Fordította és az utószót írta BRATKA LÁSZLÓ

VIKTOR PELEVIN

A Metamor Szent Könyve

EURÓPA KÖNYVKIADÓ
BUDAPEST, 2006
 A FORDÍTÁS ALAPJÁUL SZOLGÁLÓ KIADÁS:
ВИКТОР ПЕЛЕВИН:
СВЯЩЕННАЯ КНИГА ОБОРОТНЯ
МОСКВА, ЕКСМО ИЗДАТЕЛЬСТВО, 2004
© VIKTOR PELEVIN, 2004
HUNGARIAN TRANSLATION © BRATKA LÁSZLÓ, 2006

A SZERZŐTŐL AZ EURÓPA KÖNYVKIADÓNÁL MEGJELENT:

AZ AGYAG GÉPPUSKA
GENERATION „P”
SZÁMOK
 Szakértői vélemény
Az A Hu-li címen is ismert jelen irodalmi szöveg ügyetlen hamisítvány, amelyet ismeretlen
szerző a XXI. század első negyedében készített. A szakértők többsége egyetért abban, hogy
nem maga a kézirat érdekes, hanem a mód, ahogy a világba vettetett. Az A Hu-li című szöveg
állítólag egy olyan notebook winchesterén volt, amelyet „drámai körülmények közt” találtak
meg az egyik moszkvai parkban. A megtalálás megrendezett voltáról tanúskodik a rendőrségi
jegyzőkönyv, amelyben leírják a talált tárgyat. A mi elképzelésünk szerint a jegyzőkönyv egész
jól bemutatja a korszerű PR virtuóz technikáit.
A jegyzőkönyv eredeti, megvan rajta minden pecsét és aláírás, bár felvételének pontos
ideje ismeretlen, mivel a címlap felső részét, ahol a dátum volt, levágták a jegyzőkönyv
dossziéba fűzése során, amire azt megelőzően került sor, hogy a hivatali előírásoknak
megfelelően irattárba küldték a naptári év végén. A jegyzőkönyvből az olvasható ki, hogy a
rendőrség érdeklődését a Moszkva város Déli Közigazgatási Körzetében lévő Bitca-parkban
zajló különös természeti jelenségek keltették fel. A polgárok kék fényt, gömbvillámokat és
ötszínű szivárványok sokaságát figyelték meg a fák fölött. Némelyik szivárvány gömb alakú
volt (a szemtanúk vallomása szerint a színeik mintegy átvilágítottak egymáson).
Az anomália epicentruma a park határán lévő nagy beépítetlen területen volt, ahol
kerékpárugrató található. Az ugrató mellett egy Cannondale Jekyll 1000 márkájú kerékpár
félig megolvadt vázát és a kerekek maradványait lelték fel. A kerékpárugrató körül tíz méteres
sugarú körben kiégett a fű, mégpedig úgy, hogy a megperzselt folt szabályos ötágú csillagot
alkotott, amelynek határán kívül nem károsodott a fű. A bicikliváz mellett női ruhadarabokat
találtak: farmert, egy pár edzőcipőt, „egyheti” bugyigarnitúra Vasárnap feliratú darabját, és
pólót, melynek elejére a CKИf szó volt hímezve.
A jegyzőkönyvhöz, mellékelt fényképek alapján ítélve a szó harmadik betűje jobban
hasonlít a cirill V-re – azaz a latin I-re mint a latin U-ra. Ezért feltételezhetjük, hogy nem a
„fuck” anagrammáiját látjuk, ahogy M. Leibman állítja monográfiájában, hanem az orosz,
„cicucfi”, azaz „szkíta” szót. Ezt a feltételezést erősíti meg a póló hátán lévő szöveg: „igen,
ázsiaiak vagyunk” – és ez kétségtelen allúzió Biok Szkíták című versére, amelyet M. Leibman
nyilvánvalóan nem ismer.
A ruhadarabok közt volt egy hátizsák egy notebookkal, amelyről említés történt a
jegyzőkönyvben. Mindezen darabokat nem érte károsodás, és nem fedezték fel rajtuk a tűz
nyomát, ami arról tanúskodik, hogy csak az után csempészték őket az esemény helyszínére,
hogy a csillag alakú folt beleégett a fűbe. Az adott esemény tényállása alapján nem indítottak
bűnügyi vizsgálatot.
(Az állítólag) a winchesteren lévő szöveg története ismeretes: először marginalizálódott
okkultista körökben terjedt el, aztán könyv formában is kiadták. Az eredeti címét még a
könyvbiznisz mostani kufárai is olyan trágárnak találták, hogy a kiadáskor átnevezték, s A
Metamor Szent Könyve címet kapta.
A szöveg természetesen nem méltó a komoly filológiai vagy kritikai elemzésre.
Mindazonáltal megjegyzendő, hogy az átvételek, utánzások, ismétlések és allúziók olyan sűrű
hálója figyelhető meg benne – nem is beszélve a rossz nyelvről és a szerző ritka
infantilizmusáról hogy autentikusságának vagy eredetiségének a kérdése komoly irodalmi
szakember előtt fel sem merül, és kizárólag a társadalmunk mélységes lelki hanyatlásának
szimptómájaként tarthat érdeklődésére számot. Az a pszeudo -keleti pop metafizika pedig,
amelynek felszínes ismeretével nem tud nem elhencegni a szerző a hozzá hasonló enervált
lúzerek előtt, a komoly és az életben a helyüket megtaláló emberekből legföljebb együtt érző
mosolyt vált ki. Szeretnénk biztosítani a moszkvaiakat és fővárosunk vendégeit, hogy a Bitca-
parkban a megfelelő szinten tartják a tisztaságot és a rendet, és a moszkvai rendőrség napi
huszonnégy órán át őrzi a pihenni vágyók nyugalmát és biztonságát. És a legfontosabb,
kedves barátaink, az, hogy életükben mindig legyen helye egy boldog dalnak!

Tengiz, Kokojev,
őrnagy, a Bitca-központ rendőrparancsnoka

Maja Maracsarszkaja, Igor Koskodavlenko,

az irodalomtudomány kandidátusai

Peldice Charme,
a Karaoke A fődologról című televízió-műsor vezetője
 A csillagteli terek tiszta szélcsendjében
Sok fényes éke van az Úrnak.
ISMERETLEN SZERZŐ

Ki most a hősöd, Dolores Haze?

Még az a sztárocska? Ámen.
Éj, nap, szín, illat, megáll az ész!
Kocsik, kocsmák! Kicsi Carmen!
HUMBERT HUMBERT1

Az ügyfél, akihez Szerzs bárpincér kiközvetített, este fél nyolcra várt a Nacional szálló
Alekszandrovszkij bárjában. Már hét negyven volt, a taxi pedig, egyik dugóból a másikba
kerülve, alig araszolt. Még azt is kész voltam elhinni, hogy van lelkem, mert olyan
nyugtalanság fogott el.
– I want to be forever young – énekelte sokadszorra a rádióban az Alphaville.
Bárcsak nekem lennének ilyen gondjaim, gondoltam. És azonnal eszembe jutottak a sajátjaim.
Általában ritkán gondolok rájuk. Csak azt tudom, hogy valahol ott vannak, a fekete
ürességben, és bármelyik pillanatban visszatérhetek hozzájuk. Hogy ikszedik alkalommal
meggyőződjek: nincs rájuk megoldás. Érdekes következtetésekre jutok, ha elgondolkozok
ezen.
Tegyük fel, hogy megoldom őket. És akkor mi van? Egyszerűen eltűnnek, azaz örökre
ellibbennek a nemlétbe, ahol az idő nagy részében amúgy is vannak. Csak egyetlen praktikus
következménye lesz a dolognak – az értelmem nem ráncigálja ki őket többé a fekete űrből.
Talán az én megoldhatatlan problémáimnak egyedül az az okuk, hogy gondolok rájuk, és
újrateremtem őket abban a pillanatban, amikor eszembe jutnak.
A legnevetségesebb problémám a nevemmel kapcsolatos. Ez a gond csak Oroszországban
merül fel. De mivel itt élek, bevallom, hogy ez nagyon is létező probléma.
A nevem: A Hu-li.2
Korábban, amikor még a régi helyesírás volt érvényben, lehetséges volt legalább írásban
távol maradni az ocsmányságtól. Most így írom cirill betűkkel a nevem: „A Хули”, régen
viszont így írtam: „A Хулі”. A pecsétgyűrűn, amelyet ezerkilencszáz-tizenháromban kaptam
egy pétervári „pártfogómtól”, aki ismerte a titkomat, a nevem betűi két jelbe voltak egyesítve.

Ez egy érdekes történet. Az első pecsétet, amelyet megrendelt számomra, rubinra vésték, és
mind az öt betű egy jelképben egyesült.

1 Vladimír Nabokov Lolita című regényének versbetétei itt és a továbbiakban Békés Pál fordításában
szerepelnek. (A ford.)
2
A „huli” orosz szleng szó, a „huj”, „fasz.” szó eufemisztikus formája, ám egyértelműen, és nyilvánvalóan
megjeleníti az eredeti szót. Mindkét alak bonyolult viszonyokat érzékeltető, árnyalt szleng kifejezések része
lehet. Ha a „huli” előtt a csodálkozást, elhatározást, szörnyülködést érzékeltető „a” indulatszó szerepel, a
kifejezés értelme: bár valami váratlannak tűnhet, a beszélő nem látja, nem érti az okot, amely miatt lehetetlen a
dolog: miért is ne?; na és?; na és aztán? (Aford.)
Akkor ajándékozott meg ezzel a rubinkővel, amikor a Finn-öbölben hajókáztunk egy jachton,
és miután megnéztem, rögtön a vízbe dobtam. A pártfogóm elsápadt, és megkérdezte, hogy
miért gyűlölöm. Persze nem azért kérdezte, mert tényleg azt hitte, hogy gyűlölöm.
Egyszerűen abban a korban divatban voltak a teátrális felindulások, ami miatt egyébként
kitört az első világháború és az orosz forradalom.
Elmagyaráztam, hogy persze az összes betűt egymásra lehet vinni, és elférnek egy kis
kövön, így olcsón megvan, viszont nem derül ki, melyik az első betű. Másodnap kész volt az
újabb, egy hosszúkás opálra vésett változat, „a titokzatos és hóbortos A. H.-val”, ahogy a
pártfogóm az ajándékhoz mellékelt versben megjegyezte.
Hát ilyen emberek éltek régen Oroszországban. Egyébként gyanítom, hogy nem ő maga
írta a verset, hanem Kuzmin költőtől rendelte, mivel a forradalom után néhányszor bekokózott
homokosok jöttek ki hozzám a Csekától, és valami briliánsokat kerestek. Aztán az
Italjanszkaja utcai lakásomba lakatosokat és mosónőket telepítettek be, tőlem pedig elvették
önérzetem utolsó támasztékát, a régi helyesírás szerint való „i”-betűt. Ezért a kezdet
kezdetétől utáltam a kommunistákat már azóta, amikor még sok fényes elme hitt nekik.
A nevem valójában nagyon szép, és semmi köze orosz értelméhez Az „A Hu-li” kínai
nyelven azt jelenti, „A róka”. Az orosz nevekkel való analógia alapján azt lehet mondani,
hogy az „A” a keresztnevem, a „Hu-li” pedig a családnevem. Mit mondhatok a magam
mentségére? Már akkor így hívtak, amikor egyáltalán nem létezett az orosz nyelvben az „a
huli” kifejezés, de még maga az orosz nyelv sem.
Ki gondolta volna akkor, hogy nemes vezetéknevem valamikor szitokszóvá válik?
Egyébként a keresztnevemmel is pórul jártam, hiába, hogy csak egy betű az egész. Mert,
ugye, mész az utcán, sort látsz és megremegsz, hiszen: A’mi? Szar a ’! Alfa Bank Expressz.
Egyébként Ludwig Wittgenstein megmondta, hogy a világon csak nevek vannak. Nincs kire
haragudni.
Mi, rókák, boldog lények vagyunk, mivel rövid az emlékezetünk. Tisztán csak az utolsó
tíz-húsz évre emlékszünk, és mindaz, ami azelőtt volt, abban a sötét ürességben szunnyad,
amiről már beszéltem. De nem tűnik el teljesen. Számunkra a múlt olyan, mint egy sötét
raktár, amelyből szükség esetén bármilyen emléket elő tudunk venni (amit az akaraterő
sajátos, eléggé gyötrelmes megfeszítésével végzünk). Ez érdekes beszélgetőtárssá tesz
bennünket. Sokat tudunk mondani szinte bármiről, azonkívül tudunk az összes fontos
világnyelven, hisz volt időnk megtanulni őket. De szükségtelenül nem vakarjuk el az
emlékezet sebét, és gondolataink mindennapi áramlása gyakorlatilag ugyanolyan, mint az
embereké. Ugyanez érvényes a „munkaszemélyiségünkre”, amely miatt nem lehet
megkülönböztetni a rókát a farkatlan majomtól.
Sokan nem értik, hogy lehet ez. Megpróbálom elmagyarázni. Minden kultúrában bevett
gyakorlat, hogy a külső sajátságokat bizonyos jellemvonásokkal kapcsolják össze. A
szépséges hercegnő jó és együtt érző; a gonosz boszorkány ronda, és hatalmas bibircsók van
az orrán. Léteznek finomabb kapcsolatok is, amelyeket nem olyan egyszerű megfogalmazni,
és éppen rájuk épül a portréfestészet. Idővel ezek a kapcsolatok változnak, ezért egy kor női
szépségideálja gyakran értetlenséget vált ki egy másik korban. Nos, ha egyszerűen akarok
fogalmazni: a róka személyisége azt az embertípust testesíti meg, amelyet a külsejéhez
asszociál az adott kor átlagembere.
Minden ötszáz évben, vagy akörül, új lélekszimulakrumot választunk a változatlan
vonásainkhoz, és azt mutatjuk az embereknek. Ezért emberi szempontból a „belvilágunk”
bármely pillanatban száz százalékig azonos a külsőnkkel. Az más kérdés, hogy nem azonos az
igazival, de ki jön arra rá? Az emberek többsége számára nincs igazi, hanem csak belvilág és
külső van, ugyanannak az érmének a két oldala, s az emberek őszintén hiszik, hogy ez az
érme tényleg ott van a bankszámlájukon.
Tudom, furcsán hangzik, de ez az igazság: úgy igazítjuk a pofikánkhoz új énünket, mint
ahogy átalakítunk egy divatból kiment ruhát, hogy kortársaink kedvébe járjunk. A régi
énjeink a kamrába kerülnek, és hamarosan már nagyon meg kell erőltetni az agyunkat, hogy
eszünkbe jusson, milyenek voltunk azelőtt. És vidám semmiségeknek, szórakoztató
pillanatoknak élünk. Azt hiszem, hogy ez sajátos evolúciós mechanizmus, amelynek az a
feladata, hogy megkönnyítse számunkra a mimikrit és a maszkírozást. Hiszen az a legjobb
mimikri, ha nemcsak az arcod, hanem az észjárásod is olyan, mint másoké. Különben ez csak
számunkra mimikri. Az emberek számára ez maga a sors.
Engem tizennégy és tizenhét év közti lánynak lehetne nézni, inkább közelebb a
tizennégyhez. A külsőm olyan erős és ellentmondásos érzéseket vált ki az emberekből, főleg a
férfiakból, amelyeket unalmas leírni, meg nincs is rá szükség, hisz manapság még a
gyermekprostik is olvassák a Lolitát. Ezekből az érzésekből élek. Azt is mondhatnám, hogy
szélhámosságból, hisz messze nem vagyok kiskorú. Az egyszerűség végett kétezer évesnek
mondom magam – ennyire emlékszem többé-kevésbé összefüggően. Ezt akár
magakelletésnek is lehetne venni, hisz valójában sokkal öregebb vagyok. Életem forrásai a
nagyon távoli múltba vesznek, és ugyanolyan nehéz visszaemlékezni rájuk, mint
zseblámpával bevilágítani az éjszakai eget. Mi, rókák, nem születtünk, mint az emberek. Az
égi kőtől származunk, és távoli rokonságban állunk Szun Vu-kunggal, a Nyugati utazás
hősével (egyébként nem fogom bizonygatni, hogy mindez így is van, mert nem maradt
személyes emlékem a mesebeli időkből). Akkor mások voltunk. Arra gondolok, hogy belül,
és nem külsőleg. A külsőnk nem változik az életkorunktól függően, ha nem számítjuk, hogy
száznyolc évenként új ezüst szőrszál jelenik meg a farkunkban.
Én nem hagytam olyan látható nyomot a történelemben, mint nemzetségem más
képviselői. Mindazonáltal megemlítenek a világirodalom egyik maradandó alkotásában, sőt
még oroszul is lehet rólam olvasni. Ehhez elég bemenni az Akagyemknyiga könyvesboltba és
megvenni Kan Pao Feljegyzések a szellemekről című könyvét, és megkeresni benne a
történetet, amely arról szól, hogy a kései Han-dinasztia idején Hszihaj helytartója hogyan
kereste szökött testőrparancsnokát. A helytartónak azt mondták, hogy a parancsnokot egy
gonosz szellem csalta el, és az eltűnt férfi keresésére egy katonai csapatot küldtek. Még ma
sem tudom felindulás nélkül olvasni az alábbiakat (ezt a lapot talizmánként magammal
hordom):
...a helytartó, néhány tucat gyalogos és lovas katonával, vadászkutyákat magukkal víve,
kutatni kezdett a város falain kívül, a szökevény nyomait keresve. És valóban, Hsziaót
megtalálták egy üres kriptában. A rókadémon pedig, meghallván az emberek és a kutyák
hangját, elrejtőzött. A Hszien által küldött emberek visszavitték a városba Hsziaót. A külseje
teljesen rókához, vált hasonlatossá, szinte semmi emberi sem maradt rajta. Csak azt volt
képes motyogni, hogy: „A Ce!” A Ce: így szólítják a rókát. Olyan tíz nap múlva lassan kezdett
észhez, térni, és akkor ezt mesélte:
– Amikor először jött el a róka, a ház egyik távoli zugában a tyúklétrák közt feltűnt egy
szép nő. A Cenek nevezte magát, és csábítgatott magához.. És nem egy alkalommal történt ez
így, amíg, önmagam számára is váratlanul, engedtem a hívásának. Azonnal a feleségem lett,
és még aznap este a házában találtuk magunkat... A kutyákkal való találkozásra nem
emlékszem, de úgy örültem, mint még soha.
– Gonosz, hegyi szellem volt – állapította meg egy taoista jós.
A Feljegyzések a nevezetes hegyekről című műben ez áll: „A róka a messzi régmúltban
romlott nő volt, és A Cenek hívták. Azután rókává változott.”
 Íme, a magyarázat, hogy miért hívják az ilyen fajtájú rókadémonok többségét A Cenek.
Emlékszem erre a férfira. A feje sárga tojáshoz hasonlított, a szeme pedig a tojásra ragasztott
két papírdarabnak tűnt. Nem egészen pontosan adta tovább a szerelmi kapcsolatunk történetét,
meg az elbeszélő is téved, amikor azt állítja, hogy A Ce volt a nevem. A testőrparancsnok a
keresztnevemen, „A”-nak hívott, a „Ce” pedig tulajdonképpen az a hang, amelyet
önkéntelenül kiadott, miután az életereje hanyatlásnak indult: beszélgetés közben zajosan
szívta be a levegőt, mintha igyekezett volna a helyére mozdítani lefittyedt alsó állkapcsát. Az
sem igaz, hogy valamikor romlott nő voltam, és aztán változtam rókává; amennyire tudom,
ilyen egyáltalán nem fordul elő. De akárhogy van is, számomra a régi kínai próza ezen
részletének olvasása ugyanolyan megindító, mint egy öreg színésznő számára az, hogy első
fiatalkori fényképét nézi.
Miért hívnak „A”-nak? Erre érdekes magyarázatot talált ki egy fiúkhoz vonzódó, írástudó
konfuciánus, aki tudta, hogy kiféle vagyok, de mégis egészen a haláláig a szolgálataimért
folyamodott.
Úgymond, ez a legrövidebb hang, amelyet még ki tud adni az ember, amikor már nem
engedelmeskednek akaratának torka izmai. Valóban, bizonyos embereknek, akikre igézetet
küldök, csak arra van idejük, hogy valami elfojtott „A-a”-szerű hangot adjanak ki. Ez a
konfuciánus még adomány-kalligráfiát is írt nekem, amely így kezdődött:, A Hu-li az éjszakai
folyóra hajló fűz...”
Azt lehetne hinni, hogy meglehetősen szomorú sors A Hu-li névvel Oroszországban élni.
Körülbelül olyan, mintha Whatze Phucknak hívnának valakit Amerikában. Igen, ez a név
sötét színt visz az életembe, és valamelyik belső hang mindig kész megkérdezni: hát mi a
faszt vársz az élettől, A Hu-li? De ez, mint már mondtam, a legkisebb gondom – sőt nem is
gond, mivel álnéven dolgozom –, és inkább humoros, igaz, a fekete humor szférájába tartozik.
Az sem terhes, hogy prostituáltként dolgozom. Dunya, a váltótársam a Balcsugban – akit
ott Agyultyera néven ismernek –, egyszer így határozta meg a prostituált és a rendes nő közti
különbséget: „A prostituált száz dollárt kér a férfitól, hogy örömöt szerezzen neki, a rendes nő
az összes pénzét akarja azért, hogy kiszívja a vérét.” Nem értek teljesen egyet ezzel a radikális
véleménnyel, de van benne igazság: a mai Moszkvában olyanok az erkölcsök, hogyha a
„szerelemből” kifejezést glamorousból a jog nyelvére fordítjuk, az jön ki: „százezer dollárért,
a velejáró aranyérrel együtt”. Érdemes-e annak a társadalomnak a véleményével törődni,
amelyben ilyen erkölcsök uralkodnak?
Komolyabb problémáim vannak. Például a lelkiismeretemmel. De erről majd egy másik
dugóban gondolkozom, most viszont megérkeztünk.

A cilinder kasztjelkép, amely azt mutatja, hogy valaki az elithez tartozik, bárhogy
viszonyulunk is hozzá. És ha a szálloda ajtajánál egy cilinderes férfi fogad és mély
meghajlással kitárja előtted az ajtót, magával ezzel a gesztussal rendkívüli társadalmi
magasságokba emel, ami komoly anyagi kötelezettséget ró rád azokhoz képest, akiknek nem
volt ekkora szerencséjük.
Ez a kötelezettség azonnal megjelenik az itallapon. A bárpult közelében lévő asztalkához
ültem, és az itallap tanulmányozásába mélyedtem, igyekezvén megtalálni a niche-emet a
negyvendolláros whisky és hatvandolláros konyakok közt (és négy cent került ennyibe!). A
long-drinkek neve akciódús elbeszéléssé állt össze: Tekila Sunrise, Blue Lagoon, Sex on the
Beach, Screwdriver, Bloody Mary, Malibu Sunset, Zombie. Kész filmszinopszis.
Ám én egy Rusty Nail nevű koktélt rendeltem, de nem a közeledő találkozás tiszteletére,
ahogy egy pszichologizálásra hajlamos ember gondolná, hanem az ismeretlen Drambuie
kedvéért, amely Scotch-csal együtt az alkotórésze volt.
 Két kollegina ült a bárban: Karina, a volt modell, és Nelli, a transszexuális, aki a Moszkva
szállóból jött át, miután azt bezárták. Nagyon is jól ment Nelli biznisze ahhoz képest, hogy
nemrég töltötte be az ötvenet. Lám, most is valami gáláns skandinávot szédített, Karina
viszont magányában már a sokadik cigarettája végén járt – ez a hamutartóban lévő rúzsos
csikkek számából látszott. Képtelen voltam felfogni, hogy miért tudott több pénzt csinálni
Nelli, a komszomolista múlttal rendelkező torzszülött, mint a modell külsejű fiatal lányok.
Ennek több oka lehetett:
1) a nyugati ember, aki az anyatejjel szívta magába a női egyenjogúság eszményét, nem képes
elutasítani egy nőt a kora vagy külső tökéletlensége miatt, mivel elsősorban az embert látja
benne,
2) ha nemi igényét egy szép fotómodellel elégíti ki, az azt jelenti a gondolkozó nyugati ember
számára, hogy a fogyasztói társadalom ideológusainak uszályába kerül, és az közönséges,
3) a nyugati ember még olyan intim dologban is, mint a szex, annyira a biológiai fölé helyezi
a szociális ösztönét, hogy legelőször a piac legkevésbé versenyképes szereplőiről
gondoskodik,
4) a nyugati ember feltételezi, hogy a torzszülöttel kevesebbe kerül a dolog, és egy órányi
gyalázat után több pénze marad a Jaguar részleteire.

Amint Szerzs bárpincér meghagyta, egy pillantást se vetettem feléje. Vigyázni kell, mert
mindenki mindenkit besúg náluk a Nacionalban. Ráadásul ebben a pillanatban érdektelen volt
számomra Szerzs, jobban érdekelt az ügyfél.
Két jelöltem volt: egy csokoládétojáshoz hasonlító szikh, fején sötétkék turbánnal, és egy
háromrészes öltönyt és aranykeretes szemüveget viselő középkorú férfi. Mindketten egyedül
ültek: a szemüveges kávét ivott, miközben az üvegtetőn át a téglalap alakú udvart nézegette, a
szikh pedig a Financial Times-t olvasta, és közben lakkcipője orrát a zongorista játékának
ütemére mozgatta, aki mesteri módon alakította hangkulisszává a tizenkilencedik század
kulturális örökségét. Chopin Esőcsepp című prelúdiumát játszotta, éppenséggel azt a darabot,
amelyet a rossz fiú ad elő a Moonraker című filmben, amikor megjelenik Bond. Rettenetesen
szerettem ezt a darabot. Ah, nem hiába akarta a Chopin prelúdiumok címet adni a munkájának
Szofja Andrejevna Tolsztaja, aki utolsó éveiben a Kreutzer szonáta cáfolatán dolgozott.
Jobb lenne a szemüveges – gondoltam. Látszik, hogy nem spórol Jaguarra, mert már van
neki. Az ilyeneknek az maga a kaland, hogy pénzt költenek, ettől jobban felizgulnak, mint
minden mástól, ami akár el is maradhat, ha rendesen leitatjuk őket. Hanem a szikh komoly
meló.
A szemüvegesre mosolyogtam, és az viszonozta. Akkor frankó is – gondoltam már,
amikor a szikh összehajtotta a pénzügyi lapot, fölállt és az asztalomhoz jött.
– Lisa? – kérdezte.
Ez volt a mai álnevem.
– That’s right – válaszoltam örvendezve.
Hát mit tegyünk?
Leült velem szemben, és azonnal szidni kezdte a helyi konyhát. Nagyon jó angolsággal
beszélt, nem úgy, mint általában az indiai származásúak – valódi oxfordi kiejtése volt, amely
szárazságával kissé hasonlít az orosz akcentusra. A fucking helyett azt mondta, akár egy
cserkész, hogy freaking, ami viccesen hangzott, mivel minden második mondatában használta
ezt a szót. Lehet, hogy a vallása tiltotta a káromkodást – a szikh vallásban van egy ilyen pont.
A foglalkozása szerint táskás befektető volt, és alig álltam meg, hogy ne kérdezzem meg, hol
a táskája. A táskás befektetők nem szeretik az ilyen vicceket. Ezt tudom, mivel a Nacionalban
minden harmadik ügyfelem táskás befektető. Nem mintha olyan sokan lennének itt,
egyszerűen nagyon fiatalnak látszom, és minden második táskás befektető pedofil.
Megmondom őszintén, hogy nem szeretem őket. Szakmai okok miatt.
Rendkívül régimódi bókokkal kezdte: úgymond, egyszerűen nem hisz a szerencséjének, és
álmai lányára hasonlítok, egy ártatlan gyermekkori álomból – szó szerint ezt mondta. És még
valamit ebben a stílusban. Aztán meg akarta nézni az igazolványomat, hogy meggyőződjön,
hogy nagykorú vagyok. Csak útlevél volt nálam, és természetesen hamis – Alisza Li névre
szólt. A nevet én találtam ki – egyrészt a Li, a gyakori koreai vezetéknév szerepelt benne,
amely megy ázsiai arcocskámhoz. Másrészt az orosz nyelvű „A lisza li?”, azaz „És róka-e?”
kérdés pedig mintha célzás lenne. A szikh nagyon figyelmesen lapozta végig, úgy látszik,
féltette a jó hírét. Az útlevél szerint tizenkilenc éves voltam.
– Kér inni? – kérdezte.
– Már rendeltem – mondtam. – Mindjárt hozzák. Mondja, maga minden lánynak ezt
mondja, az ártatlan gyermekkori álomról?
– Nem, csak magának. Eddig egyetlen lánynak sem mondtam.
– Értem. Akkor én is mondok valamit, amit még egyetlen férfinak sem mondtam. Hasonlít
Nemo kapitányra.
– Aki a Nyolcvanezer mérföld a tenger alatt-ban szerepel?
Hohó – gondoltam –, ez aztán az olvasott táskás befektető!
– Nem, hanem A szövetség című filmben. Abban szerepel egy magához hasonlító
szövetséges. Egy szakállas, kék turbános karatés a tengeralattjárón.
– Ez mi, Jules Verne könyvéből készült film?
Kihozták a koktélomat. Kevés volt, mindössze hat cent.
– Nem, a tizenkilencedik század összes supermanjét összegyűjtötték benne – Nemo
kapitányt, a láthatatlan embert, Dorian Gray-t és a többit.
– Valóban? Eredeti.
– Nincs ebben semmi eredeti. A közvetítő tevékenységre alapozott takarékosság olyan
kultúrát teremt, amely mások által létrehozott képeket ad el újra, ahelyett hogy újakat hozna
létre.
Ezt a mondatot egy baloldali francia filmkritikustól hallottam, aki átvert háromszázötven
euróval. Nem mintha teljesen egyetértettem volna vele, egyszerűen úgy éreztem, hogy a
kritikus ledolgoz néhány eurót, amikor egy ügyféllel beszélgetve megismételtem. De ez már
sok volt a szikhnek.
– Kérem? – ráncolta össze a homlokát.
– Szóval, elképesztően hasonlított magára ez a szereplő, Nemo. Bajusz, szakáll... Még
Káli istennőhöz is imádkozott a tengeralattjáróján.
– Akkor aligha van bennünk sok közös – mosolyodon el. – Én nem imádom Káli istennőt.
Szikh vagyok.
– Én nagyon tisztelem a szikh vallást – mondtam. – Azt hiszem, a világ egyik
legtökéletesebb vallása.
– Tudja egyáltalán, hogy mi az?
– Igen, természetesen.
– Aha, biztos hallotta, hogy a szikhek afféle turbánt viselő szakállas alakok, mi? – nevetett
fel.
– A szikh vallásnak nem a külső jegyei vonzanak. A lelki oldalától vagyok elragadtatva,
különösen attól a bátorságtól, ahogy az élő tanítókra való támaszkodásról áttér a Könyvre való
támaszkodásra.
– De hiszen sok más vallásban is így van – mondta. – Csak nálunk nem a Korán vagy a
Biblia az a könyv, hanem az Adi-granth Szahib.
– De sehol máshol nem fordulnak úgy a könyvhöz, mint oktatóhoz. Azonkívül sehol sincs
ilyen forradalmi Isten-eszmény. Rám legnagyobb hatást az a két vonás gyakorolja, amelyek
radikálisan megkülönböztetik a szikh vallást a többitől.
– És melyik az a két vonás?
– Először, annak a ténynek az elfogadása, hogy Isten egyáltalán nem valami emelkedett
céllal teremtette a világot, hanem kizárólag a saját szórakoztatására. Ehhez a szikhek előtt
senkinek sem volt bátorsága. És, másodszor, az istentalálás. Eltérően más rendszerektől, ahol
csak istenkeresés van.
– És mit jelent az, hogy istenkeresés és istentalálás?
– Emlékszik arra az aporiára a téren folyó kivégzésről, amelyet gyakran idéznek a szikh
szent szövegek kommentárjaiban? Azt hiszem, hogy Nának guruig vezetik vissza, de nem
vagyok benne egészen biztos.
A szikh kiguvasztotta barna szemét, és egyből úgy nézett ki, mint egy rák.
– Képzeljen el egy piacteret! – folytattam. – A közepén tömeggel körülvett vérpad áll,
ahol levágják a bűnös fejét. A középkori Indiában meglehetősen gyakori kép. És
Oroszországban is. Nos hát, az istenkeresés az, amikor egy nemzet legjobbjai elszörnyednek a
bárdon lévő vér látványától, elkezdik Istent keresni, és ennek eredményeképpen száz év és
hatvanmillió holttest után kissé jobb a hitelképességi megítélésük.
– Ó, igen – mondta. – Ez a maguk országának a hatalmas eredménye. A hitelképességi
megítélés javulására gondolok. És mi az istentalálás?
– Amikor az Istent megtalálják rögtön a piactéren, ahogy a szikhek tanítói tették.
– Na és hol van?
– Isten ebben az aporiában a kivégző és a kivégzett, de nem csak azok. Ő a vérpadot
körülvevő tömeg, maga a vérpad, a bárd, a vércseppek a bárdon, a piactér, a piactér fölötti ég
és a por a lábak alatt. És természetesen Isten ez az aporia és – ami a legfontosabb – az, aki
most hallgatja az aporiát...
Nem vagyok benne biztos, hogy ez a példa aporia, mivel nincs benne feloldhatatlan
ellentmondás, bár lehet, hogy éppen az a feloldhatatlan ellentmondás, hogy vérben és
iszonyatban találják meg az Istent. De a szikh nem tett ellenvetést a fogalom miatt. Még
jobban kiguvasztotta a szemét, és már nem egyszerűen rákra, hanem olyan rákra hasonlított,
amely a körülötte lévő hatalmas söröskorsók láttán végre rájött, hogy sörkorcsolya lesz belőle.
Amíg a szavaimon töprengett, nyugodtan megittam az utolsó korty koktélt is – végül is nem
derült ki, hogy mi az a Drambuie. Meg kell mondani, hogy a szikh festői látványt nyújtott –
mintha a megvilágosodás határán egyensúlyozott volna, és egy könnyed külső lökés elegendő
lett volna, hogy megváltozzon józan eszének bizonytalan egyensúlya.
Így is történt. Alig ért a poharam az asztalhoz, amikor magához tért. Elővette a
pénztárcájából a Diners Club Platinum bankkártyát, Che Guevara holografikus képével, és
kopogott vele az asztalon a pincérnek. Aztán a tenyeremre tette a kezét, és ezt suttogta:
– Nem lenne ideje a szobába menni?
*
A Nacional név feltételezi, hogy a szállodában a nemzeti ízlés reprezentációja folyik. Az
orosz nemzeti ízlés eklektikus, amit itt tükröz a környezet: a lépcsőn lévő szőnyeget
klasszikus királyi liliomok díszítik, a festett üvegablakok a szecessziót idézik, és nehéz
bármilyen elvet felfedezni, amely szerint a falakon lévő képeket válogatták. Templomok,
virágcsokrok, erdei bozótosok, öreg parasztasszonyok, jelenetek a versailles-i életből,
amelyek közt hirtelen feltűnik Napóleon, aki egy aranyszín farkú kék papagájra hasonlít.
Egyébként csak első látásra nincs a képekben semmi közös. Valójában összeköti őket a
legfőbb művészi sajátság, az, hogy eladók. Ahogy ez eszébe jut valakinek, azonnal felfedezi
az enteriőr bámulatos stílusegységét. Sőt megérti, hogy nincs semmiféle absztrakt festészet,
hanem csak konkrét jellegű művészet van. Mély gondolat, föl is akartam jegyezni, de ügyfél
jelenlétében kellemetlen lett volna.
Megálltunk a háromszázkilencvenes szoba üvegajtaja előtt, és a szikh, arcán buja
mosollyal a leolvasóba tette a kártyát. VIP lakosztály volt – ezek itt olyan napi hatszáz
dollárba kerülnek. A dupla ajtó mögött business-tárgyaló volt: magas támlájú csíkos kanapé,
két karosszék, fax és nyomtató, dézsás pálma és kis szekrény antik porcelánnal. Az ablakból
kilátás nyílt arra az utcára, ahonnan rá lehet látni a Kremlre. Ez B kategória. Van C kategória
is – amikor az ablakból látszik egy utca, onnan egy másik utca, s ebből nyílik kilátás a
Kremlre.
– Hol a fürdőszoba? – kérdeztem.
A szikh kezdte kibontani a nyakkendőjét.
– Sietünk? – kérdezte incselkedve. – Ott van.
Kinyitottam az ajtót, amelyre mutatott. A hálószoba volt mögötte. Majdnem az egészet
elfoglalta a franciaágy, a sarokban volt a kis fürdőszobaajtó, amelyet nem is vettem észre
azonnal. Minden szabályszerű: a dolgok mérete legyen arányos azzal, hogy mennyire
fontosak valaki életében! A lakosztály megközelítette az ideálist, mivel pontosan úgy volt
strukturálva, mint a VlP-s élet. A munkának a business-tárgyaló felelt meg; az ember faxot
kap, faxot küld, a csíkos kanapén ül, a dézsás pálmára néz, ha pedig megunja a pálmát,
elfordítja a fejét, és a porcelánt nézi a kis szekrényben. A magánéletnek a hálószoba felelt
meg az egészet elfoglaló ággyal: az ember altatót vesz be, és irány aludni. Na, vagy az van,
ami most.
Bementem a fürdőszobába, megnyitottam a zuhanyt, és felkészültem a munkára. Ez nem
volt nehéz: egyszerűen egy kicsit letoltam a nadrágom és kiszabadítottam a farkam. A
zuhanyt az álcázás végett nyitottam meg.
Érzem, hogy olyan pontig jutottam, amikor szükség van bizonyos magyarázatokra,
különben nagyon vadul fog hangzani, amit mesélek. Ezért szünetet tartok, és néhány szót
szólok magamról.
Szigorú értelemben véve a rókáknak nincs nemük, és ha azt mondják rólunk, hogy „lány”,
ez a nőkkel való külső hasonlóság miatt van. Valójában az angyalokhoz hasonlítunk, azaz
nincs szaporítószervünk. Nem szaporodunk, mert nem öregszünk és addig élhetünk, amíg
meg nem ölnek bennünket.
Hogy leírjam a külsőnket: vékony és arányos test, egy csöpp zsír nélkül, csodálatosan
kirajzolódó izomzat – egyik-másik kisportolt kamasz ilyen. A hajunk tűzvörös, finom,
selymes és csillogó. A termetünk magas, és ez gyakran elárult bennünket a régmúlt időkben,
de most az emberek magasabbak lettek, és ezért egyáltalán nem válunk ki közülük.
Bár nincs nemünk abban az értelemben, hogy képesek lennénk az önreprodukcióra, de
külső jegyei léteznek – egy róka metamort nem lehet férfinak nézni. A normális nők általában
leszbikusnak tartanak bennünket. Az is természetes, amit a leszbikusok gondolnak: „elvette az
eszemet, elvette az eszemet...” És ez nem csoda, hiszen hozzánk hasonlítva még a legszebb
nők is durva félkész terméknek tűnnek, akár egy sebtében megfaragott kőtömb a kész
szoborhoz képest.
A mellecskénk kicsi, tökéletes formájú, kis sötétbarna mellbimbóval. Ott, ahol a nők fő
álomgyára található, nekünk külsőleg hasonlító valamink van – szimulakrum szerv, amelynek
a rendeltetéséről később beszélek. Gyermeknemzésre nem való. Hátul pedig a farkunk van:
lángvörös, bozontos, hajlékony antenna. A farkunk megnőhet és kisebbé is változhat:
nyugalmi állapotban tíz-tizenöt centi hosszú pony-tailre hasonlít, munka állapotban pedig
egyméteresre is megnyúlhat.
Amikor a rókafarok megnő, a vörös szőrszálak is sűrűbbé és hosszabbá válnak rajta. Ezzel
olyan szökőkútra hasonlít, amelynek többszörösére növelték a nyomását (a férfiak
erekciójával nem állítanám párhuzamba). A farok sajátos szerepet játszik az életünkben, és
nem csak a káprázatos szépsége miatt. Nemhiába neveztem antennának. A farok olyan szerv,
amelynek segítségével érzéki csalódást keltünk.
Hogyan csináljuk?
A farok segítségével. És ennél többet nem lehet róla mondani. Nem akarom eltitkolni az
igazságot, de ehhez valóban nehéz bármit hozzátenni. Vajon egy ember, aki nem tudós, képes
megmagyarázni, hogyan lát? Vagy hall? Vagy gondolkozik? Lát a szemével, hall a fülével,
gondolkozik a fejével, és kész így vagyunk mi is – a farkunkkal káprázatot keltünk. Ez olyan
egyszerű és világos érzéssel jár, mint az említett folyamatok. Nem vállalkozom rá, hogy
tudományosan magyarázzam meg, mi történik.
Ami az érzéki csalódásokat illeti, különfélék lehetnek. Itt minden a róka személyes
képességeitől, képzeletétől, lelkierejétől és különösen a jellemétől függ. Nagy szerepet játszik,
hogy egyszerre hány emberen kell úrrá lennie az érzéki csalódásnak.
Valamikor sokat tudtunk. Képesek voltunk varázsos szigetek illúzióját kelteni, sokezres
tömegeknek égben táncoló sárkányokat mutatni. Képesek a város falai felé közeledő hatalmas
hadsereg látványát megteremteni, mégpedig úgy, hogy minden városlakó egyformán látta ezt
a hadsereget, a felszerelés részleteivel és a zászlók feliratával bezáróan. De ezek a régmúlt
nagy, utolérhetetlen róka metamorai voltak, akik az életükkel fizettek a csodatételért, és azóta
erősen elkorcsosult a nemzetségünk, bizonyára az emberekkel való állandó közelség miatt.
Az én erőm természetesen messze nem olyan, amilyen a nagy rókáké volt. Mondjuk, egy
emberrel képes vagyok bármit láttatni. Kettővel? Majdnem mindig. Hárommal? Ez már a
körülményektől függ. Itt nincsenek pontos szabályok, és mindent megérzés dönt el: körülbelül
úgy érzem a lehetőségeket, mint a hegymászó, aki egy hasadéknál áll a hegyen. Tudja, hol
lehet átugrani egyik sziklaperemről a másikra, és hol nem. Ha nem elég hosszú az ugrás, a
szakadékba zuhansz – és ez nagyon pontos párhuzam a varázslásunkkal.
Jobb, ha nem akarunk túllépni képességeink határán, mert elárul bennünket a látomás,
amely nem elég erős, hogy hatalmába kerítse az idegen tudatot. Ilyenkor a történés
mechanizmusa bonyolult, de a külső eredménye mindig ugyanaz: ha egy ember hirtelen
kiszabadul a hipnotikus kontroll alól – leugrik a farokról, ahogy mi mondjuk rohama lesz,
amelynek kiszámíthatatlanok a következményei. Legtöbbször megpróbálja megölni a rókát,
aki ebben a pillanatban teljesen védtelen.
Arról van szó, hogy a sportunknak van egy pikáns sajátsága. Nyugalmi állapotban egészen
kicsi a farkincánk, ezért eldugjuk a lábunk közé. Ezt az antennát ki kell nyitni, hogy teljes
kapacitással dolgozzon. Ehhez le kell tolni a nadrágot – vagy fölhúzni a szoknyát és a
farkunkat a fejünk fölé görbülő lángvörös hurokká kell nyitni. A szuggesszió ereje ilyenkor
többtucatszorosára nő, és a lényeg éppen ekkor dől el.
Kínos és kétértelmű helyzeteket teremtene a szükség, hogy kitakarjuk a farkunkat, de
szerencsére van egy kedvező körülmény. Ha elég gyorsan le tudjuk mezteleníteni, a recipiens
elfelejt mident, amit látott. Létezik egy tízegynéhány másodperces homályzóna, amely kiesik
az emlékezetéből, és ezalatt kell végrehajtanunk ezt a manővert. Valami hasonló történik, ha
elájul az ember: amikor magához tér, nem emlékszik rá, hogy mi történt közvetlenül az ájulás
előtt.
Na és az utolsó dolog, amit el kell mondanom. Átlagos ételekkel táplálkozunk (étrendünk
elég közel áll az Atkins-diétához). De képesek vagyunk közvetlenül is felszívni az ember
szexuális energiáját, amely a valós vagy képzelt szerelmi aktus közben választódik ki. Az
átlagos étel egyszerűen testünk kémiai egyensúlyát tartja fönn, a szexuális energia viszont a
legfontosabb vitaminra hasonlít, amely elbűvölővé és örökifjúvá tesz bennünket.
Vámpirizmus lenne? Nem hiszem. Hiszen csak összegyűjtjük azt, amit szétszór az ostoba
ember. És lehet-e bennünket hibáztatni, ha tékozlásával a maga halálát okozza?
A rókákról szóló bizonyos könyvek azt írják, hogy nem fürödnek (úgymond, éppen erről
ismerik fel őket). Ez nem azért van, mert koszfészkek vagyunk. Egyszerűen a szexuális
energia eláradása átitat bennünket az őselv halhatatlan lényegével, és a testünk magától tisztul
meg a reggel belélegzett frissességtől. Rendkívül kellemes, az Essenza di Zegna kölni
szagához hasonlít a könnyed illat, amelyet kibocsátónk, csak áttetszőbb, könnyebb, és nincs
az a forró érzéki misztrál a háttérben.
Remélem, hogy most érthetőbbé válnak a cselekedeteim. Nos, megnyitottam a zuhanyt,
hogy az ügyfél hallja a zúgását, aztán kigomboltam a nadrágom és kissé letoltam, hogy
kiszabadítsam a farkam. Aztán lassan háromszázig számoltam – ez nagyjából öt perc volt –,
és kinyitottam az ajtót.
*
A relativitáselmélet népszerűsítő magyarázatai gyakran ajánlják, hogy az olvasó hasonlítsa
össze, amit két kamera vesz fel – az egyik a független koordinátarendszerben van, a másik
pedig az űrhajós fején. Esetünkben helyesebb lenne azt mondani, hogy „a fejében”. Mit
mutatott volna a szikh fejében lévő kamera? Kinyílt a fürdőszoba ajtaja, és a szobába belépett
a lány ártatlan gyermekkori álmából. A teste köré vakító fehér törülköző volt tekerve.
Miután kijött a fürdőszobából, az ágyhoz ment, enyhén elpirulva fölhajtotta a takarót és
alábújt: mindenből látszott, hogy nincs régóta a bizniszben, és még nem tanult bele a szakmai
szégyentelenségbe. Ezt látta a szikh.
Nem tudom, vannak-e független koordinátarendszerben működő kamerák a Nacional
szobáiban. A személyzet állítja, hogy nincsenek. De ha lennének, a következőt mutatták
volna:
1) egyáltalán nem volt törülköző a lány teste köré tekerve. Eszébe sem jutott, hogy
levetkőzzön, csupán kissé letolta a nadrágját, amely fölött tollforgóra hasonlító farok
meredezett,
2) a lány nem jött be a szobába, hanem négykézláb mászott be, és a farka, meginogván a
levegőben, vörös kérdőjelként merevedett meg a háta fölött,
3) nem annyira menyasszonyra hasonlított, mint inkább ugrásra készülő vadállatra – dühödten
és figyelmesen nézett zöld szemével, és a mosolynak még az árnyéka sem látszott az
arcán,
4) mivel a „menyasszony” szó a mai orosz nyelvben valami olyasmit jelent, ami roppant közel
áll az „ugrásra készülő vadállat” kifejezéshez, itt nem helyénvaló a szembeállítás.
A szikh fölvonta a szemöldökét, és megtántorodott, ahogy meglátott. Mintha enyhe undor
futna végig az ember arcán, akit hipnotikus csapás ért, akár azén, akinek golyó üti át a
koponyáját – aki látta a vietnami főbe lövésekről készült dokumentumfelvételeket, tudja,
miről beszélek. Csak az én golyóm után nem rogy a földre az ügyfél.
A szikh elmosolyodott, és menet közben leráncigálva a zakóját, az üres ágyhoz
kóválygott. Megvártam, amíg kényelmesen elhelyezkedett rajta, az ágy melletti székre ültem,
és kinyitottam a táskám.
 Erkölcsileg tökéletesítem magam, ezért nem nézem a kliensei azután, hogy kezdetét veszi
a fizetett idő. Még beszélni is szégyen róla, hogy mi történik a rókával való találkozás közben
az emberrel. Először is szégyellem magam az ember helyett, mivel iszonyatosan néz ki. Na és
magam miatt is kínos egy kicsit, mivel nem csak úgy, véletlenül történik a dolog az ügyféllel.
Nem vagyok bulvár-újságíró, hogy elmélyedjek a sikamlós részletekben, ezért csak annyit
mondok, hogy az ember különösen visszataszító, amikor megvalósítja a szexuális fantáziáit.
És négyzetre emeli a gusztustalanságot, ha egyedül van a ringben. Ha pedig ráadásul kék
turbánt visel, és olyan szőrös, mintha az egész teste szakállas lenne, nyugodtan lehetne köbről
és nem négyzetről beszélni.
Az érzékcsalódást sokkal könnyebb fönntartani, mint egy idegen értelembe berobbanva,
létrehozni. Minden az első pillanatban dől el, a többi rutin. Mindazonáltal nem lehet távolabb
menni az ügyféltől, amíg az illúziók világában van, ezért betegágy mellett ülő ápolónő
feladatát kell teljesíteni. A pácienst nézni pedig, mint már mondtam, meglehetősen nehéz.
Ezért rendszerint könyvet viszek magammal. Így volt ez most is – az ágy mellé ülve
kinyitottam Stephen Hawking Az idő rövid története a Nagy Bummtól a fekete lyukakig című
munkáját, amelyben sok érdekes olvasható a különféle koordinátarendszerekről. Többször
elolvastam az elejétől a végéig, de még mindig nem untam meg, és mindig úgy megnevettet,
mintha először olvasnám. Még azt is gyanítom, hogy ez egy posztmodern ugratás, a kártyák
sajátos kijátszása. A Stephen Hawking név is gyanúsan emlékeztet a másik horrorszerző,
Stephen King nevére. Csak itt másfajta horrorról van szó.
A szikh viszonylag nyugodt volt – az anyanyelvén motyogott és ritmikusan mozgott az
ágy közepén. Nem kellett félni, hogy lehuppan róla. Azért néha a betegre néztem, ahogy egy
ápolónőtől elvárható. Amikor megelégelte, hogy fölülről ölelje a semmit, oldalról bújt hozzá
szorosan. Aztán megint rámászott.
Nehéz ehhez a látványhoz hozzászokni. Az ügyiéinek görcsös izommozgásai vannak, és
úgy néz ki, mintha tényleg egy láthatatlan testen feküdne. Egész testsúlya az esetlenül
behajlított két kézfején nyugszik, de néha csak az ujjain. Készakarva néhány másodpercig
sem tudna kitartani az ember ebben a pózban, viszont transzban órákig megmaradhat benne.
De az ilyen jelenségeket sokszor leírta a hipnózisról szóló szakirodalom, és nem kapok
Nobel-díjat a felfedezésemért. Viszont nem is kell az emberi dicsőség. Úgy egyáltalán, semmi
sem kell az emberektől, a szerelmen és a pénzen kívül.
Mindig kissé szégyenletesnek tartottam az örök ifjúság fenntartásának ezt a módját, amely
a Dolgok Egyetemes Útján nyílik számomra, bár a vámpírizmus vádját visszautasítom.
Semmilyen élvezetet nem szerez és nem szerzett az idegen életerő elorzása. Mármint erkölcsi
élvezetet. A dolog fiziológiai aspektusa megkerülhetetlen, de nem érvényes rá erkölcsi
megítélés: az állatokkal legjobban együtt érző ember is képes hörögve véres steaket ebédelni,
és a dologban nincs ellentmondás. Azonkívül, az emberektől eltérően, akik megölik az
állatokat, én évszázadok óta nem veszem el senki életét. Legalábbis tudatosan nem.
Előfordulnak balesetek, de egy velem töltött éjszaka veszélytelenebb, mint a repülés egy
orosz helikopteren közepes látási viszonyok közt. Hisz repülnek helikopterrel közepes látási
viszonyok közt? Repülnek. Hát én is ilyen helikopter vagyok.
Azonkívül nem hiszem, hogy személy szerint én veszem el valaki energiáját. Aki almát
eszik, egyáltalán nem lép személyes kölcsönviszonyba az almával, hanem a dolgok
megállapodott rendjét követi. Hasonlóan látom a táplálékláncban betöltött szerepemet. Az élet
létrejöttét szolgáló energia nem az embereké. A szerelmi aktusba bevonódva az ember ennek
az energiának a csatornájává válik, bedugaszolt edényből csővé változik, amely néhány
pillanatra rácsatlakozik az életerő kimeríthetetlen forrására. Nekem csak hozzáférés kell ehhez
a forráshoz, és ez minden.
– Most pedig feküdj a hasikádra, kicsikém! – mondta a szikh. – Ideje valami komolyabbat
csinálni.
Az anális szex a táskás befektetők kedvenc sportja. Ennek egyszerű pszichológiai
magyarázata van – elég összehasonlítani a „betenni a szarba” börtönszleng-fordulatot azzal a
kifejezéssel, hogy „pénzt befektetni”, és minden világos. Én pozitívan viszonyulok az anális
szexhez. Anális szex közben különösen sok életerő lökődik ki a férfiak szervezetéből, és ez
számomra a legjobb idő az energiagyűjtésre.
Letettem a könyvet, behunytam a szemem, és szokásos vizualizációt végeztem – a jin-jang
jelképet láttam, amelyet nyolc lángoló trigram vett körül. Aztán a jelkép fekete részének
képzeltem magam, a szikhet pedig a fehérnek. A fekete részben felfénylett a fehér pont, és a
fehérben ugyanúgy megjelent a fekete. A fehér fél-rész sötétedett, a fekete pedig világosodott,
amíg helyet nem cseréltek. Most a helyzet egész energiája nálam volt. Egy dilettáns szerint ez
a legmegfelelőbb pillanat az elválásra. De én csak „a menyasszony visszaadja a fülbevalót”
módszerrel dolgozom – ahogy hatszáz évvel ezelőtt oly költőien nevezték a Középső
Birodalomban.
Ha valaki életerőt lop, fontos, hogy ne haragítsa magára az eget és a szellemeket a
mohóságával. Ezért lehetővé tettem, hogy a helyzet a túlfejlődés fázisába jusson. Az
energiafolyam megállt, aztán visszafordult. A vizualizációm elkezdett gyorsan változni: a jin-
jang világos felében kis fekete pötty támadt, a sötétben pedig ugyanolyan fehér jelent meg. És
csak akkor váltak pontosan kivehetővé, mikor megszakítottam az energetikai kapcsolatot, és
szétfoszlattam a vizualizációt az ürességben.
Hatalmas nyereség után nem illik azonnal elmenni a kaszinóból – jobb egy kicsit
veszíteni, hogy ne hívja ki a nyertes az emberek haragját. Ugyanígy van a mi szakmánkban is.
A hajdanvolt időkben sok rókát öltek meg kizárólag a mohósága miatt. Akkor megértettük,
hogy osztozni kell! Nem komorodik úgy el az ég, ha együttérzést mutatunk, és visszaadjuk az
életerő egy részét. Ez jelentéktelen apróságnak tűnhet, pedig akkora a különbség, mintha
lopnánk valakitől vagy elárvereztetnénk mindenét. Ilyenkor formálisan nincs miért büntetniük
a szellemeknek. A lelkiismeretünket viszont úgysem tudjuk becsapni, ezért jobb elfeledkezni
róla.
A szikh fölkelt az ágyról, kivánszorgott a fürdőszobába. Miután visszajött, hanyatt feküdt,
rágyújtott, és ellazultan mesélni kezdett valami hétköznapi történetet a szomszéd párnának. A
férfiak a koitusz után körülbelül félórára bőbeszédűvé és jóvá válnak, ami az agy
dopaminkiválasztásával van kapcsolatban, és a dopamin a kötelességteljesítés jutalma.
Különösebben nem figyeltem, hogy mit beszél. Szerettem volna végigolvasni, hogyan
viselkedik a fekete lyuk, amikor a gravitációs collapsus miatt az eseményhorizontnál kisebb
lesz az átmérője.
Számomra mögöttes erotikus tartalma volt ezeknek az asztrofizikai modelleknek, és mind
szilárdabbá vált a meggyőződésem, hogy Stephen Hawking nem a fizikáról, hanem a szexről
ír, de nem a szánalmas emberi közösülésről, hanem a grandiózus kozmikus koituszról,
amelynek eredményeképpen az anyag született. Hisz nem véletlen, hogy angolul egyaránt Big
Bangnek mondják a „nagy robbanást” és a „nagy dugást”. A világegyetemben a legtitkosabb
dolgokat a fekete lyukak sötétje borítja, és nem lehet bepillantani a szingularitásba, mivel nem
jut el belőle hozzánk fény, akár egy hálószobából, ahol lekapcsolták az éjjeli lámpát...
Lényegében – gondoltam – az asztrofizikusok is csak voyeurök. De a voyeuröknek néha
sikerül meglesni mások aktusát a függönyök közti résen át, ám a fizikusokkal úgy kitolt a
sors, hogy a koromsötétbe nézve abszolút mindent el kell képzelniük...
Miután végigszívta a cigarettáját és mondókája végére ért, a szikh újra nekilátott – az
oldalára feküdt és hosszú időre munkába merült. A rugók egyenletes nyikorgása álomba
ringatott. És elkövettem a legostobább baklövést, amire csak egy róka képes lehet munkaidő
alatt. Elaludtam.
 Tulajdonképpen csak a fejem horgadt le, és azonnal felébredtem. De ennyi is elég volt.
Éreztem, hogy nincs kontaktusom a szikhkel. Amikor felnéztem, kigúvadt szeme pillantásával
találkozott a pillantásom. Látott engem, úgy látott, amilyen voltam, ahogy a széken ültem
letolt nadrággal és a hátam mögül meredező farokkal. És ilyennek nem láthat senki, a
tükrökön és a szellemeken kívül.
*
Először arra gondoltam, hogy egy taoista varázsló van előttem. Ez a gondolat roppant ostoba
volt, mert:
1) az utolsó taoista, aki képes volt róka metamorokra vadászni, a tizennyolcadik században
élt,
2) még ha valamelyik ki is húzta volna a mai napig, aligha lett volna képes oxfordi kiejtéssel
beszélő szikhnek maszkírozni magát – too freaking much,
3) mivel a „menyasszony visszaadja a fülbevalót” módszerrel dolgozom, a taoistáknak nincs
formális joguk, hogy vadásszanak rám,
3) a taoisták sosem élveznek el egymás után háromszor.
De a magunkfajta tisztátalan lelkek megigézőivel szemben érzett genetikus félelmünk túl
erős, és veszélyes helyzetben mindig rájuk gondolunk. Majd egyszer mesélek néhány
történetet ezekről az alakokról, és érthetőbbek lesznek az érzéseim.
Egy pillanat múlva rájöttem, hogy nincs itt semmiféle taoista, hanem az ügyfél egyszerűen
leugrott a farkamról. Rettenetes látvány volt. A szikh úgy tátogott, mint a partra vetett hal.
Aztán, igyekezvén úrrá lenni engedetlen testén, maga elé emelte és elkezdte ökölbe szorítani s
kinyitni a kezét. Majd néhány rekedt nyögést hallatott, és hirtelen talpra ugrott.
Ekkor lefoszlott rólam a dermedtség, és a fürdőszobába iramodtam. A szikh utánam
vetette magát, de be tudtam csukni az ajtót az orra előtt. Veszélyes helyzetben gyorsan
működik az agyam, és azonnal tudtam, hogy mi a teendő.
A Nacional összes fürdőszobájában van egy vörös-fehér zsinór, amely a falon lévő
lyukból lóg ki. Nem tudom, mire van rákötve, de ha megrántjuk, tíz másodperc múlva
megszólal a szobában a telefon, egy perc múlva pedig kopognak az ajtón.
Megrántottam a jelzőzsinórt, és visszairamodtam az ajtóhoz.
A következő néhány pillanat meglehetősen izgalmas volt. A lökésektől meg-megremegve
vártam a biztonsági őröket és számoltam magamban, igyekezvén nem sietni. A szikh teljes
erőből verte az ajtót, amelyet azonban különösebb erőfeszítés nélkül meg tudtam tartani,
mivel nem volt valami nagydarab fickó ez a szikh.
A telefon a húszadik másodpercben csöngött. A szikh természetesen nem ment oda hozzá.
Amikor egy-két perc múlva megszűntek a lökések az ajtón, rájöttem, hogy emberek vannak a
szobában. Éppen ideje volt, mert a sarokvasak már kezdtek kifordulni a tokból. Fölborogatott
bútordarabok zaját, kitört ablaküveg csörömpölését és „káli ma”-szerű artikulálatlan kiáltást
hallottam. A szikh kiáltott. Aztán csönd lett, amelyet csak távoli autódudák hangja tört meg.
– Kész, baszhatjuk! – hallatszott egy férfihang.
– Nem mentettük meg.
– Jó, hogy mi magunk megmenekültünk – hallatszott egy másik.
– Az is igaz – válaszolta az első.
Jobb volt, hogy én adjak jelt magamtól, mint megvárni, amíg megtalálnak. Panaszos
hangon kiszóltam:
– Segítség!
Kinyílt az ajtó.
 Két tagbaszakadt fickó állt előttem – napszemüveg, öltöny, a fülükből aláereszkedő
testszínű vezeték... Tisztára Smith ügynök kultusza – gondoltam. Azt hiszem, kitűnő isten
lenne a biztonsági szolgálatok számára, hiszen a római légionáriusok Mithraszt imádták.
Az egyik biztonsági őr dünnyögni kezdett az orra alatt – csak annyit vettem ki, hogy
„háromszáz-tizenkilences” és „hívás”. Nem velem akart beszélni.
Hajói tudom, a mikrofont a zakójuk hajtókája alá rejtik, ezért gyakran olyan, mintha
magukban beszélnének. Néha nagyon viccesen néz ki. Egyszer láttam, ahogy egy ilyen
hústorony átvizsgált egy női vécét – kitárta a fülkék ajtaját, és ezt kántálta: „Senkit se látok...
Se itt... A falkiugró eltakarja itt az ablakot...” Ha nem tudom, miről van szó, azt hittem volna,
hogy bánatát jambusba öntve egy füstbe ment randi miatt panaszkodik.
– Te rángattad a zsinórt? – kérdezte a másik.
– Én – mondtam. – És hol van?...
A kitört üvegű, kitárt ablak felé bökött a fejével.
– Ott ni.
– Mi van vele? – kerekedett el a szemem. – Ő?...
– Igen – válaszolta. – Kiugrott, mint egy dühöngő őrült, amikor meglátott bennünket.
Drogoztatok?
– Hogy drogoztunk volna!? Már egy éve itt dolgozok. Mindenki ismer, sosem volt velem
gond.
– Most elkezdődik. Mit akart tőled?
– Nem is értettem – mondtam. – Azt akarta, hogy csináljak neki valami fistinget. Azt
mondtam, hogy nem tudok, és akkor elkezdett... Hát, szóval, bezárkóztam a fürdőszobába, és
meghúztam a zsinórt. A többit pedig maguk látták.
– Az már igaz. Igazolvány van nálad?
A fejem csóváltam. Odaadod az ilyeneknek, és soha nem kapod vissza.
– Elmehetnék? Mielőtt ideérnek a zsaruk?
– Hogy mehetnél? Megbolondultál? Te vagy a legfontosabb tanú. Vallomást fogsz tenni,
hogy mit csináltatok.
Ez nem illett a terveimbe. Kiértékeltem a helyzetet. Amíg csak ketten voltak, volt rá
sanszom, hogy leállítsam az egészet. De minden másodperccel csökkent az esély – tudtam,
hogy hamarosan tele lesz emberekkel a szoba.
– Kimehetek a vécére?
A biztonsági őr bólintott, és visszamentem a fürdőszobába. Gyorsan kellett cselekedni,
ezért pillanatnyi habozás nélkül letoltam kissé a nadrágom, kiszabadítottam a farkam,
lehajoltam és kitártam az ajtót. Hirtelen mozdulattal nyitottam ki, és a biztonsági őrök azonnal
felém fordultak.
Azt hiszem, hogy egy ember természete abban a pillanatban mutatkozik meg legjobban,
amikor már meglátta a rókafarkat, de még nem került a hipnózis hatása alá. Általában marad
ideje az ügyfélnek, hogy kimutassa a látottakhoz való viszonyát. És ez nekem elég, hogy
rájöjjek, kivel van dolgom.
A korlátolt és közönséges szerencsétlen flótások arcát a komor hitetlenség grimasza
torzítja el. Viszont csodálkozó, örömre hasonlító érzés tükröződik azok arcán, akikben
megvan a képesség a belső fejlődésre.
Az egyik biztonsági őr arca elkomorult. A másiknak kigúvadt a szeme – ezt még a sötét
szemüvegen keresztül is láttam és kinyitotta a száját, mint egy kisgyerek, aki meglátta a
fényképész ígérte kismadarat. Nagyon kedves látványt nyújtott.
 Természetesen nem tudtam teljesen kitörölni az emléklenyomatomat az emlékezetükből,
ehhez pisztollyal fejbe kellett volna lőni őket. Csak az emlékek kontextusát tudtam
megváltoztatni – azt szuggeráltam beléjük, hogy a folyosón találkoztak velem a szobába
vezető útjukon. Aztán arra kényszerítettem őket, hogy menjenek be a fürdőszobába. Ahogy
becsukódott mögöttük az ajtó, fölvettem a földről Stephen Hawking könyvét, a táskámba
dobtam, felhúztam a nadrágom, és kirohantam a folyosóra.
A lépcsőn még egy őr állt. Amikor meglátott, magához intett. Amikor a közelébe értem,
megsimogatta a farpofáimat, amivel arra kényszerített, hogy a lehető legszorosabban közéjük
húzzam a farkincámat. Más szituációban minimum úgy megcsíptem volna ezért, hogy
megkékül a helye. De most nem volt világos, mi lesz ennek az egésznek a vége, és jobbnak
tartottam, hogy csak a kezére csapjak. Megfenyegetett az ujjával, aztán ez a gesztus lágyan
átment egy másikba: összeérintette hüvelykés mutatóujját, és összedörzsölte őket.
Megértettem. A hozzám hasonló lányok rendszerint a kijáratnál adják le a száz dollárt, de
most a force minor helyzetemnél fogva ajánlatos volt helyben rendezni a számlám. Kivettem
a pénztárcámból egy Franklint, amelyet az őr ugyanazzal a két ujjával elkapott, amelyeket
éppen most dörzsölt össze. Sajátos szépség volt a mozdulat ökonómiájában – fenyegetett,
figyelmeztetett, elvett. Egyetlen fölösleges izom-összehúzódás nélkül. Ahogy Mijamoto
Muszasi japán kardművész mondta: az alapállásból látni, hogy ki a mester.
Lementem a liliomokkal díszített lépcsőn, és további kalandok nélkül kijutottam az utcára.
A kijárattól jobbra már tömeg gyűlt össze, amelyben volt néhány rendőr – úgy látszik, hogy
ott feküdt a szegény szikh. A másik irányba indultam, és néhány lépés után túl voltam a
sarkon. Csak az volt hátra, hogy taxit fogjak. Szinte azonnal megállt egy.
– Bitca – mondtam. – Lósport komplexum.
– Háromszázötven – mondta válasz gyanánt a sofőr.
Szerencsés napja volt a fickónak. Beugrottam a hátsó ülésre, becsaptam az ajtót, és a taxi
elvitt az öt perce még elháríthatatlannak tűnő bajtól.
Nem volt miért szemrehányást tenni magamnak, de elromlott a hangulatom. Nem elég,
hogy elpusztult egy ártatlan ember, de a munkám is elvesztettem a Nacionalban, mert a
belátható jövőben nem dughattam oda a képem. Ez azt jelentette, hogy más kereseti
lehetőségek után kellett néznem. Mégpedig rögtön másnaptól kezdve, mert kimerültek az
eszközeim, és a biztonsági őrnek adott százas már költségvetési deficitet jelentett.
Egyik ismerősöm azt mondta, hogy életünkben a rosszat csak a pénz tudja legyőzni. Ez
érdekés megfigyelés, bár metafizikai szempontból nem kifogástalan: nem a rossz fölötti
győzelemről kell beszélni, hanem annak lehetőségéről, hogy ideiglenesen kiváltjuk magunkat
a hatalma alól. De pénz nélkül két-három nap alatt győz a rossz, ez ellenőrzött tény.
Meggazdagodhattam volna, ha szélhámoskodom. De egy erényes róka csak prostitúcióval
kereshet, és semmiképp sem használhatja másra a hipnotikus tehetségét – ez az ég törvénye,
amelyet nem szabad megsérteni. Természetesen néha azért meg kell tenni. Én magam éppen
most hintettem port a két biztonsági őr szemébe. De csak akkor szabad ezt csinálni, ha
veszélyben van az életed és a szabadságod. Egy róka még csak nem is gondolhat hiszékeny
pénzbeszedőkre és korlátolt felelősségű társaságokra. És ha túl erőssé válik a kísértés, a
történelmi példákból kell erőt meríteni. Jean-Jacques Rousseau fürödhetett volna a pénzben,
és mivel keresett pénzt egész életében? Kottamásolással.
Nem volt egyszerű beépülni egy másik szállodába, és a belátható jövőben csak két
lehetőséget láttam magam előtt: a strichelést és az internetet. Az internet vonzóbbnak tűnt,
mégiscsak a fejlődés fő irányát jelentette, s futurisztikus és menő volt, hogy száloptikás utcáin
stricheljek. Milyen érdekes, gondoltam, hogy mindenki folyton a fejlődésről hablatyol. És mi
a fejlődés? Az, hogy a legősibb mesterségekre elektronikus interfacial telepszik, és kész. A
történések lényegén nem változtat a fejlődés.
A sofőr észrevette, hogy nagyon rossz kedvem van.
– Mi van – kérdezte bántott valaki, kislány?
– Aha – mondtam.
Utolsónak ő bántott, amikor háromszázötven rubelt kért ezért az útért.
– Hát, tegyél rá! – mondta. – Tudod, hogy engem hányszor bántanak egy nap? Ha mindent
mellre szívnék, akkora lenne a mellem, mint egy szarral teli luftballon. Tegyél rá, frankón!
Holnap már nem emlékszel rá. Az élet pedig tudod, hogy milyen hosszú.
– Tudom. És azt hogy csináljam, hogy tegyek rá?
– Egyszerűen tegyél, és kész. Gondolj valami kellemesre!
– És azt honnan vegyem?
Rám sandított a tükörben.
– Semmi kellemes sincs az életedben?
– Nincs – mondtam.
– Hogyhogy?
– Hát úgy.
– Mi az, csak a szenvedés?
– Igen. És magának is.
– Hát – nevetett fel azt te nem tudhatod.
– Tudom – mondtam. – Különben nem ülne itt.
– Miért?
– Megmagyaráznám. Csak nem tudom, hogy megérti-e.
– Na nézze meg az ember – horkant föl –, mi van, azt hiszed, hogy butább vagyok nálad?
Biztos, hogy megértem, ha te megértetted.
– Jól van. Tisztában van vele, hogy a szenvedés az az anyag, amiből a világot teremtették?
– Miért?
– Ezt csak példával lehet megmagyarázni.
– Hát magyarázd példával!
– Ismeri Münchhausen báró történetét, aki a hajánál fogva húzta ki magát a mocsárból?
– Ismerem – mondta a sofőr. – Moziban is láttam.
– Ennek a világnak a realitása hasonló alapokon áll. Csak azt kell elképzelnünk, hogy
Münchhausen a teljes ürességben lóg, miközben tiszta erőből szorítja a saját tökét, és ordít az
elviselhetetlen fájdalomtól. Egyrészt sajnálatra méltó. Másrészt, a helyzete pikantériáját az
jelenti, hogy Münchhausennek el kell engednie a tökét, és Münchhausen azonnal eltűnik,
mivel lényege szerint egyszerűen a fájdalom ősz copfot viselő edénye, és ha eltűnik a
fájdalom, eltűnik ő maga is.
– Erre az iskolában tanítottak? – kérdezte a sofőr. – Vagy otthon?
– Nem – mondtam. – Az iskolából hazafelé úton. Nagyon hosszú az út, mindenfélét lehet
hallani és látni. Érti a példát?
– Értem, értem – válaszolta. – Nem vagyok hülye. Na és mi van a Münchauseneddel, fél
elengedni a tökét?
– Hisz mondom, hogy akkor eltűnik.
– Így lehet, hogy jobb neki, ha eltűnik? Mi a fenének az ilyen élet?
 – Helyes megjegyzés. Éppen ezért van a társadalmi megegyezés.
– Társadalmi megegyezés? Miféle társadalmi megegyezés?
– Minden különálló Münchhausen elhatározhatja, hogy elengedi a saját tökét, de...
Eszembe jutott a szikh rákszeme, és elhallgattam. Az egyik nővérkém azt mondta, hogy
amikor a félresikerült szeánsz alatt az ügyfél leugrik a farokról, néhány pillanatig látja az
igazságot. És az igazság olyan elviselhetetlen az ember számára, hogy először meg akarja ölni
a rókát, aki miatt feltárult előtte, aztán pedig saját magát... Más rókák viszont azt mondják,
hogy az ember ebben a pillanatban megérti: a fizikai élet ostoba és szégyenletes tévedés. És
legelőször meg akarja hálálni a rókának, hogy felnyitotta a szemét. Aztán pedig kijavítja azt a
hibát, amit saját létezése jelent. Mindez persze hülyeség. És nyilvánvaló, hogy honnan
erednek ezek a híresztelések.
– Mi az a „de”? – kérdezte a sofőr.
Észbe kaptam.
– De amikor hatmilliárd Münchhausen a sorban mellette állók tökét fogja, semmi sem
fenyegeti a világot.
– Miért?
– Hát, nagyon egyszerű. A saját tökét még elengedheti Münchhausen, ahogy maga oly
helyesen megjegyezte. De minél nagyobb fájdalmat okoz neki valaki más, ő annál nagyobb
fájdalmat okoz annak a kettőnek, akiét fogja. És így van ez hatmilliárd esetben. Érti?
– Tyfuj – köpött ki –, ilyent is csak egy maca tud kitalálni.
– Megint nincs igaza – mondtam. – Ez a lehető legnagyobb mértékben férfi világkép. Azt
is mondhatnám, hogy hím-soviniszta. A nőknek egyszerűen nincs benne helyük.
– Miért?
– Azért, mert a nőknek nincs tökük.
Az út további részén hallgattunk.
Van ilyen, minek titkolnám, hogy telebeszéled valaki fejét, és megkönnyebbülsz tőle.
Miért van ez így? Hisz semmi sem változik meg tőle, se a saját életedben, se a másikéban.
Titok. Nem számít, hadd gondolkozzon a legfontosabbról, ez még senkinek sem ártott meg.
*
Másnap reggel benne volt a hírekben a szikh története. Nem ezért mentem föl az internetre, de
valami pimasz vírus a hirek.ru címet írta a nyitólapra, és nem állt rá a kezem, hogy tovább
menjek. Kényszerítettem magam, hogy végigolvassam a cikket:
AZ INDIAI ÜZLETEMBER A BIZTONSÁGI SZOLGÁLAT SZEME LÁTTÁRA VÉGZETT
MAGÁVAL
A moszkvai Nacional szálló a köztudatban hamarosan fokozottan veszélyes övezetté válik. A
város polgárainak emlékezetében még nem halványult el a bejáratánál lezajlott terrorakció
emléke, és most itt van az újabb botrányos ügy: az indiai Pandzsab államból érkezett
negyvenéves üzletember tragédiája, aki egy negyedik emeleti ablakból kivetvén magát,
öngyilkosságot követett el. Legalábbis ezt állítja a tragédia pillanatában mellette lévő két
biztonsági őr, akik állandóan ebben a szállodában dolgoznak. Elmondásuk szerint az indiai
vendég a speciális jelzőrendszer zsinórját megrántva hívta őket, de amikor bementek a
szobába, minden látható ok nélkül nekifutott és kiugrott az ablakon. A járdához csapódva
szörnyethalt. Megállapítást nyert, hogy nem sokkal a halála előtt egy félvilági lány kereste fel
az üzletembert. A nyomozás folyamatban van.

Miért negyedik emelet, gondoltam, hiszen a háromszáz-tizenkilences volt a szobája. Bár igaz,
ilyen trükkös európai számozás van náluk: az első emeletet nem számítják be, és így tényleg a
negyedik emeleten van a háromszáz-tizenkilences...
Aztán a titokzatos „félvilági” szóra tértek át a gondolataim. Kíváncsi lennék, hogy miért
nem „negyedvilági”? Ez a szóképzési mód lehetővé tenné, hogy matematikai pontossággal
állapítsák meg a nők bukásának mélységét. Esetemben biztos komoly nevező alakult ki a
kétezer év alatt...
Ekkor, végre, elszégyelltem magam az érzéketlenségem miatt. Elpusztult egy ember, aki
bizonyos értelemben közel állt hozzám, és én az emeletekkel és a törtekkel foglalkozom. Még
ha feltételesen, ideiglenesen, hallucináció alapján állt is hozzám közel. Mégis illett volna,
hogy együttérzés fogjon el, lett légyen olyan bizonytalan is, amilyen a közelségünk volt. De
egyáltalán nem fogott el – a szívem teljesen megtagadta ezen érzés kiválasztását. Ahogy a
vidékről feljött ifjú kolleginák mondják: száraz fa. Együttérzés helyett még egyszer
elgondolkoztam a tegnapi rendkívüli eset okairól:
1) a Nacional szálló asztrális hátteréről lehetett szó, ahol a „Vendégeink, akikre büszkék
vagyunk” fotógalériában Isadora Duncan fényképe Dzerzsinszkijé mellett van,
2) ami történt, olyan véres biznisz-rituálé karmikus visszhangja lehetett, amelyeket annyira
szeretnek Ázsiában,
3) közvetett következménye volt annak, hogy India a középkorban eltávolodott Buddha
tanaitól,
4) a szikh titokban mégis Káli istennőt imádta – nemhiába kiáltotta, hogy „káli ma”, amikor
kiugrott az ablakon.
Szeretném elmagyarázni, hogy maximum öt belső hangom szólal meg, amelyek mindegyike
saját belső dialógust folytat, azonkívül bármilyen okból vitát kezdhetnek egymással. Én nem
avatkozom be ebbe a vitába, hanem csak odafigyelek rá, utalást várva a megoldásra. A
hangoknak nincs nevük. E tekintetben egyszerű lélek vagyok – bizonyos rókáknak negyven
ilyen hangja is lehet, roppant cirkalmas, szép nevekkel.
Az öreg rókák azt mondják, hogy a hangok azokhoz a lelkekhez tartoztak, akiket az
őskáosz idején elnyeltünk: a legenda szerint ezek a lelkek, szimbiózisfélére lépve a mi saját
lényegünkkel, alkalmazkodtak a belső terünkhöz. De valószínű, hogy ez egyszerűen mese,
mivel a hangok mindegyike az enyém, bár különbözőek. De ha jobban meggondoljuk, talán
az olyan öreg rókák, amilyen, mondhatni, magam is vagyok – olyan lelkek, amelyeket
megevett valaki a régmúltban. Mindez az összeadandó mennyiségek oly módon való
átrendezése, amitől nem változik A Hu-li végösszege.
E hangok miatt a rókák másképp gondolkoznak, mint az emberek: a különbséget az
jelenti, hogy egy gondolkozási folyamat helyett egyszerre több zajlik a tudatunkban. Az
értelmünk egyidejűleg különböző utakon halad, azt figyelve, hogy melyik úton csillan fel
előbb az igazság. Számokkal jelölöm a belső dialógus különböző szintjeit, hogy
megjelenítsem belső életemnek ezt a sajátságát: 1), 2), 3) és így tovább.
Ezek a gondolkozási folyamatok semmiképpen sem keresztezik egymást, abszolút
önállóak, de a tudatom mindegyikbe bevonódik. Vannak cirkuszi mutatványosok, akik
egyszerre nagyon sok tárggyal zsonglőrködnek – amit ők a testükkel végeznek, azt én az
értelmemmel csinálom, ennyi az egész. E sajátságom miatt hajlamos vagyok rá, hogy
jegyzékeket állítsak össze, és mindent pontokba és alpontokba szedjek, még akkor is, ha
emberi szempontból erre semmi szükség. Elnézést kérek, hogy ilyen pontokkal és
felsorolásokkal fognak találkozni ezeken az oldalakon. Éppen így zajlik minden a fejemben.
Miután a lehető legrészletesebben elképzeltem a halott szikhet, háromszor halotti áldást
mondtam érte, és felmentem a reuters.com szájtra, hogy megtudjam, mi újság a nagyvilágban.
A nagyvilágban minden pontosan úgy volt, mint az elmúlt tízezer évben. Megörültem az
America Ponders Mad Cow Strategy címnek, majd rákapcsoltam a saját postafiókomra.
A nemi szerv meghosszabbítására tett ajánlattal és a csatolt fájllal együtt, amelyet csábító
témája ellenére sem nyitottam ki – Britney Blowing a Horse –, örömteli meglepetés várt: e-
mailt kaptam I Hu-li testvérkémtől, akiről már régóta nem tudtam semmit.
I Hu-li testvérkémet a Hadakozó fejedelemségek korától ismerem. Iszonyúan agyafúrt
teremtés. Sok évszázaddal ezelőtt a Repülő Fecske nevű császári ágyasként ismerte egész
Kína. Röpke megfigyelése eredményeképpen a császár húsz évvel kevesebbet élt, mint
amennyit élhetett volna. I Hu-lit ezután megbüntették a védőszellemek, és gazdag
arisztokratákra specializálódva visszahúzódott az árnyékba, akiket a világ szemétől távol fejt
meg városon kívüli birtokuk csendjében. Az utóbbi néhány száz évben Angliában élt.
Az e-mail egészen rövid volt:

Szevasz, Vöröske!
Hogy vagy? Remélem, nálad minden rendben. Ne haragudj, hogy apróságok miatt zargatlak,
de sürgősen szükségem van a tanácsaidra. Értesüléseim szerint Moszkvában van a Megmentő
Krisztus temploma, amelyet először úgy szétromboltak, hogy kő kövön nem maradt belőle,
aztán pedig régi formájában helyreállították. Igaz ez? Mit tudsz róla? Válaszolj minél
gyorsabban!
Szeretettel gondolok Rád,
a Te I-d.

Furcsa – gondoltam hogyhogy ilyen hirtelen? Azonban azt kérte, hogy sürgősen válaszoljak.
Ráklikkeltem a „reply” billentyűre.

Szevasz, Vöröském!
Nálunk északon a helyzet változatlan. Majd részletesebben írok, de egyelőre a kérdésedre
válaszolok. Igen, Moszkvában van Megváltó Krisztus temploma (így helyes), amelyet a
forradalom után robbantottak föl, és a múlt század végén állítottak helyre. Valóban, kő kövön
nem maradt belőle – hosszú ideig uszoda volt a helyén. Most pedig betemették az
úszómedencét, és újra felépítették a templomot. Kulturális szempontból ezt az eseményt nem
egyértelműen ítélik meg – az egyik tüntetésen láttam egy transzparenst: „Követeljük a
kleptokrácia által barbár módon megsemmisített Moszkva uszoda újjáépítését!” Ami engem
illet, én nem látogattam sem az egyik, sem a másik műintézetet, és nincs saját véleményem a
kérdésről.
Szeretettel gondolok rád,
a Te A-d.

A levél elküldése után fölmentem a kurvak.ru szájtra.

Látványosan nézett ki – még a reklám popupok többsége is tematikus volt:
Meglátni Párizst és élni!
Durex anal extra strong.
Itt is megjelentek az újítások. A piac új megközelítéseket és új niche-éket keresett. Itt volt
például az Occam’s Razor óvszer hirdetése, a középkori skolasztikus képével és a „Szükség
nélkül nem kell szaporítani a létezőket!” szlogennel. William Occamet személyesen
ismertem. Azt hiszem, a tizennegyedik században mondtam neki, amikor találkoztunk, hogy
az ő borotva-elvét csak egy lépés választja el a szellemi kasztrációtól. Sokáig kergetett a
müncheni házában, és két évszázad múlva elkezdődött a reformáció. De most nem volt időm
emlékezni – gyorsan hirdetést kellett írnom, és ehhez meg kellett ismerkedni a meglévő
mintákkal.
Szerencsére hatalmas mennyiség volt belőlük. Érdekes volt a műfaj egyik sajátsága: sok
lány a hirdetését néhány versbetéttel ékesítette, amelyeknek semmi közük sem volt a
szolgáltatások felsorolásához – sajátos verbális piercing, és nekem is kedvem támadt, hogy
gyakoroljam egy kicsit.
Egy óra múlva kész volt a szövegem. Egy szigorú kritikus talán kompilációnak mondta
volna, de nem akartam nevet szerezni az irodalom világában. A hirdetésem így kezdődött:
Én ügyes lány vagyok, fürge,
Intim ügyekben viszlek tűzbe!
Mosoly, hajlékony test – aztán ne légy te rest:
Klasszikus és anális szex várja szenvedélyedet.
A második kétsorost üres sor választotta el az elsőtől, és nem kapcsolódott hozzá sem a
rímmel, sem a mértékkel – olyanok voltak, mint két különböző fülbevaló a fülcimpában.
Teljesen autentikusan nézett ki a dolog, a többi lány is ugyanígy csinálta. A verseket fettel
írtam be, az információs blokk pedig utána következett:
„Mese: ha vége, Ön elmegy tőle!
Kis mell nagy pénzért. Vörös cicus várja fizetőképes úr telefonját. Hagyományos szex, torok
és királyi szopás, anális szex, petting, bandázs, verés (beleértve: Orosz Korbács), foot fétis,
strap-on, szakura ág, leszbi, orális és anális stimuláció, cunnilingus (beleértve: kényszerített),
szerepcsere, arany és ezüsteső, fisting, piercing, katéter, kopro, kiizma, enyhe és mély
dominancia, Domina és Rabnő szolgáltatásai. Face control. Kiszállás megállapodás szerint.
Sok mindent lehet. Majdnem mindent. Dugj meg és felejts el! Ha tudsz...”
Ez egy belevaló cicus – gondoltam, miután elolvastam, amit írtam. Őszintén szólva, nem
egészen értettem, hogy kerül ide a bandázs, és minek kell a szakura ág. A fistinget sem igen
tudtam elképzelni, de annak alapján, hogy a többi hirdetésben vagy orálisként vagy
vaginálisként szerepelt, ugyanolyan ocsmányság volt, mint az összes többi. Fisting... Lehet,
hogy a fist szóból, és az öklöt dugják be? Ezek szerint lehet per oris is? Az egyik hirdetésben
ilyen felsorolást láttam: „szopás, piár, cunnilingus”. Itt miről volt szó? Vagy a „strap-on”?
Valami kozmikus dolognak tűnik a múlt század romantikus hatvanas éveiből. Csak aligha az
De szerencsére nem is kell tudnom, hogy micsoda, a lényeg, hogy az ügyfél elképzelje.
Azt hiszem, egy rókán kívül senki sem érti, hogy vagyok képes „strap-on” szolgáltatást
nyújtani, anélkül hogy tudnám, mi az Az ilyen dolgot nehéz megmagyarázni, csak analógiát
lehet rá hozni. Olyannak érzem az ügyfél tudatát, mint egy rugalmas, meleg gömbfelületet, és
ahhoz, hogy ábrándjai világába irányítsam szegénykét, először a farkincámmal kis horpadást
kell keltenem a gömbfelület legforróbb helyén, aztán pedig úgy csinálni, hogy a horpadás
kisimuljon és fodrozásként elinduljon a gömbfelületen. Ez egyszerűen strap-on lesz. Ha pedig
lágyan arra kényszerítem a horpadást, hogy kinyúljon a másik oldalára és finom kis gejzírré
alakuljon, ez olyan strap-on lesz, amelyre az ügyfél a nyálát csorgatva mindaddig fog
emlékezni, amíg értelme alámerül az Alzheimer-kór hideg óceánjába.
Ugyanez érvényes a fistingre, a könnyű dominanciára és a többire is, sőt még abban a
gyanús projectben is segíthetek, ha Ön egy öreg, felsőfokú zenei képzettséggel rendelkező,
aranyfogú transzvesztitát akar baseballütővel agyonverni. De számomra az a legjobb, ha nem
tudom teljesen, hogy mi megy végbe az idegen tudatban – így könnyebb tisztán megőrizni a
lelkem.
A fentiek miatt nem kételkedtem benne, hogy képes leszek megbirkózni a meghirdetett
szolgáltatásokkal, bármilyenek legyenek is. De valami mégis hiányzott a szövegből. Némi
gondolkozás után a „Vörös cicus várja fizetőképes úr hívását” után ezt írtam be:
„Transszexuális, univerzális nő, pénisz.: 26x4. Ha mindig betartjuk a szabályokat, akkor
megfosztjuk magunkat az összes örömtől. Tudni kell ostobaságokat elkövetni, amelyeket a
természetünk követel meg tőlünk.”
Hej, ha tudnák, milyen a mi természetünk – sóhajtottam fel, és kitöröltem a transszexuálist.
Ahogy Mihail Alekszandrovics nagyherceg szakácsa mondta: a kását nem lehet elrontani
vajjal, hanem a vajat könnyű elrontani a kásával. Másra volt szükség... Némi töprengés után
elhatároztam, hogy a „Domina és Rabnő szolgáltatásai”-t „Domina, Rabnő és a Szépséges
Hölgy szolgáltatásaidra változtatom. Ez nem kötelezett külön fizikai erőfeszítésekre a
későbbiekben – még ha csak képzeletbeliekre is de tág teret nyitott a képzelet számára.
Talán valami klasszikussal lakkozzam az egészet? Alekszandr Blokkal?
„Más földek boldogságot ígértek, Felém tárták ölelő karuk, Karperec-csendüléssel
igéztek, Ahogy csak a koldus álma tud..
Vagy így:
„Örömöket új földek ígértek, Behunyva szemét, látta is mind, Karperec-csendülésű igézet,
Koldus-álomból lengén így int..
Álmok... Egy kurtizán ismerősöm gyakran ismételte a Kései Han-dinasztia idején, hogy a
férfi gyenge pontja az álmodozó értelme. Amikor megöregedett, a nomádok vezérének adták,
lelépési díj minőségében, és az kancatejben megfőzette, azt remélve, hogy szegényke így
visszanyeri a fiatalságát. Hát így válik néha a gyengeség rettenetes erővé.
Nem, döntöttem, Blokot nem érdemes betenni – a versei megtisztítják a lelket és a
legnemesebb érzést keltik fel benne. És ha az ügyfélben feltámad a legnemesebb érzés, akkor
elveszítjük, ezt minden marketinges tudja. Ezért a Csalogánykertből vett idézetek helyett az
alábbi kétsorost tettem a hirdetésem végére:
Vad dürgés – gyengédség nélkül nem élek,
Nagyon heves kapcsolatot ígérek!
A szöveget a végtelenségig lehetett volna tökéletesíteni – tudjuk, hogy egy igazi költőnél
akkor ér véget ez a folyamat, amikor a kiadó megérkezik a kéziratért. Jelen esetben
magamnak kellett a magam kezéből kiszedni a kéziratot. Ezért elhatároztam, hogy pontot
teszek a végére.
Korábban nem dolgoztam a kurvak.ru szájttal. Az információ feltevésének módja ugyanaz
volt, mint a hasonló esetekben, csak egy kellemetlen különbség adódott: a hirdetésért és a
képekért külön kellett fizetni. A puszta szöveg elhelyezése százötven dollárba került, a képeké
húszba-húszba. Volt három – száz-, ötvenés húszdolláros – domborkártyám, amelyeket
elfogadtak a szájton való fizetéshez. Úgy látszik, ezekre a névértékekre volt beállítva minden.
Csak egy fényképet tudtam feltenni, vagy el kellett volna menni a Paveleckaja rakpartra új
kártyáért. Elhatároztam, hogy beérem egy képpel, de azt azonnal elküldöm, hogy reggel már
fönt legyen a neten. De mégsem sikerült gyorsan, mert majdnem egy óráig tartott, mire
kiválasztottam a képet.
A választás nehéznek bizonyult, mert mindegyik kép más tónusúra változtatta a
felsorolásomban szereplő szolgáltatásokat, új megvilágításba helyezve a strap-on-t és a
fisting-et. Végül egy régi fekete-fehér képnél maradtam, amely könyvespolcok előtt ábrázolt,
egy kis Hodaszevics-kötettel a kezemben. A Súlyos líra volt a könyv, maga a kép pedig,
amely a negyvenes években készült, csodálatosra és titokzatosra sikerült; mintha az Ezüstkor
lenyugvó napjának visszfénye derengett volna rajta, ami nagyon találóan rímelt a hirdetésben
utolsóként szereplő szolgáltatással. Milyen jó, hogy volt érkezésem digitalizálni a
legértékesebb negatívokat és dagerrotípiákat.
Már csak az volt hátra, hogy művésznevet keressek. A Google segítségével megtaláltam a
megfelelő jegyzéket, és a legelejéről kiválasztottam az Adél nevet.
A fénykép jó minőségű volt, és negyed megabájtot tett ki. Megnyomtam a send billentyűt.
Az arcocskám alázatosan elmosolyodott, a vezetéken a falba surrant, a telefonkábelbe
száguldott, az utca elektromos gerincén suhant, más nevekkel és arcokkal fonódott össze,
amelyek isten tudja, honnan és hová száguldottak, és elsuhant a horizonton derengő
szürkéskék atlanti szerverek hatalmas tömbjei felé.
*
A hirdetéssel kapcsolatban másnap délelőtt, tizenegy óra néhány perckor csöngött a telefon.
Az ügyfelet Pavel Ivanovicsnak hívták. Érdekesnek találta a hirdetésemben az Orosz Korbács
említését. Mint kiderült, saját Orosz Korbácsa volt, sőt nem is egy, hanem mindjárt öt: négyet
egy speciális faragott állványon tartott, egyet pedig tenisztáskában.
Egyvalamit azonnal szeretnék leszögezni: szívesen kihagynám a feljegyzéseimből Pavel
Ivanovicsot, de nélküle hiányos lenne a történet. Fontos szerepet játszott az életemben,
amilyent egy mocskos aluljáró játszhat, amelyen keresztül a hősnő véletlenül átmegy a sors
túlsó oldalára. Ezért mégiscsak kell róla beszélni, és elnézést kérek a gusztustalan részletekért.
Bizonyos számítógépes játékokban van egy Tx2 billentyű, amelynek megnyomása után
kétszer gyorsabban múlik az idő. Nos, én is megnyomok egy ilyen billentyűt, és igyekszem
minimális terjedelműre rövidíteni Pavel Ivanovicsot.
Azt hiszem, Diogenész Laertiosz mesélt egy filozófusról, aki három évig tanulta a
szenvtelenséget, és egy monétát adott mindenkinek, aki megsértette. Amikor véget ért a
tanulóidő, a filozófus abbahagyta a pénzosztást, de a beidegződés megmaradt: egyszer
megsértette valami fajankó, és ő, ahelyett, hogy ököllel nekiesett volna, felnevetett. „Na
tessék – mondta –, ma ingyen kaptam azt, amiért három teljes évig fizettem!”
Amikor először olvastam erről, irigység fogott el, hogy az én életemben nincs hasonló
gyakorlat. A Pavel Ivanoviccsal való megismerkedés után rájöttem, hogy van.
Pavel Ivanovics javakorabeli humán értelmiségi volt, és egy rózsaszín, szőrös, megolvadt
gyertyára hasonlított. Régebben jobboldali liberális volt – nem értettem ennek az eszelős
szókapcsolatnak az értelmét –, de az ismert események után úgy megbánt mindent, hogy
magára vette a személyes felelőséget a Haza bajáért. A lelke megnyugtatására havonta egy
vagy két alkalommal korbácsolást kellett elviselnie attól az Ifjú Oroszország-tól, amelyet
koldussorsra kárhoztatván arra kényszerített, hogy egyetemi tanulmányok helyett javakorabeli
perverz alakok korbácsolásával keresse a kenyerét. Önmagába záruló kör jött létre, amiről
talán komolyan elgondolkoztam volna, ha Pavel Ivanovics nem maszturbál szeánsz közben.
Ez agyoncsapta az egész titkot.
Ha egy Ukrajnából jött valódi szexmunkást alkalmazott volna Ifjú Oroszország-ként, azzal
soha nem állapodott volna meg, hogy csak ötven dollárba kerüljön egy egyórás szeánsz. A
korbácsolás nehéz munka, még akkor is, ha egyszerűen csak szuggerálom. De nemcsak a
pénzért kezdtem hozzá járni, hanem azért is, mert hihetetlen módon bosszantott, és valódi
dührohamokat váltott ki belőlem. Minden akaraterőmre szükség volt, hogy uralkodjak
magamon. Gyakorlati megfontolásból gazdagabb pártfogók felé kellett volna orientálódnom.
De a jellemünket éppenséggel a nehéz életszakaszokban kell edzeni, amikor ennek nem
látszik értelme. Éppen akkor hoz hasznot.
Pavel Ivanovics részletesen beszélt vezeklése okairól, hogy megértsem a történésekben
betöltött szerepemet. A megértésért még ötven dollárt akartam kérni óránként, és vártam a
pillanatot, amikor szóba hozhatom a taksát. De csak nem érkezett el, mert Pavel Ivanovics
rendkívül sokáig beszélt. Viszont magyarázkodásából egy csomó érdekes információt
szereztem:
– 1940 és ’46 közt huszonöt százalékkal csökkent, kedveském, Oroszország ipari
termelése. Ennyivel, a háború minden szörnyűsége mellett. 1990 és ’99 közt viszont több mint
a felével... Komolyabb, mint Dzsingisz kán és Hitler kártétele együtt. És ez nem komcsi
rágalom, hanem a Nobel-díjas Joseph Stiglitz, a Világbank fő közgazdásza írta. Nem olvasta a
Globalization and its Discontents-et? Félelmetes könyv. Ami pedig Amerikát illeti, egyáltalán
nem kell neki atombomba, amíg ott van a WTO és a Nemzetközi Valuta Alap...
Már kezdtem elfelejteni, hogy miért ülök nála, és csak a bőrkorbács emlékeztetett rá,
amely köztünk feküdt az asztalon. Hamarosan kiderült, hogy Pavel Ivanovics vezeklése totális
volt – nemcsak az orosz reform gazdasági aspektusát érintette, hanem az utóbbi évtizedek
kultúrtörténetét is.
– És azt tudja – kérdezte, merőn a szemembe nézve hogy annak idején a CIA pénzelte a
beat mozgalmat és a pszichedelikus forradalmat? Az volt a céljuk, hogy vonzó képet
teremtsenek a Nyugatról a fiataloknak. Azt kellett tettetni, hogy Amerika has fun. És tettették
– s egy ideig még maguk is elhitték. De az a legviccesebb, hogy az LSD tábornokoknak
ezeket a gyermekeit, akik kipróbálták a KGB-t és olyan buzgón utánozták a beatnikeket,
valóban a CIA vezette pórázon, azaz pontosan azt a bűnt követték el, amivel a Párt vádolta
őket. De hiszen ez a jövendő értelmiség volt, a nemzet idegrendszere...
Az értelmiség néppel szemben elkövetett bűnéről beszélve állandóan két kifejezést
használt, amelyek számomra szinonimának tűntek: „értelmiségi” és „intellektuel”. Nem
álltam meg, és megkérdeztem:
– És miben különbözik az értelmiségi az intellektuel tői.
– A különbség nagyon lényegbevágó – válaszolta. – Csak allegorikus magyarázatra
vállalkozom. Tudja, hogy ez mit jelent?
Bólintottam.
– Amikor maga egészen kicsi volt, ebben a városban százezer ember élt, akik azért kapták
a fizetésüket, hogy az undorító vörös sárkány fenekét csókolgassák. Amelyre maga
valószínűleg már nem is emlékszik...
Tagadóan ráztam a fejem. Valamikor fiatal koromban valóban láttam a vörös sárkányt, de
már elfelejtettem, hogyan néz ki, és csak a saját félelmemre emlékszem. Pavel Ivanovics
aligha erre az esetre gondolt.
– Érthető, hogy ezek százezren gyűlölték a sárkányt, és arról álmodoztak, hogy a zöld
varangy irányítsa őket, amely a sárkánnyal harcolt. Nos, nagy vonalakban: megállapodtak a
varangygyal, a CIA-től kapott rúzzsal megmérgezték a sárkányt, és elkezdtek új módon élni.
– De hogy kerül ide az értel...
– Várjon! – emelte fel a tenyerét. – Először azt hitték, hogy a varangy uralma alatt
pontosan ugyanazt fogják csinálni, csak tízszer annyi pénzt kapnak. De kiderült, hogy a
százezer felesküdött seggcsókoló helyett most három profi kell, akik napi nyolc-nyolc órát
dolgozva megállás nélkül tövig szopnak a varangynak. Azt pedig, hogy a százezerből
pontosan ki lesz ez a három, nyílt versenyben döntik el, amelyben nemcsak a magas szakmai
felkészültséget kell demonstrálni, hanem azt a képességet is, hogy munka közben optimista
mosoly játsszon ajkuk szögletében...
– Őszintén szólva már elvesztettem a fonalat.
– Pedig itt van a fonal. Azt a százezret értelmiségnek hívták. Ezt a hármat pedig
intellektuelnek nevezik.
Van egy nehezen megmagyarázható tulajdonságom. Nem bírom elviselni, amikor a
jelenlétemben kiejtik, legalábbis szakmai kontextus nélkül, a „szopás” szót. Nem tudom
miért, de felbőszít. Ráadásul Pavel Ivanovics hasonlata annyira a foglalkozásomra tett szemét
célzásnak tűnt, hogy még a pótlékról is megfeledkeztem, amelyet kérni akartam.
– Azért beszél tövig szopásról, hogy képes legyek megérteni? Az élettapasztalatomnál
fogva?
– Ugyan már, kedves – mondta leereszkedően.
– Ilyen terminusokkal magyarázok, mert közben magam is kezdem megérteni, miről van szó.
És nem a maga tapasztalatairól van szó, hanem az enyémről...
Más alkalommal újságot kezdett olvasni korbácsolás közben. Ez önmagában sértő volt.
Amikor pedig az ujjával egy cikket bökdösve motyogni kezdett, hogy: „inkább befognád a
pofád, rohadék”, ingerültség fogott el, és abbahagytam a procedúrát, azaz szünetet
sugalmaztam neki.
– Mi az? – kérdezte meglepetten.
– Nem értem, hogy most itt flagelláció folyik vagy olvasókör működik!?
– Bocsásson meg, kedveském – mondta –, egy felháborító interjú van itt. Egyszerűen a
fene se érti, hogy mi ez!
És az ujjaival megfricskázta az újságot, s ezt mondta:
– Semmi kifogásom a krimik ellen, de ki nem állom, ha krimiírók kezdik magyarázni,
hogyan rendezzük be Oroszországot.
– Miért?
– Ez olyan, mintha egy kiskorú, akit azért vesz fel egy kamionos, hogy szopjon neki,
hirtelen fölemelné a fejét a munkahelyéről, és útmutatásokat adna, hogyan kell fagyban
kimosni a karburátort.
Úgy látszik, Pavel Ivanovics nem is értette, hogy milyen bántón hangzik ez egy
szexmunkással folytatott beszélgetésben. De még azelőtt érzékeltem a dührohamot, hogy a
hatalmába kerített volna, és ettől azonnal vidám nyugalom töltötte el a lelkem.
– És mi van abban? – mondtam, mintha mi sem történt volna. – Talán annyi kamionsofőrt
kiszolgált, hogy ismer minden finom részletet, és most tényleg meg tudja tanítani, hogyan kell
kimosni a karburátort.
– Én, kedves, sajnálom az olyan kamionsofőröket, akiknek konzultánsként egy beszédes
szopógépre van szükségük. Messzire nem jutnak.
„Beszédes szopógép” – hát így állunk. Mégiscsak micsoda... Keletkezése pillanatában
újból elcsíptem a dührohamot, és a harag megint nem tudott kifejlődni.
Ez nagyon jó volt. Mintha vihar közben szörfdeszkára pattanna valaki, és a pusztító
érzések hullámain száguldana, amelyek nem tudnak neki ártani. Bárcsak mindig így lenne,
gondoltam, hányan életben maradnának!... A lényeget illetően nem tettem ellenvetést Pavel
Ivanovicsnak.
Jobb, ha ilyesmivel kapcsolatban nincs saját véleményünk, nekünk, rókáknak, akik a Tao
világ fölötti útján járunk. Egyvalami volt világos: Pavel Ivanovics pótolhatatlan lelki
kondigép.
Sajnos későn jöttem rá, hogy számomra túl nagy súlycsoportba kerültem. Amikor először
vesztettem el az önkontrollt, sérülés nélkül megúsztam. Egy Nabokovról szóló mondata
hozott ki a sodromból (arról nem is beszélve, hogy az asztalán egy cikkecske fénymásolata
hevert: A fodrász megjelenik a pincéreknek, avagy a Nabokovjelenség az, amerikai kultúrában
címmel).
A múlt század harmincas éveitől szeretem Nabokovot, azóta, hogy magas rangú NKVD-s
ügyfeleimen keresztül hozzájutottam párizsi szövegeihez. Ah, milyen friss szellem áradt
ezekből a gépírásos lapokból a szörnyűséges sztálini fővárosban! Emlékszem, hogy
megdöbbentett a Párizsi poéma egy részlete, amely már a háború után jutott el hozzám:
A cirkalmas mintákban oly dús élet
(Megismételhetetlen, mivel
Másképp játsszák, meg aztán más színészek
– Továbbá új színházban itt el.)
Igaz. örömöt nekem azzal adna,
Ha úgy hajtogatná szőnyegét
Hogy a múlt mintájával egybefolyna
A minta, mely adja a ma életét.
Ezt Vlagyimir Vlagyimirovics rólunk, rókákról írta. Valóban végeérhetetlenül nézzük az
előadást, amelyet sürgő-forgó színészek adnak elő, abban a meggyőződésben, hogy elsőként
játsszák a földön. Elképzelhetetlen gyorsasággal kihalnak, és a helyükre új évfolyam kerül,
amely ugyanazzal a lelkesedéssel kezdi játszani ugyanazokat a szerepeket.
Igaz, a díszlet folyton új, túlságosan is az De maga a darab már réges-régóta nem változik.
Ám mivel emlékszünk az emelkedettebb szellemű időkre, állandóan sóvárgás emészt
bennünket az elveszített szépség és értelem iránt. Egyébként ezek a szavak egyszerre sok húrt
pengettek meg... Jut eszembe, a húrokat illetően: a Párizsi poémában szereplő szőnyeg
Humbert Humbert versében függesztetett ki:
Merre szállsz most, Dolores Haze?
Mondd, hova röpít a szőnyeg?
Tán épp Jaguárért halsz vagy élsz.
De hisz nem ez a lényeg.
Én tudom, hogy miféle szőnyeg ez. Párizsban szőtték, harmincnyolcban, egy nyári napon, az
azúrban mozdulatlanná dermedt fehér felhő-gigászok alatt, aztán fölcsavarva Amerikáig jutott
el... Szükség volt a második világháború egész borzalmára, kényszerű, szörnyű választásaira,
hogy a szőnyeget Humbert Humbert nappalijában akasszák a falra. És erre ez a humán
értelmiségi fogja magát, és ezt fecsegi:
– A boldogság, kedveském, afféle ellentmondás. Dosztojevszkij megkérdezte, hogy van-e
értelme, ha egy kisgyermek könnye az ára. Nabokov viszont, ellenkezőleg, kételkedik benne,
hogy létezik anélkül boldogság.
Nem bírtam elviselni, hogy az író sírjára köpött, és ledobtam a földre a korbácsot. Azaz
nemcsak egyszerűen abbahagytam, hogy korbácsolást szuggerálok Pavel Ivanovicsnak,
hanem azt láttattam vele, amint a korbács olyan erővel a parkettához vágódik, hogy karcolás
keletkezik rajta. A karcolást aztán kézzel kellett eltüntetnem, amikor Pavel Ivanovics
zuhanyozni ment. Kerülöm a vitát az emberekkel, de most nem bírtam magammal, és
komolyan kezdtem beszélni, mintha egy másik róka lett volna előttem:
– Engem bánt, amikor Nabokovot összetévesztik a hősével, vagy az amerikai pedofilia
keresztapjának nevezik. Ez roppant téves nézet az íróról. Jegyezze meg, hogy Nabokov nem
akkor szólja el magát, amikor leírja a nimfácska tiltott báját. Oldalakon át nem szólja el magát
valaki, oldalakon át ír. Akkor szólja el magát, amikor szűkszavúan, szinte célzás gyanánt
említi meg Humbert hipnotikus eszközeit, amelyek lehetővé tették számára, hogy Lolitával
beutazza Amerikát. Arról, hogy mi van a szívén – mindig lopva...
Észbe kaptam és elhallgattam. Nagyon személyesen és komolyan érintett Lolita története:
Dolores Haze az örökké fiatal és tiszta lélek szimbóluma volt számomra, Humbert pedig az e
világi igazgatótanács elnökéé. Azonkívül csak „évre” kellett változtatni a „nap” szót a Lolita
életkoráról szóló verssorban – „Kora: ötezer háromszáz, nap” –, és mintha teljesen rólam lett
volna szó. Természetesen nem osztottam meg ezt a megfigyelést Pavel Ivanoviccsal.
– Folytassa, folytassa! – mondta meglepetten.
– Az író természetesen nem egy éretlen amerikai iskolás lányról ábrándozott, hanem
szerény jólétről, amely lehetővé tette volna, hogy nyugodtan lepkékre vadásszon valahol
Svájcban. Ebben az ábrándban nem látok semmi szégyenletest egy orosz nemes számára, aki
megértette, hogy menynyire hiábavalóak a hétköznapi hőstettek. A könyv témaválasztása,
amely ezt a jólétet volt hivatott biztosítani, nem annyira Nabokov szívének titkos vágyairól ad
képet, mint inkább új honfitársairól alkotott gondolatairól, és arról, hogy mennyire nem
érdekli az önmagukról alkotott véleményük. Annak szintén egyszerű a magyarázata, hogy a
könyv remekmű lett – a tehetség nem tudja elpalástolni magát...
A tiráda befejezése után a legocsmányabb szavakkal szidtam magam gondolatban. És volt
miért.
Profi módon játszom el egy ártatlan tekintetű, gyermekkora végén járó lány szerepét. Az
ilyen teremtések ritkán adnak elő hosszú mondatokat múlt századi írók munkásságáról.
Kurtán és egyszerűen beszélnek, általában anyagi és látható dolgokról. Én pedig...
– Belelendültél, nagyon belelendültél – motyogta csodálkozva Pavel Ivanovics. – Elkapott
a hév, hm? Hol szedted föl ezt az egészet?
– Csak úgy – mondtam szomorú hangon – anális fistinget csináltam egy filológusnak...
Ünnepélyesen megfogadtam magamnak, hogy többé nem kezdek vele vitát a kultúráról,
hanem csak rendeltetésszerűen, a lelkierő fejlesztésének eszközeként használom. De már késő
volt.
*
A mai társadalomban végzetes, ha valaki enged azoknak a beidegződéseknek, amelyek más
korokban, ráadásul nagyon más kultúrában alakultak ki. Olyanok, mint egy elpusztult
bolygóra kitett giroszkópok: jobb nem gondolni rá, hogy milyen útirányt mutatnak.
A régi Kínában emelkedett lelkületű emberek éltek. Ha bármelyik tudós előtt a klasszikus
kánon hasonló fokú ismeretéről tettem volna tanúságot, költségekbe veri magát, de dupla
fizetséggel jutalmaz, és még szilvafaághoz kötött verses levelet is küld a házamhoz. Lehet,
hogy régi emlékeim alapján valami hasonlóra számítottam, amikor Nabokovról kezdtem
beszélni Pavel Ivanovicsnak. De az eredmény egészen más volt.
A következő alkalommal megkért, hogy hitelben tartsam meg a szeánszot, mivel éppen
most vett hűtőszekrényt. A cinkostárs, a lélek előhegyei közti bolyongásban való régi,
kipróbált cimbora modorában adta elő a kérését. Így beszélne egy költő, aki egy üveg tintát
adna kölcsön költőtársának. Nem tudtam visszautasítani.
A konyhája felét elfoglaló hűtőszekrény egy jéghegy kiugró részére hasonlított, amely
áttörte a hajó oldalát és a hajóűrbe nyomódott. Mindazonáltal a hajóskapitány részeg és vidám
volt. Régen észrevettem, hogy semmi sem szerez akkora örömöt az orosz humán
értelmiséginek – az intellektuelséget nem célozta meg Pavel Ivanovics –, mint egy elektromos
háztartási cikk vásárlása.
Nem szeretem a részegeket. Ezért egy kicsit komorra vettem a figurát. Pavel Ivanovics ezt
biztos annak tudta be, hogy hitelbe megy a korbácsolás, és nem volt különösebben tolakodó.
Szótlanul láttunk a dologhoz, mint egy összeszokott észt sportvitorlázó-páros: odaadta a
beáztatott korbácsot, amelyet a Boris Becker autogramjával ellátott tenisztáskában tartott, a
díványra feküdt, és kinyitotta az Expert friss számát.
Rájöttem, hogy nem a művészetem iránti lenézésről, és még csak nem is a nyomtatott betű
szeretetéről van szó. Úgy látszik, az Ifjú Oroszországgal szemben érzett bűnbánat számomra
ismeretlen késztetések szomszédságában lakozott Pavel Ivanovics lelkében, és nem tárta fel
az összes titkát. De én nem igyekeztem a megfizetett mélységnél mélyebben behatolni a belső
világába, ezért nem tettem fel kérdéseket. Minden szokás szerint ment – miközben a fenekét
vertem a képzelt korbáccsal, a magam dolgaira gondoltam, Pavel Ivanovics pedig, néha
felnyögve, néha felnevetve, halkan dünnyögött. Unatkoztam, úgy éreztem, hogy odaliszk
vagyok egy keleti háremben, aki nagy legyezője egyenletes csapásaival legyeket hajt el az úr
testéről. Hirtelen így szólt:
– Na tessék, szép kis neve van az ügyvédnek – Anton Drel. Hogy élt eddig ilyen névvel... Hát,
biztos csúfolták az iskolában... Az ilyen nevű emberek lelki torzulásokkal nőnek fel, az tény.
Például az összes Kozlov pszichiátriai segítségre szorul. Ezt bármelyik szakértő megmondja
magának.
Természetesen nem kellett volna beszélgetnem vele, nem volt miért túllépni a
professzionális viszony keretén. Azért nem tudtam magam visszatartani, mert a nevek
számomra kényes témát jelentenek.
– Egyáltalán nem – mondtam. – Nem fontos, hogy kit hogy hívnak. Nekem van egy
barátnőm, akinek nagyon csúf hangzású a neve. Olyan csúf, hogy nevetni fog, ha
megmondom. Úgy veheti, hogy szinte trágár káromkodás, hát egy ilyen név. Ő viszont szép,
okos és jó lány. A név még nem ítélet.
– Lehet, kedves, hogy rosszul ismeri a barátnőjét. Ha trágár szó van a nevében, az az
életben is megmutatkozik. Várjon csak, még sor kerül rá! A nevektől függ minden. Van egy
tudományos hipotézis, hogy minden ember neve őseredeti hipnotikus parancs, amely
végtelenül koncentrált formában tartalmazza életének egész forgatókönyvét. Tudja, mi az a
hipnotikus parancs? Van valami elképzelése, hogy mi az a hipnózis?
– Nagy vonalakban – válaszoltam, és gondolatban nagyobbat húztam rá.
– Hú!... E nézet szerint korlátozott számú név létezik, mert a társadalomnak korlátozott
számú embertípusra van szüksége. Néhány dolgozó és harcos hangyamodellre, ha szabad így
kifejezni magam. És alapszinten minden ember pszichéjét azok az asszociációs-szemantikai
mezők programozzák, amelyeket a vezetékés keresztnév aktivizál.
– Hülyeség – mondtam ingerülten. – A világon nincs két hasonló ember, akinek egyforma
a neve.
– Ahogy két hasonló hangya sincs. Mindazonáltal a hangyák funkcionális osztályokra
tagozódnak... Nem, a név komoly dolog. Vannak nevek, amelyek időzített bombák.
– Mire gondol?
– Tessék, egy életből vett eset. A Levéltári Intézetben dolgozott egy Shitman nevű
Shakespeare-kutató. Megvédte a doktori disszertációját – Az „egyszer volt, hol nem volt”,
mint a „lenni, vagy nem lenni „ múlt idejének ontológiai aspektusai, vagy valami hasonló
címmel –, és elhatározta, megtanul angolul, hogy eredetiben olvassa a megélhetési forrását.
És még Angliába is el akart utazni: „Londont látni és meghalni”, ahogy kifejezte magát.
Tanulni kezdett. És néhány lecke után kiderítette, hogy a shit angolul azt jelenti, hogy szar. El
tudja képzelni? Ha például kémiatanár lett volna, nem lett volna ez olyan szörnyű. De a
humán értelmiségieknél minden a szavak körül forog – ezt még Derrida jegyezte meg. Ha egy
Shakespeare-kutatót Shitmannek hívnak, az pontosan ugyanaz, mintha Szarházi lenne egy
Puskin-kutató neve. Nehéz valakinek a szépséget szolgálni egy ilyen rendjellel a
gomblyukában. Kezdte úgy érezni, hogy a British Councilnél ferdén néznek rá... A British
Council akkor egyáltalán nem tudott a Shakespeare-kutatókkal foglalkozni, mert rászállt az
adóhivatal, Shitman viszont azt hitte, hogy személy szerint vele ilyenek. Hisz, tudja,
aranyoskám, ha az ember keresi, hogy mivel igazolja paranoiás elképzeléseit, mindig talál
valamit. Nagy vonalakban, ha elhagyjuk a szomorú részleteket, egy hónap alatt megbolondult.
 Ekkor már fortyogott bennem a harag: úgy éreztem, hogy engem akar bántani, bár
semmiféle racionális alapja nem volt ennek a feltételezésnek. De emlékeztem rá, az a
legfontosabb, hogy megőrizzem az önkontrollt. Ami teljes mértékben sikerült. Udvariasan
megkérdeztem tőle:
– Valóban?
– Igen. A bolondokházában nem beszélgetett senkivel, csak ordított, hogy zengett tőle az
egész kórház. Néha azt ordította, hogy „same shit different day!”, néha pedig azt, hogy „same
shit different night!”. Szóval nemhiába tanult angolul, valamit megjegyzett. Végül ezt a
Shitmant elvitték egy katonai rendszámú autón, mondjuk úgy, hogy szüksége volt rá a
különleges szolgálatnak. Most nem tudja senki, hogy mi van vele, aki pedig tudja, az nem
mondja meg. Íme, ez egy ilyen Szentivánéji álom, gyermekem. És azt mondja, hogy nem függ
semmi a névtől. Függ, de még mennyire. Ha a barátnője nevében trágár szó van, akkor csak
egy út van számára. Előbb vagy utóbb a bolondokháza. Egyébként Shitmannek még
szerencséje volt, hogy szüksége volt rá a titkosszolgálatnak. Hisz biztos hallott róla, hogy
milyenek nálunk a diliházak. Egy szál cigarettáért leszopnak valakit...
Az emberi ingerforrás segítségével végzett lélekedzés olyan hazárdjátékra hasonlít,
amelyben mindent föltesznek a bank ellenében. Hatalmas nyereséget lehet elérni. De ha nem
tart ki valaki, és kudarcot vall, mindenét elveszti. Kibírtam volna azt is, hogy hitelbe
dolgozom, a Szarházi Puskin-kutatót is, a káromkodását is, ha nem dobja a mérlegserpenyőre
ezt a cigarettáért való szopást. Erre nem voltam felkészülve.
– Gyermekem! – kiáltott fel Pavel Ivanovics. – Gyermekem, mi van veled? Mit csinálsz,
te rohadék? Rendőrség! Emberek! Segítség!
Amikor a rendőrséget hívta, észhez tértem. De már késő volt – Pavel Ivanovics három
olyan korbácsütést kapott, amelyek Mel Gibsonnak is dicsőségére váltak volna. És bár
hipnotikus volt ez a három ütés, valódi vér serkent ki Pavel Ivanovics hátán. Természetesen
megbántam, amit elkövettem, de ez mindig egy pillanattal később történik, mint kellene.
Ráadásul megint ravaszkodtam: tudván, hogy mindjárt elfog a megbánás, és már mintegy
teljes lélekkel átélve a bűnbánó bűnös nő szerepét, utoljára ezt suttogtam bosszúálló kéjjel:
– Nesze neked az Ifjú Oroszországtól, vén bakkecske...
Most végigtekintve az életemen, sok sötét foltot találok benne. De e miatt a pillanat miatt
különösen maró szégyent érzek.
*
Ázsiában sok templom meglepetést okoz az utazónak azzal, hogy mennyire nincs
összhangban az üres szobák szegénysége és a tető soklépcsős pompája – a felfelé kunkorodó
sarkok, az értékes faragott sárkányok és a bíborvörös tetőcserép. A szimbolikus értelem
világos: a kincset nem a földön, hanem az égben kell keresni. A falak ezt a világot
szimbolizálják, a tető a következőt. Ha magát az épületet nézzük – viskó. Ha viszont a tetőt –
palota.
Pavel Ivanovics és a fölötte lévő tető3 közti kontraszt ugyanilyen elbűvölő volt, annak
ellenére, hogy teljesen hiányzott belőle a szellemi szimbolika. Pavel Ivanovics undok humán
értelmiségi ördög volt. Hanem a fölötte lévő tető! Különben, haladjunk sorban!
Pavel Ivanovics megfenyítése után két nappal, reggel nyolc harminckor csörgött a
mobilom, még ahhoz is túl korán, amire egy különc ügyfél képes. A kiíródott szám nem
mondott semmit. Reggel négykor keltem, és addigra elvégeztem egy csomó dolgot, de
mindenesetre álomittas hangon, elnyújtva mondtam:

3 Az orosz szlengben a „ tető’ olyan alvilági vagy hivatalos védnököt jelent, aki védelmi pénzért vagy más
ellenszolgáltatásért védelmezi az arra igényt tartó vagy arra kényszerített személyt. (Aford.)
 – Halló-ó...
– Adél? – hangzott fel egy derűs hang. – A hirdetés miatt zavarlak.
Már levettem a hirdetést a szájtról, de valaki nyugodtan elmenthette a későbbiekre –
gyakran csinálják ezt az ügyfelek.
– Hagyja aludni a kislányt, hm!?
– Miféle alvás! Kivonulás lesz, meleg ruhával!
– Még nem ébredtem fel.
– Háromszoros expressz tarifa. Ha egy óra múlva a helyszínen leszel!
Amikor meghallottam a háromszoros tarifát, abbahagytam az affektálást, és fölírtam a
címet. Az egyik latin-amerikai nővérkém mesélte, hogy Noriega panamai tábornok szerette
végigwhiskyzni az éjszakát, kora reggel pedig szexre magához rendelte az állandó
alkalmazásban lévő hat nő egyikét – ezt onnan tudta a nővérkém, hogy ő volt az egyik. De az
Panama – kokain, forró vér. A mi földrajzi szélességünkön viszont furcsa volt ez a korai hév.
De veszélyt nem éreztem.
Metróval mentem, hogy gyorsabban odaérjek, és olyan ötven perc múlva a helyszínen
voltam. A kliens a központban, egy csendes helyen lakott. Amikor bementem a keresett ház –
magas betongyertya, a modern építészetre hajazva – udvarára, először azt hittem, hogy
tévedtem, és ez valami bank hátsó udvara.
A falban lévő fémkapunál két biztonsági őr állt. Komor értetlenséggel néztek rám, és
megmutattam a papírt a címmel. Akkor az egyikőjük egy nem feltűnő bejárat felé bökött a
fejével, amelynél kaputelefon volt. A kaputelefonhoz mentem.
– Adél? – kérdezte egy hang.
– Személyesen.
– Gyere fel az első emeletre, az utolsó ajtó! – hallatszott a kaputelefonból. – Ott meglátod.
Kinyílt az ajtó.
A hely nemigen hasonlított lakóházra. Lift nem volt, tulajdonképpen lépcső sem. Azaz
volt, de az első emeleten véget ért egy fekete ajtónál, amelyen nem volt kukucskálónyílás,
nem tartozott hozzá csengő, viszont tévékamera apró lencséje csillogott mellette a falban:
olyan volt, mintha valaki az első emelettől kezdve fölvásárolta volna a lakásokat, és közös
bejáratot csinált volna nekik. Egyébként ez vulgáris hasonlat, és az az oka, hogy a jelentős
magántulajdonnak nincs legitim kultúrája Oroszországban. Csengetni nem kellett – alighogy
odaértem, kinyílt az ajtó.
A küszöbön egy ötven körüli, erős, a kilencvenes évek gengszter stílusában öltözött férfi
állt. Adidas joggingot, edzőcipőt és aranyat – csuklóláncot és nyakláncot – viselt.
– Gyere be! – mondta, megfordult, és elindult vissza a folyosón.
Furcsa hely volt, és hivatalos helyiségre hasonlított. Kissé nyitva volt az egyik ajtó a
folyosón. Az ajtórésen keresztül egy nikkelezett fémrúd látszott, amely a padlón lévő kerek
nyílásban tűnt el. De az ügyfél becsapta az orrom előtt az ajtót, és nem tudtam semmit
megfigyelni.
– Menj be! – mondta, és előreengedett.
A folyosó végén lévő hálószoba teljesen civil helynek látszott, csak a szag nem tetszett –
kutyaszag terjengett, mégpedig eléggé konkrétan, mint egy kutya lőve hotelben. A széles
ágyon kívül egy fiókos dohányzóasztal és két fotel volt a helyiségben. Az asztalon egy üveg
pezsgő és pezsgőspoharak álltak, mellettük telefon, egy csomó gombbal, és egy kék
nejlondosszié.
– Hol a zuhany? – kérdeztem.
 A férfi leült az egyik fotelbe és a mellette lévőre mutatott.
– Várj, ráérsz! Először ismerkedjünk meg!
Atyaian elmosolyodott, én pedig arra gondoltam, hogy lelkizős ügyfelet kaptam. Így
nevezem azokat a férfiakat, akik a kétszáz dolcsijukért nemcsak testileg, hanem még lelkileg
is meg akarnak dugni. Az ilyenek különösen fárasztanak. Komoran és zárkózottan kell
viselkedni egy lelkizős ügyfél leállításához. Hadd gondolja a bácsi, hogy a lány még bakfis
korban van. A személyiség kialakulásának időszakában mogorvák és ridegek a lányok, és ezt
jól tudja minden pedofil. Ezért egy züllött férfiban az ilyen viselkedés gyorsan felszítja a
kéjvágyat, ami időmegtakarítást eredményez, és segít a jobb munkabér megszerzésében. De
ilyenkor fontos, hogy időben bezárkózzak a fürdőszobába.
Egyes Amerikában és Európában élő rókák tudományosan próbálják kihasználni ezt a
hatást. Azaz, azt hiszik, hogy tudományosan járnak el, mivel szakirodalom alapján készülnek,
amely „feltárja a mai tinédzser lelkét”. Különösen szeretik a tizenöt éves alkotókat, akik
szégyenlősen pirulva húzzák le az olvasó előtt a bugyit nemzedékük belső világáról. Ez,
persze, nevetséges. A tinédzsereknek ugyanúgy nincs semmiféle közös belső dimenziójuk,
ahogy bármilyen más korosztálynak sem. Mindegyikőjük a maga világegyetemében él, és a
tinédzserléleknek ezek az insightjai egyszerűen a frissesség piaci szimulakrumát jelentik a
nyárspolgár számára – aki fulladozik a videón látható anális szextől –, valami olyasmit, mint a
mellékhelyiségekbe szánt légfrissítők vegyi gyöngyvirágszaga. Egy rókának, aki hűen akarja
visszaadni egy mai bakfis viselkedését, nem szabad ilyen irodalmat olvasnia; nem tinédzserre
fog hasonlítani, hanem transzvesztitát alakító öreg homokos színészre.
A helyes technológia egészen más. A lehető legegyszerűbb, mint minden, ami valóban
működik:
1) beszélgetés közben félre kell nézni, a legjobb, a parketta egy körülbelül két méterre lévő
pontjára,
2) válaszként maximum három szót kell mondani, nem számítva az elöljárókat és a
kötőszavakat,
3) minden tizedik – vagy a körüli – válasznak meg kell szegnie a kettes számú szabályt, és
enyhén provokatívnak kell lennie, nehogy az ügyfélben az az érzés alakuljon ki, hogy
Down-kórossal van dolga.
– Neved? – kérdezte a férfi.
– Adél – mondtam, a sarokba sandítva.
– Életkorod?
– Tizenhét.
– Nem hazudsz?
Megcsóváltam a fejem.
– Honnan jöttél, Adél?
– Habarovszkból.
– Na és mi a helyzet ott nálatok, Habarovszkban?
Vállat vontam.
– Minden oké.
– És minek jöttél ide?
Megint vállat vontam:
– Csak úgy.
– Nem vagy valami beszédes.
 – Mehetek zuhanyozni?
– Várj már! Hisz előbb meg kell ismerkedni. Mik vagyunk, állatok?
– Egy óra kétszáz dollár.
– Fejben tartom – mondta. – És nem undorító ilyen dologgal foglalkozni, Adél?
– Enni kell.
Fölvette az asztalról a dossziét, kinyitotta, és egy darabig úgy nézte, mintha a benne lévő
utasítást ellenőrizné. Aztán becsukta és a helyére tette.
– És hol laksz? Lakást bérelsz? – kérdezte. -Aha.
– És hányan vagytok a lakásban, a madámon kívül? Öten? Tízen?
– Mikor hogy.
Ebben a stádiumban egy átlagos züllött alak már forrpontig jutott volna. Úgy nézett ki,
hogy a munkaadóm is közel áll hozzá.
– Biztos, hogy megvagy tizenhét éves, gyermekem? – kérdezte.
– Megvagyok, tata, megvagyok – mondtam, és ráemeltem a tekintetem. – A tavasz
tizenhét pillanata.
Ez provokatív válasz volt. A férfi harsányan felröhögött. Most újra rövid, homályos
mondatokra kellett szorítkoznom. De mint kiderült, ő is tudott provokatív lenni.
– Rendben – mondta. – Ha már ilyen szövegnél tartunk, ideje bemutatkoznom.
És máris egy kinyitott szolgálati igazolvány feküdt előttem az asztalon. Figyelmesen
elolvastam, ami benne volt, aztán összehasonlítottam a férfi arcát a fényképpel. A fényképen
váll-lapokkal ellátott zubbonyt viselt. Vlagyimir Mihajlovicsnak hívták. Az FSZB, a
Szövetségi Biztonsági Szolgálat ezredese volt.
– Hívjál Mihalicsnak – mondta, és fölényesen felnevetett. – így hívnak, akik közel állnak
hozzám. És remélem, hogy közel kerülünk egymáshoz.
– Mit követtem el, Mihalics? – kérdeztem.
– A konzultánsunk panaszkodott rád. Állítólag bántottad. Úgyhogy most vezekelned kell.
Vagy kimosakodnod? Nem tudod, hogy helyes?
Sablonos külseje volt: erős áll, acélszürke szem, homlokba hulló lenszőke hajtincs. De a rossz
arányok okozta trapézszerűség miatt mintha a hidegháború korának feltételezett ellenségéé
lett volna ez az arc, ahogy azt a nyugatiak elképzelték. Az ilyen típusú filmhősök általában
megittak egy pohár vodkát, aztán megették a poharat, és az üveget ropogtatva, ezt mondták,
hogy „eszh rheigi aorhosz szhokas”.
– Anyád!... – dünnyögtem. – Társadalmi munka!?
– Hé – mondta sértetten –, azért ne keverd össze az FSZB-t a zsarukkal! Megkapod a
pénzedet.
– Hányan vannak? – kérdeztem fáradt hangon.
– Egyedül... Hát, maximum ketten.
– És ki a másik?
– Rögtön meglátod. Ne félj, nem csaplak be!
Kihúzta az asztalfiókot, és kivett belőle egy dobozt, amelyben mindenféle orvosi holmi –
üvegek, vatta, egy csomag egyszer használatos fecskendő – volt. Egy fecskendő tele volt
szívatva: a tűn lévő tűzvörös védőkupak miatt cigarettára hasonlított, amelyet olyan vadul
szívtak, hogy végig parázslóit.
– Nem fogok szúrni magával – mondtam. – Még ötszörös tarifáért sem.
 – Buta liba – mondta vidáman –, hát ki adna neked?
– És a pénzt előre! Különben ki tudja, milyen lesz maga félóra múlva.
– Nesze! – mondta, és odadobott egy borítékot.
Az orosz középosztály tagjai gyakran adnak dollárt borítékban, ugyanúgy, ahogy kapják.
Ez izgató. Mintha a magasba emeltek volna a szociális ranglétrán, hogy megmutassák a Haza
gazdasági gépezetének titkos láncszemeit... Kinyitottam a borítékot, és megszámoltam a
pénzt. Az ígért háromszoros tarifa volt benne, és még ötven dollár. Gyakorlatilag a Nacional
szintje. Az ilyen klienst meg kellett becsülni, vagy mindenesetre azt a látszatot kelteni, hogy
megbecsülöm. Elbűvölően elmosolyodtam.
– Rendben, ha vezekelni, akkor kimosakodni! Hol a fürdőszoba?
– Ne olyan gyorsan, várj még! – mondta. – Ráérsz. Ülj a helyeden!
– Én...
– Ülj a helyeden! – ismételte meg, és kezdte felgyűmi a jogging-felsője ujját.
– Azt mondta, hogy lesz még egy. Hát hol van?
– Hát, amint belövöm magam, azonnal itt lesz.
Lemeztelenített bicepszére tekerte a gumicsövet, és néhányszor ökölbe szorította és
kinyitotta a kezét.
– Mivel szúrja magát? – kérdeztem komoran.
Tudnom kellett, hogy mire számítsak.
– Utazás a Kasirkán.
– Micsoda?
– Másképp mondva: kalkával lőjük magunkat – magyarázta.
Csak ekkor értettem meg, hogy a fecskendőben ketamin, más néven kalipszói volt, a
legerősebb pszichedelikus szer, amit csak egy pszichopata vagy egy öngyilkos szúr vénásan.
– Micsoda – vénásan? – kérdeztem hitetlenkedve.
Bólintott. Félelem fogott el. Még azokat a ketaminosokat sem tudtam elviselni, akik
izomba szúrtak. Valami nagyon sötét dolog történt velük ezektől a belövésektől. Örök átokkal
sújtott túlvilág! trollokhoz, a Gyűrűk Ura utolsó részében szereplő kísértethadsereg
katonáihoz kezdtek hasonlítani. Ez meg arra készült, hogy vénásan szúrja magát. Még csak
nem is tudtam, hogy ezt csinálják. Azaz éppen azt tudtam, hogy normális ember nem csinálja.
Egyáltalán nem hiányzott, hogy egy hónapon belül a második pasas purcanjon ki. Ideje volt
felszívódnom.
– Hadd adjam vissza a pénzét – mondtam –, és szétugrunk!
– Miért, mi van?
– Magának jó, maga halott lesz. Engem viszont a bíróságra ráncigáinak. Elmegyek.
– Azt mondtam, hogy ülsz a helyeden! – rivallt rám.
Fölállt, az ajtóhoz ment, kulcsra zárta, és a kulcsot zsebre vágta.
– Ha fölállsz, megbánod. Megértetted?
Bólintottam. Visszajött az asztalhoz, leült, és az orvosi dobozból kivett egy furcsa készüléket,
amely egy szovjet dizájnú lyukasztógéphez hasonlított. A készülék két félkör alakú lemezből
állt, amelyeket egyszerű kis szerkezet kapcsolt össze. Az alsó lemezen nagy tapadókorong
volt, a felsőn belesajtolt kis csillag és leltári szám, mint egy pisztolyon. Mihalics összehozta a
két lemezt, aggodalmaskodva megnyalta a tapadókorongot, és az alkarjához szorította a
szerkezetet. Aztán betette a nyílásába a fecskendőt, óvatosan bevezette a tűt a vénájába, és
ellenőrizte a fecskendőt, amelyben sötétvörössé színeződött a folyadék. Ekkor megfogott egy
kis kart a furcsa szerkezeten, és az hangosan ketyegni kezdett. Mihalics elfintorodott, mint aki
vízbe készül ugrani, szétvetette a lábát, hogy biztosabban támaszkodjon a földön, és teljesen
benyomta a dugattyút a fecskendőbe.
A teste szinte azonnal elernyedt a fotelben. Valahogy az jutott eszembe, hogy így távoztak
az életből a Harmadik Birodalom fejesei. Riadtan hallgattam a gépies ketyegést – mintha
bomba lett volna, amely mindjárt felrobban. Pár pillanat múlva halk csettenés hallatszott, a
lyukasztógép a fecskendővel együtt lepattant Mihalics karjáról és a földre esett a fotel mellett.
Mihalics könyökhajlatában kibuggyant egy csöpp vér. Okosan van kitalálva – gondoltam. És
ebben a pillanatban teljesen kiakadtam.
Egy dolgot szeretnék elmagyarázni. Nem vagyok gondolatolvasó. És más sem az, mert
senkinek a fejében nincs olyasmi, ami kinyomtatott szövegre hasonlít. Azt a véget nem érő
finom gondolati hullámzást pedig, amely az értelem – akár a saját értelmünk – felszínén fut,
kevesen képesek érzékelni. Ezért idegen gondolatokat olvasni pontosan olyan, mint elolvasni
azt, amit egy őrült vasvillával a zavaros vízre ír. Most nem a technikai nehézségre gondolok,
hanem az ilyen eljárás gyakorlati értékére.
De a farkuknak köszönhetően a rókák gyakran rezonálnak idegen tudatra, különösen,
amikor ez az idegen tudat váratlan bukfencet hajt végre. Ez arra hasonlít, ahogy a perifériális
látás a félhomályban lezajló váratlan mozgásra reagál. Rövid hallucinációnk támad, afféle
absztrakt komputeranimációs filmet látunk. Semmilyen haszna az ilyen kontaktusnak, és az
idő nagy részében az agyunk egyszerűen kiszűri ezt a hatást, különben a metrón sem tudnánk
utazni. Rendszerint gyenge ez a hatás, de a drogok felerősítik, ezért nem tudjuk elviselni a
drogosokat.
A vénás ketamininjekció hatására furcsa dolgok történnek az FSZB-s ezredesekkel. Az
„utazás a Kasirkán” kifejezés nem metafora volt, hanem meglehetősen realista leírás: bár
Mihalics ernyedt teste hullára hasonlított, a tudata valami kísérteties formákkal teli
narancssárga alagútban száguldott, és Mihalics ügyesen kikerülte ezeket a formákat. Az alagút
folyton elágazott, és Mihalics kiválasztotta, hogy merre forduljon. Ez bobsleighozásra
hasonlított – Mihalics képzelt repülését talpai és tenyerei könnyed, szemmel
megfigyelhetetlen fordulataival irányította, sőt nem is a fordulataival, hanem egyszerűen a
megfelelő izmok mikroszkopikus összehúzásával.
Megértettem, hogy ezek a narancssárga alagutak nemcsak térbeli képződmények, hanem
egyidejűleg információt és akaratot is jelentenek.
Az egész világ hatalmas, öngeneráló számítógépprogram-félévé változott, amelyben nem
lehetett különválasztani a hardware-t és a software-t. Maga Mihalics is ennek a programnak
az eleme volt, de a többi blokkhoz képest szabadon mozgott. A figyelme a programban annak
legeleje irányában mozgott, egy kibúvónyílás felé, amely mögött valami szörnyűség rejtőzött.
Miután beszáguldott az utolsó narancssárga alagútba, Mihalics megközelítette ezt a nyílást, és
határozott mozdulattal kinyitotta a tetejét. És a mögötte lévő szörnyűség kitört a szabadba s
fölfelé száguldott, a nappali világosság felé, a szobába.
Mihalicsra néztem. Feléledt, de furcsán, csúnyán. A szájsarkai rángatóztak, és apró
nyálvagy habcsomók tűntek fel bennük, a torkából pedig morgásra hasonlító hang hallatszott.
A morgás egyre erősödött, aztán Mihalics teste megrándult, meggörnyedt, és éreztem, hogy
egy pillanat múlva felfoghatatlan, iszonyatos erő tör ki a lelke mélyéről a szabadba. Nem volt
időm habozni – fölkaptam az üveg pezsgőt és teljes lendületből fejbe vágtam Mihalicsot.
Külsőleg semmi különös nem történt vele – teste újra elernyedt a fotelben, az üveg pedig
még össze sem tört. Hanem Mihalics belső dimenziójában, amellyel eddig megmaradt a
kontaktusom, valami meglepő játszódott le. A bensőjéből kifelé törekvő gonosz erő
besűrűsödése elvesztette az irányítást, és belevágódott egy komplikált gondolatalakzatba,
amely kitöltötte a soron lévő alagutat. Pulzáló csillagok és a horizont felé elhúzó tűzsávok
villantak fel, amelyek egy végtelen kifutópálya jelzéseihez hasonlítottak. Ez káprázatosán
szép volt, és egy gyorsasági trimarán-versenycsónak katasztrófájáról készült híradófilmet
juttatott eszembe, amelyet a hatvanas években láttam: a csónak elvált a víztói, lassan, mélázva
halálforgást végzett, és ripityára tört a tó felszínén. Most is majdnem ugyanaz történt, csak a
csónak helyett a tó tört ripityára: a narancssárga alagutat kitöltő kísérteties konstrukciók
részekre hullottak, dallamos csengéssel szétröpültek, és közben kihunytak, összegöngyölődtek
és eltűntek. Aztán pedig a narancssárga alagutak egész világegyeteme is kihunyt és eltűnt,
mintha kikapcsolták volna az őt megvilágító villanyt. Csak egy karosszékben ülő ernyedt
pasas és egy dallamos hang maradt, amely addig ismétlődött makacsul, amíg rájöttem, hogy
ez a telefon.
Fölvettem a kagylót.
– Mihalics? – kérdezte egy férfihang.
– Mihalics nem tud a telefonhoz jönni – mondtam. – Nagyon el van foglalva.
– Ki beszél?
Nem találtam rövid és egyszerű választ erre a kérdésre. A vonal másik végén uralkodó
néhány másodperces csend után letették a kagylót.
*
Gondolkodni kellett volna, mielőtt átkeresztelték a KGB-t. Odalett egy ilyen brand! A KGB-t
az egész világon ismerték. Most viszont nem is érti minden külföldi, hogy mi az az FSB. Egy
amerikai leszbikus, aki egy víkendre fogadott föl, egész idő alatt összekeverte az FSB-t4 az
FSD-vel. Az FSD, azaz a „female sexual dysfunction”, olyan betegség, amelyet
gyógyszercégek találtak ki, hogy beindíthassák a Viagra női megfelelőjének a termelését. A
női szex-diszfunkció természetesen blöff: a női szexualitásban nem annyira a fizikai
aspektusok a fontosak, mint a kontextus – a gyertyák, a pezsgő, a szép szavak. És ha egészen
őszinték akarunk lenni, ma a női orgazmus legfontosabb feltételét az anyagi biztonság magas
foka jelenti. De ezt tablettákkal nem lehet megoldani – it’s the economy, stupid. Különben
eltértem a témától.
Bár a KGB neve megváltozott, a káderei a régiek maradtak, kemények és harcedzettek.
Egy normális ember feldobta volna a talpát, ha pezsgősüveggel így fejbe vágják. Mihalics
viszont elég gyorsan kezdett magához térni. Lehet, arról volt szó, hogy megváltozott
tudatállapotban kapta az ütést – ilyenkor transzformálódnak a szervezet fizikai tulajdonságai,
amit bármelyik alkoholista igazol.
Akkor jöttem rá, hogy magánál van, amikor megpróbáltam kivenni az ajtókulcsot a
nadrágzsebéből. Fölébe hajolva láttam, hogy félig nyitott szemhéja alól rám néz. Rögtön
hátraugrottam. Megijesztett, ami az injekció után történt vele – ilyent még nem láttam, és nem
akartam kockáztatni.
– Telefon – súgta Mihalics.
– Mi van vele?
– Ki?... Ki?...
– Ki volt az? – jöttem rá. – Nem tudom. Valami férfi.
Felnyögött. Fantasztikus. Egy normális embert az örök kérdések kezdték volna
foglalkoztatni, ha így fejbe vágják. Ez meg a telefoncsörgéssel foglalkozott. Ahogy
Majakovszkij írta: „Ha belőlük szögek készülnének, Minálunk vígabb lenne az élet”; később
aztán arra javította, hogy: „Erősebb szögek nem is lennének”, de az első fogalmazványban

4 FSZB Fegyeralnaja Szluz,sba Bezopasznyosztyi: Szövetségi Biztonsági Szolgálat. (Aford.)

pontosan így volt, a saját szememmel láttam.
– Adja ide a kulcsot! – mondtam. – El kell mennem!
– Várj – mondta, a levegőt kifújva –, a beszélgetés!...
– Nem beszélgetek olyannal, aki be van lőve.
– Ne ítélj!...
Erőlködve beszélt, nagy szünetekkel, mintha minden mondat magas hegy lett volna,
amelyről néhányszor lezuhant a meghódítása közben.
– Na igen – mondtam sértett hangon. – Ne ítélj! Ljuszkának ugyanezt mondták: ne ítélj!
De amikor egy ügyfele meghalt a szakuraágon, vizsgálatot indítottak ellene. Az ügyvédje azt
mondja: peritonitisz, baleset. A nyomozó viszont végbélszakadást varr a nyakába, nem
szándékos emberölést. És még perkálni kell neki három rongyot, akkor lesz nem szándékos,
különben maximális büntetést kaphat Ljuszka... Adja ide a kulcsot, különben kap még egyet a
fejére! És teszek rá, hogy efeszbés. Semmi bajom sem lesz, önvédelem.
Azzal újra megfogtam az üveget.
Mihalics borzalmas hangot adott ki – mintha egy örvény mélyén felnevetett volna egy
víziszörny. Aztán mondani akart valamit, de csak ennyit sikerült:
– Ülj... Ü...
– Ide figyeljen, utoljára kérem szép szóval – ismételtem meg –, adja ide a kulcsot!
– Kurva – mondta meglepően tagoltan.
Mégis milyen szemetek ezek a tisztek. Képtelenek kulturáltan beszélgetni egy lánnyal.
Ütésre emeltem az üveget, és ekkor kinyílt az ajtó a hátam mögött.
Egy fölhajtott gallérú sötét köpenyt viselő magas, fiatal férfi állt a küszöbön. Borostás
volt, komor, és nagyon jól nézett ki – ezt minden személyes érintettség nélkül, a művész
elfogulatlan szemével állapítottam meg.
Csak a szája sarkában lévő gőgöt, ingerültséget kifejező ránc rontott a benyomáson.
Azonban nem keltett ellenséges érzést a férfi iránt, hanem mintha a tőle tartandó távolságot
jelölte volna ki. Különben, a ránccal együtt is nagyon, nagyon vonzó volt. Egyébként nagyon
hasonlított a fiatal Alekszandr Pavlovics cárra – emlékszem, annak is komor volt a tekintete a
trónra lépése utáni első években.
Megdöbbentett az arckifejezése. Nem tudom, hogyan érzékeltessem. Mintha ez az ember
hosszú évekig élt volna együtt fogfájással, és megszokta volna, hogy ne törődjön vele, bár
mindennap kínozza. Még a tekintete volt emlékezetes: az idegen recehártyájára vésődött és
még néhány pillanatig a lelkébe nézett ez a sárgásszürke szem. A legfontosabb pedig az volt,
hogy úgy tűnt – ez egy arc a múltból. Sok hasonló arc volt körülöttem a régmúlt időkben,
amikor az emberek hittek a szerelemben és Istenben, később viszont majdnem eltűnt ez a
típus.
Egy ideig egymás szemébe néztünk.
– Pezsgőt akartam vele itatni – magyaráztam a helyzetet, miközben az asztalra állítottam
az üveget.
A vendég Mihalicsra nézett.
– Csak nem a lányodat hoztad el? – kérdezte.
– Nem – hörögte a fotelból Mihalics, és még a kezét is megmozdította (úgy látszik, a
vendég jelenléte segítette, hogy összeszedje magát). – Nem... Lotyó...
– A – mondta a vendég, és újra rám nézett. – Ez az... aki bántotta a konzultánsunkat?
– Ő.
 – És veled mi történt?
– Főnök – hadarta válasz gyanánt Mihalics –, a fogam, főnök, a fogam! Érzéstelenítés!
A fiatalember beleszagolt a levegőbe, és helytelenítő fintor jelent meg az arcán.
– Mi az, ketaminnal érzéstelenítettek?
– Főnök, én...
– Vagy állatorvost hívtál, hogy vágja formára a füled?
– Főnök...
– Megint? Úgy érteném, ha az objektumon lennénk. De itt minek? Leültünk ezt
megbeszélni?
Mihalics lesütötte a szemét. Úgy tűnt, hogy a fiatalember kíváncsian nézett rám.
– Főnök, megmagyarázom – kezdte Mihalics.
– Becsület...
Fizikailag éreztem, hogy milyen nehezen formálja a szavakat.
– Nem, Mihalics. Magyarázni én fogok – mondta a vendég, fölvette az asztalról a pezsgős
üveget, és tiszta erőből fejbe vágta vele Mihalicsot.
Ezúttal eltört az üveg, és fehér habgejzír zúdult végig Mihalicson. Biztos voltam benne,
hogy egy ilyen ütés után soha nem áll föl a fotelből, hiszen ismerem az emberi anatómiát. De
elképedve láttam, hogy csak megrázza a fejét, mint egy alkoholista, akit leöntöttek egy vödör
vízzel. Aztán fölemelte a kezét, és letörölte az arcáról a pezsgő csöppjeit. Ahelyett, hogy
megölte volna, magához térítette az ütés. Ilyent még nem láttam.
– Akkor hát, nagy vonalakban – mondta a fiatalember –, zuhanyozz le, ülj taxiba és menj
haza! Adass magadnak erőlevest! Vagy erős teát! Meg ha van egy csöpp eszed, Mihalics,
átmosatod magad relaskával.
Nem értettem, mit jelent ez a kifejezés.
– Értettem – mondta Mihalics, nagy nehezen lábra állt, és pezsgőcseppekből álló ösvényt
hagyva maga után, kivánszorgott a fürdőszobába. A fiatalember felém fordult és
elmosolyodott, amikor becsukódott mögötte az ajtó.
– Fülledt itt a levegő – mondta. – Hadd kísérjem ki a friss levegőre!
Tetszett, hogy magázódva szólt hozzám.
Másik úton mentünk ki a lakásból. Mint kiderült, a földszintre vezetett le az acélrúd,
amelyet az egyik szobában láttam. A tűzoltóállomásokon és a gogobárokban vannak ilyen
rudak. Gyorsan le tud rajta siklani valaki a nagy piros autóhoz, hogy aztán kitüntetést kapjon a
Tűzesetnél tanúsított hőstett elismeréseképpen. Vagy erotikusán hozzádörgölheti valaki a
fenekét és a mellét, hogy aztán néhány nyirkos bankjegyet kapjon a nézőktől. Lám, hányféle
utat nyit nekünk az élet...
Szerencsére, ma sem az elsőt, sem a másodikat nem kellett csinálnom. A rúd mellett egy
keskeny csigalépcső volt, biztos a kevésbé sürgős esetekre. Le is mentünk rajta. Lent egy
félhomályos garázs volt, amelyben egy pazar kocsi állt, a legvalóságosabb Maybach.
Legföljebb néhány ilyen darab volt Moszkvában.
A fiatalember megállt a kocsi mellett, fölemelte a fejét, úgy, hogy az orrlyukai rám
irányultak, és erősen beszívta a levegőt. Nagyon furcsán nézett ki a dolog. De ezután üdvözült
kifejezés, sőt valami ellágyulás ült ki az arcára.
– Szeretnék bocsánatot kérni a történtekért, valamint egy szívességet is kérnék öntől –
mondta.
– Milyen fajtájút?
 – Egy körülbelül maga korú lánynak kell ajándékot választanom. Én nem igazodok ki a
női ékszerek közt, és nagyon hálás leszek a tanácsért.
Egy pillanatig ingadoztam. Az ilyen helyzetekben általában az első adandó alkalommal le
kell lépni, de valahogy fönn akartam tartani az ismeretséget. És még kíváncsi voltam az autó
belsejére is.
– Jól van – mondtam.
De ahogy az első ülésre ültem, rögtön megfeledkeztem a kocsi belsejéről, olyan nagy
hatást tett rám a szélvédőn lévő behajtási engedély.
Régen felfigyeltem az orosz hatalom egyik giccses irányultságára: állandóan igyekezett
lefedni a birodalmi történelem és kultúra fenséges árnyát, mintegy nemesi oklevelet kiállítva
magának, amely igazolja a dicső gyökerektől való eredetét – mindezt annak ellenére tette,
hogy ugyanannyi köze volt a régi Oroszországhoz, mint holmi longobárdoknak, akik kecskét
legeltettek a Fórum romjain, a Flavius-dinasztiához. A Maybach szélvédőjén lévő behajtási
engedély a műfaj friss mintapéldánya volt. Kétfejű arany sas volt rajta, egy háromjegyű szám,
és ez a felirat:
De tudod, ennek a gyászos szekérnek Behajtani bárhová joga van.
A. Sz. PUSKIN Mit lehet erre mondani? Igen, a sas. Igen, Puskin. De a nagy ország sorsában
való részesség érzése, amire a szövetségi szolgálat creatorai számítottak, nem támadt föl.
Biztos a referenciális kor helytelen kiválasztásáról volt szó. Nem a birodalmi sasok, hanem a
feudális oligarchák felé kellett volna fordulni. Ott könnyebb lett volna vezérlő csillagot
találni: Borisz Bolsoje Gnyezdo, Vlagyimir Krasznaja Korocska...
– Min gondolkozott el?
– Ha? Én? – tértem magamhoz.
– Igen – mondta. – Olyan kedvesen fintorítja el az orrocskáját, amikor gondolkozik.
Már kiértünk az utcára.
– Igaz is, még nem mutatkoztam be – mondta.
– Alekszandr. Hívhat Szásának. Hallott Szása Belijről? Hát én Szürke Szása vagyok.
– Szása Belijről sosem hallottam. Viszont Andrej Belijt ismertem.
– Andrej Belij? – kérdezett vissza, ahogy láttam, kissé értetlenül. – Különben, nem számít.
Magát hogy hívják?
– Adél.
– Adél? – kérdezte elkerekült szemmel. – Nem viccel?
Megráztam a fejem.
– Hihetetlen! Az életemben annyi minden kapcsolatban van ezzel a névvel! Még csak el
sem tudja képzelni. A találkozásunk a sors akarata. Egyáltalán nem a véletlen műve, hogy a
kocsimban ül.
– Nincs magánál lapát? – kérdeztem.
– Lapát? Minek?
– Hogy ellapátoljam a sódert. Úgy löki, hogy egy egész kupac összejött.
Felnevetett.
– Nem hiszi? Amit az Adélról mondtam?
– Nem – mondtam.
– Meg tudom magyarázni, hogy miről van szó. Ha érdekli.
– Érdekel.
 Tényleg érdekelt.
– Ismeri a Playstationön a Final Fantasy 8 nevű játékot?
Megráztam a fejem.
– Annak idején majdnem az egészen végigmentem, az pedig hosszú ügy. És közvetlenül a
vége előtt megjelenik benne Adél varázslónő. Olyan szép, sokkal magasabb, mint egy ember.
Látványanimáció – felébred, kinyitja a szemét, fénysugarak legyezője fedi be, körülbelül úgy,
ahogy az Universal filmstúdió lógója kinéz, és a szarkofágjában a Földre repül.
– Honnan?
– A holdról.
– Aha. És hogy végződik az egész?
– Nem tudom – válaszolta. – Épp erről van szó. Nem tudtam legyőzni. Az összes többit
kinyírtam, de őt nem. Így véget is ért a játék...
– Miért jegyezte ezt így meg? – kérdeztem. – Van elég játék.
– Azelőtt nekem minden sikerült – mondta.
– Minden, de minden?
Bólintott.
– Na igen – mondtam. – Persze.
– Nem hiszi?
– Miért ne hinném? Elhiszem. A kocsiján látszik.
Néhány pillanatig hallgattunk. Kinéztem az ablakon. A Tverszkoj bulvár elejére értünk.
– Új étterem – mondtam. – Palazzo Ducale. Volt bent?
Bólintott.
– És kik járnak oda?
– Hát, a szokásos.
– És miről beszélnek?
Egy pillanatig gondolkozott. Aztán karikírozott női hangon ezt mondta:
– Mit gondol, Zsecskov nem fél Jezsov népbiztos dácsájában lakni?
És azonnal válaszolt magának, ugyancsak karikírozott basszus hangon:
– Ugyan már, Jezsov népbiztos csinálja össze magát a koporsóban, hogy most Zsecskov
lakik a dácsájában...
– És ki az a Zsecskov? – kérdeztem.
Gyanakvó pillantást vetett rám. Úgy látszik,
Zsecskovot ismerni kellett volna. Meg kell nézni az interneten, gondoltam.
– Egyszerűen példát hoztam föl – mondta. – Arra, hogy miről beszélnek az étteremben.
Eszem jutott Jezsov dácsája, hogy milyen volt a múlt század harmincas éveiben.
Tetszettek a bejáratot őrző gipszoroszlánok, gömbbel a mancsuk alatt – a pofájuk kissé
bűntudatos volt, mintha érezték volna, hogy nem óvják meg a gazdájukat. Majdnem
ugyanilyen oroszlán állt ezer évvel azelőtt a Hua-jen szekta temploma mellett, csak az
aranyból készült, és az oldalán felirat volt, amelyet a mai napig kívülről tudok:

Az élőlények tévelygésének az a feltevésük az oka, hogy a hamisat el lehet vetni, az igazságot

pedig meg lehet érteni. De amikor megérted saját magadat, akkor a hamis igazzá válik, és
nincs semmilyen más igazság, amit azután meg kellene érteni.
Micsoda emberek voltak akkor körös-körül! Most viszont... Hát képes valaki megérteni ennek
a feliratnak az értelmét? Mindenki, mindenki eltávozott a magasabb világokba. Egyikőjük
sem akar, még együttérzésből sem többé ebbe a pokoli labirintusba születni, és én egyedül
botorkálok a sötétben...
Megálltunk egy útkereszteződésnél.
– És mondja, Alekszandr, hová megyünk? – kérdeztem.
– Tud itt valahol egy jó ékszerüzletet? Tényleg jóra gondolok.
*
Minden alkalommal, amikor egy drága boltban látok egy lányt a lovagjával, aki egy kisebb
repülőgépet érő brosst vesz neki, megbizonyosodhatok, hogy az emberi nőstények
ugyanolyan jól keltik a káprázatot, mint mi. De lehet, hogy jobban. Nem akármi a húsból
készült szaporítógépet drága foglalatra méltó tüneményes tavaszi virágnak kiadni, és ezt az
illúziót nem percekig fenntartani, ahogy mi tesszük, hanem évekig, évtizedekig, és minden
farok-bedobás nélkül. Ehhez tudni kell. Lehet, hogy a nőknek van egy beépített kis
antennájuk, mint a mobiltelefonban.
Nézzük, mit mondanak ezzel kapcsolatban a belső hangjaim:
1) ha egyszer a nő a szaporítógépet képes tüneményes tavaszi virágnak kiadni, akkor
a női természetről nem lehet azt mondani, hogy csak a gyerekszülés a célja – minimum
itt van még az agymosásra való képesség,
2) a tüneményes tavaszi virág a maga természete szerint ugyanolyan szaporító és
agymosó mechanizmus, csak zöld a húsa, és a méhek agyát mossa,
3) a drága foglalat a nőn kívül úgysem kell senkinek, úgyhogy ostobaság arról
spekulálni, hogy méltó-e rá a nő vagy sem,
4) a beépített antennájú mobiltelefonoknak megfelelő a testük, de gyenge velük a
vétel, különösen vasbeton épületekben,
5) a kihúzható antennájú mobiltelefonoknak van külső antennájuk, emiatt nem
megfelelő a testük, és vasbeton épületekben még rosszabb velük a vétel.
A nő békés lény, és csak a saját hímjét kábítja, nem bántja sem a kismadarakat, sem a
vadakat. Mivel ezt a legmagasabbrendű biológiai cél, azaz a személyes túlélés érdekében
teszi, a csalás megbocsátható, és nem a mi dolgunk, rókáké, hogy ebbe beleavatkozzunk.
Hanem amikor egy nős férfi, aki állandóan az élete társa által keltett, a rémálom és a
rémregény elemeit tartalmazó álomban él, egy korsó sör után kijelenti, hogy a nő egyszerűen
gyerekszülő aggregát – hát ez nagyon, de nagyon nevetséges. A férfi nem is tudja, hogy
milyen nevetséges. Jelen esetben nem Tolsztoj grófra célzok, aki előtt meghajtom a fejem,
hanem általánosságban beszélek.
De eltértem a tárgytól. Csak azt akartam mondani, hogy a nő hipnotikus képességei
nyilvánvalóak, és bárki eloszlathatja az esetleges kételyeit, ha bemegy egy drága
csecsebecséket árusító boltba.
Az utolsó pillanatig nem sejtettem, hogy Alekszandr nekem választ ajándékot. Egyszerűen
nem volt okom, hogy ilyesmire gondoljak. Feltételeztem, hogy valami glamúros bukszának
kell ajándékot vennie, és abszolút komolyan adtam neki tanácsokat. Ezért ritka hülyén
éreztem magam, amikor a végén nekem nyújtotta át a csomagot, két kis dobozzal, amelyeket
éppen csak kifizetett. Ezt nem vártam. Pedig a rókáknak előre kell látniuk, hogy mit csinálnak
az emberek – ha nem is minden tettüket, legalább azokat, amelyek személyesen érintenek
bennünket. Ettől függ a túlélésünk.
A két egyforma fehér dobozkában egy nyolc és egy tizenötezer dolláros platinaés
briliánsgyűrű volt. A nagy kő – nulla egész nyolctized karát, a kicsi – nulla egész ötvennégy
század. Tiffany. Nem akármi – huszonháromezer dollár! Hányszor kell ennyiért megfeszíteni
a farkamat – gondoltam, szinte osztálygyűlöletet érezve. És ami a legfontosabb, semmit sem
akart tőlem. A telefonszámomon kívül. Azt mondta, hogy északra repül, és felhív, amikor
visszajön – két nap múlva.
Nem volt egyszerű a gyűrűvásárlás. Az eladónőnek nem volt elég bátorsága, hogy maga
bonyolítson le egy ilyen komoly tranzakciót. A pénztárosnőnek sem.
– A menedzser nélkül nem tudom – mondta.
A „menedzser” szót úgy ejtette ki, hogy élesen arra a két szóra tagolódott, hogy „minyet”
és „zsír”. Nem tudom elviselni az oroszban „szopást” jelentő „minyet” szót sem, de a dolog
nevetséges volt, és teljességgel a népi etimológia szellemében történt – lám, a Haza így
csomagolja osztálygyűlöletbe a briliánsainkat.
Csak már otthon, Bitcában fogtam föl, milyen fáradt vagyok – még arra sem volt erőm,
hogy megnézzem az e-mailjeimet. Másnap délig aludtam. Gyanús borgesi álmaim voltak egy
erőd védelméről – valami olyasmi, ami egy város ostromára hasonlított a sárgaturbánosok
felkelése idején. Én a védők közt voltam, és nehéz gerelyeket dobáltam a falról.
Nem kell megmagyarázni a dolog szimbolikus jelentését, mert azt ki nem állom. A múlt
század húszas éveiben én magam szórakoztam azzal, hogy romantikus vörös freudistákat
bolondítok meg, amint kitalált álmokat mesélek nekik: „Aztán pedig leestek a farkaink, és azt
mondták nekünk, hogy egy kókuszdióban vannak, amely egy vízesés fölött lóg.” Ha
álmomban gerelyeket dobálok, ez nem azt jelenti, hogy nem adok számot magamnak a
történések szimbolikus jelentéséről. Vagy még kevésbé azt, hogy számot adok. Az összes
ilyen számadást rég leadtam örökös megőrzésre, így kevesebb a por.
A pihenés után tisztán és pontosan működött az agyam, és elsőként a történtek pénzügyi
vetületén gondolkoztam. A személyes indexem gyengéd zöld fénnyel világított: a két gyűrű a
boltban huszonháromezerbe került, tehát olyan tizenötezerért lehet őket eladni.
De sajnáltam volna eladni őket – az utóbbi száz évben ritkán kaptam ajándékba ilyen szép
csecsebecsét. Szovjet-Oroszországban szigorúan viszonyultak ehhez a kérdéshez. Még a késői
brezsnyevi korban is a következőképpen állt a dolog: ha az utcáról bevásárlószatyorral
bement egy pasas egy ékszerészüzletbe, és harmincezer rubelért vett egy brosst, egy hétig
felháborodottan erről írt az egész központi sajtó, azon a kérdésen rágódva, hogy hová tették az
illetékes szervek a szemüket. Harmincezer pangás-korabeli rubel rettenetesen nagy pénz volt,
az igaz. De akkor minek tették ki a brosst a vitrinbe? Csaléteknek? Akkor legalább érthető a
sajtó felháborodása – kivetették a csalétket, a halacska megette és elúszott.
Legalábbis ezt suttogta lihegő nevetéssel a fülembe a Jeliszejev csemegebolt igazgatója,
aki nekem ajándékozta a brosst. Óvatos ember volt, de a szenvedély romantikussá tette.
Szegény fejét agyonlőtték, és én sajnáltam, bár így sem tudtam rávenni magam, hogy
kitűzzem a brosst. A szovjet giccs unikális darabja volt: smaragd uborkákat és rubin céklát
körülvevő briliáns kalászok. Örök emlékeztető az egyetlen – a termésért folytatott – csatára,
amelyet elvesztett Szovjet-Oroszország.
Miután kigyönyörködtem magam a gyűrűkben, elhatároztam, hogy megnézem az e-
mailjeimet. Csak egy volt a postafiókban, az viszont nagyon kellemes, E Hu-li barátnőmtől,
akit egy egész örökkévalóság óta nem láttam.

Szevasz, Vöröske!
Hogy megy a sorod? Még mindig erkölcsi öntökéletesítéssel foglalkozol? Keresed a kiutat a
látszatvilág útvesztőiből? Úgy szeretném, hogy legalább egyvalaki megtalálja a mi nagy,
könnyelmű családunkból.
 Én viszont teljesen eltévedtem ezekben az, útvesztőkben. A mai napig Thaiföldön vagyok,
csak most utaztam el végre Pattaniból. A tenger az elmúlt harminc évben teljesen
elszennyeződött. Azonkívül a helybéli nők akkora konkurenciát jelentenek, hogy egyre
nehezebb a róka-mesterségből megélni. Itt minden a visszájára fordult: a legtöbb országban
örülnek az emberek, ha fiuk születik, itt a lánynak örülnek, és szó szerint ezt mondják:
„Milyen jó, hogy lányunk született, mert nem fogunk öreg korunkban éhezni!” Konfucius
felakasztotta volna magát a saját copfjára, ha ezt hallja.
Phuket szigete, ahol most élek, egyelőre tiszta, de néhány év múlva ez is ugyanolyan lesz,
mint Pattani. Túl sok a turista. A Patong-öbölben telepedtem le, és a Christine’s nevű
masszázs szalonban dolgozom. Mi, masszőrök, speciális kirakatszobában padokon ülünk,
pirosítóval vagyunk kifestve és gonosz szellemekre hasonlítunk. Az utcáról bejönnek a leégett
bőrű, rózsaszínű farangik (így nevezzük a nyugati turistákat), és kiválasztják a masszőrt.
Azután – külön szoba, és magad is tudod, micsoda. Én a thai masszás páratlan
specialistájának számítok, ezért a taksám magasabb, mint a többieké, de mégis hozzá kell
keresnem esténként a Bangala-roadon, ötpercnyire a szalontól, ahol dolgozom. Napközben
úgy elfáradok a szalonban, és most még át kell öltözni színes rongyokba, és kimenni a
színpadra. De még csak nem is színpad, hanem egyszerűen egy pult, amelyen rúdtól rúdig
haladunk lassan, mi, lányok, a mellünkön lévő számmal. Lent a bárban pedig farangik ülnek,
hideg sört isznak, és választanak, választanak, választanak. Ha két helyen dolgozva félreteszel
napi ötven dollárt, az már szerencse.
Az élet alapjai itt eltorzultak. A thai lányok szerények és munkaszeretőek, mint a méhek.
De a méhek természetes közegükben virágról virágra röpülnek, és szívós munkával szerzik
meg a nektárt. De ha a kaptár mellé kiöntenek egy vödör cukormelaszt, a méhek a cukorhoz,
igyekeznek, és senki sem repül a virágokra. Nyugat ugyanígy pusztítja el a mi trópusi
édenkertünket a maga végtermékeivel, amint dollármelasz-folyót zúdít rá a part menti
hotelekből. A ti Oroszországotok egyébként számunkra pontosan ugyanolyan szex
kizsákmányoló, és az, hogy most a fejlett országok nyersanyagszállítója, egyáltalán nem menti
fel az, erkölcsi bűn alól. Bár bizonyos értelemben Thaiföld is nyersanyagszállító... Ne hidd,
hogy dogmatikussá válok, egyszerűen ma forró nap volt, és nagyon elfáradtam.
Egyébként, ami Oroszországot illeti. Nemrég beszéltem I testvérünkkel, aki Phuketre jött
hozzánk az új f érjével, lord Crickettel (abszolút boldog a hülye lord). A testvérkénktől
meglepő dolgot hallottam. Emlékszel a csúcsmetamorról szóló jövendölésre? A testvérkénk
azt mondja, hogy a hely, amelyről szó van a próféciában – az Moszkva. Meg kell hagyni, hogy
rendkívül szellemesek az észrevételei. A prófécia azt hirdeti, hogy a csúcsmetamor abban a
városban lép színre, ahol lerombolják a Templomot, aztán pedig a régi formájában építik
újjá. Hosszú ideig mindenki úgy tartotta, hogy Jeruzsálemről van szó, és a csúcsmetamor
eljövetele az idők végére vonatkozó jövendölés, valami Apokalipszisszerűség. Del Hűli
megvan róla győződve, hogy egyszerűen a zsidó-keresztény szimbolika hipnotikus hatása alá
kerültünk: úgymond, ha Templom, akkor feltétlenül a jeruzsálemi...
Egyébként a próféciában nincs utalás Jeruzsálemre. Moszkvában viszont nem oly rég
újjáépítették a Megmentő Krisztus templomát (ha I testvérkénk nem téveszti el a nevét),
amelyet a kulturálisforradalom során romboltak le. Mégpedig az eredeti formájában állították
helyre – itt a tőled kapott információra hivatkozott. Azt hiszem, hamarosan várhatod
vendégségbe a férjével együtt, aki teljesen belemerült ezekbe a misztikus kutatásokba.
Ez a lord Cricket nem csak misztikus. Londonban ismert mecénás és műgyűjtő, aki sok
galériával működik együtt. Azonkívül a számodra nem ismeretlen Countryside Alliance-nak,
éppen annak a szervezetnek az egyik vezetője, amely nem engedi betiltani a rókavadászatot.
Tudom, milyen nehéz élve elengedni egy ilyen személyt. De kérlek, ne feledd, hogy I
testvérkénk még nem döntött, hogy ki lesz a következő. Ezért végy erőt magadon, ahogy én
tettem! Inkább egyszerűen figyeld kívülről, hogy mi történik és nevess – a lord rögeszmésen
metamort keres mindenhol, a saját hálószobáján kívül. Az emberekkel mindig így van.
Egyvalamit nem értek – honnan ez a nagy érdeklődése a természetfölötti iránt? Egyébként a
kizsákmányoló osztályok képviselői gyakran merülnek okkultizmusba, hogy megtalálják benne
saját parazita lényegük igazolását.
A tanácsodat szeretném kérni. Ne telepedjek át Oroszországba? Az orosz turisták
rokonszenvesek – jólelkűek, sok borravalót adnak, és gyorsan elalszanak, mert sokat isznak.
Az egyiknek a mellén szép tetoválást láttam – Lenint, Marxot és sarlót, kalapácsot ábrázolt,
pedig a srác még egészen fiatal volt. Nagyon megtetszettem neki. Fölvett videóra, aztán pedig
azt ajánlotta, hogy utazzak Oroszországba. „A te szépségeddel nálunk karriert lehet csinálni
– mondta. – És nem valami masszázsszalonban. Egy-két évig kavarsz az elitünk körül, és
egész, életedre megkeresed a pénzed.” Azt mondta, hogy Oroszországban most minden
másképp van, gőzerővel folynak a reformok, és sok pénze van a népnek. Igaz ez? Miféle elit
az, amely körül kavarni kell? Sikerül nekem?
Azonkívül, az elmondása szerint, a ti rubeletek a dollárhoz képest gyakorlatilag ugyanaz,
mint a mi bahtunk, és nem fog erős kulturális sokk érni. Írd meg, mi a helyzet Moszkvában, és
nincs-e ott egy jó kis hely E Hu-li számára!
Szeretettel gondolok rád,
a Te E-d

E testvérkém... Elmosolyodtam, amikor most rá gondoltam, a komoly, komor és nagyon

őszinte rókára. Bizonyára ő volt közülünk a legjobb, és ezért mindig neki jutott a legnagyobb
teher. Mao elnök mellett végigharcolta a felszabadító háborút, katonai kitüntetései voltak, és
amikor Kínában újjászületett a kapitalizmus, a Tienanmen téren elégette a pártkönyvét, és
elment Thaiföldre. Most Oroszországba akar jönni – azt hiszi, hogy ez még mindig az
októberi forradalom hazája... Szegénykém, le kell róla beszélni! Hisz különben tényleg
idejön, aztán nekikeseredik a hómezők közepén. Vagy valami nemzetibolsevikokkal kezd.
Amikor pedig a nemzetibolsevikok végül aláírják a szerződést a Diesel-céggel, ő becsületesen
végigmegy az úton, és hatalmas börtönbüntetést fog lehúzni, hisz hányszor megtörtént már
vele...
Néhány pillanatig kerestem a képet, amely pontosan hatna a képzeletére. Végül, úgy tűnt,
hogy megtaláltam. A billentyűzetre tettem a kezem.

Üdv, Drága Vöröském!

El sem tudod képzelni, hogy milyen kellemes hírt kapni tőled a mi hólepte, isten háta mögötti
vidékünkön. Azt mondod, hogy eleged van Thaiföldből!? Gondolj a következőkre: az arany
milliárd országaiban az emberek egész, évben spórolnak, hogy néhány hétre elmenjenek a te
kókuszfás paradicsomodba. Megértem, hogy az ötcsillagos szállodákban zajló élet erősen
különbözik a tiédtől. De hiszen a tenger és az ég ugyanaz, mindenki számára, és éppenséggel
ezekért mennek hozzátok a maguk neonfényes katakombáiból.
Azt mondod, Thaiföldön eltorzult az élet amiatt, hogy a jövevények mérgező
dollárpempővel árasztják el az ártatlan bennszülötteket, és megfosztják őket a hétköznapi
munka örömétől. Tisztelem a nézeteidet, de próbáld egy kicsit más szemmel nézni a dolgokat:
ezek a megrontók egy egész, évig azon igyekeznek, hogy elharapják egymás torkát a cégeiknél
és hivatalaikban, hogy elegendő mérgező dollárpempőt gyűjtsenek össze. Inkább az ő életük
torzult el, különben minek mennének a szalonodba, boldogságom? Az alacsony tarifák – igen,
az ellen harcolni kell! De mi szükség ezekre az egyetemes általánosításokra, amelyeknek
mindig ötvenmillió ember meggyilkolása a vége?
 Kérdezed, hogy itt mi a helyzet. Ha rövid akarok lenni: még a legedzettebb optimisták
reménye is szertefoszlik, hogy a minden irányból ránk zúduló barna tengert csokoládé alkotja.
Mégpedig, ahogy szellemesen megjegyzi az egyik reklám, nem a kezekben, hanem a szájakban
olvad el.
Moszkvában felhőkarcolók épülnek, tonnaszámra eszik a szusit, és milliárdos kereseteket
indítanak. De ennek a boomnak kevés köze van a gazdasághoz. Egyszerűen arról van szó,
hogy egész. Oroszországból ide folynak a pénzek, és kissé megnedvesítik az itteni életet,
mielőtt távoznak az offshore hipertérbe. Emlékszem, azt mondtad, hogy a mai kor
alapellentmondását a pénz és a vér közti ellentmondás jelenti. Moszkvában ennek az
ellentmondásnak az élességét azért sikerül tompítani, mert a vér egyelőre távol ömlik, a pénz
pedig mindig valaki másé. De mindez csak ideigóráig van így.
Az itteni élet annyira sajátos és utánozhatatlan, hogy egy Oswald Spengler-féle jósra
lenne szükség, hogy biztosan megragadja a lényegét. Spengler álláspontja szerint bármely
kultúra alapját egy bizonyos titokzatos elv alkotja, amely egymással kapcsolatban nem álló
jelenségek sokaságában mutatkozik meg. Például mély belső rokonság van a pénzérme és az
antik várost körülvevő fal körformája között. Azt hiszem, ha Spengler a mai Oroszországgal
foglalkozna, legelőször őt is ugyanaz a kérdés érdekelné, ami téged – a helyi elit.
Valóban egyedülálló. Téged megtévesztettek: még senkinek sem lett több pénze attól, hogy
e körül a társaság körül „kavart”. Ettől csak kevesebb pénze lehet valakinek, másképp az elit
nem lenne elit. A hajdanvolt időkben az Égalatti Birodalomban bármelyik hivatalnok
igyekezett hasznot hajtani a dolgok egyetemes útján. Itt viszont mindenki sorompót állít ezen
az úton, amelyet csak pénzért emel föl. És az itteni társadalmi megegyezés lényegét éppen az
alkotja, hogy ily módon emelik fel egymás előtt a sorompót.
Itt az elit két ágra bomlik; az egyik neve: „fasz szopieti” (a „high society”eltorzult
formája) és az „apparátus” (az „upper rat” eltorzult formája). A „fasz szopieti” – ez a
business-community, amely csúszik-mászik a hatalom előtt, mivel a hatalom bármely
pillanatban bármelyik businesst képes betiltani, mert itt a business elválaszthatatlan a
lopástól. Az „apparátus” – ez a hatalom, amely a business által tejelt százalékból él. Az a
végeredmény, hogy az egyik csoport azért engedi lopni a másikat, hogy a másik engedje lopni
az egyiket. Csak képzeld el azokat az embereket, akik képesek voltak felsorakozni ebbe az
elbűvölő harci négyszögbe a zöld mező közepén. Mindeközben nincs éles határ a hatalom két
ága közt – az egyik lágyan átfolyik a másikba, miközben mohó önkielégítésbe merült kövér
patkányra hasonlít. Tényleg e körül a csámcsogó uroborosz körül akarsz, kavarni?
Uroborosznak neveznek egy alkímiai jelképet – a saját farkába harapó kígyót de a mi
esetünkben itt inkább az urológiai konnotációt nézik.
A reformok, amelyekről hallottál, egyáltalán nem jelentenek valami új dolgot. Amennyire
emlékszem rá, itt állandóan folynak. A lényegük, hogy az összes lehetséges jövő-változat közül
nagy késéssel a legközönségesebbet választják. A reformok minden alkalommal annak
bejelentésével kezdődnek, hogy fejétől bűzlik a hal, aztán a reformerek megeszik a hal
egészséges további részét, a rothadó fej pedig úszik tovább. Ezért minden, ami rohadt volt
Rettegett Iván idején, a mai napig él, és már mindent megzabáltak, ami egészséges volt öt
évvel ezelőtt. Az itteni „upper rat” nem a medvét, hanem ezt a halfejet tehetné a zászlaira.
Bár a medve is éles elméjű választás: a medve a gazdasági stagnálás nemzetközi szimbóluma,
ráadásul van egy olyan kifejezés, hogy „mancsra vesz”. Az eszkimóknál harminc szó van a hó
különböző fajtáinak leírására, a mai orosz, nyelvben pedig körülbelül ugyanannyi idióma
arra, hogy megvesztegetik a hivatalos személyt.
De az oroszok mégis szeretik az országukat, íróik és költőik pedig ezt a rendet
hagyományosan ahhoz, hasonlítják, hogy a mesebeli óriás lábán súly van – másképp,
úgymond, túl gyors száguldásba kezdene... Jaj, nem tudom. Már régóta nem látni semmiféle
óriást, hanem csak az olajvezetéket, a rajta lógó patkánnyal, amely misztikus autokefal
uroboroszt csinál magának. Néha azt hiszem, hogy az orosz, létezés egyetlen célja: csövet
vezetni a behavazott pusztaságban, igyekezvén geopolitikai értelmet találni ebben, és
fellelkesíteni vele a kis népeket.
Ha kielemezzük a helyi kultúra még két egymással kapcsolatban lévő aspektusát – a szigorú
tabu alá vont szókészletet, amellyel az emberek mindennapi érintkezése zajlik, és a
törvényeket, amelyek alapján az élet általános rendje köztörvényes bűntett (ami az összes
lakos arcára a bűn lemoshatatlan bélyegét nyomja) –, létrejön annak a Gestaltnak a rövid
leírása, amelyhez vendégségbe készülsz. A végtelenségig lehetne folytatni ezt a listát:
belekerülnének a lakások páncélajtói, a metafizikai akciófilmek, amelyekben a jó azért engedi
a gonosznak, hogy belőle táplálkozzon, hogy a gonosz engedje a jónak, hogy belőle
táplálkozzon – és így tovább. De eleget beszéltem erről.
Inkább megosztom veled a szakmai megfigyeléseimet egy itteni karrier-lány
perspektíváiról – és most a „karrier” szó a „carriert” és nem a valódi „karriert” jelenti. Van
egy börtönjáték, amelyet az értelmiségiek Robinson-nak, az intellektuelek pedig Ultima
Thulé-nak neveznek. A következőképpen zajlik: egy férfi egy fürdősajtár vízbe ül, úgy, hogy
csak a pénisze makkja marad a víz fölött. Aztán kivesz, egy gyufásdobozból egy korábban
előkészített, kitépett szárnyú legyet és erre a kis szigetecskére engedi. E komor északi
szórakozás lényegét annak megfigyelése alkotja, ahogy a szerencsétlen rovar céltalanul
bolyong a fitymán. Mindez, meditáció a létezés reménytelenségéről, a magányról, a halálról.
A katarzis itt a hímvessző makkjának stimulációjával érhető el, amit a légy végez, amint
gyorsan kapkodja a lábait. Van egy olyan változata is a játéknak, amit az értelmiségi
Atlantisz-nak:, az intellektuel pedig szellemi Kityezs-nek: nevez.. De itt olyan sötét részletek
vannak, hogy az, ismertetésükkel nem rontom el az álmodat.
Hidd el, testvérkém, ha idejössz, szárnyatlan légynek érzed magad, és azon szigetcsoport
szigetein fogsz bolyongani, amelyről Szolzsenyicin már minden lényegeset elmondott az
emberiségnek. Érdemes a tengeredet és a napodat erre a nehéz, sorsra cserélni? Igen, itt több
a pénz.. De hidd el, hogy az itteni lakosságnál az, egész, arra megy el, hogy legalább
képzeletben, legalább heroinos, alkoholos bódulatban megközelítse a boldogságnak és
örömnek azt az áramát, amelyben az életed telik.
És végezetül – ha már szóba hoztad a csúcsmetamort. Abszolút biztos vagyok benne, hogy
az összes róla szóló legendát metaforaként kell érteni. A csúcsmetamor az, amivé erkölcsi
öntökéletesítés és képességeinek maximális fejlesztése eredményeképpen bármelyikőnk válhat.
Te potenciálisan már most az vagy. Ezért tévelygést jelent, ha valaki a külső világban keresi.
Én nem fecsérelném arra az időt, hogy erről meggyőzzem I Hu-lit és a férjét (akit szívesen
megnéznék, amíg még lehet). De neked, testvérkém, meg kell ezt értened a te tiszta
értelmeddel és igaz szíveddel.
Szeretettel gondolok Rád:
a Te A-d

Van egy tizenhetedik századi kínai komédia, amelynek a címe: Két róka egy városban.
Moszkva nagyon nagy város. Tehát itt nagyon nagy problémák lehetnek. De engem egy
cseppet sem befolyásoltak ilyen félelmek – becsületszavamra, csak a testvérkém boldogságára
gondoltam. Ha túlságosan erőteljes színekkel festettem is le a helyzetet a levélben, kizárólag a
miatta érzett aggodalom következtében – minél távolabb sütkérezzen a napon, a boldogságot
egyáltalán nem a pénz jelenti. A csúcsmetamorról pedig a legfontosabbat írtam meg neki,
ebben teljesen biztos voltam. A következő alkalommal figyelmeztetni kell, hogy csak „a
menyasszony visszaadja a fülbevalót” módszerrel dolgozzon!
 Fülbevaló... Hirtelen elbűvölő gondolatom támadt, és a fémdobozhoz rohantam, amelyben
az ékszereimet és mindenféle drága apróságot tartottam. Azonnal meglett, amit kerestem –
legfelül volt a pár ezüst fülbevaló.
Elővettem jó öreg „leathermanomat” – az első modellek egyike, ilyent már nem gyártanak
–, az aprócska laposfogóval akkurátusán lekapcsoltam a két fülbevalóról a kis kampókat, és
hamarosan valami fantasztikus dolog hevert a tenyeremen. Ezek a fülbevalók gyűrű
formájúak voltak, kis ezüstkampókkal, amelyek színe gyakorlatilag összeolvadt a platinával.
Az egyik fél fülbevalóban nagyobb briliáns volt, a másikban kisebb. Szerintem még senki sem
csinálta azt, amit most én. Meglátják, és ellopják az ötletet, gondoltam. De mit lehet tenni...
A fülembe tettem ezt a fülbevalót, és megnéztem magam egy kis tükörben. Szuper! Az
első látásra nyilvánvaló volt, hogy nem fülbevaló van a fülemben, hanem éppenséggel két
gyűrű, amelyeket fülbevaló helyett használok. És az is látszott, hogy drága gyűrűk – a
briliánsok elragadóan szikráztak a lakóhelyemet megvilágító poros fénysugárban. A
legsikkesebb a drágaság iránti demonstratív megvetés foglalatában lévő drága holmi – a
pénzügyi burzsoázia ideáljait és a hatvannyolcas év értékeit egyesíti egy esztétikailag
egységes tárgyban, amely azt ígéri, hogy a gazdája nemcsak Abramovicsnak, hanem Che
Guevarának is szétteszi a lábát, sőt még homályos célzást is magában rejt, hogy
Abramovicsnak csak ideiglenesen akarja széttenni, amíg be nem ugrik Che Guevara (Che
Guevarának természetesen semmi köze az egészhez, és senki sem akarja neki széttenni –
egyszerűen a lány feltételezi, hogy Abramovics jobban harap egy ilyen műcsalira). Szóval
éppen az, amit, ahogy mondani szokás, felírt az orvos.
Egyébként, tele van a hócipőm ezzel az orvossal. Kétezer év alatt megfigyeltem őket –
folyton fölírnak valamit, az emberi lélek pedig újra meg újra hisz ugyanannak a csalásnak, a
világ szirtjeire száguld, és halálra zúzza magát róluk lezuhanva. És újra száguld, száguld, mint
első alkalommal. Ennek a tengernek a partján élsz, hallgatod hullámai zúgását, és azt
gondolod – milyen szerencse, hogy minden hullám csak magáról tud, és nem ismeri a múltat.
*
Ilyen gyűrűkkel és brossokkal természetesen nem lelki tökéletességemért ajándékoznak meg,
amit a mai emberek nem is képesek ésszel felérni. Kizárólag – gyötrő, kétértelmű és pusztító
– fizikai szépségemet értékelik. Jól ismerem a hatását, hisz hosszú évszázadokig
megfigyelhettem. De az Alekszandrral való találkozás után valamiért elvesztettem szokott
önbizalmamat. Nem emlékszem rá, hogy valaha ilyen lassan vánszorgott volna az idő –
örökkévalóságnak tűnt az a két nap, amíg a telefonjára vártam. A percek csigaként másztak a
jövőből a múltba, a tükör előtt ültem, miközben a tükörképemet néztem és a szépségről
töprengtem.
Egy férfi gyakran gondolja: lám, itt megy a tavaszi városban egy lány-virág, mosolyog
minden irányba, és maga sem tudja, hogy milyen szép. Ez a gondolat természetes módon
változik azzá a szándékká a férfiban, hogy a piaci áránál jóval olcsóbban szerezze meg ezt az
önmagáról nem tudó szépséget.
Nincs ennél naivabb elképzelés. Ezek szerint a férfi tud róla, maga a lány-virág pedig
nem? Ez olyan, mintha egy Nyikolajevből való paraszt, aki eladta a tehenét, és Moszkvába
utazott, hogy vegyen egy öreg Zsigulit, elmenne egy Porche szalon mellett, meglátna az
ablakban egy fiatal kis eladót, és ezt gondolná: „Hisz olyan zöldfülű... Hátha elhiszi, hogy ez
a narancssárga Boxter olcsóbb a Zsigulinál, ha egyszer csak két ajtaja van? Meg lehetne
próbálni, hogy beszélek vele, amíg egyedül van a szalonban..
Az ilyen férfi persze nagyon nevetséges, és semmi esélye. De nem ilyen sötét minden. A
nyikolajevi paraszt számára van egy rossz és egy jó hírem:
1) a rossz hír az, hogy semmit sem vehet meg a piaci áránál olcsóbban. Mindennek
 utánaszámoltak, mindent kézben tartanak, mindent egyeztettek. Ki itt belépsz, hagyj fel
minden reménnyel!
2) a jó hír az, hogy ez a piaci ár sokkal alacsonyabb, mint ahogy a paraszt a rajta eluralkodott
hormonális viharban képzeli, amelyet megsokszoroz a kisebbrendűségi érzés és az, hogy
nem hisz a sikerben.
Az új narancssárga Boxter természetesen nem néz ki neki, azt valami idősebb, derék ember
veszi meg a közjóléti minisztériumból. Hanem egy régi Audira elég lehet a pénze. Csakhogy
az Audira sincs szüksége, traktorra van szüksége. Ennek a parasztnak meg az összes többi
férfinak az a tragédiája, hogy anélkül futnak a szépségünk után, hogy megértenék a lényegét.
Mi mindent mondtak már róla – hogy ez, úgymond, félelmetes és rettenetes erő, amely
ráadásul megmenti a világot, és így tovább. Mintha ettől érthetőbb lenne.
Minket, rókákat az köt össze a legszebb nőkkel, hogy azokból az érzésekből élünk,
amelyeket kiváltunk. Ám a nőt az ösztön irányítja, a rókát viszont az értelem, és ott, ahol a nő
sötétben és tapogatózva halad, a róka büszkén megy előre a fényes nappali világosságban.
Egyébként el kell ismerni, hogy bizonyos nők egész jól megbirkóznak a szereppel. De
bárhogy akarják is, képtelenek felfedni szakmai titkaikat, mivel racionális szinten ők maguk
sem értik őket. Viszont mi, rókák, abszolút pontosan tudatában vagyunk ezeknek a titkoknak.
És most a legegyszerűbb és legfontosabb titokról beszélek.
Aki meg akarja érteni a szépség természetét, először fel kell tennie magának a kérdést: hol
található? Lehet-e úgy venni, hogy valahol a nőben van, aki gyönyörűnek tűnik? Lehet-e azt
mondani, hogy a szépség például az arcvonásaiban van? Vagy az alakjában?
Ahogy a tudomány állítja, az érzékszervektől, jelen esetben a szemtől, információáram
érkezik az agyvelőbe, és értelmezés nélkül, amit a látó agykéreg végez el, ez az áram
egyszerűen színes foltok kaotikus sorozata, amelyeket a látó idegpálya digitalizál idegi
impulzusokká. Egy hülye is megértheti, hogy ott nincs semmiféle szépség, és a szemen át nem
jut be az emberbe. Szakszerűen szólva: a szépség olyan értelmezés, amely a páciens tudatában
alakul ki. Ahogy mondani szokás: in the eye of the beholder.
A szépség nem tartozik a nőhöz, és nem a saját tulajdonsága – egyszerűen egy
meghatározott életszakaszban úgy tükrözi az arca a szépséget, ahogy az ablaküveg a háztetők
mögött lévő, láthatatlan napot. Ezért nem lehet azt mondani, hogy a női szépség idővel
elhervad – egyszerűen csak továbbmegy a nap, és más házak ablakaiban tükröződik. De a nap,
mint tudjuk, egyáltalán nincs az üvegben, amelyre nézünk. Bennünk van.
Miféle nap ez? Elnézést kérek, de ez egy másik titok, és ma csak egyet akarok feltárni.
Ráadásul a gyakorlati mágia szempontjából a nap természete abszolút lényegtelen. Azok a
manipulációk a fontosak, amelyeket a fényével végzünk – és itt fontos különbség van a rókák
és a nők között. De mint az előbb is, csak párhuzam segítségével tudom megmagyarázni a
dolgot.
Vannak olyan kis lámpák, amelyeket speciális pántra erősítve a homlokon hordanak. A
kerékpárosok és a barlangkutatók közt terjedt el a használata. Nagyon kényelmes ez a lámpa,
hiszen a fénysugár is oda fordul, ahová a fej. Én magam is ilyen lámpával felszerelkezve
biciklizek éjszakánként a Bitca-parkban – három erős fényű apró égő van benne, amelyek
kékesfehér fényfoltot vetnek a kis út aszfaltjára. Nos hát: a szépség az a hatás, amely akkor
keletkezik a szemlélő tudatában, amikor a homlokán lévő lámpa fénye visszaverődik
valamiről, és a szemébe jut.
Minden nőben van egy tükör, amely a születésekor a megfelelő szögbe van beállítva, és
bármit is hazudna a szépségipar, nem lehet megváltoztatni ezt a szöget. Viszont mi, rókák,
módfelett széles határok közt tudjuk szabályozni a belső tükrünk hajlásszögét. Gyakorlatilag
bármelyik „kerékpárosnak” tudunk tükrözni. Itt a hipnózis a kacérsággal megosztva hat: a
farok a ruha alatt marad, és csak egy icipicit segítünk magunknak vele. De bármelyik róka
tudja, hogy ezen az „icipicin” múlik minden.
Direkt e feljegyzések számára lefordítottam a híres tizennyolcadik századi kalandor, de
Chermandaux gróf emlékiratainak egy rövid részletét, amelyekben megörökítette a történelem
számára I Hu-li testvérkénket. Chermandaux Londonban találkozott vele, ahol a forradalom
szörnyűségei elől keresett menedéket. Egymásba szerettek, ám ez szerencsétlenül végződött –
a gróf különös körülmények közt szívszélhűdésben meghalt, íme, hogyan írja le a gróf azt a
pillanatot, amikor a róka elfordítja a tükrét, a visszatükrözött fénysugarat egyenesen az
áldozat szemébe irányítva:
Nem mondhatom, hogy különösebben szép volt. Amikor történetesen hosszú elválás után
láttam meg, megdöbbentem, hogyan volt képes ez a gonosz szemű, aszott kis teremtés
számomra mindent – szerelmet, életet, halált, a lelki üdvömet – jelenteni. De csak el kellett
kapnia a tekintetemet, és minden megváltozott. Először a zöld szemében mintegy ijedt kétely
jelent meg aziránt, hogy szeretem-e. Ebben a pillanatban nyilvánvaló volt, hogy nincs miért
szeretni, és minden alkalommal szánalom tört rám, amely gyengédséggé alakult. Ő pedig
magába szívta ezt az érzést, mint szivacs a bort, és azonnal szárba szökkent gyötrő, őrjítő
szépsége. Egy rövid összenézés mindent megváltoztatott. Egy pillanattal azelőtt nem értettem,
hogyan volt képes ez a valójában nem szép nő elbűvölni, azután pedig képtelen voltam
felfogni, hogyan lehetett akár egy pillanatig is kételkedni arcvonásai bűvös erejében. És minél
tovább néztem a szemébe, annál erősebbé vált ez az érzés, önkívületbe taszított, fizikai
fájdalmat okozott – mintha ez a nő tőrt dugott volna át a fal résén, amely mögött el akartam
bújni, és a penge néhány mozdulatával oly mértékben meglazította a falazatot, hogy a fal
ledőlt, és újból meztelenül és védtelenül álltam előtte, mint egy gyermek. Tökéletesen
megismertem ezt a metamorfózist, de ennek ellenére sem tudtam megérteni a lelkemet
elemésztő tűz természetét.
Ó, jaj, így van ez: a szépség hasonlít a tűzhöz, égeti, őrületbe kergeti hevével az áldozatot, azt
ígérvén, hogy az megnyugvást, hűvösséget és új életet talál ott, ahová űzi – de ez csalás.
Pontosabban, így is lesz minden, de nem az áldozat, hanem azon új élet számára, amely
felváltja az áldozatot, és aztán őt is felfalja ez a könyörtelen démon.
Én aztán tudom, hogy miről beszélek. Ez a démon több mint kétezer éve szolgál nekem,
és bár régi munkakapcsolatban vagyok vele, kissé félek tőle. A szépség démona a legerősebb
az értelem összes démona közül. Hasonlít a halálhoz, de az életet szolgálja. És nem bennem él
– én mindössze kibocsátóm a néző személy homlokán lévő lámpából, mint Aladin a dzsinnt,
aztán pedig, amikor a dzsinn visszatér a börtönébe, kirabolom a hullát a harcmezőn. Nehéz
osztályrész ez, és a Nyugati Paradicsom Buddhája aligha helyesli a tetteimet. De mit lehet
tenni? Már csak ilyen a rókák sorsa.
És nem csak a rókáké. Pontosan ugyanilyen a húgocskánké, az emberi asszonyé. De csak
az érzéketlen és korlátolt hímsoviniszták tehetnek neki ezért szemrehányást. Hiszen a nő
egyáltalán nem Ádám bordájából teremtetett, ezt a szövegmásoló keverte össze a nagy
melegben. A nő a sebből teremtetett, amelyen keresztül kivették Ádámból a bordáját. Ezt
minden nő tudja, de emlékezetem szerint csak ketten ismerték be fennhangon: Marina
Cvetajeva („A barátoktól – neked: a titkom, a Legősibb, mint Évának, lám: állat vagyok –
állíthatom bizton –, kit megsebeztek a hasán”) és Ce Hszi császárnő, akit hihetetlen módon
bosszantott a gyengébb nemhez való tartozása (nem idézem a kijelentését, mivel egyrészt
illetlen, másrészt pedig abszolút idiomatikus, és nem lehet lefordítani). De a bordát odaadták
Ádámnak, és azóta egyre próbálja visszadugni a sebbe, abban a reményben, hogy minden
beheged és összeforr. Egy frászt. Ez a seb nem heged be soha.
Ami a pengét és a falat illeti: nagyon pontos és szemléletes de Chermandaux gróf
észrevétele. Mi, rókák, valóban valami hasonlót csinálunk – kitapogatjuk az ember titkos
húrjait, aztán pedig, amikor megtaláltuk őket, eljátsszuk rajtuk a Walkürök Lovaglásá-t,
amelytől összedől a személyiség egész épülete. Egyébként ez most nem olyan szörnyű. A
modern személyiség épülete inkább földbe vájt kunyhóra hasonlít: nincs minek összedőlnie,
és szinte semmi erőfeszítést sem kíván a meghódítása.
Viszont a meghódítás is jelentéktelen – a mai hunyorgók érzései felszínesek, és lelkűk kis
orgonája csak a Boci, boci tarká-t játssza. Kiváltod egy ilyen emberből a leghatalmasabb
hurrikánt, amelynek képes teret adni, és a hurrikántól csak annyi telik, hogy néhány gyűrött
százdollárost hozzon neked. És még figyelni kell, nehogy hamisak, szakadtak, vagy, ne adj
Isten, ezer-kilencszáznyolcvan előtt kibocsátottak legyenek. Hát ez van.
*
Alekszandr két nap múlva telefonált, ahogy megígérte. Még álmomban vettem fel a telefont,
és semmi kétségem sem volt, hogy ő az.
– Halló.
– Ada – kérdezte –, te vagy az?
Pontosan emlékeztem, hogy soha nem neveztem így magam.
– Adának foglak szólítani – mondta. – Hiszen ezt vehetjük az Adél becézett formájának?
– Jól van – mondtam –, szólíts így, ha akarsz!
Jobb észrevétlenül áttérni a tegeződésre, anélkül, hogy fokozott figyelmet fordítanánk
erre, mivel a különböző kultúrákban erősen eltérnek a vele kapcsolatos szertartások, és mindet
nem lehet fejben tartani. Körülbelül másfélezer évvel ezelőtt fogalmaztam meg ezt a szabályt,
és egyszer sem kerültem miatta kellemetlen helyzetbe.
– Látni szeretnélek! – mondta.
– Mikor?
– Most rögtön.
– Öö...
– Vár rád a kocsim.
– Hol?
– A tribünnél.
– A tribünnél? És hogy tudtad meg, hogy hol vagyok?
– Nem olyan bonyolult – nevetett fel. – Mihalics idehoz.
Hangosan kopogtak az ajtón.
– Tessék – mondta Alekszandr a telefonban –, ez ő. Várlak, virágom!
Bontotta a vonalat. „Virágom” – gondoltam –, na tessék! Növénynek tart. Megint
kopogtak az ajtón, ezúttal makacsabbul. Az ilyen figyelmesség a pimaszság határát súrolja.
– Adél – szólított az ajtó mögül az ismerős hang. – Itt vagy? A készüléken látom, hogy itt
vagy. Hé!
Újra kopogott.
– Itt van az ajtón a jelzés, hogy „belépni életveszélyes”. Talán beléptél, és az életedbe
került? Élsz? Válaszolj! Különben betöröm az ajtót!
Hülye, gondoltam, rögtön összefut a jónép. Bár nem, még túl korán van... Azért jobb volt
nem kockáztatni. Az ajtóhoz mentem, és ezt mondtam:
– Vlagyimir Mihajlovics, halkabban! Rögtön kinyitom, csak hadd öltözzek fel!
– Várok.
Gyorsan felöltöztem, és körülnéztem a lakóhelyemen – úgy nézett ki, hogy semmi
kompromittáló sem volt szem előtt. Csak hogy talált meg? Talán követett?
– Nyitom...
Mihalics bejött és néhány pillanatig pislogott, amíg a szeme hozzászokott a félhomályhoz.
Aztán körülnézett.
– Mi van, te itt laksz?
– Hát igen.
– A gázelosztóban, mi?
– Ez nem gázelosztó. Csak azért van ilyen tábla az ajtón, hogy ne kérdezősködjenek az
emberek.
– Akkor mi ez? – kérdezte.
– Milyen értelemben?
– Hát, minden helynek van valami rendeltetése. Ez miféle helyiség?
– Nem szeretem a helyiségeket – mondtam. – Nem szeretem, ha elhelyeznek. Ez itt a
tribünök alatti üres hely. Először raktár volt itt. Aztán az egészet elfalazták, a fal mögött
transzformátorállomást csináltak, erről a részről viszont megfeledkeztek. Vagyis nem csak
úgy egyszerűen megfeledkeztek. Természetesen igyekeznem kellett...
Kifejezően mozgattam a levegőben három ujjamat. Mozgatni persze nem az ujjaimat
kellett, hanem a farkamat, de nem akartam Mihalicsot beavatni nehéz sorsom minden
részletébe.
– Legalább fűtés van? – kérdezte. – Aha, ahol ni, a fűtőtestek. És hol a vécé?
– Mi az, ki kell menni?
– Nem, egyszerűen kíváncsi vagyok.
– Végig kell menni a folyosón. Még zuhany is van.
– Tényleg ebben a kutyaólban élsz?
– Miért kutyaól? – mondtam. – A felépítése szerint inkább padlástérre hasonlít,
amilyenben ügyvédek vagy politológusok laknak. Loft – ma ez a divat. A plafon azért ferde,
mert fönt tribünök vannak. Romantikus.
– És hogy vagy meg világosság nélkül?
– Ott a plafon alatt van egy kis üveg, látja? Ez az ablak. Amikor fölkel a nap, nagyon szép
sugár esik be ide. Különben meg, a sötétben is egész jól látok.
Még egyszer körülnézett.
– Ezekben a zsákokban a motyód van?
– Így is lehet mondani.
– A bicikli is a tied?
– Igen – mondtam. – Egyébként jó kerékpár – tárcsafék, a villa szénszálas műanyag.
– A számítógéped is szénszálas műanyag? – hümmögte el magát.
– Nevetni fog, eltalálta. Ez egy ritka, Vaio típus, a Sony csak Japánban dobja piacra. A
világ legkönnyebb notebookja.
– Értem. Ezért tartod kartondobozon, mi? Asztal helyett? Nem szégyelled magad a
vendégek előtt?
Kezdett bántani a stílusa.
– Tudja, Vlagyimir Mihajlovics – válaszoltam hogy őszinte legyek, nem is tudom, mi
közömbösebb számomra – a körülöttem lévő dolgok kinézete vagy a körülöttem lévő
polgártársak véleménye. Ez is, a másik is túl gyorsan válik múlttá ahhoz, hogy gondot
csináljak belőle, ahogy mondani szokás.
– Egyszóval csöves vagy – összegezte a látottakat. – A körzeti rendőr tud erről a kégliről?
– Föl akar dobni?
– Meglátom, hogy viselkedsz. Na, gyerünk!
Szótlanul mentünk az autóhoz, csak Mihalics káromkodta el magát kétszer – először, amikor
két furnérlap közti hézagban kellett átszuszakolnia magát, másodszor pedig, amikor egy
kerítés alatt kellett átbújnia.
– Kérem, ne káromkodjon! – kértem meg.
– Elszakítottam a ruhaujjam. Hogy cipeled itt el a biciklidet?
– Egyszerűen. Nyáron kint hagyom. Ki jönne ide?
– Igen – mondta –, ez igaz.
A kocsi a sportkomplexum kapuja mögött állt. Ezek szerint volt rá esély, hogy Mihalics
látogatása észrevétlen marad. Bár mit számít? A helybéliek akár még száz évig sem vesznek
észre semmit, viszont Mihalics és a cége most már mindent tud. Csak úgy egyszerűen nem
szállnak le rólam. Új lakóhelyet kell keresni gondoltam, ki tudja, már hányadszor!...
Amikor eljöttünk a sportkomlexumtól, Mihalics hirtelen egy hosszú szárú vörös rózsát
nyújtott nekem. Nem is értettem, hogy honnan húzta elő, olyan váratlanul történt a dolog. A
rózsa szinte közvetlenül azelőtt nyílt ki, még csillogott rajta a harmat.
– Köszönöm – mondtam, amint elvettem a virágot. – Meg vagyok hatva. De azt rögtön
meg akarom mondani, hogy köztünk aligha...
– Ez nem tőlem van – vágott a szavamba. – A főnök kérte, hogy adjam át. Azt mondta,
hogy útközben gondolkozz az értelmén!
– Jól van – mondtam –, gondolkozom. És milyen készüléken látott engem?
A zakója zsebébe nyúlt, és kivett egy cigarettatárca-szerű tárgyat, amelyen kis képernyő
volt, mint a digitális kamerákon. Néhány gomb volt a „cigarettatárcán”, de úgy egészében
jelentéktelennek látszott.
– Lokátor – mondta róla Mihalics.
– És mit érzékel?
– Jeleket – mondta. – Add ide a táskádat!
Feléje nyújtottam a táskám. A következő pirosnál megfogta a szíjánál fogva, kifordította
és egy, egykopejkásnál kisebb fekete fóliakört mutatott. Egészen vékony volt, és
ragasztóréteg tartotta a helyén. Sosem vettem volna észre, vagy azt hittem volna, hogy valami
label.
– És mikor tette be?
– Hát amikor a szobába mentünk pezsgőzni – mondta, és kuncogott.
– Miért? Ilyen komoly kérdései vannak hozzám?
– Na ja – mondta. – De már nem nekem. Ne félj, a főnök leleplez... Nálad
komolyabbakról is kiderítettük az igazságot. Egyébként megmondtam neki, hogy mivel
foglalkozol.
Már egyáltalán nem tetszett, ami történik, de késő volt, hogy ugráljak, mert közeledtünk
az ismerős házhoz. Miután keresztülment az udvaron, a kocsi eltűnt a garázs fémajtaja
mögött, amely azonnal becsukódott, és elvágott bennünket a világtól.
– Szállj ki, megérkeztünk!
Ahogy Mihalics kiszállt, azonnal az ülésére tettem a rózsát – hosszú, tövises szárának a
színe gyakorlatilag összeolvadt az üléssel, és jó esély volt rá, hogy Mihalics lendületből ráül
az izmos fenekével.
– Vedd le a cipődet! – mondta, amikor kiszálltam utána.
– Mi az, agyonlőni visznek?
– Majd elválik – hümmögött. – Ott van papucs a liftnél.
Körülnéztem. Kör alakú nyílás a plafonon, acélrúd, csigalépcső – már ismertem ezt a
helyet. De most lámpa égett a garázsban, és megláttam a liftajtót, amelyet nem vettem észre
az elmúlt alkalommal. Néhány pár különböző váltó-lábbeli volt előtte a földön. Pomponos
kék papucsot választottam – olyan megindítóan, védtelenül nézett ki, hogy csak egy
szörnyeteg lett volna képes bántani azt a lányt, akinek ez van a lábán.
A liftajtó kinyílt, és Mihalics egy kézmozdulattal betessékelt. Az irányítótáblán két
háromszög alakú nyomógomb volt, amelyek rombusszá álltak össze. Mihalics megnyomta a
felső háromszöget, és a lift hatalmas rántással elszakított bennünket a földtől.
Amikor néhány pillanat múlva kinyílt az ajtó, elvakított a minden irányból rám eső fény.
Fénysugarak és szivárványos kavargás közepette állt Alekszandr. Katonai egyenruhát viselt,
és arcát gázmaszk fedte.
– Szevasz, Ada – mondta. – Isten hozott. Nem, Mihalics, ne haragudj, téged nem hívlak.
Ma fölösleges lennél...
*
Már első látogatásomkor felfigyeltem a penthouse-ra. Csak nem jöttem rá, hogy penthouse,
mert alulról egy hatalmas betonceruza végén lévő nyomógombra hasonlított. Lift-gépháznak,
műszaki helyiségnek vagy melegvíz-központnak is lehetett gondolni. De kiderült, hogy
belülről átlátszóak ezek a türkizkék falak.
Még fel se fogtam ezt, amikor a szemem láttára sötétedni kezdtek a falak, amíg olyanok
nem lettek, mint a sötét palacküveg. Az előbb még elvakított a nap, és néhány pillanat alatt
egy egész ház sűrűsödött körém, amelyet addig nem lehetett látni a számtalan tükörfelületen
megtörő napfény miatt.
Később megtudtam, hogy drága mesterséges falborítás áll a dolog mögött – a falak
világossága folyadékkristályos hártyák segítségével változott, amelyeket számítógéprendszer
szabályozott. De akkor csodának tűnt, ami történt. És a csodák régtől fogva ironikus, hogy ne
mondjam, megvető stílusra hangolnak.
– Szevasz, Surik – mondtam. – Mi ez a mutatványosbódé? Nincs pénzed normális
függönyökre?
Neve becézett formáját hallva, meghökkent. De egy pillanat múlva magához tért, és
felnevetett.
– „Surik” – mondta. – Ez tetszik. Na igen. Ha te most Ada vagy, akkor én nyilván Surik.
Kissé színpadiasan nézett ki világosszürke, kétsoros, altábornagyi váll-lapokkal ellátott
zubbonya és sötétszürke nadrágja, a széles vörös lampasszal. Miközben odajött hozzám,
levette a gázmaszkot, hunyorított és beleszagolt a levegőbe. Meg akartam kérdezni, hogy
miért csinálja ezt állandóan, de nem szántam rá magam. Kinyitotta a szemét, és tekintete a
fülbevalómra esett.
– Milyen érdekeset találtál ki – mondta.
– Szuper, igaz? Az különösen szép, hogy nem egyformák a kövek. Tetszik?
– Nem rossz. Mihalics átadta a virágot?
– Igen – válaszoltam. – És azt mondta, hogy gondolkozzak a küldemény értelmén. De
nem találtam ki semmit. Talán te megmondod?
Megvakarta a fejét. Úgy nézett ki, hogy zavarba hozta a kérdésem.
 – Ismered a bíborvörös virágról szóló mesét?
– Pontosan melyiket?
– Szerintem csak egy van.
A számítógépasztal felé bökött a fejével, amelyen notebook volt és egy ezüstszínű kis
szobor. A szobor mellett egy könyv feküdt, amelyben néhány helyen könyvjelző volt. A
címlapján félig lekopott betűkkel ez vöröslött: Orosz mesék.
– Ezt a mesét Szergej Akszakov jegyezte le – mondta. – A Pelageja nevű kulcsárnője
elmondása alapján.
– És miről szól?
– A szépségről és a szörnyetegről.
– És hogy kerül ide a virág?
– Miatta kezdődött az egész. Tényleg nem ismered?
– Nem.
– Hosszú, de a lényege a következő: a szépség megkérte az apját, hogy hozza el neki a
bíborvörös virágot. Az apja egy távoli varázsos kertben találta meg, és leszakította. A kertet
pedig egy rettenetes szörny őrizte. Elkapta a szépség apját. És a szépségnek rabságba kellett
hozzá menni, hogy elengedje. A szörny rút volt, de jó. És a szépség megszerette, először a
jóságáért, aztán pedig úgy egyáltalán. És amikor megcsókolták egymást, lefoszlott a varázs,
és a szörny herceggé változott.
– Aha – mondtam. – Azt legalább érted, hogy miről szól ez?
– Természetesen.
– Igen? Na és miről?
– Arról, hogy a szerelem mindent legyőz.
Elnevettem magam. Mégiscsak mulatságos ember volt. Biztos kinyírt néhány gengsztert,
meggyilkoltatott valami bankárt, most pedig a szokásos emberi elbizakodottsággal szörnynek
tartja magát. És azt hiszi, hogy a szerelem megmenti.
Karon fogott, és egy futurista kanapéhoz vezetett, amely két törpe bonszaj liget közt állt –
a ligetekben apró filagóriák, hidak, sőt vízesések is voltak.
– Mit nevetsz? – kérdezte.
– Megmagyarázhatom – mondtam, amint a kanapéra ültem és magam alá húztam a lábam.
– Na, magyarázd meg!
A kanapé másik szélére telepedett, és egyik lábát átvetette a másikon. Észrevettem, hogy a
pisztolytáskája széle kilóg a zubbonya alól.
– Ez az olyan mesék egyike, amelyek a nő első szexuális élményének iszonyatát és
fájdalmát tükrözik – mondtam. – Sok ilyen történet van, és amit meséltél, egyszerűen
klasszikus példa. Annak a metaforája, ahogy a nő felfedezi a férfi állati lényegét, és ahogy
tudatosul benne, hogy hatalma van e fölött az állat fölött. A bíborvörös virág pedig, amelyet
az apja szakít le – a defloráció annyira szó szerint vett, ráadásul az incestus témájával
kiegészített motívuma, hogy nehezen hiszem, hogy valami kulcsárnő mondta ezt a mesét. A
legvalószínűbb, hogy egy múlt századi bécsi aspiráns költötte, hogy vele illusztrálja a
diplomamunkáját. Kitalálta a mesét is, Pelageja kulcsárnőt is, Akszakov írót is. Ki is a
kulcsárnő? Egy nő, aki kulcsot szorít a kezében... Nem is egyszerűen kulcsot, hanem karikát,
amelyről kulcsok lógnak. Kell ezt magyarázni?
Észrevehetően elkomorodott, amíg beszéltem.
– Ezt hol szedted föl? – kérdezte.
 – Csupa közhely. Mindenki ismeri őket.
– És te hiszel bennük?
– Miben?
– Abban, hogy ez a mese nem arról szól, hogyan győz le a világon mindent a szerelem,
hanem arról, hogyan tudatosul a defekációban az incestus fölötti hatalma?
– Defloráció – javítottam ki.
– Nem számít. Te tényleg így gondolod?
Elgondolkoztam.
– Én... Én sehogy se gondolom. Egyszerűen ilyen a mesék korszerű diskurzusa.
– Na és, ha vörös virágot adnak neked, azt e miatt a diskurzus miatt a defekáció és az
incestus szimbólumának tartod?
– Miért vagy ilyen? – kérdeztem, kissé tanácstalanul. – Ha vörös virágot adnak, az
nekem... Egyszerűen kellemes.
– Hál’ istennek – mondta. – Ami pedig a korszerű diskurzust illeti, már rég ideje lenne
nyárfakaróval visszaütni abba a kokainos, amfetaminos fenékbe, amely szülte.
Ilyen erőteljes általánosítást nem vártam.
– Miért?
– Hogy ne mocskolja be a mi vörös virágunkat.
– Nos – mondtam –, ami a kokaint illeti, azt értem. Doktor Freudról beszélsz. Az igaz,
volt egy ilyen gyengéje. De hogy kerül ide az amfetamin?
– Megmagyarázhatom – mondta, és a testtartásomat parodizálva, maga alá húzta a lábát.
– Na, magyarázd!
– A francia papagájok, aki kitalálták a diskurzust, amfetaminon élnek. Este
barbiturátokkal tömik magukat, hogy elaludjanak, reggel pedig amfetaminnal kezdik, hogy
leküzdjék a barbiturátok hatását. Aztán pedig amfetaminnal tömik magukat, hogy a lehető
legtöbb diskurzust dolgozzák ki, mielőtt barbiturátokkal kezdenék tömni magukat, hogy
elaludjanak. Hát ennyi az egész diskurzus. Nem tudtad?
– Honnét vetted az értesüléseidet?
– Tartottak nálunk az FSZB Akadémián egy kurzust a modern pszichedelikus kultúráról.
Ellenagymosás. Á, igen, azt elfelejtettem mondani, hogy ráadásul mind homokos. Ha
megkérdeznéd, hogy kerül ide a fenék.
Rossz irányt vett a beszélgetés, és ideje volt témát változtatni. És ezt jobban szeretem
hirtelen csinálni.
– Alekszandr – mondtam –, magyarázd meg, csak hogy tudjam, miért vagyok itt!
Megdugni akarsz vagy átnevelni?
Megremegett, mintha valami szörnyűséget mondtam volna, fölugrott a kanapéról, és
járkálni kezdett föl-alá az ablak, pontosabban a falban megmaradt téglalap előtt.
– Sokkolni akarsz? – kérdezte. – Hiába igyekszel. Tudom, hogy tettetett cinizmusod alatt
tiszta, sebezhető lélek rejtezik.
– Tettetett cinizmus? Énbennem?
– Még csak nem is cinizmus – mondta, és megállt. – Könnyelműség. Komoly dolgok meg
nem értése, amelyekkel úgy játszol, mint kisgyerek a kézigránáttal. Gyerünk, beszéljünk
nyíltan, komolyan!
– Hát, gyerünk!
 – Nos, azt mondod: a férfi állati lényege, az első közösülés iszonyata... Hiszen ezek olyan
szörnyű, sötét dolgok. Ha tudni akarod, nekem magamnak is szörnyű ezekbe a feneketlen
mélységekbe tekinteni...
„Nekem magamnak.” Mégiscsak milyen nevetséges volt.
– Te pedig úgy gondolkozol – folytatta mintha mindez szotyola lenne. Mi az, te nem félsz
a férfiban lévő állattól? Az állatban lévő férfitól?
– Egy csöppet sem – mondtam. – Hisz Mihalics megmondta neked, hogy ki vagyok.
Megmondta?
Bólintott.
– Na látod. Ha ilyen problémáim lennének, nem tudnék dolgozni.
– Téged nem ijeszt egy idegen, hatalmas, ronda, a saját törvényei szerint élő test
közelsége?
– Egyszerűen odavagyok érte – mondtam, és elmosolyodtam.
Rám nézett, és hitetlenkedve csóválta a fejét.
– A fizikai közelségre gondolok. A legalantasabb értelemben.
– A lelki közelségért százötven százalék pótlékot kérek. Egy fizetségért nem lehet így is,
úgy is szopni. Mi van, ekkora szöveget vágsz le minden dugás előtt?
Elkomorult az arca.
– Csak ne beszélj úgy velem, mint egy gengszterrel! Az egyenruhám miatt van, mi?
– Lehet. Próbáld meg levetni! Nadrágostul!
– Miért vagy ilyen?...
– Egyáltalán nem tetszem?
Lehajtottam a fejem, és kissé hunyorított szemmel, finoman csücsörített szájjal, sértetten
rásandítottam. Több mint ezer év alatt dolgoztam ki ezt a nézést, és lehetetlen leírni. Ez az én
jellegzetes kihívó gesztusom, szemérmetlenség és ártatlanság egyetlen páncéltörő lövedékben,
amely átlyukasztja az ügyfelet, majd visszapattanva befejezi a munkáját. Egyetlen módszert
ismerek, amellyel védekezni lehet ellene – nem szabad rám nézni. Alekszandr rám nézett.
– Tetszel – mondta, és idegesen megrándult a feje. – De még mennyire.
Megértettem, hogy elérkezett a kritikus pillanat. Amikor az ügyfél így rángatja a fejét,
már nem működnek az agy gátló központjai, és bármelyik pillanatban rád vetheti magát.
– Ki kell mennem a fürdőszobába – mondtam, miközben fölálltam. – Hol van?
Kék, áttetsző üvegből készült kör ívű falra mutatott. Ajtó nem volt rajta, hanem
csigaházként csavarodó járat vezetett a belsejébe.
– Rögtön jövök.
Kifújtam magam, amint odabent voltam. A gyöngyházzal kirakott kád és a kék alapon lévő
aranycsillagok a pompeji termákra emlékeztettek – lehet, hogy a dizájner tudatosan idézte
ezeket a motívumokat. De a házigazda aligha tudott erről.
Kockázatos ennyire fölhúzni az ügyfelet, gondoltam, egyszer rossz vége lesz. És lehet,
hogy Alekszandr is szúrja magát valamivel, mint Mihalics? Vagy nyel valamit? Hisz nem ok
nélkül szaglászik olyan furcsán egész idő alatt a levegőbe...
Levettem a farmerom, a földre tettem, felborzoltam a farkamon a szőrt, és megnéztem
magam a tükörben. A büszkeségem vörössel kifestett japán legyezőre hasonlított. Szép volt. A
kék és csillagos háttér előtt pedig egyszerűen mesésen nézett ki. Olyan biztos voltam az
erőmben, mint még soha, és egyszerűen túlcsordult bennem az energia – még egy picivel
több, és a farkam szőrszálairól apró gömbvillámok szálltak volna föl. Eszembe jutott a vicces
orosz kifejezés, hogy az ember „tartsa pisztolyként a farkát!” – azaz ne csüggedjen. Nem
tudom, hogyan keletkezett, de aligha történhetett róka közreműködése nélkül. Nos hát,
gondoltam, a fegyver harcra kész...
A kijárathoz érve felkészültem a startra. Néhány mély lélegzetet vettem, és elkaptam azt
az egyetlen biztos pillanatot, amikor a testem minden sejtje azt mondja, hogy „most”, s
forgószélként kiszáguldottam a fürdőszobából.
Ezután nem volt idő a gondolkozásra. Lefékeztem, a célpont felé fordítottam a fenekem,
keményen megvetettem a kezem és a lábam a földön, és a fejem fölé hajlítottam a farkam. Az
egyik tükörsíkban felvillant a tükörképem – harcra kész, félelmetes vörös skorpióra
hasonlítottam... Alekszandr rám emelte a tekintetét, de még mielőtt pislantani tudott volna, a
farkam az agya legközepébe küldte beszabályzott, szabatos, kifogástalanul pontos csapását.
Alekszandr eltakarta a tenyerével a szemét, mintha vakító fény ellen védekezett volna.
Aztán leengedte a kezét, és találkozott a tekintetünk.
Valami nem stimmelt. A farkam sehogy se tudta letapogatni Alekszandrt, pedig néhány
lépésre állt tőlem, és úgy nézett rám, mintha nem tudná elhinni, hogy ilyen szépség van a
világon.
– Adél – suttogta –, lelkecském...
És aztán kezdetét vette a lidércnyomás.
Alekszandr megtántorodott, iszonyatos vonító hangot adott ki, és szó szerint kifordult a
saját testéből, mint egy bimbó, amely néhány másodperc alatt félelmetes, bozontos rózsává
nyílik ki. Mint kiderült, az Alekszandr nevű ember egyszerűen egy rajzolt kép volt a másik
világba nyíló ajtón. Most kinyílt ez az ajtó, és kitört mögüle az, aki már hosszú idő óta figyelt
engem a kulcslyukon keresztül.
Egy szörny állt előttem, valami átmenet az ember és a farkas közt, vicsorgó pofával és
átható sárga szemmel. Először azt hittem, hogy eltűnt Alekszandr ruhája. Aztán rájöttem,
hogy a zubbonya és a nadrágja vele együtt átalakult: a törzsét hamuszürke szőr borította, a
hátsó lábai sötétebbek voltak, és ki lehetett rajtuk venni a lampasz egyenetlen nyomát. Az
állat mellén hosszúkás folt volt, amely félrecsúszott nyakkendő lenyomatához hasonlított.
Amikor lejjebb siklott a tekintetem, rettenet fogott el. Még sosem láttam, hogyan néz ki egy
beizgult farkas szerszáma. Szerintem bármilyen vicsorgó farkaspofánál rettenetesebben
mutatott.
Ekkor vettem észre, hogy négykézláb állok, felemelt farokkal és a szörny felé védtelenül
kitolt popsival. Védtelennel, mivel nem működött az antennám, és nem volt mivel
megállítanom a farkast. Rájöttem, hogyan lehet értelmezni a pózomat, de bénult voltam –
ahelyett, hogy felpattantam volna, hátranézve, egyre csak bámultam a lényt. Bizonyos
álmokban szokott ez így lenni – azonnal el kellene futni, de állsz a helyeden, és sehogy sem
sikerül elszakítani a földtói ólomsúlyú lábadat. Még az arcomról sem tudtam elűzni az idióta
vigyort – olyan volt, mint a tetten ért tolvajé.
– Hr-r-rrrrr – mondta. – Hör-rrrrr – Bratyókám – lepetyeltem –, várj! Mindent
megmagyarázok...
Morogni kezdett, és hozzám lépett.
– Arra még csak ne is gondolj, érted!? – mondtam. – Komolyan mondom, szürke, állítsd
le magad!...
Lágyan mancskezére huppant, és még egy lépést tett felém. Egészen másfajta szavakra
volt szükség, mégpedig gyorsan. Csak honnan vegyem ezeket a szavakat?
– Figyelj!... Gyere, beszéljük meg nyugodtan, hm?
Elvicsorította a pofáját, és fölemelte hatalmas szürke farkát, majdnem pontosan másolva
az én munka-beállásomat.
– Várj, kedves szürke – suttogtam –, nem kell!...
Ugrott, és egy pillanatig úgy tűnt, hogy alacsonyan lógó, félelmetes viharfelleg takarta el a
fényt. A következő pillanatban pedig rám szakadt a felleg.
*
Egy párnába zokogtam a kanapén fekve, amely egy albínó mamut bőréhez hasonlító
valamivel volt bevonva, és nem értettem, hogy honnan van bennem ennyi könny – már a
párna mindkét oldala nedves volt.
– Ada – szólított Alekszandr, és a vállamra tette a tenyerét.
– Hagyjál, te szörnyeteg! – hüppögtem, és leráztam a kezét.
– Bocsáss meg – mondta félénken nem akartam!...
– Mondtam, hogy hagyjál, te szemétláda!
Megint ömleni kezdtek a könnyeim. Egy-két perc múlva Alekszandr újra megérintette a
vállam.
– Hiszen háromszor is megkérdeztelek – mondta.
– Gúnyolódsz?
– Miért gúnyolódnék? Hiszen beszéltem róla. Az állati testről is, a fizikai közelségről is.
Talán nem?
– És miből jöhettem volna rá?
Megvonta a vállát, és ezt mondta:
– Hát, például a szag alapján.
– A rókák nem érzik a szagokat.
– Én viszont azonnal mindent megértettem rólad – mondta, és ügyetlenül megsimogatta a
kezem. – Először is: embernek nincs ilyen szaga. Másodszor: Mihalics folyton duruzsolt a
fülembe: „Altábornagy elvtárs, néztem a videót – frankón meg kell oldani a kérdést a
macával. Négykézláb áll, a szeme gonosz, életemben nem láttam ilyent, a hátán pedig egy
hatalmas vörös gyűjtőlencse van. És ezzel a lencsével a konzultánsunk agyát hevíti!
Ráirányította a sugarat, a konzultáns pedig el van varázsolva...” Először azt hittem, hogy
begolyózott a ketamintól. De aztán megnéztem a videofelvételt, és tényleg... A farkadat hitte
gyűjtőlencsének.
– Miféle videót?
– Házi pornót vett fel az ügyfeled, akit véresre korbácsoltál. Rejtett kamerával.
– Micsoda? Amikor hitelbe dolgoztam neki?
– Hát azt nem tudom, a ti dolgotok. Amikor magához tért, egyből elhozta a kazettát.
– Értelmiségi, a kurv anyját! – tört ki belőlem.
– Igen – helyeselt Alekszandr nem valami szép dolog. De ilyenek az emberek. Mi az,
Mihalics nem mutatta a fényképeket? Egy egész dossziéja volt belőlük, direkt kinyomtatták
őket a beszélgetéshez.
– Nem volt rá ideje... Szóval, ezt az egész ocsmányságot, amit most velem műveltél, meg
fogja nézni Mihalics?
– Nyugodj meg, kedves, itt nincs bekamerázva!
– Ne szólíts kedvesnek, nagy kanfarkas! – hüppögtem. – Mocskos, romlott hím. Velem
ilyent az elmúlt... – hirtelen úgy döntöttem, hogy nem említek számot a korommal
kapcsolatban –, velem ilyent soha életemben nem csinált senki. Micsoda ocsmányság!
 Behúzta a fejét, minta vizes ronggyal csapkodták volna meg. Ez érdekes volt – bár
egyáltalán nem hatott rá a farkam, viszont úgy néz ki, erősen hatottak rá a szavaim.
Elhatároztam, hogy ellenőrzőm a megfigyelésemet.
– Nekem ott minden olyan finom, sérülékeny – mondtam panaszos hangon. – Te pedig
mindent összeszaggattál a hatalmas fütykösöddel. Most biztos meghalok...
Elsápadt, kigombolta a zubbonyát, és kivett a pisztolytáskából egy méretes, nikkelezett
pisztolyt. Megijedtem, hogy most mindjárt lelő, mint Robert de Niro az unalmassá vált
beszélgetőtársnőjét a Tarantino-filmben, de szerencsére tévedtem.
– Ha történik veled valami – mondta – komolyan golyót eresztek a fejembe.
– Vidd innen! Azt mondtam, vidd távolabb... Na bumm, golyót eresztesz a hülye fejedbe.
És nekem mi közöm hozzá, attól talán könnyebb lesz? Hisz kértelek, hogy ne csináld!
– Azt hittem – mondta halkan – hogy kacérkodsz.
– Kacérkodok? De hát háromszor akkora a bránered, mint ez a pisztoly, te nagy kan
farkas! Miféle kacérkodás – itt most arról van szó, hogy túléljem! Hiszen most már a
gyerekeknek is tanítják az iskolában: ha a lány azt mondja, hogy „nem”, az pontosan azt
jelenti, hogy „nem”, és nem azt, hogy „igen”, sem azt, hogy „ah, nem is tudom”. Nyugaton
ilyesmi miatt folyton megerőszakolási perek folynak. Ezt nem magyarázták meg nektek az
FSZB Akadémián?
Csüggedten csóválta a fejét. Szánalmas volt ránézni. Éreztem, hogy ideje leállítani
magam.
Túlfeszíthettem volna a húrt, nemhiába jutott eszembe Tarantino.
– Van itt kötözőpólya és jód? – kérdeztem bágyadt hangon.
– Azonnal elküldöm Mihalicsot – mondta, és fölugrott a helyéről.
– Nem kell semmiféle Mihalics! Nem hiányzik, hogy kinevessen a Mihalicsod... Nem
tudsz te lemenni a patikába?
– Le tudok.
– És a Mihalics ne jöjjön be, amíg nem vagy itt! Nem akarom, hogy így lássanak!
Már a liftnél volt.
– Sietek. Bírd ki!
Becsukódott mögötte az ajtó, és végre kifújhattam magam.
Már mondtam, hogy a rókáknak nincs emberi értelemben vett nemi szervük. De a farkunk
alatt van egy csökevényes mélyedés, egy rugalmas bőrzsák, amely nincs kapcsolatban
semmilyen más szervvel. Általában kis réssé szűkül össze, mint a felfújt focilabda
fűzőnyílása, de kitágul és kissé nedvessé változik, amikor félünk. Ugyanolyan szerepet játszik
az anatómiai felépítésünkben, mint amilyent egy speciális üres műanyag henger a majom
tenyésztelep dolgozóinak felszerelésében.
Arról van szó, hogy a nagy majmoknál ugyanazok az ellenőrzési technikák működnek,
amelyek a bűnöző vagy politikai szférában: a kormányrúdnál álló hímek rituálisan
megalázzák azokat, akik a meglátásuk szerint indokolatlanul magas státusra tartanak igényt.
Időnként kívülállók – villanyszerelők, laboránsok és így tovább (a tenyésztelepre gondolok) –
találják magukat a megalázott szerepében. Hogy fel legyenek készülve az események ilyen
fordulatára, a lábuk közt vékony szíjakkal felkötött üres műanyag hengert hordanak, amelyet
elbűvölő szóval „faszfogónak” hívnak. Ez a biztonság garanciája: ha rájuk veti magát egy
felbőszült, nagy hím, amelynek felhorgadt a szociális igazságérzete, mindössze előre kell
hajolniuk és néhány pillanatig várniuk – a majom méltatlankodása ennek a hengernek jut ki.
Azután nyugodtan folytathatják az útjukat.
 Ahogy most én is folytathattam az utam.
Amely a fürdőszobába vezetett, ahol először is megvizsgáltam a testemet. Ha nem
számítom azt, hogy a farkam alatt lévő csökevényes mélyedés kidörzsölődött és kivörösödött,
minden szerencsésen elmúlt. Igaz, a hátsó felem sajgott, mintha egy egész órán át
megbokrosodott lovon nyargaltam volna – ez elég pontos leírása annak, ami történt –, de ezt
nem lehetett sérülésnek nevezni. A természet határozottan felkészítette a rókákat a farkas
metamorokkal való találkozásra.
Az előbb volt egy olyan előérzetem, hogy meg fogok fürödni ebben a gyöngyházzal
kirakott fürdőkádban, és az előérzet nem csalt meg. Az egész farkam, hátam, hasam és lábam
bemocskolta a farkas undoksága, amit most gondosan lemostam samponnal. Aztán gyorsan
megszárítottam a farkam hajszárítóval, és felöltöztem. Eszembe jutott, hogy nem lenne rossz
átkutatni a helyiséget.
De ebben a fényűző, üres hangárban gyakorlatilag nem volt mit átkutatni, mert nem voltak
se szekrények, se komódok, se fiókok. A más szobákba vezető ajtókat zárva tartották.
Mindazonáltal így is érdekesnek bizonyultak az eredmények.
A számítógépasztalon az elegáns notebook mellett egy masszív ezüsttárgy állt, amelyet
első látásra szobornak néztem. Alaposabb vizsgálat után szivarvégvágónak bizonyult. Az
oldalán fekvő Monica Lewinskyt ábrázolta: az egyik nyomókar-lábát a plafon felé emelte, és
amikor lenyomtam – nem tudtam ellenállni a kísértésnek nemcsak a combjai közt lévő
gyűrűben lépett működésbe a kis guillotine, hanem kis kék lángnyelv is fellobbant a szájából.
Jó kis darab volt, csak az amerikai zászló tűnt fölöslegesnek, amelyet Monica a kezében
tartott: néha elég egy csöppnyi kis súly, hogy eltolódjon az egyensúly, és az erotika agitprop
giccsé változzon.
Az ezüst Monica egy nagy gyorsfűző dosszién állt, amelyben egy kötegre való, a
legkülönfélébb fajtájú papír volt.
Legfölül egy – a lakkpapír alapján ítélve – művészeti albumból származó lap feküdt.
Hatalmas, sárga szemű farkas nézett rám róla, amelynek mellét „F” betűhöz hasonlító rúna
díszítette. Egy fából és borostyánból készült szobor fényképe volt (borostyánból volt a farkas
szeme). A képaláírás így szólt:

FENRIR
Löki fia, hatalmas farkas, aki az égen üldözi a napot. Amikor utoléri és felfalja, elérkezik az
istenek alkonya. Fenrir meg van kötözve az istenek alkonyáig. Az istenek alkonyán megöli
Odint, és őt megöli Vidar.

A képaláírásból nem lehetett megérteni, hogy Fenrir hogyan éri utol és falja föl a napot, ha az
istenek alkonyáig meg van kötözve, az istenek alkonya pedig akkor érkezik el, amikor Fenrir
utoléri és fölfalja a napot. De abszolút lehetséges, hogy a világunk az ilyen nem-
érintkezéseknek köszönhetően létezik a mai napig, hiszen szörnyű, ha belegondolunk, hogy
hány meghaló isten átkozta el.
Emlékeztem rá, hogy „ki” ez a Fenrir. A nordikus bestiárium legfélelmetesebb állata, az
izlandi eszkatológia főhőse: farkas, akire az vár, hogy megzabálja az isteneket az északi
projekt lezárása után. Szerettem volna hinni, hogy Alekszandr nem azonosul túlságosan ezzel
a lénnyel, és a sárga szemű szörny egyszerűen elérhetetlen esztétikai ideál számára, valami
olyasmi, mint Schwarzenegger fényképei, amelyek egy kezdő bodysnál a falon lógnak.
Lejjebb egy könyvlap volt Borges Istenek alkonya című miniatűrjével. Ismertem az
elbeszélést, és elképesztett az az alvajáró pontosság, amellyel valami nagyon fontos és
szörnyű dologról beszélt. A hős és ismerőse tanúja lesz az ősrégi száműzetésből visszatérő
istenek különös vonulásának. Az isteneket az emberi imádat hulláma sodorja ki egy terem
színpadára. Furcsán mutatnak:

Odin egy ágat tartott, valamit az álmok mesterkéletlen flórájából; egy másik isten lendületes
gesztussal előrelökte a kezét, amelyen karmok voltak; Janus arca aggódva nézi Thot kampós
csőrét.
A fasizmus álombéli visszhangja. De aztán valami nagyon érdekes történik:

Bizonyára az ovációtól felhevülve, egyikőjük – most már nem emlékszem, ki – hirtelen –

füttyvagy toroköblögetés-szerű hangot hallatva –, elviselhetetlenül éles győzelmi rikoltozásba
kezdett. Ettől a pillanattól kezdve minden megváltozott.

Ezután kézírásos jelek lepték el a szöveget. Szavakat húztak alá, felkiáltójelek voltak elöltük
és utánuk, sőt keretbe is voltak foglalva, láthatóan azért, hogy a jelek átadják az érzelmi
hőfokot:
Azzal a – nyilván eltúlzott – gyanúval kezdődött, hogy az istenek nem tudnak beszélni. A vad
és nomád élet évszázadai megsemmisítettek bennük minden emberit; az iszlám félhold és a
római kereszt nem ismerte az üldözöttek iránti megértést. A csapott homlokok, a fogak
sárgasága, a mulattok vagy kínaiak ritka bajsza és az állatok kifordult ajka az olimposzi faj
elszegényedéséről beszélt. A ruhájuk nem felelt meg a szerény és tisztes szegénységnek, és
Bajo játékkaszinóinak és bordélyainak sötét eleganciájáról való gondolatokat hívtak elő. A
gomblyukból szegfű-vér csordult, a testre simuló zakó alatt felsejlett a kés markolata. És
ekkor megértettük, hogy !utolsó kártyájuk kerül játékba!, hogy !ravaszok, vakok és
kegyetlenek, mint a hatalmas vadállatok a haj tóvadászaton! és – ! MEGSEMMISÍTENEK
BENNÜNKET, HA ENGEDÜNK A FÉLELEMNEK VAGY AZ EGYÜTTÉRZÉSNEK!
És akkor előkaptunk egy-egy súlyos revolvert (hogy honnét kerültek elő az álomban?) ÉS
KÉJES ÉRZÉSSEL LELŐTTÜK AZ ISTENEKET.

Ezután két oldal következett a Régi Eddá-ból, azt hiszem, részletek Welwa próféciájából. A
lapokat valami ajándéknak szánt kiadásból tépték ki; a szöveget nagy, vörös betűkkel,
abszolút gazdaságtalanul krétapapírra nyomtatták.

Szél hajt az égig,

szökkent szárazföldre,
hatalmas hullámokat,
halál-fekete az ég;
hóvihar forgolódik,
förgeteg fenekedik,
jóshírt adnak így
az istenek alkonyáról

Körömmel jelölték meg az utolsó sorban azt a kifejezést, hogy „az istenek alkonya”. A
második oldalon lévő szöveg ugyanilyen komoran sokatmondó volt:
 Itt lesz még,
eljön a legerősebb,
őt néven nevezni s
emmiképp nem merem;
kevés van, ki tudja,
mi következik
Odin és a farkas
csatája után

Ugyanezt a szellemet tükrözte minden más is, ami a dossziéban volt. Valamiképpen az északi
mitológiához kapcsolódott a papírok többsége. A legnyomasztóbb hatást a Naglfar német
tengeralattjáró fekete-fehér fényképe tette rám – a skandináv mitológiában így hívták Loki
isten hajóját, amely a halottak körméből készült. A II. világháborús tengeralattjáró számára ez
megfelelő név volt. A legénység borotválatlan és nagycsontú tagjai, akik a kis hajóhídon állva
mosolyogtak, teljesen rokonszenvesnek néztek ki, és a mai zöldek egyik alegységéhez
hasonlítottak.
Minél közelebb kerültem a dosszié végéhez, annál kevesebb kézzel tett megjegyzést
láttam. Mintha gyorsan lanyhult volna annak az érdeklődése, aki az összegyűjtött anyagon
töprengve végigolvasta az oldalakat, vagy, ahogy egy másik elbeszélésében írja Borges,
mintha „valami nemes türelmetlenség” akadályozta volna, hogy az utolsó lapokat is
megnézze. De komolyak voltak Alekszandr mutatványai, különösen a mi merkantil korunk
mértékei szerint („a kardok és csatabárdok kora” – ahogy meghatározta korunkat az egyik
befűzött töredék – „az átkozott gazdagság és a nagy féslettség ideje”).
Egy vonalas iskolás füzetből kitépett papírlap volt az utolsó – ezt átlátszó nejlonborítékba
tették, hogy megőrződjön. A papíron valami ajánlásszerűség volt:

Száskámak emlékbe.
Fordulj farkas!

WOLF-FLOW!
Lebegyenko ezredes.

Becsuktam a dossziét, visszatettem Monica alá, majd folyattam a szemlét. Már nem
csodálkoztam, amikor a music center mellett felfedeztem néhány CD-t, amelyeken
ugyanannak az operának különböző előadásai voltak:

RICHARD WAGNER
DER RING DES NIBELUNGEN.
Götterdämmerung

Egy vastag, szürke füzet volt a következő érdekes tárgy, amely a szemem elé került. A földön
feküdt, a fal és a kanapé között – mintha elalvás előtt lapozgatta volna valaki, aki aztán
elaludt és kiejtette a kezéből. A borítóján ez áll:
Szig, titkos 9. sz pld.
„Shitman”-terv
az épületből tilos kivinni!
Abban a pillanatban egyáltalán nem kapcsoltam össze ezt a furcsa címet az őrült
Shakespearekutató történetével, amelyet Pavel Ivanovics mesélt. Más úton jártak a
gondolataim – azt hittem, hogy az amerikai kulturális fölény újabb bizonyítékáról van szó.
Superman, Batman – még néhány ilyen film, és az értelem a hasonlatosságukra alakítja
klisékké a realitást. De, gondoltam, vajon mit lehet vele szembeállítani? A Szarházi-projectet?
Ugyan kinek lenne kedve, hogy kis fizetésért éjszakánként molyoljon vele. Éppen e miatt a
rossz öltönyt viselő szarházi miatt pusztult el a szovjet birodalom. Az emberi léleknek szép
borítóra van szüksége, de az orosz kultúra ezt nem irányozza elő, és lelki emelkedettség-nek
nevezi a dolgok ilyetén állását. Ez minden baj forrása...
Magát a dossziét ki sem nyitottam. A szovjet idők óta undort keltenek bennem a titkos
dokumentumok: nincs belőlük semmi haszon, viszont olyan problémákat okozhatnak,
amelyektől még efeszbés pártfogók sem óvhatják meg az embert.
A figyelmem néhány furcsa grafika vonta magára, amelyek a falon lógtak – talán vastag
ecsettel, talán manccsal rajzolt rúnák voltak. Némileg kínai kalligráfiára hasonlítottak, annak
legdurvább és legexpresszívebb darabjaira. Két rúna közt fagyöngy ág lógott, ami az alatta
lévő szövegből derült ki, mert kinézetre egyszerűen egy száraz, kihegyezett pálca volt.
Érdekes volt a szőnyegbe szőtt kép, amely oroszlánok és farkasok csatáját ábrázolta, és
egy római mozaik másolatának nézett ki. Az egyetlen könyvespolcon főleg vastag albumok
álltak (The Splendour of Rome, The New Revised History of the Russian Soul, Origination of
Species and Homosexuality, és egyszerűbbek, az autókról és a fegyverekről). Egyébként
tudtam, hogy az ilyen polcokon lévő könyvek egyáltalán nem tükrözik a házigazda ízlését,
mivel lakberendezők válogatják őket össze.
A szemle végeztével a tetőre nyíló üvegajtóhoz mentem. Szép kilátás nyílt innen. Lent a
forradalom előtt épült, restaurációval nemesebbé tett házak udvar-gödrei sötétlettek. Néhány
fallikus architektúrájú új épület meredt föléjük – lágyan, könnyedén igyekeztek őket
bevezetni a történelmi talajba, és ettől úgy tűnt, mintha be lennének vazelinozva. Távolabb a
Kreml következett, amely fenségesen nyújtotta a felhők felé a maga ódon bránereit, a rájuk
erősített aranygömbökkel.
Átkozott munka, hogy eltorzította a világlátásomat!, gondoltam. Egyébként, tényleg úgy
eltorzította? Nekünk, rókáknak, mindegy – úgy vonulunk át az életen, mint a könnyű kis
ázsiai eső. De embernek lenni itt nehéz. Elég, ha valaki egy lépéssel eltávolodik a titkos
nemzeti Gestalttól, és az ország leválasztja magáról. Ezt a teorémát minden sors igazolja,
amelyet végig figyelemmel követtem, bármennyi glamúros leplet dobjunk is az élet
mindennapos ünnepére. Én aztán tudom, hisz épp eleget láttam. Miért van ez így? Vannak
sejtéseim, de nem vetem fel ezt a témát. Biztos nem csak úgy egyszerűen születnek itt, jaj,
nem csak úgy egyszerűen... És senki senkinek sem képes segíteni. Vajon nem ezért
szomorítanak el mindig a moszkvai alkonyok?
– Szuper innen a kilátás, ugye?
Megfordultam. Alekszandr a liftajtónál állt,
tömött reklámszatyorral a kezében. A reklámszatyron gyógyszerészeti serleget körülfonó
kígyó zöldellt.
– Jód nem volt – mondta gondterhelten fuxidint adtak. Azt mondták, ugyanaz, csak
narancssárga. Azt hiszen, nekünk még jobb is – nem lesz olyan feltűnő a farkad mellett...
Nevethetnékem támadt, és az ablak felé fordultam. Odajött, és megállt mellettem. Egy
ideig szótlanul néztük a várost.
 – Nyáron szép itt – mondta. – Fölteszed Zemfirát, nézed a várost, és hallgatod:
„Viszontlátásra, kedves városom... majdnem krónikáidba kerültem...” A krónikus az ki –
alkoholista vagy drogos?
– Nem kell mellébeszélni!
– Mintha jobban lennél egy kicsit.
– Haza akarok menni! – mondtam.
– De... – mondta, és a reklámszatyorra bökött a fejével.
– Nem kell, köszönöm. Majd idehozzák neked a sebesült Scsorszot, őt fogod gyógyítani.
Elmentem.
– Mihalics hazavisz.
– Nem kell a Mihalicsod, egyedül is haza tudok menni!
Már a liftnél voltam.
– Mikor láthatlak? – kérdezte.
– Nem tudom – mondtam. – Ha nem halok meg, hívj föl úgy három nap múlva!
*
Közösülés után minden állat szomorú – mondták a régi rómaiak. A rókán kívül, tenném
hozzá. És a nőn kívül. Most ezt pontosan tudtam.
Nem azt akarom mondani, hogy a nő állat. Épp ellenkezőleg, a férfi minden
megnyilvánulásával sokkal közelebb van az állatihoz: az általa kibocsátott szagok és hangok,
a testi mivolta és a személyes boldogságért folytatott harc módszerei alapján egyaránt – arról
már nem is beszélve, hogy mit tart a maga boldogságának. Úgy látszik, annyira organikus
hímszoviniszta volt a régi római, aki metaforikusán fogalmazta meg a szerelmi aktus utáni
hangulatát, hogy egyszerűen figyelembe se vette a nőt, ami azt követeli tőlem, hogy
helyreállítsam az igazságot.
Tehát ennek a mondásnak minimum négy magyarázata lehet:
1) a rómaiak még állatnak sem tartották a nőt,
2) a rómaiak állatnak tartották a nőt, és oly módon közösültek vele, hogy a nő tényleg
szomorú lett. (Például Seutonius arról ír, hogy a törvény tiltotta a szüzek fölakasztását, és
a hóhér liliomtiprást követett el rajtuk kivégzés előtt – ettől hogyan ne lehetne
elszomorodni?),
3) a rómaiak nem tartották állatnak a nőt, csak a férfit gondolták annak. Az ilyen nemes
nézetért sok mindent meg lehetne bocsátani a rómaiaknak – természetesen a szüzekkel és
az akasztással kapcsolatos bódult bolondságon,
4) a rómaiak nem vonzódtak sem a nőkhöz, sem a metaforákhoz, viszont vonzalmat éreztek a
háziállatok és baromfiak iránt, amelyek nem viszonozták ezt a vonzalmat, és nem tudták
palástolni az ellenérzéseiket.
Mindegyik magyarázatban lehet némi igazság, hisz bizonyára sok minden előfordult az alatt a
néhány birodalmi évszázad alatt. De én boldog állat voltam.
Az utóbbi másfélezer év alatt aggszűz komplexusom volt – természetesen nem az emberekhez
való viszonyban éreztem, akiknek a véleménye abszolút közömbös számomra, hanem a mi
nem túl nagy róka communitynkben. Időnként úgy éreztem, hogy titokban gúnyolódnak
rajtam. És ennek a gyanúnak volt alapja, hiszen az összes testvérkém már réges-rég, a
legkülönbözőbb körülmények közt elvesztette a szüzességét. A legérdekesebb történet I
testvérkémmel esett meg; egy nomád vezér karóba húzatta, és ő becsületesen játszotta három
napig, hogy agonizál. Csak akkor sikerült elmenekülnie a sztyeppre, amikor a nomádok leitták
magukat. Feltételezem, hogy innen ered az arisztokrácia iránti engesztelhetetlen gyűlölete,
amely már oly sok évszázada a leghóbortosabb csínyekben nyilvánul meg...
És mégis szomorú voltam egy kicsit. Ahogy tizenkilencben mondta Mása, a
Nyikolajevből való gimnazista lány, bajtársnőm a strichelésben: ugyanabba a rákba kétszer
nem állhatsz be. Szégyenszemre, sokáig nem értettem, hogy nem a ráka vagy kutyapózról
beszél, hanem a templomi szentségtartóról, a „ráká”-ról: Másenyka arra a jó angyalra gondolt,
aki elhagy bennünket, amikor elveszítjük a szüzességünket. De a szomorúságom nemes, és a
hangulatom úgy egészében kitűnő volt.
Igaz, egy gyanú sötét árnyékot vetett a hangulatomra. Úgy éreztem, hogy ugyanazt
művelték velem, amit egész életemben én műveltem másokkal. Lehet, hogy csak belém
szuggerálták az egészet?, gondoltam. Ez tiszta paranoia volt, mert ránk, rókákra, nem hat a
hipnózis. De valamiféle zavaros nyugtalanság gyötörte a szívem.
Nem értettem az átalakulást, amelyen Alekszandr átment. A rókákkal is történhet
szuprafizikai transzformáció, amelyről majd később mesélek. De soha nem megy ilyen
messzire – az, amit Alekszandr csinált, egészen észbontó volt. Őbenne élt az ősi titok, amit a
rókák már elfelejtettek, és tudtam, hogy gondolatban még sokáig vissza fogok térni ehhez a
titokhoz.
Még attól is féltem, hogy a szüzesség elvesztése meglátszik a bűvöletkeltő képességemen.
Nem volt alapja az ilyen félelemnek, de az irracionális félelem a legmakacsabb. Tudtam, hogy
addig nem nyugszom meg, amíg nem ellenőrzőm az erőimet. Ezért amikor megszólalt a
telefon, azonnal elhatároztam, hogy elmegyek, ahová hívnak.
A beszédstílusa alapján az ügyfél elfogódott vidéki gimnazistának tűnt, aki összegyűjtött
egy kis pénzmagot a gyerekkorától való búcsú szertartására. De volt valami a hangjában, ami
arra kényszerített, hogy a mobilomon kiíródott számot ellenőrizzem a számítógépem
adatbázisa alapján. Kiderült, hogy a legközelebbi rendőrőrszobáról hívtak. Úgy látszik, a
zsaruk társadalmi munkára invitáltak a tavasz beköszönte alkalmából. Még a szovjet időkben
megutáltam a társadalmi munka intézményét, de most elhatároztam, hogy önként megyek a
vadállat barlangjába – ha ki akarom magam próbálni, akkor most megtehetem.
A zsaruk hárman voltak. Zuhanyzó nem volt az őrszobán, és a vécében kellett
felkészülnöm a harcra, a repedt vécékagyló mellett, amely élénken eszembe jutatta a
forradalmi idők ogyesszai CSEKÁ-ját (ilyen vécékagyló fölött eresztettek golyót az emberek
fejébe, hogy ne vérezzék össze a földet). A félelmeim természetesen alaptalannak bizonyultak
– mindhárom rendőr transzba esett, amint fölemeltem a farkam. Mehettem volna vissza a
lósport komplexumba, de érdekes ötletem támadt.
Reggeltől Rómára gondoltam, és eszembe jutott Seutonius – úgy látszik, ez volt a bennem
feltámadt találékonyság oka. Beugrott a Tiberius Capri-szigeti orgiáiról szóló elbeszélés,
amelyben említés történik az úgynevezett spintriákról, akik, hármasával közösülve előtte,
felajzották az öregedő császár érzékiségét. Ez a történet felzaklatta a képzeletemet; még a
Splinter Cell címet is – egy ártatlan számítógépes játék Tom Clancy könyve alapján – úgy
fordítottam magamban, hogy: Spintriúk szektája. Most, három morális outsider társaságába
csöppenvén, nem tudtam megtartóztatni magam a kísérlettől. És micsoda sikerrel jártam!
Illetve, helyesebb lenne azt mondani, hogy nekik sikerült minden. Egyébként így sem értettem
meg, hogy mi érzékit talált Tiberius ebben a durva látványosságban – szerintem inkább a
buddhizmus első nemes igazságának illusztrációjára hasonlított, amely szerint az élet dukkha,
sóvárgás és fájdalom. De ezt a közösülő rendőrtriász nélkül is tudtam.
Az őrszobán találtam négyezer dollárt, ami a lehető legjobbkor jött. Azonkívül a kezembe
került a bűnöző tetoválásokat oktató fotóalbum, és kíváncsian végiglapoztam. Az irány,
amerre ez a műfaj fejlődött, teljesen egybeesett a világkultúrában lezajló folyamattal: a
vallásos tudat visszaszerezte a huszadik században elveszített pozícióit. Igaz, e tudat
megnyilvánulását nem lehetett mindig felismerni első látásra. Például nem értettera azonnal,
hogy az inkább német katonai kitüntetésre, mint feszületre hasonlító kék kereszt alá tetovált
SWAT SWAT SWAT betűcsoportok nem a Los Angeles-i különleges szolgálat nevét jelentik,
hanem a latin betűkkel átírt „СВЯТ, СВЯТ, СВЯТ” – azaz: szent, szent, szent – szavakat.
A legerősebb hatást egy hát tette rám, a rajta lévő diptichonnal, amely a mennyet és a
földet ábrázolta. A menny a két lapocka közt helyezkedett el – ott ragyogott a nap, és ott
röpködtek a postagalambra hasonlító angyalok. A földi sík Moszkva lovas sárkányölőt
ábrázoló címeréhez hasonlított, csak lándzsa helyett színes sugarak meredeztek a lovas
kezéből, és egy csomó kis sárkány volt a képen. A kis sárkányok jelentéktelenül divatosak,
torzan laposak és a maguk módján szimpatikusak voltak, s egy fákkal beültetett fasorban
másztak. Mindennek az volt a címe, hogy: Szent György kiűzi a leszbikusokat a Tverszkoj
bulvárról.
Egy sörhasra tetovált feszület a felső részén lévő papírtekercsre írt betűk miatt volt
érdekes: azon a helyen általában az szerepel, hogyИНЦИ, vagy latin betűkkel: INRI, ami
annak a rövidítése, hogy: Názáreti Jézus, a zsidók királya. Ezen a tetováláson viszont az
szerepelt, hogy SMSF. A fénykép alatt lévő magyarázat nélkül nem jöttem volna rá, hogy ez
azt jelenti: „a srác megígérte, a srác felel érte”. Borisz Gimnaszt korának gnosztikus freskója.
Miután átfordítottam néhány lapot a hagyományos Sztálinokkal, Hitlerekkel, kígyókkal,
pókokkal és cápákkal – az egyik cápa alatt a következő szöveg szerepelt: „Mély a föld,
szülőhazámnak földje” –, megint vallási témára bukkantam: valakinek a hátát a pokol
panorámája díszítette a szenvedő bűnösökkel. Különösen hatásos volt Bili Gates, akit férgek
rágtak, és a máglyán égő Bin Laden, aki léha fehér pólót viselt, az alábbi emblémával:
I
NY
Az utolsó lapon egy disztrófiás váll fehérlett, atomrobbanás gombafelhőjével; a gomba
kalapja helyén a Nike pipája volt, amely alatt a NUKE szó szerepelt – valószínűleg a jövő
emléke.
A spintriák nyögése és szipákolása közepette mindez különösen vigasztalannak tűnt. Hová
tart az emberiség? Ki vezeti? Mi történik a Földön fél évszázad múlva? Egy évszázad múlva?
A tavaszi hangulatom elromlott, a jó fogás ellenére. Különben tiszta volt a lelkiismeretem.
Nem gondoltam, hogy lopást követek el – elvettem a hívásért járó fizetséget. A zsaruk
megkapták a maguk szexét, én a magam pénzét. Azt pedig sosem titkoltam, hogy drága
vagyok.
*
Hazafelé vezető úton a tetoválásokról gondolkoztam. Szeretem a tetkót, de magamnak szinte
sosem csináltatok. A rókákon húsz évnél tovább nem marad meg. Azonkívül, gyakran a
legvadabb módon szétfolyik. Ez testi mivoltunk némileg más természetével van kapcsolatban.
Nekem az egész elmúlt században csak egy tetoválásom volt – két verssor, amelyeket W. H.
Auden, a költő örökre a szívembe égetett, Szláva Koszoj, a félszemű tetováló pedig
ideiglenesen a vállamra pöttyözött:
I am a sex machine,
And I’m super bad.
Alatta nagy kék könnycsepp volt, amelyet az ügyfeleim hol hagymafejnek, hol
beöntőlabdának néztek – azt lehetne hinni, hogy a poros szovjet paradicsom lakói tényleg
nem tudták, mi az a bánat.
Egy csomó problémám volt ezzel a tetoválással – a jampecek elleni harc idején
rendszeresen megállítottak a zsaruk és az önkéntes rendőrök, akik kíváncsiak voltak, hogy mi
ez a felirat a feltételezett ellenség nyelvén. A mainál sokkal meredekebb hipnotikus
társadalmi munkákat kellett teljesítenem. Szóval elvették a kedvemet, hogy ujjatlan ruhákban
járjak. A mai napig kerülöm, hogy ilyeneket hordjak, bár a tetoválás már rég lekopott, a
feltételezett ellenség pedig észrevétlenül idelopakodott, és feltételezett szövetséges lett rögtön
azután, hogy lecsillapodtak a kedélyek.
Amikor hazaértem, bekapcsoltam a tévét, és elkaptam a BBC World Service-t. Először
megnéztem az internetszemlét, amelyet egy Clintonhoz hasonlító műsorvezető vezetett, aztán
következtek a hírek. A műsorvezető energikus kinézete alapján rájöttem, hogy jó anyaguk
van.
– Ma Londonban merényletet követtek el a száműzetésben lévő csecsen esszéíró, Aszlan
Udojev ellen – kezdte a műsorvezető. – Egy síita terrorszervezet öngyilkos merénylője akarta
felrobbantani. Maga Aszlan Udojev kisebb légnyomással megúszta, de két testőre meghalt a
helyszínen.
A kamera egy rendőrtisztviselő zsúfolt irodáját mutatta, aki gondosan kidekázta a szavait
a mikrofon fekete fegyvertorkolata előtt:
– Az ismeretes, hogy a merénylő megpróbálta megközelíteni Aszlan Udojevet, aki
mókusokat etetett a Saint James’s-parkban. Amikor Udojev testőrei észrevették a terroristát,
az működésbe hozta a robbanószerkezetet...
A képernyőn megjelent a gyepen álló tudósító – szőke haját borzolta a szél, az arcán pedig
könynyed mosoly játszott, mintegy valami kellemes titok visszfénye, amelybe a nézővel
együtt be volt avatva.
– Más értesülések szerint a robbanószerkezet túl korán lépett működésbe, amikor az
öngyilkos merénylő még nem tudta megközelíteni a célt. A robbanás, greenwichi idő szerint,
pontosan délben történt. A rendőrség továbbra is tartózkodik a kommentároktól. Az esemény
szemtanúi közölték, hogy a robbanás előtt az öngyilkos merénylő nem a szokásos „Allahu
Akbart” kiáltotta, hanem azt, hogy: „Same Shi’ite Different Fight!” De itt jelentéktelen eltérés
van a tanúvallomásokban – lehet, hogy a terrorista erős arab akcentusa miatt. Korábban
ismertté vált, hogy a „Same Shi’ite Different Fight!” egy síita terrorszervezet neve, amely a
dzsihad második frontjának Európában való megnyitását hirdette meg céljául. Ideológiája
szerint ez a csoport közel áll Muktada asz-Szadr radikális vallási vezető Mahdi Hadseregéhez.
A kamera újra a csöppnyi zugba szorított rendőrtisztviselőt mutatta. A tudósító kérdezett:
– Ismeretes, hogy a csecsenek az iszlám szúnnita ágához tartoznak. A merénylő pedig síita
volt. Lehet-e ezzel kapcsolatban a síiták és szunniták közti, már régen megjósolt összeütközés
kezdetéről beszélni, ahogy kommentárjaikban bizonyos elemzők már megteszik?
– Kerüljük a bűntett motivációiról és megrendelőiről való elhamarkodott találgatásokat –
válaszolta a hivatalnok. – A nyomozás éppen csak elkezdődött. Azonkívül, szeretném
hangsúlyozni, hogy jelenleg nincsenek konkrét ismereteink a Same Shi’ite Different Fight
nevű terrorista csoport programjáról és céljairól, ahogy az angliai síita illegalitásról sem.
– Igaz-e, hogy a terrorista agyába drótok voltak beépítve?
– Nincs kommentár.
A képernyőn Aszlan Udojev jelent meg. Barátságtalanul a kamerába sandítva és kezével
bepólyált homlokát fogva, kórházfolyosón ment.
Azután valami futballista esküvőjéről kezdtek beszélni.
Kikapcsoltam a tévét, és néhány percig leverten üldögéltem, miközben igyekeztem
gondolkozni. Nehezen sikerült, mert sokkos állapotban voltam. Elképzeltem a lehetséges
jövőt: speciális klinika, zombisító műtét, a fejbe épített parancsközvetítő vezeték – eszembe
jutott a vékony testszínű drót a Nacionalban látott biztonsági őr fülében. Na és aztán jön a
feladat. Például: aknával a háton egy tank alá! – mint a háborús idők hősies juhászkutyája...
Nem, a tankok már nem aktuálisak. Mondjuk, egy sárga Hammer alá az Ötödik avenue-n! Ez
a variáns romantikusabb volt, de nem tetszett sokkal jobban. Hogy úgy mondjam: same shite
different Shakespearekutató...
Elutazni? Ezt meg lehetett volna csinálni – volt hamis útlevelem. De hová? Thaiföld?
London? Akkor inkább London... Régóta készültem, hogy írok I Hu-linak, de nem jutottam
hozzá. Most jó alkalom adódott. A számítógép elé ültem, és felidézve mindent, amit az utóbbi
időben mondani szerettem volna neki, koncentráltam. Aztán írni kezdtem:
Szevasz, Vöröske!
Hogy vagy? Egyre a régi pajkos mosoly, és hullahegyek mögötted? :)))) Légy óvatos!
Egyébként te vagy a legóvatosabb mindőnk közül, úgyhogy nem az én dolgom, hogy
tanítsalak.
Nemrég levelet kaptam E testvérkémtől, akinél vendégségben voltál. Mennyire irigylem
nem gazdag, de tiszta és boldog életét! Panaszkodik, hogy elfárad a munkában. Ez bizonyára
üdvözült fáradtság, mint a paraszté a mezőn végzett napi munka után. Az ilyen fáradtságtól
behegednek a lelki sebek, és feledésbe merül a bánat – éppen ezt kereste a szántásban Lev
Tolsztoj az ekéje mögött. A városban másképp fáradsz el. Tudod, vannak olyan lovak, amelyek
a vizet szivattyúzva körben járnak a kút körül. Mi teveled ugyanilyen fajtájú haszonállatok
vagyunk, ha belegondolunk. A különbség annyi, hogy a kútnál a ló a farkával elkergeti a
bögölyöket, amelyek rajta táplálkoznak, mi viszont arra használjuk a farkunkat, hogy
magunkhoz csalogassuk a bögölyöket, amelyek minket táplálnak. Azonkívül a ló hasznot hajt
az embereknek. Mi viszont... Mondjuk úgy, hogy az emberek hasznot hajtanak nekünk. De
tudom, hogy ki nem állod a moralizálgatást.
E Hu-li azt írta, hogy új lord férjed van. Legalább leszámolsz vele? Ha legalább egy
pillantást vethetnék rá, amíg van mire! :)))) E Hu-li írta, hogy az utóbbi időben komolyan
foglalkoztat a csúcsmetamor témája. Bizonyára engem sem csak úgy kérdeztél a lerombolt
templomról?
Valóban, a csúcsmetamorról szóló próféciában az szerepel, hogy abban a városban tűnik
fel, ahol helyreállítják a templomot, amelynek helyén kő kövön nem maradt. De a jövendölés
körülbelül kétezer éves, és akkor közkeletűek voltak a hasonlatok és allegóriák, és minden
fontos dolgot csak allegorikusán mondtak el. A próféciát a belső alkímia nyelvén fogalmazták
meg: a „templom” a lelket, a „ lerombolt és újjáépített templom „ pedig a szívet jelenti,
amely a gonosz hatalmába került, de aztán visszatért a jóhoz. Kérlek, ne keress semmi más
jelentést ezekben a szavakban.
Veszem a bátorságot, hogy javasoljak valamit – csak kérlek, ne haragudj meg! Már régóta
élsz Nyugaton, és a keresztény mitogéma észrevétlenül kicsirázott az agyadban. Gondolj bele
te magad: azt várod, hogy eljön egy bizonyos csúcsmetamor, jóvá teszi a rókák bűneit, és
olyan tisztává teszi a lelkünket, amilyen az idők kezdetén volt. Ide figyelj! Hozzánk,
metamorokhoz, sosem jön el a messiás. De mindegyikőnk megváltoztathatja magát, ha túllép
a saját határain. És ebben van a „csúcsmetamor” kifejezés értelme – aki túllépett a saját
határain, az felülmúlta magát. A csúcsmetamor nem Keletről és nem Nyugatról jön, hanem
belülről. És ez a kiengesztelés. Hozzá vezető út pedig csak egy van. Igen, pontosan azok a
parancsolatok alkotják, amelyektől hányingered van:
1) légy irgalmas!
2) ne okozz, fájdalmat az e világi gyengéknek, az állatoknak és embereknek – legalább akkor
ne, amikor el lehet kerülni!
3) a legfontosabb: törekedj, hogy megértsd magad!
Hogy egészen rövid legyek, Nietzsche – kissé esetünkhöz alkalmassá tett – szavaival élve,
egyszerű a titok: győzd le az állatit! Aziránt semmi kétségem, hogy az emberit már legyőzted
:)))
 Emlékezz a meditáció-oktatásokra, amelyekben a Sárga-hegyi tanító részesített! Hidd el,
hogy az azóta eltelt ezeregynéhány évben nem találtak ki semmi jobbat! Az atombomba, a
Gucci parfüm, a rücskös felületű óvszer, a CNN híradó, a Marsrepülések – mindezek a tarka
csodák még csak meg sem érintették azokat a mérlegeket, amelyeken leméretik a világ
lényege. Ezért térj vissza a meditáció gyakorlatához, és mindössze egy-két évszázad múlva
nem lesz szükséged semmiféle csúcsmetamorra. Bocsáss meg, ha untattalak, de őszintén a
javadat akarom, amikor ezeket a sorokat írom.
Most a legfontosabbról! Az utóbbi években nem megy nekem valami fényesen. Régebben
az alapjövedelmemet egy pedofil pénzember biztosította, aki biztos volt benne, hogy bűntettet
követ el. Iskolatáska, ellenőrző könyv hármasokkal – hisz érted. Szentimentális volt – minden
szirénahangra megremegve várta a találkozásainkat. Visszataszító, igen. Viszont havonta
csak egyszer dolgoztam. Aztán agyvérzést kapott, és új megoldást kellett keresnem. Több mint
egy évig a Nacional szálló jelentette az alapot. De ott komoly nehézségeim támadtak, amikor
az egyik ügyfelem leugrott a farkamról. Most pedig tele vagyok gonddal. Nem hiszem, hogy
megérted őket – túl specifikusan oroszok. De nagyon-nagyon komolyak.
Sejtem, hogy nincs kedved más bajával foglalkozni. De mégis a tanácsodat és talán
tevékeny részvételedet kérem! Ne költözzek át Angliába? Biztos vagyok benne, hogy
megszökök az angolok közt – elég sokkal találkoztam a Nacionalban, és abszolút rendes
népnek látszanak. Fontot gyakran kapok, úgyhogy kulturális sokk nem fog érni. Írd meg
gyorsan, hogy nincs-e Londonban egy nyugodt hely A Hu-li számára!
Szeretettel gondolok rád,
a Te A-d.

Alig küldtem el a levelet, amikor csöngött a mobilom. A hívó elrejtette a számot, és

megdobbant a szívem. Még azelőtt rájöttem, hogy ki az, mielőtt meghallottam a hangját.
– Szevasz – mondta Alekszandr. – Azt mondtad, hogy „három nap”, de az túl sok.
Találkozhatunk holnap? Akár csak öt percre is?
– Rendben – mondtam, mielőtt gondolkoztam volna.
– Akkor küldöm Mihalicsot. Majd hív. Csókollak.
*
Kinyílt a liftajtó, és Mihaliccsal beléptünk a penthouse-ba. A tábornoki egyenruhát viselő
Alekszandr karosszékben ülve tévét nézett. Felénk fordult, de nem velem kezdett beszélni.
– Mi van, Mihalics, megint elbaszták a tieid? – kérdezte vidáman és fejével a széles
folyadékkristályos panelre bökött, amelyen egyszerre két csatorna ment – a képernyő egyik
felén fehérpiros focisták futkároztak, a másikon pedig sötétlila szakállába duhogott a
Karabaszra hasonlító Aszlan Udojev, ragtapasszal a homlokán.
– Igenis, altábornagy elvtárs – válaszolta Mihalics. – Tényleg elbaszta az egész részleg.
– Ne beszélj durván egy lány előtt!
– Igenis.
– És mi történt?
– Hát, érthetetlen. Előreláthatatlan zavarok. Azt hiszem, hogy a pontosidő-szignál lépett
be.
– Na, a szokásos – mondta Alekszandr. – Ahogy valami elbaszódik, rögtön a technikai
részlegre kenik.
– Igenis, altábornagy elvtárs.
– Nem sajnálod a végrehajtót?
 Mihalics legyintett.
– Ilyen Shakespeare-kutató annyi van nálunk, mint a farkam, altábornagy elvtárs.
Valahogy Shakespeare-ek nincsenek.
– Világosan megmondtam, Mihalics – ne káromkodj!
Mihalics rám sandított.
– Igenis. Készítsek feljegyzést?
– Nem kell feljegyzés. Nem az én ügyem, egyék meg, akik kifőzték! Nem szeretem a
papírokat. Papíron minden sikerül, a valóságban viszont – bökött Alekszandr a fejével a
képernyő felé magad is látod.
– Igenis, altábornagy elvtárs.
– Leléphetsz.
Alekszandr megvárta, amíg Mihalics mögött becsukódik az ajtó, fölállt és odajött hozzám.
Rájöttem, hogy az alárendeltje előtt nem akarta kimutatni az érzéseit, de azért mégis tettettem
a sértettet, és amikor megérintette a vállam, elhúzódtam, és ezt mondtam:
– Először illett volna köszönni nekem. És csak aztán locsogni a fociról ezzel a farokkal!
És egyáltalán, kapcsold le a tévét!
Már nem lehetett Udojevet látni a képernyőn, helyette egy penge fiatalember jelent meg,
trikekal. Hevesen kiabálni kezdett:
– Ma a Marlboro ifjúsági bandával turnézunk!
És azonnal kihunyt.
– Ne haragudj! – mondta Alekszandr, miközben visszadobta a távirányítót a
dohányzóasztalra.
– Szevasz.
– Meg aztán, milyen szád van neked? Mint egy részeg lakatosnak.
– Nekem? – kérdezte, és nyitott száját mutatta.
– Egy részeg lakatosé ilyen?
Elmosolyodtam. Néhány pillanatig mosolyogva néztük egymást.
– Hogy érzed magad? – kérdezte.
– Már jobban, köszönöm.
– És miféle kosárka ez a kezedben?
– Ezt neked hoztam – mondtam elfogódottan.
– Add csak ide!...
Kivette a kosárkát a kezemből, eltépte a csomagolást.
– Pirog? – kérdezte, és értetlenül fölnézett rám. – Miért pirog? Miért?
Elfordítottam a tekintetem.
Lassan felderült az arca.
– Várj csak!... Azon gondolkozok, miért van rajtad ez a piros kapucni. Ah-ha-ha-ha!
Boldog nevetésben tört ki, majd átkarolt és maga mellé ültetett a kanapéra. Nagyon
természetesen sikerült ez a mozdulata, és nem volt időm eltaszítani, bár egy kis affektálásra
készültem. Egyébként nem vagyok benne biztos, hogy nagyon akartam.
– Olyan, mint a viccben – mondta. – Piroskáról és a farkasról. Miért ilyen nagy a szemed,
farkas, kérdezi Piroska. Azért, hogy jobban lássalak, mondja a farkas. És miért ilyen nagy a
füled, kérdezi Piroska. Azért, hogy jobban halljalak. És miért ilyen nagy a farkad, kérdezi
Piroska. Ez nem farok, mondja a farkas, és vörös lesz, mint a pipacs...
 – Pfuj!
– Nem vicces?
Vállat vontam.
– Valószerűtlen. Hogy a farkas elvörösödjön. Hisz az egész pofáját szőr borítja. Még ha el
is vörösödik, ki veszi észre?
Alekszandr elgondolkozott.
– Na jó – adott igazat. – De hát ez vicc.
– Jó, hogy legalább a viccekből tudod, ki az a Piroska – mondtam. – Különben azt
hinném, hogy nem érted a célzást.
– Mi az, szerinted teljesen bunkó vagyok? – kérdezte.
– A bunkó, az olyan ember, aki nemcsak tudatlan, hanem goromba is. A kevéssé művelt
ember, aki nem olvas könyveket – az tudatlan. Te melyikre gondolsz?
Elvörösödött, akár a saját viccében.
– Ha bunkó voltam, azért már bocsánatot kértem. Azt illetően meg, hogy nem olvasok
könyveket, tévedsz. Mindennap olvasok.
A dohányzóasztalra bökött a fejével, amelyen egy papír kötésű krimi feküdt. Metamorok
válllappal – ez volt a címe.
– Érdekes? – kérdeztem.
– Hát... nem nagyon.
– És minek olvasod?
– Tudni akarjuk, hogy miért ez a címe. Minden támadást kivizsgálunk.
– Ki az a „mi”?
– Nem fontos – mondta. – Ennek semmi köze az irodalomhoz.
– A krimiknek sincs hozzá köze – mondtam.
– Nem szereted a krimiket?
Megcsóváltam a fejem.
– Miért?
– Hát, unalmasak. Az első oldaltól tudni, hogy ki a gyilkos, és miért gyilkolt.
– Igen? Ha felolvasom ennek a Metamorok-nak az első oldalát, megmondod, hogy ki a
gyilkos?
– Így is megmondom. Az írója, pénzért.
– Hm... Végül is, tényleg. És akkor mi az irodalom?
– Hát, például, Marcel Proust. Vagy James Joyce.
– Joyce? – kérdezte, és közelebb húzódott hozzám. – Aki az Ulysses-t írta? Próbáltam
olvasni. Unalmas. És, ha őszinte akarok lenni, egyáltalán nem értem, minek kellenek ilyen
könyvek.
– Milyen értelemben?
– Hisz senki sem olvassa az Ulysses-t. Három ember elolvasta, és aztán egész életükben
ebből élnek – cikkeket írnak, konferenciára járnak. De senki más nem birkózott meg vele.
– Hát, tudod – mondtam, és a földre dobtam a Metamorok-at. – Egy könyv értékét nem az
határozza meg, hogy hányan olvassák el. A Mona Lisa zsenialitása nem attól függ, hogy
hányan mennek el előtte a múzeumban egy év alatt. A legnagyobb könyveknek kevés
olvasója van, mert erőfeszítést követel az olvasásuk. De éppen ebből az erőfeszítésből születik
az esztétikai hatás. Az irodalmi fast-food soha nem ad hasonlót.
 Átölelte a vállam.
– Egyszer már megkértelek, hogy beszélj egyszerűbben.
– Egészen egyszerűen a következőt tudom mondani. Az olvasás – kapcsolat, és
kapcsolatunk köre tesz bennünket azzá, amik vagyunk. Képzeld azt, hogy kamionsofőr vagy
az életben. A könyvek, amelyeket olvasol, olyanok, mint a stopposok, akiket felveszel. Ha
kulturált, okos embereket fogsz szállítani – okosabb leszel tőlük. Ha hülyéket – te is hülye
leszel. Ha beéred krimiírókkal – az... Az olyan, mintha egy félanalfabéta prostit vennél fel,
hogy szopjon.
– És kit kell felvenni? – kérdezte, miközben a pólóm alá csúsztatta a kezét.
– Komoly, mély értelmű könyveket kell olvasni, és nem kell félni, hogy erőfeszítést és
időt fordítsunk rájuk.
A tenyere mozdulatlanná vált a hasamon.
– Aha – mondta. – Szóval, ha kamionsofőr vagyok, akkor egy kopasz Sznobel-díjast kell
magam mellé ültetni a vezetőfülkébe, hogy két hétig seggbe basszon, miközben kitérek a
szembe jövő autók elől? Jól értem?
– Hát, tudod... Így mindent közönségessé lehet tenni – mondtam, és elhallgattam.
No tessék, én magam hoztam fel példaként a kamionos szopást, amely miatt majdnem
megöltem szegény Pavel Ivanoviesot. És a prostikról való megvető megnyilatkozásomnál
hülyébbet nem is lehetett volna kitalálni, hiszen Alekszandr tudta, hogy mivel foglalkozom.
Csak azt remélhettem, hogy békülékeny hangnak veszi. A válasza alapján így is történt.
Nekünk, rókáknak van egy komoly hibánk. Ha hallunk valamit, ami megmarad az
emlékezetünkben, szinte mindig megismételjük a másokkal folytatott beszélgetésben, és nem
számít, hogy ostobaság vagy okos dolog volt-e az Sajnos az eszünk ugyanolyan szimulakrum,
mint a faszfogó bőrzsák a farkunk alatt. Igazából nem „a gondolkozás szerve” – arra sincs
szükségünk. Gondolkozzanak csak az emberek arról a bizonyos helyről a sírba vezető hősies
szlalomozás közben! A rókák esze egyszerűen teniszütő, amely lehetővé teszi, hogy
tetszőleges ideig visszaütögessük a bármilyen témáról folyó beszélgetés labdáját. Más
szögben visszaütve, csavarva, gyertyában a magasba küldve visszaküldjük az embereknek a
tőlük kölcsön vett ítéleteket.
Szerényen megjegyzem, hogy a szimulációm szinte mindig jobban sikerül, mint az
eredeti. Ha továbbvisszük a teniszhasonlatot: kitűnően felemelek bármilyen nehéz labdát.
Igaz, az emberek fejében minden labda nehéz. Hanem az érthetetlen, hogy ki szerválja ezeket
a labdákat. Valaki az emberek közül? Vagy egy egészen más helyen kell keresni, amely
egyáltalán nem is hely?
Várnom kell, amíg erről a témáról össze nem jön egy beszélgetés valami okos emberrel.
Akkor megtudom, hogy hová ütöm a labdát. Egyébként több mint ezer éve így ismerem meg
az igazságot.
Amíg végiggondoltam ezt a gondolatot, Alekszandr éppen le tudta venni a pólómat. Nem
álltam ellen, csak szenvedő arckifejezéssel fölhúztam a szemöldököm végét, mint egy kis
balerina, akit nem először erőszakol meg egy hatalmas vörös SS katona a filharmóniába
vezető úton. Mit lehet tenni, elvtársak, megszállás...
Igaz, ma a kis balerina felkészült a találkozásra. Volt rajtam fehérnemű – fehér
csipkebugyi, amelyen ollóval lyukat vágtam a farkamnak, és három nullás méretű, egyforma
csipkemelltartó. A két alsónak nem volt mit tartania, de egy kicsit belevágódtak a testembe, és
maguk teremtettek maguknak egy kis tartalmat. Természetesen ezt nem azért csináltam, hogy
igazodjak a farkas elvárásaihoz. Az eseményekkel kapcsolatos posztmodern irónia volt,
variáció az Állat témájára, amelyről annyit beszélt az elmúlt találkozásunk alatt Alekszandr.
 Nem tudtam, hogy tetszik-e neki a tréfám, és kissé izgultam. Tetszett neki. Mégpedig
annyira, hogy kezdett átalakulni.
Most nem ijedtem meg úgy, és jobban megfigyeltem, hogy mi történik. Először a szürke,
lompos farok pattant elő. Meglehetősen erotikusán nézett ki a dolog – mintha kiegyenesedett
volna egy rugó, amelyet tovább nem tudott visszatartani a gerincében. Aztán a teste
meggörbült, a farka és a feje egymás felé rándult, mint egy láthatatlan húrral megfeszített nyíl
két vége. Aztán pedig szőr borította be a testét.
Nem teljesen megfelelő a „borította be” kifejezés. Inkább a zubbony és a nadrág esett szét
szőrré, mintha a váll-lapok és a lampaszok fedőfestékkel lettek volna az összetapadt, nedves
bundájára festve, amely hirtelen megszáradt és szőrszálakra bomlott szét.
Ezzel egyidejűleg egészen természetes módon megduzzadt és megnőtt. A természetben
nincsenek ekkora farkasok, úgyhogy inkább medvére hasonlított, amely le tudott fogyni. De a
teste valódi volt, fizikai és tömör – éreztem a súlyát, mert a kezem mélyen a kanapéba
süllyedt, amikor rátámaszkodott a mancsával.
– Agyonnyomsz, kan farkas – nyafogtam, mire elhúzta a mancsát.
Úgy látszik, felizgatta a saját erejének és az én gyengeségemnek az érzete. Fölém hajolt
szörnyűséges tátott szájával – a lehelete forró, de friss volt, mint egy csecsemőé –, félelmetes
szőrös ujjaival egymás után elhúzta a testemtől a melltartóimat, és átharapta őket.
Minden melltartónál elszorult a szívem, olyan közel csattogtak hozzám a fogai. Élesek
voltak, mint a borotva – nem is értem, hogy miért tartotta az asztalon azt a Monica Lewinsky
formájú szivarvágót. Egyébként, biztos emberi fázisban szivarozott.
Miután elvégezte ugyanezt a műveletet a bugyimmal is, hátrahőkölt és morogni kezdett,
mintha cafatokra akarna tépni. Aztán térdre esett előttem, és mint valami pokoli orgonista,
kulccsontom törékeny klaviatúrájára tette hatalmas mancsát... Végem, gondoltam.
De kerülte, hogy fájdalmat okozzon. Szerintem lehetett volna egy kicsit agresszívebb –
készen álltam rá. De így sem volt akármi. Arra gondolok, hogy előre felkészültem a
fájdalomra, a szenvedésre, és kész voltam többet eltűrni. De nem bizonyult olyan
gyötrelmesnek a megpróbáltatás, mint vártam.
A rend kedvéért időnként azért feljajdultam:
– Jaj, fáj! Ne döfködj ennyire, átkozott kan farkas! Gyengéden, finoman!... Így ni.
*
I Hu-li e-mailje hosszú volt.
Szevasz, Vöröske!
Milyen jó látni, hogy egy csöppet sem változtál, és még mindig az igaz útra próbálod vezetni
eltévelyedett lelkemet.
Azt írod, hogy föléd tornyosultak a fellegek. Ez komoly? Amennyire emlékszem, már
hétszáz éve tornyosulnak föléd; a gyakorlat azt mutatja, hogy az esetek többségében ilyenkor
egyszerűen elég valami másra gondolnod. Lehet, hogy most sem olyan szörnyű minden ?
Komolyan ide akarsz jönni Angliába? Azt hiszed, hogy itt könnyebb lesz?
Értsd meg, hogy a Nyugat nem más, mint egy nagy shopping mall. Kívülről mesésen néz
ki. De ahhoz, a keleti blokkban kellett élni, hogy ez a kirakat akár egy pillanatig is realitásnak
tűnjön. Azt hiszem, ez volt létezésetek legfőbb értelme – emlékszel a dalra: „Azért születtünk,
hogy a mesét valósággá változtassuk”? Tulajdonképpen itt három szereped lehet – a vásárlóé,
az eladóé és a pulton lévő árué. Eladónak lenni – közönséges; vásárlónak – unalmas (és
ekkor is eladóként kell egy kicsit dolgozni); árunak – undorító. Bármilyen kísérlet, hogy
valaki más legyen, a valóságban pontosan azt a „nem lenni”-t eredményezi, amivel a piaci
erők gyorsan megismertetik bármelyik Hamletet. Minden más egyszerűen színház.
 Tudod, mi az itteni élet rejtett szörnyűsége? Amikor egy pulóvert, egy autót vagy valami
mást veszel, annak a helynek a reklám által keltett képe van az agyadban, ahová ebben a
pulóverben vagy ezzel az autóval mész. De a reklámklipen kívül sehol nem létezik ez a hely, és
ezt a valóságban lévő fekete lyukat siratja a Nyugat összes komoly filozófusa. A shopping
örömén átdereng annak elviselhetetlen megértése, hogy az egész világunk egy hatalmas síbolt
a Szahara közepén, ahol a sítalphoz hóhamisítványt is venni kell. Ugye érted a metaforát?
Azonkívül van egy speciális nehézség is számunkra, rókák számára. Minden évben
nehezebb megőrizni az identity-t, és prostituáltnak érezni magunkat, olyan gyorsan
prostituálódik itt körülöttünk minden. Ha egy régi barátod bizalmas hangját hallod, biztos
lehetsz benne, azt ajánlja, hogy vegyél kétjlakon korpásodás elleni sampont, hogy ingyen kapj
egy harmadikat. Emlékszem egy szóra – uroborosz –, amit állandóan használtál a
beszélgetésekben, akár helyénvaló volt, akár nem. Azt hiszem, így hívják a saját farkába
harapó kígyót. Ha az ilyen kígyónak a feje és a farka csak speciális effektusként létezik egy
reklámklipben, nem olyan nagy öröm, hogy a teste él és kövér. Azaz, lehet, hogy öröm, de
nincs, aki érezze ezt az örömöt.
A világotok hamarosan hasonlítani fog a miénkre (mindenesetre, azok számára, akiket
meghagynak, hogy az olaj átszivattyúzásánál munkálkodjanak), de egyelőre még maradtak
benne árnyékos zónák, ahol megmentő kétértelműség uralkodik. Pontosan ott tudja a tiédhez
hasonló lélek, ha nem is a boldogságot, de legalább az egyensúlyt megtalálni. Ha mások
megteremtik a kétértelműség ezen zónáit, élvezd őket, amíg vannak! A világ nem mindig lesz
ilyen. A leckéztetéseid viszonzásaképpen oktatlak ki.
Most az angol férfiakról! Ne a Nacionalban való rövid találkozások alapján ítéld meg őket! Itt
egészen mások. Emlékszel Jüan Mejre, akihez E testvérkénk férjhez ment 1739-ben?
Bizonyára nem felejtetted el – a Han-lin Akadémia tudósa volt, aki a mandzsu nyelvet
tanulmányozta, és a gonosz, szellemekről szóló történeteket gyűjtötte... Egyébként tudta, hogy
valójában ki E testvérkénk. Ezért is vette feleségül. A könyve (a címe: Miről nem beszélt
Konfuciusz?) felerészben E történeteiből áll, de vannak benne érdekes néprajzi vázlatok is.
Ebben az időben a „Vörös Hajúak Országának” nevezték Angliát. Nos, lássuk csak mit ír
Jüan Mej az angolokról (az egész, részletet idézem):
407. A VÖRÖS HAJÚAK ORSZÁGÁNAK LAKÓI A KIS ÉNEKESNŐKBE KÖPKÖDNEK
A Vörös Hajúak Országának lakói gyakran züllenek kis énekesnők társaságában. Amikor
lakomát rendeznek, énekesnőket hívnak, és levetkőztetvén s körbeülvén őket, szemérmükbe
köpködnek. Szorosabb közelség nem kell nekik. Miután abbahagyják a köpködést, gazdagon
megjutalmazzák és elbocsátják az énekesnőket. A fizetséget úgy hívják: pénz a közös kalapból.
Ez az elbeszélés, amely történetileg hiteltelennek tűnhet, meglepően pontosan tükrözi azt, amit
az előtte föltáruló női lélekkel művel az angol arisztokrata (szerencsére a kiválasztottak
számára szolgáló itteni oktatási rendszer többségüket kora fiatalságában homoszexuálissá
változtatja). Régebben gyakran gondoltam, az angolokat megfigyelve: kíváncsi vagyok, vajon
mi rejtőzik a képmutatásnak e mögött az áttörhetetlen, évszázadok alatt
kikovácsolódottpáncélja mögött? Aztán megértettem – pontosan ez az egyszerű cselekedet.
Semmi más nincs ott, és ez a minimalizmus az itteni világrend szilárdságának a záloga.
Hidd el, ha Londonba jössz, köpőcsészének fogod érezni magad, amely magányosan
bolyong a lelkébe turházó célköpők között – és azok számára a női egyenjogúság csupán
egyet jelent: spórolni a közös kalapból származó pénzzel.
Ami a csúcsmetamort illeti... Tudod, azt hiszem, hogy túlságosan belegabalyodtál az
önvizsgálatba. Gondolj bele, ha a legfontosabb dolgok belénk lennének zárva, akkor mi
szükség lenne a külvilágra? Vagy azt hiszed, hogy a külvilág már semmivel sem képes
meglepni, és elegendő egyszerűen a fal tövében ülni a poros kis meditáló szőnyegeden,
miközben úgy eltaszítod magadtól a rád törő gondolatokat, mint az úszó a döglött medúzákat?
És ha hirtelen kiderül, hogy köztük van az aranyhalacska? Azt hiszem, korai lenne keresztet
vetni erre a világra – kiderülhet, hogy ezzel saját magadra vetsz, keresztet. Tudod, mit
mondott tegnap a férjecském? „A csúcsmetamor eljön, és ugyanolyan tisztán fogod látni,
ahogy most engem.” Még ha lélekben egyet is értenék veled, vajon mernék-e a Cricket-ház,
fejével vitatkozni? :-=))) De gyerünk, kedvesem, beszéljünk meg mindent, amikor találkozunk!
Egy hét múlva Briannel Moszkvában leszünk – ne kapcsold ki a mobilodat!
Szeretettel gondolok Rád,
a Te I-d.
Miután elolvastam a levelet, megcsóváltam a fejem. Hamarosan pórul jár valaki. A háborús
bűnös Hitler öntelt mosolyára hasonlító jel I Hu-li által használt sötét jelzés volt – azt tudatta,
hogy sötét és kegyetlen terveket forgat a fejében. Egyébként, mi mást lehetne várni egész kis
rókacsaládunk legkönyörtelenebb tagjától? Ilyen mindenben – gondoltam. Segítséget kérsz
tóle, ő pedig azt tanácsolja, hogy gondolj másra! A tornyosuló fellegeket, úgymond, csak
képzeled...
Bár, lehet, hogy igaza van? Hisz egyáltalán nem áll olyan rosszul a szénám, mint ahogy
még előtte való nap is feltételeztem. Eltöltött a vágy, hogy meséljek valakinek a
kikényszerített love storymról. De kinek? Elmondhattam volna mindent egy taxisnak, hogy
aztán az egészet elfelejtessem vele. Csak veszélyes így pajkoskodni az utakon. Nem, meg kell
várni I Hu-lit, gondoltam, ő aztán biztos érdeklődéssel végighallgat. Azonkívül oly sok
évszázada gúnyolódott a szüzességemen, hogy kellemes lesz az orrához dörgölnia dolgot.
Minden kifinomultsága ellenére sem voltak soha ilyen szeretői, ha nem számítunk egy jaksa-
démont a tizenhatodik században. De Alekszandrhoz képest az is szánalmasnak tűnik...
Ekkor észbe kaptam – a testvérkém levele a legfontosabb dologra emlékeztetett.
Már régóta tudtam, hogy az a pillanat a legjobb idő a lelki gyakorlatra, amikor túlcsordulnak
bennem a hétköznapi örömök és bánatok. Kikapcsoltam a számítógépet, leterítettem a
habszivacs tornaszőnyeget. Fantasztikus holmi a meditációhoz, kár, hogy nem volt a régmúlt
időkben. Aztán hajdinapelyvával megtömött párnát tettem rá, és a farkamat a földre eresztve,
lótuszülésben rátelepedtem.
A rókametamorok lelki gyakorlata az „értelem szemlélését” és a „szív szemlélését”
foglalja magába. Most elhatároztam, hogy a szív szemlélésével kezdem a meditációt. A szív
kizárólag metaforikus szerepet játszik ebben a technikában. A fordítás feltételes: a kínai
„hszin” jelnek különféle jelentései vannak, és bizonyára pontosabb lenne a „titkos lényeg
szemlélése” elnevezés. Gyakorlati szempontból pedig leghelyesebb lenne „farokrángatásnak”
nevezni ezt a technikát.
Minden gyerek tudja, hogy a kutyának vagy a macskának fáj, ha megcibálják a farkát. De
ha erősen megrántják egy rókametamor farkát, akkor még a legokosabb farkatlan majom
számára is felfoghatatlan valami történik. A róka abban a pillanatban érzi összes rossz tette
súlyát. Ez kapcsolatban van azzal, hogy éppen a farka segítségével követi el őket. És mivel a
totál pecheseken kívül bármelyik rókának egy csomó rossz tett van a számláján, ilyenkor
rettenetes lelkiismereti ütést érez, amelyet félelmetes látomások és megdöbbentő
megvilágosodások kísérnek, és ezek miatt nincs kedve tovább élni. Máskor nem bánt
bennünket a lelkiismeret.
Itt minden a rántás erejétől és váratlanságától függ. Például, ha tyúkvadászat közben –
később majd mesélek róla – megesik, hogy a farkunk beleakad egy bokorba, szintén enyhe
lelkiismeretfurdalást érzünk. De futás közben a megfelelő izmok feszült állapotban vannak,
ezért nem érvényesül olyan erősen a hatás. A „szív szemlélése” gyakorlat lényege éppen
abban áll, hogy erősen megrántjuk a farkunkat abban a pillanatban, amikor az összes izma
maximálisan kilazult állapotban van.
Nem olyan egyszerű az egész, mint amilyennek látszik. Valójában a „szív szemlélése”
elválaszthatatlan az „értelem szemlélésétől”, mert e technika helyes végrehajtása érdekében
három független áramlatra kell rétegelni a tudatot:
1) a tudat első áramlata: az az értelem, amelyik ősidőktől fogva emlékszik a saját összes sötét
dolgára,
2) a tudat második áramlata: az az értelem, amelyik spontán és váratlan módon arra
kényszeríti a rókát, hogy megrántsa a saját farkát,
3) a tudat harmadik áramlata: az az értelem, amelyik elkülönülve figyeli az első két áramlatot
és saját magát.
És, némi leegyszerűsítéssel, a tudat harmadik áramlata alkotja az „értelem szemlélése”
technika lényegét. Mindkettő felkészítő gyakorlat, és ezer évvel azelőtt kell őket végezni,
hogy valaki áttérne a legfőbb gyakorlatra, amelynek neve: „az üresség farka” vagy:
„mesterkéletlenség”. Ez titkos gyakorlat, amely még azoknak a rókáknak sem teljesen
világos, akik, hozzám hasonlóan, rég befejezték az ezeréves előkészítő ciklust.
Tehát, bal kezemet a térdemre, a jobbot a farkamra fektetve lótuszülésbe helyezkedtem.
Koncentráltam, kezdtem felidézni a múltamat – azokat a rétegeit, amelyeket általában eltakar
előlem a hétköznapi gondolatok árama. És hirtelen, teljesen váratlanul, a jobb kezem rántó
mozdulatot hajtott végre. Fájdalmat éreztem a gerincem tövében. De ez a fájdalom semmi volt
a tetteim miatt érzett megbánás, borzalom és szégyen áramlatához képest, amely olyan erővel
zúdult rám, hogy könnybe lábadt a szemem.
Úgy száguldott el a szemem előtt azoknak az embereknek az arca, akik nem élték túl a
találkozásunkat, mint a sárga falevelek az ablak előtt az őszi viharban. Egy pillanatra feltűntek
a nemlétből, de ez a pillanat elég volt, hogy mindegyik szempár értetlenséggel és fájdalommal
teli pillantást vessen rám. Néztem őket, felidéztem a múltat, és könnyek patakzottak az
arcomon, a megbánástól sajgott a szívem.
Ezzel egyidejűleg nyugodtan a tudatában voltam, hogy ami történik, az egyszerűen a
tükörképek játéka, a gondolatok fodrozódása, amelyet az értelem szokásos huzatai keltenek,
és hogy amikor ez a fodrozódás elsimul, nyilvánvalóvá válik: nincsenek sem huzatok, sem
tükröződések, nincs maga az értelem, hanem csak ez a tiszta, örök, mindenbe behatoló
tekintet létezik, amely előtt nincs semmi valódi.
Nos hát, ilyen gyakorlatot folytatok már körülbelül tizenkét évszázada.
*
A legelső pillanattól kezdve hallgatólagos megállapodás jött létre köztem és Alekszandr közt,
hogy nem nyaggatjuk egymást kérdezősködéssel. Én nem érdeklődhettem aziránt, amiről nem
beszélhetett a titoktartási kötelezettség és a hasonló zavaros állambiztonsági ügyek miatt. Ő
pedig nem kérdezett fölöslegesen, mert a válaszaim kétértelmű helyzetbe hozhatták volna –
például mi van, ha hirtelen kínai kémnőnek bizonyulok... Ez abszolút elképzelhető volt,
hiszen még személyim sem volt, csak hamis útlevelem.
Nekem nem nagyon tetszett ez a helyzet, mert sok mindent szerettem volna Alekszandrról
kideríteni. Láthatóan az ő oldalát is fúrta a kíváncsiság. De lassan, puhatolózva, homeopatikus
adagokban információhoz jutva, megismertük egymást.
Szerettem addig csókolgatni az arcát, amíg állattá nem változott – arra nem tudtam
rászánni magam, hogy szájon csókoljam, és ez furcsa volt, figyelembe véve, hogy milyen
közel álltunk egymáshoz. Egyébként a kedveskedés nem tartott sokáig, mert néhány
érintésemtől elkezdődött az átalakulása, és egyszerűen csak lehetetlen volt tovább
csókolgatni.
 Oly sok évszázadon át a csók egyszerűen csak szuggesztiós elem volt számomra, most
pedig én magam csókoltam, még ha gyerek módra is... Volt ebben valami álomszerű.
Alekszandr arcát gyakran fedte gázmaszk, és félre kellett húznom. Egyszer nem álltam meg,
meghúztam a lecsúszott maszk zsinórját, és ezt mondtam:
– Talán nem kéne felvenned, amíg együtt vagyunk? Mi vagy te, Michael Jackson?
– A szag miatt hordom – mondta. – Egy speciális vegyülettel van átitatva, amely nem
engedi át a szagokat.
– És milyen szag van itt? – csodálkoztam.
A tetőre nyíló, nyitott ajtónál ültünk – talán mesterlövészektől, talán az ég büntető
villámától vagy attól tartva, hogy felvételt készítenek róla, kerülte, hogy elhagyja tükrös
seregélydúcát. Én nem éreztem szagokat, ha nem számítjuk az utcáról fölszálló, alig
érzékelhető benzingőzt.
– Itt a világ minden szagát érezni – mondta elfintorodva.
– Azaz? – csodálkoztam A fehér blúzomra nézett, és mély lélegzetet vett az orrán
keresztül.
– Itt van ez a blúz – mondta. – Előtted egy középkorú nő hordta, aki egyiptomi
lótuszkivonatból házilag készített parfümöt használt...
Megszagoltam a blúzom. Nem éreztem semmilyen szagot.
– Komolyan? – kérdeztem. – Turkálóban vettem, megtetszett a hímzése.
Még egyszer mélyen beszívta a levegőt.
– Azonkívül hamisított vodkával hígította fel a kivonatot. Sok mostanában a
bundapálinka.
– Mit nem mondasz – zavarodtam meg. – Szeretném levenni, és kidobni ezt a blúzt... És
még mit érzel?
A széthúzott ajtó felé fordult.
– Iszonyatos benzinszag van. Egyszerűen széthasad tőle a fejem. Meg aszfalt-, gumiés
dohányfüstszagot is érezni... Meg vécé, emberi veríték, sör, sütés, kávé, popcorn, por, festék,
körömlakk, fánk, újságpapír szagát... Sokáig tudnám sorolni.
– De hát nem keverednek össze?
Tagadóan rázta a fejét.
– Inkább bevonják egymást, és egymásban helyezkednek el. Mint a levél a borítékban,
amely a kabátzsebben van, amely a szekrényben lóg és így tovább. A legszörnyűbb, hogy sok
olyasmit tudsz meg, amiről egyáltalán nem akarsz tudni. Például odaadnak egy papírt, hogy
írd alá, és érzed, hogy tegnap rajta volt egy szendvics, romlott szalámival. Ráadásul a kéz
verítékének, amely odaadta a papírt, olyan a szaga, hogy világos – hazugság van a papíron...
És így tovább.
– És miért van ez veled?
– Szokásos farkas szaglóérzék. Gyakran megmarad emberi fázisban is. Nehéz. Igaz,
megment egy csomó káros szokástól.
– Például?
– Például nem tudok hasist szívni. De főképp kokaint felszívni.
– Miért?
– Azért, mert az első csíknál tudom, hogy hány óráig hozta a drogfutár a seggében, amíg
eljutott Colombóból Bakuba. De ez semmi, még azt is tudom, hogy ezalatt ki és hányszor ba...
– Nem kell – vágtam a szavába –, ne folytasd! Már értem.
 – És a legrosszabb, hogy nem tudom, mikor tör rám. Kiszámíthatatlan, mint a migrén.
– Szegény – sóhajtottam föl. – Micsoda büntetés.
– Hát nem teljesen büntetés – mondta. – Van, ami nagyon is tetszik. Például tetszik az
illatod.
Zavarba jöttem. A róka teste valóban alig érzékelhető fűszeres illatot áraszt, de az
emberek általában parfümnek hiszik.
– És milyen illatom van?
– Nem is tudom... Hegyek, holdfény. Tavasz. Virágok. Csalás. De nem ármányos csalás,
inkább gúny. Iszonyúan tetszik a szagod. Azt hiszem, képes lennék egész életemben beszívni,
és mindig valami újat találnék benne.
– Hát, ez remek – mondtam. – Nagyon kínosan éreztem magam, amikor a blúzomról
beszéltél. Többé nem vásárolok turkálóban.
– Nem olyan szörnyű – mondta. – De hálás leszek, ha leveted.
– Olyan erős a szaga?
– Nem. Egészen gyenge. Egyszerűen jobban tetszel blúz nélkül.
Rövid gondolkozás után a fejemen keresztül levetettem a blúzt.
– Most nincs rajtad melltartó – nevetett fel.
– Igen – mondtam. – Olvastam, hogy amikor egy lány a fiújához megy, akivel együtt meg
kell történnie... Na, ha kész rá, hogy megtörténik a dolog... Akkor nem vesz fel melltartót.
Sajátos etikett.
– Ezt hol olvastad? – kérdezte.
– A Cosmopolitan-ben. Figyelj, régóta meg akartam kérdezni... Nem számít, hogy kicsi a
mellem?
– Nekem kimondottan tetszik – mondta. – Szeretném sokáig, nagyon sokáig csókolgatni.
Úgy tűnt, erőfeszítésbe kerül neki a beszéd, mintha ásítással küzdene. Általában így
szokott lenni közvetlenül a transzformáció előtt. Bár reménykeltő volt a kijelentése, hogy
„sokáig, nagyon sokáig csókolgatni”, ritkán jutott el odáig a dolog. Különben a forró farkas
nyelv... De nem lépem át az illem határát, hisz az olvasóm ért mindent!
Még le sem húzta a bugyim, és már meg is történt a dolog: a nemi izgalom beindította
nála a metamorfózis titokzatos mechanizmusát. Egy perc sem telt bele, és egy félelmetes,
gyönyörű vadállat állt előttem, amelynek különösen a szerszáma hatott a fantáziámra. Egyik
alkalommal sem tudtam elhinni, hogy szimulakrum zsákocskám tényleg képes elnyelni a
boszorkányoknak ezt a pörölyét.
Farkassá válva Alekszandr elvesztette a képességet, hogy beszélgessen. De értett mindent,
amit hallott, bár persze, nem volt rá garancia, hogy farkasértelme azonos az emberivel. A
megmaradt kommunikációs képessége nem volt elég a bonyolult lelki rezdülések
közvetítésére, de állító vagy tagadó választ tudott adni. Az „igent” tompa, rövid hörrenés
jelentette:
– Hr-r-r!
A „nemet” olyan hanggal jelezte, amely valamiféle átmenet volt a vonítás és az ásítás
közt:
– Au-u-u!
Egy kicsit megnevettetett ez az „Au-u-u” – körülbelül így szűköl a hőségben a kutya, ha a
gazdái kizárják az erkélyre. De nem beszéltem neki a megfigyelésemről.
A keze nem farkasmancsra, hanem inkább filmbéli marslakó fantasztikus végtagjára
hasonlított az átalakulás után. Nem hittem volna, hogy ezek a rákollók képesek gyengéd
érintésre, bár tapasztalatból tudtam, hogy igen.
Ezért, amikor a hasam bőréhez tette őket, kellemetlenül éreztem magam, mint máskor is.
– Mit akarsz, kis szürke? – kérdeztem. – Az oldalamra feküdjek?
– Au-u-u!
– A hasikámra?
– Au-u-u!
– Négykézlábra álljak?
– Hr-r-r!
– Jól van, csak óvatosan! Rendben?
– Hr-r-rrrrrr-r!
Nem voltam benne teljesen biztos, hogy ez az utolsó „hr-r-r” „igent” jelent, és nem
egyszerűen azt, hogy „hr-r-r”, mindazonáltal teljesítettem a kérését. És azonnal megbántam: a
mancsával megfogta a farkam.
– Hé – mondtam –, engedd el, nagy kan farkas! s -Au-u-u!
– Tényleg, engedd el! – ismételtem meg panaszos hangon.
– Au-u-u!
És ekkor megtörtént, amitől a legjobban féltem – meghúzta a farkam. Nem erősen, de ahhoz
elég érezhetően, hogy hirtelen eszembe jusson a szikh a Nacionalból. És amikor kissé
hevesebben rántotta meg, úgy elszégyelltem magam a szerep miatt, amit annak az embernek a
sorsában játszottam, hogy felhüppögtem.
Nem készakarva rángatta a farkam. Egyszerűen fogta, mégpedig elég gyengéden. De az
ágyéka lökései előretaszigálták a testem, és az eredmény ugyanaz volt, mintha megpróbálta
volna kitépni a farkamat a hátamból. Az összes izmom megfeszítettem, de nem volt elég
erőm. Minden rántásnál az elviselhetetlen szégyen hullámai öntötték el a lelkem. De a
legszörnyűbb az volt, hogy a szégyen nem egyszerűen perzselte a szívem, hanem a történésen
okozta élvezettel egy egésszé olvadt.
Ez valami elképzelhetetlen volt, valóban túl jón és rosszon. Csak most értettem meg, hogy
milyen végzetes mélységekben tévelygett de Sade, akit mindig nevetségesnek és
fellengzősnek találtam. Nem, egyáltalán nem volt ostoba, egyszerűen csak nem volt képes
megtalálni a pontos szavakat, hogy érzékeltesse lidércnyomásai természetét. És tudtam, miért
nem – ilyen szavak nincsenek az emberi nyelvben.
– Hagyd abba! – suttogtam, a könnyeimmel küzdve.
– Au-u-u!
De a lelkem mélyén nem tudtam, mit akarok – azt, hogy abbahagyja vagy hogy folytassa.
– Fejezd be! – ismételtem meg lihegve. – Kérlek!
– Au-u-u!
– Meg akarsz ölni?
– Hr-r-r!
Most már nem tudtam uralkodni magamon, és felzokogtam. De ezek a szörnyűséges,
szégyenletes gyönyör könnyei voltak, amely túlságosan magával ragadott ahhoz, hogy önként
le tudtam volna róla mondani. Hamarosan fogalmam sem volt róla, hogy mi történik, de talán
az eszméletemet is elvesztettem. A következő, amire emlékszem, a fölém hajló, már emberi
hiposztázisban lévő Alekszandr volt. Zavartnak látszott.
– Fájdalmat okoztam?
 Bólintottam.
– Bocsáss meg!...
– Egy valamit ígérj meg! – suttogtam. – ígérd meg, hogy soha többé nem rángatod a
farkamat! Soha, érted!?
– Tiszti becsületszó – mondta, és a kitüntetéseire tette a tenyerét. – Rosszul voltál?
– Szégyelltem magam – suttogtam. – Tudod, hogy az életben sok olyasmit csináltam,
amire nem akarok emlékezni. Sok gonoszságot műveltem az emberekkel...
Hirtelen elkomolyodott az arca.
– Ne beszélj! – mondta. – Kérlek, ne beszélj! Ne most!
*
Mi, rókák lelkesen vadászunk tyúkokra és angol arisztokratákra. Angol arisztokratákra azért,
mert azok ránk vadásznak, és részünkről ez becsületbeli ügy. Tyúkokra viszont kedvtelésből.
Mindkét vadászatfajtának vannak elszánt hívei, akik készek körömszakadtáig védeni a
választásukat. Az én meglátásom szerint a tyúkvadászatnak van néhány komoly előnye:
1) az angol arisztokrata-vadászat rossz karma forrása, hiszen az még a leghaszontalanabb
ember megölése miatt is kijut nekünk. A tyúkok nem terhelik különösebben a karmát,
2) angol arisztokrata-vadászatra Európába kell utazni (bár vannak, akik úgy gondolják, hogy
az erre legmegfelelőbb helyet a transzatlanti óceánjárók jelentik). Tyúkokra bárhol lehet
vadászni,
3) angol arisztokrata-vadászat közben a rókákkal nem történik fizikai változás. Tyúkvadászat
közben viszont a farkasmetamor átalakulásához hasonló valami történik velünk – egy
időre olyanok leszünk, mint vadon élő rokonaink.
Már hosszú évek óta nem vadászom angol arisztokratára, és ezt abszolút nem sajnálom. A
tyúkvadászatért viszont a mai napig rajongok.
Kívülállónak nehéz elmagyarázni, hogy mi az a tyúkvadászat. Azt, amikor ledobod a
ruhád és a cipőd, majd három mancsoddal vadul ellökdösöd magad a földtől, miközben a
negyedikkel a melledhez szorítod a tyúkocskát, és annak a kis szíve egy szólamra dobog a
tiéddel, az út cikcakkjai pedig, amelyek elmosódnak a sebesség miatt, akadálytalanul
keresztülvillannak üres tudatodon. Az ilyen pillanatokban tisztán látod, hogy te is, a tyúk is,
még a kiabáló üldözők is valójában egyetlen felfoghatatlan egész részei vagytok, amely
maszkokat vesz fel, és bújócskázik saját magával... Hinni szeretnéd, hogy a tyúkocska is
ugyanígy fogja fel a dolgot. De ha nem, akkor eljön az az élet, amikor feltétlenül, feltétlenül
megérti! íme, a tyúkvadászat alapelvei:
1) egy pazar, nagyvilági divatbáb külsejét öltve, estélyi ruhában, tűsarkú cipőben kell
megközelíteni a tyúkólat! A ruha akadályozza maximális mértékben a mozgást és keltsen
képzettársítást a glamúros újságokkal!,
2) fel kell hívni magunkra a tyúkól gazdájának a figyelmét – feltétlenül látnia kell, amint a
választékos külsejű látogató tyúkot lop!,
3) nem kell túl gyorsan futni a felbőszült üldözők elől, de nem is túl lassan – a vadászat
legfőbb feladata az, hogy a legtovább fenntartsuk bennük a meggyőződést, hogy képesek
utolérni a tolvajt,
4) amikor az üldözőknek nem maradt erejük a további hajszára (továbbá azon esetekben,
amikor sokkot kapnak a szemük előtt lezajló transzformációtól), a farok sajátos
pattintásával ki kell törölni az emlékeiket arról, ami történt, és szabadon kell ereszteni a
tyúkocskát.
Az utolsó mellékmondatot én toldottam be. Azt ne kérdezzék, hogy mit kezd a tyúkocska
ezzel a szabadsággal! De csak nem fogom kitörni a nyakát! Persze néha előfordul, hogy a
tyúkocska örök álomra szenderül hajsza közben. De vajon jobb lenne a fejlődése
szempontjából, ha nyárspolgári levesben fejezné be ezt az életet?
Néhányan közülünk ugyanígy vadásznak angol arisztokratákra, de én nem értek velük
egyet, hisz elméletileg bármelyik angol arisztokrata Buddhává válhat ebben az életben, és a
léha szórakozás kedvéért nem szabad megfosztani őket ettől az esélytől.
Az arisztokrata-vadászat kilencven százalékban unalmas társasági tevékenység, amely alig
különbözik egy hivatalos teázástól. De néha a legelvtelenebb testvéreim – akikkel nem akarok
semmilyen közösséget vállalni – falkába verődnek, és hajtó vadászatot rendeznek, melynek
során egyszerre sok angol arisztokrata vesz búcsút az élettől. Meglehetősen festői, ami
ilyenkor történik, és a kísérő hallucináció egyidejűleg több ezer embert érinthet – erről
fogalmat lehet alkotni a Titanic története vagy az úgynevezett Waterlooi ütközet alapján. A
legsokkolóbb részletek azonban titokban maradnak a közönség előtt.
Sejtem, nehéz elhinni, hogy létezhetnek ilyen félelmetes tömeghipnózisok, de a
következőről van szó: amikor egyszerre több róka kelti ugyanazt a hallucinációt, annak ereje a
rókák számának köbre emelt arányában nő. Azaz, a szuggesztió, amelyet egyszerre három
róka kelt, majdnem harmincszor erősebb annál a káprázatnál, amelyet egyedül hoznak létre.
Ezt titkos módszerek és gyakorlatok segítségével lehet elérni – először a rókák azt tanulják
meg, hogy együtt képzeljenek maguk elé egy tárgyat, amelyet ezelőtt láttak, aztán olyan
tárgyat, amelyet nem láttak, végül arra bírják rá a többieket, hogy nem létező tárgyakat
érzékeljenek, és így tovább. Bonyolult technika, és az elsajátítása több évszázadot vesz
igénybe. De ha tíz-húsz róka összegyűlik, akik a birtokában vannak... Világos, hogy mire
képesek.
Valaki megkérdezheti, akkor miért van, hogy még mindig nem a rókametamorok
irányítják a világot. Ennek két oka van:
1) a rókák nem olyan ostobák, hogy magukra vegyék ezt a terhet,
2) a rókák nagyon egoisták, és nem képesek hosszú időre megállapodni egymással valamiről,
a közös angol arisztokrata-vadászaton kívül.
Most az embereknek sok új eszközük van a megfigyelésre és ellenőrzésre, ezért a rókák
kerülik, hogy beavatkozzanak a történelembe, és egyszerűbben oldják meg a problémát.
Anglia északi részén van néhány magánkastély, ahol a legjobb példányok párosításával
arisztokratákat tenyésztenek, és nevelnek speciálisan a vadászó rókák számára – a szaporulat
nem nagy, viszont a minősége kitűnő. Hasonló tenyésztelepek vannak Argentínában és
Paraguayban, de az ott uralkodó szörnyű körülmények miatt a mesterséges megtermékenyítés
segítségével tömegesen tenyésztett arisztokraták – a klónozás egyelőre nem jött be – csak
helikopteres vadász-szafari céljára felelnek meg: úgy beszélnek, mint a gauchók, vödörszámra
isszák a tequilát, harmadik nekifutásra sem tudják megrajzolni a családfájukat, és utolsó
kívánságuk az, hogy játsszák le nekik a Che Guevarának szentelt Un Hombre című dalt. Úgy
látszik, ha néhány percre is, táskás befektetőnek akarják magukat érezni.
Van egy másik vadásziskola, mely szerint egyénileg választják ki az angol arisztokratát,
és a róka több évig üldözi utolsó útvonalán – a szeretője vagy a felesége lesz, és mellette van
egészen az igazság pillanatáig, amely ebben az esetben meglehetősen szörnyű. Egyszer, vihar
közben vagy hasonló drámai pillanatban a róka feltárja előtte a teljes igazságot, és
lemezteleníti a farkát, de nem azért, hogy a hitvesi boldogság soron lévő dózisát szuggerálja
bele, hanem, hogy halálosan megdöbbentse... Ez a vadászat legbonyolultabb formája, amely
társadalmi bravúrt kíván meg. Ezen a téren senkit sem lehet I Hu-li nővérkénkhez hasonlítani,
aki már sok évszázada él Angliában, és valódi tökélyre vitte ezt a sportot.
A tyúkvadászat legfőbb előnyét a velünk történő szuprafizikai transzformáció jelenti. A
tyúkocskára élő katalizátorként van szükség, amely segít végrehajtani a transzformációt; a
kulturált élet évezredei alatt a rókák szinte teljesen elveszítették ezt a képességüket, és mint
Danténak, kísérőre van szükségünk az alsó világokban. A transzformáció nem mindig történik
meg, s ha igen, akkor is csak rövid időre, ám olyan erős élményt jelent, hogy napokig élhetsz
az emlékéből.
Valami hasonló történik velünk az erős ijedség hatására, de az kontrollálhatatlan folyamat.
A tyúkvadászat művészetét éppen a félelem fölötti kontroll jelenti. Meglehetősen közel kell
engedni az üldözőket, hogy beinduljanak a belső alkímiai reakciók, amelyek néhány pillanatra
jótól és rossztól független ragadozóvá változtatnak bennünket. Természetesen fenn kell tartani
a biztonságos távolságot, nehogy végleg megszabaduljunk jótól és rossztól. Majdnem olyan
az egész, mint a szörfözés, csak az egyensúly elvesztéséért sokkal komolyabban kell
megfizetni. De a pozitív emóciók is sokkal erősebbek – semmi sem frissíti fel annyira a lelket,
mint a kockázat és az üldözés.
Néha előfordul, hogy kutyák erednek a nyomomba, de azonnal elmaradnak, amint
megértik, ki vagyok. A kutyák ugyanolyan könnyen a hipnózis hatása alá kerülnek, mint az
emberek. Azonkívül sajátos, internetszerű, a szagokra épülő értesítési rendszerük van,
úgyhogy a hírek gyorsan terjednek köztük. Amikor két kaukázusi testvér – juhászkutyákra és
nem kaukázusi maffiózókra gondolok – megerőszakolt egy bátor rotweillert, aki játszani akart
velem, a kutyák elkezdtek kerülni a bitcai erdőben. Okos állatok, és képesek észrevenni az ok-
okozati viszonyt aközött, hogy egy bizonyos rotweiller morogva egy finom vörös sportladyre
támad, és aközött, hogy két kan kutya, amelyek két fejjel nagyobbak a támadónál, egyszer
csak kedves, nagy szemű, a tüzelés csúcspontján lévő szukának veszik ezt a rotweillert.
Egyáltalán nem a dicsekedhetnék miatt határoztam úgy, hogy elviszem Alekszandrt a
vadászatra. A róka tyúkvadászat közben lezajló transzformációja nem megy olyan messzire,
mint ami a farkassal történik, ezért nem volt dicsekednivalóm. De ha a szuprafizikai
átalakulás Alekszandr szeme láttára történik velem – gondoltam ez a legjobb eszköz, hogy
közöljem vele: „egyfajtájúak vagyunk”. Lehet, hogy ez felszámolja a köztünk lévő
bizalmatlanság maradékát, és közelebb hoz bennünket egymáshoz – ez volt a homályos
szándékom.
Régen kinéztem a vadászat színhelyét. A bitcai erdőn keresztül kanyargó egyik ösvény
egy erdőszélen álló gerendaházhoz vezetett, amelyben az erdész élt – nem vagyok benne
biztos, hogy az „erdész” helyes kifejezés, de ez az ember valóban valamilyen szolgálati
viszonyban állt a parkkal. A ház mellett volt a tyúkól, ami nagy ritkaság a mai Moszkvában.
Az erdőben tett egyik kerékpárutam alatt vettem észre, és most úgy határoztam, hogy
felhasználom a felfedezésemet. De előbb még egyszer ellenőrizni kellett mindent, és
megtervezni a menekülési útvonalat. Egy napot szenteltem a kerékpáros felderítésnek, és a
következőket állapítottam meg:
1) voltak tyúkok az ólban, emberek is a házban;
ily módon megvolt a vadászathoz szükséges mindkét ingrediens,
2) elmenekülni az erdőbe vezető úton kell,
3) el kell szakadni az üldözőktől addigra, amikor az út kiér az erdőből a túlsó oldalán – az
erdő szélén mindig sokan sétáltak, többségükben kismamák babakocsival.
Azonkívül felfedeztem, hogyan lehet autóval szinte közvetlenül a tyúkólhoz hajtani – bár
mintha elnyelte volna az erdészházat az erdő, a város mindössze háromszáz méterre
kezdődött: az erdő négyemeletes betonépületek sorfalánál ért véget. Fölírtam a tyúkólhoz
legközelebb eső ház címét. Most minden készen állt a vadászatra.
A kerékpáros felderítés még egy eredményt hozott. Hazafelé egy ismeretlen ösvényen
mentem, és felfedeztem egy csodálatos helyet, ahová korábban nem jutottam el. Egy tágas,
üres terület, sőt inkább mező volt, amelynek egyik vége egy kis patakhoz ereszkedett le, és
erdő vette körül. A mezőt ösvények szelték át, a patakhoz vezető lejtőn kerékpárugrató volt –
egy meredek földtöltés, amelyet biciklikerekek sokasága hengerelt le. Nem szántam rá
magam, hogy ugrassak róla, hanem csak lassan fölhajtottam rá, miközben elképzeltem,
milyen az, amikor nekigyorsul és fölröpül a levegőbe valaki. De nem voltam róla
meggyőződve, hogy földet tudok érni.
A kerékpárugrató közelében fölfedeztem egy furcsa szoborkompozíciót. Különböző
hosszúságú szürke gerendák voltak beásva a földbe. Faragott felső részük harcosok arcát
ábrázolta. A gerendaharcosok szorosan egymás mellett álltak, és rusztikus, durvára gyalult
padok voltak körülöttűk. A kompozíció kerülete mentén négy, az égtájak szerint tájolt, П betű
alakú kapu állt, amelyek szintén szürkék, hatalmasak és repedezettek voltak. Mindez együtt
gerenda Stonehenge-re hasonlított, amely már megsérült az örökkévalósággal vívott csatában:
a gerendákat eltorzították a tábortüzek, amelyeket a tetejükön gyújtottak a helybéli huligánok.
De a fekete égésnyomok és az üres sörösüvegek tömege ellenére szépség, sőt valami
megfoghatatlan nagyság volt ebben az objektumban.
Az egyik gerendára ültem, a vörös napkorongra meredtem – ilyen naplementék csak
májusban vannak Moszkvában –, és visszarévedtem a múltra. Eszembe jutott egy férfi, akivel
több mint ezer éve találkoztam: Sárga Úrnak hívták, a Sárga Hegy után, amelyen a kolostora
állt. Csupán egyetlen éjszakán át beszélgettem vele, de azt örökre megjegyeztem – csak be
kellett hunyni a szemem, és olyan tisztán láttam a Sárga Úr arcát, mintha mellettem volna.
Pedig hány ember volt, akikkel hosszú éveken át napról napra összejöttem, és még az
árnyékuk sem maradt meg az emlékezetemben... Arra gondoltam, hogy I testvérkém szintén
ismerte a Sárga Urat. Kíváncsi vagyok, hogy emlékszik-e rá? Meg kell majd kérdezni.
Ebben a pillanatban csöngött a mobilom.
– Halló – mondtam.
– Szevasz, vöröske.
Nem hittem a fülemnek.
– I testvérkém? Ez egyszerűen csoda. Éppen most gondoltam rád...
– Hát ezért viszket a farkam – nevetett fel. – Már Moszkvában vagyok.
– Hol szálltál meg?
– A Nacional szállóban. Mit csinálsz holnap egykor?
*
Féltem, hogy problémák lesznek, amikor bemegyek a Nacionalba, de senki sem törődött
velem a securityből. Talán arról volt szó, hogy egy SS Scharführerhez hasonlító ügyintéző
lány várt egy „Valued guest of Lady Cricket-Taylor” szövegű kis táblával, és egy
luxuslakosztályba vezetett. Csak a díszőrség hiányzott, zenekarral.
I Hu-li egy csíkos pamlagon ülve várt a lakosztályban. Nem hagyott nyugton a sejtelem,
hogy már találkoztam valamelyik ügyfelemmel ebben a szobában, talán egy dél-koreai
üzletemberrel, talán egy fegyverkereskedő arabbal. De lehet, hogy egyszerűen csak a csíkos
kanapéról volt szó, hisz ilyen van sok szobában. A testvérkém fölállt a fogadásomra, amikor
meglátott, és gyengéden összeölelkeztünk. Átlátszó reklámszatyor volt a kezében.
– Ezt neked hoztam – mondta. – Nem drága, de elegáns.
A szatyorban póló volt, a brit zászlóval és azzal az orosz-angol felirattal, hogy:
КОКНЕЙ
COCKNEY
– Londonban árulják – mondta. – Minden nyelven. De oroszul különösen kedvesen mutat.
 Halkan kacarászni kezdett. Nem tudtam megállni, és én is elnevettem magam.
I Hu-li pontosan úgy nézett ki, mint huszonkilencben, amikor az akkor divatos Komintern
vonalán érkezett Oroszországba. Csak mintha most egy kicsit rövidebbre vágatta volna a
haját. Utánozhatatlan volt az öltözéke, mint mindig.
Az utolsó ezer évben nem változott I Hu-li öltözködési stílusa – radikális volt, és ezt
utilitarista minimalizmusnak álcázta. Irigyeltem merész ízlését, mert fél lépéssel mindig
előttem járt. A divat ciklikus, és hosszú évszázadok alatt I testvérkém ügyesen megtanulta,
hogy egy profi szörfös szakértelmével lovagolja meg ezeket a ciklusokat – valami csoda
folytán állandóan azon a ponton volt, amelynek koordinátáit az összes divattervező igyekszik
kitalálni.
Lám, most is észbontó mellényt viselt: hatalmas tölténytáskára hasonlított, amelyen sok
rávarrt zseb volt, és a zsebekre arab ligatúrákat hímeztek, és többször azt a rózsaszín szót,
hogy: Ka-Boom! A sahíd-öv variációja volt – így varrta volna meg egy japán libertinus
divattervező. Közben nagyon kényelmes volt – egy ilyen mellény gazdájának nem kellett
táska.
– Nem túl merész ez Londonban? – kérdeztem. – Nem háborodik fel senki?
– Ugyan már! Az angolok minden lelkiereje elmegy a képmutatásra. Az intoleranciára
nem marad.
– Tényleg ilyen sötét a helyzet?
Legyintett, és ezt mondta:
– A képmutatás angolul: hypocrisy. Én új terminust vezetnék be, a hippopocrisyt, a
hippopotamus szóból. Hogy jelezzem a probléma nagyságrendjét!
Nem bírom elviselni, amikor egész nemzetekről nyilatkoznak csúnyán. Szerintem vagy a
szerencsétlenek vagy azok tesznek így, akiknek nem tiszta a lelkiismeretük. Szerencsétlennek
semmiképpen sem lehet mondani I testvérkémet. Hanem ami a lelkiismeretet illeti...
– És miért nem hagyod abba te elsőnek a képmutatást? – kérdeztem.
– Az cinizmus lenne. Még nem lehet tudni, hogy melyik a rosszabb. Különben a kamrában
hideg van és nyirkosság.
– Milyen kamrában?
– Az angol lélekről beszélek. Engem kamrára emlékeztet. Vagy, hogy is van a helyes
fordítás? Closet... Az angolok legjobbjai egész életükben igyekeznek kijönni belőle, de
rendszerint csak a haláluk pillanatában sikerül.
– Honnan tudod?
– Hogyhogy honnan? Belülről látom. Hiszen én magam is angol nő vagyok. No persze,
nem teljesen – körülbelül annyira, amennyire te orosz. Hisz lehet mondani, hogy orosz vagy?
– Biztosan – helyeseltem, és halkan felsóhajtottam.
– És mire hasonlít az orosz lélek?
Gondolkozni kezdtem, majd ezt válaszoltam:
– Kamion vezetőfülkéjére. Ahová azért vett fel a kamionsofőr, hogy szopd le. Aztán
meghalt, te egyedül maradtál a vezetőfülkében, körben pedig csak végeérhetetlen sztyepp, ég
és út van. Te pedig egyáltalán nem tudsz vezetni.
– És a vezető még a fülkében van, vagy?...
Vállat vontam.
– Kinél hogy.
– Igen – mondta I Hu-li. – Ezek szerint ugyanaz.
 – Mi ugyanaz? – értetlenkedtem.
– Van nálunk egy szólás: „Everybody has his skeleton in the closet.” Ezt lord Byron
mondta. Amikor megértette, hogy megfojtotta magában a homoszexuálist.
– Szegény.
– Szegény? – I Hu-li fölhúzta a szemöldökét. – Semmit sem értesz. Byron egész életében
gyötörte és kínozta a benne élő homoszexuálist, de csak közvetlenül a halála előtt fojtotta
meg, amikor megértette, hogy hamarosan földobja a talpát. És kiderült, hogy az összes versét
és poémáját valójában ez a homoszexuális írta. Két amerikai tudós bebizonyította, én magam
olvastam. Hát ilyenek az emberek Angliában! Akkor már jobb a ti komor pofátok a
vezetőfülkében.
– Miért komor pofa? Szerintem sok szép van ebben.
– Miben? A melletted lévő csontvázban?
– Nem – válaszoltam. – Az orosz lélekben. Képzeld el, hogy egyáltalán nem tudsz
vezetni, körben pedig sztyepp és ég van. Szeretem Oroszországot.
– És pontosan mit szeretsz benne?
Egy ideig gondolkoztam a kérdésen. Aztán nem túl nagy meggyőződéssel ezt mondtam:
– Az orosz nyelvet.
– Helyesen teszed – mondta I Hu-li hogy ezt az érzést szuggerálod magadba. Különben
elviselhetetlen lenne itt az életed. Mint nekem Angliában.
Macskamódra nyújtózkodott, elnézett a messzeségbe, és szemében valami lusta és
ábrándozó villant meg. Hirtelen hegyes fogú, ragadozó, tátott száj rémlett fel az arca helyén –
minden huszonötödik képpel van így a filmeknél, ha tiltott reklámot alkalmaznak Kedvem
támadt, hogy egy kicsit belecsípjek.
– Szerintem te szuggerálod magadnak, hogy képmutatók és szörnyetegek közt élsz –
mondtam.
– Én? Miért csinálnám? – kérdezte.
– Azt mondják, hogy senki sem képes gyilkolni, ha nem tulajdonít valami rossz
tulajdonságot az áldozatának. Különben furdalná a lelkiismeret. Amikor pedig az egyik
gyilkosság követi a másikat, ezeket a tulajdonságokat kényelmes kiterjeszteni az egész target
groupra. Nem ijeszt annyira a büntetés.
Árnyék suhant át I Hu-li arcán.
– Prédikálsz? – kérdezte. – Még a jelentéktelen emberek is megértik, hogy a valóságban
nincs se jó, se rossz. Mi ketten pedig rókák vagyunk. A halál után nincs se büntetés a
gonoszságért, se jutalom a jóságért, hanem csak a mindenki számára közös visszatérés van a
Sárga Forrásnál lévő nagy határhoz. A többit azért találták ki, hogy függőségben és
félelemben tartsák a népet. Miről beszélsz?
Rájöttem, hogy milyen hülyén viselkedek – felbosszantom a testvérkémet, akivel
tanácskozni akarok. Ki vagyok én, hogy szemrehányást tegyek neki? Talán jobb vagyok egy
jottányival is? Ha tényleg jobbnak tartom magam, az azt jelenti, hogy még rosszabb vagyok.
Viccel kellett elütni ezt az egészet!
– Milyen komolyak vagyunk – mondtam pajkosan. – Lám, hová vezet a farkatlan
majommal való sokéves együttélés. Már pontosan úgy kezdesz el ítélkezni, mint ők.
I Hu-li néhány pillanatig bizalmatlanul nézett rám, miközben összevonta dús szemöldökét.
Ez nagyon jól állt neki. Aztán elmosolyodott.
– Szóval elhatároztad, hogy kinevetsz? Most ne fordulj felém a fenekeddel!...
A rókáknál ez a felszólítás némileg más referenciákra épül, mint az embereknél, de
nagyjából ugyanazt jelenti. Nem is akartam a fenekemmel feléje fordulni, annál kevésbé, mert
tényleg képes lett volna megrántani a farkamat – a tizenötödik században már megtörtént ez,
és a mai napig sem felejtettem el. De ez a mondat hirtelen eszembe juttatta az Alekszandrral
való utolsó találkozást. Elvörösödtem. Ezt észrevette I testvérkém.
– Ejha – mondta – , még mindig úgy vörösödsz el, mint ezer évvel ezelőtt. Ezt irigylem
benned. Hogy csinálod? Biztos szűznek kell lenni hozzá.
A legérdekesebb, hogy csak metamorok társaságában vörösödök el. Az emberekkel való
kapcsolatomban nem fordul elő. Roppantul sajnálom, mert nagyon megemelhetném a tarifát.
– De én már nem vagyok szűz – mondtam, és még jobban elvörösödtem.
– Tényleg? – I Hu-li a csodálkozástól a kanapé támlájának dőlt. – Na mesélj!
Már régóta alig bírtam megállni, hogy ne osszam meg valakivel a történetemet, és a
következő félórát azzal töltöttem, hogy elmondtam mindazt, ami betöltötte a lelkemet.
Amíg szédítő affairom részleteit meséltem, I Hu-li a homlokát ráncolta, mosolygott,
bólogatott, és néha még az ujját is fölemelte, mintha azt mondaná vele: „Aha! És hányszor
mondtam én ezt neked!”
– Na tessék. Szóval mégiscsak megtörtént veled is – mondta, amikor befejeztem. – Ezer
évvel előbb vagy később... Mit számít az? Gratulálok.
Fölvettem az asztalról egy papírszalvétát, gombóccá gyúrtam és feléje dobtam, de ügyesen
kitért előle.
– Mégiscsak nagy dolog az élettapasztalat – mondta. – Vajon elképzelhető lett volna
ilyesmi a fiatal korunkban? Olyan profi módra provokáltad, hogy nem is tudni, ki kit
erőszakolt meg.
– Micsoda? – tátottam el a szám.
Elnevette magát.
– Legalább a tieid előtt ne add a sértett ártatlanságot! – mondta.
– Miről beszélsz? Mikor provokáltam?
– Amikor meztelenül kiugrottál a fürdőszobából, és négykézlábra álltái előtte.
– Te ezt provokációnak tartod?
– Hát persze. Miért fordítottad feléje, kérdem én, a feneked?
Vállat vontam.
– A megbízhatóság végett.
– És mi ebben olyan különösen megbízható?
– A farok közelebb van a célhoz – mondtam, nem teljes meggyőződéssel.
– Na igen. És hátra kellett nézned. Mondd meg őszintén, csináltál így azelőtt is a
megbízhatóság végett?
– Nem.
– És miért határoztad el hirtelen, hogy elkezded?
– Én... Én egyszerűen azt hittem, hogy ez nagyon felelősségteljes eset. És nem
engedhetem meg, hogy kétvállra fektessenek. Mármint nem eshetek pofára.
I Hu-li felnevetett.
– Ide figyelj – mondta – tényleg öntudatlanul csináltad ezt az egészet!?
Határozottan nem tetszett, amilyen irányt vett a beszélgetés.
– Nem tudom, hogy viszonyulsz a dologhoz – folytatta –, de ha elbeszélgetsz egy jó
analitikussal, azonnal megérted az igazi motivációidat. Az analitikusnak egyébként
röstelkedés nélkül beszélhetsz, amiről akarsz – ezért fizetik. A farokról persze nem muszáj
mesélni. Bár beszélhetsz arról is, mint fantáziáról. Csak akkor ne törődj azzal, amit a penis
envyről mond!...
Kiöntöm a barátnőmnek a lelkem, és ezt kell hallani!... Elfutott a méreg.
– Ide figyelj! – mondtam hát nem gondolod, hogy ezt az egész pszichoanalitikai
diskurzust már rég ideje lenne nyárfakaróval visszadugaszolni abba a kokainos, amfetaminos
seggbe, amelyik szülte?
Nagy szemeket meresztett rám.
– Hát, az amfetamint értem. Mégiscsak két évig barátkoztam Jean-Paul Sartre-ral, ha nem
tudnád. És a segget is értem, ugyanazon ok miatt. Hanem a kokain hogy kerül ide?
– Megmagyarázhatom – mondtam, örülvén, hogy a beszélgetés elkanyarodik a sikamlós
témától.
– Hát magyarázd meg!
– Doktor Freud nemcsak maga élt kokainnal, hanem a pácienseinek is fölírta. Aztán pedig
levonta az általános következtetéseit. A kokain komoly szexuális ajzószer. Ezért minden, amit
Freud kiagyalt – mindezek az Ödipuszok, szfinxek, szfinktorok –, kizárólag annak a
páciensnek a lelki dimenzióihoz tartoznak, akinek tükörtojássá sült az agya a kokaintól. Ilyen
állapotban tényleg csak az az egy problémája marad az embernek, hogy mit csináljon előbb:
megkamatyolja anyut, vagy kinyírja aput. Nyilván addig, amíg el nem fogy a kokain.
Akkoriban pedig nem volt gond az ellátással.
– Én nem arról beszélek, hogy...
De amíg az adagod kevesebb napi három grammnál – folytattam –, addig nem kell se
Ödipusz-komplexustól, se a többitől félned, amit felfedezett. Ha valaki Freud elméletei
alapján elemzi a viselkedését, az körülbelül olyan, mintha Carlos Castaneda peyote-os tripje-
jaira támaszkodna. Castanedának legalább szíve van, van benne költészet. De a Freudnak csak
csíptetője van, két csíkja a tálalószekrényen és a remegés a szfinktorban. A burzsoázia éppen
az utálatosságért szereti. Azért a képességért, hogy a világon mindent az altájra redukáljon.
– És miért kellene a burzsoáziának ezért szeretnie?
– Azért, mert a táskás befektetőknek olyan prófétákra van szükségük, akik számukra
érthető terminusokkal magyarázzák meg a világot. És ikszedik alkalommal bebizonyítják
nekik, hogy semmi sem fenyegeti az objektív valóságot, amelybe annyi pénzt fektettek be.
I Hu-li kissé gúnyosan rám nézett.
– És mit gondolsz – kérdezte tényleg szexuális depriváció alkotja az objektív valóság
tagadására irányuló tendencia alapját?
– Micsoda? – kérdeztem zavartan.
– Egyszerűbben: egyetértesz azzal, hogy azok tartják illúziónak a világot, akiknek
problémájuk van a szexszel? – ismételte meg egy jóságos tévés műsorvezető
hanghordozásával.
Ezzel a nézettel gyakran szembekerültem a Nacionálban. Hogy úgymond, csak a szexuális
komplexusokkal megvert lúzerek menekülnek misztikába és obskurantizmusba a piac éltető
zaja elől. Különösen szórakoztató volt ezt egy olyan ügyféltől hallani, aki magányosan hajtott
az ágyon; persze, ha jobban belegondolunk, ugyanaz lörtént szegénykével a fennmaradó
időben is, csak rókafarok helyett a Financial Times bolondította el, és a magánya nem
viszonylagos volt, mint az én társaságomban, hanem totális. De a testvérkémtől hallani
ilyent!... Lám, mit tesz velünk a fogyasztói társadalom.
– Épp ellenkezőleg – mondtam. – Valójában éppen az a tendencia alapul a libidó anális
vektorának frusztrációján, amely a lelki útkeresést szexuális problémákkal kapcsolja össze.
 – Ezt hogy kell érteni? – húzta fel a szemöldökét.
– Hát úgy. Azoknak, akiket idéztél, azt kellene csinálniuk, amit titokban mindig szerettek
volna: basszák seggbe magukat!
– Miért?
– Amikor azzal foglalkoznak, amihez értenek, akkor nem okoskodnak arról, amit nem
értenek. A disznó nyakának olyan a felépítése, hogy nem tud felnézni az égre. De ebből
egyáltalán nem következik, hogy az ég szexuális neurózis.
– Értem... Ezt a farkastól szedted össze?
Nem válaszoltam.
– Nos, igen – mondta I testvérkém. – És őt láthatom?
– Mi ez a hirtelen érdeklődés? – kérdeztem gyanakodva.
– Csak ne féltékenykedj! – nevetett fel. – Egyszerűen szeretném megnézni, hogy ki tetszik
neked. Ráadásul sosem láttam farkasmetamort, csak hallottam, hogy vannak valahol északon.
Egyébként a csúcsmetamor, akiről állandóan előadást tartasz, inkább farkas, mint róka.
Mindenesetre így gondolja a férjem. És a páholya, a „Rózsaszín Napnyugta” is.
Felsóhajtottam. Egyszerűen felfoghatatlan volt, hogy I Hu-li, aki bizonyos kérdésekben
olyan tisztán lát, hogyan lehet ilyen sötét és tudatlan másokban. Hányszor kell elmagyarázni
neki ugyanazt? Elhatároztam, hogy nem kezdek vele vitát. Ehelyett megkérdeztem tőle:
– Azt hiszed, kiderülhet, hogy az én Alekszandrom a csúcsmetamor?
– Amennyire én értem, a csúcsmetamor nem egyszerűen farkas. Valami, ami ugyanolyan
távol áll a farkastól, mint a farkas a rókától. De a csúcsmetamor nem köztes stádium a róka és
a farkas közt. Messze a farkason túl van.
– Semmit sem értek – mondtam. – Hogyhogy a farkason túl?
– Tudod mit: én nem tudom összefüggően elmagyarázni. Szegény kis Brian összegyűjtött
a témáról minden hozzáférhető anyagot. Akarod, hogy tartson egy rövid előadást, amíg még
él? Éppen van szabadidőnk holnap délután. Te pedig hívd el az Alekszandrodat, azt hiszem
neki szintén érdekes lesz meghallgatnia. Egyúttal nekem is megmutatod.
– Nagyon jó lenne – mondtam. – Csak Alekszandr elég gyengén áll az angollal.
– Nem számít. Brian poliglott, és folyékonyan beszél öt nyelven. Köztük oroszul is.
– Rendben – mondtam –, akkor próbáljuk meg!
I Hu-li fölemelte az ujját.
– De az altábornagyod cserébe tesz nekünk egy szívességet!
– Éspedig?
– Nekünk Briannel éjjel be kell jutnunk a Megváltó Krisztus templomába. Mégpedig a
péntekről szombatra virradó éjszakán, éjfél körül! El tudja intézni?
– Azt hiszem, el – mondtam. – Biztos vannak kapcsolatai. Megpróbálok beszélni vele.
– Majd még emlékeztetlek rá – mondta.
Így van ez vele mindig. A te számládra oldja meg a problémáit, és közben olyan érzést
kelt benned, hogy jótékonykodott veled. Bár, másrészt, rettenetesen szerettem volna látni
Cricket lordot, az okkultistát, a szépművészetek pártfogóját és a rókavadászat kedvelőjét.
– Mondd, és a férjed sejti? – kérdeztem. – Tudod, hogy te...
– Nem. Ugyan már, megbolondultál? Hisz ez vadászat. A szabályok szerint csak az utolsó
pillanatban tudhat meg mindent.
– Hogy tudtad ilyen sokáig titokban tartani?
 – Segítenek az angol élet formaságai. A külön hálószobák, a meztelenségtől való
viktoriánus iszony, a lefekvés kimért szertartása. Arisztokrata körökben ez egyszerűen megy –
elég egy meghatározott rendet bevezetni, aztán pedig betartani. Igazából más a nehéz: folyton
elodázni a végkifejletet. Ehhez valóban a teljes lelkierőmre szükség van.
– Igen – mondtam –, csodálom a kitartásod.
– Brian az én Moby Dickem – mondta, és elnevette magát. – Bár szegénykémnek a dickje
nem valami moby...
– Mióta hajszolod? Öt éve? Vagy hat?
– Hat.
– És mikor tervezed?...
– A napokban.
Összerezzentem a meglepetéstől. Átölelte a vállam, és ezt suttogta:
– Éppen azért vagyunk itt.
– Miért döntöttél úgy, hogy Moszkvában csinálod?
– Itt biztonságosabb. Meg aztán meglepően kedvező a helyzet. Brian nem egyszerűen csak
ismeri a próféciát, amely szerint a csúcsmetamornak éppen ebben a városban kell
megjelennie. Arra készül, hogy ő maga legyen a csúcsmetamor. Valamiért meg van róla
győződve, hogy ehhez a hülye szektája metodikája szerint valami feketemise-szerűséget kell
tartani a templomban, amelyet leromboltak és újra felépítettek. Mindennek tanúk nélkül kell
történnie. Az egyetlen segítője én leszek, mivel én átestem a beavatáson, amit megkövetelnek.
– Hogyan?
– Ő részesített benne.
Hirtelen megdöbbentett egy sejtelem.
– Várj csak!... És te hiszel a csúcsmetamorban?
– Milyen értelemben?
– Hogy eljön, és tisztán látjuk, és így tovább – hát, ahogy nekem írtad.
– Nem azt írtam, hogy hiszek benne. Azt írtam, hogy Brian ezt mondja. De engem nem
érdekel ez az egész misztika. Eljön vagy nem jön el a csúcsmetamor, semmi közöm hozzá. De
ez tökéletes alkalom lesz a... – csettintett az ujjaival, hogy értsem, miről van szó – tudod,
mire.
– Na, te aztán rafinált vagy.
Elbűvölően elmosolyodott.
Csak most értettem meg az elgondolását. Biztos valami hasonlót érez egy kezdő sakkozó,
amikor feltárul előtte egy zseniális parti elgondolása. A végkifejlet olyan drámainak és
látványosnak ígérkezett, ahogy megkövetelik az arisztokrata-vadászat szabályai: keresve sem
lehetne jobb helyszínt találni a kegyelemdöfésre, mint egy templombelső. Sőt a kezdet
kezdetétől kész volt a furcsa, de meggyőző legenda a történtek magyarázatával.
Tulajdonképpen nem is legenda volt, hanem a színtiszta igazság, amit elhitt maga az
események főszereplője, és egy perccel ezelőtt még én is. Hogy támadhatott volna gyanú a
nyomozókban?
Elegáns és természetes, egy csöppet sem hiteltelen. Mesteri terv. Én természetesen nem
helyeseltem ezt a sportot, de nem lehetett nem elismeréssel adózni a testvérkémnek. I Hu-li
kétségtelenül a világ legjobb vadásza volt, az egyetlen ilyen szintű sportoló.
– És ki a következő? Még nem döntöttél?
– Ó, azt sem tudom, hogy melyiket válasszam. Csodálatos variációk vannak, egészen
meglepőek.
– Milyenek?
Hunyorított, és csengő kis hangon énekelni kezdett:
– Don’t question why she needs to be so free...
– Mick Jagger? – nyögtem fel. – Hát hogy mersz még csak gondolni is erre?
– Miért? – kérdezett vissza szenvtelenül. – Hiszen most már „sir Mick”. Legitimate target.
Meg aztán, rád tényleg még mindig hatnak ezek a szövegek? Szerintem már régen olyanok,
mint az anyahajó-reklámok.
*
Lord Cricket meghatározhatatlan korú férfi volt. És meghatározhatatlan nemű, tenném hozzá
a leírás pontossága végett. I testvérkém azt mondta, hogy ősi katonacsaládból származik, de a
külsejében nem utalt rá semmi. Sőt – kopaszra borotvált feje és goatee-je ellenére –, első
látásra még az a kifejezés is eszembe jutott róla, hogy: „war hero or shero”. Érdekes volt az
arckifejezése: mintha fiatal korában a szabadság és a fény felé törekedett volna a lord lelke, de
nem tudta áttörni az önuralom és kötelességtudat páncélját, és így aztán kérdő hólyaggá
dermedt, csodálkozó, érteden grimaszba puffasztva a lord arcát.
Sötét öltönyt, fehér inget és a zöld legfinomabb árnyalatát megtestesítő széles nyakkendőt
viselt. A zakója hajtókáján csillogó, kis kör alakú jelvény hasonlított Mao Ce-tung
zománcképeire, amelyeket Kínában hordtak, csak Mao elnök helyett Allister Crowley
mosolygott róla; magamtól aligha ismertem volna fel a brit sátánistát, ha I Hu-li nem súg.
Alekszandr és lord Cricket feszült figyelemmel reagált egymásra. A lord elmosolyodott az
egyenruha láttán. Bámulatos mosoly volt: alig észrevehető irónia játszott benne, amelyet a
szemlélő minden akarata ellenére sem tudott nem észrevenni. Bizonyára sok évszázadig
nyírták ezt a gyepet. Alekszandr lord Cricket láttán idegesen beleszimatolt a levegőbe,
behunyta a szemét, és elsötétült az arca, mintha valami bosszantó dolog jutott volna eszébe.
Megijedtem, hogy összevesznek. De gyorsan small talk alakult ki köztük a Közel-
Keletről, a síita terrorizmusról és az olajbizniszről. Biztos komor volt az arcom, mert lord
Cricket feltette a klasszikus kérdést:
– Maguk, oroszok, miért mosolyognak olyan ritkán?
– Nekünk nem kell olyan versenyképesnek lennünk – mondtam komoran. – Úgyis a
lúzerek nemzete vagyunk.
Lord Cricket felhúzta a szemöldökét.
– Na, azért ez túlzás – mondta.
De úgy látszik, kielégítette a válaszom, és visszatért az Alekszandrral folytatott
beszélgetéshez.
Miután meggyőződtem róla, hogy veszélytelen témákról társalognak, elkezdtem
ismerkedni a szálloda business-centeréből kölcsönzött videókivetítővel. Volt persze valami
idétlen a Power Point programban előkészített ezoterikus anyagban. Másrészt viszont, ez az
egész emberek művelte ezoterika annyira profán, hogy már nem tud ártani neki semmiféle
Microsoft.
Miközben I Hu-lival a technikával foglalatoskodtunk, ikszedik alkalommal engedtem a
kísértésnek, hogy elültessem nővérkémben az erkölcsi alapelvek magvait.
– El sem tudod képzelni – mondtam halkan és gyorsan, igyekezvén minél több hasznos
információt zsúfolni a rendelkezésemre álló másodpercekbe –, hogy mennyire fölszabadítja a
lelket Kant kategorikus imperativusa. Mintha szárnyam nőtt volna, amikor megértettem –
igen, igen, csak ne nevess! –, hogy az ember nemcsak eszköz, hanem cél is lehet a számunkra.
 I Hu-li elkomorodott, aztán ezt mondta:
– Igazad van. Ahogy végzek Briannel, elrepülök Argentínába szafarira. Régóta szeretnék
helikopterről lődözni.
Hát, mit lehetett volna vele kezdeni!?
Sehogy sem tudtuk a kivetítőt a notebookra kapcsolni: nem akart működni a bluetooth, és
eddig még nem volt vele dolgom. Egy ideig teljesen elmerültem a technikai részletekbe, és
már nem figyeltem, ami a szobában történik. Amikor pedig végre megoldottam a
problémákat, lord Cricket és Alekszandr már gőzerővel vitatkozott az értékekről.
– Maga komolyan azt hiszi – kérdezte lord Cricket –, hogy a liberális demokráciánál van
jobb társadalmi rendszer?
– Nem kellenek nekünk ezek a liberálisok! Köszönjük szépen, tíz évig gyötörtek
bennünket! Csak most jutottunk egy kis levegőhöz.
Láttam, hogy ideje beavatkozni.
– Bocsásson meg – mondtam, miközben a lord számára észrevétlenül az öklömet
mutattam Alekszandmak –, azt hiszem, hogy nem értik egymást. Tisztán nyelvészeti
félreértésről van szó.
– Hogyhogy? – kérdezte lord Cricket.
– Van egy sor hangkombináció, amelyek különböző nyelvekben teljesen más értelmet
nyernek. Például az orosz „Bog” – azaz „Isten” – szó angolul azt jelenti, hogy „mocsár”:
„bog”. Az angol „God” szó pedig oroszul azt jelenti, hogy „év”. A hangzásuk egyforma, az
értelmük viszont egészen más. Előfordul ez a nevekkel is, néha egészen vicces dolgok jönnek
ki. És ugyanígy van az oroszban és az angolban egyaránt meglévő „liberal” szóval is. Ez egy
klasszikus keresztnyelvi homonímia. Mondjuk, Amerikában olyan embert jelöl, aki fellép a
fegyvertartás korlátozásáért, az egyneműek házasságáért, és jobban rokonszenvez a
szegényekkel, mint a gazdagokkal. Nálunk viszont...
– Nálunk viszont – vágott a szavamba Alekszandr – azt a lelkiismeretlen görényt jelöli,
aki abban reménykedik, hogy egy kis pénzt kap, ha elkerekített szemmel azt ismételgeti, hogy
húsz hájas parazitának továbbra is a tökénél fogva kell tartania egész Oroszországot azért,
mert az úgynevezett privatizáció kezdetén a megfelelő helyen árultak virágot!
– Pfuj, de durva! – mondtam.
– Viszont igaz. Az orosz liberalizmus tragédiáját meg az jelenti, hogy így sem kap pénzt a
görény.
– Miért nem ? – kérdeztem.
– Régebben sajnálták tőle, most leszarják, aztán pedig pénz nem lesz.
Ritkán fordul elő, gondoltam, hogy a három igeidő ilyen reménytelenül és sötéten
kapcsolódjon össze egyetlen szentenciában.
– Maga a privatizáció felülvizsgálata mellett van? – kérdezte a figyelmesen hallgató lord
Cricket.
– Miért is ne? – avatkozott közbe I Hu-li. – Ha jobban belegondolunk, a történelem utóbbi
tízezer éve nem más, mint a privatizáció eredményeinek folytonos felülvizsgálata. Aligha ér
véget a történelem amiatt, hogy néhányan sok pénzt loptak. Még akkor sem, ha e néhány
ember mindegyike felfogad három Fukuyamát.
I testvérkém szeretett néha radikális, sőt betyáros gondolatokat megfogalmazni – ez jól
állt ragadozó szépségének, és azonnal elbűvölte a jövendő áldozatát. Lám, most is
észrevettem, hogy milyen elragadtatottan mereszti rá a szemét Alekszandr.
– Pontosan! – mondta Alekszandr. – Föl kell jegyezni! Kár, hogy nincs mivel. És ki az a
fukuyama. Valami gésa?
– Körülbelül – mondta I Hu-li, és úgy fordult, hogy Alekszandr a profilját lássa. Profilból
abszolút ellenállhatatlan.
Na tessék, a bestia, gondoltam, pedig megígérte... És mégsem lehetett nem elragadtatásba
esni tőle: semmit sem értett az orosz ügyekből, de ösztönösen érezte, mit kell mondani, hogy
első kísérletre egy férfi nyakába vesse a hurkot. Alekszandr tátott szájjal nézett rá, és rájöttem,
hogy azonnal vissza kell hódítanom. Valami még radikálisabb dolgot kellett mondanom.
– Úgyhogy mindezek a viták a liberalizmusról – mondtam, mintegy lezárva a témát –
egyszerűen csak nyelvészeti problémát jelentenek. És bár nagyon tiszteljük a liberális
demokráciát, mint elvet, ez a szókapcsolat még száz évig bűzleni fog az orosz nyelvben.
Alekszandr I Hu-liról rám irányította elragadtatott tekintetét. Aztán vissza I Hu-lira. Aztán
megint rám. Jó napja van ma a srácnak, gondoltam.
– Igen, igen – mondta Alekszandr. – A szavakat illetően igazad van. Hisz nem magával a
liberális cégtáblával van baj. Baj azokkal az undorító fordulatokkal van, amelyek mögötte
rejtőznek. Megérkezik egy ilyen offshore-os jómadár Amerikába, azt mondja, hogy liberális,
és az elnyomott négerek azt hiszik, hogy a marihuána legalizálása mellett van...
– Mondja, a professzionális tevékenységében nem zavarja, hogy érzelmileg viszonyul a
tárgyhoz? – kérdezte lord Cricket.
Alekszandr nem érzékelte az iróniát.
– Hisz tudnunk kell, hogy kit védelmezünk... Csak ne értsen félre! Nem azt akarom
mondani, hogy a demokrácia rossz. A demokrácia jó. Rossz az, amikor szélhámosok és
kalandorok próbálják kihasználni. Ezért segíteni kell neki, hogy a helyes irányba haladjon. Mi
így gondoljuk.
– Ez már nem demokrácia – mondta lord Cricket. – A demokrácia lényege éppen az, hogy
nem segítenek neki, hanem ő maga segít magának.
– Nem segít senki? Ez lefordítva azt jelenti, hogy ülünk és nézzük, hogyan dugnak meg
bennünket az összes lyukunkon mindenféle dupla tokás, tripla állampolgárságú beneficiaire-
ek. Húsz évig néztük. Már megrajzolták a bantusztánjaink határát, felkészítették az oroszul
beszélő személyzetet, tudjuk, tudjuk... Olvastuk az utasításokat. Azt hiszi, hogy a szakma
szeretete miatt kezdtük meghúzni a csavarokat? Téved. Másképp egyszerűen megettek volna
bennünket három év alatt.
– Ki ette volna meg? – kérdezte csodálkozva lord Cricket. – A demokrácia? A liberálisok?
– Demokrácia, liberalizmus – ezek mind csak szavak a cégtáblán, jól mondta a barátnőm.
A valóság viszont, bocsánat a kifejezésért, olyan, mint a bélrendszer mikroflórája. Önöknél,
Nyugaton az összes mikroba kiegyenlíti egymás hatását – ez évszázadok alatt alakult így ki.
Mindegyik szépen kiválasztja a kénhidrogént, és csendben marad. Pontos, mint az óramű, az
emésztés teljes egyensúlya és önszabályozása, fönt pedig a korporatív média van, amely
mindennap friss nyállal nedvesíti meg mindezt. Az ilyen szervezetet nevezik nyílt
társadalomnak – mi a fenének zárulna be, ő maga zárja be semmi perc alatt azt, akit akar.
Nekünk viszont a hasunkba küldték a Koch-féle bacilust – egyébként még tisztázni kell, hogy
melyik laboratóriumból származik –, amely ellen sem antitesteink nem voltak, sem más
baktériumok, hogy legalább valamennyire megfékezzék. És olyan hasmenés kezdődött, hogy
háromszáz milliárd dollár kifolyt, mielőtt kezdtük volna felfogni, hogy miről van szó. És csak
két lehetőség maradt – vagy teljesen és örökre kifolyunk a saját szabályozatlan seggünkön,
vagy nagyon-nagyon sokáig antibiotikumot szedünk, aztán pedig óvatosan és lassan élőről
kezdünk mindent. De már nem így.
– Na, az antibiotikumokkal sosem volt probléma maguknál – mondta lord Cricket. – A
kérdés csak az, hogy ki fogja fölírni.
– Lesznek rá emberek – mondta Alekszandr. – És nem kell nekünk konzultánsnak
semmiféle Világbank vagy Nemzetközi Valutaalap, hogy először a Koch-féle baktériumot
írják fel, aztán pedig az éjjeliedényt tegyék alánk. Már túl vagyunk rajta. Hogy úgymond,
bátran függeszkedjetek fel a szakadék fölé, erősen vágódjatok oda az aljához, aztán pedig
odahallatszik hozzátok a világ-közösség udvarias tapsa. De lehet, hogy nekünk jobb taps és
szakadék nélkül. Hiszen ezer évig élt Oroszország a maga feje szerint, és egész jól
elboldogult, elég ránézni a világtérképre. Most viszont, úgymond, ideje, hogy az
olvasztótégelybe kerüljünk, mert valaki éppen jó helyen árult virágot. Majd még megnézzük,
kinek van ott a helye. Ha valaki nagyon újra akar bennünket olvasztani, kiderülhet, hogy majd
mi segítünk őneki, hogy fekete füstté olvadjon. Azzal, amink van, és még sokáig lesz!
És Alekszandr fülsiketítőén az asztalra csapott az öklével, úgy, hogy felugrott a levegőbe a
kivetítő és notebook. Aztán beállt a csend. Hallatszott, hogyan vergődik az ablak és a függöny
között egy odatévedt légy.
Néha én magam sem tudtam, mi kelt a lelkemben nagyobb zavarodottságot – Alekszandr
szörnyűséges szerszáma, amellyel akkor volt dolgom, amikor farkassá változott, vagy a vad,
valóban farkasnézetei az életről, amelyeket emberi formájában hangoztatott. Lehet, hogy a
második ugyanúgy elbűvölt, mint az... Nem akartam végiggondolni ezt a gondolatot, mert túl
ijesztő volt.
Annál is inkább, mert tulajdonképpen nem volt, ami elbűvöljön. Egész látszólagos
radikalizmusa ellenére Alekszandr csak az okozatról beszélt, és még csak nem is említette az
okot, a cuppogó önleszopással foglalkozó upper ratot (hát ezért van, gondoltam, hogy annyira
nem szeretem a „szopás” szót; íme, a mindennapi élet pszichopatológiája). Egyébként
valószínű, hogy Alekszandr mindent értett, de ravaszkodott, ahogy egy metamorhoz illik:
Csalud-Arábiában élni és nem észrevenni az apparátust – ezt csak nagy pénzért lehet, pénze
pedig volt neki. De lehet, hogy nem is ravaszkodott... Hiszen én magam is csak akkor értettem
meg mindent a upper rat-ról és a fasz szopieti-iől, amikor magyarázni kezdtem róla E
testvérkémnek az e-mailben. Egyelőre nem tudtam, hogyan működik a farkasmetamor agya.
Először lord Cricket tért magához. Az arca őszinte bánatot fejezett ki (természetesen nem
hittem, hogy valóban őszinte a bánata, de a brit arisztokrata mimikái tehetsége éppen ezt a
jelzőt kívánta meg). Az órára nézett, és ezt mondta:
– Valamennyire meg tudom érteni az érzelmeit. De ha őszinte akarok lenni, nekem
unalmas azt az utat követni, amelyen a gondolatai járnak. Olyan terméketlen pusztaság! Az
emberek hasonló vitákkal töltik az egész életüket. Aztán pedig egyszerűen meghalnak.
– Miért – kérdezte Alekszandr – van más lehetőség?
– Van – mondta lord Cricket. – Higgyen a szavamnak! Élnek köztünk másmilyen
természetű lények. Maga, ha jól értem, komoly érdeklődést tanúsít irántuk. Nos, ezeket a
förtelmes metamorok-at, ahogy kifejezte magát, nem foglalkoztatják azok a semmiségek,
amelyekről oly szenvedélyesen beszél. És nem bújnak meg liberális cégtábla alatt – ebben
maga téved. Éppenséggel, észre sem veszik a káprázatokat, amelyek miatt magának
elvörösödik a feje, és ököllel veri az asztalt...
Alekszandr komoran lehorgasztotta a fejét.
– Még megmagyarázni is aligha tudná nekik – folytatta lord Cricket –, hogy mi vált ki
magából ekkora keserűséget. Ahogy Thoreau mondta: they march to the sound of a different
drummer... Egyáltalán nincs ideológiájuk, de ez nem azt jelenti, hogy a sors szűkén mérte
nekik az észt. Épp ellenkezőleg. A létezésük sokkal reálisabb, mint az embereké. Hiszen az,
amiről most beszélt, egyszerűen álom. Fogjon egy ötven évvel ezelőtti újságot és olvassa egy
darabig! Szerencsétlen, ostoba betűk, halott emberek jelentéktelen ambíciói, akik még nem
tudják, hogy halottak... Mindezek a mostani dolgok, amelyek annyira izgatják, semmiben sem
különböznek attól, ami akkor fortyogott a fejekben, legfeljebb megváltozott a címekben a
szavak sorrendje. Térjen észre!
Alekszandr egészen behúzta a nyakát. Kiderült, hogy lord Cricket képes az elevenére
tapintani.
– Hát maga nem kíváncsi rá, hogy kik ezek a másmilyen természetű lények, hogy miben
különböznek az emberektől?
Alekszandr végképp összezavarodott.
– Kíváncsi vagyok – dörmögte.
– Akkor felejtse el ezt a butaságot, és térjünk a tárgyra! Ma arról beszélek, hogy mi
rejtőzik bizonyos emberek képessége, reális és nem metaforikus képessége mögött, hogy
állattá változzanak. Enfin, működik minden? Akkor kapcsold le, kérlek, a villanyt!...
*
– Azt, amit most mindjárt hallanak – mondta lord Cricket az ezoterikus tudás szférájába
szokás sorolni. Ezért kérem, hogy tartsák titokban a hallottakat! Az információ, amelyeket
önökkel megosztani készülök, a „Rózsaszín Napnyugta” nevű páholyhoz, még pontosabban
Allister Crowleyhoz, Dawid Bowie-hoz, a Pet Shop Boyshoz és az ő titkos beavatási
vonalukhoz vezethető vissza. A titoktartás nem is annyira a páholy, mint inkább az önök
biztonságát szolgálja. Elfogadják ezt a feltételt?
Összenéztünk Alekszandrral.
– Igen – mondtam.
– Igen – ismételte meg csöppnyi késéssel Alekszandr.
Lord Cricket megnyomta a notebookja gombját. A falon megjelent egy diagram: egy
lótuszülésben lévő ember, akinek a gerincén függőleges vonal húzódott végig. A vonalon
szanszkrit betűkkel ellátott szimbólumok voltak, amelyek különböző számú foggal rendelkező
színes fogaskerekekre hasonlítottak.
– Bizonyára tudják, hogy az ember nem egyszerűen olyan idegrendszerrel rendelkező
fizikai test, amely csak az anyagi világ érzékelésére képes. Szellemi síkon az ember
pszichoenergetikai struktúra, amely három energetikai csatornából és hét, csakrának nevezett
pszichés központból áll.
Lord Cricket egy biciklilánc-szerűségen húzta végig az ujját, amely összekötötte a
fogaskerekeket a gerincen.
– Ez a pszichoenergetikai struktúra nemcsak az ember lelki életét irányítja, hanem felel
azért is, hogy milyennek látja a környező világot. Mindegyik csakra kapcsolatban van a
pszichés megnyilvánulások egy meghatározott csoportjával, amelyekre nem fogok kitérni.
Számunkra az a fontos, hogy a hagyományos okkult nézeteknek megfelelően a lelki fejlődést
az jelenti, hogy a „kundalini” vagy „kígyóerő” nevű erő a központi energetikai csatornában
fölfelé halad.
A falon megjelent a diagram egy része, a gerinc legalján lévő csúcsán álló háromszöggel.
– Összetekeredett állapotban ebben a háromszög alakú, „sacrum” nevű kis csontban
szendereg a kundalini. A sacrum a gerinc tövében van, ez az első csontja. Vagy az utolsó,
attól függően, hogy honnan nézzük. A tradicionális okkultizmus úgy tartja, hogy a csakráknak
a kundalini energiájával való fokozatos megtöltése alkotja annak az útnak a lényegét, amely a
szellemi kérdések iránt közömbös átlagembertől az istenséggel való egységet elérő szentig
vezet...
Lord Cricket szünetet tartott, majd folytatta:
 – Az okkult iskolák többségében elfogadott a feltételezés, hogy a kundalini csak fölfelé
tud haladni a központi csatornán. A hozzáférhető forrásokban semmilyen utalást nem találnak
arra, hogy a kígyóerő lefelé mozoghat. Mindazonáltal az ilyen energetikai mozgás
megvalósítható.
A következő diagram hasonlított az elsőre, csak a függőleges vonal az ülő alak egymást
keresztező lábai alá ereszkedett, és három új, fekete színű fogaskerék jelent meg rajta.
Szanszkrit betűk nem voltak mellettük, csak számok. Az emberhez legközelebb eső 1-es
számmal volt jelölve, a következő 2-essel, a legtávolabbi 3-assal.
– Nem fogok arról beszélni, miképpen lehet arra kényszeríteni a kundalinit, hogy lefelé
mozogjon. Ehhez a beavatottság olyan foka szükséges, amely a jelenlévők egyikének sincs
meg...
– Ah, Brian – vágott a szavába I Hu-li –, ugyan már, de tényleg! Mondd el nekik!
– Enfin – mondta lord Cricket – mindent elmondok, amit el lehet mondani. Nos tehát,
bizonyos eljárás eredményeképpen a kundalini lefelé törekszik a központi csatorna
ámyékvetületén. Eközben három ponton állhat meg, amelyek a három alsó csakra –
muladhari, nabi, manipuri —, szimmetrikus tükröződései.
Végighúzta az ujját a három fekete fogaskeréken. Felfigyeltem rá, hogy az egyes
számúnak négy szirma volt, ami miatt húsdaráló késéhez hasonlított. A kettes számúnak hat
szirma volt, és dobócsillagra hasonlított. A hármas számút két egymásra helyezett csillag
alkotta, kissé meghajlított ágakkal – összesen tíz szirma volt.
– Mint már mondtam, a kundalini központi csatornán megvalósuló mozgása az istennel
való egységhez, istennel való hasonlósághoz vezet. Logikus a feltételezés, hogy a kígyóerő
lefelé való mozgásának eredménye pontosan ellentétes. És itt szeretném felhívni a
figyelmüket egy rendkívül érdekes körülményre, amelyre elbűvölő vendégünk hívta fel a
figyelmet, amikor a szavak különböző nyelveken való jelentéséről beszélt...
Felém biccentett a fejével, és elmosolyodott. Válaszképpen én is elmosolyodtam, és ezt
suttogtam Alekszandrnak:
– Tanulj stílust, te hülye!
– Mint megjegyezte – folytatta lord Cricket –, az orosz „Bog”, azaz Isten angolul „God”.
Ha visszafelé olvassák a „God”-ot, azt kapják, hogy „Dog”, azaz kutya. Megérthetik, hogy az
ilyen egybeesés nem egyszerű véletlen. Most lehetne vitatkozni, hogy mi az elsődleges, a
nyelv vagy a valóság, amit tükröz. De ez ugyanaz a régi kérdés, a tyúkról és a tojásról.
A falon három állat sziluettje jelent meg: farkas, kutya és róka.
– A „metamor” szó olyan embert jelent, aki képes állati alakot felvenni. Angolul a metamor:
„werewolf”. Az állatot, amellyé az ilyen ember változik, már megmutattuk. Azonban a kínai
folklórban a „metamor” szó inkább a rókákhoz kapcsolódik. De ebben nincs gyökeres
ellentmondás – a róka, mint a farkas is, a kutyafélék rendjébe tartozik. Ők is ugyanaz a „Bog”
visszafelé, ugyanaz az energetikai feketemise, a kundalininek ugyanaz a lefelé való
elmozdulása.
– Energetikai feketemise – ismételte meg halkan I Hu-li, és tiszteletteljes pillantást vetett a
férjére.
– Fölmerül a kérdés, hogy a test határain túllépve hogyan mozog a kundalini. Hiszen
valójában nem tud a semmiben mozogni. És itt vár ránk a legérdekesebb dolog. Megint csak
sokáig lehetne vitatkozni, hogy mi az ok és mi az okozat, de a kundalininek a testből való
kilépése fizikai változással esik egybe. Valami hihetetlen történik. Emlékeznek a
vulkánkitörésekről szóló filmekre? Néha látni bennük, amint a lejtőn lefelé folyó láva medret
éget magának, amely egy pillanattal azelőtt még nem volt ott. Pontosan ugyanígy létesít
magának fizikai medret a kundalini. Amint lejjebb ér a muladhariánál – a gerinc tövénél
elhelyezkedő legalsó emberi csakránál –, a metamornak azonnal farka kezd nőni!
A falon két farok jelent meg – egy farkasés egy rókafarok. A rókafarok nevetséges
hibákkal volt megrajzolva. A következő slide-on újból a lótuszülésben lévő ember jelent meg,
de már bozontos farokkal, amelyen három fekete fogaskerék volt elhelyezve.
– Éppenséggel a farkon ereszkedik le a kundalini energia a három alsó infracsakrába.
Ezeknek a központoknak nincs szanszkrit neve. Feltételesen „róka pozíciónak”, „farkas
pozíciónak” és „szakadéknak” nevezik őket. A testhez legközelebbi infracsakra a róka állapot.
A fekete húsdarálókésre mutatott, amely mellett az 1-es szám állt.
– Az elfogadott vélekedés szerint ez a szilárd egyensúly pontja, ahol az energia
folytonosan meg tud maradni, ezért a metamor korlátlan ideig képes megmaradni róka
állapotban. Ebből azonban nem következik, hogy itt a metamor rókává való alakulása zajlik
le. A kígyóerő nem megy messze túl a test határain, ezért fizikailag jelentéktelen mértékben
különbözik a metamor az embertől. Egyszerűen jelentéktelen külsejű lény, farokkal és kissé
megváltozott formájú füllel...
Majdnem kipukkant belőlem a nevetés.
– Azonkívül változás áll be a pupilla alakjában, és kissé kiugranak a szemöldök fölötti
ívek, de lehet, hogy meg sem lepődnek, ha egy ilyen teremtéssel találkoznak az utcán...
– Egyszerűen fantasztikus – mondta I Hu-li.
Lord Cricket a farok közepén lévő fogaskerékre mutatott.
– A kundalininek a második infracsakrába való áthelyeződése sokkal látványosabb hatást
eredményez. Ilyenkor a klasszikus esettel, az úgynevezett werewolffal van dolgunk. A
metamor ebben az esetben nem egyszerűen farkassá válik. Ez, ha szabad így kifejezni magam,
eltúlzott farkas. Magasabb az embernél, hihetetlenül erős, hatalmas, fogakkal teli pofája van,
de a hátsó lábán jár, mint az ember, bár ha akar, tud futni mind a négyen. A folklór elég
pontosan ábrázolja, mivel ez volt a metamor Európában legelterjedtebb formája. Egy érdekes
részletre hívom fel a figyelmet. Az elfogadott vélekedés szerint a werewolffá alakulás egy
meghatározott holdfázissal vagy az est leszálltával van kapcsolatban. És hajnalban ér véget a
népi elképzelések szerint, mivel a gonosz szellem nem képes elviselni a napsugarakat.
Valójában a sötétnek és fénynek itt nincs semmi jelentősége. Egy másik észrevétel a helyes: a
werewfolffá alakulás rövid ideig tart, mivel a kettes számú infracsakra a labilis egyensúly
pontja, ahol a kundalini nem tud hosszú ideig megmaradni...
– És mi az – kérdezte I Hu-li hogy szilárd egyensúly, labilis egyensúly?
Lord Cricket a notebookja fölé hajolt.
– Azonnal – mondta valahol van egy slideom erről a témáról...
A falon Stonehenge-ről készült felvétel jelent meg, aztán egy zöld árnyalatú reklám egy
lakókocsiról, amelynek az ablakába szeretettel, de nem valami profi módon egy nárciszokkal
teli váza volt montírozva, aztán pedig egy fekete szinuszgörbe.
– Íme – mondta lord Cricket –, elnézést a kavarodásért!
A szinuszgörbe mélyedésében egy kis kék gömb volt, a görbe hátán kis vörös gömb. A
gömbökből ugyanolyan színű rövid kis nyilak indultak ki, amelyek a gömbök mozgását
jelölték.
– Nagyon egyszerű a válasz – mondta lord Cricket. – Mindkét gömb egyensúlyi
állapotban van. De ha meglökik a kék gömböt, visszatér abba a pontba, ahol azelőtt volt. Ez a
szilárd egyensúly. Ha meglökik a vörös gömböt, az többé nem tér vissza abba a pontba, és
legurul. Ez a labilis egyensúly....
– Szeretnék valamit kérdezni – mondta Alekszandr. – Lehet?
 – Parancsoljon!
– És az első gömb miért kék, a második pedig miért vörös?
– Parancsol?
– És a nyilak ugyanolyan színűek. Miért éppen ez a két szín?
– Hát ennek mi a jelentősége?
– Nincs semmi jelentősége – mondta Alekszandr. – Egyszerűen érdekes. Maga bizonyára
nem tudja, hogy az oroszban a „kék” szó azt jelenti, hogy „homoszexuális”. Régóta
foglalkoztat a kérdés, hogy miért kékek és vörösek a nyilak az összes törzskari térképen.
Mintha a történelem legfőbb tartalma a homokosok és a kommunisták harca lenne. Azt
hittem, talán maga tudja.
– Nem tudom – válaszolta udvariasan lord Cricket – hogy miért éppen ez a két szín
szerepel. Folytathatom?
Alekszandr bólintott. A falon újra megjelent a farok az infracsakrákkal.
– Mint már mondtam, a második pozíció, ahol a farkas transzformációja lezajlik, labilis.
Ha a szinuszgörbét a rajzra helyezzük, látható, hogy a kettes melletti pozícióknak – az
egyesnek és a hármasnak – szilárdnak kell lenniük. Az egyes a róka pozíciója, amelyről már
beszéltünk. Önöknek bizonyára a hármas pozícióval kapcsolatban van kérdésük.
– Igen – mondta I Hu-li –, az mi, Brian?
– Mint mondottam, a metamor infracsakrái szimmetrikusak az ember három alsó
csakrájával. A farok legvégén lévő utolsó infracsakra annak a manipuri csakrának a
tükörképe, amely a köldök és a szív között van. Ezen a helyen megszakad a központi
csatorna. A kundalini nem tud eljutni a felső csakrákhoz, ha a manipuri körül lévő, „illúziók
óceánja” nevű zóna nincs feltöltve egy valódi lelki tanító energiáival. Hermész
Triszmegisztosz elve szerint ugyanez vonatkozik a metamor infracsakráira. Ahhoz, hogy az
alsó határáig ereszkedjen a kundalini, elengedhetetlen a sötétség invokációja, egy magasabb
rendű démoni lényeg hatása, amely megtölti vibrációjával az úgynevezett „igazság sivatagát”,
az árnyék központi csatornájának a farok közepén lévő megszakadását...
– És mi ez a magasabb rendű démoni lényeg? – tört ki belőlem a kérdés.
Lord Cricket elmosolyodott.
– Ez az önök személyes kapcsolataitól függ – mondta. – Itt mindenkinek megvannak a
saját lehetőségei... Nos, a végére jutottunk mindannak, amit jogom van elmondani. Csak
egyvalamit tehetek hozzá: a hármas pozíció, az úgynevezett „szakadék” az a hely, ahol
lezajlik a csúcsmetamorrá való átalakulás.
– És sikerült valakinek végrehajtania ezt a cselekedetet? – kérdeztem.
– Bizonyos információk alapján ez 1925-ben sikerült az önök honfitársának, Gömbös
moszkvai antropozófusnak. Doktor Steiner tanítványa, Makszimilian Volosin és Andrej Belij
barátja volt. Gömböst, mint ismeretes, elvitte a Cseka, és az egész történetet titkosították.
Mégpedig a titkosításnak rendkívül nagy jelentőséget tulajdonítottak: elegendő utalni rá, hogy
Bulgakovtól, az ismert írótól elkobozták a Kutyaszív-nek, annak a kisregénynek a kéziratát,
amely ezen esemény körüli híresztelésekre épült. Ezután senki sem látta Gömböst.
– Akkor hát mi a csúcsmetamor? – kérdezte Alekszandr.
– Nem tudom – mondta lord Cricket. – Egyelőre még nem tudom. De el sem tudja
képzelni, milyen türelmetlenül várom, hogy kiderítsem...
*
– Miért vagy reggeltől estélyiben? – kérdezte Alekszandr. – És tűsarkú cipőben?
– Miért, nem áll jól?
 – A fekete nagyon jól áll neked – mondta, és óvatosan az arcomhoz dörzsölte az arcát. –
Különben, a fehér is.
Csók helyett néha összedörgöltük az arcunkat. Korábban megnevettetett ez a szokása – volt
benne valami gyerekes, kölyökkutyás. Aztán beismerte, hogy a bőrömet szaglássza, amelynek
különösen izgató az illata a fülem mögött. Azóta e procedúra közben enyhe elégedetlenséget
éreztem – úgy tűnt, hogy felhasználnak.
– Színházba megyünk? – kérdezte.
– Nem. Még jobbat találtam ki. Vadászatra.
– Vadászatra? És kire fogunk vadászni?
– Vadászni én fogok. Te pedig nézed.
– És kire fogsz vadászni?
– Tyúkra – mondtam büszkén.
– Megéheztél?
– Azt hiszed, hogy vicces vagy!
– Akkor miért vadászol tyúkra?
– Egyszerűen azt akarom, hogy ismerj meg egy kicsit jobban. Készülj – kimegyünk a
városból!
– Most rögtön?
– Igen – mondtam –, csak olvasd el ezt, ni! Kereskedelmi ajánlatot tesznek.
És odaadtam neki kinyomtatva az e-mailt, amelyet reggel kaptam I Hu-litól.
Szevasz,, Vöröske!
Pursuant a tegnapi – oly kedves! – találkozásunkhoz. Kiderült, hogy amikor egyedül hagytuk
a fiúkat, és felidéztük a régi szép időket, vita támadt köztük a művészetről. Brian megmutatta
Alekszandrnak azon munkák fényképét, amelyeket a tervei szerint a Saatchi galériával
közösen állít ki. Az első a Babilon felszabadítása című installáció – Istár kapujának makettje,
amely előtt felhúzott szoknyájú deszantos skót dudások szimulakrumai állnak. Ezek a
gipszalakok a megfigyelőre erőszakolják szexuális izgalmukat, megrohamozzák az érzékeit, és
őt magát egy közszemlére kitett kiállítási tárgyhoz teszik hasonlóvá. Ily módon a néző
ráeszmél fizikai és emocionális jelenlétére abban a térben, amelyet ennek a műalkotásnak a
gravitációs tere torzít el. A Babilon felszabadítása tetszett Alekszandrnak, amit nem lehet
elmondani a többiről.
Láttad-e a Velencei Biennále hitjét – egy szénaboglyát, amelyben négy évig rejtőzött a
körzeti rendőr elől Mikolaj Klimakszovics, az első fehérorosz posztmodern művész?
Alekszandr plágiumnak nevezte ezt a munkát, és mesélt Vlagyimir Uljanov (Lenin) hasonló
boglyájáról, amely a Razliv faluban lévő állandó kiállításon található. Brian megjegyezte,
hogy az ismétlés nem feltétlenül plágium, ez a posztmodern lényege, és tágabb értelemben a
mai – a birkák klónozásától a régi filmek remake-jéig terjedő – kulturális Gestalt alapja.
Mivel lehetne még foglalkozni a történelem vége után? Éppen az idézetesség változtatja
Klimakszovicsot, mondta Brian, plagizátorból posztmodernné. Alekszandr azt az ellenvetést
tette, hogy egy orosz, körzeti rendőrtől semmiféle idézettség sem mentette volna meg ezt a
Klimakszovicsot, és ha Fehéroroszországban elfogyott is a történelem, Oroszországban nem
várható hiány belőle.
Azután Brian megmutatta Alekszandmak Asuro Kesami munkáját, amelyhez, különös
aggodalommal viszonyul, nem utolsósorban azok miatt a komoly beruházások miatt,
amelyeket az elkészítése és a felállítása megkövetel. Kesami munkája, amelyet áthat a
számodra nem ismeretlen Camille Paglia művészetének szelleme, egy hatalmas, elasztikus
vörös műanyag cső, belsejében fehér agyarszerű kitüremkedésekkel. Úgy tervezik, hogy az
egyik londoni stadionban, a szabad ég alatt állítják fel.
A mai művészet világában az egyik legkomolyabb probléma a munka eredeti és friss
verbális interpretációjának a kitalálása. Szó szerint szükség van néhány mondatra, amelyeket
aztán bele lehet írni a katalógusokba és az ismertetésekbe. Ettől a látszólagos apróságtól függ
gyakran a műsorsa. Itt nagyon fontos az a képesség, hogy valaki váratlan, sokkoló oldaláról
lássa a műtárgyat, és ez a barátodnak barbár, friss világlátásával fantasztikusan sikerül.
Ezért Brian engedélyt kér, hogy az installáció konceptuális biztosítása végett felhasználja az
Alekszandr által tegnap kifejtett gondolatokat. A szöveg, amelyet mellékelek, mintegy Brian és
Alekszandr gondolatainak az ötvözete:
„Asuro Kesami VD-42CC című munkájában különböző – mérnöki, technikai, tudományos
– nyelvek párosulnak. Alapszinten a legyőzésről – a fizikai tér, a tabu-tér és a tudatalatti
félelmeink terének legyőzéséről – van szó. A mérnöki és technikai nyelvnek az anyaghoz, van
köze, amelyből a tárgy készült, de a művész az emóciók nyelvén beszél a nézővel. Amikor a
néző megtudja, hogy bizonyos emberek tizenötmillió fontot adtak ennek a kis homokosnak,
hogy egy elhagyott futballpálya fölött egy műbőr pinát feszítsen ki, akkor eszébe jut, hogy
mivel foglalkozik az életben ő maga, és mennyit fizetnek neki ezért, majd ennek a szarukeretes
szemüveget és derűs színű dzsekit viselő kis homokosnak a fényképére néz, zavarodottság és
értetlenség fogja el, és ezek aztán átmennek abba az érzésbe, amelyet Martin Heidegger
német filozófus belevetettségnek (Geworfenheit) nevez. A nézőnek azt ajánljuk, hogy ezekre az
élményekre koncentráljon – éppen ezek jelentik az esztétikai hatást, amelyet ki akar váltani az
installáció.”
Brian ezerfontos honoráriumot ajánl Alekszandrnak. Ez természetesen nem nagy összeg,
de a kísérőszöveg nem végleges, és nem mondható teljes bizonyossággal, hogy felhasználásra
kerül. Beszélj Alekszandrral, OK? Megírhatjátok személyesen Briannek a választ ugyanerre a
címre, én most kissé haragban vagyok vele. Rossz hangulatban van – éjszaka nem engedték be
a Night Flight nevű műintézetbe. Először a face control állította meg (nem tetszett nekik az
edzőcipője), aztán ennek a lebujnak a mélyéből kijött valami holland strici, és felszólította,
hogy öltözzön „more stylish”. Brian ma egész nap ezt ismételgeti: „Stylish? És aki előttem
ment be? Zöld zakóban és kék ingben!?” És rajtam tölti ki a haragját. Na, de nem számít :-=
„)))
A legfontosabb, hogy ne feledkezzetek el a belépési engedélyről a Megváltó Krisztus
templomába!
Szeretettel gondolok Rád,
a Te I-d.
Alekszandr figyelmesen elolvasta a kinyomtatott szöveget. Aztán kétszer összehajtotta a
lapot, utána pedig eltépte.
– Ezer font – mondta. – Hah! Úgy látszik, nem egészen érti, hogy kivel van dolga! Tudod
mit, írj neki te! Hisz mégis jobban tudsz angolul.
– Köszönöm – mondtam szerényen. – És mit írjak? Hogy keveset ajánlott?
Alekszandr végigmért.
– Küld el a halál faszára, de totál! De csak úgy arisztokratikusan és választékosán!
– Az nem megy – mondtam. – Képtelenség.
– Miért?
– Arisztokrata körökben nem küldik el egymást a halál faszára. Ez nem illik.
– Akkor küldd el oda, ahová illik! – mondta. – De hogy úgy érezze, mintha beakasztottak
volna neki! Na gyerünk, indítsd be a szarkazmusodat, amivel az idegeimre mész! Legalább
egyszer legyen haszna!
Volt valami a hangjában, ami visszatartott a kérdéstől, hogy pontosan milyen haszonról
beszél. Megindító volt a gyermeki sértettségével, amelynek egy része rám is átragadt. És hogy
egészen őszinte legyek, hát kell-e kétszer kérni egy rókát, hogy elküldjön a halál faszára egy
angol arisztokratát?
A számítógép elé ültem, és gondolkozni kezdtem. Lényem kozmopolita, feminista része
azt kívánta, hogy a válasz a „suck my dick” kifejezés köré épüljön, mint a leghaladóbb
amerikai nők esetében. De énem racionális része azt súgta, hogy ez kevés lesz a levélben,
amelyet Alekszandr ír alá. A következőt írtam:
Dear Lord Cricket,
Being extremely busy, I’m not sure that you can currently suck my dick. However, please feel
encouraged to fantasise about such a development while sucking on a cucumber, a carrot, an
eggplant or any other elongated roundish object you mightfind appropriate for that matter.
With kind regards,
Alexandre Fenrir-Gray
Készakarva nem Alexandrt, hanem franciásan Alexandre-t írtam. A Fenrir-Gray vezetéknevet
az ihlet súgta az utolsó pillanatban. Ez aztán tényleg arisztokratikusan hangzott. Igaz, azonnal
eszembe jutott az Earl Grey tea, és ezért kissé bergamottolaj-szagú volt az aláírás, de
mindegy, egyszer használatos név volt.
– Na? – kérdezte Alekszandr.
– Körülbelül a következő – mondtam. – Kedves Lord Cricket, jelen pillanatban nagyon
elfoglalt vagyok, és nem vagyok benne biztos, hogy meg tudja nekem tenni ezt az, úgymond,
izét. Azonban ne röstelkedjen erről a témáról fantáziálni akkor, amikor uborkát, sárgarépát,
padlizsánt vagy bármilyen más hosszúkás, kerekded tárgyat fog szopni, amelyet alkalmasnak
talál erre a célra. Nagyrabecsüléssel, Szürke Szása.
– És lehetne nagyrabecsülés nélkül?
– Akkor nem lesz arisztokratikus.
– Na jó – sóhajtott fel. – Küldd el!.. .Aztán gyere ide, a Szürke Farkasnak dolga van
Piroskával.
– Ugyan miféle dolga?
– Hát, izé... kollokviumot tartunk az orosz népmesék pszichoanalíziséről. Pirogot
rakosgatunk Piroska kosárkájába. Sajnos csak egy pirogunk van. Ezért egymás után sokszor
berakjuk a kosárkájába.
– Pfuj, milyen közönséges...
– Te jössz ide, vagy érted menjek?
– Én jövök. Csak gyorsan, gyorsan beszéljük meg a dolgot. Már ideje mennünk. És ma
semmit se harapj át nekem, mert már elegem van belőle, hogy folyton új bugyikat vegyek,
rendben? Hisz nekem nem felel meg bármilyen.
– Aha.
– És még, amíg tudsz beszélni...
– Mi van?
– Mondd, miért kell minden alkalommal belevinned a beszélgetésbe az öntelt harcos
bunkóság apológiáját?
– Hogyan?
– Hát, ahogy Piroskáról és a pszichoanalízisről, beszélsz. Néha azt hiszem, hogy
személyemben az egész történelmet és kultúrát akarod megdugni.
– Kultúra van benned egy kicsi – mondta. – De hogy kerül ide a történelem? Mi vagy te,
szfinx? Egyébként hány éves vagy? Tizenhat évre taksálnálak. De valójában mennyi vagy?
Éreztem, hogy az arcom forróvá, nagyon forróvá változik.
– Én?
– Igen.
– Tudod – találtam fel magam –, egyszer olvastam egy ügyész verseit az igazságügy-
minisztérium belső lapjában. Volt ott egy vers a Haza ifjú védőjéről, amely így kezdődött:
„Tizenhat évre sem taksáltam volna...”
– Hát, érthető – mondta –, az ezred fia. De hogy jön ide ez a vers?
– Hát úgy. Amikor a te egyenruhádat viselő ember „tizenhat évre taksálna”, akkor rögtön
elkezdek gondolkozni, hogy melyik paragrafus alapján.
– Ha bosszant ez a zubbony – mondta –, vesd le a hülye ruhádat, és hamarosan lágy,
szürke szőr lesz a váll-lap helyén. Így ni, jól van. Milyen kis okos vagy ma...
– Figyelj, szerzel nekik engedélyt a Megváltó Krisztus templomába?
– Au-u-u!
– Nem? Helyes. Hisz éppen csak megírtuk Briannek a választ. Bár... Akarod úgy égetni,
hogy igazából arisztokratikus legyen?
– Hr-r-r!
– Ha a levél után, amelyben helyretetted, mégis elintézed az engedélyt, az szuper lesz.
Hm?
– Hr-r-r!
– Tehát megcsináljuk?
– Hr-r-r!
– Rendben. Akkor majd emlékeztetlek rá... Hogy ez milyen hülye, hm!? Hisz mondtam,
hogy ne harapd el! Vegyél magadnak műcsontot a kutyásboltban, és rágd, amennyit jólesik,
amikor nem vagyok itt. Mi van, jön a fogad? Nagy kan farkas... És gyerünk gyorsabban, egy
óra múlva az erdőben kell lennünk!
*
Az autó az erdő szélén állt meg, egy négyemeletes panelház közelében, amelyet kiindulási
pontnak jelöltem ki.
– Most hová? – kérdezte Alekszandr.
Annak a felnőttnek a leereszkedő jóakaratát tanúsította, akit a gyerekek értelmetlen játékba
vonnak be. Ez bosszantott. Nem számít, gondoltam, meglátjuk, mit mondasz egy óra múlva...
Fogtam a reklámszatyrot a pezsgővel és a pezsgőspoharakkal, és kiszálltam a kocsiból.
Alekszandr halkan mondott valamit a sofőrnek, és kiszállt utánam. Ráérősen elindultam az
erdő felé.
Az erdőben már nyár volt, mintha örökre győztek volna azok a csodálatos májusi napok,
amikor a lombok és a virágok halhatatlannak tűnnek. De tudtam, hogy mindössze két-három
hét telik el, és Moszkva levegőjében már benne lesz az ősz előérzete.
A lábam alá néztem, ahelyett hogy a természetben gyönyörködtem volna, mert a cipőm
tűsarka a földbe nyomódott, és figyelni kellett, hová lépek. Eljutottunk egy pádig, amely két
nyírfa közt állt. Ez volt a következő tájékozódási pont. Innen mindössze néhány lépés maradt
az erdészházig.
– Üljünk le egy kicsit! – mondtam.
Leültünk a padra. Odaadtam neki az üveget, és ügyesen kinyitotta.
– Jó itt – mondta, miközben pezsgőt töltött a poharakba. – Csend van. Még tavasz van, de
már minden zöld. Virágok... Északon pedig mindent hó borít. És jég.
– Hogy jutott eszedbe észak?
– Csak úgy. Mire igyunk?
– A szerencsés vadászatra.
Koccintottunk. Miután megittam a pezsgőt,
eltörtem a poharat a pad szélén, és az éles üveggel elvágtam a ruha pántját a jobb vállamon.
Alekszandr komor helytelenítéssel figyelte a ténykedésem.
– Amazont fogsz játszani?
Nem válaszoltam.
– Figyelj, és miért vagy teljesen feketében? És miért viselsz fekete szemüveget? A
Mátrix-ot koppintod?
Megint nem válaszoltam.
– Nem, nehogy azt gondold!... A fekete tényleg jól áll neked, csak...
– Tovább egyedül megyek – szakítottam félbe.
– És én mit csináljak?
– Amikor futásnak eredek, futhatsz utánam. Csak valahol oldalt! És könyörgök, ne
avatkozz közbe! Még akkor sem, ha nem tetszik valami! Egyszerűen maradj a háttérben, és
nézz!
– Rendben.
– És tartsd be a távolságot! Különben megijeszted az embereket.
– Milyen embereket?
– Meglátod.
– Nem tetszik nekem ez az egész – mondta. – Féltelek. Talán inkább nem kellene?
Határozottan fölálltam.
– Ennyi. Kezdjük.
Már mondtam, hogy a tyúkvadászat célja a szuprafizikai átalakulás, és itt nagyon fontos
az előkészítő műveletek helyes sorrendje. Ahhoz, hogy elkezdődjön az átalakulás, végtelenül
kellemetlen helyzetbe hozzuk magunkat, olyan kellemetlenbe, hogy eláll a lélegzetünk a saját
ostobaságunk miatt, és szeretnénk szégyenünkben a föld alá süllyedni. Éppen ezért van
szükség az estélyi ruhára és a tűsarkú cipőre. Olyan abszurditásig visszük a helyzetet, hogy
nem marad más kiút, mint állattá változni. A tyúkocskára a reakció biológiai katalizátoraként
van szükség – nélküle nem valósulhat meg a transzformáció. Rendkívül fontos, hogy a
legvégéig életben maradjon, mert ha elpusztul, gyorsan visszatér az emberi alakunk. Ezért a
legegészségesebb és legerősebb baromfit kell kiválasztani.
A tyúkólhoz közeledve az erdészházra néztem. Az ablakában a nap tükröződött, és nem
láttam, hogy van-e valaki az üveg mögött. De biztos voltak emberek a házban. A nyitott ajtón
át zene hallatszott; szigorú – azt hiszem, szerzetes – hangok énekelték: „Jó éjszakát... Isten
nyugalma... az isteni lepel a szunnyadó föld fölött...”
Sietni kellett.
A tyúkól deszkabódé volt, nejlonnal bevont furnér alkotta féltetővel. Elhúztam a reteszt,
kitártam az ajtót, amely közben a földet karcolta, és a bűzlő félhomályban azonnal megláttam
a zsákmányomat. Egy barna tyúkocska volt, az oldalán fehér folttal – amikor a többi tyúk a
sarkokba iramodott, egyedül ő maradt mozdulatlanul a helyén. Mintha várta volna,
gondoltam.
– Pi-pi-pi – mondtam rekedt, hamis hangon, majd gyorsan odaléptem és megfogtam.
A tyúkocska nyugodt volt – megrándult, hogy megigazítsa ügyetlenül maga alá húzott
szárnyát, és mozdulatlanná dermedt. Mint az ilyen pillanatokban mindig, úgy éreztem, hogy
nagyon jól érti, mi történik, és mi benne az ő szerepe. A mellemhez szorítottam, és
elhátráltam a tyúkóltól. A cipőm sarka beleragadt a földbe, az egyik cipőm kifordult, és lejött
a lábamról. Utána a másikat is lerúgtam.
– Hé, lányom – szólított egy hang.
Fölnéztem. A tornácon egy ötven körüli, kopott munkaruhát viselő pasas állt, aki sűrű,
lógó bajuszt viselt.
– Mit csinálsz? – kérdezte. – Komplett vagy?
A pasas után egy harminc körüli pirospozsgás srác jött ki az ajtón, szintén bajszos – láthatóan
a fia. Kék melegítőt viselt nagybetűs CSZKA felirattal. Megfigyeltem, hogy mindketten túl
köpcösek a gyors futáshoz.
Közeledett az igazság pillanata. Titokzatos mosollyal rájuk néztem, és közben lehúztam a
cipzárt a ruhám jobb oldalán. Most egyedül a bal oldali pánt tartotta, és a földre engedvén,
könnyedén kiléptem belőle. Csak egy rövid, narancssárga kombiné maradt rajtam, amely
egyáltalán nem akadályozta a mozgást. A szellő kellemesen körbelengte félmeztelen testem.
A tornácra kijött a harmadik néző, egy nyolc év körüli fiú, műanyag karddal a kezében.
Minden csodálkozás nélkül rám meredt – biztos egy életre kelt kép voltam számára a tévéből,
amiben ennél cifrábbat is látott.
– Nem szégyelled magad? – kérdezte a ház harcsabajszú ura.
Hát, ezzel a legérzékenyebb pontomra tapintott. Addigra az egész lelkemet eltöltötte a
szégyen. Már nem is szégyen volt, hanem undor önmagámtól. Úgy éreztem, hogy a világ
gyalázatának az epicentrumában állok, és nem egyszerűen megsértett tyúktulajdonosok
meresztik rám a szemüket; egész égi hierarchiák, szellemi lények miriádjai néztek rám
haragos megvetéssel a megközelíthetetlen világaikból. Lassan hátráltam a tyúkóltól.
Az apa összenézett a fiával.
– Engedd el azt a tyúkot! – mondta a fiú, és lelépett a tornácról.
A kardot fogó fiú eltátotta a száját, a mókára várva. Már nemcsak az értelmem, hanem
utolsó sejtjéig az egész testem tudta, hogy az elviselhetetlen szégyen gubójából csak egyetlen
kiút maradt, az, amely az erdőbe vezetett. És akkor megfordultam s futásnak eredtem.
Ezután minden a klasszikus séma szerint történt. Az első lépések fájdalmasak voltak a
meztelen talpamba nyomódó kavicsok és gallyak miatt. De néhány pillanat múlva elkezdődött
az átalakulás. Először azt éreztem, hogyan húzódnak egymáshoz az ujjak a kezemen.
Nehezebb lett a tyúkocskát tartani – most tiszta erőből a mellemhez kellett szorítani, és
figyelni, nehogy véletlenül megfojtsam. Aztán már nem fájt a talpam. Még néhány pillanat, és
már három lábon száguldottam, és nem volt semmilyen kellemetlen érzésem.
Addigra nem lehetett nem észrevenni a velem történt változásokat, és észre is vették.
Hátulról hujjogatást hallottam. Hátranéztem és vigyorogtam. A két tyúktulajdonos, apa és fia,
kergetett. De már nagyon lemaradtak. Megálltam, hogy kikászálódjak a baby-dollból, ami
nem volt nehéz, mert a testem szikár és hajlékony lett, és miután közelebb engedtem őket,
futottam tovább.
Mi kényszeríti az embert, hogy ilyen helyzetben kergesse a rókát? Természetesen nem
arról az igyekezetről van szó, hogy visszaszerezzék az ellopott tulajdonukat. Amikor a
rókával szuprafizikai átváltozás történik, az üldözők valami olyasmit látnak, ami szétrombolja
a világról alkotott elképzeléseiket. És már nem az ellopott tyúk, hanem a csoda után futnak. A
lehetetlen visszfényét üldözik, amely először világította meg homályos életüket. Ezért
meglehetősen nehéz meglépni előlük.
Szerencsére nem volt senki az erdőbe vezető ösvényen, és az üldözés egész ideje alatt nem
jött szembe senki. Tudtam, hogy Alekszandr a közelben van, elhallatszott hozzám a gallyak
recsegése és a szétnyíló lomb sustorgása az ösvény mellől. De senkit sem láttam, és csak
egyszer vagy kétszer rémlett a bokrok közti nyílásban egy árny.
Az idősebb kulák kezdett lemaradni. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy már nem tudja
lerövidíteni a köztünk lévő távolságot, legyintett és kiszállt az üldözésből. A fia még
körülbelül egy kilométeren át tartotta az iramot, de aztán erősen lassított. Ráérős kocogásra
tértem át, és még futottunk olyan ötszáz métert. Aztán az üldözőm kezdett kifulladni, és
hamarosan egyáltalán nem maradt ereje a futásra – alighanem dohányos volt. Megállt, a
térdére támaszkodott a tenyerével, rám meresztette fekete szemét – és azonnal eszembe jutott
a Nacional halott szikhje. De elfojtottam a személyes érzéseket, most nem voltak helyénvalók.
Ha az lett volna a feladatom, hogy otthagyjam őket, akkor véget ért volna az üldözés (nos,
így távozik a csoda az ember életéből). De nekem más célom volt – a vadászat. Legfeljebb
húsz méter maradt köztünk.
Már mondtam: ha a róka elengedi a tyúkocskát, maximum egy perc múlva megszűnik az
egész szuprafizikai változás. A róka így természetesen már nem tud gyorsabban futni az
embernél. Azért kockázatos volt a manőver, amelyet el akartam végezni, de sarkallt annak
tudata, hogy Alekszandr figyel. Elengedtem a tyúkocskát. Az tett néhány bizonytalan lépést
az aszfalton, és megállt (az üldözés közben sajátos transzba esnek). Tízig számoltam, majd
újból fölkaptam és a mellemhez szorítottam.
Ezt a gúnyt nem tudta elviselni az üldözőm – összeszedte minden erejét, újból utánam
iramodott, és még olyan háromszáz métert futottunk nagyon tisztes tempóban. Boldog voltam:
a vadászat kétségtelenül sikerült.
És ekkor váratlan dolog történt. Amikor túlfutottunk az ösvény egyik leágazásán, amely
mellett kék és vörös nyilakkal voltak megjelölve a fák – biztos a síelők számára, bár nem
tudom, hogy mit gondolt volna erről Alekszandr –, hallottam, hogy az üldözőm felkiált:
– Ide! Segítség!
Visszafordultam, és láttam, hogy integet valakinek. Aztán pedig az oldalösvényről,
amelyet éppen csak elhagytunk, kijött két lovas rendőr.
Nem tudom, hogyan érzékeltessem ennek a pillanatnak az iszonyatát. Puskinnál van
valami hasonló a Bronzlovas-ban, de ott egy lovas volt, itt viszont kettő. Mint egy rémálom
lassított filmjében, megfordultak, négy pofa – két rendőré és két lóé – meredt rám, és
száguldva utánam eredtek.
Miért gyűlöljük mi annyira az angol arisztokratákat? Elég lett volna, ha most valaki
néhány pillanatig a bőrömben van – ekkor már rókabunda borított, csak egyenetlen volt, és
helyenként foltokban nőtt a szőr –, és soha többé nem teszi fel ezt a kérdést. A zsaruk –
ostoba és alárendelt népség, mit lehetne tőlük várni. De hogy lehetne megbocsátani művelt
embereknek, hogy szórakozássá és sporttá változtatták más agóniáját? Hát ezért nem ítélem el
I testvérkémet, bár én magam persze nem foglalkoztam volna azzal, amivel ő.
Majdnem száz év telt el azóta, hogy utoljára menekültem lovas üldözők elől – Melitopol
környékén történt, a polgárháború alatt. De amikor most a hátam mögött súlyosan csattogni
kezdtek a paták, azonnal eszembe jutott az a nap. Az emlék eleven és rettenetes volt: néhány
pillanatig úgy éreztem, hogy az egész huszadik század egyszerűen csak a meleg és az
oxigénhiány miatt rémlett fel, és valójában ott futok utolsó erőmből Bugyonnij részeg lovas
katonái elől, akik a halál felé kergetnek a poros úton. Iszonyatos érzés.
Az ijedtség erőt adott. Azonkívül az ijedtségtől nagyon messzire ment a szuprafizikai
transzformációm, sokkal messzebb, mint egy átlagos vadászat közben. Először ez előnynek
tűnt, mivel most gyorsabban futottam. De aztán rájöttem, hogy a vesztemet is okozza. A
tyúkocskát a mellemhez szorító mancsom átlagos rókavégtaggá változott, amellyel nem
lehetett fogni. És kiszabadult az ellenőrzésem alól a folyamat. Megállíthatatlanul csúsztam a
szakadék felé: még néhány pillanatig kínlódtam, és elejtettem a tyúkocskát. Bukfencet vetett a
levegőben, és felháborodott kotkodácsolással kirepült az út szélére. Már a legvalódibb rókává
változtam, de most már csak egészen rövid időre.
És hirtelen észrevettem egy nagyon furcsa dolgot.
Hirtelen rájöttem, hogy a farkam, amelynek mintha nem lett volna semmi munkája, a
dolgát végzi. Egy róka azonnal érti, hogy miről beszélek, ám egy embernek nehéz
megmagyarázni. Alekszandr mesélt egy viccet egy libertinusról, akinek olyan hosszú penise
volt, hogy a night klubok ablakán kopogtatott vele. „Jaj, azt hiszem, szeretek valakit...” Ha
figyelmen kívül hagyjuk az erotikus konnotációt, most valami hasonlót éreztem.
Sőt megértettem, hogy mindig ezt csináltam. A hipnotikus energia titkos árama, amelyet a
környező világba küldtem, olyan régóta nem változott, hogy érzékelhetetlenné vált: így van a
hűtőszekrény zúgásával, amelyet csak akkor veszel ószre, amikor hirtelen véget ér. Most
figyelemmel követtem a hipnotikus sugarat, hogy kire irányul, és rájöttem, hogy önmagamra.
BUMM, ahogy a képregényekben írják.
A kontroll azonban nem szűnt meg ebben a pillanatban. Ugyanúgy, mint addig, tisztán a
tudatában voltam annak, ami körülöttem és a saját értelmemmel történik. Az egyik belső
hangom dörgő basszussal ismételte Laertes szavait, amelyeket a végzetes karddöfés után
mondott Hamletnek:
– Nincs benned élet egy félórai.5
– És miért félórai? Miféle méreg volt a kardon? – kérdezte a másik hang.
– Érdekes lenne ezt megbeszélni Shitman Shakespeare-kutatóval! – jegyezte meg a
harmadik –, csak szegényke már nincs köztünk...
– Akkor hamarosan megbeszéled vele! – rivallta a negyedik.
Félelem fogott el: a rókák közt elterjedt a hiedelem, hogy haláluk előtt látják az igazságot,
aztán pedig valamennyi belső hangjuk egyszerre szólal meg.
Csakugyan? Ne, gondoltam, csak ne most!... De nem volt harminc percem, mint
Hamletnek. Maximum harminc másodpercem volt, sőt már annyi sem.
Az erdő elfogyott. Az ösvény véget ért az erdő szélén, amely mentén, mint mindig, a
környező házakból való, gyerekkocsit toló asszonyok sétáltak. Észrevettek: sivalkodás,
kiáltozás támadt. Utolsó erőmből elszáguldottam a sétálók mellett, megláttam egy másik
ösvényt, amely visszavezetett az erdőbe, és azon rohantam tovább.
De a testem már cserbenhagyott. Fájt a tenyerem, fölegyenesedtem, és a hátsó mancsomon
futottam – tulajdonképpen már nem is a „mancsomon”, hanem egy átlagos lány lábán. Aztán
valami különösen szúrós tobozra léptem, halkan feljajdultam, és térdre estem.
A rendőrök leszálltak a lóról, amikor odaértek hozzám. Az egyik megragadta a hajam, és
arccal maga felé fordított. Hirtelen düh torzította el a képét. Megismertem – az egyik spintria
volt a körzeti őrszobáról, ahol „társadalmi munkát” végeztem. Ő is megismert. Farkasszemet
néztünk egy pillanatig. Ostobán hangzana, ha egy be nem avatottnak elmondanám, hogy mi
zajlik egy ilyen pillanatban a róka és az ember közt. Ilyet csak átélni lehet.
Hát én is hülye vagyok, gondoltam, eltelve a vereség érzetével, hiszen van egy mondás: ne
b...ssz ott, ahol élsz, és ne élj ott, ahol b...szol! Mindenben én vagyok a hibás...

5 Shakespeare: Hamlet Arany János fordítása. (A ford.)

 – Na, megvagy, te bestia? – kérdezte a rendőr.
– Ismered? – kérdezte a másik.
– Hogyne. Ő dolgozott nálunk társadalmi munkában. Azóta nem múlik el a herpesz a
seggemről.
A rendőr még az ő fajtájánál is ritka esetét mutatta be annak, hogy valaki mennyire
képtelen megérteni az ok-okozati viszonyt, de nem volt nevethetnékem. Verni fognak,
gondoltam. Minden megismétlődik úgy, ahogy akkor Melitopol mellett történt... Lehet, hogy
tényleg még mindig ott vagyok, a többi pedig egyszerűen álom?
Hirtelen fülsiketítő lövés hallatszott a közelben. Fölnéztem.
Tökéletesen vasalt szürke zubbonyban, kezében füstölgő pisztollyal, hóna alatt fekete
göngyöleggel Alekszandr állt az ösvényen. Nem vettem észre, hogy mikor jött oda.
– Mindketten hozzám! – mondta.
A két rendőr engedelmesen elindult, mint nyulak az óriáskígyó felé. Az egyik ló idegesen
felnyerített és a hátsó lábára ágaskodott.
– Ne félj, ne félj! – suttogtam –, nem esznek meg.
Ez egyébként megelőlegezett kijelentés volt részemről – Alekszandr nem avatott be a
terveibe. Amikor a rendőrök a közelébe értek, a pisztolytáskába tette a fegyverét, és halkan
mondott valamit, úgy rémlett, azt, hogy „jelentést kérek!”. Miután meghallgatta őket, ő
kezdett beszélni. Többet nem hallottam, de a gesztikulációból minden érthető volt. Először
tenyérrel fölfelé tartotta a jobb kezét, mintha egy kis tárgyat dobált volna föl. Aztán lefelé
fordította a tenyerét, és néhány köröző mozdulatot végzett, valami láthatatlan dolgot
ledöngölve. A rendőrökre ez a legvarázslatosabb módon hatott – megfordultak, és elmentek,
megfeledkezve nemcsak rólam, de a lovakról is.
Alekszandr néhány pillanatig kíváncsian nézett rám, aztán odajött, és odaadta a fekete
göngyöleget. A ruhám volt. Valami bele volt csavarva. Szétnyitottam, és megláttam a
tyúkocskát. Vége volt. Úgy elszomorodtam, hogy megeredtek a könnyeim. Nem a
szentimentalizmusról volt szó. Az előbb még egy egészet alkottunk, és ezt a kicsi halált
felerészben a sajátomnak éreztem.
– Öltözz fel! – mondta Alekszandr.
– Miért?... – mutattam a tyúkocskára.
– Miért, el kellett volna ereszteni?
Bólintottam. Alekszandr el tárta a karját:
– Hát akkor végképp nem értek semmit.
Természetesen ostobaság lett volna szemrehányást tenni neki.
– Semmi, bocsáss meg! Köszönöm – mondtam. – A ruhát, és úgy egyáltalán.
– Figyelj – mondta –, nem kell ezt csinálnod! Soha!
– Miért?
– Csak ne sértődj meg, de nem nézel ki valami jól. Mármint, amikor átváltozol... Nem
tudom. Egyáltalán nem neked való.
– Miért nem nézek ki jól?
– Valahogy olyan vedlett vagy. És úgy ránézésre háromszáz évesnek lehetne taksálni,
minimum.
Éreztem, hogy elvörösödök.
– Világos. A nő a kormány keréknél effektus, mi? Minden második szavadban érződik az
undorító hímsoviniszta...
 – Csak ezt ne keverd bele! Az igazat mondom. A nemnek ehhez semmi köze.
Gyorsan felöltöztem, és olyan ügyes voltam, hogy még az elvágott pántot is megkötöttem
a vállamon.
– A tyúkot hozod? – kérdezte Alekszandr.
Tagadóan megráztam a fejem.
– Akkor gyerünk! Az autó mindjárt idejön. És holnap pontban tizenkettőkor légy indulásra
kész! Északra repülünk.
– Miért?
– Megmutattad, hogyan vadászol. Most pedig megnézed, hogyan vadászok én.
*
Soha nem repültem még ilyen gépen, mint ez a Golfstream Jet, még csak nem is láttam – nem
hozta úgy a sors, hogy eljussak az upper rat speciális repülőtereire. Rosszul éreztem magam
amiatt, hogy olyan kevesen voltak az utastérben – mintha a repülés biztonsága az utasok
számától függene.
Különben lehet, hogy ez igaz. Hiszen mindenkinek van őrangyala, és amikor egy
Airbuson vagy egy Boeingen több száz ember zsúfolódik össze, a láthatatlan szárnyas
védnökök tömegének ha nem is a szárnyak fölhajtóerejét kell növelnie, de legalább
biztosítania kell a gépet a lezuhanás ellen. Biztos ezért zuhannak le leggyakrabban a charter-
gépek, amelyeken a gonoszság minden terhét cipelő newsmakerek változtatják helyüket a
planétán.
Az utastér párnázott bőrpamlagokkal berendezett dohányzószalonnak nézett ki.
Alekszandr mellém ült. Rajtunk kívül csak Mihalics volt az utastérben, aki a legtávolabbi
karosszékben ült, és valami papírokat lapozott. Nem is beszélt Alekszandrral, csupán egyszer
fordult hozzá kérdéssel:
– Altábornagy elvtárs, itt a papíron az áll, hogy „sajk-ul-masaikh”. Nem tudja, hogy mi
az?
Alekszandr gondolkozott, majd ezt mondta:
– Azt hiszem, negyven kiló plasztik fölött. De mindenesetre pontosítsd, amikor visszajövünk!
– Értettem.
Moszkva hátrafelé és lefelé suhant, aztán felhők borították be. Alekszandr elfordult az
ablaktól, és egy könyvet vett elő.
– Mit olvasol? – kérdeztem. – Megint krimit?
– Nem. Komoly, okos könyvet választottam, ahogy tanácsoltad. Te is akarsz valami
olvasnivalót?
– Igen – mondtam.
– Akkor nézd meg ezt, ni! Hogy érthető legyen, mit fogsz most látni. Nem pontosan a mi
esetünkről szól, de meglehetősen hasonlít. Direkt neked hoztam.
A térdemre tett egy megtépázott könyvet, a vörös betűs Orosz mesék címmel – pontosan az a
kötet volt, amelyet a számítógépasztalán láttam.
– Ott van benne a könyvjelző – mondta.
A könyv az Aprócska Havrosecska című mesénél volt megjelölve. Hosszú évek óta nem
fogtam gyerekkönyvet a kezemben, és rögtön feltűnt egy furcsaság: a nagy betűk miatt
másképp fogadta be az olvasó a szavakat, mint a felnőtt könyvek esetében. Mintha
egyszerűbb és tisztább lett volna az, amit jelentenek.
A mese meglehetősen szomorú volt. Aprócska Havrosecska Hamupipőke északi klónja volt,
csak a jó tündér helyett a tarka tehén segített neki. Teljesítette a kislány erejét meghaladó
összes feladatot, amelyeket a mostohája adott neki. Gonosz nővérei kilesték, hogyan tudja
elvégezni a munkát, és elmondták a mostohának. Az megparancsolta, hogy vágják le a tarka
tehenet. Havrosecska tudomást szerzett erről, és megmondta a tehénnek. Az arra kérte
Havrosecskát, hogy ne egyen a húsából, és temesse el a csontjait a kertben. Aztán a
csontokból kinőtt egy almafa, susogó aranylevelekkel, amely megoldotta Havrosecska sorsát
– leszakított egy almát, amelynek vőlegény volt a jutalma... Érdekes, hogy a mostoha és a
nővérek nem lettek megbüntetve, egyszerűen nem jutott nekik alma, aztán pedig elfelejtkeztek
róluk.
Eszem ágában sem volt a segges, amfetaminos diskurzus pozíciójából elemezni ezt a
mesét, vagy a „morfológiájában” turkálni. Nem kellett találgatni, hogy valójában miről szól,
mert megértette a szívem. Az örök orosz történet volt, amelynek utolsó ciklusát az egészen
közeli múltban, a múlt század végén láttam. Mintha személyesen ismertem volna ezt a tarka
tehenet, amelynek a gyerekek elpanaszolták a bajaikat, és amely egyszerű csodákat művelt a
javukra, aztán pedig csendben meghalt a kés alatt, hogy csodafaként nőjön ki a földből;
minden kisfiúnak és kislánynak egy arany almát!...
A mese felfoghatatlan igazságot közölt valamiről, ami a legszomorúbb és a
legtitokzatosabb az orosz életben. Hányszor levágták már ezt a félénk tehenet, és hányszor
visszatért, hol varázsalmafaként, hol egész cseresznyéskertként. Hanem hová lettek az almák?
Nem találni őket. Esetleg telefonálni kellene a United Fruit irodájába?... Bár nem, ugyan már.
A United Fruit a múlt században volt. Most viszont bármilyen hívás eltéved a vezetékekben,
és valami gibraltári társaságnál szólal meg, amely egy Falkland-szigeteken lévő cég tulajdona,
és a céget egy amszterdami ügyvéd irányítja egy meg nem nevezett beneficiary érdekei
szerint. Akit nyilván mindenki ismer Moszkvában, a Rubljovkán.
Becsuktam a könyvet és Alekszandrra néztem. Aludt. Óvatosan elvettem a térdéről a
komoly, okos könyv-et és kinyitottam:
Nem, nem úgy néz ki a Pénzfa, ahogy a múlt század könnyelmű szépírói elképzelték. Nem
aranydukátokat terem a Csodamezőn. Az örök fagy jégkérgén keresztül nő lángoló
olajszökőkútként, ahhoz hasonló égő csipkebokorként, amely Mózessel beszélt. Noha sok
Mózes tolong ma a Pénzfa körül, az Úr mély értelműen hallgat... Bizonyára azért hallgat,
mert tudja, hogy nem sokáig játszhat füstölő lángjaival szabadon a Fa. Számító emberek
fojtócsapot húznak tüzes koronájára, és arra kényszerítik, hogy fekete törzsével nőjön bele egy
hideg acélcsőbe, amely végig a Bolondok Országán keresztül kikötői terminálokhoz vezet,
mindenféle Kína meg Japán felé, olyan messzire, hogy a Fa hamarosan már nem is emlékezik
a gyökereire...
Miután elolvastam még néhány, ugyanilyen hebehurgya és sötét gondolatokat tartalmazó
bekezdést, éreztem, hogy elálmosodtam. Becsuktam a könyvet, és visszatettem Alekszandr
térdére. Az út további részét átaludtam.
A leszállást is átaludtam. Amikor kinyitottam a szemem, a betoncsíkon guruló Golfstream
ablakában a légikikötő behavazott épülete siklott el, amely inkább vasútállomásra hasonlított.
Hosszú transzparens volt rajta kifeszítve: „Üdvözöljük Nyeftyeperegonyevszkben!” Ameddig
ellátott a szem, mindent hó borított.
A lépcsőnél néhány, rangjelzés nélküli téli egyenruhát viselő katonatiszt fogadott
bennünket. Mihaliccsal és Alekszandrral régi ismerősként üdvözölték egymást, viszont úgy
éreztem, hogy rám furcsán, értetlenül néznek. Mindazonáltal, amikor Mihalics Alekszandrral
egy-egy tiszti köpönyeget kapott, nekem is kiadták a meleg ruházatot, egy katonai
vattakabátot, halványkék műszőr gallérral, és egy füles sapkát. A vattakabát nagy volt, és szó
szerint elvesztem benne.
 Három kocsi jött értünk. Teljesen moszkvai kinézetű Gelandewagenek voltak, csak
katonatisztek vezették őket. Beszélgetés gyakorlatilag nem kísérte a találkozást, csupán
üdvözlésre és az időjárás rövid megbeszélésére szorítkoztak. Úgy nézett ki, hogy nagyon jól
tudják, miért jöttek a moszkvai vendégek.
Fantazmagorikus látványt nyújtott a város, amely rögtön a repülőtér mögött kezdődött. A
házak a középosztály Moszkva környéki cottage-eire hasonlítottak. Csak egy különbség volt –
ezek a cottage-ek idétlenül emelkedtek a föld fölé valami tyúklábszerűségen. Az örökké
fagyott talajba vert cölöpök a tetők vörös cseréptarajával párosítva éppenséggel azt a
képzettársítást keltették bennem – és nem tudtam tőle megszabadulni hogy a házak egy sor
tyúkká változtak, amelyek négy ponton állnak, magasra emelve a hátsó fertályukat a fekete
ajtónyílásokkal. Úgy látszik, még mindig nem tudtam megszabadulni a tegnapi vadászat
emlékétől és a hozzá kapcsolódó sokktól.
Az eurókunyhók között árusok kis alakjai látszottak, akik egyenesen a havon, a Burán
hójárók mellett kiterített vitorlavászon-darabokról árultak valamit.
– Mit árulnak? – kérdeztem Alekszandrt.
– Szarvashúst. A tundráról hozzák.
– Nem szállítanak ide élelmiszert?
– Miért ne szállítanának? Egyszerűen divatban van a szarvashús. Menő. Meg aztán
ökológiailag tiszta termék.
Nagy hatással volt rám a Calvin Klein cég butikja, amely ugyanolyan cölöpökön álló
cottageben működött. A hatást az gyakorolta, hogy ezen a helyen is jelen van a cég – biztos ez
volt a kis kálvinizmus legészakibb előretolt hadállása a világon. Azonkívül, az ajtaja fölött
lévő cégtábla egyszerre több funkciót teljesített; nevet, földrajzi tájékozódási pontot és
reklámkoncepciót jelölt:
нефтеперегоньевСК6
A figyelmemet egy kúp alakú nomád sátrak vázához hasonlító szerkezetekkel teli nagy
játszótér vonta magára; kövér, minden lehetséges meleg holmiba bugyolált gyerekek
csimpaszkodtak rajtuk, mint a lajhárok. A játszótér a múltbéli vadászok táborához hasonlított,
amely megőrződött a hómezők közepén. Egy hópelyhekkel, állatkölykökkel és vörös orrú
bohócokkal kifestett boltíven keresztül lehetett bejutni oda, amelyen ez a vidám felirat állt:
УКИС–ЮКИС–ЮКСИ-ПУКС!7
Nemigen értettem, hogy mi ez:
1) kiszámoló játék, amely arra hivatott, hogy jókedvre hangolja a gyerekeket,
2) a szponzorok felsorolása,
3) virágnyelven – idáig jutottunk! – kifejezett tiltakozás a hatalom önkénye ellen.
Az orosz életben úgy összekeveredett minden, hogy nehéz lett volna egyértelmű
következtetést levonni. De nem is volt rá idő: nem álltunk meg sehol, és hamarosan fehér
porrá bomlottak mögöttünk mindezek az északi motívumok. Minden irányból összezárult az
esti hómező.
– Tedd fel a kedvencemet! – mondta Alekszandr a sofőrnek.
Komornak nézett ki, látszott, hogy koncentrál, és nem tudtam rászánni magam, hogy
beszélgetéssel vonjam el a figyelmét.
Megszólalt a Shocking Blue régi száma:

6 Magyarul kb.: Olajlepárolóhely; a név két utolsó betűje megegyezik a Calvin Klein cég nevének rövidítésével. (A ford.)
7
KUKISZ-JUKISZ-JUKSZI-PUKSZ. (A ford.)
I’ll follow the sun
That’s what I’m gonna do
Trying to forget all about you...

Nem tudtam nem magamra vonatkoztatni azt, hogy: „trying to forget all about you” – az ilyen
dolgokat a női lélek automatikusan csinálja, anélkül hogy megtanácskozná a gazdasszonyával.
De emelkedettnek és szépnek tartottam a nap követésére tett esküt, amelyet a régi vikingek
stílusában fogalmazott „íme, mit fogok csinálni” szavak támasztottak alá.

I’ll follow the sun

Till the end of time
No more pain and no more tears for me.

Igaz, amikor az idők végéről hallottam, eszembe jutott az Alekszandr lakásán látott szöveg a
farkas képe alatt:

Fenrir, Loki fia, hatalmas farkas, aki az égen üldözi a napot. Amikor utoléri és felfalja, akkor
elérkezik az istenek alkonya.

Ez némileg változtatott a képen... Mégiscsak mekkora gyerek, gondoltam gyengéden, és ő

maga még csak nem is tudja, hogy milyen nevetséges kisfiú.
Hamarosan sötétedni kezdett. Mintha nem földi táj terült volna el az ablakon kívül a
holdfényben – érthetetlen volt, hogy az emberek miért repülnek más bolygókra, ha itt, tőlük
karnyújtásnyira ilyen helyek vannak. Abszolút lehetséges, hogy a láthatatlan úttól egy méterre
sosem járt emberi láb, és egyáltalán semmilyen lény lába vagy mancsa, és mi leszünk az
elsők... Amikor megérkeztünk a kívánt helyre, már sötét volt. Nem voltak sem épületek, sem
tüzek, sem emberek, semmi – egyszerűen éjszaka volt, hó, hold és csillagok. Az egyetlen, ami
megtörte a táj egyhangúságát, egy közeli domb volt.
– Kiszállunk – mondta Alekszandr.
*
Odakint hideg volt. Felhajtottam a vattakabát gallérját, és jobban a fülemre húztam a füles
sapkát. A természet nem az ilyen helyeken való életre szánt. Meg mivel is foglalkoztam volna
itt? A szarvastenyésztők nem keresnek szerelmi kalandokat a hómezők közepén, és még ha
keresnének is, aligha tudnám felborzolni a farkamat ilyen hidegben. Biztos azonnal
megfagyna és letörne, mint egy jégcsap.
Az autók úgy álltak be, hogy erős reflektoraik teljesen megvilágították a dombot. A
fényfoltban nyüzsögni kezdtek az emberek, amint kicsomagolták a magukkal hozott
felszerelést – valamilyen, számomra érthetetlen rendeltetésű eszközöket. Kezében hosszúkás
utazóládával odament Alekszandrhoz egy férfi, aki ugyanolyan katonai vattakabátot viselt,
mint én, és ezt kérdezte:
– Föl lehet állítani?
Alekszandr bólintott.
– Menjünk együtt! – mondta, és felém fordult: – És te is velünk! Onnan szép kilátás
nyílik, megnézed!
A domb teteje felé indultunk.
 – Mikor esett le a nyomás? – kérdezte Alekszandr.
– Tegnap este – válaszolta a katonatiszt.
– És vizet próbáltatok belenyomni?
A katonatiszt legyintett, mintha szót sem érdemelne a dolog.
– Hányadik alkalommal esik már le ebben a lyukban?
– Ötödik – mondta a tiszt. – Kész, kipréseltük. A réteget is, egész Oroszországot is.
Halkan elkáromkodta magát.
– Rögtön megtudjuk, hogy az egészet vagy sem – mondta Alekszandr. – És vigyázz, hogy
mit mondasz, mégiscsak egy hölgy van velünk!
– Mi van, felnő a váltás? – kérdezte a tiszt.
– Mondjuk.
– Helyes. Mert különben Mihalics nem valami perspektivikus...
Fölértünk a dombtetőre. A messzeségben alacsony épületeket, kék és sárga villanyfények
éles pontjait, fémrácsokból készült szerkezeteket, valamilyen könnyű füstöt vagy gőzt láttam.
A hold a föld fölött vezetett csövek labirintusát világította meg – közülük néhány a hóba
süppedt, mások a látóhatár felé húzódtak. De mindez túl messze volt, hogy kivehettem volna a
részleteket. Embereket sehol sem láttam.
– Van velük kapcsolat? – kérdezte Alekszandr.
– Van – válaszolta a katonatiszt –, ha van valami, közlik. Milyenek az esélyek?
– Meglátjuk – mondta Alekszandr. – Minek találgatni? Készüljünk!
A katonatiszt a hóra tette az utazóládát és kinyitotta. Belül egy műanyag tok volt, a mérete
és az alakja szerint olyan és akkora, mint egy nagy dinnye. Csettentek a zárak, a dinnye
kinyílt, és egy vörös bársonyon fekvő, kinézetre nagyon régi tehénkoponyát láttam, amely
néhány helyen megrepedt, és fémlemezek erősítették meg. A koponya alul fémbe volt
foglalva.
A katonatiszt kivett az utazóládából egy fekete hengert, és széthúzta. Trackinghez való
teleszkópos botszerűség nyílt ki, amely kerek megvastagodásban ért véget. A tiszt lendületből
a hóba szúrta a bot másik, hegyes végét, és ellenőrizte, hogy szilárdan áll-e. Jól állt. Akkor
fölemelte a koponyát, fémalapzatát a bot végén lévő megvastagodáshoz illesztette, és halk
csattanással összekapcsolta őket.
– Kész? – kérdezte Alekszandr.
Nem figyelte ezt a tevékenységet, hanem a távoli fényeket és csöveket nézte, mint egy
hadvezér, aki szemügyre veszi a környéket, ahol hamarosan megkezdődik a csata. A
katonatiszt az olajmező felé irányította a tehén üres szemgödreit. Érthetetlen volt, hogy mit
akar felvenni ezzel a furcsa tévékamerával.
– Jelentem, kész.
– Gyerünk! – mondta Alekszandr.
Lementünk a dombról az emberekhez, akik az
autók mellett vártak ránk.
– Na, Mihalics – kérdezte Alekszandr –, először te? Próbáld meg! Én meg itt vagyok
biztosításnak, ha történne valami.
– Azonnal – mondta Mihalics. – Pár perc. Beszállok a kocsiba, hogy ne fagyjon be a
seggem.
– Mi az, ketamin nélkül egyáltalán nem megy?
– Ahogy parancsolja, altábornagy elvtárs – mondta Mihalics. – Csak a magam rendszere
szerint akartam. És amúgy már izomba szúrok.
– Hát csináld a te rendszered szerint! – dünynyögte elégedetlenül Alekszandr-, gyerünk!
Megnézzük. Ideje lenne, Mihalics, megtanulni, hogy mankó nélkül járj! Bízzál magadban!
Mutasd meg, mire vagy képes! Mit fogunk csinálni, ha elkapják a dílered tökét? Az egész
ország mani nélkül marad?
Mihalics elkuncogta magát, de nem mondott semmit, és elindult az autók mögé. Amikor
elment mellettem, rám kacsintott. Úgy csináltam, mintha semmit sem vettem volna észre.
– Visszaszámlálás – hangzott fel egy megafon által felerősített hang. – Mindenki hagyja el
a területet!
Az autóreflektorok fényében tömegbe verődött emberek gyorsan az autók mögötti sötétbe
mentek. Csak az a katonatiszt maradt mellettünk, aki segített Alekszandmak fölállítani a
koponyát a dombon. Nem tudtam, hogy rám is vonatkozik-e a parancs, és kérdő pillantást
vetettem Alekszandrra.
– Ülj le! – mondta, és a mellettünk lévő kinyitható székre mutatott. – Rögtön fel fog lépni
Mihalics. Csak vigyázz, ne nevess, mert szégyenlős! Főleg, amikor belövi magát.
– Értem – mondtam, és leültem.
Alekszandr a szomszédos székre telepedett, és
tábori látcsövet nyújtott felém. A távcső burkolata perzselően hideg volt.
– Hová nézzek? – kérdeztem.
Fejével a rúd felé bökött, a koponyára, amely tisztán látszott az autóreflektorok fényében.
– Tizenöt... – mondta az autók mögött a megafon. – Tíz... Öt... Rajta!
Néhány másodpercig semmi sem történt, aztán fojtott vonítás hallatszott, és a fényfoltban
megjelent egy farkas.
Erősen különbözött attól az állattól, amellyé Alekszandr változott. Annyira, hogy úgy tűnt,
egy másik biológiai fajhoz tartozik. Kisebb volt, a lábai rövidek, és teljesen híján volt a
gyilkos ragadozó félelmetes bűverejének. Hosszúkás, hordó formájú törzse túl nehéznek tűnt
a vad természetben való élethez, a természetes kiválasztódás körülményei közt meg
különösen. Ez a kövér test az ókori kicsapongásokról, a keresztény vértanúkról és azokról a
római császárokról való gondolatokat hívott elő, akik ellenségeikkel etették az állatokat.
Leginkább... Igen, leginkább egy hatalmas, dagadt tacskóra hasonlított, amelyre farkasbőrt
ültettek át. Megijedtem, hogy nem bírom ki, és elnevetem magam. És ettől még inkább
nevethetnékem támadt. De, szerencsére, erőt vettem magamon.
Mihalics felügetett a dombra, és megállt a koponyás rúd mellett. Rövid ideig csendben
maradt, majd a hold felé emelte a pofáját és vonítani kezdett, miközben úgy lengette
megfeszült farkát, mint karmester a pálcáját.
Ugyanaz az érzés támadt bennem, mint Alekszandr átalakulásai közben: mintha a
farkastest látszólagos valami, vagy legjobb esetben a hegedű testéhez hasonlító üres rezonátor
lett volna, és a titkot egy láthatatlan húr által keltett hang jelentette volna a farok és a
farkaspofa közt. Reális csak ez a húr volt, és a félelmetes appassionatója, és minden más csak
úgy rémlett... Rokonságot éreztem ezzel a teremtménnyel: Mihalics valami olyasmit csinált,
amivel a rókák foglalkoznak, és ebben pontosan ugyanúgy segített neki a farka.
A vonítása kínzó, értelemmel bíró ekhóként visszhangzott először a farkam tövében, aztán
pedig a tudatomban. Értelem volt a hangban, és én felfogtam. De ezt az értelmet nehéz lett
volna emberi nyelven kifejezni, mivel a szavak hatalmas sokaságával rezonált, és nem lehetett
tudni, hogy melyeket kellene kiválasztani közülük. Nagyon megközelítőleg és a pontosság
minden igénye nélkül így adnám át:
Tarka tehén! Hallasz, tarka tehén? Én, Mihalics, a rút vén farkas, súgok a füledbe. Tudod,
miért vagyok itt, tarka tehén? Az életem oly sötétté és rettenetessé vált, ezért lemondtam róla,
hogy az Isten Képe legyek, és önjelölt farkassá változtam. És most vonítok a holdra, az égre és
a földre, a te koponyádra és minden létezőre, hogy a föld megsajnáljon, megnyíljon és olajat
adjon nekem. Tudom, nincs miért sajnálni. De mégis sajnálj meg, tarka tehén! Ha te nem
sajnálsz, meg, nem teszi senki a világon. És te, föld, nézz rám, remegj meg a borzalomtól és
adj nekem olajat, amiért kapok egy kevés pénzt. Mert elveszíteni az Isten Képét, farkassá válni
és nem rendelkezni pénzzel, kibírhatatlan és értelmetlen, és ezt nem engedi meg azúr, akit
megtagadtam...

A hívás furcsa, varázslatos erővel és őszinteséggel volt tele: Mihalics nem volt sajnálatra
méltó, de az erre való igénye az orosz élet összes központi fogalma szerint teljesen
megalapozott volt. Ha kifejezhetem így magam, semmi rendkívülit nem követelt a világtól,
minden logikus volt az Oroszországban elfogadott metafizikai illem keretei közt. De a
koponyával, amelyet a távcsővön át néztem, nem történt semmi.
Mihalics még úgy tíz percig vonított, körülbelül az addigi „szellemben”. A vonítása néha
panaszossá, néha fenyegetővé változott, úgyhogy még én is féltem. De minden maradt a
régiben. Egyébként nem tudtam, minek kell történnie, és kell-e egyáltalán – vártam rá, mivel
Alekszandr azt mondta, hogy nézzem a koponyát. De a rövid megjegyzések alapján,
amelyeket Alekszandr a katonatiszttel váltott, világossá vált, hogy Mihalics kudarcot vallott.
Lehet, hogy ennek oka a vonításában lévő bizonyos kémiai jellegű mesterkéltség volt.
Először nem érződött, de minél tovább vonított, annál erősebben éreztem, és a szólama végén
odáig ment a dolog, hogy a torkomban kellemetlen csomó sűrűsödött össze.
A vonítás megszakadt, leengedtem a távcsövet, és láttam, hogy nincs már farkas a domb
tetején. Helyette Mihalics állt ott négykézláb. Pontosan kivehető volt az autóreflektorok
fényében, a köpenyén lévő utolsó ráncig. Az arcát, a hideg ellenére, hatalmas verítékcsöppek
lepték el. Felállt és lekullogott a dombról.
– Na? – kérdezte, amikor hozzánk ért.
A katonatiszt a füléhez emelte az adóvevőt, egy kicsit hallgatta, és leengedte.
– Nincs változás – mondta.
– Mert már ötödszörre nyitjuk meg ezt a réteget – mondta Mihalics. – Második
alkalommal mindig sikerül nekem. Harmadik alkalommal is majdnem mindig. De az
ötödikkel... Valahogy már nem világos, hogy ilyenkor miről vonítsak.
– Fiúk, ki kell találni valamit – mondta gondterhelten a katonatiszt. – Az ágazatban
majdnem az összes olajkút a negyedik ciklusban van. Ha nem tudunk áttérni az ötödikre, az
atlantiak két év alatt bantusztánt csinálnak belőlünk. Alekszandr, vannak ötleteid?
Alekszandr fölállt a helyéről.
– Rögtön megtudjuk – mondta, megállt, és összehunyorított szemmel a koponyára nézett,
a távolságot latolgatva. Aztán elindult fölfelé a dombon. A koponyáig tartó út felénél ledobta
a válláról a köpenyt, és az szétvetett ujjal a hóba hullott.
Úgy megy, mint Puskin a párbajra, gondoltam, majd a köpenyre néztem, és befejeztem a
gondolatot: vagy, mint D’Anthés...
A katonai egyenruha miatt a második volt a valószínűbb.
Amikor a rúdhoz ért, óvatosan a koponyára tette a két kezét, száznyolcvan fokkal
elfordította, úgy, hogy a koponya egyenesen rám meredt – pontosan láttam a távcsővel az üres
szemgödröket és a fémkapcsot, amely összehúzta az egyik fölött lévő repedést. Alekszandr
elindult lefelé. A köpenyéhez érve megállt, az ég felé emelte a fejét, és vonítani kezdett.
 Még emberként elkezdett vonítani, de a vonítás még annál is gyorsabban farkassá
változtatta, mint a nemi izgalom. Megtántorodott, ívbe hajolt a teste, és a hátára esett. Az
átalakulás olyan gyorsan zajlott le, hogy már majdnem teljesen farkas volt, amikor a háta a
köpenyhez ért. Ez a farkas egy pillanatig sem hagyta abba az üvöltést, miközben fehér felhőt
támasztva maga körül, néhány pillanatig a hóban vergődött és aztán felállt.
A hordó formájú, kövér Mihalicshoz képest szembeszökő volt, hogy Alekszandr milyen
jól néz ki. Nemes és félelmetes vadállat volt; az ilyenektől valóban félhettek az északi istenek.
De a vonítása nem volt rettenetes, mint Mihalicsé. Halkabban zengett, és inkább szomorúnak,
mint fenyegetőnek tűnt.

Tarka tehén! Hallasz, tarka tehén? Tudom, teljesen szégyentelenné kell válni, hogy újra olajat
kérjek tőled. Nem is kérek. Nem érdemeljük meg. Tudom, hogy mit gondolsz rólunk. Hogy,
ugye, bármennyit adok is, Havrosecskának egy csepp sem jut belőle, hanem mindet
fölzabálják ezek a kukisz-jukiszok, jukszi-pukszok és a hasonló sáskák, amelyektől nem látni a
nap világát. Igazad van, tarka tehén, így is lesz.. Csak tudod mit... Hiszen tudom, ki vagy. Te –
mindenki vagy, aki előttünk itt élt. A szülők, ősök, elődök, és akik azelőtt, azelőtt...Te –
mindazoknak a lelke vagy, akik abban a hitben haltak meg, hogy a jövőben beköszönt a
boldogság. És lám, beköszöntött a jövő. A jövő, amelyben az emberek nem valamiért, hanem
saját magukért élnek. És tudod, milyen érzés az olajszagú szasimit falni, és úgy tenni, mintha
nem vennénk észre, hogyan olvadnak el a talpunk alatt az utolsó jégtábláik? Úgy tenni,
mintha erre a rendeltetési helyre jött volna ezer évig a nép, amely véget ér velünk. Az derül ki,
hogy valójában csak te éltél, tarka tehén. Neked volt kiért élni, de nekünk nincs... Neked
voltunk mi, de nekünk nincs senkink, önmagunkon kívül. De most neked ugyanolyan rossz,
mint nekünk, mert többé nem tudsz almafaként kinőni a Havrosecskád számára. Csak olajat
tudsz, adni a gyalázatos farkasoknak, hogy a kukisz-jukisz-jukszi-puksz perkáljon a
lawyerének, a lawyer tejeljen az őrségparancsnoknak, az őrségparancsok deliázzon a
fodrásznak, a fodrász, a szakácsnak, a szakács a sofőrnek, a sofőr felfogadja egy órára a te
Havrosecskádat százötven dolcsiért... És amikor Havrosecska kialussza magát az anális szex
után, és tejel az összes zsarunak és gengszternek, akiktől függ, nos, akkor talán futja neki egy
almára, amivé annyira válni akartál a számára, tarka tehén...

Úgy tűnt, hogy a tehén rám néz üres szemüregeivel. Aztán láttam a távcsővel, hogyan jelenik
meg és növekszik egy könnycsepp a szemüreg szélén. Legördült a koponyán és leszakadt a
hóba, utána pedig kicsordult a második, aztán a harmadik...
Alekszandr vonított tovább, de már nem vettem ki az értelmét. Lehet, hogy már nem volt
benne értelem, mert a vonítás sírássá változott. Én is sírva fakadtam. Mindnyájan sírtunk...
Aztán pedig rájöttem, hogy nem is annyira sírunk, mint inkább vonítunk – Mihalics, a
katonatiszt, aki fölállította a rudat a dombon, a sötétben az autók mögött álló férfiak,
mindnyájan vonítottunk, a hold felé emelt arccal, vonítottunk és sirattuk magunkat, a semmire
sem hasonlító országunkat, a nyomorúságos életet, az értelmetlen halált és a barrelenkénti
ötven dollárt, amit örökségül kaptunk...
– Hé! – hallottam –, térj magadhoz!
– Mi?
Kinyitottam a szemem. Alekszandr és a katonatiszt állt a székem mellett. Kissé távolabb
fázósan húzta össze magát Mihalics.
– Kész – mondta a katonatiszt. – Megindult az olaj.
– Hogy vonítottál! – mondta nekem Alekszandr.
– Egyszerűen belemerültünk a hallgatásába.
 – Igen – mondta Mihalics – jól jött a lány. Én meg először nem értettem, altábornagy
elvtárs, hogy miért hozza magával.
Alekszandr nem válaszolt – egy férfi ment oda hozzá, azok közül, akik a szeánsz alatt a
kocsik mögött álltak. Rangjelzés nélküli egyenruhát viselt, ugyanúgy, mint a többiek.
– Ez a magáé – mondta, és egy kis dobozt nyújtott Alekszandrnak. – A Haza Szolgálatáért
érdemrend. Tudom, hogy sok ilyenje van már. De azt akarjuk, hogy ne felejtse el, milyen
nagyra tartja az ország.
– Köszönöm – mondta egykedvűen Alekszandr, miközben zsebre tette a dobozt. – A
hazámat szolgálom.
Karon fogott és a kocsihoz vezetett. Amikor eltávolodtunk a többiektől, ezt suttogtam:
– Mondd meg őszintén, mint farkas a rókának! Vagy ha így jobban tetszik, mint metamor
a metamornak! Tényleg azt hiszed, hogy Havrosecskának a kukisz-jukisz, és nem a miatt a
rohadt halfej miatt nem jutott alma, amely hol bikának, hol medvének adja ki magát?
Meghökkenve kérdezte:
– Miféle kukisz? Miféle halfej?
Csak most fogtam fel, hogy milyen furcsán hangzottak a szavaim. Igen, stresszben voltam
– nem érzékeltem a különbséget a világ és aközött, amit róla gondolok. Hiszen Alekszandr
semmit sem mondott – egyszerűen egy tehénkoponyára vonított, és minden további az én
interpretációm volt.
– Na, a medvét is belekeverte – mormogta Alekszandr.
Tényleg, meglepően hülyén jött ki a dolog. A medvét, és vele a halfejet, nem is beszéltem
meg Alekszandrral.
– Ez a mesék miatt van – mondtam bűntudatosan. – Amiket a repülőn olvastam.
– Á, akkor értem.
Egyébként egy kérdést fel lehetett tenni, nem tartva tőle, hogy furcsán hangzik. Most előre
mérlegeltem a szavaim lehetséges hatását, és csak aztán nyitottam ki a szám:
– Tudod, az az érzésem, hogy Havrosecskaként mutattál meg a koponyának. Jól
gondolom?
Elnevette magát.
– Miért is ne. Olyan megindító vagy.
– Nézz meg figyelmesen! – mondtam. – Hát milyen Havrosecska vagyok én?
– Hát, lehetsz akár Mária Magdolna is – mondta. – Mi a különbség? Én pragmatikus
vagyok. Az én dolgom, hogy megindítsam az olajat. Ehhez pedig az kell, hogy a koponya
elsírja magát. Mit lehet tenni, ha Mihalics többé nem ríkatja meg, még akkor sem, ha öt
köbcenti ketaminnal szúrja magát?
– De hisz ez... Hisz ez hazugság volt – mondtam zavartan.
Elkuncogta magát.
– Hát szerinted a művészetnek igaznak kell lennie?
Válasz gyanánt csak pislogtam néhányat. A legnevetségesebb, hogy tényleg azt hittem. És
már nem értettem, hogy kettőnk közül ki manipulálja cinikusan a mások tudatát.
– Tudod – mondta –, próbáld eladni a koncepciódat a Saatchi galériának! Lehet, hogy
kiállítják egy marinírozott cápa mellett. Vagy lehet, hogy megveszi Brian. Aki ezer fontot
ajánlott nekem.
*
De szegény Brian már semmit sem tudott venni... Egyébként ez, a halottakkal kapcsolatban
állandóan használt fordulat napjainkban elavult. Előfordul, hogy az ügyfél meghal, de a
brókerei továbbra is tüsténkednek a tőzsdén. És amikor hozzájuk is eljut a szomorú hír, még
sokáig spekulál a kibertérben a mindenki által elfelejtett program, amint meghatározott
árfolyamok elérésekor fontot és jent vásárol vagy ad el... De több mint valószínű, hogy tőlem
tényleg semmit sem tudott megvenni Brian. Azt a gondolatot meg pláne nem, hogy a
művészetnek igaznak kell lennie.
Ezzel a szomorú hírrel fogadott Moszkva. A következő volt a cikk címe a hirek.ru szájton,
amely valami misztikus módon újra megjelent a nyitóoldalon:

AZ ANGOL ARISZTOKRATÁT HOLTAN TALÁLTÁK A MEGVÁLTÓ KRISZTUS

TEMPLOMÁBAN

A hányingerszerű érzés miatt nem tudtam rendesen elolvasni a cikket, csak arra volt erőm,
hogy gyorsolvasással átfussam, miközben a lényeget olyan újságírói sablonokból szedtem ki,
mint: „a kimondhatatlan iszonyatnak az arcára fagyott grimasza „, „a vigasztalhatatlan
özvegy könnyei”, „a követség képviselői”, „a körülmények kivizsgálása I Huli sorsáért nem
aggódtam – mindez megszokott dolog volt számára. Aggódni a körülmények kivizsgálóiért
volt érdemes, nehogy még valamelyikőjük arcára fagyjon a kimondhatatlan iszonyat
grimasza.
Lord Cricketet azonban most sajnálnom kellett! Koncentráltam, de az arca helyett
rókavadászatról készült dokumentumfdm képei jelentek meg előttem: az oly védtelen,
iszonyattal és reménnyel eltöltött kis vörös csomó, amint a mezőn száguld, és az őt üldöző,
elegáns sportsapkát viselő lovasok... Azért csak elmondtam egy mantrát a lord lelki üdvéért.
Ezután egy link vonta magára a figyelmem:

EGY BETEG RAGADOZÓ MENEDÉKET KERES A BITCA-PARKBAN

Ebben az opuszban volt egy elképesztően pimasz bekezdés, ami személyesen engem érintett:
A csupasz, foltok sokaságával lepett, vagy helyesebben, bizonyos helyeken még szőrrel
borított róka nemcsak szívbe szúró sajnálatot váltott ki az események szemtanúiból, hanem azt
a gyanút is felkeltette, hogy radioaktív hulladéklerakó van a közelben. Lehet, hogy az öreg,
beteg állat a szenvedéstől megváltó coup de grace reményében jött az emberekhez. De a mai,
könyörtelen moszkvaiaktól még ilyen szolgálatot sem lehet ingyen várni. Nem ismeretes, hogy
mivel végződött a beteg állat üldözése, amelyet két lovas rendőr kezdett.
Ez aztán egy undorító hazug alak, gondoltam, hisz világos, hogy a szemtanúk egyike sem
beszélt radioaktív hulladéklerakóról, hanem ő maga találta ki az egészet, hogy valamivel
megtöltse a cikkét... Egyébként az internet-újságírók mindenről egyforma aljassággal írnak –
a politikáról, a kultúráról, még a Mars meghódításáról is. És most tessék, a rókákról is...
Ennek az újságírónak a hirek.ru-tói, külön „cégjelzése” volt – minden alkalommal a szívbe
szúró sajnálatot hozta szóba, amikor teljesen be akart mocskolni valakit. Ezen mindig
elképedtem: hogy lehet képes valaki a legnemesebb emberi érzést, az együttérzést mérges
fullánkká változtatni? „Szívbe szúró sajnálat”: elképesztő!
Egyébként, ha jobban belegondolunk, nem volt ebben semmi meglepő. Hisz mi az az
internet-újságíró? Olyan lény, aki valamivel a GULAGbeli őrkutya fölött áll, de nagyon,
nagyon messze a rókametamortól.
1) az internet-újságírónak a GULAG-beli őrkutyához való hasonlóságát az a képesség jelenti,
hogy a tér egy szigorúan meghatározott szektora felé ugasson,
2) a különbséget az jelenti, hogy az őrkutya magától nem tud rájönni, hogy milyen szektorba
ugasson, az internet-újságíró viszont általában képes rá,
3) az internet-újságírónak a rókametamorral való hasonlóságát az jelenti, hogy mindketten
káprázatot igyekeznek teremteni, amelyet az ember realitásnak vesz,
4) a különbséget az jelenti, hogy a rókának ez sikerül, az internet-újságírónak nem.
Az utóbbi nem meglepő. Hisz aki képes valószerű káprázatot teremteni, az elmenne internet-
újságírónak? Aligha. Az internet-újságíró még saját magát sem képes meggyőzni a kitalációi
realitásáról, hát még másokat, gondoltam, miközben ökölbe szorítottam a kezem. Ezért
nagyon csendben kell ülnie, és csak akkor ugatnia, amikor...
És hirtelen megfeledkeztem az internet-újságírókról és őrkutyákról, mert a fejemben
felvirradt az igazság napja.
– Saját magát meggyőzni a kitalációi realitásáról!... – ismételtem meg. – Ez az Hát persze!
Önmagam számára teljesen váratlanul oldottam meg a kérdést, amely régóta
nyugtalanított. Hosszú napok óta közeledett hozzá az értelmem, hol az egyik, hol a másik
irányból, de eredménytelenül. Most viszont valami elfordult, kattant, és hirtelen minden a
helyére került, mintha csak úgy, véletlenül megfejtettem volna egy fejtörőt.
Megértettem, hogy mi, rókák, miben különbözünk a farkasmetamoroktól. A különbség, mint
gyakran előfordul, nem volt más, mint mutálódott hasonlóság. A rókák és a farkasok közeli
rokonok – a mágiájuk az érzékelés manipulációján alapul. De a manipuláció módja
különbözik.
Most rövid elméleti kitérőt kell tennem, mert attól tartok, különben nem fognak érteni.
Az emberek gyakran vitatkoznak, hogy létezik-e ez a világ valójában. Vagy valami
olyasmi, mint a Mátrix? Ez a legostobább vita. Az efféle problémák abból fakadnak, hogy az
emberek nem értik a szavakat, amelyeket használnak. Mielőtt erről a témáról tanakodnának,
tisztába kellene jönniük a „létezni” szó jelentésével. Akkor bizony sok érdekes dolog derülne
ki. De az emberek ritkán képesek helyesen gondolkozni.
Természetesen nem azt akarom mondani, hogy minden ember totál idióta. Vannak köztük
olyanok is, akiknek az intellektusa szinte egyáltalán nem fejletlenebb, mint a rókáké. Itt van
például Berkeley, az ír filozófus. Az mondja, hogy létezni azt jelenti, hogy érzékelve lenni, és
az összes tárgy csupán érzékelve létezik. Elég a témáról három percig nyugodtan
gondolkozni, hogy megértsük – a kérdésről való minden más nézet az Ozirisz-kultusszal vagy
a Mithrasz-hittel van rokonságban. Véleményem szerint ez az egyetlen helyes gondolat,
amely egész szégyenletes története során feltámadt a nyugati értelemben; a mindenféle Hume-
ok, Kantok és Baudrillard-ok csupán kapkodó simaöltéssel hímezik ki ezt a nagy felismerést.
De hol létezik a tárgy, amikor elfordulunk és nem látjuk tovább? Hisz nem tűnik el, ahogy a
gyerekek és az amazonasi indiánok hiszik. Berkeley azt mondja, hogy az Isten érzékelésében
létezik. A katharok és a gnosztikusok úgy vélik, hogy a sátán-demiurgosz érzékelésében, és az
érvelésük semmivel sem gyengébb, mint Berkeley-é. Nézetük szerint az anyag – a gonosz,
amely bilincsbe veri a szellemet. Egyébként Stephen Hawking rémmeséit olvasva gyakran
gondoltam, hogy ha lett volna az albigenseknek rádióteleszkópjuk, a Sátán lázadását
megörökítő kozmikus fényképnek nyilvánították volna a Nagy Bummot... Van ebben a
marazmusban középút is – az a gondolat, hogy a világ egy része az Isten érzékelésében
létezik, egy része pedig a sátánéban.
Mit lehet erre mondani? A rókák nézete szerint nem volt semmiféle Nagy Bumm, ahogy
nem volt bábeli torony sem, amelyet Brueghel festett meg, még akkor sem volt, ha a kép
reprodukciója abban a szobában lóg, amelyről álmodunk. Az Isten és a sátán egyszerűen
fogalmak, amelyek annak az értelmében léteznek, aki hisz bennük: a madárka egyáltalán nem
dicséri az Urat, amikor dalol, csak a papocska gondolja, hogy őt dicséri. Berkeley feltételezte,
hogy okvetlenül léteznie kell az érzékelés szubjektumának – ezért a szekrény alá gurult
pénzérméket és az ágy mögé csúszott harisnyát ünnepélyesen eltemette az általa e célból
létrehozott Teremtő koponyájában. De mit kezdjünk azzal, hogy Berkeley Istene, akinek az
érzékelésében létezünk, maga is főleg az europeoid rassz azon képviselőinek absztrakt
gondolkozásában létezik, akiknek ötezer euro fölött van az éves jövedelmük. És egyáltalán
nincs meg a kínai paraszt vagy a madárka tudatában, amely nem tud róla, hogy ő Isten
madárkája? Mit kezdjünk ezzel, ha a „létezni” valóban azt jelenti, hogy „érzékelve lenni”?
Hát, semmit, mondják a rókák. Ők a filozófia alapkérdésére alapválaszt adnak. Úgy szól,
hogy el kell felejteni az alapkérdést. Semmiféle filozófiai problémák nincsenek, csupán nyelvi
zsákutcák sora van, amelyeket az hoz létre, hogy a nyelv képtelen az Igazságot tükrözni.
De jobb, ha egy ilyen zsákutcában az első fejezetben akadunk el, mint negyven év kutatás
és ötezer teleírt lap után. Miután Berkeley végül megértette, hogy miről van szó, csak a
kátrányos pálinka csodatévő sajátságairól írt, amellyel Észak-Amerikában ismerkedett meg.
Emiatt a mai napig nevetnek rajta különféle filiszterek, akik nem tudják, hogy hajdanában
Amerikában a Jimson Weed vagy datura nevű növényből, azaz maszlagból készítették ezt a
bizonyos kátrányt.
És ha már ennél a témánál tartunk: a vallási képmutatók azzal vádolnak bennünket,
metamorokat, hogy megmaszlagoljuk az emberek agyát és eltorzítjuk Isten Képét. Akik így
beszélnek, nem valami jól képzelik el Isten Képét, mivel a saját kalácsképükről mintázzák. Az
„eltorzítani” és „megmaszlagolni” különben is túlságosan értékelő szavak, amelyek érzelmi
síkra terelik a kérdést, és nem hagyják, hogy megértsük a dolog lényegét. A lényeg pedig a
következő (kérem figyelmesen viszonyulni a következő bekezdéshez, mert végre áttérek a
legfontosabbra!):
Amennyiben a dolgok léte az érzékelhetőségükben foglaltatik, akkor bármely átalakulás két
úton történhet – vagy a transzformáció érzékelésével, vagy az érzékelés transzformációjával.
A nagy ír tiszteletére Berkeley törvényének nevezném ezt a szabályt. Az ismerete abszolút
elengedhetetlen minden igazságkereső, védelmipénz-szedő gengszter, brand-marketinges és
pedofil számára, ha nem akarnak börtönbe kerülni. Nos, a róka- és a farkasmetamorok a
Berkeley törvény két különböző aspektusát alkalmazzák.
Mi, rókák, az érzékelés transzformációjá-val élünk. Az ügyfelek érzékelésére hatunk, arra
kényszerítjük őket, hogy azt lássák, amit mi akarunk. Az általunk rájuk irányított bűvölet
abszolút reálissá válik számukra, amit a felejthetetlen Pavel Ivanovics hátán lévő sebhelyek
bizonyítanak legjobban. De maguk a rókák továbbra is ugyanolyannak látják a kiinduló
realitást, amilyennek Berkeley gondolata szerint az Isten látja. Ezért vádolnak bennünket
azzal, hogy eltorzítjuk Isten Képét.
Ez természetesen képmutató vád, amely a kettős mércén alapul. Az érzékelés
transzformációja nemcsak a rókák varázslásának, hanem sok piaci technológiának is az alapja.
Például a Ford cég az olcsó F-150-es kisteherautó elejére szép rácsot tesz, megváltoztatja a
karosszériát, és az így létrejött terméket Lincoln Navigatornak nevezi. És senki sem mondja,
hogy a Ford cég eltorzítja az Isten Képét. A politikáról pedig nem is beszélek, úgyis világos
minden. De felháborodást valamiért csak mi, rókák keltünk.
A farkasmetamorok, tőlünk eltérően a transzformáció érzékelését alkalmazzák. Nem
mások, hanem maguk számára teremtenek illúziót. És oly mértékben hisznek benne, hogy az
illúzió megszűnik illúzió lenni. Azt hiszem, a Bibliá-bán van egy sor erről a témáról: „Ha
annyi hitetek volna, mint a mustármag...” A farkasoknak van. Az átváltozásuk sajátos alkímiai
láncreakció.
A farkasmetamor először arra kényszeríti magát, hogy elhiggye, hogy farka nő. A
megjelenő farok pedig – amely a farkasoknak ugyanolyan szuggeráló eszköze, mint nekünk –
hipnotikusan hat a farkas saját tudatára, és meggyőzi, hogy valóban transzformáció történik
vele, és ez így megy, amíg valóban állattá nem változik. A technikában ezt pozitív
visszakapcsolásnak nevezik.
Alekszandr átváltozása minden esetben ugyanazzal a mozzanattal kezdődött: a teste
meggörnyedt, mintha egy láthatatlan kötél egymás felé húzta volna a farkát és a koponyáját.
Most értettem meg, miről van szó. Azt az energiát, amit a rókák az emberekre irányítanak, a
farkasok önmagukra zárják, amivel nem a más, hanem a saját érzékelésükben váltják ki a
transzformációt, és már csak aztán, következményként, a máséban.
Lehet-e az ilyen átváltozást reálisnak nevezni? Soha nem értettem teljesen ezt a jelzőt,
annál kevésbé, mert minden kor saját jelentéssel ruházza fel. Például a mai orosz nyelvben a
„reális” szót négy alapesetben használják:
1) harci indulatszó, amelyet a gengszterek és a Szövetségi Biztonsági Szolgálat munkatársai
használnak a zsaroló „védnökök” lecserélésének rituáléja közben,
2) szleng kifejezés, amelyet az upper rat és a fasz szopieti tagjai használnak a külföldi
számláikról folytatott beszélgetésben,
3) az ingatlanra vonatkozó technikai szakkifejezés,
4) általánosan használt melléknév, amely azt jelenti, hogy „dollár egyenértékkel bíró”.
Az utóbbi jelentés a „reális” szakkifejezést a „metafizikai” szó szinonimájává teszi, mivel a
dollár napjainkban sötét, misztikus mérték, amely kizárólag arra a hitre épül, hogy a holnap
ugyanolyan lesz, mint a ma. Misztikával pedig nem a metamoroknak, hanem azoknak kell
foglalkozniuk, akiknek a szakmájuk szerint muszáj – a politológusoknak és a
közgazdászoknak. Ezért nem akarom a farkasmetamor átváltozását „reálisnak” mondani,
különben az az érzés alakulhat ki, hogy olcsó emberi ördöngösség van benne. De két dolog
kétségtelen:
1) a farkasok átalakulása minőségileg különbözik a rókák művelte szuggerálástól, bár
ugyanarra a hatásra épül,
2) a farkasok metamorfózisára iszonyatos menynyiségű energia pocsékolódik el, sokkal több,
mint amit mi, rókák használunk el az ügyfélre.
Ezért a farkasok nem tudnak sokáig állati testben maradni, és a folklór különféle időbeli
korlátozásokkal – sötét napszakkal, teliholddal vagy valami hasonlóval – hozta kapcsolatba az
átalakulásukat. Ebben teljesen igaza volt a megboldogult Lord Cricketnek.
Eszembe jutott egy furcsa élmény, amely tyúkvadászat közben támadt föl bennem, amikor
életemben először felismertem a farkam saját magamra irányított maradványsugárzását. De
pontosan mit sugalmaztam magamnak? Hogy róka vagyok? Ezt sugalmazás nélkül is
tudtam... Miről van hát szó? Éreztem, hogy valami fontos dolog küszöbén állok – ez a dolog
képes megváltoztatni az egész életemet és végre kivezetni a lelki zsákutcából, amiben az
utóbbi öt évszázadot töltöttem. De szégyenszemre, először egyáltalán nem a lelki gyakorlatra
gondoltam.
Szégyen beismerni, de az első gondolatom a szexről szólt. Eszembe jutott Alekszandr
sprőd, szürke farka, és rájöttem, hogyan lehet új területre irányítani szerelmi élményeinket.
Minden egyszerű volt. A tudatra való hatás mechanizmusa a rókák és a farkasok esetében a
lényeget tekintve ugyanaz, csak a sugalmazás intenzitásában és tárgyában különbözik. Én,
hogy úgy mondjam, pezsgővel kínáltam az ügyfelemet, és annak jókedve támadt. Alekszandr
viszont maga ivott meg egy üveg vodkát, és azután körülötte mindenki félni kezdett tőle. De a
hatást gyakorló szubsztancia, az alkohol, ugyanaz volt.
Így hát, a lehetőségeinket egyesítve, a vodkával kevert pezsgőből képesek voltunk
előállítani egy csomó koktélt. Hiszen a szex nem egyszerűen az ismert testrészek
összekapcsolása, hanem energetikai szövetség is két lény között, közös trip. Ha megtanuljuk,
hogy egyesítsük hipnotikus vektorainkat azért, hogy együtt merüljünk szerelmi illúzióba,
gondoltam, olyan, kettőnk számára szolgáló pályaudvart létesítünk, amelyben minden talpfa a
súlyával megegyező aranyat ér.
Csak egy nehézség volt. Eleinte meg kellett beszélnünk, hogy mit akarunk látni.
Mégpedig nem egyszerűen szavakkal, mert a szavak megbízhatatlan támaszt jelentettek. Csak
a szavakra alapozva nagyon eltérő módon tudtuk volna elképzelni utazásunk végső útvonalát.
Kész ábrázolásra volt szükség, amely vizualizációnk kiindulópontjául szolgálhatott. Például
egy képre...
Megpróbáltam magam elé képzelni egy megfelelő klasszikus festményt. Mintha
készakarva történt volna, nem tudtam semmi érdekesre gondolni, csak a korai Picasso Az
öreg zsidó és a fiú című képe jutott eszembe. Hosszú évekkel ezelőtt e remekmű képeslap-
reprodukcióját használtam könyvjelzőnek Freud A mindennapi élet pszichopatológiája című
munkájához, amellyel képtelen voltam megbirkózni, viszont azóta minden részletében
megjegyeztem a két bánatos, sötét alakot.
Nem, a képek nem feleltek meg. Nem nyújtottak elképzelést arról, hogyan néz ki a tárgy
három dimenzióban. Sokkal jobb volt a videó. Alekszandrnak olyan nagy tévéje van,
gondoltam, csak kell hogy valami haszna legyen?
*
Van egy bizonyos török rágógumi, amelyhez képeket mellékelnek, és a képek
szerelmespárokat ábrázolnak különféle vicces helyzetekben. A képek alatt az áll, hogy „Love
is...”, és régebben gyakran láttam őket liftekben és mozikban kiragasztva. Ha nekem kellett
volna megrajzolnom e comics saját verzióját, tévé előtt ülő, összefont farkú róka és farkas
szerepelt volna benne.
A csoda technológiája egyszerűbbnek bizonyult, mint feltételeztem. Elegendő volt
egyesíteni hipnotizáló szerveinket, miután elhelyezkedtünk olyan tetszőleges pózban, amely
ezt lehetővé tette. Csak a farkunknak kellett érintkezniük, és figyelni kellett, hogy mi történik
a képernyőn, a szorosabb közelség zavart.
Meglepően gyorsan kialakult a szertartás. Alekszandr, a lábait a szőnyegre lógatva,
általában az oldalára feküdt, én pedig mellé ültem. Bekapcsoltuk a videót, és addig
kedveskedtem neki, amíg el nem kezdődött a transzformáció. Akkor a szőrös oldalára tettem a
lábam, egyesítettük antennáinkat, és aztán valami olyan eszelős dolog kezdődött, amit sosem
ért meg a farkatlan lény. Az élmények olyan intenzívek voltak, hogy speciális technikát kellett
alkalmaznom, hogy a szeánsz után megnyugodjak és lehűljek – ilyenkor elfordítottam a
szemem a képernyőről, és mantrát mondtam magamban a Szív Szutrá-ból, amely hűvös és
mély, mint egy kút: ezekben a szanszkrit szavakban nyomtalanul fel lehetett oldani bármilyen
lelki nyugtalanságot. Szerettem nézni, hogyan egyesül a farkunk, a vörös és a szürke. Olyan
volt, mintha alágyújtottak volna egy korhadt fahasábnak, és vidám, szikrázó tűznyaláb fogta
volna körül... Egyébként nem mondtam el ezt a hasonlatot Alekszandrnak.
A dolog technikai oldala elementárisnak bizonyult, viszont sétáink útvonalának
kiválasztása mindig vitával járt. Az ízlésünk nemhogy különbözött, hanem más
világegyetemhez tartozott. Alekszandr esetében, elég bonyolult lett volna ízlésről beszélni,
mint az esztétikai tájékozódási pontok szabatos rendszeréről. Akár egy nyolcadikosnak,
tetszett neki minden, ami hősies és szentimentális, és órákon át arra kényszerített, hogy
szamurájdrámákat, westerneket nézzek, és azt, amit abszolút nem bírtam elviselni: a
robotokról szóló japán rajzfilmeket. Aztán látomásainkban valósítottuk meg azokat a mellékes
szerelmi szálakat, amelyekre azért volt szüksége ennek az egész videomakulatúra
rendezőinek, hogy legalább legyen valami szünet a gyilkosságok és a bunyók közt. Egyébként
eleinte ez érdekes volt. De csak eleinte.
Mint hosszú szolgálati idővel rendelkező profi, gyorsan meguntam a standard szerelmi
quickiescket, hiszen erről a témáról több álmot keltettem az emberiségben, mint ahány
pomófilmet az felvett magáról. Szerettem a mai szexualitás terra incognitáján kóborolni,
felderíteni a határvidékét és a társadalmi morál s erkölcsiség oikumenéjét. De Alekszandr nem
volt kész rá, és bár a világon senki sem válhatott közös hallucinációnk tanújává, mindig
megállította a belső őr.
Zavart elutasítással válaszolt, vagy épp ellenkezőleg, valami számomra elképzelhetetlen
dolgot ajánlott, amikor szokatlan utazásra hívtam. Például azt ajánlotta, hogy változzunk két
rajzlilmes robottá, amelyek egy tokiói szálloda tetején tanúsítanak érdeklődést egymás iránt...
Borzalom. És amikor a német őrnagy akartam lenni a Casablancá-ból, hogy leszopjam, amíg
ő az „It’s summer time and the living is easy”-t éneklő néger zongorista lesz, úgy megrettent,
mintha hazaárulásra buzdítottam volna.
Még egy érdekes témát ajánlhatnék Spengler doktornak: az orosz férfiak többsége azért
homofób, mert az orosz agyban nagyon erősen hatnak a bűnözői becsületkódex metasztázisai.
Bármelyik komoly férfi, akármivel foglalkozzon is, ösztönösen lágerpriccsen érzi magát, és
arra törekszik, hogy ne szegje meg a börtöntabukat, mert azért megköcsögölik. Ezért az orosz
macsó élete permanens spiritiszta szeánszra hasonlít: amíg a test fényűzésbe merül, a lélek a
zónában tölti büntetését.
Én különben tudom, hogy miért éppen így áll a dolog, és vastag, okos könyvet tudnék róla
írni. Az alapgondolata körülbelül ez lenne: Oroszország közösségi ország, és a jobbágyi
földközösség megszűnése ahhoz vezetett, hogy a bűnözői közösség lett a népi erkölcs forrása.
A bűnözői „frankók” alapján való „lerendezések” foglalták el azt a helyet, ahol az Isten lakott
– vagy pontosabban, maga az Isten vált az egyik „frankóvá”: „a srác megígérte, a srác felel
érte” –, ahogy az alvilági tetoválás ismeretlen mestere sommázta ezt a diskurzust. És amikor
eltávolították a vallás utolsó protézisét, azaz eltűnt az emberek lelkéből a „belső
pártbizottság” is, végképp a sittes-dalokra hangolt gitár vált az orosz lélek hangvillájává.
De bármilyen undorító is a börtönmorál, más egyáltalán nem maradt. „Körben
dinnyésszekerek, és nincsenek rendes emberek” – minden pontosan úgy van, ahogy előre látta
Lermontov. Érdekes, hogy „dinnyésszekér” a mai orosz nyelvben a „milliárdos pereket”
jelenti, amelyekről nem oly rég írtam a testvérkémnek Thaiföldre. Dinnyék, azaz milliárdok
vannak, de rendes emberek nincsenek, csak állambiztonsági smasszerek és újságíró spintriák,
akik a liberális értékek propagandájára szakosodtak...
Jaj. Direkt nem fogom kitörölni az utolsó sort, hadd gyönyörködjön benne az olvasó.
Tessék, a róka-ész! Hiszen mi, metamorok, született liberálisok vagyunk, körülbelül úgy,
ahogy a lélek természetesen keresztény. És mit írtam le? Tényleg, mit írtam le!? Rettenetes.
Bár világos, hogy honnan jött ez az egész. Amit a spintria újságírókról írtam – azt az
állambiztonsági smasszerektől szedtem föl. Amit az állambiztonsági smasszerekről – azt az
újságíró spintriáktól. Nincs mit tenni: ha egy róka valamilyen véleményt hall, feltétlenül a
sajátjaként mondja ki. Mit lehet tenni? Saját véleményünk nincs ezekről a kérdésekről – még
csak az hiányozna! –, de az emberek közt kell élni. Hát visszaütjük a labdákat. Tényleg,
mégiscsak jó, hogy nem kell könyvet írnom Oroszországról. Milyen Szolzsenyicin lenne
belőlem Jasznaja Poljanában? Hazugság nélkül élni. L. G. De megint elkalandoztam.
Ritkán beszéltem Alekszandrral a homofóbiájáról – nem szeretett róla beszélni –, de
biztos voltam benne, hogy a gyökerét az orosz tudat alvilági katakombáiban kell keresni. A
homofóbia odáig ment nála, hogy elutasított mindent, aminek egy kicsit is kék árnyalata volt.
Egyébként a kékséget a legváratlanabb helyeken vélte látni: például úgy gondolta, hogy
Bunyin Kakas a templomkereszten című verse a gay-ek oroszországi nehéz helyzetéről szól.8
Amikor erről beszélt, elképzeltem a chansonnier-t a harangtorony tetején, amint dallal próbál
fizetni azért, hogy a részeg körmenet hagyja békén a segglyukát („arról dalol, hogy élünk,
hogy meghalunk, hogy nap nap után...”).
– Miért van, hogy ennyire nem szereted a gayeket? – kérdeztem.
– Azért mert természetellenesek.
– De hisz őket is a természet alkotta. Akkor hogy lennének természetellenesek?
– Hát úgy – mondta. – A gyerekek úgy vannak benne a szexben, mint a magok a
dinnyében. A kékek azért a jogért harcolnak, hogy mag nélkül egyék a dinnyét.
– Kivel harcolnak?
– A dinnyével. Mindenki más már tojik rájuk. De a dinnye nem létezhet mag nélkül. Ezért
is mondom, hogy természetellenesek. Talán nem?
– Nekem volt egy dinnye ismerősöm – mondtam –, aki szerint a dinnyék szaporodása attól
a képességtől függ, hogy azt szuggerálják az emberekbe, hogy egészséges, ha lenyelik a
magjukat. De a dinnyék túloznak a hipnotikus képességüket illetően. Valójában a
szaporodásuk egy olyan folyamat eredménye, amelyről fogalmuk sincs, mert nem válhatnak a
tanújává. Mivel épp ott kezdődik ez a folyamat, ahol véget ér a dinnye.
– Megint úgy megaszontad, vöröske, hogy nem értem – mondta Alekszandr elégedetlenül.
– Szóval, ezek nélkül a homokos trükkök nélkül beszélj !
Különösen nem szerette Luchino Viscontit. Mindig személyes sértésnek vette az
ajánlatomat, hogy tegyünk be a videóba valamit ettől a rendezőtől, akit a huszadik század
egyik legnagyobb mesterének tartok. Megőrződött az egyik veszekedésünk részlete. A
feljegyzéseimben szereplő minden további párbeszédet az emlékezetem alapján
rekonstruáltam, de ezt abszolút pontosan, ugyanis véletlenül diktafonra vettem. Azért idézem,
mert még egyszer szeretném Alekszandr hangját hallani, és amíg beírom, hallgatom.
A. Sz.: A Halál Velencében? Na, ne fárassz, vöröske! Mi vagyok én, homokos?
A. H.: Akkor legyen az Erőszak és szenvedély?
A. Sz.: Nem. Tedd be Kitano Takesit! Zatoicsi megbünteti a gyilkos gésát... Aztán pedig a
gyilkos gésa bünteti meg Zatoicsit.
A. H.: Nem akarom. Tegyük be inkább még egyszer az Elfújta a szel-et!
A. Sz.: Ugyan már! Abban hosszú lépcső van.
A. H.: Miféle lépcső?
A. Sz.: Amin a hálószobába kell hogy cipeljelek. Te pedig ráadásul ötször olyan hosszúvá
teszed. Az utolsó alkalommal teljesen beleizzadtam. Komolyan. Bár mintha föl se álltunk
volna a kanapéról.
A. H.: Néha karban kell vinned... Rendben, most rövid lesz a lépcső. Betegyem?
A. Sz.: Tedd be inkább a... Valami lövöldözősét akarok!
A. H.: Akkor beteszem a Mulholland Drive-ot.
Abban lőnek. Na, kérlek!
A. Sz.: Megint, ami neked tetszik! Nem akarom, hányszor mondjam! Keress magadnak
valami homokost a bulváron, és vele nézd!
A. H.: Hogy jön ez ide? A filmben leszbikusok szerepelnek.
A. Sz.: Mi a különbség?

8 A „kakas” (petuh) az orosz szlengben homoszexuálist jelent. (Aford.)

(Ezután egy ideig hallgatunk, közben surrogás és koppanások hallatszanak. A földön
szétszóródott kazetták közt turkálok.)
A. H.: Figyelj, van itt egy film King egyik regénye alapján. Az Álomcsapda. Láttad?
A. Sz.: Nem.
A. H.: Próbáljuk meg! Nem emberek leszünk, hanem jövevények a világűrből.
A. Sz.: És milyenek a jövevények?
A. H.: Egész testükön végigérő függőleges, fogakkal teli szájuk van, és szemek az oldalukon.
El tudod képzelni, milyen véresen csókolnak? Na meg a cunnilingus. Azt hiszem, épp így
szaporodnak.
A. Sz.: Drágám, a sötét realizmusból elegem van munka közben. Tegyél be valami
romantikusabbat!
A. H.: Romantikust... Romantikust... Itt van, ni, a Mátrix-2. Meg akarod dugni Keanu
Reevest?
A. Sz.: Nem nagyon.
A. H.: Akkor megdugom én.
A. Sz.: Elutasítva. És a harmadik Mátrix megvan?
A. H.: Meg.
A. Sz.: Érdekes variáns lehet benne ezekkel a gépekkel...
A. H.: Milyen gépekkel?
A. Sz.: Hát, olyan ember formájú robotok, amikben emberek ülnek. A fekete polipokra
lövöldöznek. Képzeld, hogy elkapott egy ilyen robot egy fekete polipot, és...
A.H.: Figyelj, mi az, tizenkét éves vagy?
A. Sz.: Akkor legyen a Mátrix!
(Megint valami sustorgás hallatszik. Azt hiszem, átmegyek a CD-k kupacához.)
A. H.: És A Gyűrűk Ura?
A. Sz.: Megint valami retteneteset találtál ki.
A. H.: Na, egy hobbit alá csak nem fekszem, az igaz. Miért majrézol így mindentől? Azt
hiszed, megtudják a szolgálatnál? Félted az erkölcsi imidzsedet?
A. Sz.: Miért majréznék? Egyszerűen nem akarom.
A. H.: Figyelj, vannak itt filmek angolul. Érdekes kis kollekció.
A. Sz.: Mik vannak?
A. H.: Midnight Dancers... Sex Life in LA...
A. Sz.: Nem kell.
A. H.: Versace Murder?
A. Sz.: Nem.
A. H.: Miért?
A. Sz.: Azért.
A. H.: És tudod, hogy mit mondanak a gay-ek Miamiban „vice versa” helyett? Azt, hogy
„Vice Versace”. Milyen sok sötét, tekergőző gondolat van ebben...
A. Sz.: Először az egyik buzizza meg a másikat, aztán pedig cserélnek. Ennyi az összes
tekergőző gondolat.
A. H.: Akkor betegyem?
A. Sz.: Már mondtam. Menj ki a Plevna Hősei szoborhoz, vagy a Tenger Ajándékaiba, csípjél
 föl egy kis homócát és hancúrozzál vele!
A. H.: Hogy lehetsz ilyen sötét? Én magam olvastam, hogy még a vad természetben is vannak
homoszexuális állatok. Birkák. Majmok.
A. Sz.: Ami a majmokat illeti, szerintem ez az érv egyáltalán nem szól a homokosok javára.
A. H.: Igen, jól kiképeztek. Nem lehet átképezni. Mi az a kazetta a kezedben?
A. Sz.: A Romeo és Júlia.
(Hallatszik, amint megvetően fújok.)
A. H.: Dobd ki a szemétbe!
A. Sz.: Gyere, nézzük meg még egyszer!
A. H.: Hát hányszor lehet!?
A. Sz.: Most legutoljára. Gyere, hm? Kiköpött Júlia vagy ebben a pólóban.
A. H.: Mit lehet veled csinálni, Romeo?! Gyerünk! Csak egy feltétellel!
A. Sz.: Milyennel?
A. H.: Aztán a Mulholland Drive jön.
A. Sz.: Hr-r-r!
A. H.: Kedves, mit akarsz? Máris?
A. Sz.: Hr-r-r!
A. H.: Azonnal, azonnal! Beteszem. Hamarosan kívülről tudom ezt a filmet. Két egyforma
tiszteletben álló disznó belvillong Veronában, ahol az események zajlanak, és nem akarják
abbahagyni a vérontást...
A. Sz.: Au-u-u!
A. H.: Ezt nem rólad mondom, nagy kan farkas! Lazíts! Ez Shakespeare. Jut eszembe, a
disznóval kapcsolatban. Nem emlékszem, mondtam neked vagy sem. A disznó nem tud az
égre nézni, olyan a nyaka felépítése. El tudod képzelni, micsoda metafora? Egyszerűen
nem tud, és kész. Biztos nem is tudja, hogy van...
*
A szerelem és a tragédia kéz a kézben jár. Erről írt Homérosz és Euripidész, Stendhal és
Oscar Wilde. És lám, most rajtam a sor.
Amíg nem ismertem meg a saját tapasztalatomból, hogy mi az a szerelem, valami
specifikus élvezetnek tartottam, amit a farkatlan majmok az egymással való kapcsolatból
meríthetnek a szexre ráadásul. Ez az elképzelés leírások sokasága alapján alakult ki bennem,
amelyekkel versekben és könyvekben találkoztam. Honnan tudtam volna, hogy az írók
egyáltalán nem olyannak ábrázolják a szerelmet, amilyen valójában, hanem olyan szavakból
álló szimulakrumokat konstruálnak, amelyek a legelőnyösebben fognak mutatni a papíron.
Profinak tartottam magam szerelmi téren, mivel sok évszázadon keresztül szuggeráltam
másoknak. De egy dolog a Hirosimára repülő B-29-est vezetni, és egészen más, ha a város
főteréről nézi valaki a gépet.
A szerelem egyáltalán nem annak bizonyult, amit írnak róla. Közelebb volt a vicceshez,
mint a komolyhoz, ami nem azt jelentette, hogy könnyedén elhessegethettem magamtól. Nem
hasonlított a részegségre – ez a legelterjedtebb irodalmi hasonlat –, de még kevésbé
emlékeztetett a józanságra. A világlátásom nem változott: egyáltalán nem hittem, hogy
Alekszandr fekete Maybachon közlekedő mesebeli herceg. Láttam az összes szörnyűséges
vonását, de, bármilyen furcsa, ezek csak növelték szememben a bűverejét. Az értelmem még
vad politikai nézeteivel is megbékélt, és valami komor északi eredetiséget talált bennük.
A szerelem teljesen híján volt az értelemnek. Viszont értelmet adott minden másnak.
Olyan könnyűvé és üressé tette a szívem, mint egy léggömb. Nem értettem, hogy mi történik
velem. De nem azért, mert elbutultam – egyszerűen nem volt mit érteni abból, ami történik.
Minderre azt mondhatják, hogy az ilyen szerelem nem mély. De szerintem, ami mély, az már
nem szerelem, hanem számítás vagy skizofrénia.
Én nem vállalkozom rá, hogy megmondjam, mi a szerelem – a szerelmet és az Istent
alighanem csak apofázisaikban, azon keresztül lehet megmutatni, hogy mi nem az. De az
apofázis is tévedés lesz, mert a szerelem és az Isten – minden. És az írók, akik a szerelemről
írnak, szélhámosok, és az első közülük Lev Tolsztoj a Kreutzer szonáta bunkósbotjával a
kezében. Egyébként, Tolsztojt tisztelem.
Honnan tudtam volna, hogy romantikus kalandunk végzetesnek bizonyul Alekszandr
számára. Oscar Wilde mondta: „Yet each man kills the thing he loves. Ez az író a primitív
antropocentrizmus korában élt, innen a „man” szó (és a szexizmuson is könnyen túltették
magukat akkor, különösen a gayek). De a többit illetően telibe talált. Elpusztítottam a
vadállatot, a Thing-et. A szépség megölte a szörnyeteget. És a gyilkos fegyver maga a
szerelem volt.
Emlékszem, hogyan kezdődött az a bizonyos nap. Ébredés után sokáig feküdtem a
hátamon, miközben egy nagyon jó álom mélységeiből emelkedtem föl, amelyre képtelen
voltam visszaemlékezni. Tudtam, hogy az ilyen esetekben mozdulatlanul és csukott szemmel
abban a testhelyzetben kell maradni, amelyben felébredsz, és akkor az álom az emlékezetedbe
úszhat. Így is történt – körülbelül egy perc telt el, és minden eszembe jutott.
Napfényben fürdő, madárcsicsergéssel teli kertről álmodtam. A távolban fehér homoksáv
és tenger látszott. Előttem függőleges szikla volt, abban pedig egy kőlappal lezárt barlang. El
kellett tolnom ezt a lapot, de nehéz volt, és nem tudtam megtenni. Összeszedtem az erőm,
megvetettem a lábam a földön, és meglöktem a kőlapot. Oldalra dőlt, és feltárult a bejárat
fekete nyílása. Nyirkosság és áporodott bűz húzott ki rajta. Aztán pedig tyúkocskák indultak a
sötétből a nappali világosság felé – az első, a második, a harmadik... Eltévesztettem a
számolást, olyan sok volt. Jöttek, egyre jöttek a fény és a boldogság felé, és most senki sem
tudta volna ebben megakadályozni őket, mert tudták, hogy hol a kijárat. Megláttam köztük
azt, az enyémet, a barnát, a fehér folttal, és integettem neki a mancsommal (álmomban kéz
helyett mancsaim voltak, mint a szuprafizikai átalakulás idején). Még csak rám sem nézett,
egyszerűen elfutott mellettem. De egyáltalán nem sértődtem meg.
Milyen furcsa álom, gondoltam, és kinyitottam a szemem.
A falon egy kis napfényfolt rezgett. A folt az én virtuális helyemet jelölte a nap alatt,
amelyet minden harc nélkül szereztem – egy kis tükröcske teremtette, azzal, hogy a falra
vetítette a fölülről ráeső fénysugarat. Alekszandrra gondoltam, és eszembe jutott a
szerelmünk. Ugyanolyan kétségbevonhatatlan volt, mint ez a remegő fényfolt a falon. Ma
valami elképzelhetetlennek kellett történnie köztünk, valami igazán csodálatos dolognak. Meg
sem gondoltam, hogy mit fogok mondani, és a telefon után nyúltam.
– Halló – mondta.
– Szevasz. Látni akarlak.
– Gyere – mondta. – De kevés időnk van. Este északra röpülök. Mindössze három óránk
van.
– Nekem elég – mondtam.
A taxi lassú volt, a lámpák egy örökkévalóságig nem váltottak, és minden
kereszteződésnél úgy éreztem, hogy még néhány másodperc várakozás, és a szívem kiugrik a
helyéről.
Amikor kiszálltam a liftből, Alekszandr levette arcáról a gázmaszkot, és az orrán át
beszívta a levegőt.
 – Biztos sosem szokok hozzá az illatodhoz. Olyan, mintha emlékeznék rá. De minden
alkalommal kiderül, hogy egészen más van az emlékezetemben. Ki kell majd tépnem néhány
szőrszálat a farkadból.
– Miért? – kérdeztem.
– Hát... Medalionban fogom hordani a nyakamban – mondta. – Néha előveszem és
szagolgatom. Mint a középkori lovagok.
Elmosolyodtam – a középkori lovagokról való elképzeléseit nyilván anekdotákból
merítette. Lehet, hogy éppen ezért hasonlítottak eléggé az igaziakra. Természetesen a lovagok
nem farokból származó szőrt hordtak a medalionban – ki adott volna nekik? de egészében
hiteles volt a kép.
A kanapé mellett ismeretlen holmit vettem észre – egy hatalmas martinis pohár formájú
torchert. Magas, vékony lábra emelt kúp volt, amelynek felszínébe kis villanykörtéket
süllyesztettek.
– Micsoda gyönyörűség! Honnan van?
– A rénszarvastenyésztők ajándéka – mondta.
– A rénszarvastenyésztőké? – csodálkoztam.
– Pontosabban, a rénszarvastenyésztők vezetőségéé. Vicces New York-i srácok. Jó, ugye?
Mint a szitakötő szeme.
Annyira szerettem volna rávetni magam, és erősen átölelni, hogy alig tudtam egy helyben
maradni. Attól féltem, ha még egy lépést teszek felé, szikracsóva csap ki köztünk. Mintha
megérzett volna valamit.
– Valahogy olyan furcsa vagy ma. Véletlenül nem vettél be valamit? Vagy nem
szippantottál?
– Félsz? – kérdeztem, miközben összehúzott szemöldökkel néztem.
– Hah! – mondta. – Láttam szörnyűbb dolgokat is.
Lassan körözni kezdtem körülötte. Fölényesen elnevette magát, és ugyanazon körkerület
mentén az ellentétes irányba indult, anélkül hogy levette volna rólam a szemét – mintha vívók
lettünk volna a Mátrix újratöltve című filmből, amit úgy szeretett nézni, miközben lompos
szürke kampójával belém kapaszkodott (lám, ez volt az igazi összekapcsolódás, és nem az,
ami a képernyőn történt). Aztán egyszerre megálltunk. Hozzáléptem, a váll-lapjára tettem a
kezem, magamhoz húztam, és kapcsolatunk alatt először szájon csókoltam, úgy, ahogy az
emberek csinálják.
Korábban sosem csókolóztam így. Úgy értem, hogy fizikailag, valóban szájjal. Furcsa érzés
volt – nedves, meleg, a fogaink finoman kocogtak egymáson. Egész szerelmem beleadtam az
első csókomba. És a következő pillanatban elkezdődött Alekszandr transzformációja.
Először minden pontosan úgy ment, mint általában: Alekszandr farka kitolódott, sőt
inkább kizuhant a gerincéből, meggörbült, és a farka s a feje közt láthatatlan energetikai fonal
feszült ki. Rendszerint néhány pillanattal ezután változott farkassá. De most valami nem jött
be. Görcsösen összerándult és a hátára zuhant, mintha a farka hirtelen olyan nehézzé vált
volna, hogy a földre döntötte. Aztán gyorsan és rettenetesen rángatózni kezdett a keze és a
lába – így rángatóznak az agysérülést szenvedett emberek –, és néhány pillanat múlva fekete,
kóbor, kukabúvár kutyává változott.
Igen, kutyává. Akkora volt, mint egy hatalmas juhászkutya, de korcs. Silány arányai
elárulták, hogy több faj keveréke, de a szeme okos volt, tiszta, vad és majdnem emberi, mint a
kóbor kutyáké, amelyek a metróbejáróknál alszanak a csövesekkel. Ráadásul kékesfekete, sőt
lilásfekete volt, egy az egyben olyan színű, mint Aszlan Udojev szakálla.
Talán a színe, talán hegyes, feszülten figyelő I iile miatt, amellyel mintha távoli hangot
igyekezett volna elcsípni, valami ördöngösség rémlett ebben a kutyában: akasztófa fölött
köröző hollóseregre gondoltam, valami démonikusra... Tudom, hogy furcsán hangzik, amikor
egy hozzám hasonló lény azt mondja: „valami démonikusra gondoltam”, de mit lehet tenni, ha
tényleg így volt. De a legszörnyűbb az iszonyatos nyögés volt, amely talán rémlett, talán
tényleg hallatszott egyszerre több irányból, mintha maga a föld nyögött volna föl.
Úgy megijedtem, hogy fölvisítottam. A kutya elugrott tőlem, a tükör felé fordult, meglátta
magát, és szűkölni kezdett. Csak ekkor tértem magamhoz. Addigra megértettem, hogy valami
szörnyűség történt Alekszandrral, valami katasztrófa, és én voltam az oka. A katasztrófát a
csókom váltotta ki, a szerelemnek az az elektromos lánca, amelyet rövidre zártam, amikor
ajkammal a szájára tapadtam.
Mellé ültem és átkaroltam a nyakát. De kitépte magát a karjaim közül, és amikor
megpróbáltam visszatartani, megharapta a kezem. Nem olyan erősen, de két helyen kiserkent
a vér. Feljajdultam és hátraugrottam. A kutya a másik szobába nyíló ajtóhoz rohant, ráütött a
mancsával és eltűnt mögötte.
Egy órán át nem jött ki. Megértettem, hogy egyedül akar maradni, és nem háborítottam a
magányát. Féltem, attól tartottam, hogy mindjárt lövést hallok – egyszer egy abszolút
jelentéktelen ok miatt már kilátásba helyezte, hogy agyonlövi magát. De lövés helyett zenét
hallottam. Az I Follow the Sun-t tette be. Meghallgatta egyszer, aztán újra indította. Aztán
megint újra. Aztán megint. Úgy látszik, a lelkének oxigénre volt szüksége.
Így ültem továbbra is a kanapé előtti szőnyegen. Amikor egy kicsit megnyugodtam,
magyarázatok jutottak eszembe, hogy mi történt. Először a megboldogult Lord Cricketre
gondoltam, és az előadására a kígyóerőről, amely a farkon ereszkedik lefelé. Akkor persze a
„csúcsmetamor” szó hallatán az egész konstrukcióját fantazmagóriának, a profán ezoterika
mocsarából fölszálló bűzlő buborékfüzérnek tartottam. De a történtek egyik aspektusa
bizonyos súlyt adott a szavainak.
Az átváltozás előtt Alekszandr a földre esett. Úgy, mintha megrántották volna a farkát.
Vagy mintha a farka elképzelhetetlenül nehézzé vált volna. Mindenesetre, valami szokatlan
dolog történt, ami felkészületlenül érte, és a szuggeráló szervével volt kapcsolatban. Lord
Cricket pedig azt mondta, hogy a farkasból az általa „csúcsmetamornak” nevezett valamibe
való átmenet akkor történik meg, amikor a kundalini leszáll a farok legvégébe. Azonkívül...
Ez volt a legkellemetlenebb. Azonkívül a lord a „magasabb démoni lényeg” lelki hatásáról
beszélt, amelyre szükség van a „sötétség invokációjához”.
Little me?
Nehéz ezt elhinni. Másrészt, a megboldogult lord szavai tartalmazhatták véletlenül az
igazság szilánkját, amelyet ez az Allister Crowley gyűjtött be. Elég titkos összejövetel és
misztikus rítus zajlik a világon, és végső soron mégsem lehet mind teljes sarlatánság.
Kétségtelen csak az volt, hogy végzetes szerepet játszottam a történtekben. Úgy látszik,
valami ismeretlen alkímiai reakció katalizátora lettem. Ahogy Murakami Haruki mondta, a
nőból áradó erő nem nagy, de képes megmozgatni a férfi szívét...
A legszörnyűbb a történtek visszafordíthatatlanságának tudata volt – az ilyesmit
tévedhetetlenül felismeri a metamor. Éreztem, hogy Alekszandr soha többé nem lesz olyan,
mint volt. És ez nem egyszerűen feltételezés volt, ezt a farkammal tudtam. Mintha leejtettem
volna egy értékes vázát, amely sok ezer darabra tört, és már nem lehet összeragasztani.
Összeszedtem a lelkierőm, az ajtóhoz mentem, amely mögött eltűnt Alekszandr, és
kinyitottam.
Addig soha nem léptem be ide. Az ajtó mögött gardróbszobaszerű, egészen kicsi helyiség
volt, amelyben egy kis asztal, egy párnás szék és a fal mentén egy félkörívű szekrény volt
elhelyezve. Az asztalon kis digitális lejátszót láttam. Már ki tudja, hányszor játszotta a
Shocking Blue-t, a nap idők végeztéig tartó követését ígérve.
Alekszandrra nem lehetett ráismerni. Közben átöltözött; most nem tábornoki egyenruhát
viselt, hanem sötétszürke zakót és fekete garbót. Addig még sosem láttam ilyen ruhában. De a
legfontosabb, hogy valami megfoghatatlan dolog történi az arcával – mintha közelebb
kerültek volna egymáshoz és kifakultak volna a szemei. És a kifejezésük is megváltozott –
dühvei kiegyensúlyozott kétségbeesés volt bennük: azt hiszem, csak én voltam képes ezekre a
komponensekre bontani a látszólag nyugodt pillantását. Ő is volt, és nem is ő. Félelem fogott
el.
– Szása – szólítottam halkan.
Rám emelte a tekintetét.
– Emlékszel a bíborvörös virágról szóló mesére? – kérdezte.
– Emlékszem – mondtam.
– Csak most értettem meg, hogy mi az értelme.
– Mi?
– A szerelem nem megváltoztat. Egyszerűen lerántja a maszkot. Azt hittem, hogy a herceg
vagyok. És kiderült... Íme, a lelkem.
Éreztem, hogy könnyek csordulnak ki a szememből.
– Ne merészelj így beszélni! – suttogtam. – Ez nem igaz. Semmit sem értettél meg. A
léleknek ehhez abszolút semmi köze. Ez... Ez olyan, mint...
– Mint kikelni a tojásból – mondta szomorúan.
– Vissza nem bújhatsz bele.
Megdöbbentően pontosan kifejezte az érzéseimet. Szóval a változás valóban
visszafordíthatatlan volt. Nem tudtam, mit mondjak. Szerettem volna elsüllyedni a padlóba,
aztán a földbe, és tovább a végtelenségig... De Alekszandr nem tartott hibásnak. Ellenkezőleg.
Világosan az értésemre adta, hogy magában keresi a történtek okát. Mégis, milyen nemes
szív, gondoltam.
Fölállt.
– Most északra repülök – mondta, és gyengéden végigsimította ujjával az arcom. – Lesz,
ami lesz. Három nap múlva találkozunk.
*
Két nap múlva jött hozzám.
Nem vártam azon a reggelen, és nem volt semmilyen megérzésem. Furcsa, gyenge volt az
ajtón hallatszó kopogás. Ha a rendőrség, a tűzvédelem, a járványügy, a kerületi építész vagy a
nemzeti eszme egyéb hordozói érkeztek volna, nem ilyen lett volna a kopogás – tudom,
hogyan kopognak, amikor a sarcért jönnek. Azt hittem, hogy a lelátókat gondozó takarító néni
az. Néha forró teavizet kért tőlem. Már kétszer ajándékoztam neki elektromos teáskannát, de
biztosan azért jött, mert magányos volt.
Alekszandr állt az ajtóban; holtsápadt volt, az arca jobb felén hosszú karmolás, a szeme
alatt kék karikák látszottak. Gyűrött nyári katonaköpenyt viselt. Alkoholszagot árasztott –
nem részegember-szagot, hanem a friss szeszét, amely mintha vodkásüvegből jött volna.
Régebben nem vettem észre, hogy iszik.
– Hogy találtál meg? – kérdeztem.
Hülyébb kérdést nehéz lett volna kitalálni.
Még csak nem is válaszolt rá.
– Nincs idő. El tudsz bújtatni?
 – Természetesen – mondtam. – Gyere be!
– Ez a hely nem megfelelő. Tudnak róla a mieink. Van még valami?
– Hát, van. Gyere be, megbeszéljük!
Elutasítóan megcsóválta a fejét.
– Menjünk azonnal! Öt perc múlva késő lesz.
Megértettem, hogy komoly dologról van szó.
– Jól van – mondtam. – Visszajövünk ide?
– Aligha.
– Akkor hozom a táskám! És a biciklit. Bejössz?
– Itt várok.
Néhány perc múlva már egy erdei ösvényen távolodtunk a lovassportkomplexumtól. A
kormánynál fogva toltam a biciklit: a vállamon nagyon nehéz táska lógott, de Alekszandr még
csak meg sem próbált segíteni. Ez nem nagyon volt rá jellemző, de éreztem, hogy a járás is
nehezére esik.
– Mesze van még? – kérdezte.
– Félóra, ha nem sietünk.
– És miféle hely?
– Meglátod.
– Biztos hely?
– Biztosabb nem is lehetne.
A személyi bunkerembe vittem.
Gyakran előfordul, hogy a háborús előkészületek eredményeit egy másik kor más célokra
használja föl. A nyolcvanas években sokan várták, hogy a hidegháború forróval ér véget –
minimum két előjel mutatta, hogy közel az események ilyen fordulata:
1) a boltok polcain megjelentek a harmadik világháborúra létrehozott sztálini stratégiai
tartalékból származó húskonzervek (ezeket a konzerveket könnyű volt megismerni a
cégjelzés hiányáról, a fém sajátosan sárga árnyalatáról, a rajta lévő vastag vazelinrétegről
és az abszolút íztelen, sőt majdnem színtelen tartalmukról),
2) az amerikai elnököt Ronald Wilson Reagannek hívták. Neve mindegyik tagja hat betűből
állt, ami kiadta a fenevad apokaliptikus számát, a 666-ot, amiről gyakran írt riadalommal a
Kommunista című folyóirat. Ráadásul a Reagan nevet pontosan úgy kellett kiejteni, mint
azt, hogy „ray gun”, sugárágyú – ez utóbbit én magam vettem észre.
Amikor néhány év múlva kiderült, hogy ezek a jósjelek nem a háborút, hanem a Szovjetunió
végét jövendölték meg, az upper rat lebőgött, amivel teljesítette hatalmas geopolitikai
küldetése első részét. De egy időben a háború teljesen valószínűnek tűnt, és gondolkoztam
rajta, hogy mit fogok csinálni, ha elkezdődik.
A gondolataim egyszerű megoldáshoz vezettek. Akkor már a Bitca-park mellett laktam, és
gyakran találtam vízmosásokkal szabdalt mélyeiben titokzatos betoncsöveket, kutakat és
közműveket. Ezek a félbehagyott föld alatti létesítmények különböző szovjet korszakokban
jöttek létre, ami látszott a beton minőségén. Egyesek a talajvíztelenítő rendszer elemei voltak,
másoknak a föld alatti hővezeték-alagutakhoz és kábelekhez volt valami közük, a
harmadikakról egyáltalán nem lehetett megállapítani semmit, de valami katonai dolognak
néztek ki.
A többségük szem előtt volt, de az egyik ilyen odú megfelelőnek bizonyult.
Áthatolhatatlan bozótosban volt, túl messze a lakott helytől, hogy piáló fiatalok vagy
párocskák jöjjenek ott össze. Nem vezettek hozzá erdei ösvények, és valószínűtlen volt, hogy
valaki véletlenül itt találja magát séta közben. A következőképpen nézett ki: egy szűk
vízmosásban a földfalból egy körülbelül egy méter átmérőjű betoncső állt ki. A végétől
néhány lépésre kezdődött a vízmosás szemközti lejtője, ezért fölülről nehéz volt észrevenni. A
föld alatt elágazva két kis szobába vezetett. Az egyik szobában elektromos elosztódoboz volt
a falon, sőt lámpafoglalat is, amely egy betonba vert alpinista szögön lógott – úgy látszik, itt
föld alatti kábel húzódott.
Életnek nem volt semmi nyoma, amikor felfedeztem a helyet, csak építési hulladék
maradékát és egy fél pár szakadt szárú gumicsizmát találtam. Fokozatosan konzerveket, üveg
mézeket, vietnami bambusszőnyegeket és takarókat hordtam össze. De a háború helyett a
peresztrojka kezdődött, és nem volt szükség óvóhelyre. Olykor mégis ellenőriztem ezt a
helyet, amelyet magamban „bunkernek” neveztem.
Persze elrothadt az egész készletem, de magát a helyet nem derítették fel. Az egész
demokratikus időszak alatt csak egyszer próbált betelepedni egy csöves; úgy látszik,
delíriumában idáig mászott a vízmosás alján, aztán bebújt a csőbe. Kegyetlen hipnotikus
szeánszot kellett rendeznem, és attól tartok, hogy szegény feje nemcsak a vízmosást felejtette
el, de sok mást is. Ezután védelmező talizmánt akasztottam a bejáratra, amit ritkán teszek,
mivel a dolgok természetes menetét megváltoztató mágiáért előbb vagy utóbb halállal kell
lakolni. De itt a minimális beavatkozást végeztem.
Amikor Alekszandr megkért, hogy bújtassam el, rögtön tudtam, hogy jobb helyet nem is
lehetne kitalálni. De nem volt olyan egyszerű, hogy eljussunk oda – Alekszandr egyre
lassabban jött, gyakran megállt, hogy kifújja magát.
Végül elértünk a vízmosásig. Elburjánzott mogyoróbokrok és az ernyősvirágúak
családjába tartozó növények takarták el, amelyeknek a nevét allandóan elfelejtettem – itt
mindig szörnyű nagyra, majdnem akkorára nőttek, mint a fák, és féltem, hogy ez radioaktív
sugárzás vagy vegyi szenynyeződés következménye. Alekszandr nagy nehezen lemászott a
vízmosásba, összegörnyedt és bemászott a csőbe.
– Jobbra, balra? – kérdezte.
– Jobbra – mondtam. – Rögtön fölkapcsolom a villanyt.
– Hohó, még villany is van! Ez aztán a gyöngyélet – dünnyögte.
Egy perc múlva segítettem levetni a köpenyét, és lefektettem a bambusszőnyegre. Csak
ekkor vettem észre, hogy a szürke zakóját teljesen átitatta a vér.
– Golyók vannak bennem – mondta. – Kettő vagy három. Ki tudod venni?
Volt érkezésem, hogy a táskámba dobjam a leatherman-emet. Némi orvosi tapasztalattal
rendelkeztem, igaz, nagyon régen foglalkoztam utoljára a dologgal, és nem golyókat, hanem
nyílhegyeket vettem ki férfitestből. De a kettő közt nem volt lényegi különbség.
– Jól van – mondtam. – Csak ne nyüszíts!
Meg sem mukkant az egész eljárás alatt, pedig
meglehetősen hosszúra nyúlt. Az eszközöm egy különösen ügyetlen mozdulata után a
hallgatása olyan nyomasztóvá vált, hogy megijedtem, nem halt-e meg. De az üveg felé nyúlt,
és ivott egy kortyot a vodka maradékából. Végre minden kész volt. Miután alaposan
összeszabdaltam Alekszandrot, kivettem mindhárom kis ezüstcsomót – kettőben
belenyomódott fekete szőrszálak maradtak, és megértettem, hogy akkor lőttek rá, amikor...
Nem tudtam, hogy nevezzem az új külsejét, mert a kutya szót sértőnek találtam.
– Kész – mondtam. – Most be kell kötni valami sterillel. Feküdj itt, én pedig elmegyek a
patikába! Vegyek neked valamit?
– Igen. Láncot és nyakörvet!
 – Micsoda?
– Á, semmi – mondta, és megpróbált elmosolyodni. – Vicceltem. A gyógyszer miatt ne
izgulj, ebcsont beforr. Vegyél néhány borotvát és egy flakon borotvahabot! És ásványvizet!
Van pénzed?9
– Van. Ne izgulj!
– És ne menj haza! Semmiképpen! Biztos már várnak.
– Ezt nélküled is tudom – mondtam. – Figyelj!... Eszembe jutott. Mihalicsnak van egy
olyan készüléke, ami megállapítja a helyet. Egy adó segítségével. Mi van, ha valahol a
holmim közt maradt egy ilyen adó?
– Ne izgulj! Mihalics átvert. Nincsenek semmiféle adóink. A takarítónőn keresztül értünk
utol, aki teavízért jár hozzád. Nyolcvanöttől dolgozik nekünk.
Az ember mindig tanul valamit.
Alekszandr aludt, amikor néhány óra múlva visszatértem két reklámszatyor holmival.
Mellé ültem, és sokáig néztem az arcát. Nyugodt volt, mint egy kisgyereké. A földön pedig
egy pohár állt, amelyben a három véres ezüstbimbó volt. Egy metamort nehéz megölni. Lám,
itt van Mihalics – akárhogy ütöd a fejét, csak vidámabb lesz tőle. Aszondja, hogy a fejébe
szállt a pezsgő... Tréfamester. Igaz, ez itt nem pezsgő, hanem három golyó, de az én
Szásenykámat ilyen semmiséggel nem lehet elkapni.
Mennyit segít a communitynknek a mítosz, hogy a metamort csak ezüstgolyóval lehet
megölni!
1) a sebek sosem gennyesednek el, és nem kell őket fertőtleníteni, mert az ezüst
természetes fertőtlenítő,
2) kevesebb golyó jut ránk, mert az emberek spórolnak a drága fémmel, és gyakran
egyetlen tölténnyel mennek vadászatra, feltételezve, hogy bármelyik találat halálos
lesz.
De a való életben a lövés sokkal gyakrabban halálos a vadász számára. Ha az emberek
megerőltetnék az agyukat, természetesen rájönnének, hogy ki terjeszti az ezüstgolyó
legendáját. Az emberek ugyan sokat gondolkoznak, ám helytelenül és egyáltalán nem arról,
amiről kellene.
A szatyrokban, amelyeket hoztam, élelmiszer volt és háztartási apróságok. Amikor
lementem a vízmosásba, és a sötét betoncsőben vonszoltam a szatyrokat, hirtelen arra
gondoltam, hogy most lényegében semmiben sem különbözök sok ezer férjezett orosz lánytól,
akiknek törékeny vállán nyugszik a háztartás vezetése. Minden olyan hirtelen történt, és
annyira nem hasonlított azokra a szerepekre, amelyeket korábban játszanom kellett az életben,
hogy nem is tudtam, tetszik-e vagy sem.
*
A metamorokról elterjedt a nézet, hogy a szellemi problémák nem izgatják őket. Úgymond,
rókává vagy farkassá változnak, vonítani kezdenek a holdra, feltépik egy-egy ember torkát, s
ezzel az élet összes nagy kérdése meg van oldva számukra, és egyből tudják, hogy kik ők,
miért vannak ezen a világon, honnan jöttek és hová mennek... De ez egyáltalán nincs így. A
lét rejtélyei sokkal jobban izgatnak bennünket, mint a mai piaci ember-t. De a filmek mégis
önelégült, földhöz ragadt, falánk lényeknek ábrázolnak bennünket, egymástól
megkülönböztethetetlen senkiknek, az idegen vér nyomorúságos és kegyetlen fogyasztóinak.
Egyébként nem hiszem, hogy az emberek tudatosan akarnak megsérteni bennünket, ez
inkább csak a korlátoltságuk következménye. A maguk hasonlatosságára formálnak
bennünket, mert nincs kit mintának venniük.
Még az a kevés is általában a végletekig elferdített és elsekélyesített, amit rólunk tudnak.
Például a rókametamorokról olyan hírek terjedtek el, hogy sírokban élnek. Ezt hallván, az
emberek csontokat, bűzt, szétbomlott tetemeket képzelnek el, és azt gondolják, hogy
bizonyára ocsmány teremtések ezek a rókák, ha ilyen helyen élnek... Valami nagy síri
férgekre hasonlítanak.
Ez persze tévedés. Arról van szó, hogy a régi sírok több száraz és tágas szobából álló
bonyolult építmények voltak, amelyekbe bronztükrök rendszere juttatta be a fényt (nem volt
túl világos, de a foglalatosságunkhoz megfelelt). Egy ilyen, az emberi lakhelyektől távol lévő
sír ideális otthont jelentett a világi hívságok iránt közömbös és az elvonult gondolkozásra
hajlamos lények számára. Most gyakorlatilag nem maradtak megfelelő sírok: felszántották
őket az ekék, fölszabdalták őket a csatornák és az utak. A mostani túlvilági
tömegtársbérletekben maguk a megboldogultak is szűkében vannak a helynek.
De a nosztalgia a mai napig kivisz néha a vosztrjakovói temetőbe, hogy egyszerűen
végigmenjek a fasorokon és az örök dolgokról elmélkedjek. A keresztekre és csillagokra
pillantok, olvasom a neveket, a síremlékeken lévő kifakult fényképeket nézem, és arra
gondolok, hogy mit értett meg az életből Kojfer... És mit Szolonyjan... És mit értett meg
belőle a Jagupolszkij házaspár... Mindent értettek, a legfontosabb kivételével...
És hogy sajnálom őket, szegényeket – hiszen a legfontosabb olyan kimondhatatlanul közel
volt hozzájuk.
Oroszországba érkezésem előtt néhány évszázadig egy Han kori sírban éltem, közel ahhoz
a helyhez, ahol valamikor Lojang városa terült el. A príma kis sírban két szoba volt,
amelyekben szép köntösök és ingek, jü citerák s fuvolák, és edények maradtak fönn –
általában minden, amire a háztartásban és a szerény élethez szükség van. És az emberek féltek
megközelíteni a sírt, mivel híre ment, hogy kegyetlen, sötét erő lakozik benne. Ez, ha
elhagyjuk a fölösleges érzelmi körítést, színtiszta igazság volt.
Akkoriban intenzív lelkigyakorlatokat folytattam, és kapcsolatban álltam néhány tudós
emberrel a közeli falvakból – a kínai diákok könyveikkel általában faluhelyen éltek, a városba
mentek vizsgázni, miután pedig hivatalnokként leszolgálták az idejüket, visszatértek a családi
házba. Közülük néhányan tudták, kiféle vagyok, és a régi időkről való kérdezősködéssel
zaklattak: helyesen állították-e össze az évkönyveket, nincsenek-e hibák a kronológiában, ki
szervezte a palotaforradalmat három évszázaddal azelőtt és így tovább. Muszáj volt
megerőltetni az emlékezetem és válaszolni, mert viszonzásképpen e tudós férfiak régi
szövegeket adtak, amelyekben néha utána kellett néznem bizonyos dolgoknak.
Mások, a bátrabb lelkűek, azért látogattak meg, hogy egy kicsit zülljenek velem a régi
koporsók között. A kínai festők és költők sokra tartották a rókákkal való intim félrevonulást,
különösen részegen. Reggel pedig azt szerették, ha a fűben ébrednek egy mohos sírkő mellett,
fölpattannak, és a rettenettől kiabálva, szélben lobogó hajjal a legközelebbi templomba
rohannak. Ez nagyon szép volt – nézed egy fa mögül, és a ruhaujjadba bújva nevetsz... De
néhány nap múlva megint jöttek. Milyen emelkedett lelkű, nemes, finom emberek éltek
akkor! Gyakran pénzt se fogadtam el tőlük.
Ezek az idilli idők gyorsan tovaszálltak, és csupa szép emlékem maradt róluk. Később
bárhová vetett is a sors, egy kicsit mindig szomorkodtam a kényelmes kis sír miatt. Ezért
örömmel költöztem át ebbe az erdei zugba. Úgy éreztem, hogy visszatértek a régi napok. A
dupla odú, ahol éltünk, még az alaprajza szerint is emlékeztetett régi menedékemre – igaz, a
szobák kisebbek voltak, és most nem magányosan, hanem Alekszandrral teltek a napjaim.
Alekszandr gyorsan megszokta az új helyet. Begyógyultak a sebei – ehhez elég volt, hogy
egy éjszakára kutyává változzon. Reggel is az maradt, és sétára indult a vízmosásban.
Örültem, hogy nem szégyelli ezt a testet; úgy nézett ki, még szórakoztatja is, mint egy új
játék. Láthatóan nem maga a forma tetszett neki, hanem stabil állandósága; farkas állapotban
csak rövid ideig tudott megmaradni, de kutyában ameddig akart.
Sőt ez a fekete kutya még valahogy beszélni is tudott, igaz, nagyon viccesen ejtette a
szavakat, és eleinte könnyesre nevettem magam miatta. De Alekszandr nem sértődött meg, és
hamarosan hozzászoktam. Az első napokban, a környékkel ismerkedve, sokat futkározott az
erdőben. Attól tartottam, hogy az ambíciói miatt az erdő túl nagy darabját jelöli meg, de nem
akartam megbántani azzal, hogy szólok neki. És meg is tudtuk volna védeni magunkat, ha
történik valami. „Mi...” Sehogy sem tudtam hozzászokni ehhez a névmáshoz.
Biztos azért, mert a lakhelyünk hasonlított ahhoz a helyhez, ahol oly sokáig
tökéletesítettem a lelkem, feltámadt bennem a vágy, hogy elmagyarázzam Alekszandrnak a
legfontosabbat, amit megértettem az életből. Legalább meg kellett próbálni, különben mit ért
volna a szerelmem? Hát egyedül hagyhattam e kibontakozó pokol jeges glamourjában, amely
rögtön az erdő szélén túl kezdődött? A farkamat és a kezemet kellett neki nyújtanom, mert
rajtam kívül senki sem tette volna meg.
Elhatároztam, hogy feltárom előtte a titkos lényeget. Ehhez arra volt szükség, hogy
elsajátítson néhány önmaga számára új gondolatot, és azokon, mint a lépcsőfokokon,
fölemelkedjen a magasabbrendűhöz. De még ezeket a kiinduló pontnak szolgáló igazságokat
is nehéz volt megmagyarázni.
Arról van szó, hogy mindenki számára ismertek az igazságot kifejező szavak, ha pedig
nem, öt másodperc alatt egyszerűen meg lehet őket találni a Google-lal. Az igazságot viszont
szinte senki sem ismeri. Olyan ez, mint a „magic eye” képecske – színes vonalak és foltok
kaotikus szövedéke, amely térbeli képpé változik, ha megfelelően fókuszáljuk a tekintetünket.
Egyszerűnek tűnik az egész, de a foltokra és vonalakra néző személy helyett még a
legnagyobb jóakarója sem tudja fókuszálni a tekintetét. Az igazság éppen ilyen kép. Ott van
mindenki, még a farkatlan majmok szeme előtt is. De kevesen látják. Viszont sokan azt
hiszik, hogy megértik. Ez persze hülyeség – az igazságban, akár a szerelemben, nincs mit
megérteni. És rendszerint az értelem valami kacatát veszik megértésnek.
Egyszer észrevettem egy csöppnyi szürke zacskót, amely ugyanolyan szürke fonálon
lógott Alekszandr nyakában. Rájöttem, a színt a farkasszőrnek megfelelően választotta, hogy
a kis zacskót ne lehessen látni, amikor farkassá változik. De most, a fekete alapon, észre
lehetett venni. Elhatároztam, hogy este kérdezem meg a dologról, amikor jó hangulatban van.
Az volt a szokása, hogy lefekvés előtt elszív egy büdös kubai szivart, Montecristo Ill-at vagy
Cohiba Siglo IV-et – azért tudtam a nevüket, mert nekem kellett értük futnom. Ez volt a
legjobb idő a beszélgetéshez. Ha valaki nem tudja, a dohányzás a dopaminnak, egy olyan
anyagnak a lökésszerű agyi kiválasztásával jár, amely a boldogságérzetet okozza: a dohányos
ezt a boldogságot a jövőjétől veszi kölcsön és egészségügyi problémákká változtatja. Este
leültünk a lakhelyünk bejáratánál, és Alekszandr meggyújtotta a szivart – azt nem engedtem,
hogy odabent füstöljön Megvártam, amíg elhamvad a szivar fele, és akkor megkérdeztem.
– Figyelj, és mi van ebben a kis zacskóban?
– Kereszt – mondta.
– Kereszt? Te keresztet hordasz?
Bólintott.
– És miért dugod el? Hiszen most már lehet.
– Lehetni lehet – mondta. – Csak égeti a mellemet, amikor átalakulok.
– Fáj?
– Nem olyan nagyon. Egyszerűen minden alkalommal égett szőrszag támad.
– Ha akarod, megtanítalak egy jó kis mantrára – mondtam. – Akkor semmilyen kereszt
semmidet sem fogja többé égetni.
– Na még mit nem! Majd az ördögi mantrácskáidat mondom, hogy ne égesse a kereszt a
mellemet! Mi van, nem érted, hogy ez mekkora bűn lenne?
Hitetlenkedve néztem rá.
– Várjunk csak! Lehet, hogy hívő vagy?
– Hogyne – mondta. – Természetesen, hívő.
– A pravoszláv kulturális hagyomány szerint? Vagy komolyan?
– Nem értem ezt a szembeállítást. Hiszen rólunk mondja a Szentírás, hogy hisznek és
reszketnek. És lám, én hiszek és reszketek.
– De te metamor vagy, Szása. Tehát az összes pravoszláv fogalom szerint egy utad van –
ami a pokolba vezet. Kíváncsi lennék, hogy miért olyan vallást választottál, amely szerint a
pokolra kell jutnod?
– A hitet nem választják – mondta komoran. – Ahogy a hazát sem.
– De hisz a vallás arra való, hogy reményt adjon a megváltásra. Hát miben reménykedsz?
– Hogy az Isten megbocsátja a sötét dolgaimat.
– És milyen sötét dolgaid vannak?
– Ismeretes, hogy milyenek. Elveszítettem Isten képét. És itt vagy te is...
Majdnem megfulladtam a felháborodástól.
– Szóval nem a legfényesebbnek és legtisztábbnak tartasz, ami a farkas-életedben van,
hanem ellenkezőleg, sötét dolognak, amiért vezekelned kell? Miattam? Neked, te gyalázatos
kanfarkas!?
Megvonta a vállát.
– Szeretlek, tudod. Személy szerint nem rólad van szó. Egyszerűen... izében élünk.
– Mizében?
Kifújt egy füstgomolyagot.
– Bűnben...
A dühöm egy pillanat alatt lecsillapult. Helyette olyan vidám lettem, amilyen rég voltam.
– Ez érdekes – mondtam, miközben éreztem, hogy a torkomban felgyöngyözik a nevetés.
– Szóval én vagyok a te bűnöd, mi?
– Nem te – mondta halkan – hanem ez a...
– Micsoda?
– Farokfertezet – mondta egészen halkan, és lesütötte a szemét.
Az ajkamba haraptam. Tudtam, hogy semmiképpen sem szabad nevetni, hiszen a
legtitkosabb gondolatát osztotta meg velem. És nem is nevettem el magam. De olyan
erőfeszítésembe került, hogy nyugodtan megjelenhetett tőle egy új ősz szőrszál a farkamon.
Ezek szerint már a szakkifejezést is kitalálta.
– Csak ne haragudj meg! – mondta. – Becsületesen elmondok mindent, amit érzek. De ha
akarod, hazudni fogok. Csak hát akkor nem lesz értelme, hogy beszéljünk egymással.
– Igen – mondtam –, igazad van. Egyszerűen valahogy olyan váratlan ez az egész.
Néhány pillanatig hallgattunk, miközben azt néztük, hogyan ringatóznak a szélben a
terebélyes ernyők.
– És ezt régóta... hiszed? – kérdeztem.
– Már olyan öt éve.
 – Én meg, hogy őszinte legyek, azt hittem, hogy inkább a nordikus panteont kultiválod...
Fafnir. Naglefare. Fenrir. Loki. Baldr fiai...
– Ezeket is – mosolyodott el zavartan. – De ez csak külsőség, a héj. Olyan, mint valami
keret, esztétika. Na, tudod, mint a szfinxek a Néva partján.
– És hogyan jutottál idáig?
– Fiatal koromban rajongtam Castanedáért. Aztán pedig azt olvastam az egyik könyvében,
hogy a tudatosulás a Sas tápláléka. A Sas: az Isten valamiféle sötét hasonmása – így értettem
akkor. Különben nem vagyok gyáva. De ettől elfogott a félelem.... Szóval, eljutottam a
pravoszláviához. A helyzet kifejezett kétértelműsége ellenére. Hiszen akkor már farkas
voltam, három évvel azelőtt vettek be a falkába. Akkor még volt falkánk, élt Lebegyenko
ezredes...
Legyintett.
– A tudatosulás a Sas tápláléka? – kérdeztem vissza.
– Igen – mondta. – Ebben hittek a régi Yucatan mágusai.
Mégiscsak mekkora gyerek, gondoltam gyengéden.
– Buta vagy – mondtam. – Nem a tudatosulás a Sas tápláléka. A Sas a tudatosulás
tápláléka.
– Pontosan milyen Sasé?
– Hát, akármilyené. És a régi Yucatan mágusai is a tudatosulás táplálékai, az egész
bizniszükkel – a szemináriumaikkal, workshopjaikkal, videokazettáikkal és éltes, férfias
nagualjaikkal együtt. Kivétel nélkül minden a tudatosulás tápláléka. Beleértve engem is, téged
is.
– Ez meg hogy van? – kérdezte.
Elvettem tőle a szivart, és kifújtam egy füstfelhőt.
– Látod?
A tekintetével követte a füstfelhő átalakulását.
– Látom – mondta.
– Tudatosítod?
– Tudatosítom.
– A metamor olyan, mint ez a füstfelhő. Él, változtatja az alakját, színét, térfogatát. Aztán
eltűnik. De amikor elfoszlik a füst, magával a tudatosulással semmi sem történik. Egyszerűen
valami más jelenik meg benne.
– És hová megy a tudatosulás a halál után?
– Nincs szüksége, hogy bárhová menjen – mond tam. – Hát te vajon mész valahová? Ülsz,
szivarozol. A tudatosulás is így van.
– És mi van a paradicsommal és a pokollal?
– Ezek füstkarikák. A tudatosulás sehová sem megy. Ellenkezőleg, minden, ami megy
valahová, azonnal a tudatosulás táplálékává válik. Mint ez a füst. Vagy mint a gondolataid.
– És kiben van ez a tudatosulás?
– Ez is a tudatosulás tápláléka.
– Nem, nem értetted a kérdést. Kiben van?
– És ez is – mondtam türelmesen.
– De hiszen muszáj...
– Ez is...
 – Akkor ki?...
Ekkor végre leesett neki a tantusz, megfogta az állát, és elhallgatott.
Mégiscsak nehéz az ilyen dolgokat elvonl fogalmakkal megmagyarázni. Belegabalyodsz a
szavakba: „Az érzékelésnek nincs se alanya, se tárgya, hanem csak a transzcendens természet
tiszta átélése van, és az ilyen átélés minden: a fizikai tárgyak, a mentális konstrukciók,
amelyek közé az érzékelt tárgy ideái és az érzékelő alany is tartozik...” Már a harmadik szó
után érthetetlen, hogy miről van szó. De példával egyszerű: Alekszandr néhányszor füstöt
pöffentett, és kész. Lám, megértette. Vagy majdnem.
– És szerinted körülöttünk mi ez az egész? – kérdezte, miközben elvette tőlem a szivart. –
Mint a Mátrix-ban?
– Majdnem, de nem teljesen.
– Mi a különbség?
– A Mátrix-bán van objektív valóság – a városon kívüli raktár, az emberek testével, akik
az egészet álmodják. Objektív valóság nélkül a táskás invesztorok nem adtak volna pénzt a
filmre – erre nagyon vigyáznak. De valójában minden úgy van, mint a Máitrix-bm, csak a
raktár nélkül.
– Az hogy lehet?
– Álom van, azok viszont nincsenek, akik álmodják. Illetve ők is az álom elemei. Vannak,
akik azt mondják, hogy az álom magát álmodja.
De a szó szoros értelemében nincs „magát”.
– Nem értem.
– A Mátrix-bán vezetékeken keresztül mindenki rá volt kapcsolva valami reálisra. De
valójában olyan, mintha GPRS-szel rá lennének kapcsolva valamire – csakhogy, amire rá
vannak kapcsolva, az ugyanolyan látomás, mint ők maguk. A látomás csak addig tart, amíg a
kapcsolat tart. De amikor véget ér, nem marad semmiféle hardware, amit le tudnának írni a
bírósági végrehajtók. És nincs semmiféle holttest, hogy eltemessék.
– Hát ebben nincs igazad. Éppen hogy az van lepten-nyomon – mondta meggyőződéssel.
– Tudod, hogy szól a mondás – a virtuálisok temessék el a maguk virtuálisait! Az
eltemetők és a temetendők csak egymáshoz képest reálisak.
– Ez meg hogy lehet?
Vállat vontam.
– Nézz körül!
Egy ideig töprengve hallgatott. Aztán komoran bólintott.
– Kár, hogy akkor nem voltál mellettem, hogy megmagyarázd. Most meg már... Kész,
vége.
– Igen, bajban vagy, szegénykém – sóhajtottam föl. – Most aztán vághatod magad
haptákba, hogy beléd költözzön a Szentlélek.
– Kinevetsz? – kérdezte. – Nevess, vöröske, csak nevess! Ostoba helyzet, szó se róla. És
te hiszel Istenben?
Erre még össze is zavarodtam.
– Hiszel? – ismételte meg.
– A rókák Adonáj vallását tisztelik – válaszoltam diplomatikusan.
– Tisztelik – az nem az igazi. Meg tudod mondani, hogy hiszel vagy sem?
– A rókáknak saját hitük van.
– És miben hisznek?
 – A csúcsmetamorban.
– Amiről Lord Cricket beszélt?
– Lord Cricket csak hallott róla valamit harangozni. És azt sem sokáig. Semmit sem értett
meg a csúcsmetamorról.
– És ki ez a csúcsmetamor?
– Több szintje van az értelmezésnek. A legprimitívebb szerint messiás, aki eljön és
megmagyarázza a metamoroknak a legfontosabbat. Ezt az értelmezést emberi vallás szaga
lengi körül, és a legfőbb profán szimbólumot, amely megfelel neki, szintén az emberektől
vették át.
– És mi ez a legfőbb profán szimbólum?
– A megfordított ötágú csillag. Az emberek rosszul értelmezik. Kecskefejet rajzolnak
bele, így a tetején szarvak lesznek. Mindent megtesznek, csak hogy ördögöt lássanak
mindenhol, a tükrön és a tévén kívül.
– És mit jelent ez a csillag valójában?
– Rókafeszület. Afféle András-kereszt, keresztgerendával a farok számára. Természetesen
senkit sem akarunk megfeszíteni, nem emberek vagyunk. Itt a rókák bűnei miatt való
kiengesztelésről van szó, amelyek közül a legnagyobb a tudatlanság.
– És csúcsmetamor hogyan hajtja végre a kiengesztelést a rókák bűneiért?
– Átadja a rókáknak A Metamor Szent Könyvé-t.
– Miféle könyv az?
– Úgy tartják, hogy feltárul benne a metamor legfőbb titka. Minden metamor, aki
elolvassa a könyvet, öt alkalommal képes megérteni ezt a titkot.
– És mi lesz a könyv címe?
– Nem tudom. És senki sem tudja. Azt mondják, a címe egy mágikus ráolvasás, egy
pentagrammaton lesz, amely megsemmisít minden akadályt. De ezek csak legendák. A
„csúcsmetamor” fogalomnak van egy valódi értelme, amelynek semmi köze mindezekhez a
dajkamesékhez.
Vártam a kérdését erről a valódi értelemről, de másról kérdezett:
– Az mit jelent, hogy ötször képes megérteni a titkot? Ha egyszer megértesz valamit,
miért kell még négyszer megértened? Hiszen már tudod.
– Épp ellenkezőleg. Az esetek többségében, ha már megértettél valamit, éppen azért nem
tudod újra megérteni, mert olyan, mintha már mindent tudnál róla. Az igazságban pedig nincs
semmi olyan, amit egyszer és mindenkorra meg lehet érteni. Mivel nem a szemünkkel látjuk,
hanem az értelmünkkel, azt mondjuk, „értem”. De amikor azt hisszük, hogy megértettük, már
el is veszítettük. Ahhoz, hogy birtokában legyünk az igazságnak, állandóan látnunk kell, vagy,
más szavakkal, újra és újra, pillanatról pillanatra, megszakítás nélkül meg kell értenünk.
Nagyon kevesen képesek erre.
– Igen – mondta értem.
– De ez nem azt jelenti, hogy két nap múlva érteni fogod. A szavak élettelen héjai
maradnak meg benned, és azt fogod hinni, hogy ugyanúgy beléjük van csomagolva valami,
mint addig. Így tartja az összes ember. Komolyan hiszik, hogy lelki kincseik és szent
szövegeik vannak.
– Nos, szerinted a szavak nem képesek az igazságot tükrözni?
Tagadóan ráztam a fejem.
– Kétszer kettő az négy – mondta. – Hiszen ez igazság?
 – Nem feltétlenül.
– Miért? – kérdezte.
– Hát, például, két golyód és két orrlyukad van. Kétszer kettő. De a négyet nem látom itt.
– És ha összeszorozzuk?
– És hogy akarod összeszorozni az orrlyukaidat a golyóiddal? Hagyd ezt az embereknek!
Eltöprengett. Aztán megkérdezte:
– És mikor kell eljönnie a csúcsmetamomak?
– A csúcsmetamor minden alkalommal eljön, amikor látod az igazságot.
– És mi az igazság?
Nem válaszoltam.
– Mi? – ismételte meg a kérdést.
Hallgattam.
– He?
Az ég felé fordítottam a szemem. Iszonyúan jól áll nekem az ilyen kis grimasz.
– Téged kérdeztelek, vöröske.
– Tényleg nem érted? A hallgatás is válasz.
– Szavakkal nem lehetne?! Hogy érthető legyen?!
– Nincs mit érteni – válaszoltam. – Amikor felteszik neked azt a kérdést, hogy „mi az
igazság”, csak egy módon válaszolhatsz rá hazugság nélkül. Magadban, belül kell látnod az
igazságot. De külsőleg meg kell őrizned a hallgatást!
– És te látod magadban belül ezt az igazságot?
– kérdezte.
Nem válaszoltam.
– Jól van, másképp kérdezem. Pontosan mit látsz, amikor látod magadban az igazságot?
– Semmit – mondtam.
– Semmit? És ez az igazság?
Nem válaszoltam.
– Ha nincs ott semmi, akkor általában miért beszélünk igazságról?
– Összetéveszted az okot és az okozatot. Nem azért beszélünk igazságról, mert van ott
valami. Ellenkezőleg – azt hisszük, kell ott valaminek lennie, mivel létezik az „igazság” szó.
– Ez az! Hisz létezik ez a szó. Miért?
– Hát azért. Az örökkévalóság is kevés lenne, hogy teljesen kibogozzuk a szavak
jelentését. Végtelenül sok kérdést és választ lehet kitalálni – a szavakat így is és úgy is
egymáshoz lehet tenni, és minden alkalommal valamilyen gondolat fog hozzájuk tapadni.
Semmi értelme. Lám, a verébnek senkihez sincs kérdése. De nem hiszem, hogy távolabb van
az igazságtól, mint Lacan vagy Foucault.
Arra gondoltam, talán nem tudja, ki az a Lacan és Foucault. Bár ott volt náluk az az
ellenagymosási tanfolyam... De mindegy, egyszerűbben kellett beszélni.
– Röviden, éppen a szavak miatt kerültek az emberek teljesen szarba. És velük együtt mi,
metamorok is. Mert bár metamorok vagyunk, az ő nyelvükön beszélünk.
– De hiszen oka van, hogy léteznek a szavak – mondta. – Ha az emberek teljesen szarba
kerültek, meg kell érteni, hogy miért!
– A szarban leledzvén két dolgot csinálhatsz. Először: igyekezhetsz megérteni, hogy miért
vagy benne. Másodszor: igyekezhetsz kimászni belőle. Az egyes emberek és egész népek
tévedését az jelenti, hogy azt hiszik – ez a két cselekvés valahogy kapcsolatban áll egymással.
De ez nem így van. És kimászni a szarból sokkal egyszerűbb, mint megérteni, miért vagy
benne.
– Miért?
– Kimászni csak egyszer kell, és aztán el lehet róla feledkezni. De annak megértéséhez,
hogy miért vagy benne, egy egész élet kell. Amelyet a szarban is töltesz el.
Egy darabig hallgattunk, miközben a sötétségbe néztünk. Aztán megkérdezte:
– De mégis! Mi szüksége az embereknek a nyelvre, ha csak baj van miatta?
– Először is, hogy hazudjanak. Másodszor, hogy megsebezzék egymást a mérges szavak
töviseivel. Harmadszor, hogy arról okoskodjanak, ami nincs.
– Hát arról, ami van?
Fölemeltem az ujjam.
– Mi az? – kérdezte. – Miért mutatsz fingért?
– Ez nem finger. Ez ujj. Arról nem kell okoskodni, ami van. Az úgyis szem előtt van.
Elegendő egyszerűen ujjal rámutatni.
Többet nem beszéltünk azon az estén, de tudtam, hogy elvetettem az első magvakat. Az
maradt hátra, hogy várjam a következő alkalmat.
*
Aki ferde hajlamnak tartja a szerelmeskedésünk módját – „farokfertezet”, jól megmondta,
mi!?, ha akarod, se felejted el! –, annak ajánlom, figyeljen oda, hogy mit csinálnak egymással
az emberek. Először fürdetik a testüket, eltávolítják róla a szőrszálakat, olyan folyadékokat
fújnak magukra, amelyek megsemmisítik a természetes szagukat – emlékszem, ez különösen
fölháborította Tolsztoj grófot –, és mindezt azért, hogy rövid időre fuckable-é váljanak. A
szerelmi aktus után pedig újból a személyi higiénia megalázó részleteibe merülnek.
Sőt mi több, az emberek szégyenük a testüket vagy elégedetlenek vele: a férfiak kigyúrják
a bicepszeiket, a nők tiszta erőből fogyókúráznak és szilikonbetéteket rakatnak be. A
plasztikai sebészek még betegséget is kitaláltak: „mikroméretűség” – ez az, amikor egy nő
melle kisebb, mint két dinnye. A férfiak hímvesszejét pedig elkezdték meghosszabbítani, és
speciális tablettákat árulnak nekik, hogy aztán működjön. Betegségpiac nélkül gyógyszerpiac
sem létezne – ez az a hippokratészi titok, amelyre esküt tesznek az orvosok, hogy nem árulják
el.
Az ember szerelmi vonzalma roppant illékony érzés. Képes megölni egy ostoba kifejezés,
rossz szag, rosszul felrakott smink, véletlen szellentés, bármi. Mégpedig egy pillanat alatt
megtörténhet a dolog, és senkinek sincs hatalma fölötte. Sőt mi több, mint minden emberi
dolog, ez a vonzalom is mérhetetlen abszurditást, tragikomikus szakadékot rejt magában,
amelyet csak azért győz le olyan könnyen az értelem, mert nem tud a létezéséről.
Az emlékezetem szerint ezt a szakadékot legjobban egy vörös parancsnok írta le 1919
őszén, azután, hogy megkínáltam kábítószerként használt bolondgombával, amelyet
közvetlenül páncélvonatának kerekei mellett szedtem. Így fejezte ki magát: „Azt valahogy
végképp nem értem, hogy miért kell megb...nom egy lány nedves és szőrös p...ját azért, mert
tetszik a szép és átszellemült arca!” Durván és paraszt módra mondta, de a lényeget pontosan
megragadta. Egyébként, mielőtt örökre elment volna a mezőre, még egy érdekes dolgot
mondott: „Ha jobban belegondolok, a női vonzerő nem annyira a frizurától vagy a
megvilágítástól függ, mint inkább a tökömtől.”
De az emberek mégis foglalkoznak a szexszel – igaz, az utóbbi években már csak egy
gumizacskó közbeiktatásával, hogy semmi se törje meg a magányukat. Ez az amúgy is gyanús
sport olyan lett, mint a műlesiklás: az életveszély körülbelül ugyanakkora, csak nem a pálya
fordulóira kell figyelni, hanem arra, nehogy lecsússzon a síruha. Aki ilyesmire adja a fejét, az
számomra nevetséges, mint moralista, és nem az ő dolga eldönteni, hogy mi a ferde hajlam és
mi nem.
A metamorok egymás iránti vonzalma nem függ ennyire a változékony külső vonzerőtől.
De természetesen az is szerepet játszik benne. Rájöttem, hogy ami Alekszandrral történt,
hatással lesz az intim viszonyunkra. De nem hittem, hogy ilyen erős lesz a trauma. Alekszandr
ugyanolyan gyengéd volt velem, mint addig, de csak egy bizonyos határig: mintha szögesdrót
zárta volna el ott az utat, ahol régebben a gyengédség intim közelségbe ment át. Úgy látszik,
azt hitte, hogy az új alakjában már érdektelen számomra. Részben igaza volt – nem
mondhattam, hogy ez a fekete kutya ugyanolyan érzéseket vált ki belőlem, mint a hatalmas
északi farkas, amelynek puszta látványától elállt a lélegzetem. Igen, a kutya nagyon kedves
volt. De nem több. Számíthatott a rokonszenvemre. De nem a szenvedélyemre.
Csak ez nem játszott semmilyen szerepet. Az ember módra közönséges szexről még akkor
lemondtunk, amikor megértettük, hogy összefont farkaink milyen messzire ragadhatnak
bennünket a mesébe. Ezért a metamorfózisa nem jelenteti komolyabb akadályt a
szenvedélyünk számára, mint mondjuk az, hogy szürke helyett fekete gatyát kezdett volna
hordani. De azt hiszem, ezt nem értette, és azt gondolta, hogy fizikai tartóedényével
azonosítom. Vagy lehet, a történtek okozta sokk és az irracionális bűntudata olyan erős volt,
hogy egyszerűen megtiltotta magának, hogy az élvezetre gondoljon – hiszen a férfiak,
farokkal és anélkül, külső brutalitásuk ellenére pszichésen sokkal sérülékenyebbek, mint mi.
Én nem kezdeményeztem, de nem azért, mert Alekszandr kellemetlenné vált számomra.
Az az elfogadott, hogy az első lépést a férfi teszi meg, és én ösztönösen tartottam magam
ehhez a szabályhoz. Lehet, gondoltam, hogy komor lelkiállapotban van, és időre van
szüksége, hogy magához térjen. De az egyik kérdése alapján rájöttem, hogy milyen problémái
vannak.
– Meséltél itt Berkeley filozófusról – mondta egyszer. – Aki úgy gondolta, hogy minden
kizárólag érzékelés minőségében létezik.
– Volt ilyen – értettem vele egyet.
Valóban megpróbáltam neki megmagyarázni a dolgot, és azt hiszem, hogy elértem némi
sikert.
– Ezek szerint a szex és a maszturbálás egy és ugyanaz?
Meghökkentem.
– Miért?
– Ha egyszer minden érzékelés minőségében létezik, akkor egy igazi lánnyal
szerelmeskedni – az ugyanaz, mintha elképzelnénk magunknak ezt a lányt.
– Nem egészen. Berkeley azt mondta, hogy a dolgok az Isten érzékelésében léteznek. A
gondolat egy szép lányról – pusztán csak a te gondolalod. A szép lány viszont Isten gondolata.
– Ez is, az is gondolat. Az Isten gondolatával szerelmeskedni miért jó, és a saját
gondolatunkkal miért rossz?
– Hát ez már Kant kategorikus imperativusa.
– Látom, hogy mindent összeszedtél – dörmögte elégedetlenül, és elment az erdőbe.
Ezután a beszélgetés után megértettem, hogy azonnal a segítségére kell sietnem. Anélkül,
hogy megsérteném az önérzetét.
Amikor visszajött az erdei sétáról és lefeküdt a kis szobám sarkában a bambusszőnyegre,
ezt mondtam:
– Figyelj, átnéztem a DVD-ket, amelyeket el tudtam hozni magammal. Kiderült, hogy van
egy film, amit még nem láttál.
– És min fogjuk nézni? – kérdezte.
– A notebookomon. Kicsi a képernyő, viszont jó minőségű. Közelebb ülünk hozzá!
Egy darabig hallgatott. Aztán megkérdezte:
– És milyen fűm?
– Szerelemre hangolva, Vong Kar-Wai rendezte. A hatvanas évek Hongkongjához
stilizálva.
– És miről szól?
– Tisztára mirólunk – mondtam. – Ketten élnek két szomszédos szobában. És szép lassan
gyengéden közelednek egymáshoz.
– Viccelsz?
Fogtam a DVD dobozát, és felolvastam a rövid ismertetőt:
„Szu és Csou két szomszédos szobában él egy házban. A házastársaik alig vannak otthon,
mert folyton utazgatnak. Csou ismerősnek találja Szu táskáját, amelyet az a férjétől kapott. Az
ő feleségének ugyanilyen táskája van. Szu pedig ismerősnek találja Csou nyakkendőjét,
amelyet az a feleségétől kapott. Az ő férjének is ugyanilyen nyakkendője van. Szavak nélkül
is világos, hogy a házastársaiknak viszonyuk van egymással. Mi a teendő? Talán egyszerűen
belemerülni a szerelmi hangulat édes zenéjébe?”
. – Valahogy semmit sem értek – mondta Alekszandr. – Na jó, gyerünk, merüljünk bele!...
A földre tettem a notebookot, és betettem a DVD-t.
Az első húsz percben – vagy akörül –, Alekszandr szótlanul nézte a filmet, anélkül hogy
reagált volna rá. Én kívülről ismertem, ezért nem annyira a képernyőt néztem, mint inkább, a
szemem sarkából, Alekszandrt. Lazának és nyugodtnak látszott. Kivártam a megfelelő
pillanatot, közelebb húzódtam hozzá, a szőrébe mélyesztettem a mancsomat és az oldalára
fordítottam, úgy, hogy a farka felém legyen. Anélkül, hogy levette volna a szemét a
képernyőről, halkan morogni kezdett, de nem mondott semmit.
Szép kis mondat: „halkan morogni kezdett, de nem mondott semmit”. De így volt.
Igyekezvén, hogy ne ijesszem meg, letoltam a farmerom, kiszabadítottam a farkam, és...
Ah, micsoda este volt ez! Még soha nem merültünk ennyire alá a feneketlen mélységekbe.
Régebben a szerelmi hallucinációk közben sem felejtettem el, hogy hol vagyok és mi történik.
Most viszont olyan erősek voltak az élmények, hogy bizonyos pillanatokban tökéletesen
elfelejtettem, ki vagyok valójában – Szu, az orosz nevű hongkongi nő, vagy A Hu-li, a kínai
nevű orosz róka. Néha valódi rettegés fogott el, mintha túl meredek hullámvasútra szálltam
volna fel.
Az ok Alekszandrban volt – olyan erős hipnotikus hullám áradt belőle, hogy nem tudtam
neki ellenállni. Bár rövid időre, de úrrá lett rajtam a káprázat, és maradéktalanul az illúzió
hatása alá kerültem. Egyszer Alekszandr könnyedén megharapta a fülcimpám, és ezt mondta:
– Ne kiabálj!
Észre sem vettem, hogy kiabálok... Szóval teljesen szuper volt. Most értettem meg, hogy
mit élnek át az ügyfeleink, amikor működésbe hozzuk a farkunkat. Valóban, az embereknek
volt rá okuk, hogy gyanakodva viszonyuljanak hozzánk. Másrészt, ha tudtam volna, hogy
milyen végletes érzéseket ajándékozunk nekik, minimum háromszor többet kérek.
Amikor minden véget ért, fekve maradtam mellette a bambusszőnyegen, miközben lassan
magamhoz tértem. Mintha az egész testemet elfeküdtem volna – meg kellett várni, amíg
helyreáll a vérkeringés. Végül éreztem, hogy tudok beszélni. Alekszandr ekkorra már emberré
változott.
 – Tetszett? – kérdeztem.
– Nem volt rossz. Jó operatív munka. Akarom mondani operatőri. És a rendező se rossz.
– Nem, nem a filmről beszélek.
– Hát akkor miről? – húzta föl a szemöldökét.
Rájöttem, hogy jó hangulatban van.
– Erről, Szása, erről.
– Ha erről, akkor nagyon tetszett a dal. Föltesszük még egyszer?
– Pontosan melyik dal?
– A Pacan Lösz. Díjasz..
Összeráncoltam a homlokom, és megkérdeztem:
– Micsoda?
– Hát, ez a szövege – mondta kissé zavartan. – Persze, más, de valahogy így hangzik.
– Pacan?10 Hol van pacan? Á, értem: pasan. „Y así pasan los días y yo desperando...”
Spanyolul azt jelenti, hogy: „És így múlnak a napok, és én kétségbe estem..
– Igen?
– Te meg biztos azt hitted, hogy A srác Tambovba vágyik című szám folytatása. Hogy
aszondja, a srác fiatalon nem jutott el Tambovba, megöregedett, és most a bánatáról énekel.
– Folyton gúnyolódsz – mondta békülékenyen.
– Akkor föltesszük? Vagy inkább újra megnézzük a filmet?
A következő nap megint megnéztük a filmet, aztán megint és megint. És ez a vihar
minden alkalommal ugyanolyan kéjesen kiüresítette a lelkünket, mint legelőször. Sokáig
pihentünk egymás mellett fekve. Nem beszéltünk – nem volt miről, meg nem is maradt rá
erőnk.
Szerettem rátenni a lábam, amikor fekete karikává gömbölyödött – a látszat kedvéért néha
morgott, de tudtam, hogy ez neki is ugyanolyan kellemes, mint nekem. Milyen gyengédséggel
emlékszem most ezekre a napokra! Nagyszerű, amikor két lény képes boldogságot és örömöt
adni egymásnak. És milyen álszentnek kell lenni, hogy valaki elítélje őket azért, mert
valahogy nem hasonlítanak másokhoz!
Hány üdvözült pillanata volt a pihenésnek, amikor a bambusszőnyegen feküdtünk, és nem
volt erőnk megmozdulni? Azt hiszem a végösszegük az örökkévalóság. Minden alkalommal
eltűnt az idő, és ki kellett várni, amíg felpörög a szokásos sebességére. Milyen bölcsen van
berendezve az élet, gondoltam lomha elégedettséggel, miközben hallgattam, amint kedvenc
számunkat énekli Nat King Colé. Olyan nagy, szürke, durva volt ez a farkas. Föl akarta falni a
napot. Biztos föl is falta volna. És most egy békés fekete kutya fekszik a lábam előtt, nyugodt
és csendes, és kéri, hogy ne nevessék ki. Íme, a családi tűzhely védasszonya megnemesíti azt,
amit módjában áll. És innen eredt a civilizáció és a kultúra. De hisz én még csak fel sem
tételeztem, hogy ebbe a szerepbe kerülhetek.
Jaj, kedves Szása, gondoltam, sosem beszélsz erről. Én pedig nem tudom rászánni magam,
hogy kérdezzelek... De hát nem akarsz az elmúlt – magányos, rendezetlen és farkas –
életedről beszélni? Hiszen jobb neked velem, mint egyedül – igaz, kedves?
Hm?

...Y tú, tú contestando:

10 Pacan oroszul: fiú, srác. (Aford.)

Quizás, quizás, quizás...
*
Gyakran eltöprengtem, hogy miféle kutya ez, amely ugyanolyan messze van a farkastól, mint
a farkas a rókától. Sok mitológiai párhuzam adódott, de én magam sosem találkoztam a
metamor ilyen furcsa fajtájával. Ez a kékesfekete kutya jámbor teremtésnek látszott, de
éreztem a fenyegető titkot, amelyet magában rejtett. Minden véletlenül derült ki.
A nap könnyed veszekedéssel kezdődött. Kimentünk az erdőbe sétálni, letelepedtünk egy
kidőlt fatörzsre, és elhatároztam, azzal szórakoztatom, hogy előadom Li Pónak a Hold a hegyi
vár fölött című versére szerzett régi kínai dalt. Egész jól énekeltem, csak valószínűleg túl
magas hangon – a régi Kínában ezt különösen nagyra tartották. De a mesterségbeli tudásom
összezúzódott a kereszt-kulturális korláton – amikor abbahagytam az éneklést, Alekszandr a
fejét csóválva ezt dünynyögte:
– Hát hogy süllyedtem idáig, én, az orosz tiszt?
Úgy megsértődtem, hogy még bele is vörösödtem.
– Ugyan már, miféle orosz tiszt vagy? Gyilkosok brigádvezetője, az vagy.
– Ártatlanokat nem ölünk meg – mondta hűvösen.
– Hát Szarházi Puskin-kutatót ki küldte a halálba? Azt hiszed, senki sem tud róla?
– Miféle Szarházi Puskin-kutatót?
– Vagy hogy hívták... Hát azt, aki még egy cigarettáért is szopott...
– Figyelj, szerintem valami nem stimmel nálad pszichésen. Hol a halfej működik
medveként, hol valami Szarházi hal meg, és mindenben én vagyok a hibás.
– Egyszerűen azt akartam mondani, hogy vaj van a fejeden, és én tudok róla. Csak ezzel a
vajjal is szeretlek.
– Éppen amiatt van minden problémám – mondta halkan –, hogy szeretsz.
Nem hittem a fülemnek.
– Micsoda? Mondd csak még egyszer!
– Vicc volt, vicc volt – mondta gyorsan. – Te folyton viccelsz, hát én is vicceltem.
A legszörnyűbb, hogy a tiszta igazságot mondta. És ezt mindketten tudtuk. Súlyos csönd
állt be.
– Szarházit pedig nem a halálba küldtük, hanem hőstettet végrehajtani – mondta egy perc
múlva. – És nem kell bemocskolni az emlékét!
Tényleg témát kellett változtatni.
– Miért, tudta? – kérdeztem.
– A tudata egy részével biztosan.
– Tehát, nincs miért szemrehányást tenni magadnak?
Alekszandr vállat vont.
– Először is – mondta –, van egy nyilatkozatunk, amelyet a bolondokházában írt:
„Londont akarom látni, és meghalni!”, dátum, aláírás. Másodszor pedig, a humán
vonatkozásokat illetően szakemberrel konzultáltunk. Azt mondta, hogy minden rendben.
– Ez Pavel Ivanovics? – jöttem rá.
Alekszandr bólintott.
– Különben hogy kezdett nektek dolgozni? Mármint Pavel Ivanovics.
– Fontosnak tartotta, hogy a tudomásunkra jusson a bűnbánata. Furcsa, persze, de miért
kellene eltaszítani valakit. Főképp, ha őszinte a bűnbánata. Hiszen mindig szükségünk van
információra – hát, kulturális téren, hogy tudjuk, ki van velünk, és ki nem. Aztán ott voltak a
konzultációk is. És így odaszokott hozzánk... Jól van, felejtsük el! Isten áldja ezt a Szarházit!
Feltéve persze, hogy nem hazudnak az imámok.
Ezután egyetlen szót sem váltottunk egészen estig – én haragudtam őrá, ő pedig énrám:
épp eleget beszéltünk mindketten. Este, amikor megelégeltük a hallgatást, segítséget kért a
keresztrejtvényfejtéshez.
Ezen az estén emberi testben volt, és ettől különösen otthonos hangulat uralkodott a
szobában. A bambusszőnyegen feküdtem a lámpa alatt, és Stephen Hawking soron lévő
könyvét olvastam: A minden eredete – a világegyetem eredete és sorsa. Ez a címe. Komolyan.
Alekszandr kérdései elvonták a figyelmem az olvasástól, de türelmesen válaszoltam rájuk.
Egyik-másik kérdés jobban mulattatott, mint a könyv.
– És hogy kell helyesen írni: „hienokológiai” vagy „ginekológiai”? – kérdezte.
– Ginekológiai.
– A francba, akkor kijön. Azt hittem, hogy „hien...”
– Az azért van, mert tudat alatt hiénának tartod a nőket.
– Nem igaz – mondta, és hirtelen felnevetett. – Na tessék!...
– Mi van még ott?
– Ginekológiai sztomatológia.
– Mi az, hogy „ginekológiai sztomatológia”?
– A két szó egy vonalban áll a keresztrejtvényben, a „ginekológiai” és a „sztomatológia”.
Ha összeolvassuk, vicces.
– A műveletlenséged miatt vicces – mondtam.
– De valóban létezik egy ilyen kulturológiai koncepció. Van egy amerikai írónő, Camille
Paglia.
Neki van... Azaz nem neki. Mondjuk úgy, hogy a „vagina dentata” fogalommal operál.
Vagina fogakkal – annak az alaktalan, mindent fölfaló káosznak a szimbóluma, amely
szemben áll az apollói férfi elvvel, és az utóbbit a pontos megformáltságra való törekvés
jellemzi.
– Tudom – mondta.
– Honnan?
– Olvastam. Mégpedig sokszor.
– Camille Pagliánál? – kérdeztem hitetlenkedve.
– Á, nem.
– Hát hol?
– A Szövetségi Biztonsági Szolgálat Akadémiáján.
– Ellenagymosás?
– Nem.
– Hát akkor pontosan hol? – firtattam tovább.
– A faliújságon – mondta kelletlenül. – Volt ott egy Égtájak humora című rovat. És volt
benne egy vicc: „Mi szörnyűbb az atomháborúnál? A pina fogakkal.”
Ilyesmit is vártam.
– És miért olvastad sokszor?
– Hát, három évig nem újították fel a faliújságot.
– Igen – mondtam. – Világos.
 Úgy látszik, megbántotta a hanglejtésem.
– Miért hányod folyton a szememre a műveletlenségemet? – kérdezte ingerülten. – Te persze
többet tudsz mindezekről a diskurzusokról. Csak hát én sem vagyok hülye. Egyszerűen egy
másik, gyakorlati területre vonatkoznak az ismereteim. És ezért sokkal értékesebbek, mint a
tieid.
– Ahogy vesszük.
– Akárhogy vesszük. Tegyük fel, hogy kívülről megtanulnám ezt a Camille Pagliát. És
aztán mit kezdenék vele?
– Ez a hajlamaidtól, a fantáziádtól függ.
– Tudsz legalább egy példát rá, hogy Camille Paglia könyvei hogyan segítettek valakinek
a valódi életben?
Gondolkoztam, majd ezt mondtam:
– Tudok.
– Na?
– Volt egy spiritiszta ügyfelem. Camille Paglia műveiből olvasott a spiritiszta szeánszok
alatt Igor Szeverjanyin költő szellemének. Igor Szeverjanyin pedig csészealj segítségével azt
válaszolta, hogy nagyon tetszik neki a dolog, és ő maga is mindig sejtett valami hasonlót, csak
nem tudta megfogalmazni. Még egy verset is diktált: „Veled a sors, vagina dentata, Egy
alkalmat adott. Előtte voltam magányos katona, S azóta is vagyok...”
– Na tessék – mondta –, én is normálisan éltem ezt a magányos katonaéletet a te
ginekológiai sztomatológiád nélkül. És segítettem a hazámnak.
– És az jól megfizetett neked. Ahogy lenni szokott.
– Ez nem az én szégyenem.
– Ezért senki sem fogja szégyellni magát. Mi van, még mindig nem érted, hogy hol élsz?
– Nem értem – mondta. – Nem is fogom érteni. Én magam teremtem a világot, ahol élek.
Azzal, amit, csinálok benne.
– Hű, micsoda Pavlik Morozov vagy. Ha most hallanának a zsaruid, biztos adnának még
egy kitüntetést. Szóval, ezt a helyet te teremtetted nekünk?
– Inkább te.
Észhez tértem.
– Igen, bocsáss meg! Igazad van. Bocsáss meg, kérlek!
– Semmi gond – mondta, és a keresztrejtvénybe mélyedt.
Elszégyelltem magam. Odamentem hozzá, mellé ültem és megöleltem.
– Ugyan miért veszekszünk, Szása? Gyere, talán voníthatnánk egyet?
– Ne most – mondta. – Inkább éjszaka, amikor följön a hold.
Így is maradtam mellette, a vállát átkarolva. Hallgatott. Egy-két perc múlva alig
érezhetően remegni kezdett a teste.
Sírt. Korábban nem láttam ilyent.
– Mi történt? – kérdeztem kedvesen. – Ki bántotta a kisfiút?
– Senki – mondta. – Csak úgy. A Camille Pagliád miatt, akinek fogai vannak ott.
– És miért bőgsz miatta?
– Hát azért – mondta –, mert neki fogai vannak, nekem pedig most körmeim nőttek ott.
– Hol?
– Ott – mondta. – Amikor átalakulok. Olyan, mint egy ötödik láb. Nem tudtam rászánni
magam, hogy elmondjam neked.
Csak most vált minden érthetővé – az újonnan jelentkező zárkózottsága is, az irracionális
szorongásnak az a légköre is, amely körülvette, amikor kutyává változott. Igen, minden a
helyére került. Szegény, gondoltam, biztos annyira szenvedett. Legelőször azt kellett vele
éreztetni, ha nem látta magától, hogy így is drága számomra.
– Kis butám – mondtam. – Na és aztán? Akár kaktusz is nőhet neked ott. Csak a farkincád
legyen ép!
– Ez tényleg nem fontos neked? – kérdezte.
– Természetesen nem, kedvesem.
– És neked elég?... Hát, ahogy csináljuk?
– Több mint elég.
– Becs szó?
– Hát, ha már szóba hoztad, azt szeretném, hogy cseréljünk! Hogy néha te legyél Szu, én
pedig Csou. Mert különben folyton én vagyok Szu.
– Nem, bocsáss meg, nem kell még homokost is csinálni belőlem! Elég nekem ezekkel a
körmökkel is!...
– Ahogy gondolod – mondtam –, hisz nem is várom el. Te kérdeztél, én válaszoltam.
– Most nyíltan beszélünk?
Bólintottam.
– Mondd, miért nem szoptál le egyszer sem az egész Hongkong alatt? – kérdezte. – Azért,
mert valójában fekete kutya vagyok?
Tízig számoltam magamban. Az, hogy nem tudtam elviselni a „leszopni” szót, végső
soron nem az ő problémája volt, hanem az enyém, és nem kellett megsértődni miatta.
– Tehát azt hiszed, hogy valójában fekete kutya vagy? – kérdeztem.
– Nem – mondta –, a fekete kutya hiszi azt, hogy valójában én ő vagyok.
– És ezért vagy mostanában olyan ritkán ember?
Bólintott, majd ezt mondta:
– De nem is akarok az lenni. Hisz semmim sem maradt itt, rajtad kívül. Most mindenem
ott van... És nem is az én mindenem, hanem a kutyáé... Jól mondtad a szavakról, hogy csak
összezavarják az ember fejét. Akkor hát mi van a szopással?
Megint tízig számoltam, de mégsem tudtam megállni, és ezt mondtam:
– Megkérhetlek, hogy ne használd előttem ezt a szót?
Vállat vont, és ferdén elmosolyodott.
– Most már a szavakat sem lehet használni!? Csak neked lehet, mi? Valahogy teljesen
elnyomsz, vöröske.
Felsóhajtottam. Végső soron minden férfi egyforma, és csak egyvalamit akarnak tőlünk.
És még jó, ha akarják – mondta az egyik belső hangom.
– Jól van, indítsd a filmet! Csak ne az elejétől, hanem a harmadik trektől!...
Mint mindig, sokáig pihentünk az eszelős és szemérmetlen hongkongi randevú után. A
plafont néztem, a rücskös betont, amely az éles villanyfényben egy ősi égitest felszínének
tűnt. Alekszandr mellettem feküdt. Kutyuli, gondoltam, milyen megindító a szerelme. Hisz
számára mindez olyan új. Hozzám képest, persze. Csak vigyázni kell, nehogy véletlenül
hangosan szólítsam kutyulinak, mert félreérti és megsértődik. Igen, nincs szerencséje a
srácnak ezekkel a körmökkel. De hiszen hallottam ötlábú kutyáról... De pontosan mit is?
Elfelejtettem.
 – Hé – szólított. – Hogy vagy?
– Rendben – válaszoltam. – Tetszett?
Rám nézett.
– Őszintén?
– Őszintén.
– Ez egyszerűen rábaszás, vagy inkább picsafüst.
Erre teljesen paff lettem.
– Figyelj, eszembe jutott! – mondtam.
– Mi jutott eszedbe?
– Eszembe jutott, hogy ki vagy – mondtam.
– És ki vagyok?
– Olvastam egy ötlábú kutyáról. Picsafüst a neve. A hómezők közt él, és amikor
Oroszország ellen jönnek az ellenségei, felébred és rátámad mindre, s azok csak annyit érnek,
mint a picsafüst... Igen, így van. És azt hiszem, hogy az északi mítoszokban Garm a neve.
Nem hallottál róla? A nordikus project a te profilod.
– Nem – mondta. – Nem hallottam. Érdekes. Beszélj!
– Ez egy rettenetes kutya, a farkas Fenrir kutya mása. Nagyon markáns fellépést tanúsít a
Ragnarek idején. De addig a holtak házát őrzi.
– Milyen információ van még róla?
– Még valami zavaros... Olyasmi, hogy ki kell lesnie, hogyan csinálják a férfiak a tüzet,
aztán átadja a titkot az asszonyoknak...
– Azt már nem – dörmögte. – Mi van még?
– Ez minden, amire emlékszem.
– És milyen gyakorlati következménye van ennek?
– Garmot illetően nem tudom. Ahhoz Izlandra kell utaznod konzultációra. Hanem ami a
Picsafüstöt illeti... Próbálj meg rátámadni valamire!
Ezt viccből mondtam, de ő teljesen komolyan vette.
– Mire?
A komolysága hirtelen átragadt rám. Megjárattam a tekintetemet a környező térben. A
notebook? Nem. Az elektromos teafőző? Nem. A villanykörte?
– Próbálj rátámadni a villanykörtére! – mondtam.
Eltelt egy másodperc. A villanykörte hirtelen erős, kékes fénnyel felvillant és kialudt.
Sötétség állt be, de a recehártyámra fényképeződött spirál még néhány pillanatig
megvilágította belső világomat a kihunyt fény káprázatával. Amikor kitörlődött ez a
lenyomat, teljessé vált a sötétség. Fölálltam, kitapogattam az elemlámpát a faládán, amely
asztal helyett szolgált, és bekapcsoltam. Egyedül voltam a szobában.
*
Két napig nem jött vissza. Teljesen kimerültem az aggodalomtól és a bizonytalanságtól.
És amikor bejött, egyetlen szemrehányó szót nem mondtam neki. Elegendő jutalom volt az
összes izgalomért, hogy mosolyt láttam az arcán. Igaza volt Csehovnak: a női lélek a
természete szerint egyszerű edény, amelyet a szeretett férfi bánatai és örömei töltenek meg.
– Na mi van? Mesélj!
– Mit kell erről mesélni – mondta. – Ezt meg kell mutatni.
– Megtanultad?
 Bólintott.
– És mire tudsz rátámadni?
– Hát, mindenre – mondta.
– Mindenre, de mindenre?
Újra bólintott.
– Rám is?
– Hát, talán, ha nagyon megkérsz rá.
– És saját magadra rá tudsz?
Valahogy nagyon furcsán elhümmögte magát.
– Legelőször azt csináltam. Rögtön a villanykörte után. Különben milyen Picsafüst
vagyok?
Kíváncsi, sőt egy kicsit ijedt voltam, hiszen komoly metafizikai aktusról volt szó.
– És milyen Picsafüst vagy?
– Totál – válaszolta.
Ebben a pillanatban olyan romantikus erő és titok áradt belőle, hogy nem tudtam
ellenállni, és közelebb hajoltam hozzá, hogy megcsókoljam. Elsápadt, és elhőkölt tőlem, de
úgy látszik, rájött, hogy egy macsó nem viselkedik így, és megengedte, hogy befejezzem,
amit elkezdtem. Minden izma megfeszült, de nem történt semmi szörnyű.
– Mennyire örülök miattad, kedvesem! – mondtam.
Kevés metamor tudja, mi az, hogy örülni a másik miatt. A farkatlan majmok pedig még
kevésbé tudják, csak széles mosolyra képesek, hogy emeljék szociális adaptációjukat és
növeljék az eladási mennyiséget. A másik miatt érzett örömöt imitálva, a farkatlan majom
irigykedik, vagy legjobb esetben közönyös marad. De énbennem valóban feltámadt ez az
érzés, amely tiszta és átlátszó volt, mint a hegyi patak vize.
– Nem tudod elképzelni, hogy mennyire örülök miattad – ismételtem meg, és újra
megcsókoltam.
Most nem húzódott el tólem.
– Tényleg? – kérdezte. – És miért?
– Azért, mert végre jókedved van. Jobban vagy. És szeretlek.
Egy csöppnyire elkomorodott, és ezt mondta:
– Én is szeretlek. De folyton arra gondolok, hogy elhagysz. Aztán biztos könnyebb lesz
neked. De én egyáltalán nem örülök miattad.
– Először: egyáltalán nem akarlak elhagyni – mondtam. – Másodszor pedig: az érzés,
amiről beszélsz, nem szerelem, hanem az egoizmus megnyilvánulása. A benned lévő hím-
soviniszta számára egyszerűen játék vagyok, tulajdon és státusszimbólum. És úgy félsz az
elvesztésemtől, ahogy a tulajdonos fél megválni egy drága holmitól. Így sosem tudsz örömöt
érezni a másik miatt.
– És hogyan lehet örömöt érezni a másik miatt?
– Ehhez az kell, hogy ne akarj a magad számára semmit.
– Mi az, te semmit sem akarsz a magad számára? – kérdezte bizalmatlanul.
Tagadóan ráztam a fejem.
– És miért?
– Már valamikor mondtam neked. Ha sokáig nézel magadba, megérted, hogy nincs ott
semmi. Hogy lehetne valamit akarni e semmi számára?
 – De hiszen ha nincs benned semmi, akkor másokban még kevésbé van.
– Ha egészen belegondolunk, sehol sincs semmi állandó – mondtam. – Csak annak a
kiválasztása van, amivel kitöltöd az űrt. És amikor örülsz a másik miatt, szeretettel töltőd ki
az űrt.
– Kinek a szeretetével? Ha sehol senki sincs, akkor ez kinek a szeretete?
– Az űr számára ez mindegy. És te se izgulj miatta. De ha szükséged van az „élet
értelmére”, akkor jobbat nem találsz.
– És a szeretet – az nem űr?
– Űr.
– Akkor mi a különbség?
– A különbség – szintén űr.
Kicsit gondolkozott, majd megkérdezte:
– És be lehetne tölteni az űrt... igazságossággal?
– Ha elkezded igazságossággal betölteni, hamarosan háborús bűnös leszel.
– Itt valamit összekeversz, vöröske. Hogyhogy háborús bűnös?
– Na és ki fogja eldönteni, hogy mi igazságos, és mi nem?
– Az emberek.
– És ki fogja eldönteni, hogy hogyan döntenek az emberek?
– Kitaláljuk – mondta, és a mellette elröpülő légyre nézett. A légy a földre hullott.
– Mi az, teljesen megvesztél? – kérdeztem. – Olyan akarsz lenni, mint ők?
És a város felé böktem a fejemmel.
– Hát olyan is vagyok, mint ők – mondta.
– Kik az az ők?
– A nép.
– A nép? – kérdeztem vissza bizalmatlanul.
Úgy látszik, ő maga is zavarba jött a szó pátoszától, és elhatározta, hogy témát vált.
– Én meg azon gondolkozom, hogy ne menjek-e dolgozni? Megtudni, hogy s mint van ott.
Elképedtem.
– Komolyan beszélsz? Mi az, három golyó kevés volt? Még akarsz?
– Vannak szolgálati félreértések.
– Miféle félreértések? – nyögtem fel –, hiszen ez egy rendszer. Azt hiszed, hogy a
rendszernek szólistákra van szüksége? Röfögő kórus kell neki.
– Ha kell, a kórussal röfögök. Gondolj bele, hogy mit fogunk csinálni, ha elfogy a pénz!?
– Jaj, hát ez nem probléma. Ne izgulj! Az emberek kevesebb, mint egy kilométerre
vannak innen. Amikor majd elmegyek a boltba, strichelek egyet.
Összehúzta a szemöldökét.
– Ezt még csak mondani se merd!
– Te pedig ne merd azt mondani, hogy „ne merd”, érted?
– A barátnőm strichelni megy... Nem fér a fejembe.
– „A barátnőm, a barátnőm...” Mikor privatizáltál?
– Prostitúcióval fogsz pénzt szerezni? Én pedig abból élek? Ez tisztára valami
Dosztojevszkij!
 – B...am én a te Dosztojevszkijeddel – tört ki belőlem.
Érdeklődve nézett rám.
– Na és?
– Semmi különös.
Mindketten felnevettünk. Azt nem tudom, hogy ő min nevetett, de nekem volt rá okom.
Az orosz irodalom iránti tiszteletből nem beszélek róla ezeken az oldalakon, csak annyit
mondok, hogy az Ördögök-ben szereplő piros pók a maga idején az én ruhaaljamon
mászott.... Ah, hány szellemóriásnak adtam át a magam nevetséges kis ajándékát! Az
egyetlen, amit igazából sajnálok, az, hogy nem volt alkalmam Vlagyimir Vlagyimirovics
Nabokov ajkához emelni az általa oly mesterien leírt serleget. De a Szovjetunióban problémás
volt útlevelet szerezni. Terhelje az esetem újabb gonosztettként a sötét kommunista rendszer
lelkiismeretét.
Szerencsére a kitörőben lévő veszekedés nevetéssel ért véget. Majdnem hibát követtem el
– sosem kell ellentmondani egy férfinak, különösen, ha kétségek gyötrik saját fontosságát
illetően. Először meg kell érteni, hogy mi van a fejében.
– Vissza akarsz menni az olajkitermelésre? – kérdeztem.
– Nem. Nem oda. Ott most Mihalics vonít.
Rájöttem, hogy távolléte alatt kapcsolatot teremtett a külvilággal – lehet, hogy találkozott
valakivel, vagy telefonált. De nem kíváncsiskodtam fölöslegesen a dologgal kapcsolatban.
– Mihalics? De hisz amikor ő vonított, nem sírt a koponya.
– Hát, új technológiát találtak ki. Az öt köbcenti ketaminhoz hozzátesznek három köbcenti
perevitint, és a befecskendezés után áramot engednek át rajta.
– A koponyán?
– Mihalicson.
– Micsoda perverz alakok.
– Ne is mondd! – így Alekszandr. – Egy év alatt elpusztítják.
– Mihalicsot?
– Hát, Mihalics oda se baszarint rá. A koponyát pusztítják el. Így is csupa repedés a
könnyek miatt.... Percemberek. Az olaj jön, a pénz csöpörészik – és minden rendben. De hogy
mi lesz holnap, arra még gondolni sem akar senki.
– Figyelj, és miféle koponya ez? – szántam rá magam, hogy feltegyem a kérdést, amely
régóta izgatott.
– Hát ezt nem mondhatom meg – kámpicsorodott el azonnal. – Államtitok. És egyáltalán,
hanyagoljuk a munkámat!
Nem lepett meg, hogy még mindig a munkahelyének tartja a Céget. Vannak helyek,
ahonnan nem léphet ki valaki a saját akaratából. De azt nem vártam, hogy vissza akar menni
azokhoz, akik három ezüstgolyót eresztettek bele. Egyébként, még az sem tudtam, hogy ki és
miért csinálta vele, mert nem mesélt róla.
– Hát hová mész, ha nem az olajkutakhoz? – kérdeztem.
– A csúcsmetamornak akad munka.
– Micsoda? – ráncoltam össze a homlokom. – Miféle csúcsmetamornak?
– Nekem – válaszolta meglepetten.
– Te meg mikor váltál csúcsmetamorrá?
– Hogyhogy mikor? Mintha nem láttad volna!
– Azt hiszed, hogy csúcsmetamor vagy?
 – Mi az, hogy hiszem. Tudom.
– Honnan?
– Hát innen – mondta. – Nézd!
És még egy plafon alatt repülő légy hullott a földre. Nagyon érdekesen mutatott a dolog –
a legyek nem függőlegesen estek le, hanem a mozgásukat folytatva, parabola vonalban, és
zuhanórepüléssel támadó mikroszkopikus kamikazékre hasonlítottak.
– Hagyd abba a bunkó erőfitogtatást! – mondtam. – Mi köze az egyiknek a másikhoz?
– Azaz?
– Hát, tegyük fel, hogy kinyírod ezeket a legyeket. Tegyük fel, hogy te vagy Picsafüst és
Garm. De honnan veszed hirtelen, hogy ráadásul még csúcsmetamor is vagy?
– Hát akkor ki a csúcsmetamor, ha nem én?
– Már mondtam – válaszoltam. – A csúcsmetamor – ez metafora. Ha valaki egy külön
lényt csúcsmetamornak nevez – azt jelenti, hogy nagyon primitív szintre száll le.
– Akkor ezen a primitív szinten leszek csúcsmetamor – mondta békülékenyen. – Mi az,
sajnálod tőlem, vöröske?
– Nem, ez így nem megy! Gyerünk csak, vizsgáljuk meg ezt a kérdést!
Felsóhajtott, és ezt mondta:
– Hát, gyerünk!
– Nos, képzeld el, hogy veszek az Arbaton egy egyenruhát, és FSZB-s tábornoknak
kiadva magam, elkezdek a városban flangálni! Erre azt mondod nekem, hogy nem vagyok
tábornok. Én pedig ezt mondom: gyerünk, tábornok leszek, talán sajnálod tőlem?
– Ez egészem más. A tábornok – rang, amelyet egy meghatározott szervezet adományoz.
– Tessék. Én is erről beszélek. Most gondolkozz, hogy honnan értesültél a
csúcsmetamorról? Hisz nem Mihalicstól hallottál róla, igaz?
– Igaz.
– Nyilván van a nézeteknek egy bizonyos rendszere, ahonnét ez a szó eredt. A
csúcsmetamor – pontosan olyan rang, mint az, hogy tábornok. Csak a hagyomány
ajándékozza. És te ezzel a hagyománnyal ugyanolyan viszonyban állsz, mint én a cégeddel.
Érted, szürke?
– Te viszont, vöröske, természetesen kapcsolatban állsz ezzel a hagyománnyal, mi?
– Nem egyszerűen kapcsolatban állok – mondtam. – A hagyomány fenntartója vagyok. A
vonal fenntartója, ahogy helyesen mondják.
– Ugyan miféle vonalé?
– Az átadás vonaláé.
– Azaz itt is abszolút tekintély vagy? – kérdezte. – Nem markolsz túl sokat, hm?
Egyszerre tudsz ennyit fogni?
– Ne keverd össze a misztikus hagyományt a Shangri-La kaszinóval! A vonal fenntartóit
nem azért nevezik így, mert a kezükben tartják, hanem azért, mert kapaszkodnak bele.
Úgy látszik, a válaszom meghökkentette.
– Az meg mi, hogy az átadás vonala? – kérdezte. – Mit adnak át rajta?
– Semmit.
– Hogyan?
– Úgy. Semmit. Annyiszor elmagyaráztam neked, hogy hamarosan ez a teáskanna is
megérti.
 – Hát akkor mibe kapaszkodnak a vonalnak ezek a fenntartói?
– Az átadás vonalában nincs semmi, amibe kapaszkodni lehetne.
– Nem értem.
– Érteni sincs benne mit. Ha valaki ezt látja, az jelenti azt, hogy a vonalba kapaszkodik.
– Jól van – mondta –, akkor tudod mit mondj meg egyszerűen?! A világon van valakinek
formális joga, hogy csúcsmetamornak nevezze magát ez alapján a hagyomány alapján? Akár a
legprimitívebb szinten is?
– Van – mondtam.
– És ki az?
Szerényen lesütöttem a szemem.
– Ki? – ismételte meg a kérdést.
– Tudom, hogy ez csapás lesz a hiúságodra – mondtam. – De megállapodtunk, hogy csak
az igazat mondjuk egymásnak...
– Megint te?
Bólintottam. Halkan elkáromkodta magát.
– És kitől ered az átadás vonala?
– Majd egyszer elmondom.
– Nem, gyerünk, most rögtön! Hogy ne legyen időd kitalálni!
Nos hát, gondoltam, az igazságot nem lehet eltitkolni. Valamikor úgyis megtudja
Alekszandr.
– Jól van. Akkor hallgass, és ne vágj közbe! Egyszer, egy este, körülbelül kétezer évvel
ezelőtt, abban az országban, amelyet most Kínának neveznek, a palankinomban utaztam egyik
városból a másikba. Most egyáltalán nem fontos, hogy melyek ezek a városok, és miért
utaztam. A fontos, hogy azon az estén megálltunk a Sárga-hegyi kolostor kapuja előtt...
*
Néha a régi Kínában voltak olyan ködös, csendes esték, amikor a világ mintha feltárta volna
gyermeki arcát, megmutatván, milyen volt a kezdet kezdetén. Körben minden – a házak, a
kerítések, a fák, a bambuszligetek, az oszlopok a rajtuk világító lámpásokkal – a
legcsodálatosabb módon váltakozott, és kezdted úgy érezni, hogy éppen csak most vágtad ki
színes papírból mindezt, és akkurátusán kiraktad magad köré; aztán pedig úgy tettél, mintha
tényleg a nagy-nagy világ lenne körülötted – a benne élő emberekkel –, és azonnal sétára
indulsz benne... Tizenkét évszázaddal ezelőtt éppen egy ilyen estén ültem a palankinomban a
Sárga-hegyi kolostor kapuja előtt. Gyönyörű volt a környező világ, és én a kis ablakon
kinézve hol örültem, hol szomorkodtam, ám a szemem végig könnyes volt.
Ilyen erős hatást tett rám a zene. A közelben már hosszú ideje dalolt egy fuvola – és éppen
arról szólt, ami a szívemet nyomta: hogy gyermekkoromban egy hatalmas házban éltünk, és
varázsos játékokat játszottunk; aztán úgy beléjük feledkeztünk, hogy magunk is elhittük, amit
kitaláltunk – azt, hogy játékból sétálni indultunk a babák közt és eltévedtünk, és most
semmilyen erő sem juttathat bennünket haza, ha nekünk magunknak nem jut eszünkbe, hogy
csak játszunk. De majdnem lehetetlen, hogy ez eszünkbe jusson, olyan igéző és félelmetes a
játék...
Nem tudom, a zene „szólhat-e valamiről”, vagy sem – ez nagyon régi vita. A témáról
szóló első beszélgetés, amelyre emlékszem, Csin Si Huang-ti idején zajlott. De sok évszázad
múlva, amikor nihilista egyetemista lány képében Jasznaja Poljanába érkeztem, Lev Tolsztoj
a vacsora teljes ideje alatt e téma kapcsán élcelődött, különösen Beethovent támadva, hogy,
úgymond, miért holdfény-szonáta! Egyébként nem állítom, hogy a fuvola hangjai éppenséggel
azt az értelmet tartalmazták, amelyet nekik tulajdonítottam, vagy, hogy egyáltalán volt
bennük értelem. De azt megértettem, hogy most rögtön beszélnem kell azzal, aki fuvolázik.
Természetesen, ha józanul belegondolok, egyáltalán nem kellett volna kiszállnom a
palankinból. Amikor a közelben szépen szól egy fuvola, jobb egyszerűen hallgatni, és nem
kell a fuvolás társaságát keresni. Ha beszélgetni kezdesz vele, biztosan véget ér a zene, azt
viszont nem tudni, hogy mond-e valami érdekeset a fuvolás. De mindenkiben erős hátsó
szándékok működnek. Az anatómiai felépítésünknél fogva bennünk, rókákban különösen.
Körben minden ködbe burkolózott; az emberek a házaikban tartózkodtak, és különösebb
veszélyre nem számítottam. Kiugrottam a palankinból és elindultam a hang forrása felé,
időnként megálltam, és szó szerint behúztam a farkamat, érzékelvén az est csodálatos,
semmihez sem hasonlítható szépségét. A tizennyolcadik század óta már nincsenek ilyen esték
– azt mondják, hogy megváltozott a levegő vegyi összetétele. De lehet, hogy valami
komolyabb is.
A kolostor számtalan építményből állt, amelyek a hatalmas, szép és nagyon drága főkapu
mellett álltak szoros csoportban. Kerítés nem tartozott a kapuhoz. A tudós szerzetesek
elmagyarázták, hogy ez allegorikusán kifejezi a szekta doktrínáját: a kapuk az utat
szimbolizálják, amely oda vezet, ahol elkezdődik – és bármelyik pontban elkezdődhet. A kapu
nem kapu, teljes nyitottság uralkodik és fénylő térség nyílik minden irányba – még az
írásjelekre is emlékszem. De feltételeztem, hogy egyszerűen nem volt pénz a kerítésre.
Gondolom, ha valaki pénzt ajánlott volna föl rá, a doktrínában is változás állt volna be.
A főépületben fuvoláztak, ott, ahol a Tan Átadásának Csarnoka volt. Még a romantikus
lila köd ellenére sem jutott eszembe, hogy oda tolakodjak, de a zenéből bátorságot merítettem.
Aki fél a tigrisektől, nem megy a hegyek közé, gondoltam, lesz, ami lesz...
Fölemeltem a köntösöm alját, hogy a farkam készen álljon bármiféle meglepetésre, és
elindultam előre. Az ősi Kínában mindenki bő és laza holmikat hordott, úgyhogy egyáltalán
nem jelentett volna veszélyt, ha véletlenül találkozom – ráadásul a ködben – egy-két
szájtátival. Ilyen esetekben nem keltettem bennük külön káprázatot – ugyanazt a környező
világot mutattam nekik, csak a kis A Hu-li nélkül.
Előfordul, hogy meglát valaki, kigúvad a szeme vörös büszkeségem láttán, de a következő
pillanatban már nem is érti, miért fogta el remegés, hiszen semmi sincs körülötte, csak a kopár
mező, amely fölött száraz faleveleket kavar a szél... Ez egyszerűen hangzik, de a
bonyolultsága alapján az egyik legfejlettebb rókatrükk – és gondjaim lennének, ha háromnál
több emberrel találkoznék. Egyébként éppen ezért rendelték el Szun Csi korában, hogy
háborús időben legalább négy őrt kell egy vár kapujába állítani – féltek tőlünk, és nem hiába.
A főépület egyetlen ablakában volt világosság. A fuvola éppen ott szólt – nem lehetett
tévedni. Első emeleti sarokszoba volt, ahová behatolni nem jelentett nehézséget – fel kellett
ugrani a cserép szélvédőtetőre és elmenni rajta a sötét ablakok előtt. Ezt minden nehézség
nélkül megcsináltam, hiszen könnyed a járásom. A zsalu fel volt húzva az ablakon, ahol a
fuvola szólt. Leguggoltam, és óvatosan benéztem a szobába.
A fuvolázó nekem háttal a padlón ült. Kék selyemköntös volt rajta, a fején pedig kúp
alakú kis szalmakalap. Látszott, hogy a fejét kopaszra borotválták, bár a ruhája nem
hasonlított szerzetesi öltözékre. A válla széles volt, a teste szikár, könnyed és erős – az ilyen
dolgokat azonnal megérzem. Teáscsészét, tustartót és egy papírcsomót láttam előtte a padlón.
A falon két olaj lámpa világított.
Úgy látszik – gondoltam –, kalligráfiával foglalkozott, aztán elhatározta, hogy pihen, és
fuvolázni kezdett... Na és mit mondjak neki?, tűnődtem.
Őszintén szólva, nem volt semmilyen tervem – csak zavaros elképzelések kavarogtak a
fejemben: először őszintén beszélni vele, aztán megbolondítani – mást nem lehet tenni az
emberekkel. Bár ha egy percig nyugodtan gondolkoztam volna, megértem, hogy nem lesz
ebből semmi: ki beszélne velem őszintén, tudva, hogy majd úgyis megbolondítom. Ha pedig a
legelején megbolondítom, hogy lehetne vele aztán őszintén beszélni?
De nem hagyták, hogy végiggondoljam a kérdést – lent fáklyák táncoló visszfénye tűnt
fel, lépések és hangok hallatszottak. Körülbelül tíz ember volt ott, és ennyit nem tudtam
egyszerre átnevelni. Egy pillanatnyi gondolkozás nélkül beugrottam az ablakon.
Elhatároztam, hogy gyorsan megbolondítom a fuvolást, megbúvok, és amikor elszélednek
az emberek, visszatérek a palankinomhoz, szerencsére kint már majdnem sötét volt.
Zajtalanul négykézlábra huppantam, fölemeltem a farkam, és halkan megszólítottam a férfit:
– Tiszteletre méltó uraság!
Nyugodtan letette a padlóra a fuvolát, és felém fordult. Azonnal rugóként kipattantottam a
farkacskám, a csúcsára koncentrálva az egész lelkemet, és akkor valami számomra egészen új
és meglepő dolog történt. A lágy, habzó kocsonya helyén, amelynek a farkam az emberi
értelmet érzékeli – és most hiába magyaráznék annak, akinek nincs személyes tapasztalata –,
nem találtam semmit.
Sok emberrel találkoztam, erős és gyenge lelkűekkel egyaránt. Velük dolgozni olyan,
mintha különböző anyagból álló falakat fúrnánk: mind fúrható, csak egy kicsit másképp. De
most nem fedeztem fel semmit, amivel szemben alkalmazhattam volna az akaraterőm, amely
a fejem fölött koncentrálódott az elektromosságtól pattogó szőrszálakban. A meglepetéstől
szó szerint elvesztettem az egyensúlyomat, és mint a hülye, behúzott farokkal és illetlenül
magam elé téve a mancsom, leültem a padlóra. Ebben a pillanatban úgy éreztem magam, mint
a vásári zsonglőr, akinek az összes gömbje és szalagja a híg sárba pottyant.
– Üdvözöllek, A Hu-li – mondta a férfi, és szívélyesen meghajtotta a fejét. – Nagyon
örülök, hogy találtál egy percet, hogy benézz hozzám. Nevezhetsz Sárga Uraságnak.
Sárga Uraság, gondoltam, miközben magam alá húztam a lábam, biztos a Sárga-hegy után
hívják így, amelyen a kolostor áll. De lehet, hogy császár akar lenni.
– Nem – mosolyodott el –, nem akarok császár lenni. Ami a Sárga-hegyet illeti, azt
eltaláltad.
– Mi az, hangosan beszéltem?
– A gondolataid olyan pontosan tükröződnek az arcocskádon, hogy egészen könnyű
olvasni őket – mondta és felnevetett.
Zavaromban eltakartam az arcom a ruhaujjammal. Hanem aztán eszembe jutott, hogy a
ruhaujjamon lyuk van, ettől teljesen elszégyelltem magam, és egyik kezemet eltakartam a
másikkal. Szép köntösöm volt, egy császári ágyas levetett holmija, de már nem volt új, és itt-
ott lyukak tátongtak rajta.
A zavarom természetesen tettetés volt. Valójában lázasan kerestem a kiutat, és az arcom
készakarva rejtettem el, hogy a Sárga Uraság ne olvassa le róla, mire gondolok. Az nem
létezhet, hogy egyetlen ember legyőzzön. Sehol sem tudtam kitapintani az értelmét. De ez
nem azt jelentette, hogy egyáltalán nem létezett ez az értelem.
Úgy látszik, ismert valamilyen ravasz varázstrükköt... Lehet, hogy máshol láttatta magát, mint
ahol valójában volt? Hallottam ilyenről. Csakhogy nem egyedül a Sárga Uraság ismerte a
trükköket.
A rókáknak van egy módszerük, amely lehetővé teszi, hogy egy pillanat alatt megtörve az
emberi akaratot, egyszerre minden irányba káprázatot küldjenek. Közben nem egy konkrét
ügyfélre hangolódunk rá, hanem mintegy nagy és nehéz kővé változunk, amely az „itt és
most” sima víztükrére zuhan, minden irányba gyűrűket küld, s miattuk zavar támad az
emberek fejében. Aztán pedig a dezorientálódott emberi értelem maga kapaszkodik az első
feléje nyújtott szalmaszálba. Nem tudom, érthető-e? A technika neve: Vihar az Égi Palota
fölött.
Azonnal alkalmaztam is: négykézlábra ugrottam, fölhajtottam a köntösöm alját, és vadul
rázni kezdtem a fejem fölött a farkam. Nemcsak a csúcsát kell rázni, hanem a tövét is, azaz
azt a helyet, ahonnan kinő, ezért kétértelműen, sőt nem teljesen illendően néz ki a dolog,
különösen, ha a köntös föl van hajtva. Azonban mi, rókák, legyőzzük a velünk született
szégyenlősséget, mert az embernek nincs ideje megérteni, hogy mit lát.
Normális emberre gondolok. A Sárga Uraság nemcsak hogy mindent látott, hanem még
sértőn el is nevette magát.
– Milyen csinos vagy – mondta. – De ne felejtsd el, hogy szerzetes vagyok.
Nem akartam megadni magam, végső határáig feszítettem az akaraterőmet, és akkor a
homlokát
mintegy fejfájás miatt összeráncolva, levette a szalmakalapját és felém dobta. A kalap a fekete
zsinórjával a farkamra akadt, és hirtelen úgy a padlóhoz szorította, mintha nem száraz
szalmakúp lett volna, hanem nehéz malomkő.
Ezután a Sárga Uraság fölvett két írásjegyekkel teli papírlapot, összesodorta és felém
dobta őket. Mielőtt felfoghattam volna, hogy mi történik, a lapok, mint két vaspánt, a
padlóhoz szorították a két csuklóm. Megpróbáltam a fogammal elérni az egyik papírlapot –
erős ijedtség hatására ugyanaz történik velünk, mint tyúkvadászat közben: emberi arcunk
megnyúlik és néhány pillanatra kedves, fogakkal teli rókapofácskává változik –, de nem
sikerült. Ez persze valamilyen varázslat miatt volt. Sikerült néhány írásjelet elolvasnom a
papíron: „...nincs öregség és nincs halál... ugyanígy nincs menekülés tőlük...”.
Kicsit megkönnyebbültem – a buddhista Szív szutra szavai voltak, tehát nem taoistával
volt dolgom. Még minden szerencsésen végződhetett. Abbahagytam a vergődést és
lecsillapodtam.
A Sárga Uraság fölemelte a teáscsészét és hörpintett belőle, miközben úgy vizsgált, mint
egy festő a befejezéshez közeli képet, azon töprengve, hogy honnan hiányzik az utolsó
tusvonal. Rájöttem, hogy hanyatt fekszem, és a testem egész alsó része illetlenül meztelen.
Még bele is vörösödtem ebbe a megaláztatásba. Aztán pedig félelem fogott el. Ki tudja, mi jár
ennek a varázslónak az eszében. Az élet szörnyű és könyörtelen. Néha, amikor az embereknek
sikerül elkapniuk egy rókát, olyasmit művelnek vele, hogy jobb fölöslegesen nem emlékezni
rá.
– Figyelmeztetem – mondtam zihálva – ha arra gondol, hogy meggyaláz egy szüzet, ettől
a bűntől megremeg az ég és a föld! És öregségében nem lesz nyugalma.
Úgy felnevetett, hogy a csészéjéből a padlóra löttyent a tea. Elviselhetetlen szégyenemben
elfordítottam a fejem, és megint megláttam az írásjeleket a kezemet bilincsbe verő papírlapon.
Ez másik lap volt, és az írásjelek is mások voltak: „támaszul véve... és nincs korlát az
értelemben…”
– Beszélgetünk? – kérdezte a Sárga Uraság.
– Nem énekeslány vagyok a vigalmi negyedből, hogy felhúzott ruhaaljjal beszélgessek –
mondtam.
– De hisz te magad húztad fel – mondta háborítatlanul.
– Lehet – válaszoltam –, viszont nem vagyok abban a helyzetben, hogy leengedjem.
– Megígéred, hogy nem próbálsz elmenekülni?
Olyan képet vágtam, ami gyötrő belső harcot tükrözött. Aztán felsóhajtottam, és ezt
mondtam:
– Megígérem.
 A Sárga Uraság elmormolta a kínai nyelvű Szív szutra utolsó mondatát. Az összes tudós
férfiú, akit ismertem, azt állította, hogy ezt a mantrát csak szanszkritül lehet mondani, mivel
úgy hangzott el először a Győzedelmesen Elmúlt Buddha hangján. Mindazonáltal a csuklóm
körüli vaspántok, két átlagos gyűrött papírlappá változva, azonnal szétnyíltak.
Megigazítottam a köntösöm alját, méltóságteljesen a padlóra ültem, és ezt mondtam:
– Milyen tanulságos! Uraságod zárként és kulcsként is alkalmazza ugyanazt a szutrát.
Vagy ennek az az értelme, hogy ez a mantra, Buddha ígérete szerint, valóban megment
minden szenvedéstől?
– Olvastad a Szív szutrá-t? – kérdezte.
– Olvastam valamit – válaszoltam. – A forma – űr, az űr pedig – forma.
– Lehet, hogy még az értelmét is tudod ezeknek a szavaknak?
Felmértem a szememmel az ablaktól elválasztó távolságot. Kétugrásnyi volt. Még ha
császári testőr lenne is a Sárga Uraság, gondoltam, akkor is képtelen lenne megfogni.
– Természetesen tudom – mondtam, miközben feszes rugóvá alakítottam magam. – íme,
például itt ül ön előtt A Hu-li róka. Mintha a legvalódibb lenne, hiszen van formája. De ha
jobban odafigyel, semmiféle A Hu-li nincs ön előtt, hanem csak a teljes űr!
E szavakkal vadul a szabadság fekete négyzete felé iramodtam, amelyben már ott
ragyogtak az első csillagok.
A történetemben előrerohanva, elmondom, hogy a későbbiekben éppen ez a tapasztalat
segített megérteni Kazimir Malevics Fekete négyzet című képét. Csupán néhány csöppnyi
kékesfehér ponttal egészítettem volna ki. Azonban Malevics, bár szuprematistának nevezte
magát, hű volt az életben tapasztalható igazsághoz, mert az orosz égen legtöbbször valóban
nincs fény. A lélek számára nem marad más, mint hogy önmagából hozza létre a láthatatlan
csillagokat – ez a vászon értelme. De ezek a gondolataim sok évszázaddal később támadtak.
Abban a pillanatban egyszerűen a padlóra zuhantam az elviselhetetlen, semmihez sem
hasonlító szégyen miatt. Olyan rosszul éreztem magam, hogy még felkiáltani sem tudtam.
A Sárga Uraság eltávolította a bilincset a kezemről. Az ablak egészen közel volt. Viszont
megfeledkeztem a szalmakalapról, amely a padlóhoz szorította a farkam.
*
Semmiféle fizikai, sőt erkölcsi fájdalom sem hasonlítható a szenvedéshez, amely eláradt
bennem. Mindaz belefért egy pillanatnyi elképzelhetetlenül intenzív érzésbe, amit a remeték a
vezeklés évei alatt átélnek – mintha villám világította volna meg lelkem sötét zugait. Marék
porként hullottam a padlóra, és a szememből könnypatak csordult ki. Az arcom előtt a Szív
szutra gyűrött lapja volt, amelyről egykedvű írásjelek néztek rám, és arról beszéltek, hogy én
is, sikertelen menekülésem is, az elmondhatatlan kínok is, amelyeket abban a pillanatban
átéltem – mindez csupán üres káprázat.
A Sárga Uraság nem nevetett, sőt mintha együtt érzőn nézett volna rám, de éreztem, hogy
alig tudja visszafojtani a nevetést. Ettől még jobban sajnáltam magam, és egyre sírtam és
sírtam, amíg az írásjelek, amelyekre a könnyeim hullottak, fekete pacákká változva el nem
veszítették formájukat.
– Ennyire fáj? – kérdezte a Sárga Uraság.
– Nem – válaszoltam a könnyeimmel küszködve én... én...
– Te – mi?
– Nem szoktam hozzá, hogy nyíltan beszéljek az emberekkel.
– A te mesterséged mellett ebben nincs semmi meglepő – nevetett fel. – De mégis, miért
sírsz?
 – Szégyenlem magam – suttogtam.
Olyan förtelmesen éreztem magam abban a pillanatban, hogy nem gondoltam már
semmiféle ravaszságra, és úgy tűnt, nem érdemiem meg a részvétet, amelyet a Sárga Uraság
nyilvánított ki irántam – jól tudtam, hogy mi jár a tetteimért. Valószínűleg akkor sem tettem
volna komoly ellenvetést, ha hozzáfog, hogy élve nyúzzon meg.
– Miért szégyelled magad?
– Mindenért, amit műveltem... Félek.
– Mitől?
– Félek, hogy a bosszú szellemei a pokolba küldenek – mondtam alig hallhatóan.
Ez a színtiszta igazság volt – a látomások közt, amelyek éppen csak elsuhantak belső
látásom előtt, elvillant a következő is: egy jégbugyorban valami fekete kerék magára tekeri a
farkamat, hogy kitépje, de a farkam csak nem szakadt ki, hanem egyre jött és jött kifelé, mint
a pókfonál a pók potrohából, és a rémálom minden pillanata elviselhetetlen kínokat okozott.
De a legszömyűbb annak megértése volt, hogy egy egész örökkévalóságig így fog
folytatódni... A pokolnál szörnyűbbet egyetlen rókametamor sem tud elképzelni.
– Hát a rókák hisznek a büntetésben? – kérdezte a Sárga Uraság.
– Nekünk nem kell hinni vagy nem hinni. A büntetés minden alkalommal utolér
bennünket, amikor erősen megrántják a farkunkat.
– Hát így áll a dolog – mondta mélázva –, tehát meg kellett volna rántani a farkát...
– Kiét?
– Néhány évvel ezelőtt ideutazott a fővárosból egy módfelett haladó róka, hogy
leimádkozza a bűneit. Tőled eltérően egyáltalán nem félt a pokoltól – ellenkezőleg,
bebizonyította, hogy abszolút mindenki odakerül. Így gondolkozott: néha még az emberek is
jók, hát az égi irgalom menynyivel felülmúlja a földit! Világos, hogy a Legfelső Fejedelem
kivétel nélkül mindenkinek megbocsát, és azonnal a paradicsomba küld mindenkit. A
paradicsomot maguk az emberek változtatják pokollá – pontosan úgy, ahogy azzá változtatták
a földet...
Általában kíváncsi vagyok, de abban a pillanatban olyan rosszul éreztem magam, hogy
meg sem kérdeztem, ki ez a fővárosi róka. De az érv meggyőzőnek tűnt. A könnyeimet nyelve
ezt suttogtam:
– Akkor hát egyáltalán nincs remény?
A Sárga Uraság megvonta a vállát.
– Annak megértése, hogy mindent az értelem teremtett, lerombolja a legszörnyűbb poklot
– mondta.
– Érteni értem – válaszoltam. – Olvastam szent könyveket, és egész jól eligazodom
bennük. De azt hiszem, hogy gonosz a szívem. A gonosz szív pedig, mint oly helyesen
mondta az a fővárosi róka, feltétlenül poklot teremt maga körül. Bárhol legyen is ez a szív.
– Ha gonosz lenne a szíved, nem jöttél volna ide a fuvolám hangjára. Nem gonosz a
szíved. Ravasz, mint az összes rókáé.
– És a ravasz szíven lehet segíteni?
– Úgy tartják, hogy igaz élet mellett a ravasz szív három kalpa alatt meggyógyulhat.
– És mi az a kalpa?
– Az az időperiódus, ami a világegyetem keletkezése és pusztulása közt eltelik.
– De hiszen egyetlen rókametamor sem él ennyi ideig! – mondtam.
– Igen – helyeselt. – A ravasz szívet nehéz meggyógyítani, arra kényszerítve, hogy
kövesse az erkölcsi törvényeket. Éppen azért, mert ravasz, feltétlenül megkeresi a módját,
hogy megkerülje ezeket a törvényeket és bolonddá tegyen mindenkit. Viszont három kalpa
alatt megértheti, hogy csak magát teszi bolonddá.
– És gyorsabban semmiképpen sem lehet?
– Lehet – válaszolta. – Ha erős a róka vágya és elszántsága, akkor lehet.
– Hogyan?
– Buddha sok, különféle tanítást adott. Vannak köztük tanítások az emberek számára,
vannak a szellemek számára, még az istenek számára is vannak, akik nem akarnak alázuhanni
a lenti világokba. A föld fölötti úton járó varázsos rókák számára is van tanítás, de
bizalommal viszonyulsz-e hozzá, ha egy ember beszél róla?
A legtiszteletteljesebb testtartást vettem fel, és ezt mondtam:
– Higgye el, hogy mély tisztelettel viszonyulok az emberekhez! Ha néha meg kell is
tömöm az életerejüket, csak azért teszem, mert ilyenre alkotott a természet. Másképp nem
tudnék táplálékot szerezni.
– Jól van – mondta a Sárga Uraság. – Egy szerencsés véletlennek köszönhetően ismerem a
halhatatlan rókadémonok számára adott tanítást, és kész vagyok átadni neked. Sőt
kötelességem ezt megtenni. Hamarosan elhagyom ezt a világot, és sajnálnám, ha ez a
csodálatos tudás velem együtt eltűnne. Egy másik rókával pedig aligha lesz érkezésem
találkozni.
– És mi van a fővárosi vendégével? Miért nem adta át neki a tanítást?
– I Hu-li nem alkalmas rá – mondta.
Nocsak, ki volt az a fővárosi róka! Titokban ideutazott, hogy leimádkozza a bűneit.
Közben pedig úgy tesz, mintha tagadná, hogy vannak bűnök.
– I testvérkém miért nem alkalmas? – kérdeztem. – Hiszen ön mondta, azért utazott ide,
hogy bűnbánatot gyakoroljon a tettei miatt.
– Túlságosan huncut. Akkor tanúsít bűnbánatot, amikor egészen sötét gonosztettre készül.
Igyekszik könnyíteni a lelkén, hogy az még több gonoszságot fogadjon be.
– Én is hajlamos vagyok rá – mondtam becsületesen.
– Tudom – mondta a Sárga Uraság. – De te közben nem fogod elfelejteni, hogy
gonosztettre készülsz, ezért a hamis bűnbánattal való csalás neked nem megy. I Hu-li viszont,
miután kitervelte a következő gonosztettét, olyan őszinte bűnbánatot tud tartani az előző
miatt, hogy valóban könnyít a lelkén. Túl ravasz ahhoz, hogy beléphessen valamikor a
Szivárvány Áradatba.
Ezt a két szót különösen kihangsúlyozta.
– Hová? – kérdeztem.
– A Szivárvány Áradatba – ismételte meg.
– És az mi?
– Azt mondod, hogy olvastál szent könyveket. Akkor tudnod kell, hogy az élet – séta az
illuzórikus formák kertjében, amelyek valóságosnak tűnnek a saját természetét nem ismerő
értelem számára. A tévelygő értelem bejuthat az Istenek világába, a démonok világába, az
emberek világába, az állatok világába, az éhes szellemek világába és a pokolba. Ezeken a
világokon keresztülhaladva a Győzedelmesen Elmúlt Buddha tanításokat hagyott a lakóiknak
arról, hogyan gyógyulhatnak ki az ismétlődő halálból és születésből...
– Bocsásson meg! – vágtam a szavába, mert meg akartam mutatni, hogy milyen képzett
vagyok –, de hiszen a szutrákban az áll, hogy a legértékesebb az emberi születés, mivel csak
az ember képes elérni a megszabadulást. Hát nem így van?
 A Sárga Uraság elmosolyodott.
– Nem tárnám fel ezt a titkot az embereknek, de mivel te róka vagy, tudnod kell, hogy
minden világban ugyanaz lett szentesítve. A pokolban azt mondják, hogy csak a pokollakó
képes elérni a megszabadulást, mivel az összes többi világban a lények azon gyönyörök utáni
hajszában töltik az életüket, amelyek a pokolban gyakorlatilag nincsenek. Az istenek
világában, épp ellenkezőleg, azt mondják, hogy csak az istenek képesek elérni a
megszabadulást, mert nekik kell a legkisebbet ugraniuk, hogy elérjék, és az ő félelmük a
legerősebb, hogy alázuhannak az alant lévő világokba. Mindegyik világban azt mondják,
hogy az a legmegfelelőbb a megváltáshoz.
– És mi van az állatokkal? Hiszen ott nem mondják ezt.
– Azokról a világokról beszélek, amelyek lakói közt létezik a megváltás koncepciója. Ott
viszont, ahol nincs ilyen koncepció – és éppen ezen ok miatt –, senkit sem kell megváltani.
Hát így áll a dolog, gondoltam. Okos a Sárga Uraság, mint egy róka.
– A megváltás pedig, amiről szó van, az összes világ számára ugyanaz, vagy
mindegyikben más?
– Az emberek számára a megszabadulás: a nirvánába távozni. A pokollakók számára:
összeolvadni a lila füsttel. Az asura démon számára: birtokba venni az üresség kardját. Az
istenek számára: feloldódni a gyémánt-ragyogásban. Ha a formájáról van szó, a megváltás
minden világban más és más. De a belső lényege szerint ugyanaz, mivel sosem változik annak
az értelemnek a természete, amelyben megjelennek ezek a világok.
– És mi a helyzet a rókákkal?
– Formálisan a metamorok nem tartoznak azon hat kategória egyikébe sem, amelyekről
beszéltem. Ti külön eset vagytok. Úgy tartják, hogy néha a démonok világában született
értelem megijed e világ kegyetlenségétől, és elmegy a peremvidékére élni, oda, ahol a démoni
valóság az emberek és az állatok világával érintkezik. Az ilyen lény egyik világhoz sem
tartozik, mivel mindhárom közt – az emberek, az állatok és a démonok világa közt –
váltogatja a helyét. A varázsos rókák éppen ehhez a kategóriához tartoznak.
– Igen – mondtam szomorúan –, így is van. Három szék közt ülünk a földön, és mindez az
élettel szemben érzett félelmünk miatt van. Akkor van kiút a számunkra?
– Van. Egyszer Buddhát és a tanítványait finom étellel vendégelte meg egy rókametamor.
Igaz, nem egészen önzetlenül cselekedte, és tervei voltak a tanítványokkal. De Buddha
nagyon éhes volt, és hálaképpen egy tanítást hagyott a metamorok számára, amely egy élet
alatt képes elvezetni őket a megszabaduláshoz, figyelembe véve, hogy a metamorok
negyvenezer évig élnek. Kevés ideje volt Buddhának, ezért a tanítás rövid lett. De mivel maga
a Győzedelmesen Elmúlt adta, mindenek ellenére is varázserővel bír. Ha követed ezt a
tanítást, A Hu-li, nemcsak magadat váltod meg, de a földön élő összes metamor számára meg
tudod mutatni a megszabaduláshoz vezető utat.
Szédülni kezdtem az izgalomtól. Valami hasonlóról álmodoztam egész életemben.
– És miről szól ez a tanítás? – kérdeztem suttogva.
– A Szivárvány Áradatról – válaszolta, szintén suttogva a Sárga Uraság.
Úgy sejtettem, hogy ugrat, de nem sértődtem meg.
– Szivárvány Áradat? – kérdeztem normális hangon. – Mi az?
– A csúcsmetamor végső célja.
– És ki az a csúcsmetamor?
– Az a metamor, akinek sikerül belépnie a Szivárvány Áradatba.
– És még mit lehet róla mondani?
 – Külsőleg ugyanolyan, mint a többi metamor, ám belsőleg különbözik. De a többiek
képtelenek erre rájönni a külseje alapján.
– És hogy lehet csúcsmetamorrá válni?
– Be kell lépni a Szivárvány Áradatba.
– De hát mi az?
A Sárga Uraság csodálkozva felvonta a szemöldökét, és így szólt:
– Hisz most mondtam. A csúcsmetamor végső célja.
– És le lehet írni valahogy a Szivárvány Áradatot? Hogy el tudja valaki képzelni, hová
törekszik?
– Nem lehet. A Szivárvány Áradat természete olyan, hogy bármiféle leírás csak zavart
okoz, mert hamis elképzelést teremt róla. Semmi hiteleset nem lehet róla mondani, ott csak
lenni lehet.
– És mit kell csinálnia a csúcsmetamornak, hogy belépjen a Szivárvány Áradatba?
– Csak egyvalamit kell csinálnia. Belépni.
– De hogyan?
– Bármilyen módon, ahogy sikerül neki.
– De hiszen bizonyára létezniük kell valamilyen előírásoknak, amelyet a csúcsmetamor
kap?
– Ebben áll az összes előírás.
– Ennyi?
A Sárga Uraság bólintott.
– Tehát az derül ki, hogy a csúcsmetamor az, aki belép a Szivárvány Áradatba, a
Szivárvány Áradat pedig az, ahová belép a csúcsmetamor?
– Pontosan.
– De akkor úgy áll a dolog, hogy az elsőt a második határozza meg, a másodikat pedig az
első. Mi értelme van ennek az egésznek?
– A legmélyebb értelme van. A Szivárvány Áradat is, a csúcsmetamor útja is a világon
kívül vezet, és elérhetetlen az átlagos értelem számára, még a rókáké számára is. Viszont a
legközvetlenebb viszonyban vannak egymással. Ezért az elsőről csak úgy beszélhetünk, ha a
másodikra alkalmazzuk, a másodikról pedig csak úgy, ha az elsőre.
– És ehhez hozzá lehet tenni valamit?
– Hozzá.
– Mit?
– A Szivárvány Áradat valójában egyáltalán nem áradat, a csúcsmetamor pedig egyáltalán
nem metamor. Nem kell a szavakhoz ragaszkodni. Csak pillanatnyi támaszként van rájuk
szükség.
Ha megpróbálod magaddal vinni őket, szakadékba rántanak. Ezért azonnal félre kell őket
dobni.
Egy ideig gondolkoztam a hallottakon.
– Érdekes helyzet adódik. Ezek szerint a rókadémonoknak szóló magasrendű tanítás két
kifejezésből áll, amelyeknek csak egymáshoz van közük, és sehogy sem lehet őket
megmagyarázni. Azonkívül még ezt a két kifejezést is félre kell dobni azután, hogy
elhangzanak... Úgy néz ki, hogy nem volt túl jó karmája annak a rókának, aki vendégül látta
Buddhát. És neki magának sikerült belépni a Szivárvány Áradatba?
 A Sárga Uraság bólintott.
– Igaz, ez az egészen közeli múltban történt. És nem hagyott hátra semmilyen útmutatást a
többi metamor számára. Ezért nekem kell átadnom neked a tanítást.
– Nehéz egy ilyen tanítás hitelességében hinni.
– A magasrendű tanításokat éppen azért nevezik magasrendűnek, mert eltérnek azoktól,
amelyekhez hozzászoktál. És mindent, ami hitelesnek tűnik neked, már csak azért hamisnak
lehet tartani, mert hitelesnek tűnik.
– Miért?
– Azért, mert másképp nem lenne szükséged semmilyen tanításra. Már ismernéd az
igazságot.
Ebben volt logika. De a magyarázatai azokra a szillogizmusokra hasonlítottak, amelyek fő
célja az, hogy zsákutcába vigyék az értelmet.
Nem adtam meg magam, és ezt kérdeztem:
– És mégis, hogy állhat tanítás csak két kifejezésből?
– Minél magasabb rendű egy tanítás, annál kevesebb szóra támaszkodik. A szavak
olyanok, mint a horgonyok – úgy tűnik, lehetővé teszik az igazsággal való szoros kapcsolatot,
de valójában csak rabságban tartják az értelmet. Ezért a legtökéletesebb tanítások megvannak
szavak és jelek nélkül.
– Ez természetesen így van – mondtam. – De még ahhoz is sok-sok szót kellett elmondani,
hogy elmagyarázza a szavak nélküli tanítás fölényét. Hogy lehet elég mindössze két szó, hogy
valakit az életben vezéreljenek?
– A magasrendű tanítások a magasrendű képességekkel rendelkező lényeknek
rendeltettek. De azok számára, akiknek nincsenek ilyen képességeik, többkötetes
gyűjteményes marhaságok léteznek, amelyekben kutakodhatnak egész életükben.
– És nekem vannak magasrendű képességeim?
– kérdeztem halkan.
– Másképp nem ülnél itt.
Ez kicsit változtatott a helyzeten.
– És sok csúcsmetamor van a világon?
– Csak egy. Most te vagy az Ha akarod, beléphetsz a Szivárvány Áradatba. De igyekezned
kell.
Ki ne érezné hízelgőnek, ha azt hallja, hogy magasrendű képességei vannak? Attól a
lehetőségtől pedig, hogy a világon egyetlen, kivételes lénnyé válhatok, a lélegzetem is elállt.
A gondolataimba merültem.
– És az a róka, aki képes volt belépni a Szivárvány Áradatba – róla mit lehet tudni?
– Egészen keveset. Az előfutárod egy kis hegyi faluban élt, végtelenül szigorú aszkézist
gyakorolt, és teljesen elzárkózott az emberekkel való érintkezéstől.
– És mivel táplálkozott?
– A farkát használta, azt sugalmazta egy tökágyásnak, hogy beköszöntött a tavasz. És
aztán magába szívta a tökök életerejét...
– Milyen szörnyű – suttogtam. – És mi történt vele?
– Egyszer csak eltűnt, és kész.
– És semmilyen feljegyzéseket sem hagyott hátra?
– Nem.
 – Ez meglehetősen egoista dolog volt részéről.
– Talán majd te hagysz.
– És kötelező áttérnem a férfiakról a zöldségre?
– Buddha nem hagyott útmutatást ezt illetően. Arra figyelj, hogy mit mond a szíved. És ne
térj le az útról!
Kétszer meghajoltam.
– Megígérem, hogy állhatatosan törekszem a cél felé, ha beavat a tanításba, amelyről
beszélt.
– Már átadtam a tanítást.
– Mikor? – kérdeztem.
– Éppen most.
– És kész?
Bizonyára nagyon zavartnak látszottam, mert ezt mondta a Sárga Uraság:
– Ez teljesen elegendő. Minden más csak zavart okoz a vörös fejedben.
– Akkor hát mit csináljak?
A Sárga Uraság felsóhajtott.
– Ha ember lennél, egyszerűen adnék a homlokodra a bottal – mondta, bütykös, hosszú
botjára bökve a fejével –, és elküldenélek a veteményeskertbe dolgozni: ennél a tanításnál
nincs semmi magasabb rendű, és valamikor megérted ezt. De a csúcsmetamornak külön útja
van. És ha ilyen állhatatosan kérsz, hogy mondjam meg, mit csinálj, megmondom. Meg kell
találnod a kulcsot.
– A kulcsot? Minek a kulcsát?
– A Szivárvány Áradatét.
– És miféle kulcs ez?
– Fogalmam sincs róla. Hisz nem vagyok csúcsmetamor. Egyszerű szerzetes vagyok.
Most pedig menj, vár a palankinod!
*
– És tessék, azóta csak jövök – mondtam, és elhallgattam.
Azt hiszem a történetem nagy hatást tett Alekszandrra.
– Na és? – kérdezte. – Megtaláltad a kulcsot?
– Természetesen.
– És mi az?
– A saját természetünk helyes megértése! Mindaz, amit megpróbáltam neked
elmagyarázni.
– Tehát már beléptél a Szivárvány Áradatba?
– Lehet mondani – válaszoltam.
– És mi volt az?
– Először meg kell értened, hogy mi az a csúcsmetamor.
– És mi az?
– Te vagy.
– Hisz épp ezt mondom – mondta panaszos hangon. – De te összezavarsz. Azt mondod,
hogy valójában te vagy a csúcsmetamor. Minden te vagy.
– Megint nem értettél. Azt hiszed, azért vagy csúcsmetamor, mert a pillantásoddal képes
vagy tönkretenni a villanykörtéket és kinyírni a legyeket...
– Nem csak a legyeket – mondta. – És nem csak a tekintetemmel. El sem tudod képzelni,
hogy mi tudok.
– Mit tudsz?
– Még csak rá sem kell néznem, érted? Elég gondolni rá. Tegnap például rátámadtam
Tatarszkij polittechnológusra. Hallottál róla?
– Hallottam. Mi van, meghalt?
– Miért halt volna meg? Motyogni kezdett álmában, és a másik oldalára fordult. Élve
kinyírtam.
– Ez meg mit jelent?
– Ezután sehová sem hívják, és kész. Ülni fog szépen az alapítványban, amíg bele nem
olvad a tapétába. Feltéve persze, hogy meghagyjuk neki a helyiséget.
– Hű, de kemény vagy itt nekem – mondtam. – És hogy csinálod?
Eltűnődött.
– Ez olyan mint a szex, csak fordítva. Nehéz elmagyarázni. Ahogy mondani szokás: a
szem nézni se meri, de a kéz megcsinálja. Bár a kéznek semmi köze a dologhoz – a lényeg,
mint tudod, a farokban van. De a részletekbe egyelőre nem hatoltam be... Így tehát mégis
elismered, hogy csúcsmetamor vagyok?
– Te mindent rosszul értesz. Egyáltalán nem az tesz csúcsmetamorrá, hogy képes vagy
ártani a polittechnológusoknak és a legyeknek. Egyelőre még nincs is jogod, hogy
csúcsmetamornak tartsd magad.
– Neked viszont van, hogy annak tartsd magad, igaz?
– Igen, nekem van – mondtam szerényen, de határozottan.
– Valahogy minden irányból fölém magosodtál, vöröske. Egyáltalán nem marad hely
számomra a világon.
– Ez az egész világ a tiéd. Csak értsd meg, hogy ki vagy valójában!
– Csúcsmetamor vagyok.
– Helyes. De mi az a csúcsmetamor?
– Én vagyok az.
– Megint fújod a magadét. Azt hittem, éles szemű oroszlán vagy, de vak kutya vagy.
Megremegett, mintha korbáccsal húztam volna rá.
– Mi van?
– Hát, ez egy tanítás az oroszlán nézéséről – mondtam gyorsan, érezvén, hogy olyasmit
mondtam, amit nem kellett volna. – Úgy tartják, hogy amikor botot dobnak a kutya felé, akkor
a botot fogja nézni. De ha oroszlán felé dobják, az nem fogja levenni a szemét arról, aki
dobja. Ez egy idiomatikus kifejezés, amelyet akkor használtak a viták közben a régi Kínában,
amikor a beszélgetőtárs a szavakba kapaszkodott, és már nem látta a lényeget.
– Rendben – mondta –, felejtsük el! Lehet, hogy te magad megmondod, mi az a
csúcsmetamor?
– A csúcsmetamor az, akit látsz, amikor sokáig nézel magadba.
– De hiszen azt mondtad, hogy nincs ott semmi.
– Helyes. Semmi nincs ott. Éppen ez a csúcsmetamor.
– Miért?
– Azért, mert ez a semmi bármivé válhat.
 – Ez hogy van?
– Nézd! Te metamor vagy, mivel képes vagy, ö-ö-ö, farkassá változni. Én metamor
vagyok, mivel róka vagyok, aki embernek tetteti magát. A csúcsmetamor egymás után azzá
válik, aki te vagy, aki én vagyok, az itt lévő zacskó almává, csészévé, ládává alakul –
mindenné, amire ránézel. Ez az első ok, amiért csúcsmetamornak nevezik. Azonkívül,
képletesen szólva, bármelyik metamort meg lehet ragadni a farkánál fogva.
– Tegyük fel – mondta.
– A csúcsmetamort viszont nem lehet megragadni. Mert nincs teste. És ez a második ok,
amiért így nevezik. Érted?
– Nem egészen.
– Emlékszel, meséltél róla, hogy gyerekkorodban olyan szkafanderről álmodoztál, amelyben
le lehet ereszkedni a Napra, lemerülni a tenger fenekére, bele lehet ugrani a fekete lyukba, és
visszatérni belőle.
– Emlékszem.
– Nos hát, a csúcsmetamor éppen ilyen szkafandert visel. Ez egyszerűen az üresség, amit
bármivel meg lehet tölteni. Ehhez az ürességhez semmi sem tud hozzátapadni. Nem érintheti
meg semmi, mert csak el kell távolítani azt, ami megtöltötte, és újból olyan lesz, amilyen volt.
Nincs benne hely, ahová a körzeti rendőr pecsétet üthet, hogy bejelentkeztél, és amihez
poloskát erősíthet Mihalics.
– Értem. Most már értem – mondta, és elsápadt. – Meredek. Egy ilyen metamort egyetlen
különleges szolgálat sem tudna elkapni!
– Örülök, hogy értékeled.
– És hogy lehet csúcsmetamorrá válni?
– Sehogy – mondtam.
– Miért?
– Gondolkozz!
– Mert csak egy csúcsmetamor lehet, és az már te vagy? Jól értem, vöröske?
– Nem, szürke, nem. Nem tudsz csúcsmetamorrá válni, mert amúgy is mindig az voltál. A
csúcsmetamor – ez a te saját értelmed, éppen az, amelyet reggeltől estig mindenféle
hülyeségre használsz.
– Ezek szerint mégiscsak én vagyok a csúcsmetamor?
– Nem.
– De hiszen ez az én értelmem. Akkor mi a probléma?
– Az, hogy a te értelmed valójában nem a tiéd.
– Hát kié?
– Nem lehet róla azt mondani, hogy valakié. Sem azt, hogy valamilyen és valahol van.
Mindezek a fogalmak benne magában keletkeznek, azaz kivétel nélkül mindent megelőz.
Érted? Bármit képzelj is el, úgyis az értelmed fogja csinálni.
– Az agy velőről beszélsz?
– Nem. Az agyvelő az egyik fogalom, amely az értelemben van.
– De hiszen az értelem azért jelenik meg, mert van agyvelő – mondta bizonytalanul.
– Hogy rád ijesztettek ezek a gazemberek – sóhajtottam föl. – Az emberek egyáltalán nem
tudják, mi az értelem, ehelyett hol az agyvelődet, hol a pszichédet, hol Freud Einsteinhez írott
szerelmes leveleit tanulmányozzák. A tudósok pedig komolyan azt hiszik, hogy az értelem
azért keletkezik, mert az agyvelőben kémiai és elektromos folyamatok zajlanak. Micsoda
faszkalapok! Ez pont olyan, mintha a tévékészüléket tartanák a benne játszott film okának.
Vagy az ember létezése okának.
– A közgazdászok így is gondolják.
– Helyes. Hadd gondolják! Hadd generáljanak maguknak elektromos impulzusokat, lopják
a hiteltranszfereket, fejezzenek ki hivatalos tiltakozást, mérjék az amplitúdókat és a
megahertzeket, fogadják az óráit és a differenciált, aztán pedig állapítsák meg a ratingjüket!
Ennek a világnak az a szerencséje, hogy nemcsak pojácák vannak benne, hanem mi, rókák is
itt vagyunk. Mi ismerjük a titkot. Most te is ismered. Hát, vagy majdnem ismered.
– Ugyan már – mondta. – Hát ki ismerheti a rókákon kívül?
– Csak a kiválasztottak ismerhetik.
– És nem félsz nekem feltárni?
– Nem.
– Miért? Azért, mert én is kiválasztott vagyok?
– Azért, mert csak az értelem ismerheti ezt a titkot. Az értelemnek pedig úgysincs ki elől
eltitkolni. Az értelem egy.
– Egy?
– Igen – mondtam –, egy értelem van mindenkiben, és minden egy értelemből ered.
– És akkor kik ezek a kiválasztottak?
– Azok, akik megértik, hogy bármelyik kukac, lepke, sőt út menti fűszál pontosan
ugyanolyan kiválasztott – csak ideiglenesen nem tud róla, és nagyon körültekintően kell
viselkednünk, nehogy megbántsuk valamelyiket.
– Így sem értem, hogy mi az értelem – mondta.
– Hát ezt senki sem érti. Bár másrészt, mindenki tudja. Azért, mert most éppenséggel az
értelem hallja, amit mondok.
– Aha – mondta. – Értem... Azaz, megint nem egészen, de ahogy értem, ott „egészen”
nincs is...
– Na lám! – mondtam. – Bárcsak mindig így vágna az eszed!
– Tegyük fel, hogy a csúcsmetamort illetően tisztáztunk mindent. De mi a Szivárvány
Áradat?
– Egyszerűen a környező világ – mondtam. – Látod a színeket – a kéket, a vöröset, a
sárgát?
Az értelmedben jelennek meg és tűnnek el. És ez a Szivárvány Áradat. Mindegyikőnk
csúcsmetamor a Szivárvány Áradatban.
– Azaz már beléptünk a Szivárvány Áradatba?
– Igen is, meg nem is. Egyrészt, a csúcsmetamor a kezdet kezdetétől a Szivárvány Áradatban
van. Másrészt viszont sosem léphet bele, mert a Szivárvány Áradat egyszerűen illúzió. De az
ellentmondás itt csak látszólagos, mert te és ez a világ – egy és ugyanaz.
– Aha – mondta. – Érdekes. Na, gyerünk tovább!
– A csúcsmetamor – égi lény. Egy égi lény sosem veszti el a kapcsolatot az éggel.
– Ez mit jelent?
– Ebben a világban poron kívül nincs semmi. De az égi lény emlékszik a fényre, amely
láthatóvá teszi a port. A farkatlan majom viszont egyszerűen port hint a saját és a mások
szemébe. Ezért, amikor meghal egy égi lény, akkor fénnyé változik. Amikor pedig meghal
egy farkatlan majom, porrá változik.
– Fény, por – mondta –, ezek szerint mégiscsak van valami! Van valamiféle személyiség.
Neked például egészen biztos, hogy van, vöröske. Ezt jól éreztem az utóbbi időben. Azt
mondod, hogy nincs?
– Ez a személyiség a maga összes mesterkedésével és hülyeségével egyszerűen bábként
táncol az értelmem fényében. És minél hülyébbek a mesterkedései, annál világosabb a fény,
amelyet újra és újra megismerek.
– Most te magad mondtad, hogy „az értelmem”. Viszont épp az előbb mondtad azt, hogy
nem a tiéd.
– Már csak így van elrendezve a nyelv. A nyelv a gyökér, amelyből kinő a határtalan
emberi ostobaság. És mi, metamorok, szintén ostobák vagyunk, mivel folyton beszélünk.
Nem létezik, hogy megszólaljunk, és ne tévedjünk. Úgyhogy nem érdemes a szavakon
lovagolni!
– Jól van. De a személyiség, amely bábként táncol – hiszen az te vagy?
– Nem. Nem tartom ezt a személyiséget magamnak, mert én egyáltalán nem a bábu
vagyok. Én a fény vagyok, amely láthatóvá teszi. De a fény és a bábu pusztán csak
hasonlatok, és nem kell beléjük kapaszkodni.
– Igen, vöröske – mondta. – Sokáig tanulmányoztad ezeket a kérdéseket... Figyelj, akkor
mégis hány éves vagy!?
– Amennyi kell – mondtam, és elvörösödtem.
– Ami a kutyát és az oroszlánt illeti – kérlek, ne haragudj! Klasszikus allegória, mégpedig
nagyon régi, becsület szóra. A kutya a botot nézi, az oroszlán pedig azt, aki dobta. Egyébként,
ha ezt megérted, sokkal könnyebben olvasod az orosz sajtót...
– Amit a kutyákról és az oroszlánokról mondtál, azt értettem, nem kellett volna
megismételni – mondta szarkasztikusan. – Ami a sajtót illeti – azt nélküled is tudom. Inkább
azt mondd meg, hogy a rókák a botot nézik, vagy azt, aki dobta!?
Bűntudatosan elmosolyodtam.
Mi, rókák az egyik szemünkkel a botra sandítunk, a másikkal arra, aki dobja. Azért, mert
gyenge lények vagyunk, és nemcsak a lelkünket akarjuk tökéletesíteni, hanem élni is akarunk
egy kicsit. Ezért aztán egy icipicit kancsalok vagyunk...
– Több botot kell feléd dobni, hogy kiderüljön, hová nézel – mondta.
– Ma elemében van, főhadnagy.
Megvakarta az állát.
– Na és mi a fő következtetés? – kérdezte.
– Milyen fő következtetés?
– Hát, hogy kell ezt az egészet kontrollálni? Hogy hasznot hozzon?
– Meglehetősen nehéz kontrollálni – mondtam.
– Miért?
– Belegebedsz, amíg megtalálnád, aki képes kontrollálni.
– Igen, valahogy így áll a dolog – mondta. – Nem vagyok benne biztos, hogy ez tetszik
nekem.
– És mi nem stimmel?
– Szivárvány Áradat, csúcsmetamor – mindez rendben. Tegyük fel, hogy a kontroll
kérdését is megoldottuk. De a legfontosabbat nem értem. Ki teremti meg mindezt? Isten?
– Mi magunk – mondtam. – Sőt, az Istent is mi teremtjük.
– Hát, ez aztán nagyon cifra, vöröske – nevetett fel. – Legalább az Istent kihagyhatnád!
Mivel teremtjük meg? Talán a farkunkkal?
 És ekkor mozdulatlanná dermedtem.
Nehéz leírni ezt a pillanatot. Az utóbbi hónapok összes sejtése és megérzése, az összes
kaotikus gondolatom, az összes előérzetem hirtelen az igazság vakítóan fényes képévé állt
össze. Még nem értettem a megvilágosodásom összes következményét, de már tudtam, hogy
most az enyém a titok. Az izgalomtól szédülni kezdtem. Biztos elsápadtam.
– Mi van veled? – kérdezte Alekszandr. – Rosszul vagy?
– Nem – mondtam, és erőmet megfeszítve mosolyogtam. – Egyszerűen egyedül kell
lennem. Most azonnal. Kérlek, ne vondd el a figyelmem! Ez nagyon, nagyon fontos.
*
A világ titokzatosan és érthetetlenül van berendezve. A felnőttek, miután meg szeretnék óvni
a békákat a gyerekek kegyetlenségétől, azt mondják, hogy nem lehet őket eltaposni, mert eső
lesz – és ennek eredményeképpen egész nyáron esik az eső, mivel a gyerekek egymás után
tapossák el a békákat. De az is előfordul, hogy minden erőddel igyekszel elmagyarázni
valakinek az igazságot, és hirtelen te magad érted meg.
Egyébként az utóbbi a rókák számára inkább szabály, mint kivétel. Már mondtam, ahhoz,
hogy mi, rókák, megértsünk egy bizonyos dolgot, előtte el kell magyaráznunk valakinek. Ez
az értelmünk sajátosságaival van kapcsolatban, amely a rendeltetése szerint az emberi
személyiség szimulátora, és bármely kultúrában képes a mimikrire. Egyszerűbben szólva: az a
lényegünk, hogy állandóan tettetjük magunkat. Amikor valamit megmagyarázunk másoknak,
azt tettetjük, hogy mi már megértettük. És mivel okos lények vagyunk, rendszerint valóban
megértjük, akárhogy próbálunk is kitérni előle. Azt mondják, az ezüstös szálak éppen emiatt
jelennek meg a farkunkban.
Amikor tettetem magam, minden természetesen alakul. Ezért mindig tettetem magam –
így sokkal valószerűbben sikerül minden, mintha hirtelen őszintén kezdenék viselkedni.
Hiszen mit jelent az, hogy őszintén viselkedni? Azt jelenti, hogy közvetlenül kifejezzük a
viselkedésünkkel a lényegünket. És ha a lényegemet az jelenti, hogy tettetem magam, akkor
számomra a valódi őszinteséghez az egyedüli út a tettetésen keresztül vezet. Nem azt akarom
mondani, hogy sohasem vagyok közvetlen. Ellenkezőleg, a szívemben lévő minden
őszinteséggel játszom el a közvetlenséget. Egyébként megint félrevisznek a szavak – nagyon
egyszerű dologról beszélek, és úgy tűnik, hogy olyasmi vagyok, mint egy dupla fenekű
bőrönd. De ez nem így van. Feneketlenül mély vagyok.
Mivel a róka bármit tud tettetni, a magasrendű igazságot abban a pillanatban érti meg, amikor
azt tetteti, hogy megértette. És ezt egy kevésbé fejlett lénnyel folytatott beszélgetésben a
legjobb tenni. Ám amikor Alekszandrral beszélgettem, abszolút nem gondoltam magamra.
Tényleg minden erőmből igyekeztem neki segíteni. És az lett a vége, hogy ő segített nekem.
Milyen csodálatos, felfoghatatlan paradoxon... De ez a paradoxon az élet fő törvénye.
Fokozatosan közeledtem az igazsághoz:
1) Alekszandrt figyelve rájöttem, hogy a farkasmetamor a saját tudatába irányítja a hipnotikus
csapást. Azt sugalmazza magának, hogy farkassá változik, és ezután valóban azzá
változik,
2) a tyúkvadászat közben észrevettem, hogy a farkam saját magamra küld káprázatot. De nem
értettem, hogy éppenséggel saját magamnak sugalmazok: lehet – gondoltam –, hogy ez
sajátos visszacsatolás, amely rókává tesz. Már két lépésre voltam az igazságtól, de
mégsem láttam,
3) a magyarázkodásunk közben azt mondtam Alekszandrnak, hogy ő és ez a világ egy és
ugyanaz. Minden szükséges feltételem megvolt a végső megvilágosodáshoz. De szükség
volt rá, hogy Alekszandr hangosan néven nevezze a dolgokat. Csak akkor értettem meg az
igazságot.
Én és a világ – egy és ugyanaz vagyunk... Mit is sugalmazok magamnak a farkammal? Azt,
hogy róka vagyok? Nem, egyetlen vakító pillanat alatt megértettem, hogy ezt az egész világot
sugalmazom magamnak!
Amikor egyedül maradtam, lótuszülésbe helyezkedtem és mély koncentrációba merültem.
Nem tudom, mennyi idő telt el – lehet, hogy néhány nap. Ilyen állapotban a nap és az óra közt
nincs jelentősebb különbség. Most, amikor megláttam a lényeget, világossá vált, hogy
korábban miért voltam képtelen észrevenni ezt az uroboroszt (hisz nem véletlenül ismételtem
állandóan ezt a szót). Nem láttam az igazságot, mert nem láttam rajta kívül semmit. A
hipnotikus impulzus, amelyet a farkam a tudatomba küldött – az egész világ volt.
Pontosabban, a világnak véltem az impulzust.
Mindig gyanítottam, hogy Stephen Hawking nem érti a „maradéksugárzás” kifejezést,
amely minden második oldalon szerepel a könyveiben. A maradéksugárzás – egyáltalán nem
bonyolult és drága készülékkel fogható rádiószignál. Maradéksugárzás az egész világ,
amelyet körös-körül látunk, attól függetlenül, hogy kik vagyunk, metamorok vagy emberek.
Most, amikor megértettem, hogy pontosan miként teremtem a világot, meg kellett tanulni,
hogy legalább valamennyire irányítsam ezt a hatást. De akárhogy összpontosítottam is a
szellemem, semmi sem sikerült. Alkalmaztam az összes számomra ismert technikát – a tibeti
hegyi barbárok művelte sámánvizualizációtól a mikrokozmikus röppálya titkos tüzéig,
amelyet a Tao hívei gyakorolnak. Minden hiába – olyan volt, mintha a vállammal
nekifeszülve egy hegyet akartam volna eltolni.
És ekkor eszembe jutott a kulcs. Valóban, a Sárga Uraság kulcsról beszélt... Mindig úgy
tartottam, hogy ez csak metafora, amely a dolgok lényegének helyes megértésére vonatkozik.
Hisz ebben is tévedhettem, ha a legfontosabbat illetően ennyire ostoba voltam. Mi lehet ez a
kulcs? Nem tudtam. Ezek szerint nem is értettem semmit?
Megbomlott a koncentrációm, és elkalandoztak a gondolataim. Eszembe jutott
Alekszandr, aki türelmesen várt a szomszéd szobában – a meditációm közben egyetlen hangot
sem hallatott, nehogy megzavarja a nyugalmam. Az Alekszandrról való gondolat, mint
mindig, forró szerelmi hullámot hívott elő bennem.
És akkor végre megértettem a legeslegfontosabbat:
1) nem volt bennem semmi, ami erősebb volt ennél a szerelemnél – és ha egyszer én
teremtettem a farkammal az egész világot, a világon sem volt nála semmi erősebb,
2) abból az energiaáramból, amelyet a farkam kisugárzott, az értelmem pedig a világnak vett,
teljesen hiányzott a szerelem, és ezért láttam annak a világot, aminek láttam,
3) a szerelem volt a kulcs, amelyet nem tudtam megtalálni.
Miért nem értettem meg ezt egyből? A szerelem volt az egyetlen erő, amely képes volt
kiszorítani a farkam maradéksugárzását a tudatomból. Újból összpontosítottam, egy fényesen
lángoló kis szív formájában vizualizáltam a szerelmem, és lassan kezdtem leereszteni a
farkam felé. Majdnem a farkam tövéig vittem, és hirtelen...
És hirtelen hihetetlen dolog történt. A fejem belsejében, valahol a szemeim közt
szivárványos ragyogás ömlött szét. Nem a fizikai látásommal érzékeltem – inkább álomra
hasonlított, amelyet sikerült átcsempészni az ébrenlétbe. A ragyogás a tavaszi nap alatt futó
patakra hasonlított. Szikrák játszottak benne, minden lehetséges színárnyalatban, és bele
lehetett lépni ebbe a becéző fénybe. Ahhoz, hogy a szivárványos ragyogás körben mindent
elöntsön, a szerelmem lángoló gömbjét még mélyebbre kellett ereszteni, túlvinni a nagy határ
pontján, amely a rókáknál a farok tövétől három hüvelykre van. Ezt meg lehetett volna
csinálni. De megéreztem, hogy aztán már sosem tudom megtalálni a szivárványos
fénypatakok közt ezt a csöppnyi várost a benne maradt Alekszandrral. Együtt kell elmennünk
innen, másképp mit ér a szerelmünk? Hiszen Alekszandrtól kaptam az új világegyetem
kulcsát, anélkül hogy ő maga tudott volna róla...
Elhatároztam, hogy azonnal elmondom neki ezt az egészet. De nem volt olyan egyszerű
fölállni, mert amíg lótuszülésben voltam, elzsibbadt a lábam. Megvártam, amíg helyreállt a
vérkeringés, valahogy fölálltam és elindultam a másik kis szobába. A szobában sötét volt.
– Szásenyka – szólítottam. – Hé! Szása! Hol vagy?
Senki sem válaszolt. Bementem a szobába, és fölkapcsoltam a villanyt. Nem volt ott
senki. A faládán, amely asztalként szolgált, egy teleírt papírlap feküdt. Fölvettem és az erős
villanyfénytől hunyorogva elolvastam:

Adél!
Nem törődtem vele, hogy eltitkolod a korodat, bár az utóbbi időben kezdtem gyanítani, hogy
több lehetsz tizenhétnél, hisz rettenetesen okos vagy. Még az is meglehet, gondoltam, hogy
egyszerűen jól tartod magad, és valójában már huszonöt vagy, sőt harminc, és komplexusaid
vannak miatta, mint a lányok többségének. Arra is felkészültem, hogy kicsivel több lehetsz
harmincnál. Biztos egy negyvenessel is megbékéltem volna. De ezerkétszáz év! Jobb, ha
egyenesen és becsületesen megmondom, hogy soha többé nem tudok szexelni veled. Bocsáss
meg! És én is megbocsátom neked ezt a vak kutyát. Lehet, hogy tényleg vak vagyok hozzád
képest. De hát már ilyen vagyok.
Holnap reggel munkába megyek. Lehet, hogy megbánom ezt a döntést. Sőt talán még
megbánni sem lesz időm. De ha minden úgy megy, ahogy elgondoltam, először tisztázok
bizonyos kérdéseket, amelyek időszerűvé váltak a részlegünkben. Aztán pedig olyan
kérdéseket tisztázok, amelyek az összes többi helyen váltak időszerűvé. Azt a csodálatos erőt,
amelyet tőled kaptam ajándékba, az országom szolgálatára használom föl. Köszönet érte – a
magam és az egész, szervezetünk nevében, amelyhez, előítélettel és igazságtalanul
viszonyulsz. És köszönet még mindazokért a csodálatos dolgokért, amelyeket segítettél
megérteni, bár biztos nem teljesen és csak rövid időre. Mindig úgy foglak szeretni, mint rokon
lelket. Isten veled örökre! Köszönöm, hogy az utolsó pillanatig Szürkének neveztél.
Szása Csornij

A fejem kivert üvegű sötét lámpa... Emlékszem arra a pillanatra. Nem voltam zavart. Mindig
tisztában voltam vele, hogy nem tudom megtartani Alekszandrt, és elérkezik ez a pillanat. De
nem hittem, hogy ilyen fájdalmas lesz.
Holdfiúm... Játssz hát, játssz!, gondoltam alázatos gyengédséggel. Egyszer úgyis észhez
térsz. Csak azt sajnálom, hogy nem tudod meg tőlem a legfőbb titkot. Bár... Talán én is
hagyjak neked levelet? Hosszabb lesz, mint a tiéd, és ha végigolvasod, megérted, éppenséggel
mit nem tudtam elmondani közvetlenül azelőtt, hogy elmentél. Talán ezzel fizetni tudok a
szabadságért, amellyel váratlanul megajándékoztál.
Eldöntetett, gondoltam. De előbb írok egy könyvet, és egyszer feltétlenül eljut hozzád.
Megtudod belőle, hogyan lehet kiszabadulni a jeges homályból, amelyben fogukat
csikorgatják az oligarchák és ügyészek, liberálisok és konzervatívok, homokosok és a
természetes szex hívei, az internet-újságírók, a váll-lapos metamorok és a táskás invesztorok.
És lehet, hogy nemcsak te, hanem más nemes lények is, akiknek van szívük és farkuk, tudnak
valamit meríteni ebből a könyvből... De egyelőre – köszönöm a legfőbb dolgot, amit feltártál
előttem. Köszönöm a szerelmet...
Tovább nem tudtam visszatartani magam – könnyek csorogtak az arcomon, és nagyon,
nagyon sokáig sírtam a ládán ülve és a fehér, négyzetalakú kis papírt nézve az ő egyenletes
soraival. Az utolsó napig szürkének hívtam, attól félve, hogy fájdalmat okozok neki. De erős
volt. Nem szorult rá a szánalomra.
Hát így áll a dolog. Két magány találkozott a fülledt Moszkvában. Az egyik elmondta,
hogy kétezer éves, a másik bevallotta, hogy körmök vannak a szemérmén. Rövid időre
összefonták a farkukat, beszélgettek a magasrendű lényegről, vonítottak a holdra és elváltak,
mint hajók a tengeren...
Je ne regrette rien. De tudom, hogy soha többé nem leszek olyan boldog, mint a hatvanas
évek Hongkongjában a bitcai erdő szélén, boldog ürességgel a szívemben és Alekszandr
fekete farkával a kezemben.
*
Amikor már majdnem kész volt ez a könyv, egy biciklikirándulás közben találkoztam
Mihaliccsal. Belefáradtam a pedál tekerésébe, és leültem pihenni a masszív rönkfa padok
egyikére, amelyek a bitcai erdő melletti beépítetlen területen álltak. A kerékpárdombról
ugrató srácok vonták magukra a figyelmem, és sokáig rajtuk felejtettem a szemem. Valamiért
nagyon alacsonyan volt a biciklijük nyerge. Biztos speciális ugrató biciklik, gondoltam, bár
minden másban a szokásos mountain bike-ok voltak. Amikor elfordítottam a fejem az
ugratókról, már mellettem állt Mihalics.
Nagyon megváltozott azóta, hogy nem találkoztunk. Divatos volt a frizurája, és nem a
retro lengszteröltözéket viselte, hanem menő fekete öltönyt a Diesel cég „rebel shareholder”
kollekciójából. A zakó alatt fekete póló volt az „I Fucked Andy Warhol” szöveggel. A póló
alól aranylánc kandikált ki – nem vastag és nem vékony, hanem pontosan olyan, amilyennek
lenni kell. Egyszerű acéltokos kerek óra, a lábán fekete Nike Air, mint Mick Jaggerén.
Mégiscsak hatalmas utat járt be a Szervek azóta, hogy Jezsov dácsájára mentem a Nabokov
család Szovjetunióban maradt utolsó tagjáért...
– Szia, Mihalics – mondtam.
– Szevasz, Adél.
– Hogy találtál meg?
– A készülékkel.
– Á, nincs neked semmiféle készüléked. Ne hantázz! Szása elmesélte.
Mellém ült a padra.
– Van készülék, Adél, van, kislány. Egyszerűen titkos. És az altábornagy elvtárs úgy
beszélt veled, ahogy az előírás szerint kell. Viszont én megszegtem az előírást, amikor
megmutattam. És az altábornagy elvtárs aztán helyrehozta a hibámat, világos? Egyébként
megint megszegem az előírást. Ellenben az altábornagy elvtárs mindig szigorúan a szerint jár
el.
Már nem tudtam, hogy melyikőjük hazudik.
– És a lósportkomplexum takarítónője tényleg nektek dolgozik?
– Sokféle módszerünk van – mondta kitérően.
– Másképp nem megy. Egy ekkora nagy országban...
– Ez igaz.
Egy-két percig hallgattunk. Mihalics érdeklődve nézte a dombról ugrató srácokat.
– És mi van Pavel Ivanoviccsal? – kérdeztem önmagam számára is váratlanul. – Még
mindig konzultál?
Mihalics bólintott.
– Éppen most jött hozzánk. Egy könyvet ajánlott, mi is a... – Kivett a zakója zsebéből egy
papírt és megmutatta. Ez állt rajta golyóstollal: Martin Wolf: Why Globalization Works. – Azt
mondta, hogy igazándiból nem is olyan rossz minden.
 – Igen? – mondtam. – Na ez jó, mert már izgulni kezdtem. Figyelj, régóta meg akartam
kérdezni!... Ezek a fejesek, Wolfensohn a Világbanktól, Wolfowitz a Védelmi
Minisztériumból – mi van velük, ők is?
– A farkasok is különfélék, mint az emberek. Csak most sehol sincsenek hozzánk képest.
Egészen más lehetőségei vannak a részlegünknek. Nagual rinpocse csak egy van a világon.
– Kicsoda?
– Így hívjuk az altábornagy elvtársat.
– Egyébként hogy van? – tört ki belőlem a kérdés.
– Jól.
– Mivel foglalkozik?
– Nagyon sok dolga van. Munka után pedig az archívumban ül. A kísérletet
tanulmányozza.
– Milyen kísérletet?
– Gömbös elvtársét.
– Á, azét. Aki tisztogatási alosztályvezető...
– Ha nem tudsz valamit, inkább ne beszélj! – mondta szigorúan. – Sok hazugság, rágalom,
pletyka terjeng Gömbös elvtársról. De az igazságot senki sem ismeri. Amikor az altábornagy
elvtárs új alakjában megjelent a hivatalban, a legöregebb munkatársak még el is sírták
magukat. Ötvenkilenc óta nem láttak ilyet. Azóta, hogy Gömbös elvtárs meghalt. Aztán
elfelejtődött az egész. Minden rá épült.
– És hogyan halt meg?
– Hát, elsőként akart a világűrbe repülni. És repült, ahogy megcsinálták az űrkabint, amibe
befért egy kutya. Hát vissza lehet az ilyet tartani?... A kockázat hatalmas – az első
repülésekből minden második fellövés katasztrófa volt. De ő mégis elhatározta. És hát...
– A hülyéje – mondtam. – Hiú pojáca.
– A hiúságnak ehhez semmi köze. Miért repült Gömbös elvtárs a kozmoszba? Előbb akart
az űrre támadni, mint ahogy az üresség támad őrá. De nem volt rá ideje. Három kardinális
másodperc hiányzott.
– Alekszandr tud Gömbösről? – kérdeztem.
– Most igen. Hisz mondom, hogy egész napokat tölt az archívumban.
– És mit mondott?
– Az altábornagy elvtárs azt mondta, hogy még a titánoknak is megvannak a korlátaik.
– Értem. És milyen kérdéseik vannak hozzám a titánoknak?
– Hát, tulajdonképpen semmilyenek. Arra kaptam utasítást, hogy szóban átadjak valamit.
– Add át!
– Mintha valami igényt támasztanál, hogy csúcsmetamor vagy...
– És akkor mi van?
– Hát, csak az, hogy ez egy olyan ország, ahol mindenkinek tudnia kell, hogy ki a főnök.
Az embereknek is, a metamoroknak is.
– És miért zavarok?
– Nem zavarsz. De csúcsmetamor csak egy lehet. Másképp milyen csúcsmetamor!?
– A „csúcsmetamor” vagy „übermetamor” szó ilyen nyomorúságos értelmezésének
börtöni nietzscheiánizmus szaga van – mondtam.
– Figyelj – emelte fel a tenyerét –, engem nem szövegelni küldtek. Hanem, hogy
tudomásodra hozzak valamit.
– Értem – sóhajtottam föl. – És most mit csináljak? Elhúzzak innen?
– Miért kéne elhúzni? Egyszerűen meg kell válogatni, hogy mit dumálsz! Nem elfelejteni,
hogy ki itt a csúcsmetamor! És soha nem szövegelni róla! Hogy ne legyen zavar a fejekben!...
Világos?
– Erről vitatkoznék – mondtam. – Mármint hogy kinek van zavar a fejében. Először...
– Hát, vitatkozni nem fogunk! – vágott újra a szavamba. – Ahogy Nagual rinpocse
mondja: ha találkozol Buddhával, nem kell megölni, de ne hagyd, hogy megszédítsen.
– Nos, ha nem fogunk vitatkozni, akkor nem fogunk. Ez minden?
– Nem, van még egy kérdés. Személyes.
– Mi az?
– Gyere hozzám feleségül!
Ez váratlan volt. Megértettem, hogy nem viccel, és figyelmesen végigmértem.
Egy, a hatodik ikszében járó férfi ült előttem, aki még erős, és felkészült élete utolsó nagy
cselekményére, de még – önmaga szerencséjére – nem tudja, hogy mire irányul ez a
cselekmény. Sok ilyent eltemettem. Mindig bennem látják az utolsó esélyüket. Felnőtt férfiak,
és nem értik, hogy az utolsó esélyük csak önmagukban van. Különben, még csak nem is
tudják, hogy miféle esély ez. Szása legalább értett valamit. De ez... Aligha.
Szemében eszelős reménnyel nézett rám. Az ilyen tekintetet is ismerem. Mennyi időt
töltöttem ezen a világon, gondoltam szomorúan.
– Úgy fogsz élni, mint a saját szigeteden – mondta rekedt hangon. – De ha akarod, lehet
„mint” nélkül is, reálisan a saját szigeteden. Személyes kókuszos Bountyd lesz. Mindent
megteszek érted.
– És hogy hívják a szigetet? – kérdeztem.
– Milyen értelemben?
– Egy szigetnek kell hogy legyen neve. Ultima Thule, például. Vagy Atlantisz.
– Hát, ahogy akarod, úgy hívjuk – vigyorgott szélesen. – Hát ez gond?
Ideje volt más témára terelni a beszélgetést.
– Rendben, Mihalics – mondtam. – Hiszen ez komoly döntés. Gondolkozok rajta,
rendben? Egy hétig vagy kettőig.
– Gondolkozz – mondta. – Hanem tudod, mit vegyél figyelembe!? Először: olaj vonalon
most én nagyok a nagyfőnök az apparátusban. Reálisan. Az összes oligarcha nálam szop.
Mármint az olajcsapból. De amúgy is, ha összehúzom a szemöldököm. Másodszor: hogy mit
ne felejts el! Hisz szeretcd a farkasokat, igaz? Tudok róla. Hát én farkas vagyok, reális farkas.
Az altábornagy elvárs viszont... Persze, különleges hivatalban van – csúcsfőfelelős. Az egész
részleg bálványozza. De a fütykösöm, magunk közt szólva, főnökibb lesz.
– Kérném, hogy részletek nélkül!
– Ha részletek nélkül, akkor részletek nélkül! De azért gondolj bele – lehet, hogy egy
normális részlettel a szex is jobb? Hiszen te magad is tudsz nindent az altábornagy elvtársról...
– Tudok – mondtam.
– Még azt is vedd figyelembe, hogy fogadalmat tett. Azt mondta, hogy nem fog emberré
változni, amíg külső és belső ellenségei maradnak az országiak. Mint egykor Gömbös
elvtárs... Az egész részeg sírt. De ha őszinte akarok lenni, azt hiszem, logy itt nem az
ellenségekről van szó. Egyszeűen most unalmas számára embernek lenni.
– Értem, Mihalics. Mindent értek.
 – Tudom – mondta –, okos némber vagy.
– Rendben. Most menj! Egyedül akarok lenni.
– Megtaníthatnál erre – mondta ábrándozva –, hát, farokkal izélni...
– Erről is beszélt?
– Á, semmit nem beszélt. Nincs most időnk eled foglalkozni. Teljesen be vagyunk
havazva, ezt meg kell értened.
– És mivel vagytok behavazva?
– Az országnak megtisztulásra van szüksége. Amíg el nem kapjuk az összes offshoros
jómadarat, nincs idő dumálni.
– És hogy kapjátok el őket, ha offshorosok?
– Nagual rinpocsénak jó szimata van. A falon keresztül megérzi őket. A farkakról meg
tényleg nem mondott semmit. A készüléken hallottam. Arról vitatkoztatok, hogy izé, hogyan
fonjátok őket össze.
– A készülékkel hallottad, értem. Rendben, menj, gyalázatos kan farkas!
– Várni fogom a hívást. Vigyázz, hogy ne veszítsd el velünk a kapcsolatot! Ne felejtsd el,
hogy hol élsz.
– Itt aztán el lehet felejteni.
– Na akkor rajta! Telefonálj!
Fölállt, elindult az erdő felé.
– Figyelj, Mihalics! – szóltam utána, amikor néhány méterre eltávolodott.
– He? – fordult vissza.
– Ne hordj ilyen pólót! Andy Warhol nyolcvanhétben meghalt. Rögtön látszik, hogy már
nem vagy olyan fiatal.
– Hát, hallottam, hogy neked is vannak problémáid ezen a téren – mondta háborítatlanul. –
Csak nekem így is tetszel. Mit érdekel, hogy hány éves vagy. Hisz nem a személyidet fogom
megbaszni, igaz? Annál kevésbé, mert hamis.
Elmosolyodtam. Azért mégsem lehet elvitatni a vonzerejét – a metamor a pokolban is
metamor.
– Helyes Mihalics, nem a személyimet. A halott Andy Warholt fogod megbaszni.
Felnevetett.
– Tulajdonképpen nem is lennék ellene – folyattam. – De hogy bennem keresed Andy
Warholt, az kicsit elbátortalanít. Az irántad, mint ember iránt érzett minden rokonszenvem
ellenére.
A köreinkben létező legszörnyűbb sértést vágam a fejéhez, de egyszerűen felnyerített,
mint egy csikó. Valószínűleg még csak fel sem fogta. Világosabban kellett volna beszélni.
– Úgyhogy ne hordj ilyen pólót Mihalics, de tényleg! Virtuális gay-nekrofilnek
pozícionál.
– Ezt lehetne oroszul!?
– Lehet. Homokos hullasegg-baszónak.
Elkuncogta magát, kiöltötte a nyelvét, trágá módra mozgatta a végét a levegőben, és
megismételte:
– Telefonálj, várni fogom! Megeshet, hogy az gész részleg találja ki a választ.
Aztán megfordult és elindult az erdő felé. Adig néztem háta fekete négyzetét, amíg el nem
nyelte a zöld lomb. Malevich sold here... Egyébént kinek van most szüksége ezekre az
összehasonlításokra.
*
Egészen kevés mondandóm maradt. Sokáig éltem ebben az országban, és tudom, mit
jelentenek az ilyen találkozások, beszélgetések és a tanácsok, hogy ne veszítse el valaki a
kapcsolatot a Szervekkel. Néhány napon keresztül átnéztem a régi kéziratokat és elégettem
őket. Igazság szerint az átnézés abból állt, hogy gyorsolvasással végigfutottam a teleírt
lapokat, mielőtt a tűzbe dobtam őket. Különösen sok vers gyűlt össze:

Ne legyél te légy Szélső Thuléról ma,

Ne félj – az éj mindent sötétre fest!
Én kutatok benne – A Hu-li róka,
S titokzatos barátom – Picsafüst...

A verseket különösen szomorúan égettem el: hát nem volt érkezésem, hogy felolvassam
valakinek. De mit lehet tenni – titokzatos barátom túlságosan elfoglalt. Most már csak egy
dolgom maradt, amely a befejezéshez közeledik – nos, ezért vált múlt időből jelenre az
elbeszélésem. Maga az a dolog, amiről tizenkét évszázaddal ezelőtt a Sárga Uraság beszélt.
Fel kell tárnom az összes rókametamor előtt azt, hogyan lehet megszerezni a szabadságot.
Tulajdonképpen már majdnem elvégeztem, és csak az van hátra, hogy pontos és világos
útmutatásba foglaljam, amit eddig mondtam.
Már mondtam, hogy a rókák a farkuk segítségével sugalmazzák maguknak e világnak az
illúzióját. Ezt szimbolikusan az uroborosz jelképe fejezi ki, amely körül oly sok évszázadon át
forgott a tudatom, érezvén a nagy titkot, amelyet magában rejt. A kígyó a saját farkába
harap...
A farok és a tudat megbonthatatlan kapcsolata az az alap, amelyen a világ nyugszik,
amilyennek ismerjük. Semmi sem tud beférkőzni ebbe az okokozati gyűrűbe, és nem tudja
megszakítani. Egyetlen dolgon, a szerelmen kívül.
Mi, metamorok minden tekintetben jelentősen fölülmúljuk az embereket. De hozzájuk
hasonlóan alig ismerjük az igazi szerelmet. Ezért rejtve van előttünk a titkos út, amely kivezet
ebből a világból. Pedig olyan egyszerű, hogy nehéz elhinni: az értelem egyetlen aktusával
meg lehet szakítani az önhipnózis láncolatát.
Most abban a reményben adom át ezt a felülmúlhatatlan tanítást, hogy mindazok számára
a megszabadulás okául szolgál, akiknek van szíve és farka. Ezt a technikát, amely időtlen
időkkel szelőtt feledésbe merült, a jelen könyvben leírt körülmények közt én, A Hu-li róka,
tártam fel újra, minden lény üdvére. Íme, az ősidőkben az „üresség farka” néven ismert titkos
módszer teljes dfejtése.
1) először a metamornak meg kell értenie, hogy mi az a szerelem. A világ, amelyet a
tehetetlenségi erő miatt napról napra teremtünk, tele van rosszal. De nem tudjuk
megszakítani a hibás kört, mert semmi mást nem tudunk létrehozni. A szerelemnek
egészen más a természete, és éppen ezért van olyan kevés szerelem az életünkben.
Helyesebben, éppen azért ilyen az életünk, mert nincs benne szerelem. Az pedig, amit
az emberek szerelemnek és szeretetnek gondolnak, az esetek többségében társadalmi
hiúsággal hatványra emelt testi vonzalom és szülői ösztön. Metamor, ne válj a
farkatlan majomhoz hasonlóvá! Ne felejtsd el, hogy ki vagy!
2) amikor a metamor megérti, hogy mi a szerelem, képes eltávozni ebből a dimenzióból.
De ezt megelőzően rendezni kell a számlákat: megajándékozni azokat, akik segítették
az útján, és segíteni azoknak, akik rászorulnak. Aztán, a világ felfoghatatlan titkára és
 végtelen szépségére gondolva, tíz napig böjtölnie kell. Azonkívül emlékezetébe kell
idéznie sötét tetteit, és bűnbánatot kell tartania. Fel kell idéznie legalább a tíz
legsötétebb tettét, és bűnbánatot kell gyakorolni mindegyik miatt. Eközben legalább
három alkalommal csorduljanak ki őszinte könnyek a szeméből! Itt nem az üres
szentimentalizmusról van szó – sírás közben végbemegy azoknak a lelki csatornáknak
a megtisztulása, amelyek működésbe lépnek a harmadik fokozatban,
3) amikor véget ér az előkészítő gyakorlat, a metamornak meg kell várnia a telihold utáni
napot. Ekkor korán reggel fel kell kelnie, rituális mosdást kell végeznie és el kell
mennie egy távoli helyre, ahol egyetlen emberfia sem láthatja meg. Ott ki kell
engednie a farkát és lótuszülésben elhelyezkednie a földön. Ha valaki nem tud
lótuszülésben elhelyezkedni – abban sincs semmi szörnyű, lehet székre vagy kidőlt
fatörzsre ülni. A lényeg, hogy a háta egyenes, a farka pedig laza, nyugodt állapotban
legyen. Aztán néhány mély be- és kilégzést kell végezni, maximális erejű őszinte
szerelmet kell a szívében támasztani, és hangosan kiáltva a saját nevét, a szerelmet a
lehető legtávolabb a farkába küldeni.
Bármelyik metamor azonnal megérti, mit jelent az a kifejezés, hogy „a szerelmet a farokba
küldeni”. De egy metamor számára ez annyira eszelős, elképzelhetetlen és annyira túlmegy
minden konvenció határán, hogy őrültnek tarthatnak. Mindazonáltal éppen így van minden, és
itt vezet a titkos út a szabadsághoz. Körülbelül ugyanaz történik, mint akkor, amikor egy
légbuborék a szívhez vezető véredénybe kerül. Ez elegendő lesz, hogy megálljon annak az
önreprodukáló lidércnyomásnak a motorja, amelyben az idők kezdetétől bolyongunk.
Ha a szívben megszületett szerelem őszinte volt, akkor a kiáltás után a farok egy
másodpercre abbahagyja ennek a világnak a teremtését. És ez a másodperc a szabadságnak az
a pillanata, amely több mint elegendő, hogy örökre elhagyjuk a szenvedés térségét. Amikor
elérkezik ez a pillanat, a metamor tévedhetetlenül megérti, hogy mit tegyen a továbbiakban.
Azt is megértettem, hogyan tud a farkatlan majom elmenekülni ebből a világból. Először
számára is részletes utasítást akartam hagyni, de már nincs rá időm. Ezért röviden beszélek a
lényegről. A tanítás alappontjai ugyanazok, mint amelyekről eddig beszéltem. Először a
farkatlan majomnak szerelmet kell teremtenie a szívében, annak legegyszerűbb formáival
kezdve és fokozatosan emelkedve az igazi szerelemig, amelynek nincs sem alanya, sem
tárgya. Aztán át kell értékelnie az egész életét, megértvén céljai kicsinyes voltát és útjai
gonoszságát. És mivel a bűnbánata szokás szerint hamis, és rövid ideig tart, a sötét tettei
kapcsán legalább harmincszor könnyeket kell ejtenie. És végezetül, a majomnak a hármas
pontban leírttal analóg mágikus cselekedetet kell végrehajtania, csak azzal a módosítással,
hogy neki nincs farka. Ezért a farkatlan majomnak először tisztába kell vele jönnie, hogyan
teremti a világot és hogyan szuggerálja magát. Itt minden meglehetősen egyszerű, de
egyáltalán nem maradt időm, hogy kitérjek rá, mi a teendő.
Sokkal fontosabb dologról beszélek. Ha a metamor az Úton haladva új utat talál, amely az
igazsághoz vezet, nem kell különféle zavaros szimbólumokkal és rítusokkal álcázni, ahogy a
farkatlan majmok teszik. A legegyszerűbb és legvilágosabb formában azonnal meg kell
osztania a többi metamorral a felfedezést! De nem szabad elfelejtenie, hogy a „mi az
igazság?” kérdésre az egyetlen helyes válasz a hallgatás, az pedig, aki beszélni kezd, nem tud
semmit.
Nos hát, ennyi az egész. Mindjárt lejár Nat King Colé száma, és a Los Dias fiú Tambovba
megy, amelyről hosszú évszázadokon át ábrándozott. A következőképpen fog kinézni ez a
dolog: végigírom ezt az oldalt, elmentem a szöveget, a notebookot a hátizsákomba teszem, és
biciklire ülök. Kora reggel egyáltalán nincsenek emberek a bitcai erdő tisztásán a
bicikliugrató dombnál. Sokáig le akartam ugratni róla, de kételkedtem, hogy földet tudok érni.
De most megértettem, hogyan kell csinálni.
 Kikerekezek a reggeli mező legközepére, a szívembe gyűjtöm egész szerelmem,
felgyorsítok, és fölszáguldok a dombra. És ahogy a bicikli kerekei elszakadnak a földtől,
hangosan elkiáltom a nevem, és megszűnők ezt a világot teremteni. Elérkezik egy csodálatos,
egyetlen másikra sem hasonlító pillanat. Aztán eltűnik ez a világ. És akkor, végre, megtudom,
hogy ki is vagyok valójában.
 EURÓPA KÖNYVKIADÓ, BUDAPEST
FELELŐS KIADÓ
OSZTOVITS LEVENTE IGAZGATÓ
TÖRDELTE A KOPF BT.
NYOMTA A SZEKSZÁRDI NYOMDA
FELELŐS VEZETŐ
VADÁSZ JÓZSEF
IGAZGATÓ
KÉSZÜLT SZEKSZÁRDON, 2006-BAN
SZERKESZTETTE
SZŐKE KATALIN
FELELŐS SZERKESZTŐ
M. NAGY MIKLÓS
A KÖTETET KÁLLAY JUDIT TERVEZTE
KÉSZÜLT 19,44 (A/5) ÍV TERJEDELEMBEN
ISBN 963 07 7985