ALTRUIZMUS ÉS AGRESSZIÓ.

HULLER ERVIN 1993. TAVASZ.

BEVEZETÉS

A dolgozat, címének megfelelôen két, egymásnak ellentétes viselkedéstendenciát

vesz vizsgálatának tárgyául. Áttekinti a szakirodalom által tárgyalt értelmezési
lehetôségeket szubjektív szempontokkal tarkítva, az elemzések mögött meghúzódó
emberképek bemutatásával.
Szinte minden formáját az emberi, állati, sôt növényi létnek szemlélhetjük
egymásra vonatkozásuk pozitív, illetve negatív aspektusainak függvényében. Az
etológia megalkotta azokat a fogalmakat, amelyek segítségével tájékozódhatunk
ezen viszonyok között. Ezek: kommenzalizmus, szimbiózis, parazitizmus, antibiózis,
stb. Altruizmus és agresszió terminusai nem szerepelnek ezek között. A
parazitizmus még megfeleltethetô lenne egyfajta agresszív tendenciának, azonban
érezhetôen nem azonosítható azzal, talán a fogalom antropomorf jellege miatt.
Dawkins(1980) szerint életterünket, táplálékunkat szükség szerint csak mások
rovására védhetjük és szerezhetjük meg, ezért meglehet a világhoz való viszonynak
csak egyetlen formája bizonyítható. A túlélôgép kifejezés nem feltételez szándékos ,
belátáson alapuló cselekvô diszpozíciókat, amelyek számomra az értékelô
hozzáálláshoz feltétlenül nélkülözhetetlennek tűnik.
Egy tett lehet egyszerre altruista és agresszív elemeket is hordozhat magában. A
tudatos viselkedéslehetôségekkel élô ember még a cselekvés célja szerint lehet
határokat húzni, de mi történik a reflexesen, a környezettel igazi harmóniában és
együttrezgésben élô állati lényekkel a probléma mibenlétének tárgyalásakor?
Fromm /1990/ szívesebben használja a destrukció kifejezést az emberi agresszió
leírására , számomra nagyon is az emberi cselekvés leírására szelektálódott
fogalomnak tűnik az agresszióval együtt, amit talán tévesen általánosítottunk, de
nem válok meg bevált jelentésétôl.
Úgy tűnik, hogy a két viselkedésforma széles populáción megfigyelhetô, legalább
fenomenális szinten leírható jegyeire állhatnak nagyobb általánosságot mutató
megállapítások, így elsô közelítésben elfogadom Csányi /1991,221. o./ definícióját,
aki agressziónak tekinti a saját faj ellen irányuló, károsító tendenciákat, míg az
altruizmust olyan segítô magatartásként határozza meg, amely egyidejűleg rontja a
segítô egyed pillanatnyi feltételeit az életben maradáshoz, a szaporodáshoz.
A két viselkedésformát azt gondolom értelmezhetem kontinuum-szerűen,
melynek köztes léte az aggregáció szerű tömörülés lenne, vagy beszélhetnék
asszimiláció-akkomodáció ellentétpárokról, ahogyan két találkozó rendszer a
lehetôségeknek és a pillanatnyi erôviszonyoknak megfelelôen komplementerekként
nyomot hagy egymáson. Így köztes állapot a szimbiózis lehetne. Ismét Fromm-ot
emlékezetbe idézve csatlakozok Dóka /1984/ véleményéhez, amely hozzám
hasonlóan javasolta, hogy embernél célszerűbb destrukcióról, míg az állatvilágban
agresszióról, s készen állnak természetesen az ellenérvek is, melyek egy lehetséges
pszichoanalitikus elméletbôl származnának és visszakívánkoznának a tudattalan
háttér-motivációk világába alkalmasint levéve az ember válláról -talán jogosan-, a
felelôsséget.
Dolgozatomban kísérletet teszek arra, hogy egyszerre próbáljam elkülönítetlenül
megfogni a két jelenséget, mint ahogyan az tényleg egyidejűleg vagy kis idôi
szekvenciák által elválasztva egymás mellett léteznek.

A SZOCIOBIOLÓGIÁRÓL
 A darwini szintetikusnak mondott elmélet szerint a biológiai indikátora a
véletlenül változó öröklési szubsztrátum formáinak fennmaradása az létért folytatott
küzdelemben. A konkrét genetikai törvényszerűségek a neodarwinisták számára
váltak kézzelfogható tényekké, a mendel-i öröklésmenetek ismeretében. A
szociobiológia pedig a hatvanas évektôl a molekuláris biológia eredményeire is
támaszkodhat. Darwin rámutatott, hogy a versengés nem csak a fajok között,
hanem a fajhoz tartozó csoportok, az egyedek között is fennáll. Ma úgy sejlik, hogy
az emberi fejlôdés egyik fontos feltétele a csoportok közötti versengés volt.
A szociobiológia a biológiai-genetikai szükségszerűségekbôl, az adaptív,
alkalmazkodó viselkedés szemszögébôl próbálja a társas állati viselkedést levezetni.
Az életet és annak továbbadását biztosító mechanizmusok között a kiszelektálódott
háttérváltozókban hisz. Nem véletlen tehát, hogy támadó és segítô
viselkedésformák mögötti ôsi okokat rendkívüli differenciáltsággal veszi bonckés alá.
Ám az egyed így csak a gén felé, azaz önmaga felé lehet altruista, sôt a segítség
tárgya csak egy elvont, bár kémiailag meghatározható vegyület lehet.
A szociobiológia képviselôi / Dawkins, 1986; Barash, 1980/ sok helyen jó
humorral kétségbe vonják az altruista formák azon meghatározásait, amelyek
szerint azok definiálhatók lennének olyan tettekként, miként amelyek a társ esélyét
az életben maradásra úgy növelné meg, hogy a segítô esélyei egyben
csökkennének. A modell a genetika és az önzô gén nyelvére fordítva talán tényleg
tény, de Dawkins szerencsére nem annyira elfogult, hogy feltétel nélkül alkalmazza
az emberre.
Altruizmus és agresszió egy ilyen matematizált nyelven számomra kedvezôen
dimenzionális értelmet nyerhet, igaz egy komponens kizárásával, ez az altruizmus,
és nem kell gondolkodni a magatartásformák minôségi, szubsztanciális
különbségeinek kérdésérôl. Az önzô gén elméletének továbbfejlesztôi az elv
fenntartása és ellentmondásainak kiküszöbölése érdekében újabb fogalmakat és
lehetôségeket vezettek be. Hamilton rokon, majd késôbb rokonszelekciós elvekrôl
beszél, bevezeti a reciprok altruizmus fogalmát / Kulcsár, 1994/, Trivers /1982, idézi
Kulcsár, 1994/ szélsôséges formákról beszél, az altruizmust, mint evolúciósan kódolt
színlelést tárgyalja, mely a szintén genetikusan kódolt önzést lenne hivatott lefedni,
mintegy a reciprok altruizmus kikényszerítésére. Így minden altruizmus színlelés
lenne, mintegy evolúciósan kódolt reakcióképzôdés.

ROKON FOGALMAK ÉS TOVÁBBI DEFINÍCIÓK

Szeretném elkülöníteni az altruizmus fogalmát a proszociális viselkedéstôl. Az

utóbbit én inkább ideologikus ízű megfogalmazásnak találom, számomra kevésbé
sugallja azokat az emocionális, ha lehet a kifejezést használni: 2 csípôbôl" jövô és
spontán elemeket, amelyek a tett hitelét jelentenék. Cáfolható állításom szerint a
fogalom inkább szociológiai terminusnak hangzik, mindamellett nem is
általánosítható tágabb jelentéstartományokra. Ezért tetszik nekem Hebb /1978/
meghatározása, mely szerint az altruizmus a társak megsegítésére irányuló belülrôl
motivált viselkedés. A belülrôl motivált jelen esetben azt jelenti, hogy a tett nem
függ az elsôdleges és másodlagos megerôsítésektôl, más jutalom nem jár érte, mint
a tudat, hogy segített. Ebben természetesen már az ellentmondás is benne van, a
pozitív én-kép és a az önértékelésbôl eredô megerôsítések miatt, de ezzel a szerzô
nem foglalkozott. Talán a segítségnyújtás lenne a legigazibb fogalom.
felfogásomban az agresszió határeseteként fogadom el a táplálékszerzés
érdekében alkalmazottat. Az agresszió formái közül beszélhetünk indulati és
instrumentális, irányultságát tekintve pedig konstruktív érdekeket szolgáló
proszociális változatáról. Lehet aktív vagy passzív, szándéktalan valamint embernél
verbális szinten megfogalmazott is.

BIOLÓGIAI, NEUROLÓGIAI ALAPOK

 Érdekes kérdésnek találom és ezt a késôbbiekben még tárgyalni fogom más
vonatkozásokban, hogy az agresszió, illetve düh élettani mechanizmusait talán nem
csak könnyebb bizonyítani, mint az érdekfüggetlen jelenségeket, de biológiai
struktúrákat is könnyebb volt hozzárendelni. Csányira /1991/ hivatkozva és
természetesen más szerzôk véleménye szerint kimondhatjuk, hogy az agresszív és
segítô viselkedés is hormonok, biológiai állapotok által maghatározott. Közvetlenül
és közvetve hatnak ezek a viselkedésre; az LH-hormon az állat készenléti állapotát
befolyásolja, az adrenalin a gyors válaszkészséget. A hím nemi hormonok jelenléte,
a tesztoszteron befolyásolja a támadó beállítódást, még a nôstény egyedekbe
fecskendezve is hatást gyakorol átalakítva a viselkedésprogramot. A hímek
tesztoszteron-szintjét emelve elôrébb kerülhetnek a rangsorban, még agresszívebbé
válva. Ellenkezô hatásuk van az ösztrogéneknek, ennek hatására a nôies és segítôbb
beállítás felé húzó tendenciák jelennek meg. A neurológiai struktúrák közül a
limbikus rendszernek van szerepe, amely az érzelmek regulációjában is központi
szerepet játszik. Macskákon a hipotalamusz ingerlésével védekezô agressziót lehet
provokálni, az amigdala ingerlésével orális tendenciák és általános megszelídülés
következik be. Bizonyos betegségek, daganatok olyan jellegű rendellenességeket
okoznak, amelyek szélsôséges agresszív tettek elkövetésére sarkallhatják a
beteget /Péter, 1989/.
Az agresszív magatartás facilitálásában két rendszer: az amigdaloszeptális és
szeptohypotalamikus játszik döntô szerepet. Az agresszió gátló struktúráit is sikerült
identifikálni, a hypotalamusz ventromediális magja gátolja az agresszió
manifesztációjában érdekelt Dm-magot. Az orbitofrontális kéreg a tudatos gátlás
közvetítésében játszik szerepet /Péter, 1989/. A limbikus rendszer felelôs
természetesen a pozitív érzelmek kialakulásáért is, struktúráit azonban nem sikerült
olyan szinten elkülöníteni és felelôssé tenni egyes funkciók vonatkozásában. Ez
bíztató is lehet.
Az agresszivitásért a szerzôk egybehangzó állításai szerint genetikai tényezôk is
felelôsek lennének, Csányi /1991/ beszél róla, hogy bizonyos állatfajoknál sikerült
kitenyészteni agresszív populációkat szelídebb egyedekbôl. Az állati intelligencia
genetikus természetét keresô kutatók egyszer már kaptak félreinterpretált
eredményeket hasonló kísérletekkel kapcsolatban.

ETOLÓGIAI MAGYARÁZATOK

Tekintve, hogy az állati viselkedésformák tanulmányozásában is érdekelve

vagyunk, illetve azokat az okokat, amelyek az állatot a megfelelô viselkedésforma
kivitelezésére ösztökélik az emberrel kapcsolatban is fellelhetjük és általános
lélektani és kísérleti, módszertani megfontolások alapjaiként is számon kell tartani
ezeket, áttekintem az etológia elveket.
Van más okunk is arra, hogy legalább is fejlôdéstani hasonlóságok alapján
konkrét bizonyítékokat mutassunk fel a neurológiai hasonlóságokat illetôen ember
és állat között. A limbikus rendszer az emlôsök között a különbözô kortikális
differenciális szintektôl sokszor független hasonlóságot mutat Mivel ez a struktúra
felel az érzelmi élet szervezéséért, a védekezô és támadó repertoár aktivitásáért, s
mivel felépítését a kortexnél ôsibb idôk óta ôrzi, élettani okokat is találunk , ami az
etológiai elvek relevanciáját is bizonyítja a pszichológiában. Ha szorosan hű akarok
maradni a definíciómhoz, akkor szűkebbre kell vennem a tárgyalás vonatkozásait, de
nem teszem, mint ahogy kevés szerzô maradt hű mindenben saját definíciójához.
A táplálékszerzéssel kapcsolatban érdekes a hierarchiának megfelelô elosztás.
Számos faj egyedeinél ez legtöbbször szükség szerint a legerôsebbet juttatja legtöbb
táplálékhoz. Ez látszólag könyörtelen agresszív tendenciának tűnik, mégis
csoportérdekeket szolgál. Hebb /1978/ Nissen-re hivatkozva /évszám nélkül/
megemlíti, hogy csimpánzoknál szinte belsô kényszerként jelentkezik az éhezô társ ,
s még idegen társak sem tudnak belsô konfliktus kiváltatása nélkül éhezni.
Majmoknál is a hierarchia szerint történik a táplálék elosztása, kivétel az elejtett
állatok húsát, amit többnyire tiszteletben tartanak. A táplálékszerzô magatartást
szorosan nem sorolhatjuk az agresszív tendenciák közé, azonban megfigyelhetô a
ragadozó túlgyilkolása, ami a szükséget már nem magyarázza.
Az utódápolás ambivalens formái bezárt állatoknál figyelhetô meg. Ez a
kiegyenlítetlenség alkalmasint embernél is megfigyelhetô. Beszélhetünk szülôi
agresszióról az utódok védelmében és fontos az úgynevezett leválasztási agresszió.
Goodall /1980/ számol be szülôi leválasztási praktikákat az anyamajom öregsége
miatt nem megélt serdülô majmokról, akik annak halálával életképtelenekké váltak
fizikai állapotuk és fejlettségük elégséges szintje mellett. Bizonyos fejlettségű
állatok hajlana az örökbefogadásra, mások öröklött tendenciáknak megfelelôen
hajtják ezt végre, mint például a hangyák. Az utódokkal szemben megvalósuló
agresszió bekövetkezhet a felismerést biztosító ingerek megváltozása miatt,
kannibalizmusról beszélhetünk, ha a szülô alapvetô motivációs igényei hiányt
szenvednek és felfalja kölykeit.
A szexuális viselkedés önzô és önzetlen formáit megint tárgyalhatjuk. A Hamilton-
törvénynek megfelelôen a testvér, vagy például pulykáknál a hierarchiában
felérendelt társ elônyüket, korlátlan segítséget kap a párosodás kivitelezéséhez.
Oroszlánoknál is az önzés helyett a testvérek nagy fokú bevonásával , így
segítésével találkozhatunk hím állatok esetében. Ez a termékenységgel és a
testvéri viszonnyal függ össze. A hierarchiák szervezôdése, az intenzív belsô
küzdelmek egyik oka szintén a szexualitásért van.
Territoriális, területvédô agresszív magatartásról akkor beszélhetünk, ha a
versengés tárgya valamilyen terület. Ezzel szemben altruizmusról beszélhetünk
területmegosztás esetén. A territoriális agresszió tárgya legtöbbször a fajtárs, míg a
segítségnyújtás a rokon felé valósul meg, aki többnyire besegít az utódok
nevelésébe. Érdekes "altruista" formája a közös területhasználatnak, amikor
ragadozó és prédaállat valamely természeti katasztrófa következtében menedéket
talál egymás árnyékában.

VITÁK AZ EMBER BRUTALITÁSA KÖRÜL

A területvédelemnek, a ritualizált harccal és az ember állati agressziójával

kapcsolatban érdekes és szerintem félreértelmezett jelenségekkel találkozhatunk.
Lorenz szerint /idézi Csányi, 1990/ a fajon belüli agressziók ritkán végzôdnek halállal.
Ezért lényegében az agresszív célok puszta lehetôségeinek felmutatása lenne a
felelôs. Eibl-Eibesfeld /1970, Csányi / hangsúlyozza, hogy az agressziót gátló
mechanizmusok az állatvilággal szemben embernél nem találhatók mag. Így nem
lenne semmi, ami kontrollálná a veleszületett szintjén azokat. Egy olyan hidraulikus
elméletnél, mint Lorenz-é /idézi Csányi, 1991/, ennek még nagyobb jelentôsége
lenne. Lehetséges, de számos emocionális vagy kognitív aspektusból még sem lehet
igaz. A sérülés látványa, a perceptuális össze nem illéstôl való irtózás, a sírás mint a
megadás jele, az állati közbelépés szintjén is az emberivel hasonlóan megtalálható.
Meg kell jegyezni, hogy M. Mead /hivatkozás nélkül / feltételezi, hogy az emberre
eredendôen nem jellemzôek a veleszületett agresszív tendenciák, s bár saját
bizonyítási kísérletei kudarcot vallottak, létezik olyan népcsoport, a busmanok,
amelyek tízezer év óta háborúk és törzsi viszályok nélkül élnek. Feltételezik, hogy
ennek az egyenletes születés/halálozás arány a felelôs, amely egy természetes, bár
általuk nem ismert fogamzást gátló hatású növény következménye lenne. Goodall /
1980/ elôtt a csimpánzokról is azt feltételezték, hogy rendkívül békés, bár nem
különösen idegenszeretô állatfajok. Kiderült, hogy a szélsôségessé váló körülmények
között hideg gyilkosságokra is képesek. Talán valamely ritkán manifesztálódó
öröklött populációszabályozási mechanizmus is állhat a háttérben. Hall /1987/ leírja,
hogy a területszabályozással kapcsolatos lehetetlen helyzetek, az összezártság
milyen fiziológiai anomáliához, halálig folytatott harcokhoz vezet. Ahol Goodall
kutatott, a csimpánzoknak nem volt természetes ellenségük, a túlszaporodás
megakadályozása csak rendszeren, populáción belül volt lehetséges. Az ember
körülményei lényeges változásokon mentek keresztül, amelyhez a biológiai
felépítmény kevéssé tudott alkalmazkodni.
Azok a körülmények, amelyek között a humán agresszivitás fellép,
mindennaposak, de semmiképpen nem természetesek, s a rendkívüli körülmények
között megmutatkozó állati brutalitásra már én is mutattam példát. Ezek alapján én
nem tudok éles határt húzni emberi és állati agresszió között és ezek veleszületett
gátló mechanizmusaival kapcsolatban.
A brutalitással, értelmetlennek látszó agressziókra a szociálpszichológiai,
analitikus és fejlôdéslélektani magyarázatokat el tudok fogadni. A korai kapcsolati
fejlôdés amelyeket Harlow /idézi Mérei, 1985/ kísérleteibôl ismerünk jól
magyarázhatja a cselekvô személy számára az értelmetlen és tehetetlen
agresszivitást, valamint az ember kognitív megzavarhatóságát a szociálpszichológiai
tények, az instrumentális agresszió modellezését és mintegy evolúciós megjelenését
jól szemlélteti Kubrik filmjében /2001 űrodüsszeia /.

A NEMEK KÖZÖTTI KÜLÖNBSÉGEK

Ha a dimenzionális különbséget megtartjuk, a akkor bizonyítékképpen és egyben

neurológiai alátámasztásul elgondolkodhatunk egy elméleten, amely a viselkedés
meghatározottságát részben hormonhatásokkal, a nemi különbségek
kialakulásában is szerepet játszó kémiai anyagok segítségével próbál magyarázni.
Ellis /1986, idézi Kulcsár, 1993/ feltételezi, hogy kísérleti alapokon álló ismeretei
szerint a nemi különbségek kialakulásának döntô oka az androgénhatás. E hormonok
a szexuális differenciációra és annak következtében a támadó és segítô
viselkedésformákra is hatással vannak
Ellis az ontogenezist tárgyalva azt állítja, hogy a férfi-agy differenciációja
biológiailag az alapvetôbb nôi agystruktúrából történik. A differenciáció a nemi
hormonok függvénye, amelyek úgy határozzák meg a viselkedést, hogyhogy
mintegy a nôies, elfogadóbb, segítôbb és mintegy az utódgondozásra centrált
irányulással szemben és annak komplementereként a támadóbb, versengôbb, a
táplálék megszerzésében és a területvédelemben agilisabb egyedet alakítanak ki.
Ez együttjárna a téri funkciókkal kapcsolatos nagyobb fokú differenciációkkal, a
fájdalomtűrés magasabb szintjével, nagyobb kitartással, átmeneti kötôdési
tendenciák preferálásával, a fenyegetésre történt csökkent válaszkészséggel,
státuszfüggô agresszivitással, az averzív kondicionáltság retardációjával, stb. A
szerzô áttekintette ezeket az eredményeket és az emberi viselkedés okaival
kapcsolatban is relevánsnak tartja a neuroandrogén hipotézist.

A HUMÁN ALTRUIZMUS ÉS AGRESSZIÓ VIZSGÁLATA

Az altruizmus és agresszió humán formái az individuálisabb megértés

szükségszerűségeit követelik. Természetesen itt is belsô és külsô lehetôségekkel kell
számolni. Pervin /1978/ szerint belsô és külsô szemléletű elméletekkel
számolhatunk. A felosztás, amely a jelenségek oki tulajdonságait keresi, nagyjából
az etológiai, biológiai szemlélet és a külsô meghatározottságot hangsúlyozó
viselkedéslélektan által képviselt szélsôségek által közrefogott tartományokra
vonatkozik. A pszichoanalitikus álláspontot a belsô tartományú elméletek közé
sorolja, és inkább a középtartományba helyezném, mivel az ösztönös tendenciák
mellett a beépített értékrendszerekkel is számol. Belsô szemléletű elmélet lenne így
az etológiai, viselkedésélettani, míg külsô a viselkedéslélektani, szociális
tanuláselméleti és kognitív megközelítés, de ezen sokat lehetne vitázni.
TANULÁSELMÉLETI MEGKÖZELÍTÉSEK

A tanuláselméletek a tapasztalatok általi meghatározottságot tartják szem elôtt,

a környezeti támpontokat és a megerôsítéseket kutatják. Nincs tudomásom arra,
hogy az ortodox behavioristák számára az engem érdeklô kérdések ilyen formában
felmerültek volna, azt gondolom, hogy nem ez volt a legfontosabb , s ha gondoltak is
vele, bizonyára a kérdést bekebelezhette egy számukra általánosabb érvényű inger-
válasz interpretáció.
A neobehavioristák és kései követôi felállították elképzeléseiket: Dollard és Miller /
1941/ többek között a pszichoanalitikus gondolatok kísérleti alátámasztására tettek
próbálkozásokat, illetve attól függetlenül frusztráció és agresszió összefüggésének
vizsgálatára állítottak fel terepeket. Felfogásuk szerint az agresszív tendenciák nem
inherens tulajdonságok, hanem az akadályoztatás hatására fellépô tendenciák az
önérvényesítés szolgálatában.
A döntô elv a tanulás maradt. Mowrer /1950, idézi kulcsár, 1989/ elméletében az
azonosulásnak, amely az analitikus elméletben az altruizmus és ellenségeskedés
kialakulásában is szerepe van, a kéttényezôs elmélet felel meg. Egy korábban
pozitív megerôsítés forrásául szolgáló ingerszemély viselkedésformájának
újramegjelenítésével, vagy a komplementer szerep újrajátszásával ismét felidézhetô
az eredeti öröm és ez a motiváció forrása lehet. A párhuzamom lehet önkényes,
hiszen a szerzô speciális esetemre nem alkalmazta, analógiám is az, mely szerint
segítô viselkedés és proprioceptív feed-back egymás feltételeivé válhatnak.
A magatartásformák szociális tanuláselméleti képviselôje , Bandura /1962/, aki
a modellkövetés és agresszió összefüggését vizsgálja. Vizsgálatainak érdekes
eredménye, hogy gyerekeknél az agresszív modell utánzására való hajlam erôsebb a
nem agresszív modell követésénél. Ezt az analitikus elméletek jól magyarázhatják.
Bandura szerint az agresszió nem a frusztrációk következtében lép fel, hanem azok a
gyerekek, akik rendelkeznek az agresszív modelltôl ellesett viselkedésformák
repertoárjaival, illetve ilyen irányú tendenciákkal, azok a késôbbiekben nagyobb
valószínűséggel használják fel azokat a
problémakezelés eszközeiként.

SZOCIÁLPSZICHOLÓGIAI TÉNYEK

A szociálpszichológiában Le Bon /1905/ volt talán az elsô, aki értetlenül és

pszichológiai fogalmakkal figyelte a tömeg irracionális viselkedésformáinak
megnyilvánulásait és különösen a tömegesen megvalósított destruktív tendenciák
foglalkoztatták. Ez a nagy mozgalmak kialakulásának kora volt. Le Bon a hipnózis,
szuggesztibilitás, a vezetônek való behódolás és egyfajta kollektív lélek
lehetôségeivel operál és az ember irracionális, ôsi és destruktív természetét emeli,
amely a tömegben magával ragadja.
A Második Világháború után kísérleti helyzeteket dolgoztak ki annak vizsgálatára,
hogy mások jelenléte hogyan befolyásolja a segítô és ellenséges tendenciákat.
Elsôként White és Lippitt /1949/ klasszikus kísérletérôl beszélnék, ahol
gyerekcsoportokban a vezetô stílusa szerint kialakuló csoportfolyamatokat
vizsgáltak. Az eredmények szerint a facilitáló, a kölcsönös konstruktív
együttműködést, és ilyen értelemben segítô magatartást a demokratikusan vezetett
csoportokban dolgozó gyerekek tudták megvalósítani. Az autokratikus és szabados
légkörben a gyerekek a frusztrációk gyakorisága miatt agresszív indulatokkal
küzdöttek, amelyet bűnbakképzéssel, illetve a szimbolikus jelképek iránti negatív
attitűdjük kifejezésével elégítettek ki. Az együttműködô, konstruktív magatartás a
kölcsönös, egymás érdekeire figyelô és toleráns légkörben valósulhatott meg. Ennek
egyik záloga az együttes élmény /Mérei, 1985/
 A szociálpszichológia az attitűdkutatás tapasztalataiból kiindulva megállapította,
hogy a kinyilvánított vélekedések nem feltétlenül egybeesôk azokkal a
tendenciákkal, amelyek a cselekvésben megvalósulnak /La Piere,1934/. Meier és
mts./1941/ a tömegviselkedés és erôszak kísérleti vizsgálatai során bemutatták,
hogy az agressziót kerülô, az elítélô kísérleti személyek véleménye ellentmondhat
azoknak a lényeges történéseknek, amelyek a fenyegetett, a létbiztonságot érintô
helyzetekben a lincselésig fokozódó tömegviselkedésben megvalósulhat. Ezzel
visszautalnék Hall/1987/ és Goodall /1949/ munkáira és rájuk vonatkozó
megjegyzéseimre. Deutsch szerint /1949/ a vezetôknek és pedagógusoknak felül
kell bírálni azokat a feltevéseiket, amelyek szerint a versengésen alapuló
osztályozási rendszert alkalmazzák. A verseny túlzott mértéke a csoporton belül
gátolja az önzetlen viszonyulások kibontakozását, míg a kollektív, kölcsönös érdek
és egymásra utaltság facilitálhatja ezeket. Sherif /1961, idézi Aronson,1994/
kísérlete az ingroup-outgroup hatást jól szemlélteti, s ezen belül a saját csoport
felértékelését, a vonzalmat és segítést, valamint a külsô csoport felé magnyilvánuló
leértékelô, arra negatív indulatokat kivetítô készültséget érzékelteti. Két csoport
versengô szembenállása esetén a negatív elôítéletek kialakulása várható, a
lehetôség szerinti elkülönülés, az inadekvát agressziók megjelenése is
bekövetkezhet. A vonatkoztatási csoport, ami gyakran megegyezik a tagsági
csoporttal, az önértékelés és elismerés forrása. Az én és a saját csoport
értékeléséhez gyakran mások leértékelésén keresztül vezet az út. A belsô csoport
felé megnyilvánuló pozitív aktusok az együvé tartozás, a pozitív önértékelés forrásai
lehetnek.
Mérei /1985/ a társas hatékonyság kapcsán a társas viselkedés hatásfokát
vizsgálta, a csoporttöbbletet az átélés szintjén az együttes élmény egyik
következményének tartja. Az utalásokban megvalósuló hagyományképzést és
annak állandó életben tartását tartja egyik felelôsének , hogyhogy a csoport tagjai
emocionális értelemben kötôdnek egymáshoz.

ANALITIKUS ÉRTELMEZÉSEK

Freud ösztönpszichológiát alkotott. Elsô kidolgozott elméletében/1937/ az

ösztönös, libidinális energia szerepét hangsúlyozta. Strukturális modelljében,
késôbbi munkáiban /1926/ megalkotja a halálösztön fogalmát, valamint kifejti azokat
a nézeteit, amelyek magyarázatot kívánnak adni a társadalmi minták egyénbe való
beépülésének módjairól. Megint szembe kell nézni azzal az érdekes ténnyel, hogy
erôteljesebb érvek születtek az agresszív jelenségek bizonyítására és
magyarázatára. Ez talán sokkal jobban érdekelte ôket / Klein/, és sokkal genuinabb,
eredendôbb tulajdonságnak tartották ôket, mint mondjuk egy veleszületett altruista
tendenciát. Még a halálösztönnel szembeállítható a libidinális energia vagy
életösztön, de ezek is inkább az egyed fennmaradásáért, örömelvéért felelôsek,
mintsem a proszocialitásért. Ilyen értelemben önzôek. Freud szerint az érett
személyiség kritériuma, hogy dolgozni és szeretni tudjon, a szeretettel még sem
foglalkozott olyan szenvedélyesen. Freud /1991/ a Kereszténységet Lamarck elveit
felhasználva egyfajta kollektív lelkiismeretfurdalás fennmaradásaként értelmezi, így
a szeretet vallásának általa vázolt koncepciója szerint talán kiolvasható a szerelem
és szeretet érzelmérôl vallott felfogása. A segítség és gondoskodás így az elfojtott
bűntudat lesz, amit bizonyára meg is figyelhetett terápiái során. Meg kell említeni az
áttolás és indulatáttétel fogalmait, melyek szerint a tárgyra, személyre irányuló
agresszió és pozitív indulatok más tárgyak és személyek felé korábban
megnyilvánuló érzelmek eredményeként csapódhatnak le az aktuális helyzetben.
A halálösztön fogalmát nem fogadta el a Budapesti Iskola, viszont akceptálta
Klein /Lukács, D. 1994/ . Hermann /1984/ foglalkozott azért az agresszió kérdésével.
Ezekben az elképzelésekben is megjelenik a frusztráció kérdése.
 Mindamellett az altruizmus és segítô viselkedés elôtt sem állnak értetlenül ezek
az emberek. Pervin /1978/ szerint egy analitikus elmélet nem zárja ki a humán
jóindulatú tendenciák lehetôségét, a szeretetet, bár redukálja ezek minôségét.
Fontos fogalom a reakcióképzôdés, amely egy felismert negatív tendencia
megnyilvánulásával kapcsolatos félelem okából lép fel és segítô magatartást
indukálhat. A belsôvé tett normák az egyén felettes-énjéhez kötôdnek és
anticipálják azokat az önértékelésben bekövetkezô károsodásokat, vagy pozitív
lehetôségeket, amelyek az adott tett megvalósítása esetén jutalmat ígérhetnek a
személy számára. A felettes-énnek, az apának való megfelelés, vagyis az
elôremutató tendenciáknak való megfelelés lehet motorja a segítô viselkedésnek.
A pszichoanalitikus magyarázat másik alapja lehet az anyával való korai
viszonyból származó és tárgykapcsolati élményekkel kapcsolatos emlék. Ferenczi /
1968/ szerint a szerelem, a szexualitás a thalasszális anyaölbe való visszavágyás
lene. Igy azt a szeretetet, amit humán szinten a segítô magatartás
meghatározójának tarthatunk, egy regresszív tendenciának lenne megfeleltethetô,
amely a harmónikus együttrezgés állapotát akarja visszaállítani az ego és a tárgy
között, mint ahogyan egykor volt. Hermann /1926,1984/ és késôbb sokan
posztuláltak egy bioszociális ösztönt, ami a harmonikus emberi kapcsolatok
alapjaiként tarthatunk számon egészséges korai kielégítettsége esetén. Ezzel
távolra jutottam, de talán ezek fontos eredôi a beleérzésnek és feltehetjük, hogy az
átadás képessége az átélés feltételévé válhat.
A rászoruló emberek segítését célzó normák, mint adakozás, szociális
felelôsség, a korai kapcsolatok segítô figuráival azonosulás képpen jelennének meg.
McWilliams/1976, idézi :Pervin, 1978/ vizsgálatai szerint ha egy személy számára
fontos másikat vesztett el, mint az "irgalmas szamaritánius", de késôbb olyan
személlyel találkozott, aki szenvedéseibôl ki tudta emelni, olyan életfogytig tartó
diszpozíciókat alakíthat ez ki benne ,ások megsegítésére vonatkozóan, amely
élethivatássá válhat és véglegesen elkötelezheti a személyt.
A nemek létének világban való lehetôségeivel a biológiai vonatkozásokkal
kapcsolatban már beszéltem. Ellis /1986/ után feltételezték, hogy az agresszivitás
inkább férfiakra, míg az altruizmus és fokozott empátiás készség a nôi nem re
jellemzô tulajdonság lenne. Nem tekinthetünk el a kulturális meghatározottságoktól
sem, amit továbbra is analitikus fényben világítok meg. Ezzel nem voksolok ezek
feltétlen így létére, vannak olyan kollektív képzetek, amik a harcos nô ideálját
mutatják meg. Kulcsár /1993/ interpretálásában Robert Bly /1990/ jungi alapokról
indulva a férfi individualizációjának problémáját vizsgálja meg annak archetipikus
figuráival együtt. Arra a megállapításra jut, hogy annak több agressziót kíván meg a
fiútól, tricksterséget , csalást követel. Kulturális és kultúra feletti az elgondolása.
Persze ellentétét mondja ki az agresszió férfi princípiummá avangálásának.

HUMANISZTIKUS EMBERSZEMLÉLET

A humanisztikus pszichológia egzisztenciális szinten számol a lét lehetôségeivel.

Olyan filozófusokkal érez rokonságot, mit Carl Jaspers, Martin Buber. Képviselôi
proaktív emberképet alkottak meg, kulcsszavuk az önaktualizáció. Elutasítják a
ratomorf emberképet és az emberi magasabb rendű tendenciák redukcionista
megközelítését.
Maslow /1962/ elkötelezett híve az ember pozitív eredendô tendenciáinak.
Szerinte az ember eredendô belsô természete jó, vagy legalább semleges,
semmiképpen sem destruktív, az emberi ösztönök nem olyan erôteljesek és
lehengerlôek, mint az állatiak. Szokások, kulturális miliô elnyomhatják, s ennyiben
ezek pozitív, humanisztikus tendenciák ellen munkálnak, akkor sem köthetik
végképp gúsba az embert. A veszélyek, frusztrációk sem vezetnek minden estben
negatív lereagálásokhoz, sôt kellenek is ahhoz, hogy a fejlôdéshez szükséges
megkűzdô potenciálokba vetett hitet elômozdítsák. A kudarcok szégyenként
jelentkeznek, ami a megoldás kényszerét jelentheti az ember számára.
Frommot /1937/ idézve Maslow /1962/ utal a felettes-én mellett működô intrinsic
lelkiismeret jelenlétére, amely biztosítja a saját sors, a saját elhivatottság melletti
elkötelezôdést. A szemlélet ki nem mondottan feltételezi a kognitív motiváció
jelenlétét számomra, amint az ember számol lehetôségeivel s végeredményben
kénytelen a destrukciót elvetni, amennyiben az értelmes életcélt a felnôttes
cselekvés és érettség kritériumai szerint szeretné megvalósítani.
Angyal/1965/ az ember kétféle törekvését, a homonómiára és autonómiára való
törekvést mutatja fel. Az élet rendszereire jellemzô szerinte, hogy csak nagyobb
egységekbe, rendszerekbe ágyazottan képesek a fennmaradásra és
működôképességüget csak így mutathatják fel. Ez a biológiai, de pszichikum nélküli
szervezetekre éppúgy igaz, mint az identitással rendelkezôkre.
Humán szinten a természetes igény az önkiterjesztés, a helykeresés a világban,
az a vágy, hogy harmóniában legyünk az önnön határainkon túl levô egésszel.
Angyal /1965/ szerint " amit szeretetnek nevezünk az a homonóm tendencia
megnyilvánulása az emberek közötti viszonyban, és általánosabb értelemben a
homonómia fogalmát a szeretettel azonosíthatjuk".
Segítés és konstruktív világ-viszony a humanisztikus pszichológiában mint
eredendô tendencia és kizárólagos lehetôség merül fel. Destrukció mint
fogyatékosság és a kibontakozás akadályozottságában szenvedô ember
elkeseredett próbálkozása, hogy azt torz módon harcolja ki.

NÉHÁNY UTOLSÓ KÉRDÉS

Legvégül marad a szeretet lélektanának kérdése, A legfôbb probléma számomra

a fogalom redukálhatóságának kérdése, s a redukciós próbálkozások hatása arra,
hogy talán ezért is nehezebb bizonyítani hitelességét, Occam borotvája másfelé húz.
A szeretet modellezése többek között Sternber /1984/ nevéhez kapcsolódik, aki át is
tekintette a szeretet-kutatásokat. Találmánya, az úgynevezett kocka-modell. Ez
empirikus alapon tényleg elfogadható bizonyos számszerűsített vizsgálatok
eredményeképpen. A faktoranalízissel kapott komponensek vagy más statisztikai
számításokként kimondott összefüggések bizonyára létezôk, kérdés, hogy a
vizsgálati személyek érzelmi érettsége mennyire közelítette meg a meg nem
határozható, de humanisztikus pszichológia iránti elkötelezôdés és személyes érzés
diktálta ideális kritériumokat, amelynek alapján tisztán és érdekmentesen
betulajdoníthatóvá válik. A szeretetet altruista tetteket kiváltó érzelemként
tarthatjuk számon.
A humanisztikus szeretetfelfogás szemszögébôl bírálni fogom ezeket az
eredményeket., Rubin munkája / idézi Sternberg, 1984/ a legismertebb ezek közül.
Komponensei, amelyek szerinte a szeretetet alkotják:függôségi igény, segítôkészség,
kizárólagosság. A skálának Sternberg szerint nagy a prediktív validitása, legalább is
a házasság bekövetkezésére vonatkozólag. Számomra fontosabb lenne a
konstrukciós validitás kérdése. Más elméletekbôl megtudhatjuk, hogy a szeretet
olyan komponensekbôl áll, mint motiváció, kogníció, stb.

VÉGSZÓ

Dolgozatom kezdetekor ismertettem azokat a biológiai, szociobiológiai, evolúciós

és egyéb elméleteket, amelyek a jelenségek ôszinteségével kapcsolatban és
szubsztanciális létükben támadták vagy védték altruizmus és agresszió jelenségeit.
A szeretet és altruizmus humán szintű "bizonyíthatósága"lehet, hogy nem
valósítható meg.Ennek egyik eredôje a fogalmak definiálatlansága. Kigondoltam egy
definíciót, de nem akarok elfogultan újabbat alkotni, biztos meglehetnének a
cáfolatai.
IRODALOM

Angyal, A./1965/ Neurózis és gyógyítása. In: Kulcsár, Zs., Szakács, F./1989/

/szerk/ Személyiséglélektani szöveggyűjtemény. Tk. Budapest.
Aronson, E. /1994/A társas lény. KJK. Budapest.
Bandura, A. /1962/ A szociális tanulás utánzás által. In: Pataki, F. /szerk/ /1976/
Pedagógiai szociálpszichológia. Gondolat. Budapest.
Bandura, A. Ross, D., Ross, A., /1963/ Film által közvetített agresszív modellek
hatása. In:
Barash, D. P. /1988/ Szocibiológia és viselkedés. Tk. Budapest.
Csányi, V. /1991/ Etológia. Tk. Budapest.
Dawkinbs, R./1980/ Az önzô gén. Gondolat. Budapest.
Dawkins, R. /1989/ A hÓdító gén. Gondolat. Budapest.
Deutschj,G. /1949/ Az együttműködés és versengés hatása a csoportfolyamatokra.
In:Csepeli, Gy. /1982/ A kísérleti társadalomlélektan fôárama. Gondolat. Budapest.
Dóka, A./1984/ Az állati agresszivitás formái. In: Csányi /1985/ Agresszió az
állatvilágban. Gondolat. Budapest.
Ferenczi, S. /1968/ Thalassa. Norton. New York.
Freud, Z. /1937/ Az ôsvalami és az én. Pantheon. Budapest.
Freud, Z. /1990/ Totem és tabu. Göncöl. Budapest.
Freud, Z. /1923/ A halálösztön és az életösztönök.Világirodalom. Budapest.
Fromm, E. /1990/ The anatomy of human destructiveness. Penguin books. London.
Goodall, J. /1980/ Az ember árnyékában. Gondolat. Budapest.
Hall, D.T. /1987/ Rejtett dimenziók. Gondolat. Budapest.
Hebb, D.O./1983/ A pszichológi alapkérdései. Gondolat. Budapest.
Hermann, I. /1984/ Az ember ôsi ösztönei. Magvetô. Budapest.
Kulcsár , Zs. /1993/ Az erôsebb nem . Kézirat. Budapest.
Kulcsár, Zs./ 1989/ Személyisé-pszichológia. Tk. Budapest.
La Pierre, F. /1934/ Az attitűdök mások, mint a viselkedés. In: Pataki, F. /1969/ /szerk/
Csoportlélektan. Gondolat. Budapest.
Le Bon , P./1905/ A tömegek lélektana. In: Hunyadi, F. /szerk/ /1984/. A
csoportjelenségek pszichológiája.
Lukács, D. /1994/. Fejezetek a szem. -pszich.-ból. Egyetemi elôadás. Budapest:ELTE.
Maslow, A. /1967/ Fejlôdés és motiváció. In Ritoók, M., G. Tóth M. Pályalélektan. Tk.
Budapest.
MasloW, A. /1962/ A lét pszichológiája felé.In: Kulcsár, Zs./szerk/ /1992/ Függés-
függetlenség.Tk. Budapest.
Meier, N., Mennaga, G. H., Stolz. G., J./1941/ A tömegviselkedés vizsgálatának
kísérleti megközelíése. In Csepeli, Gy. /szerk/ /1982/ A kísérleti társadalomlélektan
fôárama. Gondolat. Budapest.
Mérei, F. /1985/ Gyermeklélektan. Gondolat. Budapest.
Miller, N. /1941/ A pszichoanalitikus indulatáttétel fogalmainak tanuláselméleti...In
:Csepeli, Gy. /1982/ /szerk/ A kísérleti társ. lélektan. . Gondolat. Budapest.
Millewr, N./1941/ A frusztráció-agresszió hipotézis.Im: Pléh, Cs. /szerk/ /1990/
Pszichológiatörténeti szöveggyűjtemény. Gondolat . Budapest.
Péter, Á. /1989/ Neurológia. Tk. Budapest.