Rudolf Steiner

A karmikus összefüggések ezoterikus

vizsgálata VI. GA240
15 előadás, 1924. jan. 25. – aug. 27., Arnheim, Torquay, London, Bern, Zürich,
Stuttgart
Tartalom
Bern, 1924. január 25. ........................................................................................ 3
Bern, 1924. április 16........................................................................................ 28
Zürich, 1924. január 28..................................................................................... 53
Stuttgart, 1924. február 6................................................................................. 74
Stuttgart, 1924. április 9. .................................................................................. 99
Stuttgart, 1924. június 1. ................................................................................ 119
Arnheim, 1924. július 18................................................................................. 141
Arnheim, 1924. július 19................................................................................. 165
Arnheim, 1924. július 20................................................................................. 189
Torquay, 1924. augusztus 12. ......................................................................... 206
Torquay, 1924. augusztus 14. ......................................................................... 226
Torquay, 1924. augusztus 21. ......................................................................... 244
London, 1924. augusztus 24. .......................................................................... 262
London, 1924. augusztus 24. .......................................................................... 280
London, 1924. augusztus 27. .......................................................................... 300
Bern, 1924. január 25.
[A Hold és a Nap, mint a szellemi világ két kapuja. A múlt
(individualitás) és a jövő (az általános emberi).
Szükségszerűség és szabadság: kozmikus Hold- és Naplét. Az
emberiség ősi bölcsessége. A Hold és a Nap két ember
sorsszerű találkozásánál. A Hold a múlt, a szükségszerűség, a
Nap, a jövő, a szabadság. A kozmikus sors átérzése. A
Karácsonyi Gyűlés impulzusai.]

Az ember jelenlegi földi életét részben a külső világnak

köszönheti – hiszen tudjuk, hogy ismétlődő földi életeket él át
-, mégpedig a tágabb értelemben vett külső világnak. Nemcsak
annak, ami a természet különböző birodalmaiban közvetlenül
körülveszi a Földön, hanem annak is, ami az égitestekről, a
kozmosz messzeségeiből közeledik felé. Ez azonban csak az
egyik része annak a világnak, amelynek az ember mostani földi
életét köszönheti. Ezt mindenekelőtt még annak a másik
résznek is köszönheti, tudniillik a régebbi földi életeinek,
amelyeknek csak eredményeit, hatásait hozza magával
bensőjében a jelenlegi életébe.

Az antropozófiai irodalomból tudják, hogy az embert négy

részre tagolhatjuk. Valahányszor aludni térünk, az
asztráltestünk és az énünk mindig kilép a fizikai és az
étertestünkből. Csak a fizikai testünk és az étertestünk
köszönheti egész lényét a külső világnak, amely láthatóan –
vagy mint étervilág: láthatatlanul – körülvesz bennünket. Amit
azonban az ember az asztralitásában és az énjében hordoz, az
a mostani földi életében valójában a saját korábbi életeiből

3
származik, vagyis amit régebbi földi életei során élt át a
világban.
Kezdjük ma egy kozmikus témájú fejtegetéssel, hogy végül
eljussunk az ember lényéhez. A külső fizikai világban két kaput
találunk, az emberi élet a maga teljességében ezeken át nyúlik
túl a fizikai világ síkján. A Föld lakói számára ez a két kapu
egyrészt a Hold, másrészt a Nap.
A helyzet az, kedves barátaim, hogy a mai külsőleges
tudomány valóban alig tud valamit a Földön kívüli égitestekről.
Csupán a számítással meghatározható, vagy műszerekkel
megfigyelhető fizikai jelenségeket ismeri. Gondolják csak el,
vajon mit tudhatna egy marslakó a Földről, ha az arról való
ismereteit ugyanúgy szerezné meg, mint ahogyan ezt a Föld
lakói teszik a Mars, vagy más égitestek esetében. Éppen csak
annyit tudna a Földről, hogy az egy vakítóan fénylő test, amely
visszaveri a napfényt a világűrbe. Talán különféle hipotéziseket
állítana fel arról, hogy van-e élet a Földön vagy nincs,
olyanféleképpen, ahogyan az ember a Marsról és a többi
égitestről feltételezésekbe bocsátkozik. Természetesen a Föld
lakója magától a Földtől tudja, hogy itt önmagához hasonló
lényekkel és egyéb természeti birodalmak élőlényeivel él
együtt. Aki mármost a földi emberiség belső szellemi sorsából
meríti tudását, az éppen szellemi alapokból eljut annak
mélyebb ismeretéhez is, hogy tulajdonképpen mit is jelent a
világban a többi égitest, például a Hold és a Nap.

Vizsgáljuk tehát meg, hogy mi mondható el ilyen fizikai-lelki-

szellemi értelemben a Hold létéről. Emlékeztetnem kell önöket
sok mindenre, amit A szellemtudomány körvonalaiban és a
különböző nyomtatásban megjelent előadássorozatokban

4
olvashatnak el. Tudjuk ezekből, hogy a Hold léte egykor a Föld
létéhez kötődött. Ma még a külsőleges tudomány is elfogadja
– legalábbis legfontosabb képviselői -, hogy a Hold, mint fizikai
égitest valamikor elvált a Földtől, és mintegy saját helyet
keresett magának a világtérben.

A szellemtudomány azonban megmutatja nekünk, hogy

nemcsak a fizikai Hold vált el a Földtől, hanem vele együtt
olyan lények is távoztak róla, akik egykor együtt laktak az
emberekkel a Földön, bár ők sokkal szellemibbek voltak, mint
a fizikai testben élő emberek, mégis intenzív kapcsolatban
álltak velük, jóllehet nem olyan módon, ahogyan a mai
emberek érintkeznek egymással.

Aki a földi történelem ősi korának szellemi vívmányait

tanulmányozza, még ha csak felszínesen is, az mély tiszteletet
érezhet az egykori földi civilizációk iránt, ha visszatekint rájuk.
Bizonyos, hogy elődeink – vagyis mi magunk a régebbi földi
életeinkben – nem voltak mai értelemben véve olyan okosak,
mint amilyennek mi, jelenkori emberek tartjuk magunkat. Ok
mégis többet tudtak nálunk. A tudás nem csak okossággal
szerezhető meg. Az okosság az értelemből ered, de az értelem
csak az egyik képessége az embernek, bár ezt a képességet a
mai tudomány különösen sokra tartja. Ha azonban megnézzük,
hogy éppen a mi áldott XX. századunkban hogyan is fejlődött a
világ morális és szociális tekintetben, akkor igazából nem
nagyon lehetünk büszkék erre az értelmi kultúránkra. Ez a fajta
értelmen alapuló kultúra ugyanis csak az idők folyamán jelent
meg a világban.

Mint mondtam, ha akár csak a külső történelem segítségével

tekintünk is vissza a múltba, és megfigyeljük azt, ami az ősi

5
Keleten létrejött, akkor nagy tisztelet ébredhet bennünk. Még
az úgynevezett barbár népek egyes műveit is említhetnénk, de
maradjunk az indiai és a perzsa Keletnél, nézzük meg, hogy ott
mennyi csodálatos tudás található mindenben: a régi
költészetben, a Védákban, az ősi filozófiákban, a jóga-
filozófiában. Ha ezek nem felületesen hatnak ránk, hanem a
bennük rejlő egész mélységükkel, akkor egyre nagyobb
tiszteletet érzünk az iránt, amit a régi korok nem a szokásos
okossággal, hanem valamiféle más úton hoztak létre, de
mégiscsak létrehoztak.

A szellemtudomány megmutatja, hogy ami külsőleg, az egyes

okiratokban fennmaradt, az valójában már csak kis
maradványa az emberiség csodálatos ősi bölcsességének,
amely sokkal költőibb, művészibb alakban jelent meg, mint
mai tudásunk, mégis valami nagyszabású ősi bölcsesség volt.
Az emberek olyan szellemi lényektől kapták ezt az ősi
bölcsességet, akik jóval a Föld saját emberi fejlődése fölött
álltak. Hiszen az értelmi gondolkodás fizikai testünk révén
történik. Ezeknek a lényeknek viszont nem volt fizikai testük.
Innen ered az is, hogy ősi tudásukat költőibb, művészibb
módon közvetítették az emberiségnek.

Ezek a lények végül nem maradtak a Földön, hanem ma

többségükben a Holdon tartózkodnak. A mai tudomány csak a
Hold külső mivoltát képes kutatni. De a Hold magasztos
szellemi lények hordozója is, akiknek egykor az volt a
feladatuk, hogy bölcsességükkel inspirálják a földi
emberiséget. Később visszahúzódtak tőlünk, és mintegy a
világmindenségben, a Holdon telepedtek le. Ma tehát ők
voltaképpen a Hold lakói, és már abból is kitűnik, amit eddig
elmondtam, hogy a saját emberi múltunk hozzájuk kötődik.

6
Régebbi földi életeink során ezeknek a szellemi lényeknek
voltunk a földi társai.
Ha túltekintünk azon, amit a külső megismerés és a külső élet
nyújt számunkra, akkor megérthetjük a hozzájuk fűződő
kapcsolatunkat is. Ha ugyanis ránézünk mindarra, ami
meghatározta belső lényünket – nem arra, ami az értelmünktől
függ, hanem ami túlterjed ezen és a mélyebb emberi
lényünkkel van összefüggésben -, akkor azt találjuk, hogy ezek
a holdlények ma is kapcsolatban állnak belső lényünkkel, noha
ők már nem találhatók meg itt a Földön. Mielőtt lejövünk a
Földre és szüleinktől fizikai testet kapunk, születéselőtti
létünkben, a szellemi világban élünk. Ebben a születéselőtti
létben pedig még ma is sok tennivalónk van földi életünk e régi
társaival. Földi életünkbe a szellemi világból szállunk alá, és
ilyenkor áthaladunk a Hold-szférán, keresztülmegyünk a Hold-
léten. Ahogyan egykor ezek a holdlények mélységesen
meghatározták emberi mivoltunkat a Földön, úgy még ma is
meghatározó módon hatnak ránk a szellemi világban, amikor
belevésik az ember énjébe és asztráltestébe mindazt, ami
azután átkerül a fizikai testünkbe, amikor földi-fizikai emberré
válunk.

Nem a mi elhatározásunktól függ, hogy a Földön tehetségesek,

vagy éppen lángelmék leszünk. Még azt sem határozhatjuk el
minden további nélkül, hogy a Földön jó emberekként
jelenjünk meg. De léteznek tehetséges, zseniális emberek, és
éppúgy már születésüktől fogva jó emberek is. Ezt nem az
értelmünkkel teremtjük meg, hanem az ember mélyen rejlő,
belső lényével függ össze, legnagyobb részét az ember
magával hozza, amikor születésével belép a születéselőtti
létből a földi létbe. Amikor e születéselőtti létben az ember

7
áthalad a Hold-szférán, akkor a holdlényeknek az a feladatuk,
hogy belevéssék az ember énjébe és asztráltestébe azt, ami
tehetségként, képességként, jó- vagy rosszakaratként árad
majd bele vérébe és idegeibe. A Hold nemcsak akkor
befolyásolja az ember mélyebb, tudat alatt mozgolódó és élő
mivoltát, amikor a szerelmesek az ismert költői hangulatban
sétálnak a holdfényben. Ez a Hold-lét mindabban működik, ami
az ember mélyebb szférájából tör fel, és az értelmi síkja alatt
teszi őt olyanná, amilyenként földi életében végül megjelenik.
Ezek a holdlények tehát még ma is oly módon kapcsolódnak a
múltunkhoz, hogy a születéselőtti létben a saját előző földi
életeink alapján alakítanak ki bennünket, hogy a következő
földi életünkben ilyen vagy olyan emberekként jelenjünk meg.
Ha tehát visszatekintünk oda, ahol életünk átlép a földi
tartományból a tulajdonképpeni szellemibe, és amely
születésünkkor meghatározta képességeinket,
temperamentumunkat, sőt jellemünk belső mivoltát is, akkor
azt látjuk, hogy a fizikai világból a szellemi világba vezető egyik
kapu a Hold. Ez az a kapu, amelyen át a múlt beleárad jelenlegi
emberi létünkbe, meghatározza individualitásunkat, azaz egy
bizonyos egyedi lénnyé formál bennünket.

A másik kapu a Nap. A Napnak nem az individuális létünket

köszönhetjük. A Nap nemcsak a jók, és rosszak fölött ragyog
egyformán, de a zsenik és ostobák felett is. A Nap nem ismeri
földi életünknek az egyedi vonásainkban megnyilatkozó
oldalát. A Nap révén másvalami kapcsolódik földi
individualitásunkhoz.

Ez a valami csak azáltal jelenhetett meg, hogy a Föld-fejlődés

bizonyos időpontjában Krisztus, a Nap magasztos lénye nem

8
maradt a Napon, hanem leszállt a Napról a Földre, emberi
testet öltve földi emberré lett, és ezzel saját kozmikus sorsát
egyesítette az emberiség földi sorsával. Krisztus annak
köszönhetően közelítheti meg az egyes emberi
individualitásokat, hogy naplényből földi lénnyé vált. A Nap
többi lénye a Napon maradva nem közelítheti meg az egyes
emberek individualitását, hanem általánosságban az
emberiséggel állnak kapcsolatban.

Ez a vonás Krisztusban is megtalálható, ami végtelenül áldásos

a földi emberiség számára. Ez például abban nyilvánul meg,
hogy működése nem ismer semmiféle emberi
megkülönböztetést. Krisztus nem egy nemzeté, osztályé, vagy
rendé, hanem minden emberé – osztályra, fajra, nemzetre való
különbség nélkül. Krisztus annyiban nem az egyes emberé,
hogy hatásával belső segítséget nyújt a zseninek is és az
ostobának is. A Krisztus-impulzus megközelíti az ember
individualitását, de az ember legmélyebb belső lényét keresi,
hogy egyáltalán hatni tudjon bennünk. A Krisztus-impulzust
nem annyira az értelmi erőinkkel kell megragadnunk, hanem a
lélek és a szív legmélyebben rejlő erőivel. Amennyiben ez
megtörténik, akkor Krisztus nem individuális értelemben hat
bennünk, hanem teljesen általános emberi értelemben.
Krisztusnak ez az általános emberi szerint való működés felel
meg, mivelhogy ő Naplény.
Amikor visszatekintünk a Hold-léthez fűződő kapcsolatunkra,
olyankor azt érezhetjük, hogy általa valami olyasmit hordozunk
magunkban, amit nem a jelenünknek köszönhetünk, mert ez a
valami a múltnak egy darabja bennünk, nemcsak a földi,
hanem a kozmikus múltnak is. Jelenlegi földi életünkhöz
hozzákapcsoljuk a múltnak ezt a darabját. Általában nem

9
szoktuk végiggondolni, hogy múltunknak ez a darabja mi
mindent rejt magában. De mint emberek nem sokat
hordoznánk magunkban, ha a múlt nem lenne megtalálható
bennünk. Így amikor leszállunk a születéselőtti létünkből a földi
életünkbe, olyasmit is felveszünk magunkba, aminek bizonyos
automatikus jellege van: fizikai és étertestünk
automatizmusát. Ami tehát meghatározott módon ilyen vagy
olyan emberré tesz bennünket, az alapvetően összefügg a
múltunkkal, így a Hold-léttel.

Ahogyan azonban a Hold-lét révén a múlttal függünk össze,

úgy a Nap-lét révén a jövőhöz kapcsolódunk. A Hold
vonatkozásában, tudniillik az oda visszahúzódó lényeknek
köszönhetően, már a régebbi korokban bizonyos érettségre
tettünk szert. A Nap viszont ma csak az általános emberit
ösztönzi bennünk, és az ő számára csak a sokkal későbbi
korokban érlelődünk meg, hosszú fejlődés után. A Nap a
jelenlegi időkben még csak a külső mivoltunkhoz fér hozzá.
Egyedi mivoltunkat, belső lényünket csak az eljövendő
korokban tudja majd megközelíteni. A Nap-létre csak akkor
válunk majd éretté, amikor a Föld már nem a mostani Földként
fog létezni, hanem egy egészen más metamorfózisba lép át. Az
ember nagyon büszke az értelmére, de a mostani
emberiségben található értelem teljes mértékben földi
termék, mert az értelem az agyhoz kötődik, az agy pedig a
leginkább fizikai az emberben, bár ezt nem szokták elhinni.
A Nap állandóan kiragad bennünket földi kötődéseinkből,
ugyanis nem az agyunkra hat. Ha az agyunkra hatna, akkor
sokkal okosabb gondolatok születnének bennünk. A Nap
valójában a szívünkre hat, ha a fizikaiságot nézzük. A szívből
Nap-hatások sugároznak ki, kedves barátaim. Az agy révén az

10
emberek tulajdonképpen önzőek, a szív révén válnak
mentessé az önzéstől, és emelkednek fel az általános
emberihez. Így a Nap révén valójában többek vagyunk annál,
mint amik saját magunktól lehetnénk a mostani földi
életünkben. Azt mondanám, hogy mivel Krisztus a Nap lénye,
ezért ha valóban megtaláljuk a hozzá vezető utat, akkor valami
többet kapunk, mint amennyit a jelenlegi emberi mivoltunk
nyújt számunkra.

A Napra valóban úgy tekinthetünk fel, mint, ami a jövőt

hordozza, míg a Hold a múlt hordozójaként jelenik meg az
égen. Ez a másik kapu, amely a szellemi világba tehát a jövő
felé irányul. Mert ahogyan a földi létbe a Hold lényei és erői
visznek be bennünket, úgy halálunkkor a földi létből a Nap-
erők hoznak ki ismét. A Nap-erők az emberben azzal függnek
össze, amivel még nem tudunk megbirkózni, de amit az istenek
azért adtak nekünk, hogy ne satnyuljunk el a földi létben,
hanem nőjünk túl önmagunkon. Így a Hold és a Nap valóban a
világmindenségből a földi létbe és onnan a szellemi létbe
vezető két kapu. A Holdon olyan lényeket találunk, akikhez a
múltban úgy kapcsolódtunk, ahogyan leírtam. A Napon olyan
lények laknak, akikhez – Krisztus kivételével – csak kozmikus
létezésünk eljövendő időszakában fogunk tudni kapcsolódni.
Krisztus fog elvezetni bennünket egykori napbeli társaihoz. Ez
azonban még teljesen a jövő világa az emberek számára.
A szellemiségből tehát hatás éri fizikai és étertestünket a
Holdról, de ugyanúgy a Napról, a jövő világából is. Nézzük
például a temperamentumunkat. A temperamentumunkban
levő erők nagyon is hatnak a fizikai testünkre, de kiváltképpen
az étertestünkre: ezek szabályozzák bennünk a Nap és a Hold
együttműködését. Akinek temperamentumában intenzívebb a

11
melankolikus vonás, azt inkább a holdszerűség befolyásolja.
Akinek temperamentumában a szangvinikus hajlam dominál,
azt a napszerűség befolyásolja erőteljesebben. Akiben
kiegyenlítődik, semlegesítődik a napszerű és a holdszerű jelleg,
az flegmatikussá válik. Ahol tehát a bennünk működő fizikaiság
lelkileg jut kifejezésre – mint a temperamentumunkban -, ott
egész emberi lényünkben a napszerű és a holdszerű jelleg
érvényesül. Az ember azonban csak ott pillantja meg ezt a
napszerűséget és holdszerűséget, ahol ezek külső fizikai
alakban jelennek meg, vagyis ahol a Hold mintegy a külső
korongja által mutatkozik meg, miként a Nap is. Léteznek
azonban a fizikain messze túlterjedő hatások is, így
mindenképpen beszélnünk kell a Hold és a Nap
szellemiségéről. Ez igazán könnyen belátható.

Ennek megvilágítására először is nézzünk meg egy emberi

testet. Ebben az emberi testben ma már nem találjuk meg
azokat a szubsztanciákat, amelyek tíz évvel ezelőtt voltak
benne. A külső fizikai szubsztanciákat állandóan levetjük, és
újakkal pótoljuk. Megmarad azonban az ember szellemi
formája, az emberi alak: ezek az ő belső erői. Amit önök tíz
évvel ezelőtt elfogyasztottak, az testté és vérré vált, ami akkor
alakult anyagi szubsztanciává, azt ma önök nem tudják erre a
székre ültetni, mert a fizikai anyag állandóan áramlik belülről
kifelé, folyamatosan leválik rólunk. Ezt nem szokták figyelembe
venni, bár manapság valamennyire elismerik, legalább is a
Földre vonatkozóan. Azt azonban már nem tudják, hogy ez a
világmindenségben is így van. Az emberek úgy vélik, hogy a ma
ránk világító Hold azonos azzal, ami Buddhára, Alkibiádészre
vagy a régi cézárokra sugárzott. Szellemileg ez így van, de
fizikai anyagát tekintve egyáltalán nem!

12
A fizikusok, az asztrofizikusok kiszámították, hogy a Nap mikor
fog szétporlani a világűrben. Tudják, hogy egyszer szétporlik,
de évmilliókban számolnak. Ugyanez lenne az eredmény, ha az
emberre vonatkozóan is végeznének ilyen számításokat. Ezek
a számítások halál biztosan helyesek, kifogástalanok, csak
éppen nem igazak. Egészen pontosak, de csak annyiban, mint
a következő példa. Ha megvizsgálunk egy emberi szívet, azután
öt nap múlva megint, majd további öt nap múlva is, akkor a kis
változásokból ki lehetne számítani, hogy ez a szív milyen lesz
háromszáz év múlva, sőt azt is, hogy milyen lehetett háromszáz
évvel ezelőtt. Kapunk valamilyen eredményt, ha ilyen
számításokat végzünk. Csakhogy ez a szív háromszáz évvel
ezelőtt még nem létezett, és háromszáz év múlva sem fog
létezni. Így a geológia tudománya is kiszámítja, hogy milyen
volt a Föld húszmillió évvel ezelőtt. Kiszámítják, hogyan nézett
ki, és azt is, hogy milyen lesz húszmillió év múlva. A számítás
teljesen hibátlan lehet: a Föld ilyen és ilyen volt a matematikai
számítás szerint, és olyan és olyan lesz húszmillió év múlva.
Csakhogy a Föld nem létezett húszmillió évvel ezelőtt, és
húszmillió év múlva sem létezik már! A számítások kétségkívül
helyesek, csak éppen nem igazak.
Még a legszűkebb időszakaszok tekintetében sincs ez
másképpen kint a világtérben, mint az embernél. Ha az ásványi
anyagok lényegesen tovább maradnak is meg az élő testek
anyagainak formáiként, azért az ásványi anyagok számára is
csak átmeneti állapot a tisztán fizikai lét, a fizikai jelleg. A mai
egünk Holdjának fizikai összetétele nem azonos azzal, amivel
Alkibiádészre, Caesarra vagy Augustus császárra ragyogott le.
A Hold éppen úgy kicseréli az anyagát, mint az ember fizikai
teste. A szellemi azonban megmarad odakint is, mint ahogy az

13
embernél is születésétől kezdve a haláláig csak a szellemi
marad meg, a fizikai anyag nem.
Világszemléletünk tehát akkor lesz helyes, ha úgy tekintünk az
emberre, hogy születése és halála között csak a lelke az igazán
maradandó. Amit pedig kint az égitesteken találunk
maradandóként, azok a szellemi lények. Ott sokaság van. Az
ember egység, egyetlen lélek, kívül viszont sokaságot találunk.
Ha tehát a Holdról és a Napról a valóságnak megfelelően
akarunk beszélni, akkor a Hold szellemi lényeiről és a Nap
szellemi lényeiről kell beszélnünk. A Hold lényeiről, akik a
múltunkkal függnek össze, és a Nap lényeiről, akik a jövőnkkel
állnak kapcsolatban, bár jelenlegi életünkre is hatnak.

E szellemi lényeknek az emberre való közvetlen hatását

nevezzük az ember karmájának: a sorsa felépítésének és
fejlődésének egészét. Az ember karmáját éppen a múltnak és
a jövőnek ez az egymásba fonódása határozza meg. A sorsnak
ebben az áramlásában működnek együtt a Hold és a Nap erői,
a Hold és a Nap szellemi lényei.
Tulajdonképpen csak akkor jutunk el az emberi karma, az
emberi sors szemlélésének valódi megalapozásához, ha az
embert ilyen módon beillesztjük a világmindenség egészébe.
A múltat a legjobb akarattal sem tudjuk megváltoztatni. A
Holderők ezért megváltoztathatatlan szükségszerűséggel
avatkoznak be és működnek emberi lényünkben. Ilyen
megváltoztathatatlan és szükségszerű jellege van mindannak,
ami a Hold felől hat ránk. Ami viszont a Naptól indul ki, és így a
jövőre utal, az olyan jellegű, hogy közben az akaratunk, és így
a szabadságunk is érvényt szerezhet magának. Azt mondhatjuk
tehát: ha az ember valóban újra isteninek látja a kozmoszt, és
14
nemcsak valami rajongó dagályossággal beszél általában a
világ isteni mivoltáról, hanem újra határozott módon lesz
képes beszélni róla, ahogyan megnyilvánul a világmindenség
egyes részeiben, az égitestekben, akkor egyfajta sajátos
kifejezésmód is megjelenik számunkra, amennyiben a szív és
az ember valódi megismerésével tekintünk fel az égitestekre.

Mi lenne, ha egy kézzel, karral, fejjel, mellel, lábszárral,

lábfejjel rendelkező ember állna előttünk, és megkérdeznék
tőlünk, például az ujjaira mutatva, hogy azok micsodák, azt
felelnénk: ez az ember. A lábáról vagy az orráról is csak azt
mondanánk: ez az ember. Ha nem különböztetünk meg
semmit, hanem mindent az „ember” általános kifejezésével
jelölünk, akkor egyúttal minden meghatározatlan marad
számunkra. Ugyanilyen meghatározatlanságban maradunk
akkor is, ha csak rámeredünk a világmindenségre, megnézzük
a Napot, a Holdat, a csillagokat, és csak az általában vett
„isteniről” beszélünk. Ismét el kell jutnunk oda, hogy biztos
szemléletünk legyen arról, ami isteni. Ehhez akkor jutunk el, ha
például felismerjük a Holdnak az elmúlt életeinkkel való
összefüggését, sőt az egész Föld múltjával való mély
kapcsolatát. Ha ilyenkor feltekintünk a Holdra, azt
mondhatjuk: „Te vagy a szükségszerűség világának fia, érzem
a hozzád, a kozmosz isteni fiához fűződő bensőséges
kapcsolatomat, amikor meglátom magamban mindazt, ami
felett az akaratom nem uralkodik.” Így érzéssé válik bennünk a
Hold megismerése. Mert mindazt a Holdhoz kötjük, amit belső
szükségszerűségként élünk át magunkban.

Ha viszont ugyanígy a Nap-létet érezzük át – és már nemcsak

számításokkal, műszerekkel közeledünk hozzá -, akkor
megláthatjuk, hogy a Nap kapcsolatban áll a bennünk élő

15
szabadsággal, mindazzal, ami a mi dolgunk, hogy megtegyük a
jövő számára. Ahogyan a Nap minden reggel felszólít
bennünket az emberi tevékenységekre, úgy az éjszaka befogad
az álmainkkal, amelyek megmutatják, hogy kik voltunk, mi él
és hat bennünk, milyen múlthoz kötődünk. Az éjszakán a Hold
uralkodik, meglátjuk általa a múltunkat. Életünk minden újabb
reggelén viszont a Nap sugarai arra szólítanak fel bennünket,
hogy éljünk a szabadságunkkal. Így emberi lényünk a maga
kozmikus létezésében összefügg a Nappal is, és ha ilyen
érzések hatnak át bennünket, ezt mondhatnánk a Nap felé
fordulva: „Te, a szabadság kozmikus fia, rokonnak érez- lek
magamban mindazzal, ami saját lényemnek megadja a
szabadságot, és az elhatározás képességét ébreszti fel bennem
a jövő számára.”

Ezekkel az érzésekkel ismét hozzákapcsolódnánk az ősi

emberiség ösztönös bölcsességéhez. Az ősrégi civilizációk
csodálatos költői kisugárzását igazán csak akkor érthetjük meg,
ha képesek leszünk arra, hogy a Holdra úgy tekintsünk fel, mint
a múlt szükségszerűségére, a Napra pedig úgy, mint a jövő
szabadságára. Így fonódik össze a sors alakulásában a
szükségszerűség és a szabadság. Ha földi-emberi módon
beszélünk, akkor szükségszerűségről és szabadságról
beszélünk. Ha viszont égi-kozmikus módon, akkor Hold- és
Nap-létet mondunk.
Keressük hát meg sorsunk alakulásában a holdszerű és a
napszerű vonásokat. Találkozunk például életünk során
valakivel. Többnyire megelégszünk azzal, hogy véletlenül
találkoztunk vele, mert nemigen figyeljük meg az életet,
hanem nagyobb részben gondolkodás nélkül elfogadjuk
eseményeit. Ha azonban mélyebben pillantunk bele az egyes

16
emberi életekbe, akkor észrevehetjük, hogy amikor két ember
találkozik az életben, akkor útjukat valójában különös módon
egymáshoz vezették. Tegyük fel, hogy akik találkoznak, azok
közül az egyik huszonöt éves, a másik pedig húszéves, és
visszatekintenek arra, amit addig átéltek. Akkor egészen
világossá válhat számukra, hogy a húszéves embert életének
számtalan történése oly módon terelte ide a világ egy másik
sarkából, hogy most találkozhatott ezzel az emberrel, aki
éppen úgy áttekintheti huszonöt évét: ő egészen máshonnan
jutott el ehhez a találkozáshoz.

Sorsunk alakulásában mennyi mindennek kell összejátszania,

hogy a világ két különböző pontjáról elinduló két embert egy
valóban kemény szükségszerűség vezethesse, amely azt a
helyet veszi célba, ahol majd találkozni fognak egymással. Lelki
szemünk követni sem tudja azt a csodálatos fejleményt, ami az
ilyen szemlélet nyomán megnyilatkozhat számunkra.
Elszegényíti azonban az emberi életet, ha nem törekszünk
ilyenféle szemléletre, mert általa végtelen gazdagságában
mutatkozik meg számunkra az élet. Észrevehetjük azt, hogy
egy látszólag teljesen véletlen emberi találkozásról is
elmondható, ha a hozzá fűződő viszonyunkra pillantunk: ezt a
találkozást egész eddigi földi életünk folyamán kerestük. Sőt,
még azt is mondhatjuk róla, hogy már földi életünket
megelőzően is, de erre most nem térek ki. Csak meg kell
fontolnunk, hogy soha nem bukkantunk volna erre az emberre,
ha eddigi életünkben itt vagy ott egy kissé is letértünk volna
balra vagy jobbra, és másfelé mentünk volna. Nem végzünk
ilyen megfigyeléseket, de nagy gőg azt vélnünk, hogy amit nem
veszünk észre, az nem is létezik. Pedig itt van! Ha kutatni
kezdjük, a szemünk elé tárul.

17
Valamennyi folyamatban lényeges különbséget vehetünk
észre két ember találkozása előtt és találkozásuk után. Mert a
földi létben való találkozásuk, egymásra találásuk előtt még
csak úgy kapcsolódtak egymáshoz, hogy a másikról semmit se
tudtak. Találkozásuk után viszont már úgy kapcsolódnak, hogy
tudnak egymásról. Ekkor azonban valami nagyon jelentős
dolog is megkezdődik számukra.

Természetesen nagyon sok olyan emberrel találkozunk életünk

során, akikhez egyáltalán nem is közeledünk. Nem akarom azt
mondani, hogy sok olyan emberrel találkozunk az életben,
akikről azt mondhatnánk, hogy jobb lett volna, ha inkább
messzire elkerüljük őket; nem mondom ezt. De igen sok olyan
emberrel kerülünk kapcsolatba, akik esetében nem figyelhető
meg ez a most említett tény, hogy tudniillik mindenképpen
közeledni akarunk hozzájuk.
Ha az eddig elmondottakat a szellemtudomány
megvilágításában nézzük, akkor kiderül, hogy a földi életben a
Hold határozza meg azt, ami két emberrel a megismerkedésük
előtt történik; viszont mindaz, ami megismerkedésük után
játszódik le közöttük, a Nap befolyása alatt áll. Ami tehát
megismerkedésük előtt játszódik le két ember között, azt a
szilárd szükségszerűség határozza meg, ami pedig
megismerkedésük után megy végbe, azt már a szabadság,
illetve saját kölcsönösen szabad magatartásuk oldaláról kell
néznünk. Valóban az a helyzet, hogy amikor megismerünk
valakit, olyankor tudat alatt a lelkünk körültekint, hátra illetve
előre: visszafelé a szellemi Hold felé, előre pedig a szellemi Nap
felé. Ezzel függ össze az, hogy a karmánk, a sorsunk valójában
hogyan is szövődik.

18
Ma még igen kevés ember képes arra, hogy ezeket a dolgokat
átérezze. De korunkban éppen azért forrong oly sok minden,
mert az ilyen dolgok iránti érzék képessége kifejlődőben van
bennünk. Már számos emberben működik ez, de többnyire
nem tudatosan, és különféle egyéb körülményeknek
tulajdonítják. De valójában annak átérzése igyekszik a felszínre
kerülni az emberekben, hogy egymás megismerésénél
megfigyeljék azt is, hogy mennyit köszönhetnek a kemény
szükségszerűségnek, a Hold-létnek, és mi várakozik rájuk a
fénylő Nap, a szabadság oldala felől. A karmának ez az átérzése
egyúttal az emberiségnek a jelentől a jövő felé vezető
kozmikus sorsa. Mert ha találkozunk valakivel a világban, akkor
iránta kétféle magatartást különböztethetünk meg
magunkban. Az egyik embert úgy ítéljük meg, hogy a hozzá
fűződő viszonyunk elsősorban az akaratunkból indul ki,
másokat viszont úgy, hogy a megítélésünk főként az
értelmünkből vagy az esztétikai érzékünkből indul ki.

Fontolják meg, hogy emberismeretünk milyen finom

különbségeket mutat az ilyen dolgokban már fiatalon, vagy
gyermekkorukban is: az egyik embert szeretjük, vagy éppen
gyűlöljük. Kevésbé intenzív esetben csak rokonszenvet vagy
ellenszenvet érzünk valaki iránt, ez nem hatol mélyre,
elmegyünk mellette, elengedjük magunk mellől. Például a
legtöbb iskolai tanárunkhoz így viszonyulunk: elmegyünk
mellettük, és ők is elmennek mellettünk. Az ember
szerencséje, ha ezt néha más módon éli meg.
Létezik azonban már a gyermekkorban is másfajta kapcsolat.
Ilyenkor bensőleg ragad meg bennünket az illető, és azt
érezzük: amit tesz, azt kell nekünk is tennünk! Ekkor nem úgy
nézzük ezt az embert, hogy egyszerűen hagyjuk magunk

19
mellett elmenni. A hozzá fűződő kapcsolatunkban inkább a
vezetőnknek választjuk, és követjük őt „az Olimposzra vezető
úton”. Vannak tehát olyan emberek, akik csak az értelmünkre,
az értelmi rokonszenvünkre és ellenszenvünkre hatnak,
legfeljebb még az esztétikai szimpátiánkra és antipátiánkra.
Mások viszont az akaratunkra.

Vagy ha az élet másik oldalát nézzük: valamennyien tudják,

kedves barátaim, hogy találkozunk az életben olyan
emberekkel, akik a külső körülmények folytán esetleg igen
közel kerülnek hozzánk, de képtelenek vagyunk álmodni velük.
Nem álmodunk róluk! Másokkal egyetlenegyszer találkozunk,
és nem szabadulunk meg tőlük, gyakran álmodunk róluk. Ha
azután nem jön létre, hogy bensőséges kapcsolatba kerüljünk
velük, akkor ezt más földi életekre kell elhalasztanunk. De
valóban mélyebben érint meg bennünket az olyan emberhez
fűződő kapcsolatunk, akiről alighogy megismertük, máris
álmodunk, mint az olyan emberhez, akiről egyáltalán nem
tudunk álmodni.

Létezik azonban éber álmodás is. Ma még ez az éber álmodás

a legtöbb embernél mindenesetre elég bizonytalanul játszódik
le. De tudjuk, hogy vannak beavatott emberek, akik bizonyára
másképpen élik át az életet is. Ha az ilyenek olyan személlyel
találkoznak, aki az akaratukra hat, akkor ez egyfajta belső
beszédet is kivált náluk. Az efféle személy ugyanis nemcsak
akkor beszél hozzájuk, amikor közvetlenül előttük áll, hanem
belőlük is beszél. Ha be vagyunk avatva a világlét titkaiba,
akkor az emberi kapcsolataink kétféleképpen jelennek meg
számunkra: találkozunk emberekkel és meghallgatjuk őket. Ha
később másfelé vezetnek útjaink, akkor már nem halljuk őket
tovább, távol kerülünk tőlük. De találkozunk olyan emberekkel

20
is, akiket szintén meghallgatunk, és amikor elhagyjuk őket,
akkor saját belső lényünkből szólalnak meg: itt vannak
bennünk és beszélnek hozzánk!
A beavatott embernél ez így történik, ahogy most leírtam.
Valóban mintegy magában hordozza azokat, akik így hatnak rá,
mégpedig hangjuk egész színezetével együtt. Aki nincs
beavatva, annál ez inkább érzelmileg, érzésszerűen jelenik
meg, a tudattalanban, bár ekkor is igen intenzíven. Valaki
például találkozik egy emberrel, majd összejön olyanokkal, akik
ezt az embert szintén ismerik. Kifejezésmódjának megfelelően
például azt mondja róla: remek fickó! – Talán a többiek közül
is azt mondják néhány an: valóban remek fickó! – Tehát
megnézte, és az értelmével alkotott véleményt róla.

De nem mindenkivel szemben viselkedünk úgy, hogy remek

fickónak, esetleg pojácának és hasonlónak mondjuk.
Előfordulnak olyan emberek is az életünkben, akik az
akaratunkat, amely – mint gyakran kifejtettem – ébrenlétünk
alatt is csak egyfajta alvó állapotban létezik bennünk,
közvetlenül követésre vagy ellenállásra sarkallják. A beavatás
nélküli embereknél nem szólalnak meg, mégis akaratukban
benne élnek. Miféle különbség ez tulajdonképpen,

Ha olyan emberekhez közeledünk, akik nem élnek benne az

akaratunkban, akiknél nem érezzük akaratunkban a követés
vagy ellenszegülés igényét, hanem csak megítéljük őket
valahogyan, akkor karmikusan kevés kapcsolat fűz hozzájuk,
kevés dolgunk akadt velük előző földi életeinkben. Az elmúlt
földi életek során azokkal az emberekkel volt sok dolgunk, akik
most hatnak az akaratunkra, nem engednek el, alakjuk azonnal
felejthetetlenül belénk vésődik, szinte ébren is álmodunk

21
felőlük. Ezekhez az emberekhez mintegy kozmikusan kötődünk
a Hold kapuja révén. A jelenlegi életben viszont mindig a Nap-
lét révén kapcsolódunk mindahhoz, ami nem a Hold-lét
szükségszerűségével él bennünk.

Így szövődik a sorsunk, és ezért azt mondhatjuk, hogy az ember

poláris lény. Egyfelől ott van fejének elszigetelt élete – ez
nagyfokú önállósággal rendelkezik. A fej léte tulajdonképpen
állandóan kiemelkedik az ember általános kozmikus életéből,
már pusztán fizikailag is: az agy átlagosan 1500 grammot
nyom. Ekkora súlynak szét kellene nyomnia az alatta található
ereket. Gondolják csak el, hogy a finom erekre 1500 gramm
nehezedik! De nem ez történik. Miért nem, Mert benne úszik
az agyvízben. Ha fizikát tanultak, akkor tudják, hogy a vízben
minden test annyit veszít a súlyából, amennyi az általa
kiszorított víz súlya – ez az úgynevezett arkhimédészi törvény.
Mivel az agy az agyvízben úszik, ezért reálisan csak 20 gramm
súlyú, a többi nem érvényesül. Így az emberi testben az agy
valójában csak 20 grammot nyom, nem 1500 grammot. Az agy
elszigetelődött, saját élete van, és sok más tekintetben is
önálló léte van.

Amikor a világban jövünk-megyünk, az agyunk valóban

olyasmi, mint egy autóban ülő ember. Maga az ember nem
mozog, az autó mozog, míg ő nyugodtan ül. Értelmünk
hordozójaként az agynak is elszigetelt élete van. Értelmünk
ezért olyan független az individualitásunktól. Hiszen az egyes
embereknek nincs saját értelmük. Nagyon rosszul értenénk
meg egymást, ha mindegyikünknek saját értelme volna! Csak
azáltal tudjuk egymást megérteni, hogy mindenkinek azonos
értelme van, még ha kisebb vagy nagyobb mértékben is – ezek
csak fokozati különbségek -, de lényegében az értelem

22
általános jellegű. Az emberek ezért értik meg egymást az
értelem révén, ez független a kvalitásaiktól. Ami az emberi
sorsban közvetlen jelenként tűnik fel, így két ember találkozása
is, az az értelemre és a hozzá kapcsolódó érzelmi impulzusra
hat. Ekkor beszélünk „remek fickóról”, aki csak annyiban
érdekel bennünket, amennyiben az értelmünkre hat. Az
értelmünkre az hat, ami nem karmikus.

Ami viszont karmikus, vagyis ami bennünket, mint embereket

olyan módon köt össze, amit más emberi személyekkel éltünk
át, akikkel ténylegesen találkoztunk, az az akaratunkon
keresztül hat, az emberi lény akaratának mélységei révén. Erről
van szó: az akarat már akkor is hat, mielőtt szemtől-szemben
állnánk azzal az emberrel, akivel az életben karmikus kapcsolat
köt össze. Hiszen az akaratot nem mindig világítja át az
értelem. Gondoljanak arra, hogy az akaratban milyen sok
homály van! A legsötétebb vonást éppen a két embert
egymáshoz vezető karma hordozza, így csak az akaratuk
megragadásában veszik észre, hogy itt a karma működik. Az
értelem csak abban a pillanatban kezd hatni, amikor már
szemtől-szemben állnak egymással. Amit azután az értelem
sző, az ismét alapját képezheti egy következő karmának. De azt
mondhatjuk, hogy lényegében véve – ha nem is teljes
egészében – a karma csak annak a két embernek a
találkozásával teljesül be, akiknek karmikusan közük van
egymáshoz. A karma tekintetében pedig csak az hat tovább,
amit azután tudattalanul folytatásaként már ők maguk
cselekszenek. A sorsba azonban még sok minden beleszövődik,
ami csupán az értelemre és annak szimpátiáira és antipátiáira
hat. Itt egybefonódik a múlt és a jövő, a Hold- és a Naplét. A
karma múltba nyúló fonala tehát összefonódik a jövőbe tartó
fonalával.
23
Így egészen pontosan bepillanthatunk a világ létébe. Mert ha
reggel rátekintünk a Napra, éjszaka pedig a Holdra, akkor
kölcsönös együttműködésük megsejtése képet adhat arról,
ahogyan a saját emberi lényünkben, sorsunkban egymásba
fonódik a szükségszerűség és a szabadság. Ha pedig valóságos
eszmét alkottunk magunknak arról, ahogyan a sorsban
együttműködik a szükségszerűség a szabadsággal, akkor, ha
ezzel a megismeréssel visszapillantunk, betekintést nyerünk a
Nap és a Hold saját szellemiségébe is. Akkor együgyű
fizikusként már nem mondjuk a Holdról, hogy az pusztán
visszaveri a Nap fényét, hanem a kozmikus sors szövődéséről
és alakulásáról fogunk beszélni, amikor érzékeljük a holdfényt,
amely a Nap sugarainak visszaverődése.
És ekkor a saját emberi sorsunk révén szembesülünk a
kozmikus sorssal! Igazán csak így kapcsoljuk össze emberi
életünket a kozmosz létével. Az embernek ismét meg kell
szereznie a kozmoszhoz tartozás érzését. Az ember csak addig
létezhet, amíg része a kozmosznak, ahogy az ujja is csak addig
ujj, amíg a testén él; ha levágják, akkor többé már nem ujj. Az
ember azonban gőgös, az ujj valószínűleg szerényebb volna az
embernél, ha tudattal rendelkezne. Vagy talán ő sem lenne
szerény, ha mindig leválhatna, hogy az emberen sétálgasson,
de akkor is az ember szféráján belül kellene maradnia, hogy
még ujj maradhasson. Az embernek, mint földi lénynek
ugyancsak meg kell maradnia a Föld szférájában, hogy ember
lehessen. Amikor a Föld szféráján kívül tartózkodik, a születés
előtti és a halál utáni létben, akkor egészen más, akkor az örök
lényében él. De mindezt csak úgy érthetjük meg, ha
önmagunkat a világmindenség részeként tekintjük.

24
Ez azonban nem lehetséges, ha pusztán csak képzelődünk a
világmindenséggel való összefüggésünkről, hanem csak akkor,
ha a most mondottak alapján lassanként egészen bele tudjuk
érezni magunkat a világmindenség egyes konkrét formáiba.
Ekkor megérezzük, hogy sorsunk valóban a csillagvilágnak, a
napszerűnek és a holdszerűnek a képmása. Megtanulunk a
világmindenségbe kitekinteni, és a hatalmas világmindenség
életéből tanuljuk meg leolvasni emberi életünket. De így
megtanulunk a saját lelkünkbe is beletekinteni, és a világot a
saját lelkünkből értjük meg. Mert senki sem érti meg a Holdat,
aki nem érti az emberi sorsban rejlő szükségszerűséget, mint
ahogy senki sem érti meg a Napot, aki nem érti meg a
szabadságot az ember lényében. Így függnek össze a
szükségszerűség és a szabadság jelenségei.

A Goetheanumban a Karácsonyi Gyűlésen impulzusokat

igyekeztünk adni, hogy a jövőben még hatékonyabban
élhessen a világban az, ami ilyen módon valóban ezoterikus
szemléletként áradhat szívünkbe, lelkünkbe. Remélem, hogy a
Karácsonyi Gyűlésen végbement történés egyre jobban
beköltözik barátaink, kedves tagtársaink tudatába. Ezzel
kapcsolatban különösen szeretném felhívni a figyelmüket arra,
hogy most minden tagunk kézhez kaphatja a Karácsonyi Gyűlés
óta hetenként megjelenő „Közlöny”- ünket, aminek címe: „Mi
történik az Antropozófiai Társaságban”. E „Közlöny” és még
sok egyéb, az Antropozófiai Társaságban kibontakozó esemény
révén a jövőben valóban az antropozófiából fakadó eleven
életet nyerhet az Antropozófiai Társaság. „Zweig”- jeink
elszigeteltsége némileg enyhülhet. Az Antropozófiai Társaság
csak azáltal teljesedhet ki, hogy az új-zélandi antropozófus
„Zweig” tagja is tudja, hogy mi történik a berni vagy a bécsi
„Zweig”-ben, a berni „Zweig” tagja pedig tudja, hogy mi
25
történik Új-Zélandban, New Yorkban vagy Bécsben. Erre
meglesz a lehetőség. A Karácsonyi Gyűléshez kapcsolódva még
sok mindent, vagy legalábbis különféle dolgokat akarunk
létrehozni, és ezek között szerepel az is, hogy ez a „Közlöny”
valóban közvetítő szerve legyen mindannak, ami
antropozófiaként történik a világban. Csak egy kis betekintést
kell nyerniük ebbe a „Közlöny”-be, és világos lesz, hogy mit kell
tenni ennek érdekében. Amíg itt beszélek, addig odaát
Dornachban a „Közlöny” 3. számát adják ki, amiben kifejtem,
hogy hogyan járulhatnak hozzá tagjaink ahhoz, hogy ez a
„Közlöny” valóban megfelelő tükörképe legyen az
antropozófiai mozgalom tevékenységének.
Csakis azért határoztam el, hogy egy olyan életkorban kezdjem
újra a dolgokat, amelyben az élet rendje szerint már jogom
volna a nyugdíjazásra is, mert úgy hiszem, hogy az
Antropozófiai Társaság életének elevenebbé kell válnia annál,
mint amilyen eddig volt, és ehhez valóban több antropozófiát
kell művelni benne, mint ahogy ez idáig történt: nem
tananyagként, hanem átélt, lelkes és szeretetteljes formában.
Miután 1912-ben átadtam másoknak az Ant- ropozófiai
Társaság vezetését, most elhatároztam, hogy újra kezdem,
ismét ifjúnak képzelem magam, és tetterő van bennem.
Szeretném, ha így értenék ezt, kedves barátaim, hogy egy
elevenebb élet iránti vágy támadjon az Antropozófiai
Társaságban. Szeretném, ha valóban minden egyes taghoz
szellemi igeként jutna el valami abból, ami a Karácsonyi
Gyűlésen történt. Akik akkor nem voltak Dornachban, azok
elolvashatják a „Goetheanum”-ban, és a „Közlöny”-ben.
Ezáltal érhetjük el, hogy ismét igazi ezoterikus élet költözzön
közénk. A Szellemtudományi Főiskolát azért alapítottuk meg

26
karácsonykor, hogy az Antropozófiai Társaságban ismét
megjelenjen az ezoterikus élet.
Kedves barátaim, az önöknek most elmondott szavaimat is
olyan szándékkal mondtam, hogy egyúttal érezhető legyen
belőlük egy ilyen ezoterikus élet iránti szükséglet, aminek
részleteit majd önök is mindinkább megismerhetik. Ennek
megvalósulását a jövőben Dornachból, a karácsonykor
alapított Általános Társaságból fogjuk kezdeményezni. Bárcsak
minél több mindennel járulnának hozzá e berni „Zweig” kedves
tagjai is ahhoz, amit meglévő erőinkkel Dornachban
szeretnénk tenni az antropozófiai mozgalomért.

27
Bern, 1924. április 16.
[Új ezoterikus impulzus az antropozófiai mozgalomban.
Gyakorlati karma-kérdések. Az emberiség történelmi fejlődése.
Természettudomány és arabizmus. A régiek Atya-, Fiú- és
Szellem-misztériumai. A szabadság impulzusa a
kereszténységben és az ellentétes mohamedán impulzus.
Harun al-Rasid udvara. Amos Comenius ,,Pansophiá”-ja.
Conrad Ferdinand Meyer és Heinrich Pestalozzi.]

Már említettem egyszer berni antropozófus barátaink

körében, hogy a Goetheanum Karácsonyi Gyűlése arra volt
hivatva, hogy új lendületet adjon az antropozófiai
mozgalomnak. Ezt nem tudatosíthatjuk eléggé. A Karácsonyi
Gyűlés előtt ugyanis az a felfogás uralkodott – legalább is a
gyakorlatban, bár talán nem mindenütt -, hogy az
Antropozófiai Társaság valamilyen adminisztratív társaságot
jelent az antropozófia tartalma és életimpulzusa számára. Ez
lényegében így nézett ki, amióta az Antropozófiai Társaság
önállósította magát a Teozófiai Társaságtól.
Ennek az Antropozófiai Társaságnak a fejlődése azonban nem
haladt úgy, ahogyan haladhatott volna akkor, ha én magam
elvállalom az elnökséget vagy valami hasonlót. Mivel ezt
tettem, szabad helyzetben voltam a Társaságon belül.
Csakhogy a Társaság tagjai nem igazán tudtak mit kezdeni azzal
a lehetőséggel, ami így kifejlődhetett volna. Így történt, hogy
1919 után – azt követően, hogy a háborús évek alatt
nehezebbé vált a Társaság vezetése – különféle törekvések
jelentek meg az Antropozófiai Társaságon belül, amelyek a
tagok ilyen vagy olyan ambícióiból eredtek. Ezek azonban

28
alapjában véve kedvezőtlenül hatottak az antropozófia
tulajdonképpeni ügyére, amennyiben hatásukra különös
mértékben megnövekedett irántunk a külvilág ellenséges
érzülete. Kétségtelen persze, hogy ha egy okkult alapokon álló
társaságban bizonyos törekvések jelennek meg, akkor végül is
– az ezoterikából fakadóan – meg kell engednünk ezeknek a
létrejöttét. Hiszen gondolják el: ha kezdettől fogva
megakadályoztam volna mindazt, ami kialakulóban volt, akkor
ma az érintettek nagy része azt mondaná: ha megtörtént volna
ez vagy amaz, akkor az előnyös kifejlethez vezetett volna! –
Mégis azt kell mondanom, hogy az antropozófiai mozgalom
helyzete ezáltal mind nehezebbé vált a világban.
Nem akarok a részletekbe bocsátkozni, inkább a
pozitívumokról beszélek. Szükségessé vált, hogy a Társaságban
lassanként megjelenő negatívumokkal valami pozitívat
helyezzünk szembe. A Karácsonyi Gyűlés előtt a
Goetheanumban mindig azt mondtam: egy ilyenféle pozitív
áramlatot, mint amilyen az antropozófiai mozgalom, amely
tulajdonképpen egy szellemi áramlat, és olyan szellemi
hatalmak és erők vezetik az érzékfeletti világból, amelyek nem
jelennek meg itt a fizikai síkon, nem szabad összekevernünk az
Antropozófiai Társasággal, amely csupán az antropozófiai
impulzus ápolására irányuló adminisztratív társaság, már
amennyire képes erre.
Most a Goetheanum Karácsonyi Gyűlése óta azonban ez a
helyzet teljesen megváltozott. Csak e változás szempontjából
van értelme annak, hogy én magam vegyem át az elnökséget,
egy vezetőséggel együtt, amely egységes organizmusként
képes lesz a legintenzívebben munkálkodni az antropozófiai
mozgalomért. A feltétel tehát az lett, hogy az antropozófiai

29
mozgalom most már teljesen egybefonódjon az Antropozófiai
Társasággal! Ami tehát a Karácsonyi Gyűlés előtt még nem volt
igaz, az alapvetően megváltozott a Karácsonyi Gyűlés után. Az
Antropozófiai Társaságnak az antropozófiai mozgalommal kell
egyesülnie, ahogyan ez a világban megjelenik. E célból
azonban szükségessé vált, hogy az antropozófiai mozgalmon
átáramló ezoterikus impulzus ténylegesen behatoljon az
Antropozófiai Társaság egész működésébe. Ezért a dornachi
Karácsonyi Gyűlést követően feltétlenül el kell ismernünk,
hogy a dornachi elnökség beiktatása maga is ezoterikus
esemény volt, annak érdekében, hogy igazi ezoterikus áramlat
kerüljön be a Társaságba. Az elnökség beiktatását, tehát mint
rejtett tettet kell néznünk. Az elnökség ilyen feltétel mellett
alakult meg.

Ahhoz is ragaszkodnunk kell, hogy az Antropozófiai Társaság

nem lehet csupán adminisztratív társaság az antropozófia
számára, hanem magát az antropozófiát kell érvényesíteni
mindenben, ami a Társaságban történik. Magának a
cselekvésnek kell antropozófiainak lennie. Ez úgy látszik, igen
nehezen ver gyökeret az emberek tudatában. Pedig e
mélyreható átalakulásnak lassanként be kellene hatolnia
minden kedves barátunk tudatába.
Először is megkíséreltük, hogy a „Goetheanum”-hoz mellékelt
„Közlöny” segítségével a Társaságba belevigyük azt, ami
egységes tartalmat adhat neki, és egy olyan egységes gondolati
jelleget teremthet, amely elevenségével a szellemi áramlást
képes szolgálni. Az egységes gondolati irányt mindenekelőtt az
Antropozófiai alapelvek hetenként történő megfogalmazása
szolgálja, ezek legyenek úgyszólván az alapcsírái mindannak,
ami az egyes „Zweig”-ekben történik. Mert különös, hogy az

30
antropozófiai mozgalom jellegét még mindig mennyire
félreismerik.
Nemrégiben levelet kaptam az Antropozófiai Társaság egyik
fiatalabb tagjától. A levél a kereszténységet megújító
közösségnek az Antropozófiai Társaságba való beilleszkedését
tárgyalja. Ezt csak példaként említem, itt Svájcban ennek nincs
jelentősége. Kifejtettem valamikor a dornachi
Goetheanumban, hogy hogyan kell felfognunk ennek a
kereszténységet megújító közösségnek a viszonyát az
Antropozófiai Társasághoz. Hangsúlyoztam akkor, hogy ezt
nem tekinthetik úgy, mintha a Keresztény Közösséget az
Antropozófiai Társaságból alapítottam volna meg, hanem mint
magánember – ezt a kifejezést használtam – alakítottam ki a
Keresztény Közösséget az Antropozófiai Társaság mellett. Ez a
levél a „magánember” kifejezéshez kapcsolódik, mondván,
hogy vallási megújítást ember nem hozhatna létre, mert az
csakis azáltal jöhet létre, hogy a felső szférákból szellemi
impulzus áramlik a földi impulzusokba: vallási megújulást csak
az isteni-szellemi hatalmaktól remélhetünk. – Ez egészen
helyes. Azonban egyvalamiről talán elfeledkezett a levélíró, és
ezt az egyet teljesen meg kell értenünk az Antropozófiai
Társaságban. Azt kell megértenünk, hogy az antropozófiai
mozgalom – amelyben benne rejlenek a kereszténységet
megújító mozgalom forrásai is – nemcsak emberi
impulzusoknak köszönheti eredetét, hanem éppen a szellemi-
isteni hatalmak befolyása és impulzusa helyezte a világba. Ha
magát az antropozófiát úgy tekintjük, mint amit a szellem
hozott létre és ezoterikusan áramlik át a civilizáción, akkor
helyes szemléletünk támadhat akkor is, amikor az antropozófia
forrásából valami más jön létre, és a levélhez hasonló
ellenvetés fel sem merülhet. Tudatossá kell válnia annak, hogy
31
az Antropozófiai Társaságot a továbbiakban ezoterikusan
vezetik a Goetheanumból.
Ez összefügg azzal, hogy teljesen új vonás került mindabba,
amit antropozófiai mozgalomnak tekintünk. Ezért is veszik
majd észre, kedves barátaim, hogy ezentúl mennyire másképp
lehet majd beszélni, mint korábban. A jövőben azon múlik a
dolog, hogy az antropozófiai mozgalommal azonos
Antropozófiai Társaság minden intézkedésében felelősséggel
tartozik a szellemi hatalmaknak. De ezt helyesen kell értenünk.
Különösen arra kell tekintettel lennünk, hogy az „Általános
Antropozófiai Társaság” mint név nem használható valamilyen
rendezvényen a dornachi vezetőség előzetes beleegyezése
nélkül, és semmi sem terjeszthető a dornachi
kezdeményezésekből anélkül, hogy megfelelő kapcsolatba ne
lépnének vezetőségünkkel. Ezt meg kell említenem, mert
például gyakran előfordul, hogy előadásokat tartanak az
Általános Antropozófiai Társaság nevében anélkül, hogy
Dornach-al ezt egyeztették volna. Alapjában ezoterikus jellegű
témákat, kifejezéseket és hasonlókat adnak elő és használnak
anélkül, hogy ezt az elnökséggel megbeszélték volna. Ez
viszont nagyon is szükséges lenne, hiszen realitásokkal van
dolgunk, nem pusztán intézkedésekkel vagy formaságokkal.
Így tehát mindezeket és az ehhez hasonlókat egyeztetni kell a
dornachi elnökség jegyzőjével, vagy érdeklődni kell nála. Ha
nincs megegyezés, akkor egy ilyen rendezvény nem tekinthető
az antropozófiai mozgalomhoz tartozónak. Ennek valamilyen
módon ki kell tűnnie.

A jövőben minden bürokráciát és formális intézkedést ki kell

küszöbölnünk az Antropozófiai Társaságból. Az Antropozófiai
Társaságban tisztán emberi viszonyok létezzenek, mindent az

32
emberire kell alapozni. Talán itt is megemlíthetem, hogy ez
már abban is kifejeződött, hogy személyesen írtam alá mind a
tizenkétezer kiállított tagsági igazolványt. Azt tanácsolták,
hogy csináltassak egy bélyegzőt, amit rájuk nyomhatok. De ezt
nem tettem. Ez csak valami csekélység, de mégis más az, ha
egy tag nevére a szemem rávetődik, és így bár absztrakt, de
mégis személyes kapcsolat jön létre. Ez külsőség ugyan, de
mégis arra utal, hogy a jövőben a kapcsolatokat személyessé,
emberivé igyekszünk tenni. Prágában például nemrégiben azt
kérdezték, hogy a cseh országos társaság az Antropozófiai
Társaság tagja lehet-e, és úgy kellett döntenünk, hogy nem: az
Antropozófiai Társaság tagjai csak egyes emberek lehetnek,
akik azután persze csoportokban is egyesülhetnek. Tagok csak,
mint különálló emberek lehetnek, és igazolványukat is, mint
egyes emberek kapják meg. Jogi személyek, nem lehetnek
tagok. Az alapszabályok sem bürokratikus rendelkezések,
hanem egyszerűen elbeszélik azt, amit Dornach-ban az
ezoterikus jellegűnek tekintett elnökség a saját
kezdeményezéséből akar tenni az antropozófiai mozgalomért.
A jövőben mindezeket a legkomolyabban kell vennünk, csak
így teremthető meg az Antropozófiai Társaságban az, ami
nélkül lehetetlen lett volna számomra, hogy magam vegyem át
az Antropozófiai Társaság vezetését.

A Karácsonyi Gyűlés révén minden működésünkben és

tevékenységünkben valóban új vonásnak kell megjelennie. A
jövőben teljesen a szellemből kiindulva kell beszélnünk, úgy,
hogy ne fordulhassanak elő olyan dolgok, mint az utóbbi
időkben. Az ellenségeskedések nagy része például olyan
dolgokból származott, ami provokatív volt a Társaság számára.
Bizonyos, hogy ehhez mindenféle tisztátalanság is
hozzátapadt, de ezentúl nem viszonyulhatunk úgy az
33
ellenségeskedésekhez, mint korábban. Mert az
előadásciklusokat mindenki megkaphatja, a Filozófiai
Antropozófiai Kiadónál beszerezhetők. Nem bízzuk rá ezeket a
könyvkereskedelemre, kibocsátásukat sem úgy kell felfogni,
hogy a könyvkereskedelembe tartoznak, de így mindenki
számára hozzáférhetővé válnak. Már ezzel is elejét vesszük
annak a vádnak, hogy az Antropozófiai Társaság titkos, és hogy
az iratai is titkosak. A jövőben viszont sok olyasmi áramlik majd
be az antropozófiai mozgalomba, amivel kapcsolatban
semmiféle viszonyt nem alakítunk ki az ellenséges külvilággal.
Ami a jövőben beáramlik az Antropozófiai Társaság
tanításaiba, abból sok minden kétségkívül ellenséges érzületet
kelt majd a kívülállókban, ezzel azonban nem fogunk törődni,
minthogy ezt magától értetődőnek vesszük.

Ebből a szellemből kiindulva szeretnék most érinteni néhány

témát, főként arra vonatkozóan, hogy az emberiség történelmi
fejlődésének felfogása egészen más megvilágítást kap, ha a
világ alakulásában komolyan vesszük a karmikus viszonyok
szemléletét.
A Teozófiai Társaság német szekciójának alapításakor
Berlinben, a legelső összejövetelre kiválasztottam egy
bizonyos címet az akkor tervezett előadásom számára. Ez a cím
a Praktikus karma gyakorlatok volt. Arról akartam akkor
beszélni, amiről most lesz szó. Mert komolyan vettem a karma
témáját.

Akkoriban, a Teozófiai Társaság német szekciójában a Társaság

egyes régebbi tagjai valósággal reszkettek attól, hogy a munkát
ilyen ezoterikus módon szándékozom kezdeni. Még valóban
nem volt meg ehhez a hangulat. Látni lehetett, hogy az

34
emberek milyen kevéssé voltak ilyesmire felkészülve. Az akkor
tervezett formájában a „praktikus karma-gyakorlatok”
témájáról egyáltalán nem beszélhettem. Így a körülmények
arra kényszeríttek, hogy sokkal exoterikusabb módon fejezzem
ki magam, mint szándékomban állt. Azonban több mint két
évtized előkészítő munkája után el kell már kezdenünk végre
az igazi ezoterikát. Így jött létre Dornachban a Karácsonyi
Gyűlés, amikor bekerült a Társaságba az ezoterikus elem, és
most voltaképpen ott folytatom, ahol annak idején be akartam
vinni a Társaságba ezt az ezoterikus vonást.

Milyen is hát az emberiség történelmi fejlődése, ha arra

tekintünk, ami ismétlődő földi életekként jelenik meg az ember
számára? Gondolják meg, kedves barátaim, hogy amikor
valamilyen személyiség vezetőként vagy irányítóként jelenik
meg az emberiség fejlődésében, akkor meg kell állapítanunk
róla: ez a személyiség bizonyára olyan lelki individualitást
hordoz magában, aki már sokszor jelen volt a földi létben, és
áthozta mostani életébe régebbi életeinek impulzusait.
Valójában csak akkor érthetjük meg őt, ha megértjük előző
földi életeit. Látható ebből, hogy maguk az emberek hozzák át
a világtörténelem régebbi korszakaiból azt, ami ezekben a
régebbi korokban hatott. A mai civilizációban az él, ami a
tágabb értelemben vett jelen embereiből sarjadt ki. Ennek a
tágabb értelemben vett jelennek az emberei ugyanazok a
lelkek, akik a régebbi korokban voltak itt, felvették magukba
azt, amit a civilizáció korábbi korszakai nyújtottak, majd
mindezt ők maguk, mint egyes személyek hozták át a mi
korunkba. Hasonlóképpen történt ez a többi korszakban is. A
civilizáció impulzusainak tovább-áradását csak úgy érthetjük
meg, ha belemélyedünk abba, ahogy ezeket az impulzusokat
az egyes lelkek viszik át az egyik korszakból a másikba. Így már
35
valami konkrétabb képünk lesz a történelemről az elvont
nézőpontok helyett. Általában mindig arról szoktak beszélni,
hogy a világtörténelemben csak eszmék hatnak, és a morális
akarat, vagyis a morális impulzusok révén kerülnek át a dolgok
az egyik korszakból a másikba. Csakhogy maguk az emberi
lelkek hordozzák azt, ami más kultúrkorszakokból származik,
mivel a lelkek mindig újra megtestesülnek. Csak akkor
érthetjük meg, hogy milyenné váltunk és hogy miképpen
hoztuk magunkkal mindazt, ami a testünk sorsának – jó és
rossz sorsának – alapja lesz, ha először is tekintettel vagyunk
arra, hogy az alakuló történelmet az ismétlődő földi életekben
élő emberek viszik át egyik korszakból a másikba. Csak ekkor
tárulnak fel a történelem alakulásának titkai, nagy rejtélyei.
Ma három példán szeretném bemutatni, hogy a karma hogyan
hat a konkrét személyiségek által. Az egyik példában a
történelem nagy színpadára vetünk egy pillantást, a másik
kettőben inkább az egyes ember újratestesülését követjük
nyomon.

Modern civilizációnkban sok mindent találunk, ami

voltaképpen nem igazán kapcsolódik a kereszténységhez, a
keresztény fejlődéshez. Ez az újabb természettudományból
fakad, amiből sok minden bekerül már az elemi iskolákba is, így
már az olyan embereknek is természettudományos lesz a
gondolkodásuk, akik különösebben nem is ismerik a
természettudományt. Ez valójában egy nem keresztény
impulzus. De ez honnan származik?

Valamennyien tudják, hogy mintegy fél évezreddel a

kereszténység megalapítása után elterjedt az arabizmus,
amelyet Mohamed inspirált. Ezt az arabizmust mindenekelőtt

36
úgy tekintik, hogy Mohamed egy olyan tanítást alapozott meg,
amely meglehetősen ellentétes a kereszténységgel. Miben áll
ez az ellentét? A kereszténységhez hozzátartozik, hogy
középpontjában az isteninek három formája áll: az Atya, a Fiú
és a Szellem. Ez a régi misztériumokra nyúlik vissza, amelyek az
embert négy bevezető fokon vezették egyre feljebb, majd
pedig további három felső fokon. Az ötödik fok elérésével az
ember a Szellem képviselőjeként jelent meg, a hatodiknál,
mint Krisztus képviselője, a legfelsőnél, a hetediknél pedig az
Atyát képviselte. Ezt most csak megemlítem.

Ez a hármasság teszi lehetővé azt, hogy a kereszténység a

szabadság impulzusát hordozza. Feltekintünk az Atyaistenhez.
Ki O a mi számunkra? O az a szellemiség, aki a világmindenség
mindazon erőiben él, amelyek a Holdról indulnak ki a földi lét
számára. A földi létben a Holdról indulnak ki mindazok az erők,
amelyek a fizikai csírázás impulzusával függnek össze, így az
embernél a saját fizikai létesülésével. Tisztában kell lennünk
azzal, hogy az ember fizikai létrejöttének mindig megvan a
szellemi oldala is. A szellemi-lelki születéselőtti létből
leszállunk a földi életbe, és egyesülünk a fizikai testünkkel.
Mindaz azonban, ami ekkor történik, ami születésétől kezdve
beilleszti az embert a földi életbe, az mind az Atyaisten
teremtése, a Föld teremtése a Hold-erőkön keresztül. Így az
ember már előre meghatározott lény, amennyiben földi élete
során a Hold-erőknek van alávetve. Amikor belép a földi
fejlődésbe, akkor egészen meghatározott impulzusok hatnak
rá. Így például a holdvallás – amilyen az ókori héber-zsidó
vallás volt – kifejezetten Atya-vallás, és csak azt engedi az
emberben érvényre jutni, ami az Atyaisten erőinek, a Hold-
erőknek a befolyása alatt áll.

37
A kereszténység megalapításakor Krisztus környezetében még
megvoltak a régi misztériumok igazságai, amelyek
visszautaltak az Atlantisz utáni kultúra legrégibb korszakaiban
fennálló intézményekre, amelyeket az ember ma egészen
furcsának találhat, holott az emberi természetben
gyökereztek.

Az Atlantisz utáni első kultúrkorszakot ó-indiai kornak

nevezzük. Amikor ebben az ember elérte harmincadik évét,
akkor földi életében egy egészen radikális változás,
metamorfózis következett be. Ezt a rendkívül radikális
változást a következőképpen érzékeltethetném: a harmincadik
évén túllépett ember találkozott valakivel, akit korábban igen
jól ismert, talán még a barátja is volt, de aki még nem múlt el
harmincéves. Ez megszólítja őt, köszönteni akarja. A
harmincadik évén túljutott ember azonban egyáltalán nem
érti, hogy mit akarhat tőle: harmincadik évében ugyanis
elfelejtette mindazt, amit addig a Földön tapasztalt. A további
életére ható impulzusokat a misztériumoktól kellett
megkapnia. Ez így volt az atlantiszi katasztrófa utáni fejlődés
legrégibb korszakában. Amit tehát valaki előzőleg átélt, azt
most meg kellett tudakolnia: ezeket az ottani kis közösségtől
kellett megtudnia. Harmincéves korában a lélek annyira
megváltozott, hogy az ember teljesen újjáalakult. Új életet
kezdett, mint gyermekkorában a születésével. Akkoriban
egészen világosan látta, hogy harmincadik évéig a fiatalság erői
működnek benne. Ezután viszont már a reális impulzusokat
hordozó misztériumoknak kellett gondoskodniuk arról, hogy
az ember a lelkében továbbra is emberi léttel rendelkezzen. Ez
volt a misztériumok tevékenysége, mivel birtokában voltak a
Fiúság titkának.

38
Krisztus már olyan korban élt, amelyben a Fiúság titkai – itt
csak utalhatok erre – teljesen szétfoszlottak, ezeket csak kis
körökben ismerték. Krisztus azonban azáltal tudott
harmincadik életévének élménye révén megnyilatkozni, hogy
legutolsóként részesült, mégpedig közvetlenül a
világmindenségből a Fiúság impulzusában, ahogyan ezt az
embernek be kellett fogadnia, hogy a harmincadik életéve
után a Nap-erőktől kerüljön függésbe, amiként azelőtt a Hold-
erőktől függött. Krisztus tudatta az emberekkel: a magában
hordozott Fiú-lény az a Nap-lény, akit egykor a
misztériumokban vártak, de mint olyan lényt, amely a Földön
még nem volt jelen. Ahogyan a régi misztériumokban
beleláttak a Nap-erők titkaiba, úgy most Krisztust mutatták
meg az emberiségnek, utalva arra, hogy immár beköltözött az
emberbe a Nap titka. Ezt a tudást később teljesen kiirtották az
első keresztény századokban. Kiirtották a csillagok
bölcsességét, a kozmikus bölcsességet, és lassanként kialakult
a Golgotai Misztérium materialista felfogása, amely Krisztust
csak úgy ismeri, hogy benne élt Jézusban, de egyébként ez a
felfogás hallani sem akar az egész összefüggésről.

Akik viszont tudtak erről, azok azt mondták az első keresztény

századokban: az Atyaisten mellett ott találjuk a Fiúistent vagy
Krisztust. Az Atyaisten azt kormányozza, ami az emberben
sorssze- rűen adott, mivel ez vele születik és a természeti
erőkhöz hasonlóan működik benne. A héber vallás jellege is
ilyen. A kereszténység emellé még odahelyezi a Fiú-erőt, amely
az ember életének folyamán olyan teremtő erőként költözik be
a lelkébe, ami szabad lénnyé teszi, hagyja, hogy önerejéből újjá
szülessen, és megtehessen olyasmit is földi életében, amit
születésekor nem határoznak meg előre a Hold-erők. Ez volt a
kereszténység legfőbb impulzusa az első századokban.
39
A mohamedánizmus ellene szegült ennek az impulzusnak
hangzatos kijelentésével: egyedül csak az az Isten létezik, akit
Mohamed hirdet. – Mindez a kereszténység előtti időkre nyúlik
vissza, bár most némileg átformálva jelent meg, mivel a
kereszténység alapítása után már fél évezred is eltelt. Ezzel a
természeti istent, az Atyaistent tették az egyetlenné, nem a
szabadság istenét, vagyis nem egy olyan istent, aki az
embereket a szabadsághoz vezeti el.

Ez az irány a régi kultúrák megújításának kedvezett az

arabizmusban, ahol csak a mohamedánizmus elterjedt. Az
egyes keleti civilizációs központokban valóban nagy erővel
támadt fel ismét az ősrégi kultúra, a kereszténység kizárásával.
Az arabizmusban a régi kultúrák ilyen újraélesztése a hódító
hadjáratok segítségével terjedt keletről nyugat felé, még
Afrikán keresztül is, ezzel a kereszténységet mintegy két
oldalról bekerítve.
Odaát Elő-Ázsiában fényes központja alakult ki ennek az
arabizmusnak Harun al-Rasid udvarában, miközben Európában
Nagy Károly uralkodott. De míg Nagy Károly alig jutott túl azon
a szinten, hogy írni és olvasni tudjon, és a kultúra csak igen
kezdetleges formáit honosította meg, addig Harun al-Rasid
udvarában kimagasló kultúra virágzott. Harun talán nem volt
egészen kifogástalan személyiség, de átfogó, beható, zseniális
szellem élt benne, a szó legjobb értelmében univerzális szellem
volt. Összegyűjtötte udvarában mindazokat a bölcseket, akik
az akkori ismereteket hordozták: költőket, filozófusokat,
orvosokat, teológusokat, építészeket, nagy szellemével
udvarába vonzott mindenkit, aki számított.

40
Így Harun al-Rasid udvarában találunk egy egészen kiváló,
jelentékeny egyéniséget, aki egy régebbi inkarnációjában –
nem a Harun al-Rasid udvarában töltött inkarnációban – igazi
beavatott volt. Azt kérdezhetik, hogy vajon a beavatott
beavatása nem marad-e meg az inkarnációk során? Valaki nagy
beavatott lehetett a régebbi időkben, de egy következő korban
olyan testet kell használnia, és olyan nevelésben részesül,
amely ebben az új korban gyökerezik. Ekkor a régebbi
inkarnációból származó erőit tudat alatt kell tartania. Most azt
kell kifejlesztenie magában, ami megfelel az adott kor
civilizációjának. Így valóban találunk olyan embereket, akik
külsőleg civilizációjuk gyermekeinek látszanak, de külső
életmódjuk mögött mélyebb impulzusokat is észrevehetünk
bennük. Régebben beavatottak voltak, amit nem veszítenek el,
és tudat alatt eszerint cselekszenek, kénytelenek azonban
ahhoz alkalmazkodni, amit jelenlegi kultúrájuk tesz lehetővé.

A hagyomány szerint ez a személy valamennyi tudomány

számára kiváló intézkedéseket hozott Harun al-Rasid
udvarában, ő volt akkoriban kora egyik legnagyobb bölcse,
kimagasló szervezői tehetségű szellem, tőle indult ki sok
minden, ami Harun al-Rasid udvarában létrejött.

Az arabizmus századokon át egyre csak terjedt. Ismerjük

azokat a háborúkat, amelyeket Európa az arabizmus
visszaszorításáért folytatott. De a dolog ezzel nem volt
elintézve: az arabizmusban ható lelkek áthaladtak a halál
kapuján, a szellemi világban éltek tovább, de ott is
megmaradtak irányultságuk mellett. Így volt ez ezzel a két
személyiséggel is, Harun al-Rasiddal és bölcs tanácsadójával,
aki udvarában élt.

41
Kövessük előbb Harun al-Rasidot. Áthalad a halál kapuján, a
szellemi világban fejlődik tovább. Eközben az arabizmus külső
terjeszkedését Európában visszaszorítják. A kereszténység a
fokozatosan magára öltött ezoterikus karakterét beleoltja
Közép- és Nyugat-Európába. De amilyen kevéssé érvényesül
ezután Európában a mohamedánizmus, az arabizmus a maga
régi formájában, mégis tovább hatnak rá azok a lelkek, akik
Harun al-Rasid udvarában működtek egykor egy ragyogó
kultúrában, és most impulzust kapnak arra, hogy tovább
hassanak a világban.

Így azt látjuk, hogy Harun al-Rasid a sokat emlegetett Francis

Bacon személyiségében testesül meg újra, abban a vezető
angol szellemben, aki az egész modern tudományos
gondolkodásmódot befolyásolta, és ezzel sok olyasmit is, ami
most benne él az egyes emberekben. Harun al-Rasid nyilván
nem hirdethette Londonból, Angliából a szűkebb értelemben
vett arabizmus által megteremtett kultúrát és civilizációt,
hanem e léleknek olyan formát kellett öltenie, amely
beépülhetett a Nyugat országaiba. De Bacon alapvető
beállítottsága, szemléletmódja éppen a régi arabizmust
áramoltatta bele új formában az európai gondolkodásba. Így
az arabizmus a mai természettudományos
gondolkodásmódban jelent meg újra, mert Francis Bacon
Harun al-Rasid újratestesülése volt.
Az ő udvarában élt bölcs személyiség szintén áthaladt a halál
kapuján, de más utat követett. Egy annyira materialista
szellemi áramlatban nem merülhetett el, mint Bacon, meg
kellett maradnia egy spirituálisabb irányvonalnál. Így történt,
hogy Bacon korában megjelent Közép-Európában egy másik
szellem is, aki mintegy lelkileg kapcsolódott ahhoz, ami az

42
újraszületett Harun al-Rasid lelkéből indult ki. Látjuk, hogy
Bacon irányzata Angliából árad Közép-Európa felé, nyugatról
keletre. O mintegy Spanyolországból és Franciaországból hozta
át az arab szemléletet, és ebből érthető, hogy kissé más
tartalmat képviselt, mint az a másik lélek, aki a halál kapuján
áthaladva és a szellemi világot végigjárva Kelet- és Közép-
Európára tekintett, majd Közép-Európában született meg újra,
mint Amos Comenius. Amit a keleti bölcsesség révén élt át
Harun al-Rasid udvarában, azt azáltal újította meg, hogy mint
XVII. századi személyiség egészen energikusan képviselte azt a
gondolatot, hogy az emberiség fejlődésében szellemiség,
mégpedig egy tagolt szellemiség érvényesül. Triviális módon
sokszor azt mondják, hogy Comenius az „ezeréves
birodalomban” hitt. De ez leegyszerűsítés. Ez valójában azt
jelenti, hogy Comenius az emberiség fejlődési korszakaiban
hitt, és egy szellemi, a szellemi világból irányított
világtörténelmi fejlődést feltételezett. Meg akarta mutatni,
hogy az egész természeten szellemiség áramlik át; megírta a
Pansophiát, vagyis a teljes bölcsességet. Amos Come- nius
működésében tulajdonképpen mélységes szellemi karakter
élt. Emellett megújította a nevelés alapjait is. Ez közismert: az
oktatásban szemléletességre törekedett, de másmilyen
szemléletességre, mint a materializmus, teljesen szellemi
szemléletességre. Ezt most nem fejthetem ki részleteiben, csak
utalok arra, hogy az arabizmus nyugati formájában és keleti
formájában abból eredt, ami ennek a két szellemi impulzusnak
az egybeáramlásából jött létre Közép- Európában. Közép-
Európa civilizációjában sok olyasmi él, ami csak úgy érthető
meg, ha látjuk, hogy a Harun al-Rasid udvarában élő szellemek
hozzák át Elő-Ázsiából – bár megújított formában – azt, ami az
arabizmust jellemzi.

43
Ily módon tehát nyomon követhetjük, hogy hogyan vesz részt
az ember individualitása a történelem fejlődésében. Az ilyen
jellegzetes példákból tanulhatjuk meg, hogy a karma miként
érvényesül az inkarnációkon keresztül. Mint egyéb
alkalmakkor már említettem, ezek a példák a saját
inkarnációinkra is alkalmazhatók. Először azonban konkrét
példákra van szükségünk.

Nézzünk meg most még egy példát – ez mindenképpen

érdeklődésre tarthat számot ebben az országban -, nézzük meg
Conrad Ferdinand Meyer svájci költőt. Ha költészetén kívül
rátekintünk Meyer személyiségére is, az éppúgy felkeltheti
intenzív érdeklődésünket. Conrad Ferdinand Meyer különleges
személyiség volt. Tulajdonképpen mindig az történt nála, hogy
amikor megalkotta csodálatos ritmusokban zengő
költeményeit, akkor azt látjuk – ha meg tudunk ilyesmit figyelni
-, hogy a lelke mindenkor hajlamos volt arra, hogy a testét
elhagyja. Conrad Ferdinand Meyer költeményeinek és prózai
írásainak csodálatos formáiban is valamilyen tisztán lelki jelleg
él. Életében több ízben sújtotta az a sors, hogy földi tudata
elborult, amikor szellemi-lelki lénye túlságosan elvált fizikai
testiségétől. Ha Meyer költészetét vagy személyiségét
tanulmányozzuk, feltűnik szellemi lelkiségének és fizikai
testének ez a laza kapcsolata. Először is arra kell gondolnunk,
hogy annak az individualitásnak, aki ebben a Meyer-
inkarnációban csak ennyire lazán élt a fizikai testében, régebbi
földi életeiben egészen különös élményei lehettek.
A régebbi földi életekre vonatkozó szellemi kutatások nem
mindig könnyűek. A legkülönfélébb tévedéseket és
akadályokat kell tapasztalnunk azzal kapcsolatban, amibe
szellemileg be akarunk hatolni. Amit az újratestesülésekről

44
elmondok, az nem a szenzációéhség kielégítését szolgálja,
hanem azt, hogy egyre mélyebben világítsak be a történelem
menetébe.
Ha követjük Conrad Ferdinand Meyer életét, és szellemi-
lelkiségének a fizikai testiségével való laza kapcsolatát nézzük,
akkor ez egy korábbi inkarnációjához vezet vissza bennünket,
a Krisztus utáni VI. századba. Olyan személyiséghez érkezünk,
akinél először nem egészen tudunk tájékozódni annak a
szellemi intuíciónak a segítségével, amivel ilyenkor kutatni
szoktunk. Tulajdonképpen mindig újra eltűnik előlünk ez a
személy, aki a VI. században, Itáliában élt, és ott kapcsolódott
a kereszténység akkor meghonosodó formájához. De nem
tudjuk őt egészen megközelíteni, és ismét visszakerülünk a
Meyer-inkarnációhoz. Így a régebbi inkarnációja vizsgálatakor
újra visszajutunk a későbbi Meyerhez, amikor már azt hittük,
hogy elérkeztünk ehhez a VI. századi inkarnációhoz. Nem
értjük igazán ennek a két inkarnációnak az összefüggését, még
nem jövünk rá a rejtély megoldására. De azután észrevesszük,
hogy Conrad Ferdinand Meyerben ott él egy gondolat, és ez az,
ami megtéveszt bennünket. Ez a gondolat átment
művészetébe is, és megtaláljuk a Szent című elbeszélésében,
amit Thomas Becketről írt, aki a XII. században Canterbury
érseke és II. Henrik udvarában kancellár volt.
Ha követjük visszafelé a Meyerben élő gondolatok és érzések
összefüggéseit, aminek alapján ez az elbeszélés született, csak
akkor jutunk el Meyer szellemi lelkületéhez. Mintegy
elvezetnek bennünket a tudat elhomályosodásától annak
kivilágosodásáig, majd megint vissza. Megállapítjuk, hogy
Conrad Ferdinand Meyer elbeszélésében ennek a gondolatnak
egészen különös szerepe van, de ami nem magyarázható meg

45
minden további nélkül, mert valójában lelke legmélyén fészkel.
Végül rájövünk, hogy egy régebbi földi életének impulzusából
ered, amelyben Meyer individualitása Itáliában, egy kis
udvarnál élt, és jelentős szerepet játszott a kereszténység
fejlődésében. Ebben az életében ez a személyiség különleges
élményt élt át. Lassanként kiderül az is, hogy ezt a személyt egy
keresztény misszióval Itáliából Angliába küldték. Ez a misszió
alapította meg Canterbury érsekségét. A későbbi Conrad
Ferdinand Meyert egyfelől mélységesen magával ragadták a
már elpusztult IV-V. századi itáliai művészet emlékei, amely az
itáliai mozaikművészetben élt tovább. Ebben tevékenykedett
Conrad Ferdinand Meyer akkori individualitása. Azután a
kereszténységtől indíttatva Angliába ment a misszióval.
Miután részt vett Canterbury érsekségének megalapításában,
egy angolszász nemes úr különös körülmények között
meggyilkoltatta.

Ez az esemény azután impulzusként élt tovább a lelkében.

Mikor pedig ez a lélek Conrad Ferdinand Meyerként újra
megszületett, tudat alatt ott élt benne ez az összefüggés: az
Angliában történt megölésének köze van a Canterbury-i
érsekséghez! Ahogyan olykor valamilyen szó felcsendülésekor
felidézünk egy emléket, úgy hatott benne az „egykor közöm
volt Canterburyhez” impulzusa. Ez veszi rá Meyert, hogy ha
nem is a saját sorsát – mert az tudat alatt maradt -, de Thomas
Becketnek, II. Henrik kancellárjának és Canterbury érsekének
hasonló sorsát ábrázolja a Szent című elbeszélésében.
Meyernek ez a sajátságos lelki szenvedése okozza a saját
sorsának ezt az átcsúszását egy másik ember sorsába, amelyet
ő a történelemből ismert.

46
Azután a harmincéves háború idején, amikor igen zűrzavaros
körülmények uralkodtak Közép-Európában, újra megszületett
ez a lélek, de ekkor nőként. Erre az individualitásra, mint női
személyre különösen mély benyomást tett a harmincéves
háború korának zűrzavara. Házasságot kötött egy kissé
bárdolatlan kötekedő fickóval, aki a német viszonyok elől a
svájci Graubünden tartományba menekült. A házaspár így
Graubünden tartományban élte le ezt a kort. Az asszony
érzékenyen viszonyult a korszak hatalmas, bár kaotikus
eseményeihez, a férfi ellenben megmaradt igazi
nyárspolgárnak.

Ez a személy a kor egész Európára kiható folyamataiból

felvette magába azt, amit később Meyerként a Jürg Jenatsch
című regényben törekszik ismét felszínre juttatni. Conrad
Ferdinand Meyernél tehát újra feltörnek olyan gondolatok és
érzések, amelyeket egy korábbi életében élt át. A megértés
nehézségét az okozza, hogy Meyer magában hordozta ezeket
az élményeket, de át is kellett formálnia őket, annál az oknál
fogva, hogy szellemi-lelkisége mindig olyan impulzusokat vett
fel, amelyek hatására a Meyer-inkarnációban csak lazán
kapcsolódhatott a testi-fizikai lényéhez.

Az elmondottakban azt tanulmányozhattuk, hogy az előző élet

impulzusai milyen sajátságos módon kerülnek át valakinek a
mostani gondolkodásába, kedélyvilágába, érzelmeibe és
művészi alkotásaiba. Okoskodással, valamiféle intellektuális
elmélkedéssel egészen biztosan nem kapjuk meg az igazságot,
hanem csakis a szellemi szemlélet segítségével.

Különösen azok a személyiségek érdekesek ismétlődő földi

életeiket tekintve, akik valamelyik földi életükben magukra

47
vonják figyelmünket. Van egy személy, aki különösen kedves
és megbecsült itt az emberek számára, és akinek sorsa valóban
bepillantást enged abba, hogy a lelkek milyen módon haladnak
át az egyes földi életeken. Ha igazán megismerjük ezeket a
dolgokat, akkor másként is ítéljük meg e témát, mint ahogy
egyébként szokás.

Van tehát egy lélek, akire legkorábban, a régi misztériumokban

végzett valamilyen papi tevékenységében találtam rá. Egyfajta
papi misszió keretei között – bár nem, mint vezető pap, de a
misztériumokban elfoglalt helye révén – széleskörűen
taníthatta az embereket. Akkori inkarnációjában jóságos,
nemes személyiség volt, miközben kiképezte magát a
misztériumokban.

Ennek a személynek később az lett a sorsa a Krisztus születése

előtti I. században, hogy az akkori viszonyoknak megfelelően
egy rabszolga-kereskedő, egy meglehetősen kegyetlen ember
szolgálatába került, akinél a rabszolgák felügyelője lett. A
rabszolgáknak keményen kellett dolgozniuk, és a kor szokásai
szerint bántak velük. De ne ismerjük félre ezt a személyiséget.
A régi idők jellegzetességeit másként kell megítélnünk, mint a
mostaniakat. A szóban forgó nemes lelkű személyiség tehát a
kereszténység megalapítása előtt körülbelül száz évvel egy
nagyobb rabszolgacsoport irányítójaként élte életét. Sorsának
gyötrelme az volt, hogy nem cselekedhetett a saját szándékai
szerint. Ugyanakkor sajátos viszonya alakult ki azokkal a
lelkekkel, akik a kemény munkára kényszerített rabszolgákban
éltek. E személyiségnek mindenben engedelmeskednie kellett
az említett kegyetlen férfinak – ma azt mondanánk, hogy a
felettesének. Az ilyenféle kapcsolatokban antipátiák és
szimpátiák alakulnak ki. Ez a személy olykor nehéz, vérző

48
szívvel tette meg azt, amit a parancsok szerint meg kellett
tennie. Amikor azután áthaladt a halál kapuján, akkor
találkozott azokkal a lelkekkel, akik vele szemben is bizonyos
gyűlölettel viseltettek. Ez kiélte magát a halál és újabb születés
közötti életben, és megalapozta azokat a lelki-szellemi
kapcsolatokat, amelyek a következő földi élet számára
előkészítő impulzusokként hatottak.

Természetesen minden olyan ember között karmikus

kapcsolat alakul ki, akiknek valamilyen közük van egymáshoz.
Az is sorsszerű, hogy a szóban forgó személy, aki valamilyen
rabszolga-felügyelő volt és karmikusan kötődött feletteséhez,
akinek parancsait teljesítenie kellett, bizonyos módon vétkes
volt – mondhatnám: vétlenül vétkes – mindabban, amit
felettesének kegyetlensége okozott. Együttműködött vele, ha
nem is a saját akaratából, hanem csak a kor szokásait és egész
állapotát követve, de ezzel karmikus kapcsolat szövődött
kettőjük között. Ez tovább alakult a halál és újabb születés
közötti életben, majd a volt rabszolga-felügyelő a Krisztus utáni
IX. században született meg ismét, mint nő. És éppen kegyetlen
felettesének lett a felesége, a vele való közösségben élte át
annak karmikus kiegyenlítését, amit az imént az elkövetett
kegyetlenségek „vétlen vétségének” neveztem. Ezek az
élményei azonban tovább mélyítették a lelkét. Így a régi papi
inkarnációjából most újra felszínre tört egy és más, de ez
mélységes tragikumok között történt. E IX. századi életében a
házaspár sok emberrel került kapcsolatba azok közül, akikben
azok a lelkek testesültek meg újra, akik korábban, mint
rabszolgák éltek körülöttük. Ok is most születtek meg. Az
emberi lelkek ugyanis rendszerint ugyanabban a korban,
együtt születnek meg újra. Következő életükben tehát ismét
kapcsolat jön létre közöttük a Földön.
49
Azok a lelkek, akiket egykor a rabszolga-felügyelő irányított,
most egy nagyobb közösségben, egy helyen éltek. Az a
kegyetlen ember pedig mintegy a szolgája volt ennek a
közösségnek, de egyfajta magasabb értelemben volt a
szolgája. Minden ott lakóval dolga akadt, de nem sok jót kapott
ettől a közösségtől, amelynek nem a vezetője volt, de sok
mindent neki kellett intéznie a közösség számára. A felesége
pedig átélte ezt vele együtt. Látjuk tehát, hogy e két személlyel
összeforrt bizonyos számú ember. Ezzel azonban teljesült az a
karma, amely összekapcsolta ezt a két személyt, az egykori
felettest és a rabszolga-felügyelőt. A régi papi személyiség
idővel már nem kötődött ehhez az emberhez, de a többiekkel
ezután is kapcsolatban maradt, minthogy ezekkel a lelkekkel
mégiscsak sok olyasmi történt, aminek ez a személy volt
legalábbis az eszköze a Krisztus előtt száz évvel történő
megtestesülésekor. Női alakjában már csak jótetteket vitt
végbe, amikor a közösségről gondoskodott, valóban nagy
jóindulattal, de ezzel a jóindulattal mégis összetartozott az,
hogy ez az asszony végtelenül sokat szenvedett.

Majd folytatódott mindaz, ami közösen jött létre és karmikus

szálakat szőtt, és a halál és újabb születés közötti életen való
további áthaladáskor – a IX. századtól az újabb korig – ismét
olyan impulzusok alakultak ki, amelyek egybefűzték ezeket az
embereket. Az egykori rabszolgák lelkei, akik később egy falu
gyülekezetében kötődtek egymáshoz, most nem alkottak
ugyan valamilyen külső közösséget, de legalábbis ugyanabban
a korban születtek meg ismét, így megvolt annak a lehetősége,
hogy megint kapcsolatba kerüljenek a régi misztériumhely papi
személyiségével, illetve a Krisztus utáni század női
individualitásával, aki ugyanekkor született meg. Ez az
individualitás Johann Heinrich Pestalozziként jelent meg újra.
50
Azok a lelkek tehát, akiknek olyan viszonyuk fűződött hozzá,
ahogyan most leírtam, nagyjából vele egy időben születtek
meg újra, hogy beteljesítsék a karmát. Ezek a lelkek most a
tanítványaivá, növendékeivé váltak, és Pestalozzi karmáját
betöltve végtelen jótettekkel halmozta el őket.

Valóban az a helyzet, kedves barátaim, hogy amikor az életet

szemléljük, és az élet felszíne mögött meglátjuk a lelkek
inkarnációról inkarnációra történő tevékenységét, ez
mindenképpen megrendít és meglep bennünket, mert mindig
másmilyen, mint amilyennek az értelmünk várja. De az élet
tartalmának mérhetetlen mélységeire teszünk szert, ha erről
az oldaláról nézzük. Úgy gondolom, az ember sokat nyer
azáltal, ha ilyen összefüggéseket szemlél. Amikor – néha
bizony elég nehezen – kihozzuk mindezt szellemi hátteréből,
és összekapcsoljuk azzal, ami a megjelenő valóságban történik
– ahogyan ma vázlatosan tettem -, akkor valamennyire képet
kapunk arról, hogy a karma hogyan hat az ismétlődő emberi
életek során. Ilyen fejtegetések révén az élet komolyabb
hátteret kap, a fejtegetést, magát pedig csak akkor érthetjük
meg, ha a külsőleg megnyilvánuló jelenségeket valóban
elfogulatlanul szemléljük.

Az antropozófia nem merül ki abban, hogy pusztán

elméleteket nyújtson az ismétlődő földi életekről, és
mindenféle sémákat adjon, hanem azért van, hogy
megmutassa az élet teljesen konkrét szellemi alapjait. Az
emberek egészen másként fogják szemlélni a világot, ha
kiderülnek ezek a dolgok. Ha ez bekövetkezik, akkor rá kell
mutatnunk arra is, hogy a karma hogyan avatkozik be az
emberek cselekedeteibe. Mindezt megismerve pedig belátjuk
majd azt is, hogy civilizációnknak impulzusként éppen a karma

51
ilyen valóban gyakorlati fejtegetéseire van szüksége, hogy
elmélyülhessen. Ma a karmának ezeket a gyakorlati példáit
akartam bemutatni önöknek. Ha alaposabban tanulmányozzák
ezeket az ismert személyiségeket, igazolva látnak majd sok
mindent abból, amit elmondtam.

52
Zürich, 1924. január 28.
[A Nap-kapu és a Hold-kapu. Az ősi tanítók feljegyzik az ember
múltbeli tetteit a Holdon. A magasabb hierarchiák előkészítik a
Napon az ember jövőjét. A karmikusan hozzánk kapcsolódó
emberek, és a hozzánk nem kötődők, a halál és az újabb
születés közötti életben. A Karácsonyi Gyűlés.]
Ha mint emberek rátekintünk a körülöttünk levő világra, akkor
először is azt az emberi környezetet látjuk, ami Földünket
jellemzi: a Föld különböző birodalmainak, az ásvány- növény-
és állatvilágnak lényeit, az emberek világát, amelyhez magunk
is tartozunk, és látjuk mindazt, ami hozzátartozik ezekhez a
birodalmakhoz és kialakult belőlük: a hegyeket, folyókat,
felhőket. Ha azután tekintetünket a világmindenség távolabbi
részére vetjük, akkor látjuk, hogy az tele van csillagokkal és
bolygókkal. Az antropozófiai szemlélet alapján tudjuk, hogy
ezeknek a különböző égitesteknek a Földhöz hasonlóan saját
lakói is vannak. De amikor az ember tekintetét a földi
környezetére, valamint a világmindenség távoli tájaira
irányítja, akkor ebben a térbeli környezetben olyan lényeket
talál, akiknek csak saját lényük egy részével van valami dolguk.
Ismeretes az antropozófiai szemléletből, hogy mi emberek
fizikai testre, étertestre, asztráltestre és énre tagolódunk.
Tudjuk, hogy alvásunk idején énünk és asztráltestünk elválik
fizikai és étertestünktől. Mindaz, amit szemünkkel látunk, amit
érzékszerveinkkel érzékelünk a világban, az csak a fizikai és az
étertestünkkel van kapcsolatban, de asztráltestünkkel és
énünkkel nincs. Ez alól azonban két égitest kivételt képez: a
Nap és a Hold.

53
A Napot és a Holdat ugyanúgy benépesítik a szellemi-lelki
lények, mint a Földet az emberek. De a távoli világmindenség
többi égitestén is szellemi-lelki lények laknak, bár az embernek
a születése és halála közötti életében egyelőre csak igen
közvetett viszonya van a távoli égitestek szellemi-lelkiségéhez.
Csak a két említett égitest, a Nap és a Hold jelent ebben
kivételt. Ezek utóbbiak olyan kapuk az ember számára,
amelyek révén már fizikai földi életében is összefügg a szellemi
világgal. A Nap és a Hold kapcsolatban áll velünk, mégpedig oly
módon, hogy a Nap az énünkkel, a Hold az asztráltestünkkel.
Az elmondottakat úgy érthetjük meg közelebbről, ha kissé
felidézzük, amit az antropozófiai könyvekben és a különböző
előadásokban találunk.
Ezekből tudjuk, hogy a Hold, amely ma a Föld kísérőjeként, de
mégis szabadon mozog a világűrben, valamikor a Földhöz
kötődött, egyetlen testet alkotott vele. Bizonyos időpontban
azonban elszakadt a Földtől, és a világmindenségbe távozott,
most pedig a világmindenségben a Földnek egyfajta kolóniáját
alkotja. Ez azonban nem csupán a fizikai Hold előttünk
megjelenő alakjára vonatkozik, hanem a Holdat benépesítő
szellemi lényekre is. Tudjuk, hogy a Földet egykor nemcsak
emberek lakták, hanem olyan magasabb rendű lények is, akik
az emberiség első nagy tanítói voltak. Ezek a lények nem éltek
fizikai testben, mint a mostani emberek, hanem csak finom
étertestben. Az emberek és ezek a lények mégis érintkeztek
egymással, egészen az atlantiszi korszakba nyúlóan. Ez az
érintkezés abban állt, hogy a Föld ezen ősi korában az
embereket úgy befolyásolták, hogy bizonyos módon érvényre
jusson lelkükben a nyugalom, a fizikai környezetükből ne
észleljenek semmit, hanem visszafogott lélekkel maradjanak
teljes nyugalomban. Az ősi korok emberei – vagyis mi magunk,
54
hiszen Földünkön valamennyien már itt voltunk előző
életeinkben – úgy érezték, mintha ezek a lények bensőjükben
szólalnának meg, amit inspirációként éltek meg és éreztek át.
Ezek az előrehaladott lények tehát nem úgy közölték
mondanivalóikat az emberekkel, mint ahogyan mi beszélünk
egymással, hanem az említett módon. Az emberek pedig
mindebből a csodálatos ősi bölcsesség műveit alkották meg.

Jelenkorunk embere alapjában véve túlzottan önhitt, rendkívül

okosnak tartja magát. Az régi emberhez képest valóban okos
is, de az okosság önmagában még nem vezet el a
bölcsességhez, a tudáshoz. Az okosság az értelemből fakad, az
értelem azonban nem a tudás egyetlen eszköze. Az ősi
korokban a lélek mélyebb erői vezették el az embereket a
tudáshoz, amelyet nem az értelem útján fejeztek ki, és nem is
a mi pedáns nyelvtanunkba szorítva – mert minden nyelvtan
ilyen -, hanem szinte költői művekben. Az előrehaladott lények
inspirációja alapján ősi bölcsek tanították az emberiséget, és
csaknem költői művekben, végtelenül szép, képszerű
leírásokban fejeztek ki mindent, amiből a mi korunkig is
fennmaradtak feljegyzések. Megcsodáljuk a hinduk Véda-
irodalmát, a jógafilozófiát, a Véda filozófiát, a perzsák, az
egyiptomiak ősi írásait, és ostobák vagyunk, ha nem csodáljuk
meg ezeket. Minél inkább beleéljük magunkat ezekbe a
dolgokba, minél inkább átadjuk magunkat nekik, annál inkább
ráébredünk a következőre: igaz, hogy ma okosak vagyunk, és
ezek a régi emberek nem voltak olyan okosak, mint mi, de
tudásukat nemcsak csodálatosan szép, költői formában írták
le, hanem ez a tudás mélyrehatóan elvezetett a világ titkaihoz
is. Azok a külső feljegyzések azonban, amelyeket annyira
csodálunk és meg is rendítenek bennünket, ha szívünk egy
kicsit is a helyén van, csak legutolsó maradványai annak, ami
55
egykor a szájhagyomány útján élt az emberiségben. Ezt a
csodálatos ősrégi bölcsességet már csak a szellemtudomány
képes felkutatni. Az emberek azonban utóbb mintegy kinőttek
ebből az ősi bölcsességből. Ha ugyanis megálltak volna az ősi
bölcsességnél, akkor éretlenek maradtak volna, és nem
jutottak volna el a saját erejükből megszerzett tudás
szabadságához.

Ezzel az ősi tanítóknak már nem volt több feladatuk a Földön.

Elhagyták a Földet. Ahogy a Hold fizikai mivolta a
világmindenség messzeségébe távozott, úgy a nagy ősi tanítók
is eltávoztak a Holddal együtt. Ma pedig valamiféle kozmikus
kolóniát alkotnak a Holdon, és aki beavatott tudással szemléli
a Holdat, az azokkal a bölcs szellemi lényekkel látja
benépesülve, akik egykor az emberiség társai voltak. Aki
magasabb szinten továbbfejleszti azt, amit A magasabb világok
megismerésének útjában leírtam, kikutathatja e holdlények
bölcsességét, és megértetheti magát velük. Ekkor azonban
egészen sajátos dolgot tudhat meg tőlük: azt, hogy bár ma
nincsenek már itt a Földön, mégis jelentős feladatuk van a Föld
számára. Nehezen fejezhető ki, hogy ezeknek a holdlényeknek
miféle feladatuk van az emberiséggel kapcsolatban, mert a
földi kifejezések nemigen alkalmasak erre. Ezek a holdlények
úgyszólván feljegyzéseket készítenek az emberiség egész
múltjáról, minden egyes emberről. Ezek nem hasonlítanak a mi
könyvtáraink könyveihez, de mégis könyveknek nevezhetjük
őket, amelyekben minden egyes emberre vonatkozóan
feljegyzik azt, amit az egymásra következő földi életeiben átélt.

A Hold megismerése jelenti, az emberiség múltjának

megismerését is. Amikor a halál és újabb születés közötti,
vagyis a születés előtti életünkből leereszkedünk a kozmosz

56
messzeségeiből a Földre, akkor áthaladunk a Hold-szférán, és
ilyenkor hozzánk kapcsolódik az, amit a Hold bölcsei nagy
könyvelésükben múltunkról feljegyeztek. Ezt a múltat a Földre
érkezésünk előtt belevésik az asztráltestünkbe. A földi létbe
lehozott asztráltestünkben tehát megtaláljuk ezeknek a
holdlényeknek a feljegyzéseit. Ez rendszerint nem jut el a
fejünkbe. A fej földi élete során a legtöbb dologban nem is
olyan rendkívül fontos szervünk. Csak a külső materialista
fogalmak és eszmék szerint az. Amikor az emberi lény a
világmindenségből leszáll a Földre, akkor ennek legutolsó
szakaszán megtörténik a holdlények bejegyzése az ember
lényébe, mégpedig – akár hisszük, akár nem – az embernek
abba a részébe, amelyet anyagcsere-végtagrendszerünk
szellemi oldalának nevezünk. Tehát egészen a tudat alatt
rejtőzik, mégis itt van bennünk, növekedési erővé, egészséggé
változik át, és különösen az ember úgynevezett
gyógyíthatóságává, amikor megbetegszik valaki a Földön. A
betegségek lényegének megismerése természetesen fontos
dolog, de még sokkal fontosabb annak megismerése, hogy
azokat hogyan gyógyíthatjuk. Az érzékfeletti megismerés
fontos segítséget jelent a betegségek felismerésekor, de ez
éppen annak megismerése, ami a holdlények Akasha
Krónikájából vésődött bele a növekedés, a táplálkozás és a
légzés erőibe. Az ember ugyanis ennek köszönhetően tanúsít
kisebb vagy nagyobb ellenállást valamilyen betegséggel
szemben. Az egyik ember könnyebben gyógyul, a másik
nehezebben. Ez teljesen attól függ, hogy karmájának
megfelelően, azaz előző földi életei alapján milyen bejegyzések
történtek nála.

Ha megnézzük, hogy ott kint a Hold mit jelent lakóival a földi

emberek számára, akkor eljutunk annak megállapításához,
57
hogy a Hold bensőségesen összefügg mindazzal, ami a
múltunk, ami tehát az előző földi életeinkre nyúlik vissza. A
Holdnak a világmindenség messzeségében való létét akkor
értjük meg helyesen, ha átérezzük a Földön az ember múltját.
A sorsunk abból tevődik össze, amit előző földi életeinkből,
vagyis a múltunkból hozunk magunkkal, és amit a jelenlegi
életünk során tapasztalunk. A sors a múltból és a jelen
tapasztalataiból alakul tovább, a következő földi életek felé
haladva. Kozmikusan szemlélve tehát a Hold és lényei a
múltunkat építik bele a sorsunkba.

Ebből láthatjuk, hogy a jelenlegi megismerés voltaképpen

menynyire keveset tud a külső égitestek mibenlétéről. A Hold
manapság szokásos fizikai megismerése alapjában véve nem is
megismerés. Aki ma fizikai módon írja le a Holdat, az úgy véli,
hogy a Hold térképen ábrázolt hegyei mindig is megvoltak. De
naivitás, ha ezt hiszi. A Hold lényei mindig megvoltak, a Hold
szellemi-lelkisége valami maradandó, de a Hold fizikai anyaga
nem az. Ez megértjük, ha magát az embert nézzük meg. Az
ember földi élete során állandóan kicseréli fizikai anyagát. Hét-
nyolc év múlva már semmi sem lesz bennünk a korábban
magunkban hordozott anyagokból. Mindent újraalkotunk.
Csak a szellemi-lelkiség marad meg, és ez így van az
égitesteknél is. Ha feltekintünk a Holdra: annak anyaga tovább
tart ugyan, mint az ember anyaga, de mégis teljesen átalakul
az idők folyamán, csak a szellemi-lelkisége a maradandó. Ha
belátjuk ezeket a dolgokat, akkor egészen más szemlélethez
jutunk a világmindenségről, mint amit a mai materialista
megismerésben találunk. Ez a materialista megismerés
rendkívül okos, értelmes, mindenekelőtt számolni tud, és
számításai mindig holtbiztosak. A számítások helyesek, csak
éppen nem igazak. Valaki például számításokat végez a szív
58
működéséről. Megfigyeli ma, majd egy hónap múlva megint:
azt találja, hogy változott egy kissé. Még többet változik egy
további hónap múlva, ezután az illető megfigyeli, hogy a szív
mennyit változik egy év alatt. Ezt pedig beszorozza, hogy tíz
évre is megkapja az eredményt. Ennek alapján azt is
kiszámíthatja, hogy milyen volt a szív háromszáz évvel ezelőtt,
vagy hogy milyen lesz háromszáz év múlva, a számítás biztosan
helyes lesz. Csak éppen ez a szív nem létezett háromszáz évvel
ezelőtt, és háromszáz év múlva sem fog létezni. Ezt egyéb
dolgokra vonatkozóan is így csinálják. A számítások helyesek,
de nem felelnek meg a valóságnak. Így van ez az égitestek külső
anyagi mivoltára vonatkozóan is. Az anyagaikat állandóan
kicserélik, de közben a szellemi-lelkiségük megmarad. A
Holdon ezt a szellemi-lelkiséget szövik bele sorsunkba előző
életeink nagy feljegyzői; ez alkotja sorsunk szövedékének egy
részét.

A Hold tehát egyike annak a két kapunak, amelyeken keresztül

az ember bejut a szellemi világba, innen szövik a sorsát azok a
lények, akik egykor bölcs társai voltak a Földön egy olyan
korban, amikor az emberek ösztönösen maguk szőtték a
sorsukat. Ma a sors szövése már teljes mértékben a tudat alatt
történik. Erről később még beszélni fogok.
Van még egy másik kapu is, ami a szellemi világ felé nyílik: a
Nap. Ha a Napot a beavatás tudományával ismerjük meg,
akkor nem olyan lényeket találunk rajta, akik Földünkkel úgy
függnek össze, mint a Hold lényei. A Napon nincsenek olyan
lények, akik egykor a Földön éltek volna. A Napon olyan
lényeket találunk, akiket A szellemtudomány körvonalai című
könyvem angyaloknak és a hierarchiák magasabb lényeinek
nevez. Ha azt mondom, hogy a „Napon”, akkor természetesen

59
a Nap egész szféráját, a Napról kiinduló teljes fényözönt kell
elképzelnünk. A Nap az angyalok lakóhelye, közülük mindegyik
mindig kapcsolódik valamely emberi individuumhoz. Mi
emberek énünk tekintetében összefüggünk ezekkel a
magasabb individuumokkal, és éppen a Nap-lét révén függünk
össze velük. Az angyalok az embernek mintegy kozmikus
példaképei, mert az ember egykor eléri majd az angyalfokot.
Azok a lények tehát, akikhez mi magunk közeledünk, a Napon
élnek. Ebből már felismerhetik, hogy ahogy a Hold-léttel a
múltunk kapcsolatos, úgy a Nap-léttel a jövőnk függ össze. A
Hold és a Nap együtt múltunk és jövőnk világát jelenti. Egyfelől
azt látjuk, hogy a Hold lényei feljegyzik múltunkat, előző földi
életeinket mintegy beírják könyveik lapjaira. A beavatási
tudomány révén viszont azt is megértjük, hogy ha a jövőnk felé
pillantunk, akkor az angyalokra kell tekintenünk. Mi magunk
állandóan tevékenykedünk, ha nem is mindenkinek, de a
legtöbb embernek mindig tennie kell valamit. Így ahogyan
múltbeli cselekvéseink hatnak a jelenlegi életünkre, úgy
jelenlegi tetteinknek is hatniuk kell a jövőnkre. De csak azáltal
képesek hatni a jövőben, hogy az angyalok mintegy rávetik lelki
pillantásukat az ember jelenlegi tetteire, és lehetővé teszik,
hogy azok hassanak.
Nagyon jó érzést kelt bennünk, hogy számíthatunk az angyalok
működésére a világban. Véghezviszünk sok mindent, de ezek a
jövőben fognak gyümölcsözni. Jelenkorunk emberisége
hihetetlenül meggondolatlan ezekkel a dolgokkal
kapcsolatban. Pedig tekintetbe kellene vennünk mindezt, és
amikor az ember cselekszik valamit, akkor angyalára kellene
gondolnia, ilyenféleképpen: „Védő szellemem, fogadd el
tettemet, mint magot, és érlelj belőle gyümölcsöket!” Minél
képszerűbben, szemléletesebben intézi szavait az ember az
60
angyalához, olyan tettek érdekében, amelyeknek a jövőben
kell megvalósulniuk, annál eredményesebbek lesznek ezek.
Ahogyan tehát a Hold lényei elmúlt sorsunkat őrzik, úgy szövik
bele állandóan a Nap lényei az új sorsot a jövendőbe.
Valójában a Napról nemcsak a külső fizikai napfény jut el a
Földre, mint ahogy a Hold külső fénye sem, hanem ha szellemi
szemmel tekintünk a Napra és a Holdra, először is azt látjuk,
hogy a Hold az asztráltestünkkel áll kapcsolatban. A Hold
asztráltestünkkel való kapcsolata révén kiindulópontja
mindannak, ami múltunk következtében beleszövődik a
sorsunkba. A Nap viszont az énünkkel áll kapcsolatban, és
eljövendő sorsunkkal függ össze a kozmikus jövőnk példaképét
jelentő lények révén. Így az egymással külső fényhatásban levő
Napban és Holdban, a Nap és a Hold kölcsönhatásának
képében sorsunk égi tükörképeit pillanthatjuk meg.
A beavatási tudomány e vonatkozásban megadja ennek a
ténynek a valódi magyarázatát. Aki valóban eljutott oda, ahová
el kell jutnia – ezt A magasabb világok megismerésének útja
című könyvemben írtam le -, az a teliholdra nézve nemcsak azt
látja meg, amit az emberi tudat lát, hanem a leáramló fényben
mindenekelőtt múltbeli sorsát, előző földi életeinek tartalmát
pillantja meg. Ha pedig a megfelelő szellemi látást kiélesítve
arra a helyre néz, ahol az újhold van, amely fizikai szemmel
nem látható, akkor a sötét újholdból, a homályból
előgomolyog sorsának nagy figyelmeztetője, és felszólítja,
hogy forduljon az előző földi életéhez, a múltjához, hogy azt a
karmikus fejlődés során most kiegyenlítse.

Az embert hasonló viszony fűzheti a Naphoz is. Itt azt sejtheti

meg, hogy mi vár rá eljövendő sorsának elrendelésében,

61
legalább is általánosságban, ha részleteiben nem is. Ha a
kozmikus oldaltól eltekintünk és magára az emberre,
pillantunk, akkor azt találjuk, hogy az emberi sors ebből a két
elemből valóban csodálatos módon képződik.

Amikor két ember találkozik, mondjuk az egyik a huszonötödik,

a másik a harmincadik évében jár, akkor megtörténhet – bár
nem lesz mindig így -, hogy ha valamelyikük visszapillant eddigi
földi életére, akkor teljesen világos lesz számára, hogy
mindketten úgy haladtak életútjukon, mintha keresték volna
egymást. Csak figyelmetlenség a részünkről, ha nem vesszük
észre az ilyesmit. Már a gyermek rátér egy olyan irányú útra,
amelynek végül el kell vezetnie a másik emberrel való
találkozáshoz; a másik is rátér erre az útra, és mindez tudat
alatt történt, a közös találkozás helyéig. De mi hatott tudat
alatt? Az egyiket nevezzük A-nak, a másikat B- nek. Földi
életének megkezdése előtt A a Hold-szférán keresztül halad át.
A Hold lényei beírták könyveikbe, most pedig A asztráltestébe
is mindazt, ami A előző földi életében közös volt B-vel, és útját
a holdbeli Akasha Krónika e bejegyzései fogják befolyásolni. Ez
B-nél ugyanígy történik. A két ember találkozásának
pillanatától fogva azonban már nem kizárólag a tudatalatti a
fontos, mert ekkor meglátja egymást a két ember, benyomást
tesznek egymásra, rokonszenvesek vagy ellenszenvesek
lesznek egymásnak. Ekkor már nemcsak a múlt érvényesül
közöttük, hanem hatni kezd a jelen is. Közbelépnek az
angyalok, és tovább vezetik az embert. Itt a Nap-lét jut
érvényre a maga erejében, úgyhogy az ember sorsát a Nap és
a Hold valóban együtt szövi meg az ember benső világában. Ez
lényegében igen pontosan észlelhető, ha értelmesen tekintünk
az emberi életre.

62
Nézzünk meg két embert, akik valahol találkoznak. Nagyon
eltérő benyomásokat gyakorolhatnak egymásra. De
előfordulhat két ember találkozásakor, hogy az egyik ember a
másikat teljesen az akaratába, az érzületébe veszi fel. Az
érzületbe történő ilyen felvételt a külső benyomások csak kis
mértékben befolyásolják. Aki csak elméleteket gyárt, annak
nem sok érzéke lesz az ilyen belső történésekhez. Valóban a
legcsodálatosabb dolgok egyike látni, ahogyan valaki egy másik
ember felé közeledik. Egyszer A olyannyira felveszi B-t az
akaratába, hogy azt mondja: én is azt szeretném tenni, amit B;
ahogyan valami neki tetszik, ugyanúgy tetszik nekem is. B
azonban csúnya, és mi nem értjük, hogy A miért követné B-t.
B-nek A-ra gyakorolt vonzását nem az értelem hozza létre, nem
is az érzékszervi benyomások, hanem a mély lelki erők: az
akarat és az, ami az akaratból megy át az érzületbe. Bármilyen
csúnya is a másik, csúnyaságát csak ebben a földi életében
kapta. Ami kettejüket összeköti, az az előző földi életük közös
élményeiből származik. Külső szemlélettel úgy véljük, hogy ez
a két ember nem is illik össze, akaratukat azonban a tudatalatti
tartalom vezeti egymáshoz. Ez gyakran már a gyermekkorban
megmutatkozik. Már gyermekként is arra törekszünk, hogy
olyanok legyünk, mint „ő”, azt akarjuk, amit „ő”, azt érezzük,
amit „ő”. Ilyenkor karmikus kapcsolat áll fenn.

Ez az egyik módja annak, ahogyan az emberek találkoznak

egymással az életben. Ha jól megfigyelnénk ezt – ahogy egy
nem is távoli jövőben fogjuk tenni, mert már jobban
bepillantunk majd az ember belső világába – akkor ilyen
esetekben az akarat lüktetéséből felismerhetnénk, hogy
bizonyos emberekkel már átéltünk előző földi életeket. A lélek
tudatalatti erői elmondanak valamit arról, amit az előző földi
életben éltünk át valakivel.
63
A másik esetben viszont olyan valakivel találkozunk, akivel nem
jön létre ilyen viszony az akaratok között, hanem csak az
esztétikai vagy az értelmi benyomás lesz a mérvadó. Gyakran
előfordul, hogy A megismeri B-t, de azután nem beszél róla
sem a lelkesedés, sem az undor hangján, mint ahogy
egyébként olyan emberről beszélünk, akivel régebben
karmikus kapcsolatba kerültünk. Akivel nem voltunk karmikus
kapcsolatban, azt esetleg dicsérjük, kedvesnek vagy remek
fickónak találjuk, de akaratunkba nem hatol be, csak
értelmünkbe, vagy esztétikai érzékünkbe. Ez tehát az
emberekkel való találkozás másik formája.

Ha két ember egymáshoz való viszonya egészen az akaratig, az

érzületig, a jellemig hatol, akkor karmikus összetartozás áll
fenn közöttük, és ezt a két embert előző földi életük közös
élményei vezették most egymáshoz. Ha ellenben valakitől
olyan impulzus indul ki felénk, amely csak az értelmünkig, az
esztétikai érzékünkig ér el, és így ez az ember csak tetszik, vagy
nem tetszik nekünk, akkor ezt a találkozást nem a Hold hozta
létre, hanem a Nap idézte elő, és folytatására majd csak a
jövőben találunk rá. Az embert értelmesen szemlélve tehát
eljuthatunk oda, hogy megérezzük a karmikus kapcsolatok
fennállását.
Amit most elmondtam, az valami olyasmi, amire éppen az
antropozófia révén tehetünk szert a világ megismerésében.
Ahogy semmiképpen sem szükséges művésznek lennünk
ahhoz, hogy egy képet szépnek találjunk, úgy a dolgok
megértéséhez sem kell beavatottaknak lennünk. A dolgokat
azért érthetjük meg, mert az eszmék összhangban vannak
egymással. Vannak, akik azt mondják: mi közünk van a szellemi
világhoz, úgyis csak akkor érthetjük meg, ha már benne

64
vagyunk. Ezt azért mondják, mert manapság hozzászoktak
ahhoz, hogy csak azt tekintik bizonyítottnak, ami érzékszervi,
kézzelfogható módon is igazolható. Az ilyen emberek hasonlók
azokhoz a bolondokhoz, akik azt mondják, hogy mindent, ami
van a világon, ki kell támasztani, mert különben a földre zuhan.
Jöhetne valaki és azt is mondhatná: a Föld, a Hold, a Nap kint
van a világűrben, de kell valami támasztékuknak lenni, hogy le
ne essenek. Nem tudja, hogy az égitesteknek nincs szükségük
támasztékra, mert erőik kölcsönösen tartják egymást. Ilyenféle
megértésen alapul az antropozófia is. Eszméit nem
kézzelfogható külsőségek támasztják alá, hanem ezek az
eszmék kölcsönösen egymást támasztják alá. Amikor önök az
első antropozófiai könyvet elolvassák, akkor megeshet, hogy
félreteszik, mert megszokták, hogy mindennek a kézzelfogható
bizonyítását keressék, és ebben így semmi sincs bizonyítva. Ha
azonban egyre több ilyet olvasnak, akkor már úgy találják, hogy
az antropozófia eszméi egymást támasztják alá, ahogy az
égitestek is. És megérthetjük ezeket az eszméket akkor is, ha
nem vagyunk beavatottak, jóllehet a beavatási tudomány
révén az ismeretek lényegesen szilárdabbakká válnak.
Másként éljük át ezeket. Aki tehát elég messzire jut, az más
módon is beszélhet az emberi sors múltból, jelenből és jövőből
szövődő mivoltáról. Aki bizonyos fokú beavatást már átélt,
annak az élmények sokkal konkrétabbakká válnak. Valaki
például ott áll önök előtt, beszél, elmesél valamit és
meghallgatják. A beavatott a külsőt hallgatva a belsőt is
meghallja, a szellemi beszédet, amely nem kevésbé érthető,
mint az emberi nyelv. A beavatott számára ugyanolyan
világosan beszél az az ember, akivel a múltban karmikus
kapcsolatban állt, és mostani életében találkoznak, mint egy
önöket megszólító ember. A beavatott belső beszédet érzékel.

65
Erre azt fogják mondani: ezek szerint a beavatottban egy egész
sereg ember gyűlik össze, akik többé- kevésbé érthetően
beszélnek is hozzá. A helyzet valóban ez. De ez szemléletesen
elénk tárja azt is, hogy hogyan töltöttük előző földi életünket.
Azt mondtam, hogy a Hold lényei, a nagy feljegyzők belénk
írják sorsunkat, de abban a pillanatban, amikor a beavatott
olyan emberrel találkozik, akivel előző földi életében
valamilyen karmikus kapcsolatba került, akkor a karmikusan
hozzá kötődő ember ilyen feljegyzései is rávetődnek, úgy, mint
a telehold fénye. Amit tehát jelenleg gondolunk és teszünk, az
még nem szól hozzánk, de bizonyos idő múlva, nem is olyan
sokára, megszólal, és elevenné válik mindaz, amit tettünk, és
amit a Holdon feljegyeztek.
Az Akasha képei ilyen módon az élet képei. Ha egy előző földi
élet tartalmára bukkanunk, akkor azzal nemcsak önmagunkat
ismerjük meg, hanem megismerünk egy másik embert is. Az
előző földi életünk közös tartalma elevenedik fel, így nem
csoda, hogy ez a másik ember benső világából megszólal
számunkra. Bensőségesen együtt vagyunk azzal, akivel előző
földi életünkben összetartoztunk. Az embereknek a jövő felé
vezető útjukon először is az akarat átélésének finom érzékét
kell elsajátítani, hogy a találkozásban átéljék a másik embert.
A jövőben, mintegy hét-kilencezer év múlva a Föld minden
embere már hallani fogja benső világában azoknak az
embereknek a beszédét, akikhez karmikusan kötődik.
Ha olyan emberrel találkozunk, akivel nincs semmiféle
karmikus kapcsolatunk, tehát első ízben találkozunk vele,
akkor ez a beavatás megszerzése után is másképpen jelenik
meg. A beavatott természetesen olyan emberekkel is
találkozik élete során, akikkel nem jött létre korábban

66
karmikus kapcsolata. Mégis másmilyen viszonyba kerül velük,
mint ahogyan a hétköznapi tudat esetében. Bizonyos finom
érzékkel ugyanis új dolgokat érez meg a kozmikus emberben.
Amikor első alkalommal találkozunk a kozmoszban egy
emberrel, mélyebben belelátunk általa a világba. Nagy dolog
első ízben találkoznunk valakivel, és finom érzékre kell szert
tennünk, hogy a világot jobban megismerjük egy olyan ember
révén, akivel először találkozunk. Ha a beavatott olyan
emberrel találkozik, akihez nem fűzi karmikus kapcsolat, tehát
most először szembesül vele a kozmoszban, akkor azonnal egy
feladata is adódik: az, hogy az angyalok szférájából ahhoz a
védőszellemhez kapcsolódjon, aki ezt az embert őrzi. Nemcsak
az emberrel ismerkedik meg, az embert védő szellemmel is
meg kell ismerkednie. Ennek az embernek az angyala is nagyon
világosan beszél a saját benső világából. Amikor tehát a
beavatott különböző emberekkel találkozik, akikhez nem fűzi
karmikus kapcsolat, akkor belülről hangos és világos beszédet
hall. Benső világában hallja az emberek angyalának szavát. Ez
sajátos jelleget ad annak, ahogyan a beavatott az emberekkel
érintkezik. Mert felvesz magába valamit, amit egy ember
angyala akar ennek az embernek mondani: így mintegy az ő
angyalává válik. Ezáltal az emberekhez intézett szavai más
okból lesznek bensőségesek, mint ahogy ez a hétköznapi tudat
esetében szokás. Ebből ered az, hogy a beavatott
tulajdonképpen minden ember számára másmilyennek tűnik,
amikor először találkoznak a kozmoszban, mert némiképp
mindig a saját angyala is ezeknek az embereknek. Ezen alapul
az átalakuló képessége azoknak, akik a beavatás erejével
lépnek kapcsolatba a többi emberrel. Az embereknek az
ilyesmi iránt jelenleg igen csekély érzékük van. De a nem is
olyan régen letűnt századokban az emberiségnek még sokkal
67
több érzéke volt ehhez. Előfordulhatott, hogy egy bölcs
találkozott sok emberrel, és azután mindegyik másképpen írta
le őt. Nyárspolgári szemlélettel azt mondanánk, hogy ha húsz
ember közül mindegyik másképpen ír le egy érdekes
személyiséget, akkor egyikük sem látta pontosan. Mind a
húszan látták, csakhogy mindegyik ember számára másmilyen
volt, azért, mert az a bölcs személyiség az egyes emberek
angyalával is kapcsolatba került. Ilyen tekintetben valóban
szakadék tátong jelenkorunk embereinek erkölcsei és szokásai,
illetve a közelmúlt erkölcsei és szokásai között. Ma sokat
tanulunk, de egészen más módon, mint a régi időkben. A
magasabb képzés a még aránylag nem is olyan távoli múltban
útbaigazítást adott ahhoz, hogy a másokat vezető és irányító
pap vagy tanító, hogyan szerezheti meg azt a képességet, hogy
kapcsolatot teremtsen egy ember angyalával. Az emberek
mára ennek még az emlékét is elfelejtették. De akik régen az
emberiség vezetői akartak lenni, azoknak ismerniük kellett az
angyalokról szóló tanítást, amivel ők megszerezték az
átváltozás képességét is.

Még valamit megemlítenék. Nagyon elcsodálkozhatnak azon –

beszéltem erről A kereszténység, mint misztikus tény című
könyvemben – hogy milyenek a régi beavatottakról
fennmaradt életrajzok. Hasonlítanak egymásra!
Tanulmányozzák csak egyszer a beavatottak életrajzait: az
egyik olyan, mint a másik, mert a nagy beavatottak lelki életük
tekintetében hasonló életutakat tettek meg. De ezek olyan
életrajzok, amelyeket nem emberek írtak, mert különben nem
hasonlítanának egymásra. Ha valamennyien jellemezték volna,
mondjuk, Zarathusztrát, akikkel találkozott, akkor mindenki
mást írt volna le, mert Zarathusztra minden emberrel szemben

68
más volt. Amit a világnak tudnia kellett a beavatottakról, azt a
magasabb szellemek által inspirált életrajzokból ismerjük.
Így elmondhatjuk, hogy aki a beavatás erejével
szembetalálkozik egy olyan emberrel, akivel karmikus
kapcsolatban áll, az annak múltját, mint a sajátját érzékeli, és
ezt a Hold lényeinek szellemi-lelkisége révén ismeri meg.
Aki a beavatás erejével viszont egy olyan emberrel találkozik,
akivel még soha nem találkozott a kozmoszban, az azt a
feladatot kapja, hogy kapcsolatot teremtsen ennek az
embernek az angyalával. Ekkor sok mindent megismer a külső
világról is. Bár az angyalok belülről szólnak, és mi egy kinti
világban vagyunk. Valójában szellemi erőkkel egyáltalán nem
ismerhetjük meg mélyebben a többi embert, ha egy sereg
angyalt is meg nem ismerünk. Lehetetlenség igazi
emberismeretre szert tenni az angyalok ismerete nélkül.
Ahogyan azt mondtam, hogy már a hétköznapi finom érzék is
megismeri a körülöttünk levő világot, amikor olyan
emberekkel találkozunk, akikkel nincs karmikus kapcsolatunk,
úgy a beavatott még inkább megismeri a tulajdonképpeni
külvilágot, az angyalok világát. Ezáltal egy közvetítőt kap a
magasabb hierarchiákhoz.

Más is felhívhatja figyelmünket arra, hogy egy emberrel

karmikus kapcsolatban állunk. Találkozunk az életben
valakivel, és találkozunk másokkal. Csak meg kell figyelnünk:
találkozunk egy emberrel, sok dolgunk lehet vele, együtt
dolgozunk stb., mégsem tudunk róla álmodni. És azért nem,
mert az illető nem az asztráltestünkkel, hanem csak az
énünkkel van kapcsolatban.

69
Másokkal is találkozunk, éppen csak futólag látjuk őket, de
álmainkban követnek bennünket, még éber álmainkban is. Ez
egy bensőnkből megformálódó megjelenítés, az illető ember
külsejéhez semmi köze nincs, mert ezzel a személlyel karmikus
viszonyunk van. Amikor találkozunk valakivel, akivel korábban
karmikus kapcsolatban álltunk, olyankor mindjárt szükségét
érezzük annak, hogy magunkban egy képet alkossunk meg
róla. Egy festő esetleg képet fest egy ilyen személyről, amit egy
nyárspolgár talán egyáltalán nem talál hozzá hasonlónak, de
egy beavatott felfedezi benne a lefestett ember előző
inkarnációját. A velünk karmikus kapcsolatban álló embert
valóban lényünk legmélyéről ismerjük fel, még ha nem is
tudatosan.
Az olyan emberek révén, akikkel nem voltunk karmikus
kapcsolatban, hanem az életben először találkozunk velük, az
emberiséget általánosságban ismerjük meg. Az emberek
ennek megfelelően is viselkednek. Figyeljék csak meg az életet,
amikor egy teadélutánon, vagy más hasonló alkalommal
összejönnek másokkal. Ha egyszer igazán odafigyel: akkor, ha
olyan emberrel találkozott, akivel karmikus kapcsolata van,
akkor a többiekről nem sokat mond, de erről az emberről
valami lényegeset említ meg. Ez valami jelentős dologra utal,
különösen akkor, ha még nem tudatos az ilyesmiben. Figyeljék
meg: egy teadélutánon beszédbe elegyednek valakivel, akivel
nincs karmikus kapcsolatuk. Csak felszínesen érdeklődik ön
iránt, úgy beszélget, mintha a teadélután egész társaságát
képviselné. Ez egy szórakoztató társaság, hallani lehet a világ
sok eseményéről, nagy politikusokról; önök csak ezt az
egyetlen embert hallgatják, és az egész társaságról e személy
alapján alkotnak véleményt, esetleg tévesen. A világ másik
oldaláról tehát olyan emberek révén kapunk benyomást,
70
akikkel nincs karmikus kapcsolatunk. Egyszer egy utazó éjfélkor
áthaladt Königsberg állomásán, ahol kávét rendelt. A pincér,
akit felzavart, vörös hajú volt és álmos, és felháborítóan
gorombán viselkedett. Erre az utazó a naplójába beírta: a
königsbergiek vörösek, álmosak és gorombák. Az utazónak
nem volt karmikus kapcsolata az éjszakai pincérrel, akiről
megítélte a königsbergieket.

Látják, egy ilyen szemlélet révén megragadjuk az élet értékeit,

közelebb kerülünk az emberekhez, és megtanulunk másmilyen
módon kapcsolódni hozzájuk. De nemcsak az emberi életet
ismerjük meg e szemlélet által – az antropozófia lényege
éppen abban áll, hogy valóban behatol az életbe – hanem
megtanuljuk, hogy megérezzük, átéljük és megismerjük a
kozmikus életet is. A Nap és a Hold leveti mindenféle
elvontságát, és valami lényegessé válik, amikre rátekintünk a
kozmoszban, úgy, mint amelyek az ember itteni kis földi
sorsához tartozó jelentőségteljes dolgok a világmindenségben.

Így egyesül életünkben a Nap működése a Hold működésével.

Ami a Holdról felénk fénylik, az mind a kozmikus múltunkkal
függ össze, a Nap pedig a kozmikus jövőnkkel.

Az Antropozófiai Társaságot újraalapító Karácsonyi Gyűlés

különösen az antropozófiának ezt az életfontosságú oldalát, az
élet értékeit megragadó oldalát akarta hangsúlyozni. Azt
kellett kimondanunk, és ki is mondtuk, hogy ismét a szó igazi
értelmében vett ezoterikának kell megjelennie közöttünk.
Ezért a Karácsonyi Gyűlést ne tekintsük valami ünnepségnek,
ahol bizonyos számú antropozófus találkozott, hanem
működésének és impulzusainak maradandóknak kell lenniük.
Egy új „Közlöny” kiadását terveztük, ami már meg is történt, és

71
az első három száma meg is jelent. A „Közlöny” beszámol az
Antropozófiai Társaság eseményeiről, a Társaságban
történtekről. Ilyen módon mintegy eleven szellemi
organizmussá kell válnia. Utazásaimon minduntalan
megtörténik az, ami például Hágában is, hogy az emberek azt
mondják: nem is tudjuk, hogy mi történik Bécsben, pedig
ugyanahhoz az Antropozófiai Társasághoz tartozunk. Önök
közül itt hányan tudnák megmondani, hogy a lipcsei vagy a
hamburgi antropozófiai „Zweig”-ben mi történik? De a
jövőben ennek így kell majd lennie. Ennek egészen odáig kell
terjednie, hogy még az új-zélandi „Zweig” tagjainak is legyen
elképzelésük arról, ami Bécsben történik. Jól teszik a tagok, ha
közlik a „Közlöny” szerkesztőségével, amit az Antropozófiai
Társaságon belül és azon kívül tapasztalnak. Ezt azután
feldolgozzuk, és mások is olvasni fogják, hogy mi történik az
Antropozófiai Társaságban. Az a szándékom, hogy a jövőben
minden számba írok kis, rövid aforizmákat, amelyek tömören
összefoglalják az élet fontos tartalmait, így az ilyen aforizmákat
felhasználhatják majd a „Zweig”-ek ülésein vagy egyéb
alkalmakkor.

Mindezek révén igazi lüktető életnek kell bejutnia az Ant-

ropozófiai Társaságba. Ez volt a célja Karácsonyi Gyűlésünknek.
Erre kell ráébrednie minden egyes tagunknak. Hogy ez így
legyen – és tulajdonképpen így is kell lennie, hogy maga az
antropozófia helyes módon viszonyuljon a múltjához és a
jövőjéhez – csakis ezért vállaltam, éveken át tartó
visszahúzódás után, hogy most magam veszem át az
intézkedést és az elnökséget, olyan vezetőséggel, amelyről
tudom, hogy eredményesen fog dolgozni a Goetheanumban.
Az én koromban már igazán nem határoztam volna el, hogy
egészen fiatal ember módjára vágjak bele a dolgokba, ha ez
72
nem lett volna feltétlenül szükséges. Ugyanakkor szeretnék az
Antropozófiai Társaság minden egyes tagjához fordulni, hogy
segítsenek abban, hogy a Karácsonyi Gyűlés az antropozófiai
élet alapkövét maradandóan tagjaink szívébe helyezhesse, és
az valódi életcsíraként bontakozzon ki, hogy az Antropozófiai
Társaságba egyre elevenebb élet költözzön. Akkor a világra is
kihat majd az Antropozófiai Társaság.

73
Stuttgart, 1924. február 6.
[A Hold és a Nap a szellemi világba vezető két kapu. A holdszerű
a múltból hat, a napszerű a jövőre. A testi szükségszerűség és
a sors a holdszerűvel kapcsolatos, a szabadság a napszerűvel.
Ha az ember nem képes a Föld környezetének erőit átalakítani,
akkor betegség jön létre. – A Karácsonyi Gyűlés impulzusának
az antropozófiai élet és a szellemi elevenség realitásaként kell
megnyilvánulnia.]

Engedjék meg, hogy egy antropozófiai témájú fejtegetéssel

kezdjem, majd befejezésül visszatérjek néhány szóval arra,
hogy mi volt a szándékunk a Karácsonyi Gyűléssel.

Különböző antropozófiai leírásokból már ismerik a Földet

körülvevő égitestek jelentőségét az ember élete és létezése
számára. E terület egyik sajátos fejezetéről szeretnék ma
beszélni. Ha földi életünk folyamán rávetjük pillantásunkat
arra, ami a Földön és a Föld kozmikus környezetében körülvesz
bennünket, akkor fizikai érzékszerveinkkel csupán azt látjuk –
még akkor is, ha ezekkel az érzékszervekkel az égitestekre
tekintünk – ami emberi lényünknek azzal a részével függ össze,
amit halálunkkor levetünk. Tudjuk a különböző antropozófiai
leírásokból, hogy az ember fizikai teste abból meríti erőit és
anyagi összetételét, ami a Földön vesz körül bennünket. De
tudjuk azt is, hogy a fizikai testen kívül étertestet is hordozunk
magunkban, és ahogyan a fizikai test a Földből meríti erőit és
anyagi alkotóelemeit, úgy az étertest a Földön kívüli
világmindenség messzeségeiből, az étervilágból meríti erőit és
alkotóelemeit. A Földet ugyanis az étervilág veszi körül a tér

74
messzeségeiben. A csillagok is az étervilágba ágyazódnak bele,
ahonnan a fény árad az univerzumból a Földre.
Így fizikai és éteri létezésünket annak köszönhetjük, amit földi
környezetünkben vagy a Föld kozmikus környezetében látunk
megnyilvánulni. De abban, ami a Föld éteri környezeteként
burkol be bennünket a világmindenségben, két égitestet
találunk, amelyeket egyenesen a szellemi világ kapuinak
nevezhetünk. E két égitest a Hold és a Nap. Mindazok, akik
megértésükkel mélyebben tudtak a világ egészének
szerkezetébe bepillantani, mindig a lehető legnagyobb
jelentőséget tulajdonították e két égitestnek, a Holdnak és a
Napnak az emberi élet és a létezés szempontjából.

Ha az embert antropozófiai értelemben nézzük, akkor

tisztában vagyunk azzal is, hogy fizikai és étertestén kívül
asztrális lénye és én-lénye is van. Ha azonban ez utóbbiakra
tekintünk, nem találunk semmi olyasmit abban a
környezetben, amit külső érzékszerveinkkel figyelünk meg –
még akkor sem, ha mint említettem, a csillagok világára vetjük
pillantásunkat – ami e külső megfigyelés számára valami
hasonló lenne az ember asztrális lényéhez és én-lényéhez. Ott
csak olyasmit találunk, ami az ember fizikai és éteri lényéhez
hasonlít. Az asztráltestünknek és az én-lényünknek azonban
semmi sem nyújt alkotóelemeket és erőket abból a kiterjedt
világtérből, amely láthatóan nyilatkozik meg fizikai
érzékszerveink és értelmünk számára. A Hold és a Nap mégis
két olyan kapu, amelyek abba a világba nyílnak, ahonnan
asztráltestünk és én-lényünk származik.

Ismeretes A szellemtudomány körvonalaiból és egyéb

írásaimból az az időpont, amikor a fizikai Hold elvált a Földtől.

75
A fizikai Hold egykor egy testet alkotott a Földdel a
világmindenségben, majd kivált a Földből. Ám a Hold létével és
az emberi léttel kapcsolatban nemcsak ezzel a fizikai, valamint
éteri elválással kell foglalkoznunk, mert a Hold kiválásában
egyúttal egy jelentős szellemi eseménnyel is dolgunk van. Ezt
a szellemi eseményt fogjuk most szemügyre venni.

Arra is többször utaltam már, hogy a Föld ősrégi korszakaiban

az embernek úgynevezett ősi bölcsessége volt. Ma büszkék
vagyunk értelmünkre, az értelem útján és a külső
megfigyeléssel szerzett tudásunkra. Bizonyos, hogy amit ma
ilyen módon tudunk, azt a régebbi emberiség nem tudta,
ehhez a Földnek előbb át kellett haladnia egy bizonyos
fejlődésen, és vele együtt az embernek is. Csak e fejlődés révén
lett képes fizikai testét, idegrendszerében kifinomult testét
olyan módon használni, hogy értelmi tudásra tegyen szert.
Az emberiség ősrégi tudása még ösztönös volt, másképpen is
jelent meg, mint általában a mai tudás. Amit az emberiség az
ősrégi időkben tudott a világ titkairól, azt hatalmasan áradó,
költői formákban fejezte ki. De ami a hagyományokban
fennmaradt, és amit ma az ilyen dokumentumokban
megtalálunk, az már csak valami utócsengése mindannak a
nagyszerű ősi bölcsességnek, amely egykor az emberiség
birtokában volt a Földön. Mélységes bámulat tölt el bennünket
a keleti Védákat, a Véda filozófiát tanulmányozva, csodáljuk a
Bhagavad Gíta gyönyörű verseit, kiérezzük belőlük a
nagyságot. Mégis tudatában kell lennünk annak, hogy ezek
csupán végső hajtásai valami sokkal nagyobbnak és
lenyűgözőbbnek, amivel egykor az emberiség rendelkezett. Az
emberiség annak köszönhette ezt a hajdani nagyságot, ezt a
hatalmasságot, hogy olyan szellemi lényekkel élt együtt, akik a

76
maguk létezésében a mai emberiségnél magasabb szinten
álltak, természetesen az akkori emberiséghez képest is. Ezek a
lények nem hordoztak a mai emberi testhez hasonló fizikai
testet, étertestben jelentek meg a Földön, de mégis együtt
éltek az emberekkel.

Mivel ezeknek a lényeknek nem volt fizikai testük, azért

nyilvánvalóan nem is tudtak az emberekkel olyan módon
beszélni, ahogyan ez ma történik az emberek között. Az ősi
korok emberei – akik végül is mi magunk voltunk a régebbi
földi életeinkben – tehát mondhatom úgy is, hogy mi magunk
azt éreztük bizonyos tudatállapotokban a Föld-fejlődés e régi
korszakaiban, hogy olyan érzelmek és gondolatok merültek fel
bennünk, amelyekről tudtuk, hogy nem tőlünk származnak,
csak átéljük azokat, mint ahogy ma sem tőlünk származik az,
amit más közöl velünk. Ezek a Földön tartózkodó emberfeletti
éteri lények, mondhatnánk, szellemi módon, inspiráció útján
adták át az embernek saját sokkal magasabb rendű,
hatalmasabb tudásukat.

A Földnek ezekben az ősi korszakaiban, a legrégebbi földi

életeinkben tehát nem fizikai jellegű lényekkel érintkeztünk.
Ezek a lények ma már nincsenek közöttünk. Már hosszú idő óta
eltávoztak a földi síkról. Visszahúzódtak az emberekkel való
közvetlen érintkezéstől, és az emberiség a különböző
dokumentumokban gyér maradványokat őrzött meg
mindabból, amit egykor az ősi kor szellemi lényei által tudott
meg a mindenség titkairól. Azt mondhatjuk, hogy ezekből a
gyér maradványokból is már alig ért meg valamit.

De hová húzódtak vissza a világ ősi korszakainak e szellemi

lényei? Ahogyan a fizikai Hold elvált a Földtől, ugyanúgy ezek a

77
lények is a Hold fizikai égitestével együtt eltávoztak a
világmindenségbe. Egyszer már beszéltem erről. Ma tovább
bővítjük ismereteinket ezekről a lényekről. Így azt mondhatjuk,
ha kitekintünk a Holdra: ott olyan lények laknak, akik egykor az
emberiség társai voltak a Földön, de visszahúzódtak a Holdra.
E lényeknek látszólag nincs kapcsolatuk a külső emberrel, aki
fizikai testben él a Földön, pedig mégiscsak sok közük van
hozzánk. Éppen erről a kapcsolatról akarok most önöknek
beszélni. Ezek a lények ugyanis egy bizonyos módon
összefüggnek az ember múltjával, ez már abból is kiviláglik,
hogy az elmúlt korokban az emberiség társai voltak a Földön.
Kapcsolatban is maradtak az ember múltjával.
Ha megnézzük, hogy az ember hogyan viszi véghez fizikai
testében földi életét, akkor felismerjük, hogy ebbe az életbe
beleszövődik az, amit sorsnak nevezünk. A sors, amit keleti
néven karmának nevezünk, igen titokzatosnak tűnik az ember
életében. E titokzatos valamivel kapcsolatban azonban az
emberek nem mindig látják meg a lényeges összefüggéseket.
Gondolják meg: két bizonyos korú ember találkozik az életben.
Előzőleg még nem látták egymást. Találkozásuk időpontjától
kezdve olyasmi jelenik meg életükben, ami összefügg
kapcsolatukkal. Megismerik egymást és tudják, hogy ezután
sok dolguk lesz egymással. Ha az ilyen emberek
visszatekintenek a gyermekkoruk óta eltelt földi életükre,
akkor kiderül – ha előítéletektől mentesen nézik a dolgot –
hogy találkozásuk időpontjáig számtalan cselekvésük rendkívül
világosan mutat egy irányba, mintha életük minden lépése úgy
alakult volna már gyermekkoruk óta, hogy ez a találkozás ezen
a helyen létrejöjjön.

78
Ha visszatekintünk ara a pillanatra, amikor találkoztunk azzal,
akivel közösséget vállalunk, földi életünk megelőző része
sokszor valóban olyannak tűnik számunkra, hogy
elmondhatjuk: távoli gyermekkoromból indultam el, de
minden lépésemet úgy tettem meg, hogy utamnak végül el
kellett ide vezetnie, ahol a másik emberrel találkoztam.
Mindaz, amit ilyen célra törően tettem, teljesen öntudatlanul
történt velem. A tudatos történés csak a találkozás után
kezdődik, bár a nem-tudatos csodálatosan összedolgozik a
tudatossal. Mégis nagy különbséget mutat sorsunk szövődése
szempontjából az, amikor még nem tudatosan rendezzük földi
utunkat, hogy találkozzunk a másikkal, ahhoz képest, amit a
találkozás után cselekszünk. Ekkor az illető személy előttünk
van, látjuk, megértjük, amit mond, tetteinket közléseihez
igazítjuk. Ahogy a külső életben megjelenik számunkra, közös
életet kezdünk vele, amely hozzáférhető érzékszerveink,
értelmünk számára. Látni fogjuk azonban, hogy ehhez az
érzékszerveink és értelmünk számára hozzáférhető közös
élethez öntudatlanul elegyedik az is, ahogyan eljutottunk
találkozásunk időpontjáig. Azt kérdezhetjük: mi működik és él
mindezekben az irányokban és erőkben, amelyek révén a
másik ember felé közeledtünk?
Tegyük fel, hogy valamilyen esemény felé közeledünk. Ebben
mindenféle sorsszerűség működik. Azt vesszük észre, hogy az
egyik élmény átélése nagyon eltér a másiktól. Életünkben
ugyanis kétféleképpen találkozhatunk valakivel. Az egyik
esetben azonnal olyanfajta érzésünk támad, amelyet az
akaratunkba veszünk fel. Esetleg az illetővel kötött
ismeretségünk, illetve az esemény megtörténte után támad ez
az érzésünk. Megismerünk valakit, és az ő lénye, vagy az, amit
velünk közösen cselekszik, olyan, hogy azt akaratszerűen
79
érezzük saját magunkban. Mindenekelőtt úgy szeretnénk
gondolkodni, ahogyan ő, úgy érezni, ahogyan ő érez, úgy
akarni, ahogyan ő akar. Azt érezzük, hogy ez az ember a maga
erőit bennünk fejti ki. A benső lényünkben érezzük őt. Felráz
bennünk valamit, ami tőle ered, mégis a saját akaratunkban él,
és az akaratunkból kiindulva áthatja érzületünket. Ilyen módon
még önmagunkat is jobban megismerjük, amennyiben
megérezzük akaratunkban és a mélyebb, az akarattal
összefüggő érzelmünkben: ez az ember tulajdonképpen nem
csak azért van itt, hogy kívülről hasson ránk, amikor
rátekintünk, hanem olyasmit szít fel és mozgósít bennünk, ami
bennünk, magunkban van. Ez az egyik módja annak, ahogyan
sorsszerűen találkozunk az emberekkel az életben.
A másik mód esetében az emberekkel való ismeretség kevésbé
kavar fel bennünket, ilyenkor inkább kívülről szemléljük a
személyt, és a ránk tett értelmi vagy esztétikai benyomások
szerint ítéljük meg. Jól látható, hogy mások megismerésekor
milyen nagy különbség van e két fajta találkozás között.

Gondolják csak el: megismerkednek valakivel, azután

elkerülnek valahová, és ellenállhatatlanul beszélniük kell erről
az ismeretségről, vagyis erről a most megismert emberről.
Ahogyan ekkor beszélünk, az lényegesen különbözik attól,
ahogyan a többi emberről szoktunk beszélni az életben. Mert
ilyenkor úgy beszélünk, hogy mindenki észreveszi: teljesen
benne élünk a szavainkban, önmagunkból adunk valamit,
amikor a másik emberről szólunk, sőt olyasmit mondunk, amit
a többiek nem is értenek. Szépnek tartjuk a másik embert,
holott ő esetleg csúnya, és a környezetünkben levő emberek
nem is értik, hogy ezt mondjuk, hiszen ők csúnyának találják
őt. Nem tudják felfogni, hogy dicshimnuszokat zengünk

80
valakiről, akit ők csúnyának látnak. Mi azonban nem törődünk
azzal, hogy a többiek külső, esztétikai benyomásaik szerint,
milyennek találják, mert mi nem is a külső benyomás alapján
beszéltünk róla. Arról beszéltünk, amit felkavart, felrázott
bennünk, és annak, amit így elmondunk róla, nem kell
megegyeznie mások benyomásaival.

Más embereknél megint más a helyzet. Ezeknél világosan

látjuk, hogy szépek-e vagy csúnyák. Ilyenkor meglátszik a
beszédünkön, hogy az értelmi, az érzékszervi, az esztétikai
benyomás a mérvadó. Esetleg azt mondjuk: ez aztán remek
fickó! De vannak olyan ismeretségek az életben, amikor
eszünkbe sem jut, hogy ilyen külsőséges módon beszéljünk
valakiről. Ellenben sokszor beszélünk úgy, hogy a többiek
mindjárt megérthetik a dolgot, ha ismerik ezt az embert, vagy
ha megismerkednek vele.
Az emberekkel való találkozásainknak tehát ez a kétféle módja
létezik. Az első éppen azt mutatja, hogy az illetővel való
találkozásunk felidézi bennünk egy régebbi földi életben
történt összetartozásunkat. Ebben az első esetben érzelmi
módon olyasmi jelenik meg egy ember megítélésekor, ami egy
korábbi inkarnációra utal, amikor együtt voltunk ezzel az
emberrel. A második esetben csupán külsőleges szempontok
alapján ítélünk, ezt a többiek is megérthetik, mivel előző földi
életeinkben nem találkoztunk ezzel az emberrel, hanem ebben
a mostani földi életben találkozunk vele először.

Ha azután szellemi tekintettel megvizsgáljuk, hogy az első

esetben olyannyira jellegzetesen megjelenő sorsszerűségnek
mi az alapja, akkor azt találjuk, hogy a fizikai földi létbe való
leszállásunk előtt asztráltestünkbe beleszövődik, beleoltódik a

81
más emberekhez fűződő közös karmánk. Leérkezésünk előtt
ugyanis, miután egyéb szellemi szférákon végighaladtunk,
végül a Hold szférájába jutunk. Elkövetkezendő földi életünk
karmáját az emberiségnek azok a hajdani szellemi társai oltják
belénk, akik egykor itt éltek velünk a Földön, ahogy ezt
korábban említettem, majd pedig később a Holddal együtt
eltávoztak. A földi létbe való leszállásunk előtt e lények
szféráján haladunk keresztül. Amióta ezek a szellemi lények
elhagyták a Földet és így már nem élnek az emberek között,
azóta annak a sorsnak a feljegyzésével foglalkoznak, amelyet
mi emberek élünk át egymással itt a Földön.

Így visszatekinthetünk arra, amit itt hordozunk magunkban, és

ami mintegy megelevenedik bennünk akkor, amikor valakivel
az első módon találkozunk. Amit ekkor magunkban
felfedezünk, azt megtaláljuk a sors nagy könyveiben is,
amelyeket ezek a holdlények írnak tele az ember földi életének
ismeretében. Ezeket a könyveket persze szellemi módon
vezetik. Ott van bennük minden, amit más emberekkel
közösen átéltünk. A Hold-szférán áthaladva együtt olvassuk
ezekben a könyvekben azt, amit azután leviszünk magunkkal a
földi életbe, és életutunkat a szerint vezetjük, amit ezekben a
könyvekben olvastunk. Ezt az utat úgy irányítjuk – akár
huszonöt-harminc éven keresztül – amíg rátalálunk földi
életünkben arra a személyre, akiről Földre szállásunk előtt bele
volt írva a Hold könyveibe, hogy előző földi életeink során
közös élményeink voltak.
Ilyen csodálatosan vannak elrendezve a világmindenségben a
titokzatos összefüggések. Így hát mély érzéssel, az
antropozófia által elmélyült érzéssel kell feltekintenünk a
Holdra, és nemcsak azt kell megfigyelnünk, amit a fizikai

82
tudomány ír le a Holdról, hanem azt is, amit a
szellemtudomány mond el nekünk a Hold szellemi-lelkiségéről,
szellemi mivoltáról. Így észrevehetjük, hogy mindenütt
találunk bizonyos hasonlóságokat, amelyek révén képzetet
alkothatunk magunknak erről a kozmikus szféráról. Egy ilyen
földi hasonlóság ismeretes, bár ezt az élet szempontjából nem
szokták figyelembe venni, de mindenesetre tudhatunk róla.

Köreinkben is sokszor hangsúlyoztuk, hogy az emberi test hét-

nyolcévenként kicseréli saját fizikai anyagát. Azt tudjuk, hogy
az ember bőre hámlik, vágjuk a körmeinket, a hajunkat. Ez
mind arra utal, és valóban így is van, hogy testünk belülről
mindig anyagokat tol kifelé, és új anyag kerül a régi helyére.
Amit ma levágunk a körmünkből, az hét-nyolc évvel ezelőtt
szervezetünk belsejének anyaga volt, amely tovább tolódott,
és most eltávozik. A fizikai anyag mindig megújul. Akik önök
közül tíz évvel ezelőtt itt ültek, azok nem képzelhetik, hogy e
székekben most is ugyanazok az izmok és testrészek ülnek,
mint akkor. Abból már semmi sincs meg bennük. De a szellemi-
lelkiségük megmaradt, és ismét itt van. Ugyanez történik kint
az égitesteken. A fizikai megfigyelő csak a fizikai anyagra tekint,
és úgy beszél, mintha odafent a Hold ugyanaz a Hold volna,
mint amely egykor fizikai anyagában kivált a Földből. Ez éppen
olyan ostobaság, mintha azt hinnénk, hogy ma is ugyanaz a
testünk ül ezeken a székeken, mint tíz évvel ezelőtt. Az
égitesteknél persze tovább tart az anyagok kicserélődése, de
ugyancsak megtörténik. A fizikai Hold, amelyről a fizikai
tudomány beszél, egyáltalán nem olyan, ahogyan a szokásos
módon leírják. Mert csak azok a szellemi-lelki lények az igazán
maradandók rajta, akik hajdan együtt laktak az emberekkel itt
a Földön. Ami mostani lakóhelyüknek, a Holdnak létét mutatja,
az fizikai anyagában mindig kicserélődik. Valójában éppen e
83
szellemi-lelki lények alkotják a tulajdonképpeni Hold-létet –
ahogy az önök szellemi-lelkisége képezi tíz évvel ezelőtti
lényük összefüggését a maival – és ők azok, akik mintegy
feljegyzik a múltunkat.

Amit ilyen módon ábrázoltam, arról többet is megtudhatunk,

ha a beavatási tudomány segítségével jellemezzük. Eddig arról
volt szó, hogy az első esetben fellépő találkozásainknál
éledezni kezd bennünk az, amit Földre szállásunk előtt a Hold
lényei olvastattak el velünk a könyveikből. Egy beavatott
személy azonban még egészen másként is észleli azt, ami ilyen
módon tapasztalható az életben. O is találkozik valakivel
életében: míg a hétköznapi tudat számára csak az a belső érzés
támad, hogy a másik embert az akaratába vegye fel és ne külső
benyomások szerint ítélje meg, addig a beavatott számára
láthatóvá válik, hogy ennek az embernek milyen régebbi földi
életei voltak. Ekkor tehát nemcsak a fizikai ember jelenik meg
a maga szellemi-lelki tartalmaival, hanem mögötte mintegy
árnyszerűen előlép az illető előző földi élete, esetleg több
előző földi élete is. A beavatott úgy ismer meg valakit, hogy
emberek egész sora jelenik meg előtte a szellemi-lelki
szemléletben. Az ismeretséggel tehát még további embereket
is megismer, és ezek olyan objektívek a számára, mint az az
ember, aki fizikailag áll előtte. Azokban a korokban, amikor
még sejtettek valamit erről, le is festették ezeket a dolgokat.
Vannak régi képek, amelyeken egy emberi alak mögött, kissé
magasabban ott látunk egy másikat is, a mögött pedig még
magasabban egy harmadikat. Ezzel olyan benyomást akartak
kelteni a képen, amely akkor éri a beavatottat, amikor egy
találkozás során az adott személy lénye nemcsak a mostani
földi életének meglátását kelti fel benne, hanem annak előző
földi életeit is elé tárja. A beavatott tudatában világos
84
szemléletességgel jelenik meg az, ami a hétköznapi tudatban
csak valamilyen érzés vagy érzelem. A szellemtudomány
értelmében elmondható, hogy a beavatott számára
szemléletként jelennek meg egy ember karmikus kapcsolatai,
a hétköznapi, a nem beavatott tudat számára azonban ez
homályos érzésként jelenik meg.

Így azt, ami sorsunkban a múlt felől hat és irányít, azt a

bennünk található holdszerű elemnek nevezhetjük.
Visszatekintünk földi életeinkre: a holdszerűség hat bennünk.
Ez a holdszerűség úgy működik a beavatott esetében, hogy
amikor valakivel találkozik, akkor tulajdonképpen mindig
valami sokaság jelenik meg előtte, akikhez ez az ember
karmikusan kötődik. A beavatott ugyanis az ilyen találkozáskor
valójában több emberrel, vagyis több emberi élettel találkozik
magában. Mert a másik ember régebbi életeivel éppolyan
eleven kapcsolatba kerül, mint annak mostani életével.
Most nézzük meg a találkozások másik fajtáját, amikor az
embereket inkább külső benyomások alapján ítéljük meg,
főleg a szerint, amit az értelmünk vagy az érzékszerveink
mondanak róluk, és amit bárki rögtön megérthet az esztétikai
benyomások és egyebek alapján. Szellemtudományosan
szemlélve a dolgot itt semmi sem vezet vissza a múltba, nem
játszanak szerepet a Hold-szféra lényei, akik a találkozáshoz
vezető utat közvetítik a földi élet számára, így ezzel az esettel
kapcsolatban nem is írtak be semmit az ember asztráltestébe.
Itt más erők hatnak. Azok az erők, amelyek szellemi-lelki
erőkként a Nap-léttel függnek össze. A Nap-lét szellemi-lelki
erői hatnak erre a második fajta találkozásra, amelyek
máshogyan szövik a sorsunkat. A szellemi szemlélet számára
mindez olyan, mint amikor – mondhatnám – egy titokzatos

85
éjszakához hasonlóan átéljük azt, ami az olyan emberekhez
vezet el bennünket, akikkel véghezvittünk valamit korábbi földi
életünkben. Azután már magukkal az emberekkel találkozunk:
most már inkább a szerint viszonyulunk hozzájuk, amit a róluk
való benyomásunk kelt bennünk, ami olyan, mintha a
titokzatos éjszaka helyét nappali világosság váltaná fel,
megjelenne a Nap. Ez szellemileg is így van: akik karmikusan
régóta összetartoznak, azok számára most már nemcsak a múlt
érvényesül, hanem belép a jelen és a jövő is. A sors szövődik
tovább. A szellemi napszerűség érinti meg az embert.

De ez a szellemi napszerűség azoknál is megjelenik jelenlegi és

eljövendő sorsuk szövődésében, akik semmit sem éltek át
együtt a korábbi földi életeikben. Aki beavatási tudással
szemlél ilyesmit, az az olyan emberrel való találkozáskor, akivel
a régebbi földi életekben nem volt együtt, hanem most első
ízben találkozik vele: nem pillant meg a háttérben árnyszerű
földi életet. Ehelyett a magasabb szellemi hierarchiák lényeit
pillantja meg az illető mögött, olyan lényeket, akiket az ember
még nem ért el. Most angyalok, arkangyalok jelennek meg az
ember mögött. Így a beavatási tudás számára nagy
különbséget jelent, hogy olyan emberrel találkozunk-e, akivel
korábban már együtt voltunk, vagy pedig első ízben
találkozunk vele. Ha sokszor együtt voltunk vele, akkor a
régebbi földi életei jelennek meg mögötte. Ha nem voltunk
vele együtt, akkor az illető hátterében a magasabb hierarchiák
lényei jelennek meg, olyan lények, akik a Nap sugaraival, a
napsugarak ragyogásával hatolnak le hozzánk ide a Földre.
Ahogy a Hold lényei az előző karmát szövik bele
asztráltestünkbe, úgy a Nap lényei én-organizációnkba – az
ember én-lényének tudatalatti én-organizációjába – szövik
bele azt, ami egy másik emberrel való találkozásunk után
86
játszódik le itt a Földön: ez lesz az alapja az eljövendő
karmának. Hiszen a jelen állandóan jövővé alakul át. Ami most
már jelen, az az előző pillanat számára még jövő volt. Így halad
fejlődésünk a múltból a jövő felé.

Amit az embernél így a múltból a jövő felé haladva látunk,

annak képmását pillantjuk meg kint a kozmoszban, ha az égen
áthaladó Holdra tekintünk, majd pedig az őt követő vagy
megelőző Napra. Ahogyan a Nap és a Hold a Föld körüli
pályájukon halad, úgy viszonyul egymáshoz a múlt és a jövő az
emberi élet folyamán a titokzatosan alakuló sorsban. A
beavatási tudomány révén a legmélyebb, meghatott érzéssel
azt mondhatjuk magunkban egy emberrel való
találkozásunkkor, hogy amit mögötte látok, amit a holdlények
az ő asztráltestébe jegyeztek fel, az éppúgy hozzám is tartozik,
mint ahogy őhozzá, és épp ezáltal forrtam össze vele. De első
ízben találkozva a világban valakivel így szólhatunk magunkban
a beavatási tudomány révén: angyalok, arkangyalok állnak
mögötte. Mindegyik mintegy az ujjával mutat a jövőbe. Itt sok
lehetőség jelenik meg, egy eljövendő sorsszerű élet
lehetőségei.

Ha tekintetünket ilyen módon a kozmosz messzeségébe

vetjük, akkor a Hold és a Nap, mint a szellemi világba vezető
két kapu jelenik meg. Azt mondhatjuk: ami a fizikai földi
környezetben van, az pillanatnyilag a fizikai testemben él, ami
a távoli éterszférákban van, ahol a csillagok vannak, az az
étertestemben él. Ha azonban feltekintek a Holdra, vagy a
Napra, akkor nem valami olyasmire tekintek, ami a fizikai
testemben és étertestemben él, hanem olyasmire, ami az
asztráltestemben él, és ami erőkkel hatja át az énemet. Ekkor
a Hold-lét kivezet bennünket a fizikai és az éteri világból, és a

87
szellemi világba vezet át. Ha pedig a Napra tekintünk fel, akkor
azt mondjuk magunknak: ami szellemileg-lelkileg a Naphoz
tartozik, az egy olyan kapu, amely átvezet engem egy olyan
világba, amely én-lényemmel azonos. Ez a világ nem a fizikai és
az asztráltestemmel egyenértékű, hanem az én-lényemmel,
amelynek révén tudatos lényként lépek fel az életben,
mindazzal együtt, ami a sorsunkban, mint szükségszerű
szövedék jelenik meg számunkra, és amit azért követünk, mert
bizonyos fizikai hajlamokkal, ilyen-olyan temperamentummal,
valamilyen jellemmel rendelkezünk. Ez utóbbiak mind csak
eddigi karmánk kifejeződései. Mindabban, amit testünk
szükségszerűségeként követünk, amit a költő úgy fejez ki, hogy
„Ilyennek kell lenned, önmagad elől nem menekülhetsz”,
mindebben tehát a Hold-létben őrzött emberi múlt él.
Ellenben mindabban, ami szabadságként él bennünk, úgy,
hogy élünk is vele, és valamit a saját teljes elhatározásunkkal
akarunk: ilyenkor a Nap-lét jelenik meg és működik bennünk.

Így, szellemi szempontból a természeti és a morális lét

egymásba fonódik. Az ilyen szellemi nézőpont nem helyezi
szembe egymással egyfelől a természetet a maga merev
szükségszerűségével, másfelől a szellemi-lelkiséget, amely
nem képes ezzel kapcsolatot teremteni, és csupán valami
elvont morális világrendet képez. Nincs ilyenféle ellentét,
hanem a természet jelenségeiben egyúttal azt is
megtalálhatjuk, ami morálisan él bennünk. Ekkor
mindenesetre túl kell lépnünk a megszokott természeti
jelenségeken, éppen ahhoz, ami a szellemi Nap-létben és Hold-
létben mutatkozik meg számunkra.

Látják, csak egy ilyen szemlélet számára merül fel egyáltalán az

a lehetőség, hogy az ember természeti lététől felemelkedjünk

88
a szellemi-lelki léthez. Így például amikor kitekintünk a
természetbe, olyankor arra pillantunk – jóllehet ezt a
hétköznapi tudattal nem is tudjuk átlátni – ami földi vagy
kozmikus környezetünkben betegséget hoz ránk. Ez ugyanis
mindenütt benne van a körülöttünk levő világban.
Szervezetünk önmagában egészséges, mert egészséges énből,
asztráltestből és nem kevésbé egészséges éteriségből
született. Itt a Földön csak olyasmi tud megbetegíteni, ami
kívülről közelít az emberhez, és amit az ember nem képes
belső lényének megfelelően átalakítani.

Ezt megfigyelhetjük a legegyszerűbb jelenségeken. Tételezzük

fel, hogy önök valamilyen meleg vagy hideg helyiségben
vannak, és befogadják a meleget vagy a hideget. Ezek nem úgy
járják át önöket, mint egy fa- vagy kődarabot. Egy meleg vagy
hideg helyiségben nem úgy tartózkodnak, mint a fa- vagy
kődarab, és nem is úgy melegszenek fel vagy hűlnek le, mint a
fa vagy a kő, hanem feldolgozzák a külső meleget vagy hideget.
A külső csak indítékot ad, a belül hordozott meleget
szervezetükben önök saját maguk hozzák létre. Ha azonban
erre nem képesek, vagyis úgy illeszkednek környezetükbe,
mint egy fa- vagy kődarab, és úgy viselkednek a környezetben,
mint ezek, akkor a külső úgy hatol be, hogy önök nem tudják
átalakítani, és máris megfáznak. Az ember nem tudja átalakítás
nélkül felvenni a földi környezetet, még az élelmiszerek
esetében sem. Ha így vélik, akkor az csak tudományos
képzelődés. Az ember az ételt éppen úgy átalakítja, mint
mindazt, ami a környezetében körülveszi. Ha erre nem képes,
akkor megbetegszik: ez a betegség fizikai oka. A
betegségeknek azonban sorsszerű jellegük is van, sorsszerűen
illeszkednek az ember életébe.

89
Ha most itt vagyunk ebben a földi életünkben, a XIX. vagy XX.
század valamely évétől kezdve 1924. február 6-ig, ebben az
emberi életben élünk és csak erre tekintünk, akkor azt
mondhatjuk: ebben az életünkben a környezetünk csak úgy
betegíthet meg, ha közvetlenül hat ránk. Legalábbis ha a
meleg, a hideg, vagy valamilyen káros levegő vagy hasonló hat
ránk. Ennek kívülről érkező közvetlen hatásnak kell lennie, és
ettől betegszünk meg. Ha csak ránézünk a nadragulyára, akkor
nem mérgez meg bennünket. Ha valamilyen szennyezett
levegő elég messze van tőlünk, az sem mérgez meg, nem okoz
betegséget. Ha tehát csak lelki benyomásunk van valamiről,
akkor nem betegszünk meg. Ehhez közvetlen hatásnak kell
létrejönnie.
Gondoljuk el, azonban a következőt: jelenkorunkban sok olyan
ember van, aki teljesen materialista módon él, és
környezetéről is csak materialista benyomásokat akar kapni.
Életükben – testüknek bizonyos folyamataira vonatkozóan –
elutasítják a materializmust: megeszik a növény szellemiségét,
az állat lelkiségét, ezeket együtt fogyasztják el, hiszen, ha az
étkezésre vonatkozóan is derék materialisták lennének, akkor
csak köveket lehetne enniük, mert ezek szervetlenek és holtak.
Ellenben lelkiségükbe csakis az élettelenre vonatkozó
eszméket, fogalmakat fogadnak be. Ami most szellemi- leg-
lelkileg kapcsolódik az ilyen ember lelkéhez, az a következő
földi élete számára a betegség erejévé alakul át. Ekkor a
korábbi élet e benyomásai hatnak az emberre, és fizikailag
működő erőkké változnak át.

A betegség sorsszerűségét azért hozzuk át régebbi földi

életeinkből a mostaniba, mert régebbi földi életeinkben
bizonyos dolgokról nem voltak megfelelő elképzeléseink, és

90
ennek következtében válunk fogékonnyá a betegségekre. Ezek
a nézeteink a betegségek közvetlen fizikai előidézőiként lépnek
fel a mostani földi életünkben. Mindaz, ami az egyik földi
életben csupán eszme, érzelem, belső lelki élet volt, az a halál
és újabb születés közötti idő átélése után fizikai működéssé
változik át az ember életében. Így sok olyan fizikai hatást
hordozunk magunkban, ami az előző földi életek idején még
csak lelkiség volt bennünk. Ilyen módon a betegséget is
sorsszerűnek kell felfognunk. De nem eshetünk abba a
babonába, hogy a betegségeket csak szellemi eszközökkel
lehet meggyógyítani. Ehhez fizikai, vagy a fizikaihoz hasonló
szerekre van szükség. Ha azonban teljes megértéssel tekintünk
arra a tényre, hogy a mostani testünk fizikai működése az előző
földi életünk lelkiségének következménye, akkor így
szólhatunk magunkhoz: amit a betegségből egyébként
átvinnénk a következő földi életünkbe, azt most a következő
földi élet számára úgy gyógyíthatjuk meg, hogy gondolatainkat
eltereljük attól, ami az emberben nem volt megfelelő, és
rávezetjük arra, ami már helyes. Ha például meggyőződünk
arról, hogy valamilyen betegség egy korábbi földi életünk
materialista lelkületével függ össze, akkor bizonyosak lehetünk
abban, hogy ezt a betegséget csak azáltal szüntethetjük meg,
ha most spirituális szemlélettel és ideákkal kezeljük. Mindaz,
ami az antropozófiában hat, nem pusztán elmélet akar lenni,
hanem közvetlenül összefügg az élettel, érzelmeket, érzéseket
támaszt az élet számára.

Milyenné válik szemléletünk számára a csillagos ég, a Föld

környezete, ha olyan megvilágításban vagyunk képesek
rátekinteni, amelyet a helyesen művelt antropozófia sugároz
ki magából? Mennyire rokonunk lesz a Nap és a Hold, ha ilyen
módon saját múltunk és jövőnk kozmikus képének ismerjük fel
91
őket. Milyen mélységes intenzitással hordozzuk majd
magunkban a kozmosszal és a világgal való rokonságunk
tudatát: átérezzük, hogy sorsunkat a múlt és a jövő szövi
bennünk. Kitekintünk, látjuk a Napot és a Holdat, látjuk, ahogy
a Napban és a Holdban elénk lép a kozmikus sors, külsőleg
magát megnyilatkoztatva. A múltunkban olyasmit érzünk, ami
úgy jelenik meg a jelen és a jövő mellett, mint ahogy a Hold
jelenik meg a Nap mellett a világmindenségben. Tiszteletünk,
odaadásunk, a mindenség iránti áldozatkészségünk
megnövekszik, ha saját életünket a kozmosz létéhez terjesztjük
ki, és ha meglátjuk a részletekben annak rokonságát, ami
bennünk él, azzal, ami a világmindenségben működik.
Láthatjuk, hogy az antropozófiának, az egyik feladata az, hogy
működése következtében az ember ily módon összeforrjon a
világgal. Remélem, hogy önök, akik ilyen nagy számban gyűltek
ma össze ebben a „Zweig”-ben, éppen az ilyen fejtegetések
révén egyre inkább azonosulnak az antropozófia e feladatával,
azzal, hogy az embereknek ne csak a gondolkodását, hanem az
érzelmeit és szívét is elmélyítsük. A Karácsonyi Gyűlés éppen
azért jött létre, hogy mindez egyre jobban és intenzívebben
megjelenhessen. A Karácsonyi Gyűlés arra hívta fel a figyelmet,
hogy ha az Antropozófiai Társaság a továbbiakban helyesen
akar működni, akkor el kell hagynia az elmúlt tíz évben
követett utat, és a külsőséges társasági jellegtől a belső
szellemi felé kell fordulnia. Egészében véve ezoterikus jelleget
kell öltenie. A dornachi Szellemtudományi Főiskolának a
jövőben bizonyos ezoterikus jelleget kell hordoznia, és a
Társaság egész intézményének is ezoterikus karaktert kell
felvennie. A Társaság csak így tehet szert egy olyan spirituális
életre, amelyre szüksége van. Nem válhat külsőségessé, az

92
utóbbi tíz év folyamán éppen a külsőségesség veszélye
fenyegette.
Mit éltünk át e tíz év alatt, sőt már előbb is? Vegyük például
azt a tényt, hogy nagyon aktív ellenfeleink támadtak, akik
éppen most igen tevékenyek lettek. Ez abból fakadt, hogy
felróhatták, hogy nyilvánosan nem kaphatók egyes előadások
jegyzetei. Az emberek azt kívánták, hogy legyenek ilyen
előadási jegyzetek. Eleget kellett tennünk eddig is az ilyen
kívánságoknak, bár előrelátható volt, hogy ellenfeleink
számára éppen ezáltal teremtjük meg a legjobban
felhasználható eszközt. De olyan korban élünk, amelyben az
ilyesmi nem kerülhető el. Ezért kellett a Karácsonyi Gyűlésen a
teljes nyilvánosságot igényelnünk a Társaság számára. Ez
egyáltalán nincs ellentétben azzal, hogy másfelől annál
ezoterikusabbá váljon. De a Társaság egész vezetésében is
intenzívebb tudatnak kell megjelennie, a Társaságot mintegy
antropozófiai módon kell vezetnünk. Ezért az úgynevezett
alapszabályok esetében is egészen másként jártunk el a
Karácsonyi Gyűlésen, mint ahogy egyébként alapszabályokat
szoktak létrehozni. Általában alapszabályok lefektetésekor azt
szokták mondani, hogy ilyen vagy olyan alapelveket fogadnak
el. Korábban a Teozófiai Társaságban voltak is ilyen
alapelveink. Például első alapelv: az emberiség általános
testvériségének kialakítása. Második alapelv: a vallások közötti
egység kimutatása, és így tovább. De többször utaltam rá, hogy
éppen itt kell kezdődnie annak, ami az Antropozófiai
Társaságot tulajdonképpen, mint realitást megalapozhatja. A
Karácsonyi Gyűlésen azután ténylegesen egy ilyenféle realitást
igyekeztünk érvényre juttatni. Nem alapelvekről beszéltünk,
hanem azt mondtuk: Dornachban valami él és eleven. Aki
jogosultnak látja ezt a Dornachban élő elevenséget, az
93
csatlakozik a Társasághoz. Nem elvont alapelvekre
hivatkoztunk tehát, hanem valami létező elevenségre. Ezekben
az úgynevezett alapszabályokban a Társaság életét nem
absztrakciók formájában írjuk elő, hiszen ezek igazából nem is
alapszabályok, hanem csupán azt mondják el, ami Dornachban
történik, és amit onnan akarunk kialakítani. Ezek az
alapszabályok csak tájékoztatások, nem pedig rendelkezések.
Hangsúlyoztam azt is, hogy a Társaságnak olyan elnökségre
van szüksége, amely cselekvő, és a cselekvésben, a
kezdeményezésében látja a saját legfőbb feladatát. Arra
törekedtünk, hogy absztrakciók helyett mindenben a tisztán
emberit, a közvetlenül emberit tartsuk szem előtt, már az
alapszabályokban is. Csakis így létezhet egy olyan Társaság,
amelynek a világba áramló szellemiség organizmusává kell
válnia.

Úgy fogalmazhatnék, hogy a Dornachban karácsonykor

megalakult elnökség még csupán egy hipotézis számunkra. Ha
a Társaság befogadja azt, amit tenni fog, akkor elnökség lesz,
ha nem fogadja be, akkor semmi sem lesz. Az emberek csakis
egy élő, eleven működés középpontját láthatják benne. Ezzel
csak arra utalok – hiszen mondtam, hogy most csak néhány
szóval említem ezeket, minden egyéb a „Közlöny”-ben
világosan megtalálható – hogy a Karácsonyi Gyűlés révén
ténylegesen egy új szellemiséget szeretnénk a Társaságba
bevezetni. Kívánatos azonban, hogy megértsék ennek az új
szellemiségnek a jellegét: ez az elevenség szelleme, nem az
absztrakcióké, olyan szellemiség, amely nem a fejhez, hanem
a szívhez akar szólni.

Ebből fakad, hogy a Karácsonyi Gyűlés az antropozófia ügye

számára vagy semmi, vagy minden lesz. Ha nem lesz meg a

94
folytatása, akkor semmivé válik, és csak egy olyan
ünnepségnek fog számítani, ahol az emberek egy kicsit jól
érezték magukat, azután pedig mindent elfelejtenek, és
folytatódik minden a régi kerékvágásban. Akkor nem lesz
tartalma, semmi sem ragyog rá vissza. Csak a Társaság egyes
területein zajló élet adhat neki tartalmat, csak attól lesz
valóságos, ami rajta keresztül állandóan megjelenik az
Antropozófiai Társaság életében. A Karácsonyi Gyűlés csak
azzal válik reálissá, amivé a továbbiakban lesz. Amikor az
emberi lélek a Karácsonyi Gyűlésre tekint, ez már a
megvalósítás felelősségét is feltételezi benne, különben a
Karácsonyi Gyűlés visszahúzódik a földi életből, és abban az
irányban halad, amit ma a Hold lényeiről mondtam. Bizonyos
értelemben persze itt volt a világban. Hogy hatékony lesz-e az
élet számára, az attól függ, hogy folytatják-e az emberek.

Ezt igen világosan kifejezésre is juttattuk. Minden résztvevő

szívébe belehelyeztük az Antropozófiai Társaság spirituális
alapkövét. A Karácsonyi Gyűlés, ha formálisan véget is ért, azt
tulajdonképpen sohasem lenne szabad lezárnunk, hanem
folyamatosan tovább kellene tartania az Antropozófiai
Társaság életében. Ezért azt szeretném kérni önöktől, hogy
vegyék teljesen komolyan azt, ami a „Közlöny”-ben
megjelenik, fogadják be valóban teljes komolysággal mindazt,
ami nemcsak leírásként, hanem egyre inkább realitásként lép
önök elé. De nem lehet az egészet elhamarkodni sem.
Állandóan azt kérdezik, hogy hogyan egyáltalán hogyan
működjünk? Természetesen nem lehet mindent egy nap alatt
elvégezni. Az egyik legközelebbi tennivalóm az lesz, hogy a „Mi
történik az Antropozófiai Társaságban?” című „Közlöny”-ben
minden héten irányvonalakat fognak találni – hogy elvontan
fejezzem ki magam: – tézisek formájában. Ebben hetente rövid
95
tételekben kifejtek valamit az emberre vonatkozó
antropozófiai igazságokból, az emberi életről, a vallásról,
művészetről stb. és arról, ami az Antropozófiai Társaságban
történik. Így alkalmuk lesz az embereknek, hogy elmondják az
egyes antropozófiai „Zweig”- ekben: Dornachból a következő
gondolatokat küldik nekünk irányvonalként. A „Zweig”-ekben
tehát hetenként az egyéb tevékenységeik között tárgyalják
meg ezeket a Dornachból küldött gondolatokat is, amelyeket a
„Közlöny”-ben teszünk közzé.

Ezáltal egységessé válnak a Társaság antropozófiai életének

egyes területei. Ilyen módon lassanként sok olyasmi jöhet
létre, ami valóban úgy járja át Társaságunkat, miként a vér,
hogy ne pusztán beszéljünk az egységről, hanem olyasmit
alkossunk meg, ami azt egységes szellemi vérrel járja át. Ezt
szándékoztuk létrehozni a Karácsonyi Gyűlésen. Akkor ezt át
tudtuk érezni, a továbbiakat majd meglátjuk.
Erre különösen itt Németországban van szükség.
Németországban valóban egészen másként kapcsolódnak az
antropozófiai élethez, mint máshol. Az ellenfelek másutt nem
annyira képzettek, mint itt. Láthatjuk, hogy bárhol jelennek
meg, legtöbbször innen jönnek, bár bizonyos ellenfelek
mindenütt megtalálhatók, különösen Dornach körül.
Németországban azonban egészen különleges jellegű
ellenfelekkel állunk szemben, mondhatnám, igen nagy erejű
ellenfelekkel, akik szisztematikusan, teljesen tudatosan és
szervezetten működnek. Súlyos elhatározás volt, hogy az
Antropozófiai Társaságban mindent felforgassunk. Mert ez
történt mindenben. Csak gondoljanak arra, hogy amikor
1912/13- ban megalapítottuk az Antropozófiai Társaságot, én
magam nem viseltem a Társaságban semmiféle hivatalt,

96
egyáltalán, nem is voltam a tagja. Többször hangsúlyoztam,
hogy az Antropozófiai Társaságnak megalapítása óta nem
vagyok tagja, csak nem figyeltek oda igazán ennek a
jelentőségére. Azt akartam ugyanis, hogy az Antropozófiai
Társaságnak inkább tanítója legyek, aki elvezet az
antropozófiai élet forrásaihoz. Először ezt kellett megpróbálni,
hogy aztán megláthassuk, hogy ilyen módon mi is történik.

Látják, úgy adódott, hogy olyan korban kell elkezdenem

valamit, amikor az emberek általában már nyugdíjba vonulnak,
mert valóban kezdetnek tekintem azt, ami Dornachban a
Karácsonyi Gyűléssel végbement, az élet igazi kezdetének.
Szeretném, ha önök is átéreznék, hogy kezdet előtt állunk. Ha
ezt valóban átérezzük, akkor lehet is valami ebből a kezdetből,
mivel sok mindent hordozhat magában. Mint mondtam, csak
ilyen kényszerűségből fakadóan lettem az Antropozófiai
Társaság tagja, sőt elnöke, és szeretném, ha belátnák
mindannak egész komolyságát, ami a Karácsonyi Gyűléssel
összefügg.

Ha ezt megértik, akkor e próbálkozás révén talán mégis

lehetővé válik, hogy igazi antropozófiai élet áramoljon át a
Társaságon, amennyiben mindenütt együttműködnek azzal,
ami Dornachból indul ki. Ilyen érzülettel szeretnék a
legszívélyesebben válaszolni arra az üdvözlésre, amelyet a
Karácsonyi Gyűlés után ma kaptam Dr. Koliskotól, miután első
ízben ismét együtt vagyok önökkel. Az Antropozófiai
Társaságban elsősorban ezen az érzületen múlnak a dolgok.
Ugyanilyen szívélyes üdvözlettel szeretnék válaszolni, ahogyan
a szív mondja a szívnek: a Karácsonyi Gyűlésen elgondolt
szellemiségben úgy akarunk együttműködni, hogy a Karácsonyi
Gyűlés hatékony impulzusa sohase szűnjön meg az olyan

97
antropozófusok körében, akik arra törekednek, hogy helyesen
ismerjék meg az antropozófiai élet alapvonásait. A dornachi
gyűlés számára egyre inkább ennek az antropozófiai
törekvésnek kell valóságos tartalmat adnia, hogy ez a dornachi
gyűlés valójában sohase múljon el, mert az antropozófusok
világszerte tovább művelik, és hogy az a szellemiség, amelyet
ott igyekeztünk felidézni, legyen mindig jelen a tagság
jóakarata, odaadása és az antropozófia és az antropozófiai élet
beható megértése jóvoltából.

Így szeretnénk mindenkivel együttműködni, és a dornachi

gyűlést is, létjogosult, komoly eseménynek tekintjük, nem
közömbösnek, hanem olyasminek, ami valóban a
legmélyebben a szívünkbe, érzületünkbe, sőt a
lelkiismeretünkbe is képes behatolni. Akkor a Karácsonyi
Gyűlésben nem csak egy ünnepi hét eseményét látjuk majd,
hanem a világban működő, az emberi sorson uralkodó erőt. És
ez már megfelelő impulzus lehet az antropozófiai munka, az
antropozófiai tevékenység és az antropozófiai élet számára.

98
Stuttgart, 1924. április 9.
[Harun al-Rasid és tanácsadói. Verulami Bacon és Comenius.
Garibaldi, az ír misztériumok beavatottja, mint politikai látnok
a XIX. Században. Lord Byron és a geometria tanár. A
Palladium. Marx és Engels. Muavija és Wilson.]
A német szellemi életben rendkívül egyértelműen mondták ki
egyszer az ismétlődő földi életek igazságát. Az antropozófiai
mozgalomban ismeretes Lessingnek az ismételt földi életekre
vonatkozó radikális hitvallása. Lessing legérettebb korszakának
eredménye Az emberi nem nevelése című jelentős műve,
amelynek végén olvashattuk az ismétlődő földi életekről.
Monumentálisan hangzó mondatokban utal arra, hogy az
emberiség történelmi fejlődése csakis azáltal érthető meg,
hogy az egyes emberi individualitások ismétlődő földi életeken
haladnak keresztül, és így viszik át egy következő korszakba
azt, amit az emberi fejlődés egyik korábbi korszakában éltek át
és vittek végbe. Ebben az irányban két tényt kell figyelembe
vennünk. Gondoljuk meg, hogy hányféle eszmei, anyagi hatást
és más egyebet hoznak fel arra, hogy a történelem
fejlődésében a későbbi eseményeket a korábbiakból
okozatilag vezessék le. De ez csak merő absztrakciókkal való
játszadozás. A valóságos tény az, hogy például a XIX. század
végén és a XX. század elején élő emberek régebbi
korszakokban is éltek, és ekkor felvették magukba a
környezetükben történő eseményeket, amelyeket az ott élő
személyekkel éltek át. Mindezt átvitték a halál kapuján a
szellemi világba, ahol a halál és az újabb születés között élünk,
majd ismét lehozták újabb földi életükbe, és így ők maguk

99
hordozzák azt, ami az emberiség fejlődése során egyik
korszakból a másikba kerül át.
Az emberi individualitások tehát azok, akik mindenkor átviszik
a múltat a jövőbe. Ez az egyik olyan tény, amely lelkünket
bizonyos vallásos odaadással töltheti el, ha teljes komolysággal
szemléljük. A másik tény az, hogy valamennyi itt jelenlevőnek
csak önmagára kell pillantania, hogy azt mondhassa: hiszen én
már sokszor voltam a földi életben, és mostani mivoltom előző
földi életeim eredménye. Ha tehát a történelem egészére
tekintünk, és azt a saját élményeinkre vezetjük vissza, akkor az
ismétlődő földi életek ténye valóban egy mély vallásos-
megismerő érzületet alakíthat ki lelkünkben. Lessing is ilyesmit
érezhetett, amikor azt kérdezte: vajon az ismétlődő földi
életek igazsága azért lenne ostobaság, mert az emberek csak
az ősi időkben tudtak erről, amikor a lelkük még nem torzult el
és tért tévutakra? Lessing, miután tudatára ébredt annak, hogy
mihez jutott el az említett két tény felismerésekor, egy
monumentális mondatot fűz mindehhez: „Nem az enyém így
az egész örökkévalóság?!”
Nem folytatódott azonban a szellemi fejlődésnek az a vonala,
amely Lessingnek Az emberi nem nevelése című írásához
kötődve megerősödhetett volna a német szellemi fejlődésben,
ez az irány megszakadt. A XIX. század pedig még nem nagyon
tekintette okos dolognak e gondolat továbbszövését.

Kedves barátaim, amikor több mint két évtizeddel ezelőtt

Berlinben hozzáfogtunk ahhoz, hogy a Teozófiai Társaságban
elkezdjük az antropozófiai munkát, és megtörtént az első
gyűlésünk a Teozófiai Társaság úgynevezett német
szekciójának megalapítására, akkor a programban

100
meghirdetett egyik első megtartandó előadásom címe
Praktikus karma-gyakorlatok lett volna. Az volt a szándékom,
hogy a karma eszméjét mindjárt olyan belső lendülettel
vezessem be az antropozófiai mozgalomba, hogy az egyik nagy
alapelvvé válhasson, amelyből az antropozófiai mozgalom
kibontakozik. Amikor azonban elmondtam néhány, még a régi
Teozófiai Társaságból átjött, akkor még nevezetes személynek,
hogy ezt a címet tulajdonképpen hogyan értem, akkor
lényegében véve mindenki nekem támadt. Kijelentették, hogy
ilyesmi egyáltalán nem lehetséges. Bár nem mondanám, hogy
ezeknek az embereknek igazuk volt, de akkor még valóban
nem érkezett el az ideje annak, hogy az ezoterikus igazságokról
szélesebb körben már egészen mélyre hatoló módon
beszéljek. Ha a karmikus fejlődésről és ennek az emberiség
történelmi életében megnyilvánuló jelentőségéről nem
pusztán általános absztrakciókban akarunk szólni, hanem
konkrét módon, akkor ez csak úgy lehetséges, ha az
ezoterikába mélyen belemerülünk, és már valóban konkrét
ezoterikus képzetekkel foglalkozunk. Ezért bizonyos
vonatkozásban mindaz, ami az Antropozófiai Társaságon belül
az antropozófiában megjelent, olyan előkészítés volt, amely
szükségesnek mutatkozott, mivel akkoriban a Társaságban
még nem volt meg a kellő érettség.

De el kellett érkeznie egyszer annak az időpontnak, amikor

ezoterikusan és konkrétan kezdhetünk beszélni a karmikus
igazságokról és az emberiség történelmi fejlődésével való
összefüggésükről. Ma már mulasztás lenne az antropozófiai
mozgalom részéről, ha továbbra is várakoznánk. Ezért
szerepelt a Goetheanum Karácsonyi Gyűlésének szándékai
között, hogy már ne tartsuk vissza azt, amit az igazi szellemi
kutatás kideríthet az emberiség történelmi fejlődésének
101
ezekről a rejtett kérdéseiről. E tekintetben, a jövőben az
antropozófiai mozgalomban arra fogunk hallgatni, amit a
szellemi világ akar, és nem arra, amit az emberek akarnak, akik
bizonyos félénk óvatosságból még nem tartanak akármit
időszerűnek, illetve helyénvalónak. A Goetheanum Karácsonyi
Gyűlése éppen ebben a vonatkozásban nemcsak minőségi
értelemben volt jelentős az Antropozófiai Társaság számára,
hanem egyúttal valami kezdetnek is számít az antropozófiai
működés intenzívebbé válása szempontjából. Egy ilyen
nézőpontból, amelynek az antropozófiai mozgalom alapjává is
kell válnia, szeretnék a mai antropozófiai témájú
fejtegetésekbe belefogni.
Kedves barátaim, rátekintünk arra, ami a történelemben nagy
vonásokban zajlik. Észrevesszük, hogy egyes személyiségek
hangadók valamelyik területen. De észre kell vennünk azt is,
hogy egy történelmi személyiség, aki a legközvetlenebb, a nem
is távoli múltban valami olyasmit indított el, aminek befolyása
alatt ma élünk, csak úgy érthető meg, ha az antropozófiai
kutatás megvizsgálja az ilyen történelmi személyiség előző
földi életeit. A történelem csak ilyen képzetek alapján lesz
valóban érthető. Ebből még valami egyéb is következik: az,
hogy a történelemből ismert személyiségek tanulmányozása
ráébreszt bennünket az emberi sors alakulására a különböző
földi életek folyamán, és így azzal a fénynyel, amit a karmára
irányítunk, megvilágíthatjuk a saját személyes életünk sorsát
is. Ez rendkívül fontos. A karma-vizsgálatokat nem szabad
valamiféle szenzációként folytatnunk, hanem csakis annak
érdekében, hogy egyre mélyebben bevilágítsunk az emberi lét
összefüggéseibe és az egyes emberi lelkek élményeibe.

102
Látjuk például, hogy különösen a XIX. század utolsó két
harmadában egy materialista színezetű lelki beállítottság
jelenik meg, amely a XX. században is folytatódott, és e lelki
beállítottságnak végül is nem kis szerepe van mindabban a sok
zűrzavarban és ziláltságban, ami az emberiség kultúrájában és
civilizációjában mára bekövetkezett. Ha például azt nézzük,
ami különösen a német szellemi életben a XIX. század első
harmada után megjelent, azt látjuk, hogy radikálisan eltér e
szellemi élet régebbi hangvételétől és alapjellegétől, ezért
keresni kezdjük ennek okait. Így a XIX. század utolsó két
harmadában olyan személyiségek tűnnek fel, akiknek
individualitása iránt érdeklődnünk kell, és akik arra
ösztönöznek, hogy kövessük őket régebbi földi életeikbe.
Aki képes ilyen kutatásokat végezni, annak tekintete
jelenkorunk általános jellege miatt nem a benne megjelenő
ilyen személyiségek keresztény előéletére vetődik vissza,
hanem a kereszténységen kívül eső előéletére. Ez nincs túl
messze, mivel nagyjából megegyezik azzal az idővel, ami az
egymást követő földi életek között eltelt időszakot teszi ki. Így
ahhoz a nagyon kiterjedt szellemi mozgalomhoz jutunk vissza,
amely a kereszténység megalapítása után fél évezreddel jelent
meg: a mohamedánizmushoz, az arabizmushoz. A
kereszténység először Elő-Ázsiából terjedt el, egy kissé
behatolt az észak-afrikai civilizációba, bejutott
Spanyolországon át Nyugat-Európába, miközben terjeszkedett
Közép- Európában és Kelet-Európában. Ezt a keresztény
terjeszkedést azonban bizonyos mértékben oldalba támadta
az arabizmus, amely egyfelől előretört Kis-Ázsiában, amikor a
mohamedánizmus impulzusa hatotta át, másfelől Afrikán át
Itália és Spanyolország irányában. A külső történelemben
nyomon követhetjük az európai civilizáció összeütközését az
103
arabizmussal azokban a különféle háborúkban, amelyeket az
európaiak vívtak az arabokkal szemben. Itt is arról van szó,
hogy kikutassuk: mik azok a valóságos, konkrét tények,
amelyek alapul szolgálnak az emberi lélek fejlődése számára?

Nézzünk meg ilyen valóban konkrét tényeket. Abban a korban,

amikor Nyugat-Európában igen kezdetleges civilizációs
körülmények között Nagy Károly állt az események élén, odaát
Elő- Ázsiában Harun al-Rasid udvarában a kor legnagyobb
szellemei gyűltek össze, akik mélyen felvették lelkükbe
mindazt, ami a keleti bölcsességből származott, de a keleti
bölcsességgel egyesítették azt, ami a görög kultúrából érkezett
ide. Harun al-Rasid olyan szellemi életet bontakoztatott ki
udvarában, amely átfogta az építészetet, az akkori idők
csillagászatát, a korabeli földrajzot, a matematikát,
költészetet, kémiát, orvostudományt, és udvarában
valamennyi tudományág legkiválóbb képviselőit gyűjtötte
össze. Ezeket az embereket jelentősen támogatta, olyan
személyiség volt, aki szilárd kereteket biztosított egy egészen
csodálatos kulturális központ számára, amely itt a VIII-IX.
században virágzott. Ha megnézzük Harun al-Rasid udvarát,
felfedezzük azt is, hogy egy figyelemreméltó személyiség élt
itt, akiről talán nem is tudták a többiek, a Harun al-Rasid idején
eltöltött földi életében, hogy korábban beavatott volt. A
beavatottak azonban ővele együtt tisztában voltak azzal, hogy
ez a személyiség régebbi földi életében a legnagyobb
beavatottak közé tartozott. Így ebben a földi életében kifelé
nem tűnt beavatottnak ez a Harun al-Rasid udvarában élő,
egykori, vagyis régebbi földi élete során beavatott ember. A
többiek némileg még ismerték az élő ókori beavatást. A szóban
forgó személyiség nagyszerű – mai kissé rosszul csengő szóval

104
mondva – „szervezője” volt az egész tudományos és művészeti
életnek Harun al-Rasid udvarában.
Tudjuk, hogy a mohamedánizmus nyomására az arabizmus
külsőleg behatolt Észak-Afrikán, Dél-Európán,
Spanyolországon keresztül Európába. Ismerjük a lezajlott
háborúkat, a külső kulturális konfliktusokat. De az egésznek
egyszer vége szakadt. Martell Károly Tours-nál és Poitiers-nél
vívott csatájáról azt mondják, hogy ezzel az arabizmus kiszorult
Európából. Az arabizmusban azonban hatalmas szellemi
energia rejlett. Az a különös, hogy amikor külsőleg visszaverték
Európában az arabizmust, mint politikai, katonai hatalmat,
akkor az arabizmusban hangadó lelkek áthaladva a halál
kapuján azon kezdtek tanakodni a szellemi világban, hogy
hogyan teremthetnék meg Európában ismét az arabizmus
befolyását. Ami a szellemi világban megérlelődik, az nem azzal
kapcsolatos, kedves barátaim, ahogyan a dolgok külsőleges
módon alakulnak. A megjelenés formája külsőleg csekély
hasonlóságot mutathat egy személy két egymást követő földi
életében. A hangsúly sokkal inkább a belsőn van. Ezt korunk
nehezen fogja fel. Korunkban szemrehányással illethetnek
valakit, ha Haeckelről egyszer nem ír elítélően, azután pedig
nem ír róla ugyanúgy, mint azelőtt, hanem úgy, hogy a
szűklátókörű lelkek ellentétesnek találják az előző írással. Ha
már ennél is értetlenséget tanúsítanak, akkor azt még kevésbé
fogják fel, hogy az egyes emberi személyiségek mennyire
eltérhetnek külsőleg az egymást követő földi életeikben, holott
belül ugyanazok az indítékok működnek.

Az arabizmusnak ezek a nagy lelkei tehát úgy fejlődnek tovább

haláluk és újabb születésük között, hogy a szellemi világban
kapcsolatban maradnak azzal az impulzussal, amely keletről

105
nyugat felé haladt, és kapcsolatban maradnak saját korábbi
tetteikkel is. A földi világban eközben, mint mondani szokás,
fejlődik tovább a civilizáció. Ebben most egészen más formák
jelennek meg, mint annak idején az arabizmusban. De az
arabizmus jelentékeny lelkei ismét megszületnek a Földön, és
áthozzák az arabizmus belső impulzusát egy későbbi korba, a
nélkül persze, hogy annak külső formáit is áthozták volna.
Most nyelvükben, gondolkodásuk, érzésük szokásaiban,
akarati impulzusaikban egy későbbi kor kultúrájának
hordozóiként jelennek ugyan meg, lelkükben azonban tovább
hat az arabizmus. Így azt látjuk, hogy éppen a XIX. század két
utolsó harmadában hangadó materialista áramlatot
mélységesen befolyásolták azok a lelkek, akik az arabizmusból
származtak.

Tekintsünk Harun al-Rasid lelkére. Áthalad a halál kapuján.

Továbbfejlődik a halál és újabb születés között, majd az újabb
korban a civilizáció egészen más formái között találunk rá.
Harun al- Rasid lelke ugyanis azonos azzal a személyiséggel, aki
a nyugati angol szellemi életben lord Francis Baconként jelent
meg. Bacon alapvető szellemi irányultságában annak
feltámadását kell látnunk, amit Harun al-Rasid keleti módon
hozott létre udvarában a VIII- IX. században. Látjuk, hogy Bacon
még a legújabb időkig is a legmélyebben és legerőteljesebben
befolyásolja az európai szellemi életet. Tulajdonképpen
Francis Bacon óta gondolkodnak úgy, ahogyan ő gondolkodott
a tudományos kutatásról és a tudományos szemléletmódról.
Ez bizonyára nem minden részletre igaz, de a korszak
alapvonását tekintve elmondható. Ha megnézzük Harun al-
Rasid kifelé bizonyos vonatkozásban nagyhatású működését,
majd – miután az okkult kutatás révén megtudtuk, hogy
Baconben Harun al-Rasid jelent meg újra – megvizsgáljuk
106
Bacon életének külső kibontakozását, akkor, ha külső
formáiban nem is, de belső jellegében meglátjuk e két életben
azt, ami megegyezik, és ami hasonlít egymásra.
Beszéltem egy személyiségről, aki Harun al-Rasid udvarában
élt, és aki egy azt megelőző földi életében beavatott volt.
Zárójelben meg kell jegyeznem, hogy valóban lehetséges, hogy
egy régebbi kor beavatottja egy későbbi életében kívülről
látszólag nem jelenik meg beavatottként. Vajon nem merül fel
önökben az a kérdés, kedves barátaim, amikor mindig újra
arról beszélek, hogy milyen számosan léteztek régen a
beavatottak, a misztériumtanítók és misztériumpapok, hogy
ezek mára hová lettek? Miért nem élnek közöttünk itt a
jelenkorban is? A helyzet az, hogy ha egy ember szellemi-
lelkisége régebbi földi életében még olyannyira
megvilágosodott volt is, későbbi földi életében csak olyan
testben nyilatkozhat meg, amilyet a földi lét ebben a későbbi
korban nyújthat számára, és olyan nevelést kell magába
fogadnia, amely a korban lehetséges. Az emberiség nevelése
azonban már hosszú ideje olyan, hogy abban a formában és
módban, ahogyan egy ember ma és már elég régóta
megnyilatkozhat, nem képes áttörni az, ami egykor ott élt a
beavatottak lelkében. Egészen más életformákba kell
beleilleszkedniük, és csak az emberi élet bensőséges
megfigyelésével ismerhetjük fel, hogy ezek az emberek,
akiknek a későbbi földi életében közvetlenül már nem látható
a beavatott voltuk, mégis átéltek egykor ilyen beavatott
életeket.

Ilyen vonatkozásban Garibaldi, a szabadsághős az egyik

legragyogóbb példa. Csak követnünk kell Garibaldi különös
életének lendületét, hogy meglássuk, ahogyan ez a

107
személyiség kiemelkedik külső földi életének körülményei
közül. Garibaldi az egyik régebbi életében beavatott volt, és
ebből fakadóan vált korában egyfajta politikai „látnokká”, mert
így kell őt neveznünk. Beavatott volt tehát, és egy előző földi
életében olyan akarati impulzusokat vett fel, amelyeket a
Garibaldi-életben úgy hozott felszínre, ahogyan egy 1807-ben
született ember számára saját korában ez lehetséges volt.

De tekintsünk bele földi életének sajátosságaiba. Ebben

számomra először is az jelentett kiindulópontot, hogy
felfigyeltem arra, hogy Garibaldi három másik személlyel
együtt járta sorsának útját a XIX. században, és
együttműködésük különleges jellege először igazán nem is
érthető. Garibaldi legmélyebb érzületében becsületes
republikánus volt, de elutasította azt, hogy Itália egysége a
köztársaság zászlaja alatt jöjjön létre. Bár köztársasági érzelmű
volt, mégis a királyság visszaállítását szorgalmazta, méghozzá
Viktor Emánuel uralmával. Ha okkult kutatással közelítünk
ahhoz a rejtélyhez, hogy Garibaldi hogyan is tehette Viktor
Emánuelt Itália királyává – mert lényegében ő tette azzá –
akkor még két másik személyre is figyelnünk kell, tudniillik
Cavour és Mazzini. Különös: Garibaldi 1807-ben született, a
többiek pedig csak néhány év eltéréssel. Garibaldi Nizzában
született, Mazzini Genuában, Cavour Torinóban, Viktor
Emánuel ettől nem messze. Úgyszólván valamennyien a
Földnek ugyanazon a szűkebb területén születtek meg.
A karmikus kutatásoknál mindig szükség van valami – hogy úgy
mondjam – kézzelfogható dologra, amiből kiindulhatunk.
Okoskodással, tudományos képzettséggel itt nem sokra
megyünk. Ha valaki harminc regényt írt életében, nem
feltétlenül indulhatunk ki ebből a regényfolyamból sem, hogy

108
betekinthessünk az illető régebbi földi életeibe. Az előző földi
életek kutatásánál sokkal fontosabb lehet, hogy valaki sántít-
e, vagy esetleg hunyorog. Éppen az élet látszólag apró
jelenségei vezetik az okkultistát olyan ösvényekre, amelyeken
eljuthat oda, hogy betekintsen az egyik földi életből egy
régebbi földi életbe. Így e témában annak megértése volt
mérvadó az okkult kutatás számára, hogy Garibaldi hogyan élte
bele magát a másik három emberrel együtt a XIX. századba. De
ebben a vonatkozásban még valami más is nagyon jelentős
volt, kedves barátaim. Külsőleg szemlélve Garibaldi teljesen a
valóság emberének tűnik, aki mindig szilárdan áll a maga lábán,
a gyakorlati élet alapján cselekszik, és így tovább. Vannak
azonban olyan bensőséges részletek is Garibaldi életében,
amelyek azt mutatják, hogy Garibaldi sokszor túllépi a Földön
átélhető dolgok szokásos kereteit. Utalhatok arra, hogy fiatal
korában többször végighajózta az Adriai-tengert az akkori
veszélyes körülmények között, nem egyszer kalózok fogságába
került, de mindig a legkalandosabb módon kiszabadult. Arra is
gondolhatunk, hogy nem mindenkivel történik meg életében,
hogy a nevét olyan híradásban olvassa először az újságban,
amely éppen a halálos ítéletét teszi közzé. Garibaldi a halálos
ítéletét olvasva látta először kinyomtatva a nevét az újságban.
Ezt az ítéletet azért hozták, mert részt vett egy
összeesküvésben. De az ítéletet nem hajtották végre, mert akit
nem fognak el, azt nem is akaszthatják fel, márpedig Garibaldit
nem fogták el. Amerikába menekült, és ott kalandos életet élt,
tele belső intenzitással és erővel.

Garibaldi első, évtizedeken át tartó rendkívül boldog

házasságának megkötése is azt mutatja, hogy milyen kevéssé
volt foglya a szokásos földi viszonyoknak. Hogyan ismerkedett
meg azzal a hölggyel, akit feleségül vett? Ez igen különös
109
módon történt. Hajóján még elég messze kint volt a tengeren,
amikor távcsövét a part felé irányította. Egyszer csak meglátott
egy hölgyet – és ott helyben beleszeretett a távcsövön
keresztül. Nem mindennapos esemény, hogy az emberek
távcsövön keresztül szeretnek bele valakibe, ehhez már túl kell
lépni a szokásos földi kötöttségeken. És mi történt? Azonnal a
szárazföld felé kormányozza a hajót, a parton véletlenül
találkozik egy férfival, akinek Garibaldi személye annyira
megtetszik, hogy mindjárt magával is viszi. Elmegy a férfihez
ebédelni, és ekkor kiderül: ő annak a lánynak az apja, akit a
távcsövön keresztül látott meg! Egy kis akadály azonban
felmerül: Garibaldi csak olaszul tud, a lány pedig csak
portugálul. Garibaldi nem ismeri a nyelvet, de azért megérteti
vele, hogy egy életre szólóan szeretne hozzátartozni, és ezt a
lány meg is érti, bár egy szót sem tud olaszul, csak portugálul.
A legboldogabb és legérdekesebb házasságok egyike lesz
ebből. Az asszony átélte férjével mindazt, ami Garibaldira várt
Amerikában. Elég csak arra utalnom, hogy egyszer az a hír
terjedt el, hogy Garibaldi elesett valamelyik csatában az ottani
szabadságharcosok oldalán. Garibaldi felesége ekkor
végigkutatott minden csatamezőt, ahogy ezt más legendás
asszonyokról is mesélik. Minden holttestet felemelt, hogy
megnézze az arcukat. Tovább vándorolván felfedezte, hogy
Garibaldi él. E hosszabb vándorlása közben szüli meg első
gyermekét is, aki megfagyott volna, ha kendővel nem köti
magára, hogy a teste melegével tartsa életben. Mindezek nem
megszokott hétköznapi események, és együttlétüket sem a
hétköznapiság jellemezte. Amikor azután Garibaldi felesége
meghalt, akkor egy idő múlva Garibaldi újból házasságot kötött
egy hölggyel, akit most már egészen hétköznapi polgári
körülmények között ismert meg, ahogy az életben az emberek

110
találkozni szoktak. De ez a házasság, amely nem távcsövön
keresztül született meg, mindössze egy napig tartott. Garibaldi
életéből elbeszélhetünk sok ilyen és ehhez hasonló eseményt,
amelyekből látható, hogy igen különleges élete volt.

A karmikus kutatásban kiderült, hogy ez a személyiség egy

régebbi földi életében, már a kereszténység korában ír
beavatott volt, aki küldetéssel jött át Írországból Elzászba, ahol
egy misztériumhelyen tanított, és ott tanítványai voltak azok a
személyek, akik később vele egy időben és nagyjából
ugyanazon a területen születtek meg. Egyes beavatási
misztériumokban törvény volt az, hogy mivel az egyes
tanítványok kötődtek tanítójukhoz, a tanító nem hagyhatta el
őket akkor sem, amikor egy későbbi életben egészen
meghatározott körülmények között újra találkoztak. Itt látjuk
mindenekelőtt Viktor Emánuelt, akihez Garibaldi azért
ragaszkodott, mert ez a személy egy régebbi beavatási életben
a tanítványa volt. Itt már nem érvényesek az elméletek. Egy
későbbi életben nem arról van szó, hogy valamit külsőlegesen
átvegyenek, hanem hogy, ha nem is tudatosan, de azt a belső
törvényt kövessék, amely az embereket olyan impulzusok
szerint hozza össze, amelyek a történelmi fejlődés belső
életében hatnak.
Éppen Garibaldi életénél figyelhetjük meg, hogy egy régebbi
beavatottnál hogyan jelentkezik az, amit egy korábbi földi
életében fogadott magába, jóllehet most külsőleg nem tűnik
beavatottnak, mert századában már sem az emberi test, sem a
szokásos nevelés nem tette lehetővé, hogy beavatottként
jelenjen meg. Így volt ez annál a személyiségnél is, aki Harun
al-Rasid udvarában élt, és a halál kapuján való áthaladása után
más útra kellett térnie, mint Harun al-Rasidnak. Ez a

111
személyiség mélységes belső kapcsolatban állt mindazzal, amit
a keleti bölcsesség beavatási titkaiból felvett. Nem járhatott
azon az úton, mint az inkább külső csillogást kereső Harun al-
Rasid; ő más utat követett. Ez az út egy kissé későbbi időben
vezette el az újratestesüléshez. Ez a két személyiség azonban a
civilizáció azon áramlataiban találkozott, amelyek éppen
Harun al-Rasid és udvari tanácsadójának befolyásából
születtek meg az újkori Európában. A tanácsadó lelke Amos
Comeniusban jelent meg újra, aki külsőleg szintén nem tudta a
beavatási princípiumot megnyilatkoztatni, de olyan
energikusan állt helyt korának – ami részben Bacon kora is –
pedagógiai, nevelési életében, hogy ebből kitűnik belső
életének mélysége és jelentősége. Látjuk tehát, hogy Amos
Comenius bizonyos belső indíttatásnak engedve testesül meg
újra, miután Harun al-Rasid udvarában élt, és hogy maga Harun
al-Rasid is újraszületik. Ha ezekre a személyiségekre tekintünk,
észrevesszük bennük a civilizációk, a kultúrák egybeáramlását.
Ha megfigyeljük az európai szellemi élet kibontakozását
különösen a XVI. és XVII. században, mindenütt megtaláljuk az
új formákban az arabizmust. Az arabizmus látványosabban
jelentkezett mindabban, amit Bacon befolyásolt. Amit Amos
Comenius befolyásolt, abban inkább mély keleti belső
melegségre bukkanunk.

Amit így elmondok önöknek, az nem valamiféle konstrukció.

Ezek okoskodással valóban nem deríthetők ki, hanem csakis
úgy, ha egészen bensőséges módon közeledünk az adott
szellemi individualitásokhoz, és inspirált kutatással keressük
meg az utat egyik földi életükből a másikba. Így az
arabizmusból sok minden jött át az újkorba, kedves barátaim,
azáltal, hogy a lelkek újra megtestesülnek az ismétlődő földi

112
életekben. Csak arról van szó, hogy sohase értsük félre az ilyen
kutatás jellegét.
Említettem, hogy legfőként nem arra kell tekintettel lennünk,
amit a materialista szemléletmód tart lényegesnek. Azzal
ugyanis nem sokra mennénk. Felhozok erre egy példát. Volt
egy tanárom – az életrajzomban is megemlítem – aki kiváló
geometriatanár volt, és aki iránt bizonyos életkoromban
mélységesen érdeklődni kezdtem. Jellemezte egyfajta zseniális
egyoldalúság és egyéb különcségek is, de a geometriával
kapcsolatos lelkisége alapján mégsem tudtam rátalálni a
régebbi inkarnációjához vezető útra. Ennek a szerkesztésekhez
oly jól értő mértantanárnak volt azonban egy külső
sajátossága: dongalába volt. Amikor az egyik földi életből a
másikba átvezető kutatásokat végzünk, akkor igen gyakran az
tapasztalható, hogy mindaz, ami az egyik földi életben a fej
fejlődésével függ össze, az egy másik földi életben a láb
fejlődésével lesz kapcsolatos. Itt a belső erők különböző
metamorfózisa tapasztalható, ahogy az egyik alkalommal az
emberi fejrendszert, a másiknál pedig a végtagrendszert
alakítják ki.

A geometriatanár beteg lábából, az ő dongalábából indultam

ki. Hogyan vezette ez tovább az okkult kutatást? Éppen e
fogyatékosságra vetett pillantás irányított el egy másik
személyiséghez, akinek szintén dongalába volt, tudniillik lord
Byronhoz. Rájöttem, hogy e két személynek köze van
egymáshoz ismétlődő földi életeik tekintetében. Egy régebbi
földi életben mindkettőjük fejében élt valami, ami közös
tevékenységre sarkallta őket, bár legutóbbi inkarnációjukban
már nem voltak kortársak a Földön, csak megközelítően éltek
egy időszakban. Nyomatékosan jegyzem meg itt, hogy mivel az

113
elmúlt korokban történelmileg főleg a férfi- inkarnációk
hatottak tovább, ezért ritkábban térek ki az egyes személyek
női inkarnációira. A női inkarnációk csak mostanában kezdenek
hatni. A jövőben ezért különösen jelentős lesz, hogy éppen a
női inkarnációkat vegyük tekintetbe. De sok történelmi
személyiségnél az a helyzet, hogy az adott témában elhagyom
a közbeeső női inkarnációkat. Ebből önöknek nem szabad arra
következtetniük, hogy e személyeknek ne lettek volna
közbeeső női inkarnációik, de olyan szempontok alapján
vizsgálom őket, amelyek főleg az előző férfi-életeikhez
kapcsolódnak. Így az egymáshoz illeszkedő két személyiség
révén olyan korba jutottam vissza, amelyben Európa keleti
részén éltek a X. vagy XI. keresztény században – ennek pontos
meghatározására nem volt lehetőségem – a mai orosz
területen. Bajtársak voltak. Akkoriban ismert volt egyesek előtt
a világban vándorló Palládiumról szóló monda. Talán hallottak
önök a Palládiumról, erről a szoborról, amelytől állítólag sok
minden függ az emberiség életében. A Palládium először
Trójában volt, azután Rómába került. Innen Nagy Konstantin a
saját dicsőítésére nagy pompával átvitette Konstantinápolyba,
ahol a földbe ásatta, oszlopot emeltetett fölé, aminek tetejére
Apollón szobrát állíttatta. Ennek fejére sugárkoszorút rakatott,
ebben olyan fadarabok voltak, amelyeket Krisztus keresztjéről
hozatott. Egyszóval mindezt a saját dicsőségére tette. A monda
szerint ezt a Palládiumot egykor északra fogják vinni, és akkor
a Konstantinápolyba hozott kultúra északra kerül. Ezt ez a két
személy jól tudta. Elfogta őket a lelkesedés, hogy elrabolják
Konstantinápolyból a Palládiumot. De nem sikerült nekik.
Mindenesetre sok mindent vállaltak azért, hogy északra vigyék
a kultúrának e jelképét. A Palládium megszerzésének vágyát
különösen egyiküknél látjuk karmikus következményeiben,

114
annál, aki nyugaton testesült meg újra, és a XIX. század elején,
mint Byron hordozta magában a szabadságért való lelkesedést.
E különleges szellemi alkatot önök felfedezhetik a
geometriatanáromban is, az ő szabadság iránti érzékében a
tudomány területén, amit intim módon nyilatkoztatott meg
azok számára, akik képesek voltak a lelkébe látni.

A kutatás útjai így látszólag mellékes dologból indulnak ki,

például a dongalábból, hogy azután az ilyen módon követhető
ismertetőjelekből jussanak vissza az illető személyek régebbi
földi életeihez. Egyáltalán, ha történelmi karmákról akarunk
beszélni, szert kell tennünk az élet ilyen belső alkata iránti
érzékre is.

Még egy példát szeretnék mondani. A VIII-IX. században a mai

Franciaország észak-keleti részén élt egy személyiség, az akkori
értelemben véve jómódú földbirtokos. Kalandor természete
azonban mindig kisebb portyázásokra indította a szomszédos
vidékekre. Bármilyen hihetetlen is ez ma, mégis megtörtént
abban a korban, hogy valaki elindult otthonról, a birtokáról, és
többé- kevésbé sikeresen fosztogatta a szomszédos
területeket. Ám egy napon visszatérve egy másik urat talált a
saját birtokán, aki azt magának lefoglalta, mert volt annyi
fegyverese, hogy az előbbi birtokost elkergesse. De ez
valamiért mégsem távozhatott, így most az új birtokos
jobbágya lett, vagy olyasmi, amit később jobbágynak neveztek.
Így sajátos viszony alakult ki e két személy között. Az eredeti úr
most éppenséggel szolga lett, saját birtokát más kisajátította,
és ahogy az előbb a másiknak nem volt birtoka, most neki nem
volt. Hasonló érzelmű társaival együtt azonban a környező
erdőkben éjszakai – ahogyan ma mondanánk – gyűléseket
tartottak. Mélységes harag dúlt benne birtokának elrablója

115
iránt és az ilyesmit lehetővé tevő állapotokkal szemben.
Érdekes lenne belehallgatnunk abba, amiket ott ilyen dühöngő
haraggal mondtak egymásnak.
Sikerült tovább követnem ennek a két embernek az útját, akik
a IX. században haladtak át a halál kapuján, és a XIX. században
jelentek meg újra. Az egyik, aki először földbirtokos volt és
azután elvették a birtokát: Karl Marx, a szocializmus
megalapítója a XIX. században. Bármilyen eltérőeknek is
találjuk a külső körülményeket, okoskodás és egyéb itt nem
segít rajtunk. Ha azonban egy mélyebb szintre merülünk le,
akkor a IX. század elűzött földbirtokosában a XIX. századi Karl
Marx lelkére bukkanunk. Aki akkor fölébe kerekedett és olyan
sok rosszat okozott neki, az most a barátja lett: Friedrich
Engels. Ebben most nem valami szenzációt keresek, hanem
arról van szó, hogy az életet és a történelmet megértsük a földi
lét összefüggéseiből.
Az ilyen dolgokhoz érzelmileg is mélyebb komolysággal kell
közelednünk, nem valamiféle szenzációra való törekvéssel.
Ebben a példában a szellemi európaisággal van dolgunk, de
ebbe az európaiságba beletagolódik az is, ami teljesen az
arabizmusból ered. Az újabb korban egészen más formában
ugyan, de sok arabizmus van jelen.

Harun al-Rasid egyik elődje, egyúttal Mohamed próféta egyik

legelső követője, Muavija volt a VII. században.
Figyelemreméltó személyiség, aki különösen arra vágyott,
hogy a Nyugatot meghódítsa. Erről ugyan le kellett mondania,
de örökös belső vágyódást érzett a Nyugat iránt, amit azonban
nem tudott kielégíteni. A halál kapuján áthaladva továbbra is
ott érezte magában a Nyugat vonzerejét. Ezt találjuk tehát

116
ebben a személyiségben: a Nyugat iránti vonzódást és az
arabizmus szemléletét. A halál és az újabb születés közötti
élete után végül kiélhette a Nyugat iránti vonzalmát. Mert a
próféta e legrégibb követője is megjelent a XX. század viszonyai
között, mégpedig igen hangsúlyos módon. Amikor még nem
történt meg a Goetheanum Karácsonyi Gyűlésének eseménye,
akkor megemlítettem egynéhány dolgot, amelyek arra utaltak,
ami bizonyos személyiségek ismétlődő földi életeit jellemzi.
Akkor kevéssé értették, amit mondtam. Mert amit
elmondtam, annak meggyőző ereje éppen a földi életek során
megfigyelhető karmikus viszonyokban gyökerezett. Ez a
Muavija ismét megjelent korunkban, és Woodrow Wilsonként
a végsőkig kiélezte az elvont arabizmust az európai civilizáció
életében. Látjuk, hogy Woodrow Wilsonban egy olyan
személyiség jelent meg, aki jelenkorunkban szélsőségesen éli
meg az arabizmust, mindenekelőtt híres tizennégy pontjában.
Leginkább akkor tanulmányozhatják azt, ami balszerencseként
Woodrow Wilson által jutott be korunkba, ha ezeket a
pontokat még nyelvi fordulataikban is összehasonlítják a Korán
bizonyos megfogalmazásaival. Akkor sok mindent érthetőnek
fognak találni, és észrevehetik, hogy milyen sajátságos
dolgokra bukkanhatunk, ha ismerjük ezeket az
összefüggéseket.

Valóban az a helyzet, kedves barátaim, hogy történelmi

szemléletünk csak azáltal lehet kielégítő számunkra, ha
komolyan vesszük a karma vizsgálatát, az ismétlődő földi
életek konkrét jelenségeit és így az emberek egyes földi
életeinek belső kapcsolatát. Miután az Antropozófiai Társaság
két évtizeden át arra készült elő, aminek most a Karácsonyi
Gyűlés hatására végre meg kellene történnie, így ma már
mindinkább lehetőség nyílik arra, amit először 1902-ben a
117
Teozófiai Társaság német szekciójának megalapításakor
akartam megvalósítani: a praktikus karma-gyakorlatokra. A
praktikus karma-gyakorlatoknak antropozófiai életünk részévé
kell válniuk, de nem a szenzáció kedvéért, hanem hogy
megalapozza azokat az igazán nagy és erős impulzusokat,
amelyeknek az Antropozófiai Társaságban kell élniük. Az
antropozófiai mozgalmon át kell áramolnia annak az
ezoterikus elemnek, amely az Antropozófiai Társaságban
testesült meg, és tekintsék úgy, hogy ennek következménye az
is, hogy most már ilyen összefüggésekről beszélek önöknek.
Mindannyian legyünk tisztában azzal, hogy ezekre a dolgokra
mélységes komolysággal kell tekintenünk. Ha a karma témáját
ilyen komolysággal szemléljük, akkor azt visszük tovább, ami
akkor kezdődött el, amikor Lessing Az emberi nem
nevelésének végén az ismétlődő földi életekre utalt. Mert az
ember és az emberi sors mélyebb, bensőségesebb szemlélése
alapján rá kell ébrednünk annak igazságára, hogy a
szellemtudomány révén az embernek azt az igazi lényét
pillantjuk meg, aki önmagát megismerve mindenkor
elmondhatja: „Nem az enyém így az egész örökkévalóság?!”
De ennek az örökkévalóságnak a részleteit egyúttal fel kell
ismernünk a konkrét tényekben, a karma kutatásában, az
emberi és történelmi élet sorsának alakulásában.

118
Stuttgart, 1924. június 1.
[Az ember éber és alvó állapota. A halál után fordítva éljük le
az életünket. A földi események negatív képmásai. Az ősi
tanítók. A kozmosz átélése, és a karma első csírája. Az elhaltak
lelkével és a hierarchiákkal való közösség. A bolygórendszer
lényeivel végzett munka a karmán. Konkrét példák: Schiller,
Goethe, Heine, Eliphas Levi.]

Nagyon köszönöm Dr. Unger úr szavait. Elhihetik nekem, hogy

nagy örömmel tölt el, hogy ismét stuttgarti barátaim körében
lehetek.

Legutóbb a Waldorf-iskolai összejövetel alkalmából

beszélhettem itt, és kifejtettem önöknek néhány témát az
emberiség karmikus jellegű összefüggéseire és fejlődésére
vonatkozóan. Ma folytatni szeretném azt az előadást, többé-
kevésbé ismert dolgokból kiindulva, hogy azután rátérjek az
ismeretlenekre.

Tudjuk, hogy amikor az ember áthalad a halál kapuján, akkor

éterteste hamarosan szétoszlik a kozmoszban, azt követően,
hogy a halál pillanatában fizikai testét levetette. Most nem
vizsgáljuk meg a halált követő első szakaszt, az étertest
levetését, és ennek a kozmoszban való szétoszlását, hanem az
ezután következőket. Ezt úgy érthetjük meg a legjobban, ha
először is az ember születés és halál között lejátszódó földi
életére vetünk egy pillantást. Az emberi élet folyamán két
élesen elkülönülő állapot váltakozik: az ébrenlét és az alvás. Az
antropozófiai fejtegetésekből tudjuk, hogy az ébrenlét annak
köszönhető, hogy a mai ember négy része – a fizikai test, az
étertest, az asztráltest és az én – összekapcsolódik, és
119
kölcsönösen támogatják egymás tevékenységét. Az alvó
állapot úgy jön létre, hogy a fizikai és étertest az ágyban marad,
és átmenetileg bizonyos fokig mintegy növényi életet folytat,
míg az asztráltest és az én-organizáció a fizikai testtől és az
étertesttől eloldódik, és önállóan él a szellemi világban.

Életünk mindennapi tapasztalatai közé tartozik, hogy amikor az

ember visszaemlékezik földi életére, akkor valójában
meghamisítja ezt az emlékezést. Ha ugyanis a hétköznapi
tudattal visszagondolunk eddig eltelt életünkre, akkor ez a
visszapillantás folyamatos haladásnak tűnik számunkra, ahogy
az egyik esemény követi a másikat, és legtöbbször nem
tudatosítjuk, hogy az emlékképek nem megszakítatlanul
vonulnak el előttünk, mivelhogy a visszaemlékezésben az
éjszakák állandóan közbeékelődnek. Ezt tehát valójában ilyen
folyamatnak kellene érzékelnünk: nappal, éjszaka, nappal,
éjszaka. A visszaemlékezésben van mindig egy világos szakasz,
erre egy sötét következik, ezt ismét egy világos követi, és így
tovább. A földi élet egy részét ugyanis átalusszuk, és ez a rész
lényegében öntudatlan marad számunkra, az alvásban
felmerülő álmok kivételével. Az alvás általában a földi élet
harmadrészét teszi ki, ha az ember nem túlságosan
álomszuszék. Kiszámíthatjuk, hogy mennyit alszunk az életben,
és még akkor is, ha figyelembe is vesszük, hogy a gyermek jóval
többet alszik, mint a felnőtt: körülbelül földi életünk idejének
harmadát kapjuk meg.
Először is azt kérdezhetjük, hogy mit csinál alvásunk idején az
én-organizációnk és az asztráltestünk? Természetesen a
szellemi világban tartózkodnak. De a szellemi világban nem
érzékelnek semmit – az álmok kivételével, mint mondtam –
vagyis teljesen öntudatlanok maradnak. Az embert átlagos

120
földi tudatának alkata mellett erősen megzavarná, ha alvás
közben állandóan észlelné a szellemi világot: egyfelől vagy az
történne, hogy felébredéskor, az ébrenlét idején tudatunk
mintegy ájultnak tűnne, és valamilyen lebénult tudattal
járkálnánk, amennyiben inkább ahrimáni hajlamúak vagyunk.
Vagy pedig ébrenlétkor olyan zavaros tudattal járkálnánk,
amelyben a gondolatok és érzések összevissza kavarognak,
amennyiben inkább luciferi hajlam jellemez bennünket.

Az embert azonban az, amit a „Küszöb Őrének” nevezünk,

általában megóvja attól, hogy éjszakánként észlelje a körülötte
található szellemi világot. Amikor viszont áthaladunk a halál
kapuján, és eltöltjük az első néhány napot, amikor levetjük
étertestünket, akkor a halál és újabb születés között egy olyan
időszakba lépünk át, amelyben visszafelé haladva végignézzük
az emlékeinket: a halálunk napjával kezdjük, tovább megyünk
az azt megelőző naphoz, és így tovább. Újra átéljük az
életünket, de a halálunktól a születésünk irányában. Most
azonban nem a nappalokat éljük át, hanem az éjszakákat! Ezért
életünknek ez a visszafelé történő átélése életkorunk mintegy
harmadrészét veszi igénybe. Ha valaki hatvanéves korában halt
meg, akkor nála ez a visszafelé haladás körülbelül húsz évig
tart. Ez az időszak tehát a földi életnél háromszor gyorsabban
telik el. A halál és újabb születés között ezt a periódust úgy
éljük végig, hogy az éjszakákra tekintünk, amikor nem tudatos
módon éppúgy képek jöttek létre, amelyek bizonyos
értelemben az életünk negatív képmásainak tekinthetők.
Ha a „Küszöb Őre” nem óvna meg bennünket az észleléstől,
akkor minden egyes éjszaka – de számunkra elviselhetetlenül,
és olyan további következményekkel, ahogy az előbb leírtam –
átélnénk a másnak okozott gonosz cselekedeteinket, úgy,

121
mintha belehelyezkednénk a másik emberbe, vagyis abba,
amit ez az ember érzett és megélt a gonosz cselekedetünk
közben. Alvás idején valóban abban a lényben vagyunk, akinek
nappal különböző dolgokat okoztunk. De ezt az említett okból
alvás közben nem észleljük. Halálunk után azonban mindezt
átéljük a jelzett időszakban, mégpedig a lehető
legintenzívebben. Földi életünkben visszafelé haladva
mindazzal kapcsolatban átélünk ilyen kiegyenlítő élményeket,
azzal kapcsolatban, amit tettünk vagy éppen elmulasztottunk.
De hogyan éljük át ezeket a kiegyenlítő élményeket?

E kérdés megválaszolásához egy kozmikus eseményre kell

utalnom. Amint emlékeznek, többször kifejtettem, hogy a földi
fejlődés során az eredetileg a Föld-fejlődéshez tartozó Hold
kivált a Földből. Nemrégiben beszéltem itt arról, hogy a Hold
elszakadt a Földtől, és önálló fizikai létet alakított ki. Azt is
említettem már, hogy miután a Hold leválasztotta fizikai
természetét a Földről, bizonyos idő múlva az emberiség ősi
tanítói is utána költöztek. Ezek a Földön élve nem öltöttek
fizikai testet, csak étertestben éltek. Ezért imaginatív,
inspiratív módon hatottak az emberekre. A népek mondáiban
megőrzött, költői formába öltöztetett csodálatos tanítások
abból a nagyszerű, fenséges ősi bölcsességből származnak,
amelyet az ősi tanítók adtak át az emberiségnek. Az ősi tanítók
azonban természetüknél fogva képesek voltak eltávozni a
Holdra, és azóta ott élnek.
Amikor az ember áthalad a halál kapuján, akkor ténylegesen
átéli a kozmoszt. Mégpedig úgy éli át, hogy ottlétében egyre
nagyobbá válik. Először belenő a Hold szférájába. Amikor
halála után az ember a Hold-szférába érkezik, akkor találkozik
ezeknek a nagy ősi tanítóknak mostani létével. Ezek a nagy ősi

122
tanítók mintegy megőrzik az emberi nem naiv-ösztönös,
ártatlan állapotát. Az ősi tanítók akkor voltak a Földön, amikor
az emberek számára még nem jelent meg a gonosz cselekvés
lehetősége. Ok a mostani időben mindazt látják, ami földi
életünk éjszakái idején velünk kapcsolatban belekerül az
Akasha Krónikába. Ezt áthatják a saját lényükkel, és a halál után
életünk első egy harmadában való visszafelé követésében az
élmények sokkal intenzívebb átélésére késztetnek bennünket,
mint amit életünk eseményei közben éreztünk itt a Földön. Aki
bele tud tekinteni abba, amit egy halott a halála utáni első
évtizedekben átél, az tudja, hogy bármennyire is markánsak a
földi élményeink, bármennyire is megráznak és felkavarnak
bennünket, mégis a Holdra áttelepült, mágikus erővel
rendelkező ősi tanítóknak köszönhetően sokkal erősebb
hatásokat élünk át, ezek túlharsogják, elhalványítják földi
élményeinket. És mi ezt akkor valóban átéljük. Ha – mondjuk –
a Földön arcul ütöttek egy embert, akkor ebben a visszafelé
élésben nem a saját elégedettségüket, a haragjukat vagy
dühüket élik meg, amelyből az ütés fakadt, hanem
belehúzódnak a másik emberbe, és teljesen átélik magukban
annak fájdalmát és megrendülését. Pontosan azt érzik most,
amit az a másik ember élt át. Egy halott élményeit tapasztalni
olyasmi, ami ha nem is tör össze bennünket, de rendkívül
intenzíven érinti a megfigyelőt.

Szeretnék erre egy példát felhozni. Bizonyára a legtöbben

emlékeznek arra, hogy misztériumdrámáim alakjai között
megrajzoltam Strader alakját is. Stradert a misztériumdrámák
legtöbb szereplőjéhez hasonlóan a valóságból vettem. Volt
valaki, aki csaknem ugyanúgy élt, ahogyan Stradert ábrázoltam
a misztériumdrámákban. Gondolhatják, hogy ez a személyiség
nagyon érdekelt fizikai-földi életében. De 1912-ben meghalt.
123
Ettől kezdve viszont már a halála után bekövetkező élményei
iránt érdeklődtem. Életében egyfajta teológiai-racionalista író
lett, és mindaz, amit itt a Földön végigélt, sokkal intenzívebb
fokon jelent meg akkor, amikor átélte könyvei hatását,
teológiai racionalizmusát és így tovább. Miután már egy ideje
követtem ezeket az élményeit, nem folytathattam Strader
alakját a misztériumdrámákban: meghal a drámában, mert
földi élete már nem foglalkoztatott, ez iránt kialudt az
érdeklődésem, mert a halála utáni élményei érdekeltek.

Még egy kis esemény is adódott: néhány barátunk igen

élénken érdeklődött a Strader-alak eredeti személyének
hagyatéka iránt, azon fáradoztak, hogy megmutassák nekem.
De engem nem érdekelt. Nem foglalkoztam vele, egyszerűen
azért, mert a halott iránti érdeklődésem sokkal erőteljesebb
volt, és kioltott minden mást. Ezzel csak arra akarok utalni,
hogy az ember sokkal intenzívebben, jelentőségteljesebben él
át mindent ebben a visszafelé haladásban, mint ahogyan ez a
Földön lehetséges. Földi életünk szinte álomszerű ehhez az
átéléshez képest. De ez egy negatív átélés, mert annak
következményeit éljük át egy másik emberben, amit vele
tettünk, vagy amit elmulasztottunk. Ezért nem is lenne szabad
ezt valami hátborzongató létként leírni. Az embernek ekkor
mindenesetre rá kell ébrednie arra, hogy melyik tette,
gondolata, érzése volt helyes vagy helytelen.
Nos, a karma első csírája ebben az időszakban alakul ki. Mert
amikor az ember megtapasztalja, hogy a halál és újabb születés
között hogyan történnek a dolgok, akkor mindent másképpen
ítél meg, mint mi itt a Földön. Talán említettem már, hogy sok
évvel ezelőtt megismerkedtem egy hölggyel, aki
végighallgatott egy beszélgetést az ismétlődő földi életekről.

124
Azt mondta, hogy miután megízlelte ezt az egyet, nem kíván
még egybe belekóstolni, és nagyon háborgott az ismétlődő
visszatérések lehetősége ellen. Azt kellett mondanom neki:
lehet, hogy itt a Földön ez a véleménye, de nem ezen múlik a
dolog, hanem hogy majd azon, hogy a halál és egy újabb
születés között mi lesz a véleménye. Ezt akkor helybenhagyta,
de elutazása után küldött nekem egy lapot, azon azt írta, hogy
mégsem ismeri el, hogy vannak újabb földi életek.

Amikor az ember mindent annyira intenzíven él át a halála

után, akkor egyúttal el is határoz valamit, amit így
fejezhetnénk ki: ez vagy az a cselekedetem tökéletlenné tett,
kisebb értékű emberi lény- nyé váltam, ezt nekem helyre kell
hoznom! Ebből adódik a karma szándéka. A szellemi világban a
halál és az újabb születés közötti életben a szándékok
realitások. Ahogyan itt realitás, hogy megégetik az ujjukat, ha
a tűzbe tartják, úgy jelent realitást a szellemi világban az,
amikor valamit elhatároznak. És bizonyos, hogy tesznek is ilyen
elhatározásokat!

Mindez a Hold-szférában történik az emberrel. A következő

szférákban, a Merkúr- és Vénusz-szférában azután lassanként
felkészülünk arra, hogy majd belépjünk a Nap szférájába. A
Merkúr- és Vénusz-szféra teremti meg ugyanis az átmenet a
Napszférába. De ide semmiképpen sem juthatunk be addig,
amíg magunkkal hurcoljuk a gonoszság batyuját, egész terhét,
amit lelkünk magával hurcolt a Hold-szféráig. A kozmosznak
olyan a felépítése, hogy a gonoszságnak ott kell maradnia a
Hold-szférában, amikor eljövünk onnan. Mindez ott várakozik,
amíg vissza nem térünk. Hiszen Földre szállásunkkor ismét a
Hold-szférán fogunk áthaladni. A gonoszsággal azonban
önmagunk egy jó részét hagyjuk most itt a Hold-szférában,

125
mivelhogy az ember azonos a tetteivel. Ha itt a Földön valami
gonoszat teszek, azzal egyúttal kisebb értékűvé válok. Amikor
tehát a Hold-szférából kijutok, akkor elveszítem önmagam egy
részét is: a saját lényem egyik felét ott hagyom. Ha lenne egy
annyira megátalkodott gonosztevő, aki sohasem tett volna
valami jót életében, az mindenestül ott maradna a
Holdszférában. Ilyen ember persze nincs, így az emberek
továbbmennek.

Ezután többé vagy kevésbé teljes vagy éppen igen

megfogyatkozott lényként először a Merkúr-szférába
érkezünk. A halál és újabb születés között a Merkúr-szférában
is különleges dolgokat élünk át, de ezek már a Nap-létre
készítenek elő bennünket. Látják, itt a fizikai-földi létben
különböző betegségeket kaphatunk. A Nap-szférába azonban
teljesen egészséges lélekkel és szellemmel kell belépnünk.
Ezért a Merkúr-szférában megszabadítanak bennünket a lélek
mindenfajta betegségétől, amit magában hord. Igazi
orvostudományt ezért csak akkor tanulhatunk, ha megnézzük,
hogy a halottakat hogyan szabadítják meg betegségeiktől a
Merkúr- szférában. Ebből érthetjük meg, hogy mit kell tennünk
az emberekkel a Földön, hogy megszabadítsuk őket
betegségeiktől. Azokban a korokban, amikor még fennálltak a
misztériumok és az embereknek ösztönös szellemi látásuk volt,
mindig úgy tekintették a gyógyítást, mint ami a Merkúr-
szférából került le a Földre és a misztériumokon keresztül
nyilatkoztatták ki. Mert nézzék csak: a mai ember mit ért az
istenen? Olyan lényt, akit a Földön sohasem lehetne érzékelni.
Az ösztönös szellemi látás ősi korában élő ember számára ez
nem így volt. A Merkúrnak is megvoltak a maga misztériumai.
Léteztek Merkúr-misztériumok, utánanézhetnek A
szellemtudomány körvonalaiban. És a Merkúr-misztériumok
126
legelső főpapja maga Merkúr volt. Úgy valósult meg, hogy
született egy ember, akinek szellemét egy emberfeletti
folyamat révén felszabadították, hogy más úton keressen
megtestesülést. A test megvolt, és ezt a testet használta
Merkúr isten földi megtestesüléséhez, vagyis hogy a
misztériumokban megmutatkozzék. A régi misztériumokban az
istenek voltak a tanítók. Ez valamennyi görög istennél így volt,
mindannyian jártak a Földön. És Merkúr isten tanította az
embereknek a gyógyítást. Ezt a hagyományt később
Hippokratész őrizte meg.

Ezután a Vénusz szférájába ér az ember. A Vénusz-szférában az

történik, hogy az ember teljesen érzékeli saját hiányosságait,
de éppen a Vénusz-szférában készülünk fel a Nap-lét számára,
ahol az ember a legtovább tartózkodik. Itt kétszer vagyunk
jelen, de most csak az egyik alkalomról fogok beszélni. A Nap-
létben tartózkodunk tehát a leghosszabb ideig. Ebben a Nap-
létben először is azokkal a lelkekkel vagyunk együtt, akikkel
valamilyen karmikus közösségben állunk, és akik most szintén
a szellemi világban vannak, vagyis éppen olyan halottak, mint
mi. Együtt vagyunk azonban a magasabb hierarchiák szellemi
lényeivel is: az Angyalokkal, Arkangyalokkal, Archékkal,
Exuziákkal, Dünamiszokkal, Küriotészekkel és a többiekkel.
Mi történik itt? Minthogy az ember észleli tudatában a
hiányosságait, azért következő földi életének mintáján és
ősképén kezd el dolgozni a magasabb hierarchiák lényeivel
együtt. A Naplét első felében inkább fizikai testiségének
ősképét dolgozza ki, a második felében pedig inkább
elkövetkezendő földi életének morális ősképét. A Nap-lét alatt
végzett munkánk igazán nem olyan egyhangú, mint
amilyennek elképzelik; mérhetetlenül gazdagabb,

127
nagyszerűbb és hatalmasabb, mint bármi, amit az ember a
Földön átélhet. Itt a Földön az ember nem azt éli át, amit a bőre
közvetlenül határol, hanem azt, ami rajta kívül található. A
Nap-lét alatt ez éppen fordítva van: itt az ember mindazt átéli
saját magában, ami a kozmoszban van. Ahogyan itt azt
mondjuk, hogy ez a gyomrom, úgy akkor azt mondjuk: ott kint
van a Vénuszom. Ahogyan itt azt mondjuk, hogy ez a szívem,
úgy akkor azt mondjuk: ez a Napom. A világmindenség lényei
lesznek a szerveink. Azonosulunk a világmindenséggel, és a
Földön álló ember – akit persze akkor szellemileg ragadunk
meg – akit a földi anyagiság csak körülburkol, ő lesz akkor a
külvilágunk. Az embernek ez a belső világa valóban átfogóbb,
grandiózusabb, mint az emberen kívüli fizikai kozmosz innen a
Földről nézve. A Földön az ember nincs tudatában annak, hogy
kozmikusan mi minden rejlik benne. Pedig ez sokkal
monumentálisabb annál, mint amit az ember itt a Földön maga
körül lát. Amit az ember magában hordoz, az a Naplét alatt
válik számára nyilvánvalóvá. És saját fizikai és morális lényének
felépítését a következő földi élete számára éppen abból
dolgozza ki, ami az ottani világa. Ekkor a karmánkon is
dolgozunk. Miután a halál utáni első évtizedekben
megismertük, hogy magunkon mit kell majd változtatnunk a
karma megvalósításához. De hozzáteszem: a végső csiszolás
csak akkor történik meg, amikor visszafelé másodszor
haladunk át a Hold-szférán, és újra találkozunk
gonoszságainkkal; ekkor az elhatározásunkhoz, ahhoz, amit
ősmintaként kidolgoztunk, hozzáillesztjük azt az erőt is, hogy
belevessük magunkat karmánkba az újabb földi életünkben.

Hogy pontosabban megértsük azt, hogy tulajdonképpen

miként történik a karma kidolgozása, ehhez fel kell tennünk azt
a kérdést, hogy valójában mi is egyáltalán egy csillag? A
128
fizikusok úgy beszélnek a csillagokról, mintha égő gázgömbök,
vagy ehhez hasonlók lennének. De egyáltalán nem ez a helyzet.
Képzeljék el, hogy a Vénuszon vannak. Akkor a Föld nagyjából
olyannak tűnne, mint most nekünk a Vénusz, és úgy írnánk le,
ahogyan most a Vénuszt írják le, de közben nem vennénk észre
azt, hogy a Föld egy lakott bolygó, igen sok emberlélek él rajta.
De ahol a többi égitest ragyog, ott is ugyanígy lelkek vannak.
Lelkeket találunk a Holdon: a nagy ősi tanítók lelkeit, némileg
összekeveredve az angyalok lelkével. A Merkúron: az
Arkangyalok lelke van, velük akkor vagyunk együtt, amikor
átsietünk az Arkangyalok szféráján – Merkúr isten arkangyali
lény. A Vénuszon azután az Archék találhatók. A Nap
időszakában az Exuziákkal, Dünamiszokkal, Küriotészekkel
élünk: a karmánkat főként velük együtt alakítjuk ki. A kozmosz
fénylő égitesteiben tehát szellemi lények csoportjainak külső
jeleit kell látnunk. Tudnunk kell, hogy amerre egy csillagot
látunk, ott szellemi lények lakóhelye található.

Miután az ember átélte a Nap-létet, megy tovább a Mars-,

Jupiter-, és Szaturnusz-szférába. Már a Nap-szférában
megkezdte a karmáján való munkálkodást. De ezenkívül
szüksége van azokra a szellemi lényekre is, akik ezekben a
szférákban élnek, a Marson, a Jupiteren és a Szaturnuszon,
hogy karmáját úgy készítse elő, hogy az majd valóban
megvalósulhasson a Földön, és hogy a Holdszférán át
visszatérve megtalálja saját gonosz részét. Különösen akkor
válik fontossá a karmikus összefüggések végső kidolgozása
éppen a Mars-, Jupiter- vagy Szaturnusz-szférában, amikor
nagyon egyedi, jellegzetes emberi sors kialakításáról van szó.
A karmán azonban a Vénusz-szférába való visszatéréskor és a
Merkúr- szférában is még dolgozhatunk. Az ember tehát halála
és újra- születése között a bolygórendszer lényeivel együtt a
129
karmáját alakítja ki. Rendkívül érdekes a karmán végzett
munka ilyen követése.
Mára eljött az ideje annak – ezt egyszer már kifejtettem itt –
amikor nyíltabban, szabadabban, vagyis leplezetlenül
beszélhetünk bizonyos szellemi tényekről. A Karácsonyi Gyűlés
a Goetheanumban arra szolgált, hogy bevezesse az
ezoterikának ezt az oldalát, amelynek jelenkorunkban át kell
hatnia az egész Antropozófiai Társaságot. Ezért kezdtem bele
a különféle karmikus összefüggések magyarázatába, amikor
legutóbb önöknél jártam. Ne higgyük, hogy durva kézzel
nyúlunk az emberi életbe, amikor azon fáradozunk, hogy
éppen az alapvető emberi jelenségekkel kapcsolatban
karmikus összefüggésekről beszéljünk. A világ csak ezáltal lesz
átlátható, világos, és így valójában nem szegényebbé, hanem
gazdagabbá, nagyszerűbbé válik.
Szeretnék ezért egy olyan személyiségről beszélni, aki a II.
század körül rendkívül nyitott lelkülettel inkarnálódott a mai
Itáliában, tehát az akkori Rómában. Átélte mindazt az
áldozatos mártíromságot, ami azoknak jutott ki, akik a Római
Birodalomban keresztény életmódot akartak folytatni, és
tanúja volt azoknak a kegyetlen igazságtalanságoknak, a
romlottságnak, elposványosodásnak, amiben az akkori Római
Birodalom bővelkedett. A jó és a rossz tömegesen zúdult
ennek a személyiségnek az érzelmeire. Ha a szellemtudomány
olyan eszközeivel pillantunk rá, amelyekkel kikutatható az
ilyesmi, akkor megfigyelhetjük, hogy ezt az individualitást
valóban az élet viharai taszították bele abba, amit a Krisztus
utáni II. század második felében éltek át az emberek a
kereszténység terjesztésekor a Római Birodalomban. Van
valami rendkívül megragadó ebben a személyiségben, amikor

130
úgy vetjük rá szellemi pillantásunkat, ahogy legutóbb
kifejtettem önöknek más emberek ismételt földi életeit
vizsgálva.
Ez a személy magas kort ért meg, és miután olyan sok,
úgymond áldozatos jóságot látott a kibontakozó
kereszténységben, és oly végtelenül sok gonoszságot, rosszat
az akkori rómaiságban, valamilyen ítélethez és kérdéshez
jutott el: hol van akkor a középút? Csak az egészen jó és
egészen rossz létezik a világban? – Imaginatív, inspiratív
tudattal világosan követhető, hogy ez a személy azután a XI.
században nőként született meg újra. A női személyiség
élményei révén egyfelől kiegyenlítődött az a keménység,
szögletesség, amelyhez ez a személyiség római életének
idősebb korában jutott. Most lágyabb lett, és a jó és a rossz
problémája belső gondolkodó szemléléssé alakult át benne. Ez
a személyiség ezt követően a XVIII. században tért vissza, és
mint Friedrich Schiller német költő jött a világra. Próbáljanak
behatolni Schiller életébe, ahogyan kibontakozik: először csak
egy középszerűséghez ér, később szüksége volt Goethére
ahhoz, hogy mindazt levesse, amit abból a meggyőződésből
hozott magával, hogy csak a jó és csak a rossz létezik. Olvassák
el drámáit, és megértik azokat, ha ilyen módon
visszapillantanak régebbi földi életére. De milyen
körülménynek kell ezt tulajdonítanunk? Annak, hogy
Schillerben elevenen éltek római kori életének eseményei,
miután azonban végigélte női inkarnációját a középkorban, a
halál és újabb születés közötti időben különösen a Szaturnusz-
szférában alakította ki a karmáját.

A Szaturnusz-szféra különleges sajátosságának és szellemi

lényeinek megismeréséhez tulajdonképpen az idős kor

131
beavatási tudományára van szükség. Hiszen felvethetik az a
kérdést: hogyan ismerjük meg egyáltalán azt, ami az
égitesteken és hasonlókon él? Már leírtam önöknek, hogy
amikor az ember felemelkedik az imaginatív tudathoz, akkor
egész életét egy nagy tablóban látja, de bizonyos időszakokra
felosztva. Ha megszerzi az inspirációt, és ismét üres tudathoz
jut oly módon, hogy kioltja ezt az élettablót, akkor mindegyik
időszakból felvillan valami. De ahelyett, hogy saját életét látná
születése és hetedik életéve között, az élettablónak ezen a
helyén a Hold történéseit pillantja meg: képes lesz belelátni a
Holdon történő eseményekbe. Az élet második hétéves
szakaszában a Merkúr-lét csillan át mindazon, ami a fogváltás
és a nemi érés között játszódik le. Ha visszafelé követjük az
iskoláskor életét ebben a tablóban, akkor ez elvezet a Merkúr-
létbe. Gondolják el, hogy az ösztönös bölcsesség korában
voltaképpen milyen ösztönös látással különítették el az egyes
bolygók funkcióit. A statisztika azt tanítja, hogy az ember nem
születése és fogváltása között a legegészségesebb, nem is a
nemi érés után, hanem iskolás korában, mert a Merkúr ebben
az időszakban hat bele leginkább az emberbe és földi életébe.
A következő szakaszban, a nemi érés és körülbelül a
huszonegyedik, huszonkettedik év közötti részben a Vénusz
folyamatait és lényeit látjuk. Az is igen találó, hogy a nemiség
idejének kezdetét a Vénusz-szférához rendelték. A
huszonegyedik és negyvenkettedik év között végig a Nap-lét
érvényesül a negyvenkettedik és negyvenkilencedik év között
a Mars-lét. A negyvenkilencedik és ötvenhatodik év között a
Jupiter-lét van hatással ránk, a Szaturnusz-lét pedig az
ötvenhatodik és hatvanharmadik év között. Azokat az
összefüggéseket, amelyek érvényesülésében a Szaturnusznak
része van, még a beavatott személy is csak akkor láthatja a

132
halál és az újabb születés közötti élet vonatkozásában, ha már
túlhaladta hatvanharmadik életévét. Ez előtt a legkülönfélébb
módokon ugyan megtudhatunk egyet s mást a Szaturnusz-
létről, de az ottani dolgok összefüggését csak akkor
érzékelhetjük saját megfigyeléseink révén, ha átlépünk a
hatvanharmadik életévünkön. Így megérthetik önök, hogy csak
most beszélek olyasmiről, ami a Szaturnusz létével
kapcsolatos.

Schiller tehát a saját karmáját különösen a Szaturnusz-

szférában dolgozta ki. Ha ezt a Szaturnusz-létet azon a módon
vizsgáljuk meg, ahogyan itt bemutatom, akkor ez a legnagyobb
mértékben megdöbbentő benyomást kelt az emberben, mivel
teljesen eltér mindentől, amit a Földön élünk át. A Szaturnusz
lényeinek tudatában ugyanis csak a múlt van, a jelen egyáltalán
nem létezik számukra. A múlt azonban lenyűgöző módon
jelenik meg ott. Hogy ezt olyasmivel hasonlítsam össze, ami a
Földön történhetne – természetesen ilyen nem történik meg,
de elképzelhetjük – akkor azt kellene mondanom: gondolják el,
hogy önöknek sejtelmük sincs arról, hogy hogyan néznek ki,
éppen csak annyit tudnak, hogy léteznek. Amikor valamit
cselekszenek, tevékenykednek, arról semmit sem tudnak, csak
akkor, amikor már múlttá vált. Képzeljék el, hogy mennek: nem
érzékelik a saját lépéseiket, a mozdulataikat, ám ezek a
mozdulatok önök mögött rögtön, mondjuk, egy hóemberré
merevednek. Nyomon követhetik az egész mozgást, amikor
körülpillantanak és meglátják, hogy mit csináltak. Ilyen az élete
ezeknek a különös szellemi lényeknek a Szaturnus- zon.
Sohasem észlelik, amit ők a jelen közvetlen elhatározásából
tesznek, csak akkor érzékelik azt, amikor már elmúlt.
Mindennapi tudatunkkal ezt nehezen tudjuk elképzelni, pedig
így van. Egy ilyen létben találjuk azokat a lényeket, akik a
133
Schillerhez hasonló individualitásokkal a karmát formálják. Az
ilyen személyiségek részesülnek a múltba való csodálatos
betekintésben. Így mielőtt Schiller lelke megszületett volna
1759-ben, valóban a saját karmájával összefüggő múlt
grandiózus visszapillantását élte át a szellemi világban. Amikor
a Földre ért, ennek reakciója jött létre: a múlt szemlélése a jövő
ideáljainak lelkes megragadásává alakult át. Így Schillernek a
Szaturnusz-létben végzett karmikus munkájából a jövő ideáljai
bontakoztak ki.

Nézzünk egy másik személyt, aki egykor egyik földi életét

Görögországban töltötte, ahol találkozott a görög
szobrászattal és a platóni filozófiával. Ifjúkorában különösen
nagy lelkesedéssel sajátította el a szobrászművészetet, amit
egyúttal szellemi módon is tekinthetünk: a szellemileg
szemléltek nagy belső művészi erő segítségével átültethetők a
művészet szférájába. Ezt a személyt, miután egyéb
inkarnációkon is áthaladt, karmája alakításában követnünk kell
a Jupiter-szférába. A Jupiter lényei másmilyenek, mint a
Szaturnusz-lények. De a Jupiter lényei különböznek a földi
emberektől is. Ha a földi ember bölcs akar lenni, akkor egy
belső fejlődésen kell keresztülmennie, küzdenie kell, belsőleg
harcolnia, erőfeszítéseket tennie, vagyis az ember a Földön
csak egy fejlődéssel eltelt idő során növekszik fel egy szerény
bölcsesség szintjére. A Jupiter lényeinél ez másképpen van.
Egyáltalán nem úgy születnek, mint a földi lények, hanem a
kozmoszból alakítják ki magukat. Amilyennek egy felhő
formálódását látjuk, úgy formálják ki magukat éteri-asztrális
módon a Jupiter lényei a kozmoszból. Nem halnak meg, hanem
áthatják egymást, ezért férnek el. Valójában ők alkotják a
realizált bölcsességet. Bölcsességgel születnek, és nem is
lehetnek másmilyenek, mint bölcsek. Ahogy nekünk
134
vérkeringésünk van, úgy létezik számukra a bölcsesség. Ez a
természetük. Ilyenek hát a Jupiter-lények, akiknél ugyancsak
kialakítható a karma. Az a személyiség, akinek Görögországban
volt az egyik legfontosabb földi élete, áthaladt a Jupiter-
szférán, megérintette a Jupiter egész bölcsessége, itt
kialakította karmáját, és a XVIII. században, mint Goethe
született meg újra. Ezért találjuk Goethénél a görögség és a
bölcsesség olyan csodálatos összefonódását.

Nem hiszem, hogy a Föld történelme veszítene értékéből, ha a

történelmet úgy tanulmányozzuk, hogy a földi történéseket a
misztériumokból, a kozmosz titkaiból értjük meg. Jöhetnek
ugyan száraz professzorok, és azt mondhatják: sokkal
életszerűbb, ha Goethét, az embert úgy vesszük, ahogyan
megmutatta magát nekünk, mint hogyha valami magasabb
szférába emeljük fel! – Az emberiség fejlődésének jobb
korszakaiban, amikor még létezett ösztönös szellemi látás, az
emberek nyíltan beszéltek arról, hogy a kozmikus lét miképpen
nyilatkozik meg az emberek cselekvése és élete révén itt a
Földön. Nekünk is vissza kell térnünk ehhez, ki kell jutnunk
abból az absztrakcióból, amikor úgy véljük, hogy csak
valamiféle giliszták vagyunk itt a Földön, akik kitekintve csak
annyit látnak a világból, amit a csillagászok és asztrofizikusok
mondanak a csillagokról. Mindenképpen látnunk kell azt a
küzdelmet, amely sokat szenvedett civilizációnkban és
kultúránkban folyik az olyan emberek között, akik azért
harcolnak a szellem ügyéért, hogy átlássák a kozmosz szellemi
törvényszerűségeit, és azok között, akik mit sem akarnak tudni
erről. Az utóbbiak nemcsak a természettudományban
korlátozódnak a Földre, hanem abban is, amit az egyetemeken
szellemtudománynak neveznek: itt ún. dokumentumokat
tanulmányoznak, tehát szintén csak fizikai-érzékszervi
135
dolgokat. A dolog persze eldől majd a Föld-fejlődés során. Ha
a szellemi hanyatlás tovább folytatódik, egyre inkább elterjed
az a betegség, amelyről már évek óta beszélek, sőt a nyilvános
előadásokon is megemlítettem. Az orvosi könyvekben még
nem sok szó esik róla, de az életben annál több: ez a „dementia
professoralis”. Ennek elkerülése érdekében az embernek rá
kell szánnia magát arra, hogy lelkesedjen az érzékfelettiség
megismerése iránt. Ezzel be fog hatolni a kozmosz és az emberi
élet kapcsolatába is.

Bemutatnék még egy harmadik példát, ami kissé bonyolultabb.

Itt olyan személyiségről van szó, aki egyik régebbi földi
életében Indiában testesült meg, amikor India már
hanyatlóban volt. Ebben a földi életében mindenfélét
megtapasztalt, már amit rendkívül gyenge fizikai látása
lehetővé tett. Foglalkoznunk kell az ilyen részletekkel is.
Legutóbb felhívtam a figyelmüket arra, hogy legtöbbször a kis
részletek által jutunk el az összefüggések meglátásához. Ez a
személy különböző egyéb földi életeket is átélt, de ezek nem
voltak annyira mérvadóak, mint az az élete, amelyik Indiában
éppen azt a hajlamot alakította ki benne, hogy gyenge látása
miatt kissé felületes pillantással bámulja a lótuszvirágokat,
inkább ködös vágyakozással, mint éles világosságban, és
általában úgy ismerte meg a világot, mint amikor elnézünk
mellette, anélkül, hogy behatolnánk a dolgokba. Ez az
individualitás később bonyolult módon alakította ki a karmáját.
Először a Mars-szférában sajátította el mindazt, ami ezt a
személyiséget szellemi területen egyfajta harcias kakassá
tette. Ezután igen sokat dolgozott karmáján a Merkúr-
szférában, humort, iróniát vett fel ebben a szférában. Ez a
személyiség arra készül, hogy Európában szülessen meg újra,
de áthalad a Mars-szférán: harc, áthalad a Merkúr-szférán:
136
metsző kritikus elmeél és érzésvilág. Miután a Vénusz-
szférában további tulajdonságokat alakított ki magában – ez
valóban igen összetett karma – és mintegy elnézett a fizikai
felett, miközben rendkívül intenzíven átszellemiesült: Heinrich
Heine lesz a XIX. században. Próbáljanak egyszer igazán
belehelyezkedni Heine minden egyes versszakába, egészen a
nyelvezetig, a megformálásig, az egyes szavakig: tudni fogják,
hogy ez tulajdonképpen a Merkúr-, a Vénusz- és a Mars-
szférában jött létre, hogy mindez a kozmoszból származik. A
karma a kozmoszban alakul és formálódik, de itt a Földön éljük
meg.

Ha visszatekintünk az élettablóra: látjuk a Hold, és a Merkúr

szféráját; majd a nemi érettségtől a huszonegyedik,
huszonkettedik évig a Vénusz-szférát, a huszonegyediktől a
negyvenkettedik évig a Nap-szférát, azután a Mars-, a Jupiter-
és a Szaturnusz-szférát – az ezután következő éveket
elhagyom, ekkor is látunk valamit, de erre most nem térhetek
ki – akkor megértjük, hogy ezeknek a szféráknak közük van a
karmához. A hétköznapi tudat nem tudja, hogy ezek benne
vannak az emberben: a Merkúr-lét, a Hold-lét, és így tovább. A
karmát mégis az viszi véghez, ami az emberben van, ez sodorja
abba az irányba, hogy a karma megvalósuljon. Ha tehát odaát
Heinrich Heine kialakította a karmáját a Vénusz, a Merkúr és a
Mars lényeinek a segítségével, úgy ugyanezek a Vénusz-,
Merkúr- és Mars-lények azok, akik most Heine földi testiségén
keresztül hatnak, hogy segítsenek neki karmáját teljesíteni. Az
ember – éppen karmája révén – így illeszkedik egész lényével
a kozmoszba. Itt a Földön a kozmoszt éli ki. Természetesen
mindenki másképpen.

137
Ezeket a dolgokat szabad, átfogó értelemmel kell
megfigyelnünk. Ha azt mondom, hogy Goethe a Jupiter-
szférában, az ott működő lények révén, ösztönös bölcsességgé
alakította át azt, amit a régi Görögországban megalapozott,
úgy ez kitűnik mindabból, amit megalkotott. De egy másik
embernél ez megint más módon történik. A mexikói kultúra
hanyatlása idején élt ott egy individualitás, abban a korban,
amikor még megtalálhatók voltak a misztériumok bizonyos
utóhangjai és a kultuszok is. Mexikó misztériumának egész
dekadens mágiájában igen intenzíven elmerült tehát valaki, aki
nagyon pontosan tudta, hogy mi mindenben él benne
Quetzalkoatl, Tetzkatlipoka, Taotl. A szokásos
művelődéstörténet általában alig tartalmaz ezekről többet,
mint a nevüket. De az embereket valamikor még egészen
eleven képzetek, kapcsolatok fűzték ezekhez az istenekhez,
Quetzalkoatlhoz, Tetzkatlipokához, Taotlhoz. Ez a személyiség
megismerte mindezt, és aránylag gyorsan, közbeeső földi
életek nélkül született meg újra a XIX. században, mint a
mágikus-okkult Eliphas Lévi, miután a halál és az újabb születés
közötti életben áthaladt a Jupiter-szférán. A régi Mexikóban
varázslatot, mágiát, akkorra már elavult dolgokat
tanulmányozott. Ez a Jupiter-szférában úgy formálódott át,
hogy az a sajátos, de primitív bölcsesség jött létre – valami
alacsonyabb fajtájú bölcsesség – ahogyan ez Eliphas Lévi
könyveiben megjelenik. Ami Goethénél a szelíd olimposzi
tüzet, a kimagasló bölcsességet teremthette meg régebbi földi
élete alapján a Jupiter-szférában, az Eliphas Lévinél mindenféle
sarlatánszerű varázsigék mondogatásába torzult. Földi életeink
mérvadók abban, amit a csillagok a karmánkból hoznak létre.
De a csillagok – vagyis azok a szellemi lények, akik ott

138
találhatók, ahol létüket a csillagok jelzik – átalakítják karmává
azt, ami itt a Földön e karma alapjául szolgál.
Látják, az antropozófiát ilyen módon próbáljuk egyre jobban
elmélyíteni. El kell fogadnunk, hogy egyes dolgok paradox
módon, meghökkentően hangzanak. De a valódi igazságok
paradoxak és meghökkentők. Az emberi élet alapjai
mélyebbek és bonyolultabbak, mint általában hiszik.
Megértésükhöz nem maradhatunk gondolatainkkal a Földön,
el kell hagynunk a Földet a kozmosz messzeségeibe. Ahogy a
Földön nagyon könnyen elfeledkezünk a szellemiről, és csakis
az anyagra tekintünk, úgy ennek éppen az ellenkezője történik,
ha akár csak egy kevés imaginatív megismeréssel is eljutunk a
csillagos égbe. Ekkor egész biztosan elfeledkezünk az anyagról,
és lassanként meglátjuk a szellemi lényeket, ahogyan a
szegény pásztorok is a régi korokban, és ez így volt egészen a
középkorig terjedően, amikor nem pusztán külső jeleket
rajzoltak az égboltra, hanem alakokat, mert ezeket az alakokat
valóban látták imaginatív megismeréssel. Mint már többször
elmondtam, az antropozófia az érzésvilágunkat is elmélyíti.
Mert gondolják csak el: a leírt megismerést alkalmazva
rátekintünk egy ember sorsára. Mi mindent látunk abban!
Ezután minden ember sorsára szent tisztelettel fogunk
tekinteni. Mert mi működik az egyes emberek sorsában? A
bolygók, a csillagok átfogó bölcsessége! Az istenek működését
a világegyetemben, semmi másban nem látjuk meg olyan
lenyűgöző, mélyen a lelkünkbe hasító módon, mint az emberi
sorsban, ebben az örökkévalóságon áthullámzó, mindenre
kiterjedő kozmikus igazságszolgáltatásban, ami voltaképpen az
isteneknek az ember lénye mögött ható léte, cselekvése és
gondolkodása.

139
Ma ennyit akartam önöknek elmondani a karmáról.

140
Arnheim, 1924. július 18.
[Az antropozófiai mozgalom rendeltetése. Korábbi
együttműködés a szellemiségben. Az érzékfeletti kultusz
hatalmas imaginációi Michael földi tanításának előjeleként.
Michael áramlata és az új kereszténység. Az emberek kétféle
csoportja: a Krisztusba belefáradt, és a Krisztus után vágyódók.
A platonikusok és arisztotelikusok.]

Tegnapi késői érkezésem miatt nem mondhattam el méltó

módon, ami a Karácsonyi Gyűlés óta történt a
Goetheanumban, az Antropozófiai Társaságban. Csak röviden
szólok a leglényegesebbről, hiszen barátaink megismerhették
„Közlöny”-ünkből, hogy miért jött létre a Karácsonyi Gyűlés,
majd mélyebb összefüggéseit tekintve foglalkozom azzal, amit
ez a Karácsonyi Gyűlés jelent az Antropozófiai Társaság
számára.

A Karácsonyi Gyűlésnek igazi megújulást, mondhatnám egy

alapítást kellene jelentenie az Antropozófiai Társaság számára.
A Karácsonyi Gyűlés előtt mindig megkülönböztettem az
antropozó- fiai mozgalmat és az Antropozófiai Társaságot. Az
utóbbinak mintegy földi vetületében kellene megjelenítenie
azt, ami a szellemi világban a szellemi élet bizonyos
áramlataként lép fel. Amit itt a Földön tanítunk, és mint
antropozófiai bölcsességet közlünk, annak azt kell
visszatükröznie, ami korunkban az emberiség mostani fejlődési
fázisának megfelelően áramlik a szellemi világból. Akkoriban az
Antropozófiai Társaság mintegy csak az ügyintézője volt annak,
ami az antropozófiai tudás tartalmaként jelent meg az
antropozófiai mozgalomban.

141
Az idők folyamán kiderült, hogy ez nem képes az antropozófia
igazi, valóságos műveléséhez kapcsolódni. Ezért vált
szükségessé, hogy én magam vegyem át a dornachi
elnökséggel együtt az Antropozófiai Társaság vezetését. Eddig
tanítottam az antropozófiát, és az Antropozófiai Társasággal
nem volt semmilyen hivatalos kapcsolatom. Most azonban
egyesült az antropozófiai mozgalom az Antropozófiai
Társasággal. A dornachi Karácsonyi Gyűlés óta tehát a
korábbinak az ellenkezője érvényes: nem teszünk különbséget
az antropozófiai mozgalom és az Antropozófiai Társaság
között, a kettőnek eggyé kell válnia. Tekintsük a Goetheanum
velem együttműködő elnökségét egyfajta ezoterikus
elnökségnek; amit tesznek, az úgy jellemezhető, hogy már
művelik az antropozófiát, míg régebben csak ügyintézés
formájában kapcsolódtak ahhoz, amit az antropozófiában
tanítunk.

Ez azonban egyúttal azt is jelenti, hogy az egész Antropozófiai

Társaságot fokozatosan más alapra kell helyeznünk, olyanra,
amely lehetővé teszi, hogy az ezoterika közvetlenül
beleáramoljon a Társaságba. A jövőben az Antropozófiai
Társaság tulajdonképpeni mivoltának oly módon kell alakulnia,
hogy akik antropozófusok akarnak lenni, azok megfelelő
érzületet hozzanak magukkal. Ezért meg kell különböztetnünk
az Általános Antropozófiai Társaságot, amely, mint
karácsonykor kihirdettük, ezentúl teljesen nyilvános társaság
lesz, mindenki beszerezheti az előadásciklusokat – bizonyos
eszmei-spirituális feltételek mellett – és az Általános
Antropozófiai Társaságon belül azóta megalapított
Szellemtudományi Főiskolát, amely majd három osztályra fog
tagolódni. Eddig csak az első osztály jött létre. Aki az iskola
tagja akar lenni, annak más kötelezettségeket kell vállalnia,
142
mint azoknak, akik csak általános tagjai az Antropozófiai
Társaságnak. A Társaság tagja mindenki lehet, akit érdekel az
antropozófia és befogadja e tanítás tartalmát, ezzel
voltaképpen nem vállal több kötelezettséget, mint amit
morális okokból minden tisztességes ember önként követhet.

Ezzel sok olyasminek is elejét vesszük, ami éppen az utóbbi

években károsan befolyásolta az Antropozófiai Társaságot, és
számos tagunknak szerzett nehéz órákat, mivel úgymond jó
szándékból egyesek mindenfélét kezdeményeztek, de ezekből
a dolgokból mégsem az lett, aminek feltüntették őket, és
valójában mellék- utakra terelték az antropozófiai mozgalmat.
A jövőben az antro- pozófiai mozgalom fog emberi módon az
Antropozófiai Társaságon átáramlani.

Minél inkább belátják ezt, annál gyümölcsözőbb lesz ez az

antropozófiai mozgalom számára. Elmondhatom, hogy mivel
akkor karácsonykor ez az impulzus uralkodott azok között, akik
a Goetheanumban összegyűltek, ezért karácsony óta teljesen
más hangot üthetünk meg az antropozófiai mozgalomban.
Mélységes megnyugvással állapíthatom meg, hogy a
különböző helyeken, ahol eddig megfordultam, mindenütt
szívélyes előzékenységgel fogadták ezt a hangot.
Megállapíthatjuk, hogy amit karácsonykor vállaltunk, az
bizonyos értelemben merészség volt a részünkről. Mivel az
Antropozófiai Társaság vezetését közvetlenül összekapcsoltuk
a spirituális bölcsesség tartalmának képviselésével, ezért
megvolt annak lehetősége, hogy azok a szellemi hatalmak, akik
a szellemi világban vezetik az antropozófiai mozgalmat, esetleg
leveszik a kezüket rólunk. Elmondhatjuk, hogy ennek az
ellenkezője történt: ezek a szellemi hatalmak nagyobb
jóindulattal, fokozottabb jóakarattal viseltetnek aziránt, ami

143
most áramlik át az antropozófiai mozgalmon. Bizonyos
értelemben ígéretet tettünk a szellemi világnak. Ezt az ígéretet
rendületlenül megtartjuk, és meglátják, hogy a jövőben úgy
történnek majd a dolgok, ahogyan azt a szellemi világnak
megígértük. Így nemcsak az antropozófiai mozgalommal,
hanem az Antropozófiai Társasággal szemben is felelősség
hárul az elnökségre.

Akik a Szellemtudományi Főiskola tagjai akarnak lenni, azoktól

megkívánjuk, hogy az életben az antropozófiai mozgalom igazi
reprezentánsai legyenek, és a dornachi Goetheanum
ezoterikus elnökségével összhangban cselekedjenek. Ez azt
jelenti, hogy aki az iskola tagja szándékozik lenni, annak arra
kell törekednie, hogy a világban a saját személyén keresztül
jelenítse meg az antropozófiát. Ez mindenesetre feltételezi,
hogy ha az iskola vezetősége szerint valaki nem képviseli
megfelelően az antropozófiai mozgalmat, akkor fenntarthassa
magának a jogot, hogy kijelentse: az illető nem lehet többé az
iskola tagja. Ne mondják erre, hogy ez az emberi szabadság
korlátozása lesz. Itt inkább egyfajta szabad szerződési
viszonyról van szó az iskola tagja és az iskola vezetősége között,
mert a vezetőségnek is szabadnak kell lennie, hogy szükség
esetén megmondhassa valakinek azt, amit akar. Ezért azt is ki
kell tudnia fejezni, hogy ha valakivel nem kívánja fenntartani a
kapcsolatot.
Az antropozófia ügyének sikeres, termékeny fejlődése az
antropozófiai mozgalmon végigvonuló ezoterikus vonás valódi
megértésében rejlik. Gondunk lesz rá, hogy a Társaságot
semmilyen bürokratikus, külsőséges intézkedés ne terhelje,
hanem minden csakis a benne ápolandó emberségen

144
alapuljon. Amit tesz és sok minden, amit már el is kezdett, az
lesz az Antropozófiai Társaság tartalma.
Csak ezt a néhány szót kívántam előrebocsátani, hogy mindjárt
olyasmivel folytassam, amiről most már beszélhetünk, és ami
jellege szerint az antropozófiai mozgalom tartalmához
tartozik. Az Antropozófiai Társaság karmájáról szeretnék
ugyanis beszélni.
Ha megnézzük, hogyan is áll a világban az Antropozófiai
Társaság, mint testet öltött antropozófiai mozgalom, akkor
látjuk, hogy ebben az Antropozófiai Társaságban találkozik
bizonyos számú ember. De akinek van hozzá szeme, az
észreveszi, hogy a világon vannak mások is, mindenütt
találhatók ilyen emberek, akiknek karmájuk szerint megvannak
az előfeltételeik ahhoz, hogy közeledjenek az Antropozófiai
Társasághoz. Először akadályok merülhetnek fel, nem találják
meg hozzá azonnal az egyenes utat, de akár ebben, akár egy
következő inkarnációban rá fognak találni. Itt azonban
tekintetbe kell vennünk azt is, hogy az antropozófiai
mozgalomhoz közeledő embereket karmájuk révén már előre
kijelölték e mozgalom számára.

Minden fizikai világban történő dolog előzménye megtalálható

a szellemi világban. A földi-fizikai világban nem történik
semmi, ami nem készült volna elő szellemi módon a szellemi
világban. A lényeges számunkra itt a következő: a XX.
században összegyűlik a Földön bizonyos számú ember az
Antropozófiai Társaságban, ami a XIX. század első felében úgy
készült elő, hogy ezek a ma megtestesült, nagy számban
összegyűlt emberlelkek a fizikai világba való leszállásuk előtt
már találkoztak a szellemi világban. És akkor bizonyos számú

145
lélek együttműködve olyan kultuszt hozott létre a szellemi
világban, amely előkészített bennünk egy szellemi
irányultságot, majd ezek a lelkek megtestesülve most az
Antropozófiai Társaságban gyűlnek össze. Aki ezeket a lelkeket
a testükben is fel tudja ismerni, az felismerheti azt is, hogy a
XIX. század első felében együttműködött velük, amikor az
érzékfeletti világban hatalmas kozmikus imaginációk tanúja
volt. Ezek az imaginációk azt ábrázolták, amit így nevezhetnék:
az új kereszténység. Ott bizonyos lelkek összegyűltek –
ahogyan most a testükben itt vannak a Földön – annak
érdekében, hogy a kozmikus szubsztanciákból és kozmikus
erőkből majd a földi realitásba átültessenek valami
kozmikusan nagy jelentőségűt, ami e hatalmas képekben
nyilatkozott meg. Ez annak ősképe volt, aminek mint
tanításnak és antropozófiai cselekvésnek meg kell valósulnia itt
a Földön. Ha az antropozófusok, akik most együtt vannak,
felismernék ezt, akkor nagy részük elmondhatná: igen,
ismerjük egymást, együtt voltunk a szellemi világban is, és
átéltük egy érzékfeletti kultusz hatalmas kozmikus
imaginációit.

Ezek a földi antropozófiai mozgalom előkészítésére összegyűlt

lelkek lényegében véve azt készítették elő a XIX. század első
felében, a szellemi világban, amit Michael áramlatának
szoktam nevezni. Ez az áramlat a XIX. század utolsó
harmadában jelent meg a földi síkon, és az emberiség újabb
fejlődésének legjelentősebb szellemi impulzusa. Az itt
összegyűlt lelkek feladata az, hogy égi-földi tevékenysége
számára előkészítsék Michael útját: ez a Michael-áramlat.

A lelkek e találkozását azonban hosszú időkön, századokon,

sokszor évezredeken át zajló előzmények alapozták meg. E

146
lelkek között alapvetően két csoportot különböztethetünk
meg. Az egyik csoport az, amelyik az első keresztény
századokban élte át a kereszténységet, amely ekkor már Dél-
Európában és részben Közép-Európában is elterjedt. E
kereszténység hívei még úgy tekintettek Krisztusra, mint arra a
nagy isteni küldöttre, aki a Napról a Földre ereszkedett alá,
hogy ezt követően az emberek között működjön tovább. Az
első századok első keresztényei – több vagy kevesebb tudásuk
alapján – a „nagy Napistennek” tekintették Krisztust.

Ezekben az első keresztény századokban azonban már eltűnt

az emberiség egykori ösztönös szellemi látása. A Napot
általában már nem tekintették valamilyen hatalmas szellemi
birodalomnak, amelynek középpontjában egykor Krisztus állt.
A Krisztus Földre szállásáról szóló ősi ösztönös szellemi tudás
helyébe a puszta tradíció lépett az első keresztény
századokban, az a hagyomány, hogy Krisztus a Napról leszállt a
Földre, és egyesült a Názáreti Jézus fizikai testével. A
keresztények tömegének semmi egyébről nem volt
elképzelése, csak arról, hogy valamikor élt Palesztinában
valaki, a Jézus Krisztus, akinek természetéről és lényéről a
zsinatok elkezdtek vitatkozni, hogy vajon Isten volt-e, vagy
Isten és ember egyszerre. Az embereknek ez a tömege egyre
inkább csak azt hajtogatta, amit Rómából diktáltak nekik.
A keresztények e sokaságában azonban találunk egyeseket,
akiket mindinkább eretnekeknek tekintettek a többiek. Ezek
még magukban hordozták annak eleven tradicionális emlékét,
hogy Krisztus naplény volt, és egykor, mint a földi léttől
teljesen idegen lény, éppen mint naplény ereszkedett le ide a
Földre, a földi-fizikai világba. Ezeknek a lelkeknek
évszázadokon át, egészen a VII-VIII. Krisztus utáni századig

147
mindinkább úgy kellett fogalmazniuk, hogy ami mint
kereszténység idővel kialakult, abban az emberek
tulajdonképpen már semmit sem értettek Krisztusból!
Ezek az eretnek lelkek, mondhatnánk, belefáradtak a
kereszténységbe. Voltak tehát olyan emberlelkek, akik az első
keresztény századokban, egészen a VII-VIII. századig, a
kereszténységbe belefáradva mentek át a halál kapuján. E
lelkek számára az akkori, tehát az első keresztény századokban
átélt inkarnációjuk vált mérvadóvá, akár volt azután
valamilyen inkarnációjuk, akár nem. Ám ezek a lelkek a VIII-IX.
századtól kezdődően arra a hatalmas, jelentős tevékenységre
készülődtek a szellemi világban, amire már utaltam önöknek: a
XIX. század első felében egyfajta érzékfeletti kultusz jött létre
a szellemi világban. Ezek a lelkek azután részt is vettek ezen a
kultuszon. Ők képezik az Antropozófiai Társasághoz eljutott
lelkek egyik csoportját.
Más lelkek utolsó jelentősebb inkarnációjukat a Krisztus
születése előtti utolsó századokban élték át – tehát nem az első
keresztény századokban – akik a régi, kereszténység előtti
pogány misztériumokban még szellemi látással tekintettek a
szellemi világba. Ezek a lelkek ezekben a régi misztériumokban
szereztek tudomást arról, hogy Krisztus valamikor leszáll majd
a Földre. Ők nem a Földön élték át a kereszténység
elterjedésének korszakát, hanem az érzékfeletti szférában, és
jelentősebb inkarnációhoz csak később jutottak, a VII.
évszázadban. Ezek a lelkek mintegy érzékfeletti nézőpontból
nézték végig Krisztus belépését a földi világba, és vágyódtak a
kereszténység után. Ugyanakkor intenzív aktivitással azon
akartak munkálkodni, hogy egy igazi kozmikus, spirituális
kereszténységet hozzanak létre a világban.

148
Ez a második csoport azután azon a XIX. század első felében
bekövetkező érzékfeletti kultuszon egyesült az előbbivel. Így
megtörtént a nagy kozmikus-spirituális ünnep, amely több
évtizeden át tartott, és amely egy szellemi-érzékfeletti
történés volt a fizikaival közvetlenül határos létben. Itt találjuk
mindazokat a lelkeket, akik azt követően szálltak le a Földre,
hogy az érzékfeletti világban, mint a kereszténységtől
megfáradt, illetve a kereszténységre vágyódó lelkek
együttműködtek a következő földi inkarnációjuk számára. A
XIX. század vége felé pedig testet öltöttek, és Földre
szállásukkor már felkészültek az Antropozófiai Társasághoz
való közeledésre.
De mindez évszázadok során készült elő. Itt a Földön
lassanként egy olyan kereszténység alakult ki, amely szerint az
evangéliumok csak egy olyan személyről – a Názáreti Jézusról
– szólnak, aki Krisztust valamiféle elvont magasságokból
hirdeti. Már nem is sejtették, hogy az égitestek világa, mint a
szellemiség kifejeződése összefügg a szellemi világgal, így nem
érthették annak jelentését sem, hogy Krisztus, mint isteni Nap-
hős leszállt Jézusba, hogy az emberek sorsában osztozzon. Aki
a történelmet ma a szokásos módon nézi, az sokszor éppen a
legfontosabb tényeket hagyja el belőle. A VII-VIII. század felé
lassanként eltűntek már azok a Krisztusról szóló hagyományok
is, amelyek a kereszténységtől megfáradt eretnekek között
éltek. E hagyományok már csak kis körökben maradtak fenn,
ahol a középkor közepéig, egészen a XII. századig tovább
ápolták ezeket. E kis körökben úgyszólván isteni kegyelemmel
megajándékozott tanítók tudtak még valamit a régi idők
híradásai alapján a spirituális kereszténységről, a kozmológiai
kereszténységről. Ezek között voltak olyanok is, akik a régi idők
e tudását befogadva inspirációszerűen megvilágosodtak, és így
149
élték meg magukban annak erősebb vagy gyengébb
visszfényét, ami az első keresztény századokban, hatalmas
inspirációban még látható volt a Napisten Golgotai
Misztériumhoz való leszállásáról.

Lényegében tehát két áramlat létezett. Az egyik közvetlenül az

első keresztény századok eretnek mozgalmaiból eredt. Ezek a
lelkek még magukban hordoztak valamit abból, ami a régi
görög platonizmusban élt. Ha pedig a régi korok közlései belső
lelki áttöréshez vezettek náluk, akkor gyenge, de mégis
valóságos inspirációban tekinthettek Krisztus leérkezésére és
földi tevékenységére. Ez volt a platóni áramlat.
A másik áramlatnak más küldetése volt. Oda főként olyan
lelkek tartoztak, akik legutóbbi jelentősebb inkarnációjukat a
kereszténységet megelőző korban élték végig, és a
kereszténységet ekkor egy jövőbeli impulzusnak érezték. Ez az
áramlat lesz az, amelyiknek az emberi intellektust kell majd
előkészítenie a XV. század első felében kezdődő korszak
számára. A XV. században kezdődik a tudati lélek kora,
amelynek során az emberi intellektust kell kifejlesztenünk
magunkban. Mindezt a platonistákkal ellentétben – de
harmonikus ellentétben – az arisztotelikusok készítették elő.
Az arisztotelészi tanokat ugyanis a XII. századig azok
terjesztették, akik mérvadó inkarnációjukat a régi pogány
korban főként Görögországban élték le. A középkorban a XII.
és XIII. században, a szellemi világban történt egy csodálatos,
nagyszabású – mondhatnám – megbeszélés a platonisták és az
arisztotelikusok között. A platonisták és arisztotelikusok között
annak a két jellemzett lélek- csoportnak a képviselői is ott
voltak, akik később az antropozófiai mozgalmat igyekeztek
előmozdítani.

150
A XII. század körül mintegy belső szükségszerűségből alakult ki
egy olyan iskola, amelyben mindenekelőtt a régi platonikus
szemlélet utóhangja éledt ujjá. Ez Chartres hatalmas,
nagyszerű iskolája volt. Jelentős alakjai még tudtak az első
kereszténység titkairól, szívükben és lelkükben olyasmi
ragyogott fel a híradás nyomán, amivel beleláthattak a
kereszténységet övező szellemi összefüggésekbe. A
franciaországi Chartres-ban áll a csodálatos, sok nagyszerű
részlettel kidolgozott dóm, iskolájában mindaz egyesült és
koncentrálódott, amit nem sokkal előbb csak kis körökben, de
már ápoltak. Ha említeni akarunk valakit, akihez
hozzákötődhetett a főként a XI. század végén és a XII.
században virágzó chartres-i iskola, Peter von Compostellát
kell említenünk, aki a régi spirituális kereszténységet inspirált
megvilágosodással újította meg saját lelkében és szívében.
Mellette a Chartres-ban tanító csodálatos egyéniségek egész
sorát találjuk, akik a XII. században egészen különleges hangon
szóltak a kereszténységről a chartres-i iskolában. Itt van,
például Bernardus von Chartres, Bernardus Sylvestris, Johann
Salisbury, és főként a nagy Alanus ab Insulis. Hatalmas tanítók!
Úgy beszéltek a chartres-i iskolában, mintha Platón
személyesen működött volna e szellemek között a
kereszténységet interpretálva. Ok a kereszténység spirituális
tartalmát képviselték. A tőlük származó írásokat a mai ember
talán elvont- nak találja, de ez inkább csak a mai emberi lélek
elvontságából fakad. E nagy egyéniségek művei a szellemi
világot úgy jellemzik, hogy azt teljesen Krisztus hatja át. Most
elmondom, kedves barátaim, hogy különösen Bernardus
Sylvestris és Alanus ab Insulis hogyan tanította a beavatott
tanítványokat. Ez bármennyire is paradoxnak tűnik a mai
embernek, a chartres-i tanítvány számára nem volt szokatlan.

151
Azt tanították, hogy a kereszténység meg fog újulni. Ismét meg
fogják érteni szellemi tartalmát, amikor befejeződik a Káli Juga,
a sötét korszak, és egy új korszak kezdődik el. Ez 1899-ben
valóban be is következett, ezért jelent meg az a fordulat a mi
időnkben, amely a Káli Juga végével lép életbe az emberiség
történelmében. De a chartres-i iskolában főként Bernardus
Sylvestris és Alanus ab Insulis már a XII. században prófétikusan
beszélt arról a hatalmas impulzusról is, amely két évtizeddel
korábban Michael közbelépésével veszi majd kezdetét. Ezek az
emberek azonban nem arisztotelészi módon tanítottak, azaz
nem az intellektushoz szóltak, hanem grandiózus képekben
beszéltek, ezeket állították hallgatóik elé, és e képek
szemléletes módon jelenítették meg a kereszténység
spirituális tartalmait. De találunk itt egyéb prófétikus
tanításokat is. Az egyiket vázlatosan most bemutatom
önöknek.

Alanus ab Insulis azt mondta a beavatott tanítványok egy szűk

körének: ma úgy nézzük a világot, hogy még tudunk a Föld
központi helyzetéről, mindent a Földből kiindulva
magyarázunk. Ha azonban a következő évszázadokat csak ezzel
a földi szemlélettel termékenyítenénk meg, amely csupán
képekben, imaginációk- ban fejezi ki magát, akkor az
emberiség nem haladhatna előre. Ezért szövetséget kell
kötnünk az arisztotelikusokkal, akik elhozzák az emberiségnek
az intellektust. Ezt az intellektust azután spiritualizálni kell, és
a XX. században majd új spirituális módon fog felragyogni az
emberek között. Most a Földet tekintjük a kozmosz
középpontjának, a bolygókat a Föld körüli keringésükben írjuk
le, az egész csillagos eget is úgy ábrázoljuk, ahogyan fizikai
szemünk elé tárul, mintha a Föld körül keringene minden. De
jön majd valaki, aki azt mondja: helyezzük a Napot a
152
világegyetem középpontjába! A világszemlélet azonban sivárrá
válik akkor, amikor eljön az, aki a Napot fogja a világegyetem
középpontjába helyezni. Az emberek csak kiszámítják majd a
bolygópályákat, meghatározzák az égitestek helyeit. Az
égitestekről úgy fognak beszélni, mint égő és égve világító
gázgömbökről, vagyis mint csupán fizikai testekről, és a
csillagos égről kizárólag matematikai-mechanikai tudásuk lesz.

Ennek a sivár világnézetnek azonban egyetlen előnye

mégiscsak lesz: mi a Föld felől nézzük a világot, aki pedig eljön,
az a Nap felől fogja nézni. És így mintegy jelezni fog számunkra
egy hatalmas, jelentős eseményeket hordozó és nagyszerű
lények közreműködésével segített jövőbeli utat. De ő csak az
absztrakt irányt adja meg. Ezzel utalt Insulis a kopernikuszi
világszemlélet sivárságára, elvontságára, amely azonban
mégiscsak egy szükséges út, mert – mint Alanus ab Insulis
mondta – előbb mindannak el kell tűnnie, amit imaginációval
ragadunk meg, és ez szinte csak egy útjelző lesz egy nagyszerű
emlékművek között vezető úton, mert a világszemléletnek
teljesen elvonttá kell válnia. De lesz majd valaki a szellemi
világban, aki felhasználja ezt az útjelzőt – amely éppenhogy a
világ megújulásának irányába mutat – hogy megalapozza az új
spiritualitást, összekapcsolva ezt az intellektualizmussal, ehhez
pedig csakis ezt az útjelzőt használhatja. Ez a valaki: Szent
Mihály, mondta Alanus ab Insulis. Számára kell az utat
szabaddá tenni, ő fogja az utat új vetőmaggal teleszórni. Ehhez
kell a matematikai irányvonal.
Szinte varázslat érintette meg a chartres-i iskolát, amikor
Alanus ab Insulis ilyesmiről beszélt néhány tanítványának.
Olyan volt, mintha a környező étervilágot Michael hatalmas
tanításának hullámverése rázta volna meg, amely

153
továbbterjedt Nyugat-Európából Dél-Itáliába is, és szellemi
atmoszférát teremtett az akkori világ fölött. Voltak egyesek,
akik ezt érzékelték is, hatalmas imaginációként tört fel
lelkükben, és olyankor betekinthettek a szellemi világba.

De a világ haladásában ezek a lét nagy titkaiba beavatott

emberek – mint amilyen bizonyos fokig Alanus ab Insulis és
Bernardus Sylvestris is volt – tisztában voltak azzal, hogy
mindig csak korlátozott mértékben tehetnek meg valamit. Az
ilyen emberek, mint Alanus ab Insulis, így szóltak magukhoz:
nekünk platonistáknak át kell haladnunk a halál kapuján,
ezután a szellemi világban kell élnünk. A szellemi világból kell
majd letekintenünk, a fizikai világot pedig át kell most
engednünk azoknak, akik arisztotelészi módon kialakítják a
Földön az intellektust. Most ennek jött el az ideje. Alanus ab
Insulis idősebb korában felöltötte a cisztercita rend ruháját,
cisztercita lett. Ebben a rendben sok ilyen tanítás volt. De
éppen a mélyebb belátással rendelkező ciszterciták gondolták
úgy, hogy mostantól kezdve csak a szellemi világból tudnak
hatni, és át kell engedniük a terepet az arisztotelikusoknak.
Az arisztotelikusok főként dominikánusok voltak. Így Európa
szellemi vezetése a XIII. században már rájuk hárult. De az is
lényegesen hatott az európai szellemi életre, amit az előbb
említett szellemek hagytak hátra: Peter von Compostella,
Alanus ab Insulis, Bernardus von Chartres, Johann Salisbury és
az a költő, aki a chartres-i iskolában jelentős költeményt írt az
ún. hét szabad művészetről. A chartres-i iskola olyan
hatékonyan működött, hogy hatása eljutott egészen az
orléans-i egyetemig is, ahol a XII. század második felében egyes
tanok átitatódtak azokkal a hatalmas képekkel, amelyek

154
Bernardus Sylvestris, Alanus ab Insulis ezüstösen ragyogó
szavai nyomán bontakoztak ki a chartres-i tanítványok előtt.
Mindez annyira áthatotta az akkori Európa szellemi
atmoszféráját, hogy egyszer egy olasz férfi, aki követ volt
Spanyolországban és innen hazafelé tartott, olyan állapotba
került – amihez még egy enyhe napszúrás is hozzájárult –
amikor a guelfek uralmának megdöntéséről hallott, hogy
Firenze előtt éterteste kihúzódott a fizikai testéből, és felfogta
a chartres-i iskolából a világban mintegy éterikusan szétáradó
képek maradványait. Ami így éterikusan megérintette, az
intuíciót váltott ki benne, ahogyan ez az első keresztény
századokban még gyakran előfordult. Először a földi világ tárult
elé, úgy ahogy az az embert körülveszi, de nem a későbbi
természeti törvények uralma alatt látta, hanem Naturát, az
isteni demiurgosz nagy segítőtársát pillantotta meg. Natura
istennőt Perszephoné utódaként tisztelték az első keresztény
századokban. Akkoriban még nem tudtak absztrakt természeti
törvényekről, hanem a beavatottak a természetben ható
átfogó isteni hatalom lényeit látták meg. A görög
misztériumokban Perszephonét a természet uralkodó
hatalmaként ábrázolták, aki megosztotta idejét a felső és az
alsó világ között. Utóda az első keresztény századokban Natura
istennő lett.
Ez a személyiség tehát a napszúrás következtében és a
chartres-i iskolából odaáramló tartalmak révén betekintett
Natura istennő életébe és működésébe, majd az intuíció
további hatása nyomán a föld, a víz, a levegő és a tűz
elemeinek tevékenységét szemlélte, ahogyan a régi
misztériumokban látták az elemek hatalmas mozgását. Ezután
az emberi lélek titkaiba pillantott, és meglátta azt a hét

155
hatalmat, akikről az első keresztény századokban tudták, hogy
az emberiség nagy égi tanítói. Akkoriban még nem beszéltek
olyan elvont tanokról, mint manapság, amikor mindent
fogalmak és eszmék által tanítanak. Az első keresztény
századokban azt mondták, hogy a szellemi világból istennők
tanítják az embert: a Dialektika, Retorika, Grammatika,
Aritmetika, Geometria, Asztrológia vagy Asztronómia és
Muzsika. Nem elvont módon képzelték el őket, mint később:
látták őket, ha nem is testben, de lélekben. Ezektől az égi
alakoktól tanultak. A dialektika, retorika és a többi később már
nem eleven istennők alakjában jelent meg az emberek
magányos vízióiban, hanem elvont formában, absztrakt-
elméleti tanításként.
Az említett személy azonban még átélte mindezeknek a
hatását. Bevezették őt a bolygók világába, amely egyúttal az
emberi lélek titkait is magában rejti. Miután áthaladt a nagy
kozmikus óceánon, Ovidius vezette a csillagok világában, aki a
lelkek vezetője lett a szellemi világban, miután áthaladt a halál
kapuján. Ez a személyiség Brunetto Latini volt, Dante
tanítómestere. Dante az Isteni színjátékban költői formában
alkotta meg azt, amit Latinitől tanult. Ez a hatalmas költemény
annak utolsó visszfénye, ami platonikus módon helyenként
még továbbélt, és amit a XII. században a chartres-i iskolában
Bernardus Sylvestris és társai tanítottak. Őket a régi
hagyományok ihlették, amelyek nyomán a kereszténység titkai
különleges inspirációkban világosodtak meg bennük, ezeket
közölték azután tanítványaikkal.

Amit Alanus ab Insulis hozott a cisztercita rendbe, az később

átment a dominikánusokhoz, akik Arisztotelészhez
kapcsolódva mindenekelőtt az intellektust ápolták. Volt

156
azonban egy közbeeső kor: a chartres-i iskola a XII. században
virágzott, de a dominikánus rendben csak a XIII. században
kezdődött el a skolasztikáért folytatott intenzív tevékenység az
arisztotelészi értelemben. A chartres-i iskola nagy tanítói
áthaladtak a halál kapuján a szellemi világba. És ekkor együtt
voltak egy ideig a születésükhöz leszállni készülő
dominikánusokkal, akiknek lejövetelük után majd meg kell
alapítaniuk az arisztotelizmust. Nézzük meg ezt a közbeeső
kort: a halál kapuján áthaladt utolsó jelentős chartres-i tanítók
egyfajta nagy égi gyűlést rendeztek a még le nem szálló
későbbi dominikánusokkal, akiknek az arisztotelizmust kell
kiművelniük az újabb idők számára. Ekkor e két csoport egy
jelentőségteljes „égi megállapodást” kötött a szellemi
világban. Akik Alanus ab Insulis vezetésével érkeztek a szellemi
világba, így szóltak a leszálló arisztotelikusokhoz: nekünk most
nincs földi időszakunk, most a szellemi világból kell hatnunk, a
közeljövőben nem mehetünk vissza a Földre. A ti feladatotok
most az intellektus kifejlesztése lesz a tudati lélek korának
hajnalán.

Ezután pedig lejöttek a nagy skolasztikusok, és teljesítették azt,

amiben megegyeztek a chartres-i iskola utolsó nagy
platonikusaival. Történtek ekkor érdekes dolgok. Egyikük
például már leérkezett a Földre; ez később üzenetet vett át egy
olyan valakitől, aki tovább maradt Alanus ab Insulisnál a
szellemi világban, vagyis annál a szellemi individualitásnál, aki
földi életében Alanus ab Insulis volt. A később érkező tehát egy
üzenetet adott át Insulistól, így működött együtt a fiatalabb az
idősebbel. Megkezdődött tehát a dominikánus rendben az
intellektuális kor előkészítése a Földön. Aki kissé tovább
maradt Alanus ab Insulisnál a szellemi világban, az először a
cisztercita rend ruháját öltötte fel, és csak később ment át a
157
dominikánus rendbe. A Földön tehát most azok működtek,
akikre valamikor Arisztotelész tanításai voltak hatással,
odafent pedig – kapcsolatban maradva a Földön tevékenykedő
arisztoteliánusokkal – a chartres-i iskola egykori platonistái
őrködtek. A szellemi világ kézen fogva haladt a fizikaival. A XIII.,
XIV., és XV. század során az arisztotelikusok és a platonikusok
mintegy kezet nyújtottak egymásnak. Az előbbiek
folyamatosan jöttek le, hogy bevezessék Európába az
arisztotelizmust, majd ismét felmentek tanácskozni a
többiekkel.

A további fejlődés úgy történt, hogy a chartres-i iskola,

valamint a dominikánus rend volt vezetői az élére álltak
azoknak, akik a XIX. század első felében a már említett
nagyszabású érzékfeletti kultuszban előkészítették a későbbi
antropozófia áramlatát. Először azoknak kellett ismét
lejönniük a Földre, akik itt arisztotelészi szellemben
tevékenykedtek, mert az intellektualizmus elterjedése miatt
még nem érkezett el az ideje a spiritualitás újabb
elmélyítésének. De szilárd megállapodás állt fenn a két csoport
között, és ez érvényes volt továbbra is. A megállapodás szerint
az antropozófiai mozgalomból ki kell bontakoznia valaminek,
és a
XIX. század vége előtt ki kell teljesednie. Mert az
Antropozófiai Társaság felett az a sors lebeg, hogy a mai
Antropozófiai Társaság számos tagjának még a XX. század
befejeződése előtt ismét le kell jönnie a Földre, és együtt kell
működnie azokkal, akik a chartres-i iskola vezetői vagy pedig
tanítványai voltak. Tehát a chartres-i platonistáknak még a XX.
század befejeződése előtt össze kell fogniuk az

158
arisztotelikusokkal itt a Földön, hogy a civilizáció ne kerüljön
teljes dekadenciába.
A jövőben az Antropozófiai Társaságnak teljesen tudatosan fel
kell vállalnia azt, hogy megértse a saját karmáját. Az emberiség
szellemi fejlődésének mélyén sok olyasmi nyugszik, ami
különösen a mi időnkben nem képes a felszínre jutni.
Mostanság sok minden külsőségesen jelenik meg, de ha a külső
megjelenések mögött felismerjük a szimptómákat, a belső
jelentéseket, akkor sok mindent felismerhetünk mindabból,
ami a századok szellemi életében tovább hat.

Most megemlítenék egy ilyet példaképpen. Miért is ne

tenném, amikor az Antropozófiai Társaságot immár ezoterikus
jellegnek kell áthatnia? Utalnék valamire, amely megmutatja,
hogy ha bele tudunk látni abba, ami körülvesz bennünket,
akkor bizonyos összefüggéseket is felismerünk.

Az antropozófiai mozgalom előkészítése során olykor magam

is a sors különös útjait jártam, amennyiben egészen érdekes
kapcsolatom volt a cisztercita renddel, amely éppen Alanus ab
Insulisszal függ össze. Csak megjegyzem azoknak, akik
szeretnek legendákat kiötleni, hogy saját személyemet
tekintve Alanus ab Insulishoz semmiféle közöm sincs.
Szeretném elkerülni, hogy legendák szülessenek abból, amit
ezoterikus módon megemlítek. Arról van szó, hogy ezeket a
dolgokat a szellemi világból merítem. Sorsom a külső
események alakulása folytán tehát egészen érdekes
betekintést engedett számomra az imént vázolt spirituális
összefüggésekbe.

Talán ismerik néhány an az Életutam fejezeteit. Ebben

elmondom, hogy ifjúságomban nem gimnáziumot, hanem
159
reáliskolát végeztem, és a gimnáziumi képzettséget csak
később szereztem meg. Ezt karmám különös rendelésének kell
tekintenem. Mert a városban, ahol ifjúságomat töltöttem, a
reáliskola csak néhány lépésnyire volt a gimnáziumtól, és egy
hajszálon múlt, hogy oda vettek fel és nem a gimnáziumba. Ha
azonban az ottani gimnáziumba kerülök, akkor kétségkívül
cisztercita pap lettem volna. Mert ebben a gimnáziumban csak
ciszterciták tanítottak. Mélységesen vonzódtam ezekhez a
papokhoz, többségükben rendkívül nagy tudású emberek
voltak. Sok munkájukat olvastam is, és nagy hatással voltak
rám, kedveltem ezeket a papokat. Voltaképpen csak azért nem
kerültem be a cisztercita rendbe, mert a gimnáziumba nem
jutottam be. A karmám másfelé vezetett, de a cisztercita rend
mégsem engedett el.

Mindig is társasági természetem volt, és az Életutamban

elbeszélem, hogy később Marie Eugenie delle Grazie házában
több teológussal is találkoztam. Szinte valamennyien
cisztercita papok voltak. Ekkor felmerült bennem a
visszatekintés lehetősége. Ezt személyesen is nagyon
kézenfekvőnek éreztem: az a perspektíva merült fel, hogy a
cisztercita rend áramlata révén jussak vissza a szellemi életbe,
egészen a chartres-i iskoláig. Mert Alanus ab Insulis cisztercita
volt. És különös, hogy amikor később első
misztériumdrámámat, A beavatás kapuját írtam, akkor
esztétikailag szükségszerűnek éreztem, hogy a nőket hosszú
tunikában és úgynevezett stólával léptessem fel a színpadon.
Ha ezt a ruhát úgy képzelik el, hogy a tunika sárgásfehér, a stóla
és az öv fekete – akkor ez a cisztercita rend ruhája. Akkoriban
ez csak egy esztétikai indíttatás volt a részemről, de a ruházat
nagyon emlékeztetett a ciszterciták rendi ruhájára. Ilyen

160
összefüggésekre bukkanhat az, aki a külső világban fellépő
szimptómákban a belső spirituális jelentéseket is észreveszi.
Karácsonykor elkezdtük e belső összefüggések fokozatos
feltárását. A mélyen rejlő összefüggéseket napfényre kell
hoznunk, mert az emberiség várja a belső dolgok
megismerését, hiszen évszázadok óta csak a külső
jelenségekben gondolkodik, ami a civilizációt mára rettenetes
helyzetbe sodorta. Sok mindennek ki kell derülnie, így annak
is, hogy egyfelől működött a chartres-i iskola, amelynek
beavatottjai a halál kapuján áthaladva a szellemi világban
találkoztak azokkal a lelkekkel, akik később felöltötték a
dominikánus rend ruháját, hogy terjesszék az arisztotelizmus
intellektualitását, és hatékonyan előkészítsék a tudati lélek
korszakát. Így az Antropozófiai Társaságban ma az
arisztotelizmus hat tovább spirituális módon, további
spiritualizálódásra várva.
A XX. század végén jönnek el majd azok, akik közül némelyek
ma is itt vannak közöttünk, akkor azonban a chartres-i iskola
tanítóival együtt fognak megérkezni. Az antropozófiai
mozgalom célja e két áramlat egyesítése. Az arisztotelizmus
azokban a lelkekben él, akik a régi pogány korokban várták az
eljövendő kereszténységet, és mintegy vágyódtak a
kereszténység után, majd később dominikánusokként az
intellektualitáson keresztül hirdették a kereszténységet. Ezek
egyesülni fognak azokkal, akik már fizikai módon élték meg a
kereszténységet az első századokban, később pedig
legjelentősebb vezetőik a chartres-i iskolában gyűltek össze. Ez
utóbbiak azóta nem inkarnálódtak, jóllehet a cisztercita
rendben mindig találkoztam a chartres-i iskola némelyik volt
tagjának valamilyen inkorporációjával. Mert akadt a cisztercita

161
rendben néhány személyiség, aki nem volt ugyan újratestesült
chartres-i tanítvány, de életének bizonyos pillanataiban,
órákra, napokra átszellemiesítette, áthatotta őt a chartres-i
iskola valamelyik individualitása. Tehát inkorporáció történt,
nem inkarnáció. Csodálatos írások születtek ezen a módon, és
azt kell kérdeznünk, hogy ki a szerzőjük? Nem az a páter a
szerző, aki akkor cisztercita volt, halványsárga ruhát hordott,
fekete stólával és övvel. A szerző ebben az esetben olyan
személy, aki órákra vagy napokra, esetleg hetekre elfoglalta a
cisztercita rend e tagjának lelkét. Ebből egynémely dolog
belekerült néhány feljegyzésbe vagy egyéb írásokban, ami
részben ismertté vált az irodalomban is.
Volt egy különös beszélgetésem a cisztercita rend egyik
rendkívül nagy tudású tagjával, amiről az Életutam-ban is
írtam. Egy társaságból távozva a Krisztus-kérdésről
beszélgettünk Kifejtettem a gondolataimat, lényegében
ugyanazt, amit az előadásaimon szoktam elmondani.
Fejtegetésem közben egyszer csak nyugtalanul közbeszólt:
talán rájöhetünk ilyesmikre, de mégsem engedhetünk meg
magunknak efféle gondolatokat. Hasonlóképpen nyilatkozott
a krisztológia egyéb kérdéseiről is. Azután megálltunk a
Schottenring és a Burgring találkozásánál – a pillanat rendkívül
elevenen él bennem – egyik oldalon a királyi palota, a másik
oldalon a Hotel de France és a fogadalmi templom, és így szólt
hozzám: „Szeretném, ha velem jönne. Adok egy könyvet a
könyvtáramból, különös dolog olvasható benne, ahhoz
kapcsolódik, amit az előbb mondott”. Vele mentem. A
drúzokról szóló könyvet adott. Beszélgetésünknek az
olvasmánnyal való összefüggéséből az derült ki, hogy ez a
rendkívül művelt ember különös módon szinte magán kívül
volt, amikor a krisztológiából kiindulva az ismétlődő földi
162
életekről beszéltem, és amint magához tért, csak arra
emlékezett, hogy van egy könyve a drúzokról, és ebben szó van
a reinkarnációról. Erről ebből az egyetlen könyvből tudott.
Annyira művelt volt, hogy azt mondták róla – már udvari
tanácsos volt a bécsi egyetemen – N. N. udvari tanácsos az
egész világot ismeri, és még három falut. Valóban nagyon
művelt volt, de testében élve a témáról csak annyit tudott,
hogy egy drúzokról szóló könyvben szó van az ismétlődő földi
életekről. Ez különbözött attól, ami benne tudat alatt élt, és
ami a lelkén, mint szellemiség átáramlott. Egyszer azután
előadást tartottam Bécsben. O is ott volt, és az előadás után
egy olyan megjegyzést tett, ami csak úgy volt értelmezhető,
hogy abban a pillanatban tökéletesen megértette a jelenben
élő embert és annak előző inkarnációihoz fűződő viszonyát.
Helyesen beszélt két földi élet összefüggéséről, nem tévedett.
De nem hitt benne, csak kimondta.

Ezzel csak arra kívánok utalni, hogy hogyan nyúlnak át a

spirituális áramlatok a jelenkorba. A jövőben a chartres-i iskola
és a skolasztika képviselőinek kapcsolódásával meg kell
jelennie annak, ami ma még csak szűk nyílásokon át szűrődik
be hozzánk. A XX. század végén egy spirituális megújulásnak
kell bekövetkeznie, amely az intellektust is elvezeti a valódi
spiritualitáshoz. Ennek megvalósítását a XX. század emberének
nem szabad elmulasztania. Hogy azonban ezeknek az
egymással együttműködő áramlatoknak a hordozói le tudnak-
e szállni a Földre, hogy szellemiséget hozzanak a XX. század
kultúrájába, az azon is múlik – mivel a mi időnkben minden a
szabad akarattól függ – hogy az Antropozófiai Társaság képes
lesz-e helyes módon és teljes szívvel művelni az antropozófiát.

163
Ma erről akartam beszélni önöknek: az antropozófiai áramlat
kapcsolatáról annak a kornak mély titkával, amely Krisztusnak
a Golgotai Misztériumban való megjelenésével kezdődött, és
az imént leírt módon fejlődött tovább. Ezt fogom folytatni a
következő előadásban.

164
Arnheim, 1924. július 19.
[Az emberiséggel összefüggő szellemi lények fejlődése. A
Michael- korszak. Mennyei intellektualitás és saját
gondolkodás. A Napról lehullott intelligencia. Arabizmus és
természettudomány. Harun al-Rasid és Verulami Bacon. A
Chartres-i iskola és a skolasztika. Előkészületek a szellemi
világban a Földre hullott intelligencia spiritualizálására. A
démoni-ahrimáni hatalmak ellenállása.]

Tegnap az Antropozófiai Társaság karmájáról fejtettem ki

néhány gondolatot az itt megjelent barátainknak. Ma egy ezzel
összefüggő jelenséggel szeretnék foglalkozni, de úgy mondom
el, hogy önmagában is érthető legyen. Mindaz, amit az
emberiség fejlődésének jelenlegi szakaszában meg kell
tennünk a közeli és távolabbi jövő szellemi történéseinek
előkészítésére, összefügg azzal, amit antropozófus barátaink
körében Michael-eseménynek szoktam nevezni. Ma ezzel
kapcsolatban szeretnék néhány olyan kérdésről beszélni,
amelyek kapcsolatosak az antropozófiai mozgalommal.
Ha a Michael-eseményhez hasonló jelenségről beszélünk,
mindenképpen abból a tényből kell kiindulnunk, hogy a világ
előrehaladása mintegy „korszakonként” épül fel. Ha a világ
fejlődését azoknak az erőknek az alapján nézzük, amelyek az
ember születése és halála közötti földi életében találhatók,
akkor láthatjuk, hogyan fejlődött a földi emberiség. Láthatjuk,
ahogyan a régi népek a még régebbiekből alakultak ki, ahogy a
keleti, az indiai, perzsa, arab, a káldeus és egyiptomi népesség
után megjelent a görög és a római nép, azután a görög-római
világból kialakult a középkor, végül pedig itt van a mi újabb

165
korunk, minden zavarosságával, nagy technikai
létesítményeivel együtt. A népek fejlődésének felszíne „alatt”
avagy „felett” azonban olyan fejlődést is észrevehetünk, amely
nem az emberektől származik, hanem olyan szellemi lényektől,
akik az emberiség fejlődésével bizonyos kapcsolatban állnak.

Az egyes ember fejlődéséhez közvetlenül az angyalok

birodalmának van köze, a keresztény értelemben vett
angyaloknak. Az angyalok birodalmához azok a szellemi lények
tartoznak, akik az egyes embert földi életei során vezetik,
minthogy ilyen vezetésre, ilyen vezetőre szüksége van,
megvédik az embert valahányszor védelemre szorul. Noha
földi szemmel nem érzékelhetők, mégis közvetlenül
kapcsolódnak az emberiség fejlődéséhez.

A velük szomszédos szellemi tartományban az úgynevezett

arkangyalok hierarchiája, az arkangyali lények fejtik ki
tevékenységüket. Az arkangyalok az emberiség fejlődésének
sok fontos kérdésével foglakoznak, de nem az egyes
emberekkel, hanem az embernek az emberiséggel való
összefüggésével. Így például, mint azt antropozófiai
előadásaimban sokszor említettem, a népek fejlődését
arkangyallények irányítják. De az emberiség fejlődésének
bizonyos korszakait is elsősorban az arkangyallények
ösztönzik, határozzák meg. Például a XIX. század utolsó
harmadát megelőző három évszázadban, tehát a XIX., XVIII.,
XVII. és részben a XVI. században a civilizált világot lényegében
annak az arkangyallénynek a vezetése alatt kell elképzelnünk,
akit az ilyesmiről tudó keresztények Gábrielnek hívnak. Ez a
periódus tehát Gábriel korszaka volt.

166
Gábriel korszaka rendkívül jelentős volt az emberiség egész
újabb fejlődésére vonatkozóan. A Golgotai Misztérium óta
alapjában véve az volt ugyanis a helyzet, hogy az emberek
átélték a Földön azt, hogy Krisztus, a magasztos Napszellem a
Golgotai Misztérium érdekében leszállt a Napról a Földre,
testet öltött Jézus testében, és hozzákapcsolódott a Föld
sorsához. De miközben a Krisztus-lény már a Földhöz
kapcsolódott, maga a Krisztus-impulzus még nem tudta
megragadni az emberiség belső fizikai és éteri lényét az
arkangyalok által vezetett mindazon korszakokban, amelyek a
Golgotai Misztériumtól a Gábriel-korszakig követték egymást.
Ez csak Gábriel impulzusával vált lehetővé, amely mintegy
három évszázaddal a XIX. század utolsó harmada előtt
kezdődött meg a XV. században. Az emberiséget a Krisztus-
impulzus csak azóta tudja áthatni bensőleg, már az átöröklés
erői révén. Ez eddig nem történt meg. Gábriel az emberiségben
a fizikai átöröklés minden erején uralkodik. Ő főként a
generációsorral összefüggő érzékfeletti szellem, mondhatnám,
az anyák nagy átfogó védőszelleme, amennyiben gyermekeket
hoznak a világra. Gábrielnek az emberi születéshez és
embrionális fejlődéshez van köze. Erői benne rejlenek
mindabban, ami a fizikai szaporodás szellemi alapja. Így a földi
emberiség fizikai szaporodása voltaképpen csak Gábriel
legutóbbi uralma óta kapcsolódik a Krisztus-impulzushoz.

A XIX. század hetvenes éveinek végétől azután Michael uralma

kezdődött el. Ez egészen más jellegű, mint Gábrielé volt. Míg
az előző három évszázadban az arkangyal uralmát, a
fizikaiságot érintő szellemi impulzusokban kell keresnünk,
addig Michael uralkodásának megjelenésével már azt az
arkangyalt láthatjuk, akinek elsősorban az emberiség szellemi,
értelmi tulajdonságaival van dolga, tehát mindazzal, ami az
167
emberiség értelmi, szellemi fejlődését, a szellemi kultúrát
érinti. Rendkívül fontos az emberiség földi fejlődésének
vizsgálatában, hogy Gábriel uralmát, amely mondhatnám a
legfizikaibbat ragadja meg a szellemiben, mindig Michael
uralma követi, akinek viszont éppen ahhoz van köze, ami a
kultúrában szelleminek nevezhető. Amikor tehát a fizikai
szaporodás védő arkangyalát keressük, Gábriel arkangyalhoz
tekintünk fel, amikor ahhoz a szellemhez akarunk feltekinteni,
akinek a civilizáció haladásában a tudományok, művészetek és
hasonlók kibontakozásával van dolga, akkor a keresztény
hagyomány szerint a Michaelnek nevezett arkangyallényre
emeljük tekintetünket.
Az egyes korszakok számára mérvadó kultúrákban mindig hét
arkangyal uralma követi egymást. Így Michael uralmát hat
másik arkangyal uralma előzte meg. Ha Gábrieltől visszafelé
követjük az arkangyalok egyes korszakait, akkor visszaérünk
egy olyan korba, ahol megint Michael befolyása érvényesült a
Földön. Egy adott arkangyal mindegyik uralma megismétli a
saját régebbi, hasonló típusú uralmát, egyúttal maga az
arkangyal is fejlődik e haladás során. Ugyanaz az arkangyal
tehát bizonyos idő, mintegy két évezred elteltével ismét
uralomra kerül az irányadó civilizációban. Ezek a háromszáz
évnél valamivel hosszabb egyes arkangyal-korszakok
lényegesen különböznek egymástól, ha nem is mindig olyan
élesen, mint Michael uralma Gábrielétől. Azt mondhatjuk,
hogy Gábriel uralma idején mindig olyan kor készül elő a
következő időkre, amely elválasztja, differenciálja a népeket,
amelyben a népek nacionalistábbak lesznek. Megkérdezhetik,
hogy hogyan jelenhet meg korunkban, Michael korszakának
idején is egy ilyen erős nacionalista vonás a Földön? Úgy, hogy
ez szellemileg már régóta készül elő, azután tovább hat, végül
168
lecsillapodik, de az utófájdalmak sokáig fennmaradnak, és
gyakran komiszabbak, mint a közvetlen korszakban. Michael
impulzusai fokozatosan nyomulnak be abba, amit nagyrészt
Gábriel uralma hagyott maga után. Michael korszakában
mindig feléled a földi emberiségben az a vágy, hogy túllépjen a
népek ellentétein, és kiterjessze a korszakban létrejött
magasrendű kultúrát és szellemi tartalmakat, a Földet akkor
benépesítő egyes népekre. Michael uralmát mindig a
kozmopolita elv jellemzi, ilyenkor egy magasrendű szellemi
álláspont terjed el a Földön az erre fogékony népek között,
bármilyen nyelvet beszéljenek is. Így az emberi fejlődést
ösztönző hét arkangyal közül Michael mindig a
kozmopolitizmus impulzusát hozza el az emberiségnek, de
nem kevésbé azt az impulzust is, hogy a korszak legértékesebb
tartalmai elterjedjenek az emberek között.

Visszatekintve az emberiség fejlődésére, megkérdezhetjük,

hogy melyik volt a miénket megelőző legközelebbi Michael-
korszak a múltban? Így eljutunk ahhoz a korszakhoz, amely az
akkor legértékesebb görög szellemi életet terjesztve Nagy
Sándor ázsiai hadjárataival, mint kozmopolita tettel zárult le.
Látjuk, hogy hogyan alakul ki a régi civilizáció fejlődésének
alapjaiból az a törekvés, hogy a kis Görögország szellemi
kultúrájának eredményeit elvigyék a keleti népekhez,
Egyiptomba, és kozmopolita módon terjesszék minden erre
fogékony nép körében. Rendkívül jelentős, hogy a Michael-
korszak folyamán, kozmopolita módon terjed és bontakozik ki
mindaz, amit a görögség vívott ki az emberiség számára.
Bizonyos értelemben az a koronája az akkori Michael-
korszaknak, amikor Észak-Afrikában felvirágzik Alexandria
városa.

169
Ez volt az előző Michael-korszak. Utána hat másik arkangyal
uralma követte. A XIX. század utolsó harmadában pedig – a
hetvenes évek végén – ismét új Michael-korszak kezdődött. De
sohasem volt még akkora különbség az egész Föld-fejlődés
során két egymásra következő Michael-korszak között, mint a
Nagy Sándor korabeli és a XIX. század hetvenes éveinek végén
kezdődő kor között, amelyben most élünk. E két Michael-
korszak közé esik ugyanis az az esemény, amely megadta a
Föld-fejlődés igazi értelmét: a Golgotai Misztérium.

Gondoljunk most arra, hogy másfelől mi az, amit Michaelnek a

szellemi kozmosz egészében kormányoznia kell? Azt kell
kormányoznia, ami szellemi ugyan, de ami azután az ember
intellektuális gondolkodásában csúcsosodik ki. Michael nem
olyanféle szellem, aki az intellektualitást gondozza, mégis azt
akarja, hogy ami spiritualitást jelent számunkra, azt az ember
ideák, gondolatok formájában, de a szellemiségre irányuló
ideák és gondolatok formájában ragadja meg. Michael
szándéka az, hogy az ember szabad lény legyen, olyan, aki saját
fogalmaival és ideáival be is látja azt, ami a szellemi világból
számára megnyilatkozik.

Nézzük meg a Nagy Sándor korabeli Michael-korszakot.

Sokszor mondtam, hogy korunkban az emberek igen-igen
okosak, azaz fogalmaik, ideáik, képzeteik vannak, az emberek
intellektuálisak, és intellektualitásukat maguk szerzik meg. Az
emberek azonban Nagy Sándor korában is okosak voltak. De
ha megkérdezték volna tőlük, hogy fogalmaik, ideáik honnan
származnak, akkor nem azt mondták volna, hogy azokat saját
magukból szerezték. Ok inkább szellemi kinyilatkoztatásokat
fogadtak be, és ezekkel együtt ideákat és gondolatokat.
Gondolataikat tehát nem tekintették a saját alkotásuknak,

170
hanem tudták, hogy ezeket a szellemi világból nyilatkoztatták
ki számukra. Michael Nagy Sándor idejében ezt az égi – a mai
földivel ellentétes intelligenciát kormányozta. O a legkiválóbb
a Napot benépesítő arkangyalok között. O volt az a szellem, aki
nemcsak fizikai-éteri napsugarakat küldött ki a Napról, hanem
a fizikai-éteri napsugarakban a Földre küldte az inspiratív
módon ható intelligenciát is. Az emberek tudták abban a
korban, hogy a Földön kifejtett intelligencia-erő égi adomány,
a Nap ajándéka, ez a Napról áramlik le. És az ebben közvetlenül
résztvevő szellem, aki az intellektualitást szellemi módon
leküldi a Földre: Michael. A régi Nap-misztériumokban is
csodálatos beavatási tanítás élt arról, hogy Michael a Napon
lakik, ott kormányozza a kozmikus intelligenciát, és amikor ez
a kozmikus intelligencia az embereket inspirálja, az Michael
ajándéka.

Elérkezett azonban az a korszak, amikor egyre inkább elő

kellett készíteni az embernek azt a képességét, hogy az
intellektust lelke saját erejéből fejlessze ki. Ne csak a kozmosz
intelligenciáját kapja meg kinyilatkoztatott formában, hanem a
saját erejéből váljon intelligenssé. Ezt a görögség alkonyán
fellépő sajátos filozófiai világnézet, az arisztotelizmus
készítette elő, amely azután hatással volt Nagy Sándor ázsiai és
afrikai hadjárataira is. Az arisztotelizmusban rejlik,
mondhatnám, a földi intelligencia kiválása a kozmikus
intelligenciából. Amit később arisztotelészi logikának
neveznek, az annak a gondolkodásformának a váza, ami
minden elkövetkezendő évszázad emberi intelligenciájának
alapja lesz. Ez akkor kezdett kiválni a kozmikus intelligenciából.
Gondolják meg, hogy a Michael impulzusából kiinduló mintegy
végső tett az volt, hogy megalapította a földi-emberi
intelligenciát, és hogy Nagy Sándor hadjáratai révén a görög
171
kultúrával hatást gyakorolt az akkori kozmopolita
beállítottságú népekre. Ez egy mindenre kiható tett volt a
részéről.
Azután Oriphiel kora lépett Michael helyébe, Oriphiel
arkangyal uralma kezdődött el. Megtörtént a Golgotai
Misztérium. Azok az emberlelkek, akik Michael uralma idején,
Nagy Sándor korában tudatosan részt vettek az előbb említett
tettekben, a keresztény időszak kezdetén Michael arkangyal
köré gyülekeztek a Napon. Michael átadta földi uralmát
Oriphielnek, majd pedig a Napszférában az őt szolgáló
emberlelkekkel együtt tanúja volt annak, hogy Krisztus
eltávozik a Napról.

Ezt az eseményt is figyelembe kell vennünk: az antropozófiai

mozgalomban egyesült emberi lelkekben ott él ez a hatalmas
látvány: együtt vagyunk Michaellel a Napon, és Krisztus, aki
addig a Napról küldte impulzusait a Földre, elhagyja a Napot,
hogy a Földfejlődéshez kapcsolódjon. Képzeljük magunk elé
ezt a nagyjelentőségű földöntúli-kozmikus eseményt, azt az
egyszeri látványt, amelyben azoknak az angyalokat szolgáló
emberlelkeknek is részük volt, akik Michael földi uralmának
befejeződése után Michael köré gyülekeztek, és a Nap-
szférában végigkövették azt, amint Krisztus elhagyja a Napot,
hogy összekösse sorsát a földi emberiséggel. „Eltávozott!” – ez
volt számukra a megrendítő élmény.

Az emberi lelkek nemcsak a Földön kapnak útmutatásokat,

hanem a halál és az újabb születés közötti életben is. Így volt
ez mindenekelőtt azoknak esetében, akik átélték Nagy Sándor
korát. Hatalmas, nagy impulzus indult ki abból a kozmikus-
világtörténelmi pillanatból, amikor ezek a lelkek látták, hogy

172
Krisztus eltávozik a Napról. Világossá vált számukra az a tény,
hogy a kozmikus intelligencia fokozatosan átmegy a
kozmoszból a Földre. Michael és az őt körülvevők mintegy
meglátták, hogy minden, ami korábban a kozmoszból
intelligenciaként áradt, az fokról fokra leereszkedik a Földre.

Michael és az övéi azt is észlelték, akár fent tartózkodtak a

szellemi világban, akár rövid földi életre odalent öltöttek
testet, hogy a VIII. keresztény évszázadban a földi síkra
érkeztek az intelligencia sugarai, és tudták, hogy odalent fog az
intelligencia a továbbiakban kibontakozni. A Földön
megfigyelhető volt az első ilyen gondolkodók megjelenése. A
régebben fellépő nagy emberlelkek a gondolatokra inspiráció
útján tettek szert. Egyéni gondolkodók csak a VIII. század óta
jelentek meg. És a Nap-szféra arkangyali karában felhangzott
Michael hatalmas szózata: „Ami birodalmam ereje volt, és amit
eddig innen kormányoztam, az többé nincs itt. Ennek ott lent
a Földön kell tovább áradnia, buzognia és hullámzania!”

Ilyen volt a VIII. századtól kezdve a Föld látványa a Napról

nézve. A nagy titok az volt, hogy a mindenekelőtt Michaeltől
származó erők lekerültek az égből a Földre. Ezt a nagy titkot
csak az olyan iskolákban tudatták néhány beavatottal, amelyek
közül az egyikről, Chartres magasztos iskolájáról tegnap
beszéltem. Úgy fogalmazhatnánk: régebben a
misztériumokban a Naphoz kellett feltekinteni, ha tudni
akarták, hogy mi az intelligencia. Az intelligencia még most
sem volt teljesen látható a Földön, de fokozatosan ismertté
vált az, hogy már olyan emberek is fejlődnek a Földön, akik
saját gondolkodással, saját intelligenciával rendelkeznek. Az
általam többször említett Scotus Erigena egyike azoknak,
akiknek lelkében először pattant ki a saját gondolkodás szikrája

173
az európai civilizációban. De voltak már előtte is néhányan,
akikben kialakult ez az egyéni gondolkodás, és többé már nem
pusztán inspirált, fentről kinyilatkoztatott gondolkodással,
rendelkeztek. Ez az egyéni gondolkodás egyre inkább
terjedőben volt.

Az emberiség fejlődésében azonban lehetőség nyílt arra, hogy

ezt az egyéni gondolkodást egy speciális irány szolgálatába
állítsák. Gondoljuk meg: ez az egyéni gondolkodási képesség
Michael régiójából, az égből a Földre lekerült impulzusok
összegződése volt. Michaelnek mindenekelőtt az lett a
feladata, hogy engedje kifejlődni ezt a földi intelligenciát. De
nem volt még jelen a Földön, csak 1879-től csatlakozhatott
hozzá ismét. Ez a földi gondolkodás tehát kezdetben úgy
fejlődött idelent, hogy Michael még nem tudta átvenni az
irányítást felette. Nem hathatott a saját gondolkodású
emberekre, mert az ő uralma és kora még nem érkezett el.
Csakhogy néhány keleti misztériumban is ismerték ezt az
emberiség fejlődésében bekövetkező mélységes titkot. Így e
keleti misztériumokban szellemi képességű és spirituálisan
képzett személyek beavathattak egyes tanítványokat ebbe a
nagy titokba. És egy olyan jellegű végzet folytán, amelybe az
átlagos földi értelem nehezen lát bele, a helyzet úgy alakult,
hogy ez a néhány keleti misztérium által jól ismert titok eljutott
abba az uralkodói udvarba, amelyről a Goetheanumban és
másutt már többször szóltam. Ez az udvar éppen ekkor, a VIII.
században és a IX. század elején működött Elő-Ázsiában Harun
al-Rasid uralkodása alatt. Harun al-Rasid az arab kultúrából, a
mohamedán színezetű kultúrából jött. Beavatott, vagy
legalább bizonyos tudással rendelkező tanácsadóihoz eljutott
az előbb említett titok. Ez az udvar éppen azért vált olyan

174
kiemelkedővé, mert Harun al-Rasid uralkodása idején ez a titok
megérintette Harun al-Rasid bagdadi székhelyét. Itt gyűlt össze
a Kelet minden bölcsessége, művészete, mély vallásossága,
jóllehet mohamedán színezettel. Míg Európában kortársának,
Nagy Károlynak udvarában még csak a nyelvtan első elemeinek
összeállításával foglalkoztak, és félig barbár volt minden, addig
Bagdad a keleti, elő-ázsiai szellemi élet rezidenciája, fényes
központja lett. Harun al-Rasid maga köré gyűjtötte azokat, akik
ismerték a keleti misztériumok nagy hagyományait. Volt egy
jelentős tanácsadója, aki a régmúlt időkben beavatott volt, és
előző inkarnációi még hatottak szellemi lelkületére, ő
szervezte meg mindazt, amit Harun al-Rasid udvarában
műveltek, így a geometriát, kémiát, fizikát, zenét, építészetet
és más művészeteket, és különösen a ragyogó költészetet. A
bagdadi udvarban összegyülekezett, nagyhírű bölcsekben
többé-kevésbé tudatosan élt, hogy az égből a Földre szállt földi
intelligenciát a mohamedán szellemiség szolgálatába kell
állítani!

Tudjuk, hogy Mohamed kora óta, az első kalifák kora óta az

arabizmust áthozták Ázsiából Észak-Afrikán át Európába.
Háborúk jelezték terjedését. De jelentékeny egyéniségek is
jöttek azokkal együtt, akik még Spanyolországban is fegyverrel
terjesztették az arabizmust. Franciaországot közelről érintette
a dolog, szellemileg egész Nyugat-Európát is. Ismerjük a frank
királyoknak a mórok, arabok ellen vezetett hadjáratait. De ez
csak a történelem külső oldala volt, ennél sokkal
jelentősebbnek bizonyultak az emberi fejlődés bensőjében
zajló szellemi folyamatok.

Harun al-Rasid és legfőbb tanácsadója azután áthaladt a halál

kapuján. A halál és az újabb születés közötti életben különös

175
módon nem mondtak le céljukról, hogy az arab
gondolkodásmódot bevigyék az európai világba, felhasználva
az ott meggyökerező intelligenciát. Miután Harun al-Rasid
átlépett a halál kapuján, lelke a szellemi szférákon, a
bolygószférákon haladt át, és eközben Elő- Ázsiából,
Bagdadból kiindulva, és Afrika, Spanyolország és Nyu- gat-
Európa fölött elnézve úgyszólván állandóan Angliára szegezte
pillantását. Halála és újabb születése közötti életében
mindegyre ebbe az irányba fordította tekintetét. Harun al-
Rasid a következő inkarnációjában azután mint Lord Bacon,
Francis Bacon jelent meg újra. Bacon maga Harun al-Rasid,
akinek tehát ilyen módon telt el a halál és újabb születés
közötti élete. Bölcs tanácsadója más utat választott: Bagdadból
a Fekete-tengeren és Oroszországon keresztül Közép-Európára
tekintett. E két személyiség eltérő irányban haladt: Harun al-
Rasid következő földi céljához tartott, a Bacon-élethez. A bölcs
tanácsadó a halál és újabb születés közötti időben azt figyelte
meg, ami inkább keletebbre volt befolyásolható, majd, mint
Amos Comenius, a nagy pedagógus és a Pansophia szerzője
született meg újra. E két, egykor a bagdadi udvarban
tevékenykedő személyiség együttműködése olyasmit hozott
létre Európában, ami – a kereszténységtől többé-kevésbé távol
tartva magát – valami elavult arabizmusként fejlődött ki, de
mintegy Michael Napról eloldódott intelligenciájának
behatása alatt.

A külső háborús eseményekben felülkerekedtek a frank

királyok és egyéb európaiak. Látjuk, hogy az eleinte nagy
ütőerővel fellépő arab hadjáratok és a mohamedán kultúra
előrenyomulása Nyugaton megtörik, nem tudnak tovább
terjedni, Nyugat-Európában szemmel láthatóan, megszűnik a
mohamedánizmus. Az új arabizmus azonban éppen az új
176
természettudomány lett, amelynek alapjait Amos Comenius a
pedagógiában rakta le, még ha ez le is vetkőzte az arabizmus
külső formáját és külsőleg kialakult kultúráját. Így történt, hogy
a XVII. századba érve a földi intelligencia mintegy az arabizmus
jegyében terjedt tovább.

Ezzel arra a területre utaltam, ahová az antropozófia magvait

kell ma bevetnünk. Ehhez valóban megfelelő szellemi
elmélyedéssel kell közelednünk.

Míg Elő-Ázsiából a tündöklő bagdadi udvar szellemi folytatása

hatolt be, Európában fejlődött és terjedt a kereszténység is. Az
történt azonban, hogy a kezdeti időkben csak a legnagyobb
nehézségek mellett gyökerezett meg Európában az
arisztotelizmus. Nagy Sándor tettei révén az arisztotelizmust
természettudományként átvitték Ázsiába, annak keretén
belül, amit a görögség teremtett meg lenyűgöző formában, de
amit azután az arabizmus bekebelezett. Európa feltörő
keresztény kultúrájában viszont először csak egy teljességgel
felhígított arisztotelizmus honosodott meg. Ekkor nem állt
távol a platonizmustól, amely a régi görög misztériumokon
alapult, ahogy erre az első előadásban utaltam.

Észrevehető tehát, hogy az arisztotelizmus egészen lassan

terjed el Európában, míg a platonizmus mindenütt iskolához
jut. Egyik legjelentősebb éppen a chartres-i iskola a XII.
században, ahol a tegnap jellemzett nagy szellemek működtek:
Bernardus Sylvestris, Bernardus von Chartres, Johannes
Salisbury, de főképpen Alanus ab Insulis. Ebben a chartres-i
iskolában egészen másként beszéltek, mint az arabizmus
utóhangjaként terjedő tudományban. A chartres-i iskolában
igazi kereszténység élt a régi misztériumok fényében, ahogyan

177
ez a misztériumbölcsesség még az övék lehetett. Azután az a
jelentős dolog történt, hogy az arabizmustól egészen távol álló
és platonizmusukkal mélyen a keresztény titkokba merülő
nagy chartres-i tanítók áthaladtak a halál kapuján. Ez volt az a
rövid időszak a XIII. század elején, amikor az említett nagy égi
megbeszélés lezajlott. Amikor tehát a legkiválóbb tanítók,
Alanus ab Insulisszal az élen, meghaltak, és átléptek a szellemi
világba, akkor fontos kozmikus tettre gyűltek össze azokkal,
akik még fent tartózkodtak a szellemi világban, és akiknek
nemsokára a Földre kellett szállniuk, hogy ott már új módon
képviseljék az arisztotelizmust. Az ekkor leszállni készülők
között voltak olyanok, akik lelkük legjavával, minden lelki
erejükkel merítkeztek meg Michael Nagy Sándor korában ható
impulzusában. Elgondolhatjuk, hogy a XII. és XIII. század
fordulóján a chartres-i iskolához hasonló keresztény beavatási
helyekről megérkező lelkek találkoztak a szellemi világban
ezekkel, akik éppen leszállni készültek, és akik a szellemi
régiókban nem a platonizmust őrizték, hanem még a régi
Michael-korból való belső intellektus művelését, az
arisztotelizmust. Azok is jelen voltak, akik azt mondták
magukban: mi ott álltunk Michael körül, amikor vele együtt
kísértük figyelemmel, ahogyan a kozmikus intelligencia az
égből a Föld felé áramlik; vele voltunk a Földön annál a nagy
kozmopolita tettnél is, amelyet Michael akkor hajtott végre,
amikor régen még ő kormányozta, és kozmikusan irányította
ezt az intelligenciát. Ekkor történt, hogy a chartres-i tanítók az
arisztotelikusoknak adták át a Föld szellemi ügyeinek
vezetését. A platonisták tulajdonképpen csak annak hatását
tudták elviselni, hogy az intelligenciát az „égből”
kormányozzák. Ezek a chartres-i tanítók tehát átadták a Föld
szellemi életének intézését azoknak, akik most készültek

178
leszállni, és képesek voltak arra, hogy megvalósítsák a Földön
az egyéni intelligencia kidolgozását.
Ezek a szellemek, akiknek lelkében benne élt az előző Michael-
korszak, a michaeli impulzus utóhangja, főképpen a
dominikánus rendbe kerültek. Kialakult a skolasztika, amely
elsősorban a dominikánus rendből eredt, és elkeseredetten,
mégis nagyszerűen szembesült azzal a kérdéssel, hogy mi a
helyzet az intelligens gondolkodással. Hiszen a XIII. században
a skolasztika megalapítóinak lelkében mélyen élt az a nagy,
égető kérdés, hogy mi történik a michaeli intelligenciával?

Ez időben voltak olyanok – később nominalistáknak nevezték

őket -, akik azt mondták, hogy a fogalmak és ideák pusztán
szavak, nevek, de semmilyen realitásuk nincs. Ezek Ahrimán
hatása alatt álltak, akik Michael érvényesülését meg akarták
akadályozni a Földön. Amikor azt állították, hogy a fogalmak,
az eszmék csak realitás nélküli nevek, akkor voltaképpen
Michael uralmát akarták száműzni a Földről. Az ahrimáni
szellemek így szóltak azokhoz, akik meghallották őket: Michael
elengedte a kozmikus intelligenciát, ez most itt van a Földön,
de, ne engedjük, hogy Michael ismét kormányozhassa ezt az
intelligenciát! – A fontos égi megbeszélés lényege azonban
éppen az volt, hogy a platonisták és az arisztoteliánusok közös
tervet készítettek a Michael-impulzus megvédésére. A
nominalistákkal a dominikánus realisták szegültek szembe, és
azt mondták, hogy az ideák, a gondolatok nem pusztán nevek,
hanem a dolgokban élő realitások.

Ha van érzékünk hozzá, akkor az ilyen összefüggések igen

különös, érdekes módon jelenhetnek meg számunkra. Utolsó
bécsi éveim során többek között Vincenz Knauer szerzetessel

179
ismerkedtem meg, aki A filozófia alapkérdései című művét írta,
amit antropozófusoknak is gyakran ajánlottam. O még a XIX.
században is benne élt a középkori nominalisták és realisták
harcában, mindig megcáfolni igyekezett a nominalizmust, és
ehhez egy igen jó példát választott, amely a könyvében is
szerepel. Mélységes örömmel emlékszem vissza, amikor
egyszer Bécsben a Wahringer utcában járva a nominalizmusról
és realizmusról beszélgettünk – még egyfajta becsületes
filozófia élt benne, miközben sok filozófus többé-kevésbé
tisztességtelenné vált – és ekkor egészen különös, megfontolt
lelkesedéssel mondta: Mindig elmagyarázom a
tanítványaimnak, hogy a dolgokban élő ideáknak igenis van
realitásuk, és előadom nekik a bárány és a farkas példáját. A
nominalisták azt állítanák, hogy a bárány és a farkas csak izom,
csont és anyag; így a bárány létében a bárány fogalma, a
bárány-idea csak valami név, vagyis mint idea nem realitás.
Ugyanez a helyzet a farkassal is: mint idea nem reális, hanem
csak név. De a nominalistákat könnyen megcáfolhatjuk,
mondta a jó Knauer, csak fel kell szólítanunk őket: adjatok hát
a farkasnak egy ideig kizárólag bárányhúst! Ha a bárány
„ideájának” nincs semmi realitása, hanem csak puszta név, és
a bárány lényege az anyagban van, akkor a farkasnak
fokozatosan báránnyá kellene változnia, ha csak bárányt eszik.
De mégsem lesz belőle bárány! Ellenkezőleg, továbbra is
farkas-realitás marad. Mert az itt álló bárányban a bárány
ideája öltött testet, és ez adott neki formát, a farkasnál is ez a
helyzet: a farkas ideája ölti magára a farkas anyagát és ad neki
farkas-formát. Lényegében ez volt a nominalisták és realisták
ellentéte: annak realitásáról vitatkoztak, amit csak a
gondolkodással ragadhatunk meg.

180
Így a dominikánusoknak idejében elő kellett készíteniük
Michael következő korszakát. A XIII. században lezajlott égi
megbeszélés szerint a platonisták, így a chartres-i tanítók, a
szellemi világban maradtak, nekik most sokáig nem volt
mérvadó inkarnációjuk, az arisztoteliánusok viszont elvállalták
az intellektus földi ügyének gondozását. Minden modern
intellektuális törekvés a skolasztikából veszi eredetét.
Csakhogy az intellektualizmust hamarosan az arabizmus
sajátítja ki, és Róma is eltorzította, karikírozta, ahrimanizálta a
mi időnkig.

Ebben a korban tehát ez a két áramlat érvényesül Közép- és

Nyugat-Európában: egyfelől az az áramlat, amelyhez Bacon és
Comenius tartozik, másfelől pedig a skolasztika áramlata,
amely beilleszkedett a múlt és jelen keresztény civilizációjának
arisztotelészi szellemi fejlődésébe, és Michael új korszakát
kellett előkészítenie. Ha a skolasztikusok a többi arkangyal
uralma idején feltekintettek a szellemi régiókba, akkor azt
kellett mondaniuk: Michael ott van, az ő uralmára várunk, és
elő kell készítenünk a Földön azt, amit a kozmikus fejlődés
következtében elveszített az égben, de amit a Földön a
megfelelő időben újra át kell vennie. – Így kibontakozott egy
áramlat, amelyet csak a katolikus ultramontanizmus vitt
később mellékvágányra, amely azonban önálló is maradt és
folytatta, amit a XIII. században megkezdtek.
Olyan áramlat jött tehát létre, amely közvetlenül a földi
intelligencia arisztotelészi alapon való kidolgozásán
munkálkodott. Itt találjuk azt a személyt is, aki kissé tovább
maradt Alanus ab Insulis mellett a szellemi világban, fiatalabb
dominikánusként jött le és hozott üzenetet Alanus ab Insulistól
a már előtte Földre szállt dominikánusnak. Ekkor az európai

181
szellemi életben benne élt az az intenzív akarat, hogy a
gondolatokat erőteljesen megragadják.
Mindebből azután kialakult a földi élet felett az is, ami a XIX.
század elején egy nagy átfogó eseményhez vezetett a szellemi
világban, amikor hatalmas imaginációkban megjelent az,
aminek később a Földön antropozófiaként kellett
kibontakoznia. A XIX. század első felében, de részben már a
XVIII. század végén is, összegyűltek a kozmikus régióban a
chartres-i tanítók által vezetett platonisták, akik akkor a halál
és újabb születés között éltek, valamint az európai
arisztotelizmus megalapítói, akik közben már régen áthaladtak
a halál kapuján. Abból a célból gyűltek össze, hogy egy olyan
érzékfeletti kultuszt hajtsanak végre, amelyben hatalmas reális
imaginációkban láthatóvá vált, hogy mit kell majd a XX. század
új kereszténységében spirituális módon újra megalapozni, azt
követően, hogy a XIX. század utolsó harmadában megkezdődik
Michael új korszaka.

Ebből az érzékfeletti eseményből leszivárgott egy és más a

Földre is. Fent a szellemi világban hatalmas kozmikus
imaginációkban megtörténik annak az intelligens, de teljesen
spirituális teremtésnek az előkészítése, amely később, mint
antropozófia jelenik meg. Ami leszivárgott, az Goethére
bizonyos hatást gyakorolt, mintegy miniatúraképekben érte el
őt. Goethe nem ismerte a fent lejátszódó nagy, monumentális
képeket, mégis ezeket építi be miniatúra formában A zöld
kígyóról és a szép Liliomról szóló meséjébe. Csodálatos
jelenség! – A leírt áramlatok úgy alakulnak tovább, hogy
elvezetnek azokhoz a jelentős imaginációkhoz, amelyek fent a
szellemi világban történnek meg Alanus ab Insulis és mások
vezetése alatt. Nagyszerű jelenség, hogy egyes dolgok

182
átszüremlenek és Goethét a XVIII-XIX. század fordulóján A zöld
kígyóról és a szép Liliomról szóló spirituális mesére ihletik.
Ebben bukkannak fel először azok az imaginációk, amelyek a
XIX. század elején, sőt már a XVIII. század végén bekövetkeznek
a szellemi világban. Ne találják tehát meglepőnek azt, hogy
tekintettel a XIX. század első felében végbement érzékfeletti
kultuszra, első misztériumdrámám, A beavatás kapuja – amely
a XIX. század elején történteket akarta drámai formában
ábrázolni – külső struktúrájában kissé hasonlít Goethe A zöld
kígyóról és a szép Liliomról szóló meséjének leírásához.

Az antropozófia tehát kezdetben a földöntúli szférák

imaginatív életében él, de innen le kell szállnia a földi régiókba,
annak hatására, hogy a földöntúli régiókban történik valami.
Az a sok lélek ugyanis, akiket a kereszténység különféle
korokban megérintett, olyan lelkekkel egyesült, akikre a
kereszténység kevésbé volt befolyással, mert életük a Golgotai
Misztérium földi történésének idejére, vagy az azt megelőző
korokra esett. A lelkek e két csoportja azért egyesült, hogy az
érzékfeletti régiókban előkészítse az antropozófiát. Itt voltak a
már jellemzett Alanus ab Insulis körüli személyiségek és azok
is, akik a dominikánus áramlaton belül az arisztotelizmust
alapították meg Európában, ezek Dante nagy tanítójával,
Brunetto Latinivel is együttműködtek. És a lelkek e nagy
csoportjában megtaláljuk azok nagy részét, akik ma az
Antropozófiai Társaságban gyűltek össze, miután újra
leszálltak a Földre. Akik ma indítékot éreznek magukban az
Antropozófiai Társasághoz való csatlakozásra, azok a XIX.
század elején együtt voltak az érzékfeletti régiókban, hogy
végrehajtsák azt a hatalmas imaginatív kultuszt, amiről
beszéltem.

183
Az elmondottak tehát az antropozófiai mozgalom karmájával
is kapcsolatban vannak. Ezt felismerhetjük, ha az antropozófiai
mozgalmat nemcsak racionálisan szemléljük, külső földi
alakjában, hanem a szellemi régiókba vezető szálakat is
tekintetbe vesszük. Akkor meglátjuk, hogy hogyan ereszkedik
le az antropozófiai mozgalom a Földre. Ez a – mondhatnám -
„égi” antropozófiai mozgalom a XVIII. század végén és a XIX.
század elején részben már átszüremlik, amit Goethe
miniatúraképekben jelenít meg A zöld kígyóról és a szép
Liliomról szóló meséjében. De azután ténylegesen is le kellett
ereszkednie, azt követően, hogy Michael a XIX. század utolsó
harmadában a Napról a Földre érkezik, és meg akarja ragadni
az emberek földi intelligenciáját.
A Golgotai Misztérium óta Krisztus egyesült a földi
emberiséggel. Ezt a földi emberiség először nem tudta külsőleg
felfogni. Michael uralma a kozmikus intelligencia utolsó fázisát
kormányozta Nagy Sándor korában. A Krisztus utáni VIII.
században a kozmikus intelligencia teljesen leereszkedett a
földi létbe. Akik Michaelhez kötődtek, azok a platonistákkal
megkötött egyezség szerint magukra vállalták, hogy ezt a földi
intelligenciát úgy készítik elő a skolasztikus realizmus
áramlatában, hogy Michael ismét egyesülhessen vele, amikor
a XIX. század hetvenes éveiben megkezdi uralmát a civilizáció
folyamatában.
Ezért most arról van szó, hogy az Antropozófiai Társaság
megragadja belső feladatát, ami abban áll, hogy Michael az
emberi gondolkodást ne vonja kétségbe. Ebben nem lehet
fatalistának lenni. Azt kell mondanom: az embernek az
Istenekkel, magával Michael- lel kell együttműködni. Michael
szellemileg úgy hat az emberre, hogy a földön a szellemiség

184
világítson, az ember saját intelligenciája növekedjen, amivel az
ember egyúttal szellemi emberré válhat. Ez jelenti Michael
uralmát. Ezért kell küzdenünk az antropozófiai mozgalomban.
A XX. század végén ismét megjelennek azok, akik ma az
antropozófiai mozgalomban tevékenykednek, és a Földön
szövetkezni fognak Chartres egykori tanítóival. Mert a XIII.
század elejének égi tanácskozásán az a megegyezés született,
hogy az arisztoteliánusok és a platonisták a jövőben együtt
jelenjenek meg, és azon munkálkodjanak, hogy az
antropozófiai mozgalom egyre gyümölcsözőbb legyen a XX.
században, és hogy a platonisták és arisztotelikusok
összekapcsolódásával az antropozófia bizonyos kulminációt
érjen el a XX. század végére a földi civilizációban. Ha ez a
munka meg tud felelni annak a célnak, amit Michael kitűzött,
és amire törekszik, akkor Európa, a modern civilizáció kijut
hanyatlásából. Másképpen semmi esetre sem! A civilizációt
csak Michael megértésével vezethetjük ki jelenlegi
hanyatlásából.

Ezzel vázoltam önöknek, kedves barátaim, Michael titkának

megismerését, amely éppen jelenkorunkban fejt ki hatást a
gondolkodó és spirituális bölcsességre törekvő emberiség
körében. Hogy azt, amit az antropozófia által a Föld szellemi
fejlődésébe most bele kell juttatnunk, manapság sokan
paradoxnak találják, az azzal magyarázható, hogy az emberek
mindenféle démoni, ahrimáni hatalmak befolyása alá kerültek.
Az ahrimáni hatalmak már ujjongtak néhány emberi testben,
hogy Michael elveszíti a Földre lehullott kozmikus
intelligenciáját. Ez az ujjongás különösen a XIX. század közepén
erősödött meg, amikor Ahrimán már azt hitte, hogy Michael
nem találja meg azt a kozmikus intelligenciát, amely egykor az
égből a Föld felé vette útját. Óriási a tét! Nem is meglepő ezért,
185
ha e harcok résztvevőinek gyakran furcsa dolgokat kell
tapasztalniuk.
Voltaképpen még sohasem beszéltek szellemi mozgalomról
olyan különösen, mint az antropozófiai mozgalomról. Éppen
ezen a különös beszédmódon látható, hogy az antropozófia
spirituális jellegét és a Golgotai Misztériummal való
összefüggését jelenkorunk legvilágosabb elméi sem tudják
felfogni. Vajon mondta-e már valaki, hogy látott egy olyan
embert, aki egyszerre volt fekete és fehér? Nem hiszem, hogy
értelmesnek tartanának valakit, aki ilyet mond. De az
antropozófiai mozgalomról ma mégis írhatnak ehhez
hasonlókat. Maurice Maeterlinck például olyan logikát árul el
A nagy titok című könyvében, amennyiben rólam, mint az
antropozófiai mozgalom hordozójáról ír, amely megfelel
annak, hogy valaki látott egy fekete-fehér embert, vagyis aki
európai és egyben szerecsen is. Egy ember csak az egyik lehet,
de mindkettő egyszerre nem. Maeterlinck azonban ilyeneket
ír: „Amit a Védákban olvasunk, mondja Rudolf Steiner, korunk
egyik legképzettebb és legzavarosabb okkultistája…” Ha valaki
azt állítaná, hogy látott egy személyt, aki európai is és
szerecsen is, azt bolondnak tartanák; de Maeterlinck
összerakhatja, hogy „az egyik legképzettebb és
legzavarosabb”. Így folytatja: „Rudolf Steiner igen világos és
éles elme, ha nem kalandozik el a történelemelőtti korok talán
valószínű, de sohasem ellenőrizhető vízióiba, vagy a más
csillagokon való életről szóló asztrális fejtegetéseibe, e
bíráskodás értelmét – az ozirifikációról van szó – és a lélek
istennel való azonosulását rendkívül jól világítja meg.” Vagyis:
ha éppen nem beszél antropozófiáról, akkor világos, éles elme.
Ezt megint csak mondhatja Maeterlinck. Egyéb különös
dolgokat is mondhat, még a következő kijelentést is
186
lehetségesnek tartja: „Steiner saját intuitív módszerét
alkalmazza, valamilyen transzcendens pszichometriát, hogy
rekonstruálja az atlantisziak történetét, kinyilatkoztassa a
Napon, Holdon és más világokon történteket, leírja az emberré
váló lények egymás után következő változásait, mégpedig
olyan határozottsággal, hogy a mérlegelő, logikus, széles
látókörű szellemre mutató bevezetést még érdeklődéssel
követve most azon tűnődünk, vajon megőrült-e hirtelen, és
nem tudjuk, csalóval vagy egy igazi látnokkal van-e dolgunk…”

Gondolják meg, hogy ez mit is jelent. Maeterlinck előadja, hogy

ha könyvet írok, olyankor a bevezetés alapján mindig azt kell
mondania, hogy „nagyon mérlegelő, logikus és széles látókörű
szellemmel” van dolga. Ha azonban tovább olvassa a
könyvemet, akkor már nem tudja, vajon megőrültem-e
hirtelen, csaló vagy igazi látnok vagyok-e. De nem csak
egyetlen könyvet írtam. Minden könyvnél először a bevezetést
írom meg. Megírtam tehát az első könyvet, Maeterlinck
elolvassa a bevezetést: ekkor „nagyon mérlegelő, logikus és
széles látókörű szellemnek” mutatkozom előtte, ezután
tovább olvas, és olyannak talál, hogy azt mondja: nem tudom,
hogy Rudolf Steiner megőrült-e hirtelen, vagy pedig csaló, vagy
látnok. És ez folytatódik tovább. Megírom a második könyvet:
a bevezetést olvasva Maeterlinck megint „nagyon mérlegelő,
logikus és széles látókörű” szellemnek talál, de a továbbiakat
olvasva megint nem fogja tudni, hogy őrült, csaló vagy látnok
vagyok-e. Ez így megy tovább. Gondolják meg, hogy valaki azt
mondja: ha a könyveid elejét olvasom, nagyon okosnak,
mérlegelőnek, logikusnak talállak, de azután hirtelen
megőrülsz! Furcsa ember lehet is az, aki logikus, amikor írni
kezd, de az írást folytatva mindig egyszeriben megőrül? a
következő könyvnél újra átkapcsol, eleinte logikus, később
187
pedig őrült! És így tovább, ritmikusan. Hiszen a világ tele van
ritmusokkal.
Ezen a példán láthatják, hogy hogyan viszonyulnak korunk
legvilágosabb szellemei ahhoz, amelyet Michael korszakában
létre kell hoznunk a világon, és amit azért kell megtennünk,
hogy kifejlődjön a földi emberiségben a kozmikus intelligencia,
amelyet Michael a VIII. században a világrendnek megfelelően
elbocsátott magától. Michael egész hagyományát újra kell
értelmeznünk. Michael, aki lábát a sárkányon nyugtatja: ezt a
képet, amely Michaelt mint harcost ábrázolja, úgy kell
értenünk, hogy ő a kozmikus szellemet képviseli a lába alá
vetett ahrimáni hatalmakkal szemben.

Ezt a harcot, minden más harcnál jobban az emberi szívbe

helyezték. Ott belül gyökeret vert a XIX. század utolsó harmada
óta. Döntő tényezővé kell válnia annak, amit az emberi szívek
a világnak e michaeli feladatával kapcsolatban tesznek a XX.
században. A XX. század végére eltelik egy évszázad a Káli Juga
lezáródása után: ekkor az emberiség vagy az egész civilizáció
sírjához érkezik majd, vagy pedig annak a korszaknak kezdetén
találja magát, amikor olyan emberek vívják meg lelkükben
Michael harcát a Michael-impulzus győzelméért, akik képesek
egyesíteni szívükben az intelligenciát és a spiritualitást.

188
Arnheim, 1924. július 20.
[Michael érzékfeletti iskolája a XV. és XVIII. század között. Az
ellentétes ahrimáni iskola. A Földön kígyóvá vált intelligenciát
Michaelnek kell meghódítania és spiritualizálnia. Az
antropozófus szellemnek ezt a célt kell szolgálnia.]
Amit tegnap szellemi-kozmikus összefüggésben fejtettem ki
Michael uralmáról, abból látható volt, hogy Michael különleges
helyet foglal el – a keresztény közösségek régóta ismert
elnevezése szerint – az arkangyalokhoz sorolt szellemi lények
között. Ezeknek a napoknak lényeges témáiban éppen azt kell
fontosnak tartanunk, hogy Michael a kereszténység
megalapítása előtti évszázadokban még teljesen a Napról, a
napszerűség régiójából küldte a Földre – ha mondhatom így –
„kozmopolita” impulzusait. Később elengedi ezeket a
„kozmopolita” impulzusokat, a kozmikus intelligenciát mintegy
leirányítja a Földre, ami a VIII. században meg is érkezik a Föld
régiójába.
Ekkor már találunk olyan embereket, akik saját gondolkodással
rendelkeznek, ezt az egyéni gondolkodást a későbbi Michael-
kor- szak számára küzdik ki és gondozzák, ahogy tegnap
említettem, mégpedig úgy, hogy a chartres-i iskola bölcsei
együttműködnek azokkal, akik Michael régi uralma idején
tevékenykedtek, és arra hivatottak, hogy továbbápolják az
egykor kozmikus, most pedig földi intelligencia princípiumát,
hogy a XIX. században létrejöjjön annak lehetősége, hogy az
említett imaginatív kultusz révén előkészüljön – előbb a
szellemi világban – az antropozófiai mozgalom célkitűzése. A
XIX. század utolsó harmada óta, de főként a mi időnkben,

189
Michael új uralmának kezdetén állunk. Michael fellépése
lehetővé teszi, hogy egy nagyobb számú embercsoport, amely
eljutott az antropozófia igazi megértéséhez, a XX. században
gyorsabban élje át a halál és újabb születés közötti időt, és még
a század vége előtt, a Földön ismét egyesüljön mindkét
szellemi irányzat személyiségeinek – a chartres-i tanítóknak és
azoknak, akik közvetlen kapcsolatban maradtak Michael
uralmával – vezetése alatt, hogy megadják a végső, – hogy úgy
mondjam – a megszentelt impulzust a Föld szellemi, spirituális
életének további fejlődéséhez.

Az antropozófia valódi jelentősége csak akkor világosodhat

meg a vele együttműködők számára, ha bizonyos belső szent
igyekezet folytán tudatosodik bennük az, hogy ők egy olyan
jellegű nagy összefüggésbe illeszkednek, amit tegnap
jellemeztem. Ez nemcsak belső lelkesedést jelent, hanem erőt
is ad. Megértjük, hogy arra kell törekednünk, hogy mindinkább
a folytatói legyünk annak, ami egykor a régi misztériumokban
élt. Ezt a tudatot azonban minden irányban el kell mélyítenünk.
És ez lehetséges is számunkra. Tegnapi fejtegetéseink
értelmében visszatekintünk arra a korra, amikor Michael
nagyszámú földöntúli lénnyel volt együtt a szellemi
Napszférában, és ebből a szellemi Nap-szférából olyan jeleket
küldött a Földre, amelyek egyfelől Nagy Sándor tetteihez,
másfelől az arisztotelészi filozófiához adtak indítékot. Ez az
inspirált, spirituális intelligenciának – mondhatnám – az utolsó
fázisát teremtette meg a Földön. Michael ezután a Napról
figyelte a Golgotai Misztériumot szellemi csapatával, és
azokkal a vezető emberi lelkekkel, akik az ő megbízásából
vitték véghez ezeket a tetteket a Földön, valamint az ilyen
vezető emberi lelkek köré gyűlt emberi lelkek csoportjával
együtt. Megrendítő élmény lelkünk elé idézni azt a pillanatot,
190
amikor Michael angyalok, arkangyalok és emberi lelkek
sokaságával szemléli Krisztus távozását a Napról, hogy egy
emberi test burkába költözzön, és az emberi test földi
élményei révén hozzákapcsolódjon az emberiség földi
fejlődéséhez. Ez volt azonban Michael számára egyúttal a jel,
hogy lassanként elengedje a Napról az addig általa őrzött égi
intelligenciát, és mint szent esőt bocsássa le a Földre. A VIII.
században a Michael körül levők azt látták, hogy az addig
Michael által őrzött kozmikus intelligencia immár lent van a
Földön.

Mindaz, ami a chartres-i mesterek és a dominikánus rend erre

kiválasztott tagjai révén került a világba, teljes harmóniában
történt Michael szándékával, amennyiben az emberiség egy
olyan fejlődését alapozta meg, amelynek folytán a XV. század
kezdetétől megindulhatott a tudati lélek kifejlődése, amelyben
most is élünk. Az előző fejlődés első harmadában, vagyis az
értelmi lélek vagy kedélylélek korszakának első harmadában,
az alexandrinizmus révén elterjedt a földöntúli intelligencia
Ázsiában, Afrikában és Európa egy részén. Sajátságos időszak
köszönt be azonban akkor, amikor Michael, a Nap legkiválóbb
arkangyalszelleme, a Napon állva megállapíthatja: az általa
irányított kozmikus intelligencia már eltávozott a Napról, és
megjelentek azok a feltételek, amelyek ennek az
intelligenciának a további földi fejlődését előreviszik. Ez az
időszak a Krisztus utáni XVI-XVII. században következett be.
Michael ekkor mintegy felszabadul a kozmoszban végzett
korábbi teendői alól. A földi fejlődéseket Gábriel irányítja,
ahogyan tegnap elmondtam.

Michael most sajátságos helyzetbe kerül. Amikor egy

arkangyal a földi dolgoknak éppen nem kormányzó fejedelme,

191
attól még beáramoltatja impulzusait abba, amit a többiek
tesznek. Mert a hét egymást követő arkangyal uralmának
impulzusai folyamatosan áradnak felénk, de csak egyiküké
dominál. Amikor például Gábriel volt az emberiség
fejlődésének régebbi korszakaiban a vezető szellem, akkor
elsősorban tőle áramlott a földi fejlődésbe mindaz, ami az ő
uralmát jelentette, de a többi arkangyal együttműködött vele.
Gábriel mostani uralmakor azonban Michael abba a sajátos
helyzetbe került, hogy nem tudott a Napról a földi
eseményekben részt venni. Egészen különös állapot egy vezető
arkangyal számára, amikor azt látja, hogy hosszú időszakokon
keresztül végzett tevékenysége mintegy megszűnik. Ezért
történt, hogy ekkor Michael így szólt övéihez: arra az időre,
amíg nem küldhetünk impulzusokat a Földre – ez az időszak
nagyjából 1879-ig tart – külön feladatot kell keresnünk
magunknak itt a Napszférában.

Azoknak a lelkeknek, akiket karmájuk az antropozófiai

mozgalomhoz vezetett, lehetővé kell tenni, hogy
rátekinthessenek arra, amit a Nap-szférában Michael és az övéi
cselekedtek Gábriel földi uralma idején.

Ez olyasmi volt, ami eltért az istenek és az emberek között

végbemenő valamennyi egyéb, szabályos tettől. A Michaelhez
kötődő lelkek – Nagy Sándor korának és a nagy dominikánus
kornak vezető emberi lelkei, valamint a köréjük gyűlt
tanítványaik, és a vezető szellemekhez csatlakozó törekvő,
fejlődő emberek sokasága – úgy érezték, hogy kiszakadtak a
szellemi világhoz fűződő hagyományos kapcsolatból. Ekkor
azok az emberlelkek, akik arra voltak rendelve, hogy majd
antropozófusok legyenek, olyasmit éltek át az érzékfeletti
szférában, amit régebben sohasem élt át emberi lélek a halál

192
és újabb születés között a földöntúli régiókban. Az emberi
lelkek azelőtt is átélték, hogy a halál és az újabb születés
közötti időben a vezető szellemi lényekkel közösen kidolgozzák
eljövendő földi létük karmáját. De régebben nem dolgoztak ki
olyan karmát, mint most azok számára, akiket az említett
értelemben arra rendeltek, hogy antropozófusok legyenek. A
korábbiakban szellemileg sohasem dolgoztak úgy a halál és
újabb születés között a Nap-szférában, mint ahogyan most
Michael földi feladatoktól mentesült befolyása alatt lehetővé
vált.

Ekkor az érzékfeletti szférákban megtörtént az az esemény,

amelyre ma a legtöbb antropozófus szívének legmélyén
emlékszik, jóllehet csak öntudatlanul, homályosan,
álomszerűen. Egy antropozófus helyesen teszi, ha szívére
gondolva ezt mondja: itt belül ma talán még öntudatlanul egy
titok rejtőzik bennem, Michael XVI., XVII., XVIII. században, a
földöntúli szférákban véghezvitt cselekedeteinek visszfénye.
Mostani Földre szállásom előtt szellemileg ott dolgoztam
Michael vezetésével, aki különleges tettet hajtott végre, mivel
szabaddá vált megszokott feladataitól. Mert Michael
összegyűjtötte csapatát, összegyűjtötte azokat a szellemi
lényeket, akik az angyalok és arkangyalok szférájából hozzá
tartoztak, de összegyűjtötte azokat az emberi lelkeket is, akik
valamilyen kapcsolatban álltak vele, és így keletkezett valami
olyasmi, amit egy hatalmasan kiterjedő érzékfeletti iskolának
nevezhetnénk. Ahogyan a XIII. század elején az együttműködő
platonisták és arisztotelikusok mintegy égi tanácskozást
folytattak, úgy a XV. századtól kezdődően és egészen a XVIII.
századba nyúlóan egy érzékfeletti iskolázás zajlott le Michael
közvetlen vezetésével, minthogy ennek legfőbb tanítójául a
világrend magát Michaelt választotta ki. A XIX. század első
193
felében történő, hatalmas imaginációkban lefolyó érzékfeletti
kultuszt tehát, számos emberi lélek érzékfeletti iskolázása
előzte meg, olyan iskolázás, amelynek tanításait ezek az
emberi lelkek most öntudatlanul hordozzák magukban. Az
iskolázás közvetlen hatása abban nyilvánul meg, hogy ezek az
emberi lelkek most vonzódnak az antropozófiához. Az
antropozófiához való vonzódás tehát ennek az iskolázásnak az
eredménye. Így elmondhatjuk, hogy egykor, a XV. század
végén Michael összegyűjtötte isteni és emberi csapatát a Nap-
szférában, és hosszú időszakon át mintegy a következőképpen
szólt hozzájuk:

Amióta az ember az emberiség története szerint alakban

népesíti be a Földet, léteztek misztériumok a Földön: Nap-
misztériumok, Merkúr-misztériumok, Vénusz-misztériumok,
Mars-misztériumok, Jupiter-misztériumok, Szaturnusz-
misztériumok. Az istenek ezekbe a misztériumokba küldték le
titkaikat, itt nyertek beavatást a megfelelő emberek. Így
megtudhatták a Földön, hogy mi történik a Szaturnuszon,
Jupiteren, Marson stb., és hogyan hat mindez a földi emberiség
fejlődésére. Mindig voltak olyan beavatottak, akik érintkeztek
a misztériumokban az istenekkel. A beavatottak régi ösztönös
szellemi látással érzékelték mindazt, amit a misztériumokban
az impulzusok nekik közvetítettek. Ez – mondta Michael az
övéinek – csekély hagyománytól eltekintve megszűnt a Földön,
már nem létezik. Az impulzusok nem tudnak már a Földre
áramolni. Csakis a legalárendeltebb régióban, a szaporodás
szférájában van még Gábrielnek hatalma, hogy bejuttassa a
Hold-hatásokat az emberiség fejlődésébe. A régi
hagyományok, azonban többé- kevésbé eltűntek a Földről, és
ezzel megszűnt az emberek tudattalanjába és így a testi
lényükre ható impulzusok gondozásának lehetősége is.
194
De most mi visszatekintünk mindarra, amit a misztériumokban
adtak az embereknek, áttekintjük ezt a csodálatos tablót,
végigkövetjük az idők folyását. Misztériumhelyeket találunk,
látjuk, amint beáradt a misztériumokba az égi bölcsesség,
ahogyan az emberek beavatást nyertek általa, ahogyan a
kozmikus intelligencia éppen Napunk szent helyéről jutott le az
emberekhez, úgy, hogy az emberiség nagy tanítóiban
spirituális eszmék, gondolatok, fogalmak támadtak, de
ezekhez Napunk megszentelt helyéről kapták az inspirációt. Ez
most véget ért a Földön. A Föld régi korszakaira visszapillantva
látjuk, ahogy mindez fokozatosan eltűnik az emberiség
fejlődéséből Nagy Sándor korában és ennek utóhatása idején,
odalent az emberek között pedig mindinkább a földivé vált
intelligencia terjed el. De számunkra megmarad ez a látvány:
látjuk azokat a titkokat, amelyekbe beavatták egykor a
misztériumok beavatottjait. Tudatosítsuk most magunkban
ezeket! Ébresszük ennek tudatára azokat a körülöttem levő
szellemi lényeket, akik sohasem jelentek meg földi testben,
hanem csak éteri formában élnek. De ébresszük ennek
tudatára azokat a lelkeket is, akik sokszor jártak földi testben a
Földön, most azonban éppen itt vannak, és a Michael-
közösséghez tartoznak, ébresszük ennek tudatára ezeket az
emberi lelkeket is. Vázoljuk fel azon lelkek számára, akik az
intelligencia módján kötődnek hozzám, Michaelhez, azt a nagy
beavatási tanítást, amely egykor régi módon áramlott le a
Földre a misztériumokon keresztül.

Ekkor „átvették” – ha használhatok ilyen összefüggésben egy

kissé triviálisan hangzó földi kifejezést – a régi beavatás
bölcsességét. Hatalmas, átfogó mennyei iskola volt ez. Ebben
Michael azt tanította, amit ő maga többé már nem
kormányozhatott. Ez valami rendkívüli volt, és mélységesen
195
nyugtalanította az ahrimáni démonokat a Földön, éppen a XV-
XVII. században, átnyúlva a századba is. Ezeket rettentő
izgatottság kerítette hatalmába, és így sajátságos dolog
történt, olyasmi, ami egyfajta poláris ellentétet hozott létre a
kor égi és földi tettei között. Fent a szellemi világban ott van a
magasztos iskola: ez új módon foglalja össze a régi beavatási
bölcsességet az érzékfeletti szférában, és az előzőleg erre
kijelölt emberi lelkek haláluk és újabb születésük között most
felemelik az intelligens tudatba, a tudati lélekbe azt, ami
korábban, a régi korokban az értelmi vagy kedélylélekben,
illetve az érzőlélekben és a többi részünkben élt, mint az
ember bölcsességtulajdona. A belső szóban beszélés módján,
ami sok tekintetben egyúttal szigorú is, Michael kifejtette
övéinek a világ összefüggéseit, a kozmikus összefüggéseket, az
antropozófiai összefüggéseket. Ezek a lelkek olyan tanítást
kaptak, amely feltárta előttük a világ titkait. Lent a Földön
viszont az ahrimáni szellemek működtek. És szükséges, hogy
ezen a helyen egészen leplezetlenül mutassak rá az igazság egy
olyan titkára, amely külsőséges szempontból bizonyára nem
tűnik elfogadhatónak a jelenlegi civilizáció nézőpontjából, de
az antropozófusoknak ismerniük kell ezt az isteni titkot, hogy
helyes módon vezessék a civilizációt – ahogy utaltam rá – a XX.
század végének idején.

Míg Michael odafent tanította csapatát, addig közvetlenül a

Föld felszíne alatt valamiféle földalatti ahrimáni iskolát
alapítottak meg. Elmondhatjuk ezért, hogy a Föld feletti
régióban a Michael-iskola van, az ahrimáni ellen-iskolát pedig
abban a régióban hozták létre, amelyen állunk – mert a föld
alatt is szellemiség működik és tevékenykedik. Mivel akkor,
éppen abban az időben nem áramlott le semmiféle impulzus
Michaeltől a Földre, hogy égi inspirációt adjon az
196
intelligenciának, és mivel így az intelligencia kezdetben magára
maradt a Földön, azért most annál inkább azon igyekeztek az
ahrimáni csapatok, hogy az intelligenciát illetően alulról a saját
impulzusaikat juttassák be az emberiség fejlődésébe. Hatalmas
kép tárul a szemünk elé. Képzeljük magunk elé: odafent
Michael tanítja követőit, hatalmas kozmikus igékben tárja fel a
régi beavatási bölcsességet, a Föld mélységeiben, pedig az
ahrimáni iskola áll vele szemben. A Földön kibontakozóban van
a mennyekből lehullott intelligencia; Michael a Föld irányában
még mennyei magányban tartja iskoláját – fentről nem halad
áramlás lefelé – de az ahrimáni hatalmak annál inkább
felküldik impulzusaikat a Földre.
Mindig voltak a Földön olyan testet öltött lelkek, akik
megérezték az említett évszázadokban a helyzet szorongató
voltát. Ha ismerjük a kor szellemtörténetét, főképpen
Európában, akkor mindenütt rábukkanunk arra a sajátos
tényre, hogy éltek itt-ott olykor egészen egyszerű emberek,
akik megérezték ezt a szorongató helyzetet: az emberiségnek
a michaeli impulzusoktól való elhagyatottságát, miközben
alulról démoni szellemi gőzeikben olyan erők törnek felfelé,
amelyek az intelligenciát meg akarják maguknak kaparintani.

Különös, hogy az élő bölcsesség megnyilatkozásainak

mennyire szorosan hozzá kell kötődniük az emberhez, hogy ne
fajuljon el az, ami belőlük fakad. Az igazságnak éppen ezt a
titkát kell itt érintenünk. Mert akinek a Michael-bölcsességet
kell hirdetnie, az bizonyos vonatkozásban úgy érzi, hogy akkor
jár a jó úton, ha küzd azért, hogy megtalálja a kifejezéseket, a
szavak megformálását Michael bölcsessége számára. Még
akkor is a jó úton érzi magát, amikor a saját kezével írhatja le
ezt a Michael-bölcsességet, mert ilyenkor az írott formába,

197
abba, ami az ő tevékenysége, beleáramlik az, ami szellemileg
kapcsolódik az emberhez. Borzongató érzés – bár el kell
viselnünk, és korunkhoz hozzátartozik – amikor a Michael-
bölcsességet, amit szívesen leírunk és akár olvasmányul is,
átadunk az embereknek, mechanikusan sokszorosítva látjuk a
nyomtatott könyvekben. Aki a szellemi életről beszél, az
borzongást érez a nyomtatott könyv iránt.

A tegnapi előadással kapcsolatban azt kérdezte valaki – erre

némileg már Swedenborg is utalt – hogy a nyomtatott betű
nem jelenti-e a szellemi élet végső kiszikkadását? De ez így
van! A betű csak addig él, amíg egy emberen folyamatosan
átáramolva folyik alá a szellemiségből. Akkor válik ahrimán-
szerű szellemi hatalommá, amikor a mechanikus eszközök
révén, bizonyos fokig mintegy a világ másik oldaláról rögzítik,
amikor nyomtatott betűként kerül az ember szeme elé. Mert
éppen az a különös, hogy a könyvnyomtatást – minden kísérő
jelenségével együtt – az az ahrimáni iskola honosította meg
Európában, amelyet a Michael-iskola ellen-iskolájaként
alapítottak meg, és a XV-XVIII. században működött. A
könyvnyomtatásból olyan démoni erők fakadhatnak, amelyek
éppen arra alkalmasak, hogy a michaeli áramlat ellen
küzdjenek.
Az antropozófusnak valódi jelentésében kell átlátnia az élet
realitásait. A nyomdászatban szellemi hatalmat kell látnunk, de
olyan szellemi hatalmat, amelyet Ahrimán szegzett Michaellel
szembe. Michael ezért állandóan arra intette azokat, akiket
iskolájában tanított: ha ismét lejöttök a Földre, hogy
véghezvigyétek, amire itt felkészültetek, akkor gyűjtsétek
magatok köré az embereket, és a legfontosabbakat élőszóval
közöljétek velük. Ne azt tekintsétek a fő célnak, hogy

198
„irodalmilag”, csupán nyomtatott könyvek útján, lépjenek fel a
világban. – Ezért Michael működésének elsősorban az
embertől emberhez szóló intimebb hatás felel meg. Ha tehát
nemcsak könyveken keresztül tevékenykedünk, hanem
összejövünk, és emberi-személyes módon fogadjuk be a
leglényegesebb impulzusokat. Az egyéb dolgokat pedig csak
emlékezetünk kisegítésére használjuk, számolva az ahrimáni
korszellemmel – ez szükséges, mert Ahrimán roppant nagy
uralmat szerezne, ha mesterségét épp annyira nem
használnánk ki mi is – ha tehát úgy járunk el, hogy a nyomtatott
könyvet nem küszöböljük ki ugyan, de megfelelően
összehangoljuk a közvetlen emberi érintkezéssel, akkor
megalapozzuk azt, hogy a Michael-áramlat először az
Antropozófiai Társaságot hassa át. Mert az említettek alapján
helytelen lenne azt mondanunk, hogy szüntessük meg az
antropozófiai könyveket. Ezzel a nyomdaművészetet
éppenséggel kiszolgáltatnánk a michaeli bölcsesség
legádázabb ellenségeinek, és lehetetlenné tennénk
antropozófiai munkánk folytatását, amelynek éppen a XX.
század végéig gyarapodnia kell. A kinyomtatott betűt viszont
meg kell nemesítenünk a michaeli bölcsesség iránt érzett szent
érzületünkkel. Mi Ahrimán szándéka, amikor Michaellel küzd?
Ahrimán ma mindenütt magához akarja ragadni az
intelligenciát, különösen ott avatkozik be, ahol a körülmények
ezt megkönnyítik. Miben rejlik az ahrimáni szellemek legfőbb
tevékenysége a jövendő Michael-korszak elleni harcukban?
Hatásuk lényege az, hogy amikor az emberek tudata letompul,
akkor ezek az ahrimáni szellemek bizonyos fokig
„megszállottá” teszik őket, és belenyúlnak az emberek
tudatába. Így tompult el sok ember tudata 1914-ben, és
belesodródtak a szörnyű világháborúba. Ahri- mán csapatai az

199
emberek elhomályosult tudatában hozták létre a világháborút,
tehát az embereken keresztül. A háború okait sohasem fogják
külsőlegesen, a levéltárak dokumentumai alapján felderíteni.
Meg kell néznünk a történelmet, és észre kell vennünk, hogy
itt, ott vagy amott elhomályosult a hangadó személyiségek
tudata. Ez alkalmat adott Ahrimánnak, hogy az embereket
megszállottá tegye. Ha tudni akarjuk, hogy korunkban az
emberek milyen könnyen válhatnak Ahrimán megszállottaivá,
csak arra kell gondolnunk, hogy mi történt, amikor az
európaiak Amerikába érkeztek, és nyomtatott könyveket
hoztak magukkal. Ekkor Észak- Amerika keleti részén még
indiánok éltek. Az indiánok az európaiaknál látott sajátságos
írásjeleket kis démonoknak vélték. Helyes meglátásuk volt;
iszonyúan féltek a kis démonoktól, a nyomtatott betűkként
látható a-tól, b-től és a többitől. Mert ezek a legkülönfélébb
módon sokszorosított betűk lebilincselően hatnak a mai
emberre, ezen az igéző erőn csak a jó michaeli érzülettel
juthatunk túl, ha abban a bölcsességben, amit közölni akarunk,
meg tudjuk látni az emberit.

Ebből az irányból azonban leselkedik ránk valaki. Megemlítem

önöknek a következőt. A világszemlélet bizonyos titkait csak
meglehetősen magas korban láthatjuk át. A beavatás
tudományában jártas embernek az egyes életkorok a lét más
és más titkaiba engednek bepillantást. Így a huszonegyedik és
negyvenkettedik életévünk között betekinthetünk a Nap
világába, előbb nem. Negyvenkettedik és negyvenkilencedik
évünk között betekinthetünk a Mars titkaiba, a
negyvenkilencedik és ötvenhatodik év között pedig a Jupiter
titkaiba. Ha azonban a világ titkait összefüggésükben akarjuk
látni, akkor túl kell lépnünk életünk hatvanharmadik évén.
Vannak ezért bizonyos dolgok, amelyeket most már
200
leplezetlenül kimondok, de régebben, mielőtt ebbe az
életkorba kerültem volna, nem beszélhettem róluk. Mert ha
éppen a Michael titkaira vonatkozó dolgokat akarjuk átlátni,
amelyek a Nap szellemi szférájából hatnak, akkor a Szaturnusz-
bölcsesség révén kell a világ titkaira feltekintenünk. A szellemi
világban meg kell éreznünk azt a homályt – élni is tudnunk kell
benne – amely a Szaturnuszon uralkodó Oriphieltől származik.
A Golgotai Misztérium idején ő volt a vezető arkangyal, és a
mostani Michael-kor- szak elmúltával ismét ő lesz.

A mai kort illetően azonban egészen megrendítő igazságok

tárulnak fel számunkra, kifejezetten megrendítő igazságok.
Mert Michael iskolájának ahrimáni ellen-iskolájából kiindulva
elterjedt a földön a nyomtatás és ezáltal széles körben
megjelent az „irodalmár” is. Ki volt régebben író a nyomtatás
előtt? Az, aki írásait csak a legszűkebb körökben mutathatta
be, az ilyenre fogékony emberek előtt. Hány kézbe jutott el egy
könyv a nyomdaipar megjelenését megelőzően? Felmérhetjük
ezt, végiggondolva a következőt: bár a nyomtatás valamilyen
helyettesítője igen tökéletes formában már a régi kínai
kultúrában is létezett, akkor is volt már bizonyos fajta
nyomtatás, szintén olyan korban, amikor fent Michael
uralkodott, lent pedig Ahrimán ellenszegülő hatalma
ébredezett. De ez nem vezetett akkor semmi különöshöz.
Ahrimán abban az időben még nem volt a Földön jelentékeny
erő. Nem kísérelhette meg, hogy Michaeltől az intelligencia
feletti uralmat elragadja. Nagy Sándor korában újból kísérletet
tett erre, de ismét sikertelenül.

Az ahrimánizmus azonban nagy jelentőségre tett szert az újabb

idők nyomdaipara révén. Az irodalmiság egyre népszerűbbé
válik. Megjelenik valami, ami egyfelől csodálatos, sziporkázó és

201
káprázatos, másfelől a lelkierők teljes egyensúlyával kell
viszonyulnunk hozzá és valódi jelentőségében megítélnünk.
Megtörténnek az első próbálkozások, amelyek Michael
szférájából úgy jellemezhetők, hogy Ahrimán íróként
jelentkezik! Ez Michael köreiben ma jelentős eseménynek
számít. Ahrimán mint író! Nemcsak megszállottá teszi az
embereket, ahogyan a háború kitörésével kapcsolatban
utaltam erre, hanem az emberi lelkek révén már meg is szólal
a Földön. Maga Ahrimán lép fel íróként. Hogy ragyogó író, azon
nem kell csodálkoznunk, mert Ahrimán egy nagy, egy átfogó,
egy hatalmas szellem. Csakhogy egy olyan szellem, akinek nem
áll szándékában az, hogy a földi emberiség a jó istenek szerinti
értelemben fejlődjön tovább, hanem éppen ez ellen küzd. A
saját területén nemcsak igen használható, de jótékony
hatalom is. Ám azok a lények, akik a kozmikus történés
valamilyen szintjén jótékonyak, egy másik szinten már
rendkívül ártalmasak lehetnek. Ezért Ahrimán műveit
jellemezve nem kell mindenáron ahhoz ragaszkodnunk, hogy
ezeket a műveket teljesen elutasítsuk. Még meg is
csodálhatjuk őket, ha tudatában vagyunk a helyzetnek. De az
ahrimáni jelleget fel kell tudnunk ismerni bennük.
Michael megtanít ennek felismerésére, ha odafigyelünk rá.
Mert a Michael-iskolázás tovább hat, és még ma is
közelíthetünk hozzá. Akkor megmutatkozik számunkra, hogy
Ahrimán íróként már megtette első kísérletét, egy
mélységesen megrázó, tragikus jellegű kísérletet,
természetesen egy emberen keresztül megjelenve: ez volt
Nietzsche Antikrisztus-a, az Ecce Homo, Nietzsche önéletrajza,
A hatalom akarásához készült valamennyi jegyzete – a modern
irodalom legragyogóbb fejezetei, de sokszor ördögi
tartalmakkal! Ezeket Ahrimán írta, mindazon uralkodva, amit a
202
Földön betűkkel, a nyomdaipar révén a befolyása alá vonhat.
Ahrimán már elkezdett íróként tevékenykedni, és folytatni
fogja ezt a munkát. A jövőben éberségre lesz szükségünk, hogy
ne vegyünk minden írói megnyilatkozást egy kalap alá. Emberi
művek fognak megjelenni, de tudnunk kell arról, hogy Ahrimán
arra készül, hogy a közeljövő egyik legragyogóbb írója legyen!
A műveket emberi kézzel írják majd, de az író Ahrimán lesz.
Ahogyan egykor a régi evangélisták inspirált állapotban írták az
őket át-szellemiesítő érzékfeletti lények műveit, úgy Ahrimán
műveit is emberek fogják írni.

Az emberiség eljövendő fejlődéstörténetében kétféle irány fog

jelentkezni. Nekünk azon kell fáradoznunk, hogy amit egykor
Michael tanított az erre elhivatott lelkeknek a földöntúli
iskolában, az – amennyire csak lehetséges – tovább terjedjen
a földi régióban, és a következő inkarnációjukba megérkezőket
ezekre tanítsuk az Antropozófiai Társaságban, áhítatosan
ezekben az ismeretekben élve, amíg elérkezik a XX. század
vége. Ekkor némelyek azok közül, akik ma először szereztek
tudomást e dolgokról, újra leszállnak majd a Földre, tehát nem
is sokára. Időközben azonban a Földön sok minden megjelenik,
amit Ahrimán ír majd. Az antropozófusok egyik feladata az lesz,
hogy hűségesen gondozzák a Michael-bölcsességet, szívük jó
szándékával álljanak mellette, és tudják azt, hogy a szellemi
Michael-kard csak akkor hatja át igazán a földi intelligenciát, ha
ezt a Michael-kardot olyan emberek forgatják, akik szívükbe
befogadták a Michael-bölcsességet. Így Michaelnek az
antropozófusokat átlelkesítő képe új módon jelenik meg
számunkra: Michael az emberek szívében áll, lába alá vetve az
ahrimáni irodalmat. Nincs szükségünk olyan külső
megjelenítésekre, amelyeket a dominikánusok idején gyakran
festettek: állnak a skolasztikus dominikánusok könyveket
203
tartva a kezükben, és a lábukkal rátaposnak a pogány
bölcsességet képviselő Averroes, Avicenna és mások fejére.
Ezek a festmények mindenütt láthatók, ahol szemléltetni
akarták a keresztény skolasztika győzelmét a pogányság felett.
Nekünk a szellemünkben kell hordoznunk valamit: a világba
bevonuló, a Földön az intelligenciát megragadó Michael iránti
odaadást, és egyúttal az éberséget Ahrimán ragyogó,
káprázatos, az egész XX. századon át ható írói munkásságával
szemben, hogy fölébe emelkedhessünk. O a legkülönfélébb
helyeken írja majd műveit, ezek itt lesznek a világban, és
tanítványokat fog kiképezni. Már látható korunkban egy és
más abból, hogy először a tudatalatti lelkiségre gyakorol
befolyást, hogy azután ezek az emberek gyorsan
újratestesüljenek, és Ahrimán írói eszközévé váljanak. Írni fog
minden területen: a filozófiában, költészetben, a dráma és
epika területén, az orvostudományban, jogtudományban,
szociológiában. Ahrimán írni fog minden témában!

Ilyen szituációban találja magát az emberiség az évszázad

végén. Akik ma még fiatalok, tapasztalni fogják majd Ahrimán
írói jelentkezését. Minden területen szükség lesz az éberségre
és a Michael-bölcsesség iránt érzett szent lelkesedésre.

Kedves barátaim, ha át tudjuk hatni mindezzel magunkat, ha

képesek vagyunk arra, hogy ezeknek az útmutatásoknak
értelmében illeszkedjünk a szellemi életbe, akkor igazi
antropozófusként fogunk jelenkorunk civilizációjában
helytállni. Akkor egyre inkább átérezzük azt is, hogy a
Goetheanum Karácsonyi Gyűléséből új impulzus indult ki, és
hogy az Antropozófiai Társaság elé alapjában véve csak most
tartanak egyfajta „kozmikus tükröt”, amelyben önmagával
szembesülhet, míg az egyes ember is megpillanthatja az

204
Antropozófiai Társasághoz vezető karmájában önmaga
tükörképét.
Mindenekelőtt ezt akartam most előadásaimmal a szívükbe
vésni. Mert elsősorban a szívekhez kell szólnunk. A szívek
legyenek Michael segítői az égből a Földre leereszkedő
intelligencia elnyerésében. Ahogyan Michaelnek el kellett
tipornia a régi kígyót, úgy kell átformálnia, spiritualizálnia a
kígyóvá lett intelligenciát. Ahol ez, mint ellenfél jelenik meg –
vagyis nem spiritualizáltan, hanem szellemileg ahrimanizáltan
– ott az antropozófiai szellem michaeli érzületében felnevelt
éberség segítségével kell felismernünk.

205
Torquay, 1924. augusztus 12.
[A Karácsonyi Gyűlés, mint eleven szellemi impulzus. A
történelmi impulzusok elmélyült megértése az ismétlődő földi
életek tanítása révén. Korunk alapvető impulzusai: a
kereszténység, és a kereszténységgel még át nem hatott
tudomány. Bacon és Darwin. A Káli Juga befejezése és a
Michael korszak kezdete. A Társaság szekciói és osztályai.]

Ma első ízben beszélhetek ismét önökhöz a Goetheanum

Karácsonyi Gyűlése óta. Fejtegetéseim megkezdése előtt el
kell mondanom, hogy mivel kapcsolatos az az impulzus, amely
a Goetheanum Karácsonyi Gyűlése óta összefügg az
antropozófiai mozgalommal. Ezen a Karácsonyi Gyűlésen
Dornachban az az öröm ért bennünket, hogy üdvözölhettük ott
az angol Antropozófiai Társaság tagjainak egész sorát,
mindenekelőtt kedves régi barátunkat, Mr. Collisont, az angliai
társaság elnökét. Szeretném most megismételni azt, ahogyan
őt annak idején Dornachban, mint az angol Antropozófiai
Társaság képviselőjét üdvözöltem.
A Karácsonyi Gyűlésen az Antropozófiai Társaságba került
impulzusnak valóban mélyrehatónak kell lennie, és most sok
mindent másféle módon kell megbeszélnünk, mint ahogyan a
Karácsonyi Gyűlés előtt viszonyultunk a dolgokhoz. Nehéz
korszak köszöntött Társaságunkra, belső okkult értelemben is,
különösen azáltal, hogy a háború utáni időkben a
legkülönfélébb próbálkozások jöttek létre különböző
oldalakról az Antropozófiai Társaságon belül. Szükségessé vált,
hogy valamilyen megújulás történjen a Társaságban.

206
Ez a megújulás – itt megjegyezhetem – egy számomra nagyon
jelentős tényhez kötődött. Miután már régóta szándékomban
állt, hogy a Társaságot karácsonykor bizonyos módon
újjáalapítsam, vagy legalábbis újraszervezzem, valamivel
karácsony előtt felmerült bennem egy kérdés.

Szükségszerűvé vált, hogy olyan elhatározásra jussak, amit

annak idején alapos okból az Antropozófiai Társaságnak, a
Teozófiai Társaságból való kilépése idején megtettem. Akkor
abból a feltételezésből indultam ki, hogy ha visszahúzódom a
Társaság egész vezetésétől, hogy csak tanítói tevékenységet
folytassak, akkor kevésbé nehéz lesz bizonyos dolgok
kialakítása, mint ha a tanítással egyidejűleg irányítói
feladatokat is végzek.

Az Antropozófiai Társaság 1912/13-ban vált ki a Teozófiai

Társaságból, de az akkoriban remélt dolgok nem következtek
be. Az elvárások nem teljesültek az Antropozófiai Társaságban.
Így most már valóban komolyan mérlegelnem kellett azt a
kérdést, hogy elvállaljam-e az Antropozófiai Társaság
elnökségét, és beláttam: szükséges, hogy az elnökséget
átvegyem.

De kedves angol barátaink körében is szeretnék valamit

egészen különösen hangsúlyozni, amit nagyon is ki kell
emelnem azzal az elhatározással kapcsolatban, hogy átvegyem
az Antropozófiai Társaság elnökségét. Ez az elhatározás
kifejezetten merészség volt az egész mozgalomban, mert ezzel
egy bizonyos határozott eshetőség is adódhatott. Az
antropozófiai mozgalom azon alapul, hogy a szellemi világból
leáramlanak a szellemi megismerés tartalmainak reális
kinyilatkoztatásai. Ha meg akarjuk valósítani az antropozófiai

207
mozgalom művét, akkor azzal nem pusztán egy emberi művet
viszünk véghez. Meg kell nyílnunk aziránt, ami a szellemi
világból áramlik le. A szellemi világnak egészen meghatározott
törvényei vannak, ezek érinthetetlenek. Ezeket szigorúan be
kell tartanunk.

A mi korunkban nehéz összeegyeztetni egy külső tisztség

követelményeit, még az Antropozófiai Társaság elnöki tisztét
is, a szellemi világ kinyilatkoztatásaival szemben vállalt okkult
kötelességekkel. Így fel kellett tennem magamnak azt a
kérdést, hogy azok a szellemi hatalmak, akik elárasztották
kegyelmükkel az Antropozófiai Társaságot, továbbra is ilyen
mértékben fogják-e kegyelmükben részesíteni?

Bizonyára méltányolni tudják egy ilyen eshetőség egész

kockázatát. Vállalnom kellett azt a lehetőséget, hogy a szellemi
hatalmak esetleg így szólnak: ez nem megy, külső tisztséget
nem lehet elfogadni.

Ma már valóban kimondhatom az antropozófiai mozgalomhoz

kapcsolódó szellemi hatalmak színe előtt, hogy a szellemi
világgal fennálló kapcsolat és az antropozófiai mozgalmon
átáramló kinyilatkoztatások intimebbekké, mélyrehatóbbakká
és bőségesebbekké váltak, mint azelőtt. A két lehetőség közül
tehát az történt meg, amelyik a lehető legkedvezőbb az
antropozófiai mozgalom további előrehaladása számára. Azt
mondhatjuk, hogy az Antropozófiai Társaságnak a
Goetheanumban történt megalapítása óta a
kinyilatkoztatásaikkal megajándékozó szellemi hatalmak
állandóan teljes és még nagyobb jóakarattal tekintenek le
ránk, mint régebben. Így e tekintetben egy, már hosszabb idő

208
óta nyomasztó tehertől szabadult meg az Antropozófiai
Társaság.
A Goetheanum Karácsonyi Gyűlése előtt sokszor
hangsúlyoznom kellett, hogy különbséget kell tennünk az
antropozófiai mozgalom és az Antropozófiai Társaság között:
az előbbi egy spirituális áramlatnak a Földön tükröződő
megjelenése, az utóbbi pedig egy olyan Társaság volt, amelyet
külsőleges módon irányítottak, tisztviselőit megválasztották,
vagy másképpen nevezték ki.

Karácsony óta ennek az ellenkezőjét kell mondanunk. Az

antropozófiai mozgalmat már nem különböztetjük meg az
Antropozófiai Társaságtól. Az antropozófiai mozgalom eggyé
vált az Antropozófiai Társasággal, az után, hogy én magam
lettem a Társaság elnöke.

Ez tette szükségessé, hogy Dornachban karácsonykor ne egy

külső, exoterikus értelemben vett elnökséget iktassunk be,
hanem egy olyat, amelyet ezoterikusnak tekinthetünk, amely
cselekedeteivel a szellemi hatalmaknak tartozik felelősséggel,
és nem választják, hanem kialakítják. Karácsonykor minden
másképp történt, mint ahogy egy alapító gyűlésen egyébként
történni szokott. Ezt az elnökséget iniciatív elnökségnek
nevezném, amely feladatát abban látja, hogy cselekedjen.
Ezért az alapszabályokat sem a szokásos módon dolgoztuk ki a
Karácsonyi Gyűlés során, hanem egyszerűen csak elmondtuk,
hogy milyen legyen a kapcsolat az emberek között, az elnökség
és a többi tag között, az egyes tagok között, és így tovább. Az
elnökség szándékai nem is az alapszabályokban szerepelnek,
mert ezek csak formális alapszabályok, mivel tulajdonképpen

209
csak azt beszélik el, amit tenni szándékozunk. Nálunk minden
másképp történik, mint az egyéb társaságoknál.
A lényeges az, hogy az Antropozófiai Társaságba egy ezoterikus
vonás került. A Társaságon átáramló egész mozgalomnak
ezoterikus jellegűnek kell lennie. Ezt egészen komolyan kell
vennünk. A Goetheanum vezetősége számára csak a szellemi
világból fakadó tisztán emberi tevékenység impulzusai lesznek
mérvadóak. Nem az 1. paragrafust, a 2. paragrafust és
hasonlókat kell kiviteleznünk, hanem a valódi szellemi életet
kell előmozdítanunk, minden egyéb szempont és
aggályoskodás nélkül.
Itt egy látszólag egészen jelentéktelen dolgot említenék meg.
A tagsági igazolványokat minden tag számára megújítjuk.
Mivel világszerte tizenkétezer tagunk van, ezért tizenkétezer
tagsági igazolványt kellett kiadnunk. Nekem mindegyiket alá
kell írnom. Egyesek javasolták, hogy bélyegzőt készítsünk, és
azzal bélyegezzem le az igazolványokat. De az antropozófiai
mozgalomban ezentúl mindennek közvetlen, individuális és
emberi jelleget kell felvennie! Ezt ilyen apróságnál is be
akartam tartani. Minden tagsági igazolványnak a szemem elé
kell kerülnie, el kell olvasnom a tulajdonosa nevét, és a
nevemet a saját kezemmel kell aláírnom: így távoli, mégis
reális emberi kapcsolat alakul ki köztem és minden egyes tag
között. Természetesen egyszerűbb lenne, ha valaki
lebélyegezné a tizenkétezer igazolványt, de nem így fog
történni. Ez jelképesen utal arra, hogy a jövőben minden azon
fog múlni, ami a Társaságban emberi módon működik.

Ha a Goetheanum vezetősége ilyen módon bizalmat kap, akkor

meg fogják látni, hogy lassanként a Karácsonyi Gyűlés minden

210
szándéka megvalósul. Természetesen mindez fokozatosan
történik, türelmesnek kell lennünk, kedves barátaim. De
bizalommal kell lennünk a Goetheanum elnökségével
szemben, amely az ötödik lépést nem teheti meg a második
előtt, de a másodikat sem az első előtt, és bár mostanáig még
csak valahol fél lépésnél tart, mégis sikerülni fog és eljön az
ideje annak, amikor eléri az ötödik lépést is. Mert ha a dolgokat
emberileg akarjuk vezetni, akkor nem maradhatunk meg az
absztrakcióknál, hanem mindenütt be kell lépnünk a valóság
területére.

Az antropozófiai mozgalomba így valóban egy új jellemvonás

kerül. Szellemében válik ezoterikussá, és többé nem a
külsőségekben keresi az ezoterikumot. Vannak bizonyos
ezoterikus igazságok, amelyeket csak általa lehet közölni, de az
ilyen igazságokat csak az tudja befogadni a szívébe, aki
elevenen részt vesz mindabban, ami a Társaságban történik. Az
előadássorozatokat sem zárjuk el a külvilág elől, mint eddig. Ha
nem is kerülnek könyvkereskedelmi forgalomba, de aki igényt
tart rájuk, az megkaphatja őket. Csak egy spirituális feltételt
szabunk, amint ezt már jeleztem: ellenvetéseket, kritikát csak
azoktól fogadunk el, akik az előadások szellemének talaján
állnak. Akármit is fognak beszélni az emberek a jövőben, az
okkultizmusban mi a pozitív oldalon dolgozunk, nem a
negatívon.
Mindezeket lassanként meg kell értenünk. Ha ez megtörténik,
akkor egészen új jellemvonást vesz fel az antropozófiai
mozgalom. Akkor az emberek megértik azt is, hogy a
Goetheanum vezetősége egyedül a szellemi világ lényeinek
tartozik felelősséggel, de az egész Társaságban közösséget is
fognak érezni az emberek ezzel a vezetőséggel.

211
Ezzel az új jellemvonással talán elérhetjük azt, hogy az
antropozófiai mozgalom olyanná váljon, ahogyan majd az
előadások folyamán a szellemi élet benső oldalából kiindulva
leírom önöknek.

Ezzel a rövid megjegyzéssel szerettem volna bevezetni itteni

előadásaimat, és most elkezdem tulajdonképpeni
fejtegetésemet.
Az emberiség az évszázadok során oda jutott, hogy egyre
kevésbé tekintett fel a szellemi világra. Jogosan beszélünk
arról, hogy a legutóbbi századokkal materialista korszak
következett be, és ez a materialista korszak nemcsak az emberi
gondolkodásba nyomult be, hanem az emberi akaratba, a
cselekvésekbe is, és lassanként már az egész élet a
materializmus jegyében folyik. Az Antropozófiai Társaságban
azonban tudatára ébredünk annak, hogy ez olyan erőket kíván
felébreszteni, amelyek ismét kivezetik az embert az anyagihoz
való tapadásából, mindabból, ami a szellemit tagadja.

De ahhoz, hogy az antropozófiai mozgalom az emberiség egész

fejlődésének szükséges impulzusává váljon, komolyan kell
vennünk azokat a tanításokat, bölcsességeket, amelyek most
már évek óta átáramlanak az antropozófiai mozgalmon.
Teljesen komolyan szemügyre kell vennünk, tehát, hogy
jelenkorunk embere hogyan is él a világban?

A születés révén érkezik az életbe, öröklött tulajdonságait

szüleitől és elődeitől kapja, a kor szokásos szemlélete szerint
nevelődik, életének bizonyos szakaszában öntudatra tesz
szert, és mintegy felébred a külső élet számára. Ekkor rátekint
a környezetében található nézetekre, gondolatokra, tettekre,

212
impulzusokra és egyebekre. Átérzi, hogy nemzetének és a
jelenlegi emberiségnek a tagja.
Az antropozófiai mozgalomban azonban azzal a fénylő, lángoló
igazsággal találkozunk, hogy ahogyan most itt ülünk: ebben az
életünkben a régebbi földi életeinket folytatjuk. A mostani
földi életünkbe az előző földi életeink eredményeit hozzuk át.
Valóban át kellene éreznünk, hogy ne csak visszapillantsunk,
akik a jelenlegi nemzetünkben és a jelenlegi emberiségben
vagyunk: át kellene éreznünk a mostani életünkhöz vezető
fokonkénti közeledésünket, ahogy az egyes földi életeken és a
halál és újabb születés közötti másféle életeken áthaladva
dolgoztunk énünkön, individualitásunkon, hogy kialakítsuk
jelenlegi lényünket.

De milyen messze is van az ember mindennapi tudata attól,

hogy egészen komolyan vegye: igen, korábbi földi életeket
éltem át, számolok ezekkel a korábbi földi életekkel. Erre csak
akkor leszünk képesek, ha életünk egész szemléletét a karma,
a földi életek során képződő sors szempontjához igazítjuk.
Akkor így szólhatunk: itt-ott kiemelkedő személyiségek
jelentek meg a világban, és lényeges hatásuk volt az
emberiségre. Megérthetjük-e őket, ha születésüket csak egy
bizonyos korra korlátozzuk, és életük folyását csak egyetlen
földi élet tartalma alapján ítéljük meg? Ha komolyan vesszük
az antropozófiai mozgalmon átáramló tanításokat, akkor ezt
kell mondanunk: ha rátekintünk egy személyiségre, azt látjuk,
hogy a mai vagy az ezt megelőző földi élete előző földi életek
folytatását jelenti, és nem érthetjük meg őt, ha nem úgy
nézzük, hogy korábbi földi életeinek eredményei jelennek meg
benne.

213
Ha azonban egy ilyen felfogást, egy ilyen nézőpontot komolyan
veszünk, akkor egy egészen másmilyen
történelemszemléletnek kell helyet adnunk, mint amilyen az
általánosan elfogadott. Manapság elbeszélik az emberiség
történelmi fejlődésének különböző korszakaiban történt
eseményeket. Eljutnak egy államférfihez, festőhöz vagy
valamilyen más jelentős személyiséghez. Elmondják, hogy mit
cselekedett születése óta a Földön. De nem veszik komolyan,
hogy ezt így tekintsék: itt van ez a személyiség, akinek régebbi
földi életei bevilágítanak mostani életébe. Pedig a történelmet
igazán csak akkor értjük meg, ha tudunk arról, hogy valamely
későbbi korszak történéseit maguk az emberek viszik át a
korábbi korokból a későbbibe. Akik ma élnek, vagy századokkal
ezelőtt éltek, azok már régebben is éltek, és áthozzák az újabb
korba azt, amit a régmúltban gondoltak és átéltek. Nézzük meg
ezt az összefüggést.

Hogyan értsük meg például azt, ami megrendítő módon szövi

át korunkat? Egyfelől csaknem két évezrede jelen van az
európai, a nyugati országok új civilizációjában a Krisztus-
impulzus hatása és működése, amelyet a Golgotai Misztérium
alapozott meg. De ugyanabban az életben, amelyet
szívmelengetően és szellemi világosságot árasztva hat át ez a
keresztény impulzus, megtalálunk egy másik vonást is. Ez
mindazt magában foglalja, amit már általános iskolás
gyermekeink is magukba szívnak a modern tudományt tanulva,
és ami mint modern műveltség eláraszt bennünket
reggelenként, amikor kávénk mellett újságot olvasunk. Nézzék
csak meg az emberről alkotott mai szemléletet: nem
mondhatjuk, hogy a Krisztus-impulzus hatja át azt, amit a
tudomány visz bele a közgondolkodásba, sem a művészet
sokféle teljesítményét, vagy az élet egyéb területeinek
214
alkotásait. Ezek elfordulnak a Krisztus-impulzustól. Sokan
éppen azt a célt tűzik maguk elé, hogy a Krisztusimpulzust ne
is engedjék az anatómiába, fiziológiába, biológiába,
történelembe áramlani, ezeket el akarják attól választani.

Honnan ered ez? Amíg csak azt mondjuk: itt van ez a tudós,
valamilyen nevelésben részesült, felnövekedett, valamilyen
tudományos kutatást folytatott; vagy azt mondjuk: itt van egy
államférfi, a kornak megfelelő nevelésben részesült, politikai
intézkedéseiben liberális vagy konzervatív beállítottságot
képviselt – addig nem értjük meg annak okát sem, hogy
jelenkorunk civilizációjában egyfelől jelen van a keresztény
impulzus, másfelől viszont olyasmi is, aminek semmi köze nincs
a kereszténységhez. Miből ered ez? Csak akkor értjük meg az
ilyesmit, ha például rátekintünk egyes jelentősebb
személyiségek ismétlődő földi életeire. Akkor be fogjuk látni,
hogy az emberek a régebbi korok civilizációjából átviszik a
történelem későbbi korszakaiba azokat a gondolataikat,
akarati impulzusaikat, amelyeket a régebbi földi életeikben
szereztek meg.
Látjuk, amint korunk fontosabb eseményeiben fellépnek egyes
személyiségek. Vegyünk például egy olyan személyt, aki az
újabb korban rendkívül meghatározóvá vált a külső életben is,
de különösen mindabban, ami a tudomány hatása alatt áll:
Lord Ba- conre, Francis Baconre gondolok. Megjelent ez a
személyiség, megismerjük az életét, megnézzük a keresztény
civilizációban. Bacon külső írói mivoltában semmi nem
emlékeztet bennünket a keresztény impulzusokra. Éppen úgy
felléphetett volna egy nem keresztény civilizációban is. Amit a
kereszténységről elmond, az igen felületesnek hangzik ahhoz
képest, ami szívének valódi impulzusa volt. Ezt a sajátságos

215
jellemvonást megfigyelhetjük tudós, filozófusi és államférfiúi
mivoltában egyaránt.
Vagy nézzünk meg egy olyan személyiséget, mint Darwin.
Darwin jó keresztény volt ugyan, de van-e kereszténységének
a legcsekélyebb köze is ahhoz, amit az állatok és emberek
eredetéről elgondolt? Nincs. Nála a keresztény impulzustól egy
egészen eltérő vonás, egy egészen eltérő impulzus jelenik meg.
Nem jutunk dűlőre, ha egyszer nem kérdezzük meg: mi a
helyzet Bacon vagy Darwin előző földi életeivel? Mit hoztak át
korábbi földi életeikből ebbe a mostani földi életbe?

Az ismétlődő földi életek kérdését nemcsak elvontan kell

felvetnünk, ha az Antropozófiai Társaságot a helyes
értelemben fogjuk fel. Bizonyára nagyon szép dolog, ha tudunk
arról, hogy ismételten élünk itt a Földön, és sok minden át is
kerül egyik földi életből a másikba, de ez a gondolat mégis
viszonylag erőtlen marad, ha csak általános hitvallás, hit lesz
belőle. Csak akkor kezd komollyá válni, ha egy konkrét embert
veszünk elő, és valamelyik későbbi korban leélt konkrét életét
a régebbi korokban leélt konkrét életéből értjük meg.
Most tehát ilyen irányú fejtegetésekbe kezdünk bele. Először a
történelmi jelenségeket figyeljük meg, hogy teljesen komolyan
végezzük a karma vizsgálatát. Annak alapján fogjuk az
emberiség fejlődésének előrehaladását megérteni mind az
emberi civilizációban általában, mind az egyes emberi
tevékenységekben, hogy nyomon követjük, ahogy az emberek
átviszik a régebbi korok eredményeit az egyik korszakból a
másikba.

Látjuk, hogy az egyik korszakban megjelenik Francis Bacon, egy

másikban Darwin. Felfedezünk közöttük bizonyos
216
hasonlóságokat. Ha felületesek maradunk, akkor azt
tanulmányozzuk, hogy vajon Bacon és Darwin hogyan is
juthatott el a maga nézetéhez. Ha viszont mélyebbre akarunk
hatolni, akkor megállapítjuk, hogy olyasmit hoznak a
keresztény civilizációba, ami ebből a keresztény civilizációból
nem is érthető meg. Ha visszapillantunk az időben, felmerül az
a kérdés, hogy nem volt-e Baconnek és Darwinnak
szükségképpen egy régebbi földi élete is?

Amit ugyanis a későbbi földi életükben megfigyelünk, azt

éppen ezekből a korábbi földi életeikből hozták magukkal.
Történelmileg csak akkor értjük meg őket, ha előbb
individuálisan értettük meg őket. Mert ha a karmát komolyan
vesszük, akkor maga a történelem az egyes emberi tettekre
bomlik szét, a messze múltból a jelenbe és innen a jövőbe
áramló emberi életekre.
Az ilyenféle dolgokról mostantól fogva már tartózkodás nélkül
kell beszélnünk. A szellemi élet tényeinek megfelelően
beszélünk róluk, hogy a történelem és a természet külső
világát úgy ismerjük meg, hogy a mögöttük áramló spirituális
történések is kibontakozzanak előttünk.

Az ember kezdetben legtöbbször könnyedén veszi e kérdések

felvetését, nem úgy, ahogy az életünk terét alkotó szellemi és
fizikai világnak megfelelően kellene felfognia. Mert az ilyen
dolgokkal kapcsolatban nem formálhatunk ugyanúgy
véleményt, mint ahogy a mindennapi dolgokról szoktunk
gondolkodni. Hogy az ilyen kérdéseknél felmerülő mély
kérdéseket megismerjék, szabadjon ezen első előadásom
végén egy személyes megjegyzést tennem – amit teljesen
tárgyilagosan mondok el – mielőtt rátérnék azoknak a

217
kérdéseknek tisztázására, hogy ki volt Bacon előző életében és
ki volt Darwin előző életében?
A „Goetheanum” most megjelenő számaiban leírom
életutamat. De ebben a külső világ számára is készült írásban
nem lehet minden lényegeset megírni, helyenként
természetesen kiegészítésekre van szükség azok számára, akik
mozgalmunkban komolyan keresik a szellemi világ felé vezető
utat. Mielőtt tehát a következő előadásomban majd
belekezdek az itt felvetett kérdések megválaszolásába,
szeretném megtenni ezt a személyes, egyéni megjegyzést.

Aki hozzám hasonlóan a XIX. század hatvanas éveitől

jelenkorunkig élte az életét, az olyan korban élt, amelyben –
mint többször jellemeztem – elérkezett Michael korszaka,
Gábriel előzőleg három és fél évszázadon át tartó korszaka
után. Michael uralma, azaz Michael napszerű impulzusának a
földi civilizációba való beáramlása az emberiség
előrehaladásában a XIX. század hetvenes éveinek végén jött el.
Aki fiatalkori társaival közvetlenül a michaeli behatások
megjelenését követő időkben élt, és így értelmi vagy
kedélylelkét az 1880-as, 1890-es években kellett kialakítania,
amikor Michael befolyása érvényre kezdett jutni a külső
történés színfalai mögött – tudjuk, hogy az értelmi vagy
kedélylélek kialakítása az ember 28. és 35. éve között történik
– akkor, ha igazán benne élt az értelmi vagy kedélylélekben,
kívül élt a fizikai világon. Az ember leginkább akkor van kívül a
fizikai világon, ha tudatosan éli át önmagát az értelmi vagy
kedélylelkében.

Az embert fizikai testre, étertestre és érzőtestre (asztráltestre)

tagoljuk. Fizikai testével határozottan a fizikai világba

218
illeszkedik. Étertestével is a külső világban él, érzőtestével
ugyancsak erősen benne él a külső világban. Még érzőlelkével
is benne él. Amikor azonban teljesen tudatosan az értelmi vagy
kedélylelkében él – még tudati lelkének felébredése előtt,
amely az ember 35. évében történik – akkor egészen kívül
élhet a külső világon. Az ember egészen a lelkiségbe juthat. Így
a XIX. század nyolcvanas-kilencvenes éveiben alkalom adódott,
ha valakinek hajlama volt erre, hogy értelmi vagy
kedélylelkével többé-kevésbé kívül éljen a fizikai világon.

Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy mivel értelmi vagy

kedélylelkével a fizikai világon kívül élt, azért abba a régióba,
szférába juthatott, ahová éppen akkor Michael lépett be a földi
valóságban.

Mert a nyolcvanas, kilencvenes években sok minden történt

ugyan, amit az emberek megcsodáltak, amiben nevelkedtek és
teljesen magukba is fogadtak. Éppen az újabb irodalmárok írják
le ezt a korszakot fellengzős szavakkal. Nézzék meg mindazt,
amit a folyóiratok, a művészetek létrehoztak, ami a XIX. század
nyolcvanas-kilencvenes éveiben jelent meg, 1879-ben, 1880-
ban, 1890- ben és így tovább.

De éppen ezekben az években még egyéb is történt.

Kozmikusan egy vékony fátyol keletkezett, mögötte pedig ott
volt a fizikai világunkkal közvetlenül határos másik világ. Ez volt
sajátságos a XVIII. század vége felé. Az volt a Kali Juga leteltét
közvetlenül megelőző időszak jellegzetessége – a Kali Juga a
XIX. századdal ért véget – hogy a velünk határos szellemi
világot csak egy pókháló finomságú fátyol választotta el tőlünk,
jóllehet a mindennapi tudat nem tudott ezen sem áthatolni.
Ott lejátszódott valami, aminek fokról fokra át kell kerülnie a

219
mi fizikai világunkba, és hatásának meg kell mutatkoznia ebben
a fizikai világban is.
Csakugyan volt valami titokzatos a XIX. század végének e
korszakában. Fátyol mögött rendkívüli jelenségek játszódtak
le, amelyek mind egy szellemi lény köré csoportosultak, akit
Michaelnek nevezünk. Jelen voltak Michael nagyszerű hívei,
olyan emberi lelkek, akik ekkor nem éltek fizikai testben,
hanem haláluk és újabb születésük között tartózkodtak, de
olyan hatalmas démoni erők is megjelentek, akik ahrimáni
befolyásra fellázadtak az ellen, aminek Michael által kellene
megjelennie a világban.
Ha tehát szabad egy személyes megjegyzést tennem: úgy
nőttem fel, hogy a szellemi világ megragadása sohasem
okozott nehézséget számomra. Ami a szellemi világból áradt,
az a lelkembe jutott, eszmékké alakult, gondolatokká
formálódott. De éppen az esett nehezemre, ami másoknak
könnyű volt. A természettudományos összefüggéseket
gyorsan felfogtam, az egyes konkrét dolgok viszont sehogyan
sem akartak emlékezetemben megmaradni, nem nyomódtak
bele. A hullámelméletet, a matematikusok, fizikusok,
vegyészek szemléleteit könnyen megértettem. Egy ásvány
megismeréséhez azonban nem volt elég számomra, ha
egyszer, kétszer megnéztem, mint mások, hanem
harmincszor- negyvenszer is látnom kellett. A külső fizikai világ
tényei ellenálltak az emlékezetemben való tarásuknak. Nem
jutottam ki tehát egykönnyen a fizikai-érzékelhető világba.

Ezért egész értelmi és kedélylelkemmel a fátyol mögött rejtőző

világba kellett illeszkednem, Michael régiójába, és át kellett
élnem azt, ami ott lejátszódott. Ekkor támadtak bennem azok

220
a követelmények, hogy komolyan vegyem a szellemi életet, és
ilyen nagy kérdéseket kutassak. A külső élet erre nem adott
volna alkalmat. A külső életben tovább írták Bacon és Darwin
nyárspolgári életrajzát. De a színfalak mögött, a vékony fátyol
mögött Michael régiójában felvetődtek az élet nagy kérdései.
És itt mindenekelőtt megtudtam azt, hogy mekkora különbség
van aközött, hogy ezeket a kérdéseket befogadjuk a szívünkbe,
illetve, hogy szavakban is meg tudjuk-e fogalmazni őket.

A mai ember úgy gondolja: amiről tudunk, arról képesek

vagyunk beszélni is. Amit a mai ember tapasztal, azt a lehető
leggyorsabban szavakba önti és kimondja. Azok a kérdések,
amelyek a nyolcvanas, kilencvenes években Michael
régiójában körvonalazódtak, tovább hatottak, és átjöttek a XX.
századba is, ha képes volt valaki befogadni őket. De valaki, aki
már évtizedeken át ezeknek a kérdéseknek a befolyása alatt
állt, valahányszor ki akarta őket mondani, mindig az történt,
mintha Michael ellenségei megjelentek volna, hogy a nyelvét
lebénítsák, és bizonyos dolgokról ne tudjon beszélni.

Még az antropozófiai mozgalomban is sok olyasmit kellett így

hordozni legbelül, aminek úgyszólván még Michael titkának
kellett maradnia. Ezekhez mindenekelőtt éppen azok az
igazságok tartoztak, amelyek az ilyen történelmi, karmikus
összefüggésekre vonatkoznak. Egy idő óta azonban már
tartózkodás nélkül lehet beszélni erről a témáról. Néhány
hónappal ezelőtt jelent meg annak lehetősége – és vált
számomra is lehetővé – hogy e témában nyíltan beszélhessek.
Ezért történik és történt, és kell itt is megtörténnie annak, hogy
most már leplezetlenül beszéljünk az egyes földi életek közötti
kapcsolatokról. Mert ez összefügg a Michael-titok

221
feltárulásával, amely olyan módon ment végbe, ahogy leírtam
önöknek.
Ez egyike azoknak a konkrét témáknak, amelyekről azelőtt még
elvontan beszéltem. Az előadásban említettem azt a
lehetőséget, hogy a szellemi világ elfordulhatott volna tőlünk.
De nem ezt tette. Valóban, mindannak révén, amit különösen
az Antropozófiai Társaság Karácsonyi Gyűlése óta számunkra
megadatott, és ahogy azóta én magam módot kaptam az
okkult munka végzésére – bár ezek nem új dolgok, okkult téren
nem lehet azonnal közölni azt, amit tegnap fedeztünk fel, ezek
régi meglátásaim, amelyeket fiatalkoromban olyan módon
éltem át, ahogy az imént említettem – mindez hozzájárult
ahhoz, hogy hallgatniuk kell azoknak a démonoknak, akik
azelőtt nem engedték kimondani ezeket a titkokat.

Ezzel utaltam erre a fordulatra, és azért mondom el önöknek

mindezt, hogy a szükséges komolysággal tekintsenek arra,
amikor a jövőben jelentős és kevésbé jelentős személyiségek
konkrét ismétlődő földi életeiről fogunk beszélni. Nem szabad
ezeket a dolgokat könnyedén vennünk, csak akkor fogadhatjuk
be őket, ha a szükséges tisztelettel közeledünk feléjük.

Erre akartam most utalni, mindezt a későbbi előadások során

kiegészítem, és majd egyéb részletek is kiderülnek. De mielőtt
Darwin és mások régebbi megtestesüléséről beszélnénk, fel
akartam hívni a figyelmüket arra, hogy ezt a témát milyen
szellemi atmoszférában, milyen szellemi megvilágításban kell
szemlélnünk. Legközelebb tovább beszélünk erről, amikor a
tagok összejövetelén ismét találkozunk.

El kell még mondanom, hogy az antropozófiai mozgalomba egy

szorosabb értelemben vett ezoterikus mozgalmat is
222
beleillesztettünk. Ez különböző szekciókból áll. Mindenekelőtt
van egy általános szekció, amely az ezoterikumot minden
emberi lélek számára közvetíti. Van azután pedagógiai
szekciónk – majd jobban megismerik ezeket a dolgokat – és egy
orvosi szekciónk. Két művészeti szekció van, az egyik a
képzőművészetek számára, a másik a zene és a
beszédművészet számára. Azután van egy
természettudományos szekció, asztronómiai-matematikai
szekció is. Adandó alkalommal mindenről be fogok számolni.

Az általános szekciót, mint osztályt először annak első osztálya

képviseli a világ előtt. Dornachban már hosszabb ideje tartok
Klasse-órákat, és más különböző helyeken is tartottam
ilyeneket, például Prágában, Breslauban, Párizsban. Most a
megbeszélni való dolgok között ennek a Klasse-órának is helyet
kell kapnia, és jövő keddre tervbe vettünk itt egy Klasse-órát.
Ehhez arra van szükség, hogy még felvegyük azokat a
barátainkat, akik tagjai lehetnek ennek a Klassénak, általában
az ezoterikus mozgalomnak.

A szigorú feltételekről majd az első Klasse-órán fogok beszélni.

Egyelőre annyit mondanék, hogy csak azok a barátaink
folyamodjanak az első osztályba való felvételükért, akik már
legalább két éve az antropozófiai mozgalomhoz tartoznak.
Kivételt csak ritka esetben tehetünk. Ezenkívül a Goetheanum
iskolájának vezetősége fenntartja magának a jogot, hogy
valakinek a Klasse-tagságához hozzájáruljon, vagy azt
elutasítsa.

Eleve meg kell mondanunk, hogy a jövőben bárki csatlakozhat

az Antropozófiai Társasághoz, akiben megvan az érdeklődés és
a vágyakozás a szellemi világ iránt. Nem kötelezzük semmi

223
egyébre, mint ami minden tisztességesen gondolkodó ember
kötelezettsége lehet.
Viszont a szellemi világba vezető utat feltáró iskolának nagyon
szigorú feltételeket kell támasztania tagjai felé. Aki az iskola
tagja akar lenni, annak az antropozófia ügyét valóban
képviselnie kell a világ előtt. Ne tekintsük ezt az emberi
szabadság csorbításának. Hiszen a szabadságnak kölcsönösnek
kell lennie. Aki az iskola tagja lesz, az szabad ember, de az
iskola vezetőségének is szabadnak kell lennie. O is dönthessen
szabadon arról, hogy az iskola kinek akarja nyújtani a maga
szellemi javait. Az iskola vezetősége mintegy spirituális
szerződést köt egyes tagjaival. Ennek az iskolának fenn kell
tartania magának a jogot, hogy szabadságában álljon annak
eldöntése, hogy valaki csak ideiglenesen, vagy akár többé már
egyáltalán ne lehessen az iskola tagja, amennyiben kiderülne
róla, hogy cselekvése nincs összhangban azzal, ami az iskola
impulzusaiból következik, vagy nem úgy cselekszik életében,
ahogy az iskola képviselőjétől ez elvárható lenne.

Ezeket a dolgokat szigorúan vesszük, ami abból is kiviláglik,

hogy azt megelőzően, hogy az önök körében itt Klasse-órákat
tartunk – ami jövő kedden történik első ízben, azután pedig
továbbiak követik – már tizenhat-tizenhét tagot kellett az
iskola működése során az iskolából kizárnunk. Mert az okkult
életre vonatkozó dolgokat teljes valóságukban kell vennünk.

Ha tehát valakinek az a véleménye, hogy valóban képviseli az

antropozófia ügyét a világban, és kérheti az iskolába való
felvételét, akkor jelentkezzen. Ennek külső feltétele, hogy
legalább két éve tag legyen. Azok a barátaink, akik két évnél
régebben tagjaink, jelentkezzenek, ha még nem kapták meg a

224
kék igazolványukat. Az Antropozófiai Társaság tagjainak
ezentúl piros igazolványuk lesz, az iskola tagjainak pedig kék.
Kérem tehát azokat a barátainkat, akik még nem kapták meg
ezt a kék igazolványt, jelentkezzenek ma este vagy legalább is
a következő napokban minél előbb Dr. Wachsmuthnál, még ha
írtak is már ez ügyben, de írásukat még nem tudtuk elbírálni, a
kék igazolványuk kiküldése nem történt meg. Így megkapjuk
azoknak jegyzékét, akik még jelentkeztek, és akiket az iskolába
felvehetünk. Ezek kezükbe kapják a kék igazolványt az első
Klasse-órán, amelyet, mint mondtam, jövő keddre tűztünk ki.

225
Torquay, 1924. augusztus 14.
[Nagy Károly. Harun al-Rasid és udvara, mint hatalmas,
szellemi-kozmikus kultúra művelésének helye, és bölcs
tanácsadója. Találkozásuk a szellemi világban Arisztotelésszel
és Nagy Sándorral 869 körül, a nyolcadik ökumenikus zsinat
idején. Arisztotelész és Nagy Sándor egy elmélyült
kereszténységet követően ragadja meg Michael impulzusát,
rátekintve Michael új korszakára. Harun al Rashid és
tanácsadója, a mohamedánizmus által hat.]

Felvetettem azt a kérdést: hogyan találhatjuk meg néhány

történelmi vagy akár nem történelmi személyiségnél – aki
azonban életével számot tarthat érdeklődésünkre – a későbbi
földi életének a korábbi földi életéből adódó magyarázatát?
Ma először is szeretnék bizonyos összefüggésekre utalni,
amelyek különböző személyiségek egymást követő földi életei
között állnak fenn, hogy megteremtsem a további fejtegetések
alapját. Először a szellemi kutatás bizonyos eredményeit tárom
önök elé, hogy a kezdetben elbeszélő formában előadottak
alapján bemutassam a megismerésnek azt a módját, ahogyan
eljuthatunk az emberek egymást követő földi életeinek
megfigyeléséhez.

Olyan jellegzetes személyiségekre tekintünk rá, mint akiknek

nevét legutóbb említettem. Hiszen éppen az ilyen
személyiségek világítják meg azt, hogy az eltérő szellemi
impulzusok hogyan kerülnek be jelenlegi civilizációnkba. Már a
múltkori fejtegetésekben elmondtam, hogy a kereszténység
csaknem két évezrede terjed Nyugaton és gyarmatainak nagy
részén, és jobban beleáramlott minden kultúrába, mint

226
hinnénk. Alapos tanulmányozás során sok olyasmiben is
észrevehetjük az erőteljes keresztény impulzusok jelenlétét,
ahol ezek nem tűnnek azonnal a szemünkbe. De azt is
megemlítettem, hogy civilizációnkban tagadhatatlanul olyasmi
is érvényesül, aminek nincs közvetlen kapcsolata a
kereszténységgel.

Az európai civilizációban ugyanis megjelennek bizonyos olyan

szemléletmódok és az élet egyes olyan jellemzői, amelyek
nincsenek összhangban a kereszténységgel. Aki a mélyebb
belső okok alapján akarja szellemi életünk történelmi
alakulását megérteni, és ehhez a szellemi kutatás segítségét is
igénybe veszi, az olyan összefüggésre bukkan, amelyet
egyáltalán nem vesznek figyelembe, azok, akik a nyugati
civilizációról beszélnek. Az ilyen ember azonban kénytelen lesz
arra a történelmi jelenségre pillantani, amely Nagy Károly
nyugati megjelenésével és működésével haladt
párhuzamosan. Tekintete azon a keleti udvaron állapodik meg,
amelynek élén Nagy Károly kortársa, Harun al-Rasid állt,
mégpedig elmondható, hogy igazi keleti pompában. Nagy
Károly minden nyugati teljesítménye kezdetlegesnek és
halványnak tűnik a Harun al-Rasid udvarából ugyanakkor
kisugárzó ragyogáshoz és fenséghez képest.
Csak meg kell gondolnunk, hogy milyen szellemi élet folyt
ebben az elő-ázsiai udvarban. Arra kell gondolnunk, hogy a
régebbi korokban Nagy Sándor hadjáratai révén a görög
kultúra olyan formában került át Ázsiába, amelyről ma még
kevés sejtelmünk van. Nagy Sándor zseniális módon vitte át
Ázsiába mindazt, ami a görög kultúra mélyén élt. Nagy Sándor
olyan intézményeket hozott át Ázsiába, amelyek révén a Kelet
számos művelt helyén olyan élet- és világszemlélet terjedt el,

227
amely híven megőrzött sok mindent a régi hagyományokból,
egyúttal nem lépett arra az útra, amely később nyugaton
elsöpörte a régi szemléletet.
Nagy Sándor révén mindenekelőtt egy racionális, egészséges,
tudományos misztika jutott át Ázsiába, így a kozmikus
intelligencia elterjedése mindenütt megfigyelhető volt a
világon azok számára, akik ezt az Ázsiába érkező filozófiai
szemléletet vallották. A kozmikus intelligencia mindent áthat a
világban. De odaát Ázsiában az emberek nem azt mondták: én
kigondolok valamit, én intelligens lény vagyok, hanem így
szóltak: minden, ami bennünk gondolatként jelen van, azt az
istenek gondolják, mindenekelőtt az egyetlen Isten gondolja,
aki már az arisztotelizmusban is szerepel. Az egyes ember
intelligenciája a mindenség intelligenciájából egy csepp, amely
az egyes ember lényében nyilatkozik meg. Ezért érezte úgy az
ember, hogy fejével és szívével mintegy „benne van” az
egyetemes intelligenciában. Ez az érzület uralkodott.

Ez az érzület volt megfigyelhető Harun al-Rasid udvarában is a

Krisztus utáni VIII-IX. században. Már korábban átjöttek azok a
görög tudósok, akiknek menekülniük kellett, mivel Európában
betiltották a görög filozófia művelését. De sok minden
megmaradt a keleti bölcsességből is. Mindaz egybeáramlott
tehát, ami csak lehetséges volt akkoriban, a misztikus
irányultságú asztronómia, a hatalmas, bensőséges
formálhatósággal átitatott építészet és más művészetek, még
a költészet is. Ugyancsak megtaláljuk Harun al-Rasid
udvarában a különböző tudományokat és az élet egyéb
gyakorlati megnyilvánulásait, mert ez a pompakedvelő és
lényegében rendkívül tehetséges szervező összegyűjtötte
udvarába kora legtudósabb embereit, akik még sok mindent

228
megőriztek a régi misztériumok bölcsességéből, és akik ha nem
is voltak már közvetlenül beavatottak, mégis elevenen benne
éltek a misztériumok bölcsességében.
Különösen az egyik személyiséget kell közelebbről
megfigyelnünk: Harun al-Rasid igen bölcs tanácsadóját. A neve
nem sokat számít, nem maradt fenn az utókorra. De rendkívül
bölcs személyiség volt. Megértéséhez olyasmire kell
tekintenünk, amit éppen a szellemtudomány ismerői
csodálhatnak meg.

Kedves barátaim, felvethetnének egy kérdést. Azt

mondhatnák: a szellemtudomány, az antropozófia elbeszéli,
hogy valamikor éltek beavatottak. Valóban voltak beavatottak,
akik átfogó tudással rendelkeztek, mélységesen bölcsek voltak.
Mivel azonban az emberek ismétlődő földi életekben mindig
visszatérnek a Földre, hogyan lehetséges, hogy manapság nem
látunk magunk körül ilyen régi beavatottakat? – Ez egy jogos
kérdés.

Aki ismeri a földi élet feltételeit, az tudja, hogy amikor karmája

szerint meg kell születnie egy embernek a születés előtti létből
valamely korba, akkor fel kell vennie azokat az öröklött
tulajdonságokat, amelyek abban a korszakban lehetségesek,
és be kell fogadnia mindazt, amit a nevelés adott formái
nyújtanak. Ezért a dolog úgy áll, hogy ha valaki a régi korokban
beavatott volt, de amit, mint beavatott akkor tudott, az a
későbbi korszakban tudat alatt marad benne. Éber nappali
tudata jelentékeny személyt mutat, de közvetlenül nem tudja
megnyilatkoztatni azt, amivel, mint beavatott rendelkezett a
régebbi földi életében.

229
Ilyen személyiség volt az is, akit Harun al-Rasid bölcs
tanácsadójának nevezek. A régi, nagyon ősi misztériumokba
volt beavatva. Ismét megszületett, és mint újraszületett
beavatott úgy élt Harun al-Rasid udvarában, hogy régebbi
beavatásának tartalma zseniális szervezőkészségében, a Harun
al-Rasid udvarában élő többi tudós nagyszerű irányításának
képességében jelent meg, de közvetlenül nem keltette egy
beavatott benyomását. Az ősi beavatási tudományt saját
lényében hordozta, de nem pusztán beavatás révén, nem
látszott rajta, hogy beavatott. Harun al-Rasid igen nagyra
becsülte ezt a férfit. Rábízta mindazon tudományok,
művészetek szervezését, amelyek udvarában felragyogtak.
Örült, hogy mellette él, és mindenképpen a barátjának
tekintette.

Most nézzük meg Harun al-Rasidot és bölcs tanácsadóját,

figyelembe véve, hogy a VIII. és IX. században, Európában,
Nagy Károly udvarának keresztény kultúrájában még éppen
csak hozzákezdtek ahhoz, hogy a társadalom felső rétege
elsajátítsa az írásbeliséget – ez érvényes magára Nagy Károlyra
is – és az udvarában élő Eginhart a nyelv nyelvtanba
foglalásának csupán kezdetleges alapjait rakta le. Európában
minden primitív volt, amikor odaát Elő-Ázsiában az egyébként
Nagy Károly által nagyra becsült Harun al-Rasid körül
terjedelmes és káprázatos szellemű kultúra bontakozott ki. Ez
a szellemi kultúra azonban mit sem tudott Krisztusról, és
teljesen elutasította a kereszténységet. A mohamedánizmus,
az arabizmus legjobb elemei éltek benne, valamint az
arisztotelizmus régi formái, amelyek Európában nem is
terjedtek el, ugyanis Európában inkább az arisztotelizmus
logikája, dialektikája terjedt el, amit a keresztény egyházatyák
és később a skolasztikusok dolgoztak fel.
230
Odaát Ázsiában Nagy Sándor tettei nyomán inkább
Arisztotelész belső misztikus-természettudományos
megismerésével foglalkoztak. Mindezt az arabizmus roppant
erős, de kinyilatkoztatottnak, inspiráltnak tekintett
intelligenciájának befolyása alatt alakították ki. Harun al-Rasid
udvarában tudtak a kereszténységről, de akkori formájában
primitívnek tartották az általuk művelt hatalmas szellemi
csillogáshoz képest.

Induljunk ki most ebből a két személyiségből, Harun al-

Rasidból és bölcs tanácsadójából, és kövessük tovább a
történelem folyamatát. Ez a két személyiség, Harun al-Rasid és
bölcs tanácsadója a leírt tevékenységük után áthaladt a halál
kapuján, és felvitték magukkal azt az erős impulzust, hogy az
udvarukban művelt érzésvilág, világszemlélet és szellemi
beállítottság továbbterjedjen a világban.
Kövessük nyomon ezeket a történéseket a lehető legnagyobb
higgadtsággal és komolysággal. Két személy indul el, tehát
Ázsiából: a bölcs tanácsadó és uralkodója, Harun al-Rasid. Egy
darabig együtt haladnak. Amit lelkükbe felvettek, azt az
alexandrinizmusnak és arisztotelizmusnak köszönhették. De
felvették magukba azt is, ami az arisztotelizmus és
alexandrinizmus későbbi átformálása során alakult ki.

A világnak valójában csak kis töredékét értjük, ha nem vesszük

figyelembe azt, ami a szellemi világban történik, mialatt idelent
a földi életben a fizikai világ szokásos eseményei zajlanak.

Mint a történelemből tudjuk, Nagy Károly és Harun al-Rasid

kora után más következett. De mialatt mindaz megtörtént,
amit a történelem elmond Ázsiáról, Európáról a IX. és X.
századtól a középkorba terjedően, egy hatalmas másik
231
folyamat játszódott le a fizikai lét felett, a szellemi világban. Ne
feledjük, hogy amikor ide- lent a fizikai élet, odafent pedig a
szellemi élet tovább alakul, akkor a földi életet állandóan
befolyásolják azok a lelkek, akik nem a Földön élnek, hanem a
halál és az újabb születés közötti létben tartózkodnak. Így tehát
azt mondhatjuk, hogy az is fontos, amit fent, a szellemi
világban élő lelkek azokban a korszakokban élnek át és
hajtanak végre, amikor nem a Földön vannak, hanem a halál és
az újabb születés közötti létben. Az emberi élet csak akkor
válhat számunkra teljesen világossá és átláthatóvá, különösen
történelmi folyamatában, ha tekintetbe vesszük azt, ami
mintegy a külső világtörténelem színfalai mögött történik a
szellemi világban.
Azok a benyomások, amelyekre a lelkek a halál kapuján túl
tesznek szert, gyakran rendkívül erősen eltérnek azoktól a
benyomásoktól, amelyeket ezek a lelkek földi életükben
átéltek. Aki a szellemi életet nem elfogulatlanul nézi, az nem
ismeri fel egykönnyen azt a földi embert, aki áthaladt a halál
kapuján, és azután megmutatkozik a szellemi megfigyelés
számára. Léteznek azonban olyan szellemi eszközök, amelyek
révén nemcsak a földi élethez közvetlenül kapcsolódó szellemi
élet követhető. Erről már a délelőtt tartott más témájú
előadásokban is beszéltem. Ezekben az előadásokban is
tárgyalom majd a halál és újabb születés közötti élet további
fejleményeit, akkor majd meglátják, hogy az úgynevezett
halottak milyen módon követhetők a továbbiakban.
Éppen ilyen eszközökkel figyelhetjük meg az olyan életeket,
mint Harun al-Rasidé és bölcs tanácsadójáé. Rendkívül fontos,
hogy e két személyiségnél észrevegyük a
gondolkodásmódjukban és cselekvésmódjukban fennálló

232
belső hasonlóságot, hogy ezáltal az európai civilizáció későbbi
eseményei mögé tudjunk látni. Harun al-Rasid és bölcs
tanácsadója rendkívül erős vonzódást és vágyódást vitt át a
halál kapuján, hogy valóságosan találkozzon Nagy Sándorral és
Arisztotelésszel, akik évszázadokkal megelőzték őket a földi
életben. Ez a találkozás megtörtént, és ennek roppant nagy
jelentősége volt.

Harun al-Rasid és bölcs tanácsadója tehát egy ideig az

érzékfeletti világban vándorolt, és az érzékfelettiségből
letekintett arra, ami a nyugatabbra fekvő civilizációkban
látható volt, így Görögországban és a mai Fekete-tengertől
északra elterülő civilizációkban. Úgyszólván lenéztek erre a
területre, és pillantásuk többek között arra az eseményre
vetődött, amelyről más összefüggésben is sokat beszéltem az
antropozófiai előadásokon: ez az esemény a 869-ben
összehívott konstantinápolyi 8. ökumenikus zsinat volt.
Ez a 8. ökumenikus zsinat nagy jelentőségű a nyugati
civilizációban, mert itt határozták el, hogy a trichotomia, vagyis
az a szemlélet, hogy az ember testből, lélekből és szellemből
áll, ezentúl eretnekség, és az igazi kereszténynek csakis arról
szabad beszélnie, hogy az ember két részből áll, testből és
lélekből, a léleknek pedig vannak bizonyos szellemi
tulajdonságai is. A nyugati keresztény civilizációnak azért volt
később oly kevés hajlandósága a spiritualitás, a szellemiség
iránt, mert a szellem megismerését a 8. általános zsinaton 869-
ben eretnekségnek nyilvánították.

Ez jelentős, mélyreható esemény volt. Fogalmazhatunk úgy,

hogy Európában ekkor törölték el a szellemet, az ember csak
testből és lélekből állhat. Ezt a meghatározó, alapvető

233
eseményt az emberek nem fogják fel a maga teljes súlyával. Aki
azonban megfigyeli és főként át is éli a szellemi életet, annak
számára megrendítő, hogy amikor itt a Földön 869-ben
bekövetkezett a szellem eltörlése, akkor találkozott fent a
szellemi világban Harun al-Rasid és tanácsadója Nagy
Sándorral és Arisztotelésszel, vagyis a szellemi világban
tartózkodó lelkükkel.

Gondolják meg a következőt. Meg kell szokniuk, hogy az

antropozófia területén most már ugyanolyan magától
értetődően beszélünk az érzékfeletti történésekről, mint a
fizikai világ eseményeiről. Gondolják meg tehát: Nagy Sándor
és Arisztotelész élete olyan volt abban a Nagy Sándor-, illetve
Arisztotelész- inkarnációban, hogy bizonyos módon
befejeződött. A régi kultúrákkal adott és Görögországban
részben tovább alakuló impulzust Arisztotelész foglalta
fogalmakba, amelyek hosszú időn át, mint a nyugati és
általában az emberi civilizáció ideái uralkodtak. Nagy Sándor
Arisztotelész kortársa, tanítványa és barátja, aki roppant
erővel terjesztette el az arisztotelészi gondolkodásmódot az
akkor ismert világ nagy részén. Ez azután tovább hatott
Ázsiában, egészen Harun al-Rasid koráig terjedően, sokáig
Alexandriában volt ragyogó központja, de ugyanakkor számos
rejtett csatornán át meghatározóan befolyásolta a keleti
kultúrát.
Ez azonban valamilyen befejezést is jelentett. Az alexandriniz-
musban és az arisztotelizmusban egybeáramlottak a régi
szellemiség legkülönfélébb áramlatai. De elkezdődött a
kereszténység. Végbement a Golgotai Misztérium. Olyan
korban ment végbe, amikor Nagy Sándor és Arisztotelész
individualitása, lelke nem a Földön, hanem a szellemi világban

234
élt, és ott bensőséges kapcsolatban volt azzal, amit Michael-
impulzusnak nevezünk. Michael uralma akkor véget ért a
Földön, mert az uralkodó korszellem Oriphiel lett. A Golgotai
Misztérium után további századok teltek el. Amit Nagy Sándor
és Arisztotelész alapozott meg a Földön, egész lényüket latba
vetve, egyikük a gondolkodásával, másikuk átfogó uralkodói
képességével, az nagy hatással volt a földi világra. Mindketten
a szellemi világból szemlélték ezt a következő századok során.
E századokban ment végbe a Golgotai Misztérium is.
Figyelemmel kísérték mindazt, ami a Golgotai Misztérium
tanításának terjedése érdekében történt a továbbiakban. E
századokban nyomon követték művük lenti elterjedését is,
amit olyan lángelmék is terjesztettek, mint Harun al-Rasid és
bölcs tanácsadója.

De Nagy Sándor és Arisztotelész saját egyéni lényében valami

újnak az igénye merült fel, az a követelmény, hogy egy egészen
új irányt kezdjenek el, és ne azt folytassák tovább, ami már
létezik lent a Földön. Ennek az igényüknek természetesen
következménye is lesz. Ezzel a régit nem iktatták ki a világból,
de Nagy Sándort és Arisztotelészt átjárta egy hatalmas, új
impulzus, az, hogy a kereszténységet egy meghatározott
módon bevezessék a földi kultúrába.
A karmájuk azután levitte őket a földi életbe, mielőtt Harun al-
Rasidékkal találkoztak volna. Voltaképpen észrevétlen,
ismeretlen és korán meghalt személyiségekként éltek, bár
Európának az antropozófia számára fontos szögletében, de
úgyszólván csak rövid időre pillantottak be a nyugati civilizáció
ablakán. Ekkor benyomásokat, impulzusokat vittek magukkal,
de jelentősebb hatást nem tettek a világra. Ezt későbbre
halasztották.

235
Azután ismét visszamentek. Már megint a szellemi világban
tartózkodtak, amikor 869-ben összeült a Földön a 8.
ökumenikus zsinat. Ekkor történt meg a találkozás odafent
egyfelől Arisztotelész és Nagy Sándor, másfelől Harun al-Rasid
és bölcs tanácsadója között. Nagy, kimagasló jelentőségű
megbeszélés volt ez az érzékfeletti világban, mert tudnunk kell,
hogy a szellemi világban egy tanácskozás nemcsak pusztán
szavakban történő megvitatást jelent. Az emberek a Földön
együtt ülnek és vitatkoznak, szavak röpködnek ide-oda, de
anélkül, hogy egymásnak fájdalmat okoznának: ez még
halvány képmását sem jelenti annak, ami az érzékfeletti
világban történik, amikor a szellemi életben jutnak nagy
elhatározásokra.
Arisztotelész és Nagy Sándor kiálltak amellett, hogy amit
régebben megalapoztak, azt a szó legszigorúbb értelmében be
kell vezetni majd a Michael-uralmába. Hiszen tudták, hogy a
XIX. században ismét Michael korszaka kezdődik el a világon.

Értsék meg ezt jól, kedves barátaim! Az emberiség fejlődése

úgy zajlik, hogy a földi civilizáció legfőbb vezetője mindig egy-
egy arkangyal három és fél évszázadon keresztül. Amikor Nagy
Sándor átültette az arisztotelészi kultúrát Ázsiába és Észak-
Afriká- ba, egy olyan korban, amikor a kultúrának ez a
terjesztése valódi internacionális értelemben történt, akkor
Michael-korszak volt a Földön, vagyis a michaeli hatalom
érvényesült a földi szellemi életben. Nagy Sándor idejében
tehát Michael uralkodott. A Michael- uralmat azután az
Oriphiel-uralom váltotta fel. Ezt Anael uralma követte, majd
pedig Zacharielé. Mindezek három-négy századon át tartottak.
Utána a Raphael-uralom következett, majd a Samael-uralom,
mígnem elérkezünk a XIV. századhoz. A XV. századtól a XVIII.

236
században Gábriel uralmát látjuk, és a XIX. század utolsó
harmadától ismét Michael-korszak veszi kezdetét. Hét
arkangyal váltja egymást. Miután Nagy Sándor korának
michaeli uralmát hat másik arkangyal követte, a XIX. század
végén ismét Michael uralma jelenik meg. A mi korunkban most
ez dominál. Ha a földi szellemi életet helyesen értjük, láthatjuk,
hogy ránk közvetlenül a Michael-korszak impulzusa hat.

A Harun al-Rasiddal való találkozás századában tehát Nagy

Sándor és Arisztotelész visszatekintett Michaelnek arra a régi
korszakára, amelynek során ők maguk is működtek,
rátekintettek a Golgotai Misztériumra, amelyet Michael
közösségével együtt éltek át, de már nem a Földön, hanem a
Nap-szférában, mert a Michael- korszak addigra befejeződött.
Michael nem földi nézőpontból élte át a Golgotai Misztériumot
övéivel, akikhez Nagy Sándor és Arisztotelész is tartozott. Ok
nem azt látták, ahogy Krisztus a Földre érkezik, hanem azt,
hogy Krisztus elbúcsúzik a Naptól. Mindaz pedig, amit átéltek,
most egy impulzussá alakult bennük: minden körülmények
között azon kell dolgozniuk, hogy Michael újabb uralma,
amelyhez Nagy Sándor és Arisztotelész lelke minden
rezdülésével hű akart maradni, ne csak egy szélesen elterjedt,
hanem egy igazán intenzív kereszténységet hozzon el. Ennek
1879-ben kell elkezdődnie, hogy azután három-négy
évszázadon át tartson. Most mi ennek a Michael-uralomnak a
korában élünk, és mindenekelőtt az antropozófusoknak kell
megérteniük, hogy mit jelent ebben a Michael által vezetett
korszakban élni.

Ám erről Harun al-Rasid és bölcs tanácsadója hallani sem akart.

Mindenekelőtt azt akarták, hogy a világon azok az impulzusok
uralkodjanak, amelyek a mohamedanizmusban vertek

237
gyökeret. A IX. században zajló szellemi küzdelem résztvevői
erősen szemben álltak egymással, az egyik oldalon Harun al-
Rasid és tanácsadója, a másikon Arisztotelész és Nagy Sándor,
vagyis azok az individualitások, akik bennük éltek.

Ami itt szellemi küzdelemként lejátszódott, annak utóhatása

megjelent az európai civilizációban, és máig is hat. Mert ami
odafent történik, az a földön is működik. Ez, mint impulzus
éppen attól az ellenállástól erősödött fel, amelyet Harun al-
Rasid és bölcs tanácsadója fejtett ki Arisztotelésszel és Nagy
Sándorral szemben, így ebből a találkozásból két áramlat
hatása indult ki: az egyik az arabizmust, képviseli, a másik
Michael impulzusai segítségével át akarja vezetni az
arisztotelizmust és alexandrinizmust a kereszténységbe.

E találkozás után Harun al-Rasid és bölcs tanácsadója nyugat

felé folytatta útját, és állandóan figyelte, ami a földi életben
történik. Egyikük az érzékfeletti létből hatékonyan részt vett
mindabban, ami ezután Észak-Afrikában, Dél-Európában,
Spanyolországban és Franciaországban játszódott le. A másik
körülbelül ugyanebben az időben átélte mindazt, ami a keleti
szellemi életben a Fekete-tengernél, illetve az európai
vidékeken tovább haladva egészen Hollandiáig és Angliáig
történt. Mindketten ugyanabban a korszakban érkeztek meg
az európai kultúrába, amikor újból megszülettek.

Az újraszületéseknél nem kell külső hasonlóságoknak

megjelenniük. Általában egészen téves úgy vélni, hogy aki
bizonyos szellemiséggel rendelkezik, az pontosan ugyanazzal a
szellemiséggel születik meg még egyszer. Ha az újraszületésről
és az ismétlődő földi életekről helyesen akarunk beszélni,
akkor az emberi lélek alapvető impulzusaiba mélyebben kell

238
belepillantanunk. Volt például egy híres pápa, VII. Gergely, aki
eredetileg Hildebrand közép-európai szerzetes volt, erős, igen
intenzív katolicizmust hozó pápaként tevékenykedett, és a
középkorban különösen naggyá tette a pápaságot. A XIX.
században Ernst Haeckelként született meg újra, aki éppen a
pápaság ellen küzdött. De Haeckel az újraszületett Hildebrand
apát, vagyis VII. Gergely volt. Ezzel csak azt akarom
megmutatni, hogy az ember nem szellemi alkatának külső
hasonlóságát viszi át egyik földi életéből a másikba, hanem a
benső lelki impulzusait.

Harun al-Rasid és tanácsadója védelmezően, segítően tudta az

arabok hadjáratait támogatni, amikor az arabok harcai
átcsaptak Afrikán át Spanyolországba. Ezután a
mohamedánizmus megszűnt ugyan, mint külső fenyegetés, de
belső lelki irányultságát átvitte ez a két szellem a múltból a
jövőbe, miközben áthaladt a halál és az újabb születés közötti
szellemi életen. Majd Harun al-Rasid újra megszületett, és új
földi életében Francis Bacon lett. Szinte vele egy időben
született meg bölcs tanácsadója is, és Amos Come- niusként, a
nagy pedagógusként jelent meg.

Tekintsenek arra, hogy mi származott egyfelől Bacontől, aki

csupán külsőleg volt keresztény, és teljesen az arabizmus
elvontságát hozta át az európai tudományba, és nézzék meg,
hogy Come- nius mit hozott a pedagógiába a tanítás külső
materialista szemléletességében és a tananyag egész
kezelésében. Ennek a vonásnak közvetlenül semmi köze nincs
a kereszténységhez. Bár Comenius együttműködött a Morva
testvérekkel és másokkal, közvetlen hatását egyfelől az
világítja meg, hogy előző életében azon a módon viszonyult az

239
emberiség egész fejlődéséhez, ahogy a Harun al- Rasid
udvarában virágzó szellemi kultúra.
Másfelől vegyék tekintetbe Bacon minden sorát, és mindazt,
ami Comenius úgynevezett szemléletes tanításának elvéből
fakad: rejtélyt találunk bennük, nem jutunk velük dűlőre.
Nézzük Bacont. Valóságos düh fogja el, amikor az
arisztotelizmus ellen hadakozik. Mindenben ott van ez a düh,
látjuk, hogy lelke mélyéről tör fel. A szellemi kutató a dolgokat
szellemi módon vizsgálja, rátekint Baconra és Comeniusra,
visszaköveti életüket az érzékfeletti világba is, ahol az ember a
halál és újabb születés között él. Belenézünk Francis Bacon és
Amos Comenius írásaiba, hangvételükben és mindenben
ellenszegülést találunk az arisztotelizmussal szemben. Mivel
magyarázhatjuk ezt?

Meg kell gondolnunk: amikor Bacon és Comenius leszállt földi

életébe, akkor már elmúlt az a kor, amikor Nagy Sándor és
Arisztotelész a középkori kultúrába ismét inkarnálódott, és
már vég- hezvitték azt, amit az arisztotelizmusért meg kellett
tenniük. Ekkor már egy másik arisztotelizmus volt jelen, mint
amit Bacon illetve Harun al-Rasid művelt, hiszen bennük
ugyanaz a személyiség van.

Képzeljék most el ezt az egész helyzetet. Vegyék a 869 körül

történt megbeszélést – ha szabad így kifejeznem – gondolják
meg, hogy ennek hatása alatt Harun al-Rasidban kialakul egy
lelki szándék, majd észreveszi, hogy a Földön kezdetét vette
valami, miután Nagy Sándor és Arisztotelész ismét lent voltak,
de az, amit ők meg akartak valósítani, nem annak folytatása,
amit a kereszténység előtti ókorban műveltek, mint földi
emberek. Ha ezt megfontoljuk, akkor teljesen megértjük azt a

240
lelki hangulatot, amely annál a találkozásnál kialakult. Bacon és
Comenius meglátták, hogy mi jött létre az arisztotelizmusból
és alexandrinizmusból, és ebből a körülményből megérthetjük,
hogy írásaikban bizonyos ellenséges hangnem uralkodik az
arisztotelizmussal és alexandrinizmussal szemben, különösen
Baconnél, de Comeniusnál is.

Látjuk, kedves barátaim, a történelem igazi szemlélete elvezet

a Földről az égbe. Meg kell ismernünk azokat az eseményeket
is, amelyek az érzékfelettiségben zajlanak le. Ha Bacont és
Comeniust érteni akarják, akkor vissza kell követniük őket
régebbi földi életükhöz. A skolasztika által kidolgozott
arisztotelizmust ugyancsak vissza kell követniük addig a
megbeszélésig, amely 869 körül történt, az ökumenikus zsinat
idején, és vissza kell menniük odáig, amikor Harun al-Rasid és
bölcs tanácsadója az arisztotelizmust és alexandrinizmust
művelte, ahogy ez az ő korukban lehetséges volt. Így a földi élet
történései csak az érzékfeletti világnak a fizikai világba való
behatásaiból válnak érthetővé. Ezt szeretném hangsúlyozni,
hogy belássuk, hogy csak az ismétlődő földi életek követése
révén világosodhat meg számunkra, hogy mi mozgatja belülről
az ilyen személyiségeket.

Az idő túlságosan előrehaladt, hogy kifejtsem a továbbiakat

ezen a területen, csak arra utalok még néhány szóval, ami
lekerekíti és befejezi ezeket a gondolatokat.

Ha az emberiség civilizációjának előrehaladását úgy

szemléljük, ahogyan eddig tettük, akkor azt találjuk, hogy a
keresztény fejlődésbe egy olyan elem nyomult be, ami nem
illeszkedik hozzá, hanem erősen az arabizmus felé hajlik. Ez
éppen olyan egyéniségek révén történt meg, mint Harun al-

241
Rasid és a későbbi Amos Comenius. Így jelenkorunkban,
mondhatnám, egyfelől a kereszténység egyenes vonalú
előrehaladását látjuk, másfelől a fejlődésre hat az arabizmus is,
különösen az elvont tudományok területén.

Főképpen a következőket szeretném kiemelni: két áramlatot

követtünk, amelyek spirituális vizsgálatakor fel kellett, hogy
emeljük tekintetünket az olyan érzékfeletti történésekhez is,
mint amilyen Arisztotelész és Nagy Sándor találkozása volt
Harun al-Rasiddal és bölcs tanácsadójával. Sok minden
bontakozott ki ilyen módon, ami azután egyfelől az igazi
kereszténység elterjedésének impulzusává vált, másfelől az
igazi kereszténység fejlődését akadályozó impulzusnak
bizonyult.

Mivel azonban a szellemi világban a michaeli fejlődés a már

jelzett módon halad előre, azért a jövő számára fennáll az a
perspektíva, hogy a kereszténység Michael impulzusának
jegyében kapja meg a maga igazi alakját. Mert az
érzékfelettiségben is a Michael-impulzus jegyében zajlott a
más áramlatokkal való konfrontáció.
Még azt szeretném mondani, hogy az Antropozófiai
Társaságban sokféle személyiség van együtt. Ezeknek a
személyiségeknek is olyan karmájuk van, amely visszavezet a
régebbi korokba, de különbséget találunk, ha először a
születésük előtti szellemi életükre tekintünk, majd pedig a
régebbi földi életeikhez megyünk vissza. Kevesen vannak
ugyanis az antropozófiai mozgalomhoz őszintén közeledők
között, akik a szellemi világban karmájukkal nem vettek részt a
most leírt folyamatokban. Akik őszintén törekednek arra, hogy
csatlakozzanak az Antropozófiai Társasághoz, azok valamilyen

242
módon kapcsolódtak az olyan történésekhez, mint Nagy
Sándor és Arisztotelész találkozása Harun al-Rasiddal és bölcs
tanácsadójával. A karma elvezette őket oda, ami úgy jelenik
meg a mostani földi életükben, hogy a spiritualitást olyan
módon igyekeznek megszerezni, ahogyan azt az antropozó- fiai
mozgalomban művelik.

Itt még meg kell jegyeznem valamit. A Michael-korszak

különleges voltának köszönhetően azok a személyek, akik
most karmájukkal ehhez a michaeli irányhoz kötődve lépnek
be az antropozófiai mozgalomba, azokkal az fog történni, hogy
nem lesz számukra érvényes az újratestesülés bizonyos
törvénye, és a XX- XXI. század fordulója körül újra meg fognak
jelenni a Földön – vagyis egy századnál kevesebb év elmúltával
– hogy teljes kifejlethez juttassák el azt, amit majd akkor kell
megtenni a Michael- impulzus antropozófiai művelésében. Ha
a kellően intenzív érdeklődés kialakul az emberben az ilyen
témák iránt, mint amelyekről ma is beszéltem, akkor abban
kifejeződik az a belső törekvés is, hogy valaki valóban
antropozófus legyen. És éppen e dolgok megértésével veszi fel
magába azt az impulzust is, hogy egy évszázadnál rövidebb idő
múlva ismét megjelenjen a Földön, hogy kiteljesítse azt, amit
az antropozófia akar.
Kedves barátaim, gondolkodjanak el ezen, érezzék át ezt a
néhány tájékoztató megjegyzést, amelyet hozzáfűztem mai
fejtegetésemhez. Esetleg több mindent találnak ebben a
néhány szóban, ami helyesen illesztheti önöket az
antropozófiai mozgalomba, megfelelően orientálhatja önöket,
és így az antropozófiai mozgalommal való összetartozásukat is
mélyen a karmájukhoz tartozónak érezhetik.

243
Torquay, 1924. augusztus 21.
[Michael révén kozmikus naperők hatolnak az ember fizikai és
étertestébe. Michael mellől elmaradt az általa régebben
kormányzott kozmikus intelligencia. Beleáradt az emberek
lelkébe, mint saját intelligenciájuk. Michaelnek az emberi
szívben kell ismét rátalálnia. Tintagélben, ahol régebben Artus
vára állt, még ma is meglátható a természet működésében a
Nap hatása a földi anyagban. Ez volt a pogány áhitat lényege.
Az Artus lovagok tizenketten harcoltak a külső civilizációért. A
Grál-áramlat ellentétes az Artus-áramlattal, és csak az
emberek szívében keresi a Nap szellemiségét. A Chartresi Iskola
közbülső helyen áll az Artus és Grál áramlat között. A Földet
elhagyó chartresi tanítók találkoznak a Földre leszálló
arisztotelikusokkal. Michaeli iskolája a szellemi világban.]
Ma kaptunk még egy órát, szeretnék ezért kiegészítésül
hozzáfűzni néhány dolgot a már elmondottakhoz, hogy jobban
betekinthessünk témánkba. Ezeket most könnyebben
megérthetik, mivel bizonyos alapokat már megszereztek,
részint a tagok legutóbbi összejövetelein, részint a délelőtti
órákon. Érinteni fogok dolgokat, amelyek az Antropozófiai
Társaság karmájával is összefüggnek. Ezeket a témákat azután
Londonban fejtem ki tovább a következő napokban.

Az eddig tartott előadásokból kiderült: korunk megítélésében

el kell jutnunk ahhoz a nézőponthoz, hogy a mai civilizált
emberiség szellemi vezetése annak a lénynek az impulzusa alá
tartozik, akit a kereszténység Michael névvel jelöl. A szellemi
életnek ez a különleges uralma – nevezzük így – a XIX. század
hetvenes éveiben kezdődött. Mint már elmondtam, ezt

244
Gábriel uralma előzte meg. Szeretnék most néhány, Michael
mai korszakával is összefüggő dologról beszélni.
Amikor a földi életben Michael beleárasztja impulzusait az
emberiség fejlődésébe, azt mindig olyan szellemként teszi, aki
a Naperőket, a Nap szellemi erőit vezeti be az emberi
fejlődésbe. Ezzel függ össze, amint ma reggel a nyilvános
előadásokon hallhatták, hogy az ember nappal, ébrenléte
során fizikai és étertestébe befogadja ezeket a Nap-erőket.

Michael mostani uralma nemrégen kezdődött, három-négy

évszázadig fog tartani, és arra irányul, hogy a Nap kozmikus
erői végérvényesen belejussanak az ember fizikai és
étertestébe. Mindenekelőtt azt kell megkérdeznünk, hogy
milyen fajta erőket és impulzusokat jelentenek ezek a
kozmikus Nap-erők?

Michael elsősorban napszellem. Ezért az a szellem is, akinek

korunkban főképpen az a feladata, hogy a kereszténység
lényegesen elmélyüljön a maga igazságában. Krisztus a Napról
származik. Krisztus naplény, és Jézus teste által élt a Földön –
mint gyakran kifejtettem – azóta pedig érzékfeletti módon él
együtt az emberi világgal. Az emberiségnek azonban
lassanként éretté kell válnia arra, hogy felvegye lelkébe azt az
egész misztériumot, ami Krisztussal függ össze. Az elmélyülés
leglényegesebb szakaszának a mostani Michael-korszakban
kell bekövetkeznie.

Amikor a Nap-erők hatnak a Földre, akkor mindig egy olyan

impulzus hullámát is magukban foglalják, amelyet
intellektuális hullámnak nevezhetünk, és amely áradóan ömlik
a földi civilizációba. Mert az ember egész intellektusa és a világ
intellektusa általánosságban, amennyiben a mi világunkat
245
vesszük figyelembe, a Napról származik. Minden
intellektualitás forrása a Nap.
Amikor kimondjuk ezt az igazságot, akkor talán jelenkorunk
emberében is némi érzelmi ellenállást veszünk észre, hiszen
egészen helyes, ha az intellektus mai formáját nem tartjuk
túlságosan sokra. Éppen az nem tudja a mai intellektualitást
sokra tartani, aki megismerkedik a spirituális élettel. A mai
intellektualitás elvontan logikus, olyasmi, ami árnyszerű
fogalmakkal és eszmékkel tölti fel az embert, amelyek messzire
elkerülik az életteli valóságot, és a világon és az emberen
átlüktető meleg, ragyogó élethez képest hidegek, szárazak és
józanok.

Az intelligencia azonban csak ma ilyen, mert mai

intelligenciánk még csak kezdet az emberiség általános
tudatfejlődésében, mint ahogyan a Michael-korszaknak is csak
a kezdetén állunk. Ez az intelligencia egykor egészen mássá fog
alakulni. Ha képet akarunk alkotni arról, hogy ez az
intelligencia hogy fog változni az emberiség fejlődése során,
akkor gondoljunk arra, hogy Aquinói Tamás az égitesteken
található lényeket az intelligencia névvel jelölte a középkori
keresztény filozófiában. A mai materialista felfogással
ellentétben azt kellett mondanunk, hogy az égitestek szellemi
lények lakóhelyei. Ezt a mai ember idegenkedve hallja, mert az
égitestekre feltekintve nem is gondol arra, hogy ilyenkor olyan
lényekhez tekint fel, akiknek közük van az ő saját életéhez is,
és akik az égitesteken laknak, ahogyan mi emberek a Földön
lakunk.

Aquinói Tamás a középkorban, a XIII. században megnevezi az

égitesteken lakó lényeket, bár egy-egy égitestről még mindig

246
inkább, mint egységes lényről beszél, ahogyan a földi
emberiséget is egységes lénynek mondanánk, ha egy távoli
bolygóról szemlélnénk. Bár nem mondja ki nyíltan, hogy egyes
lények laknak-e az égitesteken, vagy pedig sok lény – mint
ahogy ezt mi tudjuk róluk, és szellemi lények kozmikus
lakóhelyének tekintjük az égitesteket – tehát ha az égitest
egységes lényéről beszél is, mégis az égitestek
intelligenciájáról van szó nála. Ez a középkori egyházi tanító
még olyan hagyományokról tud a XIII. században, amely akkor
már el- halóban, hanyatlóban volt, mégis világosan utalt arra,
hogy amit intelligencia néven foglalunk össze, az valamikor
másmilyen volt, mint ma.
Ha visszamegyünk az emberiség fejlődésének ősrégi
korszakaiba, akkor az ember – mint már említettem ezeken az
előadásokon – a gondolatokat nem önmagából hozta létre, és
nem is a saját erejéből gondolkodott a világról. Mert a
gondolkodás, mint belső lelki képesség, a gondolatok
alkotásának belső aktivitása igazából csak a XV. századtól
kezdődően bontakozott ki, amióta a tudati lélek behatolt az
emberiség fejlődésébe. Ha visszamegyünk a kereszténység
előtti korba, a régi időkbe, ott mindenütt azt találjuk, hogy az
emberekből hiányzik annak tudata, hogy ők maguk
gondolkodnának. Nem is érzik azt, hogy saját gondolataik
vannak, hanem inkább az az érzésük, hogy a gondolatok a
dolgokból nyilatkoznak meg számukra. Az intelligencia
mindenütt kozmikusan árad szét, az intelligencia a dolgokban
van. A dolgok gondolati tartalmát, intelligenciatartalmát úgy
észlelik, mint ahogyan például a színeket. A világot betölti az
intelligencia, mindenütt jelen van. Az ember ezt az
intelligenciát csak a legújabb kor folyamán sajátította el. Azt
mondhatnánk: az intelligencia szétterül a nagy
247
világmindenségben, és a legújabb korban minden egyes ember
megkapott belőle egy- egy cseppet. Ezután már ilyen az ember.
A régi embernél azonban ez még úgy volt, hogy amikor
gondolkodott, akkor minden pillanatban tudatában volt annak,
hogy a gondolatokat inspiráció útján kapja, kívülről
nyilatkoznak meg számára. Vagyis csak a világmindenségnek
tulajdonított intelligenciát, önmagának nem.
Ez a kozmikus intelligencia a Napról terjed szét. Szétsugárzik az
egész világra, mint ahogy a fény is. Irányítója minden korban
az a szellem volt, akit Michaelnek nevezünk. Michael
kormányozza a kozmikus intelligenciát. Az újabb keresztény
korban azonban az a jelentős esemény következett be, hogy a
Golgotai Misztérium után lassanként kihullott Michael kezéből
a kozmikus intelligencia irányítása, elveszítette.

Michael azóta irányította a kozmikus intelligenciát, amióta a

Föld létezik. Amikor egy ember gondolatokat, vagyis
intellektuális tartalmat érzett magában, akkor ezeket a
gondolatokat még Nagy Sándor és Arisztotelész korában sem a
saját gondolati tartalmának, hanem Michael hatalma által
kinyilatkoztatott gondolatoknak, tekintette, még ha ezt a
szellemi lényt másképp is nevezték azokban a „pogány”
időkben. Michael azonban lassanként elveszítette ezt a
gondolati tartalmat. Ha betekintünk a szellemi világba, azt
látjuk, hogy ez az intelligencia leszáll a Napról a Földre, ami a
VIII. keresztény század környékén megy végbe. Egyes emberek
már a IX. században elkezdik saját intelligenciájuk
kifejlesztését, mondhatnám, a későbbi emberek
előfutáraként. Ekkor lép be az intelligencia az emberi lélekbe.
Michael és az övéi letekintenek a Napról a Földre, és azt

248
mondják: amit örökkévalóságokon keresztül irányítottunk, az
elvált tőlünk, elveszítettük; leáramlott tőlünk, és most már a
földi ember lelkében van. A Napon ilyen érzület hatotta át
Michael közösségét.

Nagy Sándor idejében, de már századokkal azelőtt is, Michael-

korszak volt a Földön. A Golgotai Misztérium eseményekor
azonban Michael övéivel együtt már a Napon tartózkodott.
Ekkor nemcsak azt látták, hogy Krisztus elhagyja a Napot a
Golgotai Misztérium idején, hiszen Michael hívei nem Krisztus
közeledését látták, mint a Föld lakói, hanem a Napról való
távozását. Egyúttal azt is látták, hogy az intelligencia fölötti
uralmuk lassanként elvész.

Így az emberiség újabb fejlődése során bekövetkezik az, hogy

a fejlődés a Golgotai Misztériumtól kezdve így folytatódik: ha
ez a szellemi-égi vonal és ez a földi (a rajzon piros és sárga),
Krisztus eljön a Földre, és már a Földdel fejlődik tovább. Az
intelligencia pedig lassanként leereszkedik a Földre, egészen a
VIII., IX. századig (az ábrán zölddel jelölve).
Az emberek ettől kezdve a saját egyéni, személyes
intelligenciájuknak kezdik tulajdonítani azt, amit az
úgynevezett tudományban, általában a gondolataikban
kibontakoztatnak. Michael most az emberek között látja azt,
amit korszakokon keresztül kormányzott. Michael
közösségének az lesz a hangulata: a következő uralkodásunk
idején – ennek a XIX. század utolsó harmadában kell majd
kezdődnie – amikor ismét áthatjuk impulzusainkkal a földi
civilizációt, akkor újra meg kell találnunk az égből a Földre
ereszkedett intelligenciát, hogy az emberek szívébe, lelkébe

249
vezessük azt, amit korszakokon át a Napról, a kozmoszból
kormányoztunk.
Így, ebben az időben előkészül az, amikor Michael közössége
már az emberek szívében találja meg, amit elveszített, és ami
a Golgotai Misztérium hatására úgyszólván megtett egy
hosszabb utat az égből a Föld felé. Michael és az övéi arra
törekednek, hogy a Nap-szférából kihullott intelligenciát
Michael korától, a XIX. század hetvenes éveitől kezdve ismét
megszerezzék az emberek szívében. Aki látja a kozmoszban a
szellemiséget, annak számára Michael a Napról most a Földre
törekszik, és a jövőben a földi emberek szívében, lelkében akar
helyet foglalni. Ennek a folyamatnak mi korunkban kell
elkezdődnie, ami arra is irányul, hogy eljuttassa a
kereszténységet a mélyebb igazságokhoz. Krisztus, mint
naplény csak Michael, a napszellem révén kaphatja meg igazi
értelmezését és azt, hogy az emberiség átélje magában
Krisztust. A megértést, vagyis az intelligenciát mindig Michael
kormányozta, de most már ezt nem tudja a kozmoszban
megtenni, a jövőben azt az emberek szíve által akarja
kormányozni.

Ha ma az intelligencia valamilyen megnyilvánulását

tapasztaljuk, és meg akarjuk keresni eredetét, akkor egy ember
fejéhez fordulunk, mivel az intelligencia mintegy leszállt az
égből a Földre, az emberi lélekben működik, és az ember feje
révén belülről nyilvánul meg. Ez nem volt mindig így, amikor az
intelligenciára törekedtek, arra, ami a kozmoszból
intelligenciaként nyilatkozott meg. A régebbi korokban az
ember nem a fejének fejlesztésével törekedett az
intelligenciára, hanem az inspiráció a kozmosz erőiben kereste.

250
A kozmikus intelligencia keresésének egy régi példáját
fedezhetjük fel – ahogy ma már nem keressük, de valaha így
történt – ha Tintagelben ott állunk azon a helyen – ahogy múlt
vasárnap megadatott számunkra – ahol egykor Artus király
kastélya állt, ahol egykor Artus uralkodott, és tizenkét társával
meglehetősen különös, de az európai világ számára jelentős
dolgokat művelt.

Amit a történelmi dokumentumok közölnek Artusról és

kerekasztaláról, abból nem egykönnyen kapunk képet arról,
hogy mi is volt tulajdonképpen a feladata Artus úgynevezett
kerekasztalának. Elképzelhetjük, ha szellemi tekintettel
nézünk szét azon a helyen, ahol egykor a kastély állt, és
rátekintünk a tenger egy darabjára, megfigyeljük azt a
partszakaszt, amelyet egy hegy kúpja mintegy kettéválaszt.

Ekkor viszonylag hamar megláthatjuk a fény és a levegő

csodálatos játékát, de a fényben és levegőben élő elementáris
szellemek mozgását is. Megláthatjuk, hogy bizonyos szellemi
lények hol a napsugarakkal özönlenek a Föld felé, hol a
csillogóan áradó eső nedvdús zuhogásában tükröződnek, és
ebben a csillám- lásban ott kavarog mindaz, ami a Föld
nehézkedési erőinek van alávetve, és a levegőben nyilatkozik
meg a sűrűbb levegőszellemekben. Azt is láthatjuk, hogy
amikor eláll az eső, és a napsugarak tisztán áthatják a levegőt,
az elementáris szellemek játéka egészen másként megy végbe.
Ekkor a Nap hatását látjuk a földi anyagban. Amikor ezt
különösen egy ilyen helyen nézzük, akkor „pogány áhítat” vesz
erőt rajtunk. Ilyenkor nem lehetünk keresztény módon
áhítatosak, a pogány áhítat más, mint a keresztény áhítat. A

251
pogány áhítat azt jelenti, hogy szívünkkel és érzületünkkel
átadjuk magunkat a természeti hatásokban élő szellemi lények
sokaságának.
A mai embernek a jelen civilizációs körülményei közepette
általában nincs lehetősége arra, hogy megragadja a természeti
erők játékában megnyilvánuló ilyen hatásokat. Ezekbe csak a
beavatott megismerés képes behatolni. De amit a szellemiben
kell elérnünk, ahhoz mindig hozzátartozik valamilyen alapvető
feltétel is. Ma reggel egy példán magyaráztam el, hogy minek
kell fellépnie a külső jelenségek megismerésekor, ehhez két
ember egymással összhangban álló karmájának kell hatnia.
Valami különleges feltétel kellett ahhoz is, hogy Artus királynak
és övéinek feladatába és missziójába megfelelő módon
áramolhasson be az, ami olyan csodálatosan, szellemien
nyilvánult meg a tenger felől.
Ez egészen olyan, mintha a tenger fodrozódó, habzó
hullámainak játéka ma is folytatódna a Naptól
keresztülragyogott, átsugárzott levegő régiójában, mintha a
természet itt ma is még mindenütt szellemivé válna a tenger
felett, és ezeknél a hegyeknél. De a természet szellemivé vált
hatásának megragadásához akkoriban hozzátartozott, hogy
ezeket ne csak egyetlen ember tapasztalja. Ehhez olyan
emberek csoportjára volt szükség, akiknek egyike a
középpontban, mint Nap állt, tizenkét társát pedig úgy
nevelték, hogy temperamentumukban, kedélyükben, lényük
egész megnyilvánulásában együttesen olyan tizenkettősséget
adjanak, amely olyanféleképpen tagolódott tizenkét különálló
emberre, mint a Nap körül elhelyezkedő állatövi csillagképek.
Így ezt a kerekasztalt úgy képzeljük el, hogy Artus királyé volt a
középső hely, körös-körül pedig tizenketten helyezkedtek el.

252
Amikor tanácskozásra gyűltek össze, akkor az állatövi képek,
mint jelképek, jelek voltak felettük, amelyek megmutatták,
hogy milyen kozmikus befolyást képviselnek.
Európa civilizációja mintegy innen indult ki. Artus király és
tizenkét híve felvette a Napról érkező erőket, hogy azután nagy
hadjáratokat vezessenek Európa különböző vidékein, és azért
harcoljanak, hogy kiűzzék azokat a régi vad démoni hatalmakat
az emberekből, amelyek akkoriban még nagyrészt benne éltek
az európai lakosságban. Artus király tizenkét társa a külső
civilizációért harcolt, ő pedig vezette őket.

Feltehetjük a kérdést: milyennek érezte magát ez a tizenkét

ember, azaz miknek érezték magukat? Ezt csak akkor értjük
meg, ha visszaemlékezünk az előbb mondottakra. Az emberek
nem éreztek *magukban saját intelligenciát. Nem mondták,
hogy gondolataikat, intelligens gondolataikat önmaguk
dolgozzák ki, hanem az intelligenciát kinyilatkoztatásnak
érezték. És itt is a kinyilatkoztatásokat egy tizenkét- vagy
tizenhárom tagú csoporton keresztül megjelenve várták. Így
fogadták magukba azt az intelligenciát, amelyre szükségük volt
a civilizáció impulzusainak kialakításához. Ok szintén annak a
hatalomnak érezték alávetve magukat, amelyet keresztény-
héber névvel Michaelnek nevezünk. Artus kastélyának egész
jellege azt mutatja, hogy az Artus király által vezetett tizenkét
tagú csoport teljes mértékben egy Michael-csapat volt,
mégpedig abból a korból, amikor még Michael kormányozta a
kozmikus intelligenciát.

Sőt, ez a csapat ragaszkodott a legtovább ahhoz, hogy

biztosítsa Michaelnek a kozmikus intelligencián gyakorolt
uralmát. Ha ma rátekintünk Artus kastélyának romjaira, úgy az

253
Akasha Krónikából szinte még ma is érezzük, ahogyan a kastély
egykori hatalmas kapuiról lehullanak a kövek, és a kövek
hullásával mintegy az intelligencia leereszkedésének földi
képét érezzük át, ahogyan a kozmikus intelligencia
leereszkedik Michael kezéből az emberek lelkületébe.

De egy másik helyen Artus és Michael áramlata mellett egy

ezzel ellentétes áramlat alakul ki, ott, ahová később a
bensőségesebb kereszténység menekül, és létrejön a Grál
áramlata. Tevékenységére a Parsifal-mondában találnak
utalást. Megjelenik tehát a Grál áramlata. Ebben a Grál-
áramlatban is megfigyelhető az egy köré gyűlt tizenkettő, de
ezek már tudnak arról, hogy az intelligencia, az intelligens
gondolatok már nem az égből a Földre áramolva nyilatkoznak
meg, hanem ami leáramlik, az a földi gondolatokhoz képest
olyan, mint Parsifal, a tiszta balga. Tehát most ez áramlik le az
égből, és az intelligenciát már csak a földi régióban keresik.
Északon itt áll Artus vára, ahol még a kozmikus intelligenciára
gondolnak, még be akarják vezetni a világmindenség
intelligenciáját a földi civilizációba. Ott áll viszont az ellentétes
Grál vára, ahol az intelligenciát már nem az égből várják,
hanem úgy látják, hogy ami bölcs az emberek előtt, az balga az
Isten előtt, és ami bölcs az Isten előtt, az balga az emberek
előtt. E délen fekvő kastélyból olyasmi áramlik ki, ami az égi
intelligencia mellőzésével akarja megszerezni az intelligenciát.

Ha tehát valóban beleilleszkedünk azoknak a régi koroknak a

történéseibe, amelyek még visszautalnak azokra az időkre,
amikor odaát Elő-Ázsiában a Golgotai Misztérium történt,
akkor egyfelől egy olyan heves törekvést találunk, hogy az
artusi elv révén biztosítsák Michaelnek az intelligencián

254
gyakorolt kozmikus uralmat. Másfelől, Spanyolországból
kiindulva, a Grál-elvben azt látjuk, hogy a jövőben az
intelligenciát a Földön kell megtalálni, az égből többé már nem
áramlik le. Az egész Grál-monda ezt fejezi ki.

Így ezt a két áramlatot egymás mellé állítva egy nagy kérdésbe
is ütközünk azáltal, ami, mondhatnám, történelmileg lépett az
emberek elé, tudniillik az artusi elv hatása és a Grál-elv hatása.
Felmerült a kérdés: hogyan találja meg az útját nemcsak egy
ember, mint Parsifal, hanem maga Michael is az artusi elv
képviseletétől, amely Michael kozmikus uralmát akarja
biztosítani, a Grál- elv képviseletéhez? Ez utóbbi utat akar
nyitni Michaelnek a szívekbe, az emberek érzületébe, hogy az
intelligenciát Michael már ott ragadhassa meg.

Mindez korunknak azzal a nagy problémájával fonódik össze,

hogy a Michael-korszak során a kereszténység egy mélyebb
értelmét kellene megragadnunk. Ez a probléma érzékletesen
jelenik meg ebben az ellentétben megfogalmazva: az egyik vár
romhalmazban áll Tintagelben, a másik várat pedig az emberek
nem könnyen láthatják meg, mert minden oldalról körülveszi
egy szellemi erdő, amely 60 mérföldre terül el körülötte. E két
vár között azonban ott feszül a hatalmas kérdés: hogyan ad
Michael új impulzust ahhoz, hogy a kereszténység igazságát
megérthessük?

Nem mondhatjuk, hogy Artus király lovagjai nem harcoltak

Krisztusért, avagy a Krisztus-impulzus értelmében. De az élt
bennük, hogy Krisztust még a Napon keresték, és nem akartak
felhagyni azzal, hogy Krisztus lénye a Napon van. Éppen ezáltal
érezték úgy, hogy ők az eget hozzák le a Földre, és michaeli
harcukat a napsugarakból ható Krisztusért vívják. A Grál

255
áramlatában viszont a Krisztus-impulzus már más értelemben
hatott: annak teljes tudatosságával, hogy a Krisztus-impulzus
lejött a Földre, és azt az emberek szívének kell hordoznia, hogy
ez a Krisztus-impulzus egyesítse a Nap legszellemibb részét az
emberek földi fejlődésével.

Ezekben a napokban beszéltem azokról az individualitásokról,

személyiségekről, akik a XII. században még Chartres magas
szellemiséggel áthatott iskolájában működtek. Felhívtam a
figyelmüket a chartres-i iskola olyan nagy tanítóira, mint
Bernardus Sylvestris, Bernardus von Chartres, Alanus ab
Insulis, és még néhányukra, akiket sok tanítvány vett körül. Ha
mindazt megnézzük, amit már jellemeztem e nagy chartres-i
tanítók sajátosságairól, akkor azt mondhatjuk: még élt bennük
valami az eleven lényszerű természet régi hagyományából,
nem egy elvont természetről tudtak, amely csupán materiális.
Ezért lebegett még valamennyire a chartres-i iskola felett az a
Nap-kereszténység, amelyet mint impulzust Artus
kerekasztalának hősei Michael lovagjaiként igyekeztek a
világba juttatni.
Ez a chartres-i iskola sajátos módon illeszkedik az északi Artus-
princípium és a déli Krisztus-princípium közé. Az érzékfeletti,
láthatatlan impulzusok Artus várának és a Grál várának
árnyékaiként hatottak Chartres – ahogy ma mondanánk –
előadótermeinek lelkes tanítványaira, nem is annyira a tanítás
tartalmában, inkább egész hangnemében, magatartásában,
hangulatában.

Ebben a korban a kereszténységet különösen ezek a chartres-i

tanítók úgy képviselték, hogy Krisztusban, aki megjelent a
názáreti Jézusban, a magasztos Nap-lényt látták. Így ha

256
Krisztusról beszéltek, akkor a Grál szemlélete alapján a Föld-
fejlődésben tovább ható Krisztus-impulzust látták, de
ugyanakkor látták a Nap-impulzus leáramlását is Krisztuson
keresztül.

Amit a szellemi szemlélet számára a chartres-i tanítás alapvető

hangvétele nyújtott, azt nem kapjuk meg azokból az irodalmi
dokumentumokból, amelyek a chartres-i iskola egyes tanítóitól
származnak. Ezek a mai olvasó számára szinte névsorok
katalógusának tűnnek. Aki azonban spirituális megértéssel
olvassa ezeket, az meglátja a bőségesen említett nevek,
szakkifejezések és definíciók között található rövid, közbeeső
mondatokban azt a mélységes spirituális megértést, amellyel
ezek a chartres-i tanítók még rendelkeztek.

A chartres-i tanítók a XII. század vége felé áthaladtak a halál

kapuján a szellemi világba. Ott találkoztak azzal a másik
áramlattal, amely a régi Michael-korhoz kapcsolódott, de
nagyon is számolt a kereszténységgel: az égből a Földre érkező
Krisztus-impulzussal. A chartres-i tanítók a szellemi világban
találkoztak mindazzal, amit az arisztotelikusok a kereszténység
előkészítéséért tettek a maguk idejében, akkor, amikor Nagy
Sándor hadjáratot vezetett Ázsiába. Találkoztak az
arisztotelikusokkal, de a szellemi világban tartózkodó
Arisztotelésszel és Nagy Sándorral is. Amit ők ketten magukban
hordoztak, az nem lehetett ekkor a Földön, mivel a régi,
természeti jellegű kereszténység meghaladásának
álláspontján álltak, amely még tükröződött a chartres-i
tanításban. Ebben még megvolt – ha mondhatom így – a
pogány kereszténység, a kereszténység előtti kereszténység
utóhatása, mint ahogyan Artus körében is. Az arisztotelikusok,
az alexandrinizmus megalapítói ezért nem lehettek a Földön

257
abban az időben, amikor a chartres-i tanítók működtek. Az ő
idejük valamivel később jött el, a XIII. századtól kezdődően.
A közbeeső időben azonban egy jelentős esemény történt.
Amikor a chartres-i tanítók és mindazok, akik hozzájuk
tartoztak, áthaladtak a halál kapuján és felemelkedtek a
szellemi világba, akkor még találkoztak az arisztotelikusokkal,
akik éppen arra készültek, hogy leszálljanak a földi világba, és
karmájuknak megfelelően a dominikánus rendhez
csatlakozzanak, amely elsősorban az arisztotelizmust és
alexandrinizmust képviselte. A chartres-i tanítók tehát ezekkel
a leszállásra készülő lelkekkel találkoztak. Mai kifejezéssel azt
lehetne mondani, hogy a XII. és XIII. század fordulóján, a XIII.
század elején egyfajta tanácskozást tartottak az éppen
megérkező és a leszállni kezdő lelkek. Ezen a tanácskozáson
egy nagy megegyezés jött létre közöttük, amennyiben az
arisztotelizmust és alexandrinizmust egyesíteni akarták a Nap-
kereszténységgel, ahogyan az például a Grál-elvben nyilvánult
meg, és ahogyan azután megjelent a chartres-i tanításokban is.
Az alexandrinikusok leereszkedtek, és megalapították a ma
már alig méltányolt, de szellemileg mégis jelentős skolasztikát.
Ebben kiálltak amellett, amit először csak egy szélsőségesen
radikálisan hangzó formában lehetett kimondani: az ember
személyes halhatatlanságának keresztény értelemben vett
elvét. A chartres-i tanítók ezt a személyes halhatatlanságot
nem képviselték ilyen élesen, mert magukban hordozták azt a
felfogást, hogy a halál kapuján áthaladó lélek visszatér az
istenség ölébe. Sokkal kevésbé beszéltek személyes,
individuális halhatatlanságról, mint a dominikánus tanítók, a
skolasztikusok.

258
Több jelentős esemény játszódott ekkor le. Amikor például a
skolasztika egyik tanítója lejött a szellemi világból, hogy az
arisztotelizmust keresztény értelemben terjessze, a leszállás
idején – a karma szándéka szerint – még nem volt lehetőség
arra, hogy a Grál-princípium mélyebb tartalma teljes
értelemben összekapcsolódjon a lélekkel. Ezért értette meg
Wolfram von Eschenbach a Grált csak viszonylag későn. Egy
valamivel később leérkező másik lélek hozta utána a megfelelő
tudnivalókat, és így a dominikánus rendben egy idősebb és egy
fiatalabb dominikánus beszélte meg azt, hogy hogyan
kapcsolják össze az arisztotelizmust egy inkább természeti
jellegű kereszténységgel, amilyen ez Artus körében is volt.
Ezután a dominikánus tanítók is felmentek a szellemi világba.
Ekkor történt az a nagy tanácskozás magának Michaelnek
vezetésével, aki letekintve a most már a Földön található
intelligenciára, összegyűjtötte híveit: a földöntúli világ szellemi
lényeit, nagyszámú elementáris lényt, és igen sok testetlen
állapotban élő emberi lelket, akiket belső lelki alkatuk a
kereszténység megújítására ösztönzött. Ennek eredménye a
fizikai világba még nem hatolhatott le azonnal, mert még nem
volt itt az ideje. De Michael vezetésével megalapítottak egy
hatalmas érzékfeletti bölcsesség-közösséget, amelyben
összegyűltek mindazok a lelkek, akiket még megérintett a
pogányság lehelete, de már a kereszténység felé igyekeztek, és
azok a lelkek is, akik az első keresztény századokban valamikor
lent éltek a Földön, és szívükbe fogadták a kereszténységet,
ahogyan akkor létezett. Kialakult Michael csapata, amely az
érzékfeletti régióban, a szellemi világban megismerte azokat a
tanításokat, amelyeket részben Nagy Sándor korának michaeli
tanítói adtak át, részben a Grál-hagyomány korának michaeli

259
tanítói, és azok a michaeli tanítók is, akik olyan impulzusokat
hordoztak, mint amilyenek Artus impulzusai is voltak.
A kereszténység minden árnyalatában megjelenő lelkeket
vonzotta ez a Michael-közösség, amelyben egyfelől
összefoglalták a tudást a régi misztériumokról, minden
spirituális jellegű ősi impulzusról, de utaltak a jövőre is, a XIX.
század utolsó harmadára, amikor Michael újra a Földön fog
működni. Ekkor mindazoknak a tanítóknak le kell majd
menniük a Földre, akik most a Michael vezetése alatt működő,
mondhatnám, mennyei iskolában fejlődtek tovább a XV., XVI.
században.
Ha keresik azokat a lelkeket, akik ekkor Michael iskolája köré
gyülekeztek későbbi földi korszakukra felkészülve, akkor
számos olyan lelket találnak közöttük, akik ma az antropozófiai
mozgalomba törekszenek. A karma úgy vezette ezeket a
lelkeket, hogy a halál és újabb születés közötti életükben
Michael köré gyűltek, hogy majd egy kozmikus
kereszténységet hozzanak a Földre.
Az antropozófiai mozgalmat valójában az teszi Michael
mozgalmává, a kereszténységet igazán megújító
mozgalommá, hogy a karma ilyen előzményekkel,
előfeltételekkel rendelkező lelkek egész sorát egyesítette, akik
tiszta szívvel jöttek az antropozófiai mozgalomba. Ez a
megújítás rejlik az antropozófiai mozgalom karmájában. Ezt
hordozza az a sok egyes ember is a karmájában, aki őszintén
közeledik az antropozófiai mozgalomhoz. Az antropozófiai
mozgalom feladata különösképpen az, hogy belevigye a
világba ezt a Michael-impulzust, amelyet ezen a módon lehet
konkrétan körülírni. Ez a Földön számos helyen felismerhető,

260
és nem kevésbé megrendítően jelenik meg előttünk ott is, ahol
megpillantjuk Artus romba dőlt kastélya körül a természet
csodálatos játékát.
Michael impulzusának az évszázadok haladtával be kell jutnia
a civilizációba, hogy megóvja azt a teljes pusztulástól.
Még egyszer szívükbe akartam ezt vésni ezen a mai előadáson,
amelyet még ajándékba kaptunk.

261
London, 1924. augusztus 24.
[Az atlantiszi kor utáni ember három tudatállapota. Az ősi idők
emberei számára a karma szemlélése a tudat realitása volt.
Régen az emberek még érzékelték a szellemi lények jelenlétét
a természet világában, aminek emlékét megtaláljuk a
mítoszokban. A karmáról, az ismétlődő földi életekről való
tudat fokozatosan kialszik a káldeai-egyiptomi korszakig. Az
elementáris lények megpillantása a természet jelenségeiben. A
karma tudatának kezdődő felébredése.]

Először is igaz örömmel, szívélyesen köszönöm meg azokat a

kedves szavakat, amelyeket Mr. Collison, az angol
Antropozófiai Társaság elnöke mondott el az előbb.
Bizonyosak lehetnek abban, hogy mélységes elégedettséggel
tölt el, hogy ismét önökkel lehetek, és előadhatok itt egyes
témákat az antropozófiai munkánkról. Erről e pillanatban két
megjegyzést szeretnék tenni. Az egyik az, hogy éppen Torquay-
ból érkeztünk, ahol egy ideig a szellemi világ ábrázolásával
foglalkoztunk, és amit tegnapelőtt úgy jellemeztem, hogy a
Dunlop és Mrs. Merry barátaink kezdeményezéséből létrejött
nyári rendezvények eddig úgyszólván okkul- tan bensőségesek
voltak. A rendezvények egész környezete, a szellemi módon is
elementárisan ható természettel körülvéve, vagy legalábbis
közel ehhez a természethez, bizonyos belső indítékot adott
számunkra, hogy a kifejtett témákkal éppen azokhoz az
impulzusokhoz kapcsolódjunk, amelyek az ottani helyhez
kötődnek.

A második pedig az, hogy első ízben beszélhetek itt önökhöz,

kedves barátaim, a Goetheanumban tartott jelentős

262
Karácsonyi Gyűlés óta. E Karácsonyi Gyűlés jelentőségét
elképzeléseiknek megfelelően angol barátaink is megvitatták,
átgondolták és átérez- ték Zweig összejöveteleiken. Miután
már különböző helyeken beszélhettem a Karácsonyi Gyűlés
óta, azt tapasztaltam, hogy az emberek egyfelől megértették –
hol jobban, hol kevésbé – a Karácsonyi Gyűlés egész
impulzusát, és kezdik már befogadni magukba, bár egyes
kedves antropozófus barátaink szívében még bizonyos
idegenkedést kelt.

Ez a karácsonyi impulzus azért vált szükségessé, mert az

Antropozófiai Társaság fejlődése, miután kivált a Teozófiai
Társaságból, és önállósodott, nem öltött olyan alakot, mint
amit különösen 1913-ban feltételeztem.

Azután sok olyasmi jelent meg az Antropozófiai Társaságban,

ami a szerves, belső életerőt tekintve nem felelt meg annak,
amit az antropozófiai mozgalom szellemileg, spirituálisan
képvisel. Mindezt kifejtettem a Karácsonyi Gyűlés folyamán, itt
csak utalok erre. Bizonyos értelemben merészség volt, hogy a
Karácsonyi Gyűlést megelőző hetekben arra az elhatározásra
jutottam, hogy átveszem a Goetheanumban megalapított
Antropozófiai Társaság elnökségét. Eddig csak tanítóként
kívántam az antropozófiai mozgalom hátterében működni, és
nem fogadtam el hivatalos tisztséget. Éppen a mai korban
megterhelő a tanítóra nézve, hogy a szellemi világ által rárótt
kötelezettségek, a szellemi világgal fennálló felelőssége
mellett még a Társaság külső irányítását is végezze, amelynek
az a feladata, hogy gondozza az antropozófia szellemi javait és
bölcsességét. Ennek most mégis meg kellett történnie.
Döntésem merészség volt annyiban is, hogy fennállt annak
lehetősége, hogy mindennek következtében elveszíthetünk

263
valamit azokból a szellemi eredetű hatásokból, amelyek ma a
szellemi világból be akarnak jutni az emberek világába. Az
antropozófiai mozgalom feladata éppen e hatások befogadása.
Elmondhatjuk azonban, hogy a dolog nem így történt, a
Karácsonyi Gyűlés óta nem csökkentek a szellemi világ
megnyilatkozásai felénk, hanem ellenkezőleg, most még
nagyobb tetszéssel tekintenek le arra, ami az Antropozófiai
Társaságban végbement. A Karácsonyi Gyűlés óta a szellemi
világ adományai lényegesen bőségesebbekké váltak, így tehát
ezoterikus vonatkozásban is teljes megnyugvással
tekinthetünk vissza a Karácsonyi Gyűlésre.
Az antropozófiai mozgalom ezoterikus jellege az, hogy ennek a
kifejezésnek egyre igazabbá, egyre valóságosabbá kell válnia.
Az antropozófiai mozgalom alapvonásának mindinkább
ezoterikus jelleget kell öltenie. Ezt csak akkor fogják helyesen
érteni, ha belátják a Goetheanum elnökségének teljesen
ezoterikus küldetését, és azt, amit a Karácsonyi Gyűlésen
mondtam, hogy kezdeményező elnökségnek kell lennie, meg
kell valósítania azokat a feladatokat, amelyeket a szellemi
világból tűznek ki az antropozófiai mozgalom elé. Ezeket
magába kell fogadnia, és be kell vezetnie a világba, nem lehet
olyan elnökség, amely pusztán csak igazgat.

Látható, kedves barátaim, hogy a szívek nagy fogékonysággal

veszik fel azt az ezoterikumot, amely a Goetheanum
Karácsonyi Gyűlése óta valamennyi előadáson is átáramlik.
Reméljük, hogy ez így lesz a jövőben is, még ha az is a helyzet,
hogy az angol konzervatív beállítottság miatt itt még némileg
észrevehető, hogy szívesebben folytatnák a régi
megszokottabb dolgokat, mellőzve, ami a Goetheanumból

264
indul ki az antropozófiai mozgalom szándékai szerint. De ebbe
a konzervativizmusba idővel talán beszivárog az előrelépés
vágya is. Remélhetjük, hogy ami ma még jellemző, de amit
általában nem is vesznek észre, az magától elmúlik, és
lassanként az emberek maguk mögött hagyják. Tudom, hogy
mennyire ragaszkodnak a már polgárjogot nyert viszonyokhoz.
De fel kell emelnünk érzelmeinket ahhoz, hogy az
antropozófiai mozgalom a világ minden jelenségéhez képest
újat hoz, és rendkívül nehéz, sőt több területen lehetetlen is,
hogy ezt az újat a régi formákban műveljük tovább. Másfelől
természetesen nem könnyű az új tartalom számára megtalálni
az új formát.
Ebből kiindulva arra is felhívom figyelmüket, hogy ahogyan az
antropozófiai mozgalom, különösen spirituális áramlatában,
most ki akar alakulni, az alapjában véve az eredeti
szándékaihoz való visszatérésnek tekinthető. Hiszen ezek a
szándékok nemcsak azt foglalták magukban, ami annakidején
Berlinben megvalósult, amikor a Teozófiai Társaságon belül
megalapítottuk a német szekciót. Az alapításkor Antropozófia
címmel előadássorozatot tartottam, és így akkor a német
teozófiai szekció megalapítása mellett mintegy már ott állt az
antropozófiai mozgalom is. Valójában, amit a Teozófiai
Társaságban nyújtottam, az sohasem volt egyéb, mint
antropozófia.
De nemcsak erről volt szó, hanem arról is, hogy már akkor
komolyan elhatároztam, hogy beviszem az antropozófiai
mozgalomba az ezoterikus jelleget. Ezért volt az első előadás
címe: Praktikus karma gyakorlatok, annak keretében, amit a
Teozófiai Társaság német szekciójában kívántam elmondani.

265
Csakhogy az alapításkor jelenlevő személyek halálra rémültek,
meghallván ezt a címet. Még ma is szemléletesen le tudnám
írni annak a reszketésnek és viszolygásnak asztrális hullámait,
amiket különösen a teozófiai mozgalomhoz tartozó idősebb
urak kisugároztak, amikor meghallották, hogy gyakorlati
karmáról akarok beszélni. Ilyen szavakkal illettek: „Hát
egyetlen nap alatt sírba akarja tenni sok évtizedes
munkánkat?” Az emberek ugyanis úgy vélték ott, hogy ők már
sok évtizedes munkát végeztek. Állandóan magánüléseket
tartottak, hogy azokon megértessék velem, hogy ez nem
lehetséges. Ilyenkor nemcsak a reszketés, a remegés
hullámainak asztrális és én-benyomását észleltem, hanem az
öregurak vacogásának szinte asztrális libabőrösségét is.
Így hát lehetetlen volt, hogy ennél a programnál megmaradjak,
mert kilátástalan volt. A német teozófiai mozgalom
teoretikusabb vizekre evezett, mint ahogy a Teozófiai
Társaságban általában is ez volt a helyzet, és a tulajdonképpeni
ezoterikának várnia kellett.

De ez talán jót is tett neki. Hiszen közben eltelt több mint

háromszor hét év, ezalatt pedig sok minden beszivárgott a nem
tudatos és tudatalatti szférába mindabból, ami a tudatosba
még nem akart bekerülni. Ez valóban megtörtént. Akkor nem
sikerült megvalósítani a goetheanista karácsonyi impulzust
olyan ezoterikus formában, most pedig éppen ezzel kezdjük,
annak átélésével, hogy a karma területén keressük a világ, a
kozmosz és az emberiség fejlődésének okkult impulzusait.
Kérdezünk, és feleletet kapunk az emberiség és az egyes
ember karmájára vonatkozóan, amennyiben már választ
kaphatunk ezekre a szellemi világból. Így válnak szemléletessé

266
azok az impulzusok, amelyek teljes erővel be akarnak jutni az
érzékfeletti világból az emberiség jelenkorába.
Témánkat azzal vezetném be, hogy az ősi időkben az
embereknek olyan volt a tudatállapota, hogy mindennapi
életükben még közvetlenül, elementáris erővel érzékelték a
karmát. Később azonban olyan tudatállapotok következtek,
amelyekben fokozatosan elveszett a karmába való közvetlen
betekintés lehetősége. Így képet kaphatunk arról is, hogy a
karma hogyan kötődik ma az egyes emberhez és az emberiség
fejlődéséhez, és hogy ebből kiindulva hogyan közelíthetünk az
egyes karmikus tényekhez. Ma az a helyzet, hogy az ember
éber nappali tudatában már semmit sem tud a karmájáról.
Felébredéstől elalvásig olyan világban él, amely visszatartja
attól, hogy a karmájáról közvetlenül, elementáris módon
megtudhasson valamit. Az emberiség azonban nem mindig élt
abban a tudatállapotban, amelyet ma normálisnak nevezünk.
Régebbi korokban, más tudatállapotokban élte mindennapi
életét, még a Föld Atlantisz utáni fejlődésének időszakában is.
Többször jellemeztem mai életünk normális tudatának
háromféle állapotát: az éber tudatot, azután az álomtudatot,
amelyben, tudatunkban még felmerülnek nappali élményeink
egyes emlékei, de már belejátszik a szellemi világ bizonyos
behatása is. Végül pedig az alvástudatot, amelyben
tompultság, homály, sötétség veszi körül az emberi lelket, és
mintegy öntudatlanságba zuhanunk.
1. Éber tudat
2. Álomtudat
3. Alvástudat

267
De ez nem volt mindig így az emberiség életében. Az emberi
fejlődésnek voltak olyan korszakai, amelyekben a mindennapi
tudat egészen másmilyen formát öltött. Ha visszatekintünk
azokra az egészen távoli időkre, amelyek közvetlenül az
atlantiszi katasztrófa után következtek, amikor a korábbi
tengerek helyén szárazföldi területek alakultak ki, a tenger
pedig olyan helyeket árasztott el, ahol régebben szárazföld
terült el, és a Földnek egy eljegesedési perióduson kellett
átmennie, ha tehát nyolc-tízezer évvel ezelőttre tekintünk
vissza, amikor jelentős régi kultúrák pusztultak el, akkor egy
olyan emberiséget találunk, amely három másféle
tudatállapottal rendelkezett. Így tehát a régi atlantiszi
katasztrófát túlélő emberiségnek is ugyancsak három
tudatállapota volt, de ezek lényegesen más jellegűek voltak,
mint a mai ember tudatállapotai.

Azokban a régi korokban ugyanis nem létezett egy olyanfajta

tudat, mint amilyen a mai embernek a felébredéstől az
elalvásig terjedő józan mindennapi tudata, amellyel a többi
embert és a természet más lényeit és folyamatait éles
körvonalakban látja maga előtt. Akkoriban azt látták, hogy az
ember alakja éles körvonalak nélkül, mintegy folytatódik a
szellemiségbe, az auraszerűbe, és ebben tekintettek a lelkére.
Az állatokat is hatalmas aurájukkal együtt látták. Ebben az
aurában érzékelték azok belső folyamatait, az emésztésüket, a
lélegzésüket. Úgy látták, hogy a növények virágjaikkal, mintegy
felfelé törekszenek valamilyen felhőfélébe, amely állandóan
beburkolja a Földet. E tudat számára minden dolog egy
kihunyóban levő asztrális fényességbe merült. Azt mondhatjuk
tehát, hogy a régi, az atlantiszi katasztrófa utáni emberiség
nappali tudatállapota a fizikai világot egy kihunyóban levő
asztrális szemlélés révén érzékelte.
268
Kihunyónak nevezem, mert fényerejében fokozatosan
legyengült. Az atlantiszi katasztrófa előtt az asztrális
ragyogásban való látás sokkal erősebb és intenzívebb volt,
mint ma. Ebbe a kihunyó asztrálisan látó tudatállapotba való
belépést, ennek átélését a mai ébredéshez hasonlíthatjuk,
mégis másmilyen volt, mint amikor ma az ember kiemelkedik
az alvásállapotból, és olyankor zűrzavaros álmok kavarognak
benne, mielőtt teljesen felébredne.

Amikor a régi korok emberei felébredtek, akkor ez olyan volt

számukra, mintha tudatukba nem pusztán álomképek
hatolnának be, hanem egy valóságos világ képei, amelyből
éppen felmerültek, és tudták is, hogy most onnan lépnek ki.
Ebben a világban szellemi lényekkel érintkeztek, a magasabb
hierarchiák szellemi lényeivel és az elementáris szellemi
lényekkel. Ez a felébredés valóban olyan volt, mint amikor a
mai ember sok mindent átél valahol, és azután később máshol
új élményei között visszaemlékszik valamire, amit előzőleg
átélt. Ha azokban a régi korokban az ember megkezdte reggel
a napját, akkor újabb nappali élmények vártak rá, de megvolt
benne az az emlékezés is, hogy korábban egy másik helyen
tartózkodott, ahol másféle lényekkel volt együtt, nem a fizikai
emberekkel, akik az állatokkal és a növényekkel körülveszik itt
a Földön, hanem a haláluk és újabb születésük között élő
testnélküli emberi lelkek vették körül, és olyan más lényekkel
is együtt volt, akik sohasem élnek semmilyen inkarnációban
sem a Földön.
Miután az ember elhagyta a világmindenség e szellemi lakóit,
érezte, hogy most egy másik világba kerül, a születés és halál
közötti fizikai átélés világába. De világosan emlékezett a
szellemi világra is, ahol halála és újabb születése között él. Az

269
említett kihunyó asztrális látás tehát magában foglalta a
szellemi világ közvetlen szemlélését.
Így akkoriban nem is létezett az a tudatállapot, amelyben az
ember tisztán a fizikai lények között tartózkodik, mint ma. Az
ember akkor nem álomszerűen, hanem nagyon is valóságosan
érezte, hogy a nappali tudatba kilépve fákat, állatokat,
hegyeket, sziklákat és felhőket lát, de ebben a világban éppúgy
megtalálhatók azok a szellemi lények és azok az emberi lelkek
is, akik a Földön nem testesültek meg, és akikkel a halál és
újabb születés között él együtt. Ekkor ezeknek az embereknek
az a reális érzete támadt, hogy ébredésük folyamán az említett
lények megközelítenek minden fát, minden kiugró sziklát, a
hegyek mélyét, a felhők magasságát, beléjük bújnak,
belemerülnek a külső fizikai természet egyes lényeibe,
tárgyaiba.
Az erdőben járva például megláttak egy különös fát. Tudták
akkoriban, hogy egy olyan éjszakai lény bújt bele, akivel a
szellemi létben együtt voltak. Világosan látták, ahogy a
beavatott még ma is láthatja: a szellemi lények úgy bújnak be
a fizikai dolgokba, mint saját házaikba. Nem csoda, hogy
mindez bekerült a mítoszokba, és az emberek a fák, források,
felhők, hegyek szellemeiről beszéltek. Hiszen látták, hogy
akikkel éjszaka együtt voltak, azok belebújnak a hegyekbe,
hullámokba, felhőkbe, növényekbe, fákba.

Ilyen volt reggel a lelki ébredés, amelynek során az ember

akkoriban látta, ahogy a szellemek világa a fizikai-érzéki világba
beleereszkedik. A nagyszerű, magasztos szellemekről
áhítatosan azt mondták: napközben a fizikai helyeken időznek
nyugvóhelyükön. Az ember alatti alacsonyabb rendű elemi

270
lényekről, amelyek gyakran az állatok alatti fejlődési fokon
éltek, tréfásan mondták, hogy beléjük bújtak. Tréfásan fejezték
ki a dolgot. Amit azonban egyfelől fenségesen, másfelől
tréfával fejeztek ki, az pontosan megfelelt annak, amit reggel a
lelki ébredéskor éreztek.

Képzeljük el, azonban, kedves barátaim, hogy az ember

alvásának utolsó szakaszában benne volt a szellemi világban,
de csak reggel jutott ennek tudomására. Csak a felébredéskor
vált teljesen világossá számára, hogy ott tartózkodott. Miért
volt ez így? Ezt a szellemi-érzékfeletti világot, amelyben
egyébként mindig benne él a halál és újabb születés között,
miért csak ébredéskor látta meg, amikor a szellemek eltűntek?
Azért, mert ahogyan az ember alvásának utolsó szakaszában a
szellemi világ észlelésének ilyen állapotába jutott, azelőtt
tudatának egy harmadik állapotában volt. Olyan
tudatállapotban, amely megint csak egészen másféle világot
varázsolt lelke elé. Az ember földi életében az alvás során a
szellemi világban találta magát, és ekkor karmájának
fejlődésére tekintett vissza.
A közvetlenül az atlantiszi katasztrófa után élő emberek
harmadik tudatállapota tehát a karma szemlélése volt. A
karma ebben a korban egyszerűen realitás volt számukra.

1. kihunyó asztrális szemlélés: éber tudat

2. a szellemi világ szemlélése: álomtudat
3. a karma szemlélése: alvástudat

Ahogyan a mai három tudatállapot – az éber tudat, az

álomtudat és az alvástudat – váltakozik mindennapi
életünkben, úgy váltotta egymást az akkori ember számára a
kihunyóban levő asztrális szemlélésnek, a szellemi világ
271
szemlélésének és a karmikus fejlődés szemlélésének a
tudatállapota.
A helyzet az, hogy ezekben az ősi korokban a karma szemlélése
egyszerűen tudati realitás volt az ember számára, és így joggal
mondhatjuk, hogy valamikor létezett az emberiségben egy
olyanfajta tudat, amelyben egyszerűen ráláttak a karma
valóságára.
A fejlődés azután a következőképpen folytatódott: először
elhomályosodott a karma szemlélésére irányuló alvás, amely
persze nem is volt alvás, hiszen eközben visszatekintettek a
karmára. Már csak a beavatottak, a misztériumok bölcsei láttak
bele a karma tényeibe. Ekkor tudássá alakult át az, amit az
emberek régebben a karma tapasztalásaként éltek át. Ami
tehát régen közvetlen tapasztalat volt, az tudásbeli ismeretté
változott a későbbi korokban. Mert eltompult, elpárolgott ez
az ősi tudatállapot, és az emberiség számára már csak a
szellemi világ érzékelése maradt meg. Ez így volt a régi káldeai,
babiloni vagy egyiptomi korban.
Ebben az időben, vagyis a keresztény fejlődést megelőző
évezredekben az emberek olyan tudattal éltek, amelyben még
teljesen magától értetődő volt az érzékfeletti világ szemlélése,
de a karmát már csak, mint ismeretet tanították. A szellemi
világról, ahol az ember halála és újabb születése között
tartózkodik, még világos tudatuk volt, a karma tudata azonban
már elhamvadt, kialudt bennük. Így érthető, hogy a keresztény
fejlődést megelőző korban az emberiség általában teljesen
elveszítette a karmáról való tudatát, és a keresztény fejlődés
kezdetére ez már úgyszólván nem is létezett. De ekkor még
erősen hangsúlyozzák a testét levetett ember kapcsolatát a

272
szellemi világgal. Ezt különösen erősen érezzük a régi
egyiptomi szemléletben: itt a szellemi világ roppant intenzív
tudatát találjuk, arról a világról való megtisztult, finom tudatot,
ahová az ember a halál kapuján keresztül lép be, és ekkor
Ozirisz lesz. De az egyiptomiaknak az ismétlődő földi életekről
már nincsen tudatuk!

Lassanként elérkezett azután az a kor, amely napjainkban érte

el tetőpontját az emberiség fejlődésében, ez a mi korunk. Az
asztrális látás lesüllyedt abba a józan prózai tudatba, amellyel
a felébredés és elalvás közötti szokásos életünkben
rendelkezünk. Ezután az embernek már csak jelentéktelen
részletét látjuk, a bőr által körülzárt húst, csontokat és ereket,
ez az ember legjelentéktelenebb része, ahogyan azt mai
nappali tudatunkkal láthatjuk. Teljesen érthető, hogy
megjelenik az a tendencia, hogy az ember e jelentéktelen
részeit külsőleg mindenféle tetszetősnek tartott
ruhadarabokba öltöztessék, hogy valahogy kinézzen, de
eközben érzik tudatuk mélyén, hogy ez tulajdonképpen nem
lényeges, és inkább az aura, az asztralitás és az én-lény
sugárzóan meleg köntöse illene hozzájuk.

Amikor észrevették az átmenetet az emberi aura látása és a

mostani jelentéktelen ember látása között, akkor a ruházatban
kezdték utánozni az ember auraszerű látványát. Így a régi
divatok – ha használhatom ezt a kifejezést – bizonyos
értelemben az aura látványának képmásai voltak.
Biztosíthatom önöket, hogy az újabb divatok már egyáltalán
nem ilyenek.

Az érzékfeletti világról való tudat ezután olyan alakot öltött,

hogy az ember most zűrzavaros álmokat lát. A karmáról való

273
tudatot pedig teljességgel átalussza. A karmáról akkor volna
tudata, ha tudatának az a része, amely az elalvás és a
felébredés között álom nélkül zajlik, egyszerre csak beleáradna
a tudatba. Akkor megjelenne a karma tudata.

Így a jelzett kor óta, mintegy tízezer év alatt, az a változás ment

végbe az emberiség fejlődésében, hogy az ember a fizikai
világban jelen lévő szellemiséget „átvirrasztja” – mert a
szellemiséget nemcsak átalusszuk, hanem át is virrasztjuk – a
tulajdonképpeni szellemi világot „átálmodjuk”, a karmát pedig
„átalusszuk”.

Mint többször kifejtettem, minderre azért volt szükség, hogy

megjelenhessen az emberben a szabadságtudat. Az
emberiségnek ugyanakkor ismét ki kell jutnia mostani tudati
állapotából.

Azt mondhatjuk, hogy a régi kor természetes tudatállapota,

noha bizonyos értelemben álomszerű tudatállapota – tudniillik
az érzékfeletti világ és a karma érzékelése – fokozatosan
elhomályosult, letompult, és az érzékfeletti világról való
tudomás már csak misztériumi tanításként jutott el az
emberekhez. Az újabb materialista korszakban pedig mindez
teljesen elveszett. De ebben a materialista korszakban ismét
lehetővé kell válnia annak, hogy hidat verjünk az érzékfeletti
világ és nem kevésbé a karma tudatához.

Az elmondottak azt jelentik, hogy az ősi korokban az emberek

elalvástól felébredésig szellemi lények társaságában éltek, akik
a hajnal derengésével szellemi formában belebújtak a fákba,
felhőkbe, hegyekbe és sziklákba, így az ember napközben azt
mondhatta, amikor odament egy ilyen fához, sziklához vagy
forráshoz: ebbe egy olyan szellemi lény varázsolta bele magát,
274
akivel alvástudatom során együtt voltam. Az embernek így
először az újabb beavatási tudomány megszerzésével oda kell
eljutnia, hogy ébernappali tudatának szellemi megismerésével
meglássa, és ismét kicsalogassa a különféle szellemi lényeket
minden sziklából, fából, felhőből, csillagból, a Napból és a
Holdból.

El kell indulnunk ezen az úton, felkészítve magunkat arra, hogy

amiként a régi emberek számára ébredéskor fákba, sziklákba
bújtak bele a szellemi lények, akikkel éjszaka együtt voltak, úgy
az újabb emberiség számára most majd kibújnak a fákból és
forrásokból az azokban rejtőző szellemi lények. És ez így
lehetséges. Ennek az a feltétele, hogy az ember levesse
megszokott előítéleteit, amelyekbe beleélte magát, és
amelyeket már a gyermekekbe is belesulykolnak egészen
óvodáskori nevelésüktől kezdve. Magunk mögött kell
hagynunk azt az elfogultságot, hogy az egészséges emberi
értelemmel nem lehet a szellemi világba betekinteni. Ha a
beavatott elbeszéli a szellemi világban zajló jelenségeket és
folyamatokat, akkor ezek a szellemi világról szóló közlések
átvilágítják az emberi értelmet, amennyiben azt elfogulatlanul
használjuk, még akkor is, ha az ember hétköznapi tudatával ma
még nem tud a szellemi világba közvetlenül bepillantani.
Mindenestre mindenki számára ez az első helyes lépés.
Persze sok minden szól ez ellen. A múlt évben előadást
tartottam a szellemi világ észleléséről, és ezután egy eléggé
tekintélyes lapban jó szándékú írás jelent meg – „jó
szándékúnak” mondom az antropozófia iránti heves
ellenálláshoz képest, amit korunkban tapasztalhatunk. Ebben
az előadásban is felhívtam a figyelmet arra, hogy nem
szükséges azonnal szellemi látónak lenni ahhoz, hogy valóban

275
tudjunk a szellemi világról, mert a szellemi látó közlései
nyomán mindezek a dolgok az egészséges emberi értelemmel
is jól megérthetők. Ezt igen erősen hangsúlyoztam. Ennek jó
szándékú ismertetője a következő mondatot írta le. „Steiner az
érzékfeletti világ megismerésében az egészséges emberi
értelmet akarja alkalmazni. De ameddig ez az emberi értelem
még egészséges, addig bizonyára semmit sem tud az
érzékfeletti világról, ha viszont tud róla, akkor már biztosan
nem egészséges!”

Még talán sohasem hallottam, hogy ilyen egyenes belső

őszinteséggel mondják ki azt, amit voltaképpen minden
bensőleg becsületes embernek meg kellene állapítania, aki az
„egészséges emberi értelem” alapján utasítja el az érzékfeletti
világ megismerését, és a szokásos értelemben beszél a
megismerés határairól. Mert vagy fel kell adnia mai
szemléletét, vagy ezt kell megállapítania, egyébként nem lehet
bensőleg becsületes.

A mai beavatott valóban azt mondhatja, hogy a megismerő

tudat minden csillagból szellemi lényt vált meg, ahogyan a
növényekből más szellemi lényeket vált meg. Megjelennek
előttünk, ha nem maradunk meg a külső érzékszervi
szemléletnél. Valahányszor kimegyünk a természetbe és
meglátjuk, például a köves hajlékukból előjövő koboldszerű
elementáris lényeket, akik mindenütt megbújnak, ahol a
természet egy kissé elementárissá kezd válni, akkor, ha
megismerkedünk és megbarátkozunk ezekkel az elementáris
lényekkel, úgy nemsokára meglátjuk mögöttük – különösen az
ásványvilág elementáris lényei mögött – azokat a magasabb
lényeket, akik végül elvezetnek egészen az első hierarchiához,
a szeráfokhoz, kerubokhoz és trónokhoz.

276
Ha következetesen végezzük azokat a gyakorlatokat,
amelyeket A magasabb világok megismerésének útja című
könyvben adtam meg – angol címe Initiation – tehát ha ezeket
a gyakorlatokat következetesen, nagy belső energiával,
áldozatkészséggel és odaadással végezzük, akkor megfelelő
belső bátorság elsajátítása mellett először arra jövünk rá, hogy
a különleges ásványi hasadékokban, kint a hegyekben,
egyetlen kődarabban az elementáris lények egész világa
rejtőzik. Előbújnak, mindenfelől megjelennek,
megnövekednek, és bizonyságot tesznek arról, hogy az
elementáris világ egyes részeiben mintegy összegömbölyödve,
összezáródva léteznek. Ezek elsősorban az ásványi természet
lényei, különösen ott, ahol a föld az eleven sarjadás
állapotában van, és annyira friss, hogy földzamata van, és a
növények is ilyen földzamatúak. Amikor belépünk az
elementáris lények világába, akkor ezek a lények félelmet és
szorongást kelthetnek bennünk. Ezek az előbújó elementáris
lények hihetetlenül okosak. Elég szerényeknek kell lennünk
ahhoz, hogy azt mondjuk magunknak, amikor ezek a manók
kioldódnak a természeti tárgyakból: itt vagyok én, egy tudatlan
ember, de mennyire okos is ez az elementáris világ! – Ezek az
elementáris lények először éppen azért vonják el magukat az
ember tekintete elől, mert ezt sok ember nem mondaná
komolyan, ahogyan azt sem, hogy az újszülött csecsemő –
belsőleg tekintve – sokkal okosabb azoknál, akik rengeteget
tanultak. Ha azonban foglalkozni kezdünk velük, akkor
látókörünk kitágul, és az az előtér, amelyet ezek az incselkedő,
okosságukkal ingerkedő manók megmutatnak számunkra,
olyan háttér felé vezet bennünket, amely elér az első
hierarchiáig, a szeráfokig, kerubokig, trónokig.

277
Ha tudatunkat azzal élesítjük, amit az emberiség éppen a
természettudomány révén tanult meg az utóbbi évszázadban,
akkor az említett gyakorlatok segítségével még inkább
beléphetünk az elementáris lények világába, onnan pedig egy
még magasabb világba. Ha a természet révén, a természetbe
való szeretetteljes elmerülés révén olyan tudatra teszünk
szert, amelyet nem rontott meg a mai elismert, tekintélyt
követelő tudás, akkor beavatási ismereteinkben lassanként
ismét felemelkedünk ahhoz a megismeréshez, amit az
emberiség mára elveszített.

Aki eljut odáig, hogy a fákból megjelennek előtte a fák

szellemei, akik a régiek számára belebújtak a fákba reggel a
lélek hajnali ébredésekor, este pedig újra kiáramlottak a lélek
esti lenyugvásakor, az az ember lényéhez is megfelelőképpen
fog tudni, közeledni, és a jelenkori emberből kiindulva
meglátja saját régebbi földi életeinek alakulását a karmikus
evolúcióban. Mert ez a szemlélet az ember számára végül
beletorkollik a karmába.

Az ásványvilágnál, ahol mindenekelőtt az okosságukkal

ingerkedő manók bújnak elő, a szemlélet a szeráfoknál,
keruboknál, trónoknál végződik, a növények esetében az
exuziáknál, dünamiszoknál és küriotészeknél. Az állatoknál, ha
szellemi lényüket látjuk belőlük így megjelenni, ez a szemlélet
az archéknál, arkangyaloknál és angyaloknál végződik. Az
embernél pedig a karmába torkollik.

A világban megjelenő szeráfok, kerubok, trónok mögött, a

magasabb hierarchiák többi lénye mögött, az összes
elementáris lény mögött, akik okosságukkal az ásványokból
ijesztenek ránk, a növényi létből esetleg kedves

278
bizalmaskodásuk ijeszt meg, vagy a mögött, ami az állatokból
olykor vehemenciával, tüzes izzással, de borzongást keltően is
előtör, mindezek mögött, az előtérben megjelenő lények
mögött, feltárulkozik előttünk a karma lenyűgözően hatalmas
jelensége. Az ember számára a karma titka tulajdonképpen a
világ összes titka mögött rejtőzik.

Ha így megfelelőképpen előkészítettük érzelmeinket, akkor

rátérhetünk az egyes karmikus tények konkrétabb
megbeszélésére a következő előadásokon, amelyeket még
ezen a helyen tarthatok önöknek.

279
London, 1924. augusztus 24.
[A karma kutatás nehézségei. Történelmi karma. Byron,
Voltaire, Swedenborg és Laurence Oliphant. Mars-géniuszok és
Merkúr- géniuszok. Az ember akarati élete kozmikus
szempontból.]
Ha az emberiség történelmi fejlődését nézzük, azt látjuk, hogy
az időben az egyik esemény követi a másikat. Az újabb korban
hozzászoktunk ahhoz, hogy a fellépő történelmi jelenségeket
úgy tekintsük, hogy a későbbi korokban a korábbi korok
hatásait keressük, és a történelemben ugyanolyan külső
okokról és hatásokról beszéljünk, mint a természeti-fizikai
világban.

Ha azonban a történelmi életet megfigyeljük, akkor be kell

ismernünk, hogy így úgyszólván semmit sem magyarázunk
meg. Nem sikerül például, hogy a világháborút egyszerűen
levezessük a XIX. század kezdetétől 1914-ig történt
eseményekből. A XVIII. század végén kitört francia forradalmat
sem lehet pusztán az előzményeiből levezetni. Meg lehet
alkotni ugyan bizonyos külső történelmi magyarázatokat, de
ezekkel nemigen jutnak előbbre, és végül is kitűnik, hogy ezek
csak erőltetett konstrukciók.
Az emberi történelem jelenségei akkor válnak érthetővé, ha a
történelmi események alakulásában szerepet játszó
történelmi személyiségeknél tekintetbe vesszük az ismétlődő
földi életeiket is. Saját karmikus körülményeink vizsgálatához
is csak akkor kapjuk meg a megfelelő lelki hangulatot, ha előbb
azzal a karmával foglalkozunk, amely az ilyen történelmi
személyek ismétlődő földi életein keresztül jelenik meg. Most
280
a történelmi karmába fogunk kissé betekinteni, olyan
személyeken keresztül, akik bizonyos közismert tetteket
hajtottak végre a történelemben. Ám e tetteket abból vezetjük
majd le, ami mintegy a sorsukban volt megírva ismétlődő földi
életeik alapján. Ezáltal eljutunk ahhoz a felismeréshez, hogy,
ami egy történelmi korszakban létrejön, azt maguk az emberek
hozzák át a régebbi korokból. Ha teljes komolysággal, egészen
pontosan és konkrétan ragadjuk meg azt, amit a karmára és az
ismétlődő földi életre vonatkozóan sokszor csak elméletileg
vizsgálnak, akkor azt fogjuk mondani: valamennyi jelenlevő
személy már többször itt volt a Földön, és áthozták mostani
földi életükbe az előző földi életeik eredményeit.
Csak akkor látunk bele a karmába, ha ezt a szemléletmódot
komolyan vesszük. A karma szemléletéből leginkább akkor
tanulunk, ha a karmára vonatkozó eszméket a történelmi élet
konkrét kérdéseivé alakítjuk át. De ekkor nem azt fogjuk
mondani, hogy ami 1913-ban történt, az annak
következménye, ami 1910-ben történt, ami pedig 1910-ben
történt, az abból következik, ami 1900-ban ment végbe, és így
tovább, hanem azt igyekszünk felfogni, hogy az emberi létben
megjelenő személyiségek hogyan viszik át a mérvadó
jelenségeket a régebbi korszakokból a későbbiekbe. A
történelem valóságos, igazi szemlélete csak úgy jöhet létre, ha
az emberi sorsok mögött meglátjuk a történelemben külsőleg
elénk lépő események hátterét.
A történelem sok rejtéllyel szolgál. De számos rejtély
megoldódik, ha az éppen elmondott magyarázattal
próbálkozunk.

281
Kedves barátaim, a történelemben sokszor látunk mintegy
meteorszerűen megjelenő személyiségeket. Csodálkozunk,
amikor bizonyos korban felbukkannak. Sem korukat, sem
neveltetésüket vizsgálva nem derül ki igazán, hogy miért
jelennek meg adott jellemzőikkel. Erről csak a karmikus
összefüggések világosítanak fel bennünket.

Szeretnék néhány ismertebb személyiségre utalni, akik felől

általában kétféle kérdést szoktak feltenni. Ha a jelenkor
tájékán éltek, vagyis nem a nagyon múltbeli időkben, akkor azt
a kérdést teszik fel, hogy mi jellemezte őket az előző földi
életükben, mit hoztak át ebből a korábbi földi életükből, hogy
éppen ilyenekké váltak? Ha viszont régen élt személyekről van
szó, akik a történelmi fejlődés régmúlt korszakaiban
tevékenykedtek, akkor azt szeretnénk megtudni, hogy mikor
jelentek meg újra, hogyan tértek vissza? Történelmi életük
után a következő földi életük iránt is érdeklődünk? hátha
megint történelmileg vagy másként lettek híresek. Az ilyenféle
összefüggéseket szeretnék tudni az emberek.

Az efféle összefüggések vizsgálata persze nem könnyű, ezért

először is fogalmat szeretnék adni arról, hogy a karmikus
összefüggések kutatásához az egész embert kell figyelembe
vennünk, nemcsak azt, ami a leglátványosabban és feltűnően
nyilvánul meg.

Először egy némileg személyes jellegű példával kezdeném. Volt

egykor egy mértantanárom, akit nagyon kedveltem. Nem volt
nehéz megkedvelnem, mert a mértant gyermekkoromban
különösképpen szerettem. E tanáromnak számos különös
tulajdonsága volt. Lenyűgöző tehetsége volt a geometriához,
bár könnyen a szárazság, a józanság benyomását keltette az

282
olyan emberekben, akik nem fogékonyak mások mélyebb
megismerése iránt. Pedig az embert szárazsága és józansága
ellenére megérinthette benne valami rendkívül művészi vonás,
ha nem is lírai értelemben. Mindig erős vágyat éreztem, hogy
megfejtsem e tanár egyéniségének titkát. Az okkult kutatásnak
azokat az eszközeit alkalmaztam, amelyek ilyen esetben
célravezetők.

Torquayban már beszéltem arról, de most is elismétlem, mint

ahogy tavaly is szó volt róla az itteni „Zweig”-előadáson, hogy
ha a lélek okkult erőinek fejlődésében előrehaladunk, akkor
kiü- resített tudathoz jutunk. Ezt a kiüresített tudatot azután
elárasztja az, ami a szellemi világból közelít, és ha ehhez olyan
dolgokat kapcsolunk, mint amiket délelőtt írtam le, akkor
eljuthatunk oda, hogy teljesen egzakt impresszióink,
intuícióink lesznek, mint amilyenek a matematikai igazságok.
Ezek pedig egy ember mostani életének bizonyos jelenségeiből
egy régebbi életére utalhatnak.

Ez a tanárom tehát felkeltette érdeklődésemet azzal, ahogyan

a geometriát művelte, mondhatnám, kitűnő geometriai
hajlamával. Ez az érdeklődésem iránta megmaradt, és e
személy előttem volt még akkor is, amikor idős korában
meghalt. Noha a sors nem vezetett többé hozzá, miután
elhagytam azt az iskolát, ahol tanított, szellemileg azonban
egészen haláláig, halála után pedig különösen világosan,
reálisan állt előttem tevékenységének, működésének
valamennyi részletével.

Ennek az embernek dongalába volt, rövidebb volt az egyik, így

kellett járnia. Ez a tény adott lehetőséget számomra arra, hogy

283
jelenlegi élete alapján intuícióhoz jussak az előző, vagy egy
jelentős korábbi földi életére vonatkozóan.
Régebbi előadásaimból tudják, hogy valamely földi életnek a
következőbe való átmeneténél az előző élet fejorganizációja
láborganizációvá alakul, az előző végtag-organizációból pedig
fejorganizáció lesz. Ezt megértve beláthatják, hogy az ilyen
külső testi jellemzőknek bizonyos jelentőségük van az emberi
életben, amennyiben figyelembe vesszük az ismétlődő földi
életeket. Éppen ebből a dongalábból kiindulva tudtam
visszafelé követni tanárom személyiségét, aki nem volt ugyan
híres ember, de intenzív benyomást tudott gyakorolni abban a
körben, ahol tevékenykedett, legalábbis rám, de másokra is,
sok ember életére. Követni tudtam, hogy e személyiség
szemlélése a történelmi fejlődésnek ugyanabba a régiójába
vezetett vissza, ahol Byront is keresnünk kell.
Lord Byronnak is dongalába volt. Ezek a sajátosságok vezettek
el oda, hogy ez a két személy egy régebbi földi életében együtt
volt egymással. Látszólag ezek külsőséges tulajdonságok, de
ami az egyik életben külsőleges és testi, az a másik életben
szellemi-lelki. Most a két személyiség nem élt ugyanabban a
földi életben, dongalábú mértantanárom később élt, mint a
dongalábú Byron. Az egyik zseniális költő volt, a másik zseniális
mértantudós. Az egyik messze földön híres, a másik csak egyes
emberekre gyakorolt meghittebb benyomást, de némelyek
számára ez sorsdöntő volt.

Ez a két ember tehát régebbi, középkori földi életében egymás

mellett állt. Mindketten hallottak a Palládium legendájáról. Ez
egykor Trója kincse volt, az a szent szobor, amely innen
Aeneasszal került át később Rómába. Olyan ereklyének

284
tekintették, amelytől Róma szerencséje függ. Azután
Konstantin császár vitette át Konstantinápolyba. Megint a
Palládiumon múlott Konstantinápoly szerencsés történelme. A
legenda a továbbiakban prófétikusan a jövőbe tekint, és
elbeszéli, hogy a jövőben az lesz a világ uralkodója, aki
megszerzi ezt a Palládiumot.

Itt nincs rá módunk, hogy kitérjünk a legenda jelentőségére és

tartalmára. Csak annyit akarok még elmondani, hogy ez a két
ember annak idején a mai Oroszországban testesült meg,
lelkesen elutaztak Konstantinápolyba, hogy elrabolják onnan a
Palládiumot. A Palládiumot nem tudták megszerezni, de
lelkesedésüket tovább őrizték szívükben.

Valóban látható, hogy Byron a görög szabadság kivívásának

résztvevőjeként mintegy más formában akarta a Palládiumot
megszerezni. Byron életét vizsgálva rájövünk arra, hogy a
zseniális költő-egyéniségnél milyen sok függött attól, hogy
régebbi földi életében ilyen lelkes indítékokat élt át.

Ha viszont mértantanáromra tekintek vissza, feltűnik, hogy

merész tulajdonságai mellett kedves, rokonszenves
tulajdonságokat tudott felszínre hozni, amelyeket az akkori
vállalkozásnak köszönhetett, noha csak másodsorban vett
részt benne. Ha ebben Lord Byronnal teljesen egyformán
részesedett volna, akkor a későbbi életében is a kortársa lett
volna.

Ezt a példát azért hoztam fel, hogy vegyük észre, hogy a

karmikus összefüggések kutatásánál az egész embert kell
figyelembe vennünk, így például a testi hibákat is. Ha azt
találjuk, hogy valakinek az egyik földi életében kiváló szellemi
jellemvonása van, esetleg nagy festő, ebből nem szabad azt az
285
elvont következtetést levonnunk, hogy előző földi életében is
biztosan nagy festő volt. A lélek felszínén csak a hullámai
jelennek meg annak, amit a karma sző. De a karma sokkal
mélyebben hömpölyög, és köze van az ember testéhez,
lelkéhez és szelleméhez. A földi élet egészét kell érzékelnünk.

Az emberi élet sajátosságait vizsgálva olykor sokkal inkább

elvezet a karmikus összefüggésekhez az, ahogy valaki az ujját
mozgatja, mint életének mérvadó tevékenységei. Gyakran
tapasztaltam, hogy a mellékes vonások révén jöhetünk rá
valakinek az intim karmikus vonatkozásaira. Amikor például
tanított, mély benyomást tett rám, hogy tanítás előtt mindig
elővette a zsebkendőjét, hogy megtisztítsa az orrát. Sohasem
kezdte el a tanítást e nélkül, ez mélyen benne gyökerező
sajátossága volt. Az így nyert benyomások révén érlelődött
meg bennem az a szándék, hogy megkeressem előző földi
életének alapvető, lényeges elemeit. Meg kell találnunk az
ember azon vonásait, amelyek gyakran jelentős dolgokat
jellemeznek bennük: akkor visszatalálhatunk az előző földi
életeikhez.
Miután ezekre felhívtam figyelmüket, szeretném megmutatni,
hogy a karma kérdése történelmileg milyen érdekessé válik.
Vegyünk egyes konkrét eseteket. Például a következőt: a XVIII.
században Emanuel Swedenborg egészen figyelemreméltó
személyiségét. Tavaly Penmaenmawrban más szempontból
beszéltem Swedenborg szellemi sajátosságairól, de akkor nem
érintettem a karmát.

Swedenborg különleges személyiség volt. Elmúlt negyven

éves, és mindaddig rendkívül komoly, jelentős tudósként
működött, annyira jelentékenyen, hogy a tudósok teljesen

286
elismerik sok, tisztán tudományos jellegű művét. Olyannyira
jelentékeny, hogy a Svéd Tudományos Akadémia még most is
foglalkozik azzal, hogy hagyatékának számos ki nem adott
kötetét megjelentesse – ezek kizárólag tudományos írások. Így
például Arrhenius gondozza a teljesen egzakt tudományos
művei kiadását, és elmondhatjuk, hogy ha ő érdeklődik ezek
iránt, akkor a legkevésbé sem lehetnek spirituálisak!
Swedenborgra tehát senki sem mondhatná negyvenéves
koráig, hogy tudásának bármi köze lett volna a spiritualitáshoz.
Ekkor azonban egyszer csak – ahogy a tudósok mondják –
megbolondult, hirtelen nagy, átfogó leírásokat kezdett közölni
a szellemi világról, ahogyan azt ő látta. Ez Swedenborg
életében újszerűen, üstökösként jelent meg. És eltűnődünk,
hogy mi lehet a helyzet a régebbi földi életeivel, hogy ez így
feltört belőle.

Azután ott van Voltaire – most olyan embereket említek, akik

témánkhoz kapcsolódnak – aki úgyszólván teljesen egyedülálló
személyiségként jelent meg. Nem is értjük meg azonnal, hogy
ez a részben gúnyolódó, részben vallásosan jámbor módon
minden hájjal megkent ember hogyan nőtt ki a korából és
hogyan gyakorolhatott arra olyan óriási befolyást.

Milyen ironikusan működik itt a sors! Voltairenek nagy hatása

volt a porosz királyra, és a porosz királyhoz fűződő kapcsolata
révén igen jelentős dolgok játszódtak le az európai szellemi
életben. Felmerül bennünk az a kérdés, hogy tulajdonképpen
mi rejlik a történelmi fejlődés mélyén?

Felvethetünk egy másik esetet is, éppen mai korunkban, ahol

sok minden megint igen erőszakosan bukkan fel az élet
hátteréből. Nézzünk meg egy olyan személyiséget, mint a XVI.

287
században meghalt Loyolai Ignác, a Jézus-társaság, a jezsuita
rend alapítóját.
Ha rátekintünk a jezsuita rend különös sorsára, azt kell
kérdeznünk: Milyen módon élt, vagy – ha már visszatért – él
Loyolai Ignác tovább a történelmi fejlődésben, miután a halál
kapuján eltávozott földi életéből?
Ha válaszolni tudunk ezekre a kérdésekre, akkor bizonyára
módunk lesz arra is, hogy megvilágítsuk néhány esemény
történelmi hátterét.
Az intuitív pillantás visszavezetett egy olyan lélekhez, aki nem
sokkal Ágoston kora után egy észak-afrikai iskolában tanult,
mint maga Ágoston is. A szóban forgó személyiség a keresztény
időszámítás V. századához tartozott, és ismertté vált
Afrikában, azokban az iskolákban, ahol Szent Ágoston is
megfordult. Ismertté vált mindazzal, ami a manicheus
tudományból, a mélységes keleti, de a későbbi korokban
megváltozott bölcsességből származott. Ez a személyiség
életének további vándorútján Spanyolországba került, és itt
megismerkedett az úgynevezett korai kabbalista tanítással. A
kabbalista tanítás révén a világrend nagy összefüggései
tekinthetők át. Így ez a személy Afrikában, Spanyolországban
rendkívül széles látókörhöz jutott, de ugyanakkor olyan
megismeréshez is, amely részben már hanyatlóban, részben
pedig még csak sarjadóban volt, ami bizonyos vonatkozásban
elmélyítette a lelket, de egyúttal homályban is hagyta.

Ez a személyiség utazásai után áthaladt a halál kapuján, és

karmájának hatására a halál és az újabb születés között egy
meghatározott helyen érintkezésbe került egy különleges
géniusszal, egy a Mars világához tartozó szellemi lénnyel.
288
Az a helyzet, hogy az ember a halála és az újabb születése
közötti időben azokkal az emberi lelkekkel építi ki szellemileg
elkövetkező karmáját, akikkel karmikus kapcsolatban áll, és ezt
bontakoztatja ki a következő földi élete során. De a karma
kiépítésében nemcsak más emberi lelkek vesznek részt, hanem
a különböző szellemi hierarchiák lényei is, akik éppen annak
révén kapják meg feladatukat, amit valamely lélek áthoz a
régebbi földi életeiből. Így, ez a szóban forgó lélek, következő
életének karmikus kiépítésekor egy, a Mars világához tartozó
szellemi lény közelébe jutott, éppen annak révén, amit régebbi
földi életeiben, főként az imént vázolt földi életében
befogadott, cselekedett, gondolt és érzett. Először is erősen
agresszív értelmet kapott, de másfelől roppant ügyesen
beszélt, mert a kozmoszból a Mars lényei készítik elő mindazt,
ami belejut egy nyelvbe, és azt belehelyezik az ember
karmájába. Az ember karmájában megjelenő nyelvi ügyesség,
nyelvművészet mindig onnan ered, hogy karmikus átéléseinek
megfelelően valaki a Mars lényeinek közelébe jutott.

Ez az egyéniség, akiről beszéltem, aki a Mars egy különleges

lényének a közelébe került, a XVIII. században, mint Voltaire
jelent meg újra. A Mars-lény iránt a legnagyobb mértékben
érdeklődni kezdtem, amikor azt megismertem ezzel az emberi
lélekkel kapcsolatban. Amit leírtam az észak-afrikai, a spanyol
emberről, mindazt Voltaire átdolgozva hordozta magában, és
karmájának megformálása ennek a Mars-lénynek, a Mars
különleges géniuszának segítségével történt.
Ha megnézik Voltaire nagy nyelvi ügyességét, valamint sok
mindenben megnyilatkozó állhatatlanságát, és nem annyira
írásainak tartalmára tekintenek, mint inkább működésének
egész magatartására és megjelenésére, akkor megértik, hogy

289
Voltaire a leírt karmikus befolyások hatása révén vált ilyenné.
Voltaire korábbi földi életeiben erőszakos értelemmel, ügyes
beszédkészséggel rendelkezett, sok mindenen gúnyolódott,
nem őszinte természetét részben elleplezte, de az újabb
igazságok iránt nagymértékben lelkesedett. Ha ezeket egyfelől
régebbi földi életeivel összefüggésben szemléljük, másfelől
kapcsolatba hozzuk ezzel a Mars-lénnyel, akkor érdeklődni
kezdünk Voltaire iránt, okkult szempontból pedig még inkább
a Mars-lény iránt.

Bizonyos időben határozott feladatommá vált, hogy

utánajárjak ennek a Mars-lénynek. A Mars lénye által viszont
fény derült a következő földi eseményekre is. Feltűnik a
történelemben Loyolai Ignác sajátos alakja, aki megalapította
a Jézus-társaságot. Loyolai Ignác először katona volt, súlyosan
megsebesült, és ezalatt különféle lelki gyakorlatokat folytatott.
Ezek révén belső spirituális erőhöz jutott, és azt a feladatot
tűzte maga elé, hogy a régi katolikus kereszténységet
megmentse a terjedő evangélikus törekvésekkel szemben.
Loyolai Ignácnak éppen sebesült lába révén – ez az érdekes –
támadtak olyan erői, hogy képes volt megalapítani a jezsuita
rendet. Az okkult akarati gyakorlatokat a legintenzívebben viszi
át a gyakorlati vallásos életbe. Alapjában véve nagyszerűen,
tisztán materialista módon, az akarat edzésével akarja
képviselni Jézus ügyét a Földön, és megalapítja a jezsuita
rendet. Hogy egyébként hogyan viszonyulunk ehhez, az más
kérdés.
Aki Loyolai Ignác életével foglalkozik, azt bizonyos csodálat
tölti el különleges élete iránt. Ha pedig okkult tekintettel
követjük a dolgot, akkor egy lényeges tényt értünk meg.

290
Loyolai Ignác révén jött létre a jezsuita rend, amely a
kereszténységet a leginkább belemeríti a földi materialista
életbe, jóllehet erős spirituális erővel meríti bele. Ennek a
jezsuita rendnek van egy olyan szabálya, amely teljesen
visszataszító a modern ember számára, de lényegében ennek
köszönheti rendkívüli hatékonyságát. A jezsuita rendnek a
szokásos szerzetesi fogadalmakon kívül, a gyakorlatokon kívül,
mindazon kívül, amit a leendő jezsuitáknak el kell sajátítaniuk,
hogy egyáltalán papok lehessenek, még az a szabálya is létezik,
hogy feltétel nélkül alá kell vetniük magukat a római pápa
parancsainak. Bármit követel a római pápa, a jezsuita rendben
nem kérdezik, hogy mit gondoljanak felőle: teljesítik, mivel
meggyőződésük, hogy a római pápa révén magasabb
szempontok nyilatkoznak meg, és ennek a magasabb
hatalomnak a parancsát a Róma iránti feltétlen
engedelmességgel kell teljesíteni. Ez aggasztó ugyan, de a
jezsuitizmus működésének önzetlen vonása ez, amely erejüket
nagymértékben fokozza. Mert ha valaki úgy cselekszik, hogy
erejének roppant megfeszítésével és intenzitásával szolgál
valamit, és nem puszta fellobbanásból teszi, az hatalmas erőt
ad neki. A jezsuitizmusban ez az erő mintegy az anyagiság
alacsony felhőjében mozog, de mégis spirituális erő. Ez
egészen sajátságos.

Ha követjük ezeket a különös, megdöbbentő, nagyszabású

jelenségeket, akkor rájövünk arra, hogy a Marsnak a már
említett géniusza, aki Voltaire életének alapját képezi,
érzékfeletti befolyásával Loyolai Ignác életét is követte, attól a
ponttól kezdve, hogy áthaladt a halál kapuján. Loyolai Ignác
lelke állandóan a Mars géniuszának befolyása alatt állt.

291
Közvetlenül a halál kapuján való áthaladása után egészen más
volt Loyolai Ignác helyzete, mint a többi emberé. A többi
ember leveti az étertestét, ha nem is azonnal, de néhány
nappal a halála után, és mielőtt elkezdené a lélekvilágon
átvezető vándorlását, röviden visszapillant földi életére.
Loyolai Ignácnak viszont hosszú visszapillantása volt. A Mars
géniuszával ugyanis éppen az hozta létre a különösen intenzív
kapcsolatot, hogy Loyolai Ignác lelkében olyannyira sajátos
gyakorlatok kerültek felszínre. Bizonyos aktivitás, rokonság,
vonzódás állt fenn a Mars géniusza és a beteg katona lelki
folyamatai között. A katonát lába betegsége döntötte ágynak,
és ekkor vált katonából olyan emberré, aki nem tudta a lábát
használni.
Mindezeknek roppant erős hatása volt, amit beláthatunk, ha
az egész embert vesszük szemügyre. Ez vezette Loyolai Ignácot
a Mars géniuszához fűződő kapcsolathoz, akit én más úton már
megismertem. A kapcsolat révén alakult ki annak lehetősége,
hogy

Loyolai Ignác számára nem szűnt meg ez a fontos

visszapillantás, amely másoknál a halálukat követően csak
néhány napig tart, nála folyamatosan tartott. Loyolai Ignác
megmaradt földi életének visszapillantásában, és e
visszatekintésben, kapcsolatban maradt mindazokkal, akik a
jezsuita rendben követték őt. Saját életének
visszapillantásában tehát kapcsolatban maradt a rendjével.

Loyolai Ignácnak ebben a visszapillantásában alakultak ki azok

az erők, amelyek összetartották a rendet. Ezek az erők olyan
rendellenesek voltak, hogy a jezsuita rend rendellenes sorsát
is meghatározták: feltétlen engedelmességgel vetették alá

292
magukat a pápának, még akkor is, amikor a pápa feloszlatta a
rendet, és már üldözték őket. De az előbb leírt sajátos helyzet
idézte elő mindazt, amit korábban a jezsuiták a világban
véghez vittek.

Ez a példa rámutat még egyébre is, ami úgyszólván éles fényt

vet bizonyos történelmi összefüggésekre. Loyolai Ignác életét
befejezve voltaképpen mindig a Föld közelében maradt, a halál
utáni visszapillantás folyamán még a Föld közelében
tartózkodunk. Ha ez a visszapillantás meg is hosszabbodik,
mégsem terjedhet ki sok évszázadra, mert ha hosszú
időtartamot vesz igénybe, akkor teljesen rendellenessé válik,
ám a kozmikus összefüggésekben mindig is előfordulnak ilyen
rendellenességek. Loyolai Ignác földi élete után aránylag rövid
idő múlva jelent meg újra a Földön, Emanuel Swedenborg
lelkében.
Ez rendkívül meglepő, de egyben meg is világít valami
különlegeset. Nézzék csak a történelemre vetülő világosságot:
A jezsuita rend továbbra is fennállt, de aki egy bizonyos ideig
összetartotta, az most teljesen más lett, Emanuel Swedenborg
individualitásaként jelent meg. Így Emanuel Swedenborg
szellemi beállítottsága által már egészen másféle impulzusok
vezették tovább a jezsuita rendet, mint régebbi alapítójuk
révén. A karmikus folyamatokat követve azt tapasztaljuk, hogy
a történelmi fejlődés során az egyes irányzatok megalapítói, az
azokhoz mélységesen hozzákötődő személyek később elválnak
ezektől a mozgalmaktól, és ezek a mozgalmak egészen más
erőkhöz kezdenek kapcsolódni.

Így beláthatjuk, hogy történelmileg mennyire értelmetlen, ha

a mai jezsuita rendet Loyolai Ignácra vezetjük vissza. A külső

293
történelem így jár el. A belső megismerés viszont nem teheti
ezt meg, mert látja, hogy az individualitások utóbb elválnak a
mozgalmaiktól.
Így a külső folyamatok szerint az emberek végérvényesen
összekapcsolnak valamely történelmi jelenséget az
alapítójával. Ha azonban ismerjük az alapító későbbi földi
életét, akkor tudjuk, hogy már réges-régen megvált attól a
jelenségtől, amelyet történelmileg megalapított. A történelem
szokásos ábrázolásaiban sok minden elveszíti számunkra
jelentőségét, ha a karmikus fejlődésben valóban rá akarunk
találni a háttérben meghúzódó okkult tényekre. Ez az egyik
dolog.

A másik az, hogy Loyolai Ignác, Swedenborg lelke, olyan

organizmusba lépett be, amely a rendkívül egészséges fejet
éppen Loyolai Ignác lábának előző életében kapott betegsége
révén szerezte meg. Ez a lélek eleinte mindig a Föld közelében
maradt, így nem tudott belemerülni abba a földi testbe, amely
most Emanuel Swedenborgban volt adva számára. Ez a test
olyan maradt, hogy Emanuel Swedenborgnak negyvenéves
koráig egy egészséges agyvelővel rendelkező rendkívül
egészséges teste volt, egészséges organizációval rendelkező
nagyon egészséges éterteste és asztrál- teste. Korának
legmagasabb rendű tudományosságát fejtette ki ezzel az
organizációval, de csak a negyvenes éveiben, énjének
kifejlesztése után, a szellemén fejlődéséhez eljutva érte el az a
hatás, amely életútjának első negyven évében még
visszaszorult. Ugyanis ugyanannak a Mars-géniusznak a
befolyása alá került, akiről már beszéltem. Ez a Mars-géniusz
mondja el mindazt, amit a világmindenségről szellemileg
ismer. Mert ezután ő beszél Emanuel Swedenborgból.

294
Így a szellemi világ ragyogó, nagyszerű, zseniális leírója jelenik
meg Emanuel Swedenborgban – még ha olyan képekben is,
amelyek kérdésesek – amikor Loyolai Ignác hatalmas spirituális
akarata ilyen módon formálódik át.

Ez mindig így van: ha a konkrét karmikus összefüggéseket

követjük, általában valami megdöbbentő derül ki. Amit olyan
gyakran kiokoskodnak az ismétlődő földi életekről, az puszta
„okoskodás”. Az igazán egzakt módon kikutatott tények
többnyire rendkívül meglepő eredményekhez vezetnek. Mert
ami karmikus fejlődésként halad az egyik földi élettől a
másikig, az alapjában véve nagyon is rejtve marad mindabban,
amit az ember születése és halála között él át.

Ezt a példát olyan személyiségen akartam bemutatni, akit jól

ismerhetnek. Így láthatják, hogy a karmikus áramlás milyen
rejtett módon halad az egyik földi életből a másikba. Valóságos
magyarázathoz csak akkor juthatunk, ha ezeket a rejtett
jelenségeket feltárjuk.

Nézzék meg Emanuel Swedenborg életét, minden érthetőbbé

válik benne, ha ismerjük az elmondott összefüggéseket.

A század elején több ízben jártam Londonban. Az egyik

alkalommal egy rendkívül jelentős személyiségről, Laurence
Oliphantról kaptam bizonyos tájékoztatást, először külsőleg,
irodalmilag. Mivel akkoriban nagyobb időközök teltek el az
odautazásaim között, mint most, ezért kikértem ennek a
Laurence Oliphantnak a könyveit a teozófiai könyvtárból.
Laurence Oliphant valóban rendkívül érdekes egyéniség. Ha
könyveit tanulmányozzuk, azonnal kiérezzük egész
jelentőségét. A különböző vallások azonos jellegéről, a

295
spirituális vallásokról szóló könyvei arról tanúskodnak, hogy jól
ismeri az embernek a világmindenség titkaival való
összefüggéseit, az egyes folyamatokat tekintve, a testi és lelki
folyamatokat is beleértve. Ha Oliphant írásait olvassuk, az a
benyomásunk támad, hogy mélységes kozmikus ösztönből írja
le az embert a földi életében. Az ember földi életének
folyamatait a születésével, embrionális életével,
származásával összefüggésben írja le úgy, hogy
megvilágításában kiderül, hogy az ember, mint mikrokozmosz
milyen csodálatosan gyökerezik a makrokozmoszban.

Oliphant tanulmányozása hamarosan odavezetett, hogy a

meghalt Laurence Oliphant alakja előttem állt, de csak nagyon
halványan, mint olyan individualitás, ahogy most halála után
él. Ezeknek a kozmikus-fiziológiai, kozmikus-anatómiai
írásoknak a tartalmából, az elevenné, spirituálissá válásukból
nem jelent meg mindjárt teljesen világosan az az alak, amely
azután már jelen volt a legkülönbözőbb alkalmakkor. Okkult
vizsgálódásokat végezve az egyik vagy másik területen gyakran
jelen volt ez az alak, akit azzal hoztam kapcsolatba, ami
Laurence Oliphant olvasása nyomán került felszínre bennem.
Jelen volt, előttem állt. Sokszor nem is tudtam először számot
adni magamnak arról, hogy ez az alak mit akar, mit jelentenek
a megnyilatkozásai. Ahogy azonban ennek az alaknak az élete
kirajzolódott, akiről pontosan tudtam, hogy Laurence Oliphant
individualitása, annak egész jellegéből kiderült, hogy előzőleg
hosszú élete volt a halál és az újabb születés között, amikor
most Laurence Oliphantként megszületett. Ezt a hosszú
időtartamot valószínűleg csak egyetlen földi élet szakította
meg, de az nem volt különösebben jelentős a másik világ
számára. Így Laurence Oliphant személyisége sok mindent

296
rejthetett magában. Röviden, alakjának ez a megjelenése,
mindig valamilyen lényeges karmikus kérdésre utalt.
A karmikus kutatások során megjelent ekkor egy olyan szellemi
lény, aki részt vesz az emberi karma kidolgozásában. Ilyenről
beszéltem Voltaire és Loyolai Ignác esetében, mint a Mars
géniuszáról. Az ilyen géniuszokat a legkülönfélébb módokon
ismerhetjük meg. Különösen akkor vannak jelen, amikor olyan
kutatásokat végzek, amelyek spirituálisan arra irányulnak, amit
az ember fizikailag kap meg a földi világban.

Ez mindig közelről érintett. Már A szabadság filozófiája – itteni

fordításában Philosophy of Spiritual activity – az ember akarati
életének kozmikus fejtegetéseibe vezet el. Ezek a dolgok
mindig igen közel álltak hozzám. Az antropozófiai mozgalom
mostani feladatainak köréhez tartozó kérdések is a karmikus
vizsgálatokhoz vezetnek el, még ha nem is merülnek ki
ezekben, ez csak az egyik részük. A karmikus vizsgálatok
viszont olyan géniuszokhoz vezetnek bennünket, mint a Mars
említett géniusza. Ilyen géniuszokkal azonban akkor is
találkozunk, amikor olyan kutatást végzünk, mint amiről a
közeljövőben megjelenő könyv szól, és amit dr. Ita Wegmannal
együtt dolgoztam ki az orvostudomány területén. Ennek most
nyomtatták az első részét. Ha a természet beavatási
tudományát ilyen módon műveljük, akkor a Merkúr
géniuszaira bukkanunk, akik az ember karmájában
meghatározott szerepet játszanak. Amikor az ember áthalad a
halál és újabb születés közötti életen, akkor először is a Hold
lényeinek befolyása révén megtisztulnak a morális jellemzői.
Majd a Merkúr géniuszai a betegségeit változtatják át
spirituális tulajdonságokká. Így az ember életében átélt
betegségeit a Merkúr géniuszai spirituális energiákká,

297
kvalitásokká alakítják át a Merkúr-szférában. Ez rendkívül
lényeges összefüggés.
Ez az összefüggés elvezet oda is, hogy megvizsgáljuk a
karmikus kérdések patológiával összefüggő oldalát. Éppen
most Torquayban mutattam be azokat a kutatásokat, amelyek
eljuttattak oda, hogy beható módon megismerjek egy olyan
szellemet, mint Brunetto Latini, aki Dante tanítómestere volt.
Ha ezekbe a szellemi világokba a leírt módon hatolunk be,
akkor ezáltal abban az alakjukban állhatunk szemben az egyes
individualitásokkal, ahogyan a maguk korában éltek. Így
érdekes módon jelenhet meg előttünk a Kr. u. XIII. században
Brunetto Latini is, Dante nagy tanítója. O a természet olyan
megismerésével rendelkezett, amelyben a természetet nem
szemlélték még olyan elvontan, mint ahogyan ma a természeti
törvények alapján teszik, hanem eleven szellemi lények élő
hatásait látták. Amikor Brunetto Latini visszatért spanyol
követi állásából, akkor szülővárosába, Firenzébe tartva
mindenféle nyomasztó hírt hallott, ráadásul enyhe napszúrást
is kapott. És ebben az állapotban, valamint a patologikus
izgalmak befolyása alatt, beletekintett a természet
működésébe, a kozmikus teremtésbe és az embernek a
bolygóvilággal való összefüggéseibe. Ezek csodálatosan, de
csak mintegy árnyképszerűen kerültek bele Dante hatalmas
Isteni színjátékába.

Ha követjük Brunetto Latinit, azt látjuk, hogy egy döntő

pillanatban, amikor a megismerés úgyszólván agyon akarja
nyomni, és úgy tűnik, hogy az igazi megismeréstől elszakadva
téves útra kerülhet: Ovidius lesz a vezetője. Ovidius, a régi
római író, az Átváltozások szerzője, aki e művébe, ha józan

298
római, józan latin módon is, de felvette a régi görög kor
nagyszerű meglátásait.
Ovidius individualitása tehát Brunetto Latinivel
összefüggésben jelenik meg. Ha ezt az összefüggést bensőleg
megragadjuk, akkor Brunetto Latini Ovidius individualitásával
együtt jelenik meg a Dante előtti korban. Ovidius is ott áll. És
éppen a természettudományos-orvosi kutatásokkal
kapcsolatban derült ki számomra, hogy Ovidius nem más, mint
Laurence Oliphant. E hosszú élet után Ovidius csak egyszer
jelent meg a régi Ovidius-kor óta, mellőzve a kereszténységet,
a külvilág számára nem jelentős női inkarnációban, majd a
modern korba átültetett lelki tartalommal, mint Laurence
Oliphant jelent meg ismét.

Brunetto Latinin kívül a középkori szellemi élet más

személyiségei is mindegyre megemlítik, hogy Ovidius volt a
vezetőjük. Ez egy továbbélő hagyománynak számított, nem
igaz?

Az igazi Ovidius valóban sok beavatott vezetője volt a szellemi

világban, végül Laurence Oliphantként született meg újra,
nagyszerű kozmikus-anatómiai, kozmikus-fiziológiai
szemlélettel. Mondhatom, hogy Laurence Oliphant és Ovidius
összefüggésében a legragyogóbb és megvilágosítóbb példák
egyike tárul fel, egy roppant nagy horderejű példa. A
következő előadáson még beszélni fogok ezekről a dolgokról.

299
London, 1924. augusztus 27.
[A kereszténység fokozatos kibontakozása az antropozófiai
mozgalommal kapcsolatban. Tintagél és az ír misztériumok. A
kereszténység előtti kereszténység: a Golgotai-történés révén
megragadja az emberiség vérét és szívét. – A Grál-áramlat. A
két áramlat találkozása Európában. A Michael áramlat.]
Ha visszatekintünk az emberiség fejlődésére, amelyet a
Golgotai Misztérium óta tett meg, az a benyomásunk támad,
hogy a kereszténység, a Krisztus-impulzus csak bizonyos
ellenállásokkal szemben és egyéb szellemi áramlatokkal
összefüggésben tudott beilleszkedni az európai és az amerikai
civilizációba. A kereszténység kibontakozása, fokozatos
fejlődése a legkülönösebb tényeket hozza felszínre.

Ma a kereszténység fejlődését, néhány vonással megrajzolva,

abban a vonatkozásban szeretném bemutatni, amelyet éppen
az Antropozófiai Társaságnak kell hordoznia, és hordozza is,
mert akik ma őszinte belső indítékból törekszenek az
antropozófiára, azok legbenső lényükből fakadóan vonzódnak
hozzá.

Ha az ismétlődő földi életek tényét valóban komolyan vesszük,

akkor azt kell mondanunk: mindannak, amit ilyen belső
indíttatásból érzünk, a karmában kell gyökereznie, annak a
régebbi földi életekből eredő karma az alapja. Ez az a törekvés
is, hogy kitörjünk annak a népességnek a szemléleteiből és
gondolati szokásaiból, ahová életünk, neveltetésünk,
társadalmi viszonyaink állítottak, és egy olyan világnézeti
áramlathoz csatlakozzunk, amely többé-kevésbé átjárja
bensőnket.
300
Ha az antropozófiai mozgalomban egymásra talált embereknél
figyelembe vesszük a karma kérdését, akkor megállapíthatjuk,
hogy ezek a személyek jelenlegi földi életük előtt mindannyian
átéltek egy másik jelentős földi életet a Golgotai Misztérium
után következő korban. Így tehát már beilleszkedtek egyszer a
földi emberiség fejlődésének abba a korszakába, amely a
Golgotai Misztériumot követte, vagyis már másodízben vannak
itt a Golgotai Misztérium óta.

Ezért felmerül az a nagy kérdés, hogy a Golgotai Misztérium

vonatkozásában hogyan hatott ez az előző földi élet azokra a
személyekre, akik karmájuk révén arra törekszenek, hogy az
antropozófiai mozgalomban részt vegyenek?

Már külsőleg, exoterikusan is feltűnik, hogy még az olyan

emberek is, mint Szent Ágoston, aki a legszorosabban
hozzátartozott a pozitív, hivatalos kereszténység fejlődéséhez,
ilyenféle kijelentéseket tett: a kereszténység nemcsak Krisztus
óta létezik, már Krisztus előtt is léteztek keresztények, csak
nem így nevezték őket. Ezt mondja Szent Ágoston.
Aki mélyebben behatol az emberiség szellemi titkaiba és a
beavatás tudományával képes ezeket tanulmányozni, az a
leghatározottabban megerősíti azt a felfogást, amellyel
Ágostonnál találkozunk. Ez így van. De akkor nyilván tudni
akarjuk, hogy ami a Golgotai Misztérium révén a történelmi
Krisztus-impulzussá vált, az hogyan nyilatkozott meg korábban
a Földön.

Bevezetésképpen azzal utalnék a kereszténység előző

formájára, hogy felidézem azokat a benyomásokat, amelyek a
torquayi nyári tanfolyamunk helyének közelében, Tintagelben
értek bennünket, ahonnan valamikor Artus király szellemi
301
áramlata indult ki. Tapasztalhattuk, hogy milyen
benyomásokat gyakorol az emberre még ma is ez a hely, ahol
egykor Artus kerekasztalának kastélya állt, különösen a
kastélyt körülvevő csodálatos természeti világ.

Ahol Artus régi várának már csak a romjai vannak meg,

mintegy magunk előtt látjuk, hogy Artus áramlatának
létrejötte óta, századokon át folyamatosan morzsolódtak ezek
a kövek, így most már alig ismerhető fel valami abból a régi
várból, ahol Artus király és hívei laktak. Ha azonban szellemi
szemmel tekintünk szét arról a helyről, ahol a vár magasodott,
és kipillantunk a tengerre, amelynek hullámai színesen
csillognak a partnak ütődve, amikor így arrafelé nézünk –
egyfelől ott egy hegycsúcs, másfelől a tenger – akkor az az
érzésünk támad, hogy az ember itt különösen mélyen képes
megragadni a természet és a kozmosz elementáris oldalát. Ha
azután okkult tekintettel visszapillantunk azokba a néhány
évezreddel ezelőtti időkbe, amikor Artus áramlata kezdődött,
akkor megértjük, hogy az Artus várában élő emberek azért
szemelték ki ezt a partszakaszt – és minden ilyen okkult helynél
erről van szó – mert ez szükséges volt impulzusaikhoz, kitűzött
feladataikhoz, mert a világban elvégzendő minden
tevékenységükhöz rá voltak utalva arra, ami itt a természetben
lejátszódott körülöttük.
Elragadóan szép a mélységekből feltörő tengeri hullámok
játéka, csodálatos fodrozódásuk egyébként is a természet
legnagyszerűbb látványa; nem tudom, hogy mindig így van-e,
de azokban a pillanatokban, amikor ott voltam, ilyennek jelent
meg. A tenger hullámainak a sziklafalakon megtörő és ismét
visszahúzódó forgataga, amelyekben lentről az elementáris
szellemek törnek fel és tombolják ki magukat, fentről pedig a

302
legváltozatosabban a Nap fénye tükröződik a levegő
mozgásaiban, ez olyan látvány, amely kiválthat az emberben
valamiféle pogány vallásosságot. A fentről és lentről
egybeáramló, egymással játszó elementáris kavargások a Nap
egész erejét megjelenítik, és mindez nagy hatással van az
emberre. Aki befogadja magába azt, amit a fényben születő
elementáris lények művelnek fent, és azt, ahogyan a mélyből
felmerülő elementáris lények játszanak lent, az a Nap erejét,
impulzusát veszi fel magába. Ez más jellegű, mint a keresztény
jámborság. A pogány vallásosság azt jelenti, hogy átadjuk
magunkat azoknak a természeti isteneknek, akik mindenütt ott
kavarognak, működnek, hatnak és mozognak a természetben
és annak mozgásában.
Kétségtelen, hogy a természet egész működését és mozgását
magukba fogadták azok, akik Artus királlyal együtt voltak és őt
körülvették. Éppen az volt a jelentős, amit ezek az emberek
vettek fel, akik a Golgotai Misztérium utáni első századokban
ott voltak Artus király körül.

Most azt szeretném kifejteni, kedves barátaim, hogy valójában

milyen is volt Artus kerekasztalának ez a sajátos szellemi élete.
Egy olyan jelenségből kell kiindulnom, amelyet már
valamennyien ismernek.

Amikor az ember meghal, akkor először fizikai testét hagyja el,

étertestét pedig még magán viseli néhány napig. Néhány nap
múlva leveti az étertestét is, és már csak asztráltestében és
énjében él tovább. A halál kapuján átlépő emberrel lejátszódó
történés úgy jelenik meg a szellemi látó tekintete előtt, hogy
az ember halála után éterikusan feloldódik: egyre nagyobbá és
elmosódottabbá válik, beleszövődik a kozmoszba.

303
A Golgotai Misztériummal kapcsolatban egy világtörténelmileg
sajátos, ezzel ellentétes jelenség játszódott le. Mi történt
akkor, amikor a Golgotai Misztérium végbement? Krisztus
mindaddig naplény volt, hozzátartozott a Naphoz. A Golgotai
Misztérium eseménye előtt Artus kerekasztalának lovagjai fent
álltak sziklás hegyeiken, rátekintettek a Napból született és a
Földből született szellemek játékára, és azt érezték, hogy ami
ebben az erőben kavarog, az áthatja szívüket, mindenekelőtt
pedig étertestüket. Így vették fel a Krisztus-impulzust, amely
leáramlott akkor a Napról, és benne élt mindabban, amit a Nap
sugárzása hozott létre.

Artus kerekasztalának lovagjai a Golgotai Misztérium előtt a

Napszellemet, vagyis a kereszténység előtti Krisztust fogadták
be saját lényükbe.

Ezután kiküldték küldötteiket egész Európába, hogy leküzdjék,

megtisztítsák, civilizálják az európai népesség asztráltestének
vadságát, mert ez volt a feladatuk. Látjuk, hogy az Artus
kerekasztalának lovagjaihoz hasonló emberek elindulnak a mai
Anglia nyugati pontjáról, és elviszik az akkori európai
emberiséghez azt, amit a Napról kaptak. Megtisztítják az akkori
igen vad európai népesség asztráltestét, mindenekelőtt Közép-
és Észak-Európában, ahol az emberek a legvadabbak voltak.

Azután elérkezett a Golgotai Misztérium. Mi történt Ázsiában?

Odaát Ázsiában úgy látszott, hogy világtörténelmileg
bekövetkezett az, hogy a magasztos Naplény, akit később
Krisztusnak neveztek, elhagyta a Napot. Ez egyfajta halál volt
Krisztus számára. Krisztus úgy távozott el a Napról, ahogyan mi
távozunk el a Földről, amikor meghalunk. Ahogyan az okkult
látó annál az embernél, aki meghal, azt látja, hogy eltávozik a

304
Földről, és három nap múlva leveti étertestét is, miután
hátrahagyta a Földön a fizikai testét, úgy hagyta ott Krisztus a
saját szellemember-részét a Napon, amely A világ és az ember
szellemi megismerésének alapelemei című könyvem szerint az
ember lényének hetedik tagja.

Krisztus „meghalt” a Nap-lét szempontjából, a Napról

kozmikusan „lehalt” a Földre, azaz lejött a Földre. Életszelleme
a Golgota Misztérium pillanatától kezdve láthatóvá vált a
Földön. Mi a halálunk után elhagyjuk az életétert, az
étertestünket, vagyis az élettestünket. Krisztus kozmikus
halálakor a Napon hagyta saját szellemember-részét, az
életszellem-része pedig már a Föld környezetében található
meg. Így a Golgotai Misztérium óta Krisztus életszelleme
szellemi módon körülveszi a Földet.

A fizikai helyek egészen más módon függenek össze a szellemi

élet szempontjából, mint a fizikai életben. Ezt az életszellemet
mindenekelőtt az ír misztériumokban, a hyberniai
misztériumokban élhették meg az emberek, és elsősorban
Artus király kerekasztalának lovagjai. A Golgotai Misztérium
időpontjáig a Földön erről a helyről indult ki a Nap Krisztus-
impulzusa: ezeket az impulzusokat a Napról itt fogadták be.
Később az Artus-lovagok ereje csökkent. De eleven és
folyamatos kapcsolatban álltak Krisztus életszellemével, amely
kozmikus módon vette körül a Földet. Ebben pedig állandóan
ott vibrált a fény és a levegő játéka, a felső és alsó elementáris
lények kavargása.

Képzeljék maguk elé: ha rátekintünk arra a szirtre, amelyen

Artus vára állt, akkor meglátjuk, ahogyan fentről a Nap a
fényben és a levegőben tükröződik, lentről pedig a földi

305
elementáris lények játéka figyelhető meg: fent és lent az
elementáris lények a Nap és a Föld eleven kölcsönhatását
láthatjuk.

A Golgotai Misztérium utáni századokban mindez Krisztus

életszellemében játszódott le. Így a tenger, a szikla, a levegő és
a fény játékában, mintegy szellemi tündöklésében, de a
természeti világ közegében a Golgotai Misztérium szellemi
ténye is ott tükröződött ezen a helyen.
Értsék meg jól, kedves barátaim. Kitekintettek a tengerre, és
ha már elvégezték azokat az állatövi misztériumokra
támaszkodó gyakorlatokat, amelyeket Artus király körül azok
tizenketten műveltek, akkor – az I., II., III., IV., V. keresztény
században – nemcsak a természet játékát látták, hanem
mintegy belekezdhettek egy olyan ott lévő írás olvasásába is,
amelyre pusztán rá is bámulhatunk, de el is olvashatjuk. Hol
egy lángocska csillant fel, hullám fodrozódott, a sziklaszirten
napsugár tükröződött, hol a tenger csapott fel a szikla szirtjére
– mindez alakot ölt, ömlik, áramlik, örvénylik, irányt mutat, de
olyan igazságként, amely megfejthető. Ha megfejtjük, akkor a
Golgotai Misztérium szellemi tényét olvashatjuk ki belőle, mert
mindezen már Krisztus életszelleme hullámzott át.
A Golgotai Misztérium odaát Ázsiában történt meg,
megragadta az emberek szívét, lelkét, mélységesen beleélte
magát az emberi szívekbe, lelkekbe. Csak rá kell tekintenünk az
első keresztényekre, a lelkükben átélt változásra, és azt fogjuk
találni, hogy mialatt itt nyugaton az előbb leírt jelenségek
zajlottak, ott a valóságos Krisztus hatolt be az emberi szívekbe.
Az a Krisztus, aki leszállt a Földre, a szellemember-részét
306
fennhagyta a Napon, életszelleme belekerült a Föld
atmoszférájába, és míg énjét szellem-énjével együtt lehozta a
Földre, keletről nyugatra Görögországon, Észak-Afrikán,
Itálián, Spanyolországon át behatolt Európában az emberek
szívébe, ugyanakkor áthatotta a természetet is.

Itt viszont nyugatról kelet felé jött létre egy hatás, és aki
érzékelni tudta, az kiolvashatta a természetből. A Golgotai
Misztérium története mintegy az Artus-kerekasztal magas
szellemiségű tagjainak természettudománya lett. De keletről
nyugat felé most nem a szelek és hullámok, a hegyeken és
napsugarakon átömlő levegő és víz áramlását látjuk, hanem ez
az áramlás az emberek vérén és szívén át történik, megragadja
az emberi vért, Palesztinából indul el és Görögországon át
Itáliáig és Spanyolországig ér el.

Így azt mondhatjuk: egyfelől a természeten, másfelől a véren,

az emberek szívén halad át az áramlás. E két áramlat
szembehalad egymással: az egyik a természetben tükröződik,
ma is megvan még, mint pogány áramlat, ez a kereszténység
előtti, pogány Krisztust hordozza, akit a Golgotai Misztérium
előtt, mint naplényt tiszteltek a kerekasztal lovagjaihoz
hasonló emberek, de sokan mások is. Ez az áramlat még a
Golgotai Misztérium korában is képviseli a világban a
kereszténység előtti Krisztust. Nagy része abból indul ki,
amelyet Artus kerekasztalának áramlataként foglalnak össze.
Még ma is megragadhatjuk ezeket a dolgokat, a pogány
kereszténységet, amely közvetlenül nem kötődik a Golgotai
Misztérium történelmi eseményéhez.

Ezzel ellentétes irányból az a kereszténység halad, amely a

Golgotai Misztériumhoz kötődik, és áthalad az emberek vérén,

307
az emberi szíveken, lelkeken. Egymással szembefutó két
áramlatról van tehát szó: az egyik a kereszténység előtti
Krisztus-áramlat mintegy éterizálódva, a másik a keresztény
Krisztus-áramlat. Az egyik Artus áramlataként vált ismertté, a
másik a Grál áramlataként. Később találkoztak. Mégpedig
Európában, de mindenekelőtt a szellemi világban.

Hogyan jellemezhetjük ezt az egész mozgást? Krisztus a

Golgotai Misztérium által szállt le, és beköltözött az emberek
szívébe. Az emberek szívében vándorolt keletről nyugat felé,
Palesztinából Görögországon, Itálián át Spanyolországba. A
Grál-kereszténység az emberek vére, szíve révén terjedt el.
Krisztus keletről nyugat felé veszi útját. Nyugatról pedig
Krisztus szellemi-éteri képe jött vele szemben, ez már a
Golgotai Misztérium révén hatott, de Krisztust még a Nap-
misztérium által hordozta magában.

A világtörténelem színfalai mögött hatalmas, csodálatos dolog

játszódik le. Nyugat felől jön a pogány kereszténység, Artus
kereszténysége, amely más néven és alakban is fellépett, kelet
felől pedig Krisztus az emberi szívekben közeledik nyugat felé.
Azután találkoznak. A valóságos, földre szállt Krisztus találkozik
az elébe hozott képével, amely nyugatról kelet felé áramlik.
869-ben találkoznak. Eddig világosan megkülönböztethetünk
egy olyan áramlatot, amely északon és Közép-Európán halad
át, és Krisztust, mint a Nap hősét hordozza magában, még ha
Baldurnak, vagy másképpen nevezik is. Az Artus lovagok
Krisztusnak mint a Nap hősének zászlaja alatt terjesztették
eszméiket.

A másik áramlat bensőségesen a szívben gyökerezett, ez

alakult át később a Grál áramlatává. Ezt inkább délen, kelet
308
felől látjuk fellépni, ez hordozza a tulajdonképpeni, a tényleges
valóságos Krisztust. Kozmikus képét mintegy elébe viszi a
nyugatról felé tartó áramlat.
Krisztus önmagával való ilyen találkozása a IX. században
történik meg: Krisztusnak mint az emberek testvérének és a
már csak képében jelenlevő Krisztusnak mint a Nap hősének
találkozása, majd végbemegy Krisztusnak a saját képével való
egyesülése.

Ezzel azt írtam le, hogy milyen volt a kor belső folyamata a
Golgotai Misztérium utáni első századokban, amikor, mint már
említettem, itt voltak azok a lelkek, akik napjainkban ismét
megjelentek, és magukkal hozták régebbi földi életükből azt a
törekvést, hogy őszintén közeledjenek az antropozófiai
mozgalomhoz.

Artus jelentős, nyugatról kelet felé haladó áramlatára tekintve

megfigyelhetjük, hogy ez viszi bele a Nap impulzusát a földi
civilizációba. Artus áramlatában az hullámzik és mozog, amit
keresztény terminológiával Michael áramlatának nevezünk.
Mint modern emberek az emberiség spirituális életének ebbe
a michaeli áramlatába léptünk be a XIX. század hetvenes
éveinek vége óta. Korábban az európai civilizációban három-
négy évszázadon át az a szellemi hatalom volt a meghatározó,
akit keresztény elnevezéssel Gábrielnek hívunk. Őt a XIX.
század hetvenes éveinek végén Michael uralma váltotta fel,
amely ismét három-négy századig tart, az emberiség szellemi
életében hullámozva és működve, most éppen ebben élünk.

309
Jelenkorunkban tehát mindenképpen indokolt, hogy utaljunk
Michael szellemi áramlatára, mivel ismét Michael-korszakban
élünk.
Ha a Golgotai Misztériumot éppen megelőző korra tekintünk,
akkor Artusnak az Anglia nyugati részéről kiinduló, eredetileg a
hyberniai misztériumoktól ihletett áramlatában találjuk meg a
Michael-áramlatot. Michael áramlatának régebbi alakját akkor
látjuk meg, ha rátekintünk a Golgotai Misztérium előtti
századok internacionális, kozmopolita áramlatára, amely
Görögország északi részéről, Macedóniából indult ki, és Nagy
Sándor nevéhez fűződik. Ez az arisztotelészi világszemlélet
befolyása alatt állt. Ami a kereszténység előtti korban
Arisztotelész és Nagy Sándor révén játszódott le, az ugyanúgy
benne élt akkor Michael uralmában, mint ahogyan mi is most
újra benne élünk. A Földön akkor is Michael impulzusa hatott
a szellemi életben, úgy, mint most. Valahányszor Michael
impulzusa működik a földi emberiségben, mindig
megfigyelhető, hogy egy kultuszközpont, spirituális központ
tartalmát a Föld számos népénél és minden lehetséges vidéken
elterjesztik.

Ez a kereszténység előtti korban Nagy Sándor hadjáratai révén

történt. A görög kultúra eredményeit mindenütt terjesztették
az emberiség körében, ahol csak lehetséges volt. Ha
megkérdezték volna Arisztotelészt és Nagy Sándort, hogy
honnan ered szívükben az az impulzus, hogy elterjesszük ezt a
szellemi áramlatot, amely koruk szellemi életét meghatározza,
akkor más néven nevezve, de lényegében azt felelték volna:
Michael impulzusából, aki Krisztus szolgálatában hat a Napról.
Mert a kultúrán felváltva uralkodó különböző arkangyalok
közül, a Nagy Sándor korában és a mi korunkban is uralkodó

310
Michael a Naphoz tartozik. A Nagy Sándor korát követő Orifiel
a Szaturnuszhoz tartozik. Az Orifielt követő Anael a Vénuszhoz.
A IV-V. században Zachariel arkangyal uralkodott az európai
civilizáción, ő a Jupiter-szférához tartozik. A Merkúr-szférából
ezután Raphael érkezett el abba a korba, amikor az európai
civilizáció mélyén különösen valamilyen gyógyító impulzus
virágzott. A XII. században Samael jött el. O a Marshoz tartozik.
Ezután következett Gábriel, aki a Hold-szférához tartozik. A
XIX. század hetvenes évei óta pedig ismét Michael jelent meg,
aki a Nap-szférához tartozik. Így következik egymás után a Föld
szellemi életén uralkodó ritmus az arkangyali hierarchia hét
lénye révén. Ha visszatekintünk, hogy mikor volt Michael
legutóbbi uralkodása, Nagy Sándor korában találjuk meg. Jelen
volt abban, ami a görög civilizációban zajlott le az évszázadok
során, amit átvittek Ázsiába, Afrikába, és ami Alexandria
városának szellemi nagyságában, szellemi hőseiben
koncentrálódott.

Ez sajátos látvány az okkult szemlélet számára. Ha

visszamegyünk néhány századdal a Golgotai Misztérium előtti
időbe, azt az áramlatot látjuk Macedóniától kelet felé haladni
– tehát ismét nyugatról keletre, de még keletebbre – amelyet
az angol-ír lelkeknél is ugyanígy látunk, megint csak nyugatról
kelet felé. Nagy Sándor uralkodása idején Michael uralkodott
a Földön. Artus uralma alatt Michael a Napról hat le, és
uralkodása folyamán lejut a Napról az, amiről már szóltam.
Mi volt azonban a helyzet később, a Golgotai Misztérium után
annak az arisztotelészi szellemiségnek a terjesztésével,
amelyet Nagy Sándor vitt át Ázsiába hódító hadjárataival?

311
Látjuk, hogy ugyanabban az időben, amikor Nagy Károly a
maga módján Európában alapít meg valamilyen keresztény
kultúrát, odaát Ázsiában, Elő-Ázsiában Harun al-Rasid
uralkodik. Harun al-Rasid udvarában egyesítve látunk minden
keleti bölcsességet, spiritualitást az építészetben,
művészetben, tudományban, vallásban, irodalomban,
költészetben. Harun al-Rasid mellett pedig egy olyan
tanácsadó áll, aki már nem volt beavatott, de a régi korokban,
régebbi földi életében beavatott volt. Harun al-Rasid és
tanácsadója révén teljesen átalakul az Ázsiába átültetett
arisztotelizmus, amelyet még Arisztotelész mutatott meg az
embereknek a régi természetbölcsességből, és ezt tanította.
Harun al-Rasid udvarában ugyanis az alexandrinizmust, az
arisztotelizmust már teljesen áthatotta, átitatta az arabizmus,
a mohamedánizmus.

Látjuk, hogy később a keresztény fejlődésbe beleviszik

mindazt, ami Harun al-Rasidtól, az arabizmusból indult ki. Az
arabizmus tért hódít a kereszténység után, és ezt az
arabizmust becsempészik a kereszténységbe Görögországon
keresztül, de még inkább Észak- Afrikán, Itálián át egészen
Spanyolországig.

Harun al-Rasid és tanácsadója azután áthalad a halál kapuján.

A haláluktól újabb születésükig a földi régió felett folytatott
életükben figyelemmel kísérték, ami odalent történt a
Spanyolországba vezetett mohamedán-mór hadjáratok során.
A szellemi világból követték azt, amit ők maguk alapoztak meg,
és amit utódaik terjesztettek el. Harun al-Rasid inkább
Spanyolországra, Itáliára, Görögországra pillantott a szellemi
világból, tanácsadója arra tekintett, ami keletről jött át a

312
Fekete tengertől északra elterülő vidéken át, Oroszországon
keresztül egészen Közép-Európáig.
Felmerül a kérdés, hogy mi történt magával Nagy Sándorral és
Arisztotelésszel? Ok szorosan kötődtek Michael uralmához, de
nem abban a földi korban, amikor a Golgotai Misztérium
végbement.
Most képzeljük el a két ellentétes képet. A Földön ott vannak
azok az emberek, akik kortársai a Golgotai Misztériumnak.
Krisztus emberré válik, átéli a Golgotai Misztériumot, és ezután
már a Föld szférájában él tovább. Mi a helyzet a Napon? Ott
azok a lelkek vannak, akik akkor Michaelhez tartoztak, Michael
szférájában éltek. Ok a Napról nézték, ahogy Krisztus elhagyja
a Napot. Akik a Földön tartózkodtak, azok Krisztus érkezését
látták, akik pedig a Napon, azok az eltávozását: látták, amint
leszáll a Földre. Ez az ellentét. A Napon azok vannak, akik földi
életükben részt vettek Nagy Sándor korának Michael-
uralmában. Ok most úgyszólván egy fordított Krisztus-
eseményt élnek át: Krisztus távozását a Napról. Tovább élnek
– a nem jelentős inkarnációkat most nem említem – és átélik a
földi világ számára döntő IX.

század korát a szellemi világban, a 869-es évet. Ekkor történt

az, amiről az előbb beszéltem: Krisztus találkozott képmásával,
az életszellemével, amely még megmaradt a kereszténység
előtti pogány Krisztusból. De azok a személyiségek is
találkoznak egymással, akik egyfelől Nagy Sándorban és
Arisztotelészben, másfelől Harun al-Rasidban és
tanácsadójában éltek. Az elő-ázsiai arabizált arisztotelizmus
Harun al-Rasidban és tanácsadójában bontakozott ki szellemi
módon. Haláluk után történt meg találkozásuk az ugyancsak a

313
szellemi világban élő Nagy Sándorral és Arisztotelésszel. Az
egyik irányzat tehát olyan arisztotelizmus és alexandrinizmus
volt, amely felvette magába a mohamedánizmust, a másik
pedig az igazi arisztotelizmus volt, nem olyan utólagos tanítás,
amelyet már megváltoztattak az emberek. Arisztotelész és
Nagy Sándor szintén a Napról látta a Golgotai Misztériumot.

Ekkor jött létre a nagy tanácskozás, egyfajta égi megbeszélés

az arabizált arisztotelizmus és a kereszténnyé vált
arisztotelizmus között, mert az utóbbi a szellemi világban már
kereszténnyé vált.

Így elmondható: a fizikai földi világunkkal közvetlenül határos

szellemi világban találkozott egymással Nagy Sándor és
Arisztotelész, valamint Harun al-Rasid és tanácsadója.
Megvitatták Európa kereszténnyé válásának további menetét,
előretekintve arra, aminek a XIX. század végén és a XX.
században kell elérkeznie, amikor ismét Michael-korszak lesz a
Földön.

Mindez úgy játszódott le, hogy mintegy beragyogta Krisztusnak

a saját képmásával történő találkozása. A tanácskozás ennek
hatása alatt állt. A fizikai földi élettel közvetlenül határos
szellemi világban megtervezték az emberek további szellemi
életét, mondhatnám, felvázolták azt.
Odalent a Földön, Konstantinápolyban pedig összegyűltek az
egyházatyák a 8. ökomenikus zsinatra, ahol elfogadták azt a
dogmát, hogy az ember nem testből, lélekből és szellemből áll,
hanem csak testből és lélekből, bár a léleknek van néhány
szellemi tulajdonsága. A trichotomiát – vagyis hogy az ember
testből, lélekből és szellemből áll – elvetették. Aki Európában
még ebben hitt, azt eretneknek bélyegezték. Az európai
314
keresztény egyházatyák ettől fogva kerülték, hogy
trichotomiáról, azaz testről, lélekről és szellemről beszéljenek,
és csakis testről és lélekről beszéltek.
Ami az érzékfeletti világban, 869-ben történt, ahogyan leírtam,
az levetítette árnyékát a földi világra. A Káli Juga sötétségének
egy különösen erős impulzusa vette kezdetét, mialatt odafent
az előbb leírt dolgok játszódtak le.
Ez volt az események valóságos lefolyása: a fizikai világban a
konstantinápolyi zsinat, amelyen elvetik a szellem fogalmát, a
fizikai világgal közvetlenül határos világban pedig egy égi
tanácskozásra kerül sor, amely abban az időben megy végbe,
amikor Krisztus találkozik képmásával a Földön.

Tisztában voltak azonban azzal, hogy még sokáig kell várni arra,
hogy megkezdődjön a Földön Michael újabb korszaka. De
mindig akadtak olyan tanítók, akik, jóllehet csak bizonyos fokú,
dekadenciában, mégis tudtak valamit arról, ami a földi élet
színfalai mögött történik. Mindig akadtak tanítók, akik ha
olykor nem is nagyon találó képekben, de le tudták írni a világ
szellemi tartalmát, azt, ami a fizikai világgal közvetlenül
határos szellemi világban zajlik. Ezek a tanítók olykor figyelmes
hallgatókra találtak. Ezek a tanítványok hallottak a
kereszténység jövőjéről, még ha csak töredékes módon is, de
mégiscsak tudtak valamit arról, aminek a XX. században kell
bekövetkeznie, amikor ismét Michael-korszak lesz a Földön.

Kedves barátaim, az önök lelkében laknak azok az emberek,

azok a lelkek, akik akkoriban testesültek meg, és olyan
személyiségekre figyeltek, akik Michael eljövendő koráról
beszéltek nekik, Michael jövőbeli uralmáról, és akik olyan

315
impulzusok hatására szólaltak meg, amelyek az említett égi
tanácskozástól érkeztek le hozzájuk.
A régebbi életükben, az első keresztény századok idején átélt
ilyen élményből fejlődött ki bennük az a törekvés – nem
pontosan a IX. században, hanem előtte és később, de főként
előbb – hogy amikor elérkezik a Michael-korszak a XIX. század
végén, a XX.
század elején, akkor önkéntelenül arra a helyre tekintsenek,
ahol Michael uralmának hatására ismét valóban a spirituális
élet művelése folyik. Ez gyökeret vert azoknak lelkében, akik
olyan tanításokat hallgattak, amelyek tartalmaztak valamit a
most előadott titkokból.

Karmikusan így alakult ki ezekben a lelkekben az a szükséglet,

hogy közeledjenek ahhoz a fajta kereszténységhez, amelyet
Michael hatására kell antropozófiai módon elterjeszteni a
világban a XIX. század végétől és a XX. század elejétől. E lelkek
akkori élményei most abban fejeződnek ki jelenlegi
megtestesülésük idején, hogy megtalálják azt az utat, amely az
antropozófiai mozgalomhoz vezeti el őket.

Azok a lelkek, akik most az antropozófia felé törekszenek,

közben áthaladtak már a halál kapuján, és a halál és az újabb
születés közötti életben éltek, egyesek le is ereszkedtek a földi
megtestesülésbe, és a Földön tanítottak. Ezek a tanítások
közreműködtek a régi kereszténység előtti kozmikus
kereszténységnek a belső kereszténységgel való
egyesítésében, mert kapcsolódni tudtak a természetben
működő szellemi élethez és hullámzáshoz, de hozzákötődtek a
Golgotai Misztériumhoz is. Látjuk, hogy a Földön tovább éltek
azok a régi tanítások, amelyek még kozmikusan szemlélték a
316
kereszténységet. Ezek a régi tanítások a régi misztériumok
hagyományait folytatták. Ezeket a tanításokat jelentékeny
európai iskolák képviselték, így a chartres-i iskola a XII.
században, ahol olyan jelentős tanítók tanítottak, mint
Bernardus Sylvestris, Alanus ab Insulis és a chartres-i iskolában
tevékenykedő többi nagy tanító. Látjuk, hogy hogyan hatottak
ezek a tanítások, például a múlt vasárnap említett Brunetto
Latiniben. Brunetto Latini, Dante nagy tanítója ilyen
tanításokat hordozott magában. Ilyen módon terjedt az,
amiben még összefüggött egymással a kozmikus
kereszténység és a tisztán emberi, földi kereszténység, amely
egyre inkább elterjedt a világon.
Ez volt az az ellentét, amelyet a konstantinápolyi zsinat is
kifejezett. A leírt módon tehát állandó kapcsolat állt fenn
aközött, ami a szellemi világban, a fizikai világgal közvetlenül
határos világban játszódott le és a fizikai világunk történései
között. Ezek állandó összefüggésben voltak egymással. Éppen
Chartres legjelentékenyebb tanítói érezték Nagy Sándor és
Arisztotelész valódi inspirációját, de jelentős mértékben
Platónét is, valamint azokét, akik Platón és az újplatonisták óta
a középkorban uralkodó misztikára támaszkodtak.

Majd egy igen jelentős dolog történt. Azok az emberek, akik

elsősorban Michael köré gyülekeztek, vagyis különösképpen
Nagy Sándor korában testesültek meg, most a szellemi
világban éltek. Letekintettek a chartres-i tanítók által művelt
kereszténység megnyilatkozásaira. Megvárták, amíg a
chartres-i tanítók, akik a kozmikus kereszténység legutolsó
képviselői voltak, megérkeznek a szellemi világba. A XII. század
végén, a XIII. század elején volt az a bizonyos időpont, amikor
mintegy a Földdel közvetlenül határos földöntúli szférában

317
találkoztak az inkább platóni irányultságú chartres-i tanítók
azokkal, akik részt vettek 869-ben az említett égi
tanácskozáson. Ha szabad ilyen magasztos dolgot földi triviális
szavakkal kifejezni: egyfajta megbeszélést folytattak
egymással a szellemi világba éppen megérkező chartres-i
tanítók, akiknek további fejlődését most már a szellemi
világban kellett átélniük, és azok, akik közvetlenül a földre
szállásuk előtt álltak. Utóbbiak között volt Nagy Sándor és
Arisztotelész individualitása is, ők közvetlenül ezután a
dominikánus rendben testesültek meg. Manapság félreismerik
a középkorban megjelenő skolasztikát, pedig megérdemelné,
hogy mélyebben felismerjék jelentőségét, mert a Földön általa
történt mindannak előkészítése, aminek később a Michael-
korszakban kellett kibontakoznia.

Akik Michael szférájához tartoztak és Nagy Sándor idején éltek,

de az első keresztény századokat egyáltalán nem, vagy csak
kevésbé jelentős inkarnációkban élték át, azok a dominikánus,
vagy egyéb keresztény rendekben testesültek meg, de
főképpen a dominikánus rendben, hogy beleéljék magukat a
kereszténységbe, és abba teljesen beleilleszkedjenek. Ezután
áthaladtak a halál kapuján a szellemi világba, és ott
tevékenykedtek tovább.
Ezután a XV. században történik meg az érzékfeletti síkon az a
hatalmas tanítás, amely magától Michaeltől indult ki az övéi
számára. Ez átterjedt a XVI. századba is, az időviszonyok a
szellemi világban egészen mások. Itt egy érzékfeletti spirituális
iskola alapítása ment végbe, ahol maga Michael tanított.
Ebben az iskolában azok az emberek vettek részt, akiket
főképpen Michael régebbi korszaka inspirált, valamint a
kereszténységbe való beilleszkedésük, ahogyan azt

318
említettem. Valamennyi Michaelhez tartozó testetlen emberi
lélek részt vett ebben a nagy iskolában, amely érzékfeletti
módon működött a XIV., XV. és XVI. században. Ezen a Michael
áramlatához tartozó angyal, arkangyal és arché lények is jelen
voltak, és számos elementáris lény is részt vett benne.

Ebben a michaeli iskolában egy nagyszabású visszapillantás

történt a régi misztériumokra. A lelkek pontos ismeretet
kaptak az ősi misztériumok lényegéről. Visszatekintettek a
Nap-misztériumra és a bolygók misztériumaira. De
feltárulkozott előttük a jövő is, az, aminek Michael új
korszakában kell megkezdődnie a XIX. század végén. Mindez
akkor áthatotta a lelkeket. És ők megint csak ugyanazok a
lelkek voltak, akik Michael mostani korszakában az
antropozófiai mozgalomhoz vonzódnak.

A Földön eközben egy újabb összecsapás történt. Harun al-

Rasid ismét megtestesült, újratestesülve megalapította a
materializmus impulzusát, és Francis Baconként jelent meg.
Bacon univerzális mivolta Harun al-Rasidtól származik, de a
benne élő in- tellektualitás, materializmus is. Bacon az
újratestesült Harun al-Rasid. Tanácsadója más úton haladt, és
ugyanabban a korban Amos Comeniusként született meg.

Míg a kereszténység az arisztotelizmus megvilágításában egy

jelentős fejlődésen ment keresztül a XIV., XV., XVI., XVII. és a
további századokban az érzékfeletti síkon, addig a Földön a
materializmus szellemi megalapozását látjuk: ezt a
tudományban Bacon, az újratestesült Harun al-Rasid indította
el, a nevelés területén pedig Amos Comenius, Harun al-Rasid
újratestesült tanácsadója. Ok együttműködtek egymással.

319
Amos Comenius és Bacon figyelemreméltó dolgot műveltek a
szellemi világban, miután áthaladtak a halál küszöbén. Amikor
Bacon áthaladt a halál küszöbén, akkor láthatóvá vált, hogy
étertestéből a Bacon-inkarnációban felvett sajátos
gondolkodásmód folytán bálványok, démoni bálványok egész
serege tört elő. Ezek betöltötték azt a szellemi régiót, amelyről
az előbb beszéltem, és amelyben annak a szellemi
tanácskozásnak az utóhatásai játszódtak le az individualitások
között, akiket Michael tanított. A bálványok ebbe a régióba
özönlöttek.

Az a helyzet, ahogyan első misztériumdrámámban is

ábrázoltam, hogy a földi történések óriási hatással vannak a
szellemi világra. Bacon földi szellemi irányultságának olyan
zavart keltő hatása volt a szellemi világban, hogy bálványok
egész serege terjedt szét benne.
Amos Comenius voltaképpen valamiféle materialista
pedagógiát teremtett meg, amelyből bizonyos alap, közeg,
szféra, világatmoszféra alakult ki Bacon bálványai számára. Azt
lehet mondani, hogy Bacon szolgáltatta a bálványokat, a
hozzájuk tartozó egyéb területeket pedig Amos Comenius
szolgáltatta azáltal, ami a Földön ment végbe. Mert ahogy az
emberek körül ott van az ásvány- és növényvilág, úgy Bacon
bálványai körül is ott voltak a számukra szükséges egyéb
területek.

Azokra a személyekre, akik egykor Nagy Sándor és

Arisztotelész vezetése alatt éltek a Földön, most az a feladat
hárult, hogy leküzdjék mindezeket a démoni bálványokat. Ez
addig a pillanatig tartott, amíg a Földön bekövetkezett a
francia forradalom.

320
Azok a bálványok, amelyeket nem tudtak legyőzni, a harcban
mintegy megmenekült démonok, bálványszerű démonok,
leszálltak a Földre, és inspirálták a XIX. század materializmusát,
az azt követő eseményekkel együtt. Ezek voltak a XIX. század
materializmusának inspirátorai!

Az ott maradt lelkek, akik Michael tanításában részesültek

Arisztotelész és Nagy Sándor individualitásának segítségével,
ezeket az impulzusokat hordozva magukban lejöttek ismét a
Földre a XIX. század végén, a XX. század elején. Sok ilyen lelket
ismerhetünk fel azokban, akik az antropozófiai mozgalomhoz
csatlakoznak. Ez azoknak a karmája, akik becsületesen, belső
őszinteséggel közelednek az antropozófiai mozgalomhoz.

Megrendítő mindaz, amire jelenkorunkban a külsőleg

lejátszódó események hátterében bukkanunk. De a
Goetheanum karácsonyi impulzusának hatására bele kell
helyeznünk ezt azoknak lelkébe, szívébe, akik antropozófusnak
vallják magukat. Ez erőt fog adni számukra a további
működéshez. Mert akik ma őszintén, igazi értelemben
antropozófusok, azokban majd erős indíték támad, hogy
nemsokára újra visszatérjenek a Földre. Michael
jövendölésében előre látjuk, hogy nagy számú antropozófus
lélek fog ismét a Földre jönni a XX. század végén, hogy
betetőzze azt, amit ma nagy erővel kell antropozófiai
mozgalomként megalapoznunk. Ez legyen hát az
antropozófusok indítéka: itt állok, az antropozófiai impulzus él
bennem, amelyről felismerem, hogy valódi Michael-impulzus;
várok és megfelelő antropozófiai munkával felkészítem
magam a jelenben, hogy majd kihasználjam azt a rövid
közbeeső időt, amely a XX. században éppen az antropozófus
lelkeknek adatik meg haláluk és újabb születésük között, hogy

321
visszatérjenek a XX. század végén, és ezt a mozgalmat már
sokkal spirituálisabb erővel folytassák tovább. Felkészülök a
XX. században a XXI. századba vezető új korszakra – mondja
magának a valódi antropozófus lélek – mert sok a Földön a
pusztító erő. A Föld kulturális és civilizációs élete dekadenciába
fog süllyedni, ha az embereket nem ragadja meg a Michael-
impulzus spiritualitása, és ha az emberek nem lesznek képesek
újra felemelni azt, ami mára lehanyatlott az emberi
civilizációban.

Felemelkedés akkor jöhet létre, ha vannak olyan őszinte

antropozófus lelkek, akik ilyen módon akarják a spiritualitást a
földi életbe belevinni. Ha nem akadnak ilyen lelkek, akkor
továbbfolytatódik a hanyatlás. Akkor ez a világháború az
összes rossz kísérőjelenségével együtt csak a még rosszabbnak
lesz a kezdete. Mert az emberiség ma az előtt a nagy
alternatíva előtt áll, hogy vagy az egész civilizáció a szakadékba
zuhan, vagy az emberek felemelik a civilizációt a spiritualitás
segítségével, és annak értelmében folytatják, ami a Krisztus-
impulzus előtt haladó Michael- impulzus tartalma.
Ezt akartam önöknek elmondani mostani látogatásomkor,
kedves barátaim, és szeretném, ha mindez a lelkükben tovább
hatna. Már sokszor elmondtam, amikor egy örvendetes
együttlét után be kellett fejeznem azt, amit az előadás során
megbeszéltünk és a mélyére hatoltunk: amikor az
antropozófusok együtt vannak az életben, abban a karmájuk
működését kell látniuk; ám ők akkor is együtt vannak, ha a
fizikai térben távol kerülnek egymástól. Így annak jegyében
maradjunk együtt mi is, ami csakis a szellemi szemük és fülük
számára mutatkozhatott meg, amennyiben teljes
komolysággal fogadták magunkba mindazt, amit

322
szándékomban állt megosztani önökkel, és valóban
megértették, amit ezen a három előadáson kifejtettem
önöknek, kedves antropozófus barátaim.

323