Magyarkanizsa

Magyarkanizsa (szerbül Кањижа / Kanjiža) Szerbia északi részén, alig 15 km-re a Magyar
Köztársaságtól a Tisza jobb partján fekszik 29 m tengerszint feletti magasságban. Határának
egyharmada síkság, kétharmada pedig dombos vidék.

Délről Zentával, nyugatról Szabadkával határos, keletről híd köti össze Törökkanizsával. Mivel a
település Szerbia legészakibb kiszögellő része, mint közlekedési, mint pedig áruforgalmi szempontból
határ menti községnek, a nemzetközi kapcsolatok egyik legfontosabb gócpontjának, kapujának
számít. Folyami átkelőhellyel is rendelkezik, ám a Tisza folyami hajózási lehetőségei csak részben
kihasználtak.

Népessége

1850-ben 9407

1857-ben 11.074

1880-ban 13.689

1890-ben 15.494

1900-ban 16.532 lakosából 16.057 magyar, 398 szerb, 67 német és 10 egyéb nemzetiségű.

1961-ben 10.722

1971-ben 11.240

1981-ben 11.687 lakosa volt, magyar 89,0%, szerb 6,2%, jugoszláv 2,8%

1991-ben 11.541 lakosából 10183 magyar, 769 szerb, 326 jugo., 48 horvát, 46 cigány, 30
montenegrói[1]

2002-ben 10.200 lakosából 8.825 magyar, 865 szerb, 99 jugo., 86 cigány, 41 montenegrói, 32
horvát[1]

Nevének eredete

Írásos emlékek először 1093-ban említik Cnesa néven. Később a következő formákban jelent meg:
Kenesna, Neu Canisa, villa Canysa, Földvár, Ókanizsa, Magyarkanizsa, Stara Kanjiža.

A kanizsa név valószínűleg szláv eredetű. A knez, knezsev szavakból vezethető le. Arról nincs adat,
hogy elsődlegesen mire vonatkozott: vízfolyást, például patakot, birtokot, esetleg a knez, kenéz,
vagyis az ispán székhelye.

Magyarul az elmúlt időszakban a következő formában jelent meg a település neve:

Kanizsa – a II. világháborút követően évtizedekig hívták így. Az ott élő magyar emberek leginkább
ehhez a névhez ragaszkodtak.

Kanyizsa – az 1990-es években, Slobodan Milošević hatalma alatt a törvény a településneveket

illetően a szerb elnevezés fonetikus átírását engedélyezte. Annak ellenére, hogy lényegében egy
évtizeden át ez volt a település hivatalos magyar neve, az ott élő magyar emberek természetesen
nem tudták elfogadni.

Kanjiza – Magyarországon nemrégiben ez volt a település hivatalos neve. A magyarországi

törvények szerint ugyanis a külföldi településeket az adott ország hivatalos nyelvén kell hívni. A ž
betűről az ékezet a magyarországi hivatalos bürokráciában eltűnik. Az ott élő emberek ezt a
megadási formát is teljes mértékben elutasítják.

Kanjiza (Magyarkanizsa) – ma Magyarországon ez a település hivatalos neve. Egy másik törvény

lehetővé teszi a település történelmi magyar nevének használatát, mégpedig zárójelben az
„ékezettelenített” külföldi elnevezés után.

Magyarkanizsa – a Magyar Nemzeti Tanács által javasolt, és az illetékes szerbiai szervek által
elfogadott törvény szerint jelenleg ez a település hivatalos, államilag elismert magyar elnevezése.

Levéltárban fellelhető névváltozatai:[2]

Ó-Kanizsa

Stara Kanjiža

Alt-oder Ungar. Kanischa

Alt-Kanizsa

Magyar Kanizsa

Vetus Kanizsa

Kanizsa

Története

A legújabb régészeti leletek tanúsága szerint Kanizsa folyóparti részén (ma: Halász tér) a bronzkorig
visszamenőleg találhatók települések nyomai, míg a község területén a legősibb emberi nyomok,
Oromhegyesen, a csiszolt kőkorba (neolitikum) vezetnek vissza. Az őskori emberi települések
kialakulását a vidék felszíni adottságai, vízbősége magyarázza, valamint az a tény, hogy a Maros
torkolata alatt itt volt a Tisza egyik legkorábbról ismert átkelőhelye, réve.

Az első írásos emlékek

A Tisza révje mellett a római, majd a népvándorlási korban az átkelést biztosítandó a természeti táj
legmagasabb pontján őrhely, majd a Tiszába ömlő Kőrös-patak torkolatánál földvár létesült. A patak a
IX. században az akkor itt élő szlávoktól nyert nevet, ami a magyar honfoglalás után az első írott
forrásokban Cnesa, illetve Kenesa alakban jelentkezik, és egyike azon szláv helyneveknek, amelyek a
Tisza mentén fennmaradtak.

Az okleveles források szerint Kanizsa a magyar honfoglalás után fejedelmi birtok lehetett, amelyet
egy 1093-ban keltezett oklevél már a pannonhalmi bencés apátság birtokaként tüntet föl. Az oklevél
szerint ezt a „Cnesa patak torkolata” mellett fekvő birtokot egy Miruth nevű halastóval együtt
Salamon király adományozta a bencés kolostornak.[3] Ekkor a mai Budzsák városrész helyén egy
másik település is létezett Szatmár néven, amely a Szávaszentdemeteri Apátság birtoka volt.

Kanizsát Anonymus elbeszélő forrásai is említik. Ebben úgy szerepel mint az a hely, ahol 896-ban a
magyarok Zuárd, Kadocsa és Bajta vezérek vezetésével átkeltek a Tiszán, hogy a Maros-Tisza-Duna
közötti vidéket birtokukba vegyék, Glád bolgár fejedelemtől elhódítsák. Ez a forrás azt bizonyítja,
hogy Kanizsa a XIII. század elején már ismert tiszai átkelőhely volt.

A tatárjárástól a törökvészig

Szentháromság-szobor

A tatárjárás előtt az 1240. évi összeírás a településnek 27 háznépe, vagyis kb. 135 lakosa volt.
Foglalkozásukra nézve lovas jobbágyok, halászok, szekeresek.

A tatár betörés idején a Tisza mellékét dúló hódítók Kanizsát is elpusztíthatták, mert majd száz évig
nem említik a történelmi források; de 1335-ben ismét megjelenik, mint Villa Canysa, azaz Kanizsa
falu.[4]

Az akkor szomszédos és a történelem viharait a mai napig túlélt települések közül a XII. század végén
jelentkezik a forrásokban Adorján (1198.), majd a XIII. században Martonos (1237.), a XIV. század
elején (1502.) pedig Horgos. Ezek a gazdag földműves, halász és állattartó települések 1526-ban a
török dúlás áldozatai lettek.

A török hódoltság elején a megmaradt magyarok Martonosra és Szentpéterre[5] húzódtak, míg 1553.
után az elnéptelenedett falvakba – így Kanizsára is – a török délszláv lakosokat telepített.

A XVII. század gyakori magyar-török háborúi azonban ezt a gyér lakosságot is szerteszórták, állandó
vándorlásra, földön futásra kényszerítették.

A török után

XVII. század második felében Kanizsát teljesen elhagyta a szerb lakosság is, csak a régi földvár
pusztuló sáncai emelkedtek még ki az elvaduló természeti tájból. De ekkor már a török hatalom is
leáldozóban volt, s rövidesen megkezdődött e területekről való kivonulása.

A keresztény szövetség a Habsburgok vezetésével 1686-ban felszabadította Magyarország nagy

részét, így október 20-án a mai Kanizsa község területét is.[6] A török elleni felszabadító háború
idején a magyarok elhagyták az utolsó települést, Martonost is. A bécsi haditanács a katonai
szükséghelyzettől függően előbb Martonos (1687.), majd a karlócai béke megkötése (1699.) után
Kanizsa elhagyott helységeket az ide bevándorolt szerbekkel telepíti be, akiket katonai
határszolgálatra alkalmaz.

A lovas és gyalogos egységekbe szervezett határőri szolgálatot végző katonák felújították a kanizsai
és a martonosi sáncot, amelyet a bécsi haditanács 1700-ban betagosított a Tisza menti határőrvidék
szervezetébe. Az ismét betelepített kanizsai sánc, amelyet a török időkben Földvárnak neveztek
(Feudvar, 1560.) ekkor kapja az Ókanizsa (Vetus-, Alt-, Stara) nevet.

A XVIII. század elején a törököt a Tisza bal (bánsági) oldaláról is kiűzték, így megszűnt az határnak
lenni, ezért a Tiszán inneni határőrvidéket 1741-ben feloszlatták, majd 1751-ben „polgárosították”. A
határőrök egy része elvándorolt, hogy továbbra is kiváltságait megtarthassa, kisebb része maradt: a
határőrök ekkor telket, a tisztjeik nemesi címet kaptak; kollektív jogaik védelmére Tiszán inneni
kiváltságos koronakerületet hoztak létre, amelybe Martonos és Kanizsa is beletartozott. Maga a
Kerület azonban Bács-Bodrog vármegye része lett, Ókanizsa pedig mezővárosi rangot és révjogot
kapott.

Szent Pál római katolikus templom

Az elvándorolt szerb határőrök pótlására a Magyar Kamara az északibb megyékből magyarokat

telepít vissza a Tisza melletti helységekbe, így 1753-ban Kanizsára, 1771-ben Martonosra, majd a
földesúr Kárász Miklós 1772-ben Horgosra is. A magyar betelepülők jogállását 1774-ben kiegyenlítik a
szerbekével; ez időtől fogva Ókanizsa a lakossága túlnyomó többsége miatt Magyarkanizsa néven is
ismeretes (míg a Tiszán szomszédos Rév-, majd Kiskanizsa 1699 után kapja a „Török” jelzőt, amelyet a
magyar helynévhasználat 1718. után is, mind a mai napig megtartott). A kanizsai sánchoz 1700-ban
csatolt Adorján pusztát is a XVII. század második felében kanizsai szállásbirtokosok, majd
dohánykertész-zsellérek kezdik hasznosítani; ez utóbbiak a Tisza mellett a középkori települést is
felújítják.

A XIX. század első felében a Tisza menti kiváltságos koronakerület részeként Kanizsa gyorsabban
fejlődött a szomszédos Martonosnál, de lemaradt a délről szomszédos Zenta mögött. Észak felől a
mocsaras Kőrös-patak szeszélyes medre, délről viszont a hatalmas rét (az egykori Miruth-tó)
szorította be a Tisza szögletébe; a határa a település nyugati oldalán szikes, szántója kevés. A
valójában földművelésre, belterjesebb gazdálkodásra alkalmas terület a településtől jó 12-15
kilométerre, az ún. „Orompartok” szegélyénél kezdődött. A térföldrajzi viszonyok sajátosságai miatt a
város határában ugyan nagy kiterjedésű tanyavilág jött létre módos gazdabirtokosokkal, de azok nem
vettek részt olyan tevékenyen a mezőváros életében. Viszont Kanizsát tiszai révje, a Szabadka-
Temesvár postaút áthaladása forgalmassá tette.

Kanizsára korán települt a céhes ipar (az első céhszervezet 1777-ben alakult), jelentős volt a
malomipara[7] és forgalmas a csütörtöki hetipiac (1751-ben nyerte, ma is csütörtök a hetipiac egyik,
vasárnap a másik napja).

A szabadságharc alatt

Kanizsa fejlődésében a XIX. század közepén törés állt be: a magyar polgári forradalom idején a
szociális és nemzeti ellentétek véres hadviselésbe torkollottak, amelyek során a kanizsaiak részt
vettek Szenttamás első sikertelen ostromában, majd onnan hazatérve a szerbeket vádolva a
sikertelenségért, lefegyverezték a kanizsai nemzetőrség szerb tagjait, és ekkor több szerb lakos
lincselés áldozata lett.

A következő 1849. év elején a szerbek, a szerbiai önkéntesek támogatásával felnyomultak a Tisza

mentén, és február elején Kanizsáról és Martonosról kiszorították a honvédséget. A magyar lakosság
a megtorlástól tartva tömegesen Horgosra és Szegedre menekült.

Márciusban fordult a hadi helyzet, most a császárpárti szerb csapatokat szorították ki a honvédek és a
nemzetőrök Martonosról és Kanizsáról, és a szerb lakosság menekült a Tiszán át Bánátba: a város
visszafoglalásában a horgosi nemzetőrök és Perczel tábornok szabadkai egységei is részt vettek.
Ekkor a már feldúlt és kirabolt várost felgyújtották.
Kanizsa a forradalom idején rendezett tanácsot és címert kapott: eddigi ovális pecsétcímerében a
szerb határőrt magyar huszárral cserélték fel, a címert csücskös talpúra változtatták, és elhagyták róla
a Habsburg kétfejű sast, helyette közönséges címerkoronát alkalmaztak.

A forradalom bukása azonban ezeket a változásokat elsodorta: 1849. augusztus 5-én a várost
elfoglalták a császári seregek, és egy súlyos csatát vívva átkeltek a Tiszán, visszaszorítva Guyon
tábornok fáradt magyar csapatait. A szabadságharc végén Kanizsa 1311 házából mindössze 105
maradt: az emberi veszteségeket viszont nem jegyezték fel sem az egyik, sem a másik oldalon.

A városiasodás korszaka

A Vígadó épülete a XIX. században

A szabadságharc megteremtette a polgári egyenjogúság és a gazdasági korszakváltás alapjait: a

koronakerület megszűnt, a jobbágyok földművesgazdák lettek és Kanizsa is fokozatosan visszanyerte
kisvárosi arculatát. Határában Adorján mellett – az Orompartok peremén – 1850-ben új település
alakult: Kishegyes, a későbbi névrendezés (1904.) után Oromhegyes névvel. Tőle délnyugatra a
párhuzamos dűlők során szétszórtan a kanizsai (oromi) tanyák.

I. Ferenc József kiváltságlevele Ókanizsa egyházi felügyeleti jogáról, 1863.

A kiegyezés (1867.) után a fejlődés felgyorsul: a nyolcvanas évek végére Kanizsának kétszer annyi
háza van, mint amennyi 1848-ban volt, és immár vasút kötötte össze a szomszédos Zentával és
Szegeden keresztül az ország és világ távolabbi vidékeivel. A község saját erejéből befejezte a tiszai
védtöltés építését (1856.), lecsapolta és ármentesítette a Nagyrétet, majd a volt koronakerületi
társközségekkel együtt 1870-ben az államtól megváltotta a községhez tartozó közlegelőket. Ezeket
azonban nem osztotta fel a birtokosok között, hanem megtartotta a község kezelésében,
jövedelmükből pénzelve a növekvő közköltségeket.

Az ártézi-fürdő 1913-ban

Közben maga a település is fejlődött az egyetlen lehető – nyugati – irányba a Kőrös-ér jobb oldalán és
a Nagyrét mellett, a „Tópart”-on, az egykori Gyékény-tó mellett, követve a természeti táj
legmagasabb pontjainak vonalát. Így alakult ki a város négy kerülete, amelyeket a kezdeti időkben, a
XIX. század közepén még „tizedeknek” neveztek: a Kőrös-tized, a Tópart-tized, a Piac-tér[8] és a Part,
az egykori kanizsai sánc helyén.

A Kőrösoldal és a Tópart között kezdetben szőlők és kertek voltak, 1850-ben itt 60 ház épült, majd
számuk az elkövetkező 35 év alatt megháromszorozódott. Ez lett Kanizsa ötödik kerülete, az
„Újváros” – bár neve a közemlékezetből a leghamarabb kapott ki.

A Kőrös elszélesedő, mocsaras torkolata sokáig gátolta a település északi irányú fejlődését: rajta túl
szőlők terültek el. A Kőrös torkolatát szelte át a Martonosra vezető út, ezért itt a hatvanas években
töltés és híd készült. Ennek déli oldalán állt az 1866-ban emelt Szent János-szobor. A hetvenes
években a martonosi út Kőrösön túli részén is megkezdődött a telkek felosztása és beépítése, a közök
kialakítása; ez lett a város hatodik kerülete, a „Falu”. Itt alakították ki 1872-ben a város tiszai
hajóállomását.
19. század vége

A XIX. század végén Szeged és Zenta között Kanizsa került a fejlődés élvonalába: lakosainak száma
lassan, de ingadozások nélkül növekedett, gazdasága a helyi természeti feltételekre alapozva
fejlődött. Lakosainak száma 1850-ben 9407, 1857-ben 11.074, 1880-ban 13.689, 1890-ben 15.494 és
1900-ban 16.532, ebből 16.057 magyar, 398 szerb, 67 német és 10 egyéb nemzetiségű.

A századfordulón a község határa 35.819 katasztrális hold, ebből 20.615 hold a szántó, 9.289 hold a
közlegelő. A község a közlegelőt egy birtokíven kezelte, azaz a közbirtok 15.266 holdat tett ki,
beleértve a réti nádasokat, a tavakat, a kopárokat, az utakat és az egyéb terméktelen területeket.

1904-ben a község felveszi az 1774. óta használt és 1848-ban törvényesített Magyarkanizsa nevet,
amelyet 1908-ban a rendezett tanács elnyerésekor is megtart és 1920-ig használ. A várossá alakulás
évében (1908.) címert kap: csücskös pajzsban zöld mezőben álló, jobb kezében felemelt kardot, bal
kezében a mezőre támasztott csoroszlyát tartó magyar huszárt ábrázoló címerképet, a pajzs felett
címerkoronával.

20. század eleje

Kanizsa címeres pecsétje (1908.)

A XX. század elején a város gazdasági életére a viszonylag fejlett feldolgozó kisipar, néhány
manufaktúra és a gépesített színvonalra emelkedő malom- és építőanyag gyártó-ipar volt jellemző. A
kisiparosok 1886-ban testületbe tömörültek, létszámuk 210-300 fő között mozgott a XX. század
közepéig. A malomipart a XVIII. századtól a vízi- a szél- és a szárazmalmok képviselték, volt idő,
amikor a Tiszán harmincnál is több vízimalom őrölt a XIX. század elején. A vízi- és szárazmalmokat a
XIX. században a gőz- és motormalmok váltották fel, amelyek tőkés vállalkozók tulajdonában voltak.

A gépesített téglagyártás 1903-ban vette kezdetét, amikor az egyik rátermett kanizsai vállalkozó –
Grünfeld Hermann – megalapította az első kanizsai gőztégla- és cserépgyár részvénytársaságot. Ezzel
vette kezdetét a máig is legjelentősebb ipari-gazdasági tevékenység: az építőanyag-gyártás.

Szecessziós épület

A kereskedelemben Kanizsa csupán mint kisebb régió központja kapott szerepet: vonzáskörébe
Martonos, a tanyavidék és a Tiszán túli Törökkanizsa tartozott. A kereskedelmi ágazatok közül
viszonylagosan fejlett volt a gabona- és az állatkereskedelem.

Törökkanizsa különösen 1886 után kapcsolódott be a kanizsai áruforgalmi körzetbe, miután a

kanizsaiak a Szegedtől megvásárolt hajóhidat felállították. Az áruforgalom a községek országos
vásárain és a hetipiacokon fokozatosan nőtt, majd az iparosok műhelyei mellett a századvégen a
három községben gyarmatáru-, fa-, textil- és fémáru-boltok és vegyeskereskedések is nyíltak.

A gazdasági fejlődést a hitelintézetek is segítették. Az első ilyen vállalkozás az Ó- és Törökkanizsai

Takarékpénztár volt, amely 1869-ben alakult. Ezt követte 1884-ben az Ókanizsai Önsegélyező
Szövetkezet. A hitellehetőségek azonban igen szűkek voltak, a mezőgazdaságban a gépesítés a
cséplésre korlátozódott, a feldolgozóipart néhány kisebb malom képviselte. A tégla- és cserépgyártás,
a Maroson leúsztatott fenyőfára alapozott fűrésztelep is csak a nyári időszakban kívánt több
munkáskezet. Az agrárnépesség többletét az ipar nem volt képes lekötni: egy részük vidéki
földmunkákon tengődött, mások a századfordulón kivándoroltak az Újvilágba, Észak- és Dél-
Amerikába.

A vasútállomás épülete

A város társadalmi életében a XIX. század második felében a földbirtokos gazdák, a kis létszámú
értelmiség és a tehetős vállalkozók, kereskedők, iparosok játszották a vezető szerepet. Képviselőik a
községi képviselő-testületbe a virilitás jogán[9] kerültek be, de az országos politikai pártok helyi
szervezeteiben és a helyi társadalmi egyesületekben is döntő befolyásuk volt.

A földbirtokos nagygazdák a Gazdakörbe tömörültek, az értelmiségiek a Kaszinóba jártak, az iparosok

az Ipartestületbe. A társadalmi rétegeződés nemzeti, faji és vallási alapon színes mozaikot
eredményezett: felekezeti iskolákat, nemzeti olvasóegyleteket, szakszervezeteket, legényegyleteket,
leánykiházasító társulatokat és tűzoltó testületeket. Az első színjátszó társaság 1845-ben alakult, az
önkéntes tűzoltó testület 1889-ben, a helyi földmunkás szakszervezeti csoport pedig 1897-ben. A
század végén indultak az első helyi lapok, a tehetősebbeknek 1895-ben a Népkertben felépül a
Vigadó, a nincsteleneknek 1900-ban a Szegényház.

A XX. század elején Kanizsa ismét megszerezte a rendezett tanácsú város jogállását. Ekkor építették a
ma is az előjáróság székhelyéül használt városházát (1911.) és a Szent Pál templomot (1912.). A város
határában gyógyvizet találnak és rövidesen a Népkertben felépült (1913.) a ma már gyógy- és
rekreációs központtá fejlesztett fürdő. Tóth József nagybirtokos birtokán templomot épít, és köré
falut telepít (1905.), amelyet róla Tóthfalu-nak neveznek el.

A lendületes városiasodás a világháború miatt elakad, a város félezer embert veszít, és a trianoni
békével országot vált: Jugoszláviába kerül.

Az I. és a II. világháború

Panorámakép 1941-ből

Az új államban Kanizsa (1920-tól Stara Kanjiža) határszéli fekvése és nemzetidegen lakossága

leállította a település eddig sem gyors gazdasági fejlődését. A jugoszláv földreform- és
telepítéspolitika nemzeti érdekeinek megfelelően a fel nem tört közlegelőkre szláv lakosságot
telepített. Likai telepeseknek Kanizsa határában zárt településeket hoztak létre Velebit (1941: 924
lakos) és Vojvoda Zimonjić (1948: 472 lakos) néven. Kellő termelőeszközök és tapasztalatok nélkül a
hegyvidéki telepesek nehezen akklimatizálódtak, ugyanakkor a helyi földmunkásság nem részesült az
agárreformmal kiosztott telkekből.

A második világháború idején a bécsi döntés alapján a Magyar Királysághoz visszacsatolt Kanizsa
környékéről a szláv telepeseket internálták, településeikbe bukovinai székelyeket hoztak. Ezeket
három év múlva a visszatért délszláv rendszer telepítette ki.

Kanizsát 1944. október 8-án „szabadították” fel a szovjetek, és azonnal megalakult a kizárólag szerb
nemzetiségiekből álló első helyi Népfelszabadító Bizottság. Az embereket rögtönzött listák alapján
október végén és november elején kezdték összegyűjteni. A kivégzések több időpontban történtek.
 Állítólag három kivégzési hullám volt, a harmadik 1944. november 22-re esett, akkor 22
emberrel végeztek, és a hóhérok jó tréfának tartották, hogy valamilyen pravoszláv ünnepet tartva a
kivégzettek számát ehhez a dátumhoz igazították.[10] ”

A letartóztatottak egyik részét a városháza pincéjébe vitték, ahol kínozták és verték őket,
legtöbbjüket agyonverték. A tetemeket éjjelente szekéren vitték a Szigetre, ahol napokig
temetetlenül hevertek mésszel leöntve. Később néhány helybéli lakost kényszerítettek a tömegsírok
megásására, akik közül sokan szintén áldozattá váltak, nehogy a „temetés” részletei napvilágra
kerüljenek.

Az áldozatok másik csoportját a Tiszához hajtották, akik egyik részét a vízbe lőtték, míg a másik részét
a Tisza és a töltés közötti szakaszon lőtték le és földelték el. Itt két tömegsír található. A kanizsai
áldozatok száma 300-ra tehető.[10][11]

A második jugoszláv (szocialista) agrárreform most az újabb szláv betelepítettek mellett a helyi
magyar földmunkásoknak is juttatott földet, ezzel tompítva élét azoknak az atrocitásoknak,
amelyekkel a délszláv lakosság 1941. évi meghurcoltatásáért a magyar lakosságot büntette. A
mezőgazdasági termelés kollektivizálása, az üzemek és vállalatok államosítása, majd a sztálini
rendszerrel bekövetkezett szakítás újabb és újabb megrázkódtatásokat hozott, amelyek miatt sem a
mezőgazdasági, sem az ipari termelés nem volt képes a holtpontról kimozdulni.

Felgyorsult viszont a tanyai gazdálkodás sorvadásra, illetve a tanyavidéken új települések kialakulása:

a Zenta-Szabadka vasútvonal mellett Orom és Völgyes, majd később Orom mellett Újfalu, Kispiac és
Martonos között pedig Kishomok néven alakult új település.

Jelenkor

A központi park

XX. század közepére Kanizsa lakossága 11.842-re csökkent, majd 1961-re 10.722-re. Ekkor indul meg
ismét a gazdasági fejlődés, amit a lélekszám növekedése is jelez: 1971-ben 11.240, 1981-ben 11.687
lakost írtak össze. Ezután némi ingadozás után a nyolcvanas évek folyamán, 1991-től ismét lényeges
létszámcsökkenés következett.[12] A csökkenés elsődleges oka a szaporulat hanyatlása, a gazdasági
és társadalmi okokkal indokolt elvándorlás. A nemzetiségi struktúrában a demográfiai változások
1920 óta a délszláv népesség lassú szaporodását, a magyarok ugyancsak lassú fogyatkozását
mutatják. A kilencvenes években ez a folyamat felgyorsult (1981: magyarok 89,0%, szerbek 6,2%,
jugoszlávok 2,8%).

A hatvanas évektől fokozatos gazdasági fellendülés kezdődött a mezőgazdaságban, a feldolgozó- és

szolgáltatóiparban. Jelentős változást hozott a kőolaj kitermelés megkezdése, a közlekedésben az
utak korszerűsítése, a tiszai híd megnyitása és a horgos-zentai vasúti szárnyvonal megszüntetése.

Az 1970. évi tiszai árvíz után a város keleti oldalán új töltés épült az ártéren és az azon fekvő Nagy-
szigeten át. A Tiszából homokkal feltöltötték a Kőröst, majd itt új lakótelepet alakítottak ki.

1980-ban megindult az új gyógyfürdő és rekreációs központ. A régi gazdasági ágazatokban is

végrehajtották a rekonstrukciót: a mezőgazdaságban (gépesítés, öntözőrendszer, kultúraváltás,
üvegház, belterjes állattenyésztés), a malom-, a fa-, a textil- és az élelmiszeriparban.
A Művelődsési Ház

A nyolcvanas évek végén a szocialista rendszer krízisbe jutott és a község gazdasági fejlődése leállt. A
rendszerváltás a politikai problémák halmozódása és megoldatlansága miatt a mai napig sem
fejeződött be.

A fellendülés két évtizedét a társadalmi rendszerben is jelentős eredmények követték: az iskoláskor

előtti nevelés intézményes rendszere minden gyermeket felölelt a községben, hasonlóan minden
iskoláskorú gyermek anyanyelvén végezte az általános iskola nyolc osztályát. 1965-ben
mezőgazdasági középiskolát alapít a község, amely azóta is középkáderekkel látja el a Vajdaságot. A
nevelő- és oktatási intézmények új épületeket, korszerű felszerelést kaptak Horgostól Adorjánig. Az
oktatási rendszer hatékonyságát a szakadatlan reformok, átszervezések átgondolatlansága azonban
hátráltatta.

A művelődésben is jelentős eredmények születtek: Horgoson Művelődési Ház épült, Kanizsán pedig
moziterem.

A tájékoztatás terén a község a Tiszavidék című regionális hetilapban volt jelen (1968–1993), újabban
saját kétheti lapot ad ki Új Kanizsai Újság címen.

A község sportélete is évszázados múltra tekint vissza, ennek emlékére tartja minden évben a
Kanizsai futó- és úszómaratont. A labdarúgás, a szertorna, az atlétika, a kézilabda, a röplabda, a
maratoni futás, a birkózás, a céllövészet, a kajakozás voltak a XX. század legnépszerűbb sportágai,
amelyekben a község számos kiváló versenyzőt, sportmunkást adott.

Magyarkanizsa történelme

A legrégebbi múlt

A legújabb régészeti leletek tanúsága szerint Kanizsa folyóparti részén (ma: Halász tér) a
bronzkorig visszamenőleg megtalálhatók az emberi település(ek) nyomai, míg a község területén a
legősibb emberi nyomok Oromhegyesen a csiszoltkőkorba (neolitikum) vezetnek vissza. Az őskori
emberi település(ek) kialakulását a vidék felszíni adottságai, vízbősége magyarázza, valamint az a
tény, hogy a Maros torkolata alatt itt volt a Tisza egyik legkorábbról ismert átkelőhelye, réve.

Kanizsa (Kenesna) említése Anonymus által a Gesta Hungarorumban.

A Tisza révje mellett a római, majd a népvándorlási korban az átkelést biztosítandó a természeti táj
legmagasabb pontján őrhely, majd a Tiszába ömlő Kőrös-patak torkolatánál földvár létesült. A patak a
IX. században az akkor itt élő szlávoktól nyert nevet, ami a magyar honfoglalás után az első írott
forrásokban CNESA, illetve KENESNA alakban jelentkezik, és egyike azon szláv helyneveknek, amelyek
a Tisza mentén fennmaradtak.

Az okleveles források szerint Kanizsa a magyar honfoglalás után fejedelmi birtok lehetett, amelyet
egy 1093-ra keltezett oklevél már a pannonhalmi bencés apátság birtokának mond. Az oklevél szerint
ezt a "Cnesa patak torkolata" mellett fekvő birtokot egy Miruth nevű halastóval együtt Salamon király
(1066-1074) adományozta a bencés kolostornak. A pannonhalmi bencés főapátság levéltára ma is hat
oklevelet őriz az 1093-1240. évi időszakból, amelyek Kanizsára vonatkoznak.
 Kanizsát elbeszélő forrás is említi, Anonymus (Névtelen) magyar honfoglalás-története. Ebben
Kanizsát (Kenesna) úgy említi, mint azt a helyet, ahol 896-ban a magyarok átkeltek a Tiszán, hogy a
Maros-Tisza-Duna közötti vidéket birtokukba vegyék, Glád bolgár fejedelemtől elhódítsák. Ez a forrás
azt bizonyítja, hogy Kanizsa a XIII. század elején - Anonymus korában - ismert tiszai átkelőhely volt.

A tatár betörés idején a Tisza mellékét dúló hódítók Kanizsát is elpusztíthatták, mert majd száz évig
nem említik a történelmi források; de 1335-ben ismét megjelenik, mint "VILLA CANYSA", azaz Kanizsa
falu, a szomszédos ADORJÁN határbejárásáról felvett oklevélben.

Az akkor szomszédos és a történelem viharait a mai napig túlélt települések közül a XII. század
végén jelentkezik a forrásokban Adorján (1198), majd a XIII. században MARTONOS (1237), a XIV.
század elején (1502) pedig HORGOS. Ezek a gazdag földműves, halász és állattartó települések 1526-
ban török dúlás áldozatai lettek. A török hódoltság elején a megmaradt magyarok Martonosra és
Szentpéterre (Horgos mellett, a XVIII. században elnéptelenedett) húzódtak, míg 1553 után az
elnéptelenedett falvakba - így Kanizsára is - a török délszláv lakosokat telepített. A XVII. század
gyakori magyar-török háborúi azonban ezt a gyér lakosságot is szerteszórták, állandó vándorlásra,
földönfutásra kényszerítették.

A török hódoltság utáni korszak

A XVII. század második felében Kanizsát teljesen elhagyta a szerb lakosság is: csak a régi földvár
pusztuló sáncai emelkedtek még ki az elvaduló természeti tájból. De ekkor már a török hatalom is
hanyatlott, s rövidesen megkezdődött a kiszorítása. A keresztény szövetség, a Habsburg Ausztria
vezetésével 1686-ban felszabadította Magyarország nagy részét, így október 20-án a mai Kanizsa
község területét is (ezért ünnepli Kanizsa október 20-át a község napjaként). A török elleni
felszabadító háború idején a magyarok elhagyják az utolsó települést, Martonost is. A bécsi
haditanács a katonai szükséghelyzettől függően előbb Martonos (1687), majd a karlócai béke
megkötése (1699) után Kanizsa elhagyott helységeket az ide bevándorolt szerbekkel telepíti be,
akiket katonai határszolgálatra alkalmaz. A lovas és gyalogos egységekbe szervezett határőri
szolgálatot végző katonák felújították a kanizsai és a martonosi sáncot, amelyet a bécsi haditanács
1700-ban betagosított a Tisza menti határőrvidék szervezetébe. Az ismét betelepített kanizsai sánc,
amelyet a török időkben Földvárnak neveztek (FEUDVAR, 1560) ekkor kapja az ÓKANIZSA (Vetus-, Alt-
, Stara) nevet.

A XVIII. század elején a törököt a Tisza bal (bánsági) oldaláról is kiűzték, a Tisza megszűnt határnak
lenni, ezért a Tiszán inneni határőrvidéket 1741-ben megszüntették, majd 1751-ben
"polgárosították". A határőrök egy része elvándorolt, hogy továbbra is kiváltságait megtarthassa,
kisebb része maradt: a határőrök ekkor telket, a tisztjeik nemesi címet kaptak; kollektív jogaik
védelmére Tiszán inneni kiváltságos kerületet hoztak létre, amelybe Martonos és Kanizsa is
beletartozott. Maga a Kerület azonban Bács-Bodrog vármegye része lett, Ókanizsa pedig mezővárosi
rangot és révjogot kapott. Az elvándorolt szerb határőrök pótlására a Magyar Kamara az északibb
megyékből magyarokat telepít vissza a Tisza melletti helységekbe, így 1753-ban Kanizsára, 1771-ben
Martonosra, majd a földesúr Kárász Miklós 1772-ben Horgosra is. A magyar betelepülők jogállását
1774-ben kiegyenlítik a szerbekével; ez időtől fogva Ókanizsa - lakossága túlnyomó többsége miatt -
Magyarkanizsa néven is ismeretes (míg a Tiszán szomszédos Rév-, majd Kiskanizsa 1699 után kapja a
"Török" jelzőt, amelyet a magyar helynévhasználat 1718 után is, mind a mai napig megtartott). A
kanizsai sánchoz 1700-ban csatolt Adorján pusztát is a XVII. század második felében kanizsai
szállásbirtokosok, majd dohánykertész-zsellérek kezdik hasznosítani; ez utóbbiak a Tisza mellett a
középkori települést is felújítják.

A XIX. század első felében a Tisza menti kiváltságos koronakerület keretében Kanizsa gyorsabban
fejlődött a szomszédos Martonosnál, de lemaradt a délről szomszédos Zenta mögött. Észak felől a
mocsaras Kőrös-patak szeszélyes medre, délről viszont a hatalmas rét (az egykori Miruth tó)
szorította be a Tisza szögletébe; a határa a település nyugati oldalán szikes, szántója kevés. A
valójában földművelésre, belterjesebb gazdálkodásra alkalmas terület a településtől jó 12-15
kilométerre, az ún. "Orompartok" szegélyénél kezdődött. A térföldrajzi viszonyok sajátosságai miatt a
város határában ugyan nagy kiterjedésű tanyavilág jött létre módos gazdabirtokosokkal, de azok nem
vettek részt olyan tevékenyen a mezőváros életében, mint a zentaiak; Martonost viszont
kedvezőtlenebb földrajzi helyzete - a Tisza beszögellésében, a Kanizsa-Szeged közötti úttól távol
feküdt - még hátrányosabb helyzetbe hozta. Leggyorsabban Horgos fejlődött, hála földrajzi
helyzetének, annak, hogy a Szeged-Szabadka közötti úton feküdt, a Zentára vezető útvonal
kiágazásánál. Viszont Kanizsát tiszai révje, a Szabadka-Temesvár postaút áthaladása tette
forgalmassá. Kanizsára korán települt a céhes ipar (az első céhszervezet 1777-ben alakult), jelentős
volt a malomipara (csak a Tiszán harmincnál több vízimalom őrölt a harmincas években, nem
számítva a száraz- és szélmalmokat) és forgalmas a csütörtöki hetipiac (1751-ben nyerte, ma is
csütörtök a hetipiac egyik, vasárnap a másik napja).

A '48-as szabadságharc

Kanizsa fejlődésében a XIX. század közepén törés állt be: a magyar polgári forradalom idején a
szociális és nemzeti ellentétek véres hadviselésbe torkollottak, amelyek során a kanizsaiak részt
vettek Szenttamás első sikertelen ostromában, majd onnan hazatérve a szerbeket vádolva a
sikertelenségért, lefegyverezték a kanizsai nemzetőrség szerb tagjait, és ekkor több szerb lakos
lincselés áldozata lett. A következő 1849. év elején a szerbek a szerbiai önkéntesek támogatásával
felnyomultak a Tisza mentén és február elején Kanizsáról és Martonosról kiszorították a
honvédséget. A magyar lakosság a megtorlástól tartva tömegesen Horgosra és Szegedre menekült.

Márciusban fordult a hadihelyzet, most a császárpárti szerb csapatokat szorították ki a honvédek és

a nemzetőrök Martonosról és Kanizsáról, és a szerb lakosság menekült a Tiszán át Bánátba: a város
visszafoglalásában a horgosi nemzetőrök és Percel tábornok szabadkai egységei is részt vettek. Ekkor
a már feldúlt és kirabolt várost felgyújtották.

Kanizsa a forradalom idején rendezett tanácsot és címert kapott: eddigi ovális pecsétcímerében a
szerb határőrt magyar huszárral cserélték fel, a címert csücsköstalpúra változtatták, és elhagyták róla
a Habsburg kétfejű sast, helyette közönséges címerkoronát alkalmaztak. A forradalom bukása
azonban ezeket a változásokat elsodorta: 1849. augusztus 5-én a várost elfoglalták a császári seregek,
és egy súlyos csatát vívva átkeltek a Tiszán, visszaszorítva Guyon tábornok fáradt magyar csapatait. A
szabadságharc végén Kanizsa 1311 házából mindössze 105 maradt: az emberi veszteségeket viszont
nem jegyezték fel sem az egyik, sem a másik oldalon.

Az I. és a II. világháború közti évek

Az új államban Kanizsa (1920-tól: STARA KANJIŽA) határszéli fekvése és nemzetidegen lakossága

leállította a település eddig sem gyors gazdasági fejlődését. A jugoszláv földreform- és
telepítéspolitika nemzeti érdekeinek megfelelően a fel nem tört közlegelőkre szláv lakosságot
telepített. Likai telepeseknek Kanizsa határában zárt településeket hoztak létre VELEBIT (1941: 924
lakos) és VOJVODA ZIMONJIC (1948: 472 lakos) néven. Kellő termelőeszközök és tapasztalatok nélkül
a hegyvidéki telepesek nehezen akklimatizálódtak, ugyanakkor a helyi földmunkásság nem részesült
az agárreformmal kiosztott telkekből.

A második világháború idején a bécsi döntés alapján a Magyar Királysághoz visszacsatolt

Kanizsáról a szláv telepeseket internálták, településeikbe bukovinai székely hazatelepítetteket hoztak
(Velebit = Fogadjisten). Ezeket három év múlva a visszatért délszláv rendszer telepítette ki.

A második jugoszláv (szocialista) agrárreform most az újabb szláv betelepítettek mellett a helyi
magyar földmunkásoknak is juttatott földet, ezzel tompítva élét azoknak az atrocitásoknak,
amelyekkel a délszláv lakosság 1941. évi meghurcoltatásáért a magyar lakosságot büntette. A
mezőgazdasági termelés kollektivizálása, az üzemek és vállalatok államosítása, majd a sztálini
rendszerrel bekövetkezett szakítás újabb és újabb megrázkódtatásokat hozott, amelyek miatt sem a
mezőgazdasági, sem az ipari termelés nem volt képes a holtpontról kimozdulni. Felgyorsult viszont a
tanyai gazdálkodás sorvadásra, illetve a tanyavidéken új települések kialakulása: a zenta-szabadkai
vasútvonal mellett OROM és VÖLGYES, majd később Orom mellett ÚJFALU, Kispiac és Martonos
között pedig KISHOMOK néven alakult új település.

A közelmúlt

A XX. század közepére Kanizsa lakossága 11.842-re csökken, majd 1961-re 10.722-re. Ekkor indul
meg ismét a gazdasági fejlődés, amit a lélekszám növekedése is jelez: 1971-ben 11.240, 1981-ben
11.687 lakost írtak össze. Ezután némi ingadozás után a nyolcvanas évek folyamán, 1991-től ismét
lényeges létszámcsökkenés következett. A lakosság létszámalakulása községi szinten azonban már a
század közepétől fogyatkozó: 1953: 35.590, 1961: 34.960, 1971: 33.817, 1981: 32.529 és 1991:
30.692. A lakosságcsökkenés elsődleges oka a szaporulat hanyatlása, a gazdasági és társadalmi
okokkal indokolt elvándorlás. A nemzetiségi struktúrában a demográfiai változások 1920 óta a
délszláv népesség lassú szaporodását, a magyarok ugyancsak lassú fogyatkozását mutatják. A
kilencvenes években ez a folyamat felgyorsult (1981: magyarok 89,0%, szerbek 6,2%, jugoszlávok
2,8%).

A hatvanas évektől fokozatos gazdasági fellendülés kezdődött a mezőgazdaságban, a feldolgozó- és

szolgáltatóiparban. Jelentős változást hozott a kőolajkitermelés megkezdése, a közlekedésben az
utak korszerűsítése, a tiszai híd megnyitása és a horgos-zentai vasúti szárnyvonal megszüntetése. Az
1970. évi tiszai árvíz után a város keleti oldalán új töltés épült az ártéren és az azon fekvő
Nagyszigeten át. A Tiszából homokkal feltöltötték a Kőröst, majd itt új lakótelepet alakítottak ki.
Impozáns fejlődést jegyzett az építőipar és az építőanyag-gyártás (Potisje), új ágazatként jelentkezett
a fémipar (Metal) és a szigetelőanyag-gyártás (FIM). 1980-ban megindult az új gyógyfürdő és
rekreációs központ. A régi gazdasági ágazatokban is végrehajtották a rekonstrukciót: a
mezőgazdaságban (gépesítés, öntözőrendszer, kultúraváltás, üvegház, belterjes állattenyésztés), a
malom-, a fa-, a textil- és az élelmiszeriparban. A nyolcvanas évek végén a szocialista rendszer
krízisbe jutott és a község gazdasági fejlődése leállt. A rendszerváltás a politikai problémák
halmozódása és megoldatlansága miatt (a szocialista rendszerű Jugoszlávia 1992-ben széthullott) a
mai napig sem fejeződött be.
 A fellendülés két évtizedét a társadalmi rendszerben is jelentős eredmények követték: az
iskoláskor előtti nevelés intézményes rendszere (bölcsődék, napközik, óvodák) minden gyermeket
felölelt a községben, hasonlóan minden iskoláskorú gyermek anyanyelvén végezte az általános iskola
nyolc osztályát. 1965-ben mezőgazdasági középiskolát alapít a község, amely azóta is
középkáderekkel látja el Vajdaságot. A nevelő- és oktatási intézmények új épületeket, korszerű
felszerelést kaptak Horgostól Adorjánig. Az oktatási rendszer hatékonyságát a szakadatlan reformok,
átszervezések átgondolatlansága azonban hátráltatta. A művelődésben is jelentős eredmények
születtek: Horgoson Művelődési Ház épült, Kanizsán pedig moziterem (a tervezett művelődési
központ egyik részépülete). A község minden településén működik művelődési egyesület, ezek a
lepergett évtizedek folyamán regionális, tartományi és országos szinten is szép eredményeket
mutattak fel. A község könyvtári hálózata a kanizsai József Attila Könyvtár szakirányításával működik;
egyébként ez a könyvtár a kanizsai hagyományos Írótábor egyik szervező intézménye. A kanizsai
Írótábor immár 45 éve gyűjti találkozóra a vajdasági, jugoszláviai és külföldi meghívott írókat.
Évtizedeken át regionális jellege volt a kanizsai színházi rendezvényeknek, a Tiszai Ünnepi Játékoknak,
amelyek azonban a színházépület hiánya miatt néhány éve szünetelnek. A tájékoztatás terén a község
a Tiszavidék című regionális hetilapban volt jelen (1968-1993), újabban saját kétheti lapot ad ki Új
Kanizsai Újság címen. Legújabban zenei rendezvényeknek is - nemzetközi jazzfesztivál - otthont ad az
egyébként saját zeneiskolával is rendelke ző város.

A község sportélete évszázados múltra tekint vissza, ennek emlékére tartja minden évben a
Kanizsai futó- és úszómaratont. A labdarúgás, a szertorna, az atlétika, a kézilabda, a röplabda, a
(maratoni) futás, a birkózás, a céllövészet, a kajakozás voltak a XX. század legnépszerűbb sportágai,
amelyekben a község számos kiváló versenyzőt, sportmunkást adott.

Dobos János mgr.

Magyarkanizsa község

A mai Magyarkanizsa község 1960. január 1-jén, három korábbi község (opština), Magyarkanizsa,
Horgos és Martonos egyesítésével jött létre. Ma 13 településből áll (zárójelben a település szerb neve
áll):

Adorján (Адорјан / Adorjan)

Horgos (Хоргош / Horgoš)

Ilonafalu (Зимоњић / Zimonjić)

Kishomok (Мали Песак / Mali Pesak)

Kispiac (Мале Пијаце / Male Pijace)

Magyarkanizsa (Кањижа / Kanjiža)

Martonos (Мартонош / Martonoš)

Orom (Ором / Orom)

Oromhegyes (Трешњевац / Trešnjevac)

 Tóthfalu (Тотово Село / Totovo Selo)

Újfalu (Ново Село / Novo Selo)

Velebit (Велебит / Velebit)

Völgyes (Долине / Doline)

Nevének eredete

Írásos emlékek először 1093-ban említik Cnesa (ejtsd: knesa) néven. Még a következő formákban
fordult elő: Kenesna, Neu Canisa, villa Canysa, Földvár, Ókanizsa, Magyarkanizsa, Stara Kanjiža.
Kanizsa neve valószínűleg szláv eredetű. A knez, knezsev szavakból vezethető le. Arról nincs adat,
hogy elsődlegesen mire vonatkozhatott: vízfolyást, például patakot, birtokot, esetleg a knez, kenéz,
vagyis az ispán székhelyét-e.

Magyarul az elmúlt időszakban a következő formában fordult elő a település neve:

Kanizsa – a II. világháborút követően évtizedekig hívták így. Az ott élő magyar emberek manapság
is leginkább ehhez a névhez ragaszkodnak.

Kanyizsa – a II. világháborút követően az ötvenes évek végéig, majd az 1990-es években, Slobodan
Milošević hatalma alatt ismét a településneveket illetően a törvény a szerb elnevezés fonetikus
átírását követelte meg. Annak ellenére, hogy tehát kétszer is ez volt a település hivatalos magyar
neve, az ott élő magyar emberek azt természetesen nem tudták elfogadni.

Kanjiza – Magyarországon nemrégiben ez volt a település hivatalos neve. A magyarországi

törvények szerint ugyanis a külföldi településeket az adott ország hivatalos nyelvén kell hívni, ha az
latin betűkkel írható, azzal, hogy a nem magyar ékezetek (ebben az esetben a ž betűről a szerb
ékezet) a magyar helyesírás szerint elhagyható. Az ott élő emberek ezt a formát is teljes mértékben
elutasítják.

Kanjiza (Magyarkanizsa) – ma Magyarországon ez a település hivatalos neve. Egy másik törvény

lehetővé teszi a település történelmi magyar nevének használatát, mégpedig zárójelben az
"ékezettelenített" külföldi elnevezés után. Zárójelben tehát nem azért áll Magyarkanizsa, mert az a
Szerbiában hivatalosan elfogadott magyar megnevezése, hanem azért, mert akkor, amikor a
település utoljára Magyarországhoz tartozott, Magyarkanizsa volt a neve. Tehát akkor is ez lenne, ha
az illetékes szerbiai hatóságok úgy döntöttek volna, hogy a település magyar elnevezése Ókanizsa
legyen.

Magyarkanizsa – a szerbiai Magyar Nemzeti Tanács által javasolt, és az illetékes szerbiai szervek
által elfogadott törvény szerint jelenleg ez a település hivatalos, államilag elismert magyar
elnevezése. Az elnevezéssel az ott élő emberek egyelőre tartózkodóak.

Története

Kedvező fekvésének köszönhetően, a vidéket már az őskorban is lakták. A mai városmag helyén
korábban földvár állt. A népvándorlás korában, a Marostól délre, Kanizsánál volt az első rév a Tiszán.
A régészeti leletek arról tanúskodnak, hogy a Tiszaparton, a mai Halász-tér környékén már a
bronzkorban létezett település. Az emberi lakhely kialakulását a Tisza közelsége és az átkelőhely
illetve az utak kereszteződése tette indokolttá.

A rómaiak idejében, a népvándorlás korában egy őrhely állt ezen a magaslaton, azaz erődítmény
(földvár), amely a Kanizsa-patak torkolatát őrizte. Anonymus, III. Béla névtelen jegyzője, azt írta
krónikájában, hogy 896-ban Zuárd, Kadocsa és Bajta vezérek Kanizsánál keltek át a Tiszán, a folyón
túli területek meghódítására. A középkori okiratos források szerint Kanizsa királyi birtok volt, 1093-
ban pedig a Pannonhalmi Benedek-rendi Apátsághoz került a Miroth nevű halastóval egyetemben.
Ekkor a mai Budzsák városrész helyén egy másik település is létezett Szatmár néven, amely a Száva-
Szentdemeteri Apátság (a mai Szávaszentdemeter, Sremska Mitrovica) birtoka volt. A tatárjárás előtt
az 1240. évi összeírás a településnek 27 háznépe, vagyis kb. 135 lakosa volt. Foglalkozásukra nézve
lovas jobbágyok, halászok, szekeresek. A tatárjárás, majd a törökdúlás idején A település teljesen
elpusztult, helyette a korabeli források is csak Feuldvárat, azaz Földvárat említik. A zentai csata idején
Marsigli osztrák térképész tábornok is bejárta a környéket, és elkészítette Földvár térképét, amelynek
másolata a Halász-téri emléktáblán is látható.

1686-ban a keresztény hadak (köztük magyarok és szerbek) ezen a napon egyesült erővel kiűzték a
törököket Szeged és Zenta térségéből. A török uralom felszámolásával Kanizsa is a határőrvidék része
lett. Ennek feloszlatása után 1751-ben pedig a Tiszai Korona (Kamara)-kerülethez csatolták. Ebben az
időben hagyta el nagyszámú szerb lakosság, és települt át Bánátba, és Oroszországba. Helyükbe a
Kamara 1753-tól magyar lakosságot telepít át az északi megyékből. Jogállását az 1773. évi rendeletek
a szerbek jogaival teszik egyenlővé. A település ezután Bács-Bodrog vármegye szerves részévé válik.
Mezővárosi és révjogot is nyert.

Az elkövetkező másfél évszázad meghatározó volt a város fejlődésében. Hatékonnyá vált a

mezőgazdaság, benépesültek a kanizsai közigazgatás alá tartozó puszták: Adorján, a mai
Oromhegyes, Völgyes, Orom és Tóthfalu környéke, először szórványtanyák, majd tanyacsoportok
formájában. Ekkor már vásártartás és a heti piac is megillette Mária Terézia kiváltságlevele alapján.
Erőteljes fejlődésnek indult az ipar, szakmák és céhek honosodtak meg. Ezt a fejlődést a magyar
forradalom és szabadságharc évei akadályozták meg. A város 1849. folyamán kétszer is leégett,
elpusztult, csak 110 ház maradt. A 20. század második felében aztán minden újjáépült. Kialakultak a
kerületek a Körös utca tájéka, a Központ, a Tópart, a Tiszapart, az Újváros végül a Falu, a mai I.
kerület a Körösön túl.

A város 19. századi történetében a nagygazdák, gazdag vállalkozók, kereskedők, iparosok játszották a
vezető szerepet. Megalakult a Gazdakör, az Úrikaszinó, az Ipartestület. Beindultak az olvasókörök,
szakszervezeti körök. Megépült a Vigadó, kialakult az Erzsébet liget, más néven Népkert. Gőzmalmok
létesültek az "Első gőz- tégla- és cserépgyár" (Grünfeld Herman alapította 1903-ban) a fűrésztelep, és
ily módon álláshoz jutott a mezőgazdasági munkaerőfelesleg. Már ekkor hírnevet szerzett a kanizsai
építőipar. A kőművesek, az ácsok, a kubikosok Közép-Európában dolgoztak. A 20. század első
évtizedeiben még nagyobb fejlődést hoztak. 1908-ban rendezett tanácsú várossá lesz. 1912-ben
megépült az új városháza, a gyógyfürdő. Az új Szent Pál templom a 17. században épült, a
nagytemplom is ekkor bővült. Az 1700-as években emelt ortodox templom is akkor kapta mai
formáját.
Az első világháború utáni trianoni békeszerződéssel került a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz. A
néhai városi közlegelő területére a kormány délszláv lakosságot telepített, így alakult ki Velebit és a
későbbi Vojvoda Zimonjić, de más településkezdemények is kialakulóban voltak. Nagy, dinamikus
változásokat hozott a II. világháború, de a város gazdasági, népességi szerkezete lényegében
változatlan maradt egészen az 1960-as évekig.

Jelene

Az 1960-as évektől indult meg a határozott fejlődés mind a mezőgazdaságban, mind az iparban.
Elkezdődött az olajmezők kiaknázása, az úthálózat korszerűsítése, ugyanakkor megszűnt a vasúti
forgalom Szabadka és Zenta irányában. A Tisza 1970. évi nagy áradása után új gátrendszer létesült,
majd 1973-ban megépült az új tiszai híd. A város új településrésszel is gazdagodott a Körös torkolati
részének feltöltésével. A mai Kanizsát több hagyományos rendezvény jellemzi (futó- és úszómaraton,
augusztus 20-ai újkenyér-ünnep, nyári és téli néprajzi és népzenei táborok, krizantémnapok,
nemzetközi dzsesszfesztivál stb.). Ezek legrangosabbja, az Írótábor ihlette Kanizsa már-már elkopott
díszítő jelzőjét: "A csönd városa".

Nemcsak a táj szépségét határozzák meg a természeti adottságok: a Tisza, a csatornák, a

víztározók, az erdőségek, a szántók, a rét, a legelők, az északon húzódó homokvidék környezete és
élővilága, hanem a fő gazdasági ágakhoz is ez szolgált alapul: a jó minőségű termőföld, az agyag, a
kőolaj és a hévíz.

A kanizsai cserép és a horgosi paprika: ez a két közkeletű fogalom szemléletesen vall a település
iparáról, amely ezen kívül gyárt: díszkerámiát, fal- és padlóburkoló csempét, szigetelőanyagot,
fagyasztott élelmiszert, gyümölcsösládát, női lábbelit, konfekciót, söprűt, fémárut. Építőipara nagy
hagyományra tekint vissza. A kereskedelemben az állami szektor mellé a magánszektor egyre
nagyobb tőke birtokában zárkózik föl. A mezőgazdasági termelésre épülő feldolgozóiparban a
baromfitenyésztés és tojástermelés, a halgazdaság, illetve a húsfeldolgozás is említést érdemel.

A gyógyhatású hévizet hasznosítja a több mint 80 éves gyógyfürdő, amelynek keretében színvonalas
szállodai és vendéglátóipari szolgáltatásokat is nyújtanak. A közművelődés nagy múltú: az első iskola
1700-ban létesült. 1840-ben már színtársulat működött, 1863-ban könyvtár létesült, 1867-ben pedig
kisdedóvó. Ma a község korszerű oktatási és egészségügyi hálózattal rendelkezik. Kanizsa mindig
megkülönböztetett figyelmet szentelt az oktatásnak és a művelődésnek. Itt alakult meg a mai
Vajdaságban az egyik első óvoda. Az 1880-as években már tanonciskola működött. 1965-ben
mezőgazdasági iskola létesült. Már az 1840-es években tartottak színházi előadásokat. Ma a városnak
van könyvtára, működik a Cnesa Oktatási-művelődési Intézmény, a művelődési egyesületek, a
zeneiskola. Itteni székhellyel működik a Magyarkanizsai Udvari Kamaraszínház, és a Nagy József
Regionális Kreatív Műhely. Eredményes sportegyesületekkel is büszkélkedhet (birkózás, evezés stb.).