2011 0001 528 Szeberenyi Molekularis Sejtbiologia

Molekuláris sejtbiológia
Szeberényi József
Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Szeberényi József
Publication date 2014

Szerzői jog © 2014 Dialóg Campus Kiadó
Copyright 2014., Szeberényi József

Tartalom
Molekuláris sejtbiológia ................................................................................................................... xx
Előszó a harmadik kiadáshoz ........................................................................................................... xxi
1. 1. A prokariota és eukariota sejt felépítése ..................................................................................... 1
1. Sejtes szerveződés ................................................................................................................. 1
2. Genetikai apparátus ............................................................................................................... 1
3. Sejtalkotók ............................................................................................................................ 1
4. Citoszkeleton, sejtosztódás ................................................................................................... 3
5. Az eukariota sejtek kialakulása: az endoszimbiózis-elmélet ................................................. 3
6. Vírusok .................................................................................................................................. 5
2. 2. Nukleinsavak .............................................................................................................................. 8
1. A nukleinsavak általános jellemzői ....................................................................................... 8
2. A dezoxiribonukleinsav (DNS) ............................................................................................. 9
2.1. DNS, az örökítő anyag .............................................................................................. 9
2.2. A DNS szerkezete ................................................................................................... 10
2.3. A DNS-szerkezet szintjei ........................................................................................ 12
3. A ribonukleinsav (RNS) ...................................................................................................... 13
3.1. Az RNS szerkezete ................................................................................................. 13
3.2. Az RNS szerepe. RNS-típusok ............................................................................... 15
3.3. Katalítikus RNS-ek ................................................................................................. 15
3.4. RNS-világ ............................................................................................................... 15
3. 3. Fehérjék .................................................................................................................................... 17
1. Aminosavak ........................................................................................................................ 17
1.1. Az aminosavak általános jellemzői ......................................................................... 17
1.2. Az aminosavak osztályozása .................................................................................. 17
1.3. A peptidkötés .......................................................................................................... 17
2. A fehérjeszerkezet szintjei .................................................................................................. 18
3. Enzimek .............................................................................................................................. 20
4. 4. Szénhidrátok és lipidek ............................................................................................................. 22
1. Szénhidrátok ........................................................................................................................ 22
1.1. A szénhidrátok általános jellemzése ....................................................................... 22
1.2. A szénhidrátok osztályozása ................................................................................... 22
2. Lipidek ................................................................................................................................ 24
2.1. A lipidek általános jellemzése ................................................................................ 24
2.2. A lipidek osztályozása ............................................................................................ 25
5. 5. Morfológiai vizsgáló módszerek I.: Fénymikroszkópia ............................................................ 28
1. A közönséges fénymikroszkóp ............................................................................................ 28
1.1. A mikroszkóp felépítése ......................................................................................... 28
1.2. A képalkotás elve .................................................................................................... 29
1.3. Nagyítás és feloldóképesség ................................................................................... 30
1.4. Kontrasztfokozás .................................................................................................... 30
2. Különleges mikroszkópok ................................................................................................... 30
2.1. Fáziskontraszt- és differenciális interferencia kontraszt mikroszkóp ..................... 30
2.2. Sötétlátóterű mikroszkóp ........................................................................................ 31
2.3. Polarizációs mikroszkóp ......................................................................................... 31
2.4. Fluoreszcencia-mikroszkóp .................................................................................... 32
2.5. Konfokális mikroszkóp ........................................................................................... 33
3. Fénymikroszkópos vizsgálatok élő sejtekben ..................................................................... 34
6. 6. Morfológiai vizsgálómódszerek II.: Elektronmikroszkópia ..................................................... 36
1. Transzmissziós elektronmikroszkóp ................................................................................... 36
1.1. Felépítés, működési elv .......................................................................................... 36
1.2. A minta előkészítése ............................................................................................... 36
1.3. Speciális vizsgálati módszerek ............................................................................... 37
2. Pásztázó elektronmikroszkóp .............................................................................................. 39
7. 7. molekulák nyomon követése a sejtben ..................................................................................... 40
1. Radioaktív izotópok alkalmazása a sejtbiológiában ............................................................ 40
1.1. Autoradiográfia ....................................................................................................... 40
iii
1.2. A radioaktívan jelölt makromolekulák izolálása és mennyiségi meghatározása .... 41

1.3. Radioaktív jelölés biológiai folyamatok időbeli lefolyásának vizsgálatára ............ 41
2. Nem radioaktív jelölés ........................................................................................................ 42
2.1. Sűrűségjelölés ......................................................................................................... 42
2.2. Immunjelölés .......................................................................................................... 42
8. 8. Szeparációs módszerek ............................................................................................................. 44
1. Centrifugálás ....................................................................................................................... 44
1.1. Differenciál centrifugálás ....................................................................................... 44
1.2. Hipopiknikus grádiens centrifugálás ...................................................................... 44
1.3. Izopiknikus grádiens centrifugálás ......................................................................... 45
2. Kromatográfia ..................................................................................................................... 45
2.1. Gélszűrés (gélkromatográfia) ................................................................................. 46
2.2. Ioncserélő kromatográfia ........................................................................................ 46
2.3. Affinitás-kromatográfia .......................................................................................... 47
3. Elektroforézis ...................................................................................................................... 47
3.1. Agaróz gélelektroforézis ......................................................................................... 47
3.2. Poliakrilamid gélelektroforézis ............................................................................... 48
9. 9. A génszerkezet vizsgálómódszerei I.: DNS-szakaszok in vivo és in vitro amplifikációja ....... 52
1. Restrikciós endonukleázok .................................................................................................. 52
1.1. Restrikció és modifikáció ....................................................................................... 52
1.2. Restrikciós endonukleázok és modifikációs metilázok .......................................... 52
2. DNS-fragmentumok klónozása ........................................................................................... 53
3. Genomtárak konstrukciója .................................................................................................. 54
4. Polimeráz láncreakció ......................................................................................................... 54
10. 10. A génszerkezet vizsgálómódszerei II.: A DNS szekvencia-analizisének lehetőségei .......... 57
1. Molekuláris hibridizáció ..................................................................................................... 57
2. Restrikciós térképezés ......................................................................................................... 58
3. Southern blot ....................................................................................................................... 59
4. Szekvencia-meghatározás ................................................................................................... 60
5. Szekvencia-meghatározás hibridizációval .......................................................................... 62
6. Humán genomprogram ........................................................................................................ 64
11. 11. A génexpresszió vizsgálómódszerei I.: Idegen gének expressziója ..................................... 66
1. A génexpresszió vizsgálatának lehetőségei ......................................................................... 66
2. cDNS-klónozás ................................................................................................................... 66
3. Géntranszfer szövettenyészeti sejtekbe ............................................................................... 67
4. Transzgénikus élőlények ..................................................................................................... 68
12. 12. A génexpresszió vizsgálómódszerei II.: Az endogén génműködés gátlása .......................... 70
1. Célzott génroncsolás ........................................................................................................... 70
2. Antisense technika. Ribozimek. RNS interferencia ............................................................ 71
3. A fehérjefunkció gátlása ..................................................................................................... 73
13. 13. A génexpresszió vizsgálómódszerei III.: Specifikus géntermékek azonosítása .................... 75
1. cDNS-tár készítése .............................................................................................................. 75
2. Northern blot ....................................................................................................................... 75
3. Immunológiai módszerek .................................................................................................... 76
3.1. Immuncitokémia ..................................................................................................... 76
3.2. Immunprecipitáció .................................................................................................. 76
3.3. Immunoblot (Western blot) módszer ...................................................................... 77
4. Funkcionális genomika ....................................................................................................... 77
4.1. A génexpresszió vizsgálata cDNS-chipekkel ......................................................... 77
4.2. Proteomika .............................................................................................................. 78
14. 14. A sejtmag felépítése .............................................................................................................. 79
1. A sejtmag elektronmikroszkópos szerkezete ...................................................................... 79
2. A maghártya ........................................................................................................................ 79
2.1. A maghártya felépítése ........................................................................................... 79
2.2. Magpóruskomplexum ............................................................................................. 80
2.3. Nukleocitoplazmatikus transzport .......................................................................... 80
3. A kromatinállomány ............................................................................................................ 82
4. Magmátrix ........................................................................................................................... 82
15. 15. Az eukariota genom organizációja ........................................................................................ 84
1. A genomorganizáció vizsgálata DNS-renaturációs kísérletekkel ........................................ 84
iv
2. Szatellit-DNS ...................................................................................................................... 85
3. Szétszórtan ismétlődő szekvenciák ..................................................................................... 87
4. Tandem ismétlődésű gének ................................................................................................. 87
5. Géncsaládok ........................................................................................................................ 87
6. Egyedi szekvenciák ............................................................................................................. 88
7. Mobilis genetikai elemek .................................................................................................... 88
7.1. Transzpozonok ........................................................................................................ 88
7.2. Retrotranszpozonok ................................................................................................ 89
16. 16. A kromatin szerveződése ...................................................................................................... 91
1. A kromatin morfológiai szerveződése ................................................................................. 91
1.1. A szerveződés szintjei ............................................................................................ 91
1.2. A kromatin speciális funkciójú régiói ..................................................................... 92
2. A kromatin kémiai összetétele ............................................................................................ 93
17. 17. A sejtciklus I.: Interfázis és sejtosztódás .............................................................................. 95
1. A sejtciklus fázisai .............................................................................................................. 95
2. Sejttenyészetek szinkronizálása .......................................................................................... 96
3. A fázisok hosszának meghatározása ................................................................................... 97
18. 18. A sejtciklus II.: Szabályozás ................................................................................................. 99
1. Vizsgálómódszerek ............................................................................................................. 99
1.1. Genetikai vizsgálatok élesztősejtekben .................................................................. 99
1.2. Sejtfúzió .................................................................................................................. 99
1.3. Béka oociták mikroinjekciója ................................................................................. 99
1.4. Béka oocita extraktumok in vitro alkalmazása ....................................................... 99
2. Különböző fázisú sejtek fúziója .......................................................................................... 99
3. Ciklin/Cdk komplexek: a sejtciklus endogén regulátorai .................................................. 100
3.1. A G1 [S átmenet szabályozása .............................................................................. 100
3.2. Re-replikációs blokk ............................................................................................. 101
3.3. A G2 [M átmenet és az M-fázis szabályozása ....................................................... 102
3.4. A Cdk-aktivitás szabályozása ............................................................................... 102
4. Ellenőrzőpontok a sejtciklus szabályozásában .................................................................. 104
19. 19. A sejtosztódás ..................................................................................................................... 106
1. Interfázis: felkészülés a sejtosztódásra .............................................................................. 106
2. A mitózis szakaszai ........................................................................................................... 106
2.1. Profázis ................................................................................................................. 106
2.2. Metafázis .............................................................................................................. 107
2.3. Anafázis ................................................................................................................ 108
2.4. Telofázis ............................................................................................................... 109
2.5. Citokinézis ............................................................................................................ 110
3. A meiózis .......................................................................................................................... 110
20. 20. DNS-replikáció I.: A DNS-megkettőződés általános jellemzői .......................................... 113
1. A replikáció vizsgálómódszerei ........................................................................................ 113
1.1. In vitro módszerek ................................................................................................ 113
1.2. A DNS-szintézis in vivo vizsgálata ...................................................................... 114
2. A DNS-replikáció szemikonzervatív ................................................................................ 114
3. A DNS-replikáció templát- és primerfüggő ...................................................................... 115
4. A DNS replikációja kétirányú ........................................................................................... 116
5. A DNS-replikáció szemidiszkontinuus ............................................................................. 117
21. 21. DNS-replikáció II.: A DNS-szintézis mechanizmusa ......................................................... 119
1. A replikáció mechanizmusa E. coli sejtekben ................................................................... 119
1.1. Origo-felismerő komplex ...................................................................................... 119
1.2. Topoizomeráz I ..................................................................................................... 119
1.3. Replikatív DNS-helikáz ........................................................................................ 119
1.4. Ssb-fehérjék .......................................................................................................... 120
1.5. Primáz ................................................................................................................... 120
1.6. DNS-polimeráz III ................................................................................................ 120
1.7. DNS-polimeráz I ................................................................................................... 121
1.8. DNS-ligáz ............................................................................................................. 121
1.9. Topoizomeráz II ................................................................................................... 121
2. Az eukariota replikáció speciális jellemzői ....................................................................... 122
2.1. Nagyméretű DNS-molekulák replikációja ............................................................ 122
v
2.2. Eukariota DNS-polimerázok ................................................................................ 122

2.3. Replikáció a kromatinállományban ...................................................................... 123
2.4. Telomérreplikáció ................................................................................................. 123
22. 22. A DNS lánchibáinak kijavítása ........................................................................................... 126
1. DNS-károsodás ................................................................................................................. 126
2. DNS-károsodások direkt kiküszöbölése ............................................................................ 126
3. Excíziós repair ................................................................................................................... 126
3.1. Bázisexcíziós repair .............................................................................................. 126
3.2. Nukleotid-excíziós repair ...................................................................................... 127
3.3. Hibás bázispárok korrekciója (mismatch repair) .................................................. 128
4. Kettős láncú DNS-törések kijavítása ................................................................................. 130
23. 23. Transzkripció I.: Az RNS-szintézis és -érés általános jellemzői ........................................ 132
1. A transzkripció vizsgálómódszerei ................................................................................... 132
1.1. Az RNS-szintézis in vitro vizsgálata .................................................................... 132
1.2. Az RNS-szintézis in vivo vizsgálata ..................................................................... 132
2. Transzkripció és RNS-érés prokariotákban ....................................................................... 132
2.1. A prokariota RNS-szintézis általános jellemzői ................................................... 132
2.2. A prokariota RNS-szintézis mechanizmusa .......................................................... 133
2.3. RNS-érés prokariotákban ...................................................................................... 134
3. Az eukariota transzkripció általános jellemzői .................................................................. 134
24. 24. Transzkripció II.: Riboszóma-biogenezis eukariotákban .................................................... 136
1. A nukleolusz ..................................................................................................................... 136
2. Riboszóma-biogenezis a nukleoluszban ............................................................................ 136
2.1. Az rRNS-szintézis vizualizálása ........................................................................... 136
2.2. A riboszomális gének szerkezete .......................................................................... 137
2.3. SnoRNS-ek ........................................................................................................... 137
2.4. A riboszóma képződésének mechanizmusa .......................................................... 138
25. 25. Transzkripció III.: Pre-mRNS-szintézis, cap-képződés és poliadeniláció .......................... 140
1. A pre-mRNS-szintézis iniciációja ..................................................................................... 140
2. Elongáció .......................................................................................................................... 142
3. Az 5’-cap képződése ......................................................................................................... 142
4. Termináció és poliadeniláció ............................................................................................ 144
26. 26. Transzkripció IV.: Pre-mRNS splicing eukariotákban ....................................................... 146
1. A splicing jelentősége adenovírus mRNS-ek képződésében ............................................. 146
2. A splicing mechanizmusa ................................................................................................. 148
3. A splicing rendellenességei ............................................................................................... 150
4. RNS-editing ...................................................................................................................... 151
27. 27. Transzláció I.: mRNS-ek, tRNS-ek, riboszómák szerepe a fehérjeszintézisben ................. 153
1. A fehérjeszintézis templátja az mRNS .............................................................................. 153
2. A tRNS-ek adapterszerepe ................................................................................................ 153
2.1. A tRNS-ek szintézise és érése .............................................................................. 153
2.2. A tRNS szerkezete ................................................................................................ 153
2.3. Aminoacil-tRNS-ek szintézise .............................................................................. 154
3. A riboszóma szerepe a transzlációban ............................................................................... 155
4. A transzláció vizsgálómódszerei ....................................................................................... 156
4.1. In vitro módszerek ................................................................................................ 156
4.2. In vivo módszerek ................................................................................................ 156
28. 28. Transzláció II.: A genetikai kód ......................................................................................... 157
1. A kódszótár felállítása ....................................................................................................... 157
1.1. Triplet kód ............................................................................................................ 157
1.2. Szintetikus polinukleotidok in vitro transzlációja ................................................. 158
1.3. Aminoacil-tRNS-ek kötődésének vizsgálata ........................................................ 159
2. A genetikai kód jellemzői ................................................................................................. 160
29. 29. TRANSZLÁCIÓ III.: A fehérjeszintézis mechanizmusa ................................................... 163
1. Transzláció prokariotákban ............................................................................................... 163
1.1. Iniciáció ................................................................................................................ 163
1.2. Elongáció .............................................................................................................. 164
1.3. Termináció ............................................................................................................ 166
2. Az eukariota transzláció sajátosságai ................................................................................ 167
3. A transzláció általános jellemzői ....................................................................................... 167
vi
4. A fehérjeszintézis gátlószerei ............................................................................................ 168

30. 30. A génműködés szabályozása I.: A prokariota operon modell ............................................. 169
1. A génreguláció résztvevői ................................................................................................. 169
1.1. DNS-szekvenciaelemek ........................................................................................ 169
1.2. Regulátor-fehérjék ................................................................................................ 169
1.3. Effektor-molekulák ............................................................................................... 169
2. Lebontó anyagcsereutak operonjai .................................................................................... 169
3. Bioszintetikus anyagcsereutak operonjai .......................................................................... 171
31. 31. A génműködés szabályozása II.: A génreguláció mechanizmusai eukariotákban .............. 173
1. A génreguláció szerepe az egyedfejlődésben .................................................................... 173
1.1. A Gurdon-kísérlet ................................................................................................. 173
1.2. Magtranszplantáció emlősökben .......................................................................... 174
2. A génexpresszió szabályozásának szintjei eukariotákban ................................................. 175
2.1. A transzkripció szabályozása ................................................................................ 176
2.2. A pre-mRNS-érés szabályozása ........................................................................... 177
2.3. Az RNS-transzport szabályozása .......................................................................... 177
2.4. Az mRNS-degradáció szabályozása ..................................................................... 178
2.5. A transzláció szabályozása ................................................................................... 178
2.6. A fehérje-degradáció szabályozása ....................................................................... 178
2.7. A fehérjefunkció szabályozása ............................................................................. 178
32. 32. A génműködés szabályozása III.: Transzkripciós faktorok ................................................ 180
1. Aktivátorok és represszorok .............................................................................................. 180
2. Transzkripciós faktorcsaládok ........................................................................................... 181
2.1. Hélix-turn-hélix fehérjék ...................................................................................... 182
2.2. Cinkujjfehérjék ..................................................................................................... 182
2.3. Amfipatikus hélixfehérjék .................................................................................... 183
3. A szteroid-receptor szupercsalád: ligand-aktivált transzkripciós faktorok ........................ 183
4. Transzkripciós faktor betegségek ...................................................................................... 184
4.1. Fejlődési rendellenességek ................................................................................... 184
4.2. Endokrin kórképek ............................................................................................... 184
4.3. Daganatos betegségek ........................................................................................... 184
33. 33. Vezikuláris transzport I.: Fehérjék és lipidek szintézise az endoplazmatikus retikulumban 186
1. Fehérjeszintézis a durva felszínű endoplazmatikus retikulumon ...................................... 186
1.1. Szabad és kötött riboszómák ................................................................................ 186
1.2. Fehérjék kotranszlációs transzportja az endoplazmatikus retikulumba ................ 186
1.3. Fehérjék poszttranszlációs módosulása az endoplazmatikus retikulumban .......... 187
2. Membránlipidek szintézise a sima felszínű endoplazmatikus retikulumban ..................... 188
34. 34. Vezikuláris transzport II.: A szekréciós út. Fehérje-glikoziláció és -szortírozás ................ 190
1. A szekréciós út .................................................................................................................. 190
2. Fehérje-glikoziláció ........................................................................................................... 192
2.1. N-kötésű glikoziláció ............................................................................................ 193
2.2. O-kötésű glikoziláció ............................................................................................ 195
2.3. A glikoziláció orvosi jelentősége .......................................................................... 195
35. 35. Vezikuláris transzport III.: Az endocitotikus út .................................................................. 197
1. Az endocitotikus út ........................................................................................................... 197
1.1. A felvett molekulák sorsa ..................................................................................... 197
1.2. Az endocitózis típusai ........................................................................................... 197
1.3. Az LDL-partikulumok endocitózisa ..................................................................... 198
1.4. A sejtek koleszterin-felvételének veleszületett és szerzett zavarai ....................... 199
2. A vezikuláris transzport mechanizmusa ............................................................................ 200
2.1. A transzportgépezet alkotórészei .......................................................................... 200
2.2. A burkolt vezikulák típusai ................................................................................... 201
36. 36. A sejt védekezési mechanizmusai ....................................................................................... 203
1. Xenobiotikumok átalakítása .............................................................................................. 203
2. A lizoszómák szerepe ........................................................................................................ 204
2.1. A lizoszómák típusai és funkciója ........................................................................ 204
2.2. A lizoszómák képződése ....................................................................................... 205
2.3. Lizoszomális tárolási betegségek .......................................................................... 205
3. Peroxiszómák .................................................................................................................... 205
4. Szabad gyökök képződése és semlegesítése ..................................................................... 206
vii
4.1. Fagocitózis ............................................................................................................ 206

4.2. A szabad gyökök makromolekula-károsító hatásai .............................................. 207
4.3. Az oxigén szabad gyökök semlegesítése .............................................................. 207
37. 37. Mitokondrium I.: Felépítés és működés .............................................................................. 209
1. A mitokondriumok általános jellemzői ............................................................................. 209
2. A mitokondriumok szerkezeti elemei ................................................................................ 209
2.1. Külső membrán ..................................................................................................... 210
2.2. Intermembrán tér .................................................................................................. 210
2.3. Belső membrán ..................................................................................................... 211
2.4. Mitokondrium mátrix ........................................................................................... 211
3. Energia-metabolizmus a mitokondriumban ...................................................................... 211
3.1. Citrátciklus ........................................................................................................... 211
3.2. Oxidatív foszforilálás: a kemiozmózis mechanizmus ........................................... 211
38. 38. Mitokondrium II.: A mitokondriális DNS és betegségei .................................................... 214
1. Az endoszimbiózis teória .................................................................................................. 214
2. A humán mitokondriális genetikai apparátus jellemzői .................................................... 214
3. Mitokondriális fehérjeimport ............................................................................................ 215
4. Mitokondriális betegségek ................................................................................................ 216
4.1. Öröklődő mitokondriális betegségek .................................................................... 217
4.2. Szerzett mitokondriális betegségek ...................................................................... 217
4.3. A nukleáris DNS mutációi által okozott mitokondriális betegségek .................... 217
39. 39. Citoszkeleton I.: Mikrofilamentumok ................................................................................. 219
1. A mikrofilamentum-rendszer ............................................................................................ 219
1.1. Az aktinfilamentumok szerkezete és polimerizációja ........................................... 219
1.2. Miozinok szerepe a mikrofilamentumok működésében ....................................... 220
1.3. A mikrofilamentumok szerveződése .................................................................... 223
1.4. A mikrofilamentum-rendszer és a sejtmembrán kapcsolata ................................. 223
40. 40. Citoszkeleton II.: Intermedier filamentumok és mikrotubulusok ....................................... 226
1. Intermedier filamentumok ................................................................................................. 226
1.1. Az intermedier filamentumok organizációja ........................................................ 226
1.2. Intermedier filamentum fehérjék .......................................................................... 227
1.3. Intermedier filamentum betegségek ...................................................................... 227
2. Mikrotubulusok ................................................................................................................. 227
2.1. A mikrotubulusok szerkezete ............................................................................... 227
2.2. Dinamikus instabilitás .......................................................................................... 228
2.3. Mikrotubulus motorfehérjék ................................................................................. 229
41. 41. sejtmembrán I.: A lipoprotein membrán szerkezete. Sejt–sejt kapcsolatok ........................ 231
1. A sejthártya szerkezete ...................................................................................................... 231
1.1. A lipoprotein membránok folyékony mozaik modellje ........................................ 231
1.2. A lipid kettős réteg ............................................................................................... 231
1.3. Liposzómák .......................................................................................................... 232
1.4. Membránfehérjék .................................................................................................. 233
1.5. Specializált, stabil membrán domének ................................................................. 234
2. A sejtek kapcsolódásai ...................................................................................................... 234
2.1. Lezáró kapcsolódások ........................................................................................... 235
2.2. Lehorgonyzó kapcsolatok ..................................................................................... 236
2.3. Kommunikáló kapcsolatok ................................................................................... 236
42. 42. Sejtmembrán II.: Transzport a sejthártyán keresztül ........................................................... 238
1. Passzív transzport folyamatok ........................................................................................... 238
1.1. Egyszerű diffúzió .................................................................................................. 238
1.2. Facilitált diffúzió .................................................................................................. 238
2. Aktív transzport folyamatok ............................................................................................. 240
2.1. ATP-függő transzporterek .................................................................................... 240
2.2. Ionfüggő transzporterek ........................................................................................ 241
43. 43. Sejtmembrán III.: A sejthártya és az extracelluláris mátrix kapcsolata .............................. 243
1. Kollagének ........................................................................................................................ 243
2. Glikózaminoglikánok és proteoglikánok ........................................................................... 245
3. Multiadhezív fehérjék ....................................................................................................... 246
4. Integrinek .......................................................................................................................... 246
44. 44. Szignáltranszdukció I.: Jelátviteli molekulák és receptoraik .............................................. 248
viii
1. A jelátvitel fázisai ............................................................................................................. 248

2. A kémiai jelátvitel fajtái .................................................................................................... 249
2.1. Endokrin jelátvitel ................................................................................................ 250
2.2. Parakrin jelátvitel .................................................................................................. 250
2.3. Juxtakrin jelátvitel ................................................................................................ 251
2.4. Autokrin jelátvitel ................................................................................................. 251
2.5. Intrakrin jelátvitel ................................................................................................. 251
3. A receptorfehérjék lokalizációja ....................................................................................... 251
45. 45. Szignáltranszdukció II.: Heterotrimer G-proteinek által közvetített jelátvitel .................... 253
1. Heterotrimer G-proteinek .................................................................................................. 253
2. A cAMP-út ........................................................................................................................ 254
3. Az inozitol-foszfolipid út .................................................................................................. 256
46. 46. Szignáltranszdukció III.: Jelátvitel tirozin-proteinkináz receptorokról ............................... 259
1. Növekedési faktorok és receptoraik .................................................................................. 259
1.1. A receptoraktiváció mechanizmusa ...................................................................... 259
2. A növekedési faktor receptorokról kiinduló jelpályák ...................................................... 262
2.1. A foszfolipáz C út ................................................................................................. 262
2.2. A Ras-fehérjék ...................................................................................................... 262
2.3. Az ERK-út ............................................................................................................ 265
2.4. A foszfatidilinozitol 3-kináz út ............................................................................. 265
2.5. A Ral út ................................................................................................................. 266
47. 47. Szignáltranszdukció IV.: citokinek és egyéb mitogének jelátvitele .................................... 268
1. Citokin-jelátvitel ............................................................................................................... 268
2. A TGF-β-út ....................................................................................................................... 272
3. Hedgehog-jelátvitel ........................................................................................................... 272
4. Wnt-jelátvitel .................................................................................................................... 273
5. Notch-jelátvitel .................................................................................................................. 274
48. 48. Szignáltranszdukció V.: Stressz- és integrin-jelátvitel ........................................................ 276
1. Stresszhatások jelátvitele .................................................................................................. 276
1.1. Stresszaktivált fehérjefoszforilációs kaszkádok ................................................... 276
1.2. Az NFκB-út .......................................................................................................... 276
2. Integrin-jelátvitel ............................................................................................................... 278
49. 49. Szignáltranszdukció VI.: Általános következtetések és gyakorlati vonatkozások .............. 281
1. A jelátviteli folyamatok általános jellemzői ...................................................................... 281
1.1. A jelátvitel specificitása ........................................................................................ 281
1.2. Molekuláris mechanizmusok a jelátvitelben ......................................................... 281
1.3. Jelamplifikáció ...................................................................................................... 282
1.4. Jelterminálás ......................................................................................................... 283
1.5. Jelátviteli hálózatok .............................................................................................. 283
2. Klinikai vonatkozások ....................................................................................................... 284
2.1. Nem inzulindependens (II. típusú) diabetes mellitus ............................................ 284
2.2. Nephrogen diabetes insipidus ............................................................................... 285
2.3. Cholera ................................................................................................................. 285
2.4. Krónikus gyulladásos betegségek ......................................................................... 285
2.5. Daganatok ............................................................................................................. 285
50. 50. Az egyedfejlődés celluláris és molekuláris alapjai ............................................................. 287
1. Az emlősök korai egyedfejlődése ..................................................................................... 287
2. Az egyedfejlődés alapvető celluláris folyamatai ............................................................... 289
2.1. Sejtproliferáció ..................................................................................................... 289
2.2. Determináció ........................................................................................................ 289
2.3. Differenciáció ....................................................................................................... 289
2.4. Sejtmozgások ........................................................................................................ 289
2.5. Programozott sejthalál (apoptózis) ....................................................................... 289
2.6. Alakzatformálódás ................................................................................................ 290
3. Szignáltranszdukció és embrionális fejlődés ..................................................................... 290
4. Homeotikus szelektor génkomplexek szerepe ................................................................... 290
5. Az egyedfejlődés veleszületett zavarai .............................................................................. 291
51. 51. Programozott sejthalál ........................................................................................................ 293
1. Nekrózis és apoptózis ........................................................................................................ 293
2. Az apoptózis fiziológiás szerepe ....................................................................................... 295
ix
3. Az apoptózis legfontosabb regulátorai .............................................................................. 295

3.1. p53-fehérje ............................................................................................................ 295
3.2. Bcl-2 család .......................................................................................................... 295
3.3. Kaszpáz-család ..................................................................................................... 296
4. Apoptózis utak .................................................................................................................. 296
4.1. Extrinsic út ............................................................................................................ 297
4.2. Intrinsic út ............................................................................................................. 297
5. Az apoptózis betegségei .................................................................................................... 298
52. 52. Daganatbiológia I.: A tumorsejt általános jellemzői ........................................................... 300
1. A daganatok osztályozása ................................................................................................. 300
2. A tumorsejt morfológiája .................................................................................................. 300
2.1. A sejtmag elváltozásai .......................................................................................... 300
2.2. A citoplazma és a sejtfelszín elváltozásai ............................................................. 301
3. A tumorsejt funkcionális jellemzői .................................................................................. 301
3.1. Szövettenyészeti sejtek transzformációja ............................................................. 301
3.2. A transzformált sejtek viselkedése ....................................................................... 301
53. 53. Daganatbiológia II.: Onkogén DNS-vírusok ...................................................................... 304
1. Onkogén vírusok ............................................................................................................... 304
2. Onkogén DNS-vírusok ...................................................................................................... 304
2.1. SV40- és poliomavírus ......................................................................................... 304
2.2. Adenovírusok ....................................................................................................... 306
2.3. Hepatitis B vírus ................................................................................................... 307
2.4. Papillomavírusok .................................................................................................. 307
2.5. Herpeszvírusok ..................................................................................................... 308
54. 54. Daganatbiológia III.: Onkogén RNS-vírusok ..................................................................... 310
1. A retrovírusok fertőzési ciklusa ........................................................................................ 310
2. Erős és gyenge onkogenitású retrovírusok ........................................................................ 311
3. Retrovirális onkogének ..................................................................................................... 312
4. A retrovirális onkogének eredete ...................................................................................... 313
5. Humán retrovírusok .......................................................................................................... 315
55. 55. Daganatbiológia IV.: Celluláris onkogének ........................................................................ 316
1. Onkogének keresése transzfekciós kísérletekkel ............................................................... 316
1.1. Az első emberi onkogén felfedezése .................................................................... 316
2. Az onkogén-aktiváció mechanizmusai .............................................................................. 318
2.1. Pontmutáció .......................................................................................................... 318
2.2. Inszerciós mutagenezis ......................................................................................... 318
2.3. Transzlokáció ....................................................................................................... 320
2.4. Deléció .................................................................................................................. 322
2.5. Génamplifikáció ................................................................................................... 322
3. Celluláris onkogének, a daganatterápia célpontjai ............................................................ 323
56. 56. Daganatbiológia V.: Tumor szuppresszor gének ................................................................ 324
1. A tumor szuppresszor gének létének kimutatása sejtfúziós kísérletekkel ......................... 324
2. Az első humán tumor szuppresszor gén klónozása ........................................................... 324
3. Tumor szuppresszor gének és szerepük az emberi daganatképződésben .......................... 325
3.1. Rb ......................................................................................................................... 326
3.2. p53 ........................................................................................................................ 326
3.3. Cdk-inhibitorok .................................................................................................... 329
3.4. APC ...................................................................................................................... 329
3.5. WT1 ...................................................................................................................... 329
3.6. NF1 ....................................................................................................................... 329
3.7. BRCA1 és BRCA2 ............................................................................................... 329
3.8. PTEN .................................................................................................................... 329
3.9. VHL ...................................................................................................................... 329
4. Mutátor gének ................................................................................................................... 330
57. 57. Daganatbiológia VI.: A karcinogenezis többlépéses mechanizmusa .................................. 332
1. Experimentális karcinogenezis: a daganatok klonális evolúciója ..................................... 332
1.1. Tumor-iniciáció .................................................................................................... 332
1.2. Tumor-promóció ................................................................................................... 332
1.3. Tumor-progresszió ................................................................................................ 333
2. A karcinogenezis klinikai stádiumai ................................................................................. 334
x
2.1. Primér tumor kialakulása ...................................................................................... 335

2.2. Tumor-invázió ...................................................................................................... 335
2.3. Metasztázis-képződés ........................................................................................... 336
3. Onkogén-kooperáció ......................................................................................................... 336
4. Colon carcinoma: a többlépéses karcinogenezis modellje ................................................ 336
5. A daganatképződés elméletei ............................................................................................ 337
58. 58. Molekuláris medicina I.: Molekuláris diagnosztika ............................................................ 339
1. Genomszintű diagnosztikai módszerek ............................................................................. 339
1.1. Citogenetika és strukturális genomika .................................................................. 339
1.2. Funkcionális genomika ......................................................................................... 343
2. A génszintű diagnózis módszerei ...................................................................................... 343
2.1. Mutáció analízis .................................................................................................... 343
2.2. Pontmutáció kimutatása ........................................................................................ 344
2.3. Nagyobb kiterjedésű léziók kimutatása ................................................................ 345
2.4. Génexpresszió analízis ......................................................................................... 346
3. Példák a molekuláris diagnosztika alkalmazására ............................................................. 346
3.1. Molekuláris diagnosztika öröklődő betegségekben .............................................. 346
3.2. Daganatok molekuláris diagnózisa ....................................................................... 347
3.3. Fertőző betegségek molekuláris diagnózisa .......................................................... 347
59. 59. Molekuláris medicina II.: Génterápia ................................................................................. 349
1. Oligonukleotid terápia ....................................................................................................... 349
1.1. Antisense inhibitorok ............................................................................................ 349
1.2. Ribozimek ............................................................................................................. 349
1.3. siRNS-ek ............................................................................................................... 350
2. Valódi génterápia .............................................................................................................. 350
2.1. A génterápia típusai .............................................................................................. 350
2.2. Génterápiás vektorok ............................................................................................ 351
2.3. A génterápia lehetőségei ....................................................................................... 353
2.4. Klinikai génterápiás tapasztalatok ........................................................................ 354
xi
Az ábrák listája
1.1. 1.1. ábra: A prokariota sejt szerkezete ......................................................................................... 1
1.2. 1.2. ábra: Az eukariota sejt szerkezete ......................................................................................... 2
1.3. 1.3. ábra: Az eukariota sejtek kialakulása .................................................................................... 4
1.4. 1.4. ábra: Az élővilág evolúciója: A sejtmag valószínűleg a sejtmembrán betüremkedésével alakult ki,
ezt követte aerob baktériumok endoszimbiozisával a mitokondriumok megjelenése, majd fotoszintetizáló
cianobaktériumok endoszimbiózisával a kloroplasztiszok létrejötte. Több eukariota-törzs (pl. gombák,
állatok) később elveszítette kloroplasztiszait ...................................................................................... 6
2.1. 2.1.ábra: A nukleinsavak bázisai ................................................................................................. 8
2.2. 2.2. ábra: A ribóz és a dezoxiribóz szerkezete ............................................................................. 9
2.3. 2.3. ábra: Az ATP és a ciklikus-AMP szerkezete ........................................................................ 9
2.4. 2.4. ábra: A DNS kettős hélix: a láncok komplementer és antiparallel kapcsolódása ............... 10
2.5. 2.5. ábra: Hiperkromicitási görbe .............................................................................................. 12
2.6. 2.6. ábra: B-DNS és Z-DNS ..................................................................................................... 12
2.7. 2.7. ábra: Az eukariota riboszóma 18S rRNS-ének másodlagos szerkezete .............................. 14
3.1. 3.1. ábra: Az aminosavak általános szerkezete és a peptidkötés kialakulása ............................. 17
3.2. 3.2. ábra: A fehérjék másodlagos szerkezeti elemei: α-helix és β-lemez ................................... 18
3.3. 3.3. ábra: A ribonukleáz harmadlagos szerkezete ...................................................................... 19
3.4. 3.4. ábra: Az inzulinreceptor doménszerkezete ......................................................................... 19
3.5. 3.5. ábra: Az enzim csökkenti a katalizált reakció aktiválási energiáját .................................... 21
4.1. 4.1. ábra: A glukóz lineáris és gyűrűs szerkezete: α és β konfiguráció ..................................... 22
4.2. 4.2. ábra: A maltóz szerkezete ................................................................................................... 23
4.3. 4.3. ábra: A cellulóz és a keményítő szerkezete ........................................................................ 24
4.4. 4.4. ábra: Triglicerid (A.) és foszfolipid (B.) szerkezete ........................................................... 25
4.5. 4.5. ábra: A szfingomielin szerkezete ........................................................................................ 26
4.6. 4.6. A szteránváz szerkezete ...................................................................................................... 26
4.7. 4.7. ábra: A β-karotin szerkezete ............................................................................................... 27
5.1. 5.1. ábra: A fénymikroszkóp felépítése. A: A mikroszkóp részei. B: A fény útja ..................... 28
5.2. 5.2. ábra: A kép keletkezése a fénymikroszkópban (F1 és F2 a lencsék fókuszpontjai) ............. 29
5.3. 5.3. ábra: A polarizációs mikroszkóp működési elve (a: párhuzamos polárszűrők; b: keresztezett
polárszűrők; c: anizotróp képlet vizsgálata keresztezett polárszűrők mellett) .................................. 31
5.4. 5.4.ábra: A fluoreszcencia mikroszkóp felépítése és működési elve ......................................... 32
5.5. 5.5. ábra: A konfokális mikroszkóp működési elve (A: a fluoreszcens objektum megvilágítása; B: a
fókuszpontból és azon kívüli régióból származó fénysugarak sorsa) ............................................... 33
6.1. 6.1. ábra: A transzmissziós elektronmikroszkóp felépítési elve ................................................ 36
6.2. 6.2. ábra: Szögárnyékolással fémgőzölt replika készítése ......................................................... 37
6.3. 6.3. ábra: A fagyasztva törés (A) és a fagyasztva maratás (B) elve ........................................... 38
6.4. 6.4. ábra: A pásztázó elektronmikroszkóp felépítési elve .......................................................... 39
7.1. 7.1. ábra: Az autoradiográfia elve (A) és alkalmazása a DNS-replikáció kimutatására (B; a sejteket
[3H]timidinnel jelölték; a sémás ábra alsó sejtjében replikáció folyt a jelölés idején, a felső két sejt viszont
a sejtciklus más fázisában volt) ........................................................................................................ 41
7.2. 7.2. ábra: A szekréciós út vizsgálata pulse-chase jelöléssel. Hasnyálmirigy mirigyvégkamra sejteket 3
percig jelölt aminosavval kezeltek (A), majd 7 (B), illetve 120 percig (C) jelöletlen aminosav jelenlétében
folytatták az inkubációt. Az ezt követő elektronmikroszkópos autoradiográfia kimutatta, hogy a fehérjék
az endoplazmatikus retikulumban képződnek, innen a Golgi-apparátusba kerülnek, majd szekréciós
granulumok útján exocitózissal ürülnek ki a sejtből ......................................................................... 42
8.1. 8.1. ábra: A centrifugákban használt szögrotor (A) és kilendülő-poharas rotor (B) .................. 44
8.2. 8.2. ábra: Sejtfrakcionálás differenciál centrifugálással ............................................................ 44
8.3. 8.3. ábra: Bakteriális riboszóma alegységek szétválasztása szacharóz grádiens centrifugálással 45
8.4. 8.4. ábra: DNS és RNS szétválasztása céziumklorid grádiens centrifugálással ......................... 45
8.5. 8.5. ábra: Két makromolekula (a és b) szétválasztása oszlopkromatográfiával ......................... 46
8.6. 8.6. ábra: A gélszűrés (A), az ioncserélő kromatográfia (B) és az affinitás kromatográfia (C) elve
46
8.7. 8.7. ábra: Emlős sejtből izolált rRNS-ek és mRNS-ek frakcionálása formaldehid/agaróz
gélelektroforézissel ........................................................................................................................... 47
8.8. 8.8. ábra: Fehérjék szétválasztása SDS-poliakrilamid gélelektroforézissel ............................... 48
8.9. 8.9. ábra: pH 7 izoelektromos pontú fehérje viselkedése izoelektromos fókuszálás során ........ 49
xii
8.10. 8.10 ábra: Fehérjék frakcionálása két-dimenziós gélelektroforézissel (1D: 1. dimenzió, 2D: 2.
dimenzió) .......................................................................................................................................... 50
9.1. 9.1. ábra: Rekombináns plazmid létrehozása ............................................................................. 53
9.2. 9.2. ábra: λ-fág genomtár létrehozása (A.) és a kívánt klón kiválasztása molekuláris hibridizációval
(B.) .................................................................................................................................................... 54
9.3. 9.3. ábra: A polimeráz láncreakció elve ..................................................................................... 55
9.4. 9.4. ábra: A valós-idejű kvantitatív PCR reakció elve. 1. lépés: polimerizáció; 2. lépés: a fluoreszcens
festék lehasítása; 3. lépés: a próba lebontása, a polimerizáció befejezése (részleteket l. a szövegben) 56
10.1. 10.1. ábra: A nukleinsav hibridizáció elve (filter-hibridizáció) ............................................... 57
10.2. 10.2. ábra: Restrikciós térképezés: a fragmentumok elektroforetikus képe (A.) és a cirkuláris DNS
térképe (B.) ....................................................................................................................................... 59
10.3. 10.3. ábra: A Southern blot elve .............................................................................................. 59
10.4. 10.4. ábra: Sanger láncterminációs szekvencia-meghatározó módszerének elve .................... 60
10.5. 10.5. ábra: A DNS-szekvenciázó automata működési elve ..................................................... 61
10.6. 10.6. ábra: Szekvencia-meghatározás oligonukleotid-chippel. A. A mikrochip képe; B. A chip egy
részlete felnagyítva. Minden mező ugyanazon oligonukleotid számos példányát tartalmazza (a rajz csak 1
példányt ábrázol), a különböző mezők különböző oligonukleotidokat; C. Hibridizáció a fluoroforral jelölt
cél-DNS; D. A mikrochip képe a fluoreszcencia-mikroszkóban ...................................................... 63
10.7. 10.7. ábra: A hibridizáción alapuló szekvencia-analizáló berendezés működési elve ............. 63
11.1. 11.1. ábra: A molekuláris biológia információ-áramlásának centrális dogmája ...................... 66
11.2. 11.2. ábra: A cDNS klónozás menete (A.) és a klónozott gén expressziója E. coli sejtekben (B.)
67
11.3. 11.3. ábra: Transzgénikus egerek létrehozása embrionális őssejtek manipulálásával ............. 68
12.1. 12.1. ábra: A célzott génroncsolás elve. A K.O. vektorral kezelt sejtek sorsa háromféle lehet: 1. ha a
plazmid nem jut be a sejtbe vagy nem épül be a genomba, a sejt neomicinszármazékkal elpusztítható; 2. a
véletlenszerűen integrálódott plazmidot tartalmazó sejteket a ganciklovír öli meg; 3. a kettős szelekciót
csak azon a sejtek élik túl, melyekben homológ rekombinációval kerül a neor-gén a célgénbe ...... 70
12.2. 12.2. ábra: mRNS molekula hasítása ribozimmel .................................................................... 71
12.3. 12.3. ábra: Az RNS-interferencia elve; specifikus mRNS degradációja a sejtmagban természetes
módon képződő (A.) és a sejtbe kívülről bejutott siRNS felhasználásával (B.) ............................... 72
13.1. 13.1 ábra: A Northern blot módszer elve ................................................................................. 75
13.2. 13.2. ábra: Az immunprecipitáció menete (az autoradiogrammon az 1. minta a teljes fehérjekeverék
a 2. pedig az immunprecipitátum képét mutatja) .............................................................................. 76
13.3. 13.3. ábra: Az immunoblot (Western blot) módszer elve ........................................................ 77
14.1. 14.1. ábra: A sejtmag elektronmikroszkópos felépítése ........................................................... 79
14.2. 14.2. ábra: A magpórus komplexum szerkezete (A. felülnézeti kép; B. keresztmetszet) ........ 80
14.3. 14.3. ábra: A magfehérjék importjának (A.) és exportjának (B.) mechanizmusa .................... 81
14.4. 14.4. ábra: mRNP-export a magpóruson keresztül .................................................................. 81
15.1. 15.1. ábra: E. coli és borjú DNS renaturációs görbéje ............................................................. 84
15.2. 15.2. ábra: Szatellit-DNS izolálása céziumklorid grádiens centrifugálással ............................ 85
15.3. 15.3. ábra: Southern blot alapú DNS-fingerprint vizsgálat miniszatellit próbával rokonsági
kapcsolatok tisztázására .................................................................................................................... 86
15.4. 15.4. ábra: Tandem ismétlődésű gének .................................................................................... 87
15.5. 15.5. ábra: A transzpozíció mechanizmusai (A: nonreplikatív transzpozíció; B: replikatív
transzpozíció; C: retrotranszpozíció) ................................................................................................ 88
15.6. 15.6. ábra: Alu-szekvenciák szerepe a génduplikáció folyamatában ....................................... 89
16.1. 16.1. ábra: A kromatin morfológiai szerveződésének szintjei ................................................. 91
16.2. 16.2. ábra: A kromatoszóma szerkezete .................................................................................. 92
16.3. 16.3. ábra: Egy emberi metafázikus kromoszóma szerkezete .................................................. 92
16.4. 16.4. ábra: A telomér-hurok szerkezete ................................................................................... 93
16.5. 16.5. ábra: A nukleoszomális hisztonok acetilációjának következménye: a nukleoszóma fellazulása
94
17.1. 17.1. ábra: A sejtciklus fázisai ................................................................................................. 95
17.2. 17.2. ábra: A FACS működési elve ......................................................................................... 96
17.3. 17.3. ábra: Szinkronizálatlan tenyészet áramlási citometriás képe DNS-festést követően ...... 97
18.1. 18.1. ábra: Ciklin/Cdk komplexek expressziója emlős sejtciklus során (R= restrikciós pont) 100
18.2. 18.2. ábra: A re-replikációs blokk megvalósítása a licensing faktor teória szerint ................ 101
18.3. 18.3. ábra: Az MPF-aktivitás és a ciklinszint változása a sejtciklus során ............................ 102
18.4. 18.4. ábra: A Cdk-szabályozás mechanizmusai ..................................................................... 103
18.5. 18.5. ábra: Az MPF-aktivitás szabályozása a sejtciklus során ............................................... 103
xiii
18.6. 18.6. ábra: Ellenőrzési pontok a sejtciklusban ....................................................................... 104

19.1. 19.1. ábra: A mitózis szakaszai .............................................................................................. 106
19.2. 19.2. ábra: Az interfázikus és mitotikus mikrotubulus-rendszer felépítése ........................... 108
19.3. 19.3. ábra: Testvérkromatid kohézió és szétválás .................................................................. 108
19.4. 19.4. ábra: Az osztódási orsó megnyúlása az anafázis B. szakaszban ................................... 109
19.5. 19.5. ábra: Citokinézis osztódó állati sejtben ......................................................................... 110
19.6. 19.6. ábra: A meiózis folyamata. (Az egyszerűség kedvéért az ábra csak egyetlen kromoszómapár
sorsát mutatja.) ............................................................................................................................... 110
19.7. 19.7. ábra: Homológ rekombináció. A kiindulási, hasonló szekvenciájú DNS-régiókban egyesláncú
lánctörések történnek (A.; nyílhegyek). A láncvégek helyet cserélnek és a másik láncvéggel egyesülnek. A
lánckeresztezésben ismét törések történnek (B.; nyílhegyek), az újabb láncvégeket is DNS-ligáz egyesíti
(C). .................................................................................................................................................. 111
19.8. 19.8. ábra: A gerinces oociták meiózisa ................................................................................ 111
20.1. 20.1. ábra: A DNS-szintézis mechanizmusa a Kornberg-rendszerben .................................. 113
20.2. 20.2. ábra: A Meselson-Stahl kísérlet .................................................................................... 114
20.3. 20.3. ábra: A templát-primer komplex szerepe a DNS-szintézisben ..................................... 115
20.4. 20.4. ábra: A replikáció kétirányú jellegének bizonyítása rost-autoradiográfiával (Or = origo) 116
20.5. 20.5. ábra: A replikációs szemidiszkontinuus jellege. A. a szimmetrikus replikáció problémája; B. a
vezető és késlekedő láncok szintézise ............................................................................................ 117
21.1. 21.1. ábra: A prokariota replikáció mechanizmusa. A: A replikációs buborék kialakulása az ori-
régióban. B: Egy replikációs villa működése és alkotórészei ......................................................... 119
21.2. 21.2. ábra: A DNS-polimeráz III működési modellje ............................................................ 121
21.3. 21.3. ábra: Cirkuláris DNS-ek szétválasztása ........................................................................ 122
21.4. 21.4. ábra: A testvérkromatidok szétválasztása az anafázisban ............................................. 122
21.5. 21.5. ábra: A vég-replikáció problémája ................................................................................ 123
21.6. 21.6. ábra: A telomeráz-reakció mechanizmusa .................................................................... 124
22.1. 22.1. ábra: A bázis-excíziós repair mechanizmusa ................................................................ 126
22.2. 22.2. ábra: A nukleotid-excíziós repair mechanizmusa ......................................................... 127
22.3. 22.3. ábra: A mismatch repair mechanizmusa (A. E. coliban; B. eukariota sejtekben) ......... 129
22.4. 22.4. ábra: Kettősláncú DNS-törések kijavítása. A. Nem-homológ láncvégegyesítés. B. Repair
homológ rekombináció által ........................................................................................................... 130
23.1. 23.1. ábra: Kapcsolt transzkripció-transzláció prokariotákban: a kromoszóma-poliszóma komplex
132
23.2. 23.2. ábra: A prokariota transzkripció fő lépései ................................................................... 133
23.3. 23.3. ábra: A prokariota promóter és a hozzá kapcsolódó RNS-polimeráz szerkezete .......... 133
24.1. 24.1. ábra: A nukleolusz elektron mikroszkópos szerkezete ................................................. 136
24.2. 24.2. ábra: Aktívan átíródó rRNS transzkripciós egység ...................................................... 136
24.3. 24.3. ábra: Tandem rRNS-gének ........................................................................................... 137
24.4. 24.4. ábra: A riboszóma-biogenezis folyamata ...................................................................... 138
25.1. 25.1. ábra: Eukariota fehérjekódoló gének transzkripciójának lépései .................................. 140
25.2. 25.2. ábra: Az RNS-polimeráz II promóterek szerkezete ...................................................... 141
25.3. 25.3. ábra: A pre-mRNS-szintézis iniciációja ........................................................................ 141
25.4. 25.4. ábra: Az 5’-cap képződésének reakciói ........................................................................ 143
25.5. 25.5. ábra: A cap szerkezete .................................................................................................. 143
25.6. 25.6. ábra: Az eukariota pre-mRNS-ek 3’-végi érése ............................................................ 144
26.1. 26.1. ábra: A fehérjekódoló gének diszkontinuus szerkezete és a pre-mRNS splicing ......... 146
26.2. 26.2. ábra: Intronok azonosítása RNS-DNS hibridek elektronmikroszkópos vizsgálatával. A. A
hibridek elektronmikroszkópos vizsgálata alapján készült sémás rajz. B. A vírus-DNS térképe az exon- és
intron-régiókkal .............................................................................................................................. 147
26.3. 26.3. ábra: Az adenovírus késői gén-régióján képződő pre-mRNS-ek és az alternatív splicing
termékei. (Az ábra csak a legrövidebb pre-mRNS-ből képződő érett mRNS-eket mutatja.) .......... 148
26.4. 26.4. ábra: A pre-mRNS splicing lépései ............................................................................... 148
26.5. 26.5. ábra: A spliceoszóma felépülése és a splicing mechanizmusa ...................................... 149
26.6. 26.6. ábra: RNS-szerkesztés. A. Apo-B100 fehérje szintézise „szerkesztetlen” mRNS-ről. B. Apo-
B48 fehérje szintézise „szerkesztett” mRNS-ről ............................................................................ 151
27.1. 27.1. ábra: A tRNS-ek másodlagos (A.) és harmadlagos (B.) szerkezete .............................. 154
27.2. 27.2. ábra: Az aminoacil-tRNS szintetáz reakció lépései. A. aminosav-aktiválás; B. aminoacil-tRNS
szintézis .......................................................................................................................................... 154
27.3. 27.3. ábra: A riboszómák felépítése ....................................................................................... 155
xiv
27.4. 27.4. ábra: Poliszómák szacharóz grádiens szedimentogrammja. Az a nyíllal jelölt csúcs riboszóma
monoméreknek, a b és c csúcsok pedig három, illetve öt riboszómát tartalmazó poliszómáknak felelnek
meg ................................................................................................................................................. 156
28.1. 28.1.: ábra: A triplet kódot igazoló genetikai kísérlet elve. T4 bakteriofág DNS-ének egyik génjébe
egy (B.), két (C.) vagy három (D.) extra nukleotidot vittek be. Az ábrák a kódolt mRNS egy szakaszát,
illetve az azoknak megfelelő aminosav sorrendet mutatják. (A. vad-típusú gén). A mutáció eredményeként
megjelenő nukleotidokat kövér betűk, a megváltozott aminosavakat satírozás jelölik ................... 157
28.2. 28.2. ábra: A Nirenberg-féle kötődési analízis elve ............................................................... 159
28.3. 28.1. táblázat: A genetikai kódszótár ..................................................................................... 159
28.4. 28.3. ábra: A kodon-antikodon kapcsolat wobble-pozíciója .................................................. 160
28.5. 28.4. ábra: Policisztronos prokariota mRNS (A.) és monocisztronos eukariota mRNS (B.) szerkezete
(I = iniciációs kodon, S = stopkodon, ORF = open reading frame) ................................................ 161
29.1. 29.1. ábra: A prokariota transzláció iniciációja. A: iniciációs faktorok kötődése a kis riboszóma
alegységhez; B: a 30S iniciációs komplex létrejötte; C: a 70S iniciációs komplex kialakulása ..... 163
29.2. 29.2. ábra: A prokariota transzláció elongációja. A: aminoacil-tRNS kötődés; B: peptidkötés-
szintézis; C: transzlokáció .............................................................................................................. 165
29.3. 29.3. ábra: A prokariota transzláció terminációja .................................................................. 166
29.4. 29.4. ábra: Poliszóma képződése a fehérjeszintézis során ..................................................... 168
30.1. 30.1. ábra: Negatív reguláció a laktózoperonon: a lac represszor működése. (R = regulátor gén; P =
promóter; O = operátor; S1, S2, S3 = struktúrális gének) ............................................................... 170
30.2. 30.2. ábra: A laktózoperon transzkripciójának összetett szabályozása. (G = glukóz; L= laktóz) 170
30.3. 30.3. ábra: A triptofánszintézis enzimeit kódoló triptofánoperon szabályozása .................... 171
31.1. 31.1. ábra: A Gurdon-kísérlet lényege ................................................................................... 173
31.2. 31.2. ábra: A normális egyedfejlődés és a reproduktív, illetve terápiás klónozás összehasonlítása
175
31.3. 31.3. ábra: Az eukariota génexpresszió szabályozásának szintjei ......................................... 175
31.4. 31.4. ábra: Kalcitonin és CGRP mRNS képződése alternatív splicing útján (E1-E6, exonok) 177
32.1. 32.1. ábra: Eukariota aktivátor transzkripciós faktorok funkcionális osztályozása ............... 180
32.2. 32.2. ábra: Transzkripciós faktor családok ............................................................................ 181
32.3. 32.3. ábra: A glukokortikoidok sejtszintű hatásmechanizmusa ............................................. 183
33.1. 33.1. ábra: Szekréciós fehérje szintézise és transzlokációja az endoplazmatikus retikulumba (ER)
186
33.2. 33.2. ábra: Az endoplazmatikus retikulumon szintetizálódó membránfehérjék topológiája (a. az
inzulinreceptor α-alegysége; b. transzferrinreceptor; c. glukóztranszporter; d. β-adrenerg receptor) 187
33.3. 33.3. ábra: A natív polipeptidláncra jellemző diszulfidkötések kialakítása a protein diszulfidizomeráz
segítségével ..................................................................................................................................... 188
33.4. 33.4. ábra: Foszfolipidek transzlokációja az endoplazmatikus retikulum membránban ........ 189
34.1. 34.1. ábra: A szekréciós út: lizoszómák képződése, szabályozott és folyamatos szekréció .. 190
34.2. 34.2. ábra: Vezikuláris transzport vékonybél polarizált epiteliális sejtjeiben ........................ 192
34.3. 34.3. ábra: N-kötésű és O-kötésű fehérjeglikoziláció ............................................................ 192
34.4. 34.4. ábra: Az oligoszacharid-protein transzferáz reakció ..................................................... 193
34.5. 34.5. ábra: Az oligoszacharid prekurzorból képződő érett szénhidráttípusok az N-kötésű
glikoproteinekben ........................................................................................................................... 194
35.1. 35.1. ábra: Az endocitotikus vezikulumok sorsa a sejtben: 1. degradáció; 2. tárolás; 3. transzcitózis
197
35.2. 35.2. ábra: Az LDL-partikulumok receptor-közvetített endocitózisa .................................... 198
35.3. 35.3. ábra: A vezikuláris transzport lépései: 1. burkolt membrán-kitüremkedés képződése a donor
membránon; 2. burkolt vezikula képződése; 3. dokkolás a célorganellumon; 4. burokleválás; 5. a vezikula
fúziója az akceptor membránnal ..................................................................................................... 200
35.4. 35.4. ábra: A membránfúzióban részt vevő fehérjék ............................................................. 201
36.1. 36.1. ábra: A policiklusos aromás szénhidrogén benzpirén karcinogénné alakítása .............. 203
36.2. 36.2. ábra: Lizoszomális enzimek mannóz-6-foszfát szignáljának képződése ...................... 205
36.3. 36.3. ábra: A NADPH-oxidáz aktiválásának eredményeképpen képződött reaktív
oxigénszármazékok elpusztítják a fehérvérsejt által bekebelezett kórokozót ................................. 206
37.1. 37.1. ábra: A mitokondrium felépítése és metabolikus folyamatai ........................................ 209
37.2. 37.2. ábra: A mitokondrium belső membránjának két oldala között fellépő elektrokémiai
protongrádiens, melynek elektromos eleme a potenciál-grádiens, kémiai komponense pedig a pH-grádiens
......................................................................................................................................................... 211
37.3. 37.3. ábra: Az ATP-szintáz szerkezete .................................................................................. 212
xv
38.1. 38.1. ábra: A humán mtDNS géntérképe. (Az rRNS-géneket fekete, a fekérjekódoló szakaszokat
szürke régiók, a tRNS-géneket a megfelelő aminosav neve jelzi.) ................................................. 214
38.2. 38.2. ábra: Mátrixfehérje importja a mitokondriumba ........................................................... 215
39.1. 39.1. ábra: Az aktin-polimerizáció mechanizmusa ................................................................ 219
39.2. 39.2. ábra: A mikrofilamentum-képződés taposómalom mechanizmusa (treadmilling) ....... 219
39.3. 39.3. ábra: A II. típusú miozin szerkezete ............................................................................. 220
39.4. 39.4. ábra: A miozinműködés modellje ................................................................................. 221
39.5. 39.5. ábra: Vezikuláris transzport mikrofilamentum mentén ................................................. 222
39.6. 39.6. ábra: Aktinkötegek (A.) és aktinhálózat (B.) szerkezete ............................................... 223
39.7. 39.7. ábra: A disztrofin fehérje funkciója .............................................................................. 224
39.8. 39.8. ábra: A mikrovillusok szerkezete .................................................................................. 224
40.1. 40.1. ábra: Az intermedier filamentumok szerkezete ............................................................ 226
40.2. 40.2. ábra: A mikrotubulus szerkezete ................................................................................... 227
40.3. 40.3. ábra: A centroszóma szerkezete .................................................................................... 228
40.4. 40.4. ábra: Mikrotubulus motorfehérjék ................................................................................ 229
41.1. 41.1. ábra: A lipoprotein membránok szerkezete .................................................................. 231
41.2. 41.2. ábra: Unilamelláris (A.) és multilamelláris (B.) liposzómák szerkezete ....................... 232
41.3. 41.3. ábra: Liposzóma által szállított gyógyszerek bejutása a célsejtbe: diffúzió (A.),
lipidkicserélődés (B.), endocitózis (C.), membránfúzió (D.) .......................................................... 233
41.4. 41.4. ábra: A kaveola szerkezete ........................................................................................... 234
41.5. 41.5. ábra: Vékonybél-hámsejtek stabil kapcsolódásai ......................................................... 235
41.6. 41.6. ábra: A zonula occludens szerkezete ............................................................................ 235
41.7. 41.7. ábra: Az övdezmoszóma (A.) és a foltdezmoszóma (B.) szerkezete ............................ 236
41.8. 41.8. ábra: A réskapcsolat szerkezete .................................................................................... 237
42.1. 42.1. ábra: A membrántranszport folyamatok típusai ............................................................ 238
42.2. 42.2. ábra: Az akciós potenciál .............................................................................................. 239
42.3. 42.3. ábra: A Na+-K+ pumpa működése ................................................................................. 240
42.4. 42.4. ábra: A multidrog transzporter szerkezete .................................................................... 241
42.5. 42.5. ábra: A glukóz transzepiteliális transzportja a vékonybél hámsejtjén keresztül ........... 241
43.1. 43.1. ábra: Az extracelluláris mátrix és a sejtmembrán kapcsolata ....................................... 243
43.2. 43.2. ábra: A kollagén tripla-helikális szerkezete .................................................................. 243
43.3. 43.3. ábra: A kollagénképzôdés mechanizmusa .................................................................... 244
43.4. 43.4. ábra: Aggrekán komplexek felépítése ........................................................................... 245
43.5. 43.5. ábra: Sejtfelszíni proteoglikánok .................................................................................. 246
43.6. 43.6. ábra: A fokális adhézió (A.) és a hemidezmoszóma (B.) szerkezete ............................ 246
44.1. 44.1. ábra: A sejtet érő környezeti hatások ............................................................................ 248
44.2. 44.2. ábra: A kémiai jelátvitel szakaszai ................................................................................ 248
44.3. 44.3. ábra: A kémiai jelátvitel típusai. A: endokrin; B: parakrin; C: juxtakrin; D: autokrin; E:
intrakrin szignalizáció (•, ligand; Υ, receptor) ................................................................................ 249
44.4. 44.4. ábra: Intracelluláris (A.) és sejtfelszíni (B.) receptorok ................................................ 251
45.1. 45.1. ábra: A sejtfelszíni receptorokról induló intracelluláris jelátviteli pályák felépítésének elve
253
45.2. 45. 2. ábra: Heterotrimer G-fehérje által közvetített jeltovábbítás. (A: alapállapot; B: receptor-
aktiválás; C: alegység-disszociáció; D: effektor-aktiválás; E: GTP-hidrolízis) .............................. 254
45.3. 45.3. ábra: A cAMP-út ........................................................................................................... 255
45.4. 45.4. ábra: A ciklikus-AMP képződése és elbontása ............................................................. 255
45.5. 45.5. ábra: A foszfolipáz C reakció (a rövidítéseket l. a szövegben) ..................................... 256
45.6. 45.6. ábra: Az inozitol-foszfolipid út ..................................................................................... 256
46.1. 46.1. ábra: Néhány növekedési faktor receptor szerkezete .................................................... 259
46.2. 46.2. ábra: A növekedési faktor receptorok aktiválásának mechanizmusa (1. ligandkötés; 2. receptor-
dimerizáció; 3. autofoszforiláció; 4. jelátviteli fehérjék kötődése és foszforilációja [a rövidítések jelentését
lásd később a szövegben]) .............................................................................................................. 260
46.3. 46.3. ábra: SH2- és SH3-doméneket tartalmazó jelátviteli fehérjék (a rövidítések jelentését lásd a
szövegben) ...................................................................................................................................... 262
46.4. 46.4. ábra: A növekedési faktorok jelátviteli útjai ................................................................. 263
46.5. 46.5. ábra: A Ras/MAPK jelátviteli út (a rövidítések jelentését l. a szövegben) ................... 263
46.6. 46.6. ábra: A Ras-ciklus ......................................................................................................... 265
46.7. 46.7. ábra: A foszfatidilinozitol 3-kináz reakció (a rövidítéseket lásd a szövegben) ............. 266
47.1. 47.1. ábra: A citokin jelátvitel (a rövidítések jelentését l. a szövegben) ............................... 268
xvi
47.2. 47.2. ábra: Az interferon fehérjék képződésének szabályozása és szerepe a vírusfertőzés gátlásában
270
47.3. 47.3. ábra: A transzformáló növekedési faktor (TGF-β) jelátvitele ....................................... 272
47.4. 47.4. ábra: A Hedgehog jelátviteli út ..................................................................................... 272
47.5. 47.5. ábra: A Wnt jelátviteli út .............................................................................................. 273
47.6. 47.6. ábra: Notch jelátviteli út ............................................................................................... 274
48.1. 48.1. ábra: MAPK jelátviteli utak emlős sejtekben. (A rövidítések magyarázatát l. a szövegben. Az
üresen hagyott téglalapok olyan, már azonosított jelátviteli fehérjéket reprezentálnak, melyek nevének
ismertetése meghaladja a könyv kereteit.) ...................................................................................... 276
48.2. 48.2. ábra: A stresszválasz NFκB-útja ................................................................................... 277
48.3. 48.3. ábra: A fokális adhézió által közvetített integrin-jelátviteli utak (a rövidítések jelentését l. a
szövegben) ...................................................................................................................................... 279
49.1. 49.1. ábra: Jelamplifikáció a cAMP-úton .............................................................................. 282
49.2. 49.2. ábra: A növekedési faktor receptorokról divergáló (A.) és a fos-promóteren konvergáló(B.)
jelpályák ......................................................................................................................................... 284
49.3. 49.3. ábra: Az inzulin jelátviteli pályái. (A rövidítések jelentését l. a szövegben.) ............... 284
50.1. 50.1. ábra: A megtermékenyítés és a zigóta első mitotikus osztódása ................................... 287
50.2. 50.2. ábra: Az emlős egyedfejlődés korai szakasza ............................................................... 289
50.3. 50.3. ábra: A homeotikus génkomplexek Drosophilában (A.) és egérben (B.). A komplexek azonos
számmal jelölt génjei egymással homológok. A C. ábra a Hox-gének expressziójának eloszlását mutatja az
egér embrió központi idegrendszerében és szelvényeiben ............................................................. 290
51.1. 51.1. ábra: A nekrózis és az apoptózis morfológiai jellemzői ............................................... 293
51.2. 51.2. ábra: A Bcl-2 család: A. anti-apoptotikus Bcl-2 fehérjék; B. pro-apoptotikus multidomén Bcl-2
fehérjék; C. pro-apoptotikus BH3-domén fehérjék ......................................................................... 295
51.3. 51.3. ábra: A Bcl-2 család tagjainak egymásra hatásai a sejttúlélés és a sejthalál szabályozásában
296
51.4. 51.4. ábra: Az apoptózis extrinsic (receptor által közvetített) és intrinsic (mitokondriális) útja
(részletek a szövegben) ................................................................................................................... 296
52.1. 52.1. ábra: Szövettenyészeti sejtek malignus transzformációja ............................................. 301
53.1. 53.1. ábra: Az SV40-polioma víruscsalád genomjának szerkezete (a nyilak a transzkripció irányát
jelölik) ............................................................................................................................................ 304
53.2. 53.2. ábra: Az SV40-vírus fertőzési ciklusa. A: lítikus fertőzés permisszív sejtekben; B: permanens
transzformáció nonpermisszív sejtekben ........................................................................................ 305
53.3. 53.3. ábra: A cervix carcinomát okozó HPV-16 vírus genomjának szerkezete. (E1-E7, a korai régió
termékei; L1-L2, a késői régió termékei; a nyíl a transzkripció kezdőpontját és írányát jelzi.) ..... 307
54.1. 54.1.ábra: A retrovirusok vírionjának szerkezete .................................................................. 310
54.2. 54.2. ábra: A retrovírusok fertőzési ciklusa ........................................................................... 310
54.3. 54.3.ábra: Bishop és Varmus kísérlete: a v-src onkogén azonosítása .................................... 312
54.4. 54.4. ábra: Az avián leukaemia vírus és a Rous sarcoma vírus provírusának géntérképe ..... 313
54.5. 54.5. ábra: Transzdukáló retrovírus képződése (a ∆ gag a részlegesen deletált gag gént jelöli) 314
54.6. 54.6. ábra: Transzdukáló retrovírus genomjának kialakulása ................................................ 314
55.1. 55.1. ábra: Az első humán onkogén klónozása ...................................................................... 316
55.2. 55.2. ábra: A c-myc protoonkogén inszerciós aktiválódása ALV-fertőzést követően,(E1, E2, E3: a c-
myc gén exonjai) ............................................................................................................................ 318
55.3. 55.3. ábra: A Philadelphia-kromoszóma (A.) és a bcr/abl fúziós gén, (B.) létrejötte reciprok
transzlokációval .............................................................................................................................. 320
55.4. 55.4. ábra: A génamplifikáció mechanizmusa (A.) és kromoszomális megjelenési formái (B.) 322
56.1. 56.1. ábra: Az Rb-gén tumor szuppresszor hatásának bizonyítása kopasz egerekben ........... 325
56.2. 56.2. ábra: A p53/Rb-út. A: A p53-fehérje hatása a sejtciklusra; B: Az Rb-fehérje
hatásmechanizmusa ........................................................................................................................ 326
56.3. 56.3. ábra: A p53-fehérje szabályozása és effektor mechanizmusai ...................................... 327
56.4. 56.4. ábra: A VHL tumor szuppresszor fehérje hatásmechanizmusa A: hipoxiás állapot; B:
normoxiás állapot ........................................................................................................................... 330
57.1. 57.1. ábra: A daganat klonális evolúciója (Az eltérő árnyalatú, illetve alakú szimbólumok
genetikailag/epigenetikailag eltérő sejteket jelölnek.) .................................................................... 333
57.2. 57.2. ábra: A bőrrák stádiumai ............................................................................................... 334
57.3. 57.3. ábra: A colon carcinoma genetikai változásai ............................................................... 336
58.1. 58.1. ábra: Az emberi kromoszóma-szerelvény ..................................................................... 339
58.2. 58.2. ábra: Az emberi kromoszómaszerelvény Giemsa-sávozással nyert mintázata ............. 340
58.3. 58.3. ábra: A komparatív genom-hibridizáció elve ................................................................ 342
xvii
58.4. 58.4. ábra: Tumorsejt génexpressziós profiljának vizsgálata (piros fluoreszcencia: csökkent
génexpresszió a tumorban; zöld fluoreszcencia: fokozott génexpresszió a tumorban; sárga fluoreszcencia:
nincs különbség; nincs fluoreszcencia: a gén nem expresszálódik) ................................................ 343
58.5. 58.5. ábra: RFLP-analízis a sarlósejtes anaemiát okozó mutáció kimutatására ..................... 344
58.6. 58.6. ábra: Az allélspecifikus hibridizáció elve (A.) és alkalmazása sarlósejtes vérszegénység
molekuláris diagnózisára (B.) ......................................................................................................... 344
58.7. 58.7. ábra: A vadtípusú és mutáns PCR-primerek alkalmazásának elve (A.) és a módszer
felhasználása a sarlósejtes vérszegénység diagnosztikájában (B.) ................................................. 345
58.8. 58.8. ábra: A multiplex PCR elve. A: Exonok (E1-E4) és primerpárok (nyilak) egy génszakaszon; B:
A génszakasz multiplex PCR-reakciókban amplifikált és gélelektroforézissel szétválasztott termékei
vadtípusú (1. minta) és deléciót szenvedett (2-4. minta) DNS-preparátumok esetében ................. 345
59.1. 59.1. ábra: A HIV-fertőzés gátlása antisense oligonukleotiddal ............................................ 349
59.2. 59.2. ábra: Génterápia retrovirális vektorral .......................................................................... 351
59.3. 59.3. ábra: Génterápia adenovírus vektorral .......................................................................... 352
xviii
A táblázatok listája
7.1. 7.1. táblázat: A molekuláris sejtbiológiában általánosan használt radioaktív izotópok ............. 40
23.1. 23.1. táblázat: Az eukariota RNS-polimerázok jellemzői ...................................................... 134
38.1. 38.1. táblázat: Az mtDNS-mutációk következményei az egyes szervekben ......................... 216
39.1. 39.1. táblázat: Néhány aktinkötő fehérje ............................................................................... 220
46.1. 46.1. táblázat: Polipeptid növekedési faktorok ...................................................................... 259
49.1. 49.1. táblázat: Jelátviteli ágensek aktiválásának és inaktiválásának néhány példája ............. 283
51.1. 51.1. táblázat: Az apoptózis rendellenességei ........................................................................ 298
52.1. 52.1. táblázat: A daganatsejtek főbb jellemzői ...................................................................... 302
54.1. 54.1. táblázat: Néhány retrovirális onkogén jellemzői ........................................................... 313
55.1. 55.1. táblázat: Néhány humán celluláris onkogén jellemzői .................................................. 319
56.1. 56.1. táblázat: A legfontosabb tumor szuppresszor gének jellemzői ..................................... 325
56.2. 56.2. táblázat: Protoonkogének, tumor szuppresszor gének és mutátor gének jellemzői ...... 330
59.1. 59.1. táblázat: Génterápiás vektorok jellemzői ...................................................................... 354
xix
Szeberényi József
Kiadás éve: 2011
© Nordex Kft. – Dialóg Campus Kiadó, 2011
© Szeberényi József, 2011
ISBN: 978-615-5376-44-3
Kiadó: NORDEX KFT. – Dialóg Campus Kiadó
Műszaki szerkesztő: NORDEX KFT. – Dialóg Campus Kiadó
xx
Előszó a harmadik kiadáshoz
2009-ben a Johns Hopkins Egyetem Orvostudományi Karán - mely az Egyesült Államok legjobb orvoskarai
közé tartozik – radikális reformmal új orvosképzési stratégiát vezettek be. Ennek hátterében az a frusztráló
tapasztalat állt, hogy miközben a molekuláris biológia tudománya az elmúlt évtizedekben lankadatlan
sebességgel tört előre, az új eredmények következményei a vártnál és a kívánatosnál lassabban jelennek meg a
klinikai orvoslásban. A szakértők véleménye szerint ennek fő oka, hogy a molekuláris genetika, genomika
oktatása a graduális és posztgraduális orvosképzésben nem elég hatékony, így a gyógyítás frontvonalában
dolgozó gyakorló orvosok többségének nincs esélye arra, hogy lépést tarthasson a tudomány fejlődésével, az
általa kínált diagnosztikai és terápiás lehetőségekkel. A Johns Hopkins reform lényege a genomiális medicína
(azaz a beteg DNS-e bázissorrendjéből nyerhető információk klinikai felhasználásának tudománya)oktatásának
előtérbehelyezése volt a klinikai oktatásban és a továbbképzésben.
Hogy az orvosképzési reform milyen eredményt hoz, azt csak évek múlva tudjuk meg. Az azonban biztos, hogy
a sejtek és gének tudománya, a molekuláris sejtbiológia megérkezett a klinikai orvoslásba. A molekuláris
patológia nélkülözhetetlen a betegségek kialakulási mechanizmusának tisztázásában, a molekuláris diagnosztika
módszerei rutineljárásokká válnak és a génterápiával is számolni kell már, mint kezelési alternatívával. A Pécsi
Tudományegyetem általános orvos, fogorvos és gyógyszerész képzésének Molekuláris sejtbiológia tárgya
tankönyvének 3. kiadása megkísérel lépést tartani az elmúlt évek fejleményeivel.
Az átdolgozott kiadás elkészítésében nagy segítséget kaptam lektoromtól, Molnár János professzortól. Éles
szemmel vett észre minden szakmai tévedést, hiányosságot, stiláris gyarlóságot a készülő kéziratban. Lektori
tevékenysége eredményeképpen javult a szöveg minősége, tartalmi és érthetőségi szempontból egyaránt.
Javaslatai közül csak azokat nem tudtam figyelembe venni, melyek a könyv terjedelmét a kívánatosnál jobban
megnövelték volna. Hálával tartozom alapos és lelkiismeretes munkájáért, tanácsaiért.
A borítón látható, fibroblaszt sejtkultúrát ábrázoló összetett kép lézer pásztázó konfokális fluoreszcencia
mikroszkóppal készült. A sejtmagok kék színe DNS-festés eredménye, a vörös szín az immuncitokémia
segítségével jelölt foszfo-Erk 1 és 2 fehérjék elhelyezkedését mutatja. A szürkés hátteret a mikroszkóp
fáziskontraszt üzemmódjával, ugyanerről a látótérről készített szürkeskálás kép adja (Berta Gergely felvétele).
2011. július
Szeberényi József
Ajánlott irodalom
Marshall, E. (2011): Waiting for the revolution. Science 331, 526–529.
xxi
1. fejezet - 1. A prokariota és
eukariota sejt felépítése
1. Sejtes szerveződés
A prokarioták elkülönült, önálló sejtmaggal nem rendelkező, egysejtű élőlények (baktériumok és
cianobaktériumok), elnevezésük a görög prokarion (primitív sejtmag) szóból származik. Az élővilág összes
többi élőlénye eukariota: sejtjeik a citoplazmától elkülönített sejtmagot tartalmaznak (eukarion: valódi sejtmag).
Az eukarioták között egysejtűek is vannak, döntő többségük azonban többsejtű élőlény, bennük kialakult a
sejtek közötti munkamegosztás (differenciáció) és kommunikáció (jelátvitel) képessége.
2. Genetikai apparátus
A prokarioták egyetlen cirkuláris, kettős láncú kromoszomális DNS-t tartalmaznak, amely néhány millió
bázispárból áll. A DNS nagyobb része fehérjék szintézisét irányító mRNS-eket és stabil RNS-eket (rRNS,
tRNS) kódol, kisebb része nem kódoló. Erősen felcsavarodott, szuperhelikális állapotban van jelen a sejtben, a
membránnal nem határolt nukleoidot alkotva. A prokariotákban a növekedő mRNS-láncokhoz már riboszómák
kapcsolódnak: kromoszóma-poliszóma komplexek képződnek, melyeken az RNS-szintézis (transzkripció) és
fehérjeszintézis (transzláció) egyidőben folyik. A DNS nagyrészt csupasz, kevés fehérjemolekulát köt. A
prokarioták extrakromoszomális DNS-t is tartalmazhatnak: a plazmidok a kromoszomális DNS-től független
replikációra képes, kisméretű, cirkuláris DNS-molekulák, több példányban is jelen lehetnek a sejtben. Nem
szükségesek a sejt életben maradásához, de a sejt számára hasznos géneket hordozhatnak (pl. antibiotikum-
rezisztencia géneket). A plazmidok egyik fajtája az F-faktor (fertilitási faktor); az ezt hordozó F+-sejtek hím,
míg az F– sejtek nőstény jellegűek. Baktérium-konjugáció során az F-faktor egyik lánca átjut az F–-sejtbe,
miközben mind a donor, mind a recipiens sejt plazmidlánca megkettőződik. Az F-faktor celluláris géneket is
vihet magával; az F–-sejt új tulajdonságaiból a gének kromoszomális lokalizációjára lehet következtetni
(géntérképezés).
Eukariota sejtek több nagyméretű, lineáris DNS-molekulát tartalmaznak, ezek fehérjékkel kapcsolódva a
kromatinállományt alkotják. A DNS felcsavarása, tömörítése tehát fehérjék (hisztonok és nem hiszton fehérjék)
által történik. A genom mérete mintegy ezerszerese a prokariotákénak, több milliárd bázispár. Ennek csak
töredéke irányítja fehérjék és stabil RNS-ek szintézisét, a genom 98–99 százaléka nem kódoló. Eukariota
sejtekben a maghártya megakadályozza az RNS- és fehérjeszintézis kapcsolódását, a transzkripció a
sejtmagban, a transzláció a citoplazmában folyik. Az RNS-ek intenzív érési folyamaton mennek keresztül.
Mindezek a jelenségek a génműködés komplex szabályozását teszik lehetővé.
3. Sejtalkotók
A prokarioták néhány mikrométer átmérőjű sejtek, melyeket sejthártya és azon kívül elhelyezkedő vékony
sejtfal határol (1.1. ábra).
1.1. ábra - 1.1. ábra: A prokariota sejt szerkezete
1
1. A prokariota és eukariota sejt
felépítése
A sejtfal peptidoglikán természetű: poliszacharid láncok között rövid peptidek alkotnak keresztkötést (ennek
képződését gátolja a penicillin). A sejthártya általában sima, a sejtfal alakját követi, betüremkedéseket csak
elvétve tartalmaz (mezoszóma). Aerob baktériumokban a sejtmembrán tartalmazza az energiametabolizmushoz
szükséges apparátust: protongrádienst tart fenn, respirációs enzimeket, ATP-szintázt tartalmaz. (Állati sejtekben
ezek a mitokondrium jellemzői [l. 37. fejezet].) A sejthártya belső felszínéhez riboszómák kapcsolódnak, ezek
membránfehérjéket és szekretált enzimeket szintetizálnak. A citoplazmában nagyszámú szabad riboszóma
látható, ezeken képződnek az intracelluláris fehérjék.
Az eukariota sejtek (1.2. ábra) átmérője 10–100 µm, ami a prokariota sejténél akár többezerszer nagyobb
térfogatot jelenthet. A sejt túlélése csak úgy biztosított, ha membránfelszínei is ennek arányában növekednek. A
sejthártyán létrejött betüremkedések, majd ezek leválása a felszínről és a sejt belsejébe süllyedése membránnal
határolt sejtorganellumokat hozott létre: maghártyát, endoplazmatikus retikulumot, Golgi-apparátust,
lizoszómákat. Más sejtalkotók (mitokondrium, peroxiszóma, plasztiszok) kisméretű prokarioták bekebelézésével
jöttek létre (l. később). Ez a kompartmentalizáció az eukariota sejtek fontos jellemzője. A sejthártyához
riboszómák nem kötődnek, azok az endoplazmatikus retikulum felszínén és a citoplazmában szabadon láthatók.
A sejtmembránnak protongrádienst nem kell fenntartania (az a mitokondrium dolga), helyette bonyolult
iontranszport rendszerek és jelátviteli apparátusok alakultak ki benne, amelyek a membránon keresztül,
elektromos és kémiai szignáltranszdukciót biztosítanak.
1.2. ábra - 1.2. ábra: Az eukariota sejt szerkezete
2
felépítése
4. Citoszkeleton, sejtosztódás
Sokáig azt hitték, hogy a prokarioták nem rendelkeznek fehérje rostokból álló sejtvázzal. Az utóbbi időben
azonban kiderült, hogy a baktériumokban jelen vannak aktinhoz, tubulinhoz, intermedier filamentum
proteinekhez hasonló fehérjék és ezek fonalakba rendeződve primitív citoszkeletont alkotnak, amely segíti a
sejtosztódást, a megkettőződött kromoszomális és plazmid-DNS szétválását, a sejt alakjának meghatározását.
Bonyolultabb feladatokat azonban ez a rendszer nem tud ellátni: nem képes a sejthártya mozgatására
(endocitózis, exocitózis), osztódási orsó hiányában pedig a sejtek kettéhasadással szaporodnak. Baktériumokban
motorfehérjéket (l. 39. és 40. fejezet) sem mutattak ki eddig.
Eukariota sejtekben bonyolult citoszkeleton alakult ki, amelyet mikrofilamentumok, intermedier filamentumok
és mikrotubulusok alkotnak. A sejtváz szabja meg a sejt alakját, mozgatja a sejtalkotórészeket és a membránt. A
centriolumokból létrejövő osztódási orsó mikrotubulusai irányítják a kromoszómavándorlást a mitózis és meiózis
során.
5. Az eukariota sejtek kialakulása: az endoszimbiózis-

elmélet
4,6 milliárd éves Földünkön az első élőlény – amely primitív prokariota egysejtű volt – mintegy 3,7 milliárd
évvel ezelőtt jelent meg. Az eukariota sejtek kialakulása 3 milliárd éve kezdődhetett és bár közvetlen kísérleti
bizonyítékokkal természetesen nem rendelkezhetünk ennek mechanizmusára vonatkozóan, a ma élő pro- és
eukariota sejtek, sejtalkotók tüzetes vizsgálata alapján felállított endoszimbiózis-elméletet a tudományos
közösség széles körei fogadják el. Az eukariota sejt kialakulásának fő állomásai a következők lehettek (1.3.
ábra). (I) Az eukariota sejtek őse kisméretű, heterotróf prokariota lehetett, amely szerves táplálékát a
3
felépítése
környezetébe szekretált emésztőenzimekkel bontotta le, majd vette fel. (II) Ez a sejt elveszítette sejtfalát, csak
rugalmas sejthártyája maradt meg; az emésztés továbbra is extracellulárisan folyt. (III) A csupasz sejthártya
nagyobb sejtnövekedést tett lehetővé, és hogy az optimális felszín/tömeg arány megmaradjon, a sejthártyán
betüremkedések jelentek meg. (IV) Egyes membrán-invaginációk teljesen lefűződhettek és mivel
emésztőenzimeket tartalmaztak, a sejt belsejébe került vezikulumok létrehozták a primitív lizoszómákat. (V) A
membránlefűződésekkel fokozódott a kompartmentalizáció: kialakult a maghártya és egyéb citomembránok is
képződhettek; a citoszólban citoszkeletonrostok jelentek meg, aktív organellum- és membránmozgást biztosítva
a sejtben. (VI) Az endocitózis és a lizoszómák már egy primitív fagocita jellemzői. (VII) A fagocita egyszerű
aerob prokariotát kebelezett be, amely peroxiszómaként működve megvédte a sejtet az időközben a légkörben
felszaporodott oxigén mérgező hatásától (a peroxiszóma a hidrogénperoxidot és az oxigén szabadgyököket
inaktiváló enzimeket tartalmaz). (VIII) Más aerob baktériumok fagocitálásával a sejt mitokondriumokra tett
szert, melyek nemcsak eloxidálni tudták a szerves molekulákat, hanem a felszabaduló energiával ATP-t is
termeltek. (IX) Fotoszintetizáló cianobaktériumok bekebelezésével kloroplasztiszok jelentek meg a sejtben,
létrehozva az első növényi sejteket. Az endoszimbiózissal „szerzett” új sejtalkotók genomja évmilliárdok alatt
teljesen (peroxiszóma) vagy nagyrészt (mitokondrium, plasztiszok) áthelyeződött a nukleáris genomba.
1.3. ábra - 1.3. ábra: Az eukariota sejtek kialakulása
4
felépítése
Az 1.4. ábra az élővilág törzsfáján mutatja be a fent leírtakat. Az eukariota sejtek kialakulásának első lépése a
sejtmag megjelenése volt, ezt követte a mitokondrium, majd a kloroplasztisz megszületése (utóbbiak később
több élőlény-csoportból eltűntek).
6. Vírusok
5
felépítése
A vírusok nem sorolhatók a sejtes felépítésű élőlények közé. Obligát intracelluláris paraziták: csak a fertőzött
gazdasejtben képesek szaporodni, annak anyagcsere apparátusát felhasználva. Legegyszerűbb képviselőik
kisméretű nukleinsavgenomból ((DNS vagy RNS) és néhány fehérjéből épülnek fel. Baktériumok, növények,
állatok egyaránt szolgálhatnak gazdaként vírusok számára.
A bakteriofágok értékes objektumai a molekuláris biológiai kutatásoknak. A fertőzött baktériumban gyorsan

elszaporodnak, elpusztítva azt (lítikus fertőzés), vagy DNS-ük beépülhet, integrálódhat a gazdasejt genomjába, a
továbbiakban azzal együtt replikálódva (lizogén fertőzés). Az állati vírusok változatos fajtái ismertek, több
példájukkal a későbbiekben foglalkozni fogunk.
1.4. ábra - 1.4. ábra: Az élővilág evolúciója: A sejtmag valószínűleg a sejtmembrán

betüremkedésével alakult ki, ezt követte aerob baktériumok endoszimbiozisával a
mitokondriumok megjelenése, majd fotoszintetizáló cianobaktériumok
endoszimbiózisával a kloroplasztiszok létrejötte. Több eukariota-törzs (pl. gombák,
állatok) később elveszítette kloroplasztiszait
Ajánlott irodalom
Cooper, G. M., Hausman, R.E. (2009): The Cell – A Molecular Approach. ASM Press, Washington, D.C., USA,
3–12.
Dye, N. A., Shapiro, L. (2007): The push and pull of the bacterial cytoskeleton. Trends Cell Biol. 17, 239–245.
6
felépítése
Goodsell, D. S. (2009): Illustrating the machinery of life: Escherichia coli. Biochem. Mol. Biol. Educ. 37, 325–
332.
Goodsell, D. S. (2011): Illustrating the machinery of life: Eukaryotic cell panorama. Biochem. Mol. Biol. Educ.
39, 91–101.
de Duve, C.: The birth of complex cells. Scientific American, 1996/4, 38–45.
Gyurján I. (1998): Az élet szerveződése: Az eukariota sejt endoszimbionta-elmélete. Természet Világa 129, 194–
198.
Lehninger, A. L., Nelson, D. L., Cox, M. M.: Principles of Biochemistry. Worth Publishers, New York, 1993,
21–48.
7
2. fejezet - 2. Nukleinsavak
1. A nukleinsavak általános jellemzői
A nukleinsavak (dezoxiribonukleinsav [DNS] és ribonukleinsav [RNS]) lineáris, el nem ágazó polimerek,
amelyek nukleotidokból épülnek fel. (Mint később látni fogjuk, az RNS-érés során elágazó RNS-molekulák is
megjelennek [l. 26. fejezet], kivételként erősítve a szabályt.) Az alábbiakban leírt szerkezetük képessé teszi őket
a genetikai információ tárolására, átvitelére és kifejezésére (expressziójára).
A nukleotidok három komponensből épülnek fel. Heterociklusos bázisaik purinok (A és G) és pirimidinek (C,
RNS-ben U, DNS-ben T; 2.1. ábra). Pentózuk ribóz (RNS) vagy dezoxiribóz (DNS), amely a nukleinsavakban 5
atomból álló gyűrű formában fordul elő (2.2. ábra). A cukormolekula 1’-szénatomjához kapcsolódik a bázis,
nukleozidot alkotva (adenozin, guanozin, citidin, uridin, timidin). A harmadik alkotóelem a foszforsav, amely
szabad nukleotidok esetében általában az 5’-OH csoportot észteresíti (5’-nukleozid-monofoszfát). A
foszfátcsoporthoz nagy energiájú savanhidrid kötéssel további foszfátcsoportok kötődhetnek, 5’-nukleozid-
difoszfátokat és -trifoszfátokat létrehozva. Neutrális pH mellett a nukleotidok bázisai protont nem kötnek, töltés
nélküliek, disszociált foszfátcsoportjaik negatív töltése dominál; ez a nukleinsavakra is jellemző. A nukleotidok
3’, 5’-foszfodiészter-kötéssel összekapcsolódva néhány egységből álló oligonukleotidokat, illetve nagyobb
méretű polinukleotidokat alkotnak. Szabad állapotban energiatároló (pl. ATP), reaktív csoportokat, molekulákat
(pl. monoszacharidokat) szállító nukleotidokként, koenzimek (pl. nikotinamidadenin-dinukleotid [NAD+]
alkotórészeként, jelátviteli molekulákként (pl. ciklikus AMP) működhetnek (2.3. ábra). Az egyes
nukleotidszármazékok biológiai jelentőségéről a megfelelő fejezetekben ejtünk szót.
2.1. ábra - 2.1.ábra: A nukleinsavak bázisai
8
2. Nukleinsavak
2.2. ábra - 2.2. ábra: A ribóz és a dezoxiribóz szerkezete
2.3. ábra - 2.3. ábra: Az ATP és a ciklikus-AMP szerkezete
2. A dezoxiribonukleinsav (DNS)
2.1. DNS, az örökítő anyag
A DNS biológiai szerepét tisztázó kísérletek korszakalkotó jelentőségűek voltak a molekuláris biológia
történetében.
Baktériumtranszformáció. Bár a DNS-t Miescher már 1868-ban azonosította fehérvérsejtek magjában, majd
később a kromoszómákban is kimutatták, funkciójának tisztázására még hosszú ideig várni kellett. Griffith
1928-ban a Pneumococcus baktériumok patogenitását vizsgálta. Az S-variáns sejtek, amelyek vastag védőtokkal
rendelkeznek, elpusztították a beoltott egereket; a tok nélküli R-variáns sejtek hatástalannak bizonyultak.
Amikor a kutató az R-törzsbeli sejteket hővel elölt S-sejtekkel keverte össze, a beoltott állatok tüdőgyulladásban
elhullottak és tüdejükből S-törzsbeli sejteket tenyésztettek ki. A kísérletben tehát az S-sejtek egy hőrezisztens
anyaga öröklődő módon átalakította, virulenssé transzformálta az R-törzsbeli sejteket. A transzformációs faktor
kémiai azonosítását 1944-ben Avery és munkatársai végezték el: korszakalkotó munkájukban tisztított DNS-sel
sikerült megismételniük Griffith kísérletét, igazolva, hogy az örökítő anyag nem fehérje – mint ahogy azt addig
hitték –, hanem DNS.
Fágfertőzés. A DNS átörökítő szerepét 1952-ben Hershey és Chase colifágok vizsgálata során erősítette meg. E.
coli sejteket 32P- és 35S-atomokkal jelölt bakteriofágokkal fertőztek: a foszfor a fág-DNS-be, a kén a
kapszidfehérjékbe épült be. A sejtekbe csak a 32P-radioaktivitás jutott be, majd az utódfágokban is megjelent; a
35
S-radioaktivitást a sejtek nem vették fel. Mivel a fertőzött sejtben több száz utódfág képződik és
9
2. Nukleinsavak
molekuláiknak szintézisét a fág örökítő anyaga irányítja, a kísérlet igazolta, hogy a fág genetikai információját a
DNS, nem pedig a fágfehérjék hordozzák.
Géntranszfer eukariota sejtekbe. A baktériumtranszformációval analóg génátviteli módszereket a 70-es években

dolgoztak ki eukariota sejtekre. Örökletes tulajdonság tisztított DNS-sel átvihető gerinces sejtekbe (a módszer
neve transzfekció). Géntranszfer kísérletekkel azonosították az emberi daganatképződésért felelős onkogéneket
és ezek a módszerek képezik a kifejlesztés alatt álló génterápiás eljárások alapját is (l. később).
2.2. A DNS szerkezete

A Watson–Crick modell. A molekuláris biológia tudományának születését jelentő felfedezéshez két fontos
kísérletsorozat vezetett. Röntgendiffrakciós vizsgálatokkal (Franklin és Wilkins) információt gyűjtöttek a DNS
molekuláris architektúrájára vonatkozóan: az eredmények a kettős láncú szerkezetet valószínűsítették. Chargaff
kísérletei a DNS kémiai összetételét analizálták: savas hidrolízissel alkotórészeire bontott DNS-hidrolizátumból
kromatográfiával szétválasztotta a bázisokat és megállapította azok arányát. Különböző forrásokból származó
DNS-preparátumokban az egyes bázisok eltérő arányban fordulnak elő, bennük azonban az A és T, illetve a C és
G azonos moláris arányban van jelen.
A röntgendiffrakciós eredmények és a Chargaff-szabályok ismeretében 1953-ban Watson és Crick felállította a

kettős hélix modellt (2.4. ábra). Eszerint a DNS-t két polinukleotid lánc alkotja: a láncok cukorfoszfát-gerince a
hélix felszínén, a bázisok a tengely felé fordulva helyezkednek el. A két láncszemben levő bázisai a
komplementer bázispárosodás törvényének megfelelően hidrogénkötésekkel kapcsolódnak egymáshoz: az A és
T között két, a G és C között három H-híd alakul ki. A két lánc gerincében a foszfodiészter-kötések ellentétes,
antiparallel orientációjúak: a 2.4. ábrán a bal oldali lánc 3’→5’, a jobb oldali pedig 5’→3’ irányú. A
komplementaritás és az antiparallelitás minden nukleinsav–nukleinsav kapcsolódásra érvényes, általános
törvényszerűség. A láncok közötti H-kötések viszonylag könnyen felszakíthatók: hevítés, lúgos közeg, kémiai
anyagok (formamid, urea) denaturációt okoznak, ami együtt jár a DNS-oldat ultraibolya abszorpciójának
jellegzetes növekedésével (hiperkromicitás). Egy adott DNS hődenaturációja az olvadásponttal (Tm)
jellemezhető: azzal a hőmérséklettel, amelyen a DNS fele egyes, másik fele kettős láncú (2.5. ábra). Egy DNS-
molekula olvadáspontja egyenesen arányos a GC-tartalommal. Hődenaturált DNS lassú hűtése során a
komplementer láncok megtalálhatják egymást, újra összekapcsolódnak (renaturáció). Ha a renaturáció során az
elegyhez jelölt nukleinsavat (ún. próbát) adnak, az megkeresi és így azonosítja a vele komplementer
szakaszokat. Ez képezi minden molekuláris hibridizáción alapuló módszer lényegét (l. később).
2.4. ábra - 2.4. ábra: A DNS kettős hélix: a láncok komplementer és antiparallel
kapcsolódása
10
2. Nukleinsavak
11
2. Nukleinsavak
2.5. ábra - 2.5. ábra: Hiperkromicitási görbe
2.3. A DNS-szerkezet szintjei

Elsődleges szerkezet. A DNS-láncokat négyféle nukleotid építi fel. Ezek sorrendje tárolja a genetikai
információt, adja a lánc elsődleges szerkezetét.
Másodlagos szerkezet. Vizes közegben a DNS kétféle konformációt vesz fel. A stabil, természetes B-forma
jobbmenetes csavar, egy fordulatot 10 bázispár alkot, a cukorfoszfát-gerincek szabályos hélixet képeznek (2.6.
ábra). A kevésbé stabil, szabálytalan Z-forma balmenetes, cikkcakkos hélix, olyan régiókban fordul elő, ahol
purinok és pirimidinek váltakoznak. Fiziológiás szerepe nem világos; valószínűleg fehérjék felismerési helye és
ezáltal szabályozó funkciója lehet.
Harmadlagos szerkezet. Kinyújtott állapotban a sejt DNS-e nagyságrendekkel hosszabb lenne, mint a sejt
átmérője; a számára biztosított helyen így csak erősen felcsavarodott, szuperhelikális formában fér el. Az egyik
lánc átvágása a szuperhélix ellazulásához vezet. Alakját tekintve a DNS-molekula cirkuláris (prokariota DNS-
ek, egyes vírusok genomja, mitokondriális DNS) vagy lineáris (egyes vírusok DNS-e, eukariota nukleáris DNS)
lehet. Utóbbi esetben a DNS-molekula szabad végeinek megkettőződése különleges problémát jelent a sejt
számára (l. később).
2.6. ábra - 2.6. ábra: B-DNS és Z-DNS
12
2. Nukleinsavak
Negyedleges szerkezet. Prokariota sejtekben a DNS nagyrészt csupasz formában van jelen, csak kevés fehérje
kapcsolódik hozzá. Eukarioták sejtmagjában viszont a DNS nagy mennyiségű fehérjével komplexálódva
kromatinállományt alkot. A dezoxiribonukleoprotein (DNP) fehérjéi strukturális, katalitikus és szabályozó
funkciót töltenek be.
3. A ribonukleinsav (RNS)
3.1. Az RNS szerkezete
A DNS-hez hasonlóan az RNS-t is nukleotidok alkotják, egymáshoz 3’,5’-foszfodiészter-kötéssel kapcsolódva.
A cukorfoszfát-gerinc pentóz komponense a ribóz, ennek 2’-OH csoportja csökkenti a polinukleotidlánc
stabilitását hidrolizáló hatásokkal (pl. lúg) szemben. Az RNS-ben a timint uracil helyettesíti, amely ugyancsak
adeninnel képes bázispárt alkotni két H-kötés kialakításával.
13
2. Nukleinsavak
Az RNS-molekulák elsődleges szerkezetét is a nukleotidsorrend határozza meg. A legtöbb RNS egyes láncú,
másodlagos szerkezetüket azonban kettős láncú, hajtűszerű régiók teszik változatossá. Ezek a szerkezetek olyan
szakaszokon alakulnak ki, ahol a lánc önkomplementer, visszahajolva bázispárosodás jöhet létre, akár távoli
RNS-részek között is. A DNS-molekuláknál már leírt antiparallel orientáció ezekre a hajtűszerű RNS-régiókra is
érvényes. A kettős láncú régiók kialakulása tehát nagymértékben specifikus az egyes RNS-molekulákra, hiszen
a lánc elsődleges szerkezetétől függ.
2.7. ábra - 2.7. ábra: Az eukariota riboszóma 18S rRNS-ének másodlagos szerkezete
Különösen jellemző a tRNS-ekre és az rRNS-ekre (2.7. ábra). A másodlagos szerkezeti elemek között nem
kovalens egymásrahatások alakulnak ki, harmadlagos struktúrát, funkcionális doméneket létrehozva. Az rRNS-
ek esetében az erősen specifikus és konzervált doménszerkezet biztosítja a riboszomális fehérjék régióspecifikus
kötődését és a működőképes riboszóma összeszerelését. A fehérjekomplexek kialakítása – a tRNS-ek
kivételével, amelyek szabadon, oldható formában vannak jelen a citoszólban – általános jellemzője az RNS-
eknek: negyedleges szerkezetükre az RNP-forma jellemző. Az utóbbi évek jelentős felismerése volt, hogy a
14
2. Nukleinsavak
ribonukleoprotein (RNP) partikulumokban a biológiai funkciót általában az RNS látja el, a fehérjéknek inkább
csak módosító, segítő szerepük van.
3.2. Az RNS szerepe. RNS-típusok

Az élő sejtek örökletes tulajdonságait a DNS-ükben levő génszakaszok bázissorrendje határozza meg,
megvalósításukért pedig a gének által kódolt fehérjék a felelősek. A DNS azonban közvetlenül nem irányíthatja
fehérjék szintézisét; ennek egyik nyilvánvaló bizonyítéka az a tény, hogy eukariota sejtekben a DNS-t
tartalmazó kromatin és a fehérjeszintézist végző riboszómák térben is elkülönülnek egymástól. Hogy a gének és
a fehérjék között RNS-ek közvetítenek, azt már Watson és Crick is felvetette a kettős hélix modell
megalkotásának idején. A későbbiek során egyértelműen beigazolódott, hogy a sejtben levő különböző RNS-
típusok a genetikai információ kifejezésében, a génexpresszió egyes fázisaiban töltenek be fontos szerepet.
Ennek első bizonyítékát Brenner és munkatársai szolgáltatták 1961-ben. E. coli sejtek T2 bakteriofág fertőzését
követően leáll a gazdasejt makromolekuláinak szintézise, a fertőzött sejt fágpartikulumokat termel, majd
elpusztul. Brennerék kísérletében a fágfertőzést követően a baktérium riboszómáin újonnan szintetizált, rövid
életidejű RNS-ek jelentek meg. Mivel a gazdasejt RNS-einek képzése ebben a fázisban már megszűnt, ezek az
RNS-ek csak a fág DNS-ének irányításával képződhettek és a fág fehérjéinek szintézisét irányították. Később
igazolódott, hogy ezek a fágspecifikus RNS-ek messenger RNS-ek (mRNS-ek), amelyek a fehérjeszintézis
templátjai: bázissorrendjükkel meghatározzák a fehérjék aminosavsorrendjét. Prokariota, különösen pedig
eukariota sejtek nagyszámú, különböző mRNS-t tartalmaznak, méreteloszlásuk heterogén, hiszen különböző
nagyságú fehérjéket kódolnak.
A fehérjeszintézis gépezete számára felszínt biztosító riboszómák alkotórészei a riboszomális RNS-ek (rRNS-ek)
(prokariotákban 5S, 16S, 23S, magasabb rendű eukariotákban 5S, 5.8S, 18S, 28S szedimentációs állandóval
jellemezhetők). rRNS-ek teszik ki a citoplazmatikus RNS-ek 80–90%-át. Stabilak, nagy fokban konzervált
elsődleges szerkezettel és konformációval rendelkeznek.
A transzfer RNS-ek (tRNS-ek) a legkisebb méretű RNS-ek közé tartoznak (4S szedimentációs állandó, kb. 80
nukleotid). Aminosavakat kovalensen kötnek és az mRNS nekik megfelelő bázishármasához szállítják őket
(adapter funkció).
A fehérjeszintézis folyamatához kapcsolódik az eukariota sejtek 7SL RNS-e is: RNP-partikulum alkotórészeként
segédkezik növekedő fehérjeláncoknak az endoplazmatikus retikulum membránján történő átjuttatásában.
Más RNS-ek eukariota sejtmagokban a pre-mRNS-ek vagy a pre-rRNS-ek érési folyamataiban működnek közre
RNP-partikulumok formájában (snRNS-ek [small nuclear], illetve snoRNS-ek [small nucleolar]). A
fehérjeszintézis folyamatában közvetlenül részt nem vevő, ún. ncRNS-ek (noncoding) száma folyamatosan nő. A
telomeráz RNS a replikációban, az siRNS-ek (small interfering) és az miRNS-ek (micro) a génműködés
szabályozásában, az mRNS-ek lebontásában, más ncRNS-fajták a kromatinszerkezet szabályozásában vesznek
részt.
Az egyes RNS-fajták tulajdonságaival, szerepével a megfelelő fejezetekben foglalkozunk.
3.3. Katalítikus RNS-ek

Az 1980-as évek egyik legváratlanabb molekuláris biológiai felismerése Cech és Altman nevéhez fűződik:
RNS-ek enzimekként működhetnek. Ezek a ribozimek képesek lehetnek szakaszokat kihasítani magukból és a
megmaradt régiókat összekapcsolni (auto-splicing), RNS-molekulákat meghatározott helyen hasítani
(endonukleáz hatás), oligonukleotidokat összekapcsolni (ligáz aktivitás), peptidkötést létrehozni
(peptidiltranszferáz funkció) és egyéb reakciókat katalizálni.
3.4. RNS-világ
Az RNS-funkciók sokrétűsége megoldhatja a molekuláris evolúció kutatóinak régóta fennálló dilemmáját: a mai
élővilágban nukleinsavszintézis csak fehérjék közreműködésével folyhat, fehérjék pedig csak a nekik megfelelő
polinukleotid-szekvenciák irányításával képződhetnek. Hogyan jöhetett létre az első élő sejtben ez az egymásra
utalt, bonyolult nukleinsav-fehérje rendszer?
Egy lehetséges válasz ez lehet: a legprimitívebb „sejtekben” RNS-molekulák működhettek önreprodukcióra

képes örökítő anyagként és a legfontosabb metabolikus reakciókat katalizáló ribozimekként. Később
15
2. Nukleinsavak
közreműködésükkel lassan megjelentek a genetikai információt stabilabban és hitelesebben őrző DNS-

molekulák és a hatékonyabban katalizáló fehérjék, véget vetve ezzel az „RNS-világnak”.
Ajánlott irodalom
49–51, 107–109, 112–113.
Hall, S. S.: James Watson and the search for biology’s ‘Holy Grail’. Smithsonian 1990/2, 40–49.
Joyce, G. F. (1998): Nucleic acid enzymes: playing with a fuller deck. Proc. Natl. Acad. Sci. USA 95, 5845–
5847.
Joyce, G. F. (2002): The antiquity of RNA-based evolution. Nature 418, 214–221.
Mattick, J. S., Makunin, I.V. (2006): Non-coding RNA. Human Mol. Genet. 15, R17–R29.
Miller, R. V.: Bacterial gene swapping in nature. Scientific American, 1998/1, 46–51.
16
3. fejezet - 3. Fehérjék
A fehérjék a sejt alapvető fontosságú makromolekulái. Sokféle funkciót tölthetnek be: lehetnek a sejt szerkezeti
komponensei (pl. citoszkeleton fehérjék), elláthatnak védőfunkciót (pl. antitestek, stresszfehérjék), lehetnek
transzportproteinek (pl. importin), extracelluláris (pl. hormonok) és intracelluláris jelátviteli fehérjék (pl. adapter
proteinek), szabályozó fehérjék (pl. transzkripciós faktorok), receptorok (pl. hormonreceptorok), mindenekelőtt
azonban enzimek, amelyek a sejt több ezer metabolikus reakcióját katalizálják. A sokrétű funkciókat egységes
elv alapján felépülő molekulák látják el: a fehérjéket lineáris, el nem ágazó, aminosavakból felépülő
polipeptidláncok alkotják.
1. Aminosavak
1.1. Az aminosavak általános jellemzői
A fehérjéket alkotó 20 aminosavra jellemző, hogy két fő funkciós csoportjuk, az amino- (-NH2) és a karboxil-
(-COOH) csoport, ugyanahhoz a szénatomhoz kapcsolódik (α-aminosavak; 3.1. ábra). A Cα-atom maradék
vegyértékeit egy H-atom és az aminosav minőségét meghatározó oldallánc (R-csoport) foglalja le. A Cα-atom
tehát aszimmetrikus (királis), a fehérjéket felépítő aminosavak L sztereoizomérek. Fiziológiás pH-viszonyok
mellett az aminosavak dipoláris ionokként viselkednek: mindkét funkciós csoportjuk ionizált (-NH3+,-COO–).
3.1. ábra - 3.1. ábra: Az aminosavak általános szerkezete és a peptidkötés kialakulása
1.2. Az aminosavak osztályozása

Oldalláncuk alapján az aminosavakat négy funkcionális kategóriába lehet sorolni. A bázikus aminosavak (lizin,
arginin, hisztidin) oldalláncukban proton megkötésére képes aminocsoportot, a savasaminosavak
(aszparaginsav, glutaminsav) pedig egy második karboxilcsoportot tartalmaznak. Fehérjékben ezek az
aminosavak molekulán belüli vagy molekulák közötti ionos kötések kialakítására képesek. A töltés nélküli
poláros aminosavak (szerin, treonin, tirozin, aszparagin, glutamin) a fehérjék külső felszínén lokalizálódnak, a
polipeptidlánc kémiai módosulásának (foszforiláció, glikoziláció) gyakori célpontjai. Az apoláros aminosavak
(alanin, valin, izoleucin, leucin, metionin, fenilalanin, triptofán, cisztein, glicin, prolin) vízzel nem érintkező
régiókban (a fehérjék belsejében, membránok belsejében) helyezkednek el, egyes fajtáik speciális funkciót
láthatnak el (pl. cisztein: diszulfidhíd kialakítása).
1.3. A peptidkötés
Az amionosavak amino- és karboxilcsoportja között vízkilépéssel alakul ki peptidkötés (3.1. ábra). A CO-NH
kötés atomjai és a hozzá kapcsolódó két Cα-atom egy síkban vannak, a Cα-atomok kötései körül azonban rotáció
lehetséges, lehetővé téve a polipeptidlánc felcsavarodását, háromdimenziós fehérjeszerkezet kialakulását. A
17
3. Fehérjék
polipeptidlánc gerincét három csoport (-CO-NH-CH-) monoton ismétlődése alkotja, ez előfeltétele a szabályos
másodlagos struktúrák létrejöttének.
Bármilyen hosszú egy fehérjelánc, egyik végén szabad aminocsoport (N-vég vagy N-terminális), a másik végén
szabad karboxilcsoport (C-vég vagy C-terminális) van. A polipeptidlánc tehát polarizált. Ha egy fehérjelánc
elsődleges szerkezetét kell leírnunk, azt mindig az N-terminális végtől kezdjük.
2. A fehérjeszerkezet szintjei
Hasonlóan a nukleinsavakhoz, a fehérjék esetében is több, egymásra épülő strukturális szintet különböztetünk
meg.
Az elsődleges szerkezet a fehérjét felépítő aminosavak sorrendje, azaz a polipeptidlánchoz kapcsolódó

oldalláncok minősége határozza meg.
3.2. ábra - 3.2. ábra: A fehérjék másodlagos szerkezeti elemei: α-helix és β-lemez
Másodlagos szerkezet alatt a polipeptidlánc gerincének térbeli elhelyezkedését értjük. Ez lehet véletlenszerű
felcsavarodás, amit kötések nem stabilizálnak. Szabályos szerkezet jellemző az α-hélixre és a β-lemezre (3.2.
ábra). Az α-hélixben a polipeptidlánc rugószerűen felcsavarodik, egy menetre kb. 3.5 aminosav esik. A
szerkezetet az egymáshoz közel kerülő -CO- és -NH- csoportok között létesülő H-hidak stabilizálják. A β-
lemezben enyhén hullámos polipeptidlánc-régiók futnak egymással párhuzamosan, köztük H-kötések
képződnek. Ezeket a szabályos, másodlagos struktúrákat kanyarulatok, hurkok törik meg (3.3. ábra).
Harmadlagos szerkezet . Az előzőkben felsorolt másodlagos szerkezeti elemek térbeli elrendeződését, további
felcsavarodását nevezzük tercier struktúrának (3.3. ábra). A szerkezetet az egymáshoz közel kerülő aminosav-
oldalláncok között létesülő egymásrahatások (hidrofób, van der Waals, ionos kölcsönhatások, diszulfid-hidak)
stabilizálják. Ezek kialakulásának lehetősége természetesen függ attól, milyen aminosavak vannak jelen a
polipeptidlánc kritikus helyein. Számos megfigyelés alátámasztja, hogy a fehérjék térszerkezetét,
konformációját döntően meghatározza elsődleges szerkezetük. Ez azt is jelenti, hogy különböző fehérjék
hasonló aminosavsorrendű régiói hasonló térszerkezetet vesznek fel (azonos pH, ionkoncentráció, hőmérsékleti
viszonyok között).
18
3. Fehérjék
3.3. ábra - 3.3. ábra: A ribonukleáz harmadlagos szerkezete
A szekvenciahomológia ezen következménye különböző fajok hasonló szerkezetű fehérjéire, illetve egy egyed
adott fehérjecsaládjának tagjaira is érvényes. Ezt az elvet használja fel egy új és gyorsan fejlődő tudományág: a
fehérjestruktúra molekuláris modellezése számítógépes programokat alkalmaz proteinek térszerkezetének
szimulálására primér szerkezetük alapján. Ezeknek a vizsgálatoknak óriási jelentősége van fehérje célpontú
gyógyszerek kifejlesztésében.
Sok fehérje tömören felcsavarodott, harmadlagos szerkezeti modulokból, doménekből épül fel (pl. katalítikus,
transzmembrán, DNS-kötő domén). A 3.4. ábra egy sejtfelszíni receptor jellegzetes doménszerkezetét mutatja.
Bár a fehérjék konformációja elsődleges szerkezetük irányításával spontán is kialakul, léteznek olyan fehérjék,
amelyek ezt a folyamatot a sejtben meggyorsítják. A chaperone fehérjék a sejt minden részében megtalálhatók,
és fontos szerepet játszanak a natív fehérjeszerkezet kialakításában, multiprotein komplexek összeállításában,
fehérjék transzportjában, szortírozásában.
Negyedleges szerkezet azokat a fehérjéket jellemzi, amelyek több polipeptidláncból épülnek fel (multimer
proteinek). A láncokat nem-kovalens kötések, de diszulfidhidak is összetarthatják (3.4. ábra).
3.4. ábra - 3.4. ábra: Az inzulinreceptor doménszerkezete
19
3. Fehérjék
A sejt működésében egyre kiemelkedőbb szerepet tulajdonítanak időleges vagy tartós fehérje–
fehérjekapcsolatok kialakításának. A bonyolult biokémiai folyamatok legtöbbjét hatalmas méretű, gyakran több
tucat polipeptidláncból álló fehérjekomplexek hajtják végre. Példaként említhető a DNS-megkettőződést végző
repliszóma, az RNS-szintetizáló transzkriptoszóma, a fehérjeszintézishez felszínt biztosító riboszóma, a sejtmag
és a citoplazma között közvetítő magpórus-komplexum (l. részletesen későbbi fejezetekben). Ezekben a
fehérjegépezetekben metabolikus energia befektetésével (ATP- vagy GTP-hidrolízissel) rendezett
konformációváltozások játszódnak le, melyek a komplex által végrehajtandó reakciók optimális feltételeit,
nagyfokú koordinációját biztosítják. A bonyolult fehérjekomplexek működésének megértése a molekuláris
biológia, biokémia és biofizika közös erőfeszítése eredményeképpen a következő években várható.
3. Enzimek
A sejtek életjelenségeit a bennük lezajló anyagcsere-folyamatok tartják fenn. A legtöbb élő sejtre jellemző
hőmérsékleten ezek a kémiai reakciók rendkívül lassan mennének végbe. A fehérjék elsősorban azért
létfontosak, mert katalizálják a sejtet életben tartó metabolikus reakciókat. Egy átlagos állati sejtben több ezer
különböző enzim működik.
20
3. Fehérjék
Az enzimek mint biokatalizátorok csökkentik a kémiai reakciók lezajlásához szükséges aktiválási energiát,
anélkül, hogy a szubsztrátok és termékek energiaszintjét befolyásolnák (3.5. ábra). Enzimhatásra a reakció
sebessége többmilliószorosára növekedhet.
3.5. ábra - 3.5. ábra: Az enzim csökkenti a katalizált reakció aktiválási energiáját
A reakció az enzim aktív helyén zajlik le. A szubsztrát és az aktív hely térszerkezete egymást kiegészíti,
kötődéskor a szubsztrátmolekula és az aktív centrum pontosan illeszkedő felületei között gyenge kötések
alakulnak ki, ezek mintázata biztosítja az enzim fajlagosságát (kulcs-zár mechanizmus). Az is előfordulhat, hogy
az optimális aktív hely konformációt a szubsztrát kötődése hozza létre (indukált illeszkedés mechanizmus). A
szubsztrátkötődést mindenesetre a kémiai reakció lezajlása követi, majd a termékek felszabadulnak.
Az enzimműködést számos tényező befolyásolja. A molekulák hőmozgása és az enzim térszerkezete is függ a

hőmérséklettől. A környezet pH-ja és iontartalma elsősorban az enzim konformációját befolyásolja. Sok enzim
működéséhez van szükség koenzimekre. Ezek kis molekulák, melyek az enzimreakció során irreverzibilis
változást nem szenvednek (pl. NAD+, koenzim A stb.).
Ajánlott irodalom
Alberts, B. (1998): The cell as a collection of protein machines: Preparing the next generation of molecular
biologists. Cell 92, 291–294.
Ádám, V., Faragó A., Machovich R., Mandl, J.: Orvosi biokémia. Semmelweis Kiadó, Budapest, 3–36, 1996.
Bienstock, R. J.: Molecular modeling of protein structures. Science & Medicine, 1998/1, 54–63.
Lehninger, A. L., Nelson, D. L., Cox, M. M.: Principles of Biochemistry. Worth Publishers, New York, 111–
237, 1993.
52–58.
21
4. fejezet - 4. Szénhidrátok és lipidek
1. Szénhidrátok
1.1. A szénhidrátok általános jellemzése
A szénhidrátok szénből, hidrogénből és oxigénből álló szerves vegyületek, amelyekben a H és O aránya
általában 2:1; összetételük a (CH2O)n általános képlettel írható le. Mivel ez alól a szabály alól számos kivétel
létezik, ennél jellemzőbb tulajdonságuk, hogy több alkoholos hidroxilcsoportot, illetve cukoregységenként egy
oxocsoportot is tartalmaznak (polihidroxi aldehidek, illetve ketonok). A szénhidrátok aszimmetrikus (királis)
szénatomokat tartalmaznak, így ugyanaz az összegképlet számos biológiailag is eltérő sztereoizomert takarhat.
A szénhidrátok energiaforrásként, struktúraalkotó molekulákként és makromolekulák, sejtek azonosítását
szolgáló markerekként is szolgálhatnak.
1.2. A szénhidrátok osztályozása

Monoszacharidok. Az egyszerű szénhidrátok vízben oldódnak, édes ízűek, ezért cukroknak is nevezzük őket.
Csoportosításuk szénatomszámuk alapján lehetséges. Biológiai fontossággal a triózok, pentózok és hexózok
rendelkeznek. A triózok (3 szénatomos cukrok) közé tartozó gliceraldehid és dioxiaceton fontos anyagcsere-
folyamatok közti termékei. A pentózok (5 szénatomos cukrok) közé tartozó ribóz és dezoxiribóz a nukleozidok,
nukleotidok, nukleinsavak alkotórészei (l. 2. fejezet). A hexózok (6 szénatomos cukrok) legjelentősebb
képviselője a glukóz (szőlőcukor), a sejtek legfontosabb energiaforrása, számos összetett szénhidrát alkotórésze.
A glukózaldehidcukor, amely lineáris formában is létezik, biológiai rendszerekben azonban inkább hatatomos
gyűrűs formájában van jelen, amelyben az 1. és 5. szénatomot oxigénhíd köti össze. Az átrendeződés
következtében az 1. szénatom is aszimmetrikussá válik, így a glukóznak kétféle sztereoizomérje létezik: α és β
(4.1. ábra). A gyűrűs szerkezet egyébként minden pentózra és hexózra jellemző. A mannóz és a galaktóz a
glukóz sztereoizomérjei, a fruktóz viszont ketohexóz. Az élő rendszerekben nemcsak egyszerű cukrok, hanem
azok különböző származékai is előfordulnak (pl. glukuronsav, N-acetilglukózamin, N-acetilgalaktózamin,
sziálsav stb.). Ezek glikoproteinek, glikolipidek, glikózaminoglikánok alkotóelemei (l. később).
4.1. ábra - 4.1. ábra: A glukóz lineáris és gyűrűs szerkezete: α és β konfiguráció
22
4. Szénhidrátok és lipidek
Diszacharidok. Cukrok hidroxilcsoportjai között vízkilépéssel kovalens kötés (glikozidos kötés) alakulhat ki. A
diszacharidok legismertebb képviselői a szacharóz (répacukor; glukóz α1 → 2 fruktóz), a maltóz (malátacukor;
glukóz α1 → 4 glukóz, 4.2. ábra) és a laktóz (tejcukor; galaktóz β1 → 4 glukóz).
4.2. ábra - 4.2. ábra: A maltóz szerkezete
Oligoszacharidok. Néhány cukor, cukorszármazék egységből felépülő szénhidrátok, melyek fehérjékhez,

lipidekhez kapcsolódnak kovalens kötéssel. Fehérjék sejteken belüli lokalizációját, illetve a sejtek identitását
meghatározó markerekként működnek.
Poliszacharidok. Nagyszámú hexóz egységből felépülő makromolekulák. A cellulóz a növényi sejtfal

mechanikai stabilitását biztosító összetett szénhidrát. Poli (β1 → 4 glukóz) láncai kinyújtott, el nem ágazó
rostok, melyek egymáshoz H-hidakkal kapcsolódva kötegeket alkotnak. A növényi tartalék tápanyag keményítő
ugyancsak glukózpoliszacharid, szerkezete azonban nem hasonlít a cellulózéhoz (4.3. ábra). α1 → 4 kötései
helikális konformációt biztosítanak a láncok számára, amilóz alkotórésze elágazásokat nem tartalmaz, az
23
amilopektin komponensben viszont egy-egy α1→6 kötés elágazást hoz létre. Az állati tartalék tápanyag glikogén
szerkezete az amilopektinéhez hasonlít.
4.3. ábra - 4.3. ábra: A cellulóz és a keményítő szerkezete
Speciális poliszacharidok a glikózaminoglikánok. Ismétlődő diszacharid egységekből épülnek fel, amelyeket

hexózszármazékok alkotnak. A legtöbb glikózaminoglikán (kondroitin-szulfát, heparin, dermatán-szulfát stb.)
egyes hidroxilcsoportjait kénsav észteresíti; a szulfátcsoportok erős negatív töltést adnak a molekulának, ami
vizet kötve gélt képez. Ez a hidratált, kocsonyás anyag adja az extracelluláris mátrix alapállományát. A
glikózaminoglikánok általában fehérjékhez kötve hatalmas makromolekuláris komplexeket, proteoglikánokat
alkotnak.
2. Lipidek
2.1. A lipidek általános jellemzése
A lipidek kémiai szerkezet szempontjából heterogén szerves vegyületcsoport. Tagjainak közös jellemzője, hogy
hidrofób jellegű molekulák: vízben rosszul, szerves oldószerekben (éter, kloroform stb.) viszont jól oldódnak.
Egyes lipidek (pl. trigliceridek) fő funkciója az energiatárolás: lebontásuk során nagy mennyiségű energia
szabadul fel, amit a sejt ATP-szintézisre használ fel. A lipidek egy nagy csoportja (foszfolipidek, glikolipidek,
24
koleszterin) amfipatikus jellegű: molekulájuk hidrofób és hidrofil régiót is tartalmaz. Ezek a lipidek alkotják a
biológiai membránok lipid kettős rétegét. Számos lipid jelátvivő molekula: közvetítőként működik a sejtek
közötti (pl. szteroid hormonok, retinoidok) és a sejten belüli (pl. szteroidok, retinoidok, foszfatidilinozitol
származékok, ceramid) szignál transzdukciós folyamatokban.
2.2. A lipidek osztályozása

Trigliceridek. Ezek a lipidek a glicerinnek 3 hosszú szénláncú zsírsavval alkotott észterei (4.4. ábra). A
zsírsavak lehetnek telítettek (azaz nem tartalmaznak kettős kötéseket, pl. palmitinsav, sztearinsav) és telítetlenek
(egy vagy több kettős kötés van bennük, pl. olajsav). A trigliceridek vízben gyakorlatilag oldhatatlanok, a sejtek
citoplazmájában zsírcseppekként tárolódnak.
4.4. ábra - 4.4. ábra: Triglicerid (A.) és foszfolipid (B.) szerkezete
A foszfolipidek közös jellemzője, hogy foszfátcsoportot tartalmaznak, amely hidrofil csoportot alkot a
molekulákban. A glicerinfoszfolipidekben a glicerin hidroxilcsoportjait két zsírsav és egy foszforsav észteresíti,
utóbbihoz észterkötéssel valamilyen alkohol kapcsolódhat. A glicerinfoszfolipidek elnevezése az
alkoholkomponens alapján történik (foszfatidilkolin, -etanolamin, -szerin, -inozitol). A foszfolipidek másik
csoportja a szfingomielinek: ezekben egy hosszú szénláncú alkohol (szfingozin) zsírsavval kapcsolódva
ceramidot hoz létre, amit foszfokolin észteresít (4.5. ábra).
Glikolipidek. Szénhidráttartalmú membránlipidek, amelyek a membránok exoplazmatikus (azaz a citoszóllal

ellentétes oldali) lemezében helyezkednek el. A sejtfelszíni glikolipidek fontosak a sejtek felismerésében (pl.
25
vércsoportanyagok). A cerebrozidokban a cukorkomponens ceramidhoz kötődik, a gangliozidok közös

jellemzője pedig, hogy egy speciális cukorszármazékot, a sziálsavat tartalmazzák.
A szteroidok szerkezete teljesen eltér az eddig leírt lipidekétől. Három hatszénatomos és egy ötszénatomos
gyűrűből álló szteránváz alkotja alapstruktúrájukat, a vázhoz kapcsolódó csoportok szabják meg minőségüket
(4.6. ábra). A szteroidok prototípusa a koleszterin, amely – amfipatikus lipid lévén – eukariota membránok
komponense, másrészt viszont egyéb szteroidok (pl. szteroid hormonok) előanyaga.
A karotinoidok konjugált kettős kötéseket tartalmazó, színes molekulák. A β-karotin (4.7. ábra) növényi sejtek
fotoszintetikus pigmentje. A retinal a gerinces szem pálcikáiban a rodopszin prosztetikus csoportja. A
retinoidok (pl. retinsav) a gerincesek embrionális fejlődésében fontos szerepet játszó A-vitamin származékok.
4.5. ábra - 4.5. ábra: A szfingomielin szerkezete
4.6. ábra - 4.6. A szteránváz szerkezete
26
4.7. ábra - 4.7. ábra: A β-karotin szerkezete
Ajánlott irodalom
Lehninger, A. L., Nelson, D. L., Cox, M. M.: Principles of Biochemistry. Worth Publishers, New York, 240–
266, 298–323, 1993.
44–49.
27
5. fejezet - 5. Morfológiai vizsgáló
módszerek I.: Fénymikroszkópia
Mióta a XVII. század második felében Hooke angol tudós megszerkesztette az első több lencséből álló összetett
mikroszkópot, majd a holland Leeuwenhoek először figyelt meg élő sejteket, a fénymikroszkóp a
sejtbiológusok, szövettanászok, patológusok alapvető vizsgálóeszköze. Bár egyes paraméterei (pl.
feloldóképesség) javításának az optika törvényei határt szabnak, számítógépes technikák segítségével a
képalkotási eljárások újabb lehetőségei nyílnak meg. Napjainkban ezért a fénymikroszkóp az informatika
forradalmának köszönhetően újabb aranykorát éli.
1. A közönséges fénymikroszkóp
1.1. A mikroszkóp felépítése
Az összetett mikroszkóp két, tandem elhelyezkedésű nagyító lencserendszerből, az objektívből és az okulárból
áll (5.1. ábra). A modern mikroszkóp optikai rendszerét járulékos lencserendszerek és fényforrások egészítik ki.
A megvilágítás lehet transzmissziós (a vizsgált tárgyon átmenő) és reflexiós (az objektum által visszavert
sugarakat adó). A közönséges transzmissziós mikroszkóp fényforrásából származó fényt a kondenzor
lencserendszer összpontosítja a tárgyasztalon elhelyezett objektumra, annak a vizsgálat célját legjobban
szolgáló megvilágítását biztosítva. A mikroszkóp különböző nagyítású tárgylencséit (objektívjeit) mozgatható
revolverfoglalat tartja. Az objektívből atubuson keresztül a szemlencsékbe (okulárokba) vagy a mikroszkópra
szerelhető fényképezőgépbe vagy videokamerába juthatnak a fénysugarak. A megvilágítás erőssége, a
lencserendszerek helyzete beállítócsavarokkal változtatható. A különböző alkotórészeket a mikroszkóp
állványára rögzítik.
5.1. ábra - 5.1. ábra: A fénymikroszkóp felépítése. A: A mikroszkóp részei. B: A fény

útja
28
5. Morfológiai vizsgáló módszerek
I.: Fénymikroszkópia
1.2. A képalkotás elve

A mikroszkópban keletkező képet az objektív és okulár lencserendszer hozza létre (5.2. ábra). A vizsgált
objektum a tárgylencse fókuszpontján kívül helyezkedik el, róla az objektív fordított állású, nagyított, valódi
intermedier képet hoz létre. A mikroszkóp tubusát úgy tervezik meg, hogy ez a kép az okulár fókuszpontján
belülre essen. Az eredmény: a tárgyhoz képest fordított állású, erősen nagyított, látszólagos kép.
5.2. ábra - 5.2. ábra: A kép keletkezése a fénymikroszkópban (F1 és F2 a lencsék

fókuszpontjai)
29
1.3. Nagyítás és feloldóképesség

A mikroszkóp nagyítását (a kép és a tárgy méretének hányadosát) az objektív és az okulár saját nagyításának
szorzata adja. A lefényképezett képet azután fototechnikai úton elvileg korlátlan mértékben tovább lehetne
nagyítani. Ennek azonban nem sok értelme lenne, mert a nagyítás növelésével nem lehet további részleteket
láthatóvá tenni a képen.
A mikroszkópok feloldóképességét (két közeli pont megkülönböztetésének a képességét) az alkalmazott

sugárzás hullámtermészete korlátozza. A vizsgált objektum optikai rácsként viselkedik: a rajta átmenő hullámok
elhajlást (diffrakciót) szenvednek és a fellépő interferenciajelenségek összezavarják a képződő képet. A hatás
annál kifejezettebb, minél közelebb vannak egymáshoz a vizsgált tárgy diffrakciót előidéző elemei. A
mikroszkóp feloldási határa (az egymástól még megkülönböztethető pontok távolsága) nagyságrendben
megfelel az alkalmazott sugárzás hullámhosszának. Látható fénnyel (l = 400–700 nm) működő fénymikroszkóp
maximális feloldóképessége kb. 200 nm. A feloldási határ (d) az alábbi egyszerű képlettel számítható:
ahol λ a fény hullámhossza, NA pedig a numerikus apertúra, amely az objektív fényösszegyűjtő képességét
fejezi ki; függ az objektív frontlencséjének erősségétől és a tárgy és az objektív közötti közeg törésmutatójától
(levegő: 1, immerziós olaj: 1.4).
1.4. Kontrasztfokozás
Hogy egy képlet megfigyelhető-e a mikroszkópban, két tényezőtől függ: a feloldóképességtől és a
kontraszthatásoktól, azaz attól, hogy fényabszorpciója eltér-e a környezetétől. A közönséges
fénymikroszkópban a látótér világos, a vizsgált objektumoknak jelentős fényabszorpciót kell produkálniuk az
érzékelhető kontrasztosság eléréséhez. Ezt leggyakrabban a vizsgált szövet fixálásával, metszésével és festésével
érik el. Élő sejtek tanulmányozására a közönséges fénymikroszkóp általában nem alkalmas, ehhez speciális
optikai rendszerekre van szükség.
2. Különleges mikroszkópok
2.1. Fáziskontraszt- és differenciális interferencia kontraszt
mikroszkóp
A kontraszthatásokat a vizsgált metszet különböző részei között fellépő fényabszorpció-eltérések okozzák. Élő
sejtek esetében ezek a különbségek általában csekélyek. A transzparens és abszorbeáló területeken áthaladó
fénysugarak között létrejön ugyan kismértékű fáziseltolódás, az interferencia azonban nem okoz jól érzékelhető
fényamplitúdó-változást. A fáziskontraszt-mikroszkópban, illetve a differenciális interferencia kontraszt
30
mikroszkópban optikai eszközökkel állítanak elő a sejten áthaladó fénysugarak között optimális mértékű
fáziseltolódást, mely erős amplitúdóváltozáshoz (erősítéshez vagy kioltáshoz) vezet.
A kapott kép videokamerával is rögzíthető, elektronikus formában tárolható. A videomikroszkóppal nyert képet
digitális úton, a háttér csökkentésével tovább lehet javítani. A számítógépes kontrasztfokozás a
fénymikroszkópia új, sokat ígérő módszere.
2.2. Sötétlátóterű mikroszkóp

Speciális kondenzor segítségével elérhető, hogy a vizsgált objektumot ne a mikroszkóp optikai tengelyében,
hanem oldalról világítsák meg. Ebben az esetben az objektívbe csak a tárgy által szétszórt sugarak egy része jut
be, a háttér sötét marad. A sötétlátóterű mikroszkópban a vizsgált tárgy különböző részei között fellépő
minimális fényintenzitásbeli eltérések is érzékelhetők a fekete háttér előtt.
2.3. Polarizációs mikroszkóp

Az anizotróp (kettősen törő) struktúrákra jellemző, hogy törésmutatójuk két egymásra merőleges síkban eltérő.
Ennek következtében képesek arra, hogy – térbeli orientációjuktól függően – a rájuk eső poláros fénysugarak
rezgési síkját elforgassák. Az anizotróp anyagok (a biológiai struktúrákban ilyenek például bizonyos szervetlen
kristályok, rendezett struktúrák, fehérjerost-kötegek) polarizációs mikroszkóppal jól vizsgálhatók (5.3. ábra).
A vizsgált minta két polárszűrő (polarizátor és analizátor) között helyezkedik el. Ha a két szűrő rezgési síkja
párhuzamos, a polarizátor által létrehozott poláros fénysugár akadálytalanul átjut az analizátoron és megvilágítja
a látóteret. A polárszűrők keresztezett állása sötét látóteret eredményez. Ha azonban a vizsgált objektum
kettősen törő struktúrákat tartalmaz, azok saját rezgési síkjai elforgathatják a polarizált fénysugár rezgési síkját
és az az analizátoron áthatolva világossá teszi az anizotróp régiókat, míg a tárgy többi, izotróp része és a látótér
sötét marad. A polarizációs mikroszkóppal végzett vizsgálatok így az objektum szubmikroszkópos, molekuláris
szerkezetére is következtetni engednek.
5.3. ábra - 5.3. ábra: A polarizációs mikroszkóp működési elve (a: párhuzamos
polárszűrők; b: keresztezett polárszűrők; c: anizotróp képlet vizsgálata keresztezett
polárszűrők mellett)
31
2.4. Fluoreszcencia-mikroszkóp
A vizsgált objektum fluoreszcens festékekkel (fluorokrómokkal) is festhető. Ezek az anyagok meghatározott
hullámhosszú fénysugarakat elnyelnek és kisebb energiájú (nagyobb hullámhosszúságú) sugarakat bocsátanak
ki. A modern fluoreszcencia- mikroszkópban (5.4. ábra) a fényforrás sugaraiból speciális filterrel (elsődleges
szűrő) állítják elő a kívánt hullámhosszú megvilágító fényt. Ezt dikroikus (sugárszétválasztó)tükör irányítja a
tárgyra: a tükör a kisebb hullámhosszú sugarakat visszaveri, a nagyobb hullámhosszúakat (például a tárgy által
kibocsátottakat) viszont átengedi. A megvilágító fény a vizsgálati objektumban fluoreszcenciát kelt, az emittált
sugarakat az objektív gyűjti össze, majd, miután egy másodlagos filter kiszűri közülük a nemkívánatos
sugarakat, az okulárba jutnak.
5.4. ábra - 5.4.ábra: A fluoreszcencia mikroszkóp felépítése és működési elve
32
A fluoreszcencia-mikroszkóp alkalmazási lehetőségei egyre bővülnek. Fluorokrómokkal meghatározható az

intracelluláris Ca++-koncentráció, pH, fluoreszcens festékkel (pl. fluoreszceinnel, rodaminnal) specifikus
antitestek, nukleinsavpróbák jelölhetők meg. (Az ezeket felhasználó immunfluoreszcencia-mikroszkópia, illetve
in situ hibridizáció módszereivel későbbi fejezetekben foglalkozunk.)
2.5. Konfokális mikroszkóp

A fluoreszcencia-mikroszkópok erénye a sötét háttér előtt elérhető nagy érzékenység és kitűnő kontraszthatás.
Hátrányuk azonban, hogy emittált sugarak a fókuszsík alatti és feletti metszetrétegekből is érkezhetnek,
elmosódóvá téve a képet. A konfokális mikroszkópban a fluoreszcencia-mikroszkópia és az elektronikus
képanalízis eszközeinek kombinálásával megoldották ezt a problémát.
A konfokális mikroszkóp rendkívül bonyolult és drága műszer, működési elve azonban egyszerű (5.5. ábra). Az
áramforrásból érkező sugarakkal egy optikai rés segítségével a vizsgált objektumban pontszerű megvilágítást
alkalmaznak. A fluoreszcens festék által emittált sugarakat egy, a megvilágító résnek megfelelő, azzal
konfokális nyíláson keresztül továbbítják a mikroszkóp detektorába. A fókuszált, pontszerű megvilágítás
minimálissá teszi a „megcélzott” ponttól eltérő helyen keltett fluoreszcenciát, az így keletkező gyenge sugárzást
is kiszűri a második fényrekesz (5.5.B. ábra). A detektorba jutott képet videokamera rögzíti, a kép további
„tisztítása” digitális úton történik. A megvilágított pont változtatásával a vizsgált sejt végigpásztázható, sőt,
annak különböző mélységű rétegeinek leképezéséből a komputer háromdimenziós képet tud szerkeszteni
(optikai metszetkészítés).
5.5. ábra - 5.5. ábra: A konfokális mikroszkóp működési elve (A: a fluoreszcens
objektum megvilágítása; B: a fókuszpontból és azon kívüli régióból származó
fénysugarak sorsa)
33
3. Fénymikroszkópos vizsgálatok élő sejtekben

A fluoreszcens jelölés technológiájának fejlődése és a nagy teljesítményű fénymikroszkópok kifejlesztése
lehetővé tette a fixálatlan élő sejtek folyamatainak vizsgálatát, az élő sejt mikroszkópia megjelenését. A sejtbe
fluorokrómmal jelölt molekulákat (pl. lipideket, fehérjéket, nukleinsavakat, organellum-specifikus festékeket
stb.) juttatnak, majd azok sorsát konfokális mikroszkópban kísérik figyelemmel. A sejtek életképességének
fenntartására a tárgyasztal speciális kamrájában optimális feltételeket (hőmérséklet, páratartalom, a levegő
összetétele) kell biztosítani és korlátozni kell a megvilágítás által kiváltott sejtkárosodást is.
Az élő sejt mikroszkópiát leggyakrabban fehérjék sejten belüli mozgásának, fehérje-fehérjekapcsolatok

kialakulásának tanulmányozására használják. A terület fejlődését nagy mértékben meggyorsította egy
medúzafajban azonosított autofluoreszcens fehérje, az ún. zöld fluoreszcens protein bevezetése a
mikroszkópiába. A rekombináns DNS technológia módszereinek felhasználásával (l. 9. fejezet) a zöld
fluoreszcens fehérjét bármilyen proteinhez hozzá lehet kapcsolni és a fúziós fehérjét a vizsgálandó sejtben lehet
termeltetni, fluoreszcenciáját pedig konfokális mikroszkópiával lehet tanulmányozni az élő sejtben. Más
élőlényekből újabb fluoreszkáló fehérjéket izoláltak, illetve a zöld fluoreszcens fehérje génjének célzott
mutációjával számos, más színben fluoreszkáló fehérjét is előállítottak, tovább szélesítve ezen fehérjék
sejtbiológiai alkalmazásának lehetőségeit.
Az élő sejt mikroszkópia a sejtbiológia és a biofizika gyorsan fejlődő területe. Mivel nemcsak sejtkultúrákban,
hanem az élő szervezetben is alkalmazható, várhatóan az emberi betegségek diagnosztikájában is jelentős jövő
vár erre a tudományterületre.
Ajánlott irodalom
21–28.
Lichtmann, J. W.: Confocal microscopy. Scientific American, 1994/8, 30–35.
Stephens, D. J., Allan, V. J. (2003): Light microscopy techniques for live cell imaging. Science 300, 82–86.
34
Wiedenmann, J., Oswald, F., Nienhaus, G. U. (2009): Fluorescent proteins for live cell imaging: opportunities,
limitations, and challenges. IUBMB Life 61, 1029–1042.
35
6. fejezet - 6. Morfológiai
vizsgálómódszerek II.:
Elektronmikroszkópia
A mikroszkópokkal elérhető maximális feloldóképességet az alkalmazott sugár hullámhossza szabja meg (l. 5.
fejezet). A fénymikroszkóp esetében ezt a határt (kb. 200 nm) már a XIX. század végén elérték. A mikroszkópia
azóta végbement fejlődése a képminőséget, kontraszthatásokat, festési és mintaelőkészítési eljárásokat
tökéletesítette, a feloldóképességet azonban már nem javíthatta. A felismerés, hogy az elektronsugarak
hullámhossza nagyságrendekkel kisebb mint a fénysugaraké, így velük a fénymikroszkópnál sokkal jobb
felbontás érhető el, az 1930-as években az elektronmikroszkópok kifejlesztéséhez vezetett. A transzmissziós
elektronmikroszkópban a vizsgált mintán áthatoló, míg a pásztázó elektronmikroszkópban az objektum
felületéről szétszórt elektronok hozzák létre a képet.
1. Transzmissziós elektronmikroszkóp
1.1. Felépítés, működési elv
A transzmissziós elektronmikroszkópban (6.1. ábra) az elektronsugár forrása az elektronágyú. A katódból a
gyorsítófeszültség hatására kilépő elektronok az anód nyílásán keresztül jutnak a mikroszkóp képalkotó
rendszerébe. A vákuumban száguldó elektronokat a fénymikroszkópban alkalmazott optikai lencserendszerekkel
analóg elektromágneses lencsék (kondenzor, objektív és projektor lencsék) fókuszálják. A kondenzor és az
objektív között elhelyezett objektum különböző elektronszórású régióin az áthaladó elektronok útja eltérő
mértékben változik meg. A szóródott elektronokat kiszűrik, az irányváltozás nélkül áthaladó sugarakat pedig
fluoreszkáló ernyőn vagy fotolemezenképezik le.
A mikroszkóp feloldóképességét elsősorban a gyorsítófeszültség határozza meg, hiszen ennek értéke fordítottan
arányos az elektronsugár hullámhosszával. Hagyományos elektronmikroszkóp esetében, biológiai anyagok
vizsgálatánál, 100 kV-os gyorsítófeszültséggel kb. 0.1 nm-es maximális feloldóképesség érhető el.
Nagyfeszültségű elektronmikroszkópban több millió voltos gyorsítófeszültség is alkalmazható. A megnövelt
feloldás mellett ennek előnye, hogy vastag metszetek, preparátumok vizsgálatára, térhatású kép nyerésére is
alkalmas.
1.2. A minta előkészítése

A nagy feloldóképesség miatt az elektronmikroszkópos mintapreparálás alapvető célja kell, hogy legyen a
vizsgálati anyag kíméletes, a finom szerkezetet minél jobban megőrző rögzítése. Általában kettős fixálást
alkalmaznak: aldehidekkel (formaldehid, glutáraldehid) a fehérjék között hoznak létre keresztkötéseket, az
ozmiumtetroxid pedig a telítetlen zsírsavakhoz kötődve elsősorban a membránokat rögzíti. A kémiai
fixatívumokon kívül kriofixálás is alkalmazható: kisméretű objektumok hirtelen lehűtéssel a sejtszerkezet
minimális károsodásával rögzíthetők. A szövetblokkot beágyazással teszik alkalmassá a metszésre. Erre
általában műgyantákat (rezineket) használnak. Hátrányuk, hogy károsítják a magasabb rendű sejtek
citoplazmatikus és nukleáris fehérjefonal-hálózatait. A citoszkeleton és a magmátrix vizsgálatára újabban ún.
rezinmentes,ultravékony metszeteket használnak.
6.1. ábra - 6.1. ábra: A transzmissziós elektronmikroszkóp felépítési elve
36
6. Morfológiai vizsgálómódszerek
II.: Elektronmikroszkópia
A beágyazott vizsgálati blokkból ultramikrotommal ultravékony (50–100 nm vastagságú) metszeteket

készítenek, melyeket fémrácsra (gridre) visznek fel. A vizsgálat során az elektronok szóródása a mintában
jelenlevő elemek rendszámától függ: a képalkotáshoz szükséges elektronszórással csak nehézfémek
rendelkeznek. A fixáláshoz használt ozmium a célnak megfelel, a kontrasztfokozás érdekében azonban általában
utófestésre van szükség. Utókontrasztosításra leggyakrabban urán- vagy ólomsókat használnak. Az ilyen
hagyományos eljárással nyert képeken az elektronszóróvá tett organellumok (membránok, kromatin,
riboszómák stb.) sötét képletekként jelennek meg.
1.3. Speciális vizsgálati módszerek

Fémgőzölés (árnyékolás). A fémgőzölés egyenetlen felszínek, izolált makromolekulák, partikulumok
vizsgálatára alkalmas. A vizsgálati anyagot zárt térben, vákuumban elpárologtatott nehézfémmel (pl. platinával)
vonják be. A fémgőzölés történhet egy meghatározott irányból (szögárnyékolás) vagy az objektum forgatása
közben (körárnyékolás). Előbbi esetben (6.2. ábra) a felszín egyes részei „árnyékban maradhatnak”: nem
rakódnak le rájuk fémszemcsék. A fémréteget szilárdító karbonfilmmel vonják be, majd a biológiai mintát
speciális oldószerrel eltávolítják alóla. Az elektronmikroszkópban a karbonrétegből és platinabevonatból álló
replika vizsgálata történik. A szögárnyékolással kapott kép térhatású; az árnyékok hosszának és a fémgőzölés
szögének ismeretében az egyes képletek (vírusok, RNP-szemcsék) magassága is meghatározható.
Körárnyékolást általában hosszú, filamentózus képletek (DNS, RNS, kromatinfonalak) vizsgálatára használnak;
a kép nem térhatású, de kontrasztos.
6.2. ábra - 6.2. ábra: Szögárnyékolással fémgőzölt replika készítése
37
Fagyasztva törés/maratás. Ha a vizsgálandó sejteket folyékony nitrogénben –196 °C-on hirtelen

megfagyasztják, a víz apró kristályok formájában fagy meg, a sejten belüli struktúrák kevéssé károsodnak. A
megfagyott blokkot mikrotomkéssel ketté lehet „pattintani” (fagyasztva törés [angol kifejezéssel freeze-
fracture]). A törés síkja általában a membránfelszíneknél, gyakran egy hártya két lipidrétege között halad. A
preparátumról fémgőzöléses replika készíthető a törési felszín vizsgálatára: a kettéhasított membránok
transzmembránfehérjéi ilyenkor az egyik felszínen intramembrán partikulumokként jelennek meg. Ha a replika
elkészítése előtt vákuumban a jeget szublimáltatják a törési felszínről, a kimaródott felszínről készült replika a
sejtorganellumok felszínéről, topográfiai viszonyairól ad térhatású kép formájában információt (az eljárás neve:
fagyasztva maratás [angolul freeze-etch]).
Negatív festés. Izolált organellumok, részecskék, makromolekulák olyan elektronszóró festékkel is láthatóvá
tehetők, mely a vizsgált anyaghoz nem kötődik, környezetét viszont elektronszóróvá teszi. A karbonfilmen
szélesztett partikulumokat lecseppentik a festék oldatával (pl. uranilacetáttal), beszárítják és transzmissziós
elektronmikroszkóppal vizsgálják a preparátumot. A negatív kontrasztosítás a partikulumok felszíni
viszonyainak tanulmányozására különösen alkalmas.
6.3. ábra - 6.3. ábra: A fagyasztva törés (A) és a fagyasztva maratás (B) elve
38
2. Pásztázó elektronmikroszkóp
A pásztázó (angolul scanning) elektronmikroszkóp prototípusát már az 1930-as években megalkották, a
sejtbiológiai vizsgálatokra alkalmas készülékek azonban csak az 1960-as évektől kezdtek elterjedni. Az
árnyékolási technikákhoz hasonlóan a vizsgált objektum felszíni viszonyairól ad háromdimenziós képet (6.4.
ábra). A minta felszínét vékony nehézfémréteggel (pl. platinával) vonják be, majd egy fókuszált
elektronsugárral végigpásztázzák. A becsapodó elektronok szóródnak, illetve másodlagos elektronok
kibocsátását gerjesztik a fémbevonatban. A felszínről visszaverődő szekunder elektronokat detektor gyűjti össze
és TV-képernyőn hozza létre a térhatású képet. A pásztázó elektronmikroszkópok hátránya, hogy
feloldóképességük (néhány nanométer) elmarad a hagyományos transzmissziós készülékekétől.
6.4. ábra - 6.4. ábra: A pásztázó elektronmikroszkóp felépítési elve
Ajánlott irodalom
28–30.
Komáromy L.: Biológiai gyakorlatok (egyetemi jegyzet). Pécs, 133–164, 1990.
Penman, S. (1995): Rethinking cell structure. Proc. Natl. Acad. Sci. USA 92, 5251–5257.
39
7. fejezet - 7. molekulák nyomon
követése a sejtben
Az élő sejt dinamikus struktúra: benne makromolekulák képződnek, módosulnak, esetleg helyüket változtatják,
végül lebomlanak. A hagyományos mikroszkópos vizsgálatok (de sok biokémiai, molekuláris biológiai módszer
is) a sejt egy adott pillanatra jellemző állapotáról készítenek pillanatfelvételt, kevés információt szolgáltatnak az
élő anyagban állandóan végbemenő változásokról. Ebben a fejezetben azokról a sejtbiológiai módszerekről lesz
szó, melyek a sejt egyes molekuláinak képződését, érését, lebontását, a molekulák sorsát képesek nyomon
követni.
1. Radioaktív izotópok alkalmazása a sejtbiológiában

Az izotópok ugyanazon elemnek különböző tömegszámú variánsai: bennük a protonok (és elektronok) száma
azonos, a neutronok számában azonban különböznek. Az azonos rendszám azonos kémiai viselkedést jelent, a
sejt ezért ugyanazon elem különböző izotópjai között nem tud különbséget tenni, egyformán építi be őket
molekuláiba. A radioaktív izotópok (radioizotópok) instabil atommaggal rendelkeznek: véletlenszerű
elbomlásuk radioaktív sugárzást eredményez (pl. β-sugárzást [elektronokat], γ-sugárzást), amely megfelelő
műszerrel érzékelhető.
Az élő anyagot felépítő számos elem radioizotópja alkalmas intracelluláris folyamatok tanulmányozására (a
leggyakrabban alkalmazottak néhány jellemzőjét foglalja össze a 7.1. táblázat). A radioizotópot olyan
molekulában hozzák létre, mely a sejtbe bejutva a vizsgálat tárgyát képező célmolekulába épül be. Az ilyen
jelölt prekurzor sejten belüli sorsának követésére többféle lehetőség adódik.
1.1. Autoradiográfia
A fény- és elektronmikroszkópos autoradiográfia alkalmas lágy β-sugárzó izotóppal (pl. 3H-mal) jelölt
prekurzor molekulák sejten belüli detektálására. Az in vivo vagy sejtkultúrában végrehajtott jelölés után a
vizsgálati anyagból mikroszkópos preparátumot készítenek, a metszetet vékony fotoemulziós réteggel vonják be
(7.1.A. ábra), majd megfelelő ideig expozíciót végeznek. A vizsgált sejtekbe beépült radioaktív prekurzor
molekulákból származó elektronok az ezüstbromid kristályokban fotokémiai reakciót idéznek elő. Ezek előhívás
után fekete ezüstszemcsék (angol kifejezéssel grainek) formájában jelölik a metszet felett a radioaktívvá vált
régiókat. Az autoradiográfiával sokféle makromolekula szintézise vizsgálható: jelölt timidinnel például a DNS-
replikáció (7.1.B. ábra), uridinnel az RNS-szintézis, aminosavakkal a fehérjeszintézis, monoszacharidokkal a
fehérjeglikoziláció folyamata tanulmányozható.
Az autoradiográfia nemcsak mikroszkópos eljárás, bizonyos szeparációs módszerekkel szétválasztott radioaktív,

vagy az eljárás során radioaktívvá tett makromolekulák detektálására is alkalmas. Vékony géllemezben, papíron
vagy membránon végzett elektroforézist, vékonyréteg kromatográfiát (l. 8. fejezet) követően a szétválasztott
radioaktív molekulákat úgy mutatják ki, hogy a gélre vagy lemezre röntgenfilmet helyeznek, expozíciót, majd
előhívást végeznek. A röntgenfilmen a radio-jelölt anyagok fekete foltokat, csíkokat eredményeznek, ezek
elhelyezkedéséből a jelölt molekulák tulajdonságaira (molekulatömeg, töltés, oldékonyság stb.), erősségéből
pedig a radioaktív jelöltség mértékére következtethetünk.
Tulajdonképpen az autoradiográfia speciális, továbbfejlesztett változata az ún. phosphor imaging (foszfor-

képalkotás). A radioaktív gélt vagy membránt nem röntgenfilmmel fedik be, hanem egy foszforkristályokat
tartalmazó réteggel bevont lemezzel. A kristályok elnyelik a radioaktív sugárzást és később vörös lézerfénnyel
történő megvilágítás során az energiát kék fény formájában kisugározzák. A fénykibocsátás az erre a célra
szolgáló műszerben (phosphor imager) detektálható, megfelelő szoftver segítségével részletes analízis
végezhető, az eredmények digitálisan tárolhatók. A foszforkristályos lemezről a kép letörölhető, a lemez
ismételten használható. A phosphor imaging érzékenyebb, gyorsabb, sokoldalúbb, mint a röntgenfilmes
autoradiográfia, fokozatosan kiszorítja azt a molekuláris biológiai kutatásokból.
7.1. táblázat - 7.1. táblázat: A molekuláris sejtbiológiában általánosan használt

radioaktív izotópok
40
7. molekulák nyomon követése a
sejtben
Radioizotóp Kibocsátott Féléletidő Példa a felhasználásra (jelölt

sugárzás prekurzor/vizsgált folyamat)
3
H β részecske 12.35 év
[3H]nukleozid/ in vivo nukleinsavszintézis
[3H]aminosav/fehérjeszintézis
[3H]cukor/glikoziláció
14
C β részecske 5730 év (hasonló a 3H-hoz)
35
S β részecske 87.5 nap [35S]metionin/fehérjeszintézis
32
P β részecske 14.3 nap
[32P]ortofoszfát/in vivo fehérjefoszforiláció
[α-32P]nukleozidtrifoszfát/in vitro
nukleinsav-szintézis
[γ-32P]ATP/in vitro fehérje-foszforiláció

131
I γ részecske 8.1 nap in vitro fehérjejelölés
7.1. ábra - 7.1. ábra: Az autoradiográfia elve (A) és alkalmazása a DNS-replikáció

kimutatására (B; a sejteket [3H]timidinnel jelölték; a sémás ábra alsó sejtjében
replikáció folyt a jelölés idején, a felső két sejt viszont a sejtciklus más fázisában volt)
1.2. A radioaktívan jelölt makromolekulák izolálása és

mennyiségi meghatározása
A morfológiai információt adó mikroszkópos autoradiográfia mellett egyéb módszerek is rendelkezésre állnak a
radioizotóp sejtbe épülésének tanulmányozására. A jelölt makromolekula a feltárt sejtekből kinyerhető,
különböző szeparációs módszerek (l. 8. fejezet) segítségével tisztítható és biokémiailag jellemezhető. A
radioaktivitás mennyiségi meghatározására többféle lehetőség van. A Geiger-számlálóa sugárzás ionizáló
hatását méri. Folyadék-szintillációs számlálóval az a fluoreszcencia határozható meg, amit a β- és γ-sugárzás
speciális összetételű szcintillációs folyadékban kelt.
1.3. Radioaktív jelölés biológiai folyamatok időbeli lefolyásának

vizsgálatára
Ha egy kísérlet célja egy makromolekula sejten belüli útjának, átalakulásának, lebomlásának vizsgálata, célszerű
rövid, impulzusszerű jelölést (angolul pulse), majd izotóphigítást (chase) alkalmazni. A 7.2. ábra szekretált
fehérjék példáján mutatja be a pulse-chase jelölés lényegét. Ha mirigysejteket rövid ideig radioaktív
aminosavval jelölnek, a radioaktivitás a fehérjeszintézis helyén (az endoplazmatikus retikulumban) mutatható ki
41
sejtben
autoradiográfiával. Ha ezután a jelölt aminosavat eltávolítják a tenyésztőoldatból és jelöletlen prekurzorral

helyettesítik, az ekkor képződő fehérjék már nem lesznek radioaktívak. Az izotóphigítást követően különböző
időpontokban vett sejtek autoradiográfiás vizsgálatával a jelölt fehérjék útja nyomon követhető a sejtben.
7.2. ábra - 7.2. ábra: A szekréciós út vizsgálata pulse-chase jelöléssel. Hasnyálmirigy

mirigyvégkamra sejteket 3 percig jelölt aminosavval kezeltek (A), majd 7 (B), illetve 120
percig (C) jelöletlen aminosav jelenlétében folytatták az inkubációt. Az ezt követő
elektronmikroszkópos autoradiográfia kimutatta, hogy a fehérjék az endoplazmatikus
retikulumban képződnek, innen a Golgi-apparátusba kerülnek, majd szekréciós
granulumok útján exocitózissal ürülnek ki a sejtből
2. Nem radioaktív jelölés

A radioizotópokkal végzett biológiai kísérletek legnagyobb előnye érzékenységük: a jelölt molekulák olyan kis
mennyisége is kimutatható, mely kémiai analízissel nem detektálható. Bizonyos kísérleti szituációkban azonban
a nem teljesen veszélytelen – hiszen a kísérletező kutatónak sugárterhelést jelentő – radioizotópos módszer nem
radioaktív jelöléssel helyettesíthető. Ezek a törekvések megfelelnek a társadalomban a radioaktív
szennyezéssel szemben egyre növekvő ellenérzéseknek is.
2.1. Sűrűségjelölés
Speciális, a vizsgálandó makromolekulákba beépülő prekurzor molekulákkal azok sűrűsége megnövelhető.
Baktériumok esetében ez viszonylag egyszerűen elérhető, ha táptalajukba 15N-izotópot tartalmazó
ammóniumkloridot kevernek. A N-tartalmú makromolekulák (nukleinsavak, fehérjék) sűrűsége nagyobb lesz
mint a közönséges 14N-izotópot tartalmazóké. Az izolált makromolekulák, partikulumok sűrűsége speciális
centrifugálási módszerrel (izopiknikus grádiens centrifugálással; l. a következő fejezetet) meghatározható.
Hasonló hatás érhető el nukleinsavak halogénezett nukleozid-származékokkal (pl. bromodezoxiuridinnel [BrdU],
bromouridinnel [BrU]), végzett jelölésével. A sűrűségjelölés felhasználási területe sokkal szűkebb mint a
radioizotóp módszereké, néhány mérföldkövet jelentő kísérletben azonban mégis ezt a megközelítést
választották: a DNS-szintézis mechanizmusának tisztázására (l. 20. fejezet), a riboszómák transzlációs
viselkedésének vizsgálatára.
2.2. Immunjelölés
A sejtek makromolekuláiba olyan prekurzorokat is be lehet építeni, melyek antigén hatásúak: a jelölt
makromolekula azután a prekurzor elleni antitest segítségével kimutatható. Mivel az immuncitokémiai
módszerek(melyekkel részletesen később foglalkozunk) a fény- és elektronmikroszkópia érzékeny, elegáns és
egyre népszerűbb technikái, a nem radioaktív jelölés ezen fajtája várhatóan a jövőben mind szélesebb körben
fog elterjedni. Antigén hatású prekurzorként használhatók például a már említett BrdU és BrU vagy
42
sejtben
biotinmolekulákkal jelölt prekurzurok. A detektálás azután anti-BrU, antibiotin antitestekkel végezhető.

Autoradiográfiás vizsgálat esetén az ezüstszemcse nem feltétlenül a radioizotópot tartalmazó metszetrész felett
jön létre (l. a 7.1. ábrát), így a lokalizáció pontatlan. Mivel az immunkomplexek valóban ott keletkeznek a
vizsgált objektumban, ahol a specifikus antigén jelen van, detektálásuk nemcsak pontos lokalizációt tesz
lehetővé, hanem – megfelelő modern képanalizáló eljárás segítségével – akár térhatású kép is készíthető a
vizsgált makromolekulák eloszlásáról.
Ajánlott irodalom
Komáromy L.: Biológiai gyakorlatok (egyetemi jegyzet). Pécs, 115–121,164–169, 1990.
43
8. fejezet - 8. Szeparációs módszerek
A modern sejtbiológia és a molekuláris biológia kialakulását és fejlődését nagymértékben felgyorsította azoknak
a módszereknek a kifejlesztése, melyekkel a sejtek organellumait és makromolekuláit egymástól
szétválasztották, tiszta formában izolálták. A szeparációs módszerek segítségével lehetővé vált az élő anyag
kémiai összetételének, a sejtorganellumok működésének vizsgálata, sejtmentes rendszerek létrehozása,
biokémiai folyamatok analízise. Ebben a fejezetben röviden foglalkozunk a molekuláris sejtbiológiában
leggyakrabban használt szeparációs eljárásokkal, a centrifugálási, kromatográfiás és elektroforetikus
módszerekkel.
1. Centrifugálás
A nehézségi gyorsulás (g) sokszorosának kitett sejtorganellum-szuszpenzióban vagy makromolekula-oldatokban
a diszpergált részecskék méretüktől, alakjuktól és sűrűségüktől függően különböző mértékben ülepednek. A
centrifugákban ezt úgy érik el, hogy nagyteljesítményű motorral fémrotort forgatnak, melyben a
centrifugacsövek rögzített helyzetben (szögrotor) vagy a centrifugálás alatt vízszintes pozíciót felvéve
(kilendülő-poharas rotor) forognak (8.1. ábra). A legnagyobb teljesítményű ultracentrifugákban 600 000 × g
gyorsulás is elérhető. Biológiai célra a centrifugálás különböző típusai használhatók.
8.1. ábra - 8.1. ábra: A centrifugákban használt szögrotor (A) és kilendülő-poharas

rotor (B)
1.1. Differenciál centrifugálás

A módszer célja az eukariota sejtek organellumainak izolálása, tisztítása: a sejtek frakcionálása. A vizsgált
sejteket, szövetet először vizes közegben homogenizálják: a sejthártyát ozmotikus sokkal, ultrahanggal vagy
más mechanikai behatással roncsolják. A homogenátumot ezután ismételt, mind nagyobb sebességű
centrifugálással frakcionálják (8.2. ábra): először a sejtmagokat, azután a mitokondriumokat, majd az
endoplazmatikus retikulum összetöredezéséből képződő vezikulákat (mikroszómákat), végül a szabad
riboszómákat ülepítik ki. Az utolsó centrifugálással nyert felülúszó a sejt oldódó anyagait tartalmazó citoszól.
8.2. ábra - 8.2. ábra: Sejtfrakcionálás differenciál centrifugálással
1.2. Hipopiknikus grádiens centrifugálás
44
8. Szeparációs módszerek
A módszer eltérő tömegű, szedimentációs állandójú makromolekulák, partikulumok szétválasztására alkalmas.

A centrifugacsőben a cső alja felé fokozatosan növekvő töménységű szacharóz oldatot helyeznek el (kontinuus
grádienst alkalmaznak), a szétválasztandó mintát a grádiens tetejére rétegezik, majd mindaddig centrifugálják,
amíg a kívánt szeparációt el nem érik. (A hipopiknikus elnevezés arra utal, hogy a grádiens sűrűsége kisebb mint
a szétválasztott részecskéké.) A centrifugálás után a műanyag cső alját kiszúrják, a grádienst lecsepegtetve
kémcsövekbe frakciókat gyűjtenek és meghatározzák bennük a vizsgált anyagok koncentrációját, fehérjék,
nukleinsavak esetén az ultraibolya fény abszorpciójával, jelölt anyag esetén radioaktivitás-méréssel stb. (8.3.
ábra). A kapott értékek grafikonon ábrázolva adják a szedimentogrammot. Vírusok, sejtmagok, más
sejtalkotórészek nagy tisztaságú preparátumának előállítására diszkontinuus grádiens centrifugálást
alkalmaznak. Két-három eltérő sűrűségű oldatot rétegeznek egymásra, a szennyeződések ezeken a
réteghatárokon „akadnak fenn”.
8.3. ábra - 8.3. ábra: Bakteriális riboszóma alegységek szétválasztása szacharóz

grádiens centrifugálással
1.3. Izopiknikus grádiens centrifugálás

Makromolekulák, részecskék sűrűség szerinti szétválasztására nagy sűrűségű oldatból (pl. céziumkloridból)
készült grádiens alkalmas. A szétválasztandó mintát belekeverik a céziumklorid-oldatba (8.4. ábra), majd az ezt
követő nagy sebességű ultracentrifugálás során a sóoldatban sűrűséggrádiens alakul ki, a minta molekulái pedig
a nekik megfelelő sűrűségű rétegbe vándorolnak. (Innen származik az elnevezés: izopiknikus, vagyis azonos
sűrűségű.) A frakciók gyűjtése, a szétválasztott anyagok kimutatása a frakciókban és a szedimentogramm
megrajzolása a hipopiknikus centrifugálásnál ismertetett módon történik.
8.4. ábra - 8.4. ábra: DNS és RNS szétválasztása céziumklorid grádiens centrifugálással
2. Kromatográfia
45
A kromatográfiás szeparálás során a szétválasztandó molekulák oldatát (a mozgó fázist) szilárd mátrixon (az
álló fázison) bocsátják át; ha az oldott molekulák eltérő kölcsönhatást alakítanak ki a mátrixszal,
szétválaszthatók egymástól. A szilárd fázistól függően a kromatográfia különböző technikákkal hajtható végre
(pl. papír-, vékonyréteg-kromatográfia stb.); a biológiában leginkább az oszlopkromatográfia terjedt el (8.5.
ábra). A mátrixot üveg- vagy műanyag oszlopba töltik, a mintát a tetejére rétegezik, majd az oszlop alsó
végének kinyitásával kémcsövekbe frakciókat gyűjtenek. A mátrixra felülről elúciós oldatot töltenek: ezzel
mossák át a mintát az oszlopon. Ha a szétválasztandó molekulák eltérő sebességgel haladnak át az oszlopon,
külön frakciókban foghatók fel. A frakciók vizsgálatával nyerhető grafikon a kromatogramm.
8.5. ábra - 8.5. ábra: Két makromolekula (a és b) szétválasztása oszlopkromatográfiával
Biológiai makromolekulák szétválasztására elsősorban a gélszűrés, az ioncserélő és az affinitás-kromatográfia

használatos (8.6. ábra).
8.6. ábra - 8.6. ábra: A gélszűrés (A), az ioncserélő kromatográfia (B) és az affinitás
kromatográfia (C) elve
2.1. Gélszűrés (gélkromatográfia)

A gélkromatográfiás oszlopok kisméretű, porózus gélszemcsékből állnak (8.6.A. ábra). A mátrixgyöngyök
készülhetnek agarózból, poliakrilamidból, dextránból, ezek az anyagok térhálót alkotnak, meghatározott méretű
pórusokat hoznak létre. Az oszlopra felvitt minta nagy molekulái kizáródnak a gélszemcsék pórusaiból és a
szemcsék között gyorsan áthaladnak az oszlopon; a kis molekulák viszont behatolnak a szemcsék belsejébe is,
nagyobb folyadéktérben oszlanak meg és ezért késve jelennek meg a kromatográfiás frakciókban. A gélek
különböző pórusnagyságú szemcsékkel készíthetők, így a gélszűrés széles molekulasúly-tartományban alkalmas
molekulák (pl. fehérjék) méret szerinti frakcionálására.
2.2. Ioncserélő kromatográfia
46
Az ioncserélő oszlopokat olyan gélgyöngyökkel töltik meg, melyek felszíne pozitív vagy negatív töltésű
(8.6.B. ábra): a szétválasztandó molekulák közül az ellentétes töltéssel rendelkezők megkötődnek az
ioncserélőn, a többi pedig gyorsan áthalad az oszlopon. A gélszemcséken adszorbeálódott molekulák a
mosófolyadék ionerősségének (sókoncentrációjának) növelésével vagy pH-jának változtatásával eluálhatók. Az
ioncserélő kromatográfiát elsősorban fehérjék töltés szerinti szeparálására használják, de más molekulák
frakcionálására is alkalmas (pl. a hidroxilapatit kromatográfia egyes és kettős láncú nukleinsavak
szétválasztására).
2.3. Affinitás-kromatográfia
A kromatográfiás mátrix és az izolálandó molekulák között biológiailag specifikus kötés is kialakulhat (8.6.C.
ábra). Ha a gélszemcsékhez olyan ligandotkapcsolnak kovalens kötéssel, melyet a tisztítandó makromolekula
képes felismerni és vele specifikus kölcsönhatást kialakítani, a mátrixon csak az a molekula fog megkötődni, az
elegy többi komponense szabadon keresztülhalad az oszlopon. A kötés jellegétől függően azután az oszlopon
maradt anyag eluálható. A kapcsolat fajlagos jellege következtében az affinitás-kromatográfia a tisztítás
leghatékonyabb módszere: a kiszemelt molekula egyetlen kromatográfiás lépéssel nagymértékben feldúsítható a
mintában. Az affinitás-kromatográfia rendkívül széles körben alkalmazható: enzimek tisztítására szubsztrát
molekulák, antigénekére antitestek, DNS-kötő fehérjékére oligonukleotidok, poli(A)+ mRNS-ekére oligo(dT)
használható ligandként és a sort sokáig lehetne folytatni.
3. Elektroforézis
Az elektroforetikus módszerek a fehérjék és nukleinsavak frakcionálásában mára minden egyéb szeparációs
technikát felülmúltak érzékenységben, sokféleségben és népszerűségben. Lényegük, hogy vizes közegben
létrehozott elektromos térben a töltéssel rendelkező molekulák elmozdulnak az ellentétes töltésű elektród felé és
ha vándorlásuk iránya vagy sebessége különböző, egymástól fizikailag elválaszthatók. A szeparáció javítására
különböző szilárd mátrixokat használnak (pl. papírt, speciális membránokat, keményítőt), molekuláris biológiai
szempontból azonban a legfontosabbak a gélelektroforetikus módszerek: az agaróz és poliakrilamid
gélelektroforézis.
3.1. Agaróz gélelektroforézis

Az agaróz poliszacharid, melynek vizes szuszpenziója hevítés, majd lehűtés után géllé dermed. Az
agarózláncok egymással hidrogénhidakkal kapcsolódva térhálót hoznak létre, melynek sűrűsége az
agarózkoncentrációtól függ. Az agaróz géleket nukleinsavak frakcionálására használják, a futtatás vízszintes
géllemezben történik. Elektroforézis során a gél szűrőhatást gyakorol: a pórusokon keresztül mozogva a
nukleinsav-molekulák szétválnak, hiszen a kicsik gyorsabban, a nagyok lassabban vándorolnak. RNS-ek
esetében formaldehid tartalmú gélt használnak, hogy a molekulák denaturált, kinyújtott állapotban
vándoroljanak és a szeparálás a méret szerinttörténjen (8.7. ábra). Az agaróz gélelektroforézis DNS-
fragmentumok frakcionálásának is rutinmódszere (l. 10.2. ábrát). A futtatást követően etídiumbromiddal vagy
más fluoreszcens festékkel teszik láthatóvá a nukleinsavakat a gélben.
8.7. ábra - 8.7. ábra: Emlős sejtből izolált rRNS-ek és mRNS-ek frakcionálása
formaldehid/agaróz gélelektroforézissel
47
3.2. Poliakrilamid gélelektroforézis

Akrilamid és biszakrilamid polimerizációjával kovalens kötésekkel térhálósított, kítűnő fizikai tulajdonságokkal
rendelkező elektroforetikus mátrix készíthető. A monomerek koncentrációjával szabályozható a gél
pórusnagysága. A poliakrilamid géleket általában két üveglap között, géllemez formájában polimerizálják, az
elektroforézis függőleges helyzetben történik. Számos alkalmazási lehetőséget dolgoztak ki.
SDS-poliakrilamid gélelektroforézis. Ez a módszer a leghatékonyabb, rutinszerűen alkalmazott fehérje-

szeparációs módszer (8.8. ábra). A mintát nátrium-dodecil-szulfát (angol nevének rövidítése: SDS) és
merkaptoetanol jelenlétében forralják. Az SDS erős ionos detergens: hosszú szénláncú alkohol és kénsav
észtere. Apoláros láncával a fehérjék hidrofób aminosavaihoz kapcsolódik, a kötődő nagyszámú SDS-molekula
szulfátcsoportjai pedig erős negatív töltést adnak a proteinmolekulának. A töltések taszító hatása következtében
a fehérjelánc kiterül, más molekulákkal létrehozott nem kovalens kötései felszakadnak. A polipeptidláncokon
belüli vagy azok közötti diszulfidhidakat a merkaptoetanol redukálja. Az egységesen negatív töltésű fehérjék az
elektroforézis során méretüktől függő sebességgel vándorolnak. Az SDS-poliakrilamid géleketroforézis nemcsak
molekulasúly szerinti szétválasztásra, de a fehérjék molekulasúlyának meghatározására is alkalmas.
8.8. ábra - 8.8. ábra: Fehérjék szétválasztása SDS-poliakrilamid gélelektroforézissel
48
Fehérje-elektroforézis nem denaturáló gélben. Poliakrilamid géleketroforézis SDS-mentes gélben is

végezhető. Ilyen körülmények között a fehérjék megőrzik saját nettó töltésüket, méretük és alakjuk mellett ez is
meghatározza elektroforetikus mobilitásukat. Az izoelektromos fókuszálás (8.9. ábra) során a fehérjék
szétválasztása kizárólag eltérő töltésük, pontosabban izoelektromos pontjuk alapján történik. Vékony csőben
polimerizált gélben pH-grádienst hoznak létre, majd a szétválasztandó fehérjekeveréket ebben
elektroforetizálják. A fehérjék addig vándorolnak, amíg a csőben el nem érik az izoelektromos pontjuknak
megfelelő pH-t: ekkor netto töltésük megszűnik és így mozdulatlanná válnak.
8.9. ábra - 8.9. ábra: pH 7 izoelektromos pontú fehérje viselkedése izoelektromos

fókuszálás során
49
Kétdimenziós elektroforézis . A hagyományos, egyirányban végzett elektroforetikus módszerek

feloldóképessége korlátozott: optimális esetben talán 80–100 protein választható szét. A kétdimenziós
poliakrilamid gélelektroforézis feloldása nagyságrenddel jobb ennél. A módszer lényege, hogy a
fehérjekeveréket két, egymástól eltérő, egymásra merőleges irányú futtatással frakcionálják (8.10. ábra). Az 1.
dimenzióban a szétválasztás izoelektromos fókuszálással, töltés szerint történik. A gélcsíkot ezután SDS-
tartalmú géllemezbe építik be, és a 2. dimenzióban SDS-poliakrilamid gélelektroforézissel molekulasúly szerinti
szeparálást végeznek. A fehérjék vizualizálás (festés, autoradiográfia) után foltokként jelennek meg a gél képén.
Specifikus fehérjéket immunológiai módszerekkel tesznek láthatóvá (l. 13. fejezet)
8.10. ábra - 8.10 ábra: Fehérjék frakcionálása két-dimenziós gélelektroforézissel (1D: 1.

dimenzió, 2D: 2. dimenzió)
50
Nukleinsavak elektroforézise. Poliakrilamid gélelektroforézissel RNS-, DNS-molekulák, nukleoprotein

komplexek is frakcionálhatók. Ezek közül a módszerek közül említésre leginkább a szekvencia-analízisre
használt denaturáló gélelektroforézis méltó. A hosszú, ureát tartalmazó, nagy feszültséggel futtatott gélekben 1
nukleotidnyi hosszkülönbségek is feloldhatók (l. 10. fejezet és 10.4. ábra). A géllemezben történő elektroforézis
nagyfeloldású alternatívája a kapilláris gélelektroforézis: a DNS-molekulák szétválasztása hosszú, igen vékony
üvegcsőbe töltött poliakrilamid gélben történik. A miniatürizált elektroforetikus eljárás kidolgozása
nagymértékben hozzájárult a DNS-szekvenciázó automaták kifejlesztéséhez (l. 10. fejezet).
Ajánlott irodalom
Komáromy L.: Biológiai gyakorlatok (egyetemi jegyzet). Pécs, 52–114, 1990.
Stryer, L.: Biochemisry. W. H. Freeman and Company, New York, 43–50, 1988.
Szeberényi J. (1976): Affinitás-kromatográfia és a sejtkutatás. Természet Világa 107, 404–406.
51
9. fejezet - 9. A génszerkezet
vizsgálómódszerei I.: DNS-szakaszok
in vivo és in vitro amplifikációja
A molekuláris biológia az örökletes információ tárolásának és kifejezésének mechanizmusait vizsgáló
tudomány, módszereinek célmolekulái tehát a nukleinsavak és a fehérjék. Fejlődésének hosszú ideig gátja volt,
hogy ezen makromolekulák elsődleges szerkezetének megállapítása a molekulák mérete miatt rendkívül
nehézkesnek (fehérjék, RNS-ek) vagy teljesen lehetetlennek (DNS) bizonyult. Az 1970-es évek elején
kirobbanó metodikai forradalom azután a DNS vizsgálómódszereinek rohamos fejlődéséhez vezetett és ez
paradox módon egy csapásra megoldotta a kisebb információs molekulák szerkezetvizsgálatát is: a DNS-régió
bázissorendjéből ugyanis egyértelműen megállapítható az általa kódolt RNS, illetve fehérjemolekula elsődleges
szerkezete. A DNS-metodikák tökéletesítése lehetővé tette hasznos fehérjék (pl. inzulin) nagyüzemi termelését,
a molekuláris genetika mind több jelenségének megértését, öröklődő és szerzett genetikai betegségek
molekuláris szintű tanulmányozását, molekuláris diagnosztikai és génterápiás eljárások kidolgozását, egy új
tudományág, a molekuláris medicina megjelenését. Ez az áttörés 1968-ban a restrikciós endonukleázok
felfedezésével kezdődött.
1. Restrikciós endonukleázok
1.1. Restrikció és modifikáció
1953-ban Luria megfigyelte, hogy ha E. coli sejteket egy másik E. coli törzsben honos λ-bakteriofágokkal
fertőz, a fágpartikulumok döntő többsége nem jár sikerrel: a fertőzött sejtek kivédik, korlátozzák (restrikció) a
támadó fág szaporodását. Ha a kevés sikeres fág által elpusztított baktériumokból (melyek a lemezen plakkot,
tarfoltot alkotnak) izolált fágpreparátummal ismételte meg a kísérletet, a fertőzés sikeres volt, nagyszámú tarfolt
jelent meg. Az első fertőzést túlélő fágok tehát a gazdasejtre specifikus módosuláson mentek keresztül, ami az
újabb fertőzés során már megvédte őket (modifikáció). Később bebizonyosodott, hogy a restrikció feladata a
gazdasejt védelme idegen DNS támadásától, a modifikáció pedig a sejt DNS-ét védi saját restrikciós
rendszerével szemben.
1.2. Restrikciós endonukleázok és modifikációs metilázok

Az első restrikciós enzimet a 60-as évek végén izolálták E. coliból, majd a következő években tucatjával
azonosítottak új enzimeket különböző baktériumokból. Ezek közös jellemzője, hogy szekvencia-specifikus
endonukleázok: 4–8 bázispár hosszúságú régiót ismernek fel, melyben (vagy annak környezetében) mindkét
láncot elhasítják. A restrikciós enzimfelismerő helyek palindroma szerkezetek: a két lánc szekvenciája 5’ → 3’
irányban olvasva azonos. Példaként szerepeljen itt a EcoRI és AluI enzimek felismerőhelye (a nyilak a hasított
foszfodiészter-kötéseket jelölik).
A példákból az is kitűnik, hogy kétféle hasítás lehetséges: az egyik esetben az enzim egymással szemközti
foszfodiészter-kötéseket hidrolizál (direkt hasítás, pl. AluI), ilyenkor tompa végek jönnek létre; más enzimekkel
a hasítás lépcsőzetes és egyláncú, ragadós vagy kohezív végek képződnek (pl. EcoRI). Az utóbbi esetben
létrejövő valamennyi DNS-darab mindkét végén ugyanaz a kohezív vég van jelen (ez a palindroma szerkezet
eredménye), a DNS-darabok tehát egymáshoz korlátlanul kapcsolódhatnak bázispárosodással. A sejt saját DNS-
ének restrikciós helyeit úgy védi meg, hogy egy modifikációs metilázzal mindkét lánc egyik nukleotidját
metilálja. Az EcoRI metiláz esetében:
52
9. A génszerkezet vizsgálómódszerei
I.: DNS-szakaszok in vivo és in vitro
amplifikációja
A metilcsoport megvéd a restrikciós enzim hasításától. A metilálatlan, idegen DNS darabolódik, majd gyorsan
degradálódik.
2. DNS-fragmentumok klónozása
A fentiekből következik, hogy két, különböző DNS-preparátumból ugyanazon restrikciós enzimmel nyert
ragadós végű DNS-darab bázispárosodással összekapcsolódhat. A kapcsolat DNS-ligázzal kovalenssé tehető:
foszfodiészter-kötésekkel stabilizált DNS-kimera, rekombináns DNS hozható létre (9.1. ábra).
9.1. ábra - 9.1. ábra: Rekombináns plazmid létrehozása
A klónozás alapja a rekombináns DNS-technológia. DNS-klónozás során egy DNS-fragmentumot megfelelő

gazdasejtben sokszorosítanak, amplifikálnak. Ez azonban csak úgy lehetséges, ha a DNS-darab a gazdasejtben
autonóm replikációra képes vektor DNS-hez kapcsolódik. Baktériumokban vektorként leggyakrabban
plazmidokat vagy λ-fág DNS-t használnak. A plazmidok (l. 1. fejezet és 9.1. ábra) kisméretű, cirkuláris DNS-
molekulák, tartalmazzák az önálló replikációhoz szükséges origot (l. később). A bennük levő antibiotikum
rezisztencia gének (pl. ampR , ampicillin-rezisztencia gén) szelekciós markerként használhatók: a rekombináns
plazmiddal végzett transzformáció után az antibiotikum jelenlétében csak azok a sejtek maradnak életben,
melyek felvették a plazmidot. (Az eljárás részleteit a gyakorlatos jegyzet tartalmazza.) Ezek a sejtek
elszaporíthatók, belőlük nagymennyiségű plazmid, abból pedig DNS-fragmentum nyerhető. A rekombináns λ-
fágokkal végzett fertőzés nagyon hatékony módja a génklónozásnak. A kozmidok mesterséges vektorok, melyek
egyesítik a plazmidok és fágok előnyeit. Emlős sejtekben vírusokat (pl. adenovírusok, retrovírusok) használnak
vektorként. Igen nagyméretű DNS-darabok klónozására (megabázis klónozás) mesterséges kromoszómákat
fejlesztenek ki, ezek közül az élesztő mesterséges kromoszómát (YAC, yeast artificial chromosome) már
használják a gyakorlatban. Bíztató kísérletek folynak mesterséges emlős kromoszómavektorok kifejlesztésére is.
A fentiekben leírt ún. inszerciós vektorokban gyakorlatilag bármilyen DNS-fragmentum tetszőleges
mennyiségben szaporítható.
53
amplifikációja
3. Genomtárak konstrukciója
A genomtár egy sejt teljes DNS-állományát tartalmazza megfelelő méretű DNS-fragmentumokra darabolva,
vektormolekulákba beépítve. Erre a célra az előző fejezetben tárgyalt inszerciós vektorok bármelyike
használható, a λ-fág különösen népszerű (9.2. ábra). A λ-DNS középső harmada celluláris DNS-sel
helyettesíthető: az EcoRI hasítással nyert λ-karokatEcoRI enzimmel darabolt genomiális DNS-sel keverik össze,
ligálást végeznek, majd a rekombináns DNS-molekulákat fágfehérjékkel becsomagolják és fertőzéssel
bejuttatják az E. coli sejtekbe. Ha a genomtárból egy meghatározott szekvenciával rendelkező DNS-darabot
akarnak „kihalászni”, a bakteriológiai lemezen létrejött tarfoltok DNS-ét egy filterre viszik át, majd molekuláris
hibridizációval választják ki a kívánt klónt. (A hibridizációval meghatározott szekvenciájú DNS-darabokat lehet
azonosítani; a módszer részleteivel a következő fejezetekben foglalkozunk.) A rekombináns fág elszaporítható
és a kinyert DNS-inszerttel további vizsgálatok végezhetők. Genomtárakból génrészletek, szabályozó
szekvenciák (pl. fehérjekötő régiók) egyaránt izolálhatók.
9.2. ábra - 9.2. ábra: λ-fág genomtár létrehozása (A.) és a kívánt klón kiválasztása
molekuláris hibridizációval (B.)
4. Polimeráz láncreakció
A kissé nehézkes, hosszadalmas in vivo DNS-amplifikáció helyettesítésére Mullis 1985-ben in vitro DNS-
szintetizáló módszert dolgozott ki, mellyel rövid DNS-szakaszok néhány óra alatt láncreakciószerűen milliós
54
amplifikációja
példányszámban termelhetők. A módszer neve polimeráz láncreakció, közkeletű rövidítéssel: PCR
(polymerase chain reaction). A reakcióelegyben jelen van az a DNS-preparátum, amely az amplifikálandó
szakaszt tartalmazza. A szakasz két végéhez denaturációt követően egy-egy rövid komplementer szintetikus
oligonukleotidot kapcsolnak bázispárosodással. Ezek a DNS-szintézis során primerként fognak működni: a
DNS-polimeráz az oligonukleotidok 3’-végéhez kapcsolja a szintézis során a templátlánc által meghatározott,
komplementer nukleotidokat. (A DNS-szintézis részleteivel később foglakozunk.) Mindkét láncnak meg kell
kettőződnie, az egyik primer tehát az egyik, a másik pedig a másik DNS-lánccal bázispárosodik. A primerek 3’-
vége egymás felé néz, ez biztosítja, hogy a közöttük levő régió amplifikálódjon. Az elegy a 4
dezoxiribonukleozid-trifoszfátot (a szintézis szubsztrátjai) és DNS-polimerázt is tartalmaz. A PCR-reakció
három lépés ciklikus ismétlődéséből áll (9.3. ábra): 1. denaturáció (95 °C); 2. primerkötődés (55 °C); 3. DNS-
szintézis (72 °C). A ciklusok ismétlődését komputervezérelt PCR-készülék (thermocycler) biztosítja. Az extrém
körülményekhez hőforrásokban élő baktériumokból izolálnak DNS-polimerázt (pl. Taq polimeráz). Sikeres
amplifikáció esetén a célszekvencia kópiaszáma az inkubáció során exponenciálisan nő: 20–30 ciklus (néhány
órás inkubáció) milliós-milliárdos nagyságrendben sokszoroz.
9.3. ábra - 9.3. ábra: A polimeráz láncreakció elve
A módszer különböző módozatai elárasztották az alap- és alkalmazott kutatást, beleértve a diagnosztikát is. Az
amplifikált DNS-termék mennyiségének pontos meghatározására kidolgozott eljárás a valós-idejű (real-
time)PCR. A módszer lényege, hogy a reakcióelegyekben az amplifikáció előrehaladásával arányosan erősödő
fluoreszcenciát idéznek elő és ezt a speciális thermocycler folyamatosan méri. A valós-idejű PCR egyik
változatát mutatja be a 9.4. ábra. A reakcióelegy a szokásos alkotórészeken kívül tartalmaz egy, az
amplifikálandó régió közepéhez bázispárosodással kapcsolódni képes próbát is, ennek 5’-végéhez fluoreszcens
festéket, 3’-végéhez pedig egy olyan molekulát kapcsolnak, mely kioltja a közelében levő festék
fluoreszcenciáját. Működése során a Taq polimeráz (mely rendelkezik 5’ → 3’ exonukleáz aktivitással is [l.
21. fejezet]) lehasítja a fluoreszcens festéket, majd a próbát is lebontja. A PCR-ciklusok során így mind több
festékmolekula szabadul fel, a fluoreszcencia növekedéséből a műszer folyamatosan regisztrálni képes az
amplifikált DNS mennyiségét.
55
amplifikációja
A PCR-eljárás ma már a nagyobb klinikai laboratóriumokban rutin diagnosztikai módszernek számít. A
polimeráz láncreakció elvének, alkalmazási területeinek ismerete ezért a gyakorló orvostól is elvárható.
9.4. ábra - 9.4. ábra: A valós-idejű kvantitatív PCR reakció elve. 1. lépés: polimerizáció;
2. lépés: a fluoreszcens festék lehasítása; 3. lépés: a próba lebontása, a polimerizáció
befejezése (részleteket l. a szövegben)
Ajánlott irodalom
Berg, P., Singer, M. F. (1995): The recombinant DNA controversy: Twenty years later. Proc. Natl. Acad. Sci.
USA 92, 9011–9013.
Cohen, S. N.: The manipulation of genes. Scientific American 1975/7, 25–33.
118–124, 127–129.
Grobstein, C.: The recombinant-DNA debate. Scientific American 1977/7, 22–33.
Mullis, K. B.: The unusual origin of the polymerase chain reaction. Scientific American 1990/4, 36–43.
Old, R. W., Primrose, S. B.: Principles of Gene Manipulation. Blackwell Scientific Publications, London, 1–86,
1991.
White, T. J. (1996): The future of PCR technology: diversification of technologies and applications. TIBTECH
14, 478–483.
56
10. fejezet - 10. A génszerkezet
vizsgálómódszerei II.: A DNS
szekvencia-analizisének lehetőségei
1. Molekuláris hibridizáció
A DNS direkt szekvencia-vizsgálatát a restrikciós endonukleázok felfedezése és a DNS-klónozás módszerének
kidolgozása tette lehetővé: ezek a technikák a nagyméretű DNS-molekulák rövid, specifikus restrikciós enzim
hasítási helyek által határolt fragmentumainak izolálását és analizálható mennyiségben történő kinyerését
eredményezték. Közvetett szekvencia-analizáló módszert azonban már a restrikciós enzimek használata előtt
kifejlesztettek: ez a molekuláris hibridizáció (10.1. ábra).
10.1. ábra - 10.1. ábra: A nukleinsav hibridizáció elve (filter-hibridizáció)
57
10. A génszerkezet
Ha denaturált nukleinsavat valamilyen módon (pl. radioaktív atommal vagy fluoreszcens festékkel) jelölt
nukleinsavpróba jelenlétében renaturálnak, a jelölt próba bázispárosodni képes a vizsgált mintában esetleg jelen
levő komplementer láncokkal, azaz hibrid képződik, ami kimutatható. A nukleinsav-hibridizáció segítségével
tehát megvizsgálható, hogy két nukleinsavlánc komplementer-e és ha igen, milyen mértékben (erre a hibrid
olvadáspontjából lehet következtetni).
A hibridképződés detektálására különböző lehetőségek adódnak, a hibridizáció így számos molekuláris biológiai
technika alapját képezi. A legegyszerűbb esetben (filter-hibridizáció) a denaturált vizsgálandó nukleinsavat
speciális membrán felszínéhez kötik, a radioaktív próbát ehhez adják hozzá. A renaturáció után a nem kötődött
próbamolekulákat lemossák, majd a filter radioaktivitásának meghatározásával megállapítják a hibridképződés
mértékét (10.1. ábra). In situ hibridizáció során fixált sejtekben lúgos denaturációt végeznek, majd radioaktív
vagy fluoreszcens próbával hibridizálnak; előbbit autoradiográfiával, utóbbit pedig fluoreszcencia-
mikroszkóppal teszik láthatóvá. A fluoreszcens in situ hibridizáció (FISH) mint genetikai betegségek
diagnosztikai eljárása, már a klinikumban is létjogosultságot nyert.
2. Restrikciós térképezés
58
10. A génszerkezet
Mivel a restrikciós enzimek által felismert nukleotidszakaszok már a „valódi” szekvencia-analizáló módszerek
kifejlesztése előtt ismertek voltak, korlátozott szekvencia-információt szolgáltathatott a restrikciós térképezés
is. Ennek célja, hogy a vizsgált DNS-fragmentumban meghatározzák különböző restrikciós endonukleázok
hasítási helyeit és azok egymástól való távolságát. A módszer lényege (10.2. ábra): a tisztított DNS-molekula
preparátumot in vitro körülmények között különböző enzimekkel és azok kombinációjával hasítják, majd a
képződött fragmentumokat gélelektroforézissel szétválasztják, és etídiumbromid festéssel láthatóvá teszik. A
csíkok pozíciójából következtetnek a fragmentumok méretére, abból pedig a hasítási helyekre. A módszer
kisméretű DNS-ek (plazmidok, vírus-DNS-ek, klónozott DNS-fragmentumok) vizsgálatára alkalmas.
10.2. ábra - 10.2. ábra: Restrikciós térképezés: a fragmentumok elektroforetikus képe

(A.) és a cirkuláris DNS térképe (B.)
3. Southern blot
Nagy genomok (pl. humán DNS) restrikciós térképezése az előző fejezetben leírt módon nem végezhető el, mert
egyetlen restrikciós enzimmel emésztve is több százezer különböző méretű fragmentumot adnak, amelyek
egymástól gélelektroforézissel szét sem választhatók. A probléma megoldására dolgozott ki 1975-ben Southern
egy olyan módszert, melyben a restrikciós térképezés és a molekuláris hibridizáció módszerét kombinálta. A
Southern blot technika célja, hogy nagy molekulasúlyú DNS-ből azonosítson olyan restrikciós
fragmentumokat, amelyek a kísérlet szempontjából érdekes DNS-régiót hordoznak. A DNS-preparátumot
restrikciós enzimmel hasítják (10.3. ábra), majd a fragmentumokat agaróz gélelektroforézissel szétválasztják,
lúgos közegben denaturációt végeznek és a DNS-darabokat a gélből nitrocellulóz vagy nylon membránra viszik
át (innen származik az elnevezés: blotting, azaz átitatás). A radioaktív próbával a hibridizációt a membránon
végzik el: a keresett szekvenciát tartalmazó DNS-fragmentumok az autoradiogrammon csíkok formájában
fognak megjeleni. A Southern blot kiterjedten alkalmazott módszer specifikus génszakaszok, a bennük
keletkezett mutációk kimutatására.
10.3. ábra - 10.3. ábra: A Southern blot elve
59
10. A génszerkezet
4. Szekvencia-meghatározás
Néhány száz bázispár méretű DNS-darabok elsődleges szerkezetének meghatározására Maxam és Gilbert,
illetve Sanger 1975-ben dolgoztak ki módszereket.
A Maxam-Gilbert-féle kémiai módszer lényege, hogy a DNS-molekulákat bázisspecifikus ágensekkel

elhasítják, a létrejövő láncok méretét gélelektroforézissel megállapítják és ebből következtetnek a nukleotid
szekvenciára.
Az általánosan használt és automatizálásra is alkalmas szekvencia-analizáló módszer Sanger láncterminációs

eljárása (10.4. ábra). Alapja egy in vitro DNS-szintetizáló rendszer, amely tartalmazza a DNS-fragmentum
molekuláit, 5’-végen radioaktívan jelölt szintetikus primer molekulákat, a 4 dezoxiribonukleozid-trifoszfátot és
DNS-polimerázt. A primerkapcsolódás után a reakcióelegyet 4 egyenlő részre osztják, majd
didezoxiribonukleozid-trifoszfátokat adnak hozzájuk, mindegyikhez másikat. (A didezoxinukleotidok
pentózában nemcsak a 2’-, hanem a 3’-pozícióból is hiányzik az oxigén [a dezoxiribóz képletét l. a 2.2. ábrán].)
Inkubálás során a reakcióelegyekben DNS szintetizálódik a templátként használt DNS-lánc irányításával: a
DNS-polimeráz a növekedő lánc 3’-végéhez nukleozid-monofoszfátokat kapcsol. Véletlenszerűen a
reakcióelegyekben kis koncentrációban jelen lévő didezoxinukleotid is beépülhet és mivel 3’-OH-csoporttal
nem rendelkezik, az a lánc szintézisének végét jelenti. Az egyes reakcióelegyekben különböző hosszúságú
láncok szintetizálódnak, az egy elegyben levő valamennyi termék 3’-végén ugyanaz a didezoxinukleotid van. A
négy mintát ureát tartalmazó denaturáló poliakrilamid gélben egymás mellett elektroforetizálják,
autoradiográfiát végeznek, majd az egyes csíkok pozíciója alapján leolvassák a szekvenciát: az autoradiogramm
aljáról indulva a szintetizált lánc bázissorrendje 5’→ 3’ irányban olvasható le. Egy primer segítségével néhány
száz bázis szekvenciája állapítható meg, ennek alapján új primer szintetizálható és a DNS-szakasz szekvencia-
meghatározása folytatható.
10.4. ábra - 10.4. ábra: Sanger láncterminációs szekvencia-meghatározó módszerének

elve
60
10. A génszerkezet
A Sanger-módszer alapján több szekvencia-meghatározó automatát fejlesztettek ki, amelyek napi hozama
sokszorosa a fent leírt hagyományos módszerének. Az egyik bevált eljárás, hogy a primert nem radioaktívan,
hanem fluoreszcens festékkel jelölik, mind a 4 reakcióelegyben más színűvel (10.5. ábra). Az eljárás egyébként
teljesen megegyezik a manuális módszerrel, de DNS-szintézis után a 4 mintát összekeverik, együtt futtatják a
gélben. A gél alját lézersugárral világítják meg, amely az egyes csíkokban eltérő színű fluoreszcenciát kelt, azt
egy detektor regisztrálja és a hozzá csatlakoztatott számítógép, ahogy a csíkok elérik a gél alját, folyamatosan
kiírja a szekvenciát.
10.5. ábra - 10.5. ábra: A DNS-szekvenciázó automata működési elve
61
10. A génszerkezet
Az automatizált szekvencia-meghatározásnak számos újabb változata ismeretes. A didezoxinukleotidok is

jelölhetők 4 különböző fluorokrómmal, ilyenkor a DNS-szintézisre egyetlen reakcióelegy használható, melyben
mind a négy láncterminátor jelen van. Nagy haladást jelentett a szekvencia-analízisben a kapilláris
gélelektroforézis bevezetése: a jelenlegi legjobb automatákban egyszerre 96 kapillárisban folyik szeparálás. A
mintafelvitel, elektroforézis és szekvencia-leolvasás is teljesen automatizált.
5. Szekvencia-meghatározás hibridizációval
A molekuláris hibridizáció elvén alapuló szekvencia-meghatározó mikrochipek (DNS-chipek széles körben
használt másik angol nevükön microarray-k) forradalmian új lehetőségeket teremthetnek gyors és teljesen
automatizált bázissorrend-analízisre. A módszer lényege, hogy az ismeretlen szekvenciájú DNS-t (vagy RNS-t)
fluoreszcens festékkeljelölik, majd hibridizáltatják egy szilárd felszínen meghatározott sorrendben rögzített,
ismert bázissorrendű oligonukleotid-kollekcióval végzett hibridizációs reakcióban (10.6. ábra).
A chipek esetén a jelöletlen oligonukleotidot nevezzük próbának, a fluoreszcens DNS-molekulákat pedig cél-
DNS-nek. A jelölt nukleinsav azokkal az oligonukleotidokkal képez stabil hibridet, melyek tökéletesen
komplementerek valamely régiójával. Ha a mikrochip minden lehetséges szekvencia-kombinációt tartalmaz, a
62
10. A génszerkezet
fluoreszcens próba hibridizációs mintázatából szekvenciája meghatározható. Ha oktamér oligonukleotidokat
használnak, a 48 = 65 536 kombináció elfér egy 3 × 3 cm-es lemezen (10.7.
ábra), hosszabb próba-molekulákat tartalmazó chipeken azonban a szekvencia-kombinációk száma többmillió is
lehet. A fluoreszcens cél-DNS-sel a hibridizációt egy speciális kamrában hajtják végre, majd a mikrochip
hibridizációs mintázatát fluoreszcencia-mikroszkópban analízálják. Az információ videokamera közvetítésével
számítógépbe jut, mely a fluoreszcens kép alapján rekonstruálja a szekvenciát.
10.6. ábra - 10.6. ábra: Szekvencia-meghatározás oligonukleotid-chippel. A. A

mikrochip képe; B. A chip egy részlete felnagyítva. Minden mező ugyanazon
oligonukleotid számos példányát tartalmazza (a rajz csak 1 példányt ábrázol), a
különböző mezők különböző oligonukleotidokat; C. Hibridizáció a fluoroforral jelölt
cél-DNS; D. A mikrochip képe a fluoreszcencia-mikroszkóban
10.7. ábra - 10.7. ábra: A hibridizáción alapuló szekvencia-analizáló berendezés

működési elve
Az oligonukleotid-chipek egyre szélesebb körben terjednek. Ha a technikai nehézségeket lekűzdik, gyors,

viszonylag olcsó szekvencia-meghatározó módszer áll rendelkezésre. A jelenleg kereskedelmi forgalomban levő
63
10. A génszerkezet
chipek orvosi szempontból fontos gének mutációinak kimutatására, illetve a genomunkban nagy számban
előforduló egyedi nukleotidvariációk (single nucleotide polymorphism, SNP) azonosítására szolgálnak. A
sejtjeinkben képződő mRNS-ekkel komplementer DNS-szekvenciákat (cDNS-eket) hordozó chipek
alkalmazásával a normális és kóros sejtek génműködése vizsgálható (l. 13. fejezet). Az oligonukleotid- és DNS-
chipek már ma is népszerűek és a közeli jövőben fontos, rutinszerűen alkalmazott diagnosztikai eszközökké
fognak válni.
6. Humán genomprogram
A technikai fejlődés (PCR, szekvenciázó automaták kifejlesztése, informatikai forradalom) nagyszabású
program elindítását tette lehetővé 1990-ben: a teljes emberi genom szekvenciájának meghatározását. A James
Watson irányításával elkezdett humán genom program időtartamát 15 évre, költségeit mintegy 3 milliárd
dollárra tervezték. A bioinformatika gyors fejlődésének és a kapilláris szekvenátorok kifejlesztésének
köszönhetően azonban a programot 5 évvel korábban fejezték be, és az eredetileg becsült összegnek csak a
tizedét költötték rá. A humán genom szekvenciájának meghatározása egy nemzetközi konzorcium (melyben az
USA, Anglia, Franciaország, Japán, Németország és Kína laboratóriumai vettek részt) és egy magáncég, a
Celera Genomics közös erőfeszítéseinek eredménye. A program tudományos jelentőségét hangsúlyozandó,
befejezését 2000 nyarán a Fehér Házban jelentették be, majd az elkészült szekvenciát 2001 februárjában a
legnevesebb folyóiratokban publikálták: a konzorcium a Nature-ben, a Celera pedig a Science-ben. (A teljes
szekvencia valójában csak adatbázisokban elérhető, kinyomtatva ugyanis mintegy fél millió oldal terjedelmű
lenne.)
A genom szekvencia-analízise és a belőle nyerhető információk (struktúrális genomika) nagy jelentőségű, néha
meglepő eredményeket hoztak. Jelenleg valójában nem a teljes genom, hanem az aktív régió (eukromatin) nagy
részének bázissorrendje ismert; a heterokromatikus, jórészt ismétlődő szekvenciákból álló régiók szekvencia-
meghatározása technikailag nehezebb (és a gének hiánya miatt kevésbé érdekes is). Génjeink száma lényegesen
kisebb (20–25 000-re tehető) mint korábban hitték (80–100 000), szerkezetük viszont
sokkal bonyolultabb, komplexebb, mint az alacsonyabbrendű élőlényeké. (A komplexitás a mRNS-ek és a
fehérjék szintjén érvényesül. A mechanizmusokkal később foglalkozunk [l. 26. és 31. fejezet].) Az egyéni
eltérések nagyon kis mértékűek: a 3.2 milliárd bázispárnyi genomban csak mintegy 1.4 millió SNP-t,
nukleotidvariációt azonosítottak. Közülük 60 000 helyezkedik el kódoló régióban. Ezek vizsgálata
különösen jelentős lesz az öröklődő betegségek patomechanizmusának tisztázása szempontjából.
A humán genom program jövőbeni gyakorlati hozadéka szinte felmérhetetlen: a legszerényebb jóslások szerint
is újabb forradalmat fog jelenteni az élettudományok, különösen pedig az orvostudomány területén. Az
oligonukleotid-chipekkel végrehajtott SNP-analízissel rutin szűrővizsgálatok állnak majd rendelkezésre
nemcsak az egyetlen génpár által örökített (monogénikus) betegségek, hanem a sokgénes, multifaktorális
kórképek (hipertonia, skizofrénia, cukorbetegség stb.) diagnózisában is. Lehetővé válik majd az egyes
betegségekre való hajlam, prediszpozíció megállapítása is. A farmakogenomika tudománya lehetővé fogja tenni
az egyes gyógyszerekkel szembeni egyéni érzékenység genetikai hátterének vizsgálatát, a személyreszabott
gyógyszerrendelés megvalósítását.
Bár, a szerkezeti genomika eredményeinek hatásait már most is érezzük, általánosan elfogadott nézet, hogy „a
szekvencia csak a kezdet”. Az igazán lényeges kérdés az, hogy a gének, melyek bázissorrendjét ismerjük,
hogyan működnek, hogyan szabályozódnak, termékeik, RNS-ek és fehérjék, hogyan hajtják végre mindazokat a
folyamatokat, melyek eredménye az élő sejt. Ezekkel a tudományos problémákkal a funkcionális genomika
foglalkozik (l. 13. fejezet).
Ajánlott irodalom
Brown, K.: The human genome business today. Scientific American 2000/7, 50–55.
Church, G. M.: Genomes for ALL. Scientific American 2006/1, 32–40.
Cooper, G.M., Hausman, R.E. (2009): The Cell – A Molecular Approach. ASM Press, Washington, D.C., USA,
124, 130-133.
64
10. A génszerkezet
Falus, A., Váradi, A., Raskó, I. (1997): DNS-chipek. Természet Világa 128, 491–494.
Hoheisel, J. D. (1997): Oligomer-chip technology. TIBTECH 15, 465–469.
Old, R. W., Primrose, S. B. (1991): Principles of Gene Manipulation. Blackwell Scientific Publications,
London, 3–19, 99–107.
Orosz L. (2000): A Humán Genom Program: nem géntérkép, hanem az ember genetikai kódja. Természet
Világa 131, 386–387.
Shreeve, J. (1998): The code breaker. Discover 1998/5, 44–51.
Spiegelman, S.: Hybrid nucleic acids. Scientific American 1964/5, 48–56.
The Human Genome (2001) Nature 409, 811–859.
The Human Genome (2001) Science 291, 1177–1266.
65
11. fejezet - 11. A génexpresszió
vizsgálómódszerei I.: Idegen gének
expressziója
1. A génexpresszió vizsgálatának lehetőségei
A génexpresszió (génkifejeződés, génműködés) fogalma – tágabb értelemben – magában foglalja mindazokat
a folyamatokat, jelenségeket, amelyek egy génben foglalt örökletes információnak fenotípusos tulajdonság
formájában történő megjelenését eredményezik (11.1. ábra). Egy gén, illetve termékei fiziológiás szerepének
vizsgálatára elvileg kétféle lehetőség adódik: (I) a gén (vagy termékei) bejuttatása megfelelő gazdasejtbe vagy
gazdaszervezetbe és az előidézett fenotípusos változások tanulmányozása (ezekkel a módszerekkel foglalkozik a
jelen fejezet); (II) a sejt vagy szervezet saját, endogén génjének vagy a gén termékeinek megsemmisítése vagy
hatástalanítása és a gén normális funkciójának megállapítása az észlelt működéskiesések alapján (ez a következő
fejezet témája).
11.1. ábra - 11.1. ábra: A molekuláris biológia információ-áramlásának centrális

dogmája
2. cDNS-klónozás
Magasabb rendű eukariota szervezetek fehérjekódoló génjeire jellemző, hogy kiterjedt nem kódoló
szekvenciákat (intronokat) tartalmaznak, amelyek RNS-be ugyan átíródnak, de az RNS-érés során kihasadnak,
így az érett mRNS-ben már nincsenek jelen (l. 26. fejezet). Az intronok léte különleges problémát jelent a
génátviteli kísérletekben. Egyrészt a sokszor óriási méretű, a teljes gént hordozó genomiális DNS-
fragmentumok bejuttatása a gazdasejtbe nehézkes vagy lehetetlen. Másrészt a kiszemelt célsejt (pl. baktérium)
nem mindig rendelkezik azzal az apparátussal, ami az intronok eltávolítását végzi, a bejuttatott gén tehát fehérje
szintézisét nem fogja irányítani.
Az említett nehézségek leküzdésére dolgozták ki a cDNS-klónozás módszerét, amelynek lényege, hogy a

vizsgált gén által kódolt mRNS bázissorrendjében tárolt információt DNS-be (cDNS, complementer DNS) írják
át és ezt a DNS-darabot klónozzák. A klónozás menete a következő (11.2. ábra): a tisztított mRNS-en, mint
templáton, a reverz transzkriptáz enzim segítségével kettős láncú cDNS-t szintetizálnak, majd ennek végeihez
restrikciós endonukleáz „ragadós” végeket kötnek és DNS-ligáz enzimmel megfelelő vektor molekulába építik.
Inszerciós vektort is lehet használni, azonban ha azt akarják, hogy a cDNS génként működjön a gazdasejtben, a
klónozást expressziós vektorban kell elvégezni: az ilyen vektor tartalmazza mindazokat a szignálokat, amelyek
az inszert átírásához (pl. promóter) és fehérjeszintézishez (pl. riboszóma-kötőhely) szükségesek. (A promóter az
RNS-polimeráz enzimet specifikusan megkötő DNS-régió, mely szükséges a génátírás megindításához. A
prokariota mRNS-ek 5’-végéhez közel található egy riboszóma-kötőhely, amely viszont a fehérjeszintézis
elkezdésében játszik szerepet [l. 29. fejezet].) A rekombináns vektort ezután bejuttatják a gazdasejtbe.
66
11. A génexpresszió
expressziója
11.2. ábra - 11.2. ábra: A cDNS klónozás menete (A.) és a klónozott gén expressziója E.
coli sejtekben (B.)
E. coli sejtekben végzett cDNS-klónozás célja általában az, hogy a cDNS által kódolt fehérjét nagy
mennyiségben termeljék, tudományos vagy gyakorlati felhasználásra (pl. inzulin, interferon, növekedési hormon
gyártása gyógyászati célra). Mint egyszerű eukarioták, élesztősejtek is alkalmazhatók gazdasejtként. Kiterjedten
használt rendszer a rekombináns bakulovírus-vektorral fertőzött rovarsejt tenyészet: nagy mennyiségben termeli
a cDNS fehérjetermékét és az eukariota sejtekre jellemző fehérjemódosításokat (pl. oligoszacharidok kötése) is
végre tudja hajtani. Más vírusvektorok (pl. SV40 vírus, adenovírus, stb.) gerinces sejtekben teszik lehetővé a
cDNS-klónozást.
3. Géntranszfer szövettenyészeti sejtekbe

A magasabb rendű eukariota sejtekbe történő génbevitelre számos módszert dolgoztak ki, ezen a területen
érthető módon ma is komoly erőfeszítések történnek: a géntranszfer eljárások képezik ugyanis a humán
génterápia alapját (l. 58. fejezet). A fizikai génbeviteli módszerek közül megemlítendő a mikroinjekció (a DNS
bevitele célsejtbe mikroszkóp alatt, finom kapillárissal) és az elektroporáció (elektromos impulzus hatására a
sejthártyán képződő pórusokon keresztül). A génbevitel új, hatékony eszköze a génpuska: a DNS-molekulákat
finom aranyszemcsék felszínéhez adszorbeáltatják, majd nagy sebességű gázárammal „belelövik” a sejtekbe. A
módszer in vitro (szövettenyészeti sejteken) és in vivo (pl. a bőr sejtjein) is alkalmazható. A kémiai géntranszfer
során tisztított, valamilyen hordozóanyaghoz kötött (transzfekció) vagy mesterséges foszfolipid hártyával
(liposzóma) körülvett DNS jut be a kezelt sejtbe. A biológiai módszert vírusvektorok alkalmazása jelenti.
Ezekkel részletesebben a génterápia kapcsán foglalkozunk (l. 59. fejezet).
A rekombináns DNS-t felvett sejtekben a bevitt gén működése napokig vizsgálható, majd az ilyen DNS
lebomlik (átmeneti, tranziens expresszió). A sejtek kis részében az idegen DNS beépül, integrálódik a celluláris
67
expressziója
genomba, azzal együtt kettőződve az utódsejtekbe is eljut (stabil traszfektáns). Az ilyen sejtek sejtvonal
formájában fenntarthatók, bennük az idegen gén működése korlátlan ideig tanulmányozható.
4. Transzgénikus élőlények
A génműködés vizsgálata annál hitelesebb eredményeket ad, minél természetesebb, fiziológiásabb körülmények
között történik. Génbevitel szövettenyészeti sejtekbe értékes megfigyeléseket eredményezhet, de nem
helyettesítheti a soksejtű szervezetben in vivo végzett kísérleteket. A géntranszfer in vivo változatát 1982-ben
dolgozták ki: ekkor hozták létre az első transzgénikus egereket, melyekben a növekedési hormon génjét
expresszálva óriásnövést idéztek elő. Transzgénikus élőlényekben az idegen gén jelen van minden testi sejtben
és az ivarsejtek közvetítésével az utódok is örökölhetik.
A transzgén bevitelének egyik módja a megtermékenyített petesejt mikroinjekciója. Ha a gén integrálódik a

genomba és a sejt túléli a manipulációt, az embrió fejlődni kezd és valamennyi testi sejtjében jelen lesz az
idegen gén. Az éretlen embriót anyaállatba viszik be, az újszülött egerek DNS-ét pedig molekuláris biológiai
módszerrel (PCR, Southern blot) tesztelik az idegen génre.
A másik lehetőség korai embrióból származó őssejtek manipulálása (11.3. ábra). A módszer előnye, hogy a
géntranszfer szövettenyészeti körülmények között végezhető el és kiválaszthatják a legmegfelelőbb
transzfektánsokat. A manipulált sejteket fiatal embriókba (blasztocisztákba) fecskendezik be, ahol azok
megtapadnak és részt vesznek az embrió fejlődésében. A blasztociszta-kimérákat anyaállatban nevelik fel. Az
újszülöttek kiméra-állatok lesznek, hiszen szöveteik kialakulásához az eredeti blasztocisztasejtek és a manipulált
embrionális őssejtek is hozzájárultak. A kimérákat normális egyedekkel pároztatják: ha a transzgén jelen van a
kiméra csírasejtvonalában, az utódok között lesznek valódi transzgénikus állatok. Ha a manipulált embrionális
őssejtek és a fogadó blasztociszta eltérő színű állattörzsekből származtak, a kimérák és a transzgénikus állatok
bundájuk színe alapján is felismerhetők (11.3. ábra).
11.3. ábra - 11.3. ábra: Transzgénikus egerek létrehozása embrionális őssejtek

manipulálásával
68
expressziója
Az expressziós vektor megválasztásával az is szabályozható, hogy a transzgén mely szövetekben
expresszálódjon. Az átírás elindításáért felelős promóter lehet általános expressziójú (pl. aktin-promóter), de
lehet szövetspecifikus is. Az inzulin promótere például a transzgén átírását – bár minden testi sejtben jelen van –
a Langerhans szigetek β-sejtjeire fogja korlátozni.
Transzgénikus élőlényeket nemcsak kutatási, hanem – egyre elterjedtebben – gyakorlati célra is előállítanak.
Idegen gének beépítésével nagyobb terméshozamú, ellenállóbb haszonnövényeket, előnyös tulajdonságú
háziállatokat is létrehoztak. Ezek a genetikailag manipulált organizmusok (GMO) számos környezetvédelmi,
etikai, gazdasági, jogi problémát is felvetnek, melyekkel a természettudományon kívüli szervezeteknek
(törvényhozás, kormány, politikai szervezetek) is foglalkozniuk kell. Genetikailag manipulált emlősök új
perspektívákat nyitnak meg a gyógyszergyártásban is: léteznek már olyan transzgénikus sertések, kecskék,
szarvasmarhák, melyek tejükben nagy mennyiségben termelnek terápiás szerként felhasználható emberi
fehérjéket (pl. alvadási faktorokat).
Ajánlott irodalom
137–140.
Gilbert, W., Villa-Komaroff, L.: Useful proteins from recombinant bacteria. Scientific American 1980/4, 68–
82.
Shuldiner, A. R. (1996): Transgenic animals. N. Engl. J. Med. 334, 653–655.
Velander, W. H., Lubon, H., Drohan, W. N.: Transgenic livestock as drug factories. Scientific American
1997/1, 70–74.
69
vizsgálómódszerei II.: Az endogén
génműködés gátlása
Egy gén működését legkézenfekvőbb módon úgy vizsgálhatjuk, ha a gént mutációval inaktiváljuk vagy
expressziójának folyamatát megszakítjuk és tanulmányozzuk a fenotípusban jelentkező következményeket.
Mutáns baktériumok és egyszerű eukarioták (pl. élesztő) régóta kedvelt kísérleti objektumai a molekuláris
genetikusoknak. Magasabbrendű eukariota sejtek esetében azonban a genom nagy mérete sokáig gátat jelentett a
genetikai vizsgálatok számára. A célzott gén- és génexpresszió-manipulációs technikákat a 80-as években
fejlesztették ki és ez nagy haladást jelentett az eukariota génműködés megértésében.
1. Célzott génroncsolás
Az eljárást, amely egy meghatározott gén inaktiválásához, „kiütéséhez” vezet (innen származik a beavatkozás
népszerű elnevezése: K.O. mutáció), 1989-ben Capecchi dolgozta ki. Alapjául egy régóta ismert genetikai
jelenség, a homológ rekombináció szolgál: ha két, egymáshoz hasonló szekvenciájú DNS-régió egymással
érintkezésbe kerül, közöttük a DNS-láncok kicserélődése, rekombináció történhet.
A módszerhez ún. K.O. vektort használnak (12.1. ábra). Ez tartalmazza annak a génnek egy régióját, amelyet
manipulálni akarnak, benne egy rezisztenciagént (pl. a neor gént), amely kettős funkciót lát el: egyrészt
megszakítja a megcélzott gén kódoló régióját, inaktiválva azt, másrészt pedig pozitív szelekciós markerként fog
funkcionálni, hiszen neomicin-származék jelenlétében csak azok a sejtek maradnak életben, amelyek a neor gént
genomjukba építették. Ez azonban nemcsak homológ rekombinációval történhet, hanem véletlenszerű
beépüléssel, integrációval is (12.1. ábra), ami a kísérlet céljának nem felel meg, hiszen a célgént épen hagyja.
Ezért szükség van egy másik szelekciós markerre is, melynek segítségével a véletlenszerű inszercióval szemben
negatív szelekció alkalmazható. Erre a herpeszvírus timidinkináz génjét (tkHSV) használják: azok a sejtek,
amelyek ezt a gént genomjukban hordozzák, egy antivirális szerrel, ganciklovirrel elpusztíthatók. Mint a 12.1.
ábrán látható, homológ rekombináció esetén a tkHSV gén a szabad vektorban marad és így gyorsan eltűnik a
sejtekből; plazmid-integráció után viszont a genom részévé válik. Ha tehát a plazmidbevitel után a sejteket
neomicin és ganciklovir jelenlétében tenyésztik, csak azok a sejtek maradnak életben, melyekben megtörtént a
megcélzott gén inaktiválása.
12.1. ábra - 12.1. ábra: A célzott génroncsolás elve. A K.O. vektorral kezelt sejtek sorsa
háromféle lehet: 1. ha a plazmid nem jut be a sejtbe vagy nem épül be a genomba, a sejt
neomicinszármazékkal elpusztítható; 2. a véletlenszerűen integrálódott plazmidot
tartalmazó sejteket a ganciklovír öli meg; 3. a kettős szelekciót csak azon a sejtek élik
túl, melyekben homológ rekombinációval kerül a neor-gén a célgénbe
70
A génroncsolást embrionális őssejteken is el lehet végezni és a transzgénikus eljárás segítségével (l. 11. fejezet)
K.O. egereket lehet létrehozni. Ezek a megcélzott génre nézve heterozigóták (+/–), pároztatásukkal homozigóta
(–/–) állatok is nyerhetők, feltéve hogy túlélik a kérdéses gén hiányát. A 2000-es évtized végéig az egér
emberéhez hasonló méretű genomjából a gének mintegy felét sikerült célzottan inaktiválni, többszáz K.O. egér
szolgál közülük emberi betegségek modelljéül. A célzott génkiirtás rendkívül fontos módszere a kutatásnak és a
jövőben bizonyos génterápiás eljárások alapját is képezheti majd (l. 60. fejezet).
2. Antisense technika. Ribozimek. RNS interferencia

A funkcionális RNS-sel vagy annak egy szakaszával komplementer polinukleotidokat antisense
nukleinsavaknak nevezzük; ha ezek bázispárosodással kapcsolódnak célmolekulájukhoz, gátolhatják annak
működését. Egy meghatározott mRNS-re specifikus antisense oligonukleotid sejtbe juttatásával gátolható az
azt kódoló gén expressziója: az oligonukleotid akadályozhatja az mRNS érését, transzportját, transzlációját,
esetleg annak gyors degradációjához vezethet.
Az antisense megközelítés speciális lehetőségét adják bizonyos katalitikus aktivitással rendelkező RNS-
molekulák. Egyes ribozimek képesek arra, hogy helyspecifikusan hasítsanak más RNS-molekulákat (12.2.
ábra). A szubsztrát megkötése komplementer bázispárosodással történik, így a ribozim RNS-kötő helyének
megtervezésével elvileg bármilyen mRNS hasítható, a sejten belül is. A ribozim előnye a közönséges
oligonukleotiddal szemben, hogy míg az utóbbi sztöchiometrikusan hat, azaz 1 oligonukleotid 1 mRNS
molekulát képes hatástalanítani, addig a ribozim a hasítás után új „áldozat” után nézhet, így nagyszámú mRNS-
molekulát képes elpusztítani.
12.2. ábra - 12.2. ábra: mRNS molekula hasítása ribozimmel
71
Antisense oligonukleotidok és ribozimek is génspecifikus módon gátolnak, így érthető módon mindkét módszer
már a klinikai kipróbálás stádiumában van bizonyos betegségek kezelésében (l. 60. fejezet).
A fentiekhez hasonló elven működő, de sokkal hatékonyabb, forradalmian új technológiát dolgoztak ki az 1990-
es évek végén. A módszer az RNS-interferencia jelenségén alapul (12.3. ábra). Valószínűleg minden eukariota
sejt magjában képződnek hajtűszerű kettősláncú RNS-molekulák. Ezek kijutnak a citoplazmába és specifikus
endonukleáz enzim hatására 21-23 bázispár hosszúságú kettősláncú RNS-darabokra hasadnak (siRNS, l. 2.
fejezet). Ezek fehérjékkel kapcsolódva ún. géncsillapító komplexet hoznak létre: az siRNS egyik lánca
komplementer mRNS-szakaszhoz kapcsolódik és a komplex nukleázai az mRNS-t lebontják. Az RNS-
interferencia, más néven géncsillapítás (gene silencing) jelensége arra is használható, hogy a sejtekbe kívülről
bevitt, a megcélzott mRNS-sel homológ siRNS segítségével meghatározott gén működését gátolják (l. 59.
fejezet). A módszer jelentőségét sokan a polimeráz láncreakcióéhoz hasonlítják.
12.3. ábra - 12.3. ábra: Az RNS-interferencia elve; specifikus mRNS degradációja a

sejtmagban természetes módon képződő (A.) és a sejtbe kívülről bejutott siRNS
felhasználásával (B.)
72
3. A fehérjefunkció gátlása
A génexpresszió folyamata nemcsak a DNS és az RNS, hanem a fehérjék szintjén is megszakítható. A
kiszemelt fehérjére specifikus antitestmikroinjekciója a sejtbe hatásos, de nehézkes eljárás. Az 1990-es évek
elején fejlesztették ki az intracelluláris antitestek technikáját. Ennek lényege, hogy molekuláris biológiai
módszerekkel olyan cDNS-t hoznak létre, amely egyetlen polipeptidlánc formájában expresszálja azokat az
antitestdoméneket, amelyek egy meghatározott fehérjéhez specifikusan, nagy affinitással kapcsolódni képesek.
A cDNS a sejtben expresszálható és az antitest eljuttatható abba az organellumba, ahol a célfehérje működik.
Kóros működésű fehérjék gátlásával az intracelluláris antitestek a jövőben orvosi jelentőségre is szert tehetnek.
A fehérjeműködés gátlásának egyre elterjedtebb módszere a domináns gátló proteinek expressziója a sejtben.
Ezek a mutáns fehérjék nemcsak inaktívak, hanem a megfelelő endogén proteinnel vetélkedve megakadályozzák
annak kötődését valamilyen biológiailag fontos molekulához (szubsztrát, szabályozó fehérje, nukleinsav stb.),
így jelenlétükben a normális fehérje sem működik. Lényegében hasonló mechanizmussal gátolnak a
peptidomimetikumok: ezek oligopeptid molekulák, melyek aminosavsorrendje megegyezik a célfehérje
biológiailag fontos régiójával, ezért a fehérjeműködést kompetitív módon, nagymértékben specifikusan gátolni
képesek.
Ajánlott irodalom
Bernards, R. (2006): Exploring the uses of RNAi – Gene knockdown and the Nobel Prize. N. Engl. J. Med. 355,
2391–2393.
Cooper, G.M., Hausman, R. E. (2009): The Cell – A Molecular Approach. ASM Press, Washington, D.C., USA,
140–147.
Conzin, J. (2006): Method to silence genes earns loud praise. Science 314, 34.
Evans, M. J., Smithies, O., Capecchi, M.R. (2001): Mouse gene targeting. Nature Medicine 7, 1081–1090.
Hannon, G. J. (2002): RNA interference. Nature 418, 244–251.
James, H. A., Gibson, I.: Ribozymes. Science & Medicine, 1998/2, 26–35.
Majzoub, J. A., Muglia, L. J. (1996): Knockout mice. N. Engl. J. Med. 334, 904–907.
73
Rossi, J. J. (1995): Controlled, targeted, intracellular expression of ribozymes: progress and problems.
TIBTECH 13, 301–306.
Sarkadi B. (2007): Nobel-díj az őssejtek genetikai módosításáért. Lage Artis Medicinae 17, 906–907.
Wagner, R. W. (1994): Gene inhibition using antisense oligodeoxynucleotides. Nature 372, 333–335.
74
vizsgálómódszerei III.: Specifikus
géntermékek azonosítása
A gének expressziója során irányításukkal mRNS-ek, majd fehérjék képződnek (11.1. ábra); a génműködés
mértéke az RNS- és fehérjetermék mennyiségének megmérésével is meghatározható. Egy magasabbrendű
eukariota sejtben azonban több ezer, több tízezer gén is aktív lehet egyidőben; egyes gének expressziójának
vizsgálatához tehát olyan módszerekre van szükség, amelyek specifikus mRNS-ek, illetve specifikus fehérjék
azonosítására alkalmasak.
1. cDNS-tár készítése
Bizonyos kísérleteknél szükség lehet arra, hogy egy adott sejtben, szövetben kifejeződő összes mRNS-
szekvenciát számba vegyék. Az RNS-ek molekuláris biológiai manipulációja azonban nehézkes: egyrészt ebben
a formában nem klónozhatók, másrészt sokkal érzékenyebbek degradációs hatásokra mint a DNS. Ezért ilyenkor
a bennük levő információt kettős láncú cDNS-be írják át, majd a cDNS-populáció klónozásával cDNS-tárat
hoznak létre. A cDNS-tár tehát, szemben a genomtárral (l. 9. fejezet), csak kódoló génszakaszokat tartalmaz és
mivel különböző sejtekben különböző génpopuláció aktív, ugyanazon szervezet különböző szöveteiből
előállított cDNS-tárak egymástól eltérnek, szövetspecifikusak.
A cDNS-tár konstrukciójánál a cDNS-klónozásnál leírt módszert követik (l. 11.2. ábra), azzal a különbséggel,
hogy a szövetből oligo(dT)-cellulóz affinitás kromatográfiával izolált össz-mRNS preparátumból indulnak ki
(eukariota sejtek legtöbb mRNS-ének 3’-végén poli(A)-szekvencia van, így könnyen elkülöníthető a tRNS-ektől
és rRNS-ektől). A poli(A)+ mRNS-eket reverz transzkriptázzal cDNS-be írják át. A reverz transzkriptáz
különleges DNS-polimeráz: RNS templáton dezoxiribonukleozid-trifoszfátok felhasználásával komplementer
DNS-láncot szintetizál. Primerként a poli(A)-hoz kötődő oligo(dT)-t használnak. A kettős láncú cDNS-ek
mindkét végéhez ragadós végeket eredményező restrikciós endonukleáz felismerő helyeket kapcsolnak,
plazmid, λ-fág vagy vírusvektorba építik be őket, majd a genomtáraknál már ismertetett módon gazdasejtbe
juttatják a rekombináns vektorokat. A kívánt klón megkeresése történhet hibridizációs módszerrel (l. 9. fejezet),
de expressziós cDNS-tár esetén (azaz, ha a klónozás expressziós vektorban történt) a keresett klón azonosítása a
cDNS-inzert fehérjeterméke alapján immunológiai módszerrel is történhet. (Ilyenkor a bakteriológiai lemezről
készített filterlenyomat vizsgálata a Western blotnál leírt módon folyik; l. később.)
2. Northern blot
Ezt a technikailag a Southern blothoz hasonló kivitelezésű módszert egy specifikus RNS-nek komplex RNS-
keverékben történő kimutatására használják. Az RNS-mintát formaldehid-tartalmú agarózgélben
elektroforetizálják (13.1. ábra): a formaldehid mint denaturáló ágens felbontja az RNS-ek másodlagos
szerkezetű régióit és a kinyújtott RNS-molekulák méretüknek megfelelően vándorolnak. Az RNS-eket a gélből
filterre viszik át, a kívánt RNS-re specifikus radioaktív próbával hibridizálják, majd autoradiográfiát végeznek.
Ha a keresett RNS jelen volt a mintában, a méretének megfelelő helyen fekete csíkot ad az autoradiogrammon.
A csík erősségéből az expresszió mértékére következtethetünk.
13.1. ábra - 13.1 ábra: A Northern blot módszer elve
75
3. Immunológiai módszerek
Specifikus fehérjék kimutatására immunológiai módszerek alkalmasak: a fehérje elleni antitest az antigénnel
immunkomplexet alkot, ami kimutatható.
3.1. Immuncitokémia
A fénymikroszkópos immuncitokémia legelterjedtebben alkalmazott változata az immunfluoreszcencia
mikroszkópia. A metszetet vagy a detergens kezeléssel permeabilizált sejtet a vizsgálandó fehérje elleni
antitesttel kezelik, amelyet fluoreszcens festékkel jelöltek meg. Ha a készítményt ezután fluoreszcencia-
mikroszkópban vizsgálják, csak a specifikus fehérjét tartalmazó, antitestet kötő régiók fognak fluoreszkálni.
Különböző színű festékek alkalmazásával ugyanazon metszetben, sejtben különböző fehérjék expressziója,
lokalizációja vizsgálható. A leírt módszer a direkt immunfluoreszcencia. Az indirekt eljárás során a vizsgált
anyagot először jelöletlen, a célfehérjére specifikus első antitesttel kezelik, majd fluorokrómmal jelölt, az első
antitest elleni második ellenanyaggal. A két antitest alkalmazásával növelhető az immuncitokémiai kimutatás
fajlagossága és érzékenysége is.
Modern konfokális mikroszkópok segítségével a fluoreszcens antitesttel festett sejtről „rétegfelvételek”

készíthetők és számítógép segítségével megalkotható a fehérjelokalizáció háromdimenziós képe. A módszer
különösen népszerű a citoszkeleton-kutatásban: aktin, tubulin vagy intermedier filamentum fehérjék elleni
antitestekkel láthatóvá tehetők a sejtváz különböző elemei (l. 39. és 40. fejezet).
Az antigén–antitest reakció az elektronmikroszkópiában is felhasználható. Finom nehézfém szemcsékhez (pl.

aranyhoz, immunogold technika) kötött antitest segítségével a vizsgált fehérje sejten belüli lokalizációja
pontosan megállapítható.
3.2. Immunprecipitáció
A módszert általában akkor alkalmazzák, ha fehérjekeverékből egy specifikus proteint akarnak elkülöníteni,
azonosítani (13.2. ábra). Az antitestet hozzáadják az elegyhez, majd a létrejövő immunkomplexeket speciális
agarózgyöngyök felszínén kötik meg. A gyöngyök centrifugálással könnyen elkülöníthetők a többi fehérjétől, a
hozzájuk kötődő fehérjéket SDS-poliakrilamid gélelektroforézissel frakcionálják. Ha a fehérjekeverék
radioaktívan jelölt volt, a célfehérjét autoradiográfiával mutatják ki. A fehérjék radioaktív jelölésének módjától
függően az immunprecipitáció alkalmas specifikus fehérjék szintézisének, kémiai módosulásának (pl.
foszforiláció, glikoziláció) tanulmányozására.
13.2. ábra - 13.2. ábra: Az immunprecipitáció menete (az autoradiogrammon az 1.

minta a teljes fehérjekeverék a 2. pedig az immunprecipitátum képét mutatja)
76
3.3. Immunoblot (Western blot) módszer

Az eljárás specifikus fehérje detektálására és mennyiségének meghatározására alkalmas jelöletlen
fehérjekeverékben (13.3. ábra). Az elegyet egy- vagy kétdimenziós poliakrilamid gélelektroforézissel
frakcionálják, majd a fehérjéket a már ismert blotting technikával nitrocellulóz filterre viszik át. A membránt
ezután a keresett fehérje elleni antitesttel kezelik, majd az immunkomplexeket egy második, az első antitesttel
szemben termelt ellenanyaggal reagáltatják. A második antitest speciális enzimmel konjugált vagy radioaktív.
Előbbi esetben színreakcióval, az utóbbiban autoradiográfiával detektálhatók. A reakció intenzitása alapján a
mennyiség meghatározható.
13.3. ábra - 13.3. ábra: Az immunoblot (Western blot) módszer elve
4. Funkcionális genomika
A Humán Genom Program eredményei (l. 10. fejezet) genomunk működésének vizsgálatát is felgyorsították. A
funkcionális genomika a sejtekben képződő RNS-ek és fehérjék globális vizsgálatára, egyidejű kimutatására
és minőségi és mennyiségi analízisére ad lehetőséget. Ez az új tudományág új, mind jobban terjedő
szakkifejezéseket is szült: a transzkriptom vagy RNom (egy sejtben képződő illetve jelen levő RNS-ek
összessége), a proteom (a sejtben expresszálódó fehérjék összessége), az interaktom (a sejt fehérjéi között
kialakuló kölcsönhatások térképe), a foszfoproteom (a sejt fehérjefoszforilációs mintázatának egésze) fogalma
egyre gyakrabban szerepel a szakirodalomban.
4.1. A génexpresszió vizsgálata cDNS-chipekkel

A Northern blot módszerrel egy kísérletben egy (esetleg néhány) specifikus mRNS expresszióját vizsgálhatják.
A cDNS-tárak ugyan tartalmazzák az adott sejtben kifejeződő valamennyi gén információját, de az összes cDNS
azonosításához számos kísérletre van szükség. A 10. fejezetben ismertetett DNS-mikrochip technológia
alkalmazható a génműködés vizsgálatára is: egyetlen DNS-chip segítségével néhány órás munkával
meghatározható az adott sejtre adott körülmények között jellemző génexpressziós profil.
77
A vizsgált sejtekből össz-mRNS-t izolálnak, majd reverz transzkripcióval fluorokrómmal jelölt cDNS-kollekciót
készítenek. A fluoreszcens cDNS-ekkel azután olyan DNS-chipen végeznek hibridizációt, melyhez nagyszámú,
az illető fajra jellemző génfragmentumot vagy génspecifikus oligonukleotidot kapcsoltak hozzá, ismert
elrendezésben (l. 10.6. és 10.7. ábra). A mikrochipet ezután komputervezérelt fluoreszcencia-mikroszkóppal
vizsgálják át és a fluoreszcencia-mintázat alapján a számítógép megállapítja az egyes gének expressziós szintjét.
Számos biotechnológiai cég dolgozik gyakorlati célra (pl. gyógyszerek hatásának vizsgálatára, betegségek
diagnosztizálására) használható DNS-chipek kifejlesztésén, ezek közül egyre több jelenik meg az egészségipar
piacán is. A génexpressziós mintázatok diagnosztikai célú alkalmazására az 58. fejezet mutat be egy példát.
4.2. Proteomika
A fenotípusos tualjdonságok kialakításáért – így a sejtben lejátszódó patológiás biológiai folyamatokért is –
közvetlenül a fehérjék felelősek. Ezért a fehérjék széleskörű vizsgálata, a proteomkutatás (proteomika) orvosi
szempontból a nukleinsavak analízisénél is fontosabb. A proteom tanulmányozása ugyanakkor technikailag
sokkal nehezebb, mint a nukleinsavaké: a fehérjék amplifikálására szolgáló PCR-jellegű módszer nem létezik;
egyes fehérjék igen alacsony szinten expresszálódnak sejtjeinkben; működésüket nemcsak mennyiségük, hanem
térszerkezetük, kovalens módosulásaik (foszforiláció, glikoziláció, acetiláció stb.) is befolyásolják. Mindezek a
tényezők rendkívüli módon megnehezítik a proteomkutatásokat. A sejtek fehérjeprofiljának vizsgálata azonban
orvosi szempontból felbecsülhetetlen értékű információkat szolgáltathat: betegség-specifikus fehérjemarkerek
(pl. tumorfehérjék) kimutatása, gyógyszerek támadáspontjának azonosítása, molekuláris diagnosztikai eljárások
kidolgozása.
Új, ismeretlen fehérjék azonosítására már ma is rendelkezésre áll a technológia. A sejtkivonat fehérjéit
kétdimenziós gélelektroforézissel frakcionálják, a kívánt fehérjefoltot kinyerik a gélből, kisebb peptidekre
hasítják, majd a peptideket tömegspektrometriával azonosítják. (A módszer tárgyalása a biofizika tárgykörébe
tartozik.)
A fehérjék specifikus kötődési tulajdonságait a DNS-chipekhez hasonló protein-chipekkel vizsgálják. A chip-

lemezen többszáz specifikus fehérjét rögzítenek, majd a vizsgálandó, jelölt fehérjekeverékkel végzett kezelés
után a lemez egyes régióin meghatározzák a fehérjekötődést. Fehérjekeverékek kötődési tulajdonságainak
analízisére antitest-, peptid- és szénhidrát-chipek is rendelkezésre állnak már. A technológia a következő
években forradalmasítani fogja a sejtbiológiai kutatásokat, a betegségek patomechanizmusának elemzését és a
diagnosztikát.
Ajánlott irodalom
Aebersold, R., Cravatt, B. F. (2002): Proteomics - advances, applications and the challenges that remain.
TIBTECH 20, S1–S2.
130–135.
Ezzel, C.: Beyond the human genome. Scientific American 2000/7, 64–69.
Ezzel, C.: Proteins rule. Scientific American 2002/4, 27–33.
Falus A. (2002): Genomika az orvostudományban. Természet Világa 133, 50–52.
Friend, S.H., Stoughton, R.: The magic of microarrays. Scientific American 2002/2, 34–41.
Kozian, D.H., Kirschbaum, B. J. (1999): Comparative gene expression analysis. TIBTECH 17, 73–78.
Lee, Y-S., Mrksich, M. (2002): Protein chips: from concept to practice. TIBTECH 20, S14–S18.
Old, R. W., Primrose, S. B.: Principles of Gene Manipulation. Blackwell Scientific Publications, London, 120–
167, 1991.
Service, R. F. (1998): Microchip arrays put DNA on the spot. Science 282, 396–399.
78
14. fejezet - 14. A sejtmag felépítése
1. A sejtmag elektronmikroszkópos szerkezete
A sejtmag (nukleusz, karion) az eukariota sejt életét irányító organellum: itt történik a genetikai információ
tárolása és megkettőződése, átírása RNS-molekulákba, az RNS-ek érése és transzportja a citoplazmába.
Transzmissziós elektronmikroszkópos felvételen (14.1. ábra) jól elkülönült képletek figyelhetők meg a
sejtmagban: a maghártya, a kromatinállomány és a nukleolusz; speciális technikával láthatóvá tehető a
magmátrix. Ebben a fejezetben a felsorolt alkotórészek jellemzőit tárgyaljuk (kivéve a nukleoluszt, melyről az
rRNS-szintézissel kapcsolatban lesz szó).
14.1. ábra - 14.1. ábra: A sejtmag elektronmikroszkópos felépítése
2. A maghártya
2.1. A maghártya felépítése
A sejtmagot két membránból álló maghártya választja el a citoplazmától. A külső membrán közvetlenül
kapcsolatban áll a durva felszínű endoplazmatikus retikulummal, citoszól felőli felszínéhez riboszómák is
kötődnek. A belső membrán egy vékony fehérjerétegen, a nukleáris laminán keresztül a kromatin széli
rétegéhez kapcsolódik. A lamin fehérjék egyik típusa (lamin B) a hozzá kötődő lipidlánc és a belső membránban
elhelyezkedő fehérjék (pl. a lamin B receptor) segítségével a belső maghártyába van kihorgonyozva, míg a
lamin A és C molekulák a kromatinnal létesítenek kapcsolatot. Ezek a fibrilláris fehérjék a citoszkeleton
intermedier filamentumaival mutatnak rokonságot (l. 40. fejezet): fonálszerűen felcsavarodva rosthálózatot
hoznak létre, mely hozzájárul a sejtmag alakjának meghatározásához. Az 1990-es években több ritka öröklődő
betegség hátterében találtak olyan mutációt, mely lamin-gént vagy a belső membrán egyes fehérjéinek génjét
érinti. A laminopathiák közé tartoznak a myopathiák (izomsorvadással, gyakran szívritmuszavarokkal járó
kórképek), lipodystrophiák (zsírsejtdegenerációval, diabetesszel jellemezhető betegségek), neuropathiák
(idegrendszeri elváltozások) bizonyos típusai. A lamin A génjében bekövetkező mutációk okozzák a korai
öregedéssel járó Hutchinson-Gilford progeriát. A kórképek pathomechanizmusa még nem tisztázott; a
génszabályozás zavara, a laminháló szerkezetének megbomlása lehet a tünetek okozója.
79
14. A sejtmag felépítése
A külső és belső hártya közötti üreg a perinukleáris tér. A membránokon keresztül folyó transzport korlátozott:
kisméretű hidrofób anyagok juthatnak itt be a sejtmagba. A nukleocitoplazmatikus transzport döntő része a
maghártya felszínén elhelyezkedő több ezer magpóruson keresztül történik.
2.2. Magpóruskomplexum
A pórusok mintegy 100 különböző nukleoporin fehérjéből álló, bonyolult szerkezetű képletek (14.2.ábra).
Alapstruktúrájukat 8 nagyméretű fehérjekomplex alkotja, melyek a citoszól és a sejtmag felé néző oldalon is
gyűrűszerű képződményt hoznak létre (citoplazmatikus és nukleáris gyűrű), a maghártya középső síkjában pedig
„küllőket” képeznek. A pórus közepén gyakran figyelhető meg egy központi komplex („dugó”), melynek
szerepe vitatott; valószínűleg csatornaként működik, melyen nyugalmi állapotban csak ionok és kis molekulák
juthatnak át, kitágulva azonban nagyobb partikulumok transzportját is lehetővé teszi. A gyűrűkhöz
citoplazmatikus filamentumok, illetve nukleáris kosár formájában fehérjefonalak kapcsolódnak.
14.2. ábra - 14.2. ábra: A magpórus komplexum szerkezete (A. felülnézeti kép; B.
keresztmetszet)
2.3. Nukleocitoplazmatikus transzport

A pórusok ionok, kisméretű molekulák, kisebb fehérjék számára szabadon átjárhatók, ezek transzportja mindkét
irányban passzív diffúzióval történhet. Nagyobb fehérjék, RNS-ek, RNP-komplexek szállítása a
maghártyapórusokon keresztül szelektív, energiát igénylő folyamat: a specificitást szállítófehérjék és
nukleoporinok egymásrahatása biztosítja, az energiát pedig GTP és ATP szolgáltatja.
A nukleocitoplazmatikus transzportra azért van szükség, mert az RNS-ek a sejtmagban, a fehérjék viszont
csak a citoplazmában szintetizálódnak. A szállítófehérjék családját karioferineknek nevezzük. Ezek a citoplazma
és a sejtmag között ingáznak, feladatuk fehérjék sejtmagba történő transzportja (importinok), illetve egyes
proteinek visszaszállítása a citoplazmába (exportinok). A transzportban fontos szerepe van a Ran-fehérjének is,
amely az ún. Ras-fehérje szupercsalád (l. 46. fejezet) sokrétű funkciót ellátó nukleáris képviselője. A család
tagjai egyetlen polipeptidláncból álló guaninnukleotid-kötő fehérjék (monomer G-proteinek): GDP-kötő és
GTP-kötő formában léteznek a sejten belül. A Ran ugyancsak ingázó fehérje: Ran•GTP formája a sejtmagban,
Ran•GDP formája pedig a citoplazmában dominál. Az aktív Ran•GTP komplex fő feladata, hogy a karioferin és
a szállított fehérje közötti kapcsolatot szabályozza. Valószínűleg szerepet játszik a mitózis egyes folyamataiban
(az osztódási orsó kialakulásában, a maghártya felépülésében) is.
A nukleocitoplazmatikus transzport a sejtbiológiai kutatások egyik divatos témája, így mechanizmusa elég jól
ismert. A 14.3. ábra leegyszerűsítve mutatja be a magfehérjék importjának (14.3.A. ábra) és exportjának
lépéseit. A legtöbb magfehérje tartalmaz egy olyan, bázikus aminosavakban gazdag régiót (nukleáris
lokalizációs szignál, NLS), amely jelként szolgál a sejtmagba történő szállítására. Ezt a régiót importin molekula
ismeri fel, hozzákötődik (1. lépés a 14.3. ábrán), a komplex dokkol a pórus-komplexum citoplazmatikus
filamentumain (2. lépés), majd újabb és újabb nukleoporinokkal létesítve kapcsolatot, fokozatosan átjut a
póruson és transzlokálódik a sejtmagba (3. lépés). Itt Ran•GTP hatására az importin/NLS-fehérje komplex
disszociál (4. lépés) és az importált magfehérje megkezdheti sejtmagon belüli tevékenységét.
80
Egyes magfehérjék (riboszomális fehérjék, bizonyos inaktívvá vált transzkripciós faktorok stb.) szelektíven
exportálódnak is a sejtmagból (14.3.B. ábra), feltéve, hogy nukleáris export szignált (NES) tartalmaznak (NES-
fehérjék). Ran•GTP hatására ezek a fehérjék exportin molekulával képeznek komplexet (5. lépés), amely a
pórus-komplexumhoz kötődik (6. lépés), majd transzlokálódik a citoplazmába (7. lépés). Itt a Ran•GTP a fehérje
saját GTPáz aktivitásával a GTP-ről egy foszfátcsoportot lehasítva Ran•GDP-vé alakul át, a fehérjekomplex
pedig alkotóira esik szét (8. lépés).
Az RNS-ek exportjának mechanizmusa sokkal kevésbé ismert, de valószínű, hogy ugyancsak karioferinek
közvetítésével zajlik, a fehérje-exportnál már ismertetett módon. A riboszóma alegységek
nukleocitoplazmatikus transzportjában bizonyos riboszómafehérjék, az mRNS-ekében pedig hnRNP-fehérjék
látják el a szállítófunkciót. Az érett mRNP-partikulum exportjának valószínű mechanizmusát mutatja be a 14.4.
ábra. A szintézist, majd RNS-érést (l. 25. és 26. fejezet) követően az mRNS-molekula fehérjéhez kötött,
kompakt partikulum formájában felszabadul a kromatinból és a nukleoplazmán keresztül éri el a
póruskomplexumot (14.4. ábra, 1. lépés). Miközben áthalad a kosárszerű filamentumhálón, kezd fellazulni és
kitágítva a központi dugó csatornáját, megkezdi a transzlokációt a póruson keresztül (2. lépés). Az elöl haladó
5’-vég teljesen szétcsavarodik és miközben folytatódik az mRNP átjutása a póruson, a hozzá kapcsolódó
riboszómákon megindul a fehérjeszintézis (3. lépés).
14.3. ábra - 14.3. ábra: A magfehérjék importjának (A.) és exportjának (B.)

mechanizmusa
14.4. ábra - 14.4. ábra: mRNP-export a magpóruson keresztül
81
A fehérjék és RNS-ek nukleocitoplazmatikus transzportja a sejt igényeinek megfelelően szabályozható, a

génműködés így ezen folyamatok útján is regulálható. Egyre több bizonyíték van arra, hogy a magpórusok
működésének orvosi jelentősége is lehet. Az AIDS-kórokozó humán immundeficiencia vírus (HIV) egyik
fehérjéje például szállítószerepet lát el a vírus-RNS transzportjában. A fehérje szelektív gátlása megszakíthatná
a vírus életciklusát a fertőzött sejtekben.
3. A kromatinállomány
Nem osztódó, interfázikus sejtben a sejt DNS-e kromatin formában van jelen. Ebből alakulnak ki a
kromoszómák a sejtosztódás kezdetén. A kromatin dezoxiribonukleoprotein (DNP): hozzávetőlegesen egyenlő
arányban tartalmaz DNS-t, hiszton és nem hiszton fehérjéket (l. 16. fejezet). Funkcionális morfológiai
szempontból a kromatinállományt két típusra lehet elkülöníteni. A heterokromatin erősen kondenzált, génekben
viszonylag szegény, elektronszóró képlet a sejtmagban, amely a maghártya közelében (marginális kromatin), a
sejtmagvacska körül (nukleoluszhoz asszociált kromatin) és a nukleoplazmában elszórtan helyezkedik el. Ez a
kromatinfajta funkcionálisan inaktív: RNS-szintézisre vagy teljesen képtelen (konstitutív heterokromatin) vagy
csak bizonyos körülmények között, bizonyos szövetekben folyik benne transzkripció (fakultatív
heterokromatin). Az eukromatin laza szerkezetű, kevéssé elektronszóró, a sejtmagban elszórtan elhelyezkedő
kromatinfajta, amely tartalmaz aktívan átírt géneket. A kromoszómák interfázikus elhelyezkedése a sejtmagon
belül nem véletlenszerű. Teljes kromoszómákra specifikus próbával végzett in situ hibridizációs kísérletek
tanúsága szerint az egyes kromoszómák az interfázisban is jól körülhatárolható magterületeket, kromoszóma-
territóriumokat foglalnak el, amelyeket interkromoszomális régiók választanak el egymástól. A kromoszóma-
territóriumok belseje általában heterokromatin, széli részeik azonban transzkripcionálisan aktívak, az itt
képződő transzkriptumok RNS komplexei az interkromoszomális térbe jutnak, ott érési folyamatokon esnek át,
és a magpórusok felé transzportálódnak..
A kromatin kis mennyiségben ribonukleoproteint (RNP-t) is tartalmaz. Az elektronmikroszkóposan a

heterokromatin széli területein megjelenő perikromatikus granulumok és fibrillumok, illetve a kromatinmentes
területekre lokalizálódó, gyöngyfüzérszerű interkromatikus granulumok RNP-tartalmú képletek. Pontos
jelentőségük nem ismert, de valószínűleg az mRNS-szintézis, -érés és -transzport morfológiai megjelenési
formáinak tekinthetők.
4. Magmátrix
Ha izolált sejtmagokat nem ionos detergenssel, DNáz enzimmel és sóoldattal kezelnek, a magból a kromatin és
a nukleoplazma nagy része eltávolítható. A megmaradó, fehérjefonalakból álló hálózatot nevezik
magmátrixnak. Fiziológiás jelentősége ma még bizonytalan: lehet, hogy a citoszkeletonhoz hasonló strukturális
vázat biztosít a magban lezajló biokémiai folyamatokhoz (DNS-replikáció, RNS-szintézis, érés, -transzport);
nem zárható ki azonban, hogy a magmátrix preparálási műtermék.
Ajánlott irodalom
82
Clarke, P. R., Zhong, C. (2001): Ran GTPase: a master regulator of nuclear structure and function during the
eukaryotic cell division cycle. Trends Cell Biol. 11, 366–371.
355–374.
Csermely, P. (1996): Jelátviteli folyamatok a sejtmagban. Természet Világa 127, 6–9.
Daneholt, B. (1997): A look at messenger RNP moving through the nuclear pore. Cell 88, 585–588.
Lamond, A. I., Earnshaw, W. C. (1998): Structure and function in the nucleus. Science 280, 547–553.
Nigg, E. A. (1997): Nucleocytoplasmic transport: signals, mechanisms and regulation. Nature 386, 779–789.
Worman, H. J., Courvalin, J-C. (2002): The nuclear lamina and inherited disease. Trends Cell Biol. 12, 591–
598.
83
15. fejezet - 15. Az eukariota genom
organizációja
Az emlős sejtek genomjának mérete mintegy ezerszeresen múlja felül a baktériumokét (több milliárd bázispár a
néhány millióval szemben), ugyanakkor a genomban jelenlevő gének számában csak ötszörös a különbség (a
humán gének száma: kb. 20–25 000, az E. coli gének száma: kb. 4300). Már ezek a
számszerű adatok is arra utalnak, hogy a pro- és eukariota genom organizációja jelentősen eltér egymástól. A
DNS-vizsgáló módszerek fejlődése a részletekre is fényt derített.
1. A genomorganizáció vizsgálata DNS-renaturációs

kísérletekkel
A genom szerkezetének feltárása már jóval a DNS-szekvenciázó módszerek kifejlesztése előtt, az 1960-as
években megkezdődött. Britten és Kohne különböző fajok DNS-ének renaturációs tulajdonságait vizsgálta. A
DNS-mintákat vizes oldatban ultrahanggal kisebb darabokra tördelték, hődenaturálták, majd lassú hűtéssel
renaturációt végeztek és ennek különböző időpontjaiban meghatározták a mintákban az egyes és kettős láncú
DNS arányát (15.1. ábra). Az E. coli DNS renaturációs kinetikája olyan genomnak felelt meg, amelyben a
legtöbb szekvencia egy példányban fordul elő. Ezzel szemben a borjú tímuszból izolált DNS egy része (kb.
40%-a) igen gyorsan renaturálódott, míg a fragmentumok nagyobb hányadának bázispárosodásához hetekre,
hónapokra volt szükség. Az alkalmazott vizsgálati körülmények között a renaturáció sebességét elsősorban az
határozza meg, hogy az egyes szekvenciák hány példányban vannak jelen a genomban. A kísérletből levonható
következtetés tehát, hogy a borjú genom kb. 60%-át olyan szekvenciák alkotják, melyek csak egy vagy néhány
példányban vannak jelen (egyedi szekvenciák), míg 40%-a különböző mértékben ismétlődő szekvenciákból
áll. A molekuláris biológiai módszerek fejlődésével ezen szekvenciák különböző típusait írták le.
15.1. ábra - 15.1. ábra: E. coli és borjú DNS renaturációs görbéje
84
15. Az eukariota genom
organizációja
2. Szatellit-DNS
A leggyorsabban renaturálódó genomrégiókra jellemző, hogy rövid DNS-szakaszok egymás mellett, tandem
módon több ezer, több tízezer példányban ismétlődve alkotják. Ezeknek a szekvenciáknak a bázisösszetétele
eltérhet a DNS többi részének bázisarányától, így eltérő sűrűségük alapján izopiknikus grádiens centrifugálással
izolálhatók (15.2. ábra). A szedimentogrammon ezek a nagy fokban ismétlődő szekvenciák kis csúcsokat
(szatellitcsúcsokat) alkotnak, innen származik elnevezésük. In situ hibridizációs kísérletek tanúsága szerint a
szatellit-DNS nagy része a kromoszómák centromér régiójában lokalizálódik, valószínűleg a mikrotubulusok
kötődésében és a kromatidák összetartásában játszik szerepet. Működő gént nem tartalmaz, át sem íródik.
15.2. ábra - 15.2. ábra: Szatellit-DNS izolálása céziumklorid grádiens centrifugálással
85
organizációja
Az utóbbi években gyakorlati jelentőségre tettek szert a szatellit-DNS speciális típusai. A miniszatelliták
viszonylag kisméretű tandem ismétlődések, melyekben az ismétlődések számában nagyfokú egyedi variációk,
genetikai polimorfizmus tapasztalható. Ez a sokféleség (VNTR, variable number of tandem repeats) Southern
blot vagy PCR-módszerrel kimutatható és felhasználható az igazságügyi orvostanban személyazonosság vagy
családi kapcsolatok megállapítására (a módszer neve: DNS fingerprint vizsgálat; 15.3. ábra). Orvosi
jelentőséggel bírnak a mikroszatelliták is: ezekben igen rövid, 2–4 bázispárnyi szakaszok néhány példányban
ismétlődnek. Az ilyen régiók genetikailag instabilak: bennük az ismétlődések száma egyik generációról a
másikra hirtelen megnőhet. Funkcionális génekben vagy környezetükben jelenlevő trinukleotid-ismétlődések
expanziója olyan öröklődő betegségekhez vezethet, melyek generációról generációra súlyosabbá válhatnak. A
trinukleotid-ismétlődések amplifikációját mint dinamikus mutációt néhány éve, 1991-ben fedezték fel. Az
emberi öröklődő betegségek közül többek között a szellemi visszamaradottságot okozó fragilis X szindróma és a
halálos Huntington-kór alapja mikroszatellit-amplifikáció. Az utóbbi betegség egy nagyobb öröklődő
neurodegeneratív kórképcsoport, az ún. poliglutamin-betegségek egyik képviselője. Ezeknél a betegségeknél a
tripletismétlődés expanziója neuronokban expresszálódó gének kódoló régiójában CAG-ismétlődéseket érint. A
kódolt fehérjék poliglutamin régiója (a CAG glutamint kódol) előszeretettel hoz létre kapcsolatot más
fehérjékkel. Toxikus fehérje-aggregátumok képződése, létfontos proteinek megkötése egyaránt vezethet az
érintett idegsejtek pusztulásához. A kóros fehérje-fehérjekapcsolatok gyógyszeres gátlása jótékony hatása
lehetne ezekben a betegségekben.
15.3. ábra - 15.3. ábra: Southern blot alapú DNS-fingerprint vizsgálat miniszatellit
próbával rokonsági kapcsolatok tisztázására
86
organizációja
3. Szétszórtan ismétlődő szekvenciák

Szemben a szatellit-DNS-sel, más repetitív DNS-szakaszok nem tandem elhelyezkedésűek, hanem szétszórtan
ismétlődnek a genomban. Ezek lehetnek hosszabb (több ezer bázispárnyi) és rövidebb (néhány száz
bázispárnyi) régiók. Legjobban ismert képviselőjük az Alu család: tagjai 150–300 bp hosszúak, tartalmaznak
egy AluI hasítási helyet és a genomban kb. 5000 bázispáronként fordulnak elő a gének között, sőt gének
belsejében, az intronokban is. Funkciójuk valószínűleg nincs a sejtben.
4. Tandem ismétlődésű gének

Az ismétlődő szekvenciák közé tartoznak azok a gének is, melyek termékére a sejtnek nagy mennyiségben van
szüksége: a 45S pre-rRNS, 5S rRNS (l. később), tRNS-ek, hiszton fehérjék génjei. Ezek tandem módon
ismétlődnek: az azonos szekvenciájú génszakaszokat inaktív, át nem írt DNS-régiók, spacerek választják el
egymástól (15.4. ábra). Bizonyos esetekben előfordul az, hogy az igényeknek megfelelően a gének kópiaszáma
tovább nő. Génamplifikációval szaporodnak meg például a riboszomális gének a békapetesejtekben. Máskor
kóros jelenség a génsokszorozódás: gyógyszerrezisztenciához, daganatképződéshez vezethet (l. 42. és 54.
fejezet).
15.4. ábra - 15.4. ábra: Tandem ismétlődésű gének
5. Géncsaládok
Szemben a tandem ismétlődésű génsorozatokkal, a géncsaládok tagjai hasonló, de nem azonos elsődleges
szerkezetűek, így termékeik fiziológiai jellemzőiben is finom különbségek észlelhetők. Ezek a gének egy közös
génősből fejlődtek megkettőződéssel majd mutációkkal, egymás közelében is maradhattak, de áthelyeződhettek
más kromoszómára is. Részletesen tanulmányozott példája a géncsaládoknak a globin géncsalád: az emberi α-
globin génsorozat a 16., a β-globin génsorozat pedig a 11. kromoszómára lokalizálódik. Egyes génjeik
embrionális, magzati, felnőtt globinokat kódolnak, melyek élettani tulajdonságai megfelelnek az eltérő
87
organizációja
oxigenáltsági viszonyoknak. A génsorozatok olyan „géneket” is tartalmaznak, melyek mutáció következtében

működésképtelenné váltak (pszeudogének). (A humán genom program egyik nem várt felfedezése: az emberi
genom kb. ugyanannyi pszeudogént tartalmaz, mint működőképes valódi gént. Ezek egy része át is íródik és
szabályozó funkciója lehet.) Számos egyéb géncsaládot ismerünk: citoszkeleton fehérjéket, sejtfelszíni
receptorokat, proteinkinázokat, transzkripciós faktorokat stb. kódolnak. A géncsaládok megjelenése az eukariota
evolúció során minőségi ugrást jelentett: hasonló, de nem azonos funkciójú fehérjék nagyfokú
alkalmazkodóképességet, kifinomult regulációt biztosítanak az eukariota szervezetekben. A fehérjecsaládok
komplexitását tovább növeli, hogy ugyanarról a génről többféle fehérje is expresszálódhat (l. 26. és 31. fejezet).
6. Egyedi szekvenciák
A genom jelentős részét képező, lassan renaturálódó egyedi szekvenciák a haploid genomban egyetlen
példányban fordulnak elő. Ezek nagy része – az ismétlődő szekvenciákhoz hasonlóan – ugyancsak nem kódoló
DNS: gének közötti spacereket, intronok egyedi régióit alkotja. Számos fehérjekódoló gén (pl. a
poliszacharidbontó lizozim enzim génje) ugyancsak egyedi szekvencia. A gerincesek evolúciójának egyik
fontos jellemzője az intronok méretének növekedése. A legtöbb emberi génben az intronok mérete jóval
meghaladja az exonokét. Míg a humán genomnak alig több mint 1 százaléka fehérjekódoló szekvencia, az
intronok a genom 20 százalékát teszik ki.
7. Mobilis genetikai elemek

A genomszerkezettel kapcsolatban sokáig tartotta magát az a tévhit, hogy a gének, egyes szekvenciák helye
végleges a genomban. Ma már tudjuk, hogy génátrendeződés a sejtek normális differenciálódása, működése
során is történhet. (Legjobban ismert példája az immunglobulin-gének átrendeződése a B limfociták
differenciálódása során, ami előfeltétele a szervezet idegen antigénekkel szembeni hatékony immunválaszának.)
A génátrendeződés speciális esetét fedezte fel McClintock: kukoricával végzett genetikai vizsgálatai során
megfigyelte, hogy bizonyos DNS-szakaszok a genom egyik helyéről egy másikra vándorolhatnak. Később
kiderült, hogy ilyen mobilis genetikai elemek prokariotákban és eukariotákban egyaránt léteznek, a
transzpozíció tehát az élővilág általános jelensége. Furcsa módon igen gyakran a transzpozonok egyetlen
celluláris funkciója az, hogy vándorolnak a genomban, ezért önző DNS-nek is nevezik őket. A mozgékony DNS-
elemek különböző típusai ismertek.
7.1. Transzpozonok
A transzpozonoknak nevezett mobilis genetikai elemek vándorlása DNS formájában zajlik. Ez történhet úgy,
hogy a DNS-szakasz kihasad a genomból és egy másik helyen integrálódik (nonreplikatív transzpozíció, 15.5.A.
ábra). Ekkor a mobilis elem az eredeti helyéről természetesen eltűnik. Replikatív transzpozíció (15.5.B. ábra)
során a DNS-régió megkettőződik, az egyik kópia marad a helyén, a másik máshol integrálódik. Egyes
transzpozonok annak az enzimnek (transzpozáz) a génjét is tartalmazzák, amely áthelyeződésükhöz szükséges.
15.5. ábra - 15.5. ábra: A transzpozíció mechanizmusai (A: nonreplikatív transzpozíció;

B: replikatív transzpozíció; C: retrotranszpozíció)
88
organizációja
7.2. Retrotranszpozonok
A transzpozíció másik fő típusa RNS-intermedier közvetítésével történik (15.5.C. ábra): a donor DNS-régió
RNS-be íródik át, majd azon mint templáton reverz transzkriptáz segítségével kettős láncú DNS szintetizálódik
és az beépül a cél-DNS-be. A retrotranszpozonok egyik csoportja hasonlít a retrovírus genom DNS-
másolatára, provírusára, ezek a virális retrotranszpozonok. (A retrovírusok reverz transzkriptázzal rendelkező
RNS-vírusok; számos fajtájuk onkogén képességgel rendelkezik, ezért részletes leírásukkal később, a
daganatbiológiai fejezetekben foglalkozunk.) A nonvirális retrotranszpozonok inkább celluláris mRNS-ekre
hasonlítanak, 3’-végükön például poli(A)-szekvenciát tartalmazhatnak. Egyik képviselőjük az Alu-család (l.
előbb), amely retrotranszpozícióval szóródott szét a genomban. Az Alu-szekvenciák tulajdonképpen az
endoplazmatikus retikulumba történő fehérjetranszlokációhoz szükséges 7SL RNS (l. 33. fejezet)
pszeudogénjeinek tekinthetők.
A mobilis genetikai elemek a sejt számára hasznos funkciót nem látnak el, fontos szerepet játszhatnak azonban
az eukariota genom evolúciójában. (Ezt támasztja alá az a tény, hogy becslések szerint az emberi genom 40
százaléka retrotranszpozíció eredménye!) A 15.6. ábrán bemutatott mechanizmus az Alu-szekvenciák
jelentőségét illusztrálja a géncsaládok kialakulásához vezető génduplikációs eseményekben. A homológ
kromoszómák hasonló DNS-szekvenciái között végbemenő génkicserélődés (crossing over) a meiózis fontos
eseménye. Ha azonban a folyamat a kromoszómapár tagjainak nem egymásnak pontosan megfelelő régiói
között, hanem oldalirányú „elcsúszással” megy végbe, az egyik kromoszómában DNS-többletet, a másikban
DNS-hiányt eredményezhet. A genomban szétszórt Alu-szekvenciák elősegíthetik az ilyen egyenlőtlen crossing
overt.
15.6. ábra - 15.6. ábra: Alu-szekvenciák szerepe a génduplikáció folyamatában
89
organizációja
A transzpozíció során a mobilis elem integrációja általában véletlenszerűen történik, szerencsétlen esetben tehát
géninaktivációt eredményezhet. A transzpozonok mutagén hatása öröklődő betegséget (haemophilia, muscularis
dystrophia stb.) okozhat.
Ajánlott irodalom
Britten, R. J., Kohne, D. E.: Repeated segments of DNA. Scientific American 1970/4, 24–31.
Cooper, G.M., Hausman, R. E. (2009): The Cell – A Molecular Approach. ASM Press, Washington, D. C.,
USA, 155–165, 176–195.
Debenham, P. G. (1992): Probing identity: the changing face of DNA fingerprinting. TIBTECH 10, 96–102.
Gerstein, M., Zheng, D.: The real life of pseudogenes. Scientific American 2006/8, 30–37.
Housman, D. (1995): Human DNA polymorphism. N. Engl. J. Med. 332, 318–320.
Hughes, R. E., Olson, J. M. (2001): Theraputic opportunities in polyglutamine disease. Nat. Med. 7, 419–423.
Krieg, A. M.: Human endogenous retroviruses. Science & Medicine 1997/2, 34–43.
Neufeld, P. J., Colman, N.: When science takes the witness stand. Scientific American 1990/5, 18–25.
Richards, R. I., Sutherland, G. R. (1992): Dynamic mutations: A new class of mutations causing human disease.
Cell. 70, 709–712.
Schwartz, R. S. (1995): Jumping genes. N. Engl. J. Med. 332, 941–944.
90
16. fejezet - 16. A kromatin
szerveződése
Míg a prokariota sejtek genomja szuperspiralizált DNS, melyhez struktúrális és szabályozó fehérjék, enzimek
csak korlátozott mennyiségben kapcsolódnak, az eukariota genom bonyolult szerkezetű és összetételű
nukleoprotein, amely az ugyancsak erősen felcsavarodott kromatin formájában szerveződik a sejtmagban.
1. A kromatin morfológiai szerveződése

1.1. A szerveződés szintjei
Egy humán testi sejtben jelenlevő DNS hossza kiterített állapotban 2 m lenne, ennek a DNS-nek azonban a
sejtben néhány mikrométer átmérőjű sejtmagban kell elférnie. Ez az aránytalanság a sejttől két, egymással
nagyon nehezen összeegyeztethető feladat megoldását követeli meg: a DNS-t egyrészt rendkívüli mértékben
tömöríteni kell, hogy elférjen a sejtmagban, másrészt viszont ebben a szorosan csomagolt állományban végre
kell hajtani azokat a biokémiai folyamatokat (replikáció, transzkripció stb), amelyek a sejt életben maradásához
és szaporodásához szükségesek. A probléma megoldását a kromatinállomány többszintű organizációja jelenti
(16.1. ábra): a funkcionálisan eltérő régiókra (eukromatin, illetve heterokromatin) a szerveződés eltérő típusai
jellemzőek.
16.1. ábra - 16.1. ábra: A kromatin morfológiai szerveződésének szintjei
Kiterjedt csupasz DNS-szakaszok az eukariota sejtmagban csak kivételesen fordulnak elő, olyan
génszakaszokon, amelyek rendkívül aktívan íródnak át. A genom döntő része fehérjékhez kapcsolt állapotban
létezik.
A DNP szerveződés legegyszerűbb formája a „gyöngyfüzér” szerkezet. Ezt a DNS-hez kapcsolódó 10 nm

átmérőjű partikulumok, nukleoszómák hozzák létre, amelyek 8 hiszton molekulából (oktamer) és a körülöttük 2
csavarulatot alkotó, 145 bázispár hosszú DNS-szakaszból állnak. A nukleoszómák egymástól egyenlő
91
16. A kromatin szerveződése
távolságban helyezkednek el, kb. 60 bázispár hosszú linker-DNS köti össze őket. Az oktamerben 4 hisztontípus
(H2A, H2B, H3, H4) 2–2 molekulája korongszerű képletet alkot, a nukleoszómából kilépő linker-DNS-ekhez
pedig a H1 hiszton kötődik; a nukleoszóma és a H1 molekula együtt hozza létre a kromatoszómát (16.2. ábra).
16.2. ábra - 16.2. ábra: A kromatoszóma szerkezete
A H1 hiszton kapcsolódása a gyöngyfüzér felcsavarodásához vezet, tekercsszerű szolenoid fonal jön létre.
Ennek átmérője mintegy 30 nm, egy csavarulatát 6 nukleoszóma alkotja. A gyöngyfüzér-szolenoid átalakulás a
kromatinfonal transzkripciós aktivitásának csökkenésével jár.
A szolenoid fonal további felcsavarodása nagyméretű hurokdoméneket eredményez. A transzkripciós egységek

ezekben a hurkokban lokalizálódnak, az alapjuknál elhelyezkedő spacer régiók pedig strukturális nem hiszton
fehérjékből álló köteghez, a kromoszómavázhoz kapcsolódnak.
A metafázikus kromoszómában a kromatinfonal felcsavarodása, kondenzálódása tovább folyik, ezzel

párhuzamosan a transzkripciós aktivitás megszűnik.
1.2. A kromatin speciális funkciójú régiói

Centromérek. A metafázikus kromoszómák (16.3. ábra) két testvérkromatidból épülnek fel: ezek 1-1 hosszú,
lineáris, kettősláncú DNS-molekulát tartalmaznak, melyek a DNS-replikáció során képződnek, így
bázisszekvenciájuk azonos. A centromér régió a metafázikus kromoszómán találhatóbefűződés, a kromatidák
DNS-ének egy szakaszát tartalmazza. Kettős funkciót lát el: egyrészt a kromatidok egymáshoz kapcsolódásának
helye, másrészt specifikus fehérjék kötődésével rajta alakul ki a kinetochor, melyhez a sejtosztódás során a
kinetochor mikrotubulusok kapcsolódnak (l. 19. fejezet). Bár a centromér funkciója minden eukariotában
ugyanaz, a különböző fajok centromér-DNS-ének elsődleges szerkezete nagyon eltérő. Magasabbrendű
eukarioták centromérjétszatellit-DNS alkotja. Az emberi kromoszómák centromérje ún. α-szatellit DNS-t
tartalmaz, ez 171 bázispár hosszú ismétlődésekből álló, AT-gazdag, több millió bázispárnyi régió. Minden
eukariota centromérjének közös jellemzője viszont, hogy a H3 hiszton helyett annak egy variánsát (CenH3)
tartalmazza, mely feltétlenül szükséges a kinetochor kialakulásához.
16.3. ábra - 16.3. ábra: Egy emberi metafázikus kromoszóma szerkezete
92
Telomérek. A kromatidok lineáris DNS-ének két végespeciális szatellit-DNS-ből áll, mely különböző
eukariotákban hasonló szerkezetű. Emberben a telomér régiókat több ezer TTAGGG hexanukleotid ismétlődés
alkotja. A DNS-molekula 3’-vége valamivel hosszabb, bázispárosodással hurkot alkot, melyhez
fehérjekomplexek kapcsolódnak (16.4. ábra) és védik a DNS-véget a degradációtól.
16.4. ábra - 16.4. ábra: A telomér-hurok szerkezete
A telomér-DNS replikációja különleges problémát jelent a sejt számára, mellyel a DNS-szintézis tárgyalásánál
foglalkozunk (l. 21. fejezet).
2. A kromatin kémiai összetétele

A kromatinállomány nagyjából egyenlő arányban tartalmaz DNS-t, hiszton és nem hiszton fehérjéket. A kisebb
mennyiségben jelenlevő RNS-ek részben újonnan szintetizálódott transzkriptumok (pre-mRNS, pre-rRNS stb.),
másrészt érett, a citoplazma felé tartó RNS-ek (mRNS, rRNS, tRNS stb.), illetve a sejtmag saját RNS-ei
(snRNS, snoRNS). A kromatin anorganikus ionokat is tartalmaz (Mg++, Ca++, Zn++ stb.), amelyek a kromatin
szerkezetének kialakításához, egyes fehérjéinek működéséhez szükségesek.
Hisztonok és nem hiszton fehérjék
Szerkezeti jellemzők . A hisztonok kisméretű, lizinben és argininben gazdag, bázikus jellegű fehérjék. A
nukleoszomális hisztonok (H2A, H2B, H3, H4) a különböző élőlényekben nagyon hasonló elsődleges
szerkezettel rendelkező, erősen konzervált fehérjék. Globuláris szerkezetű régiójukkal alkotják az oktamert,
lizinben gazdag N-végük pedig farok formában lép ki a nukleoszómából, a DNS-sel, szomszédos
nukleoszómákkal, nem hiszton fehérjékkel képes ionos kötéseket létesíteni. A nukleoszomális hisztonok stabilan
kapcsolódnak a DNS-hez, minden más fehérje viszont rövid életű, átmeneti kötéseket létesít a kromatin egyéb
93
alkotórészeivel. A képződő és felbomló kötések dinamikus kromatinszerkezetet eredményeznek, ami elősegíti a

sejtmagban lejátszódó biokémiai folyamatokat. A H1 linker-hiszton a nukleoszóma alapjához kapcsolódik,
befolyásolva a kromatin kondenzáltságát (l. előbb és a 16.2. ábrát). A nem hiszton fehérjék több száz tagból
álló, méret és izoelektromos pont szempontjából is rendkívül heterogén fehérjepopuláció. Szétválasztásuk,
vizsgálatuk ennek megfelelően kétdimenziós gélelektroforézissel történik. Míg egy szervezet különböző
sejtjeinek hisztonjai azonosak, a nem hiszton proteinek expressziójában jelentős szöveti specificitás
tapasztalható.
Kémiai módosulás. A fehérjék modifikációja fontos eszköze működésük szabályozásának. A hisztonok a

legnagyobb mértékben módosított fehérjék közé tartoznak: foszforilálódnak, acetilálódnak, metilálódnak,
glikozilálódnak, más modifikációk is történhetnek rajtuk.
A H1 hiszton foszforilációja kromatinkondenzációhoz vezet, a sejtosztódás profázisában a kromoszómák

kialakulását eredményezve (l. 19. fejezet). A nukleoszomális hisztonok esetében az N-terminális lizin
oldalláncok acetilációja jelentős: az aminocsoportokhoz kötődő acetilcsoportok csökkentik a hisztonfarkak
pozitív töltését, kötődésüket a DNS-hez, így a nukleoszómaszerkezet fellazul (16.5. ábra). Az acetilált
hisztonokat tartalmazó kromatinrégiók transzkripcionálisan aktívak.
16.5. ábra - 16.5. ábra: A nukleoszomális hisztonok acetilációjának következménye: a

nukleoszóma fellazulása
A nem hisztonfehérjék kémiai módosulásának legfontosabb módja a foszforiláció. A nagyszámú fehérjét

sokféle fehérjekináz foszforilálhatja. A kifinomult és bonyolult szabályozási folyamatokkal több fejezetben is
találkozni fogunk (l. később).
Funkció. A kromatoszómák alkotóelemeiként a hisztonok a kromatin alapvető strukturális elemei. Ezen

túlmenően szabályozó szerepet is játszanak: a DNS-hez erősen kötődő nukleoszómák akadályt jelentenek az
RNS-szintetikus apparátus számára: a hisztonok a transzkripció nem specifikus gátlói. Hasonlóan a
szerkezetbeli heterogenitáshoz, a nem hiszton fehérjék funkcionális szempontból is sokfélék. Vannak közöttük
struktúraalkotó fehérjék (pl. laminok, magmátrix fehérjék stb.), enzimek (pl. DNS-, RNS-polimerázok stb.), a
gének működését szabályozó transzkripciós faktorok, kisméretű anyagok hatását közvetítő receptor fehérjék (pl.
szteroid receptorok), a magfehérjék és RNS-ek szállítását irányító transzport fehérjék (pl. importin, Ran),
fehérje chaperonok (pl. az új nukleoszómák összeszerelését segítő nukleoplazmin), DNS chaperonok, amelyek
az optimális kromatinszerkezet kialakításához szükséges DNS-hajlításokat végzik.
Ajánlott irodalom
166–176.
Grunstein, M.: Histones as regulators of genes. Scientific American 1992/10, 40–47.
Horn, P. J., Peterson, C. L. (2002): Chromatin higher order folding: Wrapping up transcription. Science 297,
1824–1827.
Kornberg, R. D., Lorch, Y. (1999): Twenty-five years of the nucleosome, fundamental particle of the eukaryote
chromosome. Cell 98, 285–294.
Roth, S. Y., Allis, C. D. (1996): Histone acetylation and chromatin assembly: a single escort, multiple dances?
Cell 87, 5–8.
Wolfe, A. P.: Genetic effects of DNA packaging. Scientific American, Science & Medicine 1995/6, 68–77.
94
17. fejezet - 17. A sejtciklus I.:
Interfázis és sejtosztódás
Az önreprodukció képessége a sejtek alapvető jellemzője; ennek során a sejt növekszik, anyagait és genetikai
információit megkettőzi és a sejtosztódás eredményeképpen ezeket két utódsejt között osztja el. Mivel az
utódsejtek is képesek önreprodukcióra, a folyamat ciklusosan ismétlődhet, nagyszámú sejtet hozva létre. A
sejtosztódás végétől a következő osztódás befejeződéséig tartó szakaszt sejtciklusnak nevezzük.
1. A sejtciklus fázisai
Eukarioták esetében a sejtciklus két fő szakaszra osztható: a sejtosztódás (M-fázis; mitózis illetve meiózis) és
az interfázis szakaszára (17.1. ábra). Az interfázis során a sejt növekszik és megkettőzi DNS-állományát. A
DNS-replikáció (S-fázis) a nyugalmi szakaszt további fázisokra osztja. A G1-fázis (gap, a mitózis és a replikáció
közti „rés”) jellemzője, hogy a sejtosztódásból éppen csak kilépett sejt valamennyi kromoszómának csak egyik
kromatidját tartalmazza (emberi sejteknél 46 kromatidot); a sejt diploid, 2n DNS-tartalom jellemzi. A sejt
metabolikusan aktív, tömegében folyamatosan növekszik. A G1-fázis időtartama sejttípustól és a sejt
életkörülményeitől függően igen változó. Gyorsan osztódó sejtek G1-fázisa rövid (korai embrionális sejteknél
hiányozhat is). A felnőtt szervezet legtöbb szövetére a hosszú G1-fázis jellemző: a sejtek tartósan kilépnek a
sejtciklusból, G0-fázisba kerülnek. Bizonyos sejttípusoknál ez végleges állapot (pl. idegsejtek), más szövetek
sejtjei pedig akkor kezdenek újra osztódni, ha sejtveszteséget kell pótolniuk (pl. a máj regenerációja során).
17.1. ábra - 17.1. ábra: A sejtciklus fázisai
Az S-fázis során a sejtmag valamennyi DNS-e egyszer, és csakis egyszer replikálódik. Ezzel egyidőben egyéb
folyamatok is zajlanak a sejtben, melyek hozzájárulnak a replikáció zökkenőmentességéhez: a DNS-polimeráz
molekulák az S-fázis elején transzlokálódnak a magba; a hisztonok szintézise és transzportja a sejtmagba a
DNS-megkettőződéssel párhuzamosan folyik. A centriólumok megkettőződése is az S-fázisban történik. A G2-
fázis a DNS-replikáció és az osztódás kezdete közötti szakasz: a sejt metabolikusan aktív és készül a
sejtosztódásra. DNS-tartalma: 4n (tetraploid), minden kromoszómája 2 kromatidból áll.
A normálisan végbemenő sejtciklus tehát biztosítja a sejt önreprodukcióját. Többsejtű szervezetekben azonban a
szervezet egészének igényei előbbrevalóak mint az egyes sejtekéi: a sejteknek ott és akkor kell osztódniuk,
ahogyan ez a szervezet számára a legelőnyösebb. Orvosi szempontból a sejtciklus szabályozásának megértése
azért fontos, mert ennek a regulációnak a zavara okozza legrettegettebb betegségeinket, a
rosszindulatúdaganatokat. A sejtciklus vizsgálatának modern módszerei jelentős haladást eredményeztek az
elmúlt 20 évben ezen a területen.
95
17. A sejtciklus I.: Interfázis és
sejtosztódás
2. Sejttenyészetek szinkronizálása
A sejtciklust tanulmányozó kísérletekben gyakori követelmény, hogy a vizsgált sejtpopuláció sejtjei ugyanabban
a fázisban legyenek, a tenyészet szinkronizált legyen. Ennek elérésére számos módszer ismert.
A szinkronizálás legegyszerűbb módja a széruméheztetés. A szérum növekedési faktorokat tartalmaz, melyek

sejtfelszíni receptorok útján serkentik a sejtek progresszióját a sejtcikluson keresztül (l. 46. fejezet). A szérum
megvonása után előbb-utóbb G0-fázisba kerülnek, a szérum visszaadásakor pedig egyszerre lépnek vissza a G 1-
fázisba.
Az interfázikus sejtek általában laposak, letapadnak a tenyésztőedény aljára, az osztódó sejtek viszont
gömbölyűek, gyengén tapadnak. Ha a lemosott sejteket új edényben tenyésztik, azok a G1-fázisban folytatják a
sejtciklust. Ez a mitotikus szelekció módszere.
Kolhicinnel az osztódási orsó működése, 5-fluorodezoxiuridinnal (timidinanalóg nukleozidszármazék) a

replikáció gátolható reverzibilisen. Eltávolításuk után a tenyészet a megfelelő fázisban szinkronizáltan folytatja
életét.
A szinkronizáció legelegánsabb módszere a FACS (fluorescence-activated cell sorter) alkalmazása. Ennek alapja
az áramlási citometria: ha egy sejtpopulációt valamilyen fluoreszcens festékkel festenek és a sejtek a festéket
eltérő mértékben kötik, áramlási citométerrel megállapítható a festődéseloszlás a populációban. A különbözően
festődő sejtek egymástól el is választhatók. A FACS működési elve a következő (17.2. ábra). A festett sejteket
lézersugárral világítják meg és a műszer minden sejt fluoreszcenciáját regisztrálja. A sejtszuszpenzió porlasztón
halad át, a képződő cseppek egy-egy sejtet tartalmaznak és a gép a cseppeknek a bennük lévő sejt
fluoreszcenciájától függő töltést ad, az eltérő töltésű cseppeket pedig elektromos térben választják szét. Ha az
áramlási citometriához DNS-hez kötődő fluoreszcens festéket használnak, jellegzetes görbét kapnak (17.3.
ábra). A csúcsok magasságából következtetni lehet az egyes fázisokban levő sejtek arányára.
17.2. ábra - 17.2. ábra: A FACS működési elve
96
sejtosztódás
17.3. ábra - 17.3. ábra: Szinkronizálatlan tenyészet áramlási citometriás képe DNS-
festést követően
3. A fázisok hosszának meghatározása

A sejtciklus vizsgálatánál szükség lehet arra is, hogy a sejttenyészetben meghatározzák az egyes fázisok
időtartamát.
Generációs idő. A sejtciklus teljes időtartamának meghatározásához a tenyészetből időközönként mintát

vesznek és sejtszámolást végeznek. A generációs idő a sejtszám megduplázódásához szükséges időtartam.
S-fázis. Szinkronizálatlan sejttenyészetben meghatározzák az adott pillanatban az S-fázisban tartózkodó sejtek

arányát. Ennek egyszerű módja, hogy a sejteket rövid ideig [3H]timidinnel jelölik: a radioaktív nukleozid bejut a
sejtbe és beépül az újonnan szintetizált DNS-be. Fénymikroszkópos autoradiográfiát követően az interfázikus
sejtek egy részének magja felett nagyszámú ezüstszemcse (grain) jelenik meg, ezek a jelölés idején S-fázisban
voltak (l. 7.1.B. ábra). Belátható, hogy a jelölt sejtek aránya azonos az S-fázis és a generációs idő hányadosával.
(Példa: ha a tenyészet generációs ideje 30 óra és a timidinnel jelölhető sejtek aránya 30%, az S-fázis időtartama
9 óra.)
M-fázis. A meghatározás elve hasonló: a tenyészetben lévő osztódó sejtek arányából (mitotikus index) az M-
fázis időtartama kiszámítható. (A fenti példában: 5%-os mitotikus index 1,5 órás M-fázisnak felel meg.)
G1-fázis. Mitotikus szelekcióval szinkronizált tenyészetet [3H]timidin jelenlétében inkubálnak, időnként mintát
vesznek és autoradiográfiát végeznek. Az az idő, ami az első jelölt interfázikus sejt megjelenéséig eltelik,
megfelel a G1 időtartamának.
G2-fázis. Szinkronizálatlan tenyészetben rövid [3H]timidin jelölést végeznek, időközönként mintát vesznek és
autoradiogrammon jelölt kromoszómaszerelvényeket keresnek. Az első graineket mutató osztódó sejt a jelölés
pillanatában az S-fázis legvégén volt, az eltelt idő tehát a G2-fázisnak felel meg.
Ajánlott irodalom
653–655.
Galgano, P. J., Schildkant, C. L.: Cell synchronization. (Cells. A Laboratory Manual [Spector, D. L., Goldman,
R. D., Leinwand, L. A., eds.]) Cold Spring Harbor Laboratory Press, 14.1–14.13., 1998.
97
sejtosztódás
Rodgers, L.: Flow cytometry. (Cells. A Laboratory Manual [Spector, D. L., Goldman, R. D., Leinwand, L. A.,
eds.]) Cold Spring Harbor Laboratory Press, 16.1–16.12., 1998.
98
18. fejezet - 18. A sejtciklus II.:
Szabályozás
A sejtciklus szabályozásának végső célja annak meghatározása, hogy az érintett sejt milyen gyakorisággal
osztódjon. A folyamat rendkívül bonyolult, amelyben számos intracelluláris és extracelluláris tényező játszik
szerepet. Ebben a fejezetben a sejtciklus regulációjának sejten belüli mechanizmusaira koncentrálunk, a külső
környezeti tényezők és jelátviteli folyamatok jelentőségére, a sejtosztódás szabályozásának kóros
vonatkozásaira később térünk vissza.
1. Vizsgálómódszerek
1.1. Genetikai vizsgálatok élesztősejtekben
Ezek a primitív eukariota egysejtűek viszonylag kis genommal rendelkeznek, gyorsan szaporodnak, genetikai
kutatásokra igen alkalmasak. Számos hőérzékeny sejtciklus-mutáns törzset (cdc [cell division cycle]
mutánsok) izoláltak, melyekben az érintett fehérje normális körülmények között (a permisszív hőmérsékleten)
működőképes, nonpermisszív hőmérsékleteken azonban inaktiválódik. A cdc-mutánsok a nonpermisszív
hőmérsékleten a sejtciklus azon fázisában ragadnak meg, amelyben a továbbhaladáshoz a fehérje működésére
lenne szükség. Mivel a sejtciklus szabályozása erősen konzervált mechanizmus, az élesztőmutánsok
tanulmányozásából a magasabb rendű sejtekben zajló folyamatokra is következtetni lehet.
1.2. Sejtfúzió
Magasabb rendű eukariota sejteket szövettenyészeti körülmények között rá lehet bírni arra (pl. speciális
vírusokkal, kémiai ágensekkel), hogy sejtmembránjaikat összeolvasztva egymással egyesüljenek, fuzionáljanak.
Ha a hibrid sejt a sejtciklus különböző fázisaiban levő sejtekből jött létre, annak vizsgálatából következtetni
lehet arra, hogy milyen diffúzibilis citoplazmatikus faktorok vesznek részt a sejtmag viselkedésének
szabályozásában.
1.3. Béka oociták mikroinjekciója

A béka oociták, mielőtt belépnének a meiózisba, tartósan a sejtciklus G2-fázisában vannak. Fiziológiásan ez
progeszteron hatására történik: a sejtmagban a kromatin kondenzálódik és végbemegy az 1. meiotikus osztódás.
A nagyméretű oocitába mikroinjekcióval különböző ágensek (fehérjék, mRNS-ek, antisense oligonukleotidok)
juttathatók be, lehetővé téve a G2/M átmenet szabályozásának vizsgálatát.
1.4. Béka oocita extraktumok in vitro alkalmazása

A meiózis megkezdésére kész béka oocitákból izolált citoplazma-kivonat tartalmaz minden olyan faktort, ami
ahhoz szükséges, hogy a hozzáadott sejtmagokban több sejtciklus is végbemenjen. Az is elérhető, hogy az
extraktumban jelenlevő vagy ahhoz hozzáadott mRNS-eken új fehérjék szintetizálódjanak. Az extraktumokban
sokféle manipuláció végezhető (enzimek gátlása, mRNS-ek lebontása, mutáns fehérjék expresszálása), így ez az
in vitro rendszer kitűnő modell a sejtciklus szabályozásának tanulmányozására.
2. Különböző fázisú sejtek fúziója

Az 1960-as évek végén végzett sejthibridizációs kísérletek fontos mérföldkövei voltak a sejtcikluskutatásnak.
Ezekben a kísérletekben lényegében azt vizsgálták, hogy milyen hatással vannak a fúziós partnerek citoplazmái
egymás sejtmagjaira: történik-e DNS-replikáció (ezt timidinjelölést követő autoradiográfiával mutatták ki),
illetve belép-e a sejtmag az M-fázisba (azaz megfigyelhető-e kromatinkondenzáció).
Ha S-fázisú sejtet G1-fázisban levővel fuzionáltak, az utóbbi magjában hamarosan DNS-szintézis kezdődött;
elmaradt viszont a replikáció megindulása, ha a fúziós partnerek G1- és G2-fázisú sejtek voltak. S-fázisú
sejtekben tehát van egy diffúzióra képes anyag, amely a G1-fázisú sejtben DNS-replikációt indukál; ez az S-fázis
promóciós faktor (SPF) a G1- és G2-fázisban nincs jelen a sejtben.
99
18. A sejtciklus II.: Szabályozás
S-fázisú sejt citoplazmája a G2-fázisú magban viszont nem képes DNS-szintézist előidézni: ez a re-replikációs
blokknak nevezett jelenség megakadályozza, hogy a genom vagy egy része ugyanabban az interfázisban
ismételten megkettőződjön.
M-fázisú sejt fúziója bármilyen interfázikus sejttel kromatinkondenzációt idéz elő az utóbbi magjában. Az M-
fázis promóciós faktor (MPF), amelyet egyébként béka petesejtekben fedeztek fel eredetileg, a mitotikus és
meiotikus folyamatok fő irányítója.
3. Ciklin/Cdk komplexek: a sejtciklus endogén

regulátorai
A sejtfúziós, mikroinjekciós és genetikai vizsgálatok alapján bebizonyosodott, hogy a sejtciklus meghatározott
pontjain intracelluláris, endogén szabályozó faktorok segítik át a sejtet. Ezek biokémiai azonosítása és
jellemzése az 1980-as évek végén kezdődött meg. Kiderült, hogy a sejtciklus fő szabályozói heterodimer
fehérjekomplexek, amelyek egy katalitikus és egy regulátor alegységből épülnek fel. A katalitikus alegységek
fehérjekinázok, amelyek célfehérjéiken meghatározott szerin és treonin aminosavakhoz kapcsolnak
foszfátcsoportot, megváltoztatva azok aktivitását. Monomer formában ezek a proteinkinázok alig működnek, a
regulátor alegység kötődése több tízezerszeresre növeli enzimaktivitásukat. A regulátor alegységek mennyisége
a sejtciklus során jellegzetes változásokon megy keresztül, elnevezésük (ciklinek), illetve a katalitikus
alegységeké (ciklin-dependens kinázok, Cdk-k) is innen származik.
Magasabb rendű eukariota sejtekben a ciklinek (ciklin A-H) és a Cdk-enzimek (Cdk 1-7) is többtagú
fehérjecsaládot alkotnak. Ezek sokféle kombinációban kapcsolódhatnak egymással, és bár a komplexek
felépítése hasonló, az egyes ciklin/Cdk heterodimerek eltérő funkcióval rendelkeznek, a sejtciklus különböző
pontjain fejtik ki hatásukat (18.1. ábra).
3.1. A G1 [S átmenet szabályozása

Magasabb rendű sejtekben a sejtosztódás regulációjának legfontosabb eleme a G1-fázis hosszának
szabályozása. Ennek kritikus szakasza a restrikciós pont: ha a sejtek elérik ezt a pontot, elkötelezik magukat a
sejtosztódásra. A restrikciós ponton a sejtek mitogén ágensek (pl. a szérumban levő növekedési faktorok)
hatására jutnak túl és a ciklust akkor is folytatják, ha a stimuláló anyagot megvonják tőlük. Növekedési faktorok
hatására ugyanis a sejtben ún. G1-ciklinek jelennek meg (18.1. ábra), amelyek specifikus Cdk izoenzimeket
aktiválva az S-fázis megindulásához szükséges biokémiai folyamatokat indítanak el (pl. nukleotidszintetizáló
enzimek, DNS-polimerázok, hisztonok képzése és transzlokációja a sejtmagba). A restrikciós pont elérése után
néhány órával a sejtben megindul a DNS-replikáció. Az S-fázis promóciós faktor elnevezés tehát
végeredményben olyan ciklin/Cdk-komplexeket takar, amelyek az S-fázis elindítását és zavartalan
lebonyolítását „felügyelik”.
18.1. ábra - 18.1. ábra: Ciklin/Cdk komplexek expressziója emlős sejtciklus során (R=
restrikciós pont)
100
3.2. Re-replikációs blokk

Az eukariota genom replikációja nagyszámú ponton kezdődik: ezek az origók meghatározott DNS-régiók
megkettőződését biztosítják (l. 21. fejezet). Nagyon lényeges, hogy egy sejtciklusban a teljes genom
replikálódjon, de csak egyszer. Ha ez nem így történne, az utódsejtekben génhiány vagy géntöbblet alakulna ki,
mindkettő genetikai katasztrófához vezet. A replikációs origók egyszeri és csak egyszeri használatát speciális
„engedélyező” fehérjék (angol szakkifejezéssel licensing faktorok) biztosítják: ezek hozzákötődnek az origón
felépülő komplexekhez, megindítják a replikációt, majd egy Cdk által foszforilálva leválnak (18.2. ábra). A
licensing faktorok tehát azért tudják ellátni funkciójukat, mert szükségesek a DNS-replikációhoz, a folyamat
során azonban inaktiválódnak.
18.2. ábra - 18.2. ábra: A re-replikációs blokk megvalósítása a licensing faktor teória
szerint
101
3.3. A G2 [M átmenet és az M-fázis szabályozása

Az M-fázis promóciós faktor mitotikus ciklinből és specifikus Cdk-enzimből álló komplex (18.1. ábra). Az
interfázis során képződő mitotikus ciklin felhalmozódva a G2-fázisban kritikus mennyiséget ér el és Cdk-
aktivációt okoz. A bekövetkező fehérjefoszforiláció mitózist elindító biokémiai és morfológiai változásokat
(kromatinkondenzáció, a maghártya szétesése, citoszkeleton-átalakulás) eredményez. Ezután a ciklinmolekulák
hirtelen degradálódnak; ez szükséges ahhoz, hogy a sejt be tudja fejezni a mitózist. Egyben az MPF-aktivitás is
megszűnik és a sejt interfázist kezd meg (18.3. ábra). Újabb vizsgálatok szerint az osztódásnak ehhez a végső
szakaszához egy bonyolult proteolítikus gépezet, az anafázis promóciós komplex (másnéven cikloszóma)
működése szükséges. Az anafázis promóciós komplex ubikvitináló enzim: a célfehérjéhez kisméretű ubikvitin-
fehérjéket kapcsol, melyet azután proteaszómák bontanak le. (A folyamat részleteivel a 31. fejezetben
foglalkozunk.) A sejtosztódás során a proteaszóma nemcsak a mitotikus ciklint bontja le, hanem proteáz
aktivitásával a testvérkromatidok szétválását, majd az osztódási orsó eltűnését is elősegíti.
18.3. ábra - 18.3. ábra: Az MPF-aktivitás és a ciklinszint változása a sejtciklus során
3.4. A Cdk-aktivitás szabályozása

Bár a Cdk-család egyes tagjai eltérő funkciót látnak el az emlős sejtciklus szabályozásában, az őket reguláló
mechanizmusok hasonlóak. A legfontosabb serkentő (+) és gátló (-) tényezőket a 18.4. ábra foglalja össze. A
Cdk-aktivitás előfeltétele a megfelelő ciklin jelenléte és kötődése. A ciklin-expresszió szabályozása két szinten
történhet: (I) egyes G1-ciklinek génjének átírását mitogén anyagok serkentik; (II) a mitotikus ciklinek szintjének
drámai zuhanása az osztódás során gyors lebomlásuk eredménye. A Cdk-enzimek szabályozó régiójában
bekövetkező serkentő foszforiláció, illetve az aktív centrumban végrehajtott gátló foszforiláció ugyancsak fontos
regulációs események. Az utóbbi időben kerültek az érdeklődés középpontjába a Cdk-inhibitor fehérjék, melyek
102
működészavara szerepet játszhat az emberi daganatképződésben (l. 55. fejezet). A Cdk-szabályozás részletesen
tanulmányozott példája az MPF regulációja (18.5. ábra). A mitotikus ciklin B az S- és G2-fázisban halmozódik
fel, komplexet képezve a Cdk1 enzimmel (1. lépés). A Cdk1-en bekövetkezik a gátló és serkentő foszforiláció
is, az enzim ekkor még inaktív (2. lépés). Aktivációját egy foszfatáz enzim hajtja végre, amely a gátló
foszfátcsoportokat eltávolítja (3. lépés). Az aktív MPF megindítja az M-fázist, majd a ciklin B degradálódik (4.
lépés), a Cdk defoszforilálódik és a G1-fázisnak megfelelő alapállapotba kerül (5. lépés).
18.4. ábra - 18.4. ábra: A Cdk-szabályozás mechanizmusai
18.5. ábra - 18.5. ábra: Az MPF-aktivitás szabályozása a sejtciklus során
103
4. Ellenőrzőpontok a sejtciklus szabályozásában

A sejtciklus fontos jellemzője, hogy eseményeinek szigorúan meghatározott sorrendben kell bekövetkeznie: egy
fázis csak akkor kezdődhet meg, ha az előző folyamatai már befejeződtek. Ha ez a koordináció felborul, az
utódsejteket súlyos genetikai károsodás érheti. Eukariota sejtekben minőségi kontrollmechanizmusok fejlődtek
ki, amelyek meghatározott pontokon leállítják a sejtciklust mindaddig, amíg az előző fázis eseményei
normálisan végbe nem mentek (18.6. ábra).
18.6. ábra - 18.6. ábra: Ellenőrzési pontok a sejtciklusban
104
DNS-károsodást ellenőrző pontok. A mutagén hatásokra (sugárzás, kémiai ágensek) vagy esetleg spontán
(hibák a DNS-replikáció során) fellépő DNS-károsodás a sejtciklus leállásához vezet. Ez időt ad a sejt számára a
károsodott DNS kijavítására és megakadályozza, hogy a sejtosztódás során olyan utódsejtek jöjjenek létre,
melyekben mutációk halmozódnak fel. A DNS-károsodás (lánctörések, replikálatlan régiók stb.) G1-, S- és G2-
ellenőrzési pontokon is leállíthatja a ciklust. A károsodást felismerő fehérjekomplex fehérjefoszforilációs
láncolatot indít el, mely inaktiválja azt a foszfatáz enzimet, mely a Cdk-aktivációhoz szükséges defoszforilációt
katalizálja (l. 18.5. ábra 3. lépése). A Cdk2 enzim gátlása így a G 1- vagy S-fázisban, a Cdk1 inaktiválása pedig a
G2-fázisban állítja le a sejtciklust (l. 18.1 ábra). A G1-blokkhoz ezenkívül egy Cdk-inhibitor indukciója is
hozzájárul. Ennek mechanizmusára még visszatérünk.
Osztódási orsót ellenőrző pont. Ha az osztódási orsó kialakulásába vagy a kromoszómák mikrotubulusokhoz
kötődésébe hiba csúszik, a sejtosztódás leáll, ezáltal megakadályozva abnormális kromoszómaszerelvényű
utódsejtek képződését. Ezekben a sejtekben a mitotikus ciklin nem degradálódik, az MPF-szint magas marad és
a sejt nem tudja befejezni az osztódást.
Ajánlott irodalom
Botchan, M. (1996): Coordinating DNA replication with cell division: Current status of the licensing concept.
Proc. Natl. Acad. Sci. USA 93, 9997–10000.
Cooper, G. M., Hausman, R. E. (2009): The Cell – A Molecular Approach. ASM Press, Washington, D.C.,
USA, 650–672.
Csaba, Gy. (1995): A sejtosztódás és daganatképződés génszintű szabályozása. Természet Világa 126, 103–106.
Hoyt, M. A. (1997): Eliminating all obstacles: Regulated proteolysis in the eukaryotic cell cycle. Cell 91, 149–
151.
Lees, E. (1995): Cyclin dependent kinase regulation. Curr. Op. Cell Biol. 7, 773–780.
László V. (2002): Orvosi Nobel-díj, 2001. A sejtciklust szabályozó kulcsfontosságú molekulák. Lege Artis
Medicinae 12, 27–29.
Nasmyth, K. (2001): A prize for proliferation. Cell 107, 689–701.
105
19. fejezet - 19. A sejtosztódás
Míg a prokarioták genomjuk megkettőződését követően egyszerűen két sejtre hasadnak, eukariota sejtekben a
sejtosztódást mélyreható morfológiai változások kísérik: a replikálódott örökítő anyag kromoszómákba
rendeződik, majd bonyolult folyamatok eredményeképpen eloszlik az utódsejtek között. A mitózis során
genetikailag azonos szomatikus utódsejtek képződnek, a meiózis pedig haploid ivarsejteket eredményez. A
sejtosztódás során a mikroszkópban jól megfigyelhető, drámai változások zajlanak a sejtben (kromoszómák
kialakulása, egyes sejtalkotórészek eltűnése stb.).A sejtosztódás szempontjából lényeges folyamatok azonban
már az interfázisban is lejátszódnak.
1. Interfázis: felkészülés a sejtosztódásra

A sejtciklus nyugalmi szakaszában a sejtek saját életüket élik: életben tartásukhoz és jellegzetes tulajdonságaik
kialakításához szükséges anyagcsere-folyamatok zajlanak bennük. Az interfázikus sejtekben azonban – hacsak
nincsenek G0-fázisban – mindazoknak a jelenségeknek is le kell játszódniuk, amelyek előkészítik a sejtet az
osztódásra. Az interfázis folyamán a sejt tömege növekszik, az S-fázisban pedig végbemegy a DNS
megkettőződése. Az interfázis eseménye a kromoszómák későbbi vándorlását lebonyolító mitotikus apparátus
részét képező centriolumok duplikációja is.
A mitotikus apparátus az interfázikus sejt mikrotubuláris rendszerének (l. 40. fejezet) átrendeződésével jön
létre. Ennek központja a sejtmag közelében elhelyezkedő mikrotubulus organizáló centrum (MTOC) vagy
centroszóma, amely a legtöbb állati sejtben egy pár centriolumból és az azt körülvevő pericentrioláris
állományból áll. A centriolumok henger alakú képződmények, falukat 9 mikrotubulushármas alkotja. A
centroszóma két centrioluma egymásra merőlegesen helyezkedik el. A sejtciklus során a centriolumok jellemző
változássorozaton mennek keresztül (centriolumciklus, 19.1. ábra), melyek eredményeképpen kialakul és
működik a mitotikus apparátus. A centriolum-replikáció az interfázisban történik: a szülő centriolumokból az
utódok „bimbózással” képződnek. A megkettőződött centroszóma 4 centriolumot tartalmaz egészen a
sejtosztódás megindulásáig.
2. A mitózis szakaszai
2.1. Profázis
Mint ahogy erről az előző fejezetekben már szó volt, a mitózis eseményei az M-fázis promóciós faktor (MPF)
hatására indulnak meg. Az MPF aktivált Cdk-komponense számos fehérjét foszforilál. A H1 hiszton és más
magfehérjék (elsősorban a nem-hiszton fehérjék közé tartozó kondenzinek) foszforilációjának következtében a
kromatin kondenzálódik (l. 16.1. ábra), megszűnik a transzkripció és kialakulnak belőle a kromoszómák; ezzel
egyidőben eltűnik a nukleolusz. A lamin fehérjék foszforilációja a hálózatos szerkezetű nukleáris lamina
megbomlásához vezet, a képződő lamindimerek egy része felszabadul, a lamin B viszont a vezikulákká töredező
maghártyához kötve marad. A póruskomplexumok alegységeikre disszociálnak. A mikrotubulusokhoz
kapcsolódó fehérjék foszforilációja a citoszkeleton átrendeződéséhez vezet: a centroszómák szétválnak és a sejt
két pólusához vándorolnak, megkezdődik közöttük az osztódási orsó kialakulása. A maghártyával egyidőben az
endoplazmatikus retikulum és a Golgi-apparátus is fragmentálódik.
19.1. ábra - 19.1. ábra: A mitózis szakaszai
106
19. A sejtosztódás
2.2. Metafázis
Az interfázikus mikrotubuláris rendszer osztódási orsóvá rendeződése a metafázisban fejeződik be (19.2. ábra).
A mikrotubulusok polaritással rendelkező citoszkeleton elemek (l. 40. fejezet): mínusz végük a centroszóma felé
néz, gyorsan növő plusz végük pedig a mikrotubulus másik végét alkotja. A mikrotubulusok nem állandó
képződmények, végeiken polimerizáció és depolimerizáció történhet: fontos jellemzőjük ez a dinamikus
instabilitás. Az osztódási orsó négy mikrotubulus-típust tartalmaz. A kinetochor mikrotubulusok a
kromoszómák centromér régiójában a kromatidokon felépülő, lemezes szerkezetű fehérjekorongokhoz, a
kinetochorokhoz kapcsolódnak. Magasabb rendű eukariota sejtekben a kinetochorokon nagyszámú mikrotubulus
plusz vége tapad. A két pólus felől kapcsolódó mikrotubulusok húzóereje a kromoszómákat a sejt ekvatoriális
síkjába tereli, kialakul a metafázikus lemez. A kromoszomális mikrotubulusok plusz végeikkel a kromoszómák
végeihez kapcsolódnak. Kromokinezin motorfehérjék segítségével a kromoszómákat a sejt közepe felé
„tuszkolják”, ugyancsak hozzájárulva a metafázikus lemez kialakulásához. (Ezt a mechanizmust szemléletes
hasonlattal „sarki szélnek” is szokták nevezni.) A poláris mikrotubulusok ellentétes pólusokból érkezve plusz
végeikkel az egyenlítői síkban átfedésbe kerülnek és egymással létesítenek kapcsolatot. Az asztrális
mikrotubulusok a centroszómák körül sugárszerű szerkezetet alkotnak, plusz végükkel a sejtmembrán alatti
rétegekben végződnek.
107
19.2. ábra - 19.2. ábra: Az interfázikus és mitotikus mikrotubulus-rendszer felépítése
2.3. Anafázis
A kromoszómák testvérkromatidjai a DNS-replikáció során képződött utód DNS-molekulákat tartalmazzák
fehérjékhez kötött formában. Mivel a mitózis eredményeképpen minden kromoszóma egyik kromatidjának az
egyik, a másiknak pedig a másik utódsejtbe kell kerülnie, nagyon fontos, hogy a testvérkromatidok a szétválásig
együtt maradjanak. A testvérkromatid kohéziót egy multiprotein komplex, a kohezin-komplex biztosítja, mely
már a replikáció során összeragasztja az utód DNS-molekulákat (19.4. ábra), egészen az anafázis kezdetéig.
Ebben a szakaszban történik a kromatidok szétválása és vándorlása a pólusok felé. Az anafázisnak két szakaszát
különböztetjük meg.
Anafázis A. A metafázis és az anafázis határán egy proteolítikus enzim, a szeparáz aktiválódik, mely elhasítja a
kromatidok közötti kohezin-komplexeket (19.3. ábra). A kromatidok a centromér régióban elválnak egymástól
és a kinetochor mikrotubulusok rövidülése eredményeképpen a pólusok felé vándorolnak. A folyamat fő,
hajtóereje a mikrotubulusok dinamikus instabilitása: a kromatidvándorlást a kinetochor és kromoszomális
mikrotubulusok plusz végének depolimerizációja okozza.
19.3. ábra - 19.3. ábra: Testvérkromatid kohézió és szétválás
108
Anafázis B. A kromatidvándorlással egyidőben a pólusok távolodnak egymástól, a sejt megnyúlik. Ezt

elsősorban a poláris mikrotubulusok elongációja és egymás mellett történő elcsúszása eredményezi. Az asztrális
mikrotubulusok ugyanakkor a sejthártya felé húzzák a centroszómákat. A leírt folyamatok ATP-igényesek:
kinezin- és dineinszerű motorproteinek (l. 40. fejezet) játszanak szerepet bennük (19.4. ábra).
19.4. ábra - 19.4. ábra: Az osztódási orsó megnyúlása az anafázis B. szakaszban
2.4. Telofázis
A sejtosztódás az MPF gyors degradációja után fejeződhet be (l. előző fejezet). A profázis elején az MPF-
hatásra foszforilálódott fehérjék a mitózis végén elveszítik foszfátcsoportjaikat. A kromatinfehérjék
defoszforilációja a kromoszómák dekondenzációját eredményezi, újra megjelenik a kromatinállomány és a
sejtmagvacska. A maghártya-vezikulák laminrétegük segítségével megkötődnek a kromoszómák felszínén és
109
fuzionálva kialakítják a maghártyát a kromatinállomány körül. Újra képződik az endoplazmatikus retikulum és

a Golgi-komplex is. A sejtben két sejtmag jelenik meg, lezárva a kariokinézis folyamatát.
2.5. Citokinézis
A citoplazma kettéosztódása, a citokinézis is az MPF lebomlásának a következménye. Az osztódás végéhez
közeledő sejtben az ekvatoriális síknak megfelelően a sejthártya alatt mikrofilamentumokból álló kontraktilis
gyűrű képződik, amely összehúzódva mély befűződést hoz létre a két utódsejt határán (19.5. ábra). A két sejt
végül is elválik egymástól, ezzel a sejtosztódás befejeződik.
19.5. ábra - 19.5. ábra: Citokinézis osztódó állati sejtben
3. A meiózis
A meiózisredukciós sejtosztódás, melynek során diploid (a DNS-megkettőződést követően átmenetileg
tetraploid) sejtekből haploid hím és női ivarsejtek jönnek létre. Ember esetében a 23 kromoszómapárt tartalmazó
ősivarsejtekből 23 kromatiddal rendelkező gaméták képződnek.
A meiózis két egymást követő osztódási szakaszra oszlik (19.6. ábra). Az I. meiotikus osztódást megelőző
interfázisban a DNS megkettőződik: minden kromatid magával azonos testvérkromatidot hoz létre. Az I.
osztódás több alszakaszból álló profázisában a kromatin kondenzációjával kialakulnak a kromoszómák, majd az
egy párba tartozó, anyai és apai eredetű homológ kromoszómák egymáshoz tapadnak. A kapcsolat a hasonló
DNS-szekvenciák közötti bázispárosodással történik. A homológ kromoszómák közötti intim kontaktus
lánctörések, majd homológ rekombináció eredményeképpen kromoszómarészletek (DNS-szakaszok)
kicserélődéséhez vezet (crossing over). Ennek mechanizmusát a 19.7. ábra mutatja be, erősen leegyszerűsítve. A
két DNS-régióban az egymáshoz hasonló láncokban lánctörés következik be, az eltörött láncvégek helyet
cserélnek és bázispárosodnak a másik DNS-molekula komplementer láncával. DNS-ligáz egyesíti a láncvégeket.
Keresztezett láncú intermedier keletkezik, melyből újabb lánctöréssel és ligálással jönnek létre a
rekombinálódott DNS-szakaszok.
19.6. ábra - 19.6. ábra: A meiózis folyamata. (Az egyszerűség kedvéért az ábra csak
egyetlen kromoszómapár sorsát mutatja.)
110
19.7. ábra - 19.7. ábra: Homológ rekombináció. A kiindulási, hasonló szekvenciájú

DNS-régiókban egyesláncú lánctörések történnek (A.; nyílhegyek). A láncvégek helyet
cserélnek és a másik láncvéggel egyesülnek. A lánckeresztezésben ismét törések
történnek (B.; nyílhegyek), az újabb láncvégeket is DNS-ligáz egyesíti (C).
A crossing overt követő I. metafázisban a kromoszómapárok a sejt ekvatoriális síkjában rendeződnek, majd az I.
anafázisban a közben kialakult osztódási orsó mikrotubulusainak irányításával a homológ kromoszómák
szétválnak és a sejt két pólusába vándorolnak. A kromoszóma-szegregáció véletlenszerű, az egyes
kromoszómapárok anyai és apai eredetű tagjainak szétválása összesen 223 utódsejtkombinációt eredményezhet.
(A megelőző crossing over ezt a számot tovább növeli.) Az I. telofázisban két utódsejt alakul ki, mindkettő 23
kétkromatidos kromoszómát tartalmaz.
Az ezt követő rövid interfázisban nincs DNS-replikáció, sőt a kromoszómák nem is dekondenzálódnak teljesen.
A II. meiotikus osztódás metafázisában a 23 kromoszóma az egyenlítői síkban rendeződik, az anafázisban a
kromatidok szeparálódnak, az osztódás tehát mitózisra emlékeztetően fejeződik be. A végeredmény: 4 haploid,
23 kromatidos sejt.
19.8. ábra - 19.8. ábra: A gerinces oociták meiózisa
111
Gerincesek petefészkében az oociták meiózisa az I. profázisban megakad, a sejtek hosszú ideig (akár
évtizedekig) ebben a fázisban vannak. Kromoszómáik dekondenzáltak, az aktív génexpresszió az oocita
növekedését idézi elő illetve lehetővé teszi olyan RNS-ek és fehérjék felhalmozódását, melyek majd a korai
egyedfejlődéshez szükségesek. Hormonhatásra az oocita befejezi az I. meiotikus osztódást (19.8. ábra), melyet
aszimmetrikus citokinézis jellemez, így egy kisméretű, ún. sarki testet is eredményez. Az osztódás ezután a II.
metafázisban ismét leáll és csak a megtermékenyítés után fejeződik be (l. 50. fejezet).
Ajánlott irodalom
519–522, 672–688.
Marshall, I. C. B., Wilson, K. L. (1997): Nuclear envelope assembly after mitosis. Trends Cell Biol. 7, 69–74.
McIntosh, J. R., McDonald, K. L.: The mitotic spindle. Scientific American 1989/10, 26–34.
Ross, K. E., Cohen-Fix, O. (2002): Separase: a conserved protease separating more than just sisters. Trends
Cell Biol. 12, 1–3.
112
20. fejezet - 20. DNS-replikáció I.: A
DNS-megkettőződés általános
jellemzői
A sejtben tárolt genetikai információ utódsejtekbe történő átvitelének előfeltétele a DNS megkettőződése,
replikációja. A replikációnak a teljes genomra ki kell terjednie, ellenkező esetben a sejtosztódás az
utódsejtekben génveszteséget okozna; hatékonynak kell lennie, hogy nagyméretű genomok is viszonylag rövid
idő alatt megkettőződhessenek; megbízhatónak kell lennie, hogy az utódsejtekben az elviselhető mértéken felül
ne jöjjenek létre mutációk. Ezeknek a követelményeknek több tucat fehérjéből álló, bonyolult replikációs
gépezet tesz eleget, amely az evolúció során nagymértékben konzerválódott: a prokariota és eukariota
replikációra – a részletekben tapasztalható különbségek mellett – közös alapelvek, mechanizmusok jellemzők.
1. A replikáció vizsgálómódszerei
1.1. In vitro módszerek
A DNS-szintézis sejtmentes rendszerben történő vizsgálatát 1956-ban Kornberg dolgozta ki. A Kornberg-
rendszer az alábbi alkotórészeket tartalmazta:
• templát DNS-t (mintául szolgált a szintézis során);
• DNS-polimerázt (amelyet E. coli sejtekből izolált Kornberg);
• a 4 dezoxiribonukleozid-trifoszfátot (dATP, dGTP, dTTP, dCTP, ezek szubsztrátként szolgáltak a szintézishez

és az energiát is biztosították; az egyik nukleotid radioaktív izotóppal jelölt volt [[a-32P]dCTP], hogy a
szintézis terméke könnyen kimutatható legyen);
• Mg++ (a DNS-polimeráz aktivátora), optimális pH.
A reakcióelegyet megfelelő hőmérsékleten inkubálta, majd az újonnan képződött DNS-t filterprecipitációval

mutatta ki. Ennek lényege, hogy a makromolekulákká felépült nukleotidok triklórecetsavval kicsaphatók és
filterkorongon összegyűjthetők, míg a be nem épült nukleotidok (savoldékony frakció) oldatban maradnak és a
szűrőpapírról lemoshatók. A filter radioaktivitása folyadékszcintillációs számlálóval meghatározható és arányos
a rendszer replikációs aktivitásával. A Kornberg-rendszerben képződött DNS bázisaránya megegyezik a
rendszerhez adott DNS-ével, ami arra utal, hogy a DNS komplementer bázispárosodással, valóban templátként
irányította a replikációt. Ebben a kísérletben ugyanakkor valójában nem replikáció, hanem repair-szintézis
(DNS-reparáció, l. 22. fejezet) folyt. A DNS-polimeráz a templát lánctöréseihez kapcsolódott, az eltört láncot 5’
→ 3’ irányban lebontotta, miközben a
keletkező résbe a templáttal komplementer új DNS-t szintetizált (20.1. ábra).
20.1. ábra - 20.1. ábra: A DNS-szintézis mechanizmusa a Kornberg-rendszerben
A Kornberg-rendszer továbbfejlesztésével, a replikációhoz szükséges egyéb fehérjék hozzáadásával olyan in

vitro elegyeket hoztak létre, melyekkel nemcsak a prokariota, hanem az eukariota DNS-szintézis is kitűnően
modellezhető sejtmentes körülmények között. Ezekben a bonyolult reakcióelegyekben valódi, az in vivo DNS-
szintézishez hasonló replikáció történik.
113
20. DNS-replikáció I.: A DNS-
megkettőződés általános jellemzői
1.2. A DNS-szintézis in vivo vizsgálata

Az in vivo módszerek lényege, hogy a sejtbe olyan prekurzort juttatnak, amely beépül az újonnan képződött
DNS-be és könnyen megkülönböztethető a természetes DNS-alkotóktól. A sűrűségjelölés esetén a nehéz
izotóppal (l. a Meselson–Stahl-kísérletet később ebben a fejezetben) vagy a timidin-analóg brómdezoxiuridinnel
(BrdU) jelölt DNS sűrűsége nagyobb mint a természetes DNS-é, így izopiknikus grádiens centrifugálással
egymástól elválaszthatók. Radioaktív jelölésre általában [3H]timidint használnak. BrdU jelölés, majd anti-BrdU
antitest alkalmazásával az újonnan képződött DNS immunhisztokémiával, áramlási citometriával is kimutatható.
2. A DNS-replikáció szemikonzervatív
A kettős hélix modell felállításakor Watson és Crick – akkor még kísérleti bizonyíték nélkül – feltételezte, hogy
a DNS megkettőződése úgy történik, hogy a két lánc szétcsavarodik és mindkettő komplementer
bázispárosodással irányítja új láncpárjának a szintézisét. A két utódmolekulában tehát az egyik lánc az eredeti
templátból származik, a másik pedig újonnan képződik. A replikációnak ezt a szemikonzervatív
mechanizmusát Meselson és Stahl igazolta kísérletesen 1958-ban (20.2. ábra).
E. coli sejteket hosszú ideig olyan táptalajon tenyésztettek, melyben a nitrogénforrás 15N-izotópot tartalmazó
ammoniumklorid volt. A sejtek DNS-e így csak nehéz N-izotópot tartalmazott, amely nagyobb sűrűsége miatt a
14
N-tartalmú DNS-től céziumklorid grádiens centrifugálással elkülöníthető (20.2. ábra). A sejteket ezután
14
NH4Cl-tartalmú médiumba vitték át, majd generációs időnként mintát vettek és meghatározták a DNS
sűrűségét. Az 1. osztódás után átmeneti sűrűségű, a 2. után pedig átmeneti és könnyű DNS képződött. Ha az
átmeneti sűrűségű DNS-t denaturáció után centrifugálták, belőle könnyű és nehéz DNS-láncok váltak szét. Mint
ahogy ezt a 20.2. ábra bemutatja, a kísérlet egyértelműen bizonyította, hogy az E. coli DNS-replikációja
szemikonzervatív. Elvileg hasonló kísérlettel igazolták a szemikonzervatív mechanizmust eukariota sejtekben is.
Gyorsan osztódó sejteket rövid ideig [3H]timidinnel jelöltek, majd az 1. és 2. osztódás metafázikus sejtjeit
autoradiografálták: az 1. osztódás kromoszómáinak mindkét kromatidja jelölt volt, míg a 2. osztódás után a
grainek az egyik kromatid felett halmozódtak.
20.2. ábra - 20.2. ábra: A Meselson-Stahl kísérlet
114
3. A DNS-replikáció templát- és primerfüggő

Valamennyi ismert DNS-polimeráz fontos jellemzője, hogy katalitikus aktivitásához templát és primer is
szükséges (20.3. ábra). A templát komplementer bázispárosodással irányítja az új nukleotidok beépítését. A
primer a templátlánchoz kapcsolódó, azzal komplementer nukleinsavszakasz, amelynek 3’-végén szabad OH-
csoport van. Azért van rá szükség, mert a DNS-polimerázok csupasz templátláncon nem képesek szintézist
kezdeni: az első nukleotidot a primer 3’-OH csoportjához kapcsolják, miután a nukleozidtrifoszfát két szélső
foszfátcsoportja pirofoszfát alakjában lehasad. A vázolt mechanizmusból az is következik, hogy a
láncnövekedés mindig 5’ → 3’ irányban folyik (20.3. ábra). A
DNS-szintézis abszolút primerfüggése adott lehetőséget nagyjelentőségű molekuláris biológiai módszerek (DNS
szekvenciameghatározás, polimeráz láncreakció) kidolgozására (l. 9. és 10. fejezet).
20.3. ábra - 20.3. ábra: A templát-primer komplex szerepe a DNS-szintézisben
115
4. A DNS replikációja kétirányú

In vivo a DNS-szintézis meghatározott helyeken, origókon kezdődik, majd a templát mentén mindkét irányban
azonos sebességgel halad. Ezt úgy igazolták, hogy S-fázisú sejteket rövid ideig előbb nagy, majd kis aktivitású
[3H]timidinnel jelöltek, DNS-t izoláltak, majd a DNS-rostokat fénymikroszkópos autoradiográfiával vizsgálták
(20.4. ábra). Az ilyen rost-autoradiogrammon a vékony DNS-molekula nem látszik, de a beépült [3H]timidinből
származó grainek igen. A grainmentes origo mindkét oldalán erősen, majd azokon kívül gyengén jelölt régiók
figyelhetők meg; ez a kép megfelel a szintézis kétirányú jellegének: az origónak megfelelően a templátláncok
szétválnak és a szintézis során mindkét irányban növekvő replikációs buborék képződik.
20.4. ábra - 20.4. ábra: A replikáció kétirányú jellegének bizonyítása rost-

autoradiográfiával (Or = origo)
116
5. A DNS-replikáció szemidiszkontinuus
A DNS-szerkezet és -replikáció eddig ismertetett jellemzőiből (antiparallelitás; mindkét láncnak meg kell
kettőződnie; a replikáció egy pontból mindkét irányban halad; a láncnövekedés csak 5’ → 3’ irányú lehet)
nehezen megválaszolható kérdés merül fel: hogyan replikálódhat az origo „mögötti” terület, hogy a felsorolt
kívánalmaknak maradéktalanul megfeleljen (ezt a régiót a 20.5.A ábrán kérdőjelek jelölik). A választ
[3H]timidin jelöléses kísérletek adták meg. Ha E. coli sejteket rövid ideig jelöltek, a sejtekből izolált DNS-ben a
radioaktivitás egy része kisméretű DNS-fragmentumokban volt kimutatható, amelyek azután idővel nagy
molekulasúlyú DNS-sé kapcsolódtak össze. Az ún. Okazaki-fragmentumok léte arra utalt, hogy a DNS egy része
nem folyamatosan, hanem szakaszokban, diszkontinuusan replikálódik. A replikációs buborékok két replikációs
villát tartalmaznak; a replikációs villákban az egyik templátláncon 5’ → 3’ irányban
folyamatosan szintetizálódik a vezető lánc; a másikon Okazaki-fragmentumok képződnek, amelyek azután
késlekedő lánccá kapcsolódnak össze (a folyamat részleteit a következő fejezetben mutatjuk be). A DNS-
szintézisnek ezt a pro- és eukariotákban is általános mechanizmusát szemidiszkontinuus replikációnak
nevezzük.
20.5. ábra - 20.5. ábra: A replikációs szemidiszkontinuus jellege. A. a szimmetrikus

replikáció problémája; B. a vezető és késlekedő láncok szintézise
Ajánlott irodalom
109–111.
Davis, T. H. (2004): Meselson and Stahl: The art of DNA replication. Proc. Nat. Acad. Sci. USA, 101, 17895–
17896.
117
Hanawalt, P. C. (2004): Density matters: The semiconservative replication of DNA. Proc. Nat. Acad. Sci. USA
101, 17889–17894.
Kornberg, A.: The synthesis of DNA. Scientific American 1968/10, 64–78.
118
21. fejezet - 21. DNS-replikáció II.: A
DNS-szintézis mechanizmusa
A DNS-megkettőződés folyamata az evolúció során erősen konzerválódott, prokariotákban és eukariotákban az
alapvető mechanizmusok azonosak. Ez a fejezet részletesen a prokariota replikáció eseményeit ismerteti, majd
azokkal a jellemzőkkel foglalkozik, amelyek az eukariota genom bonyolultabb szerveződéséből adódnak.
1. A replikáció mechanizmusa E. coli sejtekben

A DNS-megkettőződés bonyolult folyamat, amely egy több tucat fehérjét tartalmazó multienzim komplexben, a
repliszómában megy végbe. Az alábbiakban a replikációs gépezet legfontosabb alkotórészeinek jellemzőivel és
szerepével foglalkozunk.
1.1. Origo-felismerő komplex

A prokariota kromoszóma replikációja egyetlen ponton, az origón kezdődik. Erre a DNS-szakaszra jellemző,
hogy rövid ismétlődő szekvenciák alkotják. AT-gazdag régió lévén, könnyen denaturálódik és specifikus
fehérjék megkötésére képes. (Az eukarioták origói szekvenciarokonságot nem mutatnak az E. coli origóval, a
fenti tulajdonságok azonban minden ismert replikációs kezdőrégióra jellemzőek.) Az origót iniciátor fehérjék
ismerik fel és elősegítik egy multimer prereplikációs fehérjekomplex felépülését.
1.2. Topoizomeráz I
A szintézis megindulásához a DNS két láncának el kell válnia egymástól ahhoz, hogy templátfunkciójukat el
tudják látni. Ez ellen hat a DNS szuperhelikális szerkezete, az abból adódó feszülést oldani kell. Ez a
topoizomerázok funkciója, amelyek reverzibilisen elmetszik a DNS-lánco(ka)t (az 5’-végen levő
foszfátcsoporttal egy tirozin oldalláncon keresztül kovalens kötést létesítenek), a szuperhelix fellazul, majd a
láncvégek között újraképződik a foszfodiészter-kötés. A topoizomeráz I. csak az egyik láncot vágja el,
főszerepet játszva a szuperhelix relaxációjában: a replikációs villák előtt haladva folyamatosan megszünteti a
replikációs buborék növekedése által okozott feszülést. A topoizomeráz II. kettőslánc-specifikus endonukleáz és
fő funkciója az összegabalyodott utódmolekulák szétválasztása a replikációt követően (l. később).
1.3. Replikatív DNS-helikáz

Az iniciációs komplex kialakulása után az origónak megfelelően a két lánc elválik egymástól. Ezt egy
szétcsavaró fehérje, a helikáz katalizálja: a gyűrű alakú enzimkomplex ATP felhasználásával feltépi a H-hidakat
és a replikációs villákban mozogva egy-egy helikáz komplex mindkét irányban tágítja a replikációs buborékot
(21.1. ábra). A helikázok pro- és eukariota sejtekben is létfontos enzimek: nem csak a replikációban, hanem a
DNS-reparációban és a transzkripcióban is részt vesznek.
21.1. ábra - 21.1. ábra: A prokariota replikáció mechanizmusa. A: A replikációs

buborék kialakulása az ori-régióban. B: Egy replikációs villa működése és alkotórészei
119
21. DNS-replikáció II.: A DNS-
szintézis mechanizmusa
1.4. Ssb-fehérjék
A helikáz továbbhaladása során a szétválasztott láncok az enzim mögött komplementer bázispárosodással ismét
összekapcsolódnának, ez természetesen megakadályozná replikációjukat. A replikációs villában a
templátláncokhoz ssb (single-strand binding) proteinek kötődnek: kimerevítik a láncokat és megakadályozzák
renaturációjukat, egyben kialakítják a DNS-szintézishez optimális templát konformációt.
1.5. Primáz
A leírt folyamatok a templátot alkalmassá teszik a tényleges szintézis elkezdésére. A DNS-polimerázok közös
tulajdonsága azonban, hogy nem képesek csupasz láncon megindítani a szintézist. Primerként először rövid
(néhány nukleotidból álló) RNS-láncok szintetizálódnak; a folyamatot speciális RNS-polimeráz, a primáz
katalizálja. Az első primert a vezető láncon szintetizálja, majd a késlekedő láncon meghatározott szakaszonként
képezi a primereket (21.1. ábra). Az utóbbi funkcióját megkönnyíti, hogy a helikázzal (és más fehérjékkel)
primoszóma komplexet hoz létre, így a replikációs villa mozgása és a primerszintézis összehangoltan folyik.
1.6. DNS-polimeráz III

E. coliban a replikáció fő elongációs enzime a DNS-polimeráz III: ez szintetizálja a vezető és a késlekedő
láncot is. Szubsztrátjai dezoxiribonukleozid-trifoszfátok, az enzim pirofoszfát lehasításával hozza létre a
növekedő lánc foszfodiészter-kötéseit (l. 20. fejezet). A DNS-polimeráz III nagyméretű komplex: a holoenzim
mintegy 20 polipeptidláncból áll. A katalitikus helyeket hordozó core enzim dimer szerkezetű: a replikációs
villában mozogva egyik fele a vezető, másik része a késlekedő láncot építi fel. (Az utóbbi templátlánca által
alkotott hurok teszi lehetővé, hogy – az antiparallelitás ellenére – az enzim képes legyen mindkét lánc egyidejű
replikációjára; 21.2. ábra.) A DNS-polimeráz III fontos jellemzője a processzivítás: többezer nukleotidnyi DNS-
lánc szintézisére képes anélkül, hogy az enzim közben leválna a templátláncról. A processzivitást járulékos
alegységek biztosítják: a γ-alegység a templát-primer régióhoz kötődik a vezető láncon, elősegítve a β-alegység
kapcsolódását. Ez a gyűrű alakú fehérje körülfogja a replikálódó vezető láncot és tartósan a templáthoz rögzíti a
120
core polimerázt. Az 5’ → 3’ elongációs aktivitás mellett a DNS-polimeráz III 3’ →

5’ exonukleáz aktivitással is rendelkezik. Ennek jelentőségét az adja, hogy az elongáció során
viszonylag nagy gyakorisággal épülnek be nem komplementer nukleotidok a növekedő DNS-láncba. Ilyenkor a
szintézis leáll, az enzim 3’ → 5’ exonukleázként lehasítja a hibás nukleotidot és folytatja a
polimerizációt. Ezt a jelenséget proofreadinnek nevezzük (angol kifejezés, a kefelenyomat kijavítását jelenti),
nagymértékben csökkenti a mutációs rátát. Proofreading exonukleázok nélkül nagyméretű genommal
rendelkező élőlények ki sem alakulhattak volna.
21.2. ábra - 21.2. ábra: A DNS-polimeráz III működési modellje
1.7. DNS-polimeráz I
A késlekedő láncon a DNS-polimeráz III feladata addig tart, amíg el nem éri az előtte képződött Okazaki-
fragmentum 5’-végi primerszakaszát. Funkcióját ekkor a Kornberg által felfedezett DNS-polimeráz I veszi át.
(A DNS-polimeráz II a replikációban nem vesz részt, repair-enzim.) A DNS-polimeráz I 5’ → 3’
exonukleáz aktivitásával lebontja a primert, 5’ → 3’ elongációs
aktivitásával pedig kitölti a képződött rést.
1.8. DNS-ligáz
Az Okazaki-fragmentumok közötti 3’ – 5’ foszfodiészter-kötést a DNS-
ligáz hozza létre, folyamatossá téve a késlekedő láncot is.
1.9. Topoizomeráz II
A replikáció terminációja eredményeképpen, láncszemekként egymásba kapcsolódó DNS-gyűrűk keletkeznek.
A replikálódott cirkuláris DNS-ek szétválasztását (dekatenáció) a topoizomeráz II végzi (21.3. ábra). Ennek az
enzimnek szerepe van a baktérium-kromoszóma replikációt követő szuperspiralizációjában is.
121
21.3. ábra - 21.3. ábra: Cirkuláris DNS-ek szétválasztása
2. Az eukariota replikáció speciális jellemzői

Az alapvetően a prokariotákéhoz hasonló mechanizmus mellett az eukariota genom mérete, lineáris DNS-
molekulái és fehérjéhez kötött állapota különleges problémákat jelentenek a replikációs gépezet számára.
2.1. Nagyméretű DNS-molekulák replikációja

Ha minden kromatid DNS-molekulája egyetlen origóról kettőződne meg, egy emberi sejt DNS-ének replikációja
hónapokig tartana. Mivel az S-fázis időtartama 6–8 óra, ez csak úgy lehetséges, hogy a replikáció számos
origóról indul, emberi sejtekben ezek száma több tízezer. Az egy origóról megkettőződő DNS-régiót
replikonnak nevezzük. Az eukariota genom nagy mérete további problémákat okoz: a replikálódott DNS-
láncok – melyek majd a testvér kromatidokat fogják alkotni – óhatatlanul egymásba gabalyodnak.
Szétválasztásukat már a replikáció, illetve kromatinkondenzáció közben, végül közvetlenül az anafázist
megelőzően topoizomeráz II enzimek végzik (21.4. ábra). Ha ezek működése nem tökéletes, kromoszómatörés,
vagy szét nem válás (nondiszjunkció) következik be, melyek következményei az utódsejtekre nézve
katasztrofálisak lehetnek.
21.4. ábra - 21.4. ábra: A testvérkromatidok szétválasztása az anafázisban
2.2. Eukariota DNS-polimerázok

A prokariotákhoz hasonlóan eukariota sejtekben is többféle DNS-polimeráz mutatható ki. A nukleáris genomot
az ún. replikatív DNS-polimerázok (α, δ és ε) kettőzik meg: a DNS-polimeráz δ szintetizálja a vezető láncot és
az Okazaki-fragmentumok nagy részét; a DNS-polimeráz α primázzal komplexet képezve megkezdi a késlekedő
lánc darabjainak felépítését; az εenzim az Okazaki-fragmentumok szintézisét fejezi be. Az eukariota DNS-
polimerázokhoz számos egyéb járulékos fehérje is kapcsolódik. Ezek közül feltétlenül megemlítendő a PCNA
fehérje (proliferating cell nuclear antigen). Ugyanolyan szerepe van a DNS-polimeráz δ működésében, mint a
bakteriális DNS polimeráz III β-alegységének: rögzíti az enzimet a vezető templátláncon. Anti-PCNA
autoantitestek is okozhatják a systemás lupus erythematosus nevű autoimmun betegséget, mellyel később még
foglalkozunk (l. 26. fejezet). A replikatív DNS-polimerázok a károsodott DNS-t nem képesek megkettőzni: a
122
sérülés helyén megállnak. Léteznek specializált DNS-polimerázok, melyek képesek a károsodott DNS-szakasz
megkettőzésére (transzléziós DNS-szintézis). Segítségükkel a sejt életben marad és osztódhat is, de mutációk
halmozódhatnak fel benne. A DNS-polimeráz β reparációs enzim, a DNS-polimeráz γ pedig a mitokondriális
genomot replikálja. Az eukariota DNS-polimerázok 5’ → 3’ exonukleáz aktivitással nem
rendelkeznek, így a primerek lebontását járulékos enzimek végzik.
2.3. Replikáció a kromatinállományban

Az eukariota replikációt bonyolítja (és lassítja), hogy nem csupasz, hanem fehérjéket kötő DNS-en, a
kromatinban történik. A frissen replikálódott DNS-hez azonnal hisztonok kapcsolódnak (ezek az S-fázisban
szintetizálódnak), kialakítva a nukleoszomális szerkezetet. A kromatin állapota befolyásolja a replikáció idejét:
az eukromatin az S-fázisban korán, a heterokromatin pedig később kettőződik meg. Az eukariota replikáció a
kromatinban nem diffúz módon folyik, hanem meghatározott régiókban, ún. replikációs üzemekben. Ezek egy
replikációs buborékot és a benne dolgozó két repliszómát tartalmaznak. A fehérjekomplexek a magszkeletonhoz
rögzülnek: valójában a templát-DNS mozog, nem a repliszómák.
2.4. Telomérreplikáció
A DNS-megkettőződés szemidiszkontinuus jellegéből következik, hogy a lineáris DNS-molekulák végein a
késlekedő láncok utolsó primere „mögötti” szakasz a hagyományos módon nem replikálható (21.5. ábra). A
kromoszómák telomérjeit tandem ismétlődésű, néhány nukleotidból álló szakaszok alkotják (l. 16. fejezet). A
telomérrövidülést egy speciális enzim, a telomeráz gátolhatja meg: ez telomérismétlődéseket ad a
kromoszómavégekhez. A telomeráz ribonukleoprotein: fehérje része celluláris reverz transzkriptáz, amely az
enzim RNS-komponensét használva templátként ismétlődéseket szintetizál a késlekedő templátlánc végére, majd
a másik láncot hagyományos módon primáz/ DNS-polimeráz a komplexek hozzák létre (21.6. ábra). Az
ivarsejteket produkáló csírasejtvonalakban magas a telomerázaktivitás; ez biztosítja a kromoszómák épségét és
azt, hogy az utódokba intakt genom kerülhessen. Az egyedfejlődés során a legtöbb szomatikus sejt azonban
elveszíti telomerázaktivitását: kromoszómáik telomérje osztódásról osztódásra rövidül, majd gének is elvesznek.
Ez a jelenség fontos szerepet játszik a sejtek fiziológiás öregedésében és pusztulásában. A telomeráz gének
mutációja áll a koraiöregedéssel járó kórképek bizonyos típusainak hátterében. A dyskeratosis congenita
öröklődő betegség, melynek egyes formáit a telomeráz-RNS csökkent expressziója okozza. A kórkép fő tünetei:
bőrelváltozások (pigmentáció, korai őszülés), a csontvelő működészavarai (anaemia, thrombocytopenia), korai
öregedés és halál. Kimutatták, hogy a rosszindulatú daganatok legtöbbjében a telomeráz reaktiválódik: ezek a
sejtek, bár gyorsabban osztódnak, nem veszítik el, hanem stabilizálják telomérjeiket, halhatatlanná válnak
(immortalizáció). Érthető módon komoly erőfeszítések folynak telomerázgátló anyagok mint daganatellenes
gyógyszerek kifejlesztésére.
21.5. ábra - 21.5. ábra: A vég-replikáció problémája
123
21.6. ábra - 21.6. ábra: A telomeráz-reakció mechanizmusa
124
Ajánlott irodalom
Baker, T. A., Bell, S. P.: Polymerases and the replisome: machines within machines. Cell 92, 295–305, 1998.
201–216.
Falaschi, A. (2000): Eukaryotic DNA replication: A model for a fixed double replisome. Trends in Genetics 16,
88–92.
Friedberg, E. C., Wagner, R., Radman, M. (2002): Specialized DNA polymerases, cellular survival, and the
genesis of mutations. Science 296, 1627–1630.
Greider, C. W., Blackburn, E. H.: Telomeres, telomerase, and cancer. Scientific American 1996/2, 80–85.
Kim, S., Kaminker, P., Campisi, J. (2002): Telomeres, aging and cancer: In search of a happy ending.
Oncogene 21, 503–511.
Szeberényi J.: Telomeráz – A halhatatlanság kulcsa? Tudományos Dialóg 1998/3, 6–10.
The Nobel Assembly at Karolinska Institute (2009): Press release. The Nobel prize in physiology or medicine
2009.
http://nobelprize.org/nobel_prizes/medicine/laurates/2009/press.html.
125
22. fejezet - 22. A DNS lánchibáinak
kijavítása
Az örökítő anyaggal szemben támasztott fontos követelmény az állandóság; a DNS nukleotidszekvenciájának
hiteles megkettőzése és megőrzése két replikáció között biztosítja az utódsejtek genetikai azonosságát, illetve az
öröklődő tulajdonságok átadását az utódszervezeteknek. A DNS-reparáció zavarai következtében az
örökítőanyagban létrejövő változások, mutációk öröklődő betegségek, rosszindulatú daganatok kialakulásához
vezethetnek, problémákat okozhatnak az embrionális fejlődésben és a szövetek működésében, illetve
hozzájárulnak az öregedés folyamatához.
1. DNS-károsodás
Mutációt sokféle hatás okozhat. A replikáció hibája esetén a szintetizálódó DNS-láncba nem komplementer
bázisok épülnek be. Ezek egy része a proofreading mechanizmust (l. 21. fejezet) is kikerüli. Spontán kémiai
folyamatok is okozhatnak DNS-károsodást. Bázisok dezaminációval aminocsoportot veszíthetnek, abnormális
bázissá alakulva át (pl. citozin átalakulása uracillá). Hőhatásra depurináció történhet: a purinbázisok
leszakadnak a dezoxiribózról és ún. AP (apurin)-helyet hoznak létre a DNS-ben. (A depurináció nagyon
általános jelenség: egy emberi sejt genomja kb. 10 000 purinbázisát veszíti el naponta!) A kémiai
mutagének közül egyesek bázismetilációt okoznak (alkiláló ágensek), mások kovalens kötéssel a DNS-hez
kapcsolódnak (pl. benzpirénszármazékok) vagy kémiai keresztkötést hoznak létre a komplementer láncok
között. Reakcióképes oxigén szabad gyökök (l. 36. fejezet) a bázisok oxidált származékait hozhatják létre. Erős
mutagén hatása van az ultraibolya sugárzásnak: a DNS-láncok szomszédos pirimidin bázisai között kovalens
kötéssel dimereket hoz létre, ezek a replikációt és a transzkripciót is gátolják. Az ionizáló sugárzások
lánctöréseket és ezáltal kromoszóma-rendellenességeket idézhetnek elő.
Kijavítatlanul ezeknek a DNS-károsodásoknak a felhalmozódása nem csak az átörökítés folyamatát

befolyásolja, de a sejt életét is veszélyeztetheti, hiszen az abnormális kémiai módosulások gátolhatják a DNS
templátfunkcióját. A DNS-károsodás kiküszöbölésére a sejtekben DNS-reparációs rendszerek alakultak ki,
amelyek hatékonyságára jellemző: egy emberi sejt több milliárd bázispárnyi genomjában sejtciklusonként
átlagosan csak 3 pontmutáció marad meg. A DNS-repair jelenségét fél évszázada ismerjük, molekuláris
mechanizmusainak tisztázásában azonban csak az 1990-es évek hoztak jelentős haladást.
2. DNS-károsodások direkt kiküszöbölése

Elvileg ez a repair legegyszerűbb lehetősége: megfordítani a károsodáshoz vezető reakciót és helyreállítani a
DNS eredeti állapotát. A DNS-reparáció közvetlen formája azonban ritkán fordul elő. Baktériumokban
például fotoliáz enzimek hasítják el az UV-hatásra képződött timin-dimereket. Emberi sejtekből ezek az
enzimek hiányoznak, a károsodás kijavítására bonyolultabb mechanizmus alakult ki.
3. Excíziós repair
A DNS-károsodások kiküszöbölésének legáltalánosabb mechanizmusa során bonyolult fehérjekomplexek
felismerik és kimetszik a sérült régiót és új DNS-szakaszt szintetizálnak helyette. Az excíziós repairnek három
fő típusát különböztetjük meg.
3.1. Bázisexcíziós repair

A folyamat célja a dezaminálással, alkilálással, oxidatív úton károsított bázisok eltávolítása és pótlása. Az
abnormális bázist DNS-glikoziláz enzim ismeri fel és hasítja le a dezoxiribózról (22.1. ábra). Az AP-hely
(apurin, ill. apirimidin hely) mellett AP-endonukleáz bemetszést végez, majd a dezoxiribóz is lehasad. A
hiányzó nukleotidot a DNS-polimeráz b pótolja, majd DNS-ligáz egyesíti a láncvégeket. Jellemző ennek a
reparációs mechanizmusnak a fontosságára, hogy a bázisexcíciós repairre defektív K.O. egerek még a méhen
belül elpusztulnak.
22.1. ábra - 22.1. ábra: A bázis-excíziós repair mechanizmusa
126
22. A DNS lánchibáinak kijavítása
3.2. Nukleotid-excíziós repair

Ha a károsodás több nukleotidot érint (pl. pirimidin-dimer képződés) vagy a DNS-régió térszerkezetét komolyan
deformálja (pl. nagyméretű nukleotid-adduktumok képződése), a repair folyamat is kiterjedtebb szakaszon
történik. A nukleotid-excíziós repair általánosan alkalmazott, evolúciósan konzervált mechanizmus az
élővilágban. A folyamatban több, különböző biokémiai aktivitással rendelkező fehérje vesz részt (22.2. ábra),
ezek egy multiprotein komplexet (repairszóma) alkotva hajtják végre a hiba kijavítását. Első lépésként
specifikus DNS-kötő fehérjék felismerik a károsodás által okozott DNS-konformációváltozást. Ezt követi a
léziót tartalmazó DNS-lánc bemetszése (incízió): endonukleázok (melyeket excinukleázoknak nevezünk) a
károsodás két oldalán, attól meghatározott távolságban elhasítják a kijavítandó láncot, majd a kimetszett
oligonukleotidot helikáz enzimek leválasztják (excízió). Az így kialakuló rést DNS-polimeráz tölti ki a 3’-végi
csonkot használva primerként, majd a láncvégeket ligáz egyesíti (repair-szintézis).
22.2. ábra - 22.2. ábra: A nukleotid-excíziós repair mechanizmusa
127
Az emberi sejtek nukleotid-excíziós repair mechanizmusára vonatkozó ismereteink döntő részben öröklődő
repair-defektusokban szenvedő betegek sejtjeinek vizsgálatából származnak. Ezek közül a legismertebb a
xeroderma pigmentosum. Ezt a ritka, autoszomális recesszív öröklődésű betegséget a bőr szárazsága,
fényérzékenysége jellemzi, valamint a bőrrák kialakulása kockázatának óriási mértékű (többezerszeres!)
megnövekedése. A betegségre az UV-besugárzás által okozott timin-dimerek kijavításának örökletes zavara
jellemző. Ez egyszerű kísérlettel kimutatható: ha xeroderma pigmentosumban szenvedő betegek sejtjeit UV-
besugárzásnak teszik ki, majd [3H]timidin jelölést végeznek, a radioaktivitás nem épül be a genomba, jelezve,
hogy az excíziós repair nem működik. Különböző betegekből származó sejtek fúziója gyakran eredményez
normális repair aktivitású hibrid sejteket: ez arra utal, hogy a xeroderma pigmentosum fenotípusát különböző
gének mutációja idézheti elő. Eddig 7 gént azonosítottak (XPA-XPG), egyesek timin-dimer kötő fehérjéket,
mások helikázokat vagy excinukleázokat kódolnak.
Az UV-fény okozta DNS-károsodás vizsgálata érdekes és nem várt megfigyelésekhez vezetett: az aktívan
átíródó génekben okozott károsodás kijavítása gyorsabban történik, mint a transzkripcionálisan inaktív DNS-
régióké. A transzkripció és repair összekapcsolódásának elsősorban az embrionális fejlődés és differenciáció
során van jelentősége. Ismertek olyan öröklődő betegségek, amelyekben az excíziós repair zavara fejlődési
zavarokat, szomatikus és mentális retardációt idéznek elő. A jelenség molekuláris alapja, hogy egyes XP-
fehérjék egyben egy, az RNS-polimeráz II (l. 23. fejezet) működéséhez szükséges transzkripciós faktor
komponensei is. Mivel a fejlődő szöveteket fokozott génaktivitás jellemzi, a transzkripcióhoz kapcsolt repair
elégtelensége érthető módon fejlődési rendellenességekhez vezet.
3.3. Hibás bázispárok korrekciója (mismatch repair)

A DNS-polimerázok proofreading aktivitása nem tudja megakadályozni, hogy a replikálódott DNS-be bizonyos
gyakorisággal hibás, nem komplementer nukleotidok épüljenek be. A mikroszatellita régiókban (l. 15. fejezet)
pedig előfordul, hogy néhány nukleotidból álló, a másik DNS-lánccal nem kapcsolódó kis hurkok képződnek.
Ha ezeknek a látszólag kis hibáknak a kijavítása nem történik meg, a következő replikációs ciklusban
elkerülhetetlen, hogy pontmutáció, illetve mikroszatellit expanzió jöjjön létre. A mismatch (angol szó, hibás
bázispárosodást jelent) jellegű DNS-hibák korrekciójára evolúciósan erősen konzervált repair mechanizmus
alakult ki (22.3. ábra). A hibás nukleotid(ok) felismeréséhez a repair apparátusnak először azt kell eldöntenie,
hogy a két lánc közül melyik szekvenciája helyes. E. coliban (22.3.A. ábra) erre az ad lehetőséget, hogy a
128
replikációt követően a DNS átmenetileg félig metilált: a templátlánchoz metilcsoportok kapcsolódnak, az

újonnan képződött, így a hibás bázist tartalmazó szálhoz viszont nem. A hibás bázispárt specifikus fehérjék
ismerik fel, majd a metilálatlan láncban egy endonukleáz bemetszést hajt végre. Helikáz és exonukleáz eltávolítja
a hibás nukleotidot is tartalmazó szakaszt, majd DNS-polimeráz és ligáz befoltozza a rést.
22.3. ábra - 22.3. ábra: A mismatch repair mechanizmusa (A. E. coliban; B. eukariota
sejtekben)
Eukariota sejtekből hiányzik az a fehérje, mely a metilálatlan DNS-láncot felismeri. A mismatch repair az
újonnan szintetizálódó DNS-láncokon megy végbe, melyeket a templátláncoktól az különböztet meg, hogy
szabad láncvégeket tartalmaznak (22.3.B. ábra; a vezető láncon ez a 3’-vég, a késlekedő láncon pedig az
Okazaki-fragmentumok végei). A bemetszés a nem komplementer módon beépült nukleotidnál történik, a közte
és a lánc-vég közötti szakasz eltávolítása és pótlása pedig már ugyanígy zajlik, mint baktériumokban.
A mismatch repair kutatás területén jelentős áttörés következett be 1994-ben: emberi sejtekben több olyan
fehérjét fedeztek fel, amelyek szerepet játszanak a folyamatban. A vastagbéldaganatok egyik gyakori, örökletes
formájában, a herediter nonpolyposis colon carcinomában (HNPCC) igen gyakori ezen gének
valamelyikének inaktiváló, funkcióvesztőmutációja. A működőképes géntermék elvesztése ún. mutátor
fenotípust alakít ki: az érintett sejtekben felszaporodnak a pontmutációk, mikroszatellit instabilitás jelenik meg,
megnő annak a veszélye, hogy daganatképződést indukáló onkogének aktiválódnak (l. 54. fejezet) vagy a
sejtszaporodást kordában tartó tumor szuppresszor gének (l. 55. fejezet) inaktiválódnak. Mivel a
vastagbéldaganatra hajlamosító defektusok öröklődnek, nagyon fontos a mutációt hordozó egyének felderítése a
129
molekuláris diagnosztika módszereivel és rendszeres kontrollvizsgálatuk a daganat korai stádiumban történő

kimutatására és gyógyítására.
4. Kettős láncú DNS-törések kijavítása

Endogén szabadgyökök, a sejtet ért ionizáló sugárzás a DNS mindkét láncának eltörését okozhatja. A kettős
láncú DNS-törések súlyos köveztkezménnyel járhatnak: a kromoszómák kisebb darabokra
fragmentálódhatnak, a törvégek nukleázemésztése deléciót, más kromoszómákhoz kapcsolódása transzlokációt
eredményezhet. A szomatikus sejteket ezek a mutációk daganatsejtekké alakíthatják át, a csírasejtek mutációja
viszont az utódokban kromoszóma-rendellenességet válthat ki (l. később).
A kettős láncú DNS-törések reparációjához számos fehérje közreműködése szükséges, a láncvégek egyesítését
multiprotein komplexek végzik. Az egyik lehetséges mechanizmus a láncvégek direkt egyesítése (nem-homológ
láncvégegyesítés; 22.4.A. ábra). Mivel a ligálásig a szabad láncvégek exonukleáz hatásnak lehetnek kitéve, ez a
repair mechanizmus általában kisebb-nagyobb deléciót eredményez a DNS-törés helyén. Sokkal bonyolultabb a
kettősláncú DNS-törések homológ rekombinációval történő kijavítása (22.4.B. ábra), eredményeképpen azonban
az eredeti helyzet áll helyre. A láncvégekről 5’ → 3’ exonukleáz néhány
nukleotidot eltávolít, majd a sérült láncok a testvérkromatid ép komplementer láncaival bázispárosodnak. A
réseket DNS-polimeráz tölti ki, a láncvégeket DNS-ligáz egyesíti. A javítás a lánckeresztezés feloldásával ér
véget.
22.4. ábra - 22.4. ábra: Kettősláncú DNS-törések kijavítása. A. Nem-homológ

láncvégegyesítés. B. Repair homológ rekombináció által
Ajánlott irodalom
Cleaner, J. E. (1994): It was a very good year for DNA repair. Cell 76, 1–4.
130
216–227.
Friedberg, E. C. (2003): DNA damage and repair. Nature 421, 436–440.
Kanaar, R., Hoeijmakers, J. H. J., van Gent, D. C. (1998): Molecular mechanisms of DNA double-strand break
repair. Trends Cell Biol. 8, 483–489.
Lindahl, T., Wood, R.D. (1999). Quality control by DNA repair. Science 286, 1897–1905.
Radman, M., Wagner, R.: The high fidelity of DNA duplication. Scientific American 1988/8, 24–30.
Tanaka, K., Wood, R. D. (1994): Xeroderma pigmentosum and nucleotide excision repair of DNA. Trends
Biochem. Sci. 19, 83–86.
Wilson, D. M., Thompson, L. H. (1997): Life without DNA repair. Proc. Natl. Acad. Sci. USA 94, 12754–
12757.
131
23. fejezet - 23. Transzkripció I.: Az
RNS-szintézis és -érés általános
jellemzői
A molekuláris biológia centrális dogmája szerint a DNS-ben tárolt genetikai információ kifejezése RNS-ek,
majd fehérjék szintézise útján történik (l. 11.1. ábra). Az információ átvitele DNS-ről RNS-re két lépésben
zajlik: a DNS-templáton végrehajtott RNS-szintézis során a DNS bázissorrendjében rögzített információ
specifikus RNS-szekvenciákba íródik át (transzkripció), majd ezekből a primer transzkriptumokból kémiai
átalakulásokból álló érési folyamatok (gyakran használt angol kifejezéssel: processing) során jönnek létre a
működőképes, érett RNS-ek.
1. A transzkripció vizsgálómódszerei
1.1. Az RNS-szintézis in vitro vizsgálata
A transzkripció tanulmányozására az első egyszerű sejtmentes módszert az 50-es években dolgozták ki. Elve
megegyezik a Kornberg-rendszerével (l. 20. fejezet). Kémcsőben templát DNS-t, a 4 ribonukleozid-trifoszfátot
(ATP, CTP, UTP, GTP; egyikük radioaktívan jelölt) és RNS-polimeráz enzimet tartalmazó kivonatot kevertek
össze, megfelelő körülmények között (pH, ionok, hőmérséklet) inkubálták, majd a reakció végén
filterprecipitációval határozták meg az RNS-be épült radioaktivitást. Ebben az egyszerű rendszerben ugyan nem
folyt az in vivohoz hasonló, hiteles transzkripció (a szintézis a templáton nem specifikus kezdőhelyeken, hanem
véletlenszerűen kezdődött), ám az in vitro rendszerek lehetővé tették az RNS-polimerázok tisztítását és
jellemzését. A ma használatos transzkripciós rendszerekben, járulékos fehérje faktorok hozzáadásával,
nagymértékben specifikus RNS-szintézis érhető el.
1.2. Az RNS-szintézis in vivo vizsgálata

Radioaktív prekurzorokkal (pl. [3H]uridin) végzett jelölés, majd a radioaktivitás nyomon követése
autoradiográfiával, vagy izolált RNS-ek analízisével, elterjedt módszere a transzkripció és RNS-metabolizmus
vizsgálatának. Nem izotópos jelölés is alkalmazható: bromouridinnal (BrU) jelölt RNS-molekulák anti-BrU
antitesttel, immuncitokémiai módszerekkel detektálhatók. Látványos módszerek a génműködés vizualizálására
kidolgozott eljárások: sejtből izolált transzkripciós komplexeket vizsgálnak elektronmikroszkópban (l. 24.
fejezet).
2. Transzkripció és RNS-érés prokariotákban

2.1. A prokariota RNS-szintézis általános jellemzői
Az RNS-szintézis (mint eukariotákban is) transzkripciós egységekről történik: ezeket egyik végükön promóter
(a szintézis kezdőhelye), a másikon terminátor (a befejezés helye) határolja, a köztük levő DNS-szakasz teljes
egészében átíródva adja a primer transzkriptumot. (Prokariotákban a transzkripciós egységeket operonoknak
nevezzük, ezek felépítésével, szabályozásával később foglalkozunk [l. 30. fejezet].) A transzkripció
aszimmetrikus jellegét az biztosítja, hogy lánckezdés csak a promóteren van, a szintézis pedig csak 5’ →
3’ irányban folyhat, így az egységen belül csak az egyik lánc szolgálhat templátként. A
prokariota RNS-szintézis fontos, az eukariotáétól megkülönböztető jellemzője, hogy a fehérjeszintézissel
kapcsoltan folyik: a növekedő mRNS-hez riboszómák kapcsolódnak és a transzláció már az mRNS-lánc
terminációja előtt megkezdődik. A kromoszóma-poliszóma komplex (23.1. ábra) kialakulását több tényező
teszi lehetővé: a transzkripció és transzláció iránya az mRNS szempontjából nézve azonos (5’ → 3’);
prokariotákban nincs mRNS-érés, a primer transzkriptum már funkcióképes RNS; nincs maghártya, amely
térben és időben elválasztaná a transzkripciót és a transzlációt.
23.1. ábra - 23.1. ábra: Kapcsolt transzkripció-transzláció prokariotákban: a

kromoszóma-poliszóma komplex
132
23. Transzkripció I.: Az RNS-
szintézis és -érés általános jellemzői
2.2. A prokariota RNS-szintézis mechanizmusa

Prokariotákban valamennyi gén átírását ugyanaz az RNS-polimeráz végzi. Az RNS-polimeráz holoenzimek két,
funkcionálisan eltérő alkotórészből épülnek fel: a ζ-faktor biztosítja az enzim specifikus kötődését az átírandó
gén promóteréhez, a core polimeráz pedig (alegységszerkezete: α2ββ’ω) a foszfodiészter-kötések kialakulását
katalizálja a szintézis során. Az enzim aktív centruma a β-alegységeken helyezkedik el.
A gén transzkripciója három fő lépésben történik (23.2. ábra). Az iniciáció során az RNS-polimeráz holoenzim
specifikus szekvenciákat ismer fel a promóter-régióban (23.3. ábra): a kötődés először a szintézis kezdőpontjától
(+1-gyel jelöljük) kb. 35 bázispárnyira „felfelé” elhelyezkedő hexanukleotid-régióban történik (ún. -35
szekvencia), itt zárt iniciációs komplex jön létre. A holoenzim ezután közelebb csúszik a kezdőponthoz és újabb
stabil kötést hoz létre egy AT-gazdag régióban (-10 szekvencia vagy Pribnow-box). A DNS két lánca itt
könnyen szétválik, nyitott iniciációs komplex jön létre és megtörténhet az első nukleotidok beépítése. A -35 és a
-10 régió felismerése a σ-faktor feladata. A szintézis megkezdése után a faktor leválik a holoenzimről, az
elongációt már a core polimeráz végzi. E.coli sejtek egyféle core enzimet tartalmaznak, a σ-faktornak azonban
különböző variánsai léteznek, amelyek eltérő promóter-típusokat ismernek fel.
23.2. ábra - 23.2. ábra: A prokariota transzkripció fő lépései
23.3. ábra - 23.3. ábra: A prokariota promóter és a hozzá kapcsolódó RNS-polimeráz

szerkezete
133
A láncnövekedés (elongáció) során komplementer ribonukleozid-trifoszfátok kötődnek a templátlánchoz, róluk

pirofoszfát hasad le és foszfodiészter-kötéssel kapcsolódnak a növekedő RNS-lánc 3’-végéhez. A leírt
mechanizmusból következik, hogy a legelső nukleotid nem veszíti el a foszfátjait, az RNS-lánc 5’-végét ezért
trifoszfátvégnek nevezik. Az elongáció során a DNS 10-12 nukleotidnyi szakasza denaturált állapotban van, ez a
kis „buborék” fut végig a transzkripciós egységen. A növekedő lánc 3’-végén kb. 10 nukleotidnyi szakasz
bázispárosodással kötődik a templát szálhoz.
A szintézis akkor fejeződik be, amikor az RNS-polimeráz eléri a terminátort. E. coli sejtek kétféle
mechanizmussal rendelkeznek a terminációra. ρ-függő termináció során egy fehérjefaktor (ρ-faktor) kötődik az
RNS-polimerázhoz, felismeri a terminátor régió bázossorrendjét és DNS-RNS helikázként hatva leválasztja a
transzkriptumot a templátról.. A ρ-független terminátorokban egy GC-gazdag hajtűszerű hurok kialakulása az
RNS-lánc 3’-végén szinte letépi a transzkriptumot a templátláncról. A terminációt elősegíti, hogy a
transzkriptum U-nukleotidok sorozatával végződik, így az RNS-lánc vége viszonylag gyenge kötést létesít a
templáttal. A termináció során felszabaduló core enzim ismét σ-faktort kötve új transzkripciós ciklust kezdhet.
2.3. RNS-érés prokariotákban

Prokariotákban a stabil RNS-ekre (rRNS-ek, tRNS-ek) jellemző az érés, mRNS-eknél ritkán fordul elő. A
primer transzkriptumok érésük során többféle kémiai módosuláson esnek át: hasításukban endonukleáz és
exonukleáz enzimek egyaránt részt vesznek, a nagyméretű prekurzor-RNS-ekből alakítják ki a kisebb
termékeket; a nukleotid-addíció az RNS-molekula végén történik, templáttól függetlenül (pl. a 3’-végi CCA-
szekvencia szintézise tRNS-eknél); a nukleozid-modifikáció legáltalánosabb típusa a metiláció.
3. Az eukariota transzkripció általános jellemzői

Eukariota sejtekben a transzkripció templátja nem csupasz DNS, hanem kromatinfonal: a nukleoszomális
szerkezet általában az átírt géneknél is megfigyelhető. A nukleoszómákon keresztül végrehajtott transzkripció
pontos mechanizmusa ismeretlen, nyilvánvaló azonban, hogy a hiszton-DNS kapcsolatnak legalább az RNS-
polimeráz továbbhaladásának idejére fel kell lazulnia.
Szemben a baktériumokkal, melyekben valamennyi RNS-fajta szintézisét ugyanaz az RNS-polimeráz típus

végzi, eukariota sejtmagokban három fő RNS-polimerázt különböztetünk meg: ezek különböző géneket írnak
át, ennek megfelelő sejtmagon belüli lokalizációjuk, biokémiai megkülönböztetésükre pedig a gyilkos galóca
mérgével, az α-amanitinnal szemben eltérő érzékenységük szolgál (23.1. táblázat). Mindhárom RNS-
polimerázra jellemző, hogy nagyméretű, 10–15 alegységből álló fehérjekomplexek. Eltérően a prokariota RNS-
polimeráztól, promóterükhöz nem kapcsolódnak közvetlenül: a promóter-régióhoz kötődő specifikus
transzkripciós faktorokat ismernek fel, ezek segítségével történik meg az iniciáció.
Az RNS-polimeráz I és II működésével a következő fejezetekben részletesen foglalkozunk. Az RNS-polimeráz

III a kisméretű RNS-ek nagy részét szintetizálja. Az 5S rRNS és a tRNS gének szokatlan tulajdonsága, hogy az
RNS-polimeráz promóterhez kapcsolódásához szükséges transzkripciós faktorok a +1 helytől disztálisan, a
génen belül kötődnek a templáthoz. Ezek a gének tehát intragén promóterrel rendelkeznek.
23.1. táblázat - 23.1. táblázat: Az eukariota RNS-polimerázok jellemzői

RNS-polimeráz
134
RNS-polimeráz
I II III
termékek pre-rRNS pre-mRNS-ek egyes 5S rRNS tRNS-ek egyes
snRNS-ek snRNS-ek
lokalizáció nukleolusz extranukleoláris kromatin
α-amanitin érzékenység nincs nagyfokú gyenge
Sejtmaggal rendelkező sejtekben az RNS-ek a kromatinban szintetizálódnak, működésüket, a fehérjék

szintézisét viszont a citoplazmában látják el: a transzkripció és transzláció tehát időben és térben elkülönítve
zajlik. Ez a mechanizmus a fehérjeszintézis RNS- és RNP-komponenseinek hatékony nukleocitoplazmatikus
transzportját feltételezi. Szemben a prokariota mRNS-ekkel, az eukariota pre-mRNS-ek rendkívül bonyolult
érési folyamatok eredményeképpen válnak működőképessé. Az eukariota RNS-szintézis és -érés részleteivel a
következő fejezetek foglalkoznak.
Ajánlott irodalom
Chambon, P. (1975): Eukaryotic nuclear RNA polymerases. Annu. Rev. Biochem. 44, 613–638.
USA, 251–256, 263–265.
McClure, W. (1985): Mechanism and control of transcription initiation in prokaryotes. Annu. Rev. Biochem.
54, 171–204.
135
24. fejezet - 24. Transzkripció II.:
Riboszóma-biogenezis eukariotákban
A sejt fehérjéinek szintézise a citoplazma riboszómáinak felszínén történik. Aktív anyagcserét folytató eukariota
sejtek több millió riboszómát is tartalmazhatnak, és számuk az interfázis alatt meg kell, hogy kétszereződjön,
hogy az osztódás során képződő utódsejtek is rendelkezzenek a normális működésüket biztosító transzlációs
kapacitással. A riboszómák folyamatos termelésének ezt a hatalmas feladatát a sejt legnagyobb RNS-tartalmú
alkotórésze, a sejtmagvacska (nukleolusz) látja el.
1. A nukleolusz
A sejtmagvacska az rRNS-szintézis, -érés és a riboszómák összeszerelésének organelluma, a sejtmag erősen
elektronszóró, jellegzetes szerkezetű, membránnal nem határolt alkotórésze. A legtöbb sejt egy nukleoluszt
tartalmaz, de számuk nagyobb is lehet. (Extrém példaként a kétéltűek oocitája említhető. Bennük az rRNS-
gének nagyfokú amplifikációja következik be: ezek a sejtek több százezer rRNS-gént tartalmazhatnak, melyek
több ezer nukleolusz formájában jelennek meg.)
A nukleoluszt eltérő megjelenésű régiók alkotják (24.1. ábra). A hagyományos transzmissziós

elektronmikroszkópos felvételen a legvilágosabb régiók felelnek meg a fibrilláris centrumoknak. Ezeket a
sejtmagvacskát körülvevő perinukleoláris kromatinból benyúló, az rRNS-géneket tartalmazó kromatinhurkok
alkotják. A nukleoláris organizátor régióknak is nevezett képződmények széli részein szintetizált pre-rRNS
molekulák fehérjékkel kapcsolódva alkotják az erősen elektronszóró fibrilláris állományt. A nukleoluszban
lejátszódó érési folyamatok során preriboszómális partikulumok képződnek, ezek alkotják a granuláris
állományt.
24.1. ábra - 24.1. ábra: A nukleolusz elektron mikroszkópos szerkezete
Emberi sejtekben a nukleolusz mintegy 200 rRNS-gént tartalmaz, ezek a tíz akrocentrikus kromoszóma rövid
karjához kapcsolódó kromoszóma-függelékeken alkotnak tandem elhelyezkedésű génsorozatokat. A
sejtosztódást követően a nukleolusz ebből a tíz nukleoláris organizátor központból alakul újjá.
2. Riboszóma-biogenezis a nukleoluszban
2.1. Az rRNS-szintézis vizualizálása
Az eukariota génműködés elektronmikroszkópos megjelenítésére a kromatinszélesztés technikáját dolgozták
ki. A vizsgálandó sejtszuszpenziót detergenst is tartalmazó, megfelelő összetételű pufferrel kezelik. Ennek
hatására a membránok feloldódnak, a kromatin fellazul, szacharózpárnán keresztül elektronmikroszkópos gridre
centrifugálható, majd fémárnyékolás után vizsgálható. Az így készült felvételen a nukleolusz felszínén nagy
számban figyelhetők meg karácsonyfaszerű képződmények, melyek a működő rRNS-gének
elektronmikroszkópos megjelenési formái (24.2. ábra).
24.2. ábra - 24.2. ábra: Aktívan átíródó rRNS transzkripciós egység
136
24. Transzkripció II.: Riboszóma-
biogenezis eukariotákban
A „karácsonyfák” részletes vizsgálatából számos következtetést vontak le az rRNS-szintézisre vonatkozóan.

Egy „karácsonyfát” egy rRNS transzkripciós egység és a róla képződő transzkriptumok alkotnak. A „fa”
csúcsa az iniciációs helynek, alapja a terminációs pontnak, ágai pedig a növekvő RNS-termékeknek felelnek
meg (24.2. ábra). Minden „ág” tövében szemcse látható; a működő RNS-polimeráz I. Minden enzim egy
transzkriptumláncot szintetizál. Az RNS-polimeráz molekulák a lehetséges legnagyobb sűrűséggel zsúfolódnak
egymás mellett, ami azt jelenti, hogy az rRNS-gén maximális intenzitással íródik át. A „karácsonyfák” a DNS-
molekula mentén bizonyos távolságban tandem módon követik egymást: a köztük lévő szakaszok az át nem írt
spacerek. (A spacer angol kifejezés, összekötő, szétválasztó szakaszt jelent.) Valamennyi „fa” csúcsa ugyanabba
az irányba mutat, tehát az egyes transzkripciós egységeken belül ugyanaz a lánc szolgál templátként, a szintézis
iránya azonos, azaz a gének polaritása megegyezik. Megfigyelhető az is, hogy a növekvő RNS-láncokon már
másodlagos–harmadlagos struktúrák kezdenek kialakulni, fehérjék is kötődnek hozzájuk. A transzkripcióval
párhuzamosan tehát megkezdődik a riboszómák érése és összeszerelése is.
2.2. A riboszomális gének szerkezete

Az rRNS transzkripciós egységek (24.3. ábra) promótere a fehérjekódoló génekétől eltérő szekvenciájú, igen
erős promóter. A transzkripciós egység három érett rRNS-t, a 18S, 5.8S és 28S rRNS-t kódolja, előttük, köztük
és utánuk átírt spacerek helyezkednek el. A génsorozat átírása a nagyméretű 45S pre-rRNS-t eredményezi.
24.3. ábra - 24.3. ábra: Tandem rRNS-gének
Az emlős sejtek riboszómáinak negyedik RNS-komponense az 5S rRNS. Ennek génjei a nukleoluszon kívül
helyezkednek el, nagyszámú tandem ismétlődés formájában. Az 5S rRNS-géneket az RNS-polimeráz III írja át,
az 5S rRNS-molekulák érés nélkül, funkcióképes állapotban szintetizálódnak és transzportálódnak a
nukleoluszba.
2.3. SnoRNS-ek
137
Hasonlóan a pre-mRNS-ek éréséhez (l. 26. fejezet), eukariota sejtekben a pre-rRNS érett rRNS-ekké
alakításában alapvető szerepet játszanak kisméretű RNS-molekulák, az snoRNSek (az angol small nucleolar
RNA kifejezésből), fehérjékhez kötött, snoRNP-k formájában. A naszcens pre-rRNS-t nagyszámú, különböző
régióihoz komplementer bázispárosodással kötődő snoRNP lepi el. Ezek egy része érési hasításokat hajt végre a
pre-rRNS-en, más snoRNS-ek RNS-chaperonokként működnek: elősegítik az rRNS-ek térszerkezetének
kialakulását, fehérjék kötődését, nukleozidok módosulását. Az emlős rRNS-ekben nagy számban történik ribóz-
illetve bázis-metiláció, sok uridin nukleozid pedig pszeudouridinná alakul át. (Az uridinban a bázis 1. N-atomja,
a pszeudouridinban viszont az 5. C-atom kapcsolódik a ribózhoz [l. 2.1. ábra].) Ezek a módosulások
szükségesek az rRNS-ek normális térszerkezetének kialakulásához, működéséhez. Az snoRNS-ek létfontosak a
sejt számára. Mivel nukleozidmodifikációk más RNS-típusokban is előfordulnak (pl. tRNS-ek, 7SL RNS),
lehetséges, hogy a nukleolusznak ezek érési folyamataiban is van szerepe.
2.4. A riboszóma képződésének mechanizmusa

A nukleoláris organizátor régióba benyúló DNS-hurkokon 45S pre-rRNS molekulák szintetizálódnak (24.4.
ábra). A transzkriptumokhoz már szintézisük közben snoRNS-ek, riboszomális fehérjék és az RNS érésében
részt vevő enzimek (metilázok, nukleázok) kapcsolódnak. Nagyméretű, 80S szedimentációs állandójú RNP-
komplex jön létre, melyben végbemennek az érett rRNS-eket kialakító érési hasítások. A nukleoplazmából a
sejtmagvacskába kerülő 5S rRNS-ek beépülésével éretlen 60S riboszóma-alegységek jönnek létre, ezzel
párhuzamosan éretlen 40S alegységek is képződnek. Ezek a preriboszomális partikulumok még
működésképtelenek, végső érésük csak a citoplazmába érve történik meg, miután aktív nukleocitoplazmatikus
transzporttal átpréselődnek a maghártyapórusokon. Ekkor alkalmassá válnak arra, hogy mRNS-hez kapcsolódva
fehérjeszintézist kezdjenek.
24.4. ábra - 24.4. ábra: A riboszóma-biogenezis folyamata
Ajánlott irodalom
138
Brown, D. D.: The isolation of genes. Scientific American 1973/8, 20–29.
288–284, 374–379.
Dundr, M., Misteli, T. (2001): Functional architecture in the nucleus. Biochem. J. 356, 297–310.
Hidvégi E., Sáfrány, G. (2003): A genom működése. A riboszóma-RNS. (In „A genom”, szerk. Hidvégi E.,
Széphalom Könyvműhely, Budapest) 59–70. o.
Kiss, T. (2002). Small nucleolar RNAs: An abundant group of noncoding RNAs with diverse cellular functions.
Cell 109, 145–148.
Miller, O. L.: The visualization of genes in action. Scientific American 1973/3, 34–42.
139
25. fejezet - 25. Transzkripció III.: Pre-
mRNS-szintézis, cap-képződés és
poliadeniláció
Míg prokariotákban a fehérjéket kódoló gének transzkripciójának terméke működőképes mRNS, melyen már
elongációja közben megkezdődik a polipeptidlánc szintézise (l. 23. fejezet), eukariota sejtekben az mRNS
prekurzorok (pre-mRNS-ek) szintézise, érése és nukleocitoplazmatikus transzportja is rendkívül bonyolult
folyamat. A primer transzkriptumok képződését, két végük poszttranszkripciós módosulását (capképződés,
illetve poliadeniláció), belőlük a gyakran nagyméretű nem kódoló intronok eltávolítását (splicing) és
transzportjukat a magpórusokon keresztül számos fehérjealegységből felépülő multiprotein komplexek végzik.
A folyamatok komplexitását növeli, hogy jórészt a bonyolult szerveződésű kromatinállományban kell
végbemenniük. Az eukariota transzkripció is iniciációs, elongációs és terminációs lépésekből (25.1. ábra) áll.
Az érés már a szintézis közben megkezdődik és poszttranszkripcionálisan fejeződik be.
25.1. ábra - 25.1. ábra: Eukariota fehérjekódoló gének transzkripciójának lépései
1. A pre-mRNS-szintézis iniciációja
Eukariotákban az RNS-polimeráz II (röviden pol II) által átírt gének promóterének általános szerkezetére
jellemző, hogy az iniciációs komplex felépüléséhez szükséges mintegy 50 bázispárnyi régión (ún. core promóter
elemeken) kívül nagyobb kiterjedésű, a transzkripció kezdőpontjától távolabb elhelyezkedő szabályozó régiót
140
25. Transzkripció III.: Pre-mRNS-
szintézis, cap-képződés és
poliadeniláció
(ún. enhancer elemeket) is tartalmaznak (25.2. ábra). A core promóter feladata, hogy általános transzkripciós
faktorokat és az RNS-polimeráz II enzimet megkötve biztosítsa a gén alaptranszkripcióját. Szemben az általános
transzkripciós faktorokkal, melyek valamennyi Pol II promóteren folyó iniciációban részt vesznek, az enhancer
régió elemeit gén-specifikus szabályozó transzkripciós faktorok ismerik fel és kötődésükkel befolyásolják az
RNS-polimeráz II iniciációs aktivitását (ezekkel később foglalkozunk).
25.2. ábra - 25.2. ábra: Az RNS-polimeráz II promóterek szerkezete
A core promóterek fehérjekötő helyei, elsősorban a TATA-box és az iniciátor (Inr) régió szabják meg a
promóter erősségét és szövetspecifitását. A TATA-box a prokariota Pribnow-boxhoz hasonló, könnyen
denaturálható régió. A hozzá kapcsolódó TATA-kötő fehérje és egyéb transzkripciós faktorok stabil RNS-
polimeráz kötődést biztosítanak. Az iniciátor régió a transzkripció kezdőpontja környékére lokalizálódó elem. A
mindkét szekvenciát tartalmazó promóterek (TATA+ Inr+) különösen erősek, egyes vírusgének (pl. HIV,
adenovírus) aktív átírását biztosítják. A TATA+ Inr– promóterek is aktívak (pl. hiszton-, globin-gének), a TATA-
boxot nem tartalmazó promóterek (TATA– Inr+, TATA– Inr–) viszont gyengébbek. TATA-boxon és az
iniciátoron kívül a Pol II promóterek egyéb, az iniciációs komplex kialakulásában szerepet játszó fehérjekötő
helyeket is tartalmazhatnak (25.2. ábra).
Bár az iniciáció folyamatában fajtól, sőt sejttípustól függően is finom különbségek figyelhetők meg, egy tipikus
eukariota fehérjekódoló génen a folyamat a következőképpen zajlik le (25.3. ábra). A core promóterhez
meghatározott sorrendben általános transzkripciós faktorok (pl. a TATA-kötő fehérje) kapcsolódnak, ez
előfeltétele az RNS-polimeráz II kötődésének. Az így kialakult iniciációs komplexhez egy további multiprotein
komplex, a mediátor kapcsolódik. Nevét onnan kapta, hogy különböző jelátviteli utak (l. később)
végállomásaként közvetíti azok hatásait a transzkripciós apparátusnak. A leírt módon felépülő, mintegy 60
polipetidláncból álló hatalmas transzkriptoszóma (25.3. ábra) RNS-szintetizáló gépezetként működik. Az RNS-
szintézis megindulásában különleges szerepet játszik az RNS-polimeráz egyik alegységének C-terminális
doménje (CTD). Ez a különleges fehérjerégió heptapeptidek tandem ismétlődéséből áll, az iniciációs
komplexben erősen rögzül a mediátor komplexhez. Az egyik transzkripciós faktor fehérjekináz és helikáz
aktivitással is rendelkezik: foszforilálja az RNS-polimeráz II CTD-farkát, mely ezáltal leválik a mediátor
komplexről és elindul a gén belseje felé. Ezzel egyidőben a helikáz szétcsavarja a templát két láncát, kisméretű
transzkripciós buborékot hoz létre, melyen megindulhat az RNS-szintézis.
25.3. ábra - 25.3. ábra: A pre-mRNS-szintézis iniciációja
141
poliadeniláció
2. Elongáció
Az RNS-polimeráz II foszforilált CTD-régiójához elongációs faktorok kapcsolódnak, az enzim elmozdul az
iniciáció helyéről (promóter kiürítés) és foszfodiészter-kötések szintézisével megindul a láncnövekedés. A pol
IIelongációs komplex helikáz aktivitása biztosítja a denaturált régió mozgását a gén terminátorának irányában. A
növekedő RNS-lánc 3’-vége bázispárosodással kapcsolódik a templátlánchoz, miközben az 5’-végen megindul
az RNS-érés folyamata.
3. Az 5’-cap képződése
A pre-mRNS-érés időben első lépése az 5’-vég módosulása, a capstruktúra képződése. A prokariota RNS-
szintézishez hasonlóan a transzkriptum képződése trifoszfátvég kialakulásával indul, majd többlépéses reakció
eredményeképpen egy szokatlan nukleotidszerkezet jön létre a pre-mRNS 5’-végén (25.4. ábra). Egy
foszfohidroláz enzim lehasítja a trifoszfátvég γ-helyzetű foszfátját, majd guanililtranszferáz hatására GTP-ből
142
poliadeniláció
származó guanilmonofoszfát kapcsolódik egy 5’-5’ trifoszfáthídon keresztül a transzkriptum végéhez. Végül
metiltranszferázok metilálják az 5’-cap nukleotidjait (25.5. ábra). Az 5’-cap szintézisét végző enzimek
ugyancsak az RNS-polimeráz II CTD-farkához kapcsolódnak, így a cap már az elongáció kezdeti szakaszában
elkészülhet a primer transzkriptum 5’-végén. Az 5’-végi szerkezet – nevéhez híven – sapkaszerűen védi a
transzkriptumokat nukleázok hatásától és fontos szerepet játszik a transzláció során a riboszóma kötődésében is.
25.4. ábra - 25.4. ábra: Az 5’-cap képződésének reakciói
25.5. ábra - 25.5. ábra: A cap szerkezete
143
poliadeniláció
4. Termináció és poliadeniláció
A gén terminátorához közeledve az RNS-polimeráz II átír egy poliadenilációs elemnek nevezett, specifikus
szekvenciával (AAUAAA) rendelkező régiót. A transzkriptum ezen szakasza fontos fehérjekötő hely: több
polipeptidláncból álló komplex épül fel rajta, ennek egyik tagja endonukleáz, mely a poliadenilációs elemtől
disztálisan elhasítja a növekedő RNS-láncot (25.6. ábra). A pre-mRNS felszabadul, az RNS-polimeráz pedig a
terminátorig folytatja a transzkripciót, terméke azonban – 5’-cap hiányában – nukleázok áldozatául esik.
25.6. ábra - 25.6. ábra: Az eukariota pre-mRNS-ek 3’-végi érése
A 3’-vég érését lebonyolító komplex egyik alkotórésze a poli(A)-polimeráz: templáttól függetlenül működő
nukleotid-transzferáz, mely ATP-szubsztrát felhasználásával 100–250 nukleotidból álló poli(A)-farkot
szintetizál a pre-mRNS 3’-végére. (Ez alól csak a hiszton-mRNS-ek kivételek: poli(A)-szekvenciát nem
tartalmaznak.) A citoplazmában a poli(A)-farok rövidül, de teljes lebontásáig stabilizája az mRNS-t, védelmet
jelent nukleázok degradáló hatásával szemben. A poli(A)-faroknak gyakorlati, metodikai jelentősége is van:
lehetőséget ad poli(A)+ mRNS-ek egy lépésben történő izolálására oligo(dT)-cellulóz affinitás kromatográfiával.
A mRNS-ek degradációját egy 3’ → 5’ exonukleázokból felépülő

fehérjekomplex, a citoplazmatikus exoszóma végzi. Hasonló nukleázkomplex a sejtmagban is megtalálható: a
nukleáris exoszóma pre-rRNS-ek, snRNS-ek, snoRNS-ek érésében, illetve selejtes, hibásan módosított mRNS-
darabok lebontásában játszik szerepet.
Ajánlott irodalom
Butler, J. S. (2002): The yin and yang of the exosome. Trends Cell Biol. 12, 90–96.
258–263, 290–292.
Halle, J. P., Meisterernst, M. (1996): Gene expression: increasing evidence for a transcriptosome. Trends
Genet. 12, 161–163.
Keller, W. (1995): No end yet to messenger RNA 3’ processing! Cell 81, 829–832.
Kornberg, R.D. (2007): The molecular basis of eukaryotic transcription. Proc. Nat. Acad. Sci. USA, 104,
12955–12961.
144
poliadeniláció
Novina, C. D., Roy, A. L. (1996): Core promoters and transcriptional control. Trends Genet. 12, 351–355.
145
26. fejezet - 26. Transzkripció IV.: Pre-
mRNS splicing eukariotákban
A molekuláris biológiai módszereknek az 1970-es években lezajlott forradalma utat nyitott a génszerkezet és
génexpresszió részletes tanulmányozása felé. Ezek a kutatások 1977-ben nem várt felfedezéssel lepték meg a
tudományos világot: eukariota sejtekben a legtöbb fehérjekódoló génben az örökletes információ nem
folytonosan tárolódik, hanem a kódoló, mRNS-ben megjelenő szakaszokat (exonokat), az mRNS-ekből már
hiányzó, fehérjét így nem kódoló régiók (intronok) szakítják meg. Az exonok és intronok egyetlen
transzkripciós egységet képeznek: nagyméretű pre-mRNS molekulába íródnak át, majd abból a splicing
folyamata távolítja el az intron-szakaszokat és hozza létre az érett mRNS-t (26.1. ábra). (Az angol kifejezés az
exonok „összecsomózására” utal.)
26.1. ábra - 26.1. ábra: A fehérjekódoló gének diszkontinuus szerkezete és a pre-mRNS

splicing
1. A splicing jelentősége adenovírus mRNS-ek

képződésében
Az intronokat az adenovírusok fertőzési mechanizmusának vizsgálata során fedezték fel. Ezek a vírusok –
melyek természetes gazdáikban légúti hurutos megbetegedéseket okoznak – megfelelő szövettenyészeti
sejtekben szaporodva nagy mennyiségű vírusspecifikus mRNS és fehérje szintézisét idézik elő, ezért kedvelt
modelljei a génexpresszió vizsgálatának. Az adenovírusok genomja lineáris, kettős láncú DNS. Korai régiója a
fertőzés kezdetén íródik át és az általa kódolt korai fehérjék szükségesek más vírusgének átírásához, a vírus-
DNS replikációjához. A késői gének expressziója a víruspartikulumok kapszid fehérjéinek szintézisét
eredményezi, az érett virionok képződését, végső soron a fertőzött sejt pusztulását okozza.
Hibridizációs vizsgálatok kiderítették, hogy a mintegy 20 különböző késői mRNS mind ugyanarról a
promóterről íródik át. Az érett, késői mRNS-ek és a vírus-genom által alkotott hibrideket elektronmikroszkópos
módszerekkel is megvizsgálták: a körárnyékolással nyert képeken furcsa, hurokszerű képleteket figyeltek meg
(26.2. ábra). Ezeket a hurkokat olyan DNS-szakaszok alkotják, amelyek a transzkripciós egységen belül
helyezkednek el, de az általa kódolt régiók az mRNS-ből már hiányoznak, azzal hibridizálni nem képesek. A
hurkok közötti RNS-DNS hibridek az exonoknak felelnek meg. Az mRNS-ek részletes analízise kiderítette,
hogy valamennyi késői adenovírus-mRNS négy exon összekapcsolásával jön létre. Az mRNS-ek 5’-vége három
rövid leader-szekvencia összeillesztéséből keletkezik. Ezek az összes késői adenovírus mRNS-ben azonos 5’-
végi nem kódoló régiót hoznak létre, amely rendkívül hatékony transzláció-iniciációt biztosít, elősegítve a vírus-
partikulumok fehérjéinek képzését (a sejt saját fehérjéi szintézisének rovására). A negyedik, nagyobb méretű
146
26. Transzkripció IV.: Pre-mRNS
splicing eukariotákban
exon alkotja az mRNS 3’-végi részét; ez eltérő az egyes mRNS-ekben és a fehérjekódoló régiót tartalmazza. (Az
adenovírus késői mRNS-ek esetében ezt az exont body-szekvenciának nevezik.)
26.2. ábra - 26.2. ábra: Intronok azonosítása RNS-DNS hibridek elektronmikroszkópos

vizsgálatával. A. A hibridek elektronmikroszkópos vizsgálata alapján készült sémás
rajz. B. A vírus-DNS térképe az exon- és intron-régiókkal
Az adenovírus késői transzkripciós egységéről egyetlen hosszú primer transzkriptum képződik, ennek érése hoz
létre különböző mRNS-eket. A húszféle mRNS képzését ugyanarról a transzkripciós egységről két, egymástól
független mechanizmus biztosítja (26.3. ábra). (I) A késői génrégió öt helyen tartalmaz poliadenilációs elemet
(L1–L5 helyek a 26.3. ábrán); a növekedő RNS-lánc ezek bármelyikénél elhasadhat, ugyanazon a transzkripciós
egységen tehát öt különböző méretű pre-mRNS képződhet. (II) A splicing-mechanizmus az intron/body-határon
több 3’-splicing-helyet is használhat. Ezen alternatív splicing eredményeképpen az egyes pre-mRNS-ekből 2–4,
eltérő méterű body-szekvenciákat tartalmazó érett mRNS képződhet. A leírt mechanizmusok lehetővé teszik azt,
hogy viszonylag rövid DNS-szakaszok több polipeptidláncot is kódolhassanak (komplex transzkripciós
egységek), ami nyilvánvalóan előnyös a kisméretű genommal rendelkező vírusok számára. (Az egyszerű
transzkripciós egységek egyetlen fehérjét kódolnak. Az alternatív splicing egyébként emberi sejtekben is nagy
jelentőségű. A jelenséggel részletesebben a 31. fejezet foglalkozik.)
147
26.3. ábra - 26.3. ábra: Az adenovírus késői gén-régióján képződő pre-mRNS-ek és az

alternatív splicing termékei. (Az ábra csak a legrövidebb pre-mRNS-ből képződő érett
mRNS-eket mutatja.)
2. A splicing mechanizmusa
Az intronok eltávolítása két lépésben zajlik (26.4. ábra). Először az 5’-splicing-helyen hasítás történik és az
intron 5’-vége az intron belsejében levő A-nukleotid 2’-OH csoportjához foszfátészterkötéssel kapcsolódva
elágazást, lasszószerű szerkezetet hoz létre. Ezt követi a 3’-splicing-hely elhasítása és az exonok
összekapcsolása.
26.4. ábra - 26.4. ábra: A pre-mRNS splicing lépései
148
Ezek a látszólag egyszerű reakciók valójában igen bonyolult folyamat formájában zajlanak le. A splicing-
mechanizmusnak ugyanis két rendkívül nehéz problémával kell megbirkóznia. A hasításokat hajszálpontosan
kell végrehajtani, mert egyetlen nukleotid kiesése vagy felesleges nukleotid „becsempészése” az mRNS-be
teljesen abnormális aminosavsorrendű fehérje képződését eredményezné. Másrészt viszont az exonokat fizikai
közelségbe kell hozni egymással, hogy a ligálás végbemehessen. Figyelembe véve, hogy egyes intronok több
tízezer nukleotidból is állhatnak, ez egyáltalán nem könnyű feladat.
A megoldást hatalmas méretű komplexek, spliceoszómák biztosítják. A spliceoszómák a pre-mRNS-en épülnek

fel, uracilban gazdag, kisméretű snRNS-ekből és fehérjékből állnak. Az snRNP-komplexekben a katalitikus
funkciókat a ribozimekként működő kis RNS-molekulák látják el. (A splicing speciális eseteiben [pl. egyes
mitokondriális, kloroplasztisz RNS-ek, egysejtűek pre-rRNS-einek érése során] az intronok eltávolítását maguk
az RNS-ek végzik, fehérjék közreműködése nélkül. Az auto-splicing felfedezésével azonosították az első
ribozimet.) Az snRNS-ek célszekvenciáikhoz komplementer bázispárosodással kapcsolódnak. A pre-mRNS-ek
intronjaiban három kitüntetett felismerőhelyet írtak le. Az 5’-splicing-hely konszenzus-szekvenciájában az
intron mindig GU-val kezdődik, ezt a régiót ismeri fel az U1-snRNS (26.5. ábra, 1. lépés). A lasszó elágazási
régiójához az U2-snRNS kötődik bázispárosodással (2. lépés). Az intron 3’-végi konszenzus szekvenciája AG-
nukleotid párossal végződik. A pre-mRNS-U1-U2 snRNP-komplexhez kötődnek ezután az U4/U6- és U5-
snRNP partikulumok, kialakítva a spliceoszómát (3. lépés), melyben a hasítási-ligálási helyek egymáshoz
viszonyítva optimális pozícióban rendeződnek el. Megtörténik az intron kihasítása, az exonok összekapcsolása
(4. és 5. lépés) és a felszabaduló snRNP-részecskék új spliceoszómák felépítésébe kezdhetnek. Az intronlasszó
gyorsan degradálódik (6. lépés).
26.5. ábra - 26.5. ábra: A spliceoszóma felépülése és a splicing mechanizmusa
149
Mint a fentiekből kiderült, a splicing hasítási és ligálási lépéseit ribozimek hajtják végre, fehérjefaktorok is
fontos szerepet játszanak azonban benne. Ezek a splicing faktorok szükségesek a splicing-helyek pontos
kiválasztásához, a spliceoszóma összeszereléséhez, illetve a transzkripció és a splicing folyamatának
összehangolásához. Az RNS-polimeráz II CTD-régiójához kötődő splicing faktorok lehetővé teszik, hogy az
intronok eltávolítása már a pre-mRNS szintézise során, a kívánt sorrendben megtörténjen.
3. A splicing rendellenességei
A leírt bonyolult folyamatba csúszó hibáknak súlyos következményei vannak: az abnormális splicing-termék
képtelen működőképes fehérje szintézisét irányítani, esetleg ki sem jut a sejtmagból. A systemás lupus
erythematosus (SLE) autoimmun betegség: egyes eseteiben antitestek képződnek az snRNP-partikulumok
bizonyos fehérjéivel szemben, így különböző szövetek sejtjeiben gátolt a pre-mRNS-ek splicingja, súlyos,
esetenként halálos generalizált kórképhez vezetve. (SLE-ben szenvedő betegek anti-snRNP-t tartalmazó
szérumát egyébként metodikai eszközként használták a splicing pontos mechanizmusának tisztázására.)
Az intronok konszenzus-szekvenciáiban bekövetkező pontmutációk olyan öröklődő betegségeket okozhatnak,

melyekben egy meghatározott gén expressziója gátolt. (Becslések szerint az emberi öröklődő betegségek
mintegy 15-20%-át aberráns splicingot előidéző mutációk okozzák!) Ennek a mechanizmusnak jól ismert példái
a thalassaemia bizonyos típusai: a globingének intronjaiban bekövetkező mutáció abnormális splicingot, és az
érintett globinlánc szintézisének csökkenését eredményezi.
150
4. RNS-editing
Bár nem tartozik a pre-mRNS splicing témájához, említésre méltó az RNS-szerkesztés (angolul editing)
jelensége is: ennek során az RNS-érésben részt vevő enzimek egy-egy nukleotidot megváltoztatnak,
hozzáadnak, vagy elvesznek az RNS-molekulákból. (Ez a tevékenység a sajtótermékek olvasószerkesztőinek
munkájához hasonlít, innen származik az elnevezés.)
Emlős sejtekben az RNS-szerkesztés leggyakrabban C→U átalakítást jelent dezaminációval (l. 2.1. ábra). Ennek
egy érdekes, szövetspecifikus példája az apolipoprotein-B fehérje mRNS-ének szerkesztése (26.6. ábra).
26.6. ábra - 26.6. ábra: RNS-szerkesztés. A. Apo-B100 fehérje szintézise

„szerkesztetlen” mRNS-ről. B. Apo-B48 fehérje szintézise „szerkesztett” mRNS-ről
Májsejtekben a „szerkesztetlen” mRNS-en nagyméretű fehérje (Apo-B100) képződik, ez szekretálódik a

vérplazmába és ott a lipidek szállításában játszik szerepet (l. 35. fejezet). A vékonybél-nyálkahártya sejtjeiben
viszont a kódoló régió egy citozinja uracillá alakul át és egy transzlációs terminációs kodont hoz létre (l. 28.
fejezet). A „szerkesztett” mRNS-en képződő csonka fehérje (Apo-B48) a lipidfelszívást segíti elő a
vékonybélből.
Ajánlott irodalom
de Ahmeida, A., Carmo-Fonseca, M. (2008): The CTD role in cotranscriptional RNA processing and
surveillance. FEBS Letters 582, 1971–1976.
Chambon, P.: Split genes. Scientific American 1981/5, 48–59.
292–301.
Molnár J. (2003): A genom működése. A messenger-RNS. (In „A genom”, szerk. Hidvégi E., Széphalom
Könyvműhely, Budapest) 71–83. o.
Sharp, P. A. (1994): Split genes and RNA splicing. Cell 77, 805–815.
151
Steitz, J. A.: „Snurps”. Scientific American 1988/6, 36–41.
152
27. fejezet - 27. Transzláció I.: mRNS-
ek, tRNS-ek, riboszómák szerepe a
fehérjeszintézisben
A molekuláris biológia centrális dogmájának értelmében a génexpresszió első lépésében (transzkripció, l. 11.1.
ábra), a DNS bázissorrendjében rögzített genetikai információ RNS-be íródik át, majd a második lépésben
annak irányításával specifikus aminosavsorrendű fehérje szintetizálódik (transzláció). A két folyamat latin neve
pontosan érzékelteti a közöttük levő különbséget: míg a transzkripció során az információ szövegét négybetűs
ABC (a DNS bázisai) szövegéből hasonlóan négy betűt használó szövegbe (az RNS bázisai) kell átírni, a
transzláció a nukleinsavak négybetűs kódrendszerét fordítja le a fehérjék húszbetűs (azaz húsz aminosavból
álló) nyelvére. Érthető tehát, hogy a transzláció bonyolult folyamat, speciális mechanizmusokat kíván a
fehérjeszintetizáló apparátustól.
1. A fehérjeszintézis templátja az mRNS

Az 1950-es években már ismert volt az a tény, hogy a fehérjeszintézis a riboszómák felszínén történik. Ennek
alapján kézenfekvőnek látszott a feltételezés, hogy a fehérjék aminosavsorrendjét valamilyen módon a
riboszómákban jelenlevő rRNS-ek határozzák meg. A hipotézis cáfolatát T2-bakteriofágokkal végzett kísérletek
szolgáltatták. Ha E. coli sejtekben a fágfertőzéssel egyidőben az újonnan képződött RNS-eket radioaktívan
jelölték, azt tapasztalták, hogy a fertőzés azon szakaszában, amelyben a fágfehérjék már nagy mennyiségben
szintetizálódtak, a riboszómák még nem voltak radioaktívak. A riboszómák tehát már a fágfertőzést megelőzően
jelen voltak a baktériumokban, rRNS-ük fágspecifikus információt nem hordozhat. Nem sokkal később azután
kiderült, hogy a riboszómákhoz újonnan szintetizált RNS-ek kötődnek, ezeket a transzláció templátjaiként
azonosították és messenger-RNS-eknek (mRNS-eknek) nevezték el.
2. A tRNS-ek adapterszerepe
A fehérjeszintézis mechanizmusával kapcsolatos másik korai téveszme szerint az RNS a templátfunkciót úgy
látná el, hogy az aminosavak közvetlenül kötődnének a szintézist irányító RNS-hez, majd köztük peptidkötések
létesülnének. Kiderült azonban, hogy az aminosavak nem mutatnak specifikus affinitást nukleinsavbázisok iránt,
az apoláros aminosavak pedig egyáltalán nem tudnak nukleinsavhoz kapcsolódni. Közvetítőkre, adapterekre
van tehát szükség, amelyek az aminosavakkal és az mRNS megfelelő régiójával is képesek specifikus kötést
kialakítani. Ezt az adapterfunkciót a transzfer-RNS-ek (tRNS-ek) látják el.
2.1. A tRNS-ek szintézise és érése

A tRNS-eket az RNS-polimeráz III pre-tRNS-ek formájában szintetizálja; ezek 5’- és 3’-végükön is rövid,
eltávolítandó régiókat tartalmaznak. Az érett tRNS 5’-végét létrehozó ribonukleoprotein, az RNáz P fő
nevezetessége, hogy RNS-komponense egyike az először felfedezett ribozimeknek. A tRNS 3’-végét
fehérjetermészetű endonukleáz alakítja ki, melyhez CCA trinukleotid szintetizálódik. A tRNS nukleotidjainak
kb. 10 százaléka kémiai módosuláson esik át.
2.2. A tRNS szerkezete

A tRNS-ek kisméretű (kb. 80 nukleotid, 4S szedimentációs állandó), a citoszólban oldott állapotban jelenlevő
RNS-molekulák. Adapterszerepre azért képesek, mert kovalens kötéssel specifikus aminosavat tudnak
megkötni, bázispárosodással pedig az mRNS megfelelő szakaszához kapcsolódni. A tRNS-ek szokatlanul magas
arányban tartalmaznak módosult nukleotidokat, melyek hozzájárulnak a térszerkezet kialakításához. A tRNS-ek
másodlagos szerkezetét a lóherelevél-modell írja le (27.1.A ábra). A „lóhere” szárát a molekula 5’- és 3’vége
közötti bázispárosodás hozza létre. Az aminosavkötő hely a 3’-végi CCA-szekvencia: az aminosav a terminális
A-nukleotid ribózával alkot kovalens kötést (l. később). A TYCG-hurok nevét a benne levő konzervált, módosult
nukleozidokat (T = ribotimidin, Y = pszeudouridin)
tartalmazó régióról kapta; ez a tRNS riboszóma-kötőhelye. Az antikodonhurok az mRNS-kötőhely:
komplementer bázispárosodást alakít ki az mRNS megfelelő kodonjával. A D-hurok dihidrouridint tartalmaz;
153
27. Transzláció I.: mRNS-ek, tRNS-
ek, riboszómák szerepe a
ezzel kötődik a tRNS az aminoacil-tRNS szintetáz enzimhez (l. később). A tRNS-ek harmadlagos szerkezete
kompakt, L-alakot vesz fel; a szárak két végét az aminosavkötő kar és az antikodonhurok alkotja (27.1.B ábra).
27.1. ábra - 27.1. ábra: A tRNS-ek másodlagos (A.) és harmadlagos (B.) szerkezete
2.3. Aminoacil-tRNS-ek szintézise

Az aminosavak tRNS-hez kapcsolását az aminoacil-tRNS szintetázok végzik. Minden aminosavnak saját
enzime van, amely az aminosavnak megfelelő tRNS-t (vagy tRNS-eket) is felismeri. Az enzimreakció két
lépésben zajlik le (27.2. ábra). Az aminosav-aktiválás során az aminosav az enzim felszínén ATP-vel reagál,
aminoacil-adenilát képződik pirofoszfát felszabadulása közben. Ezt követi az aminoacil-tRNS komplex
szintézise: az aminosav a neki megfelelő tRNS 3’-végéhez kapcsolódik a karboxilcsoport által létrehozott
észterkötéssel. A transzláció pontossága szempontjából az aminoacil-tRNS szintetázok működése döntő
fontosságú. Ha ugyanis egy aminoacil-tRNS komplexben utólag kémiai úton átalakítják az aminosavat, az nem
a saját, hanem az eredeti aminosav helyén épül be a fehérjébe. Az aminoacil-tRNS szintetáz enzimek hibás
működése esetén tehát csökken a fehérjeszintézis hitelessége: abnormális aminosavsorrendű polipeptidek
képződnek.
27.2. ábra - 27.2. ábra: Az aminoacil-tRNS szintetáz reakció lépései. A. aminosav-

aktiválás; B. aminoacil-tRNS szintézis
154
3. A riboszóma szerepe a transzlációban

A fehérjeszintézis a riboszómák felszínén folyik. A riboszómák rRNS-molekulákból és nagyszámú fehérjéből
felépülő RNP-partikulumok. Prokariotákban és eukariotákban is kis és nagy alegység alkotja őket. Valamennyi
rRNS-ből és a legtöbb fehérjéből egyetlen molekulát tartalmaznak. (A 27.3. ábra foglalja össze az E. coli és
emlős riboszómák méretére és összetételére vonatkozó legfontosabb adatokat.) A riboszóma-alegységek pro- és
eukariotákban is külön-külön képződnek, egymással csak a transzláció idejére kapcsolódnak össze.
27.3. ábra - 27.3. ábra: A riboszómák felépítése
A riboszómákról sokáig azt hitték, hogy rRNS-komponenseik csak az alegységek vázát alkotják, a riboszóma
speciális transzlációs funkcióit a fehérjék végzik. A mai álláspont ennek a fordítottja: az rRNS-ek a főszereplők,
a fehérjéknek kisegítő szerepük van. A tRNS-ek megkötése, a riboszomális alegységek kapcsolódása,
baktériumokban az mRNS kötése is RNS-ek komplementer bázispárosodásával történik. A nagy alegység
rRNS-e – ribozimként működve – még a peptidkötés kialakítását is katalizálja. Mai feltevések szerint az élet
keletkezése során a primitív riboszómák csak RNS-t tartalmaztak, fehérjéket nem. A fentiek alátámasztják ezt az
elméletet.
155
4. A transzláció vizsgálómódszerei
4.1. In vitro módszerek
Az első sejtmentes fehérjeszintetizáló rendszer kidolgozása Marshall Nirenberg nevéhez fűződik. A
Nirenberg-rendszerE. coli sejtkivonatot (benne riboszómákat, mRNS-eket, tRNS-eket, enzimeket,
fehérjefaktorokat), a húsz aminosavat, ATP-t, GTP-t, a szükséges ionokat tartalmazza. Ha az egyik aminosav
radioaktív izotóppal jelölt, a korábban már ismertetett filterprecipitációs módszerrel mérhető a rendszer
transzlációs aktivitása (l. 20. fejezet). A képződött fehérjetermékek poliakrilamid gélelektroforézist követő
autoradiográfiával részletesen tanulmányozhatók.
4.2. In vivo módszerek

A transzláció poliszómák felszínén folyik. Izolált poliszómák elektronmikroszkópos vagy hipopiknikus
grádiens centrifugálással (27.4. ábra) végzett vizsgálatából következtetések vonhatók le a sejt fehérjeszintetikus
státusára: poliszómák csak transzlációsan aktív sejtekben detektálhatók (l. 29. fejezet). Radioaktív aminosavval
végzett jelölést követően fény- vagy elektronmikroszkópos autoradiográfiával detektálhatók az újonnan
szintetizált fehérjék. A jelölt fehérjéket izolálva poliakrilamid gélelektroforézissel végezhetünk áttekintő jellegű
vizsgálatot, specifikus fehérje szintézisét pedig immunprecipitációval (l. 13. fejezet) tanulmányozhatjuk.
27.4. ábra - 27.4. ábra: Poliszómák szacharóz grádiens szedimentogrammja. Az a nyíllal

jelölt csúcs riboszóma monoméreknek, a b és c csúcsok pedig három, illetve öt
riboszómát tartalmazó poliszómáknak felelnek meg
Ajánlott irodalom
309–317.
Holley, R. W.: The nucleotide sequence of a nucleic acid. Scientific American 1966/2, 30–39
Hurwitz, J., Furth, J. J.: Messenger RNA. Scientific American 1962/2, 41–49.
Nomura, M.: Ribosomes. Scientific American 1969/10, 28–35.
Rich, A., Kim, S. H.: The theree-dimensional structure of transfer RNA. Scientific American 1978/1, 52–62.
Saks, M. E., Sampson, J. R., Abelson, J. N. (1994): The transfer RNA identity problem: A search for rules.
Science 263, 191–197.
The Nobel Assembly at Karolinska Institute (2009): Press release. The Nobel prize in chemistry 2009.
http://nobelprize.org/nobel_prizes/chemistry/laurates/2009/press.html.
156
28. fejezet - 28. Transzláció II.: A
genetikai kód
Az örökletes információ nukleinsavakról fehérjékre történő átvitelének fő kérdése: hogyan határoz meg négyféle
nukleotid húszféle aminosavat? A kombinatorika szabályai szerint egyes bázisok (négyféle lehetőség) vagy
báziskettősök (42 = 16-féle variáció) nem elégségesek a húsz aminosav kódolásához. Annak igazolása, hogy a
genetikai kód bázishármasokból áll (43 = 64-féle triplet), illetve annak kiderítése, hogy az egyes trinukleotidok
melyik aminosavat kódolják, elsősorban Nirenberg laboratóriumának úttörő munkásságából származik.
1. A kódszótár felállítása
1.1. Triplet kód
Annak igazolása, hogy az aminosavakat bázishármasok határozzák meg, T4 bakteriofággal végzett klasszikus
genetikai kísérletekkel történt (28.1. ábra).
28.1. ábra - 28.1.: ábra: A triplet kódot igazoló genetikai kísérlet elve. T4 bakteriofág
DNS-ének egyik génjébe egy (B.), két (C.) vagy három (D.) extra nukleotidot vittek be.
Az ábrák a kódolt mRNS egy szakaszát, illetve az azoknak megfelelő aminosav
sorrendet mutatják. (A. vad-típusú gén). A mutáció eredményeként megjelenő
nukleotidokat kövér betűk, a megváltozott aminosavakat satírozás jelölik
157
28. Transzláció II.: A genetikai kód
Ha a fág egyik génjébe 1 vagy 2 extra nukleotidot vittek be, a kódolt fehérje inaktívvá vált, ha azonban 3
nukleotidot, a fehérje általában aktív maradt. A kísérlet azt valószínűsíti, hogy a genetikai információ leolvasása
egy meghatározott ponton kezdődik és nukleotidok hármas csoportjaiban folyik. Egy vagy két nukleotid bevitele
(vagy deléciója) megzavarja ezt a leolvasási ütemet (angolul reading frame), a mutációtól disztális
aminosavsorrend teljesen megváltozik. Három nukleotid bevitele (vagy eltávolítása) viszont csak egy aminosav
megjelenését (vagy kiesését) okozza, attól disztálisan az aminosavsorrend normális maradna, a változás a kódolt
fehérje aktivitását nem feltétlenül befolyásolja. A kísérlet a genetikai kód triplet-jellegét és folyamatosságát (l.
később) is valószínűsíti. A nukleotid-addíció vagy -deléció, ha a kódleolvasás ütemét megbolygatja, frame-shift
mutációt eredményez.
1.2. Szintetikus polinukleotidok in vitro transzlációja

A kódszótár első szavait szolgáltató kísérletekben olyan sejtmentes fehérjeszintetizáló rendszert (l. 27.
fejezet) alkalmaztak, melyben a poliszómák mRNS-eit lebontották, majd polinukleotid-foszforiláz enzimmel
készített szintetikus RNS-sel helyettesítették. (A polinukleotid-foszforiláz ribonukleozid-difoszfátokból
templáttól függetlenül szintetizál polinukleotidláncot, melynek nukleotidösszetétele csak a reakcióelegy
nukleozid-difoszfát tartalmától függ.) Radioaktív aminosavak alkalmazásával, a filterprecipitáció módszerével
158
meghatározható, hogy az egyes templátok milyen aminosavak polipeptidláncokba épülését irányíthatják.

Monoton polinukleotid templátok egyetlen aminosavfajta beépülését idézik elő (pl. a poli(U) templáton poli-
fenilalanin szintetizálódik). Ismétlődő egységekből álló kopolimerek (pl. ACACAC, ACUACUACU...) többféle
aminosav fehérjébe épülését kódolhatják. Véletlenszerű szekvenciájú kevert kopolimerekben a polinukleotid
szintézise során alkalmazott nukleotidarányokból megállapítható az egyes tripletkombinációk relatív
gyakorisága. (Például, ha a poli(AC) templát előállításakor az ADP-koncentráció nagyobb volt mint a CDP-
koncentráció, a polinukleotid-láncban a tripletek relatív gyakorisága a következő lesz: AAA > ACA = AAC =
CAA > ACC = CAC = CCA > CCC.) A beépülő aminosavak arányából következtetni lehet a kódszavak
értelmére. A szintetikus polinukleotidokkal számos triplet jelentését tisztázták, a kódszótár teljessé tételéhez
azonban hatékonyabb módszer kidolgozására volt szükség.
1.3. Aminoacil-tRNS-ek kötődésének vizsgálata

Nirenbergék megfigyelték, hogy ha az in vitro fehérjeszintetizáló rendszerből kihagyják a GTP-t, az aminoacil-
tRNS-ek mRNS-hez kötődése megtörténik, a peptidkötések szintézise azonban elmarad. A kötődés a
riboszómák felszínén zajlik. Ha a reakció-elegyet nitrocellulóz-filterre viszik fel, a riboszómák rátapadnak a
membránra, minden más anyag azonban lemosható. A filteren tehát csak az az aminoacil-tRNS marad fenn,
amelynek megfelelő mRNS-szakaszt a reakcióelegy tartalmazta (28.2. ábra). Ha az aminosav jelölt, filterhez
kötődése egyszerű radioaktivitás-méréssel kimutatható. Ha a vizsgálatok során UUU trinukleotidot használtak
„templátként”, fenilalanin kötődött. UU dinukleotid kötődést nem idézett elő, háromnál több U-nukleotid pedig
nem fokozta a filterhez kötött radioaktivitást. Az UUU trinukleotid tehát szükséges és elégséges a fenilalanin
meghatározásához, a genetikai kódot valóban tripletek alkotják. A kötődési kísérletekkel mind a 64 lehetséges
tripletkombinációt tesztelték és felállították a teljes kódszótárat (28.1. táblázat).
28.2. ábra - 28.2. ábra: A Nirenberg-féle kötődési analízis elve
28.3. ábra - 28.1. táblázat: A genetikai kódszótár
159
2. A genetikai kód jellemzői

Az örökletes információ fehérjékben történő expressziójáért felelős genetikai kódot tehát tripletek,
bázishármasok alkotják: az aminosavakat az mRNS nukleotidhármasai, kodonjai határozzák meg. Négy bázis
kombinációi 64 tripletet eredményeznek (28.1. táblázat), közülük 61 értelmes kodon, azaz valóban aminosavat
kódol; 3 bázishármas (UAA, UAG, UGA) tRNS-t – vagyis aminosavat – nem képes megkötni, a fehérjeszintézis
folyamatában terminációs szignálként, stopkodonként működik (l. 29. fejezet).
A 61 értelmes triplet/20 aminosav arányból az is nyilvánvaló, hogy egy aminosavat több bázishármas is
kódolhat; a genetikai kód tehát redundáns, degenerált. Az ugyanazon aminosavakat meghatározó tripleteket
szinonim kodonoknak nevezzük. A degeneráció nem véletlenszerű: az azonos aminosavat kódoló tripletek első
két nukleotidja általában azonos, a különbség a harmadik bázisnál jelentkezik. A jelenség molekuláris alapját az
képezi, hogy a kodon-antikodon kapcsolódás során a kodon 3. és az antikodon 1. nukleotidja között -
térszerkezeti okok miatt - nem komplementer bázispárosodás is létrejöhet (28.3. ábra). Az első két bázispár tehát
stabil, a harmadik azonban „lötyög”: innen származik a jelenség angol elnevezése: wobble. Ha például a kodon
wobble-pozíciójában G van, az antikodon megfelelő helyén C vagy U is lehet, és fordítva: az antikodon G
nukleotidja a kodonban C-vel és U-val is bázispárt alkothat. A wobble következménye, hogy a sejt 61-nél
kevesebb tRNS-sel is hatékony és hiteles transzlációt képes végezni (E. coli baktériumokban kb. 40 különböző
tRNS szállítja a 20 aminosavat).
28.4. ábra - 28.3. ábra: A kodon-antikodon kapcsolat wobble-pozíciója
160
A degenerált jelleg nem befolyásolja a fehérjébe építendő aminosavak kiválasztásának pontosságát. Egy
bizonyos kodon ugyanis mindig ugyanazt az aminosavat határozza meg. A genetikai kód tehát egyértelmű.
Az mRNS-ben a kodonok folyamatosan követik egymást: minden nukleotid csak egy kodon alkotórésze, a
szomszédos tripletek között pedig nem maradhat ki egyetlen bázis sem. A kód tehát átfedés- és vesszőmentes.
Az mRNS-ek fehérjekódoló régiója iniciációs kodonnal kezdődik, aminosavakat kódoló tripletekkel folytatódik,
majd stopkodonnal végződik. A kódoló régió angol elnevezése: open reading frame (ORF). A prokariota
mRNS-ek gyakran több ORF-et is tartalmaznak, policisztronosak; az eukariota mRNS-ek viszont általában
egyetlen kódoló szakaszt hordoznak, monocisztronosak (28.4. ábra).
28.5. ábra - 28.4. ábra: Policisztronos prokariota mRNS (A.) és monocisztronos

eukariota mRNS (B.) szerkezete (I = iniciációs kodon, S = stopkodon, ORF = open
reading frame)
A genetikai kód az evolúció során erősen konzerválódott: egy adott kodon ugyanazt az aminosavat határozza
meg minden élő szervezetben. Ez alól vannak kivételek: a mitokondriumok genetikai apparátusa ezek közé
tartozik. Ugyanazon sejtben néhány triplet a mitokondriumban más aminosavat kódol mint a citoplazmában. A
jelenség alapját a mitokondriális DNS magas mutációs rátája, szokatlanul gyors evolúciója okozza (l. 38.
fejezet). Ettől eltekintve a genetikai kód általános érvényű.
Ajánlott irodalom
113–115.
Crick, F. H. C.: The genetic code. Scientific American 1962/10, 66–74.
Crick, F. H. C.: The genetic code: III. Scientific American 1966/10, 55–62.
Freeland, S. J., Hurst, L.D.: Evolution encoded. Scientific American 2004/4, 56–63.
161
Nirenberg, M. W.: The genetic code: II. Scientific American 1963/3, 80–94.
162
29. fejezet - 29. TRANSZLÁCIÓ III.: A
fehérjeszintézis mechanizmusa
A fehérjeszintézis egy mRNS-molekulából és a hozzá kapcsolódó riboszómákból álló poliszómán történik. A
transzláció prokariotákban és eukariotákban is három fő lépésből áll: iniciációból, elongációból, és
terminációból.
1. Transzláció prokariotákban
1.1. Iniciáció
A fehérjeszintézis első lépése során az mRNS 5’-végi régióján a riboszóma-alegységek és az első aminoacil-
tRNS kötődése eredményeképpen iniciációs komplex jön létre. A folyamat a citoszólban jelenlevő iniciációs
faktorok közreműködését igényli. Ezek a fehérjék szabad 30S riboszóma-alegységhez kötődve elősegítik annak
kapcsolódását a formilmetionil-tRNS-hez és az mRNS-hez (29.1. ábra). A tRNS az iniciációs kodonokhoz (AUG
vagy GUG) kötődik, az mRNS-30S alegységkapcsolatot pedig a 16S rRNS és az mRNS 5’- nem kódoló
régiójában található ún. Shine-Dalgarno szekvencia közötti komplementer bázispárosodás biztosítja. A leírt
módon kialakuló képződményt 30S iniciációs komplexnek a kis alegység azon régióját pedig, amelyen a kodon-
antikodon kapcsolatok létrejönnek, dekódoló központnak nevezzük. Ezt követően megkötődik az 50S
riboszóma-alegység is, az iniciációs faktorok pedig felszabadulnak. Az iniciáció végeredménye a 70S iniciációs
komplex, amelyben a riboszóma-monomer két fő kötőhelye, a P-hely (peptidil-tRNS-kötőhely) és az A-hely
(aminoacil-tRNS-kötőhely) közül a formilmetionil-tRNS az előbbit foglalja el, az A-hely pedig e pillanatban
üres. A formilmetionin különleges aminosav: aminocsoportjához aldehidcsoport kapcsolódik, így az
peptidkötést nem tud létesíteni más aminosavakkal, csak a fehérjelánc N-terminálisát alkothatja. A
láncnövekedés során a formilcsoport, de gyakran az egész aminosav is lehasad a peptidláncról.
29.1. ábra - 29.1. ábra: A prokariota transzláció iniciációja. A: iniciációs faktorok

kötődése a kis riboszóma alegységhez; B: a 30S iniciációs komplex létrejötte; C: a 70S
iniciációs komplex kialakulása
163
29. TRANSZLÁCIÓ III.: A
1.2. Elongáció
164
A láncnövekedés a második aminoacil-tRNS komplexnek a riboszóma A-helyéhez kötődésével kezdődik

(29.2.ábra). Ehhez speciális elongációs faktorra, az EF-Tu-ra van szükség. Az EF-Tu guaninnukleotid-kötő
fehérje: GTP-t kötve aktiválódik, míg GDP-kötő állapotban inaktív. Az aminoacil-tRNS/EF-Tu/GTP komplex
riboszómához kötődése után a GTP GDP-re hidrolizálódik és az EF-Tu/GDP komplex felszabadul. A második
(és a többi) aminosav kiválasztása természetesen kodon-antikodon felismeréssel történik (l. előbb), a dekódoló
központ rRNS-régiójának azonban minőségbiztosító szerepe van: korrekt kodon-antikodon bázispárosodás
esetén kiváltja az EF-Tu-hoz kötött GTP hidrolízisét. Ha ez nem következik be, az EF-Tu nem tud leválni a
riboszómáról és a szintézis nem folytatódhat mindaddig, amíg a helyes aminoacil-tRNS meg nem kötődik. (Az
EF-Tu „újratöltését” egy másik elongációs faktor, az EF-Ts végzi, a GDP GTP-re cserélésével.) A riboszómán
egymás mellé került két aminosav között kialakul a peptidkötés: a formilmetionin karboxilcsoportja - mely
addig tRNS-ének 3’-végéhez kötődött - és a második aminosav aminocsoportja kapcsolódik vízkilépéssel. A
feleslegessé vált iniciációs tRNS leválásával felszabadul a P-kötőhely. A peptidkötési reakciót a
peptidiltranszferáz centrum katalizálja, amely a 28S rRNS speciális térszerkezetű régiója, ribozimként működik.
Az elongáció következő mozzanataként a riboszóma egy tripletnyit elmozdul az mRNS 3’-vége felé, a
dipeptidil-tRNS komplex így átkerül a P-kötőhelyre és az A-kötőhely hozzáférhetővé válik a következő
aminoacil-tRNS számára. (A P-kötőhelyről leszorított “csupasz”, deacilált tRNS átmenetileg a riboszóma E-
kötőhelyén időzik [E = exit, kilépés], majd végleg leválik annak felszínéről.) Ehhez a transzlokációs lépéshez
újabb elongációs faktor, az EF-G szükséges, GTP-hez kötött, aktív formában. A láncnövekedés folyamán a leírt
három lépés (aminoacil-tRNS-kötődés/peptidiltranszferáz reakció/transzlokáció) ismétlődik.
29.2. ábra - 29.2. ábra: A prokariota transzláció elongációja. A: aminoacil-tRNS

kötődés; B: peptidkötés-szintézis; C: transzlokáció
165
1.3. Termináció
A láncnövekedés befejezését az mRNS kódoló régiójának utolsó tripletje, egy stopkodon idézi elő (29.3. ábra).
Mivel a stopkodon nem köt meg aminoacil-tRNS-t, az A-kötőhely üresen marad. Fehérjefaktorok (releasing
faktorok) kapcsolódnak a riboszómához és aktiválják a peptidiltranszferázt, amely lehasítja a kész
polipeptidláncot az utolsó tRNS-ről. A fehérjemolekula és a tRNS is felszabadul a poliszómáról, a feleslegessé
vált riboszóma alegységekre disszociál és legördül az mRNS-ről.
29.3. ábra - 29.3. ábra: A prokariota transzláció terminációja
166
2. Az eukariota transzláció sajátosságai

Bár a fehérjeszintézis alapvető mechanizmusa minden élő sejtben hasonló, néhány lényeges különbség
feltétlenül megemlítendő. Ez azért is fontos, mert magasabb rendű szervezetek bakteriális fertőzésének
leküzdésére a baktériumok fehérjeszintézisének szelektív gátlása szolgáltatja az egyik kézenfekvő lehetőséget,
ehhez pedig ismerni kell a pro- és eukariota transzláció közötti finom különbségeket.
Eukariota riboszómák mRNS-hez kötődését nem komplementer bázispárosodás biztosítja (az mRNS-ekből
hiányzik a Shine-Dalgarno szekvencia), hanem az 5’-cap-struktúra és a hozzá kapcsolódó iniciációs faktorok.
Ezt követően a transzláció az mRNS első, az 5’-véghez legközelebbi iniciációs tripletjén kezdődik el. Ez a
mechanizmus egyben magyarázatot ad az eukariota transzláció monocisztronos jellegére is: iniciációs kódonként
csak az 5’-véghez közeli AUG működhet. (Vírus mRNS-ek policisztronosak is lehetnek: rajtuk a riboszóma-
kötődés nemcsak a cap-struktúrán, hanem az mRNS belsejében levő kötőhelyeken keresztül is történhet.)
Az eukariota fehérjeszintézis-apparátus komplexebb mint a prokariotáké: a riboszómák nagyobbak, több rRNS-

és fehérjemolekulát tartalmaznak. A transzlációban számos oldható fehérjefaktor vesz részt: csupán a
lánckezdéshez tucatnyi iniciációs faktor működése szükséges. A folyamat így bonyolultabb és finomabb
szabályozást is lehetővé tesz.
Lokalizáció szempontjából eukariota sejtekben a citoszólban levő szabad és az endoplazmatikus retikulum

membránjához kötött poliszómákat különböztetünk meg. A szabad poliszómák szintetizálják a citoszól, a
sejtmag, a mitokondriumok fehérjéit, míg a kötött poliszómákon szekréciós fehérjék, a sejthártya, az
endoplazmatikus retikulum, a Golgi-apparátus és a lizoszómák fehérjéi képződnek. Utóbbiak transzportját és
sejten belüli forgalmát bonyolult mechanizmusok biztosítják (l. 33. fejezet).
3. A transzláció általános jellemzői

Az előbbiekben leírtakból néhány fontos következtetés vonható le a fehérjeszintézis mechanizmusára
vonatkozóan.
1. Az mRNS templáton a szintézis 5’ → 3’ irányban folyik.
2. A növekvő polipeptidlánc szempontjából tekintve a transzláció iránya: N-terminális ?→ C-terminális.
3. A fehérjeszintézis folyamatában poliszómák képződnek (29.4. ábra): a riboszóma-alegységek az iniciáció

során kapcsolódnak az mRNS-hez, végigfutnak rajta, majd a terminációt követően azonnal leválnak róla.
4. A poliszóma minden riboszómáján egy polipeptidlánc szintetizálódik. A naszcens fehérjelánc C-terminális

aminosava mindenkor az utolsó tRNS-hez kapcsolódik kovalens kötéssel.
5. A fehérjelánc térszerkezete már a transzláció közben kezd kialakulni.
6. A transzláció rendkívül energiaigényes folyamat: minden peptidkötés kialakításához négy nagyenergiájú

kötést használ fel (kettőt az aminoacil-tRNS szintézis ATP → AMP átalakulásakor, egyet az
aminoacil-tRNS riboszómához kötődésekor [GTP → GDP], egyet a riboszóma
167
transzlokációjakor [GTP → GDP]). Az energiabefektetés garantálja a transzláció

pontosságát.
29.4. ábra - 29.4. ábra: Poliszóma képződése a fehérjeszintézis során
4. A fehérjeszintézis gátlószerei
Számos antibiotikum és eukariota gátlószer támadáspontja a transzláció. Az embergyógyászatban is
használatos antibiotikumok közül a kloramfenikol a peptidiltranszferázt, az eritromicin a transzlokációt, a
tetraciklin az aminoacil-tRNS kötődését, a streptomicin a 30S alegység működését gátolja. A puromicin
aminoacil-tRNS analóg, amely a növekedő polipeptidlánc C-terminálisához kötődve pro- és eukariota sejtekben
is idő előtti terminációt okoz.
Ajánlott irodalom
Clark, F. C., Marcker, K. A.: How proteins start. Scientific American 1968/1, 36–42.
318–323.
Dintzis, H. M. (2006): The wandering pathway to determining N to C synthesis of proteins. Biochem. Mol. Biol.
Educ. 34, 241–246.
Lane, C.: Rabbit hemoglobin from frog eggs. Scientific American 1976/8, 60–71.
Moore, P. B., Steitz, T.A. (2002): The involvement of RNA in ribosome function. Nature 418, 229–235.
Rich, A.: Polyribosomes. Scientific American 1963/12, 44–53.
168
30. fejezet - 30. A génműködés
szabályozása I.: A prokariota operon
modell
Az E. coli genom több ezer gént tartalmaz. Ezek egy része a sejt életkörülményeitől függetlenül nagyjából
azonos szinten, konstitutívan expresszálódik. Más gének működése azonban tág határok között változhat a sejtet
érő környezeti hatásoktól függően: expressziójuk szabályozott. A génreguláció vezethet a génműködés
fokozódásához (indukció) vagy csökkenéséhez (represszió). Prokariotákban a génexpresszió szabályozásának fő
célja, hogy a sejt minél sikeresebben alkalmazkodjon ahhoz a tápanyagellátáshoz, melyet a környezet nyújt
számára.
1. A génreguláció résztvevői
1.1. DNS-szekvenciaelemek
A génexpresszió szabályozása döntő részben az RNS-szintézis szintjén történik. Hogy egy gén milyen
intenzitással íródik át, azt a benne vagy közelében, elsősorban a promóter régióban jelenlevő
szekvenciaelemek határozzák meg. Magának a promóternek a szekvenciája befolyásolja az RNS-polimeráz
kötődésének erősségét, az iniciációs aktivitást. Más DNS-régiók az RNS-polimeráz elongációs mozgására,
esetleg a terminációra vannak hatással. Ezek a DNS-elemek funkciójukat csak akkor tudják ellátni, ha
természetes helyükön, a szabályozott gén közelében hagyjuk őket: cisz-hatású elemekként működnek. Ugyanaz
a szekvenciaelem a genomban több (egyes esetekben sok) helyen is előfordulhat (a Pribnow-box például minden
prokariota promóter fontos régiója). Ezeknek a régióknak a bázissorrendje azonban általában nem tökéletesen
azonos. Azt a bázissorrendet, mely a legjobban hasonlít mindegyikükhöz konszenzus szekvenciának nevezzük. A
kis egyedi különbségek finoman befolyásolják a szekvenciaelem működését, aktivitását. Ennek alapján
beszélhetünk „erős” és „gyenge” promóterekről.
1.2. Regulátor-fehérjék
Szabályozó fehérjék specifikus DNS-szekvenciákhoz kötődve befolyásolják az RNS-polimeráz aktivitását: a
represszorok negatív, az aktivátorok pozitív szabályozást végeznek. Mivel az őket kódoló géneknek nem kell
feltétlenül a szabályozott transzkripciós egység közelében elhelyezkedniük, transz-hatású elemeknek nevezzük
őket.
1.3. Effektor-molekulák
A regulátor-fehérjék DNS-kötő képességét kisméretű, általában metabolit jellegű effektor-molekulák
befolyásolják azáltal, hogy kötődésük a fehérje konformáció-változását idézi elő. Az induktorok génaktivációt, a
korepresszorok a génműködés gátlását váltják ki a leírt mechanizmussal.
2. Lebontó anyagcsereutak operonjai

E. coliban a génindukció klasszikus példáját a sejteknek a laktózt tartalmazó táptalajhoz való alkalmazkodása
szolgáltatja. A baktériumok természetes cukorforrása a glukóz: a glukóz-metabolizmus enzimeit konstitutívan
termelik, szőlőcukor jelenlétében egyéb szénhidrátok lebontását végző enzimeket nem szintetizálnak. Ha
azonban táptalajuk glukóz helyett laktózt tartalmaz, a tejcukor lebontásához szükséges enzimek nagy
mennyiségben képződnek bennük, enzimindukció megy végbe.
Genetikai kísérletek eredményeképpen Jacob és Monod a 60-as évek elején elméletet állított fel a laktóz-
metabolizáló enzimek termelésének szabályozására. Az operonmodell szerint (30.1. ábra) a laktózlebontásban
szerepet játszó enzimek génjei – az ún. struktúrális gének – a baktérium genomban génsorozatot alkotva
egyetlen promóterről íródnak át egy policisztronos mRNS-be. (A géntermékek közül a β-galaktozidáz a laktózt
galaktózra és glukózra bontja, a laktóz permeáz pedig a tejcukor felvételét végzi. A harmadik gén egy
transzacetiláz enzimet kódol, melynek feladata, hogy hatástalanítsaa permeáz fehérje által felvett egyéb, toxikus
169
30. A génműködés szabályozása I.:
A prokariota operon modell
tejcukorszármazékokat.) A promóter és a strukturális gének között rövid szabályozó régió, az operátor foglal
helyet.
30.1. ábra - 30.1. ábra: Negatív reguláció a laktózoperonon: a lac represszor működése.
(R = regulátor gén; P = promóter; O = operátor; S1, S2, S3 = struktúrális gének)
A regulátor gén által kódolt lac represszor az operátorhoz kötődve gátolja az RNS-polimeráz promóterhez
kapcsolódását, leállítva a transzkripciót az operonon (negatív reguláció). Ha azonban a táptalaj tejcukrot
tartalmaz, egy belőle képződő metabolit induktorként működve a represszorhoz kötődik és konformációváltozást
előidézve leválasztja az operátor régióról, lehetővé téve az operon transzkripcióját. A laktózoperon az
indukálható operon prototípusa: természetes körülmények között nem működik, az effektor jelenléte azonban
aktiválja. Ez a szabályozás jellemző számos lebontó anyagcsereút enzimeinek expressziójára.
Ha azonban a táptalaj glukózt tartalmaz, a laktózoperon vagy más cukrok lebontásáért felelős enzimeket kódoló
génsorozatok nem indukálhatók hatékonyan. Ennek azért van biológiai értelme, mert a glukóz-metabolizmust
végző enzimek konstitutívan expresszálódnak E. coliban: a sejtnek a glukóz felhasználásához nem kell újabb
enzimmolekulákat szintetizálnia, felesleges a sejtnek más cukrok lebontásával foglalkoznia. Korábban
feltételezték, hogy a többi cukoroperon leállításáért a glukóz valamely lebontási terméke a felelős, ezért a
jelenséget katabolit repressziónak nevezték el. A folyamat hátterében valójában génaktivációs mechanizmus áll.
Glukóz hiányában a baktérium adenilcikláz enzime aktiválódik és ATP-ból ciklikus AMP-t (l. 2.3. ábra) képez.
A cAMP komplexet alkot egy transzkripciós faktorral, a katabolit aktivátor fehérjével (az angol név alapján
használt rövidítés: CAP), amely a cukor-metabolizmust irányító operonok promóter régiójához kötődik. A
cAMP-CAP komplex stabilizálja az RNS-polimeráz DNS-hez kapcsolódását, nagy-mértékben stimulálva az
iniciációt (30.2. ábra). Glukóztartalmú táptalajon a sejtek cAMP-szintje alacsony, a CAP ezért nem képes a
promóterhez kötődni.
A laktózoperon tehát összetett szabályozás alatt áll. A laktóz jelenléte a lac represszor negatív hatásának
felfüggesztésével, a glukóz hiánya pedig a CAP-fehérje pozitív hatásának serkentésével vezet az operon hatásos
expressziójához. Laktózbontó enzimek csak akkor szintetizálódnak nagy mennyiségben, ha a táptalaj glukóz
helyett laktózt tartalmaz (30.2. ábra).
30.2. ábra - 30.2. ábra: A laktózoperon transzkripciójának összetett szabályozása. (G =

glukóz; L= laktóz)
170
3. Bioszintetikus anyagcsereutak operonjai

Ha E. coli sejteket olyan táptalajon tenyésztenek, amely aminosavakat nem tartalmaz, a sejtekben minden olyan
enzim jelen van, amely az aminosavak szintéziséhez szükséges. Ha a táptalajhoz aminosavat adnak, az illető
aminosavat szintetizáló enzimek eltűnnek, azaz génrepresszió következik be.
Az egyes aminosavak bioszintetikus enzimeit kódoló génsorozatok szerkezete hasonlít a laktózoperonéhoz,

szabályozásuk azonban eltérő. A represszor fehérje ebben az esetben inaktív formában szintetizálódik, azaz nem
ismeri fel az operon operátor régióját (30.3. ábra). A megfelelő aminosav azonban korepresszorként működve
konformációváltozást indukál a represszorfehérjében, így már megtörténhet a represszor–operátor kapcsolódás,
és az operon átírásának gátlása. Aminosav-szintetizáló enzimek tehát csak aminosav-éheztetés során
termelődnek a sejtben, az aminosav jelenléte az operon transzkripcióját leállítja (represszálható operon). A
30.3. ábra példaként a triptofánoperon szerkezetét és szabályozását mutatja be. A triptofán a fehérjék legritkább
aminosava, előállítása a sejtek által így rendkívül költséges. A baktériumok világában ezért sokféle, kifinomult
mechanizmus alakult ki a triptofán-szintetizáló enzimek expressziójának szabályozására. Közülük a
leghatékonyabb a triptofánaktivált trp represszor működése.
30.3. ábra - 30.3. ábra: A triptofánszintézis enzimeit kódoló triptofánoperon

szabályozása
Ajánlott irodalom
171
USA, 256–258.
Maniatis, T., Ptashne, M.: A DNA operator-repressor system. Scientific American 1976/1, 64–76.
Ptashne, M., Gilbert, W.: Genetic repressors. Scientific American 1970/1, 25–31.
172
szabályozása II.: A génreguláció
mechanizmusai eukariotákban
Prokariotákban és egysejtű eukariota élőlényekben a génexpresszió szabályozásának fő feladata, hogy
biztosítsa a sejt alkalmazkodását a változó táplálkozási és fizikai körülményekhez. Ezt specifikus gének
reverzibilis indukciójával vagy repressziójával éri el: a környezeti hatás elmúltával helyreáll az eredeti
génműködés. Magasabb rendű, soksejtű szervezetekben a belső környezet állandósága többé-kevésbé megvédi a
sejteket attól, hogy extrém környezeti hatásokra kelljen reagálniuk. Reverzibilis génexpressziós változásokat
extracelluláris szignálok (pl. idegi, hormonális hatások, mitogének) válthatnak ki. A génreguláció másik fontos
feladata, hogy végrehajtsa az egyedfejlődés során a szöveti differenciációval kapcsolatos „döntéseket”. Ezek a
génexpressziós változások általában irreverzibilisek és az érett, differenciált szöveti sejtek kialakulását
eredményezik.
1. A génreguláció szerepe az egyedfejlődésben

1.1. A Gurdon-kísérlet
Az egyedfejlődés szabályozásának fő kérdése a következő: hogyan lehetséges, hogy egyetlen diploid sejtből, a
megtermékenyített petesejtből sokféle, fenotípusosan nagymértékben eltérő differenciált szövet képződik?
Elméletileg kétféle válasz lehetséges: (I) jelentős genomváltozással (gének elvesztésével, átalakulásával,
szövetspecifikus génállomány kialakulásával); (II) változatlan genom mellett kialakuló szövetspecifikus,
differenciált génexpresszióval. Az ugyanazon szervezet különböző szöveti sejtjeiben mért azonos DNS-
mennyiség (a DNS-állandóság jelensége) a második lehetőséget valószínűsítette.
A (II) lehetőséghez a végső bizonyítékot John Gurdon laboratóriumának klasszikus kísérletei szolgáltatták
(1962). Kísérleti objektumként karmosbékát (Xenopus laevis) használtak (31.1. ábra). Béka oociták sejtmagjait
erőteljes ultraibolya besugárzással roncsolták, majd az enukleált petesejtekbe mikroinjekcióval ebihalak
vékonybélhámjából nyert sejtmagokat juttattak. A mesterségesen létrehozott „zigóták” nagy része a durva
beavatkozást nem élte túl, mások osztódni kezdtek, de normális fejlődés helyett torz képződményeket
eredményeztek. Egyes manipulált petesejtek normális egyedfejlődésen keresztül ebihalakat, majd békát hoztak
létre. A differenciált szövet sejtmagja tehát petesejt citoplazmájába ültetve normális egyedfejlődést volt képes
irányítani. A kísérletből több fontos következtetés vonható le: (I) a differenciált sejtek tartalmazzák a zigóta
teljes génállományát; (II) a gének jelentős része represszált állapotban van jelen az érett szöveti sejtekben, a
differenciáció tehát a sejt génexpressziós kapacitásának beszűkülésével jár; (III) a represszált gének bizonyos
körülmények között újra aktiválódnak; (IV) ilyen reaktivációhoz a petesejtben jelenlevő citoplazmatikus
faktorok vezethetnek. Mindazokat a folyamatokat, melyek a sejtmag génműködését befolyásolják, anélkül, hogy
DNS-szekvencia változást idéznének elő, epigenetikai mechanizmusoknak nevezzük (l. később).
31.1. ábra - 31.1. ábra: A Gurdon-kísérlet lényege
173
31. A génműködés szabályozása II.:
A génreguláció mechanizmusai
eukariotákban
A differenciáció folyamata tehát döntően génregulációs jelenség. (A teljességhez hozzátartozik, hogy a

differenciáció speciális eseteiben genomváltozások is elengedhetetlenek. Az antitesttermelő B limfociták érése
során pl. az immunglobulin-gének átrendeződése hozza létre a sokféle ellenanyag képzéséhez szükséges kódoló
kapacitást. Genomváltozást jelent a riboszomális gének amplifikációja is béka petesejtekben [l. 15. fejezet].) Az
élethez nélkülözhetetlen géntermékek (pl. hisztonok, egyes citoszkeleton fehérjék, nukleinsav-szintetizáló
enzimek stb.) minden szövetben képződnek. Az ezeket kódoló géneket „háztartást fenntartó” (angol
kifejezéssel housekeeping) géneknek nevezzük. A szövetspecifikus gének (pl. globingének) csak a megfelelő
differenciált szövetben expresszálódnak. (A differenciális génexpresszió az RNS-ek és a fehérjék szintjén is
tanulmányozható: hibridizációs, illetve fehérjebiokémiai [immunológiai technikák, kétdimenziós elektroforézis]
módszerekkel.)
1.2. Magtranszplantáció emlősökben

A Gurdon-kísérlethez hasonló próbálkozások emlősök esetében sokáig csak korlátozott eredményekhez
vezettek: sikerrel általában akkor kecsegtettek, ha a sejtmag korai embrionális szövetből származott. 1997
tavaszán óriási médiapublicitást és vitát kiváltó kísérletről számoltak be skót tudósok: enukleált petesejtből és
egy anyaállat emlősejtjének magjából normális bárányt „állítottak elő”. A tudomány történetében ez volt az első
eset, hogy emlősben sikeres magtranszplantációt hajtottak végre érett szöveti sejt magjával. A felzúdulást és
tiltakozásokat az váltotta ki, hogy a kísérlet sikere megteremtette annak elvi lehetőségét, hogy felnőttek
sejtjeiből nyert magokkal azonos genomú egyedeket állítsanak elő szinte korlátlan számban: az ember
klónozásával beköszöntsön Aldous Huxley „szép új világa”. Dolly, a bárány után más emlős fajok
(szarvasmarha, egér, macska, sőt, embrionális sejtmag transzplantációjával majom) esetében is történtek sikeres
klónozási kísérletek.
A sejtmagklónozás célját tekintve kétféle eljárást különböztetünk meg: a reproduktív és terápiás klónozást
(31.2. ábra). Az emlősfejlődés (31.2.A. ábra) során a megtermékenyített petesejtből (zigóta) blasztociszta alakul
ki, majd a méhnyálkahártyába ágyazódva végülis normális egyeddé fejlődik. A reproduktív klónozás során
(31.2.B. ábra) egy érett testi sejt diploid (2n) magját ültetik enukleált petesejtbe, melyből szerencsés esetben
normális egyedfejlődéssel klónozott egyed alakul ki. Terápiás klónozás (31.2.C. ábra) során a beteg testi
174
eukariotákban
sejtjének magját transzplantálják petesejtbe, a klónozott blasztocisztából embrionális őssejteket tenyésztenek,
melyek szövettenyészetben mesterségesen bármilyen sejttípussá differenciáltathatók, szükség szerint
génterápiás eljárással manipulálhatók és olyan betegségek sejtterápiájára használhatók, melyekben
meghatározott funkciójú sejtek pótlása szükséges (pl. diabetes mellitus, Parkinson-kór, szívinfarktus stb.). Ez az
eljárás a regeneratív medicina tudományágának nagy ígérete lehet: mivel a klónozott sejtek a beteg
génállományát tartalmazzák, bevitelük valószínűleg nem vált ki immunológiai reakciót, a kilökődés elkerülhető.
(A könyv írásának időpontjáig [2011] emberben terápiás klónozással nem hajtottak végre sejtterápiát.)
31.2. ábra - 31.2. ábra: A normális egyedfejlődés és a reproduktív, illetve terápiás

klónozás összehasonlítása
A reproduktív klónozás rendkívül gyenge hatásfokú eljárás: a klónozott állatok nagy része méhen belül
elpusztul. A túlélő klónok gyakran súlyos tüdő, szív, agy, vese, máj rendellenességekkel születnek, az
újszülöttek a normálisnál nagyobb méretűek, később elhíznak, korán öregszenek. (Dolly is idő előtt pusztult el.)
A nehézségeket az okozza, hogy a klónozott sejtmagnak néhány óra alatt kell(ene) a zigóta stádiumnak
megfelelő állapotba „visszaprogramozódnia”, ez a gyors kromatinátalakítás pedig kevés sikerrel kecsegtet. Az
ember reproduktív klónozása jelen pillanatban nemcsak etikai, hanem szakmai szempontból is
elfogadhatatlannak látszik. A terápiás klónozás megítélése is vitatott, de ennek elfogadása valószínűleg
kevesebb akadályba ütközik majd.
2. A génexpresszió szabályozásának szintjei

eukariotákban
A génexpresszió fogalma alatt az örökletes információ fenotípusban történő megjelenítését értjük; több lépésből
áll, ezek mindegyikét befolyásolhatják szabályozó faktorok (31.3. ábra).
31.3. ábra - 31.3. ábra: Az eukariota génexpresszió szabályozásának szintjei
175
eukariotákban
2.1. A transzkripció szabályozása

A génműködés regulációjának leghatékonyabb és legfontosabb módja annak eldöntése, hogy egy gén
átíródjon-e RNS-be és ha igen, milyen aktivitással. Az RNS-szintézis kromatinba rendezett DNS-templáton
folyik, így a gént tartalmazó kromatinállomány állapota eldöntheti a kérdést. Transzkripció csak laza,
dekondenzált kromatinban történhet. Specifikus nem hiszton fehérjék a H1 hiszton leválasztásával fellazíthatják
a szolenoid szerkezetet, más faktorok pedig az átírandó gén promóter-régiójában található nukleoszómákat
destabilizálhatják, lehetővé téve az aktív iniciációs komplex kialakulását. Különösen fontosnak tartják a
nukleoszomális hisztonok acetilációs-deacetilációs változásait: egyes lizinek aminocsoportjainak acetilációja a
töltések közömbösítésével fellazítja a nukleoszomális szerkezetet, lehetővé téve transzkripciós faktorok
kötődését. Az első kísérleti megfigyeléseket, melyek a hisztonacetiláció klinikai jelentőségére utalnak, egy
izomspecifikus hisztondeacetiláz enzimre deficiens egerekben tették: ezekben a K.O. egerekben súlyos
szívizom-hipertrófia alakult ki. Az acetiláción kívül a hisztonok más kémiai módosulásoknak is célpontjai.
Metilációjuk és foszforilációjuk, attól függően, hogy melyik hiszton molekula melyik célaminosaván történik, a
promóter-kromatin fellazulásához vagy kondenzációjához is vezethet, a transzkripciót serkenti, illetve gátolhatja
is. Mivel a hisztonfehérjéken több acetilálható, metilálható, foszforilálható hely is található, a kémiai
módosulások sokféle kombinációja a kromatinszerkezet finom szabályozását teszi lehetővé. Szemben a korábbi
szemlélettel, mely a hisztonokat strukturális fehérjéknek és a génműködés nem-specifikus gátlóinak tekintette, a
fentiekben leírt, hiszton-kódnak nevezett modifikációs mintázat jelentős szerepet szán ezeknek a fehérjéknek a
génspecifikus szabályozásban is.
A gének átírását befolyásolja a DNS metilációja is: a génekben előforduló CpG dinukleotidokban a citozin
metilációja a gén inaktivációjához vezet. Egyes génpárok esetében előfordul az, hogy a maternális és paternális
eredetű allélok metiláltsága eltérő: az egyik szülőtől örökölt metilálatlan gén aktív, míg a másiktól kapott
metilált gén inaktív. Ilyen esetekben a kérdéses tulajdonságra vonatkozó fenotípust nem csak a genotípus
határozza meg, hanem az is, hogy az eltérő gének melyik szülőtől származnak. A jelenség neve: genomiális
bevésődés (angol kifejezéssel imprinting). Génpromóterek abnormális (túlzott vagy csökkent) metilációja az
érintett gének működési zavara következtében betegséget is okozhat, jelentőségére elsősorban a daganatos
betegségek esetében figyeltek fel (l. 56. és 57. fejezet). Sejtek genomszintű DNS-metilációs profiljának
vizsgálata a genomika új ágának (epigenomika) kialakulásához vezetett.
A DNS-replikáció után a hiszton-modifikációs és DNS-metilációs mintázatok az újonnan képződött

nukleoszómákban, illetve DNS-láncon is kialakulnak. A sejt génexpressziós profilja tehát az utódsejtekre is
öröklődik (epigenetikai öröklődés).
Az utóbbi években kerültek az érdeklődés középpontjába a nem-kódoló RNS-ek. Bár a fehérjéket és stabil RNS-
eket (rRNS, tRNS, snRNS stb.) kódoló szekvenciák a genom 1-2 százalékát teszik csak ki, kiderült, hogy a
176
eukariotákban
genom nagy része átíródik. A nem-kódoló RNS-ek között előfordulnak specifikus kromatinrégiókhoz kötődő,
heterokromatinizációt előidéző molekulák.
A génműködés szabályozásának legfontosabb tényezői a transzkripciós faktorok, melyek DNS-hez kötődve

szabályozzák az RNS-szintézis iniciációjának folyamatát. (Részletesen a következő fejezet foglalkozik velük.)
Szabályozásra ad lehetőséget a transzkriptumok 3’-végének kialakítása is: ha a transzkripciós egység több
poliadenilációs elemet tartalmaz, különböző mRNS-ek képződhetnek ugyanarról a génszakaszról (pl. az
adenovírus késői génrégió esetében, l. 26. fejezet).
2.2. A pre-mRNS-érés szabályozása

A pre-mRNS splicing kétféle módon mehet végbe. Konstitutív splicing esetén a pre-mRNS-ből minden esetben
ugyanazok az intronok hasadnak ki, belőle csak egyféle érett mRNS képződhet. Az alternatív splicing során
ugyanabból a pre-mRNS-ből – eltérő splicing-helyek felhasználásával – különböző érett mRNS-ek
képződhetnek; ez természetesen egymástól eltérő fehérjetermékeket eredményez (31.4. ábra; l. a 26. fejezetet
is). A szabályozás szövetspecifikus is lehet: ugyanarról a génről különböző sejtekben eltérő doménszerkezetű,
működésű fehérjék képződhetnek. A splicinghelyek kiválasztását extracelluláris ágensek (hormonok,
növekedési faktorok) szabályozhatják, a folyamat az egyedfejlődés során is változhat. Az alternatív splicing
nagy mértékben növeli a proteom komplexitását: egyes gének akár többszáz fehérjét is kódolhatnak. Becslések
szerint az emberi genom mintegy 20–25 000 génjéhez többszázezer fehérjéből álló proteom
csatlakozik.
Az alternatív splicing lényegét és jelentőségét a kalcitonin és a CGRP (calcitonin gene-related peptide)

polipeptid példáján mutatjuk be (31.4. ábra). A kalcitonin a pajzsmirigy hormonja. Hatására a vérplazma
kálcium és foszfát ionjai a csontokba rakódnak le. A CGRP-t bizonyos idegsejtek termelik, értágulatot,
vérnyomáscsökkenést okoz. A két polipeptidet ugyanaz a gén kódolja. Pajzsmirigyben a primer
transzkriptumból az első négy exon összekapcsolódásával képződik mRNS, idegsejtekben viszont az első három
exonhoz az 5. és 6. exon kapcsolódik. A kétféle sejtben tehát ugyanaz a gén eltérő szerkezetű és hatású
fehérjéket kódol.
31.4. ábra - 31.4. ábra: Kalcitonin és CGRP mRNS képződése alternatív splicing útján
(E1-E6, exonok)
Az alternatív RNS-érés egy másik, a splicingtól független formája az RNS-szerkesztés (editing) jelensége: a
mechanizmus a transzkriptum fehérjekódoló régiójában egy nukleotidot kiiktat, hozzáad vagy megváltoztat,
módosítva a fehérjeterméket is. Ez a folyamat is lehet szövetspecifikus (l. 26. fejezet).
2.3. Az RNS-transzport szabályozása

A transzkripció során képződött RNS-ek fehérjékhez kötött formában jutnak ki a citoplazmába a maghártya
pórusain keresztül. Az RNS-export szabályozása annak eldöntését jelenti, mely RNS-molekulák kerüljenek ki a
citoplazmába és melyek degradálódjanak a sejtmagon belül. Az RNS-transzport mechanizmusairól keveset
tudunk, de az bizonyos, hogy RNS-kötő fehérjék (ingázó hnRNP fehérjék, az 5’-cap-hez kötődő fehérjék stb.)
fontos szerepet játszanak benne.
177
eukariotákban
2.4. Az mRNS-degradáció szabályozása
Az mRNS-ek szintjét nemcsak szintézisük, hanem lebontásuk üteme is szabályozza. Nukleázokkal szemben
védelmet jelent az 5’-cap, illetve a poli(A)-farok. mRNS-ek 3’-végi nem kódoló régiójában az mRNS gyors
lebontását, illetve viszonylagos védettséget biztosító specifikus szekvenciájú régiók is lehetnek. Ezek a régiók
viszonylag tág határok között, szelektíven szabályozhatják az egyes mRNS-ek életidejét. Az mRNS-ek életidejét
a hozzájuk kapcsolódó fehérjék is szabályozzák. Egyes sejtek (pl. petesejtek) citoplazmájában specifikus
mRNS-ek mRNP partikulumok formájában tárolódhatnak, inaktív formában. Külső hatásokra az mRNS-ek
felszabadulnak és rajtuk fehérjék szintetizálódnak.
2.5. A transzláció szabályozása

A fehérjeszintézis elsősorban az iniciáció folyamatán keresztül szabályozható. Specifikus iniciációs faktorok
foszforilációja befolyásolhatja az 5’-cap riboszómához kapcsolódását, a metionil-tRNS kötődését. Egyes
mRNS-ek 5’-nem-kódoló régiója specifikus szekvenciát tartalmaz. Az ezt felismerő transzlációs represszor
fehérjék szelektíven gátolhatják ezen mRNS-ek transzlációját anélkül, hogy befolyásolnák a sejt általános
fehérjeszintetikus aktivitását.
Nem-kódoló RNS-ek a transzláció szabályozásában is fontos szerepet játszanak. Az siRNS-ek és miRNS-ek (l. 12.
fejezet), bár képződésük és érésük különbözik, hasonló szerkezetű és hatásmechanizmusú molekulák. Mintegy
22 nukleotidpárból álló kettősláncú RNS-ek, melyek egyik lánca egy fehérjekomplex-szel együtt komplementer
bázispárosodással kapcsolódik cél-mRNS-ükhöz. Ha a bázispárosodás tökéletes, az mRNS enzimatikusan
lebomlik, ha tökéletlen, degradáció helyett a transzláció gátlódik. Emberi sejtekben kb. 1500 miRNS-t
azonosítottak eddig, ezek célszekvenciája több különböző mRNS-en is jelen lehet. Becslések szerint a humán
gének egyharmadának expresszióját szabályozhatják miRNS-ek. A mechanizmus orvosi jelentőségének
felderítése folyamatban van (l. 57. fejezet).
2.6. A fehérje-degradáció szabályozása

A sejt fehérjéinek mennyiségét szintézisük és lebontásuk mértéke szabja meg. Eukariota sejtekben a fehérje-
degradációnak két fő útja lehetséges. A lizoszomális fehérjebontás során membránnal határolt, lebontásra ítélt
sejtalkotórészeket és makromolekulákat tartalmazó vezikulák (autofagoszómák) képződnek a citoplazmában.
Lizoszómákkal fuzionálva fagolizoszómákat alkotnak és végbemennek bennük a lebontó folyamatok. A
proteolízisnek ez a fajtája kevéssé szelektív.
Specifikus fehérjebontást biztosít az ubikvitin-proteaszóma út. Az ubikvitin – nevéből sejthetően – minden

szövetben jelenlevő, kisméretű polipeptid. Meghatározott peptidrégiót (ún. destrukciós boxot) tartalmazó
fehérjékhez enzimatikus úton kovalens kötéssel több ubikvitin molekulából álló lánc kapcsolódik. A
poliubikvitinált fehérjét nagyméretű proteolitikus komplex (proteaszóma) ismeri fel és gyorsan degradálja. A
folyamat specificitását a célfehérje elsődleges szerkezete és az ubikvitináló enzimek biztosítják. Az ubikvitin-
proteaszóma rendszer egyik jól ismert „áldozata” a ciklin B (l. 18. fejezet): anafázisban bekövetkező
villámgyors degradációja szükséges ahhoz, hogy a sejt be tudja fejezni a sejtosztódást. Az ubikvitin-
proteaszóma rendszer a sejt fehérje-homeosztázisának biztosításában is részt vesz: lebontja a sérült vagy
selejtes, abnormális konformációjú fehérjéket. Előfordul az is, hogy a célfehérjéhez egyetlen ubikvitin molekula
kapcsolódik. Szemben a poliubikvitinációval, a monoubikvitináció nem okozza a fehérje degradációját, hanem
szabályozó hatású: a protein aktivitását vagy sejten belüli lokalizációját befolyásolja.
Fontos szabályozófehérjék túlzott lebontása emberi betegségek (daganatok, gyulladásos kórképek, psoriasis
[pikkelysömör]) patogenezisében is szerepet játszik. Proteaszóma-gátlók hatásos gyógyszerek lehetnek ilyen
kórképek kezelésében. Ebben az irányban már folynak klinikai kísérletek.
2.7. A fehérjefunkció szabályozása

A legtágabb értelemben véve a génexpresszió mértékét nemcsak a gén által kódolt fehérje mennyiségével,
hanem aktivitásával is jellemezhetjük. A fehérjék aktivitása, működése nagymértékben függ a térszerkezettől.
A fehérjék konformációjának szabályozására több lehetőség adódik.
Kis molekulák kötődése alloszterikus regulációt biztosít: a szabályozó molekula nem a fehérje aktív
centrumához kapcsolódik (alloszterikus = más helyen ható), kötődése viszont megváltoztatja az aktív hely
178
eukariotákban
konformációját, így a fehérje működését. Az alloszterikus szabályozás számos példájával foglalkozik ez a könyv
(pl. a guaninnukleotid-kötő fehérjék aktiválása GTP-vel; szteroid hormonok hatása receptorukra, stb).
A fehérjék kovalens módosulásai közül a foszforiláció a legáltalánosabb regulációs mechanizmus (részletesen l.

később). A fehérjékhez észterkötéssel kapcsolódó foszfátcsoportok konformációváltozást és más
makromolekulákhoz való kötődést is eredményezhetnek. Egy protein foszforiláltságának mértékét
proteinkinázok (foszforiláció) és proteinfoszfatázok (defoszforiláció) ellentétes hatása szabályozza. Egy
eukariota sejtben több száz különböző specifitású fehérjekináz és hasonló számú foszfatáz lehet jelen, rendkívül
finom és bonyolult regulációt biztosítva. A foszforiláción kívül számos egyéb kovalens módosulás (acetiláció,
metiláció, glikoziláció, nitroziláció, monoubikvitináció stb.) befolyásolja a fehérjék működését.
A fehérjeműködés szabályozásának további lehetőségét a polipeptidláncok közötti egymásrahatások

szolgáltatják. Egyes enzimekben regulátor alegység kötődése szabja meg a katalitikus alegység aktivitását (pl.
ciklin/Cdk komplexek, l. 18. fejezet), máskor extracelluláris hatás idézi elő jelátviteli fehérjék kapcsolódását (pl.
hormonreceptorok és célfehérjéik egymásrahatását, l. később).
Ajánlott irodalom
Cooper, G. M., Hausman, R.E. (2009): The Cell – A Molecular Approach. ASM Press, Washington, D. C.,
USA, 278–287, 298–302, 323–329, 340–349.
Csaba, Gy. (1995): Az apai és anyai gének eltérő kifejeződése. Természet Világa 126, 23–24.
Gurdon, J. B.: Transplanted nuclei and cell differentiation. Scientific American 1968/12, 24–35.
Felsenfeld, G., Groudine, M. (2003): Controlling the double helix. Nature 421, 448–453.
Goldberg, A. L., Rock, K. (2002): Not just research tools – proteasome inhibitors offer therapeutic promise.
Nature Medicine 8, 338–340.
Hochedlinger, K., Jaenisch, R. (2003): Nuclear transplantation, embryonic stem cells, and the potential for cell
therapy. N. Engl. J. Med. 349, 275–286.
Kornberg, R. D. (1999): Eukaryotic transcriptional control. Trends Cell Biol. 9, M46–M49.
Lőw, P. (2000): A sejt fehérjebontó gépezete: a proteaszóma. Természet Világa 131, 506–508.
Maniatis, T., Tasic, B. (2002): Alternative pre-mRNA splicing and proteome expansion in metazoans. Nature
418, 236–243.
Mattick, J. S. Makunin, I.V. (2006): Non-coding RNA. Hum. Mol. Gen. 15, R17-R29.
Molnár V., Bakos B., Hegyesi H., Falus A. (2008): Lege Artis Medicinae 18, 591–597.
Ross, J.: The turnover of messenger RNA. Scientific American 1989/4, 28–35.
179
szabályozása III.: Transzkripciós
faktorok
A transzkripciós faktorokolyan DNS-kötő fehérjék, amelyek a génátírást szabályozzák. Transz-hatású
faktorokként specifikus bázisszekvenciájú cisz-hatású DNS-elemekhez kapcsolódnak (l. 30. fejezet).
Kötőhelyük és hatásuk alapján két nagy funkcionális kategóriába soroljuk őket: a gének alapátírását biztosító
általános transzkripciós faktorok, valamint a génregulációt végző szabályozó transzkripciós faktorok
kategóriájába. Az előbbiek a szorosabb értelemben vett promóter-régióhoz, az utóbbiak pedig enhancer-
elemekhez kapcsolódva fejtik ki hatásukat.
Az enhancerek mint cisz-hatású elemek, a szabályozott génnel fizikai kölcsönhatásban működnek. A génhez
viszonyított pozíciójukban azonban nagyfokú variabilitás tapasztalható: egyes enhancerek a promóter
közelében, mások egészen távol, sőt a gén „másik oldalán”, a terminátor mögött helyezkednek el. Fontos az,
hogy a kromatin térbeli organizációja lehetővé tegye, hogy az enhancerhez kötődő fehérjekomplex kontaktust
teremthessen a transzkriptoszómával és így hatást gyakorolhasson a génátírás folyamatára. Ugyanazon gén
szabályozásában többféle enhancer-régió, azaz különböző transzkripciós faktorok is részt vehetnek és fordítva:
egy adott szabályozó fehérje különböző gének enhancer-szekvenciáit ismerheti fel. A génreguláció tehát
rendkívül komplex folyamat: egyrészt, egy gén maximális aktiválásához különböző környezeti hatásoknak
egyidőben kell érvényesülniük; másrészt, egy bizonyos transzkripciós faktor stimulációja egész géncsoportok
expresszióját befolyásolhatja.
1. Aktivátorok és represszorok
A transzkripciós faktorok célgénjük expresszióját serkenthetik (aktivátorok) vagy gátolhatják (represszorok).
Az aktivátorok enhancer-régiójukhoz kötődve számos fehérjével (általános transzkripciós faktorok, mediátor

komplex, koaktivátorok [pl. hiszton acetiltranszferáz], transzkripciós elongációs faktorok, splicing faktorok)
létesítenek kapcsolatot, ezáltal serkentve az RNS-polimeráz promóterhez kötődését és működését.
Szabályozásuk sokféle lehet (32.1. ábra). A „háztartási” gének expresszióját konstitutív transzkripciós faktorok
biztosítják. A legtöbb aktivátort fejlődési vagy jelátviteli folyamatok szabályozzák. Az utóbbiak esetében a
serkentő jelet kívülről a sejtbe kerülő, vagy a sejtben képződőlipidek (leggyakrabban szteroidok), vagy a
sejtfelszín receptorain keresztül ható ágensek biztosítják. Az érintett transzkripciós faktorok, vagy állandóan a
sejtmagban tartózkodnak, vagy a jel hatására transzlokálódnak a sejtmagba. Ezekkel a folyamatokkal
részletesen a jelátvitel tárgyalása (44–51. fejezet) során foglalkozunk.
32.1. ábra - 32.1. ábra: Eukariota aktivátor transzkripciós faktorok funkcionális

osztályozása
180
32. A génműködés szabályozása III.:
Transzkripciós faktorok
A represszor fehérjék gátolják a célgének transzkripcióját. Egyesek aktivátor fehérjéket szorítanak le

enhancerükről, mások direkt módon gátolják általános transzkripciós faktorok, vagy a mediátor komplex
működését, vagy korepresszorokat (pl. hiszton dezacetiláz) kötnek meg.
2. Transzkripciós faktorcsaládok
A transzkripciós faktorok alapvető doménstruktúrája hasonló: tartalmaznak egy DNS-kötő domént, amely
felismeri a megfelelő szekvenciaelemet, és egy aktivációs domént, amely serkenti az aktív RNS-polimeráz
holoenzim kialakulását és katalitikus működését. A transzkripciós faktor és enhancer elemének bázisai között
gyenge, nem-kovalens kötések alakulnak ki, ezek mintázata határozza meg a kapcsolat specifikus jellegét. A
fehérjék elsődleges szerkezete alapján több, egymástól eltérő családot különböztetünk meg. A ma ismert
(emberi sejtekben kb. 2000) transzkripciós faktor legtöbbje az alábbi típusok valamelyikébe tartozik (32.2.
ábra).
32.2. ábra - 32.2. ábra: Transzkripciós faktor családok
181
2.1. Hélix-turn-hélix fehérjék

Ezekben a transzkripciós faktorokban három kiterjedt α-helikális régió alkotja a DNS-kötő domént, melyeket
rövid, flexibilis peptidszakaszok (ezekre utal az angol „turn” szó) választanak el egymástól (32.2.A. ábra).
Jellegzetes képviselőik a homeotikus gének által kódolt homeotikus fehérjék. Ezek olyan transzkripciós faktorok,
amelyek az egyedfejlődés kritikus pontjain hoznak nagy jelentőségű döntéseket, szervek, egész testrészek
kialakulását indukálva (l. 49. fejezet). A homeotikus géneket eredetileg ecetmuslicában fedezték fel, de
megfelelőik gerincesekben, így emberben is léteznek. A homeotikus gének homeobox-régiókat tartalmaznak,
ezek kódolják a fehérjék DNS-kötő egységét, a homeodomént (l. 50. fejezet).
2.2. Cinkujjfehérjék
Nevüket DNS-kötő doménjük jellegzetes szerkezetéről kapták (32.2.B. ábra): a polipeptidlánc ezen régiója
kesztyűujjszerű kitüremkedéseket alkot. Az ujjak alapjának kritikus helyeit ciszteinek és hisztidinek foglalják el,
amelyek cinkionnal komplexálódva stabilizálják a DNS-hélixet „megmarkoló” ujjakat. A cinkujjfehérjék –
hasonlóan a legtöbb transzkripciós faktorhoz – dimerként kötődnek felismerőhelyükhöz. Ebbe a fehérjecsaládba
tartoznak a szteroid-receptorok, illetve az RNS-polimeráz III iniciációs faktoraként működő TFIIIA.
182
2.3. Amfipatikus hélixfehérjék

A transzkripciós faktorok ezen családjába tartozó fehérjék nevüket különleges szerkezetű dimerizációs
doménjükről kapták (32.2.C. ábra). Tartalmaznak ugyanis egy olyan régiót, mely α-helikális szerkezetű és a
hélixet alkotó aminosavak aszimmetrikus eloszlásúak: egyik oldalra apoláros oldalláncok lokalizálódnak, míg a
hélix másik fele poláros jellegű. Ez az amfipatikus hélix úgy alakulhat ki, hogy a polipeptidlánc ezen
szakaszának minden hetedik aminosava apoláros (többnyire leucin); az α-hélix-ben így minden második fordulat
ugyanazon oldalára leucin esik (az α-hélix egy csavarulatát 3.5 aminosav alkotja). A transzkripciós faktor dimer
szerkezete úgy alakul ki, hogy az amfipatikus hélixek leucinjai egymásba illeszkedve hidrofób kölcsönhatásokat
létesítenek. Az amfipatikus hélixfehérjék egyik alfaja éppen innen kapta nevét: leucin-cipzár fehérjék.
Legismertebb képviselőjük az AP1-faktor, mely ún. Fos- és Jun-fehérjék dimerje (ezekkel részletesen az
onkoproteinekkel kapcsolatosan később foglalkozunk). Leucin cipzárral dimerizálódnak a hélix-loop-hélix
(HLH) fehérjék is, ezekben azonban a dimerizációs domént hajlékony hurok (loop) szakítja meg. Ennek az
alcsaládnak ismert képviselője az izomszövet differenciációjában kulcsszerepet betöltő Myo-D fehérje. Az
amfipatikus hélixfehérjék dimerjei bázikus jellegű DNS-kötő doménjükkel kapcsolódnak enhancer-elemükhöz.
3. A szteroid-receptor szupercsalád: ligand-aktivált

transzkripciós faktorok
A szteroidok kisméretű, apoláros molekulák (l. 4. fejezet). Lipidoldékonyságuknál fogva könnyen átjutnak a
sejthártya foszfolipid kettős rétegén, minden sejtbe bejutnak. Célsejtjeikben intracelluláris receptorokhoz
kapcsolódnak és felhalmozódnak, fiziológiás hatásaikat receptorhoz kötött formában váltják ki. Ez a
hatásmechanizmus nemcsak a szteroid-hormonokra (glukokortikoidok, ösztrogének, progeszteron, androgének
stb.), hanem az ugyancsak szteroid természetű D3-vitaminra, a karotinoid retinsavra (l. 4. fejezet), sőt az
apoláros aminosavszármazék tiroxinra is jellemző. Ezen ágensek receptorai is rokonságot mutatnak:szteroid-
receptor szupercsaládról beszélünk.
A szteroidok közül a glukokortikoidok transzkripciós hatásának mechanizmusa a legjobban ismert (32.3. ábra).
A hormonok célsejtjeikben citoszólreceptorokhoz kapcsolódnak. Kezeletlen sejtekben a receptor gátló
chaperone fehérjével komplexálódva, inaktív formában van jelen. A hormonmolekula felszabadítja az inhibitor-
fehérjét és a szteroid-receptor komplex transzlokálódik a sejtmagba. A cinkujjfehérjék családjába tartozó
receptor transzkripciós faktorként felismeri a glukokortikoid által szabályozott génekhez csatlakozó enhancer-
elemét (glukokortikoid-reszponzív elemnek nevezzük) és hozzákapcsolódva megváltoztatja a gén expresszióját.
A folyamat rendkívül bonyolult, hiszen a hormon-receptor komplex, transzkripciós faktorhoz illően, az RNS-
polimeráz II gépezet számos elemével kerül kölcsönhatásba.
32.3. ábra - 32.3. ábra: A glukokortikoidok sejtszintű hatásmechanizmusa
183
4. Transzkripciós faktor betegségek

Az RNS-szintézist szabályozó fehérjék sokrétű, nagy jelentőségű funkciót látnak el a soksejtű szervezetekben.
Szükségesek az egyed normális fejlődéséhez és a differenciált szövetek normális működéséhez, a
szövetspecifikus génexpresszió szabályozásához, a sejtszaporodás kontrolljához. A ma ismert, többezer
transzkripciós faktor szövetspecifitása széles határok között változik: a már említett AP1-faktor ubikviter
fehérje, a szteroid-receptorok csak a megfelelő hormon célsejtjeiben expresszálódnak, más faktorok szigorúan
szervspecifikusak (a Pit-1 transzkripciós faktor például kizárólag a hipofizis elülső lebenyében mutatható ki). A
génjeiket érintő mutációknak tehát változatos következményei lehetnek: többnyire letálisak, az élettel
összeegyeztethető mutációk pedig sokféle kórképet okozhatnak. A transzkripciós faktor betegségek
molekuláris patológiájának tisztázása csak az utóbbi években kezdődött meg.
4.1. Fejlődési rendellenességek

A morfogenezis veleszületett zavarainak hátterében gyakran állnak transzkripciós faktor rendellenességek.
Jellegzetes példa a kombinált adenohipofízis hormon-deficiencia: a homeodomén fehérjék közé tartozó Pit-1
transzkripciós faktor működészavara következtében nem fejlődnek ki a hipofízis elülső lebenyében a növekedési
hormont, pajzsmirigyserkentő hormont és prolaktint termelő sejtek. Az eredmény: hipofizer törpeség és szellemi
visszamaradottság.
4.2. Endokrin kórképek

A szteroid-receptor szupercsalád tagjainak genetikai károsodása a célsejtek hormonérzékenységének zavarát
okozza. Testicularis feminisatioban a beteg kromoszómálisan hímnemű (XY), célsejtjeinek androgén-receptorai
azonban hiányoznak. Így a herék és androgén hormonok megléte ellenére a férfi nemi jellegek helyett látszólag
normális női fenotípus alakul ki, petefészek és normális női nemiszervek nélkül. A tiroxin-rezisztencia és a D-
vitamin-rezisztens angolkór ugyancsak a megfelelő receptor hiányára vezethető vissza.
4.3. Daganatos betegségek

A génexpresszió szabályozásában onkogén és antionkogén transzkripciós faktorok is szerepet játszanak. Az
onkogén hatású faktorok által okozott génaktiváció fokozza a sejtek proliferációját, az antionkogén (tumor
szuppresszor) faktorok génregulációs hatása pedig gátolja a sejtosztódást. A kétféle szabályozás egyensúlya
normális sejtszaporodást, annak felborulása pedig tumoros sejtburjánzást okoz. Az onkogén és tumor
184
szuppresszor transzkripciós faktorok daganatképzésben játszott szerepével részletesen későbbi fejezetekben (l.
54. és 55. fejezet) foglalkozunk.
Ajánlott irodalom
Ayoagi, S., Archer, T. K. (2008): Dynamics of coactivator recruitment and chromatin modifications during
nuclear receptor mediated transcription. Mol. Cell. Endocrin. 280, 1–5.
Brivanlou, A. H., Darnell, J.E. (2002): Signal transduction and the control of gene expression. Science 295,
813–818.
265–278.
Gronemeyer, H. (1992): Control of transcription activation by steroid hormone receptors. FASEB J. 6, 2524–
2529.
O’Malley, B. W., Schrader, W. T.: The receptors of steroid hormones. Scientific American 1976/2, 32–43.
Osborne, C. K., Elledge, R. M., Fuqua, S. A.: Estrogen receptors in breast cancer therapy. Scientific American
(Science & Medicine) 1996/1, 32–41.
Papavassiliou, A. G. (1995): Transcription factors. N. Engl. J. Med. 332, 45–47.
Tjian, R.: Molecular machines that control genes. Scientific American 1995/2, 38–45.
185
33. fejezet - 33. Vezikuláris transzport
I.: Fehérjék és lipidek szintézise az
endoplazmatikus retikulumban
Eukariota sejtekben a citoplazma állományának jelentős részét összefüggő csöveket és lapos zsákokat alkotó
bonyolult membránrendszer, az endoplazmatikus retikulum foglalja el, amely a sejt legnagyobb organelluma
(a sejt összes membránjának mintegy fele tartozik az endoplazmatikus retikulumhoz). A membránok egy
részének citoszól felőli felszínét riboszómák borítják (durva felszínű endoplazmatikus retikulum), másik része
sima felszínű. A durva és sima felszínű endoplazmatikus retikulum tiszta formában izolálható: a sejtfrakcionálás
során nyert mikroszóma-frakcióból szacharóz grádiens centrifugálással különíthetők el a kisméretű vezikulákká
töredezett granulált és sima felszínű membránok. Az endoplazmatikus retikulum közvetlen kapcsolatban áll a
maghártyával, a Golgi-apparátussal és rajta keresztül a sejthártyával közvetve, transzport vezikulák útján létesít
összeköttetést. Az említett membránok egyik felszíne a citoszóllal érintkezik (citoplazmatikus felszín), a másik
pedig az organellum lumene, a sejthártya esetén pedig az extracelluláris tér felé néz (exoplazmatikus felszín).
Az endoplazmatikus retikulum fontos bioszintetikus folyamatok színhelye: a sejt számos fehérjéjének szintézise
és érése a durva felszínű endoplazmatikus retikulumban zajlik, míg a sima felszínű membránok egyik fontos
funkciója a lipidek szintézise. A képződött fehérjék és lipidek apró transzport vezikulák formájában jutnak el a
végső állomáshelyüket jelentő organellumokba. Az endoplazmatikus retikulum tehát a vezikuláris
transzportfolyamatok fontos résztvevője.
1. Fehérjeszintézis a durva felszínű endoplazmatikus

retikulumon
1.1. Szabad és kötött riboszómák
Az eukariota sejt szabad és membránhoz kötött riboszómái egyenértékűek: hasonló kémiai összetétellel és
fehérjeszintetikus aktivitással rendelkeznek. Funkciójuk azonban különbözik: a szekréciós fehérjék, az
endoplazmatikus retikulum, a Golgi-apparátus, a lizoszómák és a sejthártya fehérjéi kötött riboszómákon
képződnek, az állati sejt többi proteinjének szintézisét viszont (néhány mitokondriális fehérjét leszámítva)
szabad poliszómák végzik. Már a 60-as években felmerült a kérdés: milyen mechanizmus dönti el, hogy egy
mRNS-molekula transzlációja hol történik?
1.2. Fehérjék kotranszlációs transzportja az endoplazmatikus

retikulumba
Minden mRNS transzlációja szabad riboszómán kezdődik. Az endoplazmatikus retikulumba „szánt”
polipeptidláncok N-terminális régiójában van egy hidrofób aminosavakban gazdag szignálszekvencia, amely a
képződő láncot és a szintézisét végző riboszómát is a membránhoz irányítja (33.1. ábra). A szignálszekvenciával
egy citoplazmatikus RNP-szemcse, a szignálfelismerő partikulum (angolul signal recognition particle, SRP)
létesít kapcsolatot és ideiglenesen felfüggeszti az elongációt a riboszóma felszínén. Az SRP specifikus
kötőfehérjét, SRP-receptort ismer fel az endoplazmatikus retikulum felszínén. A membránhoz kötődő riboszóma
naszcens polipeptidlánca több fehérjéből felépülő transzmembrán csatornába illeszkedik, kinyitja annak üregét
és becsúszik az endoplazmatikus retikulum lumenébe, miközben a feleslegessé vált SRP felszabadul a
citoszólba. A riboszóma kívülről szorosan lezárja a csatornát, a növekedő fehérjelánc pedig egyre beljebb kerül
az endoplazmatikus retikulum lumenébe. A folyamatot fehérjetranszlokációnak nevezzük, és mivel időben
egybeesik a polipeptidlánc elongációjával, kotranszlációs fehérjetranszportról beszélünk.
33.1. ábra - 33.1. ábra: Szekréciós fehérje szintézise és transzlokációja az

endoplazmatikus retikulumba (ER)
186
33. Vezikuláris transzport I.:
Fehérjék és lipidek szintézise az
Az újonnan szintetizált polipeptidlánc N-terminális régióját egy szignál-peptidáz általában már a transzlokáció
közben lehasítja. A fehérje további sorsa attól függ, tartalmaz-e egyéb szignálszekvenciákat is. Ha nem,
terminációja után szolubilis fehérjeként szabadul fel az endoplazmatikus retikulum lumenébe. A szintetizálódó
membránfehérjéket hidrofób jellegű α-helikális régiók horgonyozzák ki a membrán lipidrétegébe (33.2. ábra).
Ezek a topogén szekvenciák a fehérje membránon belüli orientációját is meghatározzák: egyes fehérjék (pl. az
inzulin receptora) N-terminálisukkal, mások (pl. a vasionokat szállító transzferrin fehérje receptora) C-
terminálisukkal érintkeznek az exoplazmatikus felszínnel. Ismét más fehérjék multiplex topogén szekvenciákkal
rendelkeznek: akár 7 (pl. az adrenalin β-adrenerg receptora) vagy 12 (pl. a glukóztranszporter) transzmembrán
α-hélixük is lehet.
33.2. ábra - 33.2. ábra: Az endoplazmatikus retikulumon szintetizálódó

membránfehérjék topológiája (a. az inzulinreceptor α-alegysége; b.
transzferrinreceptor; c. glukóztranszporter; d. β-adrenerg receptor)
1.3. Fehérjék poszttranszlációs módosulása az endoplazmatikus

retikulumban
A membránhoz kötött riboszómákon szintetizált polipeptidláncok különböző modifikációs reakciókon
mehetnek keresztül, míg végső, funkcióképes formájukat elérik. Ezek egy része már az endoplazmatikus
retikulumban megtörténik, mások viszont a vezikuláris transzport későbbi állomáshelyein (a Golgi-
apparátusban, szekréciós granulumokban) mennek végbe.
187
A poszttranszlációs módosulások egyik legáltalánosabb formája a fehérjeglikoziláció: oligoszacharid egységek
kapcsolódása a fehérjelánchoz. A folyamat részleteivel a következő fejezet foglalkozik.
Kovalens módosulást jelent a diszulfidhidak kialakítása is. Ez az endoplazmatikus retikulum oxidatív jellegű
közegében mehet végbe: egymáshoz közel kerülő ciszteinek szulfhidrilcsoportjai hidrogént veszítve
diszulfidkötéseket hoznak létre. (A citoszól redukáló „légköre” nem kedvez a diszulfidhidak kialakulásának.) A
normális, natív fehérjeszerkezet létrejöttéhez a diszulfidkötéseknek a polipeptidlánc(ok) meghatározott pontjai
között kell kialakulniuk. A protein diszulfidizomeráz enzim feladata a naszcens fehérjeláncban megjelenő
diszulfidhidak átrendezése, a normális fehérjekonformáció kialakítása (33.3. ábra).
33.3. ábra - 33.3. ábra: A natív polipeptidláncra jellemző diszulfidkötések kialakítása a

protein diszulfidizomeráz segítségével
A fehérjekonformációt nem kovalens kötések is stabilizálják. Ezek kialakulását, a polipeptidlánc korrekt

felcsavarodását chaperone fehérjék katalizálják. A növekedő fehérjelánchoz kötődnek, megakadályozva annak
denaturációját, aggregátumok képződését. A BiP-fehérje (= binding protein, azaz kötőfehérje) az
endoplazmatikus retikulum lumenének szolubilis chaperone-ja, a kalnexin pedig transzmembrán fehérje. A
kalretikulin, a BiP-hez hasonlóan, a lumenben lokalizálódó chaperone; feladata a glikozilált fehérjék (l. 34.
fejezet) oligoszacharidjának ellenőrzése, hiba esetén a kijavítás biztosítása. A natív fehérjefelcsavarodás
elősegítése mellett a chaperonok szerepet játszanak oligomer protein-komplexek „összeszerelésében” is. Az
említett chaperone-ok minőségellenőrző funkciót is ellátnak: preferenciálisan kötődnek abnormális
konformációjú fehérjékhez, visszatartják őket az endoplazmatikus retikulumban, meggátolva sérült proteinek
eljutását végső állomáshelyükre. A kijavíthatatlan konformációs hibával rendelkező fehérjék visszajutnak a
citoszólba (retrotranszlokáció), ahol az ubikvitin/proteaszóma rendszer „takarítja el” őket (l. 31. fejezet). Ez a
minőségkontroll a sejtre nézve hátrányos következményekkel is járhat: a cystás fibrosis vagy a familiaris
hypercholesterinemia egyes eseteit az okozza, hogy az érintett génekben bekövetkezett mutáció
megakadályozza a géntermék eljutását a sejthártyába (l. 35. és 42. fejezet). Extrém körülmények között az
endoplazmatikus retikulumnak ez a minőségbiztosítási rendszere túlterhelődhet. Ha az endoplazmatikus
retikulumban túlságosan sok abnormális konformációjú fehérje képződik (pl. magas hőmérsékleten, oxidatív
stressz esetén, vírusfertőzés során), a sejt fokozott chaperone-termeléssel, a proteaszómális fehérjelebontás
aktiválódásával, végső esetben programozott sejthalállal reagál. A folyamat neve endoplazmatikus retikulum
stressz.
2. Membránlipidek szintézise a sima felszínű

A membránnövekedéshez membránfehérjék szintézisén kívül lipid molekulák képzésére is szükség van. A
foszfolipidek, glikolipidek és koleszterin bioszintézise a sima felszínű endoplazmatikus retikulumban folyik.
A foszfolipid-szintézis az endoplazmatikus retikulum membránjának citoplazmatikus rétegében, a citoszólban

fellelhető komponensekből történik. Az újonnan szintetizált foszfolipidek először ebben a rétegben
halmozódnak fel, majd a foszfolipid-flippáz enzim segítségével egyes molekulák transzlokálódnak az
exoplazmatikus rétegbe (33.4. ábra). A sejt többi membránnal határolt organelluma kétféle mechanizmussal
tehet szert új foszfolipid molekulákra. Vezikuláris transzport útján a szekréciós útvonal alkotórészei (Golgi-
apparátus, szekréciós granulumok, lizoszómák stb.) kapnak új membránrégiókat. A foszfolipid-kicserélő
fehérjék viszont az endoplazmatikus retikulum citoplazmatikus lipidrétegéből emelnek ki foszfolipid
molekulákat és a citoszólon keresztül továbbítják őket más organellumok (pl. a mitokondriumok) membránjába.
188
Különösen fejlett sima felszínű endoplazmatikus retikulumot tartalmaznak azok a sejtek, amelyekben aktív
szteroidszintézis folyik: a herében, a petefészekben, a mellékvesekéregben szteroidhormonok, a májban
epesavak képződnek koleszterinből. A foszfolipidek és szteroidok szintézise bonyolult enzimatikus folyamatok
sorozatából áll, ezek részleteivel a biokémia tudománya foglalkozik.
33.4. ábra - 33.4. ábra: Foszfolipidek transzlokációja az endoplazmatikus retikulum

membránban
Ajánlott irodalom
329–335, 383–405.
Kuznetsov, G., Nigam, S. K. (1998): Folding of secretory and membrane proteins N. Engl. J. Med. 339, 1688–
1695.
Matlach, K. E. S., Mothes, W., Rapoport, T. A. (1998): Protein translocation: Tunnel vision. Cell 92, 381–390.
Schatz, G., Dobberstein, B. (1996): Common principles of protein translocation across membranes. Science
271, 1519–1526.
Udvardy A. (2000): Sejten belüli transzportfolyamatok. Természet Világa 131, 50–53.
189
II.: A szekréciós út. Fehérje-
glikoziláció és -szortírozás
A múlt század végén idegsejtekben nehézfém-impregnácós technikával tett láthatóvá Golgi egy, a sejtmagot
kosárszerűen körülvevő hálózatos állományt. Sokáig preparációs műterméknek tekintették, majd létének
elektronmikroszkópos igazolása után funkciójával kapcsolatban alakult ki tanácstalanság. Ma már tudjuk, hogy
a Golgi-komplex az eukariota sejtekben zajló makromolekuláris transzport folyamatok egyik irányító
központja.
1. A szekréciós út
A durva felszínű endoplazmatikus retikulumban képződő szekréciós, lizoszomális és membránfehérjék
kisméretű membránhólyagok közvetítésével, vezikuláris transzport útján érik el végső állomáshelyüket. A
háromféle fehérje sejten belüli szállítását lényegében ugyanaz a – közös néven szekréciós útnak nevezett –
mechanizmus biztosítja. Ez az út a durva felszínű endoplazmatikus retikulumból a Golgi-komplexbe vezet, majd
itt válik szét a lizoszómába, illetve a sejtfelszínre vezető utakra (34.1. ábra). A lizoszómák képződésével a 36.
fejezet foglalkozik, itt a szekréció mechanizmusát ismertetjük.
Fehérjéket minden sejt szekretál (ha mást nem, a környező sejt közötti állomány struktúrfehérjéit), a
mirigysejtek azonban különösen alkalmasak a szekréció mechanizmusának vizsgálatára. Rövid ideig
[3H]aminosavval jelölt hasnyálmirigy acinus sejttenyészetet jelöletlen aminosav jelenlétében tovább inkubálva
(pulse-chase jelölés) a szekréciós fehérjék sejten belüli útja elektronmikroszkópos autoradiográfiával (l. 7.2.
ábra) vagy fehérjeszeparációs módszerekkel figyelemmel kísérhető.
A szekrécióra szánt fehérjék az endoplazmatikus retikulum lumenébe kerülnek (l. 33. fejezet), majd az arról
lefűződő, speciális fehérjeburokkal rendelkező transzport vezikulák (ún. COPII vezikulák) közvetítésével a
Golgi-komplexbe jutnak. A Golgi-apparátus lapos membránzsákokból felépülő, polaritással rendelkező
sejtorganellum: cisz oldala az endoplazmatikus retikulum felől fogadja, transz oldala pedig a sejtmembrán felé
továbbítja a szekretálandó anyagokat; a transzport tehát vektoriális jellegű. A COPII vezikulák a cisz-Golgi
retikulum membránjával fúzionálva továbbítják tartalmukat, mely a ciszternák érésével cisz-, középső-, majd
transz-Golgi rekeszekké, végül transz-Golgi retikulummá alakul át. A Golgi-apparátuson keresztül haladó
fehérjék érési folyamatokon mehetnek át (pl. glikoziláció, l. később). Az egyes ciszternák specifikus
enzimrendszerekkel rendelkeznek ezen érési módosítások végrehajtásához. Az endoplazmatikus retikulumhoz
tartozó fehérjék visszajuttatása a Golgi-komplexből, illetve az egyes Golgi-rekeszek enzimkészletének
fenntartása COPI burkolatú vezikulákkal történik: ezek a ciszterna-maturáció során a transz-oldalra kerülő
Golgi-enzimeket visszajuttatják eredeti ciszternájukba, vagy az endoplazmatikus retikulumba. A Golgi-
apparátus jelenleg leginkább elfogadott működési modellje szerint tehát benne az anterográd transzport
ciszterna-maturáció, a retrográd mozgások viszont vezikuláris traszport útján valósulnak meg (34.1. ábra).
34.1. ábra - 34.1. ábra: A szekréciós út: lizoszómák képződése, szabályozott és

folyamatos szekréció
190
34. Vezikuláris transzport II.: A
szekréciós út. Fehérje-glikoziláció és
-szortírozás
A Golgi-komplexbe kerülő fehérjék szortírozása a transz-Golgi retikulumban történik. További sorsukat a

bennük levő szignálszerkezetek döntik el: ezek lehetnek specifikus aminosavsorrendű szignálszekvenciák,
meghatározott konformációjú régiók (ún. szignálfoltok) vagy oligoszacharidok (pl. a lizoszomális enzimekre
jellemző mannóz-6-foszfátot tartalmazó oligoszacharid, l. 36. fejezet). Az egyes fehérjék a transz-Golgi hálózat
meghatározott régióiban elhelyezkedő receptorfehérjékhez kötődnek, így az ezekből lefűződő vezikulák
ugyanazon helyre szánt fehérjepopulációkat tartalmaznak.
A szekréció kétféle mechanizmussal mehet végbe (34.1. ábra). A szabályozott szekrécióval kiválasztott fehérjék
a sejtfelszín alatt szekréciós granulumokban tárolódnak. Ezek a szemcsék érésük során vizet veszítenek, így
tartalmuk egyre sűrűbb, elektronszóróbb lesz. A leadásra szánt fehérjék érése is a szekréciós granulumokban
fejeződik be: proteolitikus hasítások hatására a proproteinekből érett fehérjék képződnek. Az A, B és C régióból
álló proinzulinból pl. endoproteináz hasítja ki a középső C-peptidet, a diszulfidhidakkal összekapcsolt A és B
peptidláncból így kialakul az érett inzulin hormon. Exocitotikus kiürülésük a sejtet érő stimuláló hatásra
következik be: a pancreas acinus sejtjeiből paraszimpatikus ingerület hatására ürülnek ki az emésztőenzimek, az
inzulinszekréciót a vércukorszint emelkedése idézi elő a Langerhans-szigetek sejtjeiben. A transz-Golgi
191
-szortírozás
retikulum és a sejtfelszín között környezeti hatásoktól független, transzportvezikulák által közvetített, folytonos,
konstitutív szekréció is végbemegy. Ez a mechanizmus is juttathat fehérjéket az extracelluláris térbe: így
szekretálódnak a mátrixfehérjék, a plazmasejtekből az antitestek, a májsejtekből az albumin. A folytonos
exocitózis másik jelentősége a sejtmembrán alkotórészeinek, fehérjéknek, lipideknek a pótlása. Vannak sejtek,
melyekben a sejthártya egyes régiói eltérő összetételűek, pótlásuk a transzportvezikulák célzott exocitózisát
igényli. Ilyen polarizált sejtek a vékonybél hámsejtjei (34.2. ábra): apikális és bazolaterális
membrándoménjükbe eltérő transzportvezikulák olvadnak bele. Ez a finoman regulált vezikula-szortírozás az
egyik előfeltétele a vékonybél normális működéséhez elengedhetetlen transzepiteliális transzportnak (l. 42.
fejezet).
34.2. ábra - 34.2. ábra: Vezikuláris transzport vékonybél polarizált epiteliális sejtjeiben
2. Fehérje-glikoziláció
Az endoplazmatikus retikulumban és a Golgi-komplexben számos fehérje glikozilálódik: kovalensen kötött
szénhidrátkomponensre tesz szert. A fehérjékhez (és lipidekhez) kötött oligoszacharidok szintézise rendkívül
bonyolult folyamat: több száz enzim vesz részt benne. A glikoziláció szekréciós, membrán- és lizoszomális
fehérjékre jellemző elsősorban, de bizonyos citoszól- és magfehérjékhez (pl. transzkripciós faktorokhoz) is
kötődnek cukor molekulák. Az utóbbiak esetében egyetlen N-acetil-glukózamin kapcsolódik a fehérjéhez,
megváltoztatva, szabályozva annak aktivitását. Az endoplazmatikus retikulumon szintetizálódó fehérjékhez
kapcsolódó oligoszacharidok szortírozó szignálként működhetnek (pl. a lizoszomális enzimekben), elősegíthetik
a funkcióképes konformáció kialakulását, fehérjekomplexek „összeszerelését”, a polipeptidlánc stabilizálását,
sejt–sejt és sejt–extracelluláris mátrix kapcsolatok létesítését.
A cukoregységek kapcsolódását glikoziltranszferázok, az endoplazmatikus retikulum és a Golgi-apparátus

integráns membránfehérjéi végzik. Szubsztrátjaik nukleotid-cukor komplexek (pl. CMP-sziálsav, UDP-galaktóz,
GDP-mannóz, stb.): a glikozilációhoz szükséges energiát a nukleotid és cukor közötti nagy energiájú kötés
hidrolízise biztosítja.
A glikoproteineknek két fő típusa különböztethető meg (34.3. ábra): az N-kötésű glikoproteinekben a

szénhidrátrész az aszparagin savamid csoportjához, az O-kötésű glikoproteinekben pedig a szerin, treonin vagy
hidroxilizin hidroxilcsoportjához kapcsolódik. A glikoproteinek két típusa számos vonatkozásban eltér
egymástól.
34.3. ábra - 34.3. ábra: N-kötésű és O-kötésű fehérjeglikoziláció
192
-szortírozás
2.1. N-kötésű glikoziláció

A folyamat a durva felszínű endoplazmatikus retikulumban kezdődik. Az oligoszacharid egy poliizoprenoid
típusú membránlipiden, a dolicholon szintetizálódik, majd egészben helyeződik át a képződő fehérjeláncra
(34.4. ábra). A dolichol-oligoszacharid prekurzor szintézise a membrán citoszól felőli felszínén kezdődik, majd
a komplex egy flippáz segítségével áthelyeződik a lumen felőli oldalra és a szénhidrátrész felépítése itt fejeződik
be. A kész, 14 egységből álló oligoszacharid prekurzor szigorúan meghatározott szerkezetű: 2 N-
acetilglukózamin, 9 mannóz és 3 glukóz molekula alkotja, pirofoszfát hídon keresztül kapcsolódik a
dolicholhoz. Az oligoszacharid prekurzort az oligoszacharid-protein transzferáz enzim viszi át a naszcens
fehérjelánc egyik aszparagin oldalláncára (34.4. ábra). Az N-kötésű glikoprotein ezután érési folyamaton megy
keresztül, melynek során egyes cukoregységek lehasadnak, ugyanakkor további monoszacharidok is
kapcsolódnak a szénhidrát részhez. Az érés az endoplazmatikus retikulumban kezdődik, a Golgi-ciszternákban
folytatódik és számos enzimatikus lépésen keresztül végül is három érett oligoszacharid-típust eredményez:
mannózgazdag, hibrid és komplexoligoszacharidokat (34.5. ábra).
34.4. ábra - 34.4. ábra: Az oligoszacharid-protein transzferáz reakció
193
-szortírozás
34.5. ábra - 34.5. ábra: Az oligoszacharid prekurzorból képződő érett szénhidráttípusok

az N-kötésű glikoproteinekben
194
-szortírozás
2.2. O-kötésű glikoziláció

Az O-kötésű oligoszacharidok kisebb méretűek, általában csak néhány cukoregységből állnak. Ezekre a
szénhidrátrészekre nem jellemző a közös szerkezet: magán a polipeptidláncon szintetizálódnak, cukoregységek
egyenként történő, specifikus glikoziltranszferázok által katalizált hozzáadásával. Az O-kötésű glikoziláció a
Golgi-apparátusban zajlik.
A glikoziláció folyamatai radioaktív cukorprekurzorokkal végzett jelöléssel tanulmányozhatók, mind

elektronmikroszkópos autoradiográfiás, mind fehérjeszeparációs módszerek alkalmazásával. [ 3H]mannóz jelölés
esetén az endoplazmatikus retikulumban, [3H]galaktóz adása után pedig a Golgi-komplexben mutathatók ki
először radioaktív fehérjék, bizonyítva, hogy az N-típusú glikoziláció az endoplazmatikus retikulumban, az
oligoszacharid érés és az O-típusú glikoziláció viszont döntően a Golgi-apparátusban történik.
2.3. A glikoziláció orvosi jelentősége

A sejtfelszínen elhelyezkedő glikoproteinek és glikolipidek fontos szerepet játszanak fiziológiás (sejt-sejt, sejt-
matrix kapcsolatok, immunválasz) és kóros folyamatokban (vírus-fertőzés, daganatképződés) is. A glikoziláció
során keletkező oligoszaccharidokat alkotó mintegy 10 cukormolekula óriási számú strukturális kombinációt
hozhat létre. A glikozilált makromolekulák strukturális és funkcionális vizsgálata, illetve az ezen kutatások
alapján történő gyógyszerfejlesztés már folyik. A funkcionális glikomika (a glikoproteinek, glikolipidek és
oligoszaccharidok tudománya) egyike a modern alkalmazott biológiai kutatások legperspektivikusabb
területeinek.
Ajánlott irodalom
Barr, F. A. (2002): The Golgi apparatus: going round in circles? Trends Cell Biol. 12, 101–104.
195
-szortírozás
USA, 335–339, 405–416.
Csaba, Gy. (1995): A sejt mint zsákok rendszere. Természet Világa 126, 392–396.
Farquhar, M. G., Palade, G. (1998): The Golgi apparatus: 100 years of progress and controversy. Trends Cell.
Biol. 8, 2–10.
Featherstone, C. (1998): Coming to grips with the Golgi. Science 282, 2172–2174.
Lőw P. (2002): Szállítószalag vagy szerelőcsarnok? Természet Világa 133, 438–440.
Maeder T. (2002): Sweet medicines. Scientific American, 2002/7, 25–31.
196
III.: Az endocitotikus út
Eukariota sejtekben a vezikuláris transzport két nagy rendszerét különböztetjük meg: a szekréciós és az
endocitotikus utat. A szekréciós út (mellyel az előző fejezet foglalkozott) az endoplazmatikus retikulumból
indulva a sejtfelszín felé irányul. Az endocitotikus út ezzel ellentétes folyamat: a sejtmembránról lefűződő
vezikuláknak a sejt belsejébe juttatását, makromolekulák internalizációját jelenti.
1. Az endocitotikus út
1.1. A felvett molekulák sorsa
Az endocitózis során a sejthártya érintett régiója besüpped, majd a folyadékkal telt üreg addig mélyül, amíg a
képződő vezikula lefűződik a sejtfelszínről és a citoplazma belsejébe kerül. Intracelluláris mozgását
mikrofilamentumok és mikrotubulusok biztosítják. A vezikulának és tartalmának többféle sorsa lehet (35.1.
ábra).
35.1. ábra - 35.1. ábra: Az endocitotikus vezikulumok sorsa a sejtben: 1. degradáció; 2.

tárolás; 3. transzcitózis
Degradáció. Az endocitotikus vezikula leggyakrabban emésztőenzimekkel töltött primer lizoszómákkal

fuzionál; a képződő szekunder lizoszómában a felvett makromolekulák építőköveikre hidrolizálnak.
Tárolás. Az endocitotikus vezikulák nagyméretű raktározó vezikulává olvadhatnak össze. Így tárolódnak
például a tyúktojásba transzportált tojássárgája-fehérjék.
Transzcitózis. A sejt egyik oldalán endocitózissal felvett anyagok áthaladnak a citoplazmán, majd a másik
oldalon exocitózissal távoznak. Transzcitózis minden epiteliális sejtben zajlik. Így szívódnak fel például intakt
állapotban az anyai ellenanyagok az újszülöttek vékonybélhámján keresztül, vagy kerülnek antitestek az
anyatejbe az emlőkapillárisok endoteljén keresztül..
1.2. Az endocitózis típusai

Fagocitózis. A folyamat során a sejt nagyméretű részecskéket, baktériumokat, vírusokat, elpusztult sejtek
törmelékét internalizálja (részletek a következő fejezetben).
197
35. Vezikuláris transzport III.: Az
endocitotikus út
Pinocitózis. A sejtek felszínéről folyamatosan fűződnek le a citoplazmába kisméretű vezikulák. A pinocitózis

célja egyrészt a sejtfelszín közelében elhelyezkedő, vízben oldott anyagok nem specifikus módon történő
felvétele, másrészt viszont az ugyancsak folytonos, nem szabályozott exocitózis által megnövelt sejtmembrán
feleslegessé vált komponenseinek visszajuttatása a sejt belsejébe.
Receptor által közvetített endocitózis. Bizonyos anyagok internalizációja csak akkor történhet meg, ha
sejtfelszíni specifikus receptorfehérjéhez kapcsolódva beindítják az endocitotikus folyamatot. A ligand-receptor
kapcsolat rendkívül specifikus. A receptor által közvetített endocitózisra számos példát ismerünk: membránnal
burkolt vírusok (pl. influenzavírus) így jutnak be a fertőzött sejtbe; a vasszállító transzferrin fehérje felvétele is
így történik a célsejtek által. A legalaposabban vizsgált folyamat azonban a koleszterin bejutása a sejtekbe.
1.3. Az LDL-partikulumok endocitózisa

A számos biológiailag fontos szteroidvegyület előanyagául szolgáló és mellesleg membránalkotóként is
eszenciális koleszterin hosszú szénláncú zsírsavval észterifikált formában szállítódik a véráramban. Az LDL-
partikulum (az angol low density lipoprotein, azaz alacsony sűrűségű lipoprotein rövidítése) az erősen hidrofób
koleszterinészter vízoldékony formája: a részecske belsejét alkotó koleszterinésztert egyrétegű foszfolipidburok
veszi körül, melybe egyetlen polipeptidlánc, az apolipoprotein B (röviden apoB) fehérje ágyazódik be. Az LDL
a koleszterin transzportformája: a sejtek felveszik és felhasználják. Ha ez nem történik meg, felhalmozódik a
vérben, lerakódik az erek falában és atherosclerosis kialakulásához vezet. Az atheroscleroticus plakkok előbb-
utóbb thrombusképződéshez vezetnek és súlyos következménnyel járó érelzáródást (pl. szívinfarktus, agyi erek
thrombosisa) okozhatnak.
Az LDL-partikulumok a sejthártya citoplazmatikus felszínét borító klatrinrétegbe ágyazott receptorokhoz

kapcsolódnak (35.2. ábra). Az LDL-receptor transzmembrán glikoprotein, amely a legtöbb sejtben
expresszálódik, különösen nagy számban a szteroidogén szövetek sejtjeiben. (A májsejtek epesavakat, a
mellékvesekéreg és a gonádok sejtjei szteroid hormonokat szintetizálnak.) A ligandkötés által indukált
endocitózis klatrinnal bevont vezikulát eredményez, amely a klatrinréteg leválása után korai endoszómába olvad
bele. Az ebben uralkodó savas pH disszociálja a ligand-receptor kötést, az endoszómáról lefűződő
reciklizálóvezikulák pedig visszajuttatják az LDL-receptorokat a sejtmembránba. Az LDL-partikulumokat
transzportvezikulák továbbítják a késői endoszómába. Ez a Golgi-apparátusból érkező primer lizoszómákkal
fuzionál. Az LDL-partikulumok alkotórészeinek lebontása a szekunder lizoszómákban megy végbe. A
lizoszomális membránrégiókat transzportvezikulák reciklizálják a Golgi-komplexbe. A szabad koleszterint a sejt
membránképzésre, szteroid vegyületek szintézisére használhatja fel, vagy ismét észterifikálva raktározó
vezikulákban tárolhatja. A koleszterin feedback regulátorként hat: gátolja az endogén koleszterinszintézist,
serkenti a koleszterinésztert szintetizáló enzimet és gátolja az LDL-receptor génjének transzkripcióját.
Mindezek a hatások a sejt koleszterin-homeosztázisát biztosítják: megakadályozzák az intracelluláris
koleszterinszint kóros érték fölé emelkedését.
35.2. ábra - 35.2. ábra: Az LDL-partikulumok receptor-közvetített endocitózisa
198
endocitotikus út
1.4. A sejtek koleszterin-felvételének veleszületett és szerzett

zavarai
A familiáris hypercholesterinaemia autoszomális domináns öröklődésű kórkép. A betegséget okozó mutációk
az LDL-receptor génjét érintik: megszüntethetik a receptor expresszióját, ligandkötését, transzportját az
endoplazmatikus retikulumból a sejtfelszínre, beágyazódását a klatrinrétegbe. A defektus molekuláris
mechanizmusai tehát változatosak, a következmény azonban minden esetben ugyanaz: az LDL-partikulumok
internalizációja normális működésű receptorok hiányában csökken vagy megszűnik. A vér koleszterinszintje
emelkedik: heterozigótákban az LDL-szint a normális érték kétszerese, beteg homozigótákban akár hatszorosa is
lehet. A következmény az erek korai, súlyos atheroscleroticus károsodása: homozigóta betegekben az első
szívinfarktus másfél–kétéves korban bekövetkezhet! (Hasonló betegség alakul ki akkor is, ha a mutáció az LDL-
partikulumban ligandként működő apoB-fehérje génjében következik be.)
A familiáris hypercholesterinaemia nem gyakori betegség, bár a heterozigóta forma – amely ugyancsak fokozott
atherosclerosissal jár – incidenciája 1/500. Fejlett országokban viszont minden második ember az
atherosclerosis szövődményeiben hal meg. A koleszterin-anyagcsere zavaraiban ugyanis a genetikai okok
mellett egyéb, környezeti tényezőknek is szerepe van. A vér LDL-szintje újszülöttekben igen alacsony, az évek
során „normális” esetben is többszörösére emelkedik. Ennek a szerzett hypercholesterinaemiának egyik oka a
zsírgazdag étrend: nemcsak a szervezet koleszterinfelvételét növeli, hanem a sejtekben csökkenti az LDL-
receptor expressziót, azaz az LDL-partikulumok internalizációját és a koleszterinfelhasználást. A receptor-
mediált endocitózis mechanizmusának és szabályozásának megismerése új, hatékony gyógyszerek
kifejlesztésére ad reményt. Biztató terápiás kísérletek folynak koleszterinszintézist gátló szerekkel (ún.
199
endocitotikus út
sztatinokkal), amelyek csökkentik a sejtek szabad koleszterinszintjét. A feedbackszabályozás útján nő az LDL-

receptor-expresszió, ami tartós LDL-csökkenést eredményez a vérplazmában és megelőzi az atheroscleroticus
plakkok lerakódását.
2. A vezikuláris transzport mechanizmusa

Mint az előző fejezetekből kiderült, eukariota sejtekben a membránnal határolt kompartmentek állandó
összetételét, működőképességét, az intracelluláris fehérjeforgalom jelentős részét a köztük zajló vezikuláris
transzportfolyamatok tartják fenn. A vezikuláris transzport kétirányú: egyrészt biztosítja a fehérjék eljuttatását
célállomásukra (anterográd transzport), másrészt egyes membrán- és lumenfehérjék visszaszállítását az eredeti,
kiindulási organellumba (retrográd transzport). A vezikuláris transzport specifikus folyamat: a megfelelő
szállítmány kiválogatását a transzportálandó fehérjék szortírozó szignáljai és membránreceptorok közötti
egymásrahatás biztosítja, a vezikulumok rendeltetési helyükre juttatását pedig célzófehérjék irányítják.
2.1. A transzportgépezet alkotórészei

A vezikuláris transzport rendkívül bonyolult folyamat, melynek biokémiai részleteit – a szekréciós folyamatok
zavarait mutató élesztő mutánsok, illetve a vezikuláris transzport rekonstruálására alkalmas sejtmentes
rendszerek vizsgálatával – csak az elmúlt évtizedekben kezdték megismerni (35.3. ábra). A kiindulás helyéül
szolgáló donor kompartment membránjának citoszól felőli oldalán fehérjeréteg, burok képződik (1. lépés a 35.3.
ábrán). Ehhez többféle fehérje, energiaforrásként pedig ATP és GTP szükséges. Az ARF (= ADP-ribozilációs
faktor) GTP-kötő fehérje, amely saját membránreceptorához kötődve, adaptinfehérjéket kapcsol a donor
membránhoz. Az adaptinek szerepe a burok strukturális fehérjéinek rögzítése a membránon. A burokréteg
kialakulása indítja el a membránkitüremkedést, a vezikula sarjadzását (2. lépés), melynek eredményeképpen a
hólyagocska végül is leválik a donor membránról és a citoszólon keresztül megközelíti célpontját, az akceptor
organellumot (3. lépés). A folyamat kritikus lépése a fogadó membrán felismerése: ebben a vezikula
membránjában és az akceptor hártyában jelenlevő, egymást specifikusan felismerő transzmembrán célzófehérjék
játszanak döntő szerepet (35.4. ábra). A vezikula megkötődését kisméretű, a membránba horgonyzott GTP-kötő
fehérjék, a Rab-család tagjai katalizálják; a különböző membránok között végbemenő vezikulaforgalomban más
és más Rab-fehérjék vesznek részt (eddig a család mintegy 60 tagját azonosították emberben). A vezikula
dokkolása után – valószínűleg chaperone fehérjék közreműködésével – a burok leválik (4. lépés), a vezikula
pedig a citoszólból érkező általános, nem specifikus fúziós fehérjék hatására beleolvad a fogadómembránba és
tartalmát az organellum lumenébe üríti (5. lépés).
35.3. ábra - 35.3. ábra: A vezikuláris transzport lépései: 1. burkolt membrán-

kitüremkedés képződése a donor membránon; 2. burkolt vezikula képződése; 3.
dokkolás a célorganellumon; 4. burokleválás; 5. a vezikula fúziója az akceptor
membránnal
200
endocitotikus út
A vezikuláris transzport molekuláris mechanizmusainak tisztázása természetesen gyakorlati haszonnal is járhat.

A lizoszomális tárolási betegségek (l. 36. fejezet) közé tartozó Niemann-Pick kórról kiderült, hogy a mutációk
olyan fehérjék funkcióját érintik, melyek az LDL-partikulumok és membrán-szfingolipidek internalizációjához
szükségesek. Az örökletes zavar következtében a máj, lép, agy sejtjeinek endoszómáiban, lizoszómáiban
koleszterin és szfingolipidek halmozódnak fel. Ez halálos betegséget okoz. A jövőbeni sikeres génterápia
reményét adja, hogy szövettenyészeti sejtekben a zavar specifikus Rab fehérjék expressziójával megszüntethető.
35.4. ábra - 35.4. ábra: A membránfúzióban részt vevő fehérjék
2.2. A burkolt vezikulák típusai

201
endocitotikus út
A membrán citoplazmatikus felszínéhez tapadó fehérjeréteg alapján a transzportvezikulákat két fő típusba

sorolhatjuk.
Klatrin-borított vezikulák. Ilyen típusú transzportvezikulák fűződnek le a sejtfelszínről a receptor-mediált

endocitózis során, illetve a transz-Golgi retikulumról a lizoszómák képződésekor (l. 36. fejezet). A
klatrinegységek polimerizációja szabályos szerkezetű, poligonális hálózatot hoz létre. A klatrinréteget ARF- és
adaptin molekulák rögzítik a membránhoz. Utóbbiak a specifikus receptorfehérjék (pl. LDL-receptor, mannóz-
6-foszfát-receptor) kiválasztásában és klatrinba ágyazásában is részt vesznek.
Más borítású vezikulák. A klatrinon kívül egyéb strukturális fehérjék is létrehozhatnak transzportvezikulákat.
Úgy tűnik, sokféle borítás létezik, ezek funkcionális változatosságot is jelentenek; a különböző típusú vezikulák
jellemzése még csak kezdeti stádiumában van. A COP-borított vezikulák az endoplazmatikus retikulum és a
Golgi-ciszternák közötti fehérjeforgalmat bonyolítják. (Az elnevezés a coat protein, burokfehérje kifejezésből
származik.) Különböző fehérjeösszetételű fedőrétegük eltérő szerkezetet és funkciót eredményez. A burok
térszerkezete kevésbé szabályos mint a klatrinborításé.
Ajánlott irodalom
Brown, M. S., Goldstein, J. C.: How LDL receptors influence cholesterol and atherosclerosis. Scientific
American 1984/11, 52–61.
416–423, 557–566.
Csaba, Gy. (1996): Egy különleges transzportfolyamat: az endocitózis. Természet Világa 127, 152–156.
Libby, P.: Atherosclerosis: the new view. Scientific American, 2002/5, 29–37.
Lőw, P. (2001): Kelepcébe csalt hólyagocskák. Természet Világa 132, 489–493.
Rothman, J. E., Orci, L.: Budding vesicles in living cells. Scientific American 1996/3, 50–55.
Rothman, J. E. (2002): The machinery and principles of vesicle transport in the cell. Nature Medicine 8, 1059–
1062.
Scheckman, R. (2002): SEC mutants and the secretory apparatus. Nature Medicine 8, 1055–1058.
Schimmöller, F., Simon, I., Pfeffer, S. R. (1998): Rab GTPases, directors of vesicle docking. J. Biol. Chem. 273,
22161–22164.
202
36. fejezet - 36. A sejt védekezési
mechanizmusai
A sejtet különböző fizikai, kémiai, biológiai károsító hatások érik, melyekkel szemben – bizonyos határok
között – védekezni képes. Ebben a fejezetben a sejtvédekezés néhány, citoplazmatikus organellumokhoz kötött
fajtájával foglalkozunk.
1. Xenobiotikumok átalakítása
Az élő szervezetek és azok sejtjei sokféle testidegen, nem biológiai eredetű kémiai anyag, xenobiotikum (pl.
gyógyszerek, rovarirtók, élelmiszeradalékok) hatásainak vannak kitéve. Különösen veszélyesek az apoláros,
lipidtermészetű anyagok, hiszen ezek a sejthártyán keresztül könnyen bejutnak a sejt belsejébe és a lipoprotein
membránokba beépülve toxikus mennyiségben halmozódhatnak fel. Ezeket az anyagokat a sejt csak akkor tudja
hatékonyan kiválasztani, ha előzőleg vízoldékonnyá tette őket. A sima felszínű endoplazmatikus retikulum
membránjának citokróm P450 enzimrendszere látja el ezt a funkciót. Ezek az enzimek ubikviterek:
baktériumoktól az emberig minden élőlényben jelen vannak. Emlősökben egy több mint 50 génből álló
heterogén géncsalád tagjai (CYP-gének) kódolják őket. A család izoenzimei funkció, szubsztrát-specificitás,
szöveti expresszió és szabályozhatóság szempontjából is rendkívül sokfélék. Egyesek szteroid vegyületek
szintézisében, zsírsavak és egyéb természetes lipidek metabolizmusában vesznek részt, xenobiotikum-
transzformálást nem végeznek. Mások fő funkciója viszont az idegen anyagok átalakítása, biotranszformációja.
A citokróm P450 enzimek molekuláris oxigén és NADPH felhasználásával C-H kötésekbe oxigént építenek be;
a hidroxiláció növeli a molekula vízoldékonyságát:
A biotranszformáció második lépésében a molekula enzimatikus úton glukuronsavval, kénsavval konjugálódik,

kijut a sejtből, majd a vesén át távozik a szervezetből.
A citokróm P450 oxigenázok azonban erősen reaktív, toxikus termékeket is eredményezhetnek. Ha például a
reakció kettős kötést alkotó szénatomokat érint, reakcióképes epoxidok képződnek:
Az epoxidok makromolekulákkal reagálhatnak; DNS-károsító, mutagén hatásuk a sejt malignus

transzformációjához, daganatképződéshez vezethet. A szervezetet érő karcinogének döntő része eredeti
formájában hatástalan, a biotranszformáció során alakul át a végső karcinogénné. A citokróm P450 rendszer
aktiválja többek között a policiklusos aromás szénhidrogéneket (36.1. ábra), nitrózaminokat hatásos
karcinogénekké. A citokróm P450 rendszer tehát egyrészt mérgező anyagokat eliminál a sejtekből, másrészt
viszont ártalmatlan vegyületeket daganatképző ágensekké alakít át.
36.1. ábra - 36.1. ábra: A policiklusos aromás szénhidrogén benzpirén karcinogénné

alakítása
203
36. A sejt védekezési
mechanizmusai
A CYP-gének közül egyesek konstitutívan expresszálódnak, másokat viszont különböző anyagokkal indukálni
lehet (pl. policiklusos aromás szénhidrogénekkel, fenobarbitállal, egyes szteroidokkal stb.). A hatás általában
átmeneti, esetenként többszázszoros is lehet és a sima felszínű endoplazmatikus retikulum hipertrófiája kíséri.
Mivel a gyógyszerek metabolizmusát elsősorban a máj citokróm P450 rendszere végzi, ezt az indukciós
jelenséget gyógyszerrendelésnél figyelembe kell venni. A policiklusos aromás szénhidrogének által kiváltott
génindukció mechanizmusa jól ismert: a szteroid hormonok génregulációs hatásához hasonlít. A sejtbe jutó
xenobiotikum a citoszólban levő Ah (= aril-hidrokarbon) receptorhoz kapcsolódik. A komplex a sejtmagba
transzlokálódik és a célgének specifikus enhancer-régióihoz kötődve azok expresszióját szabályozza. A
géntermékek közé tartozik az a citokróm P450 izoenzim (az aril-hidrokarbon hidroxiláz), amely a policiklusos
aromás szénhidrogének karcinogénné aktiválását végzi.
A szervezet gyógyszerekkel szembeni reakciójára a génexpresszió változásai mellett a gyógyszer-metabolizmust

végző enzimek genetikai polimorfizmusa is hatással van: a génjeikben jelenlevő genetikai variációk
nagymértékben befolyásolhatják a gyógyszerhatás erősségét és időtartamát. A farmakogenetika és
farmakogenomika fontos célkitűzései közé tartozik az egyéni gyógyszerérzékenység genetikai hátterének
tisztázása, és ezáltal a személyre szabott gyógyszerelés lehetőségének megteremtése.
2. A lizoszómák szerepe
2.1. A lizoszómák típusai és funkciója
A lizoszómákat az 1950-es években de Duve fedezte fel és izolálta a mitokondrium frakcióból. A lizoszómák a
sejten belüli emésztés organellumai. A primer lizoszómák kerek, egyetlen membránnal határolt, erősen
elektronszóró vezikulák. Mintegy 50-féle szolubilis savas hidroláz enzimet (foszfatázokat, nukleázokat,
proteázokat, lipázokat stb.) tartalmaznak. A hidrolítikus enzimek pH-optimumának (kb. pH 5) megfelelő H+-
koncentrációt a membránban lokalizálódó aktív protonpumpa fehérjék tartják fenn: folyamatosan
transzportálnak H+-kat a citoszólból a lizoszómákba. A primer lizoszómák a lebontandó anyagokat tartalmazó
vezikulákkal fuzionálva nagyobb méretű, szabálytalan alakú szekunder lizoszómákat hoznak létre; a
makromolekulák emésztése ezekben zajlik le.
Szekunder lizoszómák kétféle folyamat eredményeképpen jöhetnek létre. A heterofágia a sejtbe kívülről
endocitózissal vagy fagocitózissal bejutott anyagok, kórokozók lebontását jelenti. A fagocitózissal képződött
fagoszóma primer lizoszómával egyesülve fagolizoszómát alkot. A sejt elöregedett, feleslegessé vált
organellumaitól autofágiával szabadul meg. A membránnal határolt autofagoszómák primer lizoszómákkal
szekunder lizoszómává olvadnak össze. Az autolítikus folyamatok fiziológiás és kóros körülmények között (pl.
szívinfarktus során) is aktiválódhatnak.
204
mechanizmusai
2.2. A lizoszómák képződése

A lizoszomális hidrolázok az endoplazmatikus retikulumon szintetizálódnak, N-kötött oligoszacharidra tesznek
szert, majd a Golgi-komplexben specifikus célzószignált kapnak (36.2. ábra). A mannózgazdag oligoszacharid
egyik mannózához enzimatikus úton N-acetilglukózamin-foszfát kapcsolódik, majd az N-acetilglukózamin
lehasad és egy mannóz-6-foszfát (M6P) csoport marad vissza. Az M6P-jelölt fehérjék a transz-Golgi
retikulumban membránreceptorokhoz kötődnek és – ilyen módon elkerülve a szekréciós utakat – a Golgi-
komplexről lefűződő klatrin-borított vezikulákkal szortírozó vezikulákba kerülnek. A savas pH disszociálja a
lizoszomális enzimeket az M6P-receptorokról; az enzimek primer lizoszómákba kerülnek, a receptorok pedig
vezikuláris transzporttal visszajutnak a transz-Golgi retikulumba.
36.2. ábra - 36.2. ábra: Lizoszomális enzimek mannóz-6-foszfát szignáljának képződése
2.3. Lizoszomális tárolási betegségek

Ha a lizoszomális emésztés zavart szenved, a megfelelő makromolekulák szekunder lizoszómákban
halmozódnak fel és súlyos zavarokat okozhatnak: tárolási betegségek alakulnak ki.
A betegségek egyik fajtájánál egyes enzimek működésképtelenek. Az érintett géntől és a mutáció típusától
függően különböző kórképek eltérő súlyosságú (gyakran letális) formái alakulhatnak ki. A leggyakoribb tárolási
betegségben, a Gaucher-kórban cerebrozidok, a Tay-Sachs-kórban gangliozidok, a Niemann-Pick-kórban
szfingomielinek halmozódnak fel.
Előfordul azonban az is, hogy a lizoszómákból valamennyi hidroláz hiányzik. Ilyenkor vagy az M6P-szintézis
szenved zavart (I-sejt betegség), vagy az M6P-receptorok működésképtelenek. Mindkét mutációnak az a
következménye, hogy a lizoszomális hidrolázok, mivel nem képesek a lizoszómákba transzportálódni,
szekretálódnak. Az érintett sejtekben emésztetlen anyagokat tartalmazó szekunder lizoszómák halmozódnak fel.
A lizoszómák képződési mechanizmusának megismerése reményt ad a tárolási betegségek hatásos kezelésére.

Ha az M6P-receptorok génje ép, a receptor jelen van a sejtfelszínen. Ilyenkor a szervezetbe juttatott lizoszomális
enzimek receptor-mediált endocitózissal bejutnak a beteg sejtek lizoszómáiba. Klinikai kísérletek szerint ez az
enzimpótló terápia hatásos, egyelőre azonban rendkívül drága.
3. Peroxiszómák
Minden eukariota sejt tartalmaz a lizoszómákhoz hasonló, kisméretű, egyetlen membrán által határolt,
hidrogénperoxidot termelő és lebontó citoplazmatikus organellumokat, peroxiszómákat. A hasonlóság
felületes: a peroxiszómák endoszimbionta eredetűek, biogenezisük is a mitokokondriumokéra hasonlít (l. 38.
205
mechanizmusai
fejezet): fehérjéik szabad poliszómákon szintetizálódnak, majd chaperone fehérjék segítségével

transzportálódnak a vezikulákba.
A peroxiszómák mintegy 50-féle enzimet tartalmaznak, metabolikus működésük sokrétű: zsírsavakat oxidálnak,
lipideket (koleszterint, epesavakat, dolicholt, foszfolipideket) szintetizálnak, hidrogénperoxidot bontanak. Ebben
a fejezetben történő tárgyalásukat az indokolja, hogy a hidrogénperoxid felhasználásával kataláz enzimük
számos toxikus anyagot képes oxidálni és ezáltal hatástalanítani. A peroxiszomális működés örökletes zavarai
súlyos, gyakran már gyermekkorban halált okozó betegségek.
4. Szabad gyökök képződése és semlegesítése

A szabad gyökökpáratlan elektronnal rendelkező, instabil atomok, atomcsoportok. Kémiai reaktivitásuknak
köszönhetően gyorsan reagálnak más molekulákkal, pusztítást végezve biológiai rendszerekben.
Az élő sejtben a páratlan elektronok a leggyakrabban O-atomokhoz kötődnek, reaktív oxigénszármazékokat

hoznak létre. Ennek fő oka, hogy a mitokondrium működése során a molekuláris oxigén vízzé redukálása
egymást követő egyelektronos redukciós lépésekben történik. Ha a folyamat megakad, reaktív
oxigénszármazékok (szuperoxid, hidrogénperoxid, hidroxil szabad gyök) keletkeznek:
Nagy mennyiségű reaktív oxigénszármazék képződik az endoplazmatikus retikulumban is. A diszulfidkötések

kialakulása (l. 33. fejezet) során molekuláris oxigén játssza az elektronakceptor szerepét. Jelentős szekréciós
aktivitással rendelkező sejtekben az endoplazmatikus retikulum szabad gyök képzése az össztermelés 25
százalékát is kiteheti.
Az oxigén szabad gyököket a sejt hasznos célra is felhasználhatja, de halálos veszélyt is jelenthetnek a számára.
A túlzott szabad gyök termelés által kiváltott celluláris stressz állapotot oxidatív stressznek nevezzük. Jellemzője
a sejt különböző molekuláinak (nukleinsavak, membránlipidek, fehérjék stb.) oxidatív károsodása, mely végső
soron a sejt pusztulásához vezethet.
4.1. Fagocitózis
Ha egy kórokozó (baktérium, vírus) megkötődik a fehérvérsejt felszínén, az állábakat növesztve fagocitálja a
támadót (36.3. ábra). A fagoszóma képződésével egyidőben membránjának citoplazmatikus felszínén több
fehérjéből álló komplex, a NADPH-oxidáz épül fel. A komplex kialakulásában és aktiválásában fontos szerepet
játszik egy GTP-kötő fehérje (Rac). A NADPH-oxidáz enzim transzmembrán alegységei citokrómok, amelyek a
NADPH koenzimről elektront transzportálnak a molekuláris oxigénre: szuperoxid szabad gyökök szekretálódnak
a fagoszómába. A szuperoxid és a belőle másodlagosan képződő egyéb reaktív oxigénszármazékok
(hidrogénperoxid, hidroxil szabad gyök, hipoklorit ion) megölik a fagocitált mikróbát.
36.3. ábra - 36.3. ábra: A NADPH-oxidáz aktiválásának eredményeképpen képződött

reaktív oxigénszármazékok elpusztítják a fehérvérsejt által bekebelezett kórokozót
206
mechanizmusai
A leírt mechanizmus alapján érthetővé válik az a régi megfigyelés, hogy fagocitáló leukociták
oxigénfogyasztása nagymértékben megnő (légzési robbanás). A meglehetősen ritka krónikus granulomás
betegségben szenvedő egyénekben örökletesen defektív a NADPH-oxidáz. Leukocitáik hatékony fagocitózisra
képtelenek, súlyos, gyakran halálos fertőzéseknek vannak kitéve.
4.2. A szabad gyökök makromolekula-károsító hatásai

A szabad gyökök a sejtben minden makromolekulát megtámadnak. A DNS károsodása mutációkhoz, ezáltal
pedig rosszindulatú daganatok kialakulásához vezethet. A fehérjék lánctörést szenvedhetnek, közöttük kovalens
keresztkötések jöhetnek létre. Károsodhatnak a poliszacharidok, glikoproteinek is. A szabad gyökök
legfontosabb célmolekulái közé tartoznak a telítetlen zsírsavláncok. A lipidperoxidáció során a
szénhidrogénláncok bonyolult, többlépéses reakciósorozat eredményeképpen darabolódnak, a
membránkárosodás az endoplazmatikus retikulum, mitokondriumok, lizoszómák degenerációját okozza. A
szabad gyökök által kiváltott citotoxikus hatást fontos kóroki tényezőnek tekintik számos betegség
(gyomorfekély, atherosclerosis, alkoholos és toxikus májkárosodás stb.) kifejlődésében.
4.3. Az oxigén szabad gyökök semlegesítése

A fentiek alapján érthető, hogy a számukra egyébként létfontos oxigénnel szemben az aerob szervezetek
hatékony védekezési mechanizmusokat voltak kénytelenek kifejleszteni. Az antioxidáns enzimek közül a
legfontosabbak a szuperoxid-dizmutázok (SOD-ok), melyek a szuperoxid anionok átalakítását végzik:
2O•2 + 2H+ → H2O2 + O2
A képződő, még mindig veszélyes hidrogénperoxidot kataláz és peroxidáz enzimek bontják el. A néhány év
alatt megállíthatatlanul lassú halálhoz vezető központi idegrendszeri kórkép, az amyotrophiás lateralsclerosis
örökletes formájának hátterében az egyik SOD-gén mutációját azonosították. A mozgató neuronokban fokozott
lipidperoxidáció lép fel, ami idegsejtpusztuláshoz, bénulásokhoz vezet. A betegség lefolyása antioxidáns
kezeléssel valamelyest késleltethető. Antioxidánsok (pl. C-vitamin, E-vitamin, karotin, szelén stb.) a
rosszindulatú daganatok megelőzésében is jelentőséggel bírhatnak, hiszen csökkentik az oxigén szabad gyökök
által előidézett mutációk számát.
Ajánlott irodalom
Borek, C: Antioxidants and cancer. Science & Medicine 1997/6, 52–61.
Bowers, W. E. (1998): Christian de Duve and the discovery of lysosomes and peroxisomes. Trends Cell Biol. 8,
330–333.
207
mechanizmusai
USA, 423–428.
de Duve, C.: The lysosome. Scientific American 1963/5, 64–72.
Estabrook, R. W. (1996): The remarkable P450s: a historical onerview of these versatile hemeprotein catalysts.
FASEB J. 10, 202–204.
Hansten, P. D.: Understanding drug-drug interactions. Science & Medicine 1998/1, 16–25.
Koska, P. (1996): A citokróm P450 enzim szerepe az élővilágban. Természet Világa 127, 457–461.
Rosen, G. M., Pou, S., Ramos, C. L., Cohen, M. S., Britigan, B. E. (1995): Free radicals and phagocytic cells.
FASEB J. 9, 200–209.
Segal, A. W., Abo, A. (1993): The biochemical basis of the NADPH oxidase of phagocytes. Trends Biochem.
43–47.
Weinshilboum, R. (2003): Inheritance and drug response. N. Engl. Med. 348, 529–537.
208
37. fejezet - 37. Mitokondrium I.:
Felépítés és működés
A lebontó folyamatok fő célja a sejtben a kémiai kötésekben rejlő energia felszabadítása és ATP formájában
történő tárolása. Aerob eukariota sejtekben ez a glikolízis folyamatával a citoszólban kezdődik (az 1. lépés a
37.1. összefoglaló ábrán): a glukózmolekula több enzimatikus lépésen keresztül két molekula piruvátra bomlik
le. A glikolízis tiszta nyeresége glukózmolekulánként két ATP- és két NADH-molekula. A képződő piruvát a
mitokondriumba transzportálódik és a lebontás és energiametabolizmus további lépései, a citromsavciklus (2.
lépés, 37.1. ábra) és az oxidatív foszforilálás (3. lépés) itt játszódik le. A glukóz aerob lebontásának
összegyenlege:
C6H12O6 + 6O2 → 6CO2 + 6H2O
tiszta nyeresége pedig glukózmolekulánként 38 ATP-molekula.
1. A mitokondriumok általános jellemzői

A mitokondriumok kettős membrán által határolt, általában megnyúlt pálcika alakú, mikrométeres átmérőjű
citoplazmatikus organellumok. A külső membrán sima, a belső viszont lemezek (mitokondriális kriszták),
ritkábban tubulusok által erősen megnövelt felszínű membrán. A mitokondriumok számát és sejten belüli
lokalizációját a sejt energiaigénye határozza meg. A metabolikusan rendkívül aktív májsejtekben több ezer
mitokondrium is lehet. A sejten belül a nagy energiafelhasználású régiókban halmozódnak fel: az aktív
transzportot folytató vesetubulus sejtekben például a bazális membrán közelében, osztódó sejtben a
mikrotubulusok között stb.
A mitokondriumok sejten belüli mozgásait a citoszkeleton biztosítja: motorfehérjék (miozin, kinezin, dinein)
közvetítésével mikrofilamentumokhoz, mikrotubulusokhoz kapcsolódnak és ezek mentén vándorolnak a
citoplazmában (l. 39. és 40. fejezet).
2. A mitokondriumok szerkezeti elemei

A mitokondrium két membránból és az általuk határolt két kompartmentből épül fel. Ezek szerkezeti jellemzőit
és a bennük zajló anyagcsere-folyamatokat a 37.1. ábra foglalja össze, erősen leegyszerűsített formában.
37.1. ábra - 37.1. ábra: A mitokondrium felépítése és metabolikus folyamatai
209
37. Mitokondrium I.: Felépítés és
működés
2.1. Külső membrán

A mitokondrium mindkét membránja a maga nemében különleges, más lipoprotein hártyáktól eltérő
tulajdonságokkal rendelkezik. A külső membrán gazdag a csatornaképző porin fehérjében, mely a hártyát
szokatlanul áteresztővé teszi: kb. 10 000 daltonos molekulasúlyhatárig a membrán minden
molekula, ion számára átjárható.
2.2. Intermembrán tér
210
működés
A külső és belső hártya közötti közeg összetétele a fentiek értelmében nagymértékben megegyezik a
citoszóléval. A porincsatornákon áthatolni képtelen nagy molekulákra – elsősorban a fehérjékre – ez a
megállapítás természetesen nem érvényes. Az intermembrán tér tartalmaz fehérjéket, ezek azonban nem a
porincsatornákon keresztül, hanem aktív transzlokációval kerülnek rendeltetési helyükre (l. 38. fejezet).
2.3. Belső membrán

A mitokondrium belső hártyája– éles ellentétben a külsővel – nagyfokú impermeabilitásával tűnik ki, amit
jórészt egy különleges foszfolipidnek, a kardiolipinnek köszönhet. A belső membránon keresztül
anyagtranszport csak fehérjék közvetítésével történhet; a foszfolipidréteg ion-impermeabilitása alapvető
fontosságú az ATP-termelés szempontjából (l. később). Ugyancsak fontos a nagy felület, amit a kriszták
kialakulása biztosít. A belső membrán fehérjéi három fő funkcionális kategóriába sorolhatók. A transzport
fehérjék közül a H+/piruvát szimporter és a H+/foszfát szimporter a membrán két oldala közötti pH-különbséget
(l. később) használja fel a mitokondrium működéséhez szükséges piruvát és foszfát felvételéhez. Az ADP/ATP
antiporter ADP-t juttat a mátrixba és a termelt ATP-t transzportálja a citoszólba. A belső membrán nagyméretű
fehérjekomplexei az elektrontranszportot végző légzési lánc tagjai (I., II., III. és IV. komplex). Az V. komplex
az ATP-t termelő ATP-szintáz.
2.4. Mitokondrium mátrix

A belső membrán által határolt teret kitöltő rendkívül magas (kb. 50 százalékos) fehérjetartalmú, kocsonyás
állomány a mitokondrium mátrix. Több száz féle enzimet tartalmaz, amelyek a piruvát- és zsírsavoxidációban,
valamint a citrátciklusban vesznek részt. A mátrix alkotórészei közé tartoznak a mitokondrium genetikai
apparátusának elemei (DNS, riboszómák, mRNS-ek, tRNS-ek), illetve az azt működtető enzimek is (l. 38.
fejezet).
3. Energia-metabolizmus a mitokondriumban
A mátrixba transzportált piruvát (3 szénatomos sav) koenzim A-hoz kötött, aktivált ecetsavvá (két szénatomos
sav) oxidálódik. Acetil-koenzim A a végterméke a zsírsavoxidációnak is.
3.1. Citrátciklus
Az acetil-koenzim A oxálecetsavval (4 szénatomos sav) citromsavvá (6 szénatom) egyesül, amely több
enzimatikus átalakuláson és közti terméken keresztül a róla elnevezett körfolyamat végén oxálecetsavvá alakul.
Az acetil-koenzim A képződés és a citrátciklus során a láncrövidítő lépések széndioxid-felszabadulással járnak.
Történik direkt makroergkötés szintézis is (GDP → GTP), energetikai szempontból a
legfontosabb jelenség azonban koenzimek redukálása. A redukált koenzimek (NADH, FADH2) visszaoxidálása
biztosítja az ATP-képzés fő energiaforrását.
3.2. Oxidatív foszforilálás: a kemiozmózis mechanizmus

A NADH és FADH2 oxidációjából származó elektronok a légzési lánc komplexein futnak végig, eközben
energiaszintjük csökken. Az elektrontranszportlánc utolsó eleme, a végső elektronfelvevő a molekuláris oxigén,
amely ilyen módon redukálódva vízzé alakul. A légzési lánc komplexei az elektronok felszabaduló energiáját –
nem pontosan ismert módon – arra használják fel, hogy protonokat pumpáljanak a mátrixból az intermembrán
térbe. Mivel a membrán ionokra impermeabilis, aktívan metabolizáló mitokondriumban a belső membrán két
oldala között meredek protongrádiens alakul ki (37.2. ábra). Ez egyrészt pH-grádienst (∆pH ~ 1 pH egység),
másrészt potenciálgrádienst (∆V ~ 200 mV) jelent, ezért elektrokémiai protongrádiensről beszélünk (37.2.
ábra).
37.2. ábra - 37.2. ábra: A mitokondrium belső membránjának két oldala között fellépő
elektrokémiai protongrádiens, melynek elektromos eleme a potenciál-grádiens, kémiai
komponense pedig a pH-grádiens
211
működés
A protongrádiens a hajtóereje a belső membránon keresztül folyó, a mitokondrium működése szempontjából

vitális transzportfolyamatoknak (piruvát-, foszfátfelvétel, ATP/ADP-csere). Fő szerepe azonban az, hogy a belső
membránban levő hatalmas fehérjekomplex, az ATP-szintáz működéséhez biztosítja a muníciót. Az ATP-szintáz
két multiprotein egységből áll (37.3. ábra): az F0-komplex transzmembrán protoncsatorna: az intermembrán
térből a mátrixba transzportál H+-ionokat; az F1-komplex katalitikus funkciójú: a protonáramlás hatására
forgómozgást végez és a mechanikai energia felhasználásával ADP-ből és anorganikus foszfátból ATP-t
szintetizál. Ezt a protonáram által hajtott ATP-szintetizáló folyamatot kemiozmózis mechanizmusnak
nevezzük. Hasonló jellegű ATP-termelést biztosítanak a kloroplasztisz-membránon, illetve aerob baktériumok
sejthártyáján keresztül ható protongrádiensek is.
37.3. ábra - 37.3. ábra: Az ATP-szintáz szerkezete
Ajánlott irodalom
Ádám, V., Faragó, A., Machovich, R., Mandl, J.: Orvosi biokémia. Semmelweis Kiadó, Budapest, 45–75, 1996.
Cooper, G. M., Hausman, R. E. (2009): The Cell – A Molecular Approach. ASM Press, Washington, D. C.,
USA, 433–435, 445–452.
Gárdos Gy., Sarkadi B. (1998): Az ATP – az élet tüzelőanyaga. Természet Világa 129, 50–53.
Goodsell, D. S. (2010): Mitochondrion. Biochem. Mol. Biol. Educ. 38, 134–140.
Lehninger, A. L., Nelson, D. L., Cox, M. M.: Principles of Biochemistry. Worth Publishers. New York, 400–
478, 542–571, 1993.
Scheffler, I. E. (2001): A century of mitochondrial research: achievements and perspectives. Mitochondrion 1,

3–31.
212
működés
Stryer, L.: Biochemistry. W. H. Freeman and Company, New York, 349–426, 1988.
213
38. fejezet - 38. Mitokondrium II.: A
mitokondriális DNS és betegségei
Az eukariota sejtek nukleáris genomjuk mellett extrakromoszomális DNS-t is tartalmaznak: mitokondriális DNS-
t (mtDNS-t), növényi sejtekben pedig a plasztiszok DNS-ét is. Az mtDNS méretét és géntartalmát tekintve is
jelentős eltéréseket mutat a különböző eukariota élőlénycsoportokban: evolúciója a nukleáris genoménál
nagyságrenddel gyorsabban ment végbe.
1. Az endoszimbiózis teória
Ma már általánosan elfogadott az az elmélet, mely szerint a mitokondriumok úgy jöttek létre, hogy primitív
anaerob eukariota sejtek aerob prokariotákat kebeleztek be és velük tartós együttélést, endoszimbiózist
létesítettek (l. 1. fejezet). Az eukariota szervezetek evolúciója során azután a mitokondriális gének nagy része
átkerült a sejtmagba. A mitokondrium genetikai apparátusának azonban maradt néhány olyan jellemzője, amely
alátámasztja a prokariota eredetet: a fehérjekódoló génekben nincsenek intronok; a nukleinsav- és
fehérjeszintézis antibakteriális szerekkel gátolható; egyes fajokban a mitokondriális mRNS-ek riboszómakötése
Shine-Dalgarno bázispárosodással történik stb.
2. A humán mitokondriális genetikai apparátus

jellemzői
Az emlősök, így az ember mtDNS-e is a kisméretű mitokondriális genomok közé tartozik: 16.5 kilobázis
méretű, cirkuláris DNS, melynek teljes szekvenciája ismert. Egy mitokondriumban 2–10 azonos DNS-kópia van
jelen a mátrixban, a belső membránhoz kötötten, mitokondriális nukleoidot alkotva. Mivel egy sejtnek több száz
mitokondriuma van, az mtDNS átlagosan 103–104 példányban fordul elő sejtenként. A petesejt még ennél is
több, mintegy 100 000 mtDNS-molekulát tartalmaz, ami a sejt összes DNS-ének harmadát teszi ki! (Az mtDNS
tehát a legnagyobb példányszámú kromoszómánk.)
A mitokondriális genomnak és expressziójának sajátos tulajdonságai vannak. Az emberi mtDNS két láncának
bázisösszetétele olyan mértékben eltér egymástól, hogy a két lánc céziumklorid egyensúlyi sűrűséggrádiens
centrifugálással szétválasztható: H (heavy, azaz nehéz) és L (light, azaz könnyű) láncot különböztetünk meg. Az
mtDNS rendkívül kompakt genomot alkot: nagyon kevés benne a nem kódoló régió, kódoló szakaszok pedig
mindkét láncban előfordulnak (38.1. ábra). A humán mtDNS két szokatlanul kisméretű rRNS-t (12S és 16S
rRNS-t), 22 tRNS-t és 13 mRNS-t kódoló gént tartalmaz. Az utóbbiak a belső membrán néhány fehérjéjét: a
légzési lánc és az ATP-szintáz egyes alegységeit kódolják. A mitokondriális genom transzkripciója
szimmetrikus: mindkét DNS-lánc templátként szolgálva teljes hosszúságú transzkriptumokba íródik át,
amelyekből endonukleolítikus hasítások vágják ki az érett rRNS-eket, tRNS-eket és monocisztronos mRNS-
eket. A mitokondriumban mRNS-splicing nincs, az érett mRNS-ek 5’- capet nem tartalmaznak, viszont
poliadeniláltak. Az mtDNS replikációja és expressziója a nukleáris genomban kódolt, citoszól-riboszómákon
szintetizált importfehérjék (DNS-, RNS-polimerázok, aminoacil-tRNS szintetázok, riboszomális fehérjék, stb.)
segítségével történik. A transzkripció és transzláció termékei a mitokondriumban maradnak: RNS- és
fehérjeexport nincs. Emlős mitokondriumokba citoplazmatikus RNS-ek nem importálódnak.
38.1. ábra - 38.1. ábra: A humán mtDNS géntérképe. (Az rRNS-géneket fekete, a
fekérjekódoló szakaszokat szürke régiók, a tRNS-géneket a megfelelő aminosav neve
jelzi.)
214
38. Mitokondrium II.: A
A mitokondriumok genetikai kódja eltér az univerzális kódtól: egyes tripletek más aminosavat kódolnak a
mitokondriumban és a citoplazmában. Ennek oka az mtDNS rendkívül magas mutációs rátája, ami számos
tényezőre vezethető vissza. Az oxigén redukcója során szabad gyökök is képződnek; az mtDNS-t nem
védikhisztonok a károsító hatásoktól; a gyenge reparációs rendszer nem tud lépést tartani a fokozott DNS-
károsodással; a mitokondriális DNS polimeráz γ rossz hatásfokú proofreading aktivitással rendelkezik, nagy
hibaszázalékkal dolgozik. A nukleáris DNS-énél mintegy húszszor nagyobb mutációs gyakoriságnak
természetesen patológiás következményei is lehetnek (l. később), felhasználható azonban egyedek, illetve
etnikai csoportok kapcsolatának tanulmányozására. Az emberi faj evolúciójának a vizsgálata vezetett az ún.
mitokondriális Éva-hipotézis felállításához. Különböző népcsoportok mtDNS-szekvenciáinak
összehasonlításából arra a következtetésre jutottak, hogy a ma élő emberek egyetlen ősanyától származnak, aki
kb. 200 000 évvel ezelőtt élt Afrikában. (Az elmélet –
különösen pedig a humán mtDNS-fa eredetének időpontja – antropológus körökben erősen vitatott.)
3. Mitokondriális fehérjeimport
Néhány belső membrán fehérje kivételével (l. előbb) a mitokondriális fehérjék a citoszólban szintetizálódnak
és transzportálódnak a mitokondrium megfelelő kompartmentjébe. Ez a fehérjeimport – szemben az
endoplazmatikus retikulum kotranszlációs transzportjával – poszttranszlációs: a teljesen elkészült
polipeptidláncok jutnak át a mitokondriális membránokon. A mitokondrium ATP-termelése létfontos a sejt
számára, így érthető, hogy mindazok a faktorok, amelyek részt vesznek az organellum biogeneziséhez
nélkülözhetetlen fehérjék importjában, abszolút vitálisak. A fehérjék mitokondriumon belüli szortírozását
specifikus szignálszekvenciák biztosítják; a 38.2. ábra egy mátrixfehérje példáján keresztül mutatja be a
fehérjeimport-gépezet szereplőit.
38.2. ábra - 38.2. ábra: Mátrixfehérje importja a mitokondriumba
215
A mitokondriális fehérje szintézise szabad poliszómán történik (1. lépés). A szignálszekvencia az N-terminális
végen helyezkedik el, szignálspecifikus chaperone fehérje ismeri fel és kötődik hozzá. A naszcens
polipeptidlánc egyéb régióihoz citoszól chaperone-ok kapcsolódnak és megakadályozzák kompakt térszerkezet
kialakulását. A fehérje–chaperone komplex ezután a külső mitokondrium membránban levő receptorfehérjékhez
kapcsolódik (2. lépés). A receptor a membrán síkjában oldalirányban mozogva olyan transzmembrán fehérjéket
„keres”, amelyek a belső membrán hasonló fehérjéivel együtt transzlokációs csatornát alkotnak (3. lépés). ATP-
hidrolízis kíséretében a chaperone fehérjék leválnak a komplexről, a polipeptidlánc pedig transzlokálódik a két
membránon keresztül (4. lépés). A szignálszekvencia pozitív töltésű, a protongradiens így szó szerint
„elektroforézissel” segíti át a csatornán. A transzlokáció másik hajtóerejét mitokondriális chaperone fehérjék
képezik: a mátrixban kötődve a transzlokálódó fehérjelánchoz szinte behúzzák azt a mitokondrium belsejébe. A
szignálszekvenciát mátrix proteáz hasítja le (5. lépés), majd chaperone-ok asszisztálásával kialakul a
funkcióképes fehérje térszerkezete (6. lépés).
4. Mitokondriális betegségek
Az mtDNS nagy része kódoló szekvencia. Mutációja – ami bármelyik géntípusban bekövetkezhet – csaknem
mindig negatív következménnyel jár: az mRNS-kódoló gének a légzési lánc néhány peptidláncának szintézisét
irányítják, az rRNS- és tRNS-gének pedig az ezek szintézisét végző transzlációs apparátusét. Bárhol történt a
mutáció, az eredmény ugyanaz: az ATP-képzés csökkenése. Az mtDNS mutációi elsősorban azokat a szerveket
károsítják, amelyek működése különösen energiaigényes (38.1. táblázat).
38.1. táblázat - 38.1. táblázat: Az mtDNS-mutációk következményei az egyes szervekben

Szerv Rendellenesség
216
Szerv Rendellenesség
Agy görcsrohamok, ataxia, dementia
Vázizom gyengeség, fáradékonyság, myopathia
Szívizom cardiomyopathia, vezetési zavar
Szem retinopathia, látóideg neuropathia, vakság
Máj hepatopathia
Vese glomerulopathia
Pancreas diabetes mellitus
Belső fül hallászavar
Az első humán mtDNS-mutációt 1988-ban írták le. Azóta több mint 100 emberi betegség patogenezisében tárták
fel mtDNS-károsodás szerepét. A mitokondriális betegségek nem ritkák (átlagosan 1 eset jut 10 000 emberre). A
kórképek nagy száma, viszonylagos gyakoriságuk és a tudományterületen az elmúlt években tapasztalt gyors
fejlődés alapján nem meglepő, hogy ma a klinikai genetikának ezt az ágát már csak mitokondriális medicinaként
emlegetik. Az mtDNS-betegségek két nagy osztályba sorolhatók, a harmadik mitokondriális betegségcsoportot
a sejtmag DNS mutációi okozzák.
4.1. Öröklődő mitokondriális betegségek

Az mtDNS csírasejt-mutációi öröklődő kórképeket hozhatnak létre. Ezekre a betegségekre a maternális
öröklődés jellemző: a petesejt több százezer mtDNS-molekulája hiánytalanul jelen van a zigótában is, a hím
ivarsejt mitokondriumai azonban nagyrészt elvesznek a megtermékenyítés során, csak a sejtmag egyesül a
petesejttel. A mitokondriális betegségeket ezért csak az anya örökíti tovább. Az érintett egyedekre általában az
jellemző, hogy sejtjeikben normális vad típusú és mutáns mtDNS-molekulák együtt vannak jelen; a jelenség
neve heteroplazmia. A mitotikus osztódások során a sejtek több ezer normális és kóros mtDNS-molekulája
véletlenszerűen oszlik el az utódsejtek között: a tünetek megjelenése a heteroplazmia mértékétől függ (ún.
küszöb hatás), jellegük és súlyosságuk nehezen jósolható meg, rendkívül változatosak. Az mtDNS-mutáció
gyakran több szerv működését is károsítja; a mitokondriális betegségek általában multiszisztémás kórképek.
A tünetek a korral egyre súlyosabbá válnak. Ennek oka, hogy a sejtekben szomatikus mutációk is
felhalmozódnak az mtDNS-ben, ami az oxidatív foszforilációt tovább csökkenti. Az öröklődő mitokondriális
betegségekre példaként a Leber-féle hereditaer opticus neuropathiát említjük. Ez volt az első kórkép, melyet az
mtDNS pontmutációira vezettek vissza. Kétoldali látóideg-sorvadás, látótérkiesés alakul ki, mely végül teljes
vaksághoz vezethet.
4.2. Szerzett mitokondriális betegségek

A testi sejtekben felhalmozódó szomatikus mtDNS-mutációkszomatikus heteroplazmiát hoznak létre. Az
érintett szövetekben csökken az oxidatív foszforiláció és ez degeneratív betegségekhez vezethet. Szomatikus
mtDNS-mutációkat találtak a diabetes mellitus egyes típusaiban, a mozgászavarokkal járó Parkinson-kórban, az
idő előtti dementia képében megjelenő Alzheimer-kór egyes fajtáiban. Mitokondriális DNS-károsodást okoz az
AIDS kezelésében hatásosnak talált AZT (azidotimidin) is.
Általánosan elfogadott nézet, hogy az mtDNS szomatikus mutációinak felhalmozódása hozzájárul a fiziológiás
öregedés folyamatához is. Mivel az mtDNS-mutációk fő okozói az oxigén szabad gyökök, felhalmozódásuk
redox terápiával késleltethető. Hidrofób (pl. E vitamin, karotinoidok) és vízoldékony (pl. C vitamin)
antioxidáns szerek rendszeres szedése bizonyos védelmet nyújthat az mtDNS-mutációk felhalmozódásával
szemben. Elvi terápiás lehetőség az érintett sejtek heteroplazmiájának eltolása a normális homoplazmia
irányába. Ismert pontmutáció esetében például a kóros mtDNS-hez hibridizáló oligonukleotid segítségével
szelektíven gátolható lehet a mutáns mtDNS replikációja. Ezek a génterápiás beavatkozások még csak korai
kísérleti stádiumban vannak.
4.3. A nukleáris DNS mutációi által okozott mitokondriális

betegségek
217
A mintegy 1000 mitokondriális fehérje 99 százalékát a sejtmag kódolja, citoszól riboszómák szintetizálják és
fehérjeimporttal jutnak a mitokondriumokba. Az mtDNS a nukleáris DNS „rabszolgája”: a mitokondriális
genetikai apparátus valamennyi fehérjéje az organellumon kívülről származik. Egyre több olyan mitokondriális
betegséget írnak le, melyet a légzési lánc, az mtDNS replikáció vagy a fehérjeimport enzimeinek,
fehérjefaktorainak nukleáris génjeiben bekövetkezett mutációk okoznak. Ezekre a betegségekre is az ATP-
szintézis csökkenése által kiváltott tünetek jellemzők, az öröklődés azonban nem maternális, hanem a mendeli
törvényszerűségek érvényesülnek.
Ajánlott irodalom
Butler, J. M., Levin, B. C. (1998): Forensic applications of mitochondrial DNA. TIBTECH 16, 158–162.
435–444.
DiMauro, S., Schon, E. A. (2003): Mitochondrial respiratory-chain diseases. N. Engl. J. Med. 348, 2656–2668.
Johns, D. R. (1995): Mitochondrial DNA and disease. N. Engl. J. Med. 333, 638–644.
Lightowlers, E. N., Chinnery, P. F., Turnbull, D. M., Howell, N. (1997): Mammalian mitochondrial genetics:
heredity, heteroplasmy and disease. Trends Genet. 13, 450–455.
Luft, R. (1994): The development of mitochondrial medicine. Proc. Natl. Acad. Sci. USA 91, 8731–8738.
Martinus, R., Ryan, M. T., Naylor, D. J., Herd, S. M., Hoogenraad, N. J., Hoj, P. B. (1995): Role of chaperones
in the biogenesis and maintenance of the mitochondrion. FASEB J. 9, 371–378.
Sáfrány E., Csöngei V., Járomi L., Maász A., Magyari L., Sipeky Cs., Melegh B. (2007): A mitokondriális DNS
és mutációi: újabb ismeretek egy új területen. Orvosi Hetilap 148, 971–978.
Venetianer P. (1998): Az emberi mitokondriumok genetikája. Természet Világa 129, 486–488.
Wallace, D. C.: Mitochondrial DNA in aging and disease. Scientific American 1997/8, 22–29.
218
39. fejezet - 39. Citoszkeleton I.:
Mikrofilamentumok
Az eukariota sejtek citoplazmája bonyolult, fehérjefonalakból álló hálózatot tartalmaz, melyet citoszkeletonnak
nevezünk. Nevéből sejthetően ennek a rendszernek egyik fő feladata, hogy strukturális vázat alkotva
meghatározza a sejt alakját. Egyes elemei biztosítják a sejt aktív mozgását, illetve az intracelluláris
organellumok transzportját, valamint a sejtosztódással kapcsolatos mozgásokat és alakváltozásokat.
A citoszkeletont három nagy fonalrendszer alkotja: a mikrofilamentumok 7 nm átmérőjű aktinfonalakból állnak,

a mikrotubuláris rendszert 25 nm átmérőjű tubulincsövecskék alkotják, míg az intermedier filamentum
rendszerre (rostátmérő: 10 nm) változatos fehérjeösszetétel jellemző. A három fonalrendszer közös jellemzője,
hogy kisebb fehérjeegységekből áll, melyeket nem kovalens kötések tartanak össze. A citoszkeleton ezen
rendszerei, bár egymással szoros kapcsolatban vannak, morfológiai, biokémiai és funkcionális szempontból jól
elkülöníthető entitásokat alkotnak.
1. A mikrofilamentum-rendszer
1.1. Az aktinfilamentumok szerkezete és polimerizációja
A mikrofilamentum-rendszer fő komponense az aktin, mely az eukariota sejtekben a legnagyobb
mennyiségben jelenlevő fehérje. Emlős sejtekben többféle aktin izoforma különböztethető meg: a hattagú
géncsalád egyes génjei az izomszövetek aktinját kódolják, mások termékei pedig ubikviter fehérjék, különböző
szövetek mikrofilamentum struktúráit alkotják. A globuláris monomérekként szintetizálódó G-aktin egységek F-
aktin filamentumokká polimerizálódnak (39.1. ábra). Először néhány monomér képez komplexet (nukleáció),
majd ehhez a „maghoz” kapcsolódnak további G-aktin molekulák (elongáció). A növekedő
mikrofilamentumban az egymáshoz nem kovalens kötéssel kapcsolódó monomerek két sorban helyezkednek el;
ezek egymásba csavarodva kettőshélix-szerű szerkezetet alkotnak. A filamentum polaritással rendelkezik: egyik
vége (a plusz vég) gyorsabban növekedik, mint a másik (mínusz vég). Az aktin-polimerizáció valójában
reverzibilis folyamat: a szabad G-aktin koncentrációjától függően előbb-utóbb egyensúlyi állapot alakul ki,
amelyben a láncvégekről ugyanannyi monomer válik le mint amennyi kapcsolódik (39.1. ábra). A
mikrofilamentumok tehát dinamikus struktúrák: a közeg monomerkoncentráció-változásaitól függően állandóan
növekednek vagy zsugorodnak.
39.1. ábra - 39.1. ábra: Az aktin-polimerizáció mechanizmusa
A mikrofilamentum-képződés az ún. taposómalom (angol kifejezéssel treadmilling) mechanizmussal

jellemezhető (39.2. ábra). Ennek lényege, hogy létezik olyan szabad G-aktin koncentráció, mely a plusz végen
növekedést, a mínusz végen pedig depolimerizációt okoz. A G-aktin monomerek ATP-t kötve kapcsolódnak a
filamentum plusz végéhez, majd az ATP hidrolizál és ez kedvez a mínusz végen aktin/ADP-komplexek
leválásának. Az aktin-monomerek tehát lassan végighaladnak a mikrofilamentumon, a plusztól a mínusz vég
irányában.
39.2. ábra - 39.2. ábra: A mikrofilamentum-képződés taposómalom mechanizmusa

(treadmilling)
219
39. Citoszkeleton I.:
Mikrofilamentumok
A mikrofilamentum polimerizáció–depolimerizáció szabályozható folyamat. Az aktinkötő fehérjék közül a

formin a nukleációt, az Arp2/3 elnevezésű fehérje a filamentumok elágazását, a kofilin pedig depolimerizációját
serkenti. A gélszolin kész mikrofilamentumokat hasít el és a csonkok plusz végéhez kapcsolódva gátolja
polimerizációjukat.
A mikrofilamentumok működésének vizsgálatára gátlószereket használnak: a citohalazin a filamentumok

polimerizációját, míg a falloidin a depolimerizációt blokkolja.
39.1. táblázat - 39.1. táblázat: Néhány aktinkötő fehérje

Fehérje Funkció
formin filamentum-polimerizáció serkentése
tropomiozin filamentum-stabilizálás
gélszolin filamentum-hasítás
kofilin filamentum-depolimerizáció serkentése
profilin G-aktin kötés
fimbrin, villin, α-aktinin filamentum-köteg keresztkötése
filamin filamentum-hálózat keresztkötése
Arp 2/3 (actin-related filamentum-elágazás
protein)
miozin motorfehérje
disztrofin, spektrin filamentum membránhoz kötése
vinkulin, talin filamentum integrinhez kötése (l. 43. fejezet)
kateninek filamentum övdezmoszómához kötése (l. 41.
fejezet)
1.2. Miozinok szerepe a mikrofilamentumok működésében

A miozin-fehérjék aktin-aktivált ATPázok, melyek molekuláris motorként járulnak hozzá a mikrofilamentum-
rendszer mozgató funkciójához. Emlős sejtekben géncsalád termékei: több mint tízféle izoformát azonosítottak
eddig. Legtipikusabb képviselőjük a II. típusúmiozin (39.3. ábra), mely izomszövetekben és más sejttípusokban
is expresszálódik. A II. típusú miozin két azonos nehéz láncból és négy könnyű láncból felépülő komplex. A
nehéz láncok globuláris feji doménje aktinkötő és ATP-kötő régiót tartalmaz, α-helikális farkuk pedig egymásba
csavarodik.
39.3. ábra - 39.3. ábra: A II. típusú miozin szerkezete
220
Mikrofilamentumok
A miozin-fehérjék funkciójukat úgy látják el, hogy ATP hidrolízise közben elmozdulnak a mikrofilamentum
mentén, annak plusz vége irányába (39.4. ábra). A miozin feji régiójával aktinfilamentumhoz kötődik. ATP-
kötés hatására ez a kapcsolat meglazul (1. lépés). A miozin ATPáza hidrolizálja az ATP-t, az ezáltal okozott
konformációváltozás a miozinfejet az aktinrost plusz vége felé mozdítja, majd új aktin–miozin kontaktus jön
létre (2. lépés). Az aktinfilamentum és a miozinkomplex elcsúszik egymás mellett (3. lépés), majd az ADP
leválásával helyreáll az eredeti állapot, de ekkor a két fehérjestruktúra egymáshoz viszonyított helyzete már
megváltozott (4. lépés). Az aktin–miozin komplex által létrehozott mozgás hajtóereje tehát lényegében a
miozin-fejdomén ATP által kiváltott ciklikus konformációváltozása.
39.4. ábra - 39.4. ábra: A miozinműködés modellje
221
Mikrofilamentumok
Az aktinrostok és miozinkomplexek között lejátszódó, a fentiekben ismertetett csúszó filamentum modellt az

izomkontrakció mechanizmusára állították fel, de érvényes más mikrofilamentum-mozgásokra is (pl. a
citokinézis [l. 19. fejezet] kontraktilis gyűrűjének a működésére). A sejtorganellumok transzportja során az I.
típusú miozin fehérje farki régiójával a vezikula membránjához, feji doménjével pedig mikrofilamentumhoz
kapcsolódik (39.5. ábra). A rost plusz végének irányában mozogva húzza maga után a transzportálandó
organellumot.
39.5. ábra - 39.5. ábra: Vezikuláris transzport mikrofilamentum mentén
222
Mikrofilamentumok
1.3. A mikrofilamentumok szerveződése

Az F-aktin a citoplazmában kétféle struktúrát képes létrehozni: kötegeket és hálózatot; hogy melyik alakul ki,
azt a mikrofilamentumokat összetartó keresztkötő fehérje tulajdonságai döntik el (39.6. ábra).
Az aktinkötegben párhuzamosan futó mikrofilamentumokat fűznek össze aktinkötő fehérjék (pl. fimbrin, α-
aktinin; 39.6.A. ábra). Ilyen kötegek figyelhetők meg például szövettenyészeti sejtek citoplazmájában
(stresszrostok) vagy a vékonybél-hámsejtek felszínét növelő mikrobolyhokban (l. később).
Az aktinhálózatokban egymást keresztező mikrofilamentumok szövevényét nagyméretű, flexibilis keresztkötő

fehérjék (pl. filamin, 39.6.B. ábra) stabilizálják. Ilyen struktúrák alakulnak ki például a sejtmembrán alatt
kifeszülő kortikális hálózatban, mely a sejthártya belső felszínével is intim kapcsolatba kerül.
39.6. ábra - 39.6. ábra: Aktinkötegek (A.) és aktinhálózat (B.) szerkezete
1.4. A mikrofilamentum-rendszer és a sejtmembrán kapcsolata

Az aktinfilamentumok kiterjedt kapcsolatokat tartanak fenn a sejtmembránnal. A sejtet a környező sejtekhez
vagy az extracelluláris mátrixhoz kötő sejtmembránképletek (pl. övdezmoszóma, fokális adhézió) és a
citoszkeleton viszonyával később foglalkozunk.
A Duchenne-féle muscularis dystrophia fontos orvosi példáját képviseli a membrán és az aktin-citoszkeleton

közötti kapcsolat jelentőségének. A Duchenne-kór X-kromoszómához kötött, recesszíven öröklődő betegség. Az
223
Mikrofilamentumok
érintett fiúkban progresszív izomdegeneráció lép fel, ami megállíthatatlanul vezet mozgásképtelenséghez, majd
a légzőizmok elégtelensége következtében korai halálhoz. A gént, melynek mutációja a betegséget okozza (a
jelenleg ismert legnagyobb, mintegy 2.5 millió bázispárból álló gén) 1986-ban klónozták. A normális gén által
kódolt disztrofin fehérje az izomsejt aktinfilamentumait horgonyozza ki a sejthártya nagyméretű multiprotein
komplexeihez, rajtuk keresztül pedig az extracelluláris mátrixhoz (39.7. ábra). Feltételezik, hogy ez a kapcsolat
védi meg az izomsejt membránját a kontrakció során fellépő vongálástól. Duchenne-kórban az izomsejtekből
hiányzik a disztrofin, ennek eredménye az izomsorvadás. A gén klónozása természetesen lehetővé tette
molekuláris diagnosztikai tesztek kidolgozását a hordozó nők felkutatására, illetve intrauterin diagnózisra.
39.7. ábra - 39.7. ábra: A disztrofin fehérje funkciója
A sejthártya és a citoszkeleton-rendszer speciális kapcsolatait jelentik a membrán aktintartalmú kitüremkedései.

Ezek közé tartoznak a mikrobolyhok (mikrovillusok, 39.8. ábra). Ezek tengelyében keresztkötő fehérjékkel
(fimbrin, villin) összetartott, a sejtmembránhoz és a mikrovillus csúcsához és alapjához is rögzített aktinkötegek
futnak. Szerepük a mikroboholy mechanikai stabilitásának biztosítása. Aktinalapú képződmények a fagocitózist
lebonyolító állábak (pszeudopodiumok), illetve az egyes sejtek „araszoló mozgását” biztosító
citoplazmalemezek (lamellipodiumok) és citoplazmanyúlványok (filopodiumok) is.
39.8. ábra - 39.8. ábra: A mikrovillusok szerkezete
224
Mikrofilamentumok
Ajánlott irodalom
Bretscher, A. (1991): Microfilament structure and function in the cortical cytoskeleton. Ann. Rev. Cell Biol. 7,
337–374.
Campbell, K. P. (1995): Three muscular dystrophies: Loss of cytoskeleton-extracellular matrix linkage. Cell 80,
675–679.
473–496.
Csaba, Gy. (1997): Mozgás a sejtben, a sejt mozgása. Természet Világa 128, 68–72.
Ehmsen, J., Poon, E., Davies, K. (2002): The dystrophin-associated protein complex. J. Cell Sci. 115, 2801–
2803.
Mitchison, T. J., Cramer, L. P. (1996): Actin-based cell motility and cell locomotion. Cell 84, 371–379.
225
40. fejezet - 40. Citoszkeleton II.:
Intermedier filamentumok és
mikrotubulusok
1. Intermedier filamentumok
A citoszkeletonnak ez a része közepes vastagságú fehéjefonalakból épül fel. Ellentétben a
mikrofilamentumokkal és a mikrotubulusokkal, az intermedier filamentumok nem vesznek részt a sejt
mozgásainak, szaporodásának folyamataiban, hanem erős mechanikai vázat biztosítanak a sejt számára.
1.1. Az intermedier filamentumok organizációja

A mikrofilamentumok (l. 39. fejezet) és mikrotubulusok (l. később) egymáshoz nem-kovalens kötéssel
kapcsolódó, globuláris alegységekből épülnek fel. Az intermedier filamentumok monomer fehérjéi viszont
pálcikaszerű α-helikális molekulák, melyek két végén kisméretű, globuláris feji és farokrégió helyezkedik el
(40.1. ábra). Két parallel orientációjú, egymásba csavarodott fehérje dimert, antiparallel dimerek pedig
tetramert, azok protofilamentumokat alkotnak, melyek azután erős, kötélszerű filamentumokká sodródnak össze.
Ezek a filamentumok, eltérően a mikrofilamentumoktól és mikrotubulusoktól, polaritással nem rendelkeznek:
nincs plusz és mínusz végük. Az intermedier filamentumok képződésének, felépülésének a mechanizmusa
kevéssé ismert, az azonban valószínű, hogy – szemben a citoszkeleton más elemeivel – sem ATP-t, sem GTP-t
nem igényel. Meglehetősen stabil képződmények. Nem jellemző rájuk a dinamikus instabilitás, bizonyos
körülmények – például foszforiláció – hatására azonban széteshetnek, majd újra felépülhetnek. Ez történik
például a lamin és vimentin hálózattal a sejtosztódás során.
40.1. ábra - 40.1. ábra: Az intermedier filamentumok szerkezete
226
40. Citoszkeleton II.: Intermedier
filamentumok és mikrotubulusok
Az intermedier filamentumok sűrű hálózatot alkotnak a sejten belül, mely a maghártyával, a mikrofilamentum
és a mikrotubulus rendszerrel, a sejtmembrán dezmoszómáival (l. 41. fejezet) speciális kötőfehérjéken keresztül
kapcsolódik.
1.2. Intermedier filamentum fehérjék

Ebbe a fehérjecsaládba több mint 60-féle, hasonló alapszerkezetű protein tartozik. Az egyes fehérjék – a
laminok kivételével, melyek minden sejtben jelen vannak – szövetspecifikus módon expresszálódnak.
A keratinok nagy családja mintegy 30 különböző izoformát tartalmaz. Ezek egy része szaruképződményeket
(szőr, köröm) alkot (úgynevezett kemény keratinok), a citokeratinok pedig az epiteliális sejtek
citoszkeletonjának komponensei (lágy keratinok). A vimentin kötőszöveti és sima izomsejtek, fehérvérsejtek, a
dezmin az izom intermedier filamentuma. Specifikus fehérjéi vannak a gliasejteknek, a környéki idegrendszer
neuronjainak (periferin) és a központi idegrendszer idegsejtjeinek (neurofilamentumok). Korai fejlődésük során
az idegsejtek α-internexint, az őssejtek pedig nesztineket expresszálnak. Az intermedier filamentumok
családjába tartoznak a laminok is, melyek a marginális kromatint rögzítik a maghártya belső felszínéhez.
1.3. Intermedier filamentum betegségek

Intermedier filamentumokat kódoló gének mutációját azonosították néhány öröklődő betegség hátterében. Az
epidermolysis bullosa simplex degeneratív bőrbetegség, melyet citokeratin-gén mutációja okoz. Az érintett
hámsejtek citoszkeletonja meggyengül és enyhe mechanikai stressz (pl. dörzsölés) hatására is bőrhólyagosodás
lép fel. A familiáris cardiomyopathia egyes eseteiben dezminmutációt találtak. Az amyotrophiás lateralsclerosis
hátterében multiplex genetikai és környezeti tényezők húzódhatnak meg. Az esetek egy részében
neurofilamentum-gént érint a mutáció, aminek következtében neurofilamentum-aggregátumok képződnek, főleg
a gerincvelő motoneuronjaiban. Az idegsejtek progresszív pusztulása izomatrophiát, bénulásokat, végül halált
okoz. Hasonló következményekkel járhat az egyik szuperoxid-dizmutáz izozim génjének mutációja is (l. 36.
fejezet): a felszaporodó szabad gyökök oxidatív keresztkötéseket hozhatnak létre a neurofilamentumok között, a
fentihez hasonló eredménnyel.
2. Mikrotubulusok
A citoszkeleton harmadik nagy rendszerét 25 nm átmérőjű üreges pálcikák, a mikrotubulusok alkotják. Ez a
rendszer a sejt alakjának meghatározásában és mozgásainak irányításában is részt vesz. Egyes képletei (pl. a
csillók, flagellumok gerince) stabil struktúrák, mások azonban (pl. az osztódási orsó, az organellumok
transzportját végző mikrotubulusok) állandóan változó, dinamikus képletek.
2.1. A mikrotubulusok szerkezete

A mikrotubulusok falát két globuláris fehérjemolekula, az α- és β-tubulin heterodimerjei alkotják (40.2. ábra). A
felépült csövecske falát 13, párhuzamosan futó, alternáló α- és β-tubulin molekulákból álló protofilamentum
képezi. Hasonlóan a mikrofilamentumokhoz, a mikrotubulusok is polaritással rendelkeznek: gyorsan növő plusz
véget és lassan növő mínusz véget különböztetünk meg rajtuk. A csövecskékhez kapcsolódó mikrotubulusokhoz
asszociált fehérjék képződésüket segítik, illetve stabilizálják őket. Ezek egyike az idegsejtek axonjaiban a tau
fehérje, melynek jelentőségét az adja, hogy Alzheimer-kórban felhalmozódik az érintett agyterületeken.
40.2. ábra - 40.2. ábra: A mikrotubulus szerkezete
227
2.2. Dinamikus instabilitás

Az aktinfilamentumokhoz hasonlóan a mikrotubulusok is dinamikus struktúrák: a körülményektől függően
növekednek vagy zsugorodnak. Képződésük a nukleációval kezdődik, ami a citoplazma meghatározott
régiójában, a mikrotubulus organizátor centrumban (MTOC) megy végbe. Állati sejtekben ez általában a
centroszóma (40.3. ábra), amely két egymásra merőleges hengerből, a centriólumokból és az azt körülvevő
amorf pericentrioláris anyagból áll (l. 19. fejezet). Az utóbbiban lokalizálódó harmadik tubulinfehérje, a γ-
tubulin αβ-heterodimereket megkötve nukleációs régióként szolgál. A képződő mikrotubulusok mínusz vége a
pericentrioláris anyagba ágyazódik, a plusz vég pedig a sejt perifériája felé növekszik azáltal, hogy αβ-
dimer/GTP komplexeket köt meg. Ha a GTP GDP-vé hidrolizál, a tubulinmolekulák hajlamossá válnak a
disszociációra, a mikrotubulus rövidül.
40.3. ábra - 40.3. ábra: A centroszóma szerkezete
228
A mikrotubulusok dinamikus változásait gátló szerek az osztódási orsóra kifejtett hatásukkal blokkolják a
sejtszaporodást. A mikrotubulus-polimerizációt gátló kolhicin, vinkrisztin, vinblasztin daganatok
kemoterápiájában használatos szerek. Antitumor szerként alkalmazzák a taxolt is; ez a mikrotubulusok
stabilizálásával gátolja a sejtosztódást. Más mikrotubulusra ható szerek gombaölő (pl. grizeofulvin) vagy
féregirtó hatásúak.
2.3. Mikrotubulus motorfehérjék

A mikrotubulusok abban is hasonlítanak az aktinfilamentumokhoz (l. 39. fejezet), hogy hozzájuk ATP-hidrolízis
által hajtott fehérjék kapcsolódhatnak és rajtuk elmozdulva organellum-transzportot végezhetnek. Ilyen
motorfehérjék a kinezin- és dineincsalád tagjai. A kinezin-fehérjék nagyméretű komplexek (40.4. ábra), melyek
globuláris feji doménjeikkel mikrotubulushoz, farokrégiójukkal pedig membránvezikulákhoz kötődnek és
általában a mikrotubulus plusz vége irányába, tehát a sejt széli része felé transzportálják őket. Az ugyancsak
több alegységből álló dineinek hasonló módon működnek, de szállítmányukat a mikrotubulus mínusz vége felé,
a sejt belsejébe továbbítják. A két fehérjecsalád tagjai szelektíven képesek különböző vezikulákat megkötni és
transzportálni. Szerepet játszanak egyes sejtalkotórészek sejten belüli elhelyezkedésének meghatározásában is:
az endoplazmatikus retikulumot és a lizoszómákat kinezinek szorítják a sejt perifériája felé, míg a Golgi-
apparátus dineineknek köszönheti sejtmagközeli lokalizációját. Hogy az organellumok felismerése milyen
molekuláris mechanizmussal történik, még nem tisztázott; minden bizonnyal specifikus membránreceptorok
játszanak szerepet benne.
40.4. ábra - 40.4. ábra: Mikrotubulus motorfehérjék
229
Ajánlott irodalom
Cooper, G.M., Hausman, R.E. (2009): The Cell – A Molecular Approach. ASM Press, Washington, D. C., USA,
496–522.
Fuchs, E. Cleveland, D (1998): A structural scaffolding of intermediate filaments in health and disease. Science
279, 514–519.
Herrmann, H., Aebi, U. (2000): Intermediate filaments and their associates: multi-talented structural elements
specifying cytoarchitecture and cytodynamics. Curr. Op. Cell Biol. 12, 79–90.
Hirokawa, N. (1998): Kinesin and dynein superfamily proteins and the mechanism of organelle transport.
Science 279, 519–526.
Julien, J. P. (1997): Neurofilaments and motor neuron disease. Trends Cell Biol. 7, 243–249.
Oakley, B. R., Oakley, C. E.: Tubulin and microtubules. Scientific American (Science & Medicine) 1995/1, 58–
67.
Vallee, R. B., Sheetz, M. P. (1996): Targeting of motor proteins. Science 271, 1539–1544.
230
41. fejezet - 41. sejtmembrán I.: A
lipoprotein membrán szerkezete.
Sejt–sejt kapcsolatok
A sejtet környezetétől elhatároló lipoprotein membrán, a sejthártyaminden sejt alapvető és létfontos
alkotórésze. Meghatározza azt, milyen ionok és molekulák cserélődhetnek ki a sejt és közvetlen környezete
között, azaz szelektív filterként működik. Transzportfolyamatainak (l. 42. fejezet) egyik fontos eredménye, hogy
iongrádienseket hoz létre az intra- és extracelluláris tér között, melyek szükségesek a normális sejtműködés
fenntartásához, szabályozásához. Végül, receptorfehérjéi közvetítésével szignálfelfogóként működik a sejtet
kívülről érő jelek érzékelésében.
1. A sejthártya szerkezete
1.1. A lipoprotein membránok folyékony mozaik modellje
A sejthártya, az intracelluláris membránrendszer és a sejtorganellumokat határoló speciális membránok hasonló
alapszerkezettel rendelkeznek: lipid kettős rétegbe ágyazott fehérjék alkotta lipoprotein hártyák. Az elmúlt
évtizedek során a membrán szerkezetének leírására számos modellt dolgoztak ki, közülük a Singer és Nicolson
által megfogalmazott folyékony mozaik modell (41.1. ábra) vált széles körben elfogadottá. Eszerint a biológiai
hártyákat folytonos, folyékony, kétdimenziós lipid kettős réteg alkotja, melybe mozaikszerűen membránfehérjék
ágyazódnak.
41.1. ábra - 41.1. ábra: A lipoprotein membránok szerkezete
1.2. A lipid kettős réteg

A lipidkomponens tehát a membránok szerkezeti integritását, folytonosságát biztosítja. A membránlipidek
közös jellemzője, hogy amfipatikus jellegűek (l. 4. fejezet): a molekulák apoláros része a membrán belseje,
centrális síkja felé néz, ahol a két réteg között hidrofób kapcsolatokat hoz létre; a poláros csoportok a membrán
két felszínén, a vizes közeg határán helyezkednek el. A fizikokémia törvényszerűségei szerint a hidrofób
csoportok a vizes fázissal tartósan nem érintkezhetnek: ha a membrán folytonossága megszakad, a sérülés
azonnal „beforr” vagy a membrántöredékek kisebb vezikulákká záródnak, helyreállítva a lipid kettős réteg
folytonosságát.
A membránokat három fő lipidtípus alkotja (ezek részletes ismertetését l. a 4. fejezetben):
231
41. sejtmembrán I.: A lipoprotein
membrán szerkezete. Sejt–sejt
kapcsolatok
Foszfolipidek. A membránalkotó glicerinfoszfolipidek közül a legjelentősebbek a foszfatidsav, foszfatidilkolin,
foszfatidiletanolamin, foszfatidilszerin. A szfingomielinek szfingozinszármazékok. Strukturális szerepükön kívül
egyes foszfolipidek a jelátviteli folyamatokat közvetítő másodlagos messengerek forrásai is (pl.
foszfatidilinozitol-származékok, foszfatidilkolin, szfingomielin; l. 45., 46. fejezet).
Glikolipidek. Hidrofil régiójukhoz mono- vagy oligoszacharid kötődik, mely növeli ezeknek a lipideknek a
poláros jellegét. A lipid kettős réteg exoplazmatikus lemezében lokalizálódnak.
Koleszterin. Ez a szteroid típusú lipid minden eukariota membrán alkotórésze. A koleszterin önmagában nem
képes membránt létrehozni, de merev, lemezszerű szteránváza beékelődik a foszfolipidek zsírsavláncai közé és
növeli a membrán mechanikai stabilitását.
A lipidréteg bimolekuláris szerkezete és kémiai összetétele nagymértékben meghatározza a membrán fizikai

tulajdonságait. A „folyékony” jelleg egyik következménye, hogy a lipidmolekulák saját rétegükben csaknem
szabadon mozoghatnak oldalirányban, illetve foroghatnak hossztengelyük körül. A laterális és rotációs
mozgások könnyedségével élesen szembeállítható a flip-flop: lipidmolekulák az egyik rétegből a másikba csak
energiabefektetéssel juthatnak át, flippáz enzimek katalitikus közreműködésével.
A membrán folyékonyságát elsősorban lipidösszetétele határozza meg. A hőmérséklet csökkentésével a

lipidréteg hirtelen megdermed, gél állapotúvá válik. A fázisátmenetnek megfelelő „fagyáspontot” csökkenti az,
ha a lipidréteg gazdag rövid, telítetlen zsírsavakban. Változó testhőmérsékletű (poikiloterm) állatok a hideghez
való alkalmazkodásképpen növelik sejthártyáik telítetlen zsírsavtartalmát.
A membránok lipid kettősrétege aszimmetrikus: a két lemez összetétele különbözik. A negatív töltést hordozó
foszfolipidek például inkább a citoplazmatikus rétegre jellemzők, a glikolipidek viszont az exoplazmatikus
felszín felé néznek.
1.3. Liposzómák
Szárított foszfolipideket vizes közegben felszuszpendálva az amfipatikus molekulák spontán módon lipid kettős
rétegeket hoznak létre, melyek vezikulákká, liposzómákká záródnak. Ezeknek a mesterséges membránoknak az
összetétele tetszőlegesen határozható meg, tisztított membránfehérjéket is építhetnek beléjük. A liposzómáknak
óriási elméleti és gyakorlati jelentőségük van. A kutatásban elsősorban a transzportfolyamatok
törvényszerűségeinek a tanulmányozására használják őket. Terápiás alkalmazásuk lehetőségei egyre
szélesednek: gyógyszervehikulumként kisebb toxicitással, tartósabb hatással használhatók bizonyos betegségek
kezelésére. Egyrétegű (unilamelláris) és többrétegű (mutilamelláris) liposzómákat egyaránt használnak (41.2.
ábra). Poláros és apoláros jellegű gyógyszerek szállítására egyaránt alkalmasak: a hidrofil anyagok a vezikula
belsejének vizes közegében, míg a lipofilek a liposzóma membránjában oldódnak fel (41.2. ábra). A célsejt
felszínén megkötődve többféle mechanizmussal juttathatják be tartalmukat a sejtbe (41.3. ábra): egyszerű
diffúzióval, lipidkicserélődéssel, membránfúzióval vagy endocitózissal. A liposzómákat leggyakrabban
makrofágok fagocitálják, így a jelenleg klinikai kipróbálás alatt levő kezelési eljárások célpontjai fagocitózisra
képes sejtek. Biztató tapasztalatokat nyertek néhány fertőző betegség (brucellosis, salmonellosis) antibiotikum-
kezelésében, parazitás (pl. leishmaniasis) és szisztémás gombás fertőzések kezelésében, bizonyos daganatok
kemoterápiájában. Kísérletek folynak liposzóma-vakcinákkal is: liposzóma-membránba építve az antigének
ugyanis sokkal erősebb antitestképzést indukálnak mint oldott állapotban.
41.2. ábra - 41.2. ábra: Unilamelláris (A.) és multilamelláris (B.) liposzómák szerkezete
232
kapcsolatok
41.3. ábra - 41.3. ábra: Liposzóma által szállított gyógyszerek bejutása a célsejtbe:
diffúzió (A.), lipidkicserélődés (B.), endocitózis (C.), membránfúzió (D.)
1.4. Membránfehérjék
Hasonlóan a lipidekhez, a membránok fehérjekomponensei is amfipatikus jellegűek: hidrofób régiójuk
belemerül a lipid kettős réteg belsejébe, míg a hidrofil oldalláncok a membrán felszínére lokalizálódnak. A
233
kapcsolatok
membránfehérjék vízben általában rosszul oldódnak, szolubilizálásuk és izolálásuk detergensek segítségével
történik. A lipidréteghez való viszonyuk alapján kétféle membránfehérjét különböztetünk meg. Az integráns
membránproteinek belesüppednek a lipid kettős rétegbe, esetleg teljesen át is érik azt. Ez utóbbi, transzmembrán
fehérjék hidrofób régióját egy vagy több α-helikális szakasz alkotja: az epidermális növekedési faktor (EGF)
receptora például egyetlen transzmembrán domént tartalmaz, míg az adrenalin-receptor 7, a multidrog
transzporter pedig 12 transzmembrán α-hélixszel rendelkezik. (Ezekkel a fehérjékkel későbbi fejezetekben
foglalkozunk.) A perifériás fehérjék csak lazán kötődnek a membrán felszínéhez. Ez történhet gyenge, nem
kovalens kötések közvetítésével (pl. jelátviteli fehérjék kötődése aktivált membránreceptorokhoz, l. 46. fejezet)
vagy a fehérjéhez kovalensen kötött zsírsavak, szénhidrogénláncok útján (pl. Ras-fehérjék, l. 46. fejezet). A
fehérjék orientációja, elhelyezkedése aszimmetrikus: a perifériás fehérjék a membrán meghatározott oldalához
kapcsolódnak és a transzmembrán fehérjék is állandó citoplazmatikus és exoplazmatikus doménnel
rendelkeznek.
A membránfehérjék laterális mozgása – hasonlóan a lipidekéhez – lehetséges, de gyakran korlátozza ezt

citoszkeleton fehérjék, vagy extracelluláris mátrix komponensek kapcsolódása.
1.5. Specializált, stabil membrán domének

Sok sejt hártyáján elektronmikroszkópos felvételeken kisméretű, klatrinborítástól mentes betüremkedések
figyelhetők meg. A kaveoláknak nevezett képletek régóta ismertek, pontos funkciójuk azonban ma sem
világos. Jellemző rájuk, hogy gazdagok koleszterinben és szfingolipidekben és nagy mennyiségben tartalmaznak
kaveolinfehérjéket, melyek a membránlipidek belső rétegébe merülnek és aktinfilamentumokkal hoznak létre
kapcsolatot.
41.4. ábra - 41.4. ábra: A kaveola szerkezete
Bár a kaveolák nem létfontos képződmények, részvételüket sokféle folyamatban feltételezik: szerepet játszanak
az endocitózis speciális eseteiben, a kapillárisok endotéljén keresztül folyó transzcitózisban (transzendoteliális
transzport), a koleszterin transzportban, jelátviteli folyamatok szabályozásában. A közeljövőben gyors
előrehaladás várható a kaveolák élettanának és patológiájának kutatásában.
2. A sejtek kapcsolódásai
Többsejtű szervezetekben a sejtek fizikai kapcsolatba kerülnek egymással és a sejtközötti állomány szilárd
komponenseivel. Ezek a kapcsolatok mind a szöveti differenciáció és morfogenezis, mind pedig az egyes sejtek
és a szervezet működése szempontjából is nagy jelentőségűek. Ebben a fejezetben a sejtek közötti
kapcsolatokkal foglalkozunk, a 43. fejezetben pedig röviden érintjük a sejt-extracelluláris mátrix
kontaktusokat.
A sejtek közötti kapcsolatok egy része időleges. Fertőzött szövetekben például a fehérvérsejtek felszíni fehérjéi
és a kapilláris falát alkotó endotel sejtek között átmeneti, specifikus kötődés jön létre, ami elősegíti a leukociták
átjutását az érfalon (extravazáció) és a fertőzés leküzdését. A folyamatban részt vevő sejtfelszíni fehérjék
(szelektinek) örökletes rendellenessége súlyos, visszatérő fertőzéseket eredményezhet.
A stabil intercelluláris kapcsolatokat funkcionális szempontból osztályozhatjuk: lezáró, lehorgonyzó és

kommunikáló sejt–sejt kapcsolatokat ismerünk (41.5. ábra).
234
kapcsolatok
41.5. ábra - 41.5. ábra: Vékonybél-hámsejtek stabil kapcsolódásai
2.1. Lezáró kapcsolódások

Bizonyos szövetekben szükség van arra, hogy a sejtek között áthatolhatatlan, erős kapcsolat jöjjön létre.
Vékonybélsejtek között, közvetlenül a béllumen közelében, gyűrűszerű, transzmembrán fehérjék által
létrehozott hálózat kapcsolja össze az epiteliális sejteket, teljesen elzárva a lument az intercelluláris tértől (41.6.
ábra). A zonula occludens (angolul: tight junction) transzmembrán okkludin fehérjéinek másik szerepe, hogy
megakadályozzák a membránkomponensek laterális diffúzióját. Az epiteliális sejt ezáltal polárissá válik:
apikális és bazolaterális membrándoménje szerkezetileg és funkcionálisan is eltér egymástól (ennek
jelentőségével később foglalkozunk). A tight junction tökéletesen elválaszt folyadéktereket, illetve
membrándoméneket egymástól, összetartó erővel azonban alig rendelkezik. A vékonybél hámsejtjeit az alatta
elhelyezkedő övdezmoszóma és foltdezmoszómák kapcsolják össze erősen (l. alább).
41.6. ábra - 41.6. ábra: A zonula occludens szerkezete
235
kapcsolatok
2.2. Lehorgonyzó kapcsolatok

A sejtkapcsolatok másik típusában a sejtmembrán speciális régiói a citoszkeleton fonalainak letapadási helyéül
szolgálnak.
Aktinfilamentumokhoz kötődő sejtkapcsolódások. A vékonybélsejtekben a tight junction alatt helyezkedik el

egy másik sejtkapcsolat, a zonula adherens (övdezmoszóma; 41.5. ábra). A két sejt kontaktusát
transzmembrán kadherin fehérjék biztosítják, ezek citoplazmatikus doménjéhez katenin proteinek közvetítésével
mikrofilamentumok tapadnak (41.7.A. ábra). (Az aktin citoszkeleton az extracelluláris mátrixszal is kapcsolatot
teremt, fokális adhéziók közvetítésével [l. 43. fejezet].)
Intermedier filamentumokhoz kötődő sejtkapcsolódások . A sejt–sejt kapcsolatok leggyakoribb fajtája a

foltdezmoszóma (macula adherens; 41.5. és 41.7.B. ábra). Transzmembrán kapcsolófehérjéi ugyancsak a
kadherin-család tagjai, a citoplazmatikus oldalon hozzájuk kötődő katenin fehérjék pedig a membránhoz simuló
korongot, plakkot alkotnak. A citoplazmatikusplakkon tapadnak a citoszkeleton intermedier filamentumai.
Dezmoszómák olyan szövetekben fordulnak elő nagy számban, melyekben a sejt–sejt kapcsolatok erőteljes
mechanikai hatásoknak vannak kitéve (pl. a szívizomban, a bőrhám stratum spinosumában). (A
hemidezmoszómák hasonló szerkezetű képződmények, melyek a sejtet a hámréteg alatt elhelyezkedő
bazálmembránhoz rögzítik [l. 43. fejezet]).
41.7. ábra - 41.7. ábra: Az övdezmoszóma (A.) és a foltdezmoszóma (B.) szerkezete
A bőr foltdezmoszómáinak működészavara okozza a pemphigus nevű betegségcsoportot. A bőrhám

dezmoszómák kadherin fehérjéivel szemben autoantitestek képződnek és roncsolják a sejtek közötti adhéziós
kapcsolatokat. Vízzel telt hólyagok jelennek meg testszerte, amelyek a fertőzés és a dehidráció veszélye miatt
akár végzetes állapotot is létrehozhatnak. Hasonló kórképet (bullosus pemphigoid) hoz létre a
hemidezmoszómák autoantitestek által okozott károsodása is. Ilyenkor a hámréteg elválik a bazálmembrántól és
a hám és irha között gyűlik össze folyadék.
2.3. Kommunikáló kapcsolatok
236
kapcsolatok
A réskapcsolat (gap junction) két sejt membránja között vízzel telt csatornákon keresztül valósul meg. Nevét
onnan kapta, hogy a két hártya nem tapad szorosan egymáshoz, hanem köztük keskeny rés marad. A csatorna
falát 6–6 konnexin fehérjemolekula alkotja, mindkét membránon áthaladva összeköti a két sejt citoplazmáját
(41.8. ábra). Ionok, kis molekulák átjuthatnak rajta, így biztosítja a két sejt működésének összehangolását. A
szívizom sejtjeit összekötő réskapcsolatok például szinkronizálják a kontrakciót. Így nem meglepő, hogy mind
több adat gyűlik össze arra vonatkozóan, hogy konnexin fehérjék mutációs léziója szerepet játszhat bizonyos
veleszületett szívrendellenességek patogenezisében. A konnexin-család más tagjai az idegsejtek, a belső fül, a
bőr sejtjeinek differenciálódásához, normális működéséhez szükségesek. A konnexin-gének mutációját öröklődő
idegrendszeri kórképek, bőrbetegségek, süketség,, szürkehályog hátterében is megtalálták már.
41.8. ábra - 41.8. ábra: A réskapcsolat szerkezete
Ajánlott irodalom
Christiano, A. M. (1997): Frontiers in keratodermas: pushing the envelope. Trends Genet. 13, 227–233.
529–540, 587–595.
Deurs, B. V., Roepstorff, K., Hommelguard, A.M., Sandvig., K. (2003): Caveolae: anchored, multifunctional
platforms in the lipid ocean. Trends Cell Biol. 13, 92–100.
Frenette, P. S., Wagner, D. D. (1996): Adhesion molecules – part I. N. Engl. J. Med. 334, 1526–1529.
Frenette, P. S., Wagner, D. D. (1996): Adhesion molecules – part II. N. Engl. J. Med. 335, 43–45.
Hansen, G. G., Nichols, B.J. (2010): Exploring the caves: cavins, caveolins and caveolae. Trends Cell Biol. 20,
177–186.
Kelsell, D. P., Dunlop, LJ., Hodgins, M.B. (2001): Human diseases: clues to cracking the connexin code?
Trends Cell Biol. 11, 2–6.
Mayhew, E. G. (1993): Liposomes and delivery of chemotherapeutic agents. Adv. Oncol. 9, 3–6.
Ostro, M. J.: Liposomes. Scientific American 1990/1, 90–99.
Robertson, J. D.: The membrane of the living cell. Scientific American 1962/4, 64–72.
237
42. fejezet - 42. Sejtmembrán II.:
Transzport a sejthártyán keresztül
A sejtmembrán változatos eszközökkel rendelkezik arra, hogy anyagokat juttasson a sejtbe vagy a sejtből
környezetébe. Kis molekulák transzportját hajthatja a membrán két oldala között fennálló
koncentrációkülönbségük (passzív transzport), de a sejt metabolikus energiát is áldozhat erre a célra (aktív
transzport). Makromolekulák transzportja a sejthártyán keresztül membránvezikulákba csomagoltan történik: az
endocitózis (l. 35. fejezet) és exocitózis (l. 34. fejezet) jelenségeivel már korábban részletesen foglalkoztunk.
Ennek a fejezetnek a témája a kis molekulák transzportja.
1. Passzív transzport folyamatok

A passzív transzportot a membrán két oldala közötti koncentráció-grádiens hajtja és végeredménye a
koncentrációkülönbség megszűnése. A transzporthoz ATP vagy más metabolikus energiaforrás nem szükséges.
A részt vevő molekuláris mechanizmusok alapján a passzív transzportnak különböző típusait különböztetjük
meg (42.1. ábra).
42.1. ábra - 42.1. ábra: A membrántranszport folyamatok típusai
1.1. Egyszerű diffúzió

Kisméretű molekulák membránfehérjék közreműködése nélkül is áthatolhatnak a sejthártyán, a foszfolipid
kettős rétegen keresztül. Ez az egyszerű diffúzió kevéssé specifikus, sebessége arányos a
koncentrációkülönbséggel. A foszfolipidréteg permeábilis gázokkal (oxigén, széndioxid), kisméretű hidrofób
molekulákkal (kloroform, széntetraklorid), bizonyos mértékig töltés nélküli poláris molekulákkal (víz, urea)
szemben is. Ionok, töltéssel rendelkező molekulák (nukleotidok, aminosavak), nagyobb molekulák (glukóz) nem
jutnak át a membránlipideken.
A diffúzió speciális esete az ozmózis: a membrán impermeábilis az oldott részecskék számára, az oldószer (víz)
molekulái viszont átjutnak rajta. Az oldószer a nagyobb koncentrációjú oldal felé vándorol mindaddig, amíg a
különbség ki nem egyenlítődik. Néhány példa az ozmózis jelentőségére: vörösvértestek szétrepedése hipotóniás
oldatban (ozmotikus hemolízis); a központi idegrendszer sejtjeinek károsodása extrémen magas vércukorszint
esetén (diabeteses coma); a vizelet mennyiségének növekedése cukorvizelés esetén (ozmotikus diuresis).
1.2. Facilitált diffúzió

A legtöbb kis molekula képtelen feloldódni a membránlipidekben, transzportja membránfehérjék
közreműködésével, facilitált diffúzióval történik. Ez a folyamat sokkal gyorsabb mint az egyszerű diffúzió,
erősen szelektív, és – mivel a rendelkezésre álló transzportfehérje molekulák száma korlátozott – telíthető. Attól
függően, hogy a transzportált részecske és a membránfehérje között létrejön-e specifikus kapcsolat, a facilitált
diffúziónak két fő típusát különböztetjük meg.
238
42. Sejtmembrán II.: Transzport a
sejthártyán keresztül
Fehérjecsatornák által közvetített diffúzió. A transzportnak ezt a fajtáját transzmembrán fehérjék által
kialakított csatornák végzik. Ha a csatorna nyitott állapotban van, a transzport rendkívül gyors és általában
szelektív. Vannak csatornák, melyek állandóan működnek (pl. a mitokondrium külső membránjában levő
porin), a legtöbb csatorna átjárhatósága azonban szabályozható. Ilyenek az ioncsatornák, melyek rendkívül
fontos szerepet játszanak a sejtek ingerlékenységének és egyéb folyamatainak szabályozásában. Különösen
fontosak a Na+-, K+- és Ca++-csatornák. Ezek nyitottságát befolyásolhatja a membránpotenciál (feszültség által
regulált csatornák) vagy hormonok, ingerületátvivő anyagok (ligand által szabályozott csatornák). Az
ioncsatornák működésének jellegzetes példája az akciós potenciál (42.2. ábra) kialakulása.
42.2. ábra - 42.2. ábra: Az akciós potenciál
A nyugalmi sejt membránpotenciálját elsősorban a Na+ -ionok kifelé és a K+ -ionok befelé irányuló meredek
koncentráció-grádiense alakítja ki. Ingerlés hatására először Na+-csatornákon keresztül Na+ -ionok áramlanak a
sejtbe (depolarizáció), majd K+-csatornákon át K+ -ionok diffundálnak az extracelluláris térbe (repolarizáció).
Nyilvánvaló, hogy a Na+- és K+-csatornák működésének zavarai súlyos következményekkel járhatnak.
Szívmegállással és hirtelen halállal járó szívritmuszavarok hátterében gyakran mutatható ki a szívizomban
expresszálódó ioncsatornák génjének mutációja.
Speciális fehérjecsatorna működészavara okozza a cystás fibrosist. Ebben a gyakori, autoszomális recesszív
módon öröklődő betegségben a külső elválasztású mirigyek váladéka abnormálisan sűrű, hasnyálmirigy-
elégtelenséget, bélelzáródást, ismétlődő légúti fertőzéseket okozva. A CFTR-fehérje (az angol cystic fibrosis
transmembrane conductance regulator kifejezés rövidítése) Cl–-csatorna: a mutációk következménye általában
olyan konformációváltozás, mely megakadályozza a fehérje transzportját a Golgi-apparátusba. Az éretlen
fehérje az endoplazmatikus retikulumban marad és gyorsan degralálódik.
A csatornafehérjék közé tartoznak az akvaporin-család tagjai is. Ezek szelektív vízcsatornák, ionokat nem
transzportálnak. Minden sejt hártyájában jelen vannak, nagymértékben növelve a foszfolipidréteg által
biztosított korlátozott víz-permeabilitást. A víztranszport hajtóereje a membrán két oldala között fennálló
ozmotikus grádiens. Akvaporin csatorna transzportálja a vizet a szemlencsébe, fenntartva annak
transzparenciáját. Ennek mutáció által okozott működészavara öröklődő cataractát okoz. A vese
gyűjtőcsatornáinak sejtmembránjaiban vazopresszin által aktivált akvaporin expresszálódik. A hipofízis hátsó
lebenyének ez a hormonja felelős szomjazás esetén a vese vízvisszaszívó kapacitásának fokozódásáért. A
vesében expresszálódó akvaporin génjében bekövetkező mutáció vazopresszin kezeléssel nem javítható
polyuriát (nephrogen diabetes insipidust) okozhat.
Carrier-fehérjék által közvetített diffúzió. A carrier-fehérjék (42.1. ábra) nem képeznek csatornát, hanem a
transzportálandó anyagot megkötik, konformációváltozást szenvednek és a membrán másik oldalán leadják.
Ilyen fehérjék végzik fontos tápanyagok (cukrok, aminosavak, nukleozidok) membrántranszportját. A carrier-
fehérjék egy része uniporter: egyetlen anyagot transzportál (pl. a glukóz transzporter). Más fehérjék
kotranszporterek, azaz egy ion vagy molekula aktív transzportja egy másik anyag passzív transzportjával van
összekötve. A két részecske szállítása történhet egyirányban (szimporter, pl.: Na+/glukóz szimporter) vagy
ellentétes irányban (antiporter, pl.: Na+/Ca++ antiporter). Ez utóbbi transzportfehérje típus fontos példája a Na+-
239
H+kicserélő fehérje is: a Na+ ionok passzív sejtbe áramlása az anyagcserefolyamatok során felgyülemlő H+
ionokat pumpál ki a sejtekből, meggátolva így a citoplazma elsavasodását.
2. Aktív transzport folyamatok

Szemben a diffúziós jelenségekkel, az aktív transzport folyamatok koncentráció-grádienst hoznak létre és
tartanak fenn. Fiziológiás jelentőségüket jelzi, hogy egy sejt energiatermelésének mintegy 50 százalékát
iongrádiensek fenntartására használja fel. Az aktív transzportot az igénybe vett energiaforrás alapján szokás
osztályozni.
2.1. ATP-függő transzporterek

Ezek a transzmembrán fehérjék a transzporthoz szükséges energiát közvetlenül ATP hidrolíziséből nyerik.
P-típusú ATPázok . Működésük során foszforilálódnak, nevük innen származik. A fehérjecsalád legismertebb
tagja a Na+-K+ ATPáz, amely a sejthártya két oldala közötti ionaszimmetria (ezáltal a membránpotenciál)
fenntartásáért felelős: extracellulárisan a Na+, intracellulárisan pedig a K+ dominál. Az ionaszimmetria biztosítja
a sejt ingerlékenységét és a fiziológiás ozmotikus nyomást, a Na +-grádiens pedig a sejt számára létfontos
anyagok felvételét hajtja (l. később). A Na+-K+ -pumpa tetramer szerkezetű (42.3. ábra): a két α-alegység az
iontranszportot végzi, a β-alegységek a pumpa „összeszerelését” és sejten belüli transzportját irányítják.
Működése során a pumpa belső felszínén három Na+-t köt meg, foszforilálódik, majd a Na+-okat a sejtfelszínen
leadja. Ezután az extracelluláris felszínen két K+ kötődik meg, az α-alegységek defoszforilálódnak és a K+-ok a
citoszólba disszociálnak.
42.3. ábra - 42.3. ábra: A Na+-K+ pumpa működése
A szívizom-összehúzódást erősítő, krónikus szívelégtelenségben gyógyszerként alkalmazott szívglikozidák

hatásukat a szívizom Na+-K+-pumpájának gátlásával fejtik ki. Hatásukra ugyanis csökken a Na +-grádiens, így a
Na+/Ca++ antiporter működése is. A szívizomban kissé emelkedik a Ca++-koncentráció, az izomrostok
összehúzódása erőteljesebbé válik.
P-típusú ATPáz a Ca++ ATPáz is. Ca++-okat pumpál az endoplazmatikus retikulumba és a sejt közötti
állományba. A Ca++ -pumpa működésének eredményeképpen a nyugalmi sejt citoszóljában a Ca++-koncentráció
mintegy tízezerszer (!) alacsonyabb mint extracellulárisan. Ez azért fontos, mert bizonyos hatásokra a sejt azzal
reagál, hogy citoszóljában hirtelen megnöveli a Ca++-szintet, ami különböző biokémiai folyamatokat indít be (l.
45. fejezet). A meredek nyugalmi Ca++-grádiens előfeltétele ennek a gyors válasznak.
V-típusú ATPázok. A sejt egyes vezikulumaiban (lizoszómák, endoszómák) erősen savas pH uralkodik.
Membránjukban bonyolult alegységszerkezetű protonpumpák működnek, melyek ATP-függő módon H+-okat
transzportálnak a vezikula belsejébe.
F-típusú ATPázok. A mitokondriumok (és kloroplasztiszok) F0F1 partikulumai (l. 37. fejezet) valójában ATP
által hajtott protonpumpák: ATP-t hidrolizálva H+-okat exportálnának a mitokondrium mátrixból. A működő
mitokondriumban azonban a reakció megfordul: az elektrontranszport lánc által létrehozott protongrádiens ATP-
szintázként működteti az F0F1 komplexet.
ABC-transzporter család. E glikoprotein család tagjai multiplex transzmembrán α-helikális régiókkal és a

citoszólba nyúló hurkaikban ATP-kötő doménnel (angolul: ATP-binding cassette) rendelkeznek. Bár közéjük
tartozik a CFTR csatornafehérje (l. előbb), a család legtöbb tagja aktív transzporter. Legismertebb képviselőik a
multidrog transzporter fehérjék (42.4. ábra), melyek fiziológiás funkciója, hogy toxikus hatású hidrofób
240
anyagokat (xenobiotikumokat) pumpálnak ki a sejtekből. A multidrog transzporter család tagjaira jellemző a

csekély mértékű specificitás: kémiailag kevéssé hasonló vegyületek széles körét képesek kipumpálni a sejtből.
Orvosi jelentőségét az adja, hogy gyakran felelős a daganatterápiában használatos kemoterápiás szerekkel
szemben fellépő rezisztencia kialakulásáért. Ilyenkor a kezelésre addig jól reagáló tumorban olyan mutáns sejtek
jelennek meg, melyekben egy multidrog transzporter génje amplifikálódott, a fehérje nagy mennyiségben
termelődik és a daganat többféle szerrel (pl. kolhicin, vinblasztin, adriamicin) történő kezelés ellenére is tovább
nő. A multidrog rezisztencia kialakulását késlelteti, ha a beteget kezdettől különböző citosztatikumok
kombinációjával kezelik. Jelentős erőfeszítések történnek a multidrog transzportereket gátló gyógyszerek
kifejlesztésére is.
42.4. ábra - 42.4. ábra: A multidrog transzporter szerkezete
2.2. Ionfüggő transzporterek

Az aktív transzport másik fő típusában ATP-hidrolízisnek nincs közvetlen szerepe: az aktív transzportot olyan
kotranszporter fehérjék végzik, melyek a kérdéses anyagot ionok passzív transzportjához kapcsolva halmozzák
fel a membrán egyik oldalán. A transzportot tehát a transzmembrán iongrádiensekben tárolt energia hajtja.
Mivel az iongrádienseket ATP-függő pumpák tartják fenn, végső soron az ionfüggő transzporterek (ún.
másodlagos aktív transzporterek) működése is ATP-hidrolízist igényel. Az ionfüggő transzporterek jellegzetes
példája a Na+/glukóz szimporter: segítségével a sejtek környezetükből koncentráció-grádienssel szemben is
képesek felhalmozni a szőlőcukrot.
Gyakori eset, hogy egy anyag transzmembrán transzportjához különböző carrier-fehérjék összehangolt
működése szükséges. Ennek jól ismert példája a szőlőcukor felszívódása a keringésbe, ami a vékonybélsejteken
keresztül transzepiteliális transzporttal történik (42.5. ábra). A vékonybél hámrétegét polarizált sejtek
alkotják: apikális és bazolaterális membránjuk fehérjeösszetétele eltérő, a proteinek laterális diffúzióval történő
összekeveredését a tight junction által képzett barrier akadályozza meg. A glukózfelvételben három
transzportfehérje játszik fő szerepet. A Na+/glukóz szimporter a mikrovillusokon keresztül felveszi a bél
lumenéből a cukrot. Az emelkedő intracelluláris glukózkoncentráció a bazolaterális membrán glukóz
transzporterén keresztül facilitált diffúzióval a hám alatti kötőszövet kapillárisaiba juttatja a cukrot. A
bazolaterális membrán Na+-K+ -pumpája pedig biztosítja azt az alacsony intracelluláris Na+-szintet, ami
előfeltétele a Na+/glukóz szimporter hatékony működésének.
42.5. ábra - 42.5. ábra: A glukóz transzepiteliális transzportja a vékonybél hámsejtjén

keresztül
241
Ajánlott irodalom
Ackerman, M., Clapham, D. E. (1996): Ion channels – Basic science and clinical disease. N. Engl. J. Med. 336,
1575–1586.
Agre P., Kozono, D. (2003): Aquaporin water channels: molecular mechanisms for human diseases. FEBS
Letters 555, 72–78.
540–557.
Kartner, N., Ling, V.: Multidrug resistance in cancer. Scientific American 1989/3, 26–33.
Sarkadi B., Szakács G., Váradi A. (2002): Multi-drug resistance in cancer – role of ABC transzporter proteins.
sigma-aldrich.com/MDR.
242
43. fejezet - 43. Sejtmembrán III.: A
sejthártya és az extracelluláris mátrix
kapcsolata
Soksejtű állatokban a sejtek nemcsak egymással létesítenek kapcsolatot membránjaikon keresztül, hanem az
általuk kiválasztott, a kérdéses szövetre jellemző összetételű sejt közötti állomány (extracelluláris mátrix)
alkotórészeivel is. A mátrix szekretált fehérjékből és poliszacharidokból áll, vizes közegében egyes szövetekben
szervetlen sók is lerakódhatnak (pl. a csontokban kálciumfoszfát). Számos funkciója van: sejt közötti vázat alkot
a szöveti sejtek számára; a szövetek, szervek embrionális formálódása, morfogenezise során felszínt biztosít a
sejtmozgások, átrendeződések számára; a membránon keresztül kapcsolatot létesítve a citoszkeletonnal részt
vesz a sejtek alakjának meghatározásában; a komponensei által megkötött hormonok, növekedési faktorok
szignál transzdukciós hatásait segíti, modulálja. A sejtmembrán specifikus fehérjéivel kapcsolódva, azok
közvetítésével maga az extracelluláris mátrix is hatással van a sejtek génexpressziójára.
Az extracelluláris mátrix és a sejtek kapcsolatában négy makromolekuláris struktúra játssza a fő szerepet (43.1.
ábra): kollagén rostok, glikózaminoglikánok és proteoglikánok, multiadhezív fehérjék és a sejthártya integrin
fehérjéi.
43.1. ábra - 43.1. ábra: Az extracelluláris mátrix és a sejtmembrán kapcsolata
1. Kollagének
A kollagénfehérjék vízben oldhatatlan, fibrilláris proteinek, az állatvilág legelterjedtebb fehérjéi. Emberben egy
nagy géncsalád tagjai kódolják őket. A kollagénláncok hármasával felcsavarodva tripla-hélix struktúrát alkotnak
(43.2. ábra), a polipeptidláncokat hidroxilált aminosavak (hidroxilizin, hidroxiprolin) között kialakuló
hidrogénkötések tartják össze. A szokatlan tripla-helikális fehérjeszerkezet kialakulását az teszi lehetővé, hogy a
kollagénlánc minden harmadik aminosava glicin, a legkisebb méretű aminosav (oldallánca csak egy
hidrogénatom). A glicinmolekulák különleges hajlékonyságot kölcsönöznek a polipeptidláncnak.
43.2. ábra - 43.2. ábra: A kollagén tripla-helikális szerkezete
243
43. Sejtmembrán III.: A sejthártya és
az extracelluláris mátrix kapcsolata
A kollagénláncok szintézise a durva felszínű endoplazmatikus retikulum felszínén történik (43.3. ábra, 1. lépés).
A lumenbe kerülő szolubilis prokollagén (2. lépés) lizin és prolin oldalláncai hidroxilálódnak, a polipeptidlánc
glikozilálódik (3. lépés). A hidroxilációhoz C-vitaminra van szükség; skorbutban a C-vitaminhiány
következtében a hidroxilálatlan prokollagén nem képes tripla-hélixet alkotni, a sejten belül gyorsan
degradálódik. A kollagén rostok hiánya vezet az erek, inak, bőr sérülékenységéhez. A hidroxilált prokollagén
rostok viszont tripla-helikális szerkezetet vesznek fel, köztük diszulfidhidak is létesülnek (4. lépés). A
transzportvezikulákkal a Golgi-komplexbe jutó prokollagén (5. lépés) glikozilációja befejeződik, majd
exocitózissal a sejtfelszínre kerül (6. lépés). Itt az N- és C-terminális propeptidek lehasításával tropokollagén
egységek képződnek (7. lépés), melyek között kovalens keresztkötések alakulnak ki és a tripla-helikális
egységek így kollagén rosttá állnak össze (8. lépés).
43.3. ábra - 43.3. ábra: A kollagénképzôdés mechanizmusa
244
A képződő kollagénstruktúrák szerkezetük és funkciójuk alapján különböző típusokba sorolhatók. A rostképző

kollagénekben a láncok rendkívüli szakítószilárdságú kötegekbe rendeződnek. Ez a kollagéntípus alkotja a
csontok, inak, szalagok teherbíró rostállományát. A rostképző kollagének génjének mutációi instabil tripla-
hélixek képződéséhez vezethetnek, ezek nem transzportálódnak az endoplazmatikus retikulumból a Golgi-
komplexbe. A rostszegény csontok törékenyek, az ismétlődő törések nyomorékká tehetik a beteget. Az
autoszomális domináns öröklődésű kórkép neve: osteogenesis imperfecta. A mutáció általában egy glicint érint
a kollagénláncban, gátolva a tripla-helikális szerkezet kialakulását. A bőr, izületek, erek kollagénjét érintő
öröklődő betegség az Ehlers-Danlos-szindróma. Jellemzői a nyúlékony, „lötyögő” bőr, laza izületek,
aneurysmák kialakulására hajlamos artériák.
A rostasszociált kollagének az extracelluláris mátrix különböző elemeihez rögzítik a kollagén rostokat. Az

epiteliális sejtrétegek alapjához rögzített lamina basalist hálóképző kollagének alkotják.
A kollagén rostok mellett a szövetek gyakran rugalmas rostokat is tartalmaznak (pl. tüdő, nagy artériák),
melyek keresztkötésekkel összekapcsolt elasztin fehérjék hálózatából állnak.
2. Glikózaminoglikánok és proteoglikánok
Az extracelluláris mátrix jelentős mennyiségben tartalmaz összetett szénhidrátokat. A glikózaminoglikánok (l.
4. fejezet) monoton módon ismétlődő diszacharid egységekből épülnek fel. A diszacharid egyik alkotórésze N-
acetilglukózamin vagy N-acetilgalaktózamin, a másik pedig egy savas cukor. A glukózaminoglikánok gyakori
oldalláncai a szulfátcsoportok is. Kémiai összetételük erősen hidrofil jelleget ad nekik: hidratált gélt alkotnak,
meghatározzák a sejtközötti állomány konzisztenciáját. Közülük a hialuronán szabad állapotban létezik, előnyös
fizikai tulajdonságai felelősek a porcszövet rugalmas teherbírásáért.
Más poliszacharidok fehérjéhez kötötten proteoglikánokat alkotnak; ilyenek például a dermatán-szulfát,

kondroitin-szulfát, heparán-szulfát. A mátrix proteoglikánok a sejtközötti állomány alkotórészei (43.1. ábra).
Egyik képviselőjük a porcszövet aggrekánja, melyben egy központi fehérjelánchoz (core protein) kondroitin-
szulfát és keratán-szulfát molekulák kötődnek. Az aggrekán egységek kapcsolófehérjék közvetítésével
hialuronán óriásmolekulákhoz rögzülnek, hatalmas méretű komplexeket alkotva (43.4. ábra).
43.4. ábra - 43.4. ábra: Aggrekán komplexek felépítése
245
A proteoglikánok másik típusa transzmembrán core protein közvetítésével a sejthártya külső felszínéhez van
lehorgonyozva. Ilyen sejtfelszíni proteoglikánok például a szindekán és a fibroglikán (43.5. ábra).
Glikózaminoglikán láncaikkal a sejtet a sejtközötti állomány rostjaihoz rögzítik.
43.5. ábra - 43.5. ábra: Sejtfelszíni proteoglikánok
3. Multiadhezív fehérjék
Az extracelluláris mátrix fontos komponensei azok a fehérjék, melyek sejtfelszíni receptorokkal, kollagén
rostokkal, proteoglikánokkal egyaránt kapcsolatot létesítenek. A multiadhezív fehérjék egyik fontos
képviselője a laminin, mely a bélhám, a kapillárisfal, a veseglomerulusok lamina basalisának „ragasztóanyaga”.
A kötőszöveti sejteket fibronektin köti a kollagén rostokhoz.
4. Integrinek
A szövetek organizációjának, integritásának kialakításában fontos szerepet játszanak ezek a transzmembrán
fehérjék, melyek az extracelluláris mátrix komponenseit felismerő receptorként működnek (az integrinek
jelátviteli szerepével a 48. fejezetben foglalkozunk). Az integrinekαβ heterodimerek; mindkét alegységcsalád
több, szövetspecifikus tagból áll, kombinációik több mint húsz integrin dimert eredményeznek. Az integrinek a
sejthártya külső felszínén mátrixfehérjékkel (kollagénnel, lamininnal, fibronektinnel) kapcsolódnak, a citoszól
felől pedig vagy aktinfilamentumok végződnek rajtuk fokális adhéziót alkotva, vagy pedig intermedier
filamentumokkal hemidezmoszómákat képeznek (43.6. ábra). Az integrinek fontosságát mutatja, hogy a K.O.
mutáns egerekben súlyos fejlődési rendellenességek alakulnak ki és általában már in utero elpusztulnak.
43.6. ábra - 43.6. ábra: A fokális adhézió (A.) és a hemidezmoszóma (B.) szerkezete
246
A fokális adhéziók (43.6.A. ábra) különböző sejttípusokat (fibroblasztok, leukociták, stb.) kötnek össze az
extracelluláris mátrix elemeivel. Nagyméretű, dinamikus fehérjekomplexek, melyek a sejtek vándorlása során
kialakulnak, majd eltűnnek. Integrin dimerjeik a külső oldalon multiadhezív fehérjékkel (pl. fibronektin)
kötődnek az extracelluláris mátrix molekuláihoz, intracellulárisan pedig aktinkötő fehérjék (pl. vinkulin, α-
aktinin) útján kapcsolódnak a mikrofilamentum rendszerhez. Számos jelátviteli fehérjével kapcsolódva a szignál
transzdukció folyamataiban is részt vesznek (l. 48. fejezet).
A hemidezmoszómák (43.6. B. ábra) sokkal statikusabb struktúrák. A hámsejteket rögzítik a

bazálmembránhoz, a kapcsolatot laminin hozza létre. Az integrin dimerek sejten belüli doménjéhez
citoplazmatikus plakk, hozzá pedig intermedier filamentumok kapcsolódnak.
Daganatsejtekben az integrinek eltűnése baljós jel: a sejtek elvesztik kontaktusukat a mátrixszal, a daganat
invazívvá válik és áttétképző, metasztatizáló képessége is megnő. Bizonyos integrinek örökletes defektusa
leukocita-adhéziós deficienciát okoz: a fehérvérsejtek képtelenek a sérülés, gyulladás helyszínére vándorolni és
életveszélyes fertőzések léphetnek fel.
Ajánlott irodalom
Burridge, K., Chrzanowska–Wodnicka, M., Zhong, C. (1997): Focal adhesion assembly. Trends Cell Biol. 7,
342–347.
577–587.
Davis, P.: Universal body builder. New Scientist 1998/5/23, 1–4.
Horwitz, A. F.: Integrins and health. Scientific American 1997/5, 46–53.
Rauch, F. Glorieux, F. H. (2004): Osteogenesis imperfecta. Lancet 363, 1377–1385.
247
44. fejezet - 44. Szignáltranszdukció
I.: Jelátviteli molekulák és receptoraik
Az élő sejt egyik alapvető jellemzője, hogy anyagcsere-folyamatait csak a környezetével folytonos
kölcsönhatásban képes végrehajtani. Élete során így környezetéből számos behatás éri: hőhatások, sugárzás,
mechanikai, elektromos ingerek, kémiai jelek (44.1. ábra). Különösen fontosak ezek az extracelluláris szignálok
a többsejtű szervezetek esetében, hiszen biztosítják a sejtek közötti kommunikációt, a szervezet egészének
összehangolt működését. Mivel a sejtek közötti kapcsolatfelvétel döntő részben kémiai ágensek közvetítésével
történik, kémiai jelátvitelről, szignáltranszdukciórólbeszélünk.
44.1. ábra - 44.1. ábra: A sejtet érő környezeti hatások
1. A jelátvitel fázisai
A kémiai jelátvitel két szakaszban zajlik (44.2. ábra). A sejtek közötti szignalizáció során a jeltermelő sejt
jelátviteli anyagot (ligandot) képez, mely eléri és felismeri a megfelelő, a ligandra specifikus receptorral
rendelkező célsejtet. A ligand receptorhoz kötődésével megkezdődik a szignáltranszdukció második fázisa: az
intracelluláris jelátvitel, melynek eredményeképpen a sejt anyagcsere-, strukturális és génexpressziós
változásokkal biológiai választ ad az őt ért hatásra.
44.2. ábra - 44.2. ábra: A kémiai jelátvitel szakaszai
248
44. Szignáltranszdukció I.: Jelátviteli
molekulák és receptoraik
2. A kémiai jelátvitel fajtái

A jeltermelő és a célsejt egymáshoz való viszonya alapján a szignáltranszdukció több típusát különböztethetjük
meg (44.3. ábra).
44.3. ábra - 44.3. ábra: A kémiai jelátvitel típusai. A: endokrin; B: parakrin; C:

juxtakrin; D: autokrin; E: intrakrin szignalizáció (•, ligand; Υ, receptor)
249
2.1. Endokrin jelátvitel

A belső elválasztású (endokrin) mirigyek által termelt hormonok a véráram útján érik el távoli célsejtjeiket
(44.3.A. ábra). Mivel a jelátvitelimolekulának a szervezet különböző víztereiben (vérplazmában, szövetnedvben,
esetleg az intracelluláris folyadékban is) kell eloszlania, a folyamat lassú és a hormonnak igen kis
koncentrációban is hatásosnak kell lennie: a célsejtek nagy affinitású receptorokkal rendelkeznek.
2.2. Parakrin jelátvitel

A parakrin szignalizáció esetében a jeltermelő és a célsejt egymás közelében helyezkedik el (44.3.B. ábra). A
ligand (itt lokális kémiai mediátornak nevezzük) diffúzióval éri el a célsejtet, nem kerül a véráramba. A hatás
gyors, átmeneti, a mediátor viszonylag nagy helyi koncentrációt ér el. Parakrin jelátvitellel fejti ki például
hatását a lokális értágulatot, duzzanatot okozó hisztamin. A nitrogénoxid (NO) ugyancsak fontos lokális kémiai
mediátor. A jeltermelő sejtekben nitrogénoxid szintáz enzimek argininből hozzák létre, gázként könnyedén átjut
a sejtmembránokon és a környező szövetekben értágulatot okoz. Hatását a sejtek ciklikus-GMP szintjének
250
emelésén, illetve fehérjék nitrozilációján keresztül fejti ki. A parakrin jelátvitel speciális esetét jelenti a
szinapszis működése: a preszinaptikus sejt neurotranszmitterrel viszi át a jelet a posztszinaptikus célsejtre.
2.3. Juxtakrin jelátvitel

A juxtakrin jelátviteli mechanizmus közvetlen sejt–sejt szignalizációt biztosít (44.3.C. ábra): a ligand
sejtfelszíni fehérjeként (pl. növekedési faktorként) expresszálódik és kapcsolódik a célsejt sejtfelszíni
receptorához. Ez a szignalizációs forma tehát a jeltermelő és célsejt fizikai kontaktusát igényli.
2.4. Autokrin jelátvitel

A jeltermelő és a célsejt egy és ugyanaz (44.3.D. ábra): a sejt által szekretált ligand (pl. növekedési faktor) a sejt
saját sejtfelszíni receptorához kötődik. Autokrin stimuláció érvényesül az egyedfejlődés egyes folyamataiban
és bizonyos daganatok növekedésében (l. később).
2.5. Intrakrin jelátvitel

Sejten belül képződő anyagok (pl. metabolitok) intracelluláris receptorokhoz kötődve fejthetnek ki hatást,
anélkül, hogy elhagynák a jeltermelő sejtet (44.3.E. ábra). Hogy ilyen intrakrin szignalizációs mechanizmus is
létezhet, valószínűsítette olyan ún. árva receptorok léte, melyek ligandja sokáig ismeretlen volt. Ezek a szteroid-
receptorcsaládba tartoznak, közülük soknak a ligandját is azonosították már és egyre többet tudnak fiziológiás
szerepükről is. „Árva receptorok” ligandjukat kötve transzkripciós faktorokként szabályozzák trigliceridek,
epesavak, zsírsavak, xenobiotikumok metabolizmusát végző enzimek expresszióját.
3. A receptorfehérjék lokalizációja
A jelátviteli molekulák fizikai-kémiai tulajdonságaiktól függően kétféle receptorfehérje közvetítésével fejthetik
ki hatásukat a célsejtekben (44.4. ábra).
44.4. ábra - 44.4. ábra: Intracelluláris (A.) és sejtfelszíni (B.) receptorok
Kis hidrofób molekulák (szteroidok, tiroxin, retinsav stb.) számára a sejthártya szabadon átjárható:
intracelluláris receptoruka citoszólban vagy a sejtmagban helyezkedik el (44.4.A. ábra), a ligand-receptor
komplex hatásait közvetlenül fejti ki a sejtben (l. 32. fejezet).
A hidrofil természetű jelátviteli anyagok vagy nagyméretű polipeptidek (pl. inzulin, hipofízishormonok,
növekedési faktorok) vagy kisméretű töltéssel rendelkező molekulák (pl. adrenalin, acetilkolin, hisztamin). Ezek
számára a membrán foszfolipidrétege impermeábilis: hatásukat sejtfelszíni receptorfehérjék közvetítésével
fejtik ki (44.4.B. ábra). (Megjegyzendő, hogy bizonyos lipidtermészetű jelátviteli ágensek [pl. a trombocita-
aggregációt, sima izom összehúzódást okozó, lokális mediátorként ható prosztaglandinok] receptorai is
sejtfelszíni fehérjék.)
251
Ajánlott irodalom
Bárdos Gy. (1999): Sejtbeszéd – kémiai nyelven. Természet Világa 130, 278–280.
604–612.
Kliever, S. A., Lehmann, J. M., Willson, T.M. (1999): Orphan nuclear receptors: shifting endocrinology into
reverse. Science 284, 757–760.
Szeberényi J.: A jeltől a génig – a géntől a funkcióig. (Molekuláris medicina. Szerk.: Kopper L., Kovalszky I.,
Marcsek Z.) Medicina Könyvkiadó, Budapest, 1997.
Watling, K. (1998): The RBI Handbook of Receptor Classification and Signal Transduction. RBI, Natick.
252
II.: Heterotrimer G-proteinek által
közvetített jelátvitel
A sejtbe bejutni képtelen ligandok sejten belüli hatásait a sejtfelszíni receptorok közvetítik: a receptor
stimulálása a sejten belül biokémiai folyamatok láncreakcióját indítja el, melyek végül a sejtmagba is eljuttatják
a szignált. Transzkripciós faktorok közvetítésével specifikus génexpressziós jelenségek következnek be, melyek
strukturális és metabolikus változásokhoz vezetnek és végeredményben a sejt biológiai válaszát eredményezik
(45.1. ábra). Az intracelluláris jelátviteli folyamatok általános elvei közösek és egyszerűek; az elmúlt évek
rendkívüli intenzitású kutatásai azonban nyilvánvalóvá tették, hogy a receptor és a sejtmag számos különböző
szignalizációs pályával köthető össze, melyekben nagyszámú jelátviteli molekula játszik szerepet. A következő
fejezetek a legfontosabb jelátviteli utak jellemzőivel foglalkoznak.
45.1. ábra - 45.1. ábra: A sejtfelszíni receptorokról induló intracelluláris jelátviteli

pályák felépítésének elve
A jeltovábbításra használt mechanizmus alapján a sejtfelszíni receptorokat négy kategóriába szokás sorolni: (I)
az ioncsatorna receptorok valójában ligand által szabályozott csatornafehérjék (pl. az idegsejtek, haráncsíkolt
izom acetilkolin-szabályozott Na+/K+-csatornái, l. 42. fejezet); (II) a G-protein-kötött receptorok transzmembrán
jeltovábbítását guaninnukleotid-kötő fehérjék végzik; (III) a katalitikus receptorok enzimaktivitásuk
segítségével továbbítják a szignált; (IV) más receptorok enzimaktivitással nem rendelkeznek, citoplazmatikus
tirozin-proteinkináz enzimeket használnak a szignalizációra. Ebben a fejezetben a G-proteinek által közvetített
mechanizmussal foglalkozunk.
1. Heterotrimer G-proteinek
A G-proteinek népes családjának tagjai guaninnukleotidok megkötésére képesek: GDP-kötő állapotban
inaktívak, GTP-t kötve azonban képessé válnak biokémiai funkciójuk ellátására. Lehetnek kisméretű, monomer
fehérjék (l. 46. fejezet), illetve α-, β- és γ-alegységből felépülő heterotrimer G-proteinek. A jeltovábbítás
szempontjából az α-alegység jelentőségét ismerték fel legkorábban. Emberben ennek a polipeptidcsaládnak több
mint húsz tagja ismert. GDP-, GTP-kötésre képesek, saját GTPáz-aktivitással rendelkeznek. A β- és γ-
alegységeknek ugyancsak többféle izoformája létezik. Ezek a fehérjék erősen egymáshoz tapadnak, fiziológiás
253
45. Szignáltranszdukció II.:
Heterotrimer G-proteinek által
körülmények között nem válnak el egymástól. A γ-subunithoz izoprenillánc kapcsolódik, az egész G-protein
komplexet ez horgonyozza le a sejthártya belső felszínéhez.
A heterotrimer G-proteinek specifikus receptor- és effektorfehérjék között közvetítenek (45.2. ábra). A ligand
receptorhoz kötődésének hatására a5 Gpαβγ-komplex a receptorhoz kapcsolódik, konformációváltozást szenved
és az α-alegységen a GDP GTP-re cserélődik. Az így aktivált α-alegység disszociál a βγ-komplexekről és hatást
gyakorol effektorára (E1 a 45.2. ábrán), mely a jelet a sejt belsejébe továbbítja. Bizonyos rendszerekben a βγ-
komplex is képes – az α-alegységtől független – szignalizációra (E2 effektor az ábrán). Az α-subunit GTPáz
aktivitása közben a GTP-t GDP-re hidrolizálja, az inaktivált α-lánc így ismét βγ-dimerhez kötődik, a receptor-G-
protein-effektorok rendszer visszakerül a nyugalmi alapállapotba.
45.2. ábra - 45. 2. ábra: Heterotrimer G-fehérje által közvetített jeltovábbítás. (A:
alapállapot; B: receptor-aktiválás; C: alegység-disszociáció; D: effektor-aktiválás; E:
GTP-hidrolízis)
A heterotrimer G-proteinek útján ható receptorok hatalmas fehérjecsaládot alkotnak. Jellemző rájuk, hogy hét
transzmembrán α-hélix rögzíti őket a sejthártyába (heptahelikális receptorok, l. 33.2. ábra). A család egyes
tagjai érzékszervi ingereket (szag, íz, fény), mások kémiai jelátvivő ágenseket (hormonok, neurotranszmitterek)
érzékelnek. Számuk ezernél is nagyobb. A G-proteinek effektorai is többfélék lehetnek; az alábbiakban
részletesen az adenilcikláz és a foszfolipáz C enzimek által közvetített mechanizmusokkal foglalkozunk.
2. A cAMP-út
254
A G-proteinek által közvetített jelátviteli utak közül a legrészletesebben vizsgált mechanizmus az adrenalin β-
adrenerg receptorokon keresztül kifejtett hatása: májsejtekben ez a glikogén lebontásához vezet. A β-adrenerg
receptorral kölcsönhatásba kerülő G-protein effektora az adenilátcikláz enzim (45.3. ábra). Az adrenalin
receptorhoz kötődése stimulálja az adenilátciklázt: a közvetítő G-proteint ezért Gs-nek (α-alegységét pedig αs-
nek) nevezzük. Az adenilátcikláz transzmembrán fehérje, a citoszól felé néző aktív centruma ATP-ből 5’, 3’-
ciklikus-AMP-t (cAMP-t) hoz létre. (45.4. ábra) A cAMP másodlagos messenger molekula: példánkban
adrenalin (az elsődleges messenger) hatására képződik a sejtben és célmolekuláihoz diffundálva az adrenalin
intracelluláris hatását közvetíti mindaddig, amíg koncentrációja a nyugalmi szintre nem csökken. (Elbontását a
ciklikus nukleotid foszfodiészteráz enzim végzi: 5’-AMP-vé alakítja.) A cAMP fő célmolekulái a cAMP-függő
fehérjekináz (protein-kináz A, PKA) enzimek. A PKA izoformái két regulátor (R) és két katalitikus (C)
alegységből állnak. A tetramer szerkezetű enzim inaktív, cAMP molekulák az R-alegységhez kötődve a
komplex disszociációját idézik elő: a felszabaduló aktív C-alegységek különböző célfehérjéket foszforilálnak.
45.3. ábra - 45.3. ábra: A cAMP-út
45.4. ábra - 45.4. ábra: A ciklikus-AMP képződése és elbontása
A PKA szerin/treonin proteinkináz: ATP-molekulák szélső foszfátját hasítja le és kapcsolja észterkötéssel a

célfehérjék specifikus szerin vagy treonin oldalláncainak hidroxilcsoportjaihoz. A foszforiláció
255
konformációváltozást, következésképpen a fehérje funkciójának, aktivitásának módosulását eredményezi. A
ligandumtól és a célsejttől függően a cAMP különböző fehérjék foszforilációját serkenti: enzimek (pl. a
glikogén-metabolizmus kulcsenzimei), membránfehérjék, strukturális fehérjék, transzlációs faktorok stb.
módosulhatnak.
A felszabaduló C-subunitok egy része transzlokálódik a sejtmagba és ott transzkripciós faktorokat foszforilál.
Ezek közül a legfontosabb egy olyan fehérje, amely a cAMP-reszponzív elem (CRE) nevű enhancerhez kötődik.
A CREB (CRE-binding protein) leucin-cipzár fehérje (l. 32. fejezet), számos izoformája létezik. Enhancer-eleme
– mely sok gén promóterrégiójában jelen van – dimer formában köti meg a CREB-komplexeket, majd
foszforilációjukat követően megnő az érintett gén expressziója. A génaktivációban fontos szerepet játszik egy
koaktivátor fehérje, a CBP (CREB-binding protein). Ez a fehérje nukleoszomális hisztonokat acetilál az érintett
gén promóter-régiójában, fellazítja a kromatint és elősegíti az RNS-polimeráz II kötődését. A CREB-
fehérjéknek és a CBP-nek fontos szerepük van a cAMP sokszínű celluláris hatásainak kialakításában (a sejtek
szaporodásának, differenciálódásának, túlélésének serkentésében, a központi idegrendszerben pedig a tanulás és
a memória bonyolult folyamataiban).
A cAMP-rendszert az adrenalinon kívül számos egyéb hormon használja jelátvitelében: a hipofízis elülső lebeny
hormonok közül az ACTH, FSH, LH, TSH, a hátsó lebeny vazopresszin hormonja, a parathormon, a glukagon
ugyancsak Gs-közvetített szignalizációval működik. Más ágensek gátló, inhibítor hatású Gi-fehérjéken keresztül
hatnak: az aktivált receptor az αιi-alegységet GTP-kötő állapotba hozza, az azonban nem serkenti, hanem gátolja
az adenilátciklázt, csökkenti a cAMP-szintet. Így fejti ki például hatását az acetilkolin a szívizomban.
3. Az inozitol-foszfolipid út
Az 1970-es években figyelték meg, hogy az acetilkolin egyes célszöveteiben (pl. az exokrin pankreászban)
fokozza a foszfolipidek metabolizmusát. Az elmúlt években bebizonyosodott, hogy a hatás jelátviteli jelenség és
hogy foszfolipid eredetű másodlagos messengerek nemcsak az acetilkolin szekréciót kiváltó hatásában, hanem
más szignáltranszdukciós folyamatokban is részt vesznek.
A leírt hatást inozitol-foszfolipidek hidrolízise közvetíti. A sejtmembrán belső foszfolipidrétegének egyik

komponensét, a foszfatidilinozitol-biszfoszfátot (PIP2) egy foszfolipáz C (PLC) enzim diacilglicerinre (DAG) és
inozitol-triszfoszfátra (IP3) hidrolizálja (45.5. ábra). Mindkét termék másodlagos messenger, melyek két külön
jelátviteli utat aktiválnak (45.6. ábra).
45.5. ábra - 45.5. ábra: A foszfolipáz C reakció (a rövidítéseket l. a szövegben)
45.6. ábra - 45.6. ábra: Az inozitol-foszfolipid út
256
A ligand-stimulált receptor hatását speciális heterotrimer G-protein, a Gq-fehérje közvetíti. Hatására a

foszfolipáz C enzimcsalád PLC-β izoenzimei a membrán belső felszínén PIP 2 molekulákat hasítanak. Az egyik
termék, az IP3vízoldékony másodlagos messenger, mely díffúzióval gyorsan eléri célfehérjéit, az
endoplazmatikus retikulum membránjának Ca++-csatornáit. A csatornák megnyilása Ca++-ionoknak a citoszólba
özönlését eredményezi, ahol a Ca++ – ugyancsak másodlagos messengerként – számos célfehérje aktivitását
befolyásolja. Ezek egyike a kalmodulin, mely Ca++-t megkötve egy szerin/treonin-specifikus fehérjekinázt, a
Ca++/kalmodulin-függő proteinkinázt (CaM-kináz) aktiválja. A CaM-kináz egyik szubsztrátja az a CREB
transzkripciós faktor, melyet a PKA is foszforilál (l. előbb): mindkét jelátviteli út serkentése a megfelelő
célgének expressziójához vezet.
A PLC-β reakció másik terméke a DAG; apoláros molekula lévén ez a másodlagos messenger a membránban
diffundál és a citoszólból magához vonzza célfehérjéit, a proteinkináz C (PKC) enzimeket. Ezek a szerin/treonin
proteinkinázok ugyancsak több fehérjeszubsztrátot – közöttük transzkripciós faktorokat is – foszforilálnak. A
PKC-jelátvitel génexpressziós hatásának egyik fontos sejtmagon belüli mediátora az AP-1 transzkripciós faktor
(l. 32. fejezet), mely számos célgén indukcióját idézi elő.
257
Ajánlott irodalom
Buck, L. B. (2004): The search for odorant receptors. Cell S116, S117–S119.
USA, 613–617, 622–627.
Gutkind, S. (1998): The pathways connecting G protein-coupled receptors to the nucleus through divergent
mitogen-activated protein kinase cascades. J. Biol. Chem. 273, 1839–1842.
Hamm, H. E., Gilchrist, A. (1996): Heterotrimeric G proteins. Curr. Op. Cell Biol. 8, 189–196.
Karin, M., Hunter, T. (1995): Transcriptional control by protein phosphorylation: signal transmission from the
cell surface to the nucleus. Curr. Biol. 5, 747–757.
Neves, S. R., Ram, P. T., Iyengar, R. (2002): G protein pathways. Science 296, 1636–1639.
Pastan, I.: Cyclic AMP. Scientific American 1972/8, 97–105.
Spiegel, S., Foster, D., Kolesnick, R. (1996): Signal transduction through lipid second messengers. Curr. Op.
Cell Biol. 8, 159–167.
258
III.: Jelátvitel tirozin-proteinkináz
receptorokról
A sejtfelszíni receptorok egy csoportja transzmembrán jelátviteli funkcióját enzimaktivitása segítségével látja el.
A katalitikus receptorok legfontosabb és legnépesebb családját olyan membránfehérjék alkotják, melyek
tirozinspecifikus fehérjekináz aktivitással rendelkeznek. Az első tirozin-proteinkináz enzimet 1980-ban
azonosították a daganatkeltő Rous sarcoma vírus Src onkoproteinje „személyében” (az onkogénekkel és
termékeikkel az 55. fejezetben részletesen foglalkozunk): ez az enzim szubsztrátfehérjéinek aromás
hidroxilcsoportokat tartalmazó tirozin-oldalláncait foszforilálja ATP felhasználásával. Nem sokkal később
kiderült, hogy számos sejtfelszíni receptorfehérje is rendelkezik tirozinspecifikus fehérjefoszforilációs
aktivitással. Ezek a receptorok polipeptid természetű növekedési faktorok sejten belüli hatásait közvetítik.
1. Növekedési faktorok és receptoraik

A szervezetünkben termelődő több tucat növekedési faktor sokrétű és létfontos szabályozási funkciókat lát el
sejtjeinkben: a sejtszaporodás, -túlélés, -anyagcsere, a szövetek differenciációja egyaránt polipeptid növekedési
faktorok ellenőrzése alatt áll. (Néhány fontos képviselőjüket a 46.1. táblázat sorolja fel.)
46.1. táblázat - 46.1. táblázat: Polipeptid növekedési faktorok

Növekedési faktor Hatás
PDGF trombocita-eredetű növekedési faktor különböző sejtek (pl. fibroblasztok)
(platelet-derived growth factor) proliferációja
EGF epidermális növekedési faktor (epidermal különböző sejtek (pl. hámsejtek)
growth factor) proliferációja
FGF fibroblaszt növekedési faktor (fibroblast különböző sejtek proliferációja neuronok
growth factor) differenciációja embrionális fejlődés
NGF idegsejt növekedési faktor (nerve growth neuronok túlélése és differenciációja
factor)
inzulin metabolikus hatások (pl. glukózfelvétel)
sejtproliferáció
IGF inzulinszerű növekedési faktor (insulin-like sejtproliferáció metabolikus hatások
growth factor) sejtdifferenciáció
VEGF angiogenetikus növekedési faktor (vascular endotel sejtek proliferációja
endothelial growth factor)
1.1. A receptoraktiváció mechanizmusa

Bár a receptorok között finom szerkezeti és jelentős funkcionális különbségek vannak (46.1. ábra és táblázat), a
megfelelő növekedési faktor kötődése lényegében hasonló molekuláris mechanizmussal idézi elő a
transzmembrán jelátvitelt (46.2. ábra).
46.1. ábra - 46.1. ábra: Néhány növekedési faktor receptor szerkezete
259
46. Szignáltranszdukció III.:
Jelátvitel tirozin-proteinkináz
receptorokról
46.2. ábra - 46.2. ábra: A növekedési faktor receptorok aktiválásának mechanizmusa (1.
ligandkötés; 2. receptor-dimerizáció; 3. autofoszforiláció; 4. jelátviteli fehérjék kötődése
és foszforilációja [a rövidítések jelentését lásd később a szövegben])
260
receptorokról
261
receptorokról
A specifikus ligand kötődése a receptor sejtfelszíni ektodoménjéhez receptor-dimerizációt idéz elő (a tetramer
szerkezetű inzulinreceptor esetében erre nincs szükség, l. 46.1. ábra). A receptor-alegységek egymás citoszól-
doménjét több tirozin-oldalláncon foszforilálják (receptor-autofoszforiláció). A receptoron létesülő foszfotirozin
oldalláncok specifikus szignalizációs fehérjék kötőhelyéül szolgálnak. A kapcsolódó jelátviteli fehérjéket a
receptor foszforilálja és ezáltal aktiválja, a jel továbbhalad a sejt belsejébe.
A receptorfunkció kritikus lépése a receptor-célfehérje komplexek kialakulása. Ennek molekuláris részleteit az

1990-es évek kutatásai tisztázták. A növekedési faktor receptorokkal kölcsönhatásba kerülő fehérjék elsődleges
szerkezetének vizsgálata kiderítette, hogy hasonló stukturális elemeket tartalmaznak. Mivel ezeket először az
Src-fehérjében írták le, Src-homológia (SH) doméneknek nevezték el őket (46.3. ábra). Az SH2-domének
kompakt, globuláris polipeptid-régiók, melyek a partnerfehérjén foszforilált tirozint ismernek fel és kötődnek
hozzá. Mivel a receptoron általában több tirozin-oldallánc is foszforilálódik és ezek aminosav környezete
különböző, az aktivált receptor egyszerre többféle jelátviteli fehérjével létesíthet kapcsolatot, egyidőben több
jelátviteli út is aktiválódhat. Az autofoszforilált receptor tehát specifikus SH2-domén tartalmú fehérjéket „halász
ki” a citoszólból és használ jeltovábbításra. (Ezek kilétével és funkciójával a fejezet második felében
foglalkozunk.) A receptorhoz kötődő fehérjék SH3-domént is tartalmazhatnak: ez a jelátvitelben disztálisan
elhelyezkedő célfehérje prolinban gazdag régióját köti meg és vonja be ezzel a szignáltranszdukciós folyamatba.
(A teljesség kedvéért: az Src-fehérje SH1 doménje a tirozin-proteinkináz centrum.)
46.3. ábra - 46.3. ábra: SH2- és SH3-doméneket tartalmazó jelátviteli fehérjék (a

rövidítések jelentését lásd a szövegben)
2. A növekedési faktor receptorokról kiinduló

jelpályák
Az aktivált növekedési faktor receptorokról több szignáltranszdukciós út indul ki (46.4. ábra). Ezek között
vannak, amelyek közvetlenül a receptorról erednek, több jelátviteli utat azonban egy monomer G-protein család
(Ras-fehérjék) közvetítenek.
2.1. A foszfolipáz C út
A ras-független jelátvitel egyik példája a foszfolipáz C út. A foszfolipáz C enzimek bizonyos típusai (PLC-β
izoenzimek) heterotrimer G-proteinek effektorfehérjéi (l. 45. fejezet). A foszfolipáz C-γ (PLC-γ) enzimcsalád
tagjai SH2-doménnel rendelkeznek, tehát képesek aktivált növekedési faktor receptorok hatását közvetíteni a
sejtbe. A PLC-γ enzimek szubsztrátja is a PIP2, termékei pedig a DAG és az IP3, a jelátviteli utak tehát
megfelelnek a PLC-β-val kapcsolatban leírtaknak (l. 45. fejezet).
2.2. A Ras-fehérjék
A Ras-fehérjéket – a korábban említett Src-proteinhez hasonlóan – eredetileg mint daganatkeltő RNS-vírusok
onkoproteinjeit azonosították, majd normális sejtekben is megtalálták őket (l. 54. fejezet). Kisméretű, egyetlen
polipeptidláncból álló monomer G-proteinek, izoprenillánccal rögzülnek a sejthártya belső felszínén. Egyéb
guaninnukleotid-kötő fehérjékhez hasonlóan inaktív, GDP-kötő és aktív, GTP-kötő alakban léteznek. A Ras-
fehérjék aktivációját a növekedési faktor receptorához kötődése idézi elő (46.5. és 46.6. ábra). Az
262
receptorokról
autofoszforilált receptor speciális adapterfehérje molekulát köt meg: ez SH2-doménjével a receptorhoz, SH3-
doménjével pedig egy olyan enzimhez kapcsolódik, mely a Ras-fehérjén a GDP-t GTP-re cseréli (az enzimfajta
jelölése – az angol név [guanine-nucleotide exchange factor] alapján – GEF). Az aktivált Ras•GTP-komplex
effektorfehérjékre továbbítja a jelet (l. később), majd saját GTPáz-aktivitása segítségével visszatér a nyugalmi
Ras•GDP-formába. Mivel a Ras-fehérjéknek – szemben a heterotrimer G-proteinek α-alegységével – gyenge
GTPáz-aktivitásuk van, a hatékony inaktivációhoz egy, ugyancsak a receptor által szabályozott faktorra, a
GTPáz aktiváló proteinre (GAP) is szükség van. Mint később látni fogjuk, a Ras-ciklus zavarai gyakran
vezetnek fokozott sejtproliferációhoz, daganatképződéshez.
46.4. ábra - 46.4. ábra: A növekedési faktorok jelátviteli útjai
46.5. ábra - 46.5. ábra: A Ras/MAPK jelátviteli út (a rövidítések jelentését l. a

szövegben)
263
receptorokról
A Ras•GTP komplexekhez a citoplazmából effektor fehérjék kötődnek és viszik tovább a jelet a sejt belsejébe.
Ezek száma megközelíti az egy tucatot, rendkívül bonyolulttá, biológiai hatásait tekintve pedig sokszínűvé téve
264
receptorokról
a növekedési faktorok jelátvitelét. Közülük az alábbiakban a három legfontosabb jelpályával foglalkozunk (l.
46.4. ábra).
46.6. ábra - 46.6. ábra: A Ras-ciklus
2.3. Az ERK-út
Az 1990-es évek egyik legjelentősebb sejtbiológiai felfedezése olyan fehérje-foszforilációs láncolatok
felfedezése volt, melyekben mitogén (vagy másfajta) stimuláció hatására hierarchikus rendszerben egymásra
épülő proteinkinázok egymást foszforilálva-aktiválva továbbítják a jelet a sejtmembrántól a sejtmag felé. Az
elsőként azonosított, szerin/treonin-specifikus mitogén-aktivált proteinkinázokról (MAPK) ezeket a rendszereket
összefoglaló néven MAPK-kaszkádoknak nevezzük. A növekedési faktor jelátvitel MAPK-ai az
extracelluláris szignál által regulált kinázok (ERK-ek; 46.5. ábra). Ezeket MAPK-kinázok (MAPKK-ok)
aktiválják tirozinon és treoninon végrehajtott foszforilációval; a növekedési faktor jelátvitelben részt vevő
MAPKK-ok neve: MEK (MAPK/ERK-kináz). A kaszkád legproximálisabb elemei a MAPKK-kinázok
(MAPKKK-ok): ebben a jelátviteli útban az eredetileg onkoproteinként felfedezett Raf-fehérjék. Az aktivált
Ras·GTP-komplex a membránhoz vonzza a Raf szerin/treonin-specifikus kináz fehérjéket és rajtuk keresztül
stimulálja az egész proteinkináz-kaszkádot. Az ERK-enzimek számos célfehérjét foszforilálnak. Egyes
molekuláik a sejtmagba is transzlokálódnak és ott transzkripciós faktorokat is aktiválnak. A növekedési faktor
jelátvitel egyik fontos célpontja a szérum-reszponzív elem nevű enhancer. Ehhez trimer szerkezetű
transzkripciós faktor kapcsolódik, melynek egyik alegységét foszforilálja az ERK. Így az SRE-tartalmú
célgének transzkripciója fokozódik. A génindukció gyorsan, néhány perccel a növekedési faktor receptorhoz
kötődése után bekövetkezik. Az indukált gének (ún. korai válasz gének) közül sokan transzkripciós faktorokat
kódolnak (pl. a Fos, Jun, Myc fehérjét), melyek szintézisüket követően a sejtmagba transzlokálódnak és egy
második génindukciós hullámot idéznek elő. Az ún. késői válasz gének termékei (pl. ciklin fehérjék) hozzák
létre a sejt biológiai változásait (pl. proliferáció, differenciáció). Emlős sejtekben több, hasonló szerkezetű, de
eltérő funkciójú MAPK-kaszkádot azonosítottak az elmúlt években (l. 48. fejezet). Megkülönböztetésül, a
fentiekben vázolt foszforilációs kaszkádot ERK-útnak nevezzük. Az ERK-jelpálya jelentőségét aláhúzza, hogy
az emberi daganatok 85 százalékában a normálisnál aktívabban működik.
2.4. A foszfatidilinozitol 3-kináz út

A sejthártya inozitol-foszfolipidjei nemcsak foszfolipázok, hanem lipidkinázok szubsztrátjai is lehetnek. Az
utóbbiak közé tartozik a foszfatidilinozitol 3-kináz (PI3K)enzim: ennek a heterodimer szerkezetű enzimnek az
265
receptorokról
egyik alegysége adapterfehérjeként kapcsolódik az aktivált növekedési faktor receptorhoz (46.3. ábra), a
katalitikus alegység pedig ATP felhasználásával inozitol-foszfolipid molekulákat foszforilál (46.7. ábra). (A
teljesség kedvéért jegyezzük meg, hogy a PI3K-nak van olyan formája is, melynek aktivációja Ras-fehérjén
keresztül történik.) A foszforilált lipidmolekulák (pl. a foszfatidilinozitol-triszfoszfát [PIP3]) másodlagos
messengerként működnek. (A PIP3 molekula inaktiválását egy lipidfoszfatáz enzim, a PTEN [az angol
phosphatase and tensin homológ rövidítése] végzi.)
46.7. ábra - 46.7. ábra: A foszfatidilinozitol 3-kináz reakció (a rövidítéseket lásd a

szövegben)
A PI3K-út elemeinek és funkcióinak feltárása napjainkban is folyik. A sejthártya belső oldalán a növekedési
faktor stimuláció hatására PIP3 molekulák szaporodnak fel, melyek a citoszólból specifikus jelátviteli fehérjéket
vonzanak magukhoz és az így kialakuló szignalizációs komplexek továbbítják a jeleket a sejt belsejébe (46.4.
ábra). Az út legfontosabb enzime egy szerin/treonin-specifikus kináz, a proteinkináz B (PKB). (A PKB
homológja daganatkeltő RNS-vírusok onkoproteinje [l. 54. fejezet], melyet Akt-fehérjének nevezünk. A PKB és
Akt kifejezés szinonímaként használatos.) Aktiválódva, ez az enzim számos célfehérjét foszforilál, rajtuk
keresztül gének expresszióját, a sejt túlélését, transzlációs folyamatait szabályozza. A PI3K/Akt-út egyik fontos
résztvevője egy szerin-treonin specifikus fehérjekináz, az mTOR (mammalian target of rapamycin; l. 46.4. ábra).
Nevét a rapamicin nevű antibiotikumról kapta, melyet szervátültetésen átesett betegek kezelésében
immunszuppresszánsként alkalmaznak. Az mTOR a fehérjeszintézis iniciációját, ezáltal a sejtek növekedését
serkenti. Gátlószerét, a rapamicint különböző daganatok kezelésében tesztelik. Más PIP 3-aktivált komplexek a
citoszkeletont képesek átformálni. A PIP3-út orvosi jelentőségét hangsúlyozza az a tény, hogy fokozott
működése az emberi daganatok mintegy felében kimutatható.
2.5. A Ral út
A növekedési faktorok egyes sejtek alakját, mozgékonyságát is megváltoztatják, a citoszkeleton átszervezésén
keresztül. A hatás fő közvetítője a Ras-fehérjék nagycsaládjába tartozó monomer G-protein, a Ral (neve a Ras-
like angol kifejezésből származik). A Ral guaninnukleotid kicserélő faktora hozzákötődik a növekedési faktor
stimuláció következtében aktivált Ras-hoz, az általa létrehozott Ral•GTP komplex pedig a Rho-fehérjék
családjába tartozó G-proteinek közvetítésével formálja át a mikrofilamentum rendszert (46.4. ábra). Ennek az
útnak a fokozott aktivitása valószínűleg szerepet játszik a tumorsejt-invázióban és az áttétképződésben (l. 57.
fejezet).
Ajánlott irodalom
Cantley, L. C. (2002): The phosphoinositide 3-kinase pathway. Science 296, 1655–1657.
USA, 615–620, 628–636.
Lowe, L. L.: Insulin-like growth factors. Scientific American 1996/2, 62–71.
Marshall, C. J. (1996): Ras effectors. Curr. Op. Cell Biol. 8, 197–204.
266
receptorokról
Rajalingam, K., Schreck, R., Rapp, U. R., Albert S. (2007): Ras oncogenes and their downstream targets.
Biochim. Biophys. Acta 1773, 1177–1195.
Treisman, R. (1996): Regulation of transcription by MAP kinase cascades. Curr. Op. Cell Biol. 8, 205–215.
Weinberg, R. A. (2007): The Biology of Cancer. Garland Science, Taylor & Francis Group. 126–140, 150–153,
161–184, 782–787.
Weis, A., Schlessinger, J. (1998): Switching signals on or off by receptor dimerization. Cell 94, 277–280.
267
IV.: citokinek és egyéb mitogének
jelátvitele
A sejtszaporodás legfontosabb extracelluláris szabályozói a tirozin-proteinkináz receptorokon keresztül ható
növekedési faktorok (l. 46. fejezet). Számos egyéb fehérjetermészetű ágens található azonban szervezetünkben,
melyek – egyéb hatásaik mellett – a sejtek proliferációját is szabályozzák. Az általuk aktivált jelpályák
működési zavarai – hasonlóan a növekedési faktorok jelátvitelének fokozódásához – daganatos megbetegedések
kialakulásához vezethetnek, így rövid áttekintésük feltétlenül indokolt.
1. Citokin-jelátvitel
A citokin-család tagjai polipeptid természetű ligandok, melyek sokféle célsejtben sokféle biológiai hatást
fejtenek ki. Közéjük tartoznak az interferonok, melyek célsejtjüket rezisztenssé teszik vírusfertőzésekkel
szemben; a limfociták proliferációját és differenciációját serkentő interleukinek; a vörösvérsejt-éréshez
szükséges eritropoietin; a vérlemezkék képzését serkentő trombopoietin; az adenohipofizis hormonjai közül a
növekedési hormon és a prolaktin.
A citokinreceptorok olyan transzmembrán fehérjék, melyek katalitikus aktivitással nem rendelkeznek.

Hasonlóan a tirozin-proteinkináz-receptorokhoz, a ligandkötést követően dimerizálódnak és aktív konformációt
vesznek fel. Az aktivált receptor citoplazmatikus doménjeihez nonreceptor tirozin-proteinkináz enzimek
kötődnek nem-kovalens kötéssel (47.1. ábra). A citokin-receptorokhoz kapcsolódó fehérjekinázok neve: JAK (a
Janus-kináz elnevezés a bennük levő két kinázdoménre utal). A JAK-enzimek egymást foszforilálják, ezáltal
kötőhelyeket teremtenek SH2-domént tartalmazó citoplazmatikus fehérjék számára (l. 46. fejezet). A citokin-
jelátvitel fő közvetítői a STAT-fehérjék (az angol elnevezés rövidítése: signal transducer and activator of
transcription): SH2-doménjeikkel a JAK-enzimek foszfotirozin oldalláncaihoz kapcsolódnak, majd tirozin-
foszforilációjukat követően egymással hoznak létre dimereket. A STAT-dimerek a sejtmagba transzlokálódnak
és a megfelelő célgének enhancer-eleméhez kötődve aktiválják a transzkripciós folyamat iniciációját, ezáltal a
gének expresszióját. A célgének a sejtproliferációban és -túlélésben kulcsszerepet játszó fehérjéket kódolnak.
Egyéb jelátviteli mechanizmusokhoz képest a citokinek szignáltranszdukciója viszonylag egyszerű: a sejthártya
és a sejtmag között egyetlen jelátviteli fehérje (a STAT) közvetít.
47.1. ábra - 47.1. ábra: A citokin jelátvitel (a rövidítések jelentését l. a szövegben)
268
47. Szignáltranszdukció IV.:
citokinek és egyéb mitogének
jelátvitele
269
jelátvitele
A citokinhatás speciális esetét jelenti az interferon fehérjék szerepe a vírusfertőzés elleni kűzdelemben (47.2.
ábra). A vírus által megtámadott sejtben specifikus fehérjekinázok aktiválódnak, melyek interferon-reguláló
transzkripciós faktorokat (IRF-fehérjék) foszforilálnak a citoplazmában. Az IRF-fehérjék sejtmagba történő
transzlokációjukat követően interferonokat kódoló géneket indukálnak. A szekretált interferon autokrinés
parakrin mechanizmussal, a JAK/STAT-út aktiválásával antivirális fehérjék szintézisét idézi elő és ezzel a
fertőzött sejtben korlátozza a vírusszaporodást és gátolja a szomszédos sejtek fertőzését is.
47.2. ábra - 47.2. ábra: Az interferon fehérjék képződésének szabályozása és szerepe a

vírusfertőzés gátlásában
270
jelátvitele
271
jelátvitele
2. A TGF-β-út
A transzformáló növekedési faktor (TGF-β) népes ligandcsalád tagja. Ezek a fehérjék különböző sejttípusok
proliferációját, differenciációját szabályozzák. A TGF-β orvosi jelentőségét elsősorban az adja, hogy jelátviteli
útjának túlzott aktivációja szerepet játszik a tumorinvázió (l. 57. fejezet) folyamatában.
A TGF-β receptora szerin/treoninkináz aktivitással rendelkező heterodimer. Ligandkötés hatására a receptor egy
citoplazmatikus lokalizációjú transzkripciós faktor család tagjait foszforilálja. A dimerizált Smad-fehérjék
transzlokálódnak a sejtmagba és célgénjeiket indukálják (47.3. ábra).
47.3. ábra - 47.3. ábra: A transzformáló növekedési faktor (TGF-β) jelátvitele
3. Hedgehog-jelátvitel
Az ecetmuslicában azonosított Hedgehog fehérje (nevét a mutáns légy sündisznószerű fenotípusáról kapta)
szekretált ligand. Receptorához kötődését követően egy transzmembrán effektor fehérje aktiválódik, mely a
citoplazmában egy transzkripciós faktort stabilizál, az pedig a sejtmagba bejutva génexpressziós változást idéz
elő (47.4. ábra).
47.4. ábra - 47.4. ábra: A Hedgehog jelátviteli út
272
jelátvitele
A Hedgehog-út elsősorban az egyedfejlődés determinációs, differenciációs folymataiban játszik szerepet (l. 50.
fejezet). Kóros aktivációja daganatképződéshez vezethet.
4. Wnt-jelátvitel
A Wnt-géneket muslicában, majd emlősökben is azonosították. A Hedgehog-ligandhoz hasonlóan a Wnt-
fehérjék is szekretált növekedési faktorok, fiziológiás szerepük az egyedfejlődés folyamatainak szabályozása. A
Wnt-receptorok aktivációja a mikrofilamentumokat az övdezmoszómákhoz kötő β-katenin-fehérje (l. 41.
fejezet) szolubilis formájának stabilizálása: a jelpálya serkentésekor a β-katenin felszabadul egy multiprotein
komplexből, bejut a sejtmagba és célgének indukciójában vesz részt (47.5. ábra). A jelátviteli út több
fehérjéjének (Wnt, β-katenin és a fehérjekomplex egyik komponense, az APC-fehérje) abnormális expressziója
daganatképződéshez vezethet (l. 56. fejezet).
47.5. ábra - 47.5. ábra: A Wnt jelátviteli út
273
jelátvitele
5. Notch-jelátvitel
Ennek az útnak ugyancsak az egyedfejlődés folyamataiban van jelentősége. (Nevét egy muslicamutánsról kapta,
melynek szárnyán rovátkák jelennek meg.) A jelpálya tipikus példája a juxtakrin szignalizációnak (47.6. ábra).
A Notch-fehérje transzmembrán receptor, mely a szomszédos sejt membránjában elhelyezkedő Notch-liganddal
kapcsolódva aktiválódik. Az aktivált receptor citoplazmatikus doménjét egy proteáz lehasítja, az a sejtmagba
transzlokálódik és egy transzkripciós faktor komplex részeként célgének expresszióját indukálja.
Hasonlóan a fejezet többi jelátviteli útjaihoz, a Notch-jelpályának is vannak onkológiai vonatkozásai.
47.6. ábra - 47.6. ábra: Notch jelátviteli út
274
jelátvitele
Ajánlott irodalom
Aaronson, D. S., Horvath, C.M. (2002): A road map for those who dont’t know JAK-STAT. Science 296, 1653–
1655.
620–621, 636–640.
Taniguchi, T. (1995): Cytokine signaling through nonreceptor protein tyrosine kinases. Science 268, 251–255.
Weinberg, R. A. (2007): The Biology of Cancer. Garland Science, Taylor & Francis Group. 141–147, 185–197.
275
V.: Stressz- és integrin-jelátvitel
Az előző fejezetekben azokkal a jelátviteli mechanizmusokkal foglalkoztunk, melyekre a sejt szaporodásának
fokozásával válaszol. Vannak azonban olyan környezeti hatások is, melyek celluláris stresszt okozva veszélybe
sodorják a sejteket, vagy éppen mechanikai ráhatással alak- vagy mozgékonysági változásokat idéznek elő.
Ebben a fejezetben a celluláris stressz és az integrin-aktiváció jelátviteli következményeit ismertetjük röviden.
1. Stresszhatások jelátvitele
1.1. Stresszaktivált fehérjefoszforilációs kaszkádok
Az ERK-enzimeknek (l. 46. fejezet) a sejtek proliferációs és differenciációs jelátvitelében játszott szerepét az
1990-es évek elején ismerték fel. Genetikai és molekuláris biológiai módszerek segítségével ezt követően
további mitogén-aktivált proteinkinázizoenzimeket fedeztek fel. Ezek egymással szekvencia-rokonságot
mutatnak és szabályozásuk is az ERK-enzimekhez hasonló elvek alapján, MAPKK és MAPKKK enzimek által
közvetített fehérje-foszforilációs kaszkád útján történik. Magasabb rendű élőlények sejtjeiben tehát több,
hasonló felépítésű, egymással párhuzamos MAPK-út létezik (jelenleg már több mint egy tucat emlős MAPK-
izoenzim ismert): ezek feltérképezése, biokémiai és funkcionális jellemzése jelenleg is folyik.
Az „új” MAPK-utak (48.1. ábra) között vannak olyanok, melyek a sejt stresszválaszát közvetítik. A sejtet élete
során számos stresszhatás érheti: sugárzások, hősokk, DNS-károsodás, oxidatív stressz, bizonyos extracelluláris
ligandok, ozmotikus sokk, mérgező anyagok. A sejtnek ilyenkor két lehetősége van, hogy helyreállítsa a
megbomlott egyensúlyt: túlélési, regenerációs képességének fokozása vagy sejthalál indukálása. A túlélésben az
ERK-út, a sejtpusztulás előidézésében más MAPK-kaszkádok: a JNK- és a p38-út játszanak szerepet. (A
sejthalál ezen fajtája, az apoptózis jellemzőivel az 51. fejezetben foglalkozunk részletesen.)
A JNK-enzimek nevüket fő szubsztrátjukról az AP-1 transzkripciós faktor Jun-komponenséről kapták: a Jun-

fehérje N-terminális régiójában levő szerin-oldalláncokat foszforilálva aktiválják az AP-1 komplexet (JNK =
Jun N-terminális kináz). A JNK-ok azonban más transzkripciós faktorokat is képesek foszforilálni: az AP-1-
helyen kívül a CRE és SRE elemen keresztül is képesek génaktivációt előidézni. A p38-proteinkináz a JNK-
úthoz hasonló módon szabályozott, de attól elkülönült jelátviteli út kulcsenzime, ugyancsak több
fehérjeszubsztrát foszforilálására képes. A stresszhatások tehát a JNK-út és a p38-út közvetítésével sokrétű,
részben még feltárásra szoruló génexpressziós és biokémiai változásokat indítanak el az érintett sejtekben.
1.2. Az NFκB-út
A fentiekből már kiderült, hogy a stresszválasz általában génexpressziós változásokkal jár. Ezeket a hatásokat
számos transzkripciós faktor közvetíti, közülük is talán legjelentősebb az NFκB faktor-család. Az NFκB
fehérjét B limfocitákban, mint az immunglobulin kappa-lánc génjének regulátorát fedezték fel (innen származik
az elnevezés: nuclear factor κB), a faktorcsalád egyes tagjai azonban minden szövetünkben expresszálódnak, a
stresszválaszon kívül a sejttúlélés és a sejthalál szabályozásában is szerepet játszanak. Nyugalmi sejtben az
NFκB-heterodimer egy gátló fehérjével (IκB, inhibitor κB) alkot komplexet és a citoplazmában, tehát inaktív
formában mutatható ki (48.2. ábra). Stresszhatásra (pl. sejtfelszíni receptorokon keresztül ható, gyulladást
kiváltó fehérjék [ún. gyulladási citokinek], oxidatív stressz, bizonyos vírusok hatására) az IκB-t specifikus
fehérjekináz (IκB-kináz) foszforilálja, aminek következtében a gátlófehérje proteaszomális degradáció
áldozatául esik. A felszabaduló NFκB transzlokálódik a sejtmagba és számos célgén transzkripcióját serkenti:
gyulladási citokinek, immunreceptorok, sejtadhéziós fehérjék, a sejthalált szabályozó proteinek képződnek, ezek
együttes hatása adja meg a sejt válaszát a környezeti behatásra.
48.1. ábra - 48.1. ábra: MAPK jelátviteli utak emlős sejtekben. (A rövidítések
magyarázatát l. a szövegben. Az üresen hagyott téglalapok olyan, már azonosított
jelátviteli fehérjéket reprezentálnak, melyek nevének ismertetése meghaladja a könyv
kereteit.)
276
48. Szignáltranszdukció V.: Stressz-
és integrin-jelátvitel
48.2. ábra - 48.2. ábra: A stresszválasz NFκB-útja
277
2. Integrin-jelátvitel
Az integrinek az extracelluláris mátrix fehérjekomponenseit (kollagén, fibronektin, laminin stb.) a
citoszkeletonnal, elsősorban a mikrofilamentum rendszerrel összekötő transzmembrán fehérjék (l. 43. fejezet).
Mint strukturális fehérjék, fontos szerepet játszanak a sejtadhézióban, a sejt alakjának meghatározásában és a
sejtmozgások szabályozásában. Ezeken a létfontos funkciókon túlmenően azonban egyre több adat gyűlik össze
szignáltranszdukciós működésükre vonatkozóan. Az αβ-heterodimer felépítésű integrineket úgy foghatjuk fel,
mint sejtfelszíni receptorokat, melyeket az extracelluláris mátrix komponenseinek kötődése, illetve a sejtet érő
mechanikai ingerek aktiválják. Az integrin-molekulák citoplazmatikus doménjein hatalmas méretű multiprotein
komplexek (fokális adhéziók) képződnek, melyek bonyolult – és részben még fel nem tárt – jelátviteli pályákon
sokrétű biológiai válasz kialakulását közvetítik (48.3. ábra).
278
48.3. ábra - 48.3. ábra: A fokális adhézió által közvetített integrin-jelátviteli utak (a
rövidítések jelentését l. a szövegben)
Az adhéziós komplexek dinamikusképződmények: gyorsan felépülnek, de le is bomlanak. A mátrix

fehérjekomponenseinek kötődése a membrán integrindimerjeinek aggregációját idézi elő. Hasonló hatása van a
sejtet érő mechanikai ingereknek is: az izomösszehúzódás feszítő hatása az izomsejtek membránjában, a
véráram által kifejtett erő az erek falát bélelő endotelsejtek hártyájában vált ki integrin-oligomerizációt. Az így
aktivált, saját enzimaktivitással nem rendelkező integrinek a citoszólból nonreceptor tirozin-proteinkinázokat
kötnek meg. Ezek közül a legfontosabb a fokális adhézió kináza (FAK): az aggregált receptorokhoz kapcsolódó
FAK-molekulák egymást foszforilálva kötőhelyeket hoznak létre SH2-domént tartalmazó fehérjék számára.
Először a Src-családba tartozó tirozin-proteinkinázok komplexálódnak a FAK-láncokkal, kiterjesztve a
megindult tirozin-foszforilációt. Aktinkötő fehérjék (pl. vinkulin, talin, α-aktinin) kapcsolódása lehetőséget
teremt stresszrostok kifejlődésére a fokális adhézióból, a citoszkeleton átrendeződése pedig a sejtek alakjának,
migrációs aktivitásának megváltozásához vezet.
A foszforilált FAK adapterfehérjéken keresztül a Ras-t is aktiválja: az ERK jelátviteli út stimulációja – a

sejttípustól és egyéb körülményektől függően – specifikus gének expressziójához és proliferációs,
differenciációs, sejtmotilitási válaszokhoz vezet. Előfordulhat a JNK-pálya aktiválása is, ami a sejt
stresszválaszát idézi elő. A PI3K-út serkentése a mátrixhoz tapadt sejt életben maradását biztosítja. Ha a sejt
leválik a mátrixról, a PI3K-jelátvitel megszakadása, illetve stresszkináz utak aktiválódása a sejt pusztulását
eredményezi. A programozott sejthalálnak ez a speciális, anoikisznek (magyarul hajléktalanságnak) nevezett
típusa akadályozza meg, hogy a szabaddá vált sejt más, nem kívánt helyen tapadjon le és hozzon létre
sejtburjánzást. Tumorsejtekben az anoikisz gyakran nem működik, ez okozza a távoli áttétek, metasztázisok
képződését (l. az 57. fejezetet).
A fentiekben ismertetett, erősen leegyszerűsített és részleteiben ma még nem is ismert kép is bizonyítja, hogy az
integrin-jelátvitel a sejtek életét komolyan befolyásoló, patológiai vonatkozásokkal is rendelkező mechanizmus.
279
Ajánlott irodalom
Aaronson, D. S., Horvath, C. M. (2002): A road map for those who dont’t know JAK-STAT. Science 296, 1653–
1655.
Barnes, P. J., Karin, M. (1997): Nuclear factor kB – a pivotal transcription factor in chronic inflammatory
diseases. N. Engl. J. Med. 336, 1066–1071.
Chang, L., Karin, M. (2001): Mammalian MAP kinase signalling cascades. Nature 410, 37–40.
635–638, 641–644.
Johnson, G. L., Lapadat, R. (2002): Mitogen-activated protein kinase pathways mediated by ERK, JNK, and p38
protein kinases. Science 298, 1911–1912.
Martin, K. H., Slack, J. K., Boerner, S. A., Martin, C. C., Parsons, J. T. (2002): Integrin connections map: to
infinity and beyond. Science 296, 1652–1653.
Sclaepfer, D.D., Hunter, T. (1998): Integrin signaling and tyrosine phosphorylation: just the FAKs? Trends Cell
Biol. 8, 151–157.
Taniguchi, T. (1995): Cytokine signaling through nonreceptor protein tyrosine kinases. Science 268, 251–255.
Turjanski, A .G., Vagné, J. P., Gutkind, J.S. (2007): MAP kinases and the control of nuclear events. Oncogene
26, 3240–3253.
193–195, 451.
280
VI.: Általános következtetések és
gyakorlati vonatkozások
Ebben a fejezetben a szignalizációs folyamatokban fellelhető általános törvényszerűségeket foglaljuk össze,
illetve röviden foglalkozunk a témában rejlő gyakorlati, klinikai felhasználási lehetőségekkel.
1. A jelátviteli folyamatok általános jellemzői

Mint az előző fejezetekből kiderült, az intracelluláris szignáltranszdukció rendkívül szövevényes folyamat:
nagyszámú jelátviteli fehérje és másodlagos messenger vesz részt benne, ezek több jelátviteli pályába
rendeződnek. A kép rendkívül kaotikusnak tűnik, néhány általános működési elv, a különböző pályákban közös
molekuláris mechanizmus azonban fellelhető a bonyolult rendszerben.
1.1. A jelátvitel specificitása

A szignáltranszdukció központi – és jórészt megoldatlan problémája – a jelátvitel redundanciájának és
pleiotrópiájának molekuláris mechanizmusa. A redundancia lényege: különböző ligandok ugyanabban a
sejtben azonos vagy hasonló fenotípusos hatást váltanak ki. Idegsejt-prekurzorokban például mind az NGF,
mind az FGF neuritnövekedést indukál. A jelenség magyarázatát a jelátviteli pályák átfedése magyarázza: bár az
NGF és az FGF eltérő receptorokat stimulál, a jeltovábbítás – legalábbis részben – ugyanazokon az utakon
történik. Mindkét növekedési faktor differenciációs hatását döntő részben az ERK-út közvetíti.
Ugyanakkor egy bizonyos ligand különböző sejttípusokban eltérő, pleiotróp biológiai választ idézhet elő.
Fibroblasztokon például az FGF mitogén, idegsejteken differenciációs hatású, békaembrióban pedig a
mezoderma indukcióját váltja ki. A szöveti specificitást nyilvánvalóan az eltérő génexpresszió magyarázza: a
különböző sejttípusokban a jelátviteli utak különböző célfehérjéi vannak jelen, az általuk kiváltott fenotípusos
hatások tehát eltérőek lesznek. A szöveti specificitást szolgálja az is, hogy a jelátviteli fehérjék általában
fehérjecsaládokat alkotnak: az egy családba tartozó proteinek elsődleges szerkezete hasonló, de nem azonos.
Biokémiai, funkcionális jellemzőik is különböznek és szöveti expressziójuk is eltérő: egyesek ubikviter
fehérjék, míg mások kifejeződése szigorúan szövetspecifikus. A jelátviteli fehérjecsaládok által kínált
nagyszámú kombinációs lehetőség olyan funkcionális és szabályozási sokszínűséget eredményez, melynek
részleteit még csak most kezdi tisztázni a sejtbiológia.
1.2. Molekuláris mechanizmusok a jelátvitelben

Bár a jelek intracelluláris továbbításában több ezer molekula vehet részt, az alapvető szignáltranszdukciós
mechanizmusok néhány kategóriába besorolhatók.
Másodlagos messengerek. Ezek a nem fehérje természetű, diffuzibilis molekulák a megfelelő jelátviteli út
stimulációja során képződnek, célfehérjéiket diffúzióval érik el és hozzájuk kapcsolódva alloszterikus hatással
befolyásolják aktivitásukat. A vízoldékony másodlagos messengerek (ciklikus nukleotidok, IP3, Ca++ stb.) a sejt
víztereiben találják meg célmolekuláikat. A lipidtermészetű másodlagos messengerek (DAG, PIP3, a
szfingomielinekből képződő ceramid stb.) a membránban mozognak és így jutnak el hatáshelyükre vagy
vonzzák magukhoz a citoszólból a célfehérjét.
Fehérjék mennyiségének változásai. Környezeti hatások gyakran okoznak változásokat a jelátviteli fehérjék
koncentrációjában. A fehérjeszint növekedését leggyakrabban génindukció okozza, mely általában két
hullámban zajlik: előbb a korai, majd a késői válasz gének transzkripciója fokozódik (l. 46. fejezet). Fehérjeszint
növekedéshez vezet mRNS-ek, illetve fehérjék szelektív stabilizálása is. Egy fehérje
koncentrációjánakcsökkenését génrepresszió, a mRNS, illetve fehérje gyors degradációja okozhatja. Az mRNS-
ek templátfunkciójának, illetve életidejének szabályozásában fontos szerepet játszanak az miRNS-ek, a fehérjék
gyors és specifikus lebontása pedig az ubikvitin/proteaszóma rendszer feladata (l. 31. fejezet).
281
49. Szignáltranszdukció VI.:
Általános következtetések és
Fehérje-módosulások. A jeltovábbítás közvetlen formája a célfehérje foszforilációja proteinkinázokkal. Két fő
típusa, a szerin/treonin- és a tirozin-foszforiláció eltérő biokémiai következményekkel jár. A szerinés treonin
kisméretű oldalláncainak foszforilálása egyszerűen töltésváltozást, az pedig konformációmódosulást és így a
fehérje aktivitásának változását eredményezi. A tirozin megnyúlt, kiterjedt oldalláncának foszforilációja viszont
felismerőhelyet is teremt a polipeptidláncon más fehérjék számára. Érthető módon a szerin/treonin- és a
tirozinspecifikus fehérjekinázok két, egymástól jól megkülönböztethető enzimcsaládot alkotnak. (Az egyetlen
ismert kivétel a MAPKK-ok családja, melyek kettős specificitású fehérjekinázokként a MAPK-okat treonin- és
tirozin-oldalláncokon is foszforilálják.) A proteinkinázok gyakran jelátviteli kaszkádokat alkotnak: a lánc tagjai
egymást foszforilálva továbbítják a jelet (pl. a MAPK-kaszkádok). A humán genom program több mint 500
proteinkináz gént azonosított az emberi genomban: a fehérjekinázok a legnagyobb fehérjecsaládot alkotják
sejtjeinkben. Részt vesznek a sejtciklus, differenciáció, sejtmozgások, sejthalál, transzkripció, transzláció,
génexpresszió szabályozásában, kóros működésük betegségeket okozhat.
A fehérje-foszforiláció kétségtelenül az egyik legfontosabb szabályozási mechanizmus sejtjeinkben, számos

egyéb fehérje-módosulásnak (acetiláció, metiláció, hidroxiláció, stb.) is szerepe van azonban a jelátviteli
folyamatokban. Ezeknek a poszttranszlációs módosulásoknak a jellemzőivel korábbi fejezetekben
foglalkoztunk.
Makromolekuláris egymásrahatások. A közvetlen jelátvitel fontos formái a jelátviteli fehérjék között

kialakuló protein–protein egymásrahatások: fehérjedomének felismerik egymást és komplexet képeznek.
Legismertebbek az SH2- (foszfotirozin-kötő) és SH3-domének (poliprolin-kötő régió). Ezeknek a
kapcsolatoknak a jelentősége, hogy a multiprotein komplexekben fizikai közelségbe kerülnek egymással
szabályozó és szabályozott, enzim és szubsztrát. A kapcsolat lehet indukált (pl. a növekedési faktor receptorok
esetében) és állandó is. Az utóbbi esetben a jelátviteli fehérje a sejt olyan régiójában helyezkedik el, ahol
stimuláció esetén egyébként is működnie kell. A PKA-t például lehorgonyzó fehérjék több sejtben a
citoszkeletonhoz rögzítik, mert egyes célfehérjéi is itt lokalizálódnak. A jelátviteli fehérjéknek ez a
kompartmentalizációja nagymértékben hozzájárul a szignalizáció hatékonyságához, gyorsaságához és
fajlagosságához.
A jelátvitel lipid-fehérje kapcsolatok létesülését is előidézheti. A PI3K-út serkentése során képződő PIP3
másodlagos messenger például olyan fehérjekinázt vonz magához, mely speciális lipidfelismerő domént
tartalmaz.
A transzkripciós faktorok szekvenciaspecifikus DNS-fehérje kapcsolat kialakításával látják el génregulációs

funkciójukat. Az enhancer-kötés szabályozása döntően a transzkripciós faktor foszforilációján keresztül
történik, de más mechanizmusok is ismertek. Az emberi sejtekben expresszálódó mintegy 3000 transzkripciós
faktor szignál-transzdukciós mechanizmus általi szabályozását egy korábbi fejezetben tárgyaltuk (l. 32.1. ábra).
1.3. Jelamplifikáció
A szignáltranszdukció nem egyszerűen a jel sejten belüli továbbítását, hanem annak felerősítését is jelenti. Az
amplifikációt az okozza, hogy egy enzim molekula több másodlagos messengert termel vagy több szubsztrátot
képes átalakítani. A 49.1. ábra a cAMP-úton mutatja be a jelátviteli út amplifikált lépéseit, de hasonló jelerősítés
más szignáltranszdukciós pályákon is történik. A jelamplifikáció mértéke több ezerszeres is lehet.
49.1. ábra - 49.1. ábra: Jelamplifikáció a cAMP-úton
282
1.4. Jelterminálás
Egy jelátviteli mechanizmus gyors és hatékony működtetésének előfeltétele az, hogy az aktivált állapot csak
addig maradjon fenn, amíg szükséges: a receptorstimuláció megszűnése után az egész rendszer minél előbb
kerüljön vissza a nyugalmi állapotba. A jelet tehát nemcsak generálni kell, hanem a megfelelő pillanatban
terminálni is (példák a 49.1. táblázatban). Ha a jelátviteli rendszer aktivált állapota tartóssá válik, ez nemcsak a
szabályozottságot veszélyezteti, de súlyos patológiás következményekkel is járhat (pl. daganatképződés, l.
később).
49.1. táblázat - 49.1. táblázat: Jelátviteli ágensek aktiválásának és inaktiválásának

néhány példája
Jelátviteli ágens Jeltermelő fehérje Jeltermináló fehérje
cAMP adenilátcikláz ciklikus nukleotid foszfodiészteráz
Ca ++
IP3-érzékeny Ca -csatorna
++
Ca++-ATPáz
G-protein GEF GTPáz
foszfoprotein fehérjekináz fehérjefoszfatáz
acetilált fehérje hiszton acetiltranszferáz (HAT) hiszton deacetiláz (HDAC)
PIP3 PI3K PTEN
1.5. Jelátviteli hálózatok

Az előző fejezetekben a legfontosabb jelátviteli pályákat – a könnyebb érthetőség kedvéért – mint önálló,
egymástól elkülönült egységeket ismertettük. A valóságban a szignáltranszdukciós utak egymással számos
ponton érintkeznek, párhuzamos pályák helyett szövevényes jelátviteli hálózatok formájában járják be a sejtet.
A 49.2. ábra az egy pontból kiinduló és elágazó, divergáló, illetve a különböző írányokból érkező, konvergáló
utak egy-egy példáját mutatja be.
283
49.2. ábra - 49.2. ábra: A növekedési faktor receptorokról divergáló (A.) és a fos-
promóteren konvergáló(B.) jelpályák
A sejtet környezeti hatások százainak milliónyi kombinációi érhetik. A ligand-kombinációktól függően a sejt
proliferációval, differenciációval, anyagcsere-változásokkal vagy akár pusztulással is válaszolhat. Ennek a
kombinatoriális szignalizációnak a biokémiai hátterét biztosítja a jelátviteli pályák közötti „párbeszéd”
lehetősége, a beérkezett szignálok integrálása.
2. Klinikai vonatkozások
Intracelluláris jelátvitel szükséges a szöveti differenciációhoz, a hormonhatáshoz, neurotranszmitterek,
növekedési faktorok hatásának közvetítéséhez. Várhatóan nagyon sok olyan emberi betegséget fognak találni,
melynek hátterét jelátviteli zavar adja. Új tudományterületről lévén szó, a jelátviteli betegségek molekuláris
patomechanizmusának tisztázása még éppen csak megkezdődött. Ebben a fejezetben csak néhány példa
megemlítésére van lehetőség.
2.1. Nem inzulindependens (II. típusú) diabetes mellitus

A cukorbetegség (diabetes mellitus) világszerte a leggyakoribb anyagcserebetegség, a vakság,
veseelégtelenség, érszűkület, szívinfarktus és agyvérzés vezető kóroki tényezője. Az esetek többségében (II.
típusú diabetes) az okozza, hogy a célszövetek inzulinérzékenysége csökken. (Az I. típusú, inzulindependens
diabetesben a Langerhans-szigetek inzulintermelése elégtelen.) Az inzulinrezisztens diabetes poligénes
öröklődésű betegség; az esetek egy részében az intracelluláris jelátvitel fehérjéit és az anyagcsereutak enzimeit
kódoló génekben bekövetkező mutációk eredményezik. Az inzulin-jelátvitel tirozin-proteinkináz receptoron
kezdődik (49.3. ábra). Az aktivált receptorhoz nagyméretű dokkoló fehérjék (IRS = inzulinreceptor szubsztrát
proteinek) kapcsolódnak, melyek adapterfunkciót látnak el: több jelpálya indul róluk. A Ras/ERK-úton keresztül
mitogén jelátvitel érvényesül. Az inzulin metabolikus hatásainak fő közvetítője a PI3K-út: serkenti a
glikogénszintézist, a fehérjeszintézist és a sejtek glukózfelvételét. A PI3K-út stimulációja következtében a
citoplazmában vezikulák membránjában raktározott glukóztranszporter fehérjék exocitózissal a sejtmembránba
kerülnek és ezáltal megnő a glukóz transzportja a sejtbe. Az inzulinrezisztens diabeteses betegekben eddig
végzett molekuláris biológiai vizsgálatok több jelátviteli fehérje mutációs inaktiválódását találták (a receptor,
IRS-fehérjék stb.). Későbbi kutatásoknak kell tisztázniuk, hogy ezek és más mutációk milyen mértékben
felelősek a klinikai kép kialakulásáért.
49.3. ábra - 49.3. ábra: Az inzulin jelátviteli pályái. (A rövidítések jelentését l. a

szövegben.)
284
2.2. Nephrogen diabetes insipidus

A hipofízis antidiuretikus hormonja (ADH, vazopresszin) a vesetubulusok sejtjeinek membránjában levő
akvaporin fehérjéket aktiválva serkenti a víz visszaszívását (l. 42. fejezet). A jelátvitel a cAMP-úton keresztül
történik. Ennek megszakadása (pl. az ADH-receptor hiánya vagy működésképtelensége következtében) ADH-
rezisztens diabetes insipidus kialakulásához vezet.
2.3. Cholera
A cholerafertőzés patomechanizmusa jó példát szolgáltat arra, milyen súlyos következményei lehetnek egy
jelátviteli út konstitutív aktiválásának. A baktérium által termelt choleratoxin a vékonybél hámsejtjeiben
tartósan aktiválja a Gs-fehérjét, az emelkedett cAMP-szint pedig az epiteliális sejtek membránján keresztül
nagymértékű víz- és sóvesztéshez vezet. A hasmenés életveszélyes állapotot idéz elő, anélkül, hogy a vékonybél
nyálkahártyájában jelentős morfológiai károsodás jelenne meg.
2.4. Krónikus gyulladásos betegségek

Számos gyakori, súlyos tünetekkel járó betegségre az érintett szövetek krónikus gyulladása jellemző (pl.
rheumatoid arthritis [izületi gyulladás], colitis ulcerosa [vastagbélgyulladás]). Ezen betegségek
patogenezisében fontos tényező az NFκB-út tartós aktiválódása (l. 48. fejezet), mely a gyulladásos folyamat
fenntartását biztosító fehérjék expresszióját indukálja. A betegségek kezelésére használt gyógyszerek
(glukokortikoidok, antioxidánsok) éppen az NFκB transzkripciós faktor gátlásával fejtik ki jótékony hatásukat.
2.5. Daganatok
A rosszindulatú sejtburjánzást a sejtek proliferációját szabályozó jelátviteli utak mutáció(k) következtében
fellépő konstitutív aktivációja okozza. A daganatképződés molekuláris mechanizmusaival a későbbi
fejezetekben részletesen foglalkozunk.
Ajánlott irodalom
285
644–646.
Levitzki, A. (1996): Targeting signal transduction for disease therapy. Curr. Op. Cell Biol. 8, 239–244.
Manning, G., Whyte, D. B., Martinez, R., Hunter, T., Sudarsanam, S. (2002): The protein kinase complement of
the human genome. Science 298, 1912–1934.
Mochly-Rosen, D. (1995): Localization of protein kinases by anchoring proteins: A theme in signal

transduction. Science 268, 247–251.
Pendaries, C., Tronchére, H., Plantavid, M., Payrastre, B. (2003): Phosphoinositide signaling disorders in
human diseases. FEBS Letters 596, 25–31.
Saltiel, A. R. (2001): New perspectives into the molecular pathogenesis and treatment of type 2 diabetes. Cell
104, 517–529.
Scott, J. D., Pawson, T. (2000): Cell communication: the inside story Scientific American 2000/6, 54–61.
286
50. fejezet - 50. Az egyedfejlődés
celluláris és molekuláris alapjai
Magasabb rendű, soksejtű szervezetek egyedfejlődése során a megtermékenyített petesejtből (zigótából) jön
létre a kifejlett szervezet hatalmas sejttömege. A fejlődés eredménye nagyfokú diverzitás: emlős szervezetekben
mintegy 300 különböző sejttípus alakul ki. Ugyanakkor viszont a genom érintetlen marad, a szervezet
szomatikus sejtjei azonos DNS-állománnyal rendelkeznek (ez a genom-ekvivalencia törvénye). (A létező
néhány kivétel – pl. az immunglobulin-gének átrendeződése – a szabályt erősíti.) Az azonos genom – eltérő
fenotípus paradoxon molekuláris alapjainak megfejtése a modern embriológia egyik fontos feladata. Ebben a
fejezetben az egyedfejlődés néhány általános celluláris és molekuláris vonatkozásával foglalkozunk,
hangsúlyozva, hogy a fejlődéstan egyéb kérdései messze meghaladják egy molekuláris sejtbiológia-könyv
tematikáját. Röviden összefoglalva: az egyedfejlődés során azért alakul ki a sejtek sokfélesége, mert (I) a sejtek
különböző jeleket generálnak és különböző jelekre adnak biológiai válaszokat; és mert (II) génjeik expresszióját
szabályozni képesek.
1. Az emlősök korai egyedfejlődése

Az egyedfejlődés a megtermékenyítéssel kezdődik (50.1. ábra): a spermium és az oocita membránja összeolvad
és létrehozza a zigótát. A megtermékenyítéssel kiváltott jelátviteli folyamatok eredményeképpen aktiválódik az
anafázis promóciós komplex (l. 18. fejezet), így az oocita be tudja fejezni a II. meiotikus osztódást, mely egy 2.
sarki testet is létrehoz. (A sarki testek később elsorvadnak. A meiózis folyamatával egyébként a 19. fejezetben
foglalkoztunk.) A zigóta hím és nőstény pronukleusza S-fázisba lép, majd a maghártyák felbomlása után az apai
és anyai eredetű kromoszómák összekeverednek és végbemegy az embrió első mitotikus osztódása.
Az emlős embrió fejlődése (50.2. ábra) a méh védett környezetében folyik. A zigóta barázdálódási osztódások
sorozatán megy keresztül. Az ezek közötti rövid interfázisok alatt a sejtek alig növekednek, így a barázdálódás
során az embrió mérete alig változik, szaporodó sejtjei pedig egyre kisebbek lesznek. Egészen a 8-sejtes
stádiumig a sejtek totipotensek: azonos fejlődési potenciállal rendelkeznek, azaz mindegyikükből külön-külön
normális egyed fejlődhet. A morula (szedercsíra) sejtjei már differenciálódni kezdenek: a képződő
blasztocisztaembriócsomójából az embrió, külső trofoblaszt sejtjeiből pedig a méhlepény fog kialakulni. Az
embriócsomó növekedésével és sejtjeinek differenciálódásával először csíralemezek, majd magzati
szervkezdemények jelennek meg (organogenezis), végül kifejlődnek a végleges szervek.
50.1. ábra - 50.1. ábra: A megtermékenyítés és a zigóta első mitotikus osztódása
287
50. Az egyedfejlődés celluláris és
molekuláris alapjai
288
50.2. ábra - 50.2. ábra: Az emlős egyedfejlődés korai szakasza
2. Az egyedfejlődés alapvető celluláris folyamatai

2.1. Sejtproliferáció
Az embrió növekedését mitotikus sejtosztódások sorozata biztosítja. A barázdálódó embrió sejtjeinek ciklusa
rövid, gyakorlatilag csak S- és M-fázisból áll. Az embrionális sejtpoliferáció rendkívül szigorú kontroll alatt áll.
2.2. Determináció
Az embrió korai fejlődése során a pluripotens sejtekből különböző szöveteket, szerveket létrehozó sejtek
alakulnak ki. A sejtek tehát „döntési helyzet” elé kerülnek, melyben egy meghatározott fejlődési út mellett
kötelezik el magukat (determináció), lemondva arról, hogy más fejlődési irányt vegyenek. Az elkötelezett
sejtek – rájuk a -blaszt kifejezést használjuk (pl. fibroblaszt, mioblaszt, neuroblaszt) – megtartják osztódási
képességüket és így azonos fejlődési potenciállal rendelkező sejtek csoportját, klónját hozzák létre.
A determináció állapota öröklődik az utódsejtekre. Ennek hátterét a sejtmemória biztosítja: az elkötelezett

sejtre jellemző specializált génexpressziós program változatlan formában átkerül az osztódások során képződő
új sejtekbe is. A stabil génexpressziós mintázat fenntartásában többféle mechanizmus vehet részt. (I) A
citoplazmatikus memóriát a determinált sejt szabad poliszómáin képződő transzkripciós faktorok biztosítják.
Ezek ún. szelektor gének termékei, melyek számos egyéb, a differenciálódó sejtre jellemző fenotípusos jelleg
kialakításáért közvetlenül felelős gén működését szabályozzák. A szelektor gének terméke gyakran az őket
kódoló gén transzkripcióját is serkenti. Ez a pozitív feedback biztosítja a megfelelő transzkripciós faktor szintet
az utódsejtekben is. (II) Az autokrin memória szekretált ágens útján tartja fenn az elkötelezett állapotot: a
sejtfelszíni receptorok közvetítésével a sejt saját növekedési faktorára reagál. (III) A nukleáris memóriát
öröklődő kromatin-modifikációk tartják fenn. Ennek egy példája az egyik X-kromoszóma inaktivációja az
egyedfejlődés korai szakaszában. DNS-metilációval előidézett permanens, öröklődő géninaktiváció a genomiális
bevésődés (imprinting).
2.3. Differenciáció
Az embrionális sejtek specializálódásának következő lépése a differenciálódás: a sejtek már nemcsak
elkötelezettek egy meghatározott fejlődés irányában, hanem fenotípusos változásokat is mutatnak és fenn is
tartják azokat. A terminálisan differenciált sejtek – melyeket -citáknak nevezünk (pl. leukocita, eritrocita stb.) –
felveszik az illető sejttípusra jellemző morfológiai és funkcionális jellegeket, ezeket az élet végéig megtartják,
osztódási képességüket pedig általában elvesztik. A differenciált sejtekre jellemző fenotípusos tulajdonságok
hátterében specifikus génexpressziós mintázat húzódik meg.
2.4. Sejtmozgások
A fejlődő embrió formálódásának, morfogenezisének szempontjából nagy jelentőségű a sejtek vándorlása. A
sejtmozgások irányításában fontos szerepet játszanak kapcsolataik egymással, illetve az extracelluláris mátrix
elemeivel. Ezek az egymásrahatások a sejtek pozíciójának meghatározásán kívül a differenciációs folyamatokat
szabályozó intracelluláris jelátviteli eseményeket is befolyásolnak (l. később).
2.5. Programozott sejthalál (apoptózis)
289
Az embrionális fejlődés nemcsak bizonyos sejtcsoportok elszaporodását, hanem más, feleslegessé vált sejtek
eliminálását is igényli. A normális organogenezis tehát a proliferációs és apoptotikus folyamatok finoman
szabályozott egyensúlyán alapul. (Az apoptózis mechanizmusával a következő fejezetben foglalkozunk.)
2.6. Alakzatformálódás
Az embriogenezis során a sejtek és a sejt közötti állomány a szövetek és szervek szigorúan rendezett térbeli
struktúráit, konfigurációit hozzák létre, mely folyamat a mintázatkialakulás (angol szakkifejezéssel pattern
formation) elnevezést viseli. A jelenség alapja a sejtek pozíciófüggő determinációja. Parakrin típusú
szignalizációval egyes sejtek morfogén hatású anyagokat (növekedési faktorokat, retinsavat stb.) bocsátanak ki
környezetükbe, melynek koncentrációja a sejttől távolodva fokozatosan csökken. A környező sejtek, érzékelve a
ligandkoncentrációt, a morfogéngrádiensből egyrészt pozíciós információt nyernek, másrészt pedig a bennük
végbemenő szignalizációs és génexpressziós folyamatok eredményeképpen meghatározott fejlődési útvonal
iránt kötelezik el magukat, determinálttá válnak.
3. Szignáltranszdukció és embrionális fejlődés

Mint a fentiekből kiderült, a sejtek közötti és sejten belüli jelátviteli folyamatoknak fontos szerepe van az
embrionális fejlődés szabályozásában. A szignalizáció minden formája működik: direkt sejt–sejt kommunikáció
réskapcsolatok és sejtadhéziós fehérjéken keresztül; jelátvitel az extracelluláris mátrix felől integrinek
közvetítésével; szolubilis növekedési faktorok sejtfelszíni receptorai útján.
A növekedési faktorok változatos hatásokkal járulnak hozzá a szövetek, szervek kialakulásához. Az EGF-család
tagjai az epiteliális sejtek, a PDGF elsősorban a sima izom- és gliasejtek proliferációját indukálja. Az FGF-
család fontos hatása a mezoderma indukciója. Ebben a transzformáló növekedési faktor β(TGF-β)-családba
tartozó aktivin is részt vesz. Az inzulinszerű növekedési faktor (IGF, szomatomedin) növekedési hormon
hatására a májban képződik és a váz elemeinek fejlődését stimulálja.
4. Homeotikus szelektor génkomplexek szerepe

A homeotikus géneknagy jelentőségű korai döntéseket hoznak az egyedfejlődés során: egész testrészek,
szegmentumok kialakulását irányítják. Termékeik a helix-turn-helix osztályba tartozó transzkripciós faktorok (l.
32. fejezet), melyek egy sor „végrehajtó” fehérjét (strukturális fehérjéket, növekedési faktorokat, mátrix és
sejtadhéziós proteineket, enzimeket stb.) kódoló gén expresszióját szabályozzák. A homeotikus gének csaknem
minden állat genomjában megtalálhatók. Különösen a DNS-kötő homeodomént kódoló régiójuk (az ún.
homeobox) konzerválódott erősen az evolúció során.
A homeotikus gének sorozatos génduplikáció eredményeképpen génsorozatokat, komplexeket alkotnak.

Drosophilában egyetlen ilyen génsorozat (HOM-komplex) van, melyet 8 gén alkot (50.3.A. ábra), emlősőkben
viszont 4 hasonló génsorozat van jelen (50.3.B. ábra; HoxA-D komplexek). A homeotikus komplexek jellegzetes
tulajdonsága, hogy a gének kromoszomális sorrendje megfelel annak a mintázatnak, ahogyan ezek a gének a
fej–farok tengely mentén az egyes szelvényekben expresszálódnak (50.3.C. ábra).
50.3. ábra - 50.3. ábra: A homeotikus génkomplexek Drosophilában (A.) és egérben (B.).
A komplexek azonos számmal jelölt génjei egymással homológok. A C. ábra a Hox-
gének expressziójának eloszlását mutatja az egér embrió központi idegrendszerében és
szelvényeiben
290
5. Az egyedfejlődés veleszületett zavarai

Az ember mintegy 4000 öröklődő betegségének felében írtak le abnormális morfogenezist. Az embrionális
fejlődés zavarait előidéző mutációk sejtadhéziós molekulák, növekedési faktorok, receptorok, intracelluláris
jelátviteli fehérjék, transzkripciós faktorok génjeiben egyaránt előfordulhatnak. Az alábbiakban néhány
viszonylag gyakori, ismert patomechanizmusú betegséget említünk példaként.
Az achondroplasia az öröklődő törpeség leggyakoribb formája, csontosodási zavar okozza. Az FGF-receptorok

egyik típusának pontmutációs betegsége. Más FGF-receptor mutációk domináns öröklődésű craniosynostosis-
szindrómákat okoznak. Ezekben a kórképekben a varratok fúziója koponyadeformitásokat idéz elő. Tirozinkináz
receptor mutációs funkcióvesztése okozhatja a Hirschprung-betegséget is. Ezt a gyakori veleszületett kórképet a
vastagbél idegellátásának rendellenessége következtében fellépő szűkület, elzáródás és az obstrukció előtti
vastagbélszakasz kitágulása (megacolon) jellemzi. Az Albright-féleherediter osteodystrophiát a Gs fehérje α-
alegység génjében bekövetkező mutáció okozza. Transzkripciós faktorok génjében bekövetkező mutáció
eredményezi többek között a törpenövéssel járó kombinált hipofízis hormon-deficienciát, illetve az abnormális
férfi nemi fejlődéssel és a csontrendszer rendelleneségeivel jellemezhető campomeliás dysplasiát.
291
Ajánlott irodalom
Epstein, C. J. (1995): The new dysmorphology: Application of insights from basic developmental biology to the
understanding of human birth defects. Proc. Natl. Acad. Sci. USA 92, 8566–8573.
Gray’s Anatomy (Williams, P. L., ed.), Churchill Livingstone, London, 91–118, 1995.
Mundlos, S., Olsen., B. R. (1997): Heritable diseases of the skeletal development – transcription factors and
signaling pathways. FASEB J. 11, 125–132.
Müller, W. A.: Developmental Biology. Springer, New York, 202–221, 1997.
Robertson, S. C., Tynan, J.A., Donoghue, D. J. (2000): RTK mutations and human syndromes: when good
receptors turn bad. Trends Genet. 16, 265–271.
Webster, M. K., Donoghue, D. J. (1997): FGFR activation in skeletal disorders: too much of a good thing.
Trends Genet. 13, 178–182.
292
51. fejezet - 51. Programozott
sejthalál
A többsejtű szervezetekben a sejteknek nemcsak képződniük, hanem – az egyensúly fenntartása érdekében –
pusztulniuk is kell. Ezt a fiziológiás, programozott sejthalált már a 19. század közepén leírták, majd az 1970-
es évektől került az érdeklődés középpontjába. Ebből az időből származik a ma már széles körben használt
elnevezése, az apoptózis is (görög eredetű szó, lombhullást jelent). Általánosan elfogadott nézet napjainkban az,
hogy minden fiziológiás sejthalál, de a patológiás sejtpusztulások számos fajtája is apoptózissal megy végbe. A
programozott sejthalál a soksejtű állatok sejtjeinek az evolúció során erősen konzervált, általánosan alkalmazott
„öngyilkossági” mechanizmusa. Az apoptózisvizsgálatok modellszervezete a primitív fonalféreg Caenorhabditis
elegans, melynek egyedfejlődése során bekövetkező apoptotikus folyamatok genetikai módszerekkel jól
tanulmányozhatók. A C. elegans „halálgénjeinek” vizsgálata értékes információkat nyújtott az emlősök
programozott sejthalálának megértéséhez is.
1. Nekrózis és apoptózis
A programozott sejthalál élesen különbözik a sejtpusztulás másik alapvető típusától, a nekrózistól. Ha sejtek
egy csoportját súlyos fizikai vagy kémiai károsító hatás éri, jellegzetes celluláris tünetek mellett pusztulnak el
(51.1. ábra). A sérült sejt megduzzad, magjában a kromatin szétszórt csomók formájában kondenzálódik. A
membránstruktúrák károsodása következtében tartalmuk kiszivárog a környező extracelluláris térbe és
gyulladást idéz elő, melynek keretében az érkező makrofágok végül is fagocitálják a dezintegrált sejtet. A
nekrózis lejátszódásához génexpressziós változások nem szükségesek, a sejt passzív módon elszenvedi
pusztulását.
51.1. ábra - 51.1. ábra: A nekrózis és az apoptózis morfológiai jellemzői
293
51. Programozott sejthalál
Az apoptózist olyan – gyakran fiziológiás – hatások váltják ki, melyek önmagukban nem halálosak: a sejt maga
„döntheti el”, hogy életben marad-e vagy pedig elpusztítja magát. Ez a fajta sejthalál tehát aktív, szabályozott
folyamat, lebonyolításában génexpressziós változások is szerepet játszanak. Az apoptózis során a membránok
mindvégig épek maradnak: sejttartalom nem kerül a sejtek közötti térbe, gyulladásos reakció sem alakul ki. A
haldokló sejt stuktúrájának lebontása tehát anélkül történik, hogy a környező szövetek komolyan károsodnának.
Az apoptotikus sejt zsugorodik, magjában a kromatinállomány a maghártya alatt kondenzálódik, közben DNS-ét
internukleoszomális hasítások darabolják. A zsugorodó sejtfelszínről sejtorganellumokat tartalmazó apoptotikus
testek válnak le, melyeket a szomszédos sejtek fagocitálják. Az apoptotikus sejtek bekebelezése szelektív,
specifikus folyamat. A haldokló sejt membránjának egyik alkotórésze, a foszfatidilszerin – mely egészséges
sejtekben a foszfolipid kettősréteg belső, citoszól felőli lemezében fordul elő - externalizálódik, a sejtfelszínre
kerül. A fagocitáló sejtek receptoraikkal a foszfatidilszerint felismerve kebelezik be az apoptotikus sejteket. A
sejttörmeléknek ez a hatékony eltakarítása megakadályozza, hogy az elpusztuló sejtekből immunogén hatású
makromolekulák (fehérjék, DNS-darabok) szabaduljanak fel, melyek autoimmun betegséget idézhetnének elő.
294
A teljesség kedvéért jegyezzük meg, hogy a szabályozott sejthalálnak van egy másik fontos típusa is, az
autofágia. Toxikus hatásokra a sejtben autofág vakuolumok jelennek meg, a lizoszómák aktiválódása pedig
végső soron a sejt pusztulásához vezethet.
2. Az apoptózis fiziológiás szerepe

Sejtek, sejtcsoportok tervszerű, programozott elhalása számos célt szolgál a többsejtű élőlények életében. Az
egyedfejlődés során feleslegessé vált szövetek, szervek eltüntetése (pl. az ebihal farkának felszívódása, az
emlősök előveséjének visszafejlődése), új struktúrák kialakítása (pl. az ujjak kifejlődése a köztük levő szövetek
felszívódásával) apoptotikus sejtpusztulást igényel. A kifejlett szervezetben a szövetek, szervek állandó
volumenének, homeosztázisának fenntartása a sejtproliferáció és -pusztulás egyensúlyát feltételezi: a felnőtt
emberi szervezetben mintegy 1011 sejt pusztul el naponta. A hormonmegvonás következtében fellépő szöveti
involúció (pl. az endometrium elhalása a menstruációt megelőzően) ugyancsak apoptózissal valósul meg.
Apoptózissal pusztulnak el a saját antigéneket felismerő, nem kívánatos immunsejtek. Minőségellenőrző
mechanizmusként működik a programozott sejthalál abnormális, károsodott sejtek eliminálásában. Az
apoptotikus folyamatok túlsúlyba kerülése az egyik fontos tényezője a fiziológiás öregedés folyamatának is.
3. Az apoptózis legfontosabb regulátorai

A programozott sejthalál rendkívül összetett folyamat, lebonyolításában többezer fehérje vesz részt. Az
alábbiakban a legfontosabb szereplők rövid jellemzése következik.
3.1. p53-fehérje
A p53-fehérje a sejtek daganatos átalakulásának gátat szabó tumor szuppresszor fehérjék legfontosabbika
(részletes bemutatását l. az 56. fejezetben). Transzkripciós faktor, mely számos apoptózist kiváltó (pro-
apoptotikus) fehérje génjét indukálja. Stresszhelyzetben (DNS-károsodás, széruméheztetés, stb.) mennyisége
megnő a sejtben.
3.2. Bcl-2 család

Emberben ez a fehérjecsalád több mint 20 tagot számlál. Nevét első képviselőjéről, a Bcl-2 fehérjéről kapta,
mely a B-sejtes lymphomák egyik típusában fokozott mértékben expresszálódik (B cell lymphoma protein 2 l.
55. fejezet). Szerkezet és funkció alapján a család tagjait három csoportba oszthatjuk (51.2. ábra).
51.2. ábra - 51.2. ábra: A Bcl-2 család: A. anti-apoptotikus Bcl-2 fehérjék; B. pro-
apoptotikus multidomén Bcl-2 fehérjék; C. pro-apoptotikus BH3-domén fehérjék
Az anti-apoptotikus fehérjecsalád prototípusa maga a Bcl-2 fehérje. Négy konzervált régiót tartalmaz (BH1-
BH4; Bcl-2 homológia domének), melyek az alcsalád minden tagjában jelen vannak. Ezek a fehérjék a sejt
túlélését serkentik.
A pro-apoptotikus multidomén fehérjék (pl. Bax fehérje) nem tartalmaznak BH4-domént. A mitokondriumok
külső membránjában pórusokat hoznak létre, ezzel indítják el a sejtpusztulás folyamatát (l. később).
295
A pro-apoptotikus BH3-domén fehérjék (pl. Bad fehérje) az előbbi két alcsalád aktivitásának szabályozásával
idéznek elő sejthalált.
A Bcl-2 család a sejttúlélés és sejthalál fontos szabályozói (51.3. ábra). A reguláció központi elemei a BH3-
domén fehérjék. Normális sejtben ezek inaktívak, az anti-apoptotikus Bcl-2 fehérjék pedig gátolják a pro-
apoptotikus multidomén proteineket; a sejt életben marad. A celluláris stressz különböző formáiban (DNS-
károsodás, hipoxia, növekedési faktor megvonás, stb.) a BH3-domén család különböző tagjai aktiválódnak,
megkötik és inaktiválják az anti-apoptotikus Bcl-2 proteineket, a pro-apoptotikus multidomén fehérjék pedig
permeabilizálják a mitokondriumok külső membránját és beindítják a sejthalál gépezetét.
3.3. Kaszpáz-család
A kaszpáz fehérjék az apoptózis jelátviteli és végrehajtó fázisában is fontos szerepetjátszó enzimek. Olyan
proteolítikus enzimek, melyek aktív centrumában egy cisztein helyezkedik el, a célfehérjét pedig aszparaginsav
mellett hasítják el (caspase: cysteine aspartyl-specific protease). A kaszpáz-családba emberben 11 enzim
tartozik; ezek inaktív pro-kaszpázok formájában képződnek, aktiválásuk pedig proteolítikus hasítással történik.
Kaszpázok mind a „kivégzés” elindításában, mind a végrehajtó fázisban részt vesznek: az iniciátor kaszpázok
közül legfontosabb a kaszpáz-8 és kaszpáz-9, az effektor kaszpázok közül pedig a kaszpáz-3. Az iniciátor
kaszpázok effektor kaszpázokat hasítanak és aktiválnak, utóbbiak pedig többszáz célfehérjét hasítanak el. Ez a
kaszpáz-kaszkád amplifikálja a haláljelet és vezet a sejt pusztulásához.
51.3. ábra - 51.3. ábra: A Bcl-2 család tagjainak egymásra hatásai a sejttúlélés és a
sejthalál szabályozásában
4. Apoptózis utak
A sejthalált kiváltó szignál hatáshelyétől függően az apoptózis két fő típusát különböztetjük meg: az extrinsic
vagy receptor által közvetített és az intrinsic vagy mitokondriális utat (51.4. ábra).
51.4. ábra - 51.4. ábra: Az apoptózis extrinsic (receptor által közvetített) és intrinsic
(mitokondriális) útja (részletek a szövegben)
296
4.1. Extrinsic út
Az apoptózisnak ezt a típusát szekretált polipeptidek, „halálligandok” váltják ki. Egyik fajtájuk a tumor nekrózis
faktor-α (TNF-α), mely daganatsejteket és egyes normális sejteket is képesek elpusztítani. Receptorához
(„halálreceptor”) kötődve annak trimerizációját, ezáltal adapter fehérjék kötődését idézi elő (51.4. ábra). A
létrejövő komplexhez pro-kaszpáz-8 kapcsolódik, aktiválódik és proteolítikus hasítással kaszpáz-3 enzimet hoz
létre. A végrehajtó kaszpáz számos fehérjét hasít el: a laminok proteolízise kromatin-kondenzációt és a sejtmag
zsugorodását idézi elő;citoszkeleton fehérjék hasítása a sejt alakjának megváltozásához, apoptotikus testek
lefűződéséhez vezet; stresszkinázok (pl. JNK) proteolítikus stimulálása hozzájárul a sejthalál felgyorsulásához.
Magfehérjék hasítása génexpressziós változásokat okoz. Kaszpázok aktiválják a jellegzetes DNS-fragmentációt
kiváltó DN-áz enzimet is. Általánosan elfogadott vélemény, hogy nem egyes fehérjék, hanem számos kaszpáz-
szubsztrát hasítása együtt felelős a sejthalálért. Az apoptózis tehát „halál ezer vágás által”.
4.2. Intrinsic út
Vannak stresszhatások, melyek nem sejtfelszíni receptorok, hanem a sejt belsejében okozott károsodás által
okoznak sejthalált (51.4. ábra). DNS-károsodás, oxidatív stressz, növekedési faktor megvonás egyaránt a p53
fehérje aktivációjához vezet. A p53 transzkripciós faktorként egyéb gének mellett BH3-domén fehérjék génjét
indukálja, a BH3-fehérjék hatására multidomén Bcl-2 proteinek pórusokat képeznek a mitokondriumok külső
membránjában. Az intermembrán térből pro-apoptotikus fehérjék szabadulnak ki a citoszólba. Közülük a
legfontosabb, a citokróm c pro-kaszpáz-9 enzimmel és az Apaf-1 elnevezésű strukturális fehérjével nagyméretű,
7 küllővel rendelkező kerékhez hasonló komplexet, apoptoszómát hoz létre. Az aktivált kaszpáz-9 ezután
csatlakozik az extrinsic úthoz és a sejt sorsát a fentiekben már leírt kaszpáz-3-tevékenység teljesíti be. A
kaszpáz-kaszkád működésének eredményeképpen irreverzibilis változások mennek végbe a sejtben: a kromatin
297
kondenzálódik, majd darabolódik, a citoplazma zsugorodik, a sejtfelszínről apoptotikus testek válnak le, melyek
áldozatul esnek a szomszédos, túlélő sejtek fagocitáló aktivitásának. Az apoptotizált sejt, anélkül, hogy
megbontaná a szövet integritását, nyomtalanul eltűnik.
5. Az apoptózis betegségei
Mivel a programozott sejthalál a szervezet homeosztázisához hozzájáruló rendkívül fontos jelenség, a
normálistól eltérő mértéke káros következményekkel jár (51.1. táblázat). Túl kevés apoptózis a proliferáció
túlsúlya által káros sejtszaporulatot okoz (pl. daganatok, egyes vírusbetegségek stb.). Túl sok apoptózis létfontos
sejtek, szövetek elvesztéséhez (pl. AIDS, szívinfarktus, stroke), degeneratív kórképekhez (pl. Alzheimer-kór,
Huntington-kór stb.) vezethet.
51.1. táblázat - 51.1. táblázat: Az apoptózis rendellenességei

Csökkent apoptózissal járó betegségek Fokozott apoptózissal járó betegségek
AIDS
daganatok neurodegeneratív kórképek
follicularis lymphomák Alzheimer-kór
–
p53 szolid tumorok Parkinson-kór
autoimmun kórképek amytrophiás lateralsclerosis
systemás lupus erythematosus ischaemiás kórképek
vírusfertőzések myocardiális infarctus
herpesvírus toxin-indukált betegségek
poxvírus alkoholos májkárosodás
Érthető módon a programozott sejthalálkutatásnak egyik legaktívabb területe apoptózisindukáló és

apoptózisgátló anyagok keresése, gyógyszerek kifejlesztése. Apoptózist előidéző szerként a TNFα,
glukokortikoidok, kemoterapeutikumok használatosak. A daganat-terápiában az apoptózis-jelátvitelt szelektíven
serkentő eljárások az állatkísérletek, illetve klinikai kipróbálás fázisában vannak. Ilyen lehetőségek a
„halálreceptorok” célzott serkentése, a PI3K/PKB út (l. 46. fejezet) blokkolása, a Bcl-2 fehérje szintjének
csökkentése. A programozott sejthalál gátlószereiként növekedési faktorok, szelektív kaszpáz-inhibitorok,
antioxidánsok jönnek számításba. Neurodegeneratív kórképek gyógyszereiként reményteljes eredményekkel
tesztelnek apoptózis-gátlószereket. A programozott sejthalál rendkívül bonyolult folyamatainak feltárása mind
több teret nyit a racionális gyógyszerfejlesztések számára.
Ajánlott irodalom
693–705.
Csaba Gy. (1995): A programozott sejthalál. Természet Világa 126, 80–81.
Duke, R. C., Ojcius, D. M., Young, J. D. E.: Cell suicide in health and disease. Scientific American 1996/12,
48–55.
Friedlander, R. M. (2003): Apotosis and caspases in neurodegenerative diseases. N. Engl. J. Med. 348, 1365–
1375.
Green, D., Kroemer, G. (1998): The central executioners of apoptosis: Caspases or mitochondria? Trends Cell
Biol. 8, 267–271.
Jacobson, M. D., Weil, M., Raff, M. C. (1997): Programmed cell death in animal development. Cell 88, 347–
354.
Kerr, J. F. R. (1995): Neglected opportunities in apoptosis research. Trends Cell Biol. 5, 55–57.
298
Reed, J. C., Gewirtz, A. M., Sternberg, C. N., Chitambar, C. R. (2003): Direct targeting of apoptosis in cancer
therapy. Clin. Adv. Hematol. Oncol., 3–12.
Weinberg, R.A. (2007): The Biology of Cancer. Garland Science, Taylor & Francis Group. 334–350.
299
52. fejezet - 52. Daganatbiológia I.: A
tumorsejt általános jellemzői
A tumorképződés abnormális sejtproliferáció eredményeként jön létre. A normális sejtnek rosszindulatú
daganatsejtté történő átalakulása (malignus transzformáció) során mélyreható változások játszódnak le a sejt
életének minden területén: zavarok támadnak a jelátviteli folyamatokban, felborul a sejtciklus szabályozása,
megváltozik a gének működése, a sejtek közötti kommunikáció, a sejt–mátrix kapcsolatok. A transzformáció
bonyolult mechanizmusának, jelenségeinek részletes tanulmányozása az elmúlt három évtizedben, a molekuláris
sejtbiológia metodikai arzenáljának fejlődésével vált igazán lehetővé. A következő fejezetekben az emberiség e
félelmetes betegségének alapvető celluláris és molekuláris jelenségeivel foglalkozunk. (A bonyolult részletek az
onkológia tárgykörébe tartoznak.)
1. A daganatok osztályozása
A daganatokat biológiai tulajdonságaik és a betegség várható kimenetele alapján két nagy kategóriába szokás
sorolni. A jóindulatú (benignus) tumorok sejtjei morfológiai és funkcionális szempontból is hasonlítanak
azokhoz a normális szöveti sejtekhez, melyekből a daganat származik. A tumor növekedése lassú és lokalizált:
kötőszöveti tok veszi körül, mely meggátolja a környező szövetek infiltrálását. Életveszélyt csak akkor jelent, ha
rossz helyen vagy túl nagyra nő, vagy ha káros anyagokat termel. (Mint például az agyalapi mirigy növekedési
hormont termelő jóindulatú daganatai.) Sebészi úton általában meggyógyítható. A rosszindulatú (malignus)
daganatok kevésbé differenciáltak, a tumor fejlődése során átlépi a szövet, szerv határát, belenő a környező
szövetekbe (invázió) és távoli áttéteket (metasztázis) képez. A beteg halálát általában nem a kiindulási helyen
kialakuló primer daganat, hanem a tumor terjedésének következményei okozzák. (Meg kell jegyezni, hogy a
benignus és malignus sejtburjánzás között nem mindig könnyű különbséget tenni: a rosszindulatú daganat
képződésének legkorábbi stádiuma gyakran nehezen azonosítható. A „rosszindulatú” kifejezés prognosztikai
értéke is csökkent az utóbbi időben: a malignus daganatban szenvedő betegek mintegy fele ma már
meggyógyítható.)
A malignus tumorok eredetük alapján osztályozhatók. A hámszövet eredetű carcinomák teszik ki a

rosszindulatú tumorok mintegy 90 százalékát. Mindhárom csíralemezből származhatnak: ektodermális
eredetűek a bőr carcinomái; az endodermából alakulnak ki a tüdő és a gyomor-bél rendszer rákjai; a
mezodermából származnak az ovarium és az urogenitális rendszer carcinomái. A sarcomák (pl. fibrosarcoma,
osteosarcoma, myosarcoma, angiosarcoma) mezodermális eredetű tumorok. A leukaemiák a vérképző szövetek
különböző sejtjeiből származó rosszindulatú daganatok, a lymphomák pedig a nyirokrendszer szilárd tumorai.
Külön kategóriába sorolhatók a velőcső eredetű neuroektodermálistumorok (neuroblastoma, retinoblastoma,
medulloblastoma, glioblastoma, stb.).
2. A tumorsejt morfológiája
A daganatsejtek nagyon különböző mértékben hasonlítanak normális megfelelőikhez. A jól differenciált
tumorok sejtjei kevéssé térnek el a normális szöveti képtől, a dedifferenciált (anaplasztikus) daganatok viszont
inkább az embrionális sejtekhez hasonlítanak, organellumaik az érett szöveti sejtekének szinte csak
„karikatúrái”. Általános szabályként azonban leszögezhető, hogy a „legbetegebb” sejtek sem tartalmaznak olyan
morfológiai jegyeket, melyek kizárólagosan jellemeznék a daganatsejtet.
2.1. A sejtmag elváltozásai

A daganatsejt magja gyakran a fokozott aktivitás jegyeit viseli. A daganatszövet mitotikus indexe (az osztódó
sejtek aránya) emelkedett, az interfázikus magok általában duzzadtak. Differenciálatlan tumorokra jellemző az
eukromatinizáció: a kromatinállomány kevéssé elektronszóró, a heterokromatin keskeny marginális
kromatinsávra korlátozódik. Differenciált daganatokban viszont fokozott kromatin-kondenzáció is előfordul. A
nukleoluszelváltozások gyakoriak: hipertrófia, a fibrilláris állomány dominanciája fokozott riboszómaképzésre
utal. A sejtmag lebenyezettsége, hiperszegmentációja, bizarr magalakok és nukleolusz-hipertrófia együttes
megjelenése poliploid daganatokra jellemző. A maglebenyezettséget okozó citoplazmatikus betüremkedések
pszeudoinkluziók formájában jelenhetnek meg elektronmikroszkópos felvételeken: a sejtmagon belül
megfigyelhető citoplazmatikus organellumokat kettős maghártya választja el a mag többi részétől. Vírusok,
300
52. Daganatbiológia I.: A tumorsejt
általános jellemzői
glikogénszemcsék, lipidcseppek valódi magzárványokat is alkothatnak. A tumor nekrózisát kariopiknózis

(magzsugorodás), kariolízis (magszétesés), apoptotikus jelek kísérhetik.
2.2. A citoplazma és a sejtfelszín elváltozásai

A daganatsejt differenciáltsági állapotától függően organellumszegénység vagy éppenséggel túlzsúfoltság is
előfordulhat. A mitokondriumok száma megnőhet, bizarr, degenerált alakok jelenhetnek meg. A durva felszínű
endoplazmatikus retikulum eltűnését általában a szabad riboszómák felszabadulása kíséri. Más daganatokban az
endoplazmatikus retikulum hipertrofizál. Zárványok, glikogén-, lipidszemcsék felszaporodása gyakori.
Epiteliális tumorsejtek között a dezmoszómák felszaporodása kompenzációs mechanizmusnak tekinthető a sejt–
sejt kapcsolatok erősítésére. A sejtek legömbölyödését citoszkeletonváltozások (pl. a mikrofilamentum rendszer
átrendeződése) eredményezi. Az intermedier filamentumok diagnosztikus markerként használhatók a
daganatsejtek eredetére vonatkozóan: minden carcinoma citokeratint, a sarcomák, lymphomák, melanoma
malignum vimentint, a myosarcomák dezmint, az astrocytomák gliafehérjéket, a neuroneredetű daganatok
neurofilamentumokat tartalmaznak. A tumor eredete immuncitokémiával tisztázható. Hámeredetű daganatok
esetében a szöveti invázió megindulásának biztos jele a hámsejteket a kötőszövettől elválasztó lamina basalis
(bazálmembrán) károsodása.
3. A tumorsejt funkcionális jellemzői

3.1. Szövettenyészeti sejtek transzformációja
Ha erre alkalmas szövettenyészeti sejteket kémiai karcinogénekkel, sugárzással vagy daganatkeltő vírusokkal
kezelnek, ezek egy része a tumorsejtekre jellemző fenotípusos tulajdonságokat vesz fel (malignus
transzformáció). A transzformált sejtek citoszkeletonjuk átrendeződése következtében lekerekednek, kevésbé
tapadnak a szövettenyésztő edény aljához, elszaporodva egymás tetejére nőnek és a normális sejtek rétegéből
kiemelkedő kis sejtcsomókat (fókuszokat) alkotnak (52.1. ábra). Minden fókusz egyetlen transzformált sejt
genetikailag azonos utódaiból alakul ki. A fókusz izolálható, tovább tenyészthető és kitűnő modellrendszert
szolgáltat a tumorsejt fiziológiai, biokémiai és genetikai tulajdonságainak tanulmányozására.
52.1. ábra - 52.1. ábra: Szövettenyészeti sejtek malignus transzformációja
3.2. A transzformált sejtek viselkedése

Az 52.1. táblázat foglalja össze a transzformált sejtek legfontosabb sajátosságait és azok klinikai vonatkozásait.
A sejtmozgás és osztódás kontakt gátlásának megszűnése. A normális sejtek addig vándorolnak és

szaporodnak a szövettenyésztő edény felszínén, amíg a sejtek egymáshoz nem érnek. Összefüggő sejtréteg
kialakulása után a mozgás és osztódás leáll a sejtek G0 fázisba kerülnek; a jelenséget kontakt inhibíciónak
nevezzük. A daganatsejtek ezt a képességüket elvesztik, egymásra nőve csomókat, több sejtréteget is
301
kialakítanak. A sejtek mozgékonyságát növeli a membrán megváltozása: a membránfehérjék oldalirányú

mozgása könnyebbé válik, a glikoproteinek és glikolipidek összetétele módosul.
Csökkent növekedési faktor függőség. Normális sejtek csak szérumtartalmú tápoldatban szaporodnak: a
szérum növekedési faktorai stimulálják a proliferációt fenntartó mitogén jelátviteli utakat (l. 46. fejezet). A
daganatsejtek szérumigénye csökkent. Sok tumorsejt autokrin mechanizmussal elégíti ki növekedési faktor
igényét (l. 44. fejezet). Más daganatokban a mitogén jelpálya konstitutívan aktív: növekedési faktorok nélkül is
állandóan stimulálja a sejtosztódást (l. később).
A letapadástól való függőség megszűnése. A legtöbb normális sejt szaporodásához az kell, hogy a sejt szilárd
felszínhez tapadjon. Ha a kitapadás megszűnik, a sejt apoptózissal elpusztul (l. 48. fejezet). In vivo ennek a
jelenségnek – melynek görög neve anoikisz (hajléktalanság) – óriási jelentősége van: az extracelluláris mátrixról
esetleg leváló sejtek nem tudnak a véráramba kerülni, máshol letapadni és szövetidegen sejtpopulációt
létrehozni. A daganatsejtek – megváltozott sejtfelszíni tulajdonságaik, csökkent fibronektinképző képességük
miatt – eleve gyengébben tapadnak a mátrixhoz. A leváló sejtek pedig nem pusztulnak el, megőrzik szaporodó-
képességüket, ami in vivo áttétképzéshez vezethet. A metasztázisok megjelenése a tumorprogresszió
legsúlyosabb jelensége: a daganatos halálozás 90 százalékát az áttétek következményei okozzák.
52.1. táblázat - 52.1. táblázat: A daganatsejtek főbb jellemzői

A daganatsejtre jellemző változás Klinikai következmény
Megváltozott morfológia Szövettani diagnózis lehetősége
Megváltozott sejtszaporodás
Progresszív növekedés
Fokozott sejtosztódás
Immortalitás Invázió és metasztázis
Csökkent növekedési faktor igény
Kontakt gátlás elvesztése
Fokozott motilitás
Sejtfelszíni változások
Metasztázis
Glikoziláció változása
Fibronektin csökkenése Invázió
Letapadás-függőség megszűnése
Proteáz szekréció
Anyagcsere változások
Kachexia
Fokozott glukóz és aminosav felvétel
Fokozott glikolízis
Genetikai változások Tumor progresszió, gyógyszer-rezisztencia
Fokozott genetikai instabilitás
Immortalitás. A szervezetből szövettenyésztő edénybe kiültetett sejtek egy ideig normálisan szaporodnak, de
egy bizonyos számú osztódás után a proliferáció akkor is megáll, ha a tenyésztés egyébként optimális
körülmények között folyik és a kultúra sejtjei végül is elpusztulnak. A sejtek halandóságát a jelenlegi
elképzelések szerint elsősorban a kromoszómák telomér-rövidülése okozza (l. 21. fejezet). Normális sejtek is
túlélhetik ezt a krízist és halhatatlanná válnak (immortalizáció). Az így nyert, korlátlan ideig tenyészthető
klónokat sejtvonalaknak nevezzük. Az immortalitás a daganatsejtek általános jellemzője. Alapja valószínűleg
az, hogy a sejtek a daganat progressziója során visszanyerik telomeráz-expresszáló képességüket.
Génexpressziós és anyagcsere-változások. A daganatsejtekben számos gén működése változhat meg, ezek

hozzájárulhatnak a tumor progressziójához. Proteáz enzimek fokozott szekréciója például az extracelluláris
mátrix fehérjerostjainak lebontásához, daganatterjedéshez vezet. Sejtfelszíni transzportfehérjék felszaporodása
fokozza aminosavak, glukóz felvételét, így elősegíti a daganatsejtre jellemző fokozott metabolizmust. A
példákat tovább lehetne sorolni.
Az apoptózis képességének elvesztése. Ha egészséges sejtekben genotoxikus hatásokra DNS-károsodások

jönnek létre, azok egy bizonyos szint felett a sejt pusztulását eredményezik (l. 51. fejezet). A rosszindulatú
302
daganatsejtek ezt a képességüket elveszítették: a genomban felhalmozódó mutációk nem vezetnek apoptózishoz.
Ennek leggyakoribb oka a p53 fehérje funkciójának elvesztése (l. 51. és 56. fejezet).
A differenciációs képesség elvesztése. A differenciált sejtek általában nem osztódnak tovább. Ha a szöveti
differenciáció valamilyen oknál fogva elakad, a sejtek osztódási hajlama megmarad, daganat alakulhat ki. Erre a
mechanizmusra a leukaemiák szolgáltatnak számos példát.
Angiogenezis. A daganat növekedésével a belsejében levő sejtek oxigén- és tápanyagellátása elégtelenné válik.
A növekedés csak akkor folytatódhat, ha a tumor belsejébe új erek nőnek és biztosítják annak vérellátását.
Minden szolid (szilárd) tumor sejtjeire jellemző, hogy angiogenetikus faktorokat (vaszkuláris endoteliális
növekedési faktor [VEGF], FGF) termelnek és parakrin módon serkentik új kapillárisok kialakulását. Az
angiogenezis a rosszindulatú daganatok növekedésének elengedhetetlen feltétele: nélküle 2 mm-nél nagyobb
tumorok nem képződnének. Az angiogenezis gátlása a tumorterápia reményteljes lehetősége.
Ajánlott irodalom
Azar, H. A. (szerk.): Pathology of human neoplasms: An atlas of diagnostic electron microscopy and
immunohistochemistry. Raven Press, New York, 1–638, 1988.
Cooper, G. M.: Oncogenes. Jones and Bartlett Publishers, Boston, 30–18, 1995.
725–735.
Frei, E.: A daganatok patobiológiája (Orvostudomány) Tudomány Kiadó, Budapest, 12/III, 1–17, 1993.
Gibbs, W. W. (2003): Untangling the roots of cancer. Scientific American 2003/7, 48–57.
Hahn, W. C., Weinberg, R. A. (2002): Rules for making human tumor cells. N. Engl. J. Med. 347, 1593–1603.
Weinberg, R. A. (2007): The Biology of Cancer. Garland Science, Taylor & Francis Group. 25–34.
303
53. fejezet - 53. Daganatbiológia II.:
Onkogén DNS-vírusok
A rosszindulatú daganatok kialakulásáért különböző környezeti hatások, faktorok tehetők felelőssé. A kémiai
karcinogének és a sugárzás mellett jelentős szerep jut a daganatkeltő vírusoknakis.
1. Onkogén vírusok
A tumorvírusok között igen hatékony karcinogén ágensek vannak. In vitro szövettenyészeti sejtekben malignus
transzformációt, in vivo fertőzéssel pedig daganatképződést idéznek elő. Orvosi jelentőségük sem hanyagolható
el, hiszen az emberi daganatok mintegy 15 százalékában valószínűsíthető a vírusetiológia. Ez nem azt jelenti,
hogy ezek a daganatok hagyományos értelemben vett fertőző betegségek. A humán tumorvírusok ugyanis nem
teljes értékű karcinogének: a daganatképződéshez egyéb genetikai vagy környezeti tényezők hatására is szükség
van (l. 57. fejezet). Tumorvírusokkal sokan fertőződnek, de daganat – szerencsére – csak kevesekben alakul ki.
Hatásmechanizmusuk alapján az onkogén vírusok két típusba sorolhatók: a direkt hatású vírusok genomja
onkogént tartalmaz, melynek terméke a fertőzött sejt szabályozhatatlan szaporodását idézi elő (pl. humán
papillomavírusok, Epstein-Barr vírus, l. később). Az indirekt hatású vírusok onkogént nem tartalmaznak,
proliferációs hatásukat közvetett úton fejtik ki (pl. hepatitis B vírus).
Az onkogén vírusok közé DNS- és RNS-vírusok is tartoznak. Viszonylag kis genommal rendelkeznek. Közös
tulajdonságuk, hogy ahhoz, hogy a sejtet stabilan transzformálják, a fertőzés során genetikai információjukat be
kell építeniük, integrálniuk kell a celluláris genomba. A daganatképződés mechanizmusának vizsgálata
nyilvánvalóvá tette, hogy a virális és nemvirális karcinogenezis molekuláris jelenségei nagyon hasonlóak. Az
elmondottak alapján érthető, hogy a daganatkeltő vírusokat előszeretettel használják mint a karcinogenezis
modell rendszereit.
2. Onkogén DNS-vírusok
2.1. SV40- és poliomavírus
A vírus-tumorigenezis legjobb modellobjektumai a majmok SV40-vírusa és az egerek poliomavírusa. Ezek a
vírusok nagy hatásfokkal transzformálnak erre érzékeny szövettenyészeti sejteket, in vivo azonban sem
természetes gazdáikban, sem más fajokban nem mutatnak tumorigenitást. (A csoport néhány tagját – így az
SV40 vírust is – újabban kapcsolatba hozzák emberi daganatokkal, a rendelkezésre álló bizonyítékok azonban
inkább ellene szólnak ennek a feltételezésnek.)
A vírusgenom és termékei. Az SV40- és a poliomavírus kisméretű, kb. 5000 bázispár nagyságú, cirkuláris
DNS-genomja két régióból áll (53.1. ábra). A korai régióról képződő transzkriptum alternatív splicinggal korai
mRNS-eket produkál, melyekről a nagy T, a kis t (poliomavírus esetében pedig a közepes T is) elnevezésű
fehérjék képződnek a fertőzött sejtben. A korai fehérjék a vírus szaporodásához szükségesek. A poliomavírus
nagy T fehérjéje a gazdasejt magjában expresszálódik, transzkripciós és replikációs folyamatokat befolyásol és
immortalizálja a sejtet. A közepes T a plazmamembránhoz kötött és a morfológiai transzformációt idézi elő.
(SV40-vírus esetében a nagy T-fehérje hordozza mindkét funkciót.) A kis T citoplazmatikus fehérje és
közreműködik a teljes malignus transzformáció kialakításában.
53.1. ábra - 53.1. ábra: Az SV40-polioma víruscsalád genomjának szerkezete (a nyilak a

transzkripció irányát jelölik)
304
53. Daganatbiológia II.: Onkogén
DNS-vírusok
A genom késői régiója a fertőzés későbbi szakaszában expresszálódik. Az általa kódolt fehérjék a kapszid
strukturális komponensei, melyek a vírusreplikáció során képződő érett vírionokba épülnek be.
Fertőzési ciklus. Az SV40- és a poliomavírus-fertőzés kimenetele döntően függ a fertőzőtt sejttől (53.2. ábra).
A természetes gazdasejtekben a vírus a sejtmagba jut, korai régiója átíródik. A T-fehérjék hatására a sejt
morfológiailag transzformálódik, a vírus-DNS pedig a sejt genomjától függetlenül, extrakromoszomális
állapotban maradva replikálódni kezd a sejtmagban. A késői régió által kódolt fehérjékkel kapcsolódva a
sejtmagban nagy mennyiségű víruspartikulum jelenik meg, a sejt hamarosan szétesik, az új vírusok
kiszabadulnak. A fertőzésnek ezt a típusát lítikus fertőzésnek nevezzük, az azt lehetővé tevő gazdasejtet pedig
permisszív sejtnek.
53.2. ábra - 53.2. ábra: Az SV40-vírus fertőzési ciklusa. A: lítikus fertőzés permisszív
sejtekben; B: permanens transzformáció nonpermisszív sejtekben
305
DNS-vírusok
Más fajba tartozó sejtekben a fertőzés korai szakasza hasonlóan zajlik (53.2.B. ábra): a vírus a magba hatol,
transzformálja a sejtet. Ezekben a sejtekben azonban a vírus-DNS nem tud replikálódni (nonpermisszív sejtek), a
celluláris genom vírus által stimulált replikációja viszont folytatódik. A sejt osztódásával egyre több utódsejtből
tűnik el a replikálódni képtelen vírus-DNS. A vírusgenom hiányában ezek a sejtek ismét normálissá válnak,
transzformált állapotuk megszűnik. Nagyritkán, kb. minden ezredik fertőzött sejtben azonban a vírusgenom
véletlenszerűen integrálódik a sejt DNS-ébe, azzal együtt replikálódik és az utódsejtben is fenntartja a
transzformált állapotot. A fertőzésen átesett nonpermisszív sejtek kis részében tehát permanens transzformáció
alakul ki.
Az elmondottakból következik, hogy ezeknek a vírusoknak nem az a „célja”, hogy tumort okozzanak, hanem
hogy szaporodjanak a fertőzött sejtben. Malignus transzformáció akkor következik be, ha a vírus szaporodása, a
lítikus ciklus gátolt.
2.2. Adenovírusok
306
DNS-vírusok
Az adenovírusok nem állnak rokonságban az SV40-poliomacsoport tagjaival: genomjuk lényegesen nagyobb

(kb. 35 kb), lineáris kettős láncú DNS. Biológiai viselkedésük azonban nagyon hasonló: permisszív sejtekben
lítikus fertőzést okoznak, nonpermisszív sejtekben pedig transzformációt; genomjuk korai és késői régióra
osztható, az előbbi termékei (az E1A és E1B korai proteinek) transzformáló, az utóbbié strukturális fehérjék. Az
adenovírusok az emberben tumort nem okoznak. Hasonlóan az SV40- és poliomavírusokhoz, az adenovírusok is
kitűnő laboratóriumi modellek molekuláris biológiai folymatok tanulmányozására.
2.3. Hepatitis B vírus

A májrák (hepatocelluláris carcinoma) egyike a leggyakoribb rosszindulatú daganatoknak. Gyakorisága nagy
földrajzi eltéréseket mutat: Afrikában, Kinában sokkal általánosabb mint a fejlett nyugati országokban. Ennek
oka, hogy etiológiájában fontos szerepet játszik az elégtelen higiéniás körülmények között gyakori vírus-
hepatitis.
A hepatitis B vírus (HBV) a vér és testnedvek útján, transzfúzióval, intravénás kábitószerélvezettel, szexuális
érintkezéssel terjedő fertőző ágens. A vírussal fertőzött májsejteket az immunrendszer elpusztítja: a folyamat
akút hepatitis képében zajlik, mely az esetek többségében következmények nélkül gyógyul. A fertőzések 5–10
százalékában azonban a gyulladás perzisztál, a krónikus hepatitis talaján májzsugorodás (cirrhosis) alakul ki, ez
pedig mintegy százszorosára növeli a hepatocelluláris carcinoma kifejlődésének valószínűségét. A vírusfertőzés
és a májdaganat megjelenése között évtizedek telhetnek el.
Bár a hepatitis B vírus az állatvilág legkisebb genommal rendelkező vírusa – a 3.2 kb méretű cirkuláris DNS
géntérképe és szekvenciája is ismert, a hepatokarcinogenezis mechanizmusa tulajdonképpen még nem tisztázott.
A legvalószínűbb ok a krónikus fertőzés és sejtpusztulás által kiváltott állandó regeneráció, fokozott
sejtproliferáció malignus folyamattá változása. A hepatokarcinogenezisben szerepet játszhat egy vírusgenom
által kódolt fehérje (HBX protein) is, mely celluláris gének expresszióját szabályozza. A vírus kóroki szerepét
mindenesetre alátámasztja az a tény, hogy az anti-HBV vakcináció bevezetésével a hepatocelluláris carcinoma
gyakorisága is lassan csökkenni kezdett. (Itt említjük meg a hepatitis C vírust is. Bár RNS-vírusként nem
tartozna ebbe a fejezetbe, hatását a HBV-hez hasonlóan fejti ki: specifikusan a májsejteket fertőzi, majd az
esetek egy részében a krónikus hepatitis talaján hepatocelluláris carcinoma alakul ki.)
2.4. Papillomavírusok
A több mint 100 humán papillomavírus (HPV) -típus komoly orvosi jelentőséggel bír. Epiteliális sejteket
fertőzve egyesek jóindulatú szemölcsök kialakulásához vezetnek, más típusok azonban anogenitális rákokat
okoznak; közülük a leggyakoribb a nők méhnyakrákja (cervix carcinoma).
A cervix carcinoma szexuális úton terjedő betegség: a fertőzés a sérült nyálkahártyán keresztül történik. A vírus
egy specifikus integrint használ receptorként; megkötődik a hám bazális rétegének sejtjein, endocitózissal jut be
a sejtbe, majd transzlokálódik a sejtmagba és genomja integrálódhat a megtámadott sejt DNS-ébe. Nagyon erős
bizonyíték a HPV kóroki szerepére, hogy a vírus-DNS a cervix carcinomák több mint 99 százalékában
kimutatható a daganatsejtek genomjában.
A HPV-genom hasonló az SV40- és poliomavírusok DNS-éhez, bár azoknál komplexebb génszerkezetű (53.3.
ábra). A transzformáló géntermékek (E6 és E7 fehérje) a korai proteinek közé tartoznak, a késői gének (L1–L2)
kapszidfehérjéket kódolnak. Az onkoproteinek hatásmechanizmusának tanulmányozása kiderítette, hogy az
SV40-, polioma-, adeno- és papillomavírusok közös támadáspontot használnak a sejt malignus
transzformálásához: a sejtproliferációt fékentartó, kulcsfontosságú szabályozó fehérjéket (a p53 és az Rb tumor
szuppresszor fehérjét) inaktiválják. Ezekkel a fehérjékkel részletesen később foglalkozunk (l. 56. fejezet). Újabb
adatok szerint a HPV onkoproteinjei zavart idéznek elő a centroszómák duplikációjában is, az így fellépő
kromoszómarendellenességek ugyancsak hozzájárulnak a malignus daganat kialakulásához (l. 57. fejezet).
53.3. ábra - 53.3. ábra: A cervix carcinomát okozó HPV-16 vírus genomjának
szerkezete. (E1-E7, a korai régió termékei; L1-L2, a késői régió termékei; a nyíl a
transzkripció kezdőpontját és írányát jelzi.)
307
DNS-vírusok
2.5. Herpeszvírusok
Nagyméretű (100–200 kb) genommal rendelkező vírusok, több fajtájuk daganatképződést indukál gerinces
gazdaszervezetében. Orvosi szempontból két herpeszvírus jelentős.
Epstein-Barr vírus (EBV). Nagyon elterjedt vírus: az emberek 90 százaléka fertőződik élete folyamán,
többnyire tünetmentesen. Egyes esetekben a vírus akút fertőzést okoz, a B limfociták proliferációjával,
nyirokcsomó-megnagyobbodással, magas lázzal (mononucleosis infectiosa). Általában gyorsan, következmény
nélkül gyógyul. Immunszuppresszált állapotban (pl. maláriás, AIDS-es betegben) azonban a folyamat
malignizálódhat, nyirokeredetű daganat alakulhat ki. Egyik formája az Afrikában gyakori, de máshol is
előforduló Burkitt-lymphoma. A vírus pontos szerepe a tumor kialakulásában még nem tisztázott. Egyes
vírusgének termékei transzformáló hatásúak lehetnek, de az is elképzelhető, hogy a vírus által kiváltott, fokozott
B-sejt proliferáció vezet a daganatképzésért felelős genetikai léziók kialakulásához (l. 55. fejezet).
Kaposi-sarcomához társuló herpeszvírus. A Kaposi-sarcoma rendkívül ritka bőrdaganat, mely azonban az

AIDS-betegek jelentős hányadában megjelenik a kór késői szakaszában. 1994-ben írtak le egy herpeszvírust
(humán herpeszvírus-8, HHV8), melyet azóta minden Kaposi-sarcomából származó biopsziában megtaláltak. A
vírus genomjában több olyan gént azonosítottak, melynek terméke felelős lehet a fertőzött sejtek malignus
transzformációjáért és a daganat progressziójáért. Az egyik géntermék angiogén növekedési faktor szekrécióját
indukálja; ez az ágens biztosítja a daganat vaszkularizációját, fokozott vérellátását. Egy másik gén ciklinfehérjét
kódol, ami a vírusfertőzést követő fokozott sejtszaporodásért felelős. A vírusgenom a Bcl-2 családba tartozó
antiapoptotikus hatású fehérjét is kódol. Komoly erőfeszítések folynak az említett vírusgének pontos szerepének
tisztázására, az AIDS ezen végzetes kimenetelű szövődményének hatásos kezelésére.
Ajánlott irodalom
Alami, R. M., Minger, K.: Human papillomaviruses. Science & Medicine, 1998/3, 28–35.
Antman, K., Chang, Y. (2000): Kaposi’s sarcoma. N. Engl. J. Med. 342, 1027–1038.
Butel, J. S. (2000): Viral carcinogenesis: revelation of molecular mechanisms and etiology of human disease.
Carcinogenesis 21, 405–426.
Cooper. G. M.: Oncogenes. Jones and Bartlett Publishers, Boston, 21–30, 1995.
735–738.
Kétyi I. (2003): Az Epstein-Barr vírus. Természet Világa 134, 140–141.
308
DNS-vírusok
Lee, W. M. (1997): Hepatitis B virus infection. N. Engl. J. Med. 337, 1733–1745.
Weinberg, R. A. (2007): The Biology of Cancer. Garland Science, Taylor & Francis Group. 65–73.
309
54. fejezet - 54. Daganatbiológia III.:
Onkogén RNS-vírusok
Míg a daganatkeltő DNS-vírusok közé különböző, egymással rokonságot nem mutató vírusfajták tartoznak, az
onkogén RNS-vírusok ugyanazon vírusosztály tagjai. Az első RNS tumorvírust Peyton Rous fedezte fel 1911-
ben (a csirkék róla elnevezett Rous sarcoma vírusát). Az 1960-as években Howard Temin igazolta, hogy a Rous
sarcoma vírus RNS-ének replikációja egy DNS-intermedier közvetítésével történik, majd Temin és David
Baltimore azonosították a DNS-kópia szintézisét végző reverz transzkriptáz enzimet. A fordított
információátvitelből származik az onkogén RNS-vírusok általánosan használt neve: retrovírusok.
1. A retrovírusok fertőzési ciklusa

A retrovírusok külső burkát a fertőzött sejt membránjából származó foszfolipid kettős réteg alkotja, melybe
transzmembrán fehérjék (Env fehérjék) ágyazódnak (54.1. ábra). A nukleokapszidot két azonos
nukleotidszekvenciájú, nagyméretű genomiális RNS-molekula, strukturális fehérjék (Gag proteinek) és reverz
transzkriptáz molekulák alkotják.
54.1. ábra - 54.1.ábra: A retrovirusok vírionjának szerkezete
A víruspartikulum megtapad a fertőzött sejt felszínén, burka fuzionál a sejthártyával, a nukleokapszid pedig
bejut a citoplazmába (54.2. ábra). A felszabaduló RNS-genomon, tRNS-primer segítségével a reverz
transzkriptáz kettős láncú DNS-másolatot készít. A bonyolult szintetikus folyamat eredményeképpen a cDNS
két végén azonos szekvenciájú szakaszok, LTR-szekvenciák képződnek, melyek a vírusfertőzés további
lépéseiben döntő szerepet játszanak. (Nevük az angol long terminal repeat, azaz hosszú láncvégi ismétlődés
rövidítése.) A vírus-DNS bejut a sejtmagba és beépül, integrálódik a celluláris genomba. (Szemben az onkogén
DNS-vírusokkal – melyek esetében a vírusgenom beépülése a fertőzött sejt DNS-ébe nagyon ritka esemény [l.
53. fejezet] - a provírus-integráció a retrovírusok életciklusának része, minden sikeres fertőzés során
bekövetkezik.) A vírus-cDNS genomba épülését az integráz enzim katalizálja, melyet a vírusgenom kódol (l.
54.4. ábra). Az integráció helye véletlenszerűen dől el, maga a folyamat alapvető fontosságú a vírus
életciklusában. Az integrálódott vírus-DNS, melyet provírusnak nevezünk, az LTR-ek végeivel kapcsolódik a
gazdasejt DNS-éhez. Mindkét LTR – hiszen azonos szekvenciájúak – tartalmaz promóter-, enhancer-régiókat és
poliadenilációs elemet. A proximális (upstream) LTR RNS-polimeráz II promóterként, a disztális (downstream)
LTR pedig terminátorként működve a provírus átírását irányíthatja. Rajta a teljes vírusgenomnak megfelelő
RNS-molekulák és rövidebb mRNS-ek is képződnek, érés után kijutnak a citoplazmába és ott vírionfehérjék
szintézisét irányítják. A vírusfehérje prekurzorok proteolítikus hasítását, érését a vírus saját proteáz enzime
végzi. Az Env proteinek beépülnek a sejtmembránba és megkötik a citoszólban összeszerelt nukleokapszid
partikulumokat. Az új vírionok sarjadzással válnak le a sejtfelszínről. A vírus szaporodását is biztosító fertőzés
tehát általában nem pusztítja el a sejtet, a fertőzés nem lítikus. Ugyanakkor a sejt malignusan transzformálódhat
is és a vírustermelést is folytathatja.
54.2. ábra - 54.2. ábra: A retrovírusok fertőzési ciklusa
310
54. Daganatbiológia III.: Onkogén
RNS-vírusok
A fertőzés in vitro (szövettenyészeti) és in vivo körülmények között hasonló módon megy végbe. Nagyritkán
előfordul, hogy a provírus-integráció a csírasejtvonal sejtjeiben megy végbe. Ilyenkor a provírus az utódokra is
öröklődhet, és celluláris DNS-szekvenciává válva endogén retrovírusként elterjedhet a populációban. A
gerincesek – beleértve az embert is – számos endogén retrovirális elemre tettek szert az evolúció során, melyek
retrotranszpozonként (l. 15. fejezet) viselkednek a genomban.
2. Erős és gyenge onkogenitású retrovírusok

Különböző gerinces fajok számos retrovírusát ismerjük. Biológiai viselkedésük alapján ezeket a vírusokat két
nagy csoportba lehet besorolni.
Az erősen onkogén retrovírusok prototípusa a Rous sarcoma vírus (RSV). Csirke bőre alá fecskendezve ez a
vírus 1-2 hetes latenciával sarcomaképződést idéz elő. A tumor poliklonális jellegű, azaz több, egymástól
függetlenül transzformálódott sejtből képződött sejtpopuláció alkotja. Szövettenyészetben az RSV hatékonyan
transzformál csirkesejteket, melyek vírust is termelnek. Különböző gerinces fajok (pulyka, egér, patkány,
macska, majom) több mint 40 erősen onkogén hatású retrovírusát ismerjük.
A gyenge onkogenitású retrovírusok egyik példája az avián leukaemiavírus (ALV). Az ALV-vel fertőzött
csirkékben hosszú, több hónapos inkubáció után lymphoma alakulhat ki, mely szinte mindig monoklonális, azaz
a daganatsejtek egyetlen transzformált sejt utódai. Csirkesejttenyészetben a vírus replikálódik, de nem
transzformálja azokat. Hasonlóan az erősen onkogén retrovírusokhoz, a gyenge onkogenitású vírusok is számos
gerinces fajban előfordulnak.
Az erősen és gyengén transzformáló retrovírusok eltérő biológiai viselkedése arra utal, hogy onkogén hatásukat
merőben különböző úton érik el, és ez az erősen onkogén vírusok esetében sokkal hatékonyabb mechanizmus.
311
RNS-vírusok
3. Retrovirális onkogének
A fent leírt különbségek molekuláris okait transzformáció-defektív RSV-mutánsok (td-RSV) tanulmányozásával
tisztázták. A td-RSV-mutánsok viselkedése hasonló az avián leukaemiavíruséhoz: csirke fibroblasztokban
replikálódnak, de nem képesek transzformálni azokat. Genomjuk pedig kb. 1500 nukleotiddal rövidebb mint a
vad-típusú RSV-é (vt-RSV). Logikus volt a feltételezés, hogy ez az RNS-szakasz tartalmazza a
transzformációért felelős információt, a retrovirális onkogént.
Az RSV onkogénjét 1976-ban Michael Bishop és Harold Varmus azonosította (54.3. ábra). Vad-típusú RSV
RNS-én reverz transzkriptáz segítségével egyes láncú, tríciummal jelölt cDNS-fragmentumokat szintetizáltak,
majd ezeket td-RSV RNS-ével hibridizálták. Feltételezték, hogy a két vírusban közös szekvenciáknak
megfelelően RNS·DNS hibridek jönnek létre, a csak a vt-RSV genomra jellemző – a feltételezett onkogénnel
komplementer – cDNS-darabok viszont egyláncú állapotban maradnak. A kettős láncú hibrideket és az egyláncú
cDNS-t hidroxiapatit ioncserélő kromatográfiával választották szét egymástól. Ilyen módon izoláltak egy, az
RSV onkogénjére specifikus hibridizációs próbát. Meglepetésükre, ez a próba RSV-vel nem fertőzött
csirkesejtek, sőt más gerinces és gerinctelen fajok DNS-ével is hibridizált. A kísérletsorozatban tehát nemcsak
az első retrovirális onkogént, a v-src-t, hanem normális sejtekben jelenlevő celluláris protoonkogénnek
nevezett párját, a c-src-t is felfedezték.
54.3. ábra - 54.3.ábra: Bishop és Varmus kísérlete: a v-src onkogén azonosítása
A vírusgenomok géntérképének, majd szekvenciájának megállapításával kiderült, hogy a gyenge onkogenitású

ALV-genom a kapszidfehérjék gag-, a reverz transzkriptáz pol- és a burokfehérje env-génjét tartalmazza, míg az
RSV-genomban ehhez még az src is csatlakozik (54.4. ábra). Az erősen onkogén retrovírusok genomjának
312
RNS-vírusok
vizsgálata ezután azt is kideritette, hogy a v-src-génen kívül közel harminc további retrovirális onkogén is
létezik. Ezek különböző biokémiai aktivitással rendelkeznek (néhány példát az 54.1. táblázat tartalmaz) és
valamennyinek létezik protoonkogén megfelelője. Kiderült az is, hogy az RSV különleges abban az értelemben,
hogy tartalmazza a vírusszaporodáshoz szükséges összes gént (gag, pol, env). A legtöbb erősen onkogén hatású
retrovírus defektív: a retrovirális onkogén a genom egy részét helyettesíti. Ezek a vírusok csak segítő helper-
vírus jelenlétében képesek szaporodni, mely szolgáltatja számukra a vírion felépítéséhez szükséges fehérjéket.
Érthető módon ezek a defektív retrovírusok természetes állatpopulációkban nemigen képesek fennmaradni;
laboratóriumi körülmények között, illetve háziállatokban (pl. macskákban) okoznak inkább daganatokat.
Természetes populációkban a retrovírus-indukált tumorokat jobbára gyenge onkogenitású vírusok okozzák
(daganatképző mechanizmusukkal később foglalkozunk).
54.4. ábra - 54.4. ábra: Az avián leukaemia vírus és a Rous sarcoma vírus provírusának
géntérképe
54.1. táblázat - 54.1. táblázat: Néhány retrovirális onkogén jellemzői

Onkogén Vírusgazda Vírus-indukált tumor Onkoprotein funkció
src csirke sarcoma non-receptor tirozin-proteinkináz
myc csirke myelocytoma, sarcoma, carcinoma transzkripciós faktor
erbA csirke erythroleukaemia, fibrosarcoma transzkripciós faktor
erbB csirke erythroleukaemia, fibrosarcoma receptor tirozin-proteinkináz
jun csirke fibrosarcoma transzkripciós faktor
fos egér osteosarcoma transzkripciós faktor
abl egér leukaemia, sarcoma non-receptor tirozin-proteinkináz
raf egér sarcoma MAPKKK
ras patkány sarcoma, erythroleukaemia Monomer G-protein
sis majom sarcoma PDGF
akt egér lymphoma proteinkináz B
kit macska sarcoma receptor tirozin-proteinkináz
4. A retrovirális onkogének eredete
313
RNS-vírusok
Miután kiderült, hogy minden retrovirális onkogénnek van egy celluláris megfelelője, felmerült a kérdés:
honnan származik ez a homológia, mi a rokonság alapja? A kérdésre egy egér leukaemia vírustörzzsel
kapcsolatos véletlen megfigyelés adott választ (54.5. ábra).
54.5. ábra - 54.5. ábra: Transzdukáló retrovírus képződése (a ∆ gag a részlegesen

deletált gag gént jelöli)
Ebben a kísérletben egy gyenge onkogenitású vírustörzzsel, a Moloney egér leukaemia-vírussal idéztek elő
daganatképződést egerekben; a vírus genomjára a klasszikus gag-pol-env génszerkezet jellemző. Az egyik
állatban kifejlődött tumorból meglepetésre olyan vírust izoláltak, mely erős onkogén-képességre tett szert
(Abelson egér leukaemia-vírusnak nevezték el). A vírus genomja drámaian megváltozott: az eredeti genom nagy
része – a gag-gén proximális részének kivételével – elveszett és helyét egy celluláris gén foglalta el, melyet abl-
nek neveztek el. Ezt a jelenséget – celluláris gén beépítését egy vírusgenomba – a fággenetikából már régóta
ismerték és transzdukciónak nevezték. A virális onkogénnel rendelkező, erősen transzformáló hatású vírusok
tehát transzdukáló retrovírusok.
A részletes molekuláris biológiai vizsgálatok azután a transzdukció mechanizmusát is tisztázták (54.6. ábra). A
Moloney-vírussal beoltott egér egyik fertőzött sejtjében a provírus a c-abl protoonkogén mellett integrálódott.
Ezt követően a gag- gén és a c-abl-gén első exonja közötti DNS-régió deléciót szenvedett. A létrejött fúziós gén
a provírus megmaradt LTR-promóteréről átíródott, majd splicinggal olyan érett RNS képződött belőle, melynek
5’végi részét a retrovírus gag-régiója, a 3’-végi szakaszt pedig a maradék c-abl mRNS alkotta. Ezután egy
retrovirális RNS-molekula és a fúziós RNS közötti rekombinációval a gag-abl mRNS 3’-végére is retrovirális
szekvencia került. Ez azért fontos, mert az így képződött vírus által fertőzött sejtben olyan provírus
szintetizálódhat, melynek mindkét végét LTR alkotja, ami, mint tudjuk, szükséges a hatékony integrációhoz, és
így a daganatképződéshez is. A fenti leírásból következik, hogy a transzdukáló retrovírusok létrejöttéhez három
véletlenszerű, nagyon ritka eseménynek kell egyszerre bekövetkeznie: provírus-integráció egy protoonkogén
mellett; deléció; rekombináció. Érthető, hogy ilyen vírusok nagyon ritkán keletkeznek.
54.6. ábra - 54.6. ábra: Transzdukáló retrovírus genomjának kialakulása
314
RNS-vírusok
5. Humán retrovírusok
Egyéb kóroki tényezőkhöz viszonyítva a retrovírusok szerepe az emberi daganatképződésben elhanyagolható. A
humán T-sejtes leukaemiavírus két típusa (HTLV-1 és -2) viszonylag ritka vérképzőszervi daganatok
kialakulásáért tehető felelőssé. Óriási epidemiológiai jelentősége van viszont a hasonló szerkezetű humán
immundeficiencia vírusnak (HIV), amely a rettegett AIDS kórokozója. Ez a vírus azonban nem daganatkeltő,
hanem lítikus fertőzést okoz: egy bizonyos T-sejt-populációt pusztít el, ami az immunrendszer összeomlásához
vezet. A kialakult immunszuppresszált állapot kedvez másodlagos daganatok kifejlődésének (l. az 53. fejezetet),
ezeket azonban nem a HIV okozza.
Orvosi jelentősége lehet a humán endogén retrovírusoknak is. Ezek nem fertőzőek, sőt, általában át sem
íródnak. Abnormális expressziójuk azonban autoantitestek képzését indukálhatja. Az autoimmun betegségek
közül a systemás lupus erythematosus (l. a 26. fejezetet is) és a nyálmirigyek, valamint a könnymirigy krónikus
gyulladásával járó Sjögren-szindróma kóroktanában feltételezik az endogén retrovirális részvételt.
Ajánlott irodalom
738–740.
Krieg, A. M.: Human endogenous retroviruses. Science & Medicine 1997/2, 34–43.
315
55. fejezet - 55. Daganatbiológia IV.:
Celluláris onkogének
A daganatok mutációs eredete széles körben elfogadott, tudományosan bizonyított tény. Mint az előző
fejezetekből láttuk, az esetek egy részében a sejt változását az okozza, hogy onkogén vírus transzformáló génje
integrálódik genomjába, annak terméke pedig daganatos sejtburjánzást idéz elő. A daganatok nagyobbik
hányadában azonban a vírusetiológia nem mutatható ki, virális onkogén nem kerülhetett a genomba. Mi lehet
ezekben az esetekben a mutáció következménye? Milyen géneket érinthet? Átvihető-e a transzformált fenotípus
a daganatsejt DNS-ével normális sejtekre is? Az utolsó kérdésre az Avery baktérium-transzformációs
kísérleteihez (l. 2. fejezet) hasonló DNS-átviteli kutatások adták meg a választ.
1. Onkogének keresése transzfekciós kísérletekkel

Tisztított DNS-t eukariota sejtekbe is be lehet juttatni (l. 11. fejezet). A génbeviteli módszerek közül a
legegyszerűbb a transzfekció: megfelelő kísérleti körülmények között DNS-sel kezelt szövettenyészeti sejtek
egy része felveszi, genomjába integrálja és expresszálhatja is az idegen géneket.
Az első sikeres transzfekciós kísérleteket az 1970-es évek elején hajtották végre: RSV-transzformált sejtek
genomiális DNS-ével normális csirkesejteket transzformáltak és a sejtek vírust is termeltek. A kísérlet igazolta,
hogy a fertőzött sejt DNS-e provírus formájában tartalmazza az RSV teljes genetikai információját. A
transzfekciós kísérleteket Robert Weinberg és Geoffrey Cooper fejlesztették tovább. Kémiai karcinogénnel
transzformált sejtek DNS-ével sikerült átvinniük a transzformált fenotípust NIH3T3 egér fibroblaszt sejtekre,
igazolva, hogy onkogének nonvirális eredetű daganatokban is jelen vannak. A legfontosabb kérdés
megválaszolása még hátra volt: vannak-e onkogének természetes körülmények között kifejlődő emberi
daganatokban?
1.1. Az első emberi onkogén felfedezése

Az első nonvirális eredetű, humán celluláris onkogént egy emberi hólyagtumor sejtvonal DNS-ében
azonosították. Az ezt követő nagyszabású transzfekciós kísérletsorozatokban azt találták, hogy az összes humán
neoplasia mintegy 20–30 százalékában mutatható ki géntranszferrel onkogén szekvencia.
A hólyagtumor sejtvonal onkogénjének klónozását 1982-ben hajtották végre Weinberg, Mariano Barbacid és
Michael Wigler munkacsoportjai. A klónozási stratégiát az 55.1. ábra mutatja. A munka fő nehézségét az
okozta, hogy az akkor még ismeretlen onkogént több milliárd bázispárnyi DNS-ben kellett megtalálni. Ehhez a
keresett gén két tulajdonságát használták fel: egy biológiait (transzformáló-képesség) és egy genetikait
(közelében lennie kell specifikus humán Alu-szekvenciáknak). A hólyagtumor DNS-sel egy a sejtbiológiai
kutatásokban gyakran használt sejtvonalat, NIH3T3 egér fibroblasztokat transzfektáltak. Ilyenkor a DNS
darabolódva jut be a sejtekbe és véletlenszerűen néhány helyen integrálódik. A működő onkogént felvevő sejtek
transzformálódnak, utódaik fókuszokat alkotnak. A transzformált sejtek DNS-e valószínűleg onkogént nem
tartalmazó humán DNS-régiókat is tartalmaz; hogy ezektől megszabaduljanak, egy második transzfekciót is
végrehajtottak. A transzformált fókuszok DNS-ében ilyenkor nagy valószínűséggel már csak egy humán DNS-
darab van: ez tartalmazza a humán onkogént és – szerencsés esetben – Alu-szekvenciát is. Ha a második
transzformáns DNS-éből genomtárat hoznak létre és abban olyan rekombináns fágot találnak, amely humán
Alu-próbával hibridizál, az nagy valószínűséggel az emberi onkogént is tartalmazza. A stratégia sikeres volt: a
gén szekvenciájának meghatározásakor kiderült, hogy egy ras-génről (rasH) van szó, mely a protoonkogén
párjától egyetlen bázispárban különbözik. Később tisztázták, hogy a pontmutáció következményeképpen a
celluláris onkogéntermék Ras-fehérje elveszti GTPáz-aktivitását, képtelen önmagát inaktiválni: konstitutívan
aktív állapotba kerülve daganatos sejtproliferációt indukál.
55.1. ábra - 55.1. ábra: Az első humán onkogén klónozása
316
55. Daganatbiológia IV.: Celluláris
onkogének
317
onkogének
Az első humán onkogén azonosítása a daganatkutatás egyik kiemelkedő felfedezése volt. Ezt követően rövid idő
alatt számos emberi onkogént izoláltak és jellemeztek; az 54.1. táblázat ezek közül tartalmaz néhányat.
Szembetűnő, hogy a celluláris onkogének egy részének van retrovirális megfelelője, másokat azonban eddig
csak nonvirális eredetű daganatokban találtak meg. A kódolt fehérjék valamilyen módon a sejtek jelátviteli
folyamatainak, sejtciklusának, apoptózisának szabályozásában vesznek részt (a részleteket l. később). Kitűnik az
is, hogy egyes onkogének különböző típusú daganatok kialakulásáért lehetnek felelősek, és fordítva: ugyanazt a
tumort különböző celluláris onkogének okozhatják.
2. Az onkogén-aktiváció mechanizmusai
Az 55.1. táblázat adataiból kiderül, hogy a celluláris onkogének kialakulásának többféle molekuláris
mechanizmusa lehetséges: pontmutáció, transzlokáció, deléció, génamplifikáció, inszerciós onkogén-aktiváció.
2.1. Pontmutáció
A géntranszferrel kimutatható humán onkogének döntő többsége pontmutációval aktivált ras-gén: az összes
daganat mintegy 20–25 százalékában mutattak ki ras-mutációt. A mutáció következtében a Ras-fehérje
konstitutívan GTP-kötő állapotba kerül és folyamatosan küld mitogén szignálokat a sejt belsejébe. Az emlős
sejtek háromféle ras-génje közül kettő (a rasH és rasK) retrovirális megfelelője transzdukáló vírusban is jelen
van, a rasN-génnek azonban csak celluláris fajtája létezik.
Más gének is aktiválódhatnak pontmutációval. A neu-gén az EGF-receptor családba tartozó tirozinkinázt kódol.
(Ennek a génnek több neve is van. A HER2 név arra utal, hogy terméke a humán EGF-receptor család tagja.
Mivel ez utóbbi nevén emlegetik az emlőtumorokkal kapcsolatban [l. később], a továbbiakban a neu/HER2
elnevezést használjuk.) A gsp-, illetve a gip-gén aktivációja a cAMP-út zavarát idézi elő. A gsp (Gs-protein α-
subunit génje) aktivációja olyan szövetek malignus átalakulását idézi elő, melyekben a cAMP sejtproliferációt
okoz, míg a gip (Gi-protein α-alegység génje) mutációja olyanokban, melyekben a cAMP gátolja a
sejtszaporodást.
2.2. Inszerciós mutagenezis

A gyenge onkogenitású retrovírusok virális onkogénnel nem rendelkeznek (l. 54. fejezet). Akkor hogyan
okoznak daganatképződést? A kérdésre a választ az avián leukaemiavírus által okozott lymphomák molekuláris
analízise adta meg.
Az ALV-fertőzés során a csirkében elszaporodik a vírus, nagyon sok vérképzőszervi sejtet megfertőz, és a
fertőzés során provírusa beépül a sejt genomjába. Mint ahogy az más retrovírusok esetében is történik, az ALV-
provírus véletlenszerűen integrálódik a fertőzött sejt genomjába. Az ALV által indukált lymphomákban azonban
a provírus-integráció mindig ugyanazon a helyen történik. Másképpen fogalmazva: a számtalan lehetséges
integrációs esemény közül csak az okoz malignus transzformációt, mely a genom meghatározott helyén megy
végbe. A daganatképződés szempontjából nyilvánvalóan lényeges, milyen celluláris gént érint ez a mutációs
esemény.
55.2. ábra - 55.2. ábra: A c-myc protoonkogén inszerciós aktiválódása ALV-fertőzést

követően,(E1, E2, E3: a c-myc gén exonjai)
318
onkogének
55.1. táblázat - 55.1. táblázat: Néhány humán celluláris onkogén jellemzői

Onkogén Jelenléte Jelenléte nonvirális Onkoprotein Aktiváció
retrovírusban daganatban funkció mechanizmusa
neu/HER2 – neuroblastoma receptor tirozin- amplifikáció
proteinkináz pontmutáció
gsp – hipofízis és pajzsmirigy Gs-protein α- pontmutáció
daganatok alegysége
gip – mellékvese-kéreg és Gi-protein α- pontmutáció
petefészek daganatok alegysége
ras H Harvey patkány pajzsmirigy, hólyag, bőr stb. monomer G- pontmutáció
sarcoma vírus daganatok protein
ras K Kirsten patkány vastagbél, tüdő, pankreász monomer G- pontmutáció
sarcoma vírus stb. daganatok protein
ras N – neuroblastoma, leukaemiák monomer G- pontmutáció
stb. protein
abl Abelson egér krónikus myeloid leukaemia nonreceptor transzlokáció
leukaemia vírus tirozin-
proteinkináz
myc avián Burkitt-lymphoma, emlő-, transzkripciós transzlokáció
myelocytomatosis tüdő- carcinoma faktor amplifikáció
vírus
N-myc – neuroblastoma transzkripciós amplifikáció
faktor
bcl-2 – follicularis B-sejtes antiapoptotikus transzlokáció
lymphoma fehérje
hox-11 – akut T-sejtes leukaemia homeotikus fehérje transzlokáció
(transzkripciós
faktor)
PRAD1 – mellékpajzs-mirigy ciklin D transzlokáció
319
onkogének
Onkogén Jelenléte Jelenléte nonvirális Onkoprotein Aktiváció

retrovírusban daganatban funkció mechanizmusa
adenoma
erbB1 avián glioblastoma receptor tirozin- deléció
erythroblastosis proteinkináz
virus
Az ALV esetében ez egy transzkripciós faktort kódoló protoonkogén, a c-myc (55.2. ábra). Ez a gén növekedési
faktorok (és más mitogén ágensek) által is hatásosan indukálható, nyilvánvalóan fontos szerepe van a normális
sejtproliferáció szabályozásában. Az ALV-fertőzés akkor vezet lymphomaképződéshez, ha a provírus
integrációja a c-myc gén 1. és 2. exonja között történik. Ha ezt követően a c-myc-gén 1. exonja és a provírus
nagy része deléciót szenved, olyan gén keletkezik, mely a c-myc eredeti, szabályozható promótere helyett a
provírus erős, konstitutív promóteréről íródik át. Mivel az E1 exon kódoló szekvenciát nem tartalmaz, a génen
képződő mRNS normális Myc-fehérje szintézisét irányítja. A malignus transzformáció annak köszönhető, hogy
az érintett gén expressziója a fiziológiás érték több százszorosát is elérheti.
A későbbi, részletes kutatások kiderítették, hogy a leírt inszerciós mutagenezis a gyenge onkogenitású
retrovírusok általános tumorkeltő mechanizmusa. Több protoonkogént éppen a provírus-integrációs helyek
környezetének analízisével fedeztek fel (pl. a Wnt-1 növekedési faktort kódoló gént [l. 47. fejezet]).
2.3. Transzlokáció
A daganatsejtekben megjelenő kromoszóma-rendellenességek (aneuploidia, strukturális aberrációk) régóta
ismertek voltak. Ezek közül a legismertebb a krónikus myeloid leukaemiában 1960-ban felfedezett
Philadelphia-kromoszóma (Ph1): abnormálisan kisméretű 22. kromoszóma. Mivel a rendellenesség
gyakorlatilag minden beteg leukeamiás sejtjeiben kimutatható, kezdettől fogva gyanították, hogy kóroki szerepe
van a daganatképződésben. A molekuláris biológiai vizsgálatok megerősítették a feltevést.
A kromoszóma-rendellenességet valójában a 9. és a 22. kromoszóma között lezajló reciprok transzlokáció

okozza (55.3.A. ábra): mindkét kromoszóma eltörik és a levált részek kicserélődve a másik kromoszómára
forrnak vissza. A 9. kromoszómán a törés a már korábban is említett c-abl protoonkogénben történik (55.3.B.
ábra). A 22. kromoszómán az érintett régiót éppen a törések halmozódásáról nevezték el bcr-génnek (=
breakpoint cluster region). A transzlokáció következtében létrejövő Ph1-kromoszómán fúziós gén keletkezik,
melynek proximális részét a bcr, disztális régióját pedig az abl-gén egy része alkotja. Az abnormális génen
fúziós mRNS, azon pedig fúziós fehérje (Bcr/Abl) képződik, mely fokozott, konstitutív biokémiai aktivitásával
leukaemogén hatású.
55.3. ábra - 55.3. ábra: A Philadelphia-kromoszóma (A.) és a bcr/abl fúziós gén, (B.)
létrejötte reciprok transzlokációval
320
onkogének
Hasonló reciprok transzlokációt írtak le a Burkitt-lymphoma esetek többségében. A B-limfocitákban lezajló

transzlokáció következtében a c-myc protoonkogén promótere egy immunglobulin-gén promóterére cserélődik,
a c-Myc fehérje fokozott mértékben és szabályozatlanul termelődik. A betegség kialakulásában az Epstein-Barr
vírus is szerepet játszik (l. 53. fejezet): fokozott B-sejt-szaporodást vált ki, ami megnöveli a transzlokációs
esemény esélyét.
A transzlokáció gyakori onkogénaktivációs mechanizmus, különösen a B- és T-limfociták malignus

folyamataiban. (A különböző emberi daganatokban eddig több mint 600-féle transzlokációt mutattak ki.) A
normális immunválasz alapját ugyanis az ezekben a sejtekben fiziológiás körülmények között is végbemenő
DNS-átrendeződések képezik. A génátrendeződés növeli a strukturális kromoszóma-rendellenességek
321
onkogének
kialakulásának veszélyét. Számos onkogént azonosítottak transzlokációs töréspontok analízisével. Ezek gyakran
transzkripciós faktorok génjei: leukaemiában, lymphomákban gyakran aktiválódnak homeotikus gének vagy az
ezeket szabályozó fehérjék génjei; termékeik ugyanis kulcsszerepet játszanak a fehérvérsejtek érésében.
Transzlokációs töréspont vizsgálatával fedezték fel az antiapoptotikus hatású bcl-2 onkogént is (l. 51. fejezet),
melynek fokozott expressziója folliculáris B-sejtes lymphomát okoz.
A leukaemiák, lymphomák mintegy kétharmadában kimutatható transzlokáció. A pontos molekuláris

mechanizmus kiderítése diagnosztikus, prognosztikus és a terápiát is meghatározó jelentőségű. (Egy példa:
gyermekkori akút leukaemiák egy típusában a retinsavreceptorokból leukemogén hatású fúziós fehérje alakul ki.
Ha ez kimutatható a kóros sejtekben, a retinsavkezelés várhatóan jótékony hatású lesz, egyébként viszont
hatástalan és értelmetlen.)
2.4. Deléció
A deléciós protoonkogén-aktivációra egyes glioblastoma daganatok szolgáltatnak példát. Ebben az agytumorban
gyakori egy EGF-receptor extracelluláris, ligandkötő doménjének deléciós csonkolódása. A mutáns receptor
konformációja úgy változik meg, hogy tirozinkináz doménje ligand hiányában is aktív.
2.5. Génamplifikáció
A gének sokszorozódása abnormális replikáció eredménye: egy DNS-régió az S-fázisban „tévedésből”
többször megkettőződik, majd átrendeződéssel a régió tandem ismétlődése jön létre (55.4.A. ábra). A
sokszorozódás általában nagyobb, többmillió bázispár kiterjedésű régiót (amplikon) érint, mely több gént is
tartalmazhat. Ilyenkor az amplifikáció kariotípus-vizsgálattal is kimutatható (55.4.B. ábra): sávtechnikával
homogén festődésű régióként jelenik meg, illetve extrakromoszomális formában is létezhet, kettős szemcsék, ún.
kettős parányok formájában.
55.4. ábra - 55.4. ábra: A génamplifikáció mechanizmusa (A.) és kromoszomális

megjelenési formái (B.)
Az amplifikáció legismertebb példája az N-myc gén sokszorozódása neuroblastomában, de más gének (pl. c-
myc, neu) kópiaszáma is megnőhet különböző daganatokban. A tumor kialakulását a normálisnál nagyobb
mennyiségű géntermék okozza. Érthető módon az amplifikáció mértéke (azaz a génkópiák száma) arányos a
malignitás fokával, így prognosztikus értékű.
322
onkogének
3. Celluláris onkogének, a daganatterápia célpontjai

A hagyományos daganatterápia (kemoterápia, radioterápia) a tumorsejtek gyors osztódóképességét használja ki:
cél a sejtosztódás gátlása vagy DNS-károsító hatással apoptózis indukálása. A terápia hatékony lehet, de a
normálisan is gyorsan szaporodó szövetek (bélhám, csontvelő) károsodása miatt a kezelést súlyos toxikus
mellékhatások kísérik.
A célzott tumorterápia a daganatképzéshez vezető aktivált jelátviteli utat támadja meg, hatása szelektív,
mellékhatásai enyhébbek. Az onkoproteinek hatásmechanizmusának tisztázása mind tágabb teret nyit a
racionális gyógyszertervezés számára: jelenleg is több onkoprotein-specifikus szer van a klinikai kipróbálás
stádiumában, az engedélyezett szerek közül pedig az első két sikertöténetet a Herceptin és a Glivec szolgáltatta.
Az emberi emlő tumorok mintegy negyedében a daganatsejtekben fokozottan expresszálódik az EGF-receptor

családba tartozó Neu/HER2 fehérje (l. előbb). Ezekben a sejtekben konstitutív NFκB-aktiváció és a normálisnál
magasabb ciklin D1 szint mutatható ki. A HER2-gén amplifikációja rossz klinikai prognózist jelent. A
Herceptin monoklonális anti-HER2 antitest, melyet sikeresen alkalmaznak ennek a metasztatizáló emlőtumor
típusnak a kezelésében.
Még reményt keltőbb szer a Glivec, egy Abl-specifikus tirozinkináz inhibitor. A CML-t (l. előbb) okozó
Bcr/Abl fúziós fehérje több jelátviteli utat is aktivál a leukaemiás sejtekben (Ras/ERK-út, PI3K/PKB-út, STAT-
fehérjék, stb.), proliferációs és anti-apoptotikus hatást eredményezve. A betegség korai szakaszában adva a
Glivec szelektíven elpusztítja a leukaemiás sejteket, a betegek 95%-ában javulást, remissziót idézve elő. Bár
egyes betegekben később ezzel a szerrel szemben is kialakul rezisztencia, a Glivec példája mutatja, hogy az
onkogénkutatás nagyhatású kemoterápiás szerek kifejlesztéséhez vezethet.
Ajánlott irodalom
Croll, C. M. (2008): Oncogenes and cancer. N. Engl. J. Med. 358, 502–511.
740–752.
Goldman, J. M., Melo, J. V. (2003): Chronic myeloid leukemia – Advances in biology and new approaches to
treatment. N. Engl. J. Med. 349, 1451–1464.
Kim, J. A. (2003): Targeted therapies for the treatment of cancer. Amer. J. Surg. 186, 264–268.
Krontiris, T. G. (1995): Oncogenes. N. Engl. J. Med. 333, 303–306.
Look, A. T. (1997): Oncogenic transcription factors in the human acute leukemias. Science 278, 1059–1064.
Rabbits, T. H. (1994): Chromosomal translocations in human cancer. Nature 372, 143–149.
Rák K. (2003): A krónikus myeloid leukaemia mai kezelése. Orvosi Hetilap 144, 405–412.
323
56. fejezet - 56. Daganatbiológia V.:
Tumor szuppresszor gének
Az emberi daganatokból izolált DNS-minták transzfekciós vizsgálatai (l. 55. fejezet) az esetek 25–30
százalékában adtak pozitív eredményt; a tumorok többségében ezzel a módszerrel onkogéneket kimutatni nem
sikerült. A transzfekciós kísérletekben kimutatott celluláris onkogénekre jellemző, hogy a DNS-t felvevő
NIH3T3 sejteket a bennük levő normális protoonkogén alléleket elnyomva transzformálták. A celluláris
onkogének tehát a protoonkogének domináns hatású, hiperaktív formái, melyek proliferációt serkentő
fehérjéket kódolnak. Ha a daganatok 70–75 százaléka ilyen gént nem tartalmaz, mi okozza ezek malignus
fenotípusát?
1. A tumor szuppresszor gének létének kimutatása

sejtfúziós kísérletekkel
Normális és malignus sejtek hibridjei (l. 18. fejezet) általában nem tumorigén sejtek: érzékeny egerekbe
fecskendezve daganatképződést nem idéznek elő. Ha a hibrid sejteket tenyésztik, a tumorigenitás az utódsejtek
egy részében visszatérhet, ezt pedig a normális sejtekből származó egyes kromoszómák elvesztése kíséri. A
sejtfúziós kísérletek eredményeiből arra lehet következtetni, hogy a normális sejtekben vannak olyan gének,
melyek elnyomják a tumorsejtek transzformációjáért felelős gének hatását; ezek az onkogének tehát recesszívek,
hatásuk csak akkor érvényesül, ha a sejt elveszíti a normális alléleket. Két különböző tumorsejtvonal fúziója
esetén is tapasztalták a tumorigenitás elvesztését: ez azt jelenti, hogy többféle recesszív onkogén létezik.
A recesszív onkogének normális, vad típusú alléljeinek funkciója tehát az, hogy meggátolja a sejtek malignus
proliferációját, nevük ebből a hatásból származik: tumor szuppresszor gének. Ezt többféle mechanizmussal
érhetik el: a sejtek G0-fázisba vitelével, terminális differenciáció indukálásával, apoptózis kiváltásával.
Szemben a protoonkogénekkel (melyek funkciónyerő mutációval válnak celluláris onkogénekké), akkor
okoznak daganatképződést, ha funkcióvesztő mutációval mindkét kópiájuk inaktiválódik.
A tumor szuppresszor gének kutatása az 1980-as évek közepétől gyorsult fel. Mint azóta kiderült: az emberi
daganatképződés szempontjából fontosabbak mint az onkogének: míg az onkogén-aktiváció elsősorban a
leukaemiák, lymphomák kialakulásáért felelős, a többi daganatban a tumor szuppresszor gének mutációi
dominálnak.
2. Az első humán tumor szuppresszor gén klónozása

A retinoblastoma ritka gyermekkori, a szem ideghártyájából fejlődő daganat, melynek két típusa ismert. A
ritkább örökletes forma egészen korán, csecsemőkorban jelentkezik, mindkét szemben, több gócban megjelenő
tumor formájában. Családi halmozódást mutat, monogénikus autoszomális domináns öröklődéssel. A
heterozigóta egyedekben 95 százalékos valószínűséggel fejlődnek ki a szemdaganatok. A sporadikus
retinoblastoma családi halmozódást nem mutat, általában később jelenik meg, az egyik szem egyetlen tumora
formájában.
A kétféle – szövettanilag egyébként megkülönböztethetetlen – alak kialakulására vonatkozóan Alfred Knudson

1971-ben állította fel két találat hipotézisét. A statisztikai adatok matematikai elemzésével arra a
következtetésre jutott, hogy a retinoblastomát két egymástól független mutációs esemény okozza. A familiáris
forma esetében az egyik csírasejt-mutáció (azaz az egyed minden sejtjében jelen van), a második mutáció pedig
az ideghártya fejlődése során szomatikus mutációval több retinoblasztban is létrejön. A sporadikus típus
esetében mindkét mutáció szomatikus: annak valószínűsége, hogy ugyanabban a retinoblasztban jönnek létre,
csekély; ez megmagyarázza a daganat egygócú jellegét.
Citogenetikai vizsgálatok később bizonyítékokat adtak a Knudson-elmélethez és az érintett gének

kromoszomális lokalizációjára is információt szolgáltattak. Öröklődő retinoblastomában szenvedő gyermekek
fehérvérsejtjeiben néha megfigyelték a 13. kromoszóma egy régiójának delécióját. Ezt a kromoszóma-
elváltozást a sporadikus esetekben csak a tumorsejtekben észlelték, ami a mutáció szomatikus jellegét igazolta.
A tumor szuppresszor gének inaktivációját egyébként nemcsak mutáció, hanem epigenetikai tényezők (l. 31.
324
56. Daganatbiológia V.: Tumor
szuppresszor gének
fejezet) is okozhatják: promóter régiójuk CpG szigeteinek hipermetilációja a gének csökkent működéséhez
vezet, gyakran mutatható ki daganatokban.
A hozzávetőleges kromoszóma-lokalizáció ismeretében 1986-ban Robert Weinberg (aki az első celluláris

onkogén klónozásában is részt vett) munkacsoportja a pozíciós klónozás módszerét alkalmazva azonosította és
izolálta a humán retinoblastoma (Rb) gént. A hibridizációs próba birtokában végzett Southern-blot vizsgálatok
teljes mértékben igazolták a Knudson-teóriát: herediter retinoblastomás gyermekek fehérvérsejtjeiben az Rb-
génpár egyik tagja deletált, a másik érintetlen, a tumorsejtekben azonban, függetlenül attól, hogy a betegség
milyen formájából származnak, nincs működőképes Rb-gén. Hogy valóban tumor szuppresszor génről van szó,
később transzfekciós kísérlettel igazolták: az Rb-cDNS bejuttatása retinoblastoma sejtekbe megszüntette azok
tumorigenitását (56.1. ábra). A kísérletben veleszületett immundeficienciában szenvedő kopasz egér törzset
használtak. Mivel ezek az állatok normális immunvédekezésre képtelenek, a daganatsejtek gyorsan szaporodnak
bennük.
56.1. ábra - 56.1. ábra: Az Rb-gén tumor szuppresszor hatásának bizonyítása kopasz
egerekben
Paradoxnak tűnhet, hogy míg a tumor szuppresszor gének – így az Rb-gén is – recesszív onkogének, a
retinoblastoma dominánsan öröklődik. Az ellentmondás látszólagos: sejtszinten a transzformáció recesszív
öröklődésű: létrejöttéhez a génpár mindkét tagjának funkcióvesztése szükséges. Mivel a második, szomatikus
mutáció nagy valószínűséggel létrejön néhány retinasejtben, a heterozigótákban majdnem biztosan kifejlődnek a
tumorok: a szervezet szintjén az öröklődés domináns.
3. Tumor szuppresszor gének és szerepük az emberi

daganatképződésben
Az Rb-gén klónozása (1986) óta mintegy három tucat humán tumor szuppresszor gént azonosítottak és ez a
szám minden bizonnyal még nőni fog. Ebben a fejezetben legjelentősebb képviselőikkel foglalkozunk;
fontosabb jellemzőiket az 56.1. táblázat foglalja össze.
56.1. táblázat - 56.1. táblázat: A legfontosabb tumor szuppresszor gének jellemzői

Gén Öröklődő tumor Szomatikus mutáció A géntermék funkciója
Rb retinoblastoma, osteosarcoma különböző tumorok transzkripció szabályozása
p53 multiplex tumorok (Li- sokféle tumor transzkripciós faktor
Fraumeni szindróma)
p16 familiáris melanoma többféle tumor Cdk-inhibitor
APC familiáris adenomatosus colorectális tumorok sejtadhéziós és jelátviteli
polyposis fehérje
WT1 Wilms-tumor Sporadikus Wilms-tumor transzkripció és splicing
(nephroblastoma) szabályozása
NF1 von Recklinghausen-kór többféle tumor Ras-GAP
325
szuppresszor gének
Gén Öröklődő tumor Szomatikus mutáció A géntermék funkciója

(neurofibromatosis)
BRCA1 familiáris emlőtumor ovárium tumor sejtciklus szabályozása, DNS-
reparáció
BRCA2 familiáris emlőtumor többféle tumor sejtciklus szabályozása, DNS-
reparáció
PTEN gyakori emlő-, pajzsmirigy többféle tumor (glioblastoma, foszfatidilinozitol 3-foszfatáz
tumor prosztatarák, emlőrák, stb.)
VHL Von Hippel-Lindau szindróma vesecarcinoma ubikvitináló fehérje
3.1. Rb
Az Rb-gén terméke minden szövetben expresszálódó, létfontos magfehérje. (A mindkét Rb-génjüket elvesztett
Rb–/– nullizigóta egerek életképtelenek.) Szokás a restrikciós pont (l. 18. fejezet) őrének is nevezni: aktivitásával
megakadályozza, hogy a sejt átjusson ezen a kritikus szabályozási ponton és végigmenjen a sejtcikluson.
Nyugalmi, G0-fázisú sejtekben az Rb-fehérje gyengén foszforilált; ebben a formájában erősen kötődik az E2F
transzkripciós faktor család egyes tagjaihoz és inaktiválja azokat (56.2.B. ábra). Mitogén hatásra a Ras/ERK
jelátviteli út közvetítésével ciklin/Cdk-komplexek aktiválódnak (l. 18. fejezet) és többek között az Rb-fehérjét is
foszforilálják. A hiperfoszforilált Rb-proteinről felszabadul az E2F transzkripciós faktor és több olyan gént (ún.
S-fázis géneket) aktivál, melynek terméke (pl. bizonyos ciklinek, DNS-polimeráz alegységek, c-Myc fehérje)
szükséges a G1 → S átmenet indukciójához. Az Rb-
funkció kiesése tehát érthető módon tumoros sejtburjánzáshoz vezet (pl. a retinoblastoma, osteosarcoma
esetében) vagy más mutációkkal együtt járul hozzá sok más daganat kifejlődéséhez. Az Rb-fehérje inaktiválásán
keresztül fejti ki transzformáló hatását több onkogén DNS-vírus (SV40-, polioma-, adenovírus,
papillomavírusok) egyes onkoproteinjei is (l. 53. fejezet).
56.2. ábra - 56.2. ábra: A p53/Rb-út. A: A p53-fehérje hatása a sejtciklusra; B: Az Rb-

fehérje hatásmechanizmusa
3.2. p53
326
szuppresszor gének
A p53-fehérje nevét molekulatömegéről kapta. 1979 óta ismert, jelentőségét azonban csak az 1990-es években
ismerték fel. Ekkor derült ki ugyanis, hogy az emberi daganatok több mint fele mutáns p53-gént tartalmaz! A
Knudson-mechanizmusnak megfelelően autoszomális domináns öröklődést mutató Li-Fraumeni-szindróma
szerencsére nagyon ritka betegség; a különböző szervekben kifejlődő sokféle daganat jellemzi. A p53-fehérje
klasszikus tumor szuppresszor fehérje: p53- daganatsejtekben expresszálva megszünteti azok tumorigenitását.
Az elmúlt években sok mindent kiderítettek a p53-fehérje biokémiájáról. Ubikviter expressziójú transzkripciós
faktor, melynek szintje növekedési faktorral stimulált sejtekben nagyon alacsony. Ezért egy protoonkogén
hatású fehérje, az Mdm2 felelős (56.3. ábra; nevét a mouse double minute kifejezésből kapta: egér sejtekben
azonosították amplifikált génjét kettős parányok formájában [l. 55. fejezet]). A növekedési faktor jelátviteli utak
az Mdm2 fehérjét indukálják és foszforilációval aktiválják is. Ez a fehérje egy p53-ubikvitináló enzim, hatására
a p53-fehérje gyorsan lebomlik. Génjét ugyanakkor a p53 transzkripciós faktor is indukálni képes, így a két
fehérje negatív feedback mechanizmussal szabályozza egymást.
A p53-fehérje mennyisége akkor nő meg a sejtben, ha azt a sejtszaporodást gátló stresszhatások érik. Ezek közül
a legfontosabbnak a DNS károsodása látszik. A DNS-ben sugárzás, kémiai anyagok hatására létrejött
sérüléseket speciális fehérjék ismerik fel (56.3. ábra), majd hatásukra megnő a p53-fehérje mennyisége, részben
foszforiláció, részben fehérje-fehérje kölcsönhatások közvetítésével. A DNS-károsodás mértékétől függően a
p53 két különböző utat nyithat meg a sejt számára a krízishelyzetből való „menekülésre”. Enyhe károsodás
esetén leállítja a sejtciklust, elsősorban azáltal, hogy serkenti egy Cdk-inhibitor génjének átírását (56.2.A. ábra):
csökken az Rb-fehérje foszforilációja és így az S-fázis gének működése is. A sejt mindaddig G0-fázisban marad,
amíg a DNS-károsodást ki nem javítja; ebben segít, hogy a p53 a DNS-reparáció néhány génjét is indukálja
(56.3. ábra). Ha a DNS-károsodás olyan súlyos, hogy nincs remény a kijavítására, a p53 – elsősorban pro-
apoptotikus gének indukciójával – apoptózist idéz elő.
56.3. ábra - 56.3. ábra: A p53-fehérje szabályozása és effektor mechanizmusai
327
szuppresszor gének
A p53-fehérje mindkét hatása a genom integritásának megőrzését szolgálja. Ha ez a funkció elvész, a sejtben
mutációk halmozódnak fel, genetikai instabilitás lép fel. A daganatok elleni sugárkezelés és kemoterápia
célpontja általában a sejt DNS-e: normális p53-funkció esetén a kezelt sejtek vagy elpusztulnak, vagy
osztódásuk gátlódik. A klinikai tapasztalatok szerint a p53 + tumorok általában jól reagálnak a kezelésre. Ha
azonban a tumor progressziójával p53-gén mutáció jön létre, a daganatsejtek nemcsak rezisztenssé válnak a
kezeléssel szemben, hanem éppen a terápiás próbálkozások hatására további mutációkat halmoznak fel és a
daganat egyre agresszívebbé, malignusabbá válik.
Az Rb-fehérjéhez hasonlóan a p53-protein szerepet játszik a virális onkogenezisben is: DNS tumorvírusok egyes
onkoproteinjei a p53-fehérje inaktiválásán keresztül fejtik ki transzformáló hatásukat.
328
szuppresszor gének
3.3. Cdk-inhibitorok
Több fehérjét azonosítottak, melyek különböző ciklin/Cdk-komplexeket gátolva le tudják állítani a sejtciklust.
Közülük a p16-fehérje bizonyítottan tumor szuppresszor hatású: génjének öröklődő mutációja familiáris
melanomát okoz; gyakoriak a p16-mutációk sporadikus melanomában, a hasnyálmirigy, a vese, a tüdő
daganataiban is.
3.4. APC
Az APC-gén (= adenomatosus polyposis coli) mutációjára heterozigóta egyedek vastagbelében több száz
kisméretű, jóindulatú daganat, polip fejlődik; a daganatsejtek DNS-e a másik APC-gént is elvesztette (Knudson-
mechanizmus). További genetikai léziók malignus sejtburjánzáshoz vezetnek (l. 57. fejezet); az APC-gén
mutációja tehát colorectális daganatok fontos, korai eseménye. A gén terméke citoplazmatikus fehérje, mely az
epiteliális sejtek adhézióját és jelátviteli folyamatait is szabályozza. Az APC-fehérje a Wnt jelátviteli út fontos
alkotórésze (l. 47.5. ábra): hiányában a szolubilis β-katenin szintje megnő a sejtben, mely a sejtmagba
transzlokálódva sejtosztódást serkentő gének indukciójában vesz részt.
3.5. WT1
A Wilms-tumor ritka gyermekkori vesedaganat. Örökletes formája kétoldali, a sporadikus tumor egyoldali,
egygócú. A tumorsejtekben kimutatható a WT1-gén mindkét kópiájának deléciója. A gén terméke cinkujj-
doménnel rendelkező transzkripciós és splicing faktor. Kizárólag az urogenitális rendszer sejtjeiben
expresszálódik, nélkülözhetetlen a glomerulusok kifejlődésében.
3.6. NF1
A von Recklinghausen neurofibromatosis viszonylag gyakori, autoszomális domináns öröklődésű kórkép. Fő
tünete a bőr alatti neurofibromák kialakulása testszerte; malignizálódva ezek neurofibrosarcomává alakulhatnak
át. Az NF1-gén fehérjeterméke (neurofibromin) GTP-áz aktiváló protein: hiányában az érintett szövetekben a
Ras-fehérje konstitutívan aktív állapotba kerül és folyamatosan serkenti a mitogén jelátvitelt közvetítő ERK-
kaszkádot (l. 46. fejezet).
3.7. BRCA1 és BRCA2

Az emlőrák egyike a leggyakoribb rosszindulatú daganatoknak, így érthető, hogy patomechanizmusának
tisztázására óriási erőfeszítések történnek. Az 1990-es évek közepén klónoztak két gént (BRCA1 és 2 az angol
breast cancer kifejezésből), melyek csírasejt mutációja felelős az összes emlőtumor-esetek mintegy 10
százalékát kitevő familiáris emlőrák és petefészek daganat kialakulásáért. A gének nagyméretű fehérjéket
kódolnak, pontos szerepük tisztázása jelenleg is folyik. A két fehérje nincs rokonságban egymással, de a
legújabb kutatások szerint mindkettő szerepet játszhat a sejtciklus szabályozásában, illetve bizonyos DNS-
károsodások, elsősorban a kettősláncú DNS-törések kijavításában. A BRCA1 és BRCA2 fehérjék nagyméretű,
multiprotein DNS-reparációs komplexek alkotórészei, funkcióvesztésük strukturális kromoszóma-
rendellenességeket eredményez, melyek hozzájárulnak a malignus folyamat kialakulásához. Ezen tulajdonságaik
alapján egyesek nem is tumor szuppresszor fehérjéknek, hanem mutátor gének (l. alább) termékeinek tekintik
őket.
3.8. PTEN
Ezt a tumor szuppresszor fehérjét mint a PI3K-út negatív szabályozóját fedezték fel (l. 46. fejezet). A PI3K
enzimmel ellentétes reakciót katalizál: a 3. helyzetben foszforilált inozitolfoszfolipidekről (pl. PIP 3) hasítja le ezt
a foszfátcsoportot, leállítva a PKB enzim által közvetített túlélési jelátvitelt. A PTEN öröklött deléciója olyan
kórképet eredményez, melyben megnő az emlő- és pajzsmirigyrák gyakorisága. Szomatikus PTEN-mutációkat
illetve a gén promóterének hipermetilációját számos daganatban mutatták ki (56.1. táblázat).
3.9. VHL
A von Hippel-Lindau szindróma ritka öröklődő tumorszindróma: rosszindulatú vesedaganat, melyhez a központi
idegrendszerben és a retinában kialakuló éreredetű daganatok (haemangioblastomák) társulhatnak. A génje által
kódolt fehérje a sejt rendelkezésére álló oxigén szabályozó hatását közvetíti (56.4. ábra). Alacsony oxigénszint
329
szuppresszor gének
(hipoxia) esetén a HIF-1 transzkripciós faktor mennyisége megnő a sejtben. A HIF-1 célgénjei olyan fehérjéket
kódolnak, melyek az oxigénhiányhoz való alkalmazkodást segítik: a VEGF növekedési faktor szekréciója
angiogenezist, az eritropoietin illetve receptorának expressziója fokozott vörösvértest-képzést idéz elő, a
glikolízis enzimei pedig oxigénhiányban is biztosítanak bizonyos mértékű ATP-termelést (56.4.A. ábra).
Normoxiás állapotban ezekre a fehérjékre nincs szükség: a VHL-fehérje egy multiprotein komplex részeként
ubikvitinálja a HIF-1 traszkripciós faktor egyik alegységét, az degradálódik és a célgének nem íródnak át
(56.4.B. ábra). A VHL-gén inaktivációja esetén ezek a gének normális oxigénszintnél is aktívak, elősegítve a
daganat vaszkularizációját.
56.4. ábra - 56.4. ábra: A VHL tumor szuppresszor fehérje hatásmechanizmusa A:

hipoxiás állapot; B: normoxiás állapot
4. Mutátor gének
A daganatképződésre prediszponáló genetikai faktorok egyik típusa tehát a tumor szuppresszor gének
mutációja. Ezen gének termékei – tudományos zsargonnal élve – „ajtónállóként”, közvetlenül felügyelik a
sejtciklust, sejtszaporodást. Ha ez a funkciójuk elvész, semmi sem tudja útját állni az egyensúly felborulásának,
a kóros sejtburjánzás megindulásának. Ehhez – a Knudson-elmélet értelmében – két mutációra van szükség. Egy
kóros allél öröklése esetén az egyedben nagy valószínűséggel megjelenik a tumor.
A tumorra hajlamosító géneknek van egy másik csoportja, melyek hatásukat közvetve fejtik ki. Ezek a gének a
genom integritását megőrző, ún. „karbantartó” fehérjéket kódolnak: közéjük tartoznak a DNS-reparáció
különböző faktorai (pl. XP-fehérjék, a mismatch repair enzimei, a BRCA1 és 2 gén termékei). Ha funkciójukat
elvesztik, genetikai instabilitás lép fel: növekszik a sejtekben a mutációs ráta, ami viszont növeli a
protoonkogén-aktiválódás, illetve a tumor szuppresszor gén inaktiválódás veszélyét. A mutátor
génekkárosodása tehát nem okoz feltétlenül karcinogenezist, de jelentősen növeli annak veszélyét. Az
elmondottakból következik, hogy a mutátor gének károsodása következtében kifejlődő daganatokban legalább
3-4 egymástól független mutáció halmozódik fel.
A tumorigenezis bonyolult folyamatában tehát három fő géntípus: a mutátor gének, a protoonkogének és a

tumor szuppresszor gének mutációi játsszák a fő szerepet. Az 56.2. táblázat foglalja össze ezeknek a géneknek
és termékeiknek legfontosabb tulajdonságait.
56.2. táblázat - 56.2. táblázat: Protoonkogének, tumor szuppresszor gének és mutátor

gének jellemzői
Jellemzők Protoonkogének Tumor szuppresszor Mutátor gének
gének
A normális gén- termék mitogén szignál- a sejtproliferáció gátlása a DNS integritásának
funkciója transzdukció fenntartása
330
szuppresszor gének
Jellemzők Protoonkogének Tumor szuppresszor Mutátor gének

gének
Példák növekedési faktorok, szabályozó fehérjék (GAP, DNS-repair fehérjék (XP-
receptorok, G-proteinek, Cdk-inhibitorok, faktorok, mismatch repair
fehérjekinázok, transzkripciós faktorok) fehérjék)
transzkripciós faktorok,
ciklinek
A mutáns gén igen nem nem
transzfekcióval
azonosítható
A mutáció jellege domináns recesszív recesszív
A mutáció következménye funkciónyerés funkcióvesztés funkcióvesztés
A mutáció eredete szomatikus öröklött és szomatikus öröklött és szomatikus
Ajánlott irodalom
Brown, M. A., Solomon, E. (1997): Studies on inherited cancers, outcomes and challenges of 25 years. Trends
Genet. 13, 202–206.
752–759.
Esteller, M. (2008): Epigenetics in cancer. N. Engl. J. Med. 358, 1148–1158.
Fearson, E. R. (1997): Human cancer syndromes: Clues to the origin and nature of cancer. Science 278, 1043–
1050.
Fridman, J. S., Lowe, S. W. (2003): Control of apoptosis by p53. Oncogene 22, 9030–9040.
Kinzler, K. W., Vogelstein, B. (1997): Gatekeepers and caretakers. Nature 386, 761–763.
Knudson, A. G. (1993): Antioncogenes and human cancer. Proc. Natl. Acad. Sci. USA 90, 10914–10921.
Levine, A. J.: Tumor suppressor genes. Scientific American 1995/1, 28–37.
Lőw P. (2001): A sejt őrző-védő szolgálata a rák ellen. Természet Világa 132, 124–126.
Maehama, T., Dixon, J. E. (1999): PTEN: a tumour suppressor that functions as a phospholipid phosphatase.
Trends Cell. Biol. 9, 125–128.
Welcsh, P. L., Owens, K. N., King, M. C. (2000): Insights into the functions of BRCA1 and BRCA2. Trends
Genet. 16, 69–74.
White, R. L. (1998): Tumor suppressing pathways. Cell 92, 591–592.
331
57. fejezet - 57. Daganatbiológia VI.: A
karcinogenezis többlépéses
mechanizmusa
Általánosan elfogadott nézet, hogy a rosszindulatú daganatok többsége genetikai betegség: szomatikus és –
ritkábban – csírasejt mutációk okozzák. A legtöbb esetben a tumor nem hirtelen, a „semmiből” jön létre: a
karcinogenezis hosszú, többlépéses folyamat, melynek során a daganatsejtben mind több mutáció halmozódik
fel, egyre jobban elvész a sejtszaporodás kontrollja. Az epidemiológiai adatok egyértelműen a többlépéses
mechanizmust támasztják alá, a daganatok többsége az idősebb kor betegsége. Az első karcinogén hatás és az
igazán malignus tumor megjelenése között hosszú, gyakran több évtizedes latencia-periódus telik el. A
tudomány ennek a bonyolult folyamatnak egyre több molekuláris részletét tárja fel.
1. Experimentális karcinogenezis: a daganatok

klonális evolúciója
Kísérleti körülmények között a malignus transzformáció karcinogén hatásokkal (kémiai ágensek, ultraibolya
sugárzás, ionizáló sugárzások, vírusok) idézhető elő. A legtöbb karcinogén ágens DNS-károsodást vált ki, azaz
mutagén, genotoxikus hatású. A rákkeltő anyagok lehetnek direkt hatású karcinogének, melyek DNS-hez
kötődve mutációt idéznek elő. A legtöbb karcinogén azonban indirekt hatású prokarcinogén, mely metabolikus
aktivációval alakul át reakcióképes, mutagén anyaggá (l. 36. fejezet).
A daganatképződés egyetlen, mutációt szenvedett sejtből indul ki (iniciáció), mely promóciós hatások
következtében progrediál és végül malignus sejtpopulációt eredményez. A karcinogének egy része csak
iniciációt képes előidézni (inkomplett karcinogének vagy iniciátorok), más hatások (pl. ismételt kezelés
policiklusos aromás szénhidrogénnel, UV-besugárzás) azonban a tumorképződés teljes folyamatát kiváltják
(komplett karcinogének).
1.1. Tumor-iniciáció
Az iniciátorok olyan mutációt váltanak ki a genomban, melynek következtében a sejt proliferációs képessége
fokozódik (57.1. ábra). A hatás irreverzibilis: a sejt utódaiban a mutáció évtizedekig fennmarad; ezek a sejtek
még nem daganatsejtek, de szaporodásuk a normálisnál gyorsabb.
1.2. Tumor-promóció
Az iniciált sejtek lassan túlnövik a normális szöveti sejteket. Ez a folyamat mitogén hatású anyagokkal, ún.
promóterekkel gyorsítható. Ezek az anyagok általában nem mutagének; az iniciált, proliferációs előnyt élvező
sejtklón túlburjánzását, expanzióját okozzák. A gyors szaporodás viszont növeli az újabb genetikai hibák
kialakulásának esélyét.
A promóter anyagok jelentőségére egy klasszikus kísérlet hívta fel a figyelmet. Ha egerek bőrét ismételten
karcinogén hatású policiklusos aromás szénhidrogénnel kezelik, először jóindulatú szemölcs, papilloma, majd
bőrrák alakul ki. Egyszeri expozíció általában nem okoz daganatot. Ha azonban a bőrterületet ismételten
forbolészterrel is kenegetik, egyetlen policiklusos aromás szénhidrogén-kezelés is daganatkeltő hatású. A
forbolészter nem genotoxikus anyag, a proteinkináz C serkentésével azonban mitogén hatást okoz. A kísérletben
a policiklusos aromás szénhidrogén az iniciátor; a forbolészter önmagában nem karcinogén hatású,
promóterként azonban fokozza a policiklusos aromás szénhidrogén karcinogenitását (kokarcinogén). A
promóció szakasza - legtöbbször a folyamat kezdetén - reverzibilis: a promóter megvonásával a mitogén hatás
megszűnik, a daganat progressziója megszüntethető vagy lassítható.
Szervezetünk számos promóter hatásának van kitéve. Szerepük a természetes karcinogenezisben kiemelkedően
fontos. A hormonok közül pl. az ösztrogének promóterként járulnak hozzá az endometrium-tumorok,
emlődaganatok kialakulásához. Promóterhatás érvényesül a krónikus gyulladásos megbetegedések
daganatképződésre hajlamosító hatásában is. A hepatitis B és C vírusok által kiváltott krónikus
májgyulladásban, colitis ulcerosaban és más gyulladásos állapotban az érintett sejtekben aktiválódik az NFκB
332
57. Daganatbiológia VI.: A
mechanizmusa
jelátviteli út (l. 49. fejezet). Ez egyrészt fokozza a sejtproliferációt, másrészt gyulladási citokinek (pl. TNF-α)
termelésére sarkallja a sejteket, önmagát erősítő pozitív feedback szabályozáshoz vezet. Ilyen körülmények
között megnő a gyorsan szaporodó sejtek malignus elfajulásának valószínűsége.
1.3. Tumor-progresszió
A daganatképződés végső fázisában az iniciált sejt malignus sejtté alakul át. Ebben a progresszíós szakaszban
újabb és újabb mutációk mind gyorsabban szaporodó sejtpopulációkat eredményeznek. A mutációk és a gyors
proliferáció következtében a sejtek kariotípusa instabillá válik, egyre több kromoszóma-rendellenesség
halmozódik fel. Ezek a drasztikus genomváltozások természetesen irreverzibilisek.
A leírt mechanizmus alapján érthető, hogy a daganatok általában monoklonális jellegűek. Egyetlen sejtből indul
ki a folyamat, melyből ismételt mutációkat és epigenetikai változásokat követően egyre gyorsabban proliferáló
sejtpopulációk szelektálódnak. Ezen klonális evolúció során kialakuló malignus daganat valamennyi sejtjében
jelen van a tumorigenezis folyamatában felhalmozódott valamennyi mutáció (57.1. ábra). A progresszió végső
fázisában azonban a genom-instabilitás következtében az eredetileg monoklonális tumor egyes sejtjeiben
különböző mutációk léphetnek fel, a most már gyorsan növekvő daganatban genetikai heterogenitás alakulhat
ki.
57.1. ábra - 57.1. ábra: A daganat klonális evolúciója (Az eltérő árnyalatú, illetve alakú
szimbólumok genetikailag/epigenetikailag eltérő sejteket jelölnek.)
333
mechanizmusa
2. A karcinogenezis klinikai stádiumai

Bár a rosszindulatú daganatok nem alkotnak egységes betegségcsoportot (emberben közel 200 különböző
neoplasia létezik), a tumorok fejlődésének nagyjából hasonló és az experimentális karcinogenezis fázisainak
megfelelő lépései vannak. Az 57.2. ábra a bőrrák példáján mutatja be a daganatképződés stádiumait.
57.2. ábra - 57.2. ábra: A bőrrák stádiumai
334
mechanizmusa
2.1. Primér tumor kialakulása

Az iniciált tumorsejt osztódása először hyperplasiát eredményez: normális megjelenésű sejtek nagyobb
csoportja jön létre. A következő stádium az epiteliális dysplasia, melyet a normálistól kissé eltérő morfológiájú
sejtek alkotnak. Ez a stádium preneoplasztikus állapotnak tekintendő. A sejtek további szaporodása a
hámrétegből kiemelkedő, de a bazális membránt még épen hagyó, lokális daganatot, in situ carcinomát hoz
létre.
2.2. Tumor-invázió
Súlyos fordulatot a bazálmembrán áttörése jelent: a daganatsejtek mátrix proteázokat kezdenek szekretálni,
melyek lebontják a sejtközötti állomány struktúrfehérjéit és a tumorsejtek infiltrálják a hám alatti kötőszöveti
réteget. A bazálmembránt áttörő sejtekben további drámai változások zajlanak le. Nagymértékben lecsökken a
hámsejtekre jellemző E-kadherin expressziója, a sejt-sejt kapcsolatok felszakadnak.A sejtek mozgékonyságát
fokozó ún. motogén növekedési faktorok (pl. EGF, PDGF, HGF [hepatocita növekedési faktor]) hatására
átrendeződik a mikrofilamentum-rendszer. A citoszkeleton változások szabályozásában a Rho-fehérjecsalád
tagjai vesznek részt, lehetővé téve a sejtek gyors vándorlását. Az invazív karcinomasejtek citokeratinját vimentin
váltja fel. A helyükhöz rögzített, osztódásukban és mozgásukban korlátozott hámsejtek tehát kötelékeikből
felszabaduló, mozgékony, fibroblasztszerű sejtekké alakulnak át. A jelenség neve epiteliális-mezenchimális
átalakulás, mely az invazív daganatok frontvonalát alkotó sejtekre jellemző. A tumorsejt invázió utat nyit a
rosszindulatú daganatok legsúlyosabb, általában halálhoz vezető szövődményéhez, az áttétképződéshez.
335
mechanizmusa
2.3. Metasztázis-képződés
A metasztázisok kialakulásában szerepet játszó molekuláris mechanizmusok még ma is kevéssé tisztázottak. Az
áttétképződés nagyon rossz hatásfokú folyamat: a primér tumorból felszabaduló minden tízezredik sejt tud csak
máshol megtapadni és másodlagos daganatot létrehozni. Számos faktort ismerünk, melyek az áttétképződés
ellen dolgoznak. A sejt–sejt és a sejt–mátrix kapcsolatok igyekeznek a sejteket eredeti helyükön rögzíteni. Az
extracelluláris mátrixról leszakadó sejtek integrin molekuláiról normális körülmények között olyan jelátviteli
folyamatok indulnak el, melyek a sejt apoptotikus halálát indukálják. A metasztatizáló tumorsejtek ezt a
képességüket, az anoikiszt (l. 47. fejezet) elveszítik és így túlélik útjukat a keringési rendszeren keresztül.
A metasztázisok kialakulása több lépésben zajlik le. Az invázió során a tumorsejtek vér- és nyirokereket érnek
el, rést ütnek a kapillárisok bazálmembránján, átjutnak az endotélsejtek között és bekerülnek a keringésbe
(intravazáció). A véráram útján végbemenő transzport komoly megpróbáltatás a sejtek számára: a nagyméretű
daganatsejtek a szűk kapillárisokban mechanikailag károsodnak, az immunrendszer támadásának is ki vannak
téve. A túlélők általában kis erekben akadnak el, szaporodva kis daganatokat hoznak létre, melyek az endotélt,
majd a bazálmembránt áttörve (extravazáció) kikerülnek a környező szövetekbe és ott megtelepednek
(kolonizáció). Ha a mikrokörnyezet ellenséges, a daganatsejtek elpusztulnak. Ritkán „alvó” mikrometasztázisok
jönnek létre, melyek akár évekig, évtizedekig fennmaradhatnak, míg egyszer osztódásnak indulnak és tüneteket
okozó, végül halálhoz vezető makrometasztázisokká alakulnak át. Az áttétek jelentős méretűre csak akkor
nőhetnek, ha megteremtik saját vérellátásukat. Az angiogenezist több, a tumorsejtek által is termelt növekedési
faktor (VEGF, FGF, PDGF, TGF-β) serkenti. Az angiogenezist gátló gyógyszerek kifejlesztése a daganatok
elleni küzdelem ígéretes területe.
Az áttétképződés mechanizmusának molekuláris szintű vizsgálata metasztázis szuppresszor gének

felfedezéséhez vezetett. Ezek termékei – szemben a tumor szuppresszor fehérjékkel – nem gátolják a primér
tumor kialakulását, szelektíven gátolják viszont az áttétképződést. Vannak közöttük Rho-fehérjét vagy mátrix
metalloproteázokat gátló fehérjék, az anoikiszt közvetítő MAPKK. Talán legfontosabb képviselőjük az
epiteliális sejt-sejt kapcsolatokat biztosító E-kadherin.
3. Onkogén-kooperáció
A tumorképződés többlépcsős mechanizmusa tehát azt jelenti, hogy több (átlagosan 5–6) mutáció szükséges a
malignus daganat kifejlődéséhez. A mutációk protoonkogének aktivációját és tumor szuppresszor gének
inaktivációját egyaránt okozhatják.
Klasszikus kísérletekben igazolták, hogy celluláris onkogének a transzformációban egymás hatását erősíthetik.
Az immortális 3T3 sejtek mind ras, mind pedig myc onkogénnel transzformálhatók (l. 55. fejezet). A kísérleti
állatból kivett és tenyésztett primer fibroblasztkultúrában azonban mindkét onkogén hatástalannak bizonyult.
Ha viszont ezeket a sejteket a ras és a myc onkogén keverékével transzfektálták, bekövetkezett a transzformáció.
A két onkogén által beindított mechanizmusok tehát szinergizáltak egymással.
Az onkogének kooperációját in vivo kísérletekben is igazolták. Ha olyan transzgénikus egereket hoztak létre,
melyek emlősejtjeiben aktivált ras-gént expresszáltak, néhány állatban, hosszú latenciával emlőtumor fejlődött
ki. Ugyanez történt a myc-gént emlősejtjeikben expresszáló transzgénikus állatokban. Ha viszont a
transzgénikus egerek emlőjében mindkét onkoprotein túltermelődését sikerült elérni, valamennyi állatban
bekövetkezett a daganatképződés, lényegesen rövidebb lappangás után. Különböző onkogének tehát mind
szövettenyészeti, mind pedig in vivo körülmények között kooperálni képesek egymással a tumorigenezis
folyamatában.
4. Colon carcinoma: a többlépéses karcinogenezis

modellje
A vastagbél daganatai elhelyezkedésük miatt viszonylag korán diagnosztizálhatók, endoszkóppal vizsgálhatók,
műtétileg eltávolíthatók. A tumorképződés különböző stádiumaiban végzett, nagyszámú beteget érintő
vizsgálatok eredményeképpen meglehetősen világos kép alakult ki a colon tumor progressziója során fellépő
genetikai léziók természetéről (57.3. ábra).
57.3. ábra - 57.3. ábra: A colon carcinoma genetikai változásai
336
mechanizmusa
A tumor kialakulásában az APC tumor szuppresszor gén (l. 56. fejezet) inaktiválódása általában korai esemény.
A mutáció gyakran öröklött: a familiáris adenomatosus polyposisbanfokozott sejtproliferáció lép fel, apró
polipok százai-ezrei nőnek a bélnyálkahártyában. (APC-mutációk a nem öröklődő colon daganatokban is
gyakoriak.) A rasK protoonkogén aktiválódása nagyobb adenomák kialakulását eredményezi. A tumor-
progresszió későbbi szakaszára a 18. kromoszóma egy specifikus régiójának elvesztése jellemző. Sokáig azt
hitték, hogy ez egy receptorszerű fehérjét kódoló tumor szuppresszor gén, a DCC (= deleted in colon cancer)
kiesése miatt fokozza a sejtburjánzást. Ma inkább úgy gondolják, hogy a DCC-gén terméke az idegrendszer
fejlődésében nélkülözhetetlen, a vastagbélrák progressziójához viszont a 18. kromoszóma ezen régiójában egy
másik tumor szuppresszor génnek a deléciója járul hozzá. Az igazán malignus colon carcinoma megjelenéséhez
a p53-gén inaktiválódása vezet. A colon carcinoma kifejlődéséhez tehát legalább egy protoonkogén és három
tumor szuppresszor gén mutációja szükséges. A léziók nem feltétlenül a leírt sorrendben jönnek létre, de a
carcinoma stádiumra mindenképpen a genetikai léziók leírt felhalmozódása jellemző; ezek mélyreható
változásokat idéznek elő a sejt proliferációs, differenciációs és apoptotikus viselkedésének szabályozásában.
További fehérjék (Raf, β-katenin, TGF-β receptor stb.) génjének mutációja, promóter-metilációja bonyolíthatja
a képet.
5. A daganatképződés elméletei
Daganatkutatásra évtizedek óta óriási összegeket költenek a világ gazdag országaiban. Átfogó, minden tumorra
érvényes és a tudósok nagy többsége által elfogadott elmélet azonban még nem született a daganatok
kialakulásával kapcsolatban.
A legelfogadottabb az előbbiekben ismertetett többszakaszos karcinogenezis modell, amit génmutációs

elméletnek nevezhetünk. Lényege tehát mutációk, és epigenetikai változások felhalmozódása a sejtszaporodást
szabályozó génekben és a mind malignusabbá váló tumorsejtek klonális expanziója. Eddig több mint 100 emberi
protoonkogént és mintegy 35 tumor szuppresszor gént azonosítottak. Többezer mutációt írtak le ezekben, de
nem találtak még egy olyan mutáció-kombinációt sem, amely egy meghatározott daganattípus minden esetében
jelen lenne. Valószínű tehát, hogy nem egyedi mutációk, vagy azok kombinációja vezet daganatképzéshez,
hanem egész jelátviteli utak, szabályozó mechanizmusok meghibásodása. A Ras-út aktivációja, az Rb-út
abnormális működése felelős elsősorban a fokozott proliferációért. A p53-jelpálya működési zavara az
apoptózis képességének elvesztését, a telomeráz abnormális expressziójával együtt a daganatsejt
immortalizációját eredményezi. Hasonló, még kevéssé ismert regulációs zavarok vezethetnek a fokozott
angiogenezishez, invazív és metasztatizáló képességek megjelenéséhez. Az említett jelátviteli utak zavara szinte
minden malignus daganatra jellemző.
337
mechanizmusa
A mutátor fenotípus (l. 56. fejezet) hipotézis hívei azt vallják, hogy a véletlenszerű mutációk túl ritkák ahhoz,
hogy általuk malignus tumorok képződhessenek. Kell tehát egy korai mutáció, mely DNS-repair gént érint és a
mutátor fenotípus már megfelelő hátteret biztosít a nagyszámú génmutáció létrejöttéhez. A herediter
nonpolyposis colon carcinoma, vagy a xeroderma pigmentosum (l. 22. fejezet) esetében jelentkező fokozott
prediszpozíció daganatos betegségekre muníciót biztosít az elmélet hívei számára.
Kariotípus-rendellenességek gyakoriak a daganatok végső stádiumában (l. előbb). Sokan úgy vélik, hogy az
aneuploidia a tumor-progresszió korai eseménye lehet, sőt, vannak, akik szerint másra nincs is szükség a
malignus sejtburjánzáshoz. A „minden-az-aneuploidia” teória szerint a daganat úgy jön létre, hogy a
szervezetben képződő aneuploid sejtek közül egy-egy túléli ezt a genetikai katasztrófát és „megbolondulva”
mértéktelenül osztódni kezd, génmutációkra egyáltalán nincs is szüksége ehhez. (Ezt a szélsőséges elméletet
egyébként a tudósok nagy része elveti, a kromoszóma-rendellenességek, mint fontos kóroki tényezők szerepét
azonban sokan hangsúlyozzák.)
Klinikai szempontból egyáltalán nem közömbös, hogy melyik elmélet bizonyul igaznak. Az első esetben
onkoproteinekre ható szerek, a másodikban a hibás DNS-repair korrekciója biztosíthat eredményes terápiát, míg
a harmadik mechanizmus esetében csak a prevenció, korai szűrővizsgálatok jöhetnek szóba.
Ajánlott irodalom
Cavenee, W. K., White, R. L.: The genetic basis of cancer. Scientific American 1995/3, 50–57.
727–730, 759–761.
Genetics of colon cancer. A special report. Science &Medicine 1997/4, 34–40.
Gibbs, W. W. (2003): Untangling the roots of cancer. Scientific American 2003/7, 48–57.
Jeney A. (2007): A daganatos betegségek patobiológiai alapjai. Lege Artis Medicinae 17, 297–303.
Ruoslahti, E.: How cancer spreads. Scientific American 1996/9, 72–77.
Liotta, L. A. (1992): A daganatsejtek terjedése és az áttátképződés. Tudomány 1992/4, 32–39.
Loeb, L. A. Loeb, K. R., Anderson, J. P. (2003): Multiple mutations in cancer. Proc. Nat. Acad. Sci. USA, 100,
776–781.
Lynch, H. T., de la Chapelle, A. (2003): Hereditary colorectal cancer. N. Engl. J. Med. 348, 919–932.
Steeg, P. S. (2006): Tumor metastasis: mechanistic insights and clinical challenges. Nature Medicine 12, 895–
904.
556–580, 587–654.
338
58. fejezet - 58. Molekuláris medicina
I.: Molekuláris diagnosztika
A molekuláris medicina új tudomány: a betegségek molekuláris megközelítését jelenti. Két nagy ága van
kialakulóban. A molekuláris diagnosztika a molekuláris biológia módszereit veti be a klinikumban betegségek
kórisméjének felállítására vagy megerősítésére, a molekuláris lézió pontos mechanizmusának megállapítására.
A génterápia célja az érintett sejtek kóros génműködésének helyreállítása.
A molekuláris sejtbiológia módszereinek diagnosztikus célú felhasználása történhet a teljes genom vagy egyes
gének szintjén. A továbbiakban a legfontosabb eljárásokat ebben a csoportosításban tárgyaljuk.
1. Genomszintű diagnosztikai módszerek

Molekuláris sejtbiológiai módszerekkel az emberi genom szerkezete és működése (expressziója) vizsgálható. Az
előbbivel a citogenetika és strukturális genomika, az utóbbival pedig a funkcionális genomika foglalkozik.
1.1. Citogenetika és strukturális genomika

A humán citogenetika módszereinek célja az emberi kromoszóma-szerelvény láthatóvá tétele, a kromoszómák
számának és mikroszkópos szerkezetének vizsgálata.
Kariotípus analízis. A kromoszóma-szerelvény elvileg bármilyen osztódó szövetben láthatóvá tehető.

Legegyszerűbben a perifériás vér leukocitái vizsgálhatók. A vérből elkülönített fehérvérsejteket mitogén hatású
fitohemagglutinin jelenlétében tenyésztik, majd az osztódást kolhicinnel gátolva metafázikus sejteket nyernek. A
megfestett kromoszóma-szerelvényt lefényképezik, a kromoszómákat kivágják és méret szerint rendezik (58.1.
ábra). A módszer egyszerű, a hasonló méretű és alakú kromoszómapárok egyértelmű megkülönböztetése
azonban nem mindig lehetséges.
Sávtechnikák. Ezeknek a módszereknek a lényege, hogy speciális festési eljárással a kromoszómák különböző
régiói eltérő intezitással festhetők. A kapott sávmintázat kromoszómaspecifikus, tehát alkalmas a kromoszómák
azonosítására. A leggyakrabban alkalmazott eljárás a Giemsa-sávozás (58.2. ábra): a kromoszóma-szerelvényt
tripszinnel előkezelve eltávolítják a gyengén kötődő kromatin fehérjéket, az azt követő Giemsa-festés már csak
a heterokromatin régiókat teszi láthatóvá.
58.1. ábra - 58.1. ábra: Az emberi kromoszóma-szerelvény
339
58. Molekuláris medicina I.:
Molekuláris diagnosztika
58.2. ábra - 58.2. ábra: Az emberi kromoszómaszerelvény Giemsa-sávozással nyert

mintázata
340
Fluoreszcens in situ hibridizáció (FISH). Fluoreszcens festékkel megjelölt próbával végzett hibridizáció (l. 10.
fejezet) alkalmas lehet általános centromér- vagy telomérfestésre, teljes kromoszómák vagy akár egyetlen
génpár vizualizálására. Léteznek olyan próbák, melyek a teljes kromoszóma-szerelvényt lefedik, az egyes
kromoszómapároknak megfelelő DNS-darabokhoz azonban különböző színű fluoreszcens festéket kötöttek. A
FISH-képen így minden kromoszómapár más színnel fluoreszkál, ami egyszerűvé teszi az egyes kromoszómák
azonosítását (spektrális kariotípizálás).
Komparatív genom-hibridizáció. A hagyományos FISH-módszerek diagnosztikus célú alkalmazásának

előfeltétele, hogy a várható mutációt tartalmazó kromoszómarégió ismert legyen, specifikus fluoreszcens próba
rendelkezésre álljon. 1992-ben kidolgoztak egy új in situ hibridizációs eljárást, mellyel ismeretlen lokalizációjú,
a genomban esetleg jelenlevő többszörös rendellenességek (deléciók és amplifikációk) is egyidejűleg, egyetlen
341
vizsgálattal kimutathatók. A komparatív genom-hibridizáció módszerét elsősorban daganatok kromoszóma-

rendellenességeinek vizsgálatára használják (58.3. ábra). A daganatsejtekből és kontrollsejtekből genomiális
DNS-t izolálnak, a két DNS-mintát eltérő fluoreszcenciájú festékkel jelölik meg, majd elegyükkel normális
kromoszómaszerelvényen in situ hibridizációt hajtanak végre. A hibridizáció során a kétféle színű DNS-
próbamolekulák vetélkednek egymással. A két próba-DNS-ben azonos mértékben reprezentált
kromoszómarégiók homogén fluoreszcenciát mutatnak, a daganatsejtben deletált kromoszómarészeken viszont a
kontroll-DNS-re, az amplifikált génszakaszon pedig a tumor-DNS-re jellemző fluoreszcencia dominál. A
fluoreszcencia digitális képanalízissel mennyiségileg is jellemezhető: a deléció kiterjedése, illetve az
amplifikáció mértéke meghatározható.
58.3. ábra - 58.3. ábra: A komparatív genom-hibridizáció elve
Áramlási citometria. Fluoreszcens DNS-festékkel megfestett metafázikus kromoszóma-szerelvény tagjai eltérő

méretüknek megfelelő, különböző festékkötő képességük alapján FACS-eljárással (l. 17. fejezet) elkülöníthetők
egymástól. A módszer gyors kariotípus-analízisre, egyes kromoszómapárok izolálására egyaránt alkalmas.
Molekuláris biológiai módszerek. A humán genom program befejezése óriási lehetőségeket nyitott meg a
molekuláris diagnosztika előtt. Az SNP-chipek (l. 10. fejezet) kifejlesztése lehetővé teszi a genomukban
jelenlevő több millió egyedi nukleotid polimorfizmus egyidejű kimutatását. Az első generációs
szekvenciameghatározó eljárások (Sanger-módszer, Maxam-Gilbert-módszer) után kidolgozott második és
harmadik generációs szekvenáló technikák (ezek ismertetése meghaladja e tankönyv kereteit) lehetővé teszik
azt, hogy ma (2011-ben) néhány nap alatt, néhány ezer dollárért meghatározható egy ember genomjának teljes
342
szekvenciája. Eljött tehát a személyre szabott genomika ideje: már „csak” azt kell a tudománynak megfejtenie,
milyen klinikai következtetések vonhatók le ebbőla hatalmas mennyiségű információból.
1.2. Funkcionális genomika

A génexpresszió során mRNS-ek, azokon pedig fehérjék képződnek. A funkcionális genomika az egy sejtben
képződő valamennyi RNS, illetve fehérje egyidejű kimutatását jelenti.
A cDNS-chipek működési elvét az 58.4. ábra mutatja be, egy daganat és a neki megfelelő normális szövet
génexpressziós profiljának összehasonlításával. Mindkét szövetből RNS-t izolálnak és a két minta RNS-
molekuláit különböző színű fluoreszcens festékkel jelölik meg, összekeverik és olyan cDNS-chipen hajtanak
végre hibridizációt, melynek mezői a különböző génekre specifikus cDNS-szakaszokat tartalmaznak. A
fluoreszcencia mikroszkópban az egyes mezők színárnyalata attól függ, milyen arányban kötöttek meg
komplementer RNS-eket a normális és daganatszövetből származó mintákból. A cDNS-chipekkel többezer gén
kifejeződése monitorozható egyidőben a kóros szövetben és hasonlítható össze az egészséges sejtek
génexpressziójával. A vizsgálatból onkogének fokozott, illetve tumor szuppresszor gének csökkent expressziója
mutatható ki.
58.4. ábra - 58.4. ábra: Tumorsejt génexpressziós profiljának vizsgálata (piros

fluoreszcencia: csökkent génexpresszió a tumorban; zöld fluoreszcencia: fokozott
génexpresszió a tumorban; sárga fluoreszcencia: nincs különbség; nincs fluoreszcencia:
a gén nem expresszálódik)
Bár DNS-vizsgálati módszer, a DNS-metiláció genomszintű analízise az egyes gének expressziójának mértékére
enged meg következtetéseket.
A proteomika módszerei (l. 13. fejezet) – bár jelenleg még kevésbé érzékenyek és költségesebbek a DNS-
chipeknél – még ígéretesebbek a molekuláris diagnosztikában, hiszen nemcsak az érintett fehérjék szintjének,
hanem funkcionális állapotuknak (pl. foszforiláció) az analízisére is alkalmasak. A funkcionális genomika óriási
távlatokkal rendelkezik az orvostudományban.
2. A génszintű diagnózis módszerei

Egyes gének szerkezetének (l. 9. és 10. fejezet), illetve expressziójának (l. 13. fejezet) vizsgálatára a korábban
már ismertetett, ma már klasszikusnak számító metodikák használatosak.
2.1. Mutáció analízis
343
Az érintett gén mutációjának direkt kimutatására akkor van lehetőség, ha a gént már azonosították, legalább egy
részét klónozták, így hibridizációs próba, szekvencia-információ rendelkezésre áll. A humán genom program
befejezésével (l. 10. fejezet) ezek a feltételek mind több mutáció által okozott betegség esetében teljesülnek.
Génmutációk kimutatására kezdetben a Southern-blot módszerét alkalmazták, ezt azonban már teljesen
kiszorították a molekuláris diagnosztikából a polimeráz láncreakción alapuló módszerek. Bizonyos
mutációtípusok kimutatására a FISH is alkalmas. A diagnózis megerősítése általában szekvencia-
meghatározással történik.
2.2. Pontmutáció kimutatása

Kis kiterjedésű léziók (pontmutációk, kisméretű deléciók, inverziók) kimutatására számos módszert dolgoztak
ki, közülük csak néhányat említünk meg ebben a fejezetben.
Restrikciós hely képződésének vagy eltűnésének vizsgálata. Mivel a restrikciós endonukleázok abszolút
specifikusak felismerőhelyük szekvenciájára (l. 9. fejezet), egyetlen bázispár megváltozása meg is szüntethet, de
létre is hozhat hasítási helyet, ami a DNS-régióból származó restrikciós fragmentumok méretmeghatározásával
Southern blot vagy PCR alkalmazásával kimutatható. Példaként a sarlósejtes vérszegénység említhető. A β-
globin gén pontmutációja az Mst II enzim felismerőhelyében következik be, így a mutáns génre egy nagyobb
méretű, el nem hasított DNS-fragmentum lesz jellemző, ami könnyen kimutatható (58.5. ábra). A restrikciós
fragmentumok mutációk által előidézett méretbeli polimorfizmusát RFLP-nek(restriction fragment length
polymorphism) nevezzük.
58.5. ábra - 58.5. ábra: RFLP-analízis a sarlósejtes anaemiát okozó mutáció

kimutatására
(A) MstII hasítási helyek (függőleges nyilak) a normális és sarlósejtes emberi β-globin régióban. Genomiális
DNS-mintával az ábrán jelölt primerek (vízszintes nyilak) alkalmazásával PCR reakciót végeznek, majd a
termékeket MstII-vel hasítják. (B) A hasítási termékek analízise gélelektroforézissel
Hibridizáció allélspecifikus oligonukleotidokkal . A vizsgálandó DNS-mintát hibridizációs filterre viszik fel,

majd a vizsgálandó génszakaszra specifikus vad típusú és a pontmutációt hordozó oligonukleotid-próbával is
hibridizálják. Az eljárás azon alapul, hogy a képződőtt duplex stabilitását egyetlen hibás bázispár (mismatch) is
csökkenti, a hibridizációs körülmények megválasztásával így elérhető, hogy csak a tökéletes bázispárosodásra
képes oligonukleotid kötődjön (58.6. ábra). Az egyszerű eljárás neve: dot-blot hibridizáció, tájékozódó
vizsgálatra alkalmas.
58.6. ábra - 58.6. ábra: Az allélspecifikus hibridizáció elve (A.) és alkalmazása

sarlósejtes vérszegénység molekuláris diagnózisára (B.)
344
Pontmutáció kimutatása polimeráz láncreakcióval . Ha a PCR-reakcióhoz választott egyik primer 3’-végi

nukleotidja megfelel a pontmutáció helyének, vad típusú primer csak a normális, mutáns primer pedig csak a
kóros génszakasz amplifikációját teszi lehetővé. A DNS-polimeráz ugyanis csak akkor képes a primert
rendeltetésszerűen használni, ha annak 3’-vége komplementer a templáttal (l. 21. fejezet). Vad típusú és mutáns
primert alkalmazva, a PCR-termékek elektroforetikus analízisével a genotípus is meghatározható (58.7. ábra).
58.7. ábra - 58.7. ábra: A vadtípusú és mutáns PCR-primerek alkalmazásának elve (A.)
és a módszer felhasználása a sarlósejtes vérszegénység diagnosztikájában (B.)
2.3. Nagyobb kiterjedésű léziók kimutatása

Deléciók, transzlokációk, inverziók, inszerciók detektálása is lehetséges molekuláris biológiai eszközökkel.
Az alkalmazandó módszert a mutáció jellegétől, kiterjedésétől függően kell megválasztani. A cystás fibrosist
okozó leggyakoribb mutáció például egy triplet kiesését jelenti a CFTR-fehérjét kódoló gén egyik exonjában (l.
42. fejezet). Kimutatása a PCR-amplifikált termék poliakrilamid-gélelektoforézisével, esetleg
szekvenciameghatározásval lehetséges. Duchenne-féle dystrophia muscularisban (l. 39. fejezet) a deléció
gyakran nagy kiterjedésű, több exont érint. Ilyenkor ugyanabban a PCR-reakcióban, több primerpárt alkalmazva
több szomszédos exont amplifikálnak (multiplex PCR) és az elektroforetikus csíkokból következtetnek arra,
hogy melyik exonok estek áldozatul a deléciónak (58.8. ábra).
58.8. ábra - 58.8. ábra: A multiplex PCR elve. A: Exonok (E1-E4) és primerpárok
(nyilak) egy génszakaszon; B: A génszakasz multiplex PCR-reakciókban amplifikált és
gélelektroforézissel szétválasztott termékei vadtípusú (1. minta) és deléciót szenvedett
(2-4. minta) DNS-preparátumok esetében
345
Kiterjedt, esetleg több gént is érintő deléció kimutatására a metafázikus kromoszóma-szerelvényen végzett
fluoreszcens in situ hibridizáció a legalkalmasabb módszer.
Transzlokációk kimutatása PCR módszerrel vagy citogenetikai eljárásokkal lehetséges. A töréshelyeken

érintett génekre specifikus, különböző színű próbák alkalmazásával (többszínű FISH) metafázikus
kromoszómákon, sőt interfázikus kromatinban is kimutatható a génáthelyeződés. Az utóbbi, egyre népszerűbbé
váló diagnosztikai eljárás az interfázis citogenetika.
Gének vagy kromoszómarégiók amplifikációja citogenetikai módszerekkel egyaránt kimutatható. Az

amplifikáció mértéke (génkópiák száma) valós-idejű PCR segítségével állapítható meg (l. 9. fejezet).
2.4. Génexpresszió analízis

Egyes gének expressziója az mRNS-ek és a fehérjék szintjén is vizsgálható. A Northern-blot analízist
kiszorította a molekuláris diagnosztikából a reverz transzkriptáz-PCR módszere: a specifikus mRNS-t cDNS-be
írják át, majd azt polimeráz láncreakcióval sokszorosítják. Valósidejű PCR reakciót alkalmazva a módszer
mennyiségi meghatározásra is alkalmas (kvantitatív PCR). Egyes gének promóter-metilációjának analízise a
génexpresszió intenzitására enged következtetni.
Specifikus fehérjék diagnosztikai célú kimutatására a Western-blot, immuncitokémia és egyéb immunológiai

módszerek használatosak.
3. Példák a molekuláris diagnosztika alkalmazására

A fentiek alapján a molekuláris diagnosztika „célbetegségei” azok a kórképek lehetnek, melyeket valamilyen
nukleinsav-változás okoz. Az öröklődő betegségekben ez csírasejt-mutációt, a rosszindulatú daganatokban
általában szomatikus mutációkat és epigenetikai változásokat, a fertőző betegségekben pedig idegen nukleinsav
megjelenését jelenti. Az érintett szövet génexpressziójának változása azonban szinte bármilyen betegségben
előfordulhat.
3.1. Molekuláris diagnosztika öröklődő betegségekben

A molekuláris biológiai módszerek sokrétűen alkalmazhatók az öröklődő betegségek diagnózisában. A már
kialakult betegség esetében a klinikai tünetek alapján felállított diagnózis megerősítését szolgálják. Recesszív
kórképek esetében fontos lehet a tünetmentes hordozók kiszűrése egy családban vagy populációban.
A molekuláris diagnosztika egyik legfontosabb felhasználási területe a prenatális diagnózis. Öröklődő betegség
gyanúja esetén amniocentézis vagy korionbiopszia segítségével magzati sejteket nyernek, a belőlük izolált DNS-
ben a kérdéses génszakaszt PCR-ral amplifikálják, majd elvégzik a diagnosztikai analízist. Pozitív eredmény
esetén a terhesség első harmadában mérlegelhető a művi abortusz lehetősége.
A legmodernebb eljárás a preimplantációs genetikai diagnózis. Erre a módszerre az in vitro fertilizációs

(„lombikbébi”) programok elterjedése nyitott lehetőséget. A nagyobb siker érdekében általában több petesejtet
termékenyítenek meg és kezdenek tenyészteni. Az embriók 8–12 sejtes stádiumában a sejtek még totipotensek:
346
mikromanipulációval egyikük eltávolítható, hiányát a többiek maradéktalanul pótolják. Az embrió-biopsziával

nyert sejtből DNS-t izolálnak és PCR-alapú módszerrel elvégzik a diagnosztikai analízist, esetleg 20–30
különböző, gyakori öröklődő betegségre is. A genetikai szempontból legegészségesebb embriókat ültetik be az
anya méhébe.
3.2. Daganatok molekuláris diagnózisa

A rosszindulatú daganatok kialakulásáért protoonkogének és tumor szuppresszor gének szomatikus (ritkábban
örökölt) mutációi felelősek (l. 55–56. fejezet).
A molekuláris biológiai módszerek pontos diagnózist tesznek lehetővé, ami gyakran elengedhetetlen a
leghatásosabb kezelés megtervezéséhez. Figyelemmel kísérhető a tumor progressziója is, megállapítható a
kezelés hatékonysága, reziduális tumorsejtek kimutatása. Mikroszatelliták szomatikus mutációjának detektálása
általános genetikai instabilitásra, mutátor gének inaktiválódására utal (l. 56. fejezet).
3.3. Fertőző betegségek molekuláris diagnózisa

Egyes fertőző betegségek kórokozói nehezen vagy egyáltalán nem tenyészthetők, a betegség diagnózisa a
klinikai tüneteken, esetleg antitestek megjelenésén alapul. A kórokozó nukleinsavainak kimutatása gyorsabb és
érzékenyebb módszer.
A kórokozóktól függően in situ hibridizációt, polimeráz láncreakciót, reverz transzkriptáz-PCR-t lehet

alkalmazni. A diagnózis órák vagy akár percek alatt felállítható. (Összehasonlításképpen: a Mycobacterium
tuberculosis kitenyésztéséhez hetekre van szükség!) Számos kórokozó (pl. Neisseria gonorrhoeae, M.
tuberculosis, herpes simplex vírus, hepatitis B vírus, humán papillomavírus) kimutatására már diagnosztikus
kitek vannak kereskedelmi forgalomban. A molekuláris diagnosztika számára elérhető fertőző betegségek köre
minden bizonnyal tovább fog szélesedni, kialakulóban van a molekuláris mikrobiológia tudománya.
Ajánlott irodalom
Handyside, A. H., Delhanty, J. D. A. (1997): Preimplantation genetic diagnosis: strategies and surprises.
Trends Genet. 13, 270–275.
Holló Zs. (2002): Molekuláris diagnosztika: várakozások és reális lehetőségek. Lege Artis Medicine 12, 140–
142.
Kopper L., Kovalszky I., Marcsek Z. (szerk.): Molekuláris Medicina. Medicina Könyvkiadó, Budapest, 1–374,
1997.
Korf, B. (1995): Molecular diagnosis I–II. N. Engl. J. Med. 332, 1218–1220, 1499–1502.
Kosztolányi Gy. (2005): A medicina lehetőségeinek bővülése biotechnológiai módszerek alkalmazásával. Lege
Artis Medicinae 15, 745–749.
Naber, S. P. (1994): Molecular Pathology – Diagnosis of infectious disease. N. Engl. J. Med. 331, 1212–1215.
Naber, S. P. (1994): Molecular Pathology – Detection of neoplasia. N. Engl. J. Med. 331, 1508–1510.
Pajor L. (1998): Az interfázis citogenetika alkalmazási lehetőségei az onkopatológiai diagnosztikában. Orvosi

hetilap 139, 2939–2946.
Petricoin, E. F., Liotta, L. A. (2002): Proteomic analysis at the bedside: early detection of cancer. Trends
Biotech. 20, S30–S34.
Remil, J.: Grading the gene tests. Scientific American 1994/6, 88–97.
Ross, D. W.: Introduction to Molecular Medicine. Springer-Verlag, New York, 1–174, 1992.
Standt, L. M. (2003): Molecular diagnosis of the hematologic cancers. N. Engl. J. Med. 348, 1777–1785.
347
Weinberg, R.A. (2007): The Biology of Cancer. Garland Science, Taylor & Francis Group. 727–732.
348
59. fejezet - 59. Molekuláris medicina
II.: Génterápia
Napjainkban az orvostudomány kétségkívül legdivatosabb ága a molekuláris medicina másik területe, a
molekuláris terápia vagy elterjedt nevén génterápia. Ez az elnevezés minden olyan beavatkozást takar, melynek
célja specifikus gének manipulálása: pótlásuk, kiirtásuk, kijavításuk, expressziójuk befolyásolása. Ebben a
fejezetben azokkal az eljárásokkal foglalkozunk, melyeket a fenti célok elérésére dolgoztak ki. Bár a génterápia
éppen csak belépett a klinikai kipróbálás fázisába, és eddig a várakozásoknál kevesebb eredményt hozott, a
kísérletek újabb és mind kidolgozottabb protokollokkal nagy intenzitással folynak (2009-ig több mint 1300
kísérleti génterápiás protokollt fogadtak el). Bár eddig (2011) génterápiás „gyógyszer” forgalmazását még nem
hagyták jóvá, szakértők véleménye szerint a nem túl távoli jövőben rutinszerűen fognak alkalmazni valóban
hatékony génterápiás kezeléseket. Indokolt tehát a jövő lehetőségeinek rövid áttekintése.
A kipróbálás alatt álló terápiás eljárásokat két nagy csoportba lehet sorolni. Az egyik esetében az érintett
sejtekbe kisméretű, ismert szekvenciájú nukleinsavakat juttatnak be, melyekkel specifikus gének expresszióját
módosítják (oligonukleotid terápia). A valódi génterápia funkcióképes gén bejuttatását, vagy specifikus
endogén gén célzott manipulációját, átalakítását jelenti.
1. Oligonukleotid terápia
1.1. Antisense inhibitorok
Az antisense oligonukleotidok specifikus mRNS-ek meghatározott régiójával komplementer rövid
nukleinsavak, melyek a sejtbe juttatva cél-mRNS-ükhöz kötődnek és annak működését gátolják (l. 12. fejezet).
Elvileg bármely gén expressziója blokkolható, melynek kódoló szekvenciája – legalább részben – ismert.
Humán antisense terápiás kísérletek 1992 óta folynak, egyelőre szerény sikerekkel. Elvileg minden betegség,
melyet specifikus gének abnormális működése, vagy expressziója okoz, célpontja lehet oligonukleotid
terápiának. Philadelphia-kromoszóma pozitív krónikus myeloid leukaemiás sejteket sikerrel tisztítottak meg
szövettenyészeti körülmények között anti-bcr/abl oligonukleotiddal a fúziós mRNS-ektől. Részsikerekről
számoltak be ovarium daganatban szenvedő nők, AIDS-es betegek antisense terápiájáról is (59.1. ábra). Számos
betegség kezelésének protokollja a kidolgozás stádiumában van: onkogénspecifikus oligonukleotidok különböző
rákos betegségek, antivirális nukleinsavak vírusfertőzések (pl. influenza, hepatitis stb.), a növekedési hormon
mRNS-ét megcélzó oligonukleotidok az acromegalia kezelésére jönnek szóba. A baktérium mRNS-ek Shine-
Dalgarno szekvenciájával vetélkedő oligonukleotidokkal – a fehérjeszintézis szelektív gátlásán keresztül –
különböző bakteriális fertőzéseket lehetne leküzdeni toxikus hatásoktól mentesen. A trypanosoma (az álomkór
kórokozója) mRNS-eiben jelenlevő közös leader-szekvencia hasonló elv alapján kínál célpontot antisense
terápiás beavatkozására.
1.2. Ribozimek
Rekombináns DNS-technológia segítségével olyan katalítikus RNS-ek állíthatók elő, melyek specifikus
mRNS-eket képesek megkötni és elhasítva hatástalanítani (l. 12. fejezet). A HIV-RNS-re specifikus ribozimek
klinikai kipróbálása már megkezdődött és a tapasztalatok biztatóak.
59.1. ábra - 59.1. ábra: A HIV-fertőzés gátlása antisense oligonukleotiddal
349
59. Molekuláris medicina II.:
Génterápia
1.3. siRNS-ek
Az antisense oligonukleotidok és ribozimek mellett újabban nagy terápiás lehetőségeket látnak az RNS-
interferencia jelenségében is (l. 12. fejezet). Kisméretű kettősláncú RNS-ekkel (siRNS-ek) szekvencia-specifikus
poszttranszkripciós géncsillapítás érhető el. Az siRNS-ek majdani terápiás alkalmazásának indikációs területe
megfelel az említett oligonukleotid inhibitorokénak. Különösen reménytkeltőek a daganat-terápiában tesztelt
célzott géncsillapítást előidéző siRNS-kezelések (a teljesség igénye nélkül: humán papillomavírusok
onkogénjei, a bcr/abl fúziós gén, pontmutációt szenvedett ras és B-raf gének, fokozottan expresszálódó β-
katenin és multidrog rezisztencia gének kifejeződésének gátlása).
2. Valódi génterápia
A szó igazi értelmében vett génterápia célja normális funkciójú gén expressziójának elérése a beteg
célsejtekben. Ez megvalósítható a hiányzó vagy elégtelen működésű gén pótlásával, illetve a túlzott aktivitású
gén kiirtásával, vagy normálisra cserélésével.
2.1. A génterápia típusai

Ex vivo génterápia. A jelenleg folyó klinikai kísérletek többségében a beteg szervezetéből kivett kóros
célsejteket szövettenyészeti körülmények között manipulálják, majd a génterápiában részesített sejteket
visszajuttatják a páciens szervezetébe.
In situ génterápia. Számos humán terápiás kísérletben lokálisan alkalmazzák a terápiás gént: nyálkahártyák
felszínén, erek falában, tumorba fecskendezve.
In vivo génterápia. A terápiás gént megfelelő vektorhoz kötve, a keringésbe juttatják, a célsejteket a véráram
útján éri el. A kezelés ezen formájában az eredményesség előfeltétele, hogy a vektor ismerje fel a célsejteket és
a terápiás gént csak ezekbe juttassa be. Ez elérhető például úgy, hogy a vektort egy specifikus liganddal jelölik
meg, melynek receptora csak a célsejt felszínén expresszálódik.
350
Génterápia
In utero génterápia. A magzatvízbe fecskendezett génterápiás vektorral a magzat bizonyos szövetei (pl. a
légutak nyálkaháryája) „megcélozhatók”. Az eljárás előnye az lenne, hogy éretlen őssejteket lehetne korrigálni,
ezek utódai már normális sejtek lennének, a beavatkozást így nem kellene megismételni. (Differenciált sejtek
génterápiája a sejtek korlátozott élettartama miatt csak átmeneti eredményt hozhat.) Az in vivo és in utero
génterápia állatmodellekben biztató eredményeket adott; humán alkalmazásokról még nem számoltak be.
2.2. Génterápiás vektorok

A terápiás gént a hatásos dózis előállítása és hatékony transzfer érdekében célszerű valamilyen
vektorhozkötni. A humán kísérletek többségében három vektorrendszer valamelyikét alkalmazták: a virális
vektorok közül a retrovírusok és az adenovírusok, a nem virális vektorok közül pedig a liposzóma-komplexek a
legnépszerűbbek. Számos egyéb vektorrendszer kidolgozásával és tesztelésével is foglalkoznak.
A vírus-vektorokkal szemben támasztott legfontosabb követelmény, hogy a terápiás gént anélkül legyenek
képesek bejuttatni és működtetni a célsejtben, hogy ott a vírus maga szaporodna.
Retrovírus vektorok. Manipulációjuk a provírus szintjén történik (59.2. ábra): a gag, pol és env géneket
cserélik ki a terápiás génre, majd a vírus-DNS-t transzfekcióval beviszik egy becsomagoló sejtvonalba. Ezek a
sejtek egy helper provírusról termelik a Gag, Pol és Env fehérjéket és a rekombináns vírus-RNS-t becsomagolva
a terápiás gént tartalmazó fertőző vírusokat termelnek. A retrovírusokat eddig elsősorban ex vivo terápiára
használták. A célsejtben provírus képződik, integrálódik és expressziója a terápiás fehérje termelését
eredményezi.
59.2. ábra - 59.2. ábra: Génterápia retrovirális vektorral
351
Génterápia
Adenovírus vektorok . Az adenovírus lineáris DNS-ében a korai régió egy részét cserélik ki a terápiás génre
(59.3. ábra); a vírus így replikálódásra képtelenné válik. Elszaporítása olyan becsomagoló sejtekben történik,
melyekbe előzőleg bejuttatták a vírusreplikációhoz szükséges fehérjék génjeit. A termelődő, terápiás gént
tartalmazó adenovírus partikulumok a célsejtbe egy integrinreceptor által közvetített endocitózissal jutnak be. A
vírusok kitörnek az endoszómákból és a sejtmagban extrakromoszomálisDNS formájában expresszálják a
terápiás gént. Integráció hiányában az adenovírus vektor által kiváltott terápiás hatás csak átmeneti lehet. Az
adenovírus vektorok elsősorban in situ és in vivo beavatkozásoknál jöhetnek szóba. (Az adenovírus-vektorok
ritkán okoznak mellékhatásokat, a génterápiás kísérletek első halálos szövődményét mégis egy ilyen vektor
okozta. 1999-ben egy fiatal beteg immunrendszere túlzott módon reagált az adenovírussal végzett génterápiás
beavatkozásra.)
59.3. ábra - 59.3. ábra: Génterápia adenovírus vektorral
352
Génterápia
Liposzóma-vektorok. A terápiás gént tartalmazó rekombináns plazmidot pozitív töltésű kationos liposzómával
komplexálják és így juttatják a célsejtbe. A géntranszfer gyenge hatásfokú, de mivel a komplex nagy dózisban
adható, elérhető terápiás hatás. Megfelelő liganddal ellátott liposzómavektoroktól in vivo génterápiás sikereket
remélnek.
A legtöbbet igérő vektorok néhány jellemző tulajdonságát az 59.1. táblázat foglalja össze.
2.3. A génterápia lehetőségei

Az alkalmazandó génmanipuláció fajtáját a gént károsító mutáció funkcionális következménye határozza meg.
Funkcióvesztő mutáció esetén a gén pótlása a megoldás, ami technikailag viszonylag egyszerű eljárás: az
érintett génnek megfelelő cDNS-t promóterrel látják el és vektorba építve bejuttatják a célsejtbe. Szerencsés
esetben a gén optimális szinten expresszálódik és meggyógyítja a sejtet. A jelenleg folyó humán génterápiás
próbálkozások ebbe a típusba tartoznak.
353
Génterápia
Funkciónyerő mutáció által okozott betegségekben a kóros gén célzott kiirtása (K.O. mutáció, l. 12. fejezet)
vagy korrekciója a járható út. Többféle módszert dolgoztak ki az ilyen típusú génmanipulációra. Ezek közül a
legígéretesebbek génsebészeti eljárásokkal létrehozott szekvencia-specifikus nukleázokat alkalmaznak. A
cinkujj-nukleázok mesterségesen előállított fúziós fehérjék. DNS-kötő doménjük cinkujj fehérje, mely génjét
úgy manipulálták, hogy a transzkripciós faktor tetszés szerinti DNS-szekvenciát ismerjen fel. Katalítikus
doménjük egy restrikciós enzim nukleáz régiója, mely a cinkujj domén által kiválasztott helyen hasítja el a
DNS-t. A kettősláncú törés kijavítása során tetszés szerinti változtatás idézhető elő a régió DNS-
szekvenciájában. A cinkujj-nukleáz stratégia segítségével 2011-ben a IX. alvadási faktor hiányában szenvedő
egereket részesítették sikeres génterápiában. A technikai feltételek tehát már rendelkezésre állnak, a humán
génkorrekcióra azonban még várni kell.
2.4. Klinikai génterápiás tapasztalatok

Az első humán géntranszfer kísérletet 1989-ben, majd az első valódi génterápiát 1990-ben hajtották végre.
Azóta számos génterápiára specializálódott biotechnológiai cég alakult, a több ezer humán génterápiás
beavatkozás eredményei azonban némileg csalódást keltettek. A kezelések során mellékhatások csak elvétve
jelentkeztek ugyan, és az esetek egy részében a várt pozitív biológiai hatásokat is észlelték, a génterápia
gyógyulást vagy tartós, jelentős javulást azonban csak néhány klinikai kísérletben hozott. Bizakodásra az adhat
okot, hogy az összegyűjtött tapasztalatok alapján új, hatékonyabb vektorokat és kezelési protokollokat
fejlesztettek ki.
Az alábbiakban néhány fontosabb klinikai kísérlet eredményeivel foglalkozunk.
59.1. táblázat - 59.1. táblázat: Génterápiás vektorok jellemzői

Vektor Előnyök Hátrányok
retrovírusok integráció a genomba, tartós hatás inszerciós mutagenezis, csak
osztódó sejteket fertőznek
adenovírusok sokféle sejt transzdukálható, nagy átmeneti hatás, immunválasz
hatásfokkal kiváltása
adeno-asszociált vírusok integráció a genomba, nem kisméretű inszert
kórokozók
liposzómák betegséget nem okoznak, kis hatásfokú sejtbe jutás
nagyméretű fragmentum
csupasz DNS betegséget nem okoz, nagyméretű kis hatásfokú sejtbe jutás,
inszert bomlékonyság, instabilitás
Szomatikus sejtek génterápiája. A jelenleg folyó klinikai kísérletek kivétel nélkül ebbe a kategóriába
tartoznak: a célsejtek testi sejtek, manipulációjuk nem érinti a csírasejtvonalat, így a genetikai változás az
esetleges utódokra nem öröklődhet.
Az első szomatikus génpótlást adenozin-dezamináz (ADA)-hiányban szenvedő gyermekeknél hajtották végre.

Az enzim hiányában toxikus adenin-nukleozidok szaporodnak fel a sejtekben, amelyek a limfocitákat károsítva
halálos immunhiányos állapotot okoznak. 1990-ben két ADA-hiányos kislány T limfocitáiba ex vivo ADA-
cDNS-t vittek be. A betegek ma is élnek, mivel azonban párhuzamosan enzimterápiában is részesültek, a
génterápia eredményessége nem ítélhető meg.
Az ADA-hiányhoz hasonlóan súlyos immunhiányos állapot jellemzi az X-SCID (X-linked severe combined
immundeficiency) kórképben szenvedő gyermekeket is. Egy interleukin-receptor alegységének hiánya
következtében sem a B-, sem a T-limfociták nem alakulnak ki, ami már kisgyermekkorban halálos
fertőzésekhez vezet. A betegség két szempontból is mérföldkőnek bizonyult a génterápia történetében. Ez volt
az első igazi siker: 2000-ben 20 génterápiában részesített kisfiú közül 18 esetében tartós javulást értek el.
Másrészt viszont ez volt az első génterápiás kísérlet, melyben bekövetkezett a rettegett szövődmény, az
inszerciós mutagenezis. A gyermekek közül ötnek az ex vivo kezelt hematopoietikus őssejtjeiben a vektorként
alkalmazott retrovírus provírusa egy, a vérsejtek fejlődésében fontos szerepet játszó protoonkogén
transzkripciós faktor génjébe integrálódott, annak túlzott expressziója pedig akút T-sejtes leukaemiát idézett elő
a betegekben. A génterápia tehát működik, de génbeviteli módszerei még finomításra szorulnak.
354
Génterápia
Cystás fibrosisban (l. 42. fejezet) az életet a légutak ismétlődő fertőzései veszélyeztetik. A jelenleg folyó
kísérletekben a CFTR-gént adenovírus vektorban, aeroszol formájában probálják bejuttatni a légutak hámjába,
váltakozó, klinikailag nehezen megítélhető sikerrel. Biztató megfigyelés, hogy K.O. egérmodellben egyetlen in
utero génkezeléssel jelentős javulást értek el.
A génterápiás próbálkozások nagyobb része daganatos betegekben folyik. Többféle kezelési protokollt
dolgoztak ki, ezek közül a legbíztatóbb talán az ún. öngyilkos gének alkalmazása, melyek a célsejtet érzékennyé
teszik valamilyen, egyébként hatástalan szerrel szemben. Öngyilkos génként működhet például a herpeszvírus
timidinkináz génje (tkHSV; l. 12. fejezet). A timidinkináz enzim a ganciklovir nevű szert ganciklovir-trifoszfáttá
foszforilálja, ami a dGTP helyett beépül a DNS-be és gátolja a replikációt. A daganatba adott tkHSV-injekció után
glioma-betegben jelentős tumorregressziót értek el ganciklovir-kezeléssel.
Klinikai kísérletek folynak familiáris hypercholesterinaemiában (l. 35. fejezet) szenvedő betegeknél is. Parciális
hepatektomiával nyert májsejtekbe ex vivo géntranszferrel juttatják be az LDL-receptor génjét, majd a sejteket
reinfundálják a betegbe. A páciensek egy részénél a vér LDL-koleszterinszintjének csökkenéséről számoltak be.
Fertőző ágensekkel szembeni immunitás érhető el DNS-vakcinák alkalmazásával. Az antigén génjét tartalmazó
csupasz DNS-vektort sejtek felveszik, az expresszálódó fehérjével szemben pedig a szervezetben humorális és
celluláris immunválasz is kialakul. Génterápiás protokollok kidolgozása folyamatban van herpes, malária,
AIDS, tuberculosis, hepatitis és más fertőzések, sőt daganatok elleni immunizálásra.
Csírasejt génterápia. A transzgénikus, illetve K.O. egerek létrehozásához hasonló módszerrel (l. 11. és 12.
fejezet) elvileg emberben is elképzelhető olyan génterápiás beavatkozás, mellyel betegségek átörökítését meg
lehetne akadályozni. A csíravonal genetikai manipulációjának jelenleg megjósolhatatlan kockázatai és etikai
megfontolások alapján a tudományos világ álláspontja azonban ma az: a csírasejt génterápia emberben nem
engedélyezhető. Ilyen jellegű kísérletek ma minden a beavatkozás végrehajtására tudományosan felkészült
országban tiltottak.
Ajánlott irodalom
Anderson, W. F. (1998): Human gene therapy. Nature 392, 25–30.
Askari, F. K., McDonnell, W. M. (1996): Antisense-oligonucleotide therapy. N. Engl. J. Med. 334, 316–318.
Blease, R. M.: Gene therapy for cancer. Scientific American 1997/6, 91–95.
Cao, S., Cripps, A., Wei, M.Q. (2010): New strategies for cancer gene therapy: Progress and opportunities.
Clin. Exp. Pharmacol. Physiol. 37, 108–114.
Castro, M. G, Lowenstein, P.R. (2009): Gene therapy continues to make progress. Clinical and regulatory
perspectives. Current Gene Therapy 9, 327–328.
Felguer, P. L.: Nonviral strategies for gene therapy. Scientific American 1997/6, 86–90.
Friedmann, T.: Overcoming the obstacles of gene therapy. Scientific American 1997/6, 80–85.
Ho, D. Y., Sapolsky, R. M.: Gene therapy for the nervous system. Scientific American 1997/6, 96–100.
Kohn, D. B., Candotti, F. (2009): Gene therapy fulfilling its promise. N. Engl. J. Med. 360, 518–521.
Moolten, F. L.: Suicide genes for cancer therapy. Science & Medicine 1997/4, 16–25.
Ratko, T. A., Cummings, J. P., Blebea, J., Matuszewski, K.A. (2003): Clinical gene therapy for nonmalignant
disease. Am. J. Med. 115, 560–569.
Wall, N. R., Shi, Y. (2003): Small RNA: can RNA interference be exploited for therapy? Lancet 362, 1401–
1403.
355

2011 0001 528 Szeberenyi Molekularis Sejtbiologia

Uploaded by

Document Information

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

2011 0001 528 Szeberenyi Molekularis Sejtbiologia

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Molekuláris sejtbiológia

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Publication date 2014

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1.2. A radioaktívan jelölt makromolekulák izolálása és mennyiségi meghatározása .... 41

2.2. Eukariota DNS-polimerázok ................................................................................ 122

4. A fehérjeszintézis gátlószerei ............................................................................................ 168

4.1. Fagocitózis ............................................................................................................ 206

1. A jelátvitel fázisai ............................................................................................................. 248

3. Az apoptózis legfontosabb regulátorai .............................................................................. 295

2.1. Primér tumor kialakulása ...................................................................................... 335

18.6. 18.6. ábra: Ellenőrzési pontok a sejtciklusban ....................................................................... 104

Kiadás éve: 2011

© Nordex Kft. – Dialóg Campus Kiadó, 2011

© Szeberényi József, 2011

Kiadó: NORDEX KFT. – Dialóg Campus Kiadó

Műszaki szerkesztő: NORDEX KFT. – Dialóg Campus Kiadó

1.1. ábra - 1.1. ábra: A prokariota sejt szerkezete

1.2. ábra - 1.2. ábra: Az eukariota sejt szerkezete

5. Az eukariota sejtek kialakulása: az endoszimbiózis-

1.3. ábra - 1.3. ábra: Az eukariota sejtek kialakulása

A bakteriofágok értékes objektumai a molekuláris biológiai kutatásoknak. A fertőzött baktériumban gyorsan

1.4. ábra - 1.4. ábra: Az élővilág evolúciója: A sejtmag valószínűleg a sejtmembrán

2.1. ábra - 2.1.ábra: A nukleinsavak bázisai

2.2. ábra - 2.2. ábra: A ribóz és a dezoxiribóz szerkezete

2.3. ábra - 2.3. ábra: Az ATP és a ciklikus-AMP szerkezete

Géntranszfer eukariota sejtekbe. A baktériumtranszformációval analóg génátviteli módszereket a 70-es években

2.2. A DNS szerkezete

A röntgendiffrakciós eredmények és a Chargaff-szabályok ismeretében 1953-ban Watson és Crick felállította a

2.5. ábra - 2.5. ábra: Hiperkromicitási görbe

2.3. A DNS-szerkezet szintjei

2.6. ábra - 2.6. ábra: B-DNS és Z-DNS

3.2. Az RNS szerepe. RNS-típusok

Az egyes RNS-fajták tulajdonságaival, szerepével a megfelelő fejezetekben foglalkozunk.

3.3. Katalítikus RNS-ek

Egy lehetséges válasz ez lehet: a legprimitívebb „sejtekben” RNS-molekulák működhettek önreprodukcióra

közreműködésükkel lassan megjelentek a genetikai információt stabilabban és hitelesebben őrző DNS-

Joyce, G. F. (2002): The antiquity of RNA-based evolution. Nature 418, 214–221.

3.1. ábra - 3.1. ábra: Az aminosavak általános szerkezete és a peptidkötés kialakulása

1.2. Az aminosavak osztályozása

Az elsődleges szerkezet a fehérjét felépítő aminosavak sorrendje, azaz a polipeptidlánchoz kapcsolódó

3.3. ábra - 3.3. ábra: A ribonukleáz harmadlagos szerkezete

3.4. ábra - 3.4. ábra: Az inzulinreceptor doménszerkezete

Az enzimműködést számos tényező befolyásolja. A molekulák hőmozgása és az enzim térszerkezete is függ a

1.2. A szénhidrátok osztályozása

4.1. ábra - 4.1. ábra: A glukóz lineáris és gyűrűs szerkezete: α és β konfiguráció

4.2. ábra - 4.2. ábra: A maltóz szerkezete

Oligoszacharidok. Néhány cukor, cukorszármazék egységből felépülő szénhidrátok, melyek fehérjékhez,

Poliszacharidok. Nagyszámú hexóz egységből felépülő makromolekulák. A cellulóz a növényi sejtfal

4.3. ábra - 4.3. ábra: A cellulóz és a keményítő szerkezete

Speciális poliszacharidok a glikózaminoglikánok. Ismétlődő diszacharid egységekből épülnek fel, amelyeket

2.2. A lipidek osztályozása

4.4. ábra - 4.4. ábra: Triglicerid (A.) és foszfolipid (B.) szerkezete

Glikolipidek. Szénhidráttartalmú membránlipidek, amelyek a membránok exoplazmatikus (azaz a citoszóllal

vércsoportanyagok). A cerebrozidokban a cukorkomponens ceramidhoz kötődik, a gangliozidok közös

4.5. ábra - 4.5. ábra: A szfingomielin szerkezete

4.6. ábra - 4.6. A szteránváz szerkezete

4.7. ábra - 4.7. ábra: A β-karotin szerkezete

5.1. ábra - 5.1. ábra: A fénymikroszkóp felépítése. A: A mikroszkóp részei. B: A fény

1.2. A képalkotás elve

5.2. ábra - 5.2. ábra: A kép keletkezése a fénymikroszkópban (F1 és F2 a lencsék

1.3. Nagyítás és feloldóképesség

A mikroszkópok feloldóképességét (két közeli pont megkülönböztetésének a képességét) az alkalmazott

2.2. Sötétlátóterű mikroszkóp