Tud-e a medve fára mászni?

Mackószótár kerestetik!

„Brumma brumma brummadza” – magyarázom nyolchónapos kisfiamnak, miközben

nagyokat hahotázva nyúl a játékmacija után: barna plüss bundája van és széles mosolya,
mancsai közt pedig egy hatalmas piros szív díszeleg „I love you!” felirattal. Matyi magához
szorítja a mackót, fogatlan, csöpp szájába gyömöszöli az orrát, majd miután jól lenyálazta, a
többi játék közé dobja. A kistehén, a kutyus meg Bó, a bohóc mellé, amiknek szintén fültől
fülig érő mosoly húzódik az arcukon. Ennek köszönhető-e, avagy sem, de Matyi nagyon
szereti a kutyákat. Tehénnel és bohóccal, igaz, még nem találkozott, mackóval sem, de kutyát
már többet látott, és tárt karokkal hadonászva ölelte volna nyakon még a legvadabbul csaholó
ebet is a póráz végén.
A medve azonban mégsem kutya. Hiába a piros szív, hiába Micimackó bárgyú, szeretnivaló
képe, azért bennem van a félsz, s a mackószeretgetés mellett többször elmondókázom
fiamnak Weöres Sándor versét, amelyben írva vagyon, hogy „tíz körömmel másztam a fára/
megszökött a medve vacsorája”. Fő az óvatosság.

Emlékszem, annak idején szüleimmel elmentünk medvét nézni. Rács mögött volt, és
kukoricát majszolt. Nem volt még igazi medve, de már bocs sem, inkább amolyan kamasz
mackó. Két lábra állva figyelt minket, mi is őt. Aztán egyszer csak egy hirtelen mozdulattal
kikapott a rácsok között, s megvillanó karma épp a ruhámba akadt bele. Hatalmasat ugrottam
hátra, mellmagasságban kilyukadt a blúzom. Húgom állt mellettem, akkor még egy fejjel
kisebb volt, mint én. Ha rá lett volna kíváncsi a mackó, egyből a szemébe mélyeszti a körmét.
Az incidens után sem gyűlöltem meg a medvéket, inkább sajnáltam szegényt, amiért
ketrecben kell vergődnie. De nem tudom, hogyan viszonyulnék most hozzájuk, ha ne adj’
Isten megtörténik a húgommal az a bizonyos „mi lett volna, ha…”.
A mackó váratlan mozdulatának hatására a menekülés ösztöne lett úrrá rajtam. Ugrottam, s
valószínűleg futottam volna, ha a támadó fél nincsen rács mögött. De vajon jó ötlet-e elfutni
egy medve elől, ha történetesen az erdő sűrűjében esik meg velünk ez az izgalmas kis sztori?
Márpedig jogos a feltevés, ahogy az utóbbi hetek sajtója is tanúskodik erről. Romániában
rengeteg a medve, és sajnos egyre több a medvetámadás is. A sajtó persze csak a nagy
embereket, a miniszterek akárkijeit, az orvvadászokat említi, akiket eleve nem szeretünk –
medvék nélkül sem. De orvos ismerőseink beszámolói szerint a falvakban majdhogynem
mindennaposak a medvékkel való állandó találkozások, amiknek ritka kivétellel mindig az
ember issza meg a levét. Arról a tizenkét éves legénykéről például már semmit nem írnak az
újságok, akinek az állkapcsát tépte le egy éhes fenevad, s aligha hiszem, hogy ő is előtte
lándzsával piszkálta volna meg a békésen szunyókáló állatot.

Amíg folyik a vita, hogy ki a hibás a kialakult helyzetért, az Unió, a fakitermelők, a medvék
élőhelyét évszázadok óta elfoglaló ember, a kilövési engedélyt megadó vagy meg nem adó
miniszter, vagy esetleg a csábító szagot árasztó disznóólak; amíg sikerül eldönteni, hogy mi a
legmegfelelőbb megoldás, az áttelepítés, a medve-népszámlálás vagy valami egyéb, addig is
jól jönne egy medveértelmező-szótár. Ha már a medvét nem érdekli, hogy puskával vagy
fehér zászlóval közelítünk felé, legalább nekünk legyen fogalmunk arról, mi járhat a fejében.
Tényleg hatásos, ha két fedőt kongatva indulunk neki az erdőnek? S ha minden számítás
ellenére mégiscsak ott terem az orrunk előtt egy morcos maci, mit tegyünk? Elfussunk vagy
dobjuk oda a szendvicsünket? Játsszuk el a tetszhalottat, és hagyjuk, hogy ő piszkáljon meg
minket? Esetleg nézzünk mélyen a szemébe, öleljük a keblünkre, vagy Weöres Sándornak
szót fogadva inkább gyorsan iszkoljunk fel a legközelebbi fára? Egyáltalán: tud-e a medve
fára mászni?
Továbbá: különféle gesztusaival és hangadásaival vajon mit akarhat a medve kifejezni? Mit
jelent, ha két lábra áll, és jobbra-balra ingatja a fejét? Mi van akkor, ha üvöltés helyett
csendben, hangtalanul bámul minket? Vannak-e medvedialektusok? Az erdélyi medvenyelv
például másabb, mint a regáti? S ha dirmeg-dörmög a medve, tényleg nincsen jó kedve?

Állatbarátság ide vagy oda, én állatira bepánikolnék, ha fölmordulna mellettem a bozót, s

szerintem nem vagyok ezzel egyedül. Egy székely mondás is azt tartja, hogy a medve nem
játék. Márpedig én hiszek a hagyomány szülte tapasztalatoknak. Ugyanakkor szeretnék még
nagyokat sétálni a Hargita tetején, a Homoród-mentén, megmutatni kisfiamnak a természet
csodáit, s épségben hazatérni egy-egy fenyőillatú túra után. Nekem nincs időm állami,
természetvédelmi vagy uniós vitákat végigülni, és várni a megoldásokat olyan emberektől,
akiknek becsesebb az irhájuk egy-egy juhgyapjúnál és medvebőrnél. Én mihamarabb meg
szeretném érteni mackótestvéreim viselkedését, észjárását, hisz megértés nélkül –
bármennyire is nem szeretném – félelem él bennem. Szóval, kedves hozzáértők: medveszótár
kerestetik!