő
is Dixie családtagjává válik?
Bűntudatot érzett, ahogy körülpillantott az aprócska kávézóban. Az ablakokon nehéz zöld-
rózsaszín mintás függönyök lógtak, az apró, kör alakú asztalok sötétzöld abrosszal voltak le-
takarva. Dixie védelmezőinek nagy része a pultnál ült és kávét szopogatott. Miss Cora May
Trulove egy bárszéken gubbasztott és a tévé hangerőszabályzóját csavargatta. Miss Divine
rácsapott testvére kezére, amikor megkezdődött a Szerencsekerék.

64
 Dixie-nek barátai voltak azok, akik védelmezték. De ki is ő, Jake, tulajdonképpen? A bá-
ránybőrbe bújtatott farkas, aki el akarja rabolni tőlük a kisbárányukat. Egy író, aki egy törté-
netet hajhászik. Ám be kellett ismernie, hogy most már nem a könyv megírása az elsődleges
célja. Azért akart mindent tudni Dixie-ről, mert a nő megbabonázta, mert úgy érezte, ha nem
tud róla mindent, akkor nem is teljes értékű ember… hiszen beleszeretett.
– Mi van? – kérdezte Dixie és kérdően felvonta a szemöldökét. – Van valami az arcomon?
– kérdezte, és dörzsölni kezdte az arcát. – Tudtam, hogy nem kellett volna nekiállnom annak
a konyhai csapnak, mielőtt eljöttünk. Ugye megint zsír van az arcomon?
– Jól nézel ki – mormolta Jake. – Azt hiszem, egyszerűen gyönyörű vagy.
Dixie elvörösödött. Nem akarta elhinni, hogy jól hallotta. Pedig ezt a mondatot már a világ
leghíresebb férfijai is mondták neki, mégis elpirult. Persze akkor még Devon Stafford volt, a
férfiak bálványa, a szépségeszmény megtestesítője. Most pedig már egyszerűen csak Dixie
La Fontaine, a bizonytalan és ártatlan ezermester.
– Szeretlek – mondta Jake gyengéden, egyszerűen, őszintén, és le nem vette a szemét
Dixie-ről.
Nem akarta megmondani neki, mert még túl új volt érzés. De egyszerűen kicsúszott a szó
a száján, amikor belenézett Dixie szemébe. Dixie érezte, hogy a vér kiszalad a fejéből. A szá-
ja tátva maradt a csodálkozástól, a szeme kikerekedett. Jake kényelmesen, lazán ült vele
szemben, de a válla feszült volt. A pillantása égetett. És milyen helyes volt! A reggeli szél
összeborzolta a haját. Fehér pólót és kopott farmeringet viselt, aminek feltűrte az ujját. Bal
csuklóján aranyóra volt, és az aranysárga szőrszálak vidáman kunkorodtak a karján. Szereti.
Dixie elpislogta a szemébe gyűlő könnyeket. Mennyire jellemző ez Jake-re, hogy ilyen
nyugodtan, ennyire lezseren kimondja ezt a szót.
Szereti.
– Ó, Istenem – suttogta Dixie.
Jake arca ellágyult. Elmosolyodott és nevetve így szólt:
– Úgy látom, erre nem számítottál.
Számítani rá? Néha ugyan álmodozott erről, de számítani egyáltalán nem számított rá. Ő
már semmit nem várt el senkitől, semmire nem számított. Túlságosan veszélyes, ha az ember
túl sok mindenre számít. Túl sokszor érik így az embert kudarcok, amik nagyon megviselik a
lelkét. Nem, nem számított rá, valóban, de attól még ez a szó felforrósította a lelkét.
– Ez nem jelenti azt, hogy nem akartam hallani – suttogta.
– Helyes – mondta határozottan Jake. Dixie azon tűnődött, hogy vajon előfordult-e már
Jake-kel az, hogy bizonytalannak érezte magát. Olyan erősnek, olyan… tökéletesnek tűnt.
Dixie torkát elragadta a félelem. Oly sok hónap nyugodt magányossága után most hirtelen
úgy érezte, hogy az élete kiszalad alóla, mint egy megvadult ló. És a problémák és nehézsé-
gek ott vágtattak mögöttük, hogy még nehezebbé tegyék a dolgát.
A szerelem lehet csodálatos, és lehet borzalmas. Lehet felemelő és rémisztő. Dixie úgy
érezte, úgy járja át a testét a félelem, mintha jeges víz csordogálna az ereiben. Az egész élete
egy cérnaszálon függött mert beleszeretett egy jóképű idegenbe. Mit tud Jake Gannonról azon
kívül, hogy csodás érzelmeket ébreszt benne? A szerelem azt jelenti, hogy az ember mindent
megoszt a másikkal, hogy rábízza a legféltettebb titkait is, elmondja neki az álmait és félel-
meit, a múltját és a jelenét. Ez tehát azt jelentené, hogy egy olyan emberre kellene rábíznia
magát, akit alig ismer.
65
 Nem azért jöttem, Dixie, hogy bántsalak. Kristálytisztán emlékezett erre a mondatra.
A pultnál ülő vendégek hangos kiáltásokkal biztatták a Szerencsekerék egyik játékosát.
Miss Cora May megfejtette a feladványt és olyan örömkiáltást hallatott, mintha megnyerte
volna a Mercedest. Miss Divine közeledett feléjük, kezében a súlyos tálcával.
– Miss Divine, ha van egy szabad perce, töltene nekem még egy kávét? – kiáltotta Eldon,
amikor az idős hölgy elment mellette.
– Nem. Az a sok sav nem tesz jót a gyomrodnak, Eldon Baines.
– Igenis, asszonyom.
Jake felállt, hogy elvegye a tálcát.
– Majd szétrakjuk az edényeket, Miss Divine – mondta hangosan Jake. – Nem szeretnénk,
ha miattunk nem tudná nézni a műsorát.
Miss Divine bólintott, aztán mosolyogva Dixie-re kacsintott.
– Azt hiszem, lehet, hogy jó lesz, Dixie drágám. Még akkor is, ha kaliforniai.
Dixie a hölgyre mosolygott.
– Remélem, Miss Divine. Remélem.

A következő héten nagyjából egyformán teltek a napok. Jake reggel a kutyákkal futott, az-
tán Dixie sétált vele egyet, hogy lehűljenek az izmai. Aztán megittak egy kávét és beszélget-
tek Sylvie-vel, esetleg Fabianoval, ha nem volt éppen elfoglalva a tornagyakorlataival. Aztán
Dixie elszaladt megjavítani egy mosógépet vagy segített Eldonnak, vagy elment a barátaihoz,
mialatt Jake a regényén dolgozott. Este megint sétáltak egyet a parton, aztán az éjszakát sze-
retkezéssel töltötték Jake házikójában.
Kellemes beosztás volt, ismerte be Jake, de azért volt néhány dolog, ami nem hagyta nyu-
godni. Eldon még nem fejezte be a Porsche javítását, Dixie még nem vallott neki szerelmet,
és a Devon Stafford név még nem került elő a beszélgetéseik során.
Úgy döntött, hogy hagy még időt Dixie-nek. Hiszen az életben nincsenek határidők. Hi-
szen Dixie nem oszthatja meg vele a titkát egy csapásra, amikor már a világ előtt is rejtegeti
egy éve. De azért bántotta a dolog. Az, hogy Dixie nem bízik benne, és hogy így nem beszél-
het neki arról, ki is ő valójában. Ha nem bízik benne eléggé ahhoz, hogy beszéljen, akkor arra
sincs még felkészülve, hogy meghallgassa az ő vallomását is.
Ezen a héten történt az, hogy úgy döntött, nem írja meg Devon Stafford élettörténetét. Mi-
nél jobban megismerte Dixie-t, annál jobban megszerette, és annál kevésbé akarta megosztani
őt másokkal. Úgy érezte, hogy a világ sokat tanulhatna Devon Stafford életéből, de mégis
teljesen magának akarta a nőt.
A szerelem csodásnak tűnt számára. Mostanáig nem nagyon foglalkoztatta a szerelem,
amíg bele nem szeretett egyik pillanatról a másikra ebbe a gömbölyded nőbe, aki lefitymálta
az ő helyesnek vélt életfelfogását. Eddig mindig azt gondolta, olyan nő lesz a felesége, aki
ugyanúgy tornázik, diétázik, mint ő, és ugyanolyan fontos számára a rend és a logika. De
Dixie gondolni sem akart a tornára, azt evett, amit éppen megkívánt, és a rend fogalma egyál-
talán nem volt jelen az életében. Szöges ellentéte volt neki mindenben, mégis, szinte meg-
őrült érte.
Most abban a dobozban turkált, amiben a Devon Staffordról szóló anyagot gyűjtötte, és
amit az ideérkezése óta meglehetősen elhanyagolt. Az újságból kivágott képeket és a reklám-

66
fotókat hasonlította össze azzal a nővel, akit ismert. Elég nehezen tudta elképzelni, hogy
Dixie Hollywoodban boldog lehetett. Az itteni világhoz képest a sztárélet idegennek és ha-
misnak tetszett. Fájt neki, hogy Dixie a cápák között élt. A szórakoztatóiparban farkastörvé-
nyek uralkodnak,mindenki csak a maga érdekeivel törődik. Tudta, hogy Dixie-t sokan bántot-
ták, és ettől ő úgy érezte, mintha tőrt forgatnának a szívében.
Kivette a csomagból a legfrissebb felvételt, amit egy pletykalap fotósa készített akkor,
amikor Dixie a menedzsere irodájából lépett ki. Pontosan a kamerába nézett, és csillámló
zöld szeme nedves volt a könnyektől. Még akkor is egészségtelenül soványnak tűnt, pedig
akkor már felszedett néhány kilót a dohányzásról való leszokástól. Szerencsétlennek és két-
ségbeesettnek nézett ki a képen, és Jake azt kívánta, bárcsak most átölelhetné és megvigasz-
talhatná.
Hallotta, hogy a teraszajtó nyílik. Behajította a fényképet a dobozba és gyorsan rátette a
fedelét.
– Nem fogom megnézni, becs' szó! – mondta Dixie és hátulról átölelte Jake-et. A hátának
dörgölőzött és beszívta a meleg, férfias illatot.
– Megengedem, hogy elolvasd, amikor kész lesz – mondta Jake és megfordult, hogy a kar-
jába zárhassa. – Mielőtt bárkinek odaadnám. Mit szólsz hozzá?
Dixie szeme izgatottan felcsillant.
– Tényleg? De jó lenne! Sze…
Dixie félbeszakította a mondatot, amikor meglátta Jake arcát. Feszültnek, idegesnek látta,
mintha valami borzalmas dolog rágná a lelkét. Gyengéden megérintette a barázdát a homlo-
kán. Megsimogatta az arcát.
– Édesem, mi baj van?
Jake felsóhajtott és gyötrődötten elmosolyodott.
– Semmi. Csak a hősnőm jelleméről gondolkoztam.
– Ó. Miért, milyen?
Jake egy hosszú pillanatig gondolkodott, majd a szeme felvette azt az ismerős, végtelenül
kíváncsi csillogást.
– Hát… egy kicsit elveszett, egy kicsit bizonytalan. Még mindig rejtély a számomra. Va-
lami bántja a lelkét, de még nem jöttem rá, hogy micsoda.
Dixie összevonta a szemöldökét. Már a nyelvén volt, hogy ő is ilyen, hogy ő hasonlít erre
a nőre, de aztán meggondolta magát. Megvakarta az orrát és kíváncsian Jake-re nézett.
– Hiszen te találod ki. Hogy lehet, hogy nem tudod?
– Néha így van vele az ember.
– Gondolom, ez megőrjít – felelte Dixie csipkelődve.
Jake rámosolygott és megsimogatta a fejét.
– Igen, de majd rájövök. Mi a terved most?
– Semmi különös. Gondoltam, ha éppen most nem vagy nyakig benne az írásban, akkor
elmehetnénk a tengerre. Átmehetnénk az öreg motorcsónakommal a Ló-szigetre, és vacso-
rázhatnánk ott.
– Nagyon jó ötlet, de én viszem a vacsorát.
– De ugye nem tofuból, vagy valami más ilyen szörnyűségből lesz? Mert már most fi-
gyelmeztetlek, hogy azt nem vagyok hajlandó megenni. És ha valami spenótot mersz hozni,
nem állok jót magamért.
67
 – Ne húzd fel magad. Te hozhatod a desszertet, így ha valami túl egészségeset találnék
vinni, még megkaphatod a napi szénhidrátadagodat. Jó?
– Úgy látom, gúnyolódsz velem.
– Dehogy gúnyolódom. Egyszerűen csak szeretné valamivel hozzájárulni a kiránduláshoz.
Mivel nekem nincs hajóm, valami mást kell tennem. Ha most még mindig úgy érzed, hogy
kigúnyollak azért, mert szereted az édességet, akkor nyugodtan mondj valami kedveset a
technikai tudásomról. – A mutatóujjával felemelte Dixie állát. – Rendben?
– Sajnálom – mondta vékony hangon Dixie. – Csak néha belegondolok, hogy mivel te
ilyen testmozgás-mániás vagy, talán szeretnéd, ha futnék, meg zelleren élnék és lefogynék,
hogy valami természetellenes alakom legyen.
– De akkor te nem is az én kis Dixie-m lennél! – mondta Jake és megcsókolta az ajkát,
miközben végigfuttatta a kezét a nő hátán és csípőjén. Aztán nyakát csókolgatta és a fenekét
simogatta. – Nagyon szeretem az alakodat, nem vetted még észre?
Dixie felsikoltott, amikor Jake megragadta a derekánál és ébredező férfiasságához dörgöl-
te az ágyékát. Éhesen, szenvedélyesen csókolózni kezdtek. Simogatták, karmolták egymást,
és közben tudomást sem tettek az idő múlásáról. Jake egy rövid időre felemelte a fejét. Dixie
hevesen megölelte és rámosolygott, miközben könnyek gyűltek a szemébe.
– Néha azt hiszem, Jake Gannon, hogy te túl jó vagy ahhoz, hogy igaz legyél.
Jake betyárosan visszamosolygott rá.
– Ez az én nagy hibám.

Abban egyeztek meg, hogy kettőkor találkoznak a nagy háznál. Jake kölcsönkérte Dixie
kocsiját, hogy elmehessen bevásárolni. Ezalatt Dixie a kosárba evőeszközöket, szalvétát, ka-
ramellt, cukrot és csokoládét rakott. Sylvie végignézte a pakolást, miközben egy málnaízű
cukorkát szopogatott.
– Dixie, hidd el, hogy csak a javadat akarom. Olyan vagy, mintha a lányom lennél, azzal a
különbséggel, hogy te nem házasodtál bele egy bandita családjába, mint Riva.
– Azt hittem, hogy egy tőzsdei brókerhez ment feleségül.
– Miért, az nem ugyanaz? – vonta meg a vállát Sylvie. – Soha nem adnék neked rossz ta-
nácsot, Dixie. Soha ne engedje az Úristen, hogy rossz tanácsot adjak neked. Meg kell monda-
nod neki.
– Tudom. – Egy ronggyal feltörölte a vizet, ami a csap mellől szivárgott. Ki kell cserélni a
tömítést. – De még nem vagyok rá felkészülve.
– Mi a fenére vársz, az utolsó ítéletre?
Dixie még mindig az asztalt törölgette, és megpróbálta figyelmen kívül hagyni az egyre
felerősödő félelmet.
– Nagyon nehéz, Sylvie. Olyan jó, hogy azért szeret, ami vagyok. Attól félek, hogy ha
megmondom neki Devon Staffordot, azt fogja akarni, hogy újra olyan legyek. Azt pedig nem
tudom megtenni. Nem is fogom. A világ minden kincséért sem.
– Miből gondolod, hogy Devont fogja akarni Dixie helyett?
Dixie üresen felnevetett.
– Devon Stafford a nőideálja. Tudom, hogy tetszem neki, de ha lenne rá esélye, hogy
megkapja Devon Staffordot, nem gondolod, hogy kapva kapna az alkalmon?

68
 – Szeret téged, édesem – mondta Sylvie kedvesen és Dixie mellé lépett. Biztatóan átölelte
a vállát. – Nem lehetnek titkaid előtte. Az én Sidem, Isten nyugosztalja, mindig azt mondta,
hogy a világon a legtöbb bonyodalmat a titkok okozzák. Mondd meg neki. Ma.
– Talán megmondom – mondta, hogy leszerelje Sylvie-t. Az órájára nézett és felszisszent.
– Ó, hogy elszaladt az idő. Jake bármelyik pillanatban itt lehet!
Felkapta a megpakolt kosarat meg a bőrdzsekijét és határozottan kilépett a konyhából. Ke-
resztülment az ebédlőn meg a nappalin, Küklopsszal a nyomában. Sylvie is követte, még
mindig a cukrot szopogatva. Dixie kinyitotta a terasz ajtaját, hogy kiengedje a macskát, de
rögtön be is csukta, mert egy fekete kisteherautó kanyarodott be az udvarra.
– Jézusom! Ez Tyler Holt!
– Delia itthon van? – kérdezte Sylvie.
– Nem. Bement Charlestonba, a hajklinikára.
Sylvie mormogott valamit jiddisül.
– Hát még ezek az emberek. Látod, micsoda kalamajkát okozott ez a sok titkolózás?
Dixie összeráncolta a homlokát, aztán nagy nehezen elhatározta magát, és kilépett az aj-
tón. Nem tudta eldönteni, melyik a rosszabb: ha beszél Tyler Holttal, vagy ha elismeri Sylvie
igazát. Az előbbit választotta. Tylert legalább ki tudja játszani a színészi képességeivel.
Amikor elindult lefelé a lépcsőn, Jake is megérkezett. Féltékenyen szemlélte a másik fér-
fit. Tyler tudomást sem vett Jake-ről, hanem határozott léptekkel, elkeseredetten Dixie felé
indult. Elég jóképű férfi volt, amikor nem volt ennyire elhagyatott.
– Hol van? – kiáltotta.
Dixie megállt a lépcsőn, felemelte a fejét és lóbálni kezdte a kosarat a kezében.
– Ki?
– Hogy ki? Nagyon is jól tudod, hogy ki! Delia.
– Nincs itt – mondta hidegen Dixie. – Ezt már mondtam, Tyler.
– Igen, de…
Tyler kifogyott a szavakból. Dixie felsóhajtott. Tylerrel soha nem volt könnyű beszélgetni,
hát még ilyen állapotban! Amennyire ismerte, Isten nem sok agyat ajándékozott neki. A kül-
sején kívül nem tudta, mi a fene tetszett Dee-nek benne, de ízlések és pofonok… Dixie-nek
inkább a belső számított egy férfiban, de nem mindenki egyforma.
– Felhívott?
– Igen, de nem hajlandó megmondani, hol van. Megőrülök.
Dixie lassan megvonta a vállát és beletúrt a hajába.
– Ha ő nem mondja meg neked, akkor azt kell feltételeznem, hogy nem akarja, hogy tudd.
Tyler fenyegetően felemelte az ujját.
– Ha innen telefonál, rá tudok jönni. Van egy barátom a telefonközpontban, minden hívást
ki tud nyomozni.
– Tyler, benned akkora a gőz, hogy nem is értem, hogyhogy nem lebegsz a föld felett,
mint egy léggömb.
Tyler grimaszolt, majd a földön fekvő Küklopszra nézett, mintha latolgatná az esélyeit. A
megfélemlítés nem használt. A harag nem használt. Mikor újra Dixie-re nézett, a nőnek
majdnem megesett rajta a szíve.

69
 – Dixie, mondd meg, nagyon kérlek. Rettenetesen hiányzik. Nem hajlandó megmondani,
hogy miért szökött el. Nem tudok aludni éjszaka, mert mindig az jár a fejemben, hogy mi
rosszat tehettem.
Dixie az ajkát harapdálta. Jake nekidőlt a kocsinak és figyelte az eseményeket. Dixie na-
gyot nyelt.
– Sajnálom, Tyler – mondta tiszta szívből. – Nem mondhatom meg. Ez a ti kettőtök dolga.
Ezt vele kell megoldanod.
Tyler csípőre tett kézzel a cipője orrát bámulta. Aztán szó nélkül sarkon fordult, beült a
kocsijába és jeges pillantást vetett Jake-re.
Dixie szótlanul nézte, ahogy kifordult a ház elől és elhajtott. A saját titkai ólomsúllyal húz-
ták a lelkét. Bob kutya barátságosan megszaglászta és együttérzően ránézett. Megsimogatta a
kutya fejét, aztán kitessékelte Küklopszot a kosárból.
– Miért nem mondtad meg neki? – kérdezte Jake. Kivette Dixie kezéből a kosarat és a hát-
só ülésre tette a hűtőtáska mellé.
– Nem tudtam. Megígértem Dee-nek.
Jake megfordult.
– Dixie, ezt a férfit marcangolja a fájdalom. Szereti Dee-t. Nem gondolod, hogy megér-
demli az igazságot?
– De nem nekem kell megmondanom neki.
– Akkor meg mit beszélsz folyton a bizalomról? Te mondtad, hogy Dee-nek bíznia kell
benne, hogy mindenáron szeretni fogja.
– Én nem dönthetek helyette.
– Csak magad helyett – motyogta Jake.
– Ezt hogy érted?
Jake elkapta a tekintetét és megvonta a vállát.
– Sehogy. De azért megsajnálhattad volna egy kicsit.
– Ó, ti férfiak. Úgy összetartotok, hogy az már borzalom. Tyler kezdte el az egészet, végül
is.
Dixie megkerülte a kocsit és beült a volán mögé. Jake bemászott a másik oldalon és be-
vágta az ajtót.
– Talán az is az ő hibája, hogy Dee haja kihullott? – kérdezte gúnyosan.
– Az ő hibája, hogy Dee megpróbált máshogy kinézni – vágott vissza Dixie. Meg az
enyém, tette hozzá szomorúan magában. Hátradőlt az ülésen és hatalmasat sóhajtott. Nem
akart Jake-kel mások problémáján vitatkozni: elég gondot okozott neki a saját titka is.
– Abbahagyhatnánk a veszekedést? – kérdezte. – Ma jól akartam érezni magamat. Egy
szép délutánra vágytam.
Jake felsóhajtott és megdörzsölte a nyakát.
– Sajnálom. Nem akartam veszekedést szítani. Csak nem szeretem, ha az emberek eltit-
kolnak valamit a másik elől.
Dixie kibámult az ablakon. Látta, hogy Sylvie a teraszról nézi őket. Látta az óceánt, a par-
tot, az eget. Abby és Hobbit együtt szaglásztak, Bob kutya pedig a hátán fekve kalimpált a
lábaival. Belegondolt, milyen élete is van ezek között a kóborlók között.
Most elmondhatta volna Jake-nek, kimondhatta volna. Azt hiszed, Deliának meg Tylernek
vannak titkai? Ehhez mit szólsz – én voltam Devon Stafford. De nem tudta felmérni, mi tör-
70
ténne, ha ledobná a bombát. Túlságosan félt a hatástól, és azt szerette volna, ha a mai délutánt
szeretetben együtt töltik. Azt akarta, hogy Dixie La Fontaine birtokolja még egy kicsit Jake-
et. Így csendben maradt és elfordította a gyújtáskulcsot.

71
 72.
– Miért nevezik ezt Ló-szigetnek?
Dixie körülnézett és beletúrt szélfútta hajába. Egészen apró sziget volt, és nem volt rajta
jóformán semmi: csak homok, kagylók meg sűrűn növő fák. Meg egy kis öböl. És ez mind
csak az övé volt.
– Még akkor, amikor a spanyolok meg a franciák itt háborúztak, itt hatalmas csaták dúltak
– kezdte a történetet. – Errefelé rengeteg roncs van a tenger fenekén. Az egyik hajó itt a kö-
zelben süllyedt el, 1567-ben. Mindenki odaveszett, de a csataméneknek valahogy sikerült ki-
úszniuk ide. Hosszú éveken keresztül itt élt a ménes, egészen elvadulva. Így aztán elnevezték
a helyet Ló-szigetnek. Aztán egy John Bascomb nevű ember elhatározta, hogy bekeríti a mé-
nest, betöri a lovakat és jó pénzért eladja őket. Persze csak a nyakát sikérült eltörnie. Azt be-
szélik, még mindig itt kísért a szelleme. Én még sosem láttam. Lehet, hogy azért nem mer
előjönni, mert tudja, hogy hülyének tartom.
– Ez valószínű – mondta Jake szélesen mosolyogva.
Jake izmai kidagadtak, ahogy kitette a partra a hűtőtáskát. Az út jól telt, a kettőjük közt lé-
vő feszültség elillant az óceán hullámain.
Dixie úgy érezte, hogy egy nap halasztást kapott kivégzés előtt. Nem szeretett Jake-kel ve-
szekedni, és nem akart előle eltitkolni semmit. De felfedni sem akarta a titkokat, így aztán a
saját csapdájába esett. De már megvolt a terve arra, hogy jöjjön ki ebből a csapdából. Az,
hogy pont ide jöttek, része volt a tervének. Azt akarta, hogy teljesen megnyugodjon, és a szi-
geten valahogy mindig hatalmas nyugalom szállta meg.
Jake kimászott a csónakból, majd Dixie-nek nyújtotta a kezét. Dixie kikötötte a csónakot,
majd megfogták a csomagokat és elindultak a homokos part rész felé. Ahogy a fából ácsolt
kikötőn lépdeltek, Dixie elmosolyodott. A deszkák nagy részét ő szögezte a helyére, és szinte
édes gyermekeiként üdvözölte őket. Nagyon sok időt töltött itt, hogy begyógyítsa a sebeit.
Az, hogy megjavítsa az elaggott kikötőt, nagy, nemes feladatot jelentett számára. Ezzel kez-
dett visszatérni az életbe. Szüksége volt valami teremtő feladatra, hogy értelmet adjon az éle-
tének.
– Ez különleges hely számodra, igaz? – mondta Jake, és letette a hűtőtáskát egy tábortűz
nyoma mellé.
Dixie egy pillanatra megingott. Letette a kosarat meg a pokrócot a földre, és azon tűnő-
dött, vajon mennyire lát bele Jake azzal az átható tekintetével.
– Igen – válaszolta egyszerűen. Kiterítette a nagy piros pokrócot a homokra és letérdelt.
– Azt hiszem, tudom, miért. Itt nagyon békés minden.
Jake fején találta a szöget. Dixie elgondolkodva belenyúlt a kosárba és kivett egy zacskó
cukrot. Szopogatni kezdett egyet és szétnézett. A délnyugati szél nagyon megerősödött. Már
idefelé úton is meglehetősen hullámzott a tenger. De ahol ültek, ott nem lehetett érezni a sze-
let, mert felfogta az erdő. Itt valóban mindig megnyugodott. Olyan volt ez a hely számára,
mint egy mentőmellény. Ha bajban volt, itt mindig megtalálta a megoldást. Jake mellé térdelt
és átölelte a vállát.
– Köszönöm, hogy elhoztál erre a különleges helyedre.

72
 Dixie rámosolygott.
– Vegyél cukrot.
Jake hagyta, hogy Dixie a szájába tegyen egy cukorkát, és lenyalta az ujjait.
– Mmmm… milyen édes. De nem olyan édes, mint te.
Jake lehajolt és megcsókolta. Mindketten ragacsosak voltak a cukortól.
– Édesem, te is elég édes vagy – mondta Dixie és hozzábújt.
Aztán elmentek fát gyűjteni a tábortűzhöz. Nem szóltak egymáshoz. Dixie érezte, hogy
Jake minden mozdulatát, az arcizmának minden rándulását figyeli, és vár. Talán érezte, hogy
nem véletlenül hozta ide, de nem kérdezett. Csak várt.
Mennyire különbözött Jake azoktól a férfiaktól, akikkel akkor találkozott, amikor még
Devon Staffordnak hívták! A tekintete egyszerre volt nyugtató és idegesítő. Az tetszett Dixie-
nek, hogy nézi, de attól félt, hogy talán túl sokat lát.
Más férfiak elől mindig el tudta rejteni az igazságot. Ha nem a külsejével, akkor a színészi
tehetségével. Úgy érezte, Jake elől nem tud sokáig rejtőzni. Ha valami komoly kapcsolatba
kezdenek, akkor képtelen lenne rá. De valahogy úgy érezte, hogy ha megteszi azt a bizonyos
első lépést, akkor lezuhan a szakadékba, így inkább mindig visszatáncolt a peremről. A sza-
vak ki akartak jönni a torkán, de mindig visszanyelte őket. Azzal próbálta elkerülni az elke-
rülhetetlent, hogy azt mondogatta magának, ezt a délutánt még élvezni akarja Jake-kel. De
annyira forrongott a lelke, hogy nem tudta igazán jól érezni magát.
Jake pillanatok alatt megrakta a tüzet. Hamarosan magasra csaptak a lángok, és mindket-
ten a tűz mellé telepedtek melegedni.
– Gratulálok, Mr. Gannon. Nagyon szép tüzet rakott – mondta Dixie és átölelte a férfit.
– Pedig még le sem vettem a ruhádat – mondta Jake és csókolgatni kezdte a nyakát.
– Nem úgy értettem – kacagott fel Dixie és belecsípett a karjába.
– Jaj! – kiáltott fel Jake. – Már majdnem akkorát tudsz csípni, mint Sylvie.
– Megérdemelted. Megdicsérlek, hogy milyen jól értesz a tűzrakáshoz, erre te kiforgatod a
szavaimat.
– A seregben tanultam.
– A szavak kiforgatását? Az biztos jól jön háború esetén. Lyukat beszélhetsz az ellenség
hasába.
Jake megragadta Dixie-t és csiklandozni kezdte hónalját.
– Ezt érdemled azért, mert nem engedelmeskedsz.
Dixie tehetetlenül vergődött a keze között.
– Ezt is ott tanultad? Ilyen vicces fickókat engednek be a hadseregbe? Mi van akkor a ren-
des emberekkel? Egy sem akar katona lenni?
– Hé – mondta Jake és játékosan összevonta a szemöldökét. – Ne merd gyalázni a hadse-
reget, mert nem kapsz vacsorát.
– Ne vedd a szívedre – mondta Dixie és megigazította a kabátját. Jake felvett egy kavicsot
és a víz felé hajította.
– Az apám egy hétig csak kenyéren és vízen tartana.
– Ő is a tengerészgyalogságnál szolgált?
– Szolgált, szolgál, és szolgálni fog. Thaddeus J. Gannon, dandárparancsnok.
– Miért hagytad ott a sereget? – kérdezte Dixie és mélyen Jake szemébe nézett. – Ezzel a
rendszereteteddel meg egészségmániáddal elég karrieristának tűnsz.
73
 Jake mélyet sóhajtott és az óceánra bámult. Szomorúság ült a szemében.
– Igen, apa is ezt gondolta.
– Hogy viselte, hogy leszereltél?
– Majd elmondja, ha legközelebb szóba áll velem. Jelenleg az anyámon keresztül érintke-
zünk. „Mondd meg a fiadnak, hogy egy csökönyös szamár” mondta az apja hangját majmol-
va. „Mondd meg apának, hogy tudom, kitől örököltem.” – Jake nagyot sóhajtott. – Én is azt
terveztem, hogy magas rangú tiszt leszek. De néha a tervek nem válnak be. Egyik nap arra
ébredtem, hogy valami hiányzik az életemből. Meg kellett találnom. Még akkor is, ha ezért
sok mindenről le kellett mondanom. Nem élhetem le úgy az életemet, hogy folyton hiányér-
zetem van. – Dixie-re nézett. – Érted, mire gondolok?
– Igen – mondta Dixie és elkapta a tekintetét. Egy hosszú bottal piszkálta a tüzet. Szikrák
ezrei szálltak fel az ég felé. – Tudom, mire gondolsz. Szerencsés vagy, hogy megtaláltad.
Jake Dixie arcát nézte. Látszott, hogy a gondolatai messze járnak. Elsötétült az arca. Most
talán rákérdezhetne. Az ösztönei azt súgták, hogy most választ kapna a kérdéseire, hogy nyit-
va áll előtte az ajtó. De nem szólalt meg. Várt. Azt akarta, hogy Dixie önként mondja el a tör-
ténetét. Ólomlábon vánszorogtak a percek, de Jake csak várt. Az igazságnak jönnie kell, nem
szabad harapófogóval kihúzni belőle.
Dixie eldobta a botot és megfogta a nyakláncát. Az ujjai közé fogta a kis tengeri csillagot
és megdörzsölte, mint annyiszor életében.
– Azt a barátnőmet, akitől ezt kaptam – kezdte a tűzbe bámulva –, Jeanne Parmantelnek
hívták. Akkor találtunk egymásra, amikor mindketten pincérkedtünk Los Angelesben. Egy
apró kisvárosból származott, Georgiából. Színésznő akart lenni. Otthon ő volt a városka
sztárja. Hatalmas bulit rendeztek, amikor elindult Hollywoodba. Biztosak voltak benne, hogy
nagy színésznő lesz. De sosem sikerült neki.
– Minden reggel azzal ébredt, hogy aznap biztosan felveszik. És minden este úgy jött haza,
hogy még mindig csak egy pincérlány volt. Mindegy volt, mit csinált, mindegy volt, hogy
igyekezett, sosem felelt meg.
Szipogott egyet és remegve a férfira mosolygott.
– Látod, milyen szerencsés vagy, hogy megtalálta azt, amit kerestél. Úgy értem, még nem
tudtad kiadni a könyved, de író vagy, és ezt akartad.
– Mi történt a barátnőddel? – kérdezte Jake halkan. Ha Dixie nem mondja meg, olyan len-
ne, mint egy lórúgás. Dixie megint a tűzbe bámult, mintha az emlékképeit látná benne.
– A szívére vette. Ő volt a legcsinosabb lány Georgiában, de Hollywoodban nagyon sok
csinos lány volt. Ő csak egy arc volt a sok közül. De elszánt volt. Mindent megtett, amit csak
el tudott képzelni. Órákra járt, éheztette magát, befestette a haját, átvarratta az arcát. Mindig
azzal viccelődött, hogy elég műanyag van benne ahhoz, hogy Tupperware-edényeket reklá-
mozzon. Annyira akarta és annyira büszke volt…
Könnyek csorogtak a szeméből. Jeanne olyan makacsul ragaszkodott az elképzeléseihez,
hogy sosem engedte, hogy olyan barátok segítsenek rajta, akiknek sikerült. Addig szorította a
csillagot, amíg majdnem kiserkent a vére.
– Karácsonyra kaptam tőle, az első évben, amit együtt töltöttünk. Azt mondta: „Látod ezt,
Dixie? Ez leszek – csillag.” De mindig csak pincér maradt.
Megállt és megpróbálta visszafogni a könnyeit.
– Öngyilkos lett – suttogta. – 1989. december huszonkettedikén.
74
 Átölelte a térdét és sírt. Siratta az elveszített barátnőt és siratta önmagát. Nem múlt el úgy
nap, hogy ne vádolta volna önmagát. Hiszen Jeanne csak az ő példáját követte. Mindketten
megtettek mindent azért, hogy elérjék azt, amit mások követeltek tőlük. Amit Jeanne nem
vett észre, az az volt, hogy ő csodálatos volt úgy, ahogy volt. Azt hitte, hogy újabb Devon
Stafforddá kell válnia. De a világnak nem kellett még egy Devon Stafford. Egy Jeanne
Parmantelre lett volna szüksége, de már sosem kaphatja meg.
Bárcsak… bárcsak… Úgy visszhangoztak ezek a szavak Dixie fejében, mint egy elakadt
lemez. Bárcsak hamarabb felismerte volna, mi fontos igazán. Bárcsak meg tudta volna győzni
Jeanne-t. Bárcsak ott lett volna, amikor Jeanne-nak a legnagyobb szüksége volt rá, abban a
legsötétebb órában, amikor a halál jobbnak tetszett, mint a kudarc fájdalma. Bárcsak…
Érezte, hogy Jake átöleli. Nem akarta felhúzni, felemelni a fejét, csak átölelte. Aztán las-
san simogatni kezdte a haját. Nem akarta megmagyarázni neki, hogy most már nincs semmi
baj. Hagyta, hogy egyedül legyen. Hagyta, hogy gyászoljon, és ezt nagyon szerette benne
Dixie. Megosztotta vele a múltjának legfájdalmasabb pontját, és Jake nem élt vissza vele.
Nem számított, mennyire fáj, de ez az ő emlékképe volt Jeanne-ról, amit érintetlenül akart
megőrizni. Nem akarta, hogy bárki változtasson rajta; csak megértésre vágyott.
Amikor végre túljutott a nehezén, odafordult Jake-hez. Hozzábújt és a mellkasának nyom-
ta, az arcát. Most már szüksége volt a vigasztalásra is, nem csak a megértésre. Jake pedig
mindent megtett, hogy a kedvére tegyen. Átölelte és megszorította.
– Annyira hiányzik – suttogta Dixie és újból ömleni kezdtek a könnyei.
– Tudom, kicsim – mormolta Jake a hajába.
Átölelte és ringatta, mint egy síró kisgyereket. A tűzbe bámult. Belesajdult a szíve, hogy
Dixie-t sírni látja, hogy magát vádolja Jeanne haláláért. Mindvégig gyanította, hogy valami
nagyon rossz dolog történhetett vele, de ilyen borzalmasra nem számított. Úgy érezte, őt is
kínozza Dixie bűntudata. Bármit megtett volna, hogy átvállalja tőle ezt a nyomasztó érzést,
de nem volt mit tenni. Dixie egyrészt ragaszkodott a bűntudatához, és kínozta magát vele,
másrészt mindenkit és mindent befogadott, akinek szüksége volt a segítségére. Jake tudta,
hogy csak az idő és a szerelem gyógyíthatja be ezt a sebet.
Felemelte Dixie fejét és lecsókolta a könnyeit. Adott neki egy zsebkendőt. Dixie kifújta az
orrát, aztán ráhanyatlott Jake vállára. Lassan normalizálódott a légzése. Jake a haját simogatta
és megcsókolta halántékát.
– Nem élhetünk mások helyett – mondta, de nem csak Dixie-re és Jeanne-ra gondolt, ha-
nem magára az apjára is.
– Valóban nem. De sokszor nagyon megkönnyítené a dolgokat.
– Nekem inkább úgy tűnik, hogy az embernek saját élete is tökéletesen leköti az energiáját
és idejét. – Felcsúsztatta a kezét a nő oldalán és me markolta a mellét. Finoman simogatni
kezdte és játékos mosollyal így szólt: – Legalábbis az én energiámat ez most teljesen leköti.
Dixie felkacagott. Jake tényleg jó ember és jó barát. Hagyta, hogy kiszomorkodja magát,
és most megpróbálja jókedvre deríteni, visszarángatni őt a múltból a jelenbe. Jeanne olyan
emlék volt, amit soha nem fog elfelejteni, de a jelen Jake volt.
Dixie halkan dorombolt, ahogy Jake egyre erőteljesebb mozdulatokkal masszírozta a mel-
lét. A hüvelykujja néha átsiklott a mellbimbója felett. Egymáshoz hajoltak és csókolóztak. Ez
volt az eddigi leggyengédebb, legfinomabb, legédesebb csókjuk. Felébresztette Dixie élet-

75
kedvét és elüldözte komor hangulatát. Volt benne megértés és vigasz, meg biztatás is, hogy
az életet élvezze, ne pedig a halált gyászolja.
Dixie átkarolta Jake nyakát és feltérdelt. Jake is térdére állt, de közben egy pillanatra sem
hagyták abba a csókot vagy a simogatást. Változó iramban mozgott a nyelvük, hol egészen
lustán, hol szinte loholva. Dixie úgy érezte, sosem lesz elég a csókból, sosem fogja megunni
Jake ízét és érintését.
Jake ujjai már a blúzán matattak. Hamarosan sikerült minden gombot kigombolnia és ki-
húznia a blúzt Dixie farmerjából. Jake keze hideg volt, és Dixie megrázkódott, amikor jeges
kezével megérintette a hasát és az oldalát. Az egész teste rázkódott, a hidegtől és a gyönyör-
től. Jake elég nehezen tudta kikapcsolni a melltartót, de végre sikerült. Dixie levegőért kap-
kodott, mikor Jake hűvös keze elérte a mellét. Bár még mindig jeges volt az érintés, Jake ujjai
tűzösvényeket írtak Dixie testére.
Dixie türelmetlenül ráncigálta Jake ingét, mert úgy érezte, azonnal meg kell érintenie a bő-
rét, és hozzá kell simulnia. Jake azonban nem engedte még, hogy odabújjon. Így meg kellett
elégednie azzal, hogy a Jake mellszőrzetet simogassa és Jake lapos mellbimbóit nyalogassa.
Jake eközben minden figyelmét Dixie mellének szentelte.
Dixie csókokkal árasztotta el Jake mellkasát. Lassan végighúzta az ujját Jake derekán, és
elmosolyodott, valahányszor Jake teste megrándult. Aztán a köldökét kezdte simogatni, végül
a nadrággombjával kezdett játszani.
Lehajolt és a fogával kigombolta a nadrágot. Megfogta a szájával a cipzárat és lehúzta.
Aztán gyorsan megfogta a nadrágot és lerántotta az alsónadrággal együtt. Jake teljes szépsé-
gében térdelt előtte. Dixie ravaszul, egészen finoman ért csak hozzá, a lehető legérzékenyebb
helyeken. Mindig akkor hagyta abba a cirógatást, amikor Jake már zihálva vette a levegőt.
Jake mélyet lélegzett a tengeri levegőből és beletúrt Dixie hajába. Lecsukta a szemét és él-
vezte a kényeztetést. Dixie már nem csak simogatta, hanem csókolgatta is. Forró lehelete
szinte égette a bőrét. Csodákat művelt a szájával. Jake úgy remegett, mintha mozogna alatta a
talaj. Most már minden figyelmét annak szentelte, hogy visszafogja magát. De érezte, nem
lesz elég erős.
Ezért megmarkolta Dixie vállát és lassan eltolta magától. Aztán megfogta és végre magá-
hoz ölelte. Összesimult a bőrük. Éhesen csaptak le egymás szájára. Jake úgy érezte, legszíve-
sebben felfalná Dixie-t – a testét, a lelkét, a titkait. A birtoklási vágy teljesen elhatalmasodott
rajta. Ágyékát ritmikusan Dixiéhez dörzsölte, de mindig csak a farmer érdességét érezte.
Miközben végigcsókolta Dixie nyakát, nagy nehezen lerángatta róla a nadrágot. Csipkés
selyembugyi volt rajta. Jake nem bírt ellenállni. Lehajolt és végig csókolta a bugyi szegélyét,
amitől Dixie egész test remegni kezdett. Aztán lassan benyúlt a bugyijába és felfedezte ujjai-
val a gyönyör kapuját. Dixie háta megfeszült. Jake a másik kezével a meztelen fenekét ciró-
gatta. Aztán magához húzta és két ujját becsúsztatta nedves résbe.
Dixie felnyögött és alig kapott levegőt. Megragadta Jake vállát és hevesen mozogni kez-
dett.
– Ó, Jake, kérlek, kérlek, kérlek – lihegte. – Gyere már, nem bírok tovább várni. Gyere.
Jake válaszképpen azonban csak odahajolt hozzá és finoman szopogatni kezdte a fülcim-
páját. Dixie megfogta Jake férfiasságát és megpróbálta irányítani, de Jake gyorsabb volt. Hir-
telen a hátára fordította és ránehezedett.
– Kívánlak, Dixie – suttogta rekedtesen. – Mindenestül akarlak.
76
 Dixie-t kirázta a hideg, ahogy Jake-re nézett. Tudta, hogy ez nem csupán erotikus kívánság
volt. Tudta, hogy Jake azt akarja, hogy rombolja le a kettőjük közti utolsó falakat is. És akkor
nem csak a testük egyesül. Akkor úgy egyesülnek, mint még soha senkivel. Dixie-nek megint
végigfutott a hideg a hátán, de nem a hűvös széltől, hanem a félelemtől. Kívánta Jake testét,
kívánta Jake lelkét, és megijesztette, hogy ennyire szüksége van egy másik emberre. A régi
sérelmek nem engedték, hogy bárkit is ennyire a szívébe fogadjon, de Jake-nek mégis ott volt
a helye. Ez azt jelenti, hogy akkor Jake valóban oda tartozik, nem? Akkor ez azt jelenti, hogy
Jake az a férfi, akit keresett, Jake az a férfi, aki nem fogja összetörni a szívét, hanem meg
fogja őrizni a szerelmét. Ugye?
Becsukta a szemét és Istent kérte, hogy igaza legyen. Amikor újra kinyitotta, Jake mélykék
szemét látta meg.
– Igen – suttogta.
Jake úgy érezte, a válasz hallatán lelkét vihar előtti, terhes csönd üli meg. Megfogadta,
hogy nem fogja Dixie-t vallomásra kényszeríteni, hogy megvárja, amíg magától nyilatkozik.
És mégis azt kérte tőle, hogy adjon meg neki mindent. Nem azért, hogy uralkodhasson rajta,
hanem azért, mert szereti. A szerelem szerénnyé tesz: elsöpri a büszkeséget és a józan észt.
Tudta, hogy szereti Dixie-t, és semmit nem kívánt annál jobban, mint hogy Dixie viszontsze-
resse. Most Dixie szemébe nézett, és mindent meglátott benne, amit látni remélt – szerelmet
és reményt. Bizonytalanságot és félelmet is látott, és belesajdult a szíve.
– Szeress, Jake – suttogta reszkető ajkakkal Dixie. – Szeretlek.
Jake testén hűvös árként áramlott át a megkönnyebbülés. Csókot lehelt Dixie nyakára és
megsimogatta.
– Ó, kicsikém – mormolta. – Nem is tudod, menynyire szerettem volna már ezt hallani.
Megcsókolta az ajkát, az állát. Széthajtotta a blúzát és megcsókolta a mellét, majd a köl-
dökét, végül a csípőjét. Gyors, határozott, de kedves mozdulatokkal lehúzta róla a cipőt és a
nadrágot. Végigsimította Dixie lábát, élvezte a bőre selymességét. Csodálkozva cirógatta
Dixie apró lábfejét. Minden eret követett ujjaival, minden körmöt megsimogatott.
Dixie a hátára feküdt és figyelte Jake minden mozdulatát. Csodálta a férfi gyengédségét és
kedvességét. Úgy csókolta meg a térdén az anyajegyet, mint ahogy az ajkát szokta, olyan
szenvedéllyel, ahogy a mellét szopogatta. Úgy térképezte fel az ujjaival minden testrészét,
mintha egy értékes szobor lenne.
Aztán széttárta Dixie combját és megcsókolta. Mélyen, lassan, határozottan. Dixie majd
szétrobbant a vágytól. Úgy érezte, minden izma megfeszül. Jake hajába markolt.
Ekkor Jake felemelkedett és egyetlen, hatalmas lökéssel benne volt. Lágyan a füléhez ha-
jolt és ezt súgta:
– Mindenemet, Dixie, azt akarom, hogy mindenem a tiéd legyen, és te is add magad ne-
kem. Szeretlek.
Dixie vágytól elhaló hangon Jake nevét suttogta.
– Igen. Igen.
Lassan, egymás szemébe nézve szeretkeztek, minden érzést a végsőkig kiélvezve. Az ég
egyre sötétebbi színekben játszott, ahogy a nap lebukott a látóhatár alá és vörösre festette a
felhőket. Az óceán megállás nélkül hullámzott.
Dixie érezte, hogy a teljesség, a tökéletes odaadás rohamléptekkel közeledik. Szívének
utolsó, falakkal körülvett félelembástyájával megpróbálta megállítani, de nem lehetett. Ami-
77
kor elárasztották a gyönyör hullámai és Jake teste nekifeszült, az utolsó falak is leomlottak a
lelkében. Erősen szorították egymást, mint akik örökre összetartoznak.
Egy hosszú perc múlva Jake felemelte a fejét és lenézett Dixie-re. Gyengéd és figyelmes
volt a tekintete. Várt valamire. Dixie érezte benne a várakozást. De annyi energiája sem ma-
radt, hogy gondolkozni tudjon. Hagyta, hogy Jake a szemén keresztül belásson a lelkébe. Vé-
gül Jake elmosolyodott.
– Lefagyok. Mikor lett ilyen hideg?
– Hűvös volt egész nap. Csak túlságosan el voltunk foglalva ahhoz, hogy észrevegyük. –
Dixie betakarta a takaró egyik sarkával. Jake átölelte és végiggurult vele a pokrócon, mind-
kettőjüket bebugyolálva.
– Igen, azt hiszem mással voltam elfoglalva. Például azzal, hogy mennyire szeretlek.
– Hű, Mr. Gannon, micsoda művésze ön a szavaknak – mondta Dixie hevesen pislogva,
mint egy hercegnő. – Írnia kéne.
– Így gondolja? Gondoltam már rá, hogy kéne valamit csinálni a kezemmel – mondta és
megcsiklandozta Dixie-t a pokróc alatt. Aztán lehiggadt és lassan megcsókolta. Amikor fel-
emelte a fejét, olyan komoly volt az arca, amilyennek Dixie még sohasem látta. – Dixie, azt
hiszem, beszélnünk kell.
Dixie pánikba esett. Elkötelezte magát. Mindenét elajánlotta Jake-nek, de most, hogy be-
legondolt, kirázta a hideg. Megesküdött magának, hogy el fogja mondani neki. Csak még egy
kis időre van szüksége. Már így is elég sokat beszélt a múltjáról. Úgy érezte, ma többre nincs
ereje.
– Üres gyomorral nem megy – mondta és Jake-re mosolygott nagy nehezen. – Mindjárt
éhen halok. Te nem?
Jake sóhajtott és felült.
– Igen – dörmögte. – Én is ki vagyok éhezve.
Az igazságra. Dixie megígérte, de most visszakozott, ahogy a vágy elszállt. Menekült elő-
le. Ez fájt.
– Ne haragudj rám, Jake – könyörgött Dixie és felült. Hatalmasnak tűnt a szeme, inkább
aranyszínű volt, mint barna. Időért könyörgött a tekintete. Jake azon vette észre magát, hogy
átkozza Dixie-t, amiért ilyen jó színész. Egyetlen pillantásával görcsbe tudta rántani a gyom-
rát. Megfogta a könyökét.
– Kérlek, ne haragudj. Tudom, hogy beszélnünk kell. De nem szeretnék most azonnal be-
szélni. Jó? Minden olyan gyorsan történt. Hadd jussak lélegzethez. Holnap rekedtre beszél-
hetjük magunkat. Csak ne ma este. Rendben?
Jake-et a könnyek mindig meghatották. Úgy érezte magát, mint egy bűnöző azért, hogy
kényszerítette. Pedig nem folyamodott erős eszközökhöz. Végül is joga van megtudni az iga-
zat. Hiszen szereti. Minden problémát tisztázni akart, hogy elfeledkezhessenek a múltról és
nyugodt szívvel nézzenek a jövőbe. De azok az istenverte könnyek elérték a céljukat. Jake
határozottsága kártyavárként omlott össze. Megölelte Dixie-t és megcsókolta a feje búbját.
– Szóval éhes vagy, mi?
– Rettenetesen.
– Kajára? – Dixie felnevetett.
– A pillanatra.

78
 79.
Dixie lassan, fokozatosan ébredt fel, a kellemes álmok és a még kellemesebb emlékek kö-
déből. Magára húzta a takarót és belefúrta a fejét abba a párnába, ami Jake illatát árasztotta.
Elmosolyodott.
Tegnap este takaróba burkolózva vacsoráztak a tűz mellett. Jake vacsorára hideg csirke-
mellet, fokhagymás kenyeret és tésztasalátát hozott, amit ő maga készített. Megittak egy kis
üveg fehér bort, aztán pedig csokoládéval etették egymást. Ez nagyrészt egymás ujjának és
ajkának a nyalogatásából állt. Dixie azzal piszkálta Jake-et, hogy cukrot mer venni a szájába,
mire Jake azt mondta, hogy nem is érti, Dixie hogy ehetett meg egy olyan vacsorát, amiben
semmi nem volt disznózsírban sütve.
A visszafelé út olyan hosszúnak tűnt, mintha örökké tartana. A vihar közeledtével egyre
magasabbak voltak a hullámok. Dixie apró motorcsónakja szinte a hullámok játékszerévé
vált. Minden erejét és tudását be kellett vetnie ahhoz, hogy épségben hazaérjenek. Pedig úgy
tervezte, hogy szép lassan hazacsordogálnak, miközben élvezik a tenger lassú mozgását és
nézik a csillagokat. A vihar miatt azonban egyetlen csillagot sem lehetett látni, a tenger pedig
olyan vad volt, hogy még egy edzett tengerész is tengeribetegséget kapott volna rajta.
A rossz idő fenyegetően közeledett. Egész éjjel vadul fújt a szél, és Dixie érezte, hogy fá-
zik az orra hegye. Ez azt jelentette, hogy a kinti hőmérséklet nagyon leesett. Oldalára fordult,
hogy odabújjon Jake-hez, de Jake nem volt sehol. Halványan emlékezett rá, hogy Jake meg-
csókolta a homlokát és kicsusszant az ágyból. Valami futást emlegetett. Jake egyszerűen fan-
tasztikus. Még hosszú időbe fog telni, mire sikerül lelassítania és kinevelni belőle ezt a roha-
nó életformát. Ezen a reggelen Jake nyugodtan elfeledkezhetett volna a futásról és egészen
más módon mozgathatta volna meg az izmait.
Dixie kinyújtózott, elmosolyodott és kellemesen fészkelődött. Amikor visszajöttek a ten-
gerről, Tyler Holt kocsiját ott találták a nagy ház előtt. A padlásszobában égett a villany. Szó
nélkül megfogták egymás kezét és Jake házikója felé indultak, az állatsereglettel a nyomuk-
ban.
Dixie most azon tűnődött, vajon Delia és Tyler tisztázta-e a dolgokat egymás között. Re-
mélte. Azt akarta, hogy az unokahúga boldog legyen. És vissza akarta kapni a házát. Jake
ágya közel sem volt olyan kényelmes, mint az övé, de ez csak akkor nem zavarta, ha Jake is
benne volt. Amikor Jake ott volt vele az ágyban, akkor semmi másra nem tudott gondolni,
csak a szerelmükre és a vágyra.
Felült, a párnának támaszkodott és felhúzta a térdét. Odakint minden szürke volt: szürke
volt az ég, szürke volt az óceán, bár a hullámok taraja fehéren habzott. Hatalmas, kövér eső-
felhők úsztak az égen. A parti homok szinte fehérnek tűnt ebben a komor szürkeségben.
Abby a tengerparton rohangált egy bottal a szájában. Szemmel láthatóan ideges volt. Nem
szerette a viharokat, ezért jobb volt, mint bármilyen meteorológus. Ha nagy vihar közeledett,
mindig így megvadult. Bob kutya értetlenül bámulta a fel-alá ugráló barátját, és megpróbálta
bevonni egy kis kergetőzésbe. Nem sikerült. Három macska a terasz korlátján üldögélt, és
vidáman lengették a farkukat.

79
 Jake-nek nyoma sem volt, de Dixie tudta, hogy ott rója valahol a parton a mérföldeket, iz-
zó kék szemét egy távoli ponton tartva. Hogy a tegnapi nap után hogy maradt futásra ereje,
Dixie fel nem foghatta. Ő úgy érezte, hogy legszívesebben, egész nap ágyban maradna és
Jake-kel ölelkezne. Végtelenül lustának érezte magát, de azért felkelt.
Tegnap azért kért haladékot Jake-től, hogy jobban fel tudjon készülni a beszélgetésre. Ösz-
szeszorult a gyomra, hogy szembe kell néznie az igazsággal, de nem tehetett mást. Eltervezte,
mit fog csinálni.
Először is lezuhanyozik és felöltözik – felveszi a farmerját meg Jake egyik ingét. Nem
akart egyáltalán kiöltözni, hiszen azt akarta, hogy minél kevésbé emlékeztessen arra a csillo-
gó önmagára. Dixie La Fontaine akart lenni. Aztán főz egy kávét és áthoz néhány fahéjas
zsemlét, amit még tegnap sütött. Meg csinál néhány pirítóst rozskenyérből, hogy Jake-nek is
a kedvére tegyen. Aztán megvárja, míg Jake lezuhanyozik, felöltözik, aztán leülnek reggeliz-
ni, és ő egyszerűen megmondja neki.
Nem olyan nagy dolog. Az, hogy Devon Stafford volt, végül is csak egy állás volt, amit
otthagyott. Jake is otthagyta a hadsereget. Ez ugyanaz. Megmondja neki, válaszol a kérdései-
re, és aztán megkezdődhet a kapcsolatuk újabb szakasza.
Villámgyorsan lezuhanyozott és a legnagyobb fokozatra állította a hajszárítót, hogy minél
gyorsabban megszáradjon a haja. Így aztán úgy nézett ki, mint aki most jött be egy szélvihar-
ból. Megpróbálta lejjebb nyomni a hajszálait a kezével, aztán hagyta. A frizurája most csep-
pet sem érdekelte. Felkapta a farmerját meg egy barna flanelinget Jake szekrényéből, és átro-
hant a nagy házba, a macskákkal a nyomában.
Tyler Holt kocsija még mindig ott volt. Vagy megegyeztek, vagy megölte Deliát. Mind-
kettejüket ismerve Dixie ötven-ötven százalék esélyt adott.
– Jézusom, Dixie, úgy nézel ki, mint egy boszorkány – mondta Sylvie, amikor meglátta. –
Mi a fenét csináltál a hajaddal?
Dixie megtorpant és a szívére tette a kezét.
– Jézusom, Sylvie, a frászt hoztad rám. – Átlépett a teraszon hancúrozó kölyökmacskákon
és belépett a házba. Összevont szemöldökkel nézett Sylvie-re. – És különben is, mit bujkálsz
itt?
Sylvie hitetlenkedő arcot vágott, és az égnek emelte a kezét.
– Hogy bujkálok? Nem bujkálok. Azért jöttem, hogy kölcsönvegyek egy kis kávét. Nem
kérhetek kölcsön egy kis kávét? Most már itt a kávé kérése is bűncselekménynek számít?
– Kávé. Aha. Szóval annak, hogy itt vagy, semmi köze ahhoz, mi történhetett Delia és Ty-
ler között.
– Miért? Tyler itt van? Nem is tudtam! – mondta ártatlanul Sylvie.
Dixie haragosan otthagyta barátnőjét és bement a konyhába. A házban csend uralkodott,
csak Küklopsz keserves nyávogását lehetett hallani.
– Engem nem tudsz átverni, Sylvie Lieberman – mondta Dixie és enni adott a macskának.
– Tudni akarod, hogy kibékültek-e vagy sem.
– Miért, te nem?
– Persze hogy remélem, sikerült nekik. Remélem, Tylernek volt annyi esze, hogy meg-
mondja Deenek, hogy akkor is szereti, ha úgy néz ki, mint egy csernobili menekült.
Kinyitotta a konyhaszekrényt, kivette a kávét és gyorsan becsukta az ajtót, mielőtt kibo-
rulhatott volna a szekrény tartalma.
80
 – És mi történt közted meg Mr. Jóképű között? – kérdezte alattomosan Sylvie. Bekukucs-
kált az egyik zacskóba és kivett egy fahéjas zsemlét. – Megmondtad neki?
– Még nem. Reggeli közben fogom.
– Jobban is teszed, kedveském – mondta Sylvie elégedetten csámcsogva. – Semmi jó nem
származik abból, ha titokban tartanád.
Dixie nekitámaszkodott az asztalnak és a halántékát dörzsölgette.
– Ne idegesíts már te is, Sylvie. Már így is van elég bajom.
– Csak egy kis lámpaláz – biztatta és átölelte Dixie vállát. Anyáskodva megszorította. –
Minden rendbe jön. Bízz bennem, tudom én. Az én Sidem, Isten nyugosztalja, mindig azt
mondta, hogy nagyszerű megérzéseim vannak az emberekről. A te Jake-ed jó ember.
Dixie összeráncolta a homlokát.
– Remélem, igazad van, mert annyira szerelmes vagyok bele, hogy az már szinte őrület.
– Akkor ezért ilyen a hajad.
– Itt a kávéd – mondta Dixie és odaadta a zacskót Sylvie-nek.
– Kávé? – kérdezte Sylvie. – Ja, igen. A kávé. – Megfogta a zacskót és a hóna alá fogta,
mint egy focilabdát. Megcsipkedte Dixie arcát. – Kösz, drágám. Jó szerencsét.
– Sylvie? – szólt utána Dixie. – Kösz a biztatást. Jólesett.
– Nem mondtál újdonságot.

Jake éppen akkor érkezett meg, amikor Dixie elért a lépcső aljáig a fahéjas zsemlékkel a
kezében. A ház közelében lelassított és türelmesen kerülgette a kutyákat. Kipirult az arca, az
egészség megtestesítője volt. Dixie szívét elöntötte a melegség, amikor Jake lehajolt és meg-
simogatta a kutyákat.
– Hé, te nő – mosolygott rá Dixie-re. – Az az ing olyan, mintha az enyém lenne.
– A te hibád. Nem voltál ott, amikor felébredtem, hogy átölelj. Ez hasonlított még legjob-
ban hozzád.
– De már itt vagyok – mondta mély, erotikus hangon Jake.
Megfogta Dixie tarkóját és szájon csókolta. Csak egy röpke puszinak szánta, de amint az
ajkuk összeért, tudták, hogy nem tudják abbahagyni. Bob kutya megpróbált kettőjük közé
furakodni, de nem hagyták, így kénytelen volt melléjük ülni és keservesen vonyítani.
– Féltékeny – mondta Jake. – Lezuhanyozom, aztán reggelizhetünk. – És beszélgethetünk,
mondta a tekintete. Dixie visszafogta a lélegzetét és bólintott.
– Csinálok egy kávét.
– Nagyszerű. Mit csináltál a hajaddal? Olyan… nagynak tűnik.
– Irány a zuhany, mielőtt rád eresztem a kutyákat.
Dixie öt perc alatt elkészítette a reggelit. Dixie a házikóban járkált fel-alá, hallgatta a zu-
hany hangját meg a rádión a figyelmeztetéseket, hogy nagy vihar közeleg. Túl ideges volt
ahhoz, hogy leüljön, hogy egyen. Jake házában semmit nem lehetett megigazítani, helyre
rakni, mert minden a helyén volt. Még az íróasztalán is tökéletes rend uralkodott – az írógép
letakarva, a tollak a helyükön, az üres lapok rendben, egymáson.
Úgy hajolt rá az asztalra, mint egy gyerek, akinek megtiltották, hogy bármihez hozzáérjen.
Nagyon kíváncsi volt Jake könyvére, de ha Jake babonás volt… Bár ha legalább egy pillan-
tást vethetne az egyik oldalra… de egyet sem talált. A tévében az írók szemétkosara mindig

81
tele volt összegyűrt papírokkal. Jake szemétkosara tisztább volt, mint a lakás, még egy rágó-
papír sem volt benne.
Az asztal fölötti polcokat vette szemügyre. A polc tele volt lexikonokkal és szótárakkal,
meg ott volt a titokzatos doboz is, amiben a kéziratát tartotta. Túl nagy teher volt ez a vékony
lapokból készült polcnak, ami csupán két csavarral volt felfogatva a falra. A csavarok már
alig bírták tartani a nagy súlyt. Ha nem húzzák meg őket hamarosan, az egész polc lezuhan.
Dixie elővett egy bicskát a zsebéből és feltérdelt asztalra. Amint hozzáért az egyik csavar-
hoz, az elengedte magát. Az egész polc ledőlt, a könyvek egymás után bukfenceztek le a föld-
re. Dixie megrémülve látta, hogy a doboz is lebucskázik a polcról és rápattan az asztalra.
Utána kapott, de már késő volt. A doboz leesett a földre és kiömlött a tartalma.
– Ó, Istenem, meg fog ölni!
Letérdelt a földre és eszelősen kezdte a papírok visszatömködni a dobozba. De lelassultak
a mozdulatai, amikor észrevette, mit tart a kezében.
Újságkivágások és fényképek voltak a dobozba Néhány megsárgult lap, néhány egészen
friss cikk. Mind egy témáról szólt: Devon Staffordról.
Dixie gyomra gombostűhegynyire zsugorodott, keze úgy turkált a kupacban, mintha nem
is a saját keze lenne. Egyik kép a másik után, mind a múltjából. Színes és fekete-fehér képek,
műtermi és spontán felvételek.
A fényképek szélén fekete tollal megjegyzések. Lehet, hogy befestette a haját? Vagy le-
vágta? Az egyiken hatalmas fekete kör volt az arany csillagocska körül, amit még most is
viselt. Dixie felemelte a fejét és megérintette a medált, mintha csak megnyugtatná az áruló
ékszer.
Ezenkívül kézzel írott és gépelt jegyzetek tömkelege vette körül. Kérdések, elmélkedések
a nőideál eltűnéséről.
Jake valóban írt, de róla.
Dixie szemét elöntötték a könnyek. Végig tudta. Valahogy rájött, hogy Mare's Nestben la-
kik, azóta pedig figyelmesen gyűjtötte az anyagot. Hányingere lett és megfogta a hasát.
Tudta. Jake Gannon nem Dixie La Fontaine-be szeretett bele. Már amikor idejött, akkor
bele volt esve Devon Staffordba. Bekerült az otthonába, a testébe, a szívébe. És nem volt
más, mint egy aljas férfi, aki egy csillaggal akart hálni.
Jól átverte. Dixie eddig azt hitte, olyan jó színész, hogy senki nem fogja felismerni. De
amatőr volt ő Jake Gannonhoz képest. Olyan jól játszotta a szerelmes férfi szerepét, hogy
Dixie bekapta a csalit, és ez lett a veszte.
A szeme sarkából látta, hogy Jake megáll az ajtóban. Mezítláb volt, farmerban és tenge-
részkék pulóverben. Becsukta a szemét és alig hallhatóan káromkodott. Dixie nem mozdult,
ott maradt, mint a képek és cikkek fő témája. Jake tétova lépést tett felé.
– Dixie, meg tudom magyarázni…
– Azt elhiszem. – Felemelt egy maroknyi képet és hagyta, hogy lehulljanak a földre. –
Ahogyan azt is megmagyaráztad, miért jöttél ide. Meg azt, hogy mennyire szeretsz.
– Dixie…
– Ó, Jake, te nagyon jól tudsz bánni a szavakkal – mondta, miközben a saját képére nézett.
Szőke volt, természetellenesen sovány, szexis és zöld szemű. Utálta ezt az önmagát. – Min-
den hazug szavadat elhittem.
– Nem az, amire gondolsz.
82
 – Nem-e? – Dixie felállt és beletörölte a kezét Jake barna ingébe. – Elmondom, mit gondo-
lok. Azt gondolom, hogy azért jöttél ide, hogy megtaláld Devon Staffordot. Hogy írhass róla
egy könyvet és leakasszál ezzel egy szekérderéknyi pénzt. Azt mondod, hogy ez nem igaz?
Mert ha igen, akkor ez lesz az első alkalom, hogy nem hiszek neked.
Könnyes szemmel nézte a férfit. Nem hagyhatta, hogy kitörjön belőle a zokogás, a büszke-
sége megakadályozta benne.
– Ezt fogod mondani, Jake? Mi? Hogy nem is Devon Staffordot kerested errefelé?
A férfi némasága legalább olyan fájdalmas volt, mint ha válaszolt volna. Lehajtotta a fejét,
hogy olyan hatást keltsen, mint aki szomorú. Dixie átkozta magát. Azt akarta, hogy Jake ta-
gadja le, magyarázza ki magát. De tudta, hogy csak egyetlen magyarázat létezik. Belerúgott a
földön heverő fényképekbe.
– Mondd, most mennyit ér egy rólam írott történet? Egy éve még dollármilliókat értem.
Egy pletykalap félmilliót ajánlott fel annak, aki nyomra vezeti őket az eltűnésem után. Annyi
pénzből telerakhatnád a garázsodat Porschékkal, nem?
– Nem erről van szó – mondta feszülten Jake.
– Nem erről van szó – ismételte halkan Dixie. Összefonta a karját a mellkasán és Jake elé
lépett. – Tudod miről van szó? Szeretnéd tudni, milyen érzés amikor az emberek éjjel-nappal
a sarkadban vannak, mert azt hiszik, hogy különleges vagy, hogy istennő vagy? Közben pe-
dig nem vagy más, mint egy nagy hazugság? Szeretnéd tudni, hogy nem azért akarnak meg
érinteni, mert fontos vagy számukra, hanem azért mert sztár vagy? Szeretnéd tudni, milyen
érzés, ha legjobb barátnőd öngyilkos lesz azért, mert nem lehet olyan, mint te? És tudni sze-
retnéd, milyen érzés az, amikor valaki szerelmet vall neked, és szeretkezik veled, és kiderül,
hogy nem is téged szeret, hanem egy nem létező képet, és azért csinálja az egészet, hogy
szarrá keresse magát rajtad?
Most már nem tudott megálljt parancsolni a könnyeinek. Egyre közelebb és közelebb lé-
pett Jake-hez, míg egészen közel ért hozzá. Felnézett rá és ökölbe szorította a kezét.
– És szétélvezted az agyad is, Jake? Amikor becsuktad a szemed, Devon Stafford képe le-
begett a szemed előtt?
– Nem.
– Te rohadt szemét! – kiáltotta és ütni kezdte a férfi mellkasát. – Te hazug aljas disznó! Te
patkány!
– Dixie, szeretlek téged.
Dixie akkora pofont kevert le neki, amekkorát csak tudott.
– Hogy merészeled ezt kiejteni a szádon? – mondta, és hátrébb lépett. – Hogy merészeled?
Mit gondolsz, mi vagyok én? Azt hiszed, egy pár kedves szóval megvásárolhatsz?
Jake arca megrándult a szavak hallatán. Odalépett Dixie-hez.
– Szeretlek téged, Dixie. Ez az igazság. Ha megengednéd, hogy megmagyarázzam…
– Láttam már a magyarázatot, Jake – mondta Dixie és a földön lévő kupacra mutatott. –
Mikor akartad elmondani? A könyv megjelenésének a napján? Talán még meg is hívtál volna
a dedikálásra. Az nagyszerű jelenet lett volna. Kiállíthattál volna, hogy mindenki lássa, mi
lett a csodálatos nőből, miután lehanyatlott a csillaga.
– Hagyd abba – kiáltott Jake. Megragadta Dixie karját. – Azonnal hagyd abba. Hadd szól-
jak legalább két szót, megengednéd?

83
 – Két szót szeretnél? Van két szavam számodra, de mivel már túl vagyunk rajta, nem
mondom ki. B-vel kezdődik. – Ezzel teljes erőből sípcsonton rúgta és kirohant az ajtón.
Jake utánavetette magát, sántikálva. Lekecmergett a lépcsőn, hevesen káromkodva. Dixie
már messze szaladt, a haja és az inge lobogott a szélben. Jake könnyedén utolérte volna an-
nak ellenére is, hogy mezítláb volt és fájt a rúgás helye. Ám Bob kutya elékeveredett és Jake
egy szempillantás alatt a földön találta magát.
Hasra érkezett, a szája telement homokkal. Felemelte a fejét és Dixie-t kereste a tekinteté-
vel. Dixie már a ház mögé tartott, a kocsija felé.
Jake felült és hangosan káromkodott. A német juhász néhány lépésnyire állt tőle és hango-
san ugatott. Jake hozzávágott egy marék homokot, mire a kutya sértődötten ránézett és farkát
behúzva eloldalgott. Ekkor megjelent Hobbit és felült a teraszra. Honey és Abby oldalról fi-
gyelték. Mintha tudnák, hogy bántotta a gazdájukat.
Jake a kezébe temette az arcát és olyan nyomorultul érezte magát, mint még soha. Királyi-
an elcseszte az egészet. Nem talált módot arra, hogy elmondja az eredeti szándékát Dixie-
nek, főleg akkor nem, amikor látta, hogy Dixie nem készült még fel a vallomásra. A bizalmát
akarta és rettenetesen bántotta, hogy Dixie nem bízik meg benne eléggé. Most már talán so-
sem kapja meg ezt tőle.
– Tényleg ismertelek valahonnan – mondta Sylvie csendesen. Az ösvényen állt, és a tekin-
tetéből nyilvánvaló volt, hogy hallotta a veszekedésüket. – A. J Campion, az életrajzíró. Tud-
tam, hogy rá fogok jönni Kár, hogy nem jutott eszembe hamarabb.
Jake feltápászkodott.
– Sylvie, tudom, hogy borzalmas a helyzet, de esküszöm, hogy szeretem. Szeretem Dixie-
t. Nem érdekel hogy ki volt, honnan jött. Szeretem őt, így ahogy van.
– Összetörted a szívét.
– Nem akartam.
– Mit akartál csinálni, Jake? Megírni a könyvet? Ezért jöttél ide? Eszedbe jutott valaha is,
hogy azt szeretné, ha békén hagynák?
– Tudni akartam, hogy miért. Azt akartam, hogy mondja el a saját szavaival. Ha tudod, ki
vagyok, azt is tudod, hogy írok. Az ő története lett volna, nem valami aljas rágalmazás. – Be-
letúrt nedves, homokos hajába. – De most már nem érdekel a könyv. Nem érdekel, hogy a
világ megtudja-e, mi lett Devon Stafforddal. Dixie-t akarom. Dixie-t szeretem. Kérlek, segíts
nekem visszaszerezni őt, Sylvie.
Sylvie hosszan nézett rá, mérlegelte a szavait és a szavak mögött rejlő őszinteséget. Csak
állt ott összekulcsolt karral a szélben, és nézte.
– Nem tudok segíteni benne, Jake – mondta és megrázta a fejét. – Ez a kettőtök dolga.
Mondtam neki, hogy mondja el neked a titkát. Mondtam neki, hogy semmi jó nem származik
abból, ha az ember eltitkolja a dolgokat a másik elől. Úgy látom, ezt neked is el kellett volna
mondanom. Most összetörted a szívét. Nem tudom, lehet-e még valamit tenni. El sem tudod
képzelni, mennyire össze volt törve, amikor idejött. Hogy mennyire szüksége volt a szeretet-
re. Ez a fájdalom… Nem tudom, mit tehetnék.
– Add kölcsön a slusszkulcsodat.

84
 85.
Dixie fittyet hányt a közlekedési szabályokra és a kocsi keserves nyikorgására. A régi parti
úton haladt, jóval a megengedett sebesség fölött. Az út – mivel már jóformán senki sem
használta – tele volt repedésekkel és kátyúkkal. Dixie nem törődött velük. Mellette Küklopsz
szinte pattogott a jobb első ülésen, akármilyen keservesen is kapaszkodott az üléshuzatba.
Kétségbeesetten nyávogott, ám a gazdája ügyet sem vetett rá. Ész nélkül markolta a kor-
mányt, és csak akkor engedte el az egyik kezével, amikor már le kellett törölnie a könnyeit.
Szakaszosan tört fel belőle a sírás, és az ő zokogása, a macska jajgatása, valamint a kocsi
nyikorgása olyan volt együtt, mint egy szívet tépő szimfónia.
A rádióban újból figyelmeztettek mindenkit a közeledő viharra. Dixie gyorsan lekapcsolta.
Nem törődött a viharral. Remélte, hogy pokoli vihar lesz. De még az sem érne fel azzal a vi-
harral, ami a lelkében dühöng.
A rohadt életbe, miért is kellett Jake Gannonban megbíznia? Miért engedte meg magának,
hogy beleszeressen? Pedig abban a pillanatban tudta, hogy Jake veszélyt jelent rá, amikor
meglátta a metálkék Porschét az út szélén. Az első pillanatban tudta, hogy maximalista. Az
ilyen férfiakat csak a Devon Stafford-féle nők érdeklik, nem az olyanok, mint Dixie La Fon-
taine.
Mit képzelt – hogy rá tudja venni, hogy visszaváltozzon azzá az eldeformált szörnyűség-
gé? Hogy szerelmével megvesztegetheti, hogy ismét éhezzen, hogy nap mint nap injekciókat
kapjon? Azt hitte, hogy mindezt megtenné neki, mint Delia Tylernek. Ennyire azt akarta,
hogy az „ideális nő” legyen mellette? Vagy egyszerűen csak a történetet akarta kicsikarni be-
lőle?
Mit számít most már? Akárhogy is van, őt hülyének nézte, ő meg beleesett a csapdába.
Micsoda hülyeség, hogy mindent elhitt neki az első szóra!
Dixie-t fojtogatták a könnyei. Hirtelen lefordult egy parkolóba és a fékbe taposott. Alig-
hogy megállt az autó, Dixie már ki is ugrott. Küklopsz egy pillanat alatt a karjában termett, és
így rohantak végig a kikötőn.
Fabiano szinte kirohant a horgászboltból, ahogy Dixie közeledett. Egy fekete bőrből ké-
szült ujjatlan trikó volt rajta, bár a szél egyre hidegebb és csípősebb volt. Elállta Dixie útját,
miközben hatalmas sörénye fenyegetően lobogott a szélben.
– Hová menni, Dixie kedves? – kérdezte. – Miért sírni ilyen nagyon?
Dixie szótlanul felnézett rá, de az óriás nem lépett el az útból.
– Azért sírok, mert fájok – mondta halkan. – Kíváncsi vagy rá?
– Dixie, Dixie – mondta Fabiano vigasztalóan és át akarta ölelni a vállát. De Küklopsz
mérgesen ráfújt és a keze felé kapott. Fabiano így visszavonult, és így szólt: – Mi fájni? Jake
Gannon?
Dixie nem válaszolt, és ebből Fabiano rögtön tudta, mi a helyzet. Dixie a kikötőben him-
bálózó hajókra és csónakokra nézett, miközben Küklopsz fejére puszit nyomott. A macská-
nak nem tetszett a kedveskedés és leugrott a karjából. Fabiano Dixie vállára tette hatalmas
lapáttenyerét és komolyan a szemébe nézett.
– Én megölni, jó?

85
 – Persze, menj csak Fabiano, öld meg – mondta gúnyosan Dixie. – De az még nem oldja
meg a problémát.
Hátrébb lépett és megpróbálta kikerülni hatalmas barátját. Ám Fabiano nem eresztette.
– Ma nem van nap csónakázásra – mondta szigorúan. – Jönni nagy óriás vihar.
– Jó, tudom. De a saját hajómon azt csinálok, amit akarok. Nem érdekel, ha elsüllyed.
– Dixie! Dixie! Várj!
Dixie becsukta a szemét és az ég felé fordította könnyes arcát, amikor meghallotta a kiál-
tásokat a parkoló felől. Jake rohant feléjük. Dixie felé fordult és komoly, haragos arckifeje-
zést vett fel.
– Kopj le.
– Drágám, kérlek – mondta Jake és megtorpant előttük. – Menjünk el valahová és beszél-
jük meg.
Dixie minden erejével azon volt, hogy ne vegye észre, mennyire látszik a kínlódás Jake ar-
cán. Inkább a saját fájdalmára és haragjára figyelt, hogy nehogy elgyengüljön.
– Nincs veled beszélnivalóm. Bármit mondanék, holnap egy pletykalap első oldalán jelen-
hetne meg. A fejemet ráfotóznák valaki más testére, és a mellettem lévő cikk Dojóról szólna,
a farkasemberről.
– A pokolba is, Dixie! Én nem pletykalapoknak írok! Nem azért jöttem ide, hogy kizsák-
mányoljalak. Adnál egyetlenegy esélyt, hogy elmagyarázhassam?
Fabiano ekkor kettőjük közé lépett.
– Most Jake legjobb lesz te menni haza sürgősen. Mi Dixie-nk nem akarni semmit ember-
től, ki összetörni ő szíve.
Jake türelmetlenül csikorgatta a fogát.
– Nézd, Fabiano, befognád a pofádat egy kicsit? Semmi közöd hozzá.
Fabiano megvonta a vállát és elmosolyodott.
– Mi Dixie-nk van én dolgom. Ő van én barát. Én vigyázni őt, oké?
– Igen, te is, meg mindenki más is vigyáz rá – mormolta mérgesen Jake. Megpróbált Dixie
mellé kerülni, de Fabiano mindig elállta az útját. Farkasszemet néztek.
– Nagyon örülök neki, hogy mindenki szereti Dixie-t – mondta Jake. – De én is szeretem,
és szeretnék vele beszélni, így menj az útból. Nem szeretnélek itt megütni, de már nagyon
felhúztál.
– Te megütni én? – mondta Fabiano és hitetlenkedve felnevetett. Fenyegetően Jake felé
lépett, de Jake egyetlen jól irányzott jobbegyenessel leterítette. Fabiano feje hatalmasat kop-
pant a fából készült járdán. Dixie felsikoltott és Fabiano mellé térdelt.
– Fabiano! Nincs bajod? – mondta és idegesen tapogatni kezdte a földön fekvő férfit. –
Megsérültél?
Fabiano felmordult és négykézlábra állt. Úgy rázogatta a fejét, mint egy bika. Dixie Jake-
re nézet és feltápászkodott.
– Te címeres ökör! – mondta és belebokszolt Jake mellkasába. – Mit gondolsz, ki vagy te,
hogy csak úgy elverheted a barátaimat?
– Sportszerűen figyelmeztettem.
– Sportszerűen? Mintha ismernéd ennek a szónak a jelentését! Menj, ülj be a gyönyörű
Porschédba és tisztulj el innen, de gyorsan! Menj vissza Kaliforniába, ahol minden olyan tö-
kéletes és rendes, mint amilyennek te szereted!
86
 – Nem megyek vissza. Nem megyek sehová addig, amíg meg nem győzlek arról, hogy
szeretlek.
– Akkor addig itt leszel, amíg ki nem hullanak a fogaid.
Dixie ezzel sarkon fordult, otthagyva hatalmas barátját. A csónakok felé indult, sarkában
Küklopsszal. Jake utánairamodott. Elkezdett esni az eső. Haragos, vad, hideg cseppek hullot-
tak a szürke felhőkből. A szél fenyegetően fütyült és a vitorlások köteleit rángatta. Dixie alig
tudta kinyitni a kikötője kapuját, de még sikerült bejutnia és becsapnia az ajtót, mielőtt Jake
besurranhatott volna utána. Jake nem tétovázott, megfogta a kerítés tetejét, és átlendült rajta.
– Az Istenért, Dixie! – kiáltotta. – Nem mehetsz ki ilyen időben!
– Ne mondd meg nekem, hogy mit tehetek és mit nem! – mondta Dixie és megtorpant.
Jake utolérte és maga felé fordította.
– Lennél szíves elővenni a józan eszedet egy pillanatra? Ha kimész ebben a viharban, az
öngyilkosság. Ezt akarod? Meg akarod ölni magad azért, mert azt hiszed rólam, hogy vadállat
vagyok?
Dixie Jake szemébe nézett, és nagyon igyekezett azon, hogy palástolni tudja a félelmet,
ami Jake szavai után ébredt benne. A szél iránya megváltozott, és úgy verte az esőt, hogy az
szinte belevágott a bőrébe. Nedves hajtincsek korbácsolták az arcát. Az ing teljesen átázott
rajta és a testéhez tapadt. Villámlott. A kikötőn túl a tenger haragosan morajlott és egyre va-
dabban hullámzott. Tényleg ki akart menni ilyen időben? Az ösztönei azt súgták, hogy mene-
küljön. Fusson el a fájdalomtól, a saját gyengeségétől, Jake-től és attól, hogy Jake megváltoz-
tathatja az életét. De tényleg képes volna megölni magát egy férfi miatt?
Nem, gondolta, és összeszedte az erejét. Helyt fog állni, akármi is történjék. Mare's Nest
az ő otthona. Nem hagyja, hogy kifüstöljék innen. Itt boldogan élt. Igaz, egy ideig minden
bizonnyal elárasztják majd a környéket az újságírók, de aztán jönnek újabb és újabb történe-
tek, és hamarosan senkit nem fog érdekelni, hogy egy hollywoodi sztár meghízik és kóbor
kutyákkal lakik a tengerparton. Kaliforniából is azért jött el, hogy elmeneküljön a problémái
elől. A boldogtalanság elől menekült. De most már megtalálta önmagát és nem futhat el töb-
bé. Szembe kell néznie a valósággal.
Úgy döntött, nem teszi meg azt az őrültséget, amit tervezett. Elhúzódott Jake-től. Bele-
nyúlt a zsebébe és odadobta Jake-nek a motorcsónak kulcsait. Idegesen elmosolyodott.
– Nem – mondta. – Meggondoltam magam. Azt hiszem, jobb lesz, ha te mész ki. Add át
üdvözletem Poszeidónnak.
Magasra tartotta a fejét és határozottan kisétált a kikötőből, Küklopsszal a nyomában.

– Te szeretni őt, barátom? – mondta Fabiano és áttetsző folyadékot töltött az asztalon álló
két kis pohárba.
Jake a poharakat és az összekaristolt asztalt nézte. A horgászboltban üldögéltek, ahol me-
leg volt ugyan, de az illat nem volt valami kellemes. Az eladó éppen Clem éttermében helyet-
tesítette a szakácsot, Fabiano pedig az eladót helyettesítette. Az egész helyiség kitömött álla-
tokkal volt tele, amik Clem kézügyességét dicsérték.
– Szeretem – mondta Jake. Felhajtotta az ital felét, megrázkódott és pislogni kezdett. Az
ital égette a nyelőcsövét. Amikor újra megszólalt, egészen rekedt volt a hangja. – Jobban sze-

87
retem, mint az életemet. Jobban szeretem, mint a Porschémat. Mindennél jobban szeretem. –
Lehajtotta a maradék italt és levegőért kapkodott. – Hűű, mi ez? Hígító?
– Otthon csinált ouzo – mondta Fabiano büszkén és megveregette a saját mellét. – Van jó,
ugye? Igaz ember ital.
– Igen, majd ezt véssétek a síromra.
Fabiano hátravetette a fejét és elnevette magát. Jake körülnézett a boltban. Pont egy táma-
dásra kész menyéttel találta szembe magát, aminek fehéren villogtak a fogai. Aztán kibámult
az ablakon. Ömlött az eső. A szél vadul hajlítgatta a pálmafákat. Villámlás és dörgés követte
egymást gyors egymásutánban. Egy lelket sem lehetett látni, csak néhány magányos kocsi állt
a parkolóban. A világ olyan elhagyatottnak látszott, mint Jake lelke.
– Hogy van az állkapcsod? – kérdezte.
Fabiano összevonta a szemöldökét, majd legyintett. Szemmel láthatóan nem vette túl ko-
molyan azt, hogy kiütötte. Amikor Dixie után indult, Jake látta, hogy Fabiano még mindig ott
áll, ahol találkoztak. Lélekben felkészült egy hatalmas verekedésre, de nem lett belőle semmi.
A hatalmas művész egyszerűen a vállára tette a kezét és beterelte a horgászboltba, ahol régi
barátokként megbeszélték az esetet.
– Valami jó tervre van szükségem, barátom – sóhajtott fel Jake.
Fabiano bólintott.
– Dixie van Magnólia bár. Mindenki van ott, mikor van böhöm nagy vihar. Ez lenni ha-
gyomány nekik. Ők sokat-sokat beszélni, mesélni sok-sok történet. Nézni tévé. Trulove nővé-
rek hozni filmek.
Jake a Magnólia bár parkolója felé nézett. Dixie kocsija is ott parkolt, de ott volt Tyler
Holt autója is.
– Pisztoly van nála – morfondírozott Jake. – Gondolod, hogy tanúk előtt képes lenne lelő-
ni?
Fabiano megrázta a fejét.
– Én nem hinni ő akar téged lelőni. Nem rossz helyzet. Ő szeretni téged.
Jake keserűen elnevette magát.
– Gyűlöli még a nevemet is.
– Szerelem. Gyűlölet. – Fabiano mélyet sóhajtott. Közelebb hajolt Jake-hez és összehúzott
szemmel ránézett, mintha valami tervet szőne. – Ez két dolog lenni ugyanaz. Ő szeretni, adni
neked szép szíve. Most ő hinni te játszani vele csúnya játék. Ő lenni mérges – veled, magával
– mert ő akart bízni te. Kell megmutatni neki, bizalom volt nemhiába.
Úgy tűnt, Fabiano nagyon érti a dolgokat, ha nem is tudja magát annyira kifejezni, meg
nincs is barátnője.
– Igen, könnyű ezt mondani – mormogta Jake. Felkönyökölt az asztalra és a távolba bá-
mult. Gondolkodott.
Nem is olyan rossz tanács. Dixie bizalma most olyan volt, mint a földön szétszóródott ké-
pek: kusza és esetleges. Túlságosan megbántódott ahhoz, hogy végighallgassa. Nem tudott
úgy ránézni, hogy ne öljön a pillantásával. Meg kell neki mutatni.
Megmutatni.
Hirtelen felült a székben. Izgatott lett. Megragadta a kitömött menyétet és a feje fölé emel-
te, mint egy győzelmi trófeát. Felkiáltott:

88
 – Igen! Megtaláltam! – Fabiano felé fordult és rámutatott az állattal. – Miféle művész vagy
te?
Fabiano elkapta a fejét a vigyorgó menyéttől és furcsán nézett Jake-re. Megvonta a vállát
és így szólt:
– Én festeni. Rajzolni. Kicsi szobrokat csinálni.
– Szerinted meddig maradnak ott a Magnólia bárban?^
– Éjszaka közepe. Van nagyon nagy vihar.
Jake határozottan felállt. Megkocogtatta Fabiano vállát a menyéttel és úgy mosolygott,
mint aki megnyerte a főnyereményt.
– Tennél nekem egy szívességet, amigo?

– Biztos, hogy nincs ma este rám szükséged? – kérdezte Sylvie harmadszor is. – Most,
hogy Delia kibékült azzal a csirkefogó Tylerrel, és visszaköltözött Martyle Beachre, teljesen
egyedül leszel a házban. Biztos, hogy ne maradjak itt veled éjszakára? Boldogan maradok, ha
szükséged van rám. Igaz, hogy kiújulna az asztmám a macskáidtól, meg kínozna a lumbágóm
attól, hogy nem a saját ágyamban alszom, de azért szívesen maradnék. Ezért vagyunk bará-
tok.
Dixie kivette a gyújtáskulcsot és felnézett az előtte tornyosuló hatalmas, sötét házra. Az
egész napot és estét a barátaival töltötte, és most annyira egyedül érezte magát, mint amikor
egyedül állt Jeanne temetésén.
A barátai nagyon kedvesek voltak hozzá, mint mindig. Leo és Macy Vencour csendesen
elbeszélgettek vele. A Trulove nővérek ananásztortával vigasztalták és kazettáról lejátszottak
neki tíz Szerencsekereket. Eldon felajánlotta, hogy felgyújtja Jake Porschéját, de azért előre
szól az önkéntes tűzoltóknak, hogy nehogy leégjen a műhelye. Ám ennyi kedveskedés és tö-
rődés sem vidította fel.
Amikor igazán belegondolt, semmi nem tudta megvigasztalni. Hiszen rá kellett ébrednie,
hogy a szerelme kihasználta és rászedte. Ebből csak hosszú hetek alatt lehet kigyógyulni. Ezt
nagyon is jól tudta. Keresztülment ő már ezen, nem is egyszer.
Megint felkorbácsolódott benne a fájdalom. Miért is nem szeretheti őt egy férfi saját ma-
gáért? Nagy akaraterővel visszatartotta a sírást.
– Köszönöm, Sylvie. Tényleg egyedül kell lennem ma.
Sylvie összevonta a szemöldökét és megsimogatta Dixie vállát.
– Megértelek – mondta. Megfogta a táskáját és megigazította a kalapját. – Ne feledd, min-
dig hajnal előtt van a legsötétebb. Az én Sidem, Isten nyugosztalja, mindig ezt mondta. Meg-
őrjített ezzel a mondással, de sokszor igaza volt. Azt hiszem, talán most is igaza lenne.
Dixie-t annyira fojtogatta a sírás, hogy nem tudott megszólalni. Nem tudta, hogy lehetne
ennek az érmének a másik oldalát is nézni, hogy jön a lelkében uralkodó sötétségre egyszer
hajnal, de túl fáradt volt már ahhoz, hogy értelmes érveket tudjon felhozni.
Sylvie kimászott a kocsiból és közben egyfolytában panaszkodott, hogy milyen nagyot
kell hajolnia ahhoz, hogy kiszálljon. Aztán eltűnt a sötétségben.
A vihar már veszített az erejéből, bár még mindig esett és néha villámlott. Dixie nem törő-
dött az esővel. Kiszállt és hagyta, hogy az eső benedvesítse a haját meg az új, Magnólia bár
feliratú pólóját. Cuppogott a cipője a vízben. Jake inge volt a kezében, amit reggel vett fel, és

89
amiben a kikötőben olyan jól elázott. Egyedül ment fel a lépcsőn, mert a kutyák és macskák
inkább a ház alatt szárítkoztak, mint hogy kitörő örömmel üdvözöljék gazdájukat. Csak Kük-
lopsz rohant fel utána a lépcsőn, és besurrant a teraszra.
Dixie éppen fel akarta kapcsolni a nappaliban a lámpát, amikor megállt a keze a levegő-
ben. A dohányzóasztalon három gyertya égett. Az újságoknak és baseball évkönyveknek
nyoma sem volt az asztalon. Valaki letakarította és kifényesítette az asztalt. A gyertyák mel-
lett egy doboz állt az asztalon, arany csomagolópapírba csomagolva.
Dixie kiejtette a kezéből az inget és leült a heverőre. Egy hosszú percig ott ült és nézte a
dobozt. Csak Jake-től kaphatta. Senki más nem takarította volna le az asztalt. A doboz tökéle-
tesen be volt csomagolva, a gyertyákat szabályos alakzatban rendezték el. Egy búcsúajándék.
Egy kis ajándék, hogy még több baja legyen.
Nem akarta kibontani. De még soha életében nem tudott ellenállni egyetlen ajándéknak
sem, és a keze szinte magától a doboz felé nyúlt.
Lassan kibontotta a szalagot. Aztán levette a papírt és felemelte a doboz tetejét. Gyorsan
visszatette. Majd ismét felemelte, és most már belekukkantott, de úgy, mintha kígyót rejte-
getne a doboz. De most már nem tette vissza a fedelét. Meglátta, mi van benne.
Egy könyv volt. Egy kézzel készített könyv. A borítót tintával rajzolták. Egy mesebeli her-
cegnőt ábrázolt, aki egy nagyszerű szürke lovon ült. A ló mellett apró állatok futottak. Olyan
stílusban készült a kép, mint a középkori iniciálék, egészen aprólékos, finom vonásokkal. A
hátteret vízfestékkel festették, lágy, finom színekkel. Címe nem volt a könyvnek, és a történet
rögtön az első oldalon kezdődött.
„Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gyönyörű hercegnő, akit Devonnak hívtak.
Mindenki nagyon szerette őt, mert olyan szép volt, hogy mersze földről a csodájára jártak.
Ám Devon olyan szomorú volt, hogy majdnem elemésztette a bánat. Úgy érezte, őt senki
nem szereti azért, ami a szívében lakozik, csak a csillámló haját és bársonyos hangját szeretik
benne. Így aztán egy szép napon megszökött a palotából, megszökött a királyságból…”
Dixie hangja elhalt, amikor lapozott. A heverő szélére ült és a mézgyertyák fényénél ol-
vasta tovább a történetet. A mese egy királyfiról szólt, aki elindult, hogy megkeresse az elve-
szett hercegnőt. A hercegnő varázsereje segítségével más külsőt vett fel és egy apró tenger-
parti királyságban élt. Itt mindenkivel összebarátkozott, még az apró állatokkal is. Mindenki
megszerette a kedvességéért és a jó szívéért. Ebben a királyságban Dixie-nek szólították.
A királyfi beleszeretett, és nem is gyanította, hogy ő az a hercegnő, akit keres. Ám egy pil-
langó elárulta neki, hogy a szerelme valójában az a hercegnő, akit keres. A királyfi nem tudta,
mitévő legyen. Nem mondhatta meg neki, hogy ő valójában a hercegnőt keresi. Most már
nem érdekelte a királyfit a hercegnő felkutatása, már nem akarta hazavinni a hercegnőt, hi-
szen sokkal fontosabb dolgot talált nála. Megtalálta az igaz szerelmet.
Úgy döntött, hogy türelmesen megvárja, amíg Dixie bevallja neki a titkát. Ám mielőtt ez
megtörtént volna, a szerelme rájött, hogy ő a hercegnő felkutatására indult útnak. Azt gon-
dolván, hogy a királyfi csak a hercegnő megtalálására kitűzött díjért udvarolt neki, Dixie el-
küldte a királyfit.
Itt ért véget a történet. Az utolsó oldalon egy búsuló királyfi vezette el a lovát egy búsuló
hercegnőtől.
Dixie a könnyein át nézte az utolsó képet. Úgy érezte, meghasad a szíve. Jake. Az ő király-
fija. Esélyt sem adott neki, hogy elmagyarázza. Olyan nyilvánvaló, olyan fájdalmas volt a
90
bizonyíték. Még most is remegett attól, hogy higgyen-e Jake-nek, vagy inkább féljen az újabb
kudarctól. Magához szorította a könyvecskét és felnézett. Könnyek csorogtak az arcán.
– Még nem írtam meg a befejezést – mondta Jake, és előlépet a sötétségből, Küklopsszal a
kezében. Határozott mozdulatokkal simogatta a macskát, de égő tekintetét Dixie-re szegezte.
Dixie úgy érezte, Jake pillantása a szívébe hatol. – Döntsd el te, mi legyen a vége. A herceg-
nő vagy elhiszi, hogy a királyfi őt szereti, vagy elküldi, hogy meghasadjon a szíve.
Dixie szótlanul nézte a férfit. Jake letette a macskát és letérdelt a kandalló elé, hogy meg-
gyújtsa a gyújtóst. Ahogy a hasábok lángra kaptak, Jake benyúlt a kandalló melletti dobozba
és kivett belőle egy maroknyi fényképet. Egyesével a tűzbe dobta őket, ahol a fotók össze-
kunkorodtak, majd semmivé váltak.
– Én az első számú befejezésre szavazok – mondta, és újabb adag képet vett a kézébe. –
De ez a te könyved, és azt csinálsz vele, amit akarsz.
Most már újságcikkeket dobott a tűzre. A tűz fénye megvilágította az arcát, a haja arany-
színben játszott. Dixie szíve egyre hevesebben vert. Róbert Redford elbújhatna Jake mellett.
Jake most pedig vagy teljesen őszinte, vagy a világ legjobb színésze.
Dixie egyre nevesebben markolta a kezében lévő könyvet. Szembe kellett néznie az ér-
zelmeivel. Úgy érezte, a sors azt szabta rá, hogy szeresse Jake-et, akár bűnös, akár nem, akár
tökéletes, akár nem. Azt azonban megválaszthatta, hogy hagyja, hogy Jake újra bántsa eset-
leg, vagy inkább a magányos szenvedést választja.
– Jó könyv – mondta és végighúzta az ujját a lapokon. – Igaz történeten alapul, ugye? Sze-
retem az ilyen könyveket.
Jake a tűzről Dixie felé fordította a figyelmét.
– És szereted, ha jól végződik a mese?
– Ha megtehetem – válaszolta Dixie óvatosan.
– Most megteheted.
Jake felállt és Dixie elé térdelt. A szemébe nézett.
– Szeretlek, Dixie. Nem tudom másképp mondani. Szeretlek.
– Devon Staffordot kerested.
– De ő nyomába sem léphet annak a nőnek, aki elrabolta a szívemet.
– És mi van azzal a történettel, amit meg akartál írni?
– Nem érdekel az a könyv. Rá akartam jönni, hogy ki is valójában Devon Stafford. Most
már tudom, de nem akarom megosztani ezt senkivel. – Megsimogatta Dixie arcát. – Látod?
Nem vagyok tökéletes. Önző vagyok. Csak magamnak akarlak.
Dixie lassan mosolyra húzta a száját. Megkopogtatta a könyvet.
– Ebben csináltál néhány gépelési hibát.
Jake elnevette magát, és megjelentek a gödröcskék az arcán.
– Csak néhányat? Úgy gépeltem, mint egy őrült. Gyertyafénynél kellett írnom, mert nem
volt áram. Teljesen kikészültek a kézízületeim. Nem is tudom, hányszor ragadtak be az ujja-
im a billentyűk közé.
– Hát, igen, nem vagy valami műszaki ember – nevette el magát Dixie. Még egyszer meg-
csodálta a borítót, majd a ló egyik patája alatti aláírásra tévedt az ujja. – Fabiano csinálta a
borítót meg a rajzokat?
– Igen. Majdnem megőrült, mert szerinte a borító nem lett tökéletes. Nem akarta ideadni,
de aztán meggyőztem arról, hogy téged nem zavar, ha a macska füle nem tökéletesen áll.
91
 – Úgy látom, egész jól ismersz – mondta kedvesen Dixie.
– Nem olyan jól, mintha elvehetnélek feleségül és veled tölthetném a következő ötven-
hatvan évet. Mert ez az, amit igazán szeretnék tenni. Ennyit szeretnék csak tőled – a szívedet.
A szerelmedet. Téged Dixie, és nem az ideális nőt platinaszőke hajjal. Hidd el, hogy én téged
szeretlek, és nem azt, aki voltál. Kérlek.
Dixie-t kirázta a hideg Jake tekintetének őszinteségétől. A szíve hinni akart a férfinak.
– Nem érdekel, hogy nem úgy nézek már ki, mint Devon Stafford?
– Egyáltalán nem.
– Nem érdekel, hogy minden kóbor kutyát és macskát befogadok, amit erre vet a sors?
– Nem nagyon – mondta Jake és megrázta a fejét.
– Nem érdekel, hogy borzalmas trehány háziasszony vagyok?
Jake arca megkeményedett.
– Ezt még megbeszéljük.
Dixie elnevette magát. Hosszan nézte a férfit – az orrát, a széles vállát, a nyugodt, de kí-
váncsi tekintetét. Soha nem fogja tudni elrejteni az érzelmeit Jake elől. Ő mindig csak azt a
nőt fogja látni, aki legbelül van, minden álarc mögött.
Nem ezt akarta mindig? Hogy egy férfi azért szeresse, ami?
Itt térdel előtte ez a férfi, egy egyszemű macskával a combján. Hogyne szerethetné?
Hogyne használná ki az alkalmat? Már így is odaadta neki a szívét. Hogy élhetne tovább szív
nélkül?
Hidd el, hogy én téged szeretlek, és nem azt, aki voltál.
Kinyújtotta a kezét és beletúrt Jake aranyló hajába.
– Túl jó vagy ahhoz, hogy igaz legyél – suttogta.
– Nem. De én vagyok az a férfi, aki szeret téged, Dixie. Kérlek, ne taszíts el magadtól!
Dixie becsukta a szemét és mély levegőt vett. Szereti Jake-et. Szüksége van rá. Megígérte,
hogy teljesen odaadja neki magát, mindent átad, ami a szívében lakozik. Elérkezett az idő,
hogy teljesítse az ígéretét. Reszkető mosollyal lehajolt Jake szájához és ezt suttogta:
– Mit szólnál, ha azt írnánk a mese végére: MINDEN JÓ, HA JÓ A VÉGE?

92
 Kiadja a Planétás Kiadói és Kereskedelmi Kft.
Budapest, 1396 Pf. 473
Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója
A kötet kiadásában részt vett a Maecenas International Kft.
Nyomta az Alföldi Nyomda Rt.
A nyomdai megrendelés törzsszáma: 6061.66 – 14-2
Készült Debrecenben, az 1995. évben
Felelős vezető György Géza vezérigazgató
Műszaki szerkesztő Gács Marianna
A borító a B & B Kft. munkája
Megjelent 7 (A/5) ív terjedelemben
–––––
172-p
–––––

93