Philip

Zimbardo
a stanfordi börtönkísérlet megalkotója
A Luciferhatás
Hogyan és miért válnak jó emberek
gonosszá?

ABOVO
A Lucifer-hatás tökéletesen megváltoztatja, mit gondolunk arról, hogy miért
viselkedünk úgy, ahogy viselkedünk, és miért is képes az ember a gonoszra.
Felkavaró könyv, de soha nagyobb szükségünk nem volt rá.
Malcolm Gladwell, a Kivételesek és az Ösztönösen szerzője
Minden politikus és társadalomelemző... olvassa el!
The Sunday Times
Korunk könyve, sokrétű, klasszikus alkotás, amely mesterien vegyíti az érzékeny
személyes vizsgálódást, a briliáns szociálpszichológiai elemzést és a szerzőnek
az etikus magatartás iránti elkötelezettségét.
Róbert Jay Lifton, a Náci orvosok szerzője

PHILIP ZIMBARDO nevét a stanfordi börtönkísérlet tette ismertté, s ez a

kísérlet késztette őt arra, hogy feltegye azt a kérdést, amelyik tudományos
pályája során mindvégig foglalkoztatta: Vajon mitől válnak teljesen normális,
hétköznapi emberek egyszerre végtelenül kegyetlenné? Hogyan fordulhat elő,
hogy bizonyos körülmények között ezek a teljesen normális, hétköznapi
emberek megkínozzák, akár meg is ölik a nekik mit sem ártó, teljesen normális,
hétköznapi embertársaikat?
Ugye most arra gondolnak, ez képtelenség, én a légynek sem tudnék ártani,
nincs az a helyzet, amelyben... Vagy mégis lehetséges lenne?
A világhírű szociálpszichológus, Zimbardo professzor a történelemből és
saját, úttörő kutatásaiból vett példák hosszú során keresztül bizonyítja be, hogy a
helyzeti erőviszonyok és a csoportdinamika hatására miként változhatnak
tisztességes, feddhetetlen nők és férfiak szörnyeteggé.
3950 Ft

3950 Ft
www.abovo.hu
 T ARTALOM

A szerző előszava 7
Köszönetnyilvánítás 13

1. A gonosz lélektana: helyzetfüggő személyiség-átalakulás 14
FEJEZET

2. Vasárnap: a meglepetésszerű letartóztatások napja 34

FEJEZET

3. Vasárnap: a megalázó rituálék kezdete 52

FEJEZET

4. Hétfő: börtönlázadás 70
FEJEZET

5. Kedd: dupla gond 93

FEJEZET

6. Szerda: a kontrollvesztés napja 114

FEJEZET

7. Szerda és csütörtök: de jó lenne szabadlábon! 144

FEJEZET

8. Csütörtök: szembesülés a valósággal 169

FEJEZET

9. Péntek: fény az alagsorban 189

FEJEZET

10. FEJEZET A stanfordi börtönkísérlet jelentősége és tanulsága:

a személyiség-átalakulás alkímiája 210

11. Etikai kérdések és a stanfordi börtönkísérlet változatai 244
FEJEZET

12. FEJEZET A társas dinamika vizsgálata: hatalom, konformitás,

engedelmesség 273

13. FEJEZET A társas dinamika vizsgálata: deindividuáció,

dehumanizáció és a tétlenség bűne 312

14. FEJEZET Visszaélések és fogolykínzások az Abu Ghraib-i

börtönben: a rémtettek elemzése 342

15. Vádlottak padján a rendszer: bűnrészes vezetők 394
FEJEZET

16. A szituációs hatások kivédése és a hősiesség ünneplése 462

FEJEZET

Jegyzetek 501
Életem hősnőjének,
Christina Maslach Zimbardónak
A SZERZŐ ELŐSZAVA

A Lucifer-hatás 2007 márciusában jelent meg. Azóta sok interjút adtam, sok
felsőoktatási intézményben és konferencián tartottam előadást, sok kritikát
olvastam a könyvemről, és sok olvasói véleményre reagáltam. Ezek kapcsán rá
kellett jönnöm, hogy nézeteim olykor félreértelmezhetőek, ezért kísérletet
szeretnék tenni álláspontom egyértelmű megfogalmazására.
Megkérdőjelezem azt a hagyományos, diszpozíciósnak nevezett felfogást,
amely az emberi kisiklások megértésekor elsődlegesen és gyakran kizárólagosan
az egyén belső természetére, személyiségvonásaira és jellemére összpontosít.
Nézetem szerint az emberek általában és többnyire jók, de könnyen
befolyásolhatók, és olyasmit is megtesznek, amit rendes körülmények között
személyüktől idegen cselekedetnek, antiszociálisnak vagy ártalmasnak
tartanának.
Az emberek nem magányos, monologizáló szereplők az élet üres színpadán,
hanem általában másokkal együtt lépnek fel, cserélődik a díszlet, a szereplők új
ruhába bújnak, változik a szövegkönyv, a rendezői utasítás is. Ezek alkotják a
helyzet jellemzőit, melyeket figyelembe kell vennünk, ha meg akarjuk érteni,
mitől változhat meg drasztikusan a viselkedés. A Lucifer-hatás három
szempontból elemzi az emberi viselkedést: megpróbálja megérteni, mit hoznak
magukkal az emberek egy adott helyzetbe, mit hozhat ki valakiből az adott
helyzet, és hogyan teremtik meg és éltetik a viselkedést meghatározó helyzetet a
rendszerre jellemző tényezők.
Noha könyvemben főképp azt tárgyalom, hogy hétköznapi emberek milyen
könnyen válhatnak gonosz cselekmények elkövetőivé vagy mások
szenvedésének közönyös, tétlen szemlélőjévé, a legfontosabb üzenetem pozitív.
Mindannyian nagyobb valószínűséggel látjuk meg a gonoszságot, emeljük fel a
szavunkat és teszünk ellene, ha értjük, hogyan és miért jön létre.
* * *

E könyv megírása két évet vett igénybe. Egyetlen pillanatát sem nevezném
élvezetesnek. Először is érzelmileg kimerítő volt újból végignézni a stanfordi
börtönkísérletről készült videofelvételeket, újra és újra elolvasni a róluk készült
szó szerinti átiratokat. Az idő elhomályosította emlékezetemet, feledésbe merült,
milyen leleményes gonoszságokat eszeltek ki egyes őrök, mi mindent kellett
elszenvedniük a raboknak, mennyire passzívan viszonyultam a
kegyetlenkedésekhez, melyeket megakadályozhattam volna - a tétlenség bűnébe
estem.
Arról is megfeledkeztem, hogy harminc évvel ezelőtt egy másik kiadó
megbízásából már belevágtam a stanfordi börtönkísérlet megírásába. Akkor túl
közelinek éreztem az élményt, nem volt időm feldolgozni, végül nem írtam meg
a könyvet. Ma már örülök, hogy így történt, és nem kényszerítettem magam az
írásra, mert most jött el az ideje. Idővel bölcsebb lettem, és letisztultabb
nézőpontból tudom szemléltetni a történteket. Mi több, az amerikai katonák
Irakban, az Abu Ghraib-i börtönben elkövetett kegyetlenkedései és a stanfordi
börtönkísérletben lezajlott események közötti párhuzamok megerősítik a kísérlet
fokozott érvényességét, és feltárják azokat a lélektani dinamizmusokat, amelyek
közrejátszottak a valóságban véghezvitt hátborzongató cselekmények
elkövetésében.
Az írást nehezítette az érzelmi teher, amit az Abu Ghraibban elkövetett visz-
szaélések és fogolykínzások teljes körű feltárásában játszott aktív
szerepvállalásom jelentett. Szakértő tanúként közreműködtem az egyik - végül
elítélt - katonai rendőr ügyében, és munkám során szociálpszichológusból
oknyomozó újságíróvá vedlettem át. Igyekeztem mindent megtudni a bíróság elé
állított Iván „Chip” Frederick törzsőrmesterről: interjút készítettem vele,
leveleztem családtagjaival, ellenőriztem szakmai múltját a büntetés-
végrehajtásban és a hadseregben, beszélgettem az Abu Ghraib-i börtönben
szolgálatot teljesítő katonatársaival. Szinte belebújtam a bőrébe, tudni akartam,
milyen volt délután négytől hajnali négyig az 1A blokkban szolgálatban lenni
negyven napon keresztül egyvégtében, pihenőnap nélkül.
Szakértő tanúként rendelkezésemre bocsátották a kegyetlenkedésekről készült
több száz digitális felvételt - gyomorforgató feladat volt végignézni őket.
Megkaptam a különböző katonai és civil vizsgálóbizottságok addig elkészült
jelentéseit is. Előre tudatták velem, hogy a tárgyaláson nem támaszkodhatom
jegyzetekre, így a jelentésekből minél több kritikus megállapítást és
következtetést memorizálnom kellett.
A tárgyalás kétszeresen is frusztrált és felháborított. Egyrészt a hadsereg
egyetlenegy enyhítő körülményt sem volt hajlandó figyelembe venni, hiába
részleteztem, milyen feltételek járulhattak közvetlenül hozzá az elkövetett
visszaélésekhez. Az ügyész és a bíró elvetette az elgondolásaimat, melyekkel be
kívántam mutatni, hogy az egyéni viselkedést a helyzet nyomása is
befolyásolhatja. A kultúránkra többnyire jellemző diszpozíciós felfogás jegyében
úgy gondolták, a visszaélések Frederick törzsőrmester szabadon meghozott,
racionális döntéséből következtek. Másrészt dühített, hogy a „független”
vizsgálatokról készült jelentésekben a visszaélésekért általában egyértelműen a
ranglétra alacsonyabb fokán álló katonákat tették felelőssé, az alsóbb vezetési
szinteken rosszul működő vagy hiányzó irányítást jelölték meg a hiba
forrásaként. Történt mindez annak ellenére, hogy a vizsgálatokkal megbízott
tábornokok és magas rangú volt kormányzati tisztségviselők világosan leírták,
hogy a katonai és civil irányítási rendszer hozta létre azt a specifikus helyze-
r
tét, amely számos jó katonából a legrosszabbat hozta ki - mondhatni a
„rossz hordóban megromlottak az almák”.
Ha ezt a könyvet közvetlenül a stanfordi börtönkísérlet után írtam volna
meg, megelégedtem volna annyival, hogy részletezzem, mi módon hat a
szituációs változó, vagyis a helyzet nyomása, mennyivel erősebben alakítja
viselkedésünket egy adott kontextusban, mint azt gondolnánk vagy
tudatosulna bennünk. De nem helyeztem volna tágabb összefüggésbe, nem
tértem volna ki arra, ami a jót nagyobb erővel alakítja rosszá - a rendszerre,
amely a maga összetett erőviszonyaival teremti meg a rosszat előhívó
helyzetet. Tekintélyes mennyiségű szociálpszichológiai bizonyítékkal
alátámasztható a koncepció, amely szerint adott kontextusokban a helyzet
meghatározó ereje győzedelmeskedhet az egyén személyes tulajdonságai,
értékei felett. Ennek ellenére a pszichológusok mindeddig nem bizonyultak
fogékonynak, nem foglalkoztak a hatalom mélyebb forrásaival, amelyek a
helyzeteket meghatározó és legitimáló politikai, vallási, történelmi,
kulturális mátrix velejárói. Az emberi viselkedés dinamikájának teljesebb
megértésére való törekvés megköveteli tőlünk, hogy megtudjuk, meddig
terjed, és hol vannak a korlátái az egyén, a helyzet, a rendszer viselkedést
meghatározó erejének.
A nemkívánatos viselkedés megváltoztatása, illetve megelőzése nem
lehetséges, ha nem értjük meg, milyen erősségekkel, erényekkel és
sebezhető pontokkal rendelkeznek az egyének és csoportok egy adott
helyzetben. Az adott viselkedési környezetben működésbe lépő szituációs
tényezők összetettségének teljesebb felismerésére is törekednünk kell. A
helyzetekben ható erők módosításával, tudatos elkerülésével a
nemkívánatos egyéni reakciók nagyobb mértékben csökkenthetők, mint
terápiás beavatkozással, amely kizárólag az adott helyzetbe került egyén
megváltoztatására irányul. Ez azt jelenti, hogy az egyéni bajok
orvoslásában a szokásos orvosi modell helyett közegészség- ügyi
megközelítést kell alkalmaznunk. De ha érzéketlenek vagyunk a rendszer
valódi, mindig diszkréten leplezett hatása iránt, ha nem értjük meg pontosan
a rendszer szabályait és szabályozóit, akkor a viselkedésben bekövetkező
változás átmeneti lesz, a helyzetben beálló változás megtévesztő.
Könyvemben mantraként ismétlem, hogy az egyén viselkedésében
közrejátszó, a helyzetből és a rendszerből fakadó tényezők nem
szolgálhatnak mentségül, nem mentik fel a felelősség alól az erkölcstelen,
törvénybe ütköző vagy embertelen cselekedetek elkövetőit.
 * * *

Figyelembe kell vennem a helyzetek emberalakító hatásait, amikor annak

az okait keresem, hogy szakmai pályafutásom alatt miért foglalkoztam
olyan sokat a névtelenség, az erőszak, az agresszió, a vandalizmus, a kínzás
lélektanával Szegénységben nőttem fel New Yorkban, a dél-bronxi
gettóban, ami nagy
bán befolyásolta életszemléletemet és mindazt, amit lényegesnek tartottam.
A nagyvárosi gettóban elengedhetetlenül fontosak a túlélési stratégiák,
kénytelenek vagyunk valamiféle „dörzsöltségre” szert tenni. Át kell
látnunk, kinek van hatalma, kit kell kerülnünk, kinek a bizalmába célszerű
beférkőznünk, ki játszik ellenünk, és ki lehet a segítségünkre. Meg kell
fejtenünk a helyzet finom jelzéseit, tudnunk kell, mikor lehet emelnünk a
tétet, és mikor kell bedobnunk a lapokat. Kölcsönös kötelezettségvállalásra
kell törekednünk, és rá kell jönnünk, mi kell ahhoz, hogy valakiből „főnök”
legyen.
 Abban az időben a heroin és a kokain még nem jelent meg Bronxban, a
gettóban nincstelen emberek éltek, a gyerekek - játékszerek és technikai
eszközök híján - egymás társaságában játszottak, bandáztak. Volt gyerek,
aki erőszakos cselekmény áldozata lett, és volt, aki erőszak elkövetőjévé;
akadtak olyanok is, akikről azt gondoltam, jó srácok, és a végén igen
szégyenletes dolgot műveltek. Olykor nyilvánvaló volt, miért siklott valaki
félre. Donny is ilyen srác volt, akit az apja bármilyen csínytevésért azzal
büntetett, hogy a fürdőkádba szórt rizsszemeken kellett pucéran térdepelnie.
Ez a „gyerekkínzó apa” amúgy mindenkit elbűvölt, különösen a
bérházukban lakó hölgyeket. Donny tizenéves korában már rács mögött
volt. Egy másik srác macskákat nyúzott meg elevenen, így vezette le a
frusztrációját. Soha nem gondoltuk, hogy gonoszság vagy rossz, amit
teszünk; pusztán engedelmeskedtünk a bandavezémek, igazodtunk a banda
normáihoz.
Nekünk, gyerekeknek a rendszert és a hatalmat az ajtajuk elől minket
elkergető utálatos házmesterek és a szívtelen háziurak testesítették meg,
akik a bérleti díjjal elmaradó családokat hatósági segédlettel az utcára
tették. Legfőbb ellenségeink a rendőrök voltak, akik rendszeresen lecsaptak
ránk az utcán, amikor stickballoztunk1. Minden indoklás nélkül elkobozták
ütőinket, nem engedték, hogy az utcán játszunk. Mivel játszótér nem volt a
közelben, az utca maradt nekünk, és rózsaszín gumilabdánkkal valójában
nem veszélyeztettünk senkit.
Egyszer, amikor a közeledő rendőrök láttán elrejtettük az ütőket, a zsaruk
engem pécéztek ki, tőlem akarták megtudni, hol a rejtekhelyünk. Mivel
nem árultam el, az egyik megfenyegetett, hogy letartóztat, és miközben a
rendőrautóba tuszkolt, csúnyán bevágtam a fejem. Ettől kezdve egyenruhás
felnőttben többé nem bíztam meg, kivéve, ha bizalmamra méltónak
bizonyult.
* *

*
*
A Lucifer-hatás sok éven keresztül érlelődött bennem, a gettóban töltött
gyerekkoromtól kezdve pszichológiai tanulmányaimon át nagy kérdések
felvetésére késztetett, melyekre empirikus bizonyítékkal alátámasztott
válaszokat kerestem.
 Könyvem szerkezete némiképp rendhagyó. A nyitó fejezetben az emberi
személyiségátalakulásának témáját vázolom fel: miképp lehetséges, hogy jó
emberekés angyalok rossz, sőt gonosz, ördögi dolgokat képesek
véghezvinni. Azt az alapvető kérdést vetem fel, hogy valójában mennyire
ismerjük önmagunkat, mennyire lehetünk biztosak abban, mit tennénk,
vagy mit nem a számunkra teljesen ismeretlen helyzetben. Lehetséges-e,
hogy Isten legkedvesebb angyalához, Luciferhez hasonlóan mi is
engednénk a csábításnak, és úgy viselkednénk másokkal, ahogy el sem
tudjuk képzelni?
A stanfordi börtönkísérletről szóló fejezetekben részletesen leírom,
milyen változásokon mentek keresztül a véletlenszerűen rab-, illetve
őrszerepbe osztott egyetemisták egy „kísérleti” börtönben - amely túlontúl
valóságossá vált. Az időrendben, filmszerűen összeállított fejezetekben
jelen időben beszélem el a történetet, a lehető legkevesebb pszichológiai
értelmezésnek adva helyet. Csak a kísérlet befejezése - idő előtti lezárása -
után térek ki a tanulságokra, a gyűjtött adatok leírására és magyarázatára, a
lélektani folyamatok elemzésére.
A stanfordi börtönkísériet egyik hangsúlyos megállapítása szerint egy-
egy helyzetben lélektani tényezők sokasága van finoman, de
meghatározóan jelen, melyek megtörhetik az egyén akaratát, ellenállását.
Ezután a jelenséget vizsgáló tudományos kísérletek hosszú sorával
támasztom alá börtönkísérletünk konklúzióját.
Megnézzük, hogy a legkülönfélébb kísérleti alanyok - egyetemistáktól
kezdve hétköznapi emberekig - hogyan alkalmazkodtak, igazodtak,
engedelmeskedtek, hogyan voltak rávehetők olyan cselekedetek
végrehajtására, melyeket normális körülmények között, az adott helyzet
erőviszonyain kívül képtelenségnek tartottak. Felvázolok egy sor dinamikus
lélektani folyamatot, amelyek hatására jó emberek gaztetteket követhetnek
el: deindividuáció, tekintélynek való engedelmesség, tétlenség, önigazolás,
racionalizáció.
A dehumanizáció az egyik legfőbb folyamat, amely szerepet játszik
abban, hogy normális, hétköznapi emberek érzéketlenné, fékezhetetlenné,
sőt gonosz cselekedetek elkövetőivé válhatnak. A dehumanizáció
következtében torzul a gondolkodásunk, és úgy érezhetjük, hogy a másik
nem is ember. Hatására az emberek sokszor ellenségként tekintenek a
másikra, aki rászolgált a kínzásra, a pusztulásra.
Ezután átgondoljuk, milyen okokra vezethetők vissza az Abu Ghraib-i
börtönben amerikai katonák által elkövetett kegyetlenkedések és kínzások.
Az Abu Ghraib-i börtönben és a mi stanfordi börtönünkben működésbe
lendült meghatározó helyzeti erők és lélektani folyamatok közötti
párhuzamok megvizsgálásával kétségbe kívánom vonni az állítást,
miszerint néhány „hitvány katona” - egy-két „rossz alma” - szadista
tobzódása vezetett a jó erkölcsbe ütköző cselekmények elkövetéséhez.
Tüzetesen megvizsgáljuk a helyzet, a személyiség és a viselkedés
hármasát, mielőtt levonnánk a következtetéseket, hogy milyen oki tényezők
játszottak
közre a visszataszító cselekmények megvalósulásában, melyekről maguk a
katonák készítettek kegyetlenkedéseiket megörökítő „trófeafotókat”.
A magyarázat felfejtésével a személytől eljutunk a helyzetig, és végül a
rendszerig. A kegyetlenkedések okainak feltárására elrendelt hivatalos
vizsgálatok eredményére és jogvédő szervezetek jelentéseire támaszkodva a
rendszert is a vádlottak padjára ültetem. Jogrendszerünk nem teszi lehetővé,
hogy helyzeteket vagy rendszereket vonjunk felelősségre az elkövetett
törvénysértések miatt, ezért a bűnrészesség vádját először négy magas
rangú katonai vezetőre, majd a Bush-kormány vezetési rendszerének civil
tisztségviselőire terjesztem ki. Az olvasó feladata eldönteni, vajon a
bizonyítékok alátámasztják-e a megfogalmazott vádakat.
A sötétség rengetegébe tett komor utazásunk az utolsó előtti fejezetben ér
véget. A zárófejezetben megnézzük, mit tehetünk mi magunk a helyzetek és
rendszerek hatalma ellen. A nemkívánatos társas befolyásolás ellen küzdeni
kívánók számára felvázolok egy sor védekezési módszert. Tanácsaimat saját
tapasztalatomból és a befolyásolás, rábeszélés területét behatóan
tanulmányozó szociálpszichológus kollégáim kutatásaiból merítem.
Amikor a többség behódol, mindig akadnak néhányan, akik fellázadnak.
A lázadókra sokszor hősként tekintünk, mert ellen tudnak állni az igazodás,
a konformitás kényszerének.
Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a hősök kivételes emberek, akik
bátor tetteikkel, életen át tartó kitartásukkal nem is közénk, földi halandók
közé tartoznak. Vannak ilyen rendkívüli személyek, de a hősök sorában ők
a kivételek. Ők azok, akik egész életüket az emberiség egy-egy ügyének
szolgálatára teszik fel. Mellettük ott sorakoznak a pillanatok, a helyzetek
hősei, akik határozottan fellépnek, amikor szolgálatukra szükség van.
Könyvem utolsó fejezetében a mindenkiben megbúvó hétköznapi hőst
fogjuk ünnepelni. A „gonosz banalitása” alapján feltételezhető, hogy
sokszor hétköznapi emberek a felelősek a társaikkal szemben elkövetett
aljas kegyetlenkedésekért és megaláztatásokért. A „hősiesség banalitása”
alapján azzal a fel- tételezéssel élek, hogy akárkiből lehet hős, aki az
emberek szolgálatára van, amikor eljön a cselekvés ideje.
Aki tudja, hogy a harang azért szól, mert védelmezésre szorul az, ami az
emberi természetben a legjobb, az, amivel felül tud kerekedni a helyzet és a
rendszer nyomásán, az, amivel a gonosz ellenében érvényt szerezhet az
emberi méltóságnak.
K ÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Könyvem nem jelenhetett volna meg, ha nem kapok mérhetetlenül sok
segítséget a végső formájáig tartó hosszú út minden szakaszában.
Legelőször is köszönet illeti a börtönkísérletünket önként vállaló
egyetemistákat, és ezúton is bocsánatot kérek tőlük az elszenvedett
megpróbáltatásokért. Köszönöm William Curtis Banks, Craig Haney és
Dávid Jaffe közreműködését rendhagyó kísérletünk előkészítésében,
kivitelezésében és utómunkálataiban. Köszönöm a kaliforniai börtönöket
bennfentesként ismerő Andrew Carlo Prescott értékes tanácsait és
kísérletünkben való részvételét.
Köszönöm tanítványaim, Sean Bruich, Scott Thompson, Kieran
O’Connor és Matt Estrada közreműködését a háttéranyagok gondozásában.
Hálás vagyok Marissá Allén, Tanya és Rose Zimbardo segítségéért a
tudományos tanulmányok, jegyzetek és újságcikkek rendezésében, a kézirat
átfésülésében. Nagyra értékelem a kollégáimtól és hallgatóimtól kapott
visszajelzéseket, javaslatokat, kiegészítéseket. A teljesség igénye nélkül
hadd említsem meg Adam Brecken- ridge, Stephen Behnke, Tóm Blass,
Rose McDermott, Jason Weaver, Anthony Pratkanis, Cindy Wange, Zeno
Franco, Larry James, Adam Zimbardo, Bob Johnson, Sasha Lubomirsky
nevét. Az iraki Abu Ghraibban uralkodó katonai viszonyok megértéséhez
Doug Bracewell, Marci Drewry és Gary Myers látott el dokumentumokkal
és információval.
Végül köszönöm Will Murphy, Lynn Anderson, Vincent La Scala és John
Brockman, a Random House kiadó munkatársainak a szerkesztéstől a
szöveggondozáson át a könyv terjesztéséig végzett munkáját.
Gondolataim szavakba, kéziratba és jelen könyvbe foglalásához sokak
értékes segítségére támaszkodtam. Őszintén köszönöm a közreműködését
minden segítőmnek, családtagomnak, barátomnak, kollégámnak és
tanítványomnak.
Grazié!
Philip Zimbardo
A GONOSZ LÉLEKTANA:
HELYZETFÜGGŐ SZEMÉLYISÉG-ÁTALAKULÁS
E szív önnön helye, és benne támaszt Pokolból Mennyet és
Mennyből Pokolt.
John Milton Elveszett paradicsom2

Kedves olvasóim, vessenek egy pillantást e nagyszerű fametszet egy

részletére! Most hunyják le a szemüket, és próbálják meg felidézni, mit is
láttak!1
Fekete mennybolton táncoló fehér angyalokat? Esetleg fekete démonokat,
ördögöket szarvakkal a Pokol fehér űrjében? Mindkét képzet
kialakulásának egyenlő az esélye a holland művész, Maurits Comelis
Escher képét szemlélve. A jó és a gonosz nem választható szét, nem tudjuk
csupán az egyiket látni és a másikat nem, ha ezt tudatosítjuk magunkban.
Közös vizsgálódásra hívom olvasóimat, de utunk során nem hagyom,
hogy a „maguk jó és hibátlan oldalát” kényelmesen különválasszák „mások
rossz és gonosz oldalától”. Vajon én is képes vagyok a gonoszra? -
szakadatlanul e kérdést kell feltenniük, miközben ismeretlen tájakon vezet
közös utunk.
Escher képe három alapvető pszichológiai megállapításra irányítja rá a
figyelmet. Egyrészt a világ teli van jóval és gonosszal - így volt, így van,
mindig
is így lesz. Másrészt a jó és a gonosz között húzódó határ átjárható és képlékeny.
Harmadrészt angyalból is lehet ördög, ördögből is lehet angyal, bár ez utóbbit
talán nehezebb elképzelni.
A kép a jónak gonosszá válására, a végső átalakulásra, Lucifer Sátánná való
metamorfózisára is emlékeztetheti olvasóimat. Lucifer, a „fényhozó”, Isten
legfőbb angyala fellázad Isten hatalma ellen, és bukott angyalai kíséretében
Pokolra vettetik. „Inkább uralkodó a Pokolba’ mint a Mennybe’ szolga”,
kérkedik a Sátán John Milton Elveszett paradicsom2 című művében. A Pokolban
Luci- fer-Sátán hazug, sekélyes, kevélykedő imposztorrá lesz, aki dárdákkal,
harsonákkal és lobogókkal szeretkezik fel, mint korunk egyes nemzeti vezetői. A
Pokolban a legfőbb démonok tanácskozásán az a döntés születik, hogy a Sátán
ne indítson nyílt harcot a Menny visszavételére. A Sátán helytartója, Belzebub
azonban a lehető leggonoszabb indítvánnyal rukkol elő, azt javasolja, hogy Isten
legnagyszerűbb teremtménye, az ember megrontásával álljanak bosszút Istenen.
A Sátánnak sikerül megkísértenie Ádámot és Évát, akik Istennek nem
engedelmeskedve, hallgatnak a gonoszra. Ám Isten úgy rendelkezik, hogy az
ember idővel megváltásban részesülhet. A megváltásig azonban a Sátán
szabadon garázdálkodhat, boszorkányokat sorakoztatva maga mellé, gonoszra
csábítva az embereket. A Sátán közvetítőit ezután nagy igyekezettel üldözni
kezdik; az inkvizítorok, akik meg akarják szabadítani a világot a gonosztól,
iszonyatos módszereikkel megteremtik a világ előtt mindaddig ismeretlen,
szervezett gonosz új formáját.
Cupiditas - így nevezték a középkor gondolkodói Lucifer bűnét. Dante úgy
vélekedik, hogy az e tőről fakadó bűnök olyan spirituális állapotra utalnak,
amikor lelkünk legmélyén fekete üresség tátong, amelyet soha nem képes
kitölteni sem hatalom, sem pénz. A cupiditas végzetes kórságában szenvedők
számára önmagukon kívül bármi, ami létezik, kizárólag akkor értékes, ha
kihasználható, birtokolható. Dante a Pokol kilencedik körében találkozik e bűn
jégbe fagyott elkövetőivel. Életükben nem törődtek semmi mással, csak
önmagukkal, így örök időre egojuk jégpáncéljába záródtak. A Sátán és követői
az emberek figyelmét ily módon térítik el a minden élőlényt egyesítő szeretet
összhangjától, arra késztetik őket, hogy kizárólag önmagukra összpontosítsanak.
Az infernó kilencedik körében a csillapíthatatlan éhségüktől megszállott
bűnösök énük börtönébe fagynak, ahol egocentrikus valóságukban fogoly és
őrzője eggyé válnak.
Elaine Pagels történész a Sátán eredetét kutató tudományos vizsgálódásában
provokatív megállapítást tesz a Sátán - mint az emberiség tükre - lélektani
jelentőségével kapcsolatban:
 A Sátán azért izgat minket, mert az emberiről alkotott hétköznapi
felfogásunktól eltérően jelenít meg tulajdonságokat. A Sátán nem pusztán
legrosz-
szabbnak tekintett indulatainkat - mohóságot, irigységet, bujaságot, hara-
got - ébreszti fel, nem csupán azt, amit brutalitásnak nevezünk, és aminek
következtében emberi lények állatokhoz válnak hasonlatossá... Legrosszabb
formájában a Gonosz a természetfölöttit is magába foglalja - borzongva
ismerjük fel az ördögi fordítottját annak, amit Martin Buber Istenre
vonatkoztatva úgy nevez „teljességében Más”.3
Félünk a gonosztól, és megigéz minket. Mítoszokat szövünk gonosz
konspirációk köré, végül elhisszük őket, olyannyira, hogy erőinket is
mozgósítjuk. Elutasítjuk a másikat, másmilyennek, veszélyesnek látjuk,
mert nem ismerjük, ugyanakkor izgatottan szemléljük az erkölcsi normák
megszegését, a nemi kicsapongást, ha nem közülünk való az, aki teszi. A
valláskutató Dávid Frankfurter a megtestesült gonosz vizsgálatát a társasán
konstruált gonosz másikra összpontosító megállapítással zárja:
Egyértelmű ellentétpárok készletéből gazdálkodunk, amikor a másikat
emberevő vadként, vérszopóként, démonként, gonosz varázslóként vagy
ezek kombinációjaként teremtjük meg. Marginalizált csoportokkal
kapcsolatos történeteinkben e csoportok civilizálatlanságával,
szabadosságával, hátborzongató voltával játszunk. Ugyanakkor ennek a
másságnak a végiggondolásából borzalommal vegyes élvezet ered, ami
egyéni képzeletünkre is bizonyosan hatással van. Valószínű, hogy a
gyarmatosítók, misszionáriusok és a másik területére lépő hadseregek
kegyetlenségét is ilyesfajta érzések befolyásolták.4

ÁTVÁLTOZÁSOK - ANGYALOK, ÖRDÖGÖK ÉS MI FÖLDI HALANDÓK

A Lucifer-hatásban arra teszek kísérletet, hogy megértsük, milyen

folyamatok mennek végbe, amikor hétköznapi „jó emberek” rossz vagy
gonosz dolgokat cselekszenek. Mi viszi rossz útra az embert? - ezt az
alapvető kérdést fogjuk megvizsgálni. Nem hagyatkozunk a vallás
hagyományos kettősségére, a jó és a gonosz, az egészséges természet és a
rontó nevelés ellentétére, ehelyett valós emberekkel foglalkozunk, akik
végzik a napi teendőjüket, ellátják a munkájukat, túlélik az emberi
természet nem ritkán zajos küzdőterében a tűzpróbákat. Célunk az, hogy
megértsük jellemük erőteljes szituációs hatásokra bekövetkező
átalakulásának természetét.
 Kezdjük a gonosz meghatározásával! Lélektani megalapozottságú
definícióm egyszerű: Gonoszt tesz, aki ártatlan emberekkel szándékosan
úgy viselkedik, hogy azzal árt nekik, méltánytalanságot követ el velük
szemben, lealacsonyítja, dehumanizálja vagy elpusztítja őket, illetve ha
tekintélyével és a rendszerből fakadó hatalmával bíztatást vagy
felhatalmazást ad másoknak arra,
 hogy a nevében így járjanak el. Ahogyan barátom és mentorom, Irving
Sarnoff megfogalmazta: „Gonoszt tesz, aki tudásánál rosszabbul
cselekszik.”5
Mi mozgatja az emberi viselkedést? Mi határozza meg az emberi
gondolkodást és cselekvést? Mi az, ami miatt egyesek erkölcsös,
tisztességes életet élnek, míg mások látszólag könnyen az erkölcstelenség
és bűn útjára tévednek? Vajon az, amit az emberi természetről gondolunk,
mennyiben épül a feltevésre, hogy a felfelé haladó, jó úton és a lefelé
vezető, rossz úton belső meghatározók vezérelnek bennünket? Vajon
kellőképpen figyelembe vesszük-e a gondolatainkat, érzéseinket és
tetteinket befolyásoló külső meghatározókat? Milyen mértékben vagyunk a
helyzet, a pillanat vagy a tömeg hatására cselekvő lények? És vajon van-e
olyan cselekedet, amelynek megtételére minden kétséget kizáróan mi
magunk soha nem kényszerülhetünk?
A különlegesség illúzióját teremtve meg magunknak, többnyire
önközpontú torzítások mögé bújunk. A magunk köré vont énvédő páncél
mögött azt képzeljük, tisztességünk bárhogyan próbára tehető, mi átlagon
felül helyt fogunk állni. Mivel személy szerinti kikezdhetetlenségünkről
meg vagyunk győződve, túl gyakran tekintünk a csillagokra, noha nem
ártana néha a lábunk elé néznünk, és észrevennünk, mennyire csúszós a
lejtő, amelyen járunk. Az egyéni útkeresést előtérbe helyező társadalmakra
- például az európai és amerikai kultúrára - sokkal jellemzőbb az
önközpontú torzítás, mint Ázsia, Afrika vagy a Közel-Kelet inkább
kollektivista jellegű társadalmaira.*
A jó és a gonosz közös vizsgálata közben olvasóimat arra kérem, hogy
folyamatosan reflektáljanak három kérdésre: Valójában mennyire ismerjük
jól önmagunkat, erősségeinket és gyenge pontjainkat? Honnan ered
önismeretünk: abból, hogy tudjuk, hogyan viselkedünk számunkra ismerős
helyzetekben, vagy abból, hogy tudjuk, hogyan viselkedünk bevett
szokásainkat próbára tevő, teljesen új környezetben? Ugyanezt a
nyomvonalat követve, valójában mennyire ismerjük jól a velünk napi
kapcsolatban álló embereket: családunkat, barátainkat, munkatársainkat,
szerelmünket? Könyvem egyik tézise szerint önismeretünk többnyire
behatárolt tapasztalatok alapján, szabályok, törvények, elvek és korlátok
által meghatározott, számunkra ismerős helyzetekben alakul ki. Iskolába
járunk, dolgozunk, nyaralunk, szórakozunk, befizetjük a csekkeket és az
adókat - így van rendjén. De mi történik akkor, ha teljesen új, ismeretlen
környezetben találjuk magunkat, ahol a régi rutin nincs hasznunkra?
Például munkahelyet változtatunk, először randevúzunk valakivel, akivel
internetes társkereső oldalon ismerkedtünk meg, szektatagok leszünk,
rendőrségi őrizetbe kerülünk, belépünk a hadseregbe, kísérleti alanynak
jelentkezünk. Régi énünk nem feltétlenül a szokásos módon működik, ha az
alapszabályok megváltoznak.
Közös utunk során a gonesZTégkülönfélébb megnyilvánulásaival
találkozunk. Kérem, ne mulasszálp.erfeft£fcni a kérdést: Vajon én is?
A gonosz állandó és belülről fakad, vagy változó és kívülről jön?
Legalább két okból megnyugtató a gondolat, hogy a jó és rossz emberek
között áthidalhatatlan, tátongó szakadék húzódik. Először is, megteremti azt
a bináris logikát, amelyben a gonosz esszenciálisán van jelen. A gonoszt
általában entitásként, létező tulajdonságként fogjuk fel, amely egyesekben
megvan, másokban nincs. Meghatározásakor korunk elvetemült zsarnokaira
mutatunk: Hitlerre, Sztálinra, Pol Pótra, Idi Aminra, Szaddám Huszeinre és
más politikai vezetőkre, akiknek a kezéhez tömegmészárlások vére tapad.
Nem szabad azonban megfeledkeznünk a hétköznapi, csekélyebb horderejű
gaztettekről, melyeket kábítószer-kereskedők, nemi erőszakot elkövetők, a
szexiparból hasznot húzók, idős embereket rászedő szélhámosok visznek
végbe, vagy éppen az iskolai bántalmazások elkövetői, akik gyerekeink
életét teszik pokollá.
A jó és a gonosz kettős felosztásával a „jó emberek” egyúttal
mentesülnek a felelősség alól. El sem kell gondolkodniuk azon, hogy
esetleg milyen szerepet játszanak a mulasztások, bűncselekmények, vandál
cselekedetek, iskolai bántalmazások, erőszakos nemi közösülések,
kínzások, megfélemlítések, erőszakos cselekmények megvalósulásához
hozzájáruló feltételek megteremtésében, fenntartásában vagy
jóváhagyásában: „A világ már csak ilyen, nem sokat lehet tenni ellene, én
meg végképp nem tudok rajta változtatni.”
A gonosz inkrementális felfogásában a körülményektől függően
mindannyian képesek vagyunk a gonoszra. Egy adott pillanatban kisebb-
nagyobb mértékben rendelkezünk bizonyos tulajdonságokkal (például
éleslátással, büszkeséggel, tisztességgel vagy gonoszsággal). Jellemünk
változik, az emberi természet jó vagy rossz oldala felé mozdulhat el. Az
inkrementális megközelítés szerint a tulajdonságokat tapasztalati úton,
intenzív gyakorlattal vagy külső beavatkozás - például egy felkínált
különleges lehetőség - révén sajátítjuk el. Röviden: genetikai, vagyis
családi örökségünktől és személyiségünktől függetlenül a jó és a gonosz
tanulható.
Alternatív értelmezések
Az esszencialista és inkrementális felfogás mellett párhuzamosan létezik a
viselkedést diszpozíciós, illetve szituációs okokkal magyarázó
megközelítés. Ha szokatlan viselkedéssel, váratlan eseménnyel, érthetetlen
rendellenességgel találjuk magunkat szemben, hogyan próbáljuk
megérteni? Hagyományos megközelítésben a cselekedethez vezető belső,
 személyes tulajdonságokat keressük: genetikai felépítés,
személyiségjegyek, jellem, szabad akarat és egyéb diszpozíciók. Erőszakos
viselkedés esetén szadista személyiségjegy után kutatunk. Hőstettek esetén
az áldozatkészségre hajlamosító géneket keressük.7
Az Amerikai Egyesült Államokban a kertvárosok lakói megrendültén
értesülnek egy sor iskolai vérengzésről, diáktársaik és tanáraik életét kioltó
közép-
»

osztálybeli fiatalokról.8 Angliában egy bevásárlóközpontból két tízéves gyerek

elrabolja a kétéves Jamie Bulgert, és hidegvérrel meggyilkolja. Palesztinában és
Irakban fiatal férfiak és nők öngyilkos merényleteket hajtanak végre. A második
világháború idején Európában sokan zsidókat bújtatnak, noha tudják, ezzel saját
maguk és családjuk életét teszik kockára. A személyes következményektől
tartva, sok országban a dolgozók nem tárják fel feletteseik törvénytelen és
erkölcstelen cselekedeteit. Miért?
A hagyományos felfogás értelmében a válasz - patológia vagy hősiesség - az
egyénben keresendő (különösen az individualizmust hangsúlyozó kultúrákban).
A modern pszichiátria diszpozíciós szemléletű, hasonlóan a klinikai
pszichológiához, a személyiség-lélektanhoz és az alkalmazott személyiségvizs-
gáló pszichológiához. Legtöbb intézményünk szintén ezt a látásmódot veszi át,
ideértve a jog- és orvostudományt és a vallást. Ennek alapján a törvényszegés, a
betegség, a bűn feltételezhetően az elkövetőben, a beteg emberben, a vétkező
személyben keresendő. A válaszkeresés a személyre vonatkozó kérdésekkel
kezdődik: Ki a felelős? Ki okozta? Ki hibáztatható? És ki az, akit elismerés illet?
Amikor szociálpszichológusok tesznek kísérletet a szokatlan viselkedés
okainak megértésére, általában óvakodnak a diszpozíciókra való hivatkozástól.
Válaszkeresésüket másképp, nem a személyre vonatkozó kérdésekkel kezdik,
hanem azzal, hogy bizonyos reakciók létrejöttéhez milyen körülmények
járulhattak hozzá? A viselkedést milyen momentumok válthatták ki? Milyen volt
a helyzet a cselekvő személyek szempontjából? Az egyén cselekvése milyen
mértékben vezethető vissza az adott helyzet egyedi, a cselekvő személyen kívül
álló tényezőire, szituációs változókra és környezeti folyamatokra?
A diszpozíciós és a szituatív perspektíva úgy viszonyul egymáshoz, ahogy az
egészségügyben az orvosi modell a közegészségügyi modellhez. Az orvosi
modellben igyekeznek megtalálni az érintett személy betegségének vagy
fogyatékosságának az eredetét. Ezzel szemben a közegészségügyi szakemberek
azt feltételezik, hogy a környezetből származnak a betegség kialakulásának
feltételeit megteremtő kórokozó-hordozók. A megbetegedés sokszor a
környezetben található kórokozók végterméke, és ha nem lépünk fel ellenük,
mások is megbetegszenek, függetlenül az egyén egészségügyi állapotának
javítására tett erőfeszítéseinktől.
A diszpozíciós felfogás szerint például a tanulási nehézségekkel küzdő
gyerekek - hátrányuk ledolgozása érdekében - egy sor orvosi kezelésben és
viselkedésterápiában részesíthetők. De sok esetben, különösen szociálisan
hátrányos helyzetű családokban, a bajt az is okozhatja, hogy ólom kerül a
gyerekek szervezetébe a rossz minőségű bérlakások faláról lepattogzó festékből,
és állapotukat a szegénység tovább súlyosbítja. Mindez szituációs
megközelítéssel tálható fel. A két megközelítés nem pusztán két eltérő, elvont
felfogásként jelenik meg a konceptuális elemzésekben, hanem egyúttal az egyéni
és társadalmi problémák lényegesen eltérő kezeléséhez is elvezet.
Az efféle elemzéseknek a jelentősége mindenkire kiterjed, aki a napi
életben arra keresi a választ, miért cselekszenek az emberek úgy, ahogy
cselekszenek, és min kellene változtatni ahhoz, hogy dolgaink jobbra
forduljanak. Individualista kultúrákban azonban ritkán akad ember, aki a
diszpozíciós torzítást ki tudja védeni, és nem az indítékokat,
személyiségjegyeket, géneket és egyéni patológiákat veszi először sorra. Ha
mások viselkedésének okait próbáljuk megérteni, általában hajlamosak
vagyunk a diszpozíciós sajátságok jelentőségének túlértékelésére és a
szituációs sajátosságok jelentőségének alábecsülésére.

Boszorkánypöröly és inkvizíció
Az inkvizítorok bibliája, a Malleus Maleficarum9, vagy elterjedtebb nevén a
Boszorkánypöröly az egyik első írott forrás, amely a széles körben
alkalmazott diszpozíciós szemlélet példájaként fogható fel a gonosz
megértésében és a Földnek a gonosztól való megszabadításában. A
boszorkánybírók kézikönyve egy megfejtendő talánnyal kezdődik: Hogyan
létezhet a gonosz a világon, amelyet a jóságos, mindenható Isten irányít?
Az egyik válasz: Isten próbára teszi az embert. Ha az ember enged a
kísértésnek, Pokolra kerül; ha ellenáll, jutalma a Mennyország. Ádám és
Éva elcsábítása miatt Isten korlátozta az Ördög közvetlen befolyását, aki
így közvetítőket, boszorkányokat fogadott fel gonosz parancsainak a
végrehajtására. Ők képezték a kapcsolatot az emberekkel, ők voltak azok,
akik „megcsinálták” a rontást.
Katolikus országokban a gonosz visszaszorítására javasolt megoldás a
boszorkányok felkutatása és elpusztítása volt. Mindehhez eszközök
kellettek: a boszorkányokat azonosítani kellett, eretnekségük beismerésére
rábírni, és megsemmisíteni. Egyszerű, közvetlen módszereket alkalmaztak:
besúgók közreműködésével azonosították a boszorkányokat,
boszorkányságukat bizonyítandó különféle kínzásokkal vallomásra
kényszerítő próba alá vetették őket, és ha a próbát elbukták, halál várt rájuk.
A gondosan megtervezett, megszámlálhatatlanul sok ezer embert
rettegésben tartó, kínzásoknak alávető és elpusztító rendszer fenti leírása
komolytalannak tűnhet, de a gonosszal kapcsolatos ösz- szetett kérdések
ilyesfajta túlzott leegyszerűsítése lobbantotta fel az inkvizíció máglyáit.
Azzal, hogy a „boszorkányok” váltak a megvetett diszpozíciós kategóriává,
az inkvizítorok kézenfekvő megoldást is kaptak a társadalmi gonosz
problémájára: a gonosz ügynökei közül minél többet fel kell kutatni,
kínzásnak alávetni, illetve olajban főzve vagy máglyán megégetve el kell
pusztítani.
Mivel az egyház és a vele szövetséges állam vezetői férfiak voltak, nincs
semmi meglepő abban, hogy nőkre sokkal gyakrabban sütötték rá a
boszorkányság bélyegét, mint férfiakra.10 A meggyanúsított személyek
vagy a társadalom kivetettjei voltak, vagy olyanok, akiket valamiért
ijesztőnek tartottak. Boszorkányként végezhette, aki megözvegyült,
szegény, csúf vagy nyomorék volt, olykor a túlzott büszkeség, sőt a
meggyőző erő is a boszorkányság jelének számi lőtt. Az inkvizíció korának
szörnyű ellentmondása, hogy a gonosz elleni Inizgó és sokszor őszinte
küzdelem addig soha nem tapasztalt mértékű gonoszságot idézett elő. A
művészet, a tudomány és a filozófiai területén rendkívüli alkotásokra képes,
kivételes emberi elmét az akaratot megtörni szándékozó „alkotó
kegyetlenség” kidolgozására használták fel. Az inkvizíciós eszközök .1 mai
napig világszerte jelen vannak a börtönökben, a katonai és polgári
kihallgatások színhelyein, ott, ahol a kínzás ma is bevett gyakorlat.
I latalmi rendszerek: a mindent átható hierarchikus uralom
Amerikában mind ritkábban összegezzük mondandónk lényegét
közmondásokkal, a mezőgazdasággal kapcsolatos népi bölcsességek pedig
szinte kiveszlek a köznyelvből. Elmegyünk a szupermarketbe, és veszünk
pár kiló almát, minek is ennél több otthon, hiszen bármikor vásárolhatunk,
amennyit akarunk. Bele sem gondolunk, hányszor válogatták át a
gyümölcsöt, hogy mi a holtból szép, egészséges almákat vihessünk haza,
hogy egy se legyen rossz, iilődött, amitől esetleg a többi is megromlik.
Eszünkbe sem jut, hol tárolják eladás előtt az almát, az meg végképp nem,
hogy régen három vékának meg- lc lelő hordókban cseréltek gazdát.
 Furcsamód mégis egyre gyakrabban hallunk egy almákkal teli hordóra
utaló, amúgy Shakespeare idejéből származó mondást, melyet a Dreyfus-
ügy egyik újságíró-tudósítója is leírt már 1898-ban. Az utóbbi másfél
évtizedben sokszor olvashattuk újságírók tollából, többekközt az Enron-
botrány és az Abu- (i hraib-i fogolykínzások kapcsán: One bad apple spoils
the barrel. Vagyis egy rossz (rothadt) alma miatt megromlik a hordóban
tárolt összes alma. Előszereld tel hivatkoznak illetékes személyek erre a
bölcseletre, amikor egyénekről és rendszerekről beszélnek, és ez utóbbit
szeretnék tisztára mosni.
A rendőrségnél, a büntetés-végrehajtási intézetekben és a katonaságnál a
normaszegő, törvénybe ütköző vagy erkölcstelen viselkedést gyakran írják
néhány eltévelyedett személy, egy-két „rossz alma” számlájára. Ezzel azt
jelzik, hogy ők a nem túl gyakori kivételek kategóriájába tartoznak, ,a jó és
gonosz között húzódó, átjárhatatlan határvonal egyik, de semmiképp sem a
többség - n „jó almák” - oldalára sorolandók.
Ezt a megkülönböztetést ki dönti el? Általában a rendszer őrei, az ő
felada- luk, hogy a problémát körülhatárolják, és eltereljék a figyelmet a
vezetőkről, ii k ik a tarthatatlan munkafeltételek, az előrelátás vagy
felügyelet hiánya miatt felelősségre vonhatók lennének A „rossz alma”
diszpozíciós felfogásában figyelmen kívül hagyják az almákat tároló
hordót, a rendszert és lehetséges erjesztő hatását, amely tönkreteheti a
benne tárolt gyümölcsöt.
A rendszerekben lakozó hatalom akkor került érdeklődésem
homlokterébe, amikor tudatosult bennem, hogy az intézmények miképpen
teremtik meg ii mechanizmusokat, amelyek az ideológiát (például a gonosz
eredetét) gyakorlati műveletekre (boszorkányüldözés) fordítják le. Más
szóval, látókörömet jelentősen tágította annak a teljesebb megértése, hogy a
szituációs feltételeket hogyan teremtik meg és alakítják a magasabb rendű
tényezők - a hatalmi rendszerek. Összetett viselkedési minták megértéséhez
nem pusztán a diszpozíciókat és helyzeteket, hanem a rendszereket is
számításba kell vennünk.
A hordókészítők, a többnyire a színfalak mögött működő hatalmi elit
tagjai alakítják életfeltételeink nagy részét, amivel nekünk kell együtt
élnünk az általuk teremtett intézményi keretek közt. A szociológus C.
Wright Mills így írja le ezt a hatalmi fekete lyukat:
A hatalmi elit olyan emberekből áll, akik pozíciójuk révén képesek
felülemelkedni a hétköznapi emberek hétköznapi környezetén: abban a
helyzetben vannak, hogy döntő súlyú elhatározásokat hozhatnak. Annál
azonban, hogy hoznak-e ilyen elhatározásokat vagy sem, sokkal nagyobb
jelentőségű az a tény, hogy ténylegesen birtokolják a kulcspozíciókat, és ha
nem cselekszenek, nem hoznak döntéseket, az gyakran súlyosabb
következményekkel jár, mint maguk a hozott intézkedések. Ök felügyelik a
modern társadalom legfontosabb hierarchiáit, szervezeteit. Ők a
nagyvállalatok urai. Ők irányítják az államapparátust, igényt tartanak a
velük járó kiváltságokra. Ők irányítják a katonai szervezeteket. Ők
foglalják el a társadalmi rendszer stratégiai pontjait, parancsnoki állásait,
amelyekben ma a hatalom mindenható eszközei, a gazdaság és a presztízs
összpontosulnak.11
Amikor a legkülönfélébb hatalmi alkuszok érdeke egybeforr, akkor ők
határozzák meg valóságunkat, ahogy azt George Orwell 1984 című
művében megjósolta. Manapság összetett katonai-vállalati-egyházi hatalmi
együttes mindenható megarendszerének ellenőrzése alatt áll sok amerikai
életminősége és vagyonának jó része.
Félelmetessé akkor válik a hatalom, amikor krónikus
rettegéssel párosul.
Eric Hoffer
Az ellenségképzés hatalma
Ahogy a maffiavezérek is alárendeltjeikre hagyják a „takarítást”, úgy
általában a hatalommal rendelkezők sem maguk végzik a piszkos munkát.
A rendszerek hatalmi hierarchiákat teremtenek, ahol a befolyásolás és
kommunikáció fentről lefelé történik, csak elvétve az ellenkező irányban.
Amikor a hatalmi elitnek egy ellenséges nemzet megsemmisítése a célja,
propaganda-szakértőkre bízza a gyűlöletprogram kidolgozását. Mi kell
ahhoz, hogy egy társadalom polgárai olyan fokú gyűlöletet tápláljanak egy
másik társadalom polgárai iránt, hogy elkülönítsék, megkínozzák, sőt
elpusztítsák őket? Be kell indítani az emberek fantáziájában az
ellenségképzést. Propagandával meg kell teremteni „az ellenséget” a
másikból. Ez a - beléjük táplált - képzet a katona legnyomósabb indítéka, ez
tölti meg fegyverét a gyűlölet és rettegés muníciójával. A személyes jólétet
és a nemzet biztonságát fenyegető, rettegett ellenségről kialakított képzet
hatására anyák és apák készek fiaikat háborúba küldeni, a kormányok pedig
a prioritások átrendezésére érezhetik felhatalmazva magukat, így
kovácsolhatnak kardot az ekevasból.
Mindössze szavak és képzetek kellenek hozzá. A szó a kardnál is
gyilkosabb fegyver. A folyamat a másik sztereotipizálásával,
dehumanizálásával kezdődik: a másik értéktelen, démoni, elvont
szörnyeteg, túl nagy hatalom birtokosa, értékrendünket és
meggyőződésünket fenyegeti. A felfokozott rettegés és a közelgő
veszedelem hatására értelmes emberek értelmetlenül viselkednek, autonóm
személyek vakon engedelmeskednek, békeszerető emberek harcos
katonákká válnak. A plakátokon, a televízióban, a folyóiratok címlapján, a
filmekben és az interneten drámai módon megjelenített ellenség képe a
rettegés és gyűlölet érzésével vésődik be limbikus rendszerünk, azaz
agyunk primitív dúcaiba.
A társadalomfilozófus Sam Keen zseniálisan írja le, hogy a propaganda
segítségével miképp teremti meg minden háborúra készülő nemzet az
ellenségre vonatkozó képzeteket, és feltárja az „ellenség arcainak”12 emberi
pszichét átalakító erejét. A veszedelem megszüntetésére való törekvésre
felhozott igazolások valójában utólagos elgondolások, a nyilvánosságnak
szánt magyarázatok, és semmiképp nem tartalmazzák az okozandó vagy
okozott kár kritikai elemzését.
A működésbe hozott ellenségképző képzelet legvégletesebb esete a
népirtás, amikor egy nép célzottan meg akar semmisíteni mindenkit, akit
ellenségnek tart. Nem ismeretlenek a módszerek, melyekkel Hitler
propagandagépezete a zsidó származású szomszédokat, munkatársakat, sőt
barátokat az állam megvetett ellenségeivé alakította át, akik rászolgáltak a
„végső megoldásra”. Már az általános iskolások tankönyveiben is olyan
képek és írások szerepeltek, amelyekkel azt sulykolták, hogy minden zsidó
megvetendő és méltatlan az emberi együttérzésre.

EMBERISÉG ELLENI BŰNÖK:

NÉPIRTÁS, NEMI ERŐSZAK, MEGFÉLEMLÍTÉS

Nincs ember, aki képtelen lenne a gonoszra, de nincs ilyen állam se -

irodalmi példákból ezt legalább háromezer éve tudjuk. Homérosz trójai
háborút elbeszélő eposzában Agamemnón, a görög seregek fővezére e
szavakat intézi embereihez az ellenség megtámadása előtt:
ne kerülje ki szörnyű halálát egy se kezünktől, még kit a méhében visel
anyja, még az a magzat sem menekülhet: vesszenek el mind együtt
Trójából, mind nyomtalan és temetetlen.3
E rettenetes szavak a kor egyik legcivilizáltabb államából, a filozófia, a
jogtudomány és a klasszikus dráma hazájából származó nemes polgár
szájából hangzottak el.
A huszadik század a tömeggyilkosságok évszázada volt. 1915 és 1917
között az oszmán-törökök 1,5 millió örményt mészároltak le és telepítettek
ki. A nácik mintegy 6 millió zsidót, 3 millió szovjet hadifoglyot, 2 millió
lengyelt és több százezer „nemkívánatos” személyt semmisítettek meg.
Sztálin szovjet birodalmában 20 millió oroszt gyilkoltak meg, Mao Ce-tung
politikájának ennél is több, legalább 30 millió állampolgár esett áldozatául.
Kambodzsában a kommunista vörös khmerek 1,7 millió honfitársukat ölték
meg. Szaddám Húszéin Ba’ath Pártja feltehetőleg 100 000 iraki kurd életét
oltotta ki. 2006-ban a szudáni Dárfúr térségében népirtás folyt, amiről a
világ kényelmesen nem vett tudomást.13
Nem is olyan régen az afrikai Ruandában Agamemnón három évezreddel
ezelőtt elhangzott szavait szinte szóról szóra megismételték, amikor a
hatalmon lévő hutuk a tuszi kisebbség kiirtására tettek kísérletet. Az egyik
áldozat így emlékszik vissza megkínzói szavaira: „Minden tuszit ki fogunk
irtani, és egy szép napon a hutu gyerekek azt sem fogják tudni, milyenek
voltak a tuszi gyerekek.”

Ruanda meggyalázása
A közép-afrikai Ruanda békés tuszi lakossága megtanulta, hogy az egyszerű
bozótvágó kés, a machete is tömegpusztító fegyver. A hutu-tuszi ellentét
1994 tavaszán az egész országra gyorsan kiterjedő, módszeres népirtásba
torkollott. Bozótvágó késsel és szöggel kivert bunkósbottal felfegyverkezett
halálosztagok ártatlan tuszi férfiakat, nőket és gyerekeket mészároltak le.
EgyENSZ-jelentés szerint az alig három hónapig tartó öldöklés
áldozatainak a száma 800 000 és 1000 000 közé tehető, és ezzel a
legkegyetlenebb mészárlásként jegyzik a történelemben. A teljes tuszi
lakosság háromnegyedét elpusztították.
A hutuk egykori barátaikat, szomszédjaikat mészárolták le - parancsra.
Egy évtizeddel később az egyik hutu gyilkos a következőket mondta a vele
készített interjúban: „A vérontásban az volt a legrosszabb, hogy a
szomszédomat öltem meg, akivel régen együtt ittunk, akinek a marhái a
rétemen legeltek. Szinte a rokonom volt.” Egy hutu anya elbeszélte, hogyan
verte agyon a szomszédasszony gyerekeit, akik elképedt, kerek szemekkel
meredtek rá, mit tesz velük az, aki egész életükben barátjuk és szomszédjuk
volt. Az asszony azt állította, a kormány képviseletében felkereste őket
valaki, és azt mondta nekik, hogy a tuszik az ellenségeik, neki bunkósbotot,
férjének machetét adott, hogy védekezzenek a veszedelem ellen. Az
asszony a véghezvitt öldöklést „szívességnek” nevezte, hiszen azokra a
gyerekekre a kiszolgáltatott árvák sorsa várt volna, mert szüleiket már
korábban meggyilkolták.
Egészen mostanáig keveset lehetett tudni a ruandai asszonyokon
módszeresen elkövetett nemi erőszakról, a lelki terror és megsemmisítés
módszereiről. Egyes beszámolók szerint a nők megbecstelenítését az egyik
hutu vezér, Silvester Cacumbibi polgármester indította el, amikor egykori
barátja lányát megerőszakolta, majd más férfiaknak is megparancsolta,
hogy tegyenek erőszakot rajta. Az áldozat utóbb elbeszélte, mit mondott
neki meggyalázója: „Nem fogunk golyót pazarolni rád, inkább
megerőszakolunk, az rosszabb a halálnál.”
A nankingi mészárlás - amelyet a kínai nőket megerőszakoló japán
katonák miatt Nanking meggyalázásának is neveznek - lidérces részletei a
homályba vesztek, nemcsak a kor hiányos tudósításai, hanem a kínaiak
vonakodása miatt is, akik a történtek elbeszélésével a borzalmakat nem
akarták újra átélni. Ezzel szemben a ruandai nőkön elkövetett erőszak
lélektani dinamikájáról sokat tudunk.14
Amikor a Butare nevű falu lakói a hutu támadások ellen védték a
település határait, az ideiglenes kormány különleges követet küldött a
felkelésnek vélt mozgolódások rendezésére. A követ nem más volt, mint
Pauline Nyira- masuhuko, család- és nőügyi miniszter, Butare falu
legkedvesebb leánya, aki a környéken nőtt fel. Az egykor szociális
munkásként dolgozó, a nők jogairól előadásokat tartó hutu Pauline
Nyiramasuhuko volt a falu egyetlen reménye. A remény hamar
szertefoszlott. Az egykori barát iszonyatos csapda felállításában
segédkezett. A falu lakóival elhitette, hogy a Vöröskereszt élelmiszert és
szállást biztosít nekik a helyi stadionban, ám a valóságban felfegyverkezett
hutu milicisták (interahamwe) vártak rájuk, akik a menedéket keresők
többségét legyilkolták. A tömegbe gépfegyverrel lőttek és gránátot dobtak,
az életben maradókkal bozótvágó késsel végeztek.
Pauline Nyiramasuhuko megparancsolta: „A nőket először
megerőszakolni, utána megölni!” Egy másik milicista osztagnak azt a
parancsot adta, hogy égessenek meg elevenen mintegy hetven asszonyt és
fiatal lányt. A művelethez saját gépjárművéből adott üzemanyagot. A
férfiakat ezúttal is utasította, hogy erőszakolják meg a nőket, mielőtt
meggyilkolnák őket. Egy fiatalember elmondta, a nőket nem tudták
megerőszakolni, mert „egész nap gyilkoltunk, és kimerültek voltunk. A
benzint palackokba öntöttük, elhelyeztük a nők között, és meggyújtottuk.”
Egy Rose nevű fiatal nőt Pauline Nyiramasuhuko fia, Shalom
becstelenített meg. A fiú kijelentette, anyjától kapott „engedélyt” tuszi nők
megerőszakolására. Rose volt az egyetlen életben hagyott tuszi, akinek az
életét csak azért kímélték meg, hogy a népirtásról hírt adhasson Istennek. A
lánynak végig kellett néznie, amint anyját megerőszakolják, és húsz rokonát
lemészárolják.
Egy ENSZ-jelentés szerint az iszonyatos rémtettek néhány hónapja alatt
200 000 nőt erőszakoltak meg, sokukat ezután meggyilkolták. „Volt, akit
lándzsával, puskacsővel, üvegpalackkal vagy a banánfa termőszárával
becstele- nítettek meg. A nemi szerveket bozótvágó késsel csonkították
meg, forró vízzel és savval öntötték le; a nők mellét levágták.” „A nemi
erőszakot, melyet sokszor egymás után, sorozatban követtek el, gyakran
további fizikai kínzással tetézték, sőt a rettenetét és megalázást fokozandó,
mindezt nyilvánosság előtt vitték véghez.” A nyilvánosságot a hutu
gyilkosok közötti társas kötődés erősítésére is felhasználták. A bajtársi
közösségvállalás kialakulása a csoportos erőszaktétel gyakori
mellékterméke.
Az embertelenségnek semmi nem szabott határt. „Egy 45 éves ruandai
asz- szony 112 éves fia erőszakolt meg - inter ahamwe-milicisták szegeztek
machetét a fiú torkának. A férjnek végig kellett néznie, ötéves gyermeküket
pedig arra kényszerítették, hogy feszítse szét anyja combját.” Az erőszak
áldozatai között pusztít az AIDS. „Ha egy betegséget, kórt, mint
apokaliptikus borzalmat a biológiai hadviselés részévé tesznek,
megsemmisítik a szülőt, és a halált generációkon át mérik” - állapítja meg
Charles Strozier, a New York-i John Jay Büntetőjogi Főiskola
történészprofesszora.
Hogyan érthető meg egyáltalán, mi váltotta ki Pauline Nyiramasuhuko
cselekedeteit? A történelem és a szociálpszichológia megadhatja a hatalmi
és státuszbeli különbségekre épülő keretet. Pauline Nyiramasuhukót
mindenekelőtt bántotta, hogy a hutu nők általában alacsonyabb státuszúnak
érzik magukat a tuszi nők szépsége és kihívó magatartása miatt. A tuszi nők
magasabbak, bőrük világosabb, vonásaik inkább európainak tűnnek, emiatt
a férfiak szemében kívánatosabbak, mint a hutu nők.
A faji különbségtétel a huszadik század elején keletkezett. A német, majd
belga gyarmatosítók így akarták önkényesen megkülönböztetni az
évszázadokon át egymás közt házasodó, ugyanazt a nyelvet beszélő, a
vallásukat közösen gyakoroló két népet. Személyazonosító okmányt
vezettek be, amelyen feltüntették, hogy tulajdonosa a hutu többséghez, vagy
a képzettebb és államigazgatási posztokat betöltő tuszi kisebbségekhez
tartozik-e. Pauline Nyiramasuhuko elfojtott bosszúvágya többek közt innen
fakadt. Ugyanakkor opportunista volt, aki a férfiak uralta államigazgatásban
lojalitását, engedelmességét és hazafias buzgalmát példátlan, nő által soha
el nem követett bűncselekmények levezénylésével kívánta bizonyítani. A
tuszik tömeges lemészárlására és meggyalázásá- ra kiadott utasításait
megkönnyítette, hogy elvonatkoztatva tekintett rájuk: nem emberek, hanem
„csótányok”, tehát „ki kell irtani” őket.
Hogy vetemedhet valaki ilyen rémtettekre? Szinte felfoghatatlan. Nicole
Bergevin, a népirtás vádjával bíróság elé állított Pauline Nyiramasuhuko
ügyvédje óvatosságra int: „Az emberben álmában sem merülne fel, hogy
ilyen bűncselekményt végre tudna hajtani. De ha az ember gyilkosok
védőügyvédje, kénytelen belátni, hogy bárki képes lehet rá. Senki sem
kivétel. Megtörténhet velem, megtörténhet a lányommal. Megtörténhet
önnel is.”
Még élesebben rávilágít könyvünk egyik fő tézisére Alison Des Forges, a
Humán Rights Watch emberjogi szervezet egykori munkatársa, aki sok
barbár bűncselekmény kivizsgálását vezette:
A népirtásról szóló leegyszerűsített beszámolók távolságot teremtenek
köztünk és a népirtás elvetemült elkövetői között. El sem tudjuk képzelni,
hogy mi magunk ugyanazt tennénk, amit ők. Mégis ha alaposan
belegondolunk, hogy ezek az emberek milyen iszonyatos nyomás alatt
cselekedtek, akkor rögtön emberi mivoltukban látjuk őket - és ez riasztó.
Mert kénytelenek vagyunk megvizsgálni a helyzetet, és feltenni a kérdést:
„Én mit tettem volna?” Olykor a válasz egyáltalán nem megnyugtató.
Jean Hatzfeld francia újságírónő tíz hutu milicistával készített interjút,
akiket börtönbüntetésre ítéltek több ezer tuszi polgári személy brutális
meggyilkolásáért.15 A minden képzeletet felülmúló kegyetlenkedésekről
hátborzongatóan tényszerű, megbánás nélküli leírást adnak ezek az
egyszerű, többnyire földműves, templomba járó emberek, akik közt egy
tanító is akad.
Szavaik hatására kénytelenek vagyunk újból és újból átgondolni az ésszel
fel nem foghatót: értelmetlen ideológia jegyében képesek vagyunk emberi
mivoltunkból teljes mértékben kivetkőzni, karizmatikus tekintélyszemélyek
parancsait követni, sőt túlteljesíteni, és mindenkit elpusztítani, akire az
„ellenség” bélyegét rásütik. Mindaz, amit Truman Capote Hidegvérrel című
regényében megírt, szinte elhalványul az alábbiak mellett:
Mivelhogy gyakran öltem, kezdtem azt érezni, hogy ez nekem nem jelent
semmit. Hangsúlyozom, hogy az elsőtől az utolsóig, senkit sem sajnáltam
azok közül, akiket megöltem.
 Elvégeztük a megrendelt munkát. Fölsorakoztunk a közös akarat mögé.
A focipályán baráti bandák szerint gyülekeztünk, és azokkal mentünk
együtt a vadászatra, akiket közel éreztünk magunkhoz.
Ha valaki habozott, amikor ölni kellett, mert szomorúság szállta meg,
mindenképp muszáj volt eltitkolnia, semmit nem árulhatott el arról, miért
fogta vissza magát, mert tarthatott attól, hogy cinkossággal vádolják.
Mindenkit megöltünk, akit fölzavartunk a papirusznád alól. Nem volt mód
válogatni vagy remélni, vagy különösképp félni valakitől. Ismerősök
gyilkosai voltunk, szomszédok gyilkosai, gyilkosok, egész egyszerűen.
A tuszi szomszédainknak semmiféle gonosztettéről nem tudtunk, de úgy
gondoltuk, hogy minden tuszi vétkes a mi örökös bajainkban. Már nem
egyenként néztük őket, nem bíbelődtünk azzal, hogy felismerjük, kicsodák,
még akkor sem, ha annak idején a munkatársaink voltak. Akkora
fenyegetést jelentettek, hogy ez fontosabbá vált minden korábbi, közös
élményünknél, túlnőtt a mi kis, helyi elképzeléseinken.
Már nem emberi lényeket láttunk, amikor rábukkantunk a tuszikra az
ingoványbán. Ügy értem, nem hozzánk hasonló embereket, akiknek
hasonló gondolataik és érzelmeik vannak. A vadászat vad volt, a vadászok
vadak voltak, az üldözött vad is az volt, a vadság hatalmába kerítette az
elméket.
Berthe, egy tuszi asszony, a brutális gyilkosságok és a megbecstelenítések
egyik túlélője, különösen megindítóan összegzi gondolatait:
Régen csak azt tudtam, hogy az ember képes megölni egy másik embert,
hiszen állandóan ölt. Ma azt is tudom, hogy még az a személy is, akivel
közös tálból ettél, vagy akivel együtt aludtál, az is képes könnyedén
megölni. A legközelebbi szomszéd lehet a legrettenetesebb. Egy rossz
ember még a fogaival is megölhet téged, ez az, amit megtanultam a népirtás
óta, és a szemem már nem úgy tekint a világra, mint azelőtt.
Roméo Dallaire, az ENSZ-békefenntartók főparancsnoka ruandai
tapasztalatairól vall Shake Hands with the Devil című könyvében.16 Jóllehet
hősies, megfontolt közreműködésével több ezer ember életét mentette meg,
a magas rangú katonai vezető valósággal beleroppant abba, hogy a
folyamatos atrocitások megelőzésére képtelen volt további segítséget
kijárni az Egyesült Nemzeteknél. A mészárlások lelki áldozataként a
tábornoknál végül nagyon súlyos poszttrau- más stressz-zavar lépett fel.
Nanking meggyalázása17
A nemi erőszak olyannyira irtózatos - és olyan könnyen elképzelhető -,
hogy gyakran használjuk metaforikus értelemben más felfoghatatlan
háborús atrocitások leírására. 1937-ben japán katonák néhány vérgőzös
hónap leforgása alatt mintegy 260 000-350 000 kínai polgári személyt
mészároltak le. Nan- kingban több ember halt meg, mint a Japán elleni
atombomba-támadásban.
A lemészárolt kínaiak puszta számbeliségén kívül azt is tudnunk kell,
milyen „találékonyan gonosz” módszereket eszeltek ki az elkövetők, hogy a
halál vonzó legyen számukra. A borzalmakat vizsgáló Iris Chang
könyvében feltárja, hogy kínai férfiakon gyakorolták a bajonett használatát,
és rajtuk tökéletesítették a lefejezés technikáját. A megerőszakolt nők
számát 20 000 és 80 000 közé teszik. Sok katona a nőket nemcsak
megerőszakolta, hanem kibelezte, mellüket megcsonkította, és áldozatát
elevenen a falra szegezte. Családtagjaik szeme láttára apákat
kényszerítettek lányuk, fiúkat anyjuk megerőszakolására.18
A háború kegyetlenséget és barbár viselkedést szül mindenkivel
szemben, aki ellenségnek, nem embernek, hanem démonikus másiknak
számít. A hírhedt nankingi mészárlás áldozatai ártatlan civilek voltak, a
„nem harcoló ellenség” tagjai, akiket végtelen kegyetlenséggel megaláztak
és elpusztítottak. Akár anomáliának is tarthatnánk, ha egyedi eset lett volna,
ám történelmünkben csupán egy a polgári lakosság ellen elkövetett hasonló
kegyetlenségek sorában. Polgári személyeket erőszakoltak meg és végeztek
ki brit katonák az amerikai függetlenségi háborúban.
A Vörös Hadsereg katonái a második világháború vége felé és 1945-48
között mintegy 100 000 berlini nőt erőszakoltak meg. A My Lai-i
mészárlásban, 1968-ban több mint 500 civilt erőszakoltak meg és öltek
meg. A közelmúltban a Pentagon korábban titkosított bizonyítékokat hozott
nyilvánosságra, melyekkel alátámasztható, hogy amerikaiak 320
alkalommal követtek el atrocitásokat vietnami és kambodzsai polgári
személyek ellen.19
Dehumanizáció és morális önfelmentés a laboratóriumban
A legtöbb ember feltételezhetően erkölcsösen igyekszik viselkedni. De
képzeljük el, hogy az erkölcs olyan, mint a gépkocsi sebességváltója, így
néha üresbe tesszük. Amikor ez történik, nincs erkölcsi kötöttség. Ha a
gépkocsi történetesen lejtőn áll, a jármű és vezetője megiramodik lefelé.
Ilyenkor a körülmények természete határozza meg a végeredményt, nem a
 sofőr szándéka vagy ügyessége. Véleményem szerint ez az analógia jól
megragadja a morális önfelmentés elméletének központi elemét, amelyet
stanfordi kollégám, Albert Bandura dolgozott ki, s amelyre később még
kitérünk.20 Kísérletével leleményesen bizonyította a dehumanizáció erejét -
egyetlen elejtett megjegyzéssel fokozható a célszemély iránti agresszió. De
lássuk magát a kísérletet!
Egyetemisták vagyunk, és önként jelentkezünk egy kísérletre, amelynek
célja a csoportos problémamegoldás vizsgálata. Hárman vagyunk egy
csoportban, mindhárman ugyanarról az egyetemről. A kísérletben egy
másik egyetem hallgatóinak kell segítenünk csoportos problémamegoldó
képességük fejlesztésében, és feladatunk részeként elektromos áramütéssel
kell büntetnünk őket, ha hibáznak. Az áramütés erősségét a hibaaránytól
függően növelhetjük. A kutatóasszisztens feljegyzi a nevünket, a másik
csoport tagjainak szintén felírja a nevét, átmegy a másik szobába szólni a
kutatásvezetőnek, hogy indulhat a kísérlet. A szomszéd szobában
tartózkodó csoportnak tíz próbálkozásra van lehetősége, minden egyes hiba
után önállóan kell eldöntenünk, hogy növeljük-e a büntetésül adott
áramütés erejét.
A kísérlet megkezdése előtt „véletlenül” meghalljuk, hogy az asszisztens a
házi telefonban elpanaszolja a kísérletvezetőnek, hogy a másik egyetemről
érkezett diákok olyanok, akár a „barmok”. Ez a megjegyzés benne van a kísérlet
forgatókönyvében, de mi ezt nem is sejtjük. Azt sem tudjuk, hogy a mi
csoportunkban a véletlenszerűen kiválasztott két másik személy közül az
egyiknek azt mondták, hogy az idegen egyetem hallgatói „rendes srácok”, illetve
a másiknak nem „címkézték” az idegeneket.
Vajon a minősítésnek van-e bármiféle hatása? Kezdetben úgy tűnik, nincs. Az
első próbálkozásra csoportunk tagjai egyformán reagálnak, ugyanúgy alacsony,
2. fokozatú áramütést adnak. De hamarosan valóban befolyásol minket, hogy mit
hallottunk az ismeretlen másik csoportról. Ha semmiféle minősítést nem
hallottunk velük kapcsolatban, akkor átlagosan az 5. fokozatnak megfelelő
áramütést adunk. Ha azt gondoljuk róluk, hogy „rendes srácok”, akkor
emberségesebben bánunk velük, jelentősen gyengébb, körülbelül 3. fokozatú
áramütést mérünk rájuk. Ha „baromként” gondolunk rájuk, minden lehetséges
együttérzésünk megszűnik irányukban. Ha hibáznak, emeljük az áramütés
erősségét, jelentősen nagyobb áramütést adunk, a 8. fokozatig is felmegyünk.
Gondoljunk csak bele, milyen lélektani folyamatok indulnak be az elménkben
egy egyszerű címkézés miatt. Valaki, akit személy szerint nem is ismerünk, egy
tekintélyszemélynek, akit az életben nem láttunk, mellékesen megjegyzi, hogy a
másik egyetemről érkezett hallgatók olyanok, akár a „barmok”. Ez az
egyetlenegy minősítő megjegyzés megváltoztatja a másikról alkotott mentális
konstrukcióinkat. Távolságot teremt köztünk és a másik között, aki nagy
valószínűséggel hozzánk hasonló, barátságos egyetemista. Az új mentális
beállítódás jelentős hatással van a viselkedésünkre.
Erkölcsi normáinkhoz való ragaszkodásunk szelektív fenntartásának, illetve
megszakításának a képessége... segít megmagyarázni, hogyan képesek az emberek az
egyik pillanatban barbár módjára kegyetlenül, a másik pillanatban együtt érzéssel
viselkedni.
Albert Bandura21

Megrázó képek az Abu Ghraib-i börtönből

Hogyan és miért következhetett be, hogy amerikai katonai rendőrök fizikailag és
lelkileg bántalmazták a fogvatartottakat az iraki Abu Ghraib-i börtönben?
Amikor 2004 májusában világszerte ismertté váltak a kegyetlenkedésekről
készült fotók, történelmünk során először kellett annak konkrét bizonyítékával
szembesülnünk, hogy fiatal amerikai férfiak és nők elképzelhetetlen kínzásoknak
vetettek alá polgári személyeket, akiknek az őrzése lett volna a Ic-ladatuk.
Digitális felvételek sokasága készült kínzókról és megkínzottakról ti
legmegalázóbb helyzetekben, amelyeket maguk a katonák teremtettek.
Törvénybe ütköző cselekedeteikről miért készítettek fényképes bizonyítékot,
amikor tudhatták, hogy súlyos következményekkel jár, ha a képek napvilágra
kerülnek? Férfiak és nők mosolyognak ezeken a „trófeafotókon”, mintha
nagyvadat elejtő büszke vadászok volnának, és nem emberi lényeket
bántalmaznának. A képeken a foglyokat ütlegelik, pofozzák, rugdossák; lábukra
ugornak; meztelenre vetkőztetett foglyokat fejükön csuklyával gúlába és egyéb
alakzatokba kényszerítenek; meztelen foglyok fejére női alsóneműt húznak;
meztelen férfi foglyokat maszturbálásra vagy orális szexre kényszerítenek, és ti
lénykép- és videofelvételek készítése közben katonanők mosolyognak és buz-
ditják őket; a foglyokat huzamosabb ideig lógatják a zárkák mennyezetéről; egy
foglyot pórázzal a nyakán vonszolnak; a foglyokat szájkosár nélküli kutyákkal
riogatják.
Az ikonikus kép, amely a börtönből Irak utcáira és a Föld minden sarkába
eljutott, a „háromszög embert” ábrázolja: egy csuklyás fogoly áll
vigyázzállásban, oldalt vállmagasságban tartott karral egy kartondoboz tetején, a
poncsó- K/erűen viselt takaró alól kilátszanak az ujjaihoz rögzített elektromos
vezetékek. A fogollyal elhitették, hogy halálos áramütés éri, ha ereje fogytán
összecsuk- llk, és leesik a dobozról. Az lényegtelen, hogy a vezetékek sehová
sem csatlakozlak; az viszont számít, hogy a fogoly elhitte, amit hazudtak neki, és
jelentős stresszhatást élt át. Az Egyesült Államok kormánya a legmegrázóbb
felvételeket nem hozta nyilvánosságra, mert tartott attól, hogy az amerikai
hadsereg és Husii elnök kormányzásának hitelessége és erkölcsi megítélése
tovább romlana. Több száz ilyen felvételt láttam.
Mélységesen lesújtott ennyi szenvedés látványa, az arrogancia efféle
megnyilvánulása, a kiszolgáltatott foglyok cinikus megalázása. Elképedtem
attól, hogy az egyik bántalmazó, egy alig huszonegy esztendős katonanő, a
visszaélések kapcsán így fogalmazott: „szórakozásból tettük”. Megdöbbentem,
de nem lepődtem meg. A médiát és az utca emberét világszerte az foglalkoztatta,
hogyan volt képes ennyi gonoszságra az a hét férfi és nő, akiket az amerikai
katonai vezetők „hitvány katonának” és „rossz almának” minősítettek. Én n/oii
kezdtem tűnődni, vajon milyen körülmények jöhettek létre a börtön- n's/.lcgben,
ahol szolgálatot teljesítettek, mi boríthatta fel az egyensúlyt, mi lehetett az, ami
talán jó katonákat is gaztettek elkövetésére késztetett. A helyzet elemzésével
természetesen eszem ágában sincs felmenteni őket, és semmiképp sem
törekszem tettüket erkölcsileg elfogadhatónak beállítani. Mindössze a tébolyra
szerettem volna magyarázatot találni. Meg akartam érteni, hogyan
következhetett be viszonylag rövid idő alatt az a személyiség-átváltozás, amely
elképzelhetetlen tettekre ragadta ezeket a fiatal katonákat.
Az Abu Ghraib-i és a stanfordi börtön: párhuzamos világok
Az Abu Ghraib-i börtönből származó képek és történetek nem értek váratlanul.
Mintegy három évtizeddel korábban egy kísérletben hasonlóan rettenetes
jelenetek kibontakozásának voltam a szemtanúja: meztelen rabok, akik lábukon
béklyót, fejükön papírcsuklyát viselnek; őrök, akik a fekvőtámaszozó rabok
hátára taposnak; őrök, akik a rabokat szexuálisan megalázzák; rabok, akik
kiborulnak. A kísérlet alatt az őrökről és a rabokról készült képek egy része akár
az elhíresült iraki börtönből is származhatott volna.
A Stanford Egyetemen 1971 nyarán megvalósított börtönkísérletben a rabokat
és őröket játszó egyetemisták a valóságos iraki börtön valóságos szereplőinek
tükörképei voltak. Nemhogy láttam már hasonló jeleneteket, hanem személyesen
engem terhelt a felelősség a túlkapásokat megengedő körülmények létrejötte
miatt. Hétköznapi emberek hogyan alkalmazkodnak a zárt jellegű intézményi
környezethez? Az őrök és a rabok közötti hatalmi különbség hogyan jelentkezik
az egymás közti napi kölcsönhatásban? Ha jó emberek rossz környezetbe
kerülnek, ők kerekednek felül, vagy megrontja őket a környezet? Vajon a
legtöbb börtönre jellemző erőszak jelen lesz-e rendes, közép- osztálybeli fiúkkal
teli szimulált börtönünkben? íme, néhány kérdés, amelyre kerestük a választ a
börtönlét lélektani dinamikájának vizsgálatára kidolgozott kísérletünkben.
AZ EMBERI TERMÉSZET SÖTÉT OLDALÁNAK FELFEDEZÉSE

Ahogy a költő John Milton mondaná, utunk során a „látható sötétet” keressük.
Olyan helyeken fogunk járni, ahol tombolt a gonosz - a szó bármely
meghatározásának értelmében. Olyan emberekkel fogunk találkozni, akik
másoknak sokat ártottak, gyakran egy magasabb rendű cél, ideológia vagy
erkölcsi parancs nevében. Útikalauzuk lévén hadd kérjem önöktől, hogy
bújjanak az ő bőrükbe, lássanak az ő szemükkel. Olykor kétségtelenül
visszataszító látványban lesz részük, de csak a gonosz okainak vizsgálata és
megértése után vagyunk képesek tenni is ellene.
„Az emberek nem sorsuk, hanem csupán a saját elméjük rabjai” - ahogy
Franklin Delano Roosevelt mondta. A börtön a szabadság korlátozásának a
metaforája, szó szerint és jelképesen is. A stanfordi börtönkísérletben kezdetben
jelképes volt a börtön, de a rabok és az őrök elméjében túlságosan valóságossá
vált. Alapvető szabadságunkat milyen önmagunkra osztott börtönökkel
korlátozzuk? Neurotikus rendellenesség, alacsony önértékelés, félénkség,
előítélet, szégyen, a terrorizmustól való rettegés - csak néhány a rémképek közül,
amelyek szabadságra, boldogságra való képességünket gúzsba kötik, vakká
tesznek a világ teljességére.22
 Utunk végén megfordítom kérdésemet. Nem azt kérdezem, vajon olvasóim !*
< | nvsck lennének-e gaztettekre, hanem azt kérem, gondolják végig, vajon
képesek lennének-e hőstettekre? Meggyőződésem, hogy mindannyian poten-
»lólis hősök vagyunk, akik a helyzet adta megfelelő pillanatban minden sze lyts
lni

kockázat és áldozat ellenére úgy döntünk, segítenünk kell másokon. A derűs

zárszóig hosszú út vár ránk. Induljunk hát! Ahogy az olaszok mondják:
Andiimtől
A Hatalom szólt a világhoz:
- Te az enyém vagy.
S a világ trónján tartotta foglyát.
A Szeretet szólt a világhoz:
- Tied vagyok.
S a világ családtagjául fogadta.
Rabindranath Tagore Eltévedt madarak23
V ASÁRNAP:

A MEGLEPETÉSSZERŰ LETARTÓZTATÁSOK NAPJA

Palo Altóban megkondultak a harangok. Az a néhány fiatalember aligha sejtheti,

hogy a harangok értük szólnak, és azt sem, hogy az életük hamarosan váratlan
fordulatot vesz.
1971. augusztus 14-ét írunk. Délelőtt 9 óra 55 perckor a levegő hőmérséklete
20 fok körüli, páratartalma alacsony, mint rendesen, a látási viszonyok
tökéletesek, az ég azúrkéken ragyog, felhőnek nyoma sincs. így indul a
képeslapra illő nyári nap a kaliforniai Palo Altóban. Mintha csak a turisztikai
hivatal rendelte volna meg. Paradicsomi állapotok a nyugati parti kisvárosban,
ahol nincs helye a tökéletlenségnek és a szabályszegésnek, ahol nem hagyják szó
nélkül, ha valaki szemetel az utcán, és megszólják a szomszédot, ha a kertjét
felveri a gaz. Ilyen szép napon, ilyen szép helyen jó dolog az élet.
Ez itt az egykori vadnyugat széle, az édenkert, ahol az amerikai álom
kiteljesedik. Palo Alto lakossága megközelítőleg 60 000 fő, de legfőbb
különlegességét a pálmafák százai által szegélyezett Palm Drive végén, a
Stanford Egyetemen tanuló 11000 diák adja. Maga Stanford is olyan, mint egy
nyüzsgő város, területe több mint 30 000 négyzetkilométer, saját rendőrséggel,
tűzoltósággal és postahivatallal. Ha kocsival északnak vesszük az irányt, egy óra
alatt San Franciscóban vagyunk, de a nagyvároshoz képest Palo Alto
biztonságosabb, tisztább, csendesebb és fehérebb. A feketék többsége a 101-es
autópálya másik oldalán, a város keleti részén, Kelet-Palo Altóban lakik. Mivel
én lepusztult, sokemeletes bérházak között nőttem fel, Kelet-Palo Alto családi és
ikerházas beépítése szinte azt az érzést kelti bennem, mintha kertvárosban
lennék, ahová szívesen költözött volna a középiskolai tanárom, ha
másodállásában taxisofőrként elég pénzt tudott volna összekuporgatni.
Idilli környezet, de az utóbbi időben van valami baljós a levegőben. Odaát
Oaklandben a Fekete Párducok a feketék egyenjogúságát követelik, azt
hangoztatva, hogy „minden szükséges eszközzel” harcolni fognak a rasszista
bánásmód ellen. Előtérbe került a fekete büszkeség, a fekete erő érzékelhetően
jelen van. A börtönök a politikai foglyok új generációjának a gyűjtőhelyei. A
foglyokra nagy hatással van George Jackson, aki Soledad Brothers elnevezésű
börtönközösségének tagjaival együtt hamarosan biróság elé fog állni, a vád
szerint meggyilkoltak egy börtönőrt. Az emancipáció támogatói elszántan
harcolnak a nők egyenjogúságáért, és a nők szempontjából új lehetőségek
megteremtésén fáradoznak. A fiatalok legfőbb ellenségüket a hadiiparban látják.
A vietnami
háború egyre húzódik, a halottak száma napról napra emelkedik. A Nixon-
Kissinger kormány tovább ront az amúgy is tragikus helyzeten, amikor a
háborúellenes aktivisták tömegtüntetéseire Vietnam még intenzívebb
bombázásával reagál.

KÖZÖSSÉGI ROSSZ, KÖZÖSSÉGI JÓ

Én New Yorkban, a nagyvárosok személytelenségében éltem, itt Palo Altóban

viszont kialakult bennem egyfajta közösségi érzés és személyes identitás.
Foglalkoztatni kezdett a két hely közötti különbség, és elhatároztam, egyszerű
terepkísérlet keretében ellenőrzőm megfigyelésem érvényességét. Érdekelt, hogy
az anonimitás milyen antiszociális hatással van az emberekre, ha agressziót
támogató helyzetbe kerülnek, és úgy gondolhatják, személyazonosságuk rejtve
marad. William Golding Nobel-díjas angol író A legyek ura című regényéből
ismert maszkkoncepció alapján egy korábbi kísérletben már kimutattam, hogy
„deindividualizált” kísérleti alanyok könnyebben okoznak fájdalmat, mint
„individualizáltabb” társaik.1 Ezúttal arra voltam kíváncsi, hogy Palo Alto derék
polgárai hogyan viselkednek olyan helyzetben, amelyben rongálásra,
fosztogatásra kínálkozik alkalom. Kandi kamera-szerű kísérleti helyzetet
dolgoztam ki: szabad prédaként magára hagytunk egy gépkocsit Palo Altóban, és
az összehasonlítás kedvéért ugyanezt tettük 3 000 mérfölddel keletebbre, a New
York-i Bronxban is. Elhelyeztünk egy-egy szemrevaló gépkocsit a New York-i
Egyetem bronxi campusa előtti utcában és a Stanford Egyetem előtt. Mindkét
autóról eltávolítottuk a rendszámtáblát, és felnyitottuk a motorháztetőt - ezzel
jelezve az arra járóknak, hogy szabad a „pálya”. Munkatársaim jól álcázott
megfigyelő állásokból követték az eseményeket, Bronxban fénykép-, Palo
Altóban videofelvételekkel dokumentálták.2
Bronxban még készen sem álltunk a fotózáshoz, amikor megjelentek az első
„vandálok”, és elkezdték szétszedni a kocsit: apuka üvöltve instruálta anyukát,
hogy ürítse ki a csomagtartót, fiának odakiáltott, nézze meg a kesztyűtartót, míg
ő maga kiszerelte az akkumulátort Az arra járó gyalogosok és autósok meg-
megálltak, és vittek mindent, ami mozdítható és számukra értékes volt de az
igazi autóbontó roham csak ezután kezdődött. A New Yorkban magára hagyott
járgányt az autóbontó „vandálok” hada módszeresen kibelezte, és darabjaira
szedte.
A városlakók névtelenségük tudatában elkövetett pusztításának szomorú
történetét a Time magazin Diary of an Abandoned Automobile (Egy magára
hagyott autó naplója) címmel adta közre.3 Bronxban néhány nap leforgása alatt
huszonhárom alkalommal dokumentáltuk a szerencsétlen Oldsmobile
megrongálását. Az elkövetők egytől egyig hétköznapi emberek voltak, mindany-
nyian fehérek, jól öltözött felnőttek, akik más körülmények között valószínűleg
nagyobb rendőri jelenlétet igényelnének, a bűnözők szigorúbb büntetését
követelnék, és közvélemény-kutatások alkalmával határozottan azt válaszolnák,
hogy a törvényeket hátékonyabban be kell tartatni, és nagyobb rendet kell
teremteni. A várakozással ellentétben gyerekek mindössze egy alkalommal estek
neki a járgánynak, egyszerűen örömüket lelték a rongálásban. Még meglepőbb,
hogy az összes vandál cselekedetre fényes nappal került sor, infravörös
felvételek nem is készültek. Az internalizált, belsővé tett személytelenség elrejt,
semmi szükség a sötétség leplére.
De mi lett a Palo Altóban sorsára hagyott kocsival? Azzal is így elbántak?
Egy hét múltán még mindig sértetlenül ott állt, ahová leparkoltuk! A járókelők és
az autósok elmentek mellette, megnézték, de egy ujjal sem nyúltak hozzá.
Vagyis ez nem teljesen igaz. Egyik nap esett az eső, és egy jóindulatú úriember
lecsukta a motorháztetőt. (Jaj, istenem, még beázik a motor!) Amikor a kocsit
végül visszavittem az egyetemi campusra, három szomszéd is értesítette a
rendőrséget, hogy valószínűleg ellopták a gazdátlan autót.4 Számomra ez a
„közösség” munkadefiníciója: az emberekben van annyi törődés, hogy nem
nézik tétlenül, ha szokatlan vagy feltehetőleg törvénybe ütköző eseményt
észlelnek a környezetükben. Úgy vélem, ez a proszociális viselkedés abból a
feltételezésből fakad, hogy az áldozatkészség kölcsönös, és ők is számíthatnak
mások segítségére, ha tulajdonuk vagy személyük védelemre szorul.
Ennek a szerény kísérletnek az üzenete nem más, mint hogy antiszociális,
önző viselkedést váltanak ki a névtelenséget megengedő körülmények, az olyan
helyzetek, amikor azt hisszük, mások nem ismerhetnek fel bennünket, vagy úgy
véljük, érdektelen, hogy valójában kik is vagyunk. Korábbi kutatásomban arra
mutattam rá, hogy a személyazonosság elrejtése a mások irányában
megnyilvánuló agresszív cselekedetek elindítója lehet olyan helyzetekben,
amelyekben a személyközi erőszakot tiltó szokásos tabuk jóváhagyottan
megszeghetők. A gazdátlan járművekkel végzett kísérletemben ezt az
elgondolást továbbvittem és kiterjesztettem, rávilágítva arra, hogy a környezet
által teremtett anonimitás, vagyis az embereket övező ismeretlenség, a
társadalmi szerződés megszegésének az előfeltétele.
Érdekes módon ez a kísérlet az egyetlen empirikus bizonyíték a „betört ablak”
elméletének az alátámasztására, amely szerint a közrend hiánya nemcsak a
bűnözők számára vonzó körülmény, hanem önmagában is bűnelkövetésre
ösztönző helyzeti hívóinger.5 Minden olyan körülmény, amely lehetővé teszi az
embereknek, hogy ismeretlenségbe burkolózzanak, csökkenti személy szerinti
elszámoltathatóságuk érzését, és azt sugallja, cselekedetükért az állampolgári
felelősségvállalás megkerülhető. A „betört ablak” elméletének szószólói azzal
érvelnek, hogy a fizikai rendezetlenség felszámolásával - a gazdátlan gépkocsik
eltávolításával, a graffitik eltüntetésével, a kitört ablakok beüvegezésével -
csökkenthető a bűnözés, és megszüntethetők a nagyvárosok utcáira jellemző
kaotikus állapotok. Ezek a proaktív, tevőleges intézkedések bizonyos
városokban, például New Yorkban, jól működnek, más városokban kevésbé
hatásosak.
A közösségi szellem jól érzékelhető a Palo Altóhoz hasonló településeken,
ahol az emberek törődnek az életterük fizikai és társas minőségével, ráadásul
környezetük jobbítására a megfelelő anyagi eszközök is a rendelkezésükre
állnak. Az ilyen településekre a korrektség és a bizalom a jellemző, nem a
gátlástalanság és a cinizmus, ami másutt szűnni nem akaró torzsalkodáshoz és az
ott lakók javíthatatlanul rossz közérzetéhez vezet. A Palo Altóhoz hasonló
településeken az emberek bíznak a rendőrségben, tudják, hogy a rendőrség
megbízhatóan eleget tesz rendfenntartói és bűnüldözői feladatainak - és joggal,
mert a rendőrök tanult, szakmailag kitűnően képzett, rokonszenves, becsületes
emberek.
Példásan végzik a munkájukat, mindig méltányosan járnak el, és a legtöbbször
feledésbe merül, hogy a rendőrök is csak munkavállalók, akiket bármikor
szélnek lehet ereszteni, ha a városi költségvetés szűkösnek bizonyul. Elvétve
ugyan, de időnként a legjobb rendőrökkel is előfordul, hogy emberségük helyett
a hatalmukra hagyatkoznak. A Palo Altóhoz hasonló városkákban az ilyesmi
ritkaságszámba megy, furcsamód mégis megesett, ráadásul közvetlenül
börtönkísérletünk előtt.

TISZTES VÁROSI POLGÁROK ÉS AZ EGYETEMISTÁK:

ÖSSZETŰZÉSEK STANFORDBAN ÉS MÁSUTT

A Stanford Egyetem radikális diákcsoportjai 1970-ben sztrájkkal tiltakoztak az

Egyesült Államok indokínai szerepvállalása ellen. Amikor a háborúellenes
radikálisok egyetemi épületeket „támadtak meg”, Palo Alto legderekabb rend-
fenntartói kezdték megelégelni a dolgot. A radikálisokon kívül több ezer
egyetemista más eszközökkel ugyan, de szintén tiltakozott a háború ellen, én
abban igyekeztem segíteni nekik, miképpen tudnak szervezetten, konstruktívan
fellépni, és radikálisabb társaiknak bebizonyítani, hogy az erőszak és a pusztítás
nem célravezető, a háború alakulására nincs hatással, csupán negatív
médiavisszhangot vált ki.6
 Amerika-szerte összecsapásokra került sor a rendőrök és a diákok között. A
rendfenntartók nem egyszer elveszítették a hidegvérüket, és - a rendőri
intézkedést szabályozó előírásokra fittyet hányva - agyba-főbe verték a
fiatalokat, akiknek a védelmét korábban kötelességüknek érezték volna. A
rendőrség és a Nemzeti Gárda tagjai nem egy alkalommal a tüntetők közé lőttek,
ezzel nemcsak sérüléseket okoztak, hanem több diák életét is kioltották. (A
részleteket lásd a jegyzetekben!)7 A The New York Times 1970. május 2-án így
számolt be az eseményekről:
A kambodzsai fejlemények hatására tegnap az egyetemeken ismét
háborúellenes megmozdulásokra került sor;
Maryland kormányzója, Marvin Mandel a Nemzeti Gárda két egységét is
készültségbe helyezte, miután a marylandi egyetem hallgatói összecsaptak a
rendőrökkel...
A Princeton Egyetem mintegy2 300 hallgatója és oktatója úgy határozott,
hogy a hétfő délután tartandó tömeggyűlésig sztrájkolni fognak...
A Stanfbrd Egyetemen a diákok sztrájkja kődobálással végződött; a
rendőrség könnygázzal oszlatta fel a tüntető tömeget...
A Stanford Egyetemen történt eseményekről szóló beszámolókban olyan
mértékű erőszakról olvashattunk, amilyen korábban elképzelhetetlen lett volna
Palo Alto idilli környezetében. A rendőrséget tizenhárom alkalommal hívták az
egyetem területére, és több mint negyven személyt letartóztattak. A
legjelentősebb tüntetésekre - Kambodzsa amerikai megszállásának hírére - 1970.
április 29-én és 30-án került sor. Az egyetem frissen kinevezett vezetője, a
kialakult helyzetet „tragikusnak” vélő Kenneth Pitzer kérésére még San Francis-
cóból is érkeztek rendőri egységek. Az egyetemisták kődobálással fogadták a
rendőröket, akik - az egyetem területén első ízben - könnygázt vetettek be. A két
napig tartó összecsapásban mintegy hatvanöt diák és rendőr szenvedett
sérüléseket.
Palo Altóban felbomlott az összhang: a Stanford Egyetem közössége
szembekerült a rendőrséggel és a város keményvonalas lakosaival, a
„sólymokkal”. A város lakossága és az egyetemi kolónia között soha nem
tapasztalt ellentét alakult ki, ami egyébként másutt egyáltalán nem ritka. A keleti
parton voltam egyetemista, ahol személyesen tapasztaltam, hogy a Yale Egyetem
hallgatói és az egyetemnek otthont adó New Haven város lakói között mennyire
feszült a viszony.
A diáktüntetéseket követően 1971 februárjában új vezetőt neveztek ki a Palo
Altó-i rendőrkapitányság élére. James Zurcher, az új rendőrkapitány minden
igyekezetével el kívánta simítani az ellentéteket, melyeket elődje a
diáklázongások alatt tett intézkedéseivel idézett elő. Készségesnek mutatkozott,
amikor a rendőrség közreműködését kértem egyik programunk
megvalósításában, amelynek célja a városi rendőrök és az egyetemisták közötti
ellenszenv leküzdése volt.8 A program keretében a rendőrkapitányság fiatal, jó
fellépésű munkatársai bemutatták a diákoknak a kapitányság vadonatúj épületét,
az egyetemisták pedig ebédelni hívták a rendőröket az egyetemi menzára, és
bevitték őket az előadásokra. A sikeren felbuzdulva puhatolózni kezdtem, mi
lenne, ha egy-egy érdeklődő fiatal rendőr részt vállalna tanszékünk kísérleteiben.
Micsoda naivság volt a részemről!
A kapitány nyitottnak bizonyult, és azt javasolta, kísérletünkben
összpontosítsunk arra, hogy a rendőrséghez kerülő új munkatársak hogyan
helyezkednek bele a rendőröktől elvárt szerepbe, és mitől válnak „jó zsaruvá”.
Kitűnő ötlet, válaszoltam, csakhogy ehhez rengeteg pénzre lenne szükségem,
ami nem álla rendelkezésemre. A soron következő kutatásomhoz megítélt
támogatás viszont elegendő arra, hogy nyomon kövessük, hogyan válik
valakiből börtönőr, ami persze a rendőrökénél mindenképp szűkebb szerepkör.
Mi lenne, ha szimulált börtönkörülményeket teremtenénk, ahol a börtönőrök és a
rabok szerepét rendőrök, illetve egyetemisták játszanék? A rendőrfőnök
támogatta az ötletet: függetlenül attól, hogy én milyen eredményre jutok, fiatal
munkatársainak kitűnő szakmai tapasztalatszerzési lehetőség a kísérlet.
Megígérte, kijelöli a rendőröket, akik részt vehetnek börtönkísérletünkben.
Hozzáállásának igen megörültem, mert azt forgattam a fejemben, hogy az ő
emberei lesznek azok, akik leendő egyetemista börtönlakóink valósághű
letartóztatásában közreműködnek majd.
A rendőrkapitány hamarosan visszatáncolt, nem engedélyezte, hogy emberei
akár börtönőrként, akár fogvatartottként részt vegyenek börtönkísérle- lünkben,
mondván, senkit sem tud nélkülözni a következő két hétben. A megenyhült
viszony fenntartása érdekében azonban vállalta, hogy munkánkat tőle telhetőén
segíteni fogja.
így azzal a javaslattal álltam elő, hogy kísérletünket valóságszerűbben és
meggyőzőbben indíthatnánk, ha börtönünk leendő lakóit valódi rendőrök vennék
őrizetbe. Az akció mindössze pár órát venne igénybe vasárnap délelőtt, néhány
rendőrre lenne csupán szükségünk, a vizsgálat szempontjából viszont egyáltalán
nem elhanyagolható, hogy a kísérleti személyeket váratlanul fosztjuk-e meg a
szabadságuktól - ahogy ez a bűnözők esetében történik -, vagy egyszerűen
eljönnek az egyetemre, és jelentkeznek, hogy készen állnak alávetni magukat a
kísérletnek. A rendőrfőnök ímmel-ámmal beleegyezett, és ígéretet tett, hogy a
vasárnap ügyeletes őrmester a rendelkezésünkre bocsát egy rendőrautót.
BAJ VAN.' VESZÉLYBEN A KÜLDETÉS,
NOHA MÉG MUNKÁHOZ SEM LÁTTUNK...

Hibáztam, amikor a rendőrfőnöktől nem kértem, hogy az ügyeletes tisztet

írásban utasítsa. Szombaton jöttem rá erre, rögtön fel is hívtam a kapitányságot,
az ígéret megerősítését szerettem volna kérni, ám hétvége lévén Zurcher
kapitány nem volt elérhető. Rossz előjel!
Ahogy várható volt, vasárnap reggel az ügyeletes őrmester semmiféle
hajlandóságot nem mutatott arra, hogy a Palo Altó-i rendőrség
meglepetésszerűen letartóztasson egy tucat egyetemistát, mert állítólag
bűncselekményt követtek el. Ehhez főnöke írásbeli engedélye kell. Nem ejtették
a fejére, nem fog semmiféle kísérletbe belemenni, különösen nem, ha azt én és
hozzám hasonló alakok vezetik, akiket Spiro Agnew, az Egyesült Államok
akkori alelnöke „nyamvadt, sznob entellektüeleknek” nevezett. Az embereinek
van fontosabb teendője is, mint hogy rabló-pandúrt játszanak hol mi ostoba
kísérletben. Bizonyára úgy vélekedett, hogy pszichológiai kísérleteinkkel
mindössze mások dolgaiba ártjuk magunkat, és olyasmire vagyunk kíváncsiak,
ami nem tartozik ránk. Valószínűleg azt is gondolhatta, hogy a pszichológusok
gondolatolvasók, és ha valakinek a szemébe néznek, rögtön tudják, mi jár az
illető fejében, ezért nem is emelte rám a tekintetét, amikor megszólalt: - Igazán
sajnálom, professzor úr. Szívesen segítenék, de a szabály az szabály. Nem
adhatok embereimnek olyan feladatot, amire nem kaptam írásban utasítást.
Még ki sem mondta, hogy „jöjjön vissza hétfőn, amikor bent van a főnököm”,
már láttam, amint szépen megtervezett kísérletünk romba dől - pedig még el sem
kezdtük. Mindennel készen álltunk: szimulált börtönünket a pszichológia
tanszék alagsorában alakítottuk ki; a börtönőrök megkapták az egyen- ruhájukat,
és lelkesen várták a rabok érkezését; megrendeltük aznapra az étkezéseket;
leszállították az ágyakat és az ágyneműt; elkészültek a rabruhák, amelyeket a
titkárnőm lánya saját kezűleg varrt; a videó- és hangfelvételek készítéséhez
elhelyeztük a készülékeket a zárkákban; értesítettük az egyetem egészségügyi és
jogi tanszékét, az egyetemi tűzoltóságot és rendőrséget. És folytathatnám, mi
mindent szerveztünk meg a kísérleti alanyok fogadására, akiknek az egyik fele
két héten át éjjel-nappal élvezni fogja vendégszeretetünket, a másik fele
nyolcórás szolgálatban váltja majd egymást. Ezt megelőzően soha nem vezettem
olyan kísérletet, amely alkalmanként meghaladta volna az egyórás időtartamot.
És ha most elhangzik, hogy „nem”, akkor minden gondos előkészület hiábavaló
volt.
A tudományos munkámból megtanultam, hogy elengedhetetlen a körültekintő
eljárás, Bronxban felcseperedett srácként pedig tudtam, nem árt, ha nálam van az
utolsó ütőkártya.
 Amikor kiderült, hogy Zurcher kapitány távozott a színről, sejtettem, milyen
helyzettel kell szembesülnöm. Ezért az egyik San Franciscó-i televízióállomás, a
KRON programigazgatójával megbeszéltem, hogy stábja felvételt készít a
letartóztatásokról, és leadják az esti hírműsorukban. Arra számítottam, hogy a
média jelenléte megtöri a rendőrség ellenállását, de ennél is jobban bíztam
abban, hogy a médiaszereplés csábítása az én oldalamra fogja állítani a
rendőröket - vagy legalábbis a kamerák elé.
- Én is igazán sajnálom, őrmester úr, hogy a mai nap nem úgy fog alakulni,
ahogyan azt a főnöke eltervezte. Itt van a Channel 4 stábja, és az esti hírekben
beszámoltak volna a letartóztatásokról. Kiváló lehetőséget szalasztanak el,
kedvező képet adhattak volna a kapitányság munkájáról, de gondolom, a főnöke
egyet fog érteni a maga döntésével, és nem fog neheztelni, amiért nem a tervnek
megfelelően mennek a dolgok.
- Nézze, én nem ellenzem, mindössze arról van szó, hogy szerintem az
embereink nem szívesen vállalnak többletmunkát. Amúgy is akad dolguk bőven.
A hiúság kísértése: médiaszereplés a neved!
- Kérdezzük meg az érintetteket! Itt van két kollégája, kérdezzük meg őket, mit
szólnának, ha a tévések felvételeket készítenének, amint a letartóztatásokat
végrehajtják. Ha beleegyeznek, minden mehet úgy, ahogy a főnökével
megállapodtam.
- Nem nagy ügy, őrmester úr - mondja az egyik fiatal rendőr, Joe Sparaco, és
beletúr hullámos fekete hajába, amint meglátja az operatőrt, vállán a nehéz
kamerával. - Vasárnap délelőtt általában nyugi van, ez legalább nem rutin-
feladat.
- Nem bánom, a főnök biztosan tudja, mire vállalkozott. De az a kikötésem,
hogy azonnal függesszék fel a kísérletet, ha bárhol rendőri intézkedésre van
szükség.
- Lebetűznék a nevüket, kérem - vágok közbe -, nehogy rosszul írják ki a
híradóban. - Magam mellé kellett állítanom őket, szükségem volt az
együttműködésükre, bármi rendkívüli történjen is Palo Altóban, a kísérleti
alanyokat le kell tartóztatni, és a kapitányságon el kell végezni a rabo- sítást.
- Baromi fontos kísérlet lehet, ha kijöttek a tévések - jegyzi meg Bob, a másik
ügyeletes rendőr, majd megigazítja a nyakkendőjét, és automatikusan
megtapogatja a pisztolyát.
- A tévések szerint az - válaszoltam óvatosan, mert még nem lehettem biztos
benne, hogy nyert ügyem van. - Nem túl gyakran hajtanak végre rajtaütés- szerű
letartóztatásokat egy tudományos kísérlet részeként. Meglehetősen szokatlan
kísérletről van szó, nagy horderejű eredményekre számítunk. A főnökük
valószínűleg ezért vállalta a közreműködést. Itt a lista a kilenc letartóztatandó
személy nevével és címével. Én és kutatóasszisztensem, Craig Haney saját
kocsinkkal követjük a rendőrautót. Vezessenek lassan, hogy a tévések
felvételeket tudjanak készíteni! A letartóztatásokat az előírásoknak megfelelően
hajtsák végre: jogok ismertetése, személyi motozás és bilincs - pont úgy, ahogy
eljárnának, ha veszélyes bűnözőkkel lenne dolguk. Az első öt személy esetében
a vád betörés, a másik négy esetében fegyveres rablás. Az őrizetbe vett
személyeket hozzák a kapitányságra, vegyék fel az adataikat, vegyenek
ujjlenyomatot tőlük, intézkedjenek, ahogy szoktak!
- Ha egy személlyel végeztek, zárják a fogdába, és menjenek a következőért. A
fogdából mi fogjuk elszállítani őket. Mindössze annyi szabálytalanságot kérünk,
hogy kössék be a letartóztatott személyek szemét, amikor a fogdába viszik, és
amikor onnan kivezetik őket. Nem lenne jó, ha meglátnának minket, vagy ha
átszállításkor megsejtenék, hová visszük őket. Az átszállítást az asszisztenseim,
Craig Haney és Curt Banks, valamint Vandy, az egyik „börtönőr” fogja
lebonyolítani.
- Minden rendben lesz, professzor úr. Bob és én mindent elintézünk, nem lesz
semmi gond.

AZ ESEMÉNYEK ELKEZDŐDNEK9

Távozunk az őrmester irodájából, és elindulunk megnézni, merre van a fogda.

Öten vagyunk: Joe és Bob, a két ügyeletes rendőr, Craig, az asszisztensem, Bili,
az operatőr és jómagam. A fogda vadonatúj, csillog-villog, nemrég építették,
össze sem lehet hasonlítani a korábbival. Az volt az elgondolásom, hogy a két
rendőrt és az operatőrt tovább ösztönzőm a közös munkára. Az operatőrnek
vázlatosan ismertettem már a kísérlet célját, de leginkább arra hegyeztem ki a
feladatát, hogy segítsen nekem letörni az ügyeletes őrmester ellenállását. Most
úgy éreztem, nem árt, ha alaposabban beavatom külső közreműködőinket, és
elmondom, miért végezzük a kísérletet, és milyen módszerekkel fogunk
dolgozni. Ez a beszélgetés jó alkalom arra, hogy választ adjunk felmerülő
kérdéseikre, és kifejezésre juttassuk, mennyire nagyra értékeljük segítségüket.
- Tudják ezek a gyerekek, hogy le fogják tartóztatni őket? Eláruljuk nekik, hogy
ez már a kísérlet része, vagy hogy legyen?
- Újsághirdetés útján toboroztuk a résztvevőket. Olyan egyetemistákat kerestünk,
akik szívesen részt vennének egy kéthetes kísérletben, amelynek a célja a
börtönlét lélektanának a vizsgálata, és napi tizenöt dollárért vállalják...
- Micsoda!? Ezek a suhancok napi tizenöt dolcsiért két héten át csak ülnek, és
lógatják a lábukat!? Ez rengeteg pénz! Én is szívesen lennék rab! így könnyű
pénzt keresni!
- Talán tényleg könnyű pénzkereseti lehetőség. Mindenesetre, ha érdekes
eredményeket kapunk, még az is elképzelhető, hogy megismételjük a kísérletet,
és akkor újból szükségünk lesz rabokra és börtönőrökre. Ezt már említettük a
főnöküknek is.
- Ránk feltétlenül számíthat.
- Ahogy mondtam, a hirdetésünk a Palo Alto Times és a The Stanford Daily
hasábjain jelent meg. A kilenc letartóztatandó személyt mintegy száz jelentkező
közül választottuk ki. Első körben kiszűrtük az elvarázsolt fazonokat, és azokat,
akiknek korábban meggyűlt a bajuk a rendőrséggel, illetve akiknél egészségügyi
vagy pszichés problémák merültek fel. Egyórás pszichológiai állapotfelmérés és
mélyinterjúk után választottuk ki azt a huszonnégy személyt, akik kísérletünkben
rabként, illetve börtönőrként részt vesznek.
- Huszonnégyszer tizenöt dolcsi szorozva tizennéggyel, az egy rahedli pénz.
Nem saját zsebből fizeti, ugye, doki?
- Az annyi, mint 5 040 dollár. A kísérletet állami pénzből finanszírozzuk, a
Haditengerészet Kutatási Hivatalától kaptuk a megbízást, vizsgálatunk célja az
antiszociális viselkedés tanulmányozása.
- Gondolom, minden jelentkező börtönőr akart lenni.
- Tulajdonképpen nem, senki nem akart börtönőr lenni, szívesebben választotta
volna mindenki a rabszerepet.
- Hogyhogy? Börtönőmek lenni frankóbb, kevesebb zaklatásnak van kitéve az
ember, legalábbis szerintem. Másrészt a rabok huszonnégy órát vannak bent, és
ahhoz képest a tizenöt dolcsi elég kevés. Az őrök jobban keresnek, ha a szokásos
váltásban dolgoznak.
- Pontosan így lesz. Az őrök nyolcórás váltásban fognak dolgozni,
műszakonként három-három őr. A kiválasztott személyek azért választották
volna szívesebben a rabszerepet, mert úgy gondolják, nem kizárt, hogy esetleg
börtönbe kerülnek, mert történetesen megtagadják a katonai szolgálatot, vagy
ittasan vezetnek, vagy emberjogi tüntetésen vesznek részt, a háború ellen
tiltakoznak. A legtöbben el sem tudják képzelni magukat börtönőri szerepben:
nem azért tanulnak, hogy smasszerek legyenek. Elsősorban mindannyian a
pénzkereseti lehetőség miatt vállalták a részvételt, másodsorban azért, mert úgy
gondolják, hogy a börtönkörnyezetben sok hasznosat tudhatnak meg
önmagukról.
- Hogyan választották ki az őröket? Lefogadom, hogy a szép nagydarab srácokra
esett a választásuk.
- Nem. Véletlenszerűen osztottuk ki a szerepeket. Mondjuk, fej vagy írás alapon.
Ha fej, börtönőr, ha írás, rab. Az „őröket” tegnap értesítettük. Elhívtuk őket a
tanszék alagsorába, segítettek nekünk elvégezni az utolsó simításokat, így a
helyszínnel is megismerkedtek. Megkapták az egyenruhájukat, és bevetésre
készen várakoznak.
- Kaptak kiképzést?
- Célszerű lett volna, de a szűkös időkeret miatt csak rövid eligazítást tartottunk
nekik tegnap. Nem kaptak semmiféle speciális kiképzést. A legfőbb feladatuk a
rend és fegyelem fenntartása és az esetleges szökések megakadályozása lesz, de
fizikai erőszakot nem alkalmazhatnak. Arról viszont szó esett, hogy
börtönkörnyezetben a fogvatartottak milyen lelkiállapotba kerülhetnek, hogy
mennyire úrrá lehet rajtuk a tehetetlenség érzése.
- Mit mondott azoknak, akiket le akar tartóztatni? Hogy várjanak szépen otthon,
vagy a kollégiumban, vagy egy megadott helyen? Tudják, hogy megyünk értük?
- Számítanak a jelentkezésünkre. Nem okozhatunk csalódást nekik, érti, ugye,
Joe?
- Azért egy-két dolog nem egészen világos.
- Nyugodtan kérdezzen csak, Joe. Maga is Bili, ha gondolja, tisztázzunk
mindent, a hírszerkesztőt érdekelhetik a részletek.
- Azt nem értem, doki, hogy mire való ez a sok vesződség? Börtönné alakítják a
tanszékük alagsorát, letartóztatásokat rendeznek meg, kifizetnek egy rakás pénzt,
de miért, amikor vannak igazi börtönök és igazi bűnözők? Miért nem
vizsgálódnak a megyei börtönben, vagy a San Quentinben?4 Valódi börtönben
nem lehetne ugyanígy vizsgálódni, és megtudni mindazt, amit az őrök és a rabok
viselkedéséről tudni akarnak?
Joe fején találta szöget. Rögtön előbújik belőlem az egyetemi oktató, és
megkezdem előadásomat.
- Azt szeretnénk megtudni, hogy lélektani szempontból mivel jár a szerep,
amelybe a börtönőröknek, illetve a raboknak bele kell helyezkedniük. Milyen
változáson mennek keresztül az emberek, amikor új szerepbe kell illeszkedniük?
Lehetséges e, hogy néhány hét leforgása alatt korábbi önmagukhoz képest eltérő,
új identitás alakul ki bennük? A tényleges börtönlétet vizsgálták már
szociológusok és kriminológusok, de számos komoly nehézséget nem tudtak
kiküszöbölni. A kutatóknak soha nem engedélyezik, hogy vizsgálatuk a
börtönélet minden részletére kiterjedjen. Megfigyeléseiket korlátozott
körülmények közt végezhetik, kevés lehetőségük van arra, hogy közvetlenül
nyomon követhessék a fbgvatartottak viselkedését, a felügyelőkét még kevésbé.
A börtönökben vannak fogvatartottak és büntetés-végrehajtók. Mindenki gyanús,
aki rendszeren kívülről jön, elővigyázatosan, bizalmatlanul bánnak vele. A
kívülállók - így a kutatók - csak azt láthatják, ami hivatalos
intézménylátogatáskor engedélyezett, ezért többnyire a felszínen vizsgálódnak.
Mi szeretnénk behatóbban megvizsgálni a fogvatartottak és a börtönőrök között
kialakuló viszonyrendszert, ezért van szükségünk a börtön lélektani
környezetére. így lehetőségünk nyílik arra, hogy az elejétől a végéig
megfigyeljük és dokumentáljuk a rabokra és őrzőikre jellemző lelki beállítódás
kialakulását.
- Igen - vág közbe operatőrünk, Bili -, a magyarázata alapján minden érthető. De
egészen másfajta őrök és rabok vannak az igazi börtönökben, mint a maguk
stanfordi játék börtönében. A valóságban bűnözőket tartanak fogva a
börtönökben, olyan alakokat, akik nagy ívben tesznek a törvényekre, és nyugodt
lélekkel rátámadnak az őrökre. És mivel az őröktől elvárható a kemény fellépés,
hát jól odaütnek, ha kell, máskülönben nincs rend és fegyelem. A maga kedves
kis egyetemistái nem agresszívak, nem erőszakosak, nem szemétkednek majd az
őrökkel, ahogy az elítéltek szoktak.
- Hadd kérdezzek én is egyet! - veszi át a szót Bob. - Miből gondolja, doki, hogy
ezek az egyetemisták, akik napi tizenöt dolcsit kapnak a semmiért, nem
beszélnek össze, és nem szórakoznak egymással két hétig a maga kontójára?
- Bár stanfordi „börtönünkben” nem tudjuk a szokásos börtönpopulációt
reprodukálni, mindent megtettünk, hogy a kísérletbe olyan fiatalembereket
vonjunk be, akik az általunk mért pszichológiai szempontok alapján
épelméjűnek, egészségesnek és átlagosnak minősíthetők. Jómagam és
asszisztenseim - Craig Haney, Curt Banks - végeztük a kiválasztást, az utolsó
körbe bekerült jelöltekkel interjút készítettünk, és körültekintően döntöttünk.
Amikor megfigyeléseinket igazi börtönkörülmények között végezzük, nem
tudjuk meghatározni, milyen mértékben felelős egy adott személy, illetve a
helyzet azért, hogy történik valami, például késelés a rabok között, vagy brutális
fellépés az őrök részéről. Egy börtönben akadhatnak erőszakos pszichopaták és
szadista őrök is. Vajon az ő személyiségük idézi-e elő - részben vagy egészben -
mindazt, ami egy börtönben történik? Kétlem. A szituációt nem szabad
számításon kívül hagynunk - folytatja Craig Haney.
Széles mosollyal nyugtázom Craig érvelését, mely az én kételyeimet is tükrözi
a diszpozíciós (belső) okok túlhangsúlyozásával kapcsolatban, és megnyugtató,
hogy Craig ilyen jól felvezette a témát. Ismét átveszem a szót:
- Vizsgálatunkban arra teszünk kísérletet, hogy szétválasszuk, mi az, amit az
emberek magukkal hoznak a börtönlétbe, és mi az, amit maga a börtönlét váll ki
az emberekből. A kiválasztott kísérleti alanyok többnyire középosztály- bcli,
iskolázott fiatalok. Mivel igen sok tekintetben hasonlítanak egymásra,
homogénnek mondható csoportot alkotnak. Olyan „őrökkel” és „rabokkal”
lógunk dolgozni, akiket össze lehet hasonlítani, sőt szerepet is cserélhetnének. A
mi kísérletünkben a rabokra nem jellemző, hogy az őröknél erőszakosabbak,
agresszívabbak, lázongásra hajlamosabbak, és az őrökről sem állítható, hogy
hatalmukat fitogtatni vágyó, önkényeskedő személyek. Jelen pillanatban az
„őrök” és a „rabok” lényegében egyformák. Senki nem akart őr lenni; senki nem
követett el bűncselekményt, amelyért elzárás és büntetés járna. A kérdés az: két
hét múlva sem lesz különbség a fiatalok között? Az eljátszott szerep hatására
megváltozik-e a személyiségük? Tapasztalható lesz-e bármiféle jellembeli
változás? Ezekre a kérdésekre keressük a választ.
- Ügy is fogalmazhatnánk, hogy két tucat jó embert összeísmertetünk a
gonosszal, és megnézzük, ki vagy mi kerekedik felül - teszi hozzá Craig.
- Kösz, Craig, ez jól hangzik - jegyezte meg Bili, az operatőr. - Lehet, hogy
felhasználjuk a beharangozóban. Mivel nem sok időnk volt a műsor
előkészítésére, nemcsak a forgatás a feladatom, hanem néhány szempontot ki
kell emelnem, amire felfűzhető a letartóztatásokról készülő anyag. Ideje is
munkához látnunk, nehogy kifussunk az időből!
- Igaza van, Bili. De még nem válaszoltam Joe első kérdésére.
- Mi is volt az?
- Hogy a fiatalok számítanak-e a letartóztatásra. Nem, nem tudják, mi vár rájuk.
Csak annyit kértünk tőlük, hogy ma délelőtt álljanak készenlétben. Felmerülhet
bennük, hogy a letartóztatás a kísérlet része, hiszen nem követték el a
bűncselekményt, ami miatt őrizetbe veszik őket. Ha rákérdeznének, lehetőleg
adjanak kitérő választ. Intézkedjenek úgy, mintha tényleg bűnözőkkel lenne
dolguk! Ne válaszoljanak a kérdéseikre, és ne reagáljanak a tiltakozásukra!
- A letartóztatásuk - Craig nem állja meg, hogy ne pontosítson - ugyanazt a célt
szolgálja, mint minden más, amit tapasztalni fognak. Össze akarjuk mosni a
valóságot a képzelettel, az identitásukat a szerepükkel.
Ez túl szépen hangzik, gondoltam magamban, de sebaj. Joe bekapcsolja a
rendőrautó szirénáját, és Felveszi ezüstösen csillogó, foncsorozott
napszemüvegét, ami lehetetlenné teszi a szemkontaktust - az őr is épp ilyet viselt
a Bilincs és mosoly10 című filmben. Cinkos pillantást váltok Craiggel: mi is ilyen
napszemüveget szereztünk be az őröknek, ezzel is fokozni kívánjuk a deindi-
vidualizáció érzetét. Művészet, élet, tudományos munka - a határvonalak
kezdenek összemosódni.

11
ZSARU KOPOGTAT AZ AJTÓN

- Anya, anya, itt a rendőrség, le akarják tartóztatni Hubbie-t! - visította a

legkisebb Whittlow lány.
Az anya, Mrs. Whittlow nem egészen értette, mit kiabál a kislánya, de
visításából arra következtetett, jobb, ha a férje deríti ki, mi a gond.
- Szólj apádnak, majd ő segít!
Mrs. Whittlow nemrég jött haza a templomból, és a prédikáción
morfondírozott magában. De lelkiismeretét vizsgálgatva folyton Hubbie-ra
terelődtek gondolatai. Igyekezett lélekben felkészülni a jövőre, amikor jó, ha
évente kétszer látja göndör, szőke hajú, kék szemű hercegét. Kiröppen, elmegy
az egyetemre. Csupán az nyújt némi vigaszt, hogy imádott fia középiskolai
barátnőjétől is el fog szakadni, akihez egyre szenvedélyesebb szálakkal kötődött.
Mrs. Whittlow titokban még imádkozott is, hogy így legyen. Ahogy gyakran
mondogatja is a fiának: egy férfi ne gondoljon házasságra, míg meg nem
alapozta a karrierjét!
Egyetlen hibája ennek a derék gyereknek, hogy baráti társaságban minden
bolondságra rávehető. Az iskolában a múlt hónapban kimásztak a tetőre, és
összevissza pingálták a cserepeket, csak a hecc kedvéért. A múltkor pedig
szórakozásból jelzőtáblákat forgattak el, sőt néhányat „lekaptak”. Mondta is
neki, hogy nagy szamárság az ilyesmi, benőhetne a feje lágya, nem tréfadolog
ez, a végén még bajba kerül.
- Anya! Apa nincs itthon, elment golfozni. Hubbie-t letartóztatják!
- Hubbie Whittlow, betöréses lopás vádjával őrizetbe kell vennem, és a
rendőrkapitányságra kell szállítanom. Mielőtt megmotozom és megbilincselem,
kötelességem ismertetni a jogait. (Joe egy pillanatra sem feledkezik meg arról,
hogy szuperzsaru alakítását a kamera megörökíti az utókor számára.) Tehát:
jogában áll hallgatni, a feltett kérdésekre megtagadhatja a válaszadást. Bármi,
amit mond, felhasználható ön ellen a bíróságon. Mielőtt bármilyen kérdésre
válaszol, jogában áll kikérnie ügyvédje tanácsát, és ügyvédje jelen lehet a
kihallgatás alatt. Ha anyagi lehetőségei nem teszik lehetővé, hogy ügyvédet
fogadjon, kirendelt ügyvédet kaphat, aki az eljárás során mindvégig ellátja
képviseletét. Megértette a jogait? Rendben. A központi rendőrkapitányságra
fogjuk szállítani, ahol a bűncselekmény alapos gyanúja miatt nyilvántartásba
vesz- szük. Kérem, hogy ellenszegülés nélkül lépjen a rendőrautóhoz.
Mrs. Whittlow legnagyobb megdöbbenésére fiát megmotozzák, megbilin- v
-.élik, úgy bánnak vele, mint egy közönséges bűnözővel. Minden lelkierejét
összeszedve, udvariasan felteszi a kérdést:
- Miről van szó, uraim?
- Hölgyem, parancsom van, hogy Hubbie Whittlow-t betöréses lopás vádjával
őrizetbe vegyem. A fiatalember...
- Tudtam! Mondtam neki, hogy nagy szamárság volt leszerelni azokat a
jelzőtáblákat, de mindig a barátai után megy...
- Anya! Nem értesz semmit. Ez már része a...
- Uraim, Hubbie rendes fiú. Az okozott kárt készek vagyunk megtéríteni. ()sak
bolondoztak, bele sem gondoltak, mi lehet a vége.
A rendkívüli látnivaló az utcára csalogatja a szomszédokat, akik kisebb
csoportokba verődve szemlélik az eseményeket. Mrs. Whittlow igyekszik nem
(udomásul venni jelenlétüket, és az előtte álló feladatra összpontosít: ha azt
akarja, hogy a fiával rendesen bánjanak, meg kell nyernie az intézkedő rendőr
kegyeit. „Bárcsak itt lenne George!” - gondolja magában. „Ő tudná, mi a teendő.
De hát ez történik, ha vasárnap délelőtt a golf előbbre való a templomnál.”
- Jól van, mozgás! Sűrű napunk van. Nem maga az egyetlen, akit őrizetbe kell
vennünk - szól Joe, és a gyanúsítottat beülteti a rendőrautóba.
- Anya, apa mindenről tud, majd elmagyarázza. Nincs semmi baj, ne aggódj, ez
már része a...
A szirénázás és a viliódzó fény egyre több szomszédot csábit az utcára, akik
kötelességüknek érzik, hogy szegény Mrs. Whittlow-t megvigasztalják - pedig
milyen rendes gyereknek tűnt a fia!
Anyja aggodalmát látva, Hubbie most először érzi kényelmetlenül magát,
bűntudata támad, amint ott ül hátul egyedül, összebilincselt kézzel a
rendőrautóban. „Hát ilyen érzés bűnözőnek lenni!” - gondolja magában, amikor
hirtelen zavarba jön, és elvörösödik. Az egyik szomszéd, Mr. Palmer ujjal
mutogat rá, és fennhangon megjegyzi a lányának: - Hová lesz a világ! Már a
Whittlow gyerek is bűnözésre adta a fejét!
A kapitányságon a rabosítás gyorsan, rutinszerűen megy, a gyanúsított nem
s/.egül ellen. Míg Bob Hubbie-val foglalkozik, Joe megkérdezi, mi a
véleményünk, hogy ment az első letartóztatás. Szerintem cseppet hosszúra nyúlt,
különösen, mert nyolc személy még hátravan. Az operatőr szerint viszont túl
gyors volt, jobban tudna helyezkedni, és használhatóbb képsorokat tudna
felvenni, ha lassabban intézkednének. Megállapodunk, hogy a következő
letartóztatást a jó felvételek érdekében szándékosan elnyújtjuk, de azután akár jó
a felvett anyag, akár nem, nagyobb sebességre kapcsolunk, nem filmezünk, első
a kísérlet, nem húzódhatnak el a letartóztatások. Hubbie Whittlow őrizetbe
vétele harminc percet vett igénybe, ha ilyen tempóban haladunk, estig sem
végzünk.
Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy a rendőrök együttműködése a kamera
jelenlétének köszönhető, ezért aggódom, mi lesz, ha felfüggesztjük a forgatást,
félek, hogy esetleg nem csinálják végig az összes letartóztatást. A kísérlet
szempontjából egyáltalán nem érdektelen ez a munkafázis, de sikeres
végrehajtása nem rajtam múlik. Rengeteg minden sülhet el rosszul, bizonyos
dolgokkal számoltam, és óvintézkedéseket is tettem, ám mindig történhet valami
váratlan, ami a legalaposabban kidolgozott tervet is felboríthatja. A valós
világban, vagyis a „terepen”, ahogy mi, társadalomtudósok nevezzük, túl sok a
kontrollálhatatlan változó. A laboratóriumi kutatómunka más: ott a kutató
irányít. Az események maradéktalanul irányíthatóak. A kísérleti alanyok
idegenben, a kísé- retezők hazai pályán „játszanak”. A rendőrségi kihallgatások
lebonyolításával kapcsolatban is a következőkre hívják fel a figyelmet a
szakkönyvekben: „A gyanúsítottak, illetve tanúk kihallgatását soha ne végezzük
saját otthonukban, vigyük őket a rendőrségre. A számukra ismeretlen környezet
nekünk kedvez, és használjuk ki a társas kötődési lehetőségek hiányát. Ha így
járunk el, nem kell aggódnunk, hogy a kihallgatást valami váratlanul
megzavarhatja.” Szelíden, de gyorsabb intézkedésre ösztökélem a rendőröket.
Az operatőr azonban folyamatosan hátráltatja a munkájukat, ebből a szögből is
akar néhány snittet, arról is néhány vágóképet. Joe beköti Hubbie szemét. Az
adatfelvétel megtörtént, ujjlenyomatot is vettek, csak a fotózás maradt el, mert
nem akartuk húzni az időt, majd a börtönben, amúgy is tervezzük, hogy polaroid
felvételeket készítünk, miután a fiúk rabruhába bújtak. Hubbie megjegyzések,
érzelmi megnyilvánulások nélkül aláveti magát a rendőrségi eljárásnak,
megpróbál ugyan elsütni egy poént, ám Joe beléfojtja a szót: - Vicces kedvében
van, de nem sokáig! - Hubbie immár a zárkában ül, bekötött szemmel, egyedül,
tehetetlenül, azon tűnődve, vajon miért ment bele ebbe a zavaros ügybe, és vajon
megéri-e végigcsinálnia. Azzal vigasztalja magát, hogy ha a helyzet túlságosan
eldurvul, akkor számíthat apja és egyik rokona - aki kirendelt ügyvédként
dolgozik - segítségére, és kiszállhat a kísérletből.

MOCSKOS DISZNÓK!

A következő letartóztatásra egy szűkös Palo Altó-i lakásban kerül sor.

- Doug, ébredj! A francba, itt a rendőrség! Egy pillanat, rögtön jön. Kapd
magadra a gatyádat!
- A rendőrség?! Mit akarnak tőlünk? Figyelj, Suzy, ne idegeskedj, nyugi, semmit
sem tudnak ránk bizonyítani. Majd én beszélek a mocskos disznókkal. Ismerem
a jogaimat. Nem packázhatnak velem ezek a fasiszták!
Bob megérzi, hogy bajkeverővel van dolga, és barátságos, lefegyverző
hangnemre vált.
- Ön Mr. Doug Karlson?
- Az vagyok, mit akar?
- Elnézést, de betöréses lopás gyanúja miatt be kell vinnem a kapitányságra.
Jogában áll hallgatni, jogában...
- Ne fárassza magát, ismerem a jogaimat. Nem szórakozni jártam az egyetemre.
Hol az elfogatóparancs?
Miközben Bob azon gondolkodik, hogyan vágja ki magát, Doug meghallja,
hogy a közeli templomban misére harangoznak. „Hát, persze! Ma vasárnap
van!” Teljesen kiment a fejéből! Csak most esett le a tantusz. „Szóval rab
vagyok, erről szól a játék”- gondolja magában. „Jobb is, nem azért jártam
egyetemre, hogy smasszer legyen belőlem. Viszont nem kizárt, hogy egyszer
még meggyűlik a bajom a rendőrséggel, tavaly is majdnem lekapcsoltak azon a
háborúellenes tüntetésen. Mondtam is annak, aki az interjút készítette, Haney-
nek vagy hogy hívják, hogy nem a pénzért, és nem a tapasztalatszerzés miatt
vállalom, mert az egész elgondolás nevetséges, nem hiszem, hogy működni fog,
de kíváncsi vagyok, hogyan viselkedem, ha megszorongatnak. Politikai fogoly
még lehet belőlem.”
„Röhögnöm kell, ha az idióta kérdéseikre gondolok”- folytatja magában.
„Kérjük, hogy 0-tól 100-ig terjedő skálán becsülje meg, mekkora az esélye
annak, hogy teljes egészében kitölti a két hetet szimulált börtönkörülmények
között? Még szép, hogy 100 százalék, gond nélkül. Nem igazi börtön, játék
börtön. Ha nem tetszik, otthagyom, és kész. Mit gondol, mivel fog foglalkozni
tíz év múlva? Kíváncsi vagyok, hogy tetszett nekik, amikor azt válaszoltam,
hogy ideális esetben aktív részt kívánok vállalni a világ jövőjének az
alakításában - a forradalomban.”
„Ki vagyok én? Mi a különleges bennem? Kertelés nélkül megmondom.
Vallási szempontból ateista, »konvencionális« nézőpontból fanatikus, politikai
nézeteim alapján szocialista, mentálisan meg egészséges vagyok. Társadal- mi-
egzisztencialista szempontból meghasonlott, emberi mivoltomból kivetkőzött,
közönyös alak vagyok, aki nemigen szokott sírni.”
Amint dacosan ott ül a rendőrautó hátuljában, Doug a szegények elnyomott
helyzetére gondol, és arra, hogy vissza kell szerezni a hatalmat az ország
kapitalista-militarista uraitól. „Jó, hogy rab vagyok”- morfondírozik. „Minden
forradalmi gondolat börtönben születik.” Szinte a testvérének érzi George
Jacksont, szereti az írásait, és egyetért vele: az elnyomottakkal való szolidaritás
erőt ad, és a forradalmat diadalra viszi. A börtönkísérletet az első testi-lelki
edzésként fogja fel, felkészülésként az Amerikát uraló fasiszták elleni harcra.
Joe meg sem hallja Doug gunyoros megjegyzéseit, miközben megméri a fiú
testmagasságát, testsúlyát, és ujjlenyomatot vesz tőle. Hatékonyan dolgozik,
látszik, hogy van rutinja. Az ujjlenyomatvételhez könnyedén kihajlítja Doug
ökölbe szorított kezét. Doug kissé meglepődik, hogy milyen erős a disznó. Vagy
ő van az éhségtől elgyengülve? Nem is reggelizett. Az eljárás szigorúan
hivatalos jellege miatt enyhén paranoid gondolata támad: „Lehet, hogy ezek a
rohadt stanfordi besúgók feladtak a zsaruknak? De bolond voltam! Egy csomó
személyes dolgot elmondtam nekik! Fel fogják használni ellenem!”
- Hé, kispajtás! Mondja csak még egyszer, mi a vád ellenem? - kérdezi Doug.
- Betörés. Mivel nem visszaeső, egy-két éven belül szabadlábra helyezhetik.

URAIM, TARTÓZTASSANAK LE:

A következő személyt, Tóm Thompsont a megbeszélt helyen, titkárnőm háza

előtt vesszük őrizetbe. A sörtehajú, bikaborjú alkatú Tóm 170 centiméter magas
és vagy 80 kiló, tetőtől-talpig csupa izom. Meglehetősen katonás és határozott
fiatalember benyomását kelti. Amikor az interjúnk során feltettük neki a kérdést,
hogy mivel szeretne foglalkozni tíz év múlva, meglepő választ adott: „Az
lényegtelen, hogy hol és mit fogok csinálni. Olyan tevékenységet szeretnék
folytatni, amelynek célja a jobb szervezettség és nagyobb hatékonyság
megteremtése olyan területeken, ahol a kormányunk munkája rosszul szervezett
és alacsony hatásfokú.” Családalapítási terveiről kijelentette: „Csak akkor
kívánok megnősülni, ha már biztos anyagi háttérrel rendelkezem.” Orvosi
kezelések, drogok, nyugtatok, bűncselekmény? „Soha semmiféle
bűncselekményt nem követtem el. A mai napig emlékszem, mennyire
szégyelltem magam ötvagy hatéves koromban, amikor bevásárlás közben apám
elcsent egy szem cukorkát, és megette.”
Takarékossági megfontolásból Tóm Thompson vagy a kocsija hátsó ülésén
éjszakázott, vagy komfort nélküli, tanulásra alkalmatlan szálláshelyeken.
Nemrégiben egy pókkal gyűlt meg a baja: „Kétszer is megcsípett, egyszer a
szemhéjamon, egyszer az ajkamon.” Viszontagságai ellenére épp elvégzett
egynyári kurzust, amivel sikerült növelnie kreditpontjai számát. Emellett heti
negyvenöt órát dolgozott a legkülönfélébb mellékállásokban, az egyetemi
menzán a megmaradt ételt ette, mert a következő szemeszter tandíjára spórolt.
Kitartásának és takarékosságának köszönhetően Tóm úgy tervezi, egy félévvel
hamarabb tudja befejezni egyetemi tanulmányait. Testedzéssel is komolyan
foglalkozik, szabad idejébe ez épp belefér, de nincs se barátnője, se baráti
társasága.
A börtönkísérletben való részvételért járó pénz jól jön Tómnak, hiszen a
tanévnek vége, nyári munkája, szállása nincs - ideális pénzkereseti lehetőség.
Micsoda luxus! Napi háromszori étkezés, igazi ágy és tisztálkodási lehetőség!
Fizetett nyaralásnak tekinti az elkövetkezendő két hetet.
Nem kell sokáig várakoznia a megbeszélt helyen, hogy megkezdhesse
kísérletünkben a maga penzumát. A rendőrautó megérkezik, és megáll Tóm
ütött-kopott Chevyje mögött. Asszisztensem kocsijában ott ül a mindenre elszánt
operatőr, akinek engedélyeztünk egy utolsó forgatást külső helyszínen. Ezt
követően csak a kapitányságon és a börtönünkben készíthet felvételeket.
Itill, az operatőr egészen fellelkesült, hogy végre valami színt tud vinni a KRON
amúgy meglehetősen unalmas vasárnap esti hírműsorába.
- Uraim, a nevem Tóm Thompson. Letartóztatásomra készen állok, ellenállást
nem fogok tanúsítani.
Bob, az intézkedő rendőr ezt szerfelett gyanúsnak találja. Arra gondol, őrülttel
van dolga, aki mindjárt karateállásba helyezkedik, és rátámad. Először is a
csuklójára kattintja a bilincset, a jogok ismertetése csak ezután következik. A
motozást a szokásosnál sokkal alaposabban végzi, nem igazán bízik meg
senkiben, aki önként feladja magát. Túl pimasz, túl elbizakodott viselkedés
olyan ember részéről, akit mindjárt rendőrségi őrizetbevesznek - ez csapda, itt
valami nagyon nem stimmel. „Nem vagyok pszichológus, de valami gáz van
ezzel a Thompson nevű fickóval. Olyan, mint egy kiképzőtiszt, egy őrmes- ler az
ellenség táborából” - mondja nekem később Joe.
Nagy szerencsénkre Palo Altóban aznap nem követnek el bűncselekményt,
macska sem mászik a fa tetejére, nem rendelik vissza két segítő rendőrünket, így
a letartóztatásokat Bob és Joe egyre nagyobb hatékonysággal folytatja. Kora
délutánra a kísérleti személyeket őrizetbe veszik, a „rabokat” átszállítjuk
börtönünkbe, ahol a leendő „börtönőrök” szinte tárt karokkal fogadják őket. Palo
Alto napsütéses, paradicsomi környezetének búcsút mondva, a fiatalemberek
lemennek a betonlépcsőn a Stanford Egyetem pszichológia tanszékének átala- k
ított alagsorába. Pokolraszállás - van, aki így nevezné.
V ASÁRNAP:

A MEGALÁZÓ RITUÁLÉK KEZDETE

A bekötött szemű rabok első transzportját lekísérjük a lépcsőn a mi kis

börtönünkbe, a pszichológia tanszéknek otthont adó Jordán Hall alagsorába. Az
őrök utasítják őket, hogy vetkőzzenek le, és meztelenül, terpeszállásban, széttárt
karokkal támaszkodjanak a falnak. Jó ideig ebben a kényelmetlen testtartásban
kell várakozniuk, míg az őrök ellátják sürgős teendőiket: megőrzésre
becsomagolják a rabok holmiját, rendbe hozzák az őrök tartózkodási helyét, és
megigazítják az ágyakat a három zárkában. Majd mielőtt kiosztják a rabruhákat,
a rabokat egyenként valami porral - állítólag tetűirtóval - fertőtlenítik, nehogy
élősködőket hurcoljanak a körletbe. Az őrök minden biztatás nélkül ékelődni
kezdenek, gúnyolódnak a rabokon, hogy milyen kicsi a péniszük, és jót
röhögnek azon, hogy milyen csálén lóg a heréjük.
A rabok szeme még mindig bekötve, így kapják meg az öltözéküket, ami egy
bő, ingszerű tunika - olyan, mint egy strandruha -, melyet elöl és hátul azonosító
számmal láttunk el. Mivel a rabok közül többnek hosszú a haja, női
nejlonharisnyát húzunk sapkaként mindegyikük fejére. A katonaságnál és a
legtöbb börtönben az újonnan bevonulókat nullásgéppel nyírják kopaszra, mi a
harisnyával helyettesítjük a haj vágást. A haj eltakarásával elveszünk a
megkülönböztető jegyekből, és erősitjük a személytelenséget. Ezután az őrök a
rabok lábára gumipapucsot húznak, és egyik bokájukra lakattal láncot
rögzítenek, melyet alváskor is viselniük kell, és ha álmukban forgolódnak, a
bokájuknak ütődő láncból azonnal tudni fogják, hol vannak. A raboknak tilos
alsóneműt viselniük, így ha lehajolnak, kilátszik a csupasz ülepük.
Miután befejezték az öltöztetést, az őrök eltávolítják a rabok szemét takaró
kendőt, hadd szemlélhessék meg új külsejüket a falnak támasztott, nagyméretű
tükörben. A dokumentációhoz minden rabról polaroid fénykép készül, ez rákerül
a hivatalos nyilvántartólapra, amelyen név helyett azonosító számok
szerepelnek. A rabok megalázása elkezdődött, ami nem ritkaság sok más
intézményben sem, az újoncokat kiképző laktanyáktól kezdve a börtönökig, a
kórházaktól az alantasabb munkahelyekig.
- Nem mozog a fej! Nem mozog a kéz! A láb sem mozog! Nem mozgunk!
Pofa be, egy helyben maradni! - üvölti az egyik őr, Arnett, első ízben fitogtatva
hatalmát.1
Ő és a másik két nappalos őr, John Landry és Márkus kezdik ügyesen forgatni
a gumibotot, fenyegetőn mutogatnak vele, amikor a rabokat vetkőzésre
és öltözésre szólítják fel. Az első négy rabot felsorakoztatják, és közlik velük az
alapvető szabályok egy részét, amelyeket az őrök és vezetőjük, a körletparancs-
nok közösen fogalmaztak meg az előző napi megbeszélésen.
- Nem szeretném, ha a parancsnok úr kifogásolnivalót találna a munkámban -
mondja Amett -, és gondoskodom róla, hogy miattatok ne is találjon. Jól
figyeljetek a szabályokra! A rabok csak azonosító számmal szólíthatok meg,
csakis azonosító számmal! Az őrök megszólítása „felügyelő úr”.
Újabb rabok érkeznek, akiket szintén tetvetlenítenek, felöltöztetnek, és a
iáihoz sorakoztatják őket társaik mellé. Az őrök igyekeznek nagyon komolyan
végezni a rabok eligazítását.
- Néhányan már tudjátok a szabályokat, de egyesek még nem úgy viselkednek,
mintha tudnák, hát, legfőbb ideje megtanulni őket. - Lassan, komolyan,
lekintélyt parancsoló hangon egyesével felolvassák a szabályokat. A rabok
fészkelődnek, hanyagul mozgolódnak, körbehordozzák a tekintetüket ebben a
furcsa új világban.
- Húzd ki magad, 7258! Kezeket test mellé, mindenkinek!
Arnett megkezdi a rabok kikérdezését. Szigorúan számonkérő hangnemet vesz
fel, akár egy kiképzőtiszt. Magatartásával mintha arra utalna, hogy csupán a
munkáját végzi, senki ne vegye személyeskedésnek, amit csinál. A rabok vi-
horásznak, nem veszik őt komolyan. Nem megy nekik a rabszerep - egyelőre.
- Nem röhögünk! - adja ki az utasítást a másik őr, a hosszú, bozontos szőke hajú
John Landry. A köpcös Landry úgy 15 centivel alacsonyabb a magas, sportos
testalkatú, hullámos sötét barna hajú, ajkait szigorúan összeszorító Arnettnél.
Hirtelen megjelenik a körletparancsnok, Dávid Jaffe.
- Vigyázzállásban a fal mellett álltok, amíg felolvassuk a házirendet! - utasítja a
rabokat Arnett.
Jaffe, aki valójában az egyik alapszakos tanítványom a Stanford Egyetemről,
alacsony fiú, jó, ha van 150 centi, de most a szokásosnál magasabbnak tűnik,
igencsak kihúzza magát, vállát hátrafeszítve, fejét felszegve, peckesen jár. (!)
már belehelyezkedett körletparancsnoki szerepébe.
A videokamerát egy válaszfal mögött helyeztük el, azon van egy kis ablak,
amelyre vékony, áttetsző vetítővásznat feszítettünk, ezen keresztül figyelem az
eseményeket. A válaszfallal elrekesztett helyiség az „udvar” délkeleti részén
található, itt állítottuk fel a bázisunkat, ahol a felvételek készülnek, és innen
végezzük a megfigyeléseket. A színfalak mögött Curt Banks és a kutatócsoport
munkatársai rögzítik majd a következő két hét érdekesebb eseményeit: a/,
étkezéseket, létszámellenőrzéseket, a beszélőket a rokonokkal, barátokkal, a
börtönlelkész látogatását és a rendbontásokat. Folyamatos videofelvételek
készítéséhez nincs pénzünk, így saját belátásunk szerint vesszük fel a fontosabb
eseményeket. A kísérletben közreműködő munkatársak és a külső megfigyelők
innen szemlélhetik észrevétlenül, hogy éppen mi zajlik odaát. A bör- lönünkben
senki nem sejti, mikor készítünk felvételeket, vagy mikor végzünk
megfigyeléseket. Kizárólag a közvetlenül előttünk, az „udvarban” zajló
eseményeket tudjuk videóra venni, illetve megfigyelni.
Azt nem látjuk, hogy a cellákban mi történik, viszont halljuk: a zárkákat az
álmennyezet alatt bepoloskáztuk, így a rabok beszélgetésébe bele tudunk
hallgatni. Ily módon megtudhatjuk, miről beszélgetnek, milyen a közérzetük. Ez
arra is lehetőséget nyújt, hogy megállapítsuk, a rabok között esetleg kialakuló
túlzott stressz miatt célszerű-e beavatkoznunk.
Elképedek azon, ahogyan Jaffe, a körletparancsnok a helyzetet uralja, és
meghökkent, hogy először látom „rendesen” felöltözve: sportzakót és
nyakkendőt is visel. A hippi-korszakban járunk - egyetemisták elvétve jelennek
meg ilyen öltözékben. Jaffe szerepe ízlelgetése közben idegesen pöndörgeti
Sonny Bono- bajuszát. Tudja, hogy itt a megfelelő pillanat, most kell a rabok
előtt megmutatnia, kivel is van dolguk. Nem egészen testhez álló neki a szerep:
ő inkább visszafogott, csendesen szemlélődő típus. Nem volt jelen, amikor a
terveinket részletesen megbeszéltük, elutazott a városból, és csak tegnap tért
vissza, épphogy ott tudott lenni az őrök eligazításán. Jaffe úgy érezhette,
némiképp kilóg a sorból, mert Craig és Curt mesterszakos tanítványaim, ő pedig
csak alapszakos. A nyúlánk, legalább 180 centis munkatársak között ő volt a
legkisebb, emiatt is kényelmetlenül érezhette magát. Mindenesetre most jól
kihúzza magát, komoly, jelentőségteljes ember benyomását kelti.
- Bizonyára tudják, ki vagyok. Én vagyok a körletparancsnok. Maguk azért
vannak itt, mert így vagy úgy, de képtelenek voltak a külvilág szabályait
betartani. Magukból hiányzik az a felelősségtudat, amely országunkat naggyá
teszi. Maguk nem tisztességes polgárai ennek az országnak. Ebben a büntetés-
végrehajtási intézményben munkatársaim segíteni fognak, hogy a helyes útra
térjenek, és az Egyesült Államok kötelességtudó polgáraivá váljanak. A
rendszabályokat már ismerik. A házirendet hamarosan minden zárkában ki
fogjuk függeszteni. Elvárjuk, hogy a rendszabályokat sorszám szerint betéve
tudják. Ha nem szegik meg a szabályokat, nem keverednek piszkos ügyletekbe,
és kellő megbánást tanúsítanak, akkor jól ki fogunk jönni egymással. És
remélhetőleg nem túl gyakran fogunk találkozni.
Jaffe hihetetlen improvizációt adott elő. Őt követi Márkus, az egyik őr, aki
mindeddig meg sem szólalt.
- Köszönjétek meg a körletparancsnok úrnak a tájékoztatást! - A kilenc
fogvatartott egyszerre kurjantva megköszöni az előadást, de a
köszönetnyilvánítás meglehetősen őszintétlen.
A HÁZIREND

Eljött az idő, hogy formát vigyünk a helyzetbe, és a rabok részletesebben

megismerjék a rendszabályokat, mert az elkövetkezendő két hétben ezek betartá-
savai kell élniük. Tegnap, az őrökkel tartott egyeztetés végén Jaffe dolgozta ki a
házirendet, az őrök is hozzáfűzték a saját ötleteiket.2
Arnett és Jaffe gyors megbeszélést tartanak, és úgy döntenek, a házirendet
Arnett olvassa fel - ez Arnett első, dominanciára törő lépése a nappalos
csapatban. Tizenhét rendszabály hangzik el:

1. A fogvatartottak nem beszélhetnek pihenőidő alatt, lámpaoltás után,
étkezések alatt, illetve amikor a börtönudvaron tartózkodnak.
2. A fogvatartottak kötelesek enni étkezéskor, és csakis akkor ehetnek.
3. A fogvatartottaknak minden börtönfoglalkozáson kötelező a részvétel.
4. A fogvatartottak kötelesek a zárkákat mindenkor tisztán tartani. A
fekhelyeket kötelező beágyazni, a személyes holmit kötelező rendezetten
tárolni. A padló ragyogjon a tisztaságtól!
5. A fogvatartottaknak tilos elmozdítaniuk, megrongálniuk vagy
beszennyezniük a börtön berendezési tárgyait, beleértve a falakat, a
mennyezetet, az ablakokat és az ajtókat.
6. A fogvatartottaknak tilos a fényforrások működtetése.
7. A fogvatartottak kizárólag azonosító számukon szólíthatják egymást.
8. A fogvatartottak kötelesek a börtönőröket „felügyelő úrnak” szólítani, a
körletparancsnokot a „főfelügyelő úr” megszólítás illeti meg.
9. A fogvatartottaknak tilos a jelen körülményekre a „kísérlet”, illetve a
„szimuláció” szavakkal utalniuk.

A felével megvolnánk. Remélem, jól az agyatokba véstétek! Mert időről időre

ki fogjuk kérdezni!

10. A fogvatartottak legfeljebb öt percig tartózkodhatnak a mellékhelyiségben.
A mellékhelyiségbe az utolsó használat után egy órával lehet visz- szatérni.
A mellékhelyiség kizárólag őrök jelenlétében látogatható.
11. A dohányzás kedvezmény. Dohányozni kizárólag étkezések után szabad,
illetve amikor az őrök saját belátásuk szerint engedélyezik. A zárkákban
dohányozni tilos. A dohányzás kedvezményének végleges megvonásával
jár, ha valaki a kedvezménnyel visszaél.
12. A levelezés útján való kapcsolattartás kedvezmény. Az őrök átolvasnak és
cenzúráznak minden beérkező, illetve kimenő levelet.
13. A láthatás kedvezmény. Ha egy fogvatartott láthatásra kap engedélyt,
látogatóját az udvar bejáratánál köteles fogadni. A láthatás mindig őr
jelenlétében zajlik, aki saját megítélése szerint bármikor elrendelheti a
láthatás befejezését.
14. Amennyiben a körletparancsnok, a börtön igazgatója, illetve látogatók
érkeznek a körletbe, a fogvatartottak kötelesek zárkájukban vigyázzállásban
állni, kizárólag utasításra ülhetnek le.
15. A fogvatartottak mindenkor kötelesek teljesíteni az őrök parancsát. Az őr
kiadhat olyan parancsot, amellyel felülbírálja a rendszabályokat. Az őröktől
kapott parancsot és minden rendszabályt a körletparancsnok felülbírálhat. A
börtön igazgatója mindennemű parancsot és rendszabályt felülbírálhat.
16. A fogvatartottak kötelesek az őröket mindennemű szabályszegésről
tájékoztatni.

- A tizenhetedik az utolsó és mindenkor legfontosabb szabály, amiről soha senki

nem feledkezhet meg - teszi hozzá vészjóslóan Arnett.

17. Bármelyik rendszabály megszegése büntetést von maga után.

A három őr közül az egyik, John Landry kis idő elteltével úgy dönt, nem árt, ha
történik valami, és újra felolvassa a házirendet, megtoldva a maga bevezetőjével.
- A fogvatartottak egy javító-nevelő közösség tagjak A közösség akkor tud
zökkenőmentesen működni, ha mindenki betartja a következő rendszabályokat.
Jaffe helyeslőén bólint: máris szeretné azt hinni, hogy létrejött egy
börtönközösség, amelyben értelmes emberek a szabályok betartásával képesek
egymással összhangban együtt élni.

Az első létszámellenőrzés
Az őrök előző napi megbeszélésükön megállapodtak a tervezett lépésekben, és
ennek megfelelően John Landry az őrök tekintélyének megalapozásán kezd
munkálkodni, amikor elrendeli az első létszámellenőrzést.
- Akkor most a számokat gyakoroljuk! Balról jobbra mondjátok be hangosan a
rabszámotokat!
A rabok üvöltve bekiáltják a tunikájukra véletlenszerűen felvarrt három-,
illetve négyjegyű azonosító számot.
- Elég jó volt, de szeretném újra hallani, ezúttal vigyázzállásban.
A rabok kelletlenül vigyázzállásba helyezkednek.
- A vigyázzállás elég gyatrán megy. Büntetésből tíz fekvőtámasz! - (A
fekvőtámasz hamarosan a fegyelmezés és büntetés elsőszámú eszköze lesz.)
- Vigyorogtok?! - érdeklődik Jaffe. - Mi olyan vicces? A helyzet egyáltalán nem
mulatságos, jobb, ha tőlem tudjátok!
Jaffe távozik az udvarból, hozzánk siet, és kikéri a véleményünket első
alakításáról. Craig, Curt és jómagam szinte egyszerre magasztalni kezdjük.
- Remek voltál, Dave, csak így tovább!
Mint minden börtönben, a létszámellenőrzésnek nálunk is elsősorban
adminisztratív célja van: tudnunk kell, hogy mindenki jelen van-e, nem történt-e
szökés, nem maradt-e valaki a zárkában, mert beteg, vagy valami más baj történt
vele. A mi börtönünkben a létszámellenőrzés másodlagos célja az, hogy az
azonosító számok ismétlésével a rabok megszokják új identitásukat. Azt akarjuk
elérni, hogy önmagukra és társaikra számok és ne nevek szerint gondoljanak.
Érdekes végignézni, hogyan alakul át a létszámellenőrzés: már nem csupán az
azonosító számok megjegyzése és az új személyazonosság sulykolása a
rendeltetése, hanem az őröknek nyújt lehetőséget a rabok fölötti totális hatalmuk
demonstrálására. A létszámellenőrzések alatt jól nyomon követhető, amint a
kísérleti alanyok két csoportja - amely épp fordítva is összeállhatott volna -
beleilleszkedik a kiosztott szerepbe, és kitűnően megfigyelhető az őrök és rabok
személyiség-átváltozása.
A rabokat végül a zárkáikba irányítják, ahol megismerik cellatársaikat,
feladatként a házirend további memorizálását kapják. Valójában kisebb
irodahelyiségekből alakítottuk ki a hozzávetőleg tíz négyzetméteres zárkákat, és
igyekeztünk hangsúlyozni a börtönökre jellemző személytelen környezetet. Az
irodabútorokat három tábori ágyra cseréltük, amelyeket szorosan egymás mellett
helyeztünk el. A cellákban semmi más berendezési tárgy nincs, kivéve a 3-as
számú zárkát, ahol van mosdó és csap, melyet ugyan elzártunk, de az őrök meg
tudják nyitni, ha jutalmazni kívánják a jó magaviseletű rabokat, akiknek ezt a
cellát szántuk. Az irodaajtók helyett - kimondottan a kísérlet céljára - fekete
ajtókat készíttettünk, középen vasrácsos ablakkal, mindhárom aj lón feltűnő
helyen a zárka száma látható.
Megfigyelőpontunkból, a detektívtükrön keresztül nézve a cellák az udvar
jobb oldali fala mentén helyezkednek el. Az udvar egy keskeny, alig három 11
téter széles, de több mint tizenegy méter hosszú folyosó. Ablaka nincs, meny-
nyezeti neonvilágítás adja a fényt. A folyosó északi végében, megfigyelőpon- I u
okkal szemben van az egyetlen ki- és bejárat. Mivel csak ezen az ajtón lehet
bejönni és kimenni, az egyetem humán kísérleti alanyokat alkalmazó
vizsgálatokat felügyelő bizottsága, amely a kísérletünket felülvizsgálta és
jóváhagyta, elrendelte, hogy tűz esetére helyezzünk ki megfelelő számú tűzoltó
készüléket. (A tűzoltó készülék azonban fegyverként is használható.)
 Tegnap az őrök egy „Stanfordi Megyei Börtön” feliratú táblát helyeztek el uz
udvar falán. Egy további tábla tiltja az engedély nélküli dohányzást, míg egy
harmadik tábla „Verem” felirattal vészjóslóan a magánzárka helyét jelöli, lizt a
helyiséget egyébként raktározásra használják, az irattartó dobozoktól alig egy
négyzetméternyi terület marad szabadon. Ide zárják majd büntetésből a/.
engedetlen rabokat A szűkös, vaksötét helyen a rabok csak állni, guggolni vagy a
padlóra ülni tudnak. A magánzárkában jól hallható, mi zajlik oda- k i un az
udvaron, és túlságosan jól hallható, amikor az ajtaját valaki kívülről megdöngeti.
A fogvatartottak elfoglalják a számukra kijelölt cellákat: egyes zárka: 3401, r>
/04 és 7258; kettes zárka: 819,1037 és 8612; hármas zárka: 2093,4325 és 5486.
Bizonyos értelemben a börtönünk inkább hadifogolytáborhoz hasonlítható, ahol
az elfogott ellenséges katonákat egy csoportban kezelik, ezzel szemben a
börtönökben az elítéltek egy létező börtönközösségbe kerülnek,
szocializálódniuk kell, és a közösségbe folyamatosan újak érkeznek, míg mások
távoznak. Persze a mi börtönünk a hadifogolytáboroknál összehasonlíthatatlanul
emberségesebb intézmény volt.

Szereptanulás
Jó darabig eltart, míg az őrök beletanulnak a szerepükbe. Napi szolgálatuk végén
jelentést írnak, és beszámolójukból kiderül, hogy Vandy nyugtalan, nem tudja,
mit kell tennie, hogy jó őr váljék belőle. Örült volna, ha előzetes kiképzésben
részesül, de azt hibának tartaná, ha a rabokkal kesztyűs kézzel bánnának. Egy
másik őr, Geoff Landry, John Landry öccse, lelkifurdalásról számol be, amiért a
rabokat megalázták, amikor meztelenül, kényelmetlen testhelyzetben hosszasan
megvárakoztatták őket. Bánja, hogy nem lépett közbe, és nem akadályozott meg
egy-két dolgot, amivel nem értett egyet. Tiltakozás helyett, amilyen gyakran
lehetett, elhagyta az udvart, nem akart részt venni a rabok egzecíroztatásában.
Amett, aki szociológia szakon végzett, és néhány évvel idősebb a többieknél,
kételkedik benne, hogy a rabok fogadásával elértük a kívánt hatást. Véleménye
szerint a biztonsági intézkedések nem kielégí- tőek, és őrtársai túl udvariasak.
Arnett már az első napi rövid találkozás után meg tudja állapítani, kik lesznek a
bajkeverő rabok, és kik fognak „elfogadhatóan” viselkedni. Olyasvalamire is
rámutat, amire nem fordítottunk figyelmet, amikor a rabok befogadásakor a
megfigyeléseinket végeztük, amit az egyik letartóztatást végző rendőr, Joe
szintén megemlített: a 2093-as rab aggodalomra ad okot.
Arnettnek nem tetszik, hogy Tom-2093 magaviseleté „túl jó”, és „szigorúan
betart minden utasítást és előírást”.3 (Rabtársai utóbb a becsmérlő „Őrmester”
gúnynevet ragasztják rá, éppen azért, mert olyan katonásan engedelmeskedik
minden parancsnak. A fiú értékrendjéhez tántoríthatatlanul ragaszkodik, emiatt
később az őrökkel is összeütközésbe kerül.)
A 819-es rab viszont az egész helyzetet igen „mulatságosnak” tartja.4 A
létszámellenőrzéseket kezdetben élvezi, „kész vicc”, és szerinte az őrök egy
része sem veszi komolyan. A 1037-es rab végignézi, hogy a később érkezők is
ugyanolyan megalázó bánásmódban részesülnek, mint ő, de egyáltalán nem
veszi komolyan. Sokkal inkább az foglalkoztatja, hogy majd’ éhen hal, alig
reggelizett, várja az ebédet, mely sosem érkezik meg. Azt feltételezi, hogy az
őrök büntetésből önkényesen megvonják tőlük az étkezést, noha a rabok
többnyire jó magaviseletét tanúsítanak. Valójában elfelejtettünk elmenni az
ételért, mert az őrizetbe vétel túlságosan elhúzódott, és rengeteg egyéb
elintéznivalónk akadt, többek közt az utolsó percben az egyik őr visszalépett, és
helyettesítőt kellett találnunk. Szerencsére az előzetes szűrőn átjutott jelentkezők
közül egyvalaki, Burdán vállalta, hogy már az éjszaka szolgálatba áll.

lön az éjszakás váltás

Az éjszakás őrök este hatkor lépnek szolgálatba, de jóval korábban
megérkeznek, felveszik az egyenruhájukat, felpróbálják fényesen csillogó,
foncsorozott napszemüvegüket, majd sípokkal, bilincsekkel és botokkal
szerelkeznek fel. jelentkeznek az őrök irodájában, mely néhány lépésnyire van
az udvar bejáratától, egy folyosón, ahol a körletparancsnok és a börtönigazgató
irodája is található. A nappalos őrök üdvözlik éjszakás társaikat, és beszámolnak
arról, hogy minden rendben megy, minden a helyén van, bár némelyik rab még
nem veszi egészen komolyan a szerepét. Nem ártana nagyobb nyomást
gyakorolni rájuk, hogy beálljanak a sorba.
- Ne aggódjatok, majd mi megoldjuk. Holnap reggelre rendezetten, egyenes
sorban fognak állni - közli magabiztosan az egyik éjszakás őr.
Az első étkezésre végül este hétkor kerül sor. Az egyszerű menzakosztot .1/
udvarban felállított asztalnál fogyasztják el. Az asztalnál mindössze hatan fémek
el, így amikor az első csoport befejezi az evést, a többieknek csak a ma- i .ulék
jut. A 8612-es rab már az első étkezésnél ülősztrájkra akarja rávenni ti többieket
tiltakozásul az „elfogadhatatlan” börtönkörülmények miatt, de a többiek túl
éhesek és fáradtak ahhoz, hogy a javaslatot komolyan fontolóra vegyék. A 8612-
es rab az anarchista Doug Karlson, aki a letartóztatást végző i vadőröknek
megmondta a magáét.
A fogvatartottak visszatérnek a zárkájukba, az őrök csendre utasítják őket, de
a 819-es és a 8612-es nem engedelmeskedik, hangosan beszélget, viccelődik az
őrök egyelőre elnézik az engedetlenséget. A társaságban a legmagasabb, eiklig
meg sem szólaló 5704-es számú rabon mostanra úrrá lett a nikotinéhség, rs
követeli, adják vissza a cigarettáját. Az őrök közlik vele, hogy jó magaviselet lel
ki kell érdemelni a dohányzás jogát. A rab megkérdőjelezi az elv jogosságát, a
játékszabályok megsértésének nevezi, mindhiába. Előzetes megállapodásunk
szerint a résztvevők bármikor otthagyhatják a kísérletet, ám erről mintha
megfeledkeznének az elégedetlenkedő fogvatartottak. Körülményeik javítása és
az értelmetlen zaklatások csökkentése érdekében fenyegetőzhetnének a kísérlet
abbahagyásával, de soha nem alkalmazzák ezt a taktikát, és illővel egyre jobban
idomulnak szerepükhöz.
Jaffe, a körletparancsnok az első napra megbeszélt utolsó hivatalos felada-
tanak tesz eleget, amikor ismerteti a közelgő beszélő feltételeit. A rabok levélben
tájékoztathatják a közelben élő rokonokat, barátokat a láthatásról. Elmondja a
levélíráskor betartandó szabályokat, majd azoknak, akik levelet tikárnak írni,
tollat, a börtön fejlécével ellátott levélpapírt és lepecsételt borítékot oszt ki. A
„levélírásra” nem sok idő áll a rabok rendelkezésére, és amikor lejár az
engedélyezett idő, mindent vissza kell adniuk. Jaffe közli a rabokkal, hogy az
őröknek bármikor jogukban áll a levélírást megtiltani, ha a fogva- tartottak nem
tartják be a házirendet; nem jegyzik meg azonosító számukat, vagy bármilyen
más szabályszegést követnek el. Miután végeztek a levélírással, az éjszakás őrök
újabb létszámellenőrzést rendelnek el. Természetesen biztonsági megfontolásból
a leveleket elolvassuk, és dokumentációs célból postázás előtt másolatot
készítünk róluk.

A létszámellenőrzés új jelentése
A létszámellenőrzésnek eredetileg két funkciót szántunk: a rabok
memorizálhatják az azonosító számokat, mi pedig minden szolgálatváltáskor
megbizonyosodhatunk róla, hogy minden fogvatartott a körletben van. Sok
börtönben a névsorolvasás a fenyítés eszköze. Bár az első létszámellenőrzésünk
még viszonylag kíméletesen zajlik, az éjszakai és hajnali ellenőrzések végül
elfajulnak.
- Jól van, fiúk, létszámellenőrzés következik! ígérem, szórakoztató lesz - adja ki
az utasítást vigyorogva Hellmann.
- Ha flottul megy, hamar végzünk - fűzi hozzá gyorsan Geoff Landry.
Az elcsigázott, rosszkedvű foglyok az udvarban felsorakoznak, nem
beszélnek, nem néznek egymásra. Hosszú volt a nap, és ki tudja, mit tartogat
még a számukra, mire végre ágyba kerülnek.
- Hátra arc! Kezeket a falra! - veszi át az irányítást Geoff Landry. - Nem
beszélünk! Egész éjszaka ezt csináljuk?! Addig gyakoroltok, amíg hibátlanul
nem megy!
- Gyorsan mondjátok és hangosan! - teszi hozzá a magáét Hellmann.
A rabok engedelmesen sorolják azonosító számukat.
- Nem hallottam jól, gyerünk, újra! Fiúk, nagyon vontatottan mondjátok! Na,
még egyszer!
- Ügy van, még egyszer! - Landry is bekapcsolódik.
Néhány szám bekiáltása után Hellmann üvölteni kezd.
- Állj! Azt mondtam, hangosan! Nem hallottátok? Azt mondtam, hangosan és
érthetően!
- Lássuk, tudtok-e hátrafelé számolni? Akkor most mondjátok visszafelé! - adja
ki kajánul az utasítást Landry.
- Hé, nem röhögünk! - kiáltja nyersen Hellmann. - Egész éjjel itt maradunk, ha
nem fújjátok.
Néhány rab kezd ráébredni, hogy a két börtönőr, Hellmann és az ifjabb Landry
fivér között hatalmi harc folyik. A 819-es rab, aki eddig sem vett semmit
komolyan, hangos nevetésben tör ki, miközben Hellmann és Landry a rabok
kontójára versengenek egymással.
- Hé, nem hallottad, hogy nincs röhögés?! Valami baj van a füleddel? - kérdi
Hellmann, aki most első ízben kezd dühbe gurulni. Egészen közel lép a rabhoz,
szinte összeér az arcuk, majd a gumibottal hátra taszítja. Ekkor Landry félrelöki
őrtársát, és megparancsolja a rabnak, hogy csináljon húsz fekvőtá- inaszt, amit
az szó nélkül elvégez. Hellmann igyekszik ismét a középpontba kerülni.
- Most daloljátok el, hányadiknak álltok a sorban! - A rabok számolni kezdenek,
de Hellmann leállítja őket: - Azt mondtam, dalolni! Talán túl szoros az urak
fején a harisnya, és nem hallották kristálytisztán? - Egyre ügyesebben irányít,
megjött a hangja is. Ráförmed a 1037-esre, amiért hamisan énekel, büntetésből
húsz felülést szab ki. A rab teljesíti, de Hellmann nem elégedett: - Csinálj még
tízet a kedvemért! És ne csörögjön nekem a láncod!
A bokára erősített lánccal képtelenség zaj nélkül elvégezni a felülést. Az
utasítások mind önkényesebbek, az őrök egyre jobban élvezik, hogy parancsokat
osztogathatnak, és teljesítésükre kényszeríthetik a rabokat.
Mulatságos, ahogy a rabok a számokat kántálják, az őrök meg felváltva
méltatlankodnak, mondván: „nincs ebben semmi vicces”, vagy „iszonyú, milyen
bamis”.
- Na, még egyszer! - utasítja őket Hellmann. - Aztán daloljatok nekem szépen!
Fekvőtámaszokat szabnak ki azokra, akik túl lassan, vagy túl csúnyán
énekelnek.
Amikor a helyettesítőnek beugró őr, Burdán és a körletparancsnok megjelenik,
a lendületes duó, Hellmann és Landry megparancsolja a raboknak, hogy az
azonosító számukat mondják be, és ne azt sorolják egytől kilencig, hol állnak a
sorban - mintha ez változtatna valamit eljárásuk indokoltságán.
I lellmann megtiltja a raboknak, hogy az azonosító számukra pillantsanak:
mostanra fejből kell tudniuk. Egy tucat fekvőtámaszt kap büntetésből az egész
társaság, ha bárki rosszul mondja az azonosítóját. Az őrök között nem hagy
alább a hatalmi vetélkedés, és Hellmann egyre kiszámíthatatlanabb.
- Ne akkor mondd a számod, amikor fekszel, hanem felülés közben! Csinálj
nekem még tíz fekvőt, kedves 5486, jó!?
A rabok láthatóan egyre gyorsabban engedelmeskednek a parancsoknak, az
őrök erre egyre többet követelnek tőlük.
- Ez igazán remek! - jegyzi meg Hellmann. - Mi lenne, ha énekelnétek is? Nem
vagytok éppen csalogányok, gyakoroljátok csak, hogyan kell szépen dalolni!
- Szerintem baj van a ritmusérzékükkel - teszi hozzá Landry. - Szépen,
ütemesen! Ez sérti a fülemet!
Két rab, a 819-es és az 5486-os továbbra is bohóckodásnak tartja az egész lel
hajtást, ám furcsamód mégis engedelmesen teljesíti az őrök által büntetésül
kiszabott temérdek felülést.
A helyettesítőként beugró őr, Burdán gyorsan beletanul a szerepébe, ő már
„helyszíni kiképzésben” részesült, mivel megfigyelhette, hogyan bánik két társa
a rabokkal.
- Na, ez végre szépen szól! 3401, lépj ki, és mutasd meg, hogy kell csinálni!
Szólózzál egy kicsit! Dalold el a számod!
Burdán őrtársainál messzebbre megy, kiállítja a sorból a rabokat, és a többiek
előtt énekelteti őket. Az őrök kipécézik maguknak Stew-819-et. Többször
kiállítják rabtársai elé, és szólót énekeltetnek vele, de előadása soha nem „elég
szép”. Az őrök egymás közt ékelődnek:
- Elég hamisan énekel!
- Hát, nem dalol valami szépen!
- Még tíz fekvőtámasz!
Hellmann értékeli Burdán tanulékonyságát, de esze ágában sincs átengedni az
irányítást bárkinek. Megparancsolja a raboknak, hogy a sorban az utánuk
következő rab azonosító számát mondják be, és további fekvőtámaszokat kapnak
büntetésül, ha nem tudják - többnyire tévesztenek.
- Nagyon fáradt a hangod, 5486! Kapd össze magad! Még öt fekvő! Hellmann új
ötlettel áll elő, hogyan véshetné Jerry, az 5486-os rab emlékezetébe azonosító
számát:
- Először csinálj öt fekvőtámaszt, aztán négy felülést, aztán nyolc fekvőtá- maszt
és hat felülést! így majd nem felejted el, hogy a számod 5486! - Hellmann egyre
rafináltabb büntetéseket eszel ki - ez az agyafúrt gonoszkodás első
megnyilvánulása.
Landry visszahúzódik az udvar távolabbi végébe, látszólag lemond az
irányításról. Ezt érzékelve Burdán a helyébe lép, de nem kezd el versengeni
Hell- mann-nal, hanem támogatja: vagy kiegészíti a parancsokat, vagy finomít
rajtuk. Landry azonban még nem szállt ki véglegesen. Újabb számolást rendel el.
A kilenc elcsigázott rabnak emelkedő sorrendben kell számolnia először
kettesével, majd hármasával, és így tovább. Landry kétségtelenül nem olyan
találékony, mint Hellmann, de azért felveszi a versenyt. Jerry-5486 sorozatosan
téveszt, és egyre több fekvőtámasszal büntetik. Hellmann nem hagyja magát: -
Szívesen hallanám, hogyan szoroztok 7-tel, bár ahhoz nincs elég eszetek.
Ágyneműosztás!
Landry sem adja fel: - Állj! Megállni! Kezeket a falra!
Hellmann ellentmondást nem tűrve, egyszerűen figyelmen kívül hagyja
Landry próbálkozását, és kiadja a raboknak a parancsot: menjenek átvenni az
ágyneműt, ágyazzanak meg, és további utasításig maradjanak zárkájukban.

A KÉSZÜLŐ ZENDÜLÉS ELSŐ JELE

Az udvarból távozóban Hellmann odakurjant a raboknak:

- Nos, uraim, élvezték a fejszámolást?!
- Nem, uram!
- Melyik volt az?!
I >oug-8612 jelentkezik: őt úgy nevelték, hogy soha nem szabad hazudni.
Mind a három őr beront a kettes zárkába, ahol a rab a radikálisok köszönté-
M'vcl - magasba emelt karral, összeszorított ököllel - és „Minden hatalmat a
népnek!” - felkiáltással fogadja őket. Kirángatják a cellájából, a magánzár- k tiba
viszik - ezzel ő a „verem” első lakója. Az őrök egységesen demonstrálni
kívánják, ellentmondásnak nincs helye, ez az elv sérthetetlen. Landry ismét lel
leszi a raboknak Hellmann kérdését:
- Hadd halljam, élveztétek a fejszámolást?!
- Igen, uram!
- Mi az, hogy igen, uram?!
- Igen, felügyelő úr!
- Mindjárt más!
M ivei a továbbiakban senki sem kérdőjelezi meg nyíltan a hatalmukat, úgy
nieimek végig a folyosón, mintha katonai parádén lennének. Mielőtt távoznának
az őrök körletébe, Hellmann benéz a kettes zárkába, és emlékezteti a rabokat:
- Aztán feszüljön az a takaró!
|erry-5486 utóbb arról számol be, hogy nagyon lehangolta, amikor Doug-
K(d2 magánzárkába került. Lelkifurdalást érzett, amiért nem lépett közbe. „1/
csak egy kísérlet” - nyugtatgatta magát, így racionalizálta viselkedését, azt, lingy
nem volt hajlandó feláldozni a kényelmét, és nem akart maga is az el- k illőn
ítőbe jutni.5
Pontban tízkor lámpaoltás. Előtte, az éjszaka során utoljára, a raboknak lelni
öségük van a mellékhelyiségbe menni. A vécéhasználat engedélyhez kötött. A i
abokat bekötött szemmel, egyesével vagy kettesével vezetik az őrök a mosdóba,
amely a börtön területén kívül, a folyosón van, de megtévesztésből a ra- I«ik.it
körbevezetik a kazánházon. Később lifttel mennek néhány emeletet, így a i ubok
még kevésbé tudják megállapítani, hol vannak, és merre viszik őket.
Az első alkalom után Tom-2093 háborog, mondván ilyen feszült
lelkiállapotban nem tudja a rendelkezésére álló rövid idő alatt elvégezni a dolgát.
Az Ó i ik hajthatatlanok, mire a rabok összefognak, és követelik, hogy társuknak
J

engedélyezzenek kellő időt. Utóbb Jerry-5486 dacosan így magyarázza

kiállásukat: „Egyértelművé kellett tennünk, hogy bizonyos dolgokból nem
engedőnk.”6 Ilyen apró epizódokból állhat össze a rabok új identitása, és akkor
már nem csupán egyéni túlélésért küzdő személyek gyülekezetével van dolgunk.
A lázongó Doug-8612 szerint az őrök nyilvánvalóan szerepet játszanak,
viselkedésük teljességgel nevetséges, és kezdenek „túlzásba esni”. Megjegyzi,
hogy nem hagy fel a szervezkedéssel, mert társaival minél nagyobb hatalomra
kell szert tenniük. Ezzel szemben a szőke hajú ifjú, Hubbie-7258 a következőket
írja: „Ahogy telik a nap, egyre inkább szeretném, ha én is őr lehetnék.”7 Talán
nem meglepő, de a börtönőrök közül szinte senki sem kívánkozik igazán a rabok
helyébe.
Egy másik rebellis rab, Stew-819 nézeteit családjának írt első levelében fejti
ki: „Minden hatalmat elnyomott testvéreinknek! A győzelem egyértelmű. Nem
tréfálok. Én vagyok a lehető legboldogabb rab!”8
Az éjszakás őrök és Jaffe a pihenőszobában kártyáznak, közben a másnap
hajnali első létszámellenőrzést tervezgetik. Váltás előtt az őrök közvetlenül a
zárkaajtókban hangos sípszóval fogják ébreszteni a rabokat. Az álmukból felvert
rabok ettől megzavarodnak, ugyanakkor a nappalos őrök kellő lendületet
kapnak, és egy-kettőre felveszik a szerepüket. Landry, Burdán és Hell- mann
elgondolásukat egyöntetűen kitűnőnek tartják, tovább kártyáznak, és közben
arról beszélgetnek, hogyan léphetnének fel hatékonyabban másnap este.
Hellmann szerint „jó buli” az egész. Ügy dönt, mostantól kezdve nem fog
„szarozni”, „még inkább hatalmi pozícióba” helyezkedik, ahogy a gólyák
beavatásakor szokás, vagy ahogy a Bilincs és mosolyban látta.
Döntő fontosságú, hogy az éjszakás őrök közül a „helyettesként beugró”
Burdán milyen szerepet készül vállalni. Geoff Landry kezdetben erős emberként
lép fel, ám idővel egyre inkább teret enged Hellmann találékonyságának, és
végül behódol, elfogadja Hellmann stílusát. Utóbb Landry a „rendes börtönőr”
szerepébe helyezkedik, aki barátságosan viselkedik a rabokkal, és
megalázásukban nem vesz részt. Ha Burdán Landry mellé áll, ők ketten
visszafoghatják Hellmannt. Ha Burdán a kemény fiú mellé áll, akkor Landry
lesz, aki kilóg a sorból, és az éjszakás trió tevékenysége baljós irányba tolódik
el.
A kísérlet után írt beszámolójában Burdán megjegyzi, hogy szorongás fogta
el, amikor este hatkor felhívtuk, és kértük, azonnal álljon szolgálatba. Rosszul
érzi magát, amikor felveszi az egyenruháját, mert sűrű fekete haja a szemébe
lóg, és aggódik, hogy a rabok ki fogják nevetni nem igazán katonás megjelenése
miatt. Tudatosan dönt úgy, hogy nem néz a rabok szemébe, nem mosolyog, és a
feladatát nem veszi tréfára. Hellmann és Landry magabiztos szerepjátékához
képest bizonytalannak érzi magát Két társára mint „profi” őrökre gondol, noha
ők is mindössze néhány órával korábban kezdték meg fegyőri működésüket. A
kellékek közül leginkább a gumibot nyeri el a tetszését erőt és biztonságot
kölcsönöz neki, ide-oda forgatja, a zárkarácsokat csattogtatja, a verem ajtaját
döngeti vele, időnként a tenyerét ütögeti a gumibottal, ami hamarosan szokásává
válik. A szolgálat végén a közös időtöltés hatására majdnem teljesen visszanyeri
régi önmagát, és kevésbé tetszeleg a hatalomittas őr szerepében. Mégis kioktatja
Landryt, hogy milyen fontos a csapatmunka, mert különben nem tudnak rendet
tartani, és gátat vetni az engedetlenségi kísérleteknek.

Fülsiketítő sípszó hajnali háromkor

A reggeles őrszemélyzet az éjszaka közepén, hajnali kettőkor kezd, és délelőtt
tízkor végez. A reggeles váltásban dolgozik a szintén hosszú hajú, szakállas
fiatalember, Andre Ceros, egyik társa Kari Vandy, aki meglehetősen fáradt, mert
iiz előző nap ő segített be a nappalos őröknek, amikor a rabokat átszállították u
rendőrségi fogdából a mi börtönünkbe. A harmadik őr, Mike Varnish úgy néz ki,
mint egy morc rakodómunkás, tagbaszakadt, erős izomzatú fickó, két ői társánál
kicsit alacsonyabb. Amikor a körletparancsnok közli velük, hogy
nieglepetésszerű ébresztővel fogják tudatni a rabokkal, hogy itt a váltás,
mindannyian örülnek a tervezett lármás kezdésnek.
A rabok az igazak álmát alusszák, a sötét, zsúfolt zárkákból olykor hor- kantás
hallatszik. Az éjszaka csendjét váratlanul fülsiketítő sípszó és üvöltés töri meg.
- Ébresztő, fel!
- Ébresztő! Sorakozó itt kint! Számolni fogunk!
- Na, Csipkerózsikák, tudtok már számolni!?
Az alvástól kába rabok felsorakoznak a fal mellett, és engedelmesen
számolnak, az őrök egyre cifrázzák a számolási feladatokat. Majdnem egy teljes
órán keresztül megy a matekozás és a tévesztésekért járó testedzés. Végül a
rabokat visszaparancsolják aludni - van néhány órájuk a következő ébresztőig. A
rabok közül többen arról számolnak be, hogy első ízben észlelték az idő
torzulását, zavart, kimerültséget és dühöt éreztek. Utólag többen elmondták, azt
latolgatták, kiszállnak a kísérletből.
Ceros eleinte kényelmetlenül érzi magát egyenruhájában, később örül, hogy
loncsorozott napszemüveget kell viselnie, mert „biztonságot nyújt, és tekintélyt
parancsol”. A zárkák csendjét felverő, fülsértő sípszót kissé rémisztőnek találja.
Úgy érzi, nem alkalmas a börtönőr szerepére, mert nem elég markáns egyéniség.
Valahányszor nevethetnékje támad, igyekszik „szadista mosolyt” erőltetni az
arcára.9 Csodálta a körletparancsnokot, amiért egyre újabb javaslatokkal állt elő,
hogy miként fokozható a létszámellenőrzések brutalitása. Varit ish arról számolt
be, tudta, nem lesz könnyű eljátszania a kemény börtönőrt, ezért azt figyelte,
miképp viselkednek a többiek a szokatlan helyzetben - mind- annyian ezt
tesszük, amikor ismeretlen környezetbe kerülünk. Úgy érezte, a börtönőrök
legfőbb feladata olyan légkör megteremtése, amelyben a rabok régi identitásukat
elveszítik, és új azonosságtudat kialakítására kényszerülnek.

kezdeti megfigyelések és aggodalmak

Az első, csonka nap után lejegyeztem, mire kell figyelnünk a következő
napokban: Vajon fokozódik-e az őrök önkényeskedése, vagy egy ponton megáll?
A mikor az őrök hazamennek, és végiggondolják cselekedeteiket, elképzelhető e,
hogy tetteiket megbánják, hogy túlkapásaik miatt szégyenkezés fogja el őket, és
ezért kíméletesebben viselkednek majd? Lehetséges-e, hogy a verbális agresszió
fizikai bántalmazásba megy át? A nyolcórás szolgálat unalmas és fárasztó, az
őrök máris a rabok gyötrésével múlatják az időt. Hogyan űzik el (malmukat a
kísérlet két hete alatt? Hogyan viselik el a rabok a monoton bör-
tönlétet a nap huszonnégy órájában? Képesek lesznek-e a rabok
méltóságukat bizonyos fokig megőrizni, jogaikért kiállni, és
egységesen ellenszegülni, vagy meghunyászkodnak, és teljesítik az
őrök parancsait? Mikor következik be, hogy az egyik rab bedobja a
törülközőt, kiszáll a kísérletből, és döntése vajon a többieket is
távozásra készteti-e? A nappalos és éjszakás őrök munkastílusa
meglehetősen eltérő. Milyen lesz a reggeles gárda?
A kísérletben részt vevő diákoknak időbe telik, míg új szerepükbe
beletanulnak, ez sok bizonytalansággal és ügyetlenkedéssel jár.
Mindenki tudja, hogy egy kísérlet szereplője, és tisztában van vele,
hogy a börtönlét vizsgálata nem valódi börtönkörülmények között
zajlik. A valósághű rendőrségi letartóztatások ellenére hogyan
várhatunk eredményt olyasmitől, ami nyilvánvalóan kísérlet? Amikor
szombaton eligazítást tartottam a leendő őröknek, arra ösztönöztem
őket, próbáljanak úgy gondolni erre a helyre, mint a valódi börtönök
lélektani utánzatára. Elmondtam, hogy a börtönökben általában milyen
viszony alakul ki az őrök és a fogvatartottak között, amit tanácsadónk,
a börtönviselt Carlo Prescott elbeszéléséből ismertem, és amit a
börtönlét lélektanával foglalkozó nyári kurzusunkon behatóan
tanulmányoztunk. Volt bennem némi aggodalom, hogy az eligazítással
túllőttem a célon, így az őrök viselkedésükkel csupán az én
instrukcióimat követik, és kapott szerepüket nem tapasztalati úton,
fokozatosan teszik magukévá. Egyelőre úgy tűnt, a börtönőrök
viselkedése nem egységes, nem előre eltervezett forgatókönyv szerint
cselekszenek.

AZ ŐRÖK SZOMBATI ELIGAZÍTÁSA

Az előkészítés részeként munkatársaimmal megbeszélést tartottunk a

tizenkét őrrel, áttekintettük a kísérlet célját, az őrök feladatait, és arra
is kitértünk, hogy a rabok közt miként tartható fenn a fegyelem testi
fenyítés alkalmazása nélkül. A három váltásba véletlenszerűen
választottunk ki és osztottunk be kilenc őrt, a fennmaradó háromtól azt
kértük, vészhelyzet esetére tartalékosként álljanak a rendelkezésünkre.
Elmondtam, miért érdekel bennünket a börtönélet tanulmányozása,
Dávid Jaffe, a leendő körletparancsnok ismertette a börtönőrök
feladatait, a követendő eljárásokat, míg Craig Haney és Curt Banks
részletesen beszámolt a vasárnapi letartóztatásokról és a rabok
befogadásának a menetéről.
 A kísérlet céljának ismertetésekor elmondtam, hogy különböző
okokból és eltérő módon, de mindannyian átéljük szabadságunk
elvesztését, és véleményem szerint minden börtön a szabadságunktól
való megfosztottság fizikai metaforája. Szociálpszichológusként arra
vagyunk kíváncsiak, hogy a börtönökben milyen lélektani korlátok
alakulnak ki az emberek között. Természetesen kísérletünk keretében
csak szimulált börtönkörülmények teremthetők
inog. A rabok tudják, hogy viszonylag rövid ideig, mindössze két hétig
lesznek elzárva, ami össze sem hasonlítható a legtöbb fogvatartott sokéves
büntetésével. A rabok azzal is tisztában vannak, hogy kísérletünkben nem
kerülhet sor olyan eseményekre, amelyek a valódi börtönökben
megtörténhetnek: nem kell verésre vagy elektrosokk-terápiára számítaniuk,
nem lehetnek csoportos nemi erőszak vagy akár gyilkosság áldozatai.
Hangsúlyoztam, hogy szigorúan tilos a rabok bármifajta fizikai
bántalmazása. Ugyanakkor azt is kiemeltem, hogy olyan lélektani
környezetet kívánunk kialakítani, amely lényegét tekintve a börtönökre
általában jellemző.
- Fizikai bántalmazásról vagy kínzásról szó sem lehet - mondtam. - Az
unalom viszont megengedett. Megteremthetjük a kiszolgáltatottság érzetét,
bizonyos fokú félelmet is kelthetünk a rabokban. Megteremthetjük az
életüket meghatározó önkényesség képzetét, azt, hogy az életüket teljes
mértékben a rendszer irányítja, vagyis mi - maguk, én és Jaffe. Megfosztjuk
őket a privátszférájuktól, állandó megfigyelés alatt lesznek, bármit tesznek,
látni fogjuk. Nem cselekedhetnek szabad akaratuk szerint. Engedélyünk
nélkül semmit sem csinálhatnak, semmit sem mondhatnak. Különféle
módszerekkel meg- losztjuk őket személyiségüktől. Rabruhát kell
viselniük, azonosító számot kapnak, senki sem szólíthatja őket
személynevükön. így ültethetjük el bennük a kiszolgáltatottság érzését.
Minden hatalom a mi kezünkben van, ők eszköztelenek. Kutatásunk
alapkérdései a következők: Mit tesznek majd annak érdekében, hogy
hatalmuk legyen, hogy személyiségüket, szabadságukat, privátszférájukat
bizonyos mértékig visszanyerjék? Vajon a rabok lényegében ellenünk
dolgoznak-e, így próbálva visszaszerezni mindazt, amivel most
rendelkeznek, amikor még szabadon, a börtönön kívül mozognak?10
Újsütetű börtönőreinknek jeleztem, hogy a rabok minden bizonnyal
„szórakozásként” fogják majd fel a helyzetet, és a mi feladatunk, hogy a
kísérlet ulejére a megfelelő lelkiállapotba hozzuk őket. Azt kell éreztetni
velük, hogy börtönben vannak, a helyzetre soha nem utalhatunk
tudományos vizsgálatként vagy kísérletként. Miután leendő börtönőreink
kérdéseire válaszoltam, elmondtam, hogy háromfős csoportokban, három
váltásban kell dolgozniuk, a munkabeosztást megegyezés szerint, a nekik
megfelelő módon alakíthatjuk ki. Rámutattam, hogy valószínűleg a
látszólag legkevésbé vonzó éjszakai szolgálat lesz a legkönnyebb, mert az
idő mintegy felében a rabok alszanak:
- Viszonylag kevés lesz a munka, bár aludni nem lehet. Készenlétben kell
lenniük, hátha a rabok valamit forralnak. - De a feltételezésem tévesnek
bizonyult: ők végezték a legtöbb munkát, és a rabokkal szemben ők
követték el legtöbb túlkapást.
II

Elsődlegesen tehát arra voltam kíváncsi, hogy a rabok hogyan

alkalmazkodnak a börtönszerű helyzethez, az őrök viselkedése kevésbé
érdekelt. Az őröket egyszerűen csapatunk játékosainak tartottam, akik
abban segítenek, hogy a rabok a börtönbe zárt emberekre jellemző
gondolkodási beállítódást
 kezdjék követni. A rabok iránti érdeklődésem valószínűleg alsó-
középosztálybeli származásomnak tudható be, és bizonyára az is
közrejátszott nézőpontom kialakításában, hogy a kísérletet megelőzően
baráti kapcsolatba kerültem Carlo Prescott-tal és más börtönviselt
személyekkel.
Az eligazítással az volt a célom, hogy a börtönőrök ráérezzenek, milyen
„hangulat uralkodik a sitten”, ezért vázoltam a börtönökben jellemzően
működő, főbb szituációs és lélektani folyamatokat. Idővel kiderült, az őrök
viselkedése legalább olyan érdekes, mint a raboké, sőt olykor lényegesen
több figyelmet érdemel. Vajon ugyanazt az eredményt kaptuk volna, ha nem
tartunk eligazítást, és pusztán a viselkedés kontextusára és a szerepjátékra
hagyatkozunk? Az eligazítás ellenére, az őrök kezdetben keveset tettek
azért, hogy hozzáállásuk és viselkedésük következtében a rabokban
kialakuljon a negatív gondolkodási séma. Időbe telt, míg új szerepükbe
beleszoktak, és működésbe léptek a szituációból fakadó erők, amelyek
hatására fokozatosan váltak a rabokkal szembeni túlkapások elkövetőivé -
gonosszá, amiért végső soron én magam voltam a felelős.
Az őrök tehát nem részesültek formális kiképzésben, elsődlegesen a rend
és fegyelem megteremtésére és a szökések megakadályozására kértük őket.
A körletparancsnok és az őrök által kidolgozott, a rabokkal ismertetett
házirenddel és az őröknek adott instrukcióimmal tulajdonképpen a rendszer
segítette elő azoknak a kezdeti szituációs feltételeknek a létrejöttét, amelyek
a kísérleti alanyok magukkal hozott értékrendjét, attitűdjét és
személyiségdiszpozícióját kikezdik. Hamarosan látni fogjuk, hogyan alakul
a helyzet meghatározó ereje és a személyiség ereje közötti konfliktus.

őrök
Rabok
Nappal (10.00-18.00)
Arnett, Márkus, Landry (John)
1. zárka
Glenn-3401, Paul-5704, Hubbie-7258
Éjszaka (18.00-02.00)
Hellmann, Burdán, Landry (Geoff)
2. zárka
Stew-819, Rích-1037, Doug-8612
Reggel (02.00 10.00) Vandy, Ceros, Varnish
3. zárka
Tom-2093 (Őrmester), Jim-4325, Jerry-5486
Tartalékos őrök: Morison, Peters

■
w
w
H ÉTFŐ: BÖRTÖNLÁZADÁS

Hétfő, hétfő - a túl hosszúra nyúlt első nap és a szinte véget nem érő éjszaka után
sivár és fárasztó nap előtt állunk. Az őrök pontban hatkor harsány sípszóval
ébresztik a rabokat, akik álmosan kikecmeregnek a cellákból, igazgatják a
fejükön a harisnyát, ingüket húzogatják, a bokájuk köré gabalyodott lánccal
bajlódnak. Rosszkedvű egy társaság. Paul-5704 később elmondta, lehangoló volt
az új napra ébredni, tudván, hogy „ugyanolyan szarakodás, vagy még rosszabb”
elébe néznek, mint előző nap.1
Ceros a rabokat nógatja, különösen a holdkórosan kóvályogó Rich-1037-et
veszi gondjaiba. A rabok vállát hátrahúzza, egyenesít a görnyedezők tartásán.
Olyan, mint egy édesanya, aki álmos gyerekeit készíti elő az iskola első napjára,
csak kicsit durvább. Vandy veszi kézbe az irányítást:
- Jól van! Akkor most addig tanuljuk a házirendet, míg fejből nem fújjátok!2
Lendülete átragad Cerosra, aki gumibotját lóbálva, elkezd fel-alá járkálni a
felsorakozott rabok előtt.
- Gyerünk, tempósabban! - üvölti Ceros, aki hamar elveszíti a türelmét, amikor a
rabok kelletlenül a szabályok ismétlésébe fognak. Ceros gumibotjával a tenyerét
ütögeti, paff-paff, hangzik a visszafojtott agresszió.
Vandy hosszasan ismerteti az illemhely használatának szabályait: hogyan
vehető igénybe, mennyi ideig, beszélni tilos és a többi, végül a rabokat alaposan
kikérdezi, hogy megjegyezték-e.
- 819 viccesnek tartja. Majd elvesszük a kedvét valami különlegességgel!
Eközben Vamish, a harmadik őr .félrehúzódva, tétlenül ácsorog. Ceros és
Vandy szerepet váltanak. Stew-819 tovább mosolyog, sőt, el is neveti magát,
annyira abszurdnak találja a helyzetet.
- Ez egyáltalán nem vicces, 819!
Ceros és Vandy egymást váltva olvassák fel a házirendbe foglalt szabályokat.
Ceros elégedetlen:
- Ezt hangosabban mondjátok! A fogvatartottak kötelesek az őröket a
legcsekélyebb szabályszegésről is tájékoztatni.
A rabokat utasítják, hogy kántálva mondják vissza a rendszabályokat,
melyeket a rengeteg ismétlés után már fejből fújnak. Ezután Vandy az ágyazás
katonás rendjére tér ki:
- A törülköző helye, szépen összehajtogatva az ágy végében van. Nem csak úgy
odadobva, érthető!?
 Stew-819 szabotázsba kezd. Abbahagyja a tornagyakorlatokat, nem hajlandó
tovább erőlködni. A többiek megállnak, hogy társuk ismét bekapcsolódhasson.
Társai kedvéért teljesíti az őrök utasítását, és folytatja.
- Szép volt, 819, most pedig kipihenheted magad a veremben! - parancsolja
Vandy.
A rab pimasz hányavetiséggel bevonul a magánzárkába.
A folyosón felsorakozott rabok előtt módszeresen fel-alá járkáló Vandy kezd
ráérezni a hatalom ízére.
- Jól van! Hogy érzitek magatokat? - kérdi, de csak mormogás a válasz.
- Hangosabban! Mindenki remekül érzi magát?
- Igen, felügyelő úr!
Varnish szintén igyekszik akcióba lépni:
- Mindenki remekül érzi magát? Ti ketten, nem hallottam a választ!
- Igen, felügyelő úr!
- Milyen ez a mai nap, 4325?
- Jó napunk van, felügyelő...
- Tévedés! Csodálatos napunk van.
- Igen, felügyelő úr! Csodálatos napunk van, felügyelő úr - kántálják a tabok.
- 4325, milyen napunk van?
- Jó napunk van.
- Nem! Csodálatos napunk van!
- Igen, uram. Csodálatos napunk van.
- 1037, neked milyen napod van?
- Csodálatos napunk van - válaszol a rab maró gúnnyal a hangjában.
- Egyelőre megteszi - veszi át a szót Vandy. - Mindenki menjen vissza a i el
Iájába! Kaptok három percet, tegyetek szépen rendet! Aztán várakozzatok a/ ágy
lábánál!
Ezután Vandy instrukciókat ad Varnishnak, mire figyeljen oda a körlet-
szemlén. Három perc múlva az őrök ellenőrzést tartanak, a rabok katonás
telidben az ágyuk lábánál állnak.

LÁZADÁS KÉSZÜL

A rabok kétségtelenül rossz néven veszik az őrök eljárását. Éhesek és kime- i

íiltek, nem aludtak sokat az éjszaka. De nem tiltakoznak, egész tűrhetően
elrendezik az ágyukat, ám Vandy elégedetlen.
- Ez neked ágyazás, 8612?! Ez egy szamárfészek! Ágyazz be újra! - lerántja n z
ágyról a takarót meg a lepedőt, és a padlóra hajítja.
Doug-8612 üvöltve nekiugrik:
- Ezt nem teheted! Rendesen beágyaztam!
Vandyt váratlanul éri a támadás, a rabot eltaszítja magától, és ököllel a
mellkasába bokszol, miközben erősítésért kiabál:
- Vészhelyzet! Gyertek a kettes zárkába!
Az őrök közrefogják a rabot, és durván belökdösik a verembe, ahol Stew-819
csendben ücsörög. A sötét, szűkös zárkában a két rebellis rab megkezdi a lázadás
előkészítését. Ők kimaradnak, amikor a többiek az őrök kíséretében egyesével
vécére mennek. Hamarosan kínzó fájdalommal jár vizelési ingerük leküzdése, de
úgy döntenek, egyelőre nem balhéznak. Ceros, az egyik őr utóbb arról számol
be, hogy amikor a rabokat a mellékhelyiségbe kísérte, és így megszűnt
körülöttük a börtönkörnyezet, igyekeznie kellett, nehogy kizökkenjen az
őrszerepből. A legtöbb őrhöz hasonlóan ő is bevallotta, hogy a rabokkal szemben
sokkal keményebben és szigorúbban lépett fel, amikor a mosdóba kísérte őket.
Nehezebb volt a kérlelhetetlen börtönőr szerepét alakítaniuk, amikor kettesben
maradtak egy rabbal. Egyfajta szégyenérzés is eltöltötte őket, hiszen hozzájuk
hasonló felnőtt embereket kísérgetnek a dolgukat végezni.3
A verem két rebellis lakója a pontban nyolckor az udvarban felszolgált
reggeliből kimarad. Van, aki a földön ülve, van, aki állva reggelizik. Megszegik
a „beszélni tilos” rendszabályt, amikor egymás közt azt latolgatják, hogy
szolidaritásból éhségsztrájkba fognak. Megállapodnak, hogy erejük felmérése
céljából különféle követelésekkel állnak elő: szemüveget, gyógyszert kérnek, a
behozott könyveiket követelik, és megtagadják a tornagyakorlatokat. Ez az
összefogás mindeddig szótlan alanyainkat is megnyitja, például az egyetlen
ázsiai származású amerikai résztvevőt, a 3401-es rabszámú Glennt.
Tervük teszteléseképpen Hubbie-7258 és Jerry-5486 a parancs ellenére sem
mennek vissza zárkájukba. Az őrök kénytelenek a rabokat a cellájukba tuszkolni.
Rendes körülmények között az efféle szabályszegés magánzárkát vonna maga
után, de a verem máris dugig van, két embernél több nem fér el benne. A
keletkezett hangzavarban hitetlenkedve hallom, hogy a hármas cellából önként
jelentkeznek mosogatásra. A gesztus egybeesik a zárka lakójának, Tom- 2093-
nak általános együttműködési készségével, de ellentétben áll a rabtársak
törekvésével, akik épp zendülést forralnak. A növekvő feszültséget feltehetően
így akarták enyhíteni a hármas zárka lakói.
A hármas cella kivételével a rabok kezdenek kicsúszni a kontroll alól. Az őrök
arra a következtetésre jutnak, hogy a rabok bizonyára túl gyengekezűnek
gondolják őket, ezért indult meg ellenük a mesterkedés. Úgy döntenek, ideje
bekeményíteniük. Első lépésként bevezetik a reggeli munkavégzést, ami ez
esetben a falak és a padló sikálását jelenti. Ezután közös ötletrohamukban az
egyes és a kettes zárkában bosszúból letépik az ágyakról a takarót, kiviszik az
épületből, és végighúzzák a földön, ahol a növényzetből bogáncsok és tövisek
tapadnak rájuk. Eltávolításuk legalább egy órát vesz igénybe, ha a rabok nem
akarnak szúrós pokróccal takarózni. Paul-5704 önmagából teljesen kifordulva
üvöltözik, amikor megtudja, milyen értelmetlen időtöltést eszeltek ki nekik. De
éppen ez a lényeg. Az őrök hatalmának nélkülözhetetlen eleme, hogy a rabokat
önkényesen kényszeríthetik értelmetlen tevékenységek végzésére. Le kell
törniük a lázongókat, és feltétlen engedelmességet kell teremtetni! k. Paul-5704
eleinte elutasító, aztán meggondolja magát, és buzgón nekilát kiszedegetni
takarójából a gizgazt, mert azt reméli, elszívhat egy szál cigarettát, lia elnyeri
Ceros jóindulatát.
- Minden a lehető legjobb ebben a börtönben, ugye, egyetértetek? - teszi lel a
kérdést Ceros.
A rabok helyeslőén, de eleinte érthetetlenül motyognak.
- Minden a legjobb, felügyelő úr - vágja ki a választ valaki a hármas cel- í.ihől.
A magánzárkából frissen kiengedett Doug-8612 a kettes cellában másképp
gondolja:
- Szopjon le, felügyelő úr!
A rabot rendreutasítják, hogy ne trágárkodjon. Börtönünkben első ízben
hangzik el trágárság, bár számítottam rá, de azt hittem, „macsó” szerepük
megerősítéseként az őrök fognak szakadatlanul káromkodni, ám mindeddig
tartózkodtak tőle. Doug-8612 viszont meglehetősen szabadon megmondja a
magáét.
Ceros így emlékszik vissza: „Furcsa érzés volt másoknak parancsokat
osztogatni. Szívem szerint azt kiabáltam volna, hogy mi mind egyformák
vagyunk. I helyett kiadtam a raboknak a parancsot: »Seggfejek vagytok!« - ezt
üvölt- Nctck egymásnak! Elképedtem, amikor parancsomra újból és újból
kántálni kezdték.”4
Vandy így számol be: „Azon kaptam magam, hogy fekszik nekem az őr
szerepe. Semmi bűntudatom nem volt, sőt élveztem az önkényes parancsolgatást.
A rabok egyre komolyabban ellenszegültek, és meg akartam büntetni őket, mert
tönkre akarták tenni a rendszerünket.”5
A készülő lázadás újabb előjele, hogy Stew-819, Paul-5704 és a mindeddig
engedelmes Hubbie-7258 letépik ingükről az azonosító számot, és hangosan
tiltakoznak az elfogadhatatlan börtönkörülmények ellen. Az őrök megtorlásul az
összes rabbal levetetik a ruhát, mondván, vissza kell varratni a számokat, es
anyaszült meztelenül hagyják őket. Az őrök felsőbbrendűségük kissé
kellemetlen érzetével mennek pihenőhelyükre. Baljós csend ereszkedik az
udvarra. Az őrök alig várják a túlságosan hosszúnak tűnő munka végét.
lön a váltás, megy a lázongás
A nappalos trió már szolgálatkezdés - délelőtt tíz - előtt megérkezik. A fiúk
átöltöznek, és azt tapasztalják, hogy közel sincs akkora rend és fegyelem, mint
este, amikor távoztak. A kettes zárkában a rabok elbarikádozták magukat, és nem
hajlandók kijönni. Arnett azonnal kezébe veszi az irányítást, és arra kéri a
reggeles őrtársakat, hogy a felfordulás rendezéséig maradjanak szolgálatban.
Hanghordozásából érezhető, bizonyos mértékben őket teszi felelőssé, amiért az
irányítás kicsúszott a kezükből.
A főkolompos Paul-5704 - aki maga mellé állította zárkatársait, Hubbie-
7258-at és Glenn-3401-et - most együtt tiltakozik velük a hivatalos személlyel
(velem) kötött szerződés megszegése miatt. Ágyukkal eltorlaszolják a zárka
ajtaját, takarókkal elfedik a kémlelőnyílást, és lekapcsolják a villanyt. Az őrök
nem tudják kinyitni az ajtót. Dühüket a kettes zárka lakóin töltik ki, akiktől
szintén nem áll távol a balhézás, hiszen Rich-1037 két rabtársa, Doug-8612 és
Stew-819 a magánzárkát is megjárt veteránnak számít. Az őrök rajtaütésszerűen
berontanak a zárkába, felkapják a tábori ágyakat, és kihajítják az udvarba. Doug-
8612 dühödten ellenáll. A cellában dulakodás és ordibálás támad, majd az
udvarban folytatódik.
- Falhoz állni!
- Add a bilincset!
- Hozd ki mindet!
- Ne, ne, ne! - üvölti torkaszakadtából Stew-819. - Ez csak egy kísérlett
Hagyjatok békén! A picsába, engedjetek el! A kurva életbe, nem vihetitek el az
ágyakat!
- Ez csak egy kibaszott játék! - ordítja Doug-8612. - Egy szaros kísérlet! Nem
börtön! Dr. Zimbargo [sic/] pedig le van szarva!
Arnett meglepően nyugodt hangon közli:
- Visszakapjátok az ágyakat, ha az egyes cellában úgy viselkednek, ahogy kell.
Rátok bízom, hogyan bírjátok őket jobb belátásra.
Valamelyik rab rimánkodva kérleli az őröket:
- Az a mi ágyunk. Ne vigyétek el!
Teljes zavarodottságában a meztelen Doug-8612 siránkozni kezd:
- Elvették a ruhánkat, elvették az ágyunkat! Nem tudom elhinni! Elvették a
ruhánkat, és elvették az ágyunkat! Valódi börtönben soha nem fordulhat elő
ilyesmi!
- De igen - jegyzi meg váratlanul valaki.6
Az őrök felröhögnek. Doug-8612 kidugja a kezét a kémlelőnyílás rácsán,
tenyerét kérlelőn kitárja, arckifejezése hitetlenkedő, hanghordozásában van
valami új és különös. Az egyik őr, John Landry utasítja, hogy húzza vissza a
kezét. Ceros, a másik őr, durvábban reagál, gumibotjával odacsap a rácsra. A
suhintás elől Doug-8612 épp időben kapja vissza a kezét. Az őrök jót röhögnek.
Az őrök a hármas zárkába igyekeznek, miközben Doug-8612 és Rich-1037
rabtársaikat a cella elbarikádozására buzdítják:
- Toljátok az ágyakat az ajtóhoz!
- Az egyiket vízszintesen, a másikat függőlegesen állítsátok oda! Ne engedjétek
be őket! Elviszik az ágyakat!
- Tőlünk is elvitték az ágyakat! Hogy dögölnének meg!
- Ne hagyjátok magatokat! Küzdjetek! Eljött a forradalom ideje! - üvölti
lelkesítőn Rich-1037.
Landry magához veszi az egyik tűzoltó készüléket, és a fagyasztó szén-
ilioxid-töltetet a kettes cellába ereszti. A rabok a zárka végébe menekülnek.
- Pofa be! És ne álljatok az ajtóba!
Az őrök a hármas cellából a folyosóra húzzák az ágyakat. A kettes zárkában
úgy érzik, a hármas cella cserbenhagyta őket.
- Mi történt veletek? Mondtuk, hogy torlaszoljátok el az ajtót!
- Hol itt a szolidaritás? Őrmester, ez biztos a te műved!
- Őrmester, tudjuk, hogy lehetetlen alak vagy. Nem haragszunk, ha miat- lad
alakult így a helyzet!
- De ti, az egyes cellában, ne húzzátok el az ágyakat! Ne engedjétek be őket!
Az őrök előtt világossá válik, hogy hat ember közösen úgy-ahogy képes
u zendülés elfojtására, de ha három őrt veszünk kilenc rab ellen, akkor az
események kimenetele igencsak kétséges. Arnett biztosra akar menni, és beveti
az „oszd meg és uralkodj” elvét, amikor fennhangon kijelenti, hogy a hármas
idla lakói jó magaviseletük miatt mentesülnek a büntetés alól, „az ágyakat
épségben visszaadjuk nekik, amennyiben az egyes zárkában helyreáll a rend”. A
hármas zárkának kedvezményeket ad: megnyitja a cellában a vizet, rabok II

tisztálkodhatnak, fogat moshatnak, visszakapják az ágyakat és az ágyneműt. Az

őrök azon vannak, hogy a „jó rabok” vegyék rá társaikat a helyes viselkedésre.
- Könnyebb lenne a dolgunk, ha tudnánk, mi bajotok van velük - fakad ki ii /
egyik rab.
- Az nem érdekes - válaszolja Vandy. - Szedjék össze magukat, és viselkedjenek,
ahogy kell!
- Egyes cella! Veletek vagyunk! Mind a hárman! - kiabálja Doug-8612 egy s/ál
törülközőben, és fenyegetőzve hadonászik, miközben az őrök ismét a ve- i cinbe
taszigálják.
- Nehogy azt higgyétek, ti szerencsétlenek, hogy minden kártyánkat ki-
JÁtszőttük! - figyelmezteti az őröket Doug-8612.
 Az őrök pihenőre indulnak, jólesne már egy cigi, és nem ártana kifundál- in,
hogyan törjék meg az egyes cellában magukat elbarikádozó rabokat. Amikor
visszatérnek, Rich-1037 nem hajlandó kijönni a kettes zárkából, mire az űi ok a
földre teperik, bokáját összebilincselik, és lábánál fogva kivonszolják ii/
udvarba. Rich-1037 és Doug-8612 egymásnak ordibál oda-vissza az udvarból,
illetve a veremből, társaikat kitartásra buzdítják. Az őrök úgy döntenek, kell egy
másik magánzárka Rich-1037 számára, ezért megpróbálnak helyet leiszabadítani
egy dobozokkal teli kis raktárhelyiségben. A még mindig megbilincselt rabot a
földön húzva visszavonszolják a zárkájába, majd hozzálátnak a rendrakáshoz a
raktárban.
 Arnett megállapodik Landryvel, hogy bevetik a legegyszerűbb módszert,
amellyel véget vethetnek a tébolynak: létszámellenőrzés. Ezzel felszámolható a
káosz. Mindössze négy rab sorakoztatható fel, de az őrök vigyázzállásba
parancsolják őket. A három „jó fiú” van jelen a hármas zárkából és a renitens
kettes cellából Stew-819, derekára csavart törülközőben.
- Azonosító számom 4325, felügyelő úr!
- Azonosító számom 2093, felügyelő úr!
A rabok sorra mondják az azonosítójukat, majd kezdik elölről. Doug-8612 is
gúnyolódva bemondja a veremből a rabszámát.
Ezután az őrök Rich-1037-et a lábánál fogva átvonszolják az ideiglenes
magánzárkába. Doug-8612 nem hagyja abba az ordibálást, a börtönigazgatót
követeli:
- Hé, Zimbardo, told ide a segged!
Úgy döntök, egyelőre nem avatkozom be, inkább tovább követem a
konfrontációt és a rendteremtésre tett kísérleteket.
Érdekes jelenségről olvashatunk a rabok jegyzeteiben, melyet a kísérlet
lezárulása után írtak. Paul-5704 ekkor érzékelte először, hogy felborult az
időérzékük, és emiatt mindenki gondolkodása kezdett megváltozni. „Miután
reggel elbarikádoztuk magunkat, kis időre elnyomott az álom, kimerült voltam
az éjszakai ébrenléttől. Amikor felébredtem, azt hittem, másnap reggel van,
pedig még az ebéd ideje se jött el.” Délután ismét elaludt, és amikor felébredt,
azt hitte, éjszaka van, de csak délután öt felé járt. Glenn-3401 szintén időérzéke
felborulásáról számol be. Farkaséhes volt, és dühös, hogy hol késik a vacsora,
mert azt hitte, legalább este kilenc-tíz óra van, pedig délután öt se volt.
A zendülést az őrök végül leverték, és arra használták fel, hogy nyomaté-
kosítsák, ők vannak fölényben, ők irányítják az immár potenciálisan „veszélyes
rabok” életét. A rabok nagy részét mégis jóleső érzés fogta el, mert volt merszük
szembeszállni a rendszerrel. Jerry-5486 így emlékszik: „jó kedvünk volt, jó volt
a fiúkkal közösen balhézni. Az »ágyékkötős lázadás« sikeres volt. Egy időre
abbamaradt az élcelődés, a fekvőtámaszozás, a fejszámolás.” Hozzáteszi, hogy a
„jó cella” egyik lakójaként korlátozottak voltak a lehetőségei, mert tekintettel
kellett lennie zárkatársaira. Ha az egyes vagy kettes cellába lett volna
bekvártélyozva, „azt tettem volna, amit ők”, és határozottabban lépett volna fel.
A legkisebb termetű, legtörékenyebb alkatú rabunk, Glenn- 3401, az ázsiai
származású egyetemista szinte átváltozik a zendülés hatására: „Javasoltam, hogy
torlaszoljuk el az ajtót az ágyakkal, nehogy be tudjanak jönni az őrök. Általában
visszahúzódó vagyok, de nem volt ínyemre, ahogyan bántak velünk. Fontos volt
számomra, hogy a szervezkedésből és a lázadásból kivehettem a részem. Jót tett
az egomnak. Valószínűleg ez a legértékesebb tapasztalatom. Az eset után
erélyesebben fel tudtam lépni, mert alaposabb önismeretre tettem szert.”7 i bcd
után: szökési kísérlet
Mivel az egyes zárkában továbbra is áll a torlasz, és ketten az elkülönítőben
vannak, az ebéd szűk körű. Az őrök különleges ebédet állítanak össze a jó
magaviseletű raboknak, ám ők - meglepetésünkre - hozzá sem nyúlnak az
eleihez. Az őrök minden igyekezetükkel próbálják rávenni őket, kóstolják meg a
finomságokat, de a rabok ellenállnak, pedig éhesek, hiszen reggelire csak
zabkását kaptak, és a tegnapi vacsora sem volt kiadós. Nem akarnak árulók,
„bedolgozó patkányok” lenni. A következő órában különös csend borul az
udvarra. A hármas zárka lakói zokszó nélkül elvégzik a kiadott feladatokat,
lobbek közt a gazzal teli takarók tisztogatását. Az elkülönítőbe zárt Rich-1037-
nek felajánlják az őrök, hogy kiengedik, ha kész részt venni a munkában, de u i
ab nem köt egyezséget. Kezdi megszeretni a sötét magánzárka viszonylagos
nyugalmát. A szabályok alapján a rabok legfeljebb egy órára zárhatók az el-
kiilönítőbe, de ezúttal Rich-1037 és Doug-8612 egyaránt két órát kap.
Eközben az egyes zárkában ketten hozzálátnak szökési tervük
megvalósításához. Paul-5704 gitárpengetéstől megerősödött körmével kilazítja a
dugaszolóaljzat csavarjait, és kiemeli a falból. Az aljzat élét csavarhúzóként
használva az ajtózárat rögzítő csavarokat eltávolítják.
A terv szerint egyikük rosszullétet színlel, és amikor az őr az illemhelyre
kiséri, a rab nyitva tartja a bejárati ajtót, és füttyjelzéssel tudatja társaival, hogy
indulhatnak. Az őrt leütik, és szabad az út! A rabok figyelemre méltó
leleményessége nem ritka, az igazi börtönökben bármiből tudnak fegyvert
fabrikálni, és ötletesnél ötletesebb szökési terveket eszelnek ki.
Balszerencséjükre rendszeres ellenőrző kőrútján Landry lenyomja az egyes
zárka kilincsét, ami csörömpölve a padlóra esik. Baj van!
- Gyertek gyorsan! - üvölti Landry. - Szökni akarnak!
Arnett és Márkus odarohannak, elálljákaz ajtónyílást, aztán a felsült
szökevényeket a zárka padlóján egymáshoz bilincselik.
A fejszámolás megnyugtat
tiondterhes órákat tudhatnak maguk mögött a nappalos őrök. Ideje lecsillapítani
a feldühödött vadállatokat, még mielőtt további zűrzavar támad.
- A jó magaviseletért jutalom jár, a rossz magaviseletért nem jár jutalom -
mondja Arnett nyugodt, ellentmondást nem tűrő hangon. Ő és Landry ismét
összefognak, és a rabokat újabb létszámellenőrzéshez sorakoztatják fel. Arnett
vállalja az irányítást, aki egyértelműen a nappalos trió vezetőjévé lépett elő.
Kezeket a falra! Ide, erre a falra! Halljuk, jól megtanultátok a rabszámotokat!?
Mondjátok sorjában, ahogy szoktuk, innen kezdjük!
Őrmester az első, gyorsan, hangosan mondja be az azonosítóját, társai is
többé-kevésbé felveszik a stílust és a tempót. Jim-4325 és Hubbie-7258 gyorsan
és engedelmesen mondják a számukat. Eddig nem sok vizet zavart a nagydarab,
több mint 180 centis Jim-4325, aki sok gondot okozhatna az őröknek, ha úgy
döntene, kipróbálja rajtuk fizikai erejét. Ezzel szemben Glenn-3401 és Stew-819
vontatottabban beszél, kelletlenül engedelmeskedik. Arnett elégedetlen, újabb
ötletekkel áll elő. A rabokkal elmondatja a számokat hármas csoportosításban,
visszafelé, cifrázza, ahogy tudja, a lényeg, hogy a feladat értelmetlenül nehéz
legyen. így jelzi, ő irányít. Az éjszakások erős emberéhez, Hellmannhoz
hasonlóan, Arnett is fitogtatja ötletességét a többiek előtt, de egyáltalán nem leli
akkora örömét benne, mint Hellmann. Arnett mindössze a munkáját kívánja
hatékonyan végezni.
Landry azt javasolja, a rabok énekelve sorolják a számokat.
- Szívesen énekeltek tegnap este? Benne voltak a dalolásban? - kérdi Arnett
őrtársától.
- Az volt a benyomásom, hogy szívesen énekelnek - válaszol Landry.
Egyik-másik rab zúgolódik, nem akar énekelni.
- Nem árt, ha megtanuljátok, az életben sok mindent meg kell tenni, amihez nem
fűlik az ember foga. Különben nem tudtok visszailleszkedni a társadalomba.
- Odakint az embereknek nincs sorszámuk - jegyzi meg Stew-819.
- Odakint az embereknek nem kell sorszám. Nektek azért kell, mert itt vagytok! -
vág vissza Arnett.
Landry énekórát tart, bemutatja a skálázást: „dó, ré, mi”. A rabok
engedelmesen előbb emelkedő, majd ereszkedő hangsorban énekelnek, ki-ki
tehetsége szerint. Egyedül Stew-819 nem énekel.
- 819 az istennek nem énekel! Gyerünk, még egyszer!
Stew-819 szeretné elmondani, miért nem énekel, de Arnett beléfojtja a szót:
- Nem érdekel, miért nem tudsz énekelni, a cél az, hogy megtanulj!
Arnett a többi rabot is lehordja a gyatra énekteljesítményért, a kimerült
rabok csak vihorásznak, ha elvétik a hangot.
Őrtársaihoz képest John Márkus meglehetősen közömbös. Ritkán vesz részt az
udvaron folyó eseményekben. Önként vállal viszont minden feladatot, amelynek
ürügyén elhagyhatja a körletet, például szívesen elmegy a menzára az ebédért.
Testtartásával nem a „macsó” börtönőr benyomását kelti: háta görnyedt, válla
előreesik, fejét lógatja. Szólok a körletparancsnoknak, Jaffe-nek, beszéljen a
fejével, és vegye rá, hogy nagyobb beleérzéssel játssza a szerepét, végül is ezért
kapja a pénzt. Jaffe az irodájába hívatja.
- Az őröktől alapvető elvárás, hogy „kemény” ember benyomásátkeltsék. A
kísérlet sikere az őrök viselkedésén múlik, az ő feladatuk a lehető
legvalóságosabb körülmények megteremtése.
- Saját tapasztalatomból tudom, hogy a kemény, agresszív viselkedés nem tél
rávezető - védekezik Márkus.
Jaffe offenzívát indít. Elmondja, hogy a kísérlet célja nem a rabok átneve-
lése, hanem annak megértése, hogy a börtönben milyen változáson mennek
keresztül az emberek, milyen az, amikor az őrök helyzetüknél fogva
mindenhatók.
- De a helyzet hatása alól mi sem tudjuk kivonni magunkat. Az is nehezemre
esik, hogy egyenruhát húzzak magamra.
- Én megértem az aggályaidat - nyugtatja Jaffe. - Mégis szeretnénk, ha másképp
viselkednél. Nekünk „kemény” fellépésű őrre van szükségünk, aki ágy
viselkedik, mint a „vadállat”. Elvárásaink szerint tipikus börtönőrként kell lel
lépned, de eddig kicsit gyengekezű voltál.
- Jó, majd igyekszem.
- Helyes. Tudtam, hogy számíthatunk rád.8
Ezalatt Doug-8612 és Rich-1037 a magánzárkában vannak. Egy ideje ösz-
s/evissza kiabálnak, a szabályok megszegése miatt panaszkodnak. Senki sem
ligyel rájuk. Egymástól függetlenül orvosi ellátást követelnek. Doug-8612 azt
állítja, rosszul van, furcsán érzi magát. Különös érzése van, mintha a harisnya-
sapka a fején volna, noha tudja, hogy nem viseli. A körletparancsnokkal akar
beszélni, erre később sort is kerítünk.
Délután négykor a hármas cella visszakapja az ágyakat. Az őrök minden
ligyelmüket továbbra is a lázongó egyes zárkára összpontosítják. Az éjszakás
őröket korábbra rendeljük be. A nappalos gárdával közösen a zárkát
megrohamozzák, tűzoltó készülékekkel „lőnek” a rabokra az ajtónyíláson
keresztül. A z így sakkban tartott rabokat ruhájuk levetésére kényszerítik, az
ágyakat kiviszik a zárkából, és azzal fenyegetőznek, hogy nem kapnak vacsorát,
ha nem hagynak fel az ellenszegüléssel. A rabok ebédet sem kaptak. Csendben,
losszkedvűen megadják magukat.

Panaszbizottság
M ível a kialakult helyzet nem megnyugtató, azt javaslom a körletparancs-
noknak, hogy a hangosbeszélőn szólítsa fel a rabokat, válasszanak ki maguk
közül három személyt, és alakítsanak panaszbizottságot. Gyűjtsék össze, milyen
méltánytalanságok érték őket, és állapodjanak meg, milyen javaslataik vannak
sérelmeik orvoslására. Ha ezzel megvannak, a börtönigazgató (én) kész, fogadni
a bizottságot. Paul-5704 barátnőjének írt leveléből utóbb kide- i ül, a rab nagy
megtiszteltetésnek veszi, hogy társai őt választják a bizottság vezetőjének. Ez a
kijelentés figyelemre méltó, jól jelzi, hogy a rabok már nem gondolkodnak
időtávlatokban, csak a „pillanatban” élnek.
A panaszbizottság megválasztott tagjai - Paul-5704, Jim-4325 és Rich-1037
szerint több szempontból is szerződésszegést követtünk el, mégpedig: a bör
tönőrök mind fizikailag, mind verbálisán bántalmazzák őket; indokolatlan
mértékű zaklatásnak vannak kitéve; élelmezésük nem megfelelő; visszakövetelik
a tőlük elvett könyveket, szemüveget és gyógyszereket; hetente egynél több
beszélőt tartanának méltányosnak; és akadnak, akik hiányolják az istentiszteletet.
Úgy gondolják, az említettek miatt tört ki az álló napig tartó lázongás.
 Foncsorozott napszemüvegem takarásában automatikusan felveszem a
börtönigazgató szerepét. Biztosítom őket, hogy a nézeteltéréseket kis jóindulattal
mindkét fél megelégedésére rendezni tudjuk. Kiemelem, hogy a panasz-
bizottság megalakulása a helyes irányba tett első biztató lépés. Kijelentem,
mindaddig kész vagyok az együttműködésre, amíg a bizottság az összes rab
képviseletében jár el. Ugyanakkor meg kell érteniük, hogy az őrök erőszakos
fellépését rossz magaviseletükkel maguk a rabok váltották ki. Lehetetlenné tették
a tervezett munka teljesítését, és az őrök emiatt elveszítették a fejüket. Az őrök
feladata nehéz, hiszen nincs kellő tapasztalatuk. Azért vontak meg bizonyos
jogokat, mert a lázongókkal szemben nem akartak nagyobb fokú erőszakot
alkalmazni. A panaszbizottság tagjai egyetértőén bólintanak.
- Panaszaikról az őröket még ma este tájékoztatom, és lehetőség szerint
igyekszünk az előterjesztett javaslatok alapján a börtönünk körülményein
javítani. Első lépésként elintézem, hogy holnap felkeresse önöket egy
börtönlelkész, és a héten beiktatunk még egy alkalmat, amikor látogatót
fogadhatnak.
- Remek, mindent köszönünk - mondja Paul-5704, a többiek jóváhagyóan
bólogatnak, az elért eredménnyel elégedettek.
Felállunk, kezet rázunk. Megnyugodva távoznak. Csak reménykedni tudok,
hogy társaiktól kérni fogják, hagyjanak fel az ellenszegüléssel, így a további
összetűzések elkerülhetők.

DOUG-86l2 AZ ÖSSZEOMLÁS HATÁRÁN

Doug-8612 nincs együttműködő hangulatban. Nem vevő a

panaszbizottság által közvetített jó szándékú üzenetre. Egyre engedetlenebb, és
egyre több időt tölt a magánzárkában, összebilincselt kézzel. Kijelenti, hogy
rosszul érzi magát, és a körletparancsnokkal akar beszélni. Jaffe az irodájába
hívatja, és végighallgatja a rabot, aki a börtönőrök önkényeskedő, „szadista”
eljárására panaszkodik. Jaffe rámutat, hogy Doug-8612 saját maga provokálja ki
az őrökből ezeket a reakciókat. Ha nagyobb együttműködést tanúsítana, akkor
Jaffe el tudná intézni, hogy az őrök kíméletesebben bánjanak vele. Jaffe aggódik
a rab egészségi állapota miatt, orvosi segítséget ajánl, amit a rab egyelőre
elutasít. A rabot a zárkájába kísérik, ahonnét rögtön felveszi a kapcsolatot
bajtársával, az elkülönítőbe zárt Rich-1037-tel, és egymásnak oda-vissza
kiabálva a tűrhetetlen börtönviszonyok ellen tiltakoznak, és ekkor már orvost
követelnek.

 A körletparancsnokkal való találkozás után Doug-8612 látszólag
megnyugodva távozik, ám hamarosan tombolni kezd, azt követeli, hogy „az a
kurva börtönigazgató, az a dr. Zimbardo” azonnal keresse fel. Nem késlekedem.

Szakértő vélemény
A/.nap délután látogatott el börtönünkbe szakértőnk, Carlo Prescott, aki nagy
segítségünkre volt kísérleti börtönünk kialakításában. Carlót a közelmúltban
helyezték szabadlábra, tizenhét évet húzott le a hírhedt San Quentinben,
Kalifornia állam börtönében, korábban a Folsom és Vacaville börtönben is
megfordult, többnyire fegyveres rablásért ítélték szabadságvesztésre. Néhány
bonapja találkoztam vele először, amikor egy projekt keretében hallgatóim uzl
vizsgálták, milyen hatással van az egyénekre az intézményesített büntetés-
végrehajtási környezet. Az egyik hallgató kérésére Carlo közreműködött egy
megbeszélésen, ahol a „bennfentes” szemszögéből mutatta be, milyen az élet
rács mögött.
Carlo mindössze négy hónapja szabadult, teli sérelmekkel a büntetés-vég-
ichajtási rendszer igazságtalanságai miatt. Heves kirohanásokat intéz az amerikai
kapitalizmus és a rasszizmus ellen, sommás véleménye van a testvéreik
ellenében a fehéreknek dolgozó fekete „Tamás bátyákról”, gyűlöli a háborút, és
még sorolhatnám. A társas interakciók rendkívül érzékeny megfigyelője, r
tekintetben kitűnő meglátásai vannak. Zengő bariton hangján választékosán,
gördülékenyen fejezi ki magát. Nézeteivel gondolkodóba ejtett, különösen nzért,
mert egyívásúak voltunk - én harmincnyolc, ő negyvenéves -, mind- 1 el len
gettóban nőttünk fel, csak egyikünk keleten, másikunk nyugaton. De míg én
egyetemre jártam, ő a börtönöket járta. Gyorsan összebarátkoztunk. Ili/almasává
fogadott, így az én feladatom lett, hogy hosszas monológjait végighallgassam,
ápoljam a lelkét, és „ügynökeként” munkalehetőséget keressek neki. Első ízben
a Stanford Egyetem egyik új, a börtönök lélektanával fog- in I kozó nyári
kurzusán volt segítségemre oktatói munkámban. Carlo nemcsak kínos
részletességgel beszélt börtönben szerzett élményeiről, hanem megszervezte,
hogy mások - börtönviselt férfiak és nők - is beszámolhassanak tapasztalataikról.
A kurzusra börtönőröket, büntetőjogi ügyvédeket és az amerikai
börtönviszonyokat jól ismerő szakembereket hívtunk meg. A kurzus lapasztalatai
alapján és Carlo odaadó „szakértésével” igyekeztünk a kísérli'lünket olyan
valósághű környezetbe helyezni, ami társadalomtudományi k la tások esetén
II

ritkaságszámba megy.
Hét óra felé jár. Carlo és én a monitoron nézzük az éppen soron lévő lét- ii/.i
inellenőrzést, melyet videóra rögzítünk. Ezután átmegyünk börtönigazga- Ini
irodámba, ahol megbeszéljük, mire kell odafigyelnünk másnap a beszélő ír
bonyolításakor. Váratlanul beront a szobába Jaffe, és közli, hogy Doug-8612
Igen zaklatott, azt kéri, engedjük szabadon, és velem akar beszélni. Jaffe nem
tudja megítélni, hogy a rab színleli-e zaklatottságát, mert így akar kikerülni, és
újabb felfordulást előidézni, vagy tényleg rossz idegállapotban van.
- Rendben, vezesd ide, és megnézem, mi van vele - válaszolom.
Az irodámba egy rosszkedvű, indulatos, feldúlt fiatalember érkezik.
- Mi a baj, fiatalember? - teszem fel neki a kérdést.
- Nem bírom tovább. Az őrök folyton zaklatnak, pikkelnek rám, állandóan a
verembe zárnak, és...
- Hát, számomra az derül ki abból, amit láttam, márpedig én mindent láttam,
hogy mindez nem véletlen. Nincs még egy olyan izgága és engedetlen személy a
börtönben, mint maga.
- Nem érdekel a véleménye. Megszegték a szerződést. Én nem azt írtam alá,
hogy így fognak bánni velem, és.. .9
- Na, állítsd le magad, kisapám! - csattan fel dühösen Carlo. - Mit nem bírsz
elviselni? A fekvőtámaszokat, a felüléseket? Azt, hogy az őrök gúnyolódnak és
ordítoznak? Ezt nevezed te zaklatásnak? Nehogy félbeszakíts! Vagy az a néhány
óra fogda fáj neked? Hát jól figyelj! San Quentinben egy óra alatt kicsinálnának.
Mindenki megérezné rajtad, hogy gyáva patkány vagy. Az őrök először is
szétütnék a fejed, és mielőtt bevágnának a valóban sivár, puszta beton
sötétzárkába, ahol én heteket töltöttem, odadobnának nekünk. Egy buzi vagy egy
bandavezér megvenne két, esetleg három pakli cigarettáért, és a segged egy-
kettőre a szivárvány színeiben játszana. Pompás köcsög lenne belőled!
Doug-8612 dermedten hallgatja Carlo dühödt kirohanását. Segítségére sietek,
mert érzem, Carlo hamarosan tombolni fog. Néhány hónapja szabadult, és úgy
tűnik, a börtönszerű környezet sok év kínszenvedését élesztette fel benne.
- Carlo, köszönjük a betekintést a börtönök világába. De most néhány dolgot
tisztázni szeretnék a fiatalemberrel. Ugye tudja, módomban áll az őröknek
megparancsolni, hogy ne gyötörjék magát, amennyiben úgy dönt, hogy marad és
együttműködik velünk. A pénz miatt vállalta, nem? És ugye tudja, ha kiszáll,
nem kapja meg a teljes összeget?
- Igen, persze, de...
- Jó, akkor a következő egyezséget ajánlom: az őrök abbahagyják a zaklatást,
maga marad, és pénzt keres, cserében mindössze annyit kérek, hogy időről-időre
lásson el információval, legyen a segítségemre a börtön irányításában.
- Hát, nem is tudom...
- Vegye fontolóra az ajánlatomat, és ha később, miután rendesen
megvacsorázott, még mindig távozni akar, gond nélkül elengedjük, és
időarányosan kifizetjük. Ha a pénzkereseti lehetőség miatt úgy dönt, hogy
marad, az őröket leállítom, de számítok az együttműködésére. Az eddigi
gondokat elfelejtjük, és tiszta lappal indítunk. Megegyeztünk?
- De szükségem...
Nem kell most eldöntenie. Az este folyamán gondolja át, amit mond- Inm. és
döntse el, mit tesz! Rendben?
I lát, jó - mondja Doug-8612 alig hallhatóan.
A rabot átkísérem a szomszéd szobába, Jaffe irodájába, ő majd intézkedik,
hogy az őrök vigyék vissza az udvarba. Jaffe-et tájékoztatom, hogy a rabunk
gondolkodási időt adtam, mert nem tudja eldönteni, elmegy-e, vagy itt murád.
A fausti alkut ott helyben rögtönöztem. Gonosz börtönigazgatóként vi- I M

fedtem, nem tanítványaira odafigyelő oktatóként, akinek hinni szeretem iniigam.

Börtönigazgatóként szeretném Doug-8612-t maradásra bírni, mert távozása rossz
hatással lenne rabtársaira, és úgy gondolom, együttműködésre kiülne bírni, ha az
őrök nem zaklatnák folyamatosan. Ám nem másra kér- Irm a zendülések
főszervezőjét, mint hogy bizonyos kedvezmények fejében legyen az
informátorom, azaz „vamzerkedjen”. Valódi fogvatartottak szemében a vamzer a
legalacsonyabb rendű állatfajta. A valódi börtönökben a be- migókat gyakran
magánzárkába teszik, ha kitudódik a személyük, máskülönben rabtársaik percek
alatt végeznének velük.
Később Carlo és én átmegyünk Ricky éttermébe, ahol egy tál lasagne mellet t
Carlo szórakoztató történeteit hallgatom, és igyekszem elhessegetni bör-
lónigazgató énem ronda képzetét.

Nincs kiszállás
I közben az udvarban Arnett és John Landry ismét felsorakoztatják a rabokat, léi
számellenőrzéssel kívánják zárni a hosszúra nyúlt napot. Stew-819 továbbra is a
gúnyolódásuk célpontja, mert nem hajlandó a többiekkel együtt vezényszóra
köszönetét mondani:
- Köszönjük a szép napot, felügyelő úr!
A bejárati ajtó csikordulva nyílik, a felsorakozott rabok megpillantják a bol
tönigazgatóval folytatott megbeszélésről visszatérő Doug-8612-t, aki elő- /el
esen közölte társaival, hogy részéről vége a játéknak, kiszáll, semmivel nem
lehet maradásra bírni. Most társai mellett elhaladva bemegy a kettes zárkába, es
az ágyra veti magát.
- Kifelé, 8612! Állj a falhoz! - adja ki a parancsot Arnett.
- Szopjál le! - hangzik a válasz.
- Kifelé, 8612!
- Szopjál le!
- Segítsen neki valaki! - utasít Arnett.
- Hol van a bilincs kulcsa, uram? - kérdi John Landry.
- Ha itt kell is maradnom, nem fogom tűrni ezt a basztatást! - kiabálja a zárkából
Doug-8612. Amikor kóvályogva kijön a cellából, rabtársait megpróbálja
felvilágosítani, mi is a helyzet valójában:
- Értitek, komolyan mondom, nem tudtam kiszállni! Beszéltem orvossal,
beszéltem ügyvéddel és...
Hangja akadozik, nem világos, mit akar mondani. Rabtársai kinevetik. A
parancsnak nem engedelmeskedik, nem áll a falhoz, hanem társai előtt állva
hadonászik, és ideges nyihogással szónoklatba fog:
- Nem tudtam kiszállni! Nem engedtek ki! Ti sem mehettek el innen!
A rabtársak zavartan vihorásznak. Az őrök figyelemre sem méltatják a
szónokló rabot, a bilincs kulcsát keresik, hallgatólagosan azt tervezik, hogy újra
a rab csuklójára kattintják, és visszatoloncolják a verembe, ha nem hagyja
sürgősen abba.
- Úgy érted, nem lehet szerződést bontani? - kérdi Doug-8612-től egyik társa.
- Hogyhogy nem lehet visszalépni? - kérdezi valaki kétségbeesetten, kérdését
senkinek sem címezve.
- Elég volt, nem beszélünk! Rengeteg időtök lesz még a haverotokkal csevegni -
utasítja rendre a rabokat Arnett.
Doug-8612 a társaság egyik tiszteletben álló vezéregyénisége, közlése lesújtó,
a rabok elszántsága és ellenállása megrendül. Glenn-3401 így számol be a
kijelentés hatásáról: „Azt mondta, nincs kiszállás. Olyan érzés volt, mintha
valóban rabok lennénk. Lehet, hogy csak Zimbardo kísérletében, és igaz, hogy
pénzt kapunk érte, de a francba is, mégiscsak rabok voltunk. Tényleg rabok
voltunk.”10
A legrosszabb forgatókönyv is megfordul a fejében: „Különösen rémisztő volt
a gondolat, hogy testünket-lelkünket két hétre eladtuk. Komolyan azt hittük,
hogy rabok vagyunk, hogy valóban vállalnunk kell a drasztikus fellépést és
annak minden következményét, különben nincs menekvés. Ismét kijönne értünk
a Palo Altó-i rendőrség? Vajon megkapjuk a pénzünket? Hogyan szerzem vissza
a pénztárcámat?”11
Egy másik rab, az őrökkel aznap folyamatosan összetűzésben álló Rich- 1037
számára is megdöbbentő a felismerés. A következőket jegyezte le: „Kiderült,
hogy nincs kiszállás. Úgy éreztem, tényleg börtönbe zártak. Leírhatatlan érzés
volt. Totálisan tehetetlennek éreztem magam. Teljesen kétségbeestem.”12
Doug-8612 nyilvánvalóan többszörös csapdahelyzetben találta magát.
Egyrészt szeretett volna a kemény fiú, a lázadók vezére szerepében fellépni,
másrészt el kívánta kerülni az őrök vegzatúráját, maradni akart, pénzt keresni, de
a besúgószerep nem tetszett neki. Valószínűleg kettős játszmára készült, félre
akart engem vezetni, csak éppen nem volt biztos benne, hogy valóban képes
ekkora átverésre. Ott helyben vissza kellett volna utasítania az ajánlatomat,
fontolóra sem venni a lehetőséget, hogy „vamzerolás” fejében kedvezményekhez
juthat. De nem ezt tette. Ha akkor határozottan kiáll távozási szándéka mellett,
nem lett volna más választásom, mint elengedni. Ugyanakkor elképzelhető, hogy
Carlo gunyoros, megszégyenítő kirohanása miatt nem
K/ívesen visszakozott volna a jelenlétében. Minden bizonnyal ezeket a
lehetséges dilemmákat akarta feloldani kijelentésével, hogy a hivatalos döntés
érlel mében nem távozhat, és ezzel a rendszerre hárította a felelősséget.
Nagyobb horderejű kijelentést nem is tehetett volna. Sok változás elindí- lója
ez a váratlan hír. A stanfordi börtönkísérlet ebben a pillanatban alakul át -
stanfordi börtönné. A kijelentés ráadásul nem föntről, a börtönszemély- /cltől,
hanem lentről, az egyik rabtól származik. A börtönlázadás hatására n/. őrök
másképp tekintenek a rabokra, veszélyesnek tartják őket. Az állí- lás, miszerint a
kísérletből senki sem szállhat ki, megváltoztatja szimulált börtönünk lakóinak a
helyzetét, és kényszerű rabságban kezdik érezni magukat.

A / ÉJSZAKÁS ŐRÖK VISSZATÉRNEK

Mintha a raboknak nem lenne elég bajuk, ismét munkába áll az éjszakás gár- du.
Hellmann és Burdán fel-alá járkálnak az udvaron, a nappalos őrök távozásira
várnak. Gumibotjukat pörgetik, bekiabálnak a kettes cellába, rendre in- llk
Doug-8612-t, az egyik rabot utasítják, hogy álljon el az ajtóból, és tűzoltó
készülékkel a kezükben fenyegetőznek, hogy a rabok arcába eresztik a
széndioxid-töltetet.
Az egyik rab Geoff Landryhez fordul:
- Felügyelő úr, lenne egy kérésem. Egyik társunknak ma van a születésnapja.
Elénekelhetnénk a „Boldog szülinapot”?
I .andrynek ideje sincs a válaszra, mert a háttérből Hellmann máris utasít:
- Majd elénekelhetitek a sorakozónál. Most vacsora van, hármasával asztalhoz!
A rabok egymás után az udvar közepén megterített asztalhoz ülnek, és
elfogyasztják szűkén mért vacsorájukat. Beszélni tilos.
Az éjszaka eseményeiről készített videofelvételek újranézésekor látom, hogy
Ihirdan behoz valakit. A rabot, aki szökni próbált, vigyázzállásban a folyosó
közepére állítja, éppen az étkezőasztal mögé. A rab szeme be van kötve. Geoff I
andry faggatni kezdi, hogyan sikerült neki eltávolítania a zárat, de ő nem
hajlandó elárulni. Amikor a szemkötőt eltávolítják a szökevény fejéről, Geoff
Lundry megfenyegeti:
Megemlegeted, amit kapsz, ha még egyszer hozzá mersz nyúlni a zárhoz,,
8612!
Doug-8612 volt az, aki szökést kísérelt meg! Landry a zárkájába taszigálja n
rabot, aki sűrű káromkodásba kezd, sokkal hangosabban, mint korábban.
- Szopjatok le! - visszhangzik az udvar. Hellmann megelégeli, és unott hangon
bekiabál a kettes cellába:
Ez a lemez nagyon ócska, 8612! Már nevetni sem tudunk rajta!
Az őrök az étkezőasztalhoz rontanak, mert Jerry-5486 zárkatársaival
beszélget, ami tilos.
- Hé, hé, hé! - üvölti Geoff Landry. - A vacsorát felsőbb utasításra nem vonhatjuk
meg tőletek, de úgy látom, eleget ettetek. Éhen már nem haltok! A vacsorát nem
vehetjük el, de a maradékot igen! - Majd kijelenti: - Mintha megfeledkeznétek
róla, hogy a kedvezményeket mi adjuk, és mi vesszük el! - Ezután emlékezteti a
rabokat a másnap esti láthatásra, ami természetesen elmaradhat, ha az őröknek
büntetést kell alkalmazniuk. Az evéssel elfoglalt rabok megjegyzik, hogy a
beszélőről nem feledkeztek meg, nagyon is készülnek rá.
Geoff Landry Doug-8612-t piszkálja, aki az étkezéshez levette a fejéről a
harisnyát, és nem hajlandó visszahúzni:
- Nem szeretnénk, ha megbetegednél, mert esetleg a hajadból valami az ételbe
hullik.
Doug-8612 reakciója különös, mintha kezdene elszakadni a valóságtól:
- Túl szoros, nem tudom felvenni. Megfájdul tőle a fejem. Mi? Tudom, hogy
fura. Ezért kell elmennem innen...
- Mért fájdulna meg a fejed?
- Tudom, hogy megfájdul.
Rich-1037-en levertség és egykedvűség vesz erőt. Üveges tekintettel,
monoton hangon beszél A zárka padlóján fekszik, folyamatosan köhög. A
börtönigazgatóval akar beszélni. (Beszélek is vele, miután megvacsoráztam.
Ellátom köhögéscsillapítóval, és közlöm vele, elmehet, ha úgy érzi, nem bírja
tovább, de hozzáfűzöm, hogy a dolgok jobbra fordulnának, ha ideje és energiája
javát nem emésztené fel a lázongás. ígéretet tesz, hogy visszafogja magát, és
jelzi, hogy jobban van.)
Az őrök ezután Paul-5704-re összpontosítanak, aki egyre határozottabban lép
fel, mintha a korábbi vezér, a lázongó Doug-8612 szerepét kívánná átvenni.
- Nincs kirobbanó jókedved, 5704! - szól Landry, miközben Hellmann
végighúzza gumibotját a zárka rácsán, csattogó-kereplő hangot keltve.
- Ez jól szól! Kipróbáljuk lámpaoltás után? - áll elő az ötlettel Burdán.
Paul-5704 megpróbál elsütni egy viccet, egyik-másik rabot megnevetteti,
de az őrök el sem mosolyodnak.
- Nagyon vicces! Nagyon! - jegyzi meg Landry. - Viccelődj csak! Remekül
szórakozunk. Legalább tíz éve nem hallottam ilyen gyermeteg viccet!
Az őrök kihúzzák magukat, és az egymagában, komótosan vacsorázó Doug-
8612 köré tornyosulnak, egyik kezük a csípőjükön, másik kezükben vészjóslóan
pörgetik a gumibotot.
- Nicsak, itt a nagy forradalmár, a hős ellenálló! - kiáltja Geoff Landry.
Doug-8612 felugrik az asztaltól, az udvar végében a falhoz fut, és letépi a
videokamerát eltakaró fekete vásznat Az őrök megragadják, és ismét a verembe
toloncolják.
- Bocs, fiúk - jegyzi meg gúnyosan Doug-8612.
- Sajnálod, mi!? Majd gondoskodunk róla, hogy igazi megbánást tanúsíts! - vág
vissza az egyik őr.
Amikor Hellmann és Burdán elkezdik az elkülönítő ajtaját gumibotjukkal
döngetni, Doug-8612 ordibál, hogy megsüketül, szétmegy a feje:
- A kurva életbe! Hagyjátok abba! Mindjárt megsüketülök!
- Legközelebb gondolkodj kicsit, mielőtt tombolni kezdesz! - oktatja ki Ibirdan.
- Na, menj a picsába, haver! Legközelebb az ajtókat is lekapom!
Az egyik rab érdeklődik, lesz-e este filmvetítés, az eredeti tervek részletes
ismertetésekor ugyanis említést tettünk róla. Az egyik őr megadja a választ:
- Ki tudja! Meglehet, soha nem lesz filmvetítés.
Az őrök hangosan megvitatják a berendezési tárgyak megrongálásának
következményeit. Hellmann előkeríti a házirendet, és fennhangon felolvassa n i
idevágó passzust. Az egyes zárka ajtófélfájának támaszkodik, kezében meg-
megpördíti a gumibotot. Önbizalma és tekintélye mintha minden lélegzetvé-
lellel erősödne. Hellmann közli társaival, hogy mozi helyett egyes raboknak
dolgozniuk kell, mások pihenőt kapnak.
- Kis figyelmet kérek! - szólal meg Hellmann. - Mindenki esti szórakozása ról
gondoskodni fogunk. A hármas cella pihenőt kap! Csinálhattok, amit akartok,
mert elmosogattatok, és minden munkát rendben elvégeztetek. Kettes cella!
Fejezzétek be a kiadott munkát! Egyes cella! Gyönyörű takaróink vannak a
számotokra, csak kicsit szúrósak! Mutassuk meg nekik, hadd lássák! I esz min
dolgoznotok az este, ha nem akartok tövisek közt aludni!
Hellmann átveszi Landrytől a gizgazokkal teleszórt takarókat.
- Hát nem csodaszép?! - folytatja a monológját. - Hölgyeim és uraim, te- k intsék
meg ezt a remek darabot! Nézzék ezt a takarót! Igazi remekmű! Egyénével
szedjétek ki a töviseket, mert különben ezeken fogtok aludni.
- Majd elalszunk a földön - jegyzi meg az egyik rab.
Ahogy tetszik, nekem mindegy - válaszol Landry.
 firdekes megfigyelni Geoff Landry ingadozását: hol a kemény, hol a jó
n/.indékú őr szerepét veszi fel. Még nem engedte át teljesen az irányítást Hell-
iii.mn nak, szeretne bizonyos mértékű hatalmat, ugyanakkor a rabokkal is együtt
érez, amire Hellmann szinte képtelen. (Egy későbbi beszélgetésben Ilin 4325,
akinek kitűnő meglátásai vannak, Hellmannt rosszindulatúnak nevezi, és a „John
Wayne” gúnynévvel illeti. Véleménye szerint a Landry fivérek „/<> őrök”, és a
legtöbb rab úgy ítéli meg, hogy Geoff Landry gyakrabban volt jií őr, mint rossz.)
A hármas zárkából valaki megkérdi, kaphatnának-e könyveket. Hellmann
lnv.isolja, hogy esti olvasmányként adjanak nekik „egy-egy példányt a házi-
iriulből”. Előbb viszont újabb létszámellenőrzés következik:
- Ma nem lehet bakizni, értitek?! 2093 kezdi. Szépen sorjában, csak hogy kicsit
gyakoroljunk!
Burdán nem hagyja ki a szereplési lehetőséget. A felsorakozott rabokhoz lép,
és a képükbe mondja:
- Nem így tanítottuk nektek. Hangosan, érthetően, pattogósán! 5704, nem vagy
valami gyors. Kezdheted a fekvőzést!
Az őrök egyre kevésbé mérlegelnek, a büntetést kezdik ok nélkül kiróni. Paul-
5704 tiltakozik:
- Nem fekvőzök!
Burdán erővel kényszeríti. A rab fekvőtámaszba ereszkedik, de nem elég
mélyre.
- Lejjebb, mélyebbre! - Burdán gumibotjával böködi a rab hátát.
- Ne lökdöss!
- Hogy érted azt, hogy ne lökdösselek? - értetlenkedik Burdán.
- Ügy, hogy ne lökdöss!
- Ne dumálj, hanem nyomjad! - utasít Burdán. - Elég, állj vissza a sorba!
Az előző naphoz képest Burdannek határozottan megjött a hangja, sokkal
aktívabban lép fel, de egyértelműen Hellmann az „alfahím”. Valahányszor
Burdán és Hellmann lendületes kettőst alkot, Geoff Landry a háttérbe húzódik,
vagy egyszerűen távozik az udvarból.
Látszólag minden ok nélkül a legjobb magaviseletű rab, Őrmester is
fekvőtámaszokat és felüléseket kap büntetésből.
- Szépen csinálja! Látjátok, hogy kell? Ma tele van energiával! - kommentálja
Hellmann, aztán Glenn-3401-hez fordul: - Mosolyogsz? Min mosolyogsz?
- Mosolyogni van kedved? Mi olyan mulatságos, 3401? Akarsz aludni ma éjjel?
- tromfol Burdán.
- Ki engedte meg, hogy mosolyogjatok?! Nem bulizni vagytok itt! Még egyszer
meglátom, iszonyú sok felülést kaptok! - biztosítja őket Hellmann.
Hellmann nem hagyhatja ki a helyzetet, és viccet mesél Burdannek:
- Se keze, se lába, mégis ott van a kocsmában. Ki az?... Törzsvendég!
A két őr jót derül, de a rabok nem nevetnek.
- Nem tetszik nekik a vicced - cukkolja Burdán.
- Tetszett a viccem, 5486?
- Nem igazán- vallja be őszintén Jerry-5486.
- Kilépni a sorból! Tíz fekvőtámasz, mert nem tetszett a vicc, és még öt, mert
mosolyogtál. Az annyi mint tizenöt.
Hellmann nem bír leállni. A rabokat arccal a fal felé állítja, majd hátra- arcot
vezényel, és megmutatja, milyen az „egykarú cerkaárus”. Egyik kezét a
nadrágjába csúsztatja, ujját az ágyékához helyezi, mintha erekciója volna.
Nevetni továbbra is tilos. Akadnak, akik mégis elnevetik magukat, büntetésből
természetesen fekvőtámaszt és felülést végeztetnek velük. Glenn-3401 közli,
hogy egyáltalán nem találta humorosnak. Őt őszinteségéért büntetik fekvőtá-
inasszal. Ezután elénekeltetik a rabokkal az azonosító számokat. Hellmann
megkérdi Őrmester-2093-tól, hogy éneklésnek nevezné-e azt, amit produkáltak.
- Nekem úgy hangzott, felügyelő úr.
Hellmann tíz fekvőtámaszra ítéli, amiért ellenkezni mert vele. Őrmester nem
várt kérdést tesz fel:
- Nem nyomhatnék többet, uram?
- Csinálj még tízet!
- Ne inkább annyit, amennyitől összeesem? - teszi fel a még provokatívabb
kérdést Őrmester.
- De, nyugodtan.
Hellmann és Burdán nem tudja, hogyan reagáljon a gúnyolódásra. A rabié
rsak aggódva összenéznek, nem szeretnék, ha az önként vállalt büntetéssel
Őrmester tőlük is megkövetelhető új elvárások bevezetésére késztetné az őrökéi.
Nagyon rossz ötletnek tartják Őrmester provokációját.
Amikor a raboknak ismét bonyolult matematikai művelettel kell azonosító
számukat sorolni, Burdán csúfondárosan megjegyzi:
- Az olyan iskolázott fiúknak, mint ti is vagytok, ez nem okozhat nehézséget.
Noha Burdán maga is főiskolai hallgató, megjegyzésével bizonyos értelemben
a konzervatívok akkori szóhasználatára hajaz, akik szívesen alkalmazik a
„nyamvadt, sznob entellektüel” fordulatot, valahányszor diplomásokra utaltak.
A raboknak felteszik a kérdést, hogy szeretnék-e visszakapni ágyukat és in
karójukat. Szeretnék.
- És mivel érdemeltétek ki, hogy visszakapjátok? - érdeklődik Hellmann.
Kiszedtük a takaróból a toklászokat - feleli az egyik rab.
I Iellmann közli velük, hogy azok nem „toklászok”, hanem „tövisek”. Egy-
n/erű példa arra, hogyan határozza meg a hatalom a nyelvhasználatot, és az
hogyan teremt valóságot. Miután a rabok készek tövisnek nevezni azt, amit el-
liívolítottak, Burdán elrendeli a takarók és párnák visszaadását. Hozza is őket i
11-1110300 a hóna alatt, és Paul-5704 kivételével mindenkinek kiosztja. A rablói
megkérdi, miért késlekedett a munkával, majd folytatja:
- Szeretnél párnán aludni? Mért adnám oda, amikor nem akaródzott a munka?
- Mert jó a karmám - válaszolja pimaszkodva Paul-5704.
- Ismét felteszem a kérdést: mért adnám vissza a párnád?
- Mert kérem, hogy adja vissza a felügyelő úr.
- A többiekhez képest te tíz perccel később láttál munkához - jegyzi meg I U
llmann. - Még egyszer elő ne forduljon, hogy húzod az időt!
A rab helyteleníthető viselkedése ellenére Hellmann végül megenyhül, és
visszaadja a párnát.
Burdán nem akar a háttérbe szorulni, ezért utasítja a rabot:
- Köszönd meg szépen!
- Köszönöm.
- Na, még egyszer! Köszönd meg a felügyelő úr kedvességét!
A párnáért való esdekléssel Hellmann ügyesen elhatárolja lázongó társaitól a
rabot. A rabok szolidaritásán mintha felülkerekedne az önző egyéni érdek.

Boldog születésnapot!
Jerry-5486 emlékezteti az őröket, hogy a „Boldog szülinapot!” még nem
énekelték el. Különös kérés ez, hiszen a rabok holtfáradtak, és az őrök épp
takaródét fújnának. Talán a külvilágban megszokott gesztusokhoz való
ragaszkodásuk jele, vagy az abnormálishoz vészesen közelítő állapotok
rendezésére tett kísérlet.
- Felügyelő úr, 5486 kéréssel állt elő. El akarja elénekelni a „Boldog
szülinapot!”- tájékoztatja Burdán Hellmannt.
- Születésnapod van, és nem dolgoztál! - méltatlankodik Hellmann, amikor
kiderül, hogy az ünnepelt Paul-5704.
- A születésnapján nem szokott dolgozni az ember - válaszolja a rab. Az őrök
egyesével megkérdezik a felsorakozott raboktól, akarnak-e énekelni. A rabok
egytől-egyig úgy gondolják, illendő elénekelni a születésnapi köszöntőt. Hubbie-
7258 kapja a parancsot, hogy legyen az előénekes - végre valami, ami nem
kellemetlen a fülnek. Először többféleképpen szólítják az ünnepeltet - van, aki a
„bajtárs” megszólítással él, van, aki az azonosító számot énekli. Hellmann és
Burdán üvölt.
- Az úriember neve 5704! - emlékeztet Burdán. - És magasabban kezdjétek!
Hellmann elismerően nyilatkozik Hubbie-7258 énektudásáról.
- Indíts szvingesen, utána folytasd normál ritmussal - fitogtatja zenei
műveltségét. Ezután hagyományosabb előadásmódban kéri, de nem elégedett: -
Kicsit lelkesebben! Az embernek évente egyszer van születésnapja!
A rabok törekvése a rutin felborítására és pozitív érzések kifejezésére a
dominancia és alávetettség megismerésének forrása lett.

Végső összeomlás és szabadulás

Lámpaoltás, és Doug-8612 végre - ki tudja, hányadik alkalommal - kikerül az
elkülönítőbői. Magánkívül van:
- Jézus Mária! Mindjárt bekrepálok! Értitek?
Sérelmeit dühödten, zavarosan üvöltözve adja elő, amikor másodszor fogadja
őt Jaífe:
- El akarok menni! Elcseszett egy hely! Nem bírok ki még egy éjszakát!
Belepusztulok! Ügyvéddel akarok beszélni! Jogom van ügyvédhez, nem?
f
Anyámmal akarok beszélni! - Tombolva arra hivatkozik, hogy az egész
csak kísérlet: - Ne szórakozzatok az én fejemmel! Begolyózok! Ez egy
kísérlet! Nem rabszolgának jöttem! Nincs jogotok szétkúrni az agyamat! -
Fenyegetőzik, hogy bármire képes, csak kijuthasson, akár az ereit is
felvágja. - Bármire képes vagyok! Ki akarok jutni! Szétverem az összes
kamerátok! Megtámadom n z őröket!
Jaflfe mindent megtesz a megnyugtatására, de Doug-8612 csak nem
csillapodik le, torkaszakadtából üvölt tovább. Jaffe megígéri neki, hogy
hívatja egy ik szaktanácsadónkat, aki a rab kérését komolyan mérlegelni
fogja.
Kis idő múlva a kései vacsorájáról visszatérő Craig Haney meghallgatja a
jelenetről készült hangfelvételt, elbeszélget a rabbal, mert el akarja dönteni,
hogy érzelmi kimerültsége indokolttá teszi-e Doug-8612 haladéktalan
szabadon bocsátását. Mindannyian bizonytalanok voltunk, nem tudtuk
eldönteni, mennyire hitelesek Doug-8612 reakciói, nem zárhattuk ki, hogy
állapotát N/ínleli. Előéletéről a rendelkezésünkre álló háttér-információból
az derült ki, hogy egy évvel korábban az egyetemen a háborúellenes
aktivisták egyik vezetője volt. Lehetséges, hogy alig harminchat óra alatt
valóban összeroppan?
Ahogy arról utóbb maga is beszámol, Doug-8612 valóban rossz
idegállapotban volt: „Nem tudtam eldönteni, hogy valóban a börtön
borított-e ki, vagy reakcióimmal saját magamat hergeltem fel [szándékosan]
”
Craig Haney utólagos elemzésében érzékletesen leírja, milyen nehéz
feladat volt egyedül - én éppen vacsoráztam - döntést hoznia:
Utólag visszatekintve könnyű feladatnak tűnik, akkor mégis váratlanul
szakadt rám. A projekt rengeteg időt, energiát és pénzt emésztett fel, és
tudtam, hogy gondosan kidolgozott és felépített kísérletünk kudarcba
fulladhat, ha valakit idő előtt elengedünk. Egyikünk sem számolt ilyen
esemény- nyel, így nem volt tartaléktervünk erre az eshetőségre. De ez a
fiatalember rövid fogva tartása ellenére határozottan zavart lelkiállapotba
került, rosszabb állapotban volt, mint amilyennel bárki esetében
számoltunk, mire a második hét végére ér a börtönkísérlet. A kísérlet
szempontjait félretéve, einberbaráti döntést hoztam, amikor úgy határoztam,
hogy a 8612-est szabadon kell engednünk.13
I iáig értesítette Doug-8612 barátnőjét, aki azonnal érte jött, és elvitte. Craig
meghagyta nekik, hogy ha állapota nem javul, másnap reggel keressék fel a
Mn n lord Egyetem orvosi rendelőjét. Az ott dolgozó munkatársakkal
megállapít h unk, hogy a kísérleti személyeket hozzájuk irányítj uk, ha
bármi történne.
Szerencsére mind emberi, mind jogi szempontból helyes döntést hozott l
iáig. Azért is helyesen döntött, mert a kísérletben részt vevőket megóvta
mindazon negatív hatásoktól, amelyeket Doug-8612 zavart lelkiállapota
idézheted volna elő. Amikor Curt és én tudomást szereztünk Craig
döntéséről,

91
szkeptikusan reagáltunk, azt hittük, Doug-8612 színészkedésével átverte.
Miután minden rendelkezésünkre álló információt alaposan megvitattunk,
beláttuk, helyesen cselekedett, amikor elengedte. Ugyanakkor magyarázatot
kellett találnunk arra, hogy ez a szélsőséges reakció miért következett be
ilyen váratlanul, a kéthetesre tervezett kaland legelején. Az elvégzett
személyiség- tesztekben semmi sem utalt lelki labilitásra, Doug-8612
érzelmi kimerülését mégis túlzottan érzékeny személyiségének és a
szimulált börtönkörülményekre adott heves reagálásának tudtuk be. Craig,
Curt és jómagam közösen arra a következtetésre jutottunk, hogy minden
bizonnyal hiba csúszott a kísérleti alanyok kiválasztásának a folyamatába,
ha nem akadt fenn a szűrőn valaki, aki ennyire „sérülékeny”. Gondolják
csak végig következtetésünk jelentőségét! Kísérletünk célja nem más volt,
mint annak bemutatása, miként írhatja felül a helyzet meghatározó ereje a
diszpozíciós adottságokat, és ennek ellenére diszpozíciós okokkal
magyaráztuk a történteket.
Utólagos elemzésében Craig helyesen mutat rá téves okoskodásunkra:
„Csak később ébredtünk a nyilvánvaló ellentmondás tudatára, arra, hogy a
helyzet hatalmának legelső, valóban váratlan és rendkívüli
megnyilvánulását azonnal »diszpozíciós okokkal« magyaráztuk. Pontosan
abból a gondolkodási sémából nem tudtunk kitörni, amelyet kísérletünkkel
bírálni kívántunk.” 14 Doug-8612 rejtett motivációjára nem derült fény.
Nem tudtuk, valóban el- veszítette-e az önkontrollt, s valóban túlzott
stresszreakcióban szenvedett-e. Ha igen, akkor szabadon bocsátása
természetesen indokolt volt. Ugyanakkor azt sem zárhattuk ki, hogy eleinte
„őrültnek” tettette magát, annak tudatában, hogy hajói színészkedik,
kénytelenek leszünk elengedni. Elképzelhető, hogy hatásos színlelésével
saját maga számításait húzta keresztül, amikor átmenetileg „megőrült”.
Utólagos beszámolójából sem érthető meg jobban a reakciója, sőt
megértése tovább bonyolódik: „Eljöttem, pedig maradnom kellett volna.
Rosszul tettem. A forradalom sem lesz merő szórakozás, ezt tudatosítanom
kell magamban. Maradnom kellett volna, mert ezek a fasiszták még a végén
azt képzelik, hogy a vezetők [a forradalom vezetői] megfutamodnak, ha
eldurvul a helyzet, hogy csak a manipuláció megy nekik. Harcolnom kellett
volna az igazságért, a saját érdekeimre gondolnom sem lett volna szabad.”is
 Nem sokkal Doug távozása után az egyik őr kihallgatta, amint
a kettes zárkában arról beszélgetnek, hogy másnap Doug néhány
ismerősével visz- szajön, szétverik a börtönünket, és kiszabadítják a
rabokat. Elég alaptalan híresztelésnek tartottam mindaddig, mígnem az
egyik őr másnap azt nem jelentette, hogy reggel látták a volt rabot a
pszichológia tanszék folyosóján. Az őröknek meghagytam, fogják el, és
hozzák vissza a börtönbe, mert valószínűleg indokolatlanul engedtük
szabadon: nem beteg, átvert minket. Úgy éreztem, külső támadásra kell
számítanunk. Hogyan kerülhető el az erőszakos összetűzés? Hogyan tudjuk
börtönünk működését biztosítani - és a kísérletünket folytatni?
K EDD: DUPLA GOND

Üveges tekintetű, megviselt rabok. Kicsinyke börtönünk kezd bűzleni, mint

ii lórii vécé a New York-i metróállomásokon. Ügy tűnik, az őrök
megállapodtak, hogy a mellékhelyiség használatát ki kell érdemelni,
lámpaoltás után pedig soha nem engedélyezik. Éjszaka a rabok kénytelenek
a zárkában elhelyezett vödörbe végezni a dolgukat, az őrök rendszerint
reggelig nem adnak engedélyt a kiürítésére. A rabok vehemensen
tiltakoznak ez ellen. Doug-8612 előző est i összeomlása mély nyomot hagy,
egyesek panaszkodnak, hogy nem bír- jiik tovább - legalábbis ez hallható ki
a bepoloskázott zárkákban zajló beszélgetésekből.
Ennél szebb képet kell mutatnunk ma este, amikor szülők, barátok és ba-
i ál nők látogatása várható. Ha én szülő lennék, és a gyerekemen a
kimerültség, ti stressz nyilvánvaló jeleit venném észre, egy percnél sem
hagynám tovább Ilyen körülmények között. A hozzátartozók tiltakozása
reális lehetőség, ám *okkal égetőbb feladat a híresztelésekből megneszelt
külső támadás elhárítása.
I )oug-8612 és segítői bármikor akcióba léphetnek, akár láthatás alatt is, ami
kész katasztrófa lenne.
A reggeles gárda hajnali kettőkor munkába áll. Az éjszakás trió még nem
ment haza, mind a hat őr az udvarban gyülekezik, miután a körletükben
megbeszélték, hogy a további lázongások elfojtására az eddigieknél
szigorúbb intézkedéseket vezetnek be.
A hogy így egybegyűlve elnézem őket, világossá válik, hogy a termet
igenis sz.unit. Az egyik legmagasabb őr, Hellmann az éjszakások
vezéregyénisége, a másik Vandy, aki a reggeles őrök között igyekszik
vezető pozícióba kerülni. a harmadik Arnett, a nappalosok főudvarmestere.
Burdán és Ceros, a két legalacsonyabb őr egyértelműen a vezéregyéniségek
kiszolgálója. Mindketten •/eretnek parancsolgatni, élőszóban meglehetősen
agresszívak - folyamatomul a rabok arcába üvöltenek -, és a többi őrnél
határozottan gyakrabban kendnek a rabokkal fizikai kontaktusba. A rabokat
lökdösik és bökdösik, olykor I. leméinek valakit a sorból, a nehezen
kezelhető személyeket ők taszigálják az
II k ii lönítőbe. Alkalomadtán elbuktatják a rabokat a lépcsőn, amikor az
illem- in ly re kísérik őket, és előfordul, hogy a rabokat túl közel szorítják a
piszoár- Ini/. Egyértelműen élvezik, hogy van náluk gumibot, azt
folyamatosan mellkasuk előtt tartják, ajtót, asztalt döngetnek vele,
végighúzzák a rácson, jelenlé- iiiket így hozzák zajosan mindenki
tudomására. Egyes elemzők valószínűleg n / / a I állnának elő, hogy a
gumibottal alacsony termetüket igyekeznek kom-
penzálni. Akármilyen lélektani dinamizmus érhető is tetten, általában ők
bánnak a legdurvábban a rabokkal.
A szintén alacsonyabb termetű Márkus és Varnish viszonylag passzívan
viselkedik, a többieknél jóval csendesebbek, nem sokat beszélnek. A
körletparancsnoktól kértem, követeljen tőlük határozottabb fellépést.
Érdekes páros a két Landry fivér. GeofFLandry kicsit magasabb, mint
Hellmann, és versenybe is száll vele az éjszakások irányításáért, ám
kevésbé ötletes, nem tud olyan agyafúrt feladatokat kieszelni, mint a
bimbódzó „John Wayne”. Geoff Landry időnként előtérbe helyezi magát,
irányít, parancsot oszt, ugyanakkor bizonytalankodik, minduntalan
visszahúzódik. Hasonló ingadozás más őröknél nem figyelhető meg. Kedd
hajnalban nincs nála gumibot, később foncsörozott napszemüvegét is
leveszi - ami a kísérlet szabályai értelmében tilos. John, a testvére, aki
alacsonyabb nála, durván, de az „előírásoknak megfelelően” kezeli a
rabokat. Nem esik túlzásba, nem olyan agresszív, mint Arnett, akit
határozott, gyakorlatias utasításaival szinte mindig támogat.
A rabok magassága megközelítőleg azonos, 175-180 centi. Kivétel
Glenn- 3401, aki jó, ha van 160 centi, és Paul-5704, aki a maga majdnem
190 centijével a legmagasabb. Érdekes módon a rabok körében Paul-5704
egyre inkább vezető pozíciót vív ki magának. Az utóbbi időben
magabiztosabbnak tűnik, az őrökkel szemben határozottabban ellenszegül.
Rabtársai észreveszik a változást, amit az is bizonyít, hogy őt választják
meg a panaszbizottság vezetőjének, és megbízzák, hogy sérelmeik
orvoslása ügyében tárgyaljon velem.

Új SZABÁLYOK, RÉGI MÓDSZEREK

Hajnali fél háromkor az udvar kissé túlzsúfolt. Hat őr és hét rab készülődik
az újabb létszámellenőrzésre. Nincs különösebb indoka, miért maradnak az
éjszakások, maguk döntöttek úgy, hogy egyelőre nem mennek haza. Talán
azt szeretnék ellesni, hogyan végzik munkájukat őrtársaik a reggeli
szolgálatban. Doug-8612 távozott, rajta kívül egyvalaki hiányzik. Vandy
kiráncigálja az álmos, kelletlen Stew-819-et a kettes zárkából, és beállítja a
sorba. Az őröknek szemet szúr, hogy némelyik rab nem visel a fején
harisnyát, noha kötelező volna.
- Legfőbb ideje, hogy ismét létszámellenőrzést tartsunk. Mit szóltok hozzá?
- kérdi Vandy.
- Remek, felügyelő úr! - válaszolja az egyik rab.
- Mit szólnak hozzá a többiek?
- Csodálatos, felügyelő úr - válaszolja Őrmester.
- Gyerünk! Hadd halljam mindenki véleményét! Ne az orrotok alatt!
Hangosabban!
- Igazán remek, felügyelő úr!
- Hangosabban! Minek van itt az ideje?
- A létszámellenőrzésnek, felügyelő úr - válaszol valaki alig hallhatóan.1
A rabokat felsorakoztatják, kéz a falon, láb terpeszben. A számolás
gyatrán
megy hajnalban, alig pár óra alvás után.
Nincs is szolgálatban Burdán, aki folyamatosan akadékoskodik,
utasításokat ad, és gumibotját pörgetve peckesen lépked fel-alá. Időnkét
kiemel egy-egy i abot a sorból.
- Na, fiatalember, nyomj le a kedvemért néhány fekvőtámaszt!
- Jól van, fiúk! Mondjátok egymás után a számotokat! De visszafelé! - adja
ki a parancsot Varnish, aki első ízben hallatja a hangját. Mintha magabizto-
Nabhnak érezné magát most, amikor sok őr van jelen.
- Hé, álljunk csak meg! - száll be a játékba Geoff Landry. - Ez a fickó nem
tudja visszafelé a rabszámát! Nem így van, 7258?!
Vajon miért aktivizálja magát Geoff, amikor nincs is szolgálatban?
Zsebre dugott kézzel járkál fel-alá, nem úgy, mint egy börtönőr, inkább,
mint egy szenvtelen turista. A hosszú, fárasztó éjszakai szolgálat után
minek lófrál még mindig itt az éjszakás gárda teljes létszámban? Jelenlétük
zavaró, bizonytalanságot okoz: tulajdonképpen kinek van joga parancsot
adni? A létszámellenőrzés a megszokott módon zajlik: azonosító számok
kettesével és visszafelé, kántálva és énekelve. Hellmann úgy érzi,
mindehhez nincs mit hozzátennie, egy szót írni szól, kicsit nézelődik, aztán
kimegy.
I .lismétlik a házirendet, majd el is énekelik. A szabályok felolvasásakor
Vandy a rabokat buzdítja: frissebben, hangosabban, gyorsabban! Az
elcsigázott rabok engedelmeskednek, de összevissza kántálnak. A
házirendet az őr ok új szabályokkal egészítik ki:
- A fogvatartottak kötelesek minden tevékenységben részt venni. Ez
különösen érvényes a létszámellenőrzésekre!
- Beágyazni kötelező, a rabok kötelesek minden személyes holmit rendezel
len tárolni.
- A padlót ragyogóan tisztán kell tartani.
- Tilos az ajtókat, az ablakokat, a falakat és a mennyezetet, illetve a börtön
bármely berendezési tárgyát elmozdítani, megbontani, illetve megrongálni.
Varnish gondoskodik róla, hogy a rabok mind stílus, mind tartalom
tekintetében tökéletesen elsajátítsák a rendszabályokat. Ha kelletlenül
végzik a feladatot , egyszerűen addig tesz fel kérdéseket, míg fásultan nem
citálják a szabályt:
- A fogvatartottaknak tilos a fényforrások működtetése! - mondja Varnish.
- A fogvatartottaknak tilos a fényforrások működtetése! - ismétlik a rabok.
- Mikor működtethetik a világítást a rabok? - kérdi Varnish.
Soha - válaszolják a rabok (immár tökéletes összhangban).
A rabok fáradtak, de az előző napi drillhez képest hangosabban, tempó-
Kuhban válaszolnak.
Ezúttal Varnish lép elő vezetővé, ő irányítja a szabályok biflázását,
követ- lu-zi tesen sulykolja őket, hatalmi fölényét éreztetve, lekezelően
bánik a rabok- kai. A következő szabályt nyilvánvalóan a nikotinéhségtől
szenvedő Paul- 5704-nek címezi.
- A dohányzás kedvezmény - citálja Varnish.
- A dohányzás kedvezmény - ismétlik a rabok.
- Mi a dohányzás?
- Kedvezmény.
- Ki kaphat kedvezményt?
- Aki kiérdemli.
- Dohányozni kizárólag étkezések után szabad, illetve ha az őrök saját
belátásuk szerint engedélyezik - pontosít Varnish, és utasít: - Ne olyan
fahangon, magasabban énekeljetek!
A rabok engedelmesen magasabb regiszterben ismétlik a szavakat.
- Cseppet mélyebbről indítsatok! Ha túl magasan kezditek, nincs hová
felvinni a hangotokat.
A raboknak egyre magasabb hangon kell énekelniük. Vandy bemutatja,
hogy kell.
- Ez az, csodálatos! - dicséri Varnish.
Varnish egyik kezében papír, amelyről a rendszabályokat olvassa föl,
másik kezében gumibot Míg Varnish a házirend betanításával van
elfoglalva, Vandy, Ceros és Burdán körülnéznek a zárkákban, a rabok körül
jönnek-mennek, keresik a bilincs kulcsát, és ellenőrzik, nem találnak-e
valamit, ami fegyverként használható, vagy bármit, ami gyanús.
Ceros utasítja Őrmestert, hogy lépjen a szemközti falhoz, kezek a falon,
lábak terpeszben, majd beköti a szemét. Ceros a maga és a rab csuklóját
összebilincseli, és felszólítja a rabot, hogy hozza a küblit, indulnak a
mellékhelyiségbe kiüríteni.
- Kinek áll jogában mindennemű parancsot felülbírálni? - teszi fel az
ellenőrző kérdést Varnish.
- A börtön igazgatójának - hangzik a rabok válasza.
Az én feladatom a hajnal főbb eseményeiről videofelvételt készíteni, míg
Curt és Craig alszik egyet. Különös érzés azt hallani, hogy az én parancsom
megfellebbezhetetlen. „Másik életemben” soha nem szoktam másoknak
parancsot adni, ha valamire szükségem van, kérés vagy javaslat formájában
állok elő vele.
Varnish tovább drillezik a rabokkal: mit von maga után, ha bármelyik
rendszabályt megszegik? Büntetést - énekelik kényszerűen. Nevetséges és
megalázó, amint legmagasabb énekhangjukon kell újra és újra
elismételniük a rettegett szót.
Majdnem negyven perce tart az előadás, a rabok egyre nehezebben
tartják magukat: begörcsöl a lábuk, fáj a hátuk, de senki sem panaszkodik.
Burdán hátraarcot vezényel, az öltözékük ellenőrzése következik.
Vandy kérdőre vonja Rich-1037-et, amiért nem viseli a harisnya-sapkát.
- Az egyik őr elvette, uram.
- Én nem tudok róla, hogy bármelyik felügyelő úr elvette volna. Azt álhitül,
hogy a felügyelőknek fogalmuk sincs róla, mi zajlik itt valójában?
- Nem, nem állítom, felügyelő úr.
- Tehát elveszítetted a fejfedőd.
- Igen, elveszítettem, felügyelő úr.
- Tizenöt fekvőtámasz!
- Hangosan számoljam?
Vandy bejelenti, hogy Glenn-3401 nem érzi jól magát.
- Nem szeretjük a beteg rabokat - közli Varnish. - Csináljon húsz felülést,
iiltól meggyógyul! - Szimulánsnak nevezi, és elkobozza a párnáját.
- Jól van! Mindenki, akin van sapka, menjen vissza a zárkájába! Leülhettek
az ágyra, de lefeküdni tilos. Apropó, ágyazzatok be rendesen, feszüljön a
takaró!
Kzután Varnish fekvőtámaszra ítéli a három fedetlen fejű rabot. Leugrik
a/ asztalról, ahol eddig ült, és a nagyobb nyomaték kedvéért gumibotjával
jól otlavág az asztallapra.
- Fel! Le! - vezényli a büntetésüket végző raboknak. Paul-5704 abbahagyja,
11 ll a kozik, nem bírja tovább. Varnish engedékeny hangulatban van, a
rabokat Msorakoztatja.
Jól van! Mindenki az ágya mellett áll addig, amíg nem találtok három
loklödőt! Ha nincs meg, tegyetek törülközőt a fejetekre!
Milyen napunk van, 819?
Csodálatos, felügyelő úr!
- Na, ágyazzatok be, szabályosan, ahogy kell, azután leülhettek.
 Az éjszakások már távoztak, csak a váltás van jelen és Morison, a
tartalékos Őr, aki mindeddig az önkényeskedés csendes szemlélője volt.
Most megengedi íi lakoknak, hogy lefeküdjenek, akik azonnal le is dőlnek,
és szinte azonnal rl nyomja őket az álom.
Vagy egy óra múlva benéz Jaffe, a körletparancsnok. Nagyon kicsípte
maciit, I weedzakót és nyakkendőt visel. Mintha minden nappal magasabb
lenne, vagy jobban kihúzza magát, egyenesebben jár, mint ahogy emlékeim
szerint régen tette.
- Figyelem, figyelem! - adja meg a hangot. - A rabok megfelelő öltözékben
kora kozzanak fel az udvarban további ellenőrzés céljából!
Az őrök a rabokat felébresztik a kettes és a hármas cellában, és az
udvarra lessékelik őket. Ismét rövidre szabott pihenő jutott nekik.
A kettes és a hármas zárka lakói kikászálódnak. Stew-819 megtalálta a
sap- i<tifal, Rich-1037 turbánszerűen feltekert törülközőt visel, míg Paul-
5704 ken- dőszerűen kötötte a fejére, kilóg alóla hosszú fekete haja.
- Hogy aludtunk? - érdeklődik Varnish Őrmestertől.
Csodásán, felügyelő úr!
- Jól - válaszol ugyanerre a kérdésre szűkszavúan Paul-5704. Varnish arccal
a fal felé állítja, míg őrtársa az egyik alapvető szabályt citálja:
- A fogvatartottak kötelesek az őröket „felügyelő úrnak” szólítani.
Paul-5704 fekvőtámasszal fizet az átlátszó hazugságot tetéző
tiszteletlenségért.
A körletparancsnok kimért léptekkel elhalad a felsorakozott rabok előtt,
akár egy tábornok a katonai szemlén:
- Ennek a fogvatartottnak gondja van a hajával, és úgy tűnik, az azono- sitó
számával is. Azonnal gondoskodjanak a rabszám pótlásáról! - Parancsba
adja, hogy az azonosító számot vagy varrják vissza, vagy filctollal írják az
ingre.- Ennek a fogvatartottnak kilóg a haja a törülköző alól. - Továbbhalad,
sorra szemügyre veszi a problémás rabokat, az őröket intézkedésre szólítja
fel.
- Este beszélő. A látogatóknak meg kell mutatnunk, milyen remekül néznek
ki intézményünk lakói. Jól mondom? A 819-es fogvatartott tanulja meg,
hogyan kell a harisnyát rendesen a hajára húznia. Javaslom továbbá, hogy
valamikor a közeljövőben a 3401-es és az 5704-es fogvatartottak tanulják
meg úgy a fejükre tenni a törülközőt, ahogyan a 1037-es jelenleg viseli.
Most mindenki vonuljon a zárkájába!
A rabok visszamennek aludni, de hamarosan kelhetnek újra, itt a reggeli
ideje. Új nap indul, munkába áll a nappalos csapat: Arnett, John Landry és
Márkus. A létszámellenőrzésnél új módszert vezetnek be, a raboknak pom-
ponlány stílusban kell bekiabálniuk a számukat. A rabok egyesével kilépnek
a sorból, és buzdítóan, mint a pomponlányok a meccseken, előadják a
rabszámukat. Ha a sor végére érnek, a produkció kezdődik elölről...
Annak ellenére, hogy csak három napja csöppentek ebbe a bizarr
helyzetbe, az őröket alakító fiatalemberek túl komolyan veszik a
szerepüket. Szolgálati naplóbejegyzéseikből, a kísérlet után írt
jegyzeteikből és személyes reflexiójukból egyértelműen kiderül, hogy az
igazi őrök egy részére jellemző ellenséges, negatív hozzáállást és
gondolkodásmódot máris magukévá tették.
Ceros büszke arra, ahogy az őrök „ma ráéreztek a dologra”, mondván:
„Összeszedettebbek voltunk, és kitűnő eredményeket értünk el a rabokkal.”
Ennek ellenére aggodalmának is hangot ad: „Hallgatásuk akár megtévesztés
is lehet, elképzelhető, hogy szökésre készülnek.”2
Varnish leírja, hogy eleinte viszolygott az őrszereptől. Ez olyannyira
nyilvánvaló volt, hogy a körletparancsnok határozottabb fellépést kért tőle.
„A második nap végül elhatároztam, hogy szigorúbb fellépésre
kényszerítem magamat. Szándékosan félreraktam minden érzelmet,
együttérzést és tiszteletet, amit a rabok iránt éreztem. Tőlem telhetőén
igyekeztem verbálisán ridegen és keményen bánni velük, nem mutattam ki
velük szemben semmiféle érzést, se haragot, se elkeseredést, így nem
találhattak fogást rajtam.” Az őrökkel mint csoporttal való azonosulása
megerősödött: „Az őrökre olyan csoportként kezd-
Inn gondolni, amelyik csupa jó fejből áll, akiket azzal a feladattal bíztak
meg, hogy tartsanak rendet bizonyos személyek - a rabok - között, akik
mások bizalmára és együttérzésére méltatlanok.” Azt is megjegyzi, hogy a
hajnali fél háromkor elrendelt létszámellenőrzés alatt az őrök ma
megmutatták, milyen kemények tudnak lenni, ami imponált neki.3
A reggeli váltásban a meghatározó szerepet Varnish-nak részben
átengedő V.widy ma nem valami aktív, holtfáradt a kialvatlanságtól.
Viszont örömmel állapítja meg, hogy a rabok maradéktalanul azonosulnak
szerepükkel: „Nem kínéi létként fogják fel, hanem valóságként, és
küzdenek méltóságuk megőrzései t. De ott vagyunk mi, és megmutatjuk
nekik, ki az úr.”
Beszámolója szerint egyre gyakrabban kapja magát önkényes
parancsolgatáson, és megfeledkezik róla, hogy kísérletről van szó. Azt veszi
észre magán, hogy példát akar statuálni: „Meg kell büntetni azokat, akik
nem engedelmes- ked nek, mert meg kell mutatni a többi rabnak, milyen a
helyes viselkedés.”
A rabok elszemélytelenedése, deperszonalizációja és az egyre nagyobb
mértékű dehumanizáció őrá is hatással van: „Minél indulatosabb lettem, an-
iiul elfogadhatóbbnak éreztem a viselkedésemet. Ki kellett vonnom magam
n t érzések hatása alól, ezért egyre inkább a szerepem mögé bújtam. így
védekeztem. Nem hatottak rám az események, és fel sem merült bennem a
kiszállás lehetősége.”
Az őrök mind gyakrabban hibáztatják az áldozatokat, vagyis a rabokat
K/ií nalmas állapotuk miatt, melyet valójában mi idéztünk elő, mert nem
biztosítottunk megfelelő tisztálkodási és higiénés feltételeket. Vandy szintén
régik hárítja a felelősséget, amikor így panaszkodik: „Elegem volt a
rabokból: langyosak, büdösek, a börtön is bűzlik tőlük.”4 llORTÖNÖM
BIZTONSÁGA

A bortön igazgatójaként az előttünk álló legégetőbb feladatra

összpontosítok: milyen intézkedéseket kell tennem a gondjaimra bízott
intézmény biztonsága éi ilckében? A börtönünk elleni lehetséges támadás
hírére kutatói szerepemet hí lerakom. Hogyan tudom elhárítani Doug-8612
és társai tervezett rajtaütést l, mit kell tennem itt és most?
A reggeli megbeszélésen számos lehetőséget sorra veszünk, és
megállapodunk, a kísérletet áthelyezzük a városi fogda régi épületébe,
amelyet nem használnak, amióta átadták az új rendőrkapitányságot, ahol
vasárnap a kísérleti alanyokat nyilvántartásba vették. Eszembe jutott, hogy
vasárnap délelőtt az ügyeletes őrmester megkérdezte, miért nem a régi
 fogdában rendezkedtünk he, hiszen üresen áll, és bőven lenne helyünk. Ha
hamarabb tudomást szerzek a lehetőségről, minden bizonnyal élünk vele,
ám mire kiderült, a hang- és k e plelvevő berendezéseket már felszereltük,
megszerveztük az élelmezést, és az
egyéb logisztikai feladatokat is könnyebb volt a Jordán Haliból, a pszichológia
tanszék épületéből intézni. Most viszont kapóra jönne ez a megoldás.
Amíg én lehetséges új elhelyezésünk ügyében intézkedem, Curt Banks újabb
tárgyalást tart a panaszbizottsággal, Craig Haney a látogatók fogadását készíti
elő, Dave Jaffe az őrök napi tevékenységét felügyeli.
Az őrmester készségesen a rendelkezésemre áll, a volt fogdában találkozunk a
Ramóna Streeten. A kialakult helyzetet úgy állítom be, mintha hasonlóan
erőszakos összetűzés megelőzése volna a cél, mint amilyenre tavaly került sor az
egyetemen a diákság és a rendőrség között. A rendőrség közreműködését kérem.
Közösen megtekintjük az épületet, mintha potenciális ingatlan- vásárló lennék.
Tökéletes helyszín kísérletünk folytatásához, alagsori börtönünknél sokkal
valóságosabb környezet.
A rendőrkapitányságon különféle hivatalos űrlapokat töltök ki, kérelmet írok,
hogy a volt fogdát aznap este kilenc órától (a láthatás után) használatba
vehessük. ígéretet teszek, hogy a következő tíz napban gondoskodunk a
makulátlan tisztaságról - a rabok majd rendben tartják -, és az esetleges károkat
megtérítjük. Az őrmester és én határozott kézszorítással búcsúzunk egymástól -
ez aztán férfimunka volt! Még egyszer megköszönöm nagyvonalúságát, amivel
megmentette kísérletünket. Micsoda megkönnyebbülés! Ment minden, mint a
karikacsapás!
Miután a tervezett költözésről munkatársaimat ünnepélyesen tájékoztatom,
csüggesztő hír érkezik a rendőrkapitányságról: nem adják meg az engedélyt. A
polgármester a kérelmet nem hagyja jóvá, mert attól tart, beperelhetik a várost,
ha a tulajdonában álló ingatlan területén bárki balesetet szenved. A
megalapozatlan letartóztatás kérdése szintén felvetődik. Könyörögve kérem az
őrmestert, adjon időt, hadd győzzem meg a polgármestert aggodalmai
indokolatlanságáról. Az intézményeink között kialakult együttműködésre
hivatkozom, jó kapcsolatomra Zurcher főkapitánnyal. Azt is felhozom érvként,
hogy a fiatalok nagyobb valószínűséggel szenvedhetnek sérülést, ha rossz
biztonsági színvonalú létesítményt ér támadás.
- Kérem, találjunk valamiféle megoldást!
- Sajnálom, nincs mit tenni. Szívem szerint segítenék, de ez a hivatalos döntés.
Elveszítettem a játszmát, nem költözünk, és úgy tűnik, kezdem elveszíteni
józan ítélőképességemet is.
Vajon mit gondolhat egy rendőr egy pszichológusról, aki börtönigazgatónak
képzeli magát, és attól retteg, hogy a „börtönét’megtámadják? Dilinyós? -
valószínűleg. Elmebeteg? - nem kizárt. Klinikai eset? - minden bizonnyal.
De ki törődik vele? Ügy döntök, nem érdekel, ki mit gondol. Szorít az idő,
cselekednem kell. Felejtsük el az átköltözést, új terv kell! Először is be kell
építenünk egy informátort a rabok közé, aki a közelgő támadásról megbízható
értesüléseket szerez. Azután úgy rendezzük a dolgokat, mintha a kísérletnek
vége szakadt volna, mire a támadók megérkeznek. Lebontjuk a zárkákat, és úgy
leszünk, mintha a kísérletet le kellett volna állítanunk, hősködésnek semmi
helye, mindenki mehet, ahonnan jött.
Miután a betolakodók távoznak, a börtön biztonságát megerősítjük, és további
óvintézkedéseket vezetünk be. Az épület legfelső emeletén van egy tágas
tuklárhelyiség, a beszélő után haladéktalanul odavisszük a rabokat - börtönünket
remélhetőleg nem a láthatás alatt éri támadás. Azután éjszaka a rabokul
visszavisszük, és a fokozott biztonság jegyében mindent helyreállítunk.
Irrhnikusunk máris a bejárati ajtó megerősítésén dolgozik, megfigyelő kamerát
szerel az ajtó elé, és a nagyobb biztonság érdekében egyéb módszereket |Ü

bevetünk. Ésszerű tervnek hangzik, ugye?

Akár egy megszállott, kizárólag a „börtönöm” ellen tervezett képzeletbeli
támadásra tudtam gondolni.

Informátorunk beépül
A közelgő támadásról pontosabb információra van szükségünk, ezért úgy dön-
lók, a szabadon bocsátott rab helyébe informátort teszek be. Az egyik
tanítványomra esik a választásom. A kitűnő elemzőkészséggel rendelkező Dávid
(i. bozontos szakállával és lezser megjelenésével bizonyára nem fog gyanút
krllení. Kísérletünk kezdeti fázisában Curt Banks tehermentesítésére Dávid
besegített a videofelvételek készítésébe, így az eseményekre van némi rálátása.
Elvállalja a feladatot, és ha sikerrel jár, hasznos információval segítheti A
munkánkat.
1 tavid rögtön megérti az őrök új alapelvét, amelyet egyikük így fogalmaz
meg: „A jó raboknak nincs mitől tartaniuk, de a bajkeverőknek nem lesz
nyugtuk.” A legtöbb rab azt latolgatja, mennyire van értelme az őrökkel folya-
m.ilos összetűzésben állni. Kezdenek beletörődni a sorsukba: „Két hét távlatúim
i 1 úl fárasztó folyamatosan az alvás, az evés, az ágyak meg a takarók miatt
1

vls/.álykodni.” Dávid bizonyos hangulati változásra is felfigyel. „Súlyosbodó | m

i a noia” - így foglalja össze a támadásra vonatkozó híreszteléseket.5
Senki sem tesz fel firtató kérdéseket az újonc rabnak. Ennek ellenére Dávid
ügy érzi, az őrök mintha gyanítanák, hogy ő más, mint a többi - nem egészen I'I
lik, mi keresnivalója van a rabok között. Ottlétének célja az őrök előtt isméiéi
len, ezért úgy bánnak vele, mint a többi rabbal - komiszul. Dávid szinte o/oiinal
kiborul az illemhelyhasználat szabályai miatt: „Öt percem volt a ka- kálásra.
Fejemre húzott papírzacskóval kellett volna vizelnem, miközben az öi irányít,
merre van a piszoár. Nem ment. Képtelen voltam a piszoárnál vizelni, be kellett
mennem a vécéfülkébe, magamra zártam az ajtót, másképp nem tudtam
nyugodtan végezni a dolgom.”6
A kettes zárkában hamar összebarátkozik Rich-1037-tel. Túl gyorsan. Néhány
óra leforgása alatt Doug-8612 régi rabruhájába bújtatott bizalmas infor-
mátorunk átváltozik. így számol be róla: „Remek srácok közé csöppentem,
és bűntudatom volt, amiért spionkodni jöttem közéjük. Megkönnyebbültem,
amikor kiderült, valójában nincs is miről tudósítanom.”7 Vajon tényleg
semmi érdemleges nem jutott a tudomására?
Rich-1037 elmondja Davidnek, hogy a rabok nem szállhatnak ki a
kísérletből. Azt tanácsolja neki, ne ellenkezzen az őrökkel, amikor
létszámellenőrzés van, ez nem a legcélravezetőbb taktika. Rich-1037
bizalmasan beavatja, csak úgy tudják szökésüket megszervezni, ha „mi
rabok belemegyünk az őrök játékába, mert így a leggyengébb ponton
támadhatunk”.
Dávidtól utóbb megtudjuk, hogy Doug-8612 semmiféle menekítő akciót
nem szervezett. Ám mi már túl sok időt és energiát pazaroltunk a támadás
kivédésére. „Néhányan bizonyára elábrándoztak arról, hogy a beszélőre
érkező barátok kiszabadítják őket, vagy a mosdóba menet sikerül
meglógniuk, de mindez csak álmodozás volt, semmi több.”8 A remény
utolsó foszlánya.
Fokozatosan rá kell ébrednünk, hogy Dávid megszegi a velünk kötött
szóbeli megállapodást, és nem szolgáltat nekünk információt. Amikor a nap
folyamán valaki elcseni a rendőrségi bilincs kulcsát, azt állítja, fogalma
sincs, hol lehet. Nem mondott igazat, mint utóbb, a kísérlet után írt
jegyzeteiből kiderül: „Egy idő után tudtam, hol van a bilincs kulcsa, de nem
árultam el, vagyis csak akkor, amikor már lényegtelenné vált. El kellett
volna mondanom, de nem akartam a fiúkat nyilvánosan elárulni.”
Elképesztő átalakulás, erre nem számítottunk. A rabmentalitás átvétele
ennél is világosabban kiderül Dávid egyéb visszajelzéséből. A
börtönünkben töltött két nap alatt úgy érezte, semmiben sem különbözik a
többiektől: „Leszámítva azt, hogy én tudtam, mikor fogok kikerülni, bár ez
a tudat egyre gyengült, hiszen szabadulásom kinti embereken múlott. Ez
nagyon nem volt az ínyemre.” A „Stanfordi Megyei Börtönben” töltött első
éjszakájára informátorunk a következőképp emlékszik: „Aznap este
elalváskor úgy éreztem, mocskos vagyok, bűntudatom volt, és féltem.”

Panaszáradat
Amíg én a rendőrkapitányságon intézkedem, Curt Banks a panaszbizottság
három tagját fogadja, akik hosszú panaszlistával érkeznek. Curt
figyelmesen végighallgatja sérelmeiket. Többek közt nehezményezik, hogy
tarthatatlan higiénés állapotok alakultak ki, mert az illemhely használatát az
őrök korlátozzák; nincs tiszta víz, amiben étkezések előtt kezet
moshatnának; félnek, hogy fertőző betegséget kapnak; sérülést és horzsolást
okoz a túl szoros kézbilincs és a bokájukra rögzített lánc, melyet váltott
lábon szeretnének viselni. Több testmozgásra és szabadidőre tartanak
igényt, valamint tiszta ruhát kérnek. A zárkák között ne legyen tilos a
beszélgetés. Vasárnap legyen istentisztelet. A vasárnapi munkáért
túlóradíjat követelnek, és szeretnék az idejüket nem az ágyon heverészve,
hanem valami hasznosabb elfoglaltsággal lolteni.
Curt szokásához híven rezzenéstelen arccal, minden érzelmi
megnyilvánulás nélkül hallgatja a litániát. William Curtis Banks világos
arcbőrű afro- amerikai, közel a harminchoz, két gyermek apja. Másodéves
mesterhallgató, és rendkívül büszke arra, hogy bekerült a világ egyik
legrangosabb pszichológia tanszékére. Nála szorgalmasabb, jobban teljesítő
tanítványom talán so- lia nem volt. Jelentéktelen apróságokra, felesleges
dolgokra, gyarlóságokra soha nem fecsérli az idejét, bolondokra pláne nem.
Érzelmeit sztoikus külszín mögé rejti.
A szintén zárkózott Jim-4325, a panaszbizottság egyik tagja, úgy
érzékeli, liogy Curt tárgyilagosságával bosszúságát leplezi. Ezért
hozzáteszi, hogy a felsoroltak nem igazán „panaszok”, inkább „csak
javaslatok”. Curt a javaslatokat udvariasan megköszöni, és ígéretet tesz,
hogy megfontolásra továbbítja feletteseinek. Vajon feltűnt-e a raboknak,
hogy Curt egyáltalán nem jegyzetelt, és ők Kein hagyták nála emlékeztetőül
ceruzával írt listájukat? Rendszerünk szempontjából a legfontosabb az volt,
hogy tekintélyelvű környezetünkben fenntartsuk a demokrácia látszatát.
Az elégedetlenség rendszeren belüli változtatást igényel. Körültekintően
vég- nhajtott változtatással megelőzhető a nyílt engedetlenség és
ellenszegülés. Az .•ngedetlenség csillapítható és az ellenszegülés
megszüntethető, ha a rendszer nyitott, és az indulatok levezetésének
megvannak a maga csatornái. A panaszbizottság választott tagjai
elmulasztottak garanciát kérni, nem kérdeztek rá, milyen ésszerű lépéseket
 tervez a börtön vezetősége sérelmeik orvoslására. így »sekély a
valószínűsége annak, hogy követeléseik közül akár egy is teljesül. A
panaszbizottság legfőbb célját nem érte el, a rendszer vértezetén képtelenek
vollak áthatolni. Ennek ellenére a bizottság tagjai jó érzéssel távoznak, mert
sérelmeiket hivatalos személy előtt tárhatták fel.

Kapcsolat a külvilággal
A rabok első levelükben láthatásra hívták hozzátartozóikat, ismerőseiket,
akik közül jó néhányan el is jönnek ma este, kísérletünk harmadik napján. A
soron következő levélben ismét beszélőre invitálhatnak családtagokat,
barátokat, de li balnak távolabbi lakóhelyen élőknek is, akik nem tudnak
látogatóba jönni. A labok ismét a börtön fejléces papírjára írják levelüket,
az őrök postázásra Összegyűjtik, előtte persze a szabályoknak megfelelően,
biztonsági okokból át- i ilvassuk őket. Az alább következő levélrészletekből
érzékletesen kiderül, mit éie/lek a rabok. Az egyik levél nem kevés
meglepetést okoz a számunkra.
A jóképű, színtiszta amerikai Hubbie-7258 azt kéri barátnőjétől: „Hozzál
ridekcs képeket vagy posztereket, az ágyon ülve unalmamban ne az üres
falakai kelljen bámulnom.”
A Zapata-bajszú kemény legény, Rich-1037 így dühöng barátjának: „Melónak
már nem nevezném. Kicseszés az egész, nem lehet kiszállni.”
Az egyre többet panaszkodó Stew-819 összevissza zagyvái mindenfélét a
barátjának: „Az étel jó és bőséges, mint Ebenezer második thaiföldi útjának
harmadik napján. Nem valami izgalmas itt, alszom, a rabszámomat üvöltözöm,
és elviselem a sanyargatást. Jó lesz kikerülni innen.”
A kistermetű, ázsiai származású amerikai, Glenn-3401 nyíltan kifejezésre
juttatja érzéseit: „Pocsékul érzem magam. Elterelő hadműveletként, légy szíves,
dobj egy bombát a Jordán Halira! A többiekkel együtt én is nagyon ki vagyok
bukva. Az első adandó alkalommal megszökünk innen, és útközben egy-két
koponyát biztosan kettéhasítok.” Majd leveléhez értelmezhetetlen utóiratot fűz:
„Vigyázz, nehogy megtudják az idióták, hogy valóságos vagy...” Valóságos?
A meglepetést a nikotinfüggő Paul-5704, a rabok újdonsült vezére okozza.
Önjelölt forradalmár létére meggondolatlanul információt ad ki. Bizalmasan
megírja barátnőjének, hogy szabadulása után cikket ír tapasztalatairól, amelyet
illegális helyi újságokban akar megjelentetni. Tudomására jutott, hogy
kísérletünket a haditengerészet és a védelmi minisztérium támogatja.9
Összeesküvés-elmélettel áll elő, és úgy okoskodik, hogy kísérletünkben azt
kívánjuk megvizsgálni, hogyan valósítható meg a leghatékonyabban a vietnami
háborút ellenző egyetemisták bebörtönzése. Tapasztalt forradalmárnak hogy
juthat eszébe felforgató terveit cenzúrázandó levélben közölni?
Nem sejthette, hogy én is a vietnami háborút ellenző radikális aktivisták közé
tartozom, és 1966-ban a New York-i Egyetem tanáraként Amerika egyik első
éjszakai „teach-in”-jének5 szervezője voltam. Mi több, az én nevemhez fűződik,
hogy ugyanennek az egyetemnek a diplomaosztó ünnepségét nagyszabású
kivonulással szabotáltuk, így tiltakoztunk, hogy az egyetem díszoklevéllel
tüntesse ki Róbert McNamara védelmi minisztert. Tavaly a háború folytatását
ellenző több ezer diák konstruktív tiltakozását szerveztem meg a Stanford
Egyetemen. Politikai nézeteink nagyjából egybeestek, de a forrófejű
forradalmárkodás tőlem távol állt.
Levelét így kezdi: „Elintéztem, hogy a The Tribe és a The Berkeley Barb
[alternatív radikális újságok] szabadulásom után lehozzák a sztorit.” Ezután a
börtönközösségben vállalt szerepével dicsekszik: „Ma panaszbizottságot
szerveztem, én vagyok az elnöke. Holnap bérkövetelésünk teljesítéséért fogok
szervezkedni.” Ezután elmondja, milyen hasznosnak találja a tapasztalatszerzést:
„Sok minden kiderül, például, hogy milyen taktikák közül választhatnak a
forradalmárok, ha börtönben végeznék. Az őrök semmire sem mennek, nem
tudják megtörni harci szellemünket. Többségünk harcos csodabogár, és nem
hiszem, hogy bárkit bedarálnának, amíg itt vagyunk. Vannak ugyan
r
mcghunyászkodók, de ők nem befolyásolják a többséget.” Végül vastagon
írt l»-lűkkel így zárja sorait: „A te 5704-es rabod.”
Úgy döntök, az értesülést nem osztom meg az őrökkel, nehogy bosszút
áll- junak a rabon. Mindenesetre rosszul esik a feltételezés, hogy
kutatásommal ii kormány háborús gépezetét szolgálom. A kutatási
támogatást eredetileg nzzal a céllal ítélték meg, hogy végezzek empirikus
és elméleti kutatásokat az mionimitás és deindividuáció következményei,
valamint a személyközi ag- icsszió témájában. Külön kérelmeztem, hogy a
kutatási keretből finanszírozhassam a börtönkísérletet is, amelyhez nem
igényeltem további támogatást, bosszant, hogy Paul valótlanságot híresztel,
és feltehetőleg ezt teszi a többi srác 1* a Berkeley-ről.
Talán kiszámíthatatlan hangulatváltozásai és nikotinéhsége miatt, talán
leleplező újságcikkéhez akar további izgalmas anyagot gyűjteni, de Paul-
5704 migeteg gondot okoz nekünk ma - amikor amúgy is túl sok a
bonyodalom, /árkatársai segítségével szétfeszíti a rácsot az egyes cella
ajtaján, ezért a verembe zárják. A veremben szétrúgja az elválasztó
paravánt, emiatt megvonják tőle 11/ ebédet, és elkülönítését
meghosszabbítják. Vacsoránál is engedetlen, és egyél lel inűen lesújtja,
hogy senki nem jön hozzá beszélőre. Vacsora után a körlel pa i ancsnok
magához hívatja, és jól leteremti, ezután szerencsére Paul-5704
viselkedésében némi javulás tapasztalható.

K ÉPMUTATÓ KOMÉDIÁZÁS

Keménykedtem, hogy Carlo el tud jönni Oaklandből, és segít nekünk a

szülők itiiidatára való felkészülésben, ám mint rendesen, ócska tragacsa
lerobbant, i*| i| >cn javítják, jó, ha holnap ideér a szabadlábra helyezési
kérelmeket tárgyaló öli óság” tervezett ülésére.
I losszas telefonbeszélgetés után abban maradunk, a szülők fogadására
úgy Ingunk felkészülni, ahogy a börtönökben szokás, amikor a visszaélések
dokumentálása céljából nemkívánatos látogatók érkeznek: a
börtönszemélyzet dísztárgyakkal takarja el a vérfoltokat, a bajkeverőket
kivonja a forgalomból, helyet kicsinosítja.
•I

Carlo bölcs tanácsokkal lát el, milyen gyors intézkedéseket tehetünk, ho-
gyiin kelthetjük a szülőkben azt a kedvező benyomást, hogy olajozottan
működő, barátságos intézményünkben fiaik jó kezekben vannak.
Mindenképp meg kell győznünk ezeket a középosztálybeli, fehér szülőket,
hogy a kísérlet I \ mogatásával jó ügyet szolgálnak, csak így érhetjük el,
hogy fiaikhoz hasonlóim elfogadják a rendszer szabályait. Carlo nevetve
hozzáfűzi: „Ti, fehérek, lm,üllők megfelelni a hatóságok elvárásainak,
szeretitek tudni, hogy helyesen jtú lók el, hogy ugyanazt teszitek, mint a
többiek.”
A rabok kitakarítják a zárkákat, eltávolítják a „Verem” feliratot,
eukaliptuszillatú fertőtlenítőszert permeteznek szét a vizeletszag elfedésére.
A fejekről lekerülnek a harisnyák és a törülközők. A rabok
megborotválkoznak, szivaccsal lecsutakolják magukat, amennyire lehet,
rendezett külsőt öltenek. Végül a körletparancsnok közli velük, amennyiben
bárki panaszkodni próbál, a beszélőt az őrök azonnal felfüggeszthetik. A
nappalos őrök este kilencig túlóráznak, hátha be kell segíteniük a láthatás
alatt, és a rajtaütés lehetősége sem kizárható. Mindenesetre a tartalékos
őröket is szolgálatba állítottuk.
A rabok ínycsiklandó vacsorát kapnak, a nagyétkűek repetázhatnak, és
dupla adag édességet is ehetnek. Étkezés alatt az udvarban halk zene szól. A
vacsorát a nappalos trió szolgálja fel, az éjszakás őrök tétlenül
szemlélődnek. Az étkezésekre rendszerint jellemző röhögés és élcelődés
ezúttal elmarad, a légkör egészen kulturált.
 Hellmann székén hátradőlve, az asztalfőn ül, gumibotját feltűnően
pörgeti:
- Ilyen finomat az életben nem ettél, igaz 2093?
- Igaz, felügyelő úr.
- Anyád sosem adott repetát, vagy tévedek?
- Nem téved, felügyelő úr - válaszol engedelmesen Őrmester.
- Nagyon jó itt neked, ugye 2093?
- Igen, felügyelő úr.
Hellmann ételt vesz el Őrmester tányérjáról, és vigyorogva odébb sétál.
Ez rossz vért fog szülni!
Eközben az utolsó simításokat végezzük a börtön bejárata előtti folyosón,
ahol a látogatókat fogadjuk, akik várhatóan nem kis felfordulást fognak
okozni. Vagy egy tucat összecsukható széket teszünk ki a belépésre
várakozóknak a körletparancsnok, a börtönigazgató és az őrök három
irodájával átellenes fal mellé. A látogatók minden bizonnyal jókedvűen
jönnek majd le az alagsorba, kíváncsian arra, milyen is ez a rendhagyó, de
szórakoztatónak tűnő kísérlet. Tervünk szerint viselkedésüket módszeresen
szituációs kontroll alá vonjuk. Tudatosítanunk kell bennük, hogy ők a mi
vendégeink, akiket mi részesítünk kiváltságban, amikor láthatják fiukat,
testvérüket, barátjukat, szerelmüket.
Csinos recepciósunk, Susie Phillips szívélyesen fogadja a látogatókat.
Hatalmas íróasztal mögött ül, amelyen egy csokor piros rózsa illatozik.
Susie pszichológia szakos tanítványom, kellemes megjelenésű, kiváló
tornász, a stanfordi pomponlányok ékessége. A látogatókat egyesével
belépteti, lejegyzi, hánykor és hányán érkeznek, kihez jönnek látogatóba - a
fogvatartott neve és azonosító száma szerint. Elmondja a látogatás menetét,
amelynek betartása kötelező. Először fel kell keresniük a
körletparancsnokot, aki rövid tájékoztatást tart nekik, ezután bemehetnek a
börtönbe, amennyiben rokonuk, illetve barátjuk már megvacsorázott.
Távozáskor fel kell keresniük a börtön igazgatóját, aki szintén elbeszélget
velük. Miután a feltételeket elfogadják, Susie leülteti őket, miközben
várakoznak, a hangosbeszélőből lágy zene szól.
Susie szabadkozik a várakozás miatt, úgy tűnik, a raboka szokásosnál
hosz- s/asabban vacsoráznak, éppen a desszertből repetáznak Egyik-másik
látogató méltatlankodik, türelmetlenkedik, egyéb dolga is akadna, mint
ilyen furcsa bortönkörnyezetben várakozni.
A körletparancsnokkal való tanácskozás után Susie bejelenti: mivel a
fog- vntartottak étkezése elhúzódott, a láthatás időtartamát tíz percre
vagyunk kénytelenek korlátozni, és egy-egy rabhoz egyszerre legfeljebb két
fő mehet be. A látogatók dohognak és bosszankodnak.
- Miért csakketten? - háborognak.
Susie elmagyarázza, hogy igen szűkös a fogadóhelyiség, és tűzvédelmi
ukokból korlátoznunk kell az egyidejűleg ott-tartózkodók létszámát. Majd
mellékesen megkérdi:
- Erről nem írt a rokonuk vagy barátjuk, amikor láthatásra hívta önöket?
- Egy árva szóval sem említette.
- Igazán sajnálom. A feledékenység nagy hiba, de legalább kiderült, és
legközelebb már mindenki tudja.
A látogatók igyekeznek elfogadni a helyzetet, társalognak,
megtárgyalják, m 11 yen érdekes a kísérlet Egyesek bosszankodnak az
önkényes szabályok miatt, de figyelemre méltó jámborsággal tiszteletben
tartják őket - ahogy jó vendéghez illik Sikerült úgy rendeznünk a dolgokat,
hogy azt gondolják, minden előírásszerű, ami ebben a kellemes
környezetben történik, és így feltehetőleg kétkedve fogadják majd felelőtlen
és önző gyerekük, ismerősük panaszkodását. A ka ratukon kívül így válnak
színjátékunk szereplőivé maguk a látogatók is.

/ ól hatás testközelben, személytelenül

Síi w 819 szülei az első látogatók, akik az udvarba belépve kíváncsian
körbenéz- li k, aztán észreveszik fiukat, aki a folyosón elhelyezett hosszú
asztal végén ül.
Kezet foghatok vele? - kérdi az őrtől az apa.
- Persze, hogyne - válaszolja az őr, akit kissé meghökkent a kérdés.
Erre az anya szintén kezet fog a fiával! Kezet fog? Hol marad a
felszabadul! ölelés, amikor szülő és gyerek találkozik? (Ez a fajta ügyetlen
közeledés, n minimális testkontaktus az igazi börtönökbe beszélőre
érkezőkre jellemző. Ami börtönünkben a távolságtartást nem szabtuk a
láthatás feltételeként. A lát- linl.ís előtti várakozás közben a látogatók
elvárásainak manipulálásával idéztük elő a tisztázatlan helyzetet, amelyben
nem tudták eldönteni, mi számít helyénvaló viselkedésnek. Ha
bizonytalanok vagyunk, általában a minimumra ■./oifikozunk.)
Burdán a fogvatartott és szülei fölé tornyosul. Hellmann jön-megy,
benyomul a személyes terükbe, megzavarja együttlétüket. A családi
triumvirátus Igyekszik normálisan elbeszélgetni, és figyelmen kívül hagyni
Burdán fenyegető jelenlétét. Stew-819 tisztában van vele, hogy a börtönről
semmi rosszat

nem mondhat, mert az megtorlást von maga után. A szülők rövidre fogják
látogatásukat, hagynak öt percet Stew-819 testvéreinek is. Ismét kezet fognak, és
elköszönnek egymástól.
- Persze, elég jó itt - mondja testvéreinek Stew-819.
A testvérek és a barátok másképp reagálnak, mint a többnyire aggódó, ideges
szülők. Lezserebbek, felszabadultabbak, a feszélyező helyzetet könnyebben
veszik a szülőknél. Az őrök fenyegető jelenlétét azonban senki sem tudja
kizárni.
- Kellemesen elbeszélgetünk a felügyelőkkel - folytatja Stew-819. Majd a
veremről beszél, de amikor arrafelé mutat, Burdán félbeszakítja:
- A veremről tilos beszélni, 819!
Lánytestvére az azonosító számra tereli a szót, azután megkérdi, mivel töltik
az időt nap mint nap. Stew-819 válaszol a kérdésekre, mesél a rendőrségi
letartóztatásról is. Amikor az éjszakás őrökre kezd el panaszkodni, Burdán
határozottan leállítja.
- Kora hajnalban van ébresztő... a legtöbb őr rendes, igazán kiváló ember. Nem
alkalmaznak testi fenyítést. Gumibot van náluk, de...
Fivére megkérdi, mit csinálna, ha most elmehetne, de Stew-819 úgy válaszol,
ahogy rendes rabtól elvárható:
- Egyelőre nem mehetek el innen, különben is remekül érzem magam idebent.
Pontosan öt perc elteltével Burdán a láthatás végét jelzi. Ceros mindvégig az
asztalnál ült, Varnish az asztal mögött állt. Több az őr, mint a látogató! Stew-
819 arca elkomorul, amint látogatói vidáman búcsút intenek neki.
Rich-1037 anyja és apja következik. Burdán az asztalra telepszik. (Most
veszem csak észre, hogy úgy néz ki, mint Che Guevara sötét lelkű hasonmása.)
- A tegnapi nap elég furcsa volt - mondja Rich-1037. - Ma a falakat sikáltuk, és
kitakarítottuk a zárkákat... az időérzékünk teljesen felborult. Napot nem láttunk,
nem is voltunk kint a szabadban.
Apja megkérdi, vajon két héten át ki sem mehetnek a szabad levegőre. Rich-
1037 nem tudja biztosan, azt gyanítja, hogy nem. Jól alakul a beszélgetés, bár az
anyán látszik, aggódik a fia miatt. John Landry átsétál Burdán oldalára egy kis
csevejre, de a látogatókhoz közel, hallótávolságon belül maradnak. Rich-1037
nem említi meg, hogy az őrök elvették az ágyát, és ezért kénytelen a földön
aludni.
- Köszönöm, hogy eljöttetek - mondja őszintén. - Gyertek el holnapután is!
Az anya visszamegy, amikor fia arra kéri, hívjon fel valakit a nevében.
- Légy jó, és tartsd be a házirendet! - súgja oda fiának.
 Az apa az ajtóban sürgetően előreengedi az asszonyt, nem húzhatják
az időt mások rovására.
p
p
Az őrök mind felkapják a fejüket, amikor Hubbie-7258 csinos barátnője belép.
Egy doboz sütemény van nála, amivel okosan az őröket is megkínálja.
Az őrök mohón felfalják a süteményt, Hubbie-7258-nak mindössze egyetlen
darab jut. Barátnőjével élénk beszélgetésbe fognak. Igyekeznek nem tudomást
venni a tarkójukra lihegő őrökről, noha Burdán egész idő alatt a közelükben van,
gumibotjával staccatót játszik az asztallapon.
A háttérből, a hangosbeszélőn keresztül egy Rolling Stones-szám, a Time Is on
My Side* szűrődik be. A rövidre szabott láthatás alatt egyetlenegy látogató sem
figyel fel az iróniára.

Az anya megérzi, de mi férfi módra becsapjuk

l átogatóinknak köszönetét mondok, hogy elfoglaltságuk ellenére eljöttek
börtönünkbe. A körletparancsnokhoz hasonlóan igyekszem a szolgálatukra lenni,
és kedvező benyomást tenni. Kifejezem reményemet, hogy támogatják
kísérletünket, amelynek célja a börtönben zajló élet lehető legvalószerűbb
körülmények közt történő vizsgálata. Válaszolok a következő láthatásra,
csomagküldésre vonatkozó kérdéseikre, és hárítom kérésüket, hogy az ő fiukra
különösen figyeljek oda.
Minden zökkenőmentesen halad, néhány látogató van csupán hátra, az- láu
végre-valahára a börtönünket fenyegető veszély megszüntetésére
összpontosíthatok. Fejben máris a következő játszma lépéseit latolgatom, ezért
Rich • desanyjának mély aggodalma készületlenül ér.
Amint férjével az irodámba lép, remegő hangon megszólal:
- Nem kívánok semmiféle gondot okozni, uram, de aggódom a fiam miatt.
Ilyen kimerültnek még az életben nem láttam.
Hajaj, baj van! Ebből komoly bonyodalom származhat! Milyen igaza van n/.
asszonynak! Rich-1037 borzasztóan néz ki, és nemcsak fizikailag kimerült,
liiiuem a hangulata is levert. Talán ő az egyik leginkább elgyötört rabunk.
Mit gondol, mi lehet a fia bajad
Azonnal és automatikusan reagálok, mint a hatalmi pozícióban levők, ha ii/
általuk képviselt rendszer működési folyamatait bírálat éri. Az intézményi
visszaélések elkövetőihez hasonlóan én is áthárítom a problémát a fiúra,
diszpozíciósnak minősítem, azaz vele nincs valami rendben.
Elterelő taktikám hatástalan, az asszony egyre azt hajtogatja, mennyire
nyúzott a fia, nem tudja végigaludni az éjszakát, és...
A fia alvászavarban szenved?
Dehogy! Azt mondja, az őrök felkeltik őket valami „számlálásra”.
Igen, persze, létszámellenőrzésre. Szolgálatváltáskor az őröknek meg kell I >i
zonyosodniuk róla, hogy mindenki jelen van, ezért kell az azonosító számolón
ellenőrizniük.
 Az éjszaka kellős közepén?

' A/ ulti nekem dolgozik.

- Az őrök nyolcórás váltásban dolgoznak, a reggeles őrszemélyzet hajnali
kettőkor áll szolgálatba. Azért ébresztik fel a rabokat, mert kötelesek
ellenőrizni, nem hiányzik-e valaki, nem történt-e szökés. Ez ugye érthető?
- Igen, de akkor is...
Nem sikerült az asszony aggodalmát eloszlatnom, így hatásosabb
taktikához folyamodom, bevonom a mindeddig szótlan apát. Egyenesen a
szemébe nézek, és férfiúi büszkeségére építek.
- Elnézést, uram. Mit gondol, kibírja a fia?
- Persze. Igazi vezéregyéniség, tudja, csapatkapitány... és...
Csak fél füllel hallom, amit mond, de hanghordozását és gesztusait
tökéletesen értem. Ő az én emberem.
- Egyetértek. A fiának minden adottsága megvan, nehéz körülmények
között is képes a helyzet kezelésére. - Ezzel az anyához fordulok, és
megnyugtatóan hozzáteszem: - Ne aggódjon, figyelni fogok a fiára.
Köszönöm, hogy eljöttek, remélem, hamarosan ismét találkozunk.
Az apa búcsúzóul keményen megszorítja a kezem, miközben én főnöki
magabiztossággal rákacsintok, jelezve, hogy az ő oldalán állok.
Hallgatólagosan megegyezünk: „A dolgokat túlreagálja, de elnézzük a
gyenge nőnek.” Micsoda disznóságot műveltünk, ráadásul automata
üzemmódban!
Hamarosan levél érkezik az anyától, sorait közvetlenül találkozásunk
után vetette papírra. A börtönben uralkodó helyzetre és fia állapotára
vonatkozó megfigyelései és megérzései tökéletesen pontosak:
A férjemmel meglátogattuk a fiunkat a „Stanfordi Megyei Börtönben”.
A körülmények igen valóságosnak tűntek. Nem számítottam ilyen
kedvezőtlen viszonyokra, és biztosra veszem, a fiam sem, amikor önként
jelentkezett kísérleti alanynak. Rossz volt ránézni, nagyon nyúzottnak tűnt,
és leginkább arra panaszkodott, hogy napok óta nem volt kint a szabadban.
Amikor megkérdeztem, megbánta-e, hogy jelentkezett a kísérletre, azt
válaszolta, eleinte bánta, de azóta sokféle kedélyállapoton ment keresztül,
és mostanra beletörődött a helyzetébe. Ügy gondolom, soha az életben nem
fog ennél keményebben megdolgozni a pénzéért.
1037-es fogvatartott édesanyja Ui. Bízunk a
program teljes sikerében.
ÁLCÁZÁS ÉS MEGTÉVESZTÉS

Megkönnyebbülten felsóhajtunk, miután az utolsó látogató is távozik: a

támadásra nem akkor került sor, amikor a legvédtelenebbek vagyunk. Ám a
veszély nem hárult el! Eljött az óvintézkedések legfőbb ideje. Tervünk
szerint néhány őr szétszedi a börtöndíszletet, nagy felfordulás látszatát kell
keltenünk. A többi
r
őr a rabokat bokájuknál fogva egymáshoz kötözi, a fejükre papírzacskót
húz, és lifttel felviszi őket az ötödik emeletre, a ritkán használt, tágas
raktárhelyi- m'gbe. Amikor az összeesküvők a börtön felszabadítására
megérkeznek, én majd ott ülök magamban, és közlöm velük, a kísérletnek
vége szakadt, idő rlŐtt be kellett fejeznünk, mindenkit hazaküldtünk,
elkéstek, hiábavaló volt minden erőfeszítésük. A helyszín átvizsgálása után
távoznak, mi visszahozzuk a rabokat, és börtönünkben fokozott
óvintézkedéseket vezetünk be. Mi líibb azt is kigondoltuk, miképp
foghatnánk el és tarthatnánk börtönünkben az indokolatlanul szabadon
engedett Doug-8612-t, ha ott van a támadók között.
Képzeljék csak el a jelenetet! Ott ülök egyedül az „udvar” névre hallgató,
üres folyosón. Az egykori „Stanfordi Megyei Börtön” teljes
összevisszaságban: /árkaajtók leemelve, a feliratok eltávolítva, a bejárati
H

ajtó tárva-nyitva. Lélekben felkészültem zseniális machiavellista

ellencselünkre. A lázadók helyett n/.onban ki más jelenne meg a színen,
mint egyik pszichológus kollégám - régi lurátom, komoly tudósember,
egykori kollégiumi szobatársam. Gordon érdeklődik, hogy min dolgozunk.
Felesége és ő találkozott a rabokkal az ötödik rí i leleten, megesett rajtuk a
szívük. Siralmasan állapotuk láttán elugrottak, és vei lek nekik egy nagy
adag fánkot.
Amilyen egyszerűen és gyorsan csak lehet, ismertetem a kísérletet,
miköz- brn a támadók rajtaütésétől rettegek. Tudós barátom ekkor egyszerű
kérdést g/.rgcz nekem: - Mondd csak, mi a kísérleted független változója? -
Azt kellene válaszolnom, hogy előzetesen tesztelt, önként jelentkező
kísérleti alanyokra iih/tottuk ki az őrök, illetve a rabok szerepét,
természetesen véletlenszerűen, f helyett dühbe gurulok.
111 állok, bármelyik pillanatban megkezdődhet a támadás. Embereim biz-
Innsága, börtönöm léte forog kockán, és akkor itt küzdők ezzel a nyamvadt
miellektüellel, okoskodó szobatudóssal, akinek a független változó a
legfőbb Rundja! A következő kérdése az lesz, hogyan tervezzük az
utánkövetést, gondoltam magamban. Micsoda fajankó! Gyorsan lerázom, és
feszülten várom ii támadás kezdetét. És várok, várok.
Végül kénytelen vagyok beismerni, felültem a minden alapot nélkülöző i
(beszédnek. Az elhíresztelt rajtaütés elhárítására jó pár órát és rengeteg
energiát fordítottunk. Bolond módjára elmentem a rendőrségre, a
segítségükért mcdeztem; kitakarítottuk az elhanyagolt raktárhelyiséget az
ötödik emeletül, tiarabokra szedtük a börtönünket, a rabokat ide-oda
költöztettük. Értékes tdiíl vesztegettünk el. És kutatóként elkövettük a
legnagyobb bűnt: egész nap ni ni végeztünk módszeres adatgyűjtést. Tette
mindezt többek közt az a személy, akinek a szakmai érdeklődésén nem esik
kívül a pletykák terjedése és lm /ulása, aki a jelenséget tanítványainak
rendszeresen demonstrálja. Mi földi lliil.mdók bolondságokra vagyunk
képesek, különösen, ha a rideg tényszerű- légen az érzelmek kerekednek
felül.

111
 Feltámasztjuk börtönünket, a rabokat lehozzuk a fülledt, levegőtlen,
ablaknélküli raktárhelyiségből, ahol fölöslegesen töltöttek három órát.
Micsoda megalázó helyzetbe hoztam magamat! Craig, Curt, Dave és én alig
tudunk egymás szemébe nézni. Hallgatólagosan úgy döntünk, az eset
köztünk marad, „dr. Z. balfogását” nem kürtöljük világgá.

A bolondját járatták velünk, de kifizet meg érte?

Természetesen roppant csalódottak, frusztráltak vagyunk. A kognitív disz-
szonancia feszítésétől is szenvedünk, hiszen a szóbeszédet készségesen,
fenntartások nélkül elhittük, és emiatt sok bonyodalmat vállaltunk.10
Esetünk a „csoportgondolkodást” is jól példázza. Miután a híresztelést én, a
vezető megalapozottnak ítéltem, mindenki más is igaznak hitte. Senkinek
sem volt ellenvéleménye, noha erre minden csoportban szükség van,
különben az efféle ostoba, sőt olykor végzetesnek bizonyuló döntések
kivédhetetlenek. Példa erre John F. Kennedy katasztrofális döntése, a kubai
Disznó-öböl elleni támadás elrendelése.11
Arra is fel kellett volna figyelnem, hogy a kutatásban nélkülözhetetlen
tárgyilagosság folyamatosan sérül. Kezdtem kutatásvezetői szerepemből
kiesni, és egyre inkább a börtönigazgató bőrébe bújtam. Ezt fel kellett volna
ismernem Rich-1037 anyjával és apjával való találkozásom után, a
rendőrségi közreműködést követelő hisztériás kitörésemet is előjelként
kellett volna észlelnem. De a pszichológusok is emberek, ugyanazokat a
dinamikus folyamatokat élik át személyes szinten, mint amelyeket
tudományos szinten vizsgálnak.
A börtön udvarára rátelepedett a csalódottság és szégyenkezés érzése.
Utólag könnyű azt mondani, hogy be kellett volna ismernünk az elkövetett
hibát, és haladni tovább, ám ennél nehezebb dolog talán nincs is a világon.
Kimondani: „Hibát követtem el. Elnézést kérek érte.” Ehelyett önkéntelenül
a felelősség áthárítására törekedtünk, bűnbakot kerestünk. És nem kellett
nagyon keresgélnünk. Ott voltak a rabok, akik kénytelenek lesznek
kudarcunk és meg- szégyenülésünk árát megfizetni.
S ZERDA: A KONTROLLVESZTÉS NAPJA

Kísérletünk negyedik napja. A keddi, véget nem érő gondokhoz képest

- reményeim szerint - kevésbé tébolyult napnak nézünk elébe. A mai
programban tervbe vett események elég érdekesnek ígérkeznek, így
talán elejét tudjuk venni, hogy börtönünkben ismét elszabaduljanak az
indulatok. Délelőtt ellátogat hozzánk egy pap, aki korábban
börtönlelkészként dolgozott. Kíváncsi vagyok, szimulált börtönünket
mennyire ítéli valóságközelinek. Véleményét mérvadónak,
„benchmarknak” tekintjük, amelynek alapján munkánk eredményét
mérhetjük. Jóval a kísérlet megkezdése előtt megállapodtunk, hogy
eljön hozzánk; látogatásának időzítése jobb nem is lehetne, így részben
teljesíteni tudjuk a panaszbizottság egyik kérését: gondoskodunk
börtönünkben a lelkészi segítségről. Ezután kerül sor a feltételes
szabadlábra helyezésről döntő „bíróság” első ülésére
börtönszakértőnk, Carlo Prescott vezetésével. Érdekes lesz
megfigyelni, hogyan birkózik meg a totális szerepváltással: az egykori
fog- vatartott, aki több ízben hiába nyújtott be feltételes szabadlábra
helyezés iránti kérelmet, ezúttal mások szabadulásáról dönthet.
A rabok levertségén némiképp enyhíthet, hogy vacsora után újabb
beszélőre adunk lehetőséget. És terveim szerint 416-os nyilvántartási
számmal új rabot fogadunk be.

PAPI TALÁNY

McDermott atya szép szál ember, majdnem 190 centi magas, jó karban
van, valószínűleg sportol. Közel járhat az ötvenhez, enyhén
kopaszodik, de ettől csak hangsúlyosabban érvényesül széles mosolya,
nemes vágású orra, pirospozsgás arca. Egyenes tartással jár, kihúzott
derékkal ül, és remek humorérzékkel van megáldva. McDermott atya
ír katolikus pap, aki a keleti partvidék egyik börtönében teljesített
lelkészi szolgálatot.1 Papi gallérban és gondosan vasalt fekete
öltönyben egy jó kedélyű, de szigorú lelkész mozivászonra illő
mintaképe. Elképedve figyelem, milyen könnyedén váltogatja
szerepeit: egyszer komoly tudós, másszor aggódó pap, majd
kapcsolatait ápoló szakember, de végül mindig visszalép legfőbb, „pap
és ember” szerepébe.
A börtönigazgatói irodában sorra vesszük a jegyzetekkel ellátott
források listáját, melyet én állítottam össze az atyának a személyközi
erőszakról készülő írásához. Értékeli, milyen sok időt szánok rá, és a
rendelkezésére bocsátott szakirodalomnak rendkívül örül, így felteszi a
kérdést:
- Hogyan viszonozhatnám a szívességét?

- Ami azt illeti - válaszolok örömömre szolgálna, ha

elbeszélgetne a kíné rleti alanyokkal, azaz a diákokkal, ahánnyal csak tud.
Utána szeretném, ha közléseik és az ön megfigyelései alapján, elmondaná
nekem, milyen mértékben tartja börtönbeli élményeiket valóságszerűnek.
- Örömmel segítek. Több évig dolgoztam börtönben, Washingtonban, az ul
lani rabokkal végzett munkám jó összehasonlítási alap.
- Nagyra értékelem a segítségét. - Ezúttal nekem kell szerepet váltanom: A
körletparancsnok intézkedett, hogy jelentkezzen mindenki, aki lelkésszel
kíván beszélni. Egy fogvatartott van, aki nem jelentkezett, a 819-es, ő rosz-
ft/ul érzi magát, és inkább pihenne. Többen azt is kérték, hogy a hét végén
tartsunk istentiszteletet.
- Rendben, menjünk, kíváncsivá tett.
A körletparancsnok a kettes és a hármas zárka közötti falhoz két széket
helyeztet a lelkész és az őt egyenként felkereső rabok részére. Én is fogok
egy székel, és a pap széke mellé húzom. Jaffe igen komoly arckifejezéssel
mellém áll, m uilán egy-egy rabot elővezet a beszélgetésre a zárkájából.
Egyértelműen élvezi a valóságot utánzó jelenetet, amelyben egy igazi pap
lelki segítséget nyújt nem igazi raboknak. Jaffe remekül alakítja a szerepét.
Én aggódom a rabok lehetséges panaszai miatt, nyugtalanít, hogyan fog
ezekre a lelkész reagálni. Megkérem Jaffe-et, szóljon a videofelvételt
készítő Curt Banksnek, hogy amennyire lehet, közelítsen a beszélőkre, bár
nem túl kiváló minőségű videokameránk alkalmatlan jó közelképek
készítésére.
A párbeszéd szinte mindig ugyanúgy zajlik.
„McDermott atya vagyok, fiam. Téged hogy hívnak?”
„ Én vagyok az 5486-os, uram” vagy „én vagyok a 7258-as, atyám” -
hangzik a válasz. Kevesen használják személynevüket, csak az azonosító
számukat mondják. A rabszereppel való azonosulás egyértelműen
bekövetkezett. A papnak arcizma se rándul - ezt igen meglepőnek találom.
„ Mivel vádolnak?”- kérdi a pap. Azt a választ kapja, hogy „betöréssel”
vagy „légy veres rablással”. Van, aki hozzáteszi: „de ártatlan vagyok”, vagy
„ezzel vádolnak, de nem követtem el, uram”.
A pap így folytatja: „örülök, hogy látlak fiam”, vagy a rabot keresztnevén
szólítja. Megtudakolja, hol lakik, családja felől érdeklődik, megkérdi,
voltak-e látogatói.
Miért van lánc a lábadon? - kérdi az egyik rabtól.
Gondolom, azért, hogy ne tudjunk szabadon mozogni.
A raboktól sorra megkérdi, milyen bánásmódban részesülnek, hogy érzik
magukat, kívánnak-e valamilyen panasszal élni, szükségük van-e
segítségre. If /lilán minden képzeletet felülmúlva, a pap alapvető kérdéseket
tesz fel az eljárás gyakorlati részleteiről.
Van valakid, aki óvadékot tudna letenni? - kérdi az egyik rabtól.
115
 Jim-4325-tőI komolyan azt tudakolja, hogy az ügyvédje szerint milyen esélyei
vannak. A változatosság kedvéért másoktól megkérdi, hogy elmond- ták-e
családjuknak, mivel vádolják őket, van-e kirendelt védőjük.
Hirtelen mindannyian az Alkony zónában6 érezzük magunkat. McDermott
atya mélyen beleéli magát a börtönlelkész szerepébe. Úgy tűnik, szimulált
börtönünkben sikerült reális helyzetet teremtenünk, amely magával ragadta a
lelkészt - de a rabokat, az őröket és engem is.
- Nem engedték meg, hogy telefonáljunk. Ügyünk még nem került a bíróság elé,
a tárgyalás napját sem tűzték ki, uram.
- Valakinek foglalkoznia kell az ügyeddel. Úgy értem, egyedül is harcolhatsz, de
mire mész azzal, ha te magad képviseled az ügyed? A családodnak fel kell
vennie a kapcsolatot egy védőügyvéddel, mert ebben a helyzetben te nem tudod
kellőképp mozgósítani a kapcsolataidat. - Rich-1037 kijelenti: „Saját magam
védője leszek, mert néhány év múlva, ha elvégezem a jogot, amúgy is
ügyvédnek készülök.”
- Általában az a tapasztalatom - mondja a pap keserűen mosolyogva -, hogy nem
tud érzelmileg független maradni az, aki a saját ügyét képviseli. Ismered a
mondást: olcsó húsnak híg a leve...
Szólok Rich-1037-nek, hogy lejárt az ideje, és intek a körletparancsnoknak,
hogy vezesse elő a következő rabot.
Túlzott fegyelmezettségével Őrmester meghökkenti a papot, de a lelkész még
inkább elképed, amikor a rab kijelenti, nem hajlandó jogi segítséget igénybe
venni, mert: „Az általam állítólag elkövetett bűncselekményért meg- érdemlem
méltó büntetésemet.”
- Van még hozzá hasonló rab, vagy ő különleges eset? - kérdi McDermott.
- Ő a mi különleges esetünk, atyám.
A következő rab, Paul-5704 ügyesen kihasználja a helyzetet, és cigarettát kér
a paptól. Tudja, hogy tilos, mégis rágyújt, nagyot slukkol a cigiből, rám
vigyorog, hogy „dögölj meg!”, és ujjaival „V” betűt formázva szavak nélkül
közli velem: „Én nyertem.” Látom, hogy Arnett figyelmét nem kerüli el a
pimaszság, és tudom, a rab drágán megfizet még a cigarettáért és az önelégült
mosolyért.
Egyre izgatottabb vagyok, és egyre kevésbé értem a dolgokat, ahogy sorra
lezajlanak a beszélgetések, elhangzanak a rossz bánásmód és a szabályok
felrúgása miatti panaszok.
Egyedül Jerry-5486 nem hajlandó belebonyolódni a játékba, nem tesz úgy,
mintha igazi börtönben igazi rab lenne, akinek igazi pap segítségére volna igazán
szüksége ahhoz, hogy visszanyerje szabadságát. Ő az egyetlen, aki az egyre
inkább kontroll nélküli helyzetet továbbra is a „kísérlet” szóval írja le. Jerry-
5486 a társaság leghiggadtabb, de legkevésbé közlékeny tagja. Most jövök rá,
hogy mindeddig szinte észrevétlen maradt, az őrök általában nem piszkálták,
nem tűnt ki sem a létszámellenőrzések, sem a lázadás és zavargások alatt.
Mostantól fogva rajta kell tartanom a szemem.
Jerry-5486-tal ellentétben a következő rab minden igyekezetével azon van,
hogy a pap segítsen neki védőügyvédet keríteni. Megdöbben, amikor kiderül,
milyen költséges a jogi védelem.
- Nos, tegyük fel, az ügyvéd előlegként azonnal ötszáz dollárt kér. Van i i.'dad
ötszáz dollár? Ha nincs, akkor a szüleidnek kell letenniük - késedelem nélkül.
Hubbie-7258 elfogadja a pap által felajánlott segítséget, és megadja az édesít
nyja nevét és telefonszámát. Állítása szerint az unokatestvére ügyvédi Írójában
dolgozik, amelyik kirendelt ügyekkel is foglalkozik, és esetleg el tudja intézni,
hogy óvadék ellenében szabadlábra helyezzék. McDermott atya megígéri, hogy
kérését teljesíti, mire Hubbie arca felderül, mintha a Mikulástól megkapta volna
az áhított kisautót.
Az előadás egyre hátborzongatóbb.
Miután hét fogvatartottunkkal elbeszélgetett, McDermott atya a legpapo- Mibb

fogással rákérdez, mi van az egyetlen távolmaradó rabbal, nem válna-e neki is a

javára a lelki segítség. Megkérem az őrt, hogy vegye rá Stew-819-et a
beszélgetésre, talán jót tenne neki, ha megoszthatná gondjait a pappal.
Miközben a rabra várunk, McDermott atya a következőket közli velem bi- /ni
másán:
- Egytől egyig a naiv rabkategóriába sorolhatók. Semmit sem tudnak a börtönről,
fogalmuk sincs, mi a börtön célja. Tapasztalatom szerint ez általá- hiin a
tanultabb személyekre jellemző. De éppen rájuk kell hatnunk, ha meg kívánjuk
változtatni büntetőrendszerünket, mert ők lesznek a közösségi nevelés alakítói -
ma még csupán szavazó polgárok, de ők a jövő vezetői. Egysze- i tVn nem
tudják, milyenek a börtönök, és milyen hatással lehetnek az embe- jrk re. Ami itt
történik, az a javukat szolgálja, okulni fognak belőle.
A mondottakat a bizalom jelének veszem, és egyben lelki fröccsnek, de éi
(ellenségem nem csökken.
Stew-819 borzasztó állapotban van, ami nem túlzás: karikás a szeme, nem
lesulködött, a haja égnek áll. Stew-819 reggel nem bírta fékezni indulatait:
dühében feldúlta a zárkáját, feltépte a párnáját, a tollakat szétszórta. A verembe
loloncolták, a zárkát rabtársainak kellett rendbe hozniuk. Előző este, mi- nlán a
láthatáskor a szüleivel beszélt, levertség lett úrrá rajta. Rabtársai közül VKlaki
elmondta az egyik őrnek, hogy a szülők szerint remekül elbeszélgetlek, de fiuk
másképp gondolta. Szerinte a szülei tudomást sem vettek az őt ért n i el mekről,
állapotával nem törődtek, és bár igyekezett mindent elmagya- i ti/ ni nekik, ők
csak arról az átkozott színdarabról beszéltek, melyet a minap látlak.
- Megbeszélted a családoddal, hogy jó lenne, ha gondoskodnának ügyvédről? -
kérdi a pap.
- Tudják, hogy börtönben vagyok - válaszolja Stew-819. - Elmondtam nekik, mi
folyik itt, beszéltem a létszámellenőrzésekről, a szabályokról, a zaklatásokról.
- Most hogy érzed magad?
- Nagyon fáj a fejem, orvoshoz akarok menni.
Közbeszólok, ki kell derítenem, mitől fáj a feje. Megkérdezem, szokott-e
migrénje lenni, meg kell tudnom, mi okozza fejfájását: kimerültség, éhség,
hőség, székrekedés, látási zavarok?
- Egyszerűen mintha kifacsartak volna. És ideges vagyok.
Ezután magába roskad, és sírni kezd. Hüppög, potyognak a könnyei. A pap
higgadtan odanyújtja a zsebkendőjét.
- Nyugalom, nem lehet ennyire rossz a helyzet. Mióta vagy bent?
- Három napja!
- Meg kell tanulnod, hogyan uralkodj az érzelmeiden.
Igyekszem megnyugtatni a rabot, felajánlom neki, vegye igénybe a
pihenőszobát az udvar végében, a paraván mögött (ahonnan a videofelvételeket
készítjük). Biztosítom, háborítatlanul kipihenheti magát, és megfelelő ételről is
gondoskodni fogok. Meglátjuk, elmúlik-e délutánra a fejfájása. Ha nem, akkor
elviszem kivizsgálásra. Mivel kevésbé szigorúan biztosított területre kell
kivinnem, megígértetem vele, hogy szökésre nem is gondol. Felajánlom neki,
hogy szabadon engedjük, ha valóban nagyon rosszul érzi magát. Kijelenti, hogy
nem akar kiszállni, és megígéri, nem fog trükközni.
- Az is lehet, hogy nem bírod a hely szagát - mondja a pap Stew-819-nek. - Ful-
lasztó a levegő. Kellemetlen szag terjeng, időbe telik, míg megszokja az ember.
Megszokható, de nem múlik el, szinte megmérgezi a levegőt, lehet, hogy ez a
baj. A bűz a börtön velejárója. [McDermott a vizelet és ürülék szagát érzi,
amihez mi már hozzászoktunk, szinte fel sem tűnik.] Nem szabad kibillenned a
lelki egyensúlyodból, sok rab megtanulja, hogyan kezelhető ez a helyzet.
Miközben az irodámba tartunk, a pap elmondja, szerinte kísérletünkkel
sikerült valóságszerű börtönkörnyezetet teremtenünk, ezt az is bizonyítja, hogy a
fogvatartottak körében az ún. „első elkövető szindróma” tapasztalható:
zavarodottság, ingerlékenység, düh, rosszkedv és túlzott érzelmi reakció.
Biztosít róla, hogy körülbelül egy hét elteltével ezek a reakciók elmúlnak, mert a
rabokat a féríiatlan viselkedés nem segíti a túlélésben. Hozzáteszi, hogy szerinte
Stew-819 számára a helyzet valóságosabb, mint ahogy azt a fiú önmagának
bevallja. Egyetért azzal, hogy nem árt, ha szaktanácsadásban részesül.
Megjegyzem, annak ellenére, hogy Stew-819 ajka és keze remegett, és sírva is
fakadt, nem mondta ki, hogy nem bíija tovább, és el akar menni. Véleményem
szerint képtelen elfogadni a gyáva megfutamodás gondolatát, úgy érzi, ezzel
csorbulna ii férfiassága, ezért ránk - pontosabban rám - akarja hárítani a döntést,
mert így megőrizheti méltósága látszatát.
- Nem kizárt, hogy így van. Érdekes elképzelés - teszi hozzá McDermott iil ya.
Elbúcsúzom az atyától, és már távozófélben van, amikor mellesleg
megkérdem tőle, hogy ugye nem áll szándékában a szülőknek telefonálni.
- Dehogynem. Kötelességem.
- Hogyne, de ostoba vagyok! Kötelessége, hát persze. (Épp az hiányzik, hogy
szülőkkel és ügyvédekkel bajlódjak, mert egy pap ígéretet tett, és felesküdött
papként be kell tartania, amit papi szerepében vállalt, noha tudja, nem valódi
börtönről és nem valódi rabokról van szó. Üsse kő! Folytatódjék M játék!)
A pap látogatása ráirányította a figyelmet a valóság és a képzelet, a
szerepjáték és az egyéni identitás között egyre inkább elmosódó határokra.
McDermott a való világban valódi pap, személyes tapasztalatait valódi
börtönökben szerezte. Tökéletesen tisztában van vele, hogy szimulált börtönben
van, mégis teljes átéléssel eljátssza a ráosztott szerepet, vagyis segít az illúziót
valóságosabbá tenni. Egyenesen ül, kéztartása és gesztusai jellegzetesek, előre
hajol, amikor tanácsot ad, a fogvatartottakat vállon veregeti, értően bólint,
helyte- lenítően elkomorul, beszédstílusáról gyerekkorom katolikus vasárnapi
iskolái,! jut eszembe. Keresve sem találhattunk volna nála jobb színészt a
szerepre, l el lépésé közben az volt az érzésem, mintha valami bizarr film
forgatásán volnék, és csodálattal figyeltem, milyen kitűnően játssza a szerepét a
színész. A pap látogatása szimulációnkat még inkább a valóságos börtönökhöz
közelítette. Különösen nagy hatással volt azokra, akik mindeddig sikeresen
fenntartották .1 nnak a tudatát, hogy „csak egy kísérlet”, amit csinálunk.
Hozzáállásával n pap új környezetet teremtett. Vajon mostantól fogva ki írja a
forgatókönyvünket - Franz Kafka, Luigi Pirandello?
Ekkor lárma támad az udvaron. Hangos kántálást hallani. Stew-819-ről iiv<
illenek valamit.
- 819 rosszat tett. Ismételjétek el tízszer, hangosan! - utasít Arnett.
- 819 rosszat tett - ismétlik a rabok újra meg újra.
- Mi jár 819-nek azért, amit tett? Mondjad, 3401! - szólítja fel Arnett a rabot.
Büntetés jár érte - válaszolja Glenn-3401.
- Mi jár érte 819-nek? - kérdi Arnett Rich-1037-et.
- Nem tudom, felügyelő úr!
- Büntetés jár érte. Mondd hangosan, 3401!
Glenn-3401 elismétli a mantrát, miközben Rich-1037 torkaszakadtából kiabál:
Büntetés jár érte, felügyelő úr!
 Arnett egyesével felteszi a raboknak ugyanezt a kérdést, akik először
egyesével, majd kórusban válaszolnak.
- Nehogy elfelejtsétek! Hadd halljam még ötször! Aztán tízszer! Ismételjétek:
szemétdomb a zárkám, mert 819 feldúlta - adja ki a következő utasítást Arnett.
A rabok többször elismétlik, de Rich-1037, aki ügyvédnek készül, nem
kapcsolódik be a kántálásba. A másik őr, John Landry gumibotjával fenyegetően
kántálásra inti a rabot. Arnett leállítja a kórust, és Landryhez fordul, aki közli,
hogy 1037 nem engedelmeskedik. Rich-1037 Arnettet provokálja:
- Lenne egy kérdésem, felügyelő úr. Nem úgy van, hogy nem szabad
hazudnunk?
- Most nem foglalkozunk a kérdéssel. Megkaptátok a feladatot, gyerünk,
mondjátok utánam! Szemétdomb a zárkám, mert 819 feldúlta - válaszol Arnett
higgadtan, hangneme hivatalos és tekintélyt parancsoló.
A rabok elismétlik a mondatot, de elvétik a számolást, tizenegyszer mondjál;.
- 3401, mit mondtam, hányszor ismételjétek el? - kérdi Arnett.
- Tízszer, felügyelő úr.
- És hányszor ismételtétek el, 3401?
- Tízszer, felügyelő úr - válaszolja a rab.
- Tévedés. Tizenegyszer mondtátok - adja meg a helyes választ Arnett. -
Kezdjétek elölről! Tízszer mondjátok, ahogy kell! Ahogy megparancsoltam!
Tízszer halljam: szemétdomb a zárkám, mert 819 feldúlta!
Ezúttal pontosan tízszer ismétlik el a mondatot.
- Fekvőtámaszba! - utasít ismét Arnett.
A rabok minden teketória nélkül a padlóra ereszkednek.
- Fel, le, fel, le! 5486, ne a hasadat ereszd le, ez fekvőtámasz, egyenes a hát! Fel,
le, fel, le és maradjatok lent. Forduljatok hanyatt, lábemelés!
- A lábakat tizenöt centire megemelni - folytatja Arnett. - Mindenki tizenöt
centire megemeli a lábát, és ott tartja! Mindenki a padlótól tizenöt centire tarja a
lábát!
John Landry gondosan leméri, hogy mindenkinek pontosan tizenöt centire
van-e a lába a padlótól.
- Akkor most kórusban, tízszer mondjátok: 819 hibázott, én nem fogok. Nem
fogom elkövetni a hibáját, felügyelő úr.
- Hangosabban, teli torokból!
A rabok engedelmeskednek. Rich-1037 nem kiabál, de kántál, míg Őrmester
boldogan üvölt, most végre bizonyíthatja engedelmességét. Az őr utolsó
parancsa szerint mindannyian igen udvariasan, énekelve köszönetét mondanak:
- Köszönjük szépen a létszámellenőrzést, felügyelő úr!
A rabok maradéktalan összhangját minden karnagy, sőt minden egykori
Hitlerjugend-vezető megirigyelné - gondoltam magamban. Hová jutottak -
jutottunk - vasárnap óta! Hol vannak a sorakozókat kezdetben kísérő vihp- gások
és bohóckodások?
A pihenőszobába sietek, amikor rájövök, hogy a vékony elválasztó falon ke- i
észtül Stew-819 mindennek fültanúja lehet. Stew-819 összekuporodva, hiszté- I
ikusan remeg. Átkarolom, próbálom megnyugtatni, biztatom, ha hazamegy, ing
lön jobban fogja érezni magát. Legnagyobb meglepetésemre nem hajlandó Velem
együtt felkeresni az orvost, utána pedig hazamenni. „Nem, nem me- liclekel. Itt
kell maradnom” - hajtogatja konokul, és sírva fakad. Nem mehet el. mert társai
szerint ő „rossz rab”, aki feldúlta a zárkáját, és ezzel a többieket u / őrök kénye-
kedvének tette ki. Nyomorultul érzi magát, ennek ellenére képes lenne
visszamenni, csakhogy bebizonyítsa, alapjában véve ő nem rossz ember.
- Jól figyelj rám! Mostantól nem vagy rab, 819-es rab nem létezik. A te nevei!
Stewart, az én nevem dr. Zimbardo. Én nem börtönigazgató, hanem pszi- i
liológus vagyok. Ez a hely pedig nem igazi börtön. Ez csak egy kísérlet, és a Rhicok

egyetemisták, mint ahogy te is. Tehát nyugodtan menj haza, Stewart. (íyerc
velem! Induljunk!
Abbahagyja a szipogást, könnyeit letörli, kiegyenesedik, a szemembe néz. t
Jlyau, mint a rémálmából felriadó kisgyerek, akinek a szülei azt bizonygatok,
hogy a valóságban semmiféle szörny nem létezik.
- Jól van, menjünk! (Az ő képzeletbeli világát összezúztam, a magamé- linz még
ragaszkodom.)
Miközben Stew ruháját visszaadjuk, és a fiút elbocsátjuk, felidézem, milyen
sok bonyodalommal indult a napja, ami végül érzelmi összeomlását élőidé/le.

Slew-819 rosszul indít

A szolgálati naplóból kiderül, hogy Stew-819 nem hajlandó hat óra tíz perein ii
felkelni. Emiatt a verembe kerül, és a fürdőszobában feleannyi időt tölthet, mini
a többiek. Fél nyolckor kezdődik és negyedórán át tart a létszámellenőr- ti
amelyen mindenki - Stew-819 is - jelen van, és a rabok azonosító számukig előre
és visszafelé elkántálják. A tornagyakorlatok alatt Stew-819 megma- kn> solja
magát. Az egyik őr azt a kollektív büntetést eszeli ki, hogy mindenki • íme
nyújtott karral álljon, amíg Stew-819 nem hajlandó elvégezni a gyakorlóinkat.
Slcw-819 nem adja meg magát, társai nem bírják erővel, karjukat leejtik. A
luíl ismét a verembe zárják, ahol a sötétben elfogyasztja a reggelijét, de to- |itsl
nem hajlandó enni. Miután kiengedik a magánzárkából, puszta kézzel lu 11 vécét
pucolnia, és társaival együtt azt a vég nélküli, értelmetlen feladatot kopja, hogy
dobozokat hordjon ide-oda. Amikor visszaengedik a cellájába, magára zárja az
ajtót. Nem hajlandó kiszedni a gizgazt a zárkába behajított liiluii óból. Az őrök
meg akarják törni 819-et, ezért zárkatársai - Jim-4325 és
a (Doug-)8612 helyébe beugró rab - kénytelenek pluszmunkát végezni:
dobozokat hordanak egyik helyiségből a másikba. De minden hiába, Stew-819
nem hunyászkodik meg, és orvosi ellátást kér. Konoksága bosszantja társait,
mert ők isszák meg a levét.
Szolgálati naplójában Ceros megjegyzi: „Az egyik rab magára zárta a cellát.
Fogtuk a gumibotot, és követeltük, hogy jöjjön ki, de nem jött. Mindenkinek
megparancsoltuk, hogy álljanak a fal mellé, és nyújtsák előre a karjukat.
Továbbra sem mozdult, csak nevetett. Erre nem számítottam. Feladtuk. A rabok
igencsak nehezteltek ránk. Én csak mosolyogtam, és végeztem a munkámat.”
A másik őr, Varnish szolgálati naplójában a rab viselkedésének lélektani
jelentőségéről ír: „A rabokat feldühíti, hogy 819-et látszólag nem érdekli, milyen
kellemetlenséget okoz nekik.” Jelentésében Varnish arra panaszkodik, hogy nem
tudta, mit tehet a rabbal, mert nem kaptak egyértelmű útmutatást. „Bizonytalan
voltam, nem tudtam, milyen mértékű kényszerítés alkalmazható, és ez zavart,
mert úgy éreztem, nincs világosan meghatározva, hol a határ.”2
Vandy egészen más jellegű tapasztalatokról számol be: „Sokkal inkább
kivettem a részem, mint előző nap. Élveztem a rabok zaklatását hajnali fél
háromkor. Kiélhettem szadista ösztöneimet.” Ez meglehetősen figyelemreméltó
kijelentés, négy nappal korábban bizonyára nem állított volna ilyet.
A szigoráról híres Arnett a következőket írja: „Csak olyan alkalmakkor
éreztem úgy, hogy nem alakítom meggyőzően a szerepemet, amikor 819 és 1037
nyilvánvalóan szorult helyzetbe került. Olyankor nem léptem fel annyira
keményen, mint ahogy elvárható lett volna.”3
„Alapjában véve a börtönben az volt a legnyomasztóbb élmény, hogy olyan
embereknek vagyunk teljesen kiszolgáltatva, akik minden igyekezetükkel meg
akarják nehezíteni a helyzetünket, és mindentől el akarják venni a kedvünket” -
meséli később Stew-819. „Egyszerűen nem tudom elviselni, ha rosszul bánnak
velem. Mélységesen sértett a fasiszta őrök viselkedése, a jószívű őröket viszont
nagyon megkedveltem. Egyes rabok engedetlenségének örültem, míg mások
szolgálatkészsége és korlátlan engedelmessége feldühített. Időérzékem felborult,
kínlódtam, az idő egyre hosszabbnak tűnt, lassabban telt. A legrosszabb az volt,
amikor a folyamatos zaklatások miatt úrrá lett rajtam a levertség, és az a tudat,
hogy nincs kiszállás. A legjobb az volt, amikor végre kiszabadultam.”4
Informátorunk árulása
Emlékeznek Davidre, akit 8612 rabruhájában kémkedni küldtünk a rabok közé?
Semmiféle hasznos információval nem szolgál, mert szinte azonnal átáll a rabok
oldalára. Reggel, amikor jelentéstételre kihozzuk, nyíltan kifejezésre juttatja az
őrök iránti megvetését, és csalódottságát, amiért nem szervezkedhet, nem
buzdíthatja a rabokat ellenállásra. Elbeszélése szerint aznap reggel az egyik őr
arra utasította, hogy a fürdőszobában töltse fel meleg vízzel a kávés- kimnát,
mire egy másik őr kiöntette vele, ráparancsolt, hogy töltse fel hidegül. és
engedetlensége miatt jól lehordta. Gyűlölte ezt a kisstílű szívózást. Ő is
lilftérzéke torzulásáról számol be, aminek következtében az eseményeket a va-
lóságosnál hosszabbnak vagy rövidebbnek érzékeli. A többszöri éjszakai éb-
it's/lés és a véget nem érő létszámellenőrzések teljesen megzavarják Mentális
tompaságról ad számot, mintha mindent köd borítana.
„Az őrök önkényeskedése és az értelmetlen munka próbára teszi az em- Imi.”
Lázongó rabbá avanzsált informátorunk elárulja, hogy a rabtársak mozgósítására
készült. „Elhatároztam, hogy balhézni fogok. Fel akartam éleszteni rabokban az
H

ellenállás szellemét. Ha egy rab megtagadja a munkát, vagy nem hajlandó a

zárkáját elhagyni, az őrök a többieket büntetik, többet követelnek lőliik, bár ez
csak akkor működik, ha a többiek hajlanak az együttműködésre. Igyekeztem
őket rávenni az ellenállásra. De mindenki tiltakozás nélkül tette, Minit mondtak
neki, még a megalázó feladatokat is elvégezték, például egyik irt ki ái
helyiségből a másikba hordtak mindent, majd vissza, vagy puszta kézzel vét ói
pucoltak.”
I tavid beszámolójából kiderül, senki sem haragszik személy szerint rám, leni
a körletparancsnokra, akinek a recsegő hangosbeszélőn keresztül leginkább a
hangja ismerős. Megírja, hogy.az őrök őt és a többieket is kikészítik. M i reggel
Dávid az egyik őrnek odaszólt: „Ha vége lesz az itteni melónak, mit gondolsz,
mennyi idő alatt fogsz újra ember módjára viselkedni, felügyelő úr?” L/ói t
természetesen magánzárkát kap.
Megviseli, hogy nem sikerül a többieket rávenni a kollektív büntetés végre-
biíjlásának megtagadására, amit azért kaptak, mert Stew-819 feldúlta a zárkát.
Nnn sikerül hatékonyan szervezkednie, és mint beszámolójából megtudni, »/
nagyon elcsüggeszti:
A mikor mindenki üvöltözik, nem sokat lehet tenni, a kommunikációs
lehetőségek meglehetősen beszűkülnek. Amikor végre csend van,
megpróbálok zárkatársaimmal dumálni, de 819 szinte folyamatosan a
veremben van, a másik srác, [Jim] 4325 meg nagyon hervasztó, nem igen
lehet vele beszélgetni. Étkezéskor meg tilos a társalgás, pedig ilyenkor
többé-kevésbé együtt vagyunk, és megállapodhatnánk, hogy nem adjuk
meg magunkat egykönnyen. Majd’ szétvetett az energia, de a tettek
elmaradtak. Teljesen lehangol, amikor az egyik srác azt mondja nekem: „Én
szabadlábra akarok kerülni. Ne cseszegess! Balhézzál, ha gondolod!
 Felőlem azt csinálsz, mnit akarsz, de engem hagyj ki belőle!”5
I kivid nem szolgál „hasznos” információval. Szökési tervekről nem beszél, azt •
in árulja el, hová rejtették a bilincs kulcsát Személyes tapasztalatai alapján
azonban feltárja, milyen kényszerítő erő gyakorol hatást a rabok
gondolkodására, amikor az önkényeskedés elleni csoportos fellépést elvetik.
Önmagukra koncentrálnak, önző módon kizárólag arra gondolnak, mit kell
tenniük saját túlélésük és a kilátásba helyezett idő előtti szabadon bocsátásuk
érdekében.

Új RAB ÉRKEZIK

A rabok megfogyatkozott létszámát a 416-os számú újonccal egészítjük ki, aki

még figyelemre méltó szerepet fog játszani. A videofelvételen először az udvar
sarkában látható. Arnett meztelenre vetkőztette a rabot, a fejébe papírzacskót
húzott. Nagyon sovány fiú, messziről meg lehet számolni minden egyes
bordáját. Szívszorító látványt nyújt, és nem is sejti, mi vár rá.
Arnett a rabot tetőtől talpig lassan, módszeresen befújja az állítólagos tetű
elleni porral. A fertőtlenítést az első napon sietősen végezték el az őrök, mert
egyszerre több rabot kellett fogadniuk. Most van idő bőven, és Arnett valóságos
tisztító rituálét ad elő. Majd ráadja a rabra a szokásos bő tunikát, láncot erősít a
bokájára, és a fejébe harisnyából fabrikált sapkát húz. Voilá! Az új rab bevetésre
kész. A többi rab fokozatosan szokott hozzá az őrök eszkalálódó, önkényes és
ellenséges viselkedéséhez. Az új rabnak nincs ideje az akklimati- zációra, rögtön
az események kellős közepében találja magát.
Hitetlenkedve hallgattam a letartóztatások történetét. A többiekkel
ellentétben engem nem tartóztattak le, mivel én tartalék voltam. Felhívott a
titkárnőjük, hogy hozzam apapírjaimat, és tizenkettő előtt jelenjek meg a
pszichológia tanszék előcsarnokában. Boldog voltam, hogy megkaptam a
munkát, örültem a lehetőségnek. [Ne feledjük, az önkénteseknek kétheti
fizetés jár!] Ott várakoztam, amikor kijött hozzám egy őr, és miután
megmondtam a nevem, azonnal megbilincselt, papírzacskót húzott a
fejembe, levezetett a lépcsőn, majd egy ideig falra tett kézzel,
terpeszállásban voltam kénytelen várakozni.
Fogalmam sem volt, mi folyik. Sejtettem, hogy rohadtul fogom magam
érezni, de ez sokkal rosszabb volt, mint amire számítottam. Nem gondoltam
volna, hogy amint megérkezem, meztelenre vetkőztetnek, fertőtlenítenek,
és a lábamat gumibottal verik. Úgy döntöttem, lehetőleg nem foglalkozom
az őrökkel, gondolatban sem, hanem kifigyelem a többi rabot, és
 megtudom, hogyan zajlanak a játszmák. Azt hajtogattam magamban, hogy
nem szabad beszállnom a játékba, de idővel megfeledkeztem
fogadkozásomról. Tudtam, miért vállaltam a feladatot: pénzt akartam
keresni. De hirtelen a 416-os rabbá alakultam át - kába és zavarodott
voltam.6
A gúny hangnemében
A/ új rab épp időben érkezik, végighallgathatja, amint Arnett a következő lát-
linlásra készülő hozzátartozóknak küldendő levelet diktálja. Az őr felolvassa ii
s«iblonszöveget, a rabok a börtön fejléces papírjára írják, amit mond.
Márkus összegyűjti postázásra a leveleket - előtte persze átolvassuk, nehogy
tiltott információt vagy indulatokat gerjesztő panaszt tartalmazzanak. A rabok
elviselik ezt az ostobaságot, mert fontos számukra a beszélő, bár iNiiládjuktól és
barátaiktól viszonylag rövid ideje vannak távol. Szükségük vn a II

kapcsolattartásra a külvilággal, tudniuk kell, hogy alagsori világunkon ki vili

létezik egy másik is.
Az egyes cella zárhatatlansága miatt újabb bonyodalmak támadnak. Az
ügyeskedő Paul-5704, aki korábban arcátlanul cigarettát kért a paptól, folyton n/
ajtót nyitogatja, nyomatékosítva, hogy bármikor szabadon ki-be járhat. A niett
kötelet szerez, átfűzi a rácson, és akettes zárka rácsához erősíti. A feladatul olyan
precízen végzi, mintha a cserkészek csomókötőversenyén az aranyiéin volna a
tét. A Kék Duna keringőt fütyörészi, miközben az egyik, majd másik zárka
H

rácsán átfűzi a kötelet, így belülről egyik zárka ajtaját sem lehet kinyitni. Arnett
szépen fütyül. John Landry is feltűnik a színen, gumibotjával Irs/.esre húzza a
kötelet. A két őr elégedetten egymásra mosolyog - szép munkál végeztünk. A két
cella lakói maradnak, ahol vannak, se ki, se be, míg az őrök ki nem gondolják,
hogyan lehetne megjavítani a zárat, amit Paul-5704 min- ilen bizonnyal
megrongált.
- Nem dohányozhatsz, 5704, amíg a zárkában vagy bezárva. Utána pedig mész a
verembe.
- Fegyver van nálam! - fenyegetőzik Rich-1037 a kettes zárkából.
- Hogy lenne már nálad fegyver?! - csattan fel Arnett. - Különben is mi Imi
mikor be tudunk menni hozzátok.
- Tű van nála! - kiáltja valaki.
Az rá nézve nem túl kedvező. El fogjuk kobozni, és súlyos büntetés jár érte.
I andry gumibotjával sorra megdöngeti a zárkaajtókat, nehogy elfelejtek, ki az
úr. Arnett a kettes zárka ajtajára csap, az egyik rab épphogy vissza linl|.i húzni a
kezét. Ezután John Landry a tűzoltó készülékből szén-dioxidot In -.kendez a
kettes cellába, mint a lázadás reggelén. Landry és Márkus gu- iiilhotjukat a rács
közé tolják, így tartják távol a rabokat a kémlelőnyílástól, de valaki bentről az
egyik botot megkaparintja. A rabok gúnyolni kezdik az Aliikét. A raboknál
fegyver van, ebből baj lehet.
Arnett nem veszíti el a hidegvérét, megbeszélést tart az őrökkel, úgy döntenek,
az egyik használaton kívüli iroda ajtajából kiszerelik a zárat, és átraklak az egyes
cella ajtajába.
Tulajdonképpen, fiúk, ha jól látom a helyzetet, egyirányú utcába tereltük Alu l, a

kérdés az, milyen hosszú az utca - közli tárgyilagosan az őrökkel Arnett.

Végül ismét az őrök győzedelmeskednek: behatolnak mindkét zárkába, és a
rendbontót, Paul-5704-et átviszik a magánzárkába. Ezúttal biztosra mennek, a
rab kezét és lábát a zárkaajtókról eltávolított kötéllel összekötözik, így
vonszolják át a verembe.
A zendülés miatt a rabok nem kapnak ebédet. Az újonc 416-ot ez érzékenyen
érinti, mivel egy csésze kávé és sütemény volt mindössze a reggelije. Éhes, és ő
semmi rosszat nem tett, csak elképedve szemlélte a szeme láttára kibontakozó
bizarr eseményeket. Jólesne valami meleget enni, gondolja magában. Ebéd
helyett a rabok felsorakoznak. 5704-et kihozzák az elkülönítőbői, de
megkötözve hagyják, tehetetlenül fekszik az udvarban. így statuálnak példát
mindenkinek, akit a lázadás gondolata foglalkoztatna.
Márkus megparancsolja, hogy felülések közben a rabok énekeljék a Row, Row,
Row Your Boát kezdetű dalt7
- Hát fiúk, ha ilyen szépen tudtok énekelni, akkor most következzen a Csodás
kegyelem! - zengi Arnett. - Csak egy versszakot kell elénekelnetek, nem akarom
Isten türelmét próbára tenni.8
A rabok a fekvőtámaszhoz a padlóra ereszkednek, amikor az újonc 416-ot első
nyilvános szereplésére kipécézik.
- Jól figyelj! Jobb, ha megtanulod, 416. így szól: „Egy égi hang, egy áldott szó, a
lelkünk járja át, ki eltűnt újra megkerült, ki vak volt, újra lát.”
A földön fekvő Paul-5704 helyesbítene, szerinte nem így van az első versszak,
de Arnettet ez nem érdekli.
- Ügy énekelitek, ahogy mondom. Akkor is így énekelitek, ha nem így van.
Majd megmagyarázhatatlan okból az utolsó sort megváltoztatja: „ki rab
volt, újra szabad már”.
Arnett tisztában van vele, hogy mesterien fütyül, elő is adja a Csodás
kegyelmet, hibátlanul elfütyüli kétszer az elejétől a végéig. A rabok spontán
megtapsolják, megfeledkezve ellenséges viszonyukról és az elszenvedett
sanyargatásról. John Landry és Márkus az asztalra telepszik, miközben a rabok
hamisan, minden összhang nélkül énekelnek.
- Honnan szalajtották ezeket, a San Franciscó-i gettóból? Hadd halljam még
egyszer! - méltatlankodik Arnett.
Az akadékoskodó Paul-5704 újabb kísérletet tesz, hogy kijavítsa az utolsó
sort, de Arnett álláspontját világosan, jól hallhatóan kifejti:
- Természetesen nem így ismeritek ezt a sort, mert ez a Csodás kegyelem
börtönverziója. Nem számít, hogyan lenne helyesen, mert az őrnek mindig igaza
van. 416, felállni! Mindenki más fekvőtámaszba! 416, te fogod elénekelni a
Csodás kegyelmet, úgy, ahogy mondtam, míg a többiek fekvőznek.
A többi rabtól elkülönítve, értelmetlen éneklésre kényszerítve, 416 a
középpontba kerül, noha alig néhány órája van börtönünkben. A csupa csont és
bőr újonc magas hangon a lelki szabadságról énekel - a kísérlet egyik
legszomorúbb pillanatát rögzítjük videóra. Előre eső válla és lefelé szegeződő
tekintete elárulja, hogy roppant kényelmetlenül érzi magát. Helyzete még inkább
kínossá válik, amikor kijavítják, és a dalt újból el kell énekelnie, miközben a
többiek kénytelenek újból fekvőtámaszozni, fel, le, fel, le... Az újoncot mélyen
felkavarja, hogy zsarnoki parancsszóra a szabadságról kell dalolnia, és az ő
éneke inlja meg az értelmetlen fekvőtámaszok ritmusát. Megfogadja, sem
Arnett, nem a többi őr nem tiporhatja el.
Nem világos, miért épp az újoncra esett Arnett választása. Valószínűleg
egyszerűen a „mélyvízbe dobás” taktikáját választotta. Az sem kizárt, hogy volt
valami visszatetsző a vézna, ápolatlan benyomást keltő újoncban, ami
idegesítette a mindenkor kínosan pedáns őrt.
- Ha ilyen dalolós kedvetekben vagytok, akkor 416 elénekeli nektek a Row-1,
nektek pedig hanyatt fekvés, lábakat megemelni! Hangosan énekeljetek vele,
hogy 5704 hőn szeretett vezére, Richard Nixon is jól hallhassa, bárhol a picsáit,
m van is. Lábakat megemelni! Fel! Fel! Hadd halljuk még párszor, és legyen
hangsúlyos az utolsó sor: olyan az élet, akár egy álom.
Hubbie-7258 gúnyolódva megjegyzi, hogy azt is énekelhetnék: „olyan a bör-
Inn, akár egy álom”. A rabok szó szerint üvöltve énekelnek, mellkasuk minden
szónál megemelkedik. Egyre furcsább itt az élet...

N APPALOSOK MENNEK, ÉJSZAKÁSOK JÖNNEK

I egfőbb ideje, hogy a vasárnapi istentiszteletre felkészüljetek - közli Arnett ti

i altokkal, bár ma még csak szerda van. - Álljatok körbe, fogjátok meg egymás
kezét, és üdvözöljétek egymást, ahogyan a gyülekezetekben szokás!
A rabok sorra üdvözlik a mellettük állót, ám a ceremónia elég gyatrán ni
kerül. Meglep, hogy Arnett az, akinek eszébe jut ez a közösségépítő aktus,
kedvező véleményemet nem tartom fenn sokáig, mert megparancsolja, tán- 11
>lja nak a Körben áll egy kislányka dallamára, és az újonc 416-ot állítja a szá-
iiíilmas körtánc közepébe.
I lamarosan lejár a nappalos őrök ideje, Arnett mégis újabb létszámellen- ■
iízésl rendel el. John Landry irányítja a kántálást. Az újonc 416-os számára ez .!/
első létszámellenőrzés, és hitetlenkedve ingatja a fejét, amikor látja, hogy
mindenki zokszó nélkül teljesít minden parancsot. Megalázó bánásmódjává I A
rnett a legutolsó percig nem hagy fel.
Elegem van belőletek, nyomás, vissza az ólatokba! Takarítsátokki a zár- kúk.il,
különben a látogatók már a látványtól hányingert kapnak - és fütyö- részve
távozik. Zárszóként méghozzáteszi: - Holnap találkozunk! Holnap ismét
rajongóim elé állok!
- Köszönjétek meg a felügyelő úrnak, hogy ma ennyit foglalkozott veletek
- toldja meg a maga mondandójával John Landry.
- Köszönjük, felügyelő úr! - hangzik a nem túl lelkes válasz.
John Landry nem elégszik meg ezzel a „kelletlen köszönetnyilvánítással”,
felszólítja a rabokat, hogy hangosabban mondjanak köszönetét, miközben ő
maga, Márkus és Arnett lelép a színről, és buzgó csapata élén belép az
éjszakások vezetője, „John Wayne”.
Az őrök iránti félelméről így számol be az újonc 416:
A szolgálatváltás mindig rettegéssel töltött el. Már az első este tudtam, hogy
nagy ostobaságot követtem el, amikor önként jelentkeztem kísérleti
alanynak. Elsődleges célként az körvonalazódott bennem, hogy minél
hamarabb ki kell kerülnöm innen. Valószínűleg mindenki ugyanerre
törekszik, ha a legcsekélyebb esélyt is látja a szabadulásra. Azt képzeltem,
valódi börtönben vagyok, amit nem az állam, hanem egy rakás
pszichológus működtet. Ügy döntöttem, éhségsztrájkolni fogok, azt
reméltem, majd rosszul leszek, akkor kénytelenek lesznek kiengedni. És
tekintet nélkül a következményekre, kitartottam az elhatározásom mellett.7
Rettentő éhes, de vacsorakor, ahogy elhatározta, nem hajlandó enni.
- Hé, fiúk, ma este finom virslit kaptok vacsorára - szól Hellmann.
- Én nem kérek, uram. Nem vagyok hajlandó semmilyen ételből sem enni, amit
itt adnak - válaszol terjengősen 416.
- Ez szabályszegés, amiért büntetés jár - közli vele Hellmann.
- Nem érdekel. Nem fogok virslit enni.
Büntetésből Hellmann a verembe zárja a rabot. Burdán megparancsolja neki,
hogy mindkét kezébe fogjon egy-egy virslit. Ez a 416-os első, de távolról sem
utolsó elzárása a verembe. Miután a többiek befejezték a vacsorát, 416-ost
asztalhoz ültetik, ám ő csak nézi a kihűlt virslit. Ez az engedetlenség feldühíti az
őröket, különösen Hellmannt, aki azt remélte, ma este minden szigorúan kontroll
alatt tartható, a tegnap esti problémák megoldódtak. És akkor ez a „seggfej”
csinálja a balhét, a végén még a többiek is elkezdenek lázongani, pedig már úgy
tűnt, sikerült betörni őket.
- Nem vagy hajlandó megenni a rohadt virslidet? Azt akarod, hogy fogjam és
felnyomjam a seggedbe? Ezt akarod? Akarod, hogy fogjam és feldugjam neked?
- fenyegetőzik Hellmann.
A 416-os sztoikusán, kifejezéstelen arccal bámul a pár virslire. Hellmann
jobbnak látja, ha az „oszd meg és uralkodj” taktikájához folyamodik:
- Hát, idefigyelj, 416! Fegyelemsértésnek számít, ha nem eszed meg a virslit, és
emiatt ma este egyetlen rab sem fogadhat látogatót. Hallod?
- Sajnálattal veszem tudomásul. A többieknek nem lenne szabad az én személyes
ügyem következményeit viselniük - hangzik a választékos felelet.
- Itt nincsenek személyes ügyek, itt rabok vannak, és a következményekről rn
gondoskodom! - üvölti Hellmann.
Burdán kihozza Hubbie-7258-at, hogy társát ő vegye rá az evésre.
- Edd meg a virslit, jó? - szól Hubbie-7258.
- Azt is mondd meg neki, miért! - utasítja Burdán.
7258 kérlelni kezdi, hogy elmarad a beszélő, ha nem eszi meg a vacsoráját.
- Téged nem érdekel? Biztos nincsenek barátaid... Nem az őrök, hanem ii társaid
miatt kell enned - így igyekszik Burdán a rabtársaival szembefordí- liini 416-ot.
7258 továbbra is finoman győzködi, hogy egyen végre, mert a barátnőjére
gondol, aki megígérte, a mai beszélőre is eljön, és nagy kiszúrás lenne, ha egy
pár vacak virsli miatt nem találkozhatna vele. Burdán egyre inkább átveszi I
lellmann viselkedését, fennhéjázó stílusát és keménységét:
- 416, mi bajod van? Válaszolj nekem, fiacskám! Jó? Mi bajod?
A rab azt magyarázza, hogy a méltatlan bánásmód és a szerződés felrúgása
miatt éhségsztrájkol.
- Mi a franc köze van ennek a virslihez? Mi? - dühöng Burdán, és botjával
lm(almasat csap az asztalra, fenyegetően visszhangzik tőle az udvar. - Válaszolj
a kérdésemre! Miért nem eszed meg a virslit?
416-os tiltakozó nyilatkozatot tesz Ghandira hivatkozva, alig hallhatóan,
szelíd hangon. Burdán az életben nem hallott Mahatma Ghandiról, és jobb
Indokot követel.
Magyarázd el nekem, mi köze a kettőnek egymáshoz! Én nem értem.
ükkor a rab megtöri az illúziót. A hallótávolságon belül tartózkodókat arra
emlékezteti, hogy az őrök megszegik a szerződést, melyet mindenki aláírt,
•miikor önként vállalta a kísérletet. (Megdöbbent, hogy egyik őr sem figyel fel rí
re. A szimulált börtönhelyzetet az őrök teljes mértékben magukévá tették.)
- Nem érdekel semmiféle szerződés! - üvölti Burdán. - Megsértetted a törvényt,
azért vagy itt. És nem az óvodában vagy! Továbbra sem értem, miért 111*111 vagy
hajlandó megenni azt a nyavalyás virslit! Azt képzeled, hogy óvo- i Iá lm n
vagy? Azt képzeled, büntetlenül megúszhatod?
Burdán tirádáját folytatva közli 416-tal, hogy társai nem fogják a szívükbe
fjlrni, ha őmiatta ma éjszaka a puszta földön kell aludniuk. Burdán majdnem nck
i ront a rabnak, de dühösen megtorpan, és a gumibottal a tenyerébe suhint- Viti
megparancsolja:
Gyerünk, vissza a verembe!
Az újonc 416-os már ismeri a járást.
A / őr ököllel döngeti a verem ajtaját, a sötét helyiségben meg lehet süketülni.
Gyertek sorban, és köszönjétek meg 416-nak, hogy ma este nem lesz lát-
Iml.ís! Gyertek, döngessétek meg az ajtót, és mondjatok köszönetét neki!
A rabok jól megdöngetik az ajtót, csak 5486 vonakodik. 7258 a váratlan
fordulat miatt szinte tombol dühében.
A nyomatékosítás kedvéért Hellmann kiráncigálja a veremből a két virslit
folyamatosan a kezében szorongató 416-ot. Ezután újabb kíméletlen
létszámellenőrzést vezényel le, Burdannak esélyt sem adva a közreműködésre.
GeoíF Landrynek a színét sem látni.
Hellmann nem szeretné, ha 416 lázadó hősként tűnne fel társai szemében:
- Mindannyian megsínylitek, ha a társatok nem hajlandó arra a rém egyszerű
dologra, hogy megegye a vacsoráját. Nem eszik virslit! Még ha vegetáriánus
lenne! Mondjátok a szemébe, mit gondoltok róla!
Van, aki azt tanácsolja 416-nak, hogy hagyja abba a „hülyéskedést”, mások
gyerekes viselkedéssel vádolják. „John Wayne” nem elégszik meg ennyivel:
- Mondjátok a szemébe, hogy „köcsög”!
Néhányan engedelmeskednek, de Őrmester nem, aki elvből kerüli az obsz-
cén szavakat. Most hogy egyszerre ketten mondanak neki ellent, Hellmann
dühében Őrmester ellen fordul, könyörtelenül piszkálja, üvöltözik vele,
„seggfejnek” nevezi, és megtorlásul ragaszkodik hozzá, hogy Őrmester
„gecinek” nevezze 416-ot.
Egy teljes órán át rendületlenül folyik a vegzatúra, a látogatók már az ajtóban
topognak, amikor végre abbamarad. Az udvarba sietek, és közlöm az őrökkel,
hogy a láthatás nem maradhat el. Nem veszik jó néven a hatalmi játszmájukba
való beavatkozást, de utasításomba vonakodva belenyugszanak. A beszélő után
bőven lesz idejük a rabok ellenállásának letörésére.
Engedelmes raboknak kijár a láthatás
Az esti láthatáson két rabhoz, Hubbie-7258-hoz és Őrmesterhez érkeznek
látogatók. 7258 őrülten boldog, amikor csinos barátnője megérkezik. A lány
beszámol a baráti körükben történt eseményekről, a fiú odaadóan figyel. Burdán
mindvégig ott ül mellettük az asztal tetején, rövid fehér gumibotjával
módszeresen veri a ritmust. (A helyi rendőrségtől kölcsönkért hosszú fekete
gumibotokat vissza kellett adnunk.) Burdán le sem tudja venni a szemét a
lányról, és egy-egy közbeszúrt kérdéssel, megjegyzéssel gyakran megzavarja
kettejük társalgását.
- Igyekszem tartani magam, nem olyan rossz itt, ha az ember együttműködik
velük - magyarázza Hubbie-7258.
- És te együttműködsz? - kérdi Mary Ann.
- Igen, kénytelen vagyok - válaszol nevetve.
- Mert szökni próbáltak - veti közbe Burdán.
- Igen, hallottam róla - válaszol a lány.
- Ezt leszámítva, a mai nap nem volt túl élvezetes. Mindenünket elvették,
ágyunk sincs - mondja a fiú. Aztán elmeséli, hogy a múltkor mindenféle gi/gazt
kellett kiszedniük a takarójukból, és a piszkos munkákról is beszél, l nnék
ellenére jókedvű, mosolyog, és a tízperces látogatás alatt mindvégig rt barátnője
kezét szorongatja. Burdán kikíséri a lányt, a rab visszatér a zárkájába.
A másik látogató Őrmester apja. A fiú azzal henceg, hogy betéve tudja a
házirendet:
- Tizenhét szabály van... Mindet tudom fejből... A legalapvetőbb szabály, hogy
az őröknek engedelmeskednünk kell.
- Bármit parancsba adhatnak? - kérdi az apa.
- Igen, gyakorlatilag bármit.
De honnan van ehhez joguk? - kérdi az apa a homlokát dörzsölve. Láthatóan
nyugtalanítja fia helyzete. Ő a második látogató, aki aggódik, nagyon hasonlóan
vélekedik, mint Rich-1037 édesanyja. Őrmestert azonban láthatóan keményebb
fából faragták.
- A börtön irányítása a feladatuk - mondja a fiú.
Őrmester apja az állampolgári jogok tiszteletben tartását firtatja, mire Ilin dán
nyersen közbevág:
- Itt nincsenek állampolgári jogok!
Nos, én úgy gondolom, hogy megilleti őket... (Érvelését nem halljuk tisztán. de
az látszik, hogy Burdán nem ijed meg egy „civiltől”.)
börtönben nincsenek állampolgári jogok - jelenti ki Burdán.
Hagyjuk! - mondja az apa bosszankodva. - Mennyi ideig beszélgethetünk
még?
- Két percük van.
 A/, apa vitatja, hogy csak ennyi idejük maradt volna, Burdán megenyhül, á«
iid még öt percet. Az apa kettesben szeretne maradni a fiával, mire Burdán feo/li
vele, hogy a börtönszabályok ezt nem teszik lehetővé. Ettől az apa még
Idegesebb lesz, de figyelemre méltó módon a szabályt tudomásul veszi, és nem I
lllnki izik jogai korlátozása ellen, noha egy gyerekkel van dolga, aki a börtönül
szerepében tetszeleg!
Az apa a házirendről kérdezget, Őrmester a létszámellenőrzésekről, a „gya-
Imi kitűzésről”, napi elfoglaltságaikról mesél neki.
- ki re számítottál? - kérdi az apa a fiától.
Rosszabbra.
Rosszabbra? Miért? - hitetlenkedik az apa.
Hordán megint közbevág. Az apát láthatóan bosszantja az őr nemkívána- h t»
jelenléte. Az őr elmondja a férfinak, hogy eredetileg kilenc rabbal indultak, ik
most csak öten vannak. Az apa nem érti, miért.
kelten szabadlábra kerültek, ketten fokozottan védett helyen tartózkodunk
közli a fia.
f okozottan védett helyen? Hol? - képed el a férfi.
- Azt nem tudni - feleli Burdán. Erre az apa azt tudakolja, miért vannak
fokozottan védett helyen.
- Fegyelemsértés miatt. Nagyon is hajlamosak rá - válaszol Őrmester.
- Rossz magaviselet miatt - válaszol Burdán őrmesterrel szinte egy időben.
- Úgy érzed magad, mint aki börtönben van? - kérdi fiától az apa.
- Hát, még soha nem voltam börtönben - ad kitérő választ nevetve a fiú. Az apa
is felnevet.
Kettesben maradnak, mert kint nagy lárma támad, mire Burdán kiszalad.
Távollétében a lehetséges szabadlábra helyezésről beszélgetnek. Őrmester
bizakodó, mert mindeddig ő számít a legengedelmesebb rabnak. Egyvalami azért
zavarja:
- Nem tudom, milyen feltételeknek kell eleget tennem ahhoz, hogy szabadlábra
helyezzenek.
- Lejárt az idő - jelenti be Geoff Landry.
Apa és fia felállnak, majdnem összeölelkeznek, végül határozott, férfias
kézszorítással búcsúznak egymástól.
A homofóbia felüti ronda fejét
Amikor sietős vacsorámról visszatérek az egyetemi menzáról, azt látom, hogy a
bajkeverő Paul-5704 a fején egy széket egyensúlyozva áll az udvar közepén.
Székkel a fején! Hellmann Őrmesterrel üvöltözik, olykor Burdán is
bekapcsolódik. A mindeddig szinte névtelen, jó magaviseletű fogoly, Jerry-5486
tétlenül ácsorog a fal mellett, miközben Hubbie-7258 fekvőtámaszozik. 416
feltehetőleg a veremben van. Hellmann Paul-5704-et cukkolja, hogy minek van a
fején a szék - ő maga adta a parancsot, hogy tegye a fejére, mintha sapka volna.
A rab béketűrően közli, ő egyszerűen teszi, amire utasítják. Levertnek tűnik.
Burdán utasítja, hogy ne marháskodjon, és tegye le a széket. Aztán megdöngeti a
verem ajtaját:
- Mondd csak, jól szórakozol, 416?!
Hellmann úgy gondolja, ideje átvennie a ma esti színjáték rendezését. Burdant
szó szerint félreállítja. (A láthatás után a jószívű Geoff Landry ismét
visszavonul.)
- Ha már amúgy is a levegőben a kezed, játszd el nekünk Frankensteint - utasítja
7258-at Hellmann. - Te pedig, 2093, te leszel Frankenstein menyasszonya, és állj
ide! Gyere ide! - instruálja Őrmestert. - Őrmester érdeklődik, mekkora átéléssel
kell játszania a szerepet.
- Éld bele magad a szerepbe! Te vagy Frankenstein menyasszonya, te pedig,
7258, Frankensteint játszod. Gyere ide, úgy, ahogy Frankenstein mozog, és vallj
szerelmet 2093-nak.
Hubbie-7258 elindul a menyasszony felé, de Burdán megállítja.
- Frankenstein nem így mozog. Nem ezt kértük, ne úgy mozogj, ahogy te
K/oktál.
Hellmann karjánál fogva keményen megragadja Hubbie-7258-at, visszahúzza,
és újból eljátszatja vele, hogyan mozog Frankenstein.
- Szeretlek, 2093 - mondja a rab.
- Menj közelebb hozzá! Sokkal közelebb! - kiáltja Burdán.
Hubbie-7258 alig néhány centire áll Őrmestertől:
- Szeretlek, 2093 - mondja a rab.
1 lellmann egymás felé nyomja, taszigálja őket, mígnem a testük összeér.
- Szeretlek, 2093 - mondja a Frankensteinné lett Hubbie-7258 Őrmesternek, aki
elmosolyogja magát.
- Ki engedte meg, hogy mosolyogj? Ez nem tréfa! Padlóra! Tíz fekvő- iá niasz!
I iubbie-7258 továbbra is maga előtt, a levegőben tartva a kezét, a falnak
támaszkodik, felhúzódott tunikája alig takarja el nemi szervét. Őrmesternek
megparancsolják, hogy az udvarban tartózkodó másik rabnak, Jerry-5486- n,i k
valljon szerelmet. Őrmester kényszeredetten teljesíti a parancsot.
Hát, nem édes?! Milyen édes! - gúnyolódik Burdán.
I lekor Hellmann 5486-hoz lép, arcuk szinte összeér.
Mosolyogsz? Netán viszonzod az érzelmeit? Menj oda hozzá, és vallj neki
■zeneimet!
 5486 minden további nélkül odamegy, és halkan megszólal:
2093, szeretlek.
I lellmann verbális támadásaival veszélyesen navigál a rabok között.
- 7258, karokat test mellé! Ezért vagy te ilyen büdös! Na büdös népség, bakugrás
következik!
Fikezdik a bakugrást, ami körülményesen megy, mert amikor egymáson ál
ugranak, minduntalan leesik a papucsuk, vagy felcsúszik a tunikájuk, és kilátszik
a nemi szervük.
Nem úgy alakul a játék, ahogy kellene, és ez Burdant kissé feszélyezi - felit
helőleg ízléséhez képest szexuálisan túlfűtött, ami folyik. Hellmann úgy
egyszerűsíti le a játékot, hogy Hubbie-7258-at félreállítja, és csak a két másik
ntbot instruálja. Őrmester-2093 és Paul-5704 folytatja a bakugrást, Burdán hol
kan nemtetszésének ad hangot.
A homoerotikus játék perverz hatással van Hellmannra.
- A kutyák is így csinálják, nem? Nem így csinálják a kutyák? Ott áll mö- gollcd,
készen áll, mint egykutya. Csináljatok úgy, mint a kutyák!
Amikor Paul-5704 a feltételes szabadlábra helyezésről döntő „bíróság” előli
az őröktől elszenvedett zaklatásokról panaszkodik majd, valószínűleg ■rn kiben
sem merül fel - el sem tudják képzelni -, hogy az őrök ilyen fokú aljasságra
képesek. 5704 egyértelműen kiborul, és közli „John Wayne”-nel, hogy kérése
„kissé obszcén”. Hellmannt felbőszíti a megjegyzés:
- Szerintem a te ábrázatod is kissé obszcén. Megmondtam, hogy bakugrás, és
pofa be!
Megjelenik a színen GeoffLandry, épp 5704 mögött áll meg, és mindent lát.
Érdeklődve szemléli az események alakulását, de zsebre dugott kezével
semlegességét, közömbös hozzáállását hangsúlyozza.
- Igazán sajnálom, hogy fogvatartottunk érzékeny lelkivilágába gázoltam - közli
Hellmann gúnyosan.
Burdán véget vet a játéknak, amitől elejétől fogva felfordul a gyomra.
- Elég ebből a bohóckodásból! Eleget nevettünk.
Hagyományosabb módszerrel, a létszámellenőrzéssel folytatják.

Ő RMESTER ÚJ ARCA

Hellmann unatkozik. Fel-alá járkál a felsorakozott, elcsigázott rabok előtt.

Hirtelen megperdül, és minden indulatát Őrmesteren vezeti le:
- Miért vagy te ekkora seggnyaló?
- Nem tudom, uram.
- Miért vagy te ennyire engedelmes?
 Őrmester nem tart Hellmanntól, és belemegy a játékba:
- Természetemből adódóan engedelmes vagyok, felügyelő úr.
- Hazudsz! Hazug, büdös disznó vagy!
- Ha úgy tetszik a felügyelő úrnak.
- És mit csinálnál, ha azt mondanám, hogy ereszkedj négykézlábra, és baszd meg
a padlót? - kérdi Hellmann, akit talán felajzott az előző játszma szexuális töltete,
és egyre obszcénabb ötletekkel áll elő.
- Azt mondanám, hogy nem tudom, hogyan kell, felügyelő úr.
- Mi lenne, ha azt mondanám, hogy gyere ide, és a barátodat, 5704-et vágd
képen, amilyen erősen csak tudod?
- Sajnos kénytelen lennék azt mondani, hogy nem tudom megtenni - jelenti ki
határozottan Őrmester.
Hellmann megvetően elfordul, de rögtön új áldozatot talál magának. Kinyitja
a verem ajtaját, és mint aki szenzációs hír birtokába jutott, folytatja a játékot:
- Van itt valaki, aki közérdeklődésre tarthat számot. Jól nézzétek meg ezt az
embert! 416, nem mész sehova!
A sötéthez szokott 416 erősen pislog, alig látja az előtte sereglő rabokat és
őröket. Két kezében egy-egy virslit szorongat!
- Te még mindig a virslikbe kapaszkodsz? - kérdi Burdán.
- Bele se nem kóstolta a virslit - mondja Hellmann, aki indulatában helyesen
beszélni is elfelejt - Tudjátok, hogy ez rátok nézve milyen következményekkel
jár?
- Nem lesz mivel takaróznunk - válaszolják csüggedten a rabok.
- Ahogy mondjátok! Nem lesz mivel takaróznotok. Gyertek ide egyesével, r.s
vegyétek rá a társatokat, hogy egyen végre! 5486, te kezded!
A rab az ajtóhoz megy, és szelíden 416 szemébe néz:
- Edd meg a virslit, ha gondolod!
- Adtál a szarnak egy pofont - jegyzi meg gúnyolódva Burdán. - Azt gyaní- Inni,
neked nem kell takaró. Jöhet a következő! Te mit mondasz neki?!
Az előtte megszólaló rabbal ellentétben Hubbie-7258 ordibálni kezd:
- Edd meg a virslit, vagy szétrúgom a segged!
Hellmann örömmel konstatálja a rabok közötti ellenséges hangulatot, és lúlig
érő szájjal vigyorog:
- Ezt már szeretem! 5486, gyere ide és gyakorolj! Mondd, hogy szétrúgod H

seggét, ha nem eszi meg a virslit! - Jerry-5486 minden meggyőződés nélkül

megteszi, amire utasítják.
- Most te gyere ide, 2093! Mondd, hogy szétrúgod a seggét!
- Sajnálom, uram - szól meggyőző őszinteséggel Őrmester-, nem illethe- lek egy
másik embert becsmérlő szavakkal.
 Egészen pontosan, mit kifogásolsz?
- Egyetlen szó ellen van kifogásom.
Melyik szó van ellenedre? A „szétrúgni”? Ezt nem akarod kimondani? Mi a
frászról beszélsz?
Hellmann mindenáron ki akarja provokálni belőle a „segg” szót, ám ku- ilti i
cot vall. Őrmester igyekszik világossá tenni álláspontját, de Hellmann nem
hagyja:
Parancsba adtam!
I lellmannt tehetetlen düh fogja el, amiért Őrmester megmakacsolja magái Az
utasításokat mindeddig automatikusan végrehajtó robotról kiderül, hogy gerince
és lelke is van.
- Na, menj oda hozzá, és mondd neki, amit mondtam!
Sajnálom, felügyelő úr, képtelen vagyok megtenni.
Hát akkor ma éjszaka nem alszol ágyon! Ezt akarod mondani?!
Inkább nem alszom ágyon, felügyelő úr, de nem vagyok hajlandó kiejteni a
számon azt, amire kér - mondja őrmester, elvei mellett határozottan kll.i rtva.
I lellmann majd’ szétrobban. Úgy közelít Őrmester felé, mintha
engedetlensége miatt mindenki szeme láttára fel akarná képelni.
(.eoff Landry sejti, hogy ebből még nagy zűr lehet, és így szól Őrmesterhez:
- Menj, és mondd neki, hogy fenéken billented!
Igenis, felügyelő úr - válaszol Őrmester. Odamegy az elkülönített 416- Ini/, és
közli vele: - Edd meg a virslit, különben fenéken billentelek!
- Komolyan mondtad?
Igen... nem, felügyelő úr. Elnézést, nem mondtam komolyan.
liurdan nekitámad, hogy miért hazudik:
- A felügyelő úr mondta, hogy mondjam, amit mondtam, uram.
- Azt nem mondta, hogy hazudj - kel társa védelmére Hellmann.
Kezd ráébredni Burdán, hogy Őrmester következetes erkölcsi kiállásával
fölébük kerekedhet, és magatartásával befolyásolhatja a többieket. Ügyesen
fordít a dolgok állásán:
- Senki sem kérte tőled, hogy hazudj, 2093. Feküdj a padlóra!
Őrmester széttárt karral hasra fekszik a padlón.
- Ebből a testhelyzetből indítsd a fekvőtámaszokat!
- 5704, menj oda, és ülj a hátára - nehezíti a feladatot Hellmann.
Hellmann további utasítást ad, hogyan végezze ilyen pozícióból a
fekvőtámaszokat. Őrmester jó erőben van, megcsinálja.
- Ne segíts neki! Na még egyet! 5486, te is ülj a hátára, az ellenkező irányból!
Gyerünk, ülj a hátára! - utasítja a tétovázó Jerry-5486-ot, aki végül teljesíti a
parancsot.
 Az őrök arra kényszerítik Őrmestert, hogy két rabtársával a hátán csináljon
fekvőtámaszt. Őrmester minden erejét és büszkeségét összeszedi, igyekszik
szabályos fekvőtámaszt nyomni. Felemeli magát a padlóról, de összerogyik az
élő teher súlya alatt. Az ördögi duó röhögésben tör ki, és Őrmesteren
gúnyolódik. Nem végeztek Őrmester megalázásával, de 416 makacs ellenállását
is le kell törniük, az őrök tekintélye szempontjából súlyosabb következményei
lehetnek, ha a rab megtagadja az étkezést. Hellmann adja meg a hangot:
- Én továbbra sem értem, mi a baj a virslivel, 416. Azt sem értem, mi ez a nagy
baszakodás ma este, amikor olyan sok létszámellenőrzésen vagyunk már túl,
olyan szépen megy, olyan jól szoktunk szórakozni. Mért van ez?
Miközben Hellmann a magyarázatot keresi, Burdán a rábeszélés gyöngé- debb
eszközét veszi elő, és halkan győzködi 416-ot:
- Milyen lehet az íze? Szerintem ízlene, ha megkóstolnád.
Eközben Hellmann kérdését sorra felteszi a raboknak, és őszinte választ vár.
- Nem tudom. Talán mert pöcsök vagyunk, felügyelő úr - válaszol 7258.
- Én tényleg nem tudom, felügyelő úr - feleli Őrmester.
Hellmann nem hagyja ki a lehetőséget, Őrmester korábbi engededensége miatt
további elégtételt akar venni:
- Te is pöcs vagy?
- Ha a felügyelő úr mondja.
- Ha én mondom? Tőled akarom hallani.
- Sajnálom, uram, ellenzem az ilyen beszédet. Ilyet nem mondok, uram - feleli
Őrmester rendíthetetlenül.
- Az előbb azt mondtad, nem illethetsz egy másik embert becsmérlő szavakkal -
szól közbe Burdán. - Most más a helyzet. Rólad van szó.
- Magamat is embernek tartom - válaszol Őrmester.
- Szóval te is egy másik ember vagy?
- A kijelentésem más emberekre vonatkozott.
- És magadat hova sorolod?
Őrmester kimérten, szavait gondosan megválasztva felel, mintha az egyetemi
vitakörben szólalna fel:
- A kijelentésemet eredetileg önmagámra nem vonatkoztattam, uram. liszembe
sem jutna, önmagámról így beszélni. Ez az oka annak, hogy... - sóhajt, elakad,
hebegni kezd, az érzelmeivel küszködik.
- Szóval te egy pöcs vagy, ugye? - vonja le a következtetést Hellmann.
- Nem, felügyelő...
- De igen! - szívózik Hellmann.
- Igen, ha a felügyelő úr mondja.
Burdán közbeszólna, kivenné a részét a játszmából, de Hellmann nem
hagyja:
- Akkor mi vagy? Akkor mi vagy? Akkor egy pöcs vagy?
- Igen, felügyelő úr.
- Hát akkor, mondjad! A te szádból akarom hallani!
- Sajnálom, uram, ezt a szót én nem tudom kimondani.
- Hogy a fenébe ne tudnád kimondani?!
- Nem szoktam becsmérlő szavakat használni.
- Akkor mért veszed magadra? Mi vagy te?
- Az vagyok, amit a felügyelő úr mond.
- Hát akkor, ha kimondod, hogy egy pöcs vagy, akkor egyetértesz velem, hogy
egy pöcs vagy. Mondjad! Mért nem mondod?
- Sajnálom, uram. Nem mondhatok ilyet.
Hellmann érzi, vesztésre áll, ezért a jól bevált „oszd meg, és uralkodj”
módszerhez folyamodik:
- Hé fiúk, ma éjjel jó lenne rendesen kialudni magatokat, ugye?
- Igen, uram - válaszolják kórusban.
- Hát akkor adjunk neki haladékot, hadd gondolkodjon el 2093 azon, hogy
mekkora pöcs. Aztán talán megosztja velünk a véleményét.
- Véleményem szerint a felügyelő úr tökéletes pontossággal ítél meg engem -
szól Őrmester.
- Azt én tudom - válaszolja Hellmann.
- De ezt a szót nem ejthetem ki a számon, felügyelő úr.
- Melyik szót?
- Soha nem mondom, és semmilyen értelemben nem szoktam használni n „pöcs”
szót.
Hurrá! Megvan ma esti győztesünk!
- Kimondta! - üvölt fel féktelen örömében Burdán.
- Éljen! Remek! Kimondta, ugye, 5704?
- Igen, kimondta, felügyelő úr.
- Azt hiszem, érdemes volt - mondja Hellmann.
- Ki tudja, lehet, hogy ma este ágyban alszanak a fiúk? - tűnődik hangosan
Burdán.
Hellmann nem elégedett részleges győzelmével, hatalmi helyzetét meg kell
erősítenie:
- 2093, te káromkodtál! Büntetésből nyomj le tíz fekvőtámaszt!
- Köszönöm, felügyelő úr - válaszol Őrmester, és annak ellenére, hogy szemmel
láthatóan kimerült, tökéletes fekvőtámaszokat mutat be.
Burdán a tökéletes fekvőtámaszokban is hibát talál, mert bosszantja Őrmester
teljesítménye:
- Mégis mit gondolsz, hol vagy? Újonckiképzésen?
GeoffLandry, aki az elmúlt órában egy széken elterülve szemlélődött, most
bekapcsolódik:
- Nyomjál még tízet! - A többi rabtól megkérdezi: - Mi a véleményetek, szépen
fekvőzik?
- Igen, szépen.
Az ifjabb Landry fivér váratlanul fitogtatni kezdi hatalmát, talán így szeretné
bizonyítani önmagának, hogy a rabok szemében továbbra is tekintélyszemélynek
számít:
- Tévedés. Csinálj még ötöt, 2093!
Őrmester így ad tárgyilagosan számot az eseményről:
Az őr megparancsolta, hogy az egyik rabot nevezzem „pocsnek”, és
önmagamat is illessem ezzel a szóval. Az előbbire soha nem lennék képes,
az utóbbit pedig azért nem tehetem meg, mert logikai ellentmondásba
keverednék, és ezzel saját állításom érvényességét cáfolnám. Az őr
hanghordozásával a tudtomra adta - ahogy a „büntetések” előtt szokta -,
hogy ellenszegülésem miatt a többieket fogja büntetni. Nem akartam, hogy
a többieket megbüntesse miattam, de engedelmeskedni sem akartam.
Mindkét problémát sikerült megoldanom, amikor úgy fogalmaztam, hogy
„soha nem mondom, és semmilyen értelemben nem szoktam használni a
»pöcs« szót” -, és mind a ketten kikeveredtünk a csapdahelyzetből.9
Őrmesterről mindenki számára kiderült, hogy elvei mellett rendíthetetlenül
kiálló ember, nem vakon engedelmeskedő stréber, akinek kezdetben tűnt.
Utóbb feltárta, milyen gondolkodásmódot követett rabként:
A börtönbe érkezésemkor elhatároztam, hogy önmagamat fogom adni, a
lehető legjobban ahhoz fogok közelíteni, akinek önmagamat ismerem. Az
általam vallott börtönfilozófia alapján nem szabad rabtársaim vagy saját
magam személyiségének rombolódását előidéznem vagy ahhoz
hozzájárulnom, és kerülnöm kell, hogy cselekedeteimmel másoknak ártsak.
Mitől lesz ennyire fontos egy pár nyamvadt virsli? Az újonc 416 számára a pár
virsli azt jelképezi, hogy képes valamit kontrollálni: őt nem lehet elhatározása
megmászására kényszeríteni, így utasítja el az ördögi rendszert. Tettével felül
tud kerekedni az őrökön. Az őrök szemében 416 hajthatatlansága súlyos
fegyelemsértésnek számít, hiszen a fogvatartottak kötelesek étkezési időben
enni, és kizárólag étkezési időben ehetnek. A szabály célja, hogy a fogvatartot-
lak az étkezések előírt időpontján kívül ne kérhessenek, és ne kaphassanak éleit.
A szabályt azonban az őrök hatalmuk kiterjesztésére használják: étkezések
alkalmával a rabokat evésre kényszeríthetik, a táplálkozás megtagadása
engedetlenségnek minősül. Az őrök szempontjából 416 viselkedése tűrhe- letlen,
mert alááshatja a tekintélyüket, és megingathatja rabtársait, akik már lelhagytak
a lázongással, és meghunyászkodtak.
A rabok szemében 416 rendíthetetlen ellenállása akár hősies cselekedetnek is
számíthatna. Összefogásra, az őrök folyamatosan eszkalálódó kegyetlen
bánásmódja elleni közös fellépésre ösztökélhetne. Az újonc azonban stratégiai
hibát követ el, mert társait nem avatja be tervébe, nem érteti meg velük éhség-
sztrájkja lényegét, így nem tudja őket maga mellé állítani. A táplálkozás
elutasításával egyéni döntést hoz, elhatározásával társait nem motiválja. A
börtönbe napokkal később érkező 416 nem esik át annyi megpróbáltatáson, mint
társai, ezért börtönbeli pozíciója nem szilárd. Az őrök erre nyomban ráéreznek,
és ösztönösen „bajkeverő” személyként állítják be, akinek a makacssága miatt a
többiek büntethetők és a kedvezmények megvonhatok. Éhségsztrájkját rabtársai
önző cselekedetnek tartják, mert nem érdekli, hogy miatta mások eleshetnek a
beszélőtől. A raboknak viszont látniuk kellett volna, hogy az evés és n láthatás
közötti önkényes és logikátlan összefüggést az őrök állítják fel.
Hellmann Őrmester sikeres megtörése után másik ellenfelét, a vézna 416-ot
„veszi gondjaiba”. Kihozza a magánzárkából, és tizenöt fekvőtámaszra ítéli:
- Csak az én kedvemért, szép tempósan!
A rab felveszi a pozíciót, és elkezdi kinyomni magát, de olyan erőtlen és
zavarodott, hogy mutatványa aligha nevezhető fekvőtámasznak. Hellmann nem
hisz a szemének.
- Mit művel ez? - üvölti hitetlenkedve.
- A seggét tologatja - válaszol Burdán.
- Nem azt mondtuk neki, hogy fekvőtámaszozzon? - érdeklődik a megélénkülő
Geoff Landry.
- Szerinted ez fekvőtámasz? - kérdi Jerry-5486-tól Hellmann.
- Nekem úgy tűnik, felügyelő úr - válaszol a rab.
- Kizárt dolog. Ez nem fekvőtámasz!
- Ha a felügyelő úr szerint nem az, akkor nem az - jelenti ki 5486.
- Csak a seggét riszálja, vagy nem, 2093? - kérdi Őrmestertől Burdán.
- Ha a felügyelő úr úgy gondolja, akkor igen - válaszolja Őrmester jámbor
egyetértésben.
- Mit csinál ez itt? - kérdi Burdán.
- A seggét riszálja - válaszol Jerry-5486.
Hellmann utasítja Paul-5704-et, hogy 416 okulására mutassa be, hogyan kell
szabályos fekvőtámaszt nyomni.
- Látod, 416? Nem a seggét tologatja. Nem akar lyukat kúrni a padlóba. Rajta,
láttad, hogy kell!
416 megpróbál szabályos fekvőtámaszokat kinyomni, de egyszerűen nincs
hozzá ereje. Burdán nem hagyja szó nélkül:
- Nem tudnád egyenesen tartani a tested?! A hullámvasút hozzád képest
nyílegyenes!
Hellmann ritkán alkalmaz fizikai erőszakot. Fölérendeltségét szívesebben
érvényesíti szavakkal, gúnyolódással és leleményesen gonosz packázással.
Mindig pontosan tudja, meddig mehet el, tisztában van az őrszerep határával:
improvizálni szabad, de önkontrollját nem veszítheti el. A ma esti események
azonban próbára teszik. A fekvőtámaszhoz elhelyezkedő 416 mellé lép, és
utasítja, hogy lassan nyomja ki magát. Hellmann a lábát a rab hátára teszi, és
amikor a rab kinyomja magát, a visszaereszkedésnél durván rásegít. A fizikai
erőszak szemmel láthatóan mindenkit meglep. Néhány fekvőtámasz után a
keménykedő őr leveszi a lábát a rab hátáról, visszaparancsolja a verembe,
rávágja az ajtót, és kulcsra zárja.
A látottak eszembe juttatnak egy rajzot, amelyet egy auschwitzi fogoly
készített egy náci őrről, aki a lábát erőteljesen rányomja egy fekvőtámaszozó
fogoly hátára...

„Önelégült, álszent seggfej”

- Legyengülsz, ha nem eszel - kiabálja be az elkülönítőbe Burdán. (Gyanítom,
kezdi megsajnálni ezt a szorongatott helyzetbe került vézna srácot.) Hellmann
jónak látja tisztázni a viszonyokat. Kisebb szónoklatba kezd:
- Remélem, fiúk, tanultok a példából. Fölösleges az engedetlenség. Ha valakit
bántok, annak oka van. Ne feledjétek, ti nem azért vagytok itt, mert derék,
becsületes állampolgárként viselkedtetek. Okádnom kell ettől az egész önelégült,
álszent huzavonától. Jobb, ha most azonnal felhagytok vele.
Hellmann megkérdi Őrmestertől, hogy tetszett neki a rögtönzött beszéd:
- Szerintem jó beszéd volt, felügyelő úr.
- Tehát önelégült, álszent seggfejnek tartod magad? - szegezi Őrmesternek a
kérdést az ismét támadásba lendülő őr.
- Ha úgy kívánja - válaszolja Őrmester.
- Hát, gondolkodj el rajta. Önelégült, álszent seggfej vagy.
- Az vagyok, ha úgy kívánja, felügyelő úr - szól Őrmester, bár nem szívesen
száll be újból a ringbe.
- Nem kívánom, hanem az vagy.
- Ahogy mondja, felügyelő úr.
Hellmann fel-alá jár a rabok előtt, és egyesével Őrmesterre vonatkozó
állításának megerősítését kéri tőlük.
- Az, önelégült, álszent seggfej.
- Önelégült, álszent seggfej, felügyelő úr.
- Igen, önelégült, álszent seggfej.
- Sajnálom, ez négy az egyhez. Vesztettél - jelenti ki diadalmasan Hellmann.
Őrmester erre közli, neki csak az számít, amit ő maga gondol.
- Hát, ha te valami mást gondolsz magadról, akkor komoly a baj. Mert akkor
neked semmi kapcsolatod nincs a valósággal, semmivel, ami valós. Mert akkor a
te életed nem egyéb, mint képmutatás. Rosszul vagyok tőled, 2093.
- Sajnálom, felügyelő úr.
- Önelégült, álszent seggfej vagy. Okádnom kell tőled.
- Sajnálom, hogy ilyen kellemetlen érzéseket váltok ki, felügyelő úr.
Burdán megparancsolja Őrmesternek, hogy hajoljon le, és fogja meg a
lábfejét, így legalább a többieknek nem kell az ábrázatába bámulniuk.

„Köszönjük, 416!”
I Iellmann részéről nincs vége a játszmának, nem lenne tanácsos, ha a rabok
megsajnálnák éhségsztrájkoló társukat.
- Sajnos vannak emberek, akiknek nincs helyén az eszük, és ezzel másoknak sok
bajt okoznak. Nekünk is van egy ilyen kedves barátunk [és megdöngeti a verem
ajtaját]. Neki köszönhetitek, hogy ma este nem lesz takarótok.
Hellmann a rabokkal szövetkezik közös ellenségük letörésére, aki érthe- I
etlen éhségsztrájkjával mindenkinek árt.
Burdán és Hellmann a négy rabot felsorakoztatja, és megparancsolja,
mondjanak köszönetét a sötét, szűkös zárkában kuporgó 416-nak. A rabok eleget
tesznek az utasításnak:
- Köszönjétek meg 416-nak!
- Köszönjük, 416! - mondják a rabok kórusban.
Az ördögi duó nem elégszik meg ennyivel, Hellmann újabb utasítást ad:
- Menjetek egyesével az ajtóhoz, és ököllel is köszönjétek meg!
 Sorban az ajtóhoz mennek, megdöngetik, és bekiabálnak:
- Köszönjük, 416!
Az elkülönített rabra rémisztő hatással van a vermet megremegtető dö-
i'ömbölés.
- Ez az! Minden apait-anyait adjatok bele! - bíztatja őket Burdán.
 (Nehéz megállapítani, hogy a rabok pusztán az utasítást követik-e, vagy a
fölösleges tortúra miatt tényleg haragszanak 416-ra, esetleg így vezetik le az
őrök bánásmódja miatt felgyülemlett dühüket és frusztrációjukat.)
Hellmann megmutatja nekik, hogyan kell jó erősen megdöngetni az ajtót, a
példa kedvéért többször odavág. Őrmester zárja a sort, és meglepő módon
ellenállás nélkül, jámboran engedelmeskedik. Őrmester épp ellép az ajtótól,
amikor Burdán a vállánál fogva megragadja, és a falnak taszítja. Ezután
takaródét fúj, és a rabok visszatérnek zárkájukba. Burdán jelentést tesz a
szolgálat- vezető Hellmann-nak:
- Lámpaoltáshoz készen állnak, felügyelő.
Piszkos alku
Idézzék csak fel a Bilincs és mosoly című klasszikus börtönfilmet, amely
Amerika mélyén, délen játszódik! A filmből vettem az ezüstösen csillogó,
foncsoro- zott napszemüveg ötletét. Ma este Hellmann olyan forgatókönyvet
rögtönöz, amilyen a legkülönb forgatókönyvíróknak is csak ritkán sikerül,
amikor a börtönökben uralkodó hatalmi viszonyokat próbálják megjeleníteni.
Hellmann agyafúrtan olyan jelenetet visz színre, amelyben a rabok látszólag
döntési helyzetbe kerülnek, ők határoznak, hogy társukat megbüntetik-e, vagy
sem, ám valójában az őr azt demonstrálja, hogy hatalmával önkényesen ő teremti
a valóságot.
Lámpaoltás után vagyunk, a rabok a zárkájukban, 416 a veremben. Hellmann
az asztalra telepszik, amely a verem és a megfigyelőhelyünk között áll. A
kibontakozó eseményeket megfigyelőhelyünkről kitűnően nyomon tudjuk
követni, és felvételekkel dokumentáljuk. Az éjszakás őrök főnöke hátát a falnak
veti, két lábát Buddha-szerű lótuszülésbe helyezi, egyik keze az ölében, a másik
az asztalon nyugszik. így ültében Hellmann maga a pihenő hatalom. Fejét lassan
egyik oldalról a másikra fordítja. Felfigyelünk hosszú pajeszára, álláig érő
császárszakállára. Vastag ajkát megnyalja, majd a déliek jellegzetesen nyújtott
beszédmodorában gondosan megválasztott szavakkal beszélni kezd.
Új machiavellista tervvel áll elő. Közli, milyen feltételek teljesülése esetén
engedi ki 416-ot a veremből. Nem tőle függ, nem ő dönti el, hogy a bajkeverő
rab hol tölti az éjszakát, a döntés jogát átadja a raboknak: kiengedjék, vagy egész
éjszaka a veremben rohadjon?
Ekkor tűnik fel az udvaron Geoff Landry, a jóindulatú börtönőr. Egyik
kezében - mint rendesen - cigarettát tart, a másik zsebre dugva, napszemüveget
nem visel. Az események sűrűjében találja magát, megáll, szemöldökét rosz-
szallóan összevonja, majdnem közbelép, végül mégsem, hanem tétlenül figyeli
„John Wayne” előadását.
- Kétféle megoldás létezik, tőletek függ, melyiket választjátok. Ha 416 nem eszi
meg a virslit, a takarókat visszaszolgáltatjátok nekem, és a csupasz matra
con alszotok. Vagy nálatok marad a takaró, de 416 egész éjszakára a veremben
marad. Mi legyen?
- Nekem kell a takaróm, felügyelő úr - vágja rá nyomban Hubbie-7258, aki
amúgy se szimpatizál az elkülönített rabbal.
- És te mit szeretnél?
- Szeretném megtartani a takarómat - válaszolja az egykor rebellis Paul- 5704.
-Este, 5486?
Jerry-5486 nem hajlandó a helyzet nyomásának engedni, szimpatizál 416- tal,
és inkább lemond a takaróról, csak ne kelljen társának egy teljes éjszakát
magánzárkában töltenie.
- Nincs szükségünk a takaródra! - üvölti Burdán. - Figyeljetek fiúk, így vagy
úgy, de döntenetek kell!
Burdán, aki vagy csípőre tett kézzel, vagy gumibotját pörgetve parádézik,
elhalad a cellák előtt. A zárkájában tartózkodó Őrmesternek szegezi a kérdést:
-
Te hogyan döntesz?
Őrmester meglepő módon feladni látszik erkölcsi elveit, mintha azok
kizárólag az obszcén szavak használatára vonatkoznának.
- Ha a többi rab közül kettő szeretné a takaróját megtartani, akkor én is.
Ez a mindent eldöntő végszó.
- Három az egy ellen! - kiált ekkor fel Burdán.
Hellmann mindenki számára jól hallhatóan elismétli a végeredményt:
- Három mellette, egy ellene - és lecsusszan az asztal tetejéről. - 416, maradsz,
ahol vagy, jobb, ha megszokod! - kiabálja a főnök a magán- zárkába.10
Hellmann peckesen kimegy az ud- varból, Burdán kötelességtudóan lépked a
nyomában, a vonakodó GeofFLandry zárja a sort. Az őrök hatalmi fitog- lalása
és a rabok szervezett ellenállása látszólag az őrök győzelmével végződik. A z
őrök nehéz napon vannak túl, de most ízlelgethetik a diadal édes ízét - ők
nyerték a csatát, ők győzedelmeskedtek mások akarata és gondolata fölött.
7- FEJEZET

S ZERDA ÉS CSÜTÖRTÖK:

DE JÓ LENNE SZABADLÁBON!

Stanfordi börtönünk leginkább olyan börtönhöz hasonlítható, ahol ügyük

bírósági tárgyalásáig a fiatalok előzetes fogva tartásban vannak. Természetesen
nincs kitűzve semmiféle időpont „bűnözőink” ügyének tárgyalására, és senkinek
sincs jogi képviselője. A feltételes szabadlábra helyezési kérelmeket elbíráló
„bíróság” meghallgatása sem szokásos a büntetőeljárás korai szakaszában. A
meghallgatás csakúgy mint a beszélő, a börtönlelkész látogatása és egy kirendelt
védő várható látogatása a börtönélmény valóságszerű jellegét erősíti.
A meghallgatás jó alkalom, hogy megfigyeljük, hogyan viselkednek a rabok,
ha váratlanul megnyílik előttük a szabadulás lehetősége. Ugyanakkor én arra is
kíváncsi voltam, hogyan fogja alakítani a „bíróság” vezetőjének szerepét
börtönszakértőnk, Carlo Prescott. Az elmúlt tizenhét évben Carlo nem egy
alkalommal élt feltételes szabadlábra helyezés iránti kérelemmel, de rendre
elutasították, míg végül legutóbb, amikor fegyveres rablásért ítélték el, „jó
magaviseletéért” szabadlábra helyezték. Vajon a rabok helyzetét átérezve,
kérelmüket támogatni fogja-e, hiszen járt már hasonló cipőben?
A „bíróság” ülését a pszichológia tanszék első emeletén, a laboratóriumomban
tartjuk, egy tágas, szőnyeggel borított teremben, ahol speciálisan kiképzett,
egyirányú megfigyelőablakon keresztül videofelvételeket készíthetünk és
megfigyeléseket végezhetünk. A „bíróság” négy tagja egy hatszögletű asztalnál
foglal helyet. Carlo ül az asztalfőn, mellette az egyik oldalon Craig Haney, a
másik oldalon egy mesterszakos fiatalember és titkárnőnk - e két utóbbi személy
alig tud valamit a kísérletünkről, szívességből segítenek nekünk. Curt Banks
látja el a „terembiztos” feladatát, a rabokat ő veszi át az őröktől, és vezeti a
testület elé. Az eljárásról a videofelvételeket én készítem.
Doug-8612 kiengedése után szerda reggel nyolc fogvatartottunk van, jó
magaviseletük alapján az őrök négy rab meghallgatását javasolták. Nekik
hivatalos, írásban tett kérelemben kellett megindokolniuk, mivel érdemelték ki
idő előtti szabadon bocsátásukat. A többiek meghallgatását későbbi időpontban
tartjuk meg.

A SZABADULÁS ESÉLYE
Az őrök az udvaron felsorakoztatják a négy rabot, és - ahogy az esti utolsó
mosdóhasználatra történő felvezetéskor szokták - a rabokat lábuknál fogva
144
-
-
összeláncolják, fejükre papírzacskót húznak, nehogy meg tudják állapítani, hogy
a terem az épületen belül hol található. A tárgyalóterem előtt leültetik őket egy
padra, a lábukról leveszik a láncot, de a bilincset és a papírcsuklyát mindaddig
nem távolítják el, míg Curt Banks azonosító számukon egyenként nem szólítja
őket.
Curt felolvassa a rab kérelmét, majd az őrök valamelyikének az indoklását
olvassa fel a szabadon bocsátás elutasítására. Curt a rabot az asztalhoz kíséri, és
Carlo jobb oldalára ülteti, aki innentől kezdve átveszi az irányítást. A „bíróság”
előtt a következő sorrendben jelennek meg a rabok: Jim-4325, Glenn- 3401,
Rich-1037 és Hubbie-7258. A meghallgatás után a rabot visszaültetik a folyosón
a padra, kezét összebilincselik, lábára visszateszik a láncot, a fejére a
papírcsuklyát, és így várakozik az ülés végéig, ezután visszakísérik az alagsori
börtönbe.
Az első rab bevezetése előtt - én épp a videofelvétel minőségét ellenőrzőm -
tapasztalt szakértőnk, Carlo „zöldfülű” segítőit megpróbálja beavatni a
meghallgatások valóságába. (Monológját lásd a jegyzetekben!)1 Curt Banks, aki
a nyári kurzusunkról már ismerte Carlót, megérzi, szakértőnk a tőle megszokott
terjengős eszmefuttatásra készül, ezért határozottan közbeszól:
- Haladjunk, ne vesztegessük az időt!

lim-4325 nem vallja bűnösnek magát

I i m-4325-öt bekísérik a terembe: a bilincset leveszik a kezéről, hellyel kínálják.
Carlo azonnal kérdez:
- Miért van börtönben? Bűnösnek vallja magát?
- Fegyveres rablással vádolnak, uram. De nem vagyok bűnös - feleli a rab a
lehető legkomolyabban.2
- Nem bűnös? - kérdez vissza Carlo meglepődést színlelve. - Azt állítja,
I mgy a rendőrök nem tudták, mit tesznek, amikor letartóztatták, hogy hibáz- lak,
valamit elrontottak? Azt akarja mondani, hogy az igazságszolgáltatás
szakemberei, akik feltehetőleg többéves tapasztalattal rendelkeznek, Palo Alto
minden lakosa közül éppen magát vették őrizetbe, és nem tudták, mi az ábra,
hogy valamit összekevertek, és ezért csukták le? Más szóval: hazudtak. Azt
állítja, hogy hazudtak?
- Nem állítom, hogy hazudtak, bizonyára volt ellenem bizonyíték, meg minden.
Természetesen tiszteletben tartom szakértelmüket, meg minden... Ili/.onyítékról
én nem tudok, de feltételezem, alapos indokuk lehetett, ha letartóztattak. (A rab
egyre inkább behódol a tekintélyszemélynek; kezdeti határozott kiállása egyre
erőtlenebb Carlo rámenős viselkedésének hatására.)
- Azzal, amit mond, azt igazolja, hogy gyanújuk nem teljesen alaptalan - <•1 vei
Carlo Prescott.
- Biztos, nem egészen alaptalan, ha letartóztattak - ismeri el Jim-4325.
Prescott a rabot múltjáról és jövőbeni terveiről kérdezgeti, de leginkább a
bűncselekmény körülményeiről szeretne többet megtudni:
- Kikkel jár össze, mivel szokta tölteni a szabadidejét? Hogyan jutott idáig?
Komoly dologgal vádolják... fegyveres rablás során akár embert is ölhet.
Mit csinált? Lőtt? Vagy szúrt? Vagy mit?
- Nem tudom, uram. A rendőr, aki letartóztatott...
- Maga mit csinált? - vág közbe Carlo Prescott. - Lelőtt valakit, leszúrt
valakit, bombát robbantott? Puskával lőtt?
A feszültséget enyhítendő Craig Haney és a testület többi tagja arról
kezdi faggatni a rabot, hogyan sikerült a börtönviszonyokhoz
alkalmazkodnia.
- Hát, természetemnél fogva magamnak való ember vagyok... egy-két napig
gondolkodtam, és arra a következtetésre jutottam, a legjobb az lesz, ha úgy
viselkedem...
- A kérdésre válaszoljon! Nem vagyunk kíváncsiak semmiféle értelmiségi
nyavalygásra - vág közbe Carlo.
Craig azonban nem engedi át a szót, és a börtön nevelő hatásáról kérdezi
a rabot, aki így válaszol:
- Hát, eredménytelennek nem mondanám. Én például megtanultam, mi az
engedelmesség, bár feszült pillanatokban kissé elkeseredek, de végső soron
a nevelők azt teszik, ami a dolguk.
- Mi nem foghatjuk a kezét, ha innen kikerül - mondja Prescott. - Azt
mondja, bizonyos fokig megtanult felelősen viselkedni, másokkal
együttműködni, de odakint senki sem fog vigyázni magára, egyedül kell
boldogulnia. Ilyen priusszal milyen állampolgár lesz magából? Most látom
csak, mi mindennel vádolták már! Szép kis lista! - Carlo magabiztos
fölénnyel egy teljesen üres papírlapot tanulmányoz, mintha a fogvatartott
„bűnlajstromát” olvasná, majd folytatja: - Szóval azt mondja, boldogulni
fog odakint, mert mi megtanítottuk fegyelmezetten viselkedni. De mi nem
leszünk ott, hogy a kezét fogjuk. .. Miből gondolja, hogy ezúttal nem fog
visszaesni?
- Mert van célom - válaszolja Jim-4325. - Felvettek a Berkeley-re, fizika
szakon fogok tanulni. Alig várom, hogy belekóstolhassak az egyetemi létbe.
Carlo leállítja, és vallási meggyőződéséről faggatja, majd érdeklődik,
miért nem vett részt a börtönben biztosított programokban, csoportterápián,
szakmai képzésen. A rab őszinte értetlenséggel fogadja a kérdéseket,
mondván, kihasználta volna a lehetőségeket, de nem volt tudomása róluk.
Curt Bankstől azt kéri Carlo, ellenőrizze, megfelel-e a valóságnak a rab ez
utóbbi állítása, bár ő személy szerint kétli, hogy igazat mondana.
(Természetesen tudja, hogy a kísérlet keretében semmiféle
fejlesztőprogramról nem gondoskodtunk, de neki mindig hasonló
kérdéseket tettek fel, amikor feltételes szabadlábra helyezési kérelmét
elbírálták.)
Miután mindenki feltesz néhány kérdést, Carlo Prescott a fogvatartott
kivezetését kéri. A rab feláll, és köszönetét mond. Majd automatikusan
nyújtja a csuklóját, és az őr rákattintja a bilincset. Jim-4325-öt kivezetik, a
folyosón a fejére húzzák a papírzacskót, és csendben várakozik, míg a
többieket is meghallgatják.
Miután a rab távozik, Carlo Prescott megjegyzi: - Hát, szörnyen simabe-
szédűezafickó...
Én a következőket jegyzem fel: Jim-4325 fegyelmezetten, higgadtan
jelent meg - eddig is mindig példásan viselkedett. Az elkövetett
bűncselekményre vonatkozó agresszív kérdéseivel Carlo összezavarja, kis
ráhatással a rabot köny- nyen rá lehetne venni bűnössége beismerésére,
noha kitalált bűncselekménynyel vádolják. A meghallgatáson engedelmesen
és barátságosan viselkedik, hozzáállásával viszonylag sikeresen
alkalmazkodik a börtönkörnyezethez, valószínűleg továbbra is jól fogja
bírni.

A tündöklő példa fényét veszti

('űrt bejelenti, hogy a meghallgatásra váró következő személy Glenn-3401,
és kérelmét hangosan felolvassa:
Szabadlábra helyezésemet azért kérem, mert új életet vihetek ebbe az
elcsüggedt világba, megmutathatom az elkárhozott lelkeknek, hogy a jó
hozzáállást mindenütt meleg szívvel fogadják; hogy a pénzhajhász
disznóknak semmivel sincs többjük, mint a nyomorba döntött
szegényeknek; hogy egy átlagos bűnöző alig egy hét alatt jó útra terelhető -
Isten, hit és testvériség még mindig erősen él bennünk.
Szabadon bocsátásomat megérdemlőn, mert itt-tartózkodásom alatt
magatartásommal kapcsolatban semmiféle kifogás nem merült fel.
Köszönöm a támogatást, de úgy érzem, ideje tovább lépnem egy magasabb
rendű, szentebb hely felé. Mivel mindannyian környezetünk teremtményei
vagyunk, bizonyos, hogy talpra állásom végleges és teljes. Isten áldását
kérve, maradok tisztelettel: 3401. Tündöklő példaként tartsanak meg
emlékezetükben!

Az őrök jellemzése mindezzel szöges ellentétben áll:

(ílenn-3401 pitiáner bajkeverő. Másokat követ, képtelen önmagában
megtalálni és fejleszteni a jót. Alázatosan utánoz mindent, ami rossz.
Szabadlábra helyezését nem javaslom. Aláírás: Arnett
Nem tudom, 3401 mivel érdemelte volna ki szabadlábra helyezését, és azt
sem tudom, mi a kapcsolat az általam megismert rab és a kérelemben leírt
személy között. Aláírás: Márkus
3401 nem érdemli meg, hogy szabadlábra helyezzük, amit szarkasztikus
hangvételű kérelme is bizonyít. Aláírás: John Landry
A terembe vezetik Glenn-3401-et, a fején van még a papírcsuklya, melyet
Carlo eltávolíttat, látni akarja a „kis szemetet”. Mindenki meglepődve
pillantja meg az ázsiai származású Glenn-3401-et, börtönkísérletünk
egyetlen nem fehér bőrű résztvevőjét. Lázadó, pimasz stílusával Glenn-
3401 az ázsiaiakról általában kialakított sztereotípia ellen dolgozik,
amelynek fizikai adottságaival amúgy tökéletesen megfelel: a kedves arcú,
csillogó fekete hajú srác alig 160 centiméter, vékonydongájú, bár izmos.
Craig azt tudakolja, milyen szerepet vállalt a rab a börtönlázadásban,
amely a zárkájuk eltorlaszolásával vette kezdetét. Mit tett a lázadás
megakadályozására?
- Nem akartam megakadályozni, sőt támogattam - feleli meglepő
nyíltsággal Glenn-3401.
Amikor a „bíróság” tagjai további kérdéseket tesznek fel neki, Jim-4325
látszólagos alázatával ellentétben Glenn-3401 gúnyos hangnemben
válaszol:
- Ügy gondolom, ennek az intézménynek az a feladata, hogy a rabokat a
javulás útjára vezesse, nem pedig az, hogy a rabok között ellentétet szítson,
és úgy éreztem, cselekedetünk egyik eredménye...
A teremben jelen levő, de nem a „bírák” között helyet foglaló
körletparancsnok, Jaffe nem állja meg szó nélkül:
- Valószínűleg fogalma sincs, miről szól a javító-nevelő munka. Mi arra
próbáljuk megtanítani magukat, hogyan válhatnak a társadalom hasznos
tagjává, nem pedig arra, hogyan kell zárkatorlaszt emelni!
Carlo megelégeli a mellébeszélést, és átveszi a szót:
- Több szemtanú látta, amint a bűntény helyszínéről távozik. [Ez színtiszta
rögtönzés.] Ha több ember szemének nem lehet hinni, akkor azt a
következtetést kell levonnunk, hogy az emberiség vak. Maga azt írja:
„Isten, hit és testvériség még mindig erősen él bennünk.” A testvériség
nevében vetett szemet másnak a tulajdonára? Nagyon kevés ázsiai végzi
börtönben - játssza ki tromfját Carlo. - Az ázsiaiak általában kötelességtudó
állampolgárok... De maga keresi a bajt, gúnyt űz a börtönből, és a javító-
nevelő munkáról úgy beszél, mintha maga jobban tudná a börtönt igazgatni.
Itt ül az asztalnál, és félbeszakítja a körletparancsnokot, mert azt képzeli, a
maga mondandója ezerszer fontosabb. Hogy őszinte legyek, akkor sem
engedném szabadon, ha maga lenne a földkerekség összes börtönének
utolsó lakója. Véleményem szerint esélye sincs a szabadulásra. Na, ehhez
mit szól?
- Joga van a saját véleményét hangoztatni, uram - feleli Glenn-3401.
- Az én véleményem itt sokat nyom a latban! - vág vissza Carlo dühösen.
Carlo Prescott feltesz még néhány kérdést, de lehetőséget sem hagy a
rabnak a válaszadásra. Végül mennydörögve kivezetteti a rabot:
- Fölösleges időpocsékolás többet foglalkozni vele. Véleményem szerint
múltja és iménti megnyilvánulása alapján hozzáállása egyértelmű... szorít
az idő, ügyének megvitatását indokolatlannak tartom. Mihaszna, rebellis
alakkal van dolgunk, aki hangzatos kérelmet tud írni.
Távozása előtt a rab közli, hogy nyugtalan, mert bőrkiütéseket észlelt
magán. Carlo megkérdezi, látta-e már orvos, volt-e már gyengélkedőn, és
egyáltalán tett-e valamit problémája megoldásáért. Miután a rab nemleges
választ ad, Carlo felhívja a figyelmét, hogy nem az egészségügyi bizottság,
hanem a szabadlábra helyezési kérelmeket tárgyaló „bíróság” előtt áll, majd
további kioktatás következik:
- Minden szabadlábra helyezési kérelmet megtárgyalunk. Az ember nem
véletlenül jut börtönbe, és rajta múlik, milyen benyomást tesz, tud-e olyan
magatartást tanúsítani, amelynek alapján feltételezhetően képes
visszailleszkedni a társadalomba... Szeretném, ha átgondolná mindazt, amit
zsigerből írt. Maga intelligens ember, ügyesen bánik a szavakkal. Azt
hiszem, nem reménytelen eset, igen, képes lesz megjavulni!
Carlo az őr felé fordul és int, kísérje ki a rabot. A megtört ifjú lassan
felemeli a karját, hogy a bilincset ráilleszthessék, és távozik. Talán épp
most tudatosul benne, hogy arcátlanságáért drágán megfizetett. Bizonyára
félvállról vette az eljárást, nem számított rá, hogy a „bíróság” ilyen alapos
munkát fog végezni.
Jegyzeteimben ez áll: Glenn-3401 összetettebb személyiség, mint
gondoláim. A tulajdonságok érdekesen keverednek benne. A börtönben az
őrökkel általában komolyan és udvariasan viselkedik, de szabadlábra
helyezési kérelmében gúnyosan fogalmaz, nem létező javító szándékú
nevelésre és saját lelkiségére hivatkozik, példás magaviseletű rabnak állítva
be magát. Az őrök ellenszenvvel kezelik, amit mi sem bizonyít jobban, mint
hogy szabadlábra helyezési kérelmét egyöntetűen elvetik. Merészen
megfogalmazott kérelme éles ellentétben áll viselkedésével - a
meghallgatás után egy legyőzött, meghunyászkodó ember benyomását kelti.
„Itt tréfának nincs helye.” A „bíróság”, különösen Carlo Prescott, rossz
néven veszi a tréfát, és nekiesik, de ő nincs lelkészülve a támadások
hathatós visszaverésére. A meghallgatás alatt Glenn- '401 rohamosan
visszakozik, és egyre visszafogottabb. Vajon az ázsiai fiú kibírja-e a két
hetet?
A csillapuló lázadó
ltich-1037 következik, akinek az édesanyja tegnap nagyon aggódott fia
állapom miatt. Ő az, aki ma reggel a kettes cellában elbarikádozta magát. A
ve- i cinben is gyakran megfordul. Rich-1037 kérelmét akár érdekesnek is
mond- li.il nánk, ha Curt Banks nem hadarva, érzelmektől mentes, monoton
hangon olvasná fel:
Szabadlábra helyezésemet azért kérelmezem, mert tizenéves korszakom
legutolsó pillanatait régi barátaimmal szeretném együtt tölteni. Hétfőn
töltöm be huszadik életévemet. A nevelők számos gyenge pontomra
felhívták a figyelmemet. Hétfőn részt vettem a lázadásban, mert úgy
gondoltam, igazságtalanul bánnak velünk. Aznap este azonban rájöttem,
semmivel sem érdemeltem ki méltányosabb bánásmódot. Azóta minden
tőlem telhetőt megteszek az együttműködés érdekében, tudom, hogy a
nevelők az én és rabtársaim javát akarják. A börtön dolgozói mindenkor jól
bántak és bánnak velem annak ellenére, hogy borzasztó tiszteletlenül
viszonyultam személyükhöz és kéréseikhez. Mélységesen tisztelem bennük,
hogy képesek a másik orcájukat is odatartani, és hiszem, jóságuk által
megjavultam, és jobb emberré váltam. Tisztelettel: 1037
Curt hangosan felolvassa az egyik őr által megfogalmazott közös
álláspontot:
Bár kezdeti lázongása óta 1037 magaviseleté javult, gondoskodnunk kell
további fejlődéséről, mielőtt visszatérne a társadalomba. 1037 megítélését
illetően osztom őrtársaim véleményét, és a rab önértékelésével is
egyetértek, miszerint sokat javult, de úgy gondoljuk, még nem érte el a
kívánatos szintet. 1037-nek még sokat kell tennie szabadulásáért, de jó úton
 halad. Szabadlábra helyezését egyelőre nem támogatom.
Amikor Rich-1037 a terembe lép, a fiatalos energia és a lehangoltság
különös elegyét árasztja. Azonnal a születésnapjáról beszél, egyszerűen
nem vette számításba, amikor a kísérletre jelentkezett, kizárólag ezért
fontos neki a szabadulás. Lendületes magyarázkodása közben a
körletparancsnok nekiszegezi a kérdést: - Úgy gondolja, itt a börtönben
nem tudunk születésnapot ünnepelni? - Rich-1037 bárhogy reagál erre,
vagy eddigi érvelését dönti romba, vagy önmagának árt.
Prescott nem késlekedik, megragadja az alkalmat:
- Fiatal kora ellenére bizonyára tudja, mit jelent társadalomban élni.
Tisztában kell lennie vele, hogy azok kerülnek rács mögé, akik megszegik a
törvényt, és maga pontosan ezt tette. Fiam, én nem kétlem, hogy
megváltozott, itt is ez áll, kétségtelenül fejlődött. De saját kezűleg azt írja:
„borzasztó tiszteletlenül viszonyultam személyükhöz és kéréseikhez”.
Borzasztó tiszteletlenül! Az embereket és tulajdonukat tiszteletben kell
tartani. Mi történne, ha ebben az országban senki sem tisztelné a másik
tulajdonát. Attól félek, ha magát tetten érnék, még a gyilkosságtól sem
rettenne vissza.
Carlo úgy tesz, mintha a rab bűnözői múltját tekintené át a továbbra is
üres papírlapot olvasgatva. Hirtelen megakad a szeme valami fontos
momentumon:
- Itt az áll, hogy meglehetősen agresszívan lépett fel, amikor őrizetbe
vették. Magát le kellett fogni, különben komoly sérülést okozott volna a
letar-
■
tóztatást végző rendőröknek. Nagyra értékelem, mekkora fejlődésen ment
keresztül, és bizonyára érzi, milyen éretlenül viselkedett, mennyire nem
volt másokra tekintettel. Maga tárgyként kezeli az embereket, a saját
céljaira használja őket. Maga manipulálja az embereket! Egész életében az
embereket manipulálta, és bűnlajstromából kiderül, sem a rendet, sem a
törvényt soha nem tisztelte. Persze vannak időszakok, amikor sikerül
visszavennie. Miből gondolja, hogy jól fog viselkedni, ha szabadlábra
helyezzük? Indokolja meg! Mi segíteni szeretnénk.
A rabot készületlenül éri a jelleme elleni kirohanás. Érthetetlenül
motyogva magyarázza, hogy egyszerűen „távozik”, ha olyan helyzetbe
bonyolódik, ahol az erőszak alkalmazása elkerülhetetlen lenne. Majd azzal
folytatja, mit tanult a börtönben:
 - Megtanultam, hogy az emberek különféle helyzetekre különféleképpen
reagálnak. Láttam, hogyan viselkednek a többiek másokkal, például hogyan
beszélgetnek a zárkatársakkal, és tapasztalatból tudom, hogy az emberek
egyazon helyzetben más-más módon reagálnak. Felfigyeltem arra, hogy az
őrök a három váltásban, kis eltéréssel ugyan, de másképp viselkednek egy-
egy adott helyzetben.
Különös, de ezután Rich-1037 említést tesz „gyenge pontjairól”,
nevezetesen a hétfői börtönlázadásban vállalt „agitátori” szerepéről. Teljes
mértékben meghunyászkodik, önmagát hibáztatja, amiért nem
engedelmeskedett az őröknek, a rossz bánásmód és a folyamatos zaklatás
miatt az őröket egyáltalán nem bírálja. (Az agymosás tökéletes gyakorlati
megvalósulását látjuk. A koreai háborúban hadifogságba esett amerikaiak is
igen hasonló folyamaton mentek keresztül, amikor kínai fogvatartóiknak
különböző rémtettek elkövetését, többek közt biológiai fegyverek bevetését
vallották be.)
Carlo Prescott váratlanul félbeszakítja a rabot, és nekiszegezi a kérdést,
hogy szokott-e kábítószert fogyasztani. Rich-1037 nemleges választ ad, és
folytatja nem helyénvaló magatartásának taglalását. Carlo kék-fekete
zúzódást vesz észre a rab karján, rákérdez, hogyan szerezte a sérülést. A
zúzódást az őrökkel való dulakodás közben szerezte, de nem hibáztatja
őket, amiért lefogták, az elkülönítőbe taszigálták, mert az őrök a
körülményekhez képest kíméletesen bántak vele. Saját magának okozta a
sérülést azzal, hogy az őrök utasításának teljesítését folyamatosan
megtagadta.'Carlónak kedvére való ez a mea culpa.
Rich-1037 azt állítja, akkor is a szabadlábra helyezést választaná, ha
fizetéséről le kell mondania. (Túlzásnak tűnik, hogy ennyi
megpróbáltatásért nem kér ellentételezést.) A kérdésekre értelmesen
válaszol, de lerí róla a depresz- szió, amint azt Carlo Prescott is megjegyzi a
meghallgatásról írt beszámolójában. Láthatáskor édesanyja rögtön felfigyelt
fia lelkiállapotára, aggodalmát velem is megosztotta, amikor az irodámban
beszélgettünk. Ügy tűnt, mintha Rich-1037 férfias helytállását kívánná
bizonyítani - talán az apja előtt - azzal, hogy a végsőkig kitart. A börtönben
szerzett tapasztalatait firtató kérdésekre

k
érdekes, de többnyire őszintétlen válaszokat ad, mintha csak a „bíróság”
megnyerésére törekedne.
A szépfiút helyben hagyják
Az utolsó rab, a jóképű Hubbie-7258, akinek a kérelmét Curt szemernyi
gúnynyal olvassa fel:
Szabadlábra helyezésemet elsősorban azért kérem, mert a barátnőm
hamarosan nyaralni megy, és előtte szeretnék kicsit vele lenni, mert mire
visszajön, nekem szinte azonnal el kell utaznom, kezdődik az egyelem. Ha
letöltőm a teljes két hetet, akkor mindössze félórát tudunk együtt lenni. Itt
nem tudunk úgy beszélgetni, és elbúcsúzni egymástól, ahogyan szeretnénk,
mert mindig jelen van egy börtönőr vagy akárki Másrészt azért, mert úgy
gondolom, mostanra kiismertek, és tudom, nem fogok jobban megváltozni.
Úgy értem, nem fogom megszegni a szabályokat, és szabadon
bocsátásommal én időt nyerek, Önök pedig spórolnak a kiadásokon. Való
igaz, hogy volt zárkatársammal, 8612-vel szökést kíséreltem meg, de
amióta ruhátlanul kellett az üres cellában kuporognom, tudom, nem fogok
többet szembeszegülni az őrökkel. Szóval, azóta szinte mindig pontosan
betartom a szabályokat. Azt is vegyék figyelembe, hogy a börtönben az én
zárkám a legkiválóbb.
Arnett ismét épp ellenkező véleményen van, összegzésében megállapítja:
„7258 izgága, okoskodó alak”. Majd cinikus megvetéssel hozzáteszi:
„Töltse le az idejét, vagy rohadjon meg itt, helyben.”
Márkus kicsit derűlátóbb: „7258-at kedvelem, nem rossz rab, de úgy
érzem, szabadlábra helyezését a többi rabnál semmivel sem érdemli meg
jobban. Biztos vagyok benne, a börtönben szerzett tapasztalata jótékony
hatással lesz igencsak zabolátlan viselkedésére ”
John Landry a következőket írja: „7258-at én is kedvelem, majdnem any-
nyira, mint 8612 [Dávid, a beépített emberünk], de véleményem szerint
nem érdemli meg a szabadulást. Nem fogalmaznék olyan durván, mint
Arnett, de szabadon bocsátását nem támogatom.”
Miután a fejéről eltávolítják a papírzacskót, a rab szokásához híven teljes
fogsorát kivillantó mosolyt ereszt meg, amire Carlo rögtön ugrik:
- Úgy veszem észre, az egészet nagyon mulatságosnak találja. Pontos
jellemzést adott magáról az őr, amikor azt írta, hogy maga „izgága,
okoskodó alak”. Maga az életben semmit sem vesz komolyan?
A rab válaszolna, de Carlo Prescott irányt vált, és a tanulmányai iránt
érdeklődik.
- ősszel az Oregoni Állami Egyetemre megyek.
- Hát erről van szó - fordul Prescott a testület tagjaihoz. - Egyeseknek kár
iskolába járniuk. Csak az idejüket pazarolják az egyetemen, semmi
keresnivalójuk ott. Valószínűleg sokkal boldogabbak lennének, ha
autószerelőként vagy bolti eladóként dolgoznának - int megvetően a rab
felé. - Na, jó, haladjunk! Mit követett el?
- Semmit, uram, egy kísérletre jelentkeztem.
A valós helyzetre való hivatkozással akár borulhatna is az eljárás menete,
de nem, ha Prescott kapitány van a kormánykeréknél:
- Okostojás, azt képzeli, ez egy kísérleti
És úgy tesz, mintha a rab aktáját tanulmányozná, majd tényszerűen
megállapítja: - Betörés. Carlo Curt Bankshez fordulva megkérdezi,
fegyverrel, vagy fegyver nélkül. Curt bólint, fegyverrel.
- Persze, mindjárt gondoltam! Legfőbb ideje, hogy a fiatalember megtanulja
az élet néhány leckéjét, kezdve azzal, hogy mi jár azért, ha valaki a
börtönből szökni próbál, és rajtakapják. Tizennyolc éves, és mit kezdett az
életével? Ide áll elénk, és kijelenti, szívesen lemond a fizetéséről, ha
kiengedjük. Akármerre lapozok az aktájában, mindenütt azt olvasom, hogy
okoskodik, akadékoskodik, nem tiszteli a hatóságot. Hol csúszott félre az
élete?
Majd megkérdezi, mivel foglalkoznak a szülei, vallásos-e, jár-e
rendszeresen templomba. Carlo dühösen reagál, amikor a fiú azt válaszolja,
hogy hívő, de nem tartozik egyik vallási felekezethez sem:
- Még egy ilyen fontos dolgot sem képes eldönteni!
A feldühödött Carlo Prescott felugrik, és kiviharzik a teremből. A
„bíróság” néhány percre vezető nélkül marad, távollétében arról faggatják a
rabot, init vár magától, hogyan fog viselkedni a kísérlet második hetében,
ha szabadlábra helyezési kérelmét elutasítják.

Pénzért szabadság
A feszült események közé iktatott szünetben jövök rá, milyen fontos
kijelentést tett Rich-1037, amikor szabadulása fejében fizetéséről
lemondott. Ezt utolsó, döntő kérdésként minden rabnak fel kell tennünk.
Szólok Carlónak, hogy minden rabtól kérdezze meg: eddig megkeresett
pénzéről hajlandó-e lemondani, ha úgy döntünk, hogy szabadlábra
helyezzük?
Carlo azonban először másképp fogalmazza meg a kérdést:
- Mennyit hajlandó fizetni, ha kiengedjük?
 Hubbie-7258 nem érti a kérdést, és azt válaszolja, szabadulásáért
semmiképp sem fizetne. Carlo átfogalmazza a kérdést: hajlandó-e
lemondani eddig megkeresett pénzéről.
- Igen, uram. Lemondanék róla.
Hubbie-7258 nem tűnik különösebben gyors felfogásúnak, se
különösebben öntudatosnak. Láthatóan a helyzetet sem veszi olyan
komolyan, mint egyik-másik rab. Ő a legfiatalabb, alig tizennyolc éves,
hozzáállása, reagálása meglehetősen éretlen. Szenvtelensége és
humorérzéke mindenesetre nem lesz hátrányára a második hét
átvészelésében.
Végül az összes rabot visszahívjuk, és feltesszük nekik a kérdést, hogy
haj- landóak-e fizetségükről lemondani, ha szabadon engedjük őket. A
születésnapját ünnepelni akaró Rich-1037 lemondana a pénzről, az
együttműködő Jim-4325 szintén. Egyedül Glenn-3401, az ázsiai
származású amerikai jelenti ki, hogy szabadulása fejében nem mondana le a
neki járó fizetségről, mert égető szüksége van a pénzre.
Tehát négy rab közül három annyira ki szeretne kerülni a börtönből, hogy
napi huszonnégy órás munkával, keservesen megkeresett pénzéről szívesen
lemondana. Különösen figyelemre méltónak tartom annak a retorikai
keretnek az erejét, amelyben ez a kérdés felvetődött. Ne felejtsük el,
gyakorlatilag minden alanyunk azt mondta, a kísérletben való részvételének
elsődlegesen anyagi oka van, motivációjának legfőbb alapja, hogy két héten
át napi 15 dollárt kereshet, ami nem kevés, különösen jól jön az őszi
tanévkezdés előtt, ha az embernek nincs egyéb bevételi forrása. És akkor
most a rabok többsége szabadsága fejében hajlandó volna fizetéséről
lemondani, noha megdolgozott érte. Annak ellenére, hogy mennyi
megpróbáltatást, testi és lelki bántalmazást kellett eltűrnie érte: a véget nem
érő létszámellenőrzéseket, az éjszakai ébresztőket, egyik-másik őr gonosz
önkényeskedését, a magánszféra hiányát, a magánzárkában töltött időt, a
meztelenséget, a bilincselést, a papírcsuklyát, a pocsék ételt, a vacak
fekhelyet.
Még inkább figyelemreméltó az a tény, hogy miután kijelentik, a
szabadságuk fontosabb, mint a pénz, egytől egyig ellenkezés nélkül alávetik
magukat a rendszernek, engedelmesen hagyják, hogy a kezüket
összebilincseljék, a fejükre visszategyék a papírzacskót, a lábukra a láncot,
és mint a birkák, jámboran követik az őrt, aki visszavezeti őket az alagsori
börtönbe. A rabok fizikailag nem tartózkodtak a börtönben a meghallgatás
alatt, a „bíróság” tagjai közt „civilek” is voltak, akik közvetlenül nem
érintkeztek az alagsori személyzettel. Akkor miért nem jelentette ki egyik
 rab sem: mivel nem tartok igényt a pénzre, jogomban áll a kísérletből
kilépni, ezért követelem, azonnal engedjenek el! Kérésüknek kénytelenek
lettünk volna nyomban eleget tenni.
De ez a követelés nem hangzott el. Utólag sem számolt be egyetlen rab
sem arról, hogy megfordult a fejében a kísérlet abbahagyása, mert már nem
egy kísérlet részeként gondoltak az átéltekre. Ügy érezték, csapdába
kerültek, börtönben vannak, melyet nem az állami hatóságok, hanem
pszichológusok irányítanak - ahogy ezt 416 megfogalmazta. Ők abba
egyeztek bele, hogy rabként megkeresett pénzükről lemondanak - ha mi
szabadon engedjük őket. Ügy gondolták, kizárólag a „bíróságnak” áll
jogában a rabok szabadulásáról vagy benn- tartásáról dönteni, a raboknak
semmiféle személyes döntési lehetőségük nincs. Ha ők rabok, a „bíróság”
dönt; ha ők kísérleti alanyok, ami a valóság, akkor
van döntési joguk, maradhatnak, de bármikor abba is hagyhatják a kísérletet.
Gondolkodásmódjukat kétségtelenül átállították: nem arra gondoltak, hogy
„jogaim teljes birtokában, fizetett kísérleti alany vagyok”, hanem arra, hogy
„tehetetlen rab vagyok, egy igazságtalan, önkényes rendszer kiszolgáltatottja”.
A meghallgatások után az egyes eseteket és a rabok reakcióját a „bíróság”
tagjai megvitatták. Általában egyetértettek abban, hogy a rabok idegesnek,
ingerlékenynek tűntek, és láthatóan teljes mértékben felemészti őket a rabszerep.
Carlo Prescott elárulja, hogy őszintén aggódik Rich-1037 miatt. A nem is
olyan rég a börtönlázadás rettenthetetlen főkolomposának számító fiún pontosan
látja a kialakuló mély depresszió jeleit:
- Ez egy megérzés, sokat voltam összezárva olyanokkal, akik egyszer csak
levetik magukat az emeleti folyosóról, vagy felvágják az ereiket. A srác rendesen
összeszedte magát, amikor előttünk megjelent, de nem válaszolt rögtön. A
legutolsó srác logikusan gondolkodik, tudja, mi történik, kísérletként utal a
helyzetre, ugyanakkor hajlandó az apjáról, az érzéseiről beszélni velünk. Mintha
nem is volna igazi ember, de ezt az egészet csak a benyomásaim alapján
mondom. A második rab, a keleti srác nagyon kemény. Nekem kőkeménynek
tűnt.
Mindent egybevetve Carlo a következőt javasolja:
- Eltérő időpontokban, de engedjünk szabadon két rabot. így talán elgondolkodik
a többi azon, hogy mivel érdemelhetik ki a szabadulást. Ezenkívül, ha
kiengedjük őket, a többiek reménykedni kezdenek, és kevésbé gondolják
kétségbeejtőnek a helyzetüket.
Arra a megállapodásra jutunk, hogy elsőként Jim-4325-öt engedjük ki, azután
pedig Rich-1037-et, és a helyükre esetleg behívunk két készenlétben várakozó „
rabot”. Abban azonban nem tudunk megegyezni, hogy ki legyen a következő,
C ilenn-3401 vagy Hubbie-7258, ha egyáltalán még valakit szabadon engedünk.

Minek voltunk a tanúi?

A szabadlábra helyezést kérelmezők meghallgatása után három dolog vetődik
fel:
- a szimuláció és valóság közötti határok kezdenek összemosódni;
- az őrök megerősödött fölérendeltségi helyzetét a rabok egyre komolyabban
veszik, és egyre nagyobb szolgai alázattal elfogadják;
a „bíróság” vezetőjeként Carlo Prescott drámai személyiségátalakuláson
ment keresztül.
A bortönkísérlet és a valódi bebörtönzés közötti határvonal elmosódása A /
előzményeket nem ismerő, pártatlan megfigyelő azt is gondolhatta volna, hogy a
helyi börtönben tényleges meghallgatásnak volt a tanúja. A bebörtön- /üttek és a
társadalom által kijelölt felügyelőik között működő dialektika ereje és manifeszt
valósága többféleképpen tükröződött. Többek közt ezt jelezte a helyzet
komolysága, a rabok által írt kérelmek hivatalos hangvétele, az őrök
véleményezése, a „bíróság” vegyes összetétele, a rabok magánéletére vonatkozó
kérdések jellege és az ellenük felhozott vádak - vagyis az egész eljárás fokozott
érzelmi felfűtöttsége. A személyek közötti interakció alapja egyértelműen
megnyilvánult a „bíróság” tagjai által feltett kérdésekben és a rabok válaszaiban,
amelyekben kitértek a „múltban elkövetett bűncselekményekre”, a javítónevelő
munkára, tanulásra, terápiára, jogi képviseletre, tárgyalásuk állására, jövőbeni
elképzeléseikre.
A kísérleti alanyok életében alig négy napról van szó, ami legalább olyan
felfoghatatlan, mint az, hogy a börtönünkben letöltendő idejükből több mint egy
hét van hátra. Nincsenek hosszú hónapok, évek óta bebörtönözve, mint ahogy
azt a szimulált meghallgatások alapján feltételezni lehetne. A szerep- játszás a
szerep beépüléséhez vezetett: a színészek átvették a kitalált szereplő
személyiségét és identitását.
Szolgai alázat
Először vonakodva, de végül önmagát megadva, a legtöbb rab beleilleszkedett a
börtön által nagymértékben strukturált szerepbe. A foglyok azonosító számukat
használják önmaguk megnevezésére, és névtelen személyüknek feltett
kérdésekre azonnal reagálnak. Teljes komolysággal válaszolnak nevetséges
kérdésekre, például az állítólagosán elkövetett bűncselekmények természetére
vagy szabadulásuk utáni terveikre vonatkozóan. Szinte kivétel nélkül
meghunyászkodnak a „bíróság” hatalma előtt, maradéktalanul behódolnak az
őrök és általában a rendszer dominanciájának. Egyedül Hubbie-7258 annyira
merész, hogy kimondja, azért van börtönben, mert egy „kísérletre” önként
jelentkezett, de Prescott verbális támadása miatt gyorsan meghátrál.
Egyes szabadlábra helyezési kérelmek tiszteletlen hangvétele - különösen az
ázsiai származású amerikai egyetemista, Glenn-3401 stílusa - célját téveszti,
hiszen kiderül, a „bíróság” negatívan ítéli meg: kifogásolható viselkedéssel nem
lehet a szabadulást kiérdemelni. Úgy tűnik, a helyzet alapelveit a rabok
többnyire tudomásul veszik. Már nem tiltakoznak, nem lázadoznak, ha utasítást,
parancsot kapnak. Mintha Sztanyiszlavszkij módszerével formálták volna meg
szerepüket, melyet színpadon kívül, kamerák jelenléte nélkül is tovább
játszanak, és mintha identitásukat felemésztette volna a szerep. A velünk
született belső méltóság mellett érvelők bizonyára csüggedten veszik tudomásul
a volt felkelők, a lázadások hőseinek behódolását, alázatos meghunyász-
kodását. A csoportból senki sem válik hőssé.
Meghallgatása után néhány órával Glenn-3401-et el kell engednünk, mert
egész testét kiütések lepik el. A diák-egészségügyi szolgálat megfelelő ellátásban
részesíti, ezután hazaküldjük, és meghagyjuk neki, keresse fel saját orvosát is.
Szervezete bőrkiütéssel gondoskodott szabadulásáról, ahogy Doug-8612-é az
érzelmi kontroll elvesztésével.
Carlo Prescott drámai átalakulása
A kísérlet időpontjában már több mint három hónapja ismertem Carlo Pres-
cottot, sokszor találkoztam vele személyesen, még többször folytattunk hosszas
telefonbeszélgetéseket. Közösen vezettünk egy hathetes tanfolyamot, amelyen a
bebörtönzés lélektanával foglalkoztunk. Láttam őt munka közben, amint
választékos stílusban, vehemensen bírálja a börtönrendszert, amely véleménye
szerint a színes bőrűek elnyomására létrehozott fasiszta eszköz. Figyelemre
méltó érzékenységgel tudta leírni, hogyan változtatja meg a börtön és minden
önkényes hatalmi rendszer a hatókörébe kerülőket - fogvatartottakat és
fogvatartókat egyaránt. A helyi rádióállomás, a KGO szombat esti beszélgető
műsorában Carlo több ízben felhívta hallgatói figyelmét arra, hogy
adódollárjaikat fölöslegesen pazarolják ennek a rosszul működő, elavult és
költséges intézménynek a fenntartására.
Megosztotta velem, milyen rémálmok gyötörték a feltételes szabadlábra
helyezési kérelmek éves elbírálásának közeledtével, amelynek során néhány perc
alatt kellett kérelmét megindokolnia „bírái” előtt, akik láthatólag oda sem f
igyeltek rá, miközben vaskos aktákat lapozgattak. Feltehetően nem is az ő
aktáját tanulmányozták, hanem időtakarékosságból az utána következő fog-
vatartottakét. Azonnal tudni lehetett, hogy a fogvatartottat még legalább egy évig
nem bocsátják feltételes szabadlábra, ha a kérdések az ítéletére, vagy előélete
negatív részleteire vonatkoztak, mert ha valakinek a múlt miatt kellett
magyarázkodnia, nem maradt ideje pozitív jövőbeni tervei felvázolására. Carlo
fór téneteivel világossá tette számomra, hogy a zsarnoki közöny hatására mi- i
soda indulat gyülemlik fel a fogvatartottak nagy többségében, akiknek a kérd
inét - ahogy Carlóét is - évről évre elutasítják.3
És milyen mélyebb tanulságok vonhatók le az ilyen helyzetekből? Csodáld a
hatalmat, vesd meg a gyengeséget! Uralkodj, ne egyezkedj! Te üss elsőként,
amikor a másik orcájukat odatartják! Az aranyszabály rájuk vonatkozik, nem
rád! Az uralkodik, akié a hatalom. A hatalom a szabályokból fakad.
Apjuk bántalmazását elszenvedő fiúk is hasonló leckéket tanulnak meg,
iikiknek mintegy fele - gyereket, házastársat, szülőt - bántalmazó felnőtt lesz.
I cl lehetőleg a bántalmazottak mintegy fele a bántalinazóval azonosul, és így az
erőszak átöröklődik, míg az érintettek másik fele az áldozattal tanul meg
azonosulni, és az agressziót elutasító, együtt érző felnőtté válik. A kutatások u/
ónban nem sok támpontot nyújtanak annak előrejelzésére, hogy a bánfai mázott
gyerekek közül kik válnak maguk is bántalmazóvá, és kikből lesznek mások
érzéseit megértő felnőttek.
A részvét nélküli hatalom szemléltetése - nem mellékesen 1 szembe jut az
általános iskolai tanítónő, Jane Elliott, az Iowa állambeli Ricel- vi 1 le-ből, aki
klasszikusnak számító kísérletében arra vállalkozott, hogy harmadik osztályos
diákjainak bemutatja az előítélet és a diszkrimináció természetét. Osztályában a
diákok szemük színétől függően magas, illetve alacsony státuszú csoportba
kerültek. Amikor a kék szeműek voltak kiváltságos helyzetben, azonnal barna
szemű társaik fölé kerekedve domináns szerepet vettek fel, mi több, a verbális és
fizikai bántalmazástól sem rettentek vissza. Frissen kapott státuszuk hatására
kognitív funkcióik javultak. A kék szeműek jobb teljesítményt nyújtottak
számtanból és helyesírásból, amikor ők voltak felül (statisztikailag is
szignifikánsan jobb volt a teljesítményük, ahogy ezt Elliott eredeti kísérletének
adatai is bizonyítják). Ugyanakkor az „alsóbbrendű” barna szemű diákok
teljesítménye ugyanilyen drámai mértékben visszaesett.
Jane Elliott kísérletében az volt a legbriliánsabb, hogy másnap a diákok
státuszát megfordította. A tanítónő azt mondta osztályának, hogy tévedett,
valójában épp fordítva van, mint állította, nem a kék szeműek, hanem a barna
szeműek a kiváltságosak! Ezzel a diszkrimináció negatív hatását megtapasztaló
barna szeműek lehetőséget kaptak arra, hogy megmutassák, ők empátiával
viseltetnek mások iránt, amikor ők a kiváltságosak. A tanulmányi eredmények
ismét azt támasztották alá, hogy a kedvezményezett helyzetben levők társaiknál
jobban teljesítenek. De kialakult-e bennük a részvét, az együttérzés? Vajon a
hirtelen kiváltságos helyzetbe kerülő barna szeműek átérzik-e az elesettek, a
kevésbé szerencsések, az „alsóbbrendűek” helyzetét, melyet személyesen átéltek
az előző nap?
Semmiféle transzfer nem következett be! A barna szeműek nem viselkedtek
kíméletesebben. Dominanciára törtek, diszkriminációt alkalmaztak, korábbi kék
szemű bántalmazóikkal szemben erőszakosan léptek fel.4 A történelem is
bővelkedik ilyen esetekben, például a vallási üldöztetés elől megmenekülök is
intoleránsán viselkednek más vallású emberekkel szemben, mihelyt
biztonságban érzik magukat új hatalmi szférájukban.
A barna szemű Carlo
Kitérőnk után beszéljünk Carlo Prescott drámai átalakulásáról, lássuk, mit váltott
ki belőle a szabadlábra helyező „bíróság” vezetőjének hatalmi pozíciója!
Kezdetben igazán kitűnően improvizált, mintha Charlie Parker szólózott volna.
Ott helyben, minden előkészület nélkül találta ki a fogvatartottak
bűncselekményeit és előéletük részleteit. Nem tétovázott, határozatlanságnak
nyoma sem volt. Idővel azonban mintha egyre erősödő beleéléssel és
meggyőződéssel alakította volna a tekintélyszemély szerepét. Ő volt a „Stanfordi
Megyei Börtön” szabadlábra helyező „bíróságának” a feje, a hatalom embere,
akitől a rabok rettegnek, akire a „bíróság” tagjai hagyatkoznak. Hirtelen
feledésbe merült minden kínszenvedés, melyet barna szemű fogvatartottként el
kellett viselnie, most ő volt kiváltságos helyzetben, és a világot a „bíróság”
mindenható elnökének szemével látta. A meghallgatások végén a kollégái előtt
tett megjegyzésével Carlo azt is elárulta, átalakulása lelki vívódást és undort
váltott ki belőle, mert átállt az elnyomók oldalára. Később vacsora közben
bizalmasan megvallotta, rosszullét környékezte, amikor saját magát hallotta,
pocsékul érezte magát új szerepében.
Vajon pozitív hatással lesz-e rá a frissen szerzett önismereti tapasztalat a
„bíróság” következő, csütörtöki meghallgatásán? Vajon nagyobb megértéssel és
részvéttel kezeli-e majd a szabadulásukban reménykedő rabokat? Vagy a szerep
ismét átalakítja az embert?
A „BÍRÓSÁG” CSÜTÖRTÖKI ÜLÉSE

Másnap további négy szabadulást kérelmező rab járul az új összetételű „bíróság”

színe elé. Carlo kivételével a testület csupa új tagból áll. Craig Haney-nek
halaszthatatlan családi ügyben Philadelphiába kell mennie, helyét a szintén
szociálpszichológus Christina Maslach veszi át, aki az eljárást némán figyeli,
szemmel láthatóan óvakodik a közvetlen beavatkozástól - egyelőre. Az öttagú
„bíróság” egy titkárnővel és két mesterhallgatóval egészül ki.
 Az őrök határozott kérésére a „bíróság” nemcsak szabadlábra helyezési
kérelmeket, hanem a bajkeverők megfékezése érdekében fegyelmi ügyeket is
lárgyal. A terembiztos feladatát ismét Curt Banks látja el, megfigyelőként I )ave
Jaffe, a körletparancsnok is jelen van, aki szükség esetén megteheti a maga
észrevételeit. Én ismét a megfigyelőállásból követem az eseményeket, és A
mpex típusú videokameránkkal felvételeket készítek, amelyeket utólag elemezni
fogunk. A tegnapi meghallgatáshoz képest további változás, hogy a
i abok nem a „bíróság” tagjaival egy asztalnál foglalnak helyet, hanem elkü-
lonítve, egy emelvényen - így jól láthatóak, olyan, mintha rendőrségi
kihallgatáson lennének.
Az éhségsztrájkoló játszmája
Az első megtárgyalandó ügy a nemrégiben bekerült 416-os éhségsztrájkja. Curt
It.mks felolvassa az őrök által összeállított fegyelmi vétségek sorát. Arnett
különösen dühös a rabra, sem ő, sem a többi őr nem tudja hova tenni az újoncot:
„Itövid ideje van fogva tartva, teljes mértékben kezelhetetlen, nem tartja be
ii házirendet.”
A rab minden további nélkül igazat ad az őröknek, a vádakat nem vitatja.
Viszont kijelenti, hogy börtönünkben mindaddig nem vesz magához semmi- lek
táplálékot, amíg nem gondoskodunk jogi képviseletéről. Carlo Prescott In sáp rá,
a „jogi segítség” igényének az indokoltságát firtatja.
A rab különös hangnemben válaszol:
Börtönben vagyok, mert aláírtam egy szerződést, amire életkoromnál Ingva
nem vagyok törvényesen jogosult.
Másképp fogalmazva, vagy megbízunk egy ügyvédet jogi képviseletével, aki
el fogja érni szabadon bocsátását, vagy folytatja éhségsztrájkját, megbetegszik,
és mi magunk leszünk kénytelenek elengedni.
Ez a csupa csont és bőr fiatalember ugyanazt az arcát mutatja a „bíróságnak”,
mint az őröknek: értelmes, határozott, véleménye mellett tántorítha- tatlanul
kitart. Fogva tartásának jogosságát vitató érvelése - azaz, hogy a törvény szerint
nem írhatta volna alá a kísérletben való részvételéhez nélkülözhetetlen
beleegyezési nyilatkozatot - furcsamód jogászkodós és körülmé- nyeskedő
olyasvalakitől, aki mindeddig ideológiai elvek alapján lépett fel. Soványsága és
törékeny külseje ellenére van valami 416 viselkedésében, ami semmiféle
együttérzést nem vált ki azokból, akik kapcsolatba kerülnek vele
- sem az őrökből, sem a rabtársakból, sem a „bíróság” tagjaiból. Külsőre egy
hajléktalanra emlékeztet, aki a járókelőkben inkább lelkifurdalást, semmint
részvétet kelt.
 Amikor Carlo rákérdez, hogy milyen vád alapján került börtönbe, a rab így
válaszol:
- Nincs semmiféle vád, nem vádolnak semmivel. Engem nem a Palo Altó-i
rendőrség tartóztatott le.
- Akkor talán tévedésből zárták börtönbe? - kérdi felbőszültén Carlo a rabtól.
- Tartalékos voltam...
Carlo értetlenkedve dühöng. Most jövök rá, hogy elmulasztottam tájékoztatni:
a 416-os rab tartalékosként állt be, nemrég került börtönünkbe.
- Különben is, mit akar maga, filozófiából doktorálni? - Carlo hosszadal- masan
cigarettára gyújt, valószínűleg eközben gondolja ki az új csapásirányt.
- Amióta itt van, egyfolytában csak filozofál.
A „bíróság” tagjai közül a titkárnőnk fegyelmezési célból testedzést javasol,
de 416 rögtön a túl sok kényszerű tornagyakorlatra panaszkodik.
- Erős fickónak látszik. A testedzés a javára válik - reagál kurtán Carlo, és
egyben jelzi, hogy Curt és Jaffe ezt jegyezze fel.
Végül 416-tól is megkérdezi, hajlandó-e szabadulása fejében fizetségéről
lemondani?
- Igen, természetesen. Mert úgy érzem, pénzzel nem váltható meg az idő
- válaszolja dacosan.
- Vezessék el! - Carlónak elege van a rabból.
Mindezek után a rab ugyanúgy viselkedik, mint a többiek: automatikusan
előre nyújtja a karját, hadd tegyék rá a bilincset, fejét a papírcsuklyába dugja, és
engedelmesen követi az őröket.
Különös, de ő sem követeli azonnali szabadon bocsátását. Ha nem tart igényt
a pénzre, miért nem jelenti ki egyszerűen, hogy: „Kiszállok a kísérletből. Adják
vissza a ruhámat, minden holmimat, és már itt sem vagyok.”
A rab a Clay* keresztnévre hallgat. Neve ellenére nem könnyen alakítható;
elvei mellett szilárdan kitart, elgondolt stratégiájához makacsul ragaszkodik.
Rabidentitását mégis túlzottan magáévá tette, nem képes a helyzetelemzésre, Így
nem derül ki a számára, hogy nála van a szabadság kulcsa, szabadon
bocsátásához csak ragaszkodnia kell, itt és most, amikor fizikailag nem
tartózkodik a börtönben. A börtön már ott van a fejében.

Könnyű játszma függővel

A soron következő rab Paul-5704, aki rögtön panaszkodásba fog, nehezményezi,
hogy a jó magaviseletért járó cigarettaszüneteket megtagadják tőle. Az őrók a
következő fegyelmi vétségeket hozzák fel ellene: „Folyamatosan nagyiokú
engedetlenséget tanúsít, időnként az erőszaktól sem retten vissza, kedély-
állapota kibírhatatlan. Rabtársait szakadatlanul engedetlenségre és mindennemű
együttműködés megtagadására ösztökéli.”
Carlo Prescott 5704 állítólagos jó magaviseletére tereli a szót, amivel soha az
életben egyetlenegy szál cigarettát sem fog kiérdemelni. A rab alig hallható
hangon reagál, a „bíróság” tagjai kénytelenek felszólítani, beszéljen
hangosabban. Amikor a fejére olvassák, hogy olyankor is rossz magaviseletét
tanúsít, amikor tudja, hogy miatta a többieket megbüntetik, ismét alig hallhatóan
az orra alatt motyog.
- Megbeszéltük egymás közt... a végsőkig kitartunk, bármi történjen is... hu
valaki más elkövet valamit, én is vállalom a büntetést...
- Volt már rá példa, hogy más rab miatt büntetésben részesült? - kérdi a testület
egyik tagja.
Paul-5704 igenlő választ ad, elvbarátai miatt volt már megpróbáltatásban
része.
- Szóval egy mártírral van dolgunk - jegyzi meg gúnyosan Carlo Prescott.
- Hát, azt hiszem, mindannyian azok vagyunk... - válaszolja Paul-5704.
- Mit tud felhozni a mentségére? - kérdi Prescott, de Paul-5704 válasza ismét
érthetetlen.
Ne feledjük, hogy Paul-5704, a legmagasabb rab, az őrökkel többször nyíl-
t.ui szembeszállt, részt vett a szökési kísérletekben, az álhírek terjesztésében, a
zárkatorlaszolásban. Ő volt az, aki barátnőjének írt levelében azzal hencegett,
hogy a panaszbizottság vezetőjének választották meg. Ugyancsak ő volt az, iiki
félrevezetett minket, a kísérletre azzal a szándékkal jelentkezett, hogy
vizsgálatunkról nem is egy, hanem több alternatív, liberális, „underground” lapba
cikket ír. Feltételezése szerint ugyanis a kormány által pénzelt kísérletünk célja,
hogy megtudjuk, hogyan lehet a politikai máskéntgondolkodókkal elbánni. Hová
tűnt korábbi harcias kiállása? Mitől roppant össze?
' ‘'Hyag

A teremben egy lesújtott, levert fiatalember ül előttünk. Paul-5704 maga elé

mered, a feltett kérdésekre bólintással válaszol, kerüli a szemkontaktust.
- Igen, uram, ha most szabadon engednek, lemondok az eddig megkeresett
pénzemről - válaszol minden erejét összeszedve hangosan a rab. [Eddig hatból
öten válaszoltak igennel.]
Vajon ilyen rövid idő alatt hogyan múlhatott el nyomtalanul az a lendület, az a
szenvedélyes, mások csodálatát kiváltó forradalmi hevület?
Egy rab rejtélyes ereje
A következő kérelmező Jerry-5486, aki minden eddig megjelent rabnál
rejtélyesebb. Derűs hangulatot áraszt, azt a benyomást kelti, mintha képes lenne
gond nélkül megbirkózni bármivel, ami az útjába akad. Semmi kétség: a két
hetet zokszó nélkül kibírja. Kijelentései azonban őszintétlenek, és tartózkodik
szorult helyzetbe került társai nyílt támogatásától. A többi rabhoz hasonlóan ő is
perceken beül kiváltja Prescott ellenszenvét. Habozás nélkül kijelenti, hogy
szabadlábra helyezéséért cserébe nem hajlandó eddigi keresetéről lemondani.
Az őrök értékelése szerint Jerry-5486 nem érdemli meg szabadon bocsátását,
mert „gúnyt űzött a levélírásból, és általában nem tanúsít együttműködést”.
Amikor cselekedetére magyarázatot kémek tőle, Jerry-5486 így indokolja:
„Tudtam, hogy nem szabályos levél... nekem legalábbis nem tűnt annak...”
A falnál félrehúzódva, csendben figyelő Arnett nem állja meg szó nélkül:
- Levélírásra adtak parancsot a felügyelők, ugye? - kérdi Arnett, majd a rab
igenlő válaszára folytatja. - És azt állítod, hogy a felügyelők olyan levél
megírására adtak parancsot, amelyik nem szabályos?
- Lehet, hogy rosszul választottam meg a szót... - visszakozik a rab.
Arnett nem hagyja annyiban, és felolvassa, mit írt a rabról: „5486
magaviseleté folyamatosan romlik... humorizál és poénkodik.”
- Viccesnek találja? - vonja kérdőre Carlo.
- Mindenki elmosolyodott [a jelenlévők közül]. Én csak akkor mosolyogtam,
amikor már mások is - védekezik a rab.
- Magán kívül itt mindenki mosolyoghat - vág közbe Carlo. - Ma este mi innen
hazamegyünk. - Majd egy sor provokatív kérdéssel folytatja, de a tegnapi
alakításához képest talán kevésbé ellenséges modorban: - Maga mit tenne az én
helyemben, ha a maga kezében lennének a bizonyítékok, az őrök értékelése? Mit
tenne? Mit gondol, mi lenne a helyes döntés?
A rab nem ad egyenes választ, kitérő magyarázkodásba fog. Miután a
testületből mások is felteszik neki kérdéseiket, a felbőszült Carlo a meghallgatást
lezárja:
- Véleményem szerint eleget láttunk, azt hiszem, tudjuk, mit kell tennünk. Ne
pazaroljuk tovább az időnket!

 A rabot meglepi a hirtelen elbocsátás. Tisztában van vele, hogy nem tett
kedvező benyomást azokra, akik ügyét támogatnák, sőt, akik a „bíróság”
következő ülésén esetleg szabadlábra helyezése mellett dönthetnének. Ezúttal
nem legfőbb érdekeit szem előtt tartva járt el. Csuklójára visszakerül a bilincs,
lábára a lánc, fejére a papírcsuklya, az őr kivezeti a folyosóra, leülteti a padra,
meg kell várni a következő és egyben utolsó meghallgatás végét, azután irány
vissza az alagsorba.

Veszes felszín
Őrmester-2093 az utolsó fogvatartott, akit a „bíróság” meghallgat. A rab
önmagához híven egyenes derékkal, feszesen, emelt fővel ül a széken - nála ka-
lonásabb tartású embert talán az életben nem láttam. Szabadlábra helyezését
.ízért kérelmezte, mert az időt „hasznosabban kívánom eltölteni”, és hozzá- I
íízi, hogy „az első naptól fogva minden szabályt betartottam”. Legtöbb társával
ellentétben szabadulása fejében megkeresett pénzéről semmiképp nem mondana
le.
- Ha lemondanék eddigi keresetemről, életem öt napjának elfecsérelésével még
nagyobb veszteséget könyvelhetnék el, mint egyébként - közli, és megjegyzi, a
keresetük amúgy sem arányos a ráfordított idővel.
Carlo Prescott igyekszik megszorongatni, mondván, nem beszél őszintén,
mindent előre kigondolt, megnyilvánulása nem spontán, szavaival valódi érzéseit
kívánja leplezni. Őrmester sajnálkozik, nem ilyen benyomást akart kelleni, mert
ő mindig komolyan gondolja, amit mond, mondandóját mindenkor igyekszik
világosan megfogalmazni. Ettől Carlo megenyhül, és biztosítja, hogy a testület
érdemben fontolóra veszi a kérelmét, és elismerően szól a bőrűmben tanúsított
magatartásáról.
A meghallgatás végén Carlo megkérdezi a rabtól, miért nem élt az előző fel-
kinált alkalommal, szabadlábra helyezését miért nem kérte már akkor.
- Szabadlábra helyezésemet csak akkor kértem volna korábban, ha az első ni
halommal nem jelentkezik elegendő számú rab - magyarázza Őrmester.
Úgy érezte, folytatja a rab, hogy vannak, akik nála sokkal nehezebben vi- a Nc-lik

börtönt, és kérelmével nem akarta elvenni mások elől a szabadulás le- lii-lőségét.
Nagyvonalúságának fitogtatása miatt Carlo nem túl durván rendre utasítja a
rabot, mert úgy véli, a „bíróság” döntését akarja méltatlan módszer- i cl
befolyásolni. Őrmester őszinte megrökönyödéséből egyértelműen kiderül, hogy
komolyan gondolta, amit mondott, és esze ágában sem volt bárkit befo-
 Ez gondolkodóba ejti Carlót, aki szeretne többet megtudni a fiatalember
magánéletéről. Faggatni kezdi a családjáról, barátnőjéről, megkérdi, milyen
lilmeket szeret, szokott-e fagylaltot enni - csupa apróság érdekli, ami az egyik n
n bért megkülönbözteti a másiktól.

 Őrmester tényszerűen válaszol: nincs barátnője, ritkán jár moziba, szereti a
fagylaltot, de mostanában anyagilag nem engedheti meg magának.
- Mindössze annyit mondhatok, hogy a stanfordi nyári kurzus után, amikor is a
kocsim hátsó ülésén éjszakáztam, első este a börtönben kicsit nehezen tudtam
elaludni, mert szokatlanul puha volt az ágy. Itt a börtönben a koszt is jobb, mint
amit az utóbbi időben ettem, és több szabad időm van, mint az elmúlt két
hónapban. Köszönöm, uram.
Te jó ég! Ez a fiatalember minden képzeletet felülmúl. Mindannyian
elképedünk, hogy az embertelen viszonyok ellenére akad valaki, akinek
börtönünkben jobb az életminősége, mint odakint.
Bizonyos értelemben a rabok közül Őrmester a leginkább egysíkú, a
leginkább automatikusan engedelmeskedő rab, a csoportban mégis ő a
legésszerűbben gondolkodó, a legmegfontoltabb és erkölcsileg a
legkövetkezetesebb személy. Az ötlik fel bennem, hogy a fiatalembernek még
gondjai adódhatnak abból, hogy elvont elvek szerint él, és nem tudja, hogyan
lehet másokkal hatékonyan együtt élni, hogyan lehet másoktól segítséget kérni,
ha anyagi vagy érzelmi támogatásra van szüksége. Belső tartása és katonás
külseje feszessé teszi, érzései kifürkészhetetlenek. Nem kizárt, hogy társainál
jóval kíméletlenebb élet vár rá.

A bünbánat nem húz ki apáéból

A „bírói” testület épp az ülés berekesztéséhez készülődik, amikor Curt bejelenti,
Jerry-5486 - a mókamester - szeretne kiegészítéssel élni. Carlo engedélyt ad rá.
Jerry-5486 töredelmesen azzal kezdi, hogy a meghallgatáson nem sikerült
elmondania mindazt, amit akart, mert mondandóját nem volt alkalma teljes
egészében átgondolni. Amióta börtönben van, érzi, hogy egyre inkább leépül. A
rab mögött helyet foglaló Arnett felidézi az aznapi ebédnél folytatott párbeszédet
és Jerry-5486 kijelentését, miszerint bizonyára azért érzi rosszul magát, mert
„rossz társaságba keveredett”.
Az elhangzottakat Carlo Prescott és a „bíróság” többi tagja értetlenül fogadja.
Hogyan viszi előbbre az ügyet ez a kijelentés?
A megnyilatkozás Carlót szemmel láthatóan bosszantja. Közli Jerry-5486- tal,
hogy ha a testület kérelmi ügyében bármiféle javaslatot kíván tenni, az ő
mondandója a következő:
- Személyesen fogok gondoskodni róla, hogy az utolsó napig bent tartsák.
Személy szerint semmi bajom nincs magával, de mi a társadalom érdekeit
képviseljük. És úgy vélem, nem engedhetjük ki, mert képtelen az
együttműködésre, semmivel nem tudja a közösség javát szolgálni. Amint kilépett
az ajtón, rögtön rájött, hogy úgy beszélt velünk, mintha gyengeelméjűek
volnánk, pedig zsarukkal és hivatalos személyekkel volt dolga. Nem tud kijönni
velük, ugye? A családjával ki tud jönni? De valójában azt kívánom mondani,
hogy miután kiment az ajtón, volt némi ideje a gondolkodásra, most pedig
megint il t van, és arra szeretne rábírni bennünket, hogy más szemmel tekintsünk
magára. Valóban képes a társadalom érdekében felelősséget vállalni? Mit
gondol, mivel tartozik a társadalomnak? Szeretnék végre valami igazán őszintét
hallani magától. (Carlo előző napi formáját hozza.)
A jellemét érő nyílt támadás kivédésére nincs felkészülve a rab, de sietősen
megjegyzi:
- Új állásom van, tanítani fogok. Megtisztelő feladatnak érzem. Carlónak
nem tetszik a történet:
- Ez már önmagában is gyanús. Nem örülnék neki, ha fiataljainkat a maga
gondjaira bíznák. így nem lehet viselkedni! Maga még éretlen, képtelen a
felelősségvállalásra. Maga képtelen néhány nap börtönt balhézás nélkül
elviselni, fis akkor azzal hozakodik elő, hogy tanítani akar, hogy
megtisztelő feladatot akar ellátni. Vegye megtiszteltetésnek, hogy itt és
most tisztességes emberekkel van dolga, és mondjon valami érdemlegest!
Engem nem győzött meg. Az imént tanulmányoztam az előéletét, és eddigi
életében semmit nem tudott leimutatni. Felügyelő úr, vezesse el!
Bilincs, lánc, papírcsuklya, és a rabot levezetik a börtönbe, ahol
kigondolhatja, mivel áll elő a legközelebbi meghallgatáson - feltéve, hogy ismét
ebben a kiváltságban részesül.

Amikor egy szabadult a szabadulásról dönt

Mielőtt visszatérnénk az alagsorba, és megnéznénk, hogy távollétünkben mi
történt az udvarban, érdemes egy kis kitérőt tennünk, és megvizsgálnunk, m
ilyen hatással volt a szerepjáték a „bíróság” harcedzett vezetőjére. Mindany-
nyiunkat meglepett - a börtönkísérlet után egy hónappal - Carlo Prescott
érzékeny és pontos beszámolója arról, milyen hatással volt rá mindaz, amit a
kísérlet alatt átélt:
Valahányszor a kísérlet helyszínén jártam, mindig lesújtva távoztam -
olyannyira hiteles volt. A kísérlet megszűnt kísérletnek lenni attól a
pillanattól fogva, hogy az emberek elkezdtek reagálni arra, ami körülöttük
történik. Amikor börtönben voltam, megfigyeltem, hogy a börtönőröknek
egy bizonyos módon kellett viselkedniük. Bizonyos benyomásokat kellett
tenniük, bizonyos magatartási formákat kellett tanúsítaniuk. A fogvatar-
tottak másképp, de ők is bizonyos magatartásformák követésére, bizonyos
benyomások keltésére törekedtek - ugyanez történt itt is.
Alig tudom elhinni, hogy a kísérletben - a „bíróság” egyik tagjaként és
egyben vezetőjeként - én magam voltam az, aki az egyik tiszteletlenül és
arrogánsán viselkedő fogva tartott személyt így faggatta: „Hogy van ez?
Ázsiaiak ritkán végzik börtönben, szinte sosem keverednek ilyen helyzetbe.
Maga hogy csinálta?”
Az illetőnek ebben a pillanatban megváltozott a viszonyulása. Egyénként
reagált, személyes érzéseiről kezdett beszélni. Másvalaki annyira
belebonyolódott a dologba, hogy visszajött a terembe, bizonyára azt
képzelte, hamarabb szabadulhat, ha még egyszer kifejtheti mondandóját.
.. .Mivel én már megfordultam néhány börtönben, minden egyes
alkalommal, amikor idejöttem, a súrlódások, a gyanakvás, a szerepükhöz
idomuló emberek ellentmondásos megnyilvánulásai [hatására]...
felismertem az elzárás miatt kialakuló beszűkült állapotot. Pontosan ettől
éreztem magam mélységesen lesújtva, mintha megint börtönben lennék.
Teljes mértékben hiteles volt, nem hatott színjátéknak.
.. .[a rabok] emberi lényként egy helyzetre - hiába, hogy kitalált helyzetre
- reagáltak, de ez része volt annak, amit akkor éppen átéltek. Ügy képzelem,
ez a rabok gondolkodásában végbemenő átalakulást tükrözte. Hiszen a
rabok tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy mi történik a külvilágban -
hidak épülnek, gyerekek születnek -, de nekik mindehhez semmi közük.
Életükben először teljes mértékben elkülönülnek a társadalomtól - és az
emberiségtől, ha már itt tartunk.
Bajtársakká lesznek, még akkor is, ha rettegnek, büdösek és
megkeseredettek, mert a beszélőket és egyéb alkalmakat, például a
feltételes szabadlábra helyezési kérelmek tárgyalását leszámítva, semmi
értelme nincs annak, hogy azonosulni próbáljanak régi önmagukkal. Csak
az idő, csak az az egy pillanat létezik.
.. .Nem lepett meg, de nem is repestem az örömtől, amikor igazolva
láttam elképzelésemet: az emberek eggyé válnak a szerepükkel; az őrök a
megkérdőjelezhetetlen hatalmat hivatottak jelképezni; nincs az a szabály,
nincs az a jog, amelyet a rabok érdekében kötelesek lennének betartani. Ez
történik a börtönőrökkel, és pontosan ugyanez történik a börtönőr szerepét
játszó egyetemistákkal.
Ezzel szemben a rabok a helyzetet saját ellenszegülésük tükrében
értékelik, azon az alapon, hogy az élményt milyen hatékonyan képesek
távol tartaniuk maguktól. így nap mint nap saját tehetetlenségükkel kell
szembesülniük. A gyűlöletet és az ellenszegülés hatékonyságát a valósággal
kell megfeleltetniük, tekintet nélkül arra, hogy adott pillanatban mennyire
 gondolják magukat hősiesnek vagy bátornak - a létszámellenőrzés nem
marad el, és a börtönszabályok alól sem fognak mentesülni.5
A fenti megfigyeléseket hasonlóan velős idézettel szeretném zárni. A politikai
nézetei miatt bebörtönzött George Jackson leveléből fogok idézni, amely Carlo
eszmefuttatásánál valamivel korábban keletkezett. Olvasóim talán még
emlékeznek rá (a második fejezetben tettem erről említést), George Jackson
ügyvédje felkért, hogy a védelem oldalán szakértő tanúként vegyek részt a St
dedad Brothers tárgyalásán. A felkérésnek nem tudtam eleget tenni, mert
kísérletünk befejezése előtt egy nappal Jackson életét vesztette.
Különös, de az emberek még itt is tudnak nevetni. Huszonnégy órán át ösz-
sze vannak zárva. Nincs múlt, nincs jövő, nincs cél, legfeljebb a soron
következő étkezés van.
Mindenki fél, mindenki meg van zavarodva, mindenki megtébolyodik a
világtól, amelyről tudják, nem ők alakították olyanná, amilyen, és érzik,
nem képesek megváltoztatni. Ezért hangoskodnak Mert így nem kell
meghallaniuk, mit súg az eszük. Nevetnek és lármáznak, mert önmagukkal
és másokkal is el akarják hitetni, hogy ők nem félnek.6
H . FEJEZET

CSÜTÖRTÖK: SZEMBESÜLÉS A VALÓSÁGGAL

A/, éjszaka kellős közepén lidérces álomból riadok fel. Egy ismeretlen város-
hun gépkocsimmal balesetet szenvedek, és kórházba szállítanak. Az ápolónőnek
próbálom elmondani, hogy mindenképp vissza kell jutnom a munkahelyemre, de
szavaimat nem érti. Mintha idegen nyelven beszélnék. Kiabálni kezdek.
„Engedjenek el! Bocsássanak szabadon!” De ő kikötöz, és tapasszal leragasztja a
számat.
Amolyan „éber álom” ez, amikor az ember tudja, hogy álmodik, és álmában
szerepet játszik. Elképzelem, hogy a baleset híre az őrök fülébe jut.1 Örömmel
fogadják, hogy nincs többé az útjukban a „vérző szívű liberális” börtön-
igazgató, így a rend és fegyelem fenntartása érdekében a „veszélyes rabokat”
bármilyen eszközzel megfékezhetik.
Meglehetősen riasztó gondolat. Képzeljük csak el, mi történne, ha az őrök olt
az alagsorban szabad kezet kapnának, és bármit megtehetnének a rabokkal.
Képzeljük el, mit művelnének, ha úgy tudnák, senki sem felügyeli őket, Nt nki
sem avatkozik be az általuk kieszelt „kísérletezésbe”, amit így kényükkel vük
szerint folytathatnak.
limeleti irodámban felugróm a kinyitható kanapéról, megmosakszom, leli1
özöm, és indulok az alagsorba, megkönnyebbülve, hogy a rémálomnak vege.
Hajnali fél háromkor gőzerővel folyik a létszámellenőrzés. A sivár, egyre
lullasztóbb levegőjű zárkákban a hét elgyötört rab ismét éles sípszóra és a kérnie
loablak rácsán végighúzott gumibotok csattogására riad fel. Az őrök felso- i .1
koztatják őket a fel mellett. Vandy a házirendet citálja, a rabok memóriáját leszi
próbára, és válogatott büntetéseket szab ki, ha az emlékezetük kihagy.
Ceros szeretné, ha a rabok katonai fogdában éreznék magukat, ezért újból rs
újból katonás helybenjárásra ad parancsot. Rövid megbeszélés után a két őr úgy
dönt, nem ártana a rabokat nagyobb fegyelemre nevelni, és megértetni velük a
katonás beágyazás lényegét. A rabok azt az ukázt kapják, hogy csupa- N/.ilsák le az
ágyakat, utána gondosan ágyazzanak be, és vigyázzállásban várják a szemlét.
Ahogy a katonaságnál a körletszemlén, úgy természetesen börtönünkben is
mindig akad kifogásolnivaló, a rabok kezdhetik elölről, megint fennakadnak
valamin, ágyazhatnak újra, és mindaddig ismétlik az értelmetlen felada- lol,
mígnem az őrök elunják a játékot. Vamish megenged magának egy utolsó |>ocnt:
- Rendben fiúk, most hogy szépen beágyaztatok, fekvés és alvás - a következő
létszámellenőrzésig!
Ne feledjük, csütörtök van, kísérletünk ötödik napjánál tartunk!

ELSZABADULÓ INDULATOK

A rabokat tulajdonképpen üdítő feladatra, éneklésre kényszerítik a hétórás

létszámellenőrzéskor, amikor váratlanul elszabadulnak az indulatok. A
kialvatlanságban szenvedő Paul-5704, akit szinte minden napszakban zaklatás ér,
megelégeli a dolgot. A büntetésből kiadott felüléseket nem teljesíti. Ceros a
többieket kényszeríti felülésre, a gyakorlatot mindaddig folytatniuk kell, amíg
Paul-5704 nem adja be a derekát, vagyis csak úgy segíthet társain, ha behódol.
De Paul-5704 nem hunyászkodik meg.
Paul-5704 a saját szemszögéből így számol be az esetről és a benne
felgyülemlett ellenséges indulatokról:
Nem bírja a combizmom, nem szabad megfeszítenem. Ezt közöltem is
velük, de azt mondták: „Pofa be, és csináld!” Mire én: „Menjetek a picsába,
kis bunkók!” És csak feküdtem a földön. Ismét a verembe parancsoltak, és
amikor feltápászkodtam, az őr [Ceros] a falnak lökött. Egymásnak estünk,
taszigáltuk egymást és ordibáltunk. Neki akartam rontani, és jól képen
vágni, de az verekedés lett volna... én pedig pacifista vagyok, nem tudtam
volna megtenni. Dulakodás közben megsérült a lábam, és orvoshoz akartam
menni, de a verembe zártak. Megfenyegettem, hogy „szétlapítom” amint a
veremből kiengednek, így aztán bent tartottak, míg a többiek
megreggeliztek. Amikor végül kiengedtek, már annyira felhergeltem
magam, hogy azt az őrt [Cerost] tényleg meg akartam ütni.
A két másik őr fogott le. Elpanaszoltam nekik, hogy fáj a lábam, és
orvoshoz akarok menni, mire elvezettek egy külön szobába, ahol
megkaptam a reggelimet. Nem hagytam, hogy megnézzék a lábam, mert
úgysem értenek hozzá.
Megreggeliztem, és bocsánatot kértem a velem szemben legkevésbé
ellenséges őrtől [Vamishtól]. De azt az atlantai srácot, azt a „John Wayne”-t
tényleg a legszívesebben laposra verném. Én buddhista vagyok, ő meg
folyton provokál, kommunistának nevez, elegem van belőle.
Visszagondolva, úgy vélem, az a néhány őr, aki jól bánt velünk, például a
magasabbik [Geoff] Landry, pusztán utasításra volt rendes.2
A szolgálati naplóban John Landry megjegyzi, hogy 5704 volt az, akivel a
leginkább meggyűlt a bajuk, „legalábbis ő kapta a legtöbb büntetést”:
Minden eset után súlyosan depressziósnak tűnik [5704], de aztán egyre jobb
 kedvre derül, ezt ő maga „szeszélyes lelkiállapotnak” nevezi. A rabok közül
ő a legerősebb akaratú. Az ebéd utáni mosogatást megtagadta, így azt
javasoltam, vonjuk meg tőle a rendes vacsorát és a dohányzás
kedvezményét - nehezen van meg cigi nélkül.
Most nézzük meg, mit tudhatunk meg a kritikus eseményről, és általában a
börtönlét lélektanáról Ceros meglátásai alapján:
Az egyik rab, 5704 megtagadta az együttműködést, ezért úgy döntöttem, a
veremben a helye. Ez már megszokott dolog volt nála. Agresszívan lépett
fel, és védekeznem kellett, nem a magam személyét védtem, hanem
önmagamat, mint őrt. Az őrt gyűlölte bennem. Az egyenruhámat. Ez volt a
benyomásom, ezt a képet ragasztotta rám. Nem volt más választásom, meg
kellett védenem önmagamat, meg kellett védenem az őrt. Nem értem, hogy
a többi őr miért nem sietett a segítségemre. Az eset mindenkit
megdöbbentett.
Ekkor ébredtem rá, hogy én legalább annyira rab vagyok, mint ők: az
vagyok, ahogyan reagálnak rám. Nekik nagyobb cselekvési lehetőségük
volt. Nekünk szerintem semennyi. A nyomasztó helyzetben mindannyian
megroppantunk, de az őröknek ott volt a szabadság illúziója. Ha ezt akkor
látom, biztosan kiszálltam volna.
A pénz miatt rabszolgák lettünk. Csak később jöttem rá, hogy volt valami
a helyzetben, amitől mindannyian rabszolgaként viselkedtünk. A valóság
nem sérült, mert azt gondolhattuk, ez „csak egy kísérlet”. Ez adta a
szabadság illúzióját. Tudtam, kiszállhatnék, mégsem tettem meg, mert
szolgai módon ragaszkodtam valamihez.3
|im-4325 egyetért a helyzet szolgai jellegével: „Az egészben az agyonszervezett
é let és az őröknek kijáró feltétel nélküli engedelmesség volt a legrosszabb. Az
örök szinte rabszolgaként bántak velünk, ez a megalázó helyzet volt a legel- v
iselhetetlenebb.”4
Ugyanakkor cseppet sem gátolta Cerost hatalmi pozíciója kihasználásában a
sejtés, hogy szerepjátékával egyúttal csapdahelyzetbe kerül. Mint írja:
„élveztem, hogy piszkálhatom őket. Birkaviselkedésével az Őrmestert különösen
irritálónak találtam. Hétszer is kisuvickoltattam vele a cipőmet, és ő
egyetlenegyszer sem tiltakozott.”5
Visszaemlékezésében Vandy feltárja, miképpen férkőzött a gondolkodásába a
rabok dehumanizálása: „Csütörtökön már úgy viselkedtek, mint a birkák,
leszámítva a Ceros és 5704 közötti rövid csetepatét. Nem volt különösebben
agresszív összetűzés, de cseppet sem volt az ínyemre. Birkáknak tartottam őket,
és nem érdekelt, mi van velük.”6
Ceros más nézőpontból számol be a dehumanizáció folyamatáról:
Időnként megfeledkeztem róla, hogy a rabok is emberek, de mindig észbe
kaptam, és igyekeztem emberként gondolni rájuk. Egyszerűn azt
gondoltam, hogy ők „rabok”, akik mindinkább kivetkőznek emberi
mivoltukból. Csak rövid ideig gondoltam ezt, és főként akkor, amikor
parancsot osztottam. Kimerült vagyok, és undorodom, általában ilyen
lelkiállapotban vagyok. Tulajdonképpen össze kell szednem az
akaraterőmet ahhoz, hogy ne emberként lássam őket, de csak így tudom
megkönnyíteni a magam dolgát.7
Munkatársaimmal egyetértünk abban, hogy az őrök közül Varnish a leginkább
„szabálykövető”. Ő az egyik legidősebb őr, huszonnégy éves, mint Arnett. Mind
a ketten mesterhallgatók, talán kicsit érettebbek a többieknél, akik közül a
legfiatalabbak, Ceros, Vandy és John Landry még csak tizennyolc évesek.
Varnish írja a legrészletesebb bejegyzéseket a szolgálati naplóba, rendre kitér
a rabok aktuális fegyelemsértéseire. Az őrök viselkedését viszont ritkán
kommentálja, a lelki tényezőket szóba sem hozza. A rabokat sohasem
önkényesen, hanem következetesen, a szabályok megsértéséért bünteti meg.
Varnish esetében a szerep teljes mértékben belsővé vált: a börtönkömyezetben ő
börtönőr. Nem játssza túl a szerepét, nem él vissza a hatalmával, mint például
Arnett és Hellmann. Ugyanakkor másokhoz, például Geoff Landryhez képest a
rabok rokonszenvének elnyerésére sem törekszik. Módszeresen és hatékonyan
végzi a munkáját. A róla készült háttéranyagból kiderül, Varnish olykor
egoisztikusnak tartja magát, ami némi dogmatizmussal, merev gondolkodással
párosul.
Varnish azt is megjegyzi, hogy „esetenként a lehető legkisebb erőbedobásra
törekedtünk, ezért a rabokat nem zaklattuk olyan mértékben, mint megtehettük
volna.”
A kísérlet lezárása után írt önvizsgáló elemzésében Varnish figyelemre méltó
módon tárja fel, hogyan uralkodik el a szerep nemcsak az ember érzésein, hanem
az értelmén is:
Eleinte elképzelhetőnek tartottam, hogy képes leszek a kísérlet
követelményeinek megfelelően fellépni, de a vizsgálat előrehaladtával
igencsak meglepődtem, amikor észrevettem, hogy az önmagámra erőltetett
érzések eluralkodnak rajtam. Kezdtem úgy érezni magam, mintha valóban
börtönőr lennék, bár azt hittem, képtelen lennék így viselkedni.
Meglepődtem - nem is, inkább megijedtem -, amikor kiderült, mégis képes
vagyok úgy viselkedni, olyan szokatlanul, ahogy álmomban sem képzeltem
 volna. És semmiféle sajnálatot nem éreztem, amikor benne voltam.
Semmiféle bűntudatom nem volt. Csak utána, amikor kezdtem megérteni,
mit tettem, amikor kezdtem tisztába jönni a viselkedésemmel, amikor
rájöttem, hogy az énem egy része korábban előttem is ismeretlen volt.8
Kiszakad a cérna
Délelőtt tízkor, váltáskor az őrök szobájában a legfőbb beszédtéma a Cerost ért
lámadás volt. Miközben az őrök átöltöztek, megbeszélték, hogy Paul-5407-et
móresre kell tanítani, mert tűrhetetlen, amit tett.
Paul-5407 nem volt jelen a 11.30-as létszámellenőrzésen, mert az őrök a
zárkájában az ágyához láncolták. A rab engedetlensége miatt Arnett kollektív
büntetésként hetven fekvőtámaszt osztott ki a többiekre. Annak ellenére, hogy .1
szűkén mért étkezések és a kialvatlanság miatt kezdtek kimerülni és legyengülni,
derekasan kinyomták. Ha nem is önszántukból, és nem is élvezetből, de mintha
erősödnének a fiúk.
A tegnapi ironikus zenei téma folytatásaként a rabokra ismét éneklés vár. Az
utolsó dalnál már ott van a kórusban Paul-5407, de folyton beszél, és újból a
verembe toloncolják. A rab torkaszakadtából üvölt, káromkodik, és ismét lerúgja
a vermet két részre osztó, fából készült válaszfalat. (A veremben már két
különálló egységre van szükség, mert esetenként egyszerre két rabot kell
megbüntetni.) Az őrök kivonszolják, két csuklóját összebilincselik, két bokáját
lánccal összekötik, és a kettes zárkába viszik.
Igazi rabhoz méltó leleményességgel Paul-5407 valahogy magára zárja
cellájuk ajtaját, és gúnyos megjegyzéseket tesz az őrökre. Az őrök rátörik az
ajtót, átviszik a helyreállított verembe. Később innen viszik meghallgatásra.
Paul-5407 zavart keltő cselekedetei miatt Arnett végül kizökken gondosan
őrzött lelki nyugalmából. Arnett szociológiát tanul, három különböző
fiatalkorúak börtönében tanított már, egy polgárjogi tüntetésen való részvétele m
iatt „engedély nélküli gyülekezés” vádjával bíróság elé állították (és felmen-
lették). Saját tapasztalatából ő tudja a leginkább, milyen a lelkiismeretes bör-
lönőr. És ő az. A rabok iránt semmiféle részvétet nem mutat, de a lehető leg-
s/.akszerűbben jár el. Utasításai világosak, mozdulatai kiszámítottak. Nehéz
elképzelni, hogy lelki egyensúlyából bármivel kibillenthető lenne, ahogy az is
valószínűtlen, hogy bárki szembe szállna vele.
Engem is kissé meglepett, mennyire higgadt voltam mindvégig.
Egyetlenegy pillanat volt, amikor elvesztettem a kontrollt. Akkor történt,
amikor 5704 leszerelte a zárkaajtóról a zárat, és a gumibotomat a hasamba
nyomta (bosszúból, mert korábban én böktem meg a bottal). Ezt leszámítva
önuralmamat mindig sikerült megőriznem. Sohasem éreztem a hatalom ízét,
 soha nem mámorosodtam meg attól, hogy másokat ugráltathatok, vagy
másoknak parancsolhatok.9
Társadalomtudományi ismeretei Arnett hasznára voltak a börtönkörnye- /.etben:
Olvasmányaimból tudtam, az unalom és a börtönélet egyéb velejárói fel-
használhatók az emberek összezavarására; személytelenség, unalmas
munkavégzés, kollektív büntetés egyéni „rossz” magaviselet miatt,
jelentéktelen feladatok tökéletes kivitelezésének a megkövetelése... Én
magam is érzékenyen viszonyulok a társas környezetet irányítók
hatalmához, és egy-egy módszer alkalmazásával igyekeztem fokozni a
rabok elidegenülését. Ezzel csupán korlátozott mértékben éltem, nem
akartam túl brutálisan fellépni.10

Arnett a következő értékelést írta Paul-5407 szabadlábra helyezési kérelméhez:

Képtelenség 5704 összes kihágását felsorolni. Folyamatosan súlyos
engedetlenség jellemző rá, időnként agresszív, hangulata kiszámíthatatlanul
hullámzó, rabtársait engedetlenségre, az együttműködés megtagadására
buzdítja. Akkor is rossz magaviseletét tanúsít, ha tudja, miatta a többieket
megbüntetjük. Járjanak el szigorúan vele szemben.

Éhségsztrájkkal a rendszer ellen

Paul-5407 nem az egyetlen, akivel fegyelmi gondok vannak. A múlt vasárnap
óta eltelt néhány nap alatt már hozzászoktunk a börtönünkben uralkodó
tébolyhoz, ami készületlenül érte a tegnap [szerdán] újoncként befogadott rabot,
Clay-416-ot, aki az elsőként elengedett Doug-8612 helyére érkezett. Alig hisz a
szemének, a kísérletből azonnal ki akar szállni. Zárkatársai közük vele, hogy
nem engednénk el. Rabtársai továbbadják Doug-8612 téves állítását, miszerint
idő előtt senki nem távozhat. A Hotel California című dal híres sora jut az
eszembe: „You can check out any time you like, bút you can never leave.”9
Clay-416 meg sem kérdőjelezi az állítás valóságtartalmát, hanem a menekülés
passzív eszközét választja. Utóbb így beszél erről: „Kigondoltam egy tervet.
Sebtében elkészített szerződésembe hiba csúszott. Hivatkozhattam volna erre, de
ezenkívül mivel tudtam volna hatni a rendszerre? Lázadhattam volna, mint Paul-
5407. Ehelyett úgy döntöttem, hogy lehetetlen viselkedésemmel, minden
kedvezmény elutasításával és a büntetések elfogadásával kimerítem a rendszer
tartalékait.” (Nehezen képzelhető el, hogy Clay-416 tudatosan választotta a
[szakszervezetbe] szervezett munkások egyik stratégiáját, az előírások betű
szerinti betartását, vagyis a „szándékos munkalassítást”, amivel általában a
rendszer gyenge pontjaira kívánják felhívni a figyelmet.11)
A rab azért kezd el koplalni, mert a táplálék visszautasításával meg tudja
szüntetni az őrök hatalmának egyik forrását. Pedig a csupa csont és bőr, több
mint százhetven centi magas fiú a maga alig negyven kilójával amúgy is
leginkább éhínség áldozatára emlékeztet.
Bizonyos szempontból Clay-416-ra jóval nagyobb hatással van a
börtönünkben töltött első nap, mint bárki másra. így számol be erről:
Úgy éreztem, kezdem elveszíteni az identitásomat. Azt a személyt, akit
Claynek hívnak, aki miatt idekerültem, aki önként vállalta, hogy börtönbe
megy - mert nekem börtön volt, és most is úgy gondolok rá. Nem
kísérletként vagy szimulációként, hanem börtönként, amelyet nem az állam,
hanem pszichológusok működtetnek. Úgy éreztem, az a személy, aki
voltam, az, aki elhatározta, hogy börtönbe vonul, egyre távolodik tőlem, és
végül már nem is én vagyok. Az lettem, amit a 416-os szám takar, és 416-
nak el kellett döntenie, mit akar tenni. Ekkor határoztam el, hogy
megtagadom az evést. Az őrök az ételt egyfajta jutalomként fogták fel,
ezért döntöttem úgy, hogy nem kérek belőle. Folyton azzal fenyegetőztek,
hogy megvonják a kaját, de nem tehették meg. így hát nem ettem. Ezzel
valamiféle hatalomra tettem szert, mert találtam valamit, amivel nem
zsarolhattak meg.
Ha nem tudnak megetetni, akkor ők lesznek slamasztikában. Az evés
megtagadásával tulajdonképpen megaláztam őket.12
I cgelőször is nem nyúlt az ebédjéhez. Arnett állítólag hallotta, amint Clay-416
zárkatársaival közli, nem hajlandó enni mindaddig, míg nem biztosítják neki a
kért jogi segítséget. Majd hozzátette: „Tizenkét óra éhezés után összeesem, és
akkor mit tudnak tenni? Engedniük kell.” Arnett „feleselő, nagypofájú” i abnak
tartja. Éhségsztrájkjában semmi tiszteletreméltót nem talál. Az újonc ub tehát
merész engedetlenségi akcióba fog, amellyel nyíltan megkérdőjelezi i«/ őrök
hatalmát. Erőszakmentes akciójával akár hőssé is válhatna - mint Mahatma
Gandhi -, aki összefoghatná rabtársait, és felrázhatná őket kábulatukból. Az
egyértelműen kiderült, hogy Paul-5407 agresszív viselkedése sehová sem vezet,
mert a hatalom forrása igencsak kiegyensúlyozatlanul a rendszernek kedvez. Én
abban reménykedem, hogy Clay-416 újabb tervvel áll elő, amelybe rabtársait is
bevonja, és a kegyetlen bánásmód elleni tiltakozásul kollektív engedetlenségre
buzdít, tömeges éhségsztrájkot kezdeményez. Ugyanakkor aggódom is, mert
leginkább önmagára összpontosít, szinte nincs is tudatában, mennyire fontos
lenne az erőteljesebb csoportos ellenállás.
Még két rab összeroppan
A két rab, Paul-5704 és Clay-416 engedetlensége a konfrontációk dominóelv-
szerű kibontakozásának elejét jelezte. Rich-1037 édesanyjának igaza volt. Úgy
gondolta, fia nincs jó bőrben, és most már nekem sem tetszett, ahogy kinéz. A
beszélő után még levertebbnek tűnt; valószínűleg sajnálta, hogy szülei nem
ragaszkodtak azonnali szabadon bocsátásához. Láthatáskor Rich-1037
elutasította anyja pontosnak bizonyuló megállapítását, mert minden bizonnyal
azt képzelte, ezzel megfutamodna, nem tanúsítana férfias helytállást. Be akarta
bizonyítani, hogy „férfihoz méltóan” képes állni a sarat, de kudarcot vallott. A
kettes zárkabeli, eleinte rebellis rabtársaihoz, Doug-8612-hez és Stew-819- hez
hasonlóan nála is az erőteljes stresszreakció tünetei jelentkeztek. Ezért az
udvaron kívül található pihenőszobára vittem, és közöltem vele, hogy ezúttal az
lesz a legjobb, ha kiengedjük. A jó hírt meglepődve, de örömmel fogadta. Még
akkor is reszketett, amikor civil ruháját rásegítettem. Megígértem neki, hogy
járandóságát megkapja, és a többiekhez hasonlóan vele is felvesszük a
kapcsolatot, amikor a kísérlet eredményeit ismertetjük, és a záróértékelést
elvégezzük.
Utóbb Rich-1037 elmondta, a kísérletben számára az volt a legrosszabb,
„amikor az őrökön azt éreztem, hogy valódi érzéseiket fejezik ki irántam, és nem
a szerepüket játsszák. Például a tornagyakorlatok alkalmával, amikor a rabokat
addig lökdösték, hogy az már tényleg fájt. Egyik-másik őr láthatóan élvezettel
gyötört minket.”13
Rich a láthatás alatt távozott, a szülei vitték haza. A rab azonnali
szabadulásának híre nagyon rossz hatással volt Jim-4325-re, akin eddig senki
sem vette észre, hogy mennyire levert. A kutatócsoportunkban „Nagy Jim”-ként
emlegetett 4325 magabiztos fiatalember benyomását keltette, az előzetes
szűrések alkalmával végzett tesztek eredményei a normál értékeken belül
mozogtak. Mindenesetre aznap délután váratlanul összeroppant.
Rögtön szabadon bocsátásomban kezdtem reménykedni, amint a
szabadlábra helyező „bíróság” meghallgatása felvetődött Teljesen magam
alatt voltam, amikor Rich[-1037] elmehetett, én meg nem. Ez volt az
egyetlen esemény, amelyik igazán megviselt, és végtelenül elkeserített.
Emiatt „omlottam össze”. Rákellett jönnöm, hogy az érzelmeim sokkal
erőteljesebben érvényesülnek, mint gondoltam, és az is tudatosult bennem,
hogy tulajdonképpen nagyszerű életem van odakint. Ha a börtön kicsit is
hasonlít arra, amin én keresztülmentem, akkor el sem tudom képzelni,
hogyan válhat bárkinek a javára.14
Ugyanazt mondom neki is, mint Rich-1037-nek: jó magaviseletéért amúgy is
hamarosan elengednénk, akár azonnal távozhat, ha akar. Megköszönöm a
részvételét, elnézést kérek kíméletlen bánásmódunk miatt, és kérem, jöjjön
vissza a vizsgálati eredmények megbeszélésére. Terveink szerint a kísérlet
lezárása után nem sokkal, amikor a börtönünkben szerzett különös élmények
kissé leülepedtek, minden résztvevőt visszahívunk az élmények megbeszélésére.
Jim-4325 összeszedegeti a holmiját, és csendben távozik, miután jelezte, nem
érzi szükségesnek, hogy igénybe vegye a diák-egészségügyi szolgálat
pszichológiai tanácsadását.
A körletparancsnok a szolgálati naplóba a következőket jegyzi be: „4325 i
osszul érezte magát, és du. 5.30-kor elengedtük, mert ugyanolyan súlyos tündék
jelentkeztek nála, mint 819-nél és 8612-nél.” Egy későbbi naplóbejegyzésben az
a furcsa tény is szerepel, hogy 4325 szabadulásáról sem a rabok, sem •íz őrök
nem tesznek említést. Elment, kész, vége. Nyugodjék békében. Ügy látszik,
ebben a kimerítő erőpróbában csak az számít, aki jelen van, akinek továbbra is
helyt kell állnia. Elment, nincs többé.

1. cvéltrási nehézségek

„Ma, amikor a korábbiakhoz hasonlóan a rabok levélben tudatták

hozzátartozóikkal, hogy idejüket milyen remekül töltik, 5486 csak a harmadik
kísérlet re volt képes levelét rendesen megírni” - áll Márkus jelentésében. „A rab
magaviseleté rohamosan romlik, nem hajlandó megadni a börtön
személyzetének kijáró tiszteletet, ami annál inkább feltűnő, mert kezdetben
példásan viselkedett, ahogy a hármas zárka minden lakója. A cellák átszervezése
óta új zárkatársai kedvezőtlen hatással vannak a rabra, aki most folyton
humorizál, beszólásaival megzavarja a létszámellenőrzéseket. Viselkedésének
egyetlen eelja a börtönszemélyzet tekintélyének aláásása.”
Jelentésében Arnett is újsütetű bajkeverőként írja le az eleinte példás rabot:
„Amióta a hármas zárkában nem 4325 és 2093 társaságában van, 5486
magaviseleté folyamatosan romlik. Egyre többet humorizál és poénkodik.
Elfogadhatatlan magatartásán javítanunk kell, mielőtt súlyosabb vétséget
követne el.” A harmadik nappalos őr, John Landry hasonlóképpen vélekedik:
„Az együtt- működés elutasításának jeleként 5486 gúnyt űzött a levélírásból.
Javaslom, büntetésként írassunk vele 15 hasonló levelet.”

('.hristina belépője a bolondok báljába

Miután csütörtökön a szabadlábra helyezési kérelmeket és a fegyelmi ügyeket
tárgyaló „bíróság” befejezte a munkáját, sürgős elintéznivalója miatt Carlo
kénytelen volt távozni. Örültem, hogy elmarad tervezett vacsoránk, mert jelen
kívántam lenni a láthatás kezdetén. Bocsánatot akartam kérni Rich-1037
édesanyjától előző esti kíméletlen fellépésemért. Aznap este nyugodtabb
vacsorára és kellemesebb beszélgetésre vágytam a kísérletünkbe új
munkatársként bekapcsolódó Christina Maslach társaságában.
Christina a közelmúltban szerezte meg a Stanford Egyetemen a PhD-fo-
kozatot szociálpszichológiából, és hamarosan - évtizedek óta a pszichológia
szakirány egyik első női munkatársaként - tanársegédként fog dolgozni a
Berkeley Egyetemen. Christina valóságos drágakő - okos, higgadt, talpraesett
Kutató pszichológusnak és egyetemi oktatónak készül. Nem először dolgozunk
együtt, értékes közreműködésével oktatói és kutatói munkámban egyaránt a
segítségemre volt, sőt több könyvem nem hivatalos szerkesztőjeként is köszönet
illeti.
Úgy gondolom, akkor is rabul ejtett volna, ha nem lélegzetelállítóan gyönyörű
nő. Egy magamfajta csóró bronxi srácnak olyan volt ez, mint amikor az álom
valóra válik. De tisztes távolságot kellett tartanom, mert álláspályázatához én
írtam az ajánlólevelet, és nem lett volna szerencsés, ha személyes elfogultsággal
vádolnak. Most hogy saját érdemei alapján elnyerte az ország egyik legjobb
állását, kapcsolatunkat nyilvánosságra hozhatjuk.
Börtönkísérletünkről eddig nem sokat beszéltem neki, mert a tervek szerint
Christina, néhány kollégával és mesterhallgatóval együtt, kéthetes
vizsgálatunknak nagyjából a felénél, vagyis holnap, pénteken, átfogó felmérést
készít a rabok, őrök és közreműködő munkatársak körében. Úgy éreztem,
Christinának nem tetszett, amit a „bírósági” ülésen látott és hallott. Nem mintha
mondott volna valamit, épp ellenkezőleg - szótlansága aggasztott. Késő esti
vacsoránknál megbeszéljük, mi a véleménye Cáriéról és a meghallgatásról, én
meg elmondom neki, milyen információt remélek a pénteken készítendő
interjúktól.
A lelkész ígéretét megtartja
A lelkész, aki tisztában van vele, hogy börtönünk pusztán szimuláció, minapi
szerepjátékával nagyban hozzájárult játék börtönünk valószerűségének
megerősítéséhez. Most kénytelen lelkészi ígéretét megtartani, és segíteni
azoknak, akik megkérték rá. Ahogy ígérte, McDermott atya felhívja Hubbie-
7285 édesanyját, és elmondja neki, hogy a fia ügyvédi segítség nélkül nem juthat
ki a „Stanfordi Megyei Börtönből”. Az asszony erre nem úgy reagál, hogy ha a
fia annyira el akar jönni, akkor a következő látogatása alkalmával egyszerűen
fogja és hazahozza, hanem a tanácsot megfogadja. Felhívja unokaöccsét, Timet,
aki jogász, és egy ügyvédi irodában dolgozik, ahol kirendelés alapján is ellátnak
ügyeket. Tim felhív engem, megállapodunk, hogy hivatalos minőségében péntek
délelőtt ellátogat börtönünkbe. Újabb valóságszerű elem egyre valósze-
rűtlenebb történetünkben! Mintha színdarabunkat A per szürrealista
kiegészítéseként Franz Kafka írná át, de akár az is megeshet, hogy Luigi
Pirandello fogott bele a Mattia Pascal két élete, vagy az ismertebb Hat szereplő
szerzőt keres aktualizált átdolgozásába.

Hős a visszapillantó tükörben

Néha időbe telik, míg az eseménytől eltávolodva ráébredünk, milyen értékes volt
az élet egy-egy leckéje. „Bajnok lehettem volna” - hangzik Marion Brando
klasszikus kijelentése A rakparton című filmben. „Hős lehettem volna” -
mondhatta volna Clay-416 némiképp átfogalmazva. A pillanat hevében azonban
„bajkeverőnek”, öntörvényű lázadónak tartották.
A hősiesség általában nem nélkülözheti a társadalmi támogatottságot. Bátor
egyének hősies tetteit szívesen ünnepeljük, de nem akkor, ha indokaikat nem
ismerjük, és cselekedeteik miatt nekünk, többieknek is nyilvánvalóan áldozatot
kell hoznunk. A hősies ellenállás magvait akkor érdemes elültetni, ha a közös
értékek és célok érdekében a közösség minden tagja kész az áldozat- vállalásra.
Vannak ilyen esetek. Gondoljunk csak a Dél-Afrikában bebörtönzött Nelson
Mandela apartheid elleni küzdelmére. Vagy azokra, akik Európa számos
országában zsidókat rejtegettek, szökésükben segédkeztek, így menekítve meg
őket az üldözések elől a holokauszt idején. A belfasti Long Kesh börtönben
politikai célokat szolgált az éhségsztrájk, amelybe az ír Köztársasági 1 ladsereg
(IRA) több vezetője belehalt. Az éhségsztrájkkal az IRA és az ír Nemzeti
Felszabadító hadsereg bebörtönzött tagjai arra kívánták felhívni a figyelmet,
hogy ők nem köztörvényes bűnözők, hanem politikai foglyok.15 A közelmúltban
az amerikai hadsereg által a kubai Guantánamói-öbölben működtetett
fogolytáborban a rabok törvénytelen és embertelen fogva tartásuk elleni
tiltakozásul fogtak éhségsztrájkba, amivel ügyüknek megnyerték a médiát.
Ami Clay-416-ot illeti, megvolt a maga egyéni elgondolása a hatékony
ellenállás kifejtésére, de sem zárkatársait, sem a többieket nem avatta be, tehát
nem is dönthettek úgy, hogy összefognak vele. Akár egyesítő erőként is hathatott
volna, ha megosztja tervét a többiekkel, akkor nem úgy tekintenek rá társai, mint
aki egyéni sérelme orvoslásáért küzd. Az ördögi rendszer ellen tanúsított
ellenállás közös üggyé válhatott volna, így viszont különcködésnek tudták be.
Talán azért történt mindez, mert Clay-416 a többieknél később érkezett
börtönünkbe, rabtársai nem ismerhették kellőképpen, és a többiek akár úgy is
vélekedhettek, ő még nem szenvedett eleget, nem volt része az első nappalok és
éjszakák sínylődésében. Mindenesetre a Doug-8612 helyébe lépő informá-
lorunkhoz, Davidhez hasonlóan ő is „kívülálló” volt. Míg azonban Dávid
gyorsan a rabok oldalára állt, és ügyüket támogatva az őt spionként alkalmazó
rendszer ellen fordult, addig Clay-416 nem így tett. Azt hiszem, Clay-416 int- i
overtált személyisége is közrejátszott társai távolságtartásában. Ő maga
megszokta, hogy egyedül járja az útját, az életét saját összetett
gondolatvilágában és nem a személyközi kapcsolatok szövevényében élte.
Ellenállásával mégis nagy hatással volt legalább egy rab gondolkodására - bár
erre csak kísérletünk után derült fény.
A kíméletlen bánásmód ellen tiltakozó Clay-416 hősies helytállásával mély
benyomást tett a szabadlábra helyező „bíróság” által „mókamesternek” titulált
|erry-5486-ra: „Szimpatizáltam Clay sztoikus elszántságával, kár, hogy nem volt
velünk az elejétől fogva. Bizonyára másképp alakultak volna a dolgok.” Jerry-
5486 később így emlékszik vissza:
Clay-416 volt az első, aki makacsul kitartott elgondolása mellett, és
érdekes, hogy a srácok ellene fordultak, amikor egyértelműen megtagadta a
táplál-
kozást. Ha ez korábban történik, mindenki példaképként tekintett volna rá.
Kezdetben sokan mondogatták, hogy kemények lesznek, megtagadják az
evést, sztrájkolni fognak, de amikor végül akadt valaki, akinek volt elég
mersze, és meg is tette, mind ellene fordultak. Saját kényelmük fontosabb
volt nekik, mint Clay-416 tiszteletre méltó kiállása.
A továbbiakban Jerry-5486 arról számol be, mennyire kellemetlen volt „a virsli
és a barátnő miatt a Hubbie és Clay között” kialakuló konfliktus szemtanújának
lenni. Idővel jobban megértette, mi húzódik az összetűzés mögött, de az incidens
valódi okát akkor nem ismerte fel, így nem lépett közbe, pedig a két fiú közötti
ellentétet feloldhatta volna:
Rájöttem, hogy mindenki túlzottan beleélte magát a helyzetbe, és mert
szenvedtek, azt akarták, szenvedjen a másik is. Szomorú volt ezt látni,
különösen azért, mert [Hubbie] nem látta át, hogy nem Clay, hanem „John
Wayne” hibáztatható azért, ha nem találkozhat a barátnőjével. [Hubbie]
bekapta a horgot, nem volt menekvése.16
Ez idő alatt a magánzárkában Clay-416 zen buddhista módszerekkel tartja
magában a lelket. Ha ezt Paul-5704 tudja, büszke lett volna Clay-re, amiért ezt a
taktikát választotta.
 Folyamatosan meditáltam. Például, amikor megtagadtam a vacsorázást, és
[Burdán] mindenkit kiparancsolt a zárkájából, hogy vegyenek rá az evésre,
mert különben elmarad miattam a láthatás. Számításaim szerint a láthatást
nem merték volna megvonni, de azért nem voltam biztos benne, csak
valószínűnek tartottam. Ekkor folyamatosan a virsliről lecsordult csillogó
vízcseppet néztem a fémtányéron. Néztem azt a vízcseppet, és önmagámra
koncentráltam, először vízszintes, aztán függőleges irányban. Lelki
élményben volt részem a veremben.17
Ez a cingár fiú passzív ellenállásával belső békére lelt, a testére való
koncentrálással elterelte figyelmét az őrökről. Clay-416 megindítóan számol be
arról, hogy meglátása szerint hogyan került ki győztesen az egyéni akaraterő és
az intézményi hatalom összecsapásából:
Ittlétem alatt első ízben akkor voltam elégedett, amikor megtagadtam az
evést, hiába szívózott velem az éjszakás őr. Örültem, hogy sikerült
felbőszítenem [Hellmannt]. Szinte ujjongtam, amikor éjszakára a verembe
zárt. Ujjongtam, mert tudtam, nincs több eszköze. Magam is
megrökönyödve jöttem rá, hogy a magánzárkában van személyes terem -
tiszta luxus! Nem érdekelt, hogy a többieket megbünteti. A helyzet
korlátáival hazardíroztam.
Tudtam, úgy kalkuláltam, hogy a láthatás nem vonható meg a többiektől.
Felkészültem rá, hogy valószínűleg másnap délelőtt tízig a veremben
maradok. A veremben kerültem önmagámtól, „Clay-tői” a legtávolabbra.
„416” voltam, ráadásul szívesen és büszkén voltam „416”.
Azonosságtudatomat a szám nyújtotta, mert 416 képes volt megtalálni a
helyzetre adandó választ. Egyáltalán nem éreztem lényegesnek, hogy a régi
nevemhez köthető emberhez ragaszkodjak. Az ajtó melletti résen át
tízcentis fénysáv vetődik a verembe, a plafontól a padlóig. Ennél szebbet
nem látni a börtönben. Komolyan mondom, érdemes megnézni. Amikor
este tizenegy felé kiengedtek, és lefeküdtem, tudtam, hogy győztem, mert
az akaratom segítségével felülkerekedtem az egész helyzeten, legalábbis
abban a menetben. Aznap éjjel jól aludtam.
A csatlós lelke
Curt Banks elárulja nekem, hogy az őrök közül Burdán az, akit a legkevésbé
kedvel, a legkevésbé tisztel, mert olyan, mint egy kis varangy, ahogy felfuval-
kodottan jár-kel Hellmann nyomában. Én hasonlóképp érzek, bár a rabok (esti-
lelki épsége szempontjából vannak nála veszélyesebb őrök is. Egyik
munkatársunk véletlenül meghallotta, amint Burdán azzal henceg, hogy előző
este elcsábította barátja feleségét. Ők hárman minden héten összejárnak bri-
dzselni, és bár Burdannak mindig is tetszett a huszonnyolc éves, kétgyermekes
családanya, soha nem volt mersze kikezdeni vele - eddig. Talán az utóbbi időben
élvezett tekintély hatására bátorodott fel annyira, hogy régi barátját elárulja és
felszarvazza. Ha ez így történt, eggyel több ok az ellenszenvünkre. Később a
róla készült háttéranyagból kiderül, édesanyja a náci Németországból
menekültként érkezett, és ez némiképp pozitív irányba tolja el a kiismerhetetlen
fiatalemberről alkotott véleményünket.
A szolgálati naplóban Burdán elképesztő pontossággal, szinte a hivatásos
nevelők szakszerűségével írja le a helyzetet:
Hatalmi válság alakult ki, ellenszegülő magatartásával [416 az
éhségsztrájkkal] valósággal aláássa a többiek fölött gyakorolt teljes
kontroliunkat. Már kiismertem magam, tudom, milyen mentalitást takarnak
a számok [igen figyelemre méltó, hogy a rabokra így utal: „számok” - a
dehumanizáció kirívó példája]; ezt a tudásomat igyekszem kihasználni,
amikor a körletben beindul a packázás.
Arra is rámutat, hogy sem ő, sem a többi őr nem kapott segítséget a
munkatársaimtól: „Az igazi gondok a vacsoránál kezdődtek. Keresni akartunk
valakit, aki eligazít minket, mert nem tudtuk, hogy az újabb engedetlenséget
hogyan kezeljük, és aggódtunk, mi lesz, ha nem eszik... De nem találtunk
senkit.” (Igaza van, bűnösnek vallom magamat, mert nem gondoskodtam állandó
felügyeletről és megfelelő felkészítésről.)
Burdanról alkotott negatív képünkön következő lépése szintén javít.
Naplójában a következőket írja:
Nem tudom megemészteni a gondolatot, hogy éjszakára is a veremben
hagyjuk [Clay-416-ot]... Kockázatosnak tűnik [a szabályok alapján egy
órán át tartható valaki magánzárkában], összevitatkozom Dave-vel, majd
csendben visszavezetem 416-ot a zárkájába... de szemernyi rosszindulattal
megparancsolom neki, hogy a pár virslit vigye magával az ágyba.18
Burdán pozitív lépését egy megjegyzésével Jerry-5486 igazolja, aki a rabok
közül önként lemondott takarójáról, hogy Clay-416-ot kiengedjék éjszakára a
veremből:
Az idegeimre ment „John Wayne” az ordibálásával és tombolásával.
Burdán viszont egyszer csak odajött hozzám a zárkában, mert tudta, hogy
szimpatizálok Clay-jel, és megsúgta nekem, nem lesz egész éjszaka a
 veremben: „Kihozzuk, ha mindenki elaludt” - súgta oda nekem, majd
távozott, és játszotta tovább a kemény legényt. Úgy tűnt, mintha a vihar
közepette szüksége lett volna valakire, akivel nyíltan és őszintén
beszélhet.19
Jerry-5486 nemcsak szimpatizált Clay-416-tal, hanem úgy érezte, az egész
kísérletben az volt a legjobb, hogy megismerkedhetett vele: „Ez a srác tudta, mit
akar, és célja érdekében kész volt bármit megtenni. Ő volt az egyetlen, akinek
volt vesztenivalója, de nem adta meg magát, nem könyörgött, nem roppant
össze.”20
Aznap az éjszakás őrök szolgálati naplójába Burdán a következőt jegyzi be:
„Nincs szolidaritás a megmaradt rabok közt, ez alól csak 5486 kivétel, aki
folyamatosan egyenlő bánásmódot követel mindenkinek.” (Felteszem, ezért
tisztelte jobban a többi rabnál Jerry-5486-ot.)
Az emberi természet összetettségét és kifurkészhetetlenségét jól jellemzi ez a
mélyreható tapasztalat: amikor azt képzeljük, hogy értünk valakit, rá kell
jönnünk, hogy korlátozott mértékű közvetlen és közvetett kapcsolatunk révén
csak belső világuk legkisebb részletét ismerjük. Heves ellenállás közepette
tanúsított akaraterejével Clay-416 az én tiszteletemet is kivívja, de rá kell
jönnöm, ő sem szent. A vele készített záróinterjúban felfedi, mit is gondolt
valójában az éhségsztrájkjával másoknak okozott szenvedésről: „Ha én ki akarok
jutni, és miattam az őrök mások helyzetét megnehezitik, hát leszarom.” Barátja,
Jerry-5486 elképesztő meglátásokkal szolgál, amikor leírja, hogy börtönünkben
milyen elmejátékok résztvevője - és vesztese - volt:
„Ez csak játék, tisztában vagyok vele, és könnyedén átvészelem. Helyén van az
eszem, mindent kibírok” - a kísérlet előrehaladtával egyre gyakrabban ezt
hajtogattam magomban, és ezzel indokoltam cselekedeteimet. És ment is
minden. Nem éreztem rosszul magam, számolgattam, mennyit keresek, és a
szökés gondolatával kacérkodtam. Úgy éreztem, a fejemben minden rendben
van, nem tudnak megkavarni, mert mindenen kívül állok, szenv- telenül
figyelem az eseményeket.
Már tudom, hogy nem számít, mit gondolok, mekkora rend van a fejemben,
börtönbeli viselkedésemet gyakran sokkal kevésbé tudtam kontrollálni, mint
hittem.
Hiába voltam rabtársaimmal barátságos és segítőkész, másoktól elkülönülve,
önző emberként cselekedtem, akit sokkal inkább a racionalitás, semmint a
szolidaritás vezérelt.
Jól megvoltam a magam távolságtartó módján, de ma már tudom,
cselekedeteimmel másokat nem egyszer megbántottam. Nem úgy reagáltam,
ahogy várták, hanem azt feltételeztem, hogy ők ugyanolyan szenvtelenek, mint
én, és önző hozzáállásomat ezzel racionalizáltam.
Erre a legjobb példa, amikor Clay-t a pár virslivel a verembe zárták... Clay és
én barátok voltunk, tudta, hogy támogatom az akcióját, és úgy érzem, a
segítségére voltam a vacsoránál, amikor a többiek rá akarták venni az evésre. De
miután a verembe zárták, és megparancsolták nekünk, hogy üvöltözzünk
mindenfélét, és döngessük az ajtót, a többiekhez hasonlóan én is megtettem.
Tettemet könnyedén igazoltam: „Ez csak játék. Clay tudja, hogy az ő oldalán
állok. Igazából nem számít, mit teszek, akár az őrök kedvében is járhatok.”
Csak később jöttem rá, hogy a üvöltözésünk és ajtódöngetésünk átkozottul
rosszulesett Clay-nek. Ráadásul azt a rabot bántottam meg, akit a legjobban
kedveltem. És ezt azzal igazoltam magamnak, hogy megteszem, amire
utasítanak, de a gondolataimnak nem parancsolhatnak. Pedig ebben a pillanatban
az ő gondolatai lettek volna valóban fontosak. Az, hogy ő mit gondol! Hogyan
hat rá az, amit én teszek?
Nem voltam tisztában cselekedeteim következményével, és nem tudatosan
ugyan, de az őrökre hárítottam a felelősséget. Tetteimet és gondolataimat külön
kezeltem. A fizikai bántalmazáson kívül valószínűleg bármit megtettem volna,
ha a felelősséget egyértelműen átháríthatom az őrökre.
Most úgy vélem, nem biztos, hogy a gondolatok és a tettek olyan
egyértelműen szétválaszthatok, ahogy a kísérlet alatt hittem. Büszke voltam
elmém sérthetetlenségére - nem borultam ki, nem hagytam, hogy gondolataimat
mások irányítsák. De most, amikor visszatekintek, mégis úgy tűnik, hogy
gondolkodásomat finomam, de határozottan kontrollálták.21
BORZASZTÓ, MIT MŰVELTEK AZOKKAL A FIÚKKAL!

Csütörtök este a rabokat tíz órakor vezették utoljára az illemhelyre. Christina a

könyvtár magányában dolgozott. Első alkalommal jött le a börtönbe.
Megbeszéltük, hogy értem jön, és az ő kocsijával megyünk a közeli bevásárló
központ egyik éttermébe, a Stickney sbe kései vacsoránkra. Börtönigazgatói
irodámban dolgoztam, a másnapi interjúk technikai lebonyolítását készítettem
elő. Láttam, hogy Christina beszédbe elegyedik az egyik őrrel, és amikor
befejezték, intettem neki, hogy jöjjön, üljön le az íróasztalom melletti székre.
Később így írja le szokatlan találkozását az őrrel:
1971 augusztusában épp befejeztem a doktorimat a Stanford Egyetemen,
ahol Craig Haney-vel dolgoztam egy szobában. Új munkahelyre, a
Berkeley Egyetem pszichológia tanszékére készültem, ahol tanársegédi
állást kaptam. Lényeges háttér-információként még említést kell tennem
 bensőséges kapcsolatomról Phil Zimbardóval, akivd házasságkötésre
készültünk.
Philtől és munkatársaitól értesültem a tervezett börtönszimulációról, de
nem vettem részt sem az előkészületekben, sem a tényleges kísérlet első
szakaszában. Rendes körülmények között jobban odafigyeltem volna, és
valószínűleg közreműködtem volna a vizsgálatban, ha nem a
költözködéssel és az oktatói munkámra való felkészüléssel lettem volna
elfoglalva.
De nem mondtam nemet, amikor Phil megkért, hogy segítsek nekik interjút
készíteni a vizsgálat résztvevőivel...
Lementem az alagsorba, a börtön helyszínére... elmentem a folyosó
végéig, ahonnét az őrök az udvarba lépnek; az udvar bejárata előtt volt egy
szoba, ahol az őrök átöltöztek, vagy lepihentek, ha nem voltak szolgálatban.
Elbeszélgettem az egyik szolgálatkezdésre váró őrrel. Nagyon kedves,
udvarias, barátságos volt, megnyerő fiatalembernek tartaná bárki.
Később az egyik kolléga szólt, hogy vessek egy pillantást az udvarra,
mert szolgálatba álltak az éjszakás őrök, köztük a hírhedt „John Wayne”.
Ez volt a gúnyneve annak az őrnek, aki a legaljasabb és legkíméletlenebb
volt: a híre megelőzte, a nevét már többször is hallottam. Természetesen
kíváncsi voltam, kiről van szó, és mit tesz, amivel ennyire magára vonja a
figyelmet.
Amikor a megfigyelőponton kinéztem, a legnagyobb
megrökönyödésemre azt kellett látnom, hogy „John Wayne” nem más, mint
az a „megnyerő fiatalember”, akivel az imént társalogtam. Mintha
kicserélték volna! Nemcsak másképp mozgott, hanem másképp is beszélt -
déli akcentussal... Üvöltözve, káromkodva vezényelte a rabokat
„létszámellenőrzésre”, gorombáskodott és kötekedett.
Elképesztő átalakuláson ment keresztül az a személy, akivel én beszédbe
elegyedtem - átlépte a külvilág és a börtönudvar közötti határvonalat, és
néhány perc alatt átváltozott. Katonás egyenruhában, kezében gumibottal,
sötét, foncsorozott napszemüvegben... ez a fickó nem tréfált, komolyan
gondolt mindent, lerítt róla a kegyetlenség.22
l ilekor haladt el irodám nyitott ajtaja előtt a menet az illemhely felé. Mint
rendesen, a bokájuknál egymáshoz láncolt, fejükön papírzacskót viselő rabok a/,
előttük álló vállába kapaszkodva, libasorban lépkedtek. A menet élén (ieoff
Landry.
- Te jó ég, odanézz! - kiáltottam fel. Christina felnézett, ám rögtön le is szegte a
tekintetét.
- Látod ezt? Mi a véleményed?
- Már láttam.
De oda se néz. Érdektelenségén elcsodálkozom.
- Mit szólsz hozzá? Hát nem érted? Ez itt az emberi viselkedés boszorkány-
konyhája. Amit most látunk, annak ilyen helyzetben még soha senki nem volt a
tanúja. Mi ütött beléd?
Curt és Jaffe a pártomra áll. Christina az érzéseivel küszködve hallgat. Majd
sírva fakad:
- Felejtsük el a ma esti vacsorát. Én inkább hazamegyek.
Utánarohanok, és a pszichológia tanszék épülete, a Jordán Hall előtti lépcsőn
összevitatkozunk. A fejéhez vágom, hogy soha nem lesz belőle jó kutató, ha egy
kísérleti eljárás miatt képtelen az érzésein uralkodni. Közlöm vele, hogy több
tucat ember megfordult a börtönünkben, és a látottakra senki nem reagált úgy,
mint ő. Christina tombol, őt nem érdekli, ha rajta kívül a földkerekségen
mindenki úgy gondolja, hogy helyénvaló, ami itt folyik, de ő látni sem bírja. I'.s
a kutatás vezetőjeként személyesen engem terhel a felelősség. Ők nem rabok,
nem kísérleti alanyok, hanem fiatalemberek, és a társaik, akik a kialakított
helyzetben elveszítették erkölcsi ítélőképességüket, nem veszik őket
emberszámba, megalázzák valamennyiüket.
Heves szóváltásunkat rekonstruáló visszaemlékezését aggodalom hatja át, de
ott és akkor vitánkat arculcsapásként éltem meg. Ám ezzel térített magamhoz a
lidércnyomásból, amelyben majd’ egy hete éjjel-nappal éltem. Christina így
emlékszik vissza:
Tizenegy óra tájban, lefekvés előtt a rabokat az illemhelyre kísérték. A
mosdó a börtönudvaron kívül volt, ami gondot okozott a kutatóknak, mert a
nap huszonnégy órájában „börtönben” akarták tudni a rabokat (mint a
valódi börtönökben). Nem lett volna célszerű, ha a megteremtett totális
börtön- környezetből kiszakadnak a rabok, és érintkezésbe kerülnek a
külvilággal, így gyakorlattá vált, hogy amikor az őrök a rabokat az
illemhelyre vitték, egyesével egymáshoz láncolták őket, és papírzacskót
húztak a fejükre, nehogy tájékozódni tudjanak. A menetet végigvezették a
folyosón, szándéko-
san körbevitték a kazánházban, és így jutottak el a mosdóba, majd
hasonlóképpen vissza. így keltették a rabokban azt az érzetet, hogy a mosdó
nem egy közeli folyosón, hanem valahol távolabb van.
A valósággal való szembesülés összegzését Christina így folytatja:
Amikor azon a csütörtöki estén az illemhely felé haladt a menet, Phil
 izgatottan rám szólt, hogy ne olvassak, hanem figyeljek: „Gyorsan,
gyorsan! Nézd, mi történik!” Felnéztem, és láttam a papírcsuklyás,
egymáshoz láncolt, vánszorgó rabokat, meg a parancsokat ordibáló őröket,
és gyorsan elfordítottam a tekintetemet. Kirázott a hideg, a rosszullét
kerülgetett. „Nem látod? Nézd! Egészen elképesztő!” - nógatott Phil.
Képtelen voltam újból odanézni, ezért kurtán odavetettem: „Már láttam.”
Erre Phil tirádába kezdett (és munkatársai csatlakoztak hozzá), hogy mi
bajom van. Lenyűgöző emberi viselkedés kibontakozásának lehetünk
szemtanúi, és én oda se tudok nézni? Milyen pszichológus vagyok?
Reakciómat hitetlenkedve fogadták, akár érdektelenségnek is betudhatták.
Nem elég, hogy a dehumanizált fiatalemberek szomorú látványától
háborgott a gyomrom, megjegyzéseik és csipkelődésük hatására gyengének,
ostobának is éreztem magam - egy nő, aki nem illik a férfiak világába.
Vitánkra és megállapodásunkra így emlékszik:
Nem sokkal ezután eljöttünk a börtön helyszínéről, és Phil megkérdezte, mi
a véleményem a munkájukról. Bizonyára a kutatás és az imént látott
események magas röptű megvitatására számított, de nem tudtam az
érzelmeimen uralkodni (noha általában higgadtan reagálok). Feldúlt voltam,
elfogott a rémület, nem tudtam visszafojtani a könnyeimet. Valami ilyesmit
mondtam: Borzasztó, mit műveltek azokkal a fiúkkal!
Kijelentésemet heves szóváltás követte. Ez különösen rémisztő volt, mert
Phil mintha teljesen kivetkőzött volna önmagából, mintha nem az lenne,
akit én ismerek, akiről az egész egyetemen tudják, hogy a szívén viseli
tanítványai sorsát. Más ember lett, nem az, akibe beleszerettem, aki mások
igényére, de az enyémre mindenképp, jóindulattal és érzékenyen reagál.
Ilyen heves összetűzésre eddig soha nem került sor kettőnk közt. Mintha a
szakadék két ellenkező oldalán álltunk volna, egymástól távol,
kibékíthetetlenül. Váratlan és megdöbbentő volt a kapcsolatunkat is
fenyegető változás, mely Philben (és bennem is) végbement. Nem
emlékszem, meddig veszekedtünk, de hosszú, fájdalmas vita volt.
Azt tudom, hogy Phil végül megértette mondandóm lényegét, és
viselkedéséért bocsánatot kért tőlem. Tudatára ébredt, hogy lassan,
fokozatosan mi történt vele és a kísérlet minden résztvevőjével:
mindannyian internali-
zálták (belsővé tették) a börtön destruktív értékrendjét, és ezzel eltávolodtak
a maguk humánus értékrendjétől. Ekkor elismerte, hogy a börtönkísérlet
megalkotójaként őt terheli a felelősség, és a kísérlet leállítása mellett
 döntött. Jócskán elmúlt éjfél, ezért úgy határozott, döntését másnap reggel
jelenti be, miután behívták az összes hazaengedett rabot és az összes őrt,
hogy először külön-külön csoportokban, majd az összes résztvevővel
közösen csoportos élményfeldolgozást tartsanak. Nagy nyomás alól
szabadult fel ő is, én is, és a kapcsolatunk is.23
11ÍM TEVÉK, HÁGJATOK!

Döntöttem: a kísérletet leállítom. Megkönnyebbülve, szinte jókedvűen men- (cm

vissza börtönünkbe. Azonnal tájékoztatni akartam Curt Bankset, aki
felbecsülhetetlen szolgálatot tett a nap és az éjszaka eseményeinek videóra
rögzítésével, bár családos ember lévén otthon lett volna a helye. Igen megörült a
hírnek. Ezután Curt elmondta, hogy távollétemben, olyasminek volt a szem-
lanúja, aminek az alapján ő maga is kísérletünk lehető leghamarabbi befejezését
javasolta volna. Sajnos Craig nem volt jelen, így nem osztozhatott a kísérlet
közelgő lezárása felett érzett örömünkben.
Hellmann dühbe gurul, amiért a feltehetőleg nagy lelki megterhelést jelentő
magánzárka után Clay-416 továbbra is higgadtan viselkedik. Hajnali egykor
létszámellenőrzést rendel el - részéről az utolsót. A rabok megfogyatkozott
létszámban (öten maradtak: 416,2093,5486, 5704 és 7258), holtfárad- lan
felsorakoznak a fal mellett, sorolják az azonosító számukat, felmondják ii
házirendet, dalokat énekelnek. Akármennyire igyekeznek a kiadott feladatokat
jól végrehajtani, valakit mindig megbüntetnek. Az őrök üvöltöznek,
szitkozódnak, a rabokat egymás gyalázására kényszerítik:
- Mondd neki, hogy egy fasz! - üvölti Hellmann, mire az egyik rab a másikhoz
fordul, és teljesíti a parancsot. A tegnap esti szexuális megalázás folytatódik, a
tesztoszteronszint az egekbe szökik. Hellmann az, aki a raboknak odakiált:
- Látjátok a padlóban azt a lyukat? Csináljatok huszonöt fekvőtámaszt, és
basszátok meg azt a lyukat! Hallottátok?
A rabok - egyik a másik után - teljesítik a feladatot, miközben Burdán ta-
szigálja őket.
Rövid megbeszélés után „John Wayne” és csatlósa új szexuális játékot eszel
ki:
- Jól van, figyeljetek! Ti hárman nőstény tevék lesztek. Álljatok ide, hajoljatok
le, tenyeret a földre!
(Kilátszik a csupasz ülepük, amikor lehajolnak, mert a tunikaszerű ruha alatt
nem viselnek alsóneműt.) Hellmann kétségkívül élvezi a helyzetet:
- Na, ti ketten! Ti vagytok a hím tevék! Álljatok a nőstények mögé, és
hágjátok meg őket!
 Burdán vihorászik. A szerencsétlen rabok lökő mozdulatokkal szodómiát
imitálnak, de nem érnek egymáshoz. Ezután visszaparancsolják őket a
zárkájukba, és az őrök büszkén kivonulnak a körletükbe: ma este igazán
megdolgoztak a pénzükért. Mintha a tegnapi lidérces álmom válna valóra.
Szívből örülök, hogy a kísérlet holnapi befejezésével a megpróbáltatások véget
érnek.
Nehéz elképzelni, hogy öt nap után ilyen megalázó szexuális játékra
kerülhetett sor, hiszen a fiúk tudják, hogy egy börtönkísérlet résztvevői. A
kísérletbe mindannyian feltehetően jó emberként vágtak bele. Néhány őr mégis
gonoszságra vetemedett, mások pedig tétlenségükkel passzívan járultak hozzá a
megpróbáltatásokhoz. Ugyanakkor a helyzet nyomása alatt a rabok szerepét
játszó normális, egészséges fiatalemberek közül többen összeroppantak, míg
azok, akik a megpróbáltatásokat kiállták, élőhalottként engedelmeskedtek.24
A kialakult körülmények között börtönkísérletünk leállítása volt az egyetlen
helyes döntés. Kevesen tudtak ellenállni a helyzet csábításának, nem átadni
magukat a hatalomnak és a hatalmaskodásnak, megtartani a tisztesség és a jó
erkölcs normáit. Én egyértelműen nem voltam közöttük.
PÉNTEK: FÉNY AZ ALAGSORBAN

Rengeteg a tennivalónk, ha börtönünket néhány órán belül fel kívánjuk

számolni. Curt, Jaffe és én amúgy is kimerültek vagyunk a mögöttünk ál ló
zaklatott nap és éjszaka után. Ráadásul az éjszaka kellős közepén kellett
döntenünk a leendőkről: az élményfeldolgozó csoportok és a záróértékelés
megtartása, a járandóságok kifizetése, személyes holmi kiadása, étkezések
lemondása, az egyetemi rendőrségtől kölcsönkapott tábori ágyak és bilincsek
visszajuttatása stb. Előzetes terveink szerint délután kollégáink
közreműködésével a börtönkísérlet összes résztvevőjével interjút készítettünk
volna, az ő látogatásukat is le kell mondanunk.
Mindenkire dupla feladat hárul: egyszerre kell nyomon követnünk az
udvarban zajló eseményeket, és megszervezni a zárónap technikai részleteit,
közben nem ártana aludni egyet. A kísérlet lezárását rögtön az ügyvéd látogatása
után fogjuk kihirdetni. Tim B„ a kirendeléseket ellátó ügyvéd ma reggelre
jelentkezett be, és látogatását megfelelő alkalomnak tartjuk kísérletünk
befejezésére. Úgy határozunk, az őröket nem tájékoztatjuk előzetesen, először a
rabokkal fogjuk közölni a jó hírt. Arra számítok, hogy az őrök rossz néven
fogják venni a kísérlet idő előtti befejezését, különösen most, amikor úgy
gondolják, mindent teljes egészében az irányításuk alá vontak, és a következő
héten könnyű dolguk lesz, csak néhány újoncot kell betörniük. Beletanultak a
szerepükbe. Tanulási görbéjük egyértelműen felívelt.
Az öt elengedett rabbal Jaffe veszi fel a kapcsolatot, és megkéri őket, hogy
déltájban jöjjenek be a fizetségükért és a tapasztalatok megbeszélésére. A
szolgálaton kívüli őröket én értesítem, hogy legyenek jelen a „különleges
eseményen”. Mivel minden őr tudja, hogy pénteken külső szakértők fognak
interjút készíteni velük, új feladatokra számítanak, munkájuk befejezése
váratlanul lógja érni őket.
Ha minden a tervnek megfelelően megy, akkor egy órakor hatvanperces
élményfeldolgozást tartunk a rabokkal, majd egy órán át az őrökkel
foglalkozunk, végül a rabokkal és az őrökkel közösen is elemezzük a
tapasztalatokat. Amíg az egyik csoport megbeszélése tart, addig a másik csoport
a záróértékelésen dolgozik. Ezután megkapják a pénzüket, és eldönthetik, hogy
egyenruhájukat emlékül hazaviszik-e, vagy visszaadják. Ha akarják, elvihetik
emlékbe az udvarban és a veremben található feliratokat is. Végül mindenki
részvételével búcsúebédet tartunk, és megállapodunk, mikor jönnek vissza a
kiválasztott videofelvételek közös megtekintésére és elemzésére.
 Mielőtt felmennék az emeleti irodámba, hogy ledőljek kicsit a kinyitható
díványon, ahol az elmúlt héten a legtöbbször aludtam, szólok az őröknek, hogy a
rabokat hagyják egész éjjel aludni, és lehetőleg tartózkodjanak a
gorombáskodástól. A vállukat vonogatva bólogatnak, mintha az apukájuk intené
őket, hogy ne rosszalkodjanak a játszótéren.

AZ UTOLSÓ LÉTSZÁMELLENŐRZÉS
A héten első alkalommal majdnem hat órát egyvégtében, zavartalanul alhat- nak
a rabok. Bőségesen van mit bepótolniuk. Nehéz megállapítani, de minden
bizonnyal jelentős mértékben hatott a kedélyállapotukra és gondolkodásukra a
gyakorta megszakított éjszakai alvás. Az alvásmegvonás valószínűleg nagyban
hozzájárulhatott az elengedett rabok lelki összeomlásához.
A létszámellenőrzés 7.05-kor kezdődik, és mindössze tíz percig tart.
Elhangzanak az azonosító számok, és néhány ártalmatlan rituálé következik. Az
öt „túlélő” meleg reggelit kap. Ahogy várható, rabtársai gyengéd ösztökélése
ellenére Clay-416 nem hajlandó reggelizni.
Hiába utasítottam az őröket, hogy fékezzék magukat, Clay-416 kitartó
engedetlenségétől indulatba jönnek. Mindenkire ötven fekvőtámasz vár, ha 416
nem eszi meg a reggelit. Clay-416 meg sem moccan, rendíthetetlenül a tányérján
levő ételre mered. Vandy és Ceros megpróbálják erőszakkal megetetni, ételt
tömnek a szájába, de kiköpi. Megparancsolják Paul-5704-nek és Őrmesternek,
hogy segítsenek, ám továbbra sem mennek semmire. Clay-416-ot visz-
szatoloncolják a zárkájába, kényszerítik, hogy az esti vacsorából megmaradt pár
virslit „szeretgesse”. Ceros megparahcsolja neki, hogy simogassa, ölelgesse és
csókolgassa. Clay-416 megteszi. Állja a szavát, soha egy falatot le nem nyel.
Vandyt aggasztja Clay-416 ellenszegülése és őrtársai aljassága. Jegyzeteiben
ezt írja: „Mérges lettem, amikor 416 makacsul megtagadta az evést, sehogyan se
tudtuk az ételt lenyomni a torkán, pedig rabtársait is segítségül hívtuk. Andre
[Ceros] arra kényszerítette, hogy ölelgesse, csókolgassa, simogassa az előző napi
virslit, amivel ráadásul éjszaka együtt kellett aludnia. Ezt indokolatlannak
tartottam. Én soha nem kényszerítenék ilyesmire egy rabot.”1
Mit mond saját viselkedéséről Ceros? Utólag írt jegyzeteiből ez derül ki:
„Elhatározom, hogy erőszakkal megetetem, de nem eszik. Hagyom, hadd
csorogjon végig az arcán az étel. Mintha nem is én művelném mindezt.
Gyűlölöm magam, amiért evésre kényszerítem. És gyűlölöm őt is, mert nem
eszik. Gyűlölöm, ahogy viselkedünk.”2
Délelőtt tízkor megérkezik a nappalos váltás. Szólok az őrök vezérének,
Arnettnek, hogy legyenek higgadtak és kíméletesek, mert hamarosan megérkezik
a kirendelt ügyvéd. A rendkívüli események naplójába Arnett lejegyzi, hogy zen
buddhista meditálása és korábbi látszólagos nyugalma ellenére Clay- 116
különös változáson megy keresztül. A következőket írja:
416 idegileg kivan. Összerándult, amikor a mosdóban levettem a fejéről a
papírzacskót. Odafelé és visszafelé is magam mögött kellett vonszolnom,
pedig megígértem neki, hogy nem vezetem neki semminek [amit amúgy az
őrök heccből rendszeresen megtettek a rabokkal]. Nagyon ideges volt a
büntetése miatt. Én fogtam meg a pár virslit, amíg ő a dolgát végezte. A
virsliket rögtön visszakövetelte, mert az egyik őr megparancsolta neki,
hogy folyamatosan tartsa a kezében.
AZ ÜGYVÉD LÁTOGATÁSA

Rövid megbeszélést tartottam Tim B.-vel, a kirendeléseket ellátó ügyvéddel. Az

egész ügyet furcsállva és szkeptikusan fogadja. Értékes idejéből kizárólag azért
áldoz a látogatásra, mert a nagynénje személyes szívességként kérte tőle, hogy
nézzen rá az unokaöccsére. Ismertetem a vizsgálat főbb vonalait, és elmondom
neki, mennyire komolyra fordultak a dolgok. Megkérem, az üggyel foglalkozzon
pontosan úgy, mintha valódi fogvatartottak képviseletére kérték volna lel.
Beleegyezik. Először az unokaöccsével, Hubbie-7258-cal találkozik
négyszemközt, azután a többi rabbal. Engedélyével titokban videóra vehetjük az
eljárást, melyre ugyanabban a teremben kerül sor, ahol a meghallgatások
zajlottak.
A két rokon távolságtartását meglepőnek találom. Mintha korábbról nem is
ismernék egymást. Nem ölelkeznek össze, csak formális kézfogásra
szorítkoznak, és kölcsönösen közlik egymással, milyen „nagyszerű ismét látni
téged” bár ez a visszafogottság angolszászoknál rendjén való lehet. Az ügyvéd
szakszerűen betartja az előírásokat. Papírlapról felolvassa a vizsgálata körébe
tartozó kérdéseket, mindegyik után megáll, hogy a rab válaszát kifejthesse,
közben jegyzetel, általában nem tesz semmilyen megjegyzést, hanem rátér a
következő kérdésre: Jogok ismertetése őrizetbe vételkor? Börtönőröktől
elszenvedett zaklatások? Az őrök zaklatásának természete? Nyomásgyakorlás,
lelki terror? /árka mérete és körülmények? Elutasított kérések? Elfogadhatatlan
magatartás a körletparancsnok részéről? Óvadék?
Hubbie-7258 kedélyesen válaszol a kérdésekre. Gondolom, azt feltételezi,
liogy az unokatestvére eleget tesz a szokásos formaságoknak, azután kiviszi a
börtönből. A rab elmondja, hogy tudomása szerint nincs mód a kísérletből való
kiszállásra, a szerződést nem lehet felbontani. Az ügyvéd emlékezteti, hogy a
szerződés pénzbeli juttatás fejében teljesítendő feladatokra vonatkozik, és
amennyiben javadalmazásáról lemond, a szerződés semmisnek tekintendő.
„Igen, a pénzről lemondtam a meghallgatáson, de semmire nem mentem vele,
most is itt vagyok.”3 Panaszai felsorolásakor Hubbie-7258 megemlíti, hogy a
416-os rab engedetlen viselkedésével mindenkit magára haragított.
Az őrök bevezetik a többi rabot, fejüket a szokáshoz híven papírzacskó
borítja. Az őrök viccelődnek, miközben a papírcsuklyákat eltávolítják, majd
távoznak, én ott maradok a háttérben. Az ügyvéd ugyanazon a kérdéssoron megy
végig a többiekkel is, mint Hubbie-val, és kéri a rabokat, panaszukat az odavágó
témakörnél tegyék meg.
A sort Clay-416 kezdi, aki először azt hozza fel, hogy a szabadlábra helyezési
kérelmeket tárgyaló „bíróság” nyomást gyakorolt rá, amikor arra akarta rávenni,
vallja magát bűnösnek az ellene felhozott vádakban, de ő ezt megtagadta, mert
hivatalos vádemelés nem volt. Részben azért tagadja meg az evést, mert ezzel fel
kívánja hívni a figyelmet arra, hogy vádemelés nélkül, törvénytelenül tartják
fogva.
Úgy tűnik, Clay elkeseredetten szeretne valakivel beszélni, aki mondandóját
meghallgatja. „Egyes őrök, akiket nem fogok megnevezni, méltatlan viselkedést
tanúsítottak velem szemben, viselkedésükkel ártanak a raboknak” - jelenti ki.
Ha szükséges, kész ellenük hivatalos panasszal élni. „A meg nem nevezett
őrök úgy állították be a helyzetet, hogy rabtársaim azért nem fogadhattak
látogatót, mert én nem veszek magamhoz táplálékot” - és ezzel Hubbie- 7258
felé bólint, aki zavarában az ellenkező irányba néz. „Rettenetes érzés vett erőt
rajtam a veremben, amikor a többiek az ajtót döngették. Az erőszaknak
megszabták ugyan a határát, de én attól féltem, hogy ezt a határt egyszer csak
átlépik.”
Őrmester a következő, aki arról ad számot, hány ízben volt kitéve az őrök
zaklatásának, ám büszkén kijelenti, hogy minden kísérletük kudarcba fulladt
Aprólékos pontossággal leírja és bemutatja, hogy az egyik őr hány
fekvőtámaszra adott neki parancsot, melyet a hátára ültetett két rabtársa súlya
alatt kellett elvégeznie.
Az ügyvéd meghökkenve fogadja a beszámolót és homlokát ráncolva
jegyzetel. Ezután a langaléta Paul-5704 panaszkodik, amiért az őrök a
nikotinéhségét kijátsszák ellene. Jerry-5486 kevésbé személyes, inkább általános
jellegű panasszal élve az étel minőségét kifogásolja, és szóvá teszi az elmaradt
étkezéseket, az éjszakai pihenést megszakító létszámellenőrzéseket, az őrök
féktelen viselkedését és a börtönvezetés hiányosságait. Összerezzenek, amikor
egyenesen rám néz, mert igaza van - bűnös vagyok.
Az ügyvéd befejezi a jegyzetelést, megköszöni a rabok közreműködését,
tájékoztatja őket, hogy hétfőn benyújtja hivatalos jelentését, és az óvadék
ügyében intézkedni fog. Távozni készül, amikor Hubbie-7258 kifakad:
- Nem mehetsz el, ne hagyj itt bennünket! Vigyél ki innen minket! Nem bírjuk
ki a jövő hetet, de még a hét végét sem. Azt hittem, elintézed nekem, nekünk,
hogy kikerüljünk innen. Segíts!
Tim B. a váratlan érzelmi kitörésen meghökken. A leghivatalosabb modorban
elmagyarázza, mire van felhatalmazása, és hogyan tud segíteni, de azt I közli, N

hogy itt és most nem tehet az érdekükben semmit.

Tim B. röviddel látogatása után sokatmondó levélben összegezte tapasztaltait:
Miért nem éltek afogvatartottak törvényes jogaikkal?
.. .Egy másik lehetséges magyarázat arra, hogy a fogvatartottak miért
nem kértek jogi képviseletet, onnan vezethető le, hogy középosztálybeli,
fehér amerikai állampolgár létükre valószínűleg fel sem merült bennük,
hogy valaha is büntetés-végrehajtási környezetbe kerülhetnek, ahol a jogok
ismerete kiemelkedő fontosságú. Amikor mégis ilyen viszonyok közé
kerültek, képtelenek voltak helyzetük tárgyilagos felmérésére, és nem úgy
léptek fel, ahogy tudásuk alapján elvárható lett volna.
A helyzet valóságtorzító ereje
A szabadsághoz és a szabad mozgáshoz képest a pénz (a hallottak
alapján) egyértelműen leértékelődött, ami nem rendkívüli jelenség. A
szabadulás reménye töltötte el őket, amikor ismertettem az óvadék
ellenében történő ideiglenes szabadlábra helyezés ügymenetét Elzárásuk
láthatóan valóságosként hatott rájuk, noha mindannyian tisztában voltak
vele, hogy mindösz- sze egy kísérlet résztvevői. Ebből egyértelműen arra
lehet következtetni, hogy az elzárás önmagában is lesújtó állapot, tekintet
nélkül arra, hogy büntetőjogi megalapozottsággal vagy egyéb indokkal
valósul-e meg.4
JÓL FIGYELJENEK: A KÍSÉRLETNEK VÉGE!

Az ügyvéd tájékoztatásától a rabok elcsüggednek. Gyászos hangulat vesz erőt

rajtuk. Erőtlenül kezet fognak az ügyvéddel, aki távozik a teremből. Megkérem,
várjon meg kint a folyosón. Ezután az asztalfőhöz lépek, és a raliok figyelmét
kérem. Szinte képtelenek bármire is odafigyelni, most hogy az ügyvéd ismertette
a hivatalos ügymenetet, és szertefoszlott a gyors szabadulás reménye.
- Fontos bejelentésem van, kérem, jól figyeljenek. A kísérletnek vége. A mai napon
mindenki hazamehet.
Először egyáltalán nem reagálnak rá, arckifejezésük, testbeszédük mit sem
változik. Az a benyomásom, mintha nem fognák fel, mintha szkeptikusan, sőt
gyanakvással fogadnák a hallottakat - biztosan a reakciójukat tesztelem. Lassan,
tagoltan folytatom a mondandómat:
- Én és munkatársaim úgy döntöttünk, a kísérletet ezennel lezárjuk. A kísérletnek
vége, a „Stanfordi Megyei Börtön” bezár. Mindenkinek köszönjük értékes
közreműködését, és...
A mélabút üdvrivalgás váltja fel. Összeölelkeznek, egymás hátát lapogatják,
arcukra széles mosoly ül ki. A Jordán Hallban eluralkodik az eufória. Örömteljes
pillanat ez nekem is, a „túlélőket” szabadon engedhetem, és börtönigazgatói
szerepemtől egyszer s mindenkorra megválhatok.

HATALMI KUDARCOK, ÚJ REMÉNYEK

Kevés pillanat volt az életemben, amely nagyobb örömet okozott volna, mint az
a néhány szabadító szó és az azt követő önfeledt üdvrivalgás. Eluralkodott
rajtam a pozitív hatalom afrodiziákuma, az, hogy képes voltam tenni valamit,
mondani valamit, aminek fenntartás nélkül tudtak mások örülni. Ott és akkor
megfogadtam, bármilyen hatalommal rendelkezzek is, a rossz ellenében, a jó
érdekében fogok vele élni, az emberekből a legjobbat fogom kihozni, azért
fogok dolgozni, hogy az emberek kiszabadulhassanak az önmaguk által teremtett
börtönből, és tevékenységemmel minden olyan rendszerrel szembe fogok szállni,
amely az emberi boldogság és igazságosság ígéretét jelentéséből kiforgatja.
Szimulált börtönünk igazgatójaként az elmúlt héten negatív hatalom vezérelt,
amelytől elvakultam, és nem láttam az irányításom alatt fenntartott rendszer
destruktív hatásának valóságosságát. Mi több, a kutatásvezető tudós rövidlátása
miatt ítélőképességem torzult, nem jöttem rá, hogy a kísérletet jóval hamarabb
be kellett volna fejezni, valószínűleg már a második egészséges résztvevő
érzelmi összeomlása után. Nem vettem észre a segédletemmel teremtett és
fenntartott rendszer mindent meghatározó hatalmát, mert elvont, konceptuális
kérdésekkel, a viselkedést kiváltó helyzet és az egyéni diszpozíció
erőviszonyaival voltam elfoglalva.
Christina Maslach jól ítélte meg a helyzetet: én tehettem róla, hogy ártatlan
fiatalokkal borzasztó dolgokat művelnek. Nem én voltam a közvetlen elkövető,
de a zaklatásokat nem akadályoztam meg, olyan rendszert támogattam, amely
önkényes szabályaival, előírásaival és eljárásaival megkönnyítette a
túlkapásokat.
A rendszer magában foglalja a helyzetet, de annál tartósabb és kiterjedtebb,
emberi hálózatok széles körére, elvárásokra, normákra, elvekre, talán még a
törvényekre is hatással van. Idővel a rendszerek történelmi alapokra
támaszkodnak, olykor politikai-gazdasági hatalmi struktúrákra is, amelyek a
befolyási körükbe tartozó emberek viselkedését irányítják. A rendszer működteti
a helyzeteket, amelyek a viselkedési kontextusok megteremtésével az emberek
cselekvését befolyásolják.
Olykor a rendszer autonóm entitássá, függetlenné válhat mindazoktól, akik
eredetileg elindították, sőt azoktól is, akik hatalmi struktúrájában egyértelműen
befolyással rendelkeznek. Minden rendszer kialakítja a maga kul-
Ilíráját, ugyanakkor a rendszerek együttesen hozzájárulnak a társadalom
kultúrájához.
A kísérletre önként jelentkező egyetemistákból a helyzet többnyire valóban a
legrosszabbat hozta ki, egyesek ártalmas cselekedetek elkövetőivé, mások
patologikus áldozatokká váltak, én pedig még teljesebb átalakuláson men- lem
keresztül az uralmi rendszer hatására. A résztvevők szinte gyerekek voltak, nem
túl sok élettapasztalattal rendelkező fiatalemberek. Én tapasztalt kutató, érett
felnőtt voltam, akit bronxi srácként megedzett az utca, a gettóban való I ú
léléshez rákényszerültem a gyors helyzetfelismerésre és a cselekvési lehetősegek
mérlegelésére.
Az elmúlt héten azonban fokozatosan tekintélyszeméllyé változtam át. Ügy
jártam és beszéltem, mint egy tekintélyszemély. Körülöttem mindenki úgy
reagált, mintha az is lennék. Tehát azzá lettem. Egész életemben
szembehelyezkedtem a tekintélyszemélyek - a magas státuszú, autoriter,
hatalmaskodó gó- rék - viszonyrendszerével, sőt megvetettem őket. Mégis ezt az
absztrakciót testesítettem meg. A lelkiismeretemet megnyugtathattam volna
azzal, hogy ii jó és nemes lelkű börtönigazgató egyik fő cselekedete a fizikai
erőszak alkalmazásának megakadályozása, a túlbuzgó őrök féken tartása volt. A
korlátozással azonban pusztán azt értem el, hogy az őrök minden energiájukat a
sínylődő rabok minél leleményesebb lelki bántalmazásába ölték.
A kutató és börtönigazgató kettős szerepének vállalása mindenképp hiba volt,
mert a két eltérő, olykor egymásnak ellentmondó feladatkör identitászavart
idézett elő bennem. Ugyanakkor a kettős szerep miatt összetettebb és nagyobb
hatalommal rendelkeztem, ami a környezetünkkel kapcsolatba kerülő
„kívülállók” többségét - szülőket, barátokat, kollégákat, rendőröket, a lelkészt, a
médiát és az ügyvédet - arra késztette, ne vonja kétségbe a rendszert. A helyzet
szorításában az ember nyilvánvalóan nem tudja felmérni a gondolkodását,
érzéseit és cselekedeteit átalakító helyzet meghatározó erejét. Egyszerűen halad
a rendszer gépezetében, teszi, ami adódik, ott és akkor ez a reagálás természetes
módja.
Ha az olvasó egy erős rendszerben szokatlan, újszerű, kegyetlen helyzetben
lalálná magát, nagy valószínűséggel megváltozna, nem ugyanaz az ember lenne.
Rá sem ismerne korábbi képére, ha annak a tükörképe mellé helyeznénk, .1 kivé
lett. Mindannyian hinni szeretnénk belső erőnkben, amelynek segítségével ellen
tudunk állni az olyan külső erőknek, mint amilyenek működésbe léptek a
stanfordi börtönkísérletben. Egyesek hite megalapozott. Általában ők alkotják a
kisebbséget, ők a ritka kivételek, akiket utunk későbbi szakaszában a hősies
jelzővel illetek. Az emberek személyes erejükbe vetett hite, amely (lapján úgy
gondolják, felül tudnak kerekedni a helyzeten és a rendszeren, a löbbség
esetében csupán a sebezhetetlenség megnyugtató illúziója. Ráadásul az illúzió
fenntartásával sebezhetőbbé, manipulálhatóbbá válnak, mert nem
kellőképpen éberek, nem veszik észre a finoman rájuk ható nemkívánatos
befolyásolási kísérleteket.

MINDENKI A FEDÉLZETRE!

A tapasztalatok feldolgozására szánt rövid, de fontos időt több célra is fel kell
használnunk. Mindenekelőtt a kísérlet összes résztvevőjének lehetővé kell
tennünk, hogy oldott légkörben, nyíltan beszélhessen érzéseiről és élményeiről.5
Rám hárul az a feladat, hogy világosan elmagyarázzam mind a raboknak, mind
az őröknek, hogy a kísérlet alatt tanúsított bármiféle szélsőséges viselkedés a
helyzet meghatározó erejének a bizonyítéka, és semmiféleképpen nem egyéni
patológia jele. Emlékeztetnem kell őket, hogy éppen azért esett rájuk a
választásunk, mert testileg és lelkileg egészségesek. A börtönkörnyezetbe
semmiféle egyéni fogyatékosságot nem hoztak magukkal, a környezet hozta ki
belőlük az észlelt szélsőségeket. Nem a közmondásból ismert „rossz alma”
jelenségéről van szó, hanem éppen fordítva, a stanfordi börtön volt a „rossz
hordó”, amelyik miatt „az almák romlani kezdtek”, ez idézte elő a feltűnően
érzékelhető átalakulást. Végül döntő fontosságú az alkalmat az erkölcsi kérdések
tisztázására is felhasználni. Az esetmegbeszélő jellegű élményfeldolgozás az
erkölcsi választások feltárásának az egyik eszköze; meg kell vizsgálnunk, milyen
döntési lehetőségek álltak a résztvevők rendelkezésére, és hogyan éltek velük.
Meg kell beszélnünk, mit tehettek volna az őrök másképp, hogy a rabokkal
szemben kevésbé bántóan lépjenek fel, és mit tehettek volna a rabok a
zaklatások kivédésére. Mindenki jelenlétében nyomatékosan hangsúlyoznom
kell, hogy személyes felelősség terhel engem, mert nem léptem közbe, nem
akadályoztam meg a túlkapásokat. A fizikai agressziónak megpróbáltam gátat
vetni, de a megalázás egyéb formáinak mérséklésére vagy elfojtására
elmulasztottam megtenni a szükséges intézkedéseket. Mulasztást - a tétlenség
bűnét - követtem el azzal, hogy nem gondoskodtam megfelelő felügyeletről.

A volt rabok fellélegeznek

A volt rabokon a megkönnyebbülés és a neheztelés különös keveréke figyelhető
meg. Mindannyian örülnek, hogy vége a lidércnyomásnak. A teljes időt
börtönünkben letöltő rabok nem mutatnak ki nyíltan semmiféle büszkeséget
korábban kiengedett társaikkal szemben. Tudják, hogy néha úgy viselkedtek,
akár az élőhalottak, feltétel nélkül engedelmeskedtek, teljesítették az abszurd
parancsokat, kántálva gúnyolták Stew-819-et, ellenségesen viselkedtek Clay-
416-tal, Őrmestert, a legszilárdabb értékrendű rabunkat nevetség tárgyává tették.
A korábban kiengedett öt rab közül egyiknél sem tapasztaljuk az elszenvedett
érzelmi túlterheltség negatív jeleinek meglétét. Ez részben annak köszön-
Iictő, hogy lelki stabilitásuk és egészségük eleve jó bázisszintjére vissza tudtak
állni, részben pedig annak, hogy lelki szenvedésük forrását a rendkívüli
környezet, az alagsori börtön és a szokatlan események táplálták. Miután a rab-
ruhától és a börtön egyéb kellékeitől megváltak, a hitvány helyzettől is el tudtak
távolodni. A raboknak az alárendeltségükből fakadó szégyenérzet feldolgozása
okozza a legnagyobb problémát. Helyre kell állítaniuk egyéni méltóságukat,
felül kell kerekedniük a kívülről rájuk kényszerített alárendelt helyzet korlátain.
Az elsők között letartóztatott és romló lelkiállapota miatt elsőként szabadon
engedett Doug-8612 neheztel rám, mert olyan helyzetet teremtettem, amelyben
elveszítette a viselkedése és gondolkodása fölötti kontrollt. Valóban megfordult a
fejében, hogy a rabok kiszabadítására barátaival közösen megtámadja a börtönt,
ezt előkészítendő a kiengedése utáni napon vissza is jött a Jordán I lallba.
Szerencsére az akciót végül elvetette. Jót derül, amikor megtudja, milyen
komolyan vettük a készülő rajtaütésről szóló híreszteléseket, és még jobban
mulat, amikor megtudja, mi mindent megmozgattunk intézményünk védelméért.
Ahogy várható volt, a frissen szabadult rabokhevesen panaszkodnak az
őrökre, akik véleményük szerint szerepüket messze túljátszották, amikor újabb
és újabb zaklatásokat eszeltekki, vagy amikor valakit kipécéztek maguknak, és
folyamatosan piszkálták. Hellmann, Amett és Burdán vezeti a legnegatívabban 1
negítélt őrök sorát, majd két kevésbé „gonosz” őr, Varnish és Ceros következik.
Megnevezik a megítélésük szerint „jó őröket” is, akik sohasem játszották túl a
szerepüket, nem feledkeztek meg róla, hogy a rabok is emberek. Ebben a ka-
legóriában Geoff Landry és Márkus magasan vezet. Geoff kisebb szívességeket
lett, a két őrtársa által elkövetett zaklatásoktól jobbára távol tartotta magát, sőt
idővel nem viselte sem foncsorozott napszemüvegét, sem katonaingét. Geoíf
utóbb elmondta nekünk, még az is megfordult a fejében, hogy kérni fogja, hadd
legyen inkább rab, mert nem akar egy olyan rendszer része lenni, amely másokat
kíméletlenül maga alá gyűr.
Márkus nem ennyire „fogékony” a rabok szenvedésére, de kiderül, eleinte
löbbször is friss gyümölcsöt hoz nekik ajándékba, így egészítve ki a szűkös
börtönkosztot. Miután Jaffe, a körletparancsnok meginti, amiért nem veszi ki a
részét a munkából, a börtönlázadáskor passzívan viselkedő Márkus üvöltözni
kezd a rabokkal, és lesújtó értékelést ír róluk a szabadlábra helyező „bíróság”
részére.
 Mellesleg Márkus kézírása kimondottan szép, szinte kalligrafikus, ezt
némiképp fitogtatja is, amikor a rabok kérelméhez megírja a véleményét. Imád a
szabadban tartózkodni, túrázni, sátorozni, jógázni, ezért különösen nehezen
viselte a bezártságot.
A „rossz” és a „jó” őrök között foglalnak helyet azok, akik mindent „az
előírásoknak megfelelően” tettek, eljátszották a szerepüket, a fegyelmi vétsége-
kért büntettek, de ritkán léptek fel bántóan a rabokkal szemben. Idetartozik
Varnish, a két tartalékos őr, és többé-kevésbé a fiatalabbik fivér, John Landry is.
Varnish eleinte közömbösnek tűnik, az udvarban folyó eseményektől távol tartja
magát. Távolságtartása feltehetőleg részben félénkségének tulajdonítható:
„kevés bizalmas barátja” van, ahogy a személyére vonatkozó háttéranyagból
kiderül.
John Landry ide-oda ingadozott a szerepében, olykor Arnett keménykedő
segédjeként lépett fel, és mindig ő volt az, aki a lázongó rabokat a tűzoltó
készülékből kifecskendezett szén-dioxiddal hűtötte le. Máskor mindent
előírásszerűén végzett, a rabok nagy része kedvelte. A tizennyolc éves, markáns
arcú, de jóképű John azt tervezi, író lesz, a kaliforniai tengerparton fog élni, és
továbbra is sokat randevúzik.
A „jó őrökre” leginkább a be nem avatkozás volt a jellemző, a „rossz őrök”
ártalmas cselekedeteit sohasem bírálták. Őrtársaikkal nemcsak az udvarban nem
szálltak nyíltan szembe, hanem egymás közt, az őrök körletében sem - már
amennyire ezt meg tudtuk állapítani. A későbbiekben meg fogjuk vizsgálni, hogy
a zaklatások külső szemlélőjeként a közbelépés elmulasztásával elkövették-e a
„tétlenség bűnét”.
Az egyik következetesen lázongó rab, Paul-5704 így reagált, amikor
tudatosult benne, hogy vége a kísérletnek:
Amikor tudatták velünk, hogy a kísérletnek vége, egyszerre a
megkönnyebbülés és a csalódottság hullámai csaptak össze bennem.
Nagyon örültem, hogy vége, mégis jobban örültem volna, ha két hétig tart.
Kizárólag a pénz miatt vállaltam a részvételt. De végül az öröm és a
szabadság érzése kerekedett felül. Egyfolytában vigyorogtam, még akkor is,
amikor már úton voltam, és mentem vissza a Berkeley-re. Pár óra múlva az
egészet elfelejtettem, és senkinek sem beszéltem róla.6
Emlékeznek még? Paul volt az a rab, aki azzal dicsekedett, hogy a „Stanfordi
Megyei Börtön” panaszbizottságának a tagja, és aki kísérletünkről leleplező
cikket akart írni alternatív újságokba. Sosem jelent meg a cikke.
A volt őrök neheztelnek
Egészen más a kép a csoportos élményfeldolgozás második órájában, melyet az
őröknek tartunk. Míg néhányan, a rabok értékelésében „jó őrnek” minősített
személyek örülnek, hogy a megpróbáltatásnak vége, a többség csalódott a
kísérlet idő előtti befejeződése miatt. Egyeseknek csak a könnyű pénzkereseti
lehetőség jár a fejében, a következő heti munkájukban nem számítottak
nehézségekre, most, hogy mindent egyértelműen az irányításuk alá vontak.
(Megfeledkeznek a problémákról: Clay-416 éhségsztrájkjáról és Őrmester
erősödő erkölcsi fölényéről a Hellmann-nal való konfrontáció után.) Néhányan
készek nyilvánosan bocsánatot kérni, amiért túl messzire mentek, és átengedték
magukat a hatalom élvezetének. Mások indokoltnak vélik, amit tettek,
máskülönben nem tudták volna teljesíteni a rájuk osztott feladatot. Az őrökkel
való beszélgetésben az a legnehezebb, miként forgassam úgy a dolgokat, hogy
némi bűntudatot érezzenek, amiért másoknak szenvedést okoztak, függetlenül
attól, bogy értelmezésük szerint mit követelt meg tőlük az eljátszandó szerep.
Világossá teszem, én magam erős bűntudatot érzek, mert nem léptem közbe
gyakrabban, és ezzel hallgatólagosan jóváhagytam, hogy elmenjenek addig, .1
meddig végül is elmentek. A túlkapások megelőzhetők lehettek volna, ha
odafentről több figyelmet kapnak.
A rabok megítélésében a legtöbb őr egyértelműen a második napon
kibontakozó börtönlázadást jelöli meg fordulópontként, ettől fogva válnak a
rabok „veszélyessé”, akiket meg kell törni. Nehezményezik, hogy a lázadás alatt
némelyik rab személyeskedett, szitkozódott, megalázónak tartják az ellenük
intézett kirohanásokat; ezzel indokolják, miért folyamodtak a megtorlás
eszközeihez.
A megbeszélést nehéz úgy irányítani, hogy az őrök szabadon mondhassák el,
mit miért tettek, ugyanakkor érvelésüket ne hagyjuk jóvá, hiszen a bántó,
ellenséges, sőt olykor szadista cselekedetek igazolására felhozott indokok
csupán ürügyül szolgáltak. A kísérlet lezárása számukra egyben azt is jelenti, le
leell mondaniuk őrként szerzett hatalmukról. Jegyzeteiben így ír erről Burdán:
„Pokolian örülök neki, amikor bejelentik a kísérlet végét, de megdöbbenve
látom, hogy az őrök között akadnak, akik kissé csalódottak, egyrészt, mert
elestek a pénz felétől, másrészt, mert élvezték a helyzetet.. ”7

Újra civilben
Az élményfeldolgozás harmadik órájában ideges nevetés tölti be a termet,
amikor megérkeznek a volt rabok, és találkoznak a volt őrökkel. Civil ruhában
szinte felismerhetetlenek. Egyenruha, azonosító szám és egyéb kellékek nélkül
összetéveszthetőek, én is nehezen azonosítom a fiúkat, annyira megszoktam,
hogy a börtönünkben viselt öltözékükben látom őket. (Ne feledjék, 1971-ben
járunk: vállig érő haj, dús pajesz, bozontos szakáll és bajusz, mindent elborító
szőrzet, akár őrök, akár rabok.)
Az egyik volt rab szavaival élve, a közös megbeszélés a rabok nyugodt és
barátságos megbeszéléséhez képest „mereven udvarias”. Egymást méregetik.
Vajon egyesek azért kapták az őr szerepét, mert magasabbak? Jerry-5486
megjegyzi: „A kísérlet alatt mindig az volt az érzésem, hogy az őrök
magasabbak, mint a rabok. Nem tudom, így van-e, vagy csak az egyenruhájuk
miatt ez a benyomásom.” Nem válaszolok, hanem megkérem, álljanak egymás
mögé tornasorban, elöl a legmagasabb, hátul a legalacsonyabb. Őrök és rabok
szinte tökéletesen azonos testmagasságúak. A rabok nyilvánvalóan a
ténylegesnél magasabbnak látták az őröket, mintha a hatalmuk öt centivel
megemelte volna őket.
A megpróbáltatásokat elszenvedő rabok és a kegyetlenkedő őrök között nem
kerül sor közvetlen összetűzésre, bár számoltam az eshetőséggel. Egyrészt kínos
volna az efféle személyeskedés több mint húsz ember jelenlétében, másrészt a
hatalmi mátrix megszűnésével a rabok feltehetően tudatosan elnyomják maradék
rossz érzéseiket. A helyzeten sokat lendít, hogy néhány őr nyilvánosan
bocsánatot kér, amiért túlságosan beleélték magukat a szerepükbe, és feladatukat
túl komolyan vették. Bocsánatkérésükkel enyhítenek a feszültségen, és
szabadkozásuk a durvább őrök, például Hellmann, nevében is elhangzik, akik
nem kérnek nyíltan elnézést.
A volt őrök közül Arnett, a kemény fiú két érdekes momentumra tér ki:
Az egyik az, hogy a rabok mennyire magukévá tették a szerepüket..., amit az is jelez, hogy
szabadulásuk fejében pénzükről lemondtak ugyan, ám továbbra is fogolynak tekintették magukat. A
másik az, hogy a megbeszélésen a volt „rabok” láthatóan képtelenek voltak elhinni, hogy „John
Wayne” és én, meg talán a többi őr is (úgy érzem, kettőnket kedveltek a legkevésbé) pusztán a
szerepünket játszottuk. Nekem úgy tűnt, mintha jó néhányan azt gondolnák rólunk, hogy mi tényleg
szadista vagy szélsőségesen önkényeskedő emberek vagyunk, és csak azért hivatkozunk az
őrszerepre, mert viselkedésünk valódi természetét így akarjuk takargatni előttük, vagy önmagunk
előtt, vagy mindenki előtt. Abban abszolút biztos vagyok, az én esetemben ez kizárható.8

Végül megosztom velük egyik megfigyelésemet: börtönünkből hiányzott a

humor, senki sem próbálta humorral feloldani a feszültséget, vagy viccelődéssel
némi valóságszerűséget vinni a valószerűtlen helyzetbe. Például a társaik
szélsőséges viselkedését helytelenítő őrök ékelődhettek volna azzal, hogy buzgó-
ságukért dupla gázsi járna. Humorral a rabok is kiszakíthatták volna magukat az
alagsori börtön valószerűtlenségéből. Megkérdezhették volna az őröktől, hogy
korábban, mielőtt börtönné alakították, mire használták ezt a helyet:
disznóólnak? Netán klubhelyiségnek? Humorral a személy korlátozása és a hely
beszűkülése egyaránt áttörhető. Az elmúlt héten azonban nem dobták fel
viccelődéssel ezt a nyomasztó helyet.
Amegbeszéléslezárásaelőtt mindenkit megkérek, töltse ki a záróértékelést és
egyéb űrlapokat. Továbbá azt kérem, hogy a következő egy hónapban írjanak
rövid naplószerű jegyzeteket a számukra valamilyen okból emlékezetes
eseményekről. A visszaemlékezések megírásáért természetesen fizetség jár.
Végül kérem őket, pár hét múlva jöjjenek vissza, tartsunk „osztálytalálkozót”,
tekintsük át együtt a gyűjtött adatok egy részét, és nézzük meg a kísérletről
készült felvételeket.
Néhány fontos gondolatot idézek a kísérleti alanyoktól:
A rabszerepről
Clay-416: A jó rab tudja, hogyan köthet rabtársaival stratégiai szövetséget anél-
k ü 1, hogy saját maga cselekvőképességét korlátozná. Zárkatársam, Jerry [5486]
jó rab. Mindig várható, hogy a rabok egy része a szabadulásért küzd, míg mások
erre nem vállalkoznak. Nekik meg kell tanulniuk saját érdekeiket úgy
védelmezni, hogy ténylegesen ne gátolják a szabadulásukért küzdőket. A rossz i
ab képtelen erre, csak önmagáért tud kiállni.9
Jerry-5486: Nekem az volt a legfeltűnőbb, hogy a kísérleti alanyok identi-
t.isa és jó közérzete többnyire nem belülről fakadt, hanem közvetlen
környezetükből. Ezért omlottak össze, nem bírták a nyomást, üresek voltak
belül, nem volt semmi tartalékuk, amivel az egészet kibírhatták volna.10
Paul-5704: Nagyon lehangolt, mennyire meg kellett hunyászkodnunk, és ezért
engedelmeskedtünk mindannyian olyan készségesen a kísérlet vége felé. Azért
hagytam fel a felforgató tevékenységgel, mert láttam, hogy törekvésemmel és
viselkedésemmel semmin sem változtatok. Miután Stew és Rich [819 és 1037]
távozott, azon gondolkodtam, hogy nem tudok mindent megváltoz- lalni, mert
ahhoz nekem is meg kellene változnom... ez a másik oka annak, hogy távozásuk
után lenyugodtam. Mások közreműködésére lett volna szükségem ahhoz, hogy
megvalósítsam, amit akartam. Próbáltam rávenni a többieket, hogy sztrájkoljunk,
vagy tegyünk valamit, de az első lázadás után kapott l>ii ntetés miatt nem
akartak semmiben sem részt venni.11
Arnett: A rabok reakciói a kísérleti környezetben mélységesen megleptek és
nagy hatással voltak rám... különösen a bekövetkezett összeroppanások és it
várható összeomlások, mert biztosan lettek volna még, ha a kísérlet nem zárni le
idő előtt.12
Doug-8612: A tárgyi feltételek, az őrök, a cellák meg ilyesmik egyáltalán nem
érdekeltek - például sosem zavart, hogy meztelen vagyok, lánccal a bokámon. A
legrosszabb a lélektani rész volt, ami a fejben zajlott. Azt tudni, hogy nem
mehetek el, amikor csak tetszik... Nem mehetek a fürdőszobába, amikor
akarok... Attól borul ki az ember, hogy nincs választási lehe- t őségé.13
Dávid esetéből - akit Doug-8612 helyébe küldtünk kémkedni, és aki tud- la,
hogy csak addig lesz a börtönben, amíg kideríti a szökési terv részleteit - k
iderül, milyen gyorsan bele lehet bújni a rabszerepbe: „Mindenkit megfertőzött a
szerepe, a legalázatosabb rabtól kezdve a körletparancsnokig.” Ő maga is
pillanatok alatt azonosul a rabokkal, és szimulált börtönünkben már az e lső nap
óriási hatással van rá:
 Időnként furdalt a lelkiismeret, hogy ezeket a nagyszerű srácokat kell
beköpnöm, és kissé megkönnyebbültem, amikor kiderült, a szökéssel
kapcsolatban valóban nincs mit megsúgnom nekik... És amikor
feldobhattam volna őket - egy idő után tudtam, hol van a bilincs hiányzó
kulcsa egy szót sem szóltam... Aznap este, amikor elaludtam, úgy éreztem,
mocskos vagyok, bűntudatom volt, és féltem. Amikor a kazánházba vittek
minket (a várható külső támadás miatt), levettem a lábamról a láncot, és
komolyan fontolóra vettem a szökést (egyedül), de féltem, hogy elkapnak...
Én nem voltam egy hétig rab, de az élmény annyira nyomasztott, hogy a hét
hátralevő részében vissza sem tértem a börtönbe. Rendkívül nyugtalan
voltam akkor is, amikor az élményfeldolgozásra visszamentem - alig bírtam
enni, enyhe hányinger környékezett, soha az életben nem voltam ennyire
ideges. Nagyon felkavart az élmény, képtelen voltam bárkinek is részletesen
mesélni róla - még a feleségemnek sem.14
Hozzáteszem, utóbb kiderült, hogy az egyik rab csente el a bilincs kulcsát az
őröktől. Ha még emlékeznek, szerda este az összes rabot átköltöztettük az ötödik
emeleten található raktárhelyiségbe, ahonnét a foglyokat egymáshoz bilincselve,
nehogy megszökjenek, éjjel fél egykor vittük vissza az udvarba. Kulcs nélkül
nem tudtuk az egyik bilincset kinyitni, és a helyszínre kellett hívnom az
egyetemi rendőrséget - mit ne mondjak, kínos volt. Mint később megtudtuk, a
kulcsot a rab a szellőzőnyílásba hajította. Dávid tudott erről, mégsem osztotta
meg velünk az információt.

Az őrszerepről és a hatalomról
GeoffLandry. Majdnem olyan, mint a börtön, amit te teremtesz magadnak.
Bemész, és az történik, hogy az önmagadra vonatkoztatott meghatározásaid
mintha falakká válnának, és te ki akarsz törni. Mindenkinek el akarod mondani,
hogy ez egyáltalán nem én vagyok, én az vagyok, aki ki akar törni, én meg
akarom mutatni, hogy van saját akaratom, szabad vagyok, és én nem az a
szadista típus, aki az ilyesmit élvezi.15
Varnish: Mindent megért ez a tapasztalat. Hátborzongató a gondolat, hogy
egyetemisták megközelítőleg két azonos csoportja alig egy hét alatt két teljes
mértékben eltérő csoporttá alakul át, sőt az egyik csoport totális hatalom
birtokába kerül, és azt a másik csoport sérelmére használja fel.
Magamon is meglepődtem... Egymás becsmérlésére kényszerítettem őket,
puszta kézzel tisztíttattam velük a vécékagyiót. A rabokat gyakorlatilag
barmoknak tekintettem, és csak arra tudtam gondolni, hogy vigyázni kell velük,
nehogy forraljanak valamit.16
 Vandy: Nekem teljesen természetellenes volt a rabok zaklatása és büntetése,
mert azt gondolom magamról, hogy általában gondjaimba veszem az elesette-
kot, különösen az állatokat. Azt hiszem, azért éltem mégis vissza a hatalmamul
al, mert a rabok fölött teljes mértékben szabadon uralkodhattam.17
(Szolgálati naplójában Jaffe, a körletparancsnok a frissen szerzett hatalom
erdekes transzferéről, azaz más helyzetekre történő átviteléről számol be Vandy-
vel kapcsolatban, aki őrtársainak egyszer azt mondta, „azon kapta magát, hogy
ot thon az anyjának is parancsolgat”)
Arnett: A felszínes durvaság nem ment nehezen. Először is azért, mert
bizonyos szempontból ellentmondást nem tűrő személy vagyok (bár ezt a vonást
magamban és másokban is gyűlölöm). Másodsorban azért, mert a kísérletet
fontosnak tartottam, és azzal, hogy én úgy viselkedem, mint egy őr, megtudható,
hogyan reagálnak az emberek az önkényre... Viselkedésemet leginkább az a
meglehetősen homályos elgondolás befolyásolta, hogy a valódi börtönök az
embertelenségük miatt brutálisak. A szenvtelenség és bizonyos lókú
elkötelezettség korlátái között ilyen próbáltam lenni... Kerültem a személyes
vagy barátságos megnyilvánulásokat... Igyekeztem semleges maradni, mint aki
csak a feladatát végzi. Olvasmányaimból tudtam, az unalom és a hörtönélet
egyéb velejárói felhasználhatók az emberek összezavarására: személytelenség,
unalmas munkavégzés, kollektív büntetés egyéni „rossz” magaviselet miatt,
jelentéktelen feladatok tökéletes kivitelezésének a megkövetelése, durva, gépies
beszédmód testedzéskor... Én magam is érzékenyen viszonyulok a társas
környezetet irányítók hatalmához, és egyik-másik módszer alkalmazásával
igyekeztem fokozni a rabok elidegenülését. Ezzel csak korláto- ott mértékben
éltem, mert nem akartam túl brutális lenni.18

A jó és rossz őrökről
Paul-5704: John és Geoff Landryt rokonszenvesnek találtam. Nem élték bele
magukat a szerepükbe úgy, mint a többi őr. Mindig emberségesek maradtak,
akkor is, ha valakit megbüntettek. Azt nem értettem, hogyan voltak képesek az
őrök nap mint nap, miután eljöttek otthonról, mindig újból felvenni a
szerepüket.19
John Landry. Beszélgettem a rabokkal, és azt mondták nekem, jó őr vagyok,
és ezt köszönik nekem. De én tudtam, hogy szar alak vagyok. Curt Banks rám
nézett, és tudtam, hogy ő is tudja. Azt is tudtam, hogy miközben a rabokkal
rendes és igazságos vagyok, önmagam elvárásait nem teljesítem. Hagytam, hogy
kegyetlenségek történjenek, nem tettem semmit, csak bűntudatot érez- lem, és
igyekeztem másokkal rendesen bánni. Komolyan úgy gondolom, hogy nem volt
mit tennem. Meg se próbáltam. Csináltam, amit a többiek. Ültem az (írok
szobájában, és igyekeztem nem gondolni a rabokra.20
Ennél is figyelemreméltóbb vallomást tesz szimulált börtönünk erejéről és az
őrökre gyakorolt hatásáról az egyik legjobb és legigazságosabb őrnek tartott
(ieoff Landry (John Landry bátyja). Hangszalag őrzi a kísérlet végén elhangzó
beszélgetést. A volt őr azzal lep meg bennünket, hogy kijelenti, a legszívesebben
helyet cserélt volna valamelyik rabbal.
GeoffLandry: Tapasztalatszerzésnél többről van szó. Úgy értem, az eredménye
és kimenetele szinte túl valóságszerű, noha szimuláció volt. Amikor egy rab
üveges tekintettel bámul rád, és érthetetlenül motyog, akkor szinte a
legrosszabbra kell számítani. Mert te magad félsz attól, hogy bekövetkezik a
legrosszabb. Szinte olyan, mintha elfogadnád, hogy meg fog történni. Amikor
1037 kezdett úgy viselkedni, mint aki mindjárt összeroppan, akkor jöttem rá, ez
sokkal több egy kísérletnél. És arra gondoltam, kérni fogom, hadd legyek inkább
rab. Ügy éreztem, nem akarok olyan gépezetnek a része lenni, amely megtöri az
embereket, megalkuvásra kényszeríti, és folyamatos kegyetlenkedésnek teszi ki
őket. Majdhogynem azt kívántam, bárcsak engem bántanának, és ne nekem
kellene másokat bántanom.21
Itt érdemes megjegyeznünk, hogy szerda este az őr jelentette a
körletparancsnoknak, hogy túl szoros az inge, kidörzsöli a bőrét, ezért leveszi.
Az inget ő maga választotta, a kezdés előtti nap felpróbálta, méretre jónak
találta, négy napon keresztül viselte, és nem volt vele semmi baja. Nyilvánvaló,
hogy nem az ing anyagával volt gondja, hanem a saját leikével. Beszereztünk
neki egy számmal nagyobb inget, melyet nem túl lelkesen öltött magára. A
napszemüvegét folyamatosan levette, azt mondta, nem emlékszik, hol hagyta,
amikor a munkatársak felhívták a figyelmét, hogy öltözete nem előírásszerű.
Ceros: Gyűlöltem az egész kibaszott kísérletet. Amikor vége lett, azonnal
leléptem. Túlontúl valóságos volt.22

Az őrök szadizmusáról és a néma dühről10

Doug-8612 a kísérletünket évekkel később feldolgozó filmben alagsori
börtönünket a valódi börtönökhöz hasonlítja:
A stanfordi börtönben nagyon emberséges körülmények voltak, az őrök
mégis hajlottak a szadizmusra, egyes rabok hisztérikussá váltak, míg mások
csapatostul szökni próbáltak. Emberséges környezet volt, mégsem
működött Mindent előhozott, ami egy rendes börtönben is előjön. Az
őrszerep a szadizmust a rabszerep a zavarodottság és szégyen érzetét hívja
elő. Börtönőr báridből lehet. A szadista indulatok kivédése már nehezebb
 dolog. A néma düh, a rosszindulat visszafogható, de nem vezethető le
szadiz- mus formájában valahol kitör. Ügy gondolom, a rabnak nagyobb az
önkont- rollja. Mindenkinek át kellene élnie milyen rabnak lenni. Valódi
börtönben többször is találkoztam olyan fogvatartottakkal, akik kivételes
méltósággal viselkedtek, az őröket nem ingerelték, hanem tisztelettel
viseltettek irántuk, az őrökből nem hozták ki a szadista indulatokat, képesek
voltak a saját meg- szégyenülésük fölé emelkedni. Tudták, hogyan őrizhetik
meg a méltóságukat az adott helyzetben.23

A börtönök természetéről
(lay-416: A börtönőrök ugyanúgy be vannak zárva, mint a rabok. Mozoghatnak
ugyan a körletben, de az ajtó mögöttük is zárva van, nem nyithatják ki, így
együtt kell élniük azzal, amit közösen teremtenek. A raboknak nincs saját
társaságuk, de az őröknek sincs. Egy közös dolguk van, és ez rettenetes.24
Ceros: Amikor az egyik rab nekem támadt, úgy éreztem, védekeznem kell,
nem magamat, hanem az őrt kell megvédenem... Gyűlölte az őrt, aki én voltain.
Az egyenruhára reagált. Nem tehettem mást, meg kellett védenem magamat, az
őrt. Megrázó volt... Ráébredtem, én ugyanolyan fogoly vagyok, mint ők. Az
voltam, amit irántam éreztek... Mindannyian elnyomottak voltunk, de nekünk,
őröknek ott volt a szabadság illúziója. Mert nem volt más, mint i 11 úzió...
Mindannyian rabszolgák voltunk, a pénz rabszolgái. A rabok pedig a mi
rabszolgáink...25
Ahogy Bob Dylan George Jackson című dalában énekeli, a világ sokszor
olyan, mint egyetlen nagy börtönudvar:

Somé of us are prisoners,

The rest of us are guards.*

SZEMÉLYISÉG-ÁTVÁLTOZÁS HAT NAP ALATT

Az őrök gondolkodásmódjában alapvető változások következtek be, melyek jól

nyomon követhetők, ha áttekintjük a kísérlet előtt tett kijelentéseiket és naponta
készített jegyzeteiket. Példaként idézzünk az egyik őrtől, Chuck llurdantől
néhány gondolatot, amelyeket a kísérlet előtt, alatt és után osztott meg velünk.
A kísérlet előtt: Mivel pacifista vagyok, és az erőszak alkalmazását elvetem, cl
sem tudom képzelni, milyen őrnek lenni, és/vagy élőlényekkel rosszul bán- n i.
Remélem, rab leszek, és nem őr. A fennálló hatalmi rendszerrel
szembehelyezkedő emberként, aki politikai és társadalmi szempontból
folyamatosan nonkonformista viselkedést tanúsít, nem tartom kizártnak, hogy
egyszer börtönben végzem - érdekel, mire vagyok képes, ha ilyen helyzetbe
kerülök.
Az őröknek tartott eligazítás után: A megbeszélés után elmentünk egyenruhát
venni, ami a dolog játékszerűségét erősíti meg. Kétlem, hogy olyan „ko
molyán” vennénk a feladatot, mint ahogy azt a kísérletvezetők gondolják. Ném I
megkönnyebbülést érzek, hogy csak tartalékos őr vagyok.
 Első nap: A kísérlet elején attól féltem, hogy a rabok igazi
balféknek tartanak majd engem mint őrt, mert egyáltalán nem az vagyok, aki, és
nem is az, akinek látom magam... Részben azért hosszú a hajam, mert nem
szeretném, ha a/ emberek olyannak képzelnének engem, amilyen nem vagyok...
Biztos vagyok benne, a rabok gúnyt űznek majd a külsőmből. Ezért a következő
alapvető stratégiát gondolom ki: bármit mondanak vagy tesznek, nem fogok
mosolyogni, mert ezzel beismerném, hogy az egész csak játék A körleten kívül
maradok, míg Hellmann és az a magas szőke őr a vacsorát kiadja. Hozzám
képest látszólag sokkal magabiztosabban alakítják a szerepüket. Össze kell
szednem a bátorságomat, hogy belépjek. Megigazítom a napszemüvegemet,
magamhoz veszem a gumibotot - ez bizonyos fokú hatalmat és biztonságot
kölcsönöz csak ezután indulok el. Ajkamat szigorúan összeszorítom,
mondhatnak bármit, arckifejezésem nem fog megenyhülni. A hármas zárkánál
megállók, és halkan, de keményen 5486-nak szegezem a kérdést: „Min
vigyorogsz?” „Semmin, felügyelő úr.” „Majd gondoskodunk róla, hogy ne is
legyen kedved vigyorogni.” Hülyén érzem magam, amint odébb lépek.
Második nap: Amikor kiszállok a kocsimból, hirtelen szeretném, ha az
emberek felfigyelnének az egyenruhámra: „Hé, idenézzetek, mit csinálok!” ..
5704 dohányozni szeretne, de nem adok engedélyt rá - én nem dohányzom, és
nem szimpatizálok a sráccal... Ugyanakkor 1037-tel szimpatizálok, ezért
elhatároztam, NEM állok szóba vele. Később azon kapom magam, hogy
hatalmam fitogtatva a falakat, székeket, rácsokat ütögetem a gumibottal...
Létszámellenőrzés és lámpaoltás után Hellmann meg én (a rabok bosszantására)
hangosan megbeszéljük, mit fogunk csinálni a barátnőnkkel, miután
hazamentünk.
Harmadik nap (a láthatás előkészítése): Beengedjük az első látogatókat,
miután még egyszer emlékeztetjük a rabokat, hogy eszükbe ne jusson
panaszkodni, különben azonnal megszakítjuk a láthatást. Önként jelentkeztem az
egyik őrnek, aki a beszélő alatt jelen van az udvarban, mert első alkalommal
próbálhattam ki azt a fajta manipulátori hatalmat, amit igazán élvezek: én
vagyok az a megkerülhetetlen valaki, aki szinte teljes mértékben meghatározza,
miről szabad beszélni, és miről nem. A szülők és a rabok széken ültek, míg én az
asztal tetején, a lábamat lóbálva, és kedvem szerint bármikor közbeszólhattam.
Ez az első alkalom, hogy a kísérletet valóban élvezem. 819 kellemetlen alak,
képtelenség megzavarni... Hellmann és én egyszerre csodáljuk, és ki nem
állhatjuk egymást. Hellmann fantasztikus őr, de szadista dolgaival felbosszant.”

Negyedik nap: A pszichológus [Craig Haney] leszid, mert az egyik

rab kezét összebilincselem, és a szemét bekötöm, amikor elvezetem a
szobájából, mire én háborogva megjegyzem, ez biztonsági intézkedés, és
különben sincs semmi köze hozzá... Otthon egyre kevésbé vagyok képes a
valóságos helyzetről beszélni.

 Ötödik nap: Őrmestert zaklatom, aki folyamatosan, makacsul minden pa- i
ancsot túlteljesít. Azért szemeltem ki magamnak, mert szinte kihívja önmaga
ellen a sorsot, és mert egyszerűen ellenszenvesnek találom. Vacsoránál jönnek
tíz igazi gondok. Az új rab [416] nem hajlandó megenni a pár virslit. A verembe
toloncoljuk, és megparancsoljuk, hogy egy-egy virslit szorongasson a kezében.
A tekintélyünk forog kockán: lázongásával a többi rab felett gyako- rolt totális
hatalmunkat valósággal aláássa. Úgy döntünk, a rabtársakkal való szol idaritást
játsszuk ki ellene, azt mondjuk az újoncnak, senki sem fogadhat látogatót, ha ő
nem eszi meg a vacsoráját. A gumibottal püfölöm a verem ajtajai... Nagyon
dühös vagyok a rabra, mert gondot és kényelmetlenséget okoz másoknak.
Elhatározom, erőszakkal megetetem, de nem eszik. Hagyom, hadd i sorogjon
végig az arcán az étel. Mintha nem is én művelném mindezt. Gyűlölöm magam,
amiért evésre kényszerítem. És gyűlölöm őt is, mert nem eszik.
Hatodik nap: A kísérletnek vége. Pokolian örülök neki, amikor bejelentik a
kísérlet végét, de megdöbbenve látom, hogy az őrök között akadnak, akik kissé
csalódottak, egyrészt, mert elestek a pénz felétől, másrészt, mert élvezték .1
helyzetet... Nehezemre esik a beszéd a „kijózanító” beszélgetés alatt: minden
olyan feszült és kellemetlen. Felpattanok a bringámra, hazatekerek, süt a nap. A l
kozottul jó kint lenni.
Hetekkel később: Csak hetekkel később ébredek rá az esemény mérhetetlen
kegyetlenségére (hogy Hellmann úgy dönt, 416-nak egész éjszakára a veremben
kell maradnia), és Philt [Zimbardo] többek közt bizonyára ez is rosszul érinthette
[és döntött részben ezért a kísérlet lezárása mellett].26

I lellmann és az ő „kísérletezése”
l.lképedve látom, hogy Hellmann az egyik legfiatalabb résztvevőnk, másodéves
hallgató, alig múlt tizennyolc éves. Az őrök közül ő az egyik legmarkán- sabb
egyéniség, Arnett (aki majdnem a legidősebb) pedig a másik. Hellmann
középosztálybeli, értelmiségi családból származik, testvérei közül ő a
legfiatalabb, négy nővére, egy bátyja van. Külseje imponáló: 185 centi magas,
65 kiló, /.öld szemű, szőke hajú. Saját elmondása alapján zenész és a „szíve
mélyén tudós”. Önmaga jellemzésében ez áll: „Szeretek természetesen élni,
szeretem a /.énét, az evést, az embereket.”
A kérdésre, hogy az emberek mit szeretnek benne a leginkább, Hellmann
sugárzó magabiztossággal ezt mondja: „Először is azért csodálnak, mert
tehetséges vagyok, és szeretem mások társaságát. Csak kevesen tudják, mire
vagyok képes személyes kapcsolataimban.”
A kérdés negatív változatára adott válaszában, vagyis hogy mit szeretnek
benne a legkevésbé, Hellmann némi rálátást nyújt összetett jellemére, ami akár
arra is vonatkozhat, hogy mi várható tőle, ha abszolút hatalom van a kezében. A
következőket írta: „Azt, hogy nehezen viselem a hülyeséget, és hogy
1? 1
semmibe veszem az embereket, akiknek az életvitelével nem tudok egyetéi teni.
Hajlamos vagyok mások kihasználására, olykor érzéketlen és öntelt v« gyök.”
Végül érdemes megemlíteni, hogy a fiatalember szívesebben lett volna rab mint
őr, mert „az emberek nem szimpatizálnak a börtönőrökkel”.
Saját szerepéről ezt gondolta a kísérlet lezárását követően: „Igen, több volt
egy kísérletnél. Alkalmam nyílt arra, hogy mások tűrőképességét próbára le
gyem, a börtönőri álca mögött a végsőkig elmentem. Nem volt kellemes, de haj
tott a kíváncsiság, tudni akartam, miképpen reagálnak. Sok esetben a sa/ál
szakállamra kísérleteztem.”27
„A kísérletben számomra az volt a legjobb, hogy valamiféle katalizátorkénl
meglepő dolgokat hoztam ki másokból, ami felkeltette a tévé és a sajtó érdek
lődését. Sajnálom, ha túlzásba vittem a magam kísérletezését.”28
„A kísérletben az volt a legrosszabb, hogy sokan komolyan vettek, és emial I
az ellenségemmé váltak. Hatott rájuk [a rabokra], amit mondtam, úgy tűni, szem
elől tévesztik, hogy kísérletről van szó.”29
A kísérlet után egy hónappal Hellmann és Clay-416 az NBC Chronolog cí mű
műsorában szerepelt. „819 rosszat tett” volt a televíziós összeállítás cím* Miután
Hellmann elmondja, milyen átalakuláson ment keresztül, és hogyan helyezkedett
bele a börtönőr szerepébe, Clay támadóan lép fel vele szemben,
Hellmann: Felveszed az egyenruhát, és megkapod a szerepet, jobban mond va
a feladatot, hogy tarts rendet és fegyelmet. Persze hogy nem ugyanaz az em bér
vagy, mint utcai ruhában, más szerepkörben. Miután beöltözöl a khaki
egyenruhába, orrodon a foncsorozott napszemüveg, és magadhoz veszed a gum i
botot, átváltozol, szerepet kezdesz játszani. Jelmezt viselsz, és annak megfe
lelően viselkedsz.
Clay: Ez nekem fáj, komolyánál/', és jelen időben mondom, hogy fáj.
Hellmann: Miért fájt akkor? Miért fáj most is? Azért mert az emberek ilye nek
tudnak lenni?
Clay: Igen. Olyasmit tudtam meg, amit én magam közvetlenül soha nem
tapasztaltam. Olvastam róla. Sokat olvastam róla. De a saját bőrömön soha nem
tapasztaltam. Ilyen átváltozást soha senkinél nem láttam. Ráadásul tu dóm, hogy
rendes srác vagy. Érted?
Hellmann (mosolyog, a fejét rázza): Azt te nem tudhatod.
Clay: De tudom, tudom, hogy rendes srác vagy. Nem szoktam...
 Hellmann: Akkor miért gyűlölsz?
Clay: Mert tudom, hogy mivé tudsz átalakulni. Tudom, mire vagy képes, ha
azzal nyugtatod magad, hogy: „Ezzel igazán nem ártok másoknak. Mosl adott a
helyzet, de két hét múlva vége.”
Hellmann: És te mit tettél volna az én helyemben?
Clay (lassan, tagoltan mond minden egyes szót): Nem tudom. Nem állíthatom,
hogy tudom, mit tettem volna.
Hellmann: Te az én helyemben...
( íny (nem hagyja Hellmannt szóhoz jutni): Nem hiszem, nem gondolom,
hogy olyan leleményes lettem volna, mint te. Nem hiszem, hogy annyi fantá- i,ll
vittem volna a cselekedeteimbe, mint te. Érted, mit mondok?
Hellmann: Igen...
(lay (közbevág, úgy tűnik, élvezi újsütetű hatalmát): Azt hiszem, egyszerűen
l»n tonőr lettem volna, nem hiszem, hogy a tökéletességre törekedtem volna!
I lellmann: Nem gondoltam, hogy másoknak ártok. Megalázó volt, de rézé
volt a kísérletezésnek, amit én gondoltam ki, mert kíváncsi voltam...
(lay (hitetlenkedve): A kísérletezésnek, amit te gondoltál ki? Mesélj ne- ki in
erről!
Hellmann: Elterveztem, mivel fogok kísérletezni.
(lay: Mesélj a kísérletezésedről! Érdekel.
Hellmann: Rendben. Ki akartam deríteni, hogy az adott körülmények közöli
az emberek milyen mértékű verbális bántalmazást tűrnek el, és mikor kezdenek
tiltakozni. Magam is meglepődtem, hogy senki sem mondta meg nekem a
magáét. Senki nem mondta, hogy: „Ilyet aztán nekem ne mondj, okádnom kell
tőled!” Senki sem tiltakozott, mindenki teljesítette, amit mondtam, /okszó nélkül
megtették, ha azt mondtam: „Menj oda hozzá, és mondd a széniébe, te vagy a
legnagyobb szemét a világon!” Szó nélkül lenyomták a fekvő- li'nnaszokat,
bevonultak a verembe, bántották egymást. A börtönben elvileg Hv./c kéne
tartaniuk, mégis bántották egymást, mert én úgy rendelkeztem, .1 hatalmamat
ÍN

senki sem vonta kétségbe. Ez nekem nagyon megrázó volt. | könnybe lábad a
szeme.] Miért nem tette valaki szóvá, hogy tűrhetetlen, ahogy a/ emberekkel
bánok? A végén nagyon megalázó dolgokat követeltem, de sen- k i sem
tiltakozott. Miért nem?
Tényleg, miért nem?
A STANFORDI BÖRTÖNKÍSÉRLET JELENTŐSÉGE ÉS
TANULSÁGA:
A SZEMÉLYISÉG-ÁTALAKULÁS ALKÍMIÁJA
Kísérleti nyulak vagyunk Isten laboratóriumában...
Az emberiség csupán elnagyolt alkotás.
Tennessee Williams Camino Reál

A stanfordi kísérlettel egyszerűen azt próbáltuk bemutatni, hogy szimulált

börtönkörnyezetben a rabokat, illetve őröket alakító személyek viselkedésére
összetett szituációs tényezők hatnak. Feltáró vizsgálatunkkal nem hipotéziseket
teszteltünk, hanem azt kívántuk felmérni, milyen mértékben nyomják el az adott
környezetben ténykedők belső diszpozícióit (személyiségjegyeit) az intézményi
körülmények külső jellemzői. Jó személyiségjellemzőkkel bíró kísérleti
alanyokat vetettünk rossz helyzetek tűzpróbája alá.
A kísérlet idővel azt illusztrálta, hogy a rossz rendszerek és rossz helyzetek
potenciálisan mételyező hatására jó emberek alaptermészetüktől idegen,
patologikus módon viselkednek. A jó és a gonosz között átjárhatatlannak hitt
határvonal nagyon is átléphetőnek bizonyult.
MIELŐTT AZ ADATOK MÉLYÉRE ÁSNÁNK

Mint láthatták, a megteremtett lélektani börtönkömyezet sok résztvevőből

intenzív, valószerű, sokszor patologikus reakciót váltott ki. Meglepett bennünket
az őrök erőteljes dominanciája, valamint fölérendeltségük gyors kialakulása a
börtönlázadás után. Azt is meglepőnek találtuk - például Doug-8612 esetében -,
hogy normális, egészséges fiatalemberek a helyzet nyomására milyen gyorsan és
szélsőségesen adták meg magukat.
Identitásvesztésük, viselkedésük tartós, önkényes kontrollálása, a privátszféra
és az alvás megvonása következtében a rabokban kialakult a passzivitás, a
függőség és a depresszió tünetcsoportja, amely nagyban hasonlít arra, amit a
„tanult tehetetlenség” kifejezéssel szoktak leírni.1 (A tanult tehetetlenség
ismétlődő kudarc vagy büntetés - különösen az önkényesnek és az ember
cselekvésétől függetlennek tűnő büntetés - hatására kialakuló passzív
belenyugvás és depresszió állapota.)
A rabok felét idő előtt el kellett engednünk, mert súlyos érzelmi és kognitív
zavarok léptek fel náluk, amelyek múlékonyak voltak ugyan, ám jelentkezésük
idején igen intenzívek. Azok, akik tovább bírták, általában egykedvűen enge-
ddmeskedtek az őrök parancsainak, úgy mozogtak, akár az élőholtak, beleim
ődtek az őrök szeszélyeibe és egyre erősödő hatalmába.
A hogy az őrök közt is akadtak „jók”, úgy a rabok közt is voltak, akik nem
hódoltak be az őrök uralmának. Clay-416 hősies passzív ellenállását a rabok Iái
nógathatták volna, ehelyett „bajkeverő” társukat ők maguk is gyötörték. Az őrök
beszűkült diszpozíciós perspektíváját vették át, nem alakították ki a maguk
metaperspektíváját: Clay éhségsztrájkját a tekintélynek való vak engedd messég
alternatívájaként a közös ellenállás jelképes útjaként is felfoghatták volna.
időről időre Őrmester is hősiesen viselkedett, például amikor a parancs
ellenére sem volt hajlandó káromkodni vagy rabtársait verbálisán bántalmazni.
Többnyire mégis őt tekinthetjük az engedelmes rab mintaképének. A leginkább
kiegyensúlyozott rabnak Jerry-5486 bizonyult, atúlélés érdekében azonban a ő

befelé fordulást választotta, nem segítette a többieket, noha támogatása a

hasznukra lett volna.
Kísérletünk kezdetekor volt egy mintánk, amelyben az alanyok az átlagos
műveltségi szinttel rendelkező népességhez képest semmiféle eltérést nem
mulatlak egyik előzetesen mért dimenzióban sem. A véletlenszerűen „rab”,
illetve „hörtönőr” szerepbe osztott alanyok akár helyet is cserélhettek volna
egymásnál. A rabokat az őröktől és a rabokat a társadalom egészétől általában
megkülönböztető szempontok alapján semmiféle eltérést nem mutattak: egyik
csoportban sem akadt senki, aki bűncselekményt követett volna el, aki testileg
vagy lelkileg nem lett volna egészséges, aki intellektuálisan vagy társadalmi NÍ

cinpontból hátrányos helyzetben lett volna.

A szerepek véletlenszerű kiosztása és az előzetesen felvett, összehasonht- liató
mérések alapján kijelenthető, hogy börtönünkbe egyik fiatalember sem hozhatott
magával olyan egyéni patológiákat, amelyek utóbb, szerepük alakítása közben
előálltak. A kísérlet elején a két csoport között nem volt kimutatható különbség;
alig egy héttel később már nem hasonlítottak egymásra. Ezért elfogadható az a
következtetés, miszerint a börtönszerű környezetben patolo- g i kus
viselkedésüket a hirtelen rájuk ható helyzeti tényezők ereje váltotta ki. Ráadásul
a helyzetet a háttérből egy rendszer hagyta jóvá és tartotta fenn, amely nz én
közreműködésemmel jött létre. Először is én voltam az, aki a leendő
börtönőröknek lélektani eligazítást tartott, majd én és munkatársaim voltak azok,
akiknek a támogatásával a menet közben kialakuló alapelvek és eljárások
működésbe léphettek.
MIT TUDTUNK MEG AZ ADATOKBÓL?

A rabok és az őrök között zajló interakciókról és a különleges eseményekről

készült közvetlen megfigyeléseket mintegy tizenkét órányi videofelvétel,
harmincórányi rejtett mikrofonnal készült hangfelvétel, kérdőívek, a
személyiségben bekövetkező változást önbevallásos módszerrel követő mérések
és interjúk egészítik ki. A kapott méréseket kvantitatív analízisnek vetettük alá,
és az eredmények korreláltak a méréseinkkel.
Az adatok értelmezésekor több probléma is felmerült: a viszonylag kisméretű
minta; a rendelkezésre álló költségvetés és emberi erőforrás miatt nem
készíthettünk folyamatosan felvételeket, ezért azt a stratégiai döntést hoztuk,
hogy elsősorban az érdekesebb napi eseményekre fogunk összpontosítani
(létszámellenőrzések, étkezések, láthatások, „bírósági” meghallgatások).
Továbbá az ok-okozati összefüggések bizonytalanok a műszakon belüli és a
műszakokon áthúzódó rab-őr kölcsönhatások miatt. Az egyéni viselkedés
kvantitatív adatainak az elemzését egyértelműen megnehezítik a személyek és
csoportok közötti összetett interakciók és az időalapú hatások. A hagyományos
kísérletekkel ellentétben nem állt a rendelkezésünkre kontrollcsoport, amelynek
tagjai sem rab-, sem őrszerepben nem részesültek kísérleti bánásmódban, akiknél
az előzetes és utólagos felméréseket elvégeztük volna. Vizsgálatunkat
szándékosan nem így terveztük meg, mert kísérletünknek - Stanley Milgram
eredeti, engedelmességet vizsgáló kísérletéhez hasonlóan - inkább egy jelenség
demonstrálása volt a célja, semmint ok-okozati kapcsolatok megállapítása. Úgy
gondoltuk, ha első, feltáró vizsgálatunkkal érdekes megállapításokra jutunk, egy
későbbi kutatás keretében kontrollcsoportot is alkalmazunk.
Az International Journal ofCriminology and Penology2 című szakfolyóiratban
és a www.prisonex.org honlapon megtalálható a mérések részletes leírása és
elemzése.

Személyiségfelmérések
A kísérlet előtt néhány nappal az alanyokkal háromféle mérést végeztünk el az
egyéni különbözőségek előzetes meghatározására: az F-skálával a
tekintélyelvűséget, a Mach-skálával a személyközi manipulációs stratégiákat
mértük, és a Comrey-féle személyiségskálát is használtuk.
F-skála3 - a konvencionális értékrendhez való merev ragaszkodás és az autoritás
előtti behódolás, illetve az irányában való kritikátlan attitűd mérése az őr-, illetve
rabszerepek kiosztása előtt nem mutatott ki statisztikailag szignifikáns
különbséget az őrök és a rabok átlagértéke között (4,8, illetve 4,4). Figyelemre
méltó megállapítást tehetünk viszont, ha összehasonlítjuk a kísérlet végéig
bennmaradó öt rabnak és az öt korábban elengedett rabnak F-skálán mért
értékeit. A konvencializmus és tekintélyelvűség szempontjából több mint kétszer
magasabb pontszáma (átlagérték=7,8) volt a börtönkísérlet tekintélyelvű
környezetét a lezárulásig elviselő öt rabnak, mint korábban szabadon engedett
társaiknak (átlagérték=3,2). Elképesztő, de amikor a rabok F-skálán kapott <•1
lékeit a legalacsonyabbtól a legmagasabb felé haladva emelkedő sorrendbe ó 11 í
tjük, nagyon erős korreláció mutatható ki a kísérletben töltött napok szá- inával
(korrelációs koefficiens=0,90). Egy rab általában annál tovább kitar- lolt, és a
tekintélyelvű börtönkörnyezethez annál hatékonyabban alkalmazkodott, minél
magasabb pontszámot ért el a rugalmatlanság, a konvencionális értékrendhez
való ragaszkodás és az autoritás elfogadása - vagyis börtönünk j v I
legzetességeinek - tekintetében. Ezzel ellentétben a nyomást azok a rabok l>í
rták a legkevésbé, akiknek az értéke a fenti vonások szempontjából az F-ská- lan
a legalacsonyabb volt - amit van, aki bizonyára a javukra ír.
Machiavellizmus-skála4 - ahogy elnevezése is sugallja, a skálával az mérhető,
hogy az egyén személyközi kapcsolataiban mennyire helyesli a hathatós
előnyszerzésre irányuló manipulatív stratégiákat. Az őrök átlagértéke (7,7) és a
rabok valamivel kissé magasabb átlagértéke (8,8) között azonban nem volt
szignifikáns különbség, és az értékek alapján az sem volt megjósolható, mennyi
ideig képesek a börtönkörülményeket elviselni. Arra számítottunk, hogy a mások
manipulálásában magas értéket elérők készsége lényeges lehet n
börtönkörnyezetben kialakuló napi kapcsolatokban, ám kiderült, hogy a ii
legítélésünk szerint a börtönhöz legjobban alkalmazkodó rabok közül ketten a
legmagasabb értéket érték el a Mach-skálán, míg ketten a szintén jól
alkalmazkodó rabok közül a legalacsonyabb értéket.
Comrey-féle személyiségskála5 - ez az önkitöltős személyiségleltár nyolc al-
skálából áll, melyeket az őrök és rabok közötti diszpozíciós (személyiségjegyek
terén mutatkozó) eltérés előrejelzésére használtunk. Az alskálák a következők:
hitelesség, rendszeretet, konformitás, aktivitás, érzelmi stabilitás, extrovertált-
ság, férfiasság, empátia. A mérés alapján az őrök és a rabok átlagértékei
gyakorlatilag felcserélhetők lehettek volna: a statisztikailag szignifikáns eltérést
meg sem közelítették. Mi több, minden egyes alskála alapján a csoport átlaga a
negyven-hatvan százalékos tartományba esett, amely Comrey szerint
férfinépesség esetén normatívnak tekinthető. Ez az adat azt az állítást támasztja
alá, miszerint a két különböző csoportba osztott egyetemisták személyisége
„normálisnak” vagy „átlagosnak” mondható. Craig Haney és Curt Banks tehát
jól megszűrték a jelentkezőket, olyan önkéntesekre esett a választásuk, akik
„hétköznapi emberek”. Előzetesen semmiféle diszpozíciós tendencia alapján
nem lehetett megkülönböztetni a később őr-, illetve rabszerepbe bújtatott
kísérleti alanyokat.
Néhány érdekes - de semmiképp nem szignifikáns - eltérés kimutatható volt
az idő előtt elengedett és a megpróbáltatásokat átvészelő rabok között. Az
„átvészelők” magasabb pontszámot értek el a konformitás („a társadalom
elfogadása olyannak, amilyen”), az extrovertáltság és empátia (segítőkészség,
együttérzés, nagyvonalúság) szempontjából, mint azok, akiket fokozott
stresszreakció miatt szabadon kellett engednünk.
Érdekes mintázatok rajzolódnak ki, ha egyénileg vizsgáljuk meg azokat nar
őröket és rabokat, akik csoportjuk átlagához képest (1,5 vagy annál nagyobb
szórású) eltérést mutatnak.
Először is nézzük meg néhány rab személyes jellemvonását! Benyomásom
szerint leginkább Jerry-5486 „van egyben”, amit egyértelműen alátámaszt hogy
lelki stabilitás tekintetében az összes többi rabnál magasabb pontszámot ért el, és
szinte az összes többi pontszámával a népesség átlagértékeihez közelít. A
többiektől mindig pozitív irányban tért el. Férfiasság szempontjából („nem sírja
el magát könnyen, szerelmes történetek nem érdeklik”) is a legmagasabb
pontszámot érte el. Rendszeretet (mennyire pedáns valaki, mennyi figyelmet
fordít a tisztaságra, rendezettségre) tekintetében a legalacsonyabb pontszámot a
celláját feldúló Stew-819 érte el. Nem érdekelték a szabályok, nem foglalkozott
a renddel. Az aktivitás (fizikai tevékenység, kemény munka, testedzés szeretete)
szempontjából, mit gondolnak, ki érte el a legmagasabb pontszámot? Igen,
persze, Őrmester. A hitelesség kategóriájába tartozik a mások alapvető
becsületességébe és jó szándékába vetett hit, és ebben a dimenzióban Clay-416
viszi a pálmát. És végül a konformitás (törvények betartása, társadalom
elfogadása, ahogy van, mások nonkonformizmusának elutasítása) szempontjából
mit gondolnak, ki érte el a legmagasabb pontszámot? Ki volt az, aki a
leghevesebben reagált arra, hogy Clay-416 megtagadta az őrök utasításainak a
végrehajtását? Igen, a jóképű szívtipró, Hubbie-7258 volt az illető!
Az őrök esetében csupán néhány elért pontszám minősül érdekesnek, a
társakhoz képest „atipikusnak”. Empátia tekintetében a legmagasabb pontszámot
a „jó őr”, Geoíf Landry kapta. Empátia és hitelesség szempontjából Varnish érte
el a legalacsonyabb pontszámot, ugyanakkor a rend és tisztaság tekintetében az
övé volt a legmagasabb. A Mach-skálán minden őr közül neki volt a
legmagasabb pontszáma. Mindent egybevetve, a kísérletünk alatt tanúsított
ridegen hatékony, gépies és közömbös viselkedését ez a tünetcsoport jellemzi.
Míg megállapításaink azt sugallják, hogy személyiségméréssel egyes
esetekben megjósolhatók a viselkedési különbségek, hasznossága tekintetében
óvakodnunk kell a túlzott általánosítástól, amikor újszerű környezetben
jelentkező egyéni viselkedési minták értelmezésére törekszünk. Például az
összes általunk végzett mérés alapján Jerry-5486 volt a rabok között a „csúcs
normális”. A személyiségleltár eredményei alapján Jerry után másodikként
 Doug-8612 minősülne a „legnormálisabb” személynek. A kísérlet előtti második
„legnor- málisabb” státuszából aligha lehetett volna megsejteni „megőrülésének”
bonyolult történetét Az őrök esetében személyiségükben semmi előjelét nem
láttuk annak a viselkedésbeli különbségnek, amely a négy legkegyetlenebb őr és
kevésbé durva társaik között mutatkozott. Ez a szélsőséges viselkedésbeli
különbség egyetlenegy prediszpozícióval sem magyarázható.
Ha a rabokkal egyértelműen a legkegyetlenebbül, legszadistábban bánó két őr,
Hellmann és Arnett mérési eredményeit nézzük, az derül ki, hogy minden
ü/anclyiségdimenzióban hétköznapinak, átlagosnak mondhatók - kivéve egyet.
Minőst a férfiasság dimenziójában mutattak. Intuitív elméleti szakemberek
lúglön igazoltnak vélnék feltételezésüket, hogy a férfiassági skála tetején Hell-
111. 11111, vagyis az agresszív „John Wayne” található. Pedig épp az ellenkezője
az Iga/,: az őrök közül ő érte el a legalacsonyabb pontszámot, sőt a rabokkal
ösz- n/i hasonlítva is. A férfiasság dimenziójában az őrök közül Arnett
kapta a legmagasabb pontszámot. Pszichodinamikus elemzők minden
bizonnyal feltétele/nők, hogy Hellmann kegyetlen, dominanciára törő
viselkedése és az általa kieszelt homofób gyakorlatok mögött motivációként
férfiatlanságának, esetleges látens homoszexualitásának elfojtása állhat.
Mielőtt az elemzés lírába . ■ apna át, sietek megjegyezni, hogy a kísérlet
óta eltelt harmincöt évben az egykori kísérleti alany életvitelében
nyomokban sem lelhető fel semmiféle különlegesség: férjként, apaként,
üzletemberként és felelős állampolgárként egyaránt Átlagos ember.

Hangulati önjellemző melléknévlista - a kísérlet alatt kétszer és az élmények

megbeszélése után közvetlenül még egyszer a kísérleti alanyok
melléknévlistából választották ki az aktuális kedélyállapotukat leginkább leíró
melléknevekéi . A hangulati mellékneveket aszerint osztályoztuk, hogy negatív
vagy pozitív hangulati állapotot tükröznek-e, és elkülönítettük azokat, amelyek
aktivitást, illetve passzivitást jeleztek. Ahogy a raboknál megfigyelt állapot
alapján i ható volt, a rabok háromszor annyi negatív aífektusról, érzelmi
VÍI

reakcióról számoltak be, mint pozitívról, és összességében sokkal negatívabban

foglaltak állást, mint az őrök. Az őrök kicsivel több negatív, mint pozitív
aífektusról számoltak be. A két csoport között érdekes különbség a rabok
hangulatának nagyobb mértékű ingadozása. A kísérlet alatt hangulati
állapotukban kétszer vagy háromszor annyi eltérés mutatkozott, mint az
érzelmileg viszonylag stabil őrökében. Az aktivitás-passzivitás dimenziójában a
rabok általában kétszer magasabb pontszámot értek el, ami azt jelzi, kétszer
annyira voltak nyugtalanok, mint az őrök. A börtönélmény érzelmileg mind a
rabokat, mind az őröket negatívan befolyásolta, de a rabokra gyakorolt ártalmas
hatása mélyebb volt, ős nagyobb érzelmi labilitást váltott ki.
Ha összehasonlítjuk a rabokat, akik végig börtönünkben maradtak azokkal,
akiket idő előtt el kellett engednünk, azt látjuk, hogy az „átvészelők” hangulata
határozottan negatívabb színezetű: csüggedt és szomorú. A rabok hangu- latának
harmadik mérésekor, miután megtudták, hogy kísérletünknek vége,
hangulatukban egyértelműen nagyfokú pozitív elmozdulás volt tapasztalható (a
korábban elengedett személyek is részt vettek a megbeszélésen). Az immár „volt
rabok” hangulatuk leírására olyan mellékneveket választottak, amelyek kevésbé
negatívak, sokkal inkább pozitívak voltak - a negatív kedélyállapot foka a
kezdeti 15,0 pontról 5,0 pontra csökkent, míg pozitív érzéseik a kezdeti alacsony
szintről, 6,0 pontról hirtelen 17,0 pontra ugrott. Sokkal kevésbé érezték magukat
passzívnak, mint korábban.
Általánosságban elmondható, hogy a hangulati alskálák alapján a korábban
elengedett rabok és a hat napot letöltők között már nem volt kimutatható
különbség. Őszinte örömmel adok számot arról a lényeges konklúzióról, hogy a
kísérlet lezárulásakor mindkét csoport visszaállt a kísérletet megelőző normális
érzelmi válaszadás bázisszintjére. A normál szintre való visszaállás alanyaink
szokatlan szerepjátékuk alatt tapasztalt lehangoltságának és stresszreakciójának
„helyzetspecifikus” voltát jelzi.
Ez utóbbi megállapítást többféleképpen értelmezhetjük. A börtönélmény
hatása múlékony volt, mert a rabok a kísérlet lezárása után azonnal visszaálltak
megszokott hangulati bázisszintjükre. Ez azt támasztja alá, hogy a gondosan
kiválasztott résztvevők „lelkileg egészségesek” voltak, gyors visszaállásuk
rugalmas ellenálló képességükről tanúskodik. A rabok összességében azonos
reakciója azonban eltérő forrásból fakadhatott. A kísérlet lezárásáig kitartók
örömmámorban úsztak, mert szabadságukat visszakapták, és a megpróbáltatást
átvészelték. Ugyanakkor a kísérlet lezárása előtt elengedett személyek a negatív
hatású helyzettől megszabadulva korábbi levertségükön ekkor már
felülkerekedtek. Újonnan jelzett pozitív reakcióik annak is tulaj- doníthatóak,
hogy örültek egykori társaik szabadulásának, és egyben megkönnyebbültek, nem
éreztek többé bűntudatot, amiért rabtársaikat magukra hagyták.
Jóllehet volt őr, aki azt jelezte, örült volna, ha a kísérlet a tervnek megfelelően
még egy hétig tart, összességében az őrök is örültek, hogy vége. Po- zitivitásuk
átlaga több mint megkétszereződött (4,0-ről 10,2-re emelkedett), míg
negativitásuk alacsony értéke (6,0) még alacsonyabbra süllyedt (2,0).
Csoportként tehát ők is visszanyerték lelki nyugalmukat és
kiegyensúlyozottságukat, annak ellenére, hogy az iszonyatos börtönviszonyok
kialakulásában maguk is szerepet játszottak. Hangulatuk helyreállt, de volt, akit
a történtek megviseltek, és bánta, hogy a zaklatásokat nem akadályozta meg.
 Videofelvételek elemzése - Az őrök és a rabok közt zajló interakciókról készük
felvételeken huszonöt esemény volt viszonylag jól elkülöníthető. A jeleneteket
tíz viselkedési (és verbális) kategória szerint osztályozta két külső munkatárs,
akik a kísérletben nem vettek részt. A felvételek besorolását egymástól
függetlenül végezték, értékelésük egyezőségi szintje kielégítő volt. A kategóriák
a következők voltak: kérdésfeltevés, parancsosztás, információnyújtás, indivi-
duáció (pozitív), deindividuáció (negatív), fenyegetés, ellenállás, mások segítése,
eszközök alkalmazása (valamilyen céllal) és agresszív megnyilvánulás.
Amint az eredményeket összegző grafikonon látható, az őrök és a rabok közt
túlnyomó részt negatív, ellenséges interakciókra került sor. Az asszertív
viselkedés elsősorban az őrökre volt jellemző, míg a rabok többnyire viszonylag
passzív hozzáállást tanúsítottak. A felvételeken vizsgált helyzetekben az őrökre a
következők voltak a leginkább jellemzők: parancsosztás, rabok dein-
dividuációja, agresszív megnyilvánulás a rabokkal szemben, fenyegetőzés és
eszközök alkalmazása a rabok ellen.
ŐRÖK ÉS RABOK VISELKEDÉSE6

Parancsok
0 10 20 30 40 50 60 70 80 90 100 110
Gyakoriság
0 10 20 30 40 50 60 70 80 90 100 110
Gyakoriság
Sértések
Deindividuációs utalások
Agresszió Fenyegetések Kérdések Információ
Eszközök használata
Individuációs utalások Segítség Ellenállás

Eleinte a rabok ellenállást tanúsítottak az őrökkel szemben, különösen a kísérlet

első napjaiban, majd akkor, amikor Clay-416 éhségsztrájkba fogott. A rabok
általában pozitívan individualizáltak, kérdéseket tettek fel, és információt
nyújtottak, mások irányában ritkán tanúsítottak negatív viselkedést, ami az
önkényeskedő őrökre lett jellemző. Mindez csupán a kísérlet első napjaiban volt
így. A másik individuációja és segítése volt az a két viselkedési kategória, amely
kísérletünk hat napja alatt a legritkábban fordult elő. Segítségnyújtást mindössze
egy ízben rögzítettünk - a másik iránti törődés egyetlen megnyilvánulását két rab
között figyelhettük meg.
A felvételek számszerűleg is alátámasztották a kísérlet alatt végzett
megfigyeléseinket: a rabokat az őrök egyre fokozódó mértékben zaklatták. Ha
ösz-
szehasonlítjuk az első két, illetve az utolsó két létszámellenőrzés alatt az őrök és
a rabok közt lezajlott interakciókat, akkor láthatjuk, hogy azonos időegység alatt
kezdetben egyáltalán nem fordult elő deindividuáció, míg az utolsó
létszámellenőrzések alkalmával átlagosan 5,4 ilyen megnyilvánulásra került sor.
Ugyanígy kezdetben az őrök részéről kevés, átlagosan 0,3 sértő megjegyzés
hangzott el, míg az utolsó nap azonos időegysége alatt átlagosan 5,7 alkalommal
becsmérelték a rabokat.
 A videofelvételek adatainak időbeli elemzése azt mutatja, a rabok egyre
inkább felhagytak a cselekvéssel. Idővel minden viselkedési kategóriában visz-
szaesés volt megfigyelhető. Szinte soha nem kezdeményeztek semmit, a
lehangoló nappalok és éjszakák múltával mind passzívabbá váltak.
A videofelvételekből az is kiderül, hogy a rabokkal a „John Wayne” vezette
éjszakás trió bánt a legkíméletlenebbül. Viselkedésük jelentősen eltért a regge-
les és nappalos őrökétől: több parancsot adtak ki (egységnyi idő alatt átlagosan
9,3 parancs, míg a másik két váltásban 4,0); kétszer több sértő megjegyzést
tettek a rabokra (5,2, illetve 2,3). A másik két gárdához képest a rabokat
gyakrabban büntették meg. Az Arnett vezette triótól elhangzó finomabb verbális
sértéseket az elemzések nem mutatták ki.
Hangfelvételek elemzése - Időről időre rejtett mikrofon segítségével hang-
felvétel készült a rabokkal, illetve őrökkel készített interjúkról, valamint a
zárkákban a rabok közt elhangzó beszélgetésekről. A verbális megnyilvánulások
általános természetét leírandó, kilenc kategória alapján ismét két független
szakember végezte a besorolást.
A kategóriák egyrészt kérdésfeltevésekre, információnyújtásra, kérések,
követelések, parancsok közlésére vonatkoztak, másrészt a következőkre
terjedtek ki: kritizálás, pozitív/negatív hozzáállás, pozitív/negatív önértékelés,
indivi- duáció/deindividuáció, a kísérletben való részvétel folytatása/befejezése,
tervezett jövőbeni pozitív/negatív fellépés.
Meglepő, de az őröknél majdnem ugyanolyan negatív hozzáállás és negatív
önbecsülés volt kimutatható, mint a legtöbb rabnál. Sőt, Geoff Landry,
a „jó őr” Önértékelése az összes rabénál negatívabb volt, és általában negatívabb
affektusok jellemezték, mint az összes résztvevőt, az egyetlen Doug-8612
kivételével. A rabokkal készített interjúkból kiderült, a rabok érzelmi állapotára,
önértékelésére és szándékaira (elsősorban az erőszakos fellépés és helyzetük
megítélése szempontjából) az általános negatív hozzáállás volt a jellemző.
Az élmény érzelmi hatása szempontjából az interjúk egyértelmű különbséget
tártak fel a mindvégig bent maradó és az idő előtt elengedett rabok között.
Interjúnként összehasonlítottuk a negatív hozzáállás, negatív érzelmi állapot,
alacsony önbecsülés és erőszakos fellépésre való szándék megnyilvánulásának
átlagos számát mind a bent tartott, mind az elengedett rabok esetében. A
korábban szabadon engedett rabok negatívabb várakozásoknak adtak hangot,
megnyilvánulásaik negatívabb affektusokról, alacsonyabb önértékelésről ta-
a „jó őr” Önértékelése az összes rabénál negatívabb volt, és általában negatívabb
affektusok jellemezték, mint az összes résztvevőt, az egyetlen Doug-8612
kivételével. A rabokkal készített interjúkból kiderült, a rabok érzelmi állapotára,
önértékelésére és szándékaira (elsősorban az erőszakos fellépés és helyzetük
megítélése szempontjából) az általános negatív hozzáállás volt a jellemző.
Az élmény érzelmi hatása szempontjából az interjúk egyértelmű különbséget
tártak fel a mindvégig bent maradó és az idő előtt elengedett rabok között.
Interjúnként összehasonlítottuk a negatív hozzáállás, negatív érzelmi állapot,
alacsony önbecsülés és erőszakos fellépésre való szándék megnyilvánulásának
átlagos számát mind a bent tartott, mind az elengedett rabok esetében. A
korábban szabadon engedett rabok negatívabb várakozásoknak adtak hangot,
megnyilvánulásaik negatívabb affektusokról, alacsonyabb önértékelésről ta-
núskodtak, négyszer gyakrabban számoltak be támadó, erőszakos fellépést célzó
szándékukról, mint rabtársaik, akik kiállták a próbát. Ezek figyelemre méltó
trendek, közelítenek a statisztikailag szignifikánshoz.
Mivel a zárkákat bepoloskáztuk, többé-kevésbé tudtuk, miről beszélgetnek a
rabok egymás közt az alantas elfoglaltságok, a létszámellenőrzések és egyéb
nyilvánosan zajló események közötti pihenőidőben. Ne feledjük, a cellák lakói
nem ismerték egymást. Kizárólag zárkájukban nyílt lehetőségük az
ismerkedésre, mivel a közös tevékenységek ideje alatt tilos volt a „csevegés”.
Azt feltételeztük, hogy keresni fogják a közös pontokat, hiszen össze vannak
zárva, és két hétig kénytelenek egymás társaságát élvezni.
Arra számítottunk, hogy egyetemista létükről, tantárgyakról, barátnőkről,
kedvenc csapatukról, zenéről, hobbiról fognak társalogni, megosztják egymással,
mit terveznek a nyár hátra levő részére, elmondják, mire szánják a k ísérletben
megkeresett pénzüket.
Egyáltalán nem így történt! Szinte az összes feltételezésünk tévesnek
bizonyult. A beszélgetések pontosan 90%-ában a rabok a börtönnel kapcsolatos
dolgokat tárgyalták meg. Mindössze a beszélgetések 10%-át tették ki személyes
jellegű, nem a börtönünkkel kapcsolatos témák. A rabok leginkább az étellel és
az őröktől elszenvedett sérelmekkel foglalkoztak, panaszbizottság felállítását
fontolgatták, szökési kísérletet tervezgettek, szóba kerültek a látogatók,
kibeszélték a többi zárka lakóit és az éppen magánzárkában elkülönített rabot.
Nem éltek a lehetőséggel, hogy az őrök zaklatásaitól, az unalmas napirendtől
egy kicsit is elszakadjanak, rabszerepüktől megszabaduljanak, és személyes
identitásukat társas érintkezéssel megerősítsék.
Az egyéniség bármiféle megnyilvánulását elnyomta a rabszerep.
Szemléletmódjukat, aktuális érdeklődésüket a börtönkörnyezet határozta meg -
időbeli orientációjuk a kitágult jelenre szorítkozott. Lényegtelen volt, hogy
önmaguk liemutatására - a szelf-prezentációra - felügyelet alatt vagy attól
megszabadulva kerítenek sort.
Miután sem múltjukat, sem jövőbeni terveiket nem osztották meg társaikkal,
mindössze annyit tudtak egymásról, amennyi a másik viselkedésének jelenben
tett megfigyelése alapján kikövetkeztethető volt. Azt pedig láttuk, hogy a
létszámellenőrzések és más alantas tevékenységek kapcsán általában negatív
képet alkottak egymásról. Társaik személyiségét az így kialakított kép alapján
építették fel. A közvetlen helyzetre összpontosítottak, és ezzel ők maguk is
hozzájárultak az élményeik negatív jellegét felerősítő mentalitás kialakulásához.
Egy-egy rossz helyzettel úgy tudunk megbirkózni, ha átmeneti kategóriába
zárjuk, képzeletben egy másfajta és jobb jövő perspektívájába helyezzük, amivel
egyben felidézzük a megnyugtató múltat is.
Az önmagukban felerősített rabmentalitásnak ártalmasabb következmé- n ye
is volt: a rabok kezdték átvenni és elfogadni az őrök róluk kialakított negatív
képét. A rabok között megfigyelt érintkezések felét a támogatás és az
együttműködés hiánya jellemezte. Ennél is rosszabb, hogy amikor rabtársaikkal
kapcsolatban állást foglaltak, vagy társaikra jobban odafigyeltek, az esetek 85%-
ában a rabok kedvezőtlen, illetve degradáló véleményt alkottak a másikról!
Ennek előfordulása statisztikailag szignifikáns: száz véletlenszerűen kiválasztott
eset közül mindössze egyszer fordult elő, hogy egy-egy börtöntémánál nagyobb
hangsúlyt kap valami, ami a börtönön kívül van. Száz véletlenszerűen
kiválasztott esetből mindössze ötször fordult elő, hogy társaikat nem negatív,
hanem pozitív vagy semleges jellemzőkkel illették. Ez azt jelzi, hogy a
viselkedésükben megmutatkozó hatások „valósak”, és valószínűsíthetően nem
annak tulajdoníthatók, hogy zárkájuk magányában beszélgetéseikben a témák
közt szertelenül csapongtak.
A nyomasztó börtönkörnyezet ilyen módon történő internalizációja (belsővé
tétele) miatt a rabok társaikról akkor szereztek benyomásokat, amikor a másik
kedvezőtlen helyzetben volt, birkamód viselkedett, vagy megalázó parancsokat
gondolkodás nélkül teljesített. Ha börtönünkben nem alakult ki bennük a másik
iránti tisztelet, hogyan alakulhatott volna ki önmaguk tisztelete? Ez a váratlan
megállapítás az „agresszorral való azonosulás” jelenségére emlékeztet.
A kifejezést a pszichológus Brúnó Bettelheim7 alkalmazta annak leírására,
hogy a náci koncentrációs táborokban a foglyok hogyan tették belsővé, azaz
internalizálták elnyomóik hatalmát (a kifejezést elsőként Anna Freud használta).
Bettelheim megfigyelte, hogy néha egy-egy fogoly a náci őrökhöz hasonlóan
viselkedik, fogolytársait bántalmazza, mi több, az SS-egyenruha egy-egy levetett
darabját is magára ölti.
Ellenséges, kiszámíthatatlan környezetben az elkeseredett élni akarástól
vezérelve az áldozat ösztönösen megérzi, mit akar az agresszor, de az ellenállás
helyett átveszi az agresszor szerepét, és maga is agresszorrá válik. A hatalommal
rendelkező őrök és a kiszolgáltatott foglyok közötti rémisztő hatalmi
egyenlőtlenség efféle mentális akrobatika segítségével csökkenthető lélektanilag
a lehető legkisebbre. Eggyé válunk az ellenségünkkel - mentálisan. Az
önbecsapás lehetetlenné teszi helyzetünk reális felmérését, nem tudunk
hatékonyan fellépni, megküzdési stratégiáink nem működnek, képtelenek
vagyunk a lázadásra, és nem érzünk empátiát szenvedő társaink iránt.8
Az élet a megtévesztés művészete; önmagunk és mások becsapása akkor eredményes,
ha szokássá válik és zavartalanul fenntartható.
William Hazlitt „On Pedantry”, The Round Table
BÖRTÖNKÍSÉRLETÜNK TANULSÁGA ÉS ÜZENETE A tudomány erénye
Bizonyos szempontból börtönkísérletünk semmit nem tárt fel, amit a börtönlét
árnyoldalairól ne tudnánk amúgy is szociológusoktól, kriminológusoktól,
logvatartottak elbeszéléseiből. A börtön kegyetlen hely, az emberi természetből
gyakran a legrosszabbat hozza elő. Többször szül erőszakot, többször
eredményez újabb bűncselekményt, mint ahányszor pártfogoltjait konstruktívan
jó útra vezetné. A hatvanszázalékos vagy ennél magasabb arányú visszaesés azt
jelzi, hogy a börtön pusztán forgóajtóként működik, amelyen a bűnelkövetők ki-
bejárnak. A börtön mint a bűnüldözés eszköze a társadalom kudarcot vallott
kísérlete. Vizsgálatunkkal mit tudunk hozzátenni ennek megértéséhez? A válasz,
úgy gondolom, a kísérlet alapvető protokolljában rejlik.
Valódi börtönben a börtönhelyzet és a börtönlakók fogyatékosságai
összekeverednek, kibogozhatatlanul összegabalyodnak. Emlékeznek még
magyarázatomra, amelyet a Palo Altó-i rendőrkapitányságon adtam az
őrmesternek, aki azt firtatta, minek nekünk saját börtön, miért nem végezzük el
megfigyeléseinket az egyik helyi börtönben. Kísérletünkkel fel kívántuk mérni,
milyen hatással van a szimulált börtönkörnyezet az ott-tartózkodókra, őrökre és
rabokra egyaránt. Valódi környezetben nem tudtunk volna olyan dolgokat
megvalósítani, és azok alapján következtetéseket levonni, mint így, ellenőrzött
kísérleti keretek közt.
Szisztematikus kiválasztási eljárásunknak köszönhetően a börtönünkbe
bekerülő személyek hétköznapi, testileg-lelkileg egészséges fiatalok voltak, soha
egyikük sem tanúsított antiszociális viselkedést, nem követett el sem bűn-
cselekményt, sem erőszakos cselekedetet. Egyetemistákkal dolgoztunk, akiknek
az értelmi képessége az átlagosnál jobb volt, alacsonyabb iskolai végzettségű
kortársaiknál kevésbé voltak előítéletesek, jobban bíztak a jövőben. A kísérleti a
lányok véletlenszerűen - a kísérleti kutatómunka záloga a véletlen beosztás -
kapták a rab, illetve az őr szerepét, nem vettük figyelembe, melyik szerepet
vállalták volna szívesebben. Az ellenőrzött kísérleti körülmények magukban
foglalták a módszeres megfigyeléseket, különféle adatok gyűjtését és statisz-
likai elemzését. Mindezek együttes alkalmazásával a kutatás paraméterein belül
lehetséges volt az élmény hatásának meghatározása. Börtönkísérletünk
protokolljának a segítségével különválasztottuk a személyt a helytől, a
diszpozíciót a helyzettől, a „jó almákat” kivettük a „rossz hordóból”.
Ugyanakkor el kell fogadnunk, hogy minden kísérlet „mesterséges”, hiszen
pusztán utánzata annak, ami a valós világban fellelhető. Mesterséges voltuk el
lenére a stanfordi börtönkísérlethez hasonló ellenőrzött kutatások vagy más, a
későbbi fejezetekben leírt szociálpszichológiai vizsgálatok révén jelentős
mértékben általánosítható eredményekre juthatunk, ha kellő érzékenységgel
végezzük ezeket, és megragadjuk az „e világi realizmus” lényegi vonásait.9
Egy sor fizikai adottsága miatt börtönünk egyértelműen nem nevezhető „igazi
börtönnek”, de a bebörtönzés meghatározó lélektani vonásait magában hordozta,
ami véleményem szerint a „börtönélmény” szempontjából alapvető. Minden
megállapítás, amelyre egy kísérlet alapján jutunk, két kérdést vet fel: Mihez
képest? Mekkora a külső validitása, érvényessége, azaz a kísérleti
körülményeken túl, a valós világban milyen párhuzamok magyarázatát segítheti
elő? Az ilyen kutatások értéke jellemzően abban rejlik, hogy rajtuk keresztül
alapvető folyamatokra tudunk rávilágítani, okozati sorrendiséget tudunk
felállítani, és meg tudjuk határozni a megfigyelt hatást jelző változókat. A
kísérletek segítségével ok-okozati összefüggések is megállapíthatók, és ha
statisztikailag szignifikánsak, akkor nem lehet őket véletlen egybeesésnek
minősíteni, és figyelmen kívül hagyni.
A szociálpszichológia egyik úttörője, az elmélet és a kutatás terén egyaránt
jeleskedő Kurt Lewin évtizedekkel ezelőtt a kísérleti szociálpszichológia mint
tudomány létjogosultsága mellett érvelt. Lewin szerint a valós világból
konceptuálisán és gyakorlatilag is jelentős kérdések emelhetők ki, és kísérleti
laboratóriumi körülmények között tesztelhetők. Úgy vélte, jól megtervezett
vizsgálatokkal és a független változók (a korábbi faktorokat a viselkedés predik-
toraiként használva) körültekintő manipulációjával terepen vagy megfigyeléses
vizsgálatok keretében nem azonosítható, konkrét ok-okozati összefüggések
állapíthatók meg. Lewin még továbbment, és azt hirdette, hogy az így nyert
tudással társadalmi változás idézhető elő, a kutatásokon alapuló bizonyítékok
segítségével a társadalmat és az emberi viselkedést nemcsak megérthetjük,
hanem a változtatásra és jobbításra is kísérletet tehetünk.10 Igyekeztem inspiráló
útmutatása szerint eljárni.
Őrök - hatalmi átalakulás
Erőteljesebben érezzük hatalmunkat, ha valaki lelkét
megtörjük, mint ha a szívét elnyerjük.
Eric Hoffer The Passionate State ofMind

A véletlenszerűen börtönőrszerepbe bújtatott önkéntes kísérleti alanyok közül

néhányan újsütetű hatalmukkal szinte azonnal visszaéltek - szadista viselkedésük
a rabok számára lealacsonyító, megalázó, bántó volt. Cselekedeteik megfelelnek
a gonosz első fejezetben javasolt definíciójának. Mások kemény, kíméletlen
őröket alakítottak, hatalmukkal nem különösebben éltek vissza, de a sanyargatott
rabokkal nem éreztek együtt. A néhány „jó őrnek” minősíthető börtönőr ellenállt
a hatalom csábításának, és a rabokkal olykor megértő volt, apróságokkal, egy-
egy almával vagy cigarettával kedvezett nekik.
 A rendszert újrateremtő és fenntartó borzalom és annak szövevényessége
börtönkísérletünkben messze meg sem közelítette a náci koncentrációs táborok
viszonyait, mégis elképesztő párhuzamok vonhatók az auschwitzi halál-
táborokban működő náci orvosok és a kísérletünkben szerepüket játszó őrök
között. A náci orvosok ugyanúgy három kategóriába sorolhatók, mint kísérletünk
börtönőrei.
Róbert Jay Lifton Náci orvosok című könyvében a következő három kategória
szerint osztályozza őket: „ügybuzgók, akik szenvedélyesen vették ki a részüket a
megsemmisítés folyamatából és a gyilkolás érdekében »különmun- kát« is
végeztek; olyanok, akik többé-kevésbé metodikusan végezték az eljárást, és nem
tettek se többet, se kevesebbet, mint amennyit érzésük szerint tenniük kellett; és
azok, akik csak vonakodva vettek részt a megsemmisítési folyamatban.”11
Vizsgálatunkban az alapértelmezés szerint „jó” őrnek minősültek a feladatukat
vonakodva végző börtönőrök. Apró figyelmességeik ellentétben álltak társaik
gonoszságával.
Mint már említettem, soha egyikük sem lépett közbe, nem akadályozta meg a
„rossz” őrök ördögi játékait; soha senki nem tett panaszt a kutatást végző
munkatársaknál; munkájukat soha nem hagyták abba idő előtt, és soha nem
késtek el, rendkívüli események idején soha nem tagadták meg a túlórázást. A
tétlenség bűnét valósították meg.
Geoff Landry számított a leginkább jó szándékú őrnek. Éjszakás őr volt, a
leginkább rossz szándékú őr, Hellmann mellett szolgált, ám Geoff
egyetlenegyszer sem tett kísérletet őrtársa „lehűtésére”, soha nem emlékeztette,
hogy csupán „kísérletről” van szó, hogy teljesen fölösleges a rabokat játszó
srácok folyamatos sanyargatása. Beszámolójából kiderül, hogy Geoff némán,
magában gyötrődött - mint a rabok. Ez a jóravaló őr valószínűleg képes lett
volna a rabok sérelmére elkövetett, egyre eszkalálódó túlkapások
visszaszorítására, ha lelkiismerete konstruktív fellépésre ösztökéli.
Jómagam hosszú pályafutásom alatt több egyetemen is tanítottam, és
tapasztalatom szerint a diákok többnyire nem foglalkoznak a hatalom
kérdésével, általában rendelkeznek annyival, amennyivel saját világukban
elboldogulnak, ahol értelmes, kemény munkával képesek céljaik
megvalósítására.
A hatalom kérdése akkor válik aktuálissá, amikor valakinek nagy hatalma van,
és meg akarja tartani, vagy amikor valaki csekély hatalommal rendelkezik, és
nagyobbra tör. Sokak számára azonban a hatalom megszerzése az egyetlen cél,
hiszen az erőforrások mind a hatalmasságok kezében vannak. Henry Kissinger, a
Nixon-kormány külügyminisztere ezt a fajta csábí- lást a „hatalom
afrodiziákuma” kifejezéssel írta le. Ezért vonzódnak gyönyörű fiatal nők ronda,
de befolyásos vénemberekhez.
Rabok - patológiák
Börtön az, ahol az ember akarata ellenére van.
Epiktétosz, Elmélkedések 2. sz.
Érdeklődésünk kezdetben nem az őrökre, hanem elsősorban a rabokra irányult,
kíváncsiak voltunk, hogyan alkalmazkodnak új, alárendelt, hatalom nélküli
státuszukhoz. Azon a nyáron teljes egészében lekötött a bebörtönzés lélektanát
feldolgozó stanfordi kurzus, amelynek egyik oktatója voltam, és szerettem volna
azt hinni magamról, hogy az elnyomottak oldalán állok. A nyári kurzuson a
börtönőrök visszaéléseiről, a fogvatartottak megalázásáról Carlo Prescott látott
el bennünket érzékletes beszámolókkal. Más börtönviselt személyek a rabok
közötti szexuális zaklatásokról és a bandaháborúkról osztották meg velünk
egyéni tapasztalatukat. így hát Craig, Curt és én a raboknak szorítottunk,
reménykedtünk, hogy a rabok képesek lesznek az őrök nyomás- gyakorlásának
ellenállni, és az alsóbbrendűség rájuk kényszerített külső jegyei ellenére meg
tudják őrizni személyes méltóságukat. Okosan ellenszegülő rabként - mint akit
Paul Newman alakított a Bilincs és mosolyban - el tudtam képzelni magam, de
börtönőrként nem.
Örültünk, hogy a rabok szinte azonnal fellázadtak, hogy rossz néven,
zaklatásnak vették az őrök által kitalált megalázó feladatokat, hogy tiltakoztak az
önkényesen alkalmazott rendszabályok és a fárasztó létszámellenőrzések ellen.
A „börtönlét tanulmányozása” nem a rabok előzetes várakozásai, az önkéntes
kísérleti alanyokat toborzó újsághirdetésben vázoltak szerint alakult. Arra
számítottak, hogy letudják azt a néhány órányi munkát, utána pedig olvashatnak,
pihenhetnek, szórakozhatnak, beszélgethetnek egymással. Tulajdonképpen
eleinte mi is így képzeltük, még esti filmvetítés is szerepelt a tervezett
programban. Aztán jött a fogolylázadás, és az őrök a kezükbe vették az
irányítást. Az őröktől elszenvedett folyamatos zaklatás különösen feldúlta a
rabokat, és megviselte őket a magánszféra hiánya, az összezsúfoltság a szűkös
zárkákban, az állandó felügyelet, a szabályok önkényes érvényesítése, a
kiszámíthatatlan büntetésosztás. Amikor a zendülés kezdetén az őrök hozzánk
fordultak segítségért, mi kihátráltunk, és egyértelművé tettük, hogy tartózkodunk
a beavatkozástól, nekik kell döntést hozniuk, mi csupán megfigyelők vagyunk.
Ekkor még nem uralkodott el rajtam a börtönigazgatói mentalitás, úgy
viselkedtem, mint a kutatás vezetője, aki arra kíváncsi, hogy rendkívüli
helyzetben hogyan viselkednek az őrök.
Doug-8612 oroszlánrészt vállalt a börtönlázadás megszervezésében, hirtelen összeomlása mindenkit
váratlanul ért. Megrázó volt, ahogy eszeveszetten tiltakozott minden ellen, ami véleménye szerint azt
bizonyította, hogy rosz- szul bánunk a rabokkal. Önkéntelenül is csodáltam merészségéért, amikor így
üvöltözött: „Ez csak egy kibaszott játék! Egy szaros kísérlet! Nem börtön!
Dr. Zimbargo [sic/] meg le van szarva!” Nem hittük el, hogy valóban annyira rosszul érzi magát, mint
amennyire mutatta. Ha még emlékeznek rá, amikor először fordult hozzám azzal, hogy el akar menni,
megpróbáltam rávenni, hogy „vamzerkedjen” nekünk, cserébe megígértem, nem fogják az őrök zaklatni.
Azt is említettem, milyen nehéz döntést volt kénytelen Craig Haney egyedül meghozni, amikor a kísérlet
megkezdése után harminchat órával szabadon engedte a rabot:
Egyikünk sem számolt ilyen eseménnyel, így nem volt tartaléktervünk sem. Ugyanakkor ez a
fiatalember rövid fogva tartása ellenére határozottan zavart lelkiállapotba került, rosszabb állapotban
volt, mint amilyennel bárkinél számoltunk, mire a második hét végére ér a börtönkísérlet. A kísérlet
szempontjait félretéve, erkölcsi/humanitárius döntést hoztam, amikor úgy határoztam, hogy a 8612-
es rabot szabadon kell engednünk.
Mivel magyaráztuk, hogy minden szakmai feltételezésünket keresztülhúzva, valaki ilyen hamar, ilyen
súlyos stresszreakcióban szenved? Craig így emlékszik magyarázatunkra, amely mellett csökönyösen
kitartottunk:

Azonnal arra a kézenfekvő és megnyugtató következtetésre jutottunk, hogy bizonyára azért roppant
össze, mert gyenge volt, vagy valamiféle személyiséghibából adódott, hogy a szimulált
börtönkörnyezetre túlérzékenyen és szélsőségesen reagált. Valójában aggódtunk, úgy véltük, minden
bizonnyal hiba csúszott a kísérleti alanyok kiválasztásába, ha nem akadt fenn a szűrőn egy erősen
„sérült” egyén. Csupán később ébredtünk a nyilvánvaló ellentmondás tudatára, arra, hogy a helyzet
hatására bekövetkező, valóban váratlan és rendkívüli eseményt azonnal „diszpozíciós okokkal”
magyaráztuk. Pontosan abból a gondolkodási sémából nem tudtunk kitörni, amelyet kísérletünkkel
bírálni kívántunk.12

Végül Doug zavart állapotának megítélésére álljon itt az ő visszaemlékezése:

Elhatároztam, hogy ki akarok jutni, és akkor beszéltem magukkal, meg minden, és mindenre nemet
mondtak, és szarakodtak velem, meg minden, és akkor visszaküldték, és rájöttem, hogy csak
szarakodnak velem, és ez nagyon felbőszített, ezért úgy döntöttem, mindenképp kijutok, bármi áron,
és több tervet is kieszeltem, hogyan juthatnék ki. Az tűnt a legkönnyebb megoldásnak, amivel nem
ártok senkinek, és nem okozok kárt semmiben, ha eljátszom, hogy bediliztem, és így is tettem.
Amikor a veremben voltam, szándékosan hergeltem magam, ezzel akkor is tisztában voltam, amikor
Jaffe magához hívatott. Nem akartam a veremben tombolni, Jaffe előtt akartam kiborulni, hogy
biztosan kiszabaduljak, és akkor még így, feldúlt ál-
lapotban is ügyeskedtem, ki voltam borulva, érti, hogyan játszhatná el az
ember, hogy ki van borulva, ha nincs kiborulva... az őrült nem tudja
eljátszani, hogy őrült, csak ha tényleg kicsit őrült, érti? Nem tudom, hogy
tényleg becsavarodtam-e, vagy csak felhergeltem magam... Pipás lettem a
fekete fickóra, mi a neve, Carter? Valahogy így, és magára is dr. Zimbardo,
mert rabszolgamunkára szerződtetett... és ahogy utána játszott velem, de mi
mást tehetett volna, ezt kellett tennie, a maga kísérletéről volt szó.13
MIÉRT SZÁMÍT A HELYZET?

Erőteljes társas környezet hatására bizonyos esetekben az emberi természet akár

olyan drasztikus átalakuláson is átmehet, mint az elixír hatására Róbert Louis
Stevenson Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete című lenyűgöző történetében. A
stanfordi börtönkísérlet iránti lankadatlan érdeklődés véleményem szerint a
bekövetkezett megdöbbentő „személyiség-átalakulásnak” köszönhető: a
szituációban rejlő erő hatására jó emberek börtönőrszerepben hirtelen
gonoszságokat művelnek, rabszerepben patologikusán passzív áldozatokká
válnak.
A jó emberek befolyásolhatók, megronthatók, rávehetők a gonosz
viselkedésre. Elérhető, hogy irracionális, ostoba, önpusztító, antiszociális és
értelmetlen módon nyilvánuljanak meg. Mindez bekövetkezik, ha „totális
helyzetbe” kerülnek, amely azzal hat az emberi természetre, hogy megingatja a
személyiség, a jellem, az erkölcsi elvek stabilitásának és kikezdhetetlenségének
képzetét.14
Hinni akarunk az emberek alapvető, rendíthetetlen jóságában, abban, hogy
képesek a külső nyomásnak ellenállni, hogy képesek a helyzetekben rejlő
kísértést racionálisan felmérni, és nem engedni. Az emberi természetet istenéhez
hasonlatos tulajdonságokkal ruházzuk fel, olyan erkölcsi és értelmi
adottságokkal, amelyek révén igazságosnak és bölcsnek tudhatjuk magunkat.
Leegyszerűsítjük az emberi tapasztalás összetettségét, amikor látszólag
átjárhatat- lan határvonalat húzunk a jó és a gonosz között. Az egyik oldalon
vagyunk mi, a hozzánk hasonlók, a mi fajtánk; a vonal másik oldalára helyezzük
őket, az őhozzájuk hasonlókat, az ő fajtájukat. Annak a mítoszát teremtjük meg,
hogy a szituációkban működő erők ránk nem hatnak, és ezzel épp az ellenkezőjét
érjük el: bukásunkat készítjük elő, mert nem vagyunk kellőképp a tudatában a
szituációs tényezők nyomásának.
A stanfordi börtönkísérlet és sok más társadalomtudományi kutatás (melyeket
a 12. és 13. fejezetben mutatunk be) olyan üzenetet hordoz, melyet nem szívesen
veszünk tudomásul: többnyire mi is jelentős személyiség-átalakuláson esünk át,
ha a küzdőtéren találjuk magunkat, ahol a társas erők kíméletlen tűzpróbáját kell
kiállnunk. A küzdőtéren kívül szépen elképzeljük, mit ten-
■
nénk, ám ennek semmi köze nincs ahhoz, amivé lehetünk, és amire képessé
válhatunk, ha odakerülünk. A stanfordi börtön kísérlet félreérthetetlenül
tudatja velünk, emberekkel, ideje leszámolnunk a túlzottan leegyszerűsített
képzettel, miszerint a rossz helyzetek jó énünk segítségével legyűrhetők. A
különféle helyzetekben ható negatív erőket a legjobb esetben is csak
elkerülni, hárítani, esetleg kissé megváltoztatni vagyunk képesek, ha
tisztában vagyunk potenciális „fertőző” hatásukkal, amelyre hasonló
helyzetben mások fogékonynak bizonyultak. Nem árt, ha magunkévá
tesszük a római vígjátékíró, Terentius felismerését: „Semmi sem idegen
tőlem, ami emberi.”
Ezt a leckét már többszörösen meg kellett volna tanulnunk a náci
koncentrációs táborok őreinek személyiség-átalakulásából, vagy destruktív
szekták, például a Jim Jones tiszteletes vezette Népek Temploma vagy a
japán Aum Shin- rikyo okozta tragédiákból. A Boszniában, Koszovóban,
Ruandában, Burundiban és a szudáni Dárfúr térségében elkövetett
népirtások és kegyetlenkedések szintén azt bizonyítják, hogy a
területszerzést és a nemzet biztonságát hangoztató elvont ideológiák
hatására semmivé lesz a mások iránti emberség és együttérzés.
Amire ember valaha képes volt, legyen az bármilyen borzalom, a
körülményektől függően mi magunk is képesek vagyunk rá. Ez a tudás nem
menti a gonoszságot, hanem demokratizálja, a felelősséget a hétköznapi
emberek közt osztja meg, nem hárítja kizárólag deviáns személyekre vagy
zsarnokokra - órájuk, de nem miránk.
A stanfordi börtönkísérlet elsődleges tanulsága egyszerű: számít a
helyzet. A társas helyzetek sokkal mélyebb hatással lehetnek az egyének,
csoportok, nemzeti vezetők viselkedésére és gondolkodására, mint hisszük.
Bizonyos helyzetekben olyan erőteljes hatásoknak lehetünk kitéve, hogy
úgy viselkedünk, ahogy cl sem tudnánk képzelni magunkról.15 A szituációs
tényezők nyomása leginkább új környezetben érzékelhető, amelyben az
emberek új viselkedésük megválasztásakor nem tudnak korábbi
irányvonalakhoz igazodni. Következésképpen a helyzet elemzésével kell
kezdenünk, amikor valaki - saját magunk vagy mások - érthetetlen,
szokatlan viselkedésének az okát szeretnénk megérteni. A diszpozíciós
elemzés (gének, személyiségvonások, egyéni patológiák stb.) kizárólag
akkor indokolt, ha a helyzetet feltáró nyomozómunka ellenére a rejtély
megoldatlan marad. Kollégám, Lee Ross kifejezésével élve, ez a
megközelítés az „attribúciós irgalom” gyakorlatát igényli. Ez azt jelenti,
hogy a cselekedetért nem tesszük azonnal felelőssé az elkövetőt, hanem
irgalmat gyakorlunk, és legelőször a körülményeket, a meghatározó
szituációs tényezőket vizsgáljuk meg.
Attribúciós irgalomról beszélni könnyű, ám betartani nehéz, mert a
legtöbbször elménk erőteljesen torzít - „alapvető attribúciós hibát”
követünk el -, ami ésszerű gondolkodásunkat gátolhatja.16 Az
individualizmust támogató társadalmakban, például nálunk az Egyesült
Államokban és sok nyugat-európai országban az emberek azt hiszik, a
diszpozíció fontosabb, mint a helyzet. Túl-

227
hangsúlyozzuk a személyiséget, és alábecsüljük a helyzet nyomását, amikor
mások viselkedésére keresünk magyarázatot. Remélem, könyvem
elolvasása után felfigyelnek majd arra, hogy ez a kettős elv milyen gyakran
lép működésbe saját gondolkodásukban és mások megítélésében. Ahogy
börtönkísérletünk is igazolja, a szituáció igenis számít; az elkövetkezőkben
a helyzetek néhány jellegzetességét fogjuk megvizsgálni.

A szabályok hatalma a valóság alakításában

Börtönkísérletünkben a helyzet hatóereje számos tényezőből tevődött össze,
amelyek közül önmagában egyik sem volt jelentős, ám halmozódva már
számottevőnek bizonyultak. A helyzet egyik fő jellegzetessége a
szabályozottság volt. A szabályok a viselkedés ellenőrzésének
egyszerűsített módját szolgálják. Bennük nyilvánul meg, mi szükséges,
elfogadható és jutalmazandó, mi elfogadhatatlan és ezért büntetendő. A
szabályok idővel a maguk önálló életét élik, és akkor is kényszerítő erővel
hatnak, amikor lényegtelennek, pontatlannak mondhatók, vagy a
végrehajtók szeszélyei szerint változnak.
A „rendszabályok” betartására hivatkozva kísérleti börtönőreink
többnyire igazolni tudták a rabok háborgatását. Emlékezzenek csak,
micsoda megpróbáltatás volt a raboknak az őrök és a körletparancsnok által
kitalált tizenhét önkényes szabály memorizálása!
A társas viselkedés hatékony összehangolásában a szabályok
elengedhetetlenek; a közönség hallgassa végig az előadót, a sofőrök
álljanak meg, ha a közlekedési lámpa pirosra vált, az emberek ne
furakodjanak mások elé a sorban. Vannak viszont szabályok, amelyek
egyszerűen hatalmi védőernyőt nyújtanak megalkotóinak vagy
végrehajtatóinak.
Természetesen az utolsó, legfőbb szabály - a stanfordi börtön
házirendjében is - mindig arról rendelkezik, hogy a felsorolt szabályok
megszegéséért büntetés jár. Ebből következik, hogy valakinek vagy
valamilyen hivatalos szervnek késztetéssel és felhatalmazással kell
rendelkeznie, hogy a büntetést végrehajtsa, lehetőleg nyilvánosan, ami
egyben a potenciális szabálysértők elrettentéséül is szolgál.
Az amerikai komikus, Lenny Bruce igen találóan részletezi, hogyan
alakulnak ki a szabályok, amelyek azt rendezik, kinek áll jogában a
szomszéd kertjébe átdobni a szart a kerítésen, és kinek nem. Azt is
elbeszéli, hogyan szerveződik az a rendőri alakulat, amelynek feladata a „ne
dobj szart a hátsó udvaromba” szabály érvényesítése. A szabályokat és
végrehajtóit a helyzet hozza létre, de a rendőrséget a rendszer alkalmazza,
és a szabálysértők megbüntetésére a börtönöket is a rendszer építi fel.
Amikor a szerep valósággá válik
Felveszed az egyenruhát, megkapod a szerepet, jobban mondva a feladatot,
hogy tarts rendet és fegyelmet. Persze hogy nem ugyanaz a személy vagy,
mint utcai ruhában, más szerepkörben. Miután Jelveszed a khaki
egyenruhát, a foncsorozott napszemüveget és megfogod a gumibotot,
átváltozol, szerepet játszol. Magadra öltötted a jelmezt, és ennek
megfelelően viselkedsz. (Hellmann)
Amikor a színészek egy kitalált figurát alakítanak, gyakran olyan szerepbe
kell bújniuk, amelyik személyes identitásuktól igencsak eltér. Megtanulják,
hogy úgy beszéljenek, úgy mozogjanak, úgy egyenek, sőt úgy
gondolkodjanak, ahogy a szerep ezt tőlük megkívánja. Megvan a szakmai
tudásuk ahhoz, hogy az eljátszott figura és személyes identitásuk ne
mosódjon össze, a valóságban tőlük mégoly távol álló szerep alakítása
közben is képesek arra, hogy önmagukat a háttérbe szorítsák. Olykor
azonban jól képzett színészekkel is előfordul, hogy a határok
összemosódnak, a függöny lemegy, de ők tovább élik a szerepet. Többé már
nincs szükség a közönségre, mert a szerep a színész fejében van.
Érdekes példával szolgál a brit televíziós sorozat, a The Edwardian
Country House arra a jelenségre, amelyben az eljátszott szerep „túl
valóságossá” válik. 1 öbb mint nyolcezer jelentkezőből választották ki azt a
tizenkilenc személyt, aki ebben a brit reality-sorozatban egy elegáns vidéki
birtok kiszolgáló személyzetét alakította. A személyzetet irányító
főkomornyik szerepét játszó személynek a kor szigorú hierarchiáján alapuló
viselkedési normáit kellett követnie, az illető mégis „megrettent” attól,
milyen könnyedén alakult át zsarnoki főnökké. A főkomornyikot játszó
hatvanöt éves építészt meglepte, milyen gyorsan bele tudott bújni a többi
szolga felett abszolút hatalmat biztosító szerepébe: „Hirtelen rájöttem, meg
se kell szólalnom. Elég, ha felemelem az ujjam, és mindenki elhallgat.
Rettenetes volt ez a felismerés - megdöbbentő.” Az egyik szobalány
szerepét játszó fiatal nő, aki a valóságban üzletkötőként dolgozott egy
utazási irodában, hirtelen láthatatlannak érezte magát. így számol be arról,
hogy a többiekkel együtt hogyan alkalmazkodott szolgai alázatot követelő
szerepéhez: „Először meglepődtem, aztán megijedtem, hogy milyen
könnyen belénk fojtják a szót. Egykettőre megtanultuk, nincs helye a
feleselésnek, és alárendelt szerepünket elfogadtuk.”17
Szerepeink általában helyzethez, munkához, funkcióhoz kötődnek -
legyünk bár professzorok, portások, papok, szociális munkások vagy éppen
por- nószínészek. Szerepünket az adott helyzetben alakítjuk - otthon, az
iskolában, a templomban, a gyárban vagy a színpadon. Szerepünket
rendszerint félre tudjuk tenni, amikor visszatérünk másik, „normális”
életünkbe. Vannak azonban alattomos szerepek, amelyeket nemcsak időről
időre, a forgatókönyv szerint játszunk el, hanem jobbára a magunkévá is
tesszük. Internalizáljuk akkor is, ha tudjuk, mesterséges, időleges,
szituációkhoz kötött szerepekről van szó: szülő, gyermek, szomszéd, főnök,
beosztott, segítő, gyógyító, kurva, katona, koldus, tolvaj és sorolhatnánk
még.
A dolgokat tovább bonyolítja, hogy egyszerre többféle szerepet kell
eljátszanunk, amelyek közül egyik-másik alapvető értékrendünkkel és
meggyőződésünkkel nehezen egyeztethető össze, olykor azzal ellentétes is
lehet. Ahogy börtönkísérletünkben is történt, a szerepjátszás mint
elhatárolódás, a valódi egyéntől való elkülönülés jelentős átalakulást
okozhat, ha a szerep által megkívánt viselkedés kifizetődő. Az „osztály
bohóca” kivívja magának azt a figyelmet, melyet tehetsége és tanulmányi
eredménye alapján képtelen lenne, ám emiatt soha nem is veszik komolyan.
Kezdetben a félénkség is lehet felvett szerep, mert ezzel kivédhetők a kínos
társas érintkezések, a helyzetekből adódó sutaságok, mígnem a szerep
gyakorlásával az emberben kialakul a félénkség.
Legalább ennyire nyugtalanító, hogy az emberek iszonyatos dolgokat
képesek művelni, ha az eljátszott szerepnek engedve merev határokat
vonnak, és így határozzák meg, mi az, ami adott körülmények között
helyénvaló, az elvárásoknak megfelel és elfogadott Az efféle merev
szerephűség hatására az emberek életét „normál üzemmódban1 irányító
erkölcs és értékrend különválik. A kategorizálás énvédő mechanizmusa
segít nekünk, amikor meggyőződéseink és tapasztalataink egymásnak
ellentmondó részleteit külön rekeszekbe zárjuk, és így lehetetlenné válik
értelmezésük és egymásra hatásuk. így lesz a jó férjből házasságtörő, a
jámbor papból egy életre pederaszta, a jólelkű farmerből szívtelen
rabszolgatartó. Tudátában kell lennünk annak, hogy a szerepjátszás
szemléletünket átformálhatja.
Szerepváltás: gyógyítóból gyilkos
A legrosszabb forgatókönyvből a náci orvosok dolgoztak, akik azt kapták
feladatul, hogy a koncentrációs táborokban a foglyok közül válasszák ki
azokat, akikre megsemmisítés vár, és azokat, akiken „kísérletet” lehet
végezni. Szokásos gyógyító szerepük helyett újat kaptak - emberölésben
kellett segédkezniük. Mivel a csoportkonszenzus alapján a közjó érdekében
ténykedtek, a legvégletesebb lélektani védekezési formákat választották,
hogy ne kelljen szembesülniük a zsidók tömeges elpusztításában való
bűnrészességük tényével. A folyamatok részletesebb megismerése céljából
ismét a szociálpszichológus Róbert Jay Liftonhoz fordulunk.
Az újonnan érkező orvosokat kezdetben elborzasztotta, amit láttak:
Azt szokták kérdezni, hogy „hogyan lehet ezt itt megtenni?” Erre aztán volt
egyfajta sablonos válasz... ami mindent tisztába tett. Mi a jobb neki [a
fogolynak] - ha szarban döglik meg [verreckt] vagy ha a gázban [gázfelhőn]
megy a mennybe?
Vagyis, a tömeggyilkosság az élet megváltoztathatatlan ténye, és
mindenkitől elvárták, hogy alkalmazkodjon hozzá.
A „végső megoldás” (Endlösung) kifejezés a zsidók tömeges kiirtásának
megjelölésére kettős lélektani célt szolgált: „tömeggyilkosságot jelentett
anélkül, hogy úgy hangzana, vagy ilyen érzést keltene, a fókuszpontot
pedig a problémamegoldásra helyezte.” így egy bonyolult probléma
megoldása lett a feladat, és egy-egy pragmatikus cél eléréséhez bármilyen
szükséges eszköz igénybe vehető volt. Ezzel a szellemi csavarral az
orvosok napi gyakorlatából kiiktatható lett az érzelem és a könyörület.
A megsemmisítésre ítélt foglyok szelektálása ennek ellenére „oly terhes
volt, hogy a náci orvosok minden lehetséges mechanizmust megmozgattak
annak elhárítása érdekében, hogy tetteiket pszichológiailag felfogják”, így
kerülhették meg a gyilkosságokban való bűnrészességük tényét. Egyesek
számára a „pszichikai zsibbasztás”, az érzelmek és az észlelés
különválasztása lett az íratlan szabály, míg mások a „megkettőződés”
tudathasadásos megoldását választották. A kegyetlenség és tisztesség
polaritása miatt „minden SS-orvos két, radikálisan különböző pszichológiai
konstellációra támaszkodhatott az Énjén belül: az egyik az »általánosan
elfogadott értékeken«, valamint a »normális személy« iskolázottságán és
hátterén alapult, a másik pedig „ezen a [náciauschwitzi] ideológián,
amelynek értékei egészen különböztek az általában elfogadottaktól.” Napról
napra e kettősség között ingadoztak.18

Egymást feltételező szerepek és forgatókönyvek

bizonyos szerepek egymást feltételező társas viszonyokon alapulnak; a
börtön- őrszerep értelmetlen, ha nincs, aki eljátssza a rabszerepet. Rab sem
lehet senkiből, ha nincs, aki vállalja a fogva tartó szerepét
Börtönkísérletünkben a szelepek eljátszása nem igényelt előzetes
felkészítést. Emlékezzenek csak az első napra, az őrök feszélyezettségére és
a rabok komolytalankodására új szerepük próbálgatásakor! A kísérleti
alanyok azonban gyorsan a szerepükbe illeszkedtek, amint az őr-rab
szimbiózisban az alapvető hatalmi különbség természete egyértelművé vált.
Az őröknek és a raboknak szerepjátszásukhoz kezdetben a hatalommal és
a hatalom hiányával kapcsolatos egyéni tapasztalataik szolgáltatták a
forgató- könyvet. A saját megfigyeléseikre hagyatkoztak, a szüleik közötti
interakciókat (hagyományosan az apa a fogva tartó és az anya a fogoly),
önmaguk reakcióit tekintélyszemélyekkel, orvosokkal, tanárokkal,
felettesekkel szemben és végül a kulturális bevésődéseket, a filmekben
látott börtönéletet használták fel alapul. A felkészítést elvégezte helyettünk
a társadalom. Nekünk mindössze a szerepükben nyújtott rögtönzés mértékét
kellett dokumentálnunk - adatok formájában.
 Bőségesen van bizonyítékunk arra, hogy a kísérlet alatt időről időre
gyakorlatilag minden alanyunk úgy érezte, túlment a szerepjátszás felszíni
követelményein, és a bebörtönzés lélektanának mélystruktúrájába hatolt. Eleinte
az őrök reakcióit valószínűleg befolyásolta a nekik tartott orientációs
megbeszélés, amelyen vázoltuk, milyen hangulat megteremtésével szeretnénk a
bebörtönzés valóságát szimulálni. Vázoltuk ugyan, milyen követelményeknek
megfelelve lehetnek „jó színészek”, ám indokolatlannak tűnik, hogy
instrukcióinkat akkor is betartották, amikor egymás közt voltak, vagy úgy
gondolták, nem figyeljük őket.
A kísérlet után készült jegyzetekből kiderül, néhány őr különösen durván
viselkedett, amikor egy-egy rabbal kettesben maradt, például amikor a
börtönünkön kívül eső illemhelyre kísérte a rabot, akit a falnak lökött vagy a
piszoárhoz szorított.
Megfigyeléseink alapján az őrök késő éjjel és hajnalban bántak a
legdurvábban a rabokkal, amikor - mint utóbb megtudtuk - arra számítottak, nem
végzünk megfigyeléseket, és nem készítünk videofelvételt. Ráadásul az őrök
egyre kíméletlenebből léptek fel, noha a rabok nem tanúsítottak ellenállást, és
állapotuk romlásának nyilvánvaló jelei is megmutatkoztak. Egy hangszalagra
rögzített interjúban az egyik őr nevetve felidézi, hogy az első nap bocsánatot
kért, amiért egy rabot meglökött, de a negyedik nap már cseppet sem
nyugtalanította a rabok taszigálása és megalázása.
Craig Haney mélyreható elemzése feltárja, milyen átalakulást idézett elő a
hatalom az őrökben:
A kísérlet megkezdése előtt nemcsak a rabokkal, hanem minden leendő
őrrel elbeszélgettem, és úgy éreztem, valamennyire megismertem őket
Talán ez lehet az egyik oka annak, hogy a kísérlet előrehaladtával az egyre
szélsőségesebb és durvább viselkedésük ellenére sem éreztem semmiféle
ellenszenvet irántuk.
De minden bizonnyal idővel árulónak tartottak, amiért a rabokkal mindig
négyszemközt beszéltem - feltehetően „tanácsadást” tartottam -, és olykor
utasítottam az őröket, tartózkodjanak az indokolatlanul kíméletlen
fellépéstől Szóváltásunkról az egyik őr így írt naplójában: „A pszichológus
letol, amiért az egyik rab kezét összebilincselem, és a szemét bekötöm,
 amikor elvezetem a szobájából, mire én felháborodva megjegyzem, hogy ez
biztonsági intézkedés, és különben sincs semmi köze hozzá.”
Gyakorlatilag jól kiosztott. Bizarr fordulat! Helyre rakott, mert nem
igazodom a segédletemmel megteremtett, szimulált környezetben kialakuló
normáikhoz. Tette mindezt egy olyan személy, aki szerepét véletlenszerűen
kapta.19
Normaszegések: szerepjáték és felelősségvállalás
Mindaddig, amíg egy szerepbe belebújhatunk, ugyanakkor szükség esetén x
szereptől el is határolódhatunk, lehetőségünk van a „kimagyarázkodásra”, a
személyes felelősségvállalás alól való kibújásra, hiszen a bajok a szerep miatt
keletkeznek. Cselekedeteinkért elhárítjuk a felelősséget, a szerepet okoljuk,
mnely meggyőződésünk szerint valódi természetünktől merőben idegen. Érdekes
párhuzam vonható a nád SS-vezérek védekezésével a nürnbergi perben:
„Parancsot teljesítettem.” A mi esetünkben a védekezés így hangzik: „Nem én
tehetek róla, én csak a szerepemet játszottam ott és akkor - valójában nem Is én
voltam az.”
idézzék csak fel, hogy a televíziós műsorban mivel indokolta Hellmann a
megaláztatást, amit Clay-416 kénytelen volt elszenvedni tőle. Arra hivatkozik,
hogy a saját szakállára kísérletezett, azt akarta megtudni, meddig mehet el o
rabokkal, mikor fognak fellázadni, és kiállni a jogaikért. Valójában azt
igyekezett bizonyítani, hogy azért viselkedett kíméletlenül, mert ezzel a rabokat
jóra akarta ösztönözni; mintha az általa elkövetett kegyetlenségért a rabok
jutalma a lázadás lett volna. Hol a hiba utólag rögtönzött érvelésében?
Egyértelműen kiderül, ha végiggondoljuk, hogyan reagált arra, hogy Clay-416
megtagadta az evést, Őrmester pedig mások becsmérlését. Jogaik és elveik
mellett való kiállásukat nem nyugtázta elismeréssel, hanem dühében még ve-
szettebbül bánt velük. Hellmann őrként a kapott hatalmával élt vissza, amikor a
szerep követelményeit túlteljesítve saját kíváncsisága és szórakozása kedvéért
„kísérletezett”.
A stanfordi börtönkísérlet utóéletéről a Los Angeles Times egyik újságírója
2004-ben cikket írt. A riportban mind Hellmann, mind Doug-8612 ugyanúgy
érvelt, amikor az egyik „kegyetlenségére”, illetve a másik „kiborulására”
lerelődött a szó: csupán a szerepüket játszották, Zimbardo kívánsága szerint.20
Tényleg így lett volna? Mintha Kuroszava A vihar kapujában című filmjének
újabb részeit játszották volna el, amikor a történteket a saját verziójuk szerint
adták elő.
Névtelenség és egyéniségvesztés
A szabályok és szerepek ereje mellett az emberek szokásos külsejét elrejtő, a
névtelenséget erősítő és a személyes elszámoltathatóság esélyét csökkentő
egyenruhák, kosztümök, álarcok is hatalmi elemekké válhatnak egy adott
helyzetben. Az emberek könnyebben hajlanak az antiszociális viselkedésre, ha
névtelennek hiszik magukat, amikor valódi személyazonosságukat senki sem
ismeri (vagy senkit sem érdekel). Ez különösen így van, ha a környezet lehetővé
teszi, hogy valaki indulatait kiélje, illetve arra hivatkozhasson, hogy parancsot
teljesít, irányelvet követ, amellyel amúgy általában nem ért egyet. Az őrök, a
körletparancsnok és jómagam esetében a foncsorozott napszemüveg szolgálta ezt
a célt, viselésével könnyebben távolságot tudtunk tartani, és személytelenné
váltunk. Az egyenruha közös azonosságtudatot adott az őröknek, amit a
személytelen „felügyelő úr” megszólításuk is megerősített.
Vizsgálatok sora (amelyekre a későbbiekben térünk ki) bizonyítja, hogy a
deindividuáció, az egyéniségvesztés könnyebbé teszi az erőszakos vagy vandál
cselekmények, illetve lopások elkövetését - legyen szó felnőttekről vagy
gyerekekről, az ilyen helyzetek kedveznek az antiszociális viselkedésnek. A
folyamat ismerősnek tűnhet William Golding A legyek ura című regényéből. Ha
egy csoport minden egyes tagja deindividualizált állapotban van, mentális
működése megváltozik: a múlt és a jövő távolivá és lényegtelenné válik, mert a
jelen egy kitágult pillanatában él. Az elmét az érzelmek uralják, az elmélkedést a
cselekvés. Ebben az állapotban az embereket nem segítik a szokásos kognitív és
motivációs folyamatok, amelyek viselkedésüket általában a társadalmilag
kívánatos irányba terelik. Apollói racionalitásuk és kiegyensúlyozottságuk helyét
átengedik a dionüszoszi tobzódásnak, sőt akár a káosznak is. így a
következmények figyelmen kívül hagyásával háborúzni épp olyan könnyű, mint
szeretkezni.

Kognitív disszonancia: a gonosz racionalizálása

A saját meggyőződésünkkel ellentétes szerep nyilvános eljátszása érdekes
következménnyel jár: kognitív disszonancia áll elő. A kognitív disszonancia
állapota akkor következik be, amikor viselkedésünk és meggyőződésünk között
ellentmondás keletkezik, amikor cselekedeteink nem helyénvaló attitűdökből
következnek. A disszonancia feszélyező érzés, erőteljesen arra ösztökél, hogy
vagy nyilvános viselkedésünkön, vagy belső meggyőződésünkön változtassunk,
különben a disszonanciát nem tudjuk feloldani. Az emberek figyelemre méltó
erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy a meggyőződésük és a
viselkedésük közötti ellentmondás helyett valamiféle funkcionális
következetességet teremtsenek. Minél nagyobb az ellentmondás, annál nagyobb
a motiváció az összhang helyreállítására, és annál nagyobb mértékű változásokra
számíthatunk. A disszonancia mértéke nem jelentős, ha jó okunk volt arra, hogy
másoknak ártsunk - életünk forgott kockán, katonaként ez volt a feladatunk,
tekintélyt parancsoló személytől kaptunk utasítást, pacifista meggyőződésünkkel
ellentétesen cselekedtünk, de kifizetődő volt.
A disszonancia hatása annál nagyobb, minél kevesebb indokot tudunk felhozni
viselkedésünk igazolására, például ha csekély összegért, fenyegetettség
hiányában teszünk valami elítélendőt, és tettünk alátámasztására alig áll
rendelkezésünkre elégséges igazolás, ésszerű magyarázat. A disszonancia
erősödik, és a csillapítására tett kísérletek akkor a legerőteljesebbek, ha az ember
K7.ii had akaratának tudatában van, vagy ha egy adott helyzetben nem veszi
észre, Illetve helytelenül méri fel az ellentmondásos cselekedet végrehajtására
késztető nyomást. Az ellentmondásos cselekedetet képtelenség letagadni vagy
megszépíteni, ha nyilvánosan történt. Ezért a változtatás kényszere a
disszonancia egyenletének képlékenyebb, belső elemeire irányul - az
értékrendre, attitűdökre, meggyőződésekre, sőt akár az észlelésre is. Ezeket a
megállapításokat jelentős kutatások támasztják alá.21
Hogyan idézhette elő a disszonancia a stanfordi börtönkísérletben az őrök
viselkedésében megfigyelt változásokat? Szabad akaratukból, önként
jelentkeztek a feladatra, vállalták a többműszakos kemény munkát, amiért
óránként két dollár fizetség járt. Egyáltalán nem egyszerű szerepük eljátszásához
kevés eligazítást kaptak. Naponta nyolc órán át következetes alakítást kellett
nyújtaniuk. Egyenruhájukkal együtt a szerepüket is magukra öltötték, játszaniuk
kellett az udvarban, játszaniuk kellett mások - rabok, szülők és látogatók -
jelenlétében. Tizenhat órányi megszakítás, szolgálaton kívüli idő után ismét a
szerepükbe kellett helyezkedniük. Ettől jelentős disszonancia keletkezett
bennük. Szerepviselkedésük internalizálását (belsővé tételét) és idővel egyre
határozottabb, durvább fellépésüket támogató kognitív és indulati
válaszképzésük stílusát valószínűleg a jelentős mértékű disszonancia váltotta ki.
De még többről van szó. Mivel az őrök egyéni meggyőződésükkel nehezen
összeegyeztethető cselekedetek mellett kötelezték el magukat, magyarázatot
kellett keresniük, meg kellett indokolniuk, miért tesznek olyasmit, ami ellen-
létes azzal, amiben hisznek, ami mellett erkölcsileg kiállnak. A legkülönféle-
képpen álcázott, disszonanciát teremtő körülmények közepette értelmes emberek
rávehetők az irracionális cselekvésre. A szociálpszichológia nincs híján a
bizonyító példáknak, hogy amikor ez bekövetkezik, okos emberek ostobaságot
művelnek, épelméjű emberek őrültséget visznek véghez, erkölcsös emberek
becstelenséget követnek el. A történtek után „jó” érvekkel racionalizálják, miért
tették azt, amit képtelenség letagadni. Az emberek nem annyira racionálisak,
mint amennyire ügyesen racionalizálnak - kimagyarázzák az egyéni
erkölcsrendjük és az általuk véghezvitt cselekedet között feszülő ellentmondást.
Eközben önmagukat és másokat is meggyőznek arról, hogy döntésüket ésszerű
megfontolások alapján hozták meg. A disszonancia olyan iszonyatos erővel hat,
hogy érzéketlenné válnak következetességük fenntartását erőteljesen ösztönző
belső késztetésükre.

A társas jóváhagyás ereje

Az emberek általában nincsenek tudatában, hogy viselkedési repertoárjukra
ennél is erősebb hatást gyakorol a társas jóváhagyás igénye. Olyan erőteljes az
igényünk arra, hogy elfogadjanak, kedveljenek, tiszteljenek bennünket - hogy
rendes, normális embernek tűnjünk, aki nem lóg ki a sorból -, hogy készek
vagyunk akár a legőrültebb, a legképtelenebb viselkedést is vállalni, ha idegenek
azt mondják, így a helyes. Mindannyian jót derülünk a Kandi kamera igazságot
leleplező epizódjain, mégis ritkán figyelünk fel azokra a pillanatokra, amikor
saját életünkben mi magunk vagyunk a kandi kamera „sztárja”.
A disszonancia érzésén kívül az őrökre a konformitás kényszere is nyomást
gyakorolt. A csoportnyomás hatására fontos volt „csapatjátékosként” fellépni, a
kialakuló normához igazodni, amely megkövetelte a rabok legkülönfélébb
módon történő dehumanizálását. A kíméletlen őrt minden műszakban legalább
egy másik őr is utánozta. A jó őr deviánsnak számított, és némán kínlódott a
társas elismerést biztosító körön kívül.

A VALÓSÁG TÁRSAS FELÉPÍTÉSE

Valahányszor az őrök felvették katonai jellegű uniformisukat, hatalmat is vettek
magukhoz, míg a rabok azonosító számmal ellátott, gyűrött tunikájukban
kiszolgáltatottnak érezték magukat. Az őrök gumibottal, síppal szeretkeztek fel,
szemüket napszemüveggel takarták el; a rabok bokáján lánc volt, hosszú hajukat
nejlonharisnyából készített sapka szorította le. A helyzeti különbségek nem a
ruhából vagy a felszerelésből adódtak; a hatalom forrása sokkal inkább
keresendő a lélektani elemekben, amelyekből mindkét csoport szubjektív módon
felépítette az egyenruhák jelentését.
Úgy érthetjük meg, milyen sokat számít a helyzet, ha feltárjuk, hogyan
érzékelnek és értelmeznek egy adott viselkedési környezetet a benne cselekvő
emberek. A társas valóságot a helyzet különböző összetevőinek tulajdonított
jelentés teremti meg. A társas valóság egy helyzet fizikai jellegzetességeinél
több elemből áll össze. Különféle lélektani folyamatokat indít el az, ahogyan a
szereplők helyzetükre, az aktuális viselkedési színtérre reflektálnak. Az ilyen
gondolati képzetek a helyzet érzékelését befolyásoló meggyőződések, és
általában azért szükségesek, mert így illeszthető vagy igazítható a helyzet a
benne résztvevő elvárásaihoz és egyéni értékrendjéhez.
Elvárásaink meggyőződéseinkből fakadnak, amelyek megerősödnek, ha
önbeteljesítő jóslattá válnak. Példa erre Róbert Rosenthal pszichológus és
Lenore Jacobson iskolaigazgató híres kísérlete. Miután általános iskolai
tanárokkal elhitették, hogy osztályukban egyes gyerekek a „későn érő, de
tehetséges” kategóriába tartoznak, a tanulók tanulmányi teljesítménye javult -
jóllehet a neveket a kutatók véletlenszerűen sorsolták ki.22 Tanulóik lappangó
tehetségének a tudata a tanárokból pozitív hozzáállást váltott ki, és a gyerekek
ténylegesen jobb teljesítményre voltak képesek a velük szemben tanúsított
megváltozott magatartásuk következtében. A Pygmalion-hatással van dolgunk:
azzá lettek, amit elvártak tőlük - jó tanulók. Sajnálatos módon ennek az
ellenkezője sokkal gyakoribb, vagyis amikor a tanárok bizonyos
tanulócsoportoktól gyengébb teljesítményt várnak el, például kisebbségi
csoportokhoz lartozóktól, esetenként fiúktól. A tanárok negatív sztereotípiáját
megerősíti, ahogyan akaratlanul is bánnak velük, és ennek következtében a
tanulók képességeikhez viszonyítva rosszabbul teljesítenek.
Börtönkísérletünkben a résztvevők bármikor bedobhatták volna a törülközőt.
Nem lehetett volna őket maradásra kényszeríteni sem fegyverrel, sem a törvény
eszközével: mindössze egy hivatalos nyomtatványt írtak alá, amivel vállalták,
hogy két héten keresztül a kísérlet érdekében minden tőlük telhetőt megtesznek.
A szerződő felek (önkéntes kísérleti alanyok, kutatók, humán kísérleteket
jóváhagyó bizottság) azt feltételezték, hogy szabad akaratuk nincs korlátozva, a
kísérletből bármikor ki lehet lépni. A kísérlet második napján kibontakozó
események hatására azonban a rabokban az a képzet alakult ki, hogy szabad
akaratából senki sem távozhat. Soha senkitől nem hangzott el, hogy „a
kísérletből ki akarok szállni”. Ehelyett sokan passzív stratégiát választottak, a
szorongás fokozott tüneteit mutatták, szabadon bocsátásukat így csikarva ki.
Beleragadtak az őrök kiszámíthatatlan és ellenséges fellépésével létrehozott
megalázó helyzetbe, és az új társas valóságot ennek megfelelően teremtették
meg. A rabok önmaguk börtönőreként viselkedtek.
A társas valóság megteremtésének egy másik aspektusára világít rá a
szabadlábra helyezési kérelmeket elbíráló „bíróság” raboknakfelajánlott
„egyezsége”. Mindenkit szabadon kellett volna engednünk, amennyiben kész
volt lemondani „rabként” megkeresett pénzéről. A legtöbb rab elfogadta az alkut,
szabadon bocsátása fejében lemondott a keresetéről, ugyanakkor semmiféle jelét
nem mutatta, hogy a kísérletből valóban ki akar szállni. Minden rab hagyta, hogy
csuklójára bilincs, fejére papírcsuklya kerüljön, és a szabadulás esélyét feladva,
visszament az alagsori börtönbe.

Dehumanizáció: az a hitvány másik

Isten nevében irtsd a sárgákat!
Felirat egy Vietnamban szolgáló amerikai katona sisakján
Embertársainkkal rosszabbat ritkán tehetünk, mint ha megfosztjuk őket emberi
mivoltuktól, ha a dehumanizáció lélektani folyamatának következtében
értéktelennek tartjuk őket. Ez akkor következik be, ha a „másikra” úgy
gondolunk, mint akinek nem ugyanolyan érzései, értékei és szándékai vannak,
mint nekünk. Kisebbítünk, a tudatunkból kitörlünk minden emberi tulajdonságot,
amely közös bennünk és „azokban”. Mindez az intellektualizálás, a tagadás és az
izoláció énvédő lélektani mechanizmusai révén jön létre. A szubjektív,
személyes, érzelmi alapú emberi kapcsolatokkal ellentétben a dehuma- nizált
kapcsolatokra a tárgyiasítás, az elemzés és az érzelmi, empátiás tartalom hiánya
a jellemző.
«
Martin Buber kifejezésével élve, a humanizált kapcsolatok „Én-Te” kap
csolatok, míg a dehumanizált kapcsolatok „Én-Az” kapcsolatok. Idővel gyakran
a dehumanizáló személyt is áthatja a tapasztalat negatívsága, ekkor az „Én”
megváltozik, és tárgyak közötti, vagy közvetítő és áldozat közötti „Az-Az”
kapcsolat jön létre. A címkék, sztereotípiák, jelszavak és propagandaképek
megkönnyítik mások rossz emberként, alsóbbrendűként, nem egészen emberi
lényként, „állatként” való hamis beállítását.23
A dehumanizáció az alkalmazkodást is szolgálhatja, ha kényszerhelyzetben,
válsághelyzetben, esetenként munkánkból adódóan mások privátszférájába kell
tolakodnunk, és emiatt szokásos érzelmi reakcióinkat ki kell iktatnunk.
Előfordulhat ez sebészeknél, amikor egy másik személy testén drasztikus
beavatkozást kell végrehajtaniuk, vagy egy szerencsétlenség első szemtanúinál.
Ugyanez gyakran megesik, ha munkánkban nagy az esetterhelés, ha nap mint
nap sok emberrel kell foglalkoznunk. Egyes gondozói szakmákban, például a
klinikai pszichológiában, a szociális munkában és a gyógyításban ezt a
folyamatot az együtt érző távolságtartás kifejezéssel írják le. Ez paradox helyzet,
hiszen a klienseket azért dehumanizáljuk, mert így jobban tudunk segíteni nekik,
felépülésüket jobban tudjuk szolgálni.24
A dehumanizáció általában megkönnyíti a tárgyiasított személyek elleni
erőszakot és ártalmas cselekményeket. Nehéz elképzelni, hogy az őrök alábbi
megjegyzései a rabok ellen irányultak, egyetemista társaik ellen, akik kizárólag a
véletlennek köszönhetően nem viseltek egyenruhát: „Egymás becsmérlésére
kényszerítettem őket, puszta kézzel tisztíttattam velük a vécékagylót. A rabokat
gyakorlatilag barmoknak tekintettem, és csak arra tudtam gondolni, hogy
vigyázni kell velük, nehogy forraljanak valamit.” Egy másik őr ezt mondja:
„Elegem volt a rabokból: rongyosak, büdösek, a börtön is bűzlik tőlük. Meg
akartam győződni róla, hogy egymásnak esnek-e, ha úgy parancsoljuk.”
Egy sor közvetlen, folyamatosan sulykolt üzenet segítségével a stanfordi
börtönkísérletben, akár a valódi börtönökben, létrejött az elembertelenítő, azaz
dehumanizáló környezet. A szabadság elvesztésével kezdődött, a privát- szféra
megvonásával folytatódott, majd a személyes azonosságtudat
megsemmisülésével zárult. A rabok eltávolodtak múltjuktól, közösségüktől,
családjuktól, a megszokott valóságot felváltotta az aktuális valóság, amelyben
arra kényszerültek, hogy másokkal egy cellába zárva éljenek, ahol személyes tér
gyakorlatilag nem létezett. Viselkedésüket külső, kényszerítő szabályok és az
őrök önkényes döntései irányították. Vagyis az érzelmek az általam ismert összes
börtönhöz hasonlóan a mi börtönünkben is rejtve maradtak, elfojtódtak,
eltorzultak. Néhány nap múltán sem az őrök, sem a rabok nem mutattak
semmiféle gyöngédséget vagy törődést.
Intézményi környezetben, ahol az egységes tömegreakció az elfogadott
norma, az emberi érzelmek megnyilvánulása indulati, gyakran kiszámíthatatlan
egyéni reakciókra korlátozódik. A rabok dehumanizációja sokféleképpen tör-
lént az őrök bánásmódján és a megalázó intézményi eljárásokon keresztül. Az
„összeroppanásokat” leszámítva, érzelmeik elfojtásával a rabok is hozzájárultak
önmaguk dehumanizációjához. Érzelem nélkül nincs emberség.
REFLEKTORFÉNYBEN A STANFORDI BÖRTÖNKÍSÉRLET

Nem sokkal lezárulása után kísérletünk egy sor váratlan, drámai esemény
következtében - mészárlás a kaliforniai San Quentin börtönben és a New York
állambeli Attica büntetés-végrehajtási intézetben - reflektorfénybe került. A két
esemény miatt hirtelen országos jelentőséget tulajdonítottak a szituációs
tényezők hatását vizsgáló, nem túl nagyszabású tudományos kísérletünknek.
A stanfordi börtönkísérlet befejezése után egy nappal a Kalifornia állambeli
San Quentin börtönben több börtönőr és fogvatartott meghalt, amikor a
bebörtönzött politikai aktivista, a fekete bőrű George Jackson feltehetően szökést
kísérelt meg. Három héttel később az ország másik felében, a New York
állambeli Attica börtönben fogolylázadás tört ki. Az elítéltek hatalmukba
kerítették az intézményt, negyven személyt - börtönőrt és civil személyzetet - öt
napon át túszként tartottak fogva. A börtönben uralkodó embertelen,
dehumanizáló viszonyokon változtatni akaró lázadókkal New York állam
kormányzója, Nelson Rockefeller nem egyezkedett, hanem kivezényelte a
katonaságot, hogy bármi áron tegyen rendet. A börtön udvarában több mint
negyven fog- vatartottat és túszt öltek meg, sokan megsebesültek. A két esemény
időbeni közelsége a közfigyelmet a börtönviszonyokra irányította. Több
kongresszusi bizottság is felkért, ismertessem stanfordi börtönkísérletünk
általánosan hasznosítható tanulságait. Szakértőként tanúskodtam a San Quentin
börtönben (örtént lázadás hat gyanúsítottja közül az egyik fogvatartott bírósági
tárgyalásán. A San Quentin börtön igazgatóhelyettesével televíziós vitaműsorban
vettem részt, ennek hatására az országos tévécsatorna dokumentumfilmet
készíttetett a stanfordi börtönkísérleíről.25 Kutatásunkról a Life magazin is cikket
közölt - a stanfordi börtönkísérlet berobbant a köztudatba.
A STANFORDI BÖRTÖNKÍSÉRLET ÉS A KOR SZELLEME

A játék börtönünkben szerzett élmények hatására a kísérleti alanyokban

előidézett személyiség-átalakulás mértékét sokkal pontosabban
meghatározhatjuk, ha belegondolunk, milyen időket éltünk a hatvanas évek
végén, a hetvenes évek elején. A tekintély elvetése, a „katonai-ipari hatalmi
rendszer” ellenzése, háborúellenes nagygyűlések szervezése, a polgárjogi és
nőmozgalmak ügyének támogatása volt napirenden. „Harminc fölött senkiben
sem lehet bízni”
- vallották a szüleiket kritizáló, a merev társadalmi konvenciók ellen lázadó
fiatalok. A kísérletezés ideje volt - szex, kábítószer, rock and roll. A hosszú
haj ideje. A „hippik”, a hajukba virágot tűző kaliforniai „virággyermekek’’
ideje volt, a civil kurázsi ideje, a békeszeretet és az individualizmus ideje. A
harvardi pszichológus, Timothy Leary ennek a generációnak a
pszichedelikus szellemi guruja, hármas igét hirdetett: „kiugrani” (a
hagyományos társadalomból), „beindulni” (tudatmódosító szerekkel),
„ráhangolódni” (belső világunkra).
Az igazságtalanság és elnyomás ellen lázadó fiatalok ellenkultúrájukkal
elítélték a vietnami háború erkölcstelenségét, az értelmetlen öldöklést, és
támadták a hibája beismerésére képtelen kormányzatot, amely hét
megveszekedett évig nem volt hajlandó engedni, és Vietnamból kivonulni.
Hasonló értékek hatották át az európai és ázsiai diákmozgalmakat is.
Amerikai kortársaikhoz képest az európai fiatalok sokkal harciasabban
támadták a fennálló hatalmi rendszert. Fellázadtak a politikai ortodoxia és
az egyetemek szellemiségében uralkodó maradiság ellen. A párizsi, berlini
és milánói diákok „kiálltak a barikádokra”, nyíltan szembeszálltak a
véleményük szerint reakciós, elnyomó rendszerrel. A diákok jobbára
szocialistának vallották magukat, támadták a fasiszta és kommunista
totalitarizmust, és helytelenítették a sok fiatal továbbtanulását
ellehetetlenítő pénzügyi korlátokat.
Ha csoportként gondolunk a börtönkísérletben részt vevő fiatalokra,
akkor ők ebből az ellenkultúrából érkeztek, amelyet a lázadás, az egyéni
útkeresés, a tekintélyelvűség és a konformitás elvetése jellemzett. Arra
számítottunk, hogy kísérleti alanyaink nagyobb ellenállást tanúsítanak az
intézményi hatalommal szemben, nem engednek a rájuk kényszerített
„rendszer” nyomásának. Nem sejtettük előre, hogy a börtönőr szerepbe
bújtatott srácok készségesen magukévá teszik a hatalommal élés
mentalitását, hiszen ha megadtuk volna a választás lehetőségét, egyikük
sem lett volna börtönőr. Még a kemény legény Hellmann is inkább rab lett
volna, mert mint elárulta: „Az emberek nem szimpatizálnak a
börtönőrökkel.”
A kísérletben részt vevő fiatalok gyakorlatilag egytől egyig úgy
gondolták, kisebb törvénysértésért esetleg börtönbe juthatnak a jövőben, azt
viszont kizárták, hogy börtönőrként vállaljanak munkát, nem ezért
iratkoztak be az egyetemre. Ez úgy is értelmezhető, hogy a
börtönőrszerepet feladatul kapó személyekre nem volt jellemző a
későbbiekben tanúsított erőszakos vagy önkényeskedő viselkedés. Nem úgy
érkeztek stanfordi börtönünkbe, hogy hajlamosak lettek volna arra, hogy
 másoknak ártsanak, másokat zaklassanak, másokon uralkodjanak. Ha
egyáltalán valamire hajlamosnak voltak tekinthetők, akkor inkább
generációjuk szocializációjának megfelelően a másokkal való törődésre
hajlottak. Azt sem volt okunk feltételezni, hogy a rabok szerepét játszó
fiatalok ilyen gyorsan összeomolhatnak, hiszen mentálisan és lelkileg
egészségesen jöttek börtönünkbe. Ezt az időbeli és kulturális kontextust
érdemes
őszben tartanunk, amikor kísérletünk későbbi időpontban, más kutatók által
végzett megismétlését vizsgáljuk.
MIÉRT A RENDSZER A LEGFŐBB TÉNYEZŐ?

A helyzeteket a rendszer teremti - ez a stanfordi börtönkísérlet alapvető

tanulsága. Ahhoz, hogy a helyzetek így vagy úgy működjenek, a szükséges
intézményi támogatást, tekintélyt és erőforrást a rendszer biztosítja. A stanfordi
börtönkísérlet minden jellegzetességét, vázoltuk már, de alig merült fel egy
kulcsfontosságú kérdés: Ki vagy mi miatt történt mindaz úgy, ahogy történt?
Kinek volt módja a résztvevők viselkedését meghatározó körülményeket meg-
lervezni, és adott módon működésben tartani? A sikerekért kit illet elismerés, és
ki okolható a kudarcokért? A stanfordi börtönkísérlet esetében a válasz egyszerű
- én vagyok az! A válaszadás mégsem ilyen kézenfekvő, ha bonyolultan összetett
szervezetekkel van dolgunk: rosszul működő oktatási, büntetés-végrehajtási
rendszerekkel, korrupt óriásvállalatokkal, vagy az iraki Abu Ghraib- ban
teremtett börtönrezsimmel.
A rendszer felhatalmazást vagy intézményesített engedélyt ad az előírásnak
megfelelő viselkedésre, és az ezzel ellentétes cselekedeteket megbünteti.
„Magasabb szintű felhatalmazása” révén megerősíti az új szerepeket, az új
szabályok betartását és a megfelelő fellépést, amit rendes körülmények között a
létező törvények, normák, erkölcsi és etikai szabályok megakadályoznának. A
megerősítés általában az ideológia köntösében jelenik meg.
A megkérdőjelezhetetlen ideológia a „tuti sejt”11, mert adott helyen és időben
a többség számára nyilvánvalóan „helyes”. A hatalmi helyzetben levők
programjukat jónak és erkölcsösnek mondják, értékes kategorikus
imperatívuszként adják elő. Az ideológia alátámasztásául kidolgozott
programok, irányelvek, standardizált működési eljárások a rendszer lényeges
összetevői lesznek. Amint az ideológia kétségbevonhatatlanul elfogadottá válik,
a rendszer által megkövetelt eljárások ésszerűsége és helyessége
megkérdőjelezhetetlen.
A hatvanas-hetvenes években, amikor a világban a mediterrán térségtől Latin-
Amerikáig fasiszta katonai junták voltak hatalmon, a diktátorok a „nemzet
biztonságát fenyegető veszély” jelszavával szólították fegyverbe híveiket a
szocialisták és kommunisták ellen. A veszély elhárítása érdekében a katonaság
és a rendőrség állami jóváhagyásra tartott igényt a kínzások igazolására. Ezzel
egyben a halálbrigádok is felhatalmazást kaptak mindazok megsemmisítésére,
akik gyaníthatóan az „államhatalom ellenségei”.
Az Egyesült Államokban [a Bush-adminisztráció idején] ugyancsak
nemzetbiztonsági kockázatokra hivatkozva a megrettent állampolgárokat arra
késztették, hogy a biztonság fejében mondjanak le alapvető jogaikról. Ez az
ideológia ugyanakkor központi fontosságúvá vált az Irak elleni agresszió, a
megelőző csapás igazolására is. Az ideológiát a hatalmon levő rendszer kreálta,
és a rendszer alakította ki a maga új háborús, nemzetbiztonsági és katonai
büntetés-végrehajtási alrendszereit - a háború utáni időszakra vonatkozó komoly
tervezési előkészületek helyett.
George Orwell klasszikus regényében, az 1984-ben, a felvázolt
gondolatellenőrzési stratégiák és taktikák mindig is izgattás tudományos
fantáziámat, ezért valószínűleg meglepő, de a rendszer hatalama szakmai
pályafutásom során csupán utóbb tudatosult bennem.26 A „Nagy Testvér” a
Rendszer, amely minden egyéni kezdeményezést és a személyes létbe való
beavatkozás kivédésére tett minden erőfeszítést véglegesen megsemmisít. A
stanfordi börtönkísérletről folyó vitákban sok éven keresztül fel sem merült a
rendszerszintű elemzés, mert a diskurzus eredetileg az emberi viselkedés
diszpozíciós, illetve szituációs értelmezése körül forgott. Az én figyelmemet is
elkerülte a sokkal jelentősebb probléma: a rendszer által létrehozott keretek
vizsgálata. A rendszer- szintű elemzés szükségessége valójában csak az iraki,
afganisztáni és kubai katonai börtönökben tapasztalt visszaélések dinamikájának
megértésére tett kísérletem után vált számomra is egyértelművé.
A Nobel-díjas fizikus, Richard Feynman rámutatott, hogy a Challenger
űrsikló tragédiája nem emberi tévedés, hanem a rendszer, „a hivatalos
ügymenet” hibájából következett be. A mérnökök kételyei és a kritikus alkatrész
(a katasztrófát előidéző tömítőgyűrű) gyártójának kifejezett aggodalma ellenére
a NASA nagyágyúi ragaszkodtak az űrsikló fellövéséhez. Feynman szerint a
NASA motivációja minden bizonnyal az lehetett, hogy „a további pénzügyi
támogatás biztosítása érdekében a kormánynak bebizonyítsa, a NASA
kifogástalan munkát végez, és sikeres.”27
Kudarcot vallott rendszerével a NASA nem teljesítette politikai indíttatású
jelszavát: „gyorsabban, jobban, olcsóbban”.
Ezzel ellentétben a nácik népirtó rendszere iszonytatóan jól működött a maga
szigorúan integrált, hierarchikus rendszerével. Hitler kabinetjének tagjai,
nemzetiszocialista politikusok, bankárok, Gestapo-tisztek, SS-katonák,
mérnökök, orvosok, tanárok, vasúti kalauzok és sorolhatnánk, mind összehangolt
kísérletet tettek az európai zsidóság és az állam más ellenségeinek kiirtására.
Koncentrációs táborok kellettek, megsemmisítő táborok a célnak megfelelően
megtervezett krematóriumokkal, és tökéletesíteni kellett a halált okozó mérges
gázok új fajtáit. Propaganda-szakértőknek meg kellett tervezniük a zsidókat
becsmérlő és lealacsonyító kampányokat, filmekben, újságokban, folyóiratokban
és plakátokon intettek a zsidó veszedelem ellen. A fiatalságot tanárok és papok
készítették fel a „zsidó kérdés végleges megoldását”28 hirdető náciknak való vak
engedelmességre.
Üj nyelvet kellett alkotni, ártalmatlanul hangzó szavakat az emberi
kegyetlenség és pusztítás valóságának leplezésére: Sonderbehandlung
(különleges bánásmód), Sonderaktion (különleges akció), Umsiedlung
(áttelepítés), Eva- kuierung (evakuálás). A hatékonyság kedvéért gyakran
SB rövidítéssel használt Sonderbehandlung, „különleges bánásmód”,
emberek fizikai megsemmisítését jelölte. Reinhard Heydrich SS-vezér
1939-ben, a második világháború kitörése után így vázolta az alapvető
biztonsági elveket: Különbséget kell tenni azokközt, akikkel szemben a
szokásos bánásmód alkalmazható, és azokközt, akikkel szemben
akülönleges bánásmód [Sonderbehandlung] alkalmazandó. Ez utóbbi eset
vonatkozik azokra az alanyokra, akik igen visszataszító természetük vagy
veszélyességük miatt, illetve az ellenség propagandájában eszközként való
felhasználhatóságuk miatt, megsemmisítésre alkalmasak, akikkel szemben
kíméletlen bánásmód (többnyire kivégzés) alkalmazandó, tekintet nélkül
személyükre.29
A foglyok megsemmisítéséről vagy kísérleti alanyként való alkalmasságukról
döntő náci orvosok esetében sokszor felmerült a „megosztott lojalitás” kérdése:
„az egymással összeütközésbe került eskük, a gyilkos kegyetlenség és a
pillanatnyi kedvesség közötti ellentmondás kérdése, mely utóbbiról úgy tűnik, az
SS orvosok folyamatosan tanúsítottak ilyesmit Auschwitzban. „A hasadás
ugyanis nem akart megoldódni. Fennmaradása annak az általános pszichológiai
ekvilibriumnak a részét képezte, amely lehetővé tette, hogy az SS orvos halálos
munkáját elvégezhesse. Nagy, brutális, erősen funkcionális rendszerbe
integrálódtak... Auschwitz kollektív erőfeszítés volt.”30
E TIKAI KÉRDÉSEK ÉS A STANFORDI

BÖRTÖNKÍSÉRLET VÁLTOZATAI
Túl messzire utaztunk, a kezdősebességünk lendületéveli
tehetetlenül futunk az örökkévalóság felé, a haladék lehetősége és
a magyarázat reménye nélkül.
Tóm Stoppard Rosencrantz és Guildenstem halott12
A korábbiakban láthattuk, hogyan hatott - többnyire károsan - a kísérleti helyzet
a stanfordi börtön falai közé zárt kísérleti alanyokra. Nem az történt, hogy „rossz
alma” keveredett az amúgy jó almákkal teli hordóba, hanem inkább kísérletünk
felépítéséből fakadóan az eredendően jó almákat a rossz hordó, a börtön
alattomos erejénél fogva megrohasztotta. Szimulált börtönünk természetesen
viszonylag emberséges helynek volt mondható a mételyező, gyilkos légkörű
valódi büntetés-végrehajtási intézetekhez képest. A környezet hatására alanyaink
érzéseiben, gondolkodásában, viselkedésében végbemenő változások ismert
lélektani folyamatok következményei, hasonló hatásoknak különféle
szituációkban mindannyian ki vagyunk téve, jóllehet nem ilyen intenzíven,
folyamatosan és kíméletlenül. A kísérleti személyek „totális helyzetbe”
kényszerültek, ez nagyobb hatással volt rájuk, mint a legtöbb megszokott
helyzet, amelybe az ember szabad akaratából kerül.1
Gondoljuk végig annak a lehetőségét, hogy mindannyian magunkban
hordozzuk az összes lehetséges adottságot vagy mentális sémát: lehet belőlünk
szent vagy bűnös, önzetlen vagy önző, kegyes vagy kegyetlen, szolgalelkű vagy
hatalmaskodó, épelméjű vagy őrült, jó vagy gonosz ember. Tételezzük fel, hogy
a képességek teljes skálájával születünk, és adottságaink az életünket
befolyásoló társas és kulturális tényezőktől függően aktiválódnak és fejlődnek.
Véleményem szerint a folyamatok, amelyek révén mi, emberi lények csodálatos
dolgokra vagyunk képesek, magukban hordozzák a félresiklás eshetőségét is.

AZ EMBERI TÖKÉLETESEDÉS BUKTATÓI

Vajon elképzelhető-e, hogy a világban tapasztalt gonoszságot részben hétköznapi
emberek idézik elő, akik olyan körülmények közé kerülnek, melyek kimondottan
természetük rossz oldalát hozzák ki? A kérdésre először néhány általános
példával válaszolunk, majd a normális emberi folyamatokra össz-
pontosítunk, amelyekbörtönkí sérletünkben megbomlottak.
Emlékezőképességünk segít okulni a hibákból, és a tanultak alapján jobb jövőt
tudunk terem- leni. Az emlékezettel együtt azonban előjön a neheztelés, a
bosszú, a tanult lehetetlenség és a depressziót erősítő traumákon való rágódás is.
Hasonlóképpen vagyunk a nyelv és jelképek használatának rendkívüli
képességével is, amely térben és időben lehetővé teszi számunkra a személyes és
absztrakt kommunikációt. A nyelv az alapja a történelemnek, ügyeink
megtervezésének és a társadalmi irányításnak. Ugyanakkor a híresztelés,
hazugság, propaganda, sztereotipizálás és a kényszerítő szabályok alapja is a
nyelv. Az alkotó ember géniuszának köszönhető az irodalom, a zene, a
tudomány és számtalan t alálmány, például a számítógép és az internet. De a
kínzókamrák és kínzási módszerek, a paranoiás ideológiák és a nácik hatékony
tömeggyilkos rendszere is az emberi kreativitás terméke. Minden különleges
tulajdonságunk önmagában hordozza negatív ellenpárját: szeretet-gyűlölet,
önérzet-önhittség, önbecsülés-önbecsmérlés.2
A valahová tartozás alapvető emberi igénye a társszerzés, az együttműködés
és a csoportnormáknak való megfelelés vágyából fakad. De ahogy ezt
börtönkísérletünkben is láthattuk, az összetartozás igénye torzulhat, a
kötődésnek olykor a konformitás és túlzott alkalmazkodás, a „mi” és „ők”, a
belső csoport és a külső csoport közötti ellenségeskedés az ára. Az önmagunk
irányí- tása és a tudatos tervezés felé hajtó önrendelkezés és kontroll igénye is
torzulhat, akár mások fölötti túlzott hatalomgyakorlás, akár tanult tehetetlenség
lehet a végeredménye.
Vegyünk sorra további háromféle igényt, amelyek mindkét előjellel
teljesülhetnek. Életünknek értelmes és átgondolt irányt szabhat a következetesség
és a racionalitás igénye. Ugyanakkor a disszonáns kötelezettségvállalás az
önfejűén hozott döntések tiszteletben tartására és racionalizálására kényszerít;
erre példa a rabok börtönben maradása annak ellenére, hogy módjuk lett volna a
távozásra, vagy az őrök önigazolása a túlkapásokra. Környezetünk és a hozzá
fűződő kapcsolatunk megismerésének és megértésének az igénye élteti
kíváncsiságunkat, nélküle nincs tudományos felfedezés, sem filozófia, nincs
bölcsészet, sem művészet. Ugyanakkor frusztrációhoz és elkülönüléshez
(izolációhoz, mint rabjaink esetében is) vezethet az olyan környezet, amely
kiszámíthatatlanságával és értelmezhetetlenségével eltorzítja ezt az alapvető
igényt. Végül a stimuláció iránti igény ösztönzi az ismeretlen felfedezését és a
vállalkozó szellemű kockázatvállalást, de az unalomra is hajlamosít, ha statikus,
állandósult környezetbe kerülünk. Az unalom viszont erőteljesen cselekvésre
sarkall, mint láthattuk a rabokkal „szórakozó” éjszakás börtönőreink esetében is.
Egy kritikus pontot azonban nem árt tisztázni: a történtek „miért”-jének
megértése nem ad felmentést az alól, hogy „mi” történt. A pszichológiai elemzés
nem mentségek kereséséről szól. Erkölcstelenséget, törvénytelenséget elkövető
egyének és csoportok bűnrészességükért és tetteikért nem kerülhetik el a
felelősségvállalást és a törvény előtti elszámoltatást. Büntetésük súlyosságának
eldöntésekor azonban a viselkedésüket kiváltó helyzeti és rendszereredetű
tényezőket figyelembe kell venni.3
A stanfordi börtönkísérleten túl a következő két fejezetben számos
pszichológiai kutatást áttekintünk, amelyek kiegészítik és elmélyítik az emberi
gondolkodást és cselekvést alakító szituációs tényezők hatására vonatkozó
érvelésünket. Most azonban a börtönkísérlet által felvetett kritikus kérdésekre
kell választ keresnünk. Az első és legfontosabb kérdés: vajon megérte-e vállalni
a szenvedést? Mert nem kérdéses, a kísérlet emberi szenvedést okozott. A
szenvedés okozóinak is meg kellett birkózniuk a felismeréssel, hogy szerepüket
túllépve másokat folyamatosan gyötörtek és megaláztak. Az etikai szempontokat
tehát alaposan megkell vizsgálnunk.
A kísérleti személyek megpróbáltatásait vajon ellensúlyozza-e a kísérlet
tudományos és társadalmi haszna? Vizsgálatunk egy sor pozitív eredménnyel
járt, de végső soron az olvasónak kell eldöntenie, hogy kísérletünket érdemes
volt-e megvalósítanunk, vagy sem.
ETIKAI MÉRLEGELÉSEK A BÖRTÖNKÍSÉRLET KAPCSÁN

Vajon etikátlan volt-e a stanfordi börtönkísérlet? „Igen”, sok szempontból

bizonyára ez a válasz adható. „Nem”, hangzik a másik válasz, ha kísérleti
kutatásunkat más szemszögből vizsgáljuk. Mielőtt az alternatív nézőpontokra
kitérnék, el kell mondanom, miért érzem szükségesnek, hogy börtönkísérletünk
után több mint három évtizeddel etikai kérdéseket feszegessek. Mivel igen
behatóan foglalkoztam az etikai felvetésekkel, remélem, a mérlegelést a
szokásosnál tágabb perspektívába tudom helyezni. A tanulságok kutatótársaim
hasznára válhatnak, így elkerülhetik a hasonló buktatókat, ha odafigyelnek
néhány apró intő jelre, és nagyobb gondot fordítanak az etikai biztosítékokra,
amelyek a börtönkísérlet kapcsán kerültek a gondolkodás homlokterébe. A
kísérletben játszott szerepemet nem kívánom se védeni, se racionalizálni,
kutatásunkat eszközként fogom használni, amelynek segítségével vázolható,
milyen összetett etikai megfontolásokat kell figyelembe vennünk, ha az ember
működésébe történő beavatkozással járó vizsgálatot végzünk.
A beavatkozás etikája
Legyen szó egyénről, csoportról vagy környezetről, az életbe való beavatkozás
mindig etikai ügy (R. D. Laing radikális terapeuta szerint „politikai döntés”).
Terapeuták, sebészek, tanácsadók, kutatók, oktatók, várostervezők, építészek,
társadalomújítók, közegészségügyi szakemberek, szektavezetők,
használtautókereskedők és szüléink eltérő csoportot képviselnek, de számos
közös célban osztoznak. Gyógyítani akarnak, építeni, emberi viselkedést és
gondolkodás- módot megváltoztatni, cselekvési pályákat megszabni, oktatni,
irányítani, fegyelmezni - különféle beavatkozásokat akarnak végrehajtani,
amelyek közvetlen hatással vannak életünkre, vagy amelyek a megváltoztatott
emberi környezeten keresztül közvetett módon hatnak ránk.
A beavatkozások közvetítői eredendően a változás alanyainak és/vagy az
egész társadalomnak a javát kívánják szolgálni. A ráfordítás és megtérülés
arányát szubjektív értékeik határozzák meg, és ennek kritikus etikai vetületei
vannak. Senki nem kérdőjelezi meg az értékét annak a meghatározó
szocializációs hatásnak, amelyet a szülők gyakorolnak, amikor gyerekeiket saját
képükre és a társadalmi, politikai és vallási elvárásoknak megfelelő példaképek
mintájára igyekeznek formálni. Számít-e valamit, ha a szülők minderről
előzetesen nem tájékoztatják gyermekeiket, és nem kérik a hozzájárulásukat? f
ölösleges kérdésnek tűnik mindaddig, míg nem olyan szülőkről van szó, akik
gyerekeiket gyűlöletcsoportok, például a Ku-Klux-Klan, szekták, terroristasejtek
tanaiba avatják be, vagy prostitúcióra kényszerítik.
Árnyaltabban fogalmazva, a „szülői jogkört” általában nem kérdőjelezzük
meg, ha a szülők nem szélsőségesen drasztikus eszközökkel érvényesítik
akaratukat, akkor sem, ha intoleranciára és előítéletekre nevelnek. De mit
kezdjünk azzal az apával, aki fiát nagyobb hazaszeretetre kívánta nevelni, ami
feltehetően támogatandó célkitűzésnek számít szinte minden társadalomban. Az
apa az egyik Amerika-szerte terjesztett folyóiratban kérdéssel fordult az
egészségügyi tanácsadórovat vezetőjéhez: „Szeretem a hazámat, és szeretném a

fiamat is hazaszeretetre nevelni. Helyesen cselekszem-e, ha álmában lelkesítő

szavakkal buzdítom, a hazafiasságról beszélek neki?”
Az apa egyrészt azt a kérdést teszi fel, vajon elképzelése célravezető-e: alvás
állapotában történő tanulással fia be tudja-e fogadni a tudatküszöb alatt bevésni
kívánt meggyőző üzenetet. (A válasz: nincs semmiféle tudományos bizonyíték,
amely ezt alátámasztaná.) Másrészt az apa egy etikai kérdést is feszeget: etikus-e
védtelen gyermekét ilyen eszközzel hazafiságra nevelni. Etikusnak
tekinthetnénk-e, ha a kétes módszer mellőzésével nevelő munkáját fia
ébrenlétében fejtené ki, ha nevelését anyagi ellentételezéssel erősítené meg, ha
társadalmi elvárásokra hivatkozna? Vajon a cél vagy az eszköz váltja-e ki etikai
fenntartásainkat? Vajon az aggódó apa törekvése becsülendő lenne-e, ha
kifinomultabb nevelési eszközökhöz nyúlna, olyanokhoz, amelyeket „oktatás”
gyanánt a tantermekben is alkalmaznak: nemzeti lobogó, a nemzet vezetőinek
arcképe, nemzeti himnusz, imádkozás? Ha fiát történelmi beszámolók, földrajzi
és állampolgári ismeretekre oktató tankönyvek olvasására kényszerítené,
amelyek gyakran elfogult szempontból tárgyalják a történelmet, sőt, amelyeket a
status quo fenntartása érdekében minden társadalom a maga szájíze szerint
használ propagandacélokra? Mindössze arra kívánom ráirányítani a figyelmet,
hogy kollektív kötelességünk érzékenyebben reagálni a legkülönfélébb hétköz
 napi helyzetekre, amelyek a társadalmi élet folyamatainak „természetes”
részeként beavatkozásra adnak lehetőséget, ugyanakkor az etikai szabályok
megsértése észrevétlen marad a beavatkozás alattomosan általános jellege miatt.
ABSZOLÚT ETIKA

A rövidség kedvéért az etikát osszuk két kategóriába: „abszolút” és „relatív”

etika. Akkor vehető egy magasabb rendű, az alkalmazhatósági feltételek
szempontjából változatlan erkölcsi elv alapul, ha a viselkedést abszolút etikai
normarendszer irányítja - időtől, helyzettől, személytől és célszerűségtől
függetlenül. Az abszolút etika a közösség viselkedési normarendszereiben ölt
testet. Ezek általában egyértelmű elvek - tízparancsolat, alapvető emberi jogok -
betartásán alapulnak. Az abszolút etika nem hagy mozgásteret, az eszközt nem
szentesíthetik sem a célok, sem a körülmények, amelyek alkalmanként
indokolttá tennék az elv felfüggesztését, alkalmazásának módosított, felhígított
formáját. Végső fokon az etikai normától való eltérést semmiféle enyhítő
körülmény nem indokolhatja.
Az abszolút etika normái szerint az emberi élet szent, tilos bármiféle le-
alacsonyítása, még ha akaratlanul történik is. Tudományos kutatások esetében
semmivel sem igazolhatók az emberi szenvedést okozó kísérletek. Ebből az
alapállásból akár az is ésszerűen következhet, hogy tilos olyan pszichológiai
vagy orvosi kísérletet végezni, amellyel bárkinek a biológiai vagy lelki épségét
veszélyeztetjük, függetlenül attól, milyen haszonnal járhat a kísérlet az egész
társadalom számára.
Az álláspont képviselőinek érvelése szerint az ilyen jellegű kísérlet akkor is
etikátlan, ha a tudomány nevében, a tudás érdekében, „nemzetbiztonsági” vagy
bármilyen más magasztos célból valósul meg. A pszichológia területén a
humanista hagyományokat magukénak vallók adtak leginkább hangot alapvető
aggodalmuknak, mondván az emberi méltóság előbbre való, mint a tudományág
által megfogalmazott célkitűzések, nevezetesen a viselkedés előrejelzése és
irányítása.

A stanfordi börtönkísérlet abszolút etikátlan volt

Az abszolút etika alapján a stanfordi börtönkísérlet minden bizonnyal
etikátlannak számít, mert jelentős emberi szenvedést okozott. A kísérleti alanyok
sokkal nagyobb megpróbáltatásnak voltak kitéve, mint azt ésszerűen
feltételezték, amikor önként vállalkoztak, hogy egy nagynevű egyetem
„börtönéletet” vizsgáló tudományos kísérletében közreműködnek. Ráadásul
idővel a megpróbáltatások súlyosbodtak, és túlzott stressz- és érzelmi reakciót
eredményeztek, aminek következtében öt rabot idő előtt szabadon kellett
engednünk.
Az őrök is szenvedtek a felismeréstől, hogy valójában mit is cselekedtek
szerepük leple alatt. Látták és hallották társaik reakcióit, akik a brutális
bánásmódra semmivel sem szolgáltak rá. Stanley Milgram engedelmességi
kísérletének4 alanyaihoz képest az őrök sokkal erősebb lelki szenvedést éltek át,
miután felismerték, hogy a rabokat tagadhatatlanul túlzott mértékben zaklatták.
A Milgram-kísérlet (a kísérletről részletesebben a következő fejezetben)
etikusságát azért kérdőjelezték meg, mert a kísérleti alanyok el tudták képzelni,
hogy az áramütéssel mekkora fájdalmat okoztak „áldozatuknak”.5 De amint a
kísérlet lezárult, az alanyokkal tudatták, hogy áldozatuk a kísérletvezető
beépített embere volt, aki csak színlelte a fájdalmat. Lelki vívódásuk abból a
felismerésből fakadt, hogy mire lettek volna képesek, ha az áramütések
valóságosak lettek volna. Ezzel szemben a mi kísérletünkben a börtönőrök lelki
nyugtalanságának a forrása az a tudat volt, hogy a raboknak valóban fájdalmat
okoztak, méghozzá közvetlenül és sorozatosan.
A börtönkísérlet egy másik mozzanat miatt is etikátlannak minősíthető: a
rabszerepbe osztott alanyokkal nem közöltük előre letartóztatásuk és rabo-
sításuk tervét, sőt erről a szülőket sem tájékoztattuk, akiket így készületlenül ért
az életükbe való durva beavatkozás. Bűnlajstromunk azzal is kiegészíthető, hogy
a láthatások alkalmából a szülőket megtévesztettük, fiaik helyzetét a
valóságosnál jobbnak tüntettük fel.
Harmadrészt börtönkísérletünk azért tekinthető etikátlannak, mert nem
állítottuk le hamarabb. A kísérletet a harmadik napon le kellett volna fújnom,
amikor a második rabnál mutatkozott súlyos stresszreakció. Elégséges intő
jelként kellett volna értelmeznünk, és rá kellett volna jönnünk, hogy az előző nap
Doug-8612 nem színlelte érzelmi összeroppanását. A kísérletet abba kellett
volna hagynunk, mégis folytattuk. Valószínűnek tartom azonban, hogy vasárnap,
egy teljes hét után, mintegy „természetes befejezésként” vizsgálatunkat
leállítottam volna akkor is, ha Christina Maslach nem lép közbe. Azért
latolgattam az egy héttel korábbi lezárás gondolatát, mert a nap huszonnégy
órájában hárman - Curt Banks, Dave Jaffe és jómagam - foglalkoztunk a napi
ügyek bonyolításával, kezdtünk kimerülni, és az őrök eszkalálódó agressziójának
is véget kellett vetnünk.
Utólag visszatekintve úgy gondolom, kutatásvezetői és börtön igazgatói kettős
szerepem miatt nem döntöttem hamarabb - mihelyt az irányítás kezdett kicsúszni
a kezemből - a kísérlet leállításáról. Kutatásvezetőként én feleltem a kísérlet
etikus megvalósításáért, börtönigazgatóként az én feladatom volt a börtön
épségének és működésének mindenáron való fenntartása. Szeretném azt hinni,
hogy hamarabb megláttam volna a baljós előjeleket, és megkongattam volna a
vészharangot, ha helyettem valaki más töltötte volna be a börtönigazgató
szerepét. Utólag úgy vélem, helyes lett volna, ha a kísérletet teljes egészében
külső szakértő felügyeli.
Sem az egyetem humán alanyokon végzendő kísérleteket jóváhagyó
bizottsága, sem én nem gondoltunk előre arra, hogy célszerű lenne, ha külső
szakértő felügyelne egy olyan kísérletet, amelyben az alanyok szabad
akaratukból vállalták a közreműködést, és bármikor a távozás mellett
dönthetnek, ha nem bírják a fokozott megterhelést. A kísérlet megkezdése előtt
azt gondoltuk, „rabló-pandúr”-játékról lesz szó, el sem tudtuk elképzelni azt, ami
a valóságban történt. Utólag persze okosabb az ember.
Úgy gondolom, ha a börtönkísérletet a közelmúltban valósítottuk volna meg,
mind a kísérleti alanyok, mind a szülők a bíróságra mentek volna, beperelték
volna az egyetemet és engem is. A múlt század hetvenes éveiben azonban sokkal
kevesebbet pereskedtek Amerikában. Soha senki nem indított pert a kísérlet
miatt, és a szakmabeliek részéről is kevés etikai támadás érte.6 Valójában 1973
júliusában én magam kértem az Amerikai Pszichológiai Társaságtól (APA) a
kísérlet utólagos etikai vizsgálatát, és szakvéleményük szerint nem történt etikai
vétség.
Ennek ellenére felelősnek érzem magam, mert olyan intézményt hoztunk létre,
amely a „bebörtönzés lélektanát” vizsgálva túlkapásoknak engedett teret. A
szimuláció túl jól sikerült: emberi szenvedés árán a valódi börtönviszonyok
legrosszabb jellegzetességeit teremtettük meg. Az embertelenségben való
közreműködésemet a mai napig sajnálom és bánom.
RELATÍV ETIKA

A legtöbb kutatásban haszonelvű etikai modellt alkalmaznak. Ha az etikai elv a

hasznosíthatóság lehetőségét mint szempontot nem zárja ki, akkor norma-
rendszere relatív, és pragmatikus kritériumok alapján a hasznosság
mérlegelésével alkalmazandó. A legtöbb pszichológiai kísérlethez hasonlóan a
börtönkísérletünk is egyértelműen ilyen etikai modellre épült. De milyen
elemeket mérlegeljünk a ráfordítás és megtérülés összevetésekor? Hogyan lehet
a veszteséget és a nyereséget arányosítani? Ki dönti el, hogy a haszon
ellensúlyozza-e a veszteséget? Ez csupán néhány példa arra, milyen kérdésekkel
kell szembesülnünk, ha a relatív etika szemléletmódja egyáltalán etikusnak
tekinthető.
 A kérdésekre részben választ adhatunk a józan ész, vagyis meglévő tudásunk,
hasonló precedensek és a társadalmi közmegegyezés alapján, de az adott kutató
egyéni értékrendje és érzékenysége, valamint a társadalom aktuális tudatossági
szintje is közrejátszik. Az orvosi célú és nem orvosi célú humán kísérleteket a
kutatóintézetek, a finanszírozó szervezetek és az állami hatóságok is szigorú
irányelvekkel és megkötésekkel szabályozzák.
A társadalomtudós számára az etikai dilemma lényege a következő: képes-e a
kutató egyensúlyt teremteni aközött, ami egy társadalmi vagy elméleti
szempontból hasznos kísérlet elvégzéséhez szükséges, és aközött, ami a kísér-
p
Icti személyek szempontjából egészségük és méltóságuk megőrzése
érdekében elengedhetetlen. Mivel a kutatók az énvédő torzítások miatt kissé
inkább az előbbi, mint az utóbbi felé hajlanak, külső szakértői felügyeletre,
különösen finanszírozói és intézményi felügyeleti bizottságok
közreműködésére is szükség van, hogy mintegy ombudsmanként
képviseljék a viszonylag kiszolgáltatott kísérleti alanyok érdekeit.
Ugyanakkor a külső szakértőknek is a „tudomány” és a „társadalom”
érdekeit kell szem előtt tartaniuk, amikor meghatározzák, hogy egy adott
kísérletben a félrevezetés, az érzelmi izgalom vagy bármiféle kedvezőtlen
állapot megengedhető-e, és ha igen, milyen mértékben.
I
I
Az etikai érvelés relativista oldaláról közelítve kijelenthető, hogy a stan-
lordi börtönkísérlet a következők miatt nem minősül etikátlannak:
konzultáltunk a Stanford Egyetem jogtanácsosaival, akik megfogalmazták a
kísérleti alanyok által - szóbeli felvilágosítás után - aláírandó hivatalos
beleegyező nyilatkozatot, és a jogi szakértők arról is tájékoztattak
bennünket, hogy a kí-
(

sérlet jóváhagyásához milyen munkaügyi, biztonsági és biztosítási követel

ményeket kell teljesítenünk. A minden kísérleti személy által aláírt
beleegyező nyilatkozat tartalmazta, hogy a kísérlet alatt a magánélethez
való joguk csorbulni fog; a rabok minimálisan kielégítő étkezésekben
részesülnek, állampolgári jogaikat részben elveszítik, és rossz bánásmódban
lehet részük. Elvárásként megfogalmaztuk, hogy a kéthetes időtartamra
szóló szerződést a kísérleti alanyok kötelesek legjobb képességeik szerint
teljesíteni. A diák-egészségügyi központtal előzetesen megállapodtunk,
hogy szükség esetén orvosi ellátást biztosítanak. Hivatalos írásbeli
engedélyt kértünk és kaptunk a kutatás finanszírozójától, a Tengerészeti
Kutatóhivatal Csoporthatékonyság-kutató Központjától, a Stanford
Egyetem pszichológia tanszékétől és a Stanford Egyetem intézményi
felügyeleti bizottságától.7 I
A kísérleti személyek rendőrségi letartóztatásától eltekintve nem történt
megtévesztés. Az őröket munkatársaim és én magam is több ízben
utasítottuk, hogy tartózkodjanak a rabokkal szemben a fizikai erőszaktól.
Utasításaink azonban nem terjedtek ki a lelki zaklatásra.
 Vizsgálatunk etikai megítélését tovább bonyolítja a tény, hogy
börtönünkben kívülállók is megfordultak, akik kiállhattak volna a kísérleti
alanyok jogaiért. Ha az olvasó börtönünkben lett volna fogva tartva, kitől
számított volna segítségre? Ha önálló cselekvésre képtelen lett volna, kitől
várta volna, hogy vezesse a „kijárathoz”? A katolikus paptól, a
börtönlelkésztől, aki látta, amint sírva fakad? A szüleitől, barátaitól,
hozzátartozóitól, akik felfigyeltek egyre romló állapotára? Pszichológus
kollégáimtól, tanítványaimtól, a pszichológia tanszék munkatársaitól, akik
közül nem egy belenézett a videofelvételekbe, részt vett a „bírósági”
meghallgatásokon, interjút készített az alanyokkal, vagy beszélt a rabokkal,
amikor a rajtaütéstől tartva átköltöztettük őket a raktár- helyiségbe? A
segítség elmaradt.
 Mint már megjegyeztük, a kívülállók egytől egyig passzív szerepet
játszottak. Mindannyian elfogadták a helyzetet úgy, ahogy én keretbe
foglaltam, és emiatt nem látták a valós képet. Érzelmileg távol
tartották magukat, intellektualizáltak, mert a szimuláció valóságosnak
hatott; mert a szerepjáték valószerű volt; mert kizárólag a kísérlet
részletkérdéseire összpontosítottak. A kívülállók a súlyosabb
túlkapásokat a maguk valójában nem látták, a kísérleti alanyok pedig
nem voltak hajlandóak nyíltan beszélni róluk, még szüleiknek,
barátaiknak sem. Talán szégyellték a történteket, de az is lehet, hogy
büszkeségből vagy férfias önérzetből nem számoltak be róluk. Tehát
sokan jöttek, néztek, de nem láttak, és távoztak.
Végül helyesen tettük, hogy a megélt élményeket részletesen
megbeszéltük, nemcsak közvetlenül a kísérlet után, de a későbbiekben
is számos alkalommal, amikor a legtöbb alany visszatért megtekinteni
a kísérletről készült videó- és diafelvételeket. A kísérlet lezárása után
éveken át sok egykori kísérleti alannyal tartottam a kapcsolatot,
szakmai cikkek másolatát, kongresszusi meghallgatásom anyagát,
újságkivágásokat továbbítottam nekik, és értesítettem őket a
börtönkísérletet feldolgpzó tévéműsorokról is. Az évek során az
alanyok mintegy felével szerepeltem országosan sugárzott
tévéadásokban. Több mint három évtized elteltével ma is kapcsolatban
állok jó néhányukkal.
Az élmények feldolgozásakor az volt a legfontosabb, hogy az
alanyok felgyülemlett érzéseiket nyíltan kifejezhették, megtudhattak
valami újat önmagukról és a számukra idegen környezetben tanúsított
viselkedésükről. Módszerünk egyfajta „folyamatmegbeszélés”8volt,
amelynek részeként elmondtuk, hogy azok a hatások és képzetek,
amelyek általában egy kísérlet során kialakulnak, olykor a kísérlet után
is fennmaradhatnak, de annak okát is elmagyaráztuk, hogy a mi
esetünkben ez miért nem fordulhat elő. Hangsúlyoztam, hogy mindaz,
amit tettek, nem a személyiségükből, hanem az általunk teremtett
helyzetből fakadt. Emlékeztettem őket a szigorú kiválasztási eljárásra,
és arra, hogy éppen azért esett rájuk a választásunk, mert testileg-
lelkileg egészségesek, és az átlagtól semmiben sem tértek el, valamint
arra is, hogy az őr-, illetve rabszerepbe véletlenszerűen osztottuk be
őket. Tehát semmiféle patológiát nem hoztak magukkal, sőt fordítva, a
helyzet hozta ki belőlük a patológiás reakciók különféle formáit.
Az esetmegbeszélést „erkölcsi nevelés” céljára is felhasználtuk,
amikor nyíltan megvitattuk a vizsgálat során felmerülő morális
 konfliktusokat. A morális fejlődés egyik úttörő elméleti szakértője,
Larry Kohlberg szerint az egyéni erkölcsi érzék fejlesztésének a
legfőbb, ha nem egyetlen módja a morális konfliktusok kontextusban
való megbeszélése.9
Ne feledjék, a hangulati önjellemző jelzők azt mutatták, hogy az
élmények „kibeszélése” után mind a rabok, mind az őrök
kiegyensúlyozottabb érzelmi állapotba kerültek, szinte elérték a
vizsgálat elején mért érzelmi szintjüket. Három tényezőnek
tulajdonítható, hogy az intenzív élmények negatív hatása
viszonylag rövid ideig volt kimutatható az alanyoknál. Először is a
fiatalemberek egészséges lelki alappal rendelkeztek, a kísérlet után vissza
tudtak állni .1 korábbi szintre. Másodszor az átélt élmények egyediek
voltak, adott időintervallumhoz, környezethez, öltözékhez és
forgatókönyvhöz voltak köthetőek, a „kaland” után le lehetett tenni
mindent, akár egy batyut. Harmadrészt az átélt élmények megbeszélésekor
az őröket és a rabokat kizökkentettük a rossz v iselkedési folyamatokból, és
rámutattunk a helyzet vonásaira, amelyek hatást gyakoroltak rájuk.

Pozitív következmények a közreműködők szempontjából

Nemcsak a relatív etika alapján folytatott kutatások hagyományos
egyenleg- megvonásában, hanem minden kutatás esetében mérlegelni kell,
mit nyert a tudomány, az orvosi gyógyászat és/vagy a társadalom, és ennek
érdekében milyen áldozatot hoztak a közreműködők. Ésszerűnek tűnik a
ráfordítás-megtérülés elemzése, én mégis kétségbe vonom indokoltságát. A
kísérleti személyek valóságos, közvetlen és érzékelhető áldozatot hoztak.
Ezzel ellentétben pusztán valószínűsíthető, távoli és esetleg soha nem
hasznosuló eredményekre számíthattunk, amikor a kísérletünket
megterveztük és jóváhagyattuk. ígéretesnek tűnő kutatásokban sokszor nem
jutnak jelentős eredményre, így nem is publikálják, még a szakma sem
ismerheti meg. Publikációban közreadott, jelentős eredményekről is
kiderülhet, hogy nem ültethetők át a gyakorlatba, és az is előfordulhat, hogy
a társadalmi hasznosítás mégsem valósítható meg vagy nem célravezető.
Ugyanakkor van olyan alapkutatás, amely kidolgozásakor semmiféle
nyilvánvaló hasznosulással nem kecsegtet, mégis fontos gyakorlati
felhasználáshoz vezet Ezenkívül a kutatók többnyire kevés érdeklődést,
fogékonyságot mutatnak eredményeik „társadalom-átalakító” felhasználása
iránt az egyéni és társadalmi problémák megoldása terén, vagy ennek nem
sok esélyét látják. Mindent összeadva, a bírálók szerint a kutatások etikai
egyenletében a magasztos „megtérülési” oldal olykor sem elvben, sem a
valóságban nem teljesül, míg a ráfordítás úgy a közreműködők, mint a
társadalom vesztesége.
Az etikai egyenletből ugyanígy hiányzik a megtérülés a kísérleti alanyok
szempontjából. Vajon hasznukra válik-e bármi módon, ha közreműködnek
valamilyen kísérleti programban? Például az anyagi ellentételezés mértéke
megfelel-e annak, amit elszenvednek, ha olyan kutatásban vesznek részt,
amelyben a fájdalom aspektusait vizsgálják? Vajon az emberek értékesnek
tartják-e a tudást, amelyre egy kísérlet alanyaiként tesznek szert? Vajon egy
kísérletben szerzett tapasztalataikból megtudnak-e valamit önmagukról? A
megfelelő, részletekbe menő élményfeldolgozás elengedhetetlen, ha a
humán alanyokon végzett kísérletekben a személyek szempontjait alapul
véve az ilyen jellegű másodlagos célkitűzéseket teljesíteni szeretnénk.10 A
megtérülést nem elég azonban feltételezni vagy remélni; a „vitatható etika”
előzetes számbavételével le-
bonyolított kísérlet végeredményét empirikusan is ki kell mutatni. A
kutatások etikai kérdéseinek mérlegelésekor általában figyelmen kívül
hagyjuk a kutatókra háruló társadalmi kötelezettségvállalást is, azaz
hogy aktív társadalompolitikai részvételünk nélkül kutatásunk nem
hasznosul, nem szolgálja sem a szakmai tudás gyarapítását, sem a
társadalom jobbítását.

Előre nem látott hasznosulás

Kísérletünk egy sor hosszú távú, előre nem látott pozitív hatással volt a
kísérleti alanyok és a közreműködő munkatársak életére. Utólagos
értékelésükben (amelyet különböző időpontban, otthonról küldtek
meg) a legtöbb alanyunk úgy vélte, értékes személyes tanulási
tapasztalattal gyarapodott. A pozitívumok némiképp ellensúlyozzák a
mindenképp negatív börtönélményeket, ennek ellenére meg kell
jegyezni, hogy alanyaink közül senki nem működne közre újból
hasonló kísérletben. Lássuk, értékelésükben milyen pozitívumokról
számoltak be.
Doug-8612: a börtönlázadás vezéralakja, és az első fogvatartott, aki
érzelmileg összeroppant. A nála fellépő túlzott stresszreakció miatt
harminchat óra elteltével szabadon bocsátottuk. A kísérlet mélyen
felkavarta, ahogy erről a Quiet Ragé: The Stanford Prison Experiment
(Néma düh: a stanfordi börtönkísérlet) című video-
dokumentumfilmhez felvett interjúban beszámolt: „Élményként
 rendkívüli volt: soha az életben nem üvöltöttem ennyire veszettül, soha
az életben nem voltam ennyire zaklatott. A kontrollvesztés élménye
volt: elveszítettem a helyzet és az érzéseim fölötti kontrollt.
Elképzelhető, hogy ez mindig is gondot okozott nekem. Később [a
börtönkísérlet után] pszichológiát tanultam, mert meg akartam érteni
önmagamat. Azért döntöttem a pszichológia mellett, mert meg akartam
tudni, mitől kattan be az ember, azt remélve, ettől majd kevésbé lesz
félelmetes az ismeretlen.”11
A kísérlet után öt évvel, az egyik utókövetéses értékelésben, Doug
elárulja, túlzott nyugtalanságát kezdetben szimulálta, de később a
színlelés komolyra fordult: „Rájöttem, csak úgy kerülhetek ki, ha
betegnek tettetem magam, fizikailag betegnek. Mivel ez nem vált be,
eljátszottam, hogy érzelmileg kimerültem. Végül attól borultam ki
teljesen, hogy mekkora energia kell ahhoz, hogy feldúlt lelkiállapotba
kerüljek, és magától a ténytől, hogy ennyire zaklatott állapotba
kerülhetek.” Mennyire zaklatott állapotba? Elmondása szerint a
barátnője hívta fel rá a figyelmét, milyen feldúlt és ideges volt, és hogy
két hónapig egyfolytában csak a kísérletről beszélt.
Doug klinikai pszichológiából szerzett PhD-fokozatot, részben
azért, mert meg akarta tudni, hogyan képes érzelmeit és viselkedését
jobban irányítani. Disszertációját a szégyenről (fogvatartotti státusz) és
a bűnről (börtönőri státusz) írta, szakmai gyakorlatát nem a szokásos
orvosi/klinikai környezetben,
hanem a San Quentin börtönben, Kalifornia állam hírhedt büntetés-
végrehaj- lási intézetében végezte, és immár több mint húsz éve dolgozik
törvényszéki pszichológusként San Francisco és Kalifornia büntető-nevelő
intézményeiben. Videofilmünk címét - Néma düh - megindító vallomásából
vettük, amelyben az őrök szadista ösztönimpulzusairól beszélt, amelyekre
mindenkor oda kel! figyelni, mert egyenlőtlen hatalmi helyzetekben mindig
jelen vannak; kicsúszhatnak a kontroll alól, kirobbanhatnak, akár a néma
düh. Szakmai pályafutása során Doug részben arra összpontosított, hogyan
lehet a környezet ellenére segíteni a fogvatartottaknak méltóságuk
megőrzésében, és hogyan a lakítható ki kedvezőbb viszony rabok és őrzőik
között. Doug esete példa arra, hogy a stanfordi börtönkísérlet erőteljesen
negatív hatása miképp alakult át olyan tapasztalattá, amely mind az egyén,
mind a társadalom szempontjából tartós következményekkel járt. Nagy
áldozat, nagy haszon.
Hellmann: avagy „John Wayne”, a kíméletlen őr domináns szerepe és az
általa kieszelt „leleményesen gonosz” feladatok és játszmák miatt a
börtönkísérle- lünkről szóló tévéműsorok állandó szereplője. A
közelmúltban egyik előadásom után találkoztam vele, és bizalmasan
elmondta, hogy tizenöt perc hírnév helyett - ami Andy Warhol szerint
mindenki életében bekövetkezik - a stanfordi börtönkísérlet „tartósan
tizenöt perc hírhedtséget” hozott neki. A következőket írta, amikor
megkértem, gondolja végig, milyen esetleges pozitív hatással lehetett
életére a börtönkísérlet:
Az élet több évtizede rám nehezülő terhe meglágyította azt az arrogáns és
érzéketlen tizenévest, aki egykor, 1971-ben voltam. Ha akkorvalaki azt
mondja nekem, hogy mindazzal, amit tettem, ártottam a raboknak,
valószínűleg azt válaszolom, „nyámnyila alakok” voltak egytől egyig.
Azonban ma is intő jel a számomra, hogy mennyire mélyen éltem bele
magam a szerepbe, és milyen érzéketlen voltam mások szenvedése iránt.
Ma már alaposan megfontolom, hogyan bánok az emberekkel. Talán még
az is elmondható rólam, hogy egy üzleti vállalkozás tulajdonosaként
túlságosan is érzékeny vagyok, túl sokat tétovázom, amikor például rosszul
teljesítő dolgpzók elbocsátásáról kell döntenem, mert nem akarok gondot
okozni nekik.12
Vandy: a reggeles őrök vezéregyénisége a következőket osztja meg velünk a
kísérlet után néhány hónappal megküldött értékelésében:
Természetellenes volt, ahogy élveztem a rabok zaklatását és fenyítését, mert
szeretem azt gondolni magamról, hogy együtt érzek az elesettekkel,
különösképp a védtelen állatokkal. Azt hiszem, viselkedésemet a rabok
feletti teljhatalom váltotta ki; visszaéltem a rám bízott hatalommal. Ennek
tudatában igyekszem észrevenni, és viselkedésemen változtatni, ha rámenős
 vagy önkényeskedő vagyok. Sokkal könnyebb számomra az
önvizsgálat és annak felismerése, hogy mikor viselkedem
zsarnokként. Úgy érzem, megértőbb lettem, kevésbé vagyok
parancsolgató és ellentmondást nem tűrő, mint a kísérlet előtt.
Carlo Prescott: börtönszakértőnk a stanfordi börtönkísérlet
megkezdése előtt hat hónappal szabadult San Quentinből. Életéből
több mint tizenhét évet töltött Kalifornia állam büntetés-végrehajtási
intézeteiben. A Stanford Egyetemen együtt tartottunk előadást a
bebörtönzés lélektanáról, ami pályafutásában fordulatot jelentett,
önértékelését megerősítette. A börtönkísérletben való részvételével
kedvező fordulatot vett az élete. A San Franciscó-i KGO
rádióállomásnál jó állást talált magának, Carlo’s Corner dmű
műsorában a hallgatók társadalmi érzékenységét tette próbára, és
mélyreható meglátásaival az egyesült államokbeli rasszista, fasisztoid
megnyilvánulásokra irányította a figyelmet. Főiskolákon tanított,
előadásokat tartott, közösségi munkát végzett, velem együtt
kongresszusi meghallgatásokon vett részt. Példás állampolgárként él.
CraigHaney. elvégezte a jogot a Stanford Egyetemen, és
tanszékünkön PhD- fokozatot szerzett pszichológiából. A kaliforniai
egyetem tanára Santa Cruz- ban, ahol a szervezeti lélektan témájában
népszerű pszichológiai és jogi kurzusokat tart. A börtönviszonyok
kiváló ismerője, és azon maroknyi pszichológus szakértők egyike az
Egyesült Államokban, akik összedolgoznak fogvatartottak által indított
pereket képviselő ügyvédekkel. Sok kitűnő írást publikált a
bűnelkövetésről, büntetésről és a büntető-nevelő munkáról. Számos
szakmai tárgyú cikket és könyvet jegyzünk közösen.13 Személyes
beszámolója egyértelműen azt támasztja alá, hogy börtönkísérletünk
nem volt hiábavaló:
A stanfordi börtönkísérlet pályámat nagyban befolyásoló,
megváltozató élmény volt A Stanfordon tanultam, másodéves
mesterhallgató voltam pszichológiából, amikor Phil Zimbardóval
és Curtis Banksszel közösen hozzáfogtunk a kísérlet
megtervezéséhez. Phil Zimbardo hatására és ösztönzésére
akkoriban kezdett érdeklődésem kikristályosodni a bűnelkövetés
 és büntetés kérdései és a szociálpszichológia ez irányú
hasznosítása iránt...
A börtönkísérlet lezárulása után nem sokkal valódi börtönöket
kezdtem tanulmányozni, és érdeklődésem végül a bebörtönzött
emberek életét alakító társadalomtörténet felé fordult A hat napig
működő szimulált börtön megfigyelése és az eredmények
értékelése olyan rálátást nyújtott, amelyet intézmények
vizsgálatakor mindig hasznosítani tudtam.14
Christina Maslach: jelenleg a Berkeley Egyetemen pszichológiát tanít,
egyetemi alapképzésért felelős igazgatóhelyettes, a
bölcsészettudományi kar dékánja, kiváló oktatói munkájáért a
Camegie Alapítvány kitüntetésben részesítette.
A börtönkísérletben való rövid, ám annál jelentősebb közreműködése az ő
pályafutására is pozitív hatással volt, amint azt visszatekintésében elénk tárja15:
A börtönkísérlet legfontosabb hozadéka a számomra a személyesen szerzett
tapasztalat volt, amely utóbb szakmai fejlődésemet is alakította. Közvetlen
közelről figyelhettem meg a dehumanizáció lélektanát, azt, hogy alapvetően
jó szándékú emberek miként képesek másokat rosszul megítélni, és rossz
bánásmódban részesíteni; hogy a segítségre és jóakaratra szorulókat milyen
könnyű nem emberként, hanem állatként, alsóbbrendűként kezelni, akik
sem tiszteletet, sem egyenlő jogokat nem érdemelnek meg. Ez a tapasztalat
vezérelt, amikor kutatni kezdtem a kiégés témáját, azt vizsgálva, milyen
lélektani kockázatokkal kell számolniuk az érzelmi megterhelés alatt
dolgozóknak, főként a segítőszakmákban.
Azt kutattam, mi okozza, hogy odaadó, gondoskodó személyek idővel a
segítségükre szoruló embereket dehumanizálják és rossz bánásmódban
részesítik. Kutatómunkámban megpróbáltam rávilágítani, hogy különféle
foglalkozási körökben, milyen okokra vezethető vissza, és milyen
következményekkel járhat a kiégés; az eredményeket igyekeztem gyakorlati
megoldásokba átültetni. Munkámban elsősorban a kiégés kialakulását
befolyásoló szituációs tényezők elemzésére és megváltoztatására
összpontosítok, nem pedig az egyének személyiségére.
A stanfordi börtönkísérlet nem pusztán azért fontos az életemben, mert
valamiképp az én hatásomra fejeződött be a tervezettnél korábban, hanem
azért is, mert új kutatási irányba tereltek azok a személyes tapasztalatok,
melyekkel abban az egyedülálló kísérletben gyarapodtam.16
Mindehhez érdemes azt is hozzátennem, hogy Christina a kísérletünkben oly
feltűnően jelenlévő deindividuációs folyamatok ellenkezője, az individualizáció,
az egyéniesedés témájában is úttörő kutatómunkát végzett.17 (Curtis Banks és
Dávid Jaffe pályafutásáról lásd a jegyzeteket!18)
Phil Zimbardo: és ott voltam én. A börtönkísérlet egy hete szakmai
pályafutásomon és magánéletemen egyaránt sokféleképpen változtatott. Hatással
volt kutatói és oktatói munkámra, késztetést adott, hogy a börtönviszonyok
jobbítása és az intézmények hatalmi túlkapásainak a feltárása érdekében
társadalmi változások előmozdítója legyek.
A börtönszimuládóból merített elgondolásaim több mint három évtizedre
elegendő kutatási témával láttak el, ösztönzést adtak a félénkség, az
időperspektíva és az elmebetegségek területén végzett kutatásaimhoz.
Engedjék meg, hogy az alábbiakban e három, egymástól nem független
kutatási irányra részletesebben kitérjek.
Félénkség: az önmagunkra osztott börtön
Van-e sötétebb börtön, mint az ember önnön szíve!
Van-e könyörtelenebb bíró, mint az ember maga!
Nathaniel Hawthorne A hétormú ház13
Alagsori börtönünkben a rabok behódoltak, a börtönőrök nyomására
szabadságukat kényszerűen feladták. A való életben vannak, akik a börtönőrök
külső kényszerítő fellépése nélkül, önként lemondanak a beszédről, a
cselekvésről, a társas kapcsolatokról. A parancsot osztó börtönőrt énképük
részeként magukévá teszik; az őr szabja meg a szabadság, spontaneitás és
életöröm határait. Paradox módon az önmaguk cselekvési lehetőségeinek
korlátozásába kelletlenül belenyugvó passzív rab képét is intemalizálják.
Bármiféle cselekvés, amely felkeltheti mások figyelmét, kockázatos lehet, a
megalázás, megszégyenítés és a társas elutasítás lehetőségét hordozza magában,
ezért kerülendő. A belső őr intésére a fogva tartott én visszahúzódik az élettől,
páncélt ölt magára, és a félénkség néma börtönének biztonságát választja.
Ez a börtönkísérlet által inspirált metafora késztetett gondolkodásra a
félénkségről mint társas fóbiáról, amely a társas érintkezés öröme helyett a
veszélyekre összpontosít, és végső soron az emberi kapcsolatok
megszakításához vezet.
Börtönvizsgálatunk lezárulása után egy évvel újabb jelentős kutatási
kezdeményezést, a Stanfordi Félénkség Projektet indítottam el, melynek célja a
serdülőkori és felnőttkori félénkség okainak, összefüggéseinek és
következményeinek a vizsgálata volt.
A felnőttkori félénkséget ez a kutatás vette elsőként módszeres vizsgálat alá;
amint a félénkségről eleget tudtunk, programot dolgoztunk ki a kezelésére,
amellyel az 1977-ben alapított, a maga nemében egyedülálló Félénkség
Szakklinika azóta is foglalkozik. Létrehozása óta a klinika folyamatosan Palo
Alto városában működik, jelenlegi igazgatója dr. Lynne Henderson.
A félénkség kezelése és megelőzése terén elsődleges célom a gyakorlati
segítségnyújtás, a félénkségtől szenvedők támogatása volt, hogy az önmaguk
által teremtett néma börtönből kiszabadulhassanak. A nem szakmai közönség
számára számos felvilágosító könyvet írtam a felnőttkori és gyermekkori
félénkség leküzdéséről.19
Az időperspektíva torzulásai
Odakint az emberek a jövőbe tekintve élnek.
Az elítélt számára a jövő homályos és bizonytalan.
Eltűnik a múlt; senkitől nem jön levél.
Felnagyítódik a jelen.
Ken Whalen, egykori elítélt, színműíró10
liörtönkísérletünkben az időérzék többféleképpen torzult. A kényszerű éjszakai
létszámellenőrzések miatt a rabok alvásritmusa felborult; folyamatosan I á i
adtak voltak, kimerültségüket tovább fokozták a megerőltető tomagyakor- latok
és az alantas tevékenységek. Időérzéküket a természetes fény és az időjelzők
hiánya is befolyásolta. (Az időmérők, órák hiánya a játékkaszinók stratégiájának
a része, az idő múlásának követhetetlensége a kitágult jelenben tartja a
játékosokat.) Az előző fejezetben már szó volt róla, hogy a rabok a jelenre
összpontosítottak, beszédtémájuk a közvetlen helyzetre vonatkozott, és csupán
elvétve beszéltek múltjukról vagy jövőbeni terveikről. Érdekes módon az idő
előtt kiengedett rabok távozása után, a benn maradó rabok gyakorlatilag
semmiféle utalást nem tettek volt társaikra. Elmentek, és kiestek a memória
közvetlen fókuszából.
A kutatást végző munkatársak esetében a hosszú munkaórák okozták az
időperspektíva torzulását. Rengeteget dolgoztunk, keveset aludtunk, tömérdek
logisztikai feladat és taktikai kérdés megoldása hárult ránk éjjel-nappal. Úgy
gondolom, rossz helyzetfelismerésünk és határozatlanságunk részben felborult
időérzékünknek volt betudható. így szerzett tapasztalataim arra készlettek, hogy
megértsem, időperspektívánk hogyan befolyásolja viselkedésünket,
tapasztalataink áradatát hogyan választjuk szét és soroljuk a múlt, jelen és jövő
kategóriáiba. Felmérések, interjúk, kísérletek és eltérő kultúrákat összehasonlító
tanulmányok segítségével sok újat tudtam meg az időperspektíváról, ami
lehetővé tette egy érvényes, megbízható mérőrendszer kidolgozását az
időperspektívában jelentkező egyéni eltérések felmérésére.21 A kidolgozott
mérőrendszert (Zimbardo Time Perspective Inventory - röviden ZTPI)
világszerte alkalmazzák a kutatók egy sor fontos, az idővel „címkézhető”
jelenség
- döntéshozatal torzulása, egészségi állapot, stressz, függőség,
problémamegoldás, fenntartható környezet - vizsgálatára.
A legtöbb emberre jellemző, hogy életében túlzottan egyetlen időkeretre
- múlt, jelen, jövő - hagyatkozik, és elhanyagol más időkereteket, amelyeket az
adott helyzet követelményei szerint kellene rugalmasabban, kiegyensúlyo-
zottabban alkalmaznia. Feladatok teljesítéséhez a jövőbeni orientációval
társítható fegyelemre van szükségünk. A gyökeret eresztett pozitív múlt
támaszára van szükségünk, ha családtagjainkkal és barátainkkal való
kapcsolódásunkról van szó. Az élet érzéki örömeihez és új kalandok kereséséhez
leginkább a jelenben való orientációra van szükségünk. Számos tényező
közrehatására áll elő a helyzet, amelyben az emberek túlzottan - hedonista vagy
fatalista módon - a jelenhez igazodnak, túlzottan a jövőre hivatkoznak, túlzottan
- pozitív vagy negatív előjellel - a múlthoz nyúlnak vissza. Egy sor kulturális
hatás, iskolai végzettség, vallás, társadalmi helyzet, családi minta és egyéni
tapasztalat tartozik a közreható tényezők közé. A börtönkísérlet nyilvánvalóvá
tette, hogy az időperspektíva nem pusztán egyéni vonás, nem pusztán a kísérlet
produktuma, hanem olyasvalami, amit megváltoztatnak, kitágítanak vagy
összeszűkítenek különféle helyzetekben szerzett tapasztalataink.
Intézmények vizsgálatakor nyilvánvalóvá válik, hogy az időperspektívának
jelentős, rejtett szerepe van az „intézményesített” emberek gondolkodásában,
legyen az adott intézmény börtön, idősek otthona vagy krónikus betegeket
gondozó intézet. A „rendes kerékvágás”, a változatlan napi tevékenységek sora
az idő látszólagos körforgásának érzetét kelti - az idő csak múlik, nincs felosztva
értelmes lineáris egységekre, kúszik előre, mintha hangyaként igyekeznénk az
élet Möbius-szalagján. Soledad Brother címmel összegyűjtött írásaiban George
Jackson így gondolkodik az időről és az idő torzulásáról:
Szökik tőlem az Idő... Éjjel sincs nyugtom tőle... Napok, sőt hetek
enyésznek el, végtelenül egymásba folyva. Az egyik nap éppen úgy érkezik
és múlik el, mint a másik.22

Épelméjű emberek és az elmebaj

Tudja, mit tett? [Teszi fel a kérdést Sherlock Holmes Sigmund Freudnak.]
Átvette a módszeremet. Megfigyel és következtet - de fejen belülre vonatkoztat.
Nicholas Meyer The Seven Percent Solution

Számos egészséges, épelméjű fiatalember rövid időn belül patológiás viselkedést

mutatott - ez volt a börtönkísérlet egyik legmegrázóbb eredménye. Mivel a
kiválasztási eljárásunk a pszichiátriai problémákra való hajlamot mint okot
kizárta, meg akartam érteni a folyamatokat, amelyek hatására hétköznapi
emberekben kialakulnak az első pszichopatológiás tünetek. Tehát a félénkség és
az időperspektíva tanulmányozása mellett a börtönkísérlet új irányú elméleti és
kísérleti kutatómunkára ösztökélt, azt vizsgáltam, épelméjű emberek hogyan
„őrülnek meg”.
A rendellenességekről általában a legtöbbet az utólag végzett elemzésekből
tudjuk meg, amelyekben megpróbáljuk kideríteni, hogy a fennálló lelki zavart
milyen tényezők okozhatták - Sherlock Holmes módszeréhez hasonlóan az
okozatokból következtetjük ki az okokat. Ehelyett én olyan modell
kidolgozására tettem kísérletet, amely a mentális zavar, például a fóbia, a
paranoia tüneteinek kialakulásában közrejátszó folyamatokra összpontosít. Az
emberek többnyire magyarázatot keresnek maguknak, amikor azt érzékelik,
hogy valami nem az elvárható módon történik. Attól függően, hogy
integritásukat milyen mértékben veszélyezteti a rendellenesség, tudni akarják,
mit rontottak el, ha a tanulásban vagy a sportban nem sikerült jól teljesíteniük,
ha a társadalmi, az üzleti vagy a szexuális életben kudarcot vallottak. Az okok
keresését kognitív torzulások befolyásolják, és olyan magyarázatokra irányítják
a figyelmet, amelyek az aktuális elemzésben nem helytállóak. Adott reakciók
okainak túlzottan „emberekre” vonatkoztatott magyarázata eltérítheti a
figyelmünket a paranoiás gondolkodásra jellemző, kialakulófélben lévő
tünetekről. Ugyanígy adott reakciók okainak „környezetre” összpontosító
magyarázata eltérítheti a figyelmünket a fóbiás gondolkodásra jellemző tünetek
kialakulásáról.
Az épelméjű, egészséges emberek „elmebajának” kognitív és társas bázisait
leképező új modellemet ellenőrzött laboratóriumi kísérletekkel támasztottuk alá.
Többek közt azt tapasztaltuk, hogy egészséges kísérleti alanyok akár egy-
harmadánál is patológiás tünetek alakulhatnak ki, ha tisztázatlan okból keletkező
állapotukra ésszerű magyarázatot keresnek.23 Például ép hallású
egyetemistákban hipnózissal részleges, átmeneti süketséget idéztünk elő. A
kísérleti alanyok hamarosan paranoiásán kezdtek gondolkodni és viselkedni, azt
feltételezve, hogy mindenki ellenségesen viszonyul hozzájuk. Idősebb emberek
esetében a ki nem mutatott halláscsökkenés paranoiás rendellenességek
kialakulásához vezethet. Ennek megfelelően hallásjavító eszközök segítségével a
rendellenességek megelőzhetők vagy kezelhetők, ami kívánatosabb, mint a
pszichoterápia vagy az idős személyek intézményben való elhelyezése.
Véleményem szerint az elmebaj magvai bárkinek a kertjében elhinthetők, és
életünk folyamán a mindennapi tapasztalatszerzésben bekövetkező átmeneti
pszichés zavarra adott válaszként indulnak fejlődésnek. A mentális zavarok
restriktív orvosi modelljétől a közegészségügyi modell felé való elmozdulás arra
ösztönözhet, hogy az egyéni és társadalmi zavarok feltárásakor inkább a
közreható, a helyzet által meghatározott vektorok azonosítására törekedjünk,
semmint hogy vizsgálódásunkban kizárólag a bajba került egyén elméjére
összpontosítsunk. Az elmebaj és pszichopatológia megelőzése és kezelése
szempontjából jóval kedvezőbb helyzetben lehetünk, ha a normális viselkedést
diszfunkcionális viselkedéssé alakító mechanizmusok teljesebb megértésében a
kognitív, társadalmi és kulturális folyamatok alapvető ismeretére támaszkodunk.
Hatalomelosztás oktatói munkámban
A börtönkísérlet után tudatosult bennem, milyen könnyedén változtam át zsarnok
tekintélyszeméllyé. Ez a tapasztalat oktatási módszereim megváltoztatására
késztetett, hallgatóimnak nagyobb hatalmat biztosítottam, tanári szerepemet a
társas folyamatok irányítása helyett sokkal inkább szakterületemre korlátoztam.
Nagy létszámú előadássorozatok alkalmával bevezettem a „szabad a mikrofon”
módszerét, így hallgatóimnak lehetőséget adtam arra, hogy a kurzust bírálják,
vagy bármilyen személyes észrevételüket másokkal megosszák. Idővel az online
üzenőfal lett az a fórum, ahol a hallgatók egy-egy szemeszter alatt bármikor
szabadon megvitathatják a kurzus negatív és pozitív aspektusait. A legjobb
érdemjegyekért való versengést igyekeztem csökkenteni, bevezettem, hogy
egyes teszteket tanulópárok oldjanak meg, és bizonyos kurzusokon egyáltalán
nem adok érdemjegyeket.24

Magánjellegű változások
A stanfordi börtönkísérlet lezárulása után egy évvel, 1972. augusztus 10-én a
Stanford Memóriái Church oltáránál Christina Maslach és Philip Zimbardo
összeházasodott. Huszonöt évvel később ugyanitt, gyerekeink jelenlétében
házassági eskünket megerősítettük. Christina meghatározó, a lehető legjobb
hatással van mindenre, amit teszek. Az egyhetes kísérlet másik személyes jellegű
hatásának tekintem azt is, hogy kutatásokon alapuló eredményekre támaszkodva
társadalmi változások előmozdítójává léptem elő, kiálltam a börtönök
megreformálása mellett, és a stanfordi börtönkísérlet súlyos üzeneteit minden
erőmmel igyekeztem a legszélesebb körben közzétenni.

A hasznosíthatóság maximalizálása
A börtönkísérlet rengeteg szempontból megváltoztatta az életemet, de a
legváratlanabb fordulatot talán az Amerikai Egyesült Államok egyik
kongresszusi albizottságának felkérése hozta: az elméleti kutató a társadalmi
változás tevékeny előmozdítója lett. Az albizottság 1971 októberében
meghallgatásokat tartott a börtönök megreformálásáról, de nem pusztán
helyzetelemzést, hanem reformjavaslatokat is kért. A Congressional Record14
közölte nyilatkozatomat, amelyben határozottan kongresszusi beavatkozást
kértem a büntetés-végrehajtási intézetek szerkezeti átalakítása érdekében, mert
kizárólag így teremthetők jobb körülmények mind a fogvatartottak, mind az ott
dolgozók számára.25
Jobbára a figyelemfelhívás eszközeivel éltem. Követeltem, hogy vessünk
véget a börtönökben folyó „társadalmi kísérletnek”, mert kudarcot vallottunk
vele, amit mi sem bizonyít jobban, mint a visszaeső bűnelkövetők magas száma.
Rámutattam, hogy alaposabb rendszerelemzéssel meg kell állapítanunk ennek
okait, és a bebörtönzés helyett alternatív megoldásokat kell találnunk.
Hangsúlyoztam, hogy a börtönök ésszerű megreformálásával szemben tanúsított
ellenállást meg kell törnünk. Még erőteljesebben az ügy társadalmi szó
 szólójává váltam, amikor 1973 szeptemberében a fiatalkorúak fogva tartását
vizsgáló kongresszusi albizottság meghallgatásán jelentem meg. Tizenkilenc
önálló javaslatot terjesztettem elő a fiatalkorú fogvatartottak helyzetének javítása
érdekében.26 Örömömre szolgált, hogy részben szakértői állásfoglalásom
hatására új szövetségi törvényt fogadtak el. A vizsgálatot vezető Birch Bayh
szenátor közreműködésével bekerült a törvénybe a szabályozás, miszerint a
fiatalkorúak sérelmére elkövetett visszaélések megelőzése érdekében a
szövetségi börtönökben előzetes fogva tartásban fiatalkorúakat tilos felnőtt korú
fogva- tartottakkal összezárni.
A stanfordi börtönkísérletből következett az is, hogy szakértői
közreműködésemet kérték a „San Quentin-i hatok” szövetségi bírósági
tárgyalásán.27 A hat rabot több mint három éven keresztül magánzárkában
különítették el, mert 1971. augusztus 21-én George Jackson szökési kísérlete
során állítólag részt vettek több börtönőr és informátor rabtársuk
meggyilkolásában. Szakértő tanúként ellátogattam a San Quentin
börtönkomplexum létesítményeibe, és több alkalommal, külön-külön
elbeszélgettem a hat fogva tartott személy- lyel. Az általam írt szakértői
állásfoglalás és a bírósági tárgyaláson szakértő tanúként való kétnapos
meghallgatásom azzal a következtetéssel zárult, hogy a kényszerű, huzamos és
határozatlan ideig tartó, dehumanizáló körülmények között történő elzárás
„kegyetlen és aránytalan mértékű büntetés”, amelyen változtatni kell. A bíróság
is hasonló végkövetkeztetésre jutott.
A börtönkísérlet után egyfajta etikai küldetéstudattal tettem eleget az ilyen
jellegű felkéréseknek. Úgy éreztem, a relatív etika egyenlege akkor válik
pozitívvá, ha a kísérleti alanyok által elszenvedett megpróbáltatások
ellensúlyozásaképpen a kutatási eredményeket a tudomány és társadalom
érdekében maximálisan hasznosítom. Kezdeti erőfeszítéseim összegzését 1983-
ban adtam közre.28

A média és a képi megjelenítés ereje

Mivel a stanfordi börtönkísérlet képekkel jól dokumentált vizsgálat volt, a
képanyagot arra is felhasználtuk, hogy a szituációs tényezők kényszerítő
nyomására felhívjuk a figyelmet. Gregory White közreműködésével 1972-ben
először nyolcvan képből álló diabemutató készült hangszalagra rögzített kísérő
magyarázatokkal; előadások kiegészítő anyagaként elsősorban egyetemi
tanárokhoz juttattuk el. A videotechnika fejlődésével lehetővé vált, hogy a
kísérletről készült képekből és archív videofelvételekből frissen videóra vett
interjúkkal és hangalámondásos magyarázattal kiegészítve Quiet Ragé: The
Stanford Prison Experiment (Néma düh: a stanfordi börtönkísérlet) címmé]
videofilmét készítsünk (1985). A munkálatokat stanfordi egyetemisták egy
csoportja végezte Ken Musen vezetésével, aki egyben a videofilm rendezője is
volt. Scott Plous közreműködésével 2004-ben elkészült a film DVD-változata is.
Ez az öt-

venperces, jó minőségű összeállítás világszerte hozzáférhető. Az összeállítás bán
szereplő álló- és mozgóképek lehetővé tették, hogy a stanfordi börtönkísér* let a
szélesebb közönséghez is eljusson, néhány részletet bemutatott belőle a
közszolgálati televízió is a közreműködésemmel készült Discovering Psychology
című sorozatában. A börtönkísérlet képei az általam jegyzett Psychology and
Life, valamint Psychology: Core Concepts című tankönyvekbe is bekerültek. A
képeket a gonosz lélektanát feldolgozó előadásaimban is rendre bemutatom a
legkülönfélébb - egyetemista, szakmabeli, laikus - közönség előtt.
A stanfordi börtönkísérletről az első jelentős publikáció a „The Mind Is a
Formidable Jailer: A Pirandellian Prison” címmel a The New York Times Maga-
zine-bán jelent meg (1973. április 8.). A Life magazin is beszámolt róla „I Almost
Considered the Prisoners as Cattle” címmel (1971. október 15.). Vizuális jellege
miatt a börtönkísérlet bekerült a televízióba is. Foglalkozott vele az NBC
Chronolog19 című műsora, adásba került a 60 Minutesben és a National
Geographic tévésorozatában30 is. A The Humán Behavior Experiments3' című
tévéprogram is feldolgozta a kísérletet.
Emellett jómagam is igyekeztem vizsgálatunk eredményeit bemutatni.
Tájékoztató előadásokat tartottam különféle szakmai - közigazgatási, bírósági,
katonai, jogász és pszichológus - csoportoknak, amelyekben felhívtam a
figyelmet az aggasztó börtönviszonyokra.
Közreműködtem konferenciák megszervezésében az amerikai katonai
büntetés-végrehajtás tárgykörében (1972,1973,1974). Céljuk a kutatási
programok és szakmapolitikai döntések közötti kapcsolat vizsgálata, illetve ezek
hatásának felmérése a katonai büntetés-végrehajtás területén, továbbá a
szervezeti problémák, például a faji diszkrimináció, a toborzók által hangoztatott
szakmai előmenetelt meghiúsító tényezők feltárása volt.32
Egy helyi közösség felkérésére közreműködtem a település új börtönének és a
frissen felvett személyzetnek a tesztelésében. Szimulált börtönt hoztunk létre,
ahol 132 önként jelentkező állampolgár vállalta, hogy három napon át a
fogvatartottak életét fogja élni. A börtönőrök tisztában voltak vele, hogy a
közfigyelem középpontjában állnak, és a rabokkal kíméletesen bánták, ennek
ellenére a stanfordi börtönkísérlethez képest valós börtönkörnyezetben sokkal
drámaibb végkifejlete lett a szerepjátéknak. Egy újságíró feljegyezte a
legvégletesebb reakciókat: „Egy háziasszonyt el kellett engedni, mert az
idegösszeroppanás tünetei jelentkeztek nála.” „Az egyik fogva tartott hölgy
túszul ejtett egy másikat, társa torkának kést szegezett, bőrét felsértette, és
megtagadta a további szerepjátékot. Az őröknek kellett lefegyverezniük.”
„Sokan megjegyezték, hogy egy nap alatt elméjük eltompult, és képtelenek
voltak az összpontosításra. Rendkívül zavarta őket a privátszféra hiánya, és
különösen kellemetlen volt a nyitott illemhely. Volt, akin a magárahagyottság
érzése vett erőt, és nem is érezte magát embernek. Volt, aki a visszalépés vagy a
lázadás gondolatát latolgatta. Egyesek időérzéke teljesen felborult.” Az egyik
önkéntes rab, egy ügy
ved megállapította, hogy a börtön kellemes külszíne és az udvarias személyzet
ellenére mégiscsak „nyomorúságos tartózkodási hely”33. A szimuláció számos
szakmai és működtetési problémára hívta fel a leendő börtönszemélyzet
figyelmét, amelyeket megoldottak, mire a börtön megnyílt és készen állt a helyi
bűnelkövetők befogadására. A leendő fogvatartottak hasonlóan szélsőséges reak-
c lójának megelőzése érdekében az illetékesek korrekciós intézkedéseket tettek.
 Kiterjedt levelezést folytattam több mint kétszáz fogva tartott személlyel
(kézzel írt levelekről, a számítógép előtti korszakról van szól), egy tucatnyival
rendszeresek voltak a levélváltások. A mai napig sok e-mailben feltett kérdésre
válaszolok, különösen emelt szinten pszichológiát tanuló brit középiskolások
érdeklődnek, mivel a stanfordi börtönkísérlet a tananyag része. (Lásd
www.revision-notes.co.uk)
A stanfordi börtönkísérlet kapcsán két figyelemre méltó levelet kaptam, az
egyiket a közelmúltban egy pszichológus kollégától, a másikat közvetlenül a
kísérlet után egy elítélttől. Szeretném ezeket megosztani az olvasóval, mielőtt
áttérnék a börtönkísériet eltérő területeken való megismétlésére. Pszichológus
kollégám a stanfordi börtönkísérlet és a katonai kiképzés közötti párhuzamokat
boncolgatja:
Az Egyesült Államok légierejének kadétja voltam, amikor érdekelni kezdett
a szociálpszichológia, és pszichológiai tanulmányaim bevezető
tananyagaként olvastam a stanfordi börtönkísérletről (a videót is
megnéztem). Számomra arról szólt, amit magam körül látok: ígéretes,
épelméjű fiatalembereket arra képeznek ki, hogy gyilkoljanak, mint a gép,
hatalmukkal éljenek vissza, és ne lássák az embert. Elemzése abszolút
helytálló: nem az a kérdés, hogyan lehet szilárdabb erkölcsű katonákat
toborozni.
A kérdés az, hogy a háborús helyzet (és a katonaság háborús helyzetre
„felkészítő” szocializációs rendszere/gyakorlata) hogyan változtat
mindenkit szörnyeteggé.34
Ohio állam egyik börtönéből egy fogvatartott így írja le az általa tapasztalt
visszaéléseket, és érzékelteti a benne felgyülemlő haragot:
Nemrég eresztettek ki a magánzárkából, 37 hónapig (!) voltam elkülönítve.
Nem volt szabad beszélnem, még „suttogni” is tilos volt a szomszédos
zárkában elzárt rabbal. Ha mégis megpróbáltam, az őrök azonnal
megvertek, gázspray-vel lefújtak, megtapostak, és meztelenül a „pucér
zárkába” toloncoltak, ahol a csupasz betonpadlón kellett aludnom, és nem
volt sem mosdó, sem WC. A betonpadló volt az illemhely és a fekvőhely, és
még itt is érvényesítették a „némaság szabályát”. Azonnali verést
eredményezett, ha egy nyögés elhagyta a számat fájdalmaim és az átélt
megpróbáltatások miatt. Nem napokat, 37 hónapot töltöttem
magánzárkában!
A börtönőrök brutalitása ellen minden lehetséges helyen keresetet
nyújtottam be. Az állami bíróság az összes keresetemet elutasította. Mivel
 nem hagyom a 37 hónap alatt történt dolgokat „elcsitulni”, és „felejteni”
sem akarok, az őrök szemében én vagyok a leggyűlöletesebb fogvatartott,
akit „javíthatatlanul elvetemültnek” neveznek.
Professzor úr, lehet, hogy javíthatatlan vagyok, és ha így is van, inkább
meghalok, de nem fogadom el, hogy nem kezelnek emberi lényként.
Börtönbüntetésem ellen soha nem tiltakoztam, kizárólag a fellebbezés jogi
eszközeit vettem igénybe. Szabadon bocsátásomat követelve soha nem
szegeztem kést börtönőr torkának. A tolvajok megérdemlik a büntetést, és
bár magam is tolvaj vagyok, meg sem próbálom a lopást igazolni. Úgy
gondolom, soha többé nem lopok, ha innen kiengednek.
Nem, nem azért, mert jó útra tértem. Lopásra nem is gondolok, abból
nem lehet meggazdagodni, most már tudom. A „gyilkoláson” kívül semmi
más nem foglalkoztat. Megölök mindenkit, aki engem megvert, aki rosz-
szabbul bánt velem, mint egy kutyával. Reménykedem, lelkem üdvéért és
jövőbeni szabadságomért imádkozom, és azért, hogy képes legyek
felülkerekedni a lelkemet nap mint nap emésztő keserűségen és gyűlöleten,
bár tudom, nem fog könnyen menni.
A KÍSÉRLET VÁLTOZATAI

A stanfordi börtönkísérlet mint társas jelenség vizsgálatát a kísérlet

megismétlésének, illetve adaptációjának rövid áttekintésével zárjuk.
Hasznosíthatóság szempontjából a társadalomtudományok körén túllépve, a
börtönkísérletet a televíziós showműsorok, a reklámfilmek, sőt a művészi
produkciók világában is felkapták. Hasonló végkifejlet megelőzése érdekében
katonai és társadalmi célból is hasznosították alapvető megállapításunkat,
miszerint jó emberek könnyen gaztettek elkövetőivé válhatnak, ha intézményi
hatalmukat nem korlátozzuk.
Alább felvázolunk néhány példát a börtönkísérlet megismétlésére és
adaptációjára, ezek részletes leírása megtalálható a www.lucifereffect.com
honlapon.

Megismétlés más kultúrában

A rabok és az őrök közötti kapcsolatot befolyásoló társas szerveződés
vizsgálatára az ausztráliai Űj-Dél-Walesi Egyetem kutatócsoportja úgy
terjesztette ki stanfordi börtönkísérletünket, hogy egy feltétel hasonló volt a
miénkhez, de számos további kísérleti változót is beiktattak.35 A kutatók legfőbb
következtetése, ahogy azt a szigorú kísérleti protokoll alapján lejegyezték, a
következő: „Eredményeink alátámasztják Zimbardo és munkatársai
legjelentősebb kö
vetkeztetését, miszerint a börtönökben tapasztalható ellenséges, összetűzésektől
terhes viszony elsősorban a börtönrezsimből fakad és nem a fogvatartottak cs a
börtönszemélyzet tagjainak a személyiségéből.” Az ilyen felépítésű kísérletek
eredményei egyben segítenek a szimulációs kísérletek érvényességére vonatkozó
szkepticizmus eloszlatásában is, mivel a viselkedésben bekövetkező
változásokhoz viszonyítási alapot biztosítanak, amelyhez valódi börtönök
objektíven meghatározott szerkezeti jellegzetességeit veszik számításba.36

Szimulált pszichiátriai osztály

A stanfordi börtönkísérlet inspirálta azt a kísérletet, amelynek keretében az
Egyesült Államokban az illinois-i Elgin Állami Kórház huszonkilenc munkatársa
három napra betegként befeküdt egy pszichiátriai osztályra - a sajátjukra.
Huszonkét munkatársuk a megszokott módon látta el teendőit, az eseményeket
kiképzett megfigyelők és videokamerák segítségével rögzítették. „Hihetetlen
dolgok történtek” - összegzi Norma Jean Orlando kutatásvezető. Rövid időn
belül a színlelt betegek éppen úgy viselkedtek, mint az igazi betegek: hatan
szökést kíséreltek meg, ketten magukba fordultak, ketten csillapíthatatlanul
zokogtak, egy személy az idegösszeroppanás szélére került A színlelt betegek
többsége arról számolt be, hogy feszültség, nyugtalanság, frusztráció és
csüggedés vett erőt rajtuk. A munkatárs-betegek döntő többsége (több mint 75%-
a) a következő érzelmi állapotokról is beszámolt: „bebörtönzés” érzete és
névtelenség, mintha érzéseik nem lennének fontosak, mintha senki sem figyelne
oda rájuk, és senki nem kezelné őket egyénként, mintha senki nem törődne
velük, mintha nem is kísérletről volna szó, hanem ténylegesen gondozottak
volnának. A három nap megpróbáltatásai után a színlelt betegek (gondozók)
közül valaki kijelentette: „Korábban kutyába se vettem a betegeket. Fogalmam
sem volt róla, min mennek keresztül.”37
A kísérlet pozitív eredményeként a kórház munkatársai csoportba
szerveződtek, egykori és aktuálisan beutalt betegekkel közös munkába fogtak.
Egyrészt fel kívánták hívni a kórházi személyzet figyelmét arra, hogy a
betegekkel milyen rosszul bánnak, másrészt személy szerint is a kórházi
dolgozók és a betegek közötti kapcsolat javítására törekedtek. Miután
felismerték a betegekre és a munkatársakra egyaránt kedvezőtlenül ható „totális
helyzet” erejét, igyekeztek azt konstruktívabb módon kihasználni.

Pszeudokísérlet a tévében
A BBC egyik tévéműsorában szimulált börtönünk mintájára megismételték a
kísérletet. Az eredmények rácáfoltak stanfordi kutatásunkra: az őrök fellépése
cseppet sem volt erőszakos, sem kegyetlen. Ugorjunk rögtön a kísérlet
figyelemre méltó végkifejletére - a rabok uralkodtak az őrök fölött! Az örök
nél „egyre fokozódó paranoia, depresszió és stressz lépett fel, és leginkább az
elszenvedett zaklatásokra panaszkodtak.”38 Hangsúlyozom, a televíziós
valóságműsorban nem a rabok, hanem az őrök húzták a rövidebbet. Az őrök
közül többen is kiszálltak, a rabok közül senki. A rabok gyorsan fölénybe
kerültek, mert csoportként léptek fel az őrökkel szemben; végül a rabok és az
őrök egybeszerveződtek, és úgy döntöttek, egymással békében élő „kommunát”
fognak alkotni - tették mindezt egy szakszervezeti aktivista segédletével! A
pszeu- dokísérlet kritikai elemzése a www.lucifereffect.com honlapon található
meg.

A stanfordi börtönkísérlet mint intő példa

Kutatásunkat két előre nem látott területen is hasznosították: eredményeinket
bántalmazott nőket segítő szervezetekben és a haditengerészet egyik kiképző
programjában is felhasználták. Bántalmazott nők részére fenntartott
krízisotthonok vezetői több ízben tájékoztattak arról, hogy a Quiet Ragé (Néma
düh) videónkat rendszeresen levetítik annak érzékeltetésére, hogy a férfiak
milyen könnyen ártó és destruktív módon élhetnek vissza a hatalmukkal. A film
megtekintése és megbeszélése abban segít a bántalmazott nőknek, hogy ne saját
magukat okolják az elszenvedett bántalmazásokért, hanem jobban megértsék
azokat a helyzeti tényezőket, amelyek hatására egykor szerető társukból
agresszív bűnöző lett. A nemek közötti hatalmi viszonyokkal foglalkozó
feminista elméletek egyes leágazásaira is hatással volt kutatásunk.
A haditengerészetnél, ahogy az amerikai hadsereg minden haderőnemében,
speciális háborús túlélő kiképzésen, az ún. SERE15-programban is részt vesznek
a katonák. A kiképző programot a koreai háború után dolgozták ki az ellenség
fogságába esett katonák fizikai és lélektani felkészítésére, arra az esetre, ha
kényszervallatásnak, bántalmazásnak vetnék alá őket. A kiképzés központi
eleme egy szimulált hadifogolytábor, ahol a katonák több napon át lélektani és
fizikai megpróbáltatásokon mennek keresztül. A haditengerészettől több
forrásból is értesültem róla, hogy a kiképzések keretében videónk és honlapunk
segítségével nyomatékosan felhívják a figyelmet, milyen könnyen túlkapásba
válthat át a parancsnoki hatalom. így intik elővigyázatosságra a SERE-program
kiképző fogvatartóit, nehogy „átbillenjenek”, és „foglyaikat” bántalmazzák.
Börtönkísérletünk segítségével tehát önuralomra is kiképzik az olyan
környezetben tevékenykedő „őröket”, amely jóváhagyja, hogy a foglyok „jól
felfogott érdekére” hivatkozva visszaéléseket kövessenek el.
Ugyanakkor az Észak-Karolina állambeli Fort Braggben megvalósuló SERE-
program nem egyszer állt a bírálók kereszttüzében, mondván a Pentagon nem az
eredeti célokra használja fel a kiképzést. A bírálók azzal vádolják a Pentagont,
hogy „átállította a kapcsolót”: a kiképzés célja nem a fogságba esett amerikai
katonák ellenálló képességének erősítése, hanem hatékony technikák
kifejlesztése az „ellenség harcosai” és Amerika más feltételezett ellenségei
fogságban történő kihallgatására. Egyes beszámolók szerint a technikák a
katonai célú SERE-programból átvándoroltak Guantánamóra, vagy ahogy az
amerikai köznyelvben mondják: „Gitmóra”.
Lehetséges, hogy a stanfordi börtönkísérlet legfőbb üzenetét a helyzet
meghatározó erejéről magáévá tette a Pentagon, és beépítette kínzásra kiképző
programjaiba? Én szeretném hinni, hogy nem így van, de a közelmúltban
megjelent egy bírálat, amelyben a szerzők meglehetősen határozattan ezt állítják.
„Úgy tűnik, ez a kísérlet ad sugallatot Irakban... Létrehoznak egy helyzetet -
létszámhiánnyal, veszélyeztetettséggel és a független ellenőrzés hiányával
súlyosbítva -, és az őrök némi ráhatás eredményeképp (soha nem kifejezett
utasításra) embereket kínoznak. Az amerikaiak által Irakban fenntartott
börtönökben tapasztalható viszonyok és a kínzások széles körben ismertek... A
helyzet a stanfordi kísérlet mása, de az Egyesült Államok kormánya
lépéselőnyben van, mert minden cáfolható - kínzásra soha senki nem adott
utasítást. Ám kiszámítható, milyen helyzet hívja elő a kínzást.”39
A fenti álláspontot képviselő szerzők kifejtik, hogy nem merő feltételezésről
van szó, mert az Abu Ghraib-i börtönben történt visszaéléseket kivizsgáló
Schlesinger-bizottság jelentésében külön kiemeli a stanfordi börtönkísérletet.
Érvelésük szerint „a [stanfordi] kísérlettel kapcsolatos információ hivatalos
dokumentumban való közzététele, és kapcsolatba hozása az Egyesült Államok
által fenntartott katonai börtönök viszonyaival még élesebben rávilágít az
irányelveket kialakító vezetési-irányítási rendszer felelősségére.” ASchlesinger-
jelentésben a vizsgálatot vezetők a kísérlet említésével lényegében a kísérleti
börtönünkben létrehozott patologikus helyzet meghatározó erejét kívánták
hangsúlyozni.
„A megfigyelt negatív, antiszociális válaszreakciókat nem olyan környezet
váltotta ki, ahová deviáns személyeket gyűjtöttek egybe, hanem inkább egy
eredendően patologikus helyzet hozta elő, amely valójában lelkileg egészséges
emberek viselkedését eltorzítja, és a normálistól eltéríti. A rendellenesség a
helyzet lélektani természetéből és nem a helyzetet átélők személyiségéből
fakadt.”40

A stanfordi börtönkísérlet és a népszerű kultúra

Az elefántcsonttoronyból kísérletünk kikerült a zene, a színház és a
képzőművészet világába is. Mindössze három példára szorítkozom: Stanford
Prison Experiment névvel lépett fel Los Angelesben egy rock-punk együttes41;
kísérletünk inspirálta egy lengyel képzőművész munkáját, amelyet 2005-ben a
Velencei Biennálén mutatott be; A kísérlet címmel pedig film készült belőle,
amelyet világszerte vetítettek. A börtönkísérletünk által ihletett német film
mf
legitimálja, és valós jelleggel ruházza fel a „kitalációt”, ahogy a
forgatókönyvíró fogalmaz. A film szándékosan összezavarja a nézőt,
nem tudni, mi történt valójában a kísérletben, és
szenzációkeltésképpen mit adtak hozzá a művészi szabadság jogán. A
film indokolatlanul, öncélúan összpontosít a szexizmus, a nemi élet és
az erőszak vulgáris bemutatására.
Bár a filmet egyesek izgalmasnak tartották, a kritikákban levágták,
mint például a következő két közismert brit filmkritikus. A The
Observer kritikusának végkövetkeztetése: „A kísérlet nem túl eredeti,
valószerűtlen thriller, amely mese formájában a tekintélyelvű
fasizmusra való nemzeti (valószínűleg egyetemes) hajlamról szól.™42
A The Guardian kritikusa nem ennyire kíméletes: „A Nagy Testvér
bármelyik epizódja tanulságosabb, mint ez az ostoba bárgyúság.™43 Az
amerikai filmkritikus, Roger Ebért, egyetlen értékes tanulságot szűrt le
a filmből, amely a börtönkísérletünkre is vonatkoztatható: „Meglehet,
az egyenruha miatt felkába verődünk, és a vezérkutya uralkodik.
Magányosan kóborló kutya kevés akad.”44
Artúr 2mijewski lengyel képzőművész Ismétlés címmel negyvenhat
perces filmet készített, amelyben az általa kialakított álbörtönben
fizetett önkéntesek hét napjának főbb eseményeit rögzíti. A
képzőművészet egyik legrangosabb nemzetközi seregszemléjén, a
Velencei Biennálén 2005 júniusában a filmvetítés minden órában
újraindult.
Egy műkritikus szerint Zmijewski filmje „azt sugallja, hogy
Zimbardo intuícióval és szigorú tudományossággal megtervezett
kísérlete egy műalkotás adottságaival rendelkezett... A szimulált
börtönben azonban a művészi méltóság hamar elenyészik. A »játék«
önmagát hozza mozgásba, dinamikája körülveszi a szereplőket, és
végül teljesen áthatja őket Az őrök hatalmaskodnak, és egyre
brutálisabbak. Az engedetleneket magánzárkába teszik; mindenkit
kopaszra nyírnak.
Ezen a ponton a foglyok egy része már nem pusztán bosszantó
játékként fogja fel a szituációt, amely bármeddig kibírható (napi 40
dollárért), hanem alapvetően gonosz helyzetként, és a »kísérletből«
kiszáll.™45
 A stanfordi börtönkísérlet és az internet hatalma
A kísérlet hat napjáról készült archív képanyag és negyvenkét diából
álló bemutató kalauzolja az érdeklődőket, ha ellátogatnak a
www.prisonexp.org címen található honlapra A honlapot Scott Plous
és Mike Lestik hozzáértő közreműködésével 1999 decemberében
indítottuk.
Átlagos napon a honlapnak huszonötezer látogatója van, elindítása
óta könyvünk megjelenéséig mintegy harmincnyolc millió alkalommal
keresték fel. Az iraki Abu Ghraib börtönében történt visszaélések
napvilágra kerülése
idején, 2004 májusában és júniusában a stanfordi börtönkísérlet
honlapjának (és a kapcsolódó www.socialpsychology.org oldalnak) az
internetes forgalma meghaladta a napi negyedmilliós látogatottságot. A
látogatottsági szint nemcsak a pszichológiai kutatások iránti közérdeklődést
igazolja, hanem azt is, hogy sokan szeretnék megérteni a bebörtönzés, vagy
általánosabban fogalmazva, a hatalom és elnyomás dinamikáját. Az adatok
egyben arra is utalhatnak, a kísérlet mára sok országban bekerült a
köztudatba.
Egy tizenkilenc éves pszichológia szakos egyetemista értékes, személyes
vonatkozású meglátásokról számol be, miután a börtönkísérlet honlapját
áttanulmányozta. Sikerült alaposabban megértenie egy újonckiképző
táborban átélt szörnyű élményét:
Alig valamit láttam belőle [a stanfordi börtönkísérlet
dokumentációjából], de már majdnem zokogtam. Gyermekkori álmom
vált valóra, amikor 2001 novemberében beléphettem az Egyesült
Államok haditengerészeti állományába. A történetet rövidre zárva,
fizikai és mentális zaklatások áldozata lettem. Egy vizsgálat során
bizonyítottá vált, hogy több mint negyvenszer vertek meg, és egyik
verést sem én provokáltam. Hadakoztam a gondolattal, de végül
öngyilkosságot követtem el, emiatt leszereltek. Mintegy három
hónapot töltöttem a haditengerészet kiképzőtáborában.
Oda szeretnék kilyukadni, hogy a kísérletében szereplő őrök és a
kiképzőtisztek feladataikat hihetetlenül hasonló módon hajtották
végre. Rájöttem, elképesztő a párhuzam az őrök és egy bizonyos
kiképzőtiszt viselkedése között. Nekem sem jutott különb bánásmód,
esetenként még rosszabbul is bántak velem.
A kiképzőtiszt egy alkalommal az egész szakasz összetartását meg
akarta törni. Arra kényszerített, hogy a körletünk közepén ülve a többi
újoncnak azt üvöltsem: „Ha gyorsabban mozognátok, nem kellene
órákon át gyakorlatoznunk.” Eközben minden egyes újonctársamnak a
katonaládáját a feje fölé emelve kellett tartania.
A helyzet nagyon hasonlított ahhoz, amikor a rabok azt kántálták,
hogy „819 rosszat tett”. Még hónapokkal később is, amikor már otthon
voltam, csak arra tudtam gondolni, hogy vissza kell mennem, és be
kell bizonyítanom, nem vagyok rossz katona, ahogy ezt a kiképzőtiszt
állította. [Épp ahogy Stew-819 érzett.] Eszembe jut még a fekvőtámasz
is, mint fenyítés, a kopaszra nyírás, a névtelenség, hogy másokat nem
lehetett a nevükön szólítani, mint a kísérletében.
Lényegében azt kell mondanom, hogy amikor a 31 évvel ezelőtt
végzett kísérletéről olvastam, egy csomó dolgot megértettem, amit az
összes terápia és szaktanácsadás ellenére soha nem tudtam felfogni. A
kísérletében látottak rengeteg mindenre rávilágítottak, amit egy éve
próbálok megér-
teni. Most már értem a kiképzőtiszt cselekedeteinek indítékait,
szadista és hatalomra éhes viselkedését, ami persze nem
tekinthető mentségnek.
Dr. Zimbardo, röviden és tömören: köszönöm!
Ésszerű tehát a következtetés, hogy kísérletünkben van valami,
ami maradandó értékű és különleges, ami nemcsak a
társadalomtudományok művelőit, hanem a nagyközönséget is
egyre inkább foglalkoztatja. Meggyőződésem szerint ez a
különlegesség az emberi természet drámai átalakulásában
keresendő, de nem Dr. Jekyll rejtélyes elixírjében, amitől Mr.
Hyde életre kel, hanem a társas helyzetek erejében és a
helyzeteket teremtő és éltető rendszerekben. Nemcsak a magam,
hanem munkatársaim nevében is mondhatom, jóleső érzés, hogy
munkánkkal a „pszichológia utat törhetett magának a
köztudatba”.
A TÁRSAS DINAMIKA VIZSGÁLATA: HATALOM,
KONFORMITÁS, ENGEDELMESSÉG
Úgy hiszem, minden ember élete bizonyos szakaszában, és sok ember egész életében - a
csecsemőkortól az aggkorig - alapvetően arra törekszik, hogy bekerüljön a Körbe, és
rettegéssel tölti d a kívül rekedés lehetősége... Minden szenvedély közül a Belső Körbe
való tartozás szenvedélyes vágya az, amely az amúgy nem túl rossz embereket arra
készteti, hogy nagyon rossz dolgokat műveljenek.
C. S. Lewis The Inner Ring

A stanfordi börtönkísérletben közreműködő fiatalemberek személyiség-

átváltozásának vizsgálatakor számos lélektani folyamatot felvázoltam,
amelyek a résztvevők gondolatait, érzéseit, észleléseit és cselekedeteit
megzavarták. Láttuk, hogy a hovatartozás, a másokkal való társas
kapcsolat, az elfogadás alapvető igénye - amely a közösségépítésben és a
családi kötődésben oly fontos - hogyan fordult át konformitásba, az újonnan
létrejövő normáknak való megfelelési vágyba, ami az őröket a rabokkal
szembeni visszaélésekre késztette.1 Azt is láttuk, hogy a személyes attitűd
és a nyilvános viselkedés közötti következetességre való alapvető törekvés
hozta létre a disszonáns elköteleződést, amelynek feloldására és
racionalizálására a másik iránti erőszak lett a reakció.2
Véleményem szerint az irányított viselkedésmódosítás és az „elmekont-
roll” legmegrázóbb esetei nem a befolyásolás rendkívüli formáinak -
hipnózis, pszichotróp szerek vagy „agymosás” - hatására következnek be,
hanem zárt környezetben az emberi természet leghétköznapibb
aspektusainak huzamos és módszeres manipulációja révén.3
Ebben az értelemben egyetértek C. S. Lewis gondolatával, miszerint az
emberi viselkedést átalakító, a gonosz és a jó határvonalának átlépésére
késztető eró abból az alapvető vágyból fakad, hogy körön „belül” és ne
azon „kívül” tudjuk magunkat. Ha a társas hatásokat koncentrikus
körökként fogjuk fel, amelyek a legerőteljesebb középponti vagy belső
körből indulnak, és kifelé haladnak a társas szempontból legkevésbé
jelentős külső kör felé, akkor megértjük, miért helyezi Lewis a hangsúlyt a
középponti kör centripetális erejére. A „belső kör” az elfogadás helyhez
köthetetlen Camelot vára, ahová belépve különleges csoportnak, illusztris
társaságnak leszünk a tagjai, ami azonnali státuszt és határozott identitást ad
nekünk. A csábítás általában nyilvánvaló a számunkra - ki ne szeretne a
belső kör tagja lenni? Ki ne szeretné tudni, hogy kiállta a próbát, méltónak
találták, és belépést nyert a társadalmi elfogadottság új, kiváltságos
szférájába?
 A kortársak csoportnyomására az emberek, de különösen a serdülők, hl*
hetetlen dolgokra képesek, csak hogy befogadják őket. A „belső kör” keresése
azonban bensőnkből fakad. A kortársi csoportnyomás hatástalan, ha nem kap
megerősítést, ha hiányzik a belső lelki nyomás, hogy „mi” is akarjuk, hogy „ők”
maguk közé engedjenek minket Az emberek ezért vállalják a fáj dalmas,
megalázó beavatási szertartást, amikor egy zárt társaságba, klubba, szektába
vagy a hadseregbe felvételt nyernek. Sokan ezzel igazolják, hogy egész létük a
vállalati ranglétrán való előmenetellel járó megpróbáltatások sorozata.
Lewis szerint ezt a motivációs erőt kétszerezi meg a „kívül maradástól való
rettegés”. Amikor az ember elfogadásra vágyik, az elutasítástól való rettegés
kiolthatja kezdeményező képességét, lebonthatja személyes önállóságát. A társas
lények így válhatnak félénk, introvertált emberekké. A külső csoportba való
kiszorulás képzelt veszélye egyeseket arra késztethet, hogy gyakorlatilag bármit
megtegyenek a rettegett elutasítás elkerülése érdekében. A tekintéllyel bíró
személyek nem a büntetések és jutalmazások rendszerével teremthetnek totális
engedelmességet, hanem az elfogadottságra való vágy és az elutasítástól való
félelem kétélű fegyverével. Olyan erős emberi vágy ez, hogy még idegenek is
felhatalmazva érezhetik magukat, hogy „csak kettőnk közt szólva”, a közös
titkok asztalánál különleges hellyel kínáljanak.4
Az ilyen jellegű társas dinamika hitvány példája került napvilágra a
közelmúltban. Egy negyvenéves nő beismerte, hogy egy teljes éven át heti
rendszerességgel szexorgiát rendezett öt középiskolás fiúval, akiket alkohollal és
kábítószerrel is ellátott. Tettét azzal indokolta, hogy „belevaló anyuka” akart
lenni. Esküvel megerősített vallomásában ez a „belevaló anyuka” elmondta a
nyomozóknak, hogy a középiskolában az osztálytársai soha nem kedvelték őt, a
szexpartik révén viszont végre úgy érezte, ő is „tagja egy csoportnak”.5
Szerencsétlen csoportválasztás volt
Lewis leírja a kifinomult beavatási eljárásokat, a zárt „belső körbe” való
belépéshez vezető tanulási folyamatot, amelynek olykor kedvezőtlen
következményeként jó emberekből „gazemberek” válnak. Terjedelmesebb részt
fogok idézni tőle, mert rendkívül érzékletesen beszéli el, hogy ezt az alapvető
emberi vágyat miként torzítják el észrevétlenül azok, akiknek hatalmában áll a
„belső körbe” való bejutás engedélyezése vagy megtagadása.
Tízből nyolc esetben a döntési lehetőség, amely gazemberséghez vezethet,
egyáltalán nem feltűnő módon jön el, amikor eljön. Szinte bizonyosan nem
jelennek meg a színen egyértelműen rossz emberek, fenyegetőzve vagy
megvesztegetési szándékkal. A burkolt célzás egy ital, egy csésze kávé
mellett, két szellemesség között elrejtett trivialitásként hagyja el a száját
 annak a férfinak vagy nőnek, akivel az utóbbi időben egyre jobb
viszonyban vagyunk, és akit remélhetőleg még jobban megismerhetünk -
éppen olyan pillanatban hangzik el, amikor semmiképp nem szeretnénk
otrombának, naivnak vagy bárdolatlannak tűnni. A célzás olyasmire utal,
ami nem egészen áll összhangban a fair play szabályaival, olyasmire, amit a
közemberek, a tudatlan, romantikus közemberek soha meg nem érthetnek.
Olyasmire, amin beavatatlan kollégáink fennakadnának, de amit újdonsült
barátunk szerint „mi” - és a „mi” szó örömteli elhangzásakor igyekszünk
nem elpirulni - „mindig így szoktunk csinálni”. És beljebb kerü lünk, ha
beljebb vonnak, nem a haszon vagy könnyebbség miatt, hanem egyszerűen
azért, mert amikor ajkunkhoz oly közel volt a csésze, nem bírtuk volna
elviselni, ha ismét kint találjuk magunkat a rideg külvilágban. Milyen
borzasztó lenne látni a másik arcát - azt a barátságos, bizalomgerjesztő,
derűsen kifinomult arcot -, amint hirtelen elkomorul, és kiül rá a megvetés,
milyen szörnyű lenne a tudatára ébredni, hogy próbára tettek bennünket, de
nem bocsáttattunk be a belső körbe. Ha bebocsátást nyerünk, a következő
héten ismét valamelyest eltérünk a szabályoktól, a következő évben még
messzebb megyünk, és tesszük mindezt a legkedélyesebb, legbarátibb
szellemben. Szerencsétlenség, botrány, börtönbüntetés lehet a vége;
kereshetünk vele milliókat, lovaggá üthetnek, díjakat adományozhatunk
régi iskolánkban. De gazember lesz belőlünk.
A HELYZET NYOMÁSÁT FELTÁRÓ KUTATÁSOK

A stanfordi börtönkísérlet a társas helyzetek és a valóság társas felépítésének az

erejét feltáró kutatások mozaiktáblájában mindössze egy lapocska. Kísérletünket
kutatások sora előzte meg, illetve követte, amelyek rávilágítottak az emberi
viselkedés más aspektusaira, melyek a helyzet nyomására nem várt módon
alakulhatnak.
A csoport ráhatására olyasmit is megteszünk, amire egyedül valószínűleg nem
vállalkoznánk, ugyanakkor a csoport befolyása általában közvetett, csupán azt a
normatív viselkedést modellálja, amelynek az átvételét és gyakorlását a csoport
elvárja. Ezzel ellentétben a tekintélyszemélyek befolyása többnyire jóval
nyíltabb és kevésbé árnyalt: „Azt csinálod, amit mondok!” Azonban ez a
követelés annyira egyértelmű és arcátlan, hogy van döntési lehetőségünk,
megtehetjük, hogy nem engedelmeskedünk, és nem követjük a vezért. Hogy
értsék, miről beszélek, gondolják át a következő kérdést: hétköznapi jó emberek
vajon milyen mértékben tagadnak meg, illetve teljesítenek egy tekintélyt
parancsoló személytől kapott utasítást, amelynek végrehajtásával vétlen
idegeneknek árthatnak, sőt akár a halálukat is okozhatják? Ezt a provokatív
kérdést tették fel a tekintélynek való vak engedelmességet vizsgáló, rengeteg
vitát kiváltó kutatásban. Minden bizonnyal hallottak már erről a „megrázó”
klasz- szikus kísérletről, amelynek eljárásából sok értékes információ nyerhető
és hasznosítható, ha annak megértésére törekszünk, hogy jó emberek miért
vehetők rá a rosszra. Tekintsük át ennek a klasszikus kísérletnek a
megismétléseit és adaptációit, és tegyük fel az ilyen jellegű kutatások kapcsán
felmerülő szokásos kérdést, hogy mi a külső érvényessége, validitása, azaz a
valós életben milyen párhuzamokra enged következtetni a tekintélyelvű hatalom
laboratóriumi kimutatása.
Vigyázat! Étivédő torzítások működhetnek!
Mielőtt a kutatás részletes ismertetésébe kezdenék, szeretném figyelmeztetni
olvasóimat, hogy feltehetőleg meglévő torzításaik miatt mindabból, amit alább
olvasni fognak, nem könnyű a helyes következtetéseket levonni. Szinte
mindenki kifejleszti a maga énerősítő, énvédő, egocentrikus torzításait, ettől érzi
különlegesnek magát: én nem hétköznapi, határozottan „átlagon felüli” ember
vagyok.6 A kognitív torzítások fontos szerepet játszanak önértékelésünk
erősítésében és az élettől kapható pofonok kivédésében. Torzításokkal élünk,
amikor kudarcainkat megmagyarázzuk, amikor sikereinkkel büszkélkedünk, és
amikor rossz döntéseinkért elhárítjuk a felelősséget, mert szubjektív vüágun- kat
szivárványszínekben látjuk. Kutatásokban kimutatták, hogy az ausztrálok 86%-a
véli úgy, hogy a munkában nyújtott teljesítménye „átlagon felüli”; Amerikában a
gazdasági vállalkozások vezetőinek 90%-a gondolja úgy, hogy társainál jobban
teljesít. (Hol az a balfék, aki az átlagot hozza?)
Ugyanakkor torzításaink miatt esetleg nem látjuk, miben hasonlítunk
másokhoz, és nem vesszük tudomásul a realitást, hogy hozzánk hasonló emberek
bizonyos helyzetekben rossz viselkedési formát választanak. Torzításaink miatt
történhet meg az is, hogy viselkedésünk nemkívánatos következményei ellen
nem tesszük meg az alapvető óvintézkedéseket sem, azt feltételezve, hogy
velünk semmi rossz nem történhet. így aztán kockázatot vállalunk a szexben, a
gépkocsivezetésben, a kártyában, kockára tesszük az egészségünket, de nem
folytatom a sort. A legtöbb ember úgy gondolja, másoknál ügyesebben el tudja
kerülni az énvédő torzításokat, sőt még akkor is ezt hiszi, ha tisztában van
működésükkel.7
Mindez azt jelenti, hogy amikor a börtönszimulációnkról vagy a
következőkben leírt kísérletekről olvasnak, azt a következtetést vonhatják le,
hogy önök nem úgy viselkednének, ahogy a többség tette, mert önök képviselik
a szabályt erősítő kivételt. Ez a meggyőződés (amely szinte mindenkire
jellemző) ellentmond a statisztikáknak, ráadásul éppen ez az önmagunkba vetett
hit gátol meg bennünket abban, hogy a szituáció nyomása ellen védekezzünk: a
helyzet erejét alábecsüljük, önmagunk erejét meg túl. Meggyőződésünk, hogy
börtönőrként nem ártanánk másoknak, rabként ellenszegülnénk, ellenállnánk,
nem hódolnánk be - hősként viselkednénk. Meglehet, ám hősből kevés akad
(velük az utolsó fejezetben találkozhatnak).
Olvasóimat tehát arra kérem, függesszék fel a torzítást, és képzeljék el, hogy
|o eséllyel azt tennék, amit a többség is tett az alább ismertetett kísérletekben.
Vagy legalábbis ne legyenek biztosak benne, hogy az átlagos kísérleti alanyokkal
ellentétben másképp viselkednének - ha ugyanolyan helyzetbe kerülnének. C
Gondoljanak arra, amit az éhségsztrájkoló Clay-416 mondott a kísérlet után egy
interjúban az őrnek, „John Wayne”-nek, amikor utóbbi azt firtatta, mit tett volna
az őrök helyében: „Nem állíthatom, hogy tudom, mit tettem volna.” Mi magunk
sem vagyunk védettek a helyzet nyomásával szemben, aminek csak akkor
ébredhetünk tudatára, ha felismerjük, hogy emberi létünkben mindenkire
ugyanazok a dinamikus erők hatnak, és ha alaptalan büszkeségünk helyébe az
alázat lép. Egymásrautaltságunkról és együvé tartozásunkról álljanak itt John
Donne ékes szavai:
Az egész emberiség egy szerzőtől és egy kötetből származik; amikor valaki
meghal, a könyvből nem tépnek ki egy fejezetet, hanem jobb nyelvre
fordítják le, és a többi fejezetet is így kell lefordítani... Amikor a harang
igehirdetésre szól, nemcsak a prédikátort hívja, hanem a gyülekezetét is: a
harang tehát mindannyiunkért szól...
Senki sem különálló sziget;.. .minden halállal én leszek kevesebb, mert egy
vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.16
Klasszikus kísérlet a csoportnormákhoz való igazodásról
A konformitásról az egyik első alapkísérletet a török származású Muzafer Sherif
dolgozta ki és végezte el 1935-ben.8 Az Egyesült Államokban frissen letelepült
Sherif úgy gondolta, az amerikaiak általában azért hajlanak a kon- formitásra,
mert az amerikai demokráciában a kölcsönösen elfogadott egyezségnek igen
nagy jelentőséget tulajdonítanak. Szokatlan módon, különös környezetben
mutatta be, hogyan alkalmazkodnak a csoportnormákhoz az emberek.
Teljesen elsötétített szobába egyetemista fiatalembereket kísért egyesével,
ahol mindössze egy mozdulatlan fényforrás világított. Sherif tudta, viszonyítási
pontok nélkül az emberek úgy látják, mintha a fény ide-oda mozogna - ezt a
jelenséget nevezik „autokinetikus hatásnak”. A kísérleti alanyokat először arra
kérte, becsüljék meg, mennyit mozog a fény. Igen eltérő becsléseket adtak:
egyesek szerint a fénypont néhány hüvelyk, mások szerint néhány láb távolságra
mozdult el. A fénypont elmozdulásának mértékéről idővel mindenki kialakította
a maga elképzelését, amely mellett későbbi becsléseiben kitartott. Ezután a
kísérleti személyeket csoportokba osztotta. Kezdetben a csoportok tagjai
nagymértékben eltérő becsléseket adtak, de minden csoportban
„kikristályosodott” egy csoportnorma, amelyen belül a vélemények mozogtak,
az átlagbecslések közeledtek egymáshoz. Sokszori közös becslés után a csoport
tagjai ismét magukra maradtak, és önállóan kellett megítélniük a fénypont
mozgását - az új csoportnormához való igazodást ellenőrizendő. Ezúttal a
becslések az újonnan kialakított csoportnorma határain belül mozogtak, és
„jelentős mértékben eltértek a az egyes kísérleti alanyok eredeti becsléseitől”.
Sherif „beépített” embereket is alkalmazott, akik nagyságrenddel kisebb vagy
nagyobb becslésekkel álltak elő, mint a kísérleti személyek. A mit sem sejtő
kísérleti alanyok nem tartottak ki korábbi észlelésük mellett, autoki- netikus
élményük természetesen tükrözte a kísérletvezető szövetségesének véleményét.

Vonalvezetés: Asch konformitás-vizsgálata

A Sherif által kimutatott konformitási hatást kívánta cáfolni 1955-ben végzett
kísérletével a szociálpszichológus Solomon Asch, aki úgy gondolta, a
valóságban az amerikaiak önállóbbak, mint azt Sherif eredményei sugallják.9
Asch meg volt győződve róla, hogy az amerikaiak akkor is önállóan alkotnak
véleményt, ha a többség tőlük eltérően látja a világot. Asch úgy gondolta, hogy a
Sherif által teremtett kísérleti helyzet nem volt egyértelmű, mert az emberek nem
rendelkeztek sem pontos viszonyítási alappal, sem saját mércével. Amikor a
kísérleti alanyok a csoport eltérő észlelésével szembesültek, azt egyszerűen
elfogadták, mert valójában semmi nem indokolta, hogy eredeti becslésük mellett
kitartsanak. Valódi konformitás akkor jön létre, ha a csoport kétségbe vonja az
egyén alapvető észlelését és meggyőződését - ha azt állítja, X nem X, hanem Y,
holott ez nyilvánvalóan nem igaz. Asch azt feltételezte, hogy ilyen körülmények
között viszonylag kevesen igazodnának a csoporthoz: a többség rendíthetetlenül
ellenállna a csoportnyomásnak, elutasítaná az egyértelműen helytelen állítást.
Hogyan viselkedtek az emberek, amikor szembesültek a társasán kialakí-
tottvalósággal, amely ellentétben állt alapvető észlelésükkel? Képzeljük
magunkat a kísérleti személyek helyébe!
Jelentkezünk egy kísérletre, amelynek célja a vizuális észlelés vizsgálata.
Vonalak egymáshoz viszonyított hosszúságát kell megállapítanunk. Lapokat
mutatnak nekünk, amelyeken három eltérő hosszúságú vonal látható, és az a
feladatunk, hogy hangosan megmondjuk, a három vonal közül melyik
hosszúsága egyezik meg egy másik lapon látható vonal hosszával. A feladat
pofonegyszerű. Csak elvétve tévedünk, épp annyit, mint a többiek (az esetek
1%-ában). A vizsgálatban nem egyénileg veszünk részt, rajtunk kívül még heten
vannak jelen, mi a sorban utolsóként szólunk. Válaszaink kezdetben
megegyeznek a többiekével - mind helyes. Azután különös dolgok történnek.
Hol egyik, hol másik társunk állítja, hogy a hosszú vonal megegyezik a közepes
hosszúságú, illetve a rövid vonal hosszával. (Nem is sejtjük, hogy a másik hét
személy Asch szövetségese, akiket előre betanított, hogy a „kritikus”
fordulókban egyhangúan helytelen választ adjanak.) Amikor ránk kerül a sor,
minden szem ránk szegeződik, miközben mi a lapon látható három vonalra
pillan- tunk. Egyértelműen mást látunk, mint a többiek, de vajon ezt fennhangon
közöljük is? Vajon mit teszünk: kötjük az ebet a karóhoz, és kitartunk a
véleményünk szerint helyes válasz mellett, vagy engedünk, és a mások által
helyesnek vélt feleletet adjuk? Tizennyolc körben tizenkét alkalommal vagyunk
kitéve a csoport nyomásának, vagyis amikor a többi résztvevő hibásan választ,
ugyanakkor hat alkalommal mindenki helyesen dönt.
Asch vizsgálatában a 123 valóságos kísérleti személy a kritikus fordulók -
amikor a többiek „tévesen” ítélték meg a vonalak hosszát - 70%-ában engedett a
csoportnyomásnak. Az alanyok 30%-a a legtöbb körben igazodott a többiek
téves ítéletéhez, és mindössze az alanyok egynegyede tartott ki a tesztelés alatt
mindvégig önálló véleménye mellett. A beszámolókból kiderül, akadtak, akik
tisztában voltak azzal, hogy amit látnak, nem egyezik a csoportkonszenzussal, de
úgy érezték, egyszerűbb, ha a többséggel tartanak. Mások számára az
ellentmondás konfliktust idézett elő, amelyet úgy oldottak fel, hogy elhitették
önmagukkal, hogy a csoportnak volt igaza és a saját észlelésük volt téves!
Mindazon személyek, akik a csoportnyomásnak engedtek, a tényleges esetekhez
képest alábecsülték, hányszor igazodtak másokhoz. Önállóságuk megmaradt -
gondolatban, de nem a tetteikben.
Asch számos változatban megismételte a kísérletet. Amikor a kísérleti
alanynak csak egy téves ítélettel kellett szembemennie, általában kellemetlenül
érezte magát, de önálló véleményét nem adta fel. A tévedések aránya azonban
32%-ra emelkedett, ha a résztvevő három, az övével nem egyező választ adó
személlyel volt egy csoportban.
Optimizmusra ad okot viszont az, hogy Asch annak is megtalálta a módját,
hogyan erősíthető a kísérleti alanyok önállósága. Ha az alany kapott maga mellé
egy társat, aki vele megegyezően vélekedett, a többség befolyása nagymértékben
csökkent. Egy társ megerősítő támogatásával a téves válaszok aránya kisebb lett,
a korábban, támogató társ hiányában adott téves ítéletek egynegyedére
csökkentek - és az ellenállás a társ távozása után is tartósnak bizonyult.
A konformitás jobb megértéséhez értékes kiegészítéssel szolgálnak azok a
kutatások, amelyek a csoportkonformitás két alapvető mechanizmusára hívják
fel a figyelmet.10
Konformitásunk először is információs igényünkből fakad: más emberek
gondolatukkal, nézetükkel, látásmódjukkal és tudásukkal segítenek bennünket a
világban való eligazodásban, különösen, ha idegen partoknál, idegen kikötőben
navigálunk. A második mechanizmus normatív igényeket mozgósít: mások
nagyobb valószínűséggel elfogadnak minket, ha egyetértünk velük, mint ha
ellentmondunk, ezért a világról alkotott nézeteiket magunkévá
tesszük, mert hajt bennünket a másokhoz való tartozás vágya, és
mert a különbségek helyett szívesebben látjuk a hasonlóságokat.

Konformitás és önállóság: aktivitás az agyban

Solomon Asch kísérletezése idején nem állt rendelkezésünkre az
eljárás, amelynek segítségével megvizsgálhatjuk, milyen szerepe
van az agynak a társas konformitás kialakulásában. A társas
befolyásolás hatására az emberek vajon racionális döntést
hoznak-e, amikor normatív szükségletből a csoporthoz igazodnak,
vagy észlelésükön ténylegesen változtatnak, és érvényesként
fogadják el a csoport által adott új, de téves információt? A kérdés
megválaszolására egy közelmúltban végzett vizsgálatban a
legfejlettebb agyi képalkotó eljárást alkalmazták.11 A kutatók ma
már fel tudják térképezni, hogy az agy mely régiói aktívak,
amikor különböző mentális feladatokat végzünk. A képalkotó
eljárást funkcionális mágneses rezonanciavizsgálatnak (fMRI)
nevezik. Mivel tudjuk, hogy a különböző agyi régiók milyen
mentális funkciókat irányítanak, képesek vagyunk azt is
megmondani, mit jelent, ha feladatvégzés közben aktiválódnak.
A kísérlet a következőképp zajlott. Képzelje el az olvasó, hogy
ott van harminckét önkéntes között, akik részt vesznek a
kutatásban, amelynek célja az észlelés vizsgálata. Az olvasónak
háromdimenziós tárgyak képét kell fejben elforgatnia, hogy
megállapítsa, vajon a tárgy megegyezik-e a referenciatárgy- gyal,
vagy eltér tőle. A várószobában összeismerkedik négy másik
kísérleti alannyal, és várakozás közben laptopjukon számítógépes
játékokat próbálnak ki, fényképet készítenek egymásról, és
kellemesen eltársalognak. (Természetesen a négy illető beépített
személy, akik hamarosan az ön helyes válaszaitól eltérő, de
egymással összhangban álló téves feleleteket adnak.) Az fMRI-
szken- nerrel végzett vizsgálatra az olvasót választják ki. A
tárgyakat először a többiek nézik meg, és közösen döntik el, hogy
egyeznek-e a mintául szolgáló tárgyakkal, vagy különböznek
tőlük. Asch eredeti kísérletéhez hasonlóan, a segédek olykor
következetesen helytelen, máskor helyes választ adnak, és a
hihetőség kedvéért időnként egymástól eltérő véleményt
mondanak. Minden fordulóban, amikor az olvasó kerül sorra,
közük önnel a többiek válaszát. Önnek el kell döntenie, hogy a
tárgyak egymással azonosak-e, vagy egymástól eltérőek-e - azaz
elfogadja-e a csoport véleményét, vagy kitart amellett, ahogyan a
tárgyat valójában látja.
Asch kísérleteihez hasonlóan az olvasó (mint átlagos kísérleti
személy) az esetek 41%-ában beadná a derekát, és a
csoportnyomásnak engedve a csoport téves válaszát venné át. A
csoport helytelen véleményének elfogadásakor agyi képalkotó
eljárásokkal kimutatható a konformitás, mivel változások
következnek be az agykéreg látásért és térérzékelésért felelős
régióiban (aktivitásnövekedés tapasztalható a jobboldali
intraparietal sulcusban). Meglepő módon nem áll be változás az
előagy ellentmondások kiszűréséért, tervezésért és egyéb
magasabb rendű tevékenységekért felelős területein. Másrészt, ha az olvasó
ónálló, a csoporttal ellentétes véleményt alkot, akkor agyának azon területei
aktivizálódnának, amelyek az érzelmi reakciókat szabályozzák (a jobb amyg-
ilala és a jobb nucleus caudatus régiói). Ez nem mást jelent, mint hogy a
szembeszegülés, az önállóság megőrzése érzelmi megterheléssel jár - az
autonómiának lélektani ára van.
A téma elismert szakértője és a fenti kutatás vezetője, a neurológus kutató (í
regory Berns így fogalmazta meg következtetését: „Hiszem, ha látom - sze-
retnénk a mondást igaznak hinni -, de a vizsgálat eredménye azt bizonyítja, hogy
látom, amit hiszek, és amit hiszek, azt a csoport határozza meg.” Vagyis mások
csoportkonszenzussá kristályosodott nézetei ténylegesen hatással vannak arra,
ahogyan a külvilág fontos aspektusait érzékeljük, és ezzel magának az
igazságnak a természetét kérdőjelezzük meg. A konformitás aligha kerülhető el,
ha nem tudatosítjuk magunkban, hogy a társas nyomás ellen mi magunk is
védtelenek vagyunk - már ha nem a csordaszellemmel való azonosulás a legfőbb
érdekünk.

A kisebbség ereje a többség befolyásolására

Az esküdtszék olykor határozatképtelenné válik, ha a többségi állásponttól eltérő
véleményt képviselő esküdt legalább egy további tagtól támogatást kap, és
közösen lépnek fel. De vajon képes-e egy kisebbség a többséget maga mellé
állítani azáltal, hogy új normákat teremt, mégpedig ugyanazokat a lélektani
elveket kihasználva, amelyek a többségi vélemény kialakulásában is szerepet
játszanak?
Francia pszichológusok ezt a kérdést vizsgálták egyik kísérletükben.
Színészlelési vizsgálatot végeztek diáklányokkal, akiket hatfős csoportokba
osztottak. Amikor a csoportban a két beépített személy következetesen
„zöldnek” mondta a kék színt, a mit sem sejtő többség mintegy harmada végül
elfogadta a kisebbség véleményét. Amikor azonban a többségbe tartozókat a
kutatók együtt, egy csoportban tesztelték, a résztvevők elutasították a
következetesen „zöld” kisebbség véleményét. Később viszont, amikor egyénileg
tesztelték őket, úgy reagáltak, mint a kisebbség, vagyis ítéletüket
megváltoztatták, a kék és a zöld közötti határ a színskálán a zöld irányába
mozdult el.12
Kutatók a kisebbségi befolyásolást szimulált esküdtszéki vitákban is
vizsgálták, melyek során a többségi álláspont egyhangú elfogadását az
ellenvéleményen lévő kisebbség megakadályozta. A kisebbségi csoporttal a
többség soha nem rokonszenvezett, és ha a kisebbség rábeszélésének volt is
hatása, az csak idővel, fokozatosan érvényesült. A véleményének hangot adó
kisebbség akkor fejtette ki a legnagyobb befolyást, ha négy jellemzője volt:
kitartóan megerősítette következetes álláspontját, magabiztosnak tűnt, kerülte a
rugalmatlanság és dogmatikusság látszatát, és értett a társas befolyásoláshoz.
Végső soron néhány elhivatott ember a rábeszélés erejével sokakat megingathat.
Az eltérő álláspontot képviselő kisebbség fenti jellemzői - különösen a kitartás
- milyen szerepet játszanak a többség elbizonytalanításában? A többségi
döntések általában anélkül születnek meg, hogy a csoport tagjai szisztematikusan
és kritikusan átgondolnák őket, A csoport véleményformáló normatív ereje miatt
a tagok a dolgok átgondolása nélkül igazodnak a döntésekhez, gyakran
fenntartások nélkül elfogadják őket. A kitartó kisebbség arra készteti a többieket,
hogy a releváns információt alaposabban végiggondolják.13 Kutatásokkal
bizonyítható, hogy a csoportban hozott döntések átgon- doltabbak és
ötletesebbek, ha a csoporton belül egy kisebbség eltérő álláspontot képvisel.14
Ha a kisebbség a maga oldalára tudja állítani az embereket, amikor nincs
igaza, akkor sem esélytelen, ha igaz ügyet szolgál. A társadalomban a többség
általában a status quo védelmezője, míg az újításra, változásra való késztetés a
kisebbségtől vagy egyénektől érkezik, akik vagy elégedetlenek az aktuális
rendszerrel, vagy meglátják az aktuális problémák megoldásának új, kreatív
alternatíváját. A francia társadalomtudós, Serge Moscovici15 szerint a többség
meggyökeresedett álláspontja és az eltérő nézetet valló kisebbség közötti
konfliktus a kedvező társadalmi változásokat előidéző innováció és gyökeres
átalakulás előfeltétele. Az egyén folyamatosan oda-vissza kölcsönhatásban áll a
társadalommal - igazodik a normákhoz, szerepekhez és a státusszal járó
követelményekhez, ugyanakkor a normák alakításával hat a társadalomra.
A TEKINTÉLYNEK VALÓ VAK ENGEDELMESSÉG - MILGRAM MEGRÁZÓ KÍSÉRLETE

„Azon töprengtem, hogyan lehetne Asch konformitási kísérletének jelentőségét

felerősíteni. Elégedetlen voltam, mert a konformitás próbája vonalakról alkotott
ítéletekről szók. Azon tűnődtem, vajon csoportok nyomására az emberek
elkövetnek-e olyan cselekedetet, amelynek emberi vonatkozása teljesen
egyértelmű: például agresszívan viselkednek embertársaikkal, mondjuk, egyre
erősebb áramütéssel sújtják őket. De ha a csoport hatását akarjuk vizsgálni,
tudnunk kellene, hogyan viselkedik a kísérleti alany, amikor nincs
csoportnyomás. Ettől a pillanattól fogva más irányban kezdtem el gondolkodni,
erre a kísérleti helyzetre összpontosítottam. Meddig mennének el az emberek a
kísérletvezető utasítására?”
így elmélkedett Solomon Asch egykori kutatóasszisztense, a
szociálpszichológus Stanley Milgram, aki figyelemre méltó kutatássorozatot
indított el, amely „a tekintélynek való vak engedelmeskedés” elnevezéssel vált
közismertté. Érdeklődése a tekintélynek való engedelmeskedés kérdése iránt
részben személyes indíttatásból fakadt: mély aggodalommal töltötte el a
készséges engedelmesség, ahogyan a nácik a második világháborúban zsidókat
gyilkoltak.
„Kísérletem paradigmája... a tudomány eszközeivel fejezte ki azt az általános
aggodalmat, amelyet nemzedékem tagjai, és hozzám hasonlóan különösen a
zsidók éreztek a második világháborúban elkövetett embertelenségek miatt... A
holokauszt mélyen megrendített, egyben felébresztette az érdeklődésemet az
engedelmesség kérdése iránt, és a vizsgálat általam választott formáját is
befolyásolta.”16
(Milgrammel való személyes kapcsolatom leírását lásd a jegyzetekben.17)
Milgram engedelmességi paradigmája
Képzeljük el, hogy a vasárnapi újságban olvasunk egy hirdetést, amelyben
önkéntes jelentkezőket keresnek egy kísérlethez óránként négy dollár fizetség
fejében. Az eredeti kísérletben csak férfiak vettek részt, de a későbbi
vizsgálatokba nőket is bevontak, így minden olvasómat arra kérem, képzeletben
csapjon fel kísérleti alanynak.
Amikor megérkezik a Yale Egyetem laboratóriumába, a Linsly-Chittenden
Hallba, fehér köpenyt viselő, meglehetősen szigorú kísérletvezető fogadja önt és
egy másik kísérleti alanyt. A kutató elmagyarázza, a tudományos kísérlet célja
annak a vizsgálata, hogy büntetéssel miként befolyásolható kedvezően a
memória és a tanulás folyamata. Hozzáteszi, a kísérletnek jelentős gyakorlati
haszna lehet. A kísérlet során párban fog dolgozni társával, egyikőjük lesz a
„tanár”, a másik a „tanuló”. A feladat nem bonyolult: a tanulónak szópárokat kell
memorizálnia, a tanár pedig kikérdezi. A tesztelés során a tanár megadja a
kulcsszót, a tanulónak pedig fel kell idéznie a szópár másik felét. Ha a válasz
helyes, a tanár szóbeli dicséretben részesíti a tanulót. Ha a válasz helytelen, a
tanárnak meg kell nyomnia egy kapcsolót a komoly kinézetű „áramütés-
generátor” műszerfalán, vagyis azonnali áramütéssel torolja meg a hibát.
Az áramütés-generátoron harminc kapcsoló található, a leadandó áramütés
erőssége kapcsolónként 15 volttal emelkedik. Minden alkalommal, amikor a
tanuló téveszt, a kísérletvezető közli, hogy a soron következő, erősebb áramütést
generáló kapcsolót kell működésbe hozni. A kapcsolótáblán jól látható, hány volt
adható le a kapcsolókkal, és szöveges figyelmeztetés is olvasható. Tizedik szint
(150 volt) „Erős áramütés”; tizenharmadik szint (195 volt) „Nagyon erős
áramütés”; tizenhetedik szint (255 volt) „Intenzív áramütés”; huszonegyedik
szint „Fokozottan intenzív áramütés”; huszonötödik szint (375 volt) „Vigyázat!
Súlyos áramütés”; a huszonkilencedik és harmincadik szint (435, illetve 450
volt) egyszerűen és vészjóslóan: XXX.
Az olvasó és kísérleti társa sorsolással dönti el, ki legyen a tanár, ki a tanuló.
Az olvasónak jut a tanár szerepe, a másik személy lesz a tanuló. (A sorsolást
manipulálták, a tanuló szerepét mindig a beépített ember alakítja.) A tanuló
szelíd természetű, középkorú férfi. A kísérletvezető mindkettőjüket átkíséri a
szomszéd szobába. „Akkor most előkészítjük a tanulót” - közli a tudós. A tanulót
„villamosszékbe” ülteti, leszíjazza, jobb csuklójára elektródát rögzít A másik
szobában elhelyezett áramütés-generátorról kell majd áramütést adni, ha a tanuló
hibásan válaszol. A tanulóval a másik szobából kihangosítón keresztül lehet
kommunikálni. A kísérletvezető az áramütés hatását 45 volt feszültséggel a
tanáron (az olvasón) is kipróbálja - az áramütés csípős fájdalmat okoz. Ezután a
kísérletvezető jelzi, kezdődhet a „memóriajavító” kísérlet.
A tanuló eleinte helyesen válaszol, de idővel hibázni kezd, és önnek
áramütéssel kell büntetnie. A tanuló egy idő után panaszkodik a fájdalom miatt.
Ön a kísérletvezetőre néz, aki bólint, hogy folytassa. Ahogy az áramütések
erősödnek, a tanuló egyre hangosabban kiabál, a kísérletet abba akarja hagyni.
Ön elbizonytalanodik, nem tudja, folytassa-e, de a kísérletvezető nem enged,
önnek folytatnia kell.
A tanuló a szívét fájlalja, ön tiltakozik, de a kísérletvezető továbbra is a
folytatásra ad utasítást. A tanuló egyre gyakrabban hibázik, ön pedig könyörög
neki, hogy összpontosítson, és válaszoljon helyesen, mert nem akar neki
fájdalmat okozni, nem akar erősebb áramütést adni. Aggodalma és biztató szavai
hiábavalónak bizonyulnak. A tanuló rendre hibázik. Az erős áramütések hatására
üvölteni kezd: „Nem bírom tovább, engedjenek ki!” „Nincs joga itt tartani!
Engedjen el!” - üvölti a kísérletvezetőnek. A következő fokozat után ismét
kiabál: „Nem vagyok hajlandó válaszolni! Engedjen ki! Nincs joga itt tartani!
Nem bírja a szívem!”
Ekkor ön határozottan közli a kísérletvezetővel: nem folytatja. Nem hajlandó
senkinek sem fájdalmat okozni. A kísérletből kiszáll. Ám a kísérletvezető
hajthatatlan. A szerződésre hivatkozik, a megállapodásra, miszerint ön teljes
körű együttműködést vállalt. Azt is kijelenti, hogy az áramütések
következményeiért vállalja a felelősséget. Miután már a 300 volt feszültségű
áramütést is leadta, felolvassa a következő szót, de a tanuló nem felel. „Nem
reagál” - mondja a kísérletvezetőnek. Kéri a kísérletvezetőt, menjen át a másik
szobába, és nézze meg, mi történt a tanulóval. A kísérletvezető nem aggódik, és
nem ellenőrzi, hogy jól van-e a tanuló. Ehelyett közli önnel: „Ha a tanuló öt
másodpercen belül nem válaszol, tekintse helytelen válasznak” - mivel a válasz
kihagyásáért ugyanúgy büntetés jár, mint a hibás válaszért - ez a szabály.
Ön leadja a még nagyobb erősségű áramütést. A másik szobából egy hang sem
hallatszik. Elájult, vagy rosszabb! Komolyan aggódik, és ki akar szállni, de
hiába mond bármit, nincs kiút a nyomasztó helyzetből. A kísérletvezető utasítja,
tartsa be a szabályokat, olvassa a szavakat, és büntesse meg a tanulót, ha hibázik.
Kérem az olvasót, képzelje magát a kísérletben részt vevő tanár helyébe.
Tudom, a kedves olvasó úgy gondolja: „Semmiképp nem mennék el a
végsőkig.” Nyilvánvalóan tiltakozott volna, ellenszegült volna, egyszerűen
otthagyta volna az egészet. Négy dollárnál többet ér a tisztesség! De ha mégis
elment volna a legerősebb áramütésig, a harmincadik kapcsolóig, a
kísérletvezető arra kérte volna, hogy az XXX jelzésű áramütést adja le még
kétszer - a helyes mérés érdekében! Ez már igazán több a soknál! Szó sem lehet
róla, tiltakozott volna az olvasó, és tüstént távozott volna, vagy nem? Mit gondol
ön, kedves olvasóm, meddig ment volna el? Mikor szállt volna ki?

Szakértői jóslatok
Milgram a kísérlet előtt negyven pszichiáternek leírta vizsgálata tervét, és arra
leérte őket, becsüljék meg, az emberek hány százaléka menne el a végsőkig. A
megkérdezettek úgy gondolták, az emberek kevesebb mint 1%-a, csak a szári
ista hajlamú személyek lennének képesek ilyen kegyetlen viselkedésre, a
többség a 150 volt erősségű áramütésnél megállna, és a kísérletet biztosan
abbahagyná. Nagyobbat nem is tévedhettek volna! Az emberi viselkedés
szakavatott ismerői rosszul gondolták. Először is, mert a kísérleti eljárás
leírásában figyelmen kívül hagyták a viselkedés helyzeti meghatározóit.
Másodszor pedig hagyományos pszichiátriai képzettségük miatt a szokatlan
viselkedés megértésében túlzott mértékben alkalmazták a diszpozíciós
megközelítést, és számításon kívül hagyták a szituációs tényezőket. Alapvető
attribúciós hibát követtek el!

A megrázó valóság
A valóságban Milgram kísérletében három alanyból kettő (azaz a résztvevők
több mint 65%-a) leadta a legerősebb, 450 volt feszültségű áramütést. A
„tanárok” döntő többsége a „tanulókat/áldozatokat” egyre keservesebb
könyörgésük ellenére újból és újból áramütéssel sújtotta.
Olvasóimat most arra kérem, tippeljenek: mit gondolnak, hányán hagyták ott a
kísérletet, amikor a leadott áramütés erőssége elérte a 330 voltot - és már hang
sem jött a másik szobából, a feltehetőleg eszméletét vesztett tanulótól? Ki az, aki
ennél a pontnál tovább menne? Minden értelmes ember leállna, kiszállna, nem
hajtaná végre az utasítást, vagy igen?
Az egyik „tanár” így indokolta viselkedését: „Nem értettem, mi az ördög
folyik. Azt gondoltam, érti, hogy akár meg is ölhettem a fickót. Mondtam a
kísérletvezetőnek, hogy nem vállalom a felelősséget, és nem csinálom tovább.
Kész, végeztem.” Ám amikor a kísérletvezető átvállalta a felelősséget, az
aggódó „tanár” engedelmeskedett, és a végsőkig elment.18
És szinte mindenki, aki eljutott addig a pontig, hogy kiszáll, ugyanígy
cselekedett. Hogyan lehetséges ez? Miért mentek el a végsőkig, ha egyszer abba
akarták hagyni? Ijesztő mértékben engedelmeskedtek, aminek egyik oka nem
feltétlenül a vak engedelmesség lehetett, hanem az, hogy nem tudták, hogyan
lehet szabadulni a helyzetből. A legtöbb résztvevő időről időre tiltakozott, ki
akart szállni, de a kísérletvezető nem hagyta, mindig megindokolta, miért kell
 folytatni a fájdalomtól szenvedő tanuló kikérdezését. Kellemetlen
helyzetekből tiltakozással általában kiutat találunk, de az érzéketlen
kísérletvezetőre semmilyen érvvel nem tudunk hatni, hajlíthatatlanul
ragaszkodik a kísérlet folytatásához. Rápillantunk a kapcsolótáblára, és
rájövünk, a legegyszerűbb kiutat az utolsó kapcsoló jelenti. Egy-két kapcsolót
még lenyomunk, a kísérletvezető nem zaklat tovább, és az immár néma tanuló
nyöszörgése sem hallatszik. Voilá! A leggyorsabb megoldás a 450 voltos
áramütés - úgy szabadulhatunk a helyzetből, hogy nem kell konfrontálódnunk a
tekintélyt parancsoló kísérletvezetővel, és ezen a ponton már az áldozatunknak
okozott fájdalommal sem kell törődnünk. Egyszerűen végigcsináljuk, és
mehetünk.

Variációk az engedelmesség témájára

Az évek során Milgram tizenkilenc különböző kísérletet végzett, mindegyikben
alapvető paradigmájának - kísérletvezető/tanár/tanuló/memóriavizsgálat/
áramütés a hibáért - egy változatát tesztelte. A kísérletek során egy-egy változót
módosított, és azt vizsgálta, milyen hatással van az új változó az igazságtalan
tekintélyszemélynek való engedelmesség mértékére. Egyik vizsgálatába nőket is
bevont; más vizsgálataiban a kísérletvezető-tanár vagy a tanár-tanuló közötti
fizikális közelség mértékét változtatta; máskor, mielőtt a tanár hozzálátott volna
a feladathoz, a kísérletben részt vevő társak tiltakoztak, illetve behódoltak.
Egyik kísérletében Milgram azt akarta bizonyítani, hogy az eredmények a
tekintélyes Yale Egyetemtől mint helyszíntől függetlenek. Laboratóriumát
átköltöztette egy lerobbant épületbe a Connecticut állambeli Bridgeport
belvárosába. A kísérletet egy magáncég kutatási projektjeként tüntette fel,
amelynek semmi köze nincs a Yale-hez. A lényegen nem változtatott, a kísérleti
alanyok ugyanúgy megadták magukat a helyzet nyomásának.
Az adatok egyértelműen az emberi természet végtelen képlékenységét
bizonyították: szinte mindenkiből maradéktalan engedelmességet, de teljes
ellenállást is ki lehetett váltani. Minden a tapasztalt szituációs változótól függött.
Milgram bebizonyította, hogy a 450 volt feszültségű áramütést leadok aránya
akár 90% fölé emelkedhet, illetve az engedelmességi arány 10% alá csökkenthet
egyetlenegy perdöntő változó beiktatásával.
Maradéktalan engedelmességet akarunk? Helyezzük a kísérleti alanyt „tanári
teambe”, amelyben valaki másnak (a beépített embernek) kell az áldozatot
áramütéssel büntetnie, míg maga a kísérleti alany a folyamat egyéb részeiben
segédkezik. Azt akarjuk, hogy az emberek ellenálljanak a tekintélyszemély
nyomásának? Vegyük körül őket lázadó társakkal! A kísérleti személyek akkor is
megtagadták az áramütések adását, ha a tanuló kimondottan kérte a büntetést:
„Ez mazochizmus, és mi nem vagyunk szadisták.” Akkor sem voltak hajlandóak
erős áramütést mérni a tanulóra, ha a szerepbe a kísérletvezető „ugrott be”. Az
alanyok nagyobb hajlandósággal büntették áramütéssel a tanulót,
 ha tőlük távolabb foglalt helyet, mint ha a tanulót a közelükben helyezték el.
A kísérletsorozatban közreműködő, eltérő életkorú és foglalkozású amerikai
állampolgárok, hétköznapi férfiak és nők kis-, közepes vagy nagyfokú
engedelmességet tanúsítottak - mintha az emberi természetet kapcsolóval lehetne
beállítani. Nagy, ezerfős mintájával a Milgram-féle engedelmességi kísérlet a
társadalomtudományok legáltalánosíthatóbb vizsgálatának számít.
Ha az emberiség hosszú és komor történelmébe belegondolunk, rá kell
jönnünk, hogy sokkal iszonyatosabb rémtetteket követtek el az
engedelmesség, mint a lázadás nevében.
C. P. Snow Either-Or
Gonosz csapdák jó embereknek
Hadd vázoljak néhányat a kísérleti paradigma eljárásai közül, amelyek
segítségével ilyen sok hétköznapi embert lehetett rávenni nyilvánvalóan ártalmas
viselkedésre. Egyben szeretnék párhuzamot vonni a meggyőzési technikákkal,
melyeket a valóságban a „rábeszélés mesterei”, kereskedők, új híveket toborzó
szekták, katonai szervezetek, reklámszakemberek és mások alkalmaznak.19
Milgram kísérletsorozatában tíz módszer azonosítható:
1. Előzetes megállapodás írásban vagy szóban az egyén viselkedésének kvázi
jogi úton történő szabályozására. (Milgram kísérietében az alanyoknak
nyilvánosan vállalniuk kellett a feladatok, eljárások végrehajtását.)
2. Értelmezhető szerepek („tanár”, „tanuló”) kiosztása, amelyek jól ismert
pozitív értéket hordoznak, és automatikusan aktiválják a viselkedési
forgatókönyveket.
3. Olyan alapvető, betartandó szabályok felállítása, amelyek tényleges
alkalmazásuk előtt ésszerűnek tűnnek, utóbb viszont önkényesen és
személytelenül alkalmazhatók az értelmetlen engedelmesség igazolására.
Az emberek kontrollálása érdekében a különféle rendszerek nehezen
értelmezhető szabályokat alkotnak, amelyek szükség esetén módosíthatók,
de minden esetben betartandók, mert „a szabály az szabály”. (Gondoljunk
csak Milgram kísérletében a fehér köpenyes tudósra, illetve
börtönkísérletünkben az őrökre, amikor Clay-416-ot evésre akarták
kényszeríteni.)
4. A szemantika megváltoztatása (az „áldozat bántalmazása” helyébe a
„kísérletvezető segítése” lépett, így az áldozat megbüntetése a tudományos
felfedezés magasztos céljával igazolható) - a kellemetlen valóság vonzó
retorikával való helyettesítése, a képkeret bearanyozásá- val a valódi kép
 álcázása. (A reklámban ugyanezt a szemantikai tálalást alkalmazzák,
amikor például rossz ízű szájvízről azt állítják, hogy hatékony, mert
elpusztítja a bacilusokat, az íze épp olyan, mint az orvosságé.)
5. A negatív kimenetelért való felelősségvállalás megosztása vagy áthárítása;
mások a felelősök, illetve a cselekvő személy nem vonható fele lősségre.
(Milgram kísérletében valahányszor a „tanárban” erős kétségek támadtak, a
tekintélyszemély közölte, hogy vállalja a felelősséget, ha bármi történne a
„tanulóval”)
6. Látszólag jelentéktelen első lépés megtétele a végül gonosz cselekedethez
vezető úton, a „láb az ajtórésben” módszer, amely a nagyobb nyomásnak
való behódolást készíti elő, és meglódítja az embert a lejtőn lefelé.20 (Az
engedelmességi kísérletben a 15 volt erősségű első áramütés.) Ugyanezzel a
módszerrel szoktathatok rá jóravaló gyerekek a ká bítószerre.
7. Egyre nagyobb lépések megtétele, amelyek alig észrevehetően térnek el a
legutóbbitól. „Csak egy kicsivel több.” (Milgram kísérletében az agresz-
szió szintje fokozatosan, 15 voltonként emelkedett, a harminc kapcsoló
közül a soron következő működtetése nem járt észrevehetően nagyobb
fájdalom okozásával.)
8. A tekintélyszemély (Milgram vizsgálatában a kísérletvezető) fokozatos
átalakulása, az eleinte „igazságos” és racionális személy „igazságtalan” és
követelőző, sőt irracionális személlyé változása. Ez a taktika kezdetben
engedelmességet vált ki, majd zavart kelt, mivel a tekintélyes emberektől és
barátainktól következetességet várunk. Értelmetlen engedelmességhez
vezet, ha nem vesszük észre a bekövetkezett átalakulást (sok „randierőszak”
részben emiatt következik be, és sok bántalmazott nő is többek közt ezért
tart ki bántalmazó társa mellett).
9. A „távozás árának” megemelése, a szóbeli tiltakozás (amitől az emberek
jobban érzik magukat) lehetőségének biztosításával a távozás
megnehezítése, változatlanul megkövetelve az engedelmességet.
10. A látszólag ígéretes, fontos cél teljesítése érdekében bármiféle eszköz
jóváhagyása ideológia vagy hazugság felkínálásával. (Milgram kísérletében
a nemkívánatos cselekedet igazolását szolgálta a magyarázat, miszerint a
jutalmazás és büntetés átgondolt alkalmazásával a tudomány célja a
memória fejlesztése. Szociálpszichológiai kísérletekben ezt a taktikát
nevezik „fedőtörténetnek”, mert elfedi az alkalmazott eljárásokat, amelyek
kétségbe vonhatók lennének, mivel önmagukban értelmetlenek. A legtöbb
nemzet ideológiára támaszkodik, jellemzően a „nemzet biztonságát
fenyegető veszélyekre” hivatkozik, amikor háborút indít, vagy amikor a
politikai ellenzéket elhallgattatja. Amikor az állampolgárok a nemzet
biztonságát veszélyben érzik, alapvető szabadságjogaikról is lemondanak a
biztonság fejében. Erich Fromm Menekülés a szabadság elől című
klasszikus művében erre a kompromisszumkészségre hívja fel a
figyelmünket, amelyre Hitler és más diktátorok is alapoztak a hatalom
megszerzése és megtartása érdekében:
 amennyiben az emberek szabadságjogaikról lemondanak, megteremthető a
biztonság, és a dolgok ellenőrizhetőbbé válnak.21 I lasonló módszereket a
legkülönfélébb befolyásolási helyzetekben alkalmaznak, .miikor a hatalom
birtokosai parancsuk teljesítését várják el másoktól, de jól tudják, nagyon
kevesen vennének részt a „végjátszmában”, ha előzetesen nincsenek lélektanilag
felkészítve, hogy megtegyék azt, ami „elképzelhetetlen”.
I egközelebb, ha megalkuvásra késztető helyzetbe kerülünk, nem árt, ha
végiggondoljuk az értelmetlen engedelmességhez vezető, fent leírt lépéseket így
talán visszakozhatunk, és nem megyünk végig az úton - a mások által
megszabott úton. Az engedelmesség bűnét úgy kerülhetjük el, ha érvényre
juttatjuk saját tekintélyünket, és cselekedeteinkért mindenkor teljes felelősséget
vállalunk.22

A Milgram-féle engedelmességi modell megismétlése és adaptációja

Szerkezeti felépítése és részletes protokollja miatt a Milgram-féle alapkísérletet
független kutatók számos országban megismételték. A közelmúltban nyolc
egyesült államokbeli és kilenc európai, afrikai, illetve ázsiai vizsgálat alapján
összehasonlító elemzés is készült. A különböző országokban végzett vizsgálatok
eredményeit összehasonlítva viszonylag magas engedelmességi arányt kapunk.
Az Egyesült Államokban a kísérleti alanyoknak átlagosan 61%-a
engedelmeskedett, míg az engedelmességi arány az összes többi országban
készült mintavétel eredményeit átlagolva 66% volt. Az Egyesült Államokban az
engedelmesség aránya 31% és 91% között ingadozott, míg a többi ország
tekintetében 28% (Ausztrália) és 88% (Dél-Afrika) között mozgott. Időtől és
helyszíntől függetlenül az engedelmesség állandónak bizonyult. A kísérlet
megvalósításának időpontja (1963 és 1985 közötti időpontok) és az
engedelmesség mértéke között semmiféle kapcsolat nem volt kimutatható.23

Engedelmesség igazoltan tekintéllyel bíró személynek

Az eredeti engedelmességi vizsgálatokban a kísérleti alanyok ruházták fel
tekintéllyel a kutatásvezetőt, mert intézményi környezetben találkoztak vele, és
az illető úgy öltözködött és úgy viselkedett, mint egy komoly tudós. Valójában
fizetség fejében egy középiskolai biológiatanár játszotta el a szerepet.
Kísérletvezetői hatalma abból eredt, hogy egy tekintélyes intézmény
képviselőjének tartották. (Milgram Bridgeportban megismételt kísérletében, ahol
a Yale intézményi presztízse nem játszott szerepet, a kísérleti alanyok 47,5%-a
engedelmeskedett, míg a Yale Egyetemen ez az arány mintegy 65% volt.)
Számos későbbi vizsgálatban kimutatták, milyen nagymértékű engedelmesség
váltható ki, ha egy igazoltan tekintéllyel bíró személy saját szakterületén
gyakorolja hatalmát.
Az egyik kísérletben a tekintélyszemély egyetemi tanár volt, aki arra kért önként
jelentkező egyetemistákat, hogy áramütéssel tanítsanak be egy kö-
lyökkutyát egy kivitelezhetetlen feladat teljesítésére. A kísérleti személyek 75%-
a engedelmeskedett. A kísérletben „autentikus” volt mind a „kísérletvég-
ző/tanár”, mind a „tanuló”. Az egyetemisták (tanárok) az aranyos kiskutyát
(tanuló) áramütéssel büntették, ha megadott időn belül nem megfelelő módon
reagált A betanítás során a Milgram-féle kísérlethez hasonlóan harminc lépésben
fokozatosan erősebb áramütést kellett adniuk, egészen 450 volt feszültségig.
Mind a tizenhárom egyetemista fiú és mind a tizenhárom egyetemista lány látta a
kutya vergődését, és hallotta a nyüszítését, amint egyre erősebb elektromos
árammal büntették. Kétségük nem lehetett afelől, hogy a kutyának fájdalmat
okoznak, amikor a soron következő kapcsolót lenyomták. (Az áramütések
intenzitása jóval kisebb volt, mint a berendezésen látható jelzések, ahhoz mégis
elég erősek voltak, hogy a kiskutyából egyértelműen rémült reakciót váltsanak
ki.)
Gondolhatják, a kísérlet mennyire felzaklatta a résztvevőket. A lányok közül
többen sírva fakadtak, a fiúk is a szorongás jeleit mutatták. Vajon megtagadták-e
a kísérlet folytatását, amikor két szemükkel látták a szenvedést, amelyet ők
maguk okoztak? Rossz érzésük ellenére sokan engedelmeskedtek. A fiúknak
több mint a fele (54%) elment 450 volt feszültségig. A nagy meglepetést a
lányok engedelmessége okozta. Minden tiltakozás és sírás ellenére az
egyetemista lányok 100%-a a lehető legteljesebb mértékben engedelmeskedett,
és áramütéssel büntette a feladatát nem teljesítő kiskutyát! Gimnazista lányokkal
hasonló eredményre jutottak egy eddig nem publikált vizsgálatban.
Az engedelmességi kísérleteket sokan bírálták, Milgram eredményeit kétségbe
vonták, mondván a kísérleti személyek bizonyára hamar rájöttek, hogy valójában
nem adnak áramütést, és ezért mentek el a végsőkig.24 A fent leírt kísérlet,
amelyet 1972-ben két pszichológus, Charles Sheridan és Richard King végzett,
minden kétséget kizáróan bizonyítja, hogy Milgram kísérleteiben a nagyfokú
engedelmesség nem annak tudható be, hogy a kísérleti személyek úgy gondolták,
nem okoznak fájdalmat az áldozatnak. Sheridan és King kísérletében minden
kétséget kizáró, szemmel látható összefüggés volt az alanyok engedelmessége és
a kölyökkutyának okozott fájdalom között. További érdekes adat, hogy az
engedelmességet megtagadó fiúk fele valótlanságot állítva, azt közölte a
kísérletvezető tanárral, hogy a kutya megtanulta a kivitelezhetetlen feladatot - ez
félrevezetés formájában megnyilvánuló engedetlenség. Amikor egyetemistákat
arra kértek, jósolják meg, a diáklányok hány százaléka fogja a végsőkig
teljesíteni a feladatot, becslésük 0% volt - aligha összevethető a 100%-kal.
(Durván alábecsülték, nem vitás, ugyanakkor elgondolásuk nagyban emlékeztet
a Milgram-kísérlet előtt megkérdezett pszichiáterek 1%-os becslésére.) Ez
ismételten megerősíti legfőbb érvelésem: az egyének viselkedését befolyásoló
helyzeti tényezők erejét nehéz felmérnünk, amikor kívülállóként, a viselkedést
kiváltó környezet nyomásától mentesen mondunk véleményt.
Orvosok hatalma: betegeknek ártó ápolószemélyzet
Ha a tanár-diák viszonyra a hatalomalapú tekintély a jellemző, mennyire
jellemezheti ez az orvos-nővér kapcsolatot? Vajon milyen nehéz a nővérnek
megtagadni a nagy tekintéllyel bíró orvos utasítását - ha tudja, hogy az utasítás
hibás. Ennek kiderítésére vállalkoztak orvosok és nővérek. A maguk rendszerét
kívánták tesztelni, arra voltak kíváncsiak, vajon a nővérek valóságos kórházi
környezetben eleget tennének-e egy ismeretlen orvos indokolatlan kérésének.25
Huszonkét ápolónőt hívott fel telefonon egy orvos, akit a nővérek
személyesen nem ismertek. Egyesével arra utasította őket, hogy azonnal adjanak
be gyógyszert az egyik betegnek, mert fontos, hogy a gyógyszer kifejtse a
hatását, mire az orvos a kórházba érkezik. Az orvos hozzátette, hogy a
gyógyszert utó- 1 ag kiírja a betegnek. Az orvosi utasítás szerint a nővéreknek
20 mg „Astrogen” nevű gyógyszert kellett beadniuk a betegnek. A gyógyszer
adagolási előírása szerint a szokásos adag 5 mg, a maximális dózis 10 mg. Az
orvos tehát a maximális dózis kétszeresét rendelte el.
Az ápolónők a következő két kérdéssel szembesültek: teljesítsék-e az
ismeretlen telefonáló utasítását, és beadják-e a rendkívül magas dózist, vagy
kövessék az előírt egészségügyi gyakorlatot, amely megtiltja a szabálytalan
orvosi utasítások teljesítését. Amikor egy tucat, a kórházban dolgozó nővérnek
felvázolták a hipotetikus dilemmát, tíz ápolónő azt válaszolta, nem teljesítené az
orvos utasítását. Más ápolónők azonban, amikor „élesben” kapták meg az
utasítást, és tudták, hogy az orvos hamarosan megérkezik (és feltehetőleg dühös
lesz, ha kérését nem teljesítik), szinte egyöntetűen beadták a derekukat, és
engedelmeskedtek.
A valódi tesztelésben részt vevő huszonkét nővér közül egy kivételével
mindenki elkezdte kimérni a gyógyszert (természetesen placebót), hogy beadja a
betegnek - ekkor lépett közbe a kísérletvezető. Az egyetlenegy engedetlen nővér
rászolgált volna a fizetésemelésre és valamiféle kitüntetésre.
Egyáltalán nem elszigetelt jelenségről van szó. A közelmúltban szakképzett
ápolók nagyszámú mintáján felmérést végeztek. A megkérdezettek közel fele
(46%) számolt be arról, hogy emlékszik esetre, amikor „olyan orvosi utasítást
hajtott végre, amely érzése szerint a beteg szempontjából káros
következménnyel járhatott”.
Az engedelmes ápolók úgy gondolták, az orvosnál kisebb felelősség terheli
őket, ha hibás orvosi döntést teljesítenek. Azt is jelezték, hogy az orvosok
hatalmának elsődleges alapja nem más, mint „törvényes felhatalmazásuk”, azaz
joguk a betegek teljes körű ellátására.26 Értelmezésük szerint ők az indokolt
utasítást követték - csak éppen a beteg belehalt. Évente több ezer kórházi beteg
hal meg a kórházi személyzet által elkövetett hibák miatt, amelyek között
feltételezhetően akadnak olyan esetek is, amelyekben az ápoló, illetve a kisegítő
személyzet vakon teljesíti a hibás orvosi utasítást.

A tekintélynek való halálos engedelmesség

Az élet sok területén katasztrofális következményekkel járhat a tekintéllyel bíró
személyek hatalomgyakorlása alárendeltjeik fölött. Példa erre az utasszállító
repülőgépek pilótafülkéjében tapasztalható engedelmesség dinamikája, amely
sok balesethez vezetett. Az utasszállítók pilótafülkéjében a kapitány a legfőbb
tekintéllyel rendelkező személy, akinek alárendeltje az első tiszt és a fedélzeti
mérnök. A szervezeti normarendszer, sok pilóta katonai múltja és a repülési
szabályzat egyaránt a kapitány tekintélyét erősíti, aki a repülőgép működtetéséért
közvetlen felelősséggel tartozik. Hibákhoz vezethet repülés közben, ha a
legénység úgy érzi, kénytelen elfogadni az „autoritás helyzet-meghatározását”,
még akkor is, ha téves.
Egy vizsgálatban harminchét súlyos légiforgalmi balesetet elemeztek,
amelyeknek a hangfelvételei megfelelő adatokat szolgáltattak a szakértőknek.
Az esetek 81%-ában az első tiszt nem ellenőrizte megfelelően, illetve nem vitatta
a kapitány hibás döntését.
Egy nagyobb mintán végzett vizsgálatban hetvenöt repülőgép-balesetet
vizsgáltak a destruktív engedelmesség szempontjából. A vizsgálat eredményét
ösz- szegző tanulmány szerzője megállapítja: „Ha élünk a feltételezéssel, hogy a
felületes ellenőrzés és a hibás döntések elfogadása a túlzott engedelmességnek
tudható be, akkor az összes légiforgalmi baleset 25%-a túlzott engedelmesség
miatt következik be.”27

Feladat-végrehajtói engedelmesség
Modern társadalmakban az autoritással rendelkező személyek ritkán
alkalmaznak fizikai bántalmazást mások megbüntetésére. Sokkal jellemzőbb a
közvetítés útján elkövetett bántalmazás, amikor a tekintélyszemély alárendeltjeit
utasítja az erőszakos fellépésre, vagy a kiszolgáltatott személy önértékelését és
méltóságát kikezdő verbális bántalmazásra.
 A társas közvetítéssel elkövetett bántalmazás egyik formája, ha valakinek
rosszindulatú visszajelzést adunk, mert tudjuk, ezzel megzavarható, és így nem
tud teljesíteni, következésképpen romlanak az esélyei például arra, hogy a
megpályázott állást ő nyerje el.
Holland kutatók egy kísérletsorozatban azt mérték fel, milyen mértékben van
jelen a tekintélyalapú engedelmesség hasonló helyzetekben. 1982 és 1985 között
az utrechti egyetemen huszonöt önálló kísérletben mintegy 500 személlyel
végezték el vizsgálatukat.28 A holland „feladat-végrehajtói engedel- mességi
paradigma” tesztelése a következőképp zajlott. A kutatók arra kérték a kísérleti
alanyokat, hogy egy-egy állásra jelentkezővel (beépített személlyel) végeztessék
el az alkalmassági tesztet - ha a jelentkező sikeresen teljesíti a tesztet, az övé az
állás; ha a teszt nem sikerül, az illető munka nélkül marad. A kísérleti alanyok
arra is utasítást kaptak, hogy provokáló megjegyzésekkel hozzák zavarba a
jelöltet. Tizenöt különböző súlyosságét, az állásra jelentkezőt /.avarba hozó
megjegyzést kellett tenniük a teszteredmények kapcsán, például: „ez tényleg
nagy baromság volt”. A kutatók a kísérleti alanyokkal előzetesen közölték, hogy
a jelölt minden tiltakozása ellenére az eljárást folytatniuk kell. Ha egy-egy
kísérleti alany vonakodott további megjegyzést tenni, a kísérletvezető oldalba
bökéssel folytatásra ösztökélte. (A kontrollcsoportban a kísérleti alanyok
bármikor dönthettek úgy, hogy további provokáló megjegyzést nem tesznek.)
Az alanyok csak akkor hagyhatták abba a provokáló megjegyzéseket, ha négy
oldalba bökés után is hajthatatlanul tiltakoztak. Az egyre erősebb és
ellenségesebb provokáció hatására „az állásra pályázóknak intenzív lélektani
megterhelésben volt részük, képtelenek voltak megfelelő teljesítményt nyújtani,
és az állástól elestek”. Végül, de nem utolsósorban a kísérleti alanyokkal a
kutatók előzetesen azt is tudatták, hogy a stressztűrő képesség nem lényeges
követelmény az állás betöltéséhez, az eljárással a kísérletvezetőnek segítenek,
aki kutatásában azt vizsgálja, milyen hatással van a stressz a teszteken nyújtott
teljesítményre. Tehát a másik személynek okozott stressz és elhelyezkedési
esélyeinek csökkentése mindössze adatgyűjtési célokat szolgált.
A kísérletet megelőző felmérésben a válaszadók 90%-a gondolta úgy, hogy a
leírt körülmények között nem engedelmeskedne, felhagyna a provokáló
megjegyzésekkel. A „kívülállók” véleménye ismét távol állt a valóságtól: a
kísérleti alanyok 91%-a maximálisan teljesítette a kapott feladatot. Ugyanilyen
mértékű engedelmesség volt kimutatható, amikor az alanyok humánerőforrás-
szakemberek voltak, annak ellenére, hogy szakmai etikai kódex szabályozza,
hogyan kell kezelniük ügyfeleiket. Hasonlóan nagyarányú engedelmesség volt
jellemző akkor is, ha a kísérleti személyeket hetekkel a kísérlet előtt
tájékoztatok, mi lesz a feladatuk, és volt idejük átgondolni a vállalt ellenséges
szerep természetét.
Ilyen környezetben hogyan váltható ki engedetlenségi Több választásunk is
van: legyen jelen néhány személy, aki tiltakozik, mielőtt a kísérleti alanyra
kerülne a sor, mint a Milgram-féle kísérlet egyik változatában. Vagy
tájékoztassuk a kísérleti személyt, hogy jogilag felelősségre vonható, ha a
pályázó (áldozat, beépített személy) úgy érzi, hátrányt szenvedett, és bepereli az
egyetemet. Vagy szüntessük meg a tekintélyelvű nyomást, és a kísérleti alanyok
a feladatot nem fogják a végsőkig engedelmesen végrehajtani - ahogy a
kontrollcsoportban sem tették.
Motozás és szexuális visszaélés biztonsági kamerák előtt
Milyen mértéket ölthet egy ismeretlen és feltehetőleg nem túl nagy autoritással
rendelkező személynek való engedelmesség? Az ezredforduló táján az Egyesült
Államokban tíz éven keresztül több gyorséttermi lánc üzletében is megalázó
cselekményekre került sor. Az elkövető munkamódszere a következő volt. A
gyorséttermek üzletvezető-helyettesét felhívja telefonon egy magát rendőrnek
kiadó férfi, aki „Scott” néven mutatkozik be. A férfi sürgős segítséget kér, mert
az étteremben a személyzet egyik tagja lopással gyanúsítható, és az ügy
felderítése érdekében elengedhetetlen az illető testi motozása. A telefonáló, aki a
beszélgetés során mindvégig ragaszkodik az „uram” megszólításhoz,
bennfentesnek mutatkozik, jól ismeri a helyi adottságokat és az üzleti
szabályzatot. Azzal is tisztában van, hogy ügyesen irányított kérdésekkel hogyan
szerezze meg a számára lényeges információt, akár a színpadi szemfényvesztők
vagy „gondolatolvasók”. Dörzsölt szélhámos.
„Scott” rendőr végül kiszedi az üzletvezető-helyettesből egy vonzó fiatal női
alkalmazott nevét, aki állítása szerint az étkezdében rendszeresen lop, és jelenleg
is magánál tart valamit, amit eltulajdonított. Azt kéri, különítsék el a hátsó
helyiségben, és tartsák fogva, amíg ő vagy emberei a helyszínre nem érkeznek.
Az alkalmazottat el is különítik, akinek ekkor az álrendőr a telefonban választási
lehetőséget kínál: vagy megengedi, hogy egyik munkatársa megmotozza, vagy
beviszik a rendőrségre, és ott motozzák meg. Az áldozat minden esetben az
azonnali motozást választja, hiszen ártatlan, nincs rejte- getnivalója. Ekkor a
telefonáló arra utasítja az üzletvezető-helyettest, hogy végezze el a testi
motozást, vizsgálja át a testüregeket is, vaginát, végbelet, hátha a nő oda rejtette
el a pénzt vagy a kábítószert. A telefonáló részletes, szemléletes leírást kér, hogy
éppen mi történik, miközben a videokamera minden eseményt rögzít. Az
alkalmazott számára ez csak a rémálom kezdete, a telefonos kukkolónak csak
szexuális és hatalmi előjáték.
Abban az ügyben, amelyben szakértő tanúnak kértek fel, egy tizennyolc éves
középiskolás lány volt az áldozat, akit egyre kínosabb, szexuálisan megalázó
tevékenységre kényszerítettek. A telefonáló álrendőr forgatókönyve a következő
volt: a meztelenre vetkőztetett fiatal nőt először arra utasítja, hogy ugráljon fel-le
és táncoljon. Az üzletvezető-helyettes szintén nő, akit a telefonáló utasít, menjen
vissza a vendégtérbe, és az áldozat őrzésére hívjon oda egy idősebb férfi
alkalmazottat. A helyzet odáig fejül, hogy a telefonáló áldozatát először
maszturbálásra kényszeríti, majd orális szexre az idősebb férfival, akit a
rendőrség kiszállásáig a lány őrzésével bíztak meg. A szexuális cselekmények
több óra hosszat tartanak, a rendőrök természetesen soha nem érkeznek meg a
helyszínre.
Ez a hátborzongató alak távollétében gyakorolja befolyását, és vesz rá
sokakat, hogy az üzletpolitikát és feltehetőleg saját etikai és erkölcsi normáikat
megszegve szexuálisan molesztáljanak, és megalázzanak egy becsületes,
templomba járó fiatal alkalmazottat. Végül az ügyben érintett alkalmazottakat
elbocsátják, néhányukat bűncselekménnyel vádolják, a gyorsétterem ellen pert
indítanak, az áldozatok súlyos lelki traumát szenvednek el, ennek és hasonló
eseteknek az elkövetőjét - egy volt börtönőrt - elfogják, de nagy meglepetésre
Kentucky államban az esküdtszék nem találja bűnösnek, és felmentik.
A történtek hallatán ésszerűnek tűnik, ha az áldozat és bántalmazol
diszpozíciójára összpontosítunk, és úgy gondoljuk, naiv, tudatlan, rászedhető,
fura szerzetekről lehet szó. Amikor azonban kiderül, hogy ezt a botrányos
eljárást Amerika-szerte harminckét államban, tizenkét különböző gyorséttermi
lánc hatvannyolc üzletében végigcsinálták, hogy országszerte sok üzletvezető-
helyettes bedőlt az aljas trükknek, hogy az áldozatok között férfiak ugyanúgy
akadtak, mint nők, akkor el kell gondolkodnunk, és nem hibáztathatjuk
egyszerűen az áldozatokat. Ne becsüljük alá tehát a helyzet és az „autoritás”
erejét, minden képzeletet felülmúló mértékű és jellegű engedelmességet tud
kiváltani.
A Kentucky állambeli Mount Washingtonban a McDonald’s gyorsétterem
üzletvezető-helyettese, Donna Summers, akit a botrányos eset miatt állásából
kitettek, A Lucifer-hatás fő témáját fogalmazza meg, amikor a helyzet
nyomásáról beszél: „Visszatekintve mindenki azt mondaná, nem ment volna
bele. De aki nincs pont akkor, pont abban a helyzetben, az honnét tudhatná, mit
csinálna? Nem tudhatja.”29
A kanadai szociológus, Ester Reiter az eseteket feldolgozó, Making Fást
Food: From the FryingPan intő the Fryer című könyvében arra a
következtetésre jut, hogy a tekintélynek való engedelmesség a legértékesebb
tulajdonság, ha valaki gyorsétteremben dolgozik. „A futószalag elve működik,
szándékosan igyekeznek megakadályozni, hogy a dolgozók önállóan
gondolkodjanak, és belátásuk szerint cselekedjenek. A dolgozóknak a gép
karjaként kell működniük” - mondta Reiter egy interjúban. Dán Jablonski, az
FBI egykori különleges ügynöke, utóbb magándetektív, aki a hatvannyolc eset
közül többen is nyomozott, így fogalmazott: „Mi itt ülünk, és ítéletet alkotunk
róluk, azt mondjuk, ezeknek elment a józan eszük. De nem arra képezik ki őket,
hogy a józan eszüket használják. Arra képezik ki őket, hogy komolyan
gondolják a kérdést: Mit parancsol?”30

NÁCI KAPCSOLAT - A MI VÁROSUNKBAN UGYE NEM?

Talán még emlékeznek rá, Stanley Milgram azért fogott kísérletébe, mert meg
akarta érteni, hogyan vállalhatott részt sok „jó” német több miihó zsidó brutális
meggyilkolásában. Nem a német nemzeti jellem diszpozíciós tendenciáiban
kereste a népirtás okait, hanem úgy vélte, a helyzet jellegzetességei játszottak
kritikus szerepet; hogy a tekintélynek való engedelmesség volt a féktelen öl-
döklés „vészterhes elindítója”. Kutatása befejezése után Milgram tudományos
következtetéseit gondolatban továbbvitte, és drámai jóslatot tett: „Ha a náci
Németországban látott haláltáborokhoz hasonlókat állítanának fel az Egyesült
Államokban, működtetésükre egy közepes méretű amerikai városban elegendő
személyzetet lehetne találni.”31

r
r
Nácik egy amerikai középiskolában
A kaliforniai Palo Alto egyik középiskolájában történelemórán a diákok -
sokunkhoz hasonlóan - felfoghatatlannak tartották a holokauszt idején elkövetett
rémtetteket. Hogyan kaphatott erőre egy rasszista, öldöklő társadalmipolitikai
mozgalom, és az átlagembereknek hogy nem volt tudomásuk zsidó embertársaik
szenvedéséről, hogy viselkedhettek ilyen érzéketlenül? Tanáruk, Ron Jones
sajátos módszer mellett döntött a hitetlenkedők meggyőzésére. A szokásos
didaktikus tanítás helyett a tapasztalati úton való tanulást választotta oktatói
módszeréül.
Osztályának elmagyarázta, hogy a következő héten szerepjátékban
próbálhatják ki, mi vezérelhette a németeket. Minden előzetes óva intés ellenére
az ötnapos „kísérlet” a diákság számára komolyra fordult, a tanárt sokkolta, az
iskolaigazgatóról és szülőkről ne is beszéljünk. A szimuláció és a valóság
összemosódott, amint a fiatalok kiépítették a maguk totalitárius rendszerét,
amely túlontúl hasonlított Hitler náci rezsimjéhez.32
Jones először is új, szigorú tantermi szabályokat vezetett be, és megkövetelte
feltétel nélküli betartásukat. Például a diákoknak a padjuk mellett
vigyázzállásban kellett a feltett kérdésekre válaszolniuk. Feleletüket „uram”
megszólítással kellett kezdeniük, és legfeljebb három szóban reagálhattak. Senki
sem tiltakozott az önkényes szabályok ellen. A tanterem légköre rohamosan
megváltozott. A jó beszédkészségű, értelmes tanulók elveszítették kedvező
pozíciójukat, és a kevésbé jó kifejezőkészségű, fizikailag erősebb diákok
ragadták magukhoz a hatalmat A tanteremből kiinduló mozgalom a „Harmadik
hullám” elnevezést kapta. Tagjai egyezményes karlendítéssel üdvözölték
egymást, parancsra kórusban jelszavakat skandáltak. Minden napra új jelszavuk
volt: „Fegyelemben az erő!”, „Közösségben az erő!”, „Cselekvésben az erő!”,
„Büszkeségben az erő!” Az ötödik napra is tartalékolva volt egy jelszó. A
beavatottak titkos kézfogással azonosították magukat, ha valaki fenntartásokat
fogalmazott meg, „árulással” vádolták. A jelszavak után a tettek mezejére léptek:
az iskolában transzparenseket helyeztek el, amelyeken feltüntették az újonnan
csatlakozók névsorát, leírták milyen a kötelező testtartás, ha a diákok a pádban
ülnek és így tovább.
Az eredeti húszfős mag hamarosan több mint százfősre duzzadt, lelkes
„harmadik hullámosok” csatlakoztak hozzájuk. A diákok ekkor saját kezükbe
vették az ügyek intézését. Tagsági igazolványt adtak ki. A legokosabb diákok
egy részét kitoloncolták az osztályteremből. Az újonnan kialakult, önkényeskedő
belső csoport ujjongott és gyalázkodott, amikor osztálytársaikat kivezették a
tanteremből.
 Ezután Jones tanár úr követőinek bizalmasan megvallotta, hogy egy országos
mozgalomhoz tartoznak, amely olyan diákokat kíván összefogni, akik készek a
politikai változásokért harcba szállni. A tanár közölte velük, hogy bekerültek „a
kiváltságos csoportba, a fiatalok közé, akik az ügyért dolgozhatnak”. Másnapra
nagygyűlést terveztek, amelyen közösen megnézik, amint az egyik országosan
támogatott elnökjelölt a televízió nyilvánossága előtt meghirdeti a „Harmadik
hullám” új ifjúsági programját.
Az iskola nagytermében több mint kétszáz diák várta átszellemülten a
televíziós közvetítést. Fehér egyeninges, karszalagos harmadik hullámosok
lelkesen transzparenseket helyeztek el a teremben. Az ajtónál tagbaszakadt
fiatalok álltak őrt, a történelemtanár barátai, akik riporternek, fotósnak adták ki
magukat, elvegyültek az „igaz hívők” tömegében. A televíziót bekapcsolták, és
mindenki feszülten várakozott, várta a következő közös, dicsőséges lépés
bejelentését. „Fegyelemben az erő!” - zengték.
A várt bejelentés helyett a tanár levetített egy filmet a nürnbergi
nagygyűlésekről; a Harmadik Birodalom történetének kísérteties képei peregtek
le. „Mindenkit felelősség terhel - senki nem állíthatja, hogy nem vett részt benne
így vagy úgy.” Ez volt a film utolsó képkockája és egyben a kísérlet vége. Jones
elmagyarázta az egybegyűlt diákoknak, miért volt szükség a szimulációra, amely
messze meghaladta a tanár eredeti szándékát. Jones ekkor ismertette az új
jelszót: „Megértésben az erő!” Jones így folytatta: „Manipuláció áldozatai
lettetek. Saját vágyaitok taszítottak a helyzetbe, amelyben most vagytok.”
Ron Jonesnak meggyűlt a baja az iskola vezetésével, mert a kirekesztett
diákok szülei panaszt tettek a gyerekeiket ért zaklatás és fenyegetettség miatt.
Jones ennek ellenére úgy vélte, sok fiatal egy életre szóló leckét kapott:
személyesen élhette át, milyen könnyen idézhető elő viselkedésében radikális
átalakulás, ha egy tekintélyt és engedelmességet parancsoló személlyel kerül
kapcsolatba fasisztoid környezetben. A „kísérlet” után írt egyik értekezésében
Jones megjegyzi: „A történtek után négy évig tanítottam a Cubberly High
Schoolban, de soha senki nem merte bevallani, hogy ott volt a Harmadik hullám
nagygyűlésén. Mindenki el akarta felejteni az esetet.” (Miután a középiskolától
megvált, Jones sajátos nevelési igényű tanulókkal kezdett el foglalkozni San
Franciscóban. Kísérletéről The Wave címmel megrázó dokumentarista játékfilm
készült.33)

Kék szeműek, barna szeműek: általános iskolás szörnyecskék

A tekintélyszemélyek hatalma nem pusztán a követőikből kiváltott
engedelmesség mértékében nyilvánul meg, hanem abban is, milyen mértékben
határozzák meg a valóságot, és milyen mértékben változtatják meg a
gondolkodás és cselekvés megszokott formáit. Jane Elliott harmadik osztályos
diákokat tanított egy vidéki kisvárosban, Riceville-ben, Iowa államban. Az a
kérdés foglalkoztatta, hogyan nevelhetné „testvériességre” és „toleranciára” a
környékbeli farmokon élő fehér gyerekeket, akik nemigen kerültek kapcsolatba
kisebbségi csoportokhoz tartozó személyekkel. Ügy gondolta, a gyerekeknek
személyes tapasztalatokat kell szerezniük, mit jelent hátrányos pozíciót, illetve
vezető helyet elfoglalni, az előítéletek áldozatának, illetve haszonélvezőjének
lenni.34
A tanárnő az osztály egyik felét önkényesen „felsőbbrendűként”, míg a
másikat „alsóbbrendűként” kezdte kezelni - a gyerekek szeme színe alapján.
Tanulóival közölte, hogy a kék szemű emberek a barna szeműekhez képest „fel-
sőbbrendűek”, és állítását „bizonyítékokkal” támasztotta alá, többek közt arra
hivatkozott, hogy George Washington kék szemű volt, míg (közelebbi példával
élve) az egyik gyerek apja (aki családját rendszeresen bántalmazta) barna szemű.
Jane Elliott osztályában tehát a kék szemű gyerekek a „felsőbbrendű”
csoportba tartoztak, míg a barna szeműek az „alsóbbrendű” csoportba. Az
állítólag intelligensebb kék szemű gyerekek kiváltságokat élveztek, míg a barna
szeműekre másodrendű státuszukat megerősítő szabályok vonatkoztak, például
feltűnő gallért kellett viselniük, amiből messziről megállapítható volt
alsóbbrendűségük.
A korábban barátságos kék szemű gyerekek nem akartak a „barna szemű”
rossz gyerekekkel játszani, mi több, azt követelték, hogy az iskola vezetői
figyeljenek oda, mert a „barna szeműek” esetenként lopnak is. A gyerekek
ökölharcot vívtak a szünetekben, az egyik fiú bevallotta, hogy gyomorszájon
vágott egy másikat, mert „barna szeműnek nevezett, mintha fekete, mintha néger
lennék”. Egy nap elteltével a barna szemű gyerekek rosszabbul teljesítették
iskolai feladataikat, lehangoltnak és dühösnek érezték magukat. Önmaguk
jellemzésére a „szomorú”, „rossz”, „buta”, „utálatos” jelzőket használták.
Másnap fordult a kocka. A tanárnő az osztály előtt bevallotta, hogy tévedett:
valójában a barna szemű gyerekek a felsőbbrendűek és a kék szeműek az al-
sóbbrendűek, és állítását „bizonyítékokkal” támasztotta alá. A kék szemű
gyerekek, akik eddig a „boldog”, „jó”, „aranyos”, „kedves” jelzőkkel illették
magukat, a barna szeműek által előző nap használt, becsmérlő címkékhez
hasonlókat vonatkoztattak önmagukra. A gyerekek közötti barátkozási minták
átmenetileg felbomlottak, és ellenségeskedés lépett a helyükbe. A kísérlet
lezárása után a gyerekekkel mindent gondosan, töviről hegyire megbeszéltek, és
helyreállt a derűs hangulat a tanteremben.
A tanár elképedve fogadta sok általa feltehetőleg jól ismert gyerek gyors és
totális átalakulását: „Korábban bámulatosan jól együttműködő, figyelmes
gyerekekből rosszindulatú, előítéletes harmadikosok lettek... Iszonyatos volt!”
Hawaii és a végső megoldás: Szabaduljunk meg a selejttől!
Képzeljék el, hogy a hawaii egyetem egyik esti kurzusán pszichológiát tanulnak.
Az előadásokat nagy létszámú hallgatóság (570 fő) előtt tartják. A ma esti
előadó, aki dán akcentussal beszél, nem a meghirdetett előadást tartja meg,
hanem a népességrobbanás (az 1970-es évek elején forró téma volt) okozta
nemzetbiztonsági kockázatok taglalásába kezd.35 A tekintélyes szakember
felvázolja, hogy a társadalom szempontjából milyen veszélyeket hordoz a
testileg és szellemileg sérült emberek rohamosan növekvő száma. A problémát
meggyőzően tálalja, a megoldásra tett kísérletet tudósok által támogatott nagy
ívű tudományos kutatásként állítja be, amely az emberiség javát szolgálja.
Ezután a közreműködésüket kéri abban, hogy „kidolgozhassák az alkalmazandó
tudományos módszereket a testileg és szellemileg alkalmatlanok eltávolítására”.
A szükséges lépések további igazolásaként az előadó azzal érvel, hogy a
halálbüntetés is elrettent azerőszakos bűncselekményektől. A tudósokkíváncsiak
avéleményük- re, mert intelligens, jól képzett, nagyfokú etikai érzékenységgel
rendelkező egyének álláspontjára van szükségük. Hízelgő a gondolat, hogy
kiváltságos emberek társaságában lehetnek. (Gondoljanak csak C. S. Lewis
„belső körére”!) Minden esetleges aggodalmat eloszlatandó, az előadó
hangsúlyozza, hogy további mélyreható kutatást fognak végezni, mielőtt
bármiféle gyakorlati lépést tennének.
Ekkor azt kéri önöktől, hogy felmérésük keretében nyilvánítsanak véleményt,
tegyenek javaslatokat, osszák meg a kutatókkal álláspontjukat. Önök
vállalkoznak a kérdőív kitöltésére, mert úgy érzik, létfontosságú kérdésről van
szó, és számít a szavuk. Szorgalmasan megválaszolják a hét kérdést, majd utóbb
kiderül, hogy a válaszok nagyon hasonlítanak.
A válaszadók 90%-a egyetért azzal, hogy mindig lesznek emberek, akik
kevésbé életképesek, mint mások. Megsemmisítésükkel kapcsolatban a
válaszadók 79%-a gondolja úgy, hogy más-más személy felelőssége legyen a
döntéshozás és a végrehajtás; 64% vélekedik úgy, hogy fontos az anonimitás
biztosítása mindazoknak, akik egyszerre nyomják meg majd a gombokat,
amelyek közül az egyik halált okoz; a válaszadók 89%-ának az a véleménye,
hogy fájdalmat nem okozó gyógyszerek beadása az élet kioltásának
leghatékonyabb és leghumánusabb módszere.
Ha a megsemmisítésben való közreműködésüket a törvény írná elő, a
válaszolók 89%-a inkább a döntéshozásban venne részt, míg 9% inkább a
gyilkolásban, vagy mindkettőben. A jelenlévők mindössze 6%-a tagadja meg a
válaszadást. Hihetetlen, de a válaszadók 91%-a egyetért azzal, hogy „rendkívüli
körülmények között indokolt mindazok likvidálása, akik az általános jólétet
veszélyeztetik”! Még ennél is elképesztőbb, hogy a válaszadók 29%-a akkor is
támogatja a „végső megoldást”, ha az a családjukat is érinti!36
Az amerikai felsőoktatásban tanulók (az átlagnál idősebb hallgatók, mivel esti
képzésre járnak) tehát készségesen támogatnának egy olyan tervet, amelynek
értelmében szakértők által másoknál kevésbé életképesnek ítélt személyekre
halál vár. Ne feledjék, csupán egy rövid előadást hallgattak végig! így jobban
érthető, hogyan támogathatták hétköznapi emberek Hitler zsidókkal szemben
alkalmazott végső megoldását, amelynek indokoltságát az oktatási rendszer és a
szisztematikus kormánypropaganda számtalan módon megerősített.

Hétköznapi emberek - nem hétköznapi gyilkosok

Hogyan követhetnek el hétköznapi emberek múltjukkal és erkölcsi
értékrendjükkel szöges ellentétben álló rémtetteket? - vizsgálódásomat a
történész Christopher Browning figyelemre méltó tényfeltárása illusztrálja talán
a legérzékletesebben. Browning utánaszámolt, hogy 1942 márciusában a
holokauszt áldozatainak 80%-a még élt, de mindössze tizenegy hónappal később
közel 80%-uk már halott volt. Tömeggyilkos rohamosztagok intenzív
bevetésével ilyen rövid idő alatt hajtották végre az Endlösungot (Hitler végső
megoldását) Lengyelországban. A népirtáshoz hatalmas gyilkoló gépezet
mozgósítására lett volna szükség, de a jó erőben lévő katonákat az összeomlással
fenyegető orosz frontra vezényelték. Mivel a lengyel zsidók jobbára
kisvárosokban éltek, Browning feltette a kérdést, vajon a német hadvezetés „a
háború döntő fontosságú évében honnan mozgósított erőket a tömegmészárlás
rettenetes logisztikai megvalósításához?”37
A választ a náci háborús bűnök levéltári forrásaiban találta meg, amelyek
többek közt a 101. tartalékos rendőr zászlóalj cselekedeteit dokumentálták. A
101. rendőrzászlóaljba közel ötszáz, frontharchoz túl idős, családos hamburgi
férfit vezényeltek. A munkás- vagy alsó középosztálybeli férfiak semmiféle
katonai rendészeti tapasztalattal nem rendelkeztek. Frissen verbuválták őket,
nem készítették fel, nem képezték ki őket titkos küldetésük teljesítésére -
Lengyelország távoli településein élő zsidók totális megsemmisítésére. Négy
hónap alatt 38 000 zsidót lőttek agyon közvetlen lőtávolságból, és 45 000 zsidót
deportáltak a treblinkai haláltáborba.
Parancsnokuk közölte a katonákkal, hogy nehéz feladat előtt állnak, és a
zászlóaljtól engedelmességet vár. Hozzátette azt is, hogy bárki megtagadhatja a
férfiak, nők és gyerekek kivégzését. A levéltári anyagokból kiderül, kezdetben
az állomány fele megtagadta az öldöklést. Idővel azonban beindultak a mo-
dellkövetési folyamatok, az öldöklést vállaló tartalékosok bűntudat keltésével
gyakoroltak befolyást társaikra, és a szokásos, konformitásra késztető
csoportnyomás is jelen volt: „Vajon mit gondolnak a bajtársak?” Gyilkos
portyázásuk végére a 101. rendőrzászlóalj állományának mintegy 90%-a vakon
engedelmeskedett a parancsnoknak, és kivette a maga részét az öldöklésből.
Sokan büszkén le is fényképeztették magukat, amint saját kezűleg zsidókat
ölnek. Az Abu Ghraib-i börtönben készült fotókhoz hasonlóan a felvételeken
diadalmasan pózolnak a katonák a zsidó veszedelem büszke megsemmisítőiként.
Browning hangsúlyozza, a férfiak nem estek át sem speciális válogatáson, sem
önszelekción, sem haszonszerzés, sem karriervágy nem sarkallta őket az
öldöklésre. A lehető „leghétköznapibb” emberek voltak - amíg olyan újszerű
helyzetbe nem kerültek, amelyben „hivatalos” felhatalmazást és ösztönzést
kaptak arra, hogy az önkényesen „ellenségként” megbélyegzett embertársaikkal
szemben szadista módon lépjenek fel. Ezek a hétköznapi emberek egy erős
lekintélyelvű rendszer, egy politikai rendőrállam részét képezték, amely rendszer
a zsidók elpusztítását ideológiával támasztotta alá, és a fegyelem, az állam iránti
hűség és a feladatvállalás morális imperativusával mélyen beoltotta az egyént -
derül ki Browning mélyreható elemzéséből, amelyben a katonák nap mint nap
elkövetett kegyetlenkedéseit vizsgálja.
Érdekes módon, mintegy érvelésemet megerősítve, miszerint a kísérleti
kutatások eredményei a való világban is helytállóak, Browning az akkor
működésben lévő mechanizmusokat a Milgram-féle engedelmességi kísérletben
és a stanfordi börtönkísérletben lezajló lélektani folyamatokhoz hasonlítja. A
szerző megjegyzi: „Az őrök viselkedésének Zimbardo-féle osztályozása
lidércesen emlékeztet a 101. tartalékos rendőrzászlóaljban kialakult
kategóriákhoz.” Voltak, akik szadistává váltak, „kegyetlenek és kíméletlenek”
voltak, élvezetet leltek az öldöklésben; voltak, akik „kemények, de igazságosak”
voltak, a „szabályok szerint játszottak”; és volt egy kisebbség, amelynek tagjai a
„jó őr” minősítést kaphatnák, mert a gyilkolást megtagadták, és a zsidóknak
kisebb szívességet is tettek.
A pszichológus Ervin Staub (aki gyerekkorában egy „védett házban” vészelte
át Magyarország náci megszállását) egyetért azzal, hogy rendkívüli körülmények
között a legtöbb ember képes a szélsőségesen erőszakos fellépésre és az emberi
élet kioltására. A világban sokfelé elkövetett népirtás és tömeges
erőszakcselekmények, a gonosz gyökereinek megértésére tett kísérletében Staub
a következő meggyőződésre jut: „Nem kivétel, hanem norma az a fajta gonosz,
amely a hétköznapi gondolkodásból fakad, és amelyet hétköznapi emberek
követnek el... Nagymértékű gonoszság származik az olyan hétköznapi lélektani
folyamatokból, amelyek általában fokozatosan bontakoznak ki a pusztítás
folytonosságának eredményeként.” Hétköznapi emberek, mint rámutat, olyan
helyzetekben találhatják magukat, amelyekben egy felsőbb szintű tekintély- elvű
rendszer igényeinek megfelelően elsajátíthatják az embertelenség gyakorlatát:
„Egy rendszer részeként az emberek nézetei megváltoznak, a rendszer az
uralkodó nézetekhez való hűséget jutalmazza, a szembeszegülést lélektanilag
megnehezíti.”38
Kedves barátom, a szociológus John Steiner, aki maga is átélte Auschwitz
borzalmait, évtizedeken keresztül visszajárt Németországba, és több száz
egykori náci SS-katonával - a tábornoktól a közkatonáig - interjút készített. Meg
akarta tudni, mi vitte rá ezeket az embereket, hogy nap mint nap minden
képzeletet felülmúló gaztetteket vigyenek véghez. Steiner megállapítása szerint
az
autoriter személyiség mérésére alkalmazott F skálán ezek a
személyek magas értéket mutattak, ami miatt vonzódtak az
erőszak szubkultúrájához az SS-ben. „Szunnyadóknak” nevezi
azokat az embereket, akik olyan látens személyiség- vonásokkal
rendelkeznek, amelyek esetleg soha nem nyilvánulnak meg, ha
erőszakos hajlamaikat nem aktiválja egy-egy sajátos helyzet. Arra
a következtetésre jut, hogy „az SS-ek viselkedését általában a
helyzet határozta meg a legközvetlenebbül”, a „szunnyadókban”
felébredt a tevékeny gyilkos. Az interjúkból nyert adatokból
Steiner azt is kimutatta, hogy ugyanezek az emberek normális -
erőszakmentes - életet éltek a koncentrációs táborok vészterhes
évei előtt és után.39
SS-ekkel szerzett tapasztalatai alapján Steiner magánemberként
és tudósként két fontos következtetésre jut az intézményi
hatalommal és a brutalitással kapcsolatosan: „Az erőszakos
szerepek intézményi támogatásának egyértelműen sokkal
kiterjedtebb hatása van, mint azt általában gondoljuk. Amikor az
ilyen szerepeket - implicit és különösen explicit - társas
jóváhagyással támogatják, általában olyan emberek vonzódnak a
szerepekhez, akiket nemcsak elégedettséggel tölthet el munkájuk
természete, hanem tulajdonképpen érzelmi és cselekvési szinten
is (kvázi) ítéletvégrehajtók.”
Steiner leírja, hogyan nyomhatja el a szerep az egyéni
jellemvonásokat: „A személyiségüktől eredetileg idegen
szerepben megmaradó egyének általában módosítottak
értékrendjükön (azaz hajlamosak voltak a szerepelvárásokhoz
igazodni). Nem vitás, hogy az SS tagjai közt voltak, akik
pozíciójukkal egyértelműen azonosultak, méghozzá élvezettel.
Mások viszont undorodtak attól, amit parancsba kaptak. Ezt azzal
kompenzálták, hogy a fogvatartottak- nak lehetőség szerint
segítettek. (E sorok írójának az életét több ízben SS-ek mentették
meg.)”
A történész Dániel Goldhagen elemzése szerint fontos tudnunk,
hogy az a sok százezer német, aki a holokauszt rémtetteit
véghezvitte, nem pusztán parancsot teljesített. A zsidók
meggyilkolását engedélyező és jutalmazó tekintélyelvű
rendszernek való engedelmesség Németországban és más európai
országban is mély antiszemitizmusban gyökerezett A vezetési-
irányítási rendszer ennek az előítéletnek szabott irányt, és
 engedett szabad utat: hétköznapi németek így lettek „Hitler
készséges hóhérai”.40
Habár a németek zsidógyűlöletének motivációs szerepét fontos
kiemelni, Goldhagen elemzésének két szépséghibája van. Először
is történelmi bizonyítékokkal alátámasztható, hogy a 19. század
elejétől kezdve Németországban nem volt olyan erős az
antiszemitizmus, mint a szomszédos országokban, például
Franciaországban vagy Lengyelországban. Goldhagen szintén
téved, amennyiben alábecsüli Hitler autoriter rendszerének
befolyását - egy olyan hálózati rendszerét, amely dicsőítette a
fajgyűlölő fanatizmust és a hatóságok által létrehozott
helyzeteket, többek közt a népirtást mechanizáló koncentrációs
táborokat. A német emberek egyéni vonásai és a fanatikus
előítéleten
nyugvó rendszer által biztosított lehetőségek egymással
kölcsönhatásban tét- lek képessé sokakat arra, hogy államukat
szolgálva készségesen vagy kelletlenül hóhérrá váljanak.

A GONOSZ BANALITÁSA

A társadalomfilozófus Hannah Arendt Eichmann Jeruzsálemben:

Tudósítás a gonosz banalitásáról címmel 1963-ban adta ki ma már
klasszikusnak számító művét. Könyvében részletesen elemzi a több
millió zsidó meggyilkolását megszervező náci háborús bűnös Adolf
Eichmann tárgyalását. Eichmann a vádak ellen más náci vezetőkhöz
hasonlóan védekezett: „Teljesítettem a kapott parancsokat ” Arendt
megfogalmazásában: [Eichmann] „egészen pontosan emlékezett arra,
hogy rossz lelkiismerete csak akkor lett volna, ha nem teljesíti a
parancsot, nem küldi férfiak, nők, gyerekek millióit fáradhatatlan
buzgalommal és a legkínosabb alapossággal a halálba.”41
Arendt beszámolójában az a leginkább megdöbbentő, hogy
Eichmann sokféle szempontból teljes mértékben hétköznapi embernek
tűnt:
Hiszen fél tucat pszichiáter mégiscsak azt állította róla, hogy
„normális”
- „mindenesetre normálisabb, mint én vagyok, mióta megvizsgáltam”,
mondta állítólag egyikük. Másikuk úgy találta, hogy Eichmann egész
lelki habitusa, viszonya feleségéhez, gyerekeihez, anyjához, apjához,
testvéreihez és barátaihoz „nem egyszerűen normális, hanem igazán
példamutató”.
Kichmann-nal kapcsolatban Arendt az alábbi klasszikussá vált
következtetésekre jut:
Eichmann személyében éppen az a nyugtalanító, hogy olyan volt, mint
sokan mások, s e sok ember nem perverz, nem is szadista, hanem
borzasztóan és elborzasztóan normális volt. Jogi intézményeink
szemszögéből és morális értékítéleteinkkel mérve, ez a normalitás
sokkal szörnyűségesebb volt, mint az összes borzalom együttvéve,
hiszen azt implikálta... hogy az efféle új típusú bűnöző... olyan
feltételek között cselekedett, amelyek szinte lehetetlenné tették
számára, hogy rémtettei tudatosulhassanak benne.
Mintha utolsó pillanataiban összegezte volna azt a leckét, melyre az
emberi gonoszság e hosszú története tanított bennünket - a gonosz
banalitásának borzalmas leckéjét, amivel szemben a szó csődöt mond,
a gondolkodás zátonyra fut.
Arendt kifejezésével élve a „gonosz banalitásától” korunkban sem
szabadultunk meg. A világban ma is sokfelé folyik népirtás, a kínzások
és terrorista
cselekmények továbbra is globális világunk jellegzetességei. Az
efféle alapvető igazságról szeretünk nem tudomást venni, a
gonosztevők elmebaját, a zsarnokok által alkalmazott erőszakot
szeretjük egyéni alkatuk diszpozíciós vonásaként értelmezni.
Arendt elemzése volt az első, amely cáfolta ezt a megközelítést,
mert megfigyeléseivel rámutatott: a társas nyomás hatására
milyen könnyedén követhetnek el normális emberek iszonyatos
tetteket.

Kínvallatók és hóhérok: patologikus típusok, vagy a helyzet

szülöttei?
Kétség nem fér hozzá, az emberi természet legsötétebb oldala
tárul fel, ha emberek embertársaikat, férfiakat és nőket
módszeresen megkínoznak. Brazíliában a kormány
jóváhagyásával csikartak ki kínzással vallomásokat az állam
„felforgató” ellenségeitől. A kínvallatók rendőrök voltak, akik
éveken át, nap mint nap gyalázatos tetteket követtek el.
Kollégáimmal úgy okoskodtunk, náluk bizonyára tetten érhető a
diszpozíciós gonosz megnyilvánulása.
Kezdetben a kínvallatókra összpontosítottunk, meg akartuk
érteni egyrészt a lelkivilágukat, másrészt az őket alakító
körülményeket, de elemzésünk hatókörét fegyvertársaikra is ki
kellett terjesztenünk, akik önszántukból vagy kijelölt feladatként
az erőszak más fajtáját gyakorolták - a halálbrigádokban.
Ellenségük közös volt: férfiak, nőkés gyerekek, honfitársak,
szomszédok, akik a rendszer szerint a nemzet biztonságát
veszélyeztették, mert szocialisták, kommunisták voltak.
Egyeseket azonnal likvidáltak, míg másokat, akik feltehetőleg
titkos információ birtokában voltak, előbb megkínoztak,
hazaárulásuk bevallására kényszerítettek, és csak utóbb öltek
meg.
Feladatuk végrehajtásában a kínvallatók részben az „alkotó
gonosz” megnyilvánulásaként létrehozott kínvallató eszközökre
és módszerekre hagyatkozhattak, melyeket az inkvizíció óta eltelt
évszázadokban a katolikus egyház, később sok nemzetállam
kiszolgálói fejlesztettek tovább. Ám olykor egy kis improvizáció
is elkelt. Egyesek kitartottak ártatlanságuk mellett, nem ismerték
be bűnösségüket, vagy szívósak voltak, és a legkifinomultabb
kény- szervallatási módszerekkel sem lehetett szóra bírni őket.
Idő és tapasztalat kellett ahhoz, hogy a kínvallatók az emberi
gyengeségekre ráérezzenek, és mesterségüket hozzáértően
műveljék. Ezzel szemben a halálbrigádoknak könnyű dolga volt.
Társak fedezésében, névtelenül, csuklyában, puskával, gyorsan és
személytelenül teljesítették a haza iránti kötelességüket: „sima
ügy volt”. A kínvallató számára a feladat soha nem sima ügy. A
kínzáshoz elengedhetetlen a személyes kapcsolat; a kínvallatónak
tudnia kell, milyen eszközöket válasszon, adott időben, adott
személynél milyen intenzitású kínzást alkalmazzon. Ha rossz
módszert választ, és nem elég kegyetlen - nincs vallomás. Ha túl
kegyetlen - az áldozat vallomástétel előtt meghal. A feladat
teljesítése mindkét esetben meghiúsul, amivel kivívja felettesei
haragját. Ha megtanulja a kényszerítés helyes és megfelelő
mértékű alkalmazását, az áhított
információ birtokába kerül, és felettesei bőséges jutalomban és dicséretben
részesítik.
Milyen emberek képesek ilyen cselekedetre? Vajon szadista hajlamaikra és
szociopátiás élettapasztalataikra hagyatkoztak-e, amikor nap nap után, hosz- szú
éveken át embertársaik húsát tépték? Vajon ők külön emberfajt alkotnak, oka
rosszak? Vagy esetleg hétköznapi emberek, akiket kiképzéssel programoztak be
rémtetteik végrehajtására? Vajon azonosítani tudunk-e külső körülményeket,
szituációs változókat, amelyekkel ezekből az emberekből kínval- latókat és
gyilkosokat faragtak? Ha gaztetteik nem belső fogyatékosságokra vezethetők
vissza, hanem inkább a rájuk ható külső - politikai, gazdasági, társadalmi,
történelmi, rendőrkiképzési - nyomásnak tulajdonítható, akkor kultúráktól és
környezettől függetlenül általánosíthatunk, és feltárhatjuk e rendkívüli emberi
átalakulás működési elveit.
A szociológus Martha Huggins, aki Brazília jó ismerője, a görög pszichológus
Mika Haritos-Fatouros, aki a kínvallatások szakértője, és én több tucat, az
erőszak mesterségét űző személlyel készítettünk mélyinterjút Brazília különböző
pontjain.42 Görög kolléganőnk korábban már végzett hasonló vizsgálatot a görög
katonai junta által kiképzett kínvallatók körében, és a mi eredményeink jobbára
egybeestek az övével.43 Azt tapasztaltuk, hogy a kiképzés alatt a szadistáktól
megszabadulnak, mert irányíthatatlanok, leállíthatat- lanul élvezetüket lelik
mások kínzásában, így nem tudnak a feladatra, a vallomás kikényszerítésére
összpontosítani. Tehát az általunk összegyűjtött adatok alapján a kínvallatók és a
halálosztagok tagjai nem számíthattak rendkívüli vagy deviáns személyeknek,
mielőtt új szerepüket gyakorolni kezdték, és nem mutattak tartósan deviáns
hajlamot vagy patológiát azután sem, hogy mes- lerségükkel felhagytak.
Átváltozásuk teljes mértékben egy sor szituációs és a rendszerből eredő tényező
következménye volt, többek közt ide sorolható kiképzésük az új szerepre, a
csoport bajtársias összetartása, a nemzet biztonságára való hivatkozás elfogadása
és meggyőződésük, miszerint a szocialisták és a kommunisták az állam
ellenségei. Űj viselkedésmódjuk kialakulásában egyéb szituációs hatások is
közrejátszottak: rendkívüli küldetésük miatt a köz szolgálatában dolgozó
társaikhoz képest különlegesnek, fölöttük állónak, különbnek tarthatták
magukat; csak fegyvertársaik előtt volt ismert titkos felada- I uk; kimerültségük
vagy magánjellegű problémáik ellenére folyamatosan nyomást gyakoroltak
rájuk, eredményeket vártak tőlük.
Nem elenyésző számú, részletes esettanulmánnyal alátámasztható, hogy a
gyalázatosabbnál gyalázatosabb cselekedetek elkövetői hétköznapi emberek
voltak, akik kormányuk jóváhagyásával és a Cl A titkos támogatásával a
hidegháború eme időszakában (1964-1985) tevékenykedtek. A Sáo Pauló-i
katolikus érsekség által kiadott Torture in Brazil című kötetben részletes
információt lalálunk arról, hogy a brazil rendőrök kényszervallatásra való
kiképzésében milyen széleskörű szerep jutott a CIA-ügynököknek.44 A közölt
információ egyezik mindazzal, ami tudható a School of the Americas
kihallgatási és kény- szervallatási kiképzéséről, amelyben a kommunizmus mint
közös ellenség ellen együttműködő országok hírszerzői részesülhetnek.45
Ugyanakkor kollégáimmal együtt osztom azt a nézetet, hogy ezek a
cselekedetek bárhol és bármikor megismétlődhetnek, ha a nemzet biztonságának
a fenyegetettsége rögeszmés meggyőződéssé válik. Még mielőtt a félelmek és
túlzások hatására megindult volna a „terrorizmus elleni harc”, sok amerikai
metropolis belső kerületeiben szinte szakadatlanul folyt a „bűnözés elleni harc”.
Ez a „harc” szülte a New York-i rendőrség „NYDP-kommandóit”. A különleges,
önálló rendőrségi rohamosztag szabad kezet kapott, hogy állítólagos erőszak
tevőkre, rablókra és tolvajokra vadásszanak, ahogy azt a helyi adottságok
diktálták. Egyenpólót viseltek, amelyen mottójuk volt olvasható: „Vadászni jó,
de legjobb emberre”. Csatakiáltásuk így hangzott: „Mi uraljuk az éjszakát!” Ez a
professzionális rendőrkultúra nagyban hasonlít az általunk tanulmányozott brazil
rendőr-kínvallatókéra. A „NYPD-kommandó” egyik nagy port kavaró túlkapása
egy afrikai bevándorló (a guineai származású Amadou Diallo) meggyilkolása
volt, akit több mint negyven lövés ért, miközben a tárcájából elő akarta venni
személyi okmányát.46 Néha „szarul sülnek el a dolgok”, de ezek az esetek
általában azonosítható, a szituációból és a rendszerből levezethető tényezők
hatására következnek be.

Öngyilkos merénylők: esztelen fanatizmus, vagy átgondolt mártíromság?

Elképesztő, de ami a kínvallatók, halálosztók és kommandósok esetében igaz, az
ártatlan izraeli polgári személyek ellen öngyilkos merényletet végrehajtó fiatal
palesztin diákok átváltozására is vonatkoztatható. Az öngyilkos merénylővé
válás folyamatának médiából ismert beszámolói jobbára egybeesnek a
módszeresebb elemzések megállapításaival.47
Ki vállalja ezt a fatalista szerepet? Szegény családból származó, elkeseredett,
a társadalom peremére szorult, írástudatlan fiatalok, akiknek nincs jövőképük?
Szó sincs róla. Marc Sageman törvényszéki pszichiáter négyszáz al-Kaida-tag
körében végzett felmérést, amelynek az eredménye szerint a minta kétharmada
felsőközéposztály- vagy középosztálybeli családból származott A többség (90%)
nem csonka, hanem ép családban, gondos nevelésben részesült. Kétharmaduk
felsőfokú végzettséggel rendelkezett, házas, családos ember volt, és többnyire
természettudományos vagy műszaki területen dolgozott. „Sok tekintetben a
társadalom színe-javát alkotják” - vonja le a következtetést Sageman.48
Az ügyért a halált is vállalók motivációja a harag, a bosszú, a valósnak vélt
igazságtalanság miatti sértettség. „Az emberek akkor vágynak a halálra, ha két
alapvető szükségletük végzetesen nem teljesül” - írja tanulmányában Thomas
Joiner. Az egyik a másokhoz való tartozás, a másokhoz való kapcsolódás igénye,
amire a konformitás és társas befolyás központi elemeként többször is
rámutattunk. A másik szükséglet az, hogy érezzük, kapcsolatainkban
eredményesek vagyunk, illetve képesek vagyunk mások befolyásolására.49
A jelenséget éveken át behatóan tanulmányozó izraeli pszichológus, Ariéi
Merari leírja, milyen lépések vezetnek el a leggyakrabban az öngyilkos
merényletig.5" Egy szélsőséges csoport idősebb, tapasztaltabb tagjai először
kiszemelik azokat a fiatalokat, akikről Izrael-ellenes vagy iszlámügyet, illetve
palesztin akciót támogató nagygyűléseken tett kijelentéseik alapján erős hazafias
hevület feltételezhető. Ezután elbeszélgetnek velük, kiderítik, milyen mély
hazaszeretet és Izrael elleni gyűlölet fűti őket, majd kiképzést ajánlanak nekik. A
kiképzést vállalók fiatalokból álló, néhány fős titkos sejt tagjai lesznek. Idősebb
társaiktól elsajátítják a „szakma” fortélyait: bombakészítés, álcázás, célpont
kiválasztása, időzítés.
Végül magukat az iszlám „élő mártírjainak” („al-shahiá-al-hai”) nyilvánítva
videofelvételen közzéteszik személyes elkötelezettségüket. Egyik kezükben a
Korán, másik kezükben puska; új státuszukat a fejpántjukra erősített jelvény
mutatja. A videofelvétel, amelyet családjaik is megkapnak, a végső cselekvés
mellett kötelezi el őket. A „nagy hazugság” is megvan: a fiatalok nemcsak a saját
helyüket érdemlik ki Allah mellett, hanem mártíromságuknak köszönhetően
rokonaikra is szép hely vár a Paradicsomban. Az öngyilkosságot a családnak
nyújtott jókora összeggel vagy rendszeres havi juttatással honorálják.
Amint küldetésüket sikerrel végrehajtották, fényképük falragaszokon fog
díszelegni - lelkesítő példaképei lesznek az önkéntes merénylők következő
nemzedékének. Ha a bevetésre várók a bomba által okozott fájdalomtól
tartanának, megnyugtatják őket, első csepp vérük földre se hull, mire ők már
Allah mellett lesznek, ahol nem fájdalom, hanem öröm vár rájuk. A kocka el van
vetve: gondos mentális felkészítést kaptak, hogy végrehajtsák az
elképzelhetetlent. Az áldozatok emberi mivoltát és ártatlanságát természetesen
dehumanizáló retorikával tagadják.
így lehet módszeresen hőst faragni normális, haragvó fiatal férfiakból és
nőkből. Gyilkos cselekedetükkel elkötelezik és feláldozzák magukat az
elnyomottak ügye mellett, amelyben őszintén hisznek. Az üzenetet hangosan, jól
érthetően közvetítik a sorukra váró öngyilkos merénylő fiataloknak.
Sokféle társadalom-lélektani és motivációs elvet hívnak segítségül, amikor a
kollektív gyűlöletet és az általános tébolyt az indoktrináció és kiképzés
célorientált, pontosan kiszámított programjába illesztve fiatal emberekből mártírt
csinálnak. Nem esztelenség, nem is értelmetlenség ez, hanem nagyon másfajta
gondolkodási séma, eltérő érzékenység, olyan, amelynek országaink fiataljai
körében szinte soha nem vagyunk tanúi.
Suicide Kitten című filmjéhez a francia filmes, Pierre Rehov izraeli
börtönökben sok olyan palesztinnal készített interjút, akiket a bomba működésbe
hozása előtt fogtak el, vagy akiket merényletek előkészítéséért vettek őrizetbe.
Következtetései a fenti elemzéseket támasztják alá: „Kivétel nélkül mind meg
akart győzni cselekedete morális megalapozottságáról. Ezek a fiatalok nem a
gonoszra készülnek. Ezek a fiatalok jót akarnak tenni... Ezek az alapvetően
nagyon is jó gyerekek az agymosás eredményeként elhitték, hogy nagyszerű
dolgot visznek véghez.”51
Egy fiatal személy öngyilkossága, meggyilkolása fájó veszteség az emberiség
családjának. Nekünk, idősebbeknek, bármely nemzethez tartozzunk is, össze kell
fognunk, és meg kell akadályoznunk. A politikai és stratégiai megfontolásokat
félretéve a gonosz egy megvalósulási formájának kell tekintenünk, ha idősebb
emberek ideológiájuk térhódítása érdekében fiatalokat életük feláldozására
ösztönöznek.

9/11 „tökéletes katonái” és „hétköznapi angol srácok”

- bomba van náluk
A tömeges gyilkosságok „hétköznapiságára” érdemes még két utolsó példát
említeni: 2001. szeptember 11-én gépeltérítők öngyilkos terrortámadást követtek
el New York és Washington D. C. ellen, amelynek közel háromezer polgári
személy esett áldozatul; 2005 júniusában öngyilkos merénylők több tucat halálos
áldozatot és több száz sebesültet követelő robbantássorozatot hajtottak végre
Londonban.
Alapos kutatómunka után a szeptember 11-ei merényletek több elkövetőjének
a portréját rajzolja meg Perfect Soldiers (Tökéletes katonák) című könyvében az
újságíró Terry McDermott, aki hangsúlyozza, mennyire hétköznapi életet éltek
ezek az emberek.52 Vizsgálódásai alapján McDermott vészjósló következtetést
von le: „Nagy valószínűséggel igen sok hozzájuk hasonló ember” jár-kel a
nagyvilágban. A könyv egyik kritikájában Arendt tézise a gonosz banalitásáról
köszön vissza. A The New York Times kritikusa, Michiko Kakutani rémisztő
forgatókönyvet vázol: „A Perfect Soldiers a rendkívül »gonosz lángelmék* és
»eszelős tekintetű fanatikusok* karikatúráit a szeptember 11-ei ösz- szeesküvők
portréival helyettesíti, akik meghökkentően hétköznapiak, olyan emberek, akik
könnyen lehetnének a szomszédjaink a lakóhelyünkön vagy utastársaink egy
repülőgépen.”53
Ez a rémisztő forgatókönyv vált valósággá a londoni tömegközlekedés ellen
intézett összehangolt támadásban, amelyet a metróra és buszra szálló, névtelen
öngyilkos merénylők, „hétköznapi gyilkosok” követtek el. Az északangliai
Leedsben élő rokonaik, barátaik és szomszédjaik szemében „hétköznapi angol
srácok” voltak.54 Múltjukban semmi sem utal arra, hogy veszélyesek lehetnek
ezek a „hétköznapi srácok”, akik minden súrlódás nélkül beilleszkedtek
lakókörnyezetükbe és munkahelyükre. Egyikőjük kitűnően krikettezett,
felhagyott az itallal és a nőkkel, hogy istenfélő emberhez méltóbb életet éljen. A
másik egy helyi Fish and Chips üzlet tulajdonosának a fia volt.
A harmadik fogyatékkal élő gyerekek fejlesztésével foglalkozott, épp apa lett, és
családjával új otthonba költözött. Az Egyesült Államokban külföldiként
repülőgép-vezetési kiképzésben részt vevő szeptember 11-ei gépeltérítők némi
gyanút keltettek, ezzel ellentétben, ezek a fiatalemberek helyben nevelkedtek, és
a rendőrség látókörén jócskán kívül estek. „Én egyáltalán nem ilyennek
ismertem. Agymosáson mehetett keresztül, csak így vehették rá” - jegyezte meg
egyikőjük barátja.
A téma egyik szakértője, Andrew Silke konklúziója szerint: „Az öngyilkos
merénylőkben az a legijesztőbb, hogy teljes mértékben normálisak.”55 Azt is
hozzáfűzi, hogy a törvényszéki vizsgálatok során az öngyilkos merénylők holt-
lestében egyetlen egyszer sem mutatták ki alkohol vagy kábítószer nyomait.
Küldetésüket tiszta fejjel, odaadással teljesítették.
És mint Amerikában nem egyszer tapasztalhattuk valahányszor iskolai
vérengzés történt - például a Colorado állambeli Columbine középiskolában -, az
elkövetőt ismerők általában így reagálnak: „Olyan jó gyerek volt, rendezett
családban élt... Ki gondolta volna, hogy ilyesmit forgat a fejében.” Mindez az
első fejezetben felvetett kérdésekhez vezet vissza bennünket: vajon mennyire
ismerünk másokat, és vajon mennyire ismerjük önmagunkat, mennyire lehetünk
biztosak abban, hogy egy-egy helyzet nagyfokú nyomása alatt hogyan
reagálnánk?
A TEKINTÉLYNEK VALÓ VAK ENGEDELMESSÉG VÉGSŐ PRÓBÁJA - ÖLD MEG A GYERMEKED!

A gonosz szociálpszichológiájának a mesterséges laboratóriumi körülmények

közül a valós életre történő kiterjesztése végezetül a guyanai őserdőbe visz el
bennünket, ahol 1978. november 28-án egy amerikai vallási vezető több mint
kilencszáz követője tömeges öngyilkosságot követett el, illetve meggyilkolta
barátait, rokonait. A Népek Temploma San Franciscó-i és Los Angeles-i
gyülekezetének lelkésze, Jim Jones Dél-Amerikát választotta szocialista
utópiájának megvalósítási helyszínéül, ahol az Egyesült Államokat szerinte
jellemző és általa megvetett anyagiasság és fajgyűlölet helyett a testvériség és
tolerancia uralkodik majd. Ennek a hatalmas protestáns gyülekezetnek a
gondoskodó spirituális „atyja” idővel a halál angyalává alakult át - valóban
kozmikus, Luciferéhez fogható átváltozáson ment keresztül. Egyelőre a
Milgram-féle alagsori kísérletet és a dzsungelbeli tragédiát összekötő kapocsra, a
tekintélynek való engedelmességre szeretnék rámutatni.
A Népek Templomának sok vagyontalan tagja az új, jobb élet reményében hitt
a felvázolt utópiában, amelyet Jones intézkedéseivel romba döntött:
kényszermunkával, fegyveres őrizettel, a polgárjogok teljes korlátozásával,
éhezte- téssel, kisebb szabályszegések kínzással felérő megtorlásával. Amikor
aggódó
 rokonok sürgetésére a sajtó kíséretében az amerikai kongresszus egyik
képviselője a helyszínen vizsgálódott, Jones utasítást adott a távozó küldöttség
tagjainak meggyilkolására. Ezután a telepen tartózkodó híveit egybehívta, és
hosszú szónoklatot intézett hozzájuk, amelyben arra buzdította őket, hogy
ciánnal mérgezett itallal vessenek véget életüknek. Az öngyilkosságot
megtagadó személyeket az őrök erővel kényszerítették, a menekülni próbálókat
pedig lelőtték, de úgy tűnik, a hívek többsége engedelmeskedett vezetőjük
felszólításának.

Jones egyértelműen egomániás volt: összes beszédéről, kinyilatkoztatásáról,

sőt még a kínzásokról is hangfelvétel készült - így az utolsó órában ön-
gyilkosságra felszólító szónoklatáról is. Ebben Jones eltorzítja a valóságot,
hazudik, esedezik, hamis analógiákat állít fel, ideológiára és egy magasabb
rendű jövőre hivatkozik, és megszállottan ragaszkodik utasítása végrehajtásához,
miközben emberei a szekta több mint kilencszáz egybegyűlt tagjának kiosztják a
halálos mérget. Az utolsó óra hangfelvételének egyes részleteiből kiderül,
milyen gyilkos taktikát alkalmazott a tébolyult elme, hogy tekintélyével totális
engedelmességre bírja híveit:
Hozzatok nekünk a szerből. Egyszerű lesz. Egyszerű. Nem okoz görcsöket
[természetesen okoz, különösen gyerekeknél]... Nem szabad félni a haláltól.
Meglátjátok, mindjárt itt lesznek. Megkínozzák a gyerekeinket.
Megkínozzák népünket. Megkínozzák az időseket. Ezt nem hagyhatjuk...
Siessünk! Gyorsan ide azzal a szerrel! Nem tudjátok, mit tettetek. Én
megpróbáltam. .. Az Isten szerelmére, ne késlekedjünk. Eleget éltünk - úgy
éltünk, és úgy szerettünk, mint ember még soha. Megkaptunk mindent, amit
e világ adhatott nekünk. Essünk túl rajta! Essünk túl a gyötrelmeken!
[Taps.]
.. .Aki a gyerekével akar távozni, joga van hozzá... Nem szabad megriadni.
Nem szabad rettegni. Baráttal van dolgunk. Barát... aki ott ül, mutassátok
hát meg, hogy szeretitek egymást! Induljunk! Induljunk! Induljunk!
[Gyerekek sírása.]... Méltósággal kell az élettől megválni. Nem könnyekkel
és fájdalommal. A halál semmiség... egyszerűen csak másik dimenzióba
lépünk. Ne tegyétek ezt! Ne őrjöngjetek!... Így nem szabad meghalnunk.
 Méltósággal kell meghalnunk. Méltósággal kell meghalnunk. Később nem
lesz választásunk. Most még mi döntünk... Gyerekek, ettől csak elpihentek.
Ó, Istenem! [Gyerekek zokogása.]... Te Anya, Te Anya, Te Anya, kérlek,
Te Anya, kérve kérlek, ne, ne tedd ezt! Ne tedd! Válj meg az élettől
gyermekeddel együtt! [A hangfelvétel teljes átirata online elérhető, lásd a
jegyzeteket.56]
És megtették: meghaltak „apáért”. Jim Jones, Adolf Hitler és a hozzájuk hasonló
karizmatikus zsarnokok hatalma a híveik ellen elkövetett rémtettek után, sőt a
vezér halála után is fennmarad. Ha valamikor valami kevés jót tet-
lek, azzal a hívők elméjében átírják gonosz tetteik hagyatékát Példaként nézzük
meg Gary Scott esetét, aki édesapját követve lépett be a Népek Temploma
szektába, de engedetlensége miatt kizárták. Az amerikai közszolgálati rádió l
'ather Cares: The Last ofjonestown (Apa szeret: Jonestown vége) című műsora
után Gary felhívta az országos segélyvonalat, és elmondta, hogyan büntették
meg a szabályok megsértéséért. Megverték, megkorbácsolták, szexuálisan
zaklatták, és óriáskígyóval tartották rettegésben. Vajon meggyűlölte Jim Jonest?
Cseppet sem. Ö is az „igaz hívők”, a „hűséges követők” közé tartozik. Az
édesapja Jonestownban odaveszett, őt magát kegyetlenül megkínozták és
megalázták, Gary mégis nyilvánosan kijelenti, továbbra is csodálja és szereti
„apát” - Jim Jonest Orwell 1984-ében a mindenható párt sem tudhatna magáénak
ekkora győzelmet.
 A konformitás és a tekintélynek való engedelmesség erőteljes jelenségek, de a
potenciális elkövetők és áldozatok, őrök és rabok, kínzók és megkínzottak,
öngyilkos merénylők és polgári áldozatok konfrontációjában olyan folyamatok is
működnek, amelyek megváltoztatják az egyik vagy a másik lélektani
természetét.
A konformitás és engedelmesség társas dinamikájának vizsgálatát a harvardi
pszichológus, Mahrzarin Banaji így összegzi:
Az emberi természet megértéséhez a szociálpszichológia azzal járult hozzá, hogy feltárta, erőteljesen
ható tényezők határozzák meg mentális életünket és cselekedeteinket - ezek közül is a legfőbb a
társas helyzet meghatározó ereje.57
A TÁRSAS DINAMIKA VIZSGÁLATA:
DEINDIVIDUÁCIÓ, DEHUMANIZÁCIÓ ÉS A TÉTLENSÉG
BŰNE
Hiszen az egész történelem, úgymond, tele van összeesküvéssel, lázadással, gyilkossággal,
felkeléssel, száműzetéssel; csupa gonosz következmény, amit csak kapzsiság, pártoskodás, hűtlenség,
kegyetlenség, düh, bolondság, gyűlölet, irigység, bujaság, rosszakarat és gonosz becsvágy maga után
vonhat... Azt kell következtetnem, hogy az embereknek az a fajtája, melyből származik, a
legromlottabb és nyomorultabb mindazon férgecskék között, melyeknek a természet valaha helyet
adott e szép földgolyó felületén.
Jonathan Swift Gulliver utazásai*

Jonathan Swift mély megvetése az emberi faj - irántunk, jehuk - iránt talán kissé
túlzó, noha kritikáját modern korunk népirtásai és a holokauszt előtt több száz
évvel fogalmazta meg a Gulliver utazásaiban. Nézetei a nyugati irodalom egyik
alapvető tematikáját tükrözik, miszerint az „Emberiség” a tökéletesség eredendő
állapotához képest nagy visszaesést szenvedett el, a sort Ádám kezdte, aki
Istennek ellenszegülve engedett a Sátán csábításának.
A társas befolyás mígrontó hatásáról való elmélkedésében a filozófus Jean-
Jacques Rousseau az emberi lényeket „nemes vadembereknek” látja, akik
erényeikből veszítenek, amint kapcsolatba kerülnek az őket mígrontó
társadalommal. Ezzel a felfogással, miszerint az emberek a megrontó társadalom
ártatlan áldozatai, szöges ellentétben áll az a nézet, mely szerint az emberek
eleve gonosznak születnek - rossz géneket hordoznak. Emberi fajunkat
zabolátlan vágyak, féktelen mohóság, ellenséges indulatok hajtják, amin csak az
segít, ha az oktatás, a vallás és a család eszközeivel az embereket sikerül
racionális, értelmes, együttérzésre képes lényekké változtatni, vagy ha az állam
fegyelemre kényszeríti, és kontroll alá vonja őket.
Hol áll az olvasó ebben az ősrégi vitában? Jónak születünk, de elront
bennünket a gonosz társadalom, vagy gonosznak születünk, amit helyrehoz a jó
társadalom? Mielőtt állást foglalnának, gondoljunk végig egy további
lehetőséget. Lehetséges, hogy mindannyian rendelkezünk azzal a képességgel,
hogy szentek vagy bűnösök, önzetlenek vagy önzők, jóindulatúak vagy
kíméletle- nek legyünk, hogy hatalmat gyakoroljunk vagy behódoljunk,
elkövetők vagy áldozatok, őrök vagy rabok legyünk. Lehetséges, hogy társas
környezetünk határozza meg, melyiket fejlesztjük mentális sémáink és
adottságaink sokasága
közül. Az embrionális őssejtek gyakorlatilag bármilyen sejtté, illetve szövetté
fejlődhetnek, és az egyszerű hámsejtből is lehet embrionális őssejt. Csábító
ezeket a biológiai koncepciókat és az emberi agy fejlődési plaszticitásáről
szerzett ismereteinket az emberi természet „képlékenységére” vonatkoztatni.1
Egyrészt az életünket irányító, tág értelemben vett rendszerek - gazdagság és
szegénység, földrajz és éghajlat, történelmi kor, kulturális, politikai és vallási
dominancia másrészt a helyzetek, amelyekben nap mint nap boldogulnunk kell,
alakítanak azzá, akik vagyunk. Ezek a hatások alapvető biológiánkkal és
személyiségünkkel kölcsönhatásban állnak. Mint korábban rámutattam, az
emberi elme összetettségében benne rejlik a torzulás lehetősége. A késztetés a
gonoszra és a késztetés a jóra együttesen alkotják az emberi természet alapvető
kettősségét. Ez a felfogás büszkeségre vagy értetlenségre okot adó emberi
cselekvések összetettebb, gazdagabb rajzolatát tárja elénk.
Eddig megvizsgáltuk a csoportkonformitás és a tekintélynek való
engedelmesség erejét, amely az egyéni kezdeményezést uralja és bomlasztja. A
következőkben kutatások tükrében a deindividuáció, a dehumanizáció és a
kívülállók szenvtelensége, vagyis a „tétlenség bűne” lesz vizsgálódásunk tárgya.
A levonható tanulságok alapján teljesebb képet alkothatunk arról, hogyan
képesek hétköznapi jó emberek - talán olykor a nyájas olvasó is - másoknak
ártani, sőt esetenként olyan cselekedetet véghezvinni, amely sérti a tisztességről
és erkölcsről alkotott közös normáinkat.
DEINDIVIDUÁCIÓ: NÉVTELENSÉG ÉS DESTRUKTÍV VISELKEDÉS

William Golding A legyek ura című regényében felteszi a kérdést, vajon az

ember külső megjelenésének egyszerű megváltoztatásával milyen drámai
változások következhetnek be a viselkedésében. Jóravaló brit kórista fiúk
egyszeriben vérengző szörnyeteggé válnak, miután arcukat kipingálják. Amikor
a szigeten elfogy az élelem, a fiúk egy csapata Jack Merridew vezérletével le
akar ölni egy malacot, de keresztény erkölcsük meggátolja őket a terv
végrehajtásában. Ekkor Jack arcára maszkot fest, és a víz tükrében meglátja a
félelmetes átalakulást:
Csodálkozva nézett, már nem önmagára, hanem a visszataszító idegen arcra
a tükörben. Kiloccsantotta a vizet a kókuszdió héjából, felugrott, izgatottan
nevetett. Egy inas, erős test állt a víz partján, arc helyett szörnyű maszkkal,
amely ellenállhatatlanul magára vonta a fiúk tekintetét, és meglúdbőröz-
tette őket. Jack táncolni kezdett, nevetése fogvicsorgató morgássá vadult
Aztán szökdécselve Bili felé tartott; fején a maszk önállósult, és Jack
elrejtőzött mögötte, immár mentesen minden önérzettől és szégyenérzettől
 *
Jack csapatából a többi fiú is maszk mögé rejtőzik, ezzel készülve fel a
gyilkolásra: „Öld meg a malacot! Vágd el a torkát! Ontsd ki a vérét!” Miután
vég- hezvitték a tőlük idegen cselekedetet, vagyis megöltek egy élőlényt,
élvezettel ontják ellenségük vérét, akár állatét, akár emberét, így esik áldozatul a
„Röfi” gúnynévre hallgató, okoskodásaival a többieket terhelő fiú. Az
erősebbnek mindig igaza van. És elszabadul a pokol, amint a horda üldözőbe
veszi Ralph-ot, a jó szándékú vezért.
Vajon van-e pszichológiai érvényessége az elképzelésnek, mely szerint a külső
megjelenés álcázása drasztikusan befolyásolja a viselkedési folyamatokat? Erre a
kérdésre kerestem a választ, amikor egy sor kutatásban a deindividuáció és az
antiszociális viselkedés lélektanát vizsgáltam.2

Névtelen nők megrázó viselkedése

Az első kísérletben hihető „fedőtörténettel” egyetemista diáklányokat arra
vettünk rá, hogy két társuknak fájdalmas áramütést adjanak. A kísérleti alanyok
detektívtükrön keresztül láthatták és hallhatták áramütéssel sújtott két nőtársuk
reakcióját. A diáklányokat véletlenszerűen négyfős csoportokba osztottuk. A
kísérleti, deindividuációs helyzetben a diáklányok névtelenül vettek részt, a
kontroll-, azaz individuációs helyzetben személyazonosságuk feltüntetésével. A
deindividuációs csoportban a diáklányok csuklyát és nagyméretű, bő köpenyt
viseltek, nevük nem volt, csupán sorszámuk, egytől négyig. A kísérletvezető sem
egyénként, hanem névtelen csoportként kezelte őket. A magyarázat szerint
külsejük eltakarása nonverbális megnyilvánulásaik elrejtésére szolgált. Ezzel
ellentétben a kontrollcsoport tagjai nevüket kitűzőkön feltüntethették, de minden
más feltétel az ő esetükben is azonos volt. A deindividuációs és az individuációs
csoportban egyaránt az volt a feladatuk, hogy tíz-tíz próba során két nőtársukat,
vagyis az „áldozatokat” többször is áramütéssel sújtsák.
A fedőtörténet szerint a vizsgálat célja annak felmérése volt, milyen hatással
van a stressz a kreativitásra. A kísérleti alanyok azt kapták feladatul, hogy
áramütéssel a két személyt hozzák stresszes állapotba, míg én, a kísérletvezető a
szomszéd szobában a kreativitást mérő tesztet végzem velük.
A Milgram-féle paradigmával ellentétben semmiféle tekintélyszemély nem
gyakorolt nyomást rájuk, senki nem késztette őket agresszív viselkedésre,
fájdalmas áramütések adására. Egyáltalán nem kommunikáltam velük, amikor
áramütést adtak. A detektívtükrön keresztül én is, és az állítólagos kreativitás-
felmérésben részt vevő két nő is jól látható volt. Csoportnyomás nem nehezedett
rájuk, mivel a kísérleti alanyok egymás mellett, különálló fülkékben hajtották
végre feladatukat. Sőt azzal sem gyakoroltunk nyomást rájuk, hogy azt állítottuk
volna, a feladat teljesítésének megtagadásával kísérletünk megalapozottságát
veszélyeztetik. Ha a négyfős csoportból bárki áramütést adott le, a célszemély a
fájdalom jeleit mutatta, így mindannyian látták, ha létrejött a kreativitását
befolyásoló stresszes állapot. Ha tehát nem adnak le áramütést, az nem számít
sem engedetlenségnek, sem ellenszegülésnek - eldönthették, hogy a társukat
áramütéssel sújtó tevékeny elkövető, vagy a passzív megfigyelő szerepébe
helyezkednek-e.
Kísérletünkben valójában a leadott áramütések időtartamát kívántuk
megfigyelni: milyen hosszan tartják lenyomva az áramütést keltő gombot az
egyes diáklányok, miután felvillan a jelzés, hogy az áramütés leadható. Nem
arról kellett dönteniük, hogy lenyomják-e a gombot, hanem arról, hogy milyen
gyorsan engedik vissza a gombot, vagy milyen hosszan tartják lenyomva,
aminek a következtében áldozatuk hosszabb ideig kap áramütést. Természetesen
meg is tagadhatták az utasítást, módjukban állt egyáltalán nem lenyomni a
gombot (ezt soha senki nem választotta).
Előzetesen hangszalagra vett beszélgetésekben az egyik „áldozatot” kedves
lánynak, a másikat rosszindulatú perszónának állítottuk be. Ezzel az volt a
célunk, hogy az áramütést adók másképp viszonyuljanak a két nőhöz. A
valóságban mindkét „áldozat” beépített személy volt, akik jelzésre meggyőzően
fájdalmat színleltek, amit a fülkéjükből jól láthattak a valódi kísérleti alanyok.
A kísérlet megkezdése előtt a diáklányokon is kipróbáltuk az áramütést (75
volt feszültség), így tudták, hogy fájdalmas, de természetesen a valóságban nem
adtak le áramütést. A húsz próbából álló kísérletben a diáklányoknak egységesen
75 volt feszültségű áramütést kellett adniuk, vagyis arról kellett dönteniük,
milyen hosszan okoznak fájdalmat társuknak. Az első célszemély után
következett a második, aki szintén húsz körben kapott áramütést. Mivel a
kísérleti helyzetben levő négyfős csoport és a szintén négyfős kontrollcsoport
tagjai külön fülkékben foglaltak helyet, a „csapattársak” közvetlenül nem
befolyásolhatták egymás viselkedését. Ennek ellenére kialakult a csoportba
tartozás érzése, mivel a kísérlet elején a hangfelvételeket közösen hallgatták
meg. Fontos megjegyeznünk, hogy a névtelenség és azonosíthatóság
manipulációján kívül a két csoport azonos feltételek közé került.
Az eredmények egyértelműek: a deindividuációs csoportba tartozó nők
kétszer olyan hosszan részesítették áramütésben mindkét áldozatukat, mint az
individuációs csoport tagjai. Ezenkívül az anonimizált diáklányok egyformán
áramütésben részesítették mindkét áldozatukat, és nem tettek különbséget az
előzetesen kedvesnek, illetve kellemetlennek minősített személyek között. A
velük kapcsolatos korábbi érzéseik nem számítottak, amikor az ujjúkat a gombra
helyezték. A húsz próba során mindkét célszemély esetében növelték az
áramütés időtartamát, tovább tartották lenyomva a gombot, jóllehet áldozatuk a
szemük láttára vergődött és jajgatott. Az individuációs csoport tagjai
különbséget lettek a szimpatikus és az ellenszenves célszemélyek között, az
előbbit rövidebb, az utóbbit hosszabb ideig tartó áramütéssel sújtották.
Az a tény, hogy a két célszemély iránt eleinte érzett rokon-, illetve
ellenszenvük nem befolyásolta az alanyokat, amikor olyan helyzetbe kerültek,
amelyben
 árthattak nekik, arról árulkodik, hogy a deindividuáció lélektani állapotában
mentalitásukban drámai változás következett be. Az áramütés eszkalációja úgy
tűnik, felfelé haladó spirálként hat az éppen átélt érzelmi-indulati felfoko-
zottságra. A nyugtalanság és az ehhez kapcsolódó viselkedés, mint egy ördögi
kör, önmagát erősíti, így minden egyes cselekedet erősebb, kevésbé kontrollált
további reakciót vált ki. Az ártani akarást gyakorlatilag nem szadista indítékok
vezérlik, hanem inkább az adott pillanatban a mások fölötti hatalom és kontroll
érzete hat gerjesztően.
Egy sor laboratóriumi és terepkísérletben adaptálták ezt az alapparadigmát, és
hasonló eredményekre jutottak. Ezekben a kísérletekben hol maszk mögé
bújtatták az alanyokat, hol fehér zajt alkalmaztak, volt, hogy a kísérleti
személyek áldozatukat polisztirol labdával dobálták meg, volt, hogy a kísérleti
alanyok a belga hadsereg állományából kerültek ki, volt, hogy kisiskolások,
máskor egyetemisták voltak. Az áramütés hasonló, időbeni eszkalációját
mutatták ki akkor is, ha a kísérleti személyek tanárok voltak, akik úgy tudták, az
áramütéssel a diákok/áldozatok tanulását segítik - a kísérlet előrehaladtával ők is
egyre erősebb áramütéssel büntettek.3
Mint emlékeznek rá, a stanfordi börtönkísérletben a deindividuációt úgy
értükéi, hogy a börtönszemélyzet foncsorozott, fényvisszaverő napszemüveget
és katonai jellegű egyenruhát viselt. A temérdek kísérletből levonható egyik
fontos következtetés: bármi vagy bármilyen helyzet, amely az emberekben a
névtelenség érzetét kelti, amitől úgy érzik, senki sem tudja, vagy senkit sem
érdekel, hogy valójában kik ők, csökkenti a személyes számonkérhetőség
érzetét, és ezzel létrejön az ártalmas cselekedet elkövetésére a lehetőség. Ez
különösen igaz egy másik körülmény fennállásakor: ha az emberek a másokkal
szembeni antiszociális vagy erőszakos fellépésre bármilyen formában engedélyt
kapnak (ahogy ez kísérleti körülmények közt is történik), akkor készek a
másikkal háborúzni. Ezzel szemben, ha a helyzetben az anonimitással mindössze
az énközpontúság csökken, és a proszociális viselkedés a támogatott, akkor az
emberek készek szeretni a másikat. William Golding anonimitással és
agresszióval kapcsolatos meglátása tehát pszichológiai validitással rendelkezik -
de még annál is összetettebb módon, mint ahogy ábrázolta.
Maskarám egészen megzavart...
William Shakespeare Téli rege*

Az anonimitás érzete nemcsak maszkkal, hanem az adott helyzetekben

alkalmazott bánásmóddal is kiváltható. Névtelennek érezzük magunkat akkor is,
ha nem mint egyedi személyiséget kezelnek bennünket, hanem mint
megkülönböztethetetlen „másikat” a rendszerben, vagy amikor létezésünkről
tudomást sem vesznek. A személyes azonosíthatóság hiánya is antiszociális
viselkedést
válthat ki. Amikor egy vizsgálatban a kutató a kísérleti személyek
(egyetemisták) egyik csoportját emberként, a másikat „kísérleti nyűiként”
kezelte, mit gondolnak, kik lopták meg távollétében? A kísérletben a diákok
magukra maradtak a kutató irodájában, ahol alkalmuk nyílt arra, hogy egy tollal
és aprópénzzel teli tálból elemeljenek valamit. A „névtelen” csoportba tartozók
sokkal gyakrabban csentek a tálból, mint azok a diákok, akiket a kutató
emberként kezelt.4 Az odafigyelés többszörösen megtérül.

r
r
Halloweeni agresszió
Mi történik akkor, ha a szokásos halloweeni* mulatságon a jelmezbe öltözött
gyerekeknek tanáruk megengedi, hogy a díjak elnyeréséért agresszív
versengésbe fogjanak? Az anonimitás és az agresszív viselkedés lehetősége
vajon idővel egyre erőszakosabb viselkedést vált-e ki a gyerekekből?
A különleges kísérleti jelmezbálon általános iskolások vettek részt tanáruk és
egy szociálpszichológus, Scott Fraser5 felügyelete alatt. A gyerekek sokféle
ügyességi játékban próbálhatták ki magukat, a győzteseket zsetonokkal
jutalmazták, melyeket a mulatság végén ajándéktárgyakra válthattak be. Minél
több zsetont nyert valaki, annál értékesebb ajándékot kapott értük cserébe, a
gyerekeknek tehát erős volt a motivációjuk, igyekeztek a lehető legtöbbre szert
tenni.
A játékok egyik felében szükségtelen volt az agresszív fellépés, a másikban
két gyereknek kellett vetélkednie egymással. Erőszakmentes feladatul például
azt kapták, hogy egyénileg minél gyorsabban szerezzenek meg egy csőben
elhelyezett babzsákot, míg a feladat erőszakosabb változatában két gyerek
versenyzett egymással, ki tudja hamarabb kivenni a babzsákot a csőből. A
megfigyelt, nem túl nagyfokú agresszió jellemzően egymás lökdösésében,
taszigá- lásában nyilvánult meg.
Mindössze egy kísérleti csoport volt, amelyben minden gyerek kísérleti alany
és egyben kontrollszemély is volt. Az eljárás A-B-A kísérleti elrendezésként
ismert: előmérés, kísérleti beavatkozás és utómérés. A gyerekek először jelmez
nélkül játszottak (A), azután jelmezben (B), majd ismét jelmez nélkül (A).
Először a tanár azt mondta a gyerekeknek, a jelmezek hamarosan megérkeznek,
de ők addig is belefoghatnak a játékba. Amikor a jelmezek megérkeztek, a
gyerekek külön-külön szobában öltöztek be, nehogy felismerjék egymást, majd
ugyanazokat a játékos feladatokat végezték, csak most már jelmezben. A
harmadik szakaszban a jelmezektől a gyerekeknek meg kellett válniuk (állítólag
vissza kellett adni őket, mert egy másik jelmezbálban is szükség volt rájuk), és a
feladatok úgy folytatódtak, mint az első fázisban. Mindhárom szakasz
megközelítőleg egy órán át tartott.

' Mindenszentek előestéje (október 31-e).

 Az adatok megdöbbentő módon tanúsítják a névtelenség erejét. Amint a
gyerekek magukra öltötték a jelmezt, megnőtt az agresszió. Az agresszív
játékkal töltött összidőtartam százalékaránya több mint kétszeresére nőtt a
kezdeti 42%-ról (A) 86%-ra (B) ugrott. A másik legfőbb megállapítás
ugyanilyen érdekes: az agresszió nem kifizetődő. Minél több időt töltött egy
gyerek agresz- szív játékkal, annál kevesebb zsetont nyert a mulatság ama
szakaszában. Az agresszív viselkedés tehát sokba került a gyerekeknek. Az
agresszív jellegű feladatok az erőszakmentes játékoknál időigényesebbek voltak,
és két vetélkedő gyerek közül csak az egyik nyerhetett, összességében tehát
agresszív viselkedésük miatt értékes díjaktól estek el. Mindez nem számított,
amikor a gyerekek jelmezt vettek fel, és névtelenségbe burkolózhattak. A
gyerekek a második, vagyis az anonim szakaszban (B), amelyben az agresszió a
legerősebb volt, nyerték a legkevesebb zsetont: átlagosan 31 zseton volt a
nyereményük, míg az „A” fázisban 58 darab.
A vizsgálat harmadik megállapítása szintén figyelemre méltó: az agresszivitás
magas szintjét a gyerekek a B fázisból nem vitték át a második „A” fázisba,
amely az első „A” fázishoz hasonlónak bizonyult. Az agresszív cselekedetek
aránya 36%-ra csökkent, és az elnyert zsetonok száma 79 darabra nőtt.
Levonható tehát a következtetés, hogy a névtelenséggel előidézett viselkedésbeli
változás nem okozott diszpozíciós, belső változást, csak a külső válasz változott
meg. Ha megváltoztatjuk a helyzetet, nyomban megváltozik a viselkedés. Az A-
B-A szerkezetnek köszönhetően egyértelműen kiderül, hogy mindössze az
anonimitás érzetét kellett megteremteni, és a viselkedés drasztikusan
megváltozott az egyes időkeretekben. A névtelenség megköny- nyítette az
agresszív viselkedést, jóllehet a fizikai erőszak nem szolgálta a gyerekek
közvetlen érdekét, nem juttatta őket az értékes díjakra beváltható zsetonok
birtokába. Az agresszió önmagában való jutalommá vált A távolabbi célokat
háttérbe szorította a pillanatnyi „szórakozás”. (Hasonló jelenség működését
látjuk majd az Abu Ghraib-i börtönben történt visszaélések egyes eseteiben is.)
Egy kapcsolódó terepkísérletet szintén halloweenkor végeztek, amikor a
gyerekek jelmezbe öltözve „ha nem adsz, lesz kapsz” felkiáltással házról házra
járnak, és kisebb ajándékot, cukorkát, aprópénzt kérnek. A maskarát viselő
gyerekek nagyobb valószínűséggel csábultak lopásra, ha névtelennek hitték
magukat, mint ha azonosíthatóak voltak. A kutatók barátaik otthonában „Vegyél
egyet!” felirattal egy-egy cukorkával, illetve aprópénzzel teli tálkát helyeztek el.
Egynél többet venni a szabály megszegését jelentette, vagyis lopásnak minősült.
A gyerekek részben egymagukban, részben csoportosan érkeztek. A névtelenség
kísérleti feltételében részesülő gyerekekkel a ház tulajdonosa egyértelműen
tudatta, fogalma sincs, kikkel van dolga. A személyazonosságukat eltakaró
jelmezben csoportosan érkező gyerekek általában jócskán csentek a cukorkából
és az aprópénzből (mint az egyetemisták, akikkel „kísérleti nyűiként” bántak).
Ez ellentétben állt a nem névtelen kísérleti csoportba oszlott gyerekek
viselkedésével, akiket a házigazda megkért, hogy álarcuk levélelével fedjék fel
kilétüket.6
Több mint hétszáz amerikai gyerekre terjedt ki a vizsgálat ebben a számukra
nem idegen élethelyzetben. Több szabályszegés volt tapasztalható, ha ii
gyerekek névtelenül és csoportosan kopogtattak be (57%), mint ha névtelenül, de
egyedül tettek látogatást (21%). Kevesebb szabályszegés történt, ha a gyerekek
egyedül voltak, és kilétüket felfedték (8%), mint ha kilétük ismert volt, de
csoportban jártak házról házra (21%). Néhány gyerek nem tudott ellenállni a
könnyű pénzszerzési lehetőség és a finomságok csábításának akkor sem, ha
egyedül volt, és kiléte is ismert volt. Ha a kivételesen csábító helyzet leljes
névtelenséggel párosult, a legtöbb gyerek nem tudta leküzdeni vágyát, és annyit
vett a felkínált jóból, amennyit csak bírt.

Hogyan érhető el, hogy a harcosok a háborúban gyilkoljanak, de otthon ne?

I lagyjuk magunk mögött a laboratóriumot, a gyerekek játékos vetélkedőit, és
térjünk vissza a való világba, ahol az anonimitás és az erőszak élet-halál kérdése
lehet. Nézzük meg közelebbről, milyen különbségek mutathatók ki az olyan
társadalmak között, amelyek a fiatal férfiakat külsejük elváltoztatása nélkül
küldik harcba, és az olyan társadalmak között, amelyek arc- és testfestés,
maszkok alkalmazásával külsejük rituális átváltoztatása után állítják hadrendbe
őket. A külső megjelenés elváltoztatása vajon jelentős hatással van-e arra,
hogyan bánnak az ellenséggel?
R. J. Watson, kultúrantropológus7 tette fel ezt a kérdést. A válaszhoz a forrása
a HRAF17 etnográfiai adatgyűjteménye volt, amely többek közt antropológusok,
hittérítők, pszichológusok beszámolói alapján nyújt információt a világ
legkülönfélébb kultúráiról. Kutatómunkája során Watson két adattípust gyűjtött
ki: mely társadalmakban változtatták el a harcosok külsejét, mielőtt harcba
indultak, és melyekben nem éltek ezzel; a harcosok milyen mértékű öldöklést
hajtottak végre, illetve milyen mértékben kínozták és csonkították meg
áldozataikat. Vagyis a harcosok külsejének az elváltoztatása „halálos” függő
változónak tekinthető-e.
Az eredmények azt a feltevést igazolták, hogy az anonimitás előhívja a
destruktív viselkedést olyan esetekben, amelyekben engedélyezik a rendes
körülmények között tiltott, agresszív viselkedést. A háború intézményes
felhatalmazást ad az ellenség megsebesítésére és elpusztítására. Huszonhárom
társadalom esetében állt Watson rendelkezésére mind a két adattípus. A
huszonháromból tizenöt társadalomban a harcosok elváltoztatták külsejüket.
Ezekre a társadalmakra volt jellemző a legnagyobb fokú destruktivitás; 80%-uk
(tizenötből tizenkettő) kegyetlenkedett ellenségeivel. Ezzel szemben a harcosaik
külsejét nem elváltoztató nyolc társadalom közül hét társadalom harcosaira nem
volt jellemző nagyfokú destruktív viselkedés. Az adatok alapján úgy is
fogalmazhatunk, hogy az ellenség harcosainak meggyilkolását, kínzását és
csonkítását az esetek 90%-ában olyan harcosok hajtották végre, akik előzetesen
elváltoztatták a külsejüket, és ezzel önmagukat deindividuálták.
A kollektív bölcsesség azt diktálja, hogy hétköznapi körülmények között
békés fiatalemberekből úgy lesznek parancsra ölni kész harcosok, ha külső
megjelenésük megváltozik. A legtöbb háború mögött meglett férfiak állnak, akik
fiatal férfiakat vesznek rá arra, hogy hozzájuk hasonló fiatalemberek életét oltsák
ki. A fiatalok ezt könnyebben megteszik, ha megjelenésükön, szokásos
külsejükön változtathatnak, katonai egyenruhába bújhatnak, arcukat álarccal
vagy festékkel takarhatják el. Az így biztosított anonimitással megszűnik a
másik iránti törődés és részvét. A háború után a harcosoknak vissza kell térniük
békeidőben elfoglalt státuszukba. A visszaalakulás könnyen megy: a harcosok
levetik az egyenruhát, eltávolítják a maszkot, lemossák az arcfestéket, és
visszatérnek korábbi személyiségükhöz és békés viselkedésükhöz. Bizonyos
értelemben olyan, mintha hátborzongató társas rítusban vennének részt, és
tudtukon kívül Fraser A-B-A kísérleti elrendezése szerint járnának el. Békésen
viselkednek, ha azonosíthatóak, mások vérét ontják, ha névtelenek, és újra
békében élnek, ha ismét azonosíthatóak.
Bizonyos terepek a benne élők vagy cselekvők fizikai megjelenésének
megváltoztatása nélkül is átmeneti névtelenséget hordoznak. A hely kínálta
névtelenség a nagyvárosokban vandalizmushoz vezethet, kutatótársaimmal ezt
kívántuk bemutatni egyszerű terepkísérletünkben, amelyre a második fejezetben
már kitértem. Magára hagytunk egy-egy gépjárművet a New York-i Egyetem
közelében Bronxban, és a Stanford Egyetem környékén, Palo Altóban. A
szemmel láthatóan magára hagyott kocsik (rendszámtáblát eltávolítottuk,
motorháztetőt felnyitottuk) rongálását lefényképeztük, illetve videóra vettük. A
névtelenség tudatában Bronxban negyvennyolc óra alatt több tucat kocsival vagy
gyalogosan arra járó személy megállt, és kárt tett a járműben. A rongálok
általában viszonylag jól öltözött felnőttek voltak, akik értékesnek vélt
alkatrészeket vittek el, vagy egyszerűen vandálmód nekiestek a járgánynak -
fényes nappal. Ezzel szemben a Palo Altóban magára hagyott gépkocsinak egy
hét alatt semmi baja nem esett. Ez a kísérlet az egyetlen empirikus bizonyíték,
amelyre a „betört ablak” elméletének az alátámasztására hivatkozni szoktak.
Környezeti tényezők is hozzájárulnak ahhoz, hogy a társadalom egyes tagjai
névtelennek érezzék magukat, és úgy véljék, a domináns közösségben nem
ismerik, nem kezelik egyénként őket, és ennek következtében nem is tekintik
embernek őket. Amikor ez a helyzet áll elő, mi magunk is hozzájárulunk ahhoz,
hogy potenciális vandálokká és gyilkosokká váljanak.
legyük fel, hogy az apollói racionalitás, rendezettség, következetesség és böl- i
sesség alkotja az emberek „jó” oldalát, míg a dionüszoszi káosz, rendezetlen-
tiég, irracionalitás és érzékiség a „rossz” oldalát. A fegyelem és a vágy féken
tartása apollói vonás, ezzel szemben a féktelenség és a szenvedély dionüszoszi.
A / emberek gonosszá válhatnak, ha olyan helyzetbe bonyolódnak, amelyben u
viselkedés társadalmilag kívánatos és az egyén által is elfogadott kognitív
kontrollja megszűnik, szünetel vagy torzul. A kognitív kontroll felfüggesztése
többféle következménnyel jár, többek közt átmenetileg megszűnik a lelkiisme-
ifl, az éntudatosság, a személyes felelősségtudat, a kötelességtudat, az
elkötelezettség, a felelősségvállalás, az erkölcs, a bűntudat, a szégyenérzet, a
félelem- érzet, és elmarad a cselekedetek elemzése a ráfordítás és megtérülés
tükrében.
•tndividuáció:
•tndividuáció:
hogyan
hogyan
válik az apollói természet dionüszoszivá?
válik az apollói természet dionüszoszivá?
Ez az átalakulás két általános stratégiát követve valósulhat meg: (a) a cselekvő
személy felelősségre vonhatóságára vonatkozó társas utalások csökkentésével
(senki nem tudja, senkit nem érdekel, ki vagyok én), illetve (b) a cselekvő
személy önértékelésre való törekvésének csökkentésével. Az előbbi a társas
értékelés, a társas jóváhagyás iránti igényt iktatja ki azzal, hogy a cselekvő
személy névtelennek érzi magát - ez a deindividuáció folyamata. Akkor
eredményes, ha valaki olyan környezetben ténykedik, amely névtelenséget
közvetít és a személyes felelősséget eloszlatja. A második stratégiával az
önmonitorozás és a következetesség figyelése szüntethető meg a tudatosság
állapotának megváltoztatására irányuló módszerek segítségével. Ez
megvalósulhat alkohol vagy drog fogyasztásával, felfokozott érzelmek
gerjesztésével, hiperintenzív cselekvésben való részvétellel, a felelősség
másokra hárításával, továbbá a kitágult jelen időben való orientációval,
amelyben sem a múlt, sem a jövő nincs szem előtt.
A deindividuációval rendkívüli lélektani állapot jön létre, amelyben a
viselkedés irányítását a helyzet azonnali követelményei, testi, hormonális
igények veszik át. A gondolkodás helyébe a cselekvés lép, az örömszerzés
elhalasz- t ása helyett az azonnali élvezetek keresése a cél, a megfontolt, józan
döntések helyét átveszik az átgondolatlan érzelmi válaszok. Az érzelmi-indulati
felfo- kozottság gyakran a deindividuáció előjele és egyben következménye.
Hatása felerősödik az olyan új, illetve strukturálatlan helyzetekben, amelyekben
a jellegzetes válaszadási szokások és személyiségjegyek nem tudnak
érvényesülni. Az emberek erőteljesebben ki vannak téve a társas modellek és
szituációs jelzések befolyásának; szeretni éppolyan könnyű, mint háborúzni -
minden attól függ, mit igényel, vagy mit erőszakol ki a helyzet. Végletes esetben
nincs jó vagy rossz, fel sem merül a törvénybe ütköző cselekedetek
büntethetősége, sem az erkölcstelen tettek miatt a pokolra jutás lehetősége.8 A
belső kötelmek feloldásával a viselkedés teljes mértékben a külső helyzet
irányítása alá kerül: a külső uralkodik a belső felett. Az, ami lehetséges és
kivitelezhető, uralkodik

afölött, ami helyes és igazságos. Az egyének és csoportok erkölcsi iránytűje
ekkor irányt téveszt.
Az átmenet az apollói mentalitásból a dionüszosziba gyorsan és váratlanul is
végbemehet, jó emberek rosszra vetemedhetnek, ha átmenetileg a kitágult jelen
egy pillanatában élnek, és cselekedeteik jövőbeni következményeivel nem
számolnak. A túlzott deindividuációval semmivé lesznek a kegyetlenséget és a
libidóösztönöket általában szabályozó korlátok. Olyan, mintha rövidzárlat
következne be az agyban, mintha leállnának a frontális lebeny tervezési és
döntéshozatali funkciói, miközben az agy limbikus rendszerének primitívebb
részei - különösen az amygdala érzelmekkel és agresszív viselkedéssel
kapcsolatos központja - veszik át az irányítást.

Marái gras18-effektus: közösségi deindividuáció mint eksztázis

Az ókori görögök Dionüszoszt rendkívüli istennek tartották. Úgy látták őt, mint
a hagyományos feltevéseket és életelveket megkérdőjelező valóság új szintjének
megteremtőjét. Ő képviselte mind azt az erőt, amely az emberi szellemet
kiszabadítja a racionális diskurzus és fegyelmezett tervezés higgadt zártságából,
mind pedig a romboló erőt, a féktelen szenvedélyt, a kontroll nélküli
élvezetkeresést. Dionüszosz volt a részegség istene, az őrület istene, a szexuális
kicsapongás istene, a harci vágy istene. Dionüszosz domíniuma minden olyan
állapot, amely az éntudatosság és a racionalitás elvesztésével, a lineáris idő
felfüggesztésével jár, és az én számára teret enged a viselkedési normákat
felrúgó, a felelősségvállalást elutasító késztetéseknek.
A mardi gras eredete kereszténység előtti pogány ünnepre vezethető visz- sza,
amelyet ma már a római katolikus egyház is elismer mint ünnepet, amelynek
napja a hamvazószerda előtti kedd (húshagyókedd). A keresztény liturgiában
hamvazószerdával kezdődik a húsvét hétfőig tartó nagyböjt. A mardi gras-
mulatságok vízkeresztkor veszik kezdetüket, más néven az epifánia napján,
vagyis amikor a háromkirályok látogatást tettek a kis Jézusnál.
A gyakorlatban a mardi gras a buja örömök, a pillanatnyi gyönyörök, „a bor, a
nők és a dal” ünnepe. A közös mulatozás érzékiségébe merülve az ünneplők
megfeledkeznek az elővigyázatosságról és a kötöttségekről. A népünnepély
valóságos bacchanália, a szokásos kötelmek, átgondolt cselekvések alól
mentesülve az emberek lazítanak viselkedésükön. De teszik mindezt annak
előzetes tudatában, hogy a tivornyázás átmeneti, a böjt beálltával hamarosan a
szokásosnál is nagyobb önmegtartóztatással kell élniük. A mardi gras-ef- fektus
nem más, mint az egyéni viselkedést szabályozó hagyományos kognitív és
morális kötöttségek átmeneti felfüggesztése egy olyan csoportban, amelynek
egyetlen célja, hogy az emberek jól kimulassák magukat, tekintet nélkül .1
következményekre. Csoporttevékenységen keresztül megvalósuló deindi-
viduáció.
I )EHUMANIZÁCIÓ ÉS ERKÖLCSI ÖNFELMENTÉS

Az „emberek embertársaik ellen elkövetett embertelenségének” megértésében a

dehumanizáció meghatározó fogalom. Dehumanizációról beszélhetünk minden
olyan esetben, amelyben emberi lények úgy tekintenek más emberi lényekre,
mintha ki lennének zárva abból az erkölcsi rendből, amelybe az emberiség
tartozik. Ennek a pszichológiai folyamatnak az áldozatai elveszítik emberi
státuszukat. Ha egyéneket vagy csoportokat az emberiség köréből kizárnak,
egyúttal az emberekkel szembeni átgondolt cselekvést általában meghatározó
erkölcsiséget is felfüggesztik.
A dehumanizáció az előítéletesség, a rasszizmus és diszkrimináció egyik
meghatározó folyamata. A dehumanizáció másokat megbélyegez, másoknak
„beszennyezett” identitást tulajdonít. A szociológus Erving Goffman9 például
leírja a folyamatot, amely a fogyatékkal élők társadalmi diszkreditálásához
vezet. Nem teljes emberek, ezért megfertőzött, „leírt” személyekké válnak.
Ilyen körülmények között történhet meg, hogy normális, erkölcsileg
feddhetetlen és nem ritkán idealista emberek romboló, kegyetlen cselekedeteket
v isznek véghez. Az embertelen cselekedeteket automatikusan megkönnyíti, ha a
másik személy emberi tulajdonságaira nem kell reagálni. Az aranyszabály
megcsonkul: „Tégy úgy másokkal, ahogy szeretnéd!”* Az érzéketlenség és
durvaság könnyebb, ha emberi mivoltuktól megfosztott „tárgyakkal” van
dolgunk, könnyebb igényeiket és kéréseiket semmibe venni, könnyebb őket saját
céljainkra felhasználni, sőt akár el is pusztítani, ha a terhűnkre vannak.10
Egy japán tábornok számolt be arról, hogy Kína második világháborút
megelőző megszállásakor embereinek könnyen ment a polgári személyek
lemészárlása, mert „tárgyként gondoltunk rájuk, nem tartottuk őket hozzánk
hasonló embereknek”. Ez nyilvánvalóan így volt 1937-ben, „Nanking
meggyalázása” idején. És emlékezzenek az első fejezetben említett nőre, aki
nőtársai megerőszakolását vezényelte le - ő „csótánynak”, „féregnek” tekintette
tuszi áldozatait. A nácik a zsidó genocídium előtt először propagandafilmekben
és plakátokon teremtették meg azt a képzetet, hogy zsidó embertársaik
alsóbbrendű állati lények, férgek, mindent felzabáló patkányok. Az Egyesült
Államok városaiban a fehérek által elkövetett lincseléseket a stigmatizáció miatt
sokszor szintén nem tartották emberiség elleni bűntettnek, hiszen „azok” csak
„niggerek” voltak.11
 A My Lai-i mészárlásban amerikai katonák több száz ártatlan vietnami polgári
személyt öltek meg - „sárgákat”, ezzel a dehumanizáló címkével illették az
összes ázsiai embert12 Akkor „sárgák” voltak, az Irak elleni háborúban
„hadzsik” és „abroszfejűek”. „Az ember megpróbálja kiverni a fejéből a tényt,
hogy ők is emberek, és igyekszik csak az ellenséget látni bennük” - mondta
Mejia őrmester, aki megtagadta a további szolgálatot és nem tért vissza az általa
gyalázatosnak tartott háborúba. „Hadzsiknak hívjuk őket, tudja? Mindent
megteszünk, hogy könnyebb legyen nekünk, amikor meg kell ölnünk őket,
amikor el kell bánnunk velük.”13

Kísérleti dehumanizáció: azok a barom egyetemisták!

Kollégám a Stanford Egyetemről, Albert Bandura és tanítványai a dehumanizáló
címkézés erejét leleményesen bemutató, hatásos kísérletet dolgoztak ki.M A
kísérletre hetvenkét egyetemistát toboroztak, akiket háromfős „felügyelő
csoportokba” osztottak. Azt kapták feladatul, hogy szintén egyetemistákból álló
csoportokra, amelyek döntéshozó testületként működnek, szabjanak ki büntetést,
ha helytelen döntést hoznak. A valós kísérleti alanyok természetesen a felügyelő
szereppel megbízott egyetemisták voltak.
A „felügyelők” huszonöt alkalommal hallhatták, amint a „döntéshozók” (akik
állítólag a szomszéd szobában vitatkoztak) egyezkedések után megfogalmazzák
a kollektív döntést. A felügyelők az egyes döntéseket a rendelkezésükre
bocsátott információ alapján értékelték. Ha rossz döntés született, a
felügyelőknek áramütéssel kellett büntetniük a döntéshozókat. A döntéshozók
minden egyes tagját sújtó áramütés erőssége egytől tízig terjedhetett, a
felügyelők megítélésére bízva.
A felügyelők úgy tudták, az általánosíthatóság kedvéért a legkülönfélébb
társadalmi hátterű, de hasonló tulajdonságokkal rendelkező személyek alkotják a
döntéshozói csoportokat. Ezt azért közölték velük, hogy az egyes csoportokra
vonatkozzanak azok a pozitív és negatív címkék, melyeket hamarosan rájuk
aggatnak.
A kutatók az alaphelyzet két vonását manipulálták: a döntéshozók (áldozatok)
címkézését és a felügyelők személyes felelősségét a leadott áramütések miatt. A
döntéshozókat véletlenszerűen három kísérleti feltételben részesíthették:
dehumanizált, humanizált, semleges; a felelősségvállalás tekintetében két
kísérleti feltétel volt: egyéni felelősség és megosztott felelősség.
A kísérletben a háromfős felügyelő csoportok „véletlenül” meghallották,
amint az egyik kutatóasszisztens és a kutatásvezető a házi telefonon megbeszéli
a kérdőívet, amelyet az állítólagos döntéshozók töltöttek ki. Az asszisztens
mellékesen megjegyzi, hogy benyomása szerint a résztvevők személyes
tulajdonságai egybeesnek a toborzást végző szakember véleményével A dehuma-
mzalt feltételben részesülő döntéshozókat a „rohadt banda, olyanok, akár a
barmok” c í mkével illette. Ezzel szemben a humanizált feltételbe soroltakat
„rendes, jó ílélőképességű, kulturált” alanyokként jellemezte. A harmadik,
semleges felté- liiben részesülőket az asszisztens nem minősítette.
Hangsúlyoznunk kell, a kísérleti alanyok, a „felügyelők” egyáltalán nem
kerültek a „döntéshozókkal” (áldozatokkal) személyes kapcsolatba, a címkék
másodkézből kapott minősítések, attribúciók voltak, melyek helytállóságáról
nem győződhettek meg. (A döntéshozók kihallgatott beszélgetései
hangfelvételről szóltak.) Vajon a címkézésnek volt-e bármiféle hatása arra, hogy
milyen mértékben büntették a kísérleti személyek (felügyelők) a döntéshozókat?
A címkék megragadtak, és nagyban befolyásolták, milyen erősségű büntetést
kaptak a döntéshozók. A dehumanizált „barmok” kapták a legnagyobb
áramütést, és az áramütések intenzitása minden egyes forduló után lineárisan
erősödött; a maximális 10-es erősségű áramütésig terjedő skálán átlagosan 7-es
erősségű áramütést adtak le a felügyelő csoportok. A „rendes” címkével
minősítettek kapták a legkisebb áramütést, míg a semlegesek büntetése a két
szélső érték közé esett.
Ugyánakkor az első próba alkalmával semmiféle különbség nem volt
kimutatható a háromféleképpen címkézett csoportok kezelésében - egyforma
erősségű áramütést kaptak. Ha a vizsgálatnak ezen a ponton vége lett volna, az a
következtetés lett volna levonható, hogy a címkézés nem befolyásol semmit.
Amint azonban az egymás után következő próbák során a döntéshozók li ibát
hibára halmoztak, a háromféleképpen címkézett csoportokra mért bün- letes
mértéke eltérő irányba mozdult el, az úgynevezett „barmok” idővel sokkal
intenzívebb áramütést kaptak. A gyakorlat- vagy tapasztalatszerzés után idővel
bekövetkező agresszívabb reagálás önmegerősítésére utal. Az ilyen hatalmi
helyzetekben az öröm forrását valószínűleg nem a másoknak okozott fájdalom,
hanem a mások fölötti hatalom és kontroll érzete jelenti - azt kapják, amit
megérdemelnek. A kutatók rámutatnak a címkézés gátlásokat feloldó erejére,
amellyel mások megfoszthatok emberi tulajdonságaiktól.
A dolgok pozitív oldalát nézve, a vizsgálatban azt is kimutatták, hogy ha
hasonlóan önkényes címkézéssel másokról kedvezően nyilatkozik a
tekintélyszemély, a résztvevők nagyobb tisztelettel bánnak velük. A „rendes”
embereknek minősítettek kisebb büntetésben részesültek. így tehát a büntetést
enyhítő humanizádó ereje elméleti és társadalmi szempontból ugyanolyan
lényeges, mint a dehumanizádó jelensége. A kutatás fontos üzenete, hogy a
szavak, dmkék, retorikák, sztereotípiák jó és gonosz célokat egyaránt
szolgálhatnak. Végezetül nézzük meg, milyen hatással volt a felelősségvállalás
jellege a leadott áramütések mértékére. Szignifikánsan nagyobb erősségű
áramütéssel büntettek a kísérleti alanyok, ha úgy hitték, az áramütés szintje a
csoport általános véleményét fejezi ki, mint akkor, ha közvetlenül az egyén
személyes döntését tükrözte. Mint korábban is láthattuk, a felelősség bármilyen
formában történő megosztásával csökkennek a gátlások, és az emberek
könnyebben ártanak másoknak. Ahogy feltételezhető, a kísérleti alanyok a
legnagyobb feszültségű áramütést akkor mérték másokra, amikor kevésbé
gondolták magukról, hogy egyénileg felelősek, és ugyanakkor áldozataikat
dehumanizálták.
Bandura kutatócsoportja azt is kielemezte, hogyan igazolták tettüket az
alanyok, és arra jutott, hogy a dehumanizáció önfeloldozó igazolások
alkalmazására ösztökélt, amelyek egyre súlyosabb büntetéssel társultak. A
másokkal szemben tanúsított ártó viselkedést igazoló, a szokásos önkorlátozások
feloldását szolgáló módszerekre vonatkozó megállapítások alapján dolgozta ki
Bandura a „morális önfelmentés” modelljét.

A morális önfelmentés mechanizmusa

A modell alapfeltételezése szerint nevelkedése során a szokásos szocializációs
folyamatok hatására a legtöbb ember erkölcsi normákat tesz magáévá. Ezek a
normák a proszodális viselkedést támogatják, és visszatartanak a család és a
közösség által antiszociálisnak tekintett viselkedéstől. Idővel ezek a kívülről -
szülők, tanárok és más tekintélyszemélyek által - elvárt normák egyéni
viselkedési kódexként internalizálódnak. Az emberek megtanulják a
megelégedésüket és önértékelésüket szolgáló gondolataik és cselekedeteik
irányítását. Megtanulják, hogyan tartózkodjanak az embertelen cselekedetektől,
és hogyan viselkedjenek emberségesen. Az egyéni erkölcsi normarendszerhez
viszonyítva az önszabályozó mechanizmusok nem állandóak, nem statikusak.
Inkább egy olyan dinamikus folyamat vezérli őket, amelyben a morális önkritika
szelektíven aktiválható, ha a magatartás helyénvaló, illetve alkalmanként
kikapcsolható, ha a magatartás kifogásolható. Az egyének és csoportok úgy
tarthatják meg erkölcsi normáik sértetlenségének érzetét, ha bizonyos
alkalmakkor, bizonyos helyzetekben, bizonyos célból egyszerűen mellőzik a
szokásos erkölcsi önvizsgálatot. Olyan, mintha erkölcsi érzéküket „üresbe”
tennék, és csak száguldanának, ügyet sem vetve arra, hogy gyalogost
gázolhatnak, mígnem magasabb fokozatba kapcsolva, visszatérnek magasabb
erkölcsi értékeikhez.
Modelljében Bandura a specifikus lélektani mechanizmusok magyarázatára is
kitér, melyeket az emberek annak érdekében hoznak működésbe, hogy ártalmas
cselekedeteiket erkölcsileg elfogadhatóként tüntethessék fel, miközben
szelektíven kikapcsolják a viselkedésüket szabályozó önkorlátozásokat. Mivel
alapvető emberi folyamatról van szó, Bandura véleménye szerint a modell
segítségével nemcsak a politikai, katonai erőszakra, illetve a terroristák által
elkövetett erőszakra adható magyarázat, hanem olyan „hétköznapi helyzetekre
is, amelyekben tisztességes emberek rutinszerűen hajtanak végre érdekeiket jól
szolgáló, de másokra nézve ártalmas tevékenységeket”15
 Ha viselkedésünk bármiféle módon destruktív vagy gpnosz, a kognitív
mechanizmusok következő négy típusából egy vagy több aktiválásával
erkölcsileg lel menthetjük önmagunkat.
Először is ártalmas viselkedésünket dicséretesnek tüntethetjük fel.
Cselekedetünk igazolására hivatkozhatunk az erőszakot szentesítő erkölcsi
parancsokra. Ránk nézve kedvező összehasonlításokkal is élhetünk, jogos
fellépésünket az ellenség elvetemült viselkedésével szembeállítva. (Mi csak
kínzást alkalmazunk, ők a mi embereinket lefejezik.) Kegyetlen cselekedeteink
valóságát eufemisztikus nyelvezettel szalonképessé tehetjük. (A „járulékos
veszteség” kifejezés nem mást jelent, mint hogy civilek vesztették életüket,
például bombatámadásban. A „baráti tűz” kifejezés azt takarja, hogy egy katonát
bajtársai ostobaságból vagy szándékosan megöltek.)
Másrészt a személyes felelősség megosztásával vagy áthárításával
kisebbíthetjük az érzést, hogy cselekedeteink és a sajnálatos eredmények között
összefüggés van. Mentesülünk az önkárhoztatástól, ha önmagunkat nem
tekintjük emberiségellenes cselekmények elkövetőjének.
Harmadrészt megváltoztathatjuk véleményünket ártó cselekedeteink
kimeneteléről. Viselkedésünk negatív következményeit figyelmen kívül
hagyhatjuk, torzíthatjuk, kisebbíthetjük, vagy kétségbe vonhatjuk. Végül
változtatha- lunk az áldozatainkról alkotott képen. Beállíthatjuk őket olyannak,
akik büntetésüket megérdemelték, és a következményekért ők maguk a
felelősek, és természetesen a dehumanizádó eszközét is alkalmazhatjuk,
mondván, méltatlanok arra, hogy úgy bánjunk velük, mint más
embertársainkkal.

A dehumanizádó megértése nem egyenlő a felmentéssel

Lényegesnek tartom ismételten hangsúlyozni: az ilyen jellegű pszichológiai
elemzések célja soha nem a bűnelkövetők felmentése, erkölcstelen és törvénybe
ütköző magatartásuk bagatellizálása. Ha feltárjuk a mentális mechanizmusokat,
amelyek segítségével az emberek erkölcsi normáikat viselkedésüktől
függetlenítik, jobbak az esélyeink a folyamat megfordítására, az empatikus és
emberséges viselkedés szempontjából döntő erkölcsi kötelezettségvállalás
igényének megerősítésére.
Mielőtt továbbmennénk, azt is tisztán kell látnunk, hogy hatalmi pozídót
elfoglaló személyek gyakran egész nemzetüket aggasztó ügyekben sem
hajlandók tudomásul venni az alkalmi helyzetelemzéseket. A közelmúltból
veszem a példát, amely azt illusztrálja, hogy egyes közszereplők olyan
leegyszerűsített diszpozídós (a személyes tulajdonságokat hangsúlyozó) nézetet
vallanak, amellyel az inkvizítorokat is megmosolyogtatnák.
Condoleezza Rice-tól, volt amerikai külügyminisztertől, a Stanford Egyetem
oktatójától fogok idézni, akinek a szakterülete az államtudomány, aki a szovjet
hadsereg szakavatott ismerője.
Már csak szakmai hozzáértése folytán is fogékonynak kellett volna lennie
összetett politikai kérdések rendszerszintű elemzésére. Azonban nemcsak hogy
ez a perspektíva hiányzott abból az interjúból, amelyet Jim Lehrernek adott a
News Hour (2005. július 28.) című műsorban, hanem Rice kimondottan
dogmatikus, leegyszerűsítő, diszpozíciós nézetekről tett tanúbizonyságot.
Amikor a műsorvezető azt firtatta, vajon az Egyesült Államok külpolitikájának
az eredménye a terrorizmus felszámolása helyett nem épp a terrorizmus
megerősödése lesz-e, Rice azzal vágott vissza, hogy az efféle gondolkodás nem
egyéb, mint „mentségek keresése”, és egyértelműen kijelentette, hogy a
terrorizmus egyszerűen „gonosz emberek” műve: „Mikor hagyunk fel végre a
mentségek keresésével, a terroristák védelmezésével, a magyarázatokkal, hogy
kényszer hatására cselekszenek? Nem. Egyszerűen gonosz emberekről van szó,
akik gyilkolni akarnak. És egy kiforgatott ideológia nevében ölnek, amely
valójában nem az iszlám, de mégis sikeresen ebbe burkolják, és sérelmeket
emlegetnek. Szó sincs semmiféle sérelemről. Nem építeni, hanem rombolni
akarnak, erről van szó. És amíg a világon nem mondja ki mindenki azt, hogy a
gonosszal van dolgunk, és nem szakad meg a védelmükre felhozható
mentségekkeresése, addig - véleményem szerint - gondban vagyunk.”

Emberibb vagyok nálad: alulhumanizációs torzítás

Újonnan vizsgált jelenség a külső csoport alulhumanizációja, vagyis az, hogy
hajlamosak vagyunk a saját csoportunkba tartozóknak rendkívüli emberi
érzelmeket és vonásokat tulajdonítani, míg ugyanezek létezését a külső
csoportok esetében tagadjuk. A „külső csoport” tagjainak leértékelése, állatias
tulajdonságokkal való felruházása mellett bármiféle „emberi esszenciát”
megvonunk tőlük. Ez az érzelmi előítélet egyik formája.16
Még ennél is tovább megyünk, amikor úgy gondoljuk, a humánum esz-
szenciája elsődlegesen mibennünk lakozik, másokban, még saját csoportunk
tagjaiban is kevésbé. Miközben a külső csoportokat kevésbé emberinek
tekintjük, önmagunkat szeretnénk másoknál emberibbnek látni. Saját
egocentrikus mércénk szerint mások nem rendelkeznek rendkívüli emberi
vonásokkal, sőt emberi természetüket is tagadjuk.
Önmagunk emberségességének a felerősítése a másik ember alulhumanizációs
torzításának a kiegészítője. Ezek a tendenciák meglehetősen általánosnak és
sokrétűnek tűnnek. Ausztrál kutatók a humánum érzékelését vizsgáló kutatásuk
összegzését a római drámaköltő, Terentius szállóigévé vált „semmi sem idegen
tőlem, ami emberi” kijelentésének ironikus átfogalmazásával zárják: „Semmi
sem lehet idegen tőlem, ami emberi, de bármi, ami emberi, az idegen tőled.”17 \z
állam dehumanizált ellenségeinek megteremtése
A zok az operatív elvek is a fegyvertárunkhoz tartoznak, melyeket
nemzetállamok fejlesztettek ki állampolgáraik gonosz cselekedetekre való
buzdítására. I zeknek az elveknek a szellemében készítik fel a nemzetek
fiataljaikat szörnyű háborúkra, és állampolgáraikat a háborús agresszióban való
részvétel támogatására. E nehéz átalakulást segíti a propaganda a kognitív
kondicionálás egyik speciális formájával. A nemzeti médiapropaganda (a
kormányok bűnsegédletével) megteremti azokat az „ellenségképeket”,
amelyekkel a katonák és a civilek mentálisan felkészíthetők arra, hogy
gyűlöljenek mindenkit, aki az „ellenségünk” új kategóriájába sorolható. A
mentális kondicionálás a katona legveszedelmesebb fegyvere. Ha ez nem
történik meg, a katona feltehetőleg soha nem állítana egy másik fiatalt puskája
célkeresztjébe, és soha nem húzná meg a ravaszt. Hasonlóan ültethető el a
sebezhetőség félelme az állampolgárokban, mert elképzelhetővé válik, milyen
lenne az élet az el lenség uralma alatt. A félelem az emberekben gyűlöletté
alakul, és a fenyegetettség csökkentése érdekében hajlandóak vállalni az
ellenséges fellépést. Hajlandóságukban odáig jutnak, hogy a fenyegető ellenség
ellen harcba küldik gyermekeiket - meghalni vagy megnyomorodni.
Sam Keen Faces ofthe Enemy18 című könyvében bemutatja, hogyan
teremthetők meg vizuális propagandával az ellenség archetípusai, melyeket a
legtöbb nemzet felhasznál azok ellen, akik a veszélyes „ők”, „kívülállók”,
„ellenség” kategóriájába esnek. Az ellenségkép közmegegyezésen alapuló
társadalmi paranoiát vált ki, amelynek a középpontjában az asszonyokat,
gyerekeket, otthonokat, a nemzet életmódját és Istenét veszélyeztető ellenség áll,
amely az emberek alapvető meggyőződéseit és értékeit pusztulással fenyegeti.
Az efféle propaganda széles körben elterjedt, az egész világon gyakorolják. A
nemzeti különbségek ellenére minden ilyen jellegű propaganda abba a válogatott
eszköztárba sorolható, amelyet a „homo hostilis” hasznosít Becsületes törzsek
jóravaló tagjaiban az új, gonosz ellenséget megkell teremteni: bántalmazó,
arctalan, erőszaktevő, istentelen, barbár, kapzsi, bűnöző hajlamú, kegyetlen,
öldöklő, absztrakt valami, nem is ember, hanem állat Hátborzongató képek
ábrázolják a nemzet pusztulását, amelyet rettegett lények idéznek elő: kígyó,
patkány, pók, gyík, gigászi gorilla, medúza; még az „angol disznók” is ide
sorolhatók.
 Végül térjünk ki arra is, milyen elképzelhetetlen cselekedetekre vagyunk
képesek „mások” dehumanizált fogalmi megteremtésének elfogadása után, ha
hivatalosan is másnak és nemkívánatosnak minősülnek. Több mint 65 000
amerikai állampolgárt kényszersterilizáltak, amikor az eugenika hirdetői az
1920-as és 1940-es években tudományos igazolásokra hivatkozva, a fajtisztaság
nevében az emberiség megtisztítását szorgalmazták a nemkívánatos vonásokkal
rendelkezőktől. Adolf Hitlertől nem váratlan az efféle nézet, nem így Amerika
egyik nagyra becsült jogtudósától, Olivér Wendell Holmestól19. Többségi
véleményt fogalmazott meg, amikor (1927-ben) kimondta, a
kényszersterilizálásra vonatkozó törvények nem alkotmányellenesek, sőt a
társadalom javát szolgálják:
A világ javát szolgálja, ha a társadalom meg tudja akadályozni a
vitathatatlanul alkalmatlanok fajtájának fennmaradását, és nem vár, míg az
elkorcso- sult egyedeket bűncselekmények miatt kivégzik, vagy
gyengeelméjűségük folytán éhhalált halnak. Imbecillisekből három
generáció elegendő.19
Emlékezzenek csak a hawaii egyetem hallgatóira, akik támogatnák a „végleges
megoldást”, az alkalmatlanok megsemmisítését, szükség esetén saját
családjukban is!
A „gyengék elleni háború” az Egyesült Államokban és Angliában is hosszú
múltra nyúlik vissza. Mindkét országban megvoltak az eugenika nagyhangú,
befolyásos támogatói, akik a tudományra hivatkozva a nemzetet az
alkalmatlanoktól megtisztító és a legalkalmasabbak kiváltságos státuszát
megerősítő terveket pártoltak.20
A TÉTLENSÉG BŰNE - PASSZÍV KÍVÜLÁLLÓK
A rossz győzelméhez nem kell más, csak az, hogy a jók ne tegyenek semmit.
Edmutid Bürke brit politikus
Aki elfogadja a rosszat, és nem tesz ellene semmit, ugyanúgy közreműködik,
mint aki segédkezik.
Martin Luther King, Jr.21

A rossz, a gonosz vizsgálatakor általában az elkövetők erőszakos, destruktív

cselekedeteire összpontosítunk, noha a cselekvés elmulasztása is a gonosz egyik
formája lehet, ha segítségre, szembeszegülésre, engedetlenségre vagy a
vészharang megkongatására lenne szükség. Az elkövető főszereplőkön kívül
általában ott vannak a kar néma tagjai, akik néznek, de nem látnak, akik
hallanak, de nem figyelnek oda. A gaztettek helyszínén való néma jelenlétük
miatt a jó és a rossz közötti elmosódott határvonal még bizonytalanabbá válik,
ennek ellenére kritikus közreműködésükkel keveset foglalkozunk. Miért nem
segítenek egymásnak az emberek? Miért nem cselekszenek, amikor szükség
lenne
1. l? Passzivitásuk jellemhibából, szívtelenségből, érzéketlenségből fakad?
Vagy Ismét tetten érhető valamiféle társas dinamika működése?

I lol maradt a segítség?

()lyan hatalmas nagyvárosokban, mint New York, London, Tokió vagy
Mexikóváros szó szerint több tízezer ember vesz körül bennünket. Elmegyünk
mellet tűk az utcán, mellettük ülünk az étteremben, a moziban, a buszon és a
vonalon, sorban állunk velük - de nem alakul ki kapcsolat, olyan mintha
valójában nem is léteznének. A New York-i Queensben sem léteztek egy fiatal
nő számá- i a, bár életbevágó szüksége lett volna segítségre.
A queensi Kew Gardensben több mint fél órán át harmincnyolc tiszteletre
méltó, törvénytisztelő állampolgár szemlélte, amint egy fiatal nőt három
külön támadásban gyilkosa halálosan megkéselt. A támadót kétszer
megzavarta és elriasztotta a környéken lakók hangja és a hálószobákban
hirtelen felgyulladó lámpák fénye. Mind a kétszer visszatért, áldozatát
felkutatta, és ismételten megkéselte. A támadás alatt egyetlenegy személy
sem értesítette a rendőrséget; a nő már nem élt, amikor az egyik szemtanú
kihívta a rendőröket. (The New York Times, 1964. március 13.)
A közelmúltban újraelemezték az eset részleteit, és bizonytalan, hogy a va- 1
óságban hány személy látta az eseményeket, és az is kétséges, hogy a többnyire
idős, az éjszaka kellős közepén felriadó szemtanúk vajon tényleg felfogták-e, mi
történik.
Mindenesetre a szinte kertvárosi, rendezett, általában csendes Kew
Gardensben sok lakó hallotta a vérfagyasztó sikoltozást, ám a segítség elmaradt.
Kitty magára hagyottan halt meg, őrült gyilkosa elől nem tudott elmenekülni.
Mindössze két hónappal később ennél is hátborzongatóbb beszámolót kaptunk
arról, mennyire fásultak és passzívak a kívülálló szemlélők. Egy tizennyolc éves
titkárnőt irodájában támadója megvert, fojtogatott, levetkőztetett és
megerőszakolt. Amikor támadójától sikerült elszabadulnia, a nő meztelenül,
véresen leszaladt a lépcsőn a földszintre az épület bejáratához, azt sikoltozva:
„Segítség! Segítsenek! Megerőszakolt!” A forgalmas utcán körülbelül
negyvenfős tömeg verődött össze, és végignézte, amint a támadó áldozatát
visszavonszolja az emeletre. Senki nem sietett a fiatal nő segítségére! A további
erőszaktételt és esetleges gyilkosságot egy véletlenül arra járó rendőr
akadályozta meg. (The New York Times, 1964. május 6.)
Kutatások: beavatkozó kívülállók
A vészjelzésre felfigyeltek a szociálpszichológusok, és egy sor úttörő kutatást
kezdeményeztek, amelyekben a kívülállók beavatkozási hajlandóságát
vizsgálták. A szokásos diszpozíciós elemzésekbe való bonyolódást azzal
ellensúlyozták, hogy megpróbálták megérteni, mi van a helyzetben, ami miatt
hétköznapi emberek lemondanak a proszociális fellépésről. Akkoriban Bibb
Latané és John Darley22 a Columbia Egyetemről, illetve a New York-i
Egyetemről a nagyvárosi nyüzsgéshez a lehető legközelebb voltak.
Tereptanulmányaikat New York különféle helyszínein végezték: metrón,
utcasarkon és a laboratóriumban.
Kutatásuk váratlan végkövetkeztetése: minél több ember a szemtanúja egy
vészhelyzetnek, annál kevésbé valószínű a segítség. Passzívan szemlélődő
csoport részeként mindenki azt feltételezi, hogy akadnak mások, akik tudnak és
akarnak segíteni, így kisebb nyomás nehezedik az egyénre, hogy cselekedjen,
mint ha egyedül vagy másodmagában van jelen kívülállóként. A beavatkozást
ösztönző egyéni felelősség érzetét a többiek puszta jelenlétükkel eloszlatják. A
megrendezett válságos helyzetek (kísérletek) résztvevőivel végzett
személyiségtesztekben nem volt kimutatható számottevő kapcsolat különféle
személyiségjegyek és a beavatkozás gyorsasága, illetve a beavatkozásra való
hajlandóság között.23
A londoniakhoz és más világvárosok lakóihoz hasonlóan a New York-iak is
nagy valószínűséggel segítenek és közbelépnek, ha erre személy szerint
megkérik őket, illetve ha egyedül vagy csupán néhány személy társaságában
vannak. Vészhelyzetből minél több ember van j elen, annál inkább azt
feltételezzük, hogy valaki más cselekedni fog, és nem nekünk kell személyesen
vállalnunk a kockázatot. Nemcsak azért nem avatkozunk be, mert veszélyes
helyzetekben a magunk életét is féltjük, hanem azért sem, mert tagadjuk a
helyzet komolyságát, mert félünk attól, hogy helytelenül cselekszünk, és
bolondot csinálunk magunkból, mert nem akarjuk fölöslegesen „más dolgába”
ártani magunkat. Ugyanakkor csoportnormaként a passzív tétlenség is
megjelenik.

A segítséget csak kérni kell!

Egyik volt tanítványom, Tóm Moriarity meggyőzően demonstrálta, hogy a New
York-iak is aktív beavatkozásra késztethetők, ha a helyzetnek van valami
egyszerű jellegzetessége.24 Tóm két kísérleti helyszínt választott: egy forgalmas
éttermet és egy zsúfolt tengerparti strandot, ahol a beépített személy táskáját az
éttermi asztalon, illetve rádióját a strandlepedőn hagyta. Ekkor a kutató- csoport
egy másik tagja színleg eltulajdonította a pénztárcát, illetve rádiót, miközben
Tóm felvételeket készített a színlelt bűntény közelében tartózkodókról. Az
esetek felében gyakorlatilag senki sem lépett közbe, és a „tolvaj” a lopott
holmival kereket oldott Az esetek másik felében gyakorlatilag mindenki
meghátrálásra késztette a „bűnözőt”, és a bűncselekményt megakadályozta.
Mitől volt más a két helyzet?
Az első esetben a beépített személy minimális társas kapcsolatot teremtett a
közelben tartózkodó egyik személlyel, amikor megkérdezte, hány óra van, majd
kis időre távozott. A második esetben megkérte szomszédját, hogy távollétében
tartsa szemmel táskáját, illetve rádióját. A személyhez szóló kéréssel társas
kötelezettségvállalás keletkezett - és a kérést maradéktalanul teljesítették. A
segítséget csak kérni kell! Jó eséllyel megkapjuk, még a fásult New York-iaktól
vagy más nagyvárosok lakóitól is.
A fent leírt kutatásból levonható következtetések egy másik általunk vizsgált
témára is rávilágítanak: a társas helyzeteket emberek teremtik és alakítják. Nem
a helyzet igényeihez igazodó programok szerint működő robotok vagyunk, mert
kreatív és konstruktív fellépéssel bármilyen programozáson módosítani tudunk.
A baj abból származik, ha mások helyzetmeghatározását és normáit túl
készségesen elfogadjuk, nem merjük a normákat megkérdőjelezni, és emiatt nem
nyílnak új cselekvési lehetőségek. A kívülállók tétlenségének, illetve segítő
beavatkozásának vizsgálata a szociálpszichológiai kutatásokat a segítségnyújtás
és altruizmus viszonylag új kutatási területére vezette el.25

Milyen jók az irgalmas szamaritánusok, ha sietnek?

Szociálpszichológusok egy csapata igen hatásosan mutatta be, hogy szorult 1
íelyzetbe került idegeneken nem diszpozíciós fogyatékosságaink, hanem a
helyzeti változók miatt nem segítünk.26 Mivel ez a kísérlet az egyik kedvencem,
olvasóimat ismét szerepjátékra kérem.
Képzeljék el, hogy a Princeton Egyetemen teológiát tanulnak. Az egyetemen
néhány pszichológus egy kísérletet végez, amelynek a célja a hatékony
kommunikáció vizsgálata. A kísérlet részeként teológushallgatókat arra kérnek,
hogy tartsanak példabeszédet az irgalmas szamaritánusról, amelyet videóra
vesznek. Jól ismerik Lukács evangéliumának ezt a szakaszát (Lukács: 10:25-37),
amely arról szól, hogy egyetlenegy ember akadt, aki a Jeruzsálemből Jerikóba
vezető úton könyörületesen bánt a kifosztott és megsebzett áldozattal. Az
evangélium kimondja, a jó szamaritánus a Mennyben fogja elnyerni méltó
jutalmát, amiért a Földön irgalmas volt - bibliai lecke, melyre az altruizmus
erényei kapcsán nem árt odafigyelnünk.
Képzeljük el, amint a pszichológia tanszékre igyekszünk - ahol a videofelvétel
készül -, elmegyünk egy idegen mellett, aki a földön vonaglik, nyöszörög,
vagyis láthatóan segítségre szorul. Olvasóim el tudnak képzelni olyan
körülményt, amely megakadályozná önöket abban, hogy jó szamaritánushoz
illően viselkedjenek, különösen akkor, amikor éppen a jó szamaritánus
parabolája jár a fejükben?
De ugorjunk csak vissza a laboratóriumba, ahonnan elindultunk, és ahol azt
közölték velünk, máris késésben vagyunk, sietnünk kell, különben a felvétel nem
készül el. Véletlenszerűen eltérő kísérleti feltétel alá vetett teológushallgatóknak
a laborban azt mondták, a videofelvételig alig van idejük, illetve bőségesen van
idejük. De miért számítana az idő szorítása? Hiszen jó emberek vagyunk, szent
emberek, akiknek éppen az jár a fejében, hogy keserves helyzetbe került
idegeneken segíteni erény, ahogy ezt a jó öreg szamaritánus is példázza.
Megkockáztatom a feltételezést: olvasóim bizonyosak abban, hogy a szűkös
időkeret nem számít, hogy minden körülmény dacára megállnának, és
segítenének. És hogy minden teológushallgató a rászoruló segítségére lenne.
Ne kössenek fogadást! Az áldozat szempontjából levonható következtetés:
nem szerencsés áldozatnak lenni olyankor, amikor az emberek késésben vannak,
és sietnek. A felvételre siető teológushallgatók kereken 90%-a nem ragadta meg
a kínálkozó alkalmat, nem viselkedett irgalmas szamaritánus módjára, mert
sietnie kellett, hogy példabeszédet tartson róla. Kizárt, hogy nem érzékelte a
feladatban rejlő ellentmondást: vagy a tudományt szolgálja, vagy az elesetteket.
A tudomány került ki győztesen, az elesettek pedig magukra hagyva
kínlódhattak tovább. (Valószínűleg gyanítják, hogy az áldozat csak színlelt.)
A teológushallgatók nagyobb valószínűséggel álltak meg, és segítettek, ha úgy
tudták, bőven van idejük. Tehát az idő szorítása mint szituációs változó nagyban
befolyásolta, kik álltak meg segíteni, és kik maradtak passzív kívülállók. A
teológushallgatók esetében felesleges lett volna diszpozíciós magyarázatokkal
előállni, fásultsággal} cinizmussal, érzéketlenséggel vádolni őket, mint a New
York-iakat, akik nem segítettek Kitty Genovese-nek. A kutatók a kísérlet
megismétlésekor is hasonló eredményt kaptak, de a teológushallgatók zöme
megállt és segített, ha kevésbé fontos ügy miatt igyekezett valahová. A kutatás
tanulsága szerint, amikor értelmezni próbáljuk a helyzeteket, amelyekben az
emberek elmulasztják a segítségnyújtást, nem azt a kérdést kell feltenni, ki az,
aki segít, és ki az, aki nem, hanem inkább arra kell rákérdezni, hogy társas és
lélektani szempontból mi jellemzi a helyzetet.27
A tétlenség intézményesített bűne
Ahol bűnös, gonosz cselekmények történnek, ott vannak elkövetők, áldozatok és
túlélők. De gyakran ott vannak a kibontakozó cselekményt szemlélő kívülállók
is vagy olyanok, akik tudják, mi folyik, mégsem avatkoznak be, a gaztettben
nem segédkeznek, de nem is akadályozzák meg, így tétlenségük miatt
bekövetkezhet
A jó zsaruk soha nem tiltakoznak a kegyetlenkedések ellen, amikor társaik a
kisebbség tagjait agyba-főbe verik az utcán vagy az őrszobán. A katolikus
egyház jó hírét mindenáron védelmező jó püspökök és bíborosok voltak azok,
akik a pedofíl papok bűneit palástolták. Tudtak a bajokról, valójában mégsem
tettek semmit a gonosz ellen, így tétlenségük miatt a pederaszták éveken át
elkövethették a bűnöket (a jóvátétel végül több milliárdjába került az egyháznak,
és a sok kiábrándult hívő sem öregbíti az egyház hírnevét).28
Az Enronnál, a WorldComnál, az Arthur Andersennél és egy sor hasonlóan
korrupt cégnél a jó dolgozók voltak azok, akik szemet hunytak a dokumentumok
manipulálása fölött.
A stanfordi börtönkísérletben a jó őrök voltak azok, akik soha nem avatkoztak
be a sanyargatott rabok védelmében, nem fogták vissza a rossz őröket, és ezzel
hallgatólagosan jóváhagyták az eszkalálódó túlkapásokat Én láttam, mi folyik,
mégis mindössze a fizikai erőszakot tiltottam meg, a lelki zaklatásnak teret
engedtem. Kutatói és börtönigazgatói szerepem csapdájában magam is
elkövettem a tétlenség bűnét.
Nemzetek esetében a szükséges cselekvés helyett választott tétlenség tö-
meggyilkossághoz és népirtáshoz vezethet, ahogy ez Boszniában, Ruandában és
Darfúrban történt. Az emberekhez hasonlóan a nemzetek szintén gyakran
tartózkodnak a beavatkozástól, tagadják a veszély komolyságát és az azonnali
cselekvés indokoltságát. Inkább készségesen elhiszik a hatalmon lévők
propagandáját, mint hogy az áldozatokra odafigyeljenek. Ráadásul „üzleti
érdekekre” hivatkozva sokszor a döntéshozókra is nyomást gyakorolnak a
kivárás mellett
Az intézményi tétlenség egyik legmegrázóbb esete 1939-ben történt, amikor
az Egyesült Államok kormánya és jóságos elnöke, Franklin D. Roosevelt egy
zsidó menekültekkel teli hajótól megtagadta a kikötési engedélyt. Az SS Sí.
Louis Hamburgból érkezett Kubába 937 zsidó menekülttel a fedélzetén. A kubai
kormány elállt egy korábbi megállapodástól, amelynek értelmében vállalta a
menekültek befogadását.
A menekültek és a hajó kapitánya tizenkét napon keresztül kétségbeesetten
próbált engedélyt kérni az Egyesült Államok kormányától, hogy a hajó
kiköthessen Miami egyik, a hajóról jól látható kikötőjében. Mivel a hajót sem
ebben, sem más kikötőkben nem fogadták, visszafordult Európába. A
menekültek egy részét Nagy-Britanniában és más országokban befogadták, de
sokan végül a náci koncentrációs táborokban lelték halálukat. Képzeljük el,
milyen lehet a szabadsághoz ilyen közel lenni, és azután kényszermunkásként
meghalni!
Ha a hozzá nem értés közönnyel és döntésképtelenséggel párosul, a túléléshez
nélkülözhetetlen cselekvés elmarad. Amikor 2005 augusztusában a Katrina
hurrikán New Orleansra lecsapott, több, egymással összehangolt rendszer volt
teljes mértékben képtelen a rendelkezésére álló óriási erőforrások mozgósítására,
amivel rengeteg szenvedés és sok ember halála elkerülhető lett volna.
Annak ellenére, hogy a közelgő katasztrófa pusztító erejét előre jelezték, a
városi, állami és szövetségi hatóságok nem tették meg a legalapvetőbb
előkészületeket sem az evakuációra és az önállóan távozni képtelen személyek
biztonságba helyezésére. Nem elég, hogy a városi és állami hatóságok között
nem volt megfelelő kommunikáció (a vezetők politikai ellentétei miatt),
gyakorlatilag a Bush-kormányzat fellépése is a nullával volt egyenlő, túl későn,
túl keveset tett. A szövetségi katasztrófavédelmi hatóság (FÉM A) és a
belbiztonsági minisztérium hozzá nem értő, tapasztalattal nem rendelkező
vezetői elmulasztották bevonni a lakosság ellátásába a Nemzeti Gárdát, a
hadsereg tartalékos egységeit, a Vöröskeresztet, a rendőrség és a légierő
állományát. Több százezer embert napokig szennyben és mocsokban hagytak,
élelem nélkül, víz nélkül, takaró és gyógyszer nélkül. Egy évvel később a város
jó része még romokban állt, teljes lakónegyedek néptelenedtek el, több ezer
házra várt bontás, és a segítségnyújtás igencsak akadozott A bírálók azt állítják, a
hatóságok mulasztása szociális és faji kérdésekre vezethető vissza, mivel
leginkább az alsóbb társadalmi rétegekhez tartozó afroamerikaiknak nem volt
hova kiköltözniük. A városból végül kimenekülő lakosoknak megközelítőleg a
fele nem biztos benne, hogy New Orleansba valaha is visszatér. A tétlenség
bűnéért sok ezer New Orleans-i lakos életével, reményvesztésével fizettünk.29
Et tu, Brute?
Nem árt elgondolkodnunk azon, vajon belső meggyőződésünk ad-e kellő
bátorságot ahhoz, hogyne maradjunk passzív kívülállók, és időben
megkongassuk a vészharangpt, ha honfitársaink megszegik a hazának és az
emberiségnek tett hűségesküjüket. Ahogy az előző fejezetekben láthattuk, a
konfbrmitás ereje óriási, csapatjátékosnak kell lennünk, nem akarunk kilógni,
nem akarunk semmilyen rendszerrel szembekerülve hátrányt szenvedni. Ez a
nyomás gyakran a tekintélyelvű rendszerek fentről lefelé irányuló
hatalomgyakorlásával párosul, közvetett módon tudatva az alkalmazottakkal és
alárendeltekkel, hogy az etikátlan és törvénysértő magatartás különleges
körülmények között - melyeket ők határoznak meg - elfogadható. A kormányzat,
a hadsereg és az üzleti szféra legmagasabb szintjeit érintő, a közelmúltban
napvilágra került botrányok arról tanúskodnak, hogy a tekintéllyel bíró
személyek kimondatlan elvárása a „belső körbe” vágyó alárendeltekkel szemben
és a tudatosan néma társak hadának hallgatólagos jóváhagyása mérgező
keveréket alkot
„Vannak vezetők, akik sokunkat bűvkörükbe vonnak. Általában azt állítjuk,
hogy iszonyodunk tőlük. Mégis gyakran követjük - de legalábbis eltűrjük - őket
legyenek ők a munkaadóink, vállalati igazgatóink, szenátoraink, papjaink vagy
tanáraink. Ha a mérgező vezetők maguktól nem jelennek meg a színen,
megkeressük őket. Olykor meg is teremtjük őket azzal, hogy jóravaló vezetőket
a határvonal átlépésére késztetünk.” Jean Lipman-Blumen The Allűré of lin ic
Leaders című könyvében mélyrehatóan elemzi a vezetők és követőik közöl ti
dinamikus kapcsolatot, és arra emlékeztet, hogy vezetőink mérgező ha- I iisá nak
korai felismerése esetén bevehető az ellenszer - ha nem tétlenkedünk, ii méreg
felszívódása meggátolható.30
A történelemben mindannyiszor, amikor tétlenek maradtak azok, akik cselekedhettek volna;
közönyösek voltak azok, akik jobban is tudhatták volna; szótlanok maradtak azok, akik az
igazság nevében a leginkább szót emelhettek volna - a gonosz győzedelmeskedett.
Hailé Szelasszié, Etiópia egykori császára
MIÉRT SZÁMÍT A HELYZET ÉS A RENDSZER?

A pszichológiában közhelyszámba megy, hogy a viselkedés a személyiségté- i

lyezők és a helyzeti meghatározók kölcsönhatására jön létre; az emberek min-
dig a legkülönfélébb szituációkban (viselkedési kontextusban) cselekszenek. Az
emberek környezetük termékei, ugyanakkor ők teremtik a környezetet, .11 nellyel
kapcsolatba kerülnek, nem egyszerűen a környezet hányattatásait pasz- szívan
elviselő tárgyak.31 Az emberek általában eldöntik, milyen helyzetekbe mennek
bele, milyen helyzeteket kerülnek, jelenlétükkel, cselekedeteikkel a Iá rsas tér
befolyásolói, így környezetüket számtalan módon meg tudják változtatni.
Életünk eseményeit és sorsunkat sokkal gyakrabban vagyunk képesek
tevékenyen befolyásolni, mint ahányszor nem.32 Ezenkívül az emberi
viselkedésformákra és az emberi társadalmakra az alapvető biológiai mecha- n
izmusok mellett a kulturális értékek és konvenciók is nagy hatással vannak.33
 Gyakorlatilag az orvostudomány, az oktatás, a jog, a vallás és a pszichiátria
főbb nyugati intézményeinek világa létrehoz egyfajta egyént. Ezek az
intézmények kollektíván segédkeznek annak a mítosznak a megteremtésében,
miszerint az egyének mindig kontrollálni tudják viselkedésüket, szabad
akaratukból és racionális döntések alapján cselekszenek, és ekképp minden
tettükért személyes felelősséget vállalnak. Mindenkinek, aki nem elmebeteg és
nem értelmi fogyatékkal élő, pontosan tudnia kell, mikor jár el helytelenül, és azt
is, hogy ezért milyen mértékű büntetés vár rá. A szituációs tényezők
jelentéktelennek tűnő külső körülményekből állnak össze. A vizsgált viselkedés
értékelésekor a diszpozíciós nézet képviselői a szituációs meghatározókkal
szemben a személyiségvonásokat, a karakterjegyeket hangsúlyozzák. Úgy tűnik,
ez a nézet értékeli a csábításoknak és helyzeti késztetéseknek ellenállni tudó,
belső tartalékkal és akaraterővel rendelkező egyének méltóságát A konceptuális
gpndolkodást elutasítók úgy vélik, ez a perspektíva semmibe veszi emberi
sérülékenységünket. A szituációs nyomással szembeni közös védtelenségünk
felismerése az első lépés, hogy az ártalmas csoporthatásoknak ellen tudjunk
állni, és hatékony stratégiákat dolgozzunk ki az egyéni és közösségi ellenálló
képesség megerősítésére.
A szituációs, a helyzeti meghatározottságot hangsúlyozó megközelítés arra
ösztökél bennünket, hogy mélységes alázatot tanúsítsunk, ha „elgondolha-
tatlan”, „elképzelhetetlen”, „értelmetlen” gaztettek - erőszak, vandalizmus,
öngyilkos merénylet, kínzás, nemi erőszak - megértésére törekszünk. A minket,
jó embereket, tőlük, rossz emberektől elválasztó erkölcsi magaslatok helyett, a
helyzet okozati tényezőinek gyors feloldozást adó elemzése helyett, a szituációs
megközelítés „attribúdós könyörületességet” gyakorol „mások” felett.
Levonhatjuk a tanulságot: mi magunk is véghezvihetünk bármilyen jó vagy rossz
cselekedetet, melyet bárki valaha megtett - ha ugyanolyan szituációs nyomásnak
vagyunk kitéve.
A közfelfogáshoz hasonlóan büntetőjogi rendszerünk is túlzott mértékben
hagyatkozik a józan ész logikájára, amikor azt vizsgálja, mi viszi rá az
embereket egy-egy bűntett elkövetésére - és általában a motiváció és a
személyiség bizonyul meghatározónak. A büntetőjog rendszerében ideje lenne
figyelembe venni a viselkedéstudományokban gyűjtött jelentékeny mennyiségű
bizonyítékot a társas kontextus viselkedést befolyásoló erejére, amely
bűncselekmények és erkölcsös cselekedetek véghezvitelére egyaránt hatással
van. Kollégáim, Lee Ross és Donna Shestowsky mélyrehatóan elemezték, hogy
napjaink pszichológiája milyen kérdések elé állítja a jogelméletet és
joggyakorlatot. Következtetésük szerint a büntetőjogi rendszer átvehetné az
orvostudomány és orvosi gyakorlat modelljét, amely a legújabb kutatásokat
nemcsak abból a szempontból hasznosítja, hogy az agy és a test működésében
mi romlik el, hanem azt is, mi működik jól:
A viselkedés helyzettől függetlenül következetes voltának az illúziója, a
disz- pozídó és a szituáció viselkedésre gyakorolt hatásával kapcsolatos
téves nézetek nem irányíthatják továbbra is a büntetőjogi rendszer
működését, ahogy az sem maradhat el, hogy a jogalkalmazók
végiggondolják a személy „helyzetenkénti” interakciójának logikáját, vagy
akár a szabad akarattal kapcsolatos megnyugtató, de irreális elgondolásokat,
különben akár a boszorkányüldözéssel és ördögűzéssel kapcsolatos, egykor
közkeletű nézeteket is mérvadónak tekinthetnék.34
Helyzetfüggő identitások
Személyes identitásunk társas helyzetekhez kötődik. Azok vagyunk, ahol élünk,
eszünk, dolgozunk és szeretkezünk. Attitűdjeink és viselkedésünk
vonatkozásában sok minden pontosabban előre jelezhető a „státusz”-tényezők
bármilyen kombinációjából - etnikai hovatartozás, társadalmi réteg, végzettség,
vallás, lakhely -, mint személyiségjegyeinkből.
Identitásérzetünk nagymértékben azon alapszik, ahogyan mások bánnak
velünk, elismernek vagy semmibevesznek, dicsérnek vagy büntetnek. Bizonyos
emberek társaságában bátortalanok és félénkek vagyunk; mások a szexepilün-
ket és fölényünket hozzák ki belőlünk. Vannak csoportok, amelyekben vezető
szerepet játszunk, más csoportokban mi követünk másokat. Mások velünk
szemben támasztott elvárásainak olykor megfelelünk, máskor nem. Mások
elvárásai gyakran önbeteljesítő jóslatoknak bizonyulnak. Anélkül, hogy tudnunk
róla, viselkedésünkkel megerősítjük rólunk alkotott véleményüket. Szubjektív
véleményükkel új realitásokat teremthetnek a számunkra. Mások szemében és
viselkedésünkben gyakran azzá válunk, akinek gondolnak minket.35

Márpedig elmegyógyintézetben épelméjűek nincsenek!

A helyzetek olyan társas identitásokkal is felruháznak bennünket, amelyek
nyilvánvalóan nem a valódi személyes identitásunk. Gondoljunk csak arra,
hogyan bánt a kórházi személyzet a „páciensek” szerepébe helyezkedő
kollégákkal a pszichiátriai osztályon. A stanfordi börtönkísérletben is mindenki l
udta, hogy az őrök és a rabok szerepet játszó egyetemisták. Számított a valódi
identitás? Nem igazán. Egy-két nap után semmiképp. Azonosultak a helyzet udta
identitásukkal.
Bizonyos helyzetek „átlényegítik” az emberek kijelölt szerepét; amikor
színpadra kell lépniük, a szerep igényeinek megfelelően kell átalakulniuk.
Képzel- jék el, hogy teljesen épelméjű személyként egy elmegyógyintézet
pszichiátriai osztályán találják magukat. Azért vannak ott, mert a kórházba való
felvételükkor az orvos tévesen a „szkizofrénia” diagnózisát állította fel, amelyet
mindössze arra a panaszukra alapozott, hogy „hangokat hallanak”. Úgy
gondolják, rossz helyre kerültek, és rájönnek, csak úgy szabadulhatnak, ha
teljesen épelméjűnek mutatkoznak, ha a lehető legmegnyerőbb viselkedést
tanúsítják. A kórházi személyzetígy minden bizonnyal gyorsan felismeri, nem
elmebeteggel van dolga, és mehetnek is haza.
Ne számítsanak rá! Megeshet, soha nem szabadulnak, legalábbis Dávid Ro-
senhan, ismét egyik stanfordi kollégám, izgalmas kísérlete szerint36 Dávid és hét
segítője a kísérlet forgatókönyvének megfelelően nyolc különböző
elmegyógyintézet felvételi osztályán jelentkezett, arra panaszkodva, hogy
hangokat, illetve zörejeket, puffanásokat hall, de egyéb szokatlan tünetről nem
számolt be. Mindegyikőjüket felvették a helyi gyógyintézetbe. Miután felvették
a kórházi hálóinget és papucsot, barátságosan, szemmel láthatóan normálisan
viselkedtek. A nagy kérdés az volt, mikor veszi észre a kórházi személyzet, hogy
teljesen épelméjűek, és engedi ki őket.
Mind a nyolc esetben, mind a nyolc elmegyógyintézetben, ahová bevonultak,
azt az egyszerű választ kapták, hogy: Soha! Ha valaki elmebetegeknek
fenntartott intézménybe kerül, bizonyára elmebajos, mert épelméjű ember nem
kerül gondozottként diliházba - hangzik a helyzet teremtette identitás alapján
levont következtetés. Többhetes próbálkozás, kollégák és ügyvédek
közbenjárásával sikerült csak az elbocsátást kijárniuk. Végül az épelméjű
nyolcakat kiengedték, de mindegyikük kórlapjára rávésték: „A beteg szkizofrén
állapotában átmeneti javulás következett be.” A kórházi dolgozók
tántoríthatatlanul úgy gondolták, elmebajuk bármikor kitörhet - lesz még rajtuk
kórházi hálóing!

A helyzet erejének felmérése

A helyzetben benne kell lennünk ahhoz, hogy egyéni szinten fel tudjuk mérni,
milyen átalakító hatással van ránk és a hozzánk hasonló helyzetben levőkre. A
kívülről való szemlélődés mit sem ér. A helyzet elvi, esetenként akár részletekbe
menő ismerete nem ragadja meg a hely érzelmi hangulatát, nonverbá- lis
jellegzetességeit, kialakuló normáit, vagy hogy résztvevőként mekkora az
énbevonódás mértéke, és ez milyen érzelmi-indulati felfokozottsággal jár. Más
egy sporteseményt szurkolóként végignézni, és más versenyzőként átélni. A
tapasztalati úton történő tanulásnak részben ezért olyan óriási a hatása, ahogy ezt
Jane Elliott és Ron Jones a tanteremben bemutatták. Emlékeznek még, hogy a
megkérdezett szakemberek milyen mérhetetlenül alábecsülték Stanley Milgram
kísérletének a végeredményét? Alaposan melléfogtak, amikor azt gondolták, 450
volt feszültséget a résztvevők 1%-ánál többen nem fognak leadni. Nem vették
figyelembe a hétköznapi embereket elképesztő cselekedetekre késztető szociális-
szituációs hatásokat.
Mennyire lényeges a helyzet hatalma? A közelmúltban száz év
szociálpszichológiai kutatásainak eredményeit gyűjtötték egybe. Ez több mint 25
000 vizsgálatot jelent, amelyben összesen nyolcmillió ember vett részt.37 Ebben
a nagyratörő vállalkozásban a metaanálízis statisztikai módszerét alkalmazták,
azaz különféle tanulmányok megállapításainak kvantitatív összegzését végezték
el, amely feltárja az empirikus eredmények nagyságát és konzisztens voltát. 322
metaanalízis, vagyis tekintélyes mennyiségű szociálpszichológiai kutatási anyag
alapján kimutatható volt, hogy a helyzeti változók igen jelentős hatással bírtak,
vagyis a társas helyzetek ereje nagy bizonyossággal erős hatást fejt ki.
Ezt az adathalmazt úgy elemezték újra, hogy kizárólag azokra a kutatásokra
összpontosítottak, amelyek a társas kontextus változóinak és elveinek a
megértésére irányultak olyan esetekben, amelyek során hétköznapi emberek
működtek közre a kínzásokban. A Princeton Egyetem kutatója, Susan Fiske
kimutatta, hogy a szituációs változók konzisztens hatással vannak a viselkedésre.
„A szociálpszichológia eredményei rávilágítanak a társas kontextus erejére, más
szóval a személyközi helyzet erejére. A legkülönfélébb vizsgálatok
eredményeképpen a szociálpszichológiában száz év tudása halmozódott fel arra
vonatkozóan, hogyan befolyásolják egymást az emberek - jó vagy rossz
irányba.”38
liléje utunkat Irak felé venni, ahol korunk egyik rendkívüli jelenségét próbáltuk
megérteni. Az Abu Ghraib-i börtönben fogva tartott irakiakkal szemben
elkövetett visszaélésekről készült digitális képek bejárták és megdöbbentették iiz
egész világot. Hogyan történhetett meg? Kit terhel a felelősség? Gaztetteiket
miért örökítették meg árulkodó felvételeken? Ezek és hasonló kérdések
foglalkoztatták a közvéleményt hónapokon át. Az Egyesült Államok elnöke
ígéretet lelt, hogy „az ügy végére” fog járni. Politikusok és önjelölt „szakértők”
hada tudatosan állította, hogy a történtek néhány szadista hajlamú, elvetemült
gazember - „jó hordóba keveredett rossz alma” - műve volt. A visszaéléseket
néhány szadista hajlamú, „hitvány katona” követte el.
Olvasóimmal közösen újravizsgáljuk, mi és hogyan történt. Már megfelelően
felkészültünk arra, hogy a gonosz elkövetők indítékainak szokásos diszpozíciós
elemzését - „rossz almák” az amúgy feltehetőleg jó hordóban - összevessük a
helyzetben meghatározó tényezők vizsgálatával - annak a rossz hordónak a
sajátosságaival. A visszaélésekről készített független vizsgálatok egyes
következtetéseit is áttekintjük, hogy a szituációs tényezőkön túl értelmezésünkbe
a - katonai és politikai - rendszert is bevonjuk.
V A G
ISSZAÉLÉSEK ÉS FOGOLYKÍNZÁSOK AZ BU HRAIB-I BÖRTÖNBEN:

A RÉMTETTEK ELEMZÉSE
A mérföldkőnek számító stanfordi kísérlet a fogva tartás tanulságos története... Pszichológusok
számos kísérletet tettek annak megértésére, hogy általában emberségesen viselkedő személyek és
csoportok, bizonyos körülmények között hogyan és miért cselekszenek épp ellenkezőleg.
A Schlesinger-bizottság jelentése'

Washington, D.C., 2004. április 28. Az Amerikai Pszichológiai Társaság

képviseletében épp nemzetünk fővárosában voltam, ahol a tudományos
társaságok elnökei tanácskoztak. Tévénézésre hét közben ritkán jut időm, csak
ha utazom. Amikor szállodai szobámban a csatornák közt zongoráztam,
véletlenül megláttam valamit, amitől meghűlt az ereimben a vér. A CBS
tényfeltáró hírmagazinja, a 60 Minutes II ment.2 Elképesztő képek villantak fel a
képernyőn. Meztelen férfiak emberi gúlája mögött amerikai katonák pózoltak
arcukon széles mosollyal. Egy katonanő meztelen férfit vezetett a fogoly
nyakára erősített pórázon. Halálra rémült foglyok, akiket támadásra kész,
acsargó németjuhász kutyákkal tartottak rettegésben. És egyre újabb képek,
mintha pornográf diavetítést néztem volna: önkielégítést végező meztelen
foglyok egy cigarettázó katonanő jelenlétében; orális szexet imitáló foglyok.
Elképzelhetetlennek tűnt, hogy amerikai katonák azok, akik a fbgvatartot-
takat homoerotikus pózokba kényszerítve megalázták, bántalmazták és kínozták.
Mégis így volt. És további képek jöttek: egyenes vagy hajlított testtartásba
kényszerített rabok fejükön zöld csuklyával vagy rózsaszín női bugyival. A
Pentagon tényleg ezeket a derék fiatal férfiakat és nőket küldte Irakba? Tényleg
ők kapták a dicsőséges küldetést, hogy a véreskezű zsarnok, Szaddám Húszéin
frissen felszabadított országába vigyék el a demokráciát és a szabadságot?
A gyomorforgató képeken az áldozatok mellett sokszor az elkövetők is
feltűntek. Egy dolog, hogy gyalázat volt, amit műveltek, más dolog, hogy saját
bűnösségüket digitális felvételeken dokumentálták. Mire gondolhattak a
„trófeafotók” készítésekor? Végül megjelent a képernyőn az a felvétel, amely
utóbb a lélektani fogolykínzás jelképévé vált. Egy fogoly csuklyával a fején
bizonytalanul egyensúlyozott egy kartondoboz tetején, két karja oldalra rézsűt
kinyújtva, egy-egy ujjára elektromos vezeték rögzítve. A rab úgy tudta,
agyoncsapja az áram, ha összecsuklik, és leesik. A csuklyáját rövid időre
felemelték, megmutatták neki a testére rögzített vezetékeket. A vezetékekben
nem volt áram, nem fizikai fájdalmat szándékoztak okozni neki, hanem
rettegésben akarták
tartani. Hogy a fogoly meddig reszkethetett halálos félelemben az ingatag
emelvényen, nem tudjuk, de nagyon is el tudjuk képzelni, mekkora trauma
lehetett a csuklyás férfinak az élmény.
Több mint egy tucat képet láttam; legszívesebben elkapcsoltam volna, de
a kepek elemi ereje és a normák nyíltan vállalt megszegése mégis lekötötte
a figyelmemet. Időm sem volt belegondolni, hogy vajon mi idézhette elő a
katonák v iselkedését, máris közölték velem és egész nemzetünkkel, hogy a
fogolykín- /ás néhány „rossz alma” műve volt. Richard B. Myers tábornok,
a vezérkari lőnökök egyesített bizottságának elnöke egy televíziós
interjúban a visszaélésekről készült képek kapcsán megdöbbenésének adott
hangot. Ugyanakkor le árazottan állította, hogy semmiféle bizonyítékkal
nem támasztható alá a v isszaélések „rendszerszerű” jellege. Épp
ellenkezőleg. Nyomatékosan kijelen- lelte, hogy néhány „hitvány katona”
elszigetelt akciójáról lehet szó. A hadsereg tekintélyt parancsoló szószólója
szerint a külföldön szolgáló amerikai katonák 99,9%-a példásan teljesítette
feladatát - vagyis aggodalomra semmi ok, a hátborzongató visszaélésekért a
felelősség mindössze a katonák egytized- s/.ázalékát terheli.
„Őszintén szólva, azt hiszem, mindenkit mélyen megrázott, amit ez a
néhány katona tett” - mondta Mark Kimmitt dandártábornok a 60 Minutes
II műsorában. „Katonáinkat mindenkor szeretjük, de őszintén szólva, nem
min- il ig vagyunk büszkék rájuk.” Megnyugtató volt a gondolat, hogy az
amerikai katonai börtönökben a szolgálatot adó katonai állományból
mindössze néhány megtévedt katona követte el a minden képzeletet
felülmúló, féktelen visz- szaéléseket.3
De álljunk meg egy pillanatra! Honnan vette Myers tábornok, hogy
elszigetelt atrocitásról van szó? Senkinek nem állt elegendő idő a
rendelkezésére, hogy mélyreható vizsgálatot végezzen az Irakban,
Afganisztánban és Kubában létesített katonai börtönökben. Valami nem
stimmelt. Volt valami zavaró Myers tábornok kategorikus kijelentésében,
amellyel felmentette a rendszert, és a felelősséget néhány „rossz almára”
hárította. Állítása azokra a rendőrségi közlésekre emlékeztetett, melyeket a
rendőrfőnökök akkor tesznek a médiában, amikor rendőri túlkapásokra
derül fény, és el akarják terelni a figyelmet a rendőrőrsök hátsó szobáiban
vagy az egész szervezetben uralkodó normákról és gyakorlatról, arra
 hivatkozva, hogy a felelősség néhány rassz útra tévedt zsarut terhel. A
rendszer védelmezői túl gyakran igyekeznek diszpozíciós ítélettel -
„rosszfiúk” - néhány elkövetőt gyorsan kipellengérezni. Ugyanezt a taktikát
alkalmazzák az iskolaigazgatók és tanárak is, amikor „rendbontó” diákokra
hárítják a felelősséget, ahelyett hogy időt szánnának a rendbontást
esetenként kiváltó unalmas tananyag elidegenítő hatásának vagy egyes
tanárak gyenge színvonalú oktatói gyakorlatának az elemzésére.
Donald Rumsfeld védelmi miniszter elítélte a cselekményeket, és
kijelentette „nemzetünk értékrendjével összeegyeztethetetlenek”. „A
védelmi minisz-
tériumban mindenkit sértenek és megbotránkoztatnak a nyilvánosságra került
fényképek. Az elkövetőket meg kell büntetni, a szabályokat felül kell vizsgálni,
a bajokat orvosolni kell” - közölte Rumsfeld. Majd egy kijelentésével burkoltan
hárította a katonai vezetést ért támadást, miszerint az amerikai tartalékos katonai
rendőrség állománya nehéz feladata teljesítéséhez nem kapott se megfelelő
kiképzést, se felkészítést: „Ha valaki nincs tisztában azzal, hogy ami a
fényképeken látható, az helytelen, kegyetlen, embertelen, a jó erkölcsöt és az
amerikai értékrendet sértő dolog, akkor fogalmam sincs, milyen jellegű
kiképzésről kellene gondoskodnunk, ahol mindezt megtanulhatná.”4 Ugyanakkor
nyilatkozatában Rumsfeld sietősen újradefiniálta a cselekményeket, nem
kínzásnak, hanem következetesen „visszaélésnek” nevezte. „Az eddigi vád
visszaélés, ami véleményem szerint technikailag különbözik a kínzástól. A
»kínzás« szó h asználatától óva intek.”5 Ismét álljunk csak meg a történetben!
Milyen technikára utalt Rumsfeld?6
A képek a média jóvoltából bejárták a világot, a felvételeket nap nap után
csúcsidőben mutatták a televízióban; az újságok és folyóiratok címoldalára,
weblapok nyitó oldalára kerültek. Eközben Bush elnök azonnal példanélküli
kármentő akcióba fogott kormányzata és a legfelsőbb katonai vezetés, különösen
védelmi minisztere hírnevének megóvása érdekében. Kötelességtudóan
bejelentette, hogy független vizsgálatokat kezdeményez, és az „ügy végére” fog
járni. Azon tűnődtem, hogy a botrányos ügy mélyére ásva elnökünk vajon olyan
vizsgálatot is elrendel-e, amellyel eljuthat „legfelülre”, hogy végre a teljes kép
feltáruljon előttünk, és ne csak a képkeret vonzza a tekintetünket. Nem tűnt
hihetetlennek, hiszen Mark Kimmitt dandártábornok, a koalíciós erők helyettes
hadműveleti főnöke nyilvánosan kijelentette: „Szeretnék úgy itt ülni, hogy azt
mondhassam, nincs tudomásunk fogvatartottak ellen elkövetett további
visszaélésekről, de tudjuk, hogy előfordultak hasonló esetek, amióta Irakban
állomásozunk.” (Ez mintha ellentmondana Myers tábornok kijelentésének.)
 Valójában olyan sok visszaélésre, kínzásra, emberölésre derült fény, hogy
John Skinner alezredes, az amerikai védelmi minisztérium szóvivője szerint az
Abu Ghraib-i botrány kirobbanása óta 2006 áprilisáig több mint négyszáz
katonai vizsgálat indult.
A kegyetlenkedésekről készült fotók kapcsán érdemes két közszereplő
nyilvános reagálását kiemelnünk: egyikőjük híres médiaszemélyiség, a másik az
Egyesült Államok képviselőházának „felháborodott” tagja. Az őskonzerva- tív
rádiós beszélgetős műsor házigazdáját, Rush Limbaugh-t a képek - például a
meztelen férfiakból álló emberi gúla - a diákok avatási hagyományaira
emlékeztették: „Semmiben sem különbözik a Koponya és Csontok20 beavatási
szertartásától, és emiatt akarjuk emberek életét derékba törni, emiatt akarjuk
katonáink erőfeszítéseit megnehezíteni. Földbe akarjuk döngölni őket [a meg
 vádolt katonákat] csak azért, mert jól érezték magukat. Ezekre az emberekre
nap mint nap lőnek. Arról beszélek, hogy mindenkinek kijár a szórakozás, nekik
is. Nem hallottak még az érzelmi feszültség levezetéséről? Nem hallottak még
arról, hogy a gőzt időnként ki kell engedni?”7
Fogolykínzás mint érzelmi levezetés? Feszültségfeloldás? Szórakozás, a gőz k
icngedése? így igazolta az iszonyatos rémtetteket egy véleményformáló
műsorvezető. A diáktársaságok beavatási rítusai és az Abu Ghraibban történt
kínzások között természetesen van szemernyi különbség: az egyetemisták maguk
döntik el, hogy a társaságba való felvételük érdekében vállalják-e a
megpróbáltatásokat. Nem erőszakkal, nem előzetes hozzájárulásuk nélkül teszik
őket próbára.
A másik személyiség James Inhofe, a védelmi minisztert meghallgató
szenátusi katonai bizottság egyik tagja, oklahomai republikánus szenátor, aki
felháborodásának adott hangot. Nem titkolta azonban, hogy a fényképeken
látottaknál „jobban felháborította a felháborodás”, melyet a képek váltottak ki. A
visszaélésekért az áldozatokat tette felelőssé, a fotók közzététele miatt a médiát
támadta. „Ezek a foglyok, mint köztudott, nem közlekedési szabálysértés miatt
vannak őrizetben. Ha az 1A vagy az 1B részlegben helyezték el őket, akkor ezek
a fogvatartottak gyilkosok, terroristák, felkelők. Sokuk kezéhez valószínűleg
amerikai vér tapad, mi meg azon aggódunk, hogy miképp bánnak velük.”
Kirohanását folytatva, a médiát azzal vádolta, hogy a fotók körüli hírveréssel
világszerte ösztönzi az amerikaiak elleni erőszakos fellépést.8
Hasonlóképpen érvelt a Pentagon, amikor a képek nyilvánosságra hozatalát
megpróbálta megakadályozni. Ugyanakkor Donald Ryder vezérőrnagy belső
katonai jelentésében megkérdőjelezte az állítást, amely szerint ezek a foglyok
erőszakos cselekmények elkövetői lettek volna, rámutatva, hogy egyes iraki
személyeket pusztán azért tartottak hosszabb ideig őrizetben, mert az amerikai
erők jelenléte miatti „nemtetszésüknek és ellenséges hozzáállásuknak” adtak
hangot. Más beszámolókból kiderült, sok „ártatlan civilt” is fogva tartottak (a
börtönigazgató dandártábornok Janis Karpinski szerint), akiket a városokban
fellángoló lázongások helyszínein végzett katonai ellenőrzések során vettek
őrizetbe. A lázongó körzetek átfésülésekor egy-egy családból minden férfit,
köztük fiatalkorú fiúkat is a legközelebbi börtönbe szállítottak, majd
kihallgatásra Abu Ghraibba vittek.
Kegyetlenkedésekről sok iszonyatos képet láttam már, amikor a kínzás
tárgykörében kutatásokat végeztem Brazíliában, vagy a témában előadásra
készültem. A különös nevű Abu Ghraib-i börtönből származó fényképeken
azonnal szembe ötlött valami, ami más volt, mégis ismerős. A különbséget
eleinte az elkövetők játékosságával és szemérmetlenségével társítottam.
Egyszerűen „szórakozásból” tették - mondta a látszólag semmiképp nem
szemérmes Lynndie England őrvezető, akinek mosolygós arca a képeken éles
ellentétben áll a körülötte uralkodó káosszal. Tehát felrémlett valami, ami
ismerős volt nekem. Döbbenten ébredtem tudatára, hogy a képek egy része a
stanfördi börtönkísérlet legrosszabb jeleneteit idézte fel bennem: a foglyok fején
a csuklya, a meztelenség, a megalázó szexuális játékok, a tevehágatás és a
bakugrás csupaszon lógó herékkel. Az őrök szerepét játszó egyetemisták hasonló
kegyetlenségeket követtek el a rabok szerepébe kényszerült társaikkal szemben.
Kísérletünkhöz hasonlóan a leggyalázatosabb visszaéléseket Abu Ghraibban is
az éjszakás őrök követték el!
Az volt a benyomásom, mintha börtönkísérletünk legkegyetlenebb eseményei
hónapokon keresztül zajlottak volna iszonyatos körülmények között Irakban.
Láttam, mi történhet olyan helyzetben, amelyben jófiúk gyakorlatilag korlátlan
hatalmat kapnak az őrzésükre bízott személyek fölött. El tudtam képzelni, mi
történhet, ha a mi kísérleti környezetünkben működő fékek nem léteznek.
Hogyan fog valaha is kiderülni, milyen viselkedési kontextus alakult ki ott, azon
a távoli helyen? Hogyan fog fény derülni bármiféle igazságra a helyzetet
megteremtő és éltető Rendszerről? Számomra nyilvánvaló volt, a Rendszer
erőteljesen küzd, nehogy nyilvánosságra kerüljön a kínzásokban való
bünrészessége.
Az ÉRTELMETLEN VISSZAÉLÉSEK ÉRTELMEZÉSE

A stanfördi börtönkísérletben az őrök kezdetben egyértelműen a „jó almák”

kategóriájába tartoztak, ám idővel néhányukat megrontotta a helyzet. Mint utóbb
rájöttem, én és kutatótársaim gondoskodtunk a helyzeteket igen hatékonyan és
destruktívan működtető rendszerről. A rabokkal szembeni túlkapások
megelőzése érdekében nem építettünkbe megfelelő, fentről lefelé ható
szabályozókat, a bevezetett napi rutin és házirend a dehumanizációs és dein-
dividuációs folyamatokat támogatta, és ezzel az őröket leleményes
kegyetlenkedésre ösztökélte. A rendszerből adódó hatalmunkkal azonban nem
éltünk vissza, a kísérletet lezártuk, amint megkondították a vészharangot.
Ezzel ellentétben az Abu Ghraib-i börtönben elkövetett túlkapások
vizsgálatakor a folyamat végén, a dokumentált gaztettekkel kezdjük
elemzésünket. Azt kell kiderítenünk, milyen emberek lehettek az őrök, mielőtt az
iraki börtönben a fogvatartottak őrzését kapták feladatul. Meg tudjuk vajon
állapítani, hogy az őrök hoztak-e magukkal bármiféle pszichopatológiát, és
külön tudjuk-e választani diszpozíciós tendenciáikat attól, amit feltehetőleg a
helyzet hozott ki belőlük? Azután fel tudjuk-e tárni, milyen viselkedési
kontextusba kerültek? Az adott környezetben, az adott időpontban mi volt az
őrök számára a társas realitás?
Végül ki kell derítenünk valamit a hatalmi struktúráról, amellyel a börtön
lakóinak - iraki fogvatartottaknak és amerikai őröknek egyaránt - munka- és
életkörülményeit kialakították és fenntartották. Mivel tudja igazolni a rend- n/cr,
hogy ezt a börtönt arra használta, hogy az „őrizetbe vett” személyeket jogi
eljárás nélkül határozatlan ideig fogva tartsa, és „kényszerítő módszerek”
alkalmazásával kikérdezze? Milyen szinten hozták meg a döntést a genfi
egyezményekben előírt, a hadifoglyokra vonatkozó bánásmód és a hadseregre
vonul kozó viselkedési előírások (nevezetesen a kegyetlen, embertelen és
megalázó liunásmód tilalmának) felfüggesztéséről? Minden demokráciában,
háború és licke idején egyaránt ezek a szabályok határozzák meg a
hadifoglyokkal szemben tanúsítandó bánásmód alapvető normáit. A világ
nemzetei nem jótékonyságból alkalmazzák őket a gyakorlatban, hanem azért,
mert cserében saját kuionáik is tisztességes bánásmódban részesülnek, ha
hadifogságba esnek.
Mivel nem vagyok képzett oknyomozó újságíró, és anyagi eszközök sem
álltak a rendelkezésemre, hogy a helyszínre utazva elbeszélgessek a visszaélések
fő elkövetőivel, nem sok esélyét láttam, hogy ennek a sok fejtörést okozó
lélektani jelenségnek a végére járjak. Ugyanakkor a stanfördi börtön
igazgatójaként szerzett „bennfentes” tudásomat kár lett volna nem
hasznosítanom, és meg se kísérelnem alátszólag értelmetlen erőszak
értelmezését. A stanfördi börtönkísérlet paradigmájából megtanultam, hogy az
intézményi visszaélések kivizsgálásakor a kiváltott viselkedés megértéséhez
nélkülözhetetlen a különböző (diszpozíciós, szituációs és rendszereredetű)
tényezők kiértékelése. Arra is kíváncsi voltam, ki volt az a személy, aki az Abu
Ghraib-i börtönben történt visszaélések miatt megkongatta a vészharangot.

A hős, aki megkongatta a vészharangot

|oe Darbynak hívják azt a huszonnégy éves tartalékos katonát, aki a „rémségek
kicsiny boltjában” elkövetett gaztetteket a nyilvánosság elé tárta. Ez a
fiatalember azért hős, mert fellépése miatt a katonai vezetés kénytelen volt az
erőszakos túlkapások gyakorlatát beismerni, és az irányítása alatt álló
börtönökben a visszaéléseknek gátat vetni. Joe Darby ugyanabban a 372. kato-
nairendész-században szolgált - csak más feladatokat látott el -, mint a börtönben
éjszakai szolgálatot teljesítő katonai rendőrök, akik a visszaéléseket elkövették.
Darby az alapkiképzés óta ismerte Lynndie Englandet is.
 Egyik nap szakaszvezető ismerőse, Charles Graner átadott Darbynak egy CD-
t, amelyre több száz képet és videofilmét mentett le, amelyeket ő és őrtár- sai
készítettek. A képek közül néhány már közkézen forgptt az alakulatuknál; többet
képernyővédőnek is felraktak. Darby eleinte szórakoztatónak tartotta a képeket,
„elég viccesnek” találta az emberi gúlába rendezett meztelen irakiak csupasz
ülepének a látványát. De minél többet nézte, annál rosszabbul érezte magát attól,
amit látott. „Sértette az igazságérzetemet” - mondta. Úgy vélte, nem helyes,
hogy amerikaiak ilyen borzalmakra kényszerítenek másokat, még akkor sem, ha
háborús övezetben, idegen országbeli foglyokkal teszik. „Folyton ez járt a
fejemben. Három nap után úgy döntöttem, a képeket átadom az illetékeseknek” -
emlékezett vissza Darby. Nehezen hozta meg döntését, a barátai iránti lojalitása
és belső erkölcsi késztetése között őrlődött. De mint elmondta, amit látott
„ellentétben állt minden személyes meggyőződésemmel és mindazzal, amit a
törvények tiszteletéről tanultam.”
így azután 2004 januárjában Joe Darby hatalmas erkölcsi lépésre szánta el
magát, amikor a CD egy példányát névnélküli üzenettel borítékba helyezte, és
eljuttatta a bűnügyi nyomozó osztály egyik ügynökének. Később Tyler Pieron
különleges ügynöknek bizalmasan elmondta, ő volt az, aki a CD-t küldte, és
vállalta a nyomozó osztállyal való szorosabb együttműködést. Darby neve
elhallgatását kérte, amíg Abu Ghraibban dolgozik, félve a megtorlástól, amiért
bajtársait elárulta.9
Páratlan bátorságra volt szüksége Darbynak ahhoz, hogy félreverje a harangot,
hiszen tudta, a CD-n szereplő katonatársait bizonyosan komoly bajba keveri.
Azt is érdemes tudnunk Darbyról, hogy nem volt magas rangú katona, ennek
ellenére nyíltan bírálta mindazt, ami a hadsereg által fenntartott börtönben
történt. Rettentő erő kellett Darbynak ahhoz, hogy szembeszálljon a rendszerrel.
De tudta, mi a helyes lépés.10

Almafavirágzás ideje Amerika fővárosában

A véletlen játszott a kezemre. Egyik volt stanfordi diákom, aki Washingtonban
az országos közszolgálati rádiónál (NPR) dolgozott, párhuzamot fedezett fel az
Abu Ghraibban készült fotók és a stanfordi börtönkísérletről tartott
előadásaimban bemutatott képek között. A botrány kipattanása után azonnal
kinyomozta, hogy Washingtonban tartózkodom, és interjút kért tőlem. Az
interjúban lényegében megkérdőjeleztem a kormányzat mentegetőzését,
miszerint a sorozatos visszaélés néhány „rossz alma” műve lett volna. Ehelyett
az Abu Ghraib-i helyzet és a stanfordi börtönkísérlet közötti hasonlóság alapján
a „rossz hordó” metaforájával magyaráztam a történteket. A közszolgálati
rádiónak adott első interjú után számos rádió, televízió és újság munkatársai is
megkerestek. A nagy médiakeresletnek az is oka volt, hogy mondandómat a
börtönkísérletről készült videó- és fényképfelvételekkel látványosan lehetett
köríteni.
Az országos hírverés Gary Myersnek, az egyik katonai rendész börtönőr
ügyvédjének a figyelmét is kutatásomra irányította, és úgy gondolta,
segítségével rá tud világítani a külső tényezőkre, amelyek feltehetően
közrejátszottak a visszaélések elkövetésében, melyekkel ügyfelét vádolták.
Myers szakértő tanúnak kért fel Iván „Chip” Frederick II. törzsőrmester perében,
aki az 1A és 1B blokkban az éjszakai szolgálatért felelt. A felkérést többek közt
azért vállaltam el, mert így hozzáférhettem minden információhoz, amely
számomra nélkülözhetetlen volt ahhoz, hogy a börtönőrök váratlan
viselkedésének attribúciós elemzésekor
 u l|i s mértékben megértsem, milyen szerepet játszott a bűncselekmények
megvalósulásában a személy, a helyzet és a rendszer hármasa.
A háttér-információ birtokában azt reméltem, jobban fel tudom mérni, In így
az eltévelyedéseket milyen dinamikus mozzanatok váltották ki. Vállalni m tehát,
hogy Myers ügyfelének szakértői segítséget nyújtok. Ugyanakkor így értelművé
tettem, hogy nem az elkövetőkkel, hanem a visszaéléseket hátin n felfedő Joe
Darbyval rokonszenvezem.

A HELY: AZ ABU GHRAIB-I BÖRTÖN

Abu Ghraib városa és a börtön Baghdadtól 32 kilométerre nyugatra, Fallú-

dzsától néhány kilométerre, az amerikai megszállás elleni felkelések
középpontjában, a szunnita háromszögben található. A múltban a nyugati
médiában „S/addám kínzóközpontjaként” emlegették, ahol a Ba ath párt
kormányzása I ilején Szaddám Húszéin „ellenzékieket” kínoztatott meg, és ahol
heti két alkalommal nyilvános kivégzéseket rendeztek. Egyes állítások szerint
Irak vegyi és biológiai fegyvereit részben az itt fogva tartott politikai foglyokon
és köztörvényes bűnözőkön próbálták ki.
Volt idő, hogy az „idegen apák háza” vagy „az idegenek apja” elnevezésű
hatalmas börtönkomplexumban egyszerre ötvenezer embert tartottak rács
mögött. Az intézményt mindig is kétes hírnév övezte, korábban - az antipszi-
chotikumok alkalmazása előtti időszakban - súlyosan zavart elítéltek számára
fenntartott elmegyógyintézetként működött. Az 1,15 négyzetkilométeren elterülő
börtönt brit közreműködéssel építették. Huszonnégy őrtoronyból védik ezt a
valóságos kisvárost, amely fallal elválasztott, öt önálló egységre oszlik. A
középpontjában található nyitott udvarban nemrég még hatalmas, löbb mint
százhúsz méter magas torony állt. A többnyire településektől távol, elhagyatott
területeken létesült amerikai börtönökkel ellentétben az Abu Ghraib-i börtön
magas bérházak és irodaházak (melyek feltehetőleg 1960 után épültek)
tőszomszédságában található. A megközelítőleg négy négyzetméteres zárkákban
olykor tíznél is több ember élt förtelmes körülmények között.
Bemard Flynn ezredes így írja le, milyen közel volt az Abu Ghraib-i börtön
azokhoz, akik támadásokat intéztek ellene: „Kiemelkedően jól látható célpont,
rossz környéken. Irakban eleve nem létezik jó környék... Az egyik őrtorony
olyan közel van az épületekhez, hogy belátni a hálószobákba, érti? A tetőkön
orvlövészek tanyáznak, és a toronyban tartózkodó katonákra lőnek. Résen kell
lennünk, és védekeznünk kell, nehogy a felkelők betörjenek a börtön
területére.”11
Miután 2003 márciusában az amerikai erők megdöntötték Szaddám Húszéin
kormányát, a kellemetlen múlttól való elszakadás jegyében az Abu Ghraib-i
börtön nevét megváltoztatták. A Huszein-rezsim megbuktatása után a fogva-
tartottakat, köztük köztörvényes bűnözőket is, szabadon engedték, és a börtön
fosztogatók martaléka lett. Vittek mindent, ami mozdítható volt - ajtót, ablakot,
téglát. Még a városi állatkertet is feldúlták, és az összes vadállat kiszabadult.
Oroszlánok és tigrisek kóboroltak az utcákon, mígnem befogták, vagy kilőtték
őket. Bob Baer egykori CIA-ügynök így számol be, mit látott a hírhedt
börtönben: „Néhány nappal felszabadítása után jártam Abu Ghraibban. Soha
ilyen borzasztó látványban nem volt részem. Azt mondtam magamban, ha volt
valami értelme Szaddám Húszéin megbuktatásának, akkor az Abu Ghraib volt.”
Elkeseredett beszámolóját így folytatja: „Láttam azoknak a holttestét, akiket
elevenen marcangoltak szét a kutyák. Elektródák lógtak a falból. Iszonyatos hely
volt.”12
Vezető brit tisztségviselők a börtön lebontását javasolták, de az amerikai
hatóságok a börtön lehető leggyorsabb újjáépítése mellett döntöttek, mert itt
tervezték elhelyezni a köztörvényes bűnözőket és mindazokat, akik a
bizonytalanul meghatározott „koalíció elleni bűncselekményekkel” és
felkelésben való közreműködéssel voltak gyanúsíthatok. A sokszínű társaságra
kétes jellemű iraki őrök vigyáztak. A fogvatartottak között nem egy feddhetetlen
iraki polgári személy akadt, akit „gyanús tevékenység” miatt rajtaütésszerű
razziák és útellenőrzések során vettek őrizetbe. Egész családokat - férfiakat,
nőket és gyerekeket - vittek be, így akartak a koalíció ellen készülő,
kiszámíthatatlan felkelésekről információt szerezni. Ha valaki egyszer őrizetbe
került, nem szabadulhatott, még akkor sem, ha a kihallgatás után ártatlannak
bizonyult, mivel a hadseregben attól tartottak, hogy a felkelőkhöz csatlakozna,
ráadásul az őrizetbe vett személyek szabadon bocsátásáról senki nem mert
döntést hozni.
Kimagasló célpont
Az udvar közepén álló impozáns, százhúsz méter magas őrtorony hamarosan
aknatámadások célpontja lett Szinte minden este a közeli házak tetején
elhelyezett aknavetőkből lőtték az építményt „2003 augusztusában egy
aknatámadásban életét vesztette tizenegy katona, akik a szabadban felállított
sátrakban, azaz „puha terepen” éjszakáztak. Egy másik támadásban találat ért
egy katonákkal zsúfolt sátrat. A sátorban tartózkodott a börtönbe vezényelt egyik
felderítő dandár parancsnoka, Thomas Pappas ezredes, aki nem sérült meg, de
fiatal sofőrje, akit eltalált egy repesz, életét vesztette, és nem ő volt a támadás
egyetlen halálos áldozata. Az iszonyatos látvány Pappast érzelmileg annyira
megviselte, hogy soha többé nem vált meg repeszálló mellényétől. Hozzám
eljutott beszámolók szerint még zuhanyozáskor sem vetette le mellényét és
páncélsisakját. Utóbb „harci szolgálatra alkalmatlannak” minősítették, és
feladatai alól felmentették. Egyre romló mentális állapota miatt alkalmatlanná
vált a börtönben szolgálatot teljesítő katonák életbevágóan fontos felügyeletének
ellátására. A rettenetes aknatámadás után Pappas a börtön falain belül,
„kemény terepen” helyezte el katonái nagy részét, vagyis gyakorlatilag
ii/.az

ugyanolyan szűk zárkákban kellett aludniuk, mint a foglyoknak. A bajtársaik

haláláról keringő hírek, az orvlövészek állandó jelenléte, a szakadatlan grá- nál-
és aknatámadások miatt a börtönben szolgálatot teljesítőkben kialakult a
környezettől való félelem. Előfordult, hogy egy hét alatt a börtönt húsz támadás
érte, melyekben amerikai katonák és iraki fogvatartottak egyaránt meghaltak.
Idővel a sorozatos támadások miatt a börtönkomplexum egyes részei
hasznavehetetlenné váltak, épületek égtek ki, és törmelékhalmazok magasodlak,
amerre a szem ellátott.
 A gyakori aknazápor fokozta az Abu Ghraibban uralkodó téboly szürreális
jellegét. Joe Darby és barátai egy-egy lövés eldördülése után azon tanakodtak,
vajon mekkora és hol lehet az aknavető: 60 vagy 80 milliméteres, esetleg egy
120-as. A halállal való dacolás okozta lelki tompultság azonban nem tartott
örökké. Darby elárulta, hogy „az egységemnek már csupán néhány napot kellett
Abu Ghraibban állomásoznia, amikor hirtelen mindenki félni kezdett az
aknatámadásoktól. Érthetetlen volt. Az emberek szorosan egymás mellé
kuporodtak a fal tövében. Én is azon kaptam magam, hogy egy sarokban
guggolok, és imádkozom. Annak volt a jele, hogy múlik a tompultságunk. Ez az
egyik dolog, amiről az embereknek nem szabad megfeledkezniük, amikor a
képeket látják. Mindenki másképp tompult el ”

A katonák megpróbáltatásait tovább fokozta, hogy a háború sújtotta Abu

(ihraib-i börtönben nem volt szennyvízelvezetés - földbe ásott gödrök felett
mobil illemhelyeket helyeztek el, de nem elegendőt. Ráadásul nem ürítették
ezeket rendszeresen, a nyári hőségben förtelmes bűzt árasztottak. Tisztálkodásra
sem volt megfelelő lehetőség; a vizet adagokban lehetett vételezni, szappan nem
volt. A megbízhatatlanul működő generátorokmiatt gyakran volt áramkimaradás.
A fogvatartottak mosdatlanok voltak, az egész létesítmény bűzlött. A sűrű nyári
esőzések idején a több mint 45 fok melegben a börtön olyan volt, akár a
gőzfürdő. Homokviharok idején a finom porszemcséket az emberek belélegez-
lék, ami tüdő- és érrendszeri betegségeket és vírusfertőzéseket idézett elő.
I
<

I
I
<

I
Miután a felkelők célpontjául szolgáló hatalmas központi tornyot lebontották,
az aknatámadások megritkultak, ám a bontás miatt újabb törmelék keletkezett, és
a börtön területe még rendezetlenebb lett.
A hiányosságokért az ételek minősége sem nyújtott kárpótlást. Annak
ellenére, hogy a létesítményt az amerikai hadsereg felújította, étkezdéket nem
alakítottak ki. Abu Ghraib elfoglalása után két évvel a szolgálatot teljesítő
katonák kénytelenek voltak konzervet és egyéb készételt fogyasztani. Végül
2003 decemberében építettek egy étkezdét. Ahogy a katonai vizsgálatokban
közreműködő egyik törzszászlós megfogalmazta, Abu Ghraib „hosszú időn át
valóságos földi pokol volt”.13
A börtön mind a munka, mind a fogva tartás szempontjából nagyon veszélyes
helynek számított, állítja egy magas rangú informátor, aki éveken át
■
■
Abu Ghraibban dolgozott. A katonai vezetés kissé megkésve, végül 2006-ban
kiürítette Abu Ghraibot A börtön feltámasztására hozott korábbi döntés
jóvátehetetlen károkat okozott21

Új parancsnok érkezik a helyszínre, akinek színét se látni

A katasztrofális állapotban levő iraki börtön élére 2003 júniusában új vezető
került. Az Irakban fenntartott összes katonai börtön működtetéséért felelős 800.
katonairendész-dandár parancsnokának Janis Karpinski tartalékos
dandártábornokot neveztékki. Kinevezése két okból is különös: egyrészt a
háborús övezetben Karpinski volt az egyetlen nő jelentős katonai vezetői
beosztásban, másrészt semmiféle büntetés-végrehajtási tapasztalattal nem
rendelkezett. Mégis őt bízták meg három fegyház és tizenhét börtön
igazgatásával, ő lett nyolc zászlóalj, több száz iraki börtönőr, háromezer-
négyszáz tapasztalatlan tartalékos katona parancsnoka, valamint az 1A blokkban
kialakított különleges kihallgatási központ vezetője. Nyomasztó elvárásokat
támasztottak egy tapasztalatlan, tartalékos tábornokkal szemben.
Számos forrásból tudható, hogy Abu Ghraib veszélyes helyszínét a borzasztó
életkörülményekre hivatkozva Karpinski hamarosan elhagyta, és a
biztonságosabb, Bagdad melletti Camp Victoryba helyezte át székhelyét. Mivel a
gyakran Kuvaitba utazó Karpinski az idő nagy részében nem tartózkodott a
helyszínen, a létesítményben napi szintű vezetői felügyelet nem létezett. Mi
több, Karpinski állítása szerint elöljárói közölték vele, hogy a különleges
kihallgatási központ közvetlen felügyelete nem tartozik a hatáskörébe - soha be
sem tette a lábát az 1A blokkba.
Az a tény, hogy csak névlegesen volt parancsnokuk, és az is nő volt, a katonák
körében serkentette a szexista attitűdöket, és az elvárható katonai rend és
fegyelem felbomlásához vezetett. „Abu Ghraibban időnként semmibe vették
Karpinski tábornok parancsait, a tisztek nem követelték meg az egyenruha
viselését, az elöljáróknak való tisztelgést, ami tovább rontott a börtönben amúgy
is uralkodó laza normákon” - mondta a dandár egyik katonája, aki neve
elhallgatását kérte. Arról is beszámolt, hogy elöljáróik rendre figyelmen kívül
hagyták Karpinski tábornok parancsait, arra hivatkozva, hogy azokat csak egy nő
adta.14
A maga módján egy feladatot rendszeresen teljesített Karpinski. Hetente
„takarítást” végzett, azaz eldöntötte, hogy a foglyok közül kik engedhetők
szabadon, vagy azért, mert ártalmatlannak bizonyultak, vagy azért, mert
feltehetőleg nem voltak hasznos információ birtokában, és nem voltak se
felkelők, se bűnözők. Tudtommal azonban Karpinski biztosra ment, viszonylag
kevés fog- vii tartott személyt engedett szabadon, miközben nap mint nap egyre
több új logoly érkezett, aminek a következtében a fogvatartottak létszáma
folyama- losan emelkedett. A helyzeten az is rontott, hogy a túlzsúfoltság miatt
más börtönökből, például Camp Buccából, szintén Abu Ghraibba szállították át a
loglyokat.
Karpinski kinevezése után hat hónappal a fogvatartottak létszáma több mint
tízezerre duzzadt, a bebörtönözöttek között harminc tíz és tizenhét év közötti
gyerek is akadt. A gyerekeknek sem oktatást, sem elkülönített fogva t a rtást nem
biztosítottak. „Szívszorító volt látni, milyen körülmények között eltek
hónapokon keresztül ezek a fiatalok ” - mondta egy megfigyelő. Ráadásul a
különféle fertőző betegségekben, többek közt tbc-ben, illetve mentális
zavarokban szenvedő foglyokat sem különítették el.
Az Abu Ghraib-i börtönben uralkodó borzalmas körülmények ismeretében
különös, hogy Karpinski tábornok 2003 decemberében a St. Petersburg l'imesmk
adott interjújában lelkendezve számolt be a helyzetről. Kijelentette, hogy Abu
Ghraibban sok fogvatartott „jobb körülmények között él, mint olthon”. Majd
hozzátette: „időnként attól félünk, soha nem akarnak majd távozni.” Miközben
Karpinski tábornok derűs, karácsony előtti interjút adott, Antonio Tagúba
vezérőrnagy bejelentések alapján megkezdte az 1A blokkban éjszakai szolgálatot
teljesítő katonák által elkövetett „kirívóan kegyetlen és szadista visszaélések”
kivizsgálását.
Karpinski tábornokot utóbb elmarasztalták, szolgálatából felfüggesztették,
hivatalosan felelősségre vonták, majd vezetői posztjáról eltávolították. Miután
ezredessé fokozták le, nyugállományba vonult. Karpinski volt az első magasabb
rangú katonai vezető, akinek az ügyében megállapították, hogy a börtönben
történt visszaélések miatt felelősség terheli - nem amiatt, amit tett, hanem amiatt,
amit elmulasztott megtenni.
One Womarís Army című önéletrajzi írásában Karpinski a maga szemszögéből
mondja el a történetet.15 Beszámol róla, hogy Guantánamóról katonai delegáció
látogatott el Irakba Geoffrey Miller vezérőrnagy vezetésével, aki közölte
Karpinskival: „Abu Ghraibban változtatni kell a kihallgatások jellegén.” Vagyis
nem lehet „kesztyűs kézzel” bánni a felkeléssel gyanúsított személyekkel, hanem
olyan módszereket kell bevetni, amelyekkel a terroristák és felkelők elleni
harcban „hasznosítható információ” szerezhető. Miller ahhoz is ragaszkodott,
hogy a börtön hivatalos nevét állítsák vissza, mert az Abu Ghraib megnevezés
továbbra is rettegéssel töltötte el az iraki lakosságot.
Karpinski azt is megemlíti, hogy Ricardo Sanchez altábornagy, az Irakban
állomásozó amerikai erők parancsnoka megerősítette Miller vezérőrnagy
álláspontját, miszerint lényegesen keményebben kell bánni a foglyokkal, akikről
Miller kijelentette, olyanok „mint a kutyák”. Karpinski véleménye szerint a
Miller és Sanchez által javasolt új metodika vezetett az Abu Ghraibban
elkövetett kegyetlenkedésekhez.16
A SZEMÉLY: IVÁN „CHIP” FREDERICK

Első ízben 2004. szeptember 30-án találkoztam Chip Frederickkel. Ügyvédje,

Gary Myers szervezte meg, hogy egy napot védencével és feleségével, Marthá-
val tölthessek San Franciscóban. Martha körülnézett a városban, míg én férjével
négyórás mélyinterjút készítettem, majd Russian Hill-i otthonomban együtt
ebédeltünk. Chip Frederickkel azóta aktív levelezést folytatok, Marillával és
Chip nővérével, Mimi Frederickkel telefonon és e-mailben tartom a kapcsolatot.
Chip Frederick harminchét éves volt, amikor megismertem. Hetvenhét éves
apja egykor bányász volt Nyugat-Virginiában, hetvenhárom éves anyja a
háztartást vezette. Chip a Maryland állambeli kisvárosban, Mt. Laké Parkban
nevelkedett. Anyja mindenben támogatta, rengeteget foglalkozott vele, apjával
jó volt a kapcsolata. Legkedvesebb emlékei közé tartozik, amikor apja mellett a
garázsban szerelhetett. Negyvennyolc éves nővére, Mimi ápolónőként dolgozott.
Marthát 1999 júniusában vette feleségül; abban a büntetés-végrehajtási
intézetben ismerkedtek össze, ahol Chip dolgozott, és ahol Martha is egy ideig
trénerként közreműködött. Chip vállalta, hogy Martha két nagylányának
nevelőapja lesz.
Chip egész életében templomba járó ember volt, rendszeresen látogatta a
baptista egyház vasárnapi istentiszteletét. Az Abu Ghrab-i visszaélésekben való
érintettsége után is erkölcsös, lelkiekben gazdag személynek tartja magát. Irak
előtt különféle tanfolyamokon tanult, majd a marylandi Allegheny Főiskolára
járt, de végül nem diplomázott le. Közepes tanuló volt, aki soha nem bukott
meg, de az elvont dolgoknál jobban vonzódott a sporthoz. A középiskolában
kosárlabdázott, baseballozott, rögbizett és focizott, felnőttkorában sem hagyott
fel a testedzéssel. Szabad idejét szívesen tölti vadászattal és pecá- zással. Sok jó
barátja van, akikkel hosszú évek óta ápolja a kapcsolatot. Közeli barátairól azt
mondja, olyan emberek, „akikért meghalni is kész”. Chip unokahúgával és
unokaöccsével is jó viszonyban áll. Röviden: családszerető ember, aki számít a
családjára, és akire a családja is mindig számíthat. Szereti feleségét, Marthát,
akit „tökéletes”, „nagyon erős” asszonynak ír le, Martha két lányát úgy szereti,
mintha „az én lányaim volnának”.
 Chip egészségi és fizikai állapota jó. Soha nem műtötték, pszichológiai
tanácsadásban, mentális zavarok miatt kezelésben nem részesült.
Egyetlenegyszer gyűlt meg a baja a rendőrséggel. Tizenkilenc éves korában
„mások nyugalmának megzavarásáért” előállították, és öt dollár pénzbüntetést
szabtak ki rá, mert éjszakai „bújócskázás” közben hangosan rikoltozott. Ritkán
dohányzik, hetente legfeljebb egy-két sört iszik meg, tiltott droggal soha nem élt.
Chip így jellemzi önmagát: „nagyon csendes, olykor félénk, józan, lágyszívű,
nagyon barátságos, összességében jó ember”.17 Önmaga jellemzéséből azonban
érdemes még néhány elemet kiemelnünk: általában tart az elutasítás-
 u'il, ezért véleménykülönbség esetén meghátrál, csak hogy elfogadják;
gyakran meggondolja magát, másokhoz igazodik, hogy „ne rágjanak be rám, és
ne iil.i Ijanak”. Mások hatására akkor is enged, ha úgy gondolja, megvannak a
maga határozott elképzelései. Rosszul viseli az egyedüllétet, szereti mások
társaságát, levert lesz, ha csak rövid időre is magára marad.
A félénkség és konformitás közötti kapcsolat a félénkség terén végzett
kutatásaimmal empirikusan is alátámasztható. Azt tapasztaltuk, hogy félénk
diákok nagy valószínűséggel meghátráltak, ha úgy gondolták, hogy másoktól
eltérő nézeteik mellett nyilvánosan ki kell állniuk, ugyanakkor nézeteiket nem
adták fel, ha a nyilvános konfrontáció lehetőségétől nem kellett tartaniuk.18
Chip Frederick lelkes hazafi, háza előkertjében mindennap felhúzza,
napnyugta után levonja az amerikai lobogót. Sokszor zászlót ad ajándékba
barátainak és rokonainak. „Sok zászlót vettem a családomnak, meg a
munkahelyemre, a lobogókat még Kuvaitban is kitűztem, mindegyiket. Azt
hiszem, kilenc vagy tíz darabot vittem. Kitűztem őket akkor is, amikor
Bagdadban voltam, és küldtem róla képet a feleségemnek” - mondta interjúnk
során. Elmondása szerint „lúdbőrös” lesz, és szemébe „könnyek szöknek”, ha az
amerikai himnuszt hallja. A közelmúltban ezt írta nekem a börtönből:
„Büszkeséggel tölt el, hogy felnőtt életemben jobbára a hazámat szolgálhattam.
Kész voltam meghalni a hazámért, a családomért és a barátaimért... Szerettem
volna nagy szolgálatot tenni.”19 Nővére, Mimi a következőket mondja öccséről:
Jó volt együtt gyerekeskednünk. Három hónap híján tizenegy évvel vagyok
idősebb nála. Chip csendes srác volt. Odafigyelt a társaira. Mások érzéseit
mindig próbálta megérteni, és nem volt bosszúálló. Szeretett bolondozni. A
kutyát mindig megetette mogyorókrém vajjal, és a földön fet- rengett a
nevetéstől, olyan jól szórakozott rajta. Sokat sportolt, igazi csapatjátékos
volt. A korrektség volt az életfilozófiája, és a mai napig hisz benne, meg a
felelősségvállalásban és a számonkérhetőségben. A szüléink jó erkölcsre,
tisztességre nevelték. Emlékszem, szinte gyerek volt, amikor tizenhét
évesen bevonult a hadseregbe. Mire visszajött, kész férfi lett, akinek
határozott értékrendje van. Chip szeret a szabad idejében vadászni és
horgászni. Szereti a sportot, az autóversenyeket és a motorozást. Szívesen
van együtt a családjával.20
Chip Frederick börtönőri és katonai múltja
Mielőtt aktív állományba helyezték, és Irakba küldték volna, Chip Frederick
1996 decemberétől öt évig felügyelőként dolgozott egy kisebb
befogadóképességű, közepes biztonsági fokozatú börtönben a Virginia állambeli
Dillwyn- ben. Általában 60-120 elítélt felügyeletét látta el. Marthát egy
intézményi képzésen ismerte meg, amelyet leendő felesége vezetett. Frederick
szinte kifogástalanul végezte munkáját, megrovást egyetlenegy alkalommal
kapott, azt is azért, mert nem megfelelő egyenruhát viselt. Egy elítélt
öngyilkossági kísérletének meghiúsításáért elismerésben részesült.
A rendszeres időközönként készített teljesítményértékelések rendelkezésemre
bocsátott anyagában olvasható megfigyelések jól illusztrálják, milyen
zökkenőmentesen állt Chip a börtönőri pályára.
„Frederick felügyelő a kijelölt feladatokat próbaideje alatt magas színvonalon
teljesítette. Minden hivatalosan előírt elvárásnak megfelelt.” (1997 áprilisa) Egy
szeplő: „Következetesebben kell fellépnie a körletben, létszámellenőrzéskor meg
kell követelnie a vigyázzállást.” (1997 novembere)
A hat mért szempont közül öt esetben teljesítménye „az elvárásoknak
megfelelt”, egy tekintetben teljesítménye „kielégítő, de fejlődnie kell”: a
létszámellenőrzések kezdeményezése és levezénylése nem az erőssége.
(Emlékeznek még, milyen nehezen ment eleinte börtönkísérletünkben is a
létszámellenőrzés?)
Ezt leszámítva egyöntetűen pozitív jellemzést kap: „Kitűnő felügyelő,
megfelelő vezetői képességekkel rendelkezik.” „Megjelenése minden elvárást
felülmúl.” (1998 novembere) (A kulcsokra és eszközökre öltözékéhez hasonlóan
pedánsan odafigyel. Minden más szempontból „az elvárásoknak megfelel”)
„Frederick felügyelő minden kritériumnak megfelel, és minden adottsága
megvan, hogy kiváló körletfelügyelő váljék belőle.” „Frederick felügyelő kitűnő
munkát végez, mindenkor odafigyel az elítéltek ellenőrzésére és biztonságos
őrzésére.” „Frederick felügyelő mindig ápolt és tiszta, cipője kifényesítve,
büszkének tűnik az egyenruhájára.” (1999 novembere)
„Frederick felügyelő gondoskodik szolgálati helye folyamatos biztonságáról
és tisztán tartásáról.” „Frederick felügyelő mindig a szolgálatnak megfelelő
öltözéket viseli. Szolgálatban a megjelenése kifogástalan.” „Munkatársaival és a
fogvatartottakkal egyaránt jó együttműködést alakított ki. Pontosan tudja, mi a
feladata, az irányelveket és előírásokat pontosan ismeri. Másoknak minden
nehézség nélkül segítséget nyújt a munkában.” (2000 októbere)
Iván „Chip” Frederickről egyre kedvezőbb értékelések készülnek, végül eléri
az „elvárásokon felül teljesít” minősítést. Tanulságos azonban az egyik utolsó
értékelés egy fontos megállapítását is idéznünk: „Teljesítményét rajta kívül álló
tényezők nem befolyásolták.” Fontos ezt észben tartanunk, mert véleményem
szerint a „rajta kívül álló szituációs tényezők” Abu Ghraibban teljesítményét
nagyban befolyásolták.
 A 2001 májusában készült záróértékelésében Frederick kitűnő minősítést kap:
„Frederick felügyelő körletfelügyelőként nagyon jó munkát végez. A
fogvatartottakkal jól kommunikál.” „Frederick felügyelő magatartása és
megjelenése kifogástalan.” „Frederick felügyelő az írásban kapott irányelveknek
megfelelően nagyon jól végzi munkáját.” „Frederick felügyelő
létszámellenőrzéskor nagyon jól végzi feladatát.”
Chip Frederickből kétségtelenül értékes szakember lett, aki igen hatékonyan
dolgozott, ha egyértelmű előírásokat és írásban kapott irányelveket kellett
betartania. Tapasztalati úton tanult, a rendszeres szakmai útmutatás és visz-
szajelzés a hasznára vált. Az is kiderül, milyen fontos számára a megjelenés és
ápoltság, a szakszerű eljárás. Ezek a tulajdonságok Chip identitásának központi
elemei, melyek az Abu Ghraib-i börtönre és különösen az 1A blokkra
éjszakánként jellemző borzalmas viszonyok miatt nem érvényesülhettek.
Chip 1984-ben lépett be a hadseregbe, elsősorban a pénz és a tapasztalat-
szerzés motiválta, és mert együtt akart maradni a barátaival. Az idő tájt ez
hazafias vállalásnak számított. Több mint tizenegy évig szolgált a Nemzeti
Gárda katonai műszaki alakulatánál, és további tíz évet szolgált a tartalékos
katonai rendőrségnél. Katonai múltjában az egyetlen elmarasztalást azért kapta,
mert pályafutása kezdetén alakulatától egy ízben elkésett. Aktív állományba
helyezése után 2003 májusában először Kuvaitba küldik, majd egy Bagdadtól
keletre fekvő faluba, Al-Hillahba vezénylik, ahol fél tucat barátja is a 372.
katonai- rendész-században szolgál.21
Nagyszerű misszió volt, a helyiek kedveltek minket. Jelentősebb
incidensek, sebesülések nem történtek. Távozásunkig békés volt a helyzet.
Fontos volt számomra, hogy tudjak valamit a kultúrájukról, kicsit arabul is
megtanultam, és igyekeztem kommunikálni az emberekkel Akissrácoknak
[a faluban] küldtem pár zacskó cukorkát. A gyerekek mindig üdvrivalgással
fogadtak.
Odafigyelt a gyerekekre, megnevettette őket, és közös játékra is szakított időt
erre Chip Frederick különösen büszke.
Az ápolt külsőt ekkor még fenn tudta tartani. Egyenruháját kimosta,
megszárította, majd „kivasalta” - az ágydeszkára helyezte, rátette a matracot, és
egy hétig rajta aludt. Ő volt az egyetlen katona, akinek él volt a nadrágján,
ugratták is emiatt, de nem törődött vele, „mert én ilyen vagyok, nem szeretem a
hanyagságot”. Maximalistának mondja magát, akinek fontos, hogy minden
„szépen, rendben és tisztán legyen tartva”. Rendmániájával feleségét olykor
„megőrjítette”. Nagyfokú rendszeretetével kénytelen volt felhagyni Abu
Ghraibban, ahová 2003 októberében érkezett.
Chip Frederick katonaként odaadóan szolgálta hazáját, amit mi sem bizonyít
jobban, mint hogy az évek során tizenhat alkalommal tüntették ki. Egy, az Abu
Ghraib-i börtönben történt, lövöldözéssel végződő incidens megfékezéséért
ismét kitüntetésre terjesztették elő, de a visszaélések napvilágra kerülése miatt
nem kapta meg. Mindenesetre úgy vélem, példás előéletű volt ez az ember, akit
utóbb a „hitvány katonák” kategóriájába soroltak.
Pszichológiai vizsgálatok
Chip IQ-ja átlagosnak mondható az IQ-teszt verbális és teljesítményt mérő
részpróbái alapján. A személyiségét és az érzelmi működését vizsgáló
teszteljárások validitásmutatóival a hazugságra, a védekezésre és a hamis
válaszadásra való hajlamot mérték. Chip semmiféle tendenciát nem mutatott
önmaga túl pozitív vagy túl negatív beállítására. Fontos azonban kiemelnünk a
végkövetkeztetést, amelyet a vizsgálatot végző katonapszichológus fogalmaz
meg: „a validitásmutatók azt jelzik, hogy a vizsgált személy erkölcsileg erényes
egyénnek mutatja be magát”. Ezenkívül a standardizált teszt eredménye szerint
Chip Frederick „nem rendelkezik szadista vagy patologikus hajlamokkal”. Ez a
következtetés erőteljesen azt sugallja, valójában megalapozatlan a katonai és
kormányzati vezetők hivatkozása, arra, hogy a visszaélések diszpozíciós („rossz
alma”) okokra vezethetők vissza.
A teszt eredménye arra utal, hogy a vizsgált személy egyik alapvető
motivációja gondoskodó és támogatást nyújtó kapcsolatok kialakítása és
fenntartása. Valószínűleg szolgálatkész, könnyen kezelhető, békülékeny,
ugyanakkor olyan kapcsolatokat keres, melyekben támaszkodhat másokra,
érzelmi megerősítést, szeretetet, gondoskodást és biztonságot kaphat.
Emiatt többnyire vonakodik negatív érzései kinyilvánításától, mert attól
tart, ezzel elriaszthat másokat magától. Alkatából adódóan valószínűleg
békességre törekszik, kerüli a konfliktusokat. Nagyfokú igénye van a
biztonságra, a kötődésre, arra, hogy mások törődjenek vele, feltehetően nem
szívesen van egyedül. A biztonság fenntartása érdekében hajlamos lehet
engedni mások kívánságainak.22
Chip Frederick személyiség-felmérésének független értékelését dr. Larry Beutler
klinikai szakpszichológus végezte, aki jelentős mértékben egyetért a klinikai
katonapszichológus következtetéseivel. Először is megállapítja, hogy „a
felmérés eredményei megbízható és érvényes indikátoroknak tekinthetők
[Frederick] jelenlegi állapotára vonatkozóan.”23 Dr. Beutler a következőket
emelte ki: . .Súlyos patológiának semmi nyoma... Nem mutat komoly
személyiség
patológiát vagy súlyosabb mentális, illetve tanulási zavart.” Azaz Chip Frederick
nem rendelkezik pszichopátiás személyiségjegyekkel, amelyek munka-
környezetében lelkifurdalás nélkül visszaélésekre hajlamosítanák. Nem volt
kimutatható nála szkizofrénia, depresszió, hisztéria vagy egyéb jelentősebb
pszichés patológia, vagyis minden tekintetben a „normális, egészséges
tartományba” volt sorolható.
Dr. Beutler szakvéleményében aggodalmakat fogalmazott meg Chip vezetői
képességeivel kapcsolatban, különösen összetett, embert próbáló helyzetekben,
amilyenekben Abu Ghraibban része volt:
 A vizsgálat eredményei arra utalnak, hogy új helyzetekben romlik az adek-
vát reagálóképessége és a változáshoz való alkalmazkodása, illetve elveszíti
személyisége rugalmasságát. Feltehetően határozatlan, bizonytalankodó, ha
döntést kell hoznia, és ebben mások segítségére támaszkodik... Igényli,
hogy értékesnek érezze magát, és erőfeszítéseit elismerjék, nagymértékben
mások útmutatására hagyatkozik egy-egy feladat meghatározásában és
következetes végrehajtásában, illetve a döntéshozatalban ... Könnyen bízza
magát mások irányítására, és annak ellenére, hogy igyekszik „azt tenni, ami
helyes”, a körülmények hatására, a tekintélynek és társai nyomásának
engedve valószínűleg túlságosan könnyen megadja magát.
Az elemzésekből egyértelműen kiderül, hogy a vezetői stílusokat kutató
szakemberek különbségtétele szerint Frederick törzsőrmesterből jó szociális-
emo- ionális (kapcsolatorientált) vezető, de kevésbé jó feladatorientált vezető
L

lenne. A kapcsolatorientált vezető érzékenyen reagál munkatársai igényeire, és

olyan tevékenységekben vállal részt, amelyek a csoportba tartozás pozitív
jellegét erősítik. A feladatorientált vezető a csoport célkitűzéseinek teljesítése
érdekében az irányítás formálisabb aspektusaira összpontosít: munkaprogram és
szten- derdek meghatározása, feladatok elosztása, informatív visszacsatolás.
Ideális esetben egy csoportnak a vezetője mindkét képességgel rendelkezik, de a
munkát nem ritkán több vezető osztja fel egymás közt attól függően, ki milyen
vezetői adottságok birtokában van. Jó kapcsolatorientált vezetők helyett a
csoportoknak a nem egyértelmű helyzetekben, amelyekben az igények
folyamatosan változnak, és nincsenek nyilvánvaló célkitűzések (erre klasszikus
példa az IA blokkban előállt helyzet), nagyobb szükségük van hatékony,
feladatorientált vezetőkre. Eltérő vezetői vagy büntetés-végrehajtási
környezetben Chip feltehetőleg jól boldogult volna, de ott és akkor egyszerűen
nem ő volt a megfelelő ember a vezetői feladatok ellátására.
A szervezeti környezetben előforduló lelki kiégés mértékének és típusának
elsődleges felmérését én végeztem el Chip Frederickkel. Arra kértem, idézze fel,
milyen munkafeltételek között dolgozott Abu Ghraibban. A kiégést vizsgáló
kérdőívvel (MBI) az egyén és a munkakörnyezete közötti kapcsolat három
aspektusa értékelhető: érzelmi kimerültség, cinizmus és egyéni
munkahatékonyság. A kérdőívet Christina Maslach dolgozta ki. Utóbb a
kérdőíven tovább finomított, és a témában további kutatásokat végzett dr.
Michael Leiter- rel, akit Frederick válaszainak „vak” elemzésére kértem fel
(vagyis sem azt nem tudta, kicsoda a „kliens”, sem azt, hol dolgozott).24
Dr. Leiter szakvéleménye szerint Chip aktuális állapotát mutató
személyiségprofilja a három mért dimenzióban kapott pontszámok alapján
szokatlan jellegű kiégést jelez. A munkahelyi kiégésre általában együttesen
jellemző a nagyfokú kimerültség, a fokozott cinizmus és az egyéni
munkateljesítmény
I
alulértékelése. Chip Frederick a cinizmusnak és a negatívan értékelt egyéni
munkahatékonyságnak kevés jelét mutatta, viszont nagyfokú érzelmi
kimerültség jellemezte:
A személyiségprofilja alapján rendkívül kimerült, ami a kiégés
meghatározó sajátsága. A regenerációs fázisokban nem jut elég pihenéshez,
munkájától nem tud szabadulni, nem tud feltöltődni energiával, ami
krónikus kimerültséghez vezet. Pillanatnyilag az állapota nyilvánvalóan
ellentétben áll önmagáról alkotott képével: úgy gondolja, komoly
munkaterheléssel is meg tud birkózni, de a jelenlegi körülmények között
erre nem képes...
A profil alapján más munkakörülmények között feltehetően eredményesen
és lelkesen közreműködő személy lehet.
Kognitív pszichológiai kutatásokban kimutatták, hogy a legkülönfélébb
feladatok teljesítését megnehezítik az egyén szellemi erőforrásait túlzott
mértékben megterhelő feltételek, például a krónikus stressz és több feladat
egyidejű végzése. Ha az elme túlterhelt, romlik az emlékező- és
problémamegoldó képesség, valamint az ítéletalkotási és döntéshozatali
képesség.25 Véleményem szerint Chip kognitív képességeinek szokásos szintjén
valóban sokat rontott a munka szélsőséges terhe és mindaz, amit a helyzet
kezelése új szolgálati helyén éjszakáról éjszakára megkövetelt tőle.
Mindezt ne feledjük, amikor figyelmünket a dr. Leiter által említett
„munkakörülményekre” irányítjuk. Nézzük meg Chip szemszögéből, hogy
milyen lehetett az 1A blokkban az éjszakai szolgálat. Korábban arra kértem
olvasóimat, képzeljék magukat egy-egy szociálpszichológiai kísérlet alanyának a
helyébe. Most azt kérem, képzeljék magukat Chip Frederick helyébe, méghozzá
2003 októbere és decembere között.

A HELYZET: LIDÉRCNYOMÁS AZ 1A BLOKKBAN

A büntetés-végrehajtásban szerzett korábbi tapasztalatai miatt Frederick törzs-
őrmestert a tartalékos katonai rendőrök egyik kisebb, éjszakai szolgálatot
teljesítő egységének az irányításával bízták meg Abu Ghraibban. Négy blokkot
felügyelt „kemény terepen”, azaz betonépítményben, nem a szögesdróttal
körülvett sátortáborokban. Az 1A blokkban alakították ki a különleges
kihallgatási központot, ahol az „őrizetbe vett” személyeket (a Titán Corporation
megbízásából) általában tolmács segítségével civilek hallgatták ki, akiknek a
tevékenységét meglehetősen felületesen ellenőrizte a katonai hírszerzés, a CIA
és más szolgálatok.
A 372. tartalékos katonairendész-század (Maryland államból) 2003
októberében váltotta fel a Nemzeti Gárda 72. katonairendész-századát. Ekkor
I rederick törzsőrmester feladata mintegy négyszáz fogvatartott felügyelete volt.
Eleinte még megbirkózott a rábízott összetett feladatokkal, jóllehet otthon
nagyságrenddel kevesebb, úgy száz fogvatartott felügyeletét látta el. Nem sokkal
Bush elnök „küldetés teljesítve” bejelentése után azonban elszabadult a pokol.
Az amerikai és a koalíciós erők megszállása elleni tiltakozásul a helyiek
terrorakciókat hajtottak végre, és felkelések robbantak ki. Senki nem sejtette
előre, milyen kiterjedt, jól szervezett és sok áldozatot követelő események
következnek be, melyek megfékezése egyre reménytelenebbnek tűnt.
Az események irányíthatatlanná váltak. A katonatársak halála miatt érzett
bosszúvágy félelemmel és bizonytalansággal párosult. Az atrocitások helyszínén
nagyarányú letartóztatások kezdődtek, egész családokat, különösen leinőtt
férfiakat vettek őrizetbe. Mindenkit begyűjtötték, aki kicsit is gyanús volt.
Ekkora megterhelés alatt a rendszer képtelen volt a megfelelő működésre. Az
őrizetbe vett személyek nyilvántartásba vétele és a feltehetőleg birtokukban lévő
információ értékének felmérése elmaradt, az alapvető erőforrások elégtelenek
voltak a novemberre megkétszereződő, decemberre majdnem
megháromszorozódó és az ezer főt is meghaladó fogvatartotti létszám
kezelésére.
Ez a tömérdek ember mind Chip Frederick felügyelete alá tartozott, emellett ő
volt vagy egy tucat katonai rendőr irányítója, és az 50-70 fős iraki
börtönszemélyzet felügyeletét is ő látta el. A különféle cselekmények miatt
fogva tartott több mint 1000 iraki személyt a 2-es, 3-as és 4-es blokkban iraki
börtönőrök őrizték, akikről köztudomású volt, hogy baksis fejében fegyvert és
tiltott árut csempésznek be a foglyoknak.
A legtöbb fogoly a huszonéves korosztályba tartozott, de akadt köztük
legalább ötven fiatalkorú, valamint voltak tízéves gyerekek és hatvanéves
meglett emberek is - együtt voltak összezárva a nagyobb méretű cellákban. A női
foglyokat, köztük prostituáltakat, az iraki tábornokok, illetve a Szaddám Húszéin
pártjában vezető tisztséget betöltő személyek feleségeit az 1B blokkban tartották
fogva. Az 1A és az 1B blokkban egyidejűleg általában ötven-ötven fő volt
őrizetben.
Kiképzés és felelősség
Zimbardo: Milyen kiképzésben részesült, mielőtt börtönőr, a börtönőrök
vezetője lett ebben a börtönben?26
Frederick: A feladatra semmiféle kiképzést nem kaptam. Mozgósításunkkor
Fort Lee-ben kb. negyvenöt perces előadást tartottak nekünk az arab
kultúráról, ami lényegében abból állt, hogy ne beszéljünk politikáról, se
vallásról, ne szidalmazzunk senkit, és senkit ne nevezzünk „tevezsokénak”,
„abroszfejűnek”, „rongyos fejű arabnak”.
Z: Hogyan felügyelték a munkáját, és elöljárói hogyan kérték számon a
feladatokat?
Frederick: Sehogy.
Z: Ki volt a közvetlen felettese, akinek jelentést tett?
Frederick: Snyder főtörzsőrmester. Négy blokkért voltam felelős, ő meg az
én munkámért, és így ment felfelé. Rangban a következő Brinson százados
volt, utána jött Reese százados és Phillabaum alezredes.
Frederick törzsőrmester délután négykor vette fel a szolgálatot és tizenkét óra
múlva, hajnali négykor tette le. Elmondása szerint elöljárói ritkán voltak jelen
éjszaka, a szolgálat első óráiban is csak elvétve tartottak rövid szemlét Snyder
főtörzsőrmester nem gyakorolt semmiféle felügyeletet, mert nem rendelkezett
büntetés-végrehajtási tapasztalattal. Chip több alkalommal is változtatásokra tett
javaslatot elöljáróinak.
Frederick: Például javasoltam, hogy tiltsák meg, hogy a fogvatartottakat a
zárkaajtóhoz bilincseljék, és hogy az öncsonkítókat leszámítva a foglyok ne
lehessenek ruhátlanok. Szóvá tettem, hogy képtelenség a mentálisan zavart
személyeket kordában tartani... Amikor odakerültem, szinte azonnal
szabályok és eljárásrendek bevezetését kértem... Együtt tartottunk elzárva
fiatalkorúakat, férfiakat, nőket és elmebetegeket, ez a katonai törvények
megsértése.
Z: Tehát megpróbált szólni az elöljáróinak?
Frederick: Szóltam én minden magasabb rangú személynek... Általában azt
válaszolták, végezzem a munkám, ahogy tudom, tartsam az eddigi jó
színvonalat, ez a katonai hírszerzés elvárása.
Chip Frederick elmondása szerint más alkalmakkor elöljárói élcelődtek vele,
olykor megfeddték folytonos panaszai miatt. A lehetőségek szerint kell eljárnia,
közölték vele, igazodnia kell a háborús övezetben uralkodó körülményekhez.
Nem a dillwyni börtönben volt Virginia államban, az egyszer biztos. Világos,
írásba foglalt eljárásrendeket, hivatalos irányelveket, útmutatást soha nem
kapott. Semmiféle szakmai támogató rendszer nem segítette. Magára maradt.
Alapvető igényei és az általa vallott értékek nem érvényesülhettek. Ennél
kedvezőtlenebb munkakörülmények közé nem is kerülhetett volna. A kudarc
borítékolva volt.
Folyamatos éjszakázás
Chip Frederick napi tizenkét órát dolgozott, ráadásul tette ezt a hét minden
napján, kerek negyven napig, egyetlen szabadnap nélkül! Ezután kapta első
szabadnapját, majd két hétig ismét egyvégtében dolgozott, csupán ettől kezdve
járt rendszeresen négy éjszaka után egy szabadnap. Az ilyen munkabeosztást
semmilyen foglalkozásban nem tartanák emberségesnek. Talán a szakképzett
börtönszemélyzet hiánya miatt, talán érdektelenségből, de elöljárói nem
foglalkoztak azzal, milyen iszonyatos teher hárul Chip Frederickre, és munka
A

okozta stressz és kiégés lehetséges következményeivel sem számoltak. Azt

kellett tennie, amit mondtak neki, és tilos volt panaszkodnia.
Hová ment hajnali négykor, miután tizenkét órás szolgálata lejárt? Egyszerűen
a börtön másik végébe, a szálláshelyére - egy zárkába! Megközelítőleg kétszer
háromméteres zárkában aludt, amelyben nem volt illemhely, viszont hemzsegtek
benne a bogarak. A zárka mocskos volt. Beszélgetésünk során elmondta: „Nem
találtam takarítószert a körletek tisztántartásához. Pocsék volt a
szennyvízelvezetés. Az ürülék felgyűlt a mobilvécékben. Mindent elborított a
szemét, minden rohadt... Durva volt. Emberi maradványokat is látni lehetett...
Egy csapat elvadult kutya kóborolt a börtön területén. [A kutyák még abból az
időből maradtak ott, amikor Szaddám Húszéin foglyokat végeztetett lei, akiket
többnyire a börtön területén temettek el. És a kutyák kiásták a maradványokat.]
Mire hajnalban végeztem, agyilag ki voltam facsarva, semmi másra nem
vágytam, csak alvásra.”
Kimaradt a reggeliből és az ebédből, naponta többnyire csak egyszer étkezett,
általában konzervet vagy előrecsomagolt, nem túl ízletes készételt. „Az ellátandó
katonák nagy létszáma miatt kis adagokat kaptunk. Rengeteg kekszet ettem” -
mesélte.
Ennek a sportos és társaságkedvelő embernek az is gondot jelentett, hogy le
kellett mondania a testedzésről, mert folyamatosan kimerült volt, és
szolgálatbeosztása miatt cimboráival sem tudott találkozni.
Élete egyre inkább kizárólag a börtön felügyelete és az irányítása alá beosztott
tartalékos katonai rendőrök körül forgott. Hamarosan ők jelentették neki a
„referenciacsoportot”, az új saját csoportot, amely végül jelentős mértékben
befolyásolta. „Totális helyzetbe” került, olyanba, amely a pszichológus Róbert
Jay Lifton leírása szerint megkönnyíti a beszűkült tudatállapot kialakulását.

Sokan mások az éjszakában

Az 1A blokkban éjszakánként két tartalékos katonai rendőr, Charles Graner
szakaszvezető és Megan Ambuhl szakbeosztású katona teljesített szolgálatot a
leggyakrabban. Ilyenkor Graner látta el az 1A blokk közvetlen felügyeletét,
mivel Chip Frederick más börtönrészlegeket is felügyelt, és mozgásban volt.
Amikor Graner és Ambuhl nem volt szolgálatban, helyettesítésüket általában
Sabrina Hármán szakbeosztású katona és olykor Javai Davis őrmester látta el.
LynndieEnglandőrvezető írnok volt, de gyakran meglátogatta barátját, Charles
Granert. Lynndie England huszonegyedik születésnapját az 1A blokkban
ünnepelte. Ármin Cruz szakbeosztású katona a 325. katonai felderítő
zászlóaljból szintén gyakran megfordult a blokkban.
Ott voltak még a „kutyások”, akik azzal a céllal jöttek a blokkba, hogy a
foglyokat munkakutyáikkal megfélemlítve beszédre kényszerítsék, illetve hogy a
cellákból kizavarják a rabokat, ha felmerült a gyanú, hogy fegyverhez jutottak.
Olykor pusztán erődemonstrációból is megjelentek. Öt „kutyás” egységet
küldtek Abu Ghraibba 2003 novemberében, amelynek tagjai ezt megelőzően a
Guan- tánamói-öbölben létesített börtönben „gyakoroltak”. (Utóbb Michael
Smith őrmestert és Santos Cardona törzsőrmestert a fogolykínzásokban
bűnösnek találták.) Néhány civil is megfordult itt a Titán Corporationtől, az ő
feladatuk volt a felkelésekkel és terrorcselekményekkel kapcsolatban
feltehetőleg információval rendelkező foglyokkikérdezése. Gyakran tolmácsot is
hoztak magukkal. Az FBI, a Cl A és a katonai hírszerzés munkatársai is végeztek
különleges kihallgatásokat.
Talán nem meglepő, hogy magas rangú katona ritkán jelent meg az éjszaka
kellős közepén. A börtönparancsnok Karpinski - egy alkalmat leszámítva,
amikor egy tévéstábot kísért végig - Chip szolgálati ideje alatt nem fordult meg
az 1A-1B blokkokban. Egy tartalékos, aki öt hónapig Abu Ghraibban szolgált,
arról számolt be, hogy Karpinskit ottléte alatt mindössze kétszer látta.
Egyikmásik tiszt olykor késő délután rövid szemlét tartott. Chip Frederick ezen
ritka alkalmakat ragadta meg, hogy a felmerülő problémákról tájékoztassa őket,
és gyakorlati javaslatokkal álljon elő - egy sem valósult meg belőlük. Különféle
személyek fordultak meg a két blokkban, akik nem viseltek egyenruhát, és nem
voltak azonosíthatók. Senkinek nem volt felhatalmazása személyi okmányaik
ellenőrzésére, így teljes névtelenségben működhettek. A katonai szabályokkal
ellentétesen civil külsősök adtak utasítást a katonai rendőröknek, amikor egy-egy
foglyot kihallgatásra kellett előkészíteni. Szolgálatban levő katonák civilek
parancsának nem kötelesek engedelmeskedni. Ez a határvonal egyre inkább
elmosódott, mivel a katonai hírszerzés által korábban ellátott feladatok egy
részét fokozatosan külsős civil alkalmazottak vették át.
Hazaküldött leveleiből és e-mail üzeneteiből egyértelműen kiderül, hogy Chip
és az 1A blokkban szolgáló tartalékosok fő feladata a hatékony kihallgatások
előkészítése volt. „A katonai hírszerzők dicsérik a munkánk.” „A
kihallgatásokon elvileg tilos ott lennünk, de kivételt tesznek velünk, mert
kedvükre való, ahogy a részleget irányítom.” Azzal is eldicsekszik, milyen
kitűnően végzik emberei a tőlük kért feladatokat: a kihallgatandó fogvatartottak
puhítását. „Úgy bánunk velük, hogy könnyebben szóra bírhassák őket...
Munkastílusunk hatására pár óra alatt igen nagy arányban törnek meg.”
Levelezésében Chip Frederick többször megjegyezte, hogy Abu Ghraibban
mindent a katonai hírszerző csoportok uraltak, tagjaik közt CIA-tisztek,
tolmácsok, magáncégek kihallgatási szakértői is előfordultak. Elmondása szerint
a kihallgatást végző személyeket nem tudta azonosítani, mert szándékosan nem
Icdték fel kilétüket. Elvétve mondták meg a nevüket, egyenruhájuk alapján nem
voltak azonosíthatók; többnyire nem is viseltek katonai öltözéket. Chip
elbeszélése egybevág a médiából ismert beszámolókkal arról, milyen hangulatot
leremtett Sanchez tábornok, aki rendíthetetlenül hitt abban, hogy titkolódzással
és kíméletlen kihallgatási módszerekkel lehet a leghatékonyabban hasznosítható
információhoz jutni.
A börtönben szolgálatot teljesítő amerikai katonai állományra vonatkozó
szabályok egy része megkönnyítette a felelősségre vonás elkerülését, ami
részben megnyithatta az utat a visszaélések előtt. Egy keltezés nélküli, „Operatív
útmutató” címet viselő dokumentumban, amely a fokozottan biztosított 1A
blokkra vonatkozik, ez áll: „Az MI [military intelligence - katonai felderítő]
rövidítés az elkülönített részlegben nem használható.”
„Továbbá ajánljuk, hogy az elkülönített részlegben működő katonai állomány
tagjai valódi személyazonosságukat a különleges őrizetben lévők előtt a lehető
legkisebb mértékben fedjék fel. Maximálisan ajánlatos azonosításra nem
alkalmas egyenruha viselete. Az elkülönített részlegben az állomány tagjai NEM
szólíthatják egymást valódi nevükön és rangjukon.”27
A börtönben alkalmazott szélsőséges módszerek Chip Fredericktől kapott
leírását alátámasztják a hadsereg vizsgálatai. Megállapították, hogy a börtönben
dolgozó tartalékosokat felbátorították a kihallgatásra kijelölt iraki foglyok fizikai
és mentális felkészítésére.28 A katonai rendőrök feladata a fogva tartás, míg a
katonai hírszerzés dolga az információgyűjtés. A kettő közötti hagyományos
határ összemosódott azáltal, hogy a tartalékosok közreműködését igényelték a
fogvatartottak kényszervallatásra való előkészítésében. A legsúlyosabb
visszaélések egyes eseteiben a katonai hírszerzés ügynökeit is bűnösnek találták.
Chip Frederick tizenöt-húsz „kísértetfoglyot” is őrzött, vagyis olyan
személyeket, akiket egyéb kormányügynökségek helyeztek el a börtönben.
Mivel a feltevések szerint ezek a fogvatartottak értékes információval rendelkező
magas rangú tisztségviselők voltak, a kihallgatást vezetők szabad kezet kaptak,
bármiféle eszközt alkalmazhattak. A fogvatartottak azért kapták a „kísértet”
jelzőt, mert a börtön hivatalos nyilvántartásában nem szerepeltek,
személyazonosságuk rejtve maradt. Chip bizalmasan elmondta: „Az egyiket
láttam, a Delta Force22 emberei nyírták ki. De senkit nem érdekelt, mi
történik.”29
Egy másik „fickót” a haditengerészet speciális egysége (SEALs) csúnyán
megvert, egy CIA-ügynök kihallgatás közben felakasztotta a fogasra, és miután
megfulladt, jég közé helyezve hullazsákba rakták, karjába infúziót kötöttek, mert
gyilkosai azt a látszatot igyekeztek kelteni, hogy az illető beteg, és reggel
kórházba szállítják. Mielőtt a tetemtől egy taxisofőr közreműködésével
megszabadultak volna, az éjszakai szolgálatot teljesítők közül néhányan (Graner
és Hármán) lefényképezték magukat az áldozattal. Bizonyára hozzájárult a
visszaéléseket nem tiltó új normák kialakulásához, hogy az éjszakás őrök
szemtanúi voltak számos ehhez hasonló szomorú visszaélésnek, melyet az 1A
blokkban megjelenő „látogatók” követtek el. Ha büntetlenül lehet gyilkolni,
akkor mi baj származhat abból, ha megfélemlítik vagy megalázzák az engedetlen
foglyokat?
A félelem tényezője
A börtönfalakon belül volt mitől félni - nemcsak a foglyoknak, hanem Chip
Fredericknek és az összes börtönőmek is. A legtöbb börtönben a fogvatartot-
taknak bőven van idejük, és a leleményesebbek szinte bármiből képesek fegyvert
készíteni. Abu Ghraibban az ágyakról, ablakokról letört fémdarabokból, törött
üvegből és kihegyezett fogkeféből állítottak elő fegyvert. Ha valaki kevésbé volt
találékony, de volt pénze, lefizette az iraki őröket, akik kést, bajo- nettet,
lőfegyvert és lőszert csempésztek be. Baksis fejében az őrök üzeneteket és
leveleket is továbbítottak a foglyok és hozzátartozóik között. Amikor Chip
Frederick egysége felváltotta a 72. katonairendész-századot, a bajtársak
figyelmeztették Chipet, hogy az iraki börtönőrök többnyire könnyen meg-
vesztegethetők - szökési kísérletekben is segédkeztek, információval,
alaprajzzal, ruhával és fegyverekkel látták el a szökevényeket. Kábítószert is
becsempésztek a foglyoknak. Névleg Frederick volt az iraki őrök vezetője, ám
 ők megtagadták a blokkok ellenőrzését, általában körleten kívül tartózkodtak,
egyszerűen asztalhoz ültek, dohányoztak és beszélgettek. Többek közt ez is
forrása volt a sikertelenségnek és stressznek, ami egyre inkább nyomasztotta a
részlegek biztonságos működéséért felelős Chip Fredericket.
A fogvatartottak rendszeresen rátámadtak az őrökre, szóban és tettlegesen;
volt, aki az őröket ürülékkel dobálta meg, mások hosszúra növesztett körmükkel
az őrök arcába martak. Az egyik legriasztóbb és legváratlanabb incidensre
2003. november 24-én került sor. Az iraki őrök kézi lőfegyvert, lőszert és ba-
jonettet csempésztek be az egyik cellába, ahol egy feltételezett felkelőt, egy
szír férfit tartottak fogyva. Chip és emberei tűzharcba keveredtek vele, de
végül sikerült a szír férfit megfékezniük. Az eset mindenkit állandó
éberségre intett, és az őrök egyre inkább rettegtek egy halálos kimenetelű
támadástól.

A sokszor ehetetlen és elégtelen mennyiségű étel miatt a foglyok fellázadtak.

Valószínűsíthetők voltak a lázadások akkor is, ha aknatámadás érte Abu
Ghraibban a „puha terepet”. Mint említettük, a létesítményt folyamatosan lőtték,
a támadásokban őrök és foglyok egyaránt megsebesültek, többen meghaltak.
„Folyamatosan rettegtem” - vallotta meg nekem Chip. „Féltem az
aknatámadásoktól, a rakétáktól, a lövöldözésektől. Irak előtt soha nem
tartózkodtam háborús övezetben.” De össze kellett szednie magát, hiszen az ő
felügyelete alá tartoztak a fogvatartottak, a katonai rendőrök és az iraki őrök.
A helyzet azt követelte meg Chip Fredericktől, hogy ne mutassa ki félelmét,
hanem higgadt és megfontolt ember benyomását keltse. A kifelé mutatott
látszólagos nyugalma és a benne dúló lelki zűrzavar közötti feszültséget tovább
lokozta a befogadandó foglyok áradata és elöljárói egyre erőteljesebb nyomása
„hasznosítható információ” felmutatására.
Chip Frederick félelmét elfojtva, stresszes állapotban, kimerültén végezte a
számára új és összetett munkát. Ne feledkezzünk meg az alapértékei - rend,
ápoltság és tisztaság - és az őt körülvevő állandó káosz, mocsok és
rendezetlenség közötti ellentmondásról se. Elmondása szerint „gyengének”
érezte magát, mert „senki nem működött együtt velem. A hely jobb működtetése
érdekében semmin nem tudtam változtatni.” Kezdte névtelennek érezni magát,
mert „senki nem figyelt oda a véleményemre. Számonkérés meg egyszerűen
nem létezett.” A sivár fizikai környezet a személyek névtelenségével párosult,
különösen amióta szokássá lett, hogy szolgálatban a katonai rendőrök nem
viseltek szabályos egyenruhát. A körülöttük jövő-menő látogatók és civil
kihallgatok többnyire szintén névtelenek maradtak. A különféle feladatokat
ellátó magáncégek alkalmazottai közül szinte senkit nem lehetett könnyen
azonosítani, és a narancssárga rabruhát viselő, illetve ruhátlan foglyok látszólag
végtelen tömegében sem lehetett az embereket megkülönböztetni egymástól.
Ennél szélsőségesebb, deindividuációt előidéző környezetet el sem lehet
képzelni.

Párhuzamok: őrök Abu Ghraibban és a stanfordi börtönkísérletben

Az Abu Ghraibban kialakult munkakörülmények áttekintése után lássuk, milyen
párhuzamok vonhatók a Chip Frederick és őrtársai által átélt lélektani állapotok
és a stanfordi őrök által tapasztaltak között. A hely és a személyek anonimitása
miatt beinduló deindividuációs folyamatok egyértelműek. A foglyok
dehumanizációja nyilvánvaló már csak puszta létszámuk, kényszerű
meztelenségük és egyforma külsejük miatt is, ráadásul az őrök még a nyelvüket
sem értették. Ken Davis, aki szintén éjszaka teljesített szolgálatot, utóbb egy
televíziós dokumentumfilmben elmondta, hogyan férkőzött a katonák
gondolkodásába a dehumanizáció: „Semmiféle kiképzést nem kaptunk, nem
tudtuk, miből áll a börtönőrök munkája. Azt mondták, hagyatkozzunk a
fantáziánkra. Dolgozzuk meg őket. Törjük meg őket. Amint megérkeztek a
rabok, zsákot húztak a fejükre. Gyorsrögzítővel összekötötték a kezüket, földre
taszították őket, volt, akit levetkőztettek. Azt mondták, úgy kell bánni velük,
mint a kutyákkal. [Ugye ismerős?] Azután már így is gondolunk rájuk, és
egyszer csak úgy tekintünk rájuk, mintha nem is emberek lennének, és akkor
elkezdünk olyasmit tenni velük, amire álmunkban sem gondoltunk volna. És
ettől fogva rémisztő az egész.”30
Az unalom mindkét börtönkömyezetben jelen volt. Amikor minden rendben
ment, hosszúnak bizonyultak az éjszakai órák. Az unalom cselekvésre

késztetett, amitől némi izgalom, változatosság keletkezett. Az őrök mindkét

esetben maguk kezdeményezték, hogy „történjen valami”, ami érdekes vagy
szórakoztató.
Mindezen természetesen az is súlyosbított, hogy nehéz és összetett munkájuk
végzésére nem képezték ki az őröket, ráadásul senki nem felügyelte a
munkájukat, így a felelősségre vonástól sem kellett tartaniuk. A rendszer
működtetői mindkét börtönben jóváhagyták az őrök totális hatalomgyakorlását.
Abu Ghraibban az őrök rettegtek, hogy lázadásra vagy szökésre kerül sor, ahogy
a stanfordi börtönőrök is, bár nekik kevésbé súlyos következményekkel kellett
számolniuk. Aránylag emberséges stanfordi börtönünkhöz képest Abu
Ghraibban tagadhatatlanul gyilkos viszonyok uralkodtak. A stanfordi kísérletből
is kiderült, hogy az őrök rabokkal szembeni durvasága és agresz- sziója
éjszakáról éjszakára erősödött, és végül egy sor szexuális, homoerotikus
cselekményben csúcsosodott ki. Ugyanez történt, csak sokkal perverzebb és
szélsőségesebb módon az 1A blokkban is. Mindkét esetben éjszaka történtek a
legsúlyosabb visszaélések, amikor az őrök úgy vélték, a legkevésbé sincsenek
szem előtt, és így minden elemi gátlás feloldódott.
Egyértelművé kell tennem, hogy a Milgram-kísérlet paradigmájával
ellentétben, az itt leírt szituációs nyomás nem közvetlenül késztette az őröket
kegyetlenkedésre. Néhány civil vallató ösztökélését leszámítva, hogy „puhítsák
meg” a fogvatartottakat, kizárólag az Abu Ghraibban - illetve a
börtönkísérletünkben - kialakuló szituációs tényezők idézték elő azt, hogy az
őrök a szokásos társadalmi és erkölcsi kötelmek alól felszabadítva érezték
magukat. Az éjszakás őrök mindkét helyszínen rájöttek, hegy a megosztott
felelősség sokféle tiltott cselekedetre ad módot; senki sem kifogásolta, amikor az
újonnan kialakult normák szerint elfogadhatónak minősült az olyan viselkedés,
amilyenre korábban sosem vetemedtek volna. A „nincs itthon a macska, cincog-
nak az egerek”-jelenségről van szó. Emlékeztet ez A legyek ura regényre,
amelyben felnőttek felügyelete híján, a maszk mögé bújt martalócok szörnyű
pusztításba fognak. És persze eszünkbe juttatja az anonimitás és agresszió
kapcsolatát vizsgáló kutatást is, amelyre az előző fejezetben tértem ki.
A James Schlesinger vezette független vizsgálóbizottság néhány
következtetését is érdemes áttekintenünk. Meglepődtem, amikor kiderült, hogy a
bizottság jelentésében párhuzamot vont szimulált börtönünk körülményei és Abu
Ghraib nagyon is valóságos körülményei között. A háromoldalas „G”
függelékben leírják a foglyokkal szembeni embertelen bánásmód lélektani
alapjait, és azokat a szociálpszichológiai tényezőket, amelyek közrejátszanak
abban, hogy rendes körülmények között békés emberek másokkal szemben
kegyetlen visszaéléseket kövessenek el:
Alapvető szociálpszichológiai elvek ismeretében és a környezet számos
kockázati tényezőjének a tudatában a terrorizmus elleni globális háborúban
teljességgel előrelátható volt a kegyetlen bánásmód eshetősége. [A
kockázati tényezőket a legtöbb vezető nem ismerte.]
A feltételek nem szolgálhatnak mentségül, és nem adhatnak felmentést
azoknak az egyéneknek, akik szándékosan jó erkölcsöt sértő vagy
törvénybe ütköző cselekményeket követtek el, még akkor sem, ha bizonyos
 körülmények megnövelték a visszaélések eshetőségét
A szociálpszichológia területén tett megállapítások arra utalnak, hogy a
háborús környezet és a fogva tartás dinamikája magában hordozza az
embertelen bánásmód kockázatát, ezért nagyfokú elővigyázatossággal,
gondos tervezéssel és szakmai felkészítéssel kell eljárni.
A mérföldkőnek számító stanfordi kísérlet... amelyben a körülmények
viszonylag emberségesek voltak, a fogva tartás tanulságos története.
Megterhelő háborús környezetben a fogva tartást és a kapcsolódó
műveleteket ellátó katonák korántsem emberséges feltételek között
dolgoznak.
Pszichológusok számos kísérletet tettek már annak megértésére, hogy
általában emberségesen viselkedő egyének és csoportok, bizonyos
körülmények között hogyan és miért cselekszenek épp ellenkezőleg.
A Schlesinger-jelentésben az abúzív viselkedés előfordulásának megértését
segítő szociálpszichológiai fogalmak a következők: deindividuáció, dehu-
manizáció, ellenségkép, csoportgondolkodás, morális önfelmentés, társas
facilitáció. Mindegyikről szót ejtettünk már a stanfordi börtönkísérlet kapcsán,
és egy kivétellel Abu Ghraibban is fennálltak ezek a jelenségek. Véleményem
szerint a „csoportgondolkodás”, ez a torzult gondolkodásmód (amely a vezető
nézetével megegyező csoportkonszenzust segíti elő) nem játszhatott szerepet,
mert az éjszakás őrök a visszaéléseket nem módszeres tervezés után követték el.
A csoportgondolkodás fogalmát a Yale Egyetem egykori professzora, a
pszichológus Irving Janis dolgozta ki intelligens emberekből álló csoportokban
hozott rossz döntések magyarázatára.31 Összetartó, azonos nézeteket képviselő
emberekből álló csoportban, amelynek határozott vezetője van, a
véleménykülönbségeket a csoport összhangja érdekében elhallgatják. A
csoportgondolkodás legfőbb példájaként a Kennedy-kormány katasztrofális
döntését szokás megemlíteni a kubai Disznó-öböl megszállásáról 1961-ben. A
közelmúltban az amerikai hírszerző közösség és a Bush-kormány esett a
csoportgondolkodás hibájába, amikor úgy vélték, Irak tömegpusztító
fegyverekkel rendelkezik (végül ez vezetett az iraki háborúhoz). „A hírszerző
közösség tagjai, akik az iraki tömegpusztító fegyverek kérdésében érintettek, a
csoportgondolkodás számos jelét mutatták: kevés számú alternatíva
felsorakoztatása, szelektív információgyűjtés, csoporton belüli konformitás,
illetve a kritikai észrevételek elhallgatása, kollektív racionalizálás” - vonja le a
következtetést a szenátus hírszerzési bizottsága.
 A szociálpszichológus Susan Fiske és munkatársai a Science folyóiratban
közölt független elemzésükben a Schlesinger-jelentés állásfoglalását erősítik
meg. Konklúziójuk szerint „az Abu Ghraib-i visszaélések részben hétköznapi
társas folyamatok, nem pusztán kivételes egyéni gonoszság következtében
történhettek meg”. Az általuk azonosított társas folyamatok a következők:
konformitás, a tekintélynek való behódolás, dehumanizáció, előítéletek,
stresszhelyzetek, a visz- szaélések fokozatos, a minimálistól az extrémig terjedő
eszkalációja.32
Egy korábban Irakban szolgáló katona is megerősíti, hogy a stanfordi
börtönkísérlet jelentősen segíti az iraki börtönökben működő társas dinamika
megértését, és rávilágít, miért döntő fontosságú az erőskezű vezetés.
Tisztelt Professzor Ür!
Katonaként [a kémelhárítás egyik vezető ügynökeként] annál az egységnél
szolgáltam, amelyik a Huszein-rezsim bukása után létrehozta Bagdadban az
első börtönt, Camp Croppert. A stanfordi börtönkísérlet tanulságai és az
Irakban tett megfigyeléseim közt határozott kapcsolatot látok.
A katonai rendőrség állományával és a fogva tartott személyekkel egyaránt
széleskörűen foglalkoztam, és sok példát láttam az Ön tanulmányában leírt
helyzetekre.
Az Abu Ghraibban szolgáló katonákkal ellentétben a mi egységünk
kompetens vezetéssel rendelkezett, és Abu Ghraibhoz fogható eset soha
nem történt nálunk. Vezetőink ismerték a szabályokat, meghatározták a
követelményeket, és ügyeltek a szabályok betartására. A szabályszegéseket
kivizsgálták, és ha indokolt volt, a szabályszegőket megbüntették. A fogva
tartás feladata mindenkit elembertelenít. Azt hiszem, az első két hét után én
is elíasultam. Vezetőink tevékeny fellépésének köszönhetően nem
felejtettük el, kik és hol vagyunk.
Tanulmányát érdeklődéssel olvastam, segített gondolataim
letisztulásában.
Tisztelettel: Terrence Plakias33

Szexuális dinamika az 1A blokkban

Az 1A blokkban éjszaka szolgálatot teljesítő állománynak egyik szokatlan
jellegzetessége, hogy vegyesen voltak benne fiatal nők és férfiak. Érdemes
megjegyezni, hogy kimondottan vonzó nők dolgoztak ebben az elöljárói
felügyelet nélkül hagyott csoportban, amelynek érzelmi felfűtöttségéhez Lynndie
England is hozzájárult, aki gyakran csatlakozott az éjszakás őrökhöz, hogy új
barátjával, Charles Granerrel együtt lehessen. England és Graner hamarosan
heves szexuális kapcsolatba bonyolódott, melyet digitális fényképeken és videón
rögzítettek Lynndie England végül teherbe esett, és világra hozta Graner
gyermekét. Ugyanakkor Graner és a huszonkilenc éves katonanő, Megan Am-
Imhl között szintén kibontakozott vakmi, utóbb össze is házasodtak - miután
(iranert börtönbüntetésre ítélték.
Az Engknd-Graner-Ambuhl háromszögre összpontosító média szinte n I ig
számolt be arról, hogy az iraki köztörvényes bűnözők között prostituál- tak is
voltak, akik csupasz mellel láthatók, amint fényképfelvételeket készítő
katonáknak pózolnak. Több tucat meztelen iraki férfi fogvatartott is akadt, iikik
egyrészt azért nem viseltek ruhát, mert elöljárói utasításra az őrök így alázták
meg őket, másrészt azért, mert nem volt elegendő narancssárga rab- ruha
raktáron. Ráadásul hiba csúszott a ruharendelésbe, így a férfiak egy része nem
alsónadrágot, hanem rózsaszín bugyit volt kénytelen viselni. A megalázás vicces
formájához, a rabok fejére húzott női alsóneműhöz mindössze egy apró lépés
hiányzott.
Chip Frederick kérése ellenére a fiatalkorú és felnőtt fogvatartottakat nem
különítették el. Néhány iraki fogoly állítólag megerőszakolt egy tizenöt éves f
iút, akivel közös zárkán osztoztak. Sabrina Hármán szakbeosztású katona az
egyik férfi lábára filctollal felírta: „fajtalankodó”. Egy másiknak a mellbimbója
köré rúzzsal arcot rajzoltak, csupasz mellkasára pedig felírták rabszámát,
bizonyíték van rá, hogy egy katona foszforeszkáló rúdlámpával és
feltételezhetően egy partvisnyéllel is megerőszakolt egy férfi foglyot. Akadtak
őrök, akik rendszeresen megerőszakolással fenyegették a férfi rabokat. Arra
utaló bizonyíték is van, hogy egy női fogvatartottat megerőszakolt egy férfi
katonai rendőr. A hely inkább hasonlított pomóbárra, mint börtönre. Minden
kontroll megszűnt.
Chip Frederick szerint a visszaélések a következő időrendben történtek:
2003. október 1-10.: Meztelen foglyok zárkaajtóhoz bilincselése, női
alsónemű viselése. (Ezt az állapotot még a 72. katonairendész-század
hagyta maga után.)
Október 1-25.: Szexuális pózok (összebilincselt kezekkel, katonai rendőrök
jelenlétében). Egy ismeretlen katona is jelen volt, aki azt állította, korábbi
szolgálati helye Gitmo (Guantánamo) volt, és megmutatta Granemek,
milyen stresszt kiváltó testhelyzeteket alkalmaztak ott.
November 8.: Lázadás az egyik táborban [Camp Ganci, elkülönített terület
az Abu Ghrab-i börtönön belül]. Hét fogvatartottat szállítanak át az 1A
blokkba. Többféle fegyver volt náluk, azt tervezték, túszul ejtenek és
megölnek egy katonai rendőrt. Az emberi gúla, a támadások, a szexuális
pózok és önkielégítés éjszakája. A kutyákat is ekkortájt vetették be.
Antonio Tagúba tábornok mélyreható vizsgálat után tételesen felsorolja
jelentésében a visszaéléseket és kínzásokat, melyek az 1A és 1B blokkban
szolgáló katonák egy részének tulajdoníthatók.
A katonák által szándékosan elkövetett visszaélések:
1. A foglyokat ököllel verték, pofon vágták, rugdosták, csupasz lábfejükre
ugrottak.
2. Meztelen nő és férfi fogvatartottakat lefényképeztek és videóra vettek.
3. foglyokat különböző szexuális pozitúrákba kényszerítették, lefotózták.
4. A fogvatartottakat kényszerrel levetkőztették, és napokig ruhátlanul
hagyták.
5. Meztelen férfi foglyokat női alsónemű viselésére kényszerítettek.
6. Férfi foglyokat önkielégítésre kényszerítettek, ezt lefotózták, és videóra
vették.
7. Meztelen foglyokat gúlába fektettek, és rájuk ugrottak.
8. F.gy meztelen, csuklyás foglyot kartondobozra állítottak, kéz- és lábujjaira,
valamint péniszére vezetéket csatlakoztattak áramütéses kínzást imitálva.
9. Pórázt vagy szíjat tettek egy meztelen fogvatartott nyakára, és egy vele
pózoló katonanővel lefényképezték.
10. Egy katonai rendőr fogolynővel közösült.
11. A fogvatartottakat a hadsereg munkakutyáival (szájkosár nélkül)
félemlítették meg, legalább egy esetben az egyik kutya megtámadott egy
foglyot, aki súlyos sérüléseket szenvedett.
12. Halott iraki foglyokat fényképeztek.

Fogvatartottak és más tanúk beszámolója alapján valószínűsíthető további

visszaélések:
1. Foszforeszkáló lámpákat törtek szét, és a foszforos vegyi anyagot a
foglyokra öntötték.
2. A foglyokat csőre töltött 9 mm-es pisztollyal fenyegették.
3. A meztelen foglyokra hideg vizet zúdítottak.
4. A fogvatartottakat partvisnyéllel és székkel ütötték.
5. Megerőszakolással fenyegették a férfi foglyokat.
6. A zárka falához vágtak egy foglyot, aki megsérült, sebét egy katonai rendőr
varrta össze.
7. Foszforeszkáló rúdlámpával és feltételezhetően partvisnyéllel is
megerőszakoltak egy férfi foglyot.
8. Munkakutyákkal félemlítettek meg fogvatartottakat.

„A visszaélések számos gyanúsított írásban tett beismerő vallomásával,

fogvatartottak írásban tett közléseivel és tanúbeszámolókkal alátámaszthatók” -
zárja megállapításait Tagúba tábornok.34
Óva intő megjegyzések
Az ember azt gondolná, a katonai szabálysértések és bűncselekmények ilyen
hosszú lajstromával a vádlottak ügye lezárható. Tagúba tábornok azonban
jelentésében megállapítja, hogy a katonák a visszaéléseket részben elöljáróik
ösztönzésére követték el. A következőkét írja: „A katonai hírszerzés szakértői
[vallatói] és más amerikai kormány ügynökségek szakértői nyíltan arra kérték az
őröket, hogy a tanúk eredményes kihallgatása érdekében teremtsék meg a
szükséges fizikális és mentális feltételeket.”
George Fay vezérőrnagy tényfeltáró jelentésében a visszaélésekkel
kapcsolatban ennél is súlyosabb megállapítást tesz a hírszerzés aktív szerepéről.
Jelenlesében kiemeli, hogy hét hónapon keresztül „a katonai hírszerzés tagjai
sugallták, ösztönözték, elnézték vagy nyomatékosan kérték a katonai
rendőröktől, hogy a fogvatartottakkal bánjanak kegyetlenül, és/vagy a
fogvatartottakkal szembeni visszaélésekben részt vettek, és/vagy a kihallgatások
előírt rendjét és a vonatkozó törvényeket megszegték.”35

2003. október 25. éjjele

Az 1A blokkban éjféltájban három iraki fogvatartottat cellájából kiráncigál- tak,
és arra kényszerítettek, hogy meztelenül, egymáshoz bilincselve másszanak a
földön, és szexuális aktusokat imitáljanak. Az egyik fotón a foglyokat hét katona
veszi körül és figyeli. A kulcsszereplő Ramon Kroll kihallgató és Ármin Cruz
szakbeosztású katona volt. A passzív nézelődők közül Ken Davis katonai rendőrt
azonosították, aki mindent végignézett, majd távozott (egy életre megbánta,
hogy nem lépett azonnal közbe). Nézelődőként ott volt még a tartalékos katonai
rendőr Israel Rivera is, aki szintén nem avatkozott be, ám másnap feljelentést
tett. Cruzt és Krollt utóbb a katonai törvényszék elítélte, előbbi nyolc, utóbbi tíz
hónap börtönbüntetést kapott. Beszámolók szerint a foglyok megalázásából
Graner is kivette a részét, de nem akadt fenn a rostán.
A kegyetlenkedéseket ezúttal az a híresztelés váltotta ki, hogy a három iraki
megerőszakolt egy fogva tartott fiút, és ezt a gaztettet akarták megtorolni. Chip
Fredericket is felkavarta az eset, hiszen korábban már szóvá tette, hogy hasonló
bántalmazásra számítani lehet, ha fiatalkorúak és felnőttek vegyesen vannak
összezárva. A dolog iróniája, hogy az esetet kivizsgálták, és a vád alaptalannak
bizonyult, legalábbis ez a három férfi fogvatartott nem követett el erőszakos
nemi közösülést.36

Graner mint katalizátor

Az Abu Ghraib-i börtönben Charles Graner tartalékos szakaszvezető az éjszakai
szolgálattevők között olyan volt, mint „John Wayne” a mi stanfordi

börtönünkben. Mindketten az események előmozdítói voltak. „John Wayne”

messze túllépve szerepe határain saját szakállára „kísérletezésbe” kezdett. A
fogvatartottak fizikai és lelki gyötrésével Graner szakaszvezető is messze
túllépte feladatkörét. Nem mellékes, hogy mind Graner, mind „John Wayne”
karizmatikus egyéniségek voltak, akikből áradt a magabiztosság, rámenős,
gyakorlatias hozzáállásukkal befolyásuk alá vontak másokat. Frederick törzs-
őrmester rangban Graner fölött állt, de valójában Graner irányított Chip
jelenlétében is. Mint kiderült, a fotózás ötlete eredetileg tőle származott, számos
felvétel az ő gépével készült.
A tartalékos tengerészgyalogos Graner az öbölháborúban börtönőrként
szolgált - példásan. A Sivatagi Vihar hadművelet idején az egyik legnagyobb
hadifogolytáborban dolgozott - kifogástalanul. „Ő volt az a srác, aki mindig
jókedvre derített minket” - emlékszik vissza valaki a századából. „Nem volt
rosszindulatú, amennyire én ismertem” - teszi hozzá. Graner alakulatából
másvalaki viszont arról számol be, hogy Graner és több katonatársa néhány iraki
fogollyal nyílt összetűzésbe került, és kizárólag azért nem fajult el az incidens,
mert elöljáróik átvették az irányítást, és fegyelmezettebb katonákat vezényeltek a
helyszínre.
Egy szomszéd, aki Granert harminc éve ismerte, a következőket teszi hozzá a
pozitív képhez: „Tényleg jó gyerek volt. Csak jót tudok mondani róla. Soha
semmiféle problémám nem volt vele.” Anyja is büszkén jegyezte fia iskolai
évkönyvébe: „Apád és én mindig is büszkék voltunk rád. Te vagy a legjobb.”37
A mérleg másik serpenyőjében azonban az a Graner van, aki a beszámolók
szerint fizikailag bántalmazta feleségét, aki végül elvált tőle. A média arról is
beszámolt, hogy több ízben megrovásban részesítették, amikor felügyelőként
egy fegyházban dolgozott.
Graner antiszociális viselkedésének semmi nem szabott külső gátat az 1A
blokkban az éjszakai szolgálat idején. A katonai fegyelem helyébe a káosz és az
alkalmi kapcsolatteremtés lépett, nyoma sem volt semmiféle erős, tekintélyelvű
struktúrának. Ugyanakkor a katonai hírszerzés tagjai és a civil szakemberek
folyamatosan a fogvatartottak „megdolgozására” ösztökéltek. Graner nem tudott
ellenállni a kísértésnek.
 Ebben a megengedő, zavaros környezetben Charles Graneren teljesen úrrá lett
a szexualitás. Szexuális viszonyba bonyolódott Lynndie Englanddel, amit
fotókkal dokumentált. Az egyik iraki női fogvatartottat arra kényszerítette,
mutassa meg mellét és nemi szervét, felvételt is készített róla. Beszámolók
szerint Graner a férfi foglyokat csoportos önkielégítésre kényszerítette, és ő volt
az, aki meztelen férfi fogvatartottaknak megparancsolta, másszanak négykézláb,
hogy „a nemi szervük súrolja a földet”, miközben azt kiabálta: „kibaszott
köcsögök”.38 Granertől származik a meztelen foglyokból épített gúla ötlete is. És
amikor csuklyás, meztelen foglyok önkielégítést végeztek katonák és katonanők
előtt, Graner volt az, aki Lynndie Englandnek viccesen megjegyezte:
„születésnapi ajándéknak szánta a maszturbáló foglyokat.”39
Tárgyalása után Chip Frederick ezt írta nekem Granerről: „Nem akarom teljes
mértékben őt hibáztatni. Volt a srácban valami, amivel elhitette az emberrel,
hogy ez a dolgok rendje. Nagyon sajnálom, amit tettem, és ha vissza- mehetnék
2003 októberéig, mindent másképp csinálnék... Bárcsak erősebb lettem
volna...”40
Graner tárgyalásán tanúvallomást tett Matthew Wisdom szakbeosztású katona,
aki elöljáróinak elsőként jelentette a visszaéléseket 2003 októberében (bár
bejelentésével nem foglalkoztak). Wisdom elmondása szerint Graner élvezettel
verte a foglyokat, kegyetlenkedései közben nevetgélt, fütyörészett, énekelt.
Amikor Joe Darby szakbeosztású katona Granertől egy lövöldözés részleteit
akarta megtudni, Graner átadott neki két CD-t az inkriminált képekkel. Darby a
felvételeken látható erkölcstelen jeleneteken felháborodva, megkérdezte
Granertől, mit jelentenek neki a képek. Graner ezt válaszolta: „Keresztényként,
tudom, hogy helytelen, de börtönőrként élvezem, ha valaki felnőtt ember létére
összehugyozza magát.”
Chip Frederick a mai napig bánja, hogy Graner hatása alá került. Chip
személyiségében a konformitásra és igazodásra hajlamosító tendenciák
érvényesültek. Sajnálatos módon határozott elképzelésein gyengített a stressz, a
félelem, a kimerültség és Graner befolyása.
Charles Graner más szemszögből
Akira Kuroszava klasszikus filmjében, A vihar kapujában ugyanazt az átélt
eseményt különbözőképpen mesélik el az emberek. Börtönkísérletünkkel is ez
történt. „John Wayne” és Doug-8612 a médiában utóbb azt állította, ő csak
„eljátszotta”, hogy szadista, illetve hogy megőrült.
A többi rab és őr vagy azt mondta börtönkísérletünkről, hogy borzalmas
élmény volt, vagy azt, hogy semmi különösebbet nem jelentett. Bizonyos
mértékig a valóság a jelenlévők fejében létezik. Abu Ghraib esetében azonban az
emberek életét drasztikusan befolyásolta a hadsereg, a katonai bíróság és a
média által sugallt valóság.
Charles Granert már a vizsgálat elején úgy állították be, hogy ő volt a „rossz
alma” - szadista, elvetemült, a fogvatartottakkal kegyetlenkedő személy. Az
Egyesült Államok egyik büntetés-végrehajtási intézetében támadt nehézségeit a
médiában bizonyítékként állították be, szinte azt sulykolva, hogy erőszakos,
antiszociális természetével ő rontotta meg az 1A blokkban dolgozókat. Graner
aktáiból viszont az derül ki, hogy a szóban forgó Pennsylvania állambeli
büntetés-végrehajtási intézetben soha nem gyanúsították meg, és nem is vonták
felelősségre vétségért, vagy mert rosszul bánt az elítéltekkel.
A Graner mint felelőtlen szörnyeteg és Graner mint jó katona közötti
ellentmondás még erőteljesebben kirajzolódik a teljesítményértékelésében,
melyet 2003. november 16-án készítettek, azaz abban a hónapban, amikor a
legsúlyosabb visszaélések történtek. Az értékelőlapot a szakaszparancsnok
Brinson százados adta át Granernek.
Graner szakaszvezető kijelölt szolgálati helyén végzett munkája kitűnő.
A hírszerzők és különösen X Y alezredes [név kitakarva, valószínűleg
Jordán alezredesről van szó] elismerően szóltak munkájáról. Tartsa
színvonalas teljesítményét, mellyel segíti küldetésünk sikeres teljesítését
Majd Brinson százados az egyenruha viselésére és a megfelelő katonai
megjelenés betartására (amit mindenki elhanyagolt) hívta fel a figyelmét. Arra is
emlékezteti, hogy ő és bajtársai szolgálati helyükön nagyfokú stresszhatásnak
vannak kitéve, és kérte Granert, vegye figyelembe, hogy viselkedését
befolyásolhatja a stressz, és járjon el körültekintően, ha kényszerítést kell
alkalmaznia egy bizonyos fogollyal szemben. Az értékelő tiszt azonban
elfogadta Graner álláspontját az erőszak megfelelő alkalmazásáról, és hozzátette:
„Száz százalékig támogatom a döntését, ha önvédelemből cselekszik.” Ken
Davis tartalékos katonai rendőr a közelmúltban Granerre nézve meglepően
kedvező beszélgetést idéz fel:
Egy este, szolgálat után, nagyon rekedt volt [Graner].
- Beteg vagy, Graner? - kérdeztem tőle.
- Nem - válaszolta Graner.
- Akkor mi bajod van? - kérdeztem.
- Folyton üvöltöznöm kell, és olyasmire kényszeríteni a foglyokat, ami
érzésem szerint erkölcstelen és etikátlan. Szerinted mit tegyek?
- Akkor ne csináld! - tanácsoltam neki.
 - Nincs választásom - felelte.
- Ezt meg hogy érted? - érdeklődtem.
- Valahányszor bomba robban a közelben, a szögesdrótoknál vagy a
kerítésnél, bejönnek, és közlik velem, hogy valószínűleg megint meghalt
egy amerikai. És ha nem segítem a munkájukat, akkor az én kezemhez is
vér fog tapadni.41
Az ember azt feltételezné, hogy ha tudták, milyen nagyfokú stresszhatásnak
vannak kitéve az 1A blokkban a katonák, akkor gondoskodnak mentálhigiénés
ellátásukról. Egy pszichiáter több hónapon keresztül Abu Ghraibban
tartózkodott, de nem kezelte a segítségre szoruló katonákat, tanácsadást sem
nyújtott nekik, és a mentális zavarokban szenvedő fogvatartottakkal sem
foglalkozott. Beszámolókszerint legfőbb feladataakatonaihírszerzés
munkatársainak a segítése volt a minél hatékonyabb kihallgatások érdekében.
Nemzetek közt dúló háborúban, bűnözők elleni harcban nem példátlan, hogy a
katonák, a rendőrök és a börtönőrök az „ellenséggel”, gyanúsítottakkal, fog-
vutartottakkal szemben brutálisan viselkednek, megkínozzák, megölik őket. I
lasonló cselekményekre (bár elfogadhatatlan) számítani kell minden háborús
övezetben, ahol a szolgálatot teljesítő emberek élete veszélyben van, és
katonáink ellen „idegenek” követnek el visszaéléseket. Demokratikus
kormányok nevében eljáró személyek nem viselkedhetnek így, ha életük nincs
közvetlen veszélyben, és a fogvatartottak védtelen, fegyvertelen civilek.
1991 márciusában sok amerikait mélyen megdöbbentett az a televízióban
bemutatott videofilm, amelyen Los Angeles-i rendőrök egy fegyvertelen afro-
amerikai gépjárművezetőt, Rodney Kinget agyba-főbe vernek. A földön fekvő
védtelen férfit több mint ötven gumibotütés érte, miközben két tucat rendőr nézte
az eseményt, de akadtak segítők is, akik lábukkal King hátára taposva, a földhöz
nyomták a férfit.
Susan Sontag a vizuális képek modern társadalmunkban betöltött hatalmi
szerepét elemezve a következőket írta:
Hosszú ideje - legalább hat évtizede - a fényképek alapozzák meg, hogyan
vélekedünk jelentős konfliktusokról, és hogyan emlékezünk rájuk. A
nyugati emlékezet múzeuma legfőképp vizuális. A fényképek
megkerülhetetlen hatalmuknál fogva meghatározzák, mit idézünk fel egy-
egy eseményből, és valószínűnek látszik, hogy az Egyesült Államok Irak
ellen indított megelőző háborúját az emberek világszerte elsősorban
azokkal a fényképekkel fogják társítani, amelyeken amerikaiak iraki
foglyokat kínoznak Szaddám Húszéin legrettegettebb börtönében, Abu
Ghraibban.42
Sontag arra is rávilágít, hogy a képek tartalma olyan kultúrának a túlzásait
sejteti, amelyből kiveszett a szemérmesség. Az emberek nap mint nap ki vannak
téve olyan tévéműsoroknak, mint a Jerry Springer-féle botrányshow és számos
hasonló produkció, amelyben a résztvevők önmaguk nyilvános megalázásáért
versengenek. Az írónő az amerikai kultúrát a korlátlan hatalom és dominancia
imádatával vádolja.
Az Abu Ghraibban készült digitális felvételek soha nem tapasztalt hatással
voltak az emberekre világszerte. Soha korábban nem láttunk hasonló vizuális
bizonyítékokat: börtönőrök által elkövetett szexuális visszaéléseket és
kínzásokat, gyalázatos cselekedeteiket nyilvánvalóan élvező férfiakat és nőket,
brutális cselekmények közepette szemérmetlenül pózoló személyeket. Hogy
tehettek ilyet? Miért adták vizuális kézjegyüket a visszaélésekhez? Nézzünk
néhány lehetséges magyarázatot.
 *
Digitális hatalom
A digitális technika jóvoltából mindenki fotózik. A képek azonnal láthatók, nem
kell várni az előhívásra és nagyításra, megszűnt a filmlaboratóriumok cenzúrája,
a felvételeket könnyedén megoszthatjuk másokkal online. A digitális kamerák
kényelmesen kisméretűek, sok kép készíthető velük, és mivel viszonylag olcsók,
szinte mindenki megengedheti magának, így bárki gond nélkül készíthet
egyszerre, egy helyen akár több száz képet is. Ahogy egy blog vagy személyes
internetes bejegyzés bárki számára megadhatja a múlékony hírnév szerkesz-
tetlen pillanatait, úgy a dicsőség is elnyerhető egy pillanatra, ha valaki rendkívüli
kép „birtokában” van, amelyet a „neten” az egész világgal megoszthat
Van olyan amatőr pornóoldal, amely férfi látogatóitól azt kéri, tegyenek fel
feleségükről, barátnőjükről meztelen képeket, amiért cserébe pornófilmekhez
kaphatnak ingyenes hozzáférést. A katonákat szintén ingyenes pornó ígéretével
buzdították, hogy küldjenek felvételeket a háborús övezetből, és ezt sokan meg
is tették. Némelyik képre a „jó ízlést sértő” felirat került, például arra is, amelyen
mosolygó amerikai katonák karjukat diadalmasan a magasba emelve egy iraki
megégett maradványait állják körül a következő képaláírással: „Burn Baby
Bum!”*

Múltidéző trófeafotók
A képek felidézik az Egyesült Államokban az 1880-as és 1930-as évek között
készült „trófeafotókat”, amelyeken fekete férfiakat és nőket lincselnek meg,
égetnek meg elevenen, miközben a nézelődők és az elkövetők a fényképezőgép
előtt pózolnak. Korábban már láthattuk, hogy az ilyen jellegű képek a
legelvetemültebb embertelenség jelképeivé válnak. Az amerikai feketék fehérek
ellen elkövetett, gyakran mondvacsinált „bűncselekmények” miatt történő
kínzását és meggyilkolását megörökítő képek nemcsak dokumentálták a pokoli
eseményeket, hanem a felvételekből megvásárolható képeslapok is készültek,
melyeket az emberek elküldhettek ismerőseiknek és rokonaiknak. Akadnak
képek, melyeken kisgyerekek mosolyognak, akiket szüleikvittek el, hogy
szemtanúi lehessenek fekete férfiak és nők szenvedésének és erőszakos
halálának. Sok hasonló fotó található a Without Sanctuary. Lynching
Photography in America címmel megjelent dokumentumértékű kötetben.43
A második világháborúban a német katonák lengyel zsidók és oroszok ellen
elkövetett kegyetlenkedéseiről készítettek hasonló trófeafotókat. A 12.
fejezetben már szó volt azokról a „hétköznapi” emberekről, idősebb tartalékos
német rendőrökről, akik eleinte megtagadták a zsidó családok kiirtását,
öldöklésüket idővel mégis fényképeken örökítették meg.44 A kivégzésekről
* Ég), bébi, égj!

és kivégzőkről több fotó is fennmaradt, ahogy ezt Janina Struk Photographing

ihe Holocaust című kötete is jelzi.45 Az örmény népirtás fotódokumentumai is
megtalálhatók a genocídiumra emlékező honlapon.46
Az állatvédelmi jogok bevezetése előtti korszak jellegzetes trófeafotóin dia-
dalittas vadászok és sporthorgászok állnak egy-egy fekete mariin, szürke medve
vagy tigris társaságában. Ernest Hemingwayről is készült hasonló pózban
lénykép. A rettenthetetlen szafarivadász klasszikus, ikonszerű képe az amerikai
elnökről, Theodore Rooseveltről készült, amint büszkén feszít egy hatalmas,
frissen elejtett rinocérosz mögött. Egy másik képen az egykori elnök és lia,
Kermit ülnek hanyag eleganciával egy vízibölény hátán, keresztbevetett lábbal,
kezükben hatalmas puskával.47 Ezek a trófeafotók az ember hatalmáról és
uralmáról szólnak a természet vadjai fölött, melyek ügyességgel, bátorsággal és
a technika segítségével legyőzhetők. Érdekes viszont, hogy a képeken a
győztesek meglehetősen szigorúnak tűnnek, ritkán mosolyognak: félelmetes
ellenféllel vívott harcból kerültek ki győztesként. Bizonyos értelemben úgy
pózolnak, mint Dávid pózolhatott parittyájával a leterített Góliát előtt.

Magamutogatók és kukkolók
Az Abu Ghraibban készült felvételek, melyeken az éjszakás őrök sokszor
mosolygós arccal néznek a kamerába, a trófeafotók újabb dimenziójára utalnak:
exhibicionista jellegűek. Néhány képen úgy tűnik, mintha a visszaélés pusztán
kellékül szolgálna a magamutogatók számára, akik így akarják bizonyítani,
meddig képesek elmenni a rendkívüli környezetben. Az exhibicionisták mintha
számítanának a produkciójuk látványában örömüket lelő, kíváncsi kukkotokra.
Megfeledkeztek azonban arról, hogy a fájlmegosztás és a könnyű sokszorosítás
következtében a digitális képek önálló életre kelhetnek: a készítők nem tudják
ellenőrizni, ki nézi meg a felvételeket - és ez lett a vesztük.
A kínzások jelképévé vált, vezetékekre kötött csuklyás férfiról, illetve a
vicsorgó kutyákról és rémült rabokról készült fényképek kivételével a legtöbb
trófeafotó szexuális természetű. A kínzás és a szexualitás összekapcsolása
pornográf jelleget kölcsönöz a jeleneteknek, ami sokak számára nyugtalanító, de
egyben izgató is. Ellenállhatatlanul vonzza az embereket ez a szadomazo
látvány, szeretnék közelebbről is látni, milyen kicsapongások folynak.
Iszonyatos a kegyetlenkedések látványa, de az emberek képtelenek nem
odanézni.
Elképedve fedeztem fel, hogy a világháló milyen mértékben képes kielégíteni
az emberek kukkolási vágyát. Az egyik, egyszerűen www.voyeurweb.com címen
elérhető honlapon azt állítják, hogy ingyenesen megtekinthető amatőr
pornográfoldaluk naponta 2,2 millió látogatót vonz.
Összetett indítékok és a társas dinamika
Az emberi viselkedés bonyolult, egy-egy cselekedet mögött általában számos
indíték is meghúzódik. Véleményem szerint a szexualitás és exhibicionizmus
mellett az Abu Ghraibban készült digitális képek létrejöttét többféle indíték és
személyközi dinamika vezérelte. Státusz és hatalom, bosszú és megtorlás, a
kiszolgáltatottak deindividuációja - valószínűsíthetően mind közrejátszott a
kegyetlenkedésekben és a felvételek elkészítésében. Azt sem árt tudnunk, hogy a
képek egy részét tulajdonképpen a vallatok hagyták jóvá, illetve ők állították be.
Beállított képek a fogvatartottak megfélemlítésére
Az Abu Ghraibban készült trófeafotókra akár egyszerű magyarázat is adható: a
civil és katonai kihallgatok utasították a katonai rendőröket, hogy pózoljanak a
képekhez. Janis Karpinski és néhány megvádolt katona korábbi elmondása
szerint a beállított képeket a kihallgatásokon akarták felhasználni. „A
vallomástétel gyorsítása érdekében kellettek a beállított képek” - mondta
Karpinski 2006. május 4-én a Stanford Egyetemen tartott vitafórumon.
„Elővették a laptopjukat, megmutatták a képeket, és közölték a fogollyal, ha nem
beszél, másnap ő kerül a rakás legaljába. Szándékosan, módszeresen alkalmazták
ezt az eljárást.”48
Annyi bizonyos, a képek egy részét nyilvánvalóan beállították, például azokat,
amelyeken a katonák belemosolyognak a kamerába, győzedelmesen felemelik a
karjukat vagy rámutatnak valamire, amire a jelenetben érdemes felfigyelni.
Feltehetőleg ilyen eredetű a fogvatartottat pórázon vezető Lynndie Englandről
készült fotó is. Nem valószínű, hogy Lynndie F.ngland kutyapórázzal a
málhazsákjában érkezett Irakba. A társas facilitáció érvényesüléséhez több nem
is kellett, mint egy hivatalos személy felhatalmazása akár csak egyetlenegy
megalázó fotó elkészítésére. A jóváhagyás eredményeként új tevékenység
honosodott meg az éjszakában, a leleményes gonosz egyre több jelenetet
rendezett meg. Se vége, se hossza nem volt, mert unaloműzésnek sem bizonyult
utolsónak: az őrök bosszút állhatták, hatalmukat fitogtathatták, szórakozhattak,
szexuális játékokba bonyolódhattak - mígnem Joe Darby megkongatta a
vészharangot, és a féktelenségnek vége szakadt.
Abu Ghraib-i fotók
Judith Butler feminista filozófus az Abu Ghraib-i fotók jelentőségének
újragondolását kéri tőlünk, amikor azt javasolja, ne a fotókat készítő katonák
kicsapongásait lássuk a képekben. Érvelése szerint a képek a hadsereg alapvető
vonásait tükrözik: homofóbia, nőgyűlölet és dominancia mindenki fölött, aki
ellenségnek számít.49
Státusz és bosszú
A hadsereg hierarchiájában a tartalékos katonák rendszerint alacsony stá- I
ússzál rendelkeznek, és egy tartalékos katonai rendőr gyenge státuszán tovább
ront, ha egy borzalmas börtönben éjszakai szolgálatra osztják be. Abu C i
líraibban az őrök tisztában voltak vele, hogy a „hordó” legalján vannak, ret-
inietes munkakörülmények között dolgoztak, civilek irányították őket, és nem
fordulhattak olyan elöljáróhoz, akit érdekelt volna, mi folyik valójában szolgálati
helyükön. Náluk alacsonyabb státusszal csak maguk a foglyok rendelkeztek.
A visszaélések természete és a cselekmények dokumentálása a fogvatartot- lak
fölötti egyértelmű társas dominancia megteremtését szolgálta. Az őrök a
kínzással és túlkapásokkal pusztán a hatalmukat gyakorolták, az alsóbbren-
dűnek vélt emberek fölötti totális kontrolijukat bizonyították. Néhány esetben az
őrök a fotók segítségével hitették el önmagukkal felsőbbrendűségüket, és egyben
így mutatták meg társaiknak domináns státuszukat. A fotókkal „kérkedni
lehetett” Bizonyos mértékben az előítéletesség is közrejátszhatott, az általános
negatív viszonyuláshoz az arabokhoz - ahhoz a „másikhoz”. A 2001. szeptember
11-ei terrortámadások táplálták az ellenséges érzelmet bármilyen arab
származású, sötétbarna bőrű emberrel szemben.
Sok katonát a bosszúvágy fűtött, mert az iraki felkelők megölték vagy
súlyosan megsebesítették bajtársukat. A hét fogoly, akiből emberi gúlát építettek,
azért került az 1A blokkba, mert az Abu Ghraibban létesített Camp Ganciben
felkelést szított, és megsebesített egy katonai rendőrnőt. Megalázással és
veréssel „tanították őket móresre”. A katonanőt állítólag kővel megdobó fogoly
volt az egyetlen személy, akire Chip Frederick kezet emelt, és mellbe vágta.
Nem egyszerűen a szégyenkeltés módszere vagy eszköze volt az, hogy a
fogvatar- tottakat katonanők jelenlétében fajtalankodás vagy önkielégítés
imitálására kényszerítették, és a megalázó jeleneteket dokumentálták. A katonai
rendőrök ezzel a szexuális forgatókönyvvel akartak visszavágni, mert érzésük
szerint a fogvatartottak átlépték a határt
Deindividuáció és a mardi gras-effektus
Mégis hogyan magyarázzuk Lynndie England kijelentését miszerint mindent
pusztán „szórakozásból” tettek? Ebben az esetben úgy hiszem, szerepet kap a
deindividuáció. Mint korábban megjegyeztük, a hely és a személyek által
sugallott névtelenség megváltozott tudatállapotot idézhet elő, és ha mindez az
egyéni cselekedetekért való felelősség megosztásával egészül ki, beindul a
deindividuáció folyamata. Az emberek felhagynak a racionális tervezéssel és a
következmények mérlegelésével, ha felfokozott fizikai tevékenységet folytatnak.
A múlt és a jövő átadja helyét az azonnali jelen hedonista időperspektívájának.
Olyan elmeállapot, amelyben az értelem fölött az érzelem uralkodik, és a
szenvedély korlátái meglazulnak.

A „mardi gras-effektus” érvényesül, a személyt eltakaró és a rendszerint

kordában tartott érzéki, erőszakos és önző indulatok levezetését megengedő
maszk mögött eluralkodik az „élj a mának”. Ilyenkor a helyzet pillanatnyi
kívánalmainak megfelelően a viselkedés kontroll nélkülivé válik, semmiféle
tudatos cselszövés vagy rosszindulatú elgpndolás nem kell hozzá. Láthattuk, mi
történt, amikor ezt A legyek ura-jdenséget az egyetemi laboratóriumban
vizsgáltuk diáklányokon, akik egyre erősebb áramütéssel büntették ártatlan
áldozataikat. Az Abu Ghraib-ihoz hasonló helyzetekben az agressziót és az
antiszociális megnyilvánulást féken tartó szokásos társadalmi tiltások
átmenetileg megszűnnek, mert az emberek a viselkedés szabadságának kitágított
mozgásterében élnek.
Ahogy én nem bátorítottam a stanfbrdi őröket a szadista viselkedésre, úgy a
hadsereg sem ösztökélte az őröket a fogvatartottak ellen elkövetett szexuális
visszaélésdere. Ennek ellenére mindkét helyzetet általános engedékenység
jellemezte, ami az őrökben azt az érzetet keltette, hogy gyakorlatilag kényük-
kedvük szerint bármit megtehetnek: nem vonhatók feldősségre, senki nem
fdügyeli őket, bármit büntetlenül megúszhatnak. Ilyen körülmények között az
erkölcsi érvelésnek alig marad tere, a rég megtanult leckéknél többet ér a tett, az
apollói racionalitást elnyomja a dionüszoszi szenvedély.
Brit és amerikai elitkatonák: hasonló visszaélések
Ha érvelésem helytálló, és az 1A blokkban az éjszakai szolgálat idején nem
személyekhez köthető, hanem helyzetspecifikus szociálpszichológiai elvek
működtek, akkor ugyanebben a harci övezetben, hasonló környezetben más
katonák által elkövetett hasonló jellegű visszaélésekre is találnunk kell példát
Valójában két megerősített esetről tudunk - az amerikai média szinte egyikkel
sem foglalkozott.
 Az iraki Bászra városában működtetett börtönben brit katonák szexuálisan
megaláztak, levetkőztettek és fajtalankodás imitálására kényszerítettek
foglyokat. A brit közvéleményt sokkolták a fotók, hihetetlennek tűnt, hogy derék
iíjaik ilyen alávaló csdekedetekre vetemedtek, mi több még dokumentálták is
őket. A briteket megdöbbentette a tény, hogy a kegyetlenkedésekben részt vevő
egyik katona korábbi helytállásáért kitüntetést kapott. De a feketeleves még
hátra volt 2004. június 29-én a BBC híradójának szalagcime szerint: „Brit
katonák kegyetlenkedésekről készített fotókat cseréltek.” Majd a következő volt
olvasható a tévéképernyőn: „Brit katonák iraki fogvatartottak sérdmére
elkövetett kegyetlenkedésekről készült felvételek százait osztották meg
egymással.” Az elitalakulatnak számító Queen s Lancashire Regiment több
katonája néhány képet eljuttatott a Daily Mirrornak. Az egyik felvételen egy
csuklyás foglyot puskatussal vernek, levizelnek, fejéhez pisztolyt szegeznek. A
katonák állítása szerint hasonló visszaélésekről képek sokasága készült, amelyek
a „ki- .ilakúit képcserélési szokások” következtében közkézen forogtak. A
katonai vezetők azonban a képeket megsemmisítették, amikor az Irakból távozó
katonák csomagjában megtalálták őket.
2004. május 12-én a CBS 60 Minutes II című műsorában Dán Rather Ieve- l ített
egy amatőr videofelvételt, amelyet egy amerikai katona készített a Camp
liucca és Abu Ghraib létesítményeiben uralkodó állapotokról. A videofilm
egyik részletében az iraki foglyokról így beszél egy fiatal katonanő: „Két
foglyunk már meghalt... de kit érdekel? Ezzel a kettővel legalább nincs több
gondom.” A műsorban a Camp Buccában elkövetett kegyetlenkedéssel
megvádolt katonák közül többen megszólaltak: „a bajok az irányítási
rendszerből fakadlak - ugyanilyen irányítási rendszer működött Abu
Ghraibban is, amikor a k ínzásokról és visszaélésekről készültek a
képek.”50

Egy másik esetben az érintettek szintén amerikai katonák, a 82. légide- szant-
hadosztály állományából, akik a Fallúdzsa melletti előretolt műveleti bázison, a
Mercuryn állomásoztak. Átmenetileg itt tartották őrizetben azokat a felkelőket és
más személyeket, akiket később Abu Ghraibba vittek. „Mániákus gyilkosnak
neveztek minket [Fallúdzsa lakói], mert jól tudták, ha mi kap- j uk el, és mi
őrizzük őket, akkor pokolian megfizetnek mindenért, mielőtt Abu Ghraibba
átszállítják őket” - közölte egy őrmester. Majd elmondta, hogyan verték és
kínozták a foglyokat. „A táborban mindenki tudta, hogy ha valaki le akarta
vezetni a feszültségét, akkor elment az őrizetesek sátrába. Szinte sportot űztünk
belőle.”
Ugyanettől az alakulattól egy másik őrmester, aki többek közt fémből készült
baseballütővel törte el a foglyok lábát, elmondta, mi motiválta az elkövetett
kegyetlenkedéseket: „Volt, hogy eluntuk magunkat, így aztán mindenkit az egyik
sarokba parancsoltunk, és piramist építettünk belőlük. Ez még Abu Ghraib előtt
volt, de pont úgy. Ilyesmikkel szórakoztunk.”
lan Fishback százados, ennek az „elitalakulatnak” a tisztje 2005
szeptemberében a Humán Rights Watch nemzetközi emberjogi szervezetnek tett
tanú- vallomásában beszámolt az ottani börtönben elkövetett
embertelenségekről. Azt is feltárta, hogy katonái iszonyatos tetteiket digitális
felvételeken dokumentálták. „Azt mondták [a Mercury bázison], ők is
készítettek olyan felvételeket, mint Abu Ghraibban, de a képeket
megsemmisítették, elégették, mert a felvételek nagyon hasonlítottak ahhoz, ami
Abu Ghraibban történt. Az idézet pontosan így hangzik: »Ugyanazért keveredtek
bajba [Abu Ghraibban], amit utasításra mi is tettünk, ezért a képeket
megsemmisítettük^”51
A százados vallomásában részletesen leírta az alakulata által elkövetett
kegyetlenkedéseket, és azok a szexuális visszaélések kivételével megegyeznek
az 1A blokkban történtekkel.
Katonai nyomozók és ügyészek hada nagy igyekezettel készítette elő a hét
megvádolt katonai rendőr ügyét. (A tárgyalásokra sor sem került volna, ha
Abu Ghraib felelős katonai vezetése ennek az energiának, odafigyelésnek
és anyagi eszköznek a töredékét a megfelelő elöljárói felügyelet és
fegyelem fenntartására fordította volna.) Taktikájuk egyszerű és
kivédhetetlen volt. Miután elegendő mennyiségű bizonyítékot és vallomást
gyűjtöttek, a vádlottakkal vádalkut kötöttek: a kiszabható legsúlyosabb
büntetést mérséklik, ha a vádlott beismeri bűnösségét, és társai ellen
tanúskodik. A tárgyalássorozat a kevésbé súlyos bűncselekményekkel
megvádolt személyekkel vette kezdetét, és jutott el a három fővádlottig:
Frederickig, Granerig, Englandig.
Iván „Chip” Frederick ellen öt pontban emeltek vádat. A vádalku
részeként a vádlott a tényállásban leírt vádakat igaznak, a bizonyítékokat
elfogadhatónak ismerte el.
Bűnszövetség fogvatartottak bántalmazására: Civil bíróságon a
bűnszövetség vádja általában nehezen bizonyítható, ha arra nincs írásbeli
bizonyíték, illetve bizonyító erejű hang- vagy videofelvétel. Jelen esetben
az 1A blokkban szolgálatot teljesítő katonai rendőrök a bűnszövetséget
„nonverbális megegyezés” formájában valósították meg. Vagyis „szavakba
nem foglalt bűnszövetség” jött létre a vádlott, valamint Davis, Graner,
Ambuhl, Hármán, Sivits és England között. Csoportként feltételezhetően
megállapodást kötöttek, miszerint „a fogvatartottakat megillető méltányos
bánásmódot sértő cselekményeket valósítanak meg, ami az Egységes
Katonai Jogszabálygyűjtemény 93. cikkelyébe ütközik”. Miben valósult
meg a bűnszövetség? Egy szemrebbenésben, bólintásban, kézmozdulatban?
Másképp fogalmazva, azt jelenti-e mindez, hogy a dokumentált
cselekményekben összehangoltan működtek együtt, és így minden
bizonnyal előzetesen kidolgozott terv szerint?
Kötelességmulasztás: Altisztként a vádlott feladatkörébe tartozott
„minden íbgvatartottal szemben a méltóság- és tiszteletteljes bánásmód
biztosítása, a fogvatartottak és őrizetesek védelme, minden törvénytelenség,
visszaélés, kegyetlenkedés és rossz bánásmód megakadályozása.
Kötelességmulasztást követett el.
Fogvatartottakkal szemben tanúsított rossz bánásmód: A vád a csuklyás
fogoly ellen elkövetett kegyetlenségre vonatkozik, akinek a kezére
elektromos vezetéket kötöttek. A vádlott volt az, aki az egyik vezetéket a
fogoly bal kezére rögzítette, és „szuvenírként” fényképet készített róla. A
vádpont háttereként azt is megemlítik, hogy a „Gilligan” gúnynévvel illetett
fogvatartottat arra kényszerítették, hogy huzamosabb ideig kartondobozon
állva egyensúlyozzon. A fogoly kialvatlanságtól is szenvedett, mert ,,egy-
egy fogva tartott személlyel kíméletlen fizikai gyakorlatokat végeztettek,
hogy a kihallgatáson kellően éber állapotban jelenjen meg”. A vád más
fogvatartottakkal szemben
I.Hiúsított rossz bánásmód leírását szintén tartalmazza, idetartozik például
,iz emberi gúla, illetve a (fekáliával önmagát összekenő) „szaros gyerek”
néven emlegetett fogvatartott esete, akit (a tisztántartás érdekében) két
összecsukható hordágy közé szorítottak, és a vádlott a fogvatartott hátára
ülve fényké- peztette le magát. (Itt meg kell említenünk, hogy a mentálisan
labilis fogva- lartottakat orvosi tanácsra préselték két hordágy közé, nehogy
kárt tegyenek önmagukban; nem Chip Frederick ötlete volt, előírást
követett.)
Testi sértés: A vádlott egy alkalommal „erőteljesen mellbe vágott egy
fog- vatartottat, akinek ennek következtében légzési nehézsége támadt”. (Ez
a fogvatartott volt az, akit Camp Ganciból szállítottak át az 1A blokkba,
miután szökést kísérelt meg, és egy katonanőt megsebesített.)
Tisztességtelen cselekedet fogvatartottak sérelmére: A vádlott több
fogvatar- lottat önkielégítésre kényszerített férfi és nő katonák, illetve más
fogvatartottak jelenlétében, az aktusról képek készültek. „Az adott
körülmények között .1 vádlott által tanúsított magaviselet természete
rontotta a fegyveres erők tekintélyét, ártott a rendnek és fegyelemnek.” „A
vádlott és bűntársai által készített fényképek és egyéb felvételek személyes
célt szolgáltak. A felvételeket személyi számítógépre mentették le, nem
szolgáltak hivatalos célt.”

A tárgyalás
Iván „Chip” Frederick tárgyalására 2004. október 20-21-én került sor
Bagdadban, bár védőügyvédje kérelmezte a tárgyalás áthelyezését az
Egyesült Államokba. Mivel nem szívesen utaztam volna háborús övezetbe,
a nápolyi haditengerészeti bázison egy fokozottan őrzött teremben,
videokonferencia keretében tettem szakértőként tanúvallomást. Ez a
körülmény megnehezítette a feladatomat, egyrészt azért, mert
tanúvallomásomat rendre megszakította a késve érkező szóbeli visszajelzés,
másrészt azért, mert a tárgyalásról közvetített képek időről időre lefagytak.
Ráadásul egy tévéképernyőhöz kellett beszélnem, nem közvetlenül a
bíróhoz. További nehézséget jelentett, hogy vallomástételkor nem
használhattam a jegyzeteimet, így emlékezetből kellett idéznem az általam
gondosan elolvasott öt tényfeltáró jelentés több száz oldal terjedelmű
anyagából, illetve a magam által összeállított, a vádlottra és az 1A blokkban
uralkodó viszonyokra vonatkozó háttéranyagból.
Mivel Chip Frederick előzetesen bűnösnek vallotta magát,
tanúvallomásomban teljes egészében arra összpontosítottam, milyen
szituációs és rendszereredetű hatások befolyásolhatták egy nagyon is
normális fiatalember viselkedését nem normális környezetben. Felvázoltam
a pszichológiai felmérések eredményét, kitértem pozitív előéletére, és
kiemeltem néhány fontosabb részletet a vele készített interjúból. Mindezzel
azt a következtetést kívántam alátámasztani, hogy a vádlottnak semmiféle
patológiás hajlama nem volt. Érvelé-
sem szerint a helyzet hozta ki belőle a normálistól eltérő viselkedést,
amelyet beismert, és megbánt.
Egyértelműen kifejtettem, hogy célom nem a mentségek keresése, hanem
a konceptuális elemzés, amikor annak megértésére törekszem, miképp
befolyásolta a vádlott tetteit a helyzetből adódó társas dinamika, amelyet a
büntetés kiszabásánál általában nem vesznek kellő súllyal számításba. Az
ügy szempontjából számottevő szakértelmem bizonyításául vázoltam a
stanfordi börtönkísérlet főbb jellegzetességeit és megállapításait, valamint
párhuzamot vontam szimulált börtönünk és a visszaéléseket előhívó Abu
Ghraib-i börtön viszonyai között.
A vádat képviselő Michael Holley vezérőrnagy elutasította érvelésemet.
Fenntartotta véleményét, mely szerint a vádlott tisztában volt a helyes és
helytelen magatartás közötti különbséggel, a feladat elvégzéséhez
megfelelő katonai kiképzésben részesült, és gyakorlatilag racionális döntést
hozott, amikor a vádban megfogalmazott erkölcstelen, ártalmas
cselekményeket megvalósította. így tehát tudatos elkövetésre hivatkozva,
minden felelősséget a vádlottra hárított, a szituációs és rendszereredetű
hatásokat a bíróság mérlegelési köréből kirekesztette. A genfi egyezmények
érvényességére is utalást tett, amelynek korlátozásait a katonáknak
ismerniük kellett. Ez nem felel meg a valóságnak, amint azt a következő
fejezetben látni fogjuk. George Bush és jogi tanácsadói egy sor jogi
leiratban változtattak a fogvatartottak és a kínzás meghatározásán, így
vonva ki a „terrorizmus elleni háborút” a genfi egyezmények hatálya alól.
Az ítélet
James Pohl ezredes, katonai bíró egy óra alatt meghozta döntését: a
vádlottat minden vádpontban bűnösnek találta. Iván Frederickre nyolc év
börtönbüntetést szabott ki. A szigorú büntetés arra utal, hogy szakértői
tanúvallomásom és Gary Myers ügyvéd védőbeszéde minimális mértékben
befolyásolta az ítéletet. 52 A tanúvallomásomban részletezett szituációs és
rendszerszerű tényezők csekély súllyal eshettek a latba a hadsereg és a
Bush-kormányzat által indított nemzetközi propagandakampányban. Be
kellett bizonyítani a világ és az iraki nép előtt, hogy az Egyesült Államok
bűnügyekben gyorsan és szigorúan jár el: az a néhány hitvány katona
lakolni fog. Az amerikai hadsereg becsületén esett szégyenfolt csak úgy
tüntethető el, ha mindenkit, aki az ügyben érintetett, bíróság elé állítanak,
elítélnek és börtönbe zárnak.
Charles Graner nem vallotta magát bűnösnek, tíz év börtönbüntetésre
ítélték. Lynndie Englandre bonyolult tárgyalássorozat után három év
börtön- büntetést szabtak ki. Jeremy Sivits egy évet, Javai Davis hat
hónapot kapott. Sabrina Hármán enyhe büntetéssel, hat hónap börtönnel
megúszta, mivel Abu Ghraibba vezénylése előtt bizonyíthatóan
jóindulatúan bánt az irakiakkal. Megan Ambuhlt felmentették.
Néhány összehasonlítás
Kétség nem fér hozzá, hogy Chip Frederick az elkövetett visszaélésekkel a
fogva tartottaknak testi-lelki fájdalmat okozott, családjukat tartósan
megalázta. Bűnösnek vallotta magát, a vádpontokban bűnösnek találták, és
szigorú bün- Ictést kapott. Iraki szemszögből az ítélet enyhe volt, az én
meglátásom szerint a körülmények mérlegelése alapján túl szigorú. ítéletét
érdemes összehasonlítani egy olyan katona büntetésével, akit polgári
személyek ellen elkövetett igen súlyos bűncselekmények miatt ítéltek el.
Az amerikai hadsereg becsületén a vietnami háborúban is esett már
szégyenfolt, amikor a Charlie-század23 katonái vietkong harcosok után
kutatva megszálltak egy My Lainevű falut. Vietkong harcosokat nem
találtak, de a krónikus stressz, frusztráció és félelem kitört a katonákból,
akik felgyülemlett indulataikat a helyi lakosságon töltötték ki. Több mint
ötszáz vietnami nőt, gyereket és idős embert mészároltak le: géppisztolyból
közvetlen közelből lőttek rájuk, felgyújtott kunyhóikban eleven égették
meg őket, sok nőt megerőszakoltak és belüket ontották. Volt, akit
megskalpoltak! Az égbekiáltó kegyetlenkedésekről néhány katona
tárgyilagos hangnemben beszélt az Interviews with MyLai Véts című
filmben. Seymour Hersh az atrocitásokról részletesen beszámol My Lai 4
című könyvében, amely egy évvel a tragédia után látott napvilágot.
A vádlottak közül egy személyt ítéltek el, William Calley főhadnagyot.
Utóbb nyugállományba vonuló elöljáróját, Ernest Medina századost, aki
maga is részt vett a „kutasd fel és öld meg” akcióban és a kivégzésekben,
minden vádpontban felmentették. A „veszett kutya” gúnynévre hallgató
Medina százados igen büszke volt embereire: „A zászlóaljban a miénk a
legderekabb század.” Kissé elhamarkodott dicsekvés volt.
Calley főhadnagyot bűnösnek találták előre kitervelt emberölésben,
amelyet több mint száz vietnami civil sérelmére követett el. A főhadnagy
eredetileg életfogytiglani ítéletét végül három és fél évre enyhítették,
amelyet laktanyai házi őrizetben kellett letöltenie - egyetlen napra sem
zárták börtönbe. Kevesen tudják, hogy utólag kegyelemben részesült,
felmentették a tömegmészárlás vádja alól, letelepedett, fizetett szónok és
köztiszteletben álló üzletember lett belőle. Vajon másképp történt volna
minden, ha nem tiszt, hanem alacsonyabb rangú katona lett volna? Vajon
másképp történt volna minden, ha a Charlie-század katonái „trófeafotókat”
készítettek volna, melyek elemi erővel, valóságosan árulkodtak volna a
leírhatatlan atrocitásokról? Úgy hiszem, igen.
Érdemes azt is összehasonlítanunk, milyen büntetésben részesültek az 1A
blokkban éjszakai szolgálatot teljesítő katonai rendőrök és hasonló
vádakkal
a közelmúltban katonai bíróság elé állított és elítélt személyek. Egyértelműen
kiderül, hogy hasonló vagy súlyosabb bűncselekmények miatt más katonákat
sokkal enyhébb büntetésre ítéltek.
Frederick törzsőrmesterre a maximálisan kiszabható büntetés a következő
volt: tíz év börtön, szolgálati viszony megszüntetése, lefokozás. A vádalku
alapján nyolc év börtönbüntetésre ítélték, szolgálati viszonyát
megszüntették, lefokozták, minden járandóságától, többek közt 22 évig
gyűjtött nyugdíjától megfosztották.
Berg tizedest bűnösnek mondták ki a következő vádpontokban:
gondatlanságból elkövetett emberölés, öncsonkítás, megtévesztés.
Legnagyobb kiszabható büntetés 11 év börtön. Másfél évre ítélték, és
lefokozták.
Price főtörzsőrmestert bűnösnek mondták ki a következő vádpontokban:
testi sértés, foglyokkal való rossz bánásmód, igazságszolgáltatás
akadályoztatása. Legnagyobb kiszabható büntetés: 8 év börtön, lefokozás,
szolgálati viszony megszüntetése. Törzsőrmesterré léptették vissza,
börtönbüntetésre nem ítélték, szolgálati viszonyát nem szüntették meg.
Graner szakaszvezetőt bűnösnek mondták ki a következő vádpontokban:
testi sértés, bűnszövetkezetben való részvétel, fogvatartottak sérelmére
elkövetett rossz bánásmód és tisztességtelen cselekedetek,
kötelességmulasztás. Legnagyobb kiszabható büntetés 15 év börtön,
lefokozás, szolgálati viszony megszüntetése. Tíz év börtönbüntetést kapott,
szolgálati viszonyát megszüntették, lefokozták, és pénzbüntetéssel
sújtották.
Brand őrvezetőt bűnösnek mondták ki a következő vádpontokban: testi
sértés, csonkítás, foglyokkal való rossz bánásmód, hamis eskü. Legnagyobb
kiszabható büntetés: 16 év börtön, szolgálati viszony megszüntetése,
lefokozás. Büntetésként mindössze közlegénnyé léptették vissza.
Egy őrmestert (neve elhallgatását kérték) bűnösnek mondtak ki a
következő vádpontokban: testi sértés, lőfegyverrel való visszaélés, rablás,
kötelességmulasztás. Legnagyobb kiszabható büntetés: 24 és fél év börtön,
szolgálati viszony megszüntetése, lefokozás. írásbeli megrovásban részesült
England őrvezetőt bűnösnek mondták ki a következő vádpontokban:
bűnszövetkezetben való részvétel, rossz bánásmód és tisztességtelen
cselekedetek őrizetesek sérelmére. Legnagyobb kiszabható büntetés: 10 év
börtön, szolgálati viszony megszüntetése, lefokozás. Három év
börtönbüntetésre ítélték.
Perkins főtörzsőrmestert bűnösnek mondták ki a következő
vádpontokban: súlyos testi sértés, könnyű testi sértés, igazságszolgáltatás
akadályoztatása. Legnagyobb kiszabható büntetés: 11 és fél év börtön,
szolgálati viszony megszüntetése, lefokozás. Hat hónap börtönbüntetésre
ítélték, és törzsőrmesterré léptették vissza.

 Martin századost bűnösnek mondták ki a következő vádpontokban:
súlyos testi sértés, könnyű testi sértés, igazságszolgáltatás akadályoztatása,
tiszthez méltatlan viselkedés. Legnagyobb kiszabható büntetés: 9 év börtön.
45 nap börtönbüntetésre ítélték.
A példákból világosan látszik, a büntetéseket nem részrehajlás nélkül szabták ki.
Véleményem szerint a trófeafotók jelentős mértékben hozzájárultak az Abu
(ihraib-i börtönben éjszakai szolgálatot teljesítő katonai rendőrök súlyosabb
(leletéhez.
BÖRTÖNŐRBŐL 789689-AS SZÁMÚ RAB

A Lucifer-hatás leírására tett próbálkozásunkban arra összpontosítunk, hogy

megértsük, milyen átalakuláson megy keresztül a személyiség. Talán a lehető
legvégletesebb és legritkább átalakulás az, ha a hatalmi pozíciót elfoglaló bör-
lönőr egy fogvatartott totálisan kiszolgáltatott helyzetébe kerül. Ez történt Chip
Frederickkel, az egykor jóravaló börtönőrrel, az elhivatott katonával és szerető
férjjel. A katonai bíróság ítélete és az elzárás során vele szemben tanúsított
kegyetlen bánásmód megviselte, az idegösszeroppanás határára került. Chip Fre-
dericket végül a Kansas állambeli Fort Leavenworthbe vitték, ahol a „Ware-
house Road” [katonai fegyház] lakója lett - és egy számsor: 789689. Miután
Bagdadban elítélték, Chip Fredericket átszállították Kuvaitba, ahol
magánzárkában tartották fogva, jóllehet sem önmagára, sem másokra nem
jelentett veszélyt. Az ottani viszonyokat sok mindenben hasonlónak találta az
Abu Ghraibban tapasztaltakhoz, de helyzete ennél is rosszabbra fordult, miután
Fort Leavenworthben helyezték el.
Álmatlanság, depresszió és szorongásos tünetek miatt Chip Frederick a
botrány kitörése után egy éven át gyógyszeres kezelésben részesült. A kansasi
börtönben minden gyógyszerét megvonták tőle: „leállították az anyagról”. Nem
tudott aludni, és állandó stresszállapot gyötörte. „Azt hiszem, nem bírom ki.
Nem tudom tovább elviselni” - írta nekem 2004 karácsonyán.53 Szűk, hideg
zárkában helyezték el, mindössze két vékony takarót kapott, párnát nem, és
mások által használt, koszos zokni, ürülék- és vizeletfoltos alsónemű viselésére
kényszerítették. A megalázó bánásmód folytatódott, amikor Texasba szállították
egyik társa tárgyalására. FIúsz év katonai szolgálat alatt szerzett kilenc
kitüntetését és szalagsávjait egyenruhájáról nyilvánosan eltávolították. A vérző
sebbe sót is szórtak: a bíróság épülete előtt bilincsbe verve a média jelenlétében
közszemlére tették. Nap mint nap emlékeztették, méltó büntetésben részesül
mindenki, aki az amerikai hadseregre szégyent hoz.
Chip Frederick helyzete javult, miután az „Abu Ghraib-i hetek” tárgyalás-
sorozata lezárult. Mivel börtönőrként soha többé nem dolgozhat, a börtönben új
szakmát választott, és fodrásznak tanult. „Nagyon szeretnék újra a hadsereg
kötelékébe lépni, és visszamenni, hogy bizonyíthassak. Én olyan voltam, aki
soha semmit nem ad fel, aki tenni akar... Büszkeséggel tölt el, hogy felnőtt
életemben jobbára a hazámat szolgálhattam. Kész voltam meghalni a hazámért, a
családomért és a barátaimért... Szerettem volna nagy szolgálatot tenni.”54
Emlékeznek még Stew-819-re, aki mindenáron vissza akart térni szimulált
börtönünkbe, mert társainak bizonyítani szerette volna, hogy ő nem rossz? A
szociálpszichológia egyik klasszikusnak számító kísérletét is eszünkbe
juttathatja, amelyben azt mutatták ki, annál jobban ragaszkodik valaki a csoport-
jához, minél súlyosabb próbatétel árán nyert oda felvételt.55
A tárgyalások és megpróbáltatások Martha Frederick életét is feldúlták „ Abu
Ghraib és Irak az embertelenség pokla, és Abu Ghraib elnyelte egykori
életemet... Életem SOHA nem tér vissza a megszokott kerékvágásba.
Folyamatosan küzdők, mert felül kell kerekednem Abu Ghraib romjain, túl kell
élnem, anyagilag és lelkileg.”56
A szomorú történethez hozzátartozik, hogy Martha az elviselhetetlen anyagi és
lelki teher miatt végül házasságuk felbontása mellett döntött. Döntése letaglózta
ChipeL Martha továbbra is rendíthetetlenül kitart mellette. „Mindvégig mellette
álltam, előtte álltam, mögötte álltam. És a házasság kötelékén kívül is ezt fogom
tenni. De képtelen vagyok ebben a hatalmas űrben élni.”57
Végül kiábrándító válasz adható arra is, hogy a kegyetlenkedések hasznot
hajtottak-e a kihallgatások eredményessége szempontjából. A katonai és polgári
vezetés vajon hasznosítható információhoz jutott? Talán, bár nem valószínű. A
szerzett információ semmiképp nem igazolhatja a cáfolhatatlan veszteséget,
amelyet Amerika erkölcsileg elszenvedett Tehát értelmetlen volt a kihallgatott
személyek szenvedése, értelmetlen volt a kihallgatókra nehezedő tartós lelki
nyomás. Kormányzati források állítása szerint természetesen birtokába kerültek
mindannak, amit tudni akartak, de titkosították, így soha nem derülhet ki, mi volt
a kényszervallatások hozadéka a terrorizmus elleni harcban és az iraki felkelők
elleni küzdelemben. Ha a nyomok eltüntetéséről van szó, nem idegenkednek a
hazugságtól. Mindenesetre a szakértők egyetértenek abban, hogy megalázó,
degradáló módszerekkel, testi bántalmazás árán ritkán csikarható ki megbízható
értesülés. Információhoz és beismerő vallomáshoz kapcsolatteremtéssel, nem
megfélemlítéssel, a bizalom elnyerésével, nem a gyűlölet erősítésével lehet jutni.
Idéztünk már katonáktól, akik elítélően nyilatkoztak a katonai
kihallgatásokról, melyekben ők is közreműködtek. Túl sok ártatlan, semmiféle
hasznos információval nem rendelkező embert tartottak fogva; túl kevesen
voltak a kihallgatások irányítására kiképezve, még kevesebb volt a képzett
tolmács, de mindennél nagyobb volt a nyomás fentről, ahonnan azonnali
eredmények felmutatását követelték. Darius Rejali politológus, aki a kínzások
tárgykörének elismert szakértője, határozottan kétségbe vonja az iraki,
guantanámói-öböl-
Mi és afganisztáni katonai támaszpontokon egyaránt alkalmazott kihallgatási
iMetodika megbízhatóságát. Nyomatékosan megerősíti, hogy a szakemberek
egyetértenek abban, hogy fizikai kényszer hatására az emberek bármit
beváltanák. Az Egyesült Államok hivatalos kormányzati dokumentumaiban is
találhatók ezt alátámasztó megállapítások, lásd az amerikai hadsereg tábori
kézikönyvének vonatkozó részét (U.S. Army Field Manual 30-15), és a CIA két
kézikönyvét (KUBARK kézikönyv, 1963; Humán Resources Exploitation
Manual, 1983). A salon.com oldalain közzétett egyik esszéjében Rejali
megállapítja: a kínzás sötét bűvereje onnan eredhet, hogy a folyamatba
belemerülő vallatónak intenzív örömérzete, fiashe van, akár a kábítószer-
élvezőnek, de a pusztítás hagyatékával nemzedékeknek kell megküzdeniük.58
Zárásként hadd idézzek Ron Nordlandtól, a Newsweek bagdadi irodájának
vezetőjétől, aki elemzésében azt taglalja, mi siklott félre az Irak felszabadításáért
indított háborúban:
Mi siklott félre? Sok minden, de a legnagyobb kisiklást az Abu Ghraib-i
botrány okozta. 2004 áprilisa óta Irak felszabadítása helyett elkeseredett
kármentés folyik. Az Abu Ghraib-i fogolykínzás az iraki közvéleményt
taszította. Semmiféle haszon nem származott belőle. A hadsereg állítása
szerint börtönben alkalmazott módszerekkel „hasznosítható információ”
a

birtokába jutottak, de semmivel nem bizonyítható, hogy az embertelen

bánásmód és megalázás eredményeként akár egyetlenegy amerikai életét is
sikerült megmenteni, vagy akár egyetlenegy terroristavezért is elfogtak.59
VÁDLOTTAK PADJÁN A RENDSZER: BŰNRÉSZES
VEZETŐK

Michael Holley vezérőrnagy, katonai ügyész Iván Frederick törzsőrmester

tárgyalásán elhangzott hazafias hangvételű záróbeszéde jó kiindulópont a
visszaélések elemzéséhez, melyeket az Irakban, Afganisztánban és Kubában
létesített katonai börtönökben fogva tartott „törvénytelen harcosok” és foglyok
sérelmére követtek el.'
Emlékeztetni szeretném önöket, hogy az ellenség ugyanúgy erkölcsi
meggyőződésből harcol, mint mi, és ezzel okot adtunk ellenségeinknek,
hogy akár most, akár a jövőben erőiket egyesíthessék. És kérem,
gondoljanak azokra az ellenséges katonákra, akik megadhatják magukat.
Mert ez az eszményi célunk. Az Egyesült Államok hadseregének olyan
katonai erőt kell képviselnie, amelytől az ellenség megretten, és leteszi a
fegyvert.
De ha egy fogoly vagy még inkább egy ellenséges katona azt gondolja,
hogy megszégyenítésben, megalázó bánásmódban fog részesülni, akkor
miért ne döntene indokoltan úgy, hogy utolsó csepp véréig harcolni fog? És
harc közben katonáink életét olthatja ki, noha az áldozatok elkerülhetők
lehetnének. Az ilyen jellegű viselkedés [melyet a vádlottak tanúsítottak]
hosszú távon ártalmas, és végső soron azt is befolyásolja, hogy a katonák, a
mi katonáink, milyen bánásmódban részesülnek, ha esetleg a jövőben
fogságba esnek
Ezt követően az ügyész egyértelművé tette, hogy az „Abu Ghraib-i hetek”
tárgyalásán nem kevesebbről van szó, mint az amerikai hadsereg becsületéről:
Végezetül, uraim, az Egyesült Államok hadseregének becsülete drága,
féltve kell őriznünk. Szentül hiszünk az Egyesült Államok hadseregében, és
minden hadsereg közül a mi hadseregünk az, amelyik óriási felelősséggel és
hatalommal bír, olyan hatalommal, amely feljogosít bennünket arra, hogy
másokkal szemben erőt alkalmazzunk. A bűnözőktől, a gonosztevőktől az
különböztet meg bennünket, hogy hatalmunkat igaztalanul nem használjuk,
az igazságérzetünk vezérel bennünket, mert azt tesszük, ami helyes,
követjük a kapott parancsot, és becsületünkre válik, amit véghez- viszünk.
Ezért méltatlan ez a viselkedés [az Abu Ghraib-i visszaélések és
fogolykínzások]. Nekünk, mint minden hadseregnek, erőink egyesítéséhez
szintén erős erkölcsi meggyőződésre van szükségünk.
 r
lv.m Frederick tárgyalásán rögtönzött záróbeszédet mondtam. Felsorakoztat- líiin
a főbb érveket, amelyek tágabb perspektívába helyezték a téziseimet, misze- i ml
a visszaélések előidézésében nem elhanyagolható szituációs és rendszer- i i
cdetű tényezők is közrejátszottak. A tárgyalás óta (2004 októbere) további
bizonyítékok láttak napvilágot, amelyek egyértelműen alátámasztják, hogy az
Abu (ihraib-i börtön 1A blokkjában történt visszaélések és fogolykínzások
megvalósulásában katonai vezetők is bűnrészesek.
A Fay-jelentés és a Taguba-jelentés egyaránt azt támasztja alá, hogy mindez
[a visszaélések] megelőzhető lett volna, ha a hadsereg a tárgyalásokra
fordított figyelem és erőforrások töredékét Abu Ghraibban is felmutatja. De
nemtörődömséggel kezelte Abu Ghraibot. Nem tulajdonított neki
fontosságot, biztonsága a fontossági rangsor végén szerepelt, mint a
bagdadi régészeti múzeumé [Bagdad „felszabadítása” után kifosztották,
amit a katonák tétlenül szemléltek]. Katonai szempontból ezek mind
alacsony prioritású tételek, ritkán kerülnek előtérbe, de a jelen eset
történetesen kipattant Ezért úgy gondolom, a hadsereg ügyét kellene
tárgyalnunk, de legalábbis Frederick törzsőrmester elöljáróinak az ügyét,
akiknek tudniuk kellett volna, mi folyik, meg kellett volna előzniük,
megálljt kellett volna parancsolniuk, és meg kellett volna találniuk a
felelősöket. Nekik kellene a vádlottak padján ülniük. Frederick
törzsőrmestert felelősség terheli, és büntetést érdemel, ugyanakkor
véleményem szerint indokolt lenne büntetésének csökkentése a különböző
szintű elöljárók felelősségének arányában.
Ebben a fejezetben több irányból is közelítünk, megpróbáljuk előhívni a
színfalak sötét takarásából az Abu Ghraib-i dráma főbb közreműködőit -
rendezőket, forgatókönyvírókat és ügyelőket. Bizonyos értelemben a
katonai rendőrök kicsit színészek voltak - a „hét szerep keres egy szerzőt”
vagy inkább rendezőt mintájára.
Az a feladatunk, hogy megállapítsuk, milyen külső, rendszereredetű
nyomás terhelte Abu Ghraibban a „kemény terepet”, ahol a kihallgatások
zajlottak. Azonosítanunk kell a személyeket, akik az irányítási rendszer
különböző szintjein a katonai rendőrök emberségét kikezdő feltételeket
előidézték. Az egymással elválaszthatatlanul összefüggő tényezők időrendi
feltárásakor szerepet váltok, a védelem szakértője helyett, a vád
képviselőjeként fogok eljárni.
Az ABU GHRAIB-I VISSZAÉLÉSEK KIVIZSGÁLÁSA RENDSZERHIBÁKAT TÁR FEL
A Pentagon legalább egy tucat vizsgálatot rendelt el, miután számos
bejelentés érkezett nemcsak az Abu Ghraib-i, hanem más iraki, afganisztáni
és kubai
katonai börtönben elkövetett visszaélésről. Iván Frederick törzsőrmester perére
készülve a jelentések felét gondosan tanulmányoztam. A következőkben a
kulcsfontosságú jelentéseket időrendben mutatom be, főbb következtetéseiket
szó szerint idézem. Látni fogjuk, hogyan értelmezték a fogolykínzások és
visszaélések okait magas rangú katonatisztek és kormányzati tisztségviselők.
Egy kivétellel az összes vizsgálatot a hadsereg rendelte el azzal a kifejezett
utasítással, hogy az ügyek kivizsgálásakor a bizottságoknak az elkövetőkre kell
összpontosítaniuk. Így a legtöbb jelentésben nem fogalmaznak meg vádakat
katonai és politikai vezetőkkel szemben a visszaéléseket elősegítő feltételek
megteremtésében játszott szerepük miatt A Schlesinger-bizottság jelentése a
kivétel, amelyre nem a hadsereg, hanem Donald Rumsfeld védelmi miniszter
adott megbízást.
Mivel a vizsgálatok az irányítási rendszer alacsonyabb szintjeire
összpontosítottak, a jelentések a kívánatosnál kevésbé függetlenek és
elfogulatlanok, hatókörük is korlátozott. A katonai és kormányzati vezetési
rendszer ellen felhozható vádak kiindulópontjául mégis a jelentések szolgálnak,
melyeket a következőkben a média és a különböző ügynökségek beszámolóival,
illetve a fogolykínzásokban érintett katonák vallomásaival egészítünk ki.2

A Ryder-jelentés: az első vészjelzések

Ricardo Sanchez altábornagynak, az Irakban állomásozó amerikai erők
parancsnokának megbízásából a katonai rendőrség felügyelője, Donald Ryder
vezérőrnagy készítette az első jelentést (2003. november 6.). A hadsereg
bűnügyeket kivizsgáló egységének javaslatára Rydert augusztusban nevezték ki
a vizsgálócsoport élére.
A jelentésben Ryder tábornok teljes egészében áttekintette az Irakban létesített
börtönrendszert, és javító célú ajánlásokat fogalmazott meg.
Végkövetkeztetéseiben megállapította, hogy esetenként az emberi jogok
súlyosan sérültek, valamint „rendszerméretű” hiányosságokra mutatott rá a
felkészítés és az emberi erőforrások terén. Jelentésében aggasztónak találta,
hogy a foglyok őrzését ellátó katonai rendőrök és a foglyok kihallgatásával
megbízott katonai hírszerzőcsoportok feladatköre nincs egyértelműen
szétválasztva. Megjegyezte, hogy a hírszerzők olyan tevékenységekbe próbálták
bevonni a katonai rendőröket, amelyeknek a célja a fogvatartottak kihallgatásra
való „felkészítése” volt.
A katonai rendőrök és a hírszerzők közötti tisztázatlan viszony az afganisztáni
háborúban kezdődött, amikor a katonai rendőrök a hírszerzőkkel közösen
„teremtették meg a kihallgatások kedvező feltételeit”, ahogy szépítően a foglyok
akaratának a megtörését nevezték. Ryder tábornok szükségesnek látta olyan
eljárásrend kidolgozását, amely „meghatározza a katonai rendőrök szerepét. .. az
őrök tevékenységét egyértelműen szétválasztja a katonai hírszer- /.ők
tevékenységétől.” A katonai börtönök működtetésért felelős vezetőknek lel
kellett volna figyelniük a jelentés megállapításaira.
Seymour Hersh újságíró szerint értékes megállapításai ellenére „Ryder visz-
s/.a fogott vészjelzést” adott, amikor „arra a következtetésre jutott, hogy
egyelőre a helyzet nem válságos. Léteznek eljárásrendbeli hibák, de kijelenti,
»egyet- len katonairendész-egység sem folytat szándékosan nem megfelelő
fogvatartási gyakorlatod”. Ne feledjük, a jelentés 2003 őszén készült, épp akkor,
amikor a legbotrányosabb visszaéléseket követték el az 1A blokkban, de a
cselekményeket Joe Darby még nem tárta a nyilvánosság elé. Hersch a The New
Yorker hetilapban megjelent, a botrányt kirobbantó cikkében (2004. május 5.)
így vélekedik a Ryder-jelentésről: „A vizsgálat jobb esetben eredménytelennek,
rosszabb esetben az igazság palástolásának tekinthető.”3

A Taguba-jelentés: alapos és kíméletlen4

Miután 2004 januárjában a hírhedt fotókról a katonai vezetők és a katonai
rendőrség is tudomást szerzett, Sanchez altábornagy kénytelen volt Ryder
mismásoló jelentésén túl valami egyebet is felmutatni. Tagúba vezérőrnagynak
adott megbízást a fogvatartottak sérelmére állítólagosán elkövetett visszaélések,
a bizonyítékokkal nem alátámasztható fogolyszökések, a széles körű fegyelmi és
felelősségi kört érintő kérdések kivizsgálására. Tagúba tábornok részletes,
mélyreható, valóban tiszteletreméltó vizsgálata 2004 márciusában készült el.
Mivel magas rangú katonákat vádolt kötelességmulasztással, és velük szemben
egyéb súlyos vádakat is megfogalmazott, valamint bizonyítékként „a fotók” egy
részét is mellékelte, jelentését titkosítani akarták. A történet szenzációértéke
azonban túl nagy volt, a médiának tudomást kellett szereznie róla (feltehetőleg
tetemes összeg fejében).
A Taguba-jelentést a The New Yorker hetilapnak szivárogtatták ki, ahol a főbb
megállapításokat és a fotókat Hersh beszámolójának részeként közzétették, de
ezt megelőzően a fotókat a 60 Minutes II tényfeltáró magazinműsor
szerkesztőihez is eljuttatták, akik úgy döntöttek, 2004. április 28-án
nyilvánosságra hozzák. Tagúba nem pazarolta az időt tábornoktársa jelentésének
cáfolatára: „Sajnálatos módon a [Ryder-féle] vizsgálat során felszínre került
rendszereredetű problémák nagyrészt ennek a vizsgálatnak is a tárgyát képezik.”
„Valójában az őrizetesek sérelmére elkövetett visszaélések közül jó néhány épp a
vizsgálat idején vagy akkortájt történt.” Tagúba jelentése így folytatódik: „A
Ryder vezérőrnagy jelentésébe foglalt megállapításokkal ellentétben, én arra a
megállapításra jutottam, hogy a 800. katonairendész-dandár 372. katonai-
rendész-századának állománya azt az iránymutatást kapta, hogy a
létesítményben változtasson az eljárásrenden a hírszerzői kihallgatások
»megfelelő feltételeinek* megteremtése érdekében.” Tagúba jelentésében
egyértelműen az áll, hogy a katonai hírszerzés tisztjei, a Cl A ügynökei és egyéb
kormányzati ügynökségek, valamint magáncégek megbízottai „ténylegesen azt
kérték a börtönőri feladatokat ellátó katonai rendőröktől, hogy a tanúk sikeres
kihallgatásához teremtsék meg a fizikai és mentális feltételeket”. Kijelentése
alátámasztására Tagúba tábornok több börtönőrtől idéz, akik eskü alatt tett
nyilatkozatukban azt állították, hogy a katonai hírszerzői állomány és a
kihallgatok bűnrészesek.
A 372. katonairendész-században szolgáló Sabrina Hármán szakbeosztású
katona eskü alatt tett nyilatkozatában beszámolt arról, hogy egy őrizetest
kartondobozra állítottak, kéz- és lábujjaira, valamint péniszére vezetéket
kötöttek. Hármán „a fbgvatartott ébrentartását kapta feladatul”. Elmondása
szerint a hírszerző eközben Grainer [sic/] szakaszvezetővel beszélt.
„A hírszerzés szóra akarta bírni ezeket az embereket. Grainer [sic/] és
Frederick feladata volt megtenni mindazt, amit a hírszerzés és egyéb
kormányzati ügynökségek kértek annak érdekében, hogy ezek az emberek
beszéljenek.”
Tagúba tábornok idézi Javai Davis őrmestert, aki személyes megfigyelése
alapján a következőket mondta a katonai hírszerzés és egyéb kormányzati
ügynökségek befolyásolási gyakorlatáról:
„Az 1A szárnyban, a hírszerzés részlegében láttam, hogy olyasmire
kényszerítik a foglyokat, amit én erkölcsileg elítélek. Azt mondták nekünk,
hogy az 1A szárnyban más szabályok vannak érvényben, nem az egységes
működési szabályzat Írásban sohasem láttam a vonatkozó szabályzatot, az
egységeset sem, a részlegre vonatkozó szabályok szájhagyomány útján
terjedtek. Az 1A felelőse Granier [sic/] szakaszvezető volt. Azt állította,
hogy az ügynökök és a hírszerzők mindenfélét kémek tőle, de soha semmit
nem kap írásban, emiatt panaszkodott is [sic/].” Amikor megkérdeztük,
miért vonatkoznak a többi részlegtől eltérő szabályok az 1A és 1B blokkra,
Davis őrmester a következőt válaszolta: „A többi szárny normál börtön, az
1A/B a katonai hírszerzéshez tartozik” Kérdésünkre, hogy a szolgálati út
betartásával miért nem tett a visszaélésekről bejelentést, Davis őrmester így
válaszolt: „Mert azt feltételeztem, hogy valaki szóvá tette volna, ha bárki a
 vonatkozó szabályoktól eltérően vagy nem az irányelveknek megfelelően
jár el. [Figyelik? A tétlenség bűne.] A részleg a katonai hírszerzéshez
tartozik, és nekem az volt a benyomásom, hogy a visszaélésekre a
hírszerzés jóváhagyásával került sor.” Davis őrmester arról is beszámolt,
hallotta, hogyan célozgattak a hírszerzők az őrök által alkalmazandó
bánásmódra. „Puhítsátok meg nekünk ezt a fazont!” „Legyen egy rossz
éjszakája!” „Kapja meg a kezelést!” Állítása szerint megjegyzéseiket
Granier [sic/] szakaszvezetőnek és Frederick törzsőrmesternek címezték.
Végül Davis őrmester kijelentette:
„az én értelmezésem szerintahírszerzőkelismerőenbeszéltekGranier [sic/]
mun-
kajáról, arról, ahogyan a foglyokkal bánik. Azt mondták neki: »Szép munka
volt, nagyon gyorsan összeomlanak. Minden kérdésre válaszolnak. Végre
beszélnek, adják az infót.« Csak így tovább, meg ilyesmi.”
A 372. katonáirendész-században szolgáló Jason Kennel szakbeosztású katona a
stanfordi börtönkísérletre emlékeztető megtorlásokról számolt be:
„Meztelenek voltak, de a hírszerzők utasítottak, hogy vegyem el tőlük a
matracot, ágyneműt és ruhát” Nem emlékezett arra, hogy a hírszerzőktől ki
adta az utasítást, de megjegyezte: „ha ezt várták el tőlem, írásba kellett
volna adniuk.” Később közölték vele: „A fogvatartottakat nem szabad
megszégyenítenünk.”
A fentiek jól rávilágítanak a kegyetlenkedések valósága és a hírszerzők, illetve
más ügynökök nem hivatalos ösztökélése között fennálló következetlenségre,
ligyik szavukkal kegyetlenkedésekre ösztökéltek, másikkal a hivatalos
álláspontot hangoztatták: „Tilos a fogvatartottakkal szembeni kegyetlenkedés,
mindenkit megillet a méltányos bánásmód.”
Ha emlékeznek rá, szimulált börtönünkben a létszámellenőrzések esetenként
alkalmat adtak a rabokkal szembeni kegyetlenkedésre. A stanfordi kísérletre
emlékeztet a Taguba-jelentés hangsúlyos megállapítása is, miszerint a 320.
katonairendész-zászlóaljban a létszámellenőrzések nem egységes rend szerint
történtek:
Egy adott létesítményen belül az egyes részlegekben más-más módon
vezénylik le a létszámellenőrzést. Egyes részlegekben az őrizeteseket
tízesével felsorakoztatják, másutt sorokba ültetik őket, megint máshol a
részleg egyik végébe terelik, majd egyesével a másikba, és közben
megszámolják őket.
A Taguba-jelentés megállapítja, hogy azok a magas rangú katonai vezetők, akik
a súlyos visszaélésekről tudomást szereztek, hadbírósági eljárást helyeztek
kilátásba, de végül nem cselekedtek. Tétlenségükkel tovább erősítették a
vélekedést, hogy a kegyetlenkedések büntetlenül folytathatók:
A 2003. május 12-én Camp Buccában történt incidens egyértelműen
bizonyítja, hogy a dandár parancsnokai katonáikkal nem kommunikáltak,
illetve taktikai hozzáértésükről nem gondoskodtak. A bűnügyi nyomozó
osztály kiterjedt vizsgálatában megállapította, hogy a 320. katonai rendész-
zászlóalj négy tagja megrugdosta és megverte a Tallil légi bázisról
átszállított őrizeteseket...
 Az Egységes Katonai Jogszabálygyűjtemény alapján a katonák ellen
megindult a vádemelési eljárás, előzetes meghallgatásukat Géntry alezredes
végezte. Azt javasolta, hogy a négy megvádolt személyt állítsák katonai
törvényszék elé, indítványát Karpinski dandártábornok támogatta.
A bizonyítottan elkövetett visszaélések ellenére Karpinski dandártábornok a
jelek szerint kísérletet sem tett arra, hogy a 800. dandár katonáit
emlékeztesse a fogvatartottak bánásmódját szabályozó genfi
egyezményekre, vagy bármiféle intézkedést tett volna hasonló visszaélések
megelőzésére. Phillabaum alezredes, a Camp Buccában elkövetett
visszaélésekben érintett katonák elöljárója a jelek szerint szintén semmiféle
kezdeményezést nem tett katonái megfelelő kiképzésére a fogvatartottak
méltányosabb bánásmódja érdekében.
A kommunikáció hiánya, gyenge kiképzés és irányítás
A Taguba-jelentés több példával is alátámasztja, hogy a katonák és a tartalékos
katonai rendőrök nem részesültek megfelelő kiképzésben, és nem állt
rendelkezésükre a feladatvégzéshez szükséges eszköz és információ.
A 800. katonairendész-dandárban és alegységeiben az alapvető törvényi
követelmények, irányelvek, szabályozók és vezetői elvárások általában nem
ismertek, nem valósulnak meg, nem kapnak hangsúlyt...
Befogadás után az őrizetesekkel és a köztörvényes fogvatartottakkal
következetlenül jártak el, létesítményenként, részlegenként, sőt
váltásonként is eltérő bánásmódban részesültek a 800. katonairendész-
dandár felügyelete alá tartozó területen.
A jelentés továbbá megállapítja:
Tervezett maximális befogadóképességüket figyelembe véve, Abu Ghraib
és Camp Bucca létesítményei jelentős mértékben túlzsúfoltak, a börtönőri
létszám elégtelen, csakúgy mint a rendelkezésre álló egyéb források. Ez az
aránytalanság hozzájárul a rossz életkörülményekhez, a szökésekhez és az
ellenőrzés hiányosságaihoz. A létesítmények túlzsúfoltsága miatt
korlátozott mértékben lehetséges az esetleges szökések és lázadások fő
szervezőinek az azonosítása és elkülönítése.
A jelentésben szó esik a problémáról, amelyről Chip Frederick is említést tett:
azonosító jelzést nem viselő civilek és sok ismeretlen személy fordult meg a
blokkban, akik utasításokat adtak neki és embereinek.
A szerződéses amerikai polgári személyzet tagjainak (Titán Corporation,
CACI stb.), harmadik országbeli személyeknek és a helyi alkalmazottakéi)
 nak a megfelelő felügyelete az Abu Ghraib-i börtönben általában nem
biztosított. Helyszíni vizsgálódásunk során majdhogynem ellenőrizetlenül,
szabadon bejárhattak a börtönkörletbe. Zavart okozhatott a különféle
öltözéket (civil vagy katonai álcaruhát) viselő polgári személyek jelenléte a
körletben és környékén, ez hozzájárulhatott a felelősségre vonásban és a
szökések felderítésében tapasztalt nehézségekhez.
Jelentésében Tagúba tábornok számos fogolyszökést és lázadást dokumentál,
valamint kitér a katonai rendőrök és a fogvatartottak közötti súlyos
összecsapásokra is. Minden esetet ugyanúgy zár: „Jelen bizottság az ügy
kivizsgálásának eredményére, a közrejátszó tényezőkre és a kiigazító
intézkedésekre vonatkozóan tájékoztatást nem kapott.” A jelentésben szerepel az
a - Chip Frederick által is említett - halálos áldozatot követelő lázadás, amelynek
főkolomposait később az 1A blokkba helyezték át:
2003. november 24.: Lázadás és lövöldözés tört ki... Állítások szerint
13.00-kor Camp Ganci minden részlegében fellázadtak az őrizetesek. A
lövöldözésben három fogvatartott meghalt, kilenc megsebesült, valamint
kilenc amerikai katona szintén megsebesült. Bruce Falcone ezredes (220.
katonairendész-dandár, parancsnokhelyettes) vizsgálatában megállapította,
hogy a létkörülmények elleni tiltakozásként tört ki a lázadás, a fegyvertelen
beavatkozás hatástalannak bizonyult, és a fegyverhasználat engedélyezett
volt, miután a 320. katonairendész-zászlóalj parancsnoka a lázadás
megfékezése érdekében rendkívüli esemény idején érvényes intézkedéseket
léptetett életbe.
Mi vagy ki tehető felelőssé a lázadás kirobbanásáért és halált okozó
megfékezéséért? Tagúba tábornok problémák garmadájára mutat rá.
Közrejátszó tényezők: az őrök teljes körű kiképzésének hiánya, gyenge
színvonalú vagy nem létező eljárásrendek, szabályozott létszámellenőrzés
hiánya szolgálatváltáskor, gyakorlatozás és technikai továbbképzés hiánya,
következetlen körletellenőrzések emberélet kioltására alkalmatlan, illetve
arra alkalmas fegyverekkel, események utáni beszámoltatás hiánya, „tűz alá
vételi” szabályok közzétételének és megértetésének a hiánya, túlzsúfoltság,
egységes egyenruha hiánya, elöljárók és katonák közötti rossz
kommunikáció.
Tagúba különösen aggasztónak találta, hogy annak ellenére sem javítottak a
katonairendész-dandár nyilvánvalóan elégtelen felkészítésén, hogy a katonai
vezetés tudott a hiányosságról.
 Véleményem szerint a 800. katonairendész-dandár nem részesült megfelelő
kiképzésben a feladatok ellátására, amelyek többek közt az Abu Ghraib-i
börtönkomplexum egyik büntetés-végrehajtási létesítményének a
működtetését is magukba foglalták.
A Ryder-vizsgálat megállapításaival megegyezően én is úgy vélem, hogy
a 800. katonairendész-dandár egységei mozgósításuk időszakában nem
kaptak feladatorientált kiképzést. Mozgósításuk előtt és a mozgósításukat
követő kiképzésen az egységekkel nem ismertették pontos megbízatásukat,
így nem készülhettek fel az ellátandó feladatokra. Főként általános
feladatokra és törvényvégrehajtásra szorítkozó kiképzésük század szinten
valósult meg, zászlóalj és dandár szinten kevés vagy semmiféle irányítást,
felügyeletet nem gyakoroltak.
Annak ellenére, hogy a katonai vezetés tisztában volt a hiányossággal,
semmiféle bizonyítékot nem találtam arra vonatkozóan, hogy a felelős
katonarendészeti, illetve katonai büntetés-végrehajtási intézményektől
kiegészítő szakmai képzést kértek volna...
A jelen vizsgálat megállapítja, hogy Karpinski dandártábornok és
vezérkara az erőforrásokat helytelenül osztotta el az iraki egyesített
műveleti területen. Abu Ghraib rendes körülmények között 6 000-7 000
fog- vatartott befogadására alkalmas, mégis mindössze egy zászlóalj
működtette. Ugyanakkor szintén egy teljes zászlóalj működtette azt a
kiemelten fontos személyeket őrző létesítményt, ahol száz főnél többet
ritkán tartanak fogva...
A súlyos létszámhiány mellett az Abu Ghraibba vezényelt katonák élet-
körülményei is rendkívül rosszak voltak. Nem állt rendelkezésükre étkezde,
postahivatal, fodrászat vagy bármiféle szabadidős létesítmény. A börtön
területét számos aknatámadás érte, vállról indítható rakétákkal és egyéb
fegyverekkel lőtték, a létesítményben az őrök és a fogvatartottak élete
egyaránt komoly veszélyben forgott. A dandár nem rendelkezett megfelelő
forrásokkal és személyi állománnyal, a túlzsúfolt börtön súlyos logisztikai
problémáit nem tudták megoldani. Végül a megfelelő elöljáró-alárendelt
viszonyt károsan befolyásolta, hogy a dandárban szolgáló katonák
korábbról ismerték egymást, és baráti kapcsolatban álltak egymással.
Kötelességmulasztó, alkalmatlan parancsnokok
Az Abu Ghraib-i kegyetlenkedések ügyében folytatott összes vizsgálat közül
Tagúba tábornok jelentése az egyetlen, amely megpróbálja azonosítani a katonai
vezetőket, akik elmulasztottak vezetői kötelezettségeiknek eleget tenni - és
akiknek a felelősségre vonása nem maradhatna el. Érdemes áttekintenünk, miért
vádolt számos katonai vezetőt a tábornok azzal, hogy a példaszerű katonai
vezetés helyett annak paródiáját teremtették meg, holott az ő feladatuk lett volna
számon kérni a fegyelmet:
A 800. katonairendész-dandár Abu Ghraib-i küldetésével kapcsolatban
egyértelműen megállapítható, hogy sok súrlódás és elégtelen
kommunikáció alakult ki az Abu Ghraib-i előretolt műveleti bázis
ellenőrzéséért 2003. november 19. után felelős 205. katonai felderítő dandár
parancsnoka és az őrizeteseket érintő műveletekért a bázison belül felelős
800. katonairendész- dandár parancsnoka között. Hiányzott a parancsnoki
felelősségi körök egyértelmű meghatározása, parancsnoki szinten elégtelen
volt a koordináció, és e kettő összehangolása nem történt meg. A
koordináció a lehető legalacsonyabb szinteken valósult meg, amit a katonai
vezetők alig felügyeltek...
A 320. katonairendész-zászlóalj kegyetlenkedésekről elhíresült egység
volt, melyeket 2003 májusában Phillabaum alezredes parancsnoksága alatt
követtek el Camp Buccában.
Karpinski dandártábornok Phillabaum alezredest parancsnoki és vezetői
alkalmatlansága ellenére meghagyta a legproblémásabb zászlóalj
parancsnoki beosztásában, holott a 800. katonairendész-dandáron belül ők
voltak megbízva a legtöbb fogvatartott felügyeletével...
Több tanú is kijelentette, hogy a 800. katonairendész-dandárban Hinz-
man és Green őrnagyok tiszti feladataik ellátására gyakorlatilag
alkalmatlannak bizonyultak, ami miatt több ízben tettek panaszt, de a
tiszteket nem helyezték át. Ez károsan hatott a dandár tisztikarának
hatékonyságára és moráljára. Ráadásul James O’Hare alezredest, a dandár
katonai ügyészét a kezdeményezőkészség hiánya jellemezte, és nem volt
hajlandó vállalni az intézkedés felelősségét. Gary Maddocks alezredes
igazgatási tiszt nem gondoskodott a dandár állományának megfelelő
irányításáról: az állomány számára nem határozott meg prioritásokat, nem
tette meg a szükséges korrekciós intézkedéseket, nem gondoskodott az
állomány napi felügyeletéről...
Az adott időszakban vezetési hibákért több tiszt és altiszt is felelősségre
vonásban részesült.
Tagúba tábornok elemzéséből kénytelen vagyok azt a következtetést levonni,
hogy Abu Ghraib valóságos „partizóna” volt, ahol a tisztek és az 1A blokk
éjszakai állományának tagjai féktelenül kitombolták magukat24 Katonához
méltatlan viselkedésért, kötelességmulasztásért, parancsnoki feladatok nem
teljesítéséért, alkohollal való visszaélésért tizenkét tisztet és altisztet vontak
felelősségre. Az egyik kirívó eset a 870. katonairendész-század parancsnokának,
Leó Merck századosnak az ügye, aki saját állományának katonanőit titokban
meztelenül lefényképezte. Egy másik esetben altiszteket és alacsonyabb
rendfokozatú hivatásos tiszteket a szolgálati szabályzat megsértéséért
marasztaltak
el, akik gépjárműveikből kiszállva M16-os gépfegyverükkel indokolatlanul
lövöldözni kezdtek, és gondatlanságuk miatt felrobbant egy üzemanyagtartály!
Tagúba tábornok egy tucat parancsnoki beosztásban levő személyt említ, akik
a közkatonák és tartalékosok előtt jó példával járhattak volna, de akiket a
vezetés, illetve a szolgálattevés alól inkább fel kellene menteni, és felelősségre
kellene vonni. Jelentésében konkrét esetek és vezetési hibák leírásával a
következő katonai vezetőkről tesz említést: Janis L. Karpinski dandártábornok, a
800. katonairendész-dandár parancsnoka; Thomas M. Pappas ezredes, a 205.
katonai felderítő dandár parancsnoka; Jerry L. Phillabaum alezredes, a 320.
katonairendész-zászlóalj parancsnoka; Steven L. Jordán alezredes, a különleges
kihallgatási központ volt igazgatója és a 205. katonai felderítő dandár összekötő
tisztje; Dávid W. DiNenna, őrnagy, a 320. katonairendész- zászlóalj
parancsnoka; Donald J. Reese százados, a 372. katonairendész- század
parancsnoka.
A Taguba-jelentésben megemlített alacsonyabb rendfokozatú tisztek az 1A
blokkban betöltött pozíciójuk miatt fontosak: Lewis C. Raeder főhadnagy, a 372.
katonairendész-század szakaszparancsnoka; Marc Emerson főtörzsőrmester, a
320. katonairendész-zászlóalj műveleti főtörzsőrmestere; Brian G. Lipinski a 372.
katonairendész-század főtörzsőrmestere; Shannon K. Snider törzsőrmester, a
372. katonairendész-század szakaszparancsnok-helyettese.
A Taguba-jelentés az 1A blokkban zajló műveletek felügyeletét elhanyagoló
személyek - Reese, Raeder, Emerson, Lipinski és Snider - felelősségre vonását
azért tartja indokoltnak, mert az alább felsorolt mulasztások közül egyet vagy
többet elkövettek:
• A közvetlen irányításuk alatt álló katonákkal nem ismertették, milyen
védelmet biztosítanak az őrizetesek számára a hadifoglyok bánásmódjára
vonatkozó genfi egyezmények.
• Nem felügyelték megfelelően az Abu Ghraib-i börtön 1A blokkjában a
katonák és a „látogatók” tevékenységét.
• Elmulasztották az alapvető katonai normák, a szakszerűség és számon-
kérhetőség megfelelő kialakítását és érvényesítését.
• A közvetlen irányításuk alatt álló katonákat nem képeztették ki
megfelelően a bebörtönzéssel és a polgári életbe való visszahelyezéssel
kapcsolatos feladatokra.
A fentiek alátámasztják Chip Frederick és éjszakás őrtársai állítását, miszerint
lényegében fogalmuk sem volt, mi megengedett és mi elfogadhatatlan, amikor az
őrizeteseket kihallgatásra készítették elő.
E tekintetben nem kizárólag a hadsereg a bűnös. A vizsgálat azt is kimutatta,
hogy a kegyetlenkedésekből személyesen is kivette a részét több civil kihallgató
és tolmács, akik a szabályokat megsértve a katonai rendőröket bevonták az 1A
blokkban fogvatartottak vallatásába. Tagúba tábornok jelentésében többek közt a
következő két amerikai személy ellen fogalmaz meg vádakat:
Sleven Stephanowicz, szerződéses civil hírszerzési szakember, CACI, 205.
katonai felderítő dandár és John Israel, szerződéses civil tolmács, CACI, 205.
katonai felderítő dandár.
A Steven Stephanowicz ellen felhozott vád: „Kihallgatási technikák
alkalmazására nem kiképzett katonai rendőröknek felhatalmazást és/vagy
utasítást adott a kihallgatásokat megkönnyítő »feltételek megteremtésére«, ami
egyrészt nem megengedett, másrészt [sic/] nem áll összhangban a vonatkozó
sza- bályokkal/irányelvekkel. Egyértelműen tisztában volt vele, hogy utasításai-
\ú fizikai bántalmazásra buzdít” Frederickés Graner egyaránt arról számolt be,
hogy a civilek, akik az 1A blokkban zajló események irányítóinak tűntek, éppen
ilyen fellépésre ösztökéltek: az őrizetesek kihallgatásakor bármi áron
hasznosítható információhoz kell jutni.
A „tétlenség bűne” negatív példaként hat, amint az kiderül Tagúba tábornok
Snider törzsőrmester ellen megfogalmazott vádjában: „Elmulasztotta jelenteni,
hogy egy katona, akinek közvetlen felettese volt, a jelenlétében a fogva- l
ártották kéz- és lábfejére taposott, és ezzel bántalmazást követett el.”
Mielőtt más független vizsgálat megállapításait is áttekintenénk, érdemes a
Taguba-jeléntésből azt a következtetést idéznünk, amelyben olyan tisztek és civil
közreműködők vétkességét feltételezi, akiket könyvem megírásáig az Abu
Ghraibban elkövetett visszaélések miatt nem állítottak bíróság elé:
Az iraki Abu Ghraibban és Cámp Buccában az Egyesült Államok néhány
katonája a nemzetközi jogot súlyosan megsértve példátlan cselekedeteket
hajtott végre. Ezenkívül mind a 800. katonairendész-dandár, mind a 205.
katonai felderítő dandár elöljáróit felelősség terheli, mert nem tettek semmit
a fogvatartottak ellen elkövetett visszaélések megelőzésére, és
elmulasztották betartatni az irányelveket, szabályokat és utasításokat 2003
augusztusa és 2004 februárja között Abu Ghraib és Camp Bucca
börtöneiben...
Gyanúm szerint Thomas M. Pappas ezredes, Steve L. Jordán alezredes,
Steven Stephanowicz és John Israel közvetlenül vagy közvetve felelősök az
Abu Ghraibban elkövetett visszaélésekért, és az őket terhelő felelősség
mértékének megállapítására nyomatékosan javaslom az előző
bekezdésekben leírt fegyelmi eljárás, valamint a 15. sz. belső vizsgálati
eljárás lefolytatását.
A Milolashek-jelentés keveseket vádol
Paul T. Milolashek altábornagy a fogvatartottak sérelmére Afganisztánban és
Irakban elkövetett visszaélések kilencvennégy esetét és körülményeit vizsgálta
ki (jelentése 2004. február 10-én látott napvilágot). Annak ellenére, hogy
megállapítja, a kegyetlenkedésekhez sok esetben a parancsnokok és tisztek hibás
döntései is hozzájárultak, Milolashek altábornagy végkövetkeztetése szerint
a visszaélések nem a hadsereg irányelveiből eredtek, és a magasabb rangú
katonai vezetőket nem terheli felelősség. így az elkövetett visszaélések
kivizsgálásakor figyelmét az alacsonyabb rangú katonákra összpontosította.
Jelentésében leszögezi, hogy az afganisztáni és iraki börtönökben elkövetett
visszaélések kilencvennégy esete egyszerűen „néhány személy felhatalmazás
nélkül végrehajtott cselekedetének” tudható be. A vizsgálatvezető altábornagy
ezzel a megállapításával az összes magasabb rangú tisztet felmentette a
felelősség alól. A kilencvennégy eset azonban az 1A blokk éjszakai szolgálatán
messze túlmutat.
A magas rangú vezetőket végkövetkeztetésében „tisztára mosó” jelentést egy
kalap alá vehetjük a Ryder-jelentéssel. Érdemes azonban kitérnünk a jelentés
néhány egyéb megállapításának következetlenségére. A jelentés megállapítja,
hogy a katonák „parancsnokaiktól nem kaptak egyértelmű eligazítást a
fogvatartottakkal való bánásmódra vonatkozóan”, sőt arra is kitér, hogy a
kihallgatási irányelvek nem voltak „világosak és egyértelműek”. Arra is rámutat,
hogy az iraki börtönök katonai felső vezetése hibázott, amikor úgy döntött,
átveszik a guantánamói irányelveket. A guantánamói börtöntáborban (Git- món)
olyan „idegen harcosokat” tartottak fogva, akik a terrorizmus elleni harcban
feltehetőleg hasznosítható, értékes információ birtokában voltak. Donald
Rumsfeld védelmi miniszter szigorú kihallgatási taktikát írt elő a guantánamói
táborban fogva tartottak megtörésére; azonban az ott alkalmazott technikák
valamilyen oknál fogva átkerültek az iraki börtönökbe is, ahol kevésbé értékes
információt lehetett a foglyok kihallgatásától remélni. A Milolashek-jelentés
megállapítja, hogy a katonai felső vezetés döntése „ellentétes Rumsfeld
döntésével, amely egyértelműen kimondta, hogy az irányelvek kizárólag a
guantánamói fogvatartottak kihallgatására vonatkoznak; és az átvett »nagy
kockázati kihallgatási módszerek helytelen alkalmazásának esélye az iraki harci
körülmények között jelentősen megnőtt.”

A Fay-Jones-jelentés: sokszintű vádak5

George R. Fay vezérőrnagy és Anthony Jones altábornagy a 205. katonai
felderítő dandár feltételezhető érintettségét vizsgálta az Abu Ghraibban történt
visszaélések ügyében. Azt is megvizsgálták, vajon a dandár parancsnokainál
magasabb szintű szervezetek vagy személyek is érintettek lehetnek-e bármiféle
módon a visszaélésekben.6 Jóllehet a jelentés a szokásos diszpozíciós
megközelítés jegyében az elkövetőket - erkölcsileg romlott katonák és civilek
szűk csoportját - teszi a visszaélésekért felelőssé, az okok keresését a szituációs
és rendszereredetű tényezőkre is sokatmondóan kiterjeszti.
„Az Abu Ghraibban történt eseményeket nem lehet légüres térben értelmezni”
- írják felvezetésként, mielőtt vázolnák, miképp járult hozzá a „működési
környezet” a visszaélések elkövetéséhez. Érdemes jelentésükből a következő
három bekezdést idézni:
 Jones altábornagy megállapította, hogy az Abu Ghraib-i visszaéléseket nem
magasabb rangú tisztek követték el, ugyanakkor felelősség terheli őket,
amiért a létesítmény felügyeletéről nem gondoskodtak, a Vöröskereszt
Nemzetközi Bizottságának bejelentései ellenére nem intézkedtek kellő
időben, és az irányelvekről készült leiratokban taktikai szintű
végrehajtásukra nem nyújtottak egyértelmű, következetes iránymutatást.
Fay vezérőrnagy megállapította, hogy 2003. július 25. és 2004. február 6.
között a 205. katonai felderítő dandár huszonhét tagja feltehetőleg kéréssel,
ösztönzéssel, jóváhagyással vagy szorgalmazással a katonai rendőri
állományt visszaélésekre késztette és/vagy a fogvatartottak sérelmére
elkövetett visszaélésekben közreműködött, és/vagy az Abu Ghraibban
végzett kihallgatások során a vonatkozó törvényeket és rendelkezéseket
megsértette.
Az Abu Ghraibba vezényelt egységek vezetői, illetve az Abu Ghraibban
szolgáló katonák és az egységek felügyeletével megbízott vezetők
elmulasztották alárendeltjeik felügyeletét ellátni, illetve fontos küldetésüket
nem kísérték közvetlen figyelemmel.
Említett vezetők nem okultak a hibákból, és elmulasztottak folyamatos
feladatorientált képzésről gondoskodni... A hatékony vezetés hiányára
vezethető vissza, hogy nem kerültek felszínre, és nem voltak megelőzhetők
sem az erőszakos/szexuális visszaélések, sem a félreértés/fejetlenség miatt
bekövetkező incidensek... A katonai irányelvek betartásával és célirányos
képzéssel a visszaélések megelőzhetők lettek volna.
A két tábornok közös jelentésében több tényezőt is feltárt, amelyek
közrejátszhattak az Abu Ghraib-i visszaélések elkövetésében. Hét elsődleges
25
tényezőt neveztek meg:

 A két tábornok által kiemelt hét közrejátszó tényező közül hat
rendszerjellegű vagy szituációs tényező, és mindössze egy diszpozíciós.
Jelentésükben ezután számos rendszerhibára mutatnak rá, melyek
kulcsszerepet játszottak a visszaélések elkövetésében.
Részvétel a CIA törvénytelen tevékenységében a „csapatmunka”jegyében
Meglepődve olvastam a jelentésben, hogy nyíltan, nyilvánosan bírálják a
CIA elvileg titkos szerepét a visszaélésekig fajuló kihallgatásokban:
Az Abu Ghraib-i börtön működési viszonyaira károsan hatott, hogy a
rendszerből adódóan a kihallgatók tetteikért nem voltak felelősségre
vonhatók. Nem világos, hogyan és milyen felhatalmazás alapján helyezett
el a CIA olyan foglyokat Abu Ghraibban, mint a 28. sz. fogvatartott*, mivel
erre vonatkozóan semmiféle megállapodás nem született a CIA és a CJTF-
726 27 között. A CIA Abu Ghraibban működő tisztjei meggyőzték Pappas
ezredest és Jordán alezredest, hogy tegyék lehetővé számukra, hogy a
helyszínen alkalmazott szabályok és eljárásrendek keretein kívül
tevékenykedhessenek.
Álljunk meg egy pillanatra, értelmezzük ezt az állítást, majd gondoljuk át,
hogyan oldották fel a hadsereg és a CIA közötti kapcsolat kérdését. A
vizsgálódó tábornokok megemlítik:
Amikor Pappas ezredes Blotz ezredesnek szóvá tette, aggályosnak találja,
hogy a CIA az Abu Ghraib-i börtönt saját céljaira használja, Blotz ezredes a
CIA-val való együttműködésre ösztönözte, arra hivatkozva, hogy egy
csapatot alkotnak. Blotz ezredes Jordán alezredestől is együttműködést kért.
Ártalmas munkakörnyezet
Fay és Jones tábornokok pszichológiai elemzésben tárják fel, hogyan járult
hozzá a CIA titkolt, „törvények fölötti” tevékenysége a kóros környezet
kialakulásához:
Abu Ghraibban az amerikai állomány tagjai (katonai hírszerzők és katonai
rendőrök egyaránt) tudtak a 28. sz. őrizetes haláláról és más esetekről,
például csőre töltött fegyverekről a kihallgató szobában. A személyes
felelősségre vonhatóság hiánya, és annak érzete, hogy egyesek a törvények
és szabályok felett állnak, spekulációt és sértettséget eredményezett. A
sértettség hozzájárult Abu Ghraib egészségtelen környezetéhez. A 28. sz.
fogvatartott halála továbbra is felderítetlen.
A / anonimitás védőpajzsa mögé bújva büntetlenül gyilkoltak. A jelentés
megjegyzi: „Az Abu Ghraibban működő CIA-tisztek álnevet [sic/] használtak,
valódi nevüket soha nem hozták nyilvánosságra.”
Amikor a mentségek igaznak bizonyulnak
A I’ay-Jones-vizsgálat alátámasztja Frederick törzsőrmester és más éjszakás
Aiök állítását, miszerint egységükön belül a visszaéléseket a katonai hírszerzés
löbb tagja is ösztönözte és támogatta:
A megvádolt katonai rendőrök azt állítják, a hírszerzés utasítására
cselekedtek. Jóllehet önmagukat védik, állításuk mégsem teljesen alaptalan.
Az Abu Ghraibban kialakult környezet hozzájárult a visszaélések
előfordulásához, és ahhoz a tényhez, hogy a visszaélésekről az elöljáró
szervek hosszú ideig nem szereztek tudomást. A lemeztelenítéssel és
megalázással, stresszes állapot előidézésével, fizikai kifárasztással [torna]
kezdődő és szexuális, fizikai bántalmazással végződő tevékenységeket
erkölcstelen katonák és civilek felügyelet nélkül hagyott kisebb csoportja
követte el.
A vizsgálódó tábornokok ismételten kiemelik a rendszerjellegű és szituációs
tényezők jelentős szerepét a visszaélések elkövetésében. Mégis diszpozíciós
attribúcióval élnek, amikor néhány „erkölcstelen” egyénre mint elkövetőre
hárítják a felelősséget, és a cselekményeket szembeállítják „katonáink óriási
többségének kifogástalan viselkedésével”.
fó kutyák csúnyán vicsorognak
A Fay-Jones-jelentés volt az első, amelyik részletezi és elítéli a hatékony
kihallgatást megkönnyítő „bevett” taktikákat. Például megemlítik, hogy a kutyák
alkalmazását a kubai guantánamói börtönből, Gitmóról hozta át Geoílrey Miller
vezérőrnagy, de azt is megjegyzik: „a kihallgatásokon megfelelő felhatalmazás
nélkül alkalmaztak kutyákat a fogvatartottak »megré- misztésére«.”
Miután hivatalos engedéllyel alkalmazhattak szájkosaras kutyákat a
fogvatartottak megfélemlítésére, nem sokkellett ahhoz, hogy a hatékonyabb
félelemkeltés érdekében a szájkosarat a kutyákról engedély nélkül levegyék. A
tábornokok azonosítanak egy civil hírszerzési szakembert (21. sz. CACI
alkalmazott), aki a kihallgatásokon szájkosár nélküli kutyát hívott segítségül, és
valahányszor katonai rendőrök kutyával fenyegettek egy-egy fogvatar- tottat,
odakiáltott nekik, hogy „mutassátok meg neki”. Mutassák meg, hogy a kutyák
mindent szétmarcangolnak, azt a matracot épp az előbb tépte misz- likre az a
kutya. Egy másik kihallgatót (17. sz. katona, 2. felderítő dandár) azzal vádolnak,
elmulasztott jelenteni egy esetet, amikor „megbolondult”, szájkosár nélküli
kutyáját kezelője fiatalkorú fogvatartottak cellájába eresztette.
Ugyanez a személy elmulasztotta jelenteni, hogy fültanúja volt, amint a
szolgálati kutyák kezelői versenyük részleteit taglalták, amelynek célja az volt,
hogy a fogvatartottakra úgy ráijesszenek, hogy becsináljanak. Azt is
kitárgyalták, hogy több fogvatartott összevizelte magát, amikor a kutyákat rájuk
eresztették.
Dehumanizáló meztelenség
A fogvatartottak együttműködésének fenntartása érdekében alkalmazott
ruhamegvonás [lemeztelenítés] szintén olyan módszer, amelyet afganisztáni és
guantánamói börtönökből vettek át. A módszer Abu Ghraib-i alkalmazása
kapcsán a Fay-Jones-jelentés megállapítja, hogy „a felhatalmazás irányelvei és a
jogi szakvélemények nem egyértelműek. A ruhamegvonás módszerét egyszerűen
átvitték az iraki hadszíntérre. A ruhamegvonás feltehetőleg nagymértékben
hozzájárult a fogvatartottak eszkalálódó »dehumanizációjához«, ezzel további,
súlyosabb visszaélések feltételei jöttek létre.”
Amikor a különválasztásból izolálás lesz
Habár Sanchez altábornagy jóváhagyta a huzamosabb idejű „izolálás” taktikáját,
úgy tűnik, valójában a fogolytársaktól való „különválasztás” volt az, amire
gondolt. Abu Ghraibban azonban Sanchez felhatalmazását szó szerint
értelmezték, és sok őrizetest teljes mértékben izoláltak, minden külső
kapcsolattartási lehetőségtől megfosztottak, gyakorlatilag magánzárkába zártak,
kapcsolatuk „csak a napi ellátásukat biztosító katonai rendőrökkel és az őket
kihallgató hírszerzőkkel volt”. A tábornokok jelentésükben megállapítják: „A
cellákba nem hatolt be fény, szellőzésük rendkívül rossz volt, gyakran túlságosan
felmelegedtek, illetve lehűltek. Az izolációs helyiségek megfelelő ellenőrzéséről
és figyeléséről Abu Ghraibban nem gondoskodtak. A nem megfelelően
kiképzett, egyértelmű útmutatással, illetve a módszer alkalmazásában
tapasztalattal nem rendelkező katonai rendőrök és katonai hírszerzők a határokat
túllépve további visszaéléseket követtek el érzékszervi ingerek megvonásával,
nem biztonságos, illetve egészségtelen életkörülmények fenntartásával.”
Akiket felelősség terhel: tisztek, hírszerzők, kihallgatok, elemzők, tolmácsok,
fordítók, egészségügyi személyzet
A Fay-Jones-jelentés az Abu Ghraibban elkövetett visszaélésekért felelőssé
tehető személyek névsorával zárul - huszonhét személyt jelöl meg név, illetve
azonosító kód szerint. Nem tartom elhanyagolhatónak ezt a számot. Ennyi ember
tudott a visszaélésekről, ennyi szemtanú, közreműködő volt, és nem tett semmit,
a visszaéléseket nem előzte meg, nem akadályozta meg, nem jelentette az
illetékeseknek. A katonai rendőrök tőlük kapták tevékenységükhöz a „társas
jóváhagyást”. A kegyetlenkedésekért felelősségre vonás helyett elismerésben
részesültek a környezetükben működő hírszerzőcsapat tagjaitól, mosolygós
arcuk, némaságuk nyújtotta nekik a társas támogatást. Bűnös tétlenségükkel
szégyenletes cselekményeket segítettek elő.
Az orvosok és az ápolók gyakran elmulasztották ellátni a segítségre szo- i uló
áldozatokat, eltűrték a brutalitást, szemet hunytak, de ennél rosszabb is
előfordult. Hamis halotti bizonyítványokat hitelesítettek, és valótlanságot
állítottak sérülések, törött végtagok eredetéről. Hippokratészi esküjüket
megszegték, és „hitványul eladták a lelkűket”, ahogy Steven H. Miles orvospro-
lésszor és bioetikus könyvében megírja.7
Fay és Jones tábornokok (Tagúba tábornokhoz hasonlóan) a bűnösök
lajstromán első helyen Pappas ezredest nevezik meg, aki ellen tizenkét
vádpontot fogalmaznak meg, második helyen pedig Steven Jordán alezredes
szerepel (a JIDC, a különleges kihallgatási központ igazgatója). Ezenkívül olyan
tisztek felelősségét is megállapítják, akik Tagúba tábornok névsorában nem
szerepelnek: Dávid Price őrnagy (műveleti tiszt, JIDC), Michael Thompson
(helyettes műveleti tiszt, JIDC), Carolyn Wood százados, a kihallgatások
engedélyezéséért és ellenőrzéséért felelős tiszt (JIDC).
Mielőtt áttekintenénk az elkövetők, az „Abu Ghraib-i hetek” fellépésében a
rendező és a közönség szerepét egyidejűleg eljátszó statiszták kifogásolható
tetteit, érdemes megállnunk egy pillanatra, és végiggondolnunk Carolyn Wood
sorsát, aki még csak hadnagyi rangban szolgált, amikor az 519. felderítő dandár
vezetőjének nevezték ki. Wood jelentős szerepet kapott, de csapnivaló alakítást
nyújtott. Az afganisztáni Bragram börtönében Wood új, keményebb kihallgatási
technikákra adott engedélyt, aminek következtében néhány fog- vatartottat
brutálisan megvertek; egy személy meghalt, egy nő fogvatartottat szexuálisan
bántalmazott három, Wood felügyelete alá tartozó hírszerzési szakember. A Fay-
Jones-jelentés szerint a hírszerző katonák által korábban elkövetett visszaélések
tudatában „Wood századosnak tisztában kellett volna lennie azzal, hogy az Abu
Ghraibban fogva tartott személyek kegyetlenkedéseknek lehetnek kitéve”.
Mindenesetre afganisztáni küldetése után Wood teljesítményét kitüntetéssel
ismerték el, és újabb kitüntetésben és előléptetésben részesítették az Abu
Ghraibban elkövetett visszaélések napvilágra kerülése után.8 Ha Wood vezetői
teljesítménye elismerésre méltó, akkor mivel lehet kivívni a hadsereg
rosszallását?
Az 1A blokkban folyamatosan elkövetett kegyetlenkedéseknek sokan
szemtanúi voltak, de nem tettek ellene semmit. A Fay-Jones-jelentés szerint a
 28
tét- lenkedők sora a következő:
• 15. sz. katona, kihallgató (a katonanő szerint „vicces volt”, amikor a fog-
vatartottakat vicsorgó kutyákkal hajszolták vissza a zárkákba; jelen volt,
amikor a meztelen foglyokból emberi gúlát építettek)
• 20. sz. katona, orvos (aki a kegyetlenkedések szemtanúja volt, és a
meztelen emberi gúláról készült fényképeket látta)
• 01. sz. katona, orvos (az orvosnő látta a meztelen emberekből épített gúlát,
amikor orvosi segítségnyújtásra a helyszínre hívták).
A felsoroltak között szerepelnek továbbá azok is, akik látták, amint a fogva-
tartottakat kutyákkal félemlítik meg, de a kutyák kezelőit soha nem vonták
kérdőre, és a visszaéléseket soha nem jelentették.
Sokan nem elégedtek meg a néma megfigyelő szerepével, hanem lelkesen
bekapcsolódtak. Az egyik elemző (10. sz. katona) három meztelen fogvatartot-
tat vízzel locsolt le; az egyik kihallgató (19. sz. katona) tevékeny részt vállalt
három fogvatartott fényképeken is megörökített gyötrésében: szivacslabdával
dobálta meg nemi szervüket, vizet zúdított rájuk, majd a katonai rendőröknek
utasítást adott, hogy vegyék kezelésbe az egyik fogvatartottat, akire később „a
földön vacogva, meztelenül, fején csuklyával” találtak rá. A Fay-Jones-jelen-
tésben egy további, személyesen érintett kihallgatót is azonosítanak; „A 29. sz.
katona látta, amint Graner egy fogvatartottat pofon vág; a katonanő azt is tudta,
hogy a hét meztelen fogolyból épített emberi gúláról készült felvételt
képernyővédőként használják; jelen volt, amikor a felvételek készültek;
tudomása volt róla, hogy a katonai rendőrök egy fogvatartottra hideg vizet
zúdítottak, meghenteregtették a piszokban, majd kiállították szárítkozni a
hidegre; a katonanő egy fogvatartottnak megparancsolta, hogy vetkőzzön
meztelenre, és éjszaka, téli időben kivezette a hidegre.”
Chip Frederick védekezését igen sokatmondóan támasztja alá a tény, hogy
ugyanezt a katonanőt azzal vádolják, hogy a katonai rendőröknek utasítást adott
a fogvatartottakkal szembeni kegyetlenkedésekre és visszaélésekre.
Bizonyítottan szóvá tette Frederick törzsőrmesternek, ha kihallgatáskor az
őrizetesek megtagadták az együttműködést - ami „feltehetőleg további visz-
szaélésekhez vezetett” (a Fay-Jones-jelentés szerint).
A két tábornok kimerítő vizsgálata alapján elvethetők lennének a
feltételezések, miszerint az 1A blokkban éjszakai szolgálatot teljesítő katonai
rendőrök a fogolykínzásokat és visszaéléseket kizárólag deviáns egyéni
motivációjuk vagy szadista hajlamaik miatt követték el. A kibontakozó kép
összetett okozati viszonyra enged következtetni. Sok más katonát és civilt
azonosítanak érintettként a kínzások és visszaélések folyamatában. Ezenkívül,
mint láthatjuk, egy sor tisztet is felelősként jelölnek meg, akik vezetési hibákat
követtek el, és létrehozták azt a kaotikus, lehetetlen helyzetet, amelybe Chip
Frederick és alárendeltjei kerültek.
.
 A vizsgálat szerint azonban Sanchez tábornok az elkövetett cselekményekben
közvetlenül nem érintett. Ugyanakkor mégsem húzták ki teljesen a
slamasztikából, mert ahogy Paul ]. Kern tábornok újságíróknak elmondta:
„Sanchez tábornokot nem találtuk bűnösnek, de a történtek, illetve a mulasztások
tekintetében megállapítottuk a felelősségét.”9 Ez igazán elegáns játék a
szavakkal: Sanchez tábornok nem „bűnös”, pusztán mindenért felelős! Mi nem
leszünk ilyen kíméletesek a tábornokkal.
A következőkben tekintsük át azt a vizsgálatot, amelyre Rumsfeld adott
megbízást, de ezúttal nem egy tábornoknak, hanem az egykori védelmi
miniszternek, )ames Schlesingernek29. A Schlesinger-bizottság nem folytatott le
újabb, független vizsgálatot; magas rangú katonai vezetőket és a Pentagon
vezetőit kérdezték ki Jelentésük sok fontos elemmel egészíti ki az általunk
képviselt álláspontot.

A Schlesinger-jelentés10
Utolsónak hagytuk ezt a vizsgálati jelentést, amely értékes bizonyítékokkal
mutat rá az Abu Ghraib-i visszaélésekben közrejátszó szituációs és
rendszerjellegű hatásokra. Különösen figyelemreméltó, hogy a börtön számos
működési hiányosságát felsorolja, rámutat a vezetés és a parancsnokok
bűnösségére, és feltárja, milyen lépéseket tett a hadsereg az ügy eltussolására,
miután Joe Darby átadta egy katonai bűnügyi nyomozónak a visszaélésekről
készült képeket tartalmazó CD-t.
A jelentésben engem leginkább az lepett meg - amit egyben nagyra értékeltem
-, hogy az Abu Ghraibban elkövetett visszaélések megértéséhez milyen
terjedelemben részleteztek releváns szociálpszichológiai kutatásokat. Sajnálatos
módon a mellékletek (G. melléklet) között kaptak helyet, így feltehetőleg
kevesen olvassák el. A Schlesinger-jelentés tehát mellékletében szintén
párhuzamot von az Abu Ghraibban kialakult helyzet és a stanfordi
börtönkísérletben történt túlkapások között.
Széles körben elterjedt visszaélések a hadseregben
A jelentésben először is megállapítják, hogy „visszaélés” az Egyesült Államok
bármelyik katonai létesítményében előfordulhat. (A „kínzás” szót egyszer sem
írják le.) 2004 novemberében az egyesített műveleti területeken
valószínűsíthetően háromszáz esetben követtek el visszaélést, ebből hatvanhatot
a Guantá- namói-öbölben és Afganisztánban, ötvennégyet Irakban. Az esetek
harmada kihallgatásokhoz kapcsolódott, tanúbeszámolók szerint a kihallgatások
közben legalább öt fogvatartott vesztette életét. További két tucat haláleset
kivizsgálása akkor még folyamatban volt. Ez a szomorú számvetés szinte kitölti
azt a „légüres” teret, amelyre Fay és Jones tábornokok utaltak az 1A blokkban
történt visszaélésekről készült jelentésük bevezetőjében. Noha ezek voltak a
nyilvánosság számára is látható visszaélések, mégsem foghatók a
gyilkosságokhoz és csonkításokhoz, melyeket más katonai
börtönlétesítményekben követtek el.
Főbb problématerületek és súlyosbító körülmények A Schlesinger-jelentés öt fő
problématerületet állapított meg:
• a katonai rendőrök és katonai hírszerzők nem megfelelő kiképzése a
feladatra
• az eszközök és erőforrások hiánya
• a kihallgatókra nehezedő nyomás „hasznosítható információ”
felmutatására
• a vezetés „gyenge” színvonala, tapasztalatlan vezetők, nem átlátható,
túlságosan összetett vezetési-irányítási rendszer
• a CIA a maga szabályai szerint ténykedett, a vezetési-irányítási
rendszerben senkinek nem tartozott felelősséggel.
A jelentésben részletesen kitérnek az Abu Ghraib-i börtönben és különösen az
1A blokkban uralkodó viszonyokra, melyek nagyban megnehezítették a katonai
30
rendőrök és katonai hírszerzők feladatát:
• az egészségügyi szolgálat tagjai az általuk tapasztalt visszaéléseket nem
jelentették, azokhoz hallgatólagos jóváhagyásukat adták
• „Rumsfeld védelmi miniszter nyilvánosan kijelentette, a Központi
Hírszerző Ügynökség kérésére ő adott utasítást egy fogvatartott titkos
őrzésére.” Ezt az eljárást a legmagasabb parancsnoki szinten mintaként
átvették, és különféle formában Abu Ghraibban is követték.
Megint csak rossz vezetői gyakorlattal van dolgunk
A jelentésből újból és újból kiderül, hogy minden szinten a vezetés totális
csődjével van dolgunk, ami hozzájárult az elhíresült éjszakai szolgálat katonái
által elkövetett visszaélésekhez:
Abu Ghraibban az 1. blokkban éjszakai szolgálatot teljesítő katonák aberrált
viselkedése megfelelő kiképzéssel, irányítással és ellenőrzéssel
megelőzhető lett volna.
A visszaélések... deviáns viselkedésről, vezetői és fegyelemi
hiányosságokról tanúskodnak.
A kihallgatások során is előfordultak visszaélések, melyekről nem
készültek felvételek, és nem kizárólag Abu Ghraibban történtek
 visszaélések a kihallgatások alatt.
A visszaéléseket nem lehet a bevett normákat megszegő néhány egyén
hibájaként felfogni. Súlyosabb hibát követtek el a vezetők, akik nem
gondoskodtak megfelelő fegyelemről. Mind az intézményi, mind az egyéni
felelősség megállapítható magasabb szinteken.
Taktikai szinten egyetértünk a Fay-Jones-jelentés következtetéseivel,
miszerint az Abu Ghraib-i visszaélések miatt a katonai hírszerző állományt
is felelősség terheli.
A nem egyértelmű vezetési rendszeren Abu Ghraibban tovább rontott a
magasabb szintű irányítási rendszer tisztázatlansága.
2003 nyarán és őszén a vezetők közti súrlódások és a kommunikáció
hiánya jellemezte a 205. felderítő dandár és a 800. katonairendész-dandár
közötti kapcsolatot. ...Fegyelmezetlenség uralkodott, a viselkedési
normákat nem szabták meg, illetve nem tartották be. Az irányítás hanyag és
elégtelen volt.
Mindkét egységben komoly vezetési hibák történtek az altisztek
szintjétől a zászlóalj és dandár szintjéig. A visszaélésekről mindkét dandár
parancsnokainak tudomása volt, illetve tudniuk kellett volna róluk, és
megfelelő megelőző intézkedéseket kellett volna hozniuk.
A katonákkal nem ismertették a normákat, irányelveket és tervezett
lépéseket, így a katonai vezetők hallgatólagosan jóváhagyták a fogvatartot-
takkal szembeni túlkapásokat.
A 800. katonairendész-dandár és a 205. felderítő dandár parancsnokai
gyenge és eredménytelen irányításukkal teret engedtek a visszaéléseknek.
Egyetértünk Jones tábornok megállapításával, miszerint Sanchez
altábornagy és Wojdakowski vezérőrnagy nem gondoskodott a börtönőri
állomány és a kihallgatási eljárások megfelelő felügyeletéről.
A független bizottság megállapítása szerint a Karpinski dandártábornok
által elkövetett vezetési hibák olyan feltételek kialakulását idézték elő,
melyek a visszaélésekhez vezettek.
A visszaélésekről készült képek eltitkolása
A Schlesinger-bizottság egy elejtett észrevételéből az is kiderül, hogyan
reagáltak a katonai vezetők, amikor a „trófeafotókon” látható visszaélésekről és
kínzásokról tudomást szereztek. Érdekes módon a jelentésben olyan ügyesen
fogalmaznak, hogy egyetlen érintett személyt sem érhet a hanyagság vagy
törvényszegés vádja.
„A hivatalos személyek, akik 2004. január 14-én látták a képeket,
 valószínűsíthető jelentőségüket nem ismerték fel, és magasabb rangú
személyeknek való bemutatásukra nem tettek javaslatot.” 2004 márciusa
közepén köztes beszámoló készült a CJTF-7 és a CENTCOM [Középső
Parancsnokság] parancsnokai részére, melyben a fotók „hatását nem mérték
fel a tisztek, illetve törzstisztek, akik a képeket láthatták, amit jelez, hogy
nem továbbították őket kellő időben magasabb rangú tiszteknek. [...] A
védelmi miniszter tájékoztatását gátló tényező volt ismét, hogy vonakodtak
magasabb rangú katonai személyekkel rossz híreket közölni.”
Richard Myers tábornok, a vezérkari főnökök egyesített bizottságának az elnöke
2004 áprilisában megpróbálta elérni a CBS-nél, hogy a fotókat ne hozzák
nyilvánosságra, neki tehát tudnia kellett a felvételek „valószínűsíthető
jelentőségéről”. Mint korábban említettem, Myers volt az a magas rangú katonai
vezető, aki a nyilvánosság előtt bátran kijelentette, hogy a történtek nem
tekinthetők „rendszerszerűnek”, a bűncselekményeket néhány „hitvány katona”
követte el.

Az embertelen bánásmód szociálpszichológiája

A katonai börtönlétesítményekben történt visszaéléseket kivizsgáló tucatnyi
jelentés közül a Schelsinger-bizottság jelentése különleges, mert etikai
kérdésekkel is részletesen foglalkozik, és áttekinti az Abu-Ghraib-i börtönben
jelen levő pszichológiai stresszorokat és szituációs tényezőket. Sajnos, csak a
jelentés végén, a mellékletekben eldugva találjuk meg a két releváns anyagot,
pedig nem ártott volna kiemelt helyen szerepelniük. Tekintsük át röviden a
Schle- singer-jelentés vonatkozó részében tett főbb megállapításokat:
A szociálpszichológiai elvek elveinek [sic/] alapvető ismeretében és számos
közismert környezeti kockázati tényező tudatában teljes mértékben
megjósolható volt, hogy a terrorizmus elleni globális háborúban a
fogvatartottak sérelmére visszaéléseket fognak elkövetni... A
szociálpszichológia terén elért eredmények arra engednek következtetni,
hogy a háborús állapot és a fogva tartási tevékenységek dinamikája
magában hordozza a másokkal szembeni helytelen bánásmódot, ezért
elengedhetetlen az elővigyázatosság, az alapos tervezés és felkészítés.
A legtöbb katonai vezető azonban nincs tisztában a kockázati tényezőkkel, amint
azt a jelentés megállapítja. Ugyanakkor a Schlesinger-jelentés azt is leszögezi,
hogy a visszaélésekhez vezető viselkedés pszichológiai alapjainak a megértése
semmiképp nem menti fel az elkövetőket - ahogy ezt nem győzöm én is
hangsúlyozni. „A körülmények nem nyújtanak mentséget, illetve nem mentik fel
a személyeket, akik szándékosan erkölcstelen vagy törvénybe ütköző
cselekményekben vettek részt”, noha „bizonyos körülmények növelik a
visszaélések eshetőségét” - áll a jelentésben.

Börtönkísérletünk tanulságai
A Schlesinger-jelentés megfogalmazása szerint a „mérföldkőnek számító stan-
fordi kísérlet a fogva tartás tanulságos története.” Az Abu Ghraib-i viszonyokat a
stanfordi börtönkísérlet aránylag barátságos környezetéhez hasonlítva, a jelentés
egyértelművé teszi: „a katonai fogva tartási feladatokat ellátó katonák távolról
sem jóindulatú, hanem megterhelő harci környezetben tevékenykednek.” Ez arra
enged következtetni, hogy a szimulált börtönünkben megfigyelteknél
feltehetőleg szélsőségesebb hatalmi visszaélésekre számítani lehet harci
körülmények között. A Schlesinger-jelentésben itt nem szakad meg A Lucifer-
hatás központi kérdésének vizsgálata.
„Pszichológusok számos kísérletet tettek annak megértésére, hogy általában
emberségesen viselkedő egyének és csoportok bizonyos körülmények között
hogyan és miért cselekszenek épp ellenkezőleg.” A jelentés röviden ismertet
néhány fogalmat, amelyek segítségével könnyebben megérthető, miért fordulhat
elő, hogy normális körülmények között emberségesen viselkedő egyének
visszaéléseket követnek el. A felsorolás többek közt a következő fogalmakra tér
ki: deindividuáció, dehumanizáció, ellenségkép, csoportgondolkodás, morális
önfelmentés, társas facilitáció és egyéb környezeti tényezők.
A jelentés az őrizetesek lemeztelenítésének elterjedt gyakorlatát emeli ki
külön környezeti tényezőként. „A kihallgatási technikaként alkalmazott
meztelenre vetkőztetés szélesebb körű alkalmazást nyert, aminek következtében
Abu Ghraibban gyakorlattá vált, hogy az őrizetesek egy-egy csoportját
huzamosabb ideig ruhátlanul hagyták.” A Schlesinger-jelentés igen pontosan
elemzi, hogy a foglyokra kényszerűéit meztelenség gyakorlata oki tényezőként
miért játszott szerepet az 1A blokkban elkövetett visszaélésekben. Az eredeti
szándék szerint a lemeztelenítéssel azt akarták elérni, hogy az őrizetesek
kiszolgáltatottnak érezzék magukat, és engedelmesebben működjenek közre a
kihallgatáson. A jelentés azt is leírja, hogy ez a taktika végül hogyan erősítette a
blokkban kialakuló elembertelenedő viszonyokat.
Idővel „ez a gyakorlat valószínűleg lélektani hatással volt az őrökre és a
kihallgatókra egyaránt. A ruhaviselés alapvetően társas gyakorlat, a ruhától való
megfosztás tehát akár akaratlanul is az őrizetesek dehumanizációjához
vezethetett. A dehumanizáció feloldja azokat a morális és kulturális
kötöttségeket, amelyek rendszerint eleve kizárják, hogy másokkal megalázóan és
le- alacsonyítóan bánjunk.”
A fentiekben áttekintett vizsgálatoknak és az itt nem ismertetett jelentéseknek
két közös vonása van: számos szituációs és környezeti tényezőt feltárnak,
amelyek szerepet játszottak az Abu Ghraib-i visszaélések elkövetésében; sok
rendszereredetű és strukturális problémára rámutatnak, amelyek szintén
közrejátszhattak. Ennek a tucatnyi jelentésnek a szerzői azonban egy ponton
megtorpannak, és nem terjesztik ki a vádakat a magasabb szintű vezetőkre, ami
annak tudható be, hogy megbízásukat magas rangú katonai vezetőktől, illetve
Donald Rumsfeld védelmi minisztertől kapták.
A tisztánlátás és a teljesebb kép érdekében a következőkben a Humán Rights
Watch, az egyik legnagyobb nemzetközi emberjogi szervezet jelentésére térünk
ki.

„KÍNOZNI BÜNTETLENÜL LEHET?”11

Ezt a provokatív címet adta a nemzetközi jogvédő szervezet, a Humán Rights

Watch (HRW) 2005 áprilisában közreadott jelentésének. A jelentés
hangsúlyozza, hogy elengedhetetlen az Egyesült Államok katonai és polgári
alkalmazotti állománya által elkövetett visszaélések, fogolykínzások és
gyilkosságok eseteinek ténylegesen független kivizsgálása. Továbbá követeli,
hogy indítsanak vizsgálatot az emberi jogok durva megsértéséhez vezető
irányelvek kidolgozói ellen.
Az Abu Ghraib-i börtönre és a hasonló guantánamói, afganisztáni és iraki
börtönlétesítményekre olyan intézményekként is tekinthetünk, amelyeket vezető
„építészek” terveztek: George W. Bush, DickCheney, Donald Rumsfeld és
George Tenet. Őket követték az „engedélyeztetők”, a jogászok, akik új
nyelvezetet és fogalmakat létrehozva, a „kínzás” új módozataihoz és eszközeihez
megteremtették a törvényes kereteket: Alberto Gonzales, John Yoo, Jay Bybee,
William Taft és John Ashcroft, az elnök jogi tanácsadói. Utánuk következtek
a „művezetők”, a tábornokok, Miller, Sanchez, Karpinski és alárendeltjeik.
Végül ott voltak a napi feladatokat ellátó „szakmunkások”, a
kényszerkihallgatások, visszaélések és kínzások kivitelezői: katonai hírszerzők,
Cl A-alkal- mazottak, polgári alkalmazottak, tolmácsok, egészségügyi
személyzet, katonai rendőrök, többek közt Chip Frederick és éjszakai szolgálatot
teljesítő társai.
Nem sokkal az Abu Ghraibban történt visszaélésekről készült felvételek
napvilágra kerülése után Bush elnök ígéretet tett, hogy „az elkövetőknek
tettükért bíróság előtt kell felelniük”. A HRW jelentésében rámutat, hogy
kizárólag a lacsony rangú katonai rendőröket állítottak bíróság elé, az irányelvek
kidolgozói, az ideológia megalkotói, a visszaélések engedélyezői közül viszont
sen- kit sem. A HRW jelentése szerint:
Egyértelműen megállapítható, hogy fogolykínzásra és visszaélésre nemcsak
Abu Ghraibban került sor, hanem több tucat börtönben világszerte; a
visszaélés sok esetben halálhoz vagy súlyos traumához vezetett, és az
áldozatok nem csekély számban polgári személyek voltak, akik semmiféle
módon nem hozhatók kapcsolatba sem az al-Kaidéval, sem a
terrorizmussal. Bizonyítékokkal alátámasztható, hogy ellenőrzött „titkos
helyszíneken” is elkövettek visszaéléseket, illetve hogy a hatóságok egyes
gyanúsítottakat olyan harmadik országbeli börtönökbe szállíttattak, ahol
valószínűsíthető a kínzás alkalmazása. Mindeddig azonban a vezetési-
irányítási rendszerben kizárólag alacsony beosztású személyeket állítottak
bíróság elé. Ennél többre van bizonyíték. Mégis mintha a támadhatatlanság
fala védené az irányelvek megalkotóit, akik a visszaéléseket megengedő,
tágabb értelemben vett rendszerért felelősek.
Amint jelentésünk rámutat, egyre több a bizonyíték, hogy magas rangú
civil és katonai vezetők - többek közt Donald Rumsfeld védelmi miniszter,
George Tenet, a CIA volt igazgatója, Ricardo Sanchez, az Irakban
állomásozó szárazföldi koalíciós erők volt parancsnoka, Geoffrey Miller
vezérőrnagy, a kubai guantánamói-öbölbeli börtöntábor volt parancsnoka -
olyan döntéseket hoztak, és olyan irányelveket adtak ki, amelyek súlyos
törvény- sértések széles körű elkövetését eredményezték. A körülmények
határozottan arra utalnak, hogy vagy tudtak, vagy tudniuk kellett volna a
törvénytelenségekről, melyeket intézkedéseik hatására követtek el. Egyre
több adat van a birtokunkban arra vonatkozóan is, hogy miután a
visszaélésekről tudomást szereztek, a további visszaélések elfojtása
érdekében elmulasztottak lépéseket tenni.
A magasabb rangú tisztségviselők által jóváhagyott, az elmúlt három
évben széles körben alkalmazott kényszerítő módszerek olyan taktikákat is
magukban foglaltak, melyeket az Egyesült Államok mások gyakorlatában
kegyetlenkedésnek és kínzásnak minősített, és több ízben elítélt. A
módszerek egy része a tábori kézikönyvben is kínzásnak minősül.

Habár tetemes mennyiségű bizonyíték továbbra is titkosított, az elmúlt

 tizenkét hónapban egy sor olyan kijelentés látott napvilágot, amelyek
elengedhetetlenné teszik a valóban hiteles, független kivizsgálását annak,
hogy magas rangú tisztségviselők mit tudtak, és milyen intézkedéseket
tettek, miután az elharapódzott visszaélésekről tudomást szereztek.
Az 1A blokkban az éjszakai szolgálat idején elkövetett visszaélésekről készült
felvételek tagadhatatlanul megrázóak, mégsem foghatók a sok gyilkossághoz,
melyeket katonák, a CIA alkalmazottai, illetve más polgári alkalmazottak
követtek el. „Ha az Egyesült Államok le kívánja törölni Abu Ghraib
szégyenfoltját, ki kell vizsgálni, hogy a legfelsőbb vezetésben kik rendelték el,
illetve hagyták jóvá a visszaéléseket, és tisztázni kell, mire volt elnöki
felhatalmazásuk”
- jelentette ki Reed Brody, a Humán Rights Watch tanácsadója. Majd hozzátette:
„Washingtonnak egyszer s mindenkorra el kell utasítania, nem szabad engednie,
hogy a terrorizmus elleni harc nevében a fogvatartottak rossz bánásmódban
részesüljenek.”12

Rengeteg visszaélés, kevesen bűnhődnek, a tisztek szabadon „elmehetnek ”

Itt érdemes tisztáznunk, milyen mértéket öltöttek a fogvatartottak sérelmére
elkövetett visszaélések Irakban, Afganisztánban és a kubai Guantánamói-öböl-
ben. A hadsereg közelmúltban kiadott nyilatkozata szerint 2001 októbere óta
több mint hatszáz esetben merült fel a "visszaélés gyanúja. Ebből százkilencven
esetet egyáltalán nem vizsgáltak ki, illetve kivizsgálásukról nincs tudomásunk
- ezek a „kísérletesetek”.
A négyszáztíz vádemelés következményei 2006 áprilisáig13: fegyelmi eljárás
indult százötven esetben; katonai törvényszék elé vittek hetvenkilenc ügyet,
ebből ötvennégyben a vádak bebizonyosodtak, tíz személyt több mint egy év
elzárásra ítéltek, harmincat egy évnél rövidebb tartamú elzárásra ítéltek,
tizennégy személyre nem szabtak ki börtönbüntetést, tízet felmentettek, tizenöt
ügyben még nem született ítélet, illetve a vádakat ejtették; hivatali eljárás, illetve
nem bírósági eljárás indult hetvenegy esetben; további kétszázhatvan
kivizsgálása lezárult, folyamatban volt, illetve az ügy állása nem ismert.
2006. április 10-én semmiféle jele nem volt annak, hogy a parancsnoki
felelősség elve alapján a hadsereg egyetlenegy tiszt ellen vádat emelt volna a
személyesen vagy beosztottjai által irányított visszaélések miatt A kivizsgált
visszaélések ügyében mindössze öt tiszt ellen fogalmaztak meg a büntetőjog, de
nem a parancsnoki felelősség alapján vádakat. Afganisztánban egy századost két
fogvatartott halála miatt kötelességmulasztással vádoltak; a vádakat ejtették. Egy
„kísértetfogoly”, Manadel al-Jamadi halála miatt a haditengerészet egyik
hadnagyát testi sértéssel és kötelességmulasztással vádolták; felmentették.
Visszaélésekben való közvetlen részvétel vagy visszaélések elkövetésére adott
Hl ásítások miatt három tisztet - egy hadnagyot, egy századost és egy őrnagyot a
katonai bíróság bűnösnek talált; egyiküket mindössze negyvenöt nap elzárásra
ítélt, a másikat két hónapra, a harmadikat felmentette. A hadsereg kesztyűs
kézzel bánik megtévedt tisztjeivel, amikor a kisebb kihágások elbírálására
szolgáló és enyhébb büntetéssel járó nem bírósági meghallgatást és hivatali
felelősségre vonást alkalmazza. Így van ez abban a hetven esetben is, amelyben
igen súlyos bűncselekményt, tízben emberölést, húsz esetben testi sértést
követtek el. Ez az engedékenység legalább tíz esetben a CIA munkatársaira és
húszban a CIA vagy a hadsereg alkalmazásában álló polgári személyekre is
kiterjed.
így tehát nyilvánvalóan szélesebb körben, nem csupán az Abu Ghraib-i
börtönben követtek el visszaéléseket, valamint az is világosan kirajzolódik, hogy
a nagyszámú visszaélés és fogolykínzás esetében általában nem alkalmazzák az
elöljárói felelősségre vonás eszközét.14

A HRW az irányítási rendszer csúcsát támadja

A katonairendész- és felderítő dandárok katonái, a CIA és magáncégek
kihallgatói által elkövetett visszaélések részletes dokumentációja után a HRW
szinte egészen az irányítási rendszer csúcsáig eljut, amikor a háborús bűnöket és
kínzást magában foglaló vádjait megfogalmazza:
Egy hivatalban levő védelmi miniszter és más magas rangú kormányzati
tisztségviselők ellen indítandó vizsgálat nyilvánvalóan komoly akadályokba
ütközik. A bűncselekmények természete azonban oly mértékben súlyos, és
a bűncselekményeket alátámasztó bizonyítékok olyan ütemben
szaporodnak, hogy az az Egyesült Államok részéről a felelősségre vonástól
való elállást jelentené, ha a vizsgálódás nem terjedne ki a legfelső szintre.
Ha nem történik meg a törvénybe ütköző irányelvek kidolgozóinak, illetve
jóváhagyóinak a felelősségre vonása, akkor értelmüket vesztik a súlyosan
elítélő kijelentések, melyeket az Abu Ghraib-i fotók kapcsán George W.
Bush és mások tettek.
Ha a bűncselekmények elkövetőit nem vonják felelősségre, akkor a
jövőben bárki, aki a világ bármely pontján visszaélést követ el, ujjal
mutogatva háríthatja az alkalmazott bánásmód miatt megfogalmazott
kritikákat. Ha egy olyan erős és befolyásos kormány, mint amilyen az
Egyesült Államoké, nyíltan megszegi a kínzás tilalmára vonatkozó
 törvényeket, akkor gyakorlatilag mások előtt is megnyitja az utat. A kínzás
feltárt esetei rontották a szabadságjogok védelmezőjeként fellépő
Washington hitelét, és Amerika további hitelvesztésre számíthat, ha a
politikai szereplők teljes büntetlenséget élvezhetnek.15
A törvénybe ütköző irányelvek megalkotói nem élvezhetnek mentességet
A „parancsnoki felelősség” vagy „elöljárói felelősség” elvét mind az Egyesült
Államok jogrendje, mind a nemzetközi jog elismeri, mely szerint katonai és
polgári vezetőket büntetőjogi felelősség terhel, ha beosztottjaik bűncselekményt
követnek el. A büntetőjogi felelősségre vonás kezdeményezéséhez három
előfeltételnek kell teljesülnie: egyértelmű elöljáró-beosztott viszony; az
elöljárónak tudomása volt róla vagy indokoltan feltételezhette, hogy beosztottja
bűncselekményre készül, illetve bűncselekményt követett el; a bűncselekmény
megelőzésére, illetve az elkövető megbüntetésére az elöljáró elmulasztotta
megtenni a szükséges, ésszerű intézkedéseket.
Az Egyesült Államok által 1996-ban elfogadott, a háborús
bűncselekményekről és a kínzás tilalmáról szóló törvények, illetve az Egységes
Katonai Jogszabálygyűjtemény értelmében a háborús bűncselekmények és a
kínzás büntetendők. A HRW érvelése szerint tanúvallomások alapján elegendő
bizonyíték van büntetőjogi eljárás megindítására a következő négy tisztségviselő
ellen: Donald Rumsfeld védelmi miniszter, George Tenet volt CIA-igazgató,
Ricardo Sanchez altábornagy és Geoffrey Miller vezérőrnagy.

A vádlottak padján: Donald Rumsfeld védelmi miniszter

Rumsfeld a szenátus katonai bizottsága előtt kijelentette: „Az események az én
szolgálati időm alatt történtek. Védelmi miniszterként felelősségre vonható
vagyok miattuk. Vállalom a teljes körű felelősséget.”16
A HRW szerint „Az »elöljárói felelősség« elve alapján indokolt lenne
vizsgálatot indítani Donald Rumsfeld ellen az Egyesült Államok katonái által
Afganisztánban, Irakban és a Guantánamói-öbölben elkövetett visszaélések és
kínzások ügyében. A genfi egyezmények17 felrúgásával Rumsfeld védelmi
miniszter teremtette meg a háborús bűncselekmények és kínzások előfeltételeit.
Tette mindezt azzal, hogy a genfi egyezményeket és a kínzás tilalmáról szóló
ENSZ-egyezményt megszegő kihallgatási módszereket hagyott jóvá, valamint
jóváhagyta, hogy a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága (ICRC) elől foglyokat
rejtsenek el.” A HRW jelentése így folytatódik:
Az afganisztáni háború kezdete óta Rumsfeld védelmi miniszter tájékoztató
anyagokból, az ICRC jelentéseiből, emberjogi szervezetek jelentéseiből és a
 sajtó híradásaiból tudta, hogy a katonák háborús bűncselekményeket,
többek közt kínzást követnek el. Ennek ellenére semmiféle nyoma nincs
annak, hogy tekintélyét latba vetve, megálljt parancsolt volna a foglyokkal
szembeni kegyetlenkedéseknek. Ezzel sok bűncselekmény elkerülhető lett
volna.
Egy vizsgálat azt is megállapítaná, vajon valóban alkalmaztak-e
törvénybe ütköző kihallgatási módszereket, melyeket Rumsfeld védelmi
miniszter Guantánamo esetében általánosan jóváhagyott, majd korábbi
jóváhagyását visszavonta, és alkalmazásukat külön engedélyhez kötötte.
Egy vizsgálat azt is feltárná, vajon a védelmi miniszter jóváhagyott-e olyan
titkos programot, amely az iraki fogvatartottakkal szemben a fizikai
kényszer és a szexuális megalázás módszereit támogatta - ahogy ezt
Seymour Hersh újságíró állítja. Ha a gyanú beigazolódna, akkor az elöljárói
felelősségre vonás mellett Rumsfeld védelmi minisztert a fogvatartottak
sérelmére elkövetett bűncselekmények felbujtójaként is felelősség terheli.
Rumsfeld egy sor kihallgatási módszert engedélyezett, melyek alkalmazása a
genfi egyezmények és az ENSZ kínzás tilalmáról szóló egyezményébe ütközik.
A módszereket először Guantánamón alkalmazták, majd afganisztáni és iraki
katonai börtönökben is átvették. A fogvatartottak kihallgatásra való
felkészítésében Rumsfeld többek közt az alábbi technikákat hagyta jóvá:
• megterhelő testhelyzetbe kényszerítés (pl. egy helyben állás) legfeljebb
négy órán át
• elkülönítés, legfeljebb harminc napon át
• szállításkor és kihallgatáskor a fogvatartottak fejére húzott csuklya
alkalmazása
• fény- és hanginger megvonása
• mindenfajta kényelmi tárgy megvonása (vallási tárgyakat is ideértve)
• kényszerborotválás (arcszőrzet eltávolítása stb.)
• levetkőztetés
• egyéni félelmek (kutyától való félelem) kihasználása stressz előidézésére.
Ezenkívül elfogadott eljárásként a fogvatartottakat túlzott melegnek vagy
hidegnek, szélsőséges fény- és zajhatásnak tették ki.
Az őrizetesek sérelmére elkövetett visszaélések és a fogolykínzások miatt az
amerikai védelmi minisztériumot több ízben figyelmeztette a Vöröskereszt
Nemzetközi Bizottsága (ICRC) 2003 májusában és júliusában (az Abu Ghraib-i
visszaélések nyilvánosságra kerülése előtt), illetve 2004 februárjában.18
Az ICRC számos helyszínen több száz visszaélésről tett bejelentést a
hadseregnek, ismételten kérve, hogy azonnal tegyenek ellenintézkedéseket. Az
aggodalmakat figyelmen kívül hagyták, a visszaéléseket nem fékezték meg, az
ICRC vizsgálódási lehetőségét korlátozták. A koalíciós erők tisztségviselőinek
bizalmasan bemutatott, 2004 februárjában készült jelentésében az ICRC a
következő törvénysértéseket állapította meg, melyeket „szabadságuktól
megfosztott védett személyek” sérelmére követtek el:

• esetenként halált vagy súlyos sérülést okozó brutális bánásmód elfogáskor

és előzetes őrizetbe vételkor
• kihallgatáskor fizikai és pszichológiai kényszerítő eszközök alkalmazása
értesülések kicsiholására
• huzamosabb elzárás (sötét) magánzárkában
• fogva tartás alatt túlzott mértékű és aránytalan erőszak alkalmazása, mely
esetenként halált vagy sérüléseket okoz.
Az ICRC-jelentés szigorú figyelmeztetéssel zárul, melyet a védelmi
miniszternek fontolóra kellett volna vennie, de a látszat szerint mégsem tette: „A
jelentésünkben leírt eljárások alkalmazását tiltja a nemzetközi humanitárius jog.
A fogva tartási létesítmények részéről nagyfokú figyelemre van szükség.
Elengedhetetlen, hogy a fogva tartási létesítmények az általuk alkalmazott
irányelveket és gyakorlatokat felülvizsgálják, korrekciós intézkedéseket
vezessenek be, és a hadifoglyokat, illetve a felügyeletükre bízott más védett
személyeket megfelelő bánásmódban részesítsék.”
Egy másik nagy nemzetközi emberjogi szervezet, az Amnesty International
szintén súlyos megállapításokat tesz az iraki börtönökről és fogolykínzásokról
készült átfogó jelentésében: „Minden Irakban fogva tartott személy alapvető
emberi jogainak tiszteletben tartása érdekében azonnali, konkrét lépéseket kell
tenni. A fogolykínzások, illetve a fogvatartottakkal való helytelen bánásmód
megszüntetése érdekében a hatóságoknak sürgősen megfelelő biztosítékokat kell
beépíteniük.”19
Mark Danner, a Berkeley Egyetem tanára, újságíró, a Torture and Truth:
America, Abu Ghraib and the War on Terror című könyvéhez az összes
vonatkozó dokumentumot áttekintette. Mélyreható vizsgálódása alapján Danner
kijelenti: „A fogvatartottak bánásmódját illetően a dokumentumok átolvasása
után mindenki számára kiderül, hogy Donald Rumsfeld védelmi miniszter
személyesen érintett, mivel ő hagyta jóvá azokat az eljárásokat, amelyek
túlmennek a katonai jog által megszabott határokon, és természetesen a polgári
jog határain is.”20

A vádlottak padján: George Tenet, a Cl A volt igazgatója

A HRW jelentésében számos törvénysértéssel vádolja a CIA egykori igazgatóját.
George Tenet irányítása alatt, és állítások szerint az ő kifejezett jóváhagyásával,
a CIA vízbefojtás szimulálásával és gyógyszermegvonással kínzott
fogvatartottakat. Állítólag a CIA módszerei közé tartozott többek közt az
alvásmegvonás, fulladás szimulálása, megterhelő testhelyzetben tartás, extrém
fény- és hanghatások alkalmazása, de módszerük között szerepelt az is, hogy a
foglyokkal elhitették, olyan idegen országban tartják őket fogva, ahol
köztudottan nem rettennek vissza a kínzástól. Tenet idején a CIA „átadott”
foglyokat olyan országoknak, ahol kínzást alkalmaztak. Tenet irányítása alatt a
CIA kivont fogvatartottakat a törvényi védelem alól, titkos helyszíneken őrizték
őket, ahol teljes mértékben védtelenek, eszköztelenek voltak, semmiféle
jogorvoslati lehetőség nem állt rendelkezésükre, a külvilággal semmiféle
kapcsolatban nem állhatták, totálisan ki voltak szolgáltatva fogvatartóiknak.
Gyakorlatilag „eltüntették” a foglyokat, akiket huzamosabb ideig minden
érintkezési lehetőségtől elzárva tartottak fogva.
Ahogy a Fay-Jones-jelentés megállapítja: „a CIA fogva tartási és kihallgatási
gyakorlata az elszámoltathatóság megszűnéséhez, visszaélésekhez, a
kormányzati ügynökségek közötti megromlott együttműködéshez vezetett, és
zavaros, rejtélyes viszonyokat teremtett, ami tovább mérgezte Abu Ghraib
légkörét.” A CIA valójában saját szabályai szerint, a törvények fölé helyezkedve
tevékenykedett.
A CIA gyakorlatában Tenet igazgatása idején keletkeztek a „kísértetfog-
lyok”. Hányán voltak? Teljes bizonyossággal soha nem fogjuk megtudni, de a
Fay-Jones-vizsgálatot felügyelő Paul Kern tábornok a szenátus katonai
bizottsága előtt azt mondta: „Több tucatnyian vannak, számuk akár a százat is
elérheti.” A CIA számos fogvatartottat nem vett nyilvántartásba, így vonta ki
őket a Vöröskereszt látóköréből.
Az Abu Ghraibban elkövetett visszaélések idején a hírszerzés második
embere, Steven Jordán alezredes katonai nyomozóknak elmondta, hogy „más
kormányzati ügynökségek” és egy titkos, elit akciócsoport „rövid időre
rendszeresen elhelyezett fogvatartottakat”, akik nem kaptak azonosító számot,
nem kerültek be a nyilvántartásba. Ez a gyakorlat nemzetközi törvényekbe
ütközik.21
A „jeges ember” mehet
Az egyik „kísértetfogolyról” említést tesz a Fay-Jones-jelentés. 2003
novemberében a haditengerészet speciális egysége (SEALs) nyilvántartásba
vétel nélkül egy Manadel al-Jamadi nevű iraki fogvatartottat helyezett el Abu
Ghraibban, ahol egy CIA ügynök hallgatta ki. Jamadi „belehalt a kínzásba”,
halálának okát a legbizarrabb módon próbálták titokban tartani.
Jane Mayer oknyomozó újságíró derített fényt a CIA gyalázatos szerepére és
az emberölés álcázása érdekében folytatott hátborzongató eljárására. A The New
Yorker magazinban megjelent A Deadly Interrogation (Halálos kihallgatás) című
cikke felveti a kérdést - a CIA törvényesen megölhet egy rabot?22
Al-Jamadi esete a mi szempontunkból különösen fontos, ha meg akarjuk
érteni az Abu Ghraibban kialakult viselkedési kontextust, amely Frederick
törzsőrmester és a többi „hitvány katona” tevékenységét befolyásolta.
Környezetükben láthatták, amint „kísértetfoglyokat” rendszeresen bántalmaznak,
kínoznak, és esetenként meg is ölnek. Szó szerint a „büntetlen gyilkolás”
szemtanúi voltak. Amit ők tettek a mezítlábas fogvatartottakkal inkább csak
„szó-
 rakozásnak” tűnhetett ahhoz képest, hogy mi történt a „kísértetfogoly” Ma-
nadel al-Jamadival, a „jeges emberrel”, akiről tudták: megverték,
megfulladt, majd holttestét jéggel konzerválták.
Al-Jamadi hírszerzői szempontból kiemelten fontos személynek
számított, mert feltételezések szerint robbanóanyaggal látta el a felkelőket.
A haditengerészet speciális egysége (SEALs) a férfit bagdadi otthona előtt
fogta el 2003. november 4-én hajnak két órakor. Az erőszakos rajtaütés
nyomán a férfit véraláfutásos szemmel, felszakadt arccal, többszörös
bordatöréssel vették őrizetbe. A SEALs őrzésre átadta al-Jamadit a CIA-nak
Abu Ghraibban, ahol a férfi kihallgatását Mark Swanner vezette. A CIA
embere egy tolmács kíséretében az egyik börtöncellába vitte al-Jamadit,
ahol meztelenre vetkőztette, és üvöltve követelte a férfitól, mondja meg, hol
rejtegeti a robbanószereket.
Jane Mayer cikke szerint Swanner szólt a katonai rendőröknek, hogy a
foglyot vigyék kihallgatásra az 1A blokkba - a zuhanyzóba. Két katonai
rendőrnek utasítást adott (névtelen civilként), hogy az akkor már semmiféle
ellenállást nem tanúsító férfit „palesztin akasztással” függesszék fel.
(Strappado néven a spanyol inkvizítorok által is alkalmazott kínzás: az
áldozatot hátrakötött karral, kötélen lógatják.) Miután távoztak, az egyik
katona szerint „rengeteg üvöltést hallottunk”. Alig egy óra múlva al-Jamadi
meghalt.
A szolgálatban lévő katonai rendőr, Walter Diaz elmondása szerint a
fogoly lógatása szükségtelen volt, mivel a megbilincselt férfi semmiféle
ellenállást
nem fejtett ki. Amikor Swanner utasítást adott az őröknek, hogy a férfit szedjék
le, Diaz beszámolója szerint „orrából és szájából zubogott a vér, mint a
megnyitott csapból a víz.”
A CIA-nak az áldozat holttestének eltüntetése jelentette a következő
megoldandó problémát. A „sajnálatos halálesetről” értesítették Donald Reese
századost, a katonai rendőrök parancsnokát és Thomas Pappas ezredest, a
hírszerzők parancsnokát. Aggodalomra azonban semmi okuk nem volt, mert a
CIA gondosan kézbe vette az ügy elrendezését. Al-Jamadit másnap reggelig a
zuhanyzóban tárolták, jégkockával teli zacskók közé rakva, így lassítva a tetem
bomlását. Másnap reggel egy orvos infúziót kötött a „jeges ember” karjába, és
hordágyon kivitette az épületből, mintha egyszerűen csak rosszul lenne. A
fogvatartottak megnyugtatására azt mondta, a férfi infarktust kapott. A tetemet
egy helyi taxisofőr szállította el ismeretlen helyre. Minden bizonyítékot
megsemmisítettek, al-Jamadinak papíron sem maradt nyoma, hiszen soha nem
vették hivatalosan nyilvántartásba. A haditengerészet kommandósait al-Jamadi
bántalmazása miatt nem büntették meg, az orvos kilétét nem állapították meg,
Mark Swanner több év elteltével továbbra is a ClA-nál dolgozik, büntetőeljárást
nem indítottak ellene! Az ügy majdnem lezárva.
Az utókornak megörökítve, Graner szakaszvezető digitális kamerájában a
rengeteg hátborzongató felvétel között volt néhány a „jeges emberről” is. Az
elsőn a vonzó, mosolygós Sabrina Hármán szakbeosztású katona hüvelykujját
helyeslőén feltartva hajol al-Jamadi összevert teteme fölé. A következő képen
Graner is látszik, ketten mosolyognak elégedetten az olvadozó „jeges ember”
mellett. Chip Frederick és éjszakás katonatársai tudták, mi történt. Ha ilyesmi
megeshetett, és ilyen egyszerűen el lehetett intézni, akkor az 1A blokkban bármi
lehetséges volt. Ha nem készültek volna felvételek, és Darby nem kongatja meg
a vészharangot, a világ talán soha nem szerez tudomást a történtekről.
Ennek ellenére a CIA-t olyan törvényi korlátozások továbbra sem béklyózzák,
amelyek ügynökeit visszatartanák a kínzástól és gyilkolástól a terrorizmus elleni
globális harcban. Ráadásul Swanner beismerte, hogy nem tudott hasznosítható
értesülést kicsikarni a kísértetfogolyból.
Nem számít újdonságnak, hogy a CIA kínzást alkalmaz, ahogy ez Alfréd
McCoy történész közelmúltban megjelent könyvéből is kiderül, amelyben a CIA
szerepét elemzi a hidegháborútól a terrorizmus elleni harcig. McCoy szerint az
Abu Ghraib-i visszaélésekről készült megrázó fotók semmi újszerűt nem
mutatnak:
Ha a szemcsés képeket tüzetesebben megvizsgáljuk, feltárul előttünk a CIA
kínzási módszereinek fejlődéstörténete az 1950-es évektől napjainkig. Az
Irakban készült felvételek a kihallgatások bevett technikáit illusztrálják,
amelyeket a CIA - a legmagasabb szintű jóváhagyással - a terrorizmus
elleni háborúban a kezdetektől fogva alkalmaz titkos börtönei globá-

lis Gulágjában. A fényképek és a miattuk indult vizsgálatok sokatmondó

jelzésként utalnak arra, hogy Abu Ghraibban a Cl A volt az irányító szerv,
és egyben a Guantánamón, Afganisztánban és Irakban gyakorolt módszeres
kínzás mozgatója. Ennek fényében az Abu Ghraib-i visszaélések miatt
katonai bíróság elé állított katonák egyszerűen parancsot hajtottak végre. A
felelősök sokkal magasabb szinten keresendők.23
A vádlottak padján: Ricardo Sanchez tábornok
Az amerikai védelmi miniszterhez hasonlóan Ricardo Sanchez tábornok is
nyilvánosan vállalta a felelősséget: „Főparancsnokként vállalom a felelősséget
az Abu Ghraibban történtekért.”24 A felelősségvállalásnak azonban
következményekkel kellene járnia, különben a nyilvános gesztus nem ér semmit.
A Humán Rights Watch a főparancsnokot a nagy négyek közé sorolja, akiknek
az elkövetett kínzásokért és háborús bűnökért bíróság előtt lenne a helyük.
Jelentésükben ez áll:
Főparancsnokként, illetve a „parancsnoki felelősség” elve alapján Sanchez
altábornagy az elkövetett háborús bűnökért és kínzásokért nem kerülheti el
a felelősségre vonást. Sanchez altábornagy a genfi egyezményekbe ütköző
kihallgatási módszerekre adott felhatalmazást. A Humán Rights Watch
véleménye szerint tudott, illetve tudnia kellett volna a közvetlen irányítása
alá tartozó katonák által elkövetett kínzásokról és háborús bűnökről, de
megakadályozásukra elmulasztott hathatós intézkedéseket tenni.
Mivel a guantánamói-öbölbeli börtönben már több hónapja folytak a
kihallgatások, de nem sikerült „hasznosítható információ” birtokába jutni,
mindenkire nagy nyomás nehezedett, azonnal, mindenáron lépéselőnyre kellett
szert tenniük a terroristákkal szemben. Marit Danner beszámol egy e-mailről,
amelyet a katonai hírszerzés tisztje, William Ponce százados küldött
munkatársainak arra kérve őket, hogy 2003 augusztus közepéig állítsák össze
„kívánság- listájukat”. A százados üzenete baljóslóan előrevetíti azt, ami Abu
Ghraibban bekövetkezett: „Uraim, a fogvatartottakkal nem fogunk kesztyűs
kézzel bánni” Majd így folytatódik: „Boltz ezredes [az iraki hírszerző egységek
rangban második parancsnoka] egyértelművé tette, hogy meg kell törnünk őket.
Az áldozatok száma folyamatosan növekszik, ezért bajtársaink védelme, a
támadások elhárítása érdekében információhoz kell jutnunk.”25
A guantánamói börtönlétesítmények frissen kinevezett főnöke, Geoífrey
Miller 2003-ban, augusztustól szeptemberig egy szakértői csoport élén Irakban
tartózkodott. Az ő feladata volt, hogy az új, keményebb kihallgatási
irányelvekről tájékoztassa Sanchez és Karpinski tábornokokat, illetve az érintett
katonai vezetőket. „Miller tábornok Sanchez mellkasának szegezte mutató-
ujját, és közölte vele, információt akar” - emlékezik Karpinski.26 Miller csak
azért tudta maga mellé felsorakoztatni ezeket a katonai vezetőket, mert Gitmón
elért úgynevezett sikerei után egyértelműen élvezte Rumsfeld és számos magas
rangú tábornok támogatását.
 A kihallgatások érvényes szabályait Sanchez egy 2003. szeptember 14-ei
keltezésű feljegyzésében fogalmazta meg, amelyben a katonai rendőröktől és
hírszerzőktől a korábbinál erőteljesebb fellépést kér.27 A Miller tábornok
közvetítésével Rumsfeld védelmi minisztertől származó, újonnan jóváhagyott
technikák közé tartozott többek közt:
• Katonai munkakutyák jelenléte: kihallgatások munkakutyákkal való
biztosítása, kihasználva az arabok kutyától való félelmét. A szájkosárral
ellátott kutyák... mindenkor kezelőik felügyelete alatt tartandók, a
fogvatartottak- kal kontaktusba nem kerülhetnek.
• Alvásmegvonás: a fogvatartottat minden huszonnégy órában minimum
négy óra alvás illeti meg, az eljárás hetvenkét óránál hosszabb ideig nem
folytatható.
• Üvöltés, hangos zene, erőteljes fényhatás: a félelem, dezorientáció és a
fogva tartás sokkhatásának fenntartása érdekében. Halláskárosodást nem
okozó hangerő alkalmazása.
• Megterhelő testhelyzetek: alkalmanként legfeljebb egy órán át
alkalmazható fizikailag megterhelő testhelyzetek (ülés, állás, térdepelés,
hason fekvés stb.). A technika/technikák alkalmazása nem haladhatja meg a
négy órát, közben megfelelő pihenés biztosítandó.
• Hamis zászló: a fogvatartottak félrevezetése céljából, elhitetve velük,
hogy a kihallgatást nem az Egyesült Államok, hanem más ország
kihallgatói végzik.
A Schlesinger-jelentésben már utaltak rá, hogy a Sanchez által javasolt technikák
egy része (vagy egy tucat) ellentétes a tábori kézikönyv előírásaival, és a
Guantánamón jóváhagyott irányelveknél drasztikusabb. Sanchez feljegyzését a
szövetségi betétbiztosítási társaság (FDIA) egyik pere kapcsán hozták
nyilvánosságra 2005 márciusában. Ez közel egy évvel azután történt, hogy
Sanchez tábornok a kongresszus előtt eskü alatt tett tanúvallomásában (2004
májusa) valótlanul azt állította, soha nem adott utasítást, vagy hagyta jóvá, hogy
a fogvatartottak megfélemlítésére kutyákat használjanak, illetve alvásmegvonást,
túlzott hanghatást vagy félelemkeltő módszereket alkalmazzanak. Fentiek miatt
bíróság elé kellene állnia.
A katonai vezetők közreműködésének mértékét a fogvatartottak ellen
elkövetett visszaélések irányításában Joe Darby, a vészharangot megkongató
katona fogalmazza meg „A parancsnokok közül senki sem tudott a
visszaélésekről, mert senki nem vette a fáradtságot, hogy utánajárjon. Ez volt a
legnagyobb baj. Semmiről sem tudtak, a maguk világában éltek. Kizárt, hogy
összeesküvésről lett volna szó - egyértelműen nem törődtek semmivel. Baromira
nem tudtak semmiről.”28 A katonai vezetés Sanchez tábornokot az Abu Ghraib-i
botrányban játszott szerepe miatt (2006. november 1-ével) korkedvezménnyel
nyugállományba helyezte. „Ez volt a legfőbb ok, ez volt az egyetlen ok, ezért
küldtek nyugállományba” - jelentette ki Sanchez.29

A vádlottak padján: Geoffrey Miller vezérőrnagy

A Humán Rights Watch szerint ki kell vizsgálni, hogy „Geoffrey Miller
vezérőrnagyot mint a kubai guantánamói-öbölbeli szigorúan védett fogolytábor
volt parancsnokát milyen felelősség terheli az ott elkövetett háborús bűnök és
fogolykínzások miatt”. A HRW szerint „tudott, illetve tudnia kellett volna az
irányítása alá tartozó katonák által Guantánamón elkövetett kínzásokról és
háborús bűnökről”. Ezenkívül „feltételezhető, hogy Miller tábornok javaslata
alapján alkalmazták Irakban az Abu Ghraibban elkövetett háborús bűnök és
fogolykínzások közvetlen kiváltó okának tekinthető kihallgatási metodikát”.
Miller tábornok 2002 novembere és 2004 áprilisa között töltötte be a guantá-
namói fogolytábor parancsnoki tisztét, majd 2006-ig az iraki
börtönlétesítmények parancsnokhelyettese volt. Guantánamón Rick Baccus
tábornokot váltotta, akit elöljárói azért helyeztek át, mert véleményük szerint
„dédelgette” a fogva- tartottakat azzal, hogy ragaszkodott a genfi egyezmények
szigorú betartásához.
Miller újításként különleges kihallgatási egységeket hozott létre, melyekben
első ízben vonta össze a katonai hírszerzői állományt az őrzést végző katonai
rendőrökkel - a hadseregben korábban átjárhatatlan határvonal húzódott a kettő
között. Miller szakértői gárdára is támaszkodott, „viselkedéstudományi [polgári
és katonai területről] szakembereket, pszichológusokat és pszichiátereket vont
be. Feladatuk a fogvatartottak gyenge pontjainak feltérképezése volt, amelyekkel
manipulálni lehetett őket, és úgymond együttműködésre késztetni. Sebezhető
pontokat kerestek, pszichés és kulturális támadási felületet.”30
Egyéni kortörténeteket felhasználva Miller emberei megpróbálták a fogva-
tartottakat depresszióba kergetni, összezavarni és megtörni. A foglyok
ellenálltak: éhségsztrájkot folytattak, legalább tizennégyen öngyilkosságot
követtek el, és az évek során több száz öngyilkossági kísérlet történt.31A
közelmúltban Guantánamón három fogoly lepedőből készült kötélen zárkájában
felakasztotta magát; többéves fogva tartásuk alatt egyikük ellen sem emeltek
hivatalosan vádat. A hatóságok nem az elkeseredés jeleként, hanem - ahogy egy
kormánytisztviselő gúnyolódva fogalmazott - PR-fogásként értékelték, amellyel
a foglyok minél nagyobb hírverést akartak kiváltani. A haditengerészettől egy
ellentengernagy szintén vitatta, hogy az elkeseredés vezérelte őket, és „az
ellenünk vívott aszimmetrikus hadviselés egyik akciójának” tudta be.32
A kihallgatások végzésére a Miller által felállított új csapat ösztönzést kapott
az agresszívabb fellépésre, miután Rumsfeld védelmi miniszter az amerikai
katonáknak példátlanul kíméletlen módszerek alkalmazására adott hivatalos
felhatalmazást. Hamarosan Abu Ghraib lesz Miller új kísérleti laboratóriuma,
ahol tesztelheti, milyen eszközökkel lehet „hasznosítható információt” kicsikarni
az ellenállást tanúsító fogvatartottakból. Hírszerzésért felelős védelmi
államtitkára, Stephen Cambone kíséretében Rumsfeld ellátogatott Guan-
tánamóra, egyeztetett Millerrel, meg akart bizonyosodni, vajon mindenki
egyazon játékszabályok szerint játszik-e.
Karpinski tábornok szerint Miller azt mondta: „Ügy kell a foglyokkal bánni,
mint a kutyákkal. Ha... különbnek képzelik magukat egykutyánál, akkor már az
elején kiengedtük a kezünkből a kihallgatás irányítását... Működik.
Guantánamón bevált.”33
Karpinski arról is beszámolt, hogy Miller „odajött hozzám, és közölte, át kell
venni [Abu Ghraibban] a guantánamói módszereket”.34 Pappas ezredes emlékei
szerint Miller elmondta neki, hogy Gitmón az információszerzéshez megfelelő
légkört tudtak teremteni a kutyákkal, és semmi gond nem lehet, ha „lekerül a
szájkosár”.35
Miller gondoskodott utasításai betartásáról, emberei CD-én részletes
instrukciókat hagytak. Ezek után Sanchez tábornok jóváhagyta az új, keményebb
szabályokat, melyek jórészt a Guantánamón alkalmazott technikákra épültek.
Egy tapasztalt katona, Paul Kern tábornok úgy gondolja, a Guantánamón
jóváhagyott technikák Abu Ghraibban való alkalmazása elkerülhetetlenül
problémákhoz vezetett: „Véleményem szerint zavart okozott. Abu Ghraibban a
számítógépekben SEDCEF jelzésű [Rumsfeld védelmi minisztertől származó]
dokumentumokat találtunk, melyek nem Abu Ghraibra, hanem Guantá- namóra
vonatkoztak.”36 Emberiség ellen elkövetett bűncselekmények miatt Geoffrey
Miller tábornoknak a vádlottak padján lenne a helye.37
Az Abu Ghraib-i visszaélések és fogolykínzások ügyében a Humán Rights
Watch által megfogalmazott vádak épp csak az irányítási rendszer csúcsán
elhelyezkedőket nem érintik: az Egyesült Államok alelnökét, Dick Cheneyt és
magát George W. Bush elnököt. Én nem leszek ilyen kíméletes. Hamarosan őket
is a vádlottak padjára ültetem. A vád szerint szerepet játszottak a kínzás
fogalmának új meghatározásában, a foglyokat védő nemzetközi jogszabályok
felfüggesztésében, és törvénytelen, halált okozó eszközök bevetésére
ösztönözték a CIA-t a terrorizmus elleni megszállott harcukban.
 Mielőtt ezt megtenném, meg kell vizsgálnunk, vajon az 1A blokkban
elkövetett esetek valóban néhány „rothadt alma” elszigetelt akciói voltak-e, vagy
az őrök agresszív magatartásukkal hallgatólagosan jóváhagyott és általánosan
gyakorolt mintát követtek-e, hasonlóan a feltételezett lázadók elfogását, fogva
tartását és kihallgatását végző katonai és polgári állomány sok más tagjához.
Véleményem szerint a hordóban a legfelső almák indultak rothadásnak.
Richard Myers tábornok, a vezérkari főnökök egyesített bizottságának elnöke a
kegyetlenkedésekről készült felvételek nyilvánosságra kerülése után egy nappal
cáfolta, hogy az egész rendszerben jellemzően előforduló visszaélésekről lenne
szó; álláspontját fenntartva a történtekért kifejezetten az „Abu Ghraib-1 heteket”
tette felelőssé. Nyilvánosan kijelentette (2005. augusztus 25-én): „Ha jól tudom,
Abu Ghraib ügyében legalább tizenöt vizsgálatot lefolytattunk, és megoldottuk,
úgy értem a képek ügyét. Ha Abu Ghraibban csak az éjszakai szolgálat idején
készültek, és kizárólag akkor készültek, akkor az őrök kis hányada érintett, ami
elég jól jelzi, hogy szó sincs elterjedt jelenségről.”38
Vajon Myers tábornok olvasta a jelentéseket? A független vizsgálatok itt
közreadott összegzéséből is egyértelműen kiderül, hogy visszaéléseket nem
csupán a képeken látható katonai rendőrök követtek el. A jelentésekben
megvádolnak katonai vezetőket, civil kihallgatókat, katonai hírszerzőket és a
CIA-t is, amiért olyan körülményeket teremtettek, amelyek közt
elharapódzhattak a visszaélések, sőt a kegyetlenkedésekből kivették a maguk
részét.
Emlékezzenek csak, a Schlesinger-jelentésben az Irakban fogvatartottak
sérelmére elkövetett visszaélések ötvenöt esetét állapították meg, és húsz
halálesetet találtak, amelyeknek a kivizsgálása lassan haladt, de folyamatban
volt. A Taguba-vizsgálat a fogvatartottak ellen elkövetett brutális, „rendszeres és
törvénybe ütköző” visszaélések számos esetét tárta fel. Egy másik
Pentagonjelentésben negyvennégy Abu Ghraibban elkövetett, feltételezhetően
háborús bűncselekményt dokumentáltak. A Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága
tájékoztatta az amerikai kormányt, hogy sok katonai börtönében „kínzással
egyenértékű” pszichológiai és fizikai kényszert alkalmaznak a fogvatartottak-
kal szemben. Sőt arról is beszámolt, hogy Abu Ghraibban a vallomások és
értesülések kicsikarására alkalmazott kihallgatási metodika „a jelek szerint a
katonai hírszerzés bevett eljárása”. És a közelmúlt statisztikai adatai azt
mutatták, hogy több mint hatszáz esetben történt visszaélés az Irakban,
Afganisztánban és Kubában található amerikai katonai börtönökben. Valóban
csupán „néhány rossz alma” keveredett volna egy rossz börtönbe?
Elharapódzó visszaélések
A visszaéléseket és fogolykínzásokat mind a katonai, mind a polgári vezetés
igyekezett elszigetelt jelenségként beállítani, és az 1A blokkban 2003 őszén
éjszakai szolgálatot teljesítő katonák nyakába varrni, de erre rácáfol egy sor
újonnan nyilvánosságra került katonai dokumentum. Egy amerikai emberjogi
szervezet, az Amerikai Szabadságjogok Uniója (ACLU) 2006. május 2-án olyan
katonai dokumentumokat tett közzé, melyekből kiderül, hogy vezető
kormányzati tisztségviselők már két héttel az Abu Ghraib-i botrány kirobba-
nása előtt tudomást szereztek az Irakban és Afganisztánban elkövetett visz-
N/.aélések legkirívóbb eseteiről. Fogvatartottak sérelmére amerikai erők által
elkövetett visszaélések és emberölések hatvankét esetének folyamatban lévő
kivizsgálásáról ad számot egy 2004. április 2-ai keltezésű dokumentum Alle-
gations of Detainee Abuse in Iraq and Afghanistan (Őrizetesek sérelmére
feltételezhetően elkövetett visszaélések Irakban és Afganisztánban) címmel.
Az esetek közt volt ütlegelés, rugdosás, szimulált kivégzés, nő fogvatartott
elleni szexuális támadás, fogvatartottak levetkőztetése, verése és
robbanóeszközzel való megfélemlítése, egy iraki gyerek megölésével való
fenyegetőzés, mondván, „üzenet az irakiaknak”, megbilincselt iraki gyerekek
kővel dobá- lása, fogvatartottak fullasztása csomóra kötött kendőjük szájukba
tömésével és kihallgatás csőre töltött lőfegyverrel. Legalább huszonhat eset
végződött a logvatartott halálával. Az esetek egy része már katonai bíróság elé
került. Abu Ghraib egy volt a sorban, Camp Cropper, Camp Bucca szintén
érintett volt, de más börtönlétesítmények is az iraki Moszulban, Szamarában,
Bagdadban és Tikritben, valamint az afganisztáni Orgunban.39
A visszaélések ügyében a Pentagon megbízásából szintén vizsgálódó, Ri-
chard Formica dandártábornok jelentésében megállapította, hogy a különleges
műveleti egységek katonái 2004 elején, négy hónapon át továbbra is durva,
szabályellenes kihallgatási módszereket alkalmaztak. Mindez jóval a 2003-ban
kipattant Abu Ghraib-i botrány után, a módszerek alkalmazására adott
jóváhagyás visszavonása után történt. Akadtak, akiket tizenhét napon keresztül
kétszersülttel és vízzel tápláltak, voltak, akiket meztelenre vetkőztetve egy hétre
szűk cellába zártak, ahol sem állni, sem lefeküdni nem tudtak, extrém hidegnek
tették ki őket, alvásmegvonást és érzékszervi túlterhelést alkalmaztak. A
bizonyítékok ellenére a katonákat nem vonták felelősségre. Formica tábornok
szerint a visszaéléseket nem „szándékosan” követték el, és nem is „egyes
katonák hibájából” történtek, hanem a „nem megfelelő irányelvekből”
következtek. A szerecsenmosdatást azzal folytatta, hogy megfigyelése alapján „a
bánásmód következtében egyetlen fogvatartott állapotában sem állt be
kedvezőtlen változás.”40 Elképesztői

Tengerészgyalogosok hidegvérrel iraki civileket ölnek

Eddig a börtönöket hasonlítottam a jó őröket megrontó rossz hordóhoz, de van
egy még nagyobb és veszélyesebb hordó - a háború. A hétköznapi emberekből,
még a jókból is, minden háborúban, minden korban, minden országban
gyilkosok lesznek. Erre képezik ki a katonákat: a kijelölt ellenséget el kell
pusztítani. A háborús körülmények okozta szélsőséges stressz, a kimerültség, a
 félelem, a harag, a forrongó gyűlölet és a bosszúvágy hatására az emberek
elveszíthetik erkölcsi irányérzéküket, és fegyverüket nemcsak az ellenség
katonái ellen fordíthatják. Ha nincs szigorúan megkövetelt katonai fegyelem, ha
a katonákban nem tudatosul, hogy cselekedeteikért személyes felelősség terheli
őket, és nem csúszhatnak ki elöljáróik felügyelete alól, akkor ezek az indulatok
elszabadulnak, elképzelhetetlen erőszak és öldöklés veheti kezdetét, amelynek
civilek és ellenséges katonák egyaránt áldozatul esnek. Tudjuk, hogy ez történt
My Lai és más kevésbé közismert katonai vérengzés esetében. Ezt tette a Tiger
Force nevű elitalakulat is Vietnamban, amely héthónapos küldetése alatt
fegyvertelen civileket gyilkolt halomra.41 A háborús brutalitás tragikus módon
Irakban sem szorítkozott a harcmezőre.42
Katonai szakértők arra figyelmeztetnek, hogy az aszimmetrikus hadviselésben
a katonáknak mindinkább meghatározhatatlan ellenség ellen kell harcolniuk,
ezért egyre nehezebb a stresszhatások alatt fenntartani a fegyelmet. Háborús
kegyetlenkedések minden háborúban előfordulnak, a legtöbb megszálló hadsereg
- a csúcstechnológiát alkalmazó is - elköveti őket. „A harc stresszel jár, és a
civilekkel szemben tanúsított bűnözői magatartás klasszikus harctéri
stressztünet. Ha elég sok katonát elég sok bevetésre küldünk, néhá- nyan
közülük civileket is megölnek” — állítják az egyik washingtoni katonai
tanácsadó testület szakértői.43
Tudomásul kell vennünk, hogy a katonák jól képzett gyilkosok, akik sikeresen
elvégezték tanulmányaikat a kiképző táborokban, és tudásukat a harctéren teszik
próbára. Meg kell tanulniuk elnyomni a „ne ölj” parancsolatán alapuló erkölcsi
meggyőződésüket. A gyilkológia („killology”) tudományának nevezik az új
kiképzést, amellyel a katonákat újrakondicionálják, hogy háborúban a gyilkolást
természetes reakciónak fogadják el. A kifejezést egy nyugalmazott alezredes,
Dave Grossman alkotta, aki jelenleg a West Point-i katonai akadémián tanít.
Olykor azonban a „gyilkoskreálás tudománya” csődöt mond, és a gyilkolás a
hétköznapok részévé válik. Egy huszonegy éves katona Irakban egyszerűen
lelőtt egy civilt, aki egy útellenőrző pontnál nem állt meg. A katona így beszélt
róla: „Semmiség volt. Itt embert ölni olyan, mint eltaposni egy hangyát. Úgy
értem, megölsz valakit, aztán arra gondolsz, hogy de megennél egy pizzát. Azt
hittem, az egész életem megváltozik, ha megölök valakit. Aztán megtettem, és
semmi különös, kész, ennyi volt.”44
2005. november 19-én az iraki Haditha városában út menti bomba robbant, egy
amerikai tengerészgyalogos meghalt, két másik katona megsebesült.
Néhány óra múlva rögtönzött robbanószerkezet oltotta ki tizenöt iraki
polgári személy életét - legalábbis a haditengerészet vizsgálata szerint. Ügy
 lezárva, szinte mindennap meghal ennyi iraki. Valaki azonban
videofelvételt készített a civil áldozatokról, akiknek a tetemén golyó ütötte
sebek is voltak. Az illető (Taher Thabet) a felvételt eljuttatta a Time
magazin bagdadi irodájába. Ennek nyomán alaposabban kivizsgálták
huszonnégy polgári személy halálának körülményeit. A jelek szerint az
érintett haditengerészeti zászlóalj katonái három házba betörtek, és
lakóikkal, köztük hét gyerekkel és négy nővel, lőfegyverrel és kézigránáttal
végeztek. Egy taxi megállt a helyszín közelében az úton, mire a taxisofőrt
és a kocsiban utazó négy diákot is lelőtték.

Amikor kiderült, hogy a tengerészgyalogosok a fegyverhasználat szabályait

megszegve ártatlan polgári személyeket öltek meg, a haditengerészet vezetői
egyértelmű kísérletet tettek az ügy eltussolására. 2006 márciusában a
zászlóaljparancsnokot és két századparancsnokot tisztükből felmentették;
egyikőjük „politikai áldozatnak” nevezte magát. A vizsgálatok könyvem
megírásáig nem zárultak le, elképzelhető, hogy magasabb rangú katonai
vezetőket is felelősség terhel. A drámai eseményekhez hozzátartozik, hogy a 3.
szakasz, Kilo századának tengerészgyalogosai tapasztalt katonák voltak, akik
második, illetve harmadik harci szolgálatukat teljesítették. Korábban
Fallúdzsában heves harcokban vettek részt, ahol bajtársaik fele életét vesztette,
illetve megsebesült. Tehát nem kevés felgyülemlett harag és bosszúvágy munkált
bennük, amikor elkövették a mészárlást.45
A háború pokol a katonáknak, de háborús övezetben a civileknek és különösen
a gyerekeknek még ennél is rosszabb, ha a katonák sutba dobják az erkölcsöt.
Egy iraki faluban, Ishaqiban amerikai katonák tizenhárom polgári személyt
megöltek, az incidens kivizsgálása még tart. Az áldozatok egy részét
megkötözték, és fejbe lőtték, köztük gyerekeket is. Az amerikai hadvezetés
elismerte, hogy „nem harcoló” személyek haltak meg, és az áldozatokat
„járulékos veszteségnek” nevezte (ismét egy példa a morális önfelmentéssel
társítható szépítő kifejezésekre).46
Képzeljük el, mi történik akkor, ha egy főtiszt engedélyt ad a katonáknak
civilek meggyilkolására. Négy katonának, akit három fegyvertelen iraki férfi
megölésével vádolnak, Michael Steele ezredes, dandárparancsnok az iraki Tik-
ritben egy házkutatás alkalmával utasítást adott, hogy „öljék meg az összes
terrorista felkelő férfit”. Az esetet végül bejelentő katonát társai korábban
megfenyegették, nehogy bárkinek beszélni merjen az öldöklésről.47
Háborúban talán az egyik legiszonyatosabb rémtett, ha katonák ártatlan nőket
erőszakolnak meg, amint azt az első fejezetben leírt ruandai mészárlás is
bizonyítja. Hasonlóan iszonyatos brutalitásra derült fény Irakban is. Amerikai
katonák egy csoportját (101. légideszant-hadosztály) a szövetségi bíróság egy
tizennégy éves lány megerőszakolásával, a lány és családja meggyilkolásával
vádolja. Egyértelmű bizonyítékokkal alátámasztható, hogy véres cselekedetüket
előre kitervelték: miután a lányt egy útellenőrző pontnál kiszemelték,
egyenruhájukat levetették (nehogy azonosíthatók legyenek), lakhelyére mentek,
szüleit és négyéves húgát megölték, a lányt megerőszakolták, majd főbe lőtték,
és a tetemeket elégették. A gyilkosságokkal a hadsereg eleinte a felkelőket
vádolta.48
Háborús övezetben szolgáló katonák körében az önkorlátozás felfüggesztése
miatt túl gyakran kerül sor kegyetlenkedésre, és nem csupán az amerikai
hadseregben. Videofelvétel készült brit katonákról, amint iraki fiatalokat ösz-
szevernek. Jól hallható, amint a felvétel készítője, egy tizedes röhögve bíztatja
társait. Tony Blair brit miniszterelnök ígéretet tett az ügy kivizsgálására, amelyet
az egyik katonai szóvivő „elhanyagolható számú” katona cselekményének
nevezett.49 Legalább volt benne annyi tisztesség, hogy kerülte a „rossz alma"
hasonlatot.
Ideje túllépnünk az elvont általánosításokon, a statisztikákon és a katonai
vizsgálatokon, és meghallgatnunk néhány kihallgatási szakember
tanúbeszámolóját arról, hogy mit láttak és mit tettek. Mint látni fogjuk, azzal,
aminek szemtanúi voltak, illetve amit maguk is gyakoroltak, alátámasztják a
visszaélések és fogolykínzások általánosan elterjedt jellegét.
A vád tanúi
Anthony Lagouranis (nyugállományú szakbeosztású katona) 2001-től 2005-ig, öt
éven keresztül kihallgatóként dolgozott, 2004-ben vezényelték Irakba. Első
állomáshelye Abu Ghraib volt, majd áthelyezték egy különleges hírszerzési
egységhez, amely az Irak-szerte működő börtönlétesítményeket szolgálta ki. Így
amikor Lagouranis a kihallgatásokon elterjedt „visszaélések kultúrájáról” beszél,
tapasztalatai nem pusztán az 1A blokkra korlátozódnak.50
Roger Brokaw (nyugállományú őrmester) 2003 tavaszától hat hónapon
keresztül Abu Ghraibban dolgozott kihallgatóként. Brokaw elmondása szerint az
általa kihallgatott személyek közül nagyon kevesen voltak veszélyesek, illetve
felkeléssel gyanúsíthatok - talán a kikérdezettek két százaléka. A legtöbb
személyt az iraki rendőrség azért hozta be, mert valami ellenszenvest talált
bennük. A két leszerelt katona állítása szerint az információszerzés többek közt
azért volt eredménytelen, mert a zsúfolásig megtöltött börtönökben fogva tartott
személyek többnyire nem voltak hasznos információ birtokában. Sok személyt
felkelés helyszínén végrehajtott razziák alkalmával vettek őrizetbe, s néha egy-
egy család összes férfitagját begyűjtötték. Mivel viszonylag kevés kiképzett
kihallgató és tolmács dolgozott, mire a kihallgatás megtörtént, „kihűlt”,
aktualitását vesztette az információ, amelynek a fogvatartottak esetenként a
birtokában voltak. Óriási erőbedobással, nagyon kevés megbízható eredményt
tudtak felmutatni, ami nem kevés frusztrációt okozott. A frusztráció agresz-
szióhoz vezetett, ahogy az a frusztráció-agresszió hipotézis alapján
megjósolható. Szorított az idő; szaporodtak a felkelések, és egyre nagyobb
nyomást gyakoroltak a katonai vezetők, akiktől civil elöljáróik sürgősen
eredményt vártak. Információ kellett - bármi áron.
Brokaw. „Ha akármiért behoztak embereket, kvótákat, kvótákat [sic/] szabtak,
hogy hetente hány embert kell kihallgatnunk, és küldenünk kellett az
elöljáróknak az elkészült jelentéseket.”
Lagouranis: „Elvétve jutottunk hasznos értesüléshez. Ügy vélem, azért, mert
olyan személyekkel dolgoztunk, akik ártatlanok voltak, nem tudtak semmiről.”
Brokaw: „Kilencvennyolc százaléka azoknak, akikkel én beszéltem,
alaptalanul volt fogva tartva. Kinézetük miatt egyszerűen kiszemelték őket,
bementek ebbe vagy abba a házba, átkutatták, kihozták onnan az embereket, és
bör- lontáborokba hurcolták őket. Pappas ezredes is nyomást gyakorolt ránk,
hogy szerezzünk információt. Szerezzünk információt! »Információhoz kell
jutnunk, katonáink élete múlhat rajta. Ha van információ, értik, ha megtaláljuk a
fegyvereket, ha rátalálunk a felkelőkre, katonáink életét mentjük meg.« És azt
hiszem, ez vezetett az elgondoláshoz, hogy jóvá kell hagyni bármit, amit a
kihallgatok vagy a katonai rendőrök kitaláltak a foglyok megpuhítására.”
Brokaw arról is beszámolt, hogy a „nem fogunk kesztyűs kézzel bánni velük”
üzenet eljutott a vezetési rendszer alsó szintjéig.
Brokaw: „Jordán alezredestől hangzott el az egyik megbeszélésünkön. »Nem
fogunk kesztyűs kézzel bánni velük. Megmutatjuk nekik, hogy itt az van, amit
mi akarunk.« És ezt a foglyokra értette.”
A koalíciós erők elleni egyre veszélyesebb és kiterjedtebb támadások hatására
fokozott nyomás nehezedett a hírszerzőkre és katonai rendőrökre: hasznosítható
információ birtokába kell jutni. Egy névtelenséget kérő személy a következőket
mondta a PBS Frontline című műsorában (2005. október 18.):
„A visszaélésekről általában nem készül felvétel, így nem is okoznak
felzúdulást. De ez csak ront a helyzeten, mert Irakban egy HMMWV31
hátuljában vagy egy szállítókonténerben nincs kamera. Nincsenek kamerák.
Fénykép- felvételek sem készülnek [sic/]. Nincsenek videokamerák. És nincs
senki, aki a vállad fölé hajolva ellenőrizné, hogyan végzed a munkád, tehát
bármit megtehetsz.”
 Lagouranis további részletekkel szolgált: „Irakban már mindenütt ez megy.
Ahogy mondtam, az embereket otthonaikban kínozzák meg. A
tengerészgyalogosok az embereket saját otthonukban kínozták meg. Egyszerű
módszereket alkalmaztak, például megégették őket. Baltával ütötték az emberek
lábát. Csontokat, bordákat törtek. Tudja, ez azért súlyos dolog.” Majd
hozzáfűzte: „Razziák alkalmával a katonák egyszerűen bementek a házakba,
bent maradtak, és helyben kínoztak.”
Hasonló visszaéléseknek Brokaw is szemtanúja volt: „Láttam véraláfutásos
szemeket, feldagadt ajkakat, és egyesek karját és lábát súlyos zúzódások miatt
kellett kezelni.”
Milyen messzire mehettek el a hírszerzők és katonai rendőrök az információ
utáni hajszájukban?
Lagouranis: „Részben információhoz akartak jutni, részben egyszerűen sza-
dizmusról volt szó. Az ember mindig kicsit tovább és tovább megy, látni akarja,
meddig mehet el. Természetes dolog, hogy az emberek nagyfokú frusztrációt

éreznek, amikor ott ülnek valakivel, aki fölött érzésük szerint totális kontroll juk,
totális hatalmuk van, és mégsem tudják rábírni arra, amit akarnak tőle. És az
ember ezt csinálja nap nap után, egész álló nap. És egy ponton emelni kezdi a
tétet.”
Mi történik, ha a bizonytalansághoz lélektani katalizátorként nagyfokú
félelem és bosszúvágy társul?
r
r
Lagouranis: „Nem sokat tudsz tenni, ha tényleg tiszta ideg vagy, mert
folyamatosan lőnek rád, úgy értem rakétákkal, gránátvetőkkel. A láthatatlan
ellenség ott öli halomra az embereket körülötted. És akkor kihallgatsz egy fickót,
akiről azt gondolod, akár ő is egy lehet közülük, és akkor érthető, ha
megpróbálsz elmenni, ameddig csak lehetséges.”
De valójában meddig mentek el?
Lagouranis: „Emlékszem a törzszászlósra, aki a kihallgatásokért volt felelős.
Hallotta, hogy a SEALs jeges vízzel hűtötte le egy fogoly testhőmérsékletét. És
mert nem akarták, hogy meghaljon, a végbelében megmérték, hány foknál
tartanak. A kihűlés állapotában lebegtették.”
Ha megkapták, amit akartak, a fogoly jutalma az volt, hogy nem fagyott
halálra!
Egy másik lélektani taktika, a társas mintakövetés is működésbe lépett, amikor
ez az altiszt egyik éjszaka hasonló stratégiát követett egy hideg
szállítókonténerben.
Lagouranis: „Tehát ebben a konténerben hagytuk fagyoskodni őket, és »kör-
nyezeti manipulációd is alkalmaztunk, harsogó zenét és viliódzó fényeket. És
azután behozattuk a munkakutyákat, hadd dolgozzák meg a foglyokat. De
minden kontroll alatt volt, a kutyákon volt szájkosár, és a vezetőjük pórázon
tartotta őket. Bár a foglyok ezt nem tudták, mert be volt kötve a szemük.
Termetes németjuhász kutyák voltak. így ha feltettem egy kérdést, és a válasz
nem elégített ki, akkor leadtam a jelt, és a kutya ugatni kezdett, és rárontott a
fogolyra, de persze nem tudta megharapni... Ijedtükben időnként összevizelték
magukat, érti? Mert be volt kötve a szemük. Fogalmuk sem volt, mi történik
velük, érti? Elég félelmetes helyzet. Ezeket én parancsra tettem, és mindent, amit
kértek tőlem, a törzszászlóssal engedélyeztettem.”
A morális önfelmentés megkönnyíti az olyan viselkedést, amelyet rendes
körülmények között erkölcsös emberek nem engednek meg maguknak.
Lagouranis: „Azért van, mert tényleg úgy érzi az ember, hogy kikerült a
rendes társadalomból, érti? A családtagjaink, a barátaink nincsenek ott, nem
látják, mi megy. És valahogy mindenki részt vesz ebben a nem tudom én, miben,
pszichózisban vagy mondjuk inkább úgy, hogy ebben az illúzióban, amiért
tesszük, amit teszünk. Aztán egyszer csak körülnéz az ember, és ami rendben
ment, hirtelen kisiklik. Úgy értem, magam is éreztem ilyet. Emlékszem, amikor
Moszulban abban a konténerben voltam. Egész éjjel együtt voltam azzal a
fickóval [akit kihallgatott]. És az ember nagyon elszigeteltnek érzi magát, erköl-

isileg is elszigeteltnek, az az érzése támad, hogy bármit megtehet azzal a
fickóval, és meglehet, olykor komolyan is gondolja.”
Lagouranis, ez a fiatal katona, aki az életét abban a tudatban fogja leélni, hogy
a hazája szolgálatában gaztetteket követett el, azt is elmondja, hogyan
eszkalálódik és táplálkozik önmagából az erőszak.
Lagouranis: „Az ember próbálkozik, próbálkozik, látni akarja, meddig mehet
el. Ez talán az emberi természetből fakad. Biztosan olvasott azokról a
vizsgálatokról, amelyeket amerikai börtönökben végeztek, tudja, amikor
emberek egy csoportja hatalmat kap egy másik csoport fölött. Elég gyorsan jön a
kegyetlenkedés és a kínzás. Tehát elég gyakori dolog.” (Vajon a Stanford
Egyetem börtönére utal? Ha igen, akkor szimulált börtönünk a városi legendában
valóságos börtön lett.)
Erőskezű vezetéssel a túlkapások visszaszoríthatok.
Lagouranis: „Ahol csak megfordultam, minden börtönlétesítményben
találkoztam vele [kegyetlenkedéssel és visszaéléssel]. Ha nincsenek valóban
erőskezű vezetők, akik nem tűrik a túlkapásokat... akkor abban a létesítményben
előfordulnak visszaélések. Még a katonai rendőrök körében is, akik nem
értesüléseket akarnak szerezni. Ha nincs se belső, se külső kontroll, akkor
belemennek, mert mindenkitől ezt látják.”
A legbrutálisabb kegyetlenkedéseket Bábil tartomány északi részén
tengerészgyalogos felderítőktől látta. Lagouranis nem bírta tovább. A
visszaélésekről jelentéseket írt, melyeket sérülésekről készült fényképekkel és
fogvatar- tottak esküvel megerősített vallomásával támasztott alá, majd
szolgálati úton eljuttatta a haditengerészethez. Hogyan reagáltak a vádjaira?
Ahogy Chip Fre- derick panaszaira.51 Jelentéseire a haditengerészet vezetői
közül senki nem reagált.
Lagouranis: „Soha senki nem nézte át, amit küldtem, soha senki nem beszélt
velem az esetekről. Az volt az érzésem, mintha a semmibe küldözgettem volna a
jelentéseket. Senki nem vizsgálta ki őket. Vagy nem állt módjukban kivizsgálni,
vagy nem akarták kivizsgálni.”
Az elöljárók talán azért nem reagáltak Lagouranis jelzéseire, mert a legfelsőbb
szinteken bizonytalanságok és nézetkülönbségek voltak, nem tudtak
megegyezni, milyen mértékű „kínzás” engedhető meg a kényszervallatásokon.
Az FBI összeütközésbe került a CIA-val, mert az FBI helytelenítette, ahogy a
CIA a gyanúsítottakkal, és különösen a „kiemelt” fontosságú személyekkel bánt.
A CIA taktikájának bírálatára az FBI egyik feljegyzésében olvasható egy példa:
FBI-központnak.
 Amikor végigjártam a helyiségeket, ahol a kihallgatások zajlottak, az
egyikben egy fbgvatartott összebilincselt kézzel és lábbal,
magzatpozícióban fe-
küdt a földön; nem volt sem szék, sem élelem, sem víz. Ha valaki bevizelt
vagy becsinált, sokszor tizennyolc-huszonnégy órán át, sőt még hosszabb
ideig magára hagyták.
Egy különleges esetből, a 063. számú fogvatartott ellen elkövetett
visszaélésekből kiderül, milyen messzire mentek el a kihallgatók Guantánamón.
A Mo- hammed al-Qahtani nevű férfiról azt feltételezték, hogy ő a szeptember
11-ei terrortámadások „huszadik gépeltérítője”. Minden elképzelhető visszaélést
elkövettek ellene. Kényszerítették, hogy vizelje le magát, napokon át megvonták
tőle az alvást és az élelmet, rendszeresen felbőszült kutyát uszítottak rá. Kitartó
ellenállására további kegyetlenkedéssel reagáltak. A férfit melltartó viselésére
kényszerítették, a fejére női tangát húztak. Gúnyolódtak vele, homoszexuálisnak
nevezték. Pórázt akasztottak rá, és kutyamutatványokra kényszerítették. Egy
kihallgatónő lovagló ülésben az ölébe telepedett abban a reményben, hogy
szexuális vágyat ébreszt benne, majd a nő kétségbe vonta a férfi vallásos hitét. A
Time magazin oknyomozó újságírói a hivatalos beszámoltatási napló
bejegyzéseiből óráról órára, szinte percről percre élénk részletességgel
rekonstruálták al-Qahtani több mint egy hónapig tartó titkos vallatását.52
Amikor a kihallgatás részletei a haditengerészet főügyésze, Alberto Móra
tudomására jutottak, élesen bírálta a véleménye szerint törvénytelen gyakorlatot,
amely méltatlan bármely hadsereghez és bármely kormányhoz.
Ha a kegyetlenkedés többé nem minősül törvénybe ütközőnek, és politikai
szinten alkalmazzák, akkor alapvetően megváltozik az emberek és az állam
közötti kapcsolat. Ezzel megsemmisül az egyéni jogok egész eszmeisége.
Az alkotmány kimondja, hogy a személyes méltóság megőrzése, amely
magában foglalja az emberséges bánásmódhoz való jogot, az emberek
elidegeníthetetlen joga, és nem az állam, illetve törvények által biztosított
jog Kivétel nélkül minden emberre, nem kizárólag amerikaiakra vonatkozik
- „törvénytelen ellenséges harcosokra” is. Ha kivételt teszünk, az alkotmány
semmit sem ér. Nem csekély horderejű kérdésről van szó.53
Elitkatonák a 82. légideszant-hadosztályból: csontokat törtek, fényképeket
égettek
A teljes vezetési rendszer ellen megfogalmazott vádjaimat talán a legékesebben a
West Point-i akadémiát kitüntetéssel elvégző lan Fishback százados támasztja
alá, aki Irakban egy elitalakulatban szolgált. A fogvatartottakkal szemben
elkövetett kegyetlenkedések elharapódzása ellen panaszt emelő levelét, melyet
John McCain32 szenátornak írt, így kezdi:
A West Pointon végeztem, jelenleg századosként szolgálok a szárazföldi
csapatoknál. A 82. légideszant-hadosztály kötelékében két harci szolgálatot
teljesítettem, egyet Afganisztánban, egyet Irakban. A terrorizmus elleni
háborúban teljesített szolgálatom alatt elöljáróim cselekedetei és
kijelentései arra engedtek következtetni, hogy az Egyesült Államok sem
Afganisztánban, sem Irakban nem fordított figyelmet a genfi egyezmények
betartására.
A Humán Rights Watch több ízben elbeszélgetett Fishback századossal, aki
részletesen feltárta a kihallgatókra vonatkozó jogi korlátozások körüli
rendezetlenség riasztó következményeit. Beszámolóját két őrmester egészítette
ki, aki vele egy alakulatban szolgált az iraki Fallúdzsa melletti Mercury előretolt
műveleti bázison.54
McCain szenátornak írt levelében Fishback arról számolt be, hogy
kihallgatások előtt a foglyokat arcukon és testükön rendszeresen ütlegelték, a
foglyok arcát maró vegyi anyaggal öntötték le, olyan testhelyzetben bilincselték
meg őket, hogy óhatatlanul összeestek, és eszméletvesztésig végeztettek velük
tornagyakorlatokat. Emberi gúlát is építettek - á la Abu Ghraib. A visszaélések
az Abu Ghraib-i botrány kirobbanása előtt, alatt és után történtek.
Amikor a Mercury előretolt műveleti bázison állomásoztunk, mi is gúlába
raktuk a fogvatartottakat, nem voltak meztelenek, de gúlát építettünk
belőlük. Voltak fogvatartottak, akikkel elképesztően fárasztó tomagyakor-
latokat végeztettünk, alkalmanként legalább két órán át... És olyasmiket
hallok az altisztektől, hogy például egy fogvatartottra hideg vizet
zúdítottak, majd éjszakára kitették a szabadba [Lagouranis beszámolójára
emlékeztető taktika], vagy az egyik katona egy fogvatartottat baseballütővel
lábszáron vágott.
Fishback tanúsága szerint a visszaéléseket a parancsnokok irányították és
hagyták jóvá: „Például közölték velem: »Ezek a pofák a múlt héten még házilag
gyártott bombákat robbantgattak.« Így aztán megszívattuk őket. Rendesen
megszívattuk őket... De tudnia kell, hogy ez volt a norma.” (Íme megint: egy
adott helyzetben a kialakuló normák gyorsan új gyakorlatot teremtenek,
amelyhez igazodni kell.)
A Fishback alatt szolgáló egyik őrmester beismerte: „Mindenki tudta, hogy ha
valaki le akarta vezetni a feszültségét, akkor elment az őrizetesek sátrába. Szinte
sportot űztünk belőle. Az egyik nap megjelent egy őrmester, és megparancsolta
az egyik fogolynak, hogy kapaszkodjon egy rúdba, és hajoljon le. Fémből
készült baseballütővel törte el a fickó lábát. Csak arra kellett vigyázni, hogy ne
haljanak meg. Ezért kéz- és lábtörésekre szorítkoztunk.”
Elképesztő, de Fishback szintén arról számol be, hogy katonái a kegyetlen
kedéseket digitális felvételeken dokumentálták.
Azt mondták [a Mercury bázison], ők is készítettek olyan felvételeket, mint
Abu Ghraibban, de a képeket megsemmisítették, elégették, mert a
felvételek nagyon hasonlítottak ahhoz, ami Abu Ghraibban történt.
Ugyanazért keveredtek bajba [Abu Ghraibban], amit utasításra mi is
tettünk.
Fishback százados aggodalmaival és panaszaival tizenhét hónapon keresztül
ostromolta elöljáróit - és ugyanúgy nem reagáltak rájuk, mint Anthony
Lagouranis vagy Iván Frederick bejelentéseire. McCain szenátornak írt levelével
Fishback a nyilvánosság elé lépett, és McCainnek jól jött az erősítés, mivel
ellenezte, hogy a Bush-kormányzat megkerüli a genfi egyezményeket.
Fishback hősiesen megkongatta a vészharangot, de ezzel természetesen nem
lopta be magát elöljárói szívébe. Hazavezényelték az észak-karolinai Fort
Braggbe, ahol elkülönítették, és kihallgatták. Nem valószínű azonban, hogy
engedni fog a hadsereg nyomásának, ahogy ez McCain szenátornak írt
zárómondataiból is kikövetkeztethető:
Ha a megpróbáltatások és támadások hatására eszményeinket feladjuk,
akkor igazából soha nem is vallottuk magunkénak ezeket az eszményeket.
Inkább harcban halok meg, semmint a legkisebb részben is feladjam az
eszmét, amely számomra „Amerika”.

Gitmo: bevetik bájaikat a „kínzó csajok”55

Következő tanúnk újabb aljas módszert mutat be, amelyet a hadsereg
(feltehetően a CIA-val közösen) Guantánamón, közkeletű nevén Gitmón
fejlesztett ki. „Fegyverként használták a szexualitást, ékként verték a fogvatartott
és az iszlám hit közé” - mondta Erik Saar, aki tolmácsként dolgozott a
guantánamói börtöntáborban. Ez a fiatal katona hazafias hevülettől fűtve érkezett
a Guan- tánamói-öbölbe, abban a hitben, hogy segíteni tud a terrorizmus elleni
harcban. Hamarosan rá kellett jönnie, hogy egyáltalán nem tud segíteni; „hiba”
volt mindaz, ami ott történt. Amy Goodman DemocracyNow című rádiós
műsorában Saar részletesen beszámolt a fogvatartottakkal szemben alkalmazott
szexuális taktikákról, melyeknek közvetlenül szemtanúja volt. Utóbb könyvben
is feldolgozta a Gitmón látottakat.56
Az arabul folyékonyan beszélő Saar, akinek az volt a feladata, hogy a
kihallgató, illetve a fogvatartott szavait és szándékait pontosan átadja, hat
hónapig szolgált Guantánamón. Szinte cyranói szerep jutott neki. Az új trükkhöz
egy vonzó és csábító kihallgatónőt alkalmaztak. Saar beszámolója szerint: „A
kihallgatást végző nő szexuális játszadozásával azt akarta elérni, hogy az r|>pen
kihallgatott férfi tisztátalannak érezze magát... Mellét a férfi hátához dörgölte,
különböző testtájairól beszélt... Mindez a fogvatartottat megdöbbentette és
felháborította.”
Saar utóbb feladatát nem vállalta, mert úgy vélte, ez a kihallgatási taktika
„abszolút eredménytelen és demokratikus értékeinkkel összeegyeztethetetlen.”57
Saar beszámol egy különösen aljas módszerrel levezetett kihallgatásról. Az
áldozat egy huszonegy éves, „kiemelten fontos” szaúdi fiatalember volt, aki
ideje nagy részében a zárkájában imádkozott. A kihallgatás megkezdése előtt
„Brooke”, a kihallgatással megbízott nő, és Saar „tisztálkodtak”, azaz az
egyenruhájukon feltüntetett nevüket az anonimitás érdekében ragasztószalaggal
takarták le. Ezután Brooke közölte: „Akivel beszélni fogunk, szart se mondott
eddig, kicsit rá kell kapcsolnunk”, mert ahogy fogalmazott, „én is kapom a szart
a fejemre fentről, ha nem bírom szóra. Ma este valami újat vetünk be.” A szaúdi
fogvatartott feltételezések szerint a szeptember 11-ei géprablókkal együtt tanulta
a repülést, emiatt tartották kiemelten fontos személynek. „Ha olyan
fogvatartottat hallgattak ki, aki megtagadta az együttműködést, a katonai
kihallgatok ráerősítettek: üvöltöztek, kötekedtek, eljátszották a rossz zsarut,
megfeledkeztek a kapcsolatteremtésről” - jegyezte meg Saar.
Brooke így folytatta: „Azt kell éreznie, hogy nincs választási lehetősége,
együtt kell működnie velem. Azt hiszem, olyan rohadtul tisztátalannak kell
éreznie magát, hogy képtelen legyen visszamenni a cellájába, és egész éjjel
imádkozni. Falat kell húznunk közé és az ő Istene közé.”58 Miután a fogvatartott
a kérdésekre nem reagált, a kihallgató úgy döntött, beveti saját eszközeit. Saar
így emlékszik vissza:
Legnagyobb megrökönyödésemre, akár egy sztriptíztáncosnő, lassan,
kacérkodva kigombolta a zubbonyát, és a barna katonai trikó alatt feszülő
keblét mutogatta... Aztán lassan mögé lépett, és a mellét a hátához dörgölte.
Gúnyolódott vele: „Szép nagy amerikai mellem van, ugye, Fareek? Látom,
begerjedtél. Szerinted, mit érez most Allah?” Ezután leült vele szemben, és
kezét a mellére téve, tovább kacérkodott: „Nem tetszik a mellem?” Amikor
a fogvatartott levette róla tekintetét, és felém fordult, a nő kétségbe vonta
férfiasságát: „Homokos vagy? Miért nézel rá?... Szerinte szép keblem van.
 Ugye?” Felém pillantott, és én bólintottam.
A fogoly ellenállt, és leköpte a nőt, aki nem jött ki a sodrából, hanem
rátett még egy lapáttal. A nő meglazította a nad rágját, és közben kérdéseket
tett fel: „Fareek, tudtad, hogy menstruálok?... És én megérintettelek. Most
mit érzel?” [A nő előhúzza véresnek látszó kezét a nadrágjából. Még
egyszer, utoljára felteszi neki a kérdést: kitől kapta az utasítást, hogy
tanuljon meg repülőgépet vezetni?] „Szarban vagy” - sziszegte, és a férfi
arcába törli a feltehetően menstruációs vért... „Mondd csak, mit fognak
gondolni rólad a testvéreid, ha meglátják egy amerikai nő arcodra száradt
menstruációs vérét?” A kihallgató fülkéből távozóban Brooke odaveti: „Jut
eszembe, ma estére elzártuk a vizet a celládban.”
Mindent megtett a főnökei által áhított információ megszerzéséért. „Mi a franc
volt ez? Mi a francot csináltunk mi itt egyáltalán?” - vívódott magában Saar.
Nagyon jó kérdés. Választ azonban sem Saar, sem más nem kapott.

Gitmo: további vétségek és bűnök

Erik Saar egy sor megtévesztő, etikátlan és törvénybe ütköző gyakorlatra derített
fényt. A kihallgatásokon közreműködő személyeknek szigorúan megtiltották,
hogy a Nemzetközi Vöröskereszt megfigyelőivel szóba álljanak. A „kísér-
tetfoglyok” kapcsán azt mondta: „Jó néhányan voltak, fogalmunk sem volt,
hogyan és miért kerültek Gitmóra. Semmiféle bizonyíték nem létezett
bűnösségük alátámasztására. A többség nagyon el volt keseredve.” Saar arról is
beszámolt, hogy: „Fiatal gyerekeket is fogva tartottak, bár nem a Delta táborban.
Információt nem remélhettek tőlük, mégis hosszú ideig bent tartották őket.”
Soha senki nem adott hírt a Guantánamón fogva tartott gyerekekről, akiket
minden bizonnyal Irakból és Afganisztánból hurcoltak oda.
Mindent szépen megrendeztek, ha magas rangú tisztségviselők látogatására
lehetett számítani, akiknek a programjában szerepelt egy „tipikus” kihallgatás
megfigyelése. Gondoskodtak róla, hogy a külsőségek megszokott, hétköznapi
jelenetre utaljanak. (Az igyekezet a nácik mintatáborára, a teresienstadti
koncentrációs táborra emlékeztet, ahol többek közt a Nemzetközi Vöröskereszt
megfigyelőit is megtévesztve sikerült azt a benyomást kelteni, hogy
internálásukkal a tábor lakói elégedettek.)
Erik Saar leírja, hogyan zajlottak az előkészületek:
Ha VIP-látogatásra került sor, ami azt jelentette, hogy jött egy tábornok,
egy magas rangú tisztségviselő a kormányügynökségektől, illetve a
hírszerzéstől, vagy akár egy kongresszusi delegáció, összehangolt
 erőfeszítéseket tettek, hogy a kihallgatókat rávegyék, keressenek egy
őrizetest, aki korábban már együttműködött velük, és ültessék be a
kihallgatóterembe, amikor a VIP a megfigyelőszobában tartózkodik.
Gyakorlatilag találniuk kellett valakit, aki már vallott, akivel le lehetett ülni
az asztalhoz, és normális párbeszédet lehetett folytatni. Olyan személy
kellett, aki már megbízható információt nyújtott, és újrajátszották a
kihallgatást a látogató előtt.
Hírszerzési szakemberként én ezt sértőnek találtam. Szerintem ezzel nem
voltam egyedül, mert a hírszerzői munka létjogosultságát az adja, hogy a
politika szereplőit a megfelelő döntések meghozatalához megfelelő
információval látjuk el. Ez a hírszerzés lényege, egyszerűen megfelelő
információt kell biztosítanunk. És ennek az egész színlelt világnak a
megteremtésével, azzal, hogy a látogatóknak másnak mutatták Gitmót, mint
ami a valóságban volt, teljes mértékben aláástak mindent, amit mi
szakemberként igyekeztünk elérni a hírszerzői munkánkban.
Saar elmondása alapján az elöljáróknak lehetőségük volt detektívtükrön
keresztül nyomon követni, hogyan zajlik egy-egy kihallgatás, de ezt „ritkán
tették meg”. Kiemelt fontosságú foglyok esetében a kihallgatás döntő szakaszait
rejtett kamerákkal elvileg fel kellett venni. Ha megtették volna, akkor a
tolmácshoz hasonlóan talán az elöljárókat is elfogta volna az aggodalom az aljas
szexuális taktikák láttán, és leállították volna. Nem így történt:
Elhelyeztek kamerákat a termekben, de a kihallgatásokat nem vették fel.
Miller tábornok úgy vélte, a felvételek csak jogi bonyodalmakhoz
vezetnének. A videót egyszerűen egy monitorra kötötték a
megfigyelőszobában.
A kihallgatások túlnyomó részében mindössze azok tudtak a történtekről,
akik a kihallgatóteremben jelen voltak: a kihallgató, a tolmács és a fogva-
tartott.
A kínzás „kiszervezése ’
Bizonyítékokkal alátámasztható, hogy az ellenállást tanúsító gyanúsítottak
vallomásra kényszerítése érdekében egyre gyakrabban alkalmaztak
„kiszervezett” kínzást. Titkos Cl A programok keretében a fogvatartottakat olyan
idegen országokba szállították, amelyek vállalták, hogy az Egyesült Államok
helyett elvégezik a piszkos munkát.
A „kiadatás” vagy „rendkívüli kiadatás” néven ismert eljárás keretében több
tucat, de akár több száz „kiemelten fontos terroristát” szállítottak különböző
országokba, általában a CIA által bérelt magángépeken.59 Bush elnök
feltételezhetően felhatalmazást adott a CIA-nak arra, hogy fogvatartottakat
„eltüntessen”, illetve „kiszolgáltasson” olyan országoknak, ahol a kínvallatás
bevett gyakorlat (az Amnesty International jelentései szerint is).60 Ezeket a
személyeket a másokkal való érintkezéstől elzárva, hosszú időn át titkos
börtönlétesítményekben tartották fogva, „nyilvánosságra nem hozható
helyszíneken”. A „fordított kiszolgáltatás” keretében nem harcoló, nem harci
körülmények között letartóztatott „gyanúsítottakat” a külföldi hatóságok őrizetbe
átadták az Egyesül Államoknak, akiket általában a guantánamói-öbölbeli
börtöntáborba szállítottak a nemzetközi jog által garantált alapvető törvényi
védelem biztosítása nélkül.
Az Alkotmányos Jogok Központjának elnöke, Michael Ratner így vélekedik:
A kínzás kiszervezésének nevezem. A valóságban ez azt jelenti, hogy az
úgynevezett terrorizmus elleni harc jegyében a CIA bárhol a világon be-
gyűjthet embereket, és ha a kínzást, vagy a kihallgatást, ha így jobban
tetszik, nem kívánja maga elvégezni, elszállítja az őrizetbe vett személyeket
egy olyan országba, amellyel hírszerző ügynökségeink szoros kapcsolatokat
alakítottak ki. Ilyen ország lehet például Egyiptom vagy Jordánia.61
A CIA magas rangú tisztségviselője, Michad Scheuer volt a kiadatási program
egyik vezetője, aki eljárásukat tárgyszerűen ismertette:
Visszavittük az embereket a Közel-Keletre, a származásuk szerinti
országba, ha abban az országban jogi eljárást helyeztek kilátásba ellenük, és
hajlandóak voltak fogadni őket. Ekkor az adott személlyel szemben nem az
Egyesült Államok, hanem a szóban forgó ország törvényeivel összhangban
jártak el, mondjuk Marokkó, Egyiptom vagy Jordánia törvényei szerint.62
Ezekben az országokban az alkalmazott kihallgatási módszerek kínzási
technikákat is magukba foglalnak, ami fölött a CIA mindaddig szemet huny,
amíg hasznos értesüléseket kap. Korunk csúcstechnológiájának köszönhetően
azonban gyorsan fény derül az efféle programokra. Amerika néhány
szövetségese mélyreható vizsgálatot kezdeményezett közel harminc repülőút
ügyében, amelyeket a gyanú szerint a CIA szervezett meg kínzás-kiszervezési
programja keretében. A vizsgálat szerint kulcsfontosságú gyanúsítottakat
szállítottak az egykori szovjet blokk kelet-európai létesítményeibe.63
Úgy gondolom, a kínzást kiszervező programok nem arra szolgálnak
bizonyítékul, hogy a CIA és a katonai hírszerzés munkatársai nem szívesen
vették ki a részüket a foglyok kínzásából, hanem arra, hogy megítélésük szerint
más országokban eredményesebben végzik. Véleményük szerint a kínvallatás
ezekben az országokban sokkal régebbi eredetű és tökéletesebb, mint az
amerikai gyakorlatban.
A fentiekben azért vázoltam az amerikai katonai börtönökben a
legkülönfélébb fogvatartottak sérelmére elkövetett visszaéléseket, mert szerettem
volna cáfolni az amerikai kormányzat állítását, miszerint a kegyetlenkedésekés
kínzások nem „rendszerszerűek”.
Az iraki és afganisztáni létesítményekben elhunyt fogvatartottak boncolási és
halálozási jegyzőkönyvének tanúsága szerint a negyvennégy nyilvánosságra
hozott haláleset fele a haditengerészet SEALs alakulata, a katonai hírszerzés,
illetve a CIA által vezetett kihallgatások alatt, illetve után következett be. A
fogvatartottak halálát okozó kegyetlen kihallgatási taktikák közé sorolható:
csuklya, szájpecek alkalmazása, levegő megvonása, verés tompa tárgy- gyal,
vízbe fullasztás szimulálása, alvásmegvonás, szélsőséges hőmérsékletnek való
kitétel. Az ACLU ügyvezető igazgatója, Anthony Romero egyértelműen
 fogalmaz: „Nem kétséges, hogy voltak halállal végződő kihallgatások. A
kisujjukat sem mozdították azok a magas rangú tisztségviselők, akiknek
tudomásuk volt a kínzásokról. Felelősségre kell vonni mindazokat, akik
kidolgozták és támogatták az irányelveket, amelyek miatt mindez
megtörténhetett.”64

A CSÚCSHOZ ÉRVE: D CICK HENEY ÉS G EORGE W. B

USH FELELŐSSÉGE

Az Abu Ghraib-i fotók napvilágra kerülését követő hónapokban egyre

nyilvánvalóbbá vált, hogy a visszaélések nem egyszerűen szabálysértő
katonák cselekedetei. Hanem azoknak a döntéseknek a következményei,
amelyeket a Bush-kormányzat hozott azzal, hogy a szabályokat fellazította,
figyelmen kívül hagyta, illetve mellőzte. A kormányzati politika teremtette
meg a fogvatartottak elleni visszaéléseket különféle módon megengedő
környezetet Abu Ghraibban és a világ más tájain.
A Humán Rights Watch összegző megállapítása a rendszer csúcsán lévőkre
irányítja a figyelmünket: Dick Cheney alelnökre és George W. Bush elnökre.
A terrorizmus elleni harc mint keret
A szegénység leküzdésére vagy a kábítószer-kereskedelem ellen indított harc
kudarca ellenére a 2001. szeptember 11-ei támadások után a Bush-kormányzat
harcot hirdetett a terrorizmus ellen. Az új harc alaptétele szerint a terrorizmus
„nemzetbiztonsági” szempontból közvetlen veszélyt jelent, közvetlen veszélyben
van a „haza”, ezért a terroristákkal minden szükséges eszközzel szembe kell
szállni. Erre az ideológiára már szinte minden nemzet hivatkozott, amikor
agressziójához, illetve elnyomó politikájához meg kívánta nyerni az emberek és
a hadsereg támogatását. Gátlástalanul alkalmazták a módszert jobboldali
diktatúrák Brazíliában és Görögországban, és a 20. század ’60-as, ’70-es éveiben
sok más országban is ezzel igazolták „az állam ellenségének” nyilvánított
polgáraik kínvallatását és a halálosztagok működését.65 Olaszországban a
jobboldali kereszténydemokraták a „feszültségkeltés stratégiáját” vetették be a
’70-es években, amikor a politikai ellenőrzés érdekében eltúlozták a Vörös
Brigádok terrorcselekményeinek a veszélyét. Természetesen a klasszikus példa
Hitler, aki Németország gazdasági összeomlása miatt a zsidókat tette meg
bűnbaknak. Ök jelentették a belső veszélyt, amivel igazolható volt a külső
megszálló politika, és ami indokolttá tette a zsidók kiirtását mind
Németországban, mind a nácik által megszállt országokban.
 A félelemkeltés az állam lélektani fegyvere, amellyel polgárait arra készteti,
hogy adják fel alapvető szabadságjogaikat, és mondjanak le a jogállami
garanciákról, cserébe mindenható kormányuktól megkapják az ígért biztonságot.
A félelem munkálkodása kellett ahhoz, hogy az Irak elleni megelőző háború,
majd a Bush-kormányzat különféle irányelveinek ésszerűtlen fenntartása
elnyerje az amerikai emberek és a kongresszus többségének támogatását. A
félelmet orwelli módon ültették el: Szaddám Húszéin „tömegpusztító
fegyvereket” bevetve nukleáris támadásra készül az Egyesült Államok és
szövetségesei ellen. Az Irak elleni háborút jóváhagyó határozatról szóló
kongresz- szusi szavazás estéjén Bush elnök a nemzet és a kongresszus előtt
kijelentette, hogy Irak Amerika biztonságát veszélyeztető, „gonosz nemzet”. „A
realitások ismeretében” - mondta Bush - „nem hagyható figyelmen kívül az
Amerikát fenyegető veszedelem. A veszély valóságos, nem váihatunka végső
bizonyítékra - a füstölgő fegyverre -, amely akár gombafelhő formájában is
érkezhet.”66 Ám gombafelhőt nem Szaddám Húszéin, hanem Bush és csapata
bocsátott Amerikára.
A következő néhány évben a Bush-kormányzat minden kulcsfontosságú
tisztségviselője beszédről beszédre hasonlóan baljós figyelmeztetéseket
ismételgetett. Henry A. Waxman demokrata képviselő kezdeményezésére a
képviselőház legfőbb vizsgálóbizottsága jelentésben elemezte a Bush-
kormányzat tisztségviselőinek Irakra vonatkozó nyilatkozatait. Az elemzéshez
nyilvános adatbázist használtak, amely tartalmazta Bush, Cheney, Rumsfeld,
Colin Powell külügyminiszter és Condoleezza Rice nemzetbiztonsági tanácsadó
nyilatkozatait. A jelentés szerint ez az öt magas rangú kormányzati tisztségviselő
száz- huszonöt közszereplés során kétszázharminchét alkalommal tett „valótlan
és félrevezető” kijelentést Irakkal kapcsolatban, azaz fejenként majdnem ötven
ilyen állítás hangzott el tőlük. A szeptember 11-ei támadások első évfordulóján,
2002 szeptemberében a Bush-kormányzat közel ötven félrevezető és
megtévesztő kijelentést tett a nyilvánosság előtt.67
Oknyomozó elemzésében a Pulitzer-díjas Ron Suskind a Bush-kormányzat
terrorizmus elleni harcának eredetét Cheney nyilatkozatához vezeti vissza,
amelyet közvetlenül a szeptember 11-ei merényletek után tett. Cheney
kijelentette: „Ha 1% esélye van is annak, hogy pakisztáni tudósok segítséget
nyújtanak az al-Kaidának nukleáris fegyver gyártásában, illetve fejlesztésében,
akkor ezt válaszreakcióinkban bizonyosságként kell kezelnünk. Nem az
elemzésünkről van szó... a válaszreakciónkról van szó.” A The One Percent
Doctrine című könyvében Suskind így vélekedik: „Elhangzott, és ezzel megvolt
a cselekvési irány, amely az eseményeket és a kormányzat válaszreakcióját
éveken át alakította.” Suskind megállapítja, hogy sajnálatos módon, ha a stressz
új formái jelennek meg, mint például a terrorizmus elleni harc, ráadásul a
kognitív disszonancia is jelen van, melyet az előre nem látott felkelések és
lázadások okoztak, akkor a hatalmas szövetségi kormány képtelen a hathatós
működésre. „Védekezési mechanizmusok lépnek működésbe, huzavona megy a
napirendek körül, szabályok rendelkeznek, hogy ki mit tesz, és ki tájékoztatja az
intézkedésekről az állampolgárokat, a főnököket, a legfőbb vezetőt; a szövetségi
kormány rengeteg feladatot ellát, ez igaz, de működésében sokszor a
fogyatékosságok a meghatározók. Következésképpen a szövetségi kormány
hazudik és titko- Iódzik, olykor pusztán önfenntartási ösztönből, mert ha nincs
[állampolgári] bizalom, akkor lehúzhatják a redőnyt.”68
A félelemkeltéssel való manipuláció másik módszerére példa a Bush-
kormányzat belbiztonsági minisztériuma által bevezetett terrorveszélyt jelző
rendszer átpolitizáltsága. Ügy hiszem, az eredeti szándék szerint azt a célt
szolgálta volna, mint minden riasztórendszer: veszély esetén a lakosság
mozgósítását és felkészülését segítette volna elő. Ha jön a hurrikán, ki kell
üríteni a területet, hajon a tornádó, le kell mennünk az óvóhelyekre, ha azonban
terrortámadás miatt riasztanak, amely valamikor valahol bekövetkezhet,
egyszerűen annyi az utasítás, hogy „legyünk éberebbek”, és tegyük a dolgunkat,
ahogy szoktuk. Az állampolgárok egyszer sem kaptak magyarázatot vagy
tájékoztatást, miután a„meg- bízható források” alapján közzétett riasztások
alaptalannak bizonyultak. A riasztási fokozat emelése a nemzeti erők
mozgósításával jár, ami havonta legalább egymilliárd dollárba kerül, és
fölösleges aggodalmat kelt a lakosságban. A veszély fokozatainak színekkel való
jelzése végül nem is riasztási rendszerként működött, hanem a kormány ezzel a
költséges módszerrel tartotta fenn a terroristáktól való félelmet - hiszen
terrortámadások nem történtek.
Az egzisztencialista író, Albert Camus megállapítása szerint a félelem nem
más, mint módszer: a rettegés félelmet szül, és a félelem meggátolja az
embereket a racionális gondolkodásban. Az emberek absztrakcióként gondolnak
az ellenségre: terroristák, lázadók, akik veszélyt hoznak ránk, ezért pusztulniuk
kell. Ha az emberekről entitásként, absztrakcióként kezdünk el gondolkodni, az
„ellenség arcával” olvadnak egybe, és normális körülmények között békés
emberek ősi késztetést éreznek a gyilkolásra és kínzásra.65
Nem riadok vissza a „fantomriasztások” nyílt bírálatától, amelyek
véleményem szerint nem vezettek célra, és veszélyesek voltak, de Bush
népszerűségi mutatója bizonyíthatóan azonnal megugrott, ha kiadtak egy-egy
riasztást.70 A kapukat döngető ellenségtől való félelem felébresztésével és
fenntartásával a Bush-kormányzat az elnököt egy hadban álló nemzet
Mindenható Főparancsnokaként állíthatta be.
Azzal, hogy főparancsnoknak nevezte magát, és óriási mértékben
kiterjesztette a kongresszustól kapott hatáskörét, Bush elnöknek és
tanácsadóinak az a képzete támadt, hogy az amerikai és a nemzetközi törvények
fölött állnak, következésképpen bármiféle kormányzati irányelv törvényes,
egyszerűen csak közzé kell tenniük az újonnan formába öntött hivatalos
jogértelmezést.

Dick Cheney: a „kínzás alelnöke”

A The Washington Post egyik vezércikkében nevezte el Dick Cheneyt a „kínzás
alelnökének”, amiért nagy erőfeszítéseket tett a védelmi minisztérium katonai
költségvetését jóváhagyó törvény McCain-féle kiegészítésének meghiúsítása,
majd módosítása érdekében.71 A McCain által kezdeményezett
törvénykiegészítés emberséges bánásmódot garantált az amerikaiak által katonai
őrizetbe vett személyeknek. Cheney erőteljesen lobbizott, hogy a törvény
biztosítson mentességet a CIA-nak, és tegye lehetővé, hogy az ügynökség az
általa szükségesnek vélt eszközökkel csikarhasson ki értesüléseket a
gyanúsítottakból. Cheney ellenérvei szerint a törvény megkötné a CIA
munkatársainak a kezét, és a terrorizmus elleni globális háborúban kifejtett
erőfeszítéseik miatt akár bűnvádi eljárás is indítható ellenük. (És abba már
bepillantást nyertünk, milyen végtelenül kegyetlen és életveszélyes
erőfeszítéseket tettek.)
A republikánus John McCain szenátor a vietnami háborúban maga is fogságba
esett, és személyesen átélte a kínzás borzalmait. Az általa javasolt
törvénykiegészítés megtiltja, hogy bármely kormányzati szerv kínzást, illetve
kegyetlen, embertelen és megalázó bánásmódot alkalmazhasson. Azt is előírja,
hogy katonai kihallgatások esetében az amerikai hadsereg hírszerzői
kihallgatásokra vonatkozó tábori kézikönyve az irányadó. A törvényjavaslatot a
szenátus 90:9 arányban megszavazta. Ezenkívül a tengerészgyalogság, a
szárazföldi erők és a haditengerészet több mint egy tucat magas rangú katonai
vezetője magánlevélben teljes támogatásáról biztosította McCaint.72
Leszögezték, hogy a tábori kézikönyv jól bevált, „aranyalap”, amelyet
következetesen be kell tartani.
McCain a kínzásról és Amerika erkölcsi érzékének helyreállításáról így írt a
The Truth About Torture című értekezésében, melyet a Newsweek magazin
közölt:
Az eszmék háborúja ez, küzdelem a terror ellenében a szabadság
 támogatásáért ott, ahol az elnyomó rendszer terrorizmushoz vezető
rosszakaratot szült. Az eszmék háborújában borzasztó árat fizetünk a
foglyok ellen elkövetett visszaélések miatt. Elkerülhetetlenül
nyilvánosságra kerülnek, és amikor ez bekövetkezik, erkölcsi.tekintélyünk
forog kockán... Ellenségeinknél is többet árt nekünk, ha kegyetlenül bánunk
a foglyokkal.73
A törvény elfogadása feltehetően nem mérsékli Cheney vehemens kiállását
amellett, hogy a terrorizmussal gyanúsítható, titkos helyeken fbgvatartott
személyekből a CIA minden rendelkezésére álló eszközzel vallomást és
információt csikarhasson ki. Rendíthetetlen meggyőződésének Cheney nem
sokkal a szeptember 11-ei támadások után az NBC Meet the Press című
műsorában figyelemre méltó módon ad hangot:
Dolgoznunk kell, ha úgy tetszik, a sötét oldalon is. A hírszerzői világ
homályában is időznünk kell. Rengeteg a teendő, és sok mindent csendben,
csinnadratta nélkül, a hírszerző ügynökségeink forrásaira és eszközeire
hagyatkozva kell elvégeznünk, ha eredményt akarunk felmutatni. Ez az ő
világuk, és számunkra létfontosságú, hogy minden rendelkezésünkre álló
eszközt kihasználjunk célkitűzéseink teljesítése érdekében.74
Az amerikai közszolgálati rádiónak adott interjújában Colin Powell
külügyminiszter kabinetfőnöke, Lawrence Wilkerson ezredes azzal vádolta a
neokon- zcrvatív Cheney-Bush csapatot, hogy olyan irányelveket adtak ki,
amelyek az a inerikai katonák Irakban és Afganisztánban elkövetett
visszaéléseihez vezetlek. Wilkerson felvázolta, milyen útvonalat követtek az
irányelvek:
Számomra egyértelműen kirajzolódott, nyomon követhető volt, hogy az al-
elnök [Cheney] hivatalától a védelmi miniszteren [Rumsfeld] át a harctéren
irányító elöljárókig burkoltan azt foglalták szavakba, ami egy harctéren
ténykedő katona számára két dolgot jelentett: a szerzett értesülések nem
elég jók, bizonyítékok kellenek - más módszerekkel valószínűleg
megszerezhetők.
Wilkerson Cheney tanácsadójáról, Dávid Addingtonról kijelentette,
„megszállottan hangoztatta, az elnöknek főparancsnoki minőségében
megengedhetővé kell tenni, hogy a genfi egyezményektől eltérhessen.”75 Ezzel
eljutottunk hatalom csúcsáig.
a

George W. Bush elnök: „háború esetén főparancsnok”

George W. Bush a terrorizmus elleni végeláthatatlan háború főparancsnoka jogi
tanácsadók hadára támaszkodva alakította ki az Irak elleni megelőző háború
törvényes alapjait. Közreműködésükkel kapott új meghatározást a kínzás
fogalma, így alkották meg a „tűz alá vétel” új szabályait, így született meg az
állampolgárok jogait korlátozó, úgynevezett „hazafias” törvény33 és így vált
engedélyezetté az amerikai állampolgárok telefonbeszélgetéseinek lehallgatása.
Tették mindezt, mint rendesen, ezúttal is a szent nemzetbiztonság védelmére
hivatkozva a „tudják, mi elleni” globális harc jegyében. Bush tanácsadói
gárdájának tagjai: Alberto R. Gonzalez, elnöki tanácsadó (utóbb igazságügyi
miniszter), John Yoo és Jay S Bybee, az igazságügyi minisztérium igen magas
rangú tisztségviselői, John Ashcroft igazságügyi miniszter, William H. Taft, a
külügyminisztérium jogi tanácsadója.
Alberto Gonzales e véleményét fogalmazta meg az elnöknek írt
emlékeztetőjében (2002. január 25.): „az újfajta háború természete miatt egyéb
tényezők is nélkülözhetetlen szerepet játszanak, ilyen például a gyors
információgyűjtés képessége... Megítélésem szerint ez az új paradigma elavulttá
teszi az ellensé ges foglyok kikérdezésére vonatkozó szigorú genfi
korlátozásokat.”

Feljegyzések a kínzásról
Az igazságügyi minisztérium 2002. augusztus 1-én kelt dokumentumában a
„kínzás” meghatározása nem a kínzás megvalósulási formájára, hanem a kínzás
legszélsőségesebb következményeire vonatkozik. Eszerint kínzásnak minősül az
olyan fizikai fájdalom, amely „intenzitásában egyenértékű a súlyos testi sérülést
kísérő fájdalommal, például szervi károsodással, testfunkciók gyengülésével
vagy akár halállal”. A dokumentum megállapítja, kínzás bűn- cselekménye miatt
akkor emelhető vád valaki ellen, ha a vádlottnak „kimondottan szándékában” állt
„súlyos fizikai és lelki fájdalmat, illetve szenvedést” okozni. A „lelki kínzás”
meghatározásába kizárólag olyan cselekményeket soroltak, amelyeknek a
következménye „hosszú ideig, hónapokig, évekig fennálló jelentős pszichikai
ártalom”.
A dokumentum hangsúlyozza, hogy alkotmányellenesnek tekinthető az
Egyesült Államok által 1994-ben ratifikált ENSZ-egyezmény a kínzás tilalmáról,
mert korlátozza az elnöknek mint a hadsereg főparancsnokának a hatáskörét. Az
igazságügyi minisztérium jogi szakértőinek további útmutatása szerint a
terrorizmus elleni háború kormányzati céljaival összhangban a genfi
egyezmények elnöki hatáskörben újraértelmezhetők. Az Afganisztánban elfogott
harcosok, a tálib katonák, az al-Kaidával kapcsolatba hozható személyek, a
felkelők, valamint a razziák során őrizetbe vett személyek nem minősülnek
hadifogolynak, következésképpen nem vonatkozik rájuk a hadifoglyokat
megillető törvényi védelem. „Nem harcoló ellenségként” a világ bármely
létesítményében határozatlan ideig fogva tarthatók jogi védelem vagy vádemelés
nélkül. Ezenkívül a CIA egyértelműen elnöki jóváhagyást kapott a
terrorizmussal gyanúsítható, kiemelten fontos személyeket „eltüntető”
programjához.
Közvetett, ám meggyőző bizonyítékok állnak a rendelkezésünkre. A State of
War. The Secret History of the C.I.A. and the Bush Administration című
könyvében James Risen azt a következtetést vonja le, hogy a szélsőséges, új
kihallgatási taktikákkal és a CIA közreműködésével kapcsolatban „a
legmagasabb rangú kormányzati tisztségviselők körében létezik egy titkos
megállapodás, miszerint Bushnak védettséget kell biztosítani, szerepét nem
szabad nyilvánosságra hozni”.76
A nyilvánosságra került dokumentumok, feljegyzések tanulmányozása után a
jogtudós Anthony Lewis kevésbé kíméletesen írja le a Bush elnök és jogászai
közötti kapcsolatot:
A dokumentumok és feljegyzések elolvasása után az a benyomásunk,
mintha egy maffiafőnöknek az ügyvédje adna tanácsot, hogyan játszható ki
a törvény és kerülhető el a börtön. A dokumentumok egyik témája szó
szerint a bűnvádi eljárás kivédése... Még ennél is aggasztóbb a másik
visszatérő téma: az elnök fogolykínzást rendelhet el annak ellenére, hogy
ezt szövetségi törvény és az Egyesült Államok által elfogadott nemzetközi
egyezmény is tiltja.77
A Karén Greenberg és Joshua Dratel szerkesztésében megjelent, a maga 1249
oldalával impozáns terjedelmű kötet, a The Torture Papers: The Road to Abu
Ghraib nyomon követ minden fellelhető feljegyzést, dokumentumot, és feltárja a
kormányzati szakértők jogi csűr-csavarásait.78 Betekintést nyújt, hogyan lehet
„ebben a törvényileg igencsak szabályozott országban az amerikaiak védelméről
eddig megfelelően gondoskodó törvényes eszközöket rossz cél szolgálatába
állítani.”79 A szerkesztők egyértelműen megfogalmazzák, milyen jelentőséggel
bírnak a dokumentumok az amerikai állampolgárok szempontjából, ha meg
akarják érteni választott vezetőik és más kormánytisztviselők indítékait és
szándékait:
Azt mondják, a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve, de a
kötetben egybegyűjtött bizalmas dokumentumok és feljegyzések azt
bizonyítják, hogy a purgatóriumba, azaz a Guantánamói-öbölbe vagy Abu
 Ghraibba vezető út kifejezetten rosszakarattal volt kirakva. Az először
Afganisztánban, majd a Guantánamói-öbölben és végül Irakban elkövetett
féktelen kegyetlenkedéseket, a foglyok korlátozások nélküli fogva tartását,
kihallgatását, méltatlan bánásmódját, elítélését és megbüntetését azok az
irányelvek eredményezték, melyeket három veszedelmes cél szem előtt
tartásával dolgoztak ki: 1. a fogvatartottak kivonása bármiféle bíróság vagy
törvény hatásköréből; 2. a fegyveres konfliktusban elfogott személyekkel
való bánásmódot szabályozó genfi egyezmények hatályosságának
megkerülése; 3. mentesség biztosítása az irányelvek végrehajtóinak, vagyis
háborús bűncselekmények miatt sem az Egyesült Államok törvényei, sem a
nemzetközi jog értelmében ne lehessenek felelősségre vonhatók.
A terrorizmus valóságos veszélyének megszüntetésén és a biztonság
megteremtésén munkálkodva az irányelvek kidolgozói tévútra kerültek. A
jó szándékra való minden hivatkozást hiteltelenné tesz az irányelvek
megalkotóinak több mint hallgatólagosan elismert, törvénybe ütköző célja...
A dokumentumok félre nem érthetően arról árulkodnak, hogy a szóban
forgó politikacsinálóink nem rokonszenveznek igazságszolgáltatási
rendszerünkkel, a maga ellensúlyaival és kontrolljával, noha felesküdtek e
jogrend fenn-
tartására. A polgári és katonai igazságszolgáltatási rendszer iránti közöny
és bizalmatlanság határozottan nem jellemző az amerikaiakra.80
A fogolykínzások jogi megalapozottságának kidolgozásában részt vállaló elnöki
tanácsadókról Jordán Paust jogászprofesszor (a katonai törvényszék elnökének
volt munkatársa) megjegyzi: „A náci világ óta nem volt ennyi jogász, aki
háborúban fogva tartott személyek bánásmódjával és kihallgatásával ösz-
szefüggésbe hozható, egyértelműen nemzetközi jogba ütköző bűncselekményt
követett volna el.”
A Bush tanácsadók névsorában az első a kínzás fogalmának jogi
újraértelmezésében élen járó Alberto Gonzales, aki utóbb az igazságügyi
miniszter posztját is betöltötte. Az Abu Ghraib-i fotók napvilágra kerüléséig sem
Gonzales, sem Bush elnök nem utasította el a koncepciót, amely a kínzás lehető
legszélsőségesebb értelmezésének engedett teret. A terrorizmus elleni harc
jegyében az elnöki hatalom kiterjesztésére tett erőfeszítései miatt Gonzalest a
náci párt befolyásos jogfilozófusához, Cári Schmitthez hasonlítják. Schmitt
elgondolásával, miszerint szükségállapot idején a nemzet vezetőjét nem
béklyózhatják jogi kötöttségek, hozzájárult Németország alkotmányának
felfüggesztéséhez és Hitler totális hatalmához. Életrajzírója szerint Gonzales
rokonszenves „hétköznapi ember” benyomását kelti, nincsenek szadista,
pszichopata hajlamai.81 Intézményes szerepében azonban Gonzales az, aki a
szabadság- jogok felfüggesztését és a terrorizmussal gyanúsított személyek
nemzetközi jogba ütköző, brutális kihallgatását jogi újraértelmezésével
előkészítette.82

A guantánamói kihallgatási módszerek ellenzői

Egy közelmúltban közzétett beszámoló szerint a védelmi minisztérium bűnügyi
nyomozó munkacsoportja (2002 elejétől éveken át) több alkalommal
figyelmeztette a Pentagon vezető tisztségviselőit, hogy durva kihallgatási
módszerekkel nem juthatnak megbízható információ birtokába, alkalmazásukkal
háborús bűncselekmények valósulhatnak meg, és esetleges nyilvánosságra
kerülésük árthat az ország presztízsének. A tapasztalt katonai bűnügyi nyomozók
által megfogalmazott aggodalmakat és javaslatokat jobbára semmibe vették a
Guantánamón és Abu Ghraibban folytatott kihallgatások irányítói. Alberto J.
Móra, a haditengerészet főügyésze nyilvánosan kiállt a munkacsoport tagjai
mellett: „Azért vagyok különösen büszke rájuk, mert kijelentették, akkor sem
adják a nevüket hozzá, ha parancsba kapják. Hősök - más szóval nem lehet leírni
ezeket az embereket. Óriási bátorságról és emberi tartásról tettek tanú-
bizonyságot, amikor kiálltak az amerikai értékek és a rendszer mellett, amelyért
mindannyian fáradozunk.” A munkacsoport tagjai nem tudták megakadályozni a
kegyetlenkedéseket, de tiltakozásuk hatására Rumsfeld a legdurvább kihallgatási
módszerek támogatásától utóbb részben elállt.83
A terrorizmus elleni harc rögeszméje
Busht egyre messzebb sodorta rögeszméje, a terrorizmus elleni harc azon a
veszélyes úton, melyet mondásával az egykori szenátor, Barry Goldwater jelölt
ki: „Szélsőségesnek lenni a szabadság védelmében nem bűn... mérsékeltnek
lenni az igazságszolgáltatásban nem erény.” Ennek megfelelően Bush elnök
engedélyt adott a Nemzetbiztonsági Hivatalnak (NSA) amerikai állampolgárok
törvényes felhatalmazás nélküli megfigyelésére. Kiterjedt adatbányászat
keretében a NSA hatalmas mennyiségű telefon- és internetforgalmi adatot
gyűjtött és adott át elemzésre az FBI-nak - amelynek a kapacitását meghaladta
ekkora mennyiségű információ alapos feldolgozása.84
Ilyen nagyarányú megfigyelő tevékenység elvégzéséhez be kellett jutni a
„hátsó ajtón” a nemzetközi hívásokat bonyolító jelentősebb telekommunikációs
központokba, vagyis Amerika legnagyobb telekommunikációs cégeinek titkos
együttműködése nélkül nem valósulhatott volna meg - állítja a The New York
Times egyik tanulmánya.85
 A tanulmányban rámutatnak, milyen túlkapásokhoz vezethet, ha az elnöki
hatalmat nem korlátozzák a hatalmi ágak közötti egyensúlyt biztosító jogi és
parlamentáris eszközökkel. Az önmagát törvények fölött állónak tekintő Busht
Richard Nixonhoz hasonlítják, aki „az 1970-es években szabadjára engedte az
információkereső kutyákat”, és önmaga védelmében kijelentette: „Ha az elnök
teszi, akkor nem ütközhet törvénybe.”86 Bush ugyanezt mondja, szintén a
büntethetetlenség tudatában.
Ezt a törvények fölöttiséget tükrözik Bush gyakorlatában az „elnöki
záradékok” is. A kongresszus által elfogadott törvények jóváhagyási eljárásában
az elnöknek jogában áll a végrehajtás felfüggesztéséről rendelkező záradékkal
ellátnia a törvényt, amelyet épp aláírt.
Az Egyesült Államok történetében Bush elnök minden elnöknél gyakrabban,
több mint hétszázötven alkalommal élt ezzel az eszközzel, amikor egy-egy
törvényt saját alkotmányértelmezésével ellentétesnek talált. Többek közt elnöki
záradékkal látta el a kínzás tilalmáról rendelkező McCain-féle
törvénykiegészítést is.87
Bush elnököt végrehajtói hatáskörében azonban a legfelsőbb bíróság egyik
ítélete korlátok közé szorította. A bíróság elutasította a Bush-kormányzat terveit,
hogy a Guantánamón fogvatartottakat katonai bíróság elé állítsák, mert az eljárás
a szövetségi törvények értelmében nem megengedett és ellentétes a nemzetközi
joggal. A The New York Times megállapítja: „Az ítélet az elnöki hatáskör
kiszélesítésére tett kormányzati erőfeszítések eddigi legjelentősebb
elutasítása.”88
Szomorú, hogy miközben a Bush-kormányzat a terrorizmustól kívánta
megszabadítani a világot, a „feladat-végrehajtói engedelmesség” kirívó példáját
hozta létre. Fájdalmat és szenvedést, sőt emberek halálát okozta, és eközben

hivatalos, racionális, hatékony eljárásokat alkalmazott tevékenysége álcázásá- ra

- nem törődött vele, milyen eszközökkel éri el az általa magasabb rendűnek
tartott célokat.89
A feladat-végrehajtói engedelmesség működési mechanizmusára példa a náci
népirtás, a holokauszt; a NASA szerepe a Challenger űrrepülőgép
katasztrófájában; az amerikai dohánycégek vezetőinek és az általuk pénzelt
„tudományos szakértők” dohányzást támogató kampánya; valamint az Enron és
más tisztességtelen cégek megtévesztő üzleti gyakorlata. A feladat-végrehajtói
engedelmesség bűne bizonyos értelemben emberektől függetlenül a rendszerből
fakad, mert amint az irányelvek a helyükre kerülnek, működésbe lépnek, és
átveszik az irányítást az eljárásrendek. Ugyanakkor a szervezeteknek vannak
vezetőik, és véleményem szerint a bűnökért a vezetőket terheli a felelősség.
Ügy gondolom, hogy egy rendszert személyekés szervezetek alkotnak, akik,
illetve amelyek a befolyásuk alá eső területeken hatalmukon és értékrendjükön
keresztül létrehozzák vagy megváltoztatják az „elfogadott viselkedésre”
vonatkozó szabályokat és elvárásokat.
Bizonyos értelemben a rendszer több mint az egyes részek összessége, több
mint a vezetők, akik szintén a rendszer erőteljes befolyása alatt állnak. A
törvénybe ütköző, erkölcstelen és etikátlan viselkedést előhívó rendszerben
kulcsszerepet játszó személyeket a rájuk nehezedő szituációs nyomás ellenére
felelősség terheli.
George W. Bush elnök és tanácsadói megváltoztatták az 1996-ban elfogadott
háborús bűncselekményekre vonatkozó törvényt, amikor 2006-ban a
kongresszuson keresztülverték a katonai bizottságok törvényét, amelyet az elnök
2006. október 17-én írt alá. A törvényt részben a Hamdan kontra Rumsfeld ügy
legfelsőbb bírósági döntésének az elutasításaként hozták, amely megkérdőjelezte
a katonai törvényszékek illetékességét a Guantánamón őrizetben tartott
személyek ügyében.
A katonai bizottságok törvénye egy sor ellentmondásos gyakorlatról
rendelkezik a „törvénytelen ellenséges harcosok” fogva tartására és a velük való
bánásmódra vonatkozóan. A törvénytelen ellenséges harcosnak minősülő
személyeket nem illetik meg sem a katonák katonai jogai, sem pedig a polgári
személyek jogai.
A törvény az elnöknek háború idejére széleskörű felhatalmazást ad, hogy
bárkit ebbe a kategóriába soroljon, akár amerikai állampolgárokat is, akiket így
nem illet meg a habeas corpus garanciája és a genfi egyezmények védelme.
Határozatlan ideig fogva tarthatók, kizárólag katonai törvényszék hozhat ítéletet
az ügyükben, a bíró másodkézből való, házkutatási engedély nélkül szerzett
bizonyítékot is figyelembe vehet, és a bűnösség kimondásához mindössze a
törvényszék tagjainak kétharmados többsége szükséges. Ezenkívül a törvényben
még legalább két kifogásolható felhatalmazás van.
Egyrészt pusztán „megalázónak” minősülő kihallgatási taktikák sokaságát
engedélyezi, másrészt visszamenőlegesen védelmet nyújt minden állami
alkalmazottnak, aki esetlegesen „emberiség elleni bűncselekményt” követett el,
idesorolva a CIA megbízottjai, illetve mások által lefolytatott, halállal végződő
kihallgatásokat is.
Így gyakorlatilag a katonai rendőrök által Abu Ghraibban elkövetett visz-
szaélések ma már nem kínzásnak, csupán „megalázásnak” minősülnének, ami
ezek értelmében megengedett.
A háborús bűncselekményekre vonatkozó törvény és a genfi egyezmények
betartása minden civilizált nemzettől elvárható, amelynek tagjai úgy döntöttek,
hogy jogállamban és nem zsarnokságban kívánnak élni. A katonai bizottságok
törvénye „zsarnoki törvény, az amerikai demokrácia mélypontjai közé fogják
sorolni, az Alién and Sedition Acts34 mai változata” - ez a minősítés állt a The
New York Times vezércikkében 2006. szeptember 28-án.
De vajon hol marad az állampolgárok és minden szabadságszerető ember
felháborodása?90

TISZTELT ESKÜDTEK, HOZZÁK MEG DÖNTÉSÜKET:

Az amerikai hadsereg által fogva tartott személyek sérelmére elkövetett visz-

szaélések és kínzások természetének vizsgálata során önök megismerhették sok
szemtanú tanúvallomását, a fontosabb független vizsgálóbizottságok
jelentéseiből a főbb megállapításokat, a Humán Rights Watch, a Vöröskereszt, az
Amerikai Szabadságjogok Uniója (ACLU) és az Amnesty International
mélyreható elemzéseinek részleteit, valamint a PBS Frontline című műsorában
feltárt tényeket.
Az önök véleménye szerint az Abu Ghraib-i börtön lA blokkjában elkövetett
kegyetlenkedések elszigetelt incidensek voltak-e, melyekért kizárólag az
éjszakai szolgálatot teljesítő Iván Fredericket és társait, néhány „rossz almát”,
„hitvány katonát” terhel a felelősség?
Az önök véleménye szerint a visszaélések és kínzások részét képezték-e, vagy
sem egy „szisztematikus” kényszervallatási programnak? A kihallgatásokon
történt visszaélések és kínzások vajon túlmutatnak-e Abu Ghraib 1A blokkján és
az éjszakai szolgálatot teljesítőkön?
A fényképeken látható kegyetlenkedéseket elkövető katonai rendőrök
bizonyítottan bűnösek. Az önök véleménye szerint a szituációs tényezők („rossz
hordó”) és a rendszereredetű nyomások („a rossz hordó készítői”) vajon
elegendő indokként szolgáltak volna börtönbüntetésük enyhítésére?
Készek-e önök döntést hozni arról, hogy az Abu Ghraib-i és sok más
katonai létesítményben, valamint a titkos CIA börtönökben elkövetett
visszaélésekben bűnrészesek-e magas rangú katonai vezetők? Vajon terheli-
e bűnrészesség Geoffrey Miller vezérőrnagyot, Ricardo Sanchez
altábornagyot, Thomas Pappas ezredest és Steven Jordán alezredest?91
Készek-e önök döntést hozni arról, hogy az Abu Ghraib-i és sok más
katonai létesítményben, valamint a titkos CIA börtönökben elkövetett
visszaélésekben bűnrészesek-e magas rangú politikai vezetők? Vajon
terheli-e bűnrészesség George Tenet egykori CIA igazgatót és Donald
Rumsfeld védelmi minisztert?
Készek-e önök döntést hozni arról, hogy az Abu Ghraib-i és sok más
katonai létesítményben, valamint a titkos CIA börtönökben elkövetett
visszaélésekben bűnrészesek-e a legmagasabb rangú politikai vezetők?
Vajon terheli-e bűnrészesség Dick Cheney alelnököt és George W. Bush
elnököt?

A vád befejezte munkáját

Amíg önök, tisztelt esküdtek, meghozzák döntésüket, kérem, zárásként
tekintsük át a hadsereg pozitív kezdeményezését, amely egyben
alátámasztja a börtönszemélyzet megfelelő kiképzésének fontosságát és a
kihallgatásokon előforduló hatalmi túlkapások hathatós intézményi
megfékezésének szükségességét. Ha az alább ismertetett eljárásokat
kezdettől fogva alkalmazták volna, valószínűleg soha nem került volna sor
az Abu Ghraibban elkövetett visz- szaélésekre.
A STANFORDI BÖRTÖNKÍSÉRLET ABU GHRAIBBA MEGY

Hosszú volt a repülőút Hawaiiról Bagdadba. Larry James ezredes a

stanfordi börtönkísérletről készült film DVD-jét nézte meg újra és újra,
talán „huszonnégyszer is”. „Mit rontott el Zimbardo?” „Mit kellett volna
tennie, hogy börtönében megelőzze a túlkapásokat?” A kérdéseket azért
tette fel magának, mert különleges küldetéssel indították útra: Tegyen rendet
Abu Ghraibban! Larry James kiváló klinikai szakpszichológus, sok éven
keresztül vezette a Walter Reed Katonai Egészségügyi Központ
pszichológiai osztályát. Rendkívüli megbízását 2004 májusában kapta
Geoffrey Miller vezérőrnagytól, akivel együtt dolgozott a guantánamói
börtönben. (Igen, ugyanarról a tábornokról van szó, aki a korábban
alkalmazott stratégiájával és taktikájával oly sokat ártott Kubában és
Irakban.)
James ezredes tevékenységének92 általános célja olyan eljárások
bevezetése volt, melyekkel rend és fegyelem teremthető és tartható fenn a
börtönben, és egyben megfelelnek az Amerikai Büntető-javító Intézetek
Társasága által támasztott követelményeknek. Felkérte a leavenworth-i
Katonai Büntetés-végrehajtási Intézet (Kansas állam) viselkedéstudományi
részlegének vezetőjét, hogy látogasson el Abu Ghraib és Camp Bucca
létesítményeibe, és ugyanezt a felkérést kapta az Amerikai Büntető-javító
 Intézetek Társaságának szakértője. Megállapításaikat és ajánlásaikat James
ezredes egytől egyig figyelembe vette. A létesítményekben uralkodó
viszonyok felmérése után a fogvatartottak számára pszichiátriai részleget
hoztak létre, és első ízben mentálhigiénés szakembereket is irányítottak
Abu Ghraibba.
A következő lépésben alapszabályokat állított fel:

1. Tilos bárkinek is ártani.
2. Fizikai és lélektani biztonság megteremtése: az Amerikai Büntető-javító
Intézetek Társasága által elfogadott egészségügyi normák az irányadók.
3. Törvényesség: az Egységes Katonai Jogszabálygyűjtemény minden elve
betartandó.
4. Etikus magatartás: az Amerikai Pszichológiai Társaság etikai normái
mindenkor betartandók.
5. Eredményes kihallgatások: a körülmények megteremtésével a
fogvatartottak „kihallgatása” helyett nyomozómunkaszerű „kikérdezések”
bevezetése.

James ezredes éjszakánként szúrópróbaszerűen bejárta a létesítményeket,

elbeszélgetett az őrökkel és az állomány tagjaival, tudomása volt a
túlkapásokról, méltánytalanságokról, a renddel és fegyelemmel össze nem
egyeztethető viselkedésről. Az Abu Ghraib-i börtön alapos megismerése
után James ezredes hétszintű ellenőrző és szabályozó rendszert dolgozott ki
a fogvatartottak bánásmódjára és kihallgatására vonatkozóan, amelyet
feltehetően a jövőben más börtönlétesítményekben is átvesznek:

1. A főtiszti felügyelet mindenkor, éjszakai szolgálat idején is elengedhetetlen.
2. „Kihallgatások” helyett „kikérdezés”: a követendő modell az Egyesült
Államok rendőrségének nyomozói gyakorlata. Kikérdezést egymagában
senki nem végezhet, a fogvatartotton kívül kikérdezéskor folyamatosan
legalább két személynek a helyiségben kell tartózkodnia. Minimális
követelmény a kikérdező és a tolmács jelenléte. így biztosítható a kölcsönös
ellenőrzés és kettős visszajelzés.
3. írásba foglalt irányelvekben egyértelműen meghatározandó, mi
megengedett, illetve mi tilos a fogvatartottak kikérdezésekor. Minden
kétséget kizáróan meg kell határozni, mi az, ami indokolt, illetve
indokolatlan.
4. A kikérdezések lebonyolítói kötelezően feladatorientált kiképzésben
 részesítendők.
5. A kikérdezések helyéül szolgáló helyiségek detektívtükörrel látandók el,
így biztosítható a kikérdezés folyamatának elöljárói és egyéb külső
ellenőrizhetősége. Utólagos elemzés és felülvizsgálat céljából minden
kikérdezésről videofelvétel készítendő.
6. Az egész létesítményt rendszeresen, de változó időben katonai rendőröknek
kell bejárniuk, akik elöljáróiknak kötelesek meghatározott időközönként
jelentést tenni. A kikérdezések vezetőiben így tudatosítható, hogy
folyamatos felügyelet alatt állnak. (James ezredes két katonapszichológust
is bevetett „vándorló n agykövetként”.)
7. Többszörös felügyelet és ellenőrzés szükséges. Kikérdezés előtt és után
minden fogvatartottat orvosi szemrevételezésre kell bocsátani; a kikérdezés
következtében előálló, megváltozott egészségügyi állapotra utaló jelekről
kötelező jelentést tenni. Hasonlóképpen minden eljárást katonai ügyésznek
kell felülvizsgálnia, a rendszerbe egyéb állandó felügyeleti szintek is
beépítendők.

A hivatalos eljárásrendnek nem lett része, de James ezredes kezdeményezte,

hogy a katonai rendőrök tekintsék meg a Néma düh című filmet, és vitassák meg
a hatalmi visszaélések Abu Ghraibban végzett börtönőri munkájukra
vonatkoztatható vetületeit.
Vajon a visszaélések napvilágra kerülése előtt James ezredes képes lett volna-
e hasonlóan szigorú felügyeleti rendszer bevezetésére? Nehéz megmondani, de
úgy gondolom, jó eséllyel fel sem merült volna ilyen jellegű megbízás kiadása.
Vajon ha a fenti eljárásokat korábban bevezetik, kisebb valószínűséggel
következtek volna-e be a visszaélések? Minden bizonnyal igen, mert megszűnt
volna a fejetlenség, a felelősség nem oszlott volna meg, és mindenki tudta volna,
hogy tevékenységét figyelemmel kísérik. (Mindez természetesen a stan- fordi
börtönkísérletre is vonatkoztatható.)
Jónak tűnik egy sor feltehetőleg hathatós gyakorlat bevezetése, de vajon
változott-e valami? „A szabályok bevezetése óta [2005 novembere] nem történt
visszaélés, ez volt a függő változó” - adta meg a választ Larry James ezredes.
A Pentagon azóta bezárta az Abu Ghraib-i börtönt93, a fogvatartottakat részben
szabadon bocsátotta, részben áthelyezte a bagdadi repülőtér melletti Camp
Bucca* létesítményeibe. 2006 májusában a brit főügyész, Peter Gold- smith a
guantánamói-öbölbeli börtön felszámolására szólította fel az Egyesült
Államokat. Véleménye szerint a börtöntábor az igazságtalanság nemzetközi
jelképévé vált, és az ott működő katonai törvényszékek összeegyeztethetetlenek
„a nemzetközi normáknak megfelelő, igazságos tárgyalás” elvével, amely mel- "
2009-ben ezt is bezárták.
lett Nagy-Britannia elkötelezte magát.94 Baltasar Garzon, a legtekintélyesebb
spanyol vizsgálóbíró szintén felszólította az Egyesült Államokat a börtön
bezárására, melynek létezése „sérti a törvénytisztelő országokat”. Mint
kijelentette, Spanyolországban az inkvizíció óta tudják: „a kínzás és megalázás
nem célravezető vizsgálati módszer”.95
Larry James ezredest különleges katonai szolgálata elismeréséül bronz
csillaggal tüntették ki. Számomra örvendetes, hogy ezt a fejezetet kollégám és
barátom kiemelkedő teljesítményével zárhatom. Bárcsak néhány évvel korábban
bizonyíthatott volna!
ÉBREDJ NAPFÉNY!

Hosszú utat tettünk meg együtt. Nagyra értékelem olvasóim kitartását. Velem
tartottak annak ellenére, hogy az emberi természet sötétebb oldalával kellett
szembesülniük. Számomra különösen nehéz volt felidézni a stanfordi
börtönkísérlet kegyetlen jeleneteit. Azt sem könnyű elfogadnom, hogy szakértői
segítségem nem bizonyult elég hatékonynak, és Chip Frederick ügyét nem
sikerült kedvezőbben rendezni. Örök optimista vagyok, de pozitív látásmódomat
olykor gyengíti a sok kegyetlenség - népirtás, mészárlás, lincselés, kínzás és
egyéb rémtett -, melyet az emberek embertársaikkal szemben elkövetnek.
Közös utunk utolsó szakaszán beengedjük a napfényt az emberi lélek zeg-
zugaiba. A pozitívumra kerül a hangsúly, és kiszűrjük a negatívumot.
Megnézzük, hogyan állhatunk ellen a nap mint nap ránk zúduló nemkívánatos
társas befolyásolásnak, és megünnepeljük a hősöket. Remélem, meggyőztem
olvasóimat, és elfogadják az alaptételt, miszerint hétköznapi emberek, jó
emberek is meginoghatnak, és gaztettek elkövetőivé válhatnak a rendszer és a
helyzet súlyos nyomása alatt. Ha igen, akkor készek-e a tétel fordítottját is
elfogadni, miszerint mindenkiben ott rejtőzik a hős, arra várva, hogy adott
helyzetben megmutassa, mi a helyes lépés?
A SZITUÁCIÓS HATÁSOK KIVÉDÉSE ÉS A HŐSIESSÉG
ÜNNEPLÉSE

l6. FEJEZET

l6. FEJEZET
.. .minden kijárat... másvalaminek a bejárata.
Tóm Stoppard Rosencrantz és Guildenstem halott35

Utunk végéhez közeledünk. Feltárult előttünk az emberi természet kegyetlen

oldala, és láthattuk, milyen könnyen és nagymértékben képesek jó emberek
másoknak ártani. Eddig a bekövetkező személyiségátalakulás folyamatának jobb
megértésére összpontosítottunk. Habár a gonosz bárhol jelen lehet, mi azt néztük
meg közelebbről, hogyan harapódzik el a börtönökben és háborús környezetben.
Stanfordi szimulált börtönünkből elindulva eljutottunk az iraki Abu Ghraib
börtönének lidérces valóságáig.
Utunk utolsó szakaszán átgondoljuk, mit tehetünk a naponta ránk zúduló
nemkívánatos negatív szituációs hatások elkerülésére, kivédésére. Eddigi
vizsgálódásunk során minden helyzetben mindig találkozhattunk egy maroknyi
kisebbséggel, mindig akadtak néhányan, akik szilárdan kitartottak, nem adták
meg magukat. Ideje végiggondolnunk, hogyan voltak képesek ellenállni, és
hogyan gyarapítható a táboruk.
HOGYAN ÁLLJUNK ELLEN A NEMKÍVÁNATOS BEFOLYÁSOLÁSNAK?
Paranoid zavarokban szenvedő emberek nehezen tudnak jót akaró terapeutáik és
szeretteik rábeszélésének engedni, tanácsukat betartani. Cinizmusuk és
bizalmatlanságuk elszigeteli őket, legtöbbször nem bonyolódnak társas
helyzetekbe. Minden társas nyomásnak hajlíthatatlanul ellenállnak, és ezzel a
befolyásolással szembeni védettség szélsőséges modelljét képviselik, amiért
egyértelműen óriási lélektani árat fizetnek. A másik végletet a túlzottan
hiszékeny, másokban feltétel nélkül megbízó emberek képviselik, akikre a csalók
és szélhámosok könnyű prédaként vadásznak.
Sokan esnek csalás, szélhámosság, bizalmi játszmák áldozatául. Évről évre az
amerikai lakosság 12 százaléka lesz szélhámosság áldozata, nem ritkán minden
vagyonukból kiforgatják őket. Feltehetően más országokban is hasonló
adatokkal találkozhatunk. A csalások és szélhámosságok áldozatai többnyire
ötven év feletti személyek, akik elvileg nincsenek híján az életbölcsességnek,
de a legkülönfélébb korcsoportba tartozók dőlnek be rendszeresen trükkös
telemarketingnek, nyereményjátéknak.1
 Emlékeznek még a 12. fejezetből az egyik gyorsétteremben történt botrányos
szexuális visszaélésre? Bizonyára feltették magukban a kérdést: „Felnőtt
emberek hogyan lehettek ilyen ostobák? Hogy dőlhettek be a telefonálónak?” Az
ismeretlen telefonáló hamis tekintélyének számos gyorsétterem személyzete
vakon engedelmeskedett. Hány esetben? Harminckét államban, tizenkét
különböző gyorsétteremlánc hatvannyolc üzletében.2 És ne feledjék, mit
mondott az egyik McDonald’s étterem félrevezetett üzletvezető-helyettese:
„Visszatekintve mindenki azt mondaná, én nem mentem volna bele. De aki nincs
pont akkor, pont abban a helyzetben, az honnét tudhatná, mit csinálna? Nem
tudja.”
Nem határolhatjuk el magunkat a megtévesztett emberektől, viselkedésüket
nem magyarázhatjuk egyéni diszpozíciókkal - ostobasággal, naivitással -, hanem
meg kell értenünk, miért és hogyan vezethetők ilyen mértékben félre hozzánk
nagyon is hasonló emberek.

A távolságtartás és érzelmi bevonódás

Az emberi viszonyokban alapvető kettősség létezik a távolságtartás és az érzelmi
telítődés, a cinikus gyanakvás és az elköteleződés között. Szélsőségesen
védekező magatartás, ha azért vagyunk másokkal szemben távolságtartók, mert
félünk, hogy becsaphatnak, ugyanakkor minél nyitottabbak vagyunk mások
meggyőző közléseire, annál nagyobb valószínűséggel fogunk meginogni. Ennek
ellenére az emberi boldogság lényeges eleme a másokkal való nyitott,
szenvedélyes elköteleződés. Szükségünk van az erős érzelmekre, a tökéletes
bizalomra, a spontán cselekvésre és a másokhoz való kötődésre. Telítődni
szeretnénk az élettel. Időről időre fel akarunk hagyni a mérlegeléssel és
félelemmel áthatott, ősidők óta meglévő tartózkodásunkkal. Táncolni akarunk,
szenvedéllyel, mint Zorba, a görög.
Ugyanakkor rendszeresen fel kell mérnünk társas elköteleződésünk értékét.
Mindannyiunknak fejtörést okoz, miképp tudunk boldogulni két sarokpont, a
teljes bevonódás, odaadás és a megfelelő távolságtartás között. Rendszeresen
szembesülünk a kényes kérdéssel: mikor maradjunk elkötelezettek mások
mellett, mikor támogassunk egy ügyet, ápoljunk egy kapcsolatot, és mikor
hagyjunk fel vele. Olyan világban élünk, amelyben vannak emberek, akik ki
akarnak használni bennünket. Ugyanebben a világban élnek azok is, akik
valóban őszintén szeretnék, ha mi is osztoznánk meggyőződésük szerint
kölcsönösen előnyös, pozitív céljaikban. Hogyan tegyünk különbséget? Ez itt a
kérdés, kedves Hamlet és Ofélia!
Mielőtt közelebbről megvizsgálnánk, milyen eszközökkel küzdhetünk a
gondolatainkat irányítani akaró befolyásolás ellen, végig kell gondolnunk még
valamit: a személyes sebezhetetlenség illúzióját.3 Ők? Hát persze! Én? Dehogy\
Közösen megtett utunk során bizonyára meggyőződtek róla, és immár fel tudják
mérni, milyen erővel hat egy sor szituációs tényező a legtöbb emberre. De nem
önökre, ugye? Nehéz a tanulságokat önmagunkra, saját magatartásunkra
vonatkoztatni. Ami olyan könnyen alkalmazható elvonatkoztatva a „másikra”,
nem is olyan könnyen alkalmazható konkrétan ránk. Különbözünk egymástól.
Ahogy nincs két azonos ujjlenyomat, úgy nincs két azonos genetikai, fejlődési
minta, se két azonos személyiség.
Az egyéni különbözőségek üdítőek, de a szituációs nyomások erőteljes,
együttes hatására csökkennek, összetömörülnek. Ilyen esetekben a
viselkedéstudósok meg tudják jósolni, mit fog tenni a legtöbb ember, amihez
elég, ha mindössze a viselkedési kontextus természetét ismerik, és a csoportot
alkotó egyénekről semmit sem tudnak. Az nyilvánvalóan megjósolhatatlan, hogy
az egyes emberek hogyan viselkednek egy adott helyzetben, bizonyos fokú előre
nem látható egyéni eltérés mindig előfordul. Ez alapján olvasóim elutasíthatják
az alább következő útmutatást, mondván engem ez nem érint, én különleges eset
vagyok.
A tanácsom, hogy mi a teendő, ha egy rendes pasas vagy kedves idős hölgy
képében „piszok gazemberrel” akadunk össze, több évtized alatt felgyülemlett
személyes tapasztalaton alapul. Nyeszlett, cingár kissrácként Dél-Bronx
gettójában a túléléshez el kellett sajátítanom néhány zsiványságot, és meg kellett
tanulnom villámgyorsan felmérni, ki hogyan fog viselkedni bizonyos
helyzetekben. Elég szépen kifejlesztettem ezt a készségemet, így lettem hangadó
a bandában, a csapatban, az osztályban. Egyik munkadóm - egy gátlástalan
dickensi asszonyság - kiokosított, hogyan vehetem rá a Broadway színház-
látogatóit, hogy adják be a ruhatárba kalapjukat és kabátjukat, még ha eszük
ágában sem volt a ruhatár használata, és hogyan manipulálhatom őket úgy, hogy
holmijuk kiváltásakor önszántukból borravalót adjanak. Segédjeként
megtanultam, hogyan tudok rájuk sózni drága műsorfüzetet, noha ingyen is
kaphattak volna, és a gyerekeket ügyesen nagy adag cukorkával és üdítővel
láttam el, bár a felnőttek igyekeztek őket távol tartani az édességpulttól. Azután
megtanultam magazinokkal házalni, megsajnáltatni magam, és ezzel hozzám
hasonló nincstelen bérlőket rávenni a vásárlásra. Hivatalos tanulmányaim során
utóbb megismertem a rendőrség kihallgatási taktikáit, és megtudtam, hogy
államilag jóváhagyott módszereikkel szinte bármilyen vallomást kicsikarható.
Tanulmányaim kiterjedtek a szovjetek agymosási taktikáira és a kínai
kommunisták koreai háborúban és nagyszabású reformprogramjaikban
alkalmazott módszereire. Amerikai viszonylatban megismertem a CIA és az
államilag finanszírozott MKULTRA-program4 tudatmanipuláló módszereit.
Tanulmányoztam, hogyan toboroznak híveket a szekták, és elbeszélgettem
szektatragédiák túlélőivel.
Tudományos munkám során kutatásokat végeztem a meggyőzés, az
engedelmesség, a disszonancia és a csoportfolyamatok területén, e témákban
számos publikációm jelent meg.5 Minderre az alább következő útmutatás
hitelességének alátámasztására hivatkozom.

Az altruizmus erősítése
Először is képzeljük el a Milgram-kísérlet fordítottját. Olyan környezet
megteremtése a célunk, amelyben az emberek a velük szemben támasztott,
idővel egyre erősödő elvárásoknak eleget tévéjét cselekszenek. A kísérleti
alanyok fokozatosan egyre önzetlenebbiil viselkednének, lassan, de biztosan
olyan pozitív, proszociális cselekedeteket hajtanának végre, melyek korábban
eszükbe sem jutottak volna. Hogyan alakíthatnánk ki ilyen kísérleti feltételt?
Végezzünk el egy gondolatkísérletet! Minden kísérleti alanynak cselekvési
programot dolgoznánk ki, amely a számára megszokottnál kicsit pozitívabb
cselekedettel indul, és egyre „szélsőségesebb” jó cselekedetek felé halad. Minél
erényesebben viselkedik, annál feljebb jut, végül számára korábban
elképzelhetetlen tetteket visz véghez.
A kísérletbe beépíthetnénk egy időalapú elemet mindenkinek, aki azért nem
hoz önzetlen áldozatot, mert elhitette önmagával, hogy neki erre egyszerűen nem
futja az idejéből. A „jósággenerátor” első „kapcsolóját” működésbe hozva tíz
percet arra áldozhatna például, hogy néhány sorban köszönetét mond barátjának
vagy jobbulást kíván beteg kollégájának. A következő szinten elvárható lenne,
hogy húsz percig egy nyugtalan gyerekkel elbeszélgessen. A nyomás
fokozásával elérhető lenne, hogy a kísérleti alany ráálljon, félórát áldoz arra,
hogy felolvas valakinek, aki rosszul lát. Az altruizmus erősségének fokozásával
rávehető lenne, hogy egy órán át korrepetáljon egy rászoruló tanulót, ezután
vállalná, hogy egy gyermekét egyedül nevelő szülőt néhány órára tehermentesít,
amíg az illető meglátogatja beteg édesanyját, majd fél napot arra szán, hogy árva
gyerekekkel elmegy az állatkertbe... Lépésről lépésre, hétről hétre drága idejéből
áldozva egyre értékesebb ügyet szolgálna. A jóság és erény tekintélyének való
engedelmességnek működnie kell, nem gondolják? Érdemes volna kipróbálni,
különösen, mert amennyire én tudom, ilyen kísérletet eddig nem végeztek.
Ideális esetben kísérletünknek akkor lenne vége, ha valaki olyan jó
cselekedetet vitt véghez, amilyet soha el nem tudott volna képzelni magáról. A
jóság gyakorlása kiterjedhetne az egészséges és fenntartható környezetért való
munkálkodásra is, kezdve az energiatakarékossággal vagy a szelektív
hulladékgyűjtéssel, majd ezt egyre jelentősebb tevékenységgel folytatva egy-egy
„zöld” ügy anyagi támogatásával vagy tevékeny segítésével. Olvasóimra
hagyom, hogy továbbvigyék a gondolatok sorát, milyen más területeken
szolgálná a társadalom javát, ha több ember „menne el a végsőkig” - jót
cselekednének bármiféle ideológiai alátámasztás nélkül, mert a
disszonanciaelmélet alapján tudjuk, a viselkedésünk határozza meg, miben
hiszünk. A Talmud tanítói állítólag azt val- lőtték, hogy az imádkozáshoz nem
kell elvárni a hitet az emberektől, csak azt kell megkövetelni, ami az imádkozás
megkezdéséhez szükséges, mert idővel az emberek hinni fognak az imában,
hinni fognak abban, akihez imádkoznak.
Fordított Milgram-kísérlet az altruizmus jegyében
Hangsúlyoznom kell, fordított Milgram-kísérletet soha nem végeztek. Tegyük
fel, hogy laboratóriumi körülmények között, vagy ami még jobb, otthonunkban,
közösségünkben szeretnénk megvalósítani a kísérletet. Működne? A tekintély
súlyát és a helyzet nyomását vajon jóra is felhasználhatjuk-e? Az emberi
lényekről és a társas befolyásolás elveiről szerzett ismereteim alapján bizonyos
vagyok benne, hogy többet tehetnénk világunkban az igazságosság
megteremtéséért, ha a társas befolyásolás alapvető elveit kihasználnánk.6
Az itt leírt fordított Milgram-kísérlet három egyszerű, szociálpszichológusok
által sokat tanulmányozott befolyásolási taktikát kombinál: a „láb az ajtórésben”
eljárást, a társas modellkövetést és a segítőkészséggel való öncímkézést. A
kutatók azt tapasztalták, hogy különféle proszociális viselkedés előhívására
alkalmazhatók ezek a taktikák - a nehezen megkeresett pénz jótékonysági célra
való felajánlásától kezdve a papír újrahasznosításán át a véradásig.
A „jóság felé vezető kaptatón lassan, lépésről lépésre” haladva hasznosítjuk a
„láb az ajtórésben” technikát. Ennek lényege, hogy először kisebb szívességet
(melyet az emberek többsége készségesen megtesz) kérünk valakitől, később
hasonló, de jóval jelentősebb kéréssel (amely valójában a tényleges célunk)
fordulunk hozzá segítségért.7 Több mint negyven éve Jonathan Freedman és
Scott Fraser ma már klasszikusnak számító kísérletet végzett.8 Kertvárosban
lakókat arra kértek, helyezzenek el szépen gondozott kertjükben egy
nagyméretű, kimondottan otromba táblát „Vezessen óvatosan!” felirattal. A
háztulajdonosok kevesebb, mint húsz százaléka állt kötélnek. Azonban a
háztulajdonosok háromnegyede beleegyezett a tábla kihelyezésébe, ha két héttel
korábban már megtettek egy apró lépést, és az ablakukba kihelyeztek egy
kisméretű, nem túl feltűnő, óvatos vezetésre intő jelzést. Ez a technika sokféle
proszociális viselkedés előhívására alkalmas. Kutatók megállapították, hogy ha
az emberek aláírnak egy petíciót, amellyel a fogyatékkal élőket támogatják, az
aláírók köny- nyebben nyújtanak anyagi segítséget is; szervadományozásra
vonatkozó rövid kérdőív kitöltése után az emberek nagyobb hajlandósággal
ajánlják fel szerveiket haláluk esetén másoknak; kisebb mértékű
energiatakarékosság után az ingatlantulajdonosok nagyobb mértékű
energiatakarékosságra is rávehe- tők; az emberek jobban odafigyelnek a
papírtermékek újrahasznosítására, ha nyilvánosan elkötelezték magukat.9 Mi
több, egyre nagyobb kérések összekapcsolásával a „láb az ajtórésben” technika
továbbfejleszthető, és két lábunkat is betehetjük az ajtórésbe.10
Fordított Milgram-kísérletünkben társas modelleket is alkalmaznánk. A stan-
fordi börtönkísérletben és az Abu Ghraib-i börtönben bőven akadt az embertelen
viselkedést támogató negatív modell. A mintakövetés erejét fordítva, pozitív
cselekedetek megerősítésére kihasználva a kívánatos eredményeket érhetjük el.
Kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy az altruista példaképek
környezetében mások is nagyobb valószínűséggel tanúsítanak pozitív,
proszociális viselkedést. Néhány megállapítás a kutatásokból, hogy milyen
hatással voltak másokra a példaképek: az emberek nagyobb hajlandósággal
adakoztak az Üdvhadseregnek; szívesebben segítettek egy idegennek, aki
defektet kapott; csökkent az agresszió, és előtérbe került az erőszakmentes
válaszreakció; kevesebben szemeteltek; többen adakoztak szegénységben élő
gyerekek javára, és az emberek készségesebben osztották meg javaikat
másokkal.11 Ám ügyelnünk kell arra, hogy magunk is gyakoroljuk, amit
hirdetünk. A példamutatás a szavaknál messze hatásosabb. Egy
kísérletsorozatban a példaképül beállított felnőtt pénzhajhászásról, illetve
jótékonyságról tartott meggyőző előadást gyerekeknek. Ezután a felnőtt
cselekedeteivel kapzsiságról vagy jótékonyságról tett tanúbizonyságot. Az
eredmények azt bizonyították, hogy a gyerekek nagyobb valószínűséggel
követték, amit a felnőtt tett, mint amiről prédikált.12
A Talmud tanítóinak bölcsessége a társas befolyásolás egyik elvét követi:
ragasszunk valakire identitás címkét, még pedig olyat, amilyennek látni
szeretnénk őt, ezzel elősegítjük, hogy a kívánt módon cselekedjen. Ha valakinek
azt mondjuk, segítőkész, önzetlen, jóindulatú ember, akkor ez a személy
nagyobb valószínűséggel tanúsít másokkal szemben segítőkészséget,
önzetlenséget, jóindulatot. A stanfordi börtönkísérletben a résztvevőkre
véletlenszerűen osztottuk ki a börtönőr, illetve a rab szerepét, és hamarosan
felvették a szerepüknek megfelelő modort és viselkedést. Ha tehát valakiről azt
állítjuk, hogy segítőkész, akkor az illető a címkével összhangban fog viselkedni
és cselekedni. Kutatók kimutatták, hogy ha valakit „nagyvonalú” embernek
címkéztek, akkor az illető készségesebben egyezett bele, hogy jelentős
adománnyal támogassa a szkle- rózis multiplex megelőzését; ha valaki azt a
visszajelzést kapta, hogy ő jóindulatú ember, akkor nagyobb valószínűséggel
segített, ha valaki nem vette észre, hogy elejtette a bankkártyáit; ha valaki
különleges elismerésben részesült, mert vért adott, az illető nagyobb
valószínűséggel maradt véradó, és segített idegeneken, akikkel várhatóan soha
nem fog találkozni.13
Emberi fajunk egyik nagyszerű tulajdonsága, hogy képesek vagyunk társas
világunk feltárására, megértésére és az ismeretek birtokában életünk jobbítására.
Könyvemben eddig azt vizsgáltam, hogy a helyzet nyomására hogyan jön létre
valami rossz. Véleményem szerint ugyanezen alapvető elvek alkalmazásával a
helyzet nyomása kihasználható valami jó létrehozására is. Aggódnom kell az
emberiség jövőjéért, ha elgondolásom hibásnak bizonyulna, vagy ha
érvelésemmel nem sikerül olvasómat meggyőznöm. Ezért arra kérem kedves
olvasómat, még ma tegye meg az első apró lépést, fogjon hozzá, és valósítsa
meg saját gyakorlatában a fordított Milgram-kísérletet. Úgy vélem, olvasóm, ön
a megfelelő személy a feladatra, ön szolgálhat példaképül másoknak, ön
mutathatja meg, hogyan alakítható át a világ úgy, hogy pozitívabb jövő felé
haladhassunk. Ki teszi meg, ha nem ön, kedves olvasóm?

Tíz lépés a nemkívánatos befolyásolás kivédésére

Mivel a befolyásolás válfajai igen széles skálán mozognak, védekezésünket
ennek megfelelően kell kialakítanunk. A helytelen, disszonáns elköteleződések
ellen másféle taktikával védekezhetünk, mint az együttműködésünket elnyerni
próbáló meggyőzés ellen. Ha meggyőző retorikával és hatásos
kommunikátorokkal találjuk magunkat szemben, kénytelenek vagyunk más
elveket alkalmazni, mint ha a dehumanizáció és a deindividuáció ellen kívánunk
tenni. Megint más módszerek szükségesek, ha a csoportgondolkodást akarjuk
kiküszöbölni.
Az alábbiakban tíz lépést, tíz egyszerű és hatásos módszert írok le, amelyek
segítségünkre lehetnek a nem kívánt társas befolyásolás kivédésében, az egyéni
ellenálló képesség és állampolgári kiállás erősítésében.
„Hibáztam!” Ismerjük be tévedéseinket, először önmagunknak, azután
másoknak. Fogadjuk el: tévedni emberi dolog. Hibásan alkottunk ítéletet, rossz
döntést hoztunk. Minden okunk megvolt azt feltételezni, hogy helyesen járunk
el, ám kiderült, tévedtünk. Mondjuk ki a bűvös szavakat: „Sajnálom. Elnézést.
Bocsássák meg nekem.” ígérjük meg magunknak, hogy okulni fogunk
hibáinkból, fejlődni fogunk. Pénzünket, időnket, energiánkat nem fordítjuk rossz
befektetésekre. Továbblépünk. Ha nyíltan tesszük, nem lesz szükségünk
tévedéseink igazolására, racionalizálására, nem kell rossz vagy erkölcstelen
dolgok mellett kitartanunk. Tévedéseink beismerésével csökken a motivációnk a
kognitív disszonancia csillapítására; a disszonancia megszűnik, ha a valóságra
hagyatkozunk. Ha helytelenítjük, ami történik, a „pályán maradás” helyett a
„kiugrás” a kifizetődőbb választás még akkor is, ha nem térül meg azonnal, és
csak hosszú távon látjuk hasznát. Gondoljanak bele, hány év kellett ahhoz, hogy
véget érjen a vietnami háború, habár a katonai és kormányzati vezetők - többek
közt Róbert McNamara védelmi miniszter is - tudták, tévedés volt, a háborút
nem lehetett megnyerni.14 Hány ezer ember életét követelte a makacs tagadás?
Milyen sok jó származna mindannyiunknak abból, ha politikai vezetőink
beismernék, hogy hasonló baklövést követtek el Irakban? A hibák tagadása nem
pusztán „presztízsmentő” politikai döntés, sokkal többről van szó: a katonák és
polgári személyek életének megóvása erkölcsi parancs.
„Körültekintően járok el.” Okos emberek gyakran követnek el ostobaságot,
mert nem figyelnek fel a rájuk hatást gyakorló személyek szavaiban,
cselekedeteiben rejlő főbb közlésekre, sem a helyzetből adódó nyilvánvaló
utalásokra.
Túl gyakran vagyunk automatikus üzemmódban, a múltban jól bevált, de elavult
forgatókönyvekből dolgozunk, fel sem merül bennünk, hogy felül kellene
vizsgálnunk, alkalmazhatóak-e itt és most.15 A harvardi kutató, Ellen Langer azt
tanácsolja, hagyjunk fel általában jellemző óvatlanságunkkal, járjunk el nagyobb
„körültekintéssel”, különösen új helyzetekben.16 Mozgassuk meg a
szürkeállományunkat, ismerős helyzetekben ne hagyatkozzunk régi, idejétmúlt
vagy hely télén szokásokra. Életünket nem élhetjük le automatikus
üzemmódban, szükségünk van a „zen pillanatára”, az adott helyzet jelentésének
átgondolására, mérlegelésre, mielőtt cselekednénk. Nem szabad
meggondolatlanul olyan helyzetekbe bonyolódnunk, amelyektől angyalok és
értelmes emberek óvakodnának. A legeredményesebbek akkor leszünk, ha
körültekintésünk „kritikus gondolkodással” párosul.17 Az állításokat
bizonyítékokkal kell alátámasztani; az ideológiákat megfelelően kidolgozva kell
elénk tárni, különben a retorika nem különböztethető meg a tartalomtól.
Képzeljük el jelenlegi gyakorlatunk jövőbeni következményeinek végkifejletét.
Utasítsuk el az egyszerű megoldásokat, a bonyolult egyéni és társadalmi
problémákra adott gyors gyógymódokat. Gyerekeinket kezdettől fogva neveljük
kritikus gondolkodásra, hívjuk fel a figyelmüket az őket célba vevő, megtévesztő
tévéreklámokra, az elfogult állításokra, a torz látásmódra. Segítsük őket abban,
hogy a tudás okosabb és elővigyázatosabb fogyasztói legyenek.18
„Vállalom a felelősséget.” Amikor az ember döntéseiért és cselekedeteiért
felelősséget vállal, a volán mögé ül, és történjék bármi, a kocsit ő vezeti. Ha
hagyjuk, hogy mások lemondjanak a felelősségvállalásról, ha a felelősség
megoszlik, az anyósülésről fognak irányítani, a jármű felelősséggel vezető sofőr
nélkül egyre vakmerőbben manőverezve fog haladni. A tetteinkért való
személyes felelősség és a számonkérhetőség vállalásával védettebbé válunk a
nemkívánatos társas befolyásolással szemben. A tekintélynek való
engedelmesség kevésbé vak, ha tudatában vagyunk annak, hogy a felelősség
megosztása pusztán megkérdőjelezhető cselekedetek végrehajtásában való
személyes bűnrészességünk álcázását szolgálja. Az antiszociális
csoportnormákhoz való igazodás csökken, ha nem osztjuk meg a felelősséget a
bandában, az üzemben, a zászlóaljban, a cégen belül. Mindig képzeljük el a
jövőt, amikor a ma véghezvitt tetteinket elbírálják, és senki nem fogja elfogadni
a hivatkozásunkat, hogy „parancsot teljesítettem”, „mindenki más is ezt tette
volna”.
„Egyéni identitásomat kifejezésre juttatom.” Küzdjünk a személytelenség
ellen, ne hagyjuk magunkat kategóriákba, skatulyákba sorolni, nem kezelhetnek
tárgyként bennünket. Bizonyítsuk egyéniségünket; mutatkozzunk be, és tegyük
le a névjegyünket. Másoktól is ezt várjuk el. Teremtsünk szemkontaktust, adjunk
identitásunkat hangsúlyozó közléseket önmagunkról. A névtelenség és a
titkolódzás elfedi a helytelen cselekedeteket, és aláássa az emberi kapcsolatokat.
Ez a dehumanizáció táptalaja, és mint tudjuk, az iskolai bántalmazás, a nemi
erőszak, a kínzás, a terrorizmus és a zsarnokság gyilkos terepét is a
dehumanizáció egyengeti. És lépjünk eggyel tovább. Változtassuk meg az
emberek névtelenségét előidéző társadalmi feltételeket. Támogassuk a
gyakorlatot, amelytől az emberek különlegesnek, értékesnek érzik magukat. Sem
magunk, sem mások részéről nem megengedhető a negatív sztereotípia. A
szavak, a címkék, a viccek ártalmasak, ha a céljuk mások kigúnyolása.
„Tisztelem a tekintélyt, ha van alapja, de tiltakozom, ha alaptalan” Minden
helyzetben arra kell törekednünk, hogy különbséget tudjunk tenni azok között,
akik szakértelmük, bölcsességük, korelsőségük vagy különleges státuszok miatt
tekintéllyel bírnak, és azok között, akik tekintélyt parancsolnak, ám semmi
lényegeset, nem tesznek le az asztalra. A tekintély pozíciójába he- lyezkedők
közül sokan hazug vezetőnek, álprófétának, szélhámosnak, önös érdekek
képviselőinek bizonyulnak, akiknek nem szabad engednünk, ehelyett nyíltan,
kritikus elemzés alá kell vetnünk őket. Szülőknek, tanároknak, vallási
vezetőknek tevékenyebb szerepet kell vállalniuk abban, hogy a gyerekeknek
megtanítsák a kritikus különbségtételt. Legyenek udvariasak és előzékenyek, ha
a helyzet úgy kívánja, ám ha a tekintélyszemély nem érdemli meg a tiszteletet,
álljanak ellen, legyenek jó és okos gyerekek. így csökkenthető az önjelölt
tekintélyszemélyeknek való oktalan engedelmesség, akik az általuk felállított
prioritásokkal nem a legfőbb érdekeinket szolgálják.
„Szeretném, ha mások elfogadnának, de a függetlenségem is értékes.” Az
áhított csoportba való tartozás vágya erősebb A Gyűrűk Ura mitikus gyűrűjének
erejénél Vágyunk mások elfogadására, és ez a vágyunk pokolian erős, vannak,
akik sok mindenre készek, csak hogy befogadják őket, sőt bármire vállalkoznak,
ha a csoportból való kirekesztés fenyegeti őket. Társas lények vagyunk, és társas
kapcsolataink általában a javunkat szolgálják, hozzásegítenek fontos,
egymagunkban teljesíthetetlen céljaink eléréséhez. Néha előfordul azonban,
hogy a csoportnormához való igazodás a társadalmi jó teljesülése ellen hat.
Muszáj felmérnünk, mikor kell a normát követnünk, és mikor kell elutasítanunk.
Végső soron önmagunk elméjében élünk, a magány pompájában, ezért késznek
és hajlandónak kell lennünk függetlenségünk kinyilvánítására még akkor is, ha
ezzel társaink elutasítását váltjuk ki. Ez nem könnyű, különösen nem a
bizonytalan énképpel rendelkező fiataloknak vagya munkájukkal összemosódó
énképpel rendelkező felnőtteknek. Ők alig tudnak ellenállni az óriási
nyomásnak, hogy legyenek „csapatjátékosok”, és a csapat érdekében áldozzák
fel erkölcsi elveiket. Ilyenkor kissé hátrébb kell lépnünk, ki kell kérnünk kívül
álló személyek véleményét, és a függetlenségünket, értékrendünket támogató új
csoportot kell keresnünk. Mindig lesz számunkra egy másik, egy másmilyen,
egy jobb csoport.
„Jobban ügyelek, hogyan foglalják keretbe ügyeinket.” A keret készítőjéből
művész lesz - vagy szélhámos. Gyakran sokkal hatásosabb az, ahogyan az
ügyeket keretbe foglalják, mint a rábeszélő érvelések a keret határain belül.
Ráadásul a leghatásosabb keretbefoglalás esetenként egyáltalán nem is tűnik fel
keretként, hanem pusztán hangfoszlányként, vizuális képként, jelszóként,
lógóként van jelen. Ránk gyakorolt befolyásának nem is vagyunk tudatában,
noha az általa kifejezett gpndolattal vagy üggyel kapcsolatos szemléletünket
formálja. Jobban vágyunk olyasmire, amit úgy állítanak be, hogy „kevés” van
belőle, még akkor is, ha bőséggel akad belőle. Idegenkedünk a lehetséges
veszteségként beállított dologtól, jobban szeretjük azt, amit nyereségként
tálalnak még akkor is, ha a pozitív és negatív prognózisok aránya ugyanazt fejezi
ki.19 Nem szeretjük, ha X-nek40% esélye van arra, hogy Y-nal szemben
veszítsen, de azt a 60%-os esélyt szeretjük, amellyel Y fölénybe kerülhet X-szel
szemben. George LankofF nyelvész írásaiban egyértelműen bemutatja, milyen
fontos a keretbefoglalás meghatározó erejének tudatosítása önmagunkban,
mennyire elengedhetetlen erre odafigyelnünk, ha ellensúlyozni kívánjuk az
érzelmeinkre, gondolatainkra, szavazatainkra gyakorolt alattomos befolyását.20
„Kiegyensúlyozott időperspektívára törekszem.” Ha besétálunk a kitágult
jelen kelepcéjébe, olyasmire vehetnek rá bennünket, amiben valójában nem
hiszünk. Ha nem építünk múltbéli elköteleződéseinkre és jövőbeni
kötelezettségeinkre, kitesszük magunkat a túlzásokra késztető helyzetnek, akár A
legyek urában. Ha körülöttünk kegyetlenkednek, kontroll nélkül cselekszenek, de
mi „nem úszunk az árral”, akkor olyan időperspektívára hagyatkozunk, amely
túlnyúlik a jelenre összpontosító hedonizmuson vagy fatalizmuson. Ilyenkor
valószínűleg mérlegelünk, felmérjük cselekedeteink jövőbeni következményeit.
Úgy is ellenállhatunk, ha kellőképpen tudatában vagyunk egy múltbéli, egyéni
értékrendünket és normáinkat magába foglaló időkeretnek. Ha kiegyensúlyozott
időperspektívát alakítunk ki magunknak, ha a helyzettől és a közvetlen feladattól
függően mozgósítani tudjuk a múltat, jelent és jövőt, akkor jobb helyzetben
vagyunk a felelős, megfontolt cselekvéshez, mint akkor, ha időperspektívánk
torzulása miatt csak egy vagy két időkeretre hagyatkozunk. A helyzet hatalmát
gyengíti, ha a jelen túlzásainak a múlt és a jövő együttesen vet gátat.21
Kutatásokban kimutatták, hogy a nácik elől holland zsidókat rejtegető, tiszteletre
méltó keresztények szomszédjaikkal ellentétben nem bonyolódtak
racionalizálásba, nem mériegeltek, hanem segítettek. Ezek a hősök múltjukból
hozott erkölcsi szabályokra hagyatkoztak, és soha nem tévesztették szem elől a
jövőt, amikor visszatekintve fel kell tenniük önmaguknak a kérdést, vajon helyes
volt-e, amit tettek.22
„Nem áldozom fel személyiségi és szabadságjogaimat a biztonság
illúziójáért.” Az emberi viselkedést erőteljesen meghatározza a biztonságra való
tö-

rekvés. Manipulációval tőlünk idegen cselekedetekre késztethetnek bennünket,
ha biztonságunkat fenyegetve érezzük, ha ígéretet kapunk veszélyben forgó
biztonságunk megóvására. A befolyásolással manipulálok meglehetősen gyakran
fausti alkuval kerítenek bennünket hatalmukba: minden bajtól megóvnak, ha
néhány jogunkról az adott autoritás javára lemondunk. Az ördögi kísérték azzal
érvelnek, hogy akkor tudnak megvédem minket, ha kisebb áldozatot hozunk, és
személyiségi jogainkról, szabadságjogainkról részben lemondunk. Ne kössünk
alkut! Alapvető jogainkat soha ne áldozzuk fel a biztonság ígéretéért cserébe!
Mert az áldozat, melyet mi hozunk, valós és azonnali, míg a biztonság távoli
illúzió. Ez ugyanúgy vonatkozik a hagyományos házassági megállapodásra, mint
a nemzeti érdekek melletti elköteleződésre, amikor a nemzet vezetője ígéretet
tesz rá, hogy gondoskodik az állampolgárok és a nemzet biztonságáról,
amennyiben kollektív áldozatot hozunk, és egyes törvények, személyiségi- és
szabadságjogok felfüggesztését jóváhagyjuk. Eric Fromm a Menekülés a
szabadság elől című klasszikus művében arra emlékeztet bennünket, hogy a
névlegesen demokratikus társadalmakban is ez az első lépés, amelyet a fasiszta
vezetők megtesznek.
„Szembeszegülök az igazságtalan rendszerekkel.” A rendszerek - hadsereg,
börtön, bandák, szekták, cégek, sőt akár rosszul működő családok - erejétől
meginognak az egyének. Az egyéni ellenállás hatásosabb, ha hasonló
gondolkodású és elszánású emberekkel fogunk össze. Az ellenállás
velejárójaként esetleg fizikailag is ki kell lépnünk a totális helyzetből, amelyben
szabályozott minden információ, jutalom és büntetés. Lehet, hogy fel kell
lépnünk a csoportgondolkodás ellen, lehet, hogy méltatlan eljárásokat kell
dokumentumokkal bizonyítanunk. Lehet, hogy a hatóságok, tanácsadók,
oknyomozó újságírók, radikálisan gondolkodó honfitársaink segítségét kell
kérnünk. A rendszerek iszonyú erővel védekeznek a változás ellen, és még a
jogos bírálat is lepereg róluk. Az igazságtalan rendszerek elleni hősies fellépés a
legeredményesebben úgy kivitelezhető, ha ügyünknek másokat is megnyerünk.
Az egyéni szembenállást a rendszer álságosnak minősítheti, két ember
ellenállásáról azt mondhatja, folie á deux36, de azzal már számolnia kell, ha
hárman állnak a mi oldalunkon.
Ez a tíz lépés tulajdonképpen alapvető „kezdő felszerelés” a nemkívánatos
befolyásolás és az alaptalan rábeszélési kísérletek egyéni és közösségi
kivédéséhez. Részletesebb ajánlások és vonatkozó kutatási eredmények a
Resisting Influence Guide címszó alatt találhatók a www.lucifereffect.com
honlapon.
Végezetül még két jó tanáccsal szeretném ellátni olvasóimat. Először is
tartózkodjunk a kisebb vétségektől, az ártalmatlan csalásoktól, hazugságoktól, a
pletykától, a rasszista és szexista viccektől, a piszkálódástól és kötekedéstől.
I zek lépcsőfokok, amelyek komolyabb méltánytalanságokhoz vezetnek.
Megkönnyítik, hogy embertársainkról destruktívan gondolkodjunk, és
ártalmasán járjunk el velük szemben. Ezenkívül mérsékeljük csoportunk iránti
elfogultságunkat. Kétségtelenül különleges csoport a miénk, de tiszteljük a
csoportok sokféleségét. Értékeljük az emberi sokféleség és a változatosság
csodáját. Ilyen szemlélettel csökkenthető a csoportunk iránti részrehajlás, ami
mások le- alacsonyításához, előítéletekhez, sztereotípiákhoz és
dehumanizációhoz vezet.

A HŐSIESSÉG PARADOXONJAI
Egy fiatal nő egy nála idősebb tekintélyszemélyt ártalmas tevékenysége
beismerésére kényszerít, mert a férfi felügyelete alatt elítélendő cselekmények
történtek. A konfrontáció eredményeképpen az ártatlan rabok
megpróbáltatásainak vége szakad. Az ifjú hölgy cselekedete vajon „hősiesnek”
minősül-e, ha tudjuk, hogy sokan voltak szemtanúi a rabok aggasztó
helyzetének, ám a látott túlkapások ellenére nem léptek fel a rendszer ellen?
A hőstettekre és a hősökre szeretünk úgy gondolni, mint különleges
cselekedetekre, melyeket különleges személyek visznek véghez. A legtöbb
ember, akit erre a magasabb szintre emelünk, azonban azt állítja, hogyő nem tett
semmi rendkívülit, az adott helyzetben bárki más ugyanezt tette volna. Nem
tartják önmagukat hősnek. Ez a reakció valószínűleg abból a mélyen gyökerező
képzetünkből ered, hogy úgy gondoljuk, a hősök kivételes képességű,
felsőbbrendű nők és férfiak. Talán nem pusztán szerénységből tagadják, hogy
hősök. Elképzelhető, hogy tévesen értelmezzük a hősiesség fogalmát.
Térjünk vissza stanfordi börtönünkbe. Ugye emlékeznek Christina Mas-
lachra? Amikor meglátta a fejükön csuklyát viselő rabok menetét, akiket az őrök
üvöltözve tereltek a mosdóba, és tapasztalta helyzetük iránti érzéketlenségemet,
nem állhatta meg szó nélkül:23
Előtörtek belőlem az érzelmek (noha általában tudok uralkodni magamon).
Dühömben és kétségbeesésemben sírva fakadtam. Valami olyasmit
mondtam: „Borzasztó, mit műveltek azokkal a fiúkkal!”
Milyen történet bontakozik ki a szerepemből, amelyet a stanfordi
börtönkísérlet leállításában játszottam? Azt hiszem, több pontra rá kell
világítanom. Először azonban le kell szögeznem, miről nem szól a történet.
A szokásos (és elcsépelt) amerikai mítosszal ellentétben a stanfordi
börtönkísérletben nem a többséggel szembeszegülő magányos hős a
főszereplő.
A történet inkább a többségről szól - arról, hogy az érintettek (kísérleti
alanyok, kutatók, megfigyelők, tanácsadók, rokonok és barátok), miként
kerültek teljes mértékben a kísérlet hatása alá. A személyiséget és a legjobb
szándékot is legyűrő helyzet a történet vezérfonala.
 Miért reagáltam én másképpen? Úgy hiszem, a válasz két tényben rejlik:
a többieknél később bonyolódtam a helyzetbe, tehát „kívülálló” voltam. A
többiekkel ellentétben én nem voltam a kísérlet résztvevője, a kísérleti
börtön kontextusában nekem nem volt tisztázott a szerepem, nem voltam
jelen nap mint nap, nem ragadott magával az apránként megváltozó és
eszkalálódó helyzet Valójában én nem „abba” a helyzetbe kerültem,
amelyben a többiek már egy hete voltak - nekik megvolt a megegyezéses
történetük, helyük és nézőpontjuk, nekem nem. Számukra a helyzet a
normalitás határain belül volt, nekem nem - nekem maga volt a téboly.
Kívülálló voltam, és nem volt meg az a választási lehetőségem, hogy a
társas szabályok be nem tartásával tiltakozzak, így ellenkezésem másképp
nyilvánult meg - magát a helyzetet vitattam. Ezt a szembeszegülést egyesek
hőstettnek tekintették, míg én úgy éreztem, nincs benne semmi
különösebben hősies. Épp ellenkezőleg. Rémisztő és magányos érzés volt
másoktól eltérni, elbizonytalanodtam, vajon tényleg képes vagyok-e a
helyzeteket és az embereket helyesen megítélni, talán még az is megfordult
a fejemben, hogy alkalmatlan vagyok kísérleti szociálpszichológusnak.
Ezután Christina alapvető megszorítást fogalmaz meg: az egyéni ellenszegülés
kizárólag akkor minősülhet „hőstettnek”, ha az a rendszer megváltoztatására,
igazságtalanságok orvoslására, valami rossz helyrehozására irányul:
Azt is mérlegelnem kellett, mit tegyek, ha Phil határozott rosszallásom
ellenére, nem fújja le a kísérletet Vajon magasabb szintre mentem volna, a
tanszékvezetőhöz, a dékánhoz, az etikai bizottsághoz fordultam volna?
Nem állíthatom biztosan, és örülök, hogy nem jutottunk idáig.
Visszatekintve, ez a lépés elengedheteden lett volna, ha értékrendemet
ésszerű cselekvéssel kellett volna kifejezésre juttatnom.
Az ellenállás és engedetlenség nem sokat ér, ha az ember
igazságtalanságok miatt emel szót, és az pusztán kozmetikázást
eredményez, de a helyzet változatlanul fennmarad.
Később Christina utal a Milgram-kísérlet megvitatásakor felvetődött egyik
problémánkra, miszerint a szóbeli tiltakozás pusztán gyógyír volt a „tanár”
egojára, jobban érezte magát tőle, miközben szörnyű dolgot művelt a
„tanulóval”. A viselkedésben megnyilvánuló engedetlenség szükséges volt a
tekintély megkérdőjelezésére. A Milgram-kísérletben az engedetlenség soha nem
volt a néma visszavonulásnál nagyobb nyomatékkai jelen: a tanár-elkövető
kilépett a szorító helyzetből, de azon szemernyit sem változtatott. Christina jól
megfogalmazza, mit kellett volna tennie a tekintélyszeméllyel szembeszegülő
hősies kisebbségnek:

 Min változtatott az, hogy a klasszikus, eredeti Milgram-kísérletben az
alanyok egyharmada nem engedelmeskedett, és nem volt hajlandó a
végsőkig elmenni? Tegyük fel, hogy nem kísérletről van szó, hanem
Milgram „fedőtörténete” igaz, és a kutatók valóban a büntetés szerepét
vizsgálják a tanulás és a memória vonatkozásában; hosszú
kísérletsorozatukban ezer alanyt tesztelnek, mert meg akaiják tudni, milyen
pedagógiai hatása van a meg alapozott büntetésnek. Ha egy alany nem
engedelmeskedik, nem folytatja a kísérletet, akkor megkapja a fizetségét,
csendben távozik, ám hősies fellépésével nem akadályozza meg, hogy a
többi 999 kísérleti alanyt hasonló megpróbáltatás alá vessék. Ha a kísérleti
alany nem teszi meg a következő lépést, ha nem kérdőjelezi meg a kutatás
felépítését és feltételezését, akkor tette hatástalan, elszigetelt esemény
marad. Az egyéni engedetlenséget a rendszer elleni engedetlenségként kell
kifejezni, amely megváltoztatja a helyzetet, illetve magát a végrehajtó
ágenciát, és nem csupán néhány működési feltételen módosít A jóakaratú
tiltakozók, sőt a hősies lázadók szándékait villámgyorsan magukba
olvasztják a rossz helyzetek, tetteikért kitüntetést, véleményük
elhallgatásáért elismerést kapnak.

Hősiesség és hősök: hol itt a lényeg?

Mikor nem lesz „hős” valakiből, aki az alább részletezendő kritériumok alapján
hőstettnek minősülő cselekedetet hajt végre? Milyen körülmények között
tekinthető cselekedete gyávaságnak és nem hősiesnek?
Christina közbelépésének pozitív eredményeként megszűnt a helyzet, amely
kicsúszott a kontroll alól, és a tervezettnél ártalmasabbá vált. Ő nem tartja magát
hősnek, mert csak saját érzéseinek és meggyőződésének adott hangot, amit a
kísérlet vezetőjeként én fordítottam le a gyakorlatra. Nem kellett „megkongatnia
a vészharangot”, nem kellett felettesekhez fordulnia a félresiklott kísérlet
leállításáért.
Hasonlítsuk össze Christina helyzetét börtönkísérletünk két potenciális hőse,
Clay-416 és Őrmester helyzetével. Mindketten nyíltan szembeszegültek, nem
ismerték el az őrök hatalmát, emiatt jelentős hátrány érte őket. Clay
éhségsztrájkjával megkérdőjelezte az őrök hatalmát, ami társait a jogaikért való
kiállásra ösztökélhette volna. Nem így történt. Őrmester Hellmann zaklatása
ellenére sem volt hajlandó trágárságot kiejteni a száján, amit társai hősies
ellenszegülésnek tekinthettek volna, és ami a méltánytalan bánásmód
elutasítására ösztökélhette volna őket. Nem így történt. Miért nem? Mindkét
esetben egyedül léptek fel, meggyőződésüket, szándékukat nem osztották meg
társaikkal, nem tartottak igényt támogatásukra és elismerésükre. Az őrök így
egyszerűen a „bajkeverő” címkét ragasztották rájuk, és hárították a felelősséget,
vagyis miattuk bántak a többi rabbal kíméletlenül. Clay és Őrmester cselekedete
hősiesnek tekinthető, míg ők maguk nem minősülnek hősnek, mert társaikat nem
állították maguk mellé, és soha nem törekedtek a rendszer megváltoztatására.
Példájuk a hősiesség egy másik aspektusát is felveti. A hősiesség és a hős
státusza mindig társas attribúció. A megtiszteltetéssel valaki más illeti a személyt
és tettét. Valamiféle közmegegyezésnek kell létrejönnie egy cselekedet
következményének jelentőségére és horderejére vonatkozóan, hogy azt
hősiesnek, végrehajtóját pedig hősnek gondoljuk. De várjunk csak! Ne olyan
gyorsan! A palesztin öngyilkos merénylő, aki maga is életét veszti, amikor
ártatlan zsidó civileket öl meg, Palesztinában hős lesz, Izraelben démoni státuszt
kap. Hasonlóképpen az agresszor is felfogható bátor szabadságharcosként vagy a
terrorizmus gyáva ügynökeként attól függően,ki milyen okokkal magyarázza az
illető viselkedését.24
A hősiességet tehát meghatározza a kultúra és az idő. Törökország távoli
falvaiban a bábjátszók a mai napig előadják gyerekközönségüknek Nagy Sándor
legendáját. A városokban, ahol katonai őrállomások létesültek, és a katonák a
helyiekkel házasságra léptek, Nagy Sándort hősként ünnepük, ám halála után
több mint ezer évvel is veszedelmes gonosztevőként állítják be azokon a
településeken, amelyeket közismerten kíméletlen uralkodási vágyától hajtva
pusztán leigázott.25
Hősök és hősiesség
A viselkedéstudományokban a hősiesség témáját soha nem tették módszeres
vizsgálat tárgyává.26 Hősök és hőstetteik legigényesebb feldolgozásával
mítoszokban, az irodalomban, művészetekben, filmekben találkozhatunk. Az
emberi lét árnyoldalairól - emberölés, öngyilkosság, bűnözés, börtönnépesség,
szegénységi küszöb, szkizofrénia előfordulási aránya - töméntelen adat áll a
rendelkezésünkre. Pozitív emberi cselekedetekre nehéz hasonló kvantitatív
adatokkal előrukkolni. Nem vezetünk statisztikai összesítést arról, mi mindent
teszünk évente jótékonyságból, odafigyelésből, szolidaritásból egy-egy közösség
javára. Hőstettekről nem túl gyakran szerzünk tudomást. Ez a feltűnően alacsony
arány arra enged következtetni, hogy a hősiesség ritkaságszámba megy, és a
hősök valóban kivételes emberek. A pozitív pszichológia mozgalmának hatására
végzett új kutatásoknak és a kutatások empirikus szigorának köszönhetően
megújult a szakmai érdeklődés az emberi természet jó oldala iránt. A
pszichológiára régóta jellemző, negatívumokra való összpontosítást a lehető
legkisebbre szűkítő, az emberi természet pozitívumait hangsúlyozó
mozgalommal Martin Seligman és munkatársai paradigmaváltást indítottak el27
A hősiesség manapság elfogadott fogalmi meghatározásaiban elsősorban a
fizikai kockázatvállalást hangsúlyozzák, a hőstettek egyéb elemeire - nemes cél,
erőszakmentes egyéni áldozathozatal - nem fordítanak kellő figyelmet. Az
emberi erények elemzése alapján a pozitív pszichológia az erényes viselke
 dés kultúrák által egyetemesen elismert hat kategóriáját különíti el: bölcsesség
és tudás, bátorság, emberség, igazságosság, mértékletesség, önmeghaladás. Az
önmeghaladás (transzcendencia) az én határain túllépő meggyőződéseket és
cselekedeteket foglalja magába. A bátorság, az igazságosság és az önmeghaladás
a hősiesség központi elemei.
A hősiesség az emberi természetben meglévő jóra összpontosít. A
hőstörténeteket azért szeretjük, mert arra emlékeztetnek bennünket, hogy az
ember igenis képes ellenállni a gonosznak, nem adja meg magát a csábításnak,
felül tud kerekedni a középszerűségen, és ha kell, cselekszik, tevékeny részt
vállal, míg mások tétlenkednek.

Katonahősök
A hősiesség történelmi példái többnyire bátor cselekedetekre vonatkoznak,
amelyek súlyos fizikai sérüléssel vagy halállal végződtek. Alice Eagly és Selwyn
Becker pszichológusok szerint nagyobb valószínűséggel tartunk valakit hősnek,
ha bátor cselekedete nemes céllal párosul, mint ha valaki csupán bátran
viselkedik.28 A hősiességben a nemes gondolat gyakran rejtve, megfoghatatlanul
van jelen. A testi épség veszélyeztetése, a halál, az egyéni áldozathozatal jóval
nyilvánvalóbb. A háborús hős magasztos eszméje az ókori eposzoktól kezdve
napjaink újságírásáig kedvelt téma.
Akhilleuszt általában a háborús hős archetípusaként állítják elénk.29
Akhilleusz az adott katonai viselkedési kódex meghatározása szerint bátor
harctetteket vitt véghez. Cselekedetei hősiesnek tekinthetők, ugyanakkor legfőbb
motivációja a dicsőség és hírnév elnyerése, az emberi emlékezetben való
halhatatlanság volt.
A történész Lucy Hughes-Hallett véleménye szerint „a hős életét áldozhatja
mások életben maradásáért, vagy azért, hogy ő maga örökké éljen mások
emlékezetében. .. Akhilleusz bármire képes, akár meg is hal, csak hogy a maga
kiválóságát bizonyítsa, életét jelentőségteljessé tegye, és emléke
fennmaradjon.”30 Az utókor emlékezetében való fennmaradásért vállalt halál
régmúlt idők relikviájának tűnhet, mégis komoly megfontolást érdemel, amikor
modern korunk hőseinek viselkedését elemezzük.
A történelmi felfogás szerint a hősben van valami eredendően kivételes.
„Arisztotelész azt írta, vannak olyan istenhez hasonlatos, rendkívüli emberek,
akik természetszerűen, különleges adottságaik jogán minden erkölcsi megítélés
vagy törvényi kontroll fölött állnak: »Nincs törvény, amely az ilyen nagy ki-
válóságú emberekre vonatkozna: ők maguk képezik a törvény t«” - írja Hughes-
Hallett A hősiesség egyik meghatározása ebből az arisztotelészi elgondolásból
ered: „Egy nagyszerű lélek kinyilvánulása. Bátorsággal és feddhetetlen
jellemmel, a hősieden többség életét béklyózó kompromisszumok elvetésével
társítják - nemes tulajdonságokkal... A hősök képesek valami jelentősét
véghezvinni -
 legyőzni az ellenséget, megmenteni egy fajt, megvédeni egy politikai
rendszert, teljesíteni egy kutatóutat -, amire rajtuk kívül senki más nem képes.”31
A hadseregben a mai napig létezik a rendkívüli szolgálat fogalma, amely egy
katonát bajtársaitól megkülönböztet. Az amerikai védelmi minisztérium a
hősiességet, a katonai kötelességen túlmenő hősies cselekedeteket
kitüntetésekkel ismeri eL A legmagasabb kitüntetés a Becsület érdemérem,
melyet eddig megközelítőleg 3400 katonának adományoztak.32 Az adományozás
feltételei közt a bátorság, az elszántság, a harcban való önkéntes és
rendíthetetlen részvétel hangsúlyos helyen szerepelnek, mint olyan vonások,
amelyek az egyéni teljesítményt a katonatársak teljesítményétől egyértelműen
megkülönböztetik. A brit hadsereg által odaítélt legmagasabb érdemérem, a
Viktória-kereszt adományozási feltételeiben a hősiesség fogalmát
hasonlóképpen, az ellenséggel szemben tanúsított kiemelkedően bátor
magatartásként határozzák meg.33
A hős katona eszményképe más kontextusokban is egyértelműen tükröződik,
például mindazon hivatásokban - rendőrök, tűzoltók, sürgősségi ellátás -,
amelyekben szolgálatteljesítés közben az emberek egészsége és élete
rendszeresen veszélyben forog. A tűzoltók jelvénye a máltai kereszt egy
változata. A hősies szolgálat hitvallását jelképező máltai keresztre a középkorban
a máltai lovagok felesküdtek, és eszerint élték le életüket. A máltai kereszt
eredeti formájában a bátorság jelképeként jelenik meg a brit Viktória-keresztben,
illetve 1919-1942 között az amerikai haditengerészet Becsület érdemérmében, a
Tiffany-keresztben.

Civil hősök
Ha Akhilleusz a hős katona archetípusa, akkor Szókratész a civil hős
archetípusa. Tanításait Athén vezetői olyan veszélyesnek tartották, hogy végül
perbe fogták, és halálra ítélték, miután nézetei mellett hajthatatlanul kitartott. Ha
Akhilleusz katonai hősiessége és Szókratész civil hősiessége közé
egyenlőségjelet teszünk, nyilvánvalóvá válik, hogy a hősies cselekedeteket
általában mások javára vagy a társadalom alapvető erkölcsi elveinek
szolgálatában hajtják végre, ugyanakkor a hősök nem ritkán a konstruktív és
destruktív erők célkeresztjében ténykednek. Hughes-Hallett fogalmazása szerint
„a lehetőség szárnyait a halál borítja tollal”. Úgy vélekedik, hogy a hősök a
halhatatlanság keresése közben halálos veszélynek teszik ki magukat. Akhilleusz
és Szókratész mint a hősiesség példamutatói, az általuk választott, az életüket
meghatározó, a többségtől eltérő viselkedési normák megtartásáért haltak meg.
A civil hősiesség erejének mértékadó, örök példája Szókratész, aki
eszményeiért önként vállalta a halált. Elbeszélések szerint miután meghozták
ítéletét, Szókratész Akhilleusz képét idézte fel döntésének igazolására: inkább
meghal, de nem hódol be a zsarnoki törvénynek, amellyel elhallgattatnák,
meggátolnák, hogy az általa ellenzett rendszert bírálja.
w
Gondoljunk az „ismeretlen lázadó” vakmerő cselekedetére, aki kiállt
tizenhét, egymás után sorban közeledő tank elé, melyeket a demokráciáért
és a politikai változásért tüntetők nagygyűlésének szétzúzására vezényeltek
a pekingi Tiananmen térre 1989. június 5-én. Ez a fiatalember harminc
percen át feltartóztatta a tankoszlop halálos vonulását, felmászott a
vezértankra, és vezetőjét állítólag kérdőre vonta: „Minek jöttetek ide?
Káoszt hoztatok a városomba. Menjetek innen, forduljatok vissza, és
hagyjátok abba az öldöklést! ” Az ismeretlen „tankember” nyomban az
ellenállás nemzetközi jelképévé vált; méltósággal kiállta az egyéni bátorság
végső próbáját, és mindörökre megrajzolta a gyilkos katonai erővel
szembeszegülő ember büszke képét. A nyílt szembeszegülésről készült
képek az egész világot bejárták, és a férfit egyetemes hőssé avatták.
Egymásnak ellentmondó történetek léteznek arról, hogy tette
következményeként mi lett a sorsa: egyesek szerint börtönbe zárták, mások
szerint kivégezték, megint mások szerint névtelenül megmenekült. Bármi
történt is vele, civil hőssé lett, státuszát azzal is elismerték, hogy a Time
magazin felvette a 20. század 100 legnagyobb hatású emberének névsorába
(1998 áprilisában).
Hősiesen cselekvő civilek esetében a testi épség kockáztatása eltérő
megítélés alá esik, mint a katonák vagy a hivatásos életmentők hőstette,
mert ez utóbbiak képzett szakemberek, akiket köt a szolgálat és a
viselkedési kódex. A hivatásukat gyakorlók és a civilek fizikai
kockázatvállalása minőségében eltérő lehet, de a részvétel módja és a
cselekedet következtében hozandó lehetséges áldozat nagyon hasonló.
Különféle kitüntetéssel jutalmazzák a testi épségüket közvetlen
veszélynek kitevő, hősiesen fellépő civileket. Amerikában ilyen elismerés a
Carnegie-
kitüntetés, az Egyesült Királyságban a György-kereszt.34 Az Egyesült
Királyságban és Ausztráliában csoportban véghezvitt rendkívüli tetteket is
elismerésben részesítenek. Az ausztráliai New South Walesben 2005-ben
kollektív elismerésben részesítettek egy csoport diákot, akik az
iskolájukban megfékeztek egy íjpuskás támadót.35
Fizikai kockázatot vállaló hősök kontra társadalmi kockázatot vállaló hősök
A pszichológusok által javasolt definíciók közül akad olyan, amely a hős
meghatározó vonásaként a fizikai kockázatvállalást jelöli meg. Becker és
Eagly szerint a hős „olyan személy, aki egy vagy több ember érdekében
kockázatot vállal annak ellenére, hogy tette következményeként súlyos
fizikai sérülést szenvedhet, sőt életét vesztheti.”36 Lehetségesnek tartják a
hősiesség egyéb motivációit is - például egy elv szolgálatát -, de részletesen
nem fejtik ki. Pszichológusoktól különösnek tűnik a hősiesség ilyen
leszűkített értelmezése és a hőstettként minősíthető személyes
kockázatvállalás egyéb formáinak kizárása: életpálya kockáztatása,
lehetséges börtönbüntetés, státuszvesztés. Meghatározásukat Peter Martens
pszichológus vonta kétségbe, aki azt kifogásolta, hogy definíciójukat
kizárólag olyan hősökre vonatkoztatták, akik egy-egy eszmét vagy elvet
képviseltek - a hőstett nemes összetevőjét, melynek következtében az
arisztotelészi hős kitűnik a proletárok közül.37
A hősiesség fogalma nem szűkíthető le a fizikai kockázatvállalásra és
szenvedésre, vélekedik John McCain szenátor, aki a vietnami háborúban
hősiesen ellenállt a kínzásnak, és nem szolgáltatott ki katonai információt.
McCain azonban fenntartja, hogy „a bátorság mércéjeként, véleményem
szerint indokoltan, továbbra is olyan cselekedetek szolgálnak, melyeket
másokért vagy vallott értékeinkért teszünk testi épségünk és életünk
veszélyeztetésével - gyakran ez a hősies katonai tettek mércéje, de
határozottan nem korlátozódik pusztán az ellenséggel szembeni harcban
tanúsított erényekre.”38 A hősies viselkedés fenti leírásaiban
egyenértékűként kezelik a fizikai kockázatot vállaló és a civil hősök
jellegzetes vonásait, ugyanakkor fontos különbségekre is rámutatnak.
A hősiesség különböző fogalmi meghatározásai jobbára lefedik a
bátorság, igazságosság és önmeghaladás kategóriáit, melyeket Seligman és
munkatársai az erények és erősségek osztályozásának részeként dolgoztak
ki. A bátorság erénye például négy karaktererényre épül: hitelesség,
elszántság, kitartás, lendület. Az igazságosság mint erény magában foglalja
a méltányosságot, a vezetői képességeket és a csapatmunkát. A
gyakorlatban egy nemes ügy vagy eszme szolgálata - például a
rabszolgaság eltörlése - végső soron sokszor az igazságosság kérdése.
Végül az önmeghaladás szintén olyan erény, amely a hősiességhez
kapcsolódik, amennyiben kikényszeríti a tágabb univerzumhoz való
kapcsolódást, és cselekedeteinknek, létünknek értelmet ad. Az
önmeghaladás révén a hősies cselekedetet végrehajtó személy képessé válik
önmagát távolabb
helyezni viselkedése sejthető vagy tudható negatív következményeitől. A
hősiességgel szükségszerűen együtt járó közvetlen kockázat és veszély fölé
kell emelkednie az egyénnek, amit megtehet a kockázat természetének
újraértelmezésével vagy „magasabb rendű” értékeket szem előtt tartva a
kockázat jelentőségének megváltoztatásával.
A hősiesség újfajta rendszerezése
A hősies viselkedés mibenlétéről a stanfordi börtönkísérlet kapcsán
gondolkodtam el először, majd teljesebb feltárásra törekedve, Zeno Franco
pszichológus kollégámmal közösen kezdtük el boncolgatni, tüzetesebben
megvizsgálni a témát. Először a hősies kockázatvállalás fogalmát bővítettük
ki, majd a hősiesség részletesebb meghatározására tettünk kísérletet, végül
új kategóriákat vázoltunk fel Nyilvánvalónak tűnt a számunkra, hogy a
kockázatvállalás vagy áldozathozatal nem korlátozódhat a testi épség vagy
az élet közvetlen veszélyeztetésére. A hősiesség magába foglalhat hosszú
távú kockázatok - megromlott egészség, anyagi hátrányok, társadalmi és
gazdasági státuszvesztés, kiközösítés - ellenére tanúsított állhatatos
viselkedést is. Mivel a hősiesség fogalma így jelentős mértékben kibővült, a
látszólagos hősiesség - valójában „pszeudo- hősiesség” - bizonyos formáit
ki kellett zárnunk.
Dániel Boorstin így ír a hősök és „celebek” napjainkban tapasztalható
keresztezéséről: „Két évszázaddal ezelőtt, ha feltűnt egy rendkívüli ember,
Isten szándékát kutattuk; manapság a sajtófőnökét keressük... Korunk nem
kevés kudarcélménye közül paradox módon az emberi kiválóság iránti
mérhetetlen vágyunk kielégítésére tett erőfeszítéseink járnak a leginkább
tantaluszi kínnal. Hiába ápolgatunktöbb tucat „celebritást” ott, ahová a
természet egyetlen hőst szánt.”38
A hősnek az átgondolt nemes cselekedet és az esetlegesen meghozandó
áldozat kombinációját kell megtestesítenie. Olykor nem a cselekedetei
alapján helyeznek valakit a hős státuszába, hanem mert egy szervezet vagy
a kormány a maga céljaira kívánja felhasználni. Ezeket a „pszeudóhősöket”
erőteljes rendszerjellegű nyomás hatására a média kreálja.40
A hőstetteket különféle módon jutalmazzák, de a tett nem minősülhet
hősiesnek, ha a hősök cselekedetük végrehajtásakor másodlagos haszonra
számítottak. Ha utólag másodlagos haszonra tettek szert, de előzetesen nem
számítottak rá, nem ez motiválta őket, akkor tettük továbbra is hősiesnek
minősül. A hőstett nem egocentrikus, hanem szociocentrikus.
A hősiesség négy fő jellemzővel határozható meg: a) önként vállalt; b)
kockázattal vagy áldozathozatallal jár (például halál, testi épség közvetlen
veszélyeztetése, hosszú távú egészségkárosodás, az életminőség súlyos
romlásának az eshetősége); c) egy vagy több emberért, illetve egész
közösségért tett szolgálat; d) a cselekedet végrehajtásakor nem várható
másodlagos haszon.
 Egy nemes eszme hősies, társadalomjobbító szolgálata általában nem
olyan drámai, mint a fizikai kockázattal járó hősiesség. Ugyanakkor a
fizikai kockázatvállalás rendszerint gyors döntés eredménye, azonnali
cselekvést igényel, a súlyos sérülés vagy halál eshetőségként, nem
bizonyosságként van jelen. A cselekedet végrehajtása után nem sokkal a
személy általában kilép a helyzetből. Ezzel ellentétben a társadalmi (civil)
hősiesség bizonyos formái a fizikai kockázattal járó hősiességnél akár
hősiesebbnek is tekinthetők. Nelson Mandela, Martin Luther King, Jr„
Albert Schweitzer önként és tudatosan vállalta a tevékenységével járó
szakadatlan veszélyt és áldozatot. A társadalmi (civil) hősök által hozott
áldozat ára időben nincs behatárolva. Általában megvan a lehetőségük
tetteik alapos átgondolására és döntésük következményeinek a
mérlegelésére. Eldönthetik, hogy felhagynak-e az ügy támogatásával, ha az
elviselhetetlen tehernek bizonyul.
Az említett hősök nem így tettek. Sok szempontból kockára tették
életminőségüket, és tevékenységük súlyos következménnyel járt:
letartóztatással, bebörtönzéssel, kínzással, családtagok létbizonytalanságba
sodrásával, sőt halálos merénylettel.
Azt mondhatjuk, hogy a legmagasztosabb eszmék minden veszély
ellenében való támogatása a hősiesség központi eleme. A fizikai
kockázatvállalás pusztán a hősies cselekedetek végrehajtásakor felmerülő
veszélyek leküzdésének egyik eszköze. A hős közvetlen életveszélynek
teheti ki magát, de áttételesen is élhet életveszélyben. A következőket
mondta Nelson Mandela, amikor a feji elkülönítés rendszere ellen kifejtett
tevékenysége miatt huszonhét év börtönbüntetésre ítélték:
Egész életemben az afrikai nép küzdelmét támogattam. Harcoltam a fehérek
hatalma ellen, harcoltam a feketék hatalma ellen. Egy demokratikus és
szabad társadalom eszményét dédelgettem, egy olyan társadalomét,
amelyben az emberek egymással összhangban, egyenlő esélyekkel
élhetnek. Remélem, megérem ennek az eszménynek a teljesülését Ám ha
úgy hozza a sors, ezért az eszményért kész vagyok meghalni.41
A hősiesség rugalmasabb meghatározása alapján Zeno Francóval közösen
tizenkét alkategóriát vázoltunk fel a hősiesség osztályozására, leírtuk a
hőstípusok jellemzőit, a vállalt kockázat jellegét, és példákkal
illusztráltuk.42
Rendszerezésünk nem empirikusan megalapozott, és nem végleges,
inkább nyitott, módosítható munkamodellnek tekintendő. Az alkategóriák,
 meghatározások, kockázatok és példák nagymértékben kultúrafüggők és
időben kötöttek. Jobbára egy olyan posztmodern perspektívát tükröznek,
amelyik az európai-amerikai középosztálybeli felnőtt népesség jellemzője.
További perspektívák beépítése minden bizonnyal bővíteni és gazdagítani
fogja.
Hősök arcai
A hősiesség fogalma néhány példamutató személy megnevezésével emberivé
válik, és feltárul sokféle formája. Tizenkét olyan emberre esett a választásom,
akik számomra különösen tiszteletreméltóak, néhányukhoz személyes
ismeretség köt.
Az apartheid hősei
A szabadság és emberi méltóság élharcosai különleges hősök, akik készek egész
életüket az elnyomó rendszer elleni harcra feltenni. Mahatma Gandhi és Nelson
Mandela ezt a hősies utat vállalta, amely két különböző, de egyaránt a faji
elkülönítésen alapuló rendszer megszűnéséhez vezetett. Gandhi 1919-ben kezdte
meg a passzív ellenállást India brit fennhatósága ellen. Két évre bebörtönözték.
A következő húsz évben India függetlenségéért, a hindu kasztrendszer tagjainak
egyenlő bánásmódjáért és vallási toleranciáért küzdött. A második világháború
késleltette India önállósulását, függetlenségét csak 1948-ban ünnepelhette meg.
Gandhi nem sokkal ezután merénylet áldozata lett, de az elnyomás elleni
állhatatos, erőszakmentes ellenállás példaképévé vált43
Dél-Affikában 1948-ban vezették be hivatalosan, törvénybe foglalva a fekete
őslakosságot gyakorlatilag rabszolgasorban tartó apartheid-rendszert amely
1994-ben ért véget Nelson Mandelát sztrájkok, tiltakozó nagygyűlések
szervezése miatt és egyéb vádak alapján 1962-ben ítélték börtönbüntetésre.
Huszonhét évet töltött Robben-sziget hírhedt börtönében. Bebörtönzése idején
Mandela és politikaifogoly-társai az ellenállás valóságos és jelképes
helyzeteinek a megteremtésére használták fel magát a börtönrendszert, így
ösztönözve az apartheid felszámolására Dél-Afrika népét és a világot. Mandela
képes volt a legkülönfélébb korösszetételű fogvatartottak önmaguk által
létrehozott identitását átformálni, megértette velük, hogy maguk is igazságos
ügyet támogató, méltósággal cselekvő politikai foglyok. Tevékenységével sok
börtönőr attitűdjét és meggyőződését is megváltoztatta, és az egész
börtönrezsimet megkérdőjelezte.44
Anti-mccarthysta hősök
A globális kommunizmus 1950-es évektől a berlini fal 1989-ben történt
leomlásáig tartó fenyegetése olyan volt, mint ma a globális terrorizmustól való
rettegés: nemzeti politikát diktált, háborút szított, az erőforrások és emberi életek
eltékozlásával járt. Azért fontos a mccarthyzmusra emlékeznünk, mert az
elnyomó, autoriter, kvázi kormányzati kontroll egy formája volt, amely érett
demokráciában jött létre. A McCarthy szenátor és az amerikai képviselőház
Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottsága által gerjesztett antikom-
munista hisztériával szembeszegülök soha nem részesültek olyan tartós,
egyetemes elismerésben, mint Gandhi vagy Mandela. Ennek ellenére az
igazságtalanságok elleni fellépésük megfelel definíciónk kitételeinek.
A McCarthy-fcorszaktombolásának csúcsán a Kaliforniai Egyetem vezetése
úgy döntött, a fakultás minden tagjával „hűségesküt” írat alá. A pszichológia
professzora, Edward Tolman megtagadta az aláírást, és az eljárás ellen tiltakozó
egyetemi tanárok nem különösebben népes csoportja élére állt. Tolman 1950.
július 18-án tiltakozó levélben fordult Róbert Sproulhoz, a Kaliforniai Egyetem
elnökéhez. Ez év augusztusában a Kaliforniai Egyetemről elbocsátottak
harmincegy, a hűségeskü aláírását megtagadó tanárt, köztük Tolmant is.
Ugyanebben a hónapban az elbocsátott tanárok állásukba való
visszahelyezésükért pert indítottak. 1952-ben Kalifornia állam legfelsőbb
bírósága az aláírást megtagadók javára döntött. A hűségeskü körül zajló vita
idején Tolman a fiatalabb kollégákat az eskü aláírására bíztatta, arra kérte őket,
hogy engedjék át a tiltakozást neki és mindazoknak, akiket anyagilag kevésbé
érint érzékenyen a retorzió. Tolman, a halk szavú tudós, aki korábban soha nem
ártotta magát a politikába, bátor kiállásával sok egyetemi tanár és munkatárs
tiszteletét kivívta a Kaliforniai Egyetem intézményrendszerében.45
Hagyjuk magunk mögött az Egyesült Államokat fenyegető képzeletbeli
kommunista veszélyt, és látogassunk el az egykori Csehszlovákiába, ahol a
kommunista rendszer kézzelfogható, napi veszélyt jelentett. Václav Havel
rendkívüli személy, akár a Dalai Láma, és egyben hétköznapi ember,
díszletezőmunkás és író. Havel volt a Charta ’77 politikai nyilatkozat egyik
megfogalmazója valamint az értelmiségieket, diákokat és munkásokat tömörítő
Charta ’77 emberjogi mozgalom egyik fő szervezője. Többször elítélték, több
mint öt évet töltött börtönben. 1989-ben tevékeny részt vállalt a kommunista
rendszert megbuktató „bársonyos” forradalomban. Az erőszakmentes ellenállás
szenvedélyes támogatójaként Havel alkotta meg a „poszttotalitarizmus”
fogalmát, és meggyőzte honfitársait, hogy képesek az elnyomó rendszer
megváltoztatására, amelyet ha szándékolatlanul is, de a tekintélyének való
passzív behódolásukkal a hétköznapi emberek tartottak fenn. A kommunista
rendszer összeroppanása után a parlament Václav Havelt választotta meg a
Csehszlovák Szövetségi Köztársaság elnökévé, majd az első szabad választások
után ő lett az új Csehszlovákia első köztársasági elnöke.
A vietnami háború hősei
James Stockdale és Hugh Thompson cselekedeteiben a katonai hősiesség két
igencsak eltérő válfaja jelenik meg. Egykori kollégám, James Stockdale, aki a
Stanford Egyetem Hoover Intézetében dolgozott (és vendégelőadóként a lelki
kontroll kurzusomon közreműködött), 2005júliusában bekövetkezett haláláig
egészen az altengernagyi rangig vitte. Sokan a 20. századi katonai hősiesség
egyik kristálytiszta példájának tekintik. Hét évig tartó fogsága alatt többször
brutálisan megkínozták, de nem adta meg magát az őt fogva tartó vietnami
kommunistáknak. A túlélésben korábbi filozófiai tanulmányai segítették:
felidézte magában a sztoikus filozófusok, nevezetesen Epiktétosz és Seneca taní-
tásait. Összpontosítással Stockdale lélekben el tudott távolodni az általa
kontrollálhatatlan kínzástól és szenvedéstől, és gondolkodását börtönkörnyezet-
a

ben általa irányítható dolgok köré tudta szervezni. Önként vállalt viselkedési
szabályokat állított fel önmagának és fogolytársainak. Szélsőségesen trauma-
tikus körülmények között a túlélés záloga, ha nem törik meg az akarat - ahogy
ezer évvel korábban Epiktétosz sem tört meg.46
Hugh Thompson gyilkos harcban rendkívüli bátorságról tett tanúbizonyságot -
saját katonatársaival szemben! A vietnami háborúban 1968. március 16-án
elkövetett My Lai-i mészárlás az Egyesült Államok hadseregének történetében
az egyik legszégyenletesebb esemény. Becslések szerint az amerikai katonák és a
Charlie-század tisztjei, Ernest Medina százados és William Calley főhadnagy
ötszáznégy vietnami polgári személyt kerítettek be és öltek halomra.47 A
rajtaütések és halálos csapdák miatt elszenvedett katonai veszteségek
következtében a katonai vezetés elrendelte „Pinkville” (a kommunisták
ellenőrzése alatt tartott falvak kódneve) megsemmisítését. Miután a katonák
ellenséges harcosokat nem találtak, a lakosságot - idős férfiakat, asszonyokat,
gyerekeket és csecsemőket - összeterelték, és géppuskatűz alá vették (volt, akit
elevenen megégettek, megerőszakoltak, megskalpoltak).
Amikor a légi biztosítást nyújtó helikopterről Hugh Thompson zászlós egy
csoport még életben levő vietnami civilt vett észre, gépével leszállt, hogy
segítséget nyújtson. Thompson és kétfős legénysége füstjelzést adott le, majd
miután visszatértek a helikopterhez, látták, amint Medina százados és emberei a
sebesültek felé tartanak, hogy elpusztítsák őket. Thompson visszarepült My Lai
fölé, ahol a katonák egy sebesültekkel zsúfolt kunyhó felrobbantására készültek.
Parancsot adott a vérengzés beszüntetésére, és kijelentette, hogy a helikopterről
tüzet nyit minden amerikai katonára és tisztre, aki parancsának nem
engedelmeskedik.
A hivatásos tisztek rendfokozatban Thompson fölött álltak, de Thompson a
maga erkölcsi értékrendjét előbbre valónak tartotta a rangnál. Amikor
megparancsolta, hogy a civileket engedjék ki az épületből, az egyik hadnagy
közölte, hogy majd kihozza őket a kézigránát. Thompson nem hátrált meg:
„Fogd vissza az embereidet, különben tüzet nyitok rátok!” Ezután két mentő-
helikoptert kért a tizenegy sebesült vietnami kimentésére, ő pedig visszament
felvenni egy kisfiút, akit halott anyjába kapaszkodva látott. Elöljárói csak azután
adtak ki tűzszüneti parancsot, hogy Thompson a vérengzésről jelentést tett.48
Drasztikus beavatkozása és az azt követő médiahírverés miatt Thompson
persona non grata lett a hadseregben, büntetésképp rendre a legveszélyesebb
helikopteres bevetésekre küldték. Ötször lőtték le, lidérces bevetésein
gerinctörést és maradandó lélektani sérüléseket szenvedett A hadsereg csak
harminc év elteltével ismerte el Thompson és két bajtársa, Glenn Andreotta és
Lawrence Colbum hőstettét, amikor megkapták az amerikai hadsereg
legmagasabb ki-

tüntetését, amelyet ellenséggel szemben nem közvetlen harcban tanúsított bátor
helytállásért ítélnek oda. Hugh Thompson 2006 januárjában hunyt eL49
Vészharangkongatók Vietnamban, Irakban és amerikai frontokon A hősiesség
kevésbé drámai formája, ha egy rendszert szavakban szembesítenek olyan
információval, amelyről nem akar tudomást venni. Ezt tette két katona: Ron
Ridenhour közlegény, aki a My Lai-i mészárlásra derített fényt, és Joe Darby
tartalékos katona, aki az Abu Ghraibban elkövetett visszaéléseket és
fogolykínzásokat hozta napvilágra.
A My Lai-i mészárlásban érintett tisztek mindent elkövettek az atrocitás el-
tussolására, de a Vietnamba újonnan érkezett huszonkét éves Ron Ridenhour
minden követ megmozgatott az ügy feltárására. A véres eseményről öt
katonatársa elbeszéléséből szerzett tudomást. Ezután önálló nyomozásba fogott
Vietnamban, majd feltáró munkáját hazatérése után is folytatta. Ridenhour
levelet írt Nixon elnöknek, a kongresszus tagjainak, a védelmi minisztérium
tisztségviselőinek, amelyben a My Lai-i mészárlás nyilvános kivizsgálását kérte.
Levelében Ridenhour egyértelműen leszögezte, hogy „lelkiismeretes
állampolgárként nem áll szándékomban a világ szemében bemocskolni az
amerikai katonák becsületét”, de az ügy feltárását elengedhetetlennek tartotta
(egy évvel az eset után). Levelét többnyire semmibe vették, ám kitartása végül
meghozta gyümölcsét. Ridenhour levelei az elveihez hű hős hozzáállását
példázzák: „Megingathatatlan meggyőződésem, hogy ha ön és én valóban
hiszünk az igazságszolgáltatás és a törvény előtti egyenlőség elveiben - mely
alapkövekre egész nemzetünk épül - akkor közös erőfeszítéssel az ügy széles
körű és nyilvános feltárására kell törekednünk.”50
Végül mélyreható vizsgálatot rendeltek el, miután a történteket a nyilvánosság
elé tárta egy fiatal újságíró, Seymour Hersh, aki Ridenhourtól értékes
bizonyítékokat kapott. A vizsgálat megállapításait tartalmazó, négy kötetet
megtöltő Peers-jelentés 1970. március 14-én készült el. Habár a jelentésben húsz
tisztet és közkatonát hoztak összefüggésbe a My Lai-i mészárlással, csupán
William Calley hadnagyot ítélték el. Eredetileg életfogytiglani börtönbüntetésre
ítélték, melyet három és fél év laktanyai házi őrizetre mérsékeltek, és utóbb a
tömegmészárlás vádja alól felmentették51 Ridenhour újságírói pályára lépett.
Személyes beszélgetésünk alkalmával elárulta, folyamatosan úgy érzi, hogy a
My Lai-i mészárlás nyilvánosságra hozatala miatt Washingtonban sokan
bizalmatlanul kezelik.
 Az Abu Ghraib-i börtön 1A blokkjában a katonai rendőrök és hírszerzők által
elkövetett visszaélések körülményeit már igen alaposan ismerjük. A
kegyetlenkedéseknek azért szakadt hirtelen vége, mert a katonai vezetők
kénytelenek voltak szembesülni a kínzásokról, megalázásokról és erőszakos
cselekményekről készült képekkel Egy hétköznapi fiatalember rendkívüli tette
miatt vetettek véget a borzalmaknak. Katonai kapcsolataim véleménye szerint
nagyfokú elszántság kellett ahhoz, hogy egy alacsony rangú szakkatona felhívja
elöljárói figyelmét a túlkapásokra.
A 14. fejezetben már írtam arról, Darby milyen szórakoztatónak találta a
képeket, amikor először nézte meg őket a katonatársától, Charles Granertől
kapott CD-én. „A meztelen irakiakból épített piramist eleinte elég viccesnek
találtam... Kitört belőlem a nevetés, ahogy egyszer csak a semmiből ott voltak az
orrom előtt”.52 De miután néhányszor végignézte a képeket, érzései
megváltoztak. „Sértette az igazságérzetemet. Folyton ez járt a fejemben. Három
nap után úgy döntöttem, a képeket átadom az illetékeseknek.” Nehéz volt a
döntés Darby számára, mert tökéletesen érzékelte a morális ellentmondást.
„Tudniuk kell, én nem az a fajta vagyok, aki feldobja a társait... De ez túlment
minden határon.
Két választásom volt: vagy azt teszem, amit erkölcsileg helyesnek tartok, vagy
lojális maradok katonatársaimhoz. A kettő kizárta egymást.”53
Darby tartott a századában szolgáló katonák megtorlásától, ezért névtelenül
cselekedett.54 Másolatot készített a CD-ről, névtelen levelet írt, barna borítékba
helyezte, és amikor átadta a bűnügyi nyomozó osztály egyik ügynökének, azt
állította, hogy az irodájában találta. Nem sokkal ezután Tyler Pieron különleges
ügynök vallatóra fogta Darbyt, aki beismerte: „Én tettem a borítékba” - és
állítását eskü alatt megerősítette. Névtelenségét egy ideig meg tudta őrizni, de
Donald Rumsfeld védelmi miniszter a visszaélések ügyében 2004-ben tartott
egyik kongresszusi meghallgatáson váratlanul „kiadta” a nevét - miközben
Darby több száz katonatársával a kantinban étkezett. Darbyt villámgyorsan
kimenekítették, és az elkövetkező néhány évre katonai védőőrizetbe helyezték.
„Egyáltalán nem bántam meg” - mondta a közelmúltban Darby. „Döntésemmel
már a képek átadása előtt megbékéltem. Tudtam, hogy számolnom kell a
megvetésükkel, ha kiderül, hogy én voltam az.”
A botrány kipattanása után egy sor hivatalos vizsgálatot indítottak nemcsak
Abu Ghraibban, hanem más katonai börtönlétesítményekben is. Darby
cselekedetével gátat vetett a fogolykínzásoknak és visszaéléseknek, és a
közfigyelem hatására jelentős változtatásokat hajtottak végre az Abu Ghraib-i
börtön irányításában.
Ennek ellenére nem mindenki gondolja úgy, hogy Darby helyesen cselekedett.
Darby szülővárosában is sokan úgy vélik, hogy a visszaélések feltárása ha-
zafiatlan, Amerika-ellenes tett volt, szinte hazaárulás. A New York Post Hero a
Two-Timing Rat (Áruló patkányból hős) címmel tett közzé cikket Darbyiól.
Vannak, akik nem neheztelnek rá, amiért megkongatta a vészharangot, de őket is
meglepi, hogy hőssé avatták ezt a szegény családba született, abszolút
hétköznapi srácot, aki közepes tanuló volt, és akit az iskolában sokat piszkáltak.
Darby középiskolai történelemtanára és amerikaifutball-edzője, a Vietnamot
megjárt Róbert Ewing jól összefoglalja az emberek vegyes érzéseit:
rm m
Vannak, akik felháborodtak azon, amit tett - hogy feldobta a
társait de azon is, amit az iszlám milidsták tettek, az a lefejezés37
Hozzájuk képest az őrök túlkapásai szinte elhalványulnak.
Viszont... ha úgy vesszük, mi egy országot, egy kultúrát
képviselünk, hiszünk bizonyos értékekben, és ilyen szempontból
megbocsáthatatlan dolgot cselekedtek. Ha egyszer találkozom
vele, megmondom neki, hogy büszke vagyok rá. És idővel a
legtöbb amerikai igazat fog adni neki.55
Közreműködtem abban, hogy 2004-ben az Amerikai Pszichológiai
Társaság elnöki elismerésben részesítse Darbyt. Kitüntetését nem
vehette át személyesen, mivel a megtorlással való fenyegetések miatt
feleségével és édesanyjával katonai őrizetben élt. Joseph Darbyt végül
2005-ben ismerték el nemzeti hősként, amikor neki adományozták a
John F. Kennedy Bátorság-díjat. A John F. Kennedy Könyvtár
Alapítvány elnöke, Caroline Kennedy díjátadó méltatásában ezt
mondta: „A kormánynak egyöntetűen el kell ismernie, és támogatnia
kell mindazokat, akik személyes kockázatot vállalnak a nemzet
érdekeinek vé- delmezéséért és az amerikai demokrácia értékeinek
megóvásáért. Nemzetünk hálás az amerikai hadsereg katonájának,
Joseph Darbynak, amiért kiállt a jog uralma mellett, amelyet mi mint
nemzet oly értékesnek tartunk.”
A hatalmi rendszerek megkérdőjelezése nem függ nemtől; nők
ugyanolyan valószínűséggel hívják fel a figyelmet bűncselekményre
vagy igazságtalanságra, mint a férfiak. A Time magazin az „Év
embere” rangos névsorába 2002-ben három bátor nőt választott, akik
jelentős vállalati csalásokat, illetve az FBI inkompetenciáját leplezték
le. Cynthia Cooper, a WorldCom belső könyvvizsgálója megtévesztő
könyvelési gyakorlatra derített fényt, amelynek a segítségével 3,8
milliárd dollár veszteséget nem tüntettek fel a könyvelésben. Több
hónapnyi, gyakran éjszaka végzett tüzetes vizsgálódás után Cooper és
könyv- vizsgáló csapata a nyilvánosság elé tárta a csalárd gyakorlatot.
A cég felelős tisztségviselőitől megváltak, és vádat emeltek ellenük.56
Sherron Watkins, az egykor magasban szárnyaló energiacég, az
Enron al- elnöke szintén megkongatta a vészharangot, amikor a
vállalaton belüli kiterjedt korrupcióról tudomást szerzett, amely többek
közt „könyvelési trükköket” is magában foglalt, azt a látszatot keltve,
hogy a cég eredményes. Az Enron- botrányba a korábban jó nevű
Arthur Andersen könyvvizsgáló cég is belebukott.57
Colleen Rowley FBI-nyomozó nyilvánosságra hozta, hogy hivatala
ismételt kérése ellenére az FBI nem indított vizsgálatot egy terrorista
tevékenységgel gyanúsítható személy ügyében, akiről utóbb kiderült,
hogy a 2001. szeptember 11-ei terrortámadások egyik szervezője volt.
Ez a „három hétköznapi, de
rendkívül bátor és okos nő” sokat kockáztatott, amikor hatalmi bázisával
szembeszegült58
Jonestown hősei
A guayanai Jonestownban 1978. november 18-án 913 amerikai állampolgár
követett el öngyilkosságot, illetve vált gyilkosság áldozatává. Debbie Layton és
Richard Clark megmenekült. Debbie a kaliforniai Oaklandből származik,
viszonylag tehetős, iskolázott, fehér szülők gyermeke, míg Richard Mississippi
államban, szerény körülmények között élő afroamerikai családban nevelkedett,
később San Franciscóba költözött. Mindkettőjükkel San Franciscóban kötöttem
barátságot a Jonestownban történt borzalmak után.
Debbie tizennyolc évesen lépett be Jim Jones tiszteletes Népek Temploma
gyülekezetébe. Sok éven át a tiszteletes hűséges követője volt, végül ő lett a
gyülekezet pénzügyi titkára. Munkájából adódóan több millió dollárt kellett
Jones- townból titkos svájci bankszámlákra utalnia. Anyja és fivére, Larry
szintén szektatagok voltak. Idővel Debbie ráébredt, hogy Jonestown inkább
büntető- táborhoz hasonlít, mint az ígért, faji megkülönböztetéstől mentes,
harmonikus életet utópiájához. A csaknem ezer hívő keményen dolgozott,
majdhogynem éhezett, fizikai és szexuális zaklatásnak volt kitéve. A hívőkre
fegyveres őrök vigyáztak, életüket besúgók között élték. Jones rendszeresen
öngyilkossági dril- leket hajtatott végre velük, ezek voltak a „fehér éjszakák”.
Idővel Debbie rájött, hogy a „fehér éjszakák” valójában tömeges öngyilkosságra
készítenek fel.
Óriási személyes kockázatot vállalva, úgy döntött, elmenekül Jonestown- ból,
és a lehetséges veszélyről értesíti a hozzátartozókat és az amerikai kormányt.
Szökési tervét még édesanyjával sem oszthatta meg, mert attól tartott, hogy
Jones felfigyelne anyja érzelmi állapotára. Sikerült megszöknie, és minden tőle
telhetőt megtett, hogy riassza a hatóságokat, felhívja a figyelmüket a
Jonestownban uralkodó embertelen körülményekre, és megértesse velük,
véleménye szerint hamarosan tragédia lesz a vége.
1978 júniusában harminchét pontban részletesen leírt, eskü alatt tett írásbeli
nyilatkozatban arra figyelmeztette az Egyesült Államok kormányát, hogy
tömeges öngyilkosság következhet be. Fél évvel később a Kasszandra-jóslat
beigazolódott. Többszöri segélykérése nem hatott a szkeptikus
kormányhivatalnokokra, akik bizarr történetét elképzelhetetlennek tartották.
Néhány aggódó hozzátartozó azonban hitt neki, és Leó Ryant, Kalifornia
kongresszusi képviselőjét rábeszélték a vizsgálódásra. Ryan újságírók,
hozzátartozók és egy operatőr kíséretében Guayanába utazott. A helyszínen Ryan
pozitív benyomásokat szerzett, miután csalárdul elhitették vele, hogy az emberek
ideális életkö- rülményekközt élnek. Éppen hazatérőben volt, amikor néhány
Jonestownból elszökött család a védelmét kérte. Elkéstek vele. Jones-on úrrá lett
a paranoia, és meg volt róla győződve, hogy a szökevények a világ elé tárják
Jonestownról az igazságot. A képviselőt és kíséretének számos tagját megölette,
majd végsőkig kimerült híveivel ciánnal mérgezett üdítőt itatott. Hírhedt utolsó
beszédéből a 12. fejezetben idéztünk.
Debbie Layton érzékletesen leírja, hogy sok társához hasonlóan hogyan
kerítette hatalmába őt is ez az ördögi szónok. Hátborzongató könyvéből
megtudhatjuk, hogyan ment végbe a luciferi átalakulás, hogyan lett a jóakaratú
lelkészből a halál angyala.59 Figyelemre méltó párhuzamok vonhatók Jones
agymosó taktikái és George Orwell klasszikus regényében, az 1984-ben leírt
módszerek között, ami esetleg arra enged következtetni, hogy Jonestown az
elképzelhető legszélsőségesebb agymosás terepkísérlete lehetett - amelyet akár a
CIA is pénzelhetett.60
A tömeges öngyilkosság előtt sikeresen elmenekülő Richard Clarkkal és
barátnőjével, Diane Louie-val San Franciscóban ismerkedtem meg. Richard
egyszerű, gyakorlatias, szűkszavú ember volt, és rendkívül jó megfigyelő.
Jonestownba érkezésekor azonnal megérezte, hogy komoly baj van. Az „ígéret
Földjén” senki sem mosolygott. A bőség földjén az emberek éheztek, halkan
beszéltek, soha nem nevettek. A munka nemcsak hogy előbbre való volt a
szórakozásnál, hanem a munka elvett minden időt a kikapcsolódástól.
Éjjelnappal Jones hangja zengte be a telepet, ha nem személyesen beszélt, akkor
hangfelvételről. Férfiak és nők külön barakkokban laktak, nemi életet még
házaspárok is csak Jones jóváhagyásával élhettek. Távozni képtelenség volt,
mert otthonuktól több ezer mérföld távolságra, idegen országban voltak, senki
nem tudta, hogy a dzsungel mélyén pontosan hol is tartózkodnak.
Richard Clark kidolgozta a maga tervét. A nagy kiterjedésű telep távoli,
elkülönített részén, a disznóólaknál vállalt önként munkát, ahol a bűz miatt senki
sem dolgozott szívesen. Richard eszményi helynek találta: nem hallotta Jones
elmetompító szónoklatait, és felderíthette, merre vezet ki az út a dzsungelból.
Miután szép lassan, aprólékosan kidolgozta szökését, tervét megosztotta Diane-
nal, és megállapodtak, hogy megszöknek, ha megérett rá az idő. Jones kiterjedt
besúgói hálózatával dacolva, Richard határozottan kockázatos döntést hozott,
amikor szökési tervét megosztotta néhány családdal. November 18-án reggel
Jones mindenkinek szabadnapot rendelt el, így kívánta megünnepeltetni Ryan
képviselő távozását, aki állítása szerint azzal a hírrel távozott az Egyesült
Államokba, hogy mezőgazdasági telepükön rendben folyik a munka. Ez volt
Richard számára a végszó. Összehívta a nyolc beavatott személyt, és mintha
piknikezni mennének, kivezette őket a dzsungelból. Mire Guayana fővárosába,
Georgetownba értek, összes barátjuk és rokonuk halott volt.
Richard Clark a közelmúltban természetes halállal hunyt el abban a tudatban,
hogy helyesen döntött, amikor a megérzésére és józan eszére hallgatott.
Leginkább azonban annak örült, hogy megmentette vele tartó társai életét -
hétköznapi hős a sötétség rengetegéből.61

A hősiesség négydimenziós modellje
A bátorság és a hősies viselkedés itt bemutatott példái alapján felállítható a
hősiesség kezdetleges modellje. Egy adott személy általános motivációs keretein
belül a hősiesség három kontinuum mentén írható le: kockázatvállalás/
áldozathozatal; részvétel módja, illetve megközelítés; és szolgálat. A kocká-
zatvállalás/áldozathozatal tengelyének egyik végén a fizikai kockázatvállalás, a
másik végén a társadalmi kockázatvállalás áll. A részvételi mód, ill.
megközelítés tengelye hasonlóképpen az aktív (bátor kiállás) és passzív
(állhatatos) hozzáállás között húzható meg. A harmadik dimenzió a szolgálat,
amely az élet megóvásaként, illetve az eszme megőrzéseként írható le. Noha a
kettő bizonyos szempontból rokon értelmű - az élet megóvása szintén nemes
eszme -, kontextusunkban mégis fontos a különbségtétel. A modell első három
dimenziója az alábbi ábrán látható. A negyedik dimenzióval később bővítjük ki.
Helyezzünk el a modellben három eltérő típusú hőst: Náthán Hale-t, Teréz
anyát és Richard Rescorlát. Náthán Halé, az amerikai függetlenségi háború hőse,
a britek soraiban kémkedett, mielőtt leleplezték. Hazafiságból tette, amit tett,
cselekedetei önmagukban nem voltak hősiesek.
Szolgálat
Motivációs és döntéshozatali keret
Motivációs és döntéshozatali keret
re
■o
E
re
■o
E
•dl

>
N

IA
'(V

cc
•dl

>
N

IA
'(V

cc
Aktív
Aktív
Passzív
Passzív
Kockázat típusa / Áldozat
Ha titkos tevékenységére nem derül fény, soha nem válhatott volna belőle
amerikai hős. A britek szemében, kivégzése pillanatában vált hőssé, méltósággal
fogadott halálával. „Egy életem van, és csupán azt sajnálom, hogy ennél többet
nem tudok hazámnak felajánlani” - mondta Halé klasszikussá vált
búcsúbeszédében. Ebben a pillanatban Halé nagyfokú állhatatosságról tett
tanúbizonyságot: életét egy elv szolgálatában áldozta fel.
Egészen eltérő hősiességet tár fel Teréz anya élete és munkássága. Teréz anya
tevékenységét, nem foglalhatjuk össze egyetlen tettben, mint Náthán Hale-ét
kivégzésekor tett tanúbizonyságában. Teréz anya évtizedeken át hősiesen
dolgozott. Elhivatottan a haldokló szegényeket szolgálta, segítette őket, hogy
kegyelemben, katolikus kegyelemben halhassanak meg. Munkájának alapja egy
szakadatlanul, tevékenyen vállalt elv (könyörületesség) volt, áldozathozatalával
a dicsőség aszketikus útját választotta: mások szolgálata érdekében vállalta a
szegénységet, az egyszerűséget, az önmegtartóztatást.
Modellünkben elhelyezendő harmadik hősünk Richard Rescorla. Ő volt a
New York-i Világkereskedelmi Központban (WTC) a Morgan Stanley irodák
biztonsági főnöke a szeptember 11-ei terrortámadások idején. A többszörösen
kitüntetett vietnami veterán határozott fellépésével a Morgan Stanley több ezer
dolgozójának az életét mentette meg. Amikor a WTC irányítói mindenkit arra
kértek, hogy maradjon a helyén, Rescorla az instrukciót felülbírálta, és a Stanley
Morgan alkalmazottait az épület elhagyására szólította fel. Miközben a WTC
kettes tornyában a negyvennegyedik és hetvenne- gyedik emelet kiürítése zajlott,
Rescorla megnyugtató szavakkal tartotta a lelket a dolgozókban, hangosbeszélőn
kérte őket, hogy ne használják mobiltelefonjukat, hanem igyekezzenek a
lépcsőházon keresztül távozni. Rescorla és két biztonsági őr, akiket személyesen
ő képzett ki, valamint a Stanley Morgan három dolgozója vesztette életét, amikor
az épület összeomlott. Becslések szerint Rescorla és csapata a kettes torony
összeomlása előtt 2800 embert juttatott ki élve.62 Náthán Halé hősiességével
összevetve, Rescorla tevékenyen részt vett az eseményekben, sok ember életét
mentette meg, és a fizikai áldozat szerzett számára dicsőséget. Náthán Halé,
Richard Rescorla és Teréz anya a hősiesség eszményének eltérő aspektusait
képviseli. A tetteik közötti különbségek rámutatnak, milyen sokféle cselekvés
felel meg a hősiesség enigmatikus mércéjének.
Modellünk negyedik dimenzióját az időbeliség adja. Cselekedetei nyomán
van, aki szinte azonnal hőssé válik, míg másokból az idő múlásával lesznek
hősök. Az akut hősiesség egyetlen cselekedetben való megnyilvánulása katonai
kontextusban haditettnek nevezhető - az ellenséggel szemben tanúsított
személyes bátorságnak. A krónikus katonai hősiesség időben tartósabb formája,
amely időről időre megmutatkozó bátorságot feltételez, hősies helytállásnak
nevezhető. Egyelőre nehéz hasonló fogalmakkal leírni a civil hősiesség
időtartamát, talán azért, mert a veszélyes helyzetekben tanúsított hősiesség jel-

legében drámai, míg a társadalmi (civil) szférában a drámai jelleg nem ilyen
könnyen válik egyértelművé.
n
TT
'O
E
n
TT
'O
E
>
N
I/J

CC
>
N
I/J

CC
A társadalmi (civil) hősök között különbséget tehetünk az időben korlátozott,
pillanatnyi helyzettől függő hősiesség (vészharangkongatók) és a társadalom
szolgálatában tett folyamatos, kitartó részvételt feltételező (krónikus) hősiesség
között (Martin Luther King, Jr.).

Kollektív hősiesség: a mérték a kérdés

A magányos hőst - például a vadnyugati filmekben az ellenszegülőkkel
leszámoló bátor békebírót - vész- és katasztrófahelyzetben, vagy összehangolt
cselekvést igénylő helyzetekben többnyire sokan segítik. A „földalatti vasút”,
amely a déli rabszolgákat a szabadság, az északi városok felé vitte, nem
működhetett volna az életveszélyt vállaló segítők derékhada nélkül.
Szerencsétlenségek bekövetkezésekor általában önkéntesek nem túl szigorúan
szerveződő csoportjai jeleskednek a segítségnyújtásban. A „tankemberhez”
hasonlóan a kollektív összhangban dolgozók többsége névtelen. A veszélyt nem
a személyes hírnév, hanem a közösség szolgálata miatt vállalják.

 A kollektív hősiesség különleges példája a United Airlines 93-as számú
járatának a története. Amikor 2001. szeptember 11-én a járatot gépeltérítők
kerítették hatalmukba, az utasok eleinte azt hitték, hogy a gép visszatér a
repülőtérre, ezért az elvárásoknak megfelelően a helyükön maradtak. Miután az
utasokat mobiltelefonon értesítették a Világkereskedelmi Központba és a
Pentagonba becsapódó repülőgépekről, új viselkedési norma jött létre. Néhány
utas a gép végében tanácskozást tartott, és eltervezték, hogy behatolnak a
pilótafülkébe. Egyikük mobiltelefonon kapcsolatban állt a GTE egyik
operátorával, aki a vonal megszakadása előtt hallotta, amint a telefon másik
végén valaki kiadja az utasítást: „Padlón kúszva!” Összehangolt fellépésük
eredményeként a gépet sikeresen eltérítették a tervezett célponttól - a Fehér
Háztól vagy a Ka- pitóliumtól. A gép egy mezőre zuhant, amely ma a
legnagyszerűbb hősiesség emlékhelye.63

HŐSI ELLENTÉTEK: RENKÍVÜLI KONTRA BANÁLIS

Igaz Dicsőség nem földi növény.

John Milton38

Az eddigiek alapján hagyományos képzetünk, miszerint a hősök rendkívüli

emberek, egy ellentétes aspektussal is bővíthető: rendkívüli tettet végrehajtó
hétköznapi emberekből is lehet hős. Az első képzet romantikusabb, és
gyakrabban előfordul az ókori mitológiákban és napjaink médiájában. Azt
sugallja, hogy a hős véghezvitt valamit, amit hasonló helyzetben hétköznapi
emberek nem tettek volna meg, vagy nem lettek volna képesek a megtételére.
Ezek a szupersztárok már a génjeikben hősök. Ők jelentik a szabályt erősítő
kivételt.
A másik aspektus, melyet úgy is nevezhetnénk, hogy „a kivételt erősítő
szabály ”, a helyzet és a személy közötti kölcsönhatás vizsgálatára késztet
bennünket: mi volt az a dinamika, amely az adott időben és helyen azt a
személyt hősies cselekvésre késztette. Egy helyzet lehet cselekvést ösztönző
katalizátor, vagy lebonthatja a cselekvés gátjait, például kollektív közösségi
támogató hálózat kialakulásával.
Hőstettek végrehajtói figyelemre méltó gyakorisággal utasítják el a hős
titulust, általában azt hangoztatva, hogy csupán azt tették, amit megkövetelt a
helyzet Meggyőződésük, hogy bárki hozzájuk hasonlóan cselekedett volna, és
nem értik, miért nem viselkedtek mások is úgy, mint ők. Nelson Mandela
mondta: „Nem voltam én messiás, hanem hétköznapi ember, akiből a rendkívüli
körülmények faragtak vezetőt.”64 „Semmi különöset nem tettem„Azt tettem,
amit kellett.” Ilyen refréneket ismételget a „hétköznapi” harcos, a mi „banális
hő-

sünk”. Vessük össze a pozitív banalitást azzal, amit Hannah Arendt tanított
nekünk a „gonosz banalitásáról”.

A gonosz banalitásáról
Hannah Arendt, aki Adolf Eichmann tárgyalássorozatát személyesen követte
nyomon, megfigyelései alapján alkotta meg a fogalmat. Eichmann
Jeruzsálemben: Tudósítás a gonosz banalitásáról című művében Arendt azt a
gondolatot fogalmazza meg, hogy nem tanácsos az Eichmannhoz hasonló
emberekre kivételként, szörnyetegként, perverz szadistaként tekinteni.
Véleménye szerint a gonosz cselekedetek elkövetőinek esetében általában
alkalmazott diszpozíciós attribúciókkal pusztán elkülönítjük őket emberi
közösségünk zömétől. Holott Arendt szerint Eichmannt és társait a maguk
hétköznapiságában kell látnunk. így jobban tudatában volnánk, hogy a hozzá
hasonló emberek minden társadalomban jelen vannak, és rejtett kockázatot
hordoznak. Eichmann védekezésében arra hivatkozott, hogy a kapott parancsot
teljesítette. (Hannah Arendt művéből az ide vonatkozó idézeteket lásd e könyv
303. oldalán.)
Christopher Browning történész szintén mélyrehatóan vizsgálta „hétköznapi
emberek” rémtetteit. Mint emlékeznek rá, ő tárta fel a Hamburgból
Lengyelország távoli falvaiba vezényelt 101. tartalékos rendőrzászlóalj
módszeres zsidóirtását. Ezek a középkorú, családos, munkás- vagy alsó
középosztálybeli emberek több ezer fegyvertelen zsidót - férfit, nőt, idős embert
és gyereket - gyilkoltak meg, és ennél is többet deportáltak haláltáborokba.
Ennek ellenére Browning kitart álláspontja mellett, miszerint mindannyian
„hétköznapi emberek” voltak. Nézete szerint a náci rendszer által elkövetett
tömeggyilkosságok „nem számítanak abnormális vagy kivételes eseményeknek,
amelyek épp csak a mindennapi élet felszínét bolygatták meg. A 101. tartalékos
rendőrzászlóalj története azt bizonyítja, hogy a tömeggyilkosság és a napi
gyakorlat eggyé vált. A normalitás vált végtelenül abnormálissá.”65
Ervin Staub pszichológus hasonló nézetet vall. Kiterjedt kutatómunkája
alapján arra a következtetésre jutott, hogy „a hétköznapi gondolkodásból fakadó,
hétköznapi emberek által elkövetett gonoszság nem kivétel, hanem norma.”66 A
holokauszt rémtetteit elemző Zygmunt Bauman megállapítja, hogy a
kegyetlenség inkább társadalmi eredetű, kevésbé tulajdonítható „karaktero-
lógiai” meghatározóknak vagy „sérült személyiségnek”. Bauman szerint ritka a
normától eltérő egyén, aki a destruktív hatalmi szervek elvárásaival
szembeszegülve képes önálló erkölcsi rendjét érvényre juttatni. Az ilyen ember a
próbatétel előtt ritkán van rejtett erénye tudatában.67
A gonosz banalitásának egy másik aspektusa a kínvallatókhoz vezet el
bennünket. Vajon kizárólag beteges gazemberek vállalják, hogy áldozatuk
akaratát, ellenállását és méltóságát bármiféle eszközzel megtörik? A
kényszervallatást tanulmányozó szakemberek egyetértenek abban, hogy alávaló
munkájuk
megkezdése előtt a kínvallatók személyes háttere és diszpozíciója általában nem
tér el a népesség egészétől. A kínvallatást három különböző helyszínen -
Írországban, Izraelben és Chicagóban - tanulmányozta John Conroy, aki arra a
megállapításra jutott, hogy az „elmondhatatlan tettek” elkövetői „hétköznapi
emberek” voltak. Ugyanakkor azt is megjegyzi, hogy a kínvallatók az ellenség
megsemmisítése iránti közösségi akaratot teljesítik.68
 Görög pszichológus kollégám, Mika Haritos-Fatouros, aki behatóan elemezte,
hogy a görög katonai junta (1967-1974) hogyan képezte ki államilag jóváhagyott
kínvallatásra katonáit, azt a következtetést vonja le, hogy senki sem születik
kínvallatónak, de kiképzéssel azzá tehető. „Kiből lesz hatékony kínvallató?”
„Bárki ember fiából” - adja meg a választ. Néhány hónap leforgása alatt átlagos
vidéki fiatalembereket úgy „felfegyvereztek”, hogy brutális vadállatként
égbekiáltó szörnyűségeket műveltek „az ellenség” címkéjével megjelölt
emberekkel - akik természetesen honfitársaik voltak.69 A megállapítás nem
egyetlen nemzetre vonatkozik, számos totalitárius rendszerre érvényes.
Brazíliában az „erőszakmunkások” a rendőrök az uralkodó katonai junta
nevében brazil állampolgárokat kínoztak és gyilkoltak meg. A rendelkezésre álló
bizonyítékok alapján az elkövetők megint csak „hétköznapi emberek” voltak.70
A hősiesség banalitásáról
Ezek után nem lehet idegen tőlünk a gondolat, miszerint a rémtettek elkövetői és
a hőstettek végrehajtói többnyire hasonlítanak egymásra - egyszerű, hétköznapi
emberek. A gonosz banalitásában és a hősiesség banalitásában sok a közös
vonás. Egyik sem rendkívüli diszpozíciós tendenciák közvetlen következménye;
az emberi lélekben vagy a humán genomban nincsenek sem a patológiának, sem
a jóságnak különleges belső attribútumai. Mindkettőnek a feltételei bizonyos
helyzetben, bizonyos időpontban állnak elő, amikor a szituáció nyomása a
tétlenség és cselekvés határvonalának átlépésére készteti az embert. Van egy
döntő pillanat, amikor az egyénre a viselkedési kontextusból kisugárzó erők
vektora hat. Ezek a meghatározó erők növelik a másokra ártalmas, illetve
másokat segítő tettek valószínűségét. A döntés vagy tudatos és alaposan
átgondolt, vagy nem. A helyzetből íakadó erők általában olyan erősek, hogy a
személyt ösztönösen cselekvésre sarkallják. A helyzetből eredő cselekvés irányát
befolyásoló vektorok közé tartozik többek közt: a csoportnyomás és
csoportidentitás, a cselekedetünkért vállalandó felelősség megosztása, a jövőbeni
következményeket figyelmen kívül hagyó, kizárólag az adott pillanatra való
időbeni összpontosítás, a társas modell jelenléte, az ideológiai hűség.
A „jóság banalitásaként” foglalható össze az, amit a keresztények Európában a
zsidók megmentésére tettek a holokauszt idején. Feltűnő módon a zsidók segítői
jobbára úgy tették azt, ami helyes, hogy nem gondoltak magukra hős
 ként - elemi tisztességből cselekedtek. Jóságuk hétköznapisága még szembe-
ötlőbb, ha a nácik világméretű, módszeres népirtásának - a hihetetlen gonosz -
összefüggésébe helyezzük.71
Olvasóimmal közös utunk során igyekeztem bemutatni, hogy a fogvatar-
tottakkal embertelenül bánó katonai rendőrök Abu Ghraibban és a stanfordi
börtönkísérletben kegyetlenkedő börtönőrök azt A legyek ura típusú ideiglenes
átalakulást példázzák, melynek következtében hétköznapi emberek gaztettek
elkövetőivé válnak. Külön kell választanunk őket azoktól, akiknek gonosz
viselkedése időben tartós és sokakat sújt, a zsarnokoktól, mint Idi Amin, Sztálin,
Hitler és Szaddám Húszéin.
A pillanat hősei szintén máshová sorolhatók, mint azok, akik egész életükben
hősiesen viselkednek. Rosa Parks hősiesen cselekedett, amikor Alabamá- ban
nem ült a színes bőrűeknek fenntartott helyre a buszon, Joe Darby szintén,
amikor a nyilvánosság elé tárta az Abu Ghraibban elkövetett
kegyetlenkedéseket, és hősök a Világkereskedelmi Központot ért támadás után a
mentésben résztvevők is - egy adott pillanatban és helyen bátran viselkedtek. A
hősiesség másik kategóriájába tartozik Gandhi és Teréz anya, akik egész
életükben folyamatosan bátran és hősiesen cselekedtek.
Ez a felfogás azt sugallja, hogy a helyzetben működő erők hatásától függően
mi magunk is könnyedén hőssé vagy gonosszá válhatunk. Ezért
elengedhetetlenül fontos tudnunk, hogyan korlátozhatók, hogyan fékezhetők
meg, hogyan szüntethetők meg azok a szituációs és rendszerjellegű nyomások,
amelyek egyeseket a társadalmi patológia irányába hajtanak. Ugyanennyire
lényeges, hogy minden társadalom ápolja állampolgáraiban a „hősiesség
képzetét”. Ez elérhető, ha mindenki úgy érzi, ő maga is potenciális hős, akire
számítanak, akiről tudják, a döntő pillanatban helyesen fog cselekedni.
Mindannyiunk számára elemi kérdés, hogy segítünk-e másoknak,
megakadályozunk-e ártalmas cselekményeket, vagy nem teszünk semmit.
Számolatlanul kellene fonnunk a babérkoszorút azok elismerésére, akik lándzsát
törve elveik és értékrendjük mellett, felfedezik rejtett erősségeik és erényeik
tárházát, és kiállnak az igazságtalanság és embertelenség ellen.
Az itt áttekintett, az antiszociális viselkedés szituációs meghatározóit
tanulmányozó tömérdek kutatás - a tekintély hatalmának való engedelmességet
vizsgáló Milgram-kísérlet és az intézményi hatalmat vizsgáló stanfordi
börtönkísérlet pusztán két kiemelt példa - arra mutat rá, milyen mértékben
késztethetek normális, hétköznapi emberek arra, hogy vétlen társaikkal
kíméletlenül bánjanak.72
Ezekben a vizsgálatokban a többség engedelmeskedett, behódolt,
befolyásolható volt, de mindig volt egy ellenállást tanúsító, tiltakozó, engedetlen
kisebbség. Bizonyos értelemben a hősiesség nem más, mint a másokat csapdába
ejtő szituációs nyomásnak való ellenállás képessége.
Az ellenállást tanúsítók személyisége vajon eltér-e a vakon
engedelmeskedőkétől?73 Vajon olyanok-e ők, mint Clark Kent, akinek a
hétköznapi külseje mögött Superman rendkívüli képességei bújnak meg?
Egyáltalán nem. A hősiesség banalitásáról alkotott elgondolásunk értelmében a
pillanatnyi hőstettek véghezvivői lényegében nem különböznek azoktól, akik a
könnyen befolyásolhatók táborát képezik. Kevés az efféle megállapításokat
alátámasztó empirikus kutatás.
A hősiesség összetett jelenség, módszeres tanulmányozása nem könnyű, így
az egyértelmű meghatározás és a helyszíni adatgyűjtés is nehézségekbe ütközik.
A hőstettek nehezen megfoghatók, előre nem láthatók, és mindenképp csak
utólag értékelhetők. Mivel a hősöket cselekedetükről általában hónapok, sőt
évek múltán kérdezzük meg, nincs jövőbe tekintő vizsgálat arra vonatkozóan,
amit a hőstett „döntő pillanatának” nevezne a fotográfus Henri Cartier-
Bresson.74 Általában nem ismerjük, hogy kockázatos tettüket milyen pillanatnyi
döntéshozatali mátrix alapján vállalják a hősök.
A hősies viselkedés valóban ritka, semmiféle pszichológiai személyiség-
vizsgálattal nem jelezhető előre. A személyiségtesztekkel nem atipikus,
hőstetteket előhívó helyzetben, hanem normális, megszokott viselkedési
környezetben mérik az emberek közötti egyéni különbségeket.
A második világháború hírhedt baatani csatájában Alexander Nininger
hadnagy cselekedetével a rettenthetetlenül, feltartóztathatatlanul harcoló hős
katonát példázta. A huszonhárom éves katona, aki a West Pointon végzett,
önként jelentkezett japán orvlövészek megsemmisítésére a leghevesebb harcok
közepette. A kézigránáttal, puskával, géppisztollyal és bajonettel
felfegyverkezett Nininger támogatás nélkül, közelharcban több japán katonát
megölt, és bár súlyosan megsebesült, a harcot nem adta fel. Csak az ellenség
egyik bunkerének megsemmisítése után esett össze, és adta meg magát a
halálnak. A második világháborúban ő volt az első, akit hősiességéért Becsület
érdeméremmel tüntettek ki - posztumusz.
Vizsgálódásunk szempontjából Nininger azért érdekes, mert múltjában semmi
nem sejteti, hogy ilyen öldöklésre képes. Ez a csendes, érzékeny, intellektuális
fiatalember nem egyszer nyilvánosan kijelentette, hogy gyűlöletből senkit nem
tudna megölni. Mégis megtette, többször is, személyes biztonságával nem
törődve.
Vajon megjósolható lett volna meglepően erőszakos viselkedése, ha elvégzik
vele az akkoriban létező személyiségteszteket? A személyiségtesztek kapcsán
Malcolm Gladwell úgy vélekedik, hogy Nininger aktája akár telefonkönyv
vastagságú is lehet, de „az aktájából igen kevés derül ki arról, ami bennünket a
legjobban izgat. Ahhoz ott kell lennünk vele Bataan dzsungelében.”75 Más
szavakkal: az adott helyzetbe került személyt kell megértenünk.
Az okokat még nem egészen értjük, de a világon mindenütt több ezer hétköznapi
ember dönt a hősies viselkedés mellett, ha különleges körülmények állnak elő.
Nézőpontunkkal látszólag a hős mítoszát romboljuk, banálissá teszünk valamit,
ami különleges. Ez mégsem igaz, mert álláspontunkkal azt is elismerjük, hogy a
hősiesség valóban különleges, ritka jelenség. A hősiesség megerősíti a közösségi
eszményeket, kivételes útmutatásként szolgál, követendő mintát nyújt a
proszociális viselkedéshez.
A hősiesség banalitása azt jelenti, hogy mi mindannyian potenciális hősök
vagyunk. Eljöhet a pillanat, amikor ott állunk a választási lehetőség előtt.
Meggyőződésem, hogy minden közösségben sokkal inkább elősegíthetők a
hősies cselekedetek, ha a hősiességet nem kiválasztott kevesek ritka vonásának
tartjuk, hanem az emberi természet részének, amelyből mindenkinek egyenlően
kijutott.
Carol DePino újságíró szerint: „Bizonyos mértékig mindenkinek megvan a
maga adottsága a hőssé váláshoz. Az emberek sokszor nincsenek ennek
tudatában. A hősiesség gyakran apróságokról szól, például kinyitjuk az ajtót
valaki előtt, és köszönünk neki. Mindannyian hősök vagyunk valaki más
szemében.”76 A hétköznapi hősök egyetemes létezésének elfogadása arra
ösztökél bennünket, hogy újragondoljukkörnyezetünk egyszerű hőseit, akik nap
mint nap meghozott áldozatukkal életünket gazdagítják. A már idézett Dániel
Boorstin a média által kreált celebeket cinikusan ítéli meg, ugyanakkor
elismerően szól a körünkben élő és dolgozó hétköznapi hősökről, akikről senki
nem zeng dicshimnuszt:
Az illúzió és kvázi illúzió világában gyakran észrevétlen marad a
közismertségnél valami sokkal lényegesebb, ami miatt csodálatra méltó az
emberi értékek mellett szilárdan kitartó egyén: a tanító, az ápoló, az anya, a
tisztességes zsaru, a kevés pénzért nem látványos feladatokat egymagában
végző munkás.
A sors fintora, hogy ezek az emberek épp azért maradhatnak hősök, mert
senki nem dicsőíti őket77
Kedves olvasóimmal hosszú utat tettünk meg. A sötétség rengetegébe hatoltunk,
majd a visszafelé vezető úton az ünneplésre méltó hősökig jutottunk. Lényeges a
kapocs, amelyet köztünk teremtenek; ők az emberi kapcsolat kovácsai. Az
életünkben fellelhető gonosszal szembe kell szállnunk, és a kollektív szívben
rejlő jó nagyobb erejével és bármelyikünk személyes, hősies eltökéltségével
felül kell kerekednünk rajta.
Nem elvont fogalomról van szó. Ahogy az orosz író, a sztálini Gulag egykori
foglya, Alekszandr Szolzsenyicin megfogalmazta: „az a vonal, mely a jót a
rossztól elválasztja, a szívén halad át minden egyes embernek. S ki az, aki
megsemmisítheti szívének egy darabját.”78

Kedves olvasóimnak köszönöm, hogy velem tartottak.

És ahogy az olaszok búcsúznak:
Ciao!
Philip Zimbardo
I. FEJEZET
A gonosz lélektana: helyzetfüggő személyiség-átalakulás

1 M. C. Escher’s „Circle Limit IV” © 2006 The M. C. Escher Company-Holland. http://www.mcescher.com/

2 John Milton: Paradise Lost. In: M. Y. Hughes (cd.): John Milton: Complete Poems and Major Prose. Odyssey Press, New York, 1667/1957. Magyarul: Elveszett paradicsom. Ford.: Jánosy
István. Magyar Helikon, Budapest, 1969.
3 Elaine Pagels: The Origin of Sátán. Random House, New York, 1995. XVII. p.
4 D. Frankfurter: Évii Incarnate: Rumors of Demonic Conspiracy and Satanic Abuse in History. Princeton University Press, Princeton, NJ, 2006. 208-209. p.
5 Néhány figyelemre méltó könyv, melyek a gonosz egyéb lélektani aspektusaival foglalkoznak: R. F. Baumeister: Évii: Inside Humán Cruelty and Violence. Freeman, New York, 1997.; A.
G. Miller (ed): The Social Psychology of Good and Évii. Guilford Press, New York, 2004.; M. Shermer: The Science ofGood and Évii: Why People Cheat, Gossip, Care, Share and Follow
the Golden Rule. Henry Holt, New York, 2004.; E. Staub: The Roots of Évii: The Origins of Genocide and Other Group Violence. Cambridge University Press, New York,1989.; J. Waller:
Becoming Évii: How Ordinary People Commit Genocide and Moss Killing. Oxford University Press, New York, 2002.
6 A kulturális pszichológia szakirodaimában egyre többet foglalkoznak annak összehasonlításával, hogy a viselkedésben és az értékekben milyen különbségek nyilvánulnak meg az önálló,
individualizmust inkább támogató társadalmak és az egymástól való kölcsönös függőséget jellemzően előtérbe helyező, kollektivista társadalmak között. Hogy miképp befolyásolják szelf-
fel- fogásunkat ezek a szempontok, kiindulásként lásd: Hazel Márkus, Shinobu Kitayama: Models of Agency: Sociocultural Diversity in the Construction of Action, Nebraska Symposium on
Motivation In: V. Murphy-Berman, J. Bcrman (eds.): Cross-Cultural Differences in Perspectives on Self. University of Nebraska Press, Lincoln, 2003.
7 Az esszencializmus fogalmának pszichológiai alkalmazásáról az egyik legjobb forrásmunka: Susan Gelman: The Essential Child: Origins of Essentialism in Everyday Life. Oxford
University Press, New York, 2003.
A sikert sok területen befolyásoló intelligenciáról - mint esszenciális (állandó), vagy inkrementá- lis (változó) tulajdonságokról - alkotott felfogásunkról Carol Dweck több évtizedes
kutatásának összegzése is értékes forrásul szolgál: Mindset: The New Psychology of Success. Random House, New York, 2006.
8 Az iskolai erőszak kezelésére konstruktív megközelítést kínál pszichológus kollégám Elliot Aronson, aki szociálpszichológiai tudásunkat felhasználva a versengés és kirekesztés helyett az
együttérzésen és együttműködésen alapuló iskolai légkör megteremtésére tesz gyakorlati javaslatot. E. Aronson: Nobody Left to Haté: Teaching Compassion After Columbine. Worth, New
York, 2000. Magyarul: Columbine után: Az iskolai erőszak szociálpszichológiája. Ford.: Varga Katalin. Ab Ovo Kiadó, Budapest, 2009.
9 Heinrich Kramer, Jákob Sprengcr: The Malleus Maleficarum ofKramer and Sprenger (The Witches’ Hammer), fordította és szerkesztette Montaguc Summers tiszteletes. Dover/New York,
1486/1948. Eredeti cím: Malleus maleficarum maleficas et earum haeresim ut phramea potentissima con- terens; azaz: Boszorkányok pörölye, mellyel minden boszorkány és az ő
eretnekségük igen hathatósan eltiporható. Érdekes összefoglaló Stephanie du Barry jegyzeteivel (1994) online elérhető: http://uscrs.bigpond.net.au/greywing/Malleus.html
10 A történész Anne Barstow a nők ellen a férfiak által alkalmazott erőszak módszeres alkalmazását és széles körű elfogadottságát arra vezeti vissza, hogy a „boszorkányőrület'az egyház és
az állam hatalmát gyakorló férfiak támogatásával indult meg. Anne L. Barstow: Witchcraze: A New History ofEuropean Witch Hunts. HarpcrCollins, San Francisco, 1995.
11 C. Wright Mills: The Power Elité. (New York: Oxford University Press, 1956), 3-4. p. Magyarul: Uralkodó elit. Ford.: Kaposi Tamás. Gondolat Kiadó, 1962. 8. p.
12 Sam Keen: Faces ofthe Enemy: Reflections on the Hostile Imagination. (Bővített kiadás.) Flarper & Row, New York, 1986/2004. Figyelemre méltó kísérő DVD is készült Bili Jersey és
Sam Keen jóvoltából. További információ: www.samkeen.com.
13 L. W Simons: Genocide and the Science of Proof, National Geographic, 2006. január. 28-35. p.
Lásd még a tömeggyilkosságokat elemző fejezetet: D. G. Dutton, E. O. Doyankowski,
M. FI. Bond: Extrémé Mass Homiciele: From Military Massacrc to Genocide, Aggression and Violent Behavior 10,2005. május-június. 437-473. p.
14 Peter Landesman: A Womaris Work The New York Times Magaziné, 2002. szeptember 15. Idézetek: 85., 89., 116., 132. p.
15 Jean Hatzfeld: Machete Season: The Killers in Rwanda Speak. Farrar, Straus and Giroux, New York, 2005. Magyarul: A bozótvágó kések évszaka - A ruandai gyilkosok vallanak. Ford:
Lángh Júlia. Ulpius-ház, Budapest, 2006.
16 R. Dallaire, B. Beardsley: Shake Hands with the Devil: The Failure of Humanity in Rwanda. Carroll and Gráf, New York, 2004.
17 A pszichológus Róbert Jay Lifton, a Náci orvosok szerzőjének véleménye szerint a nemi erőszak háborúban gyakran szándékosan alkalmazott eszköz folyamatos szenvedés és nagyfokú
megalázás előidézésére, amely nemcsak magára az áldozatra, hanem egész környezetére kihat. „A nő a tisztaság jelképe. A család középpontjában ez a jelkép áll. A jelképet ért brutális
támadással mindenkit megbélyegeznek. Ez tartja fenn a túlélők és egész családjuk megalázottságát. A nemi erőszak tehát a halálnál is rosszabb.” I.andesman: 125. p. Lásd még: A.
Stiglmayer (ed.): Mass Rape: The War Against Women in Bosnia-Herzegovina. University of Nebraska Press, Lincoln, 1994.

18 Iris Chang: The Rape ofNanking: The Forgottén Holocaust of World War II. Basic Books, New York, 1997. 6. p.
19 A. Badkhen: Atrocities Are a Fact of All Wars, Evén Ours, San Francisco Chronicle, 2006. augusztus 13. E1-E6. p.; D. Nelson, N. Turse: A Tortured Pást, Los Angeles Times, 2006.
augusztus 20. Al, ff. p.
20 A. Bandura, B. Underwood, M. E. Fromson: Disinhibition of Aggression Through Diffusion of Responsibility and Dehumanization of Victims, Journal of Research in Personality
9,1975.253- 269. p. A résztvevők azt hitték, hogy a kar lenyomására a másik szobában tartózkodók áramütést szenvednek el; a valóságban nem adtak áramütést.
21 Idézet a The New York Times cikkéből, amely a halálbüntetés végrehajtását ellátó börtönszemélyzet morális önfelmentéséről írt tanulmányunkkal foglalkozott. Benedict Casey: In the
Exccution Chamber the Morál Compass Wavers, The New York Times, 2006. február 7. Lásd: M. J. Osofsky, A. Bandura, P. G. Zimbardo: The Role of Morál Disengagernent in the Execution
Process, Law and Humán Behavior 29,2005. 371-393. p.
22 A kérdésekkel legutóbb a Václav Havel Alapítvány által adományozott Vize 97-díj átvételekor, 2005. október 5-én elhangzott beszédemben foglalkoztam. Lásd Philip G. Zimbardo:
Liberation Psychology in a Time of Terror, Václav Havel Alapítvány, Prága, 2005. Online: www.zimbardo.com.havelawardlecture.pdf.
23 Rabindranath Tagore: Stray Birds. London: Macmillan, 1916. 24. p. Magyarul: Eltévedt madarak., Ford.: Bartos Zoltán. Panthcon Irodalmi Intézet, Budapest, 1922.
1 Ezt a korábbi kísérletet és a deindividuáció elméletét The Humán Choice: Individuation, Reason, and Order Versus Deindividuation, Impulse and Chaos címmel összegeztem 1970-ben. In:
W.J. Arnold, D. Levine (eds.): 1969 Nebraska Symposium on Motivation. University of Nebraska Press, Lincoln, 1990. 237-307. p. A vandalizmusról lásd még: P.G. Zimbardo: Urban Decay,
Vandalism, Crime and Civic Engagement. In: E. Bolenius (ed.): Schrumpfende Stadte/ Shrinking Cities. Philipp Oswalt, Berlin, 2005.
2 A kutatócsoportot Bronxban Scott Fraser, Palo Altóban Ebbe Ebbesen vezette.
3 Diary of an Abandoned Automobile, Time, 1968. október 1.
4 A tcrepkísérlethez a rendőrség előzetes engedélyét kellett kérnünk, így a rendőrség értesített a szomszédok aggodalmáról, hogy valaki ellopta a magára hagyott gépkocsit - a tolvaj én
voltam.
5 A „betört ablak” elméletét, azaz, hogy csökkenthető a bűnözés, ha lakókörnyezetünkben helyreállítjuk a rendet, első ízben James Q. Wilson és George L. Kelling ismertette: The Police and
Neighborhood Safety, The Atlantic Monthly, 1982. március. 22-38. p.
6 Közreműködésemmel képzési programot dolgoztunk ki háborúcllencs aktivistáknak, akik a közelgő általános választásokra készülve a háborút ellenző jelöltek állampolgári támogatását
kívánták megszervezni. A képzés keretében az aktivisták megismerkedtek az alapvető szociálpszichológiai stratégiákkal, a meggyőzés eszközeivel, és fejleszthették együttműködési
készségüket. Egykori tanárommal a Yalc Egyetemről, Bob Abelsonnal gyakorlati kézikönyvben összegeztük elgondolásainkat: R. P. Abclson, P. G. Zimbardo: Canvassingfor Peace: A
Manual Tor Volunteers. Society fór the Psychological Study of Social Issucs, Ann Arbor, MI, 1970.
7 A rendőrség és az egyetemi diákság közötti első erőszakba torkolló összetűzésre a Wisconsini Egyetem területén került sor 1967 októberében. A diákok tiltakozó demonstrációba kezdtek,
mert a Dow Chemical az egyetem campusán folytatott munkaerő-toborzást. A Dow Chemical volt a hírhedt napalmbomba gyártója, amellyel Vietnamban irtózatos pusztítást végeztek, nem
kímélve sem embert, sem természetet. Az egyetem vezetője itt is elhamarkodottan a városi rendőrség beavatkozását kérte a demonstrálok megfékezésére. A tömeg lecsillapítása helyett a
rendőrök könnygázt vetettekbe, és gumibottal verték a tüntetőket, súlyos testi sérüléseket okozva. Élénken emlékszem egy képre, amelyen egy földön fekvő diákot egy tucat rendőr ütlegel. A
rendőrök többsége vagy gázálarcot viselt, vagy nem volt rajta azonosító számmal ellátott zubbony, így személy- azonosságuk rejtve maradt. Az anonimitás autoritással párosulva a lehető
legrosszabb kombináció. Az esemény hatására az egyetemisták Amcrika-szerte megmozdulásokat szerveztek. Az amerikai diákok eddig többnyire távol tartották magukat a politikától, és
nem bonyolódtak politikai színezetű akciókba - ellentétben európai társaikkal, akik szó szerint kimentek a barikádokra a kormányintézkedések visszavonását és a jogtiprások beszüntetését
követelve.
Ohio államban 1970. május elsején a kenti állami egyetemen a diákok tiltakozásba kezdtek, amiért Richard Nixon és Henry Kissinger jóváhagyásával a vietnami háborút Kambodzsára is
kiterjesztették. A diákok egy része felgyújtotta a tartalékos tisztek (ROTC) képzési épületét. Az egyetemi campus biztosítására egyezer nemzeti gárdistát vezényeltek ki, akik könnygázt
vetettek be a demonstrálok ellen. Ohio állam kormányzója, James Rhodcs televíziós nyilatkozatában kijelentette: „Nem a tünetek kezelendők, a probléma gyökerestül kiirtandó.” A nemzeti
gárdisták ezt a szerencsétlen kijelentést használták hivatkozási alapként, amikor az egyezkedés és a békü- lés útját meg sem próbálva, szélsőséges módszerekkel jártak el a „kiirtandó
problémát” okozó diákokkal szemben.
Amikor május 4-én fegyvertelen diákok egy csoportja mintegy hetven, kibiztosított szuronyos puskával készenlétben álló gárdista felé közelített, az egyik gárdista elveszítette a fejét, és rálőtt
a csoportra. A pillanat töredékébe se telt, és a katonák többsége eszeveszett lövöldözésbe kezdett. Harminc másodperc alatt hatvanhét lövés dördült el! Négy egyetemista életét vesztette,
nyolcán - köztük néhányan életveszélyesen -megsebesültek. A halálos áldozatok és sebesültek között olyanok is akadtak, akik nem is tartózkodtak az összetűzés közelében, éppen órára
igyekeztek, amikor lövés érte őket. Ilyen volt Sandra Schewer, akit mintegy százhúsz méter távolságból ért találat, vagy Bili Schroder, a tartalékos tiszti képzés egyik hallgatója. Ők nem
tartoztak a tiltakozók közé, egyszerűen „járulékos áldozatok” voltak.
Az egyik katona utóbb bevallotta; „Az eszemmel tudtam, hogy helytelenül cselekszem, mégis lőttem, emberre céloztam, és eltaláltam.” Az öldöklésért soha senkit nem vontak felelősségre.
Az eseményről készült egy ikonikussá vált fotó: fiatal nő sikit félelmében, lába előtt egy földre zuhant diák. Az eset további háborúellenes megmozdulás elindítója lett.
Kevésbé köztudott, hogy tíz nappal a kenti egyetemen történtek után, a Mississippi állambeli Jackson State College hasonlóan tragikus esemény színhelye volt: a campus biztosítását
feladatul kapó nemzeti gárdisták több száz lövést adtak le fekete fiatalokra. Három hallgató életét vesztette, tizenketten megsebesültek.
A halálos áldozatokat követelő összetűzések ellenére 1970 májusában az amerikai diáksztrájkok viszonylag békésen zajlottak le, bár esetenként sor került rendbontásra és erőszakos
cselekményekre is. Amerika egyes államaiban a hatóságok nemegyszer óvintézkedéseket vezettek be. Kalifornia állam akkori kormányzója, Rónáid Reagan négy teljes napra bezáratta mind
a huszonnyolc egyetemet és főiskolát. Nemzeti gárdisták őrizték az egyetemi campusokat Kentucky, Dél-Karolina, Illinois és Wisconsin államban, összetűzésekre került sor többek közt a
Berkeley Egyetemen és a marylandi egyetemen is. Kaliforniában (Fresno State College) egymillió dollár értékű kár keletkezett, miután gyújtóbombától kigyulladt és leégett a
számítógépközpont.
8 A programot egyetemi tanárok és diákok kezdeményezték, és elnyerték Palo Alto városi önkormányzatának a támogatását. Jómagam is részt vettem egy megbeszélésen a városházán,
amelynek célja a megbékélést elősegítő proaktív lépések kidolgozása volt.
9 A vasárnapi letartóztatásokról szóló beszámolókat nem kimondottan a kutatási dokumentáció alapján, hanem jórészt utólag, emlékezetből írtam. Az a szándék vezérelt, hogy az olvasóval
érzékeltessem a cselekmény fő vonalát. Vizsgálatunk elméleti megalapozottságára és az alkalmazandó munkamódszerekre vonatkozó ismertetésem valójában laikusoknak szánt összegzés.
Hasonlóképpen magyaráztam el kísérletünk lényegét és módszereit, amikor a lehetséges együttműködés érdekében megbeszéléseket folytattam Zurcher rendőrkapitánnyal és a KRON
televíziós állomás igazgatójával, és az operatőrt is hasonlóképpen tájékoztattam útban a rendőrkapitányságra. Szándékom az volt, hogy olvasóimat ellássam a leglényegesebb információval,
és ne terheljem kínosan aprólékos, tudományos részletekkel. A kísérlet elméleti-tudományos megalapozottsága sokkal összetettebb: a diszpozíciós, azaz a személyiségből eredő tényezők
viszonylagos hatását kívántuk megvizsgálni a szituációs tényezők hatása ellenében; miként befolyásolják ezek a tényezők az emberek viselkedését, amikor számukra új környezetbe kerülnek,
ahol a megszokottól eltérő viselkedési mintát kell követniük. Ez a következő fejezetekből egyértelműen kiderül.
10 Bilincs és mosoly (Cool Hand Luké), amerikai filmdráma, 1967, rendező: Stuart Rosenberg.
11 A három letartóztatás történetét a „raboktól” származó előzetes információ, az interjúk és a letartóztatások alatt készített megfigyeléseink alapján rekonstruáltam - meglehetősen nagy
alkotói szabadsággal. Képzelőerőmre hagyatkozva és a rendelkezésemre álló információ alapján írtam meg a „jeleneteket”. A „jelenetek” alapján azonban a rabok későbbi viselkedésére utaló
párhuzamok vonhatók, mint azt hamarosan látni fogjuk.
 1 Ha másként nem jelzem, a párbeszédeket a kísérlet alatt rögzített videofelvételekről készült szó szerinti átiratból vettem, amelyeket megfigyeléseimmel egészítettem ki.
A rabok és őrök valódi személyazonosságát védendő a neveket megváltoztattam. A stanfordi börtönkísérlet nem csekély nyilvánosságot kapott a médiában, és a kísérleti alanyok közül többen
felfedték személyazonosságukat. Én azonban első ízben írok a börtönkisérletről ilyen részletességgel a nagyközönségnek, ezért döntöttem a nevek megváltoztatása mellett.
A stanfordi börtönkísérlettel kapcsolatos dokumentációt, eredeti adatokat és elemzéseket, amelyekre a könyvben hivatkozom, az Amerikai Pszichológiatörténeti Archívumban őrzi k (Akron,
Ohio állam). Hamarosan további szakmai anyagokat adok át állandó megőrzésre az archívumnak, elsőként a stanfordi börtönkíséiietre vonatkozó dokumentáció bővítésére kerül sor. Az
archívum elérhetősége az interneten: www.uakron.edu vagy ahap@uakron.edu.
2 Az előző év tavaszán Jaffe részt vett a Social Psychology in Action elnevezésű kurzusomon, és csoportjával kidolgoztak egy hasonló börtönházirendet; ezeket a rendszabályokat fejlesztette
tovább Jaffe. A kurzus részeként a hallgatóknak tíz kísérleti projekt közül kellett választaniuk, amelyek célja annak a vizsgálata volt, hogy különféle intézményi körülmények között mi
határozza meg az egyének szempontjait: például mi történik, amikor valaki idősek otthonába költözik vagy belép egy szektába, vagy hogyan szocializálódnak szerepükbe a börtönőrök és a
fogva- tartottak. Jaffe és egy tucat hallgatótársa a börtönt választották kutatási témaként, és az egyik hétvégén a kollégiumukban szimulált börtönt alakítottak ki. Részben az általuk elért
meghökkentő eredmények ösztönözték a kísérlet hivatalos keretek közt történő megismétlését. Hallgatóimat ugyan elláttam néhány jó tanáccsal, miután a szimulált börtön felállítása mellett
döntöttek, de én is csak utólag értesültem tapasztalataikról, amikor a kurzus összes résztvevője előtt beszámoltak kísérletükről. Elképesztett, hogy nagy nyilvánosság előtt milyen intenzív
érzéseknek - haragnak, frusztrációnak, megszégyenülésnek - adtak hangot, és mennyire felkavarta őket saját viselkedésük az eljátszott szerepben. Kísérletük minden résztvevőjét egyéni
megbeszélésre hívtam, amiből egyértelműen kiderült, mennyire nem számítottak ilyen fejleményekre. Mivel a témát a hallgatók saját maguk választották, nem lehetett tudni, hogy
eredendően a személyiségükben van-e valami különös, vagy a börtönszerű helyzet különössége idézte elő a történteket. A diszpozíciós és szituációs tényezők kizárólag ellenőrzött kísérleti
körülmények között választhatók szét, vagyis ha a kísérleti alanyok véletlenszerűen kapják az őr vagy a rab szerepét. Mindez arra ösztönzött, hogy a következő nyárra kidolgozzuk
börtönkísérletünket.
Az 1971. május 15-16-án végzett hallgatói kísérletről Jaffe A Simulated Prison címmel írt záróbeszámolót Publikálatlan beszámoló, Stanford Egyetem, 1971 tavasza.
3 Szolgálati napló.
4 A rab hangszalagra vett záróértékelése.
5 A kísérlet után készített jegyzetek.
6 A kísérlet után készített jegyzetek.
7 A kísérlet után készített jegyzetek.
8 Archivált levél.
9 A kísérlet után készített jegyzetek.
10 Idézet az őrökkel tartott megbeszélésről készült videofelvétel szó szerinti átiratából.
4. FEJEZET
Hétfő: börtönlázadás

1 Idézet a záróértékelésből.
A többi fejezethez hasonlóan az idézeteket ebben a fejezetben is különféle forrásokból vettem, melyeket külön megjelölök, amennyiben indokolt Felhasznált források: a kísérlet során
különböző időpontban rögzített videofelvételekről készült szó szerinti átiratok; az őrök bejegyzései a szolgálati naplóban; a kísérlet lezárulása után készített interjúk; záróértékelések,
amelyeket a résztvevőkkel többnyire néhány héttel a kísérlet lezárulása után végeztettünk el; a kísérlet után különböző időpontban megküldött, utólag írt jegyzetek; hangszalagra rögzített
interjúk; az NBC Chronologc. műsorához 1971 szeptemberében felvett interjúk (1971 októberében kerültek adásba); személyes megfigyelések és utólagos összegzések, melyeket Craig
Haney, Christina Maslach és én közösen jegyzett tanulmányunkban publikáltunk.
2 Ha másképp nem jelzem, az őrök és a rabok közötti párbeszédek forrása a kísérlet során rögzített videofelvételekről készült szó szerinti átirat.
3 A kísérlet után készített jegyzetek.
4 A kísérlet után készített jegyzetek.
5 A kísérlet után készített jegyzetek.
6 Kísérletünk egyik legmeghatározóbb eseménye Doug-8612 megjegyzése. Szimulált börtönünk csak akkor működőképes, ha mindenki úgy viselkedik, mintha börtönben lenne, és nem egy
kísérlet kedvéért kialakított börtönben. Bizonyos értelemben ez nem lehetséges kollektív öncenzúra nélkül, vagyis hallgatólagos jóváhagyás nélkül, miszerint minden a börtönmetafora
jegyében és nem kísérlet formájában történik. Mindez azt feltételezi, hogy a résztvevők tudatában vannak annak, hogy közreműködésük egy kísérlet része, de úgy viselkednek, mintha igazi
börtönben lennének elzárva. Doug-8612 ezt a keretet zúzza szét, mikor kijelenti, hogy nem börtönben vannak, hanem egy szimulált kísérlet résztvevői. A felfordulás közepette hirtelen csend
támad, amikor konkrét, de különös példát hoz fel arra, miért nem igazi börtön az, ahol vannak: a börtönben nem veszik el az embertől a ruhát és az ágyat. Erre az egyik rab nyíltan kétségbe
vonja kijelentése igazságtartalmát, és egyszerűen megjegyzi: „De igen.” Ezzel megerősíti az öncenzúra szabályát, ettől fogva a raboktól kezdve az őrökön át az összes munkatársig mindenki
saját magát korlátozza, amikor a nyilvánvaló valóságról szót ejt. Az öncenzúra működéséről részletesebben: Dalé Miller: An Invitation to Social Psychology. Expressittg and Censoring the
Self. Thomson Wadsworth, Belmont, CA, 2006.
7 Akisedet után készített jegyzetek.
8 Hangszalagra rögzített interjú.
9 Nem egyértelmű, mit ért szerződés alatt. A kísériettel kapcsolatban részletes információ: www. prisonexp.org. Többek közt megtalálható: a résztvevők számára készült ismertető a
kísérletről; aláírással ellátott hozzájáruló nyilatkozatok; a Stanfordi Egyetem humán kísérleti alanyokat alkalmazó vizsgálatokat engedélyező és felügyelő etikai bizottságához benyújtott
kérelem.
10 A kísérlet után készített jegyzetek.
11 A kísérlet után készített jegyzetek.
12 A kísérlet után készített jegyzetek.
13 Idézet a stanfordi börtönkísérletet feldolgozó tanulmányunkban megjelent visszaemlékezésekből. P. G. Zimbardo., C. Maslach, C. Haney: Reflections on the Stanford Prison Experimcnt:
Genesis, Transformation, Consequences. In: T. Blass (Ed.): Obedience to Authority: Current Perspectives on the Milgram Paradigm. Erlbaum, Mahwah, NJ, 1999.193-237 p.
14 Uo. 229. p.
15 A rabbal készített záróinterjú.

5. FEJEZET

Kedd: dupla gond

1 Ahol másként nem jeleztem, a raboktól és őröktől idézett mondatok a kísérlet során rögzített videofelvételekről készült szó szerinti átiratból vett idézetek.
2 Szolgálati napló.
3 Az NBC Chronologcímű műsorához készített interjú.
4 A kísérlet után készített jegyzetek.
5 A kísérlet után készített jegyzetek.
6 A beépített „kém” hangszalagra rögzített beszélgetése.
7 A kísérlet után készített jegyzetek.
8 A kísérlet után készített jegyzetek.
9 A haditengerészet (Office of Naval Research - ONR) támogatásából voltam hivatott a dein dividuádó vizsgálatára irányuló kísérletemet elvégezni (Lásd 13. fejezet), ebből a finanszírozási
keretből gazdálkodtam ki a börtönkísérletet. Az ONR-támogatás referendaszáma: N001447- A-0112-0041.
10 Lásd León Festinger: A Iheory of Cognitive Dissonance. Stanford University Press, Stanford, CA, 1957. Továbbá Philip G. Zimbardo (ed.): The Cognitive Control of Motivation. Scott,
Forestman, Glenview, IL, 1967.
11 Irving Janis, León Mann: Decision Making: A Psychological Analysis of Conflict, Choice, and Commitment. Free Press, New York, 1977.

6. FEJEZET

Szerda: a kontrollvesztés napja

1 Az őröktől, raboktól, munkatársaktól és a lelkésztől idézett mondatok a kísérlet során rögzített videofelvételekről készült szó szerinti átiratból vett idézetek, amelyeket naplóbejegyzések és
saját megfigyeléseim alapján egészítettem ki.
2 A 14. fejezetben ezzel pontosan megegyező módon reagál az Abu Ghraib-i börtönben egykor szolgálatot teljesítő Frederick törzsőrmester, aki szintén az egyértelmű irányelveket hiányolta,
amelyek alapján tudható lett volna, mi engedhető meg a fogvatartottakkal szemben.
3 Szolgálati napló.
4 A kísérlet után készített jegyzetek.
5 Hangszalagra vett interjú.
6 Az NBC Chronolog című műsorában elhangozott interjú. (1971. november)
7 A rab záróértékelése.
8 Szerdán meghallgatást tartott a szabadlábra helyezési kérelmekről döntő „bíróság”. Nem egészen világos, hogy kikre utal Őrmester, valószínűleg a két rabra gondol, akiket túlzott
stresszreakció miatt el kellett engednünk. Elképzelhető, hogy az őrök mindezt szabadlábra helyezésként tálalták, mert így akarták a rabokban fenntartani a szabadulás reményét. A fokozottan
védett hely minden bizonnyal a veremre utal.
9 A rab záróértékelése.
10 Amikor a jelenetről készült felvételt újból megnéztem, rájöttem, hogy ez az őr a Bilincs és mosoly című filmből a Strother Martin által híressé vált kegyetlen őr szerepének saját verzióját
adta elő.

7. FEJEZET

Szerda és csütörtök: de jó lenne szabadlábon!

1 A meghallgatások előtt Carlo Prescott a következőket mondta:

„Köztudott, hogy általában nem azokat helyezik feltételesen szabadlábra, akik azt megérdemelnék, vagyis azokat, akik rendszeresen részt vesznek képzésen, terápián, tanácsadáson. A
kérelmezőket elutasítják, mert szegények, mert visszaesők, mert a kinti környezetűkben nem kapnak támogatást, mert a szüleik meghaltak, mert nincs jövedelemforrásuk, mert
ellenszenvesek, vagy éppen mert rálőttek egy zsarura, aki a kisujján megsebesült. Tehát eléjük kerül egy fickó, aki példás magaviseletű rab, soha semmi zűrbe nem keveredett... példás
magaviseletfi, és elutasítják háromszor, négyszer, ötször, sőt hatodszor is. Sokkal hamarabb kiengedik a fiatal gyerekeket, akik nagy valószínűséggel gyorsan visszakerülnek a börtönbe,
akiket a legnagyobb valószínűséggel a börtönkörnyezet úgy átalakít és összezavar, hogy nem képesek a társadalomba visszailleszkedni. Gyorsabban kikerülnek ők, mint akik megfontoltan
 viselkednek, akik mindig kerülik a bajt, és tudnak annyit lopni és seftelni, hogy ne zárják őket ismét börtönbe. Őrültségnek hangzik, de lényegében arról van szó, hogy a börtön nagy biznisz.
Rabok nélkül nincs börtön. Akik a börtönben fejben összeszedik magukat, azok nem fognak visszakerülni, azok tudják, mi a teendő, ha kijutnak.
2 Ha másként nem jelzem, az őrök és rabok közötti párbeszédeket a kísérlet alatt rögzített videofelvételekről készült szó szerinti átiratból vettem; ez vonatkozik a szabadlábra helyező
„bíróság” meghallgatására is.
3 Sidney Wollinsky San Francisco-i ügyvédi irodája által vezetett, egy a kirendelt védői tevékenységgel foglalkozó projekt keretében a Kalifornia állambeli Vacaville börtönben többször is
részt vettem feltételes szabadlábra helyezési kérelmeket elbíráló meghallgatáson. A projekt a szabadlábra helyező testületek funkcióját vizsgálta a sokat vitatott határozatlan idejű elzárás
rendszerében, amelyet akkoriban alkalmaztak a kaliforniai büntető igazságszolgáltatásban. Ebben a rendszerben a bírók nem határozott idejű elzárásról hoztak döntést, hanem például öttől tíz
évig terjedő börtönbüntetésről dönthettek. A fogvatartottak azonban nem az elzárás időtartamának átlagát, hanem általában a maximumot töltötték le.
Dermesztő és elszomorító volt végignéznem, amint a fogvatartottak elkeseredetten próbálták meggyőzni a kéttagú testületet arról, hogy feltételes szabadlábra helyezésüket megérdemlik. A
testület egyik tagja oda sem figyelt, az aznap elbírálandó rengeteg kérelem közül a soron következő fogvatartott aktáját tanulmányozta, míg a másik az éppen meghallgatott személy aktijába
pillantott bele - feltehetően első alkalommal. A kérelem elutasítása, ami gyakran megesett, azt jelentette, hogy a fogvatartott kénytelen egy évet várni a következő meghallgatásig A
meghallgatásokon készített jegyzeteimből kiderült, hogy a nyitó kérdés idődimenziója nagyban meghatározta a szabadlábra helyezés valószínűségét. Esély sem volt a szabadulásra, ha a nyitó
kérdés a fogvatartott múltjára - az elkövetett bűncselekmény részleteire, az áldozatra, a tárgyalásra, a börtönben elkövetett fegyelemsértésekre - vonatkozott. A feltételes szabadlábra kerülés
esélyei jobbak voltak, ha a fogvatartottat arról faggatták, hogy mit tesz a büntetés teljes letöltése előtti szabadulás érdekében, vagy jövőbeni terveiről kérdezték. Elképzelhető, hogy a
feltételes szabadlábra helyezésről döntő személy már előzetesen meghozta a maga döntését, és nem tudatosan ugyan, de olyan kérdéseket tett fel, amelyek a múltban elkövetett
bűncselekményt emelik ki, és azt támasztják alá, hogy a fogvatartott miért nem engedhető szabadon. Ha a fogvatartott az aktája alapján ígéretesnek tűnt, egy a jövőre összpontosító kérdéssel
a fogvatartott lehetőséget kapott arra, hogy néhány percben kifejtse optimista elképzeléseit.

4 Jane Elliott kísérletét leírja: W. Peters: A Class Divided, Then and Now. (Bővített kiadás.) Yale University Press, New Haven, CT, 1971/1985. Peters két díjnyertes dokumentumfilm

létrehozásában is közreműködött: The Eye of the Storm (az ABC dokumentumfilmje), ill. A Class Divided (a PBS Frontline c. műsorának készített dokumentumfilm, amely megtalálható a
www.pbs.org/ wgbh/pages/frontline/shows/divided/etc/view.htmlwebsite-on.

5 A Carlótól idézett részleteket az NBC Chronologc. műsorához készült interjúból vettem, amely 1971 szeptemberében készült, de sajnos a leadott műsorból végül kihagyták. (Producer:
Larry Goldstein; gépírásos átirat: Rosanne Saussotte)

6 George Jackson: Soledad Brother: The Prison Letters of George Jackson. Bantam Books, New York, 1970.119-120. p. Magyarul: George Jackson Soledad testvér - George Jackson

börtönlevelei. Ford.: Békés András. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1972.

R. FEJEZET
Csütörtök: szembesülés a valósággal

1 Az éber álom olyan tudati határállapot, amikor az álmodó személy nyomon követi álma kibontakozását, sőt azt befolyásolni is tudja. Ezt az érdekes jelenséget tárgyalja kollégám: S.

LaBerge: Lucid Dreaming: A Concise Guide to Awakening in Your Dreatns and in Your Life. Sounds True Press, Boulder, CO, 2004.
2 Curt Banks által készített, hangszalagra rögzített interjú a rabbal.
3 Az őr záróértékelése.
4 A rab záróértékelése.
5 Az őr záróértékelése.
6 Az őr záróértékelése.
7 Az őr záróértékelése.

8 Az NBC Chronologc. műsorában 1971 októberében készített interjú. „Varnish” mesterszakos közgazdász hallgató volt.
9 Az őr záróértékelése.
10 A kísérlet után készített jegyzetek.
11 A közszolgálatban dolgozók, például a tűzoltók és rendőrök a szervezett munkássággal ellentétben nem sztrájkolhattak, mert az azonnali elbocsátással járt volna, így alternatívaként a
szándékos munkalassításhoz folyamodtak. Az Amerikai Egyesült Államokban az első ilyen precedens a híres bostoni rendőrsztrájk volt 1919-ben. A Massachusetts államot akkor kormányzó
Calvin Coolidge a sztrájk miatt 1200 főt bocsátott el, és kijelentette: „Soha sehol senkinek nem áll jogában a közbiztonságot sztrájkkal veszélyeztetnie.” Kijelentésével olyan népszerűségre
tett szert, hogy előbb az alelnöki, majd az elnöki székben találta magát [az USA 30. elnöke, 1923-1929]. 1969-ben az atlantai rendőrségnél a Rendőrök önsegélyező Egyesülete (FOP)
hasonló „munkalassító” taktikát alkalmazott, amikor elkezdték az előírásokat betű szerint betartani. Akkoriban a rendőrök a „hippi” aktivistákkal elnézően bántak, és általában nem
tartóztatták le őket; ez széles körben elfogadott, ugyanakkor nem hivatalos alapelv volt Amikor a FOP magasabb bérekért és jobb munkafeltételekért indított harcot, tömegesen büntették meg
a „hippiket” és a kisebb szabálysértések elkövetőit. Ezzel túlterhelték a rendőrség adminisztrációs apparátusát, és gyakorlatilag ellehetetlenítették a rendőrség hatékony működését. Mivel

nagy volt a bűnözés elha- rapódzása miatti félelem, a rendőrök követeléseit végül teljesítették. Lásd: M. Levi: Bureaucratic Insurgency: The Case ofPolice Unions. Lexington Books,

Lexington, MA, 1977. és International Association of Chiefs of Police: Police Unions and Other Police Organizations. Amo Press, New York, valamint a The New York Times, 1971.
12 A rabbal készült záróinterjú.
13 A kísérlet után kitöltött kérdőív.
14 A rab záróértékelése.
15 Sheila Howard politikatörténész Terence MacSwiney ír parlamenti képviselőnek tulajdonítja az éhségsztrájk taktikájának politikai eszközként való alkalmazását. MacSwiney Cork frissen
megválasztott polgármestere volt, aki 1920-ban éhségsztrájkjába belehalt, amelyet a „politikai fogoly” státuszának a kivívásáért folytatott. Gerry Adams (a Sinn Fein vezetője) megjegyzi,
hogy
Mahatma Gandhira is közvetlenül hatással volt MacSwiney éhségsztrájkja. (Lásd: Előszó Bobby Sands könyvében.) 1976 és 1981 között a bebörtönzött ír politikai foglyok számos
alkalommal folytattak éhségsztrájkot, amelyek közül az utolsó - a leginkább közismert - tíz személy halálával végződött. A halottak közt volt hét IRA-tag, többek közt Bobby Sands, az ír
Köztársasági Hadsereg (IRA) egyik vezetője, és az ír Nemzeti Felszabadító Hadsereg (INLA) három tagja. 1981-ben a Belfasttól délre található Long Kesh börtönben (más néven „Maze”)
republikánus (azaz IRA/ INLA) foglyok kezdtek éhségsztrájkba. Éhségsztrájkjuk alatt a tiltakozás egyéb formáit is alkalmazták, például megtagadták a rabruha viselését, mert azt a

köztörvényes bűnözői státusz jelképének tekintették, helyette pokrócba burkolóztak - ez volt az ún. „pokrócos tiltakozás”. Referenciák: Sheila Howard: Britain and Ireland 1914-1923. Gill

and Macmillan, Dublin, 1983. Gerry Adams előszava Bobby Sands könyvében: Bobby Sands Writings from Prison. Mercier Press, Cork, 1977; Michael Von Tangen Page: Prisons, Peace,

and Terrorism: Basque Country, 1968-1997. St. Martins Press, New York, 1998.
16 A rab záróértékelése.
17 A rabbal készített záróinterjú, amely egyben a következő idézet forrása is.
18 A kísérlet után készített jegyzetek.
19 A kísérlet után készített jegyzetek.
20 A kísérlet lezárulása után kitöltött kérdőív.
21 A kísérlet után készített jegyzetek.
22 Ez és a következő idézet Christina Maslach tanulmányából származik, amely két másik, Craig Haney és jómagam által írt tanulmánnyal együtt Reflections on the Stanford Prison Experi-

ment: Genesis, Transformations, Consequences címmel megjelent: In: T. Bass (ed.): Obedience to Authority: Current Perspectives on the Milgram Paradigm. Erlbaum, Mahwah, NJ, 1999.
p. 193-237. Idézet: 214-216. p.
23 Uo. 216-217. p.
 24 A náci koncentrációs táborokba zárt rabok körében hasonló jelenségről ad számot Brúnó Bettelheim, akit a holocaust kezdetén internáltak, amikor a koncentrációs táborok még nem
működtek megsemmisítő táborként. Beszámolójából kiderül, hogyan adták fel egyes foglyok a túlélésért való küzdelmet, és váltak élőhalottá. A túlélés és az életről való lemondás megindító

leírását érdemes hosszabban is idéznünk az Owners of Their Face c. esszéjéből. (Brúnó Bettelheim: Surviving and Other Essays. Alfréd A. Knopf, New York, 1979.)
„Paul Celan versét olvasva, nem tudtam szabadulni a táborokban magamon és másokon megfigyelt túlélési módszerek emlékétől: az élni akarást a legelvetemültebb bánásmóddal sem tudta
kiirtani az SS - már ha valaki akaratát összeszedve, képes volt kitartani, és önbecsülését nem feladni. Az egyéni elhatározás a kínzások hatására olykor még meg is erősödött: az ember nem
hagyhatta, hogy élni akarását ellensége megtörje, a körülményekhez képest az embernek hűnek kellett maradnia önmagához. Az SS által elkövetett gaztettek az embert féktelen haraggal
töltötték el, és ettől nagyon is élőnek érezte magát. Egyre elszántabban akart élni, mert azt remélte, egy napon képes lesz ellensége fölött győzelmet aratni.
... Ám ez csak egy pontig működött. Ha kevés, vagy semmiféle jele nem volt annak, hogy valaki, vagy a világ mint olyan, mélységesen törődik sorsukkal, a foglyok fokozatosan képtelenné
váltak a külvilág jelzéseinek pozitív jelentést tulajdonítani, így cserbenhagyottnak érezték magukat, és ez katasztrofálisan hatott akaraterejükre és élni akarásukra. Valóban egyértelmű
jelzések - az SS gondoskodott róla, hogy ezek elvétve vagy egyáltalán ne jussanak el a haláltáborokba - kellettek ahhoz, hogy akár egy pillanatra is feléledjen a remény azokban, akiken már
nagyjában egészében eluralkodott a remény vesztettség. A végső kétségbeesés és széthullás állapotába került emberek, azok, akiket többé már nem hajtott az élni akarás vágya, azok, akiket
„élőhalottnak” (Muselmánner) neveztek, már nem voltak képesek bízni abban, amiben mások azt látták, hogy nem felejtették el őket.” (p. 105-106.)

9. FEJEZET Péntek: fény az alagsorban

1 A kísérlet után készített jegyzetek.

2 Ceros tizennyolc éves „gólya” volt, aki szociális munkásnak készült.
3 Ahol másként nem jelezem, a raboktól és őröktől idézett mondatok a kísérlet alatt rögzített videofelvételekről készült szó szerinti átiratból vett idézetek.
4 Az ügyvéd hozzám intézett levele 1971. augusztus 29-ei keltezéssel.
5 A CISD (Critical Incident Stress Debriefing) elsődlegesen traumatikus stressz, például terror- támadás, természeti katasztrófa, nemi erőszak áldozatainak kezelésére szolgál. Terápiás
hasznosságát empirikus bizonyítékok alapján az utóbbi időben megkérdőjelezik, sőt arra is rámutatnak, hogy a stressz negatív érzelmi elemeinek fokozása és meghosszabbítása akár a kívánt
hatással ellentétesen is működhet. Bizonyos esetekben az érzelmek szabad kinyilvánítása nem a negatív gondolatoktól szabadítja meg az embert, hanem épp azok újra átélésére készteti.
Lásd: B. Litz, M. Gray, R. Bryant, A. Adler Early Intervention fór Trauma: Current Status and Future Directions. Clinical Psychology. Science and Practice 9,2002.112-134. p. R. McNally,

R. Bryant, A. Ehlers: Does Early Psychological Intervention Promote Recovery from Posttraumatic Stress? Psychological Science in the Public Interest 4,2003,45-79. p.
6 A kísérlet után készített jegyzetek.
7 A kísérlet után készített jegyzetek. A kísérleti alanyok napi 15 dollárt kaptak egy héten át, az elmaradt második hétért díjazásban nem részesültek.
8 A kísérlet után készített jegyzetek.
9 Záróértékelés.
10 Záróértékelés.
11 A kísérlet után készített jegyzetek.
12 A kísérlet után készített jegyzetek.
13 Záróértékelés.
14 A kísérlet után készített jegyzetek.
15 Záróinterjú.
16 A kísérlet után kitöltött kérdőív.
17 A kísérlet után készített jegyzetek.
18 A kísérlet után készített jegyzetek.
19 A kísérlet után kitöltött kérdőív.
20 A kísérlet után készített jegyzetek.
21 Az őrrel készült hangfelvétel.
22 A kísérlet után készített jegyzetek.

23 A Quiet Ragé: The Stanford Prison Experiment c. filmhez készített interjú átirata.

24 Az NBC Chronolog c. műsorában készült interjú, 1971. november.
25 A kísérlet után készített jegyzetek.
26 A kísérlet után készített jegyzetek.
TI Záróértékelés.
28 A kísérlet után kitöltött kérdőív.
29 A kísérlet után kitöltött kérdőív.

10. FEJEZET

A stanfordi börtönkísérlet jelentősége és tanulsága

1 A tanult tehetetlenség fogalmát eredetileg Martin Seligman és munkatársai dolgozták ki állat- kísérleteik során. A kísérleteikben kondicionált kutyák, amelyek szökéskor elkerülhetetlenül
áramütést kaptak, egy idő után meg sem próbáltak szökni, láthatóan feladták, és vállalták az áramütést - akkor is, ha lehetőségük lett volna a szökésre. Későbbi kutatások kimutatták, hogy
elkerülhetetlenül zajos környezetben élő emberek, akkor sem tettek semmit az idegesítő új zaj ellen, amikor erre módjuk lett volna. Más párhuzamok is egyértelműen megvonhatok például a
klinikai depresszió egyes eseteivel, bántalmazott gyerekek és házastársak, hadifoglyok és idős otthonok lakói viselkedésével. Forrásanyagok: M. E. P. Seligman: Helplessness: On
Depression, Develop- ment andDeath. Freeman, San Francisco, 1975.; D. S. Hiroto: Loss of Control and Leamed Helplessness, Journal of Experimental Psychology 102, 1974. 187-193. p.;
J. Buie: ‘Control’ Studies Bode Better Health in Aging, APA Monitor, 1988. július. 20. p.
2 A gyűjtött adatok és az eredmények statisztikai elemzésének legjobb forrása az első közösen publikált tudományos cikk: Craig Haney, Curtis Banks, Philip Zimbardo: Interpersonal
Dynamics in a Simulated Príson, International Journal of Criminology and Penology 1, 1973. 69-97. p. A szakmai folyóirat megszűnt, archivált változatban sem hozzáférhető, mivel nem az
Amerikai Pszichológiai Társaság jelentette meg. Azonban a cikk PDF-formátumban megtalálható a www.prisonexp.org és a www.zimbardo.com címen. Lásd még: P. G. Zimbardo, C. Haney,
W. C. Banks, D. Jaffe: The Müld is a Formidable Jailer: A Pirandellian Príson, The New York Times Magaziné, 1973. április 8.36ff; P. G. Zimbardo: Pathology of Imprisonment, Society
6,1972.4., 6., 8. p.
3 T. W. Adorno, E. Frenkel-Brunswick, D. J. Levinson, R. N. Sanford: TheAuthoritarian Personality. Harper, New York 1950.
4 R. Christie, F. L. Geis (eds.): Studies in Machiavellianism. Academic Press, New York, 1970.
5 A. I. Comrey: Comrey Personality Scales. Educatxonal and Industrial Testing Service, San Diego, 1970.
6 P. G. Zimbardo, R. J. Gerrig: Psychology and Life. 14. kiadás. HarperCollins, New York, 1996. 587. p. 16.1. ábra
7 B. Bettclhci m: The Informed Heart: Autonomy in a Mass Age. Free Press, Glencoe, IL, 1960.
8 J. Frankéi: Exploring Ferenczi’s Concept of Identification with the Aggressor: Its Role in Trauma, Everyday Life, and the Therapeutic Relatíonship, Psychoanalytic Dialogues 12,2002.101-
139. p.
9 E. Aronson, M. Brewer, J. M. Carlsmith: Experimentation in Social Psychology. In: G. Lindzey, E. Aronson (eds.): Handbook of Social Psychology. Erlbaum, Hillsdale, NJ, 1985.
10 K. Lewin: Field Theory in Social Science. Harper, New York, 1951. K. Lewin, R. Lippitt, R. K. White: Patterns of Aggressive Behavior m Experimentally Created Social Climates,
Journal of Social Psychology 10,1939. 271-299. p.
11 Róbert Jay Lifton: The Nazi Doctors: Medical Killing and the Psychology of Genoctde. Basic Books, New York, 1986. 194. p. Magyarul: Náci orvosok - Az orvosi eszközökkel történő
emberölés és a fajirtás lélektana. Ford.: Jankovits László, Radnai Csaba. Alexandra Könyvkiadó, Pécs, 1998.
12 P. G. Zimbardo, C. Maslach, C. Haney: Reflections on the Stanford Príson Experiment: Genesis, Transformations, Consequences. In: T. Blass (ed.): Obedience to Authority: Current
Perspectives on the Milgram Paradigm. Erlbaum, Mahwah, NJ, 1999.193-237. p.; idézet: 229. p.
13 A rabbal készített záróinterjú, 1971. augusztus 19.
14 R. J. Lifton: Thought Reform and the Psychology ofTotcdism. Harper, New York, 1969.
15 L. Boss, R. Nisbett: The Person and the Situation. McGraw-Hill, New York, 1991.
16 L. Ross: The Intuitíve Psychologist and His Shortcomings: Distortions in the Attribution Process. In: L. Berkowitz (ed.) Advances in Experimental Social Psychology. 10. kötet Academic
 Press, New York, 1977.173-220. p. Magyarul: Ross, L. Az intuitív pszichológus és hibái: az attribúciós folyamat torzítása. In: Szociálpszichológiai tanulmányok, Tankönyvkiadó, Budapest
1991.271-322. p.
17 A szerepátváltozások teljesebb leírását lásd Sarah I.yall: To the Manor Acdimated, The New York Times, 2002. május 26.12. p.
18 R. J. Lifton: Náci orvosok 196,206,210-211. p.
19 Zimbardo, Maslach, Haney: Reflections on the Stanford Príson Experiment. 226. p.
20 A. Zarembo: A 'Iheater of Inquiry and Évii, Los Angeles Times, 2004. július 15. Al, A24-A25.
21 L. Festinger: A Iheory ofCognittve Dissorumce. Stanford University Press, Stanford, CA, 1957.; P. G. Zimbardo, M. R. Leippe: The Psychology of Attitűdé Change and Social Influence.
McGraw-Hill, New York, 1991.; P. G. Zimbardo: The Cognittve Control ofMotivation. Scott, Foresman, Glenview, IL, 1969.
22 R. Rosenthal, L. F. Jacobson: Pygmalion in the Classroom: Teacher Expectation and Pupils’ Intellectual Development. Holt, New York, 1968.
23 V. W. Bemard, P. Ottenberg, F. Redl: Dehumanization: A Composite Psychological Defense in Relation to Modern War. In: R. Perruci, M. Pilisuck (eds.): The Triple Revolution Emerging:
Social Problems in Depth. Little, Brown, Boston, 1968.16-30. p.
24 H. 1. Lief, R. C. Fox: Training fór ‘Detached Concern’ in Medical Students. In: H. I. Lief, V. R. Lief, N. R. Lief (eds.): The Psychological Basis of Practice. Harper 8E ROW, New York,
1963.; C. Maslach: ‘Detached Concern’ in Health and Social Service Professions. Az Amerikai Pszichológiai Társaság éves kongresszusán elhangzott előadás, Montreal, Kanada, 1973.
augusztus 30.
25 NBC Chronolog című műsora, 1971. novembere.
26 P. G. Zimbardo: Mind Control in Orwell’s 1984: Fictional Concepts Become Operational Realities in Jim Jones’ Jungle Experiment. In: M. Nussbaum, J. Goldsmith, A. Gleason (eds.):
1984: Orwell and Our Future. Princeton University Press, Princeton, NJ: 2005.127-154. p.
27 Idézet Feynmantól: Appendix to the Rogers Commission Report on the Space Shuttle Challenger Accident. Bővebben lásd önéletrajza második kötetét: What Do You Care What Other
People Think? Further Adventures of a Curious Character (Ralph Leighton elbeszélésében). Norton, New York, 1988.
28 G. Ziemer: Educationfor Death: The Making of the Nazi. Farrar, Straus and Giroux, New York, 1972.
29 E. Kogon, H. I.angbein, A. Ruckerl (eds.): Nazi Moss Murder: A Documentary History ofthe Use ofPoison Gas. Yale University Press, New Haven, CT, 1993. 5., 6. p.
30 R. J. Lifton: Náci orvosok, 212., 213. p.

11. FEJEZET

Etikai kérdések és a stanfordi börtönkísérlet változatai

1 Az emberi viselkedést erőteljesen befolyásoló „totális helyzet” fogalmát Erving Goffman alkalmazta az intézmények elmebetegekre és fogvatartottakra gyakorolt hatásának a leírására.
Róbert Jay Lifton is használta a kínai kommunisták által alkalmazott kihallgatási környezet erejének leírására. Totális helyzetnek nevezzük azt, amelyben az emberek fizikailag, majd lelkileg
is oly mértékben elszigetelődnek, hogy minden információs és jutalmazási mechanizmus a helyzet szűk keretei közé korlátozódik. Craig Haney-vel a fogalmat középiskolákra is
kiterjesztettük, amelyek olykor úgy működnek, akár a börtönök. Lásd: Goffman: Asylums: Essays on the Social Situation of Mentái Patients and Other Inmates. Doubleday, New York, 1961.;
R. J. Lifton: Thought Reform and the Psychology of Totalism. Norton, New York, 1969.; C. Haney, P. G. Zimbardo: Social Roles, Role-playing, and Education: The High School as Prison,
Behavioral and Social Science Teacher 1. évf. 1973.24-45. p.
2 P. G. Zimbardo: Psychology and Life. 12. kiadás. Scott, Foresman, Glenview, IL, 1989.689. p.
3 L. Ross, D. Shestowsk: Contemporary Psychology’s Challenges to Legal Iheory and Practice, Northwestern LawReview 97,2003.108-114. p.
4 S. Milgram: Obedience to Authority. Harper 8t Row, New York, 1974.
5 D. Baumrind: Somé Thoughts on Ethícs of Research: After Reading Milgram s ‘Behavioral Study of Obedience’, American Psychologist 19,1964.421-423. p.

6 H. B. Savin: Professors and Psychological Researchers: Conflicting Values in Conflicting Roles, Cognition 2,1973.147-49. p. Savinnek adott válaszom: On the Ethics of Intervention in
Humán Psychological Research: With Special Reference to the Stanford Prison Experiment, Cognition 2,1973.213-256. p.
7 Az egyetem humán kísérleteket jóváhagyó bizottsága által kiadott engedélyt lásd www.prisonexp. org (a linkek alatt).
8 See L. Ross, M. R. Lepper, M. Hubbard: Perseverance in Self-Perception and Social Perception: Biased Attributional Processes in the Debriefing Paradigm, Journal of Personality and
Social Psychology 32,1975. 880-892. p.
9 L. Kohlberg: The Philosophy of Morál Development. Harper 8t Row, New York, 1981.
10 P. G. Zimbardo: Discontinuity Theory: Cognitive and Social Searches fór Rationality and Nor- mality - May Lead to Madness. In: M. Zanna (ed.): Advances in Experimental Social
Psychology 31, Academic Press, San Diego, 1999. 345-486. p.
11 The Quiet Ragé videofilm részletei: P. G. Zimbardo (szerző és producer), K. Musen (rendező és társproducer): Quiet Ragé: The Stanford Prison Experiment (videofilm). Stanford
Instructional Television NetWork, Stanford, CA, 1989.
12 Személyes közlés e-mailben, 2005. június 5.
13 C. Haney: Psychology and Legal Change: The Impact of a Decade, Law and Humán Behavior 17, 1993. 371-398 p.; C. Haney: Infamous Punishment: The Psychological Effects of
Isolation, National Prison Project Journal 8,1993. 3-21. p.; C. Haney: The Social Context of Capital Murder: Social Histories and the Logic of Capital Mitigation, Santa Clara Law Review
35,1995.547-609. p.; C. Haney: Reforming Punishment Psychological Limits to the Pain of Imprisonment. American Psychological Association, Washington, DC, 2006.; C. Haney, P. G.
Zimbardo: The Pást and Future of U.S. Prison Policy: Twenty-five Years After the Stanford Prison Experiment, American Psychologist 53,1998. 709-727. p.
14 P. G. Zimbardo, C. Maslach, C. Haney: Reflections on the Stanford Prison Experiment: Genesis, Transformations, Consequences. In: T. Blass (ed.): Obedience to Authority. Current
Perspectives on the Milgram Paradigm. Erlbaum, Mahwah, NJ, 1999. Idézet: 221,225. p.
15 Uo. 220. p.
16 C. Maslach: Burned-out, Humán Behavior, 1976. szeptember 16-22. p.; C. Maslach: Bumout: The Cost ofCaring. Prentice-Hall, Englewood Cliffs, NJ, 1982.; C. Maslach, S. E. Jackson,
M. P. I.eiter: The Maslach Bumout Inventory. (3. kiadás) Consulting Psychologists Press, Palo Alto, CA, 1996.; C. Maslach, M. P. Leiter: The Truth About Bumout. Jossey-Bass, San
Francisco, 1997.
17 C. Maslach, J. Stapp, R. T. Santee: Individuation: Conceptual Analysis and Assessment, Journal of Personality and Social Psychology 49,1985. 729-738. p.
18 Miután a Stanford Egyetemen mindössze három év alatt megszerezte PhD-fokozatát, Curtis Banks egyetemi berkekben folytatta pályafutását, ő volt az első afroamerikai, aki a Princeton
Egyetem pszichológia tanszékén végleges tanári kinevezést kapott. Ezután a Howard Egyetem oktatója lett, és értékes közreműködésével segítette az innovatív tanulási-értékelési eszközöket
kifejlesztő nonprofit szervezet, az Educational Testing Service (ETS) munkáját. A Journal of Black Psychology szakmai folyóirat alapító szerkesztője. 1998-ban rákban halt meg.
A börtönkísérlet után Dávid JafFe orvosi pályára lépett, jelenleg a St. Louis-i gyermekkórház sürgősségi részlegének az igazgatója és a Washingtoni Egyetem oktatója a Missouri állambeli
St. Louisban.
19 P. G. Zimbardo: The Stanford Shyness Project. In: W. H. Jones, J. M. Cheek, S. R. Briggs (eds.): Shyness: Perspectives on Research and Treatment. Plenum Press, New York, 1986.17-25.
p.; P. G. Zimbardo: Shyness: What It Is, What to Do About It. Addison-Wesley, Reading, MA, 1977.; P. G. Zimbardo, S. Radl: The Shy Child. McGraw-Hill, New York, 1986.; P. G.
Zimbardo, P. Pilkonis, R. Norwood: The Silent Prison of Shyness, Psychology Today, 1975. május. 69-70., 72. p.; L. Hen- derson, P. G. Zimbardo: Shyness as a Clinical Condition: The
Stanford Model. In: L. Alden, R.
Crozier (eds.): International Handbook of Social Anxiety. John Wiley & Sons, Sussex, Egyesült Királyság. 431-447. p.
20 San Francisco Chronicle, 1974. február 14.
21 A. Gonzalez, P. G. Zimbardo: Time in Perspective: The Time Sense We Learn Early Affects How We Do Our Jobs and Enjoy Our Pleasures, Psychology Today, 1985. március. 21-26. p.;
P. G. Zimbardo, J. N. Boyd: Putting Time in Perspective: A Valid, Reliable Individual-Differences Mettic, Journal of Personality and Social Psychology 77,1999.1271-1288. p.
22 G. Jackson: Soledad Brother. The Prison Letters of George Jackson. Bantam Books, New York, 1970. 111. p. Magyarul: George Jackson Soledad testvér - George Jackson börtönlevelei.
Ford.: Békés András, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1972.
23 P. G. Zimbardo, S. Andersen, L. G. Kábát: Induced Hearing Deficit Generates Experimental Paranoia, Science 212,1981.1529-1531. p.; P. G. Zimbardo, S. LaBerge, L. Butler:
 Physiological Consequences of Unexplained Arousal: A Posthypnotic Suggestion Paradigm, Journal of Abnormal Psychology 102,1993.466-473. p.
24 P. G. Zimbardo: A Passión fór Psychology: Teaching It Charismatically. Integrating Teaching and Research Synergistically, and Writing About It Engagingly. In: R. J. Sternberg (ed.):
Teaching Introductory Psychology: Survival Tipsfrom the Experts., American Psychological Association, Washington, DC, 1997. 7-34. p.
25 P. G. Zimbardo: The Power and Pathology of Imprisonment, Congressional Record 15, 1971. október 25. U.S. Government Printing Office.
26 P. G. Zimbardo: The Detention and Jailing of Juveniles. Szenátusi meghallgatások 1973. szeptember 10., 11., 17. U.S. Government Printing Office, 1974.141-161. p.
27 Spainetal. v. Procunier et al„ 1973.
28 P. G. Zimbardo: Transforming Experimental Research intő Advocacy fór Social Change. In: M. Deutsch, H. A. Hornstein (eds.): Applications of Social Psychology. Erlbaum, Hillsdale,
NJ, 1983.
29 P. G. Zimbardo (közreműködő szakértő), Larry Goldstein (producer), Garrick Utley (riporter): Prisoner 819 Did a Bad Thing: The Stanford Prison Experiment, Chronolog, NBC-TV, 1971.
november 26.
30 P. G. Zimbardo (közreműködő szakértő), Jay Kernis (producer), Lesley Stahl (riporter): Experimental Prison: The Zimbardo Elfért. 60 Minutes, NBC-TV, 1998. augusztus 30.; P. G.
Zimbardo (közreműködő szakértő): The Stanford Prison Experiment Living Dangerously c. sorozat, National Geographic TV, 2004. május.
31 Alex Gibney, író-rendező: The Humán Behavior Experiments, Jigsaw Productions, 2006. Sun- dance csatorna, június 1.
32 J. Newton, P. G. Zimbardo: Corrections: Perspectives on Research, Policy, and Impact. Nem publikált jelentés. Stanford University ONR Technical Report Z-13, 1975. február.
(Publikálva: Adolescence 23 (76). 1984. ősz. 911. p.)
33 C. Pogash: Life Behind Bars Turns Sour Quickly fór a Few Well-Meaning Napa Citizens, San Francisco Examiner, 1976. március 25.10-11. p.
34 Glenn Adams személyes közlése e-mailben, 2004. május 4. (engedélyével felhasználva).
35 S. H. Lovibond, X. Mithiran, W. G. Adams: The Effects of Three Experimental Prison Environ- ments on the Behaviour of Non-Convict Volunteer Subjects, Australian Psychologist,
1979.273- 287. p.
36 A. Banuazizi, S. Movahedi: Interpersonal Dynamics in a Simulated Prison: A Methodological Analysis, American Psychologist 17,1975.152-160. p.
37 N. J. Orlando: The Mock Ward: A Study in Simulation. In: O. Milton, R. G. Wahlers (eds.): Behavior Disorders: Perspectives and Trends. 3. kiadás. Lippincott, Philadelphia, 1973.162-
170. p.
38 D. Derbyshire: When They Played Guards and Prisoners in the US, It Got Nasty. In Britain, They Became Friends, The Daily Telegraph, 2002. május 3. 3. p.
39 Gerald Gray, Alessandra Zielinski: Psychology and U.S. Psychologists in Torture and War in the Middle East, Torture 16,2006. 128-133. p. Idézetek: 130-131. p.
40 Schlesmger-jelentés. In: K. Greenberg and J. Dratel (eds.): The Torture Papers. Cambridge Uni- versity Press, Egyesült Királyság, 2005.970-971. p. A független vizsgálat eredményeit lásd
részletesebben a 15. fejezetben.
41 Richard Alvarez: a stanfordi börtönkísérlet kritikája, Cover, 1995. szeptember, 34. p.
42 Philip French, a Das Experiment filmkritikája, The Observer online, 2002. március 24.
43 Peter Bradshaw, a Das Experiment filmkritikája, The Guardian, online, 2002. március 22.
44 Roger Ebért, a Das Experiment filmkritikája, Chicago Sun-Times, online, 2002. október 25.
45 Blake Gopnik: A Cell with the Power to Transform, The Washington Post, 2005. június 16. Cl, C5. p.

12. FEJEZET

A társas dinamika vizsgálata: hatalom, konformitás, engedelmesség

1 R. F. Baumeister, M. R. Leary: The Need to Belong: Desire fór Interpersonal Attachments as a Fundamental Humán Motivation, Psychological Bulletin 117,1995.427-529. p.
2 R. S. Cialdini, M. R. Trost, J. T. Newsome: Preference fór Consistency: The Development of a Valid Measure and the Discovery of Surprising Behavioral Implications, Journal of
Personality and Social Psychology 69, 1995. 318-328. p.; Lásd még: L. Festinger: A Iheory ofCognitive Dis- sonance. Stanford University Press, Stanford, CA, 1957.
3 P. G. Zimbardo, S. A. Andersen: Understanding Mind Control: Exotic and Mundane Menta! Manipulations. In: M. Langone (ed.): Recoveryfrom Cults. W. W. Norton, New York, 1993.;
lásd még: A. W Scheflin, E. M. Opton, Jr.: The MindManipulators: A Non-Fiction Account. Paddington Press, New York, 1978.
4 Mások nézeteivel nem pusztán a normatív, társas nyomás miatt azonosulunk, racionális okai is vannak, hiszen az emberek számunkra értékes információval és bölcs meglátásokkal
szolgálhatnak. M. Deutsch, H. B. Gerard: A Study of Normative and Informational Social Influence upon Individual Judgement, Journal ofAbnormcd and Social Psychology 51,1955.629-
636. p.
5 ‘Cool Mom’ Guilty of Sex with Schoolboys: She Said She Felt Like ‘One of the Group’, Associated Press, 2005. július 26. A cikk az asszony 2003 októbere és 2004 októbere között a
Colorado állambeli vidéki kisvárosban, Goldenben rendezett szex- és kábítószeres partijairól szól.
6 Az énvédő, önközpontú, átlagon felüliségünket megerősítő torzításokat behatóan tanulmányozták. összegzésüket lásd: D. Myers: Social Psychology. 8. kiadás. McGraw-Hill, New York,
2005. 66-77. p.
7 E. Pronin, J. Kruger, K. Savitsky, L. Ross: You Don’t Know Me bút 1 Know You: The Ülusion of Asymmetric Insight, Journal of Personality and Social Psychology 81,2001. 639-656. p.
8 M. Sherifi A Study of Somé Social Factors In Perception, Archives ofPsychology 27,1935.210-211. p.
9 S. E. Asch: Studies of Independence and Conformity: A Minority of One Against an Unanimous Majority, Psychological Monographs 70,1951.; S. E Asch: Opinions and Social Pressure,
Scientific American, 1955. november. 31-35. p.
10 M. Deutsch, H. B. Gerard, 1955.
11 G. S. Berns, J. Chappelow, C. F. Zin, G. Pagnoni, M. E. Martin-Skurski, J. Richards: Neurobiolo- gical Correlates of Social Conformity and Independence During Mentái Rotation,
Biological Psychiatry 58, 2005. augusztus 1. 245-53. p.; Sandra Blakeslee: What Other People Say May Change What You See, The New York Times, 2005. június 28. Online:
www.nytimes.com/2005/06/28/science/28braLhtml
12 S. Moscovid, C. Faucheux: Social Influence, Conformity Bias, and the Study of Active Minorities. In: L. Berkowitz (ed.): Advances in Experimental Social Psychology. 6. kötet.
Academic Press, New York, 1978.149-202. p.
13 E. Langer: Mindfulness. Addison-Wesley, Reading, MA, 1989.
14 C. J. Nemeth: Differential Contributions to Majority and Minority Influence, Psychological Re- view 93,1986. 23-32. p.
15 S. Moscovici: Social Influence and Conformity. In: G. Lindzey, E. Aronson (eds.): The Hand- book of Social Psychology. 3. kiadás. Random House, New York, 1985. 347-412. p.
16 T. Blass: Obedience to Authority: Current Perspectives on the Milgram Paradigm. Erlbaum, Mahwah. NJ, 1999.62. p.
17 1949-ben a bronxi James Monroe középiskolában tanulmányaim utolsó évében egy osztályba jártam Stanley Milgrammel. Mindkettőnket fűtött az ambíció, kezdeni akartunk valamit
magunkkal, ki akartunk tömi a gettókörnyezetből. Már akkor bimbódzó szituacionisták voltunk. Stanley volt az okos fiú, akihez akkor fordultunk, ha komoly ügyben határozott választ
vártunk. Én voltam a jó kedélyű, népszerű fiú, akitől társasági ügyekben kértek tanácsot. Az előző évben egy Los Angeles i középiskolába jártam, ahol borzasztó rosszul éreztem magamat,
nem voltak barátaim, iskolatársaim kerültek (mint utóbb megtudtam, azt híresztelték, hogy a családom a New York-i olasz maffia tagja). A James Monroe középiskolában viszont engem
választottak meg „Jimmy Monroe”-nak, az iskola legnépszerűbb végzős diákjának. Egyszer Stanley és én kielemeztük, hogyan mehetett végbe ez az átalakulás. Amikor kezdő egyetemi
oktatóként (Stanley a Yale Egyetemen, én a New York-i Egyetemen) 1961-ben a Yale Egyetemen újra összetalálkoztunk, beszélgetésünk során kiderült, hogy Stanley mindig is népszerű
szeretett volna lenni, én pedig okos. Ennyit a beteljesületlen vágyakról.
A közelmúltban újabb közös pontot fedeztem fel. Eredetileg én alakíttattam ki azt az alagsori laboratóriumot, amelyet a Milgram-féle engedelmességi kísérlethez utóbb átépítettek (miután a
szociológus O.K. Moore elegáns laboratóriumát egy idő után nem használhattuk). Talán az sem érdektelen, hogy mind aMilgram-féle engedelmességi kísérlet, mind a stanfördi bortönki-
sérlet helyszíne az alagsorban volt.
18 T. Blass: The Matt Who Shocked the World. Basic Books, New York, 2004. 116. p.
19 R. Cialdini: Influence. McGraw-Hill, New York. 2001.
20 L. Freedman, S. C. Fraser: Compliance Without Pressure: The Foot-in-the-Door Technique, Journal of Personality and Social Psychology 4,1966.195-202. p.; lásd még S. J. Gilbert:
Another Look at the Milgram Obedience Studies: The Role of the Graduated Series of Shocks, Personality and Social Psychology Bulletin 4,1981.690-695. p.
21 E. Fromm: Escape from Freedom. Holt, Rinehart and Winston, New York, 1941. Magyarul: Menekülés a szabadság elől. Ford.: Bíró Dávid. Napvilág Kiadó, Budapest, 2002.
22 H. C. Kelman, V. L. Hamilton: Crimes of Obedience: Toward a Social Psychology of Authority and Responsibility. Yale University Press, New Haven, CT, 1989,
23 T. Blass: The Mán Who Shocked the World, Appendix C. The Stability of Obedience Across Time and Piacé.
24 M. T. Orne, C. H. Holland: On the Ecological Validity of Laboratory Deceptions, International Journal ofPsychiatry 6, 1968.282-293. p.
25 C. K. Hofling, E. Brotzman, S. Dalrymple, N. Graves, C. M. Pierce: An Experimental Study in Nurse-Physician Relationships,/ourna/ ofNervous and Mentái Disease 143,1966. 171-180.
p.
26 A. Krackow, T. Blass: When Nurses Obey or Defy Inappropriate Physician Orders: Attributional Differences, Journal of Social Behavior and Personality 10,1995. 585-94. p.
27 E. Tarnow: Self-Destructive Obedience in the Airplane Cockpit and the Concept of Obedience Optímization. In: T. Blass (ed.): Obedience to Authority. 111-123. p.
 28 W. Meeus, Q. A. W. Raaijmakers: Obedience in Modern Society: The Utrecht Studies, Journal ofSocial Issues 51,1995.155-176. p.
29 The Humán Behavior Experiments. Átirat: Sundance Lock, 2006. május 9. Jigsaw Productions. 20. p. Letölthető: www.prisonexp.org/pdf/HBE-transcript.pdf.
30 Andrew Wolfson: A Hoax Most Cruel, The Courier-Joumal, 2004. október 9. Lásd: www.courier-joumal.com/apps/pbcs.dll/article?AID=/20051009/NEWS01/510090392/1008Hoax
31 Egy 1979-ben készült tévéinterjúból idéz Róbert V. Levine: Milgram’s Progress, American Scientist Online, 2004. július-augusztus. Eredetit lásd: T. Blass: Obedience to Authority. 35-36.
p.
32 R. Jones: The Third Wave. In: A. Pines, C. Maslach (eds.): Experiencing Social Psychology. Knopf, New York. 1978.144-152. p.
33 The Wave, televíziós dokudráma. Rendező: Alexander Grasshoff. 1981.
34 W. Peters: A Class Divided Then and Now. (Bővített kiadás.) Yale University Press, New Haven, CT, 1985 [1971]. Peters közreműködött két díjnyertes dokumentumfilm elkészítésében is:
The Eye of the Storm, ABC News; A Class Divided, PBS Frontline, amely megtekinthető; www.pbs.org/wgbh/pages/frontline/shows/divided/etc/view.html
35 H. H. Mansson: Justifying the Final Solution, Omega: The Journal ofDeath and Dying 3,1972. 79-87. p.
36 J. Carlson: Extending the Final Solution to One’s Family, publikálatlan tanulmány, University of Hawaii, Manoa, 1974.
37 C. R. Browning: Ordinary Mén: Reserve Police Battalion 101 and the Final Solution in Poland. HarperCollins, New York, 1993. XVI. p.
38 E. Staub: The Roots of Évii: The Origins of Genocide and Other Group Violence. Cambridge University Press, New York, 1989.126., 127. p.
39 J. M. Steiner: The SS Yesterday and Today: A Sodopsychological View. In: J. E. Dinsdale (ed.): Survivors, Victims, and Perpetrators: Essays ott the Nazi Holocaust. Hemisphere
Publishing Corporation, Washington, DC, 1980.405-456. p.; idézetek 433. p. Lásd még: A. G. Miller: The Obedience Experiments: A CaseStudyofControversy in Social Science. Praeger,
New York, 1986.
40 D. J. Goldhagen: Hitler’s Willing Executioners. Knopf, New York, 1999. Lásd még Christopher Reed kritikáját: Ordinary Germán Killers, Harvard Magaziné, 1999. március-április, 23. p.
41 H. Arendt: Eichmann in Jerusalem: A Report on the Banality ofEvil. Átdolgozott, bővített kiadás. Penguin Books, New York, 1994. Idézetek: 25., 26., 252., 276. p. Magyarul: Eichmann
Jeruzsálemben: Tudósítás a gonosz banalitásáról. Ford.: Mesés Péter. Osiris Kiadó, Budapest, 2000.
42 M. Huggins, M. Haritos-Fatouros, P. G. Zimbardo: Violence Workers: Police Torturers and Mur- derers Reconstruct Brazílián Atrocities. University of Califomia Press, Berkeley, 2002.
43 M. Haritos-Fatouros: The Psychological Origins of Institutionalized Torture. Routledge, London, 2003.
44 Sáo Paulo érseksége: Torture in Brazil. Vintage, New York, 1998.
45 A School of the Americas hivatalos honlapja: www.ciponline.org/facts/soa.htm; kritikusabb hangvételért lásd: www.soaw.org/new/
46 E. Morales: The Militarization of the Police, Covert Action Quarterly 67,1999. tavasz-nyár. 67. p.
47 Az öngyilkos merénylőkről lásd többek közt: Ariéi Merari: Suicide Terrorism in the Context of the Israeli-Palestinian Conflict, Institute of Justice Conference, Washington, DC, 2004.
október; Ariéi Merari: Israel Faring Terrorism, Israel Affairs 11,2005.223-237. p.; Ariéi Merari: Suiridal Terrorism. In: R. I. Yufit, D. Les tér (eds.): Assessment, Treatment and Prevention of
Suicidal Be- havior. Wiley, New York, 2005.
48 M. Sageman: Understanding Terrorist Networks, 2004, november 1. lásd: www.fpri.org/enotes/ 20041101.middleeast.sageman.understandingterrornetworks.html Lásd még: M. Shermer:
Murdercide: Science Unravels the Myth of Suicide Bombers, Scientific American, 2006. január. 33. p.; A. B. Krueger: Poverty Doesrit Create Terrorists, The New York Times, 2003. május 29.
49 T. Joiner: Why People Die by Suicide. Harvard University Press, Cambridge, MA, 2006.; Scott Atran: Genesis of Suicide Terrorism, Science 299,2003.1534-1539. p.; Mia M. Bloom:
Palestinian Suicide Bombing: Public Support, Markét Share and Outbidding, Political Science Quarterly 119, 1. sz. 2004.61-88. p.; Mia Bloom: Dying to Kitt: The Allűré of Suicide
Terrorism. Columbia University Press, New York, 2005.; Dipak K. Gupta, Kusum Mundra: Suicide Bombing as a Strategic Weapon: An Empirical Investigation of Hamas and Islamic Jihad,
Terrorism and Political Violence 17,2005.573-598. p.; Shaul Kimi, Shemuel Evén: Who Are the Palestinian Suicide Bombers?, Tér- rorism and Political Violence 16, 2005. 814-840. p.; Ami
Pedhahzur: Toward an Analytical Model of Suicide Terrorism - A Comment, Terrorism and Political Violence 16,2004.841-844. p. Róbert A. Papé: The Strategic Logic of Suicide Terrorism,
American Political Science Review 97, 2003.343-361. p.; Christopher Reuter: My Life asa Weapon: A Modem History of Suicide Bombing. Princeton University Press, Princeton, NJ, 2004.;
Andrew Silke: The Role of Suicide in Politics, Conflict, and Terrorism, Terrorism and Political Violence 18,2006.35-46. p.; JefF Victoroffi The Mind of the Terrorist A Review and Critique
of Psychological Approaches, Journal of Conflict Resolution 49,1. sz. 2005. 3-42. p.
50 A. Merari: Psychological Aspects of Suicide Terrorism. In: B. Bongar, L. M. Brown, L Beutler, P. G. Zimbardo (eds.): Psychology of Terrorism, Oxford University Press, New York, 2006.
51 Jonathan Curiel: The Mind of a Suicide Bomber, San Francisco Chronicle, 2006. október 22. E6. p.
52 T. McDermott: Perfect Soldiers: The Hijackers: Who They Were, Why They Did It. HarperCol- lins, New York, 2005.
53 M. Kakutani; Ordinary bút fór the Évii They Wrought, The New York Times, 2005. május 20. B32. p.
54 Z. Coile: Ordinary British Lads, San Francisco Chronicle, 2005. július 14. Al, A10. p.
55 A. Silke: Analysis: Ultimate Outrage, The Times, London, 2003. május 5.
56 Jones utolsó, 1978. november 18 ai beszéde Mary McCormick Maaga átiratában az oaklandi Jonestown Institute honlapján megtalálható:
http://jonestown.sdsu.edu/AboutJonestown/Tapes/Tapes/DeathTape/death.html
57 M. Banaji: Ordinary Prejudice, Psychological Science Agenda 8,2001.8-16. p. Idézet: 15. p.

13. FEJEZET

A társas dinamika vizsgálata: deindividuáció, dehumanizáció és a tétlenség bűne

1 R. Weiss: Skin Cells Converted to Stem Cells, The Washington Post, 2005. augusztus 22. A01. p.
2 P. G. Zimbardo: The Humán Choice: Individuation, Reason, and Order Versus Deindividuation, Impulse, and Chaos. In: W. J. Amold, D. Levine (eds.): 1969Nebraska Symposium on
Motivation. University of Nebraska Press, Lincoln, 1970.
3 M. H. Bond, D. G. Dutton: The Effect of Interaction Anticipation and Experience as a Victim on Aggrcssive Behavior, Journal of Personality 43,1975. 515-527. p.
4 R. J. Kiernan, R. M. Káplán: Deindividuation, Anonymity and Pilfering, a Western Psychological Association kongresszusán ismertetett tanulmány. San Francisco, 1971. április.
5 S. C. Fraser: Deindividuation: Effects of Anonymity on Aggression in Children, kiadatlan tanulmány, University of Southern California, 1974; ismertetőt irt P. G. Zimbardo: Psychology
and Life. 10. kiadás. Scott, Foresman, Glenview IL, 1974. Fraser értékes tanulmánya és a kutatási adatok a Kalifornia államban 1996 októberében pusztító tűzvészben megsemmisültek.
6 E. Diener, S. C. Fraser, A. L. Beaman, R. T. Kelem: Effects of Deindividuation Variables on Stealing Among Halloween Trick-or-Treaters, Journal of Personality and Social Psychology
33, 1976.178-183. p.
7 R. J. Watson, Jr.: Investigation intő Deindividuation Using a Cross-Cultural Survey Technique, Journal of Personality and Social Psychology 25,1973. 342-345. p.
8 A dcindividuációról lásd: E. Diener: Deindividuation: Causes and Consequences, Social Behavior and Personality 5, 1977. 143-156. p.; E. Diener: Deindividuation: The Absence of Self-
Awareness and Self-Regulation in Group Members. In: P. B. Paulus (ed.): Psychology of Group Influence. Erlbaum, Hillsdale, NJ, 1980.209-242. p.; L Festinger, A. Pepitone, T. Newcomb:
Somé Consequences of De-individuation in a Group, Journal ofAbnormal and Social Psychology 47, 1952. 382-389. p.; G. Le Bon: The Crowd: A Study ofthe Popular Mind. Transaction,
London, 1995. [1895.]; T. Postmes, R. Spears: Deindividuation and Antinormative Behavior: A Meta- analysis, Psychological Bulletin 123, 1998. 238-259. p.; S. Prentice-Dunn, R. W
Rogers: Deindi-

viduation in Aggression. In: R. G. Geen, E. I. Donnerstein (eds.): Aggression: Theoretical and Empirical Reviews. Academic Press, New York: 1983.155-172. p.; S. Reicher, M. Levine: On
tbc Consequences of Deindividuation Manipulations fbr the Strategic Communication of Self: Identifiability and the Presentation of Social Identity, European Journal ofSocial Psychology
24, 1994. 511-524. p.; J. E. Slnger, C. E. Brush, S. C. Lublin: Somé Aspects of Deindividuation: Identification and Confbrmity, Journal of Experimental Social Psychology 1,1965. 356-378.
p.j C. B. Spivey, S. Prentice-Dunn: Assessing the Directionality of Deindividuated Behavior: Effects of Deindividuation, Modeling, and Priváté Self-Consciousness on Aggressive and Pro-
social Responses, Basic and Applied Social Psychology 4,1990.387-403. p.
9 E. Goífman: Stigma: Notes on the Management ofSpoiled Identity. Prentice-Hall, Englewood Cliffs, NJ, 1963. Magyarul: Stigma és szociális identitás. Ford.: Habermann M. Gusztáv. In: A
hétköznapi élet szociálpszichológiája. Gondolat, Budapest, 1981.
10 C. Maslach, P. G. Zimbardo: Dehumanization in Institutional Settings: ‘Detached Concem’ in Health and Social Service Professions; The Dehumanization of Imprisonment, az Amerikai
Pszichológiai Társaság kongresszusán ismertetett tanulmány, Montreal, Kanada, 1973. augusztus 30.
 11 R. Ginzburg: 100 Years ofLynching. Black Classic Press, Baltimore, 1988. A lincselésekről készült fényképek képeslapon terjesztett változatát lásd: J. Allén, H. Ali, J. Lewis, L. F.
Litwack: Without Sanctuary: Lynching Photography in America. Twin Palms Publishers, Santa Fe, NM, 2004.
12 H. C. Kelman: Violence Without Morál Restraint: Reflections on the Dehumanization of Victims and Victimizers, Journal ofSocial Issues 29,1973. 25-61. p.
13 B. Herbert: ‘Gooks’ to ‘Hajis’, The New York Times, 2004. május 21.
14 A. Bandura, B. Underwood, M. E. Fromson: Disinhibition of Aggression Through Diffusion of Responsibility and Dehumanization of Victims, Journal of Research in Personality 9,1975.
253-269. p.
15 Albert Bandura a morális önfelmentés témájában számos publikációt tett közzé, többek közt lásd: A. Bandura: SocialFoundations ofThought and Action: A Social Cognitive Theory.
Prentice- Hall, Englewood Cliffs, NJ, 1986.; A. Bandura: Mechanisms of Morál Disengagement. In: W. Reich (ed.): Origins ofTerrorism Psychologies. Ideologies, Theologies, States ofMind.
Cambridge University Press, Cambridge, Egyesült Királyság, 1990.161-191. p.; A. Bandura: Morál Disengagement in the Perpetration of Inhumanities, Personality and Social Psychology
Review 3 (különkiadás a gonoszságról és az erőszakról), 1999.193-209. p.; A. Bandura: The Role of Selective Morál Disengagement in Terrorism. In: E M. Mogahaddam, A. J. Marsella
(eds.): Psychosocial Aspects ofTerrorism: Issues, Concepts and Directions. American Psychological Association Press, Washington, DC, 2004. 121-150. p.; A. Bandura, C. Barbaranelli, G.
V. Caprara, C. Pastorelli: Mechanisms of Morál Disengagement in the Exercise of Morál Agency, Journal of Personality and Social Psychology 71,1996.364-374. p.; M. Osofsky, A.
Bandura, P. G. Zimbardo: The Role of Morál Disengagement in the Execution Process, Law and Humán Behavior 29,2005.371-393. p.
16 J. P. Leyens et al.: Ilié Emotional Side of Prejudice: The Attribution of Secondary Emotions to In-groups and Out-groups, Personality and Social Psychology Review 4,2000.186-197. p.
17 N. Hasiam, P. Bam, L Douge, M. Lee, B. Bastian: More Humán Than You: Attributing Human- ness to Self and Others, Journal of Personality and Social Psychology 89,2005.937-950.
p.; idézet: 950. p.
18 S. Keen: Faces of th e Enemy: Reflections on the Hostile Imagination. Harper San Francisco, San Francisco, CA, 2004. [1991]
19 Harry Bruinius: BetterforAll the World: The Secret History ofForced Sterilisation and America’s Questjbr Racial Purity. Knopf, New York, 2006.
20 F. Galton: Hereditary Genius: An Inquiry intő Its Laws and Consequences. Második kiadás. (Macmillan, London, 1892.; Watts and Co. 1950.); R. A. Soloway: Democracy and
Denigration: Eugenics and the DecliningBirthrate in England, 1877-1930. University of North Carolina Press, Chapel Hill, 1990.; Race Betterment Foundation: Proceedings of the
Third Race Betterment
Conference. Battle Creek, MI, 1928.; E. Black: War Against the Weah Eugenics and America’s
Campaign to Create a Master Race. Four Walls Eight Windows, New York, 2003.; E. Black; IBM and the Holocaust: The Strategic Alliance Between Házi Cermany and America’s Most
Powerful Corporation. Crown, New York, 2001. Magyarul: IBM és a holokauszt. Ford.: Árokszállásy Zoltán. Atheneum 2000. Budapest, 2002.
21 M. L. King, Jr.: Strength to Lőve. Fortress Press, Philadelphia, 1963.18. p.
22 B. Latané, J. M. Darley: The Unresponsive Bystander: Why Doesn’t He Help? Appleton-Century- Crofts, New York, 1970.
23 J. M. Darley, B. Latané: Bystander Intervention in Emergencies: Diffusion of Responsibilities, Journal of Personality and Social Psychology 8,1968.: 377-383. p.
24 T. Moriarity: Crime, Commitment, and the Responsive Bystander: Two Field Experiments, Journal of Personality and Social Psychology 31,1975. 370-376. p.
25 D. A. Schroeder, L. A. Penner, J.E Dovidio, J. A. Pilliavan: The Psychology ofHelpingand Altruism: Problems and Puzzles. McGraw-Hill, New York, 1995. Lásd még: C. D. Batson:
Prosocial Moti- vation: Why Do We Help Others? In: A. Tesser (ed.): Advanced Social Psychology. McGraw-Hill, New York, 1995. 333-381. p.; E. Straub: Helping a Distressed Person:
Social, Personality, and Stimulus Determinants. In: 1. Berkowitz: Advances in Experimental Social Psychology 7, Aca- demic Press, New York, 1974.293-341. p.
26 J. M. Darley, C. D. Batson: Front Jerusalem to Jericho: A Study of Situational Variables In Helping Behavior, Journal of Personality and Social Psychology 27,1973.100-108. p.
27 C. D. Batson et al.: Failure to Help in a Hurry: Callousness or Conflict?, Personality and Social Psychology Bulletin 4,1978.97-101. p.
28 Abuse Scandal to Cost Catholic Church at Least $2 Billión, Predicts Lay Leader, Associated Press, 2005. július 10. Lásd még Amy Berg rendezésében a 2006-ban készült Deliver Us from
Évii c. dokumentumfUmet a végül bíróság elé állított Olivér O’Grady atyáról, aki Észak-Kaliforni- ában két évtizeden át molesztált fiatal fiúkat és lányokat. Roger Mahoney bíboros tudott a
pe- dofil cselekedetekről, de O’Gradyt nem távolította el, hanem időről időre áthelyezte.
29 D. Baum: Letter írom New Orleans: The Lost Year, The New Yorker, 2006. augusztus 21.44-59. p.; D. Wiegand: When the Levees Broke: Review of Spike Lee’s Documentary (When the
Levees Broke: A Requiem in FourActs, HBO-TV, 2006. august 21., 22.,), San Francisco Chronicle, 2006. augusztus 21. F1-F4. p.
30 J. Lipman-Blumen: The Allűré ofToxic Leaders: Why We Follow Destructive Bosses and Corrupt Politicians -and How We Can Survive Them. Oxford University Press, New York,
2005. Idézet: IX. p.
31 L. Ross and R. E. Nisbett: The Person and the Situation. Temple University Press, Philadelphia, 1991.
32 A. Bandura: Self-Efficacy: The Exercise of Control. Freeman, New York, 1997.
33 R. Kueter: The State of Humán Natúré. iUniverse, New York, 2005. Lásd még: R. Brislin: Under- standing Culture’s Influence on Behavior. Harcourt Brace Jovanovich, Orlando, FL,
1993; H. Márkus, S. Kitayama: Culture and the Self: Implications fór Cognition, Emotion and Motiva- tion, Psychological Review 98,1991,224-253. p.
34 L. Ross, D. Shestowsky: Contemporary Psychology’s Challenges to Legal Theory and Practice, Northwestern University LawReview 97,2003.1081-1114. p.; idézet: 1114. p. Lásd még:
Jón Han- son and Dávid Yosifon: The Situation: An Introduction to the Situational Character, Critical Realism, Power Economics, and Deep Capture, University of Pennsylvania Law Review
129,2003. 152-346. p.; C. Haney. Making Law Modern: Toward a Contextual Model of Justice, Psychology, Public Policy and Law 8,2002. 3-63. p.
35 M. Snyder: When Belief Creates Reality. In: L. Berkowitz (ed.): Advances in Experimental Social Psychology 18, Academic Press, New York, 1984.247-305. p.
36 D. L. Rosenhan: On Being Sane in Insane Places, Science 179,1973.250-258. p.
37 F. D. Richard, D. F. Bond, Jr., ). J. Stokes-Zoota: One Hundred Years of Social Psychology Quantitatively Described, Review of General Psychology 7,2003. 331-363. p.
38 S. T. Fiske, L. T. Harris, A. J. C. Cuddy: Why Ordinary People Torture Enemy Prisoners, Science (Policy Fórum) 306,2004.1482-1483. p.; idézet: 1482. p. Lásd még Susan Fiske
elemzését a Social Beings c. kötetben, Wiley, New York, 2003.

14. FEJEZET

Visszaélések és fogolykínzások azAbu Ghraib-i börtönben: a rémtettek elemzése

1 A 2004. november 8-án közzétett jelentés letölthető a stanfordi börtönkísérlet honlapjáról; http://www.prisonexp.org/pdf/SchlesingerReport.pdf
2 A híranyag megtalálható a CBS honlapján: http://www.cbsnews.com/stories/2004/04/27/60II/main614063.shtml
3 Bizonyítékkal alátámasztható, hogy Myers tábornok a riport tervezett műsorba adása előtt nyolc nappal személyesen kapcsolatba lépett a óOMinutes II c. műsor vezetőjével, Dán Ratherrel,
és azt kérte, a CBS két héttel halassza el a híranyag közlését. Myers azzal indokolta kérését, hogy célszerű lenne elkerülni „katonáink” és a „háborús erőfeszítések” veszélyeztetését. A CBS
Myers kérésének eleget tett, és csak azért döntött mégis úgy, hogy leadja a hírt, mert tudomására jutott, hogy a The New Yorker magazin Sey mour Hersh oknyomozó újságíró részletes
beszámolójának a közlését tervezi. A megkeresés is bizonyítja, hogy a katonai vezetés tökéletesen tisztában volt vele, hogy az elkerülhetetlen médiahírverés „imidzsproblémákat” fog okozni.
4 Donald Rumsfeld kongresszusi meghallgatása, Federal Document Clearing House, 2004; a szenátus és a képviselőház fegyveres erők bizottságának meghallgatása, 2004. május 7.
5 Adam Hochschild idézi: What’s in a Word? Torture, The New York Times, 2004. május 23. Susan Sontag írásában elegáns érveléssel megkérdőjelezi, hogy a cselekmények pusztán
„visszaélésnek” és nem „kínzásnak” minősíthetők: Regarding the Torture of Others, The New York Times Magaziné, 2004. május 23.25 ff. p.
6 Giovanni Lajolo érsek, a vatikáni államközi kapcsolatok titkára másképp látja: „A kínzás? Súlyosabb csapás az Egyesült Államokra, mint szeptember 11. Csakhogy ezt a csapást nem a
terroristák, hanem maguk az amerikaiak mérték önmagukra.” A londoni székhelyű arab nyelvű újság, az Al QudsAlArabi szerkesztője szerint: „A felszabadítók a diktátoroknál is rosszabbak.
Ez volt az utolsó csepp a pohárban.”
7 It s Nőt About Us; This is Warl, The Rush Limbaugh Show, 2004. május 4. Lásd: http://www.sourcewatch.org/index.php?title=Rush_Limbaugh
8 James Inhofe szenátor kijelentéseit a szenátus fegyveres erők bizottságának meghallgatásán tette 2004. május 11-én. Tagúba vezérőrnagy ekkor ismertette a bizottsággal vizsgálata alapvető
megállapításait. A meghallgatás átirata megtalálható a The Washington Post honlapján: http://www.washingtonpost.com/wp-dyn/articles/A17812-2004Mayll.html
9 A visszaélések nyilvánosságra hozatalával kapcsolatban Joseph Darbyval Wíl S. Hylton készítette az első interjút a GQ magazin számára Prisoner of Conscience címmel. 2006. szeptember.
Idézetek Darbytól a cikkből, http://byliner.com/wil-s-hylton/stories/prisoner-of-conscience
10 Érdekes párhuzam vonható azzal a személlyel, aki az 1968-ban Vietnamban elkövetett My Lai-i mészárlást bejelentette. A vészharangot megkongató Rónáid Ridenhour szintén kissé
kívülállónak számított. Egy nappal azután érkezett a helyszínre, hogy bajtársai több száz vietnami polgári személyt brutálisan lemészároltak. Ridenhourt nyomasztotta, hogy katonatársai
hősies cselekedetként beszéltek az embertelenségről, amely érzése szerint szöges ellentétben állt Amerika alapvető erkölcsi értékrendjével. Végül úgy döntött, nyilvánosságra hozza, amit tud.
Annak ellenére, hogy elöljáróitól, Nixon elnöktől és kongresszusi képviselőktől ismételten kérte a vérengzés kivizsgálását, érdemben senki nem foglalkozott az üggyel egy éven keresztül.
Ridenhour kitartása
mégsem volt hiábavaló. Az ügy felkeltette egy Seymour Hersh nevű fiatal oknyomozó újságíró figyelmét, aki a történteket 1970-ben megjelent My Lai 4: A Report on tbc Massacre and its
Aflcr- math c. könyvében napvilágra hozta. Talán nem véletlen, hogy ugyanez a személy, a ma már korosodó Seymour Hersh volt az, aki a The New Vbrkcr hasábjain (2004 áprilisa) hírt adott
az Abu Ghraib-i visszaélésekről, majd pedig Chain of Command: 7he Road from 9/11 to Abu Ghraib (2004) címmel könyvet jelentetett meg.
11 A Question of Torture, PBS News Prontline, 2005. október 18.
12 CBS, 60 Minutes II, 2004. április 28.
 13 Az Abu Ghraibban uralkodó viszonyokkal kapcsolatban informátorom Marci Drewry, katonai bűnügyi nyomozó volt, akivel több e-mailt váltottam (2005. szeptember 16., 18., 20.), és
telefonon beszéltem (2005. szept. 8.). Marci Drewry elsők között látta a Darbytól kapott CD-n található képeket. Egysége kezdeményezte és vezette az első belső vizsgálatot, amely 2004
februárjában zárult.
14 Iraq Prison Abuse Stains Entire Brigádé, The Washington Times, 2004. május 10.
15 Janis Karpinski, Steven Stains: One Woman's Army: The Commanding General at Abu Ghraib Telis Her Story. Miramax Press, New York, 2005.
16 BBC Rádió 4 interjúja Janis Karpinski dandártábornokkal, 2004. június 15. Karpinski a vádakat megismételte a Stanford Egyetemen 2006. május 4-én tartott konferencián.
17 Konzultációs anyag, 2004. augusztus 31.
18 P. G. Zimbardo: Shyness: What It Is. What to Do About It. Perseus Books, Reading, MA, 1977.
19 Magánlevél, 2005. június 12.
20 E-mail Mimi Fredericktől, 2005. szeptember 21. (Idézet Mimi Frederick hozzájárulásával.)
21 A tartalékosokból álló 372. katonairendész-század a Maryland állambeli Cresaptownból érkezett. A században szolgálók többnyire kisvárosban élő, alacsony jövedelmű családból
származtak. Sokan közülük tizenéves korban léptek be a hadseregbe, mert pénzt akartak keresni vagy világot akartak látni, illetve egyszerűen el akartak szabadulni szülővárosukból.
Beszámolók szerint a 372. század igen összetartó csapatot alkotott. Lásd: Time magazin, Special Report, 2004. május 17.
22 Dr. Alvin Jones összegző szakvéleménye az interjúk és pszichológiai tesztek alapján, melyek Frederickkel készültek. A pszichológiai vizsgálat részeként dr. Alvin Jones katonai
szakpszichológus interjút készített augusztus 31-én és szeptember 2-án, melyet egy sor pszichológiai teszt követett, többek közt: minnesotai többfázisú személyiségleltár (MMPI-2); Miliőn
Clinical Multi- axial Inventory III; Wechsler-féle intelligenciateszt (WASI, magyar változata a MAWI)) rövid változata. A hivatalos szakmai konzultációs anyagot és a pszichológiai
vizsgálatok eredményeit szeptember 21-én kaptam meg, melyeket továbbítottam dr. Larry Beutlernek.
23 Idézetek dr. Larry Beutler, a Palo Altó-i Pacific Graduate School of Psychology PhD-program- vezetőjének szakvéleményéből, melyet 2004. szeptember 22-én írásban juttatott el hozzám.
Dr. Beutler vakon, a kliens nevének és státuszának ismerete nélkül végezte el független elemzését.
24 Dr. Leiter (Center fór Organisational Development, Wolfville, Kanada) szakvéleményét, melyet a Chip Frederickkel végzett MBI-teszt „nyers” adatai alapján készített, 2004. október 3-án
kaptam meg. C. Maslach, M. P. Leiter: The Truth About Burnout. Jossey-Bass, San Francisco, 1997. Lásd még: M. P. Leiter, C. Maslach: Preventing Burnout and Building Engagement: A
Complete Packagefór Organizational Renewal. Jossey-Bass, San Francisco, 2000.
25 A kognitív túlterheléssel és a kognitív erőforrások terhelésével bőven foglalkozik a szakirodalom. Lásd például: D. Kirsh: A FewThoughts on Cognitive Overload, Intellectica 30,2000.19-
51. p.; R. Hester, H. Garavan: Working Memory and Executive Function: The Influence of Content and Load on the Control of Attention, Memory and Cognition 33, 2005. 221-33. p.; E.
Pass, A. Renkl, J. Swelle: Cognitive Load Theory: Instructional Implications of the Interaction Between Information Structures and Cognitive Architecture, Instructional Science 32,2004.1-
8. p.
26 Kérdések és válaszok a 2004. szeptember 30-án készített interjú hangfelvételéből. Átirat Matt Estrada.
27 R. J. Smith, J. White: General Granted Latitude at Prison: Abu Ghraib Used Aggressive Tactics, The Washington Post, 2004. június 12. A01 p.
28 Veterán kihallgatási specialista személyes közlése alapján, aki neve elhallgatását kérte.
29 Általam készített interjú Chip Frederickkel, 2004. szeptember 30.
30 Ken Davis állítása elhangzik a The Humán Behavíor Experiments c. dokumentumfilmben. Sun- dance Channel, 2006. június 1.
31 I. Janis: Groupthink, Psychology Today, 1971. november. 43-46. p.
Lásd: http://en.wikipedia.org/ wiki/Groupthink
32 S. T. Fiske, I. T. Harris, A. J. Cuddy: Why Ordinary People Torture Enemy Prisoners, Science 306, 2004.1482-83. p. Idézet: 1483. p.
33 Személyes közlés e-mailben, 2006. augusztus 30. Engedéllyel közreadva. írója jelenleg a kereskedelmi minisztérium biztonsági hivatalában dolgozik.
34 Tagúba tábornok jelentését 2004. május 11-én ismertették a kongresszussal.
35 A Fay-Jones jelentéssel bővebben a következő fejezetben foglalkozunk. A jelentés egyes részletei megtalálhatók: Steven Strasser (ed.): The Abu Ghraib Investigations: The Official
Reports of the Independent Panel and the Pentagon on the Shocking Prisoner Abuse in Iraq. Public Affairs, New York, 2004. A teljes jelentés letölthető:
http://fll.findlaw.com/news.findlaw.com/hdocs/docs/dod/fay82504rpt.pdf
36 A kanadai CBC Fifth Estate című televíziós hírműsorában (2005. november 16.) megrázó doku- mentumfilme t A Few Bad Apples: The Night of October25,2003 címmel mutatott be az
éjszakás őrszemélyzet által elkövetett visszaélésekről. A történet honlapjukon megtalálható. Lásd: http://www.cbc.ca/fifth/badapples/resource.html
37 M. A. Fuocco, E Blazina, C. Lash: Suspect in Prisoner Abuse Has a History of Troubles, Pittsburgh Post-Gazette, 2004. május 8.
38 Egy katonai hírszerzési elemző tanúvallomása Graner tárgyalás előtti meghallgatásán.
39 Tényállás, United States vs. Frederick, 2004. augusztus 5.
40 Chip Frederick Fort Leavenwrothből írt személyes közlése, 2005. június 12.
41 The Humán Behavior Experiments c. dokumentumfilm. Sundance Channel, 2006. június 1.
42 Susan Sontag: Regarding the Torture of Others, The New York Times Magaziné, 2004. május 23.

43 J. Allén, H. Ali, J. Lewis, L. F. Litwack: Without Sanctuary: Lynching Photography in America. Twin Palms Publishers, Santa Fe, NM, 2004.
44 C. R. Browning: Ordinary Mén: Reserve Police Battalion 101 and the Final Solution in Poland. HarperCollins, New York, 1993.
45 Janina Struk: Photographing the Holocaust: Interpretations of theEvidence. Palgrave, New York,
2004.
46 www.theforgotten.org
47 Képeket lásd: On Safari with Theodore Roosevelt, 1909, http://www.eyewitnesstohistory.com/tr.htm.
48 Jegyzeteim alapján Janis Karpinski felszólalásából, mely a Stanford Egyetemen 2006. május 4-én tartott Crimes Against Humanity Committed by the Bush Administration c. vitafórumon
hangzott el. Egy tapasztalt katonai kihallgató kétségbe vonja, hogy a felvételeket fentről kapott jóváhagyással készítették. A neve elhallgatását kérő személy szerint a hírszerzés a kihallgatási
folyamatban nem hagyatkozna törvénytelen, kétes értékű eljárásra. Személyes közlés, 2006. augusztus 3.
49 Judith Butler: Torture, Sexual Politics, and the Ethics of Photography c. előadása, mely a Stanford Egyetem Thinking Humanity After Abu Ghraib c. szimpóziumán hangzott el, 2006.
október 20.
50 A Camp Buccában elkövetett visszaélésekről a CBS beszámolója megtalálható: http://www.cbsnews.com/stories/2004/05/ll/60II/main616849.shtml
51 Leadership Failure: Firsthand Accounts of Torture of Iraqi Detainees by US Army’s 82nd Air- borne Division, a Humán Rights Watch jelentése, 2005. szeptember 24.
http://www.hrw.org/en/reports/2005/09/22/leadership-failure
52 Chip Frederick nyolcéves börtönbüntetését végül hat évre mérsékelték.
53 A stressz, melyet Chip Frederick az 1A blokkban teljesített éjszakai szolgálat és a börtönbüntetés letöltése alatt átélt, maradandó hatással lehet az agyműködésre, ami befolyásolhatja a
kedélyállapotot, a gondolkodást és a viselkedést; lásd: Róbert M. Sapolsky: Why Stress Is Bad fór Your Brain, Science 273,1996.749-750. p.
54 Személyes közlés, 2005. június 12.
55 E. Aronson, J. Mills: The Effect of Severity of Initiation on Liking a Group, Journal of Abnor- mal and Social Psychology 59,1959. 177-181. p.
56 Személyes közlés, 2005. február 25.
57 Személyes közlés, 2005. június 15.
58 Darius M. Rejali: Torture and Modemity: Self, Society, and State in Modem Irán. Westview Press, Boulder, CO, 1994. Online esszéi:
http://www.salon.com/news/opimon/feature/2004/06/18/torture_methods/indexjitml és http://www.salon.com/news/opinion/feature/2004/06/18/torture_l/index.html
59 R. Norland: Good Intentions Gone Bad, Newsweek, 2005. június 13.40. p.

15. FEJEZET

Vádlottak padján a rendszer: bűnrészes vezetők

1 Micheal Holley vezérőrnagy záróbeszéde 2004. október 21-én Iván Frederick törzsőrmester katonai törvényszéki tárgyalásán. Bagdad, 2004. október 20-21.353-354. p.
2 Az Abu Ghraib-i események időrendje és a tényfeltáró jelentések megtalálhatók: http://www.globalsecurity.org/intell/vforld/iraq/abu-ghurayb-chronologyJitm
3 Seymour M. Hersh: Torture at Abu Ghraib. American Soldiers Brutalize Iraqis: How Far Up Does Responsibility Go?, The New Yorker, 2004. május 5.
4 A Taguba-jelentést lásd: http://news.findlaw.eom/nytimes/docs/iraq/tagubarptJitml#ThRl.14
5 A Fay-Jones jelentésből részletek találhatók: Steven Strasser és Craig R. Whitney (eds.): The Abu Ghraib Investigations: The Official Reports of the Independent Panel and the Pentagon
on the Shocking Prisoner Abuse in Iraq. Public Affairs, New York, 2004. A teljes jelentést lásd: http://fll.findlaw.com/news.findlaw.com/hdocs/docs/dod/fay82504rpt.pdf
6 Értesülések szerint a Középső Parancsnokság (CENTCOM) parancsnoka, John Abizaid tábornok kérte, hogy Fay vezérőrnagynál magasabb rangú katona vezesse a vizsgálatot, mivel a
katonai szabályzat Fay vezérőrnagynak nem tette lehetővé nála magasabb rangú tábornokok kikérdezését, amit Jones altábornagy megtehetett volna.
7 Steven H. Miles: Oath Betrayed: Torture, Medical Complicity, and the War on Terror. Random House, New York, 2006.
8 Wood százados esetéről részletes beszámoló a CBC News The Fifth Estate A Few Bad Apples c. műsorában, 2005. november 16.
9 Eric Schmitt: Abuses at Prison Tied to Officers in Military Intelligence, The New York Times, 2004. augusztus 26.
10 2004. augusztus 24-én a jelentés átadásakor a négytagú független bizottság a vizsgálat megállapításairól tájékoztatta Donald Rumsfeld védelmi minisztert. A bizottság tagjai voltak:
Harold Brown volt védelmi miniszter, Tillie Fowler képviselő (republikánus, Florida), Charles A. Horner nyugalmazott tábornok, légierő, James R. Schlesinger, volt védelmi miniszter, a
bizottság vezetője. A jelentés megtalálható: http://www.pris0nexp.0rg/links.htm#0theriraq
11 A Getting Away with Torture c. jelentést lásd http://www.hrw.org/en/reports/2005/04/23/get- ting-away-torture. Szintén értékes források találhatók a kanadai CBC Fifth Estate c.
műsorának honlapján: http://www.cbc.ca/fifth/ badapples/resource.html
12 Abu Ghraib Only the Tip ofthe Iceberg - a Humán Rights Watch jelentése, 2005. április 27.
13 E. Schmitt: Few Punished in Abuse Cases, The New York Times, 2006. április 27. A24. p. Az összegzés a New York-i Egyetem Emberjogi és Globális Igazság Központja, a Humán Rights
Watch (HRW) és a Humán Rights First nemzetközi emberjogi szervezetek közös jelentésén alapul. A kutatók az információ hozzáférésének szabadságát szabályozó törvény lehetőségeivel
élve mintegy 100 000 dokumentum áttekintésével gyűjtötték össze az adatokat. Megállapításuk szerint a visszaélések közel egyharmadát követték el Irakban.
14 A jelentés letölthető:
http://www.humanrightsfirst.org/wp-content/uploads/pdf/06425-etn-by-the-numbers.pdf
15 A jelentés összefoglalója:
http://www.hrw.org/reports/2005/us0405/Lhtm további részletek a /2.htm-6.htm végződésű címen.
16 Donald Rumsfeld meghallgatása a szenátus katonai bizottságában, Federal News Service, 2004. május 7.
17 Lásd: www.genevaconventions.org
18 Report of the International Committee of the Red Cross (ICRC) on the Treatment by the Coali- tion Forces of Prisoners of War and Other Protected Personsbythe Geneva Conventions in
Iraq During Árrést, Internment and Interrogation. 2004. február.
19 Amnesty International jelentése: Beyond Abu Ghraib: Detention and Torture in Iraq. 2006. Lásd: http://www.amnesty.org/en/library/info/MDE14/001/2006/en
20 Idézet a PBS Frontline A Question of Torture c. műsorából. 2005. október 18.
21 I. White: Somé Abu Ghraib Prisoners „Ghosted”, The Washington Post, 2005. március 11.
22 Jane Mayer: A Reporter at Large A Deadly Interrogation: Can the C.I.A. Legally Kill a Prisoner?, The New Yorker Magaziné, November 14,2005.
http://www.newyorker.eom/archive/2005/ll/14/051114fe_fact#ixzz21Zarl09p
23 A. W. McCoy: A Question of Torture: Cl A Interrogation from the Cold War to the War on Terror. Henry Holt, New York. 2006.5-6. p
24 Sanchez altábornagy kijelentése a szenátus katonai bizottságának meghallgatásán hangzott el 2004. május 19-én.
25 Mark Danner: Torture and Truth: America, Abu Ghraib and the War on Terror. The New Yorker Review of Books, New York, 2004. 33. p.
26 Interjú Janis Karpinskival a PBS Frontline A Question of torture c. műsorában, 2005. október 18. TI Ricardo Sanchez altábornagy feljegyzése a Középső Parancsnokság (CENTCOM)
parancsnokának, 2003. szeptember 14. Lásd:
http://www.aclu.org/files/FilesPDFs/september%20sanchez%20memo.pdf
28 A GQ magazin interjúja Joseph Darbyval, 2006. szeptember.
29 U.S. General Says Abu Ghraib Forced Him Out, Guardian Unlimited, 2006. november 2.
30 Idézet Jane Mayertől, a The New Yorker újságírójától, a PBS Frontline A Question of Torture c. műsorából, 2005. október 18.
31 Alaptalan fogva tartásuk miatt 2006 júniusában közel kilencven fogvatartott folytatott hosszabb ideje éhségsztrájkot Guantánamón. A haditengerészet egyik parancsnoka akciójukat
egyszerűen „figyelemfelkeltő” taktikának nevezte. Legalább hat foglyot orrukba kötött csövön keresztül kényszertáplálással orvosok tartottak életben. Ez önmagában is újfajta kínzásnak
minősülhet, bár az illetékesek szerint „biztonságos és emberséges”. Lásd Ben Fox: Hunger Strike at Guantanamo, Associated Press, 2006. május 30.; Andrew Selsky: More Detainees Jóin
Hunger Strike at Guantanamo, Associated Press, 2006. június 2.
Egy korábbi fejezetben szót ejtettem az éhségsztrájk szerepéről az Észak-írországban és másutt fogva tartott politikai foglyok esetében, amikor párhuzamba helyeztem őket Clay-416
taktikájával. Bobby Sands az egyik legközismertebb politikai fogoly, aki az éhségsztrájkba belehalt. A guantánamói éhségsztrájk szervezője, Binyam Mohammed al-Habashi kijelentette, ha
követeléseiknek nem tesznek eleget, ő és társai elmennek a legvégsőkig, mint Bobby Sands, „aki bátran kitartott meggyőződése mellett, és éhenhalt. Senki ne gondolja egy pillanatig se, hogy
testvéreim nem elég bátrak.” Lásd: Kate McCabe: Political Prisoners’ Resistance from Ireland to Gitmo, www.counterpunch.com 2006. május 5.
32 GITMO Suicides Comment Condemned. U.S. Officials’ „Publicity Stunts” Remark Draws International Backlash, Associated Press, 2006. június 12. A kormányzati tisztségviselő Colleen
Graffy külügyi államtitkár-helyettes, a haditengerészet vezérkari tisztje Henry Harris volt.
33 Interjú Janis Karpinskival a PBS Frontline A Question of Torture c. műsorban, 2005. október 18. Szintén idézi a BBC: Iraq Abuse ‘Ordered from the Top’, 2004. június 15. Lásd:
http://news.bbc.co.Uk/2/hi/americas/3806713.stm
Abu Ghraibba érkezésekor Miller kijelentette: „Véleményem szerint itt túl jól bánnak a fogvatar- tottakkal. Guantánamón a foglyok tudják, hogy mi diktálunk, ez az első, amit megtanulnak.”
Majd hozzátette: „A fogvatartottakkal úgy kell bánni, mint a kutyákkal, és ha itt önök másképp gondolják vagy másképp éreznek, akkor kicsúszik a kezükből az ellenőrzés.”
Lásd: http://www.truth-out.org/article/bush-trial-crimes-against-humanity
34 Scott Wilson, Sewell Chan: As Insurgency Grew, So Did Prison Abuse, The Washington Post, 2004. május 9. Lásd még: Janis Karpinski: One Woman’s Army. Hyperion, New York,
2005.196-205. p.
35 Jeífrey R. Smith: General Is Said to Have Ürgéd Use of Dogs, The Washington Post, 2004. május 26.
36 Idézet Kern tábornoktól a PBS Frontline A Question of Torture c. műsorból, 2005. október 18.
37 Geoffrey Miller vezérőrnagy 2006. július 31-én nyugállományba vonult. Katonai és kongresszusi források szerint az Abu Ghraib-i és guantánamói visszaélésekben feltételezhető szerepe
miatt előléptetéséről lemondott.
38 Myers kijelentése a PBS Frontline műsorában: http://www.pbs.org/wgbh/pages/frontline/torture/etc/script.html
39 A fogvatartottak sérelmére elkövetett visszaélésekről és a fogolykínzásokról több mint 100 000 kormányzati dokumentumot tett közzé az Amerikai Szabadságjogok Uniója (ACLU). A
nyilvánosságra hozott dokumentumok megtalálhatók: http://www.aclu.org/accountability/search.html A 2004 áprilisában nyilvánosságra hozott katonai dokumentum előzményeit lásd:
http://www.rawstory.com/news/2006/New_Army_documents_reveal_US_knew_0502Jitml
40 Eric Schmitt: Outmoded Interrogation TacticsCited, The New York Times, 2006. június 17. All. p.
41 A Tiger Porcé által Vietnamban elkövetett rémtettek feltárásáért az ohioi Toledo Blade és újságírói Pulitzer-díjban részesültek. A 101. légideszant-hadosztály kommandós alakulata a
legtöbb kitüntetéssel büszkélkedő egységek közé tartozott Vietnamban. Az általuk elkövetett kegyetlenkedéseket és öldökléseket a hadsereg három évtizeden át titkolta. A hadsereg
kivizsgálta a civilek ellen feltételezhetően elkövetett háborús bűnöket, csonkításokat, kínzásokat, gyilkosságokat és egyéb brutális támadásokat, és tizennyolc katona esetében megalapozott
lett volna a vádemelés, mégsem állítottak bíróság elé senkit. Lásd: Buried Secrets, Brutal Truths, Toledo Blade, www. toledoblade.com. Szakértők egyetértenek abban, hogy a Tiger Force
által elkövetett vérengzés időben történő kivizsgálásával megelőzték volna a hat hónappal későbbi My Lai-i mészárlást.
42 Lásd Nir Rosen online cikkét: The Occupation of Iraqi Hearts and Minds, 2006. június 27. http://www.truthdig.com/dig/item/20060627_occupation_iraq_hearts_minds/
és Haifer Zangana kommentárját, The Guardian, 2006. július 5.
43 Anna Badkhen: Atrocities Are a Fact of All Wars, Evén Ours: It’s Nőt Just Évii Empires Whose Soldiers Go Amok, San Francisco Chronicle, 2006. augusztus 13. El., E6. p. Idézet a
Global- Security.org igazgatójától, John Pike-tól: El. p.
44 Vicki Haddock: The Science of Creating Killers: Humán Reluctance to Take a Life Can Be Re- versed Through Training in the Method Known Killology, San Francisco Chronicle, 2006.
augusztus 13. El., E6. p. Idézet Steven Green volt közkatonától: El. p.
45 Dávid S. Cloud: Marines May Have Excised Evidence on 24 Iraqi Deaths, The New York Times, 2006. augusztus 18.; Richard A. Oppel, Jr.: Iraqi Leader Lambasts U.S. Military: He Says
There Are Daily Attacks on Civilians by Troops, The New York Times, 2006. június 2.
46 D. S. Cloud, E. Schmitt: Role of Commanders Probed in Death of Civilians, The New York Times, 2006. június 3.; L. Kaplow: Iraqi’s Videó Launched Massacre Investigation, Cox News
Service, 2006. június 4.

 47 Peers Vowed to Kill Him if He Talked, Soldier Says, Associated Press, 2006. augusztus 2. Lásd: http://www.msnbc.com/id/14150285

/
/
48 T. Whitmire: Ex-Soldier Charged with Rape of Iraqi Woman, Killing of Family, Associated Press, 2006. július 3.
http://www.deseretnews.com/article/640191902/Ex-soldier-chargeddn-federal-court-with-rape-
of-Iraqi-woman-killing-of-family.htm
Julié Rawe, Aparisim Ghosh: A Soldier’s Shame, Time, 2006. július 17. 38-39. p.
49 Blair Promises Iraq Abuse Probe, BBC News, 2006. február 12. Lásd: http://news.bbc.co.Uk/2/hi/uk_news/4705482.stm
50 A Question of Torture, PBS Frontline, 2005. október 18. Interjúkat lásd: http://www.pbs.org/wgbh/pages/frontline/torture/interviews/
51 T. R. Reid: Military Court Hears Abu Ghraib Testimony: Witness in Graner Case Says Higher- ups Condoned Abuse, The Washington Post, 2005. január 11. A03. p. „Frederick
törzsőrmester, akit közlegénnyé fokoztak le, miután az Abu Ghraib-i visszaélésekben bűnösnek vallotta magát, azt állítja, hat magasabb rangú tiszttel konzultált az őrök cselekedetei miatt, de
utasítást nem kapott megfékezésükre. Frederick arról is beszámolt, hogy a CIA egyik embere, akit »Romero ügynök« néven ismert, azt az utasítást adta, hogy kihallgatásra »puhítsanak« meg
egy fogvatar- tottat. Az ügynök közölte, nem érdekli, mit tesznek vele, »csak ne haljon bele« - mondta tanúvallomásában Frederick.” Cikket lásd:
http://www.washingtonpost.com/wp-dyn/articles/A62597-2005Janl0.html
52 A. Zagorin, M. Duífy: Time Exclusive: Inside the Wire in Gitmo, Time, 2005. június 12. Cikket lásd: http://www.time.eom/time/magazine/artide/0,9171,1071284,00.html
53 Idézi Jane Mayer: The Memo, The New Yorker, 2006. február 27.35. p.
54 Fishback százados és a két őrmester beszámolói megtalálhatók a Humán Rights Watch jelentésében: Leadership Failure: Firsthand Accounts of Torture of Iraqi Detainees by the Army’s
82nd Airborne Division, 2005. szeptember, 17. köt., 3(G) sz. Megtekinthető: http://www.hrw.org/reports/2005/us0905/Lhtm
Fishback McCain szenátornak írt levelét teljes terjedelmében lehozta a The Washington Post,

2004. szeptember 18. Lásd:

http://www.washingtonpost.com/wp-dyn/content/article/2005/09/27/AR2005092701527.html
55 Maureen Dowd: Torture Chicks Gone Wild, The New York Times, 2005. január 30.
56 Erik Saar, Viveca Novak: Inside the Wire: A Military Intelligence Soldier’s Eyewitness Account of Life at Guantánamo. Penguin Press, New York, 2005.
57 Idézet Erik Saar interjújából. Amy Goodman Democracy Now c. műsora, Pacifica Rádió, 2005. május 4. Lásd:
http://www.democracynow.Org/2005/5/4/inside_the_wire_a_military_intelligence
58 Idézetek Erik Saar Inside the Wire c. könyvéből.
59 A. C. Thompson, Trevor Paglen: The CIAs Torture Taxi, San Francisco Bay Guardian, 2005. december 14.15., 18. p. Vizsgálódások során azonosítottak egy magáncég tulajdonában levő,
N313P farokjelű repülőgépet, amelynek példátlan módon a világ bármely katonai repülőteréhez volt le-, ill. felszállási engedélye; ezt a repülőgépet használták a libanoni származású német
állampolgár Khaled El-Masri elrablásához is. Az ACI.U emberjogi szakértője, Steven Watt szerint a gép feltételezhetően a Cl A huszonhat repülőgépből álló flottájába tartozik, melyeket
kiszolgáltatáskor használnak.
60 Humán Rights Watch: The Road to Abu Ghraib, 2004. június. Megtekinthető: http://www.hrw.org/en/reports/2004/06/08/road-abu-ghraib
Lásd még: John Barry, Michael Hirsh, Michael Isikoff: The Roots of Torture, Newsweek, 2004. május 24. „Jól értesült források szerint a CIA elnöki direktívában felhatalmazást kapott titkos
börtönlétesítmények létrehozására az Egyesült Államok területén kívül, és az ott fogvatartot- tak példátlanul durva kikérdezésére.”
http://www.thedailybeast.com/newsweek/2004/05/23/the-roots-of-torture.html
61 A Frontline The Torture Question c. műsorának átirata. 5. p.
 62 Uo.
63 Jan Silva: Europe Prison Inquiry Seeks Data on 31 Flights: Románia, Poland Focus of Investiga- tion intő Alleged CIA Jails, Associated Press, 2005. november 23.
64 21 Inmates Held Are Killed, ACLU Says, Associated Press, 2005. október 24.; az ACLU 2005. október 24-én közzétett Operatíve Killed Detainees During Interrogations in Afghanistan
and Iraq c. jelentését lásd: www.aclu.org/news/NewsPrint.cfm?ID=192988cc=36.
65 M. Huggins, M. Haritos-Fatouros, P.G. Zimbardo: Violence Workers: Police Torturers and Mur- derersReconstructBrazílián Atrocities. University of California Press, Berkeley, 2002.
66 President Bush Outlines Iraqi 'Ihreat: Remarks by the President on Iraq, Fehér Ház, 2002. október 7.
67 Iraq on the Record: The Bush Administration’s Public Statements on Iraq, 2004. március 16. Készítette: House of Representatives Committee on Government Reform - Minority Staffs
Special Investigation Division. Megtekinthető: http://www.fes.org/irp/congress/2004_cr/h031604.html
68 Ron Suskind: The One Percent Doctrine: Deep Inside America’s Pursuit oflts Enemies Since Since 9/11. Simon8íSchuster, New York, 2006.10. p.
69 Adam Gopnik: Read It and Weep, The New Yorker, 2006. augusztus 28.21-22. p.
70 Philip Zimbardo, Bruce Kluger: Phantom Menace: Is Washington Terrorizing Us More than A1 Qaeda?, Psychology Today, 2003. 34-36. p.; Rose McDermott, Philip Zimbardo: The
Politics of Fear: The Psychology of Terror Alerts. In: B. Bonger, I.. M. Brown, L. Beutler, J. Breckenridge, P. G. Zimbardo (eds.): Psychology and Terrorism. Oxford University Press, New
York, 2006.357-370. p.
71 The Washington Post, 2005. október 16. A18. p.
TI John McCainnek tizenhárom nyugalmazott katonai vezető és Douglas Peterson nagykövet írt levelet, 2005. július 23-án. (Végül huszonnyolc nyugalmazott tábornok írta alá.)
Lásd: http://www.humanrightsfirst.org/wp-content/uploads/pdf/090108-ETN-oct3-ret-mil-ldrs- ltr-senmccai n-support-amend.pdf
73 John McCain: The Truth About Torture, Newsweek, 2005. november 21. 35. p.
74 Meet the Press with Tim Russert, 2001. szeptember 16., Camp Dávid.
75 Idézi Maureen Dowd: System on Trial, The New York Times, 2005. november 7.
76 James Risen: State of War: The Secret History of the C.I.A. and the Bush Administration. Free Press, New York, 2006.
77 Anthony Lewis: Making Torture Legal, The Washington Post, 2004. június 17. Lásd: www.washingtonpost.com/wp-srv/nation/documents/dojinterrogationmemo20020801.pdf

A védelmi minisztérium 2003. március 6-ai feljegyzése, amelyben Rumsfeld védelmi minisztert tájékoztatják a ki hallgatási taktikákról:
http://news.findlaw.com/wp/docs/torture/30603wgrpt.html
78 K. J. Greenberg, J. 1. Dratel (eds.): The Torture Papers: The Road to Abu Ghraib. Cambridge University Press, New York, 2005.
79 Idézet Anthony Lewistól, The Torture Papers, XIII. p. Itt megjegyzendő, hogy az igazságügyi minisztériumban jogászok egy kisebb köre (mindannyian a Bush-kormányzattól kapták
kinevezésüket) tiltakozott a javasolt jogi okfejtés ellen, amelynek alapján gyakorlatilag koriátlan hatalommal ruházták fel az elnököt, egyben lehetővé vált az állampolgárok megfigyelése és a
fogvatartottak kínzása. A tiltakozásról Palace Revolt címmel 2006 februárjában számoltak be a Newsweek újságírói.
80 Joshua Dratel: The Legal Narrative, The Torture Papers, XXL p.
81 B. Minutaglio: The President’s Counselor: The Rise to Power of Alberto Gonzales. HarperCollins, New York, 2006.
82 Bili Dedman: R. J. Gonzalezkritikája B. Minutaglio The President’s Counselor c. könyvéről, San Francisco Chronicle, 2006. július 2. Ml és M2 p.
83 Gitmo Interrogations Spark Battle Over Tactics: The Inside Story of Criminal Investigators Who Tried to Stop the Abuse, msnbc.com, 2006. október 23.

 http://www.msnbc.msn.com/id/15361458/ns/world_news-terrorism/
84 FBI Fed Thousands of Spy Tips. Report: Eavesdroppingby NSA Flooded FBI, Led to Dead Ends, The New York Times, 2006. január 17.
85 Eric Lichtblau, James Risen: Spy Agency Mined Vast Data Trove, Officials Report, The New York Times, 2005. december 23. Lásd még Adam Liptak, Eric Lichtblau: Judge Finds Wiretap
Actions Violate the Law, The New York Times, 2006. augusztus 18.
86 Bob Herbert The Nixon Syndrome, The New York Times, 2006. január 9.
87 C. Savage: Bush Challenges Hundreds of Laws, The Boston Globe, 2006. április 30.
88 L.Greenhouse: Justices5-3,BroadlyRejectBushPlantoTryDetainees, The New York Times, 2006. június 30. Egy lelkiismeretes kirendelt védőügyvéd és jemeni védence esetét lásd: The Cost
of Doing Your Duty, The New York Times, 2006. október 11. A26. p.
89 Guy B. Adams, Danny L. Balfour: Unmasking Aáministrative Évii. M. E. Sharpé, New York, 2004. Hasonlóan fontos háttérolvasmány: Thomas Rick: Fiasco: The American Military
Adventure in Iraq. Penguin Books, New York, 2006.
90 A háborús bűncselekményekre vonatkozó törvény (War Crimes Act) módosításáról lásd: R Jeífrey Smith: War Crimes Act Changes Reduce Threat of Prosecution, The Washington Post,
2006. augusztus 9. Al. p. Valamint Jeremy Brecher, Brendan Smith: Bush Aims to Kill War Crimes Act, The Nation online, 2006. szeptember 5.
91 Evekkel a visszaélések nyilvánosságra kerülése után Steven Jordán alezredes, a különleges kihallgatási központ vezetője ellen vádat emeltek. Ügyében 2006. szeptember 6 -ig nem
született ítélet. Lásd: http://www.cbsnews.com/stories/2006/06/26/iraq/mainl547777.shtml
Pappas ezredes vádalku keretében mentességet kapott, miután Jordán ügyében tanúvallomást tett. Geoflrey Miller vezérőrnagy önmaga gyanúba keverésére hivatkozva alkotmányos jogával
élve nem tett tanúvallomást semmilyen ügyben, melyben a fogvatartottak munkakutyákkal való megfélemlítése volt a tárgy. Richard A. Serrano, Mark Mazzetti: Abu Ghraib Officer Could
Face Charges: Criminal Action Would Be First In Army’s Higher Ranks, Los Angeles Times, 2006. január 13.
92 Larry James ezredes személyes közlése alapján és jóváhagyásával, Honolulu, 2005. április 25.
93 Abu Ghraib története itt nem ért véget. Egy jelentés szerint az iraki hatóságok által Abu Ghraib- ban fog vat ártott személyeket az iraki őrök kínozzák és éheztetik, embertelen
körülmények közt őrzik. 2006. szeptember 6-án Szaddám Húszéin megbuktatása óta első alkalommal tömeges kivégzésre is sor került, huszonhét férőt végeztek ki. A történetet lásd:
www.theage.com.au/articles/2006/09/10/1157826813724.html
94 Idézi Vanora McWalters: Britain’s Top Legal Adviser: Close Prison at Guantanamo, Symbol of Injustice, Los Angeles Times, 2006. május 11.
95 E. Sciolino: Spanish Magistrate Calls on US to Close Prison at Guantanamo, The New York Times,

2005. június 4.

16. FEJEZET
A szituációs hatások kivédése és a hősiesség ünneplése

1 Anthony Pratkanis, Doug Shadel: Weapons ofFraud: A Source Bookfor Fraud Fighters. AARP Press, Seattle, 2005.
2 Andre Wolfson: A Hoax Most Cruel, The Courier-Journal, 2005. október 9.
3 B. J. Sagarin, R.B. Cialdini, W. E. Rice, S.B. Serna: Dispelling the Illusion ofInvulnerability: The Motivations and Mechanisms of Resistance to Persuasion, Journal ofPersonality and
Social Psy- chology 83,2002.526-541. p.
4 A CIA által az 1950-es 1960-as években finanszírozott MKULTRA-program bemutatását lásd: John D. Marks: The Searchfor the Manchurian Candidate: The CIA and Mind Control.
Times Books, New York, 1979. Részletesebb tudományos leírását lásd még: Alán W. Scheflin és Edward Opton,
Jr.: The Mind Manipuiators. Grosset and Dunlap, New York, 1978. Az amerikai sajtó és közvélemény befolyásolására, a CIA finanszírozásával kidolgozott programok pl. Operation
Mocking- bird részleteit lásd: Alex Constantine: Virtual Government: CIA Mind Control Operations in America. Feral House, Los Angeles, 1997.
5 R. P. Abelson, P. G. Zimbardo: CanvassingforPeace: A Manualfor Volunteers. Society fór the Psychological Study ofSocial Issues, Ann Arbor, MI, 1970. P. G. Zimbardo: Coercion and
Com- pliance: The Psychology of Police Confessions. In: R. Perruci, M. Pilisük (eds.): The Triple Revolu- tion Emerging. Little, Brown, Boston, 1971.492-508. p. P. G. Zimbardo, E. B.
Ebbesen, C. Maslach: InfluencingAttitudes and Changing Behavior, 2. kiadás. Addison-Wesley, Reading, MA, 1977. P. G. Zimbardo, C. E. Hartley; Cults Go to High School: A Theoretical
and Empirical Analysis of the Initial Stage in the Recruitment Process, Cultic Studies Journal 2, tavasz-nyár, 1985.91-147. p. P. G. Zimbardo, S.A. Andersen: Understanding Mind Control:
Exotic and Mundane Mentái Manipulations. In: M. Langone (ed.): Recoveryfrom Cults. Norton Press, New York, 1993. 104- 125. p. P. G. Zimbardo, M. Leippe: The Psychology of Attitűdé
Change and Social Influence. Mc- Graw-Hill, New York, 1991.
6 A társas befolyásolás alapvető elveit részletesebben lásd: R. B. Cialdini: Influence. 4. kiadás, Allyn8íBacon. Boston, 2001.Magyarul: Hatás - A befolyásolás pszichológiája. Ford.: Garai
Attila. HVG Kiadó, 2009.; A. R. Pratkanis: Social Influence Analysis: An Index of Tactics. In: A.R. Pratkanis (ed.): The Science ofSocial Influence: Advances and Future Progress.
Psychology Press, Philadelphia, 2007.; A.R. Pratkanis, E. Aronson: The Age of Propaganda: The Everyday Use and Abuse of Persuasion. W. H. Freeman, New York, 1992. Magyarul: A
rábeszélögép. Ford.: Vámos Miklós, Ab Ovo Kiadó, Budapest 1992.; Róbert Levine: The Power to Persuade: How We’re Bought and Sold. Wiley, New York, 2003.; Daryl Bem: Beliefs,
Attitudes, and Humán Affairs. Brooks/ Colé, Belmont, 1970.; Richard Petty, John Cacioppo: Communication and Persuasion: Central and Peripheral Routes to Attitűdé Change. Springer-
Verlag, New York, 1986.; Steven Hassan: Combating Cult Mind Control, Park Street Press, Rochester, 1988.; Brad Sagarin, Sarah Wood: Resistance to Influence. In: A.R. Pratkanis (ed.):
The Science of Social Influence: Advances and Future Progress. Psychology Press, Philadelphia, 2007.
7 J. M. Burger: The Foot-in-the Door Compliance Procedure, Personality and Social Psychology Review 3,1999.303-325. p.
8 J. Freedman, S. Fraser: Compliance Without Pressure: The Foot-in-the-Door Technique, Journal ofPersonality and Social Psychology 4, 1966.195-202. p.
9 A „láb az ajtórésben” taktika néhány alkalmazása: J. Schwarzwald, A. Bizman, M. Ráz: The Foot- in-the-Door Paradigm: Effects of Second Request Size on Donátion Probability and
Donor Generosity, Personality and Social Psychology Bulletin 9,1983.443-450. p.; B. J. Carducci, P. S. Deuser: The Foot-in-the Door Technique: Initial Request and Organ Donátion, Basic
and Applied Psychology 5,1984.75-81. p.; B. I. Carducci, P. S. Deuser, A. Bauer, M. Large, M. Ramaekers: An Application of the Foot-in-the Door Technique to Organ Donátion, Journal of
Business and Psychology 4,1989.245-249. p.; R. D. Katzev, T. R. Johnson: Comparing the Effects of Monetary Incentives and Foot-in-the Door Strategies in Promoting Residential
Electricity Conservation, Journal of Applied Social Psychology 14,1984.12-27. p.; T. H. Wang, R. D. Katsev: Group Com- mitment and Resource Conservation: Two Field Éxperiments on
Promoting Recycling, Journal of Applied Social Psychology 20, 1990. 265-275. p.; R. Katzev és T. Wang: Can Commitment Change Behavior? A Case Study of Environmental Actions,
Journal ofSocial Behavior and Per- sonality9,1994.13-26. p.
10 M. Goldman, C.R. Creason, C. G. McCall: Compliance Employing a Two-Feet-in-the-Door Procedure, Journal ofSocial Psychology 114,1981.259-265. p.
11 A pozitív példa proszociális hatásáról lásd: J. H. Bryan, M. A. Test: Models and Helping: Natu- ralistic Studies Aiding Behavior, Journal ofPersonality and Social Psychology 6,1967.400-
407. p.; C. A. Kallgren, R. R. Reno, R. B. Cialdini: A Focus Theory of Normative Conduct: When Norms

Do and Do Nőt Affect Behavior, Personaüty and Social Psychology Bulletin 26,2000.1002-1012. p.; R. A. Báron, C. R. Kepner: Model’s Behavior and Attraction Toward the Model as
Determinants of Aduit Aggressive Behavior, Journal ofPersonalityand Social Psychology 14,1970.335-344. p. M. E. Rice, I- E. Grusec: Saying and Doing: Effects on Observer Performance,
Journal ofPersonaUty and Social Psychology 32,1975. 584-593. p.
12 J. H. Bryan, J. Redfield, S. Mader: Words and Deeds About Altrulsm and the Subsequent Rein- forcement Power of the Model, Child Development 42,1971.1501-1508. p.; J. H. Bryan és
N. H. Walbek: Preaching and Practicing Generosity: Child ren’s Actions and Reactions, Child Development 41, 1970.329-353. p.
13 Lásd: R. E. Kraut: Effects of Social Labeling on Giving Charity, Journal of Experimental Social Psychology 9,1973.551-562. p. A. Strenta, W. Dejong: The Effect of a Prosodal Label on
Helping Behavior, Social Psychology Quarterly44,1981. 142-147. p.; J. A. Piliavin, P. L. Callero: Giving Blood. John Hopkins University Press, Baltimore, 1991.
14 Róbert N. McNamara et al: Argument WithoutEnd: In Search ofAnswers to the Vietnam Tragedy. Perseus Books, New York, 1999. R.S. McNamara, B. Van deMark: In Retrospect:
The TragicLes- sons of Vietnam. Vantage, New York, 1996. Lásd még Erről Morris filmjéből készült DVD t: The Fog ofWar: Eleven Lessonsfrom the Life of Róbert S. McNamara, 2004.
15 Amikor 1979-ben az angliai Manchesterben tűz ütött ki a Woolworth áruház éttermében, tíz ember kivételével mindenki megmenekült. A tűzoltóparancsnok szerint ők azért vesztek oda,
mert a túlélési stratégia helyett az „éttermi forgatókönyvhöz” ragaszkodtak. Mivel vacsorájukat elfogyasztották, fizetni szerettek volna, hiszen fizetés nélkül nem illik távozni.
16 E. J. Langer: Mindfulness. Addison-Wesley, Reading, MA, 1989.
17 D.F. Halpern: Thought and Knowledge: An Introduction to Critical Thinking. 4. kiadás. Erlbaum, Mahwah, NJ, 2003.
18 C. Poche, P. Yoder, R Miltenberger: Teaching Self-Protection to Children Using Television Tech- niques, Journal of Applied Behavior Analysis 21,1988.253-261. p.
19 D. Kahneman, A. Tversky: Prospect Theory: An Analysis of Decision Under Risk, Econometria 47,1979. 262-91. p. A, Tversky, D. Kahneman: Loss Aversion in Riskless Choice: A
Reference- Dependent Model, Quarterly Journal ofEconomics 106,1991.1039-1061. p.
20 G. Lakoff: Don't Think ofan Elephant: Know Your Values and Frame the Debate. Chelsea Green, White River Junction, VT, 2004. G. Lakoff M. Johnson: Metaphors We Live By. 2.
kiadás. University of Chicago Press, Chicago, 2003.
21 P. G. Zimbardo, J. N. Boyd: Putting Time in Perspective: A Valid, Reliable Individual Differ- ences Metric, Journal ofPersonality and Social Psychology 77,1999.1271-1288. p.
22 Andre Stein: Quiet Heroes: True Stories of the Rescue ofjews by Christians in Nazi-Occupied Holland. New York University Press, New York, 1991.
23 P. G. Zimbardo, C. Maslach, C. Haney: Reflections on the Stanförd Prison Experiment: Genesis, Transformations, Consequences. In: T. Blass (ed.): Obedience toAuthority: Current
Perspectives on the Milgram Paradigm. Erlbaum, Mahwah, NJ, 2000.
24 Az öngyilkos merénylet alternatív értelmezéseit lásd: Fathali Moghaddam: From the Terror- ists’ Point ofView: What They Experience and Why They Come to Destroy Us. Praeger, New
York, 2006.
25 Michael Wood: In the Footsteps of Alexander the Great: A Journeyfrom Greece to Asia. University of California Press, Berkeley, 1997.
26 Az itt közölt gondolatok nagy részét Zeno Franco és én közösen dolgoztuk ki, Celebrating Heroism: A Conceptual Exploration c. cikkünk publikációja előkészületben. Szintén előkészület
alatt a témában Pierro Boccharióval a palermói egyetemen közösen végzett tanulmányunk összegzése Inquiry intő Heroic Acts: Vie Decision to Resist ObeyingAuthority címmel.
27 M. Seligman, T. Steen, N. Park, C. Peterson: Positi ve Psychology Process, American Psychologist 60, 2005. 410-421. p. Lásd még: D. Strumpfer: Standing on the Shoulders of Giants:
Notes on Early Positive Psychology (Psychofortology), South African Journal ofPsychology 35,2005.21-45. p.

 28 A. Eagly, S. Becker: Comparing the Heroism of Women and Mén, American Psychologist 60, 2005.343-344. p.
29 Lucy Hughes-Hallett: Heroes. HarperCollins, London, 2004.
30 Uo. 17. p.
31 Uo. 5 6. p. Ez Arisztotelész „tragikus” hős meghatározása. Ilyen értelemben Macbeth hős, még akkor is, ha tudjuk róla, hogy gonosz. A tragikus hős elbukik, ahogy Kreon az Antigoné
bán, mert azt gondolja, „ő maga a törvény”.
32 A kitüntettek névsorát lásd http://www.history.army.mil/moh.html
33 A Viktória-keresztről lásd: http://en.wikipedia.org/wiki/Victoria_cross
34 A György kereszt kitüntetettjeit lásd M. Hebblethwaite és T. Hissey által összeállított adatbázisban: www.gc-database.co.uk/index.htm
35 .Az ausztrál kitüntetésekről lásd: www.itsanhonour.gov.au/honours_announcements.html
36 S. Becker, A. Eagly: The Heroism of Women and Mén, American Psychologist 59,2004.163-178. p. idézet: 164. p
37 Peter Martens: Definitions and Omissions of Heroism, American Psychologist 60,2005.342-343. p.
38 J. McCain, M. Salter: Why Courage Matters. Random House, New York, 2004.14. p.
39 D. J. Boorstin: The Image: A Guide to Pseudo.-Events in America. Vantage Books, New York, 1992 [1961]. 45., 76. p.
40 A pszeudóhősiesség egyik legszégyenletesebb példáját szolgáltatta az Amerikai hadsereg, amikor [essica Lynch közkatonából Becsület érdeméremmel kitüntetett hőst faragott. A hadsereg
teljes mértékben kitalált forgatókönyv szerint dolgozott, mert szüksége volt egy hősre, végre jó hírrel kellett szolgálnia Irakból. Lynch utóbb feltárta a hazugságokat. Lásd: Saving Pvt. Jessica
Lynch, a BBC America dokumentumfilmje, 2003. július 18.; Rick Bragg: I Atn a Soldier, Too: The Jessica Lynch Story. Vintage, New York, 2003.
41 A. Brink összeállítását lásd: www.time.com/time/timelOO/leaders/profile/mandela.html
42 A hősiesség javasolt kategóriái példákkal illusztrálva:

ALKATEGÓRIA
MEGHATÁROZÁS
KOCKÁZAT/
ÁLDOZAT
PÉLDAMUTATÓK
Katonai
hősiesség
1. Katonai és más hivatásbeli kötelezettségből fizikai kockázatot vállaló hősök
katonák, katasztrófavédelmi szolgálatok alkalmazottai, akik hivatásbeli kötelezettségből rendszeresen fokozottan veszélyes körülmények között dolgoznak; hősies cselekedeteik meghaladják
hivatásbeli kötelezettségüket
súlyos
sérülés

halál
Akhilleusz

Becsület érdemérem birtokosai

Hugh Thompson

James Stockdale admirális

Mindennapi
hősiesség
2. Nem hivatásbeli kötelezettségből fizikai kockázatot vállaló hősök
polgári személyek, akik a következmények tudatában az életüket kockáztatják mások testi épsége vagy élete megóvásáért
súlyos sérülés halál
Carnegie-
kitüntetettek
(életmentők)
Társadalmi
hősiesség
3. Vallási személyiségek
elhivatott, egész életen át tartó, a legmagasabb rendű elveket megtestesítő vagy új vallási/spirituális területek előtt utat nyitó vallási szolgálatot teljesítők, gyakran tanítók vagy a szolgálat
kiemelkedő alakjai
aszketikus
önfeláldozás

vallási
ortodoxia
megingatása
Buddha Mohamed Assisi Szent Ferenc Teréz anya

ALKATEGÓRIA
MEGHATÁROZÁS
KOCKÁZAT/
ÁLDOZAT
PÉLDAMUTATÓK

4. Politikai-vallási
vallási vezetők, akik nagy hord-
merénylet
Gandhi

személyiségek
erejű változás érdekében a politika
Martin Luther

területére léptek, illetve politiku-

bebörtönzés
Ring, Jr.

sok, akik mély vallásos hitrend-

Nelson Mandela

szerükkel a politikai gyakorlatra hatással vannak

Desmond Tutu

5. Mártírok
vallási vagy politikai személyisé-
biztos vagy
Jézus
1

gek, akik a következmények tu-

majdnem
Szókratész
#

dalában (olykor szándékosan) az

biztos halál
jeanne d’Arc
a

életüket kockáztatják egy ügy

az ügy vagy
jósé Marti

szolgálatában
eszme
Steve Biko
r

szolgálatában

6. Politikai és
egy nemzet vagy csoport vezetői
merénylet
Abraham
a
katonai vezetők
(általában kritikus időszakokban) egy közös vízió szellemében
ellenzéki
Lincoln
d
a nemzet egyesítésére törekszenek, és olyan tulajdonságokkal,
fellépés
Róbert E. Lee
a

képességekkel rendelkeznek, ame-

szavazással
Franklin Roosevelt
i

lyek segítik a nemzet vagy csoport

hivatalból

túlélését
való
visszahívás
Winston Churchill

lejárató
kampány
Václav Havel
h

bebörtönzés

7. Utazók,
ismeretlen földrajzi területeket
egészség-
Odüsszeusz
ő
felfedezők
felfedező vagy addig még nem használt szállító- vagy köziekedé-
károsodás
Amelia Earhart

si eszközön utazók
súlyos testi
sérülés
Jurij Gagarin

halál

lehetséges
anyagi

veszteség

8. Tudományos
személyek, akik új tudományié-
mások hajt-
Galilei
é
felfedezők
rületeken dolgoznak, új éskipró-
hatatlansága

bálatlan kutatási módszereket al-

a tudományos
Edison
g

kalmaznak, vagy az emberiség

megállapítá-

számára értékes, új tudományos

sok
Madam Curie

ismeretet tárnak fel

jelentőségének
belátására
Einstein
szakmai
kiközösítés

anyagi
veszteség

ALKATEGÓRIA
MEGHATÁROZÁS
KOCKÁZAT/
ÁLDOZAT
PÉLDAMUTATÓK

9. Jó szamaritá-
rászorulók segítői, az önzetlen
hatóságok
zsidók megmentői a

nusok
áldozatkészséggel szemben ellen-
büntető
holokauszt idején

séges környezetben
szankciói
Harriet Tubman

letartóztatás
Albert Schweitzer

kínzás
Richard Clark
halál

Richard Rescorla
á

lehetséges

anyagi
veszteség

kiközösítés

s
10. Hátrányok
személyek, akik fogyatékosságon,
kudarc

leküzdői
hátrányokon, súlyos körűimé-

Horatio Alger
a

nyékén felülkerekednek, és példaképpé válnak

elutasítás
Helen Keller
d

megvetés
Eleanor Roosevelt
 a

irigység
Rosa Parks

1
11. Vállalatok
nagy szervezetek alkalmazottai,
gondosan
Louis Pasteur

hősei
akik szervezeten belül vagy szer-
felépített

vezetek között vitás helyzetekben

szakmai
Edward Tolman

fokozott nyomás ellenére szilár-

életpálya

dán kitartanak elgondolásuk

meghiúsulása
Barry Marshall
i

mellett
szakmai
kiközösítés
társadalmi

státuszvesztés

anyagi
veszteségek
hitelvesztés
betegség
 s

kockázata

i
12. Vészharang-
személyek, akik tudomást szerez-
gondosan
Ron Ridenhour

kongatok
nek egy szervezeten belül zajló
felépített

törvénytelen vagy etikátlan tévé-

szakmai
Cynthia Cooper

kenységről, és a visszásságról
életpálya

bárminemű jutalom reménye

meghiúsulása
Coleen Rowley

nélkül bejelentést tesznek

szakmai
Deborah Layton

kiközösítés

Christina Maslach
e

társadalmi
státuszvesztés
Joe Darby
anyagi
veszteségek
Sherron Watkins

hitelvesztés

fizikai
megtorlás

43 D. Soccio: Archetypes of Wisdorn. 2. kiadás, Wadsworth, Belmont, CA, 1995.

44 W. F. Cascio, R. Kellerman: Leadership Lessonsfrom Robben Island: A Manifesto fór the Morál High Ground. (kézirat)
45 G. A. Kimble, M. Wertheimer, C. L. White: Portraits of Pioneers in Psychology. American Psy- chological Association, Washington, DC, 1991.
46 D. Soccio: Archetypes of Wisdorn. 2. kiadás. Wadsworth, Belmont, CA, 1995.
47 S. Hersh: My Lai 4: A Report on the Massacre and Its Aftermath. Random House, New York, 1970.
48 T. Angers: The forgottén Hero ofMy Lai: The Hugh Thompson S tory. Acadian House Publishing, Lafayette, LA, 1999.
49 Bizonyos körökben hősként tekintettek a bűncselekmény miatt elítélt Calley hadnagyra, a tiszteletére írt dal 1971-ben felkerült a Billboard Top 40-es sikerlistájára.
50 Idézetek Ron Ridenhour 1969. március 29-én írt leveléből. Dávid L. Anderson (ed.): Facing My Lai: Moving Beyond the Massacre. University of Kansas Press, Lawrence. 201-206. p.
51 M. Bilton, K. Sim: Pour Hours in My Lai. Penguin, New York, 1993.
52 Joe Darby az Abu Ghraib-i atrocitások leleplezése óta először ebben az interjúban beszélt nyilvánosan. Wil S. Hylton: Prisoner of Conscience, GQ magazin, 2006. szeptember.
53 K. Zernike: Only a Few Spoke up on Abuse as Many Soldiers Stayed Silent, The New York Times, 2004. május 22.1. p.
54 E. Williamson: One Soldiers Unlikely Act: Family Fears fór Mán Who Reported Iraqi Prisoner Abuse, The Washington Post, 2004. május 6. A16. p.
55 H. Rosin: When Joseph Comes Marching Home: In a Western Mountain Town Ambivalence About the Són Who Blew the Whistle at Abu Ghraib, The Washington Post, 2004. május 17.
C01. p.
56 S. Pulliam, D. Solomon: How Three Unlikely Sleuths Exposed Fraud at WorldCom, The Wall Street Journal, 2002. október 30.1. p.
57 M. Swartz, S. Watkins: Power Failure: The Inside Story oflhe Collapse of Enron. Random House, New York, 2003.
58 R. Lacayo, A. Ripley: Persons of the Year 2002, Cynthia Cooper, Colleen Rowley és Sherron Watkins, Time.
59 D. Layton: Seductive Poison: A Jonestown Survivor’s Story ofLife and Death in the People’s Tem- ple. Doubleday, New York, 2003. Lásd még honlapját: www.deborahlayton.com
60 A Jim (ones által alkalmazott és Orwell 1984 c. művében leírt agymosási taktikák, valamint a Cl A MKULTRA programjában alkalmazott manipulációs módszerek közötti összefüggésről
lásd: P. G. Zimbardo: Mind Control in Orwell’s 1984: Fictional Concepts Become Operational Realities in Jim Jones’ Jungle Experiment. In: M. Nussbaum, J. Goldsmith, A. Gleason (eds.):
1984: Orwell and Our Future. Princeton University Press, Princeton, NJ, 2005. jonestownról mint a CIA által támogatott kísérletről részletesen ír értekezésében Michael Meires: Was
Jonestown a CIA Medical ExperimentI A Review of Evidence. Mellen Press, Lewiston, NY, 1968. (Studies in American Religion Series 35)
61 D. Sulii van, P.G. Zimbardo: Jonestown SurvivorsTell Their Story, Los Angeles Times, 1979. március 9. 1,10-11. p.
62 M. Grunwald: A Tower of Courage, The Washington Post, 2001. október 28.1. p.
63 A United Airlines 93-as járata 2001. szeptember 11-én New Jerseyből San Franciscóba tartott, amikor szaúdi gépeltérítők kerítették hatalmukba. A szeptember 11-ei eseményeket
kivizsgáló bizottság rendelkezésére álló bizonyítékok alapján tudható, hogy a pilóta, a légi személyzet és legalább hét utas szembeszállt a géprablókkal. Ezzel sikerült megakadályozniuk,
hogy a gép a tervezett célpontba - Fehér Ház vagy Kapitólium - csapódjon. A járaton utazó mind a negyvennégy utas életét vesztette, amikor a gép a Pennsylvania állambeli Shanksville
közelében egy mezőre zuhant. A nagy sebességű becsapódás következtében majdnem 35 méter mély kráter keletkezett. 2006-ban a Universal Stúdió A 93-as számú járat hősei címmel filmet
készített.
64 A. Brink: Leaders and Revolutionaries, Time, 1998. április 13.
65 C. R. Browning: Ordinary Mén: Reserve Police Battalion 101 ami Ilié l lmil Solnlliw In rolniul HarperPerennial, New York, 1992. XIX. p.
66 E. Staub: The Roots of Évii: The Origins of Genocide and Other Group Violciue. (idillin lilyti Vilii versity Press, New York, 1989.126. p.
67 Z. Bauman: Modernity and the Holocaust. Cornell University Press, Ithaca, NY, 1989.
68 J. Conroy: Unspeakable Acts, Ordinary People: The Dynamics ofTorture. Knopf, New York, 2000,
69 M. Haritos-Fatouros: The Psychological Origins oflnstitutionalised Torture. Routledge, London, 2003.
70 M. Huggins, M. Haritos-Fatouros, P. G. Zimbardo: Violence Workers: Police Torturers and Mur- derers Reconstruct Brazílián Atrocities. University of California Press, Berkeley, 2002.
71 Lásd: Francois Rochat, Andre Modigliani: Captain Paul Grueninger: The Chief of Police Who Saved Jewish Refugees by Refusing to Do His Duty. In: T. Blass (ed.): Obedience to
Authority: CurrentPerspectives on the Milgram Paradigm. Erlbaum. Mahwah, 2000.
72 Stanley Milgram: Obedience to Authority: An Experimental View. Harper8rRow, New York, 1974. Lásd még: Philip Zimbardo, Craig Haney, William Curtis Banks, Dávid Jaffe: The Mind
is a Formidable Jailer: A Pirandellian Prison, The New York Times Magaziné, 1973. április 8. 36. p.
73 Lásd: A. C. Elms, S. Milgram: Personality Characteristics Associated with Obedience and Defi- ance Toward Authoritive Command, Journal of Experimental Research in Personality
1,1966. 282-289. p.; Tóm Blass: Understanding Behavior in the Milgram Obedience Experiment: The Role of Personality, Situations, and ’lheir Interactions, Journal of Personality and
Social Psycho- logy 60,1991.398-413. p.
74 F. Midlarsky, S. F. Jones, R. Corley: Personality Correlates of Heroic Rescue During the Holocaust, Journal of Personality Ti, 2005.907-934. p.
75 Malcolm Gladwell: Personality Plus: Employers Lőve Personality Tests. Bút What Do They Re- ally Reveal?, The New Yorker, 2004. szeptember 20.
76 Carol S. DePino: Heroism Is a Matter of Degree, El Dorado Times, 2006. január 17.
77 D. J. Boorstin: The Image: A Guide to Pseudo-Events in America. Vantage Books, New York, 1992 |1961]. 76. p.
78 Alekszander Szolzsenyidn: A Gulag szigetcsoport. Ford.: Szenté Imre. Űj Idő, Budapest, 1989. 154. p.



PHILIP ZIMBARDO, a Stanford Egyetem nyugalmazott

pszichológiaprofesszora oktatói pályája során tanított a Yale
Egyetemen, a New York-i Egyetemen és a Columbia Egyetemen
is. Több mint háromszáz szakmai publikáció és ötven könyv
szerzője, illetve társszerzője.
2004-ben szakértő tanú volt az iraki Abu Ghraib-i börtönben
elkövetett kegyetlenkedések miatt katonai bíróság elé állított
egyik amerikai tartalékos katonai rendőr tárgyalásán.
A stanfordi börtönkísérlet honlapját
www.prisonexp.org
évente több millióan látogatják.
A szerzőről és a kötetről bővebb
információ található
a www.zimbardo.com
és a www.lucifereffect.com
honlapokon.
Megjegyzések

[←1]
Baseballhoz hasonló, seprűnyéllel és gumilabdával játszott utcai játék.
[←2]
Jánosy István fordítása
[←3]
Homérosz: íliász. Devecseri Gábor fordítása
[←4]
Kalifornia állam hírhedt börtöne.
[←5]
Megszakítás nélküli tanítás, a sztrájkolás egyik formája.
[←6]
Sci-fi és horrorelemeket ötvöző tévéfilmsorozat.
[←7]
Népszerű gyermekdal.
[←8]
John Newton 1772 körül írt keresztény egyházi énekének számos
változata ismert.
[←9]
Bármikor kijelentkezhetsz, de soha nem távozhatsz.
[←10]
Quiet (Néma düh) címmel a kísérletről egyetemi hallgatók
Ragé

dokumentumfilmet készítettek.
' Rabok vagyunk jó páran, aki nem, az börtönőr.
[←11]
Utalás a Tuti sejt című filmre. Eredeti cím: The Big Kahuna. Rendező: John Swanbeck, 1999.
[←12]
Vas István fordítása
[←13]
Kászonyi Ágota fordítása
[←14]
Az amerikai kongresszus hivatalos lapja, amelyet a kongresszusi ülésszak alatt naponta adnak ki.
[←15]
Az angol rövidítés a survival/túlélés, evasion/kijátszás,
resistance/ellenállás, escape/szökés szavak kezdőbetűiből áll össze.
[←16]
Sőtér István fordítása alapján
[←17]
Humán Relations Area Files - 1949-ben a Yale egyetemen létrehozott
etnográfiai adatgyűjtemény, valamint az azt gondozó szervezet
elnevezése, www.yale.edu/hraf
[←18]
Mardi gras (fr.): húshagyókedd, az e napon, a farsang utolsó napján
rendezett New Orleans-i karnevál neve is.
" „A mit akartok azért, hogy az emberek ti veletek cselekedjenek,
mindazt ti is úgy cselekedjétek azokkal;” (Máté 7:12)
[←19]
Harminc éven át (1902-1932) az amerikai legfelsőbb bíróság tagja.
[←20]
Skull and Bones - a Yale Egyetem titkos társasága
[←21]
Az Abu Ghraib-i börtönt hivatalosan 2006. augusztus 15-én zárták be,
minden fogva tartott személyt a bagdadi repülőtér melletti Camp
Cropperbe szállították át.
[←22]
Terrorelhárító alakulat, az Amerikai Egyesült Államok Hadserege
Különleges Erőinek 1. számú Műveleti Osztaga.
[←23]
Az Americal Hadosztály, 11. gyalogsági dandár, 20. gyalogezred, 1.
zászlóaljának C századát ne- vezték így.
[←24]
Utalás John Landis 1978-ban készült (Animál House) c. filmjére.
Partizóna
[←25]
egyéni bűnözői hajlam (a tartalékos katonai rendőrök feltételezett
diszpozíciója)
• vezetési hiányosságok (rendszerjellegű tényező)
• tisztázatlan függelmi viszonyok a dandárban és magasabb szinteken
(rendszerjellegű tényező)
• különböző ügynökségek/szervezetek közötti átfedések a kihallgatási
műveletekben (rendszerjellegű tényező)
• szerződéses kihallgatók/elemzők/tolmácsok hatékony szűrésének,
jogosításának és integrációjának elmulasztása (rendszerjellegű tényező)
• a katonai rendőrök és katonai hírszerzők tisztázatlan feladat- és
felelősségköre a kihallgatások vonatkozásában (rendszerjellegű tényező)
• személyes és intézményi biztonság hiánya Abu Ghraibban (szituációs és
rendszerjellegű tényező).
[←26]
A 28. fogvatartott Manadel al-Jamadi volt.
sz.
[←27]
Combined Joined Task Force - Többnemzeti Összhaderőnemi Harci
Kötelék
[←28]
15. sz. hírszerző és 22. sz. katona (akik fültanúi voltak, hogy a katonai
rendőrök az általuk eszméletlenségig megvert foglyokat „pofozózsáknak”
nevezték)
• 24. sz. katona, hírszerzési elemző (aki a kegyetlenkedésekről készült
fényképeken többször látható)
[←29]
Rövid ideig a CTA igazgatója, majd 1973-75 között, Nixon és Ford
elnöksége idején védelmi miniszter.
[←30]
katonai rendőrök körében uralkodó félelem a gyakori akna- és
rakétatámadások miatt
• számos fogolyszökési kísérlet
• gyakori börtönlázadások
• a katonai rendőrök és hírszerzők súlyos ellátási gondjai
• összetartás és a középszintű vezetés hiánya a katonai rendőrök és
hírszerzők egységeiben
• a tartalékos katonai rendőrök és hírszerzők egységeinek tapasztalt
altisztjeit és tisztjeit az Egyesült Államokba és/vagy máshová vezényelték
• a 372. század katonáit nem készítették fel börtönőri feladatokra
• a személyi állomány túlzott terhelése a fogvatartottak óriási létszáma miatt
• a 800. dandár nem tartozott a kiemelt fontosságú egységek közé, a
hiányosságokat nem tudta leküzdeni
• a fegyelem hiánya, viselkedési normák megszegése, illetve hiánya
• tisztázatlan parancsnoki felelősségi körök, gyenge koordináció;
határozatlan, rosszul működő vezetési-irányítási rendszer
• gyenge, nem hathatós vezetés; a felső vezetők nem gondoskodtak
alárendeltjeik megfelelő kiképzéséről és ellenőrzéséről
[←31]
High Mobility Multipurpose Wheeled Vehide - magyarul: nagy
mozgékonyságú többcélú kere kés jármű.
[←32]
2008-ban a Republikánus Párt elnökjelöltje.
[←33]
A törvény teljes neve Uniting and Strengthening America by Providing
Appropriate Tools Required to Intercept and Obstruct Terrorism Act
of2001. A kezdőbetűk adják a törvény rövidített elnevezését - USA
PATRIOT Act.
[←34]
A 18. század végétől hozott törvények. A törvények felhatalmazást
adtak minden külföldi kiutasítására, akiről feltételezhető volt, hogy az
Egyesült Államok békéjét és biztonságát veszélyezteti. Háború esetén
az idegeneket letartóztathatták, illetve jogaikban korlátozhatták.
[←35]
Vas István fordítása
[←36]
Két ember őrültsége (fr.), az indukált pszichózis elnevezése, amelyben
az egyik fél téveseszméjét átveszi valaki más is, aki addig teljesen
egészséges volt.
[←37]
Nicholas Berg amerikai vállalkozó kivégzésére, lefejezésére
utal.
[←38]
Tóth Árpád fordítása
 Table of Contents
Köszönetnyilvánítás 13
fejezet Szerda: a kontrollvesztés napja 114
fejezet Csütörtök: szembesülés a valósággal 169