4 HITEL • 1990.18.
szám
Nappali hold (2.)
A lepkék egyre kíváncsibban és merészebben röpködnek
körül. Kettő - elfeledkezve szívbajáról - egyenesen ide
telepszik le az asztalomra a júliusi Nagyvilág-számra.
Kedvesek és pimaszok, mint a kamaszok általában. Egy
„bordából” valók, mindkettő citromsárga, szárnyukon
néhány arányosan elhelyezkedő folt.
ehet, hogy az imént kilottyantott tea
barna csöppje csábította őket a köze­
lembe? Az egyik ielibben a folyóiratról
és odabillegdél a forint nagyságú tócsá­
hoz és iszik belőle. Láthatóan ízlik
neki. Pestiesen szólva tankol. Akaratlanul elmosolyodom a
jeleneten. „Mert annyi mosoly, ölelés fönnakad a világ
ágbogán!”
Hívatlanul úszik elém ez az oly sokszor hallott és elismé­
telt József Attila-sor, amely létértelmezés is egyben.
Talányos eddig se volt, de azt hiszem, most itatódott át
igazán érzéki és emlékezetes valósággal. Fogalmazhatnék
úgy is: ha mostanáig én gazdagodtam a sortól, mostantól
kezdve a sor gazdagodik tőlem.
Ettől a váratlan fölismeréstől még derűsebb leszek.
Derűsebb és szabadabb. Annyira az, hogy jó kedvvel
leplezhetem le magamat. Ha másfél napja nem vágom el
pesti köteleimet, menthetetlenül ott ülök most az európai
kereszténydemokrata pártok budapesti nagy tanácskozá­
sán, sötét öltönyben, komolyan. Talán épp Andreotti
oldalán vagy Kohl kancellárén, és meggyőződéssel ment­
jük, alakítjuk, egységesítjük az újságokból ismert század­
végi Európát.
Isten bocsássa meg nekem ezt a tapintatlan, barbár
távollétet, de főleg a kereszténydemokraták. A sok keserves
mentési kísérlet után én most azzal mentem Európát, hogy
két lepke társaságában halott költőket emlegetek, és boldog
vagyok.
* szegény pásztorok és juhászok nevében sértődöm meg
A nemrég eltávozott Márai Sándor 1943-44-ben írt
naplóját olvasgatom. Nem először. De a harmadszori
kézbevétel még inkább meggyőz arról, hogy a szóban forgó,
két utolsó háborús évről aligha írtak ennél a naplónál
bensőségesebb, töprengóbb és szívdobogtatóbb könyvet.
Mindnyájunk emlékezetében ott komorlik Munkácsy
Mihály kissé színpadias, de megrázó festménye: betyár a
siralomházban. Márai Naplójáról nekem is valami hasonló
jut eszembe: egy polgár a siralomházban. Az utolsó,
öntudatos magyar polgár, aki német, francia, angol, holland
osztályos társainál jobban tudja, hogy mit veszít a világ
Európa összeroppanásával. Hogy mért tudja jobban? Azért,
Csoóri Sándor
mert egy elérhetetlen, körülsóvárgott eszményt veszít el
Vele. Míg zuhognak a bombák Drezdára, Rómára, Buda­
pestre, Márai Sándor a világomlás durva zajában Goethét
állítja elénk. Ezt írja: „Igen, azt hiszem, értem Goethét -
tudom mit akart ez a lélek! Az ember határait egyeztette az
istenivel - ezt akarta!”
Márai szemében ez a goethei törekvés a legeurópaibb
vállalkozás. A legeurópaibb becsvágy. És ha a háború ezt
öli ki belőlünk, ezt döngöli a földbe, senkik leszünk: buta
bábu-tömeg, hússal körültapasztott csontvázak. Megerősíté­
sül még ezt teszi hozzá: „Goethe az egyetlen a világiroda­
lomban, aki biztosan tudta, hogy ami egyszer formát kapott
a világban, nem pusztul el, hanem elevenen fejlődik to­
vább.”
A naponként széteső életünk szomorúsága és nevetséges
eseményei közben jó belekapaszkodni ilyen kipróbált
bizonyosságokba, ilyen hitbe.
árai könyvének szinte csak egyetlen
szakasza van, amelybe most, harmad­
jára is, belebotlok. Váratlanul, csak úgy
magának föladja a kérdést: „Miért
vagyok urbánus?” Ezt válaszolja rá:
„Mert hiszek abban, amit Hendrik von Loon mond: mindig
mindent a városi emberek adtak az emberiségnek: a babiló­
niai, a görög, a római, a karthágói, a Hansa és a lombard
városköztársaságok emberei: a többletet, az arányt, a
mértéket, a gondolatot és a szépet. Nem a pásztorok, nem,
s nem is a gulyások. Az emberiség történetének nagy
mondatait nem a legelőkön gondolták és mondták ki, hanem
a fórumon.”
így van, persze, hogy így. Fafejű bolond, nyávogó
macskajancsi, aki mást mond. Ha ez az urbánusság katekiz­
musa, én is urbánus vagyok, tetőtől talpig. De mért érzek
mégis öblös horpadást ezen az igazságon? A lekezelt,
finoman erre a vérbeli íróra? Márainak minden sejtjével
tudnia kellett volna, hogy - például - a nyelv, az anyanyelv
s minden vele összecsengő érzület, dac, sejtelem, szilajság,
nem a fórumokon született, és nem is feltétlenül csak ott
csiszolódott tovább. Valamit a gulyások és a fekete bojtárok
tapasztalata s fájdalma is alakított rajta. A halálra táncolta­
tott lányoké. Az 6 eget, földet beindázó mondataik nélkül
nem szólalhatott volna meg Pázmány Péter se, Arany János
se, Tamási Áron se és a tizenegy éve halott Nagy László
sem. Mert a nyelv szavaiban nem a semmi szállong, nem a
puszta jelentés, hanem, mint a génekben, meghatározó
tulajdonságok öröklődnek tovább apáról fiúra, nemzedékről

nemzedékre, s az lehetetlen, hogy a mindenkori fórumok
szereplőiben ne visszhangoznának a fórumtól távol élők
panaszai vagy gondjai. Vallomásával Márai úgy söpri félre
a kereszténnyé válásunk előtti magyar mitológiát, mon­
dakincset, a később kifejlődött népmeséi és népballadai
kultúránkat, a népzeneit, mintha sose hallott volna Bartók­
ról, Kodályról, akik a legmagasabb európai kultúra és
értelem birtokában csodálták meg - egyebek közt - népda­
laink zenei szerkezetét. Bartók a világ legtermészetesebb
hangján jelenti ki, hogy egy-egy négysoros dallamunk -
sejt-szerkezete alapján ítélkezve róla - ugyanolyan tökéle­
tes, mint egy Bach-fúga.
Ha nem így volna, mitől formálódhatott volna ki a mi
fölismerhető külön világunk: stílusunk, képzeletünk,
gesztusvilágunk? Mitől a táncaink stílusa és a szívdobogá­
sunké? Mindaz, ami eredetét tekintve más, mint a németeké
vagy a szerbeké.
Az a gyanúm, hogy Márai ebben a kivételes esetben -
nem az igazságérzetének akart árnyaltan megfelelni, hanem
azoknak a parasztokat és gulyásokat képviselő félértelmi­
ségieknek, akik a fórum helyett a tollfosztó és a kukorica­
fosztó alkalmakat magasztalták kihívóan és egyoldalúan.
* dicsőségünkre már rá se kérdezhetnénk. Valószínűleg
ét esztendő óta ezek az első szabad és
laza óráim, amikor azt csinálok, amit
akarok. Állhatok fejre, tanulmányoz­
hatom a szöcskéket, ezeket az őskorból
ideugró rovarokat s ugyanúgy a tücskö­
ket, a lukaik bejáratánál bóbiskoló mesterdalnokokat. Végre
nem kötelező figyelnem és mosolyognom se, mint hamisí­
tatlan államférfinek. Utaznom se kell sehova: Csongrádra se
és Uppsalába se, ahol a kötelező diplomáciai csacsogáson
túl illenék okosakat is mondanom. És ami még ennél is
vigasztalóbb: nem kell, mint érettségi előtt magoló diáknak,
készülnöm Finnországból, Izraelből, Argentínából, a svéd
szociálpolitikából vagy a szovjet-magyar viszony alakulá­
sából a Gorbacsov körül támadt földrengés óta.
Egyszóval: ember és polgár lehetek, Rousseau és Csoko­
nai klasszikus mintája szerint.
De lehetek-e csakugyan?
Maradt-e még bennem ennyi szükséges és földközeli
önzés?
Egyáltalán: lehet-e szabad, aki ír? Igen, de csak írás
közben. Én azonban már 1988 májusa óta alig írtam vala­
mit. Verset egyet sem. Most még töredékeket sem, nem úgy,
mint régen. Cikket vagy tanulmányt is csak olyat, amiért
ütötték az inamat, mint a vásárra kényszerített kecskének.
Találok-e mentséget erre a felelőtlen könnyelműségem­
re?
Ismerőseim közül sokan atyaian veregetik a vállamat: ne
emésszem magam a leszázalékolt, kényszemyugdíjas
múzsáim miatt, ha ez a kétéves kihagyás az életem logiká­
jából következett. Végül is mi történt? - néznek fölhúzott
szemhéjjal rám. Az történt csak, hogy szellemi és erkölcsi
akaratomat nem művé, hanem gyakorlati cselekvéssé
HITEL • 1990. IS. szám 5
alakítottam át. És a megíratlan művek kárpótlásául, nem
akármilyen elégtételként, itt állunk - itt állhatunk most - a
lelkét kilehelt szocializmus teteme mellett, lábunk az elejtett
vad horpaszán. Nyugtasson hát meg az, hogy a vad elejté­
sében komoly - följegyzésre érdemes - részföladatot
végeztem. Hogy örült volna Petőfi egy ilyen kihagyásnak
Fehéregyháza helyett, s Byron is egy másfajta végzetnek a
görög szabadságharc forrongásában!
Jó, jó, érzem, értem - motyogom hangos csitítóimnak
válaszul - de magamnak, belül sose tudtam ilyen testhez
álló, karcsú mentségeket kitalálni.
Most se tudok.
Az a politikai kézitusa, amelyben évtizedeken át napról
napra részt vettem, egyelőre csak féleredménnyel zárult.
Mindent átforgató és átrostáló forradalom helyett csak
részleges forradalmak zajlottak le Magyarországon. Erre
utal a többesszám is! Leglátványosabban jogi, szólásbeli és
politikai forradalomról beszélhetnénk. E pillanatban inkább
csak újságba valók, nem a történelem lapjaira.
Kisemmizettségünk évtizedeihez mérve ez se kevés, de
ha egy magamfajta, megkérgesedett író elégedetten fújná ki
magát ilyen „történelmi dombtető” elfoglalása után, régi
egyszer majd rólam is megírják, ha megírják, hogy a
pályakezdésétől szenvedélyesen politizáló író derekasan
részt vett a szocializmus eszméivel visszaélő kemény és
puha diktatúra elleni küzdelemben, amelynek lezárulásával
a paradicsom ára ugyan megdrágult és a babakelengyéké is,
ezzel szemben viszont szabadon választott honatyák ülték
körül az Országalmát, s mágikus szavakkal csalták elő
belőle a jó mélyre fúródott kukacokat. De - s ezt már én
dörmögöm hozzá kelletlenül - a magyarság ettől az általam
is siettetett fordulattól épp meghasonlásos lelkűidében nem
újulhatott meg igazán. Tagadhatatlanul vállalkozóbb kedvű
lett, de léhább. Jogilag jóval csiszoltabb, de árnyékban
hagyott nemzeti és történelmi tudatában továbbra is vérsze­
gény. Régen titokban legyintett a politikára, most nyíltan
legyint. A választásokon különféle pártokra szavazott -
meggyőződésből vagy a szomszéd rábeszélésére, de talán az
egész országban nincs egyetlen szavazó polgár, aki saját
pártjáért önfeláldozóan tűzbe menne.
A csalódásokra hajlamos magyar alakja győzött volna
bennünk? A zsörtölődő, a türelmetlen, a képzelet nélküli,
aki bárhova néz, mindenütt vakablakokat lát? Még az égen
is? Vagy a hírhedt kritikus magyar győzött volna, aki
kezében bonckéssel születik és akit a tagadás kemény
szelleme tart életben ?
Azt hiszem, nyugodtabbak lehetnénk, ha pusztán erről
volna szó.
A gond rendszerezhetetlen ilyen mérlegelések szerint;
láthatóan zavarosabb és mélyebbről buzog.
Évekkel ezelőtt egyik jegyzetemben arról keseregtem,
hogy Magyarországnak lassan nem külföldi kölcsönökre
lesz szüksége, hanem pszichológiai támogatásra. Nem
bankárokra, hanem lélekgyógyászokra, akik dacreakcióitól >
6 HITEL • 1990.18. szám
és önpusztító ösztönétől megszabadítják, és tudatcsonkulá-
saira ráébresztik.
Tudni annyit jelent - állítja Heidegger - mint kiismerni
magunkat abban a világban, amelybe együttesen és egyedül
beleszorultunk.
i tud ilyen helyzetet-fölismeró tudásról
beszámolni Magyarország utolsó évti­
zedeiben? Kavargóit itt sokféle elem­
zés: társadalomtudósoké és politológu­
soké, de a következterés is sokféle volt.
És végül semmi se úgy csattant el, mint kanászostor végén
a sudár, hanem csak úgy, mint foszlékony madzag. Még
elgondolni se tudom: mi lett volna a hatása annak, ha
valamelyik író vagy filozófus, például, azt fogalmazza meg
sarkalatos tételként, hogy egy országot nem csupán háború­
ban lehet elveszíteni, de el lehet hazug békében is és ezt a
gondolatot a Kádár-rendszer derűsebb éveire is vonatkoz­
tatja.
Egy ilyen kihegyezett gondolattól talán még a hangadó
ellenzékiek is meghökkentek volna, nemhogy a tájékozatla­
nabb, „Jani bácsizó” többség. Pedig történelmi távlatból
ítélve meg a rendszert, ez az igazság.
1956 október 23-dika volt az egyetlen pillanat, amikor az
országlakók zömének tájékozódó ösztöne jól működött.
Természetesen nem a részletekben, hanem a lényegben.
Egyik napról a másikra képes volt fölismerni, hogy nemzete
és saját maga megváltásának az elkerülhetetlen pillanata
érkezett el. Huszonkettedikén még - a kis létszámú értelmi­
ségi és pártellenzéki csoport asztalverésétől eltekintve —
csönd volt mindenfelé. Csönd, lapítás, a diktatúra hosszú­
nak ígérkező délutánja. Huszonharmadikára azonban
fenekestül fölborult a világ. Fölrobbantak az agyak, a
megalázott szívek, lávázni kezdett a lefojtott elégedetlenség
és elöntötte az utcát. Az ideológusok némák voltak vagy
makogtak, de a Sztalin-szobor ledöntésekor minden magyar
polgáron átvillámlott a fölismerés: a burok szétpattant,
valaminek lejárt az ideje. Ha másként nem, a háta közepével
érezte.
Hasortló közös élményt azóta se élt át az ország, pedig
szorgalmasan ismételgetjük, hogy forradalom zajlik a „mi
utcánkban”. És csakugyan: pártok születtek, kikiáltottuk a
köztársaságot, megalakult az új parlament, és a szovjet
csapatok is elkezdték lassú kivonulásukat az országból.
1956-ban tomboltunk, sírtunk örömünkben, holott csak az
ígérete hangzott el távozásuknak! Hogyan lehetséges mégis,
hogy ezekben a sikeres időkben a nemzet egyszer se tudott
megállni valamelyik fordulónál vagy valamelyik magasla­
ton, s jó mélyet lélegezni a változások levegőjéből? Ezzel a
lélegzettel - vérszerződés helyett - egységesülni, hogy
utána a különbözés természetes határai mentén szétváljunk
ismét.
Sokan ezt nemhogy nem igényelték, talán zavarta is
volna őket. Együtt a nemzet? Miféle idejétmúlt óhaj ez?
Volt aki ki iS fejezte viszolygását: eddig a szocializmust
kellett bálványozni, újabban majd a nemzetet kell? A
nemzetet, amely nálunk nem egyéb, mint Horthy-emlékek-
kel kitömött zsák?
A fülemnek olyan ez a hang, mint a porcelántányéron
megcsikorduló kés hangja.
Egy szót se szólnék, ha valamilyen újabb kori erkölcsi
elnyomorodás végösszege volna ez a vélemény. De be kell
vallanom, hogy én nem erkölcsi elnyomorodást érzek
mögötte, hanem egészen másfajta érdeket, illetve világérzé­
kelést. Mondhattam volna agressziót is. Hiszen mióta az
eszemmel tájékozódom, észre kellett vennem, hogy magyar
vagyok. Szégyenkeznem kellene, hogy magyar vagyok.
Szégyenkeznem, de nem a saját belátásom alapján, ami
lehetne természetes is, hanem a kívülről irányított sugalma-
zások miatt: „Mi az, hogy magyar?” - hallottam fölényesen
visszakérdezni még magas értelmiségi körökben is. „És mi
az, hogy hazafiság? Könnyek? Himnusz? Az ember már
magánérzelmeit is rühelli, hát még az ilyen közmarhaságo­
kat.”
sak hívő hallgathat el úgy hangos ateis­
ta társaságban, ahogy ilyenkor én el
Szoktam csöndesedni. Tudniillik, aki­
nek gondot okoz a maga megkevere­
dett, összevissza rugdalt magyarsága,
az nem így fogalmaz. Ha támad is, elsősorban önmagát
támadja. Ellenben, akinek csak a másiké okoz gondot, az
mindig gunyoros, kötekedő, cinikus, kíméletlen s az
ilyennek nincs mit válaszolni.
Élnek, miért is ne élnének sokan az országban, akik unják
az örök magyar sirámokat: Mohácsot, Nagymajtényt,
Világost, Trianont és még ezer másféle csapást. Lehet is
unni őket - ettől, persze még nem tűnnek el a megoldhatat­
lan gondjaink közül. Különös, de addig, amíg a magyarság­
hoz természetes módon lehetett idomulni - akár beleolva-
dással, akár szellemi azonosulással - ezek az öröklött
magyar nyavalyák nem zavarták, nem idegesítették —
legalábbis érzékelhetően nem - például a századok óta
velünk élő svábokat, cipszereket, sőt még a kiegyezés után
betelepült zsidóságot sem. Adyt Hatvanyk, Révészek,
Jászik, Ignotusok állják körül, s képességeik szerint osztoz­
kodnak is gondjaiban. Azt hiszem, talán Ady ideje az az
utolsó pillanat, amikor a nemzet kérdései, a magyarság
kérdései még átélhető egzisztenciális és történelmi problé­
maként lobbanhattak föl a zsidóságban. A zsidóság például
nemcsak a nyelvet, a nyelvben megülepedett fájdalmakat is
megtanulta. A Tanácsköztársasággal, a Horthy-korszakkal,
de különösen a Vészkorszakkal a szellemi-lelki összeforra-
dás lehetősége megszűnt. Természetesen mindig voltak és
lesznek is Szerb Antalok, Radnótik, Sárközi Györgyök, Vas
Istvánok, Harag Györgyök, Orbán Ottók, Konrád Györ­
gyök, Faludy Györgyök és Zala Tamások, de ahogy manap­
ság egyre határozottabban érződik, fordított asszimilációs
törekvések mutatkoznak az országban: a szabadelvű magyar
zsidóság kívánja stílusban és gondolatilag „asszimilálni” a
magyarságot. Ehhez olyan parlamenti dobbantót ácsolhatott
magának, amilyet eddig még nem ácsolhatott soha.
 HITEL • 1990.18. szám 7

Ha volna új Ady Endrénk, Bartókunk, Németh Lászlónk, fogalmazva: nekünk most nem visszacsatolásról kell
Bibó Istvánunk, Illyésünk, ez a kihívás még tán kapóra is ábrándoznunk, hanem a szétszakadt magyar szigetek
jöhetne: hadd versenyezzenek kitűnő erők egymással a összecsatolásáról.
századok óta húzódó magyar bajok orvoslásában. Ilyen Ehhez pedig kevés a legtökéletesebb demokrácia is;
föladat közben a kimért, távolságtartó tekintet legalább kevés a külkereskedelem, a piac, az európaiság arany
annyira nélkülözhetetlen, mint a sorssal bűnös viszonyt cirádával keretezett belépőkártyája ama sokat emlegetett
folytató Ady keserű, dacos, parádézó, érzelmes odaadása Házba.
„fajtájának”. De hát se Adynk, se Németh Lászlónk, se Hadsereg helyett mi már csak kultúrával, érzelmekkel és
Bibónk. Ráadásul mérvadó szellemi életünk sincs, amely stílussal hódíthatunk. Stílussal, amelyre egyformán kapják
megfelelő közeget vagy hátteret biztosíthatna a versengés­ föl a fejüket Kolozsváron, Léván, Beregszászon, Nagy becs­
nek. Egyedül csak a politika küzdőtere létezik, ahol a kereken és New Yorkban, Amerikában. Egyszerre a mün­
dolgok logikája szerint ütésre ütés a válasz, rágalmazásra cheni Pax Romana összejövetelein és a Säo Paoló-i Magyar
rágalmazás. Antiszemitizmus és nacionalizmus? Ezek is Házban. S ebben a kultúrában és stílusban ott kell érződnie
inkább egy fölületesen megírt politikai színdarab fősze­ Szent István, Szent László, Mátyás király és Bethlen Gábor
replői s nem a lelkeké, illetve nem a valóságos helyzeté. akaratának, Dózsa és Zrínyi eltökéltségének, Berzsenyi,
Fegyveres csapatok helyett nagy habverőkkel fölszerelt Ady, József Attila, Sinka István felejthetetlen hangjának, de
különítmények járnak a közéletben s fölhaboztatnak ugyanígy ott kell lélegezniük a Lúdas Matyiknak a Kádár
mindent, ami segít eltakarni a megoldandó kérdéseket. Katáknak és a Bartók fonográfját cipelő körösfői paraszt­
Ízelítőül mindössze csak egyet említek. Az úgynevezett nak. Sőt, hogy a fanyalgó újságírókat fölingereljem: bizony
nemzeti ügyet. A szabad demokraták és a magyar demokra­ még a székelykapuknak és a táncoló férfiakon suhogó
ták között ez okozza tán a legnagyobb feszültséget. Szabad gatyáknak is.
demokrata barátaim - érzelmeik, ösztönük és eszük szerint Mindannak, amiből lettünk, s amik vagyunk.
is - legföljebb egy új politikai nemzet létrehozását tartják Lehet, hogy enélkül a stílus nélkül a most zajló forrada­
szükségesnek, amely avult érzelmek nélkül, hideg józanság­ lom is csak félforradalom? És lehet, hogy az én politikai
gal is megteremthető: jogi úton, közgazdasági és piaci küldetésem is ennek a stílusnak a keresése, alakítása lett
okossággal. volna inkább, mint lótni-futni az országban vagy ott tipródni
Ha szabad lélekkel ítéljük meg a célt, el kell ismernünk, a politika kormozó műhelyeiben, s politikusokkal együtt
hogy egy olajozottan működő „praktikus haza” nem verni a vasat? □ (folytatjuk)
akármilyen alkotás.
Sajnos, egy ilyen gondosan megtervezett politikai nemzet
nekünk csak félmegoldás lehetne. A külpolitikailag és
belpolitikailag meghatározható állammal lenne csupán
azonos és a kisebbségben vagy a szétszóratásban élő
magyarság kiszakadna belőle. Hozzávetőlegesen is legalább
négymillió magyar.
ármilyen nehéz is, de kimondom: min­
ket nem az különböztet meg szomszé­
dainktól, hogy levertek, hanem az, hogy
szétdaraboltak. Ebben a mostani új
helyzetben ezt kell tehát lélektani és
történelmi kiindulópontnak tekintenünk. Ami azt jelenti,
hogy nekünk annak a Magyarországnak az eszményi képét
kell fölrajzolnunk magunk elé, amelyet első háborús levere-
tésünk után egy „igazságos” Trianon meghagyott volna
számunkra.
Cs. Szabó László írja önéletrajzi esszéjében, hogy
Trianont nemcsak a saját bűneinkért kaptuk, hanem mások
bűnéért is. Beleömlöttek abba jócskán francia, cseh, angol,
román bűnök. Elég Romániára, Szlovákiára, Jugoszláviára
gondolnunk, hogy vádló szándék nélkül kijelentsük: az
elmúlt hetven év bűnei sokkal több értéket pusztítottak el,
mint amit Versailles-ban a mi számlánkra írtak.
Bármennyire elvenek is ezek a bűnök, természetes, hogy
a föntebb emlegetett Magyarország képe csakis a szellem
mappáira rajzolható föl s nem a térképekre. Világosabban Perlaky Károly lőtáblája. 1852