JENNIFER BLAKE

AZ ÖZVEGY

Riva, a fiatal és csodaszép milliomos özvegyasszony arra törekszik, hogy

megakadályozza unokahúgának és a kormányzójelölt fiának szorosabb kapcsolatát
és esetleges későbbi házasságát. Vajon milyen ok rejtőzik a látszólag érthetetlen
magatartás mögött? A történet szálai a múltba vezetnek. Szerelem, bosszú és az
emberi cselekvések mozgatórugói befolyásolják a szereplők sorsát…
 A mű eredeti címe: Love and Smoke
Copyright © 1989 by Patrícia Maxwell

All rights reserved

A fordítás a Fawcett Gold Medál
1989. évi kiadása alapján készült

Fordította Vass Anikó

Borító: © AQUILA

Felelős kiadó: Labancz László ügyvezető

Műszaki szerkesztő: Pintyéné Krucsó Mária

Kiadja: © Aquila Könyvkiadó

Második kiadás

E könyv 1995-ben Füst és szerelem címmel már megjelent hazánkban, most

felújított változatát tartja kezében tisztelt Olvasónk!

Terjeszti: A LAP-ICS Könyvkiadó és Kereskedő Kft.

Az AQUILA Kiadó a LAP-ICS Kft. tulajdona
Felelős vezető: Kiss Ernő ügyvezető

A nyomás a debreceni Kinizsi Nyomdában készült, a 2006. évben

Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató
 1.

Képes lett volna tönkretenni a férfit.

Erejének tudata hévvel töltötte el Riva Stauletet, miközben az
emelvényen beszélő férfit figyelte. Örömmel, diadalmámorral nézte.
Nem vetett meg senkit annyira, mint Edison Gallantot, Louisiana
újonnan bejelentett demokratikus kormányzójelöltjét, aki rettenetes
fájdalmat okozott neki. Ugyanebben a pillanatban akaratának
magabiztossága nyugtalanná tette. Természeténél fogva soha nem
volt bosszúálló, és az elégedettség, amit azért érzett, mert
rendelkezett az eszközökkel, melyek segítségével megállíthatja
Edisont, rossz érzést keltett benne. Ez nem azt jelentette, hogy
lelkiismeret-furdalása van. Nagy volt a kockázat, a bukás lehetősége.
Riva nem tűnt nyugtalannak. Hanyagul összekulcsolt kézzel,
udvariasan érdeklődő tekintettel ült. Negyvenéves kora ellenére még
mindig gyönyörű volt, elegáns, szép krémszínű ruhát viselt, híres
Staulet-gyöngysorával. Klasszikus vállhosszúságú, aranybarna haja
fényesen csillogott, egyetlen ősz hajszál nélkül. Ovális arca volt,
sötét, egyenes szemöldöke. Egy széles karimájú, olasz szalmakalap
árnyékolta be zöld, csillogó szemét és magas arccsontját. Praktikus
viselet volt Louisiana forró napsütése ellen, de egyben titokzatossá is
tette. Hűvös, higgadt hölgynek nézett ki, akinek megvoltak a saját
titkai.
Riva pontosan tudta, hogy néz ki, és azt is, miért. Egyetlen dolgot
nagyon jól megtanult az elmúlt huszonöt esztendő alatt, amióta
utoljára látta Edison Gallantot, azt, hogy hogyan irányítsa érzelmeit.
Edison megváltozott. Keményebb lett, hangja erőteljesebb,
mélyebb, és már ősz hajszálak csillogtak tökéletesre nyírt szőke
hajában. Rendelkezett egy bizonyos fényes megjelenéssel, amivel a
színészek és a hivatásos politikusok rendelkeztek. Szeme még
mindig szúrós kék színű volt, és volt benne valami, amitől minden, a
közönség soraiban ülő nő kissé kihúzta magát, és elmosolyodott,
amikor a férfi irányukba nézett.
Minden nő, kivéve Riva Stauletet. Amikor tekintetük találkozott,
Riva szeme meg sem rebbent. A nő mozdulatlansága, közömbös
ébersége felhívta magára a férfi figyelmét. Bizonytalanság jelent meg
arcán, aztán eltűnt. Mielőtt folytatta volna beszédét, a lehető
legkisebbet bólintott Riva irányába.
Edison nem ismerte meg. Kétségtelen, hogy azt hitte, felismerte,
azt gondolta, a jól ismert üzletember, Cosmo Staulet özvegye a nő,
aki mostohafiával, Noel Staulettel közösen vezeti a cukor, olaj,
tengeri biztosítások és mikroprocesszorok kereskedelmével
foglalkozó céget. Nem volt meglepő, hogy erre gondolt. Riva
fényképét sokat lehet látni minden állam üzleti és társasági lapjai
oldalain, különösen a New Orleans-i újságokban, de nem ismeretlen
a keleti parton és Európában sem. Híres volt történelmi emlékek
megőrzéséért és helyreállításáért tett törekvései miatt, különösen a
polgárháború előtti gyarmatot illetően, melynek neve Bonne Vie.
Lakberendező képességei jól láthatóak coloradói „kunyhóján” és
bahamai villáján, mely építészeti remekmű és modern otthon is
egyben. Már többször próbálták megkörnyékezni, hogy szerepeljen
A gazdagok és híresek életmódja című műsorban, de ő elutasította.
Gyakran volt látható, de jól megválasztotta, hol jelenjen meg.
Egyébként most nem az volt a lényeges, hogy most kicsoda, hanem
hogy ki volt.
Megesküdött volna rá, hogy Edison egyáltalán nem ismerte meg.
Nem tudta, boldog legyen-e vagy mérges, elégedett vagy szomorú.
Riva már jó ideje tudott Edison politikai manőverezéséről. Már
rég megállíthatta volna, talán jobban tette volna. Cosmo ajánlotta,
hogy uralkodjon magán. A bosszú méltóságán aluli, mondta a férfi.
A múlt csak maradjon múlt. Mindenki tudni fog róla, ha
felhánytorgatja.
 Cosmo kedvelte az életelveket. Ráadásul igaza is volt. De ez most
nem számít. Ő elment, már hat hónapja halott, és a dolgok
megváltoztak. Fel kell hánytorgatnia a múltat. Csak az a kérdés,
mennyire fog ő is bemocskolódni.
Az emelvény mögött ülő embereknek melegük lehetett. A másik
két jelölt, akik már elmondták beszédüket – Edison
kampánymenedzserei, a dél-louisianai politikai választások szervezői
–, verítéktől nedves arccal ültek. Edison felesége, tengerészkék
selyemben, egy zsebkendővel legyezte magát, miközben lenszőke
hajú fia hirtelen megrántotta széles vállát, és lazított az inge nyakán.
Felszolgálásra váró sonkás és garnélás jambalaya illata terjengett.
Illatuk a csapra vert, hűtött, habos sör alkoholos illatával és a park
frissen nyírt füvének szénaillatával keveredett. Enyhe szellő fújt
végig a tömegen, egy pillanatra enyhítve a forróságon, és felkavarva
a füvet tarkító eleven tölgyfaleveleket, a hűvösebb idő hírnökeit. A
pillanatnyi szellő elhalt, ismét forró és nedves lett a levegő.
Riva kísérője lejjebb süppedt székében, felemelte az egyik kezét,
hogy elnyomja ásítását. Riva elnézően a férfira mosolygott. Tudta,
nem politikai beszédek hallgatása volt Dante Romoli kedvenc
vasárnapi időtöltése. Dante megrázta a fejét és vele együtt sötét,
göndör tincseit, és savanyúan, de türelmesen Rivára nézett. Rivával
van, és csak ez számít.
Aztán a taps következett. Edison Gallant integetve ellépett a
mikrofontól. Kampánymenedzsere bejelentést tett, hogy a gumbo és
a jambalaya rájuk vár. Az emberek széküket hátratolva, beszélgetve
felálltak, és a tölgyfák hűs árnyai felé igyekeztek, vagy pedig a
sorban felállított ételsátrakhoz.
– Riva néni! Itt vagyok!
Riva a hang irányába fordult. Egy fiatal nő haladt felé, annyira
vonzó, hogy fejek fordultak meg utána, ahogy elhaladt mellettük.
Aranyszőke, hullámos, vállig érő hajú, tiszta, ragyogó zöld szemű
tünemény. Hosszú, modellhez illő, magabiztos járásával teljesen
fittyet hányt kinézetére. Riva arca felragyogott unokahúga – nővére
lánya – láttára, aki aztán túláradóan átölelte.
 Erin üdvözölte Dantét, majd azonnal visszafordult, hogy Rivával
beszélhessen.
– Ha tudtam volna, hogy te is jössz, foglaltam volna helyet az
árnyékban. Miért nem szóltál?
– Hirtelen ötlet volt.
– Épp most találkoztam Noellel. Úgy néz ki, néhány régi
iskolatársa egy kis összejövetelt szervez, és rábeszélték, hogy ő is
menjen el.
Riva unokahúga mögé nézett, és biccentett a lány nyomában
bandukoló magas, sötét hajú férfinak. Bólintása legalább annyira
mesterkélt volt, mint amilyen a férfié, Noel Stauleté, halott férje első
házasságából származó fiáé. Mivel csupán néhány órája látta Noelt a
reggeliző asztalnál, nem volt semmi elragadtatás, de tartózkodásuk
ismerősen fájt Rivának. Mára már mindketten felnőttek, és már több
mint húsz év telt el azóta, mióta Cosmo Staulet elküldte egyetlen fiát
Riva miatt. Noel nem volt kitaszított gyermek, csak teljes öt évvel
idősebb fiatalember, mint Riva. Riva észrevette, hogy a férfi neheztel
rá, és megpróbált engedményeket tenni. Kettejük kapcsolata nem
mondhatnánk, hogy szívélyes volt, mióta a férfi nem sokkal Cosmo
halála előtt visszatért száműzetéséből, de annyi biztos, nem okoz
neki maradandó fájdalmat, hogy mások előtt kedvesnek
mutatkozzon.
Unokahúga, Erin, tovább fecsegett, Riva figyelmét magára vonva.
– Tudom, mit akarsz, Riva néni, nem csapsz be. Josht akartad
megnézni, ez az igazság. Hát nem kedves tőle, hogy ott ül eltikkadva,
csak hogy az apját támogassa? Ugye milyen helyes? Gyere,
bemutatlak neki. Találkozhatsz a jövendőbeli kormányzóval is!
Riva úgy tett, mintha kéretné magát. Talán ez volt a legjobb, a
legtermészetesebb dolog. Visszapillantott Dantéra, aki Noel után
eredt, és követte Érint és őt. Dante jelenléte kényelmes volt ezen a
találkozáson, de nem szándékos. Ha kiderülne, hogy téved, még
segíthet.
Edison egy öreg, bütykös ágú tölgyfa alatt beszélgetett. A sajtó
emberei gyülekeztek köré, amire Riva számított volna, ha lett volna
elég ideje gondolkozni a dolgon. Habozott, nem akarta félbeszakítani
a minden bizonnyal rögtönzött sajtókonferenciát. Erin az egyik
irányba fordult, és intett Edison fiának.
Josh Gallant szögletes arca mosolyra húzódott Erin látványára.
Felemelte a kezét, és kibújt az apját körülvevő tömegből.
Bemutatkozás közben Riva kezet nyújtott a fiatalembernek. Volt
valami a férfi magabiztos kék tekintetében, mosolyában, álla
állásában, amire Riva torka összeszorult.
– Mrs. Staulet – mondta a férfi. – Már annyit hallottam magáról,
hogy úgy érzem, már ismerem.
Riva mosolyt erőltetett az arcára.
– Igen, én… én is ugyanezt érzem.
A fiatalember kezet fogott Noellel és Dantéval, aztán hátrafordult.
– Azt hiszem, a sajtó kérdezősködéséből elegük lehet már. Anya
és apa is találkozni szeretnének önnel.
Egy pillanat múlva Riva már Edison Gallant és felesége előtt állt.
Idegességében végigfutott a hátán a hideg, aztán elsápadt.
Magasra emelte a fejét, igénybe véve az évek során szerzett
higgadtságát a társadalmi körök, a pénz és elért eredményei miatt.
Már nem mezítlábas, kopott ruhás vidéki lány többé. Nincs oka rá,
hogy féljen.
– Erin nagynénje? Azt hittem, a nővére – mondta Edison
begyakorolt kedvességgel, amikor a formalitások befejeződtek. –
Nagy örömömre szolgál, hogy eljött. A feleségem és én is nagyra
értékeljük, hogy elfoglaltságai ellenére időt tudott szakítani ránk.
Anne Gallant férjét követve megszólalt:
– Valóban. – A nő kissé mereven állt, mintha magabiztos lenne,
mert ő egy politikus felesége. Tökéletesen játszotta szerepét, fiatal
családos anyának nézett ki fehér galléros ruhájában, tengerészkék és
fehér cipőjében, ékszertelenül. Mogyoróbarna tekintetében különös
unalom és nyugtalanság keveredett. Amikor Erint karoló fiára esett a
tekintete, az ajkán lévő állandó mosoly melegebb és élénkebb lett.
– Én is örülök, hogy itt lehetek – mondta Riva, büszkén nyugodt
hangjára. Elengedte a füle mellett Edison megjegyzését. Bár a
nagyrabecsülés még mindig ott csillogott a férfi tekintetében. Riva
jobban szerette volna, ha ez a kapcsolat személytelenebb lenne
közöttük, és minél hamarabb véget érne.
Az egyik távolodó fotós visszatekintett. Amikor meglátta Rivát és
unokahúgát, visszafordult, és levette a lencsetakarót a gépről. Nehéz
lett volna megmondani, hogy a fotós megismerte-e, vagy csak a
látvány tetszett neki, ahogy ő és Erin az új kormányzóval
beszélgetnek, de a férfi tekintete Erinen maradt. A sötét hajú, nyurga
fiatalember, mielőtt felemelte volna kameráját és beállította volna
lencséjét, a lányra mosolygott.
Riva hozzá volt szokva a fényképezésekhez, de nem igazán ezt a
találkozást szerette volna, ha rögzítik. Tagadóan felemelte a kezét.
Soha nem sikerült befejeznie, mivel Edison azonnal elmosolyodott,
és átölelte Erint.
A fotós megköszönte, és még mindig Erint figyelve visszasétált,
és csatlakozott a sajtó többi képviselőjéhez. Riva tudni szerette
volna, melyik újságnak dolgozik a fiatalember, hogy meg tudja
szerezni azt a képet. Mivel ezt nem tudta, már csak abban
reménykedett, hogy a sok ma készült kép közül nem épp ezt az egyet
találják majd érdekesnek.
Edison ismét Rivához fordult.
– Erinről beszéltünk, ugye? Hatalmas segítség volt számunkra a
kampányközpontunkban. Csodákat művelt a hely kinézetével.
– Biztos vagyok benne, hogy értékes tapasztalatokat szerzett
önöknél – Riva kissé elharapta a szavakat. Erin jogot tanult Tulane-
ban, tehát nem lehetett annyira önkéntes, mint ahogy azt a férfi
hangoztatta.
– Remélem – válaszolta a férfi könnyedén. – Nagyon értékes
számunkra.
Noel Stauletet és Dante Romolit bemutatták más, a csoportjukhoz
csatlakozó embereknek. Egy ideig mindnyájan viccelődtek,
megbeszélték Edison beszédét, és hogy milyen sokan jöttek el. Aztán
Josh Erinnel együtt, azzal az ürüggyel, hogy elmennek valamit enni,
távoztak.
 Elült a beszélgetés. Edison Gallant körbenézett, mintha más,
tehetősebb polgárt keresne, hogy üdvözölje. Riva érezte Dante kezét
a könyökén, látta, hogy elnézést akar kérni a nevükben, amiért
távoznak. Riva mély lélegzetet vett.
– Mr. Gallant, beszélhetnék önnel?
A férfi figyelme azonnal visszatért, kék szemében töprengés
tükröződött.
– Természetesen. Megbeszélem a titkárnőmmel, hogy keressen
egy megfelelő időpontot. Talán hétfőn együtt is ebédelhetnénk?
– Most, ha kérhetném. Csak egy pillanatra tartanám fel, és azt
hiszem, ön sem fogja megbánni.
Riva tudatában volt Dante nyugtalan, és Noel gyors, összeszűkült
tekintetének. Figyelmen kívül hagyta őket, és várt Edison válaszára.
A férfi szeme diszkréten végigpásztázta Riva testének
domborulatait, mielőtt tekintete ismét a nő arcára siklott volna.
Edison elmosolyodott.
– Ahogy szeretné. Sétálhatnánk egyet a fák alatt.
A férfi nem kért bocsánatot se a feleségétől, se a többiektől,
hanem azonnal a megjelölt irányba fordult. Riva megérintette Dante
karját, megmondta neki, hogy néhány perc múlva az ételes sátornál
találkoznak, aztán csatlakozott Edisonhoz. Noel tekintetét még
mindig a hátában érezte, miközben a kormányzójelölttel elsétált.
Érzéketlennek érezte az agyát. Nem tudta elhinni, hogy ilyen
nyugodtan sétál a férfival, akit már olyan régóta gyűlöl. Hogy időt
adjon magának, hogyan mondja meg a férfinak mondanivalóját, Riva
üres dolgokat fecsegett a kampányhadjárat szervezéséről,
megkérdezte, melyik klub készítette a jambalayát és a gumbót,
melyik cég rendezte a sátrakat, és kik támogatják a kampányt.
Mélyen a fák árnyéka alá sétáltak, hogy elég messze legyenek ahhoz,
hogy ki ne hallgassák őket, de azért elég közel, hogy akik távolról
látják őket, megvédhessék bárminemű kellemetlenségtől.
Riva levette kalapját, majd kibontotta a haját. Mielőtt megszólalt
volna, tekintetét a férfira emelte.
– Attól tartok, félrevezettem. A dolog, amiről beszélni szeretnék
önnel, nem politikai.
– Kár. – A férfi hangja diplomatikusan csengett, bár mosolya
meleg volt, tekintete ragyogó. – Már kezdtem örülni, hogy közeli
kapcsolatba kerülhetek a Staulet Vállalattal. És önnel.
Egy pillanatra Riva felidézte, mit látott régen ebben az emberben,
mit érzett iránta. Őszinte báj van eltemetve az önérdek mögött. Nem
mindig volt ennyire mélyre temetve.
– A probléma – kezdte szigorúbb hangon –, hogy a mi
kapcsolatunk már így is túl közeli.
A férfi felvonta a szemöldökét.
– Nem értem, mire gondol.
– Az unokahúgomról és a fiáról, Joshról beszélek.
– Josh? Mit csinált?
– Csinált? Nem csinált semmit. A kilétével van problémám. Egy
ideig Edison csak nézett, majd megszólalt:
– Bocsásson meg, Mrs. Staulet, de fogalmam sincs, miről beszél.
– Azt akarom, hogy a fia ne találkozzon az unokahúgommal. Azt
akarom, hogy állítsa meg.
Meglepett és egyben ideges nevetés tört elő a férfiból.
– Josh már huszonegy éves is elmúlt. Mit vár tőlem?
Riva előre megérezte a férfi viselkedését és kérdését.
– Elküldheti Josht Észak-Louisianába, Shreveportba, az ottani
kampányközpontba.
– És az ön szeszélye szerint kellene cselekednem?
– Ajánlatos lenne.
– És ezt természetesen maga ajánlja.
A férfi elveszítette tapintatosságát, és egyre idegesebb lett. Riva
gyengéden ismét megszólalt:
– Van még valami.
– Most fenyeget?
– Hogy mondhat ilyet? – Hangja gúnyosan csengett. Milyen jó is
ennyi év után Edison felett állni.
– Azt hiszem, jobb lenne, ha elmondaná, hogy pontosan mire is
szeretne kilyukadni, asszonyom.
 – Már megmondtam. Nem akarom, hogy az unokahúgomnak
bárminemű kapcsolata is legyen az ön bármelyik családtagjával, és
az önnek is érdeke, hogy teljesüljön az akaratom.
– És ha mégsem?
– Akkor a sajtó meg fogja tudni, hogy huszonöt évvel ezelőtt
bigámiát követett el.
Bigámia. A szó hallatán Edison megmerevedett. Távolról hangok,
nevetés és cajun hegedűszó csendült fel. Fölöttük a tölgyfák levelei
zörögtek egy ideig, majd elhallgattak. Edison szeme kitágult. Arca
elsápadt. Tekintete a nő arcát vizsgálta, minden egyes vonását jól
szemügyre vette. Megnedvesítette a száját.
– Ez nem lehetséges.
– Ó, dehogynem.
– Te vagy az? A kis Rebecca Benson? Nem… – A férfi hangja
elakadt. Nem bírta a nő tiszta tekintetét, ezért a tömeget nézte,
mielőtt sápadt arcát ismét a nő felé fordította volna.
Riva megpróbálta mérlegelni a férfi helyzetét, megpróbálta
kitalálni, milyen károkat okozott a férfinak. A következmények
nagyszerűek lehetnek. A jelenlegi politikai helyzetben nem engedhet
meg magának egyetlen politikus sem erkölcsi botlást.
– Igen, Rebecca vagyok.
– Soha nem gondoltam volna, főleg azok után, hogy annyiszor
láthattam a képeid mostanában az újságokban. Egyszerűen nem
tudom elhinni. De igaznak kell lennie. Senki más…
– Senki nem tud róla, csak én, és szeretném, ha ez így is maradna.
– Bizonyíték – mondta a férfi keményen. – Nincs bizonyítékod.
– Van egy másolatom a házasságlevelünkről.
Hozzáment ehhez a férfihoz, legalábbis ezt gondolta. Négy hétig
együtt aludt vele, szeretkezett vele, főzött és mosott rá, és megpróbált
otthont teremteni svábbogaras, fokhagymaszagú New Orleans-i,
városszéli apartmanukból. És akkor egyszer Edison Gallant
bejelentette, hogy egyáltalán nem házasok, és ez csak egy kitolás
volt. Már van felesége; ezért fogadalmuk a törvény szerint
érvénytelen. Kisétált, és nem jött vissza többé.
 – Istenem, de megváltoztál – mondta a férfi hirtelen.
– Nem csoda. Még csak tizenöt éves voltam. – Szavai csípősek
voltak.
– Elég idős.
Elég idős egy sietős ügyetlenkedésre egy Chevrolet kabriolet
hátsó ülésén, koszos lepedőkön való játszadozásokra és megalázásra.
– Ne aggódj – mondta Riva keményen. – Azt hiszem, bele fogsz
egyezni, hogy az a leghelyesebb, ha Erin és Josh nem találkoznak
többé.
– Istenem, ha arra gondolok…
– Ne tedd! Csak azt akarom, hogy ígérd meg, hogy elküldöd a
fiadat.
A férfi megcsóválta a fejét.
– Miért kellene bármit is tennem a fiammal? Miért nem te
mondod el az unokahúgodnak, hogy ne találkozzanak többé?
– Mert nekem így tetszik.
– Mi vagyok én? Pária? A fiam is bűnhődjön az én bűnömért?
Riva keményen a férfira tekintett, rejtett értelmet sejtett a férfi
mondatában. De semmi jel nem utalt erre a férfi arcán. A külső jelek
egyelőre elégnek bizonyultak.
– Ahogy mondtad. Meg kell értened, miért nem akarom, hogy
valaha is családi kapcsolatba kerüljek veled. Jelenleg Erin és Josh
csak barátok. Szeretném, ha ez nem válna Rómeó és Júlia
kapcsolattá.
– Egyetértek, valóban csak barátok. Azt hiszem, eltúlzod a
dolgokat. Josh rendes fiú, olyan rendes, mint amilyenről a lányok
álmodozni szoktak.
Apai büszkeség csengett a férfi hangjában.
– Biztosan az anyjától örökölte, de ez nem számít. Elmondtam,
mik az elvárásaim.
A férfi arca megkeményedett, ajkát lebiggyesztette.
– Azoknak az embereknek, akik valamit szeretnének,
viszonozniuk is kell azt.
– Mire célzol? – A férfi hangszíne idegessé tette Rivát.
 – Arra, hogy meg kell beszélnünk a dolgot a korábban említett
ebéd alkalmával.
– Nincs mit megbeszélnünk!
Edison tekintete állta a nő tekintetét, miközben ajka kissé
mosolyra húzódott.
– Szerintem pedig nagyon is van. Megpróbálsz megzsarolni, és ez
nekem nem tetszik.
– Ez nem zsarolás. – Fojtó érzés növekedett mellkasában.
Tudhatta volna, hogy nem lesz könnyű dolga.
– Akkor te minek neveznéd? – A karját a nő karjára helyezte. –
Azt hiszem, rá tudnálak venni, hogy az egész dolgot elfelejtsd.
Riva megcsóválta a fejét.
– Megőrültél!
– Én? Hogy fog kinézni, hogy a szép és gazdag Mrs. Cosmo
Staulet évekkel ezelőtt mocskos ügybe keveredett, és engedte magát
rászedni egy hamis házasságra? Nem tudsz leleplezni anélkül, hogy
magadat is le ne lepleznéd, ugye? A barátaid ki fognak nevetni. Ki
fog megbízni egy olyan vállalat elnökében, akinek ennyire kicsi az
ítélőképessége?
– Talán nem tudod megérteni, hogy nekem megérné ez azért,
hogy szabad maradhassak tőled és a tieidtől.
– Megérné a Staulet vállalati posztodért, vagy a kockázatért, hogy
tönkretedd az egész céget? Kétlem, hogy a többi tag is így
gondolkodna, különösen Noel Staulet. Valójában Staulet
valószínűleg boldog is lenne, hogy így legalább kitaszíthatna. Ha
lehetőséget adsz neki arra, akkor én már semmit sem tehetek.
Szigorú volt vele, ezt el kell ismernie. Nem gondolta, hogy
problémája Noellel köztudott, és egyébként sem számított rá, hogy
Edison a leggyengébb pontját célozza meg.
– Miért akarsz megakadályozni? Amit kérek, nem nagy dolog.
– A kérés módjával van problémám. Nem érdekel, mit gondolnak
rólam, de nem szeretem, ha megfenyegetnek.
Riva halkan megszólalt:
– Ez több mint ígéret.
 – Igen? Akkor ezt mindenképpen meg kell beszélnünk, és hogy
mit fogsz velem tenni, és hogy beleegyezem-e a kérésedbe. Mit
szólsz egy ebédhez, vagy inkább vacsorázni szeretnél?
A veszély érzete megdobogtatta a szívét, ami figyelmeztetés volt.
Nem tudott mit mondani Edisonnak, hogy meggyőzze a dologról.
Túlságosan ellenségesen viselkedett, le akarta győzni, ha már a nő
kihívni merészelte. Szerette volna megbeszélni a férfival a
történteket, de nem akart találkozni vele.
Hirtelen Edison megdermedt. Riva elfordította a fejét, és
észrevette Noel közeledését. Cosmo fia lassan, egyik kezét maga
mellett lengetve, a másikkal a zakóját a vállán tartva feléjük
lépkedett. Miközben közeledett, viselkedése hétköznapi volt, de elég
zaklatottan figyelte őket.
Edison halkan megszólalt, hogy a feléjük közeledő férfi meg ne
hallja.
– Royal Orleans Hotel, hétfőn, egy órakor. Lesz szobapincér. A
titkárnőm majd felhív, és megmondja a szobaszámot.
– Köszönöm, nem – mondta Riva megvetéssel a nyilvánvaló trükk
miatt, majd visszavágott az egyik leggyakrabban látogatott étterem
nevével. – Commander's Palace. A titkárnőm majd foglal asztalt. Az
én nevemre.
Mielőtt Edison válaszolhatott volna, Noel melléjük ért. Hangja
nyugodtan csengett, amikor megszólalt:
– Erin üzeni, hogy majd belehal a forróságba, és meghívott
néhány barátot Tulane-ból egy fürdőzésre, Bonne Vie-ba. Elment
előre, hogy mindent előkészítsen.
– Jó – válaszolta Riva, és a férfit figyelte. Nem volt Noel szokása,
hogy Erin megbízásából szaladgáljon mások után. A férfi érkezése
esélyt adott Rivának a távozásra. – Túl meleg van az evéshez. Azt
hiszem, hazamegyek.
– Én is. – Egy bólintás után Noel elfordult Edisontól.
Riva udvariasan elbúcsúzott Edisontól, mint egy idegentől, majd
elsétált Noellel. Vissza sem nézett.
Noellel a sátrak irányába haladtak, elsétáltak az emelvény előtt, és
a parkoló felé tartottak.
Riva hálás volt kényelmetlen helyzetéből történő szabadulásáért,
bár felmentette Noelt a kóbor lovag szerepkörből. Gyorsan a férfi
arcára pillantott. Leveles árnyak lebegtek az arcán, miközben
mozgott, kiemelték töprengő arckifejezését. Megjelenése, a feje
alakja, széles válla és álla emlékeket idézett fel.
Cosmo nézett ki így, amikor először találkoztak. A férfi
negyvenhat éves volt, Riva tizenhat; Noel is már negyvenöt-hat éves
lehet. Noelben is megvolt apja különcsége, ami nagyon jól
tükröződött egyenes tartásán, kifogástalan öltözködésén és maga-
biztosságán, ami a manzárdban található ősi portrék miatt volt,
melyek megmutatták mi, illetve ki is volt pontosan. Sötét haja már
ősz volt a halántékán, arca barna a naptól. Sötét, sűrű szemöldöke
alatt mélyen ülő szürke szeme volt, erős állát sötét szakáll árnyalta.
Nevető vonalacskák húzódtak az arcán, magas arccsontja alatt, finom
vonalú ajka érzékenységről árulkodott, bár nem ezt a jellemvonását
mutatta Rivának. Most sem, és évekkel ezelőtt sem.
Mintha megérezte volna Riva részletekbe menő vizsgálatát, Noel
ránézett, és megszólalt:
– Gallantnak nem erőssége a konkrét tervek vagy tények említése
a beszédében, de úgy látszik, hiányosságait személyes varázzsal
próbálja helyettesíteni.
– Azt hiszem, fejlődhet még a választásig.
– Négy hónap nem nagy idő, különösen ha még nyolc másik
demokrata van a pályán, és a három republikánust még nem is
említettem.
– A nyár, mint mindig, áldozatot fog követelni.
Noel bólintott.
– Nem emlékszem rá, hogy apám valaha is említette volna, hogy
ismeri Gallantot, vagy esetleg támogatná.
Apám. Noel mindig ezt a formális címet adta Cosmónak. Riva
emlékezett rá, hogy volt olyan időszak, amikor apunak vagy papának
szólította, de az már nagyon régen volt.
– Nem hiszem, hogy Cosmo találkozott volna vele.
 – Úgy néztetek ki, mintha barátok lennétek.
– Egyáltalán nem vagyunk azok.
Noel tágra nyílt tekintettel mostohaanyjára nézett.
– Ha a kapcsolatotok üzleti ügy Gallanttal, talán akkor nekem is
tudnom kellene a dologról.
Logikus volt a férfi kijelentése, mivel bármi, ami a Staulet
Vállalatot érinti, az őrá is tartozik. Riva sejtette, ez jó ürügy a
férfinak arra, hogy megtudja, milyen okból beszélgetett Edisonnal.
– Semmi köze a céghez. Valójában Erinnel kapcsolatos.
– Azért beszéltél neki Erinről, hogy részesítse előnyben? –A férfi
hangja száraz volt, miközben Rivát nézte.
Riva mosolyt erőltetett ajkára.
– Adj egy kis mozgási teret nekem is, mint szerető
mostohaanyának, légy szíves.
– Gondolom, meg akartad győzni, hogy fizessen neki a
munkájáért.
Nem volt rossz javaslat, ez jól jött neki. A kezében lévő
szalmakalappal elkezdte magát legyezni.
– Erin órákat tölt a New Orleans-i központban. Nem gondolod,
hogy fizetést érdemelne?
– Azt hiszem, élvezi, hogy benne van a kampányban, és Josh
Gallanttal mászkálhat. Erin nem az a fajta, aki pénzt keres, és
szlogenekkel kínlódik egy politikai gépezet számára.
Erin és Noel közel kerültek egymáshoz a férfi visszaérkezése óta.
Riva unokahúga már öt éve ki-be járkál Bonne Vie-ba, amióta
Tulane-ba érkezett. Igaz, hogy kollégiumban lakik, de az
ültetvényesház volt az otthona Bonne Vie-n. Szülei, Riva nővére,
Margaret és a férje, az állam északi részén élnek. Nem engedhették
meg maguknak, hogy lányukat egyetemre küldjék, különösen egy
ilyen jó hírűbe, tehát Riva gondoskodott a lány taníttatásáról.
Örömmel és boldogsággal is tette, amíg a lány nem találkozott Josh
Gallanttal.
– Örülök, hogy elismered Erint. – Riva kissé ingerlékeny volt
mostanában, amikor Erin jövőjéről esett szó, nem volt nyilvánvaló,
hogy bízna benne.
– Ki nem? Ritkán talál az ember szép és egyben okos nőt is. Okos
és szép, és több mint hét évvel idősebb, mint Riva volt,
amikor Cosmo feleségül vette. Nevetséges módon Riva irigységet
és féltékenységet érzett. Nem érdekelte, hogy őt elismeri-e Noel
Staulet. Egyébként is, legalább sikerült elterelnie a férfi figyelmét
Edisonról.
Legalábbis ezt gondolta. Emlékeznie kellett volna Noel üzleti
szokására, hogy a finom mozdulatokat hirtelen támadások követik.
– A helyedben óvatos lennék Gallanttal – mondta Noel. –Olyan
hírben áll, aki szereti sűrűn váltogatni a nőket.
Riva mérgesen Noelre nézett.
– Nincs okod aggodalomra. Nem áll szándékomban közelebbi
viszonyba kerülni vele.
– Nem aggódom, csak gondoltam, tudnod kellene róla.
– Biztosan megbocsátasz, ha törődésedet kissé rejtélyesnek
találom. – Több mint húsz éve nem mutatott ilyen érdeklődést
magánélete iránt, úgy nézett rá, mint apja otthonának vagy cégének
egyik tartozékára. Az évek során történt ritka látogatásai alkalmával,
vagy amióta Cosmo halála óta ismét Bonne Vie-ban lakik, Riva
felfigyelt rá, hogy kerüli, és csak akkor beszél vele, ha nagyon
fontos.
Noel állkapcsán megfeszült egy izom, amikor sötét tekintetét
Rivára fordította.
– Volt idő, amikor a gúnyolódás nem illett hozzád.
– Arra célzol, hogy most illik?
– Nem tudom. Talán tévedek, talán mindig is illett.
Riva beszédre nyitotta a száját, de semmi nem jött ki rajta.
Megdöbbent a férfi szemében látott fájdalomtól. Nagy görcs
keletkezett a torkában.
Egy pillanat múlva elmúlt, és csak kínos helyzet maradt utána.
Riva elfordult. A sátrak közelében voltak. Mivel úgy érezte, valamit
mondania kell, hogy megtörje a csendet, megszólalt:
– Gondolom, nem tudod, melyik úton ment Dante?
 – Nem. – A válasz nem volt barátságos.
– Meg kell találnom, mivel együtt jöttünk. A férfi kurtán bólintott.
– Akkor viszontlátásra otthon.
Miközben távolodott, Riva Noel hosszú lábának egyenes,
dinamikus lépteit figyelte, mintha mérgét lépéseivel próbálná kiölni.
Nagyon különös férfi volt, nehéz volt megismerni, de sokan erős
szövetségesként számíthattak rá. Kár, hogy Riva nem tartozott
közéjük.
Régi szeretők, régi barátok veszélyes ellenségekké válhatnak.

2.

Nem voltak a Bonne Vie-i bejárón kapuk, nem volt őrház, nem
voltak szolgálatot teljesítő őrök. Az egyetlen őrség a tölgyfasor volt,
a hatalmas ősi tölgyfák annyira öregek voltak, hogy némelyik ág
vastagsága megegyezett egy átlagos fa törzsével. Ágaik súrolták a
földet, mintha a fát támasztanák. A méltóságteljes fák
egyenes vonalban sorakoztak a ház irányába, belső főágaik
összeborultak a kavicsos úton, melynek végén a gyönyörű régi ház
oltárként jelent meg. A történelmi épületet az elszigeteltség és
valószínűleg a tisztelet védte. A polgárháború előtti gyarmati délen
Bonne Vie volt az egyik leghíresebb épület, és csodálatosan arányos
homlokzata azonnal felismerhető több ezer könyvborítón és
képeslapon.
Cosmo soha nem hallott olyasmit, hogy meg kellene erősítenie a
helyet a tolvajok és a vandálok, vagy pedig a kíváncsiskodók ellen.
Azt mondta, Bonne Vie se nem katonai támaszpont, se nem börtön;
az otthona, se több, se kevesebb. Riva nem változtatott meg semmit
férje halála óta. Segítségként természetesen volt néhány kerülőfiú,
cseléd, szakács és egy sofőr, mindegyik a hely és a Staulet család
tradíciójához tartozott. Nem volt nem látott, vagy ki nem vizsgált
betolakodás. Soha nem volt semmi gond.
Dante Romoli befordult Alfa Rómeójával az útra, és a ház felé
tartott. Húszyardnyira a főlépcsőktől balra fordult, és leparkolt az ott
álló három vagy négy autó mellé. Kiszállt, és körbement, hogy
Rivának is kinyissa az ajtót.
Az erős sportautó rövid idő alatt tette meg az ötvenmérföldes utat
a várostól Bonne Vie-ig, de Riva még mindig merev volt,
valószínűleg az izgalom miatt. Dante kisegítette az autóból. Riva
köszönetképpen és egyben bocsánatkérően a férfira mosolygott. Nem
volt kellemes társaság az út során; gondolatai teljesen elkalandoztak.
– Maradsz, ugye? – kérdezte Riva. – Szolgálhatok egy késői
ebéddel kárpótlásul az elmulasztottért. Csatlakozhatunk Erin
barátaihoz, legalább lenne még valaki, aki már túl van a harmincas
évein.
Dante nem tétovázott.
– Ismersz, soha nem mulasztok el egyetlen ebédet sem.
A szokott viccük volt ez, az egyik a sok közül. Már régóta ez volt
a téma, még a hatvanas években, egy híres francia étterem /sírós
konyhájában és egy Bourbon Street-i topless bárban kezdődött,
amikor még mindketten magányosak voltak és elkeseredettek
Dante belefeledkezése az ételekbe ekkor kezdődött. Mivel
túlságosan az ételek közelében volt, részt vett az elkészítésükben, a
kóstolásukban, ezért akkorának kellett volna lennie, mint egy
bálnának. Aggódott alakja miatt, bár jó kondícióban volt. Úgy tett,
mintha nehéz csatát vívna, hogy megtartsa alakját, tollasozott,
teniszezett, és minden reggel két mérföldet futott, de az igazság az,
hogy anyagcseréje és munkaidő-beosztása megengedhetővé tette,
hogy bármikor nyugodtan ehetett, anélkül hogy hízott volna.
Nem csoda, hogy szerette az ételeket. Jelenleg a Lecompte
étterem tulajdonosa, legalább olyan jól ismert és nagyra becsült
étteremé, mint a Commander's Palace. 1843-ban alapították, sok
híres vacsora és botrány színhelye volt a polgárháború alatt. Az
eredeti tulajdonosok eladták az éttermet a huszadik század közepén,
ami aztán kézről kézre járt, míg Dante, aki pincértanulóként kezdte
ott, tíz évvel ezelőtt megvásárolta.
A Lecompte tulajdonosának lenni egy álom beteljesülése volt.
Dante szeretettel és aprólékos figyelemmel felújította a helyet, egy
eredeti párizsi bisztróhoz hasonlóan berendezte. Aztán felvett egy
híres főszakácsot, és beindította az üzletet. A pénz fontos volt Dante
számára, bár a pénzcsinálást fontosabbnak tartotta, mint azt, hogy
legyen. Sokat fektetett sültcsirke-étkezdékbe, ebből tudta megvenni a
Lecompte éttermet. Soha nem fogja elfelejteni, hogy a sült csirke
tette étteremtulajdonossá, s ezt soha nem fogja letagadni.
De nem ez volt Dante legnagyobb sikere. Mostanában nyitott egy
új éttermet és éjszakai szórakozóhelyet a Pontchartrain-tónál a
fiatalok számára, ahol kitűnően elkészített tengeri ételeket
fogyaszthatnak hangosan dübörgő rockzene és nevetés közben.
Bonne Vie, mint mindig, olyannak tűnt, mintha üdvözölné Rivát.
Kényelmet és elégedettséget árasztott az épület magából, mint egy
kegyes barát, aki nem ítélkezik, nincsenek elvárásai. Neoklasszikus
stílusú volt, halvány barackszínűre festett falakkal. Megjelenését
illetően masszív volt, hétszáz négyzetméteres, két és fél szintes, mind
a négy oldalon alsó és felső terasszal vagy erkéllyel. Huszonnyolc
dór oszlop nyúlt fel a földtől a tetőig. Riva számára ez a méret nem
félelmetes, hanem védelmező volt.
A szobák tágasak, magasak voltak, bútorzatuk antik bútorokból és
modern darabokból állt, hogy csökkentsék a formalitást. A házban
csak nyolc szoba volt, négy a földszinten és négy az emeleten, a
többi kisebb szobával együtt, melyeket öltöző-
szobának vagy fürdőszobának használtak. Egy széles előcsarnok
vágta ketté mindkét szintet. A földszinten a hall végében egy széles,
tágas erkélyajtó nyílt a téglaborítású, hátsó teraszra. A kanyargós,
mahagónikarzatú lépcső a hall jobb oldalán helyezkedett el. Ez az
előtér, pasztellszínű, párnázott, kényelmes székekkel, üvegtetejű
asztalokkal, hatalmas cserepekben lévő páfrányokkal és rózsaszín
muskátlival volt berendezve. Két széles lépcsőfok vezetett a teraszra,
ami egészen az úszómedencéig kinyúlt. A medence mögött fákkal
betelepített angolpark húzódott, végében kis mesterséges tóval,
melynek közepén egy kis szigeten, díszes épület állt.
A fehér márványmedence Rivát mindig a moziban látott római
medencékre emlékeztette. Ez nem volt annyira nagy, és
pálmacsoportok is voltak a medence körül, ami tropikus hangulatot
varázsolt a helynek; a hatás nagyra törő, klasszikus pompa volt. Ha
az ember egy medencét szeretne csatolni egy polgárháború előtti
nemesi kúriához, nehéz megtalálnia a megfelelő stílust. Cosmo,
amikor megtudta, Riva mennyire szeret úszni, huszadik századi
neoklasszikus stílusút építtetett.
A hangok és a víz csobogása Rivát és Dantét a medence irányába
vezették. A medencét és környékét egyetemista korú fiatalok uralták,
belevetették magukat a mély vízbe, majd a medence szélére terített
törülközőkön süttették magukat. Klór, szeletelt kókusz, ananász és
napolaj illata lebegett a levegőben, az étel illatával keveredve. A
medence egyik oldalán asztal volt felállítva, amelyen vékonyra
szeletelt marhahúst és sonkát helyeztek el, egy hatalmas tál gumbót,
üvegtálakban burgonyasalátát, makarónisalátát és válogatott
gyümölcsöket. Volt még háromféle házi kenyér, négyféle sütemény
és torta. Hideg üdítők, bor és egy hordó jeges sör.
Erin, a konyhai személyzet segítségével, szép munkát végzett. A
Bonne Vie-ban töltött idő alatt hozzászokott az itteni életstílushoz.
Riva boldog volt, de közben azért imádkozott, nehogy elrontsa
unokahúgát.
Amikor meglátta Erint a medence másik oldalán ülni, Riva
üdvözlésként odaintett neki.
Erin odakiáltott:
– Hol a fürdőruhátok? Nem jöttök be?
– Talán később – válaszolta Riva. – Először eszünk valamit.
– Noel sem jön. Minél hamarabb a repülőtérre kellett mennie egy
hívás miatt.
– A repülőtérre?
Erin hanyagul megvonta a vállát, miközben megigazította a
domborulatait alig takaró rózsaszín bikinijét.
– Csak ennyit mondott.
Riva bólintott, aztán egy tányért nyújtott Danténak, mielőtt vett
volna egyet magának is, és meg nem mondta a büféasztal mögött álló
szolgálónak, mit is szeretnének. Hajdani mostohafia, Noel, csak jött-
ment kedve szerint apró magyarázkodásokkal; még örülhettek is,
hogy legalább ennyit elmondott nekik. Ha a férfi nem ebédelt velük,
az nem tartozott rájuk.
Amint leült az egyik asztalhoz, Riva egy fiatalemberre lett
figyelmes, aki erős csapásokkal gázolt át a medence csillogó,
kékeszöld vizén. Erinhez ment, és felhúzta magát a márványszélre,
hogy a lány mellé ülhessen. Ujjait a lány hajába fűzte, majd
befröcskölte vízzel a lány szőke haját, aztán együtt kacagtak.
Riva éppen a szalvétáját hajtogatta. A fiatalember Josh Gallant
volt.
Tudhatta volna. Már a gyűlésen is együtt voltak. Még ha Erin nem
is akarta volna meghívni Bonne Vie-ba, akkor sem lett volna annyira
tanulatlan, hogy kihagyja a meghívottak sorából. Erin mosolya
világossá tette, a férfi több mint szívesen látott vendég.
Valamit tennie kell. Muszáj.
– Valami baj van? – kérdezte Dante, amikor leült mellé.
Riva zavartan rámosolygott.
– Nem, semmi. Vettél málnát? Isteni volt a reggelinél.
A férfi bólintással válaszolt.
– Próbálkoztam ezzel a desszerttel, hogy milyen lenne rummal
áztatott piskótatésztát bevonni vaníliamártással, málnával, és a
krémet beszórni mandulával. El sem tudod képzelni, milyen olcsó
most a málna, és rengeteg van belőle Washington környékén. És az a
torta, meg kellene kóstolnod, fantasztikus!
A férfi tovább folytatta, s a többi, gazdagon megszórt csokoládés
tortáról beszélt, mogyoróval, dióval és sok krémmel, amit a
Lecompte séfje már ki is próbált. Dante szerint a torta lesz a jövő
desszerthóbortja. Riván átfolytak a férfi szavai, figyelme ismét a
medence mellett lévő unokahúgára és Edison fiára terelődött. Most
már úsztak, testük együtt siklott a változékony, ragyogó vízen. A kép
fájón egy másik medencét juttatott az eszébe, egy másik nyarat.
– Te vagy az az elhagyott, magányos pilótafeleség?
Ezek voltak Edison első szavai azon a napon, a medencénél.
A hely, amit medencének neveztek, valójában mesterséges tó volt,
egy forrás táplálta, és juharfák, bükkök meg tölgyfák határolták. A
Benson ház mögött volt, ahol Riva, akkor még Rebecca, élt özvegy
anyjával és nővéreivel: Margarettel és Bethtel. Ez a hely volt 63
forró nyarának kedvenc tartózkodási helye, főleg azért, mert a városi
strand akkor zárva volt.
Abban az időben nem igazán beszélhettek polgári jogokról,
felvonulások, tüntetések voltak a Fő utcán és a helyi, testületi iskola
felügyeleti szerve előtt. Nagy volt a faji megkülönböztetés minden
területen, az iskolákban, a buszokon, a nyilvános illemhelyeken és a
városi uszodákban. Az emberek különösen az uszodákkal álltak
hadilábon. Volt egy sokkal újabb és szebb a város fekete
negyedében. Isten tudja, miért, a feketék a fehérek uszodájába
akartak járni, ahol a repedések kátránnyal voltak betapasztva, és a
lábmosó is úgy nézett ki, mint egy öltöző vécéje, és ezt a fehérek
nem bírták megérteni.
Az ok természetesen kézenfekvő volt, de nem vették figyelembe a
konfliktus során. Az érzelmek oly magasra hágtak, hogy a városatyák
úgy határoztak, inkább bezárják a fehérek uszodáját, mintsem
valamelyik bolond vízbe fojtását megkockáztassák.
A fehér kölyköknek csak két választásuk maradt: vagy vállalják a
kockázatot, és elmennek a feketék uszodájába, vagy pedig a helyi kis
tavakhoz járnak. Ezért kétmérföldnyire a várostól, a Benson ház
mögötti tóra esett a választásuk. Főleg középiskolás korú fiúk és
azoknál idősebbek úszhattak a tóban. A tó vize mindig sötét volt a
felkavart iszaptól és a fák gyökereitől; kiálló, víz alatti farönkök
voltak, hirtelen árkok az iszapban és nem volt egyetlen strandőr sem.
Kitűnő úszónak kellett ahhoz lenned, hogy túléld ezeket a
veszélyeket. A fiatalabb fiúk túlságosan gyakorlatlanok voltak ahhoz,
hogy egyedül menjenek, az idősebbek pedig dolgoztak. Ami a
lányokat illeti, a tó elhagyatott volt, ami lehetőséget nyújthatott
mindenféle ízléstelen viselkedésre. A legtöbb anya megtiltotta a
lányának, hogy kimenjen oda.
A Benson lányok édesanyját általában könnyen rá lehetett venni
az engedékenységre. Mrs. Benson nem tudott veszekedni. Ennek oka
a már évek óta gyenge szíve volt. Napjai nagy részét a félig nyitott
ablak melletti díványon fekve töltötte, valamelyik televíziócsatornát
nézte, miközben legyekre vadászott. Három lánya főzött, mosott,
takarított. Bevásároltak, fizették a számlákat, és nézték, ahogy
anyjuk beszedi az orvosságot. Úgy érezték, el tudják látni magukat,
és jogosnak éreztek bármi szórakozást kemény munkájuk után.
Beth, a legidősebb, volt a vezető. Tizenkilenc évesen már férjes
asszony volt, ezért volt gyakorlata a férfiakkal, legalábbis eggyel.
Fiatal férje, Jimmy a légi haderőnél szolgált, egy speciális műszaki
csoportnál, és abban az évben több mint egy évig Philip-pinesben
állomásozott. Beth hétfőn és szerdán írt neki, és ritkán a hét többi
napján is gondolt rá. Csinos lány volt, csintalanul csillogó barna
szemmel. Szeretett szórakozni, nevetni, zenés helyekre járni, és
úszni.
A fiúk a tónál fütyültek és kiabáltak, amikor a három testvér lejött
a hegyről azon a júniusi napon. Szép látványt nyújtottak napszítta
szőke hajukkal, hosszú, vékony lábukkal, és halott apjuk régi inge
alatti kurta fürdőruhájukban. Egyikük sem volt fejletlen. Bár nem
úgy tűnt, hogy hármas ikrek – Beth magasabb volt, Margaret
zömökebb, széles Benson-csípőkkel, Rebecca karcsú, a mai ízlésnek
megfelelő alkatú volt –, mindhármójuk arcszíne és mozgása
meglepően hasonló volt.
A zajos közönségfogadtatásra mindannyian másképp reagáltak.
Beth nevetett, boldog üdvözlésnek vette az egészet. Margaret, aki két
évvel fiatalabb volt legidősebb testvérénél, soha nem volt elégedett
az alakjával, paradicsomvörös lett. A mindössze tizenöt éves
Rebeccának sikerült kényszeredetten mosolyognia, és
kiegyenesedett.
Felakasztották egy fa ágaira az ingeiket és a magukkal hozott
törülközőt, majd belementek a vízbe. A víz eleinte langyos volt, majd
egyre hűvösebb, ahogy mélyebbre mentek. Lubickoltak,
megpróbáltak nem beljebb menni az iszapba, kacarásztak,
csiklandozták, harapdálták egymást.
Úgy tettek, mintha tudomást sem vennének a fiúkról, bár nem
mulasztottak el egyetlen vicces vízbe ugrást sem a fára épített durva
fa ugródeszkáról, és a többi általános bemutatót sem. Nem lepődtek
meg, amikor pár perc múlva néhány fiú közeledett feléjük.

Edison feltette kérdését az elhagyatott, magányos

pilótafeleségnek, miközben ujjaival hátrafésülte a haját, és
befröcskölte széles vállát a fák között átszűrődő nap fényétől csillogó
vízzel. A mellkasáig érő vízben magabiztosan állt előttük, mert igen
jóképű volt, amit nagyon jól tudott. Háta mögött Boots Green állt,
egy lassú mozgású, csendes, ősi indiánhoz hasonlóan, rézbőrű fiú,
akit szolid viselkedéséről és gúnynevéről ismert mindenki, ami zöld
csizmást jelent.
– Én lennék az – válaszolta Beth Edisonnak.
Ő is olyan nyíltan nézett a fiúra, mint az rá, majd lassan lenyalta
az ajkáról a vizet.
Edison pimaszul vigyorgott.
– Akkor magányos óráid véget értek.
– Gondolod?
– Tudom.
A három lány tudta, ki az új jövevény. Mindenki a városban,
bizonyára minden eladósorban lévő leány tudta, hogy Bensonek
szomszédjába, az öreg Gallanthoz megérkezett az unokaöccse. Az
unokaöcs jogot tanult Tulane-ban. Dél-Louisianában él, és egy fehér
Chevy kabriolettel érkezett. Ugyanazzal a kabrióval, amit a Benson
lányok már láttak a konyhaablakukból, ahogyan elhajt a tó felé
vezető úton. Ő volt a fő oka annak, hogy most idejöttek.
Beth nem volt könnyű eset. Elfordult és elúszott, de valamit
visszaszólt Bootsnak, mire a fiú követte. Ahelyett hogy utánuk ment
volna, Edison Gallant ott maradt Margarettel és Rebeccával
beszélgetni. Bemutatkoztak egymásnak, megmondták, hol laknak,
mit csináltak a nyáron, mintha nem tudnának semmit sem egymásról.
Miközben beszélgettek, Edison tekintete a lányok gömbölyű
mellét vizsgálgatta. Végül Margaret fodros felsőrésze felé mutatott.
– Az a két édes dolog, ami a felsőd alatt van, igazi, vagy csak
hamisítvány?
Margaret levegő után kapkodott, és tágra nyílt szemmel Rebeccára
nézett. Soha senki nem mert volna ilyet kérdezni. Ha Dél-
Louisianában ez a szokás, nem biztos, hogy tetszene nekik.
– Gyerünk – sürgette a fiú –, a fiúk tudni szeretnék, hol állnak.
Margaret rettenetes zavarában kinyögte, hogy nem hamisítványok.
Rebeccát testvére zavartsága rettenetesen dühbe hozta. Mérgesen
Edisonra nézett, mielőtt megszólalt volna:
– Majd megmondom én, hol állsz te! Mi itt állunk, te pedig jó
messze tőlünk!
– Ó, a kis méregzsák. Tetszel nekem – mondta, és követte a lányt
a vízben. Rebecca érezte, ahogy a fiú keze a dereka köré fonódik, és
magához húzza. Mielőtt megmozdulhatott volna, Edison már
mögötte volt, karjával átölelte, és kezét a lány melle alá tette úgy,
hogy sápadt, puha domborulatai a kivágás fölé emelkedtek. –
Aranyos kis méregzsák, mindkettő nagyon szép.
Melegség árasztotta el Rebeccát, amint a fiút a háta mögött érezte,
és amikor a fiú átölelte. Edison vakmerőségétől elállt Rebecca
lélegzete, de saját bizsergő reakciója legalább annyira megrémítette,
mint a fiú közelsége. Ez az új érzés dühvel párosult. Ösztönösen
könyökével a fiú bordájába ütött. Az ütés csak kicsi kárt okozott, de
a fiú elengedte, és a nővére irányába siklott. Rebecca eközben a
vízzel harcolt, hogy megtartsa egyensúlyát. Margaret nagyot sikított,
amikor Edison elúszott mellette, és kinyújtotta a kezét, hogy elkapja
a lány lábát.
– Hé!
Boots kiáltotta el magát, miközben Bethtel a háta mögött feléjük
tartott. Nagyobb darab volt, mint Edison, arca a dühtől eltorzult. A
barátnőjének tekintette Margaretet, bár a lány nemigen vette ezt
figyelembe. Aztán Beth előreúszott, a nagy testvér, mint Margaret
megmentője, elhaladt Boots mellett, megközelítette Edisont, és az
arcába fröcskölte a vizet.
Edison megfutamodott, köpködve elúszott.
– Mit képzelsz, mit csinálsz?
– Tudod te azt, nagypofájú! Menj és keress valaki hozzád valót! –
A lány a csípőjére tette a kezét. Víz csorgott le pompás testéről, és
düh lángolt a szemében.
Edison pimaszul rámosolygott.
– Talán téged?
– Méltó ellenfeled lennék bármikor.
– Gondolod?
– Tudom – mondta, és hátradobta a haját, miközben egyenesen a
fiú szemébe nézett.
– Egy méregzsák, egy álszemérmes és egy csodanő. Micsoda
választék!
– Úgy beszélsz, mint ahogy egy rossz filmben szoktak – mondta
kegyetlen hangon, és Margaretre nézett, aki már majdnem könnyekre
fakadt. Boots is ott volt már, és védelmező karjába vette a szipogó
lányt.
Beth csípős megjegyzésére Rebecca kuncogni kezdett.
– Úgy, mint egy gengszterfilmben.
Edison elengedte a sértést a füle mellett.
– Most beszélek úgy? Talán megmutathatom, mit csinálnak a
gengszterek az ilyen okos lányokkal.
– Állítsd le magad! – mondta Boots figyelmeztetőleg. Edison a
másik fiatalemberre nézett, tekintete Boots széles mellkasára esett.
Edison hadviselő hozzáállása enyhült kicsit.
– Ugyan már, uncsitesó, csak viccelődöm.
– Rossz vicc.
– Az? Megbocsátanátok, ha letérdelnék, és bocsánatot kérnék?
– Nem úgy viselkedsz, mint aki bánja tettét.
Boots hangja makacsul csengett. Mindnyájan ismerték a fiút;
békés volt, soha nem kezdeményezett verekedést, de általában ő
győzedelmeskedett. Azért hívta Edison uncsitesónak, mert
emlékeztetni próbálta, hogy távolról rokonok, harmadik vagy
negyedik unokatestvérek. De ez nem igazán számított. A legtöbb
ember itt a városban, ami valaha egy földművelő közösség volt,
rokonságban van egymással.
– Semmi baj, Boots – mondta Beth. – Jobb, ha megyünk.
– Nem kell egyből elrohanni – mondta Edison védekezően. – Még
csak most kezdtünk ismerkedni.
– Én nem vagyok abban olyan biztos, hogy mi is szeretnénk téged
megismerni – mondta Beth. Margaret és Rebecca is gyorsan
helyeseltek.
– Nem akartok? – kérdezte Edison halkan. – Még most sem?
Kimentek a tóból, anélkül hogy válaszoltak volna, és hazamentek.
Nem sokat látták Edison Gallantot ebben az időben. A nyár egyre
forróbb lett, a polgári jogok megadásának helyzete egyre feszültebb.
Beth a heti két alkalom helyett már csak egyszer írt a férjének. Volt
olyan éjszaka, hogy kisurrant a sötétbe, vagy pedig a késő éjszakai
órákban elment anyjuk régi, narancs- és fehér színű Mercuryjával.
Soha nem mondta el, hova megy, csak annyit, hogy lehűti magát.
Egyik szombat este Rebecca és Margaret barátokkal moziba
mentek. A történet unalmas volt, de legalább volt légkondicionálás.
Mivel nem volt még kedvük hazamenni, a bíróság előtti térre
sétáltak.
Aznap a feketék ismét tüntettek, és felvonultak az utcákon.
Néhányukat rendbontásért le is tartóztatták. Legtöbbjüket benn
tartották estig, majd szabadon engedték őket; azért tartóztatták le
őket, hogy elkerüljék az összetűzést a tüntetők és a bámészkodók
között. A bíróság első emeletén lévő börtönben nem volt se
ventilátor, se légkondicionálás, ezért az ablakok nyitva voltak.
Hallották, ahogy a tüntetők szlogeneket kiabáltak, és a „Győzni
fogunk”-ot énekelték.
A szomorú hangra végigfutott Rebecca hátán a hideg. Megértette
dühüket, amiért faji egyenjogúságukért küzdöttek; ő is felháborodna
a helyükben. A feketék kérésének teljesítése jogos lett volna. Ők is
polgárok, emberi lények és ők is igazságos és ugyanolyan
bánásmódot érdemelnének.
Egy énekes hangja hallatszott ki a tömegből, egy fülhasogató
szoprán hang. Mindenki tudott az énekesnőről: a fehér bőrű, kopasz
nőről, aki katonai nadrágot és pólót hord melltartó nélkül. Egy fekete
családdal él. Már egy házból kidobták, miután megfenyegette a
feleség egy borotvával, mert úgy gondolta, a polgári jogokért küzdő
nő túlságosan meghitt kapcsolatban van a férjével. A nő tagadta, de
senki nem hitt neki.
Csikorgó kerekekre lett figyelmes Rebecca és Margaret. A hang
egy a bíróság egyik sarkánál túl gyorsan beforduló Chevy kabriolet
felől jött. Zene dübörgött az autó rádiójából, és az utca lámpái
fényesen ragyogtak a tiszta, fehérre festett autó oldalán. A
kormánynál Edison Gallant ült, nevetve kiabált valamit a mellette ülő
nőnek. A nő Beth volt.
Margaret elfojtott hangon fordult Rebeccához. Arca elsápadt a
döbbenettől és a haragtól.
– Hogy teheti ezt? Ez bűn, házasságtörés bűne. Csak jöjjön haza!
Rebecca döbbenten nézett a pár után. Ugyanebben a pillanatban
vágyódás töltötte el a fényes fehér autó, a meleg éjszakai zenés
autózás és a közel hajoló fiatalember után.
Beth későn ért haza ezen az éjszakán. Margaret a bejárati ajtóban
találkozott vele. Nagyon sok dolog volt, amiről a középső lány
szégyellt beszélni, de az erkölcsi neveletlenség nem ezek közé
tartozott.
– Megőrültél? – kérdezte dühösen suttogva, hangját visszafojtva,
nehogy anyjuk meghallja. – Miért kocsikázgatsz Edison Gallanttal a
városban mindenki szeme láttára?
Beth morcosan figyelte a lányt, majd a táskájáért nyúlt, elővett
egy cigarettát, és meggyújtotta. Jól beleszívott, aztán kifújta a füstöt,
feltehetőleg nem tüdőzte le, de így is nyilvánvalóan élvezte
cselekedetét.
– Mi aggaszt, hugi? Az, hogy Edisonnal voltam, vagy a tény,
hogy láttál minket?
 Rebecca a nappali kanapéján feküdve figyelte testvéreit. Tudta,
hogy amit Beth csinál, helytelen, de csodálta bátorságáért. Szeretné ő
is úgy elviselni Margaret bántó szavait, ahogy Beth teszi, törődés
nélkül.
– Férjed van! – kiáltotta Margaret, tágra nyílt és vádló szemmel.
– Mi van vele?
– Nincs itt, és ahol van, biztosan jól szórakozik. A sziget azon
részén tele vannak az utcák nőkkel, akik egy dollárért bármit
megtesznek nekik. Azt írta, mutat majd néhány dolgot nekem. Nos,
talán én is mutathatok neki egyet, s mást.
– Ó, Beth – mondta Rebecca részvéttel. Hallotta nővére szavai
mögött a fájdalmat, amit Margaret nem hallott.
– Ez undorító! – kiáltotta Margaret.
– Gondolod? Ki kellene próbálnod. – Beth ismét beleszippantott
cigarettájába.
– Mikor szoktál rá erre a mocskos dologra?
– Edison is dohányzik.
– Majd kapsz a mamától, ha megtudja.
– De nem fogja megtudni.
– Megtudhatja.
– Mindig árulkodós voltál.
– Nem!
– Egyébként a mama úgyis csak sóhajtana, és azt mondaná, ha
tönkre akarom tenni az életem, akkor tegyem.
– Most is épp azt teszed, hogy azzal a nagyképű Edison Gallanttal
mászkálsz! Nem tudom, mit látsz benne. Azt hittem, gyűlölöd.
– Nem tett semmi rosszat nekem. És bocsánatot kért, amiért veled
és Rebeccával játszadozott. Egyébként is, nem olyan rossz ő, mint
mutatja; csak játszadozik. A New Orleans-i lányok, akikkel
randevúzik, elvárják tőle, tehát ő csak engedelmeskedik.
– Ó, biztosan – mosolygott gúnyosan Margaret. – Játszásiból tanít
téged is olyan mocskos dolgokra.
– Az csak a te képzeletedben mocskos, húgocskám.
– Igen? Boots azt mondta nekem, hogy Edison csak azért van itt,
mert valami bajba kevert egy lányt.
Beth szeme összeszűkült.
– Milyen bajba?
– Azt nem mondta, de nem árt óvatosnak lenned.
– Te légy óvatos, én pedig hadd tegyem azt, amit jónak látok.
– Ha azt hiszed, állandó kapcsolatot akar, hát nagyon tévedsz! –
Margaret ajka kifordult, miközben beszélt.
Beth hátrasimította a haját az arcából.
– Edisonnak van pénze, és szereti rám költeni, és ezt nem
mondhatnám el a többi fiúról ebben a városban. Azt meg nem tudom,
honnan veszed, hogy én állandó kapcsolatot akarok.
– Ha nem, akkor csak egy kurva vagy!
– Szegény Margaret. Ha legalább annyira megértenéd magadat,
mint ahogy te gondolod, hogy megértesz másokat, sokkal jobban
élnél.
– Mit jelentsen ez? Ha arra célzol, hogy szeretem Edisont…
– Mondtam én ilyet? – Szavai túlságosan ártatlanok voltak.
Margaret még dühösebb lett.
– Hitvány dolgokat művelsz, hallod, hitványakat. Folytasd csak,
és majd bajba kerülsz. És akkor majd várhatod, hogy segítsek!
Beth eltaposta a cigarettát a cipője hegyével, mielőtt Margaret-re
mosolygott volna.
– Ha a segítséged is ilyen lehordassál kapnám, köszönöm nem
kérek belőle.
Beth eltolta Margaretet, aztán a nappalin keresztül bement a
fürdőszobába.
Rebecca felült. Az ajkát harapdálva figyelte Margaret vörös arcát
és összeszorított öklét. Végül megkérdezte:
– Igen?
– Mi igen?
– Szereted Edisont, ahogy Beth gondolja?
– Nem, nem szeretem!
– Nem kell azért a fejem leharapni, csak megkérdeztem. Nem úgy
nézel ki, mint aki Bootsot szereti.
 – Boots az… Boots. Lehet, hogy nem valami izgalmas, de
biztonságos, és bármit megtenne értem.
– Szerinted Edison izgalmas?
Margaret felbőszülve Rebeccára nézett.
– Ne beszélj olyan dolgokról, amikhez még túl fiatal vagy!
Rebecca felemelte a fejét.
– Csak két évvel vagyok fiatalabb nálad, és tudok én is annyit,
amennyit te! Arra gondoltál, hogy szexis, ennyi az egész!
– Akkor is egy idióta kérdés volt. – Margaret leült a kanapéra, és
lehúzta a szoknyáját a térde alá. – Edison jóképű fiú, de a
legrosszabb fajtából való, mosolya és kedvessége csak addig tart,
míg meg nem szerzi, amit akar. Tudod mit mondott nekem a múlt
héten? Azt mondta, biztosra veszi, hogy én csókolok legjobban
ebben a városban, látszik, ahogyan tartom a számat.
– Nem tudtam róla, hogy bármit is mondott neked, még arról sem,
hogy láttad egyáltalán.
– Pedig találkoztam vele a zöldséges előtt. Megcsókolt, mielőtt
megakadályozhattam volna!
– Komolyan? – Rebecca szeme kitágult. – Jó volt?
Margaret megborzongott, és hevesen megcsóválta a fejét.
– És azt mondta: te vagy a legédesebb lány, akit valaha látott, és
szeretne felfalni, mint egy puha édességet.
– Nem mondta!
– Valami mocskos dologra gondolhatott.
– Miért?
– Csak úgy. Talán ahogy hatalmas kék szemével néz, és nevet
ránk, rám, rád és Bethre.
Rebecca összevonta szemöldökét, ajkát összeszorította.
– Majd én megnevettetem.
– Tartsd távol magad tőle, érted? Tartsd távol.
Nem volt könnyű. Edison hol ilyen, hol olyan ürüggyel, elkezdett
hetente három-négy alkalommal Bensonékhoz járni. Mrs. Hensonnal
is udvariasan viselkedett, úgy beszélgetett vele, mintha idősebb
testvérük lenne, sikerült olyan benyomást tennie az anyára, hogy az
már bátorította, menjen nyugodtan gyakrabban, és maradjon addig,
ameddig csak akar. Hamarosan ráébredt, hogy Margaret és Rebecca
nem gondolja azt, hogy esetleg zavarja az anyjukat. Szégyentelenül
kihasználta a kedvező helyzetet, flörtölt velük, ugratta őket, és
fokozatosan megkedveltette magát.
Az igazság az, hogy a fiú nem is volt olyan vad, mint azt tettette,
ugyanúgy tudott nevetni, beszélgetni, viccelődni és pattogatott
kukoricát készíteni a tűzhelyen, mint akármelyik vidéki barátjuk.
Órák teltek el anélkül, hogy egyetlen ízléstelen megjegyzést tett
volna, vagy csókot lopott volna valamelyik lány ajkáról. Úgy
látszott, élvezi, hogy egy család tagja lehet. Azt mondta, nem sokat
tapasztalt ilyesmit; a szülei már majdnem negyvenévesek voltak,
amikor ő született. Soha nem volt igazi gyermek. Az anyja mindig
kis férfijának szólította, leültette, és saját barátaival beszélgettette.
Az apja bíró volt, aki előírásokat és büntetéseket szabott ki rá, egy
csöppet sem több érzelemmel, mint az előtte megjelenő
legelvetemültebb bűnözőre. Haláluk Edison szabadságát jelentette.
Még mindig élvezi függetlenségét.
Júniusból július lett, aztán júliusból augusztus. Már a szeptember
is közeledett. Az iskolákban hamarosan megkezdődik a tanítás, a
nyári forróság alatt elülő polgári jogokért vívott harc ismét
elkezdődött. A felvonulások megszaporodtak. Ülősztrájk volt a helyi
gyógyszertárban. Néhány ember kertjében vagy olyan üzletek előtt,
ahol feketéket is kiszolgáltak, kereszteket égettek. Az egyik hétvégi
incidenst még a területi televízió is közvetítette. Bár semmi
lényegeset nem mutattak be, pletykák terjengtek arról, hogy
valószínűleg szövetségi tisztviselők vigyáznak az elkülönítésre az
iskolákban.
A Benson lányok Edison autójára fordítottak akkoriban több
figyelmet. Az autó behorpadt, és fontos volt minél hamarabb
megcsináltatnia; ugyanis Edisonnak néhány napon belül vissza
kellett mennie Tulane-ba, mert hamarosan kezdődik az iskola. Az
utolsó szombat estén nagybátyja öreg, szürke autójával látogatta meg
őket.
 Nem maradt sokáig. Mrs. Benson különösen fáradt volt. Beth nem
érezte jól magát, valami vírusos fertőzést kapott el még a múlt héten.
Margaret is rosszul érezte magát, elég sápadt volt. Amikor Rebecca
azt mondta Edisonnak, lehet, ő is elkapja a vírust, a fiú hamarosan
távozott.
Tikkasztó éjszaka volt, villámok cikáztak délnyugat felé, a
tücskök és békák is esőt kívántak. A levegő sűrű volt, poros. A
lankadatlan forróság már mindenkinek az idegeire ment. Valami
mást akartak, valami mást, anélkül hogy tudták volna pontosan,
micsodát.
A Benson ház lakói korán lefeküdtek, mintha az, hogy
lekapcsolják a villanyt és lefekszenek, hűvösebb levegőt hozna.
Rebecca megfordult keskeny ágyán, keresztbe feküdt a matracon, a
feje már majdnem az ablakpárkányon volt; izzadt a nyaka, amitől
kissé nedves lett a haja.
Egyszer csak mintha hangos nyögésre lett volna figyelmes. Felült,
de nem hallotta még egyszer. Margaretre pillantott, aki a szoba másik
végében aludt. Meg sem moccant. A zaj biztosan egy csavargó
kutyától jött, elég sokat mászkálnak az udvaron, az anyjuk néha
kidobja nekik az ételmaradékot. Rebecca ismét lefeküdt.
A következő nyögés sokkal hallhatóbb volt. A hang Bethnek a
konyha melletti hálószobájából jött. Rebecca felült, majd leszállt az
ágyról. Beth gyomorbetegsége rosszabbá válhatott. A
hűtőszekrényen van a gyógyszer.
Rebecca a világítás felkapcsolása nélkül a konyhába ment. A
sötétben tapogatózás mindig jó játék volt, a hirtelen fény különben is
bántotta volna a szemét. A hűtő tompa fényében könnyen megtalálta
a polcon a sűrű, rózsaszín folyadékot.
Bezárta az ajtót, aztán elfordult, hogy keres egy kanalat, amikor
fény világított be a szobába az ablakon keresztül. Kinézett a hátsó
ablakon. Egy autó sietett végig a tó felé vezető úton. Az autó gyorsan
elszáguldott, de fényei még mindig látszottak a fák között. Rebecca
hallotta a motor bömbölését. Elkanyarodott, és a hegyen lefelé vette
az irányt, aztán ismét sötét lett. Egy pillanat múlva az autó hangja
azonnal elhallgatott, ahogyan a motort kikapcsolták.
Biztosan valami párocskának volt olyan sietős, gondolta Rebecca.
Biztosan nem szarvaslesre mennek, a szarvasvadászat egyébként is
illegális volt, csak párok mehettek azon az úton.
Még egy nyögést hallott, ezért besietett nővére szobájába.
– Beth?
Kinyitotta az ajtót, de nem látott semmit a sötétben. Amikor nem
kapott választ, beljebb lépett, majd még beljebb.
– Bethie?
Csak nehézkes légzést hallott, úgy hallotta, éppen előtte, a padló
felől jön. Szemöldökét összevonva a hang felé közelített.
Meztelen lába valami nedves, meleg folyadékba lépett.
Megborzongott. Valami baj van, rettenetes baj. Kezét előretartva,
hogy érzékelje a tárgyakat a sötétben, az éjjeliszekrényhez lépett, és
felkapcsolta a kislámpát. Lenézett, mire elállt a lélegzete.
Beth feküdt egy vértócsában. Pamut hálóinge deréktól lefelé el
volt ázva, keze merev volt. Szemét lehunyva magzati testhelyzetbe
húzta össze magát, kék ajka között alig lélegzett. Éppen előtte,
mintha csak a kezéből esett volna ki, egy régimódi, véres töltőtoll
feküdt.
Az elkövetkezendő huszonnégy óra villogó fények, kórházillat,
sírás és sikoltások közepette telt. Beth másnap hajnali négy órakor
vérveszteség miatt meghalt. Anyjuk azonnal elájult, benyugtatózva,
szívét állandóan figyelve kórházba szállították. Margaret megtört,
bűnösnek érezte magát a dolgokért, amiket nővérének mondott. Ha
nem mondja ezeket, Beth talán időben segítségért fordult volna
hozzájuk. A háziorvosuk által felírt nyugtatóktól zombivá változott,
alig reagált, képtelen volt döntéshozatalra.
Rebecca intézte a temetést, ő választotta ki az érckoporsót, Beth
ruháját, amit viselni fog, és a család vörös rózsáit és szegfűit. Ő
értesítette a rokonságot, és ő beszélte meg a lelkipásztorral a
szertartást és a zenét. Neki kellett anyjához bejárni a kórházba, neki
kellett a ravatalozóban fogadnia családjuk képviselőit, akik neki
fejezték ki részvétüket. Teljesen ki volt merülve. Rebeccának kellett
beszélnie a két FBI-nyomozóval is. Megmutatták neki az
igazolványukat, elnézést kértek, amiért fájdalmában zaklatják, és
udvariasan megkérdezték, feltehetnek-e néhány kérdést. Nyolc előtt
voltak-e a házon kívül? Szokatlan volt-e, hogy mindannyian otthon
voltak szombat éjszaka? Általában mikor fekszenek le? Mikor tértek
nyugovóra tegnapelőtt? Láttak-e vagy hallottak-e valami szokatlant?
Még szerencse, hogy annyira fáradt volt, és érzelmileg kimerült,
különben biztosan idegesen beszélt volna. Tömören, tényszerűen
válaszolt a kérdésekre. Felötlött benne, hogy megkérdezi, miért
kérdezősködnek, de nem volt biztos benne, hogy megteheti, az is
lehet, a komoly, fekete öltönyös férfi nem szívesen válaszolna egy
tizenöt éves lány kérdésére.
Egyébként is, semmi mondanivalója sincs számukra. A tó felé
elhajtó autóról beszélhetne, de senki nem mondhatja, hogy szokatlan
jelenség arra egy autó. Abba nem akart belemenni, hogyan és miért
halt meg Beth. Ezt az információt óvatosan elhallgatták. Az orvosuk,
aki már évek óta kezeli édesanyjukat, védelmező gesztusból, Beth
halálának okaként perforált vakbélgyulladást állapított meg. Anyjuk
miatt nem kockáztathattak. Mrs. Benson nem tudott semmit az
elrontott, saját abortuszról, nem látta Beth állapotát. Rebecca és
Margaret eltávolították a véres tollat, és egy paplant terítettek
nővérükre, mielőtt anyjuknak szóltak volna. Egyébként is a tónál
lévő autó nem számít. Csak Beth a fontos, a gyönyörű, szórakozni
szerető Beth, aki már halott, és az esetleg már haldokló anyjuk.
Ezen az estén, a ravatalozóban értesült még egy fiatal nő haláláról,
a pimasz, polgári jogokért harcoló nőéről. Egy fekete színű, régi
típusú autóban ülő fehér banditák lőtték le, amikor egy feketéket
szállító autót vezetett. A fehérek eltűntek, egy rendőr követte őket, de
a város határánál elveszítette őket.
Beth és a polgári jogokért küzdő nő a szomszédos szobában
feküdtek, két fiatal, tragikus módon elhunyt nő. Bethet másnap
reggel temetik; a másik lány szülei is szintén aznap fogják
elszállítani a tetemet Massachusettsbe.
Állandóan jöttek a látogatók. Nagy részük egyik szobából a
másikba ment morbid, ravasz kíváncsiságuk kielégítése miatt.
Órákkal később Rebecca már alig bírta elviselni a temetési virágok
illatát, a kísérleteket, hogy kényelembe helyezze magát, az
érdeklődéseket anyja állapota iránt. Margaret is csak egy ideig volt
vele, aztán megengedte a kedves, megbízható Bootsnak, hogy
hazavigye. Azt mondta, nem bírja tovább. Egyszerűen nem bírja.
Edison későn érkezett. Besétált a szobába, és megállt Beth tetemét
nézni a koporsóban. Sokáig mozdulatlanul állt, suttogó
megjegyzések, pletykák hallatszottak a szobában, aztán végül
Rebecca is felállt, és támaszért a fiú mellé sétált.
Edison ránézett, könnyek csillogtak a szemében. Hangja halk volt,
amikor megszólalt: – Nem akartam megölni.

3.

Noel Staulet tétovázva megállt a hátsó teraszra vezető erkélyajtónál.

A derékszögű üveglapon keresztül észrevette Rivát és Dante
Romolit, ahogy az egyik üvegtetejű asztalnál ülnek. A kalap, amit
Riva korábban viselt, az egyik székre volt dobva. A teraszon
visszatükröződő délutáni napfény beragyogta Riva arcát. Lerúgta a
lábáról krémszínű cipőjét, és maga alá húzta a lábát. Romolival egy
újságot olvastak, miközben az átlátszó porceláncsészékben lévő,
ebéd utáni kávéjukat fogyasztották.
A csészék Noel nagyanyjának készletéből valók voltak, a
nászútjáról hozta őket, Franciaországból. Nem emiatt vonta össze
Noel a szemöldökét, és szorította ökölbe a kezét. A kettejük közötti
könnyedség idegesítette, a pár könnyedsége, akik annyira jól
ismerték egymást, hogy sem a látszat, sem a csend nem számított
nekik.
 Mióta Noel ismeri Rivát, az évek során soha nem viselkedett vele
ennyire fesztelenül. Soha nem látta ilyen nemtörődöm tartással ülni
vagy ásítani, puha ajkát szétnyílni, szemhéját pedig súlyosan
lezáródni. Vele Riva állandóan szolgálatban volt, mindig tudta, mit
csinál.
Nem panaszkodhatott; ő is ugyanúgy viselkedett a nővel. Mindig
megfontolta minden egyes szavát, mozdulatát és pillantását, amikor
Rivával volt. Ez évek alatt szokásává vált, és nem volt benne biztos,
hogy változtatni tud rajta, ha megpróbálja. Nehezen nyerte meg ezt
az álmatlan éjszakák alatt szerzett önkontrollt, energiát és
vasakaratot. Majdnem huszonöt éve kezdődtek érzései, dühös volt,
amiért apja olyan gyorsan lecserélte halott anyját, szégyellte, hogy a
lány annyira fiatal volt, hogy apja lánya lehetett volna, és sajnálta a
lányt, mert túl nagy fába vágta a fejszéjét. Kíváncsi volt apja és a
lány közötti testi kapcsolatra, irigyelte az öregember jogát, hogy az
ágyába viheti Rivát, mert Noel is vágyat érzett a gyönyörű női test
iránt. De nem ez volt a legfontosabb dolog, legalábbis addig, amíg a
lista ki nem egészült a szerelemmel.
Szerelmes volt a mostohaanyjába. Bűnös, égető, titkos örömet
érzett. Majdnem megkönnyebbült, amikor apja elküldte. De azóta
sem változott semmi. Semmi.
Egy fülhasogató zenés csengő törte meg a csendet, amint a
zsinórját meghúzták a bejárati ajtónál. Noel már szólt Ábrahámnak, a
Bonne Vie-ban negyven éve szolgáló komornyiknak, hogy vendégük
lesz. Az idős ember nyugodtan kinyitotta az ajtót, ami azt jelentette,
hogy Constance és a gyerekek megérkeztek. Noel Rivának is szólni
akart. De már túl késő volt.
Noel megfordult az ajtó felé, miközben volt felesége néhány
bőröndöt cipelő cselédfiút igazított el, és az ajtó előtt álló
Mercedesben felhalmozott bőröndökre mutatott. Egy teherautót
kellett volna kiküldenie a repülőtérre, gondolta Noel. Az lett volna az
egyetlen elég tágas jármű arra, hogy elhozza Constance poggyászait,
annak ellenére, hogy rövid ideig marad.
Volt felesége megengedte, hogy a poggyászt elszállíttassa, de nem
a gyerekeket. Még lett volna hely az autóban Pietro számára, miután
mindent bepakoltak az autóba, de a nő nem engedte el maga mellől
fiát, ragaszkodott hozzá, hogy a két gyerek vele jöjjön taxival.
Nyilvánvaló, hogy ő csak egy apa, gondolta Noel, és nem lehet
rábízni a gyermekeit. Noel haragja a nő ésszerűtlen viselkedése miatt
roppantul szórakoztatta Constance-t. Olasz volt, ráadásul egy szicíliai
nemesi család sarja, Lady Constance di Lampadusa. Bosszúból nem
viselkedett ésszerűen, és semmit sem látott helytelennek.
Először a kilencéves Coralie mászott ki a taxiból. Noel kiment
eléjük. Miközben elhaladt Ábrahám mellett, a hátsó terasz felé
bólintott. Az öregember beleegyezően lehajtotta a fejét, mielőtt
elindult volna a hall felé, hogy közölje a ház úrnőjével, hogy
vendégük érkezett.
Az alig hatéves Pietro nyafogva szállt ki az autóból. Otthon
hagyták a nevelőnőjét, aki az utolsó pillanatban jelentette be, hogy
képtelen átrepülni az óceánt. Constance nem volt hozzászokva, hogy
a gyerekekkel foglalkozzon. Igyekezetében, hogy fiát csendben
tartsa, teletömte csokoládéval a gyerek száját, melynek bizonyítéka
még mindig Pietro arcán volt. Fekete göndör fürtjeivel, hatalmas
fekete szemével és kissé bánatos tekintetével olyan volt, mint egy
„Segítsétek meg a gyerekeket” poszter.
Coralie csendes volt, tágra nyílt szemmel, higgadtan figyelte
környezetét. Ruháját Milánó leghíresebb gyermekruha-tervezője
készítette, cipője kézzel készített volt, melyet háromhavonta
cseréltek, és a kezében egy selyembe öltöztetett babát tartott. Olyan
volt, mint egy rossz helyre került hercegkisasszony, de túl sápadt és
csendes volt ahhoz, hogy egészséges legyen.
Noel kisétált a bejárati ajtón. Letérdelt, hogy átölelhesse lányát,
aztán magához húzta a fiát. Érezte, ahogy csokoládés lesz az inge
gallérja, de nem érdekelte. Gyermekeinek teste melegséggel és
szeretettel töltötte el, torka elszorult. Olyan rég látta őket utoljára.
– Üdvözöllek benneteket Bonne Vie-ban – mondta halkan.
Az ölébe kapta Pietrót, és megfogta a lánya kezét. Félreállt, hogy
maga elé engedje volt feleségét, majd elindult a gyerekekkel a házba.
 Megállt a belső ajtónál. Riva közeledett feléjük a hátsó terasz
irányából. Már felvette a cipőjét, helyrehozta a sminkjét és sokkal
derűsebb és higgadtabb volt. Dante követte. Sötét szemében aggódás
tükröződött, mintha bajt sejtene.
– Constance, milyen kedves meglepetés – mondta Riva, miközben
kinyújtotta a kezét.
Constance csupán a másik nő ujjait érintette meg.
– Biztos vagyok benne, hogy inkább döbbenet, mint meglepetés.
Bocsásson meg, amiért nem értesítettem. Attól féltem, Noel azt
mondja, nem jöhetek.
Szavai helyesek voltak, de a beszédmódja büszke és kissé
mogorva volt. Ez a mások felé irányuló lenézés tetszett meg először
Noelnek a nőben, akit feleségül vett.
Természetesen a külseje is vonzotta. Annyira különbözött Rivától,
olyan bájjal rendelkezett, melyet egy középkori, sötét, finoman
erotikus arcképen láthat az ember. Szeme szürke, orra egyenes. Alsó
ajka telt és ívelt, a felső makacsul vékony. Sötét, hosszú haját
középen elválasztva, a tarkóján összekontyolva viselte. Constance
gyakran elkeseredett a teste miatt, azt mondta, olyan, mint az
anyaföld, túl termékeny. Azért, hogy ezt leplezze, barbár, bohém
alakot öltött, utolsó szándékos engedménye, hogy ékszertervező lett,
ami inkább művészet volt, mintsem ékesség. A repülőút során egy
etruszk pamutruhát viselt, kidolgozatlan arannyal és az egyik vállán
átdobott sállal. Bőséges testi gazdagsággal és tüzes természettel
megáldott nő volt, ami a legtöbb férfinak tetszett. Noel azt hitte, talán
ő is belebolondulhat. Nem Constance hibája, hogy nem így történt.
Riva bemutatta Dantét, majd felajánlotta, hogy megmutatja
Constance-nak a szobáját, majd egy fürdőt, pihenést, italt vagy
ebédet javasolt a nőnek. Talán azért viselkedett így, hogy
megszabaduljon a másik nőtől. Legalábbis Constance így gondolta.
– Nem kell fárasztania magát miattam – mondta a szicíliai nő. –
Noel biztosan megmutatja, hol aludjak.
Perzselő hangneme kétértelművé tette szavait. Mivel Noel elkapta
Riva gyors pillantását, Noel érezte, ahogy elpirul, aztán átkozódni
kezdett magában. Tudnia kellett volna, hogy Constance nem fogja
kibírni anélkül, hogy bajt ne csináljon. Pietro, megérezvén a
levegőben felgyülemlett ellentétet, ismét nyafogni kezdett, öklével a
szemét dörzsölte.
Constance folytatta.
– Ha mindenképpen segíteni szeretne, Madame Staulet, talán
találhatna valakit, aki vigyázna Coralie-ra és Pietróra. Az utazás
kifárasztotta a gyerekeket, a várakozás és az egy helyben ülés is
fárasztó volt. Nehéz nap áll mögöttük.
Dante Romoli arca felragyogott.
– Én vállalkoznék erre a feladatra. Talán az úszás jót tenne
nyugtalanságuk levezetésére. Ígérem, úgy vigyázok majd rájuk, mint
a szemem fényére.
A gyerekek anyja kételkedve felvonta a szemöldökét.
– Egy gyerekfelügyelőre gondoltam.
– Kitűnő gyerekfelügyelő vagyok. Legalábbis most ideiglenesen.
Riva mosolyogva értett egyet.
– Teljes mértékben igaz. Danténak húsz tiszteletbeli unokahúga és
unokaöccse van, a barátai gyerekei, akik imádják őt. A lánya és a fia
biztonságban lesznek.
Constance elhúzta a száját, méregetve nézte Dantét. Végül
megszólalt:
– Azt hiszem, rendben van.
– Jó – mondta Riva, – Mialatt Dante vigyáz rájuk, keresek egy
nőt, aki itt-tartózkodásuk alatt vigyáz a gyerekekre.
– Akkor megpróbálom megkeresni a fürdőruhájukat. Ha Noel
felvisz a szobájukba…? – Constance szempillái alól hajdani férjére
pillantott.
Az ihletés nagy volt Noelben, hogy elutasítsa a nőt, de az lesz a
legjobb, ha minél hamarabb megbeszéli a dolgokat Constance-szal.
Fiát odaadta Danténak, Coralie kezét Rivának, majd a lépcső felé
fordult.
– Erre gyere.
Csendben mentek fel az emeletre. Noel megmutatta Constance-
nak a gyerekek szobáját, és az azzal szemköztit, hajdani felesége
számára.
– És te hol alszol? – kérdezte, provokatív mosollyal az ajkán.
– A földszinten. Apám régi szobájában, a könyvtár mellett.
– Kitetted onnan a mostohaanyádat? Milyen borzasztó viselkedés.
A férfi arca megkeményedett.
– Az ő szobája az emeleten van, a tied mellett.
– Akkor külön hálószobájuk volt apáddal? Milyen civilizált, nem
hibáztathatom érte. Hány év korkülönbség is volt közöttük?
Ez volt a nő csalija, és ezt Noel is tudta.
– Harminc. Miért?
– Annyira fiatal özvegynek. Hogy lehet az, hogy nem mondtad el
neki, hogy őrülten szerelmes vagy belé, és nem vezetted még oltár
elé?
– Ezt vártad?
– Hosszú volt ez a hat hónap.
– Sajnálom, hogy csalódást okoztam neked. – Noel hangja érdes
volt.
– Mi tart vissza? Csak nem a tisztelet? Azt hiszem, a gyász már
kiment a divatból, a szomorúság rossz ízlésre vall.
– Tévedsz.
– Igen? A kedves Riva biztosan nem visel feketét.
– Nem Riváról beszéltünk.
A nő mosolyogva a férfira nézett.
– Soha nem beszéltél róla, ugye, szerelmem? Az a nő tette tönkre
a házasságomat, és soha nem beszélhettem róla. Még csak nem is
becsmérelhetem.
– Nincs szükséged becsmérlésre. Nem tehet a kettőnk közötti
szakításról.
– Ó, kérlek! Te játszhatod a bolondot, de engem ne nézz annak. –
Elfordult a férfitól, és az ablakhoz sétált.
A férfi összeráncolta a szemöldökét. Csak részvétet érzett volt
felesége iránt. Constance soha nem tudta elfogadni a tényt, hogy
sokkal nagyobb szüksége van szabadságra, mint a nő címére és
testére. Csak úgy tudta megmagyarázni magának, ha Rivát belevonta
a dologba.
– Nem Riva győzött meg arról, hogy hagyjalak el. Csak akkor
tudta meg, amikor már túl voltam a dolgon.
– Nehogy azt mondd, hogy nem az iránta érzett érzéseid miatt
hagytál el.
– Ez – mondta a férfi – nem tartozik rád.
– Hogy mondhatsz ilyet? – visította, miközben megfordult. –
Mindig ott volt közöttünk az a természetellenes ragaszkodásod ahhoz
a nőhöz. Gyűlölöm! Gyűlölöm!
Az egyetlen módja, hogy megkímélje magát egy sírástól – már jó
ideje tudja – az, ha eltereli a nő figyelmét.
– És azért jöttél ide, hogy ezt elmondd nekem. Mulatságos, azt
hittem, engem gyűlölsz.
– Soha. Soha nem gyűlöltelek téged, esküszöm. – Elkeseredetten,
szenvedélyesen és egyben várakozva a férfira nézett, mielőtt folytatta
volna. – Azért jöttem, mert tudni szerettem volna, miért nem
jelentetted be az eljegyzésed Riva Staulettel. Azt hiszem, már tudom.
– Tudod? Gondolom, nem fogod eltitkolni.
– Van egy riválisod.
A férfi ajka mosolyra húzódott, miközben megismételte:
– Egy riválisom.
– Ez a megfelelő szó rá, ugye? Arra gondolok, hogy még egy
férfi, Dante Romoli. Az utadban áll.
– Mindig nagy képzelőerővel rendelkeztél.
– Igen – egyezett bele neheztelve. – Nagyon vonzó. És jól bánik a
gyerekekkel; ez fontos egy férfinál.
Noel tudott a mellkasában lévő szorosságról, de nem akarta
figyelembe venni.
– Talán neked kellene elcsábítanod, ha annyira tetszik.
– Talán meg is teszem. Jó bosszú lenne, ugye? Elvenni a férfit,
akit szeret, amiért ő is elvette az enyémet.
– Ne légy nevetséges. Évek óta ismerik egymást. Ami közöttük
van, azt még te sem tudnád megváltoztatni.
 Noel arra számított, a nő ismét kitör. Ehelyett mozdulatlan
maradt, és Noelt figyelte. Végül megszólalt:
– Nem tudod, mi van közöttük? Nem tudod, szeretők-e vagy csak
barátok, vajon voltak-e valaha is szeretők?
– Soha nem kérdeztem.
– Azért – mondta a nő összeszűkült tekintettel –, mert nem akarod
tudni. Talán azt szeretnéd, ha én távolítanám el ezt a Dantét Riva
mellől. Talán… hálás lennél nekem ezért.
Amikor kimondta az utolsó szót, Noelhez lépett, és puha ujját
végighúzta a férfi állán. Noel elkapta a csuklóját, és elhúzta.
– Ennyire nem lennék hálás.
Constance átkozódott, kihúzta a csuklóját a férfi szorításából és
megpördült.
– Hülye vagy! Én pedig bolond voltam, amiért idejöttem, bolond,
amiért azt gondoltam, talán visszanyerted a józan eszed, és kellek
neked és a gyerekek is.
– Igen, bolond voltál. De ha nem jöttél volna, akkor teljesen az én
felügyeletem alá kellett volna bocsátanod Coralie-t és Pietrót.
– Igen. De ne aggódj. Azt hiszem, kellemes, hosszú látogatásban
lesz részed. És ha véget ért, majd meglátjuk, melyikőnk is a bolond.
– Meg kell említenem, hogy nem hívtalak meg, és ez az én
otthonom.
– A tied és a mostohaanyádé!
– Nem, csak az enyém. Csak a vagyonból részesedik.
Louisianában ez a törvény.
– Köpök a törvényeidre. Nem tudom, és egyáltalán nem is
érdekel, mennyi részesedése van a házból, de abban biztos vagyok,
nagy érdeklődéssel fogja hallgatni, mit érzel iránta.
Egy izom sem mozdult Noel arcán, amikor meghallotta a nő
fenyegetését.
– Miből gondolod, hogy nem tudja?
Constance elnevette magát.
– Nem úgy néz rád, mint egy ígéretes szeretőre, inkább mint egy
ellenségre. Nem tudja.
 – Mondd el neki – ajánlotta halkan a férfi –, és nem fog többé
ellenségként tekinteni rám.
A derű eltűnt a nő arcáról.
– Inkább légy az, mint más.

***

Mielőtt visszament volna a medencéhez, Riva vászonruháját egy

krém- és korallszínű fürdőruhára meg krémszínű pamutköntösre
cserélte. Nem viselt cipőt. Szeretett mezítláb lenni. Sokkal
szabadabbnak érezte így magát, sokkal jobban önmagának.
Riva számára a ruhák álöltözetnek számítottak. Arra használta
őket, hogy olyannak látszódjon, amilyennek szeretne, hűvösnek,
arisztokratikusnak. Néha úgy érezte, önmaga és a hasonmás
összeolvadnak, de nem gyakran. Kezdetben Cosmo ízlése határozta
meg az öltözködését. Gyorsan rájött a ruhák hasznosságára, ezért már
saját ízlése szerint öltözködött. Ha a ruha mögött még mindig a kis
vidéki lány volt, mindig kissé megfélemlített, kissé érzékeny, azt
csak nagyon kevés ember tudhatta.
Dante Romoli e kevesek közé tartozott. Rámosolygott, amikor
meglátta a nőt mezítláb, ahogy megpróbál a terasz árnyas helyein
maradni, hogy elkerülje a felforrósodott téglákat. A férfi is átöltözött,
a medence római oszlopai mögött lévő kabinban található
fürdőnadrágok egyikét használta.
A medence sekély vizű végében állt. Coralie és Pietro a nagy kék
labda után eredtek, amit a férfi dobott feléjük. A gyerekek
közömbössége elmúlt, óvatos örömmé változott.
Riva a medence szélére telepedett. Levette köntösét, aztán a vízbe
lógatta a lábát. Szívesen játszott volna, ha Noel fia és lánya
hajlandóak elfogadni, de nem akarta rájuk erőltetni magát. Most nem
igazán volt kedve az úszáshoz. A kora reggeli úszás volt
mindennapos tornagyakorlata, de nem volt napimádó. A puha,
mélybarna bőr szép, de Louisianában vagy fiatalos
nemtörődömségre, vagy egyszerűen idiótaságra utalt. Nemcsak azért,
mert a napozás kínzásnak számít ilyen rekkenő hőségben, hanem
mert veszélyes is. Továbbá az ország ezen részén a magnóliaszirom-
szín és puhaság sem ment ki a divatból.
Erin egyetemista barátai egy vízi játékot játszottak. Mivel Erin
kiesett, Rivához úszott, felállt a vízben, és helyet foglalt Riva mellett.
Miközben megfogta a haját, hogy kicsavarja belőle a vizet, a két
gyerek felé bólintott.
– Nem tudom elhinni, hogy Noel felesége itt van. Azt hittem, ki
nem állhatja Noelt.
– Gondolom, van neki is látogatási joga.
– Van képe egyetlen képeslap nélkül idejönni.
Riva megvonta a vállát.
– Az arisztokrácia már csak ilyen.
– A gyerekek helyesek, bár elég csendesek. A nő hogy néz ki?
– El is felejtettem, hogy ti még nem is találkoztatok. Elég szép.
Erin felvonta a szemöldökét.
– Észlelhetem a melegség hiányát?
– Igazából alig ismerem – mondta védekezve Riva. – Csak
néhányszor találkoztam vele, egyszer épp az esküvőjük után, és talán
még kétszer Párizsban.
– Nem tudom, miért válhattak el. Franciaországban éltek,
gyerekeik vannak, és még annyit tudok, hogy fém ékszereket készít
forrasztólámpával valami padláson.
– Aligha padlás az – mondta Riva mosolyogva. – Valójában a
windsori hercegnő szomszédságában lévő kertes apartmanról van
szó. A többiről te is annyit tudsz, mint én. Ha többet szeretnél
megtudni, kérdezd meg Noelt.
– Nem, köszönöm! Szeretem a fejem.
– Megértelek. – Noel elég sok téren nem tartozott a
legkönnyebben megközelíthető emberek közé; személyes dolgokban
pedig megközelíthetetlen. Mindig ilyen volt.
Néhány percig csendben voltak, Dantét nézték, ahogy a
gyerekekkel játszik. Felfedezte, hogy úgy úsznak, mint a delfinek,
ezért a mélyebb vízbe ment velük. Coralie kezével Dante nyakában,
a férfi hátán csüngött, miközben Pietro Dante behajlított térdén állt,
és a kezébe kapaszkodott. Dante lassan forgott, mint egy körhinta, a
víz örvénylett körülöttük. A gyerekek vidáman kiabáltak, és látszólag
megtettek minden tőlük telhetőt, hogy lenyomják a férfit a víz alá.
Erin Dante felé bólintott.
– Saját gyerekeinek kellene lennie.
– Ahhoz általában anya is kell.
– Tudom, okoska!
– Csak kíváncsi voltam, vajon az iskolában megtanították-e. –
Riva tréfásan a lányra tekintett.
– Gondoltam. Ne próbálj témát váltani. És te?
– Túl öreg vagyok.
– Nem, nem vagy az. Sok nő szül negyven után is. Csak
óvatosnak kell lenned.
– Köszönöm, doktornő – mondta Riva.
– Nincs értelme, Erin! – kiáltotta Dante. – A nagynénéd
túlságosan megfontolt. Nem lehet beszélni neki házasságról,
gyerekekről még úgy se, legalább még hat hónapig.
Riva felvonta szemöldökét. Tudnia kellett volna, milyen jól viszi
a víz a hangot.
– Ezt soha nem mondtam.
– Nem? – kérdezte a férfi ártatlanul. – Meg tudtam volna rá
esküdni, hogy igen.
Dante sötét tekintete ígéretesen csillogott, de egy pillanat múlva
Coralie-nak sikerült megmarkolnia a férfi nyakát, és magára vonnia a
figyelmét. Riva érezte Erin tekintetét. El bírta képzelni, mit
gondolhat a lány magában. Riva hosszú ideje tudta, hogy mindenki
sejti, hogy van valami közte és Dante között. Mindenki, beleértve
Noelt is. Ez a kapcsolat régi volt, annyira régi, hogy csak tiszteletet
éreztek egymás iránt. Az igazság bonyolult, és csak ő és Dante
tudják. Tökéletesen megfelelt nekik, hogy így tartsák.
Egy halk, tiszteletteljes füttyszó hallatszott. Az egyik egyetemista
fiú felől jött. Tekintete a hátsó teraszon nyugodott, olyan hirtelen
hagyta abba az úszást, hogy elsüllyedt a vízben, majd köpködve
ismét a felszínre emelkedett.
 Az esti árnyak alól egy nő lépett ki. Lassan mozgott, fenséges
közönnyel reagált a tényre, hogy egy maximum kéthüvelyknyi terület
kivételével meztelen. Fürdőruhája három tengerkék, apró
háromszögből állt, melyeket vékony, ezüstszínű pántok tartottak
össze. A válláról három ezüstszínű ruhadarab lógott le, amelyek
minden pillanatban fényesen meglebbentek. Sötét haja vastag,
csillogó fonatba volt féloldalt összefogva, érzéki teste gyönyörűen
lesült volt.
Egy pillanatra Riva azt kívánta, bárcsak ne lenne annyira érzékeny
a napra. Aztán felemelkedett, és üdvözölte Constance-t.
A nő gyermekei visítását egy intéssel viszonozta, Erin barátait egy
bólintással üdvözölte, aztán levette ezüstruháját, és a földre dobta.
Lábujjhegyre emelkedett, és beugrott a medencébe. Elúszott a
végéig, majd vissza, figyelmen kívül hagyva a fiatal egyetemista
fiatalembereket, akik mindig elhúzódtak az útjából, mintha ott sem
lennének. Constance odaúszott Dantéhoz.
– Kedves öntől, hogy vigyáz Pietróra és Coralie-ra – mondta
rekedt hangon. – Nem tudtam korábban megfelelően megköszönni,
ezért most szeretném. Adósa vagyok.
Dante arcán csodálat tükröződött, ahogy a nőt figyelte, de a
csodálat mögött körültekintés lappangott.
– Semmi esetre sem – mondta a férfi. – Örömmel tettem.
– Szokatlan, hogy a gyerekeim ilyen gyorsan összemelegedjenek
egy idegennel. Biztosan különleges ember.
– Csak esélyt adtam nekik visítozásra, kiáltozásra és egy kis
verekedésre, és az, hogy ma repülték át az óceánt, csak a
segítségemre volt.
Constance elmosolyodott, nem tudta, higgyen-e a férfinak.
– Gondolja?
– Igen. – Dante kivédte a kis Pietro egyik támadását, majd a
vállára tette a kisfiút, aki onnan ugrott a vízbe.
A szicíliai nő elfordította a fejét, hogy a víz nehogy a szemébe
fröccsenjen, majd körbeúszta Dantét, olyan helyet keresett, ahol a víz
elég sekély volt ahhoz, hogy leérjen a lába. Tekintete értékelően a
férfi arcát fürkészte.
– Nagyon érdekes arca van, ilyet a régi pénzérméken lehet látni.
Dante elmosolyodott.
– Tudom. Az ilyen orrot, amilyen az enyém, nemesi orrnak
hívják.
– Különleges, történetesen engem nagyon érdekelnek az arcok.
– Ez nagyon érdekes.
Riva a vízben lévő párt és a gyerekeket figyelte, és észrevette,
hogy Dante kitérő taktikát folytat. Riva arra gondolt, ha Constance-t
érdekli a férfi – márpedig úgy nézett ki –, jobb lesz, ha kevesebb
otromba eszközt használ a nővel szemben. A férfi szabad életstílusa
ellenére a legkonzervatívabb férfi volt.
Egy hang hallatszott a terasz felől. Noel jött ki egy székkel a
kezében. Levette a nyakkendőjét, kigombolta inge gallérját, és a
könyökéig felgyűrte az inge ujját. A férfit követő szolgálólány egy
nagy pohár jeges mentát tett az asztalra. Csendesen megköszönte,
majd felvette a poharat az asztalról, ivott belőle, s üres tekintettel a
vízben lévő volt feleségét fürkészte.
Riva felvette köntösét, a feje felé húzta, és Noelhez sétált. A férfi
felállt, és kihúzott a nőnek egy széket, amire Riva le is ült.
– Kérsz egy italt? – kérdezte Noel.
Riva megcsóválta a fejét. Noel ismét helyet foglalt, és a poharáért
nyúlt, majd még egyet kortyolt belőle. Riva a férfi torkának
mozgását figyelte. Végül megszólalt:
– Sokáig maradnak a gyerekek és Constance?
– Egy vagy két hónapig.
– Nagyon… kedves tőled.
Noel Riva szemébe nézett.
– Sajnálom, ha kényelmetlenséget okoznak.
– Nem számít. A te házad.
– Te vezeted.
Ez volt az igazság.
– Sok segítséggel. A vendégeid nem jelentenek problémát.
– Nem is gondoltam, hogy azt jelentenének. Mindig fel vagy
készülve ilyesmire, ugye?
Ironikusan csengett a férfi hangja, mintha neheztelne
eredményességéért. Mivel úgysem mondaná el, ha Riva rákérdezne,
a nő elengedte a füle mellett.
– Apád tanított meg rá.
– Természetesen. Jól képzett voltál, Bonne Vie társalkodónője.
– Remélem, megfelelő háziasszony.
– Biztosíthatlak felőle.
Riva hirtelen változást érzett a férfi sivár udvariassága mögött. A
hadviselés egyik formáját. Lehet, hogy jobb lenne, ha mindent
elmondanának, úgy mint a gyerekek, ők is visítanának, kiáltoznának,
verekednének. De van néhány dolog, amit jobb, ha elhallgatnak.
– Jó, hogy említetted – mondta, és felemelkedett –, megyek, és
megnézem a vacsorát.
Noel nem szólt semmit, amikor a nő elment. De nézte távolodását,
addig figyelte, amíg köntösének fakó színe el nem tűnt a hallban.
– Apa! Apa, láttad már, hogy úszom?
Pietro kiáltott oda neki, miközben kimászott a medencéből. Noel
felé szaladt, lépéseinek nedves nyoma meglátszott a teraszon.
Mosolyra húzódott Noel komoly arca, érezte szívdobogásának
gyorsulását, amikor megérintette fia apró, nedves testét, és az ölébe
vette. Félt, hogy Pietro az idők során eltávolodik tőle, elszakadnak
egymástól. Szemmel láthatóan mindkét gyereknek jót tett a víz, az
unalom és a kimerültség eltűnt arcukról.
– Igen, már láttalak – válaszolta meleg hangon. – Jól csináltad.
– Emlékeztem mit mondtál. Emlékeztem mindenre, amit mutattál,
amikor együtt laktunk.
– Láttam. Büszke vagyok rád.
– Bárcsak hazajöhetnél. Hiányzol, apa.
Coralie is követte testvérét, és apja vállához dőlt. Megfogta
nedves, kiszabadult tincseit, és a füle mögé tette őket. Vékony,
gyerekes hangon megkérdezte:
– Nem jöhetsz vissza velünk Párizsba?
Noel átölelte lánya vékony, napsütötte vállát, miközben Pietrót is
közelebb húzta magához, és a fiú göndör fürtjeit simogatta ajkával.
– Nekem is nagyon hiányoztok, de nem tudok veletek menni.
– Miért? – kérdezte Coralie.
Noel tekintete a hatalmas ház felé esett, a hallt figyelte, ahol Riva
eltűnt.
– Ide tartozom.
– És mi van velünk?
– Bárcsak ti is itt lehetnétek.
– Igen – helyeselt Pietro, aztán fészkelődni kezdett Noel
karjaiban. – Apa, ne, nagyon szorítasz!
– Bocsáss meg – mondta Noel halkan. – Sajnálom.

4.

Edison Gallant a limuzin belsejében várt, hogy a hotel kapusa

kinyissa az autó ajtaját. Edison élvezte nézni a hosszú autó sötét
üvegén keresztül, ahogy a turisták megkönnyebbülnek, amikor kilép
a járdára, és elkezdik motyogni egymás között a nevét. A limuzinok
egyébként is nagy feltűnést keltenek, különösen ha béreltek. Az
emberek elvárták tőle, és ő teljesítette is elvárásukat. Anne szerint
túlzás ez az autó, de mégsem utasította el, hogy beleüljön.
Anne választotta a hotelt itt a francia negyedben. Ő jobban
szerette volna a Sheratont vagy a Marriottot, de a nő ragaszkodott a
Royal Orleanshoz, a környezet miatt is, és azért, mert már több mint
százötven éves. Végül is beleegyezett, hogy a nőt elhallgattassa.
Bármiért odavan, ami régi.
A hely nem volt régies, csak úgy nézett ki. Boltíves ablakai
voltak, és öntöttvas gázlámpák álltak az épület előtt. A kiszolgálás jó
volt, és hajlandó volt beismerni azt is, hogy kedvező helyen állt. Egy
lépésre voltak a legjobb éttermektől, a K-Paul'stól, a Brennan'stól és
az Antoine'stól, így legalább nem kell hívniuk a limuzint, amin pénzt
takaríthatnak meg. Viszont itt nem tudta elkerülni a rengeteg, ósdi
szalmakalapos turistát az utcákon. Jobb lett volna nélkülük.
Miközben a mulatságos egyenruhás portás kisegítette feleségét az
autóból, Edison elmondta a sofőrnek a holnap reggelt érintő
utasításait. Aztán követte Anne-t a nehéz rézajtón keresztül.
Márványlépcső vezetett a hosszú, csilláros előcsarnokba, ahol a
szokások szerint bejelentkeztek, majd elindultak a lift felé.
Külön liftjük volt, egy kis csoda. Miközben elkezdtek emelkedni,
Anne a férfira nézett.
– Csendes voltál az úton idefelé. Valami baj van?
Ez volt felesége egyik trükkje: várt, míg egyedül lehetnek, de nem
teljesen bizalmasan, és ekkor kérdezősködött. Tudta, hogy idegesíti
ezzel a férfit; néha Edison azt gondolta, szándékosan teszi. Anne azt
is tudta, válaszolni fog a kérdésére, anélkül hogy kimutatná
közönségességét, nehogy valaki meghallja. A látszat így kívánta.
Legtöbbször.
– Fáradt vagyok – mondta a férfi.
Lakosztályuk is olyan hűvös és pazar, mint a bársonyszőnyeg.
Edison leült az egyik székbe, és kért egy whiskyt. Anne a bárhoz
lépett, öntött az italból, és jeget tett bele. Csendben odaadta a
férfinak, majd a hálószobába ment. A férfi hallotta a mozgását, és
hogy bemegy a fürdőszobába.
Edison nagyot kortyolt az italából, aztán a poharát az asztalra
tette, és levette a zakóját. Ledobta a földre, majd meglazította a
nyakkendőjét. Egy zuhanyra van szüksége. A délutáni forróságtól
úgy bűzlik, mint egy disznó.
Pihenni akart, de mostanában nem tudott. A dohányzásról is le
kellett mondania a látszat kedvéért. Talán altatót kellene szednie.
Felállt, a kezébe vette az italát, és az ablakhoz sétált. Különböző
udvarok, földszintes épületek és néhány fa látványa tárult a szeme
elé. Pokoli unalmas kép. Széthúzta a függönyt, a falnak dőlve lefelé
bámult.
 Rebecca Benson. Riva Staulet. Még mindig úgy érezte, mint akit
gyomorszájon rúgtak. Vagy inkább mint akit tökön rúgtak. Azt hitte,
elfelejtette. Biztos volt benne, hogy rettenetesen megpróbálta.
Istenem, annyira édes volt, a legszeretetreméltóbb teremtés.
Nyáron történt, amikor még szabad férfi volt. Azt hitte, szart sem ér
Chevy kabrioletével, süket dumájával, de tévedett.
Az a nap a tónál… Az öreg Boots annyira félt, hogy
megbotránkoztatja a Benson lányokat. Lehet, meg is tette, de annyira
érettek és ellenállhatatlanok voltak. Teljesen lenyűgözték, amikor
ránevettek. Megesküdött magában, hogy mind a hármat magáévá
teszi a nyár folyamán. Soha nem mondta senkinek, még Bootsnak
sem. Soha nem értette volna meg. Be kellett valamit bizonyítania
magának. Be kellett bizonyítania, hogy jól is tudja érezni magát, be
kellett bizonyítania, hogy keresztül tudja vinni az akaratát, és ki tudja
használni őket. Szeretkezni akart velük. Legalábbis egy ideig. Miután
megkapta őket, semmi nem változott.
Bethtel könnyű dolga volt. A pokolba is, az a nő is úgy használta
őt, ahogy ő használta az asszonyt. Készen állt rá, hogy hátat fordítson
a férjének, készen volt egy kis izgalomra és hentergőzésre a
szénában. A másik – hogy is hívták? Mary? Martha? Nem, Margaret,
ez az – jámbor fajta volt. Mindenki tudja, hogy az a típus a
legforróbb szerető. Csak kacarászott, mosolygott, úgy tett, mint aki
mérges, amikor megcsókolta, de jólesett neki, és ezzel is csak őt
bátorította. Az ő bugyijába is bejutott volna, ha több ideje lett volna.
De nem volt.
Még mindig kiveri a hideg veríték, ha arra a nyári éjszakára
gondol. Kabriolete a szerelőnél volt, ezért kölcsönvette a nagybátyja
autóját. Két vagy három fiú és Boots társaságában kocsikáztak,
sörözgettek, hogy lehűtsék magukat. Találtak egy lefűrészelt csövű
puskát az autó ülése alatt. Boots és néhány idióta elkezdtek kiabálni,
hogy menjenek az erdőbe nyúlra és szarvasra vadászni.
Amikor egy feketékkel teli autó megelőzte őket, és elhaladt
mellettük, mindnyájan úgy gondolták, milyen jó móka lenne a
fegyverrel hadonászni, és üldözni őket. Edisonnak sem tűnt rossz
ötletnek. Az autó vezetője a szemtelen jenki kurva volt. Megpróbált
már egyszer a moziban ráhajtani, de a nő fehér seggű mama
kisfiának nevezte, és azt mondta, menjen haza. Jó volt ráijeszteni,
megmutatni, nem olyan kisfiú ő, mint amilyennek gondolja.
Követték az autót, de a volánnál ülő kurva úgy próbálta lerázni
őket, hogy a padlóig benyomta a gázpedált. Követték az autót a
hegyen felfelé, visszafelé lefelé a hegyről, végig a városszéli
lakónegyedek utcáin. Akkor a jenki nő belefáradt a menekülésbe.
Megállt az autóval, hátratolatott, szorosan megfordult, és egyenesen
a nagybátyja autója felé tartott. Letaszította őket az útról, vigyorogva
ült a volánnál, megpróbálta megölni őket. A kocsiban ülő fiúk
átkozódva kiabáltak, aztán megfordultak egy udvarban, és ismét
üldözőbe vették a feketéket. A kurva ismét megfordult, és feléjük
közeledett.
Valaki elkiáltotta magát:
– Lőjünk rájuk! Ijesszünk rájuk! Majd nem fognak akkor
vigyorogni!
A fegyvert Edison kezébe adták, mivel ő ült úgy, hogy a
legjobban tudott a vezetőre lőni. Szorosan tartotta a fegyvert az egyik
kezében, a másikkal közben kormányzott, miközben várt, hogy az
autó közelebb érjen. Látta a pimasz polgári jogokért küzdő kurva
nevető arcát. Felemelte a puska csövét, és meghúzta a ravaszt.
Ő csak fel akarta rázni. Isten a tanúja. Meg sem célozta. De a
közeledő autó szélvédője több ezer darabra robbant, és a nő arcából
vér fröccsent szét. Az autó leborult az útról, és az egyik ház oldalába
ütközött.
Edison a gázra lépett, elsietett, kiment a városból. Az autóban ülő
fiúk egymást szidták. Boots mondta, hogy menjen a Benson ház felé,
és térjen a tóhoz vezető útra. A fiúk, beleértve Bootst is, onnan
sétáltak haza.
Edison hosszú ideig csak ült az autóban. Végül visszahajtott
nagybátyja házához, és beállt az autóval a garázsba. Kivette a
fegyvert, alaposan megtisztította, és visszatette oda, ahol találta.
Amikor ezzel is végzett, bement a házba, az ágyba esett, és azonnal
el is aludt.
A tegnap esti dolgon felül ott volt Beth halála is, ami teljesen
kikészítette. Csak nézte a fehér, élettelen nő testét a koporsóban,
tudta, hogy az ő gyereke is meghalt vele, fájt a bűne. Azt hitte,
belehal a fájdalomba, soha nem akart olyan fájdalmat érezni, nem
bírná még egyszer elviselni. A kis Rebecca – Riva – szüntette meg a
fájdalmát.
Hazavitte a lányt azon az éjszakán a ravatalozóból, egy ideig a
házuk előtt parkoló autóban ültek. Bethről beszélgettek, milyen volt,
mennyire szeretett élni, és milyen borzasztó, hogy meghalt.
Mindketten sírtak egy kicsit, vigasztalták egymást, míg Edison
majdnem meggyőzte magát arról, hogy egy kicsit szerette Bethet, és
úgy érzi, belepusztul az elvesztésébe. Addig beszélgettek, míg
átölelte Rebeccát, felfigyelt mellének emelkedésére, és beszívta
hajának illatát. Annyira a lány hatása alá került, hogy jobban
magához akarta húzni, és már nem is hallotta, amit a lány mond neki.
Aztán ismét hallott.
– Tessék? – mondta, még a saját fülének is kábult hangon.
– Azt kérdeztem – ismételte a lány –, gondolod-e, hogy szólnom
kellene az autóról, amit a tó felé láttam elhajtani. Gondolod, hogy
bajba kerülhetek, ha csendben maradok?
Krisztus! Gondolhatta volna. Kiegyenesedett.
– Ki… kinek beszéltél róla?
– Senkinek. Először nem tulajdonítottam nagy jelentőséget a
dolognak. Aztán pedig nem volt időm rá, a mama is kórházban van,
és Bethie is, szóval nem volt megfelelő alkalom.
– És Margaret?
– Ő nem látta. Egyedül keltem fel megnézni Bethet. De szerintem
kapcsolatban lehet az az autó a lelőtt nővel, most már biztos vagyok
benne. Bárki is ülhetett az autóban, nagyon siethetett, és azt
mondják, utoljára dél felé, a mi házunk körül látták az autót.
Gyűlölném magam, ha tudnám, hogy segíthettem volna elkapni a
gyilkost, és én nem tettem semmit.
– Nem tudhatod pontosan, hogy volt-e kapcsolat az autó és a
gyilkosság között. Biztosan valami párocska volt az.
– Először én is arra gondoltam, de ahogyan az az autó megállt az
erdőben, aggaszt engem.
A fiú komolytalan arcot vágott a sötétben.
– Felejtsd el. Tíz az egyhez, hogy az egésznek nincs köze a
gyilkossághoz. Különben is jobb, ha nem avatkozol bele a kormány
ügyébe.
– Valóban így gondolod? Ez a te… a te törvényes véleményed?
Az ő törvényes véleménye! Istenem, hát nem édes? Már úgy
gondol rá, mint egy jogászra.
– Igen – mondta, és feljebb ült az ülésben. A karját a lány ülése
mögé tette. Nem számíthatott arra, hogy a lány elfogadja, amit
mondott neki kérdezősködés nélkül, ezért másra kellett terelnie a
gondolatait.
Rebecca felé hajolt, beszippantotta meleg illatát, almavirágillatú
parfümjét, fiatalsága részegítő illatát. Rebecca a fiúra emelte
tekintetét. A házból kiáradó fények csillogtak tágra nyílt szemében.
Egy pillanatra Edison megrémült. A lány tekintete szomorúságot és
ártatlan bölcsességet árasztott, mintha jól átlátna rajta.
A fiúnak be kellett hunynia a szemét. Ajkát a lány friss, puha
ajkára nyomta. Kezét a mellére tette, megszorította a puha, mégis
határozott húst a ruhája alatt; gyorsan, durván az autó ülésére akarta
teperni.
De nem tette meg. Azért nem, mert a lány eltolta magától.
– Azt hittem, Bethet szeretted.
– Igen. De annyira hasonlítasz rá, hogy teljesen olyan, mintha
ismét ő lenne itt velem. Kivéve, hogy te azért több vagy, annyira
édes, kedves és becses vagy, hogy tudom, te el tudnád feledtetni
velem.
– Elfelejteni Bethet?
A lány hangja rémülten csengett. Valamit gyorsan mondania
kellett.
– Nem, nem, soha, de te segíthetnél elviselni a fájdalmat és a
szégyent.
 Egy teljes mértékben hamis sóhajjal a lány homlokához nyomta a
homlokát. Amikor látta, hogy Rebecca nem húzódik el, lassan ismét
megcsókolta.
Most kevésbé hirtelen, a lány elhúzódott, és kiszállt az autóból.
Edison is kinyitotta az ajtót, utánaeredt, és elkísérte a bejárati
ajtóhoz. Van még idő, gondolta magában.
Volt is. Együtt mentek a temetésre, Edison fejét lehajtva, vezeklőn
állt a napsütésben. Együtt vitték haza a lány anyját a kórházból,
beszélgetett az idősebb nővel, és segített Rebeccának és Margaretnek
a vacsora elkészítésében. A városban maradt, míg meg nem
kezdődött az iskola Tulane-ban, de még akkor sem bírt elmenni.
Félt, hogy Rebecca tudja, mi játszódik le benne, amikor a szemébe
néz. Félt attól, hogy elárulhatja, amikor nincs mellette, hogy
megállítsa, félt, hogy beszámol a dologról az anyjának vagy a
nővérének, és a rendőrség a nyomába ered, és tönkreteszi a jövőjét.
És akarta is a lányt, úgy, mint még soha semmit nem akart életében.
Nemcsak azért akarta, mert édes volt és különleges, hanem mert ha
neki adná magát, megmutatná, hogy bízik benne, szereti, és akkor ő
nem gondolná azt, hogy nem lehet szeretni.
Egyik éjszaka annyira megrémült, hogy ahelyett hogy hazavitte
volna Rebeccát a fagylaltozás után, a tó felé vezető útra tért, és
megállt a tó mellett. A lányhoz fordult, és kimondta a napok óta
magába fojtott szavakat.
– Légy a feleségem.
– Ó, Edison, nem mondhatod komolyan. Neked még évek vannak
hátra az egyetemből, és én…
– Mi van veled?
– Csak tizenöt éves vagyok.
– Épp elég idős – mondta a fiú, és megcsókolta, úgy kóstolgatta a
lány ajkát, mintha cukorka lenne elrejtve a szájában.
– Anya soha nem fogja aláírni a papírokat – motyogta Rebecca,
amikor végre meg tudott szólalni.
– Átmehetünk az államhatáron. Arkansasban nem kell
várakoznunk; még a születési anyakönyvi kivonatot sem kérik.
 – De anyának fájni fog, rettenetesen meg fog lepődni. Lehet, bele
is hal.
– Először kicsit meg lesz bántódva, de tudod, hogy kedvel engem,
és boldog lesz, hogy egy ügyvéd lesz a férjed.
– Margaretnek egyedül kellene gondoskodnia róla.
– Margaret született mártír; tetszeni fog neki is az ötlet.
Egyébként is, egyszer úgyis Bootshoz megy feleségül, és akkor majd
anyáddal élhetnek. – Indokait csókokkal, szeretgetéssel bizonygatta.
Érezte a lány szapora szívverését, mely úgy dobogott, mint egy apró,
űzött vadé. Keze alatt a lány mellbimbói határozottan kiemelkedtek.
Érezte a lány kíváncsiságát. A lányok mindig kíváncsiak.
Szerelmes szavakat suttogott, anélkül hogy tudta volna, mit mond,
a lába közötti sürgős lüktetés irányította. Egyik kezével kigombolta a
lány szoknyáját, aztán megfogta a kezét, és szőrös mellkasára tette, a
lány kezével simogatta, mindaddig, amíg az magától el nem kezdte
felfedezni.
Milyen vékony volt a dereka, milyen telt és puha volt a melle!
Volt egy kis erő is a lányban, mégis Edison karjaiba simulva jelezte,
hogy túl sok erőlködés nélkül a magáévá teheti. Egyébként nem
szerette volna, ha megijed tőle, mert nem akarta megrémíteni. Édes,
édes, a legédesebb kis cseresznye volt, amit valaha is kóstolt.
Miközben kinyitotta a blúzát, a lány mellétől elállt a lélegzete,
annyira rózsaszín, kékesfehér, tökéletes volt. Fájt a méltányolás,
amikor egymás után a szájába vette őket. A halk, apró hang, amit a
lány kiadott, megőrjítette Edisont, még erősebben kezdte szopni,
amire ő felsikított, és a fiú elengedte.
Combja is annyira selymes volt. Apró, meleg és nedves volt a
bugyija alatt. Egy kicsit ellenkezett, amit könnyen le lehetett győzni
ezzel az intim érintéssel. Edison tudta, hogyan simogassa,
gyengéden, nagyon gyengéden.
Annyira feszes volt Rebecca, annyira tökéletes. Edisont elöntötte
a vágy, az agya tüzelt. A kormány viszont szúrta a hátát. Lélegzetét
visszatartva felhúzta az ülésen fekvő, félig alatta lévő lányt.
Kinyitotta az ajtót, kisegítette a lányt, aztán előrehajtotta az ülést, és
megkérte Rebeccát, üljön a hátsó ülésre.
– Ne, Edison – suttogta, és elfordult. – Én… nem akarom ezt
csinálni. Vigyél haza. Kérlek.
Edison tudta, mennyi figyelmet kell ezekre az utolsó perces
tiltakozásokra szentelnie. Betolta a lányt az autó belsejébe. Rebecca
bebotorkált, és az ülésre esett. A fiú mellé ült, majd bezárta az ajtót.
Aztán a lányhoz ért, ajkát az ajkára szorította, miközben a blúza
nyitott elejét kereste. A tenyerébe vette a mellét, majd lehajtotta a
fejét, és a mellbimbóit kezdte kóstolgatni.
A lány zihálása teljesen lerombolta Edison önkontrollját.
Hátratolta Rebeccát, a szoknyája alá nyúlt, felhúzta, majd
megragadta a bugyiját, és lehúzta. Lehúzta saját cipzárját, levette a
nadrágját és az alsónadrágját. Aztán már a lányon is volt, térdével
széterőltette Rebecca lábát, ráfeküdt, és az apró, gyémánt alakú
nyílásra helyezte magát. Egy erős döféssel már a lányban is volt.
Hallotta, ahogy Rebecca felsikít, érezte, ahogy összekuporodik alatta,
és ahogy megpróbálja lelökni magáról. Nem vette figyelembe, csak a
célja érdekelte, vérének erős lüktetése és a lány szoros, elnyelő
melegsége. Egyre mélyebbre hatolt, erősen mozgatta csípőjét,
remegett az örömtől. Képtelen volt leállítani
magát, még jobban belehatolt, tolakodva nyitotta szét a lány lábát
szélesebbre, emelte térdét magasabbra, addig, míg kemény, érdes
morgással a lány mélységeibe nem temette magát.
Néhány pillanat múlva észrevette, hogy Rebecca úgy remeg,
mintha fázna, mellkasa elfojtott könnyektől rázkódik. Egy röpke
pillanatra rettenetesen gáládnak érezte magát, de az is elmúlt.
Csókolgatni kezdte, odaadta neki a zsebkendőjét, bocsánatkérő
szavakat suttogott a fülébe, amiket a lány hallani szeretett volna.
Segített felöltöznie, a haját megigazítania, de valójában ismét le
szerette volna kapni a szoknyáját, és ismét magáévá szerette volna
tenni. Végül is kézen fogva az első üléshez kísérte, majd ő is helyet
foglalt mellette, és beindította az autót. Megfordult, és elhagyta a
tavat. Karját kinyújtotta, Rebeccát átölelve szorosan magához húzta.
A főútnál Arkansas irányába fordult. Nem volt több vitatkozás.
 New Orleans-i hotelszobájában Edison Gallant még egy whiskyt
töltött magának. Gondoskodnia kell a Rebeccát jelentő veszélyről, a
drága Riváról. Az az igazság, az a nő pokolian felizgatta. A gazdag
és hatalmas Mrs. Staulet majd tanul a hibájából, amiért megpróbálta
megzsarolni.
Anne jött ki a hálószobából. Már lezuhanyozott, rózsaszín köntöst
és ahhoz illő papucsot vett fel. Chloé tusfürdő illata lengte körül.
Nem nézett a férjére, szempilláit leengedte, arca kifejezéstelen volt.
Edison ajka megkeményedett. Gyűlölte ezt a visszahúzódó
pillantást, és ezt Anne is tudta. Az anyjára emlékeztette, ő büntette
mindig ezzel a ridegséggel, amikor haragudott rá. A felesége jobban
ismerte annál, mintsem hülye kérdéseket tegyen fel neki. Ha nem
tetszett a férje válasza, az csak az ő hibája volt.
Edison megitta a poharában lévő whiskyt, és a bárpulthoz lépett,
hogy ismét teletöltse. Észrevétlenül Anne-ra nézett, aki épp egy
magazint vett a kezébe. Természetes hangon megkérdezte:
– Csodálatos nő ez a Riva Staulet, nem gondolod?
– Azt hiszem. – A válasz hűvös volt.
– Megvan mindene; külseje, első osztályú üzleti érdekeltsége,
magas társadalmi rangja, és most már pénze is, amit az öreg Staulet
ráhagyott.
– Valóban.
Anne hangja éles volt, a magazint erősen szorította. Edison
elégedetten nyugtázta felesége reakcióját. Anne tudta, mi fog
következni. A férfi megfontoltan megszólalt:
– Szeretnék egy szeletet gyönyörű, telt fenekéből.
Anne ellenséges és fájdalmas arccal nézett Edisonra. Kemény,
majdnem szenvedélytelen hangon megszólalt:
– Elhiszem, hogy szeretnéd, a legtöbb nő ezt váltja ki belőled. De
azt kell mondanom, kétlem, hogy Riva Staulet megengedné neked
ezt az örömet.
– Ó, gondolod?
Anne megfontolt jóváhagyással bólintott.
 – Ízléses nőnek tűnik.
Edison felmordult. Ez telitalálat volt. Kap ő ezért. Levette a
szemüvegét, és a nőhöz lépett.
– Este?
Anne félredobta a magazint, felállt, és elindult a hálószoba felé.
– Nekem – mondta távolságtartóan – nincs kedvem ilyen
játszadozásokhoz.
– Kár. Nekem van.
Gyorsan a nő után ment, megragadta a vállát, és maga felé
fordította. Kioldotta a köntösét, és levette róla. Anne meztelen volt a
ruha alatt, Edison tudta, hogy az lesz. Szemérmes feleségének olyan
érzékisége volt, ami néha őt is meglepte. Nem azért, ahogyan
szeretkezik; inkább azért, mert úgy tesz, mintha jól tudna.
Anne eltolta magától a férjét, de Edison megragadta a csuklóját,
és magához húzta. Kezét a nő fenekére tette, szorongatta, és erősen
az ágyékához húzta.
– Hagyj már – visította Anne. – Izzadságszagod van!
– És te azt szereted, ugye? – Edison elengedte felesége csuklóját,
ujjait a nő hajába fűzte, aztán ajkát az ajkára préselve, nyelvét
céltudatosan beljebb tolta. Másik keze ismét a fenekére siklott. Anne
továbbra is hajthatatlan volt.
Edison nevetett magában, aztán a hálószobába hátrált, addig
folytatta, míg feleségével együtt az ágyra nem estek. Levette ruháit, a
feleségére mászott, és szétnyitotta a lábát. Belehatolt, és érezte,
ahogy a nő befogadja, csak azért, hogy saját kellemetlenségét
csökkentse. Kétségbeesett erőfeszítések közepette ki-be mozgott,
miközben azt képzelte, hogy az alatta lévő nő a szoros, forró
Rebecca. Elkeseredetten és egyben örömmel sóhajtott, amikor
kielégült. Azt kívánta, bárcsak tovább tartott volna, nem Anne
kedvéért, hanem sajátjáért.
Anne Gallant mozdulatlanul feküdt néhány percig, miután férje
végzett, és lemászott róla. Üresnek érezte magát, ólomsúlyú lába az
ágy szélén lógott. Agya tüzelt, torkát könnyek égették.
Nem sírt. Óvatosan, mintha teste túl feszes és túlságosan telt lenne
ahhoz, hogy megtartsa egyensúlyát, leszállt az ágyról, és bement a
fürdőszobába. Egy pillanatig a pipereasztalhoz dőlt, a tükörben
figyelte magát. Arca duzzadt volt, a szeme alatt karikák húzódtak.
Melle fájt, testének alsó része zsibbadt volt. Fájdalom öntötte el a
testét, de ő elfojtotta.
Kihasználják. Tudta, csak magát hibáztathatja, amiért engedi.
Mindig így volt, mindig így lesz. Már tudta, hogyan orvosolja testi
problémáit; tudta, hogy találjon enyhülést, és találni is fog, miután
ismét lezuhanyozik. Bárcsak ne lenne szüksége rá.
Frigid volt. Az okát nem nehéz kitalálni. Elég sokat olvasott róla,
hogy az izgalom hiánya nem az ő hibája. Valószínűleg. Bár volt
néhány alkalom, amikor Edison megpróbált neki segíteni. A gond az,
hogy tudta, csak saját öröme miatt segít neki, vagy azért, hogy
valamit bebizonyítson magának. Azt is tudta, a férfi türelmetlensége
bármikor felszínre törhet, és legtöbbször ez korán megtörtént.
Úgy érezte, kevesebb, mint egy átlagos nő, képtelen kielégíteni a
férjét. Rettenetesen fájt neki, hogy a férje csak kihasználja.
Milliószor kérdezte már magától, miért maradt Edisonnal. Az az
igazság, szerelmes lett belé azonnal, amikor gyerekkorában először
meglátta a tánciskolában. A fiú udvarlása elnyerte Edison és Anne
szüleinek tetszését is; házasságukat előre megtervezték. Amikor
először házasodtak össze, zsarnokoskodása a hálószobában elég
izgalmas volt, bár Anne tudta, többre lenne szüksége. Később,
amikor elvált a férfitól, úgy gondolta, az volt a baj, hogy a férfi
semmibe vette, és ezt finoman a tudomására kell hoznia. De ez sem
működött. Edison rossz néven vett bármi próbálkozást, hogy
tökéletesítse technikáját. Nem látott semmi rosszat benne, és
kijelentette, más nőt ki tud elégíteni, és maga is több mint elégedett
önmagával.
Ez évekkel ezelőtt történt, mielőtt Anne ráébredt volna, hogy
Edison nem törődik mások érzéseivel, csak a sajátjával, nem vesz
figyelembe másokat, és senkit nem szeret annyira, mint önmagát.
Akkorra már mélyen benne volt a politikai életben, és ha Anne
elhagyta volna, az férje karrierjének a végét jelentette volna. Azok a
férfiak, akiknek nem sikerült a házasságuk, kedvezőtlen helyzetben
vannak, ugyanis megkérdőjelezik politikai képességeiket is. Ez a
tény lett a fegyvere, amit arra használt, hogy módosítsa férje
viselkedését. Ez volt férje ellen folytatott csendes háborújának egyik
legfontosabb alapeleme. Megfizettetett vele, amennyire csak tudott,
minden egyes megalázást, sérelmet. Amikor ez sem nyújtott számára
elegendő kielégülést, olyan dolgokra költötte férje pénzét, ami
örömet szerzett neki, amit Edison nem tudott, nem tud megadni.
Még mindig van olyan időszak, mint most is, amikor alig bír
maradni.
De hova mehetne? Van egy bölcsészettudományi diplomája, de
nincs szakmai gyakorlata. És ami még rosszabb, nincsenek ambíciói.
Soha nem akart karriert, mindig feleség és anya akart lenni. Élvezte
az önkéntes jótékonysági munkákat, különösen a gyerekekkel, vagy a
régi, történelmi épületek megőrzésével kapcsolatosakat, ebben
nagyon hasonlóak voltak Riva Staulettel. Ráadásul tehetséges volt a
politikusfeleség szerepkörben. De egyik dologgal sem tudná
fenntartani eddigi életstílusát.
Épp ez az. Gyűlölt arra gondolni, hogy csökkentsen
életszínvonalán. Volt néhány dolog, amihez hozzászokott élete
folyamán: egy kényelmes és pazar otthon, segítség a házi munkában,
jó ételek, és a legjobb emberek társasága. Úgy gondolta, sokkal
rosszabb lenne ezek nélkül. Ha ez sznobságot jelent, nos akkor ő
sznob. Az volt az egyetlen probléma, hogy néha azt gondolta,
megőrült.
Volt olyan idő, amikor titokban azon ábrándozott, milyen lenne
egy másik férfival szeretkezni. Gyakran, amikor Edison elrepült
valahová, arról álmodozott, milyen lenne, ha esetleg a férje
lezuhanna. Kiválasztotta, mit viselne a temetésen, hogy viselkedne,
miket mondana, és hogy élne azután. Aztán eljátszadozott a
gondolattal, hogy egy idő után szabadon választhatna egy másik
férfit.
Néha, unalmas ebédek folyamán azzal szórakoztatta magát, hogy
elképzelte, hogy forró viszonya van a szónokkal vagy valamelyik
jóképű férfival. Volt olyan is, amikor gondolatban levetkőztette őket.
Az elmúlt néhány év során észrevette, hogy a futballisták fenekét
nézi, vagy a fürdőnadrágos férfiak nemi szervét. Néha annyira
csalódottnak és züllöttnek érzi magát, hogy sürgető vágyat érez az
iránt, hogy kigombolt blúzzal kimenjen az utcára, vagy felkapja a
telefont, és felhívjon egy különleges férfit, és azt mondja neki,
elfelejtette, mit akart mondani. Ehhez hasonló ösztönzések zaklatták
és alázták meg, de csak agyának szüleményei voltak. És ott is
maradtak. Csak reménykedhetett, hogy továbbra is ott maradnak.

Riva nem szerette a telefont a limuzinjában. Csak azért egyezett

bele, mert azonnal elérhető szeretett volna lenni, amikor Cosmo már
beteg volt, és Erin is ajánlotta neki, úgy érezte, süllyedne unokahúga
szemében, ha neki sem lenne egy. De ez azt jelentette, bármikor
megzavarhatják utazás közben, és azt nagyon gyűlölte.
A kora reggeli, New Orleansba történő utazás ideje alatt a dolgait
intézte. Volt egy beépített íróasztala, egy kis diktafonja, egy
tevebőrből készült jegyzetfüzete, egy vékony aranytolla, egy kis
számológépe és egy aranytetejű fűzőgépe. Ezzel a kis hordozható
irodával elég sok munkát el tudott intézni az egyórányi utazás alatt,
és már csak be kellett fejeznie, amikor a Staulet Vállalatba ért.
Amikor Noel először jött haza, és elfoglalta apja helyét a
vállalatnál, Riva kötelességének érezte, hogy javasolja neki,
reggelente menjenek együtt a városba, bár felkészült a
legkülönbözőbb lehetséges kifogásokra, miért találhatja a férfi
kellemetlennek. A férfi elutasítása nagy megkönnyebbülést jelentett
Riva számára. Kényelmetlenebbre nem is tudott gondolni, mint hogy
a férfi csendes és helytelenítő jelenlétében kelljen dolgoznia. Cosmo
jelenléte soha nem zavarta. A férfi csendben olvasta a Wall Street
Journalt, aBarron'st és a Forbest. Valójában Riva szerint a férfit
szórakoztatta az ő időbeosztása.
A telefon csörgése szakította félbe koncentrálását, mindig
megijedt, éppúgy, mint ma reggel. George-ra, a sofőrre nézett, aki
egyébként Bonne Vie szakácsának, Liznek a férje volt. A férfi egyik
kezével halkabbra vette a magnót, melyben Mozart zenéje szólt,
majd a telefonért nyúlt.
– Miss Margaret keresi – mondta, miközben hátraadta a kagylót.
Riva nővérének a hangja hangosan és érdesen hatolt a fülébe.
– Nem tudom, miért kell mindig fél tucat emberrel beszélnem, ha
téged próbállak elérni. Gondolom, csak nagy fontosságú emberek
érhetnek el azonnal.
– Az időbeosztásom és a nyugalmam miatt van az egész,
Margaret. Hogy vagy?
– Elég jól, attól függetlenül, hogy rettenetesen dobog a szívem,
mióta megnéztem a ma reggeli újságot! Egy rémálom vált valóra.
Neked biztosan elment az eszed!
– Lehetséges – válaszolta Riva ironikusan. – Miről beszélsz?
– Arról a borzasztó képről! Ne mondd, hogy nem láttad!
– Nem, nem láttam – kezdte Riva, aztán abbahagyta.
Hirtelen eszébe jutott, melyik képről beszélhet Margaret.
Természetes dolog volt, hogy a kép, amit a fiatal fotós készített Rivá-
ról, Erinről, Edisonról, a feleségéről és a fiukról, az állam többi
újságába is belekerült. Ha azt akarta volna, hogy ne közöljék,
természetesen eltűnt volna valahol, és soha nem látták volna viszont.
– Hogy tehetted, Riva? – kérdezte a nővére. – Te, azokkal az
emberekkel? Undorító. Hányingerem van, ha rágondolok. Tenni kell
valamit!
– Minden tőlem telhetőt megteszek, Margaret.
– Nos, nem mondhatnám, hogy jót teszel! Ha nem rendezed a
dolgokat, magam veszem kezembe az ügyet.
– Természetesen. Hogy?
– Nem tudom! Nem beszéltél Edisonnal, és térítetted észhez?
– Éppen azt próbáltam, amikor azt a képet készítették. Nem
igazán akar együttműködni.
– Ha még rosszabbra fordul a dolog, még mindig elmondhatod
neki…
– Nem – mondta Riva kemény hangon.
– Nem kell azért leharapni a fejem. Tudod, hogy nem folytatódhat
a dolog tovább!
– Nem is akarom, hogy folytatódjon. Valószínűleg ma délben
találkozom Edisonnal. Vagy megegyezünk, vagy különben…
– Ó, Riva, nem szabad kockáztatnod. Csak magadnak ártasz vele,
én már csak tudom. Emlékezz rá, hogy több legyet fogsz mézzel,
mint ecettel.
– Nagyon szépen köszönöm bölcs szavaidat. Sajnos a méz a
patkányokat is vonzza.
– Mire gondolsz? – Margaret hangja élesen csengett.
– Arra, hogy Edison nem változott. Segítségének ára is lesz.
– Mit tehetsz érte? Gondolom, valami kampány-hozzájárulásra
gondoltál.
– Azt hiszem, sokkal személyesebb dolog jár Edison eszében.
Nővére megbotránkozott légzése nagyon jól hallható volt.
– Csak nem arra gondolsz, hogy le akar veled feküdni ennyi év
után? Biztosan képzelődsz!
– Köszönöm, kedvesem. Ez nagyon jólesett az önérzetemnek.
– Most nem érünk rá az önérzeteddel foglalkozni. Ez nagyon
komoly dolog.
– Nekem, de nem másnak – mondta Riva csendesen –, ezzel
tisztában vagyok.
– Igen, persze. De annyira aggódom érted, hogy már gondolkodni
sem tudok. Bármit is akar Edison – hozzájárulást, támogatást, nagy
hatalmú barátaid megismerését, bármit –, meg kell adnod neki. Csak
ennyit tehetsz.
Margaret nem tudta, mit beszélt. Nővére nem gondolkozott
ésszerűen, amikor Erin is érintett volt.
– Nem áll szándékomban bármit is adni Edisonnak; így is eleget
kapott már tőlem. Csak aggodalmat tudok adni neki.
– Szentséges jó istenem, Riva! Mindent tönkreteszel. Edison ki
nem állhatja, ha megfenyegetik.
– Majd meglátjuk.
– Ó, a szívem! Érzem, ahogy ezret üt percenként. Nem bírom,
Riva, nem bírom. Nem szabad így gondolkodnod. Csak bajod
származhat belőle.
– Vedd be a gyógyszereidet, és feküdj le – mondta nyugtató
hangon. Margaret biztos volt benne, hogy örökölte anyjuk gyenge
szívét, bár az orvosok szerint csak ideges szívdobogásról van szó. –
Minden rendben lesz.
– Remélem, igazad van, remélem, igazad. De fel fogsz hívni
miután beszéltél Edisonnal, ugye? Nem bírom ki, ha nem tudom, mi
történik.
– Igen, felhívlak. Ne aggódj.
Néhány újabb bizonygatás után Margaret letette a telefont. Riva
visszaadta a kagylót George-nak, a forgalmat és az épületeket
figyelte anélkül, hogy látta volna őket. Jó lenne, gondolta, ha magát
is meg tudná nyugtatni.

5.

Az volt Riva legelső dolga, amikor beért a vállalathoz, hogy szólt a

titkárnőjének, hogy foglaltasson egy asztalt a Commander'sben.
Már ezredjére kívánta, bárcsak ne egyezett volna bele, hogy
Edisonnal találkozzon. Nem kellett volna beszélgetnie vele
szombaton, csak megmondania, mit akar tőle, aztán otthagyni, hogy
vagy teljesítse követelését, vagy pedig vállalja a következményeket.
Eredetileg is ez volt a terve, és aggasztotta, hogy megváltoztatta. De
már nem tehetett semmit. Megpróbálta kiűzni agyából a gondolatait,
és a kezében lévő ügyre koncentrálni.
A Staulet Vállalat egy nagyon régi cég. Épp a polgárháború előtt
kezdett működni, amikor Cosmo dédnagyapja pénzt adott kölcsön
egyik gyapjúbróker barátjának. A férfi egy szegény igazgató volt, és
Staulet, mivel arisztokrata származású volt, bár lenézte a
kereskedelmet, részesedést kapott a brókercégből, hogy megvédje
saját befektetését. Rájött, hogy szeret adni-venni, különösen, ha
földről volt szó. Ő építette Bonne Vie-t is, és a tó közepén lévő
díszes épületet. Bár aranybefektetése nem sikerült, de mivel okos
ember volt, elég sokat szállított Angliába, mielőtt Dél blokád alá
került volna. Ebből a pénzből tudta felvirágoztatni vállalatát, és
tudott több földet vásárolni.
Mire unokája, Cosmo apja, elég idős lett, a vállalatnak hatalmas
cukornád- és rizsültetvényei voltak. Versenytársai meglepetésére,
Louisiana hatalmas mocsaras területei is az ő tulajdonában voltak. Ez
a Staulet kezdte el a tengeri kereskedelmet, sok bevétele származott a
keleten talált kincsek behozatalából. Aztán, amikor a légi szállítás
fejlődni kezdett, eladta hajóit, és csökkenteni kezdte a bevételét.
Kínai porcelánokat kezdett felhalmozni, melyet az állami
múzeumnak adományozott halálakor. Szerzeményei közül a zöld
nefritgyűjteményt lehetne megemlíteni, mely a Staulet Vállalat
épületének bejáratát díszítette, és a hatalmas bronz Buddhát, amely
Bonne Vie-ban, a tó közepén lévő épületet díszítette.
Cosmo kezdett el az ötvenes évek elején olajmezőkkel
foglalkozni, a vállalat mocsaraiból folyó aranyat varázsolt.
Az olaj olyan nagy szerepet játszott Cosmo szerencsés pályafutása
során, hogy a férfi nem tudott beletörődni a hanyatlásba.
Riva győzte meg arról, hogy az olajembargó nem tart már sokáig,
és hogy túlságosan kiterjesztette mezőit. Riva nem vette figyelembe
a hanyatlást, sem a mikroprocesszorok virágzását. Noel győzte meg
erről. De ekkor Cosmo meg sem hallgatta a fiát, nemhogy a tanácsát
kövesse. Riva viszont meggyőzte a férjét, küldje el Noelt
Franciaországba, hogy tanulmányozza a technológia fejlesztését, és
támogassa Noel ázsiai kapcsolatait, ahol olcsón össze tudják szerelni
a processzorokat. Legalább érezhette, hogy nem szétválasztja, hanem
összetartja apát és fiát. Segített.
A reggel gyorsan eltelt. Rivának úgy tűnt, hogy még csak most
kezdett dolgozni, amikor a titkárnő kopogtatott az ajtaján, és szólt,
hogy a limuzin lenn várja, hogy elvigye az étterembe.
 Riva bezárta az iratot, amin épp dolgozott, és letette a tollát.
Mindkettőt félretolta, aztán elővette a mahagóni íróasztal alsó
fiókjából a táskáját, és ellenőrizte a sminkjét. Éppen felállt, amikor
hirtelen kinyílt az ajtó.
Noel lépett be. Megállt egy pillanatra, amikor meglátta, hogy Riva
áll, aztán bezárta maga mögött az ajtót, és belépett a szobába.
– Most mégy Gallanttal ebédelni?
– Történetesen igen.
– Gondolom, nincs szükséged erősítésre?
Egy pillanatig Riva meglepetten nézett a férfira. Ha nem ismerné
jobban, azt gondolná, hogy a jelenlétével szeretné megvédeni. De ez
természetesen bolondság.
– Már mondtam neked, hogy ennek semmi köze a vállalathoz.
– Meg is értettem.
– De kétségbe vonod?
– Mondtam én ilyet? – A férfi hangja ideges volt.
– Nem, természetesen, nem. Valójában nagyon keveset mondtál,
tehát ki kellett találnom, mire gondoltál. Gondolom, félsz, hogy
zavarba hozom a Staulet Vállalatot azzal, hogy túl barátságos leszek
azzal az emberrel, aki valószínűleg a jövendőbeli kormányzó, és
talán belekeveredem egy privát, asztal alatti egyezménybe, ami
kellemetlenséget okozhat. Elmondhatom neked, ilyen eszembe sem
jutna.
– És Gallantnak sem, ha jól sejtem. Gondolom, érdeklődésének
más ürügyet talált.
Évek óta nem szégyellte magát. Zavarában elakadt a hangja.
– Mivel engem más nem érdekel, nem kell aggódnod.
– Nem aggódnék annyira, ha ez a találka üzleti ebéd lenne.
– Annyira kíváncsi vagy, hogy megpróbálod meghívatni magad?
– Ezt kockázatos dolog volt megkérdeznie. Kettesben kell beszélnie
Edisonnal.
– Próbálkozom, de nem sikerül a testőrödnek lennem.
– Magadra vigyázz. Én is tudok magamra vigyázni.
A férfi arca megkeményedett.
 – Igaz, emlékezhettem volna.
Noel ellépett az íróasztaltól, és megállt a földtől a plafonig érő
ablak előtt, ami fénnyel árasztotta el a helyiséget. Egyik kezét a
zsebébe dugva, a tetőket és a francia negyed elhagyatott zöld
udvarait és a hatalmas Mississippi félhold alakú kanyarulatát
figyelte. Riva a férfi háta mögött állva nézte, hogyan siklik egy
teherhajó a széles, zavaros vízen, és hogyan pakolnak fel egy
teherhajót árukkal, melyeket Afrikába, vagy Dél-Amerikába, vagy
valami más egzotikus helyre szállítanak. Egy másik irányból egy
kirándulóhajó közeledett, ami úgy nézett ki, mint egy régi típusú,
pirosra és fehérre festett gőzhajó, két kéménnyel és egy hátsó
lapátkerékkel. Ahogy a két hajó találkozott a kanyarban, olyan volt,
mintha a múlt és a jelen futott volna össze, aztán pedig ellentétes
irányban folytatták volna útjukat.
A nap fényes és forró volt az ablakon túl, Noel napszemüveget
viselt. Tartása pihent volt, válla a tökéletesen szabott öltöny alatt
széles és szögletes. A még mindig köztük vibráló feszültség
nyugtalanította Rivát. Ez nem volt új érzés; már hozzászokhatott
volna. Néha kíváncsi volt, vajon Noel is érzi-e, amikor együtt
vannak. Soha nem úgy nézett ki, mintha érezné, inkább annyira
zárkózottnak és tartózkodónak tűnt, hogy Riva szerette volna
megütni, megdöbbenteni, bármit, hogy széttörje a köztük lévő
korlátot, amit a férfi létesített.
Mielőtt megszólalt volna, Riva nyugodtan lélegzetet vett.
– Megígérem, nem csinálok semmi olyat, amivel veszélyeztetném
a vállalatot. Elégedett vagy?
– Gondolod, hogy csak ez érdekel? – kérdezte Noel anélkül, hogy
megfordult volna.
– Nem igazán. Mondanom kellett volna, hogy nem teszek semmi
olyat, amivel bemocskolom a Staulet nevet.
Noel hamisan elnevette magát.
– Ó, igen, a család neve.
– Apád fontosnak tartotta.
– Ebben nem kételkedem. Én nem vagyok az apám, és egyébként
sem szerettem annyira.
– Apád… jó ember volt.
– Szükségtelen ezt elmondanod.
Túl közel került a nem régi elvesztés fájdalmához és a fejfájáshoz.
Riva az órájára pillantott, szándékosan elutasító hangon megszólalt:
– Biztos vagyok benne. Azt hiszem jobb, ha megyek, különben el
fogok késni.
Noel Riva felé fordult, sötét szeme különösen csillogott.
– Félsz tőlem, ugye?
– Ne légy nevetséges! Miért kellene félnem tőled?
Riva szavai kemények voltak, bár kissé pánikba esett. Noel
érzékeny volt az érzelmi áramlatokra. Volt idő, amikor megértette
Riva félelmét és bizonytalanságát. Mára már e nélkül az empátia
nélkül is boldogulni tudott. Riva szorosan megragadta a kézitáskáját,
szemével az ajtó távolságát tanulmányozta, azon gondolkodott, vajon
Noel megpróbálná-e megállítani, ha elindulna kifelé.
– Nem tudom, miért, de félsz. Nem bírsz néhány percnél tovább
beszélni velem. Annyit szólsz hozzám, amennyit muszáj. Olyan
messze ülsz tőlem az asztalnál, amilyen messze csak teheted. Ha
belépek egy szobába, te azonnal bocsánatot kérsz távozásodért.
Gondosan kidolgozott tervet készítesz, hogy nehogy ugyanabban az
autóban kelljen utaznunk. Mi a bajod velem?
– Semmi bajom veled. Csak képzelődsz.
– Ó, biztosan. Mondd meg, ha most sem az jár az eszedben, hogy
hogyan szabadulj meg tőlem.
– Megbeszélésem van!
– Nem gondolod azt, hogy megtámadlak, és vadul szeretkezem
veled az irodád padlóján?
Megrémülve nézett a férfi szemébe. Egyetlen válasz jutott eszébe,
a színtiszta igazság.
– Nem. Soha.
Egy halk hang hagyta el a férfi ajkát, majdnem olyan, mint egy
nevetés szelleme. Sötétszürke szeme különösen csillogott, ami
hamarosan el is múlt, Riva nem tudhatta, vajon fájdalom vagy
szenvedély csillogott-e a szemében, vagy esetleg mindkettő. Riva
megnedvesítette az ajkát.
– Te… El kell ismernem, hogy bőségesen van okod arra, hogy
neheztelj rám. Ha semmi nem lenne az enyém, minden a tied lenne –
a cég, a ház, minden.
– Több mint húsz évig éltél az apámmal. Mindenki tudja, hogy
milyen keményen megdolgoztál ezekért.
Csípős megjegyzés volt, és ezt Riva is érezte. Savanyú hangon
megszólalt:
– Ez nem dolgozás kérdése.
– Nem kételkedem. Tudom, apám bármit megadott neked, amit
kértél, és az sem számított, mit tettél azért. A tény az, hogy a
jobbkeze lettél, olyasvalaki, aki nélkül nem bírt volna létezni.
Riva felemelte az állát.
– Nos, én nem akarom, vagy nem várom el, hogy minden a közös
tulajdonunkban legyen.
– Mindent akarsz?
– Nem vagyok hülye. Tudom, hogy az lehetetlen Louisiana
törvénye szerint.
– Máskülönben lehet…
– Nem! Nem, én nem ezt mondtam. Teljes mértékben boldog
lennék egy méltányos jövedelemmel.
– Ami számodra méltányos – mondta a férfi halkan –, az más
számára vagyon.
Felesleges volt elmagyaráznia vagy elvárnia a férfitól, hogy
megértse. Tudhatta volna. Riva nemtörődöm stílusban megvonta a
vállát.
– Természetesen, nem akarok lakótelepen élni és takarékoskodni.
– Ehelyett inkább a vállalat elnöke vagy, mivel a te segítségeddel
érhettük el jelenlegi helyzetünket. Mi lenne ennél természetesebb és
helyesebb?
– Ha igazán így gondolod – mondta Riva, miközben a férfi arcát
figyelte –, akkor nincs okod rá, hogy megpróbálj kikényszeríteni
innen.
 – Pontosan.
– Akkor mivel próbálkozol? – A kérdés hirtelen volt, gyanúról
árulkodó.
Noel megigazította a haját, aztán a tarkójára tette a kezét.
– Először is meg kell tisztítanunk körülöttünk a levegőt. Meg kell
tanulnunk együtt dolgozni. És ezt nem tehetjük bizalom nélkül.
– Azt hittem, már hat hónapja ezt tesszük.
– Találsz valami hasonlóságot ahhoz, amikor még apámmal
dolgoztál? Megbeszéltük már valaha is, hogy egyetértünk-e a
határozathozatalnál?
Riva kissé vonakodva megrázta a fejét.
– Alig.
– Akkor eddig nem is dolgoztunk együtt.
– Arra célzol, hogy nem tudunk együtt dolgozni?
– Igen – válaszolta a férfi kemény hangon. – És, ha ez így van,
egyikőnknek mennie kell.
– Melyikőnknek? – kérdezte Riva, mert már nem bírta tovább.
Noel az ajtóhoz sétált, és kinyitotta. Tekintete szomorú volt a
sajnálattól, amikor visszanézett Rivára.
– Ez tőled függ.
És távozott. Riva egy ideig a férfi után bezáródó ajtót figyelte.
Meglepetés nélkül fedezte fel, hogy a keze remeg. Soha, senki nem
tudta felborítani óvatosan felállított lelki egyensúlyát, csak Noel.
Amiket mondott, javaslatok vagy figyelmeztetések voltak? Nem
tudta eldönteni. Azt sem tudta, melyik lehetőség fájna jobban neki.
Nagyobb lett a forróság délre. A levegő nedves volt, tehát a légzés
nehéz volt, és a ruhák is az emberekre tapadtak. Útközben az étterem
felé, az autók és buszok csípős és olajos kipufogása bekúszott a
kocsiba, és a napfény csillogása a szélvédőn meg a belső
kárpitozáson olyan volt, mintha egy fényszóróval állnának szemben.
Amikor Riva belépett a Commander'sbe, olyan volt, mintha egy
hűvös szentélyben lenne, ahol az ember csak a csendnek, a
pazarságnak és a fényűzés örömének szenteli magát.
A szertartás, ahogyan az asztalához kísérték, az étlapot elé
helyezték, a szalvétáját szétnyitották és az ölébe terítették,
megnyugtató volt. Tetszett Rivának, ahol ült, egy sarki, emeleti, az
udvarra néző asztalnál. Az udvaron is asztalok voltak, öntöttvas és
üveg tetejüket beárnyékolta egy hatalmas, ősi tölgyfa, de így is
biztosan nagy forróság lehetett kinn. A második emeleten a
légkondicionálás csökkentette a forróságot.
Edison még nem érkezett meg. Riva bizonyos szempontból örült
ennek, mivel ő is késett Noel miatt. Nem szeretett késni; szerinte az a
szervezési képesség hiányát jelentette. Az, hogy Edison még nem
jelent meg, nem bizonyított semmit, bár Riva gyanúja szerint a férfi
késése a hatalma megmutatása miatt volt, amit Riva megvetett.
Benyomása beigazolódott, amikor a férfi megérkezett. A férfi
azonnal rendelt, egy üveg Pouilly-Fuisse-t kért, miközben a bor
évjáratáról és a borkereskedőről beszélt. Kijelentette, hogy
farkaséhes, és alighogy megkóstolta a bort, kinyitotta az étlapot, és
odahívta a pincért. Anélkül hogy Rivával konzultált volna, elkezdte
sorolni az ötfogásos ebédet, beleértve a homárt is két személyre.
Riva megpróbált tiltakozni, de a férfi figyelembe sem vette.
– Elnézést – mondta hangosabban, magára vonva a pincér
figyelmét.
A férfi tiszteletteljesen és megkönnyebbülten fordult a nő felé.
– Igen, Madame Staulet?
– Természetesen a vendégem azt kér, amit akar, de én egy salátát,
rákfelfújtat és friss fekete áfonyát kérek.
Edison meglepetten és egyben dühösen nézett a nőre. Riva
higgadtan a szájához emelte borospoharát, és kortyolt belőle. A férfi
goromba hangon befejezte a rendelését, aztán hátradőlt a székében,
miközben a pincér összegyűjtötte a rendelést, és elment.
Edison továbbra is Rivát nézte, a düh eltűnt a szeméből, kissé
kábult lett a tekintete. Ujjait az asztal szélére tette, és megrázta a
fejét, miközben megszólalt:
– Nem tudom elhinni.
– Mit?
– Nem tudom elhinni, hogy ennyire megváltoztál. Teljesen meg
vagyok döbbenve.
– Senki sem marad ugyanolyan.
– Ó, ez igaz, de olyan, mintha tisztára törölted volna az előéleted,
és mindent újra kezdtél volna.
Tudhatta volna, gondolta Riva, ez egy tipikus politikustrükk,
amivel véleményt alkotnak az emberről. Riva elmosolyodott.
– Arra célzol, hogy sikeresen kitöröltem alsó társadalmi osztályos
múltamat?
Edison megvonta a vállát.
– Valami ilyesmire.
– Ha úgy is történt, nem volt szándékos. Azt hiszem, én egy
úgynevezett „köztes” vagyok, olyasvalaki, aki nem illik tovább régi
életébe, de nem igazán érzi magát jól az elsők között sem,
olyasvalaki, aki sem az egyik, sem a másik réteghez nem tartozik.
– Pontosan úgy nézel ki, mint aki a felsőbb osztályhoz tartozik.
– Gondolom, ezt bóknak szántad, köszönöm.
– Nem bírom ki, hogy ne emlékezzem…
Edison emlékei utáni vágyódása tisztán látható volt a férfi kék
szemében. Riva hidegen megszólalt:
– Soha nem nézek vissza. Az nem jövedelmező.
– Soha? – kérdezte a férfi nyugodt hangon.
– Soha, ha tehetem. – Riva rendületlenül állta a férfi tekintetét,
aztán szándékosan témát változtatott. – Hol van Anne? Gondolom,
most nem kell a kampánnyal foglalkoznia?
– Este néhány női klubtaggal lesz megbeszélése, de most a Royal
Streeten hagytam, hadd mászkáljon a régiségboltokban.
– Jobb üzletet csinálhatna a Magaziné Streeten.
– Nem az üzletekre van szüksége. Már így is van egy csomó
ócskaságunk.
– Történetesen én is szeretem az ócskaságokat, ahogy te mondtad.
A férfi felmordult.
– Akkor ez az egyetlen dolog, amiben hasonlóak vagytok.
A férfi figyelme elkalandozott. Az éttermet tanulmányozta, az
emberek arcát figyelte. Egy közeli asztalnál ülő nő rámosolygott, a
férfi automatikusan bólintott, és abban a pillanatban megigazította
nyakkendőjét, és megsimította a haját.
– Egy modern férfi, ha jól látom.
Ha a férfi észre is vette Riva száraz hangját, akkor sem vette
figyelembe.
– Öreg bútorok, öreg edények közt nőttem fel. Szeretem az új
dolgokat, amelyek tiszták, nincsenek egymás hegyén-hátán, és nem
porosak.
– Ez téves következtetés. A por sokkal rosszabbul látszik a tiszta,
sima felületeken.
– Mivel nem én porolok, számomra nincs különbség.
– Pontosan – mondta Riva, és mosolyogva nézte a férfit.
– Ez a csali? – kérdezte haragos tekintettel.
Riva felvonta szemöldökét, zöld szeme olyan tiszta volt, mint az
ásványvíz.
– Hogy gondolhatsz ilyet?
– Mindig nyílt voltál. De most nem azért vagyunk itt, hogy erről
beszéljünk, vagy Anne-ről, a régiségekről vagy a porról. Tudni
akarom, miért fenyegettél meg.
– Azt hittem, ez már teljesen világos. Egyébként ez a találkozás
nem az én ötletem volt. Szombaton mindent elmondtam, amit
akartam.
– Valóban? Én pedig azt hiszem, válaszoltam, de ezzel még nincs
vége a dolognak.
– Nincs bizony. El kell döntened, együttműködsz-e velem, vagy
vállalod a sajtónak átadott információ viharos következményeit.
A férfi ajka mosolyra húzódott.
– A kockázat, mint már korábban felhívtam rá figyelmed,
nemcsak az enyém. Nem fogsz a sajtóhoz fordulni.
– Többet változtam, mint gondolod, higgy nekem.
– És még ha meg is teszed, akkor sem szerzed meg, amit akarsz,
akkor sem tudod elválasztani Josht és Érint.
– Nem – mondta nyugodtan –, de ki fog elégíteni.
– Én is ki tudnálak elégíteni. – A férfi hangja kétértelműn
mélyebb lett. – Ha jól cselekszel, talán még el is küldenem Josht a
városból egy hónapra, vagy még hosszabb időre.
A pincér érkezett a salátával, megakadályozva a válaszadást. Riva
leeresztett szempillákkal hátradőlt, és kontrollért fohászkodott. Nem
merte felemelni a borospoharát, mert a keze reszketett. Gyűlölte a
szembesítést, gyűlölte az elmúlt néhány nap érzelmi felfordulását. Mi
történt higgadtságával, főleg az életével?
Kíváncsi volt, vajon nem lenne-e jobb, ha figyelmen kívül hagyná
az unokahúga és Edison fia közötti kapcsolatot. Talán eltúlozta a
dolgokat; lehet, semmi nincs közöttük. Lehet, csak rosszabbra
fordítja a dolgokat védelmezésével. Biztosan csak kára fog származni
belőle.
De már nem állhatott meg. Ha már eddig eljutott, be kell fejeznie,
amit elkezdett. Néhány dolgot tisztázni fog Edison Gallanttal.
Amikor a pincér távozott, Riva előrehajolt.
– Nagyon figyelj most rám, mert nem fogom még egyszer
elmondani. Nem fogok, ismétlem, nem fogok veled lefeküdni.
– Ó, szerintem igen – mondta Edison, és egy villányi salátát a
szájába tolt, aztán elkezdte ropogtatni. Alaposan megrágta, aztán
Rivára mosolygott.
Riva is a kezébe vette villáját, megpiszkálta a ropogós spenótot,
de nem volt étvágya hozzá.
– Bekövetkezhet, hogy még egy – mondhatok botrányt? –szóval
botrányt okozhatok neked, ha ezt választom. Csak egy egyszerű
célzásra van ehhez szükségem. A sajtó emberei a legjobb nyomozók
a világon, a legjobb forrásokkal. Egyáltalán nem kell közvetlenül a
dologba keverednem.
Edison nagyot nyelt, aztán elsápadt.
– Mire gondolsz?
– Azt hiszem, tudod te azt.
– Te kurva.
A férfi hevessége megrémítette. A tekintetében erőszak és gyilkos
düh csillogott. Rivát kirázta a hideg. Aztán nyugtalan lett. Bethre és
Edison szerepére gondolt a lány halálában. Az incidens
tönkretehetné, bár nem annyira, mint a bigámia. Végül is bizonyítani
sem tudja. Egy pillanat múlva arra a következtetésre jutott, Edison
egyáltalán nem Bethre gondol.
Összeszűkült szemmel megszólalt:
– Nem valami hízelgő, de sokat mesélhetnék.
Edison nem ösztökélte a további tolakodást. Ajka mosolyra
húzódott, miközben hátradőlt székében. Mielőtt megszólalt volna,
néhány percig a nőt figyelte.
– Alábecsültelek.
– Hiba volt, remélem, ez nem fog még egyszer megtörténni.
– Nem valószínű. Mennyit tudsz? Pontosan mennyit?
Riva úgy érezte, semmit sem tud, de mást mondott.
– Eleget.
– A tudás néha veszélyes lehet.
A férfi szavai halkan csengtek. Épp ez tette őket hirtelen
fenyegetővé.
– Gyakran – mondta Riva.
– Tudod, hogy kormányzó akarok lenni, nem számít, mit kell
ezért tennem, nem számít, kit bántok ezért.
Riva felemelte az állát.
– Ezt vegyem fenyegetésnek?
– Csak megpróbálom megértetni veled.
Egy pillanat múlva Riva is megszólalt:
– Nem csúszik ki minden a kezünk közül? Én csak egy egyszerű
dolgot kértem.
Edison lassan megcsóválta a fejét.
– Meg akarod zavarni az életem.
– Én, te meg évekkel ezelőtt zavartad meg az enyémet, különben
nem lenne ez az egész ilyen fontos.
– Van valami, amit nem értek. Miért olyan fontos ez neked?
– Megmondom. Nem akarom, hogy te légy az unokahúgom apósa.
– Nagyon törődsz vele, ugye?
– Muszáj. Margaret nem rokonod, de Boots igen.
– Igen, Boots. Akkor te és én már rokonok is vagyunk. Ami azt
jelenti, hogy Josh és Erin, micsodák? Ötödik, esetleg hatodik
unokatestvérek? Az nem ártalmas.
– Közelebbi, mint én szeretném. Nekem bármi túl közeli.
Edison Riva felé hajolt.
– Nos, akkor legyünk őszinték. Nem fogok semmit sem tenni
azért, hogy Josh ne szórakozzon a kis unokahúgoddal. És ha
fájdalmat okoz neki, az csak az ő erejét növeli. Ez bizonyítja, hogy
az én fiam. És nem érdekel, milyen nagynak és erősnek képzeled
magad. Ha nagyra becsülöd édes fenekedet, akkor óvatosan
meggondolod, hogy mit és kinek beszélsz rólam. Csak játszadozz
velem, kislány, és megsérülsz. Vagy meghalsz.
Riva kecsesen felállt, és az asztalra dobta a szalvétáját.
– Hogy bánsz a szavaiddal – mondta ironikusan, miközben
elfordult –, és a nőkkel. Ó, igen, egy igazi nőgyilkos vagy.
– Riva – mondta Edison elfojtott hangon. – Riva!
Riva nem nézett vissza, miközben elsétált. A férfi idegesnek vagy
megfélemlítettnek tűnt. Riva hallotta az ezüstök csörömpölését,
amikor a férfi vadul eltolta magát az asztaltól, és felállt. Elindult
Riva után.
Az, hogy utolérje ilyen zsúfolt étteremben, lehetetlennek tűnt.
Riva növelte sebességét, szinte már futott az asztalok között. Hallotta
Edison lépteinek hangját, és bocsánatkéréseit botladozásaiért. Riva
elérte a lépcsőt. Lesietett a földszinti ebédlőbe, ami szintén tele volt a
pazar ebédet élvezőkkel. Biztosan volt közöttük ismerős vagy barát
is, de Riva nem nézett arra, miközben a bejárati ajtó felé sietett.
A főpincér a foglalóasztalnál volt. Riva sietségében elfojtott
lélegzettel odaszólt a férfinak:
– Sajnálom, de sürgősen el kell mennem. Mr. Gallant majd
rendezi a számlát.
A pincér higgadtan bólintott, mintha megszokott dolog lenne,
hogy Riva elrohan az épületből. Aztán feltartóztatta Edisont.
Riva kiment a nehéz ajtón, és kilépett a járdára. Sofőre, George,
azonnal észrevette. Az étteremmel szemközti limuzinban várakozott.
Amikor meglátta Rivát, azonnal az ajtóhoz hajtott. Riva kinyitotta az
autó ajtaját, és beszállt. A limuzin elhajtott, otthagyva Edisont a
Commander's bejáratában, kezében a szalvétájával, és nyomában a
főpincérrel.
Riva menekülése a vezető demokrata kormányzójelöltet bolonddá
tette, talán vesztessé. De az is lehet, hibát követett el.

6.

A látszat szerint Anne Gallant régiségeket akart vásárolni. Egyik

boltból a másikba vándorolt a Royal Streeten, majd átment a
Chartres-ra, aztán még egyszer vissza a Royalra. Porcelán- és
ezüstdolgokat emelt fel, aztán ismét visszatette őket, végighúzta
ujjait a selyemfa és az ébenfa tetejű asztalokon, és kábult mosollyal
hallgatta az órák vidám harangjátékát. Semmi különöset nem
keresett, csak egy kis ékszert, a sértett feleségek odadobott koncát.
Valójában kalandra várt.
A „mi lenne, ha” játékot játszotta. Mi lenne, ha elrabolnák, és
hajóra raknák? Mi lenne, ha a maffia betuszkolná egy fekete
limuzinba? Mi lenne, ha az ajtó kinyílna, és egy helyes, százötven
évvel ezelőtt élt lovag lépne be, és visszavinné a múltba?
De természetesen ez csak fantáziálás volt. Nem várta, hogy bármi
ilyesmi történjen vele. Miért történne? Soha nem történt semmi.
Nagyon jól tudta, hogy túl gyáva lenne a következmények viselésére,
ha történne valami, kihasználni sem tudná.
Sehol nem volt ilyen kielégítő környezet játékára, mint New
Orleans francia negyedében. Sok veszélyes és titokzatos eset történt
ebben a városban, amit a bűn városának is neveztek. „Élvezd az
életet!” volt New Orleans lakóinak életfilozófiája. Itt bármi
lehetséges volt.
 Edison nem szerette egyedüli felfedezéseit, bár nem a biztonsága
miatt aggódott, hanem inkább azért, hogy kellemetlen helyzetbe
keveredhet. Anne úgy gondolta, csak azért nem tiltotta meg a sétáit,
mert néha boldog volt, hogy megszabadulhatott tőle.
New Orleans a bűnözésről is híres volt, különösen a francia
negyed. Voltak olyan mellékutcák, melyeket fényes nappal is
érdemesnek látott elkerülni, és éjszaka sem merte volna
megkockáztatni, hogy végigmenjen rajta. Az az igazság, csak kevés
kockázatot mert vállalni. Soha nem érzett ilyesmit a főutcákon,
például a Chartres-on, a Royal Streeten és a Bourbonon; itt sok volt a
turista és a rendőr is.
Szerette ezt a negyedet: a tengeri ételek és a karamell illatát az
éttermekben; a hotdogárusok savanyúmustár-szagát; az udvarokban
lévő zöldségek és virágok illatát; és a régi könyvek, régiségek, a
boltokban található fűszerek, a tömjén és az olajok illatát. És mindig
érezte a zavaros, iszapos folyó szagát. A negyed ellentétei
lenyűgözőek voltak: a páfrányokkal teli, öntöttvassal csipkézett
korlátú erkélyek lepusztult találkahelyek felett sorakoztak, ahol az
asztalokon szinte meztelen férfiak és nők táncoltak; a pazar hotelek
komor és zajos dzsesszbárok mellett álltak; a zárdák vagy
katedrálisok ősi falaitól nem messze egy neondekorációs szexbolt
kirakata világított.
Anne szemében New Orleans olyan élő volt, amilyen egy város
csak lehetett. Számára olyan volt a város, mint egy idős hölgy, aki
nem élt valami okosan, de ahhoz elég jól, hogy érdekes emlékei
legyenek; aki néha úgy öltözik, mintha társaságba menne, de ha
semmi sem elég tökéletes, ha a csipkéi kicsit szakadtak, vagy ha a
cipője már kopott, nem foglalkozik vele. Ha örömet kapott,
elfogadta, és elvárta, hogy mások is elfogadják. Olyan volt, mint
Anne. Az emberek szerethették vagy elhagyhatták. Ez a
magabiztosság hiánya volt az, amit Anne mindig az emlékezetébe
idézett. Annyira keveset kapott önmagától, hogy az már megtévesztő
volt.
Kószálása közben elhaladt a Lecompte, Dante Romoli éttermének
üveg- és mahagóni ajtaja előtt. Már ettek ott Edisonnal, amikor a
városba érkeztek, mindig szívesen emlékezett erre az étteremre. New
Orleans éttermei csak másodrendűek voltak Párizs éttermeihez
képest, de a Lecompte a legjobbak közé tartozott.
Anne látta Dantét az utca túloldalán pár perccel ezelőtt. Épp akkor
ment be az egyik televízió épületébe. Büszke volt magára, hogy
annak ellenére megismerte, hogy még csak egyszer találkoztak.
Mindig nehezére esett megjegyeznie az arcokat és a neveket is
egyszerre, ami rossz szokás egy politikusfeleség szempontjából.
Mostani sikere is csak azzal magyarázható, hogy gondolt a férfira.
Egy antik ékszer látványa ragadta meg figyelmét a szemközti
oldal egyik kirakatában. Megvárta, míg elmegy a turistákat szállító
busz, aztán átsétált, hogy közelebbről is szemügyre vegye. Volt
néhány érdekes darab a kirakatban, de legtöbbjük az art nouveau
időszakból származott, őt pedig a Viktória korabeli gránátkövek
érdekelték.
Indulni akart, amikor épp ahol állt, Dante Romoli jelent meg.
Éppen valaki utána kiáltott a televízió épületéből. Kezével a nyitott
ajtón hátrafordult, hogy válaszoljon.
– Még mindig azt mondom, természetes lennél – szólt utána egy
férfi az épület belsejéből. – Senki nem tud annyit New Orleansban az
ételekről, mint te.
Dante megcsóválta a fejét.
– A cajun akcentusom nyomába sem léphet Justin Wilsonénak.
Egyébként is étteremtulajdonos vagyok, nem séf!
– A te külsőddel és szexuális vonzóerőddel bárkit lepipálnál. És
tudom, hogy tudsz főzni, hallottam, milyen omlettet tudsz készíteni a
reggelire ottmaradt édes kis nőcskéknek.
– Igen, tudok, ha elhozod a kamerádat a lakásomra – heccelődött
Dante.
– Komolyan mondod? Mehetünk és filmezhetünk?
– A pokolba is, nem! Nem foglalkozom én azzal a szeszélyes
bandával.
Átkozódás hallatszott. Dante vigyorogva bezárta az ajtót, és
elindult.
Anne látta, hogy felé közeledik. Egy pillanat alatt összeszedte
magát, és a legbarátságosabb mosolyával fogadta a férfit.
Üdvözlésképpen bólintani akart, aztán továbbmenni. Ehelyett
tekintete találkozott a férfi sötét, nevetéstől csillogó, barátságos
szemével.
– Mrs. Gallant – mondta közelebb érve –, jó reggelt.
– Hogy van? – Anne kinyújtotta a kezét, mivel mást nem tudott
tenni. Egy pillanatra azt gondolta, a férfi az ajkához fogja a kezét
emelni, és kissé elkeseredett, amikor a férfi csupán előrébb hajtotta a
fejét tisztelete és elismerése kedves gesztusaként.

– Sikerült elszöknie? – kérdezte a férfi, miután átestek a szokásos

udvariasságokon. – A kampányra gondoltam, ahol egész idejét
ebédeken, kézfogással és társalgással kell töltenie.
– Valaki biztos nagy hibát követhetett el, de ma délelőtt szabad
vagyok. – Anne mosolya melegebb volt, mint lehetett volna. Mivel
érezte, hogy a férfi megérezte érzéseit, szokatlanul nyugtalan lett.
Dante sötét tekintetében rendíthetetlen intenzitást fedezett fel, amitől
úgy érezte, a férfi figyelme rá orientálódik.
– Csak sétálgat? – kérdezte Dante. – Vagy konkrét helyre megy?
– Ó, csak nézelődöm, főleg régiségeket. Olyan sok édes régi
holmi van itt. – Anne végignézett az utcán.
– Szívesen segítek önnek valamit találni, ha szeretné. Tudom, ki
mit árul a boltjában.
– Az ékszereket nézegettem – mondta, aztán hogy még
komolyabbnak tűnjön törekvése, hozzátette: – és egy széket is, talán
egy vesszőből font hintaszéket.
Dante felvonta a szemöldökét.
– Az ékszer könnyű lesz, de a szék, lehet, hogy problémába
ütközik. A vesszőszékek nem a tartósságukról híresek. De tudok egy
helyet a Magaziné Streeten, ahol lehet, hogy találunk egyet.
– Igazán? – Nem állt szándékában széket venni, de mivel
megemlítette a férfinak, érdekeltnek kellett hangzania.
 – Az autóm a sarkon áll. Idejövök önért.
– Ó, nem akarok kellemetlenséget okozni, Mr. Romoli, nagyon
kedves öntől, hogy felajánlotta. Ha megadja az irányt…
– Hívjon Danténak. És nem okoz kellemetlenséget. Ez egyáltalán
nem kellemetlen.
Mielőtt felfogta volna, Anne-t a férfi már be is segítette a vörös
Alfa Rómeóba. Miközben kihajtottak az utcából, eszébe jutott,
mennyire felelőtlenül viselkedik, amiért beleült egy idegen férfi
autójába. El tudja képzelni, mit szólna ehhez Edison. Nem tudta,
hogy történhetett ez, de nem félt. Dante Romoli bizalomgerjesztő
volt, kelleme és udvariassága miatt. Történhet valami közöttük, de
Anne nem hitte. Egyébként is, a férfi Riva Staulet egyik barátja.
Biztosan tiszteletre méltó.
Anne ennek ellenére nem tudta elhinni, hogy a férfi minden ok
nélkül ilyen segítőkész. Az évek során kifejlődött egy ösztöne az
olyan emberekkel kapcsolatban, akik akarnak valamit. Nem szeretett
arra gondolni, hogy Dante arra próbálja használni, hogy közel
férkőzhessen a férjéhez; de tudta, ez is lehetséges. Most, hogy ő is a
férfival volt, ő is akart tőle valamit. Ez az érzés már az agyában volt,
amióta először megpillantotta a férfit.
Azt kívánta, bárcsak egy kicsit szebben öltözött volna. Kék
farmerszoknyájához piros pólót viselt, ami nagyszerű öltözék volt
ilyen meleg napokra, de piros szélű szalmakalapja miatt nem volt
eléggé felöltözve Dante fehér ingéhez és tökéletesre szabott szürke
nadrágjához. A férfi nyakkendője és a zakója az autó hátsó ülésén
feküdt, inge a könyökéig fel volt hajtva; de még így is rettenetesen
elegánsan volt öltözve.
Természetesen butaság volt ilyen dolgok miatt aggódnia. Dante
Romoli nemsoká kiteszi a régiségkereskedés előtt, aztán elmegy.
Mivel senki sem fogja őket együtt látni, mindegy, hogy néz ki.
Azért, hogy megszüntesse a köztük lévő csendet, és hogy
megragadja a kedvező alkalmat, Anne megszólalt:
– Riva Staulet különleges nő. Régóta ismeri?
Dante várakozó pillantást vetett a nőre.
 – Elég régóta, de nem olyan rég, mint amilyen rég a férje ismeri.
– Ó, ön téved. Edison a hétvégén találkozott vele először.
– Bocsásson meg, tévedtem.
Volt valami a férfi hangjában, ami nyugtalanította Anne-t.
– Különös, hogy útjaink soha nem keresztezték egymást. Arra
gondolok, hogy Riva is több olyan eseményen jelen volt, mint a
jótékonysági bálok, partikon a Baton Rouge-on, nyitóbálokon a
kormányzó palotájában, és így tovább.
– Ez már csak így történik – mondta Dante szárazon. – Mától
kezdve nem tudják elkerülni egymást. Vagy engem.
– Ennek örülök.
Dante derűtől csillogó tekintettel a nőre nézett.
– Úgy beszél, mint egy jelölt udvarias felesége.
– Nem, nem, én komolyan gondolom – védekezett Anne, de
amikor a férfi hangosan felnevetett, akkor vette észre, hogy Dante
csak viccelődött vele. Szokatlan érzés volt. Rég volt, amikor valakit,
de nem Josht – a fiát, természetesen – érdekelte, amit ő gondolt, és
elkezdett viccelődni vele.
– Komolyan – mondta Dante –, jó lesz többször látni önt és a
férjét, bár a kampány miatt biztosan kevés idejük marad a társasági
életre. – Amikor Anne egyetértőn mosolygott, a férfi folytatta: – Jó
esélyei vannak a férjének a győzelemre.
– Igen.
– Elég sok a támogatója.
– Igen, de mindig van hely többnek is.
– Nem hiszem, hogy egy olyan vállalatnak, mint a Staulet
Vállalat, viszonzásul tudna valamit adni az ön férje.
– Szerintem sem – válaszolt Anne határozottan. – Vagy amit a
Staulet Vállalat elvár.
Megálltak egy piros lámpánál. Egymásra pillantottak. Dante
szemében mosoly csillogott, Anne is elmosolyodott. Pontosan
egyszerre nevettek egymásra.
A lámpa zöldre váltott, és Dante ismét mozgásba lendítette az
Alfa Rómeót.
 – Rendben van. Én nem fogom kikérdezni a férjéről, ha ön sem
fog kikérdezni Riváról.
– Azt kell mondjam, nagyra tartom Mrs. Staulet iránti hűségét.
– Ön aztán jól tudja az időt húzni.
– Bocsásson meg; ez a második jellemem.
– Felesleges bocsánatot kérnie. Igazán nem rám tartozik, mi folyik
kettejük között.
– Mrs. Staulet nem…
– Nem, nem említette, csak azt, hogy ma együtt ebédelnek, és azt
hiszem, elmondott volna mást is, ha azt szeretné, hogy én is tudjak a
dologról. Én is ott voltam szombaton a gyűlésen, és én is olyan
kíváncsi vagyok, mint bárki más.
– Tudom, mire céloz. Edison sem beszélte meg velem az ügyet. –
Anne megmasszírozta a bal csuklóját és a sápadt bőrén lévő kék
foltot. Dante is észrevette, de azonnal elfordult.
– Biztos üzleti ügyről van szó – mondta óvatosan, természetes
hangon.
– Kétségtelenül – értett egyet Anne, majd témát váltott.
Az állam gazdasági helyzetéről beszélgettek, a hotelról, ahol Anne
és Edison laknak, a kongresszusról, és a néhány évvel ezelőtt a
városban tartott világvásárról. Még mindig beszéltek, amikor
megérkeztek a Magaziné Streeten lévő bolthoz, Dante leparkolt, és
bement Anne-nel. Végigmentek a Viktória korabeli bútorok között,
amelyek Anne-nek tetszettek – melyek szolidak és csodálatosak
voltak, de Dante szerint túlsúlyosak és túldíszítettek –, aztán a korai
francia louisianai vidéki darabok következtek, melyek Dante
kedvencei voltak – ezek szerinte elegánsan egyszerűek, Anne szerint
túlságosan köznapiak voltak.
Anne a társaságában lévő férfit figyelte. Nézte, ahogy a férfi
megérintette a bútorok farészét, a bársony- és a selyemkárpitot, amint
elhaladt mellettük. Amikor a férfi felé fordult, Anne hullámos haját,
formás fülét figyelte. Arca nyitottságát tanulmányozta, a férfi
szemében csillogó nevetést. Rabul ejtő, fedezte fel Anne. Nem tudta
megállni, hogy ne nézze.
 Találtak egy vesszőből készült hintaszéket, de hála istennek,
túlságosan rossz állapotban volt ahhoz, hogy Anne úgy döntsön,
megvegye. A keresésben egy bronzangyalkát talált, melynek hajában
szőlőlevelek, a kezében szőlőfürtök voltak, mint egy kis
tivornyázónak. Ez az életnagyságú szobor valamelyik régi kertből
származott. Anne-nek nagyon tetszett a kisfiú látványa.
Dante lealkudott a bolt tulajdonosától egy elfogadható összeget,
kivitte a papírba csomagolt szobrot az autóba, és óvatosan a hátsó
ülésre fektette. Természetesen ezek után lehetetlen volt elutasítania a
férfi ebédmeghívását.
Mivel Anne nem volt az alkalomhoz öltözve, visszamentek a
francia negyedbe, a Ralph és Kacoo'shoz, ahol folyami rákot
rendeltek, aminek éppen szezonja volt.
Közben tovább beszélgettek. Egy kis noszogatás után Dante
elmesélte, milyen volt felnőni egy csomó nagybácsi, nagynéni,
unokatestvér és a folyók, csatornák, tavak között; mesélt a szombat
esti esküvői mulatságokról, és a vasárnapi misére járásról. Elmesélte,
hogy az anyja míg el nem kezdett iskolába járni, képtelen volt
angolul beszélni, és utána is mindig elfelejtett, amikor mérges volt.
Amikor édesanyja meghalt, apja, az olasz származású
zöldségkereskedő New Orleansba költözött. A francia piacon kezdett
el Dante érdeklődni az ételek iránt, ahová kijártak a nagy hírű séfek,
hogy személyesen szerezzék be a friss zöldséget és gyümölcsöt az
ételükhöz. Emiatt, és az öreg Lecompte-ban eltöltött pincérévek
miatt, választotta ezt a hivatást.
A legtöbbet mégis Dante kérdezett, Joshról, terveiről, Anne mint
politikusfeleség feladatairól, hogy szereti-e ezt csinálni, és miért
nem. Aztán viccelődött a nővel, hogy miért nem veszi le a kalapját,
és mutatja meg a haját, a nő visszavágott, hogy milyen jó lenne a
televízióban séfnek, de aztán bevallotta, hogy hallotta az ajánlatot és
Dante válaszát. Nem akarta megemlíteni a kis csinos nőcskéket,
akiknek a reggeli omlettet készíti, mivel ez már túl személyes lett
volna.
Amikor befejezték az evést, és borukat kortyolgatták, a férfi
hirtelen letette a poharát, és megfogta Anne bal kezét. Gyengéd
mozdulattal felfordította, leleplezve a csuklóján lévő lila foltot.
– Mi történt? – kérdezte.
Anne érezte, ahogy elsápad. Megpróbálta elhúzni a kezét, de nem
tudta.
– Semmi, igazán semmi.
– Gondolom – kezdte a férfi gúnyosan –, beleütötte az ajtóba.
– Valami olyasmi. – Anne nem mert Dante szemébe nézni.
Felháborodhatna a férfi kérdezősködése miatt, de valahogy ezen ők
már túljutottak. Egyébként sem bírta elutasítani Dantét.
– Nem szeret beszédet mondani, nem szeret politikusfeleség lenni,
és egy olyan férfival élni, aki nyilvánvalóan rosszul bánik önnel. A
legnyilvánvalóbb kérdés, miért maradt mégis vele?
– Josh miatt. Egy fiúnak, amikor még gyerek, apára van szüksége,
és Edison jó apa volt.
– De Josh már felnőtt.
– Ha elhagynám, tönkretenném Edison karrierjét. Gyűlölném
magam, ha miattam nem lehetne kormányzó.
– Akkor szerintem ez jó ok lenne arra, hogy gyengéden bánjon
önnel, és nem alázná meg.
– Talán. Edison nem engedne el harc nélkül, és attól félek, csak
rosszabbul járnék. Egyébként a legtöbb ügyvéd, akit ismerek, a
barátja és kollégája, vagy politikai kapcsolatban áll vele. Nehéz lenne
olyasvalakit találnom, akiben megbízhatnék, aki az én érdekeimet
védené, és Edison nem tartaná a befolyása alatt.
– Látom, legalább gondolt a házasság befejezésére.
– Igen, már gondoltam. – Töprengő tekintetét Dantéra emelte. –
Katolikusnak neveltek, de mivel Edison protestáns volt, nekem is
vele kellett tartanom, de mégsem felejtettem el a gyerekként
megtanult házasságról szóló leckéket. Egyébként a házasságok
különös dolgok. Szerelemmel kezdődnek, és attól függetlenül, hogy
azzal is fejeződnek-e be vagy sem, az életeddé válnak. Ha elszakadsz
a másiktól, olyan, mintha egy kicsit megölnél az életedből. Soha nem
bírtam ezt elkezdeni.
 A férfi gyengéden megsimította a hüvelykujjával a nő lila foltját.
– Azt kell tennie, amit helyesnek lát. Sajnálom, ha olyan dologba
ütöttem az orromat, ami nem rám tartozik.
– Nem, nem – motyogta Anne kissé zavartan. A férfi törődése és
megértése olyan volt, mint gyógyír a sebre, amiről eddig azt hitte,
nem is létezik, és csak most ébredt rá, hogy nagyon is létezik.
– Ha bármiben segíthetek, remélem, szól.
Keserű könnyek szöktek a szemébe. Talán megengedte volna,
hogy kihulljanak, ha nem a férfi ujjainak bizsergető érzésére
koncentrálódott volna a figyelme. Különös érzés kerítette hatalmába,
mintha lényének egy részét kicserélték volna. Zavaró érzés volt,
olyan, amit biztosan nem szeretett.
– Maga csodálatos – mondta a nő anélkül, hogy összekulcsolt
kezükre pillantott volna –, igazán kedves férfi.
Dante elengedte.
– Nem, nem vagyok az. Ha Rivára hallgatna, megértené, hogy én
mindig úgy érzem, segítenem kell az utamba került embereken.
– Ezt nem hiszem.
A férfi kissé megvonta a vállát.
– Talán igaz, nem tudom. Én csak egyszerűen szeretem az
embereket, és nem szeretem látni, hogy szenvednek.
– Biztosan sokan kihasználják emiatt.
– Néha, de nem vagyok balek. Legalábbis azt hiszem, nem.
Tudom, néhány ember milyen; azt is tudom, néhányuknak csak az
esélyre van szükségük. Én a legjobbat várom, és általában meg is
szerzem.
Anne hallotta már az utolsó mondatot Edisontól is, bár a férje
inkább dolgokról beszélt így, mintsem emberekről. Teljesen mások
voltak, Edison és ez a férfi. Edison szőke volt, Dante fekete.
Edisonnak a magassága is nagy hatást tett Anne-re, miközben Dante
csak nyolc, esetleg tíz centiméterrel lehetett magasabb nála. Edison
csak magáról beszél, Dantét a társa is érdekli. Edison az emberek
gyengéit kereste; Dante az erősségüket. De Edison volt a férje, és a
reggelből már délután lett.
 – Jobb, ha megyek – mondta Anne.
– Igen, természetesen – mondta Dante, és odahívta a pincért. –
Elviszem a hotelba.
– Nem szükséges – védekezett Anne. – Oda tudok sétálni.
– Elhiszem, hogy oda tud, de nem gondolja, hogy az a bronzdarab
kissé nehéz lesz önnek?
– Tudatnom kell önnel, hogy az nem egy bronzdarab, hanem egy
értékes műalkotás!
– Ebben az esetben – mondta a férfi halkan –, gondolom, nem
akarja kockáztatni, hogy az utcán cipeli. Kiteszem a hotelajtóban, és
a szobrot egy erős londiner gondjaira bízom. Biztos vagyok benne,
hogy csak egyszer vagy kétszer fogja elejteni.
Anne megkönnyebbülten fogadta, hogy nem akarja bekísérni a
hotelba. Amikor a férfi rendületlen a szemébe nézett, rájött, a férfi
tudja ezt, ezért Anne nagyon szégyellte magát.
Dante kifizette a számlát. Miközben kisétáltak az étteremből, a
férfi megszólalt:
– Nem is kérdeztem, hogy mit fog csinálni a bronzférfijával.
– Angyal – javította ki a nő. – Van egy szobakertem otthon. A
pálmafa alatt remek helye lesz. De szeretnék egy igazi kertet, olyat,
amilyenek itt a francia negyedben láthatóak. Mindig lenyűgöznek.
– Valóban?
Előzékenyen csengett a hangja, miközben kinyitotta az autó
ajtaját. A nő így válaszolt:
– Annyira eldugottak, mint az őszinte örömök.
– Ez a legprovokatívabb kijelentés, amit valaha is hallottam –
mondta a férfi, miközben megkerülte az autót, és beült a kormány
mögé.
Forróság öntötte el Anne arcát.
– Nem úgy gondoltam…
Mosolyra húzódott Dante ajka, miközben a nő szavaiba vágott:
– Tudom. Volt már valaha egy olyan kertben?
Anne nem vette figyelembe a férfi célzását.
– Csak olyanokban, amelyek az éttermekhez kapcsolódnak, mint
például a Brennan'shoz vagy a Két Nővérhez.
– Akkor jó helyre került. Az én lakásomnak is van kertje.
Dante kezével a slusszkulcson várt. Anne a férfira nézett, tekintete
találkozott a férfi sötét tekintetével, ami gyanút keltett benne. Azt
kívánta, bárcsak tudná, mit gondol Dante, ahelyett hogy találgatnia
kellene, és bárcsak ne élt volna ennyire nyugodt életet a házassága
alatt, akkor legalább tudná, mit tegyen ilyen szituációban.
Ilyen gondolatok jártak a nő fejében. Nem volt semmi Dante
arcára írva. Ha Dante megértette, hogy semmi bujaságot nem
érezhetett a megjegyzésében, akkor neki is előzékenynek kell lennie.
Anne elmosolyodott.
– Szeretném megnézni a kertjét.
A kert egy csendes francia negyedi hátsó utcában lévő ház háta
mögött volt, ezt a részt Anne mindig elkerülte. Dante a ház felső
emeletén lakott, az alsót irodának használta. Egy fekete öntöttvas
korlátú erkély szegélyezte, timpanonos bejáratok, az ablakokon
vastag fazsalugáterek, és a falon egy bronz emléktábla igazolta az
épület történelmi múltját és jelenlegi értékét. Ahhoz, hogy elérjék a
kertet, a téglafalba épített magas és tömör ajtón kellett átmenniük,
aztán egy keskeny kőlapokból álló ösvényen, melyet páfrányok
határoltak.
Dante a kertben hagyta Anne-t, míg szólt a házvezetőnőnek, hogy
készítsen kávét nekik. Anne nézte, ahogy a férfi eltűnt az erkély alatt,
ami teljesen körbefutotta a házat. Egy pillanat múlva egy fekete nő
hangját hallotta, aki vidáman engedelmeskedett.
Meleg volt a kertben, a nap ontotta sugarait, felmelegítette a
mohával benőtt téglákat és a rózsaszín téglafalat. A meleg csak egy
tölgyfa, egy aranyeső és egy öntöttvas szökőkút árnyékában enyhült.
A trópusi virágok zöld és fehér levelei, meg a medvefű foltokban
hűvösséget teremtett, de a színt a vörös begóniák jelentették a
kertben. A fatörzseket sűrű, sötétzöld aszpidisztrák vették körül,
miközben a tölgyfa ágai alatt, a faágon egy csodálatos sárga fejű, a
szárnyainál vörös és sötétkék, a teste többi részén zöld színű papagáj
ült.
 Anne a madárhoz sétált. Halkan megszólalt:
– Hello.
A madár közelebb lépett, fejét felemelte, és tiszta hangon
elfüttyentette magát.
– Hello, szép kislány – mondta a madár.
Anne elbájolva nevetett. Előrenyúlt, hogy megérintse a papagájt,
de az ellépett. Anne még beszélt néhány percig a madárhoz, aztán
elfordult tőle.
A madár ágához nem messze volt egy márványtetejű asztal
néhány székkel. Anne az egyik székhez lépett, és leült. Valahol a
közelben a forgalom hangját hallhatta, de az csak távoli zúgásnak
tűnt, nem volt hangosabb a fák leveleit mozgató halk szellő
hangjától. Egy kardinálispinty röppent a szökőkút szélére, és ivott
belőle. Anne hátradőlt székében. A papagáj a nyelvével egy halk,
csettintő hangot hallatott, és megrázta a tollait. A szökőkút halkan,
szendergetőn csobogott. Anne lehunyta a szemét, és mélyet lélegzett.
Már szendergett, amikor Dante megszólalt mögötte. Anne
megijedve nyitotta ki a szemét.
– Békés, ugye? – kérdezte a férfi.
– Nagyon. És nagyon szép. Köszönöm, hogy eljöhettem.
A férfi egyedül hozta ki a kávét a tálcán. A tálcán ezüst
kávéskészlet volt, szalvétával letakart süteményes tányér, jeges
ásványvíz, és vázában egy szál vörös rózsa. Miközben letette Anne
elé, halkan megszólalt:
– Én örülök neki, hogy eljött.
Anne felegyenesedett a székben.
– Tetszik a papagája. Majdnem olyan elragadó, mint a gazdája.
– Biztosan önre füttyentett. Szereti a hölgyeket.
– A gazdája is?
Dante mosolyogva megcsóválta a fejét.
– Valójában ez csak azért van, mert a házvezetőm eteti és takarítja
a ketrecét, amikor én nem vagyok itthon. Én csak ritkán etetem,
akkor is ilyennel, mint ez a teasütemény. – Dante levette a tányérról
a szalvétát, hogy láthatóvá váljanak a sütemények. –Bármelyik
percben csatlakozhat hozzánk, hogy kérje a részét.
Igaza volt. A csőrét és a karmait használva a fényes zöld madár
lemászott az ágról. Rövid idő alatt Dante lábához ért, aztán felugrott
a térdére. Miközben Dante egy szelet süteményt adott neki, a madár
egy lábon állva, a süteményt a másikban tartva, a csőrével ette a
tésztát.
– Tud repülni? – kérdezte Anne.
– Ó, igen, általában. Nyárra levágják a szárnyát, hogy kinn is
lehessen anélkül, hogy messzire elkóborolna.
– Hogy hívják? – Miközben Anne megkérdezte, a kávéscsésze
felé intett, hogy tölthet-e.
– Tessék csak – válaszolta Dante, majd folytatta: – Rigó Jancsinak
hívják, a kedvenc süteménye után. Nagyon édesszájú.
Anne óvatosan teletöltötte a csészéket kávéval, majd tejet öntött
hozzájuk. A madár jelenléte megszüntette a köztük lévő feszültséget.
Anne úgy érezte, mintha már nagyon sokszor megtette volna ezeket a
férfinak. Meg is tette, de nem ennek a férfinak.
– Igazán nagyon tetszik a kertje és a háza.
– Gondoltam, hogy tetszik majd önnek. Már évekkel ezelőtt
megszereztem ezt a helyet. Eleinte itt laktam albérletben. Amikor az
özvegy meghalt, megvásároltam a helyet az örököseitől. Riva segített
rendbe hozni.
– Kitalálhattam volna.
A férfi felvonta sötét szemöldökét.
– Mit találhatott volna ki?
– Azt, hogy Mrs. Staulet segített önnek egy barátnő vagy egy
feleség helyett. Soha nem volt még házas?
A férfi kissé megrázta a fejét.
– Nem, azt hiszem, nem volt rá lehetőségem.
– Ezt nem hiszem el – mondta a nő kételkedve.
– Akkor mit gondol, homoszexuális vagyok?
Anne tágra nyílt szemmel Dantéra nézett.
– Ez soha nem jutott az eszembe. Miért, az?
– Nem – mondta a nő reakcióján nevetve –, bár biztos vagyok
benne, sokan lehetségesnek tartják.
– Gondolom, néhányan épp másképp tudják.
Dante egy pillanatig a nőt figyelte, aztán megcsóválta a fejét.
– Ha arra céloz, amit Miles mondott a tv-állomás előtt, tagadom.
Úgy beszélt, mintha egy playboy lennék! Én csak azért nem
tagadtam, mert nagyon lefoglal az étterem.
– És a Riva Staulettel eltöltött idő.
– Igen. – A férfi szavai egyszerűek voltak. Elfordult.
Ismét visszautasító volt. Anne kíváncsi lett, miért olyan
védelmezően hűséges Riva Staulethez. Különös módon Anne
irigyelte Rivát emiatt.
– Felejtse el, hogy megemlítettem – mondta Anne mérsékelten.
A férfi felvont szemöldökkel ismét Anne-re nézett.
– Tessék? Ha már ilyen nagy érdeklődést mutat a szerelmi életem
iránt, az igazat megvallva, annyira sok időt töltöttem régebben a
munkámmal, hogy a nőkre nem is maradt időm. Mostanában
mindnyájan túl fiatalnak és butának tűnnek, vagy huszonöt éves
létükre annyira kihasználtak, hogy iskolás fiúnak érezném magam
mellettük.
– Inkább ministráns fiúnak – motyogta Anne.
– Micsoda?!
Anne derűsen a férfira mosolygott.
– Azt hittem, tetszeni fog önnek.
Hosszú percekig Anne-t figyelve, Dante töprengve rábólintott.
– Bizonyos szempontból tetszik.
Látszott, hogy mély és állandó a megértés közöttük. Aztán a férfi
figyelme a tálcán lévő vörös rózsára terelődött. Megfogta, megtörölte
a szárát egy szalvétában, és elkezdte leszedni a tüskéket róla. Amikor
már Anne biztonságosan megfoghatta, Dante átnyújtotta neki.
– Az öné.
Anne elvette a virágot, és az arcához emelve belélegezte a virág
kellemesen édes illatát. Olyan volt, mintha mindent belélegzett
volna, amit Dante Romolitól a mai nap során kapott. A vásárlást, a
jókedvet, az ételt, az eldugott udvart, a madarat, a kávét a
süteménnyel, és most a rózsát. Minden, amit ma kapott, ajándék volt,
önmaga nagylelkű megosztása.
Lassan, majdnem akarata ellenére, egy gondolat szökött agyába,
az, hogy ez az ágyban is így lenne. Tökéletes gondoskodással és
határtalan törődéssel elégítené ki szükségeit, vágyait. Soha nem
okozna neki szándékosan fájdalmat, vagy elégülne ki az ő rovására.
A szerelem öröme lenne Dante öröme.
Anne letette a kezében lévő csészét.
– Most már tényleg ideje indulnom – szólalt meg a nő. Dante nem
ellenkezett, csak visszavitte a papagájt az ágra, aztán a kocsihoz
kísérte Anne-t, és visszavitte a hotelhoz. A járdán elköszöntek
egymástól. A búcsúzkodás kissé feszültre sikerült, mivel Anne
egyfolytában attól félt, Edison bármelyik pillanatban megjelenhet.
Azért nem felejtette el megköszönni a Dantéval töltött csodálatos
napot, majd utoljára megfogni a férfi kezét.
Anne azt kívánta, bárcsak gyorsan elmenne Dante, de amint az
autó elhajtott a hoteltól, rengeteg mondanivalója lett, amit szeretett
volna elmondani Danténak. Ám ugyanabban a pillanatban
rettenetesen ki is volt merülve, és semmire nem vágyott jobban, mint
hogy lefeküdhessen.
Edison nem volt a környéken. A londiner is csendben volt, alig
akadt most munkája, mivel a bejelentkezési időszak már véget ért, az
esti szórakozók tábora pedig még nem érkezett meg. Anne követte a
lifthez a szobrot cipelő londinert. Együtt léptek be. Amint a lift ajtaja
bezáródott, Anne megkönnyebbülten felsóhajtott.
A londiner ránézett, majd megszólalt:
– Forró nap volt a mai.
Anne egyetértett, bár kételkedett benne, hogy olyan túlfűtöttnek
néz ki, mint azt érzi.
– Holnap is ugyanilyen lesz.
Anne bólintott. Igen, holnap is és holnapután is. De soha nem lesz
olyan napban része, mint ez a mai volt. Soha.
Nincs oka rá, hogy elmondja Edisonnak. Még soha nem
titkolózott előtte. Ennek egyik oka az volt, hogy félt, a férfi rájön, és
a következmény csak rosszabb lesz. A másik oka az volt, hogy nem
is lett volna mit elhallgatnia.
De a mai napot a sajátjának akarta. Olyannak akarta, amilyen volt:
tisztának és szabadnak, nevetéssel telinek, ahelyett hogy
bemocskolódjon, és hogy szégyennel gondoljon vissza rá.
Ez a nap az övé. És meg is tartja magának.

7.

A fiatalember a semmiből jelent meg. Amikor Riva elhagyta a

Staulet Vállalat épületét, hogy hazamenjen, és elindult a rá várakozó
autó irányába, a fiatalember elállta az útját.
Riva hátrább lépett, és aktatáskáját maga elé kapta. George is
kiszállt az autóból, és már Riva segítségére indult.
– Bocsásson meg, Mrs. Staulet – mondta gyorsan a fiatalember. –
Nem akartam megijeszteni. De beszélhetnék önnel egy percet?
Riva felismerte a férfit: a fiatal fotós volt az, a politikai gyűlésről.
Riva felemelte a kezét, és intett George-nak. A sofőr megállt, de nem
ment vissza az autóhoz, hanem hátra tett kézzel várakozott.
– Mit akar? – kérdezte Riva.
Hangja nem volt valami barátságos, a tekintete mégannyira sem.
Miközben a válaszra várt, tetőtől talpig végigvizsgálta a fiatalembert.
Tipikusan olyan alkatú volt, aki bármit ehetett. Válla széles volt.
Fehér bőre, kék szeme és sötét haja ír nemesi származásról
tanúskodott. Az is az írség mellett szólt, hogy nem jött zavarba Riva
kutató tekintetétől.
– Próbáltam időpontot kérni a titkárnőjétől, de nyilván parancsot
kapott rá, hogy el kell küldenie minden sajtóképviselőt. Ha a lap
nevét használjuk, hogy egy ember közelébe férkőzzünk, néha épp
visszafelé sül el a dolog. Egyébként a dolog nem hivatalos. Az
unokahúgát érinti.
– Nem egészen értem.
Bús mosoly jelent meg a férfi ajkán.
– Én sem igazán. Nem az a fajta lány, akivel találkozgatni
szoktam. De amióta megláttam azon a képen, amit szombaton
csináltam, egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből. Csak esélyt
szeretnék, hogy megismerhessem.
– Miért hozzám jött? – Nem volt engedékenység Riva modorában.
Ez a személy felelős azért, mert nyilvánosságra hozták, hogy
találkozott Edisonnal. Lehet, valóban érdekli Erin, lehet, hogy nem.
– Az, hogy az unokahúgával találkozzam, egyszerűen
lehetetlennek tűnik. Megtudtam, hogy Tulane-ban él, de ha van is
telefonja, nincs benne egyetlen telefonkönyvben sem. Sem az otthoni
személyzete, sem a munkahelye nem adja meg, és azt sem mondják
meg, hol lakik. Az anyja, amikor felhívtam, egyből a torkomnak
ugrott, és mindenféle perverznek elmondott. Ön az utolsó reményem.
– Miből gondolja, hogy segítek magának?
– Nem tudom. Talán azért, mert okos hölgynek látszik. Egyébként
is, úgy gondolhatja, jobb, ha a kedvemre tesz, mintsem hagyja, hogy
azon tépelődjem, miért védelmezik annyira az unokahúgát.
A férfi intelligens volt, ezt el kellett ismernie. És ideges. Riva alig
hibáztathatja a múltkori esetért.
– Erin – mondta Riva lassan – nagyon nyitott és mindenkiben
megbízik. Nem tudja, hogy a világ tele van olyan emberekkel, akik
ezt kihasználják.
– És gondolja, hogy én olyan vagyok?
– Lehetséges.
A férfi bólintott.
– Elmondhatom, hogy nem vagyok olyan, de nem tudom, hogy
tudnám ezt bebizonyítani.
Riva dühöt, támadást és meggyőzést várt. Lefegyverezte a férfi
belenyugvása, és akarata ellenére lenyűgözte. Közelebbi ismeretség
után vonzó fiatalembernek tűnt, kissé formátlannak még, de
vonzónak. Egy fiatal nő a magabiztosságát és viharos tekintetét
kényszerítőnek találná, de Rivának történetesen tetszett ez a sötét,
heves típus.
Hirtelen megszólalt:
– Azt hiszem, Erin elég idős ahhoz, hogy maga válassza ki a
barátait. Nem adom meg önnek a számát, de elviszem az önét. Ha
elég kíváncsi, fel fogja hívni.
– Ha ez a leghelyesebb…
– Igen, az.
A férfi egy tollért nyúlt a zsebébe.
– Leírom.
Nem sokkal később, a limuzinban, Riva a papírt nézte, amire
Doug Gorsline a nevét írta. Vajon odaadja-e Erinnek vagy sem? Nem
is tudta, miért mondta, hogy odaadja, hacsak nem azért, mert jó
ötletnek tűnt, hogy unokahúga bővítse baráti körét, különösen a
férfiakat illetően.
Hirtelen elhatározással a papírt a táskájába tette. Aztán hátradőlt a
puha plüssülésen, és lehunyta a szemét.
Néha úgy tűnt, hogy mindig fáradt. Az okot nem volt nehéz
kitalálni. Évekig tartó küzdelemmel sikerült megszereznie a helyét a
vállalatnál, aztán ott voltak a Cosmo feleségeként és Bonne Vie
háziasszonyaként ellátott kötelességei és társadalmi kötelezettségei.
Volt segítsége minden területen, volt, aki főzzön, takarítson, a
telefonjait és a rendeléseket intézze, aki fizessen, de a végén
mindenért őt terhelte a felelősség. Ez már akkor is igaz volt, mielőtt
Cosmo beteg lett volna, és most is igaz. Élvezte az életet, de volt
olyan idő, amikor a házak, az autók, a régiségek és bútorok, a
cselédség, a titkárnők, és különösen a vállalat csak tűrhetetlen
tehernek számítottak.
Arról álmodozott, bárcsak szabad lenne. Néha szeretett volna
beülni egy autóba, és elhajtani. Arra gondolt, hogy elmegy
Mexikóba, vesz egy kis házat egy kis faluban, ahol mindenki bolond
amerikai nőnek tartaná, aki mezítláb jött, és csirkéket tart, mint egy
paraszt. Aztán egy csendes-óceáni sziget tengerpartján lévő zsúptetős
kunyhóról álmodozott, ahol függőágyban feküdne, míg le nem megy
a nap, aztán mezítláb sétálna a part hűvös homokjában. Őrült álmok.
A probléma egy része Cosmo halála volt. Még nem igazán tette
túl magát a dolgon. Az idő lassúsága, az álmatlan éjszakák, és ahogy
a férfi haldoklását tehetetlenül végignézte, jobban kimerítette, mint
ahogy ő azt gondolta.
Sokan azt gondolták, megkönnyebbült, amikor Cosmo meghalt.
Nem értették meg. Olyan volt, mintha a támaszát vették volna el tőle.
És ettől még többet: elvesztette a férfi szeretetét, ami rettenetes
szomorúságot okozott.
És most itt ez az ügy Edisonnal. A kimerültség egyre jobban
mutatkozott rajta. Látta, érezte.
Rivának úgy tűnt, George kétszer-háromszor ránézett a
visszapillantó tükörből. Olyan volt, mint egy házőrző kutya,
állandóan tudta, milyen a hangulata, mire van szüksége, mikor van
biztonságban.
Amikor érezte, hogy a férfi ismét ránéz, miközben befordultak
Bonne Vie-ba, Riva becsukott szemmel megkérdezte:
– Mi az, George?
A férfi mély, bariton hangon megszólalt:
– Nem szeretem zavarni, de a feleségem nemrég telefonált. Azt
kérdezte, lenne-e ideje néhány percet beszélni vele, amikor hazaér?
Miss Constance egy listányi dolgot adott meg neki, amit a
gyerekeknek kellene főznie, olyan dolgokat, melyekről Liz még
életében nem hallott. Szeret bármit kipróbálni, de valahonnan neki is
el kell indulnia.
Constance. Riva majdnem megfeledkezett róla, hogy a házában
van. Barátságtalanság volt, a gyávaságról nem is szólva, hogy
egyedül hagyta a nőt a házban. Constance egyébként is Noel
vendége. Mivel a férfi sem tétovázott, hogy bemenjen-e a városba
dolgozni, Riva nem látott okot arra, miért kellene otthon maradnia.
Tekintete George aggódó tekintetével találkozott a visszapillantó
tükörben.
– Leszaladok a konyhába, amint átöltöztem.
 – Liz is felmehet. .
– Jó ez így. Tudom, hogy elfoglalt lesz az ebéddel.
Volt idő, amikor Riva aggódott a szolgálókkal szembeni
viselkedéséért, mit várnak el tőle, mint a ház úrnőjétől, és hogy
mennyi tiszteletet várjon el tőlük, mint Cosmo felesége. Mivel rájött,
hogy nincs hajlama a formalitásokhoz, úgy döntött, önmaga lesz.
Meglepetésére jól megállta a helyét.
A konyhában felmerülő problémák ellenére a vacsora fenségesre
sikerült. Egyszerű sült hús volt, Cosmo is ezt szerette ilyen nyári
napokon. Volt csirkemell fokhagymában megsütve, friss kerti
zöldségből elkészített saláta, és Liz híres süteménye.
– Hol van – kérdezte Constance vacsora közben – az á la
d'Albufera módon elkészített csirke, amit a gyerekeknek rendeltem?
– Volt valami probléma a recepttel – válaszolt Riva. – Ha odaadja
a szakácsnak, holnap boldogan megpróbálja.
– Másképp nem?
– Úgy tűnik.
Constance felvonta a szemöldökét.
– Milyen szakácsa van önnek?
– Nagyon jó – mondta Riva kedvesen –, de amerikai.
Lehetséges, hogy ritkán fordult elő, hogy nem Constance-é volt az
utolsó szó. A Riva jobb oldalán ülő Pietro meglepetten nézett
hihetetlenül hosszú szempillái alól. Riva rámosolygott, egy kicsit a
fiú ajka is mosolyra húzódott, mielőtt figyelmét ismét az étel felé
fordította volna.
Egy pillanatra Riva torka összeszorult. Az asztalfőnél ülő Noelre
nézett, aki hatalmas mosolyt küldött a fiának. Noel a fiának. Cosmo
unokájának. Óvatosnak kell lennie, vagy túlságosan ragaszkodni fog
Pietróhoz. Az nem lenne okos dolog.
Constance visszakövetelte Riva figyelmét.
– Hol a barátja? Azt hittem, ő is csatlakozik hozzánk ma este.
Volt valami a másik nő hangjában, amiért Riva jobban megnézte.
Constance vörös selyemruhát viselt, amely jól kiadta meleg,
mediterrán bőrszínét. Nyakába ezüstláncot tett. Sminkjét nem lehetett
hivalkodónak nevezni, de kissé eltúlzott volt ehhez a családi
vacsorához.
– Azt hiszem, holnap láthatja. Lesz egy jótékonysági gála, amihez
remélem, ön is csatlakozik, mint a vendégem, és biztos vagyok
benne, hogy Dante is kéznél lesz. De a legtöbb alkalommal inkább az
éttermeivel foglalkozik.
– Az éttermeivel?
Riva elmagyarázta a Lecompte-ot és a másik új létesítményt a
tónál.
– Milyen lenyűgöző, főleg az a másik a kötetlen atmoszférájával.
Talán meg fogom látogatni itt-tartózkodásom folyamán, és el tudom
majd mesélni Párizsban is, milyen volt.
Több mint egy csipetnyi leereszkedés volt Constance hangjában,
de Riva figyelmen kívül hagyta.
– Nem vagyok biztos benne, hogy tetszene önnek. Más réteg
látogatja, főleg diákok. Az étel kitűnő, de a zene túl hangos.
– Imádom a hangos zenét.
– Akkor úgy kell tennie, ahogy szeretné. Nyugodtan elviheti az
egyik autónkat, vagy George is elviheti.
– Tessék? Ön nem akar jönni? Soha nem hagynék egy ilyen vonzó
férfit éjszakáról éjszakára egyedül, különösen olyan sok csodálatos
és jól öltözött nő között.
Riva megvonta a vállát.
– Dante tud magára vigyázni. Egyébként is a legtöbb csodálatos,
jól öltözött nő kísérővel megy oda, hogy ne sóvárogjanak utána.
– Akkor a nők kedvence? Ő viszi a pálmát a férfiak között?
– Mondhatnánk, ha van rá ideje.
– És nem bánja?
– Nem tartozik rám.
Constance összevont szemöldökkel figyelte Rivát. Riva a nőről
Noelre pillantott, aki épp abban a pillanatban nyúlt a vizespoharáért.
A pohár karimáján keresztül Rivára nézett, arca érdeklődésről és
egyben iróniáról árulkodott.
Riva Pietróhoz fordult, megkérdezte, mit csinált a testvérével a
mai nap folyamán. A kisfiú elmesélte, milyen sokat szaladgáltak a
kertben, és elmondta, milyen finom jeges földiepret csinált nekik Liz
a konyhában. Holnap az állatkertbe fognak menni, az apjuk
megígérte.
Riva még egyszer Noelre nézett. A férfi ajkán mosoly húzódott,
amikor a gyerekekre nézett, de nem szólalt meg. Derűje azonnal
eltűnt, amikor észrevette Riva pillantását.
– Mi történt veled? – kérdezte Noel. – Hogy ment a találkozó?
Noel az Edisonnal eltöltött ebédet kérdezte. Kíváncsi volt, vajon
hallotta-e már, hogyan távozott a Commander's Palace-ból Edisonnal
a nyomában. Nem lepődött volna meg; New Orleans bizonyos
szempontból vidéki városnak számított. Az üzleti közösségekben
minden fontos ember majdnem mindenkit ismer, és a szokatlan
beszélgetések úgy vonzzák az érdeklődőket, mint a cukros víz a
kolibriket.
– Tanulságos volt – válaszolta végre Riva.
– Ha jól értettem, rájöttél, hogy az érdeklődési köröd nem egyezik
a Gallantéval.
A férfi tudta. Riva látta Noel szürke szemében, ezért gyorsan ki
kellett találnia valami magyarázatot neki. Constance is nagyon
érdeklődött, kiegyenesedett a székében, és hol hajdani férjére, hol
Rivára nézett.
Mielőtt Riva válaszolhatott volna, megszólalt a bejárati ajtó
csengője. A hang fülhasogató, csikorgó volt, mintha a régimódi
szerkezetet türelmetlenül rángatták volna.
A szolgáló nyitott ajtót, mivel Ábrahám az asztalnál
tevékenykedett. Hallották az üdvözlést. Aztán egy magas, kérdő hang
hallatszott:
– Hol a húgom? Látni akarom. Azonnal, hallja?! Margaret volt az.
Riva felállt, és a szalvétáját az asztalra dobta.
Mire Riva kiért az ebédlőből, Margaret már a hallban volt.
Mögötte Boots egy kézitáskát cipelt.
– Riva, hát itt vagy – kezdte a nővére. – El kellett jönnöm.
Esküszöm, le sem csendesedett a szívem, amióta az a férfi telefonált.
Mire Boots hazajött a munkából, én már össze is pakoltam. Ide kell
jönnöm, mondtam neki. Ennyi az egész, ide kellett jönnöm.
– Milyen férfi telefonált?
– Az a fotós, az a féreg, aki azt a vacak képet az újságba
merészelte tenni!
– Ó, értem. – Riva átölelte Margaretet, félig üdvözlésként, félig
azért, hogy visszatartsa az ebédlőtől. – Hello, Boots. Ettetek már?
Margaret elnevette magát.
– Evés? Hogy ehetnék, amikor a gyermekem boldogsága
veszélyben van? Nem álltunk meg sehol, még vécézni sem!
– Akkor miért nem jöttök fel az emeletre? Beszélgethetünk, és
felállíthatunk Bootsnak is ott egy asztalt. Biztos vagyok benne, hogy
ő éhes, még ha te nem is vagy az.
– Ő mindig éhes – mondta Margaret keservesen. – Én nem ilyen
vagyok. Ha valami aggaszt, akkor egy falat sem megy le a torkomon.
– Akkor talán szeretnél egy csésze kávét? – Riva a lépcső felé
vezette a nővérét. Margaret arca sápadt volt, a kora meglátszott az
arcán. Rövidre vágott, kissé göndör haja úgy nézett ki, mintha reggel
óta nem fésülködött volna. Szokásos pamutnadrágját és pólóját
viselte, amit otthon szokott hordani. Margaret általában megpróbált
szépen felöltözni, amikor Bonne Vie-ba jött. Úgy látszik, most egy
kissé zavarodott volt.
– Nem kérek kávét, ilyen idegállapotban nem. De egy pohár tea
jólesne. Citrommal és sok jéggel.
Riva már próbálta elmagyarázni, hogy a teának is olyan a hatása,
mint a kávénak, de Margaret soha nem hitt neki. Bootsszal a
nyomukban felmentek a lépcsőn. A szobalány felajánlotta, hogy viszi
a poggyászukat, de Boots visszautasította. Amikor elérték a
hálószobát, amit a férfi és Margaret használtak látogatásaik során, a
férfi a földre tette a táskát. Motyogott valamit, hogy még kipakolja az
autóból a többi dolgot, és kiment a szobából.
– Ó, Riva – mondta Margaret, miközben az ágyhoz sétált, és leült
a szélére. – Nem hittem a szememnek, amikor megláttam azt a képet.
Erin beszélt már az ő Josháról, de amíg nem láttam, hogy átöleli,
nem is ötlött fel bennem, hogy… Megdöbbentem, teljesen
megdöbbentem! Próbáltam megnyugtatni magam, de a szívem nem
bírta tovább. Ez Isten büntetése. Ez az Ő büntetése azért, amiket
tettünk évekkel ezelőtt!
Riva a nővérét nézte. Büntetés. A szó visszhangzott az agyában.
Azon az éjszakán, évekkel ezelőtt, akkor, amikor megszökött
Edisonnal, félt Isten haragjától. És akkor, évekkel ezelőtt, az valódi
félelem volt.

Amit Edisonnal csinált az autója hátsó ülésén, bűn volt, legalábbis

a hitszónok is ezt mondta a templomban. Paráználkodás volt, nemi
közösülés, az Ádám és Éva által felfedezett tiltott gyümölcs. Rebecca
tudta, miért volt ez tiltott. Bármi, ami ilyen erőteljes, biztosan messze
áll a jámborságtól, és a legtöbb prédikátor is ez ellen volt.
A bűn pontos fogalma zavaros volt. Mivel nem volt parancsolat
ellene, nem lehetett bűn. De a hitszónok azt mondta, meg fognak
ezért bűnhődni, és ő biztosan tudta. Az egyetlen dolog, amivel
helyrehozhatja a hibáját, ha Edison felesége lesz. De ha elszökik
vele, az anyja a hír hallatán meg is halhat. Edison mondhat bármit, de
ő tudja, hogy az anyja nem lesz boldog. Ha ez megtörténne, az ő
hibája lenne, és valóban borzasztó büntetés lenne.
Miért tette? Miért engedte Edisonnak, hogy szeretkezzen vele? Ő
egyáltalán nem is akarta. Csak sajnálta a fiút, és azt tanították neki,
hogy segítenie kell a szenvedőkön. Edison fiatal, jóképű és tapasztalt
volt, tudta, hogyan hozza őt kellemetlen helyzetbe. Felvidította, hogy
valaki ilyen figyelmet fordított rá. Szánalma, tapasztalatlansága és új,
meglepő reakciói miatt elcsábították. Lehetetlen volt visszafordulnia,
már túl késő volt.
Fájdalmat várt, amiről a hitről szóló újságokban olvasott.
Valahogy többet várt. Kevés örömet érzett, kis megkönnyebbülést,
de mást nem. Edison élvezte a dolgot, vagyis ezt mondta, bár
fájdalmasan sóhajtozott. Rebecca mocskosnak, szomorúnak érezte
magát. És félt.
Néhány órán belül Arkansasba értek. Megálltak egy kisvárosnál,
épp a határszélen. Edison ismerte a férfit, aki össze fogja adni őket,
de Rebecca még azt sem tudta, lelkész-e az illető, vagy békebíró.
Megálltak egy benzinkútnál, ahol megkérdezték, merre találják a
férfi házát. Amikor megtalálták, egy csapat vadászkutya vette körbe
az autójukat. Edison nem szállt ki, csak dudált.
A férfi valószínűleg akkor ébredhetett fel, de azért elég
barátságosan viselkedett. Szigorúan Rebecca sápadt arcára nézett, de
nem kérdezett semmit, miután Edison átadta az illetéket és egy
bankjegyköteget. Amikor a szertartás véget ért, a férfi elment, miután
aláírták a házassági bizonylatot. Ezután a férfi felesége pezsgővel és
süteménnyel kínálta őket. Edison visszautasította, mondván, hogy
hosszú út áll még előttük.
A visszafelé úton Rebecca a mellettük elsuhanó sötét fákat
figyelte. Véget ért. Férjes asszony. Már nem tud mit tenni.
Kimerültnek érezte magát, és a meleg éjszaka ellenére fázott. Végül
elaludt.
Amikor felébredt, már hajnalodott. A föld sík volt, és ameddig az
ember ellátott, csak fű borította. Eltelt egy idő, mire Rebecca rájött,
milyen fű is az. Cukornád volt.
Levegőért kapkodva felült.
– Hol vagyunk?
– Mindjárt otthon.
– Miről beszélsz? Nem ez a hazafelé vezető út! Edison felé
fordult, és furcsán a lányra mosolygott.
– Gondolkoztam, míg aludtál. Nem akarom a nagybátyám
lármázását és dühöngését, vagy anyád sírását hallgatni, amiért
megnősültem. Már úgyis késő van ahhoz, hogy visszamenjek
Tulane-ba erre a szemeszterre, és egyébként is mindig New
Orleansban szerettem volna élni. Elmegyünk a francia negyedbe,
bérelünk egy lakást, és jól szórakozunk. Mit szólsz hozzá?
– Haza akarok menni!
Edison dühösen ránézett.
– Az otthonod most már velem van.
– De beszélnem kell anyával. Azt fogja hinni, valami borzasztó
dolog történt velem. Margaret is tudni fogja, hogy nem mentem haza
a múlt éjjel. Lehet, már fel is hívta a rendőrséget!
A férfi arca megváltozott, de Rebecca nem tudta, mitől. Egy
pillanat múlva Edison megszólalt:
– Erre nem is gondoltam. Majd a következő városból felhívod
őket.
– Nincs ruhám sem. És neked sem.
– Úgysem volt egyik ruhád sem valami szép, majd veszek egy
vagy két új dolgot neked.
– Nem volt szép! Volt az olyan jó, mint bárki másé. – Rebecca
hirtelen megrándult az ülésben, hogy előrenézhessen.
– Senki nem számít.
– Gondolom, az én családom sem számít.
– Nem igazán.
Borzasztó érzés töltötte el Rebeccát, miközben a volánnál ülő
férfit figyelte. Nem is ismeri, ébredt rá. Egyáltalán nem ismeri.
Könnyek szöktek a szemébe, de nem engedte őket kicsordulni. Az
autó motorjának morgása hangos volt a csendben.
Edison rápillantott, tekintete megállt a vékony pólóruhája alatt
domborodó mellén, mely minden lélegzetvételnél megemelkedett.
Kinyújtotta a kezét, és megsimította a puha gömböket, miközben
világoskék szeme buján csillogott.
– Semmi baj. Van egy olyan érzésem, egy ideig úgysem lesz
ruhára szükséged.
Igaza volt.
Találtak a francia negyed egyik hátsó utcájában egy lakást. Nem
egészen olyan volt, mint amilyet Edison ígért, mivel a bérleti díj több
volt, mint amire számított. Valójában a felső emelet fele volt az
övéké, régebben ez egy egész ház volt, míg ki nem adták. Az ablakok
mozogtak a keretben, a festés már pattogzott, és a tapéta is hámlott
néhány helyen; Rebeccának mégis tetszett. Az ő szemében a szobák
hatalmasak és tágasak voltak, és a hátsó udvar, még a törött téglákkal
és a száraz, rozsdás szökőkúttal is, lenyűgöző volt.
A többi bérlő elég különös volt. A mellettük lévő szobában egy
idősebb nő lakott, az ő tulajdonában volt a ház, mindig fekete ruhába
öltözött, mert özvegy volt, macskákat tartott, és csak sötétedés után
lehetett látni, amikor kitette csekély hulladékát. A földszinten egy
mulatt nő lakott, akinek két látogatója volt, éjszaka egy fehér, nappal
pedig egy fekete férfi. A nővel szemközti szobában egy férfi lakott,
akit csak ritkán lehetett látni, mert nappal aludt, éjszaka pedig egy
étteremben dolgozott.
Edison egyáltalán nem dolgozott. Éjszakáit a bárokban töltötte,
nappalait alvással, vagy Rebecca ágyba ráncigálásával, vagy az
ügyvédjére ordibált a telefonon keresztül. Úgy látszott, a nagybátyja
tiltakozott a számlák kifizetése ellen, és mérges volt, amiért
unokaöccse nem folytatta tanulmányait, és még csak meg sem
beszélte vele. Mivel a nagybátyja volt vagyonának kezelője, Edison
juttatását lecsökkentette. Ismét megkaphatta volna a teljes összeget,
ha visszairatkozott volna az egyetemre. Csak arra elegendő a pénzük,
mondta Edison, hogy egy vagy két váltásnyi olcsó fehérneműt és
néhány pólóruhát vegyenek Rebeccának.
Rebecca megpróbálta megkérni Margaretet, hogy küldjön neki
néhány dolgot, de nem volt lehetősége rá. Amikor felhívta, Margaret
ordítozott vele.
– Azt hiszed, okos vagy, hát nehogy azt gondold! Azt hiszed,
most már a gazdagok közé tartozol, peckesen jársz, mint Mrs. Astor
gyémántban és szőrmékben, miközben én itt ragadtam Bootsszal! És
anyával! Tudod, hogy majdnem meghalt, amikor rájött, hogy
elmentél?
– Megértem, ha akkor is úgy ordítottál, ahogy most teszed velem.
– Ne mondd meg nekem, hogy bánjak anyával, Miss Fontoskodó!
– Nem, de jól van? Nincs semmi baja?
– Azt hittem, ki kell hívnom hozzá a mentőket. Az ajka annyira
kék volt, hogy már majdnem lila, minden lélegzetvételéről azt
hittem, ez lesz az utolsó.
Rebecca az alsó ajkába harapott.
– Hadd beszéljek vele!
– Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne. Ismét elkeserítenéd, épp most
aludt el.
– Nem mondok semmit, ami elkeserítené. Tudod, hogy ő is
beszélni akarna velem.
Ha Margaret hallotta a könyörgést a hangjában, akkor is
figyelmen kívül hagyta.
– Igazán nem hiszem, hogy jó ötlet lenne. Tudod, hogy
vigyáznom kell anyára. Egy kicsit törődhetnél te is az egészségével,
és nemcsak magadra gondolnál, meg arra, amit akarsz.
– Talán. Majd később ismét telefonálok, hogy megtudjam, hogy
érzi magát.
– Tedd azt – válaszolta Margaret. Letette anélkül, hogy
megkérdezte volna, hogy hova mentek, és hogy hol fognak élni
Edisonnal.
Valamiért Margaret azt hitte, Rebecca jómódban és könnyen
teremtett új életet. Pedig ettől már rosszabb sem lehetett. A
lakásukban volt egy kis asztali ventilátor, de az nem tudta lehűteni a
napközben felforrósodott helyiséget. Rebecca alkonyatkor mindig
kiült a szobájukba vezető hátsó lépcsőre, amit Edison közönségesnek
talált.
Edison, akinek soha nem kellett az étel miatt aggódnia, minden
centet sajnált a boltban elkölteni. De gúnyosan mosolygott Rebecca
szánalmas erőfeszítésén, ahogy kétfontnyi kövér hamburgert és
nudlit készített neki. Gyakran a teli tányér tartalmát a mosogatóba
öntötte, az ételt szemétnek nevezte, és elment valahova máshova
enni. Mivel ritkán tért haza hajnal előtt, Rebecca addig ülhetett kinn,
ameddig tetszett neki. Legalább egy bólintás erejéig
összeismerkedett a szomszédokkal. Néha még beszélgetett is,
különösen az özveggyel.
A lakás, ami eleinte világosnak tűnt, néhány helyen, különösen a
konyhában és a fürdőszobában nyirkos volt és bogaras. Az özvegy
adott Rebeccának egy macskát, mert a macska szerinte szereti a
rovarokat. Amikor Edison hazament, és a párnáján találta a macskát,
Rebecca síró védekezése ellenére kirúgta a hátsó ajtón.
Minden délután esett az eső. Rebecca már félt az esőtől, mert a
villám felébresztette Edisont, és olyankor mindig szeretkezni kellett
vele. Nem foglalkozott azzal, hogy Rebeccát esetleg zavarja az
izzadság vagy a whisky szaga. Az ellenkezése csak felbőszítette, a
legkisebb vonakodás is teljesen feldühítette, néha kék foltok árán
tudott csak rámászni. Amikor már az igényeire sem gondolt, sokszor
erősebben és gyorsabban mozgott a combja között, Rebecca néha
már úgy érezte, kigyullad. Elkeseredettségében Rebecca üresnek és
tapasztalatlannak érezte magát, csak azt várta, Edison minél
gyorsabban hagyja abba. Ez soha nem volt probléma.
A hetek száma már kettőre, aztán háromra gyarapodott. Már a
negyedik hét közepén jártak, amikor egy délután Rebecca
meghallotta a macskát. A macska elkeseredetten nyávogott. A hang a
szobájuk mögötti hátsó udvar felől jött. Edison aludt. A ventilátor,
ami alatt Edison feküdt, elnyomta a macska nyávogását, de Rebecca
egyre izgatottabb lett, félt, hogy Edison felébred a zajra.
Kiment a hátsó ajtón, és lesietett a lépcsőn. A nyávogás kint csak
hangosabb volt. A tölgyfa felől jött, az udvar egyik sarkából.
Rebecca a fa ágai alá sétált, aztán felnézett.
A macska a felső ágon ült. Az a kölyökmacska volt, amelyet
Rebecca kapott az özvegytől. Remegve kapaszkodott az ágba,
túlságosan tapasztalatlan volt ahhoz, hogy egyedül lejöjjön róla.
A fa lombja nem volt terebélyes, de a törzse sima volt és magas,
egyetlen alacsonyabb ág nélkül. Rebecca körbenézett, hogy nem lát-e
valahol egy létrát vagy egy ágat, aminek segítségével lemászhat, de
nem volt semmi. Megpróbált beszélni a macskához, hogy
lecsalogassa, de a macska túlságosan félt ahhoz, hogy hallgasson rá.
Rebecca tehetetlenül állt a csapdába esett állatot figyelve.
Valahol délről egy villám cikázott az égen. Egy szellő rezegtette
meg a fát, a macska üvöltve kapaszkodott az ágba.
Villámlott, tehát nemsoká esni fog. Rebecca aggódó tekintetét a
macskára emelve, fojtogató szorosságot érzett a mellkasában, ami
csak nőtt, és fájó könnyeket préselt ki belőle. Fájt a felismerés, hogy
ő is olyan csapdába esett, mint a macska, és képtelen segíteni magán.
– Kényelembe helyezte magát, ugye?
 Rebecca a félig humoros, félig együtt érző hang irányába fordult.
Egy vadul göndörödő, barna hajú, barna bőrű, és a legkedvesebb
szemű fiatalemberrel találta szembe magát. A férfi mindössze egy
levágott szárú farmernadrágot viselt, szeme duzzadt volt, mintha épp
most ébredt volna fel. Kedvesen nézett Rebeccára, de mégis kemény
vonásai voltak, és izmos válla. Alakja elhomályosodott, amikor
Rebecca a fiúra nézett. Törődés látszott az arcán, amikor
megérintette Rebecca karját.
– Hé – mondta kedves hangon – semmi sem annyira rossz,
kedvesem.
Rebecca mély lélegzetet vett, és megtörölte a szemét, mosolyt
erőltetve az ajkára.
– Nem, csak ez a hülye macska.
A férfi lehajtotta a fejét.
– Az okos állatok is lehetnek buták néha. Én mondtam neki, hogy
ne másszon fel, amikor kiengedtem.
A férfi a földszinti szomszéd volt, az éjszaka dolgozó fiatalember.
Most látta először, máskor csak akkor találkozott vele, ha munkába
ment, vagy csak vasárnap. A férfi mindig halkan beszélt, mindig
mosolyogva, barátságosan üdvözölte.
– Az öné? – kérdezte Rebecca.
– Valószínűleg. Az ajtóm előtt találtam rá, és elkövettem azt a
hibát, hogy megetettem. Most már azt gondolja, hogy az enyém,
vagyis hogy én vagyok az övé.
Amikor ismét villámlott, Rebecca tekintetét újra a fára emelte.
– Bárcsak le tudna valahogy jönni!
A férfi meglepett arcot vágott.
– Nem tehet semmit. Ezért jöttem ki.
A fatörzshöz lépett, átölelte, aztán felmászott rá. Egy percen belül
egy vastag ágon feküdt, és kinyúlt a macskáért. Halkan átkozódott,
amikor a macska felé fordult, és karmaival a karjába kapaszkodott,
aztán a válláról a hajába, hogy mentse drága életét. A macskát – mint
egy kalapot – a fején viselve, ágról ágra lépett lefelé, és a legalsóról a
földre ugrott. Levette a macskát a fejéről, és a mellkasánál ringatta,
hogy halk mormolásával megnyugtassa.
Rebecca is megsimogatta az állatot. Keze a fiatalember kezéhez
ért, mire Rebecca felnézett. Amikor tekintetük találkozott,
megkönnyebbült mosoly jelent meg ajkán.
A férfi is sokáig nézte, kissé elpirulva. A férfi nyelt egyet.
– Danténak hívnak. Dante Romolinak.
Aztán a macska a karjaiban, mellkasának puha szőrébe kezdett
dörgölőzni. Rebecca meglepetten nevetett. Azonnal kinyújtotta a
kezét, és ő is bemutatkozott.
Egy esőcsepp hullott Dante vállára. Aztán még egy és még egy
követte, melyek egyre kövérebbek lettek. Aztán hirtelen zuhogni
kezdett. Elkezdtek szaladni, aztán elérték a hátsó lépcsőt. Saját
ajtajánál Dante megállt, és Rebeccát nézte. Rebecca is megállt a
lépcső lábánál, és egy utolsót a férfira mosolygott.
– Köszönöm – mondta, aztán megfordult, és felszaladt a lépcsőn,
vissza a lakásába.
Edison ébren volt.
– Mit csináltál te lenn azzal a digóval? – kérdezte, amikor
Rebecca belépett az ajtón.
Rebecca szíve gyorsabban kezdett dobogni. Edison a szoba
közepén állt, meztelenül, csípőre tett kézzel, kék szeme hideg volt,
mint a jég.
– A macska, amit a főbérlőnktől kaptam, felmászott a fára, és nem
tudott lejönni. Dante ment fel…
– Szóval már a keresztnevén szólítod. Mit csináltatok máskor,
amikor én nem voltam itthon éjszaka?
– Semmit! Ez volt az első alkalom, amikor több mint két szót
szóltam hozzá. A macska…
– Ne gyere ezzel a marhasággal! Láttam, hogy fogdosott. Olyan
vagy, mint a nővéred, nem bírod ki férfiak nélkül.
– Beth? – kérdezte Rebecca megdöbbenve. – Hogy mondhatsz
ilyet róla, amikor ő…
– Az, hogy halott, nem jelenti azt, hogy nem volt kurva.
– Nem volt az! Tudhatnád, hogy a férjén kívül csak veled feküdt
le!
– Szegény fickó, azt hitte, egy ártatlan feleség fog rá várni, és
ehelyett mi történt? Felcsináltatta magát.
– Veled!
– Trükk volt, hogy vegyem feleségül, a hülye kurva. Szó szerint
rám vetette magát.
Rebecca Edisonra nézett, védekező helyzetére, vörös arcára, a
szemében csillogó önzésre. Elhalt Rebecca félelme.
– Ezt még te sem hiszed igazán – kezdte. – Csak azért mondod,
hogy jobban érezd magad, mert tudod, hogy te vagy a felelős a
haláláért.
Edison elkapta. Egy ütést kapott az állára, amitől hátraesett. A
falnak esve sikoly tört ki a torkából. Akkorra Edison már ott is volt,
kezével megragadta a blúzát. Erősen megrázta, és a falhoz vágta.
– Soha ne mondd ezt még egyszer! – mondta dühtől eltorzult
hangon. – Soha!
Rebecca érezte a szájában a vér ízét. Melle fájt a férfi szorításától.
De az agya megvilágosodott.
– Soha nem fogom, mert nem leszek itt!
Majdnem nevetséges volt Edison arcának megváltozása, mintha
soha nem jutott volna még eszébe, hogy esetleg következményei
lehetnek tetteinek, vagy amiket Rebeccának mond. Aztán elnevette
magát.
– Ó, biztosan egyből hazaszaladnál, mint egy kislány.
– Jobb, mint veled lenni.
Düh szökellt a szemébe, ahol aztán megfagyott. Hirtelen engedett
a szorításán.
– Tessék, menj. Senki sem fogja elhinni egy szavadat sem. Senki
sem fogja elhinni, csak azt, hogy jót henteregtem azzal a kis
kurvával, és hogy nem kapta azt a fizetséget, amit várt tőlem.
– Mit higgyenek el? – Rebecca térde remegett. Kezét a falhoz
támasztotta, nehogy elessen.
– Ó, ne játszadozz velem! Tudom, hogy tudod – látom a
szemedben, ahogy rám nézel, mi a pokolért vagyunk itt.
 Mit kellene tudnia? Csak egy dologra tudott gondolni.
– Tudom, hogy bűnösnek érzed magad Beth halála miatt,
függetlenül attól, amit mondasz.
Edison mozdulatlanul nézte Rebecca kifejezéstelen tekintetét. Egy
pillanat múlva megszólalt:
– Igen, annak. Én mondtam neki, hogy szabaduljon meg a
kölyöktől. Még azt is elmondtam neki, mit olvastam egy könyvben,
és hogy hogyan kell csinálnia. Én öltem meg őt is és a babát is.
– Felesleges volt idejönnöd velem. Senki nem zárt volna ezért
börtönbe, bár kellene.
Edison szeme összeszűkült.
– Senki sem fog engem okolni. Te vagy az egyetlen, aki tud róla,
és senki sem fogja elhinni egy szavadat sem.
– Azért, mert megszöktem veled, és hozzád mentem?
Edison vigyorogva, goromba hangon válaszolt:
– Épp ez az. Nem jöttél hozzám.
Rebecca feje lüktetni kezdett. Szerencsétlennek érezte magát,
remegni kezdett. Alig tudott megszólalni:
– Tessék?
– Nem vagyunk házasok. Na, ez hogy tetszik?
– De a szertartás, a papír, amit aláírtunk…
– Nem számítanak. Nem voltam szabad. Édesanyám egyik
barátnőjének a lányát vettem feleségül tavaly májusban. Nem jöttünk
ki valami jól egymással. Visszament az anyjához, én pedig
meglátogattam a nagybátyámat. Ez azt jelenti, hogy a szertartás
érvénytelen. Semmis és érvénytelen. Nem számít.
– Es te ezt végig tudtad.
Edison megvonta a vállát.
– Természetesen tudtam. Ügyvéd leszek.
– Miért? – sírt Rebecca. – Miért tetted ezt velem?
– Nem engedhettem meg, hogy elmondj mindent, amit tudsz
rólam.
– Nem tettem volna meg. Beth kedvéért.
– Erre nem számíthattam. Egyébként is, nagyon vágyódtam
utánad. Büszkének kellene lenned. Nem sokszor fekszem le egy
lánnyal kétszer vagy háromszor, esetleg többször.
Edison túl sokat beszélt. Rebecca érezte, hogy van valami, amit
eltitkol hangos szavai mögött.
– Végig, végig nem voltunk házasok?
– Bűnben éltünk. Hát nem vicces?
Rebecca rettenetes fájdalmat érzett.
– Ezért nem akartál hazavinni.
– Milyen okos vagy.
– És én azt hittem, szégyelled magad.
– Az én bugris vidéki feleségem miatt? Nos, igen, kissé zavaró
lett volna.
Edison felsőbbrendű és leereszkedő modora mélyen megsebezte
Rebeccát, és dühvel palástolta ezt.
– Túl rossz lett volna számodra.
– Soha nem aggasztott. – Edison sarkon fordult, és bement a
hálószobába.
Nem aggódott, mert nem volt szüksége rá. Soha nem akarta
Rebeccát hazavinni. Rebecca hallotta Edison mozgását, öltözködését.
Lassan a földre csúszott. Kezét megsebzett állára tette. Forró volt,
már fájt. Túlságosan nagy és mély fájdalmat érzett ahhoz, hogy
sírjon.
Edison néhány perccel később kijött a hálószobából, ruháit a hóna
alatt hozta. Megállt Rebecca előtt, és megszólalt:
– A bérlet még a következő hónapra ki van fizetve; az öreg
boszorkány kéthavit fizettetett ki velem előlegbe. Maradhatsz addig.
Ahogy én ismerem Margaretet, nem akarja majd, hogy visszamenj,
és ismét elkeserítsd anyádat.
Rebecca tudta, ezt csak azért mondta, hogy ne menjen haza.
– Margaret a nővérem. Ő nem fordul el tőlem.
Edison prüszkölt egyet.
– Azt hiszem, most fogsz felnőni.
Rebecca fáradt hangon megszólalt:
– Csak menj, ha menni akarsz.
 – Igen, megyek. Csak azon gondolkodtam, hogy megérte-e az,
hogy használhattalak.
Rebecca ellenségesen nézte Edisont. Valamit elárulhatott az arca,
mert a fiú magának válaszolt:
– Talán nem. – Egy lépést hátrább lépett, aztán megfordult, és
kisétált az ajtón.
Rebecca mozdulatlanul ülve hallgatta, ahogy lépései elhalkulnak,
és a fehér Chevy elhajt. Még akkor sem moccant, maga elé bámulva
nem gondolt semmire. Aztán Beth haldoklása jutott eszébe, a nevető,
boldog Beth. És mindez Edison Gallant miatt történt, a férfi miatt,
aki épp most ment el.
Rebecca szeméből könnyek csordultak ki, olyan szomorúan és
könyörtelenül hulltak, mint az udvaron a szubtropikus eső.

8.

– Anya kórházban van.

– Ó, Margaret, rosszul van? – Rebecca rettenetesen félt, a félelem
méregként szaladt végig az erein. Annyira szorította a telefonkagylót,
hogy ujjai végei már elfehéredtek.
– Rosszul lett. A szíve rettenetesen dobogott. Már nem ugyanaz az
ember, amióta Beth meghalt, és te is elszöktél.
– Beszélni akarok vele. Beszélnem kell vele, Margaret.
– Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne, azok után, amiket mondtál
nekem. Ő azt hiszi, egy gazdag emberhez mentél feleségül, aki majd
gondodat viseli. Azt gondolja, így jobb, mert nem kell többet miattad
aggódnia tovább Nem mondhatod meg neki, hogy nem így van.
– Meggyőzted?
– És mi van, ha igen? – kérdezte Margaret fülhasogató hangon.
 – Szüksége volt valamire, hogy megnyugodjon.
– Egyszer úgyis megtudja az igazságot. Haza kell mennem.
– Nem teheted!
– Mire gondolsz, Margaret? Nem tudok mit csinálni! Nem érted?
Edison elment.
– Mit tettél, hogy elkergetted?
– Nem tettem semmit. Mondtam már, hogy becsapott!
– Nem tudom elhinni. Gondolj arra, hogy mit fognak szólni az
emberek! – sóhajtotta Margaret. – Nem fogják elhinni, hogy
egyáltalán nem házasodtatok össze.
Rebecca mély lélegzetet vett, aztán ki is engedte.
– Azt hiszem, el fogják hinni, de nem tudok mit csinálni. Edison
elment, és nem is fog visszajönni. A bérleti díj a következő hónapig
ki van fizetve, de nincs pénzem, hogy ennivalót vegyek, és hogy
kifizessem a számlákat. Haza kell mennem!
– Gondolom, még buszra valód sincs, ugye?
– Nincs. Ó, Margaret…
– Várj egy kicsit, hadd gondolkozzam.
A vonal másik végén olyan csend volt, hogy Rebecca már azt
hitte, végleg megszakadt. Rebecca bármelyik pillanatban várta, hogy
a kezelő beleszól, és még több pénzt kér. Természetesen nem volt
telefon a lakásban. El kellett mennie egy fizetős telefonhoz a bolt
mellé. A bolt másik oldalán két ápolatlan külsejű, vállig érő hajú
fickó figyelte Rebeccát. A lány felemelte a kezét, hogy eltakarja lila
foltját, és elfordult tőlük.
– Dolgozhatnál – mondta végül Margaret.
– Mit csináljak? Mit fogok enni, amíg dolgozom?
Megint csend következett. Margaret nagyot sóhajtott.
– Rendben. Küldök neked néhány hétre elegendő pénzt. Talán
anya felerősödik, és akkor hazajöhetsz.
– Nem lenne a buszjegy olcsóbb? Tudom, hogy a múltkori
kórházi kezelés minden pénzünket elvette.
– Kölcsönkérek Bootstól.
– Nem teheted. Nem lenne helyes.
 – Nem értem, miért; ő a férjem.
Eltelt néhány másodperc, mire Rebecca meg tudott szólalni.
– Te és Boots összeházasodtatok?
– Miért ne?
– És nem is értesítettél, hogy én is elmehessek az esküvőtökre? –
Fájdalom csengett Rebecca hangjában. Úgy érezte, mintha elvágták
volna a családjától.
– Nem emlékszem, hogy te meghívtál volna a tiédre! Egyébként,
ha ilyen rosszul állsz, mint ahogy mondod, úgysem tudtál volna
eljönni ide.
– Talán el tudtam volna menni, mielőtt Edison itt hagyott.
– Most már nem. Azért tettük, mert anyának ez volt a legjobb.
Rebecca félretette problémáit, és megpróbálta Margaret
szemszögéből nézni a dolgokat.
– Anya mindig is szerette Bootst.
– Igen, sokkal jobb így neki is és nekem is, természetesen.
Gondolom, így nyugodtabban halna meg.
– Margaret!
– Tudom. Tudom, hogy nem szabad ilyen borzasztó dolgokra
gondolni, mondani még kevésbé, de ezzel is szembe kell néznünk. Ó,
Rebecca, annyira félek!
Ez a mondat maradt meg sokáig Rebeccában, miután lerakta a
kagylót. Ez segített neki abban, hogy arra gondoljon, Margaret nem
gonosz és rosszindulatú, hanem tényleg az anyjukkal törődik. Fájt
volna neki, ha Edisonnak igaza lett volna a nővérével kapcsolatosan.
Rebecca még soha életében nem volt ennyire magányos. A város,
mely eleinte annyira barátságosnak tűnt, teljesen közömbös volt,
mintha az emberek halála és fájdalma is annyira könnyen
elfogadható lenne, mint bármi más.
A pénz, amit Margaret ígért, megérkezett. Nem volt sok, de elég
volt, ha Rebecca főleg makarónit és olcsó tonhalat evett. Egy dologra
rájött, amikor Edison elment, például arra is, hogy a halát
megoszthatja a macskával is. Az állat nyávogva ment az ajtaja elé,
amikor Edison elment, mintha tudná, most már biztonságban van.
 Rebecca már egy hete egyedül élt, amikor egyik este lépéseket
hallott a lépcsőn. Gyomra összeszorult, amikor az ajtó irányába
fordult. Elfelejtette bezárni az ajtót, most pedig már nem volt elég
ideje rá.
A lépések közeledtek, aztán hirtelen lelassultak. Egy férfi alakja
látszott az ajtó mögött. Felemelte az egyik kezét, és ökölbe szorította.
Dante Romoli alakja jelent meg. Rebecca megnyugodott, és
kinyitotta az ajtót.
– A macska miatt jöttem – mondta Dante. Sötét tekintete a nő
állán lévő sötét árnyékra esett, miközben belépett.
– Szeretné, ha visszaadnám? Nem akartam elvenni öntől.
– Nem. Csak azt gondoltam, vagyis úgy tűnt, mostanában mindig
itt van. És soha nem hallottam senkit, csak magát. Kíváncsi voltam…
Minden rendben van?
Rebeccát melegség töltötte el a férfi törődése miatt.
– Igen is meg nem is. Rendben vagyok, ha erre gondol.
– Akkor jó. De mi van a férjével? Nem tehetek róla, de
észrevettem, hogy nincs itt az autója, amikor megyek este, vagy
amikor hazajövök reggel.
– Elment.
– Elutazott, vagy valami hasonló?
– Örökre. – Rebecca hangja rekedt volt, miközben válaszolt.
Dante bólintott, mintha ezt a választ várta volna. Egy pillanat múlva
elmosolyodott.
– Evett már?
Rebecca megcsóválta a fejét. Általában nagyon későn evett, ha
evett egyáltalán. Nem volt étvágya. Egyébként is, ha evett, nem
tudott utána mit csinálni, csak lefeküdni.
– Tudja, kedvesem, elmondtam tegnap az utca végében lévő
étterem séfjének a nagymamám folyamirák-felfújtjának receptjét.
Kipróbálta, és ami kimaradt, nekem adta. Egy hatalmas tál. Nem
ártana egy kis segítség az elfogyasztásánál.
– Nem kell dolgoznia?
– Szabadnapos vagyok. Jön?
 Több rábeszélésre volt szükség, de végül is Rebecca beleegyezett.
Mielőtt a tál felfújt elfogyott volna, ő elmesélt mindent Danténak. A
közepe körül ismét sírni kezdett. Kissé megrándult, amikor Dante
karját a válla köré tette, de ölelése csak együttérzésről és emberi
melegségről tanúskodott. Sokáig ölelte, valami butaságot suttogott
neki franciául, de Rebeccának a leghalványabb sejtelme sem volt
arról, mit mondhatott. De nem számított. Amikor végül felállt, és
megtörölte a szemét, máris jobban érezte magát.
Ezután sokszor látta Dantét. Rebecca azzal gyanúsította, hogy őt
is egy otthontalan kiscicának tartja, de a férfi csak nevetett, és azt
mondta, ő jobb társaság. Dante szerezte neki a mosogatói munkát is.
Azt is ő mutatta meg neki, hogyan győzze a végtelennek tűnő
porcelánok és ezüstök áradatát, hogyan vigyázzon arra, hogy nehogy
leforrázza magát a forró vízzel, hogyan olajozza a kezét, hogy ne
legyen nyers és dagadt.
És az is Dante volt, aki észrevette, milyen hányingere van, amikor
az olajos tányérokat tisztította, és megkérdezte, hogy terhes-e, és ő
erőltette rá, hogy nézzen szembe az állapotával.
Rebecca sápadtan, sötétzöld szemével a férfira pillantott, és
elkeseredetten megkérdezte:
– Ó, Dante, mit fogok most csinálni?
– Légy a feleségem – mondta a férfi.
Rebecca nagyon szerette, mert tétovázás, kétség nélkül mondta ezt
neki.
– Köszönöm – mondta, miközben lábujjhegyre emelkedett, és
megcsókolta az arcát –, de nem tehetem.
A férfi összevonta a szemöldökét.
– Miért nem?
– Ez nem a te problémád. Eleget tettél értem, és nem engedhetem,
hogy még több áldozatot hozz.
– Arra nem is gondoltál, hogy magamért is teszem?
Rebecca megcsóválta a fejét.
– Saját éttermet szeretnél, szeretnél valaki lenni. Nincs szükséged
feleségre, és egy másik férfi gyerekére.
 – Azért mondod, mert cajun vagyok, és csak egy tanuló pincér.
– Annak semmi köze ehhez!
Rebecca tudta, milyen érzékenyen érinti Dantét származása. A
cajunok új-skóciai leszármazottak, akiket elkergettek a britek a
tizennyolcadik század közepén, a Franciaország és Anglia között
dúló háború idején, és Louisiana mocsaras és folyós területein
telepedtek le. Istenfélő nemzet voltak, anélkül hogy puritánok lettek
volna; hatalmas családjaik voltak; szerettek táncolni, inni és
szórakozni; és csak a sokkal tudtak megelégedni. Ezen
tulajdonságaik miatt sokan lenézték őket. Érzékenyen büszkék is
voltak, erre Dante volt a legjobb példa. Nem magyarázkodtak
életmódjukról, rossz néven vettek bárminemű megbélyegzést. Dante
nem szégyellte, hogy csak egy tanuló pincér, de idegesítette, ha azt
gondolták róla, hogy csak erre képes, és hogy mindig is csak erre
lesz képes.
A férfi bólintott. Körülöttük nagy volt a nyüzsgés, a kiabálás, a
gőz és az illat a konyhában. Amikor az egyik séf feléjük sétált, és
összevonta a szemöldökét, Dante felkapott egy tányért, és elkezdte
kikaparni.
– Ennek ellenére szeretnék gondoskodni rólad, kedvesem.
– Azt teszed, nap mint nap. – A hányingerét most vissza tudta
tartani. Megfogott egy tányért, és ő is elkezdte kikaparni a
maradékot.
– Tudod, mire gondolok.
– Igen, tudom, és nagyon kedves tőled – mondta hatalmas
mosollyal az ajkán –, de nekem tényleg haza kell mennem. Oda
tartozom, nem ide.
– Hiányzik az otthonod – állapította meg Dante.
– Néha álmodom róla, hogy milyen volt, amikor még Beth is élt.
– Akkor miért vagy még itt? Miért nem mégy haza?
– Nem tehetem. Mi lesz, ha anya elkeseredik a történtek miatt,
amiért terhes vagyok és nem házas, aztán pedig meghal?
Dante komolyan Rebeccára nézett.
– Azt hiszem, félsz, kedvesem, félsz, hogy mi fog történni az
anyáddal, és hogy mit fog szólni a nővéred. És legjobban a
szerelemtől félsz.
Danténak igaza volt. Rövid ideig azt hitte, szereti Edisont, és hogy
ő is szereti őt. Tévedett. Amit érzett, az csak szánalom és az első testi
vágy izgalma volt. Hogy Edison a nemi vágyon kívül mit érzett,
Rebecca nem tudta. Csak azt szerette volna, ha minden ugyanolyan
lett volna, mint régen, és biztonságban lehetett volna a családjával.
Semmi értelme nem lett volna még egy férjnek, hogy ismét főzzön és
takarítson valakire, megmondja, mikor megy el és mikor jön haza,
megossza vele az ágyát és elvegye a testét, mintha az a jogában állna.
– Nem tudom – válaszolt végül Rebecca.
– Tudnálak szeretni, ezt te is tudod. – Dante Rebeccára nézett, a
válaszát várta.
– Tudnál?
– Könnyen menne.
– Különleges férfi vagy, Dante.
– És jóképű. Továbbá szeretem a gyerekeket, és csodálatos apa
lennék.
Rebecca megcsóválta a fejét, és mosolygott Dante lelkesedésén.
– Nem kétlem, ha megtalálod a megfelelő személyt.
– Te lehetnél a megfelelő, ha te is szeretnéd.
– Akkor én mit fogok tenni egy barátért?
Dante elfordult egy kis időre. Lassan lélegzett. Amikor ismét
visszafordult, az arca tiszta volt.
– Rendben, de mit fogsz tenni?
– Beszélnem kell Margarettel. Akkor tudni fogom.
Margaret, amikor Rebecca még egyszer felhívta, rettenetesen
megrémült. Nem tudja elhinni, mondta rendületlenül. Szerinte
Rebecca a terhességgel bűnhődött a tetteiért. Anyjuk is
nyugtalankodott Rebecca miatt, és beszélni akart vele, tehát Rebecca
is beszélhetett vele, azzal a feltétellel, ha nem említi neki a legújabb
tragédiát. Ha mégis megteszi, Margaret nem vállal többé felelősséget
érte.
Amikor már az anyja a vonalban volt, lehetetlennek tűnt
Rebeccának, hogy ne vidáman viselkedjen. Megmondta az anyjának,
hogy jól van. Edison is jól van, New Orleans is jó, minden jó. Anyja
hangja megkönnyebbült lett.
– Annyira aggódtam érted, Becky – mondta anyja gyerekkori
nevén szólítva. A hangja halk volt, meleg és erőtlen. – Margaret nem
mesélt sokat, amikor telefonáltál, és nem tudtam veled sehogy sem
beszélni. Jól szórakozol?
Szórakozás?
– Ó, igen, anya. Csak… hozzá kell szoknom mindenhez.
– Értem, de ne felejts el minket.
– Nem, nem foglak, anya.
– Nos, akkor én megyek is. Elfáradtam, és ideje lefeküdnöm egy
kicsit szunyókálni. Ugye emlékezni fogsz arra, amit mindig
mondtam neked, mivel most már olyan előkelő emberek közt vagy?
Rebecca megpróbált gondolkodni, bár valójában inkább az anyja
szakaszos légzésére koncentrált.
– Nem…
– Ha nem lehetsz úrinő, legalább tégy úgy, mintha az lennél. Ezt
még az én anyám mondta nekem, és segített is. Vigyázz magadra,
Becky, és telefonálj.
– Igen, anya.
Amikor egy másodperc múlva Margaret vette vissza a kagylót, a
hangja izgatottan csengett.
– Van egy ötletem – mondta. – Tudom, mit fogunk csinálni.
Működni fog, tudom, hogy működni fog.
Különös, de valóban működött.
Margaret további pénzt küldött Rebeccának az utasításaival, hogy
menjen el egy jó nőgyógyászhoz, olyanhoz, aki pontosan meg tudja
határozni, milyen idős terhes. Amikor Rebecca meg tudta mondani,
hogy három hónapos terhes, Margaret bejelentette, hogy három
hónapos terhes, azonnal kismamaruhákat kezdett hordani, és
babakelengyét kezdett gyűjteni. Amikor Rebecca már a nyolcadik
hónapban volt, Margaretnél hirtelen komplikációk léptek fel, ezért
New Orleansban kellett felkeresnie egy szakorvost, ahol a szülésig
ott kellett maradnia.
A szomszédoknak bemesélt történet ellenére nem látogatott ő meg
egyetlen szakorvost sem, és nem is lépett fel semmi komplikáció
nem létező terhességében. Csupán Rebeccához utazott, és várt.
Várakozása nem tartott egy hónapig. Vajon az elszámolás miatt,
vagy Rebecca fiatalsága és apró termete miatt, esetleg Margaret
elkeseredettsége miatt, Rebecca egy hét múlva vajúdni kezdett.
Margaret nem hitte először, hogy a baba tényleg jönni fog, azt
gondolta, Rebecca úgysem tudja, mi történik vele. Amikor Rebecca
meggyőzte, pánikba esett, az ujjait tördelgetve fel s le szaladgált a
szobában, és a nem létező telefont kereste. Rebecca már négyszer
elmondta neki, hogy fel kell öltöznie, és le kell mennie a bolthoz,
hogy telefonálni tudjon az orvosnak. Margaret képtelen volt lemenni
az esőben, hogy szóljon az orvosnak.
A fájások sűrűbben és erősebben követték egymást. Rebecca
felöltözött, de alig bírt beszélni. Valami rossz volt. Olvasott egy
könyvet a szülésről, Dante hozta neki a könyvtárból, és nem
számított rá, hogy ilyen sűrűn követik egymást a fájások. Amikor
fájdalmai közepette a magzatvíz is elindult, Rebecca megszólalt:
– Dante… menj, hozd ide Dantét.
– Mit akarsz vele?
Margaret nem találta igazán hasznosnak Dantét. Nem igazán
szerették egymást, talán azért, mert minden téren Dante volt Rebecca
példaképe, és a férfi nem igazán titkolta, hogy Margaretet egy
minden lében kanál személynek és betolakodónak tekinti.
– Szükségem van rá.
– De nem tehet semmit. Vagy igen?
Rebecca megdagadt, a fájdalomtól vonagló testtel, cipőjében
meleg, véres magzatvízzel nézett pusztító dühvel nővérére.
Elkiáltotta magát.
– Hívd már Dantét!
Margaret csendesen kiment a nedves éjszakába. Rövid időn belül
hallatszott, ahogy kopogtat a férfi ajtaján.
Dante vezette le a szülést. A baba, egy kislány, elfintorított, vörös
arccal sírt, mintha dühös lenne az egész világra. Korai születése
ellenére a kislány sírása erős volt. Dante odaadta a babát
Margaretnek, miközben Rebeccával foglalkozott. Rebecca nővére
ügyetlen, óvatos gondozással megfürdette a kislányt, egy takaróba
csavarta, és visszavitte a szobába, Rebecca mellé, az ágyra tette.
Rebecca a párnára fektette a csillogó hajú csöppséget.
Megérintette gyermeke puha arcának bőrét, apró kezét,
elcsodálkozott hosszú ujjain; érezte apró szívének finom, gyors
dobbanását a meleg, pici testben. Rebecca ragyogó szemmel az ágy
szélén ülő Dantéra nézett. Sűrű, göndör fürtjei összevissza álltak,
szeme alatt a kimerültség sötét árnyai húzódtak, és vér – Rebecca
vére – maszatolta be a pólóját. Arca elégedettséget és örvendezést
sugárzott.
Rebecca ajka tiszta mosolyra húzódott, amikor kinyújtotta bal
kezét a férfinak.
– Köszönöm – mondta egyszerűen.
Dante a könnyektől csillogó szemű Rebeccára nézett. Hangja
rekedt volt a tisztelettől, amint megszólalt:
– Ó, kedvesem, úgy nézel ki, mint egy fiatal Madonna.
Margaret az ágy végénél állva megköszörülte a torkát.
– De szépen mondtad, Dante. Nem tudom, honnan tudtad, mit kell
tenned, de fogadd az én köszönetem is.
Dante nem vette le a szemét Rebeccáról, miközben válaszolt:
– Semmiség. Régebben sokat segítettem a nagyapámnak a kis
farmján. Ő mutatta meg, hogyan elletik a teheneket.
– Pfuj! – jelentette ki Margaret. – Ez azért nem ugyanolyan.
Dante csupán megvonta a vállát, mintha ez a megjegyzés még egy
választ sem ért volna. Margaret folytatta:
– Egyébként jobb ez így. Most legalább nem kell a kórházba
mennünk.
– Miről beszélsz? – Dante elengedte Rebecca kezét, és lassan
felemelkedett, hogy Margaret szemébe nézhessen. – Azonnal
hívnunk kell a mentőket. A húgodat és a gyereket is meg kell
vizsgálni. Én nem vagyok orvos. Mi lesz, ha valami baj van?
 – Rebecca jól van, szerintem. Mindketten jól vannak.
– De te ezt nem tudhatod!
– Ha nem megyünk be a kórházba, nem kell regisztráltatnunk a
babát, hogy itt New Orleansban kapja meg a születési anyakönyvi
kivonatot. Mindent elintézek később anya orvosával. Majd megteszi
nekem, ha elmagyarázom neki a dolgokat. Bármi jól jön, ami az
enyémmé teszi a gyereket.
– A tieddé? – kérdezte halkan Dante. – El fogod vinni Rebecca
gyerekét?
Margaretet elöntötte a méreg. Kezét telt csípőjére tette.
– Nem fogom elvinni! Rebecca adja nekem ide!
Dante Rebeccához fordult.
– Igaz?
Rebecca nyelt egyet fájdalmában.
– Ez a legjobb dolog, amit tehetek. Nem érted?
– Nem. – A szó kemény volt és nem megalkuvó.
– Normális otthona lesz két szülővel és sok szeretettel, három
ember szeretetét fogja kapni egy helyett. És akkor láthatom, amikor
csak akarom, ameddig csak akarom. Így legalább senki nem sérül
meg, anyám sem, és a gyerek sem. Mindenkinek ez lesz a legjobb.
– Ki mondta ezt neked?
– Margaret, de…
– És mi a te véleményed?
Rebecca alsó ajkára harapva elnézett a férfi mellett. Remegő
hangon válaszolt:
– Nekem is így a legjobb. Vigyáznom kellene rá és annyit
keresnem, hogy mindkettőnknek elég legyen. Túl sokat.
– Akkor nem mégy haza?
Margaret is közbeszólt, kezével a vaságyat markolta.
– Nem jöhet haza! Most nem! Túl nyilvánvaló lenne. Túl sokat
foglalkozna a gyerekkel, és egyébként is gyenge még. Az emberek
gyanút foghatnak, beszélni kezdhetnek. Anya is rájönne, hogy valami
baj van.
Dante fájdalmasan és részvéttel ismét Rebeccára nézett.
 – Ó, kedvesem.
Könnyek szöktek Rebecca szemébe, és kúsztak végig az arcán.
Halk hangon ismételte:
– Arra kell gondolnom, hogy mi a legjobb mindenkinek.
Dante nem válaszolt. Ökölbe szorította a kezét, aztán ismét
ellazította. Megfordult, és kisétált a szobából. A lakás ajtaja
csendben bezárult mögötte.

Bonne Vie-ban Margaret jeges teája megérkezett. Mielőtt a

szobalány távozott volna, megitta az ital felét. Ismét teletöltötte a
poharát, aztán le s fel járkált az ágy mellett.
– Mi van azzal a fotóssal, azzal a Gorsline-nal? – kérdezte. –Mit
akar? Miért üldöz minket?
Riva az ablaknál állva megszólalt:
– Úgy néz ki, hogy érdeklődik Erin iránt.
– Halandzsa. Van valami ötleted, mit akarhat valójában?
– Nincs. – Riva megmondhatta volna, hogy találkozott ma délután
a fiatalemberrel. De nem tette. Úgysem értené meg Margaret, hogy
miért mondta azt, hogy átadja Doug Gorsline számát Erinnek, és
most nem volt olyan hangulatban, hogy ezért nővére elítélését
hallgassa.
– Láttad őt a gyűlésen – mondta Margaret. – Gondolod, hogy meg
lehetne venni?
– Ó, Margaret, ez nem egy szappanopera! Semmi sem olyan
melodramatikus, hogy vesztegetésre lenne szükségünk. És még ha a
helyzet más is lenne, akkor sem lenne bölcs dolog pénzt ajánlanunk.
Ha valóban nyomoz valami után, ez olyan lenne, mintha vért adnánk
a vadászkutyának.
Nővére ismét ivott a teájából, aztán ujjaival megtörölte a száját.
– Lehet, hogy igazad van. De még mindig azt kívánom, bárcsak
tudnám, mit akarhat. Gondolod, hogy hallhatott valamit Erinről?
– Mire gondolsz?
– Tudod te, mire gondolok! Rád és Erinre.
Természetesen tudta Riva. Bután viselkedett azért, hogy Margaret
nyíltan beszéljen, hogy Erint pontosan a sajátjaként azonosítsa, Riva
saját lányaként. Mióta a nővére elvitte az egyhetes babát New
Orleansból, soha nem mondta volna ki azokat a szavakat, soha nem
utalt volna arra, hogy Erin más, mint Riva unokahúga. Mindig más
szavakat használt, ami Rivának perverz kielégülést okozott. Bár
Margaret ezt soha nem vette észre. Riva nem tudta, vajon azért-e,
mert nővére nem akart emlékezni rá, hogy mit érzett Riva a
gyermeke elvesztésekor, vagy csak különös logikája miatt tekintette
Margaret Erint valóban saját lányának.
Visszatérve az aktuális problémára, Riva megszólalt:
– Inkább Edisontól kell tartanunk, mintsem Gorsline-tól. Végül is
Edison az, aki magasabb pozícióért törekszik.
– Imádkozz, hogy igazad legyen! Ha arra gondolok, hogy Erin
ezzel a fotóssal, rosszul leszek!
– Talán Josht jobbnak találod?
Margaret sóhajtva a bársonyszékbe huppant.
– Ó, istenem, ne is említsd. Miért? Miért pont ezzel a
fiatalemberrel kellett találkoznia, és beleszeretnie?
Riva felemelte a kezét, és fáradt szemét dörzsölte.
– Balszerencse vagy véletlen egybeesés, vagy talán épp a genetika
miatt van, mivel politológiaórán találkoztak. És természetesen Josh
találta Erinnek a munkát az apja irodájában. De azt még nem
mondhatjuk, hogy szerelmesek egymásba.
– És azt sem, hogy nem! – vágott vissza Margaret, aztán
hátrahajtotta a fejét a székben. – Az isten szerelmére, miért nem
egyezett bele Edison, hogy elválasszuk őket? Miért?
– Azért – magyarázta Riva higgadtan –, mert nem szereti, ha
megmondják neki, hogy mit tegyen, különösen, ha egy nő teszi ezt.
– Tudtam. Rosszul közelítetted meg.
– Ha úgy gondolod, jobban csinálnád, szeretném, ha
megpróbálnád.
– Már úgyis mindegy – mondta Margaret, és a poharát az asztalon
lévő tálcára helyezte. – Igazán nem értem, miért olyan akadékos. Ő
veszíthet ezzel a legtöbbet.
 – Ő nem úgy gondolja. Valójában annyira arrogáns, hogy azt
hiszi, biztonságban van, és hogy nem számít, mit mondok, úgysem
teszek semmit.
– Miért ne gondolná ezt? Évek óta ezt tetted. Nem csináltál
semmit.
– Nem volt mit csinálnom.
Margaret kételkedve nézett Rivára.
– De volt! Fizethetett volna Erin után. Jogodban állt volna, és
biztos vagyok benne, hogy egy jó ügyvéddel elérhetted volna.
– Akkor ezt még nem tudhattam. És egyébként sem akartam ezt.
– Néhány ember nem olyan válogatós pénzügyekben? –mondta a
nővére dühösen. – Valójában még most is fizethetne.
– Lehetetlen Erin kora miatt. Egyébként sem kérhetek semmit
anélkül, hogy meg nem mondom, hogy Erin az ő lánya, és ezt soha
nem fogom megtenni. Soha.
– Lehet, hogy jobb lenne, ha elmondanád neki. Gondoltál már rá?
Aligha tudná elutasítani, hogy elválassza őket egymástól.
– Ha így gondolod, nem ismered eléggé.
Margaret tágra nyílt szemmel Rivára nézett.
– Nem, nem ismerem annyira, mint te ismered. Milyen most?
Még mindig olyan jóképű, mint valaha?
– Talán. – A válasz félvállról jött, mivel Riva még Margaret
javaslatán gondolkozott.
– Talán? Nem tudod? Nem néztél rá?
Margaret kíváncsi hangja mögött düh és irigység csengett. Riva
ránézett.
– És mi van akkor?
– Te jó isten, Riva! Edison Gallant volt a leghelyesebb fiú a
városunkban. A házunkba járt, az asztalunkról evett, és most ő lesz a
kormányzó. Lehet, hogy meg leszel híva a kormányzó székfoglaló
báljára. Lehet, hogy én is és Boots is ott leszünk, mint Erin szülei.
Gondold el! Ez neked nem jelent semmit?
Riva a nővére mellé lépett. Óvatosan, megfontolt hangon
megszólalt:
 – Edison Gallantban nem lehet megbízni. Ha tudni fog Erinről,
fegyverként fogja használni.
– Mire? Mire használhatja?
– Használhatja arra is, hogy megkapjon engem.
Margaret gúnyosan nevetni kezdett.
– Ugyan már, Riva. Hogyan?
– Megfenyegetne, hogy elmondja Erinnek. Tudom, hogy ezt te
sem szeretnéd.
Margaret elsápadt.
– Ó, istenem, ne! Ezt nem teheti.
– Megteszi abban a pillanatban, ha nem teljesítem az akaratát.
– Valami konkrét dolgot akar tőled? – Margaret tekintete
összeszűkült. – Tudod mit?
– Már próbáltam elmondani korábban. Ismét az ágyában akar
tudni.
– Ó – mondta Margaret elutasítón. – Honnan tudod, hogy azt
akarja?
– Elég nyilvánvalóvá tette, amikor megkértem, hogy küldje el
Josht.
– Gondolod, hogy valóban elválasztaná Erint és a fiát, ha a
bugyidhoz juthatna?
Riva elhúzta a száját.
– Úgy is lehet mondani.
– Nos akkor – mondta Margaret nevetve – itt a lehetőség egy
hatalmas áldozathozatalra, Riva. Mire vársz? Ha csak ennyit akar,
add meg neki!

9.
Riva majdnem elfeledkezett a jótékonysági bálról. Margaret találta
meg másnap reggel a jegyeket tartalmazó levelet Riva
hálószobájában. Riva többet fizetett ki, mint amennyire szüksége
volt. A bált ma este, a régi pénzverde épületében fogják
megrendezni, a francia negyedben. Margaret a pluszjegyekkel a
kezében elpirult az izgatottságtól. Ha Riva megy, akkor ő és Boots is
vele tarthatnak. Riva kételkedve a nővérére nézett.
– Gondolom, el kellene mennem, mivel megígértem, hogy
támogatom a mocsaras vidékeket, és Noel is különös érdeklődést
mutat irántuk, de biztos vagy benne, hogy jönni akartok?
Szmokingos ünnepség lesz, és mivel nem ismertek itt senkit, biztosan
unalmasnak fogjátok találni.
– Természetesen menni akarok – mondta Margaret. – Elmehetek
veled a városba, és kölcsönözhetek Bootsnak egy szmokingot. Ami
engem illet, biztos vagyok benne, hogy van valamid, amit viselhetek.
Riva nővére a hálószoba végében lévő gardróbhoz sétált, és
kinyitotta. Egy ideig csak nézte a különböző színű ruhákat és
kosztümöket, estélyi ruhákat, bundákat, mindegyikhez egy hozzáillő
cipő és táska volt mellékelve. Mély, elragadtatott lélegzetet vett, és
az estélyi ruhákat kezdte nézegetni.
Riva szótlanul figyelte nővérét. Amikor még kislányok voltak, ő,
Margaret és Beth mindig egymás ruháját hordták. Az, hogy Margaret
szabadon választott Riva ruhái közül, nem volt szokatlan; évek óta
ezt csinálta. Ez nemcsak a múlt maradványa volt; Riva nővére
jogosultnak tartotta magát arra, hogy megossza azt, ami a Riváé volt.
– Azt hiszem, növelhetnéd a nekem folyósított összeget, Riva –
mondta Margaret. – Isten tudja, mennyit költesz ruhákra.
– Nem tudom, mi köze van ehhez a ruháimnak – válaszolt Riva. –
A pénz Erin kiadásait fedezi.
– Azt magam is ki tudom fizetni, köszönöm szépen. Egyébként
egy lánynak az ő korában nincs szüksége annyi pénzre, ruhákra és
hasonló dolgokra; el fogja bízni magát. De jobban is törődhetnél a
nővéreddel, hogy szebben nézzen ki, anélkül hogy használt ruhát
kellene hordania.
 – Nem kell elfogadnod a ruhákat, amiket adok.
Az adok nem volt halk szó, de nem számított. Bizonyos
szempontból igaz, gondolta Riva. Bármit megvehetett magának, amit
akart, bármit pótolhatott, amit különösen szeretett, ha Margaret épp
azt választotta ki a ruhatárából. Az, hogy életük annyira másképp
alakult, a sajátja és a Margareté, nem a Margaret hibája volt.
– Ó, én nem bánom – mondta gyorsan Margaret. – Az én barátaim
úgysem látták rajtad.
Riva halkan sóhajtott egyet, aztán a csekk-könyvéért nyúlt.
– Mekkora növelést szeretnél?
Margaret hízott az elmúlt néhány év alatt, néhány kilót ide,
néhányat oda. Adottsága széles csípőjére már nyilvánvaló volt, de
nem engedte, hogy ez meggátolja abban, hogy Riva ruháit hordja.
Visszatartotta a lélegzetét, hogy be tudja húzni a cipzárt, és be tudjon
kapcsolni egy kapcsot. Úgy állt a tükör előtt, mintha nem látná, hogy
a szoknya szűk rá, és az anyag formája is elnyúlt, mert nem úgy
voltak szabva, hogy takarják azokat a kidudorodásokat.
Riva általában finoman megmondta, ha valamit nem Margarethez
illőnek talált, de csak annyit mondott, hogy szerinte a ruha színe és
az anyaga nem áll jól neki. Most is ugyanez történt. Margaret
figyelme egy szivárványszínekben játszó üveggyöngy és flitter
díszítésű arany selyemruhán akadt meg, amit Riva még csak
egyetlenegyszer hordott, mert túlságosan feltűnőnek találta. Rivát
nem igazán érdekelte, mit visel Margaret, de utálta látni, ha valami
nem illik az alakjához és rózsaszínes piros színéhez, vagy pedig túl
vastag nyárra.
– Nem gondolod, hogy ez egy kicsit meleg lesz nyárra? –kérdezte
Riva. – Ott egy olasz selyemruha. Azt akartam felvenni, de neked
nagyon jól állna, mert bő a szoknyája.
– Arra célzol, hogy bővebb szoknyára lenne szükségem? –
kérdezte Margaret.
– Én csak azt mondtam, hogy jól állna.
– Gondolom, te akarod ezt a csillogó ruhát viselni. Mutatós lennél
benne az újságokban.
 – Megmutattam, mit fogok felvenni. Margaret gyilkos tekintetet
vetett rá.
– Te csak viseld azt az apácaszínű ruhát. Én az élettelibb színeket
szeretem. – Levette a nehéz, szűk, üveggyöngyös ruhát a vállfájáról,
és felpróbálta.
Mire mindnyájan készen álltak, hogy induljanak az ünnepélyre,
Margaret eltulajdonította Riva egyik cipőjét, a ruhához illő
üveggyöngyös táskáját, megcsináltatta Riva fodrászával a haját, és
használt Riva kedvenc parfümjéből, amit csak külön neki készítettek
a francia negyed St. Ann Streetjén. Margaret úgy szállt be a
limuzinba, mintha az is az övé lenne, maga elé tolta Constance-t és
Rivát is, hogy ő foglalhassa el az előrenéző ülés központi részét.
Constance egy elegáns és hűvös, fekete és fehér fátyolruhát viselt.
Amint leült, felvonta a szemöldökét.
– Mennyire hasonlít a nővérére, Mrs. Green. Észre sem vettem
eddig.
A dupla lenézés áradt Constance hangjából, amiért Margaret Riva
ruháját viselte, amit mindenki tudott, és hogy rettenetesen
modortalanul viselkedik. Margaret elégedetten mosolygott.
– Mindenki mindig ezt mondja.
– Gondolhattam volna.
A másik nő hűvös hangneme eltörölte a mosolyt Margaret arcáról.
Mielőtt megszólalhatott volna, Noel szállt be az autóba Bootsszal a
nyomában, és George-hoz kezdett el beszélni, aztán pedig
elhajtottak.
Az Egyesült Államok régi pénzverdéje egy barnára festett,
Viktória korabeli épület volt, és az 1830-as évektől kezdve a
huszadik század első évtizedéig működött, kivéve a polgárháború
időszakát. Ezután szövetségi börtön lett, de néhány évvel ezelőtt
teljesen felújították, és egy állami múzeummá alakították. Néha
partikat és bálokat rendeztek az épületben. Az 1840-es években a
pénzverde igazgatója jelmezes bált rendezett lányai bemutatkozása
alkalmából, ez volt az egyetlen társasági összejövetel, amit a
pénzverde épületében rendeztek. Riva szerint ez tipikus példája a
New Orleans-i bürokráciának.
Az épület belseje tágas volt, egy nagy lépcső vezetett felfelé a
három emeletre. Az épület érdekes ötvözete volt az újnak és a
réginek, a fényes és ragyogó felületeket régi fákkal és kitűnő
megmunkálással kombinálták össze.
A gálán a férfiak viselete több mint látható volt. Volt idő, a
hatvanas-hetvenes évek során, amikor alig viseltek szmokingot a
városban, de az elmúlt néhány év során ismét nélkülözhetetlenné vált
a férfiak ruhatárában. Talán ennek tudható be, vagy egyszerűen csak
annak, hogy sok volt New Orleansban a bár, amit sokan látogattak. A
pezsgő is nagyon elterjedt. Rengeteg garnéla, kagyló, folyami rák és
apró kolbászok roston sülve, töltött gombák és más hasonló
ínyencségek sorakoztak az asztalon. Kristálypoharakban desszertet
szolgáltak fel, ami csokoládéból, friss szamócából és pudingból
készült. Az ételek között jégből faragott vadkacsák, ludak,
nemeskócsagok, pelikánok és darumadarak voltak elhelyezve, a
mocsaras területek vándorló lakói, melyek megtartásáért rendezték
ezt az ünnepélyt.
A táncolható zene bőséges volt. Egy vonósnégyes valcert játszott
az idősebb és a romantikus vendégeknek a harmadik emeleten, egy
cajun zenekar pattogós, ritmusos zenét játszott a másodikon, és egy
dzsesszzenekar játszott a dzsesszteremben. A legkedveltebb hely
mégis a homályosan megvilágított udvar volt, ahol enyhe szellő
fújdogált, és modern zenekar játszott koktélzenét, amire jól lehetett
táncolni, és nem jelentett leküzdhetetlen akadályt a beszélgetés sem a
táncolni akarók számára.
A Bonne Vie-ból érkezettek egy ideig együtt maradtak, elég ideig
ahhoz, hogy mindenki táncoljon mindenkivel. Dante, Riva szokásos
kísérője, elsőként vezette Rivát a parkettre. Könnyen és kényelmesen
mozogtak együtt, minden lelkesedés nélkül; Dante számára a tánc
csak lehetőség volt gyors, humoros megjegyzései megtételére. Boots
kiváló táncos volt, mozdulatai könnyedek, lépései tökéletesek voltak.
Volt valami abban, ahogy Riva teste Noeléhez illeszkedett, olyan
harmóniában mozogtak, ahogy senkivel sem. Ezenkívül a férfi
különös módon válaszolt a zenére, mintha vonzódna hozzá, és
mintha ezt használná arra, hogy kinyilatkoztassa, amit általában
magában tart. Ez nem volt új felfedezés; már évekkel ezelőtt
észrevette, amikor először táncoltak együtt. Rivának olyan érzése
volt, mintha a férfi nem lenne tudatában annak, hogy a zene
mennyire a hatalmába kerítette.
A Bonne Vie-i társaság végül is szétszéledt. Riva Dantéval
maradt, amíg a férfi egy családanya csapdájába nem esett, hogy
megbeszéljenek egy esküvői próbát, amit a Lecompte egyik zártkörű
termében fognak megtartani. Miután üdvözölte egy ismerőse, Riva
egyedül indult el. Egy pohár pezsgőt vitt magával, amit később
ásványvízzel pótolt, amikor elfogyott. Engedett az asztalon fekvő
ételek csábításának, és megkóstolt néhányat. Kószálásai során
gyakran üdvözölte barátait és nem igazán barátait, és modellt állt
néhány rendezővel a New Orleans magazin és a Times-Picayune
fotósai számára.
A dzsesszterem felől egy idő után hangos zenére és tapsviharra
lett figyelmes. Áthatolt az ajtó előtt összegyűlt tömegen, és belépett a
terembe. Olyan kilátást nyújtó helyet keresett, ahonnan jól láthatta a
zenekart.
Az együttes trombitásból, klarinétosból, egy pianínósból,
hegedűsből és dobosból állt. Intenzív és egyben szomorú zenét
játszottak. A világi, félelmetes zene átjárta Riva testét,
megdobogtatta szívét, dübörgött a gyomrában.
A fekete trombitás nagyszerűen játszott, a klarinétos is jól, de a
dobos vitt életet a zenébe. A ritmus, amit kicsalogatott a dob bőréből,
bonyolult és érzéki volt. Minden egyes ritmus intenzívebb lett, az
ütés erősebb, a zene izgalmasabb. A ritmus üzenete primitív volt, de
hatásos, a szerelem diadaléneke, ahogy a sötétben ünneplő testek
összefonódnak.
A dobos Noel volt.
Koncentrálás látszott az arcán, ahogy szoros összhangban játszott
a többi zenésszel. Fényesen csillogott a szeme, látszott, mennyire
élvezi a zenét. Riva meglepetten nézte, mennyire boldog Noel. Ez
benne volt a zenéjében, a gyorsuló ritmusban és a mozdulataiban, de
legjobban a tényben, hogy ebben a pillanatban nem volt tudatában,
hogy kicsoda és hol van.
Riva nem tudta, hogyan és mikor szerezte meg ezt a képességét.
Elbódult a férfi ezen oldalától, amiről azt hitte, meghalt még azon a
viharos délutánon a szigeten. Hirtelen félni kezdett, hogy jelenléte
lerombolhatja Noel örömét. Miért ne rombolná le? Nem mindig ez
történt?
Óvatosan a tömegbe furakodott, és elindult az ajtó felé. Végig
Noelen tartotta a tekintetét, de a férfi nem nézett fel. Riva boldog
volt, amikor már nem láthatta többé a tömegtől, ami azt jelentette,
hogy Noel sem veheti észre.
Amikor kiért a központi csarnokba, még mindig hallhatta a zenét.
Aztán hirtelen hatalmas dobpergés következett, és a zene elhallgatott.
Az utolsó taktus Riva szerint megkönnyebbülés volt.
A pénzverde udvara hűvöset és barátságos csendet kínált. Riva
elindult az udvar felé. Dante az ajtónál érte utol, majd megkérdezte,
hova tart, s megígérte, nemsoká utánamegy két pohár friss pezsgővel.
Riva talált kinn egy széket a fal mellett, ahonnan jól beláthatta a
táncoló tömeget. Volt néhány ember a közelében, de nem olyan
közel, hogy beszélgethetett volna velük. Jó volt egy kis pihenő.
Látta Margaretet és Bootst a fák alatt táncoló párok között. Jól
néztek ki együtt, bár kissé mesterkéltek voltak.
A zene véget ért, és ötperces szünet következett. Margaret és
Boots elhagyták a táncparkettet. Margaret mondott valamit a
férjének, aki bólintott, és elment, valószínűleg a bárt kereste. Riva
nővére egyedül, Rivának háttal állt az árnyékban, a szökőkút egyik
oldalán.
Riva egy külön álló férfit pillantott meg az ajtó mellett, körülötte
megvilágított fák és beszélgető emberek álltak. Edison volt az. Egy
pillanatig azt gondolta, hogy a férfi észrevette a sötétségben.
Margaret volt a célpontja. Hátulról közeledett a nő felé. Amikor
mellé ért, Edison gyorsan kinyújtotta a kezét, erősen a nő fenekébe
markolt.
 Margaret felvisított. Megfordult, és hátrább lépett. Edison
döbbenten nézte a nő arcát. Aztán azonnal bocsánatáért esedezett.
– Bocsásson meg. Véletlen volt. Csak ez a ruha, azt hittem… nem
hittem semmit. Csak megbotlottam, majdnem elestem.
Margaret hunyorogva körbenézett. Amikor látta, hogy senki sem
látta az incidenst, megnyugodott, és közelebb lépett.
– Edison – mondta a nő. – Edison Gallant. Nem ismersz meg?
Most Edison nézett körül. Amikor ismét Margaretre nézett,
megkérdezte:
– Kellene?
– Margaret vagyok, Riva nővére. Azt hitted, ő vagyok, mert
biztosan láttad már ebben a ruhában valamelyik újság fotóján.
– Nem.
– Ó, nem, szóval akkor azt hitted, a feleséged az. – Margaret
szavai játékosak voltak.
– Mondtam már, hogy megbotlottam – motyogta alig hallhatóan.
Margaret hangosan elnevette magát.
– Riva is itt van valahol, ha beszélni szeretnél vele.
– Miért kellene beszélnem vele?
– Azt hittem, van valami, amit akarsz tőle.
Edison Margaretre nézett, tekintete végigsiklott a nő testén, mire
az elpirult.
– Talán – mondta halk, kétértelmű hangon, amikor tekintetük
találkozott – veled is elintézhetném a dolgot.
Margaret szeme tágra nyílt, miközben felsóhajtott. Érdeklődő
tekintet szegeződött az arcára. Könnyen észre lehetett venni, hogy
kísértésbe esett, bár szeméből félelem és körültekintés sugárzott.
Pillantása Edison mögé siklott, és észrevette Rivát.
– Nem hiszem. A húgom ott van mögötted.
Edison hátrafordult. Egy bólintás után otthagyta Margaretet, és
elindult Riva felé. Összevont szemöldökkel megállt Riva előtt.
– Gondolom, láttad.
– Gondolom, láttam.
– Remélem, jót nevettél.
 – Derűs pillanatok voltak.
– A francba – mondta halkan.
Végignézett Riván a sötétben. Érdekes volt, hogy mennyire
számított neki, milyen bolondnak nézett ki. Ez egoizmusának jele
volt, de emberibbé tette.
– Hogy lehet az, hogy még nem rohantál el?
– Tegnap sem rohantam el, csak elhagytam egy kellemetlen
szituációt. – Riva hangja hűvösen természetes volt.
– Mindenesetre örülök, hogy most itt vagy. Beszélnünk kell.
– Azt hiszem, mindent tisztáztunk.
– Van néhány részlet, amire nem emlékszem. Elmehetnénk
valahová?
Riva gúnyosan a férfira tekintett.
– Ha arra célzol, hogy menjünk el a pénzverdéből, akkor nem.
– Nem adsz túl sok lehetőséget egy férfinak, hogy ravaszkodjon,
ugye? Érdekes, nem ilyennek ismertelek meg.
– Nem?
– Hát ami azt illeti – válaszolta halkabban. – Nem emlékszem rá,
hogy volt valami probléma kettőnk között. Mindig megtetted, amit
csak akartam.
– Ahogy én emlékszem, te túlságosan önző voltál ahhoz, hogy
törődj azzal, hogy mit akartam vagy mit nem.
– Istenem, de édes voltál, a legfinomabb apró…
– Folytasd csak – bátorította Riva mosolyogva. – Biztos vagyok
benne, hogy az itt megjelent választóid jól fognak szórakozni.
– Tudod, hogy szeretem a tüzes nőket. Felizgatnak.
– Szükséges mondanom, hogy nem ez volt a szándékom?
Edison figyelmen kívül hagyta Riva megjegyzését.
– Ha a nők csak sírnak vagy duzzognak, az untat. Felizgattál.
Valóban, vette észre Riva. Szétnézett, a tömeget figyelte.
Hirtelen témaváltásként megszólalt:
– Kíváncsi vagyok, hova tűnhetett Dante. Már olyan régóta hozza
azt a pezsgőt, hogy azóta már Párizsból hozhatja.
– A barátod, akivel a gyűlésen voltál? Láttam őt egy forró
kinézetű, külföldi nővel. Épp cajun valcerre tanította.
– Igen? Milyen kedves tőle. – Dante biztosan Constance-szal
lehetett. Mivel Noel felesége nagyon kevés embert ismer, Dante
biztosan kötelességének találta, hogy vele is eltöltsön néhány percet.
– Féltékeny vagy? – kérdezte Edison. Riva csak mosolygott.
– Felajánlanám, hogy hozok neked egy italt, de attól tartok,
eltűnnél. Bár, ha szeretnél eljönni a bárba, és véletlenül látnád, mit
csinál a barátod, csak jól jönne, hogy melletted vagyok.
Jobb lenne, mint itt ülni Edison mellett. Egyébként is, mivel a
zene véget ért, a tömeg fogyatkozni kezdett, és a cajun hegedűsök
felé indult. Margaret is velük ment. Kissé kellemetlen lett volna itt
maradni.
– Rendben van – mondta Riva.
Miközben felállt, Edison kinyújtotta a karját. Természetes dolog
volt elfogadnia a férfi segítségét, nem számít, hogy nem is volt rá
szüksége. A férfi szorosan fogta, és felhúzta. Ez kissé hirtelen
történt. Riva elvesztette az egyensúlyát, és Edisonnak ütődött. Edison
szorosan a mellkasához szorította, egyik kezét Riva mellére, a
másikat a dereka köré tette.
– Ide tartozol – mondta Edison elégedetten.
– Engedj el! – mondta Riva, miközben kezét a férfi mellkasának
szegezte. Tudatában volt a kíváncsi tekinteteknek, de azt gondolta, a
sötétben úgysem tudják, kicsodák. A harc a legjobb módszer arra,
hogy magára vonja mások figyelmét.
Edison sóhajtva engedett szorításán. Miközben Riva hátrább
lépett, a férfi bánatosan rámosolygott.
– Megint megtettem, ugye? Minden, amit csinálok, rossznak
tűnik. Azt hiszem, csak ideges vagyok. Ismét a csapdádba estem.
Riva nem bízott a férfi mosolyában vagy alázatos szavaiban. Sértő
volt, hogy Edison épp az ellenkezőjét gondolta.
– Próbálj meg úgy viselkedni velem, ahogy a többi üzleti
partnereddel szoktál. Mivel azok vagyunk.
– De nemcsak az szeretnék lenni, bébi.
– Ne szólíts bébinek. Nem vagyok senki bébije, különösen nem a
tiéd, és nem is leszek.
Edison megfogta Riva kezét.
– Figyelj, hibáztam tegnap. Amit mondtál, annyira váratlanul ért,
hogy nem tudtam, hogyan reagáljak, nem tudtam, mit beszélek. Légy
szíves, ne ródd fel ezt nekem. Kezdjük elölről, beszélgessünk a régi
időkről. Biztos vagyok benne, hogy megoldjuk a problémát.
Edison hangja mély volt és őszinte, bájjal édesített. Rivának
csodálnia kellett volna a férfi színészi képességét, és elgondolkodnia,
valóban csak megjátszás volt-e. Riva megpróbálta kiszabadítani a
karját, de a férfi nem engedte el.
– Nincs miről beszélnünk, nincs mit megoldanunk. Már
megmondtam, mit akarok. Nem tudok, nem fogok kevesebbel
megelégedni.
– Ne légy ésszerűtlen! A fiam fontos a rólam alkotott kép miatt,
mindenkinek látnia kell, hogy családos ember vagyok. A közelemben
kell maradnia.
Riva hirtelen elkapta a kezét a férfi szorításából.
– Akkor menj máshova New Orleansból.
– Itt sok a szavazó, a legtöbb az államban, és egyébként is, te is itt
vagy.
– Semmit sem jelent, hogy itt vagyok – mondta Riva élesen. –
Ami azt illeti, azt hiszem, az a legnagyobb butaság, hogy most velem
beszélgetsz. Nem félsz, hogy néhány fotós épp erre jár, és készítenek
néhány képet, vagy beszélni kezdenek?
– A feleségem a közelben van, majd ő kiáll értem. Egyébként is,
még mindig mondhatom, hogy hozzájárulást beszéltünk meg.
Az utolsó mondat félreérthetetlenül kétértelmű volt. Riva
összeszorította az ajkát.
– Ha nem veszed figyelembe az érdekeidet, nekem kell
figyelembe vennem a sajátjaimat.
Riva elindult. Edison elkapta a karját, aztán hirtelen elengedte,
amikor a nő mögé nézett. Riva hátrafordult. Noel lehajtott fejjel
közeledett, sötét, hullámos haja ezüstösen csillogott az esti fényben.
Kezében egy pohár pezsgő volt.
 – Nem szeretek félbeszakítani – mondta Noel, amint közel ért –,
de Romoli küldte ezt bocsánatkérésével. – Miközben az arcát
figyelte, átadta Rivának az italt. Edisonra nézett, utána ismét Rivára,
majd egy kurtát bólintott, hogy a férfit is üdvözölje.
Riva automatikus köszönömmel elfogadta a pohár pezsgőt. Noel
kutató tekintetétől Rivát kissé kirázta a hideg. Valahogy eddig még
soha nem vette észre, mennyire dinamikus, nemcsak testileg, hanem
lelkileg is. Ezt az erőt udvariasság palástolta, de kétségtelenül az is
létezett.
Noel folytatta:
– Azt is el kell mondanom, hogy elmegyünk Romoli tó melletti
éttermébe. Constance éhes, és szeretne oda menni.
Noel száraz hangjából ítélve Riva nem tudta, vajon Noel volt
felesége Dante étterme iránti érdeklődését neheztelte, vagy azt
sejtette, hogy Dante iránt érdeklődik. Az utolsó lehetőségre Riva
összehúzta a szemöldökét.
Edison idegesen mozgolódott.
– Azt hiszem, jobb, ha megkeresem a feleségem. Ideje indulnunk.
Várt egy pillanatot, mintha reménykedett volna, hogy megkérik,
csatlakozzék a Bonne Vie-i társasághoz. Amikor nem szóltak
semmit, a férfi távozott.
Noel tovább beszélt.
– Ha nincs kedved a többiekkel menni, boldogan hazaviszlek,
miután elvittem őket.
– Nem – mondta gyorsan, kissé túl gyorsan –, szeretek a tóhoz
menni. – Nem szeretett volna kettesben maradni Noellel a sötét
limuzinban.
A férfi arca megkeményedett, de csak ennyit mondott:
– Romoli azt mondta, azonnal indulhatunk, mivel ő a saját
autójával viszi Constance-t. Indulhatunk?
Egy kurta mozdulatra, amivel a férfi jelezte, hogy kövesse, Riva
elindult a bejárati ajtó felé. Feltétlenül el kellett búcsúznia néhány
embertől. Amikor ezzel is végzett, kimentek a bejárati ajtón, és
elindultak az öntöttvas kerítések felé.
 A limuzin a járda szélén parkolt további három társaságában, és
más luxusautók sorában. Riva és Noel a limuzinhoz sétáltak.
Amint közelebb értek, akkor vették észre, hogy a hosszú autó
sötét és üres.
– Hol vannak a többiek? – kérdezte Riva meglepetten.
– George valószínűleg az egyik közeli bárban lehet. Biztosan nem
számított rá, hogy ilyen hamar távozunk. Várj egy kicsit.
Noel visszasétált a kerítésekhez, ahol beszélt néhány szót az egyik
őrrel. Rövid idő múlva visszatért.
– Valaki szólni fog neki, hogy itt vagyunk.
– Ez akkor sem magyarázza meg, hogy a többiek hol vannak –
mondta Riva.
Noel megvonta a vállát.
– Mindjárt itt lesznek. Margaret Bootsra vár.
– Benn is maradhattunk volna – mondta Riva. Nem szeretett a
sötét utcán várakozni, különösen nem Noellel. Udvariasan
viselkedett vele, de volt valami a hangjában, ami idegesítette Rivát.
– Várhatunk az autóban is.
– Be van zárva. – Megnyitotta, hogy bebizonyítsa. Noel a
nadrágzsebébe nyúlt.
– Van pótkulcsom.
– Milyen kényelmes. – Riva szavai élesek voltak.
Noel nem vette figyelembe a provokációt.
– Csak szokásból, fel kell készülni bármilyen lehetőségre.
Rivának nem maradt más választása, mint hogy beült az autóba,
amikor a férfi kinyitotta az ajtót. Riva a hátsó ülésre telepedett, Noel
pedig mellé. Amikor bezárta az ajtót, a világítás kikapcsolódott, és az
autó ismét sötétségbe borult.
Egyikük sem szólalt meg egy ideig. Egy párt néztek, akik épp
akkor hagyták el a pénzverde épületét, és kézen fogva a parkolóba
sétáltak. Valahol egy rendőrautó szirénája szólalt meg, aztán
elhallgatott.
A téma, amit Riva választott, hogy betöltse a csöndet,
kíváncsiságából adódott, bár óvatosan választotta meg szavait:
 – Azt hiszem, valaki azt mondta, hogy a dzsessz együttessel
játszottál ma. Nem tudtam, hogy zenész vagy.
– Nem vagyok zenész – válaszolt a férfi kurtán.
– Amilyen jó zenekar, nem engedik, hogy bárki nyilvánosság előtt
játsszon velük.
– A trombitás egy barátom Párizsból, bár New Orleansban
született. Volt egy együttese a Pigalle-ban néhány évvel ezelőtt. Elég
sokszor elmentem meghallgatni őket, és megengedték, hogy
doboljak. Mi, száműzött louisianiaiak alkalomszerűen együtt
játszottunk.
– A zenével vigasztaltad magad? – kérdezte Riva.
– Mondhatnánk.
Noel válaszával nem bátorította Rivát, ezért a nő ismét
elhallgatott.
– Nem gondolod – mondta Noel Riva felé fordulva –, hogy kissé
ízléstelenség apám halála után ilyen hamar viszonyt folytatnod
Edison Gallanttal?
A férfi kérdése zavarba ejtő volt.
– Én nem… – kezdte Riva, aztán abbahagyta, hogy mély
lélegzetet vegyen. – Nincs köztünk semmi.
– Ó, igen, csak azért tartott a karjaiban, mert táncoltatok.
– Mit csinálsz, kémkedsz utánam? – A támadás, gondolta Riva, a
legjobb védekezés.
– A látvány elég nyilvános volt, és nem úgy látszott, mintha
zavarna. Érdekes, én eddig azt hittem, egyetlen dologban azért
hasonlóak vagyunk: tiszteljük apám emlékét.
Szavai sértőek voltak. Riva elfojtott hangon válaszolt:
– Tisztelem.
Noel felé fordult, és karját Riva ülése mögé tette.
– Akkor az isten szerelmére, mi folyik közted és Gallant közt?
Miért nem mondod el?
– Ez csak rám tartozik, csak rám!
– A kapcsolatotok, gondolom – mondta keserű megvetéssel. – Ha
ennyire szükséged volt valakire, miért egy idegenhez mentél? Mi
mindig a családban tartottuk az ilyesmit, ugye?
– Noel! – visította Riva, a döbbenettől tágra nyílt szemmel.
Mielőtt a szavak elhagyhatták volna Riva ajkát, Noel megragadta
a vállát, és magához húzta. Ajkát erősen Riva ajkára préselte. A férfi
érintése megperzselte, puha ajkát lángra gyújtotta, és egész testét
érzéki örömmel töltötte el. Riva izmai megremegtek a védekezéstől,
és a hasonlóan sürgős megadástól. Ösztönösen hátrahúzódott, de
karját nem bírta kivenni a férfi nyakából. Ujjaival a férfi dús,
selymes haját kezdte simogatni.
Noel nyelve bejárta Riva szétnyílt ajkát, megérintette gyöngyként
csillogó fogait, és édes, törékeny ajkát kóstolgatta.
Noel ujjait a nő hajába fonta, a hátát simogatva még jobban
magához húzta. Belélegezte parfümjének rózsa- és jázminillatát.
Noel megmerevedett. Izmai megfeszültek, és remegni kezdett.
Eltolta Rivát magától, elengedte, aztán elhúzódott. Egyik kezét az
ülésre tette, a másikat ökölbe szorítva az ölébe engedte.
– Mi volt ez? – kérdezte Riva szaggatottan lélegezve.
Noel mély lélegzetet vett.
– Sajnálom. Nem kellett volna ezt tennem.
– Nem. Miért tetted?
– Nem fog még egyszer megtörténni.
Riva hátradőlt, fejét az ülésre hajtotta, szemét lehunyta. Szeme
égett, amikor pislogott.
– Nem tartozom a Stauletekhez, és máshoz sem. Magamhoz
tartozom.
– Igen, tudom.
Riva kinyitotta a szemét, és a férfi sötét profilját figyelte. Régi
emlékek jutottak eszébe, amiről azt hitte, mélyen elzárta őket az agya
rejtekébe. Nem akarta őket kiengedni, nem bírta volna elviselni.
Hangos nevetés hallatszott az éjszakában. Margaret lépett ki a
pénzverdéből, férjébe karolva. Ha a járása és ostoba mosolya nem
csalt, kicsit túl sokat ivott.
Riva megkönnyebbülten felsóhajtott. A mellette ülő férfi is halkan
kiengedte a levegőt, mintha csak Riva sóhaja visszhangzott volna.
 10.

Erin szélvészként száguldott be a házba. Becsapta maga mögött az

ajtót, és kettesével szedve a fokokat, az anyjának kiabált. Margaretet
és Rivát a felső teraszon találta meg, épp reggeliztek. A lány lehajolt,
és mindkettőjüket átölelte.
– Kérlek, édesem – mondta Margaret egyik kezét a halántékára
téve –, a fejem.
Erin leült egy székre, és a válla mögé dobta sűrű, göndör haját.
Vett egyet a szalvétával letakart kiflik közül, és beleharapott.
– Mi a baj? Fáj a fejed?
– A múlt esti pezsgő kétségkívül olcsó fajta volt. Olyan
fejfájásom lett tőle…
– Szóval másnapos vagy! – mondta Erin vidáman.
– Nem vagyok másnapos! – Margaret felháborodottan nézett
Erinre, mielőtt lehunyta volna fájó szemét.
– Nem tűnsz valami strapabírónak. – Erin csillogó szemmel még
egyet harapott a kiflibe.
– Anyád nincs hozzászokva az éjszakai élethez – mondta Riva.
Margaret kinyitotta a szemét, és húgára pillantott.
– Nem kell állandóan azt hangoztatnod, hogy egy vidéki, otthon
ülő vagyok.
Riva részvéttel, de egyben derűsen mosolygott.
– Azt hittem, ez jobban fog tetszeni, mint ha azt mondtam volna,
hogy becsíptél.
– Már mondtam, hogy…
– Ó, anya, legyen már jobb kedved! Senki sem gondolja azt, hogy
szándékosan ütötted ki magad.
 Margaret még dühösebb lett.
– Nem ütöttem ki magam. Mondhatom, szépen beszélsz az
anyáddal! Azt hiszem, nem kell messzire mennem, hogy rájöjjek,
honnan tanultad ezt a neveletlenséget. Ha tudtam volna, mi fog
történni, soha nem engedtem volna, hogy erre az átkozott helyre
gyere egyetemre. Nem tudom, mi a baj a Techkel. Legalább akkor
közelebb lennél az otthonodhoz.
Ismerős támadás volt. Erin az ég felé emelte tekintetét, de nem
szólt egy szót sem. Aztán Riva is megszólalt:
– Apropó egyetem, Erin, kedvesem, ma nincs órád?
Erin elmosolyodott.
– Lógok. Nem mindennap látogatják meg az embert a rokonai.
Látom, te is lógsz.
Riva egyetértőn mosolygott. Általában nem ment dolgozni,
amikor Margaret meglátogatta. Nővére elvárta tőle. Egyébként a
gondolat, hogy Constance és Margaret együtt szórakoztassák
egymást az ő távollétében, túl kockázatosnak tűnt. Mint kiderült,
nem kellett volna aggódnia. Constance általában délig a szobájában
maradt, aztán szeretett sokáig fenn maradni, Margarettel ellentétben,
aki korán kelt és korán feküdt. A két nő alig látta egymást, esetleg
épp távozáskor.
– Megkaptad az üzenetem a fotósról? – kérdezte Riva a lánytól.
Riva megadta Doug Gorsline telefonszámát Erin szobatársának,
mert amikor hívta, Erin nem volt benn.
– Igen. Nem furcsa, hogy olyan sok bajba keveredett, hogy
elérjen? Felhívtam. Ma délután meglátogat.
Annyira vidáman mondta, hogy egy pillanatra elállt Riva
lélegzete.
– Arra célzol, hogy idejön?
– Természetesen. Van valami oka annak, amiért nem kellene? –
Erin Riváról Margaretre nézett, aki szemét kezével elárnyékolva
figyelt. – Meg kellett volna kérdeznem? De a barátaim soha nem
zavartak téged, Riva.
Riva legyintett egyet.
 – Nem, nem probléma.
– Akkor jó, mert nem ismerem valami jól azt a fiút, és nem
akarom, hogy randevúnak tűnjön a találkozásunk.
– Nagyon bölcs dolog. Jön… még valaki?
– Ki? Joshra gondolsz? – mosolygott Erin.
– Igen.
Erin megcsóválta a fejét, miközben a szederlekvárért és a második
kifliért nyúlt.
– Joshnak az apja irodájában kell lennie. Úgy volt, hogy iskola
után én is segítek neki, de Josh megértette, hogy most az a fontosabb,
hogy itt legyek.
Margaret szipogott egyet.
– Kedves tőle.
– Igen. De más okból sincs itt. Van valami, amit mindkettőtökkel
szeretnék megbeszélni.
Mielőtt megszólalt volna, Margaret riadtan Rivára nézett.
– Joshsal kapcsolatos?
– Igen. Az iskolában egy társaság biciklitúrát tervez a coloradói
hegyekbe a nyári szünetben, és Josh meg én is szeretnénk menni.
Mindössze egy hétről lenne szó, mivel Josh a kampány miatt nagyon
elfoglalt. Arra gondoltam, hogy a nyaralódban tölthetnénk azt a
hetet, Riva, és onnan szervezhetnénk kisebb túrákat talán egy vagy
két napra is. Olyan nagyszerű lenne! A legtöbben még ki sem
mozdultak innen, és ezzel pénzt is spórolhatnánk.
– Nos, én… – kezdte Riva.
– Várjunk csak egy pillanatot – szólt közbe Margaret fülhasogató
hangon. – Engem kérdeztél már, kisasszony, hogy elengedlek-e egy
hétre Coloradóba Edison Gallant fiával?
– Lesz még ott kettő vagy három pár rajtunk kívül. A lányok
valószínűleg külön szobában alusznak.
– Valószínűleg? Valószínűleg? Mit jelentsen ez? Ha azt hiszed,
hogy beleegyezem abba, hogy együtt aludj azzal a fiúval, vagy Riva
nyaralójában henteregj azokkal a párokkal, orgiákat rendezzetek,
cigarettázzatok, és ki tudja mit, hát ne is gondolj erre! Nem, nem
mehetsz Coloradóba!
Erin az asztalra dobta kiflijét, és könnyes szemmel talpra ugrott.
– Tudtam! Tudtam, hogy valami mocskos dolgot fogsz mondani.
Nos, ami szerinted mocskos, anyám, nem biztos, hogy másnak is az.
– Minden férfi ugyanolyan.
– Honnan tudod? Riva nem olyan, mint te, ő soha nem tartja
mocskosnak és bűnösnek azt, ami olyan tiszta és jó, mint a szex.
Margaret előredőlt.
– És te honnan tudod ezt a szexről, hogy tiszta vagy más?
– Nem tudom, de lehet, megpróbálom kitalálni, te miért vagy
annyira ellene. Szeretek Josh Gallanttal lenni, és jól is érzem vele
magam. Van olyan jó, mint bármely férfi, hogy kipróbáljam vele,
még ha egy évvel fiatalabb is nálam.
Margaret előrelendült, egy pillanatra úgy tűnt, mintha meg akarná
ütni Erint, aztán nagyot sóhajtott, és a kezét a szívére tette Erinnek
hirtelen bűntudata lett, de Rivához fordult.
– Mondd el neki, Riva – könyörgött. – Értesd meg vele, hogy
nincs semmi rossz ebben az utazásban. Ismered Josht. Nem fog
semmi rosszat tenni.
Riva felállt, kezét a lány vállára tette, és kedvesen megpaskolta.
– Erin, édesem, szeretnék segíteni, de azt kell mondanom,
anyádnak igaza van. Arra gondolok, hogyha tényleg nem komoly ez
a dolog Joshsal, nem gondolod, hogy ez az utazás a sors kísértése
lenne?
– Ha meg akarnánk kísérteni a sorsot, ahogy te mondtad, akkor itt
is megtehetnénk New Orleansban!
– Értem, de…
– Nem, nem érted az egészet! Csak azt hiszed, hogy minden
korombeli a legelső alkalmat kihasználva bárkivel ágyba bújik.
Ennyi elég is arra, hogy rájöjjek, hogy mit csináltál fiatal
korodban vagy mit csinálsz most, ha ilyen lehetőséged akad!
– Erin!
Margaret is épp ebben a pillanatban kiáltotta el magát:
– Elég, lányom!
 – Igen – kiáltotta Erin –, több mint elég. Már nagykorú vagyok.
Ha menni akarok, ha Joshsal akarok aludni, vagy New Orleans
összes férfijával, semmit sem tehettek, hogy megakadályozzátok!
Erin elrohant. Hallották léptei dobogását a szőnyeggel letakart
lépcsőn. Néhány perc múlva kis autója motorja felbőgött, és elhajtott.
Riva ismét leült. Felemelte csészéjét, és belekortyolt. A kávé
hideg volt és keserű. Rettenetes nyugtalanság töltötte el testét. Erin
annyira hasonlít Bethre.
Margaret még mindig a tarkóját és a mellkasát dörzsölte, amikor
Rivára nézett.
– A te hibád. Erin soha nem ellenkezett velem ezelőtt, soha nem
beszélt velem így. Elrontottad liberális ötleteiddel, teljesen
elrontottad azzal, hogy mindent megadtál neki, amire csak szüksége
volt. Ha elmegy azzal a fiúval, és szörnyű bűnt fog elkövetni, te
leszel a felelős érte. Ennyi mondanivalóm van. Mindenért te fogsz
felelni.
Riva homályos tekintetét nővérére emelte.
– Nem mondasz ezzel újat, Margaret.
– Ezért kell cselekedned, mielőtt késő lenne.
– Megpróbálok.
– Az nem elég. Tudod, mit akar Edison Gallant, eléggé világosan
a tudomásodra adta. Láttam a szemében tegnap este, amikor azt hitte,
te vagy az, és amikor odament hozzád beszélgetni. Csak bele kell
egyezned.
– Azért mentél el és hagytál vele, hogy…?
– Úgy viselkedsz, mintha ez lenne az első alkalom. Mi olyan
borzasztó a dologban?
– Ha nem tudod, én sem tudom neked elmagyarázni. – Riva
összeszorította a fogát, nehogy többet mondjon.
Margaret arca megkeményedett.
– Kissé elegem van, különösen a lányod jövőjéből.
Riva a másik nőre nézett. Nem tudta elhinni, hogy Margaret
elismerte, hogy Erin az övé. Volt olyan idő, amikor Riva rá szeretett
volna kiáltani csökönyös ragaszkodása miatt. Voltak napok, amikor
Riva az én lányom vagy kicsi lányom szavakat suttogta, hogy
meggyőzze magát, valaha szült egy gyereket, aki teljes mértékben
Margaréta. Majdnem ijesztő volt, hogy most ilyen kijelentést tett a
nővére. Riva megköszörülte a torkát.
– Nem számíthatunk Edison segítségére. Azt mondja, csak
egyetlen dolgot akar tőlem, azt, hogy az ágyába bújjak, de egyre
többet követelne ezért.
– Bármit akar – jegyezte meg Margaret, miközben kinyújtotta a
kezét, és keményen megragadta Riva csuklóját –, még mindig azt
mondom, meg kell adnod neki. Ha nem teszed meg, nem tudom,
milyen lesz ezután az életünk.
Mielőtt befejezte volna, Boots jelent meg az ajtóban felvont
szemöldökkel.
– Mi folyik itt? – kérdezte – Mi baja van Erinnek? Mintha sírt
volna, amikor elrohant mellettem, és még csak köszönni sem
köszönt.
Margaret hátradőlt a székében.
– Semmi. Semmi rossz.
– Ez nem igaz, Margaret. Hallottam, hogy Edison fiáról és Erinről
beszélgettetek Rivával. Tudni akarom, mi a baj.
Volt valami megingathatatlan Boots szavaiban. Lehet, hogy nem
gondolkodott valami gyorsan, de biztosan és buldogként
ragaszkodott elképzeléseihez. Lehetségesnek tűnt, hogy addig itt fog
állni, amíg meg nem tudja, amit tudni szeretne.
– Rendben – mondta összeszorított ajkakkal a felesége. Néhány
mondatban elmondta, miért rohant el Erin.
Boots megcsóválta a fejét, amikor Margaret befejezte mondókáját.
– Csak annyit tehettek, hogy elmondjátok Erinnek, mi a helyzet
Joshsal, hogy féltestvérek.
– Riva nem akarja, hogy Erin megtudja – mondta Margaret.
– Erin már felnőtt – Boots szavai makacsul csengtek.
– Igen – mondta Riva fáradt mosollyal az ajkán –, de
megtehetem?
– Ha a jó híred miatt aggódsz… – kezdte Margaret.
 – Nem az enyém miatt, inkább a Staulet Vállalat miatt – mondta
Riva. – Mint Edison is kifejtette, rajtam kívül másokat is érintene a
dolog, ha nyilvánosságra kerülne.
Margaret elkeseredett arccal felállt.
– Egyetlen dolgot lehet tenni. Riva tudja, mi az; csak túlságosan
büszke arra, hogy megtegye. Most pedig bocsássatok meg. Be kell
vennem a gyógyszerem.
Boots nem követte feleségét. Elmélkedve állt, míg Riva meg nem
szólalt:
– Kérsz egy kávét, Boots?
– Tessék? Ja, igen – válaszolta. Miközben Riva kitöltötte, a férfi
leült Margaret helyére. Cukrot tett a kávéjába, megkavarta a fekete
folyadékot, aztán eltolta magától, anélkül hogy megkóstolta volna.
Aztán Rivára nézett.
– Nem gondolta komolyan.
Riva gondolatai Erin körül forogtak, mit csinálhat, hova mehetett
dühében, és hogy nem túl ideges-e ahhoz, hogy óvatosan vezessen.
– Tessék?
– Margaretre gondoltam. Nem várja ő el tőled, hogy olyat tégy,
amit te nem tartasz helyesnek. Csak elkeseredett. Olyan dolgokat
mond, amiket nem gondol komolyan.
Boots valóban nagyszerű ember. Riva szomorúan rámosolygott.
– Tudom. Nem aggódj miatta.
A férfi szemmel láthatóan megkönnyebbült, de nem fejezte be.
– Mostanában egyre vallásosabbá válik. Sokat olvassa a Bibliát,
és imádkozik – minden este majdnem egy órát imádkozik. Ezeken az
éjszakákon soha nem iszik whiskyt és kólát. Azt hiszem, minden
ránehezedik ilyenkor, ami sok évvel ezelőtt történt. Ez a Josh
Gallant-dolog is csak a múltra emlékezteti.
– Igen, mindkettőnket.
– Soha nem nyugodott bele, hogy nem lehet saját gyereke. Öt
vagy hat gyerekre lenne szüksége, hogy gondozza őket, hogy
elfoglalja magát. Ehelyett csak egy van neki. Azt hiszem, mindig
féltékeny volt, és neheztelt rád amiatt, hogy Erin valójában a te
gyereked. Azt hiszem, úgy érzi, ez a büntetése azért, mert elvitte
tőled a gyereket, és ezért nem lehet sajátja.
– Azt tette, ami akkor a leghelyesebb volt.
– De azt tette, amit ő akart, nem azt, amire neked szükséged volt
vagy te szerettél volna, és ezt soha nem fogja elfelejteni. Amikor
Erin idejött, félni kezdett, hogy ismét visszaveszed tőle, és hogy
elcsavarod a fejét ezzel az élettel, és soha többé nem lesz velünk
boldog.
– Soha nem állt szándékomban ilyesmi – mondta Riva a fejét
csóválva. – Csak azt akartam, hogy Erinnek meglegyen mindene,
ami nekem nem lehetett meg.
Boots bólintott.
– Ami Margaretnek sem lehetett meg. Ezt nehezteli. Soha nem
mondta, de tudom, bántja, hogy neki nem lehetnek olyan ruhái,
ékszerei és autói, mint amilyen neked van, mióta férjhez mentél
Staulethez. Soha nem mehetett olyan helyekre, ahol te voltál, soha
nem láthatja azokat, amiket te láthattál. Ezt érzi.
– Erről nem én tehetek. Felajánlottam, hogy jöjjön velem
Európába, tudod, hogy bármikor használhatjátok a coloradói vagy a
Bahamákon lévő házamat.
– Tudjuk, de nemcsak ezekről a helyekről van szó. Az emberekről
is, akiket ismersz, akik téged ismernek, a dolgokról, amiket
megtehetsz, ahogy élsz. Néha azt hiszem, szeretne te lenni,
legalábbis egy rövid időre.
– Ó, Boots, ezt nem tudom elhinni. Olyan sok mindent kapott,
téged és Érint, sokévi tisztességes családi életet olyan emberek
között, akiket egész életében ismert. Valódi barátai lehetnek, ahelyett
hogy felszínesen élne, azon gondolkodna, ki mit mond róla, amikor
hátat fordít. Ott vagy neki te, ahelyett… – Hirtelen abbahagyta.
Volt néhány dolog, amelyet jobb volt nem szavakba önteni.
– Igen, ezt tudja is, de vannak napok, amikor nem tud erre
gondolni.
Riva hosszú pillanatokig a férfit figyelte.
– Nagyon szeretheted, hogy ennyire meg tudod érteni.
 – Régóta házasok vagyunk – válaszolta, miközben kényelembe
helyezte magát.
– Igen, sok időt eltöltöttél vele és a lányommal, stabil és jó otthont
teremtettél neki. Mindig hálás voltam, bár soha nem mondtam
köszönetet érte.
– Most sem kell megköszönnöd - mondta rekedt hangon. –Erint
mindig a saját lányomnak éreztem. Mindig az volt, mindig az is lesz.
Riva elmosolyodott, amint tekintete a férfi egyenes tekintetével
találkozott. Hamarosan ismét megszólalt:
– Ami Margaretet illeti, tudom, hogy időnként kissé harapós, de
nem számít. Olyan sok mindent tett már értem, hogy el kell néznem
neki.
– Ezt is tudja, és számít is rá. Én csak attól tartok, hogy többször
fog számítani rád, mint kellene.
Riva a férfi őszinte arcát figyelte. Tudta, milyen nehéz lehetett
neki ilyen nyíltan beszélnie a feleségéről. Lassan Riva is ráébredt, a
férfi törődése azért volt, hogy figyelmeztesse, Margaret olyan
dologba próbálja beleerőltetni, amit ő nem szeretne, éppúgy, mint
évekkel ezelőtt.
Riva bólintott.
– Emlékezni fogok rá – mondta –, de ne nyugtalankodj. Nem
fogok semmi olyat tenni, amit nem akarok.
– Talán – mondta Boots. – De a gond az, hogy miért döntesz úgy,
hogy te is akarod.
Riva nem válaszolt, erre nem volt válasz.

Noel korán ment el Bonne Vie-ból. Tudta, hogy gyáván

cselekszik, de nem akart reggeli közben senkivel sem beszélgetni,
nem akart Rivával találkozni a tegnap este történt dolgok miatt.
Egy pillanatra elvesztette a fejét.
Annyira érintetlennek nézett ki csillogó krémszínű estélyi
ruhájában, annyira érintetlen már évek óta, és nem bírta elviselni,
hogy Edison Gallant karjában látta. Olyan volt, mintha Riva
beszennyeződött volna, és a tény, hogy a nő ezt nem vette észre, és
lehet jól is esett neki, őrjítő volt.
Csak tudtára akarta hozni, hogy másé. Lehet, hogy túlságosan jól
sikerült. Rivának különös érzéke van az emberekhez.
Nem érzett ilyen életundort, amióta Vietnamban volt katonai
tanácsadó. Csak arra volt szüksége, amikor az apja kirúgta egy
gyermekfeleség miatt, és ő fájdalmában annyira kiábrándult lett,
hogy alig számított neki, él-e vagy hal. Legalábbis ezt mondta
önmagának. Akkor jött rá, mennyire számít az élete, amikor
meghallotta az első töltényhüvely süvítését a feje fölött.
Önsajnálatból és dacból lépett be a tengerészeihez, ahelyett hogy
Párizsba ment volna. Dühös volt. Ez a düh segített abban, hogy őrült
legyen, amikor valaki megpróbálta megölni. Hősies viselkedése,
melyért medálokat akasztottak a nyakába, csak azért volt, mert nem
állt félre. Mindent a háta mögött hagyott, ami számított. Soha nem
akarta még egyszer ezt tenni.
Noel imádott egyedül vezetni, szerette a BMW 750 IL autó
tizenkét hengeres motorjának bömbölését, élvezte a Mississippi
melletti út kanyarulatait. Természeténél fogva tudatosan cselekedett;
bár nem tudta, helyesen-e vagy épp helytelenül. Sok változtatást
igényel mostanában a biztonság, testőrök bérlése és az eszközök az
autóban az emberrablók ellen. Még George-nak is van gyakorlata
utasa megvédésében, ő is szolgált Vietnamban. Noel elsősorban
autója kiváló motorjára számított, és az engedélyezett fegyverre a
BMW kesztyűtartójában.
Ha arra gondolt, hogy Rivát a karjában tartotta, melegség töltötte
el. Már régóta érezte így egy nő közelségét, mérhetetlen ideje tartotta
Rivát a karjában. Tudta, milyen lesz, és igaza lett. Tiltott
gyümölcsök. Ismét huszonegy évesnek érezte magát, és még mindig
Oidipusz tragédiájának hőseként. Vagy épp komédia? Nehéz volt
ennyi idő után eldönteni.
Riva íze és illata tovább élt az agyában. Részévé vált, olyan
megszokott volt, mintha a sajátja lenne. Több ezer álmatlan éjszakán
próbálta kiűzni, meleg, lélegző képet akart belőle, aki mellette
fekszik, bájosan, szeretőn, meztelenül és végtelenül engedékenyen.
Segített. A valóság kétségbe vonta józanságát. Még most is, ha erre
gondolt, úgy érezte, egy belső tűz pusztítja testét. Hogy ne mutassa
fájdalmát, minden erejére, energiájára szüksége volt.
– Vigyázz Rivára.
Megszorította a kormányt, miközben ezek a szavak jutottak
eszébe. Apja merészelte őket mondani a halálos ágyán. Apja utolsó
erejével is az ő kezét fogta, reménykedve és elkeseredetten nézett rá,
igen, szeretettel adta ki a parancsot. Noel azt kívánta, bárcsak tudná,
mire gondolt az apja. Bizalom volt, vagy engedély?
Noelnek soha nem volt szüksége engedélyre. Akkor és most is
feloldozásra volt szüksége.
Vigyázni fog Rivára.
Noel általában nem szervezett találkozókat nyilvános klubokban.
Miután visszatért New Orleansba, többe belépett, de nem látogatta
őket. Nem volt egy közösségi ember. Most egy barátját hívta fel
telefonon, hogy tartson vele a kereskedelmi kamarába egy gyűlésre,
ahol a vendég szónok jobban érdekelte, mint a társaság. A szónok
Edison Gallant volt.
Néhány óra múlva Noel a férfit hallgatta, nagyra értékelve a férfi
megjelenését és szavait. Erőt sugárzott, jó hangja volt, jó
megjelenése, Kennedy-stílusú – bár akcentusa déli –, aktív vezető
volt, és az állam gazdaságának támogatója. De nem volt valódi
lényeg a mondanivalójában. Ráadásul idegesen viselkedett, arca arról
tanúskodott, hogy nem is olyan magabiztos, mint mutatja.
Gallant beszéde elnyerte a közönség tetszését, sokan kifejezték
jókívánságaikat. Rövid idő múlva Noel is kért néhány percet tőle.
Fáradtság jelent meg Edison arcán.
– Fontos?
– Lehetséges.
– Mit jelentsen ez?
– Nem tudom, ön mit tart fontosnak. Szerintem a kampány-
hozzájárulás mindig felkelti a jelöltek figyelmét.
Edison lebiggyesztette az ajkát.
– Elegendő a kampánypénztáram, talán azt is mondhatnám, több
mint elegendő.
Noel lehajtotta a fejét, bár tudatában volt a másik férfi
meglepődöttségének.
– Ha több mint elegendő van belőle, akkor ne raboljuk egymás
idejét.
– Várjon – mondta Edison. – Milyen pénzügyi dologról akar
velem beszélni?
– Azt hiszem, mindkettőnket érintő dologról.
Edison elnevette magát.
– Mindig hasznát veszem egy ilyen befolyásos embernek, mint
ön. Egy perc múlva visszajövök.
Fél óra múlva a két férfi már a hotel kávézójában ült. Kettesben
voltak a teremben, a rózsaszínbe öltözött pincérek kivételével, akik a
büfé és a salátabár maradványait takarították el.
– Hozzájárulást említett – mondta Edison, miután kávét rendeltek,
és a pincérnő távozott.
Noel hátradőlt székében. A fortély hiánya a kérdésben idegesítő és
egyben kielégítő volt. Idegesítő, mert nyilvánvalóan nyomást
gyakorol rá, és kielégítő, mert semmi mást nem várt.
– Azt hittem, elég van belőle.
– Újra megfontoltam. Mindig van hely újaknak, különösen, ha
üzletről is szó esik.
– Szóba jöhet – válaszolta Noel.
– Mennyi?
Noel tekintete találkozott a politikus tekintetével.
– Mennyire van szüksége?
– Bármennyire, ami illegális – mondta Edison nevetve.
– Miért áll meg ott?
A mosoly eltűnt Edison arcáról. Áthajolt az asztalon.
– Ne kerülgessük a forró kását. Mit akar?
Noel a kezébe vette a kanalat, amit kicsavart a szalvétából. Egy
kört rajzolt a végével az asztalra. Ismét letette. Végül megszólalt:
– Információt.
– Miről?
 – A Riva Staulettel folytatott kapcsolatáról.
Edison vigyorogva hátradőlt székében.
– Gondolhattam volna.
– Gondolhatta volna? – Noel mozdulatlanul ült.
– Maga is meg akarja szerezni azt a kurvát.
– Emlékeztetem, hogy halott apám feleségéről beszél, és nem
igazán tetszik a kifejezés, amit használ. Ezzel az apám és az én
nevemet sérti.
– Istenem, azt hittem ez a szarság már a polgárháború óta kiment a
divatból.
– Az ön hibája.
– Akkor mi a fenét akar? Ki akarja taszítani a cégből anélkül,
hogy kárt tenne a nevében?
– Jobban érdekel, hogy maga mit akar tőle.
– Én is ki akarom készíteni, ha kíváncsi rá.
– És ő mit akar öntől? – Noel hangja megkeményedett.
– Isten tudja. Soha nem tudtam.
Noel a férfi arcát tanulmányozta.
– Nem hiszem, hogy igazat mond.
– Annyit mondok, amennyit ön mond nekem – mondta Edison
nevetve.
– Igen – mondta Noel halkan –, de akkor önnek nincs semmije,
amire szükségem lehet.
– Azt hittem, van. Információ.
– Valami, amit máshol is megszerezhetek, bár lehet, hosszabb
időbe fog telni.
Edison kellemetlenül érezte magát, amikor Noel kemény, szürke
tekintete az arcára siklott. Legyintett.
– Semmi baj. Önnek sokkal nagyobb esélye van arra, hogy
bosszút álljon azon a kurván, mint nekem, és nagyobb a hatalma is.
Mit akar tudni?
 11.

Riva a felső szinti terasz árnyékából figyelte, amint Doug Gorsline

megérkezett. Már délután volt, és Erin egy fél órával ezelőtt tért
vissza. Jó tulajdonságai közé tartozott, hogy a lány mindig
emlékezett kötelességeire. Elkerülte Rivát is, Margaretet is, és Noel
gyerekeivel játszott. A medencében szórakoztatta Coralie-t és Pietrót,
a medence árnyékos oldalában harcolt velük.
A fotós kiszállt az autóból, és egy ideig a házat figyelte. Bonne
Vie félelmetes és egyben nosztalgikus hatást gyakorolt az emberekre.
Rivának jobb érzése támadt miatta, hogy fogékony a régi épületek
iránt, az sem számít, milyen elhivatottnak érezte magát, hogy a jelent
rögzítse.
Doug Gorsline elindult, aztán eltűnt a terasz alatt. Nem sokkal
később a csengő megszólalt. Riva várt egy ideig, míg a férfit
beengedték, aztán felállt, és a hátsó teraszra sétált.
Soha nem szeretett hazardírozni, nem számított, hogy tudta a
kockázatot. A keze izzadt, gyomra összeszorult. Érdekes dolgok
jutottak eszébe, ajka mosolyra húzódott. Nem tudta eldönteni, vajon
a pók hívja-e a legyet, vagy a nagymama a farkast.
A lánya élete érdekében cselekszik. Az ötlet miatt bűnösnek és
manipulálónak érezte magát. A legjobb szándékból tette, de ez nem
igazán számított. Mindig rossz dolognak tartotta a mások életébe
való beavatkozást. Volt idő, amikor nem tehetett róla, de soha nem
tette szándékosan, saját érdekében. Egyetlen célja most is csak lelke
békéje volt; az elv még mindig ugyanaz volt.
Elég egyszerűen abban reménykedett, hogy Doug Gorsline Josh
Gallant helyébe léphet. Artikulált, intelligens, jóképű férfi volt, és
nagyon kitartó, amely vonzó lehet egy fiatal lány számára. Ráadásul
nyilvánvalóan szerelmes.
Vagy kitűnő színész, de ebben az esetben újságírói ösztönei
különösen veszedelmesek lehetnek.
 A felső emeleti hátsó teraszról a medence mögé lehetett látni, a
fák között vezető gyepes ösvényre, mely a tóhoz vezetett. A délutáni
napfény ezüstfehérre festette a tó közepén lévő díszes épületet. A
teraszról még a hatalmas, nyugodt Buddha is látható volt a fényes
homályban.
A kis díszes épület Cosmo kedvenc helye volt. Gyakran kávézott
ott Rivával nyári reggeleken, együtt nézték onnan a napfelkeltét.
Riva alig volt ott férje halála óta. A férfi elvesztésére emlékeztette.
Furcsa érzés volt Doug Gorsline abba az irányba történő
kószálását figyelni. Az rendben volt, hogy bejárta a medence
környékét, de a tó környéke túl privát volt.
Egy pillanat múlva Riva megtudta az okát. Erin és a két gyerek
már elhagyták a medencét, és a díszes épületben voltak. A hatalmas
Buddha lábánál piknikeztek.
– Ki az?
Riva felugrott, megijedt Margaret kérdésétől. Annyira elmélyedt a
látványban, hogy nem hallotta, hogy a nővére is kijött a teraszra.
– Ő Doug Gorsline – válaszolta Riva, aztán a kitörést várta.
– Doug – de ez nem annak a fotósnak a neve, aki… Mit keres ez
itt? – Margaret már majdnem rikoltozott.
– Nyugodj meg. Erinnel akart találkozni.
– Megbolondultál? Tudtad, hogy jön, ugye? Reggel mondtál
valamit arról a fotósról, de nem tudtam, hogy komolyan gondoltad!
Azt hittem, a kampány vagy az iskola miatt jön.
– Ez a vonzó fiatalember érdeklődik Erin iránt. Valaki más, és
nem Josh.
– De ő egy újságnak dolgozik! – Olyan volt, mintha Margaret nem
hinné el, hogy Riva megértette a szituációt, és a kiabálás megérteti
vele. Szeme kitágult a rémülettől, amikor a fiatalember elérte Erint,
aztán letérdelt, hogy a piknikezőket üdvözölje.
Riva megfogta nővére karját, és megrázta.
– Nyugodj már meg. Vagy azt akarod, hogy mindenki megtudja a
házban, hogy mi folyik itt?
– Lehet, hogy jobb lenne. Egyszer úgyis kiderül, hogy egy kretén
is beleütötte az ügybe az orrát.
– Nem hiszem, hogy ezért jött.
– Bolond vagy – mondta a nővére.
– Az isten szerelmére, Margaret. Készített egy képet. Ez nem bűn.
– Az, ha aztán idejön szimatolni. Nem tudom elhinni, hogy
megengedted, hogy idejöjjön, azt pedig végképp nem, hogy ide
hívtad!
Riva nem figyelt a támadásra. Csendre intette nővérét, és
koncentrálva állt. Hangok hallatszottak alóluk. Egy férfi jelent meg a
terasz alatt. Sietősen megkerülte a medencét, aztán a tó felé tartott.
Amint elhagyta a tölgyesek árnyékát, szőke, hullámos fürtjeit
beragyogta a napfény.
Josh Gallant volt az, nyilván végzett a munkájával apja
irodájában. Erin látta a férfi közeledését, és örömittasan üdvözölte.
Felpattant, végigfutott a kis ösvényen és a hídon. Josh karjába ugrott,
aztán felemelte az ajkát, hogy a férfi megcsókolhassa. Végtelennek
tűnő pillanatokig csüngtek egymás karjában, mielőtt szétváltak
volna, és átmentek volna a hídon.
– Láttad ezt? – sziszegte Margaret. – Láttad? Meg kell állítanunk.
Tenned kell valamit! Ha nem teszel semmit, akkor én veszem a
kezembe a dolgot. Hallasz, én veszem a kezembe!
Margaret hátrább lépett, aztán befordult a széles ajtón a házba.
Riva nem válaszolt, mert nem voltak egyedül. Noel volt felesége
lépett a teraszra, miközben Margaret elsietett. Constance a szeme elé
tett kézzel nézett a tó irányába. Elmosolyodott, amikor észrevette
Erinnel a gyerekeit a hídon.
Mindketten csendben nézték, ahogy Erin Coralie-val és Pietróval
kézen fogva, a két férfi előtt a ház felé közeledtek.
Tegnap éjszaka óta Riva most találkozott először Constance –
szal. A nő elég későn ért haza, és most sem volt rendesen felöltözve.
Sötét haja kócos volt, nem volt kisminkelve, tengerzöld színű köntöst
és papucsot viselt. Alig volt idősebb harmincöt évesnél, és kábítóan
nézett ki.
A kényelmetlen csendet Riva törte meg.
 – Jól aludt?
Constance gúnyosan elmosolyodott.
– Nagyon. Megkedveltem a barátját, Dantét. Ő a
legszimpatikusabb, legszórakoztatóbb férfi, akivel találkoztam.
– Igen – értett egyet Riva udvariasan. – Mint látja, nem kell
aggódnia a gyerekei miatt. Erin elszórakoztatja őket.
– Milyen kedves tőle. És mint látom, ő is párosan szereti a
férfiakat, mint a nagynénje.
– Tessék?
– Semmi, semmi – mondta Constance megfutamodva Riva hűvös
modora miatt. – Csak látom, hogy sok férfi barátja van. Csak az
jutott eszembe, vajon megosztaná-e velem Dantét.
– Nem az enyém, hogy megosszam vagy megtartsam – mondta
Riva ellenségesen. – Ő választja ki a barátait.
– Milyen nagylelkű. Akkor nem bánja, ha elfoglalom.
– Itt-tartózkodása alatt?
– Vagy tovább is, ha úgy alakul. – A nő mosolya egy ragadozóé
volt.
Riva Constance szemébe nézett.
– Nem tudom, mit akar, de mindegy. Mint mondtam, Dante maga
választja ki a barátait.
– Különös.
– Mi?
A másik nő megvonta a vállát.
– Komolyan mondja. Különösnek tartom a reakcióját,
féltékenységet vártam.
– Ahhoz félni kell, hogy valaki féltékeny legyen.
– És ön nem fél tőlem. Micsoda magabiztosság!
– Aggasztja? – érdeklődött Riva. – Talán azért nem félek, mert
tudom, hogy Danténak jelenleg más gondjai vannak.
– Ó, igen?
A másik nő kételkedése csak feldühítette Rivát.
– Egy drog jelent meg tegnap a tónál, az XTC, más néven
Eksztázis. Eddig mindig sikerült tisztán tartania tőlük a
szórakozóhelyet. És nem akarja, hogy „X” helyként váljék ismertté
az Eksztázis miatt. Keményen dolgozik, hogy megtisztítsa a helyet a
drogtól.
– Beszélt reggel Dantéval? Eljött és meglátogatta?
– Felhívott.
– És nem akart velem beszélni?
– Nem tudok róla.
Constance bosszúsan megvonta a vállát.
– Akkor biztosan a droggal volt elfoglalva. Nem vagyok jártas a
dologban.
Constance megjegyzése olyan volt, mintha az XTC nem is lehetne
olyan veszélyes.
– Nem mondhatnánk, hogy új drog, csak ismét forgalomba
hozták, de gyorsan terjed. Benzpropaminból és a délnyugati indiánok
meszkalinjának keverékéből készítik, és most halálosabb, mint
valaha. Különös reakciót vált ki az emberből, fizikait és lelkit is, bár
a legnagyobb attrakciót állítólag a nemi izgató hatása kelti.
– Aha, kezdem érteni.
Riva kételkedett benne. Ő inkább Dante miatt aggódott, mint a
drog hatása miatt. Sokan, köztük Margaret is, úgy érezték, Dante
többet tud a drogüzletről, mint vallja, és csak azért tesz úgy, hogy
meg akarja tisztítani a helyet a drogtól, hogy ártatlannak tűnjék. Már
évek óta suttogják, hogy kapcsolatban áll néhány alvilági figurával és
rossz hírű vállalkozással. Riva tudott róla, hogy Danténak volt
néhány olyan barátja, akiknek pénzügyei és cselekedetei nem igazán
bírnák az alaposabb vizsgálatot, de ők ketten, Riva és Dante, olyan
régóta ismerik egymást, hogy Riva biztosan tudta, Dante semmi
rosszban nincs benne. A férfi – cajun anyja lelkiismeretes
nevelésének eredményeképpen – jámbor katolikus. Az évek során,
amióta Riva ismeri, minden provokáció ellenére, soha nem látta,
hogy becstelenül vagy tisztességtelenül cselekedett volna. Ez bőven
elég volt Riva számára.
– Igen, és gondolom azt is kezdi érteni, hogy ha egy kis kalandra
vágyik, rossz férfit választott.
 – Gondolja, hogy Dantét nem érdekli a dolog? – Constance kihívó
tekintettel nézett Rivára.
– Ezt nem mondhatom. Csak azt tudom, hogy Dante…
különleges.
– Ó, igen, egy cajun playboy.
– Nem mondhatnám.
– Én mást hallottam.
– Rosszul hallotta. Vannak női, de csak bizonyos típusú nők,
olyanok, akik nem okoznak neki fájdalmat.
– Ezzel azt akarja mondani, hogy én…
– Semmi esetre sem – mondta gyorsan Riva. – Csak azt próbálom
a tudomására hozni, hogy Dante az a típusú férfi, aki, ha egyszer úgy
dönt, hogy játszik, akkor örökre játszani fog. Lehetséges, hogy
érdeklődik ön iránt, de ebben az esetben figyelmeztetem, vigyázzon.
Könnyen fájdalmat okozhat neki.
– De jól tudja!
Alattuk Erin és a többiek gyülekeztek a medencénél. Riva hirtelen
csatlakozni szeretett volna hozzájuk, nevetésükhöz, egyszerű
viccelődésükhöz. Ellépett a másik nőtől. Távozás közben hátraszólt.
– Igen, tudom.

– Annyira szégyellem magam – sírta Rebecca Danténak, amikor

legelőször táncolt egy asztal tetején mindössze egy tízcentis sarkú
fehér cipőben és egy fehér fügefalevél alakú, a megfelelő helyre
helyezett ruhadarabban.
Csak ezt a munkát találta. A szülés utáni felépülése alatt
mosogatói munkaköre betelt, egy mechanikus szörnyeteget
alkalmaztak, melyben olyan forró és mosószeres a víz, hogy az
ember keze nem bírja. Nem volt elég képzett és idős ahhoz, hogy
háziasszonyként dolgozzon az étteremben, és az egyetlen
elbeszélgetésen, ahol boltoslányt kerestek, az ősz hajú hölgy
fintorogva nézte Rebecca kopott ruháját, és butának gondolta, mert
csak kilenc osztályt végzett el. Válaszolt egy hirdetésre is, ahol
szobalányt kerestek, az utolsó ötcentesén utazott ki Kennerbe, ahol
megtudta, hogy középkorú, fekete bőrű nőt keresnek.
Rebecca elkeseredett volt. Margaret még mindig ragaszkodott
hozzá, hogy az anyja kedvéért ne menjen haza, és hogy Boots
fizetéséből két háztartást nem tudnak eltartani. Nővére a szüléstől
kezdve két hónapig támogatta Rebeccát, és úgy érezte, elég belőle.
Rebecca lakbére is esedékes volt már, a villanyszámlát is ki kellett
volna már fizetnie, és utolsó tonhalkonzerve is elfogyott. Egymás
után két éjszaka, Dante osztotta meg a vacsoráját vele. Amikor az
egyik délután észrevette a bár ajtaján a „Segítség kerestetik” feliratot,
összeszedte a bátorságát és besétált.
A férfi, akivel beszélt, annyira túlsúlyos volt, hogy a teste úgy
hullámzott, mint egy hatalmas, vízzel teli léggömb. Kopasz volt,
szemöldöke mint egy sárga hernyó, arca savanyú. De legalább ő nem
kérdezte, hogy hány éves, és hogy milyen végzettsége van. Lassan
meg kellett fordulnia a férfi előtt, aztán azt akarta tudni, hogy tud-e
Rebecca táncolni. A lány elmondta, hogy tud. Nem hazudott, mivel
ő, Beth és Margaret megtanultak szvingelni, keringőzni, rumbázni és
twistelni. A férfi akkor egy pár fehér cipőt adott neki, hogy próbálja
fel. Jó volt Rebeccára. A férfi megingatta a fejét, ami bólintás is
lehetett, aztán azt mondta a lánynak, hatra menjen vissza.
Amikor visszatért, akkor kapta a fügefalevelet. Tudta, mi az, de
halvány fogalma sem volt róla, hogy kell felvennie. Az egyik lány
mutatta meg neki, egy kávébarna hajú lány, akit Trixie-nek hívtak.
Úgy kifésülte Rebecca haját, hogy fénylő zuhatagként leért a háta
közepéig, és megigazította a fügefalevél rojtjait, hogy takarják a lány
testét. A kis rojtok szélességét szabályozta a rendőrség, ezért Trixie
azt mondta, jobb, ha takarják, amit takarniuk kell. Elmondta, mennyi
borravalót kapnak a lányok, és hogy próbálja nagyon sok férfi
meglesni őket, de aztán Trixie siettetni kezdte Rebeccát, mert a
főnök beküldi az egyik emberét, hogy mi tart ilyen soká. Egy kövér
szemétláda volt, aki elvárta a lányoktól, hogy neki is megbillegtessék
a mellüket és a feneküket, ha kedve volt hozzá. Arra is felhívta
Rebecca figyelmét, ha a rendőrség ellenőrizné, mondja azt, hogy
tizennyolc éves, és egy nappal sem kevesebb.
 A bár piszkos öltözőjében nem volt tükör. De Rebecca így is
nagyon jól tudta, hogy majdnem teljesen meztelen. Egyszer vagy
kétszer már elsétált Edisonnal a bár ajtaja előtt, és látott az asztalnál
várakozó, vagy éppen az asztalon táncoló lányokat. Tudta, mit
várnak tőle. De azokat a nőket nem látta olyan meztelenek, mint
amilyennek magát érezte.
– Nem tudom megtenni – mondta, és a bugyijáért nyúlt. Trixie,
aki kis zöld rajtjában és csizmájában úgy nézett ki, mint a sherwoodi
erdő egyik íjásza, csupasz csípőjére tette az öklét.
– Micsoda? – kérdezte. – Azt hiszed, jobb vagy, mint mi?
– Nem, de nem bírom megtenni.
– Talán majd apuka kifizeti a számlákat? Vagy egy gazdag kurva
vagy, és csak szórakozásból csinálod?
– Szükségem van a pénzre, különben nem lennék itt. De bolondot
csinálok magamból, ha kimegyek oda!
– Majd hozzászoksz. Csak ne gondolj rá.
– Tessék? Hogy tehetném, ha annyi férfi néz?
– Hadd nézzenek! Mi fáj abban? Egyébként is mid van neked, ami
olyan különleges? – Trixie tekintete hűvös és valahogy üres volt,
mintha nem emlékezne ezekre az érzésekre, amit Rebecca próbált
elmagyarázni, mintha agyának egy sötét zugába rejtette volna el őket.
– Semmi, csak…
– Ide hallgass, ha most nem mégy ki, mindkettőnknek szétrúgják a
seggét. Az a kövér állat nem teketóriázik. Egyszer kórházba juttatott
egy lányt, amiért eltette az italpénzt. Ha olyan a kedve, megverhet
téged is.
– Nem teheti ezt velem – mondta Rebecca összeszorított ajkakkal.
– Nem, de ráébreszthet arra, hogy bárcsak megtetted volna.
Egyébként is, ha elmész, képes azt hinni, hogy én mondtam neked
valamit, és én kapok miattad. Ezt te sem akarnád. – Amikor látta
Rebecca tétovázását, folytatta: – Egyébként ki tud róla, vagy ki
foglalkozik vele, hogy mit csinálsz?
– Én.
– Igen, de a te tested; használhatod, hogy pénzt keress vele, ha
akarod. Ha valaki törődne veled, akkor nem itt lennél.
Elég sok igazság volt ebben, hogy fájjon. Rebecca ráébredt, hogy
azzal enyhítette fájdalmát, hogy megtagadta érzelmeit. Üresnek
érezte magát, nem volt dühös és tisztességes, csak elhagyatott.
Amikor Trixie megfogta a kezét, és a bár felé húzta, Rebecca nem
ellenkezett.
Olyan volt, mintha rémálma vált volna valóra, valami borzasztó és
ijesztő, valami hihetetlen. A zene annyira hangos volt, hogy
visszhangzott a teremben. A férfiak annyira közel ültek egymáshoz,
hogy a válluk súrolta egymást, és Rebecca nem tudott elmenni
közöttük anélkül, hogy hozzájuk ne ért volna, miközben néhányuk
kinyújtotta a kezét, és ujjait végighúzta a lány testén. Az olcsó
whisky, a savanyú, savas bor és a cigarettafüst szagától Rebecca
fáradtan lélegzett. Néhány perc múlva teste és haja is átvette a terem
illatát. Az egyetlen jó dolog a terem sötétsége volt. Nemcsak az
italok árának kiszámítását nehezítette ez meg, hanem mint ahogy
Trixie is említette, az állandó kuncsaftok borravalói sem váltak
láthatóvá.
Talán tapasztalatlansága vagy idegessége, talán hosszú,
aranybarna haja és testének édes, terhessége miatt telt domborulatai
tették sikeressé azon az éjszakán. Ő volt a kedvenc. Akárhová nézett,
a férfiak őt nézték, róla beszéltek, bólintottak neki. A legelső
alkalommal felsegítették az asztalra, Trixie is ott volt. Rebeccához
hajolt, és a fülébe súgta:
– Ne gondolj rá, csak csináld. És légy szexis. És csináld jól.
Rebecca nem tudta, hogyan csinálja. Megpróbálta elfelejteni, hol
van, mit visel vagy inkább mit nem visel, megpróbált elfeledkezni az
alatta ülő mohó tekintetű férfiakról, akiknek táncolnia kellett.
Rebecca lehunyta a szemét, Erinre és az anyjára gondolt, és az
asztalán fekvő, kifizetetlen számlákra. Aztán átadta magát a zenének,
a gyors ritmus magával ragadta. Csak munka, mondogatta magának.
Csak munka.
Dante már nagyon várt rá, mire hazaért hajnalban. A férfi arca
kissé elsápadt, aztán elvörösödött, amikor Rebecca elmondta neki hol
volt, és mit csinált.
– Istenem, miért nem mondtad el nekem? Találtam volna mást
számodra, bármi mást!
– Nem tehettem mást. Én kerestem, igazán kerestem!
– Azt mondják az emberek, hogy az a kövér fickó, akié az a bár,
táncosnőknek veszi fel a lányokat, aztán pedig eladja őket. Egy strici,
Rebecca.
– Strici?
– Eladja a nőket, eladja a testüket más férfiaknak.
Rebecca megértette Dante mondanivalóját. Szeme könnybe
lábadt, aztán könnyei kicsordultak.
– Nem volt más. Mit fogok tenni, Dante? Mit fogok tenni?
A férfi megértően megfogta a vállát, aztán sóhajtva a karjaiba
vette Rebeccát.
– Minden rendben – suttogta. – Minden rendben. Te még messze
vagy attól.
– Hatszor táncoltam egy öregembernek – szipogott Rebecca. –
Hatszor. Soha nem próbált megérinteni, mint a többiek, nem próbálta
a pénzt a… a kosztümömbe tenni. Minden alkalommal húsz dollárt
kaptam tőle, minden alkalommal! Amikor ideadta, meghajolt és
megcsókolta a kezem. Rettenetesen éreztem magam.
– Felejtsd el – mondta Dante csendesen.
Rebecca lakása nappalijának közepén álltak, ahol a férfi várta,
amikor hazaért. Május volt, az ablakok nyitva voltak. A fejük fölött
világító égő fénye sárga volt, de nem valami fényes. Dante szívének
erős dobogását jól hallotta Rebecca. A férfi ölelő karja meleg és erős
volt; kényelmes és biztonságos. Rebecca a mellkasának dőlt. Nagyon
fáradt volt.
– Kedvesem – mondta a férfi tompa hangon.
Rebecca érezte Dante merevségét, rájött, mi megy végbe a
férfiban.
– Sajnálom – mondta halkan, és megpróbált elhúzódni.
– Ó, kedvesem – suttogta a fülébe Dante, majd lehajtotta a fejét,
és ajkát a nő ajkára tapasztotta.
 Csókja gyengéd és majdnem félénk volt, mintha attól félne,
Rebecca elutasítja. Ez soha nem fordult meg Rebecca agyában.
Dante annyira jó volt hozzá, annyira szerette. Ő is nagyon szerette,
bár teljesen másképp, mint ahogy valamikor Edisont. Fájón hasított
Rebeccába a vágy.
Dantét a hálószobába vezette. Dante a lány arcát a kezébe vette,
szemét és a szeme alatti üreget csókolgatta, aztán az orrát, arccsontját
és az állát. Tenyerét Rebecca vállára tette, közelebb húzta, és ringatni
kezdte.
Rebecca Dante kemény hátizmába kapaszkodott, belélegezte
testének illatát, megkóstolta sós ízét. Remegő ujjakkal húzta ki Dante
pólóját farmerjából, és ujjaival a mellkasát simogatta.
Együtt hullottak a besüppedt matracú ágyra. Dante kissé
ügyetlenkedve kigombolta a ruháját, aztán hallható sóhajjal, lehunyt
szemmel érintette meg Rebecca mellének puha domborulatait.
Rebeccát melegség öntötte el, ahogy a férfi nyelve az egyik, majd a
másik mellbimbójához ért. Ujjai majdnem homorú hasát simogatták,
azután megérintették meleg, finom ágyékát.
Dante megmerevedett.
Rebecca érezte, mennyire remeg. Dante közelebb húzta, ringatta,
arcát a lány nyakába temette. Egy pillanat múlva Rebecca érezte a
férfi forró könnyeit.
– Mi a baj? – kérdezte a lány ijedten. Szomorúan simította végig a
férfi testét, mintha a fájdalmat okozó sebet keresné.
– Képtelen vagyok rá. Ó, istenem, kedvesem, nem tudom
megtenni.
– De… miért? Nem kívánsz? – kérdezte Rebecca elfojtott hangon.
Ujjai gyorsan, gyengéden végigsimították Dante testét, de a férfi
merevsége elmúlt.
– Többet jelentesz nekem az életnél. – Dante abbahagyta egy
pillanatra, aztán Rebecca érezte, ahogy a férfi összeszorította a fogát
és az ajkát.
Rebecca elkeseredett hangon megkérdezte:
– Mi a baj, Dante?
 – Titok – válaszolt a férfi. – Nem a te hibád, az enyém.
– Nem értem!
– Számomra te a Madonna vagy a gyerekkel, egy ijedt hölgy, a mi
kis anyánk, túl szent, hogy megérintselek. Véresen, a sírást
megtagadva látlak a szülés fájdalmai közepette. Olyan vagy, mini
Mária, Jézus anyja, aki megbocsátja az emberek bűneit. – A férfi
hangja elakadt. – Fölöttem állsz.
– Nem. Én nem vagyok olyan!
Dante nyelt egyet.
– Számomra az vagy.
– Mária tiszta volt, és nem vétkezett, nem úgy, mint én. Ő nem
hagyta el az anyját és a testvérét. Nem hagyta el a gyerekét. Nem
táncolt meztelenül férfiak előtt.
Könnyek törtek elő Rebecca mély sebeiből. Nem tudta, hogy
jönnek; egyszerűen csak ömlöttek, mintha soha nem akarnának
elapadni, az elveszettség, a bűn és a szomorúság könnyei voltak.
Elkeseredettség vegyült közéjük, amiért ő és Dante soha nem
lehetnek egymáséi, soha nem lehetnek együtt. Rebecca mégis abban
reménykedett, soha nem fognak elválni. Nem tudta, menynyire
szeretné ezt, mennyire van szüksége rá.
– Te sem az én szememben. Te… nem is tudom elmagyarázni.
Annyira drága vagy számomra, hogy megrémít. Annyira imádlak,
hogy ha megérintenélek, az bűnnek számítana, megérinteném a
Madonnát. Nem hiszem – nem vagyok biztos benne, hogy valaha is
szerelemből szerethetnélek.
– Nem akarom, hogy ezt érezd. Nem akarok az lenni számodra! –
Rebecca teste minden lélegzetvételnél megremegett.
– Nem tehetek róla. Isten a tanúm rá, megtenném, ha tudnám.
– Én… én vagyok – sírt halkan Rebecca. – Én csak én vagyok.
– Pszt! – szólt Dante. – Sajnálom, sajnálom.
Rebecca megpróbálta abbahagyni a sírást, a szemét törölgette.
– Nem a te hibád; az enyém.
– Ne mondd ezt. Azt hiszem, valójában senki nem tehet róla. –
Dante megtörölte a kezével Rebecca arcát, aztán ismét szorosan
magához húzta. – Ez csak így történt.
Már majdnem reggel volt, amikor a férfi homlokon csókolta
Rebeccát, és kiszállt az ágyból. Rebecca kissé szendergett a férfi
karjában, de nem aludt. Figyelte, ahogy Dante kimegy az ajtón,
megáll egy pillanatra, és visszanéz. A férfi arca annyira zord volt,
hogy Rebecca ismét sírni szeretett volna, de már nem voltak könnyei.
Végül a férfi megfordult, átment a nappaliba, és kiment a bejárati
ajtón. Halkan bezárta maga mögött az ajtót.
Rebecca nem találkozott másnap Dantéval. Nem ment be a
szobájába, és Rebecca sem kereste. Időre volt szükségük, mielőtt
találkoznak, legalább néhány órára. Rebecca biztos volt benne, hogy
Dante megkeresi, mielőtt elmegy este munkába. Legalább a munkát
megbeszélik, és hogy talált-e valami mást számára.
Aztán azon a délutánon egy fiatal raktárosfiú szaladt át a
zöldségboltból. Sürgős hívása volt, különben a zöldséges soha nem
egyezett volna bele, hogy átadja az üzenetet.
Margaret telefonált. Rebeccának haza kellett mennie. Az anyjuk
meghalt, és furcsán nézne ki, ha Rebecca nem menne el a temetésre.
Rebecca tévedett, maradtak könnyei. Hálás lehetett az idős
férfinak, aki olyan sok borravalót adott neki. Elég volt az útiköltségre
és egy megfelelő ruhára, amiben elmehet a temetésre.
Látogatása ideje alatt Margarettel és Bootsszal maradt a szülői
házban. Egy nappal a temetés előtt érkezett, és három nappal a
temetés után távozott. Margaret alig engedte, hogy ott-tartózkodása
idején megfogja Erint. Nem szabad megkedvelnie a gyereket,
mondta a nővére, nem, ha ismét elmegy.
Lehetséges, hogy Margaretnek igaza volt. Az, hogy a gyerek
érezhette, édes illatát beszívhatta, ismét sírva fakasztotta Rebeccát.
Gyakran simogatta selymes haját, miközben Erin aludt, és vad
gondolatokat szőtt. Elképzelte, hogy az éjszaka leple alatt felkapja,
és elviszi a gyereket a városba, fel s le sétálgat vele az utcán, elmegy
vele a postára, a zöldségeshez, és mindenkinek megmondja, hogy ez
az ő gyereke, benne fejlődött.
De nem bírta megtenni. Nem tud semmit adni Erinnek, csak
szeretetet, nem tud vele foglalkozni. Ki vigyázna rá, miközben ő
dolgozik éjszaka, és milyen élete lenne, ha az anyja fedetlenül
táncolna egy Bourbon Street-i bárban?
Egyébként is, mindenki azt hiszi, hogy a gyerek a nővéréé,
Margaret testéből származik. Ha elmondaná az igazságot, nemcsak
hazugnak nyilvánítaná vele Margaretet, hanem az életét venné el
tőle. Margaret bolondult Erinért, minden egyes kis dologért, minden
mosolyért, minden hangért megdicsérte. Idegeskedett, morgott és
figyelmeztette Rebeccát, hogy hogyan tartsa, hogyan fordítsa meg a
babát, miközben aggódó, ijedt tekintettel figyelte
Rebecca nem mondta el Margaretnek, hol dolgozik, vagy mit
csinál. Margaret nem kérdezte, Dantéról sem kérdezett semmit, vagy
arról sem, hogy hallott-e azóta Edisonról. Olyan volt, mintha nem
akarna hallani Rebecca New Orleans-i életéről, mintha félne róla
hallani. Olyan gyakran emlegette Rebecca visszautazását, hogy
Rebecca érezte, mennie kell. Csak a buszon ébredt rá, nem is volt
oka rá, hogy visszautazzon. Anyja meghalt, a gyereket Margaret saját
gyerekének nyilvánították. Akkor miért jött el?
Az igazság az, hogy nem maradhatott. Erinnek is jobb lesz, ha
Margarettel és a jó öreg Bootsszal nő fel egy boldog, normális család
tagjaként. Rebecca nem volt biztos benne, hogy közbeavatkozás
nélkül bírta volna őket nézni, ha egy házban laknak. Egyébként,
szülőháza kisebb, a város kopottabb, az emberek sokkal szűk
látókörűbbek lettek, mióta elment. Margaret hangja sokkal
fülhasogatóbb, Bootsé sokkal közönyösebb lett. Eltávolodott tőlük.
Nem tartozott többé közéjük. Egyébként is, Dantéval akart lenni.
Az utolsó néhány méter a lakásig hihetetlenül hosszúnak tűnt.
Egyre gyorsabban sétált, aztán befordult a ház udvarába, ami csendes
és meleg volt a délutáni napsütésben. Poggyászát a lépcsőjére dobta,
és elindult Dante ajtaja felé.
Az ajtó nyitva volt. Rebecca bekiáltott, aztán belépett.
– Dante! Én vagyok az. Visszajöttem!
Egy férfi és egy nő feküdt az ágyon, testük izzadságtól ragyogott a
megerőltetéstől, sápadtak, meztelenek voltak. Dante volt felül,
ritmikusan mozgott a szélesre tárt lábú, nyögdécselő nő lába között.
A férfi hát- és csípőizma megfeszült erőlködésében; nemi szerve
mereven és nedvesen hatolt egyre beljebb és beljebb.
Aztán Dante arra fordult. Átkozódni kezdett. A túlsminkelt,
vérvörös körmű nő is káromkodott.
Rebecca megfordult, és elrohant. Meg sem állt, hogy felvegye a
poggyászát, csak nehézkesen felvánszorgott a lépcsőn. Keze
reszketett, amikor a kulcsot megpróbálta a zárba illeszteni. Aztán az
ajtó hirtelen kinyílt, és Rebecca benn termett. Becsapta, majd kulcsra
zárta.
Öt perc múlva Dante kopogott az ajtón. A nevét kiáltotta, amikor
Rebecca nem nyitott ajtót, de a lány egy párnával a fején feküdt az
ágyon mozdulatlanul. Dante egy óra múlva ismét visszament, aztán
ismét egy óra múlva.
– Engedj be, kedvesem – mondta halkan kopogtatva. – Hadd
magyarázzam meg. Engedj be!
Rebecca nem nyitott ajtót. Nem tudta kinyitni. Egy óra múlva,
amikor a férfi nem tért vissza, sírni kezdett.
Aznap este elment dolgozni a bárba, aztán a következő és a
következő este is. Danténak színét sem látta; Rebecca úgy gondolta,
korán elment az étterembe dolgozni. Megkönnyebbült, hogy nem
kellett találkoznia vele, bár sajnálta, amiért nem engedte be, amiért
nem beszélt vele. Nem állt jogában ítélkezni felette; végül is ő sem
ítélte el, amiért meztelenül táncol a bárban. Minél később beszélnek,
annál nehezebb lesz a találkozás. De a munkában nem volt szabad
rágondolnia.
Az öregember, aki megcsókolta a kezét, minden este ott volt.
Felsegítette az asztalára, és mozdulatlanul, mosolyogva, elégedett
arccal figyelte. Tolerancia, kedvesség csillogott szürke szemében.
Nem tehetett róla, de Rebecca kíváncsi lett. Nem volt olyan öreg,
mint Rebecca gondolta, negyven év körüli lehetett, bár sötét hajában
már ősz szálak csillogtak. Öltözete is eltért a többiekétől,
választékosabb volt. Valójában kilógott a társaságból, ahol
olajmunkások, futballisták, titokban ott tartózkodó férjek, és néha
kíváncsi turisták voltak. Rebecca el sem tudta képzelni, mit
kereshetett ott. Miután Rebecca befejezte a táncot, a férfi mindig
nagylelkű volt, és mindig megköszönte. Egyszer mást is mondott:
– Örülök, hogy visszajött. Hiányzott, és már aggódtam önért.
Visszatérte után egy hét múlva, két órakor, zárás után a kövér
tulajdonos érte küldött valakit. Egy sötét, telt, olajtól csillogó hajú,
akcentusa alapján dél-amerikai férfi volt a főnök irodájában. A férfi
Rebecca felé bólintott.
– Ő az?
– Igen – mondta a másik férfi.
– Gyere ide – mondta mosolyogva a kövér tulajdonos.
Rebecca egy vagy két lépéssel előrébb lépett.
– Közelebb.
Rebecca az ajkába harapva ismét közelebb lépett, míg a külföldi
férfi előtt nem találta magát.
– Fordulj meg, és nézz az ajtó felé.
Rebecca egyikről a másikra nézett. A bárból kiszűrődő zene
távolinak és halknak hallatszott. A szoba kicsi volt és meleg.
Rebecca érezte a külföldi olajillatát. Hirtelen még meztelenebbnek
érezte magát, mint amikor az asztal tetején táncolt.
Rebecca megnedvesítette az ajkát.
– Miért?
– Tégy, ahogy mondtam – mondta a kövér férfi. Rebecca lassan
megfordult.
– Hajolj le.
– Ne – mondta a külföldi –, nem szükséges.
Rebecca érezte, ahogy a férfi keze végigsiklik gömbölyű csípőjén,
ujjai a fügefalevél alá siklottak. A lány megijedt, sírni kezdett, és
hátrább lépett.
A külföldi elnevette magát. Ujjait tördelve ismét a kövér férfihoz
fordult.
– Nagyon szép – mondta. – Elviszem.
 12.

Edison Gallant épp borotválkozott, amikor kopogtak az ajtón.

Átkozódni kezdett. Mi az ördögért kell épp akkor kopognia
valakinek az ajtaján, amikor a fürdőszobában van, és senki nincs, aki
ajtót nyisson? Néhány perccel korábban még Anne is itthon lett
volna. De most nincs.
Egy törülközőt megragadva megtörölte az arcát, aztán a vállára
dobta. Pizsamaalsójában az ajtóhoz sétált, és kinézett a
kémlelőnyíláson. Egy nő állt az ajtó előtt. Nem volt fiatal, de öreg
sem, nem volt csúnya sem, de szép sem. Jobbra-balra nézett a
folyosón, mint egy detektív, miközben a haját igazgatta, és a száját
rúzsozta. A ruha, amit viselt, drága modell lehetett, puha,
virágmintás anyagból, de egy számmal nagyobb méret jobb lett volna
neki. Vállán hanyagul átvetve egy krémszínű sálat viselt.
Edison ismerte a nőt. Egy perc, és beugrik a neve. Gúnyos mosoly
húzódott ajkára, aztán elkomorodott. Kinyitotta az ajtót.
A nőnek elállt a lélegzete, amikor megszólalt:
– Hello.
Nagyszerű. Szereti, ha a nők egy kicsit idegesek. Edison
összevonta a szemöldökét.
– Mit óhajt?
– Nem… nem ismersz meg?
– Talán kellene? – Edison hangja hideg, ideges volt, miközben
tekintete a nő testét vizsgálta.
– Azt hittem, meg fogsz ismerni, mivel két napja találkoztunk.
Lebiggyeszti az ajkát. Istenem, milyen együgyű.
– Nincs időm játszadozásra. Ha akar valamit, beszéljen. A nő
elpirult.
– Valóban beszélni szeretnék veled. Margaret vagyok, Riva
nővére, az unokatestvéred, Boots felesége.
Természetesen Edison tudta. Védekeznie kell az olyan emberek
ellen, akik akarnak tőle valamit, és tudta, Margaret is akar valamit.
Igaza volt. Talán ő is akarhat valamit.
– Jobb, ha bejössz – mondta Edison, miközben félrelépett, hogy
beengedje Margaretet.
Edison Margaretet figyelte. Sok nőt látott már belépni
hotelszobákba, de ezen a nőn látszott, hogy nincs hozzászokva.
Ideges volt, de mégis boldog. Úgy nézett körül a szobában, mint aki
még soha nem látott hotelszobát, valószínűleg nem is látott.
Bootsnak soha nem volt annyi pénze, hogy elvigye egybe, és a nő
sem keresett mást, aki elvitte volna.
A régi gondolat jutott az eszébe, hogy megkapja mind a három
testvért. Ez az utolsó. Ágyéka fellelkesült a gondolatra. A
hotelszobákban fogékony az ilyesmire.
Margaret a férfi szemébe nézett.
– Nem maradok sokáig. Gondolom, lesz valami megbeszélésed.
– Általában van.
– Csak egy percig tartalak fel, láttam az újságban, hogy a
feleséged vágja el a szalagot egy kórház megnyitóján.
– Igen. – Boots felesége biztosan addig állt az előtérben, míg
Anne el nem ment. Edison nagy élvezetet talált a gondolatban, ahogy
Margaret várakozik, és a liftet figyeli. Biztosra vette, hogy a nő is
nagyon élvezte.
Margaret elpirult, amikor a férfira nézett.
– Sok idő eltelt azóta, mióta utoljára találkoztunk.
– Igen? – Edison beljebb lépett a szobában, lassan letörölte a
vízcseppeket a mellkasáról a törülköző végével.
– Több mint huszonöt év. Azt hittem, vissza fogsz jönni a városba
nyári szünetre vagy valami családi rendezvényre, de nem tetted meg.
– Nem érdekelnek azok a dolgok. – Sem a város, sem az emberek
nem érdekelték Edisont. Megígérte, soha nem fog visszamenni arra a
helyre, még a kampány során sem.
Margaret megvonta a vállát, miközben Edison mellkasát figyelte,
ahogy a törülközővel törölgette.
– Nem sok minden köt oda, mióta a nagybátyád és nagynénéd
meghalt.
– Soha semmi nem kötött oda.
– Nem, egy olyan embert, mint amilyen te vagy.
Edisonnak tetszett a nő elismerése. Kissé elege volt mostanában a
nőkből. Egyébként is egy kétórás beszédet kell tartania, és még bele
sem nézett a szövegébe, amit a munkatársai írtak neki. Törülközőjét
a nyakába terítve megszólalt:
– Miért jöttél?
Margaret a kanapéhoz lépett, leült, szoknyáját a térde alá húzta.
Arca ismét elpirult, amikor Edison szemébe nézett.
– Tudom, hogy problémáid vannak Rivával. Azt hiszem,
segíthetek.
Edison egy ideig mozdulatlanul figyelte Margaretet. Végül a
vállára csapta a törülközőt, és Margarethez lépett. Leült a nő mellé.
– Igen?
– Nem tudom, miért ne tehetném. – Margaret védekezőn a férfira
nézett.
– Riva tud róla, hogy itt vagy?
– Nem, de mi van abban?
– Nem ő küldött?
– Nem. Mindig egyedül cselekedtem.
Edison figyelmen kívül hagyta a nő neheztelő hangját.
– Nem hiszem, hogy örülni fog, ha megtudja.
– Valószínűleg nem fog örülni. – Margaret kissé megremegett,
amint a gondolat az eszébe jutott.
– Nem félsz tőle?
– Rivától? Ne légy nevetséges! Éles nyelve van, de végül is az én
testvérem.
– Biztosan nem fogja megköszönni beavatkozásodat.
– Talán nem, de azt hiszem, abban egyetértünk, hogy nem
mehetnek így tovább a dolgok. Valakinek cselekednie kell, és én
nem bírok tétlenül ücsörögni, és arra várni, mikor gondolja meg
magát Riva.
– Épp ezt teszi? – kérdezte Edison.
 – Igen! Úgy tesz, mintha csak ő dönthetne Erin sorsáról, és én
nem.
Edison együtt érzőn csóválta a fejét.
– Kissé fennhordja az orrát.
– Kétségtelenül parancsolgató, ha az én véleményemet szeretnéd
hallani. Még azt is megpróbálta az értésemre adni, hogy ne üssem az
orrom ebbe a dologba. Ne üssem az orrom a dologba, mikor Erin
engem szólít anyának, és kiskorától én neveltem fel?
– Kissé hátborzongatóan hangzott.
– Az is. Lehet, hogy Riva szülte meg a gyermeket, de én vagyok
az igazi anyja.
Edison hirtelen izgulni kezdett, gyomra összeszorult a titok
hallatán.
– Itt süllyedjek el, ha…
– Ó, istenem – súgta Margaret.
Edison kitágult szemmel nézett a nőre
– Hány – kérdezte recsegő hangon –, hány éves is pontosan Erin?
De Margaret tátott szájjal, sápadtan figyelte Edisont.
– Elfelejtettem, hogy nem tudod – súgta. – Hogy felejthettem el?
– Úgy látszik, Riva elfelejtette megemlíteni. Erin az enyém, vagy
esetleg másé, akit még az öreg Staulet előtt ismert?
Margaret nyafogva felugrott.
– Riva soha nem fog nekem megbocsátani.
Edison elkapta a nő kezét.
– Várj, még nem végeztünk.
Margaret kirántotta a karját.
– Mennem kell.
– Még nem. Van még néhány tisztázásra váró dolog.
Edison erősen megrántotta, és az ölébe húzta Margaretet. A nő
megpróbálta eltolni, de a férfi megragadta a vállát, és a hátára
fektette
– Most pedig beszélj
– Fáj – sírt Margaret.
A nő megpróbált harcolni, de Edison erősebb volt.
 – Én vagyok Erin apja, ugye? – kérdezte a férfi. – Erről van szó.
Te és Riva azért ragaszkodtok ahhoz, hogy válasszam el Erintől a
fiamat, mert a fiam történetesen Erin öccse.
– Féltestvére – javította ki Margaret. – Most pedig engedj, hadd
menjek!
– Ó, nem, szeretem, hogy itt vagy. Olyan, mint a régi időkben.
Emlékszel arra az éjszakára, amikor a hulladékot kiürítetted a kóbor
kutyáknak a házatok mögött? Emlékszel rá, hogy engedted, hogy
megcsókoljalak? Korábban már megcsókoltalak a boltnál, de azon az
éjszakán többet is kaptam volna, ha Beth nem nyitja ki az ajtót, és
nem kiabál utánad, ugye? És most, megkaplak?
Edison hozzádörzsölődött beszéd közben, elengedte egy kicsit,
míg ágyéka Margaret ágyékához nem ért. A régi idők emléke, hogy
hogyan akarta Edison leteperni az akkor még lány Margaretet a
harmattól nedves földre a ház mögött, rettenetesen felizgatta. A tény,
hogy a nő fél tőle, még izgatóbb volt. Margaret tágra nyílt szemmel
figyelte a férfit.
Edison elnevette magát.
– Gyerünk, kislány, igazán akarod, ugye? Mikor történt meg veled
utoljára? Mikor csinálta veled Boots utoljára?
Edison lehajtotta a fejét, testsúlyát használva az ágyra nyomta
Margaretet, és megcsókolta. Margaret egyik oldalról a másikra
forgatta a fejét, de a férfi addig követte, míg nyelve a nő ajkába nem
hatolt. Margaret elhúzta a nyelvét, megpróbálta Edisont kikergetni a
szájából. De ellenkezése csak tűzbe hozta a férfit.
Edison kissé megemelkedett, hogy kezét a nő mellére tehesse.
Szorongatva élvezte a nő mellének teltségét, mielőtt kigombolta
volna a ruháját. Margaret felemelkedett, és megpróbálta ledobni
magáról. A férfi kinyitotta Margaret mellényét, széthúzta a
melltartóját, hogy mellbimbóihoz érhessen. Kinyitotta az ajkát és
bekapta, szopogatta, erősen szorította, miközben megmerevedett.
– Maradj nyugton, és élvezd – mondta harapásai közepette –, és
akkor nem kell a kék foltjaidról magyarázkodnod.
– Szállj le rólam – sóhajtotta a nő. – Engedj el, vagy olyan
hangosan kiabálok, hogy átszakad a dobhártyád. Mindenkinek cl
fogom mondani, elmondom a rendőrségnek.
– Igen, és mit fogsz mondani, mit kerestél itt? Azt fogom
mondani, te is felajánlkoztál, mint a többi nő. Egyébként is a
barátaim. Egyetlen szavadat sem fogják elhinni.
– Elmondom Bootsnak. Majd ő elintéz.
– Ó, biztosan. Gondolom, ő is úgy tudja, hogy itt vagy, mint Riva.
Ugye? – Edison lehúzta Margaret szoknyáját, ujjai végigpásztázták
combjának belső részét. Ujjait az elasztikus bugyi alá tolta, a combok
közötti nedves hasadékot keresve. A nő fészkelődése és elkeseredett
védekezése csak sürgette. Ismét a szájába vette a mellét, miközben
ujjaival testébe hatolt.
Ez már teljesen megőrjítette. Levette pizsamáját és megragadta
hímvesszőjét. Margaret megpróbálta összekulcsolni a lábát, de
Edison a térdével szétfeszítette, miközben a forró és remegő nyílásra
helyezkedett. Hirtelen a nő hüvelyébe hatolt. Csípőjét mozgatva,
egyre beljebb és beljebb furakodott.
Riva jutott Edison eszébe, amikor először voltak az autóban
együtt. Hasonló érzés volt az is, majdnem ugyanilyen.
– Istenem – sóhajtotta, és Rivára gondolva gyors, erős mozgásba
kezdett, ami az élvezetek magaslatára fogja vinni.

A hívás pontosan tíz perccel azután érkezett, hogy Riva felfedezte,

Margaret nincs a szobájában. Riva azt hitte, nővére alszik, mivel nem
találkozott vele. Ez kissé különös volt Margarettől, de nem annyira.
Bonne Vie pihentető hatással volt az emberekre. A ház annyira
hatalmas, csendes és kényelmes volt, hogy a vendégek ott gyakran
később ébredtek, mint általában.
Amikor a telefon megcsörrent, Riva épp meg akarta kérdezni
George-tól, hogy nem hiányzik-e egy autó. Azonnal megismerte
Margaret hangját, de testvére annyira sikítva beszélt, hogy alig
értette.
– Lassabban – mondta Riva. – Ismételd el. Hol vagy?
Margaret ismét beszélni kezdett. Hangja rekedt volt, lélegzete
szaggatott, de mégis összefüggő.
– Maradj, ahol vagy – mondta Riva, amikor nővére elhallgatott. –
Azonnal ott vagyok.
– Ne hozd Bootst. Hallasz? Ne hozd ide, és ne is szólj neki. Csak
gyere.
Riva megismételte:
– Azonnal ott vagyok.
Hallotta a telefon kattanását, és a kagyló bugását. Egy ideig maga
elé bámulva ült, aztán lenyomta a megszakító gombot. Boots nem
volt Bonne Vie-ban. Korán felkelt, és bement az autójával a városba,
mert valami baj van a kormánnyal. Talán épp ezért is választhatta
Margaret ezt a délelőttöt New Orleans-i utazására. Margaret tudja,
mit akar. Riva megrázta a fejét, aztán George számát tárcsázta.
– Azt hittem, nem is jössz el! – sírt kétségbeesetten Margaret,
amikor másfél óra múlva kinyitotta a hotel ajtaját.
– Jöttem, amint tudtam.
– Elhoztad a dolgokat?
Riva a kezében lévő táskára mutatott. Amint Margaret elvette tőle,
Riva körülnézett a szobában. A hotelszoba nem volt valami tiszta.
Valójában úgy nézett ki, mint egy munkahelyi parti után. A fal
pecsétes volt, a szőnyegen cigarettacsikkek hevertek, a szobában
vizelet és fertőtlenítő szaga keveredett. A hotel külseje elég szép
volt, de túl közel volt a Bourbon Streethez.
– Miért jöttél ide? – kérdezte Riva. – Miért nem jöttél azonnal
haza?
– Túl zaklatott voltam, nem mertem autóval elindulni. Annyira
remegtem, hogy azt sem tudom, hogyan jutottam el idáig. Az autó
még mindig a parkolóban van, gyalog jöttem. Tudod, hogy Edison
még azt sem engedte meg, hogy lezuhanyozzam? Azt mondta, a
felesége felismerhet.
Margaret hangja már nem remegett, de a szeme még mindig vörös
volt a sírástól. Riva hirtelen megszólalt:
– Biztos vagy benne, hogy nem akarod értesíteni a rendőrséget?
– Azért, hogy zavarba ejtő kérdéseket kérdezzenek? Megőrültél? –
A másik nő hangja egyre fülhasogatóbb lett. – Egyébként is,
mindenki megtudná, és azt nem bírnám elviselni.
– Rendben, csak megkérdeztem.
– Gondolom, te sem akarod szétkürtölni a dolgot. El kellene
mondanom, miért mentem oda, és akkor mindenki tudomást szerezne
a titkodról.
– Ez nem számít, ha Edisont megbüntetnék. – Riva komolyan
gondolta. Rettenetes düh égette testét, legalább most vállalnia kell a
következményeket.
– Nem akarom. Nem tehetem.
– Mi lenne, ha orvost hívnánk? Talán beszélhetnél vele,
megvizsgálna, adna valami nyugtatót. – Milyen rettenetesen érezheti
most magát Margaret, gondolta Riva. Szerette volna átölelni,
magához húzni, de testvére annyira feszült volt, annyira
visszahúzódó, hogy Riva úgy érezte, közeledése nemkívánatos lenne.
Ha Margaretnek nincs szüksége részvétre és segítségre sem, akkor
mit tehet?
– Köszönöm, de már bevettem valamit, amit az orvos írt fel otthon
az idegeimre, másra nincs szükségem. Egyébként is csak döfködni
akart, és azt már úgyis sokszor próbáltam.
– Biztos vagy benne, hogy nincs semmi bajod? Biztos, hogy
Edison nem okozott fájdalmat?
– Biztos. – Margaret válasza tömör volt.
Riva összeszorította az ajkát, de nem bírta eltitkolni törődését.
– Nem úgy nézel ki, mint aki jól van.
– Te hogy néznél ki, ha egy kanapéra tepernének, és úgy
használnának, mint egy huszonöt centes kurvát? Ami azt illeti, neked
kellett volna ott lenned. Ha megtetted volna, amit Edison kér, akkor
nem nekem kellett volna oda mennem, és nem történt volna ez
velem!
Riva sokáig csak nézte a nővérét, aztán megszólalt:
– Szóval az én hibám? Ismét.
Margaret pilláit leeresztette, de nem fordult el.
– Ha te mentél volna helyettem…
 – Több eszem is van annál, hogy egy férfi hotelszobájába
bemenjek – mondta Riva megvetéssel –, különösen Edison Gallant
szobájába. Az igazság az, hogy ez soha nem történt volna meg, ha
nem ütöd az orrod a dolgomba. Miért tetted?
– Azt mondtad, nyugodtan próbáljam meg, ha szerintem jobban
meg tudom győzni Edisont!
– És meggyőzted?
– Nem tudom.
– Tudod, hogy soha nem kértem tőled ilyesmit. Miért mentél oda,
Margaret?
– Erin jövője engem is érdekel!
– Csak azért, mert megengedtem, ezt azért ne felejtsd el.
– Erin az én gyerekem! – sírt Margaret. – Én foglalkoztam vele,
amikor kicsi volt, én vittem az orvoshoz, amikor beteg volt, én
pusziltam meg a sebét, ha elesett. Én vettem az első ünneplőruháját,
és én vártam addig, míg haza nem jött az első randevújáról.
– Azért, mert elvetted tőlem.
– Nem akartad őt!
– Honnan tudod? Megkérdezted valaha is?
Margaret olyan tekintettel nézett a húgára, mintha még soha nem
látta volna. Margaret arca egy pillanat alatt eltorzult.
– Ó, Riva, elmondtam neki.
Hideg, nehéz súly nehezedett Riva mellkasára.
– Mit tettél? – súgta.
– Elmondtam Edisonnak Erint. Nem akartam, tényleg nem
akartam. Néha elfelejtek dolgokat. Egyszerűen elfelejtettem, hogy
nem tudja.
Riva mélyet lélegzett. Fájó hangon megszólalt:
– Tudod, mit tettél?
– Lehet, hogy jobb lesz így. Legalább megérti, hogy el kell
választania Josht Erintől.
– Ellenem fogja használni.
– Lehet, hogy nem. Miért tenné?
– Mert ő ilyen. Kételkedsz benne? Ezek után is?
 Margaret könnybe lábadt szemmel figyelte Rivát.
– Nem kellene emlékeztetned rá.
Az ismerős régi kis csel volt, ami most is működött. A Rivában
ébredő bűntudat is ismerős volt. Riva a telefonhoz fordult.
– Most felhívom Bootst. Szükséged van rá. Ő tudni fogja, hogy
segítsen.
– Ne! – kiáltotta Margaret. – Nem akarom! Csak bosszúból
akarod felhívni!
– Bosszúból? – fordult vissza Riva. – Mire célzol?
– Hogy bosszút állj, amiért elmondtam Edisonnak.
– Ez soha nem jutott az eszembe. Margaret, te egy hisztérika
vagy. Örökre el akarod titkolni a férjed elől, hogy megerőszakoltak?
– Ezt kell tennem, hát nem érted?! Soha nem fog úgy nézni rám,
mint azelőtt, ha megtudja. Minden meg fog változni. – Margaret
megtörölte könnyes arcát.
– Nem érted, hogy ez már nem számít? Már minden megváltozott.
– Nem, nem változott meg – mondta Margaret. – Most
lezuhanyozom, tiszta ruhát veszek fel, aztán hazamegyünk Bonne
Vie-ba. Mindenkinek azt mondjuk, hogy vásárolni voltam, csak
lerobbant az autóm. Ahelyett hogy a limuzint értem küldted volna, te
is eljöttél, hogy együtt nézhessünk szét. Valakit a másik autóért
küldhetsz, és minden rendben lesz.
– Nem hagyhatod figyelmen kívül a történteket, Margaret. Nem
egészséges.
– Nem érdekel. Nem fogom tönkretenni az életem Edison Gallant
miatt. Az olyan lenne, mintha győzni hagynám.
– Ez nem egy játék!
De nővére anélkül, hogy figyelembe vette volna, a fürdőszobába
sétált.
– Egyébként is – mondta félvállról –, nem áll szándékomban
figyelmen kívül hagyni. Majd visszakapja ő még ezt.
– Ne légy bolond – szólt Riva utána. – A gyerekek szokták
egymásnak visszaadni.
Margaret válasz nélkül becsapta az ajtót.
 Egy probléma volt Margaret történetével: Boots nem hitte el. Még
a teli vásárlószatyrok ellenére sem, Margaret gyorsan válogatta őket,
hogy férjét ezzel is megtévessze. A férfi csupán egy pillantást vetett
rájuk, amikor Margaret és Riva az ágyra rakta őket.
– Nem is mondtad, hogy vásárolni mégy – mondta a férfi felesége
gyanúsan elvörösödő arcát figyelve. – És pénzt sem kértél.
– Van hitelkártyám, ugye? – védekezett Margaret. – Egyébként is
hirtelen jött, hogy megnézzem, mit árulnak a Maison Blanche-ban.
– Miért hagytad a Royal Orleans garázsában az autódat? Az egyik
férfi felhívott, és azt mondta, hogy odavitték neked, te be is ültél, de
aztán kiszálltál, és a kulccsal együtt elsétáltál.
– Mondtam már, hogy lerobbantam.
– El is hinném, ha nem telefonáltak volna. Azért hívtak, mert azt
mondták, hogy felkavartan jöttél ki a hotelból. Mi történt?
– Nem is voltam a hotelban. Az az idióta biztosan másra gondolt.
Nem, az autó csak egyszerűen lerobbant.
– Miért nem kértél valamelyik szerelőtől segítséget a garázsban?
– Nem is gondoltam rá.
– Miért nem gondoltál rá? Azért, mert Edison Gallant felzaklatott?
Tudom, hogy ő is ott lakik, mert hallottam, amikor Erin megemlítette
neked.
– Semmi köze Edisonnak a dologhoz. Azért használtam a hotel
garázsát, mert az tűnt a legkényelmesebbnek, és ráadásul nagyon
közel van a francia negyedhez. Tudod milyen nehéz parkolóhelyet
találni.
Aligha volt hihető. Más alkalommal Margaret jobban el tudta
volna a férjével hitetni. Most túlságosan kimerült volt, és a hangja is
remegett. Nem bírt a férje szemébe nézni. Keze, miközben a hajával
és a körmeivel játszott, remegett.
– Nem ez az igazság, Margaret – mondta Boots. – Tudom, hogy
valamit akartál ott. Mondd el, vagy felhívom Edisont, és
megkérdezem, találkozott-e veled, és miről beszéltetek.
– Nem teszed meg.
 – Tudod, hogy megteszem.
Nyilvánvaló volt, hogy Margaret tudja. Könnyekre fakadt, és
kissé szaggatottan elmondta a férjének, mi történt. Mondanivalója
közepén Boots a földre térdelt Margaret széke mellé, és a karjába
vette. Fájdalom tükröződött az arcán, miközben feleségét hallgatta,
de rettenetesen dühös volt. Annyira szokatlan volt ez a tekintet
Bootstól, hogy Riva megrettent.
Rettenetesen kényelmetlen volt ott állni, míg Margaret elmesélte a
történteket. Amikor Margaret elhallgatott, Riva szólalt meg:
– Nem akart orvoshoz menni.
– Nem sérültem meg – mondta védekezve rekedtes hangján, és
közben megtörölte az arcát.
– Sokkért.
Boots elengedte feleségét, és lassan lábra állt.
– Talán az lenne a legjobb, ha most lefeküdne.
Margaret ökölbe szorította a kezét, és rájuk nézett.
– Ne beszélj úgy, mintha itt sem lennék!
– Most maradj csendben – figyelmeztette Boots. – Csak vetkőzz
le, és feküdj le.
– Mit akarsz tenni? – Margaret dühe elillant, amikor férjére nézett.
– Ne törődj vele. Csak tégy úgy, ahogy mondtam. Talán valaki
hoz fel neked egy kis levest, vagy valamit ebédre, aztán próbálj meg
pihenni.
– Nem megy le egy falat sem a torkomon.
– Próbáld meg.
Boots szavai kemények voltak. Margaret keserűen nézett Rivára.
– Mondtam, hogy minden megváltozik.
Riva a nővérére pillantott, de nem válaszolt. Egy pillanat múlva
megfordult, és távozott a szobából.
– Utánanézek a vacsorának.
Riva nem is tudta, hogy Boots is követi, míg meg nem hallotta
Margaret hangját.
– Hova mégy?
– Azonnal visszajövök – mondta a férje, majd bezárta maga
mögött az ajtót, ahogy belépett a hallba.
Riva megállt, aztán ismét elindult, amikor sógora csatlakozott
hozzá.
– Sajnálom.
Boots összevont szemöldökkel ránézett.
– Mit? Nem a te hibád.
– Ó, nem egészen így van, mert valószínűleg nem történt volna ez,
ha nem kezdem el ezt az egészet.
– Nem ülhettél tétlenül.
– Én is ezt mondom magamnak, de lehet, nincs is semmi Erin és
Josh között.
– De lehet, hogy van.
– Azt hiszem, most már túl késő ezért aggódnunk. – Amikor a
férfi nem válaszolt, Riva folytatta: – Tudod, nem bírom megérteni,
miért tette ezt Edison. Nem azért, hogy Margaret nem vonzó, és azt
is tudom, hogy nem volt okos dolog tőle a hotelba menni, de akkor
sem értem, miért. Miért tette?
– Rengeteg okból, de főleg azért, mert akarta.
– Csak nem azért, hogy ezzel is bosszút álljon rajtam?
– Talán egy kicsit azért is, de más oka is lehetett. Emlékszem,
amikor azt mondta, hogy a három Benson lány a leggyönyörűbb, akit
valaha is látott, és hogy szeretné… Nos, tudod. De főleg azért, mert
talán épp akkor támadt kedve a dologhoz, amikor Margaret is ott
volt. Soha nem volt sok önuralma.
– Miért vállalna ekkora kockázatot? Annyira buta dolognak tűnik
egy politikustól, akin rajta a közvélemény szeme.
– Az ilyen emberek azt hiszik, bármit megtehetnek. Azt hiszik, ők
mindenki fölött állnak, senki nem érintheti meg őket.
Amikor elérték a lépcsőt, Riva megállt, és Boots szemébe nézett.
– Mit fogsz most tenni?
– Miből gondolod, hogy bármit is tenni fogok?
– Nem tudom. Csak megérzés.
– Edison a rokonom. Azt hiszem, beszélgetek vele egy kicsit.
Riva tekintete Boots ökölbe szorított kezére esett, aztán ismét az
arcára nézett.
– Egy barátságos beszélgetés lesz, hogy felhívd a figyelmét
módszerei hibáira?
– Valami olyasmi.
– Óvatos leszel?
– Ne aggódj miattam.
Érdekes módon Riva nem aggódott. És van még egy érdekessége
a dolognak, hogy a legkisebb indíttatást sem érezte, hogy meg
kellene állítania a férfit.
– Azt hiszem – folytatta a férfi –, figyelmeztetnem kell téged arra
az eshetőségre is, hogy ez megváltoztathatja a tervedet Erinnel és
Joshsal kapcsolatosan.
– Nem tudom, nem is gondoltam még erre – mondta Riva
összevont szemöldökkel –, de nem baj. Ez a te ügyed.
– És az Eriné.
Riva a férfi rendíthetetlen szemét figyelte. Ez a férfi valóban a
lánya apja, és ő nevelte ilyen nyitott, könnyen ismerkedő lánynak,
mint amilyen.
– Azt hiszem, az övé, és bolondság volt eddig nem elismernem.
Szólnod kellett volna.
– Ó, Margaret elég zajt csinált helyettünk is.
Szokatlan dolog volt Bootstól, hogy feleségét kritizálta.
– Jellemző Margaretre, hogy aggódik és megpróbál segíteni az
embereken.
– Tudom. Azt is tudom, hogy te is csak azért tetted, amit tettél,
hogy Erinnek jobb legyen. Sajnálom, hogy Margaret kifecsegte a
titkodat. Valamit tennem kell, hogy biztos legyek benne, Edison nem
használja fel a tudását arra, hogy Erint bántsa.
– Hogy elmondja neki?
A férfi szeme összeszűkült.
– Azt hiszem, meg tudom győzni róla, hogy nem lenne okos dolog
tőle. A többiről nem gondoskodhatom.
Utolsó mondatával Boots arra célzott, hogy nem irányíthatja
Edison cselekedeteit, hogy Rivát ne bántsa.
 – Miattam ne aggódj. Majd én elintézem.
– Azt hiszem, jobb lesz úgy – mondta a férfi. – De ha bármiben
segíthetek, csak szólj.
– Szólni fogok – mondta Riva.
Boots bólintott, majd megfordult, és a hálószobába sétált. Sokkal
több Boots, mint Riva ezt eddig gondolta. Szövetségesként
veszélyesebb, mint ellenségként; jó, hogy ő is mellette áll.

13.

– Kihasznált engem, Riva – hallatszott Margaret hangja a hálószoba

homályából. Margaret az ágyon feküdt, Riva mellette ült egy széken
az elsötétített hálószobában. Nővére ragaszkodott hozzá, hogy a
szobájában maradjon, amikor visszatért az ebéddel. Margaret nem
akart egyedül maradni. Riva szeretett volna elmenni, elmenekülni
bűntudata és nővére iránt érzett szánalma és dühe elől. Dühítette
nővére önsajnálata. Azt nem tudja, hogy őt is mennyi ideig
kihasználta?
– Ne gondolj most erre.
– Kell, hogy gondoljak rá, hát nem érted? Annyira megalázottnak
érzem magam. Először, amikor Edison beengedett a szobájába, úgy
éreztem, vonzódik hozzám. Mosolygott, és érdekesen viselkedett. De
aztán olyan lett, mint egy állat. Én nem akartam semmit tőle.
Semmit. Be kellett bizonyítania valamit, és engem használt erre a
célra. Arra használt, hogy bosszút álljon rajtad!
– Sajnálom. Soha nem akartalak a dologba keverni.
– Belekeveredtem. Mindig is benne voltam.
Margaret hangja fáradtan csengett. Riva azt hitte, megnyugodott.
Legalábbis remélte. De Margaret még nem fejezte be.
 – Azt hittem, különleges férfi, jóképű és gazdag. És hogy sokkal
kifinomultabb, mint szegény Boots.
– Edison?
Margaret bólintott a sötétségben.
– Irigyeltelek téged és Bethet, mert akart titeket, mert az övéi
voltatok. Ó, tudom, hogy egyikőtök kapcsolatának sem lett jó vége,
de nem számított. Sokat gondoltam rá, amikor mosogattam, vagy
éjszaka Bootsszal voltam az ágyban. Ó, istenem!
– Ne beszélj róla. Csak megint felzaklatod magad.
Margaret nem vette figyelembe.
– Gyakran gondoltam rá, hogyha szabad lennék, ha nem Edison
unokatestvére lenne a vőlegényem, talán velem járna. Gyakran úgy
néztem Erinre, mintha tőle lenne az én gyerekem. Hát nem
bolondság? Nem a legbutább dolog, amit valaha is hallottál?
– Margaret…
– Ha nem lettek volna ilyen álmaim, talán meg sem látogattam
volna. Gondolj arra a sok elvesztegetett időre, elvesztegetett érzésre.
És meg sem érdemelte. Nem érdemelt semmit. Megmondhattad
volna.
– Megtettem – mondta Riva halkan. – Csak te nem hallgattál meg.
– Teljesen bolondot csinált belőlem, mézesmadzaggal vezetett.
Soha nem fogom neki megbocsátani.
Erre nem volt válasz. A csendben a légkondicionáló hangja
hallatszott. Egy idő múlva Margaret megfordította a fejét a párnán.
Panaszkodó hangon megkérdezte:
– Hol van Boots?
Riva természetes hangon válaszolt:
– Nem tudom.
– Itt kell lennie. Nem jellemző rá, hogy nincs a közelben.
– Biztosan hamarosan itt lesz.
– Igen? És hova ment? Nem ment Edisonhoz, ugye? – Margaret
felkönyökölt. – Istenem, Riva, hol lehet? Mondd meg, Riva, hova
ment?
– Próbálj aludni.
 – Elment, tudom, hogy elment. Miért engedted el?
– Nem tudtam megállítani.
– El sem tudom képzelni, mit fog Edison neki mondani, mit fog
kitalálni.
– Kétlem, hogy lehetősége nyílik rá. Boots nem volt beszélgetős
kedvében.
– Edison kihívja a rendőrséget, és letartóztatják, tudom, hogy
letartóztatják.
– Most már úgysem tehetünk semmit. Feküdj le, és pihenj.
Margaret sóhajtva dobta magát a párnára.
– Nem vagyok fáradt, és nem vagyok beteg sem.
Megerőszakoltak! Nem bírod ezt megérteni?
Riva meg tudta érteni. Az első alkalom, amikor Edisonnal volt,
hasonló volt. És volt még egy alkalom, amikor a külföldi férfi is
majdnem leteperte a Bourbon Streeten. De ő nem mondta. Mivel
nővére csendben maradt, Riva hátradőlt székében, és lehunyta a
szemét.

Azon a forró májusi éjszakán a Bourbon Street-i bár hátsó

irodájában, Rebecca hátralépett az őt figyelő két férfi elől. Arcuk
fényesen ragyogott a fölöttük lévő világításban, tekintetük
ravaszságról és magabiztosságról árulkodott. A külföldi elővette
pénztárcáját kabátja zsebéből, és számolni kezdte a húszdolláros
bankjegyeket. Amikor a bártulajdonos kinyújtotta a kezét, hogy
elvegye őket, Rebecca megfordult, kinyitotta az ajtót, és futni
kezdett.
Háta mögött székrecsegés és kiabálás hallatszott. Lépések
dübörögtek. Hátrapillantva látta, hogy a külföldi, nyomában a
bártulajdonossal, kirohan az ajtón. A tízcentis sarkú cipő nem éppen
futáshoz készült. Rebecca a hallba szaladt az elfüggönyözött nyílás
felé, mely a bárba vezetett.
A falak mintha megmozdultak volna az őt követő lépések zajától.
Mintha villámlott volna, Rebecca szíve már a torkában kalapált.
Rettenetesen fedetlennek, védtelennek, sebezhetőnek érezte magát.
Agyában rémület, düh és elszántság tombolt.
A bár előtti függöny le volt engedve. Rebecca átbújt alatta, és a
teli, zajos, rock muzsikától bömbölő teremben találta magát. Ködös
tekintetű férfiakat látott az asztaluknál ülve, akik a majdnem teljesen
meztelen nőket figyelték. Az asztalok fölött vastag, szürke
cigarettafüst húzódott. Senki nem nézett az irányába.
Hátulról hirtelen valaki erősen megragadta a karját. Rebecca a
falhoz vágódott, aztán megfordult. Lélegzete is elállt a fájdalomtól,
ahogy a külföldi a falhoz préselte, és a torkát megragadta. A férfi
szorosan megfogta Rebecca karját. A külföldi lélegzete erős volt.
Illata a haján lévő olaj illatával keveredve hányingerkeltő volt. A
férfi élvezettel és várakozva vigyorgott.
– Nem szabadulsz meg tőlem olyan könnyen – mondta ágyékát a
lány rojttal takart ágyékához tolva.
Rebecca kezét a férfi mellkasához nyomta. Olyan erősen
eltaszította magától, hogy a férfi kissé hátralendült. Egy alak
emelkedett ki a külföldi mögül. A vállánál megragadva
megfordította, és úgy térdkalácson rúgta, hogy a férfi elvágódott. A
földön fekvő külföldi felnézett, aztán feltápászkodott, és kiment a
bárból. Rebecca megmentője a bártulajdonos felé fordult.
– Ne legyen bolond, Mr. Staulet! – mondta a kövér férfi, kezét
felemelve hátrálva. – Honnan tudtam volna, hogy nem akarja?
Minden rendben van. Nyugodjon meg. A lány táncol önnek, ha
akarja.
– A kérdés az – mondta a Staulet nevű férfi –, hogy a lány mit
akar?
A férfi Rebeccára nézett. A lány visszanézett rá. Az az idősebb
férfi volt az, akinek olyan gyakran táncolt, és mindig húszdolláros
borravalót adott neki. A férfi tekintete halványodó dühről, határtalan
kedvességről, és különös bódultságról árulkodott, mintha ő is
meglepődött volna cselekedetén.
Rebecca mély lélegzetet véve megszólalt:
– El akarok menni innen.
Staulet bólintott.
 – Szedje össze a dolgait.
Rebeccának nem volt mit összeszednie, csak egy olcsó
pamutruhát, fehérneműjét és piszkos szandálját, amit munka közben
hordott. Sietve átöltözött, attól félt, hogy Mr. Staulet nélküle távozik.
Kosztümjét a földre dobva sietősen a férfihoz csatlakozott.
A férfi még mindig az elfüggönyözött nyílásnál állt. A
bártulajdonos nem volt ott. Mr. Staulet belekarolt Rebeccába, és
anélkül hogy jobbra vagy balra tekintett volna, gyorsan kikísérte a
bárból.
Egy pillanatra megállt a járdán. A Bourbon Street tele volt
eldobált műanyag poharakkal, és a részegek rosszullétének
maradványaival. Az utca kihalt volt, csak néhány párocska sétált.
A férfinak annyira szórakozott volt a tekintete, hogy Rebecca
jobbnak találta, ha csendben marad. Végül Mr. Staulet ránézett, és
mosolyogva felajánlotta a karját.
– Az autóm a közelben van.
– Hazasétálok. Itt lakom a közelben. – Rebecca odaadta a karját,
mert illetlenség lett volna, ha nem teszi meg, és különben is félt,
hogy a térde összerogy, ha nem kapaszkodik a férfiba. A férfi
selyeminge alól kemény izmok dudorodtak ki.
– Engedje meg, hogy hazavigyem – mondta a férfi, és finoman az
autó irányába fordította Rebeccát.
Egy szürke limuzin állt az út szélén. A vezető, egy fiatal, sötét
bőrű, magas, izmos fiatalember, kiszállt, és kinyitotta az ajtót. Ha
arra is gondolt, hogy különös, hogy gazdáját egy olcsó sminkű, olcsó
pamutruhát viselő nővel látja, a férfi jelét sem mutatta. Staulet halkan
beszélt a férfihoz. A sofőr bólintott, aztán bezárta az ajtót. A
kormány mögé ült, és elindult.
A limuzin olyan volt, mint egy hűvös, bársony selyemgubó,
elszigetelte őket a zajos, szűk utcáktól. Rebeccának biztonságot
jelentett. Ugyanakkor meg is félemlítette. Nagyot nyelt, mielőtt
halkan és bizonytalanul megszólalt volna.
– Köszönöm, amit értem tett.
– Szívesen tettem, biztosíthatom.
 – Nem is tudom, mit tettem volna, ha ön nincs ott.
A férfi elmosolyodott.
– De én mindig ott vagyok, hogy láthassam, hogyan táncol, ezt
tudnia kell.
– Igazán, Mr. Staulet…
– Szólítson Cosmónak, jó? Jobban szeretném. Tudja, hogy ez az
első alkalom, hogy több mint néhány alapszót váltunk egymással, és
nemcsak hellót és köszönömöt?
– Igen…
– Biztosan furcsa ez önnek. Nekem nem, mert elég sokat
beszélgettem magával gondolatban. Szeretem magát.
Rebecca kissé nyitott szájjal figyelte a férfit. Nem tudta, jól
hallotta-e. Az ilyen emberek nem mondanak csak úgy ilyeneket,
különösen nem neki.
A férfi elnevette magát.
– Meglepődött, ugye? Azt hitte, hogy egy piszkos öregember
vagyok, aki csak érzéki teste után sóvárog. Nos, bűnös vagyok, mert
nemcsak azért, sokkal többért.
– Nem… nem kellene kigúnyolnia.
– Ezt gondolja? Apám sírjára esküszöm, semmi olyasmit nem
teszek. És én nem esküszöm erre olyan könnyen.
Rebecca elfordult a férfitól, és az utcai lámpák ragyogásai
figyelte. De a férfi még mindig gondolatait uralta: a halántékán lévő
ezüst hajszálak, orrának erős vonala, szögletes álla és kezének
kecsessége és erőssége. Volt valami határozatlan, amit jó modornak
és magabiztosságnak ismert, ami a gazdagsághoz kapcsolódott.
Rebeccát megijesztette a férfi kifinomultsága.
Rebecca a kerítéssel lezárt terület felé irányította elkalandozó
figyelmét, fehér színű síremlékek és emlékművek sorakoztak egymás
mellett. Ezt a temetőt a Halottak Városának nevezték. Rebecca
összevonta a szemöldökét.
– Nem erre kell menni a lakásom felé.
– Nem. Tudom. Azért mondtam meg olyan gyorsan, hogy
szeretem. Azt akartam, hogy tudja, mielőtt felfedezné hűtlenségem.
 Rebecca megnedvesítette az ajkát.
– Ezzel mire célzott?
– Arra, hogy nem viszem haza.
– Akkor hova… hova megyünk?
– A házamba, Bonne Vie-ba.
– Nem mehetek önnel!
– Miért nem?
Rebecca hátát az ajtónak támasztotta.
– Én nem ismerem önt. Ön nem ismer engem.
– Többet tudok önről, mint gondolná – válaszolta a férfi, és
nyugodt, arisztokratikus hangnemben elkezdte sorolni Rebecca
életének főbb eseményeit: születési évszámát, születési helyét, apja
nevét, anyja nevét; milyen iskolába járt és milyen jó eredménnyel
végezte őket; kedvenc ételeit, kedvenc színeit, kedvenc virágait; a
napot és az órát, amikor Edisonnal elhagyta a várost; Erin születése
napját. Valami azt súgta a hangjából, hogy többet tud, de jobbnak
találja, ha nem mondja el.
– Hogyan? – kérdezte Rebecca elfojtott lélegzettel. – Miért?
– Megtehettem. És hogy miért, csak azért, mert tudni akartam.
Hívjuk megszállottságnak, és akkor nem leszünk messze az
igazságtól. A magam korú férfiak megengedhetik maguknak a
megszállottságot.
– Annyira zavarban vagyok.
– Miért? Nem kell zavarban lennie. Nekem kell szégyellnem
magam, amiért kémkedtem ön után, és a magánéletébe avatkoztam.
Bocsánatot szeretnék érte kérni.
– Annyira sokat tud rólam, én viszont semmit önről – mondta
Rebecca kábultan.
– Hosszú az út Bonne Vie-ig. Engedje meg, hogy elmondjam.
– De nem mehetek önnel! Legalábbis nem így, hogy csak
elautózom az éjszakába.
– Miért nem? – kérdezte a férfi. – Mi tartja vissza ettől? Ki
törődik önnel? – A férfi szavainak kegyetlennek kellett volna lennie.
Ehelyett annyira részvétteljesen és törődve mondta őket, hogy
Rebecca megborzongott, alig bírta visszatartani kitörő könnyeit.
Igaza van, ugye? Senki nem törődik vele. Senki.
– Mit akar tőlem? – kérdezte Rebecca óvatosan, kisebb
ellenállással.
– Csak vigyázni önre, és szeretni. Főleg szeretni. Először egy késő
esti vacsorával kezdeném, mert annyira sovány. Azután hazavinném.
Természetesen csak akkor, ha még mindig oda akar menni.
– Biztos benne, hogy csak ennyi az egész? – Rebecca érezte,
ahogy izmai elgyengülnek az elvonuló félelemtől és a bizalomtól.
– Még egy kicsit kérnék öntől. Hogy ideje nagy részét velem
töltse, és hogy néha látogassa meg az otthonom.
A férfi ajánlata annyira ésszerűnek tűnt, hogy Rebecca nem tudta
elutasítani. Olyan sokat tett érte ma este; hogyan lehetne továbbra is
gyanakvó és udvariatlan a férfival szemben?
Amikor meglátta a hatalmas házat a holdfényben, Rebecca
majdnem követelni kezdte, hogy forduljanak meg. De Cosmo
beszélt, elmesélte, hogyan esett le az egyik hatalmas tölgyfáról,
amikor még kisfiú volt, és hogy az anyját jobban érdekelték a fa
letörött ágai, mint az ő törött kulcscsontja. Akkor a limuzin megállt a
bejárati ajtó előtt, és Cosmo kisegítette Rebeccát az autóból. A ház
ajtaját egy Ábrahám nevű fekete férfi nyitotta ki, és Cosmo kézen
fogva kísérte be a házba a lányt.
– Üdvözlöm Bonne Vie-ban – mondta a férfi büszke és boldog
hangon.
Aztán a bal oldalon kinyílt egy hatalmas, vastag ajtó. Egy fiatal
férfi lépett a könyvtárból a hallba. Egy tankönyvet fogott a kezében,
mutatóujja a könyv lapjai között jelölte a helyet, ahol épp járt. A férfi
vékonyabb volt Csomónál, és sok évvel fiatalabb. Hosszú haja volt,
farmert és egy pamutpólót viselt. A hasonlóság bámulatba ejtő volt.
A férfi mosolyogva megszólalt:
– Kissé későn jöttél, apa. A kis táncosnőd biztosan ritka…
– Noel – szólt közbe Cosmo, miközben úgy fordult, hogy Rebecca
láthatóvá váljék –, van itt valaki, akit szeretnék neked bemutatni.
Miss Benson, bemutathatom önnek a fiamat? Noel, ő az a fiatal
hölgy, akiről már meséltem.
Rebecca látta, hogy a fiatal férfi tekintete tetőtől talpig
megvizsgálja, látta a férfi lenézését és zavartságát. Rebecca elpirult,
és megszorította Cosmo karját.
Cosmo ránézett, aztán a fiára. Az öröm eltűnt az arcáról. Mindkét
férfi tekintete kemény lett. Noel, mint aki parancsnak
engedelmeskedik, Rebeccára nézett, és lehajtotta a fejét.
– Miss Benson.
– H… hello – szólt Rebecca.
A férfi szürke tekintete találkozott Rebecca tekintetével. Rebeccát
még soha nem nézték meg ennyire élete folyamán. Ahogy a férfi
szemügyre vette, sokkal pusztítóbb és lenézőbb volt, mint amilyet
valaha is tapasztalt az asztal tetején. Meg akart fordulni és kiszaladni
a házból, vagy pofon vágni Cosmo arrogáns fiát.
Cosmo törte meg a közöttük lévő feszült csendet.
– Nem csatlakozol hozzánk egy késő esti vacsorára, Noel?
– Nem, köszönöm. Biztos vagyok benne, hogy szívesebben
lennétek kettesben.
– Ahogy gondolod – válaszolt Cosmo higgadtan, bár Rebecca
érezte, hogy megfékezi magát. A hallból a hátsó teraszra sétáltak,
ahol a férfi egy asztalhoz vezette.
Néhány perc múlva gyertyák, bor, franciakenyér-szeletek, sajtos,
gombás és sonkás omlett jelent meg az asztalon. Rebeccának eleinte
nem volt étvágya, de hamarosan megnőtt a beszélgetés során, és
könnyen a banános desszertre fordította figyelmét. Evés közben
Cosmo megkérte a kezét.
Rebeccának megállt a kanál a kezében, és a férfira nézett. Meg
sem tudott szólalni.
A férfi elnevette magát.
– Azt hiszi, őrült vagyok, ugye?
– Bolond – mondta Rebecca síri hangon, és tágra nyílt tekintettel.
– Legyen őrült velem. Mondjon igent.
A lány óvatosan letette a kanalát.
– Nem teheti meg.
 A férfi elmosolyodott a lány komolyságán.
– Nem tehetem meg?
– Én egy Bourbon Streetről jött lány vagyok, egy lány, aki
majdnem meztelenre vetkőzve táncolt ön előtt.
– Nincs semmi olyan, amit ne tudnék, hogy hogyan néz ki, ezt be
kell ismernie.
– Túl fiatal vagyok, fiatalabb a fiánál.
– Micsoda csel! Nagyon lenyűgöző.
Rebecca lenézett a desszertes tányérra, és megrázta a fejét.
– Túl öregnek talál? – Hangjában annyi félelem volt, mint
amennyi kíváncsiság.
Egyáltalán nem volt túl öreg. Egyszerűen megsemmisítő.
– Nem, én vagyok túl fiatal.
– Majd idősebb lesz. Valami más?
Rebecca ismét felvette a kanalát, és lassan ismét az olvadt
jégkrémbe mártotta a hegyét.
– Azt mondja szeret, de nem kérdezte, én mit érzek.
– Mit érez?
– Nem tudom! Néha azt sem tudom, mi a szerelem, mit kellene
éreznem. Nem tudom, érezni fogom-e valaha is.
– Akkor semmit nem érez irántam?
– Én… – Rebecca megállt, mert a férfi szeméből tükröződő
bátorság megrémítette, aztán ismét folytatta. – Biztonságban érzem
magam ön mellett. Kényelmesen, olyan érzés, mint amit akkor
éreztem, amikor hideg téli reggeleken felébredtem, és csak az apám
és én voltunk ébren. Apám betakart, hogy melegben legyek,
miközben ő a kávéra várt, hogy megfőjön.
Rebecca nem tudta, hogy jutott ez most az eszébe. Alig gondolt az
apjára, tízéves volt, amikor az meghalt. De amit mondott, igaz volt.
Cosmo Staulet is olyan meleg biztonságot és megtiszteltetést adott
neki.
A férfi kedvesen mosolygott.
– Nem vagyok az apja, ezt tisztáznunk kell. De ez egy igazságos
kezdet.
 A férfi annyira kedves volt, hogy Rebecca megijedt. Ismét letette
a kanalát, és elszólta magát:
– Tudja, hogy van egy házasságon kívüli gyerekem.
– Rettenetes eset, de nem ön tehet róla.
– Nem tudja, milyen feleség lennék!
– Csodálatos. Nem akarok többet tudni.
– A fia sem szeret engem. – Rebecca elfordult, miközben ezt
mondta, szégyenpír ült az arcára.
– Nem a fiamhoz menne feleségül. Egyébként ő nem önt nem
szereti. Valószínűleg rám haragszik, amiért én láttam meg először, és
nem engedtem elmenni.
– Téved.
– Jöjjön hozzám, és meglátjuk.
Több vita, megbeszélés, győzködés következett ezután. Idővel
rájött, hogy Cosmo komolyan beszélt, és valóban azt akarta, hogy a
felesége legyen. Nem tudta, miért vonzódtak hozzá a férfiak. Tudta,
hogy nem csúnya, de nem érezte magát különbnek több száz másik
lánynál. Örömet okozott neki, hogy kívánták, bár meg is rémítette,
mert nem tudta, miért akarják őt, de az is lehet, nem is volt erre okuk,
és ha nem volt okuk, akkor olyan könnyen elmúlhat ez is, mint ahogy
kezdődött. Elege volt abból, hogy őt senki sem akarta.
Végül is Mrs. Cosmo Staulet lett. Ez a New Orleans-i bevásárló
körút után történt, amikor is Cosmo bejárta vele a Maison Blanche és
a Holmes összes emeletét, és ízléses fehérneműket, merész ruhákat,
elegáns kosztümöket és ruhákat, csodálatos bőr kézitáskákat, cipőket
vásárolt neki. A párizsi nászútra is ő választotta ki ruhatárát, majd
Londonban kiegészítette visszafelé útjukon. Cosmo nem szerette a
feltűnő dolgokat, melyek csak a tolvajokat vonzzák. Ugyanattól a
cégtől vásárolt, amelyik a királynőt is ellátta.
Az esküvővel még várniuk kellett néhány hetet, mert Rebeccának
át kellett térnie a katolicizmusra. Ez alatt az idő alatt a felső emeleti
hálószobában lakott Bonne Vie-ban, és egyedül aludt. Egyszer
megpróbálta meglátogatni Dantét, elment néhány dologért a lakására.
El akarta mondani neki, hogy szeretné meghívni az esküvőjére. A
férfi nem volt otthon. A lány, akit azon az emlékezetes délutánon
látott Dantéval, átvette az üzenetét, de Dante nem telefonált, nem
kereste Rebeccát.
Az esküvő kicsi volt és zártkörű, csak Cosmo néhány
legközelebbi barátja és a fia volt jelen. Rebecca egy szép, krémszínű,
barackvirágszínű masnikkal és sok fodorral készült csipkeruhát
viselt. Természetesen azt is Cosmo választotta. Természetesen azt
sem engedte meg, hogy Rebecca megnézze az árcédulát. Rebecca
megnézte magát, mielőtt elindult volna a templomba, ellenőrizte
frizuráját és a sminkjét, amit egy férfi csinált, és csak ezért ment ki
Bonne Vie-ba. Csinos volt, és olyan tündéri, mint egy mesebeli
hercegkisasszony, bár ő nem foglalkozott vele. Valójában észre sem
vette magát, nem szerette magát. Olyan volt, mintha valaki másba
transzformálódott volna, akit nem is ismer. Ijesztő és egyben
izgalmas dolog volt.
Pánik hatalmasodott el rajta. Eldöntötte, nem igaz? Nem
hátrálhatott meg, nem is akart. Túlságosan megbántaná vele Cosmót.
És kíváncsi is volt, milyen lesz Bonne Vie-ban élni, oda tartozni,
Mrs. Cosmo Stauletnek lenni. Nem a pénz miatt, tényleg nem amiatt.
A pozíció, a tisztelet miatt. És a férfi miatt is. Lassan rabja lett a férfi
kedves törődésének, védelmező dédelgetésének.
Az esküvő utáni fogadást Bonne Vie-ban tartották, és nem volt
valami kicsi. Rebecca Cosmo mellett állva fogadta az érkező
vendégeket. Ideges volt, agya tele volt arcokkal és nevekkel.
Annyiszor ismételte ugyanazt, hogy már ostobának, ha nem
gyengeelméjűnek érezte magát. Mindenki annyira kifinomult volt,
annyira nyugodt. Ismertek mindenkit, mindenki ismerte őket,
csoportról csoportra mentek, üdvözölték egymást, csatlakoztak egyik
társaságtól a másikhoz. Egymással szembeni nyugodtságuktól
Rebecca betolakodónak érezte magát. Tudatában volt a
suttogásoknak és pillantásoknak, tudta, róla beszélnek, véleményt
alkotnak róla.
Csak egyvalaki tudott több magabiztosságot önteni belé, Cosmo
fia. Noel egyik oldalra állt, szempilláit leeresztve figyelte, miközben
pezsgőjét kortyolgatta. Tagadhatatlanul jóképű volt szmokingjában,
bár még helyesebb lett volna, ha mosolygott volna. Keserű
alapossággal tanulmányozta Rebecca minden egyes szavát és
mozdulatát, mintha érdekelné a lány előadása.
A férfi szokásává vált, hogy nézte, állandóan nézte. Eleinte nem
volt valami barátságos, ködös fegyverszünet állt be közéjük. Végül is
nem volt nagy korkülönbség közöttük; nem volt meglepő, hogy
azonos volt zenei ízlésük a rock vagy a dzsesszmuzsika terén, vagy
hasonlóan nem megszokott volt humorérzékük, amit Cosmo gyakran
érthetetlennek talált, és nem nevetségesnek.
Ezen az estén Rebecca érezte, hogy Noel tud rémült
szívdobogásáról, érezte, mennyire szüksége van valakire, tökéletesen
megértette a benne lejátszódó folyamatot. Látta Noel részvétét szürke
szeme mélységeiben. Olyan volt, mintha már rokonságban lennének,
és ez után az este után bármilyen hihetetlennek is tűnik,
mostohatestvérek lennének.
Eljött az az idő, amikor Cosmo azt mondta, hogy ha két percen
belül nem érkeznek újabb vendégek, elhagyják a helyiséget. Noel
ekkor ment oda Rebeccához. Ebben a pillanatban Cosmo elfordult, és
konzultálni kezdett a komornyikkal az élelmezésről.
Noel megfogta Rebecca kezét, és ahelyett, hogy arcon csókolta
volna, mint a többiek, ajkát a lány ajkára szegezte.
Ajka puha és meleg volt, és pezsgőízű. Érintkezésük melegséggel
töltötte el Rebeccát. Hátralépett, mintha megégették volna. A férfi
tekintete nyugtalanító fájdalomról tanúskodott.
– Gratulálok – mondta gúnyos hangon. – Végül is apának igaza
volt; jól meg fogod állni a helyed, mint Bonne Vie úrnője.
Aztán elengedte, hirtelen megfordult, és elsétált.
Rebecca olyan mély lélegzetet vett, mintha hirtelen emelkedett
volna ki a víz alól. Cosmo felé fordult, és megérintette a homlokát az
ajkával.
– Mi az, kedvesem?
– Semmi – válaszolt Rebecca száraz ajakkal. – Semmi.
A férfi nem szólt semmit, csak összevont szemöldökkel figyelte
távolodó fiát.
Nászéjszakájukra Párizsban került sor. Amikor a fogadás véget
ért, Rebecca annyira kimerült volt az elmúlt napoktól, hogy ivott egy
kis pezsgőt, aztán Cosmo a hálószobába kísérte, és addig ölelte, míg
Rebecca el nem aludt.
Másnap kora reggel indultak Párizsba. Határozatlan időre utaztak
el. Célállomásuk Párizs volt, de Cosmo visszafelé Londonba is el
akart menni.
Párizs egy valósággá vált álom volt. A hotel, ahol laktak, egy régi
téren volt. Hálószobájuk falát halványzöld szatén borította, a
függönyök szélét aranyrojtok szegték, és volt egy hatalmas erkélyük
is. Pezsgő és gyümölcs várt rájuk megérkezésükkor. Együtt nézték
meg erkélyükről a rózsaszín naplementét Párizs szürke házai felett.
Ezután Cosmo kedvesen megmutatta Rebeccának, hogy melyik
fürdőszobát használhatja, aztán magára hagyta az illatos habtól teli
fürdőkádban, ő pedig átment a másik fürdőszobába.
Amikor végzett, felvette selyempongyoláját, és belépett a
hálószobába. Az ágyon egy becsomagolt ajándék feküdt. Cosmo egy
széken ült tengerészkék pizsamájában, és egy újságot tartott a
kezében. Amint a lány rámosolygott, a férfi az ajándék felé bólintott.
– Nyisd ki – mondta mély hangon.
– Mi az már megint? Már így is olyan sok mindent kaptam tőled.
Az elmúlt hetek karácsonynak tűntek, alig volt olyan nap, amikor
ne kapott volna valamilyen ajándékot, fürdősótól kezdve a parfümig
és a hatalmas ovális gyémántig, amit a bal kezén viselt. Kissé
kényelmetlen és fárasztó volt állandóan köszönetet mondani.

– Ez csak részben van érted. Értem is van.

Rebecca látta, hogy új férje nem is olyan nyugodt, mint
amilyennek látszik. Valójában elpirult, és kétely jelent meg az arcán.
Rebecca is érezte, hogy ő is elpirul, a gyomra összeszorul, és csak
ekkor jött rá, eljött az intimitás ideje. Volt ideje gondolkodni a
dolgon, talán túl sok is. Félt is, kíváncsi is volt, és hirtelen tudatára
ébredt, és vad késztetést érzett, hogy kirohanjon az ajtón.
 – Kérlek – súgta a férfi, miközben összehajtotta az újságot, aztán
felállt, és Rebecca mellé sétált.
Rebecca kissé elfordult, és megfogta az ajándékot. Nehezebb volt,
mint azt várta. Könnyen kikötötte a szalagot, és levette a dobozról a
papírt, aztán Cosmóra nézett. Egy kék bársonyból készült doboz
tárult a szeme elé. A retesz nehezen nyílt ki, de aztán Rebecca
kinyitotta.
A doboz belsejében egy dupla soros gyöngysor feküdt fehér
selyemágyban. Annyira ragyogó és csillogó volt, hogy szinte élőnek
tűnt. Ezek voltak a legnagyobb és a legtökéletesebb gyöngyszemek,
amiket valaha is látott. Rebecca nem tudta felbecsülni az értéküket,
de ösztönösen sejtette, hogy értékük felbecsülhetetlen.
– Ez a Staulet-gyöngysor – mondta Cosmo. – Az egyik ősöm vette
egy keleti utazása során, és a menyasszonyának adta
házasságkötésük napján. Az első feleségem, Noel anyja, nem
szerette, mert a könny jelének tartotta. Remélem, te nem vagy olyan
babonás.
– Nem – mondta Rebecca halkan. – Valóban csodálatos, de nem
viselhetem. Félnék, hogy elveszítem.
– Kétlem. Biztonságos a kapcsolója. De most még csak nekem
vedd föl. Illene ehhez.
A dobozból egy selyemruhát vett elő. Alakja ismerős volt,
túlságosan is ismerős. Egy rojtos, fehér fügefalevél volt, majdnem
ugyanolyan fügefalevél, mint amilyet a Bourbon Streeten viselt, csak
ez finomabb anyagból készült.
Rebecca tekintetét a férjére emelte. Tekintete találkozott férje
könyörgő pillantásával.
– Csak egyszer – mondta rekedt hangon. – Kérlek.
Rebecca azt hitte, elfelejtheti múltját. Azt hitte, elfelejtheti a
megaláztatásait, és új életet kezdhet.
– Ne nézz már így – könyörgött a férfi. – Szükségem van rá, hogy
megtedd nekem, mert én csak egy hitvány öregember vagyok. Az
már úgysem számít, hogy mi voltál vagy mi vagy.
Rebecca érezte a férfi fájdalmát. Mosolyt erőltetett ajkára.
 – Nem vagy hitvány. Soha nem leszel hitvány vagy öreg.
A férfi nem válaszolt, csak várt, alig lélegzett, miközben a nő
letette a gyöngysort, levette köntösét és a földre dobta, aztán kivette a
férfi kezéből a fügefalevelet. Belelépett, felvette, és a helyére
helyezte, hogy a hűvös és selymes rojt takarja nőiességét. Aztán a
férfira nézett.
Cosmo nem nézett rá, csak a gyöngysorért nyúlt. Rebecca
nyakába tette, és bekapcsolta. A gyöngysor mellének domborulata
közé nehezedett. A férfi megérintette, a nő bőréhez préselte, hogy a
gyöngy átvegye bőrének melegségét.
A kezébe vette Rebecca mellét, lehajolt, és megcsókolta
mellbimbóit, aztán lassan a lába elé térdelt. Bal keze végigsiklott
Rebecca testén, domborulatait követve, simogatta, ölelte a nőt. A
nevét suttogva, arcát a selymes rajtokhoz érintette
Rebecca érezte Cosmo meleg leheletét, nyelve nedvességét. A nő
védekezően visszatartotta lélegzetét, de a férfi nem engedte el.
Rebecca lehunyta a szemét, és mozdulatlanul állt. Bőre nedves és
meleg lett. Mélyeket sóhajtott, pulzusa megemelkedett. Testének alsó
része elnehezedett. Kezét Cosmo vállára tette, erősen megszorította.
Gyönyör hullámai öntötték el Rebecca testét. Nem félt tovább, csak
egy célja volt. Akarta, szüksége volt rá, el akarta érni.
Hirtelen elöntötte a vágy. Halkan felsikoltott, miközben ő is
letérdelt. Cosmo az ágyra tette, aztán levetkőzött, és pizsamáját a
földre dobta. Mezítelen, izmos testével az ágyra térdelt, aztán
tétovázott, mintha nem lenne biztos, hogy a nő is akarja. Rebecca
kinyitotta a szemét, és magához húzta.

14.
Három hónapot töltöttek Franciaországban. Cosmo nagyon élvezte,
hogy megmutathatta Rebeccának az emlékműveket és a
múzeumokat. Cosmo szeretett utcaszéli kávéházakban ücsörögni,
miközben Rebecca szabadon vásárolhatott a Rue de la Paix és a
Champs-Élysées boltjaiban. Férje meglepetésére, Rebecca azonban
jobban kedvelte a Lafayette galériáit a vásárlásnál. Bár az már nem
annyira tetszett neki, amikor a nő berángatta magával a metróba,
hogy a város kétes hírű helyeit is megismerjék, vagy amikor hosszú
sétákat kellett tennie vele a könyv- és a virágárusok előtt, és
régiségboltokat kellett látogatnia.
Cosmo elvitte a Staulet Vállalat párizsi irodáiba is, ahol büszkén
mutatta be mindenkinek. Az iroda felső emeleti ablakából
megmutatta neki az Eiffel-tornyot. Hosszan és kényelmesen
megebédeltek a párizsi kirendeltség vezetőjével. A férfi udvarolt
Rebeccának, ezért a nő csendességbe burkolózott. Nem kedvelte azt
a férfit, bár amikor később elmondta ezt Cosmónak, nem tudta
elmagyarázni, pontosan miért.
– Dobjam ki azért, mert te nem kedveled? – kérdezte incselkedő
mosollyal.
– Megtennéd?
– Hiszek a nők megérzésében.
– Nem akarok rosszat. Csak azt mondtam…
– Meg kell tanulnod, hogy vállald a felelősséget azért, amit
mondasz, szerelmem.
– Nem lehet véleményem anélkül, hogy elveszítené a munkáját?
Nem mondhatom el, mit gondolok, anélkül hogy…
– Következmények nélkül? Aligha megy a dolog. Mindig vannak
következmények, nem számít, mi mit szeretnénk.
– Ebben az esetben csoda, hogy az emberek szólnak egymáshoz.
– Ugye? – mondta a férfi nevetve.
Béreltek egy autót, és elkocsikáztak vidékre, átkeltek a Szajnán.
Kószáltak a borvidék zöld szőlőlugasai között.
Rebecca tizenhetedik születésnapját valahol Marseille mellett
töltötték. Cosmótól egy gyémánt és akvamarin fülbevalót és egy kis
revolvert kapott ajándékba. Nem lesz mindig mellette, hogy
megvédje, mondta a férfi. A tudat, hogy revolver van nála,
magabiztossá fogja tenni, és legalább megpróbálja megvédeni magát;
néha már a próbálkozás is elég.
Amikor Nice tengerpartján napoztak, arról beszéltek, hogy lehet,
vesznek itt egy házat a csodálatos, romlatlan vidéken, Menerbes
mellett. Ekkor tudta meg Rebecca, hogy Cosmónak van háza
Coloradóban és a Bahamákon is. Rebecca el sem tudta képzelni,
hogy minek akkor neki még egy, és ezt meg is mondta neki. A férfi
ekkor megragadta és a homokba gurította, aztán homlokát a lány
homlokához préselve tízezredjére mondta el Rebeccának, mennyire
szereti. Azért, mert boldog volt, hogy elmondhatta. Rebecca is
megmondta neki, hogy ő is szereti, és nem volt biztos benne, hogy ez
távol áll az igazságtól.
A Franciaországban eltöltött idő teljesen megváltoztatta Rebeccát.
Amikor kiszállt New Orleansban a repülőből, már nem volt ugyanaz
az ember, mint aki elment. Nemcsak fantasztikus frizurája, tökéletes
sminkje, és nem is elegáns ruhája és gyöngysora miatt. Volt saját
stílusa, magabiztos eleganciája. Kecsesen mozgott, ragyogó arccal,
kulturáltan beszélt, de hangja még mindig hordozta vitathatatlan
származását. Legjobban mosolya melegsége változott meg, és nyílt
tekintete.
Senki nem volt jobban tudatában Rebecca megváltozásának, mint
maga Rebecca. Azt is tudta, ez Cosmo körmönfont edzésének,
bőséges támogatásának és kifogástalan példamutatásának az
eredménye. Rebecca hálás volt mind a háromért, különösen
finomságáért, amiért soha nem érzékeltette vele, hogy olyan
hiányosságai vannak, ami egy feleségnek megengedhetetlen. Ezért
Rebecca többet teljesített, mint amit a férfi elvárt tőle.
A másik dolog a neve lett. Cosmo már Franciaországban Rivának
kezdte szólítani Rebecca helyett. Már nem úgy néz ki, mint Becky,
mondta a férfi. Riva egy másik formája a Rebeccának, sokkal
stílusosabb formája. Egy kis időbe tellett, míg Rebecca megszokta,
de mire hazaértek, már neki is jobban tetszett.
 Noel George-dzsal várta őket a repülőtéren. Szívessége váratlan
volt. Amikor utoljára hallottak róla, Noel elment Bonne Vie-ból, és a
Georgia Műszaki Főiskola kollégiumába költözött. Az elhatározás
hirtelen volt, de Cosmo elfogadta.
Riva boldog volt, hogy Noelt láthatja, szégyenlősen rámosolygott.
Noel alig szólt hozzá az úton, bár apjával beszélgetett a távollétük
alatt történt dolgokról. Néha mérlegelő tekintetét a lányra emelte, de
azonnal elfordult, ha tekintetük találkozott.
Kényelmetlenül érzi magát, észlelte Riva. A kérdés: miért. Riva
titokban figyelte, megpróbálta megtudni a férfi ideges
viselkedésének okát. Talán azért van, mert ő így megváltozott, bár
nem hitte. Megtanulta a Bourbon Streeten az elismerést felismerni a
férfiak szeméből, és Noel szemében is ezt látta. Ugyanakkor azt
gondolta, Noelnek valami takargatnivalója van. Ha ez így van,
valamit tennie kell. Nem akart kellemetlenségben vagy bármiféle
félreértésben élni Cosmo fiával.
A vacsora már várt rájuk, amikor Bonne Vie-ba érkeztek. Riva
elhatározta, hogy csatlakozik a beszélgetéshez az asztalnál, mire
érezhetően feloldódott a légkör. Majdnem családias volt a hangulat,
legalábbis a vacsora végéig.
Volt egy-két üzleti dolog, amit Cosmo azonnal ellenőrizni akart.
Most, hogy ismét itthon volt, a vállalat és problémái ismét a vállára
nehezedtek. Bocsánatot kért, és bement a könyvtárba telefonálni.
Riva és Noel kettesben maradtak. Riva, mivel látta, hogy a
komornyik már elkezdte leszedni a terítéket, felállt az asztaltól. Noel
is felállt. Miközben Riva a hallba sétált, és elindult a hátsó terasz
felé, a férfi követte.
Meleg volt odakinn, de nem kellemetlen, mivel a nyári nagy
hőség már elmúlt. A sötétség kissé hívogató volt. Riva előrehajolva
megszólalt:
– Olyan jó ismét beszívni ezt a friss levegőt.
– Nem volt friss levegő Európában?
– Ó, de. Csak a repülőkre, a repülőterekre és a légkondicionált
autókra gondolok.
 – Akkor élvezted az utazást?
– Nagyon.
– Akkor úgy látszik, hogy a nászút sikeres volt.
Riva a férfira nézett, miközben hátát a meleg oszlopnak
támasztotta.
– Azt hiszem, az volt. – Amikor a férfi nem reagált, Riva
folytatta: – Noel?
Noel a sötétségen keresztül figyelte a nőt, egyik kezét zsebre téve.
– Igen?
– Csak azt szeretném, ha tudnád, hogy nem fenyegetlek téged. –
Riva beszéde halk, de határozott volt.
– Nem? – A férfi hangneme udvariasan kételkedő volt.
– Semmi nem fog megváltozni.
– Mert már megváltozott.
– Én csak azt szeretném mondani, hogy nem akarok semmit és
soha nem is fogok elvenni semmit, ami a tied.
Noel végtelennek tűnő pillanatokig figyelte a nőt a félhomályban.
Arca dühöt, szomorúságot és kíváncsi vágyódást sugárzott. Végül
megszólalt:
– Már elvetted.
Riva meglepetten nézett a férfira.
– Tessék?
Noel közelebb lépett. Ujjaival megérintette a nő nyakában lévő
gyöngysort.
– Ez az enyém, az elsőszülött fiúé, hogy a feleségemnek
adhassam.
– Még nincs is feleséged.
– És az apámnak van. De mire lesz, vissza fogod adni?
– Ha ez a szokás, igen. – Riva komolyan gondolta, bár szavai
fájtak, de még magának sem akarta beismerni.
– Micsoda önfeláldozás.
A férfi gúnyos hangneme miatt Riva ismét megszólalt:
– Nem én kértem. Cosmo adta nekem!
– Elhiszem. Az ösztönzés ellenállhatatlan lehetett.
 – Azonnal visszaadhatom, ha ezt akarod! – kiáltotta Riva, és
felemelte a kezét, hogy kikapcsolja a láncot. – Nekem nem kell
semmi, ami problémát okozhat közöttünk.
Noel hirtelen elkapta a nő kezét, hogy nehogy kikapcsolja a
gyöngysort.
– Ne légy nevetséges! Nem akarom a gyöngyöket.
Noel annyira közel volt Rivához, hogy a nő érezte a férfi friss,
férfias arcszeszének illatát. A férfi jelenlétének aurája birtokba vette
Riva érzékeit. Annyira erős, annyira ismerős volt, hogy Riva elindult
felé. Megdöbbenve ébredt rá, mi történik vele: kívánja a férfit. Ez
annyira valószínűtlennek tűnt, hogy Rivának minden akaratát össze
kellett szednie, hogy elfojtsa.
– Én csak – kezdte Riva, aztán abbahagyta, és ismét elkezdte. –
Én csak azt szeretném, ha kedvelnél.
Rövid csend következett, aztán Noel szándékos lassúsággal
elengedte a nőt, hátrább lépett, és kezét ismét a zsebébe süllyesztette.
– Túl késő van erre – válaszolta. – Túl késő. Most jobb, ha
megyek, mert holnap időben az iskolába kell érnem. Megyek és
elköszönök apától.
Egy szúnyog röpködött Riva arca körül, de nem vette figyelembe.
– Nem ma este mégy vissza?
– Lehet, hogy jobb lenne, ha ma mennék – mondta Noel feszült
hangon: – Valóban jobb.
A férfi nem adott esélyt a válaszra, csak megfordult, és
visszament a házba. Néhány perc múlva Noel autója bőgött fel a
bejárat előtt. Riva visszatért a házba.
Rivának és Cosmónak megvolt a megszokott napirendje. Eleinte
Riva otthon maradt, de néhány hónap után unalmasnak találta.
Olvasni kezdett, Cosmo könyvtárával kezdte, melyet aztán
kiterjesztett New Orleans könyvtáraira is. A program célja
félbeszakadt tanulmányai hiányának pótlása volt, melyet folytatnia
kellett. Néhány hónap múlva már ez is kevés lett számára. Voltak
klubok, ahová tartozhatott, ebédek, ahol részt vehetett, de nem igazán
érdekelték. Cosmo is vonakodva hagyta magára olyan hosszú időre,
ezért amikor megtudta elégedetlenségét, kitakaríttatta az irodája
melletti irodát a Staulet Vállalatnál, és ott helyezte el.
Az első néhány nap alatt csak naponta kétszer ment át hozzá
kávézni, és gyakran ott maradt vele a bezárt ajtó mellett egy röpke
félórára. Fokozatosan különböző problémákat kezdett megbeszélni
vele, és tanácsot is kért tőle.
Rivának nem volt semmilyen üzleti végzettsége, és bizonyára
tapasztalata sem, de gyors és jó esze volt, több mint józan esze.
Gyűlölt órákig ölbe tett kézzel ülni. Továbbá jól bánt az emberekkel,
ezért egy hónapon belül kisebb feladatokat kapott Cosmótól,
telefonhívások lebonyolításától kezdve a jegyzetkészítésig.
Volt egy kis probléma a férfi titkárnőjével, aki úgy érezte, a
pozícióját más bitorolja, de amint Riva bevallotta, hogy nem tud
gépelni és gyorsírni, és fogalma sincs az irattározásról, és nem is áll
szándékában megtanulni, béke lett. Hamarosan a nő gépelte Riva
jegyzeteit, üzeneteket adott át neki, ő beszélt meg a fodrásszal
időpontot Riva számára. Fél év múlva Riva Cosmo személyi titkára
lett.
Az is széles körben tudott lett, hogy ahhoz képest, hogy egy idős
férfi fiatal felesége, jobb volt nem közeledni feléje. Egy ajánlatot
egyetlen fagyos tekintettel el tudott intézni. Egyetlen férfinak sem
volt ajánlatos egyetlen ujjal sem hozzáérnie, ha még épségben vissza
szerette volna kapni ujjait.
Amikor Cosmo titkárnője először beszélt neki a férfiak ellen
irányuló hidegségéről, Riva megdöbbent. Nem vette észre, hogy
ennyire nyilvánvaló, hogy egy életre elege lett a buja és megalázó
ajánlatokból, és nagyon jól megtanulta, hogyan lehet keményen
elintézni ezeket. Minél többet gondolkozott ezen, annál meglepőbb
lett számára. Az igazság az, hogy nem törődött a buta, szexuális
ugratásokkal, vagy a körülötte lévő férfiak elragadtatásával. Hideg és
kemény volt velük szemben. Néha még a férjével is.
Franciaországban még nem volt ilyen. Sokáig úgy érezte, teljesen
normális nő. De ez nem tartott örökké. Hazautazásuk óta gyakran
érezte úgy, amikor Cosmóval szeretkezett, hogy olyan, mintha a férfi
egy könyv utasításait követné, anélkül hogy megnézné, Riva hogyan
reagál. Ha Riva örömét simogatással vagy más pozícióval akarta
kimutatni, a férfi azonnal megváltozott, és eltolta magától, mintha a
nő reakciója túlságosan izgató lenne számára, mintha ettől
elveszítené önuralmát.
Valójában olyan volt, mintha Cosmo túlságosan is sokat gondolna
arra, amit csinál, ahelyett hogy érezné. Riva is ilyenné vált, tehát az
öröm elszivárgott, vagy talán a beteljesületlen vágyak kudarca nőtt
annyira fájdalmassá, hogy Riva nem bírta tovább, ezért egyszerűen
elfojtotta. Így üres és hideg lett.
Az, ha beszélt róla, nem tett jót. A téma Cosmót is legalább
annyira nyugtalanította, mint Rivát; ráadásul bármit, amit a nő
mondott, Cosmo panasznak vette. Reakciója a visszahúzódás volt a
szeretkezéstől, vagy még rosszabb, képtelen volt Rivával szeretkezni.
A nőnek egyetlen választása maradt, az, hogy hallgat, és úgy tesz,
mintha csak ritkán érezné hiányát. Egyre jobban aggódni kezdett,
hogy talán vele van baj, amiért ilyen nehezen találja meg a testi
beteljesülést egy férfival.
Noelt karácsonykor látták ismét Bonne Vie-ban. Bejelentette,
hogy egy terven dolgozik. A közgazdaságtan volt a főtantárgya, az
elektronika a melléktantárgya. Mivel Cosmo nem kérdezett semmit a
témáról, Riva nem érezte, hogy megtehetné, bár kíváncsi volt.

A látogatás valódi incidens nélkül zajlott le, ha nem is feszültség

nélkül. Szenteste mindhárman elmentek megnézni az örömtüzet a
gátnál, ahol hatalmas tüzet raktak fahasábokból, vashulladékból,
gerendákból és konzervdobozokból. Az örömtüzek gúla alakúak
voltak, régen gőzhajókat, és néha még a polgárháború előtti időkből
származó kúriákat is felgyújtottak, hogy utat mutassanak Pere
Noelnek, hogy át tudja hozni az ajándékokat a folyón a cajun fiúknak
és lányoknak. Valószínűleg azért, hogy ezzel is segítsék célja
elérésében, zenéltek és táncoltak a gátnál a szökellő lángok fényében,
és erős italt ittak, hogy távol tartsák a nyirkos, metsző, decemberi
hideget.
 Cosmo lassan fel s le kocsikázva figyelte a látványt, vagy miután
megálltak, az ismerősökkel beszélgetve borozgatott a limuzin
belsejében. Rivát és Noelt bátorította, hogy menjenek ki, és igyanak
egy kis forró almabort, és táncoljanak.
Amikor Noel megfogta Riva kezét, hogy a táncoló párok közé
húzza, természetesnek tűnt, hogy vele megy, és követi a férfi
mozdulatait. Keringőt játszottak, csak erősebb, gyorsabb ritmusban.
Noel magabiztosan mozgott a zenére, mintha a vénáiban is a zene
ritmusa dobogna. Együtt keringtek és forogtak, aztán szétváltak,
egyik kezükkel megfogták egymás derekát, a másikat a hátuk mögé
helyezték. Tekintetük találkozott a lángok fényében. Riva Noel arcát
nézte, melyen lélegzetelállítóan kedves és nyitott mosoly jelent meg.
A férfi sötét, csillogó tekintetétől Riva szíve hevesebben dobogott.
Remegni kezdett, és félelem töltötte el. Nem akart tovább táncolni,
inkább az autóhoz akart szaladni, vissza Cosmóhoz, ahol
biztonságban lehet. Ugyanakkor tudta, ott sem lehet biztonságban.
Később mindnyájan egy régi és csodálatos templomba mentek
Gramercybe. A gyertyafényes szertartás ünnepélyes és mozgalmas
volt. Riva lehunyt szemmel és összekulcsolt kézzel térdepelt, és
imádkozott.
Riva megkönnyebbült, amikor Noel visszatért a főiskolára. A
testében fellángolt érzelmek kavalkádja lecsillapodott. Visszament
Cosmóval dolgozni, lassan megtanulta, hogyan vezesse Bonne Vie-t.
Fokozatosan a New Orleans-i társasági élet részévé próbált válni,
ahol januártól márciusig bálok és estélyek tömkelegét rendezték.
Mire nyár lett, Riva úgy határozott, hogy az lesz a legjobb, ha ő és
Noel idegenek maradnak egymásnak. Úgy érezte, a köztük lévő
barátság veszélyes lehet. Ezért barátságos, de hideg volt, míg Cosmo
fia Bonne Vie-ban tartózkodott. Mindig úgy intézte, hogy ne kelljen
kettesben maradnia a férfival, nehogy bármilyen beszélgetésbe
kelljen elegyednie vele.
Így telt el egy év. Aztán Noel lediplomázott a főiskolán. Úgy
döntött, egy vagy két hónapig a Bahamákon fog élni, hogy kipihenje
magát, mielőtt egy kedvére való munkát talál a Staulet Vállalatnál.
Két héttel Noel elutazása előtt Cosmo magához hívatta, hogy
beszélni akar vele a jövőjéről. Úgy lett volna a legjobb, ha ezt
mindentől távol beszélhették volna meg, és erre nem volt
alkalmasabb hely, mint a sziget. Egyébként is, Cosmo és Riva nem
utaztak el egy vagy két napnál több időre a nászútjuk óta.
Mindkettőjüknek szükségük volt egy kis vakációra.
A szigeten lévő villa fehérre volt festve, és egy tengerre néző
terasszal volt szegélyezve. Nem volt nagy, mivel csendes
pihenőhelynek építették, és nem csoportok szórakoztatására.
Mindössze három hálószoba volt, mindhárom fürdőszobával, egy
konyha, egy ebédlő és egy viszonylag nagy nappali hatalmas
üvegajtókkal, melyek a teraszra és a tengerpartra nyíltak. A házat egy
öntöttvas kapus fal vette körül. A falon belül rengeteg hibiszkusz,
bougainvillea, tejfű, kazuárfa és tengeri szőlő pompázott, miközben
fölöttük hatalmas sötétzöld pálmafák tornyosultak. A tenger zöld és
kék színben hömpölygött a rózsaszín és fehér színű homokos partra,
habjai már a terasz lépcsőit mosták. Legalább háromnegyed
mérföldes távolságban egyetlen ház és ember sem volt a láthatáron.
A sziget szépsége alattomos volt, egy gyógyír, ami látszólag
elsimította a nézeteltéréseket, és bátorította a pillanat elpuhult
élvezetét. Valahogy a megbeszélést Riva és Cosmo egyik napról a
másikra halasztotta. Hármuk kapcsolata annyira könnyed volt, a
légkör annyira nyugodt, hogy Riva kezdte azt gondolni, hogy
képzelte a problémákat.
Cosmo nem úszott. Nem azért, mert nem tudott, csak egyszerűen
nem szerette a homokot a testén érezni, vagy a sós vizet a haján.
Alapjában véve ez egy mocskos, hasznavehetetlen cselekvés, mondta
a férfi, bár testmozgásként elismerte. Ezért is nem volt az elmúlt
évek során a szigeten. Első felesége kedvéért vette, Noel anyja
kedvéért, és természetesen Noelért is, amikor már nagyobb volt.
Riva imádott úszni, szerette a testének csapódó vizet, szerette
érezni a súlytalanságot, amikor a víz tetején sodródott. Különösképp
a tenger változó színeit szerette, változó hangulatát, és a végtelen
hullámok énekét és mozgását. Mindig vonzódott a tengerpart
ötletéhez, de nem tudta, mennyire meg fogja szeretni, amíg a szigetre
nem jött.
Egyik reggel Noel kihozta a könnyűbúvár-felszerelést. Van egy
hely a part közelében, mondta a férfi, ahol vörös nemeskorallt,
eleven kék papagájhalakat és más élőlényeket lehet látni. Riva még
soha nem könnyűbúvárkodott életében, de szerette kipróbálni az új
dolgokat. Alig bírta kivárni, hogy kipróbálhassa.
Nevetségesen könnyű volt. Elragadó volt felfedezni a rengeteg
csodálatos növényt és állatot a víz alatt, melynek mélyebb rétegei is
könnyen láthatóak voltak a forró, tropikus napsugaraknak
köszönhetően. Nem kis része volt ebben a Riva mellett úszó lelkes
fiatalembernek, akivel egymásnak mutogatták új felfedezéseiket.
Közelségük, bolondos vicceik, játszadozásaik a vízben ismét olyan
fiatallá és gondtalanná tették Rivát, mint amilyen már évek óta nem
volt, nem, mióta eljött otthonról. Nem akarta abbahagyni, nem akart
visszamenni a házba, még akkor sem, amikor Noel szólt neki, hogy a
hátán a bőr megpirult, és beteg lehet, ha nem vigyáz.
Nemcsak őt égette meg a nap. A férfi is piros volt néhány helyen.
Mivel már fájt a bőrük, ahogy a fürdőruhájuk dörzsölte,
visszamentek a házba.
Cosmo épp szundikált a hálószobában. A ház csendes volt. A
légkondicionáló hűtötte túlhevült bőrüket. Mivel Riva nem mehetett
be a hálószobájába, hogy lezuhanyozzék anélkül, hogy fel ne
ébresztette volna Cosmót, gyorsan lezuhanyozott a vendégszoba
fürdőszobájában. A ruháitól is szintén el volt vágva, és fürdőruhája is
homokos volt, ami a hátát rettenetesen dörzsölte, ezért Riva az ajtón
lévő rövid pólóköntöst vette magára.
Noel a könnyűbúvár-felszerelést pakolta. Alig nézett Rivára,
amikor elhaladt mellette, vagy legalábbis úgy látszott, mert a férfi
nyilvánvalóan így is eleget látott.
– Van egy póló és egy rövidnadrág a szobámban, esetleg
kölcsönadhatom, ha szeretnéd – ajánlotta fel kedvesen Noel.
– Köszönöm, de nem hiszem, hogy el bírnék bármit is most
viselni, ami a bőrömhöz ér.
 – Tégy, ahogy jólesik. Lezuhanyozom, aztán ehetnénk valamit,
mert éhen halok.
A férfi óvatosan, hogy nehogy véletlenül hozzáérjen, elhaladt
mellette, és eltűnt a szobájában. Néhány perc múlva a fürdőszoba
ajtaja bezáródott. Rövid idő múlva a víz is folyni kezdett.
Riva kiment a konyhába, és a hűtőben keresett valami
rágcsálnivalót. A szigeti házaspár, akik minden reggel eljöttek
kitakarítani a házat, gondoskodtak a kertről, ők vásároltak és főztek
nekik. A feleség sült csirkét, salátát, ananászt és egy tányér angol
teasüteményt készített ebédre. Riva az ételt egy tálcára tette
papírtányérokkal és két pohár jeges teával, és kivitte a hűvös
teraszra.
A hőség tikkasztó volt. Semmi sem moccant, kivéve a
tengerpartra vetődő hullámokat és a pálmafák leveleit. A homok
annyira csillogott a napsütésben, hogy csak napszemüveggel lehetett
ránézni. Az erőlködés fárasztó volt, különösen leégéssel. Riva csak
valami hideget akart inni, enni, aztán lefeküdni, és aludni. A kezébe
vett egy szelet ananászt, és beleharapott, aztán fejét a házból kilépő
Noel irányába fordította.
A férfi csak egy khakiszínű rövidnadrágot viselt, a haja borzas
volt, valószínűleg csak az ujjait húzta keresztül rajta. Az arca, az orra
és a füle is vörös volt, válla barna, de az már a kéthetes itt-
tartózkodása alatt barnult le.
Noel Rivára nézett, és megcsóválta a fejét.
– Úgy nézel ki, mint egy jól átsült rák.
– Köszönöm, kedves uram – mondta Riva édesen. – Egyél csirkét.
– Nem bánom. De aztán valamit csinálnunk kell a bőröddel, vagy
kiszárad, és a szemem előtt zsugorodsz mazsolává.
Riva előrehajtotta fejét, aztán előrehúzta a köntösét, hogy a ruha
alá láthasson.
– Csúnya?
– Háromszor vörösebb vagy, mint amikor bejöttünk.
– Komolyan?
– Ne aggódj, van valami krémem rá. Ha elég vastagon bekenjük,
talán visszanyeri bőröd hajdani szépségét, miután lehámlik. Riva
gúnyosan a férfira tekintett.
– Úgy megvigasztaltál.
– Örülök, hogy elismered.
Amint tekintetük az asztal felett találkozott, nyíltság, sebezhetőség
áradt belőlük. Riva torka összeszorult, szeme égett. Gyorsan
pislantott egyet, aztán lenézett, és a csirkéstányért a férfi felé tolta.
– Egyél – mondta Riva.
– Igen, mostohaanya – válaszolta a férfi mély hangon.
Még egyszer egymásra néztek, aztán gyorsan elfordították
egymásról tekintetüket.
Amikor Cosmo felébredt, és a teraszra sétált, Riva és Noel
ugyanazon a széken ültek. Riva a férfi széttett lába között ült a
derekáig szétnyitott köntössel, miközben Noel a hátát kente.
– Mi folyik itt? – kérdezte Cosmo dühtől és gyanútól zengő
hangon. A felerősödő szél a férfi hajába kapott. A nap egy felhő
mögé bújt, a férfi arca sötét volt.
Riva elseperte a haját az arcából. Automatikusan a melle fölé
húzta a köntöst, és mosolyt erőltetett az arcára.
– Túl sokáig maradtam a napon. Noelnek van egy speciális
krémje…
– Biztosan. Menjetek be a házba. Mindketten.
Riva érezte, hogy elvörösödik. Ugyanakkor érezte, hogy Noel
abbahagyta háta kenegetését, és sietősen elhúzódik tőle. Riva gyomra
összeszorult.
– Azonnal!
Ez parancs volt. Noel nem moccant addig, míg Riva sem. Riva
megpróbálta szorosan maga köré csavarni a köntöst, de a szél
belekapott, és feltárta hosszú, meztelen combját. Szorosan
megkötötte, aztán lábra emelkedett. Amint Cosmo ellépett, Riva
átlépett a nappali üvegajtaján. Nem fordult meg, de tudta, Noel a
nyomában van.
– Öltözz fel – mondta az idős férfi a nőnek. – Aztán gyere vissza.
Riva a hálószobába ment, és egy vállpánt nélküli ruhát vett fel.
 Megfésülködött, és összefogta a haját egy teknőcpáncélból készült
csattal. Hallotta a két férfi felemelt hangját, de nem értette a zárt ajtó
mögül, hogy miről beszélnek.
Mire visszatért a nappaliba, sokkal sötétebb volt odakinn. Szürke
felhők sorakoztak a tenger felett.
Mindkét férfi ránézett, amikor belépett. Arcuk vörös volt, kezüket
ökölbe szorították. Annyira egyformák voltak, amikor Riva megállt
előttük és rájuk nézett.
Cosmo szólalt meg először:
– Azt hiszem, mindnyájunknak jobb lesz, ha Noel az
elkövetkezendő egy vagy két esztendőt a párizsi irodában tölti, hogy
kitanulja az üzletet. Erről akartam vele beszélni, amikor lejöttem, és
most már látom, hogy duplán igazam van.
– Mit értesz azon, hogy „most már”? – kérdezte Riva. Érezte,
ahogy egyre dühösebb lesz. – Nem mondta el neked, hogy semmi
nem történt közöttünk odakinn?
– Elfelejtetted, hogy láttam, mi történt köztetek.
– Semmit nem láttál!
– Láttam, hogy a fiam a feleségemet simogatja, miközben ő
félmeztelenül az ölében ül. Ez nem semmi!
– Ha így gondolod, akkor túl mocskos a fantáziád. A hátamat
krémezte.
– Láttam, hogy nem tagadtad meg a meztelenkedést. – A férfi
szavai megvetőek voltak.
– Egy csöppet sem voltam meztelenebb, mint amikor először láttál
engem – kiáltotta Riva.
– Nézd, hova jutottál!
Riva megrettent, aztán szeme összeszűkült.
– Mire célzol ezzel?
Noel lépett közbe.
– Hagyjátok abba! Ez nem számít. Nem fogok Párizsba utazni.
– Azt fogod tenni, amit mondtam – mondta Cosmo a fia felé
fordulva.
– Nem fogom.
 – Ha nem teszed meg, nem dolgozhatsz a Staulet Vállalatnál!
– Kinek van szüksége a Staulet Vállalatra? – vágott azonnal vissza
Noel, aztán elindult az üvegajtó felé. Hirtelen kinyitotta, aztán
kilépett rajta.
– Noel, várj! – kiáltott Riva, és elindult utána. Cosmo elkapta az
ajtónál, és erősen megfogta a karját.
– Mit képzelsz, hova mégy? Azonnal gyere vissza.
– Ő a te fiad. Utána kell menned.
– Majd ha emlékezni fog rá, hogy a fiam és nem a riválisom,
visszajöhet. Addig hadd menjen.
– Nem teheted ezt – ellenkezett Riva, miközben Cosmo ingébe
kapaszkodott. – Nincs jogod hozzá.
A férfi fájdalmas arccal Rivára nézett.
– Nem tehetek mást. Próbálkoztam mással, de nincs más
lehetőség.
– Biztosan van – mondta Riva keményen, és megrázta a férfit. –
Lennie kell!
Szabaddá téve magát, Riva kirohant az ajtón. Hallotta, hogy férje
a nevét kiabálva utánaered. Riva tudta, mikor állt meg, s hogy
visszatér a házba. Nem nézett hátra. Egy pillanaton belül leért a
teraszról, és a tengerparton volt.
Összeszűkült tekintettel figyelte a homokos partot. A szél a hajába
és a ruhájába kapott. Nem látott semmit egyetlen irányban sem, csak
a tenger tajtékzó hullámait és a közeledő vihar fekete fellegeit. Aztán
meleg, kövér esőcseppek következtek. Az esőcseppek úgy zörögtek a
tengeren, mintha ónból lettek volna.
Ekkor lábnyomokra lett figyelmes. Már alig voltak láthatóak az
erős szél miatt, de egy vonalat képeztek. A parttól a kertész házáig
vezettek, mely a pálmafák között állt. A fák sötét árnyai között egy
magas férfi alakja látszott.
Riva egyenesen a fák felé tartott a szakadó esőben. Mivel alig
látott, észre sem vette, hogy Noel elindul felé, csak amikor a férfi
erős karjába ütközött. Riva zokogott és egyben nevetett is, aztán a
férfi ajka az ajkára tapadt. Hosszú pillanatokig ajkuk összeforrt.
Amikor szétváltak, félelemmel, vágyakozva és dühösen néztek
egymásra, aztán az egyre csak ömlő eső elől szó nélkül menedéket
kerestek a házban.
A házban nedves és poros volt a levegő, rovarirtó szer és trágya
szaga terjengett, de a velük belépő szél elseperte a szagokat. Egy
ponyvatető, egy rég elfeledett parti maradványa feküdt összecsavarva
az egyik sarokban. Noel szétterítette a homokos földön a nyitott ajtó
előtt, aztán egymást átölelve ráültek. Az eső hangosan kopogott a ház
fémtetején. A dörömbölést és a zúgást viharos szél és a tajtékzó
hullámok dübörgése kísérte.
Riva összerázkódott, bár nem tudta megmondani, hogy a
Cosmóval történt vitája, vagy Noel csókja, esetleg az esős idő
váltotta ki ezt belőle. Noel ölelő karját és testének közelségét
szívesen fogadta. Közelebb húzódott, kissé ideges és zavart volt a
testében végbemenő érzelmek miatt. Megőrizte volna Cosmóval
szembeni kötelezettségét és hűségét, ha Noel nem vette volna ismét a
kezébe az arcát, és nem csókolta volna meg még egyszer.
A férfi ajka meleg volt, határozott és édes. Érzéki nyelvével
bejárta a nő puha ajkát. Érezte a tengeri levegő és a naptej illatát.
Elég bátor és őszinte volt ahhoz, hogy hevesen viselkedjen.
– Kívánlak – suttogta a nő hajába. – Csak te kellesz. Ha mindent
elvesztenék miattad, te leszel a jutalom.
A férfi hangja elkeseredett dühről árulkodott, ami olyan volt,
mintha Riva felé irányult volna.
– Tessék? – kérdezte Riva zavartan. – Mit mondtál?
– Nem, nem. Felejtsd el, nem gondoltam komolyan. Bocsáss meg,
amiért így kívánlak.
Riva tovább kérdezősködött volna, de a férfi ajka az ajkára tapadt.
Levette Riva ruháját, és a kezébe vette a mellét, aztán vágyakozva a
mellbimbóját simogatta. Riva eleinte vonakodni szeretett volna, de
lassan ez is elmúlt. Volt valami a férfi érintésében, abban, ahogy ajka
az ajkához ért; olyan volt, mintha testük eggyé vált volna. Letagadni
és elutasítani is lehetetlen volt.
Riva hozzásimult, elfogadta a férfi közeledését, felajánlkozott
neki. Noel óvatosan a ponyvára fektette, úgy, hogy a súlya az
oldalára nehezedjen leégett háta helyett. A férfi kifújta az örömtől és
a hitetlenségtől felgyülemlett lélegzetét, aztán meleg, nedves
nyelvével a nő mellét kezdte csókolgatni.
Riva elolvadt legbelül. Nem volt ereje. Elvei és büszkesége
elpusztult, mielőtt hívhatta volna. Vágy és félelem öntötte el a testét.
Amit csinált, tiltott és veszélyes volt. Őt és az őt ölelő férfit
elnyelheti a vihar, vagy ami még rosszabb, felfedezhetik őket. Ettől
csak izgatóbb lett a dolog.
Szeretkeztek. Most először nem akarta megfékezni vágyait,
elfogadta Noel csókjait, és finoman, szívesen viszonozta őket.
Boldog volt a férfi testének közelsége miatt, és hogy finom karjaiban
lehetett. Tudta, hogy szabad. Ajándék lett, amit senki nem vehet el,
és csak ő adhatta magát. Viszonzásul ő Noelt kapta.
A férfi mohó volt, de önuralma végtelen. Örömmel fogadta
Riva testének válaszait. Nagylelkűen és természetesen viselkedett.
Finom és találékony volt, vakon élvezte saját örömét, de
hozzáhangolta Riva örömét is.
Fáradhatatlanul, ritmikusan és élénken szerette. Hallotta Riva
örömittas nyögéseit, suttogását, melyekhez ő is csatlakozott.
A vihar enyhült. Csendben figyelték a tenger fölött eltűnő
felhőket, és az ismét kékké váló vizet. A koszos fehér tarajú
hullámok még mindig mérgesen csapkodták a homokos partot.
Beesteledett.
Riva Noelre várt, hogy mondjon valamit jövőjükről. Fogalma sem
volt róla, mi fog történni, kíváncsi volt, a férfi nem javasolja-e, hogy
beszéljék meg Cosmóval a köztük történteket, vagy nem kéri-e meg,
hogy beszéljen a férjével a válás miatt. Arra nem számított, hogy
Noel nem tesz semmit.
De Noel mindössze megfogta Riva kezét, lábra állította, aztán
szomorú csendben a házba sétált vele. Egy ideig megállt a
nappaliban, ahol Cosmo a tengert figyelte. Az apja nem szólt egy
szót sem, rájuk sem nézett, csak elengedte Riva kezét, és magabiztos
léptekkel a szobájába ment. Ott maradt, még vacsorázni sem jött elő.
 Reggelre elment.

A reggelinél Cosmo megfogta Riva kezét, és a szemébe nézett.

Először vett tudomást Riva jelenlétéről tegnap este óta. Az éjszakát a
vendégszobában töltötte, és kora reggelig csak le s fel mászkált a
szobában. Hangja rekedt volt, de nyugodt.
– Sajnálom, hogy tegnap végig kellett nézned az elszakadást a
fiam és közöttem. Különösen azért sajnálom, mert azt hiszem, úgy
gondolod, igazságtalan voltam vele.
– Igen, egy kicsit. – Riva nagyot nyelt, miközben válaszolt, de
képtelen volt a férjére nézni. Semmi nem utalt a férfi hangjából arra,
hogy gyanítaná, mit csináltak a házban, ahová az eső elől fedezékbe
vonultak. Riva nem felejtette el, és soha nem is fogja elfelejteni.
– Be kell vallanom, hogy féltékeny voltam, amikor megláttalak
benneteket – folytatta a férfi. – De hamarosan rájöttem, nem
okolhatlak érte. A fiam viselkedése fáj a legjobban. Még álmomban
sem gondoltam volna… Nos, mindenkit sokkol, ha rájön, hogy
valaki, akit szeret, nem az, akinek eddig gondolta. Riva
megnedvesítette az ajkát.
– Mire célzol ezzel?
– Miközben tegnap délután öltöztél, Noel és én beszélgettünk.
Nem akartam neked elmondani, de talán jobb lesz, ha te is tudsz róla,
hogy mit mondott. Bevallotta, hogy játszadozik veled, hogy
elválasszon minket egymástól.
– Azt mondod, hogy tönkre akarja tenni a házasságunkat?
– Pontosan, de ez még nem minden. Azt mondta, hogy te már
odaadtad neki a… Azt hiszem, érted.
– Micsoda? – Riva nem akart hinni a fülének.
– Azt mondta, hogy odaadtad magad neki. Én nem hittem el, de
végül rájöttem az igazságra. Csak azért kacérkodik veled, azért
próbál az ágyába csalogatni, hogy bajt okozzon.
– Nem – suttogta Riva a fejét csóválva.
– Sajnálom, drágám, tényleg nagyon sajnálom. Azt hiszem, attól
fél, hogy meg kell osztania az örökségét egy féltestvérrel. Vagy talán
túl nélkülözhetetlenné válsz a vállalatnál.
– Nem tudom elhinni. – Riva szavai kábultak voltak.
– Arra gondoltam, jobb, ha elmondom, milyen ember vált a
fiamból, de ne szomorkodj olyan dolog miatt, ami egyetlen
könnycseppet sem ér meg.
Riva tágra nyílt tekintettel nézett a férjére. Végül is tudja? Nem,
nem tudhatja, mert tekintete szerető együttérzésről tanúskodik.
Noel. Úgy érezte, mintha kitéptek volna egy darabot a szívéből.
Mi van a közelséggel, ahová kerültek, az érzéssel, amit közösen
éreztek? Mindezt csak kitalálta? Csak ő érezte?
– Ez borzasztó – suttogta, és levette tekintetét a férjéről. Cosmo
nagyot sóhajtott, és egyetértőn bólintott.
– Csak abban reménykedhetünk, hogy néhány hónap vagy év alatt
megváltozik Párizsban.
De Noel nem utazott Párizsba. Beállt a tengerészethez, és az egyik
legelitebb egységhez került, mielőtt még Délkelet-Ázsiába küldték
volna. Az elektronika volt a specialitása, és képességeire nagy igény
mutatkozott. Hosszú hónapokig nem hallottak róla, azt sem tudták,
hol van és mit csinál. Túlélte, rengeteg francia kapcsolatot és értékes
ázsiai barátságot épített ki. Saigon elvesztése után kilépett a
hadseregből. Rövid idő múlva, néhány újító ötlettel, hogy gyártsanak
mikroprocesszorokat, megjelent a Staulet Vállalat párizsi
kirendeltségén. Apja – Riva rábeszélésére – zöld utat engedett fia
elképzeléseinek.
A Staulet Vállalat bevétele jelentősen megnövekedett. Noel rájött,
hogy a párizsi kirendeltség vezetője – ugyanaz a férfi, akit Riva sem
kedvelt, amikor találkoztak – évek óta lefölözi a vállalat profitjának
nagy részét, hogy egy Deauville-ből való nő szórakoztatására költse.
A férfit kirúgták, és Noel került a helyére. Tizennyolc hónappal
később a mikroprocesszor-gyártás olyan könnyen folyt, mint az olaj
a jégen.
Egy vagy két évvel később feleségül vett egy szicíliai hercegnőt,
Lady Constance di Lampadusát. Riva, amikor szokásos fosztogatását
végezte Washingtonban és Palm Beachen, New Yorkban és
Dallasban, sok pletykát hallott az esküvő pompájáról. A
rosszindulatú nyelvek szerint, akik mellesleg meg sem voltak híva,
kétszer annyi testőr volt, mint vendég. Riva nem erősíthette meg, de
nem is tagadhatta a rosszindulatú szóbeszédet; őt és Cosmót is
meghívták, de nem mentek el.
Tizennyolc hónappal később látogattak el Párizsba, amit Cosmo a
forradalmasított iroda megtekintésének hívott. Riva tudta, hogy
utazásuk egyetlen oka a férfi első unokájának megtekintése volt, akit
Noel anyjáról neveztek el. Cosmo ekkor már több éve nem látta
Noelt. Kétségtelen, hogy Noel megváltozott. Nem volt meglepő azok
után, amiken keresztülment Vietnamban. Riva szomorú volt, amiért a
férfi olyan visszahúzódóan és hajthatatlanul viselkedett. Apa és fia
csak egyetlen témáról tudtak beszélgetni, az üzletről, az együtt töltött
idő nagy része alatt a Staulet Vállalat tőkerészesedéséről
beszélgettek. Riva is mélyen benne volt a témában, követni tudta az
ügy részleteit, bár nem volt kielégítő ilyen unalmas dolgokról
beszélgetnie. Constance nem is tudta követni a dolgot, és nem is
érdekelte.
A válásra Noel második gyermekének születése után került sor.
Noel egy telefonbeszélgetés végén említette meg, mint egy
jelentéktelen dolgot. Néhány hónap múlva Louisianába repült egy
vezetőségi gyűlésre. Ekkor kérdezte meg tőle Noel, hogy Cosmo
mióta jár orvosi ellenőrzésre.
Már elég régóta járt. Cosmo alig volt beteg. Mérsékelten evett,
eleget mozgott, nem dohányzott és nem is ivott. Egyetlen rossz
szokása volt, munkamániája.
Száz évig is elélhetett volna; ehelyett alig töltötte be a hetvenet.
Amikor megtudta a végső kórjóslatot, amitől annyira félt, Noelt
azonnal magához hívta. A vér győzedelmeskedett. Riva számára
nyilvánvalóvá vált, hogy Cosmo a fiára fogja hagyni a vállalatot. Ez
tűnt az egyetlen helyes dolognak. Teljesen megdöbbent, amikor
kiderült, hogy őt is tulajdonosnak akarja a férje, egyenlő hatalommal
és erővel.
Nem ez volt az egyetlen meglepetés azokban a napokban. Egyik
késő éjszaka, amikor Cosmo a csendes és sötét szobában feküdt, ahol
csak egyetlen éjjeli lámpa világított és Riva olvasólámpája, Cosmo
megszólította.
– Igen, Cosmo – mondta Riva a könyvét letéve. – Itt vagyok.
Fájdalmaid vannak?
A férfi megcsóválta a fejét.
– Nem. Másról van…
– Egy pohár vizet szeretnél? Vagy a vizelőedényt szeretnéd?
A férfi arcán türelmetlenség jelei mutatkoztak. Ahogy beszélni
kezdett, szavai egyre rövidebbek lettek a fájdalomtól, és a tüdejében
növekvő folyadéktól.
– El kell mondanom valamit. Hazudtam. Azon a napon a szigeten,
hazudtam.
Valami megváltozott ekkor Rivában, de nem mutatta. Legalábbis
ezt gondolta.
– Mire gondolsz? Miről hazudtál?
– Noel nem mondott olyan dolgokat, amiket neked mondtam.
Soha nem próbált minket szétválasztani. Ha szeretkezett veled, csak
azért tette, mert szeretett.
A férfi szavai késként hatoltak Rivába. A legnagyobb meglepetést
az okozta, hogy ez még mindig rettenetes fájdalmat okozott neki.
– De miért mondtad azt? Miért tetted?
Cosmo vékony, ősz hajszálain veríték gyöngyöződött.
– Féltem. Isten bocsásson meg nekem, de féltem, hogy őt fogod
szeretni. Féltem a saját fiamtól, ezért elküldtem. Elküldtem a fiam.
Cosmo szeme könnybe lábadt, majd könnyei a szeme alatti sötét
üregbe hulltak. Riva gyötrődve figyelte, de nem mutatta. Egy
zsebkendőért nyúlt, és finoman megtörölte férje szemét, aztán
megfogta a kezét.
– Semmi baj – mondta. – Nem számít. Ismét itt van.
– Neki is hazudtam. Azt mondtam, megpróbálod elcsábítani, aztán
őt fogod hibáztatni, hogy kitagadjam.
– Jóisten – suttogta, még mielőtt leállította volna magát.
– Tudom, hogy fájdalmat okoztam. Annyira sajnálom. Annyira
sajnálom.
Riva lassan lélegzett, hogy elfojtsa feltörő dühét. Végül
megszólalt:
– Nem okoztál fájdalmat. Nem számít, nem igazán számít.
– Ó, dehogynem számít. Csak azt hiszem, magamnak ezzel
nagyobb fájdalmat okoztam, mint neked. Soha nem tudtam, mit
tettél. Nem tudtam, szeretsz-e.
– Természetesen szerettelek. – Riva arcát a férfi tenyerébe
temette, hogy elrejtse könnyeit.
– Tudom – mondta a férfi sóhajtva, de nem úgy hallatszott, mint
aki el is hiszi.
Egy óra múlva, még mindig Riva kezét fogva, Cosmo még egyet
sóhajtott, aztán nem lélegzett tovább.

Riva nővére mellett ült a sötét hálószobában. Annyi szerelem,

annyi fájdalom az évek során. Még most sem tudta elhinni, hogy
Cosmo annyira szívtelenül, annyira mesterkedve elválasztotta őt
Noeltól. Néha azon gondolkodott, vajon Noel tudja-e, vajon Cosmo
nem azért hívta-e haza, hogy elmondja neki. Ha igen, akkor sem
változott semmi az elmúlt hat hónap alatt.
De hát mire számított? Annyira fiatalok és meggondolatlanok
voltak még akkor Noellel. Túl sok neheztelés és gyanú van most már
közöttük.
De a férfi megcsókolta a sötét limuzinban. Miért tette ezt? Miért?
Pusztán férfiúi szükséglet volt, hogy legalább testi összhangjukat
bizonyítsa, ha már az üzletben nem hangolódtak össze? Talán apja
emlékére akart súlyt helyezni? Vagy még mindig érez iránta valamit,
talán vágyat?
És ő mit érez? Bárcsak tudná! Volt idő, hogy amikor Noel elment,
szenvedett a hiányától. Volt néhány olyan dal, amit képtelen volt
meghallgatni, mert Noellel együtt hallgatták a szigeten.
De aztán elfelejtette. A dalok elvesztették erejüket, hogy fájjanak,
és a szigeti ház megtelt emberekkel, zajjal és vidámsággal. Cosmo
szeretete és bizalma vette körül, és ő boldog volt. Igazán boldog volt.
 Az, ahogyan Noel csókjára válaszolt, nem jelentett semmit. Rég
tartotta férfi a karjában, jóval korábban Cosmo betegsége előtt. Ez
nem lehetett több tiszta testi válasznál; ez nem lehetett szerelem.
Nem volt biztos benne, hogy képes lenne olyan szerelemre, amelyet
a könyvekben lehet olvasni, a mindent elsöprő szenvedélyre, ahol az
áldozathozatal semmiség. Alapvetően zárkózott volt. Hálás volt az
útjába került szerelemért és vonzalomért, de még mindig kevésnek
érezte. Néha,azon gondolkodott, vajon nem azért veszítette el a
képességét, hogy szeretni tudjon valakit, mert annyira elszántan
titkolta, hogy ő Erin anyja, és hogy mi történt azon a viharos
délutánon a szigeten.
Talán ez volt a megfelelő büntetés.

15.

Anne Gallant egy krémszínű selyemsálat vett fel a hotel

hálószobájában az ágyról. Felvont szemöldökkel megnézte, aztán
szétnyitotta. Egy nagy, jó minőségű, csodálatosan beszegett sál volt,
de nem az övé. Soha nem viselt ilyen színűt.
Épp most ért haza a szalagvágás utáni ebédről. A sál szépen
összehajtva feküdt az ágyon. El sem tudta képzelni, honnan
kerülhetett oda. Legalábbis nem akarta elképzelni. Abból, hogy
gondosan összehajtva az ágyra volt téve, Anne sejtette, hogy a
szobalány tette oda.
A sállal a kezében a telefonhoz sétált, felvette a kagylót, és kérte a
házvezetést. Néhány perc múlva kopogtak az ajtón.
– A kanapé mögött találtam a sálat, Mrs. Gallant – mondta halkan
a barna bőrű lány. – Nem csináltam vele semmit, esküszöm.
– Nem, nem, tudom, hogy nem csinált vele semmit – mondta
Anne. – Az a probléma, hogy nem az enyém. Biztosan az előző
vendég hagyhatta itt.
A lány felvonta a szemöldökét.
– Nem értem, hogy lehetséges. Minden alkalommal
kiporszívózunk a kanapé mögött is. Talán az a hölgylátogató
felejtette itt.
– Hölgylátogató?
A szobalány óvatosan nézett Anne kissé összeszűkült szemébe.
– Lehet, nem vettem észre. Levihetem a talált tárgyak osztályára.
Anne legrosszabb sejtése valóra vált. Mosolyt erőltetett az arcára.
– Ó, tudom már. Biztosan a riporteré. Ma délelőtt kellett állítólag
a férjemmel találkoznia egy nőnek, hogy interjút készítsen vele.
– Lehetséges – mondta a lány megkönnyebbült mosollyal az
arcán. – Épp az emeleten dolgoztam, amikor láttam kiszállni a liftből.
Emlékszem, hogy volt egy sál is a nyakában. Biztosan levette, és itt
felejtette.
– Igen, majd én visszajuttatom hozzá. Bocsásson meg, amiért
zavartam.
– Semmi gond, Mrs. Gallant.
A szobalány távozott, de még gyorsan Anne-re pillantott, mielőtt
bezárta volna az ajtót.
Nem volt ott riporter. Anne is, a szobalány is tudta. A hotel
személyzete mindig tud róla, ha valami titkos dolog folyik. Egy nő
lehetett Edisonnal a hotelszobában, miután ő távozott. A kérdés,
hogy ki lehetett az? És pontosan mit csinálhatott Edisonnal?

Edison egy fél órával később ért haza. Anne épp lefeküdt. Amint
meghallotta a kulcs hangját az ajtóban, Anne azonnal leszállt az
ágyról. A selyemsál szétterítve feküdt az egyik széken a nappaliban.
Amikor Edison belépett a szobába, Anne két ujja közé vette a
ruhadarabot, és úgy fogadta a férjét.
– A vendéged itt felejtette – mondta fagyos mosollyal. – Nem
gondolod, hogy ilyen körülmények között nem ajánlatos
hölgyvendéget szórakoztatnod a hotelszobádban?
 Edison nem próbálta elvenni a sálat. Anne ledobta, és a sál a férfi
fényes cipőjére hullott. Edison a sálra nézett, aztán a feleségére.
– Nem az, amire gondolsz.
– Nem? Emlékezz, hogy milyen jó detektívet csináltál belőlem.
Vízfoltok vannak a kanapén. Akkor mi az, Edison? Nos, mi az? –
Anne hangja felemelkedett. Hallotta, hogy fülsértő, de nem tehetett
róla. Túl sok más alkalom volt már, túl sok más nő.
– Riva Staulet nővére volt itt, Margaret. Azért jött, hogy
elmondja, Riva tönkre akar tenni.
Anne a férjére nézett. Váratlanul érte a válasz, hosszú időbe telt,
mire meg tudott szólalni:
– Riva Staulet? Miért tenné ezt?
– Már régóta ismerem.
– Igen? – Dante célozgatott is rá. Tudhatta volna, hogy igazat
mond.
Edison közelebb lépett, miközben levette a zakóját. Lazított a
nyakkendőjén, aztán levette, és a szék karjára dobta. Anne figyelte,
miközben férje egy italt kevert magának. Tudta, hogy csak az időt
húzza, gondolkodik. Anne nyugodtan várt.
– Végül is el is mondhatom – mondta, aztán megfordult. –Évekkel
ezelőtt… volt egy kis dolgunk egymással. Riva terhes lett. Ma
tudtam meg, hogy van egy lányom. Erin.
– Erin? Arra a lányra gondolsz az irodából, aki Joshsal… – Anne
hangja elképedve csengett.
– Pontosan. Riva Staulet szét akarja őket választani. A nővérét
küldte, hogy átadja az ultimátumot.
– Igen? És mit akar?
– El kell küldenem Josht New Orleansból valamelyik észak-
louisianai kampányirodába, vagy nyilvánosságra hozza a dolgot.
– Az isten szerelmére, akkor küldd el!
– És engedjem meg, hogy madzagon rángasson? Soha? –Edison
szavai dühről tanúskodtak. Kiürítette poharát, aztán töltött még
egyet.
– De nem engedhetjük meg Joshnak, hogy Erinnel járjon. Nem
lenne helyes.
– Csak fiú-lány kapcsolat van közöttük, semmi komoly.
– Nem tudhatod! – Amikor a férfi válaszként csak megvonta a
vállát, Anne folytatta: – Egyébként is mit tehetnél? Nem akarsz
botrányt.
– De ő sem. Csak blöfföl, nem kell aggódni miatta. Riva is annyit
veszít, amennyit én, vagy még többet.
Volt valami a férfi hangjában, ami arra utalt, hogy nem mond
igazat. Anne tapasztalatból tudta, hogy tovább kell kutatnia.
– Nem hiszem, hogy ma hallottál erről először. Nem erről akart
veled beszélni Riva Staulet a gyűlésen?
Edison nem tagadta le, mélyen a poharába nézett.
– Akkor javaslat volt. Most fenyegetés.
– Fenyegetés. A nővérén keresztül.
– Ő egy körmönfont kurva.
– Ha ez igaz, akkor miből gondolod, hogy nem talál módot arra,
hogy bajt okozzon anélkül, hogy magának is ártana?
– Van néhány mód, ahogy el tudom intézni, ha csúnyán bánik
velem.
– Miről beszélsz?
– Erin azt hiszi, Riva a nagynénje. Riva biztosan azt akarja, hogy
ez így maradjon.
– Akkor te is megzsarolhatod, hogy elmondod Erinnek? És mi
van, ha ez sem működik?
– Van néhány magas beosztású barátom.
– A média?
– Ne aggódj, ez nem fog megtörténni.
Anne tudta, hogy férje kitérő választ adott, de nem akarta
folytatni. Egyébként is más járt az eszében.
– Szóval fenyegetés volt? Ez nem magyarázza meg a nedves
foltokat.
– Valójában szerintem Margaret ötlete volt, hogy ide jöjjön.
Mindig vágyott utánam, és az én oldalamra kellett, hogy állítsam.
Anne egyszer, esetleg kétszer látta Margaretet életében, de elég jól
tudta, hogy Edison unokatestvérének a felesége. Megismerte a
pénzverdében a bálon is. A gondolat, hogy Edisonnal volt, nem
változtatott önérzetén.
– Szóval szeretkeztél vele.
– Ezért jött.
– Te szemét! – mondta Anne összeszorított fogakkal.
A férfi az asztalra csapta a poharát.
– Mi a bajod? Kérdeztél, én pedig válaszoltam!
– Hogy bírsz elém állni, és ilyen dolgokat a szemembe mondani?
A feleséged vagyok! Nem gondolod, hogy nekem is vannak
érzéseim?
– Ha olyan sok érzésed van, miért tartod magadban? Azt hittem,
szereted hallani. Az hittem, ez kielégít téged. Azt hiszem, ha most az
ágyba vinnélek, tüzes lennél és készséges.
– Undorító vagy.
– Ahogy mondod, de te mégis körülöttem legyeskedsz.
– Még meglephetlek egyszer! – Anne szavai keserűek voltak.
– Ó, biztosan. Hallottam ezt már korábban is.
– Egyszer elegem lesz belőled.
Edison felhorkantott.
– Túlságosan is szeretsz te egy híres ember felesége lenni.
Anne megcsóválta a fejét. Remegő hangon megszólalt:
– Nem arról van szó, ezt te is nagyon jól tudod. Én csak azt
szeretem, hogy úgy érzem, honorálják a kötelezettségeimet. De ha
egyszer akarom, úgy dönthetek, hogy kipróbálok egy másik férfit,
csak hogy megtudjam, az milyen érzés.
A férfi egy pillanat alatt a nőn termett, karját lefogva a falhoz
szorította.
– Csak próbáld meg, de az nem fog tetszeni, amit majd azért
kapsz.
Anne háta égett, a karja fájt, de szemrebbenés nélkül nézett férje
szemébe.
– Ó, én ezt nem is kétlem – mondta elfojtott hangon. – De én nem
olyan vagyok, mint te. Én nem akarnám, hogy tudd, és biztos lennék
benne, hogy soha nem is tudnád meg.
– Már megtetted? – kérdezte érdes hangon, miközben egyre
erősebben nyomta a falhoz. – Megtetted?
– Nem, soha – súgta Anne. – Soha nem voltam más férfival, csak
veled. Eddig.
A férfi arca megrándult.
– Figyelmeztetlek, hogy nincs időm ilyen hülyeségre. Holnap
egész nap gyűléseim lesznek, holnapután pedig Shreveportban kell
lennem. Magammal viszem Josht, de rád nincs szükségem. Itthon
maradsz, és befejezed a hülyeséged, mert visszatérek. Nem szeretem,
ha nők fenyegetnek, sem Riva, sem Margaret, sem te nem teheted
meg. Ha bármi bajt csinálsz, bármit ártasz a kampánynak, te is egy
szerencsétlen kurva leszel, majdnem olyan szerencsétlen, mint Riva!
Edison egy lökéssel elengedte a feleségét a faltól. Anne megfogta
sajgó karját, miközben Edisonra nézett, de nem válaszolt. Valahogy
még sírni sem tudott már.

Másnap reggel Edison együtt reggelizett egy képviselővel. Anne

szép lassan öltözködött. Edison, amikor készen lett, azonnal elment.
Anne a telefonhoz lépett, és egy számot kezdett tárcsázni, amiről
soha nem gondolta, hogy valaha is használni fogja. Szíve hangosan
dobogott, miközben arra várt, hogy a hívott szám bejelentkezzék.
Dante alvástól rekedt, de mély és meleg hangja válaszolt a vonal
végén. A háttérben a papagáj rikoltozása és fütyülése hallatszott.
Torka annyira összeszorult, hogy Anne nem bírt megszólalni.
– Halló? – szólt a férfi ismét a kagylóba.
Anne nagyot nyelt.
– Anne Gallant vagyok.
– Anne, hogy van?
Anne hallotta, hogy a férfi meglepődött. Nem hibáztathatta érte,
még ő sem gondolta, hogy fel meri hívni.
– Köszönöm, jól. Én csak… azért hívtam, hogy találkozhatnánk-e.
Szeretnék önnel valamit megbeszélni.
– Természetesen. Mire gondol? Ebédre?
 – El kell mennem vásárolni. Azt hiszem, a Canal Place-re vagy a
Riverwalkra fogok menni. Talán ihatnánk egy csésze kávét, vagy egy
italt a közelben?
– Van néhány hely a Riverwalkon. Tizenegykor várni fogom a
köztéren a szökőkútnál. Ez megfelel önnek?
– Nagyszerű – mondta, aztán halkan megismételte magában,
miután letette a kagylót. – Nagyszerű.
Nem hazudott. Valóban vásárolnia kellett egy ruhát egy esküvőre.
Nem talált semmit a Canal Place-en, és a Sakson sem. Vagy túl
hosszú volt a ruha, vagy túl rövid, vagy túl díszített, vagy túlságosan
egyszerű, túl fényes, vagy túl fakó, vagy túl elegáns, vagy túl
hétköznapi, vagy túl fiatalos és túlságosan romantikus. Lehet, benne
volt a hiba. Nem igazán arra gondolt, amit csinált, nem igazán volt
most kedve ruhák után mászkálni. Egyik boltból a másikba ment,
udvariasan visszautasította az eladónők segítségét. Fárasztó volt
tizenegy óráig várni.
Korán odaért a Riverwalkra. Elment az aranybetűs kapu alatt,
mely azt hirdette, hogy a vásárlóközpontot a nyolcvannégyes
világkiállításra építették. Miközben átkelt a tér krémszínű, barna és
szürke mozaikkövezetén, talált egy széles, a Mississippire néző
padot. Anne a szökőkút kiszökellő vízsugarait figyelte, és az elé
gyülekező turistákat, hogy fotót készítsenek egymásról. A
kirándulóhajók fehérsége szinte megvakította az embereket a
ragyogó napsütésben, miközben motorjaik szürke füstje bekormozta
a kék eget. A füst nem a fatüzelésű kazánokból, hanem a
dízelmotorokból jött.
– Látom, kényelmesen ül.
Anne Dantéra pillantott, és ajka akaratlanul is üdvözlő mosolyra
húzódott.
– Téved, mindjárt elolvadok.
– Akkor jobb lett volna, ha bentre beszéltük volna meg a
találkozót – mondta a férfi bánatosan mosolyogva.
– Ne aggódjon. Élveztem a kilátást.
– A Jackson tér mellett van a kedvenc helyem, bár tavasszal és
ősszel kellemesebb ott. Mehetünk? – A férfi egy üvegbejáratra
mutatott a vásárlóközpontban. Anne felállt, és az ajtó felé sétált a
férfi társaságában.
Dante megtartotta a nőnek a nehéz üvegajtót, míg bement. Ez nem
csupán jelentéktelen udvariasság volt, hanem védelmezés. Anne
titokban ránézett. Nem tudta, ez a gondoskodás csak neki szólt, vagy
a férfi mindenkivel így viselkedik. Arra is rájött, hogy ez az érzés
csak az ő agyában létezik, egy sóvárgó gondolat formájában.
A férfi khakinadrágot és zöld pólóinget viselt. Most Anne is illett
öltözékben a férfihoz, nem úgy, mint a múlt alkalommal, rajta is
khakiszoknya volt egy inggel. A felfedezés kellemesen érintette,
olyan volt, mintha egy pár lennének, bár ezt az érzést egy fintor
követte. Elég rég volt már olyan fiatal, hogy ilyen dolgokkal
törődjön.
A sétány tele volt, bár a legtöbb ember turista vagy tinédzser volt.
– Azt mondta, hogy gyakran jár ide? – kérdezte Anne, miközben
egyfolytában az embereket kerülgette.
– Hébe-hóba. Van néhány jó üzlet. Vett valamit, amit szeretett
volna?
– Nem igazán. – Anne elmondta neki a problémáját.
– Próbálta az Yvonne la Fleurt?
– Az mi?
– Nem mi, hanem ki. Erre tessék – mondta a férfi, és bevezette
abba a boltba, ami előtt épp elhaladtak.
Olyan volt, mintha egy viktoriánus kalapdobozba léptek volna. A
helyiségben finom ibolyaparfüm-illat terjengett, és a szoba antik
csipkékkel volt díszítve. Voltak ott kalapok, mindegyik elegánsan
kreatív és nőies, széles karimájuk és csábító anyaguk királyi kerti
ünnepségekre emlékeztetett. Egy sem volt egyforma, de mindegyik
büszkén viselte az Yvonne la Fleur címkét.
Anne azonnal észrevett egy sápadtlevendula-színű ruhát, és egy
ahhoz illő lila szalagos szalmakalapot. A ruha teljesen különbözött
eddigi ruháitól, de mégis nagyon tetszett neki.
– Próbálja fel – sürgette Dante. – Nagy híve vagyok az első
benyomásnak.
A ruha meglágyította formáit, teljesen megfiatalította. Tökéletesen
illeszkedett testére, minősége tökéletes volt. A kalap még jobban
feldobta az egészet. Az ára elég sok volt, de nem túlságosan magas
egy eredeti modellhez. A ruhában romantikusnak és hirtelen
szégyenlősnek érezte magát.
– Jöjjön, hadd nézzük meg mi is! – szólt Dante, és az eladó is
visszhangozta kérését.
Anne csodálkozva ébredt rá, hogy soha nem vásárolt olyan
férfival, akit érdekelt, hogyan néz ki. Edisont csak az érdekelte,
mennyi ideig kell kinn várakoznia. Nem szerette a női boltokat, és
mindig úgy gondolta, Anne jól néz ki addig, míg nem visel semmi
olyat, amivel magára vonhatja mások figyelmét. Ha Anne a
véleményét kérte, általában megvonta a vállát, vagy brutálisan
őszintén megjegyzést tett az alakjára vagy az ízlésére.
– Csodálatosan néz ki – mondta Dante.
Anne a férfira mosolygott, miközben lassan megpördült, hogy a
férfi jól szemügyre vehesse.
– Gondolja, hogy megfelelne ez egy esküvőre?
– Tökéletes lenne. Csak egy veszélye van, kedvesem, hogy
túlragyogná az arát.
– Csak hízeleg, de tetszik – válaszolta a nő, ám alig bírt nyugodt
maradni, mert látta a férfi tekintetében a csodálatot.
Dante vitte ki a ruhát a boltból egy vállfán, miközben Anne a
kalaposdobozt fogta. Megnézte magukat az üvegajtóban. Annyira
boldognak néztek ki. Annyira bensőségesnek.
Anne megdermedt. Milyen buta is ő. Mások is megláthatják
hűtlenségét, észreveszik, hogy legyőzte prűdségét. Eddig nem is
gondolt arra, hogy milyen nyilvános hely a Riverwalk, mennyire a
városközpontban van, de most már tudta, el kell onnan menniük.
Azonnal cselekednie kell.
De hogyan tudna ilyet kérni anélkül, hogy nehogy egy titkos
találkának tűnjön ez a találkozó? Nem akarta, hogy Dante Romoli
megtudja, nemcsak divattanácsokat és barátságot akar tőle.
 – Mit szólna egy kávéhoz? – kérdezte Anne.
– Ebédelhetnénk is. Már eljött az ebéd ideje is.
A férfi a vásárlással eltöltött időre gondolt.
– Rendben van.
Valami a nő modorában riasztotta Dantét, hogy kényelmetlen
helyzetbe kerülhetett.
– Nem hiszem, hogy egy sötét bár jó ötlet lenne. Mit szólna egy jó
tengeri ételhez a folyóra néző kilátással?
Anne válasza egy megkönnyebbült mosoly volt.
A Mike Anderson'sba mentek. Egy gyorsétterem volt hosszú
sorral és műanyag tányérokkal, de a szervírozás kiadós és pompás
volt. A tálcájukat kivitték egy kinti asztalhoz. Csodálatos kilátás nyílt
a folyóra, hűvös szél fújt, de a legfontosabb az volt, hogy az asztalok
szétszórtak voltak. Szétmorzsolták sós süteményüket, hogy
megetessék az odarepülő piros lábú galambokat, aztán a folyó
forgalmát figyelték: a vontatóhajókat, a kompokat és a teherhajókat.
Végül Anne hátradőlt a székében. Tekintete a kezében lévő
limonádét fürkészte.
– Biztosan nem tudta mire vélni a reggeli sürgetést. Biztosan
titokzatosnak tűntem; most pedig nem tudom, hogy kezdjem el.
Dante a szalvétáját használta, aztán összegyűrte, és az üres
tányérba dobta.
– Hadd segítsek. Riváról van szó, ugye?
– Honnan tudja? – Anne érdeklődve figyelte a férfi arcát.
– Logikusnak tűnik. Tudom, hogy van egy problémája, és abban
is biztos vagyok, hogy ez az ön férjét is érinti. Én is ott voltam, ha
emlékszik rá, amikor elmentek együtt a gyűlésen, és már régóta
ismerem Rivát. Ki tudom találni, mi folyik, de ez nem olyan, mintha
tudnék is róla. Ha fényt derít a témára, hálás leszek.
– Azt hittem, ön segít nekem megérteni néhány dolgot – mondta
Anne nyersen.
– Talán segíthetünk egymásnak.
Volt valami a férfi szavai mögött? Anne nem tudta eldönteni a
férfi sötét tekintetéből. Eltolva magától a poharát, elmesélte, mit
mondott neki Edison Riva Stauletről, a gyerekről, Erinről és a
fenyegetésről.
A férfi felvonta a szemöldökét, amikor Anne befejezte.
– Nem értem. Kell még valaminek lennie.
– Mire gondol?
– Ez túl kevés.
– Hogyan? Nem hinném, hogy jót tenne Edisonnak, ha mindenki
megtudná, hogy egy törvénytelen gyermek apja.
A férfi egyetértett, és elmélkedve folytatta:
– Igen, és még ott az a trükkházasság.
– Micsoda?
Hosszú másodpercekig néztek egymásra az asztal felett. Végül
Dante szólalt meg:
– Sajnálom, kedvesem. Azt hittem, ezt is elmondta a férje.
Anne különösen kihangsúlyozva megrázta a fejét.
– Ő csak egy éjszakát említett. Azt akarja ezzel mondani, hogy
Edison egy megjátszott esküvőn vette el Rivát?
– Nem volt az megjátszott Rivának, csak Edison már az ön férje
volt. Érvénytelennek számít.
– És Erin ebből az álházasságból született?
– Igen.
– De hogyan… – kezdte Anne, miközben tekintete a folyóra
tévedt. Hosszú másodpercekig csendben maradt. Amikor ismét
megszólalt, hangja feszült volt. – Most már tudom, milyen nagy kárt
okozhat ez Edisonnak, ha bizonyíték is van rá.
– Nem tudom, hogy van-e. De már a pletyka is elég szép kárt
okozhatna a férjének.
– Igen, egyetértek. – Anne előredőlt. – Azt hiszem, tudnia kell,
hogy Edison mindent megtesz, hogy ez az ügy ne kerüljön
nyilvánosságra. Mrs. Staulet nem tudja, mit tesz, mit kér.
– A férjének csak szét kell választania Josht és Erint.
– Soha nem fogja megtenni, különösen nem most.
– Az isten szerelmére, miért nem?
Anne tehetetlenül felemelte a kezét.
 – Gőgből, önzésből, makacsságból – vagy hívja, aminek akarja.
Egyszerűen nem vette ultimátumnak a dolgot. Ráadásul képes azt
gondolni, hogy ő áll a helyzet magaslatán. De ha majd rájön a
tévedésére, különösen veszélyesen, teljesen gátlástalanul fog
reagálni. Azt hiszem, kezdi sejteni, hogy Riva Staulet az egyetlen
személy, az egyetlen nő, akit nem tud irányítani.
Dante kemény hangon megkérdezte:
– Ezt miből gondolja?
Hűtlennek érezte magát Anne. Túl régóta voltak ők ahhoz
házasok, hogy mindennemű kényelmetlenség nélkül beszéljen a
férjéről és kapcsolatukról. De most cselekednie kellett. Josh az ő fia
is.
– Meg akarja fenyegetni Rivát, hogy elmondja Erinnek, hogy az ő
lánya. Nem tudom, vissza akarja-e állítani a korábbi állapotot vagy
sem, de nem hiszem, hogy megállna. Meg akarja bosszulni, amiért
ilyen dolgok miatt kellett aggódnia. Bármire képes.
– Ha elmondja Erinnek, hogy ő az apja, akkor automatikusan
teljesül Riva akarata, hogy érjen véget a lánya és Josh románca.
– Igen, de Riva biztosan nem akarja, hogy Erin megtudja, vagy,
hogy neki kelljen elmondania.
– Nem – értett egyet Dante, aztán nagyot sóhajtott. – Nem.
– Tehát Edisonnál lesz az ütőkártya. A kérdés: mit fog Riva
csinálni?
– Rivát ismerve, szerintem nyilvánosságra hozza a dolgot.
– Edison meg fogja akadályozni.
– Hogyan?
– Nem tudom biztosan. Valami magas helyeken lévő barátokról
beszélt. Nem valami kedvesen említette meg.
– Akkor azt kell mondjam, még hálásabb vagyok önnek azért,
hogy ezt elmondta. Nemcsak neki vannak barátai.
Vajon önmagára gondolhatott, mint Riva barátjára, vagy más
magas rangú barátai is vannak? Anne nem tudta, de nem is akarta
megkérdezni. Az is elég volt, hogy figyelmeztethette.
– Örülök – mondta egyszerűen.
 – Tudom, hogy nem igazán rám tartozik, és már kérdeztem
korábban is, de ha csak ennyire kicsit tiszteli Gallantot, miért maradt
mégis vele?
– Ő a férjem – védekezett Anne
– Gondolom, hallott már válásról.
A férfi szavai halkan csengtek, de kissé bírálóak voltak. Anne
védekező mosollyal válaszolt.
– Könnyű ezt mondani. De olyan sok mindent fektettem már ebbe
a házasságba, túl sok gonddal járna, ha elválnék, meg aztán
vénlányként sem lenne könnyebb életem.
– Ez nem a kényelméért történne.
– Tudom – értett egyet Anne mosolyogva.
Dante megfogta a kezét, amikor a nő a csészéjével kezdett
játszani.
– Nem akartam megbántani, én csak…
– Tudom. Ez az én problémám, majd megoldom.
Anne félt, hogy megbántotta a férfit védekező szavaival. De Dante
figyelme a karjára koncentrálódott. Lepillantva, Anne észrevette,
hogy a férfi Edison ujjainak nyomát figyeli. Anne magabiztosan
lejjebb húzta az inge ujját.
– Ismét durván bánt önnel, ezért van itt, ugye? – mondta a férfi
hirtelen.
– Ha azt hiszi, hogy így próbálok megbosszulni egy kis otthoni
veszekedést, akkor megígérem…
– Soha nem mondtam ilyet – vágott közbe Dante –, és nem is
gondoltam.
Tekintetük találkozott, mire Anne ingerültsége eloszlott.
– Tudom.
– Köszönöm.
Anne csak megcsóválta a fejét.
– Ilyen udvariasan, nyugodtan még ma éjszaka visszamegy, és
együtt alszik azzal a férfival, aki megfenyeget, meggyaláz nőket, és
inkább elviselné azt, hogy a fia vérfertőzést kövessen el, minthogy
más akaratát teljesítse, és nem a sajátját. Hogy képes ön erre?
 – Megszoktam már. – Anne megpróbált komolytalanul válaszolni,
de nem igazán sikerült neki.
– Nem. Mi van abban a férfiban, ami miatt ön vele marad, vagy
ami miatt Riva is elment vele? Annyira kedves, amikor kettesben
vannak? Annyira csodálatos szerető?
Anne nem tudta visszatartani a nevetést. Olyan keserűen tört ki
belőle, hogy majd szétmarta a torkát.
– Nem.
Szünet következett. Anne felemelte szempilláit, hogy a férfira
nézhessen. Dante is őt figyelte, és szorosan fogta a kezét.
– Maga csodálatos nő. Nem szabad szeretet nélkül élnie. Mint már
említettem, ha bármire szüksége lenne, remélem, szól.
A férfi most valahogy kétértelműbben fejezte ki magát, mint
korábban a háza kertjében. Anne lélegzete elállt. Nem volt ideje
válaszolni, mert egy gyerek kiabálása szakította félbe.
– Mr. Dante! Hello, Mr. Dante!
Két gyerek bukkant fel az épületben. Amint megszólaltak, azonnal
futni is kezdtek. Az anyjuk egy tálcán kólával és hamburgerrel
követte őket.
– Pietro – mondta Dante széles mosollyal az arcán, aztán felállt. –
És Coralie. Mit csináltok itt, kis betyárok?
– Erin mondta, hogy meg kell néznünk a Riverwalkot, ha már itt
vagyunk – válaszolt Coralie, miközben tekintete Anne-en nyugodott.
– Igen – mondta Dante, amikor már a gyerekek anyja is odaért. –
És látom, épp az amerikai konyha specialitását fogyasztjátok.
Mindenki helyeselt. Aztán jött az elkerülhetetlen bemutatkozás.
Anne érezte, hogy elpirul, amikor Constance Staulet gúnyosan
vizsgálgatta sötét szemével. Anne továbbra is udvariasan mosolygott,
bár örült, hogy hozzászokott már a hideg és egyben szívélyes
üdvözlésekhez.
– Ideülhet a helyemre – mondta Anne, miközben összeszedte
holmijait. – Vissza kell mennem a hotelba.
– Megyek és fogok önnek egy taxit – ajánlotta fel Dante.
– Ne fáradjon, biztosan nekem is sikerül – mondta Anne. – Így is
olyan sokat tett már értem.
– Ez nem fáradság – mondta Dante udvarias ragaszkodással, és a
vállfán lévő ruháért nyúlt.
Constance kedvesen megszólalt:
– Örülök, hogy megismerhettem, Mrs. Gallant. Dante, remélem
csatlakozik hozzánk egy hideg italra. Biztos vagyok benne, hogy a
gyerekek is élveznék a társaságát.
Anne izgatottan nézte, ahogy Constance és Dante hosszan
egymásra pillantottak. Anne ráébredt, milyen érzelmek élednek
testében, melyektől megijedt. Féltékeny volt.

16.

Riva Dantét Constance-szal és a gyerekekkel találta otthon, amikor

este hazaért az irodából. A látvány meghitt volt. Constance és Dante
a hátsó teraszon iszogattak, miközben a gyerekek levonókat
ragasztottak az albumukba. Riva üdvözölte őket, aztán Boots
irányába nézett, aki a terasz másik végében ült egyedül, egy itallal a
kezében. Riva odasétált sógorához.
– Hogy vagy, Boots?
A férfi felemelte poharát.
– Kösz, jól.
Riva még sosem látta a sógorát részegnek. A férfi szeme vörös
volt, arca puffadt. Annyira hanyagul ült a székben, hogy csoda, hogy
nem esett le.
– Nem mondhatnám, hogy jól nézel ki – mondta Riva őszintén.
– Hogy néznék ki, amikor a feleségem elárult?
– Miről beszélsz?
– Elmentem, hogy szarrá verem az átkozott unokatestvéremet, és
tudod, mit csinált? A képembe nevetett. Nevetett! Azt mondta,
bolond vagyok. Azt mondta, nem is dugott vele olyan jót, pedig
Margaret biztosan azért ajánlkozott fel neki.
Riva gyorsan maga mögé pillantott, hogy megnézze, Constance
vagy a gyerekek nem hallották-e. Most, hogy Boots részeg, elég
visszataszítóan beszélt. Általában szépen, érthetően fejezte ki magát,
különösen, ha hölgytársaságban volt.
Senki sem figyelt rájuk. Riva visszafordult.
– Ha bolond vagy, az csak azért van, mert hiszel Edisonnak.
– Igen? Te ezt nem tudhatod. Már évek óta azt hallgatom, milyen
csodálatos férfi Edison. Évek óta. Azt hiszem, Margaret is ki akarta
próbálni.
Riva nem akart vitatkozni vele ilyen állapotban.
– Hol van Margaret?
– Az emeleten pihen.
– Jól érzi magát?
A férfi megvonta a vállát.
– Azt mondta, fáj a feje, de mégis volt ma kedve a városba menni.
Azt hiszem, csak nem akart velem lenni.
– Megnézem, miután átöltöztem.
Riva visszament a házba. Nagyon meleg volt ma, és bár a
légkondicionáló be volt kapcsolva az irodában, mégis fulladozott a
hőségtől. Egyébként sem tudott úgy pihenni, és soha nem tudta az
üzletet félretenni, míg át nem öltözött valami kényelmes ruhába.
Hallotta, hogy Dante hátratolta a székét, amikor elhaladt mellette.
A lépcsőnél érte utol.
– Beszélhetnék veled egy percet?
A férfi hangja határozott volt. Riva érdeklődőn figyelte. Nem
tetszett neki a férfi tekintetéből áradó harag. Rövid bólintással
jelezve, Riva felkísérte a felső emeleti hallba. Nem mondhatnánk,
hogy zárt helyiség volt, de senki sem hallgathatta ki őket, ha halkan
beszélnek.
Amikor elhelyezkedtek, Dante előrehajolt.
– Te ugye nem bízol bennem, mióta megláttál azzal a lánnyal az
ágyban huszon-nem-tudom-hány évvel ezelőtt?
Riva sok mindenre gondolt, amiről a férfi beszélni akarhat vele,
csak erre nem.
– Ne légy nevetséges – mondta meglepetten nevetve. –
Természetes, hogy bízom benned; senkiben nem bízom ennyire.
– Nem hiszem. Ami azt illeti, úgy gondolom, soha nem
találkoztunk volna többé, és soha nem is beszéltünk volna többé, ha
nem tolakodom ismét az életedbe, mielőtt még elfelejtettél volna.
Riva mosolyogva megcsóválta a fejét.
– Egy csokor moharózsával tolakodtál vissza az életembe, amit
egy zárda kapuján bemászva loptál. Csoda, hogy nem tartóztattak le.
Vagy nem közösítettek ki az egyházból. Hogyan tudnék egy olyan
embert elfelejteni, aki ezt teszi értem?
– Bocsánatot kellett kérnem, és nem volt pénzem virágokra.
Dante nem sokkal Noel távozása után tért vissza az életébe, épp
akkor, amikor a legnagyobb szüksége volt egy olyan barátra, mint
Dante. A férfi bocsánatot kért tőle, amiért nem ment el az esküvőre.
Soha nem kapta meg a meghívását, mert nem hallott róla, míg az a
lány, aki vele élt, a fejéhez nem vágta, mielőtt elsétált tőle. Aztán
fokozatosan ismét közel kerültek egymáshoz, kölcsönös fájdalmuk
összekötötte őket. Cosmo is megszerette, és bízott benne. A fiával
ellentétben, ő soha nem látta a riválist Dantéban,
– Működött, ugye? Azóta is barátok vagyunk – mondta Riva.
– Én is azt hittem, de nyilvánvalóan rosszul hittem.
– Nem tudom, miről beszélsz.
– Eddig beengedtél az életedbe, de soha nem tudtam igazán, hogy
mit gondolsz, mit érzel. A fontos időket, a fontos dolgokat soha nem
mondtad el.
– Ez nem így van! – védekezett Riva.
– Akkor az isten szerelmére, mondd el, miért mástól kell
megtudnom, hogy megpróbálod megzsarolni Edison Gallantot?
– Nem zsaroltam meg – mondta Riva szemöldökét összehúzva.
– Akkor nem tudom, minek neveznéd. Ó, én elhiszem, hogy
megvan rá az okod, de nem tudom, miért nem mondtad el nekem,
hogy mit akarsz tenni, és hogy segíthetek.
– Mit csináltál volna? Edison nem az az ember, aki tanácsokat
fogad el. – Riva hangja gúnyosan csengett.
– Vannak kapcsolataim, barátok, akik szívességgel tartoznak
nekem. Higgy nekem, meg tudtam volna győzni.
– Kapcsolatok – ismételte Riva. Soha nem kérdezősködött Dante
maffiózó barátairól; nem volt rá szüksége.
Dante felemelte a kezét.
– Nem azt mondtam, hogy megkérhetnék valakit arra, hogy vegye
kezelésbe, bár be kell vallanom, nem rossz ötlet. Ismerek olyan
embereket, akiknek megvan az, amire Edisonnak szüksége van, van
politikai befolyásuk. Elküldte volna a fiát Timbuktuba, de még
azelőtt, mielőtt megtudta volna, hogy Erin a lánya.
Dante igazat beszél? A férfi beszédmodora nyugtalanította,
ahelyett hogy megnyugtatta volna. Aztán érezte, hogy elveszíti az
egyensúlyát, a múlt és jelen közé keveredik, az igazság és a
hazugság, a rossz és a jó közé. Valójában azóta érzi ezt, mióta ez a
dolog elkezdődött.
Hirtelen a férfi szavai jutottak eszébe. Felállt, és lenézett a férfira.
– Egyébként is, kitől tudod?
– Anne Gallanttól – mondta lassan Riva szemébe nézve. – Ő is
aggódik.
– Azt biztosra veszem!
– Szerintem ő nem gyűlölködő, soha nem viselkedett úgy. De Josh
anyja.
A férfi hangja egyenletesen halk volt. Riva ráébredt, hogy épp ő
csinált olyan nagy zajt ez alatt a beszélgetés alatt, amikor ő gondolta
úgy, hogy csendben kell beszélgetniük. A felfedezés kijózanító volt.
Ellépett a férfitól, és karba tette a kezét.
– Mit akar csinálni? – kérdezte Riva.
– Anne? Semmit, ahogy én tudom.
Riva a választól nem könnyebbült meg.
– Gondolom, ezt is ő mondta. Nem is tudtam, hogy ilyen jó
barátok vagytok.
 – Nem vagyunk azok. Valami különös oknál fogva úgy gondolta,
talán én tudom, hogy mit akarsz csinálni.
Riva nem vette figyelembe Dante szarkazmusát.
– Nem tudom, mit fogok tenni. Úgy látszik, hogy most én is,
Edison is holtpontra jutottunk. De azt tudom, hogy ez nem a te
harcod.
– Még akkor sem, ha azt akarom, hogy az legyen?
– Akkor sem.
– Látod? Mindig karnyújtásnyira tartottál magadtól.
– Volt okom rá – mondta Riva, és a férfi szemébe nézett.
– Tudom – válaszolta Dante mozdulatlan tekintettel –, de ő már
halott.
– Voltak mások is. Emlékezz a…
– Emlékszem – vágott közbe a férfi érdes hangon. – Huszonnégy
év hosszú idő, de az egy olyan hiba volt, amit valószínűleg nem
fogok soha elfelejteni.
Riva rosszul cselekedett akkor, de nem tehetett róla.
– Ó, Dante, miért kell ennyi év után is előhozakodni ezzel?
Minden rendben volt úgy, ahogy volt.
– A dolgok változnak, az emberek változnak. Akarod a
segítségem vagy sem?
– Van ára?
A férfi hosszú pillanatokig nézte Rivát, mielőtt megszólalt volna.
– Azt hiszem, ez nemet jelent.
Riva arca megrándult a testében érzett fájdalomtól.
– A támogatásodat szeretném, de a segítségedre nincs szükségem!
– Akkor rám sincs szükséged – mondta Dante.
Felállt, és lesétált a hallba.
Riva a férfi távolodását figyelte, olyan volt, mintha a ház egyik
tartópillére ment volna el. A tető még áll, de a szerkezet veszélyesen
gyenge.
Miért engedte elmenni? Mit mondhatott volna, hogy maradjon?
Természetesen tudta, de nem értette, miért lett hirtelen olyan fontos
Dante számára, hogy a kapcsolatukon változtatni kell.
 Kihasználta a férfit, és soha nem adott semmit viszonzásul. Igaz
ez? Ilyen önző lett volna? Ha ez így is volt, akkor is azt hitte, hogy a
férfi boldog vele, jó barátok, és egy kis régi vonzalom is fennáll
közöttük.
Nem tudta elhinni, hogy nem fog visszajönni. Soha nem tűnt ilyen
távolinak neki, soha nem volt ilyen határozott.
Eszébe jutott az is, hogy vajon nem más van-e a dologban.
Constance nem csinál titkot belőle, hogy milyen kellemes férfinak
tartja. Kényelmesen iszogattak a teraszon, amikor ő hazaért.
Egyébként sem hitte Riva, hogy Dante még csak el sem búcsúzik
Noel volt feleségétől. De a férfi autójának hamarosan felbőgő
motorja erről tanúskodott.
Gondolataiba merülve Riva lement a hálószobájába, ahol levette a
zakóját. Fáradt sóhajjal gombolta ki selyemblúzának felső gombját.
Talán megengedhette volna Danténak, hogy segítsen. Csak tőle
függött, bár nem volt szüksége arra, hogy más tanácsa is befolyásolja
a határozathozatalnál. Ha nem kérte a segítségét, akkor nincs joga
megmondani neki, hogy mit tegyen. Legalábbis őt így nevelték. Nem
szerette, ha szüksége volt valakire. Akire szüksége lenne, azt
elválasztotta tőle a halál, és más. Ez a tény fájdalmasabb volt, mint
az, hogy csak magára számíthatott.
Aztán ott a tény, hogy ő független, neki nem írhat senki semmit
elő. Gyűlölte volna önmagát, ha kihasználta volna Dante érzelmeit.
Néha azt gondolta, bárcsak megtenné. De nem tette meg; nem lett
volna tisztességes. Csak az volt az egyetlen probléma, hogy Dante
úgy gondolta, hogy az nem tisztességes, ha nélküle cselekszik.
Levette a blúzát, aztán kilépett a szoknyájából, és a szekrénybe
tette őket. Kilépett a cipőjéből, aztán azt is a helyére tette. Hirtelen
dühös lett. Egy cipő volt a földön, azon pedig egy ruha feküdt.
Margaret ismét a ruhatárát használta. Egy fekete zsírfolt volt a ruhán.
A folt a cipő talpáról származott.
Riva utálta ezt a fajta hanyagságot. Talán nem mindig az ő ruháit
kellene hordania, vagy legalább a székre tenné le őket, hogy ne
gyűrődjenek össze. Néha elgondolkozott azon, hogy vajon a nővére
nem szándékosan műveli-e ezt. Olyan volt, mintha azt akarná
kifejezni ezzel, hogy mennyire nem érdekli a ruha ára, vagy néha
Riva még azt is gyanította, talán azért csinálja, hogy megkapja ezeket
a ruhákat. Most semmiképp sem beszélhetett erről Margarettel.
Nővére így is elég elkeseredett. Meg kell néznie, hogy hogyan érzi
magát, nincs-e valami gond a szívével.
Riva a nővérét a társalgóban találta. Térdét átölelve ült a kanapén.
Melegen Rivára mosolygott, amikor az üdvözölte.
Riva leült mellé.
– Mit csinálsz te itt egyedül?
– Nem találtam társaságot.
– Kint kellene lenned a többiekkel. A búslakodás nem segít.
– De sokat tudsz te róla – válaszolta Margaret, aztán eltakarta a
kezével az arcát.
– Ó, Riva, mi lesz, ha Boots elhagy? Nekem csak ő van. Meg
fogok halni, tudom, hogy meg fogok halni.
– Tovább fogsz élni, mint mindannyian, amikor elvesztünk egy
számunkra fontos embert. Nem olyan könnyű a bánatba belehalni.
Margaret élesen figyelte húgát, mintha érezte volna Riva
szavaiban a fájdalom megtagadását.
– De én szeretem Bootst – sírt Margaret.
Riva azon gondolkodott, vajon nővére azt hiszi-e, hogy ő soha
nem szerette a gyerekét és a férjét. Rengeteg dolog volt, amiről
Margaret semmit sem tudott, de Riva nem is akarta, hogy megtudja.
– Mondtad már neki, hogy szereted? – kérdezte Riva.
– Nem. Mi nem…
– Akkor ne várd tőle, hogy tudja, vagy, hogy megváltozzon a
véleménye.
– Mindenről Edison tehet. Az az ember egy állat, egy veszett
vadállat, aki tönkretette az életem. Nem foglalkozott velem, csak
azzal, hogy mi kell neki, mire van szüksége. Számára én csak egy
test voltam, még egy hódítás, akin bebizonyíthatta férfivoltát.
A szokásos okolás ismét. Rivát hirtelen düh öntötte el.
Megpróbálta kordában tartani, de nem sikerült.
 – Igen, Edison úgy viselkedett, mint egy állat. De nem ő jött
hozzád, Margaret, hanem te mentél hozzá. Ami történt, az a te hibád
is. De azért még nincs itt a világ vége. Mindnyájan vétkezünk.
Ismerd be, aztán felejtsd el. Minden rendben lesz. Az megengedett,
hogy tanuljunk a hibáinkból.
– Milyen filozofikus kedvedben vagy. Remélem, emlékezni fogsz
erre, amikor neked kell ezt csinálnod Edisonnal. Te kellesz neki.
– Én már megtettem ezt neki – mondta Riva.
– Még egyszer meg kell, ha másképp nem tudod megállítani.
– Épp ezt ajánlottad nekem nem is olyan rég, hogy teljesítsem,
amit Edison akar. Végül is ilyen könnyen meggondoltad magad?
– Tenned kell valamit vele. Te Riva Staulet vagy. Ez jelent
valamit!
– Mit javasolsz?
Margaret tehetetlenül felemelte a kezét.
– Nem tudom, ez a te területed. Sok embert ismersz, vannak
befolyásos barátaid. Szólj valakinek. Ne várj arra, hogy Edison tegye
ezt; neked kell cselekedned.
Ebben a pillanatban egy autó állt meg a ház előtt. Riva félretolta a
csipkefüggönyt, és kinézett az ablakon. Szűkszavúan megszólalt:
– Kissé túl későn van ahhoz, hogy Edisont megelőzzük.
– Mire célzol ezzel? – kérdezte Margaret ijedt hangon.
– Épp most parkolt le a ház előtt.
Margaret arca elsápadt.
– Mit akarhat? Nem akarom látni, nem akarom! Hova bújhatok?
– Ne légy bolond – mondta Riva keményen, aztán finomabban
folytatta: – Nem kell elbújnod, valószínűleg nem is kell találkoznod
vele Maradj itt. Ábrahám majd megmondja, miért van itt.
Margaret nem nyugodott meg, de mozdulatlanul ült. Mindketten
hallgatták, ahogy a komornyik lassan a bejárati ajtóhoz megy, és
kinyitja. Hallották, hogy az idős férfi megkéri Edisont, hogy menjen
be, és várakozzon a könyvtárban. Néhány perc múlva Ábrahám már
az ő ajtajukon kopogtatott, és bedugta a fejét.
– Egy úr szeretne önnel találkozni, Miss Riva – mondta
kihangsúlyozva az úr szót, mint ahogy a déli, idősebb szolgák
szokták tenni, amikor kételkednek a férfi úriságában.
– Köszönöm, Ábrahám – mondta Riva. Margaretre pillantott, de
nővére meg sem moccant. Riva felegyenesedett, felállt, és elindult az
ajtó felé.
Az idős férfi kihúzta magát.
– Szóljak Mr. Noelnek, hogy jöjjön? Nemrég ért haza.
– Jó ez így, köszönöm. Majd én elintézem.
Ábrahám kételkedve nézett, de hátralépett, és maga elé engedte
Rivát, aztán ismét megelőzte, hogy kinyithassa neki a könyvtár
ajtaját. Amint Riva belépett, Ábrahám óvatosan bezárta mögötte az
ajtót.
Edison kezében egy könyvvel állt, Cosmo A nap is felkel című
könyvének első kiadásával. A férfi, miközben megszólalt, visszatette
a könyvet a polcra.
– Nagyon szép. Az ízlésem a befektetések terén túlszárnyalja a
lóversenyeket és a részvényeket.
Riva csak állt, Edison becsmérlő szavait hallgatta, és figyelte,
ahogy a férfi figyelmetlenül visszateszi Cosmo értékes könyvét. Düh
öntötte el, szó szerint szerette volna megölni a férfit. Ha fegyver
lenne a kezében, Edison már rég halott lenne. Gondolatai ijesztőek,
de mégis felüdítőek voltak.
– Mit keresel itt? – kérdezte Riva. – Hogy volt képed ide jönni
azután, amit Margarettel tettél?
– Margarettel? Semmi olyat nem tettem, amit nem akart.
A férfi mosolya olyan önelégült volt, hogy Riva le akarta törölni a
férfi arcáról. Maradandóan.
– Hazugság.
– Igen? Nem kiáltott rendőrségért.
– Te abból ítéled meg, hogy le akar-e egy nő feküdni veled, hogy
rendőrségért kiabál-e vagy sem, amikor hozzáérsz?
– Mindig undok nyelved volt – válaszolta a férfi tompább
mosollyal.
– Neked pedig mindig hihetetlen önbizalmad volt. Meg vagyok
lepődve, hogy nem féltél, hogy esetleg találkozhatsz Bootsszal.
– Bootsszal? Miért félnék én tőle? Ő is legalább annyira meg van
győződve arról, hogy a felesége is akarta.
– Gondolom, úgy érted, hogy meggyőzted róla.
– És mi van, ha igen?
– Attól, hogy Boots a legrosszabbat gondolja Margaretről, jobban
érzed magad? – kérdezte Riva. – De nem baj. A válaszod úgyis igen
lenne. Mit akarsz itt?
A férfi a csípőjére tette a kezét, de az arca elvörösödött.
– Rendben. Ha így áll a dolog, akkor miért kellene udvariasan
viselkednem? Azért vagyok itt, hogy közöljek veled egy dolgot.
Vagy lefekszel velem, mint a nővéred, vagy elmondom Erinnek, ki is
az anyja valójában.
Riva tudta, mi fog következni; Edisontól nem is várhatott mást.
– Elmondod Erinnek? Valóban kitűnő ötlet, erre már én is
gondoltam.
– Ne próbáld elhitetni velem. Ha el akartad volna mondani neki,
már rég megtetted volna.
– Talán igen, talán nem. – Riva az ablakhoz sétált. A nyári
napfény áthatolt a csipkefüggönyökön, fénnyel árasztotta el a szobát.
Ebben a tiszta fényben tanulmányozta Riva Edison arcát. Duzzadt
volt, kicsapongó életvitelről tanúskodott, és egyáltalán nem volt
jóképű. Haja láthatóan megfogyatkozott. Ettől az egész ember olyan
gyengének tűnt. Végül is Riva megszólalt:
– Nem tudom, rájöttél-e, hogy ezek után nem tudod
visszautasítani azt a kis szívességet, amit kértem tőled. Egyik
ismerősöm befolyásos barátokról és gazdag emberekről beszélt
nekem ma este. Talán emlékeztetnem kellene téged, hogy segíthetek,
ha együttműködsz velem, de kárt is okozhatok, ha nem.
Edison nevetni kezdett.
– Ez a leggyengébb fenyegetés, amit valaha is hallottam!
– Ezt akkor se felejtsd el, ha majd a tett következik.
– Nem tudsz megijeszteni. Én már elkezdtem, és még te sem tudsz
megállítani. Nincs szükségem sem barátokra, sem pénzre, mert
mindből van elég. Nekem csak arra van szükségem, hogy alattam
légy. Ezt akarom, és meg is fogom szerezni, mert te fogod nekem
megadni. Azért fogod megadni, mert akkor nem kell arról fecsegned,
hogy mi történt évekkel ezelőtt, vagy, hogy gazdag barátaiddal
megpróbálod tönkretenni az esélyeimet, és azért, mert félsz. Félsz
attól, hogy elveszíted, amid van. Szeretsz Riva néni lenni, és Bonne
Vie Mrs. Stauletje, és a Staulet Vállalat igazgatója. Minél hamarabb
teljesíted az akaratomat, annál boldogabbak leszünk mindketten.
Elég igazság volt a szavaiban ahhoz, hogy Riva dacoljon vele.
– Inkább a halál.
– Azt is elintézhetjük.
Ez már valóban fenyegetés volt. Riva hallotta, érezte. Bár nem
gondolta, hogy a férfi komolyan gondolja.
Rivát annyira lefoglalta a férfi, hogy nem is hallotta, hogy az ajtó
kinyílt.
– Úgy látszik, szokásommá vált – mondta Noel –, hogy mindig
vita közben érkezem.
Riva annyira megkönnyebbült és egyben annyira nyugtalan lett,
hogy hosszú másodpercek teltek el addig, mire meg tudott szólalni:
– Nem veszekedtünk. Edison és én egy kis nézeteltérést próbálunk
tisztázni. Mivel már megegyeztünk, épp indulni akart.
Noel a másik férfira nézett.
– Igen?
Noel halkan beszélt, de olyan csendes kihívást hordoztak szavai,
mellyel saját birtokát akarta megvédeni. Edison észrevette, és gyilkos
tekintetet vetett Noelre. Szétterpesztette a lábát, és kezét a csípőjére
tette.
– Majd megyek, ha úgy akarom!
Noel hirtelen elkapta Edison csuklóját, és hátratekerte.
Ugyanebben a pillanatban szorosan megragadta a nyakát, és az ajtó
felé tolta. A kormányzójelölt levegőért kapkodva, kidülledt szemmel
került ki a könyvtárból a hallba.
Ábrahám az ajtóhoz sétált, és kinyitotta. Noel kidobta Edisont a
házból. A komornyik egy lendülettel becsapta az ajtót, aztán
leporolta a kezét. Halkan fütyörészve az idős férfi Noelre bólintott,
aztán Rivára kacsintott, és távozott.
Kintről Edison autójának hangja hallatszott, ahogy a férfi elhajt.
Noel Rivára nézett, aztán elindult felé. Riva belépett a
dolgozószobába.
Majdnem félvállról megszólalt:
– Gondolom, Ábrahám szólt.
– Úgy gondolta, talán érdekel a dolog.
– Igen? – Vajon mennyit hallhatott Noel? Mennyit érthetett meg?
Nem tudta eldönteni a férfi közömbös hangjából.
Noel nem válaszolt, csak Rivát figyelte. A nap rózsaszín sugarai
áthatoltak az ablakon, és rózsaszínű fénykoszorút vontak Riva teste
köré. Krémszínű hosszú ruhájában, kifésült hajával légies volt,
mintha nem is hús-vér ember lenne. Noel hallotta, hogy Edison
megfenyegette, és azért ment be hozzájuk, hogy ezért Edison
meglakoljon.
Noel lehajtotta a fejét, megigazította az inge ujját, mintha
önuralomért harcolna. Végül megszólalt:
– Ha zavarba hoztalak férfias taktikámmal, bocsáss meg. De nem
tetszett Gallant hangneme, és ez az én házam.
– Igen. El is felejtettem.
– Kétlem, de ezzel csak azt próbáltam kifejezni, hogy felelős
vagyok mindenért, ami ebben a házban folyik. Nem számít,
mennyire nagyon vagy kicsit vagyok érdekelt abban, hogy mi folyik
közted és Gallant közt, de itt nem fog téged sértegetni. Nem fogom
megengedni.
– Gondolom, ezért köszönetet kellene mondanom.
– Ne fáradj; nemcsak érted tettem. Magamért is, és különös
módon az apámért.
A düh eltűnt a férfi hangjából. Riva lassan a szemébe nézett,
mielőtt válaszolt volna.
– Hálás vagyok érte, és nagyra értékelem a cselekedeted.
– Ebben az esetben szívesen.
Holtpont következett. Riva elmélkedő tekintetét a férfi arcán
pihentette, azon gondolkodott, vajon a férfi szándékosan tette-e ezt,
vagy csak nem akarta a további fájdalmas, és semmire nem vezető
beszélgetést közöttük. Mindenesetre működött. Hosszú percekig csak
nézték egymást, aztán Ábrahám jelent meg, hogy bejelentse a
vacsorát.

Anne arcát oldalra fordítva feküdt mozdulatlanul, szemét szorosan

lehunyta, miközben Edison röfögve dolgozott felette. Amikor a férfi
végzett, legurult róla, leszállt az ágyról, és kiment a fürdőszobába.
Anne továbbra sem mozdult, nem zárta össze a lábát, nem vette
vissza a hálóingét. Merev izmokkal, kielégítetlenül, dühösen feküdt a
kora reggeli sötétségben, és a házasságtörésre gondolt.
Milyen lehet szeretkezni, ahelyett hogy egy férfi csak arra
használja, hogy levezesse feszültségét, mielőtt elmenne egy politikai
kirándulásra? Milyen lenne, ha egy férfi gyengéden érintené meg, és
törődne vágyaival? Néhány percig megpróbált arra gondolni, hogy
Dante Romolival szeretkezik. Ez könnyített a dolgon, de nem volt
észrevehetően kielégítőbb.
El is utasíthatta volna. Valójában gondolt is rá, eltolja magától a
férjét, és megkéri, hagyja békén. De ez nem ért volna meg bizonyos
zúzódásokat. Tegnap történt valami Bonne Vie-ban, amiért a férje
dühös volt, legalábbis ennyit értett meg az átkozódásokból. Most
nagy szüksége volt arra, hogy uralkodhassék valakin, és mivel az
nem lehetett Riva Staulet, ő lett az áldozat. Bár visszafizetheti még ő
ezt. A módszer régi volt, titkos és a legmegfelelőbb.
Nem volt új gondolat. Évek óta foglalkoztatta, hogy kamatostul
visszaad mindent. Az ötlet mindig aljas volt és lealacsonyító az
esküvői fogadalom szent természetéhez képest. Ez már Dante előtt is
foglalkoztatta. Most már csak bátorság kérdése. Vajon van elég
belőle?

Anne már előző este összepakolta Edison utazótáskáját.

Mindössze egy táskát vitt, mivel csak három, esetleg négy napra
utazott el. De Edison még ezért az egy csomagért is felhívatta a
hordárt. Isten bocsássa meg, ha egy ilyen fontos embert, egy állami
jelöltet bárki csomagcipelésen kapná, még ha hajnali öt óra is van.
Edisonnak egyedül kell majd a repülőtér váróterméből elvinnie
ezekhez a gyorsjáratokhoz, de az teljesen más, mert ott nem láthatja
senki.
Anne úgy tett, mintha aludna, miközben Edison türelmetlenül, fel
s le járkálva várta a hordár érkezését. Amikor a férfi megérkezett,
férje egyetlen szó nélkül távozott. Anne megkönnyebbült. Nem akart
búcsúzkodni tőle.
Néhány perc múlva felült az ágyban, és felkapcsolta a lámpát.
Elővett egy könyvet, amit tegnap este kezdett el, és megpróbált
olvasni. Amikor ismét álmos lett, lekapcsolta a villanyt. Szétterült,
egyedül élvezte az ágy kényelmét. Amikor ismét felébredt, már
majdnem tíz óra volt. A telefonkönyvért nyúlt, és kikereste Dante
számát. Mély lélegzetet vett, felemelte a kagylót, és egy külső
vonalra kapcsolt.

Délelőtt, amikor a telefon megszólalt, Riva épp egy

megbeszélésen vett részt egy biztosítási kárigényről, mert néhány
ezer tonna banánt nem rakodhattak ki egy afrikai kikötőben. Kissé
ideges volt, amikor rájött, hogy elfelejtette megmondani a
titkárnőjének, hogy ne kapcsoljon senkit. Dante volt a vonal másik
végén.
– Valami fontos dolgot szakítottam félbe? – kérdezte. –
Visszahívhatlak később is.
– Nem, nem – mondta Riva erőltetett örömmel. – Nézd, ami a
tegnap délutánt illeti…
– Épp erről szerettem volna beszélni veled. Úgy viselkedtem, mint
egy gyerek, elrohantam, ne haragudj.
– Semmi baj – mondta Riva, miközben titkon rápillantott a vele
szemben ülő igazgatóra. – Azt hiszem, el kellett volna mondanom
mindent. Mi lenne, ha együtt vacsoráznánk, és…
– Nem kell semmit elmondanod. Ez tényleg nem az én dolgom.
Azt hiszem, minden a sok munka miatt van, és e miatt az Eksztázis
miatt.
– Még most sem tudod, ki terjeszti a drogot?
– Nem. Olyan, mintha többen lennének, mintha elárasztották
volna vele a helyet. Vannak megérzéseim, de mindenki hallgat. Ami
azt illeti, gondolkodom rajta, hogy eltűnök egy-két napra innen, a
hegyekbe vagy valahova máshova megyek, hogy más szemszögből
lássam a dolgokat. Nem szeretnél velem jönni?
– Bárcsak tudnék – mondta Riva. – De nem hagyhatom itt a házat
tele vendégekkel, és itt ez az ügy is Edisonnal. De tudod mit? Miért
nem mégy fel a házba Coloradóba? Ott áll üresen. Valaki legalább
hasznát venné.
– Nagyszerű lenne, ha te sem bánod. Ez csak puszta udvariasság
volt.
– Tudod, hogy nem. Már évek óta mondogatom, hogy menj el
egyszer oda.
– Biztos vagy benne, hogy nem tudlak rábeszélni, gyere el velem?
– Nagy a kísértés, de nem tehetem.
Riva megígérte, hogy szól a titkárnőjének, hogy mondja meg a
fiatal párnak, akik rendben tartják a hegyi házat, hogy készítsenek
mindent elő a vendégeknek. Aztán néhány kedves szó után letette.
Mosolygott, rettenetesen megkönnyebbült. Utált haragban lenni
bárkivel, de különösen Dantéval.
Még mindig mosolyogva, Riva visszatért az üzlethez. Utolsó
gondolata az volt, mielőtt visszatért volna a szerződésben leírt
kötelezettségeihez, hogy végül is ő is elmehet legalább szombatra és
vasárnapra. Ha felhívja Erint, és megbeszéli vele, hogy menjen ő is
vele, talán lehetősége nyílik arra, hogy eltérítse a coloradói
biciklitúrától. Margaret sem bánná, ha Erin kirándulna egyet. Végül
is megpróbálhatja. Dante annyira rendes, hűséges barát. Megérdemel
egy meglepetést.
 17.

Vihar készülődik az öbölben. Anne a taxistól kapta a jelentést útban

a repülőtér felé. A levegő fülledt volt, és annyira vastag és nyirkos
volt a tropikus melegtől, hogy olyan volt, mintha forró zuhanyvizet
lélegeztek volna be az emberek. Dantéval az oldalán a megfelelő
forgalmi előtéren sétálva, Anne érezte a nedves forróságot, és látta a
köztük és a felszálló gép közötti forróság hullámait. Anne ettől
rosszul volt.
Természetesen nemcsak a rettenetes meleg miatt. Ideges volt,
gyomra összeszorult, tenyere izzadt. Soha nem tett hasonló dolgot
korábban. Milyen banális, de igaz. Soha nem találkozott titokban
egyetlen férfival sem a repülőtéren, soha nem álcázta magát sötét
napszemüveggel és egy hirtelen vásárolt szőke parókával. Soha nem
vett különleges fehérneműket, melyeket lehet, hogy csak egyszer fog
hordani, és soha nem bízta testét és jó hírnevét egy olyan férfira, akit
alig ismer. Nem csoda, hogy meg volt rettenve. Még szerencse, hogy
tudta, mit csinál, különben elszaladt volna.
Az Anne mellett sétáló Dante mosolygott. Anne szerint a férfi
nem volt boldogabb, mint ő. Rámosolygott Anne-re, és elmondta,
milyen jól fogják érezni magukat, de Anne nem hitte, hogy ez lesz
élete legizgalmasabb napja. Volt még egy oka aggodalmának. Úgy
érezte, ő erőltette a férfira ezt a hétvégét, mivel ő javasolta és hozta
ilyen helyzetbe, és Dante nem tudta volna elutasítani. Természetesen
lehet, ezt csak ő gondolja. Olyan nők közé tartozik, akik mindig csak
arra várnak, hogy a férfi kérje meg őket. Azzal, hogy megszegte ezt
az íratlan szabályt, kellemetlenül érezte magát, de mégis élvezte az
ezzel nyert szabadságot.
És valóban szabadnak érezte magát. A félelem és a rosszullét
ellenére jókedve lett. Minden rendben lesz, ha felemelkednek.
Minden rendben lesz, ha végre elhagyják New Orleanst.
A kifutópálya döcögős volt. A tropikus vihar valahol
északkeleten, Texasban és Louisianában is megváltoztatta az
időjárási viszonyokat. A tornádó támadását észak felől várták, és
egyre komolyabbá vált a helyzet, ahogy a vihar közelebb haladt a
szárazföldhöz. Esős és változékony időjárás várható az öböl partján,
már csak ezért is jó elmenni.
A Cessna pilótája egy texasi, fiatal, magas és barátságos
fiatalember volt. Anne szerint a férfi kíváncsian figyelte őket, amikor
beszálltak, de aztán nem figyelte őket, mert a munkájával
foglalkozott. A gép tágas volt. Anne és Dante egymással szemben
ültek, hogy tudjanak beszélgetni, bár nem igazán volt kellemes dolog
a gép motorjának hangját túlkiabálni. Egyszer Dante előrehajolt,
hogy egy tájat mutasson az ablakon keresztül. Anne meztelen karja a
férfi vállához ért, egy pillanatra érezhette Dante izmos vállát és
bőrének melegségét az ingen keresztül. Az öröm nyugtalanította. Egy
pillanat múlva a férfi visszaült, és ujjait a nő összezárt térdére tette.
Anne annyira összeszorította a térdét, hogy izmai megmerevedtek,
ezért térde reflexszerűen megrándult, mintha az orvos ütött volna rá
egy kis kalapáccsal. Halkan felnevetett, de arca elpirult, és zavarában
nem bírt a férfi szemébe nézni.
Végül Anne egy magazin olvasásába menekült. A motor
zümmögése és a gép állandó himbálózása elálmosította. Lehunyta a
szemét.
Denverben is olyan meleg volt, mint New Orleansban, csak a
levegő volt kissé szárazabb, és a nyugati horizonton álló csipkés, lila
hegyláncok a változás reményével kecsegtettek. Amint beszálltak az
egyik ügynökségtől bérelt Jeep Cherokee-ba, Dante azonnal
bekapcsolta a légkondicionálást. Aztán elindultak kifelé a városból.
A változás, amikor elérték a hegyekbe vezető szerpentint,
majdnem természetfölötti volt. Kikapcsolták a légkondicionálást,
aztán lecsavarták az ablakokat, hogy beengedjék a hűvös, friss,
oxigénnel teli levegőt. Szinte felsikítottak az alattuk megjelenő tájak
gyönyörűségétől. A vadvirágok színe, a kék farkasvirág és a
csodálatos narancsszínű indiai castilleja sokkal élettel telibb volt,
mint a többi, hánykolódtak, himbálóztak a szélben. Anne levette
parókáját, hátradobta, ujjaival meglazította a haját, és hagyta, hogy a
szél belekapjon. A lelke kivirágzott, várakozva, nevetve néztek
egymásra Dantéval.
A hegyi ház egy lejtőre épült, fenyvesek és fűzfák vették körül. A
házból gyönyörű kilátás nyílt az alattuk fekvő völgyre, és a távoli,
havas, kék hegycsúcsokra. Házikó csak a neve volt. Valójában egy
építészeti remekmű volt, cédrus- és üvegablakokkal, és gyönyörű
kilátással. A földszinten volt egy hatalmas szoba kandallóval. A
keményfából készült padlóra indiai szőnyegeket terítettek, a falon
faliszőnyegként függtek, és az egyik fal csak ablak volt. Az emeletre
vezető lépcső erdei fenyőből készült, egészen a felső szinti nappaliig
és a hálószobákig vezetett.
A nappali ékessége, vagy talán az egész házé, a hatalmas
kőkandallóra erősített bronz dombormű volt. Félig indiánt, félig sast
ábrázolt, épp abban a pillanatban, amikor megpróbál felszállni.
Szárnyait már kiterjesztette, de nem tud felszállni, mert a lába
beágyazódott a sziklába. A bronzindián arca gyötrelmes erőlködésről
árulkodott.
A domborműre pillantva Anne érezte a művész fájdalmát és
örömét. Elvegyült az övével, testét elborította a fájdalom. Dante
ekkor mellé lépett, átölelte, és magához szorította. Anne elfelejtette
az indiánt, elfelejtett mindent, és a férfira nézett.
Anne-nek az tetszett a legjobban, hogy a férfi nem szólalt meg.
Nem bírta volna elviselni a lealacsonyítást, mint Edisonnal is, mert
férje mocskos, megalázó szavakat és buja javaslatokat mondott neki,
miközben szeretkeztek, mert őt ez izgatta. Dante csendes volt és
ügyes, és szeretőn figyelmes. Olyan gyengéden érintette meg, mint
még senki, de olyan kemény kitartással, hogy Anne úgy érezte,
mintha kristályból lenne, annyira erős, tiszta és rezonáns volt. Rájött,
hogy az élvezet halkan is olyan kellemes.
Egymásba fonódva, lábukat összetekerve aludtak, és lélegezték be
a nyitott ablakon beáramló, hűvös, mámorító, örökzöld illatú hegyi
levegőt. Felfrissülten ébredtek, ismét szeretkeztek, aztán az éhségtől
vezérelve meztelenül indultak el a csendes házban élelmet keresni.
Ekkor találták meg a fiatal pár üzenetét, akik a ház gondnokai voltak,
ekkor jöttek rá, hol lehetnek. Springsbe mentek, legalábbis az üzenet
erről szólt, Colorado Springsbe, és nem jönnek vissza vasárnap estig.
Dante és Anne visszavitték az ételt az ágyba, ahol elfogyasztották
a grillcsirkét, a babot, a kenyeret, a gyümölcsöt és a bort. Aztán
félretették a maradékot, és figyelmüket egymás megismerésére
fordították.
Anne most először fedezte fel egy férfi testének rejtelmeit.
Amikor sírni kezdett, Dante szorosan magához húzta, és
megnyugtatta.
– Biztosan te vagy az utolsó úriember, a legutolsó kedves ember.
Anne az extra méretű ágy támlájának támaszkodva ült. A felső
szint elfüggönyözetlen ablakából a távoli hegycsúcsok és a házat
körülvevő fenyvesek tökéletes kilátása tárult elé. Tekintete Dante
meztelen testét is bejárta. A férfi feje Anne ölében volt, a nő
szőlőszemekkel etette, mintha egy komédiában tiltott szerelmeseket
játszanának. Számára ez a látvány mindig túl érzelgős volt. Beteges
érzelgősségnek, bolondos belehabarodásnak gondolta, és az ehhez
hasonló dolgokat mindig óvatosan elkerülte, mielőtt még
ízléstelennek találta volna. Ebben a pillanatban semmi másra nem
vágyott.
Dante, vörös szőlőszemeket ropogtatva fehér fogai között, nyelt,
mielőtt válaszolt:
– Nem tudom, miről beszélsz. Én nem vagyok úriember, én
étteremtulajdonos vagyok.
– Ez a tehetség elfecsérlése. Milliókat kereshetnél, mint fizetett
szerető, talán billiókat is.
– Nem hiszem, hogy lenne elég erőm rá – mondta a férfi
szomorúan. – Talán amikor még fiatalabb voltam…
– Amikor fiatalabb voltál, valószínűleg nem volt… edzés?
A férfi tágra nyitotta a szemét.
– Ez aztán a válasz! Zseni vagy, kedvesem. Felfedezted, miért
mentek ki a selyemfiúk a divatból. Manapság a fiatalemberek
türelmetlenek, és mire megtanulják, megöregednek.
 – A fiatalembereknek nincs önbizalmuk. Természetesen az
idősebbek sem jobbak.
– Csak a buták.
– És azok a buták is túlságosan elfoglaltak ahhoz, hogy
tanuljanak. Sok van belőlük. Mint mondtam, te vagy az utolsó
úriember.
A férfi nem vette figyelembe a felé nyújtott szőlőszemet, Anne-t
nézte.
– Kár.
Anne előrehajolt, hogy a férfit megnyugtassa. A mozdulattól
megringott a melle. Kissé magabiztos volt meztelenül ülve a reggeli
napsütésben, de nem túlságosan, mert úgy gondolta, a melle kissé
megereszkedett. Erre gondolt, szándékosan kiűzte Edisont a
gondolataiból.
– Mint ahogy korábban is mondtam már…
– Tudom, tudom. – Anne szórakozottan bekapott egy
szőlőszemet, figyelmét a hegyek felé irányította, és öntudatlanul
mélyet szívott az ablakon beáramló tiszta levegőből.
– Gondolkodtam a riverwalki ebédünk óta, hogy mi lenne, ha
tanulnék. Valaha jó voltam a nyelvekből. Elvégezhetnék néhány
szakot, felfrissíthetném franciatudásomat, és talán franciatanár is
lehetnék. Vagy talán használhatnám politikusfeleségként kialakult
kapcsolataimat, és létesíthetnék egy történelmi kincseket megőrző
lakberendezői üzletet – azt hiszem, élvezném.
– Jó ötlet, kedvesem! – mondta Dante a meglepetéstől tágra nyílt
szemmel.
– A pénz lenne a probléma; meg kellene változtatnom eddigi
életstílusomat, bár van egy kis jövedelmem apám birtokából is. Igaz,
nehéz lenne elhagyni a több mint húszéves házat, a barátokat, a
klubjaimat, az egész óvatosan megszerkesztett társasági életet. Nem
igazán érdekelnek ezek a dolgok, mert tudom, hogy megváltoznak.
Az, hogy Josh is megértse és elfogadja, már nehezebb dolog lesz. De
a legrosszabb az lesz, hogy szembe kell néznem Edison
fenyegetéseivel, mert biztosan mindent megpróbál, hogy
visszatartson.
– Ha nagyon goromba lenne, akkor fordulhatsz a rendőrséghez –
vagy hozzám.
Anne mosolya elárulta, hogy nagyra értékeli a férfi utolsó
javaslatát.
– Nem igazán tudom. Olyan nagy változást jelentene ez, és ha
egyszer elkezdődne, már nem lenne visszaút. Az az igazság, gyáva
vagyok. Mindig gyáva voltam.
– Nem hiszem – jegyezte meg a férfi. – Ahhoz is legalább annyi
bátorság kell, hogy ott maradj, mint hogy elmenj.
Anne fáradtan elmosolyodott.
– Beszéljünk inkább valami másról. Ahhoz is bátorság kellett,
hogy idejöjjek, de nem mulasztottam volna el a világ minden
kincséért sem.
– Én sem – válaszolta a férfi.
– Milyen udvarias vagy.
– Nem tudom, miért mondod ezt. – A férfi szavai izgatottan
csengtek.
– Azért, mert igaz. Azért, mert tudom, hogy a szíved nem igazán
itt van.
– És akkor hol van a szívem? – kérdezte a férfi felemelkedve, és a
nő szemébe nézve.
– Szerintem New Orleansban – mondta Anne halkan –, Riva
Stauletnél.
A férfi szeme összeszűkült, arca elvörösödött.
– Barátok vagyunk, ennyi az egész.
– Ó, engem nem zavar, valóban nem. Soha nem gondoltam, hogy
halálosan szerelmes vagy belém. – Anne kinyújtotta a kezét, hogy a
férfi füle mögé simítsa fekete fürtjeit. – Csak úgy érzem, te már jó
ideje Rivába vagy gabalyodva. Úgy, mint Edison, csak más módon.
– Ha bele is vagyok gabalyodva, mint ahogy te mondtad, talán az
azért van, mert én is úgy akarom. Addig, míg nem volt szabad, nem
kellett kockáztatnom. Ugyanakkor haladhattam, az üzletre
koncentrálhattam. Ehhez mit szólsz?
 Dante valóban tudni akarta, mi a nő véleménye a helyzetéről.
– Nem tudom – válaszolt Anne. – Azt hiszem, attól függ, most mit
érzel, hogy özvegy.
– Nem tudom. Néha azt hiszem, ha valaha is velem akart volna
élni, akkor már rég elhagyta volna Cosmo Stauletet, ő soha nem lett
volna akadály De azt is tudom, hogy nem akarok tovább egyedül
élni. Szeretnék egy családot, gyerekeket. De tudom, hogy már késő.
– Isten tudja. Ötven-hatvanéves férfiak…
Dante legyintett egyet az egyik kezével.
– Tudom, de talán túl késő van valódi házassághoz, és azok a
szerelmi történetek, hogy együtt megöregedni és megőszülni, jól
hangzanak.
Anne mosolygott.
– Mint már annyiszor mondtam, te vagy az utolsó úriember, és a
legutolsó romantikus bolond.
– Ha ilyen tökéletes fickó vagyok, miért mondasz le rólam?
– Én nem mondtam le – védekezett Anne.
– Nekem úgy tűnt – mondta Dante a nő szemébe nézve.
– De te fiatal nőt szeretnél, akinek gyerekei lehetnek.
A férfi lebiggyesztette az ajkát.
– Nos, ha annyira egy kis Romolinak az apja akartam volna lenni,
akkor már rég cselekedtem volna, és nem éttermeket létesítettem
volna. Nagyapának is jó lennék.
– De ahhoz, hogy nagypapa légy, először apának kell lenned –
hívta fel Anne a férfi figyelmét.
– Vagy olyan nőt kell feleségül vennem, akinek már van gyereke,
egy apakorú fia.
– Ezt nem mondhatod komolyan.
– Látod, már megint ezt mondod! Most pedig nagyon jól figyelj
rám: te csodálatos, kívánatos nő vagy, és a veled eltöltött néhány nap
csodálatos volt. Többet jelentettek, mint azt el tudom mondani. A
szerelem olyan világ, amit eddig nagy ívben elkerültem, de tudom,
hogy tudnálak szeretni, könnyen, bátorítás nélkül.
Anne nevetést erőltetett, de ugyanakkor szempilláival
elfüggönyözte szemét.
– Elfelejtetted, hogy én hívattam meg magam erre a hétvégére?
– Csak azért, mert én nem mertelek meghívni, még gondolni sem
mertem arra, hogy fontolóra veszed.
Mióta elhagyták New Orleanst, Anne most érezte először, hogy a
férfi csak vele foglalkozik.
– Milyen jó vagy az önérzetemhez.
– Nem ez volt a szándékom.
– Nem?
– Csak azt próbáltam kitalálni, vajon benne lennél-e egy több mint
egy hétvégés kapcsolatban egy középkorú, őszülő, a
szerelmeskedéshez kicsit öreg, cajun olasz férfival.
– Ősz hajú? Kevés a só a bors között. Ami pedig a
szerelmeskedéshez öreget illeti, olyan vagy, mint egy görög szobor
mása, és tudod, hogy valóban ez a véleményem.
Anne Dantéra nézett, a torkában dobogó szívvel várta, vajon mit
fog a férfi mondani. Túl korán beszéltek a szerelemről, legalábbis
Anne számára volt túl korán, hogy hihessen is benne. Akarta, jobban
akarta, mint bármit élete során.
Dante tekintetét a nő mogyoróbarna tekintetére emelte, sötét
szeméből elismerés, melegség és mosoly áradt. Tökéletes taktikával
tovább vezette Anne-t. Kezét a nőt takaró lepedő alá csúsztatta, és
combjának érzékeny belső részét simogatta.
– Rendben van, legyen igazad – mondta a férfi gúnyos sóhajjal. –
Egy Adonisz vagyok, egy herceg, a férfiak gyöngye. És annyira
megőrülök a testedért, hogy ha ismét lemondasz rólam, nem vállalok
felelősséget tetteimért. Nincs semmi bennem, amiért szeretnél engem
magad mellett tudni?
– Nos, ha már megemlítetted…
– Igen? – kérdezte a férfi mérsékelt reménnyel.
– Nos…
– Csak mondd meg, mit szeretnél.
Van idő, fedezte fel Anne, amikor a lelkesedés zajos és nagyszerű.
 Kissé köd volt, amikor Riva péntek délután elhagyta a Staulet
Vállalat épületét. Korábban volt egy vihar, ami végigmosta New
Orleans utcáit. A szemetet és a törmeléket a csatornákba sodorta. A
legtöbb szivattyúzó állomás a város alacsonyabb fekvésű részein
lecsapolta a vizet.
George az ajtóban várta Rivát egy esernyővel a kezében, és
óvatosan az autóhoz kísérte. Riva megköszönte, de nemsokára érezte,
ahogy az eső az arcára esik. Frissítő érzés volt.
Hosszú napja volt. Bűnösnek érezte magát, amiért ilyen sokáig
távol volt Bonne Vie-tól. Csak néhány percet akart az irodában
tölteni, hogy aláírjon néhány fontos iratot, de más dolga is akadt.
Tudhatta volna, hogy ez fog történni. Mindig ez történt.
Munkája végeztével Riva megállt egy pillanatra Noel irodája előtt.
A férfi még mindig dolgozott. Amikor Riva megmondta neki, hogy
ideje indulniuk, Noel úgy nézett rá, mint egy bolondra. Riva nem
tudta, vajon azért-e, mert korainak tartja távozását, vagy csak
egyszerűen nem fogta fel, hány óra van. Riva az utóbbira gondolt,
mert a férfi mostanában ugyanolyan munkamániás, mint ő.
Mindenesetre Noel az órájára pillantott, nevetett, és elkezdte
összeszedegetni az iratokat. Riva legyintett, aztán továbbsétált.
A városból kifelé vezető forgalom nagy volt; úgy tűnt, mindenki
el akar menni innen a hétvégére. Az útviszonyok sem voltak a
legjobbak. A korábbi esővihar elég sok vizet lezúdított ahhoz, hogy
felkavarja a ragadós olaj és por keverékét az utakon, de nem eleget
ahhoz, hogy le is mossa. A köd is csak nehezítette a vezetők dolgát.
Ráadásul a borult ég sötétbe borított mindent. Néhány vezető
biztonsági okokból bekapcsolta a világítást, de a legtöbb még ezzel
sem foglalkozott.
Már tízperces késésben voltak, amikor a rendőrség lezárta az
egyik sávot egy teherautó és egy harminc év körüli Cadillac ütközése
miatt. Miközben várakoztak, George bekapcsolta a rádiót, és az
öbölben tomboló tropikus vihar jelentését kezdte hallgatni. Riva is
bekapcsolta saját rádióját, és hangosabbra vette. Bármely vihar az
öbölben hurrikánná válhat ebben az időszakban, és megtámadhatja
New Orleanst. Jobb volt tudni a helyzetről.
A vihar nem érte el a hurrikán erősségét, bár a közelében volt.
Elfordult a mexikói partok felé, a texasi határvonal alá, ahol az esőt
szívesen fogadták. Első fokú árvízkészültséget vezettek be, mivel a
sok eső miatt megemelkedett az öblök, a mellékfolyók, a tavak és a
folyók vízszintje.
Végül ismét elindulhattak. Miközben sebességük növekedett, Riva
hátradőlt, és egy köteg papírt vett elő. A szélvédőn kopogtató esőtől
megnyugodva olvasni kezdett. A következő dolog, amire figyelmes
lett, hogy a limuzin csikorgó kerekekkel kicsúszik. Riva előreesett az
ülésből, és a könyvekkel meg a papírokkal a földön találta magát.
George, miközben a kormánnyal harcolt, hátrakiáltott:
– Maradjon lenn, Miss Riva, maradjon lenn!
A folyó melletti úton haladnak; ennyit tudott megállapítani Riva a
fák közelségéből. Észre sem vette, hogy már ideértek. A főút nem
volt valami széles. Az út széle kavicsos volt. Miközben Riva
lekuporodott, érezte, hogy az autó vadul kanyarog a keskeny út egyik
oldaláról a másikra, és hallotta a kerekekhez csapódó finom
kavicsokat.
De volt egy baljóslatúbb hang is. Egy másik autó kerekének
csikorgása, mely épp mögöttük haladt. George mozdulataiból ítélve,
Riva szerint a férfi megpróbálta megakadályozni, hogy megelőzzék
őket.
– Mi az? – kiáltotta Riva.
– A hátunk mögött lévő autó a semmiből jelent meg!
Megpróbálták lezárni a főutat. A jobb oldalon ülő férfinál van egy
Uzi!
Hihetetlennek tűnt. Riva nem bírta elhinni. Kissé felemelkedett,
míg kikukucskálhatott a hátsó ülés felett.
Két férfi ült a zöld luxusautóban. Sötét öltönyt viseltek és
napszemüveget, és az egyik férfi egy géppisztolyt tartott a kezében.
Hasonló dolgok történnek Olaszországban és Argentínában, de
nem Louisianában. Történhetnek nemzetközi cégek igazgatóival,
milliárdosokkal, diplomatákkal és politikusokkal, akik egy horda
testőrséggel utaznak. De ez nem történhet vele, különösen nem
Louisianában egy festői tájon átvezető úton.
A hátsó ablak összetört a golyózáportól. Az autó tele lett
üvegszilánkokkal, és a jármű tetején is lyukak keletkeztek.
Ugyanakkor George figyelmeztetéseket kiabált. Riva akkorra már
ismét összekuporodott, maga elé emelte a kezét, hogy megvédje az
arcát az apró szilánkoktól.
– Használja a telefont! – kiáltotta Riva. – Hívja a 911-et!
– Egy perc! – ordította George. Mindkét kezére szüksége volt a
kormányzásnál a szembejövő forgalom miatt.
A férfi keményen tartotta az autót. Egy teherautó vészesen
közeledett feléjük. A vezető tágra nyílt szemekkel figyelte őket, de
hátul két tinédzser ült, akik kihajoltak, és kiabálni kezdtek:
– Hé, mister, filmforgatás van?
De nem volt az. Halálosan komoly volt a helyzet. A limuzin két
kerékre billent a kanyarban. Szél süvített be a törött hátsó ablakon.
A mögöttük lévő autó hangja hangos volt. A jármű ismét meg
akarta előzni őket, már majdnem a limuzin lökhárítójánál volt.
Továbbra is tartották helyzetüket, miközben egy kis tanya mellett
haladtak el. Egy fűnyíró gépen ülő férfi tátott szájjal figyelte őket.
George a telefonért nyúlt, de el kellett dobnia, mert egy idős hölgyet
kellett kikerülnie, aki egy halom üres alumíniumkannát tolt maga
előtt. Az öreg hölgy mérgesen rázta az öklét, aztán ismét lakatlan
területre értek.
A mögöttük lévő autó egy kicsit közelebb jött. Egyre közelebb és
közelebb. Riva már látta a fegyveres férfit. Úgy nézett ki, mintha a
férfi az Uzit a sofőrre szegezné. George lejjebb csúszott az ülésben,
de a feje kilátszott. Riva úgy gondolta, hogy a telefonért vagy a
kesztyűtartóba nyúlt. Morgott és átkozódott, mert a biztonsági öv
visszatartotta. A limuzin az egyik oldalra sodródott, por és zöld
lóhere repült be az ablakon. A hátsó kerék megcsúszott, és nekiment
egy postaládának, miközben George a hosszú járművet ismét az útra
hozta. Mire ő is felegyenesedett, a kezében egy Smith & Wesson
pisztoly volt.
 George egyik kezével kormányozott, a másikkal pedig lehúzta az
ablakot. A férfi kihajolt, és lőtt.
Az autóban lőszer illata terjengett. Az üldöző autó mindössze egy
pillanatra lassított. A lövések sűrűsödtek. George nem tudott ilyen
sebesség mellett vezetni is, lőni is egyben. A másik autó ismét
közeledett. A vezetője félrekapta a kormányt.
A két autó összecsapódott. A limuzin kisodródott. Riva a fejét az
ülésbe ütötte. Rájött, hogy üldözőik le akarják taszítani őket az útról,
hogy könnyebben célba vehessék őket. Vagy őt.
Ebben a pillanatban Edison jelent meg előtte. A férfi komolyan
gondolhatta fenyegetését.
A sötét autó ismét gyorsított. A tetején lévő embléma közelebb és
közelebb került. Amikor eléri George ülését, Riva is tökéletes
célpont lehet, nem tudna hova szaladni, hova bújni.
Az autó már a lökhárítójuknál járt. A hátsó kerekeknél. Egy
kanyar. George még egy lövést leadott, miközben kanyarodtak. A
másik autó fényszóróját szétlőtte. Az autó ismét lemaradt, de újból
gyorsítani kezdett. Ha ő a fegyveres célpontja, akkor a férfi is lehetne
az ő célpontja. Riva felmászott a székre, és George-hoz hajolt.
– Adja ide a fegyvert! – kiáltotta.
– Nem lőhet!
– De, lőhetek! Adja a fegyvert!
– Rendben. Négy golyó maradt. Ossza be!
Az autó ismét közelebb jött. Riva látta az Uzi csövét, a fegyveres
kezét és arcát. De ha ő láthatja, a férfi is láthatja őt az első ülésről.
Amikor ráébredt, az ülésre vetette magát. Ebben a pillanatban az Uzi
tüzelni kezdett.
Lyukak fúródtak az oldalablakba, épp ott, ahol előzőleg ült.
George felkiáltott, aztán átkozódni kezdett.
Nem volt idő rá, hogy Riva megnézze, komoly-e sofőrje sebe.
Legalább él. Riva feltérdelt, és kettőt a másik autó szélvédőjére lőtt.
Kellemes volt a másik autó szélvédőjének ripityára törését
figyelni. Riva látta, hogy a két férfi lebukik, és az egyikük arca
vérezni kezd. Az autó lelassított, még mielőtt Riva láthatta volna,
milyen sebesülést okozhatott nekik. Biztosan csak a repülő
üvegdarabok sebesítették meg. Az autó lemaradt, aztán ismét
gyorsítani kezdett. A vezető melletti férfi ismét kihajolt az Uzival.
Riva újból eltűnt az ülés alatt.
A lövések az autó testét érték. George is lebukott a golyózápor
elől, nem tudott kormányozni, de épp időben ragadta meg a
kormányt, mielőtt még egy árokba borultak volna. Miközben a
limuzin ismét kiegyenesedett, George kinyújtotta a nyakát, hogy
hátranézhessen.
– Hála istennek! – A férfi szavai örömittasak voltak.
– Mi az? Mi az?
Riva is hátranézett. Tudnia kellett, George mit néz. Talán a
rendőrség jelenhetett meg, mert valaki értesítette őket. Nem az volt.
Noel volt.
Utánuk hagyta el New Orleanst. Látszott, hogy nagyon
koncentrál. Gyors BMW-je sebesen száguldott utánuk. A nehéz
járművet semmi sem tudta megállítani.
A másik autóban lévő férfiak is észrevették Noelt. Hátrafordulva
figyelték Noel közeledését. A két autó közötti távolság rohamosan
csökkent. A luxusautó ismét nekilendült, és újra tüzelni kezdett.
Ismét csak az ablakot találták el.
Noel vészesen közeledett. Az uzis férfi hátrafordult, és a BMW
irányába lőtt. Noel kisodródott, de nem lassított. A BMW-t nem érte
találat. Úgy látszott, csak gyorsít. Sötétkék, fényes felülete ragyogott
az esőcseppektől. Kerekei szétfröcskölték a vizet.

Noel leengedte az elektromos ablakot. Kitette fegyverét. Kezében

egy fekete pisztoly jelent meg.
A másik autóban a férfiak látták, hogy vészhelyzetbe kerültek,
ezért növelték sebességüket. Hiába. A BMW már a nyomukban volt.
Egyre közelebb és közelebb ért.
Noel tüzelt. A golyó a csomagtartót érte. A zöld autó belsejében
az uzis férfi fenyegetőn nézett felé. Előredőlve fegyverét a limuzinra
fogta, és tüzelni kezdett. A golyók becsapódásakor szaggatott
robbanások következtek, vas- és üvegcsörömpölés. Riva a földre
bukott. Szíve a torkában dobogott. Rettenetesen meg volt ijedve,
dühös volt, bosszúszomjas; ösztönösen a túlélésért cselekedett. Eddig
még nem is volt annyira megrémülve. Az utolsó pillanatban, amikor
a limuzin padlójára vetette magát, látta, hogy a BMW előrelendül, és
tudta, Noel mit akar tenni.
A BMW nagy csattanással a zöld luxusautónak ütközött.
Vasdarabok repültek, és a levegő megtelt az égett gumi szagával. A
fegyverek ropogása elhallgatott.
Riva időben feltérdelt, és látta, ahogy a zöld autó lelassít, aztán
fékez, és hirtelen megáll. Noel jobb oldalról az autónak rohant. A
zöld autó csikorgó kerekekkel megfordult, és kisodródott. Beleesett
egy gödörbe, megperdült az iszapos hordalékban, és elhúzott New
Orleans irányába.
A BMW a limuzin mellé ért. Noel aggódó tekintetével Rivát
fürkészte. Riva visszanézett rá, miközben ismét felült az ülésre. Noel
bólintott, aztán George-ra nézett. A sofőr is jelezte, hogy minden
rendben. A BMW megelőzte őket, és átvette a kísérő szerepét.
George még csak le sem lassított, és Noel sem. Meg sem álltak
Bonne Vie-ig.

18.

Noel, amint a limuzin mellé ért, kiszállt a BMW-ből, és becsapta az

ajtaját. A másik jármű hátsó ajtajához sétált, mielőtt még George
kiszállt volna. Kinyitotta az ajtót, és kisegítette Rivát.
Riva arca sápadt volt, két-három vérfolt volt az arcán, és a
halántéka össze volt vagdosva. A kezén is vágások voltak.
Kosztümje szakadt volt és véres, és az egyik cipőjét is elhagyta.
Hajában az üvegszilánkok gyémántként csillogtak. Noel a karjába
vette és szorosan magához ölelte. Érezte Riva remegését.
Ugyanakkor a nő domborulatai is annyira merevek és igaziak voltak,
ahogy Riva szorosan hozzábújt, hogy majdnem megállt a szívverése.
Noel lehunyta a szemét, mély lélegzetet vett, aztán ismét kinyitotta.
George is kiszállt az autóból.
– Néhány amatőr volt csupán. Biztosan túl sok filmet láttak. Ha
profik lettek volna, akkor a kereket célozták volna, mint Noel.
Tudhatták volna, hogy nem olyan könnyű megállítani egy autót,
különösen nem egy olyan géppisztollyal.
Noel elengedte Rivát, és hátralépett. George-ra mosolygott, és
megrázta a fejét.
– Nem számítottak rá, hogy ilyen sok bajt okoz nekik.
– Már akkor tudtam vezetni, amikor ők még zöldfülűek voltak.
Azt hiszem, őket kapták volna a vietkongok Vietnamban reggelire,
ha ott is ilyen gyérül lőttek volna. Szerintem pedig épp ön tette őket
próbára. Egy ideje nem láttam ehhez hasonló vezetést.
– Igen, de nézd csak az autód – mondta Riva Noelnek. Noel és
George a BMW behorpadt bal oldalát figyelték. Noel gúnyosan
visszavágott:
– Látnod kellene a másik fickó autóját.
– Én láttam – mondta George. – Már épp kezdtem elveszíteni a
játszmát, amikor megjelent.
– Soha nem gondoltam volna, hogy megtörténhet – mondta Riva.
– Nem is tudom, Noel néhány nappal ezelőtt mondta, hogy
hordjak magammal pisztolyt.
Noel érezte Riva tekintetét, ahogy felé fordítja. Noel továbbra is
George-ra figyelt.
– Nem véres az inge ujja? Az isten szerelmére, miért nem szólt,
hogy eltalálták? Menjünk a házba, és nézzük meg, nem kell-e
kórházba vinnünk.
– Volt nekem már ennél súlyosabb sebem is – mondta George,
miközben a ház felé fordultak. – Majd az asszony összefoldoz.
– Talán, de akkor is jelentenünk kell a dolgot a rendőrségnek,
hacsak már nem hívta az autóból őket.
– Szóltam nekik, amikor már elintéztük őket – mondta George. –
Remélem, a rendőrség elkapja azokat a rohadékokat – bocsánat a
szóhasználatért, Miss Riva.
Noel összevonta a szemöldökét.
– Nem szívesen engedtem, hogy meglépjenek.
– Igen, de nem érdemes egy Uzival kötekedni, még akkor sem, ha
amatőrök voltak – válaszolta George.
A bejárati ajtó nyitva volt. Ábrahám biztosan látta közeledésüket,
és riasztotta a házat. Miközben közeledtek, Liz szaladt ki kötényben.
Aztán Constance, Margaret és Boots következett néhány szolgálóval
a nyomukban. Átölelték és bekísérték őket a házba. Aztán
magyarázatok és kérdezgetések követték egymást. Pietro hangja
kicsengett a felnőttek hangja közül.
– Terroristák voltak? – kiáltotta izgatottan. – Lebombázták apu
autóját? – Constance olaszul kezdte csendesíteni kisfiát. Aztán
távolról egy sziréna hangja hallatszott, mely gyorsan közeledett.
A seriff autója vörös, villogó szirénákkal hajtott be Bonne Vie-ba.
A seriff, egy cajun, söröshordó alkatú férfi, megjegyzéseket tett,
nevetett és beszélt, miközben kávét iszogatott, és Liz almás
süteményét rágcsálta.
Noelt nem csapta be. A férfi ravasz volt, és kevésnek találta az
elmondottakat. Hanyagnak hallatszó kérdései a részleteket firtatták,
úgy fogalmazta meg őket, hogy takarja együttműködésük valódi
arculatát. Természetesen mindannyian részt vettek a rendőr
játékában. Az udvariasság hatásos maszkját használták. Noel
elismerően figyelte Rivát, ahogy mosolyog, a kérdésekre válaszol,
aztán kávéval és süteménnyel kínálja a seriffet. Már sokkal
nyugodtabban nézett ki, mint egy órával ezelőtt. Lemosta a vért az
arcáról és a kezéről, néhány sebét beragasztotta, átöltözött és
megfésülködött. Kissé sápadt volt, az arcán és a halántékán
karcolások voltak, melyeket a repülő üvegszilánkok okoztak, de ezek
ellenére is tökéletesen ellátta a háziasszony szerepét. George is jól
játszotta a szerepét. Ami magát Noelt illeti, úgy, mint a többiek, ő is
a legjobb modorával hátráltatta a seriffet.
– Egyikőjük sem látta azt a két fickót korábban? – kérdezte a
seriff.
– Soha. – Riva még csak fel sem pillantott, miközben válaszolt.
– Én sem – mondta George.
– Nem. – Noel nem kertelt.
– Egyetértenek abban, hogy ez egy egyszerű, teljesen hétköznapi
emberrablási kísérlet volt, azzal az ötlettel, hogy váltságdíjat
követeljenek?
Noel a seriff szemébe nézett.
– Biztos vagyok benne.
– Be kell valljam – mondta a törvény képviselője nyersen –, nem
hiszem, hogy az áldozatok különbül néztek volna ki, mint a limuzin,
amit szitává lőttek.
Noel szeme összeszűkült, miközben a seriffre nézett.
– Azt hiszem, elveszthették a fejüket, amikor meglátták, hogy
ellenállásba ütköztek. Vagy talán ön mást gondol a dologról?
A férfi nem állt készen a kihívásra.
– Nem igazán értem a dolgot. Kissé furcsának találom. Nézzük
csak. Azt mondta, hogy a pisztoly mindig a limuzinban volt? –
kérdezte a rendőr a sofőrtől.
– Így van, uram – válaszolta George.
A sofőr hazudik, hogy megvédje, gondolta Noel. Az oka
valószínűleg az volt, hogy George tudta, nem volt rá valódi
magyarázat, miért kérte, hogy tegye a fegyvert az autóba, hacsak
nem gyanakodott rá, hogy az életükre tör valaki, és a seriff sem örül
neki, ha az autókban fegyvert tartanak. Kétségtelen, hogy George
úgy gondolta, ha azt mondja, mindig is ott volt a fegyver, akkor nem
kell annyit magyarázkodnia. De Noel nem akarta, hogy George
kerüljön bajba emiatt.
– Ami azt illeti – kezdte Noel –, én kértem meg rá, hogy legyen
nála.
– Noel kérte meg rá – mondta Riva –, de valójában az én ötletem
volt. Néhány héttel Cosmo halála után, nyugtalankodtam a hosszú
úton hazafelé. Biztos vagyok benne, hogy megérti. Mondták, hogy
sok özvegy keresztülmegy hasonló dolgon. El is felejtkeztem róla.
Azt hiszem, mindnyájan elfelejtkeztünk róla.
Noel leült, és csendes elismeréssel figyelte Rivát. Nyilvánvaló
volt, hogy a nő szégyen nélkül használja Cosmo névét, és részvéttel
beszél özvegységéről. A seriff arcán látszott, hogy rájött taktikájukra,
de az is nyilvánvaló volt, hogy nem állt szándékában kockáztatni.
Nem is akarta az özvegy Mrs. Stauletet felzaklatni, amikor nemrég
élt túl egy támadást.
Természetesen nincs joguk ilyen körülmények között elvárniuk a
hatóság védelmét, gondolta Noel. Bár rendes körülmények között
tiszteletre méltó, törvénytisztelő polgárok, a törvény teljes körű
támogatói. Csak néhány dolog annyira személyes volt, hogy a
törvénynek nem volt szabad tudnia.
Noel úgy érezte, talán tanulságos lett volna, ha ő is csatlakozik a
seriffhez, hogy megtudja, mi volt a támadás oka; valójában ő sem
tudott többet a dologról, mint a rendőr. Más alkalommal talán
kihasználta volna a lehetőséget, hogy kierőszakolja Riva bizalmát.
De nem most, mivel néhány órája majdnem megölték.
Erin a kihallgatás közepén érkezett. Nem volt egyedül. Doug
Gorsline volt vele. Noelnek semmi baja nem volt a fiatalemberrel, de
most nem volt kedvére a jelenléte. Most nem volt helye itt
újságírónak.
Doug azonnal a beszélgetés közepébe csöppent, mert Erinnel az
ebédlőbe mentek, mivel mindenki ott ült az asztal körül. Ez
Margaretnek és a többieknek is jó ürügyül szolgált arra, hogy
megszüntessék a beszélgetés privátságát. Erin véleménye szerint ez a
feltételezett emberrablási kísérlet valamilyen fanatikus politikai
szervezet műve volt. De az, hogy pont Rivát támadták meg,
döbbenetes volt. Szerinte meg kellett volna ölniük a két férfit. El sem
bírta képzelni, miért vesztegeti a seriff az idejét itt, ahelyett hogy a
két bűnöző nyomába eredne. Azonnal autóba akart szállni, és maga a
keresésükre indulni. Doug győzte meg róla, hogy felesleges lenne. A
férfit sokkal jobban érdekelték a beszélgetés részletei.
 Nem ő volt az egyetlen. Margaret kijelentette csodálkozását, hogy
miért nem tesz a seriff valamit. Boots csak a két autó sérüléseit
hajtogatta, a javítási költségeket, és azt, hogy szerinte a
biztosítótársaságnak fizetnie kell. Constance összehasonlította az
esetet az Olaszországban és a Szicíliában történtekkel, és úgy
látszott, tetszett neki, hogy Amerikában, a cowboyok országában is
történnek hasonló dolgok. Olyan nagy nyomást gyakoroltak szegény
seriffre, hogy a férfi végül felhívta az irodáját. Amit jelentenie
kellett, nem volt kedvükre. Két perccel az eset után a két férfi a zöld
autóval eltűnt.
Az emberrablási kísérlet, ha az volt, tökéletesen időzített művelet
volt, minden eshetőségre felkészült tervvel. Kétségtelen, hogy az
autó egy-két napon belül előkerül New Orleans valamelyik
mellékutcáján, vagy valamelyik parkolóban, vagy esetleg eltűnik egy
roncstelepen, ahol alkatrészenként eladják Mexikóba és Közép-
Amerikába.
Miközben erre a következtetésre jutottak, Noel észrevette, hogy
Riva keze reszket, ahogy leteszi a csészét az asztalra. Riva azonnal
megmerevedett, ujjai elfehéredtek. Noel kiegyenesedett, ahol eddig a
falat támasztotta, miután átadta a székét Margaretnek.
– Elég lesz mára, nem gondolja, seriff? Nem hiszem, hogy
eredményre vezetne ez a párbeszéd.
– Úgy néz ki – értett egyet a törvény képviselője.
– Azt hiszem, ideje, hogy Riva és George egy kicsit lepihenjenek.
Biztos vagyok benne, hogy ők is azt szeretnék.
– Csak annyit kérnék – kezdte a seriff –, hogy maradjanak a
közelben, ha bármi okból szükségünk lenne önökre.
– Azt hittem, a rossz fiúknak szokták mondani, hogy ne hagyják
el a várost – mondta George.
– Akkor ez azt jelenti – szólt Riva szórakozottan –, hogy nem
mehetek a hétvégére Coloradóba?
A seriff figyelmen kívül hagyta George megjegyzését, és felállt.
– Nem igazán, asszonyom, és remélem, be is tartja.
– Ott is bármikor elérhetne. Már mindent elintéztem…
 – Kétlem, hogy kedve lenne hozzá. Azt hiszem, most az egyszer
átszervezheti a programját. Bárkivel is akart találkozni, biztosan meg
fogja érteni.
– Lehet, tényleg az lenne a legjobb, ha itt maradnál – mondta Noel
is kissé ingerülten. – Vagy legalább ne menj egyedül sehová az
elkövetkezendő néhány napban. Lehetséges, hogy ismét próbálkozni
fognak.
– Örülök, hogy aggódsz – válaszolt Riva –, de most sem voltam
egyedül; George velem volt.
Noel megcsóválta a fejét.
– Azt hiszem, tudod, mire gondoltam.
– Igaza van – mondta a seriff. – Nem szabad kihívni a sorsot.
Borzasztó lenne, ha valamelyik árokban kötne ki.
Riva nem szólalt meg többé. Hirtelen mindenki csak aggódik érte
és George-ért, mintha rokkantak lennének. Margaret kikísérte Rivát a
szobából, miközben valamit motyogott neki, hogy az ágyban majd
jobb lesz. Liz is elvitte George-ot, bár a férfi valami mellbevágó italt
magyarázott, hogy jó lenne a sebesült karjára. A többiek
szétszóródtak. Noel kikísérte a seriffet az autójához, aztán addig
álldogált kint, míg a rendőrségi autó piros villogása teljesen el nem
tűnt.
Noel felnézett az égre. Az eső már nem esett, csak a szél fújt.
Valahonnan messziről egy villám dörrenése hallatszott. A villám
megvilágította a sötét égboltot. A ház mögött, a tóban kecskebékák
brekegése jelezte az esőt. Noel egy ideig csak az eget figyelte, aztán
tekintete a limuzinra és saját autójára esett. Be kell állnia velük,
különösen a limuzinnal. A zsebében ott volt a BMW kulcsa. A másik
autó kulcsa az indítószerkezetben maradt, mert George még vissza
akart térni.
Noel beállt az autókkal, aztán bezárta a garázst. A békák még
mindig hangosan kuruttyoltak. Noel kezét a zsebébe dugva elindult
abba az irányba. Nem akart még bemenni. Több kérdés, még több
magyarázat várt volna rá. Már elege volt ebből.
A kis díszes épület sápadtan ragyogott a tó közepén. Az volt Noel
végállomása. Amikor elérte, belépett, és a Buddhának támaszkodott.
A bronz olyan meleg volt, mint az élő hús, még mindig tartotta a nap
melegét. Az ősi szobor barátságos volt. Noel kezét a Buddha kezére
tette, ami a térdén nyugodott, aztán a ház kivilágított felső emeleti
ablakait figyelte. Tudta, melyik Riva szobája, a szoba, ahova a nő
költözött, amikor apja annyira beteg lett, és már nővérek vigyáztak
rá. A függöny el volt húzva a szobájában. Miközben az ablakot
figyelte, a villanyt lekapcsolták. Noel arra gondolt, hogy most
biztosan leveszi a pongyoláját, lefekszik az ágyra, a haját a párnára
teríti.
Noel átkozódni kezdett.
Gondolatait szándékosan a fiára terelte, Pietro hangos kérdésére,
aki tudni akarta, hogy a papája autóját a terroristák szétbombázták-e.
A sors iróniája, hogy akkor történik ilyesmi, amikor Constance és a
gyerekek is itt vannak. Ő mindig azt mondta nekik, hogy a világ ezen
része mentes a terroristák fenyegetéseitől. Szerinte Pietro és Coralie
már sokkal jobban néznek ki, mint amikor idejöttek; sokat veszítettek
európai városiasságukból, sokkal szabadabban és természetesebben
viselkednek. Épp tegnap Coralie tésztát gyúrt Lizzel a konyhában,
anélkül hogy az orrán lévő liszttel, vagy a ruhájával törődött volna.
Milyen kár, hogy Constance nem tudta megakadályozni, hogy a
gyerekek ne lássák a szétlőtt autót. Ami azt illeti, milyen bolond is ez
a világ, hogy egy hatéves gyerek már tud a fegyverekről, a
bombákról és a terroristákról. Beszélnie kell majd Pietróval a
dologról, meg fogja értetni vele, hogy ilyen dolgok csak ritkán
történnek, és hogy ő biztonságban van. Vagy mégsem? A világ
megbolondult volna? Nem, kellett valami oknak lenni, amiért
megtámadták Rivát. Meg merne rá esküdni, hogy a Gallant-üggyel
kapcsolatos. Azt kívánta, bárcsak bízna benne Riva, de biztosan túl
sokat kér.
Egy alak jelent meg a ház felső teraszán. Sápadt volt, és
szellemként ragyogott. Noel mozdulatlanul figyelte. Egy pillanat
múlva a remegő alak eltűnt. Néhány perc múlva az alsó teraszon tűnt
fel, aztán a medencét körülvevő pálmák között. Testetlenül, mégis
céltudatosan közeledett a tó felé.
Riva volt az. Krémszínű selyempongyoláját viselte. A lágy
anyagba belekapott a szél. Miközben közeledett, megszólalt:
– Bocsáss meg, ha megzavartalak, de azok az emberek, akik
fehérben vannak a sötétben, biztosan nem akarhatnak láthatatlanok
maradni.
– Honnan tudtad, hogy nem Boots vagyok?
– Tudom, Boots hol van; ismét a felső teraszon iszik.
– De nem fehérben van. Láttalak fenn. Úgy néztél ki, mint egy
szellem.
– Talán a szellemtörténetek miatt van, hogy néhány nő éjszakai
öltözékben szaladgál, és így vezeti le a feszültségét.
– Talán – értett egyet Noel. – Egyébként nem akartam
láthatatlannak tűnni, csak csendet szerettem volna.
– Akkor nem fogok nagy zajt csapni, legalábbis nem sokáig. Csak
láttam, hogy itt vagy, és rájöttem, hogy még csak meg sem
köszöntem, amit ma értem tettél.
– Jobb lett volna, ha nem kerül erre sor.
– Ó, tudom. Nem akartam sokat fecsegni, csak szeretném, ha
tudnád, hogy hálás vagyok érte Szeretek élni, és meg is ölhettek
volna.
– Éppen ezért nagyon szívesen tettem.
– Jó, akkor ezt megbeszéltük.
Noel várt még, hogy Riva folytassa, reménykedett, hogy a nő
esetleg elmondja a támadás okait, remélte, hogy megbízik benne, és
elmúlik félelme és gyanúja. Amikor nem tette meg, Noel dühös lett.
– Nem gondolod, hogy tudnom kellene, miért történt?
Riva halkan válaszolt:
– Miből gondolod, hogy én tudom?
– Megértem a titkokat. Nekem is sok van belőlük.
Noel azt hitte, Riva dühös pillantást vetett rá. Riva megkérdezte:
– Igen?
Eltelt egy kis idő, mire a férfi válaszolt:
– Amikor kisgyerek voltam, gyakran jártam ide. A Buddha volt a
barátom. Mindent elmondtam neki. Anyám azt mondta, butaság. Az
apám szerint férfiatlanság, hogy álmodozom. Nyolc-, esetleg
kilencéves lehettem, nem sokkal idősebb, mint most Pietro.
– Nem hiszem, hogy a Buddha sokat beszélt volna.
– Nem, de így nem is mondott el senkinek semmit. Soha nem
döbbent meg, soha nem szidott össze.
– Az emberek nem egészen ilyenek.
– Nem, épp ezért jöttem olyan gyakran hozzá.
– Nagyon öreg. Biztosan sokat hallott, sokat látott élete során.
Riva csak beszélt, de gondolatai teljesen máshol jártak. A férfi együtt
érzett vele. A szél Riva illatát Noelhez sodorta, a frissen mosott ruha
és finom parfümje illatát.
– Azt hiszem – válaszolta Noel.
– Van valami, amit el tudnék neki mondani.
– Igen.
Noel épp ezt szerette volna. Bár a bizalma már nem volt olyan
fontos most, hogy itt volt mellette.
– Valójában nem az én titkom, ezt Cosmo mondta el nekem.
Noel összevonta a szemöldökét. Azt kívánta, bárcsak látná Riva
arcát, de a sötétségben nem láthatta.
– Mi az?
– Cosmo elmondta, hogy hazudott neked, amikor azt mondta
évekkel ezelőtt a szigeten, hogy csak azért voltam veled, hogy bajt
okozzak közted és közte; hogy azért akarlak benneteket elválasztani,
hogy megszerezhessem magamnak a Staulet-vagyont.
– Igen, ezt mondta nekem.
– Tudtad, hogy nekem pedig azt mondta, azért akarsz elcsábítani,
hogy összevesszek vele, és így megszabadulj tőlem?
– Az apám egy intelligens férfi volt, néha túlságosan intelligens.
Félt, hogy elveszíthet téged.
– Nem volt igaz, semmi sem volt igaz az egészből.
– Tudom.
– Neked is bevallotta mielőtt meghalt, hogy mit tett veled?
– Nem kellett elmondania; mindig tudtam. Időbe tellett, mire
elfogadtam az okokat, amiért ezt mondta, de mindig tudtam.
– Akkor nem volt okod rá, hogy elmenj.
– De – mondta a férfi mély hangon. – Volt okom rá.
Riva közelebb lépett hozzá, kékesfehér arca fájdalmat tükrözött.
– Nem akartam elvenni a helyedet az apád mellett, csak meg
akartam osztani. Nem akartam ellopni a pozíciódat a Staulet
Vállalatnál, vagy itt Bonne Vie-ban. Minden csak a távolléted miatt
lett az enyém.
– Ha maradtam volna, minden ugyanilyen lenne?
Csend következett. A csendben ezernyi elmondatlan dolog volt.
Végül Riva megszólalt:
– Nem tudom, de semmi sem lett volna ilyen rossz azok alatt az
évek alatt.
– Nem, lehettek volna rosszabbak is. Ami közöttünk történt azon a
délutánon a kertész házában, megismétlődhetett volna. És ha ez
történt volna, az apám belehalt volna. Imádott téged. Te voltál neki
az ő kis csendes fiatal menyasszonya, aki ismét fiatalságot és
reményt adott neki, és valami olyat, amit soha nem értettem, valami
titkos bűnt. Elbájoltad őt. Nem hiszem, hogy élni tudott volna
nélküled.
– De te tudtál?
Noel beszédre nyitotta a száját, de semmit nem bírt mondani. Nem
tudta kimondani, nem tudott egyszerűen beleegyezni, hogy szabadok
lehessenek.
Ehelyett halkan megszólalt:
– Emlékszel a kertész házára, és hogy mennyire esett? Majdnem
olyan volt, mint ma este, dörgött és villámlott.
– Nem minden olyan, mint akkor. – Riva hangja feszülten
csengett. – Először is nem este volt, hanem délután. Másodszor
láthattuk a tenger hullámait, most pedig csak a tó hullámait látjuk.
– De be kell ismerned, hogy ott is víz volt és házikó, mint itt.
– A ház bambuszból és bádogból készült, nem kőből, és rovarirtó
szer és gázolaj szagú volt.
– Ha figyelmesen hallgatózunk, hallhatjuk a medence körül a
levelek zörgését, mint akkor a ház körül. – Noel abbahagyta. A szél
belekapott Riva pongyolájába, és finoman fellebbentette azt.
– Azok a ház körül magasabbak voltak – mondta Riva –, és
közelebbiek.
– Vihar volt.
– Majdnem magával ragadott minket, majdnem elsodort, most
pedig késlekedik.
– Veszekedtünk.
– Most nem veszekszünk.
– Nem? Azt hittem, hogy több mint huszonöt éve egyfolytában
halkan veszekszünk.
– Akkor házas voltam. – Riva halkan emlékeztette a férfit.
– És most nem vagy az. El kell ismernem, ez más, mint akkor.
Riva Noelre emelte tekintetét.
– Az egyetlen dolog, amiben különbözik a két alkalom, hogy most
már idősebbek, tapasztaltabbak vagyunk, és kevésbé irányítanak az
érzelmeink.
– Talán, de nem tagadhatod le az emlékeket.
– Nem. Soha nem is tagadtam le. – Riva hangja remegett, de
őszinte volt.
– Ebben az esetben még biztos vagy benne, hogy annyira mások
voltunk? – suttogta Noel, aztán előrehajolva ajkával megérintette a
nő ajkát.
Riva nem ellenkezett. Ajka édes volt, annyira édes. Noel felemelte
a kezét, hogy az arcát megérintse, a bőre puha volt és rugalmas a
törékeny csontok felett. Riva közelebb húzódott Noelhez, kezével
átölelte a nyakát.
Riva engedékenysége lehet, hogy hálából jött, vagy szánalomból,
de Noelt nem érdekelte. Visszatartott lélegzettel kóstolgatta a nő
puha ajkát, és tartotta meleg testét. Lehunyt szemmel is látta a
villámok cikázását, és érezte a vihar közeledését. A szél Riva hajába
kapott, ami selymes cirógatással megérintette Noel arcát. Szíve vadul
kalapált, agya tompa volt a nő hajának csábító illatától.
Kívánta őt, istenem, mennyire kívánta őt. De nem ismét ezen a
kavicsos földön, nem olyan helyen, ahol bárki megláthatja őket. A
szobájában akarta, kényelmes ágyában, hogy legyen ideje rá, hogy
megismerje testének minden egyes apró részletét. Zárt ajtót, vastag
falakat és egy hosszú éjszakát akart.
Lehajolt, és Rivát a karjába vette. Átsétált a hídon, és elindult a
ház felé. Amint az alsó teraszhoz ért, villám cikázott át az égen.
A földszinti hálószoba, amit Noel használt, azonnal kinyílt.
Cosmo halála óta újra lett tapétázva, és eltűnt a betegszoba összes
felszerelése. A masszív mahagóni ágy, amit Cosmo annyira szeretett,
átkerült az egyik vendégszobába, és egy rózsafából készült ágy került
a helyére, ami még Noel anyjáé volt. Királykék, szürke és vörös
színek uralták a szobát, melyek szinte férfiassá, korszerűvé, bár nem
túl modernné tették a szobát.
Az ágy melletti márványtetejű asztalon álló lámpa finoman
megvilágította a szobát. Noel az ágyra tette Rivát, mire a nő
kinyújtotta a kezét, és lekapcsolta a lámpát. A sötétség ellenére még
így is túl világos volt. A sötétben jobban azokká lehettek, amik
valaha voltak, és kevésbé azok, amikké váltak.
Az ágy besüppedt, amikor Noel Riva mellé feküdt. A férfi meleg,
finom ujjaival megérintette az állát. Hüvelykujjával végigsimított
puha ajkán, melynek érzékeny felülete megremegett. Aztán ujjai az
állkapcsát érintették, lekúsztak egészen a nyakáig. Lehajolt, és meleg
ajkát a gyengén lüktető ütőérre nyomta, miközben keze lejjebb
siklott, átsiklott a mellén, le keskeny derekáig.
Visszatartott lélegzettel Noel magához húzta, szorosan tartotta, és
lassan ringatni kezdte.
– Már annyiszor – suttogta a férfi –, annyiszor álmodtam erről.
Riva érezte szíve szapora dobogását, a testét elöntő forróságot.
A férfi közeli teste kemény volt, erős és védelmező, melytől
vakmerőnek, a pillanat következményeivel nem törődőnek érezte
magát. A férfi izmai feszültségéből Riva tartózkodást, hajthatatlan
önuralmat, de Noel heves sóvárgását is érezte.
Riva tenyerét a férfi vállára helyezte, izmait masszírozta, aztán
fejét felemelve megcsókolta, miközben ujjai hullámos haját
simogatták. Nyelvével bejárta finoman kidolgozott ajkát, aztán
felfedezte fogait, édes és puha szájüregét.
Riva testében öröm rügyezett, testének alsó része elnehezedett.
Közelebb húzódott, lelökte papucsát, és hideg, meztelen lábát a férfi
köré tekerte. Tudta, hogy veszített, érzékei és régi emlékei elmosták
tartózkodását. Ugyanolyan csodálatos és bámulatos volt minden,
mint azelőtt. Mégis volt egy kis különbség, hogy érettebben fogadták
el a pillanat fontosságát és ritkaságát.
Noel nem vesztette el a fejét, inkább jóindulatúan és sajnálat
nélkül lemondott róla.
– Istenem, de kívánlak – mondta a férfi mély hangján, miközben
kioldotta Riva köntösét. Tenyerébe vette gömbölyű, meztelen mellét,
aztán megkóstolta a rózsaszín bimbót, nyelvével dörzsölgette, mielőtt
ismét megszólalt volna: – Mondd, hogy kívánsz.
– Kívánlak – suttogta Riva.
– Hiányoztál – mondta a férfi, miközben meleg, nedves lélegzete
Riva lapos hasát érte. – Mondd, hogy hiányoztam.
– Annyira hiányoztál. – Riva szavai fájtak, annyira igazak voltak.
Remegő ujjakkal kigombolta Noel ingét.
– Soha nem éreztem senki iránt ilyet, mint irántad – suttogta
rekedt hangon Noel.
Riva is hasonló hangon válaszolt, de nem suttogott:
– Én is ugyanígy érzem.
Noel kezébe vette a köntöst, és lecsúsztatta Riva testéről. A puha
selyem zizegve hullott a földre, aztán az inge következett, és a
nadrágja. Könyökére támaszkodva Noel kezét a Riva combjai
találkozásánál lévő puha, göndör tincsekre tette, mielőtt óvatosan
felfedezte volna a meleg, nedves üreget.
Az ég dörgött, a szél vadul fújta a teraszon összegyűlt faleveleket.
Riva számára olyan volt, mintha ereiben is vihar tombolna. Nem
bízott vadságában, de ugyanakkor felé törekedett.
– Egyszer már szeretkeztünk – mondta Noel kissé elfojtott hangon
–, de soha nem hallottam, hogy kimondtad volna. Ki fogod mondani
most már?
 – Én… – kezdte Riva, de abbahagyta, mert a torkára akadt a szó.
– Mondd ki – sürgette a férfi –, még akkor is, ha nem úgy van.
Riva engedékenyen suttogta a férfi fülébe azokat a szavakat, aztán
kinyújtotta a kezét, megérintette merev, rugalmas férfiasságát, hogy
viszonozza a testét elöntő örömöket. A férfi visszatartott lélegzettel
adta át magát a gyönyöröknek, míg Riva magára nem húzta.
Épp amikor a férfi Riva fölé emelkedett, egy villám cikázott át az
égen. Noel haját kékre, vállát aranyszínűre festette. És abban a
pillanatban, amikor belehatolt, Riva testét túláradó izgalom töltötte
el. A férfi karjába kapaszkodva, csípőjét felemelve nyelte el Noelt,
hogy elvezesse a beteljesülésig.
Erős volt, annyira erős, végtelenül kitartó, és hibátlanul mozgott
Rivában. Szaggatottan lélegeztek; végtagjaik nedvesek voltak a
verítékezéstől; szívük dobogása megsemmisítette a kinti vihar
tombolását. Az idő visszafordult, ismét közel kerülhettek egymáshoz.
A tökéletes pillanatban tudattalanul, szétszakadva,
megsokszorozódva érték el a csúcsot. Egymásra zuhantak, halk,
zavaros szavakat suttogtak egymásnak, miközben ajkuk kimerülten
ismét egybeolvadt. Aztán csendben hallgatták az eső zuhogását.
A percek elmúltak. Légzésük lecsendesült. A szél elhalt, az eső is
elhallgatott. Karjukat és lábukat még mindig egymásba fonva,
szemüket lehunyva feküdtek egymás mellett. Noel elsimította Riva
nedves arcából a hajszálakat, majd egy csókot lehelt a homlokára.
Kissé felemelkedett, hogy tehermentesítse a nőt a súlyától, de nem
engedte el. Mély lélegzetet vett, mintha valami olyan dolgot szeretne
mondani, ami fontos számára.
Hirtelen kinyílt a hálószoba ajtaja, és a falnak vágódott. Aztán egy
halk kattanás hallatszott, és világosság árasztotta el a szobát. Riva
Constance-t pillantotta meg a kezével a villanykapcsolón, amit épp
azelőtt kattintott fel. Arca vörös volt a dühtől, hangja, amikor
megszólalt, rosszindulatúan győzelemittas volt.
– Tudtam, hogy itt foglak találni benneteket – mondta a nő. – Van
olyan hely, ahol ez vérfertőzésnek számít.
Noel azonnal a takaróért nyúlt, hogy eltakarja testüket. Attól
függetlenül, hogy halkan szólalt meg, düh érződött hangján.
– Kifelé.
Volt felesége felvonta a szemöldökét, miközben gúnyosan
beszélni kezdett:
– Nem hisztek nekem? Nézzük csak Mózes harmadik könyvét: „A
te atyád feleségének szemérmét fel ne fedd.” Biztosan a
mostohaanyákra gondoltak, de természetesen ez a vér szerinti
anyákra is érvényes.
Noel meg bírta volna fojtani Constance-t. Hétköznapi
mocskolódása megbocsáthatatlan volt. Érezte, hogy Riva
megmozdul, és könyörgő tekintetét rászegezi.
A férfi ismét Constance felé fordult, és megszólalt:
– Aligha hiszem, hogy a Biblia a kedvenc olvasmányod.
– Az, ha van hozzá kedvem – válaszolt a nő.
– Azt hiszem, rájöttél, hogy az apám meghalt; ezért Riva többé
nem a felesége.
– Igaz, de az embereknek jó az emlékezőtehetségük, és néha
inkább az ösztöneikre hallgatnak, és nem a logikára vagy a
törvényre. Csak azt tudják, hogy nem jó, amit csináltok, anélkül hogy
tudnák, hogy rosszul tudják.
– Én nem így gondolom.
– Akkor bolond vagy!
Noel a nő szemébe nézett.
– Talán nem annyira, hogy ne tudjam, mit szeretnél elérni. Nem
fogok semmin sem változtatni.
– Nem? Csak azt akarom, hogy tudd, ha a mostohaanyádat ismét a
karjaidba veszed, akkor nem vagy tudatában annak, hogy az apád
helyét veszed el. Természetesen, lehet, hogy épp ezt akarod, mindig
is ezt akartad.
– Undorító dolog így beszélni! – szólalt meg Riva dühösen.
– És undorító így cselekedni! – vágott vissza rosszakaratúan
Constance.
– Csak ön szerint. Nem vagyunk vérrokonságban egymással.
– Soha nem is mondtam, hogy abban vannak. Csakhogy ez tilos,
és jó okuk is van rá.
– Nem, mert Cosmo már nem él.
– Nem, a férje már valóban halott, hát nem boldog?!
Riva sápadt arccal nézett Constance-ra. Mielőtt válaszolhatott
volna, Noel lépett közbe, megmozdult, mintha le akarna szállni az
ágyról. Nem magával törődött – nem sok olyan dolgot mondhatott
volna volt felesége, amivel megbánthatta volna –, de Riva
megakadályozta, hogy leszálljon.
– Fogalmad sincs róla, hogy mit művelsz, Constance. Menj ki,
hallasz engem? Azonnal menj ki, mielőtt kidobnálak!
– Milyen kedves – mondta Constance –, úgy látszik, néhány nő a
védő ösztönöket hozza ki a férfiakból. Bár Riva lehet elvesztette
egyik lovagját. Vigyáznia kellett volna Coloradóval. Nem hinném,
hogy a kedves Dante egyedül pihenget a hegyekben. A gyerekek és
én találkoztunk vele, amikor egy nővel ebédelt. Anne Gallantként
mutatta be.
Noel érezte, hogy Riva megmerevedik, miközben meghallotta a
másik nő célzásait, bár nem nézett rá. Ehelyett leszállt az ágyról.
Constance arca megváltozott, gyorsan hátrább lépett, és bezárta maga
mögött az ajtót.
Kisebb csend következett. Riva a köntöséért nyúlt, és kiszállt az
ágyból. Noel is felvette a sajátját.
– Nem kell velem jönnöd – szólt Riva.
– De kell.
A férfi szavai annyira határozottak voltak, hogy Riva nem szólt
egy szót sem. Csendben öltözködött. Ujjait végighúzta a haján, hogy
javítson valamennyit kinézetén. Amikor az ajtó felé fordult, Noel is
követte
Az eső már nem esett, bár hallották, ahogy csöpög a tetőről.
Lassan felmentek a lépcsőn és a hallon keresztül Riva hálószobájába.
A férfi kinyitotta az ajtót, de nem lépett be.
– Sajnálom – mondta egyszerűen.
Riva lassan lélegzett.
– Én is. Tudom, hogy úgysem úgy van az egész, ahogy Constance
gondolja. Csak szükségünk volt egymásra. Néha szüksége van az
embernek valakire, hogy ölelje.
Ha Noel soha nem szerette volna korábban, akkor most
megszerette volna, ahogy Riva sötét tekintettel és üvegszilánkokkal
felvágott arccal megpróbálta megnyugtatni a lelkiismeretét, amiért őt
akarja, apja feleségét. Noel felemelte a kezét, és a tenyerébe vette
Riva arcát, hüvelykujjával megsimította az ajkát.
– Tudom – mondta gyengéden. – A vihar váltotta ki belőlem. Már
régóta ezt váltja ki belőlem.
Riva arca megremegett, amikor mosolyogva a férfi arca felé nyúlt.
Noel gyengéden megcsókolta, aztán hátralépett.
Riva kihúzta magát, miközben a homályosan megvilágított
hallban Noelre nézett.
– Jó éjszakát – mondta halkan.
– Jó éjszakát – válaszolt Noel is.
Riva óvatosan bezárta az ajtót. Hosszú idő eltelt, mire hallotta, a
férfi lépcsőn levezető lépteinek hangját.
Riva agya üres volt, talán önvédelemből, hogy nehogy fájdalmat
okozzon magának azzal, hogy elgondolkodjon Cosmo fiának szavain
és cselekedetein.
Hálószobája hirtelen menedék lett számára. Beljebb lépett. Egy
kissé megborzongott, amikor megcsapta a ventilátorokból áradó
hűvös levegő. A lámpa nem égett a szobában, de nem is akarta
felkapcsolni. Az ablakon túl villámok cikáztak, és az ég is dörgött,
mintha a vihar nem is múlt volna el. Miközben a sötét szobában állt,
hallotta a visszatérő eső hangját. Kezét maga köré fonva az ablakhoz
lépett. A vihar most a másik irányból közeledett, és sokkal vadabbul.
Végigsepert Bonne Vie-n, megmozgatta a hatalmas tölgyfák ágait,
felborzolta a medence vizét, megitatta a pázsitot. Nem kellett a
tenger hangjaira, a pálmafák leveleinek zizegésére gondolni, nem
kellett a múlt és jelen vágyaira emlékeznie.
Ma éjszaka ő és Noel szeretőkként találkoztak, mindketten
elfogadták a pillanatot anélkül, hogy többet vártak volna ettől. Ennyi
volt; ennyinek kellett lennie.
 Riva elmondta neki, hogy szerette, de a férfi nem beszélt
szerelemről.
Soha nem mondta neki, hogy szereti, még azon a délutánon sem a
szigeten. Szeretkezett vele, aztán elment, és évekre oda maradt.
Mindig csak vágy volt közöttük. Noel soha nem csinált titkot
belőle, hogy kívánja. Ugyanakkor Riva is mindig vonzódott hozzá.
Kölcsönös vágyódásuk vonzalom volt. Ez már akkor is megvolt,
amikor fiatalok voltak, és most is érvényes kapcsolatukra.
Milyen hatalma van a vágynak! Ha szerelem is kapcsolódik
hozzá, valami halhatatlan dolgot lehet elérni vele, de ha nincs
szerelem, akkor a pusztítás fegyvere lehet.
Miért csókolta meg Noel a tónál? Miért vette a karjába? Miért?
És ő miért viszonozta csókjait? Bebeszélte magának, hogy csak a
halál közelsége miatt volt az egész, és azért, mert Noel mentette meg.
De ez sem segített. Kikapcsolódásra volt szüksége, hogy
megnyugodhasson. El kellett felejtenie Constance támadását. A
vérfertőzés olyan csúnya szó. Ez aligha érvényes rá és Noelre, de
már a gondolat is nagyon zavarta. Az okára nem volt nehéz rájönni.
Ugyanez a szó érvényes Erin és Josh Gallant kapcsolatára is.
Megmondta Noelnek, hogy szerette.
Nem bírt tovább erre gondolni, nem bírta elviselni. Kell lennie
valaminek vagy valakinek, aki eltereli a gondolatait, és segít
visszanyernie egyensúlyát.
Coloradóban egy órával korábbi időpont van, nem is olyan késő.
Az ágya melletti asztalhoz sétált, és felemelte a telefonkagylót. A
készülék fényében tárcsázni kezdte a számokat. A telefon csörögni
kezdett.
– Hello – szólt Dante.
Mielőtt Riva megszólalhatott volna, a háttérből egy üvegajtó
csapódása és egy nő hangja hallatszott.
– Kedvesem, gyere ki, ezt meg kell nézned. A leglátványosabb
naplemente… Ó, bocsáss meg.
Riva megismerte ezt a hangot. Nem ismerte volna fel a hangját, ha
Constance nem említette volna meg, hogy Dante Anne Gallanttal
találkozott. Végül is nem hallotta sűrűn vagy huzamosabb ideig
beszélni a nőt.
Gyorsan lenyomta a megszakító gombot. Ezután hosszú
pillanatokig a kezében tartotta a kagylót, és a semmit figyelte.

19.

A Beechcraft Bonanza egy jó gép, gondolta Edison, miközben

áthaladtak a szürke felhők között, de nem arra építették, hogy egy
hurrikánon is keresztülszálljon. Talán több figyelmet kellett volna
fordítania az időjárás jelentésre. De a pokolba is, nem akart itt várni,
az újságírók hümmögését hallgatni, otthon akart lenni. Azok a
szerencsétlenek semmit sem tudnak a politikáról, még a seggüket
sem találják meg a sötétben nélküle. Soha nem értette meg, mi a
pokolért kell neki ilyen képmutató hülyéktől függnie, hogy
megválasszák.
Még jó, hogy magával vitte Josht. Jó volt, hogy volt mellette egy
jóvágású egyetemista fiú, aki keményen kiállt érte.
Arra gondolt, hogy felhív egy nőt, és szerez magának is és
Joshnak is egy tiszta lányt. Még egyszer átgondolva nem is tűnt
olyan jó ötletnek. Josh az anyjára ütött, természetfölötti elképzelései
voltak a hűségről, és talán neheztelt volna rá emiatt. Szombat este így
is annyi bort és sört ivott a többi fiúval, hogy reggel alig tudta
kicibálni az ágyból, hogy hazarepüljenek. Mi lett volna, ha elment
volna egy vagy két körre valami nővel?
A repülés olyan volt, mintha egy vízfalban repültek volna, kisebb
folyók folytak a gép ablakának üvegén. Elég jó pilóta volt, de az
ilyen feltételek idegessé tették. A leszállási utasítások miatt is ideges
volt; nem szerette, ha a gépek legyőzték. Örülhet, ha láthatja a
leszállópályát ilyen időben. A mikrofonért nyúlt. Jobb, ha értesít
valakit.
A gép zötykölődve ereszkedett lefelé. Szürke, fehér felhők
suhantak el mellettük. A kerekeket kiengedte. De hol a pokolban van
a leszállópálya?
Lejjebb és lejjebb szállt. A motor egyhangú morgása felerősödött,
aztán ismét halkabb lett, mintha küszködne. Edison füle csengett a
fülhasogató hangtól. Azt hitte, kiesik az összes foga. Összeszorította
fogait, aztán ellazította az állkapcsát. Már csak néhány perc. Csak
néhány perc. Kidülledő szemmel előrehajolt, és ujjaival letörölte a
szélvédő üvegét, mintha azzal eltűnne a pára. De az sem segített.
Bármelyik percben, bármelyik percben leszállhatnak. Áttörés!
Szent szar! Túl alacsonyan száll, túlságosan alacsonyan! A
leszállópálya három átkozott mérföldre van még tőle. Rövidesen itt
lesz. Túlságosan rövidesen.
Kikapcsolta az automata pilótát, és megragadta a kormányt. A
motor felbőgött, a gép rángatózott. A rádió olyasvalamit mondott be,
amit már tudott. Josh felébredt, ásítozik. Fák teteje, minden levél
tisztán látható és nedves. Alattuk sártenger. A repülőtér kerítése
előttük van, elég alacsonyan. Meg fogja csinálni.
Edison nem vette észre a jobb oldalon kiugró ciprusfát, ami
kinyúlt a többi közül. A gép szárnya nekiütődik a fa tetejének.
Borulás. A lefutópálya fényei forgóként forognak. A gép átpördül a
kerítésen. A szárny leszakad. Fémcsattanás. Elektronikus
szikrázások. Istenem! Az összegyűrt gép oldalra fordul, megpördül.
Aztán megáll.
Edison hosszú másodpercekig a kormányt szorítva ült. Az ülése
annyira fenn volt, hogy csak a szürke eget látta. Vér ízét érezte,
tudta, hogy megharapta az ajkát. De életben van. Életben. Valahol
szökellő levegő hangja hallatszott, és üzemanyag és különböző fajta
folyadék illata érződött. Edison kábult volt, és a feje is fájt. De
életben van. És nem csinált a nadrágjába, legalábbis nem nagyon.
Még mindig szerencsés, vele van a híres Gallant-szerencse. Josh.
Kiszaggatta biztonsági övét, szabaddá tette magát. Az oldalfalra
kellett másznia, hogy az utasfülkébe bejuthasson. A gép törzse
beomlott. Josh eszméletlenül feküdt a roncsok között. A
választófallal derékszögben vörös vértócsa volt.
Villogó fények, kiabálások következtek, aztán valaki megragadta,
és elhúzta, miközben Edison kiáltott, átkozódott, könyörgött, hogy
valaki hozza ki a fiát. Lángvágókat hoztak teherautón, aztán Josht is
kitolták egy hordágyon. Egy roncsdarab a karjára esett, a vérzést
elállították, de még mindig sokkos állapotban van. Edison
megérintette fia hideg ujját, az utolsó pillanatig fogta, míg be nem
zárták a mentőautó ajtaját.
Egy rendőr megkérdezte a nevét, aztán pedig úgy nézett rá,
mintha őrült lenne. Mi a pokolért is adta meg neki a nevét?
Istenem, estére minden az újságokban lesz. Mindenki idiótának
fogja nézni. Már most hallja a megjegyzéseket. Ha Gallant
kormányzó nem bír egy gépet a levegőben tartani, akkor hogyan
tudna egy államot irányítani? Hogyan, ha olyan alkalmatlan pilóta?
De
ő nem az! Biztosan valami baja volt a gépnek. Valami
elromolhatott. Azonnal kiderült, hogy ő Gallant képviselő.
Rendőrségi autó kíséri a kórházba, és ő elöl fog ülni a vezető mellett.
Mielőtt az autó ajtaja bezáródott volna, odaszólt az egyik repülőtéri
tisztviselőnek.
– Hívja fel a feleségem a Royal Orleans Hotelban. Mondja meg
neki, hogy várjon a kórházban.
Öt órával később Josht már kitolták a műtőből, és az intenzív
osztályra került. Stabilizálódott az állapota. Az Oshner Kórház
orvosai szerint valószínűleg megtarthatja a kezét, de csak
negyvennyolc óra múlva tudnak biztosat mondani. Semmit sem
tehetett mint kormányzójelölt. Haza is mehet, pihenhet is; talán ki is
használhatná.
Edison nem akart pihenni. Tudni akarta, hol a pokolban van Anne,
és miért nem veszi fel a telefont. Tudni akarta, mi történt a géppel, és
ki a felelős érte. Nem akart egyetlen átkozott pirulát sem az idegeire.
Választ akart.
 A hotelszoba üres volt. Anne ruhái a beépített szekrényben
függtek, de egy-két ruhanemű hiányzott, mint például kedvenc
nadrágja és pulóvere.
Felhívta alexandriai otthonukat is, hátha hazament. Többször is
próbálkozott, mert Anne nem jelentkezett a kórházban, és
megmondták neki, hogy a hotelban sem tudták elérni. Ismét
próbálkozott, sikertelenül. Már vasárnap késő délután volt. A ház
üres volt, mert a szobalány is otthon volt a hétvégeken.
Edison a tizedik kicsengésnél lecsapta a kagylót. Arra gondolt,
hogy felhívja Anne valamelyik rokonát, de meggondolta magát. Nem
akarta felizgatni őket, hátha csak valamelyik ismerősüket látogatta
meg. Egyébként sem bírta volna elismételni a baleset körülményeit,
és Josh nagymamája vagy a nagynénjei úgysem bírták volna ki
anélkül, hogy el ne mondják, hogy az egész az ő hibája. Majd Anne
beszél velük. Ahogy a feleségét ismeri, úgyis meg tudja magyarázni,
hol volt. Biztos volt benne, hogy tud jó magyarázatot távollétére.
Egy italra volt szüksége. A bárhoz lépett, és töltött magának egy
Jack Daniel'st, és a felét megitta. A poharat fogva ismét a telefonhoz
lépett. Maga elé húzott egy lapot, ahonnan el tudta olvasni, és
ugyanakkor tárcsázni is tudta a számot. Amikor a repülőtéren a
telefont felvették, egy férfit kért, akit még a karbantartási irodából
ismert. Edison már korábban is hívta. Most kapta meg a férfitól a
jelentést, amit korábban kért tőle. A Beechcraft Bonanza automata
pilótája nem működött. Valaki biztosan elrontotta.
Valaki megpróbálta megölni. Néhány pilóta már bele is halt
hasonló repülőgép-szerencsétlenségbe, amit ő túlélt. A gép általában
orral a földnek ütközik, így a pilóta hal meg először. Az, hogy ő
életben maradt és tulajdonképpen sértetlen, a szerencséjének
köszönheti, hihetetlen, rendkívüli szerencséjének. Mindig szerencsés
volt, miközben Josh, a francba, majdnem belehalt. Josh, az egyetlen
fia. Ha rájön, ki tette, boldogan fogja végignézni a halálát.
Ebben a pillanatban megmozdult a kulcs a zárban. Edison letette a
poharát. Mire az ajtó kinyílt, ott termett, és becsapta a felesége
mögött. Anne megfordult, a szeme tágra nyílt.
 – Hol a pokolban voltál? – kérdezte Edison. Kezét a csípőjére
tette, miközben felesége válaszát várta.
– Mi az? Valami baj van?
– Ó, semmi. Csak annyi, hogy a férjed lezuhant a repülőgépével,
és a fiad a kórházban van, te pedig nem vagy itt.
– Josh? Mi történt vele? Hogy van?
– Én kérdeztem először – mondta a férfi elkeseredetten,
elégedetten a pánikszerű törődés miatt.
– Tessék? Arra gondolsz, hogy…
– Hol a pokolban voltál?
– Ó, hazamentem. – Anne megragadta férje karját. – A szentségit,
Edison, mondd már el!
A férfi lerázta magáról.
– Persze, otthon voltál. Hívtalak és nem voltál otthon. Egyébként
is, ha hazamentél, miért nem vitted haza azt a bronzroncsot a kerti
szobádba?
– Ha hívtál, biztosan elkerültük egymást; korán mentem, és
útközben ebédeltem. Nem gondoltam, hogy sietnem kellene. Ami a
szobrot illeti, el akartam vinni, de itt felejtettem. Edison, kérlek!
– A fiad karját majdnem levágta egy fémdarab. Az intenzív
osztályon fekszik, állandó megfigyelés alatt. Lehet, elveszti a karját.
Anne elsápadt. Gyorsan leült a legközelebbi székre, táskáját maga
mellé téve. Tekintetét még mindig Edisonon tartva megszólalt:
– Te szemét. Tudtad, és rólam kérdezősködtél.
– Én csak megtudtam, amit tudni akartam, és ez úgysem számít,
mert ettől nem változott semmit Josh állapota.
Anne felállt.
– De nekem számít!
– Miért? Te jól érezted magad, miközben ő megsebesült, és nem
voltál vele, amikor szüksége lett volna rád. Most már mit számít az a
néhány perc?
– Ki van most vele?
– Senki. Egyedül van, mert az anyja…
– Apja is van! Miért nem vagy ott? Mit csinálsz itt? Leiszod
magad?
– Csak ittam egy italt, mert szükségem volt rá. Azért vagyok itt,
mert tudni akartam, hol a pokolban vagy.
– Mit számít az? Joshnak szüksége van valakire!
– Igen, rád. Te vagy az anyja.
– Tudhattam volna, hogy kicsavarod a szavaimat, csak hogy
kényelmesen érezhesd magad. Soha nem értetted meg más
nézőpontját, csak a sajátodat. Soha nem törődtél bárki akaratával és
szükségével, csak a sajátodéval.
– Bocsánat! Majdnem megöltek ma délután. Ettől érzékeny lesz
az ember.
– Te mindig érzékeny vagy, vagy még rosszabb, de soha nem
fogom megbocsátani neked, amit tettél.
Edison a kezébe vette a poharát, és belekortyolt.
– Nincs abban semmi rossz, hogy megpróbáltam rájönni, mit
csinált a feleségem.
Anne hosszú pillanatokig figyelte a férjét. Hirtelen nevetve
megszólalt.
– A tény az, hogy nem jöttél rá semmire. Nem otthon voltam.
Coloradóban voltam.
Anne elfordult a férjétől, és elindult az ajtó felé. A férfi utolérte,
és megragadta a karját.
– Mi az, hogy Coloradóban? Mi az ördögöt csináltál te
Coloradóban?
– Ha tudni akarod, a szeretőmmel voltam az ágyban. Most pedig
engedj, hadd menjek! Látnom kell a fiamat.
– Engedjelek? Kiverem a szart is belőled, te kurva! Mi az ördögöt
mondtál nekem?
– Az igazat. De te soha nem jöttél volna rá.
– Nem hiszem el!
– Miért? – Anne keményen a férjére nézett. – Azért, mert az
önérzetedet csorbítja? Azt hiszed, csak te bújhatsz mások ágyába?
– Azért, mert egy frigid pina vagy!
– Ó, nem. Ha frigid voltam, az azért volt, mert pocsék szerető
vagy. Sokat megtudtam ezen a hétvégén.
Edison úgy érezte, mintha gyomorszájon rúgták volna.
– Nem tehetted… – kezdte a férfi zavartan.
– De megtettem. Most pedig takarodj az utamból! – Anne
szabaddá tette a karját.
Edison eldobta a poharát, ami leesett a szőnyegre, aztán pedig
begurult a hálószobába. Aztán a férfi Anne-re ugrott, megfordította,
és úgy megütötte, hogy a nő arccal az ajtónak vágódott. Edison
követte feleségét, és belemarkolt a hajába.
– Ki az? – kérdezte fülhasogató hangon. – Ki a szeretőd?
Anne szeme aggodalmat tükrözött, és az álla vöröseskék volt.
Ajka remegve mosolyra húzódott.
– Menj a pokolba.
– Megtudom, ki az, és még azt is meg fogja bánni, hogy
megszületett.
– A helyedben óvatos lennék. Lehet, te fogod sajnálni, hogy
megszülettél.
A férfi szorítása enyhült, vonásai megfeszültek.
– Befolyásos ember?
– Mondjuk azt inkább, hogy vannak jó barátai.
– Olyan barátok, akiket még az sem érdekel, ha megölik a fiadat,
miközben csak engem próbálnak eltenni láb alól?
Edison a felesége szemében éledő félelmet figyelte, pupillái
kitágultak, és megnyalta az ajkát, mielőtt megszólalt volna:
– Nem gondolhatod…
– A zuhanás nem volt baleset.
– Ő nem tenné – suttogta Anne. – Nem tenné, Dante nem tenné.
Edison meglepetten mordult fel, aztán hangosan felnevetett,
miközben eltolta magától feleségét.
– Érted valószínűleg nem. De Riva Stauletért lehetséges.
– Miről beszélsz? – Anne szavai bátrak voltak, de tekintete sivár.
– Azt hittem, magad is rájössz, de nem baj. Menj és nézd meg
Josht, aztán pedig gyere vissza. Még nem beszéltük meg a dolgot.
Anne felegyenesedett, a haját megigazította. Körbenézett,
megtalálta a táskáját a szék mellett, és a vállára akasztotta. Az
ajtóhoz lépett, megfogta a kilincset, aztán hátrafordult.
– Azért kértél ilyen kedvesen, mert azt akarod, hogy veled
maradjak ebben a házasságban?
– Inkább azért, hogy tudd, hol a helyed, ami mindenképpen
mellettem van.
– Érdekes, nem hallottam még ilyet. Tudod, a hozzám hasonló
emberek nem azt mondják, amit akarnak, vagy amit valójában
gondolnak. Ha kedvesen mondanak valamit, az csak azért van, hogy
elrejtsék gyűlöletüket. Vagy azért, hogy elkerüljék a bajt, hogy
könnyebben, jobban éljenek. De mindig a felszín alatt élnek. Én már
belefáradtam abba, hogy mindig a felszín alatt éljek, Edison.
– A feleségem vagy.
– Még ilyen elhomályosult glóriával is? – Anne hangja gúnyosan
csengett.
– Majd később megbeszéljük.
– Akkor meg kell bánnom? Sajnálom, de nem vagyok olyan
hangulatban. Ez a házasság, ha lehet annak nevezni, véget ért.
– Nem hagyhatsz el, és a kormányzófeleségi posztodat sem, főleg
nem egy digó kedvéért, aki drogos éttermeket vezet.
– Talán igen, talán nem. De nem fogok maradni egy felületes,
önző emberrel, aki nem tudja irányítani a hangulatát, vágyait, sőt
még az orgazmusát sem.
– Vissza fogsz jönni – mondta Edison öklét felesége felé emelve.
Anne nem válaszolt. Kiment, és csöndesen bezárta maga mögött
az ajtót.
Edison nem értette ezt a hirtelen embertelen bánásmódot. Valaki
megpróbálta megölni, a fia félholtan fekszik a kórházban, és hideg
felesége is hirtelen talál valakit, aki melegítheti. Karrierje is
veszélybe került, mert ez a repülőgép-szerencsétlenség irányítási
szakértelmét vonja kétségbe. És mintha ez nem lenne elég, a felesége
azzal fenyegeti, nevetség tárgyává teszi, és elhagyja, hogy a választói
is elpártoljanak mellőle.
Az órájára pillantott, aztán leült a kanapéra, és a tv
távkapcsolójáért nyúlt. Épp hírek volt a tévében. Egy politikai
történet volt Washingtonból, aztán az arca jelent meg a képernyőn.
Repülőgép-szerencsétlenség – rossz idő – a leszállópálya alacsony
megközelítése. A roncs látványára Edison hátán végigfutott a hideg.
Aztán Josh mellett rohant a mentőautóhoz. Istenem, milyen vadnak,
összetörtnek néz ki. Még arra sem emlékezett, hogy a kamerák ott
voltak. Ha észrevette volna őket, hűvösebben viselkedett volna. A
riporter sajnálatát fejezte ki, aztán pedig a baleset kivizsgálásáról
kezdett beszélni.
Kivizsgálás! Gondolhatta volna. Valaki rá fog jönni az automata
pilótára. Mi lesz akkor? A tényt, hogy valaki elrontotta a gépet, a
saját hasznára fordíthatja, hogy megnyerje ezzel a szavazók
együttérzését? Vagy az ok keresése kérdésekhez vezetne, melyek
nyilvánosságra hozatala feltárná féltve őrzött titkait.
Amint a képernyőn a kelet-texasi tornádó pusztítása jelent meg,
Edison kikapcsolta a készüléket. Izzadt. Összedörzsölte a tenyerét,
hogy megszabaduljon a nedvességtől. Összeszorította az öklét, aztán
szétnyitotta, és megnézte.
Nem kellett volna megütnie Anne-t. Nem azért, mert nem
érdemelte meg; csak egyszerűen nem volt okos dolog tőle. Szüksége
van rá, szüksége van a jelenlétére. Mindennek jónak és normálisnak
kell látszania. De ki gondolta volna, hogy talál még egy férfit? Hogy
tehette ezt vele? És most pedig a kampány közepén azzal fenyegeti,
hogy elhagyja. Nem tudta elhinni. És pont azt a digót választotta,
Riva barátját. A felesége ellopta Riva férfiját. Milyen nevetséges!
Vagy mégsem? Lehet, hogy Dante kezdett ki a feleségével? Talán
Riva kérte erre? Biztosan ez történt. Másképp Anne nem tette volna
ezt vele. Minden bajt Riva okoz. Mindenhol ott van, látja, amit nem
kellene, kellemetlenkedik, fenyegeti.
Azért is utazott el, hogy távol maradjon a helyszíntől. Egész
hétvégén várt, de nem hallott semmit a Rivával kapcsolatos
balesetről. Ez is azt mutatja, nem bízhat senkiben.
De várjunk csak. Mi van, ha Riva rájött? Ha azért csinálta az
egészet, hogy bosszút álljon, amiért ő is megpróbálta megölni?
Istenem, milyen félelmetes. Majdnem megölte. Ki gondolta, hogy
vannak ilyen jellegű kapcsolatai? Kemény nő; mindig is az volt, már
gyerekkorában is.
Edison lefeküdt a kanapéra. Át kell gondolnia, hogy mit fog most
csinálni. Nem hagyhatja ennyiben. Egyébként is még mindig a seggét
akarja. Istenem, mennyire a seggét akarja.

20.

– Miért nem mondtad el?

Erin fájdalmában felkiáltott, és könnyes szemmel azonnal felugrott.
Doug Gorsline, akivel együtt römiztek, szintén felállt. Sovány arca
sötét volt az aggodalomtól, miközben tekintete Erinen pihent.
– Megmondtam volna, ha tudtam volna – mondta Riva csendesen.
– A baleset korábban történt, de Liz csak most hallotta a híreket a
konyhában, és ő szólt nekem.
Nem ez volt a teljes igazság. Edison telefonált, de annyira ideges
és zaklatott volt, hogy Ábrahám azt mondta, Riva nincs otthon.
Mivel Edison kiabált valamit a repülőgép-szerencsétlenségről is, a
komornyik bement a konyhába, és bekapcsolta a kis televíziót, amit
Liz szokott nézni főzés közben. Liz sietett azonnal Rivához, hogy
elmondja a történteket, miközben Ábrahám még azon
morfondírozott, hogy szóljon-e neki, vagy sem.
– Josh? Mi történt Joshsal? – kérdezte Erin.
– Az Oshner Kórházban van, állandó felügyelet alatt.
– Oda kell mennem, meg kell néznem. Gondolod, hogy
beengednek? – Erin bízó, várakozó tekintettel nézett Rivára, mintha
nagynénje mindenre tudná a választ.
– Nem tudom. Azt hiszem, attól függ, milyen súlyos az állapota.
De semmit sem tehetsz.
– Akkor is meg kell próbálnom.
– Biztos vagy benne? Ha láthatod is, akkor is csak legfeljebb
néhány percre. Ahogy hallottam, nem hiszem, hogy beszélhetsz vele.
Felhívhatjuk, és érdeklődhetünk az állapotáról, ha szeretnéd.
Riva nem örült az ötletnek, hogy Erin Edisonnal találkozhat. A
férfi biztosan a kórházban van, és ha olyan vad, mint Ábrahám
állította, akkor nincs kedve találgatni, hogy mit fog csinálni, mit fog
mondani. Ráadásul valószínűleg ő próbálta elrabolni vagy megölni,
és ha rájön, hogy ez nem sikerült, Erint veszi célba.
– Nem, oda akarok menni – ragaszkodott hozzá Erin. – Ott akarok
lenni.
– Nem hiszem, hogy ilyen zaklatottan vezetni tudnál, és a limuzin
sincs használható állapotban. – Rivának nem állt jogában, hogy
megtiltsa lányának, hogy odamenjen, de azt kívánta, bárcsak meg
tudná tenni. Egyébként sem vezetett volna ez semmi jóra, és Erin
már túl idős és független az ilyen taktikákhoz.
– Majd én elviszem – ajánlotta fel Doug.
– Ó, megtennéd? – mondta Erin a férfi felé fordulva, és
köszönetképpen megfogta a férfi kezét. – Nagyszerű. De biztos, hogy
nem bánod?
– Biztos – válaszolta a férfi.
Ha féltékeny is a másik férfira, Doug jól leplezi, gondolta Riva.
– Tudom, hogy a legjobb szándékkal teszed, Doug, de kétlem,
hogy Josh szülei örülnének egy fotós érkezésének.
– Akkor nem fotósként megyek. Az autóban hagyom a
kamerámat.
– Nem értem, mi köze van az egésznek a foglalkozásához –
védekezett Erin. – Biztos vagyok benne, hogy a Gallantoknak nem
lesz kifogásuk ellene, ha velem érkezik.
Riva nem keresett több kifogást, de hirtelen elhatározásra jutott.
Ha Erin megy, akkor ő fogja megvédeni. Noel azt mondta, hogy ne
hagyja el a házat egyedül, de nem lesz egyedül, ha Erinnel és
Douggal megy.
 – Megyek én is.
– Nem kell – mondta Erin.
– Tudom, de jobb, mintha itthon ülnék, és aggódnék. Egyébként
is, ha az autómmal megyek, akkor haza tudlak hozni. Így legalább
Dougnak sem kell még egyszer visszajönnie. – Természetesen ez
kifogás volt, de csak abban reménykedhetett, hogy Erin nem veszi
észre.
– Nekem nem teher – mondta Doug.
Riva a fotósra mosolygott.
– Tudom, de én menni szeretnék. Nem lenne tisztességes
visszaélni a jóságával.
– Kérem, éljen vissza vele.
Riva mosolya melegebb lett.
– Talán máskor.
Már besötétedett, mire beértek a kórházba. Az intenzív osztályra
mentek, ahová nem volt érvényes a rendes látogatási idő. A
váróteremben piszkos székek és fotelek voltak, gyűrött újságok és
szamárfüles magazinok, a szemetes kosarak műanyag
kávéspoharakkal és üdítőitalok dobozaival voltak tele. Ilyenkor nem
lehetett telefonálni, csak barátok és hozzátartozók érdeklődhettek a
beteg állapotáról.
Anne Gallant egyedül ült, egy magazint lapozgatott. Amikor
megpillantotta őket, félretette a lapot, és felállt. Erin azonnal
odament hozzá, és gyorsan megölelte.
– Hogy van?
– Még mindig állja a sarat – mondta Anne komor mosollyal az
arcán.
Riva tekintete is találkozott Josh anyjáéval. Anne Gallant kérdőn,
kissé zavartan figyelte. Egy pillanat múlva figyelme ismét Erinre
orientálódott.
– Gondolja, hogy beengednek, hogy láthassam? – kérdezte Erin.
Anne az órájára pillantott.
– Senkit nem engednek be, bár négyóránként egy üveg
választófalon keresztül meg lehet nézni. Már nemsoká lejár a négy
óra.
– Jobb, mint semmi.
– De légy felkészülve. Máshogy néz ki… sápadt, viasszerű, és a
szemöldökéig be van kötözve a feje. Ki sem nyitja a szemét, és meg
sem szólal az operáció óta. – Anne hangja elakadt. Könnyek szöktek
a szemébe, aztán zavartan letörölte őket.
– Bejön velem? – kérdezte Erin.
– Egyszerre csak egy embert engednek be, és csak néhány
másodpercre. Menj először, én pedig majd megyek másodjára.
Megvárhatsz a folyosó végén az ajtónál, ha gondolod. Nem tart
sokáig.
Doug elment Erinnel várakozni. Riva Anne-nel maradt. Leültek,
megpróbáltak pihenni székükben. Csend telepedett közéjük, melyet
egy távoli csengő hangja tört meg.
Anne megszólalt:
– Josh és Erin tényleg annyira egyformák.
Ez a kijelentés egy üzenetet hordozott, anélkül hogy valójában
kimondta volna. Riva megkönnyebbült. Nem kellett találgatnia, hogy
mi is a helyzet.
– Igen, egyformák – válaszolta Riva. – Lehetnének édestestvérek
is, ugye? Sajnálom a fiát és a balesetet.
Anne annyi fájdalmat tükröző szemmel nézett rá, hogy tíz évvel
idősebbnek tűnt.
– Tud valamit róla?
– Nos, nem, nem igazán. Nem olyan rég hallottam róla.
– Biztos?
– Van valami ok rá, amiért korábban tudnom kellett volna róla? –
Riva hangja zavart volt, tekintete a másik nőt fürkészte.
– Tudja, én hiszek magának.
Anne megvonta a vállát, aztán a kezét figyelte, ahogy céltalanul
összekulcsolta, majd ismét szétnyitotta. Riva az alapos smink
ellenére is látta egy nemrégiben szerzett zúzódás nyomát az állán.
– Azt hiszem – mondta lassan Riva –, magyarázatot kellene adnia.
– Igen, szerintem is. Edison… Edison szerint ön rendezte a
repülőgép lezuhanását.
– Tessék? Nem!
– Ez tisztesség kérdése. – Szavai tompák voltak, majdnem
hangtalanok.
Riva gondolkodott, kiválasztotta és kiselejtezte a lehetőségeket.
– Értem. És ezt megtorlásként csináltam?
Anne szemöldökét összevonva nézett a másik nőre.
– Nem tudom, mire gondol. Gondolom, több mint visszavágás
lehet.
Nyilvánvaló volt, hogy céljaik keresztezték egymást. Edison
felesége minden bizonnyal semmit sem tudott a Riva és a sofőrje
elleni támadásról. Riva gyorsan elmondta a történteket. Anne is
elmesélte neki, hogy mi történt a repülőgéppel.
Riva lassan, hitetlenkedve megrázta a fejét.
– És hogy tudtam volna ezt véghezvinni? Felbéreltem volna egy
szakembert, vagy csak egyszerűen felhívtam volna a
bérgyilkosomat?
– Egyik sem. Az a legvalószínűbb, hogy szólt Dante Romolinak.
– Danténak?
Riva a másik nőre nézett. Anne Gallant állta a tekintetét. Végül
Riva megszólalt:
– És ha Dante beleegyezett, akkor kiért tette? Értem vagy önért?
Anne arca összerándult, mintha összeszorította volna az állkapcsát
is. Arca elpirult.
– Látom, tud rólunk. És én még azt hittem, hogy óvatos voltam.
Úgy néz ki, nem is olyan titkos a kapcsolatunk. De ez nem számít.
Most csak az a fontos, hogy megtenné?
– Nem tudja?
Ez aljas dolog volt tőle, gondolta Riva, de nem tehetett róla. Nem
állt jogában, hogy féltékeny legyen Dantéra, valójában soha nem is
zavarták az egyéjszakás vagy egy hétvégés kapcsolatai, mert tudta,
hogy ezek nem fenyegetik a férfi iránta érzett hűségét. Anne Gallant
más lehet.
– Őszintén szólva én nem hiszem, hogy képes lenne ilyesmire –
mondta Anne fájdalmasan –, de az az igazság, mondtam neki, hogy
inkább özvegy lennék, mint hogy elváljak. A másik pedig az önhöz
fűződő viszonya. Én megértem, hogy… különleges a kapcsolatuk, de
mivel ezt nem beszéltük meg, nem tudom, milyen messze menne el
önért.
– Nem szeretném, ha csak ettől függne.
– Ön már évek óta ismeri, miközben én… Nos, az én esetemben
csak napokról van szó. Gondolom, ön meg tudja nekem mondani.
– Bárcsak meg tudnám. Megértem, hogy azt gondolta, hogy én
tudni fogom, de van néhány dolog Dante életében, amit nem oszt
meg velem. Ez az egyik.
Anne megcsóválta a fejét.
– Annyira zavart vagyok. Annyira megbízható, együtt érző,
annyira könyörületes embernek tűnt. És most a fiam itt fekszik…
– Ne gondoljon erre.
– Hogy tehetném? Mi van, ha Dante tette? Valamit tenni kell,
hogy megakadályozzuk, hogy ismét ezt tegye. Mi – ön és én – nem
ülhetünk tétlenül.
– Nem áll szándékomban tétlenkedni. Beszélek vele, bár nem
vagyok biztos benne, hogy eredményre vezet. Ha ártatlan, nem tudja
bebizonyítani, és ha nem az, nem lesz bolond bevallani, még nekem
sem.
Riva alig fejezte be, amikor egy férfi alakja jelent meg az ajtóban.
Edison volt az. Idegesség, nyugtalanság töltötte el. Már kezdte azt
gondolni, hogy túlélheti ezt a látogatást anélkül, hogy a férfival
találkozzék.
Edisonnak beletelt egy kevés időbe, mire felismerte, aztán
szándékosan lelassította a lépteit.
– Nos, nos. Mi van itt, tyúkparti?
Riva nem tartotta fontosnak, hogy válaszoljon, de Edison felesége
sem úgy nézett ki, mint aki válaszolni akarna. Riva tekintetét még
mindig Anne-en tartva, felállt.
– Már majdnem itt az ideje, hogy megnézzék Josht. Ha
megbocsát, megyek, és iszom egy kávét.
 – Van egy kávéautomata a földszinti hallban – ajánlotta fel a
másik nő. – Nem valami nagyszerű a kávé, de forró.
Riva nem kerülte el Edison tekintetét, de nem is viszonozta,
miközben elment mellette. Könnyebben lélegzett, amikor kiért a
folyosóra. Érdekes szituáció volt, és nem volt biztos benne, hogy
kezelni tudja. Mit mondana egy olyan embernek, aki minden
bizonnyal megpróbálta megölni, ráadásul azt gondolja, hogy ő is
felbérelt valakit, hogy őt ölje meg? A közönséges udvariasság ezt
úgysem leplezi, de ha nincs elég bizonyíték a vádolásra, akkor
milyen választási lehetősége maradt?
Riva abban reménykedett, hogy Erin megnyugszik, miután látta
Josht, és hamarosan hazamehetnek. Ez a fajta szembesítés, még ha
civil is, próbára tette az idegeit.
Anne-nek igaza volt, a kávé forró volt. Riva leült kávéjával az
egyik asztalhoz. A műanyag szék hideg volt. A kórházak mindig
hidegek, a légkondicionálás miatt még nyáron is, különösen éjszaka.
Riva tejszínt töltött a kávéjába, aztán felemelte a kezét, és a
nyakizmát kezdte masszírozni, aztán a fejét előre és hátra hajtotta,
hogy csökkentse a feszültséget.
Egy idősebb nő állt az egyik automatánál. Haja kontyban volt, és
műszálas nadrágkosztümöt viselt. A nő behelyezte a pénzt,
kiválasztott egy italt, és a doboz nagy robajjal kiesett. A diétás itallal
a kezében, a nő együtt érzően Rivára mosolygott, úgy, ahogy a
kórházi látogatók szoktak. Megfordulva a nő távozott.
– Milyen jó, hogy kettesben maradtunk – szólalt meg Edison
dühös udvariassággal Riva mögül. – Reméltem, hogy
beszélgethetünk egy kicsit.
Riva majdnem elejtette a kávéját, miközben megfordult. Egy
szalvétával letörölte a kicsordult italt az asztalról.
– Azt hittem, megnézed a fiad.
– Úgysem segít rajta. – A férfi szavai komolyak voltak, majdnem
olyanok, mintha azt várná Rivától, hogy ezt elnézi neki.
– Túl fogja élni?
– Biztos vagyok benne, nem kell aggódnod emiatt. Csak azért
aggódj, hogy te túl fogod-e élni. Vagy engedem-e, hogy túléld.
– Durva. De soha nem vártam mást tőled.
– Amit vársz, és amit kapsz, az teljesen más. Anne mondta, hogy
volt egy kis dolgod két férfival és egy Uzival. Biztosan erre sem
számítottál.
Milyen biztos magában. Edison alig tompított a hangján.
– Valóban meglepődtem. Majdnem annyira, mint te, amikor
rájöttél, hogy túl alacsonyan szállsz.
– Szóval döntetlen, igaz?
– Talán, egyetlen részlet kivételével.
– Éspedig?
– Nekem semmi közöm a repülőtéren történtekhez.
Gondolkodnod kell, hogy ki akarhatja még a halálod.
– Rajtad kívül.
– Ó, igen, én is közéjük tartozom. Azt hiszem, egy egész csapat.
A férfi elnevette magát.
– De elég sok olyan ember van, aki viszont nagyra értékel.
– Például a nők? Nem sok jót mondhatok az ízlésükről.
– Volt idő, amikor te is szerettél engem.
– Ne viccelj. Csak bánatos voltam, és szexuális sürgetést éreztem.
Semmit nem éreztem irántad.
– Lehet, ha ezt akarod érezni. De Beth nem így gondolta.
– Ő miattad halt meg, nem valami jó ajánlás. Kíváncsi vagyok,
hány más nőt sebesítettél meg.
– Sok olyan van, akik azt sajnálják, hogy nem tettem azt velük.
– Mint Margaret, aki később fizetett meg a több évvel ezelőtti
dologért.
– Igen, és még volt egy-két ilyen eset, mint az a polgári jogokért
harcoló kurva. Kinevetett, amikor kikezdtem vele. Nem nevetett
többet. És mint látom, te is befogtad a szád.
Valami eszébe jutott Rivának, de nem gondolta végig.
– Ez is csak az én igazamat bizonyítja. Lehet, hogy sokként ér, de
nem vagy közkedvelt. Hát nem különös egy olyan férfinál, aki épp
kormányzó akar lenni?
 – Istenem, milyen okos száj. Szeretném…
– Bocsáss meg, kormányzó – mondta hirtelen Riva, felállva, a
kávéját az asztalán hagyva –, de azt hiszem, már hallottam korábban
a beszéded ezen részét.
– Nem! Most az egyszer nem. – Edison megragadta Riva
csuklóját, és visszarántotta.
Riva számított rá. Gyorsan megcsavarta a kezét, és kiszabadult.
Egy másodpercen belül a folyosón volt. Biztonságban. Vagy
mégsem? Hallotta Edison lépteinek zaját.
A hosszú folyosó üres volt, csak egy tisztítószeres kocsi állt a fal
mellett. Visíthatott volna, de agya nem fogadta el, hogy valódi
veszélyben van az orvosokkal, nővérekkel, betegekkel és
látogatókkal teli kórházban.
De túl késő volt. A férfi utolérte, keményen megragadta, és egy
ajtó felé vezette. Az ajtó kinyílt, és a világítás automatikusan
felkapcsolódott. Riva beesett. A szobában polcok voltak
kötszerekkel, papírtörülközőkkel, ágyneműkkel és üvegekkel. Amint
az ajtó becsapódott, a világítás kikapcsolódott, és ő a falnak esett.
Elhagyta a táskáját, miközben az egyik polcnak ütközött.
Felsikított, tudta, ezzel Edison sokat veszíthet. Kemény kezek értek a
testéhez a sötétben, megragadták ruhájának mellrészét.
Riva levegő után kapkodott, amikor Edison megfogta a mellét.
Reflexszerűen a férfi lába közé rúgott. A férfi elhúzódott, aztán
átkozódva megszorította Riva mellét. Rivának hányingere lett a férfi
érintésétől. Ütni kezdte. Kiáltani akart, de nem kapott levegőt.
Harcolnia kellett.
Edison magára húzta. Riva a szemét kezdte karmolni. A férfi
elfordította a fejét, és megütötte. Az ütés Riva halántékát érte. Egy
pillanatra minden elhomályosodott előtte. A polcoknak esett,
üvegeket, sprayket sodort magával a földre, amik zörögve,
csörömpölve zuhantak le. Ujjai egy hűvös sprays dobozt érintettek.
A teteje rajta volt. Mindkét kezére szüksége volt, hogy lecsavarja.
Riva a polcba kapaszkodva ütni kezdte a palackkal Edison fejét. A
férfi halkan, átkozódva fenyegette, és kinevette erőlködését,
miközben a dobozért nyúlt. Riva kikerülte a férfi ujjait, és a palackot
a feje fölé emelte.
Hirtelen mozdulattal Edison a földre rántotta. Csípője égett, ahogy
a polcon végigsúrolta, aztán a férfi már rajta is volt. A palack kiesett
a kezéből, és elgurult a földön. Riva utánanyúlt, ez alatt Edison
térdével szétfeszítette Riva lábát, és felhúzta a szoknyáját.
Egy pillanatra Riva engedte, hogy a férfi ujja a húsát érje, és
kemény ágyékát hozzá feszítse. Riva a guruló palack után nyúlt,
miközben a férfi letépte a harisnyáját. Riva hallotta a nejlon
szakadását, és érezte, hogy a harisnya csúszik le róla. Mindkét
kezével megragadta a palackot.
A palack teteje lejött. Riva azonnal a férfi arca felé fordította, és
lenyomta a gombot. Edison felordított, és hátraesett. Riva félrelökte,
és kihúzta a lábát alóla.
Túl lassú volt. Edison visszapattant, a hajába markolt, és lehúzta a
földre. Riva a táskáját érintette meg a földön.
Érte nyúlt, kinyitotta, és belenyúlt. Ujjai összezárultak az apró
pisztoly körül, melyet Cosmótól kapott, és a táskájába tett. Elővette,
és Edison gyomrának szegezte.
– Azonnal állj meg! – kiáltott Riva.
Ebben a pillanatban kinyílt a szoba ajtaja. A lámpa
felkapcsolódott. Anne jelent meg az ajtóban. Úgy tűnt, azonnal rájött
a helyzetre: Riva szoknyája a derekáig fel volt hajtva, fehérneműje
szakadt volt, és a kezében egy fegyvert tartott. Edison vörös szemmel
és gyilkos tekintettel nézte. Anne belépett a szobába, megragadott
egy fémnyelű seprűt, és keményen férje fejére ütött.
Tompa csattanás hallatszott. Edison arcáról a düh eltűnt, vonásai
kifejezéstelenek lettek. Egy pillanatra megingott, aztán eldőlt.
– Gyorsan, mielőtt valaki jönne – mondta Anne.
Riva akkorra már összeszedte magát. Visszatette pisztolyát a
táskájába, megigazította ruháját, és a kárt vizsgálta. Kezét Anne
karjára tette. Rekedt hangon megszólalt:
– Köszönöm.
– Szívesen. Valójában örömömre szolgált. Most pedig, segítene
kivinni a hallba?
– Igen, de mit fogunk…
– Azt hiszem, elszédült, valószínűleg a repülőgép-
szerencsétlenség hatása csak most jelentkezett. Miközben elesett,
beütötte a fejét.
– Igen – mondta Riva. – Igen, értem.
Kihúzták a folyosóra. Még nem igazán tudták a megfelelő
pozícióba ültetni, amikor egy fehér köpenyes férfi jelent meg a
sarkon, és feléjük közeledett. Anne azonnal térdre esett, gyengéden
ütögetni kezdte Edison arcát, melyek kissé keményebbekre
sikerültek, mint szükséges volt.
– Ó, doktor úr – szólt Anne. – Kérem, segítsen! A férjem elájult!

21.

Bocsánatkéréssel tartozik Margaretnek, gondolta Riva, miközben a

sötét úton Bonne Vie felé haladt. Most már tudta, hogy miért nem
fordult nővére a rendőrséghez, amiért Edison megerőszakolta. Most
ő is ezt érezte, félt az emberektől, hogy mit szólnának hozzá. Soha
nem gondolt arra, hogy Margaret csupán magánügyét akarja
megvédeni. Riva most már tudta az okát, hogy Margaret miért
tartotta vissza magát. Tudta, hogy ő sem hívta volna a rendőrséget,
ha Edisonnak sikerült volna elérnie a célját. Nem akarta a
rendőrséget is belevonni.
Edison viselkedését nem lehetett megérteni. Miért gondolja azt,
hogy joga van egy nőt molesztálni és magát ráerőszakolni? Amikor
ilyen magabiztos, azt hiszi, bármit megtehet? Az olyan nők miatt,
mint Margaret és ő, nem lehet felelősségre vonni, és ezért engedi
meg magának, hogy elöntse egoizmusa, de biztosan van valami
komoly probléma a gondolkodásával.
Riva nem volt elég tárgyilagos ahhoz, hogy a férfi gondolkodását
elemezze, vagy kíváncsi legyen rá. Gyűlölte a fájdalomért és a
gyengeségért, amit az a férfi váltott ki benne. Nem szerette
beismerni. Tudomást szerezni róla annyit jelentett, hogy elismerte
sebezhetőségét.
Az, hogy a férfi erőszakolási kísérlete nem sikerült, bizonyos
szintű diadallal töltötte el Rivát. Boldog volt, és hálás Anne-nek a
segítségéért. Ugyanakkor rettenetesen szüksége volt rá, hogy
kitörölje azt a néhány percet az emlékezetéből. Ez fontos lett volna
számára. Szerette volna a múltat is kitörölni, megváltoztatni, úgy,
hogy soha nem ismerte volna meg Edisont, soha nem esett volna
áldozatául. De nem tehette meg. Az idő sem tette lehetővé, és már
csak azért sem felejtheti el azt a néhány hetet, mert Erin azokból a
hetekből származik.
Riva sebzett volt, de nemcsak a teste. Volt egy fontos része, ami
károsult. Nemcsak a merényletkísérlet, hanem ez a személyes
támadás is aláaknázta védelmi rendszerét. Azon tépelődött, hogy
most már nemcsak egyféleképpen hozhatja rendbe a dolgokat,
méghozzá megtorlással, bosszúval. Néhányan igazságszolgáltatásnak
mondanák, ha elpusztítaná. Vagy butaság lenne személyes bosszúját
nyilvánosságra hoznia? Számít ez valamit neki?
Edisonnak igaza van. Nem teheti tönkre anélkül, hogy magát is ne
tenné tönkre. A férfi magával rántaná. Jó volt ezzel blöffölni,
lármázni, fenyegetőzni. Az az igazság, nem biztos benne, hogy
véghez tudja ezt az egészet vinni. Lehet, hogy valaha meg tudta
volna tenni, még mielőtt Noel megcsókolta. Most van egy kis
halvány remény a boldogságára. Úgy látszik, ő és Cosmo fia talán
elsimították nézeteltéréseiket, és a jövőben valami jó dolog felé
törekednek. De nem akkor, ha Noel megtudja, ki volt és mit tett
régen. Olyan sok mindent elfogadott már, ezt már nem tudná
lenyelni. Nem a szégyenről, hanem inkább a megtévesztésről volt itt
szó. Nem az a fajta ember, aki könnyen megbocsát egy ilyen nagy
hazugságot. Ha felfedné, a férfi megkérdőjelezné minden egyes
szavát, amit valaha is mondott magáról. Ezt nem bírta volna ki.
Erin, az első ülésen Riva mellett, nem szólalt meg. A fiatalabb nő
visszahúzódott, az ablakon kifelé bámult, mintha Josh eltompította
volna a lány máskor túláradó szellemét. A halál még mindig
absztrakt huszonnégy éves korban; és hogy bármikor elérhet
bármelyikünket, mindig sokkhatásként ér mindenkit.
Riva nem szólt Erinnek az Edisonnal történt incidensről. Mielőtt a
többiekhez csatlakozott volna, helyrehozta külsejét a toalettben:
megfésülködött, ellenőrizte, hogy sérüléseit a ruha mindenhol
takarja-e, levette szakadt harisnyáját, és a szemétbe dobta. Nem volt
külső jele belső nyugtalanságának. Nem lett volna értelme Erint
Edison álnokságával terhelni. Lányának így is van miért aggódnia.
Egyébként, ha a rendőrséget nem értesítették, nem volt értelme
megemlíteni. Minél kevesebben tudnak róla, annál jobb.
– Nem szereted Josht, ugye?
Riva azonnal Erinre nézett a kérdés hallatán. A műszerfal
fényében a lány szeme vádlón és kissé elítélőn csillogott.
– Miért mondod ezt? – kérdezte Riva. Természetesen csak
időhúzásból.
– Nem mentél be megnézni. Egyébként is, Josh is ezt hiszi. Ő
mondta, még mielőtt elutazott volna az apjával.
– Nem segített volna rajta, ha én is megnéztem volna, mivel még
azt sem tudta, hogy ott vagyok. Egyébként eléggé kedvelem.
– De ez nem elég ok arra, hogy elengedj vele Coloradóba.
– Nem értem, mit számít az, hogy szeretem-e vagy sem. Nem
hozzám jön Bonne Vie-ba.
– Talán nem, de ő csodál téged, szerinte nagyszerűen intézed a
dolgokat, az üzletet, a társasági helyzeteket és mindent. Nem tudja,
mi bajod van vele, és ez aggasztja. Azt szeretné, ha kedvelnéd.
Riva soha nem gondolta, hogy Josh elég okos ahhoz, hogy
észrevegye kétségeit. Milyen könnyű embereket bántani anélkül,
hogy tudnánk róla, vagy akarnánk. Természetesen ő szerette a férfit,
csak kényelmetlenül érezte, hogy a lánya körül van, és nem
bátorította látogatásait. De hogy magyarázhatná ezt el anélkül, hogy
el ne mondja a titkát? Óvatosan kiválasztott szavakkal Riva
megszólalt:
– Josh kedves fiatalember. Csak azt szeretném, ha még nem
mennél bele komoly kapcsolatokba.
– Számomra úgy tűnik, Doug Gorsline-t szívesen fogadod. – Erin
hangja neheztelőn csengett. Ez nem vetett jó fényt Doug Gorsline
esélyeire.
– Igen? Nos, ő is kedves fiatalember. Te nem kedveled? – Az a
baj az intim kérdésekkel, hogy mások is kérdésekkel válaszolnak rá.
Erin is korán rájött erre.
– Nem kellene? – kérdezte a fiatal nő egy vállrándítással. –Lehet,
hogy nem az a halál helyes fiú, de okos, kedves, és meghallgatja,
amit mondasz neki.
– De Josht jobban szereted?
– Azt nem mondtam. Valójában az más dolog. Josh nekem olyan,
mintha egész életemben ismertem volna.
– Olyan, mint egy testvér – javasolta Riva hatalmas bátorsággal.
– Valami olyasmi – értett egyet Erin –, de nem egészen.
Rivának nem volt idegzete mélyebben belemenni, hogy mit jelent
ez. Elengedte a füle mellett.
Épp a folyó melletti úton haladtak. Itt már nem volt forgalom.
Késő volt; a vasárnapi templomba járók már hazamentek, és
mindenki, akinek nem volt randevúja, vagy meghívása valamilyen
rendezvényre. Az autó légkondicionálója halkan zúgott, és a motor is
halkan morajlott. Az ég borús volt, bár az eső elállt, és az öböl felől
támadó vihar elhagyta őket, a szárazföld belseje felé húzódott. A
még mindig nedves éjszakában különféle hangokat lehetett hallani:
rovarok zümmögését, békák brekegését és az éji madarak énekét.
Annyira békés és késő este volt, hogy Riva kezdett elálmosodni.
Egy gyorsan feléjük közeledő autó fényszórója villant meg a
visszapillantó tükörben. A jármű sebessége, és ahogy megpróbálta
megelőzni, riadalmat keltett Rivában. Túlságosan a két napja
történtekre emlékeztette. Nincs mitől félnie, próbálta meggyőzni
magát; biztosan csak egy Rómeó siet hazafelé egy izgatott hétvége
után. Úgy látszik, Noelnek volt igaza: nem lett volna szabad George
vagy valamilyen védelem nélkül elmennie.
Az autó tompított a fényszóróján, miközben közeledett. Egyre
közelebb és közelebb ért, mintha meg akarná előzni. Riva tartotta a
sebességét. Hirtelen az autó fényszórója ismét felerősödött. Aztán
ismét letompult. A jármű lassítani kezdett, lemaradt. Megfelelő
követési távolságból tartotta a helyzetét.
Riva gyorsított. Az autó szintén felgyorsult. Riva lassított. Az autó
is lelassult. Riva lelassult, és ahogy csak tudott, jobb oldalra
húzódott, hogy az autó megelőzze. Az autó nem használta ki a
lehetőséget.
Csak véletlen egybeesés. Talán a Rómeó is épp ezen a sebességen
szeret utazni, vagy nem messze lakik, és nem éri meg neki, hogy
ezért megelőzze. Riva a tükörbe nézett, de nem ismerte fel az autót,
hogy talán valamelyik szomszédé. Valójában az autó homályos volt a
fényszórója miatt, ezért nem láthatta. Mérföldekig tartotta a jármű a
helyzetét.
Végre megjelent Bonne Vie bejárata. Riva bekapcsolta az
irányjelzőt, és lassított. Az autó szintén lassított. Riva befordult az
útra. Az autó követte.
Riva a gázra lépett, és gyorsan a ház felé hajtott. Erin megfogta az
ajtót, és meglepetten Rivára nézett.
– Riva, mi…
– Figyelj rám – szakította félbe. – Amikor megállok a bejárati ajtó
előtt, azonnal ugorj ki, és szaladj a házba. Ne nézz vissza. Ne állj
meg. Csak fuss.
– Miért? Ismét azok a férfiak?
– Nem tudom. De tégy, ahogy mondtam.
Erin a műszerfal fényében figyelte nagynénje arcát.
– És mi lesz veled?
– Megyek utánad.
Riva befordult a ház elé, és fékezett. Erin kinyitotta az ajtót, és
szaladni kezdett. Mire Riva kikapcsolta a biztonsági övét, és kiszállt,
a fiatalabb nő már a lépcső tetején volt. Ábrahám már várt rájuk, az
ajtó nyitva állt. Erin beszaladt, aztán visszanézett. Megállt, és
elkezdett nevetni.
Riva megfordult. A fényben egy vörös Alfa Rómeót pillantott
meg.
Bezárta az autó ajtaját, odaszólt az épp a sportkocsiból kiszálló
Danténak:
– A francba – kiáltotta Riva. – Halálra rémítettél!
– Bocsánat – mondta a férfi mosolyogva, bár a szeme komor volt.
– Legalább szólsz hozzám. Attól féltem, nem fogsz.
– Azért, mert meggyaláztad a vendéglátásomat azzal, hogy
elvitted Anne Gallantot magaddal a házba? Ez teljes mértékben a te
dolgod.
Dante elfintorodott.
– Gondoltam, hogy te telefonáltál. Nem sok ember tudja azt a
számot, és senki más nem tudta, hogy ott vagyok.
– Nagyon okos.
– Nem eléggé. Rajtakaptak. Megengeded, hogy bemenjek,
elmagyarázzam a helyzetet, és megvédjem magam az ellen a hülye
ötlet ellen, hogy én próbáltam megölni Edisont?
– Annyira hülye ötlet?
Egy pillanat csend következett, Dante szemében fájdalom
tükröződött.
– Én megértem Anne-t; nem igazán ismer, és aggódik a fiáért. De
téged nem értelek, Riva.
Riva sóhajtva elfordította a fejét.
– Gondolom, felhívott, és elmondta, miről beszélgettünk.
– Igen. Bemehetek?
Riva megfogadta, kideríti, van-e valami köze a balesethez. Most is
megteheti. Beleegyezően bólintott, és bevezette a házba.
Ábrahám még mindig fenn volt. Dante megrázta a fejét, amikor a
komornyik kávéval és süteménnyel kínálta, és Riva is, mielőtt
elküldte volna az idős férfit. Erin nyilvánvalóan lefeküdhetett, mert
nem volt a környéken. A könyvtárból világosság szűrődött ki, Noel
még biztosan ébren van. A ház egyébként sötét és csendes lett volna.
 Riva a fogadószobába vezette Dantét, és bezárta az ajtót. Dante
nem várta meg, míg Riva felé fordult.
– Nem én tettem. Tudom, hogy nem hiszed el, de meg kell
mondanom, hogy nem én tettem.
Riva elengedte a kilincset, és a férfira nézett.
– Én igazán hinni akarok neked. Csak az a probléma, hogy
valakinek meg kellett tennie, és neked volt erre a legjobb lehetőséged
és kitűnő okod.
– Anne volt az ok, és feltételezett maffiakapcsolataim a lehetőség?
– Letagadhatod valamelyiket?
– Nem. De engem csak az aggaszt, hogy épp neked kellene
letagadnom.
– Anne szerint lett volna még egy okod rá, az, hogy értem tetted.
– Talán, ha megkértél volna.
– Nem! – mondta Riva élesen.
– Miért nem? Ez az igazság.
– Ettől sem tudok hinni neked!
– Arról nem én tehetek.
– De te olyannak tartasz, ami nem én vagyok, értesz engem? –
kiáltotta Riva. – Te Madonnának tartasz, egy tiszta és lehetetlenül jó
nőnek, aki a te elveid szerint bármilyen áldozatot megérdemel. Én
nem vagyok az! Nem akarom, hogy imádj. Az akarom, hogy minden
hibámmal együtt szeress, és tudj róluk. Csak szeress!
– Mindig tudtam, hogy amit érzek, nem elég. De ez nem azt
jelenti, hogy ölnék azért, hogy több legyen.
– Ha nem te csináltad az egészet Anne-ért vagy értem, akkor ki
tette?
Az ajtó nyikorogva kinyílt.
– Bocsássanak meg, amiért hallgatóztam – mondta Constance a
szobába lépve –, de egész este unalmamban csak barangolok, valami
érdekfeszítő párbeszédet keresek. Egyébként egy-két dolgot én is
hozzá tudnék tenni.
A meglepetéstől Riva nem tudott megszólalni. A másik nőt
figyelte, aki sárga selyemköntösében közeledett Dante felé.
Constance széttárta kezét.
– Beleavatkoztam az életébe, Dante Romoli. Bevallom. Az okom
– nos, majd egyszer elmondom, ha érdekli. Most úgysem számít. Én
mondtam Rivának, hogy valószínűleg Anne Gallantot is magával
vitte a hegyekbe.
Dante összevont szemöldökkel megkérdezte:
– Mit tett?
A nő Dantéhoz sétált, majdnem olyan közel, hogy úgy nézett ki, át
fogja ölelni. Megállt, de tekintete bátor volt.
– Egy sugallat volt; mindig vannak sugallataim, ha mérges
vagyok. De hogy rendbe hozzam a kárt, és hogy kielégítsem a
gyanúmat, érdeklődtem családi összeköttetéseimtől itt New
Orleansban, szicíliai családoktól. Megesküszöm rá, hogy nem Dante
volt az, aki az Edison Gallant elleni merényletet rendezte.
Legalább tíz másodpercig hatalmas csend volt a szobában. Dante
úgy nézte a szicíliai hercegnőt, mintha még soha nem látta volna.
Constance idegesítően óvatlanul viszonozta a tekintetét.
– Tudja, ki tette? – kérdezte végül Riva.
– Ez nem olyan információ, amit csak úgy megadnak – válaszolt
Constance anélkül, hogy levette volna a tekintetét Dantéról.
– De megadtak más információt?
– Igen.
– Egészen véletlenül azt nem mondták meg, hogy ki bérelte fel
azokat a férfiakat, hogy támadjanak meg?
Constance gúnyos pillantást vetett Rivára.
– Edison; ezt csak mellesleg említették meg. Edisonnak már egy
ideje léteznek ilyen kapcsolatai, de nem fizetett, és túl sokat kért.
Constance Dantéhoz fordult.
– Gallant az úgynevezett barátait kérte meg arra is, hogy a tónál
lévő étteremre figyeljenek oda, és terjesszék azt a drogot. Ezt még
gyanú nélkül tette. Riva barátja volt, ezért önnek akart bajt okozni.
Látta, milyen bajba kevertem ön miatt magam? Hát nem hálás?
– Mérhetetlenül – mondta Dante kifejezéstelen hangon. – És az
informátorai folytatni fogják, hogy tönkretegyenek?
 – Szerintem nem – mondta Constance. – Megmondtam nekik,
hogy butaság volt, de már tudták. Gallant összes kéréséből, és a Riva
ellen elkövetett merényletkísérletből világossá vált előttük, hogy az ő
kormányzójelöltjük megbízhatatlan. Arról beszéltek, hogy feladják.
Azt hiszem, ez a korábbi eset is csak ezt igazolja.
Riva összevont szemöldökkel megszólalt:
– Még most sem értem, miért nem tudja, ki okozta a repülőgép-
szerencsétlenséget, ha ilyen sok mindenre rájött.
Constance megrázta a fejét.
– Sok találgatást hallottam, de szerintem ezt nem tőlük csinálta
valaki. Más szavakkal, nem tudják.
– Nem tudott egyetlen úgynevezett barátod sem arról, hogy
Edison áll a kábítószerügy mögött?
Dante megvonta a vállát.
– Ezek a barátok tinédzserkori barátok, akiket még akkor
ismertem meg, amikor a francia piacon dolgoztam és az étteremben;
ők nincsenek benne ilyen dolgokban. Ha valamelyikőjük hallott
volna a dologról, szólt volna. De az ő befolyásuk nem terjed ki az
egész New Orleans-i maffiára.
– Akkor miért titkolóztál ennyi év alatt?
– Az emberek nem értik meg. Egyébként ez nem olyan dolog,
amit veled szoktam megbeszélni, és néhányukat már olyan régóta
ismerem, mint téged, vagy még régebben.
– Az olasz férfiak számára az ilyen barátság már olyan, mintha
testvérek lennének. – Constance Dante karjára tette a kezét, és lassan
le s fel simogatta.
Constance leereszkedő modorára Riva összeszorította a fogát.
Dante nyilván nem vette figyelembe. Riva szerint Constance csak
azért volt ilyen segítőkész, mert vonzódott a férfihoz. Ebben az
esetben Dante biztosan szerencsét próbál. Tudott a nőkkel
bűvészkedni.
– Egyébként – mondta Riva a férfinak –, szerintem meg kellene
kérdezned Constance-t, hogy megvédheted-e a bajtól.
Dante még most sem nézett Rivára.
 – Megkérdezhetném, ha nem félnék a válaszától.
– Mire célzol ezzel? – Riva hangja türelmetlenül csengett. Dante
végül ránézett.
– Tudom, hogy megszervezték. Minden erre utal: a drog hirtelen
megjelenése, és hogy nagy mennyiség van belőle, de a közelben lévő
helyeken sehol sem, és új emberek jelentek meg a helyen, rossz hírű,
sok pénzzel rendelkező emberek.
– Soha nem említetted.
– Nem akartam vádolni olyasvalakit, aki lehet, hogy ártatlan.
– Mint például?
Dante arca megkeményedett, miközben megragadta Constance
kezét, aki már a nyakát simogatta.
– Mint az itt jelen levő vendéged.
Constance arca elsápadt, kezét kiszabadította, és masszírozni
kezdte.
– Miről beszél?
Ebben a pillanatban hangos, erős tapsolás hallatszott.
Megfordultak, és Noelt pillantották meg az ajtónak támaszkodva, és
tapsolva. Azt lehetetlen lett volna megmondani, hogy mióta állt ott,
de nyilvánvalóan elég ideje ahhoz, hogy rájöjjön, miről beszélnek.
Haja kócos volt, és a hóna alatt egy köteg nyereség-veszteség
számlát tartott. Dantéra nézett, és halkan megszólalt:
– Gratulálok. Nem sokszor fordult elő, hogy ilyen hamar átláttak a
férfiak a hölgyön.
Constance dühösen volt férjére nézett, aztán ökölbe szorított
kézzel ismét Dantéra.
– Magyarázza el, mire célzott ezzel!
– Mindenesetre hadd halljuk, Romoli – egyezett bele Noel.
Dante megköszörülte a torkát.
– Nos, így történt. Nem mondhatnám, hogy egy herceg vagyok,
ezért kissé meglepődtem, hogy a hercegnő hálójába kerültem.
Amikor ez tovább folytatódott, gyanús lett, különösen az, hogy
beszélgetés közben állandóan Riva került szóba. Ekkor jöttem rá,
hogy Constance mennyire nem kedveli.
 – Engem? – kérdezte Riva a szemöldökét összevonva. – De miért?
– Nem szükséges ártatlannak látszania – magyarázta Constance. –
Ön tette tönkre a házasságomat.
– Ez bolondság – védekezett Riva.
– Hah!
Riva Noelre pillantott, de a férfi arca semmit sem árult el. Noel
Dantét figyelte.
– Folytassa, Romoli.
– Constance az én skalpomra pályázott, és annyira fűtötte a
bosszú, hogy rájöttem, engem használ arra, hogy Riván álljon
bosszút. Ráadásul kissé különösnek találtam, hogy a klubom iránt
érdeklődik, pedig a Maximhoz van szokva. A régi szicíliaiak is
ilyenek voltak; nemcsak az ellenségen álltak bosszút, hanem az
ellenség közeli barátain is. Nem lehettem biztos Constance New
Orleans-i kapcsolataiban, de sejtettem, hogy vannak. Akkor már
gyanítottam, mit tervelt ki. Ha nem adom meg magam a bájainak, és
nem okozok ezzel Rivának fájdalmat, akkor megfújja a sípot, és a
droggal az egész klubot tönkreteszi.
– Ilyen soha nem fordult meg az agyamban! – kiáltotta Constance.
– Amiért hálás lehet? – kérdezte Noel.
Noel volt felesége a szemébe nézett.
– Igaz, hogy nem kellett volna eddig folytatnom ezt a bosszút. Ha
korábban befejeztem volna, akkor soha nem jöttetek volna rá.
Noel arca még mindig feszült volt.
– Azt hiszem, hiszek neked.
– Ó, milyen lehetetlen vagy! – Constance elfordult Noeltől.
Riva nyugtalan lett.
– Akkor ki követte el a merényletet?
Constance azonnal megszólalt, mintha magáról akarná elterelni a
figyelmet.
– Ez a kérdés önnek is szólhatna, Riva. Ahogy észrevettem, ön
szeretné holtan látni Gallantot. Talán maga szervezte az egészet, de
másokat vádol, hogy saját bűnét leplezze.
– Nem – mondta Dante éles hangon. – Ő nem tenne ilyet.
 – Nem? Nos, akkor itt van Noel. Gallant megfenyegette Rivát, és
ezzel a Staulet Vállalatot is. Az apja által létrehozott vállalat
megvédése számára a legfontosabb.
– Nem! – mondta Riva. – Egyébként sem tudott Edison
utazásáról.
– Valóban nem tudott? – Constance mosolyogva, ravaszul a
férjére nézett. – Nem olyan rég meglátogatta.
Riva szeme tágra nyílt. Meglepettségtől elfojtott hangon
megszólalt:
– Mit csinált?
– Érdekes, ugye? De tudom, hogy elment, mert hallottam, amikor
telefonált, hogy megtudja, hol lesz Gallant. Elmentél, ugye,
kedvesem?
– Meglátogattam – vallotta be Noel.
– De miért?
Constance válaszolt a férfi helyett.
– Aggódott. Természetesen a vállalatért.
– Mindenért és mindenkiért aggódtam, akire hatással lehet Gallant
cselekedete. Rá kellett jönnöm, mit akar tenni.
Constance gyilkos tekintetet vetett rá.
– Mennyire ésszerű vagy.
– Igen, az vagyok. – Noel olyan nagy intenzitással viszonozta volt
felesége pillantását, hogy a nő elfordult.
– És az ésszerű emberek – mondta Riva – nem próbálnak megölni
valakit, még akkor sem, ha az esztelen.
Riva tekintete egy pillanatra találkozott Noel szürke tekintetével,
aztán Dantéra nézett. Annyi együttérzés áradt régi barátja
tekintetéből, hogy Riva azonnal elfordult. Volt idő, amikor a barátság
köteléke túlságosan szoros volt.
– Valakinek meg kellett tennie – mondta Constance türelmetlenül.
– Edisonnak vannak más ellenségei is. – A megállapítás Noeltől
jött.
– Talán – mondta a férfi volt felesége. – De eddig senki nem
támadta meg, és épp itt, Bonne Vie-ban okozott zavargást.
 Riva is egyetértett, azután Bootsra, Margaretre, Dantéra és Anne-
re gondolt, akik nem igazán tartoztak Bonne Vie-ba. Dante fáradtan
felsóhajtott, és megmasszírozta a tarkóját.
– Ez ugyan nem vezet sehova. Azt hiszem, jobb, ha megyek.
Anne is egyedül van a kórházban, és valakinek mellette kell lennie. –
A férfi Rivára nézett. – Kikísérsz?
Riva követte a férfit, kimentek a fogadószobából a hallba. A férfi
az ajtónál visszafordult, és megfogta Riva kezét.
– Sajnálom, ha elkeserítettelek; nem akartam elkezdeni. Csak nem
tudtam úgy pihenni, hogy azt gondolod, engem kell hibáztatni a
Joshsal történtekért.
Riva mosolyt erőltetett az ajkára.
– Ha azt is gondoltam, csak egy pillanatig.
– Nagyon köszönöm. – Dante előrehajolt, és megcsókolta Riva
homlokát. – Jó éjszakát.
Kíváncsi puhatolózás csengett a hangjában. Riva úgy érezte,
valami megváltozott ma este kettejük között. Nem tudta, a bizalom
hiánya miatt, vagy Constance miatt, de Dante kissé tartózkodóan
viselkedett vele Vagy épp ő viselkedik vele tartózkodón? Nem tudta
biztosan.
Amikor az ajtó bezárult a férfi mögött, és Riva megfordult,
Constance-t pillantotta meg.
– Figyelmeztetett, hogy ne okozzak neki fájdalmat – mondta Noel
volt felesége –, de azt hiszem, ön nagyobb fájdalmat okozott neki,
mint én valaha is tudtam volna.
Riva tudta, hogy igaza van. Azoknak tudjuk a legnagyobb
fájdalmat okozni, akiket a legjobban szeretünk. De ezt nem kellett
bevallania a másik nőnek.
– Miért ez az aggodalom?
– Erős ember, és okosabb, mint gondoltam. Coralie és Pietro is
szereti.
– Ez nem ok.
– Nagyon kedvelem.
– Ha ismét figyelmeztetni akar, ne fáradjon.
 Constance lebiggyesztette az ajkát.
– Értem, bár ez csak udvariasság kérdése. Lehet, hogy nem
vagyok olyan ésszerű, mint Noel, de legalább előzékeny vagyok.
– Köszönöm – mondta Riva.
– Szívesen – válaszolta Constance. Aztán megfordult, és lassan a
hall végében lévő lépcsőhöz sétált.
Noel a fogadószoba ajtajához támaszkodva állt. Összetekerte a
kezében lévő papírokat, és egy csőbe tette őket. Amint Constance
léptei elhaltak a lépcsőn, a házra ismét csend telepedett.
– Nem volt lehetőségem rá, hogy megkérdezzem: hogy van
Gallant fia? – kérdezte Noel.
– Változatlanul – mondta Riva –, bár ez valószínűleg jó hírnek
számít.
– És Erin?
– Jól van. Holnap vissza akar menni a kórházba.
– Ha ismét vele akarsz menni, remélem, most szólsz nekem, vagy
legalább George-nak. Most pedig jobb lesz, ha lepihensz. Jót tenne,
ha pihennél.
Riva ajkára kurta mosoly húzódott.
– Azt hiszem – válaszolta.
Kellemetlen csend következett. Egyikőjük sem nézett a másik
szemébe. Most először voltak kettesben tegnap éjszaka óta. Nagy
volt a feszültség közöttük. Riva pulzusa felgyorsult.
Noel hirtelen eltolta magát az ajtótól, és a hall végében lévő
hálószobája felé fordult.
– Akkor jó éjszakát.
Riva feszült hangon utána szólt:
– Noel?
– Igen? – Noel megfordult, hogy visszamegy hozzá.
Egy pillanatra Riva elfelejtette, mit akart neki mondani. Amikor
eszébe jutott, akkor sem tudta bűnösségét úgy megkérdezni, mint
Dantétól. Ökölbe szorított kézzel kereste a megfelelő szavakat.
– Tessék? – kérdezte a férfi.
– Tudtad, hogy Edison mikor utazik el Shreveportból, és hogy
repülőn megy?
A férfi Riva arcát figyelte.
– És mi van, ha tudtam?
– Csak megpróbáltam megkérdezni, ami eszembe jutott. – De nem
csak erről volt szó. Még egy lehetőség jutott az eszébe, ami annyira
borzasztó volt, hogy elsápadt. Megnedvesítette az ajkát.
– Mit mondott még neked?
Noel összevont szemöldökkel nézte Rivát.
– Sok mindent, de semmi fontosat. Miért?
Riva ismét tudott lélegezni.
– Semmi olyat nem mondott, amiből azt gondoltad, hogy jobb
lenne, ha meghalna?
A férfi nevetni kezdett.
– Soha nem akartam megölni azokat az embereket, akik bajt
okoztak nekem.
Riva az arcához emelte a kezét, és egyáltalán nem lepődött meg
rajta, hogy remegett.
– Nem, nem, tudom. Én csak… Valaki megpróbálta, és Josh lehet,
hogy meghal. Nem tudom elhinni. Normális emberek nem csinálnak
ilyesmit, de nem könnyű megmondani, ki a normális.
A férfi halkan megszólalt:
– Kérdezgetéssel úgysem fogod megtalálni.
– Nem, valószínűleg nem. – Riva a férfira mosolygott,
megkönnyebbült, amiért a férfi nem dühös, bár nem tudta miért nem;
azt várta, mérges lesz.
Valószínűleg szórakozottsága miatt nem volt dühös. Noel
megmozdult, olyan volt egy pillanatra, mintha meg akarná érinteni.
Mielőtt mozdulata befejeződött volna, hirtelen visszaugrott, mintha
tűz égette volna meg. Ujjai a kezében lévő tekercs köré fonódtak, a
papír hangosan ropogott.
– Mi bajod van? – kérdezte a férfi. – Valami baj van, nemcsak
Josh Gallant miatt aggódsz, vagy Edison fenyegetései miatt. Valaki
bántott?
A férfi olyan jól tudott olvasni a szeméből, érezte nyugtalanságát.
 – Senki.
– De megpróbált, ugye? Ki volt az? Gallant felesége? Riva
gyorsan megcsóválta a fejét.
– Nem számít.
– Nagyon is számít. Biztosan nem Erin vagy Doug Gorsline volt
az. Akkor Gallant. Biztosan ő is ott volt a kórházban.
Riva nem most először érezte a férfi könyörtelenséget.
– Nem volt semmi, csak némi… nézeteltérés.
– Mivel kapcsolatos? Hogy lefekszel-e vele vagy sem?
Gondoltam. Meddig ment el?
Rivát felizgatta a férfi kitartása.
– Ha azt akarod megtudni, hogy sikerült-e neki, a válasz: nem!
– De megpróbálta? – Amikor Riva nem válaszolt, a férfi arca
megkeményedett. – Miért véded? Miért védi mindenki? Miért
csinálod ezt te is, Margaret is, és még a felesége is?
– Talán saját magunkat védjük – mondta Riva abban
reménykedve, hogy a férfi megérti.
– Azért, mert szerelmes vagy belé?
– Természetesen nem! – mondta Riva gőgösen.
– Lehetsz is. A hatás ugyanolyan, véded akkor is.
– Nem tehetek róla.
– De tehetsz. Azok a férfiak, akik soha nem néznek szembe tetteik
következményeivel, hajlamosak azt hinni, hogy bármit megtehetnek,
amit az átlagos emberek még álmukban sem tesznek meg.
– Ezzel arra célzol, hogy az én hibám, hogy Edison megtámadott?
– Nem, de van egy régi mondás: Ha egy ellenség egyszer támad,
akkor az az ő hibája. A második a tiéd.
– Én nem akarok bosszút, csak békét.
– Néha a kettő ugyanaz, ha véget ér a veszély.
Riva a férfi tiszta szürke szemét nézte.
– Azt hiszem.
Noel mindig kemény volt. Ezért hitte el évekkel ezelőtt, hogy a
férfi kihasználta vonzódását, elcsábította, aztán pedig megszabadult
tőle. Hosszú idő elteltével jött rá, hogy engesztelhetetlen.
 Hosszú pillanatokig nézték egymást. Noel a kezében lévő papírra
tekintett, aztán Riva finom arcára. Tekintete a szeme alatti karikákat
fürkészte.
– Jól érzed magad?
Testileg vagy szellemileg gondolta? Érdeklődik, vagy általános
kérdés, hogy Edison bántotta-e, vagy aggasztja-e a tegnap este
kettőjük között történt dolog? Vagy csak tudni akarja, hogy bírja-e a
gyorsan pergő események iramát? Minden esetben ugyanaz volt a
válasz.
– Jól – mondta Riva.
A férfi papírjait egy ezüsttálcára tette, és karját Riva vállára
helyezte
– Akkor gyerünk – mondta –, ideje lefeküdni.
Egy vad pillanatra Riva azt gondolta, vele, abban reménykedett,
vele. Ezzel elismerte volna, hogy szeretkezésük jelentett valamit. A
gondolat is, hogy a karjában fekhetne, a mennyországot jelentette
volna Riva számára. Semmi másra nem vágyott jobban, mint hogy a
férfi karjában lehessen, és elfelejtse a hét és a múlt eseményeit.
De Noel a hall végében, a lépcsőnél elengedte.
– Jó éjszakát – mondta ismét a férfi.
– Jó éjszakát – válaszolta Riva, és felment egyedül a lépcsőn. Már
felért, mire meghallotta, hogy Noel hálószobájának ajtaja egészen
halkan becsukódik a férfi mögött.
Riva nem aludt. Lezuhanyozott és felöltözött. Lekapcsolta a
villanyt, ágyba bújt, és lehunyta a szemét. Kényelmesen
elhelyezkedett az ágyban, de az sem segített.
Addig figyelte a sötétséget, míg szeme égni kezdett. Nem akart
Noelre gondolni. Szándékosan Edisonra gondolt.
A férfi szavaira, cselekedeteire. Tudta, hogy volt valami fontos
bennük, valami, amire akkor nem figyelt fel. Addig gondolkodott,
míg vissza nem idézte a férfi minden egyes szavát, minden szavának
jelentését, de agysejtjei már fájtak a túlterheléstől.
Egyetlen következtetésre jutott. Az eredmény elég világos volt.
Edison egoizmusával és önző követelésével gyilkossá vált. És ő
félelmében és gőgösségében segített neki. Egyetlen dolgot tehet.

22.

– Riva Staulet vagyok. Beszélhetnék Doug Gorsline-nal?

– Egy pillanat.
Riva, miközben arra várt, hogy megtalálják Dougot, érezte, hogy
izzad a tenyere. Imádkozott, hogy ott legyen. Nem volt biztos benne,
hogy ismét rá bírná venni magát a telefonálásra. Terve nem volt
félelmetes, csak az előkészületek bátortalanították el.
– Halló?
Riva nem adott időt magának a gondolkodásra. Doug hangja
hallatára azonnal megszólalt:
– Riva Staulet vagyok, és a segítségére lenne szükségem. Egy
sajtóértekezletet szeretnék. Meg tudná mondani, hogyan kezdjek
hozzá?
Végtelenül rövid csend következett. A férfi nem kérdezte miért,
sőt még azt sem, minek. Csak azt akarta tudni, mikor és hol. Amikor
Riva a másnap reggelt javasolta és Bonne Vie-t, a férfi megszólalt:
– Megvan, Mrs. Staulet. Elintézettnek veheti a dolgot.
– Köszönöm, Doug. Hálás vagyok önnek.
Valóban az is volt, de nemcsak azért, mert megteszi, hanem mert
így megkönnyíti a dolgát.
Ha meg kell tennie, akkor legalább könnyen menjen. Több mint
húsz évbe tellett, mire felépítette az életét Bonne Vie-ban. Még
várhatott volna húsz évet, míg befejeződik. És mindössze húsz
percbe fog kerülni, talán még kevesebbe, hogy szétszakítsa.
Hiba volt holnapra ütemeznie a sajtóértekezletet; már ma
délutánra kellett volna. Megtehette volna, ha akarta volna, hogy
minél hamarabb túl legyen az egészen, de biztos akart benne lenni,
hogy mindenki megtudja, és elmenjen. Most pedig várhat. Már tudta,
hogy ez az előkészületeknél is rosszabb.
El kell búcsúznia. Kétségtelen volt számára, hogy muszáj lesz.
Noel nem akarja majd, hogy ezek után Bonne Vie-ban maradjon, és a
ház az övé. Nem lesz közvélemény, nem lesznek helytelenítő
barátok, akik megvédik, hogy Noel ki ne dobja. Az biztos, hogy más
téren nagylelkű lesz, mert tisztességes ember, de nem akarja majd,
hogy beszennyezzék az apja emlékét – és talán a sajátját is. És ki
okolhatná ezért?
Riva kiment a szobájából, és a felső teraszra ment. Léptei
visszhangzottak a fapadlón. Kinyújtotta a kezét, és végighúzta a
korláton. Ismert minden egyes bemetszést és rovátkát, ismerős volt
minden korlátbáb. A ház külső falait hamarosan meg kell javítani.
Nem szabad elfelejtenie megadni Noelnek a falak barackszínének, az
oszlopok fehér és a zsaluk sötétzöld színének pontos nevét és számát.
Van egy különleges hely, ahol lehet kapni pótalkatrészeket a
zsalukhoz; Noelnek ezt is tudnia kell. És meg kell említenie neki,
hogy figyelje a páfrányokat. Ha nem szól, hogy öntözni, forgatni,
átültetni és trágyázni kell őket, akkor senki sem fog törődni velük, és
két héten belül elpusztulnak.
Riva megállt a terasz közepén, hogy a hosszú, sötétzöld tölgyfák
sorát nézze a bejáratnál. Csodálatosak voltak a reggeli napsütésben,
ágaikkal beárnyékolták az alattuk húzódó utat. Annyira öregek
voltak, hogy szinte semmit nem változtak azóta, mióta idejött. Egy,
esetleg két águkat elvesztették az erős szél, vagy a rovarok miatt, de
legtöbbjük tökéletes szimmetriával nyúlt az ég felé. Sokáig ilyenek
lesznek, miután ő elmegy. Hány embert láthattak jönni és menni, és
hányat fognak még!
Annyira fiatal volt még, amikor először jött Bonne Vie-ba, és
annyira ügyetlen és csodálattal teli. Hálából és vonzalomból ment
hozzá Cosmóhoz. Jó feleség akart lenni, amilyet a férfi akart, és
sikerült is. Nem gondolta, hogy beleszeret a férfi fiába, nem akart
kapcsolatba kerülni vele.
 Szerette Noelt, életében először volt ilyen szerelmes. Addig nem
is tudta, milyen mélyek az érzelmei, míg a férfi el nem hagyta Bonne
Vie-t. Mindig szerette. Mindig fájdalmas örömmel töltötte el, ha
néha láthatta. Házasságának híre tőrként döfött a szívébe, ami csak a
válás hírére húzódott ki. Nem tudta megmondani, mi fájt jobban
neki, az, hogy a férfi nem szabad többé, vagy később, hogy ismét
szabad, de ő nem.
És ő továbbra is élte életét Cosmóval. Cosmo mindent megadott
neki, amit csak kívánt és még többet is, szüntelen, vak szeretettel és
figyelemmel vette körül. Riva örült a felelősségnek, hogy férjével
irányíthatja a Staulet Vállalatot, megtanulta szeretni a férfi otthonát,
és büszke volt arra, hogy a felesége lehet. Magabiztos lett, és
örömmel szórakozott, bár soha nem vesztette el a híres emberekkel
szembeni félelmét: az elnökök vagy más államférfik, híres írók és
színészek és más művészek, ismert sportolók iránt érzett tiszteletét.
Mégis könnyen mozgott közöttük, és bár soha nem volt olyan
magabiztos közöttük, mint amilyennek látszott, soha senki nem tudta
meg.
Soha nem kívánta Cosmo halálát. Amikor megtörtént, számára
nagyon fontos valakit veszített el, és halála csak szívszaggatóbb lett,
amikor megtudta, hogy ő választotta el a fiától. Ezzel bebizonyította,
hogy tudta, Riva mit érez, és feláldozta fia szerelmét. Elszakította őt
saját húsától és vérétől, és maga mellett tartotta, pedig tudta, hogy
másképp is lehetne. Ez Riva számára is teher volt, teher, hogy
ennyire szeretik.
Az idő különös. Néha, ha visszagondolt a Noellel töltött órákra a
kerti lakban, olyan volt, mintha tegnap történt volna. Néha viszont
olyan volt, mintha mással történt volna, vagy álmában. Néha
emlékezett Noel minden szavára, tekintetére, érintésére. És néha nem
volt biztos benne, hogy ezek az emlékek valóban megtörténtek, és
nemcsak a fantáziájának a szüleményei.
Még mindig szereti Noelt. Ha eddig kételkedett is benne, azon a
viharos éjszakán bebizonyosodott. Miért ne szeretné? Noel kockára
tette az életét, hogy őt megmentse, aztán pedig elűzte félelmeit,
biztonságot teremtett neki. Karja a mennyországot, az otthont
jelentette Riva számára. Érezte, hogy odatartozik, tökéletes
beteljesülést érzett.
Tudta, hogy nemcsak ő érzi ezt. Egy kis időre olyan volt, mint
akkor ott a szigeten. A férfi kívánta őt, szüksége volt rá. Jelentett
számára valamit, és nemcsak az apja és az ő szerencsétlen hibáját.
Constance mindent tönkretett. Bármilyen okból is, de Noel volt
felesége bűnt és fájdalmat éreztetett vele, mert mocskos dolgot
művelnek. De soha nem fogja kitörölni az emlékezetéből. Tiltott
emlékként fog a testében élni, a már két évtizede őrzött emlékek
között.
Riva végigment a házon, megérintette az antik porcelánvázát, a
hűvös ezüsttálat, ujjait végighúzta a kézi készítésű asztalterítőn, és
egy kép színeit véste az emlékezetébe. Bement a konyhába, aztán
kiment az udvarra, megállt egy-egy rózsánál, hogy megszagolja,
vagy hogy kihúzzon egy gyomot a begóniák közül.
Végül elért a tóhoz. Belépett a díszes épületbe, szemét lehunyva a
hatalmas, békés, bronz Buddhának dőlt. Elképzelte, hogy esik az eső,
de a nap egyre magasabbra emelkedik az égen, és forrón, kegyetlenül
ontja sugarait.
Végül felsóhajtott, és elindult a ház felé. Még volt más dolga is.

– Mit fogsz csinálni? Nem teheted meg! – kiáltotta Margaret. Riva

nővére mint egy beteg, párnákkal kipóckolva feküdt az ágyban.
Reggelijének maradványai az asztal egyik oldalán voltak, néhány
magazin, egy üveg körömlakk és egy üveg nyugtató társaságában.
Már majdnem három napja ki sem mozdult a szobájából. Arca foltos
és dagadt volt a sírástól, és meg sem fésülködött, át sem öltözött
azóta. Boots rendszeresen gyógyszert vitt a feleségének. Elég
higgadtan kiszolgálta a feleségét, de nem maradt Margaret
szobájában. Amikor nem volt szükség rá, kiment George-hoz a
garázsba, és ott beszélgettek Vietnamról, a futballról és a
kacsavadászatról. Riva aggódva, elkeseredve a nővérére nézett.
– Azt hittem, boldog leszel, ha megtudod, hogy Edison
megbűnhődik azért, amit veled tett.
– Mindenki előtt hazugnak fogsz bélyegezni. A nő, aki a húga
gyerekét éveken át a sajátjának mondta! Ezt fogod velem tenni, és
még azt várod, hogy boldog legyek?
– Miért ne? Nagylelkű cselekedet volt.
– De mindig elleneztem, ha valaki rejtegetett valamit, hogy férj
nélküli anya, vagy ilyesmi. Mit fognak az emberek szólni? Mit fog
Erin gondolni?
Riva sóhajtott egyet.
– Nem tudok semmit tenni az álszenteskedésed ellen, Margaret.
– Annyira kegyetlen vagy, túl kegyetlen, Riva. Nem értesz meg. A
szívem, ó, a szívem.
Riva hosszasan a nővérére pillantott.
– Hát nem érdekes, hogy akkor nem volt baj a szíveddel, amikor
Edison keményen bánt veled? Azt hittem, szörnyű megterhelés volt.
– Arra célzol, hogy csak megjátszom? – Margaret felült,
közömbösségét düh váltotta fel.
– Nem tudom. És te?
Nővére ismét visszaesett a párnákra, és az ég felé emelte
tekintetét.
– Szívinfarktusban fogok meghalni, mert senki sem hisz nekem.
Már a tény is, hogy senki sem hiszi el, miken mentem keresztül, és
hogy érzem magam, is elég ahhoz, hogy megbolonduljak.
– Sajnálom, de ha továbbra is ebben a szobában fogsz bujkálni és
tűnődni, nem csodálkozom rajta.
Margaret ajka szétnyílt, aztán bezárult. Végül megszólalt:
– Kemény lettél, Riva. Ez nem te vagy. Néhány hónappal ezelőtt
nem gondoltam volna, hogy hasonló dolgot mondasz nekem.
– Lehet, hogy nem, de minden a jóért van. Most keménynek kell
lennem.
– Akkor véghezviszed?
– Igen. – Szavai sokkal határozottabbak voltak, mint azt Riva
gondolta, de határozottnak kellett lennie.
– Nem fogod elmondani, hogy megerőszakolt?
 – Nincs okom rá, az a te dolgod. Margaret lehunyta a szemét.
– Köszönöm, Istenem. – Egy pillanat múlva szeme ismét kinyílt. –
Mi lesz, ha Edison közzéteszi, és trágár, gúnyos modorban
elmondja? Soha nem tudnék az emberek szemébe nézni. Soha!
Riva megpróbálta kontrollálni a hangját.
– Meg kell állítani, hát nem érted? Nem szabad megengedni, hogy
tovább folytassa mocskos dolgait.
– Ha én is el tudom felejteni, amit velem tett, akkor te miért nem
tudod?
– Évekkel ezelőtt elfelejtettem, legalábbis megpróbáltam.
Megpróbált megölni. Ez nem elég ok neked, Margaret? Mi van, ha
megpróbálja valaki mással is, akit nem tudnak megvédeni?
– Nem olyan hülye.
– Az az igazság – mondta Riva lassan –, hogy már megtette. Már
megölt egy nőt korábban. Miért ne tenné meg még egyszer?
– Az isten szerelmére, miről beszélsz? Riva Margaret ágyára ült.
– Tegnap este mondott valamit arról a polgári jogokért harcoló
nőről, akit évekkel ezelőtt meggyilkoltak. Emlékszel rá? Egy
teherautót vezetett, és egy fiú ölte meg. Később láttam az autót,
Margaret, láttam, ahogy elhajt a tó felé.
Margaret szemöldökét összevonva felült.
– Miről beszélsz?
– Azt hiszem, Edison vezette az autót. Azt hiszem, ő ölte meg azt
a nőt. Olyan jó volt hozzám este, hogy elmondta. Ráadásul azt
hiszem, azért hozott el magával New Orleansba, nehogy eláruljam.
– És most mi lesz? Mi lesz, ha egy régen történt dolgot mondasz
el?
– Kit érdekel? Megölt egy nőt, Margaret! És azt hiszem, Bethtel is
ezt tette. Ráadásul megpróbált engem is megöletni, és tegnap este is
rám támadt. Meg is ölhetett volna. Most már meg tudom állítani. Ha
nem teszem meg, én leszek a felelős minden tettéért, amit el fog
követni. Nem tudnék így élni.
– Barátok nélkül tudsz élni? Szégyenben tudsz élni? Gondolkozz,
Riva!
 – Minden tőlem telhetőt meg kell tennem. De nem a tanácsodat
kértem, Margaret. Csak elmondtam, mit akarok tenni, és így el tudod
dönteni, hogy fogod kezelni a következményeket.
– Mi lesz Erinnel?
– Neki is elmondom. Nem lenne tisztességes, ha a televízióból
értesülne a dologról.
– Ó, Riva, miért nem hagyod ennyiben, és csak Erinnek mondod
el? Megkapod, amit akartál. Erin tudni fogja, hogy Josh a féltestvére,
és akkor pontot tesz a kapcsolatuk végére. Tudni fogja, hogy nem én
vagyok az anyja, és az egész világ nem fog értesülni róla. – Margaret
egy zsebkendőt vett elő, és a szemét törölgette. Riva megcsóválta a
fejét.
– Ez nem elég. Gondold el, milyen lenne Edison, ha hatalma
lenne. El sem lehet képzelni, mit fog tenni, kit fog bántani.
– Azt hittem, kórházban van. Nem fog kissé rosszindulatúnak
tűnni, ha nyilvánosságra hozod a bűneit egy olyan embernek, aki
kórházban fekszik, és akinek a fia lehet, hogy haldoklik?
– Ellenőriztem, amikor Joshról érdeklődtem. Csak éjszakára
tartották benn Edisont. Tudom, hogy Josh bizonytalan állapota miatt
az időzítés nem a legtökéletesebb, de mit tehetnék?
– Lennie kell más megoldásnak! – jelentette ki Margaret visító
hangon. – Lennie kell!
– Ha lenne, azt tenném. De nincs.
Margaret hideg tekintettel figyelte. Még egyszer megtörölte az
arcát, aztán maga mellé ejtette a zsebkendőt, és elfordult.
Riva nem beszélt azonnal Erinnel. Lánya már elment a kórházba.
Riva is gondolt rá, hogy felöltözik, és utánamegy, de csak bajt
okozna vele. Munkába sem volt érdemes elmennie, mert úgysem
tudna arra koncentrálni. Egyébként is, Noel elment. Majd ő mindent
elintéz; legalább amiatt nem kell aggódnia.
Még mindig rettegett attól, hogy beszélnie kell Erinnel, de
reménykedett benne, a lány túlteszi magát a dolgon. Agya mélyén
már megkönnyebbült. Már évek óta eltitkolta a múltat, és a
leleplezéstől való félelem nagy teherré vált.
 Belefáradt a titkokba. Veszélyesek voltak. Meggyűltek, mint egy
rózsa tüskéje a bőr alatt, megmérgezték a vért. A test talán elnyeli a
fertőzést, kemény tokot fejleszt ki köré, de soha nem tudhatjuk,
mikor hasad ki ismét. Csak kivágni lehet és megszabadulni tőle. A
műtét fájdalmas, és lehet, heg marad utána, de akkor is az a legjobb
megoldás.
A reggel hosszú volt, de végül dél lett. Aztán a délután olyan
gyorsan eltelt, hogy Riva fel sem fogta. Már alkonyodott, mire Erin
hazaért. Nem volt egyedül; Doug Gorsline társaságában érkezett.
Mindketten odamentek a hátsó teraszra, ahol Riva ült. Josh állapota
változatlan, mondta Erin, bár Anne Gallant reménykedik, hogy
jobban lesz. De mi az a sajtóértekezlet? Doug elmondta neki, de az
oka titokzatos.
Riva úgy érezte, felkészült. Gondosan kidolgozta a tervet, hogyan
mondja el Erin születését. De most hirtelen semmit sem tudott
mondani. Egyáltalán nem volt felkészülve rá.
– Riva? Mi a baj? Valami baj van? Riva félénken elmosolyodott.
– Minden – mondta Riva.
Valahogy elmesélte 63 nyarát, hogyan ment férjhez, legalábbis azt
hitte, és hogy hogyan ment el Edisonnal New Orleansba. Elmesélte a
Dantéval töltött napokat az étteremben, és gyermeke születését, akit
Margaret magáénak nyilvánított; aztán, hogy hogyan mentette meg
Cosmo a Bourbon Street-i bárból, mesélt házasságukról, és elmondta
a Noellel történt dolgot is. Erin emlékezett Cosmo halálára és a
gyűlés napjára is. És mivel intelligens volt, magától is rájött néhány
olyan dologra, amit Riva nem mondott el. Sápadtan, meglepődve
kérdezgetett.
– Hogy lehetséges, hogy Josh apja egy szörny, Josh viszont olyan
kedves és aranyos?
– Nem tudom megmagyarázni, de az öröklődés nagyon különös
dolog, és Josh biztosan az anyja természetét örökölte.
– És ő a bátyám, a féltestvérem. Olyan hihetetlen. – Erin a kezére
nézett, ami az ölében nyugodott. Doug a háta mögött állt, és a vállát
fogta.
 – Néha én sem tudom elhinni – mondta Riva. A fiatalabb nő
halkan felnevetett.
– Régebben mindig azt kívántam, bárcsak te lennél az anyám.
Bűnösnek éreztem magam, de mégis erre gondoltam. A pénz miatt
is; azt gondoltam, bármit megvennél, amit szeretnék, és soha nem
kellene azt hallgatnom, hogy nem engedhetjük meg magunknak. De
a másik oka az volt, hogy olyan szerettem volna lenni, mint te,
mindig higgadt és nagyszerű, mindig tudnám, mit kell tennem, mit
kell mondanom. Most nem vagyok olyan biztos benne.
Riva szíve elszorult.
– Miért?
– Nem vagyok biztos benne, hogy sajtóértekezletet hívnék össze.
– Nem bosszúból teszem – védekezett Riva.
– Nem? Ha Edison Gallant olyan rosszat tett, akkor miért nem
fordulsz a rendőrséghez?
– Nincs valódi bizonyíték, csak a szavam.
– Akkor hogy lehetsz olyan biztos a dologban?
– Tudom.
– Igen? Biztos vagy benne, hogy nem azért teszed, amiért ezt
művelte veled évekkel ezelőtt?
– Erin! Nem vagyok gonosz nő! Nem teszek semmit anélkül,
hogy ne vállalnám a következményeket.
– Ezt mondod, de tudod, hogy valójában miért is teszed? Nincs
más lehetőség, csak az, hogy Josh apját nyilvánosan meggyalázod?
Mi van, ha tévedsz? Soha nem tudod helyrehozni. Tönkre fogsz tenni
egy csodálatos politikai karriert egy hibáért, amit évekkel ezelőtt
követett el.
Riva megcsóválta a fejét.
– Lehet, azt évekkel ezelőtt tette, de épp ezen a héten próbálta
velem is megtenni. Hát nem érted? Tudom, hogy úgy érzed,
hűségesnek kell lenned Edisonhoz, és azzal is tisztában vagyok,
milyen meggyőző és emberséges is tud lenni, ha akar, de ne engedd,
hogy ez elvakítson. Ez a férfi, akit te politikai zseninek tartasz,
megerőszakolta a nagynénédet, és engem is megpróbált. Azt nem
tudom bebizonyítani, hogy évekkel ezelőtt megölt egy nőt, vagy
hogy megpróbált engem is megölni, de az utóbbi két dolgot nem
lehet letagadni.
– Azt sem lehet letagadni, hogy valaki őt is megpróbálta megölni.
Lehet, hogy ugyanaz, aki téged is megpróbált. Gondoltál már erre?
Lehet, mindketten áldozatok vagytok!
– Nem hinném, mondom, hogy…
Erin felugrott. Az orra vörös volt, és szemében könnyek
csillogtak.
– Ne, ne mondd el. Nem bírom tovább hallgatni.
Riva is felállt.
– Tudom, hogy ez sok egyszerre, és sajnálom, hogy mindennel
egyszerre terheltelek. Igyunk valamit, és beszéljük…
– Elég volt mára a beszédből. – Erin a háta mögött álló
fiatalemberhez fordult. – Doug, el tudnál vinni valahova, bárhova?
– Várj – mondta Riva, kezét lánya karjára téve. – Ne menj el ilyen
zaklatott állapotban. Nem fogok szólni egy szót sem.
De Erin elhúzta a kezét, és félig sétálva, félig futva távozott a
teraszról. Doug egy gyors pillantással, ami lehetett bocsánatkérő is
vagy elítélő is, esetleg mindkettő, a lány után ment. Néhány perc
múlva a férfi autójának a hangja hallatszott, ahogy elhajtott.
Riva a szobájába ment, és ott maradt. Ábrahám felvitte a
vacsoráját, de ő hozzá sem nyúlt. Rövid idő múlva halk kopogás
hallatszott az ajtaján, Noel kereste. Riva nem válaszolt. A sötétben
ült a székben, és a semmit bámulta.
Mit csinál? Helyesen cselekszik, vagy sokkal nagyobb bűnt követ
el, mint Edison? Tönkretesz egy férfit, vagy csak az igazság felé
billenti a mérleget? És ha az utolsó az igaz, akkor is ki ő, hogy Istent
játszik?
De csak ezt teheti, ugye? Ez egyenlő volt a megszégyenítéssel, a
férfi bűneinek szétkürtölésével. Így a jó, vagy úgy, ha a férfi
hatalmas és majdnem hatalmas bűneit senki sem tudja meg.
Túlságosan könnyű az ilyen embereknek a tényeket és a törvényt
manipulálnia.
 De helyesen cselekszik? Tisztességesen? Igazságot vagy bosszút
akar? Ismeri egyáltalán magát? Hol az egyik vége és a másik eleje?
Talán Margaretnek van igaza, talán elég lenne, ha csak Erinnek
mondaná el, és ezzel véget érne a kapcsolatuk Joshsal. Talán
biztonságosan kellene játszania, és reménykednie, hogy Edison is ezt
teszi. Biztosan nem merne tovább menni, hogy most már ilyen sokan
tudják, ki is ő, és mit is tett?
Biztonság? Volt valaha is biztonságban?

A reggel erős fénnyel köszöntött be a csipkefüggönyök mögül.

Riva felállt a székből, és levette a tegnap óta viselt ruháját.
Lezuhanyozott, egy türkizszínű selyemruhát vett fel, aztán
kisminkelte magát, felvette gyöngysorát. A híres Staulet-gyöngysort,
ami klasszikusan elegánssá, vitathatatlanul jól öltözötté tette. Külseje
magabiztossá tette. Szüksége is volt rá.
Épp kávézott – csak ennyit bírt elfogyasztani reggelire –, amikor
megérkezett az első autó. Akkor jött rá, hogy beindult a gépezet,
amikor rövidnadrágot és pólót viselő kamerás férfiakat pillantott meg
az ablakon keresztül, ahogy a mikrofonba beszélnek.
Fél tízre, fél órával az értekezlet kezdése előtt, a feljáró tele
autókkal, a fák alatt zsinórok, fekete dobozok és ezüstszínű
kameratokok feküdtek. A zaj hihetetlen volt. Ábrahám forró kávét és
süteményt szolgált fel a teraszon. Erin is kiment segíteni a kávénál,
szalvétát és tiszta poharat vitt a konyhából. Margaret még mindig a
szobájában bujkált, miközben Constance elment a gyerekekkel
otthonról, hogy megóvja magukat a leleplezéstől. Boots és George a
forgalmat irányították, elterelték a virágágyásokból és a híres fák
ágaitól az embereket. Noel a hallban állt, és arra ügyelt, hogy senki
ne menjen be háromnegyed tíz előtt. Nem akarta, hogy lerohanják a
helyet, ott ólálkodjanak.
Riva kész volt, legalábbis remélte. Gyomra összeszorult az
idegességtől, torka annyira száraz volt, hogy nem volt biztos benne,
hogy meg tud szólalni. Szavak kavarogtak az agyában, miközben
sikertelenül megpróbálta kigondolni, pontosan mit is fog mondani.
Nem tudta, mivel kezdje. Ha kitalálja, mivel kezdje, a többi már
könnyen fog menni. Nem volt biztos magában. Még most sem volt
biztos magában.
Ábrahám kávét vitt neki, és süteményt próbált tömni belé. Néhány
sajtóképviselőnek pletyka jutott a fülébe, mondta az idős férfi, hogy
Gallant kormányzójelöltről tud néhány mocskos dolgot. Tudni
akarják, igaz-e. Mit mondjon nekik?
– Ne mondjon semmit – mondta Riva, mire a férfi bólintott, és
távozott.
Húsz perccel tíz előtt Riva elhagyta a szobáját, és a hallba sétált.
Arca és légzése is nyugodt volt. Lassan, megfontoltan lépkedett, és
megpróbált nem gondolni arra, mit tesz és miért.
Épp az alsó lépcsőfokra ért, amikor a hátsó ajtó kinyílt, és egy
férfi lépett a hallba. Épp időben nézett fel a lépcsőre, amikor Riva a
korlátra támaszkodott. A férfi kedvetlenül elmosolyodott.
– Meglepetés – szólt halkan, de kegyetlen elégedettséggel. Edison
volt az.

23.

Riva mozdulatlanul állt. Elfojtott hangon megszólalt:

– Mit keresel itt?
– Hát nem parti van? – gúnyolódott a férfi. – Nehogy azt mondd,
hogy nem vagyok meghíva. Azt hittem, tiszteletbeli vendég vagyok.
– Hogy… – kezdte Riva, de aztán abbahagyta, mert a férfi
félbeszakította.
– Összeköttetések, bébi. Milyen lenne egy politikus
összeköttetések nélkül?
– Maffia – mondta Riva lenézően.
 Ebben a pillanatban kinyílt a hall ajtaja. Noel lépett be, aztán
hirtelen megtorpant, amikor megpillantotta Rivát Edisonnal. Bezárta
az ajtót, és elindult feléjük. Gyorsan, céltudatosan mozgott.
– Elég a tereferéből – mondta gyorsan Edison, miközben Noel
közeledését figyelte. – Beszélnünk kell, Riva, neked és nekem. Van
egy-két dolog, amiről nem tudsz.
– Nincs semmi mondanivalóm számodra.
– Lehet, de nekem rengeteg van. Ha okos vagy, és foglalkozol a te
kis Erineddel, akkor meg fogsz hallgatni.
– Mi van Erinnel? Hol a lányom?
Hirtelen félelem csengett Riva hangjában. Edison nem úgy nézett
ki, mint aki saját tönkretételét jött megnézni. Nyilvánvalóan azt
gondolta, tud valamit, amivel meg tudja állítani Rivát. Mi lehetne
más, ha nem Erin?
Edison rávigyorgott.
– Ó, nem kell izgulni, a lányod kinn van. De azt hiszem,
elmehetnénk valahova, és megbeszélhetnénk a jövőjét. Most!
Noel már oda is ért.
– Tehetek önért valamit, Gallant?
– Nem hiszem, Staulet. Majd Riva tenni fog. Ugye, kedvesem?
Riva összeszorította a fogát a kedveskedésre. Bele kellett egyeznie.
– Adj nekünk néhány percet. Kérlek, Noel.
A férfi félig gúnyolódva, félig hitetlenkedve Rivára nézett.
– Nincs sok időd, mert ezek bármikor ránk törhetik az ajtót.
– Igen, tudom. Kérlek.
Noel vonakodva megfordult. Utolsó szavait nem Rivának, hanem
Edisonnak intézte.
– Öt perc – mondta. – Egy perccel sem több.
Riva lelépett a lépcsőről, és elindult az ebédlőbe. Reggeli napfény
áradt be az ablakokon, megvilágította a hosszú, sima asztalt, és
beragyogta az antik csillárt. Riva megállt a szőnyegre vetődő
fényben, megfordult, és Edisonra nézett.
– Tessék?
Edison sem húzta az időt.
 – Tedd ezt, és magammal rántalak.
Egy halk hang hagyta el Riva torkát, egy nevetéshez hasonló
hang.
– Soha nem gondoltam másképp.
– Ó, engem nem érdekel egy kis pletyka, a nemesi uradalom
úrnőjének elhomályosítása. Ismét ki foglak tenni az utcára, ismét
táncolhatsz meztelenül az asztalokon, hogy kifizethesd az albérletet.
Egy kicsit öreg vagy már hozzá, de meg tudod csinálni.
– Olyan sértegetőnek kell lenned, mint amilyen
melodramatikusnak, ugye? Figyelmeztetlek, nem hat meg.
A férfi hangja felerősödött a fenyegetésre.
– Ne figyelmeztess engem, Riva, nem szeretem. És nem szeretem
az olyan fenyegetéseket sem, mint ez a sajtóértekezlet. Most pedig,
ki fogsz menni, és elmondod azoknak az átkozott újságíróknak, hogy
hibát követtél el, vagy pedig a segged lesz a reggelim.
– Én sem szeretem a fenyegetéseket, Edison. Ha nem mondod el
öt másodpercen belül, hogy mire gondoltál, amikor Erinről beszéltél,
azonnal megteszem, amit kiterveltem.
– Csak nyisd ki a szád, te kurva, és az egész világnak elmondom,
hogy nem Riva Staulet vagy, és soha nem is voltál az. Te Rebecca
Benson Gallant vagy. A feleségem! Na, ez hogy tetszik?
A hirtelen csendben a kinti zaj hirtelen hangosabb lett. Riva
nagyot nyelt.
– Tessék?
– Így van. A feleségem vagy! Ezért bármi, amit mondasz, úgy fog
hangzani, mint egy mocskos családi civakodás. Biztos vagyok benne,
hogy nekem is ártani fog, de ugyanoda kerülsz, ahol huszonöt évvel
ezelőtt kezdted.
– Nem – suttogta Riva. Ez volt az egyetlen hang, amit ki tudott
erőszakolni magából. Úgy érezte, mintha zuhanna, és visszafelé
sodródna. Kezét a halántékára tette, mintha az meg tudná állítani.
– Ó, igen, bébi! Azt hitted, nem voltunk házasok, te kis hülye
kurva. Elhitted minden szavamat, ugye? Én csak el akartam menni, le
kellett zárnom azt a nyarat. Nem jöhettél velem, hogy elhasználd a
pénzemet, és olyan dolgokat mondj, amitől kérdéseket tehet fel a
vagyonkezelőm. Ezért mondtam azt, hogy már házas vagyok. Te
még csak azt sem kérdezted meg, ki a feleségem, hol van, és hol az
átkozott eljegyzési gyűrűm. Téged nem érdekelt. Egy kicsit sem
érdekelt. Lassan Riva agya megnyugodott, ismét működni kezdett.
– Soha nem váltál el?
– Hogy a pokolba tehettem volna meg anélkül, hogy az emberek
ne kérdezősködjenek? Egyébként Arkansasban házasodtunk össze.
Senki sem ellenőrzi a házasságkötéseket az államhatáron kívül.
– De ha én még mindig a feleséged vagyok, akkor Anne…
– Nevetséges, ugye? Anne, szegény, a szigorú erkölcsű,
konzervatív Anne, évekig bűnben élt.
Riva összevonta a szemöldökét.
– Ha Erin törvényes gyerek, akkor a fiad…
– Semmi baj. – A mosoly eltűnt a férfi arcáról. – Most csak az a
fontos, hogy te soha nem voltál Mrs. Cosmo Staulet. Ez a házasság –
épp ez a vicces benne – érvénytelen volt. És ez azt jelenti, soha nem
volt jogod hozzá, hogy itt légy. Csak tégy keresztbe nekem, és fülön
fogva hajítanak ki innen. Cosmo Staulet fia személyesen fogja
végignézni.
– Ha együttműködöm veled, akkor csendben maradsz, ez az
ajánlatod?
– Pontosan. – A férfi ravaszul mosolygott.
– Természetesen, együtt fogok működni – mondta Riva
ironikusan –, ha soha nem fogod felhasználni ellenem.
– Én is a kezedben vagyok.
A férfi annyira magabiztos volt, annyira visszataszító. Minden
csak szemfényvesztés volt? Vagy valóban azt gondolta, hogy ki fog
menni, és megszabadul az újságíróktól?
Meg tudná tenni? Ki tudna találni egy történetet, talán egy
nagylelkű adományt ajánlhatna fel? Ezt akarja tenni?
Ez biztosan tetszene Margaretnek és Erinnek. Az igazság egy
részét elmondaná, de senkinek sem kell tudnia az egész történetről.
Az izgalom elmúlna, és végül minden a régi kerékvágásba zökkenne.
Megtarthatna minden számára kedves dolgot, Bonne Vie-ban
maradhatna. És valószínűleg idővel megváltozhatna Noellel a
kapcsolatuk, olyan lehetne, mint az elmúlt napokban, nem venné
semmibe, nem lenne elutasító. Most már bátran mehetne ebbe a
kapcsolatba, mert tudná, hogy soha nem is volt a mostohaanyja.
Noel viszont nem tudja. És nem tudná neki soha elmondani, ha azt
tenné, amit Edison javasolt.
Ráadásul ezt a férfit meg kell állítani. Olyan sok mindenkit
bántott már, olyan sok kárt okozott már, és egy kicsit sem sajnálja.
Az ő szemében az a morális és helyes, hogy életének nagy részét egy
hazug házasságban élte, és ezáltal elrabolta a fia születési jogát. Nem
volt beszámítható. Lelkiismeretlensége és egoizmusa
kétségbevonhatatlan. Az ilyen ember nem élhet normális emberek
között, nem hogy még irányítsa is őket.
– Ennyi az egész? – kérdezte Riva.
Edison arca nyugtalan lett Riva nyugodt hangja miatt.
– Igen, ennyi.
– Akkor megyek a találkozómra.
Riva elfordult, de a férfi megragadta a karját.
– Mit fogsz nekik mondani?
– Mit gondolsz?
A férfi szorítása megerősödött.
– Én kérdeztelek.
– Elmondom az életem történetét – válaszolt Riva egyenesen, zöld
tekintetét a férfi arcán tartva –, teljes részleteiben.
Edison káromkodni kezdett, aztán előrelendült, és szabad kezével
Riva torkának ugrott. Riva a karjával fékezte a férfi kezét. Edison
megragadta Riva karját, és előre-hátra ráncigálni kezdte.
– Hagyd abba, hagyd abba, hagyd abba!
A kiáltás Margarettől származott, miközben belépett az ajtón.
Szeme hatalmas volt sápadt, duzzadt arcán, haja kócos volt, köntöse
gyűrött, pecsétes. Kezében Riva pisztolyát tartotta.
Abban a pillanatban, amikor Margaret kiáltása hallatszott, a hall
felőli ajtó a falnak csapódott. Noel rontott a szobába, aztán hirtelen
megállt, amikor rájött a szituációra.
Riva szabaddá tette magát, és ellépett Edisontól. Elindult a nővére
irányába.
– Add ide a fegyvert, Margaret.
Margaret hirtelen lépéssel meghátrált. A pisztoly megremegett a
kezében, de továbbra is Edisonon maradt.
– Nem, Riva. Én hívtam ide Edisont, hogy meg tudjam állítani a
dolgokat, és meg is fogom tenni. Meg fogom állítani a jó érdekében.
Szerinted nem lehet mást tenni, de szerintem lehet. Mondtam, hogy
van más megoldás is.
– Ez nem fog segíteni. Csak rosszabbá teszi a dolgokat.
– Hogyan? Hogyan lehetne ennél rosszabb? Megpróbáltam
megszabadulni tőle, megpróbáltam, hogy balesetnek látszódjon.
Meglátogattam Jimmyt, Beth férjét. Még mindig tartjuk a
kapcsolatot. A repülőtéren dolgozik, mint szerelő; azóta itt van,
mióta kilépett a légierőktől. Azt mondta, meg tudja Edison
repülőgép-szerencsétlenségét csinálni, nem lesz semmi probléma, és
egy centet sem kér érte, mert neki is meg kell bosszulnia. De nem
tudta, hogy Josh is ott lesz a fedélzeten. És én sem. Sajnálom,
valóban nagyon sajnálom a Joshsal történteket.
Nővére hangja monoton volt, mintha a nyugtatók hatása alatt
állna.
– Margaret, kérlek – mondta Riva –, hadd…
– Nem! Én jobban sajnálom, hogy ez a baleset nem sikerült. De
most helyrehozhatom. Akkor találtam ki, amikor elmesélted, hogy
sikerült megmenekülnöd Edisontól a kórházban. Akkor kellett volna
lelőnöd, de te nem tetted meg. Nos, megtaláltam a fegyvered; az okot
pedig még keresnem se kellett. Most pedig megtehetem. Ha itt és
most lelövöm Edisont, megoldok minden problémát. Akkor nem kell
mindenkinek mindent elmondanod. És akkor az emberek nem fognak
rólam beszélni. Így az igazságos, ugye? Nem így az igazságos?
Edison megrándult, és hebegni-habogni kezdett:
– Ma… az isten szerelmére…
– Pofa be! – parancsolta Margaret, és a pisztolyt a férfi mellkasára
irányította. – Fogd be azt a hazudós pofád. Egész életedben csak
hazudtál. Azt hittem, csodálatos ember vagy, de az is csak hazugság
volt. Hazugsággal ölsz embereket. Szép lassan halnak meg.
– Ez őrült! – jelentette ki Edison undorral. – Nem igaz egyetlen
szava sem.
– Te vagy az őrült – kiáltotta Margaret –, eltaposol mindenkit! De
én mindent tudok rólad. Megpróbáltad megölni Rivát. Megölted
Bethet, és hazugságaiddal úgy használtad, mint egy kurvát, mintha ő
nem is számítana. És megöltél egy másik lányt is, ugye? Azon az
éjszakán én is láttam azt az autót, és Riva is. Felébredtem én is,
amikor ő kiszállt az ágyból.
– Margaret – suttogta Riva, de nővére még mindig Edisonra
figyelt.
– Azt hitted, biztonságban vagy, de én láttalak, ahogy elmentél a
tóhoz. Soha nem mondtam el senkinek. Soha nem mondtam el
senkinek, és felneveltem a lányodat, úgy szerettem, mintha sajátom
lett volna, az enyém és a tied. Hát nem volt butaság tőlem? De Boots
megesküdött rá, hogy baleset volt, és véletlenül lőtted le azt a lányt.
Megesküdött, hogy nem szándékosan tetted, és én hittem neki. De
szándékosan tetted, ugye? Azért, mert a képedbe nevetett. Boots ezt
is elmondta. Mindent elmond nekem.
Riva kővé dermedve hallgatta nővérét. Margaret csak ült és
hallgatott, nem mondta el, hogy ő is látta Edisont. Miért? Aztán
hirtelen megértette, tudta, miért védte Margaret Edisont, miért
ragaszkodott annyira Erinhez, és miért tettette, hogy a gyerek a
sajátja. Az oka a szerelem volt, egy elferdült szerelem, de még
mindig szerelem.
– Nem tudod bebizonyítani! – kiáltotta Edison. – Egyébként is az
a kurva megérdemelte.
– Lehet, hogy nem tudom bebizonyítani, de elmondhatom, amit
tudok, és Boots is. Most már ő is el fogja mondani. Gyűlöl téged.
Ugye, Boots?
Férje Noel után lépett a szobába. A férfi kővé dermedve állt, egy
hatalmas férfi, és nem tudta, mit tegyen. Bűntudat, szomorúság áradt
tekintetéből, ahogy feleségét figyelte.
Mivel Margaret nem lőtte le azonnal Edisont, a legnagyobb
veszélyt az jelentette, hogy véletlenül megteheti. Riva szándékosan a
nővére és Edison közé állt. Hallotta Noel halk átkozódását, és hogy
halkan feléjük közeledik. Riva nem nézett rá, nővérére koncentrált.
Riva nyugtató hangon megszólalt:
– Gondolkozz, Margaret, gondolkozz! Nem teheted meg, nem így.
Mindenki tudni fogja, ki ölte meg Edisont. Az udvar tele van
újságírókkal, akik azonnal világgá fogják kürtölni a dolgot. Tudni
akarják majd a nevedet, hogy hol élsz, miért húztad meg a ravaszt, és
még vagy ezer dolgot. Minden ki fog derülni.
Margaret zavart tekintetét a húgára emelte. A pisztoly kissé balra
mozdult a kezében.
– El is felejtettem. Gondolod, hogy ez fog történni?
– Tudom. Add ide a pisztolyt, és én ismét elteszem, míg valaki
észre nem veszi, és kérdezősködni nem kezd.
Még egy pillanat, és minden rendben lesz, és Riva kezében lesz a
fegyver. Edison azonban előrelendült. Megragadta Rivát, és maga elé
kapta, mint egy pajzsot. Margaret felvisított, és tüzelt. A lövések
elsüvítettek Riva feje mellett, és a falba fúródtak. Noel azonnal
Margaret mellé lépett, és felemelte a fegyvert, miközben kiszedte a
kezéből.
Margaret sírva a földre omlott. Boots mellé térdelt, felemelte, és
gyengéden mormolni kezdett neki, mint egy gyereknek. Margaret a
férje térdére hajtotta a fejét, és hangosan zokogott.
Noel a pisztollyal a kezében Riva és Edison felé indult. Düh égett
a szemében, miközben egyikről a másikra nézett.
Edison idegesen nevetni kezdett. Elengedte Rivát, és hátrább
lépve felemelte a kezét.
– Nyugi, Staulet – mondta. – Ugye nem akar elhamarkodottan
cselekedni?
– Ne aggódjon – mondta Noel megvetően.
Edison láthatóan megnyugodott. Még egy mosolyt is erőltetett az
arcára.
 – Igen, én mindig azt mondtam, hogy minden nő egyforma.
– Bolond vagy. – A férfi Riva felé fordult. – Kétszeresen is,
amiért véded őt. Ismét.
Riva érezte a férfi megvetését. Feje zajos volt, bár nem tudta,
hogy a zaj kintről jön-e, vagy csak a szíve dobogását hallja.
– De én nem… – kezdte Riva.
De nem volt ideje befejezni. Hirtelen a szoba tele lett uniformist
viselőkkel. Mind az ötőjüket körülvették, lökdösni kezdték, és
pisztolyt fogtak rájuk, miközben kérdések hangzottak el.
Noel beszélt, keményen és tömören beszélt. A fegyvereket
eltették. A rendőrök megnyugodtak, és hátrább léptek, némelyikük
egészen a falig. A tiszt halkan, kissé idegesen elnevette magát.
– Bocsásson meg, Mr. Staulet. A ricsaj miatt jöttünk, és lövéseket
hallottunk.
– Maradjanak itt – mondta Noel félelmetes hangon –, a móka még
csak most kezdődik. Közben tartsák szemmel azt az embert.
A rendőr megijedt.
– A kormányzójelölt úrra gondolt?
– Igen. – Noel Rivához fordult. – Mrs. Staulet, azt hiszem, ideje a
sajtóértekezletet elkezdeni.
A férfi csak gúnyból hangsúlyozta ki a címét, vagy csak ő
képzelődik? Hallgatózott? Tudja az igazságot? Riva nem tudta
eldönteni a férfi arckifejezéséből. Érintése, ahogy megfogta a karját,
és kivezette a szobából, személytelen volt. Noel végigsétált vele a
hosszú halion, és csendben a „kivégzőhelyre” kísérte. Ha Riva
habozott volna, ha vissza akart volna fordulni, Noel valószínűleg
erőszakkal is odavitte volna. És miért ne tette volna? Amikor Riva
elmondja mondanivalóját, Noel szabadon rendelkezhet vele, azt
csinálhat vele, amit akar, nem lesz többé kellemetlen számára, hogy
az apjának ennyivel fiatalabb felesége volt. Megszabadulhat
emlékeitől, és a tehertől, hogy vigyázzon rá, mint ahogy az apja kérte
tőle a halálos ágyán. Nélküle azt tehet a Staulet Vállalattal, amit akar,
csak saját cégjelzése lesz mindenen. Nélküle minden az övé lesz.
Nélküle élvezheti Bonne Vie-t. Miért ne segítene neki, hogy
tönkretegye?
Megálltak a hall bejárata előtt. Nem volt elég hely az újságírók
számára, ezért Noel azt javasolta, hogy Riva a teraszon beszéljen
velük.
Riva egyetértett. Neki mindegy volt, hol beszél velük. Csak már
túl akart lenni az egészen. Noel az ajtóhoz lépett. Kezét a kilincsre
téve megállt.
– Készen vagy? – kérdezte halkan.
Riva összekulcsolta a kezét. Megnedvesítette az ajkát. Eszébe
jutott, vajon nem lett-e kócos a haja, vagy gyűrött a ruhája az
ebédlőben történt dolgok miatt. De nem igazán érdekelte. Tekintetét
Noelre emelte. Aggódó, kételkedő, sebezhető hangon megkérdezte:
– Helyesen cselekszem?
A férfi sötétszürke szeme rendíthetetlen volt, amikor válaszolt:
– Azt hiszem. Tudniuk kell az igazságot.
Noel tudja. Vagy meghallotta, vagy magától jött rá, de tudja, és
megveti őt. Már nem volt mitől félnie, ennél nem érezhetett nagyobb
fájdalmat.
Hideg ajkakkal megszólalt:
– Kész vagyok.

24.

Az újságírók mikrofonjaikkal és diktafonjukkal előretolakodtak,

lapokkal és tollakkal hadonászva kiáltották kérdéseiket.
Fényképezőgépek villogtak és zümmögtek. Riva volt már kamera
előtt, de soha nem ilyen nagy tumultus középpontjában.
Elbátortalanodott. Nyelt egyet, megpróbálta megköszörülni a torkát,
csendre várt. Minél tovább várt, annál lármásabbak lettek.
 – Milyen lövést hallottunk?
– Ki lőtt?
– Eltaláltak valakit?
– Kiért jött a rendőrség?
– Letartóztattak valakit?
– Mi az oka a sajtóértekezletnek?
– Van köze a lövéshez?
Riva mély lélegzetet vett, és felemelte az állát. Megemelt hangon
megszólalt:
– Bejelentést szeretnék tenni.
A zaj csak erősödött.
– Ha szóhoz j u thatnék…
A kérdések hangosabban és kitartóbban jöttek.
Az eddig a bejárati ajtónak támaszkodó Noel előrelépett.
– Csendet!
A szó nem volt se éles, sem különösebben hangos, de parancs
jellegű volt. A lárma hirtelen letompult, kezdett elhalni.
– Köszönöm – mondta Riva –, és különösen azt köszönöm, hogy
mindannyian eljöttek. Ha türelemmel végighallgatnak, akkor azt
hiszem, minden kérdésükre választ kapnak. A történet hosszú, ezért a
türelmüket kérem.
Nem volt könnyű. Míg el nem kezdte a megfelelő szavakat
keresni története elmondásához, soha nem gondolta, hogy ilyen
zárkózott ember. Az, hogy most itt elmondja féltve őrzött titkait
néhány mondatban, olyan, mintha mindenki előtt meztelenre
vetkőzne.
A terasz árnyékában is meleg volt. Ezt a melegséget a fények és a
testek közelsége is csak növelte, a homlokán izzadságcseppek
gyöngyöződtek. Ebben a pillanatban ébredt rá, hogy Noel mellette
áll. Riva nem tudta, vajon azért-e, hogy megvédje, mert ő is a Staulet
nevet viseli, vagy pedig hogy vigyázzon, nehogy az újságírók
közelebb jöjjenek. Jelenlétéből Riva erőt meríthetett. Hangja
keményebb lett, aztán megszokott, dallamos hangszínén elmesélte
nővére és a polgári jogokért küzdő nő halálát; hogyan csábította el
Edison, és mesélt a házasságukról; hogyan hagyta el; elmondta
gyermeke születését, és hogy a nővére a sajátjaként nevelte fel.
Miközben kifejezte elkeseredettségét, könnyek szöktek a szemébe az
eddig el nem ismert régi emlékektől, és gyermeke tökéletességétől,
akit odaadott a testvérének, hogy jobb élete lehessen.
Az előtte lévő tömeg csak egy csapat vörös arcú, izzadságtól
nedves testből állt. Majdnem ösztönösen megtalálta a helyet, ahol
Erin állt. Amikor lánya szemébe nézett, remegő mosolyt erőltetett az
ajkára. Látta, hogy Erin lassan bólint, mielőtt elhagyta volna a helyet,
ahol Doug mellett állt a tömeg végében. Aztán az emberek közé
lépett, átlépett a kábeleken, és bocsánatkérések közepette
előretolakodott. Amikor Rivához ért, szorosan átölelte.
– Bocsáss meg – suttogta Erin –, annyira sajnálom.
Aztán Riva ismét folytatni kezdte, de már a lánya oldalán.
Valahol a hosszú beszámoló közepén, talán amikor nagyon
röviden Cosmót és a fiát megemlítette, Noel a másik oldalról átfogta
a derekát. Ez szótlan támogatást jelentett. Hirtelen könnyek
fenyegették Rivát. Megpróbálta elnyelni őket, de kitörtek,
végigsiklottak az arcán, és egy kis nedves foltot hagytak a ruháján.
Erősen koncentrálva le tudta őket győzni, és folytatni tudta beszédét.
Egy kicsit kihagyott, úgy, ahogy megígérte, elkendőzte, hogy
Margaretet is megerőszakolta Edison. Megemlítette a házban
történteket, bár inkább Edison bűnösségéről beszélt, amiért megölte a
polgári jogokért küzdő lányt, és megemlítette maffiakapcsolatait.
Végül a történet véget ért. Miután abbahagyta a beszédet, egy
pillanatig tökéletes csend volt. Aztán zűrzavar keletkezett. A tömeg
nekilódult, kiabáltak, kérdéseket tettek fel, mikrofonokat lengettek,
miközben ajánlatokat tettek.
Noel a rendőrökre nézett, és bólintott. A rendőrök körülvették
Rivát.
Egy pillanatra Riva azt hitte, letartóztatják, mert valahogy
belekeverte magát a bűnügyekbe.
Aztán Noel, még mindig őt ölelve, kivezette az uniformist viselők
közül. A bejárati ajtó kinyílt előttük. Riva, Erin és Noel beléptek a
házba. Ábrahám ismét bezárta az ajtót, kizárva a zajt és a tévések
fényeit.
Kinn azonnal mozgolódás támadt. A kamerákat a tokjukba tették,
a kábeleket feltekerték. Az autók ajtajai becsapódtak, a motorok
felbőgtek, s a járművek elhajtottak. Öt perc múlva csak a letaposott
fű, az eldobált műanyag kávéspoharak, cigarettacsikkek és
papírfecnik árulkodtak arról, hogy ott jártak a sajtó képviselői.
Amikor az utolsó autó is elment, csak akkor hajtott el a seriff
Edisonnal. Senki sem tudta biztosan, mivel fogják vádolni,
gyilkossággal-e vagy felindultságból elkövetett emberöléssel, nemi
erőszakkal vagy tettlegességgel, esetleg bigámiával. Volt választási
lehetőség, de a végleges vádiratot majd az ügyvédek döntik el.
Boots nem sokkal később távozott Margarettel. Margaret nem
bírta abbahagyni a sírást. Férje felhívott egy idegspecialistát, és
felülvizsgálatot is kért egy gyógyszer-túladagolással foglalkozó
szakembertől. Mindketten az Oshnerben várnak rájuk. Van egy
speciális programjuk a Margarethez hasonló betegek számára, ami
több hetes, esetleg hónapos ott-tartózkodást igényel. Boots fogja
bejelenteni, ha az orvos úgy gondolja, segíthet rajta. Ott a rendőrség
is elérheti, ha beszélni akar vele. És Boots is.
Riva nem mondta el nővére bűnösségét Edison repülőgép-
szerencsétlenségében. Elképzelhető, hogy Edison vádolja meg majd
ezzel, de az is lehetséges, hogy nem teszi meg, mert akkor kiderülne
Margaret indítéka. Azt, hogy mi fog történni vele és a repülőgép-
szerelővel, aki Beth férje volt, csak az idő tudja majd megmondani.
Liz egy kis tálalóasztalra ebédet varázsolt zöldséglevesből,
szendvicsekből, más előételekből, kávéból, borból és
gyümölcslevekből. Tudja, hogy nem éhesek, mondta a szakácsnő, de
valamit enniük kell az elmúlt órák izgalmaira.
Túlságosan meleg volt a teraszon, hogy egyenek. Az étel az
ebédlőben volt. Riva nem szívesen ment ide, különösen, amikor
pillantása a falban lévő lövések nyomára esett. De ez a
kényelmetlenség hamar elmúlt. Nem a szobák okoznak fájdalmat,
csak az emberek.
 Constance egyedül állt a szobában, amikor Riva belépett. A másik
nő megfordult, és összevont szemöldökkel Rivára nézett, mintha
hibáit keresné. Végül határozottan megszólalt:
– Hol van Noel?
– Nem tudom pontosan – válaszolt Riva. – Eddig a seriffel és az
embereivel foglalkozott, míg el nem vitték Edisont. Mintha olyasmit
mondott volna, hogy megnézi Coralie-t és Pietrót, hogy nem zavarta-
e össze őket ez a sok ember.
– Akkor biztosan elkerültük egymást – mondta Constance –, de
nem kellene a gyerekek miatt aggódnia. Már láttak kamerákat; elég
jól figyelmen kívül hagyják azokat az embereket, ameddig nem
kezdik üldözni őket, hogy képet csináljanak róluk. Valójában
televízióznak, amit imádnak, és a reklámoktól csak éhesek lesznek.
Lejöttem valami ételt vinni nekik.
Csak kifogás volt ez Constance-tól, mert ő inkább a csengőt
nyomja, vagy a szobalányt ugráltatja, ha valamire szüksége van. A
kíváncsiság hozta a földszintre. Riva a tálalóasztal felé intett.
– Mint látja, az ebéd kész.
A másik nő egy tányért vett a kezébe.
– Milyen nyugodt ahhoz képest, ha jól értesültem Ábrahámtól,
majdnem lelőtték ebben a szobában.
– Nem sok mindent lehet szerezni hisztériával, hacsak nem
figyelmet, de abból van elég mostanában.
– Még Noelé is?
Riva megdermedt a másik nő szarkazmusától.
– Noelhez ennek most semmi köze nincs.
– Én másképp gondolom. – A szicíliai nő irigy módon folytatta: –
Ó, igen, amikor először idejöttem, terveket szőttem, hogy
féltékennyé teszem, és visszaszerzem. Tudja, nem bírtam megérteni,
miért hagyott el. Noel nem magyarázta meg, de tudtam, hogy részben
ön miatt, ezért gyűlöltem, bántani akartam. De hallgattam az
emeletről, és hozzátettem, amit mondott ahhoz, amit eddig tudtam.
Most már értem, miért követeli Noelt magának.
– Aligha – mondta Riva kényelmetlenül.
 – Ő egy romantikus férfi. Nemesi gesztusként úgy tesz, mintha
száműzetése nem is számítana, de ez hazugság. Meg akarja
jutalmazni?
– Nem tudom, mire céloz.
Constance undorral legyintett a kezével.
– Amerikaiak! Miért nem tudják beismerni érzéseiket? Tartsa csak
meg! Tartson csak mindent magában, mint Noel; szép pár lesznek!
Riva mentesült a válasz alól, mert közeledő léptek hangja
hallatszott. Dante jelent meg az ajtóban, Anne Gallant volt vele.
Senki sem szólalt meg hosszú másodpercekig, míg Riva
háziasszonyként üdvözölte őket.
– Nem is hallottam, hogy bejöttetek. Mióta vagytok itt?
– Csak most értünk ide – válaszolt Dante elkeseredett hangon. –
Láttuk a sajtóértekezlet kezdetét a várószobában, és amilyen gyorsan
csak tudtunk, idejöttünk, de úgy látszik, elmulasztottuk a partit.
– Attól tartok. – Riva az arcukat figyelte, úgy néztek ki, mint akik
egész éjszaka nem aludtak, és szolidaritásból egymás mellett
maradtak.
– Igen – mondta Constance, éles tekintetét a páron tartva. –A
rendőrség már elvitte a hölgy férjét. Hát nem szerencsés?
– Ő nem a férjem, és soha nem is volt az – mondta Anne.
– Akkor hallotta, amit mondtam? – kérdezte Riva.
– Hallgattuk a rádión, az úton idefelé – válaszolta Anne –, de
akkorra már kitaláltam, hogy Edison és én nem lehettünk akkor
házasok, mert a fiam kilenc hónappal az úgynevezett
házasságkötésünk után született, és Erin majdnem egy évvel idősebb
nála, ami azt jelenti, hogy először önt vette feleségül. Akkor az
enyém viszont érvénytelen. Megdöbbentett a hír.
– De kellemesen – mondta Constance. – Lelkiismeret furdalás
nélkül rohanhatott Coloradóba, ugye?
Anne Dantéra pillantott, aztán elpirulva elfordult.
– Nem egészen lelkiismeret furdalás nélkül – mondta a nő –, de
mindenképpen sajnálat nélkül.
Constance hanyagul megvonta a vállát. Dantéhoz fordult, és
óvatosan rámosolygott.
– Hiányzott Coralie-nak és Pietrónak. Nemrég jöttem le az
emeletről, hogy ételt vigyek nekik. Nem lenne kedve feljönni, és
meglátogatni őket?
– Sajnálom, de most nem mehetek – mondta a férfi bűnbánat
nélkül. – Mondja meg nekik, hogy üdvözlöm őket.
A mosoly lefagyott Constance arcáról, aztán hirtelen a tálalóasztal
felé fordult.
– Kétlem, hogy lesz rá időm. Pakolnom kell.
– Csak nem utazik el? – kérdezte Riva. – Noel alig volt a
gyerekekkel.
– Erről nem én tehetek, de talán maradhatnak. Noel nyár végén
visszahozhatja őket Párizsba.
– Ez… nagylelkű öntől. – Riva a másik nőt figyelte, aki gyorsan,
találomra ételt kezdett a tányérra pakolni.
– Egyáltalán nem – válaszolt a nő azonnal. – Meghívtak egy
tengeri utazásra a mikronéziai szigetekre. Nem voltam biztos benne,
hogy menni akarok. Hát nem csodálatos? – Constance a teli tányérral
feléjük fordult. Hosszú, hideg pillantást vetett rájuk, aztán szó nélkül
távozott.
Dante alig várta meg, hogy a nő hallótávolságon kívül érjen, és
megszólalt:
– Tudod, hova vitték Edisont, Riva?
– Nem igazán. Azt hiszem, a bíróságra.
A férfi összevonta a szemöldökét, és a nyakát kezdte masszírozni.
– Nem hiszem, hogy sokat tehetünk, még ha oda is megyünk.
– Erre már én is gondoltam – mondta Anne. – Nem szeretem Josht
sokáig magára hagyni, és kétlem, hogy Edison azt várja, hogy ott
legyek mellette, és az ő kezét fogjam. Azt hiszem, az lenne a legjobb,
ha értesíteném az ügyvédjét a történtekről, aztán visszamennék a
kórházba.
– Bármit is gondolsz, az a legjobb – értett egyet Dante.
Anne Rivához fordult.
– Használhatnám a telefonját?
 Riva megmondta, hogy használja a könyvtárban lévő telefont, és
megpróbálta rábeszélni, hogy ha visszajött, egyen valamit, vagy
legalább igyon egy csésze kávét. Anne halovány mosollyal bólintott,
aztán elment.
– Felhívhattál volna – mondta Dante Rivának, amikor kettesben
maradtak.
– Úgysem tehettél volna semmit.
– Melletted lehettem volna.
Riva fáradtan elmosolyodott.
– Lehet, szólnom kellett volna, hogy mi történik. Értesíthetted
volna Anne-t.
– Talált.
– Nem akartalak bántani. Jogod van azzal lenni, akivel szeretnél.
A férfi megcsóválta a fejét.
– Szerettem volna itt lenni, de úgyis zavarban lettem volna.
Elrontottam mindent, ugye?
– Nem, nem igazán. Soha nem volt jogom hozzá, hogy
megkérdezzem, hol vagy, kivel vagy.
– Bármikor megtehetted volna, ha akartad volna. Szerettem volna,
ha tudod. Azt is megkérdezhetted volna, hogy miért vittem el Anne-t
a hegyekbe. De te nem tetted, ugye?
– Féltékeny voltam, ha tudni akarod. Azt hiszem, azért, mert
tudtam, hogy ő nem a szokásos, buta és fiatal nőcske. Ő olyasvalaki,
aki elfoglalhatja a helyemet.
– Lehet, hogy fájt, de nem voltál féltékeny. Egy barát
elvesztésétől féltél, és nem egy szeretőétől. Az az igazság, bármilyen
keményen is próbáltuk, soha nem lehettünk igazán azok.
Riva sokáig a férfi szemét figyelte.
– Nem, szerintem soha nem voltunk szerelmesek egymásba.
– De mindig barátok maradunk, nem számít, mi fog történni, ezt
tudnod kell. Már túl késő van a változásra.
Barátok. Ez volt az elváló szerelmesek szokásos ígérete. A
leghelyesebb dolog, ha engedi elmenni. Végül is soha nem akarta
magához kötni. Riva mosolygott, könnyei között felnézett a férfira.
Gyorsan letörölte könnyeit, és megszólalt:
– Igen, azok leszünk.
– Köszönöm, istenem.
– Én is köszönöm – mondta Riva, és megcsókolta a férfi arcát.
Néhány perc múlva Anne is visszatért, aztán Dantéval elhagyták a
házat. Riva a teraszon állva figyelte, ahogy elhajtanak. Végül
visszatért a házba.
A hallban Erinnel találkozott. Anne nemcsak Edison ügyvédjét
hívta fel, hanem a kórházat is, és Erinnek is szólt róla. Josh felébredt,
és magához tért. Az orvosok még most sem biztosak benne, hogy
megtarthatja-e a kezét, de jó esélyei vannak; a beteg enni kért. És
Erint akarja látni.
Erin már készen állt, hogy induljon a kórházba. Valamikor egy
vagy két nap múlva, talán még ma este, ő és Anne elmondják
Joshnak, hogy féltestvérek. Doug felajánlotta, hogy elviszi Erint a
kórházba, ha az anyjának nincs szüksége rá.
Riva figyelte Erin távozását a fiatal fotóssal. Az anyja, azt mondta
Erin. Erin már tényleg az anyjának tartja. És ő Erin anyja.
Riva mosolyogva és fejcsóválva hallgatta, hogy lánya és Doug
azon vitatkoznak, hogy megálljanak-e egy pizzára, mielőtt a
kórházba mennének, ki fog érte fizetni, és hogy vigyenek-e egy
szeletet Joshnak is.
A fiatalság rugalmassága csodálatos. Kis időbe tellett, mire Erin
elfogadta Josht féltestvérének, de a folyamat majdnem befejeződött.
Volt egy halk javaslat, hogy mi lenne, ha jövő nyáron hármasban,
Erin, Doug és Josh mennének fel Coloradóba. Riva átölelte a lányát,
és elküldte. Lesz még elég idő Coloradóért aggódni.
Most pedig be kellett kapnia valamit, amit Liz készített, aztán
pedig elbúcsúznia Bonne Vie-tól, Ábrahámtól, Liztől, George-tól és
a többiektől, és igen, Noeltől. Remélte, sikerül méltóságosan, és
minél kevesebb könnyel megtennie.
Soha nem tartozott ide. Soha.
Érdekes, de mindig azt hitte, idetartozik. Ő és Noel épp egyszerre
értek a tálalóasztalhoz. Kettesben voltak. Mindenki szétszéledt.
Mindketten tányért vettek a kezükbe, és evőeszközt. Egyszerre
akartak venni a gombából, aztán a férfi hátralépett, és maga elé
engedte.
Ez volt az első alkalom, hogy a sajtótájékoztató óta először
beszélhetett Noellel. Eddig a férfi nagyon elfoglalt volt a rendőrség
miatt, és telefonok érkeztek a Staulet Vállalattól is, hogy igaz-e a
szóbeszéd. Riva gyorsan, még mielőtt elvesztette volna a bátorságát,
megszólalt:
– Beszélhetnék veled néhány percet?
A férfi komoran ránézett.
– Természetesen, bármikor.
– Talán a könyvtárban. Van néhány probléma, amit kettesben kell
megbeszélnünk.
– Biztos, hogy most akarod megbeszélni?
– Biztos; minél hamarabb, annál jobh
– És mi lenne, ha ennénk közben?
– Semmi – mondta Riva síri hangon, és a tányérjára kanalazta a
gombát.
Az ételt a könyvtárba vitték. Ez volt a ház legprivátabb szobája, itt
volt a legnagyobb csend. Csendben megették sonkás és paradicsomos
szendvicseiket, a csirkét, a gumbót, a hideg garnélarákot és a
gombát. Csak az ezüst evőeszközök és a porcelántányérok
csilingelése hallatszott.
Az étkezés a szerelmeddel állítólag egy érzéki élmény, jó étvágyat
csinál. A gondolat kényszeredetten derűs volt. Riva soha nem talált
semmi szexit benne, és bizonyára most sem fog. Torka összeszorult,
alig bírt nyelni, és a fűszeres ételnek sem érezte az ízét. Végül
feladta, hátradőlt, és egy pohár narancslevet kezdett kortyolgatni.
Épp azon gondolkodott, hogy hogyan kezdje el, amikor Noel
ledobta a szalvétáját, megitta a borát, aztán megszólalt:
– Hozzám jössz feleségül?
Riva zavartan nézett rá. Értette a férfi szavait, de az agya képtelen
volt befogadni vagy válaszolni. Egy másik lánykérés jutott az eszébe,
az is evés közben történt. Az étkezés közbeni házassági ajánlat és a
meglepő taktika családi tulajdonságnak tűnik.

– Természetesen akkor, ha már elváltál Gallanttól – folytatta Noel.

– Hallottam, mit mondott az ebédlőben.
Noel szavai, jelentésük és okaik egyesültek Riva agyában.
– Nem! – válaszolta Riva csípősen.
– Most miért mondod ezt? Hallottam, hogy azt mondta, még
mindig a felesége vagy.
Riva előredőlt, és a tálcára tette a poharát.
– Én arra mondtam, hogy nem leszek a feleséged. Nemes dolog,
hogy megkérdezted, de lehetetlen.
– Én semmi lehetetlent nem találtam benne. – Noel hangja
dühösen csengett, és a poharat annyira szorította, hogy ujjpercei
elfehéredtek, csodának tűnt, hogy a kristály nem tört el.
– Nem fogok jótékonyságból a feleséged lenni, mert te úgy érzed,
ennyi év után megérdemelném.
– Mit akarsz tenni? Csak úgy kisétálsz mindenből, amiért
dolgoztál, amit apámmal együtt építettetek? Ó, igen, azt el kell
ismernem, te csináltad a legtöbbet. Az apám intelligens férfi volt, de
túl konzervatív, és túlságosan elégedett az apró örömökkel és apró
bevételekkel, amit a Staulet Vállalat adott neki. Azon felül nem
tudtad volna ezt megcsinálni az ő támogatása, segítsége nélkül.
Mindent, ami erős és tartós, együtt építettetek. Nem hagyhatod el.
– De el kell hagynom – kiáltotta Riva. – Nincs jogom hozzá.
– Jogod van hozzá, csak törvényes címed nincs. Én megadhatom
neked, és akkor minden olyan lesz, mint régen. Mondd, miért nem
engeded?
Riva felállt, és az ablakhoz sétált.
– Milyen jogom van nekem ahhoz, hogy itt legyek? Ez hazugság
volt, hosszú éveken át.
– Azt hitted, házasok vagytok. Cosmo is azt hitte, hogy azok
vagytok, azt akarta, hogy a felesége légy. A ceremónia megtörtént,
ez volt az egyetlen vallásos szertartás az életedben. A szemében, és a
templomban megjelentekében is, te voltál a felesége.
 – Törvényesen viszont csak kitartott, be kell vallanom, jól
kitartott, de akkor is kitartott nő voltam.
– Én változtathatok rajta.
– Egyszer már elloptam az elsőszülöttségi jogodat anélkül, hogy
tudtam volna, most nem fogom ismét megtenni.
A férfi is letette a poharát, aztán felállt.
– Soha nem loptál el tőlem semmit.
– Ó, kérlek – mondta Riva, és Noel felé fordult. – Mindketten
tudjuk, hogy ez nem igaz.
– Ami történt, arról nem te tehettél. Ezt mindig tudtam.
Riva Noel kemény arcát fürkészte. Nem tehetett róla, hogy
biztatásra volt szüksége.
– Tényleg tudtad?
– Ösztönösen éreztem, hogy az apám hazudott, aztán amikor évek
után ismét láttalak, már biztosan tudtam.
– Én sem igazán tudtam elhinni, amit nekem mondott rólad,
csak… Miért mentél el, ha nem azért, mert kidobott, mert
megpróbáltad tönkretenni a házasságát?
– Azért, mert gondoltam, mit fog neked mondani, és tudtam, ha
maradok, igaza lesz.
– Hát ennyire gyűlölted volna?
Noel lassan megcsóválta a fejét.
– Annyira szerettelek.
Riva ajka határozott mosolyra húzódott.
– Nagyon akarod, hogy rossz vége legyen a dolognak, ugye? Nem
kellett volna ezt mondanod.
– Tudom, hogy nem kellett volna – válaszolta a férfi nyersen. –
Azért mondtam, mert ez az igazság.
– Hirtelen? Ennyi idő után? Akkor nagyon kényelmes szíved van.
Ha annyira szeretsz, miért vezettél az újságírók elé, mint a forradalmi
vezető Marié Antoinette-et a nyaktilóhoz?
– Azért, mert az egész történetnek ki kellett derülni, minden
árnyékoló tényezőt el kellett tüntetni, hogy esélyt adjunk egymásnak.
Túl sok bűn, túl sok gyanú állt közöttünk.
 Riva lehunyta a szemét, aztán ismét kinyitotta.
– Mindenre van válaszod, ugye?
A férfi halkan átkozódott, és elfordult. A szoba végében lévő
íróasztalhoz sétált, elővett egy kulcsot a zsebéből, és kinyitotta a
fiókot. Elővett egy köteg papírt, aztán Riva kezébe adta.
– Mi ez? – Riva hangja gyanút tükrözött.
– Olvasd el.
A papírok az évek során megsárgultak. Egy apró fémkapoccsal
voltak összefogva az egyik oldalon. A legfelső lapon Riva teljes neve
állt és egy dátum. A dátum 1964. június közepe volt. Alá egyetlen
szó volt gépelve: Jelentés.
Riva hirtelen Noelre emelte kételkedő tekintetét. Nem volt biztos
benne, hogy látni szeretné a papír tartalmát.
– Olvasd – ismételte a férfi.
Riva felemelte a legelső oldalt, és a többit kezdte olvasni. Egy
részletes akta volt Rebecca Benson Gallantról. Benne volt a szülei
neve, születési dátumaik, házasságkötésük éve. Nővérei neve,
születési dátumaik, Beth halálának dátuma, és halálának hivatalos, de
nem igazi oka. Benne volt Riva iskolai eredménye, háromhetes
hiányzása, ami az orvos szerint enyhe lefutású gyermekparalízis volt.
Megvoltak orvosi okmányai, és a kapott védőoltások nevei. Még
több információ is volt, amik még gyerekkorából származtak. Ott
volt az arkansasi házassági bizonylata. Alá két sor volt írva:
Arkansasban, Louisianában vagy a környező államokban válás nincs
bejegyezve. A házasság érintetlen.
Riva összevont szemöldökkel olvasta az utolsó sorokat, aztán még
egyszer a dátumra nézett. Végül megszólalt:
– Ez az a jelentés, amit Cosmo készíttetett rólam, amikor még a
bárban dolgoztam, és nem voltunk házasok. Egyszer meg is
említette.
– Pontosan. Több mint huszonnégy évig ebbe a fiókba volt
bezárva.
Riva nagyot nyelt, és anélkül hogy a férfira nézett volna,
megkérdezte:
 – Tudtad, hogy itt van?
– Én tettem ide, miután megtaláltam, mert az apám véletlenül
leejtette.
Riva ezzel az új fejleménnyel nem volt készen szembenézni.
Ehelyett megkérdezte:
– De Cosmo miért nem mondta? Miért ment bele a házasságba, ha
tudta, hogy még mindig férjnél vagyok?
– Ki tudná megmondani? Talán azt hitte, hibás a jelentés, és az
arkansasi esküvő tényleg érvénytelen, mint azt te mondtad. Talán azt
várta, hogy néhány hónapon vagy éven belül elhagyod, és így akkor
nem követelhetsz semmit. Talán félt megemlíteni, hogy még
Edisonhoz tartozol, és félt attól, hogy visszamehetsz hozzá. Most
már nem kérdezhetjük meg.
– Talán a gyerekem miatt tette.
– Elintézhette volna a válást, és még egyszer
összeházasodhattatok volna. Nem értem, apám miért nem így
cselekedett.
– Hacsak nem azért, hogy téged védjen – javasolta Riva.
– Az örökségemre gondolsz? Nem hiszem, hogy más gyereknek is
joga lehetett volna az örökségre.
– És te? Miért nem mondtad el a titkot, legalább a temetés után?
Ha nyilvánosságra hoztad volna, csak előnyöd származott volna
belőle.
– Hogy nyilvánosságra hozzam? Minden tőlem telhetőt
megtettem, hogy ki ne tudódjon az irat tartalma, még Edisonhoz is
elmentem, és kampány hozzájárulást is ajánlottam neki, csak nehogy
ezzel manipuláljon téged.
– Ezt tetted? – kérdezte Riva, és csodálkozó tekintetét lassan a
férfira emelte.
– Ó, igen, bár tudhattam volna, hogy Edison csak addig fogja
betartani a megegyezést, míg neki tetszik, és míg nincs szüksége az
információra, hogy mentse a bőrét.
Riva megcsóválta a fejét.
– Még most sem értem.
 – Nem. Azt akarom, hogy itt maradj. Biztos akarok lenni benne,
hogy soha nem mégy el.
– Még azon az áron is, hogy csak a vagyon fele lehet így a tied?
Noel kivette a jelentést a nő kezéből, és az asztalra dobta.
– Ez évekkel ezelőtt sem volt fontos számomra, és most sem az.
Az apám boldog volt veled, és életet hoztál ebbe a házba. Attól
féltem, ha megtudod, hogy szabad vagy, elmész. Ezt soha nem
akartam.
– De évekkel ezelőtt, amikor Cosmo azt mondta, hogy
becsaptalak, és miattam fordult ellened?
– Te mindig fontosabb voltál számomra, mint bármilyen ház vagy
vállalat.
– Tehát nemes gesztusként…
– Dehogyis! Soha nem volt az!
Riva mosolyogni kezdett a férfi hevességén.
– Ezt Constance mondta, nem én. De akkor is elmentél, mindent
magad mögött hagytál, nekem hagytál.
– Apám ezt akarta.
Riva olyan biztos volt benne, hogy ez az igazság, mint abban,
hogy a nap holnap is felkel. Megcsóválta a fejét, és bódult, kedves,
zöld tekintetét Noelre emelte.
– Nem tudom elhinni, hogy megtetted.
– Mivel tudnálak meggyőzni? Mit mondhatnék? Mivel
értethetném meg veled, hogy veled akarok lenni, mindig az
ágyamban akarlak tudni, mindenben melletted akarok állni, itt is és a
vállalatnál is?
– El akarod foglalni apád helyét?
A férfi dacos tekintettel válaszolt:
– A sajátomat akarom elfoglalni, amit évekkel ezelőtt átengedtem
neki.
– Szeretetből?
– Szeretetből – mondta Noel –, és tiszteletből, szánalomból, és
azért, mert ő kiérdemelte a szerelmed, és én nem.
– Azt hittem, hogy megvetsz azért, mert védelmeztem Edisont. Mi
ez a változás?
– Hallgattalak, amikor a kamerák előtt beszéltél, és tudtam, hogy
tévedtem. Te Margaretet védted, nem akartad tönkretenni az életét.
Akkor jöttem rá, hogy Erinért áldoztad fel magad.
Végül Riva fel merte tenni azt a kérdést, aminek válaszától úgy
rettegett:
– Nem bánod Erint? Hogy van egy lányom?
– Hogyan bánhatnám, amikor nekem is van egy lányom és egy
fiam? Egyébként, Erin különleges számomra, mert annyira rád
emlékeztet.
Riva szíve elnehezedett, és olyan nyomást okozott a testében,
hogy fájó könnyek törtek elő a szeméből.
– Olyan nagylelkű vagy – mondta Riva. – Azt hiszem,
viszonoznom kell a nagylelkűséged.
– Nem. – Noel hangja hirtelen fáradt lett, szürke szeme olyan
védtelen. – Nem akarok több könyörületet, több feláldozást, csak
téged.
Riva Noelhez lépett, és magához ölelte.
– Elfogadnál egy ajándékot? – kérdezte halkan. – A szerelem
ajándékát, ami mindig is a tied volt?
A férfi még jobban magához ölelte, de kissé puhábban, mintha
félne, hogy széttöri. Noel a fülébe súgta:
– Mindig?
– Mindig – válaszolta Riva boldogan.
Noel Riva szemébe nézett, tekintete mély és határtalan szerelmet
és fájdalmat tükrözött. Suttogva visszhangozta Riva szavát.
– Mindig.

Vége.