T & -' H át w U já rt

(ijy is S
azt n^vH'dják-, j í t ttsz..
S V

Dean BurneO n ^
«J
^
¿ M
f W
- ^
t

Miben töri a fejét a szürkeállományunk?

e <í- a VlsCCtf-

ÍK
^ ír tc ^
 FORDÍTOTTA
DR. MOLNÁR CSABA
 Dean Burnett

Az idióta agy
Miben töri a fejét a szürkeállományunk?

WRTVONAI)
 Eredeti cím:
The Idiot Brain

Copyright © Dean Burnett, 2016

All rights reserved.

Az idióta agy © Partvonal Könyvkiadó, 2019

Magyar fordítás © dr. Molnár Csaba

Minden jog fenntartva! Jelen kiadvány sem részben, sem egészben

nem másolható, nem sokszorosítható, sem elektronikus,
sem mechanikai eljárással. Bárminemű felhasználása csak a kiadó
írásos engedélyével történhet.

Partvonal Könyvkiadó, Budapest, 2019

www.partvonal.hu

Felelős kiadó a Partvonal Könyvkiadó ügyvezetője

Felelős szerkesztő: Korentsy Márta
Műszaki vezető: Drótos Szilvia
Szerkesztő: Svébis Bence
Korrektor: Drabon Zoltánné
Borító: Földi Andrea
Nyomdai előkészítés: Tóth Viktor

ISBN 978 615 578 348 7

Készült a {Ö Gelberf nyomdában, 2019-ben

ECOprint '

Felelős vezető: Gellér Róbert ügyvezető

 Bevezetés

Ahogy szinte minden szociális interakciómat, e könyvet is

aprólékos magyarázkodással kell kezdenem.
Először is, ha elolvassa, és nem tetszik önnek, ne hara­
gudjon rám. Lehetetlen olyan művet alkotni, ami minden­
kinek tetszik. Ha ezt meg tudnám tenni, ma már a világ de­
mokratikusan megválasztott vezetője lennék. Vagy Dolly
Parton.*
Bevallom, a témák, amelyeket érinteni fogok - az agy
furcsa, első látásra érthetetlen működései, illetve az álta­
luk vezérelt illogikus viselkedés - mindig is lenyűgöztek.
Tudta például, hogy memóriája erősen egoista? Azt hihet­
nénk, hogy emlékezetünk szenvtelenül listázza a velünk
történt eseményeket és az elsajátított ismereteinket, pedig
messze nem erről van szó. A memória rendszeresen alakít­
ja, módosítja az elraktározott információt, hogy jobbnak
lássuk magunkat, ahogy az odaadó anya is áradozik arról,
hogy drága kisfia milyen elragadóan játszik az iskolában,
holott a poronty csak álldogál zavartan az iskola udvarán,
és az orrát piszkálja.

* Dolly Parton amerikai countryénekes, a hatvanas-hetvenes években volt

rendkívül népszerű. (A ford.)

5
 Vagy mit szólnak ahhoz, hogy a stressz képes jobb tel­
jesítményre sarkallni minket? És ez nem csak szóbeszéd,
hanem egy feltárt neurológiai folyamat. Mindennapi éle­
tünkben talán a rohamosan közeledő határidők okozzák a
legtöbb stresszt, és éppen ezek segítenek teljesítményünk
növelésében is. így, ha a könyv elkövetkező fejezeteiben
hirtelen minőségbeli javulást tapasztalnak, most már tud­
ják, mi ennek az oka.
Másodszor, noha technikailag ez egy tudományos témájú
könyv, ha az agy felépítésének és működésének higgadt le­
írását várják tőle, félő, csalódni fognak. Mert hogy ilyesmi
itt nem lesz. Nem hagyományos tudóscsaládból szárma­
zom, én vagyok az első a rokonságból, aki elhatározta, hogy
beiratkozik az egyetemre, sőt el is végzi azt, és doktorátust
szerez a végén. Éppen e különös, a legközelebbi rokonaim
érdeklődésével totálisan ellenkező tudományos hajlamok
voltak azok, amelyek felkeltették az idegtudomány iránti
érdeklődésemet. Ugyanis folyton azon gondolkodtam, hogy
miért vagyok én ilyen. Bár sosem találtam e kérdésre igazán
kielégítő választ, de az agy és működése azóta is foglalkoz­
tat, ahogy a tudomány egésze is napról napra lenyűgöz.
A tudomány az emberiség teremtménye. Általában az
emberek érthetetlenül, kaotikusán és logikátlanul viselked­
nek (amelyért főként agyunk működését okolhatjuk), és ez
a tudományra is igaz. Valaki régen eldöntötte, hogy a tudo­
mányos ismeretterjesztésnek magasztosnak és komolynak
kell lennie, és úgy tűnik, e vélelem azóta is tartja magát.
Tudományos pályám nagy részében igyekeztem ezt megcá­
folni, e könyv pedig ezen erőfeszítések legújabb eredménye.
Harmadszor, szeretnék elnézést kérni mindazoktól,
akik egy későbbi beszélgetésben e könyvre próbálnak hi­
vatkozni, de idegtudós vitapartnerük a földbe döngöli őket.

6
Az agytudománnyal kapcsolatos ismereteink napról nap­
ra változnak. így valószínűleg könnyűszerrel találhatnék
egy-egy új vizsgálatot és kutatást, amely megcáfol bármely
állítást, amit ebben a könyvben leírtam. De a tudományos
könyvek újonc olvasói kedvéért megjegyzem, hogy a mo­
dern tudomány összes ágával ugyanez a helyzet.
Negyedszer pedig, ha ön azt gondolja, hogy az agy rej­
télyes és felfoghatatlan valami, amely kifürkészhetetlen
csoda folytán jött létre, esetleg agyunk jelenti a kapcsolatot
tapasztalataink és az ismeretlen között, és hasonló dolgok,
akkor nagyon sajnálom, de e könyv egyáltalán nem fog tet­
szeni önnek.
Ne értsenek félre, az agynál nincs csodálatra méltóbb je­
lenség, működése elképesztően érdekes. De a bizarr tévesz­
me, miszerint agyunk „különleges”, tévedhetetlen, kivéte­
les, és olyan keveset tudunk képességeiről, hogy jószerivel
csak a felszínt kapargatjuk, egyszerűen butaság.
Az agy egy a szervezet belső szervei közül, és mint ilyet,
a szokások, jellegzetességek, idejétmúlt folyamatok és kis
hatékonyságú rendszerek kusza összevisszasága alkotja.
Sok tekintetben az agy saját sikerének áldozata: sok millió
éven keresztül fejlődött, hogy elérje mai összetettségét, de
eközben rengeteg felesleges, sőt hátráltató jellegzetességet
halmozott fel. Mint az a winchester, amely elavult szoftvere­
ket kénytelen futtatni, miközben a letöltött káros fájlok még
a legalapvetőbb működéseit is megnehezítik. Hasonlóan
azokhoz az átkozott felugró ablakokhoz, amelyek rég lekap­
csolt webshopokon árult leárazott piperecikkeket reklámoz­
nak, miközben csak egy e-mailt akartunk volna elolvasni.
Még egy utolsó dolog: az agy esendő. Hiába lakozik ben­
ne az öntudatunk, és minden tapasztalatunkat ő irányítja,
e rendkívül fontos feladatok ellenére meglepően zavaros és

7
rendszertelen a működése. Elég csak ránéznünk, hogy be­
lássuk, valójában milyen nevetséges is az agy. A formája egy
mutáns dióbélre, vagy még inkább a lovecrafti rémvilágból
előbújt rumos zselére, esetleg egy leharcolt bokszkesztyűre
hasonlít. Persze tagadhatatlanul megkapó, de azért közel
sem tökéletes. Tökéletlenségei pedig mindenre hatással vám
nak, amit az emberek tesznek, mondanak vagy éreznek.
Ahelyett, hogy az agy hevenyészettnek tűnő tulajdon­
ságait lebecsülnénk, esetleg tudomást sem vennénk róluk,
inkább ki kell hangsúlyoznunk, sőt dicsőítenünk kell őket.
E könyvben az agy sok nevetséges „tévedéséről”, és ezek
ránk gyakorolt hatásáról lesz szó. Azt is megvizsgáljuk
majd, hogy a múltban mit gondoltunk az agy működésé­
ről, és ezek az elméletek mennyire állják meg manapság a
helyüket (spoiler: nem nagyon). Akik elolvassák e könyvet,
reményeim szerint jobban fogják érteni, hogy az emberek
(magukat is beleértve) miért viselkednek rendszeresen
furán, és e felismerés talán némi megnyugvással szolgál
majd számukra. Emellett talán kialakul az olvasókban az
egészséges szkepticizmus, és kétkedve fogadják ezután az
agyról hangoztatott, modern világunkban egyre sűrűsödő
„neuroblablát”. Ha van egyáltalán e könyvnek magasztos és
messze ható célja, akkor ez lehet az.
A végső bocsánatkérésemet pedig az teszi szükségessé,
hogy egy korábbi kollégám egyszer azt mondta nekem,
hogy majd akkor fogok könyvet írni, ha befagy a pokol.
Nos, ne haragudj, Sátán, most elég rossz lehet neked.

Dean Burnett, PhD (de tényleg)

8
 1. Agykontroll

Hogyan irányítja agyunk szervezetünket

-és kutyul össze rendszeresen mindent?

A gondolkodást, érvelést, szándékot lehetővé tevő agyi me­

chanizmusok évmilliókkal ezelőtt még nem léteztek. Az el­
ső halak, amelyek a történelem előtti korokban kimásztak
a szárazföldre, még nem kételkedtek folyton önmagukban.
Nem gyötörték őket afféle gondolatok, hogy „Miért is csi­
nálom ezt? Itt fenn nem is tudok lélegezni, és lábaim sin­
csenek, legyenek bármik is azok. Ez volt az utolsó alkalom,
hogy »felelsz vagy mersz«-t játszottam Garyvel.” Nem, a
legutóbbi időkig az agynak sokkal egyszerűbb és egyértel­
műbb feladata volt: életben kellett tartania a testet, bármi
áron.
A primitív emberi agy nyilvánvalóan sikeres volt, hiszen
az emberi faj fennmaradt, sőt mára a föld domináns élet­
formájává vált. Dacára azonban az evolúciónk során kiala­
kult, összetett kognitív képességeinknek, agyunk primitív
jellegzetességei nem enyésztek el. Sőt, inkább még fonto­
sabbá váltak. Hiába tudunk ugyanis beszélni vagy racio­
nálisan gondolkodni, mindezzel nem sokra megyünk, ha
közben meghalunk, mert elfelejtettünk enni vagy leestünk
a szakadékba.
Az agynak szüksége van a szervezetre, hogy ellássa őt
működésének feltételeivel, de a testnek is szüksége van
az agyra, hogy irányítsa őt, és utasítsa a szükséges lépések

9
megtételére. (Az agy és a test működése valójában ennél
sokkal jobban egybeforrott, de most elegendő ennyit tud­
nunk.) E kényszerek eredményeként az agy jelentős része
az alapvető élettani folyamatokat irányítja, figyelemmel
kíséri a szervezet működését, koordinálja a problémákra
adott válaszokat, és eltakarítja a mások által hagyott sze­
metet. Magyarul fenntartómunkát végez. Azokat az agyte­
rületeket, amelyek ezen alapvető életműködéseket felügye­
lik - az agytörzset és a kisagyat - időnként hüllőagynak is
nevezik. Ezzel primitív jellegzetességeit hangsúlyozzák,
hiszen e funkciók már akkor is az agy feladatai közé tar­
toztak, amikor elődeink még őshüllőként éltek (az emlősök
csak később léptek a földi élet színpadára). Ezzel szemben
mindazok a fejlett gondolkodásbeli készségek, amelyeket a
modern ember birtokol - az öntudat, a figyelem, az érzé­
kelés, az érvelés - a nagyagy, vagy latinul neocortex mű­
ködésén alapul, amiből a neo újat jelent. Az agy tényleges
felépítése ennél jóval bonyolultabb, de mégis hasznos ezt
észben tartanunk.
Azt remélhetjük, hogy e részek - a nagyagy és a hüllő­
agy - harmonikusan működnek együtt, vagy legalább bé­
kén hagyják egymást. Szép remények... Ha már dolgozott
ön olyan főnök alatt, aki kényszeresen ellenőrizte a leg­
apróbb részleteket is, tudja, hogy mennyire nehézkes és
idegőrlő e felállás. Ha feljebbvalónk ráadásul tapasztalat­
lanabb is nálunk, és folyton téves elképzeléseken alapuló
utasításokkal és hülye kérdésekkel bombáz minket, az még
nehezebbé teszi a helyzetet. A neocortex pontosan ezt teszi
folyton a hüllőaggyal.
De az érmének két oldala van. Miközben a nagyagy
működése (sőt felépítése) flexibilis, és jól alkalmazkodik a
megváltozott kihívásokhoz, az agytörzs folyamatai kötöt­

10
tek. Mindannyian találkoztunk már olyanokkal, akik úgy
gondolják, hogy mindent ők tudnak jobban, csak azért,
mert idősebbek, és régebb óta látják el az adott feladatot.
Az efféle munkatársak felérhetnek egy rémálommal, mint­
ha számítógépes programot próbálnánk írni valakivel, aki
ragaszkodik ahhoz, hogy írógépen dolgozzon, hiszen „min­
dig is így csináltuk”. A hüllőagy pontosan így működik,
és makacssága sokszor hasznos dolgokat is vakvágányra
futtat. E fejezet azt mutatja be, hogy agyunk működése ho­
gyan képes összezavarni a testünk legalapvetőbb funkcióit.

Állítsák le a könyvet, ki akarok szállni!

(Hogyan okozza az agy az utazási betegséget?)

A modern emberek sokkal több időt töltenek ülve, mint

őseik. A kétkezi munkakörök többségét mára irodai állá­
sokra cseréltük, az autók és más közlekedési eszközök le­
hetővé teszik, hogy utazás közben se kelljen felállnunk. Az
internet korában pedig gyakorlatilag egész életünket ülve
tölthetjük: egy monitor előtt kommunikálunk, bankolunk
és vásárlunk.
Mindennek megvannak a hátulütői. Elképesztő összege­
ket költünk ergonomikus tervezésű irodai székekre, ame­
lyek biztosítják, hogy az embereknek ne essen bajuk a hosz-
szan tartó ülés közben. Ha túl sokat ülünk a repülőn, abba
bele is halhatunk, hiszen mélyvénás trombózis alakulhat
ki vérereinkben. Furcsának tűnhet, de a túl kevés mozgás
igen káros is lehet.
A mozgás tehát fontos. Az ember rendkívül ügyesen és
sokat mozog, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az
emberi faj mára eljutott gyakorlatilag a Föld minden pont­

it
jára, sőt még a Holdon is jártunk. A vizsgálatok szerint a
napi 3,2 kilométernyi séta jót tesz az agynak, ahogy való­
színűleg az egész szervezet is profitál belőle.2 Csontvázunk
ahhoz alkalmazkodott, hogy hosszan tudjunk gyalogolni,
ahogy lábfejünk, lábszárunk, csípőnk és teljes testfelépí­
tésünk is a rendszeres mozgás igényeinek megfelelően
fejlődött. De nem csak testünk felépítése teszi lehetővé a
járást. Úgy tűnik, arra vagyunk programozva, hogy agyunk
beavatkozása nélkül is képesek legyünk lépkedni.
A gerincvelőben futó egyes idegkötegek anélkül irányít­
ják a mozgást, hogy ez egyáltalán tudatosodna bennünk.3
Ezeket az idegkötegeket mintázatgenerátoroknak nevez­
zük, és a központi idegrendszer gerincvelői részének alsóbb
szakaszában találhatók. Azért hívják őket mintázatgenerá­
toroknak, mert arra ingerük a láb izmait és az inakat, hogy
meghatározott mintázatot követve húzódjanak össze, ez­
zel lehetővé téve a járást. E generátorok visszajelzést kap­
nak az izmoktól, inaktól, a bőrből és az ízületekből. Ezáltal
értesülünk például arról, ha lejtőn ereszkedünk lefelé, és
így a körülményeknek megfelelően módosíthatjuk a moz­
gásunkat. E képesség magyarázhatja, hogy hogyan tudnak
néha az öntudatlan emberek is járni - ahogy az alvajárás
példáján e jelenséget később jobban is megvizsgáljuk e fe­
jezetben.
A könnyed, gondolkodást nem igénylő mozgás képessége
biztosította őseink túlélését. Akár, ha veszélyes körülmé­
nyekből kellett kimenekülnünk, vagy élelmet kellett talál­
nunk, a prédánkat üldöztük, vagy éppen mi futottunk az
életünkért, hogy ne váljunk egy ragadozó zsákmányává. Az
összes szárazföldi állat ugyanattól a teremtménytől szár­
mazik, amely először hagyta el a tengert. Ha ez az ősünk
tétlenül maradt volna az óceánban, ma nem is léteznénk.

12
 Ez azonban felvet egy kérdést: ha a mozgás túlélésünk
és jólétünk elválaszthatatlan része, és kifinomult biológiai
rendszereket fejlesztettünk ki, amelyek biztosítják, hogy
bármelyik pillanatban mozogni tudjunk, akkor miért tá­
mad időnként hányingerünk a mozgástól? E jelenséget
utazási betegségként ismerjük. Időnként, akár derült égből
a villámcsapás, visszajön a vacsoránk vagy egyéb, nemré­
giben elfogyasztott, azonban nem alliteráló étkezésünk,
miközben gyanútlanul ülünk a buszon.
Mindezért agyunk a felelős, nem pedig gyomrunk vagy
beleink, hiába is érezzük úgy. Vajon mi oka lehet az agynak,
amiért arra a következtetésre jut, hogy az évmilliós evolú­
ció dacára az A-ból B pontba való utazás indokolttá teszi a
hányást? Valójában az agy egyáltalán nem hazudtolja meg
az öröklött késztetéseinket. Éppen szervezetünk számta­
lan, a mozgás szabályozásában részt vevő, és egymásra is
ható rendszere okozza a problémát. Az utazási betegség
csak akkor okoz tüneteket, ha közlekedési eszközön uta­
zunk. íme a hátterében megbújó mechanizmus.
Az ember számos kifinomult érzékszervvel és idegi
mechanizmussal van felvértezve, amely a propriocepció
képességét szolgálja. Ez nem más, mint a testtartás érzé­
kelésének képessége, általa tudjuk, hogy a testrészeink épp
milyen irányban mozognak. Ha kezünket a hátunk mögé
tesszük, akkor is tudatában vagyunk helyzetüknek. Képe­
sek vagyunk vele tapintani, sőt még az ujjainkkal mutatott
illetlen kézjeleket is figyelemmel kísérhetjük, anélkül, hogy
látnánk őket. Ez a propriocepció.
Ehhez jön még a belső fülünkben működő egyensúly-ér­
zékelő rendszer, amely folyadékkal telt csatornákból (az
úgynevezett félkörös ívjáratokból és más csövekből) áll,
amelyek egyensúlyunkat és testhelyzetünket érzékelik.

13
E csatornákban elegendő hely áll a folyadék rendelkezésé­
re ahhoz, hogy a gravitáció vonzásának engedelmeskedve
mozgásba jöjjön. A folyadék mozgását és elhelyezkedését
számos idegvégződés érzékeli, és továbbítja az aktuális
testtartásunkról és mozgásirányunkról szóló információt
az agyunkba. Ha a folyadék a megfelelő csövecske tetejében
helyezkedik el, az azt jelenti, hogy fejjel lefelé lógunk vala­
honnan. Minthogy e testhelyzet nem éppen ideális, szüksé­
gessé válhat a lehető leghamarabb tenni ellene.
Az emberi mozgásformák (a járás, a futás vagy a mászás
és az ugrás) hatására jellegzetes jelzések érkeznek az agyba.
Amikor gyalogolunk, természetes módon előre-hátra billeg
a testünk (és ezáltal a belső fülünket kitöltő folyadék is), de
a mozgás általános sebességét és a külső mechanikai hatá­
sokat, például az arcunkat legyező menetszelet is érzékel­
jük. Mindezekből az érzetekből áll össze a propriocepciónk.
Mozgás közben szemünk elé tárul az előttünk elhaladó
táj. Ugyanazzal a látvánnyal szembesülünk, ha mi moz­
gunk az álló térben, mintha mi magunk állva maradunk,
csak környezetünk mozog az ellenkező irányba. Alapve­
tően mindkét értelmezés ugyanolyan helyes lehet. De ak­
kor honnan tudja az agyunk, hogy melyik az igaz? Úgy pró­
bálja feloldani e dilemmát, hogy a szemből érkező vizuális
információt összeveti az egyensúly-érzékelő szervből
kapott ismeretekkel. Ha arra a következtetésre jut, hogy a
test mozog, akkor a látott képet normálisként fogadja el, és
visszatér szokásos elfoglaltságához, hogy a szexről, a bosz-
szúról vagy épp a Pokémonról gondolkodjon. Szemünk és
belső rendszereink tehát együttműködve tárják fel, hogy
mi is történik velünk éppen.
Ha azonban közlekedési eszközön utazunk, az teljesen
másféle érzeteket kelt bennünk. Az autók nem imbolyog-

14
nak jellegzetesen előre-hátra, amelyből agyunk ráismerne
a járásra (hacsak nem állítottuk igazán sportosra a felfüg­
gesztést), és alapvetően ugyanez igaz a repülőkre, a vona­
tokra vagy a hajókra is. Amikor utazunk, nem mi vagyunk
azok, akik ténylegesen előidézzük a mozgást. Mi csak
üldögélünk, valamivel elütjük az időt, például azzal, hogy
igyekszünk nem kidobni a taccsot. A propriocepciónk nem
közvetíti agyunk felé mindazokat a hasznos jelzéseket,
amelyek segítségével képet alkothatunk arról, hogy mi is
történik éppen. Ha nem érkeznek jelzések, azt úgy értel­
mezzük, hogy hüllőagyunk tétlen, és a szem által látott kép
(ha nem nézünk ki az ablakon) csak ráerősít arra az érzé­
sünkre, hogy nem mozgunk. Csakhogy mégis mozgunk,
amelyet a belső fülünk egyensúly-érzékelő rendszere, a
gyorsulásra reagálva nagyon helyesen detektál is. A belső
fül tehát arról értesíti az agyat, hogy mégis mozgunk, még­
pedig igen gyorsan.
Agyunk így ellentmondásos információkhoz jut a más­
különben finoman kalibrált mozgásérzékelő rendszerünk­
től, és a kutatók úgy gondolják, hogy ez okozza az utazási
betegséget. Tudatos gondolkodásért felelős agyrészeink
viszonylag könnyedén túllépnek ezen ellentmondáson, de
a mélyebben fekvő, alapvető funkciókért felelős, tudat­
alattit irányító rendszereink nincsenek igazán felkészülve
arra, hogy efféle belső problémákat kezeljenek. Nem ért­
hetik, hogy mi okozza ezt a működési rendellenességet.
A hüllőagy számára mindezek a tünetek egyetlen okot
valószínűsíthetnek: mérgezést. A természetben ugyanis
csak a mérgezés képes ilyen komolyan összezavarni belső
működéseinket.
A mérgezés rossz, és ha az agy meggyőződik arról, hogy
méreg jutott a szervezetünkbe, akkor csak egyetlen észsze­

15
 rű reakció képzelhető el: meg kell tőle szabadulni. Ez pedig
a hányási reflex feladata. Magasabban fejlett agyrészeink
hiába értik jobban a szituációt, az alapvető rendszerek uta­
sításainak felülírása mégiscsak komoly erőfeszítések árán
lehetséges, különösen, ha már beindult a reakció. Hiszen az
ősi agyterületek reakciói definíciószerűen meghatározot­
tak, módosításukra nincs sok lehetőség.
A jelenséget még ma sem értjük teljesen. Miért nem jön
elő folyton az utazási betegség? Miért vannak olyanok,
akik sohasem érzékelik? Valószínűleg rengeteg személyes
és külső faktor hat rá, például a közlekedési eszköz pon­
tos tulajdonságai, az illető idegi hajlamai és a különféle
mozgásformák iránti érzékenysége. Ezek mind befolyásol­
hatják az utazási betegség megjelenését, de e szövegrész­
ben csak a legnépszerűbb elméleteket mutathatjuk be. Az
utazási betegség alternatív magyarázata az úgynevezett
nisztagmus* hipotézis.3 Eszerint a szemet tartó és mozgató
izmok a mozgás miatt akaratlanul megnyúlnak, ezzel in­
gerük a bolygóideget (a fej és az arc izmait mozgató egyik
legfontosabb ideget). Az elmélet szerint ez az ingerlés okoz­
za végső soron az utazási betegséget. Bármely teória igaz,
az utazási betegség oka az, hogy agyunk könnyedén megté­
veszthető, és kevés lehetősége van az elé táruló problémák
megoldására. Ahogy azt az igazgatót sem tudjuk leszerelni,
akit érdemein felül ültettek a magas pozícióba, és kizárólag
lózungokkal és személyeskedéssel képes reagálni, bármit is
kérjenek tőle.
Úgy tűnik, az utazási betegségek közül a tengeri beteg­
ség sújtja a legkomolyabban az embereket. A szárazföldön

* Nisztagmusnak nevezzük az akaratlan, ritmusos szemmozgást. (A ford.)

16
bármerre is nézünk, számos tereptárgyat találhatunk (pél­
dául a mellettünk elsuhanó fákat), amelyekre támaszkodva
kalibrálhatjuk saját mozgásunkat. Egy hajón általában kizá­
rólag a tengert látjuk, ha egyáltalán látszik, a szárazföld túl
távol van ahhoz, hogy hasznunkra legyen. A vizuális érzéke­
lésünk így még inkább azt hiheti, hogy egyáltalán nem moz­
gunk. A tengeri utazás emellett folytonos és kiszámíthatat­
lan függőleges mozgással - hullámzással - jár, amely miatt a
belső fül idegi impulzusokkal árasztja el az egyébként is ösz-
szezavarodott agyat. Spike Milligan háborús memoárjában
(Adolf Hitler: My Part in His Downfall) ír arról, ahogy hajó­
val szállították a frontra a II. világháború idején, és az egész
osztagából ő volt az egyetlen katona, aki nem szenvedett
a tengeri betegségtől. Amikor arról kérdezték, hogy mi a
tengeri betegség megelőzésének legjobb módja, csak ennyit
mondott: „Üljön egy fa alá!” Bár ezt nem tudom kutatási
eredményekkel alátámasztani, szinte biztos vagyok benne,
hogy e módszer a repülési betegség esetén is hatásos lehet.

Fér még a süti?

(Hogyan zavarja össze az agy táplálkozásunk szabályozását?)

A táplálék az üzemanyagunk. Amikor szervezetünknek

energiára van szüksége, akkor eszünk. Ha nincs szüksé­
günk energiára, nem eszünk. Ha belegondolunk, ennek
ilyen egyszerűen kellene működnie, csakhogy van egy kis
bökkenő. Mi, nagy, okos emberek képesek vagyunk gondol­
kodni az evésről, és ezt meg is tesszük. Ebből pedig renge­
teg probléma és neurózis fakad.
Agyunk meglepően erős hatást gyakorol étvágyunkra
és ezzel táplálkozásunkra.4,5 Azt gondolhatnánk, hogy az

17
 emésztést a gyomor és a belek irányítják, esetleg a májból
és a zsírraktárakból érkező jelzések is befolyásolják - tehát
ott történik a szabályozás, ahol a megemésztendő táplálék
feldolgozása és tárolása zajlik. Azonban erről szó sincs,
ezek ugyan mind szerepet játszanak a folyamatban, de kö­
zel sem olyan fontosat, mint hinnénk.
Vegyük a gyomrot! A legtöbb ember úgy érzi, megtelt a
gyomra, amikor már eleget evett. Ez az első nagyobb gyü­
lekezőhelye az elfogyasztott tápláléknak a szervezetben.
A gyomor egyre csak tágul, ahogy élelemmel telik, a falá­
ban lévő idegvégződések pedig jelzéseket küldenek az agy­
ba, hogy csökkentse az éhségérzetet, és állítsa le az evést.
Ez idáig tiszta sor. E mechanizmust használják ki azok a
testsúlycsökkentő turmixok, amit étkezés helyett fogyasz­
tunk diéta idején.6 E sűrű shake-ek gyorsan megtelítik és
kitágítják a gyomrot, ezzel jóllakottsági jelzéseket külde­
nek az agynak anélkül, hogy ehhez jelentős mennyiségű
tortát kellett volna elfogyasztanunk.
Sajnos azonban ez csak rövid távú megoldást jelent.
Sokan ugyanis arról számolnak be, hogy alig húsz perc­
cel azután, hogy megittak egy ilyen turmixot, újra éhesek
lesznek. Ennek oka, hogy a gyomor tágulási jelzései csak
kis mértékben járulnak hozzá az étkezés és az éhségérzet
szabályozásához. Csupán az agy összetettebb részei felé
vezető hosszú létra legalacsonyabb fokát jelentik, ráadásul
e létra időnként cikcakkban halad, sőt hurkokat ír le, míg
eljut a legmagasabb szintre.7
Korántsem csupán a gyomor idegei vannak hát hatással
étvágyunkra, abban a hormonok is jelentős szerepet ját­
szanak. A leptin hormont például a zsírsejtek választják
ki, és csökkenti az étvágyat. A ghrelin, amelyet a gyomor
maga termel, ezzel szemben éppen növeli az éhségérzetet.

18
Ha több zsírt raktároztunk már el, akkor több étvágy-
csökkentő hormon termelődik szervezetünkben, ha pedig
gyomrunk üresnek érzi magát, hormont szabadít fel, hogy
éhessé tegyen minket. Milyen egyszerű, nemde? Sajnos
nem. Hiába termelődik több vagy kevesebb e hormonokból,
az ember tápanyagszükségleteinek megfelelően, ha túl so­
káig vannak jelen a véráramban, az agy gyorsan rájuk un,
és gyakorlatilag tudomást sem vesz róluk többé. Agyunk
talán legkiválóbb képessége az, hogy szinte mindent képes
figyelmen kívül hagyni, ami megjósolható, függetlenül at­
tól, hogy mennyire fontos valójában (a katonák ezért képe­
sek még a háborús övezetekben is aludni).
Észrevette már, hogy a desszertnek mindig marad hely
a hasában? Hiába fogyasztotta el percekkel korábban egy
tehén nagy részét, vagy annyi spagettit, ami elsüllyeszte-
ne egy gondolát is, azt a triplacsokis brownie-t vagy a na­
gyobbik fagylaltkelyhet azért még be tudja vállalni. Miért?
Hogyan? Ha egyszer megtelt a gyomrunk, hogyan lehetsé­
ges egyáltalán fizikailag tovább ennünk? Főleg azért, mert
agyunk mindent felülíró döntést hoz arról, hogy márpedig
süti még fér belénk. A desszert édessége olyan jutalmat ígér
az agynak, amelynek nem képes ellenállni (lásd a 8. fejeze­
tet), így nem törődik a gyomorral, amely kétségbeesetten
kiabál, hogy „Nincs már itt hely!”. A utazási betegséggel el­
lentétben itt a nagyagy írja felül a hüllőagyat.
Hogy ez pontosan miért van így, az nem világos. Talán az
embernek olyan változatos étrendre van szüksége ahhoz,
hogy jó kondiban maradjon, hogy nem támaszkodhatunk
csupán a legalapvetőbb anyagcsererendszereink utasításai­
ra. Azok szerint ugyanis minden hozzáférhető táplálékot el
kellene fogyasztanunk. így hát belép az agy, és megpróbálja
jobban irányítani a táplálkozásunkat. Ez így rendben is len­

19
ne, ha az agy tényleg ezt tenné. De nem ezt teszi, így nincs
is semmi rendben.
Étkezési preferenciáinkat rettentően meghatározzák a
tanult asszociációink. Gyakran előfordul, hogy egyenesen
rajongunk valamilyen ételért, például a süteményekért.
Éveken keresztül minden fenntartás nélkül habzsolhat­
juk a süteményeket, mígnem egy szép napon az egyik el­
fogyasztott torta megbetegít minket. Talán a benne lévő
krém romlott meg, vagy allergiások vagyunk az egyik
összetevőjére. De az is elképzelhető (és ez az igazán bosz-
szantó), hogy valami teljesen más miatt lettünk betegek
röviddel a torta elfogyasztása után. Ettől kezdve azonban
agyunk összekapcsolja a betegséget a tortával, és hirtelen
már ki nem állhatjuk azt, amiért addig rajongtunk. Ha csak
ránézünk egy szelet süteményre, már a hányinger kerülget
minket. Az undort kiváltó asszociációk kivételesen erősnek
bizonyulhatnak, hiszen azért alakultak ki az evolúciónk
során, hogy megkíméljenek minket a mérgezett vagy bom­
lásnak indult táplálék elfogyasztásától. így nagyon nehéz
ellenállni az undornak. Nem számít, hogy szervezetünk
már százszor is megemésztette az adott ételt a múltban, az
agy ellentmondást nem törően kijelenti, hogy „Nem!”, és ez
ellen alig tudunk tenni valamit.
De ehhez még csak nem is kell olyan nagy horderejű do­
lognak történnie, mint egy betegség. Az agy normál eset­
ben is beleszól szinte minden evéssel kapcsolatos döntésbe.
Hallották már azt a szólást, hogy „csak a szemem kívánta”?
Agyunk jelentős része, konkrétan 65 százaléka a látásért
felelős, nem pedig az ízlelésért.8 Noha a látással összefüg­
gő agyi kapcsolatok rettentően változatosak, működésüket
pedig nem mindig értjük teljesen, az biztosnak tűnik, hogy
ha szenzoros információra van szüksége az agynak, akkor

20
legtöbbször a látáshoz fordul. Az ízérzékelésünk, ahogy az
5. fejezetben látni fogjuk, ezzel szemben szinte kiábrándí­
tóan gyenge. Ha bekötik a szemünket, és még az orrunkat
is bedugaszolják, az átlagos emberek gyakran összekeverik
a krumpli és az alma ízét.9 Nyilvánvaló, hogy szemünk sok­
kal fontosabb szerepet játszik abban, ahogy a világot érzé­
keljük, mint a nyelvünk. így az étel kinézete meghatározza
azt is, hogy mennyire fog ízleni nekünk - nem csoda, hogy
a puccos éttermekben ekkora figyelmet szentelnek a tála­
lásnak.
A rutin ugyancsak erősen hat étkezési szokásainkra. En­
nek megértéséhez elég, ha elgondolkodunk az „ebédidő” je­
lentésén. A legtöbb ember számára ez dél és két óra között
jön el. De miért? Ha az ételre az energia miatt van szük­
ségünk, akkor miért akar szinte a teljes társadalom, a ne­
héz fizikai munkát végző építőmunkásoktól és favágóktól
kezdve az ülő életmódot folytató írókig és programozókig
ugyanakkor ebédelni? Nos, azért, mert réges-régen meg­
állapodtunk arról, hogy ekkor van itt az ideje az ebédnek,
az emberek pedig nem nagyon kérdőjelezik ezt meg. Amint
bekerülünk e mókuskerékbe, agyunk gyorsan hozzászokik,
és hamarosan már el is várja, hogy fenntartsuk a napiren­
det. Azért leszünk tehát éhesek, mert eljött az evés ideje, és
nem azért jön el az evés ideje, mert éhesek lettünk. Az agy
mintha túl értékesnek tartaná a logikát ahhoz, hogy olyan
csip-csup kérdésekben is használná, mint a táplálkozás.
A megszokás étkezési időbeosztásunk kialakításában
játszott szerepét nehéz alábecsülni, és amint agyunk már
számít valamire, szervezetünk gyorsan alkalmazkodik el­
várásaihoz. Nagyon egyszerű azt mondani egy túlsúlyos
embernek, hogy csak fegyelmezettebbnek kellene lenni,
és kevesebbet kéne enni, de ezt könnyebb mondani, mint

21
megcsinálni. Sokféle okból, például vigaszt keresve is túl-
ehetjük magunkat. Ha szomorúak, lehangoltak vagyunk,
agyunk olyan jelzéseket küld a szervezetünknek, mintha
fáradtak és kimerültek lennénk. Ha pedig fáradtak és ki­
merültek vagyunk, mire van szükségünk? Hát energiára.
És honnan szerezhetünk energiát? Persze, hogy az ételek­
ből! A magas kalóriatartalmú ételek ráadásul beindítják az
agy jutalmazó- és örömszerző rendszerét.10 Ezért nem hal­
lunk sohasem a „vigasztaló salátáról”.
Amint agyunk és szervezetünk hozzászokik az adott
mértékű kalóriabevitelhez, azt nagyon nehéz később csök­
kenteni. Láttak már sprintereket vagy hosszútávfutókat
célba érés után lihegve összecsuklani? Gondolt már rájuk
ilyenkor úgy, hogy túl falánkok, és nem tudnak betelni
az oxigénnel? Senki sem mondja nekik ilyenkor azt, hogy
nincs önfegyelmük, vagy csak lusták és mihasznák. Pedig
az evést hasonló hatások szabályozzák (noha azok kevéssé
szolgálják az ember egészségét). A szervezet megváltozik,
és már több élelem bevitelét várja el, ennek pedig egyre
nehezebb ellenállni. Annak pontos okát, hogy valaki kez­
detben miért eszik többet annál, mint amennyire szüksége
van, majd szokik hozzá ehhez a megnövelt mennyiséghez,
lehetetlen meghatározni, hiszen oly sok lehetőség merül
fel. Azt azonban joggal feltételezhetjük, hogy a túlevés gya­
korlatilag elkerülhetetlen, ha végtelen mennyiségű élelmet
kínálunk fel egy olyan faj számára, amely evolúciója során
úgy fejlődött, hogy minden táplálékot azonnal elfogyasz-
szon, amelyhez csak hozzájut.
Ha még mindig nem hisszük el, hogy agyunk irányítja az
élelemfelvételünket, gondoljunk csak a táplálkozási zava­
rokra: az anorexiára és a bulimiára! Az agy sikeresen meg­
győzi a szervezetet arról, hogy a testkép fontosabb, mint az

22
élelem, így a testnek nincs is szüksége élelmiszerre. Ez hasonló
ahhoz, mintha meggyőznénk az autónkat arról, hogy nem
kell neki üzemanyag. Noha ez nemcsak logikátlan, de ve­
szélyes is, mégis aggasztóan sokszor előfordul. Agyunk a
két legalapvetőbb szükségletünket, a mozgást és a táplálko­
zást teszi szükségtelenül bonyolulttá azáltal, hogy beleszól
a folyamatokba. Persze az étkezés az élet örömforrásainak
egyike, és ha úgy kezelnénk, mintha csupán szenet lapá­
tolnánk a kemencébe, mindennapjaink sokkal szürkébbek
lennének. Talán agyunk mégis tudja, mit csinál.

Elszunnyadni - és aludni! Talán álmodni...11

esetleg görcsbe rándulni, megfulladni vagy alva járni
(Az agy és a nehezen értelmezhető alvás)

Az alvás maga a semmittevés. Csak fekszünk eszméletle­

nül. Mitől lenne ez bonyolult?
Sok mindentől. Az alvásról, az alvás működéséről, arról,
hogy hogyan alszunk el, és mi történik velünk alvás köz­
ben, nem nagyon töprengünk. Logikus, hogy alvás közben
nem egyszerű az alvás mikéntjén gondolkodni, hiszen ezt
megnehezíti az eszméletlenség. Ez bizony nagy kár, ugyan­
is az alvás fejvakarásra készteti a legjobb tudósokat is, és
ha sokan kezdenének gondolkodni rajta, talán gyorsabban
megfejtenénk a titkait.
Csak hogy ne beszéljünk mellé: még ma sem tudjuk,
hogy miért alszunk! Pedig az alvást - ha kissé lazán ér­
telmezzük - szinte minden állatnál megfigyelték, még a
legegyszerűbb élősködő fonálférgeknél is.12 Vannak olyan
állatok is, például a medúzák és a szivacsok, amelyek nem
mutatják az alvás semmilyen jelét, de nekik agyuk sincs,

23
 így nem várhatjuk, hogy túl sok dolgot csináljanak. Az
alvás, vagy legalább rendszeresen előforduló inaktív idő­
szakok a legkülönfélébb fajok életének elengedhetetlen
velejárói. Világos, hogy az alvás életbevágó jelentőségű, és
ezért mély evolúciós gyökerei vannak. A vízi emlősök olyan
módszert fejlesztettek ki, amelynek segítségével egyszerre
csak agyuk egyik fele alszik. Ha teljes agyuk elaludna, nem
úsznának tovább, így elsüllyedve megfulladnának. Az al­
vás tehát fontosabb a fulladás kivédésénél, mégsem tudjuk,
hogy ennek mi az oka.
Persze sok elmélet létezik az alvás magyarázatára, egyi­
kük a gyógyulást hangsúlyozza. Az alvási lehetőségeiktől
megfosztott patkányok sérülései sokkal lassabban gyó­
gyulnak, és általában sokkal rövidebb ideig élnek, mint
azon társaik, amelyek rendesen kialudhatják magukat.13
Egy másik elmélet szerint az alvás csökkenti a gyenge ide­
gi kapcsolatokon át folyó elektromos jelek erősségét, ezzel
megkönnyíti, hogy e kapcsolatok felbomoljanak.14 Mások
szerint pedig alvás közben enyhülnek negatív érzelmeink.15
Talán a legbizarrabb elmélet szerint azért alakult ki az
alvás, hogy megvédjen minket a ragadozóktól.16 Az érvelés
szerint rengeteg ragadozó les áldozatára, ha leszáll az éj, az
embernek viszont nincs szüksége napi 24 órás aktivitásra
ahhoz, hogy hozzájusson a szükséges forrásokhoz. Az alvó
ember hosszú időn keresztül mozdulatlan maradhat, eköz­
ben pedig nem tesz semmi olyat, amellyel felhívhatná ma­
gára az éjszakai ragadozók figyelmét.
Most talán sokan önök közül nevetségesnek találják,
ahogy a modern tudósok a sötétben tapogatóznak. Hiszen
józan ésszel belátható, hogy az alvás pihenésre való, alvás
közben agyunknak és testünknek alkalma nyílik újratöl­
tődni, és kiheverni az elmúlt nap fáradalmait. És valóban,

24
ha valami különösen kimerítő munkát végeztünk, akkor
a hosszan tartó inaktivitás tényleg segíti szervezetünket,
hogy a rendszer működése helyreálljon, és ahol szükséges,
újjáépüljön.
De ha az alvás tényleg csak a pihenésről szól, akkor miért
alszunk szinte mindig ugyanannyit, függetlenül attól,
hogy végig téglákat pakoltunk vagy egész nap rajzfilme­
ket néztünk pizsamában? Biztos, hogy e két tevékenység
nem igényel azonos hosszúságú regenerációt. A szerve­
zet anyagcsere-aktivitása pedig csupán öt-tíz százalékkal
csökken alvás közben. Ez alig jelent pihenést, ahogy az sem
sokat segít, ha száz kilométer/órás sebességről kilencvenre
lassítunk, ha füst tör elő a motorházból.
A kimerültség nem írja felül az alvásritmusunkat, a futók
ritkán alszanak el maraton közben. Az alvás időzítése és
időtartama sokkal inkább a cirkadián ritmusunktól függ,
amelyet speciális élettani mechanizmusok irányítanak.
Az agyban lévő tobozmirigy szabályozza az alvási min­
tázatunkat a melatonin nevű hormon felszabadításával.
E hormontól ellazultnak és álmosnak érezzük magunkat.
A tobozmirigy a megvilágítás intenzitására reagál. A sze­
münk retinája érzékeli a fényerősséget, és jelzéseket küld
a tobozmirigynek. Minél több jelzés érkezik a tobozmirigy­
be a szemből, annál kevesebb melatonint szabadít fel (bár
hormontermelése sosem szűnik meg teljesen). Szerveze­
tünkben egyre több melatonin halmozódik fel a nap során,
a hormon koncentrációja pedig még gyorsabban kezd emel­
kedni, ahogy lemegy a nap. A cirkadián ritmusunk tehát a
napsütéses órákhoz kötődik, ezért vagyunk általában fris­
sek reggel, és álmosak este.
E mechanizmus áll az időeltolódás okozta kimerültség
mögött is, amely a hosszú repülőutak alkalmával jelentke­

25
zik. Amikor egy másik időzónába utazunk, ott a megszo­
kottól teljesen eltérő időpontban kelő és nyugvó Nappal
szembesülünk. így könnyen lehet, hogy hiába van helyi
idő szerint éjjel 11, agyunk úgy gondolja, hogy már reggel
8 óra van. Alvásciklusunk igen precízen hangolt, így a me-
latoninszint hirtelen felborulása könnyen összezavarhatja.
Ráadásul sokkal nehezebb akklimatizálódni az új időzóná­
hoz, mint azt gondolnánk. Agyunk és szervezetünk oly erő­
sen ragaszkodik a cirkadián ritmushoz, hogy nem egyszerű
(bár nem is lehetetlen) kényszeríteni magunkat az elalvás-
ra, amikor annak még nem jött el az ideje. Több napot kell
eltöltenünk az új időzónában ahhoz, hogy a nappalok és az
éjszakák megváltozott ritmusa ténylegesen újraindítsa cir­
kadián ritmusunkat.
Most arra gondolhatnak, hogy ha az alvási ciklusunk
ilyen érzékeny a megvilágításra, akkor a mesterséges fé­
nyek hogyan nincsenek hatással rá? Nos, bizony hatnak
rá. Az emberek alvási mintázatai jelentősen átalakultak
az elmúlt évszázadok során, mióta elterjedt a mesterséges
világítás - és e mintázatok kultúráról kultúrára különbö­
zők.17 Azok a kultúrák, amelyek kevésbé férnek hozzá a
művi fényforrásokhoz, vagy eltérő éjjel-nappal ritmus sze­
rint élnek (például a nagy tengerszint feletti magasságok
miatt), ott az emberek alvási szokásai is a körülményekhez
alkalmazkodnak.

26
 2. így készülnek az emlékeink
(használatukhoz szerelés szükséges)

Az emberi memória és furcsaságai

A memória kifejezést mostanság nap mint nap hallhatjuk,

habár jobbára technikai értelemben. A számítógépes me­
mória mindenki által értett, mindennapos fogalommá vált:
ez az információ tárolóhelye. Beszélünk a telefon memó­
riájáról, az iPod memóriájáról, angolul még a pendrive-ot
is „memóriapálcikának” nevezik. Márpedig egy pálcikánál
nem sok egyszerűbb dolgot lehet elképzelni. így megbo­
csátható, ha az emberek úgy hiszik, hogy a komputerme­
mória és az emberi memória nagyjából hasonlóképpen
működik. Bemegy az információ, az agy eltárolja, majd,
amikor szükség van rá, előhívjuk. Igaz?
Nem igaz. A számítógép memóriájában eltárolt adatok és
információk egészen addig ott maradnak, míg nincs szük­
ség rá, akkor pedig előhívhatók. Ha eltekintünk a technikai
hibáktól, az elraktározott információ tökéletesen azonos
formában nyerhető ki a memóriából, mint ahogy korábban
betápláltuk. Eddig egész logikus.
De most képzeljünk el egy számítógépet, amely egyszer
csak úgy dönt, hogy a memóriájában tárolt bizonyos infor­
mációk fontosabbak másoknál - méghozzá olyan okból,
amelyre sohasem derül fény. Vagy gondoljunk egy olyan
komputerre, mely úgy rendezi aktákba az információt, hogy
amögött nincs az ég világon semmi logika, ezért a legalap­

27
 vetőbb adatok megtalálásához is véletlenszerűen egymás­
ra pakolt mappákat és meghajtókat kell átbogarásznunk.
Vagy arra a számítógépre, amely folyton véletlenszerűen,
és legfőképp engedély nélkül nyitogatja a legszemélyesebb
és legmegalázóbb dolgainkat, például a Gondos bocsokról
írt erotikus novelláinkat tartalmazó mappát. Vagy arra a
komputerre, amely úgy dönt, hogy nem igazán tetszik neki
az elraktározott információ, ezért megváltoztatja azt, hogy
megfeleljen az elvárásainak.
Na most képzeljünk el egy számítógépet, amely mind­
ezeket éjt nappallá téve teszi. Egy efféle eszköz a bekap­
csolása után fél órán belül repülne ki az irodánk ablakán,
hogy egy sürgős és végzetes értekezletet tartson a parkoló
aszfaltjával, három emelettel lejjebb.
Agyunk valóban folyton efféle csúfságokat művel az em­
lékezetünkkel. Csakhogy míg számítógépből mindig tudunk
venni egy újabb modellt, vagy visszavihetjük az elromlott
készüléket az üzletbe, hogy leordítsuk az eladó fejét, aki
ajánlotta nekünk, addig agyunkat nem tudjuk lecserélni.
Még csak kikapcsolni sem tudjuk, hogy visszakapcsolva új­
raindíthassuk a rendszert (ahogy korábban már láttuk, az
alvás nem jó erre).
Ez csak egy példa arra, amiért érdemes az agyat egy szá­
mítógéphez hasonlítanunk, ha idegtudóssal beszélgetünk
- feltéve, ha élvezzük nézni, ahogy egy ember rángatózni
kezd a csillapíthatatlan frusztráció miatt. Ez a hasonlat
tehát rendkívül leegyszerűsítő és félrevezető, amit az em­
lékezet működése tökéletesen illusztrál. E fejezetben az agy
emlékezőtehetségének néhány megdöbbentő és elképesztő
jellegzetességét vesszük górcső alá. Már majdnem azt írtam,
hogy „emlékezetes jellegzetességét”, de, tekintve a memó­
ria csavaros természetét, ebben sohasem lehetünk biztosak.

28
 Miért is indultam el?
(A hosszú és rövid távú memória különbségei)

Ez mindannyiunkkal előfordult már, kivel gyakran, kivel rit­

kábban. Csinálunk valamit az egyik szobában, majd hirtelen
eszünkbe jut, hogy valamiért át kellene mennünk a szom­
szédos helyiségbe. Útközben azonban valami elvonja a fi­
gyelmünket - a rádióban hallott dallam, valaki mond valami
vicceset, ahogy elmegyünk mellette, vagy hirtelen megért­
jük, hogy miért volt az a csavar a kedvenc sorozatunk cse­
lekményében, amin már hónapok óta jár az agyunk. Bármi
is az, mire odaérünk a szomszéd szobába, már fogalmunk
sincs, hogy miért indultunk el. Mindez annak a meglepően
bonyolult mechanizmusnak a frusztráló, dühítő és időrabló
következménye, ahogy agyunk feldolgozza az emléknyo­
mainkat.
Az emberi emlékezet működésének talán legismertebb
sajátossága, hogy a rövid és a hosszú távú memória elkülö­
nül. Noha jelentősen különböznek egymástól, működésük
mégis szorosan összefügg. Az elnevezésük önmagáért be­
szél: a rövid távú emléknyomok legfeljebb hat percig létez­
nek, míg a hosszú távú emlékek akár egész életünk során is
elkísérhetnek bennünket. Ha valaki rövid távú emlékként
utal egy előző nap vagy akár néhány órával korábban tör­
tént eseményre, akkor téved: ezt az emléket már a hosszú
távú memóriája őrzi.
. A rövid távú memóriánkba kerülő ismeretek gyorsan
elvesznek, de mégis itt történik az információ tényleges,
tudatos feldolgozása - gyakorlatilag azokat a gondolatokat
tároljuk itt ideiglenesen, amelyek éppen akkor foglalkoz­
tatnak minket. Azért tudunk rájuk gondolni, mert a rövid
távú memóriánkban időznek, hiszen ez a feladata. A hosz-

29
 szú távú memória bőséges információval segíti gondolko­
dásunkat, de a gondolkodást magát a rövid távú memória
intézi. (Emiatt vannak idegtudósok, akik inkább a munka­
memória kifejezést szeretik használni, amely gyakorlatilag
a rövid távú memóriát jelenti, kiegészítve még néhány ext­
ra képességgel, amelyekről majd később lesz szó.)
Sokakat meg fog lepni, hogy a rövid távú memóriának
milyen kicsi a kapacitása. A legfrissebb vizsgálatok azt való­
színűsítik, hogy az átlagos rövid távú memória mindössze
négy „elemet” képes tárolni egyszerre.1 Ha kapunk egy sza­
vakat tartalmazó listát, általában csak négy szót tudunk
visszaidézni belőle. E képességünket számos kísérletben
megerősítették már. Az emberek tehát, ha szavakat vagy
más jellegű elemeket tartalmazó listát kell felmondaniuk,
átlagosan csak négy elemet képesek biztonsággal felidézni.
Sokáig úgy tartották, hogy ez az érték nem négy, hanem
hét, plusz-mínusz kettő. E hetest egyenesen a „varázslatos
számnak” nevezték, a jelenségre pedig a Miller-törvény
címkét aggatták, minthogy George Miller 1950-es évekbeli
kísérleteiből vezették le.2 Miután azonban pontosították
a kísérleti eljárást, és újra megvizsgálták, hogy valójában
hány elemet vagyunk képesek megbízhatóan visszaidézni,
kiderült, hogy leginkább csak négyet.
Amikor a meglehetősen homályos értelmű „elem” kifeje­
zést használom, az nem pusztán azért van, mert nem olvas­
tam elég alaposan utána a témának (mondom, nem pusztán
azért van). Az ugyanis, hogy a rövid távú memória számára
pontosan mi számít egy elemnek, jelentősen változhat. Az
emberek önkéntelenül is technikákat dolgoznak ki, hogy
kicselezzék a véges kapacitású rövid távú memóriájukat, és
a rendelkezésre álló tárhelyet a lehető legjobban használ­
hassák ki. Az egyik ilyen stratégia a csoportosítás, melynek

30
során a különálló elemekből egyetlen nagy elemet képzünk,
hogy ezzel „tömörítsük” a rövid távú memóriánkba zsúfol­
ható információt.3 Ha például meg kell jegyeznünk a sajt,
az anyuka, a szag és a van szavakat, azok külön-külön négy
elemnek számítanak. Ha viszont mondatot alkotunk belő­
lük (Az anyukádnak sajtszaga van.), akkor máris egyetlen
elemmé alakítottuk őket. Ennek a rövid távú memóriánk
örülni fog - a pszichológiai kísérlet vezetője már kevésbé.
Ezzel ellentétben a hosszú távú memóriánk kapacitá­
sának felső határáról semmit sem tudunk, minthogy még
senki sem élt elég sokáig ahhoz, hogy beteljen az emléke­
zete. Az biztos azonban, hogy szürreálisán nagy a tárhelye.
De akkor miért van a rövid távú memória kapacitása ilyen
szűkre szabva? Részben azért, mert folyamatosan használ­
juk. Minden egyes ébren töltött (és néhány alvással töltött)
pillanatunkban újabb és újabb dolgokat tapasztalunk és
újabb gondolatok jutnak az eszünkbe. Az információ tehát
észveszejtőén gyorsan érkezik és indul innen tovább, a hely
így egyszerűen nem alkalmas a hosszú távú tárolásra, hi­
szen ahhoz stabilitás és rendezettség kellene. Ha itt tárol­
nánk mindent, az olyan lenne, mintha minden cuccunkat
és iratunkat egy forgalmas reptér bejáratában hagynánk.
A másik ok az, hogy a rövid távú emléknyomok feldolgo­
zása közben nem keletkezik fizikai változás az agyban, azo­
kat csupán az neuronok meghatározott aktivitásmintázata
rögzíti ideiglenesen. Hogy egyértelmű legyen: a neuron az
agysejtek vagy idegsejtek tudományos elnevezése, és ők a
teljes idegrendszer alapvető működési egységei. Gyakorla­
tilag mindegyikük egy apró biológiai processzor, amely in­
formációt képes fogadni, feldolgozni és továbbítani. Ez az
információ az idegsejtek sejthártyáján keresztül zajló elekt­
romos aktivitás formájában jut el az idegrendszer egyik

31
 pontjából a másikba, az egymással bonyolult kapcsolatokat
képező neuronok nyúlványain át. A rövid távú memória te­
hát az ezért felelős agyterületek (például a homloklebeny­
ben lévő prefrontális kéreg hátulsó-oldalsó területe) ideg­
sejtjeinek aktivitásán alapszik.4
Az idegsejtek aktivitásmintázatai segítségével infor­
mációt tárolni egyáltalán nem egyszerű. Ahhoz hasonló,
mintha bevásárlólistát próbálnánk írni a kapucsínónk hab­
jába. Technikailag ugyan lehetséges, hiszen a hab megtart­
ja a betűk formáját néhány pillanatig, minthogy azonban
egyáltalán nem tartós, semmi értelme tárolásra használni.
A rövid távú memória feladata az információ gyors feldol­
gozása és manipulálása. Minthogy folyamatosan érkeznek
az újabb információk, a rövid távú memória minden lé­
nyegtelen részletet figyelmen kívül hagy, gyorsan felülír,
vagy egyszerűen hagy semmivé foszlani.
Ez nem bolondbiztos rendszer. Még a legfontosabb ada­
tok is rendszeresen elvesznek a rövid távú memóriából,
mielőtt megfelelően feldolgozhatnánk őket, és ez vezet a
„Miért is indultam el?” incidensekhez. Emellett a rövid távú
memória hamar elér a kapacitása végére, és ha túlterhelő­
dik, akkor a sortűzként záporozó információ miatt nem tud
koncentrálni arra, amivel igazán foglalkoznia kellene. Ugye
önökkel is előfordult már, hogy hangzavarban (például egy
gyerekzsúr vagy munkahelyi értekezlet kellős közepén) pró­
báltak valakivel beszélgetni, miközben mindenki igyekezett
túlkiabálni a másikat, és ekkor beszélgetőpartnerük kijelen­
tette, hogy „ilyen zajban képtelenség gondolkodni”? Ez szó
szerint így van: a rövid távú memória nem készült föl arra,
hogy megbirkózzon ekkora terheléssel.
Adódik a kérdés: ha a rövid távú memóriánk, ahol min­
den gondolkodási folyamat zajlik, ilyen kis kapacitással

32
bír, akkor hogy a pokolba tudunk bármit is végiggondolni?
Hogy van az, hogy nem csak ülünk elveszetten, és siker­
telenül próbáljuk megszámolni az ujjainkat egyik kezün­
kön? Nos, hála istennek, a rövid távú memória szorosan
kapcsolódik a hosszú távú emlékezethez, és ez sok terhet
levesz a válláról.
Vegyük például a hivatásos tolmácsokat, akik miközben
hosszú és részletekbe menő beszédet hallgatnak, azon­
nal, szinkrón fordítják azt egy másik nyelvre. Ez biztosan
nagyobb elmebéli kapacitást igényel annál, mint amivel
a rövid távú memória képes megbirkózni. Az a fura, hogy
valójában nem. Ha arra kérünk valakit, hogy szinkrón
tolmácsoljon, miközben még csak tanulja a nyelvet, akkor
igen, ez meglehetősen nehéz lesz neki. De a tolmácsok már
a hosszú távú memóriájukban tárolják a nyelv szókincsét
és szintaxisát (az agynak még kifejezetten a nyelvi felada­
tokra specializálódott részei is vannak, a Broca-, illetve a
Wernicke-terület, mint azt később látni fogjuk). A rövid
távú memóriának a szórenddel és a mondatok értelmezé­
sével kell foglalkoznia, és erre képes is, különösen kitartó
gyakorlás után. A rövid és hosszú távú emlékezet együtt­
működése mindenkire igaz: nem kell minden alkalommal
újratanulnunk, hogy mi is a szendvics, amikor szendvicsre
vágyunk; de simán elfelejthetjük, hogy mit akartunk enni,
mire a konyhába érünk.
Sok módja van annak, ahogy az információ a hosszú távú
memóriába kerülhet. Tudatos szinten úgy biztosíthatjuk
a rövid távú emléknyomok hosszú távúvá alakulását, ha
ismételgetjük a fontos információt, például egy telefon­
számot vagy valaki nevét. Azért mondogatjuk magunk­
nak, hogy biztosak legyünk benne, hogy nem felejtjük el.
Erre azért van szükség, mert a rövid távú emléknyomok

33
hátterében lévő, gyorsan semmivé fosztó aktivitásmintá­
zatok helyett a hosszú távú emlékezet az idegsejtek között
kialakuló új kapcsolatokon, szinapszisokon alapszik. Ezek
pedig akkor jöhetnek létre, ha sokszor ismételgetjük a meg­
jegyezni kívánt ismeretet.
A neuronok az idegi jelzéseket „akciós potenciálok” for­
májában továbbítják az agytól a test felé és vissza, tehát
elektromosság fut végig e bizarr, nyálkás vezetékeken.
Általában sok, láncba kapcsolt idegsejt alkotja az idegeket,
és ezek vezetik a jelzéseket a szervezet különböző pontjai
között. Tehát ahhoz, hogy a jelzés célba érhessen, sokszor
át kell lépnie egyik idegsejtről a másikra. Két (vagy esetleg
több) neuron között a szinapszis teremt kapcsolatot. Itt
nem közvetlen fizikai kontaktusra kell gondolnunk, való­
jában igen vékony rés marad az egyik idegsejt vége és a kö­
vetkező kezdete között (bár a legtöbb idegsejtnek számos
kezdő- és végpontja van, hogy még bonyolultabbá tegyék
a dolgokat). Amikor az akciós potenciál eléri a szinapszist,
az elöl lévő idegsejt neurotranszmittereknek (idegi inge­
rületátvivő anyagoknak) hívott vegyületeket bocsát a két
neuron közötti szinaptikus résbe. E vegyületek átjutnak a
résen, és a második idegsejt membránjában lévő recepto­
rokhoz kapcsolódnak. Amint a neurotraszmitter kölcsön­
hatásba lépett a receptorral, a második idegsejten is akciós
potenciál jön létre, amely eljut a következő szinapszisig, és
így tovább. A neurotranszmittereknek számos fajtája van,
mint azt később még látni fogjuk. Gyakorlatilag minden­
féle agyi aktivitás alapját e vegyületek képezik, és minden
fajtájuknak meghatározott szerepe és feladata van. Spe­
ciális receptorok ismerik fel őket, hasonlóan a biztonsági
zárakhoz, amelyek csak akkor nyílnak ki, ha a megfelelő

34
kulcsot helyezzük beléjük, a helyes jelszót, ujjlenyomatot,
retinamintázatot adjuk meg nekik.
A szinapszisokról azt tartják, hogy ők az agy tényleges
információtároló egységei. Ahogy az 1-esek és 0-ák megha­
tározott sorrendje kódolja a fájlokat a számítógép merev­
lemezén, a meghatározott agyterületek speciális mintázat­
ban elhelyezkedő szinapszisai kódolnak egy emléknyomot,
amelyet akkor idézünk föl, ha e szinapszisok aktiválódnak.
Tehát e szinapszisok a memóriaelemek fizikai megteste­
sülései. Hasonlóan ahhoz, ahogy a megfelelő alakzatban
a papírra kent tinta értelmes szavakat alkot, ha ránézünk
(már ha általunk ismert nyelven írták), úgy az agy is emlék­
nyomként értelmezi a meghatározott szinapszisok együt­
tes aktiválódását.
Az új szinapszisok születésével kialakuló hosszú távú
emléknyomok létrejöttét kódolásnak nevezzük. Ez az em­
lékek eltárolásának tényleges folyamata.
A kódolást az agy viszonylag gyorsan, bár nem egy pilla­
nat alatt végzi el, így a rövid távú memória nem támaszkod­
hat erre a folyamatra. Ezért szükséges az információtárolás
kevésbé maradandó, de annál gyorsabb mechanizmusa,
amelyet már megismertünk. Eközben nem jönnek létre
új szinapszisok, mindössze néhány, alapvetően sokfunk­
ciós szinapszis működése válik intenzívebbé. A rövid távú
memória ahhoz elég hosszan tudja tárolni az ismereteket,
hogy a hosszú távú emlékezetnek ideje legyen kódolni őket.
Nem csak úgy jegyezhetünk meg információkat, hogy
addig ismételgetjük őket, míg rögzülnek memóriánkban,
és nyilvánvalóan nem is tesszük ezt minden ismerettel,
amelyet elraktároz az emlékezet. Nincs ugyanis erre szük­
ségünk. Erős bizonyítékok utalnak arra, hogy valamilyen

35
formában minden, amit valaha tapasztaltunk, rögzül a
hosszú távú memóriánkban.
Az érzékszerveinkből érkező minden információ, illetve
az általa kiváltott minden érzelmi és kognitív reakció a ha-
lántéki lebenyben elhelyezkedő hippokampuszon halad ke­
resztül. A hippokampusz a legaktívabb agyterületek egyike,
az állandóan özönlő érzékszervi információt folyamatosan
egyedi emlékekké rendezi. Hatalmas mennyiségű kísér­
leti adat gyűlt mára össze arról, hogy a hippokampuszban
történik az emlékek tényleges kódolása. Azok az emberek,
akiknek sérült a hippokampuszuk, nem képesek új emléke­
ket elraktározni, azok pedig, akik folyamatosan tanulnak,
és nagy mennyiségű új ismeretet jegyeznek meg, kivéte­
lesen nagyra nő ezen agyterületük. A taxisoknak például,
minthogy a tájékozódáshoz rengeteg térbeli ismeretet kell
elsajátítaniuk (lásd később), a hippokampuszuk is megerő­
södik. Vannak kísérletek, amelyekben egyenesen sikerült
megcímkézni az újonnan létrejött emlékeket (ez valójában
igen összetett folyamat, amelynek során az idegsejtfejlődés-
hez szükséges fehérjék nyomon követhető változatát fecs­
kendezik be az alanyok agyába). E vizsgálatokból kiderült,
hogy a memórianyomok a hippokampuszban jönnek létre.5
És akkor még nem is beszéltünk a legújabb, agyi képalkotó
eljárások segítségével végzett kísérletekről, amelyek élőben
képesek nyomon követni a hippokampusz aktivitását.
Az új emlékek tehát elsőként a hippokampuszban jönnek
létre, majd szép lassan átkerülnek az agykéregbe, ahogy
„hátulról tolják” őket az újonnan képződő memórianyo­
mok. E folyamatot, melynek révén a létrejött emlékek foko­
zatosan megerősödnek, stabilizálódnak, konszolidációnak
nevezzük. Hosszú távú emlékek nem kizárólag a rövid távú
memóriában szereplő elemek hosszas ismétlésével jöhet­

36
nek létre, viszont ahhoz már fontos a gyakori visszaidézés,
hogy pontosan az általunk kívánt struktúrájú információt tá­
roljuk el.
Vegyünk például egy telefonszámot. Ez csak egy szám­
sor, amelyet már tartalmaz a hosszú távú memóriánk.
Akkor vajon miért kell kódolnunk újra? Nos, a telefonszám
ismételgetésével azt jelezzük agyunk számára, hogy a szá­
mok sorrendje is lényeges, így az emléknyom eltárolásakor
erre is figyelnünk kell, hogy később is felidézhető marad­
jon. A rövid távú memóriában való ismétlések úgy működ­
nek, mintha fognánk egy információrészletet, és ráragasz­
tanánk egy „Sürgős!” feliratú cetlit, majd továbbküldenénk
az irattározó osztályra.
Rendben, tehát a hosszú távú memória mindent megje­
gyez. De akkor hogyan felejtünk el mégis annyi dolgot? Jó
kérdés.
Az általános vélekedés szerint az elfelejtett emlékek
technikailag továbbra is ott vannak az agyban (kivéve, ha
olyan trauma ér minket, amely fizikailag megsemmisíti
őket - bár ebben az esetben a barátunk születésnapjának
elfelejtése lesz a legkisebb problémánk). A hosszú távú
emlékeknek három fázison kell keresztülmenniük ahhoz,
hogy használni tudjuk őket. Először is létre kell jönniük (ez
a kódolás), aztán hatékonyan el kell tárolnunk (először a
hippokampuszban, majd később az agykéregben), végül fel
kell tudnunk idézni őket. Ha nem tudunk előhívni egy em­
léket, akkor pont annyira hasznos, mintha egyáltalán nem
is lenne ott. Olyan ez, mintha nem találnánk a kesztyűn­
ket. Továbbra is létezik a kesztyű, továbbra is a miénk, de
mégis fázik a kezünk.
Vannak emlékek, amelyeket könnyen felidézünk, mert
lényegesek (tehát fontosak, intenzívek, nagy a jelentősé­

37
gük). Azokat a memórianyomokat, amelyekhez erős érzel­
mek kapcsolódnak - mondjuk az esküvőnk, az első csók,
vagy az a nap, amikor az automata két zacskó chipset do­
bott ki, holott csak egyért fizettünk -, általában könnyen
előhívhatjuk. Sőt, nemcsak az eseményt magát idézzük
ilyenkor föl, de az összes hozzá kapcsolódó emóciót, gon­
dolatot, érzékletet. Ezek mind újabb és újabb kapcsolatokat
hoznak létre az agyban az emlék körül, aminek következ­
tében az előbb említett konszolidációs folyamat sok fon­
tosságot jelző címkét aggat rá. Emiatt további kapcsolatok
alakulnak ki a memóriában, és az emlék egyszerűen fel-
idézhetővé válik. Ezzel szemben azok a memórianyomok,
amelyekhez alig vagy egyáltalán nem kötődnek lényeges
kapcsolatok (például a 473. dögunalmas utazásunk a mun­
kába), csak minimális konszolidáción esnek át, így előhívá­
suk majdnem lehetetlen.
Az agy mindezt bizonyos esetekben túlélési stratégiaként
használja - legyen ez bármennyire is lehangoló. A trauma-
tikus esetek áldozatai gyakran szenvednek a „vakuemléke-
zettől”. Ilyenkor az autóbalesetről vagy egy vérfagyasztó
bűntényről őrzött emlékeik újra és újra élénken törnek föl
elméjükben, még sok idővel az incidens után is (lásd a 8.
fejezetet). A trauma idején érzékelt jelenségek olyan nagy
erővel bírnak - hiszen az agyat és a szervezetet elönti az
adrenalin, kihegyezve érzékeinket és figyelmünket -, hogy
a róluk alkotott nyers és élénk emléknyomok azonnal be­
fészkelik magukat memóriánkba. Olyan ez, mintha az agy
számba venné az átélt szörnyű történéseket, és ezt monda­
ná: „Ez itt borzalmas, sohasem szabad elfelejtenünk, mivel
soha többé nem akarunk újra keresztülmenni rajta.” Csak az
a gond, hogy az emlékkép olyan életszerű lehet, amely már
önmagában is káros a lelki egészségünkre.

38
 Egyetlen emlék sem jön létre teljes elszigeteltségben, így
még a leghétköznapibb események kontextusa is előhívhat­
ja őket memóriánkból, ahogy erre néhány igencsak bizarr
kísérlet fényt derített.
Az egyik ilyen vizsgálatban a kutatók az alanyok két cso­
portját kérték meg arra, hogy tanuljanak meg néhány ada­
tot. Az egyik csoportnak egy átlagos szobában kellett tanul­
nia, míg a másiknak a víz alatt, teljes búvárfelszerelésben.6
Később tesztelték, hogy mennyire emlékeznek a tanultakra,
a tesztekre pedig vagy az eredeti helyzetben, vagy a másik
csoport tanulási körülményei között került sor. Azok, aki­
ket ugyanabban a helyzetben kérdezték ki, szignifikánsan
jobban teljesítettek, mint akiket a másikban. Tehát akik a
víz alatt biflázták a tananyagot, majd a feleltetéshez is alá
kellett merülniük, sokkal jobb eredményt értek el, mint
azok, akiknek a szárazon kellett felmondaniuk a leckét.
A medence mélyének semmi köze nem volt a megtanu­
landó ismeretekhez, az mindössze a tanulás kontextusául
szolgált. Ez pedig hatalmas segítséget jelent az emléknyo­
mok felidézésekor. Az emlékek jelentős része ugyanis a
tanulás körülményeire vonatkozik, így ha valakit behelye­
zünk ugyanabba a kontextusba, azzal alapvetően „aktivál­
juk” az emléknyom vonatkozó részét, és megkönnyítjük
a többi elem visszaidézését is - mintha egyszerre számos
betűt felfednénk az akasztottember-játékban.
Ezen a ponton fontos észrevennünk, hogy nem csak a ve­
lünk történt eseményekről rendelkezünk emlékekkel. Eze­
ket epizodikus vagy önéletrajzi emlékeknek hívjuk, a név
önmagáért beszél. Ugyanakkor „szemantikus” emlékeink
is vannak, amelyek gyakorlatilag kontextus nélküli infor­
mációt takarnak. Tudjuk, hogy a fény gyorsabban halad a
hangnál, de arra nem emlékszünk, hogy ezt konkrétan me­

39
lyik fizikaórán tanították nekünk. Annak ismerete, hogy
Párizs Franciaország fővárosa, egy szemantikus emlék, de
amikor eszünkbe jut, hogy az Eiffel-torony tetején hányin­
gerünk volt, az már az epizodikus memóriánk része.
A fentiek olyan hosszú távú emlékek, amelyek rendsze­
resen tudatosulnak bennünk. Vannak azonban olyan me­
mórianyomaink is, amelyek általában eszünkbe sem jut­
nak. A készségeinket (a biciklizést vagy autóvezetést) úgy
használjunk, hogy eközben nem is gondolunk rájuk. Ezeket
procedurális emlékeknek nevezzük, és inkább nem is fog­
lalkozunk velük többet, mert ha túl sokat gondolunk rájuk,
az megnehezíti a használatukat.
Összefoglalva: a rövid távú memória gyors, változékony
és múlandó, míg a hosszú távú emlékezet tartós, ellenálló
és kimeríthetetlen. Ez az oka annak, hogy a diákéveink
alatt történt vicces jelentekre akár egész életünkben em­
lékezhetünk, míg hiába indultunk konkrét céllal a szom­
szédos szobába, ha csak egy kicsit is megzavarnak minket,
elfelejtjük azt, mire odaérünk.

Helló, izé... hogy is hívnak.

Találkoztunk... valahol... valamikor.
(Miért jutnak eszünkbe
hamarabb az arcok, mint a nevek?)

- Tudod, az a lány, akivel együtt jártál iskolába.

- Ennyibből nem tudom, mondj még valamit róla!
- Hát tudod, az a magas lány. Sötét szőke volt, bár - ma­
gunk között - azt hiszem, csak festette. A szomszéd utcá­
ban lakott, mielőtt a szülei elváltak, és az anyja elköltözött
abba a lakásba, ahol a Jonesék laktak, mielőtt Ausztráliába

40
mentek volna. A testvére meg az unokatestvéred barátnő­
je volt, mielőtt az a városi srác teherbe ejtette volna - elég
nagy botrány lett abból. Mindig olyan piros kabátot hor­
dott, ami nem állt valami jól rajta. Tudod, kire gondolok?
- De hogy hívják?
- Fogalmam sincs.

Megszámlálhatatlan ehhez hasonló beszélgetésben volt ré­

szem az anyámmal, a nagymamámmal vagy más családtag­
jaimmal. Világos, hogy semmi baj a memóriájukkal, hiszen
egészen apró részletekre is emlékeznek. Olyan részletes
személyes adatokat tudnak sokakról, ami még a Wikipédiát
is megszégyeníti. Ugyanakkor rengeteg embertől halljuk,
hogy a neveket nagyon nehezen idézi fel - még akkor is, ha
egyenesen a szemébe néz annak az embernek, akinek a neve
eszébe kellene jusson. Én is jártam így - és higgyék el nekem,
ez rendkívül kellemetlenné teheti az esküvői ceremóniát.
Vajon miért van ez? Miért jegyezzük meg az emberek ar­
cát, de a nevüket nem? Hiszen egyértelmű, hogy mindket­
tő ugyanolyan fontos ismeret az emberek azonosításához.
Ahhoz, hogy megértsük, mi is folyik itt, kissé mélyebbre
kell ásnunk a memória működésében.
Először is, az arcok rendkívül árulkodók. Az arckifeje­
zések, a szemkontaktus, a szájmozgások mind az emberi
kommunikáció alapvető kellékei.7Az arc jellemzői emellett
sokat elmondanak magáról a személyről is: a szeme és a ha­
ja színe, a csontossága, a fogai állása mind segítenek abban,
hogy felismerjünk valakit. Olyannyira igaz ez, hogy a jelek
szerint az emberi agy számos mechanizmust fejlesztett ki
az evolúció során az arcfelismerés támogatására, illetve a
látott arcok feldolgozására - ezért ismerünk fel mintázato­
kat, és általános késztetést érzünk, hogy arcokat „lássunk

41
bele” akár a véletlenszerű ábrákba is, ahogy azt majd az 5.
fejezetben látni fogjuk.
Ehhez képest valaki neve mi mindenre lehet jó? Talán
némileg utalhat a családi vagy a kulturális hátterére, de
általában nem több, mint betűk csoportja. Önkényes szóta­
gok sorozata, egy rövid hangsor, amelyet egy adott archoz
kellene társítanunk. És akkor mi van?
Amint korábban már láttuk, ahhoz, hogy a tudatosuló
információ egy véletlen darabkája átkerüljön a rövid távú
memóriánkból a hosszú távúba, ismételgetnünk kell, és
többször szükséges felidéznünk. Néha azonban kihagy­
hatjuk ezt a lépést, különösen, ha az információt igen fon­
tosnak és stimulálónak érezzük - ilyenkor jönnek létre az
epizodikus emlékek. Ha összefutunk valakivel, a legszebb
személlyel, akit valaha is láttunk, és azon nyomban bele­
szeretünk, akkor heteken keresztül suttogni fogjuk ma­
gunkban rajongásunk tárgyának nevét.
Ugyanakkor ez ritkán történik meg (szerencsére), ha más­
valakivel találkozunk, így az egyetlen módja annak, hogy
biztosan megjegyezzük a nevét az, ha ismételgetjük ma­
gunkban, amíg még a rövid távú memóriánkban van. A gond
az, hogy ez nemcsak időigényes, de értékes mentális erőfor­
rásokat is leköt. Amint pedig azt láttuk a „Miért is indul­
tam el?” probléma példáján, hiába gondolkodunk valamin,
azt könnyedén felülírhatja vagy egyenesen le is cserélheti
a következő dolog, amellyel szembesülünk. Amikor megis­
merkedünk valakivel, a legritkább esetben közli velünk csak
a nevét, és semmi mást magáról. A legtöbbször beszélgetni
kezdünk vele, ebből pedig kiderül, hogy hol született, mi­
vel foglalkozik, mi a hobbija, mi közös van bennünk, és ha­
sonlók. A társas illemszabályok megkövetelik, hogy az első

42
találkozáskor kedvesek legyünk a másikkal (még akkor is, ha
nem túlzottan tartjuk érdekesnek). De még ezek a kedvessé­
gek is növelik annak esélyét, hogy az illető neve kipottyan a
rövid távú memóriánkból, mielőtt kódolódhatna.
A legtöbb ember nevek tucatjait ismeri, és nem érzi úgy,
hogy különösebben megerőltető lenne számára, ha újat kell
megtanulnia. Ez azért van így, mert memóriánk összeköti
a hallott nevet azzal a személlyel, akivel épp beszélgetünk,
így agyunkban kapcsolat jön létre a név és a személy kö­
zött. Ahogy egyre inkább belebonyolódunk a beszélgetésbe,
egyre több kapcsolat képződik a név és a személy között, és
ez szükségtelenné teszi a tudatos gyakorlást. A név tanu­
lása tudatalatti szinten történik, az illetővel való hosszas
interakció közben.
Az agy sokféle trükköt vet be, hogy a lehető legtöbbet
hozza ki a rövid távú memóriából. E fogások egyike, hogy
amikor egyszerre sok mindent hallunk, akkor agyunk me­
móriarendszere hajlamos az első, illetve az utolsó hallott
dologra összpontosítani (e jelenségeket primácia-, elsőbb­
ségi, illetve recencia-, újdonsági hatásnak hívjuk).8 így
tehát az illető neve nagyobb eséllyel ragad meg a partner
emlékezetében, ha a bemutatkozás elején szerepel (és álta­
lában ez így is történik).
De ez nem minden. Van egy különbség a rövid és a hosz-
szú távú memória között, amiről eddig még nem ejtettünk
szót. Mégpedig az, hogy eltérő típusú információra kon­
centrálnak. A rövid távú memória inkább aurális, vagyis
a kiejtett szavak, illetve a hallható hangok feldolgozására
fókuszál. Ezért halljuk magunkat belül monologizálni,
és ezért gondolkodunk a nyelv segítségével, mondatokat
megfogalmazva, és nem képekben, mintha filmet néznénk.

43
 A nevek aurális információk, halljuk a szavakat, és a hang­
zásuk alapján tudunk róluk gondolkodni.
Ezzel szemben a hosszú távú emlékezet erősen támasz­
kodik a látásra, illetve a szemantikus értékekre (tehát a
szavak értelmére, kevésbé a hangzásukra).9 Ezért a sok képi
információt tartalmazó ingerekre, például egy arcra na­
gyobb valószínűséggel emlékezünk sokáig, mint a véletlen-
szerű hallott információra, mondjuk egy ismeretlen névre.
Szigorú értelemben az emberek arcvonásai és nevük nem
kapcsolódnak egymáshoz. Nem mondjuk azt, hogy „te úgy
nézel ki, mint egy Márton” (ha nem tudjuk, hogy az illetőt
Mártonnak hívják). Valójában gyakorlatilag lehetetlen az
arcvonásokból megbízhatóan megtippelni az illető nevét.
Hacsak a neve nincs a szerencsétlen homlokára tetoválva
(ami egyben olyan megdöbbentő vizuális jelleg, amelyet
nagyon nehezen felejthetünk el).
Tételezzük fel, hogy egy ismerősünk nevét és arcvoná­
sait is sikeresen eltároltuk a hosszú távú memóriánkba. Re­
mek, eddig megvagyunk. Csakhogy ez még csak a csata első
fele, hiszen hozzá is kell férnünk az információhoz, amikor
szükség lesz rá. Ez pedig, sajnos, gyakran egyáltalán nem
egyszerű.
Agyunk a kapcsolatok és összeköttetések ijesztően bo­
nyolult szövedéke. Mintha összegubancolódott karácsony­
faégők gombolyaga lenne, de méretei az ismert univerzum
kiterjedésével határosak. A hosszú távú emlékek e kap­
csolatokon (vagyis szinapszisokon) alapszanak. Egyetlen
idegsejt több tízezer szinapszist tud képezni más neuro-
nokkal, miközben az agyat több milliárd idegsejt alkotja.
E szinapszisok révén az egyes memóriaelemek kapcsolat­
ban vannak az agy végrehajtó feladatot ellátó területeivel

44
(amelyek a racionális gondolkodásért és a döntéshozatalért
felelősek). Ezek az agyrészek főként a homloklebenyben ta­
lálhatók, működésükhöz azonban szükségük van a memó­
riából származó információra. Az összeköttetéseik teszik
tehát lehetővé, hogy az agy „gondolkodó” területei hozzá­
férjenek a memóriánkhoz.
Minél több kapcsolat fűződik egy adott emlékhez, és
minél „erősebbek” (aktívabbak) e szinapszisok, annál köny-
nyebben hívható elő a memórianyom. Ha belegondolunk,
ez nem is meglepő, hiszen arra a célállomásra is könnyebb
eljutni, ahova számos párhuzamos út és közlekedési lehető­
ség vezet, mint egy elhagyatott pajtába a semmi közepén.
A hosszú távú partnerünk neve és arcvonásai rengeteg
emlékünkben megjelennek, így ezek az információk állan­
dóan gondolkodásunk előterében maradnak. Más emberek
jellegzetességeit nem kezeljük ilyen behatóan (kivéve, ha a
kapcsolatunk nem mondható átlagosnak), így az ő nevük
megjegyzése is nehezebb.
De ha az agy már úgyis elraktározta az illető nevét és
arcát, végül miért csak az egyikre emlékszünk, míg a má­
sikra nem? Ennek az az oka, hogy az agyunkban afféle
kettős memóriaapparátus működik, amikor az emlékek
felidézéséről van szó. Ez pedig egy gyakori, de mégis idege­
sítő érzetet kelt bennünk: felismerünk valakit, de nem jut
eszünkbe, hogy honnan ismerjük, és hogy hívják. Ez azért
van, mert az agy különbséget tesz az ismerősség felismeré­
se és az pontos azonosítás között.10 Csak hogy tisztázzuk
e két jelenség közötti különbséget: az ismerősség (vagy
felismerés) azt jelenti, hogy olyasvalakivel vagy valamivel
találkozunk, akiről, amiről tudjuk, hogy már találkoztunk
vele korábban is. De ennél többet nem tudunk róla. Csak

45
 annyit jelenthetünk ki, hogy az adott személy, tárgy már
szerepel a memóriánkban. Az azonosítás vagy felidézés
ezzel szemben azt feltételezi, hogy hozzáfértünk a róla
elraktározott eredeti emlékhez, így eszünkbe jutott, hogy
honnan ismerjük az illetőt, és mit tudunk róla. A felismerés
tehát kevesebb ennél, csupán annak jelzése, hogy az emlék­
nyom létezik valahol.
Az agy sokféle módon hívja elő az emlékeket, de ahhoz
nem kell aktiválnunk a memóriaelemet, hogy tudjuk, léte­
zik. Mintha el akarnánk menteni egy fájlt a számítógépün­
kön, de azt az üzenetet kapjuk, hogy a fájl már létezik. De
ekkor csak arról értesülünk, hogy az információ ott van,
egyelőre mégsem tudunk hozzáférni.
Ha belegondolunk, ez a rendszer előnyös lehet. Nem igé­
nyel ugyanis túl sok értékes agyi kapacitást annak eldönté­
se, hogy találkoztunk-e már valamivel korábban. A termé­
szet kegyetlen világában pedig az, ami ismerős, egyben azt
is jelenti, hogy nem ölt meg minket, amikor legutóbb ta­
lálkoztunk. így koncentrálhatunk az új dolgokra, amelyek
talán éppen most akarnak megölni. Evolúciós értelemben
tehát nem meglepő, hogy így működik az agy. Minthogy
pedig az arcvonások több információval szolgálnak, mint a
nevek, az arcokat nagyobb eséllyel ismerjük fel.
Persze ettől még ugyanolyan bosszantó lehet számunk­
ra, modern embereknek, akiknek rendszeresen kell cseveg­
niük olyanokkal, akiket biztosan ismerünk valahonnan, de
most éppen nem jut eszünkbe, hogy honnan. Mindenki szá­
mára ismerős lehet az a pillanat, amikor a felismerés átcsap
a teljes azonosításba. Vannak kutatók, akik ezt „felidézési
küszöbnek” nevezik.11 Ilyenkor egyre ismerősebbé válik az,
amit látunk, mígnem elérkezünk egy fordulóponthoz, ami

46
után az eredeti emléknyom aktiválódik. A keresett emlék
sok más memórianyomhoz kapcsolódik, így azok is stimu-
lálódnak, viszonzásul pedig kissé ők is serkentik az eredeti
emléket. Ahogy a sötét házat megvilágítja a szomszéd kert­
ből fellőtt tűzijáték. De a megcélzott emléknyom egészen
addig nem válik aktívvá, míg a serkentése nem lesz megfe­
lelően erős, tehát nem lépi át a küszöbértéket.
Biztos hallották már a kifejezést, hogy „bevillan” egy
emlék, illetve mind ismerjük azt az érzést, amikor egy ve­
télkedő kérdésére adandó válasz „itt van a nyelvünkön”,
mielőtt eszünkbe jutna. Pontosan ez történik itt is. Ha az
emléket, amely a kezdeti felismerést kiváltotta, elegendő
stimulus éri, végül aktiválódik. Előbbi példánkat tovább­
fűzve: a szomszéd tűzijátéka felébresztette a mellettük
aludni próbáló lakókat, akik felkapcsolnak minden lámpát
a szobában. Ezután hirtelen már minden kapcsolódó infor­
máció is elérhetővé válik. Ezzel a memóriánk hivatalosan is
elvégezte a feladatát, a nyelvünk hegye pedig visszatérhet
normál feladataihoz, és újra az ételek ízlelésével foglalkoz­
hat, nem kell tovább valószínűtlen tárolókapacitást biztosí­
tania a rejtvények megfejtéseihez.
Végeredményben az arcokat azért könnyebb megjegyez­
nünk, mint a neveket, mert „megfoghatóbbak”. A név fel­
idézéséhez teljes azonosításra van szükség, nem elegendő
hozzá a puszta felismerés. Remélem, ennek ismerete segít
önnek megérteni, hogy ha újra találkozunk, és én mégsem
emlékszem az ön nevére, az nem azért van, mert goromba
lennék.
Jó, ha szigorúan értelmezzük az illemszabályokat, való­
ban udvariatlan vagyok ilyenkor, de most már legalább
tudják, hogy miért van ez.

47
 Egy pohár bor, hogy felfrissítsük memóriánkat
(Hogyan segíti az alkohol az emlékezetet?)

Az emberek szeretik az alkoholt. Olyannyira, hogy az al­

kohollal összefüggő problémák sok közösségben állandó
problémákat okoznak. E problémák olyan állandók és szé­
les körben elterjedtek, hogy kezelésük sok milliárd dollárt
emészthet fel.12 Vajon hogy lehet egy ennyire káros dolog
ilyen népszerű?
Valószínűleg azért, mert alkoholt inni élvezetes. Dopa-
minfelszabadulást vált ki az agyunk jutalmazással és élve­
zettel kapcsolatos területein (lásd a 8. fejezetet), így furcsa,
eufórikus bizsergést okoz, amelyet a társasági alkoholfo­
gyasztók annyira szeretnek. De társadalmi szabályok is
épültek a szeszes italok köré: az ivás szinte kötelező eleme az
ünnepélyeknek, a barátságok szövődésének és szinte min­
denféle kikapcsolódásnak. így már érthető, hogy az alkohol
rendkívül káros hatásait gyakran figyelmen kívül hagyjuk.
Persze, a másnaposság nem kellemes, de a korábbi másna­
posságok összehasonlítása és a rajtuk való nevetés újabb
alkalmat teremt a baráti kötelékek erősítésére. Bár a részeg
emberek nevetséges viselkedése sok helyzetben elítélendő
(mondjuk iskolában, délelőtt 10-kor), de ha mindenki spicces
kicsit, akkor az egész csak jó móka, nem? Afféle szükséges ki-
kapcsolódás a modern társadalom megkövetelte komolyság
és alakoskodás után. Tehát igen, az alkohol negatív hatásai
jelentik azt az árat, amelyet az élvezetért meg kell fizetnünk.
E kellemetlen hatások egyike a memóriavesztés. Az al­
kohol és az emlékezetkiesés kéz a kézben járnak, bár nem
szorosan fogják egymás kezét. A vígjátékokban, standup-
előadásokban és személyes anekdotákban gyakran alkal­
mazott klisé, hogy valaki felébred egy átmulatott éjszaka

48
után, és váratlan helyen találja magát, ahol közlekedési
bóják, ismertlen ruhák, dühös hattyúk veszik körül, idegen
ember horkol mellette, és sok mást lát maga körül, ami nor­
málisan nem tartozna a hálószobájához.
De akkor az alkohol hogyan segítheti emlékezetünket,
ahogy az alcímben említettük? Nos, ennek megválaszolá­
sához nem úszhatjuk meg, hogy megvizsgáljuk, az alkohol
hogyan hat a memóriánkra. Végül is rengeteg különböző
anyagot nyelünk le a táplálékkal, azok miért nem teszik
érthetetlenné beszédünket, és miért nem késztetnek arra,
hogy összeverekedjünk a lámpaoszlopokkal?
Ez az alkohol kémiai tulajdonságai miatt van. A szerve­
zet, és ezen belül az agy is sokféle módon igyekszik kizárni
az esetlegesen ártalmas vegyületeket (ezt a célt szolgálja a
gyomorsav, a bélfalat borító nyálka, illetve a vér-agy gát),
de az alkohol - különösen az etanol, a szeszes italok alap­
anyaga - jól oldódik a vízben, és elég kis molekulái vannak
ahhoz, hogy átjussanak e védelmi vonalakon. Az elfogyasz­
tott alkohol így végül a szervezet minden rendszeréhez el­
jut a vérkeringéssel. Ha pedig felgyülemlik az agyban, egy
egész zsák csavarkulcsot dob a legfontosabb feladatokat
irányító fogaskerekek közé.
Az alkoholnak depresszáns hatása van.13 Nem azért, mert
másnap megviseltnek és lehangoltnak érezzük magunkat
tőle (pedig, istenem, mennyire igaz ez), hanem mert tényle­
gesen gátolja az agyunk idegi aktivitását. Úgy csillapítják az
idegsejtek működését, mint amikor valaki lecsavarja a mag­
nó hangerejét. De miért viselkednek az emberek ettől még
nevetségesebben? Ha az agyi aktivitás lecsökkent, az em­
bernek nem passzívan kellene ülnie, és maga elé merednie?
Igen, vannak részegek, akik pontosan ezt teszik. De em­
lékezzünk arra a számtalan folyamatra, amelyet az emberi

49
agy párhuzamosan irányít minden egyes ébren töltött pil­
lanatban. E folyamatok nemcsak lehetővé teszik, hogy bizo­
nyos események megtörténjenek, de meg is akadályozzák,
hogy a nem kívánt történések bekövetkezzenek. Agyunk
irányít gyakorlatilag mindent, amit csinálunk, de nem tu­
dunk mindent egyszerre csinálni. Az agy feladatainak je­
lentős része ezért gátló jellegű: meg kell akadályoznia egyes
agyterületek aktivitását. Gondoljunk csak a nagyvárosok
közlekedésszabályozására! Nem egyszerű feladat, de sok
múlik a stoptáblákon, illetve a piros lámpákon. Nélkülük
a városi forgalom perceken belül leállna és káoszba fullad­
na. Ehhez hasonlóan az agyban is sok területet találunk,
amelynek ugyan fontos, sőt életbevágó feladata van, de csak
akkor, amikor szükség van rá. A lábunk mozgatását irányító
agyterület például rettentő fontos, de működése nemkívá­
natos, miközben egy értekezleten ülünk, így egy másik agy­
terület rendreutasítja, mondván, „Ne most, haver!”.
Alkoholos befolyásoltság alatt a pirosán világító közleke­
dési lámpák fénye elhalványul, vagy teljesen ki is kapcsol­
nak azok az agyterületek, amelyek normálisan elnyomják
vagy legalábbis mederben tartják a szédülést, az eufóriát
és a haragot. De a szesz az agy tiszta beszédért és mozgás­
koordinációért felelős részeit is lekapcsolja.14
Érdemes megemlítenünk, hogy az egyszerűbb, alapvető
agyi rendszereink, amelyek például a szívverést szabályoz­
zák, jóval robosztusabbak és bebetonozottabbak, míg az
újabb, kifinomultabb agyműködéseinket sokkal könnyeb­
ben megzavarja az alkohol. A modern technológiából is
hozhatunk hasonlatokat. A nyolcvanas években simán le­
ejthettük a lépcsőn a Walkmant, és az valószínűleg túlélte
a zuhanást, de ha az okostelefon csak hozzáér az asztal sar­

50
kához, máris borítékolható a csillagászati szervízszámla.
A kifinomultság - úgy tűnik - együtt jár a sebezhetőséggel.
Szóval, ha az agy találkozik az alkohollal, először a ma­
gasabb rendű funkcióknak kell búcsút mondanunk. Például
a szociális gátaknak, a szégyenérzetnek és annak a hang­
nak a fejünkben, amely arra figyelmeztet, hogy „ez nem fel­
tétlenül jó ötlet”. Az alkohol egészen gyorsan elhallgattatja
mindezeket. Ha becsípünk, sokkal könnyebben mondjuk
ki, amit valójában gondolunk, és csinálunk őrültségeket,
csak azért, hogy jót nevethessünk magunkon - például be­
leegyezünk, hogy egy egész könyvet írjunk az agyról.15
Az alkohol csak a legvégső esetben okoz zavart az alapve­
tő élettani folyamatokban, például a szívverésben és a lég­
zésben (és ehhez már tényleg rengeteget kell innunk). Ha
már annyira részegek vagyunk, hogy eljutottunk ebbe az
állapotba, akkor valószínűleg már rég elvesztettük a szük­
séges agyfunkcióinkat ahhoz, hogy aggódni tudjunk, pedig
nagyon is aggódnunk kéne.16
E két szélsőséges állapot között ott van a memóriánk,
amely technikailag egyszerre alapvető és összetett. Úgy tű­
nik, az alkohol különösen a hippokampusz - az emléknyo­
mok formálódásának és a kódolás fő színtere - működését
hátráltatja. Noha a rövid távú memóriára is hatással lehet,
mégis a hosszú távú emlékezetet érintő gátló hatásai azok,
amelyek a másnap reggel aggodalomra okot adó kiesett
órákat okozzák. Persze nem teljes leállásról van szó, hiszen
emlékek általában továbbra is létrejönnek, de kialakulásuk
sokkal esetlegesebb és bizonytalanabb.17
Egy érdekes kitérő: a legtöbb ember, ha már annyit ivott,
hogy az emlékek elraktározása teljesen leáll (alkoholos em­
lékezetkiesés áll be), akkor már olyan részeg, hogy alig ké­

51
pes beszélni és állni. Nem úgy az alkoholisták. Ők már olyan
régóta isznak rengeteg szeszt, hogy szervezetük és agyuk
már alkalmazkodott hozzá. Sőt, már igényli is a rendszeres
alkoholbevitelt, így képesek egyenesen állni, és (többé-ke-
vésbé) koherensen gondolkodni, annak ellenére, hogy sok­
kal többet isznak, mint amennyit egy átlagos ember képes
lenne elviselni (lásd a 8. fejezetben).
Pedig az elfogyasztott ital az ő emlékezetükre is hatást
gyakorol. Ha elég alkohol jut a fejükbe, náluk is teljesen le­
állíthatja az új emlékek formálódását, miközben továbbra
is normálisan viselkednek és beszélnek, köszönhetően a kiala­
kult toleranciának. Bár kívülről nem látszik rajtuk, hogy
bármilyen problémájuk lenne, tíz perc múlva már semmire
sem emlékeznek abból, amit mondtak vagy csináltak. Úgy
kell elképzelnünk ezt az állapotot, mintha átadták volna a
videojáték irányítását valaki másnak. Aki csak a képernyőt
figyeli, észre sem veszi a változást, de az eredeti játékosnak
fogalma sincs arról, hogy mi történik ezután, hiszen ő ki­
ment a vécére.18
Igaz tehát, hogy az alkohol zavart okoz az memóriában,
de nagyon különleges körülmények között mégis segítheti
az emlékek felidézését. E jelenséget állapotspecifikus emlé­
kezetnek nevezzük.
Arról már írtunk, hogy a külső körülmények hogyan be­
folyásolják egy adott emlék előhívását: könnyebben tudjuk
az ismeretet felidézni, ha ugyanabban a környezetben va­
gyunk, ahol azt elsajátítottuk. De ez nem minden, hiszen
- és itt válik igazán különössé a történet - e jelenség belső
tudatállapotunktól is függ. Innen a név: állapotspecifikus
emlékezet.19Kissé leegyszerűsítve, az alkohol, a stimulánsok
és minden olyan anyag, amely megváltoztatja az agyműkö­
désünket, meghatározott tudatállapotot hoz létre. Amikor

52
az agy hirtelen azzal szembesül, hogy olyan káros anyaggal
kell felvennie a harcot, amely mindent elborít, az természe­
tesen nem maradhat észrevétlen - ahogy azt is észreveszük,
ha hálószobánk egyik pillanatról a másikra megtelik füsttel.
Ugyanez a hangulatunkra is igaz. Ha akkor tanultunk meg
valamit, amikor éppen rossz kedvünk volt, nagyobb eséllyel
jut eszünkbe, ha újra lehangoltak leszünk. Bár durva leegy­
szerűsítése a valóságnak, ha a hangulatokat és a kedélybe­
tegségeket az agy „kémiai egyensúlyának felborulásával”
magyarázunk, az idegrendszer kémiai és az elektrokémiai
aktivitásának általános szintje mégis olyan hangulatot idéz
elő, amelyet az agy képes felismerni. így a belső kontextu­
sunk legalább olyan hasznos lehet, mint a külső körülmé­
nyek, amikor egy-egy emléknyom serkentésére van szükség.
Az alkohol valóban károsítja az emlékezetet, de csak egy
adott szint fölött. Teljességgel elképzelhető, hogy elfogyasz­
tunk néhány pohár sört vagy bort, ami kellemes bizsergést
okoz a fejünkben, majd másnap minden pillanatra tökélete­
sen emlékszünk. Ha pedig sörözés vagy borozás közben ér­
dekes pletykákat vagy éppen nagyon is fontos információt
osztanak meg velünk, akkor agyunk a kissé spicces állapo­
tot is kódolja, mint az emléknyom szerves részét. így köny-
nyebben előhívhatjuk ezt az emléket, ha megint elfogyasz­
tunk néhány pohár italt (egy másik este, nem közvetlenül a
tanulás közben legurított körök után). Ebben a felállásban
egy pohár bor ténylegesen javíthatja a memóriánkat.
Kérem, ne tekintsék ezt tudományos indoknak arra,
hogy vizsgák vagy dolgozatok előtt keményen a pohár fe­
nekére nézhessenek. Ha részegen jelenünk meg a vizsgán,
az sokkal több problémát idézhet elő, mint amennyit a cse­
kély mértékben erősített memória használ - különösen, ha
autóvezetői vizsgáról van szó.

53
 A kétségbeesett tanulók számára mégis van egy ments­
vár: a koffein is hatással van az agyra, és olyan tudatállapo­
tot idéz elő, amely ugyancsak serkentheti az emlékek elő­
hívását. Ezt sokan ki is használják, sok hallgató lényegül át
koffein hajtotta álmatlan tanulógéppé, amikor utolsó pilla­
natban próbálnak felkészülni a vizsgákra. így, ha másnap
a vizsgán is bekávézva jelenünk meg, a koffein kialakította
hasonló tudatállapot segíthet a jegyzeteink fontosabb rész­
leteinek felidézésében.
Bár nem állítom, hogy ez megcáfolhatatlan bizonyíték
lenne, de egyszer én is alkalmaztam e taktikát az egye­
temen (bár nem tudatosan). Én is fennmaradtam egész
éjszaka, és egy olyan vizsgára tanultam, amely rendkívül
aggasztott. Nagy mennyiségű kávé tartott ébren, majd köz­
vetlenül a vizsga előtt is elfogyasztottam egy extra nagy
bögre kávét, hogy dolgozatírás közben se aludjak el. Végül
73 százalékot értem el a vizsgán, ami az egyik legjobb ered­
ményemnek számított abban az évben.
Mégsem javaslom e módszer alkalmazását. Igen, igaz,
hogy jó jegyet kaptam, de rettentően ki kellett volna men­
nem a vécére egész végig, apunak szólítottam a vizsgázta­
tót, amikor újabb papírlapot kértem, hazafelé úton pedig
durva összetűzésbe kerültem. Egy galambbal.

Persze, hogy emlékszem rá. Hiszen én találtam ki

(A memória elfogultsága önmagunk iránt)

Eddig arról írtam, hogy az agy hogyan dolgozza fel az em­

lékeket, és hogy miért nem tökéletesen egyértelmű, haté­
kony és konzisztens. Az agy memóriarendszere elég sok
kívánnivalót hagy maga után, de legalább megbízható, és

54
precíz információt tárolhatunk benne nagy biztonsággal, a
jövőbeli használat céljából.
Remek lenne, ha a fenti állítás igaz volna, nemde? Sajnos
azonban a „megbízható” és a „precíz” jelzők a legritkább
esetben alkalmazhatók agyunk működésére, különösen a
memóriára. Az agy által felidézett emlékek némileg hason­
lítanak a macskák által felöklendezett szőrgombolyagokra,
hiszen mindkettő zavarba ejtő belső boszorkánykonyhák
terméke.
Az emlékeink korántsem statikus módon feljegyzett
információt tartalmaznak, mint egy könyv lapjai. Memó­
riánk rendszeresen barkácsolja, módosítja őket, hogy meg­
feleljenek az agy elvárásainak (bármennyire is rosszak ezek
az elvárások). Meglepő módon az emlékezet kifejezetten
plasztikus (vagyis alakítható, formálható, csöppet sem
merev), bármikor meg tudjuk változtatni, elfojthatjuk, és
a legkülönbözőbb módokon értelmezhetjük félre. Ez a me­
móriatorzítás, amelyet gyakran egónk követel meg.
Mondanunk sem kell, hogy vannak hatalmas egoval ren­
delkező emberek. Ők maguk is rendkívül emlékezetesek le­
hetnek, már abban az értelemben, hogy az átlagembereket
arra inspirálják, hogy meggyilkolásuk különböző módoza­
tairól fantáziáljanak. De még azoknak is van egojuk, akiket
mindez nem tesz elviselhetetlenné. Ez az egó pedig hatás­
sal van a felidézett emlékek természetére és részleteire. De
miért?
E könyv mindeddig úgy hivatkozott az agyra, mintha
az egy elkülönült, önálló entitás lenne. Ezt a megközelí­
tést alkalmazza a legtöbb agyról írt könyv és tudományos
cikk, és ennek logikus oka van. Ha tudományos értekezést
írunk valamiről, igyekeznünk kell, hogy a lehető legobjek-
tívebben, legracionálisabban viszonyuljunk hozzá, és úgy

55
 kezeljük az agyat, mintha csupán a májhoz vagy a szívhez
hasonló szerv lenne.
Pedig nem az. Az agyunk mi magunk vagyunk. E ponton
pedig könyvünk tárgya átlép a filozófia területére. Vajon
egyéniségünk tényleg csupán egy csomó idegsejt elektro­
mos kisüléseinek terméke, vagy személyiségünk egésze
több mint a részeink összessége? A tudat valóban az agy
működéséből fakad, vagy elménk független entitásként
létezik, amely ugyan eredendően kötődik agyunkhoz, de
nem egyenlő vele? Mit jelent mindez a szabad akarat és a
magasztos célok felé való törekedésünk szempontjából?
Ezek olyan kérdések, amelyekkel a gondolkodók azóta küz­
denek, hogy felfedeztük, hogy a tudat az agyban lakozik.
(Ez ma már egyértelműnek tűnik, de hosszú évszázadokon
keresztül úgy hitték, hogy az elme székhelye a szív, míg az
agynak sokkal földhözragadtabb funkciói vannak, például
a vér hűtése és szűrése. Ennek emlékei mind a mai napig
visszhangoznak nyelvünkben. Gondoljunk csak az efféle
szólásokra: „szívből jövő szeretet” vagy „tedd, amit a szíved
diktál!”.)20
E kérdések megvitatása egy másik könyv feladata lehet,
itt most elég annyit kijelentenünk, hogy a tudományos bi­
zonyítékok határozottan arra utalnak, hogy öntudatunk,
és minden, ami vele jár (a memória, a nyelv, az érzelmek, az
érzékelés és így tovább) az agyban lejátszódó folyamatokon
alapszanak. Minden, amitől azok vagyunk, akik, az agyunk
jellegzetességeiben gyökerezik. Ilyenformán pedig agyunk
működésének nagy része azt a célt szolgálja, hogy jól érez­
zük magunkat, és szimpatikusak leszünk önmagunk szá­
mára. Úgy szolgál minket, mint egy alázatos inas, aki meg­
akadályozza, hogy a híres gazdája értesüljön a kritikákról
és a negatív közmegítélésről, nehogy ezek felbosszantsák

56
őt. Ezt pedig úgy éri el legegyszerűbben, hogy megváltoz­
tatja emlékeinket, hogy ettől jobban érezzük magunkat.
Memóriánk rengeteg módon torzul, és válik tévessé, de
e változások jó része nem egyértelműen öncélú. Meglepően
sok ugyanakkor a nyilvánvalóan egoista emlékferdülés is.
A leggyakoribb esetben (amelynek nevet is adtak: egocent­
rikus torzítás) a memória úgy alakítja, módosítja az elrak­
tározott eseményt, hogy abban a mi megítélésünk jobb le­
gyen, mint az történt a valóságban.21 Ha például egy olyan
eseményt idézünk föl, amikor csoportosan döntöttünk
valamiről, akkor hajlamosak vagyunk erre úgy emlékezni,
mintha a végső döntés meghozatalában jóval nagyobb sze­
repünk lett volna, mint valójában.
E jelenséget először talán a Watergate-botrányról szóló
riportok újraelemzése révén ismerték fel. Akkor a kiszivá­
rogtató mindent elmondott az újságíróknak azokról a meg­
beszélésekről, és az ott született tervekről, amelyeknek
részese volt, és a jól ismert politikai összeesküvés leplezését
célozták. Viszont amikor később visszahallgatták a szóban
forgó értekezletek hangfelvételeit, és immár pontos kép
alakult ki az ott elhangzottakról, kiderült, hogy bár John
Dean nagy vonalakban pontosan adta vissza az események
lényegét, sok állítása riasztóan pontatlan volt. Az volt a
fő probléma a beszámolójával, hogy a tervezés kulcsfigu­
rájaként jellemezte önmagát, de a magnófelvételek arról
árulkodtak, hogy legfeljebb egy apró fogaskerék lehetett a
gépezetben. Pedig egyáltalán nem állt szándékában hazud­
ni, csak a saját egoját igyekezett felhizlalni. Az emlékezete
pedig úgy változott, hogy összhangba kerüljön saját fontos­
ságába vetett hitével és önértékelésével.22
Az efféle viselkedéshez nem kell kormánydöntő korrup­
ciós ügy, csip-csup dolgok is elegendők hozzá. Például, ami­

57
 kor úgy gondoljuk, hogy jobban teljesítettünk egy sport-
versenyen, mint valójában, vagy úgy emlékezünk, hogy
hatalmas pisztrángot fogtunk, miközben csak sneci akadt a
horgunkra. Fontos megjegyeznünk, hogy amikor ez törté­
nik, akkor nem arról van szó, hogy az illető hazudik, hogy
felnagyítsa a saját teljesítményét vagy lenyűgözzön máso­
kat. Hiszen gyakran úgy alakulnak át emlékink, hogy azokat
senki másnak nem mondjuk el. Ez itt a kulcs: őszintén hiszünk
abban, hogy az események pontosan úgy történtek a való­
ságban, ahogy azokra emlékszünk. A memóriatorzulás célja,
hogy az emlékeink hízelgőbb képet sugározzanak magunk­
ról, és általában úgy történik, hogy észre sem vesszük.
De az emlékezet más torzulásait is az önérzetünk szám­
lájára írhatjuk. Miután például többféle lehetőség közül
kellett választanunk, később úgy emlékszünk döntésünk­
re, mintha az lett volna a lehető legjobb választás, holott
ez egyáltalán nem biztos - ez a döntéstámogató torzítás.23
Az agy utólag még akkor is lekicsinyli az általunk elutasí­
tott lehetőségeket, illetve felnagyítja a választott opció
előnyeit, ha gyakorlatilag mind egyenértékű volt, és ugyan­
olyan racionális lett volna a másik mellett dönteni. Ettől
úgy érezhetjük, hogy bölcsen döntöttünk, noha valójában
csak véletlenszerűen választottunk.
A saját magunk által elmondottakra általában jobban
emlékszünk, mint amit mások mondanak nekünk.24 Ez a
saját gondolatokat előtérbe helyező hatás azon alapszik,
hogy sohasem lehetünk teljesen biztosak abban, hogy má­
sok mennyire őszinték, illetve tudásuk mennyire pontos.
Ellenben a magunk mondataiban megbízunk, így értelem­
szerűen azt jegyezzük meg nagyobb eséllyel.
Ennél jóval több aggodalomra ad okot az, hogy a saját
rasszunk felé is torzít a memóriánk. Legtöbbünk nehezeb­

58
ben azonosítja a más rasszokhoz tartozó embereket, mint a
vele azonos embercsoport tagjait.25 Egónk viselkedése nem
éppen kifinomult, és gyakran átgondolatlan döntéseket
hoz. Ezt sokszor olyan faragatlan módon teszi egyértel­
művé, hogy a saját vagy hozzánk hasonló etnikai háttérrel
bíró embereket másokkal szemben előtérbe helyez, és őket
tekinti jobbnak. Talán tudatosan eszünk ágában sincs így
gondolkodni, de tudatalattink korántsem ilyen felvilá­
gosult.
Biztos hallották már a szólást, miszerint „utólag könnyű
okosnak lenni”. Ezt általában azoknak szokás mondani,
akik a baj megtörténte után állítják, hogy az eseményt már
előre látták. Legtöbben ennek hallatán meg vannak győ­
ződve arról, hogy az illető csak felvág és hazudik, hiszen az
állítólagos előzetes ismereteiket nem hangoztatták akkor,
amikor még hasznos lett volna. Egy példa: „Ha olyan biztos
voltál abban, hogy Barry ivott, akkor miért hagytad, hogy ő
vezessen a reptérre menet?”
Bár vannak emberek, akik kétségtelenül igyekeznek fel­
nagyítani saját ismereteiket, hogy ezzel okosabbnak és tá­
jékozottadnak tűnjenek, a memória tényleg torzított az
utólagos bölcsességek javára. Őszintén emlékezhetünk úgy
a múltbéli eseményekre, hogy azok megjósolhatok lettek
volna, noha annak idején semmi esélyünk nem volt előre
jelezni őket.26 Újra hangsúlyozzuk: ez nem afféle önajná-
rozó kitaláció, emlékezetünk látszólag valóban támogatja
a vélekedésünket. Az agy megváltoztatja az emlékezetet,
hogy ezzel erősítse önérzetünket, és úgy érezhessük ma­
gunkat, hogy tájékozottabbak voltunk, és mi irányítottuk
az eseményeket.
Memóriánk emellett szelektív, amely azt okozza, hogy a
rossz eseményekhez kötődő, negatív töltetű emlékek köny-

59
 nyebben elhalványulnak, mint a szépek (innen a mondás:
„csak a jóra emlékezünk”)27. Bár a memórianyom maga
érintetlen marad, az érzelmi komponense idővel elmosód­
hat - mégpedig a kellemetlen emóciók gyorsabban halvá­
nyulnak, mint a kellemes érzelmek. Az agy egyértelműen
azt szereti, ha csupa jó dolog történik velünk, az egyéb le­
hetőségeket pedig ki nem állhatja.
Mindez csak néhány példa volt azon emlékezettorzulá­
sokra, ahol az egó felülírja a pontosságot. Az agy folyton
ezt csinálja. De miért?28 Az események pontos rögzítése
biztosan sokkal hasznosabb lenne, mint valamiféle saját
igényeinket kiszolgáló ferdítés, nem?
Nos, igen is és nem is. Csak néhány torzítás áll látszólag
kapcsolatban az egoval, míg mások teljesen függetlenek
tőle. Vannak emberek, akiknek perzisztensen elő-előtör-
nek az emlékei. Általában a traumatikus élményekről szóló
memórianyomok térnek vissza időről időre, noha az illető
egyáltalán nem vágyik arra, hogy rájuk gondoljon.29 Ez
rendkívül gyakori jelenség, és még csak az sem kell hozzá,
hogy az emlék különösebben tragikus vagy szörnyű legyen.
Könnyen előfordulhat, hogy éppen sétálunk az utcán, mi­
közben semmi különösre nem gondolunk, egyszer csak
megszólal az agyunk: „Emlékszel, amikor elhívtad azt a
lányt az iskolai bálra, de ő csak kinevetett téged mindenki
szeme láttára, erre te elrohantál, de nekimentéi az asztal­
nak, és a tortában landoltál?” Ettől hirtelen elönt minket
a szégyen és a megalázottság, amit egy húsz évvel koráb­
bi emlék okozott, pedig mindenféle apropó nélkül jutott
eszünkbe. Más torzítások, mint a gyermekkori amnézia
vagy a kontextusfüggő memória valószínűleg az emlékezet
működésének korlátáiból és pontatlanságából eredeztethe­
tő, és semmi köze az egonkhoz.

60
 Fontos továbbá észben tartanunk, hogy e torzítás ál­
talában (viszonylag) korlátozott mértékben módosítja az
emlékezetet, nem alakul át alapjaiban a memóriánk. Talán
úgy emlékszünk, hogy jobban szerepeltünk az állásinterjún,
mint valójában, de mégsem hisszük azt, hogy megkaptuk az
állást, ha elutasítottak minket. Az egó nem képes olyan erő­
sen megváltoztatni az emlékezetet, hogy ezzel alternatív
valóságokat teremtsen. Mindössze az események emlékei­
nek előhívására van hatással, de új emlékeket nem teremt.
De miért csinálja ezt egyáltalán? Először is, az emberek­
nek rengeteg döntést kell hozniuk, és ez sokkal egyszerűbb,
ha legalább némi önbizalommal rendelkezünk. Az agy lét­
rehozza a világ működésének modelljét, hogy ezzel segítse
a benne való tájékozódást, és biztosnak kell lennie abban,
hogy e modell pontos (lásd a 8. fejezetben lévő téveszmék­
ről szóló részt, ahol bővebben írunk erről). Ha minden
egyes elhatározás előtt értékelnünk kellene az összes le­
hetséges kimenetelt, az szörnyen időrabló lenne. De mind­
ezt elkerülhetjük, ha magabiztosak vagyunk, és bízunk
képességeinkben, hogy jól fogunk dönteni.
Másodszor, minden emlékünk a személyes, szubjektív
nézőpontunkhoz igazodva jön létre. Döntéshelyzetben csak
a saját perspektívánk és értelmezésünk áll a rendelkezé­
sünkre. Emiatt azokat az emlékeinket részesítjük előnyben,
amelyek helyesnek bizonyultak, a helytelenekkel szemben.
Olyannyira működik ez, hogy a döntésünket még akkor is
védjük és megerősítjük, ha szigorú értelemben véve nem
helyes.
Legfőképpen pedig úgy tűnik, az önmagunk értékes­
ségébe és eredményeinkbe vetett hit normális emberi vi­
selkedésünk integráns része (lásd a 7. fejezetet). Ha elve­
szíti valaki az önértékelését, például klinikai súlyosságú

61
 depresszió következtében, az ténylegesen romboló hatású
lehet. De még ha pszichénk normálisan működik is, az
agy hajlamos a negatív fejleményeken aggódni, és rágni
magát. Mint amikor folyton arra gondolunk, hogy milyen
szörnyűség történhetett volna egy fontos esemény, például
egy állásinterjú után, noha valójában nem történt semmi.
E folyamatot tényszerűtlen gondolkodásnak nevezzük.30
Bizonyos mértékű önbizalom és egó, még ha a manipulált
emlékek hozzák is mesterségesen létre, fontos a normális
elmeműködéshez.
Néhányan talán igencsak vészjóslónak találhatják azt,
hogy egónk miatt az emlékeink nem megbízhatók. Ha ez
mindenkire igaz, egyáltalán elhihetünk bármit is, amit
mondanak nekünk? Talán mindenki rosszul emlékszik,
köszönhetően a tudatalatti önajnározásának. Szerencsére
valószínűleg semmi ok a pánikra. Minthogy a legtöbb fel­
adatot megfelelően és hatékonyan hajtjuk végre, az önérze­
tünk okozta emlékezettorzulás összességében viszonylag
ártalmatlan lehet. Mégis, nem árt némi szkepticizmus,
amikor valakit magáról hallunk áradozni.
Vegyünk egy példát! Ebben a részben igyekeztem lenyű­
gözni önöket azzal, hogy a memória és az egó kapcsolat­
ban állnak egymással. De mi van akkor, ha csak azokra a
tényekre emlékszem, amelyek támogatják az állításomat,
és elfeledkezek minden másról? Említettem, hogy az em­
berek jobban emlékeznek a saját szavaikra, mint arra, amit
másoktól hallottak, és e sajátgondolat-hatást önérzetük
befolyásolja. Létezhet azonban alternatív magyarázat is e
jelenségre. Elképzelhető, hogy a saját mondanivalónkhoz
agyunknak sokkal több köze van. Hiszen ahhoz, hogy ki­
mondjuk, előtte át kellett gondolnunk, fel kellett dolgoz­

62
nunk, izmokat kellett mozgatnunk ahhoz, hogy fizikailag
is ki tudjuk ejteni a szavakat. A saját beszédünket vissza­
hallottuk, megítélhettük beszélgetőpartnereink reakcióit,
tehát természetesen sokkal jobban emlékszünk rá.
A választástámogató torzításkor a döntésünkre úgy em­
lékszünk, mint a lehető legjobb választásra. De vajon ez is
az önérzetünk játéka, vagy az agyunk így előzi meg, hogy
az egyéb lehetséges választások következményein rágód­
junk? Az emberek sokszor teszik ugyanis ezt, amivel renge­
teg értékes energiát fecsérelnek el, mindenféle remélhető
előny nélkül.
De nézhetjük a rasszok közötti hatást is, tehát amikor
az ember a sajátjától eltérő rasszokhoz tartozó embereket
nehezebben különbözteti meg egymástól. Ez a sötét egois­
ta preferencia terméke, vagy csupán arról van szó, hogy a
saját rasszunkhoz tartozó emberek között nőttünk fel, így
agyunknak sokkal több lehetősége volt, hogy az ő arcvoná­
saik közt megtanuljon különbséget tenni?
A fent említett összes torzítást magyarázhatjuk úgy is,
hogy az ne kapcsolódjon az egohoz. Akkor hát ez az egész
alfejezet csupán dühöngő önérzetem terméke? Nem, nem
igazán. Sok tudományos bizonyíték támasztja ugyanis
alá azt, hogy az egocentrikus torzítás valóságos jelenség.
Vizsgálatok bizonyítják, hogy az emberek sokkal inkább
hajlandók és képesek a saját régmúltban hozott döntései­
ket kritizálni, mint a nemrégiben véghez vitt tetteiket. Ez
nagy valószínűséggel azért van így, mert az újonnan hozott
döntések sokkal közelebbi képet festenek arról, hogy mi­
lyen emberek is ők jelenleg, így azok kritikáját jobban érzik
önkritikának, amit elnyomnak vagy figyelmen kívül hagy­
nak.31 Sőt, az emberek kifejezetten igyekeznek a múltbéli

63
önmagukat kritizálni, hogy ezzel is felmagasztalják jelen­
legi énjüket, még akkor is, ha a kérdéses tulajdonságukban
valójában jottányit sem változtak az évek során. („Tiné­
dzserkoromban azért nem tanultam meg vezetni, mert túl
lusta voltam hozzá. Manapság azért nem tanulok vezetni,
mert túl elfoglalt vagyok.”) A múltbéli önmagunk kritizá-
lása látszólag ellentmond az egocentrikus memóriatorzí­
tásnak, de valójában a jelenkori énünk által elért fejlődés
felmagasztálásáról szól, és ez büszkeséggel tölt el minket.
Az agy rendszeresen változtat az emlékeken, hogy ma­
gunk számára hízelgőbbé tegye őket. Bármilyen megfon­
tolás legyen is e mögött, e módosítások és szerkesztések
önfenntartóvá válhatnak. Ha úgy emlékezünk egy ese­
ményre (illetve úgy írjuk le az eseményt mások számára),
hogy abban némileg felnagyítjuk saját szerepünket (pél­
dául emlékezetünk szerint mi fogtuk a legnagyobb halat a
horgásztúrán, holott csak a harmadik legnagyobbat), akkor
a meglévő emlék gyakorlatilag frissül a módosított új ver­
zióra. A módosítás új eseménynek minősülhet, de szorosan
kötődik a már meglévő memórianyomhoz, így az agynak
valahogy össze kell egyeztetnie őket. Legközelebb, amikor
az emléket újból felidézzük, ugyanez újból végbemegy. Az­
tán megint, és így tovább. E folyamat anélkül zajlik, hogy
tudatosulna bennünk, az agy pedig olyan bonyolult, hogy
egy-egy jelensége többféle okkal is magyarázható. Ezek az
okok egyszerre is megvalósulhatnak, és ugyanolyan meg­
alapozottnak tekinthetők.
Nézzük ennek a jó oldalát! Még ha nem is értette telje­
sen, amiről itt írtam, később mégis úgy emlékszik majd,
hogy minden világos volt. így végül is ugyanaz lesz az ered­
mény. Jól dolgoztunk!

64
 Hol vagyok?... Ki vagyok?
(Mikor és hogyan mondhat csődöt az emlékezet?)

E fejezetben az agy memóriarendszerének néhány lenyűgö­

ző, illetve furcsa tulajdonságát tekintettük át, de végig azt
feltételeztük, hogy az emlékezet - jobb szó híján - normáli­
san működik. De mi történik, ha meghibásodik a rendszer?
Mi képes megzavarni az agy memóriaműködését? Láttuk,
hogy az önérzetünk eltorzíthatja az emlékezetünket, de ez
szinte sohasem okoz olyan mélyreható változásokat benne,
hogy meg nem történt eseményekről szóló emléknyomok
jöjjenek létre. Remélem, sikerült megnyugtatnom önöket.
Most viszont az egészet semmissé teszem azzal, hogy rá­
mutatok: azt egy szóval sem mondtam, hogy sohasem tör­
ténik ilyesmi.
Vegyük a fals emlékeket, amelyek kifejezetten veszélye­
sek is lehetnek, főként, ha e téves memóriaelemek valami
szörnyűségről szólnak. Már többször előfordult, hogy
vélhetően jóhiszemű pszichológusok és pszichiáterek, mi­
közben igyekeztek feltárni a betegek elfojtott emlékeit, azt
okozták (valószínűleg véletlenül), hogy a pácienseik kreál­
tak maguknak valami borzalmas élményeket. Ez a vízkész­
letek megmérgezésének pszichológiai megfelelője.
Az ebben a legaggasztóbb, hogy a fals emlékek létrejöt­
téhez nem is kell pszichés betegségekben szenvednünk, ez
gyakorlatilag bárkivel előfordulhat. Talán nevetségesen
hangzik, hogy valaki téves memórianyomokat képes be­
ültetni az emlékezetünkbe csupán azzal, hogy beszél hoz­
zánk, neurológiai értelemben azonban ez nem is áll távol a
valóságtól. A nyelv jelentősége alapvetőnek tűnik gondolko­
dási folyamatainkban, világképünket pedig nagymértékben

65
arra alapozzuk, amit mások gondolnak és mondanak ne­
künk (lásd a 7. fejezetet).
A fals emlékeket illető kutatások jelentős része a szem­
tanúk vallomásait vizsgálja.32 A kiemelt bírósági ügyekben
ártatlan emberek élete változhat meg mindörökre, ha a ta­
núk tévesen emlékeznek egy apró részletre, vagy olyasvala­
mire emlékeznek, ami meg sem történt.
A szemtanúk vallomásai értékesek a bíróság számára,
de a tárgyalóterem egyben a lehető legrosszabb hely, ahol
e vallomások elhangozhatnak. A bíróságok atmoszférája
gyakran rendkívül feszült és félelmetes, a vallomást tevő
emberekben pedig még tudatosítják is a helyzet komoly­
ságát, hiszen esküdniük kell, hogy nem mondanak mást,
mint „az igazat, a színtiszta igazat, csakis az igazat, Isten
engem úgy segélyen”. Megígérni a bírónak, hogy nem fo­
gunk hazudni, majd a világmindenség legfölsőbb teremtő­
jét hívni biztosítékul - nos, ezek nem éppen könnyed, fesz­
telen körülmények. A tanúk jelentős stresszt kénytelenek
átélni, és koncentrálni sem könnyű nekik.
Az emberek hajlamosak feltétel nélkül hinni azoknak,
akiket vezető személyiségekként azonosítanak, és számta­
lanszor bebizonyosodott már, hogy ha a memóriákról kér­
dezősködnek, a kérdések természete hatalmas befolyással
bír arra, hogy mire emlékszünk. E terület legnagyobb szak-
tekintélye Elizabeth Loftus, aki rengeteg kutatást végzett
e kérdéskörben.33 O maga rendszeresen beszámol azokról
az aggasztó esetekről, amikor szélsőségesen traumatikus
emlékeket ültettek el a betegek agyában (vélhetően vé­
letlenül), miközben megkérdőjelezhető és kipróbálatlan
terápiás módszereket alkalmaztak náluk. Egy különösen
híres esetben Nadine Cool, aki egy traumatikus élmény
miatt fordult terapeutához a nyolcvanas években, végül

66
igen részletes emléket szerzett arról, hogy egy gyilkos sátá­
nista szekta tagja volt. Csakhogy ez sohasem történt meg,
így sikeresen perelt ki több millió dollárt az őt kezelő tera­
peutából.34
Loftus professzor kutatásai között sok vizsgálatot ta­
lálunk, amelyekben az alanyoknak autóbalesetekről vagy
más hasonló szerencsétlenségekről szóló filmfelvételeket
kellett végignézniük, majd kérdéseket tettek fel nekik ar­
ról, hogy mit figyeltek meg. Ezekben és más vizsgálatokban
is rendszeresen arra jutottak a kutatók, hogy a kérdések
felépítése közvetlenül is befolyásolja azt, hogy a résztvevő
mit képes felidézni.35 E felismeréseknek pedig különösen a
szemtanúk meghallgatásakor van jelentőségük.
A különleges helyzetekben, amikor az illető szorong,
a kérdéseket pedig egy felsőbb autoritásként azonosított
személy (például egy ügyvéd a bíróságon) teszi föl, az
ügyesen megválasztott szóhasználat „létrehozhat” emlé­
keket. Például, ha az ügyvéd megkérdezi, hogy „A vádlott
a sajtbolt közelében volt a nagy cheddarrablás idején?”,
akkor a tanú igennel vagy nemmel felelhet, attól függően,
hogy mire emlékszik. De ha az ügyvéd azt kérdezi, hogy
„A sajtbolt melyik részén tartózkodott a vádlott a nagy
cheddarrablás idején?”, akkor a kérdés magában rejti azt,
hogy a vádlott biztosan ott volt a boltban. Bár a tanú nem
feltétlenül emlékszik arra, hogy látta volna a vádlottat, de
a kérdés tényállítást tartalmazott egy magasabb autoritá-
sú személytől. Ez arra készteti az agyat, hogy megkérdő­
jelezze a saját emlékeit, és úgy módosítsa őket, amely már
összeegyeztethető a „megbízható” személy által előadott
„tényekkel”. A tanú ilyenkor végül effélét válaszolhat: „Azt
hiszem, a gorgonzola mellett állt.”, és ebben tényleg hisz
is, annak ellenére, hogy semmi ilyesmit nem látott akkor.

67
Rendkívül nyugtalanító, hogy valami, aminek ilyen alapve­
tő társadalmi jelentősége van, ennyire sérülékeny. Egyszer
felkértek, hogy tanúskodjak egy perben, ahol a vád összes
tanúja valószínűleg fals emlékeket adott elő. Én nem tet­
tem ezt, de attól féltem, hogy ezzel akaratlanul is lerombo­
lom az igazságszolgáltatás teljes rendszerét.

Láthatjuk, hogy milyen könnyű megzavarni az emlékeze­

tet, még akkor is, ha normálisan működik. De mi történik
akkor, ha valakinél hiba támad a memóriáért felelős agyi
mechanizmusokban? Ez számos módon megtörténhet, és
egyiket sem neveznénk kifejezetten szívderítőnek.
A skála egyik végpontján ott találjuk a súlyos agykáro­
sodást, amelyet például az agresszív neurodegeneratív be­
tegségek, így az Alzheimer-kór okozhat. Az Alzheimer-kórt
(illetve a demencia egyéb formáit) az agysejtek tömegeinek
elpusztulása váltja ki. Ez számos tünettel jár, de mind kö­
zül a legismertebb a kiszámíthatatlan emlékezetvesztés.
A betegség pontos oka midmáig nem ismert, de a legelfo­
gadottabb elmélet szerint a neurofibrillumokból kialakult
csomók állnak a hátterében.36
A neuronok nyújtott, elágazó sejtek, amelyeket hosszú
fehérjeláncokból felépülő váz (a citoszkeleton) merevít.
E hosszú fehérjeláncokat neurofilamentumoknak nevez­
zük, amelyekből számos szál erősebb kötegekké áll össze,
hasonlóan a kötél szálaihoz. így épülnek fel a neurofibril-
lumok. Ezek nemcsak támasztják a sejteket, de a fontos
vegyületek szállítását is segítik. De valamilyen okból egyes
emberekben ezen neurofibrillumok szabályos, rendezett
struktúrája felbomlik, és összegubancolódnak, mint az a
kerti slag, amelyet öt percre felügyelet nélkül hagytunk.
Talán egy apró, mégis jelentős mutáció történik az egyik

68
génben, amelynek hatására a fehérje kiszámíthatatlan
módon tekeredik le, de más, jelenleg még nem ismert, ám
a korral egyre gyakoribbá váló sejtszintű folyamatok is sze­
repet játszhatnak a betegség kialakulásában. Bármi is le­
gyen az ok, e kialakuló csomók súlyosan károsítják az ideg­
sejt működését, szinte megfojtják az alapvető folyamatait,
végül pedig a pusztulását okozzák. E leépülés a teljes agyat
érinti, és szinte minden területre kihat, így a memóriára is.
Ugyanakkor nem csak sejtszintű problémák okozhatják
az emlékezet károsodását. Az agy vérellátásának zavarát
okozó sztrók ugyancsak rendkívüli módon árthat a memó­
riának. A hippokampusz pedig - az összes emléknyom fel­
dolgozásáért és kódolásáért felelős agyrészként - rendkívüli
módon függ a normális működését biztosító forrásoktól, a
tápanyagok és a metabolitok folyamatos és zavartalan áram­
lását követeli. Magyarul üzemanyagot igényel. A sztrók ezt
az ellátást szakíthatja meg, akár csak rövid időre, ami ahhoz
hasonló, mintha egy másodpercre kivennénk az akkumulá­
tort a laptopból. Bármilyen rövid is a szünet, a kár már meg­
történt. Az emlékezet ettől a pillanattól kezdve már nem
működhet tökéletesen. Abban azonban bízhatunk, hogy
csak a legerősebb és különösen célirányos sztrók okozhat
súlyos problémát az emlékezetben (hiszen a vér több úton
keresztül is eljuthat az agyba).37
Különbséget kell tennünk az egyoldali és a kétoldali
sztrók között. Egyszerűen szólva, az agy két féltekéből
áll, mindkettőben van hippokampusz. Az a sztrók, amely
mindkettőt érinti, meglehetősen romboló hatású tud len­
ni. Viszont, ha csak az egyik félteke károsodott, az jobban
menedzselhető. A különböző mértékű memóriavesztést,
eltérő súlyosságú sztrókot, sőt néha megdöbbentően precíz
sérüléseket átélt betegek vizsgálatával rengeteg dolgot ta­

69
 nultunk az agy memóriarendszerének működéséről. A me­
móriára vonatkozó tudományos vizsgálatokban szereplő
egyik alany azért szenvedett amnéziában, mert valahogy
sikerült egy snookerdákót úgy feltolnia az orrába, hogy
az fizikai károsodást okozott az agyában.38 Amint látjuk,
nincs olyan sportág, amelyben kizárt a testi sérülés.
Vannak olyan esetek is, amikor az agy emlékezetfeldolgo­
zó területeit műtét révén szándékosan távolították el. így
fedezték fel először, hogy mely agyrészek felelősek a memó­
riáért. Az agyi képalkotó eljárások és más csilivili technoló­
giák előtti korokban élt egy H. M. monogramú beteg. H. M.
súlyos, halántéklebenyt érintő epilepsziában szenvedett.
Ez azt jelenti, hogy az agy halántéklebenyben lévő terüle­
tei olyan gyakran váltottak ki súlyos rohamokat nála, hogy
az orvosok az eltávolításuk mellett döntöttek. Ezt végre is
hajtották, és a műtét sikeres volt, hiszen a rohamok leálltak.
Sajnos azonban a hosszú távú memóriájától is elbúcsúzha­
tott. Onnantól kezdve H. M. kizárólag az operációt megelő­
ző hónapokra volt képes emlékezni, semmi másra. Arra em­
lékezett, ami kevesebb mint egy perccel korábban történt
vele, de aztán mindent elfelejtett. így fedezték fel, hogy az
agyon belül a halántéklebenyben történik az emléknyomok
kialakulása.39
Mind a mai napig vizsgálnak hippokampusz eredetű am­
néziában szenvedő betegeket, és a hippokampusz újabb és
újabb funkcióira derül fény. Például egy 2013-ból származó
vizsgálat eredményei arra utalnak, hogy a hippokampusz
sérülése károsítja a kreatív gondolkodási képességeket.40
Ebben van logika: biztosan nehezebb kreatívnak lennünk,
ha képtelenek vagyunk elraktározni, majd hozzáférni az
érdekes emlékeinkhez, amelyeket így nem tudunk az új im­
pulzusokkal kombinálni.

70
 Legalább ilyen érdekesek voltak a memória azon elemei,
amelyeket H. M. nem veszített el. Egyértelműen hozzáfért
a rövid távú emlékezetéhez, de az ott ideiglenesen tárolt
információ - hiszen többé már nem volt hová áthelyezni
azt - hamar semmivé foszlottak. Képes volt új motoros
készségeket és képességeket, például különböző rajztechni­
kákat elsajátítani. De minden alkalommal, amikor az adott
készségét akarták tesztelni, meg volt győződve arról, hogy
akkor próbálta először életében - még akkor is, ha kifejezet­
ten gyakorlottnak bizonyult benne. E tudatalatti memória
feldolgozása nyilvánvalóan máshol, másféle mechanizmu­
sok révén történik, amelyek érintetlenek maradtak nála.41; 42
A szappanoperák azt a képzetet kelthetik bennünk, hogy
a retrográd amnézia az emlékezetvesztés leggyakoribb
formája. Ez azt jelenti, hogy nem tudjuk felidézni azon
emlékeinket, amelyeket a trauma előtt raktároztunk el. Ez
általában úgy jelenik meg a tévében, hogy a szereplő fejét
erős ütés éri (elesik, és a forgatókönyv valószínűtlen fordu­
lataként beüti a fejét). Ezután eszméleténél marad, és azt
kérdezi: „Hol vagyok? És maguk kicsodák?”, mielőtt foko­
zatosan kiderülne, hogy nem emlékszik az elmúlt húsz év
történéseire.
Ez sokkal valószínűtlenebb, mint a tévé sugallja, az egész
ütés-éri-a-fejét-és-ettől-elfelejti-az-életét-és-az-önazonos-
ságát dolog szörnyen ritka. Az egyes emléknyomokat az
agy különböző részein vannak eltárolva, így az a sérülés,
amely tényleg károsítja őket, valószínűleg az egész agyat
roncsolja.43 Ha ez megtörténik, nem a legjobb barátunk ne­
vének felidézése lesz a legfontosabb. Emellett a homlokle­
beny végrehajtó régiói, amelyek összegyűjtik és értelmezik
az emlékeket, ugyancsak fontos szerepet játszanak más
funkciókban, például a döntéshozatalban vagy a racioná­

71
lis gondolkodásban. így, ha e területek sérülnek, akkor az
emlékezetvesztés viszonylag kisebb aggodalomra ad okot,
mint más, sokkal súlyosabb problémák. Az emberek való­
ban szenvedhetnek retrográd amnéziában, de ez az állapot
általában ideiglenes, és idővel visszatérnek az emlékeik. Ez
talán nem olyan drámai, mint amit a forgatókönyvírók el­
várnak, de mindenképpen jobb az érintettnek.
Ha mégis retrográd amnézia áll fenn, az az állapot termé­
szetéből következően rendkívül nehezen tanulmányozható.
Nem egyszerű ugyanis úgy vizsgálni valaki emlékezetvesz­
tésének mértékét, ha semmit sem tudunk az előéletéről.
A beteg mondhatja, hogy „Azt hiszem, emlékszem arra,
ahogy 11 éves koromban busszal utaztunk az állatkertbe.”
Ebből úgy tűnhet, mintha elkezdene visszatérni az emléke­
zete, ám ha a doktor nem volt ott azon a buszon, hogy lehet
biztos abban, hogy ez egy tényleges emlék? Könnyen lehet,
hogy e memórianyomot csak most hozta létre az agy, vala­
milyen sugalmazás hatására. Ahhoz tehát, hogy tesztelhes­
sük és mérjük a beteg korábbi életét érintő memóriaveszté­
sét, akkurátus jegyzőkönyvvel kell rendelkeznünk az egész
életéről, hiszen csak így fedezhetjük fel az emlékezetében
rejlő pontos hiányosságokat. Márpedig az efféle ismeretek
ritkák.
Van egy különleges formája a retrográd amnéziának, ez
a Wernicke-Korszakov-szindróma. E betegség általában a
súlyos alkoholizmus következtében kialakuló tiaminhiány
eredményeképp jelentkezik.44 Wernicke-Korszakov-szind-
rómában szenvedett egy X betegnek nevezett személy, aki a
betegségét megelőzően önéletrajzot írt. Ennek segítségével
az orvosok nagyobb pontossággal tudták vizsgálni az em­
lékezetvesztés mértékét, minthogy immár rendelkeztek

72
valamifél támponttal.45 Joggal számíthatunk arra, hogy
efféle lehetőségek gyakrabban adódnak majd a jövőben, hi­
szen egyre több ember vezet naplót az életéről az internetes
közösségi oldalakon. De fontos szem előtt tartanunk azt is,
hogy az emberek online aktivitása nem feltétlenül tükrözi
hűen valós életüket. Gondoljunk csak bele, milyen lenne,
ha a klinikai pszichológusok megnéznék az amnéziában
szenvedő beteg Facebook-profilját, és azt a következtetést
vonnák le abból, hogy az emlékei kizárólag vicces macskás
videókból állnak.
A hippokampusz könnyen megsérülhet, működése za­
vart szenvedhet - fizikai trauma, sztrók, a demencia külön­
féle változatai révén. Még a Herpes simplex, az ajakherpe­
szért felelős vírus is egészen agresszívvé válhat időnként,
és megtámadhatja a hippokampuszt.46 Minthogy pedig a
hippokampusznak esszenciális szerepe van az emléknyo­
mok kialakulásában, sokkal gyakoribb az anterográd am­
nézia - vagyis a trauma után a beteg képtelenné válik új
emlékek elraktározására. Az emlékezetvesztés e fajtájában
szenvedett H. M. is (2008-ban hunyt el, hetvennyolc éves
korában). Ha látták a Mementó című filmet, akkor el tudják
képzelni, miről van szó. Ha látták a Mementót, de már nem
emlékeznek, hogy miről szól, az nem sokat segít (bár ironi­
kus is egyben).
Ez csak rövid ízelítő volt mindazon lehetőségekből, ahogy
az agy memóriarendszere csütörtököt mondhat. Lehet ez
sérülés, műtét, betegség, túlzott alkoholfogyasztás vagy
más egyéb következménye. Az amnéziának egészen specifi­
kus változatai is előfordulnak (például elfelejtjük az esemé­
nyeket, de a tényeket nem), más memóriazavaroknak pedig
nincs felismerhető fizikai okuk (valószínűleg vannak tisztán

73
pszichológiai hátterű amnéziák is, amelyek a traumatikus
élmények elutasításából erednek, és az azokra adott reak­
cióként értelmezhetők).
Hogy lehet az efféle bonyolult, zavaros, inkonzisztens,
sérülékeny és törékeny rendszer bármire is jó? Egysze­
rűen azért, mert - általában - működik. Mégis lenyűgöző,
hiszen kapacitása és alkalmazkodóképessége még a legmo­
dernebb szuperszámítógépeket is megszégyeníti. A benne
rejlő flexibilitás és az alig érthető szerveződése évmilliós
evolúció eredményeként alakult ki. Szóval, ki vagyok én,
hogy kritizáljam? Az emberi memória nem tökéletes, de
megteszi.

74
 3. Nincs mitől félnünk, csak magától
a félelemtől - és persze a bohócoktól

A rengeteg módja annak, ahogy az agy

folyamatos rettegésben tart minket

Mi aggasztja önt ebben a pillanatban? Valószínűleg egy cso­

mó dolog.
Minden szükséges előkészületet megtettünk gyerme­
künk közelgő szülinapi bulijára? Valóban olyan jól halad
a nagy munkahelyi projekt, ahogy kellene? Ki tudjuk fizet­
ni a rezsit? Mikor hívott utoljára az édesanyánk? Vajon jól
van? Továbbra is fáj a csípőnk, biztosan nem ízületi gyul­
ladás? Az ételmaradék már egy hete ott van a hűtőben. Mi
lesz, ha valaki megeszi és ételmérgezést kap tőle? Miért
viszket a lábam? Emlékszel, amikor kilencéves korodban
lecsúszott a gatyád az iskolában? Mi van, ha az ismerőseim­
nek még mindig eszébe jut? Nem tűnik kissé lomhának a
kocsi? Mi ez a zaj? Talán csak nem egy patkány? Mi van, ha
pestises? A főnök sosem fogja elhinni, ha azzal hívom fel,
hogy pestises vagyok. És így tovább és tovább és tovább.
Amint azt a korábbi „küzdj vagy menekülj”-reakcióról
szóló részben is láttuk, az agy folytonosan a potenciális
fenyegetéseket keresi. A kifinomult intelligenciánk egyik
nyilvánvaló árnyoldala az, hogy megértjük a „fenyegetés”
szó lényegét. Ködbe vesző evolúciós múltunk korai szaka­
szában az agyunk csak a tényleges, fizikai, életveszélyes fe­
nyegetésekre koncentrált, mivel az akkori világ gyakorlati­
lag tele volt ilyenekkel - de azok a napok már rég elmúltak.

75
A világ megváltozott, de az agy nem tudott lépést tartani
e változással. így továbbra is kutat szó szerint bármi után,
amitől retteghet.
A fenti hosszas lista csupán apró csúcsa annak a hatal­
mas neurotikus jéghegynek, amelyet agyunk hoz létre.
Minden, aminek negatív következménye lehet, mindegy,
hogy milyen kicsi és szubjektív, az „érdemes aggódni miat-
ta”-fakkba kerül. Sőt, néha még csak erre sincs szükség.
Volt már, hogy inkább kikerülte a létrát ahelyett, hogy át­
sétált volna alatta? Vagy dobott már sót hátra a válla fölött,
esetleg a biztonság kedvéért otthon maradt péntek 13-án?
A babona minden ismérve fellelhető bennünk, hiszen a
legkisebb racionális indok nélkül, őszintén stresszelünk
a legkülönfélébb helyzetek és események miatt. Ennek
eredményeképp pedig úgy próbáljuk biztonságban érezni
magunkat, hogy viselkedésünknek, reálisan gondolkodva,
semmilyen hatása nem lehet az események alakulására.
Ugyanígy beszippanthatnak minket az összeesküvés-el­
méletek, és olyan lehetőségek miatt retteghetünk para­
noiás módon, amelyek technikailag ugyan lehetségesek, de
rettentő valószínűtlenek. De az agy fóbiákat is teremthet.
Ilyenkor úgy stresszelhetünk a legkülönfélébb dolgoktól,
hogy eközben értjük, hogy ártalmatlanok, mégis félünk tő­
lük. Máskor pedig az agynak még a legátlátszóbb ürügyre
sincs szüksége, hogy aggodalmaskodjon, és szó szerint a
semmin rágja magát. Hányszor hallunk embereket amiatt
panaszkodni, hogy „túl nagy a csönd”, vagy olyan esemény­
telen a nap, hogy „biztos, valami rossz készül”. Az efféle
képzetek krónikus szorongási zavarral sújthatnak bárkit.
De ez csak egy módja annak, ahogy az agy szorongási hajla­
ma tényleges fizikai tüneteket (például magas vérnyomást,
feszültséget, remegést, elhízást, fogyást) okoz a szervezet­

76
ben, és egész életünkre hatással van. Az ártalmatlan dolgok
iránti kényszeres gondolataink végül valóban ártalmassá
válnak számunkra. Többek közt a brit statisztikai hivatal
által végzett felmérések arra utalnak, hogy minden tizedik,
az Egyesült Királyságban élő felnőtt valamikor az élete so­
rán szorongásos betegségben szenved.1A UK Mentái Health
(Lelki egészség az Egyesült Királyságban) jótékonysági
szervezet 2009-es, Szembenézni a félelemmel című jelentése
pedig arról számol be, hogy 1993 és 2007 között 12,8 szá­
zalékponttal emelkedett a szorongásos megbetegedések
gyakorisága Nagy-Britanniában.2 Ez majdnem egymillióval
több brit felnőttet jelent, aki szorongással küzd.
Kinek kellenek ragadozók, ha itt van a megnövekedett
nagyagyunk, hogy az örök stresszbe taszítson minket.

Mi a közös a négylevelű lóherében és az ufókban?

(A babona, az összeesküvés-elm életek
és más bizarr hiedelmek közötti kapcsolat)

Következzen néhány érdekes tény rólam. Számos sötét ösz-

szeesküvés részese vagyok, amelyek a társadalom ellenőrzé­
sére jöttek létre. Szövetkeztem a nagy gyógyszergyártókkal,
hogy elnyomjuk a természetes orvosságokat, az alternatív
gyógyászatot és a rák ellenszerét a profit érdekében (hiszen
semmi sem vonzza úgy a nagy pénzt, mint a potenciális vá­
sárlók halála). Részese vagyok annak az összeesküvésnek is,
amely biztosítja, hogy a közvélemény sose tudja meg, hogy
a holdra szállás csupán egy jól kidolgozott átverés volt. Napi
munkám a pszichiátria és a lélekgondozás területén mi len­
ne más, mint a hatalmas terv kivitelezése, amely a szabad
gondolkodók megtörését és a konformitás kikényszerítését

77
célozza. Természetesen részt veszek a világ összes tudó­
sát egyesítő összeesküvésben is, amely a klímaváltozás, az
evolúció, az oltások és a gömbalakú Föld mítoszát terjeszti.
Hiszen a világon senki sem gazdagabb és nagyobb hatalmú
a tudósoknál, és ők nem kockáztathatják e remek pozícióju­
kat azzal, hogy az emberek esetleg rájönnek, hogy hogyan
működik a világ.
Talán meglepődve olvassák, hogy ilyen sok összeeskü­
vésbe bevettek, engem mindenesetre megdöbbentett. Csak
véletlenül szereztem mindezekről tudomást, amikor elol­
vastam a Guardianben megjelenő cikkeimhez fűzött, rigo­
rózus munkával létrehozott olvasói hozzászólásokat. Aljas
és rendkívül változatos összeesküvői tevékenységem mel­
lett ezekből arról is értesülhet az olvasó, hogy én vagyok a
világmindenség valaha élt legrosszabb írója, és jobban ten­
ném, ha mennék, és nem nyomdaképes dolgokat művelnék
anyukámmal, háziállataimmal és bútoraimmal.
Erre nyilvánvalóan számíthat az ember, ha egy nagy mé­
diumnak ír, de én ennek ellenére ledöbbentem. Egyes össze­
esküvés-elméleteknek az ég világon semmi értelmük nem
volt. Amikor az egyik cikkemben megvédtem a transznemű
embereket, akiket egy különösen gonosz írásban támadtak
(amit egyébként nem én írtam, ezt sietve jegyzem meg),
akkor nemcsak azzal vádoltak, hogy a transznemű-konspi-
rációnak dolgozom (hiszen a védelmembe vettem őket), de
azzal is, hogy a transznemű-ellenes összeesküvés részese
vagyok (mivel nem védtem őket eléggé vehemensen). Te­
hát nemcsak, hogy sok összeesküvésben vagyok benne, de
eközben aktívan küzdők is magam ellen.
Megszokott, hogy az olvasók, ha olyan írással találkoz­
nak, amely kritizálja a világnézetüket, arra a következte­
tésre jutnak, hogy a cikk az elnyomásra szövetkező gonosz

78
hatalmak műve, és nem egy korán kopaszodó cardiffi fickó
agyszüleménye.
Az internet és a hálózatba kapcsolt társadalom korának
beköszöntével az összeesküvés-elméletek megsokszo­
rozódtak. Az emberek az interneten sokkal könnyebben
találnak „bizonyítékot” a szeptember 11-ével kapcsolatos
teóriáikra, és a CIA-ról és az AIDS-ről szóló vad következ­
tetéseiket is egyszerűbben oszthatják meg a hasonló gon­
dolkodású társaikkal, és ehhez még csak a házukat sem kell
elhagyniuk.
Az összeesküvés-elméletekben persze semmi új nincs.3
Talán az agy játéka miatt képesek, sőt igénylik az emberek
a paranoiás képzelgéseket? Bizonyos értelemben, igen. De,
visszatérve a címhez, mi köze mindennek a babonához?
Kijelenteni, hogy az ufók valóságosak, és megpróbálni be­
törni az 51-es körzetbe messze van attól, ha azt hisszük,
hogy a négylevelű lóhere szerencsét hoz. Mi akkor a közös
ezekben?
Ironikus, de éppen azon késztetésünk teremt kapcsolatot
az összeesküvés-eltnéletek és a babonák között, hogy kap­
csolatot, mintázatot keresünk a (gyakran egymástól függet­
len) dolgok között. Még neve is van annak az élménynek,
amikor összefüggéseket látunk ott is, ahol nincsenek: apo-
fénia.4 Ha például véletlenül kifordítva vesszük fel az alsó­
gatyánkat, majd ezután nyerünk némi pénzt a kaparós sors­
jegyen, és e két esemény között kapcsolatot feltételezünk,
akkor apoféniával állunk szemben. Hiszen képtelenség,
hogy az alsónadrágunk orientációja befolyásolná a kaparós
sorsjegyen szereplő számot, mi mégis felfedeztük a mintá­
zatot, és nem egykönnyen felejtjük el. Ehhez hasonlóan, ha
két híresség egymástól függetlenül, de egy hónapon belül
meghal, természetes okok miatt vagy balesetben, az tragi­

79
kus véletlen. De ha jól utánanézünk a személyiségüknek,
és kiderül róluk, hogy mindketten kritizáltak egy meghatá­
rozott politikai tömörülést vagy a kormányt, akkor arra a
következtetésre juthatunk, hogy mindkettőjüket meggyil­
kolták - ez is apofénia. Alapvetően minden összeesküvés-el­
mélet és babona visszavezethető valakire, aki értelmesnek
tűnő párhuzamot vont két független esemény között.
Egyáltalán nemcsak a kivételesen paranoiás és babonás
emberek vannak kitéve ennek, hanem mindenkivel elő­
fordulhat ez az élmény. Valójában nem túl bonyolult belát­
nunk, hogy honnan is eredeztethető e jelenség.
Az agy folyamatosan fogadja a változatos információk
véget nem érő áramát, és értelmeznie kell őket. Végső soron
a világ, amelyet érzékelünk, az agyi feldolgozófolyamatok
eredménye. A retinától a látókérgen át a hippokampuszig
és a prefrontális kéregig az agy számos terület párhuzamos
működésére támaszkodik. (Azok az idegtudományi „felfe­
dezésekről” szóló újságcikkek, amelyek azt állítják, hogy
bizonyos funkciókért kizárólag egyik vagy másik agyterü­
let a felelős, félrevezetők. Ez legfeljebb csak részleges ma­
gyarázat lehet.)
Annak ellenére, hogy a körülöttünk lévő világ érzékelé­
sében számos agyterület vesz részt, egyértelműek a rend­
szer korlátái. Nem arról van szó, hogy az agy erőforrásai
nem lennének elegendők. Folytonos információözön zúdul
ránk, de ennek csak kis része bír számunkra relevanciával.
Az agynak pedig alig egy másodperce van arra, hogy feldol­
gozza és használhatóvá tegye számunkra ezt az informá­
ciót. Emiatt agyunk számos rövidített utat vesz igénybe,
hogy (úgy-ahogy) bírja a nyomást.
Ezen utak egyike, hogy az agy úgy választja el a fontos
információt a lényegtelentől, hogy felismeri a mintázato­

80
kát, és rájuk koncentrál. Ennek konkrét példáit a látórend­
szer működésében figyelhetjük meg (lásd az 5. fejezetet).
Most legyen elég annyi, hogy az agy folyamatosan kutat
kapcsolatok és összefüggések után az általunk megfigyelt
jelenségekben. Ez a késztetés kétségtelenül a túlélésünket
szolgálta a múltban, amikor fajunk folytonos veszélyek kö­
zepette élt - emlékeznek még a küzd vagy menekülj-reak-
cióra? -, de néha bizony fals riadót fúj. De mit számítanak a
vaklármák, ha eközben életben maradunk?
Csakhogy e vaklármák okozzák a problémát. Ez eredmé­
nyezi az apoféniát, amit csak súlyosbít agyunk „küzdj vagy
menekülj’’-reakciója, illetve az arra való hajlamunk, hogy a
legrosszabb forgatókönyvet fogadjuk el a legvalószínűbb­
nek. Hirtelen rettentő nagy nyomás nehezedik elménkre.
Mintázatokat látunk a világban, ott is, ahol nincsenek,
majd ezekhez súlyos következményeket társítunk, és a leg­
apróbb esélyét is felfedezzük annak, ahogy ezek negatívan
értinthetik az életünket. Gondoljunk csak bele, hogy hány
babona szól a balszerencse elkerüléséről! Olyat viszont sen­
ki sem hallott még, hogy egy összeesküvés célja az emberek
megsegítése lenne. A titokzatos elit nem szervez jótékony-
sági sütivásárt.
Az agy a memóriánkban tárolt információban is mintá­
zatokat és tendenciákat ismer fel. Ez igen hasznos, hiszen
ezáltal tapasztalataink segíthetik a gondolkodásunkat.
Csakhogy első élményeink gyermekkorunkból származ­
nak, és e tapasztalatok még felnőttkori gondolkodásunkra
is kihatnak. Az első alkalom, amikor szüléinknek próbáljuk
megtanítani a legújabb videojátékok használatát, általában
elegendő arra, hogy a mindenhatóságukba és mindentu­
dásukba vetett hitünk utolsó maradékait is lerombolja, de
gyermekkorunkban gyakran mégis ilyennek tűnnek. Úgy

81
növünk fel, hogy környezetünk nagy része (ha nem is az
egésze) ellenőrzött. Gyakorlatilag minden, amit tudunk,
azt olyan felnőttek mondták nekünk, akiket ismerünk és
akikben megbízunk, minden esemény az ő felügyeletük
mellett történik. Életünk legmeghatározóbb éveiben ők je­
lentik számunkra az elsődleges hivatkozási pontot. Így, ha
a szüléink babonásak, akkor nagyon valószínű, hogy mi is
azok leszünk, anélkül, hogy ehhez bármiféle bizonyítékra
lenne szükségünk.5
Különösen fontos, hogy első emlékeink legtöbbje egy lát­
szólag szervezett világból származik, amelyet hatalommal
bíró, bár nehezen érthető figurák irányítanak (és nem egy
véletlenszerű és kaotikus világból eredeztethető). Ezek az
elvek olyan mélyen bevésődhetnek tudatunkba, hogy hie­
delemrendszerünket egészen felnőttkorunkig hordozhat­
juk. Emiatt egyes felnőttek megnyugtatóbbnak érezhetik
azt a tudatot, hogy a világot továbbra is hatalommal bíró
autoritások irányítják, legyenek ők gazdag mágnások, em­
berhúsra éhező idegen gyíkemberek vagy tudósok.
Az előző bekezdés olvasásakor az az érzésük támadha­
tott, hogy az összeesküvés-elméletetek hívői bizonytalan,
éretlen személyek, akik tudat alatt vágyakoznak arra a
szülői elfogadásra, amelyet gyermekkorukban nem kaptak
meg. Néhányuk kétségtelenül ilyen, de sokan éreznek így
azok közül is, akik nem hisznek az összeesküvés-elméle­
tekben. Miután hosszú bekezdéseken keresztül értekeztem
az összefüggéstelen jelenségek közötti téves kapcsolatok
keresésének veszélyeiről, nem fogom ugyanezt csinálni én
is. Mindössze annyit állítottam, hogy az agy fejlődése „elfo-
gadhatóbbá” teheti az összeesküvés-elméleteket.
A mintázatok keresésére irányuló hajlamunk egyik leg­
főbb következménye (vagy talán ez inkább az oka), hogy

82
az agy nagyon rosszul viseli a véletlenszerűséget. Agyunk
látszólag képtelen elfogadni azt, hogy valaminek nincs
felfedezhető oka, csak a vak véletlen. Ez talán újabb kö­
vetkezménye annak, hogy az agy folyton a veszélyt keresi
mindenhol. Ha egy jelenségnek nincs igazi oka, akkor nem
is tehetünk ellene semmit, ha veszélyesnek bizonyul, ez pe­
dig elfogadhatatlan. De az is lehet, hogy teljesen másról van
szó. Talán az, hogy az agy elutasít minden véletlenszerűsé­
get, egy véletlen mutáció eredménye, amely végül hasznos­
nak bizonyult. Ez mindenesetre gyilkos irónia lenne.
Bármi is áll a hátterében, a véletlenszerűség elutasítása
számos közvetett következménnyel jár. Ezek egyike annak
reflexszerű feltételezése, hogy minden okkal történik, és
ezt gyakran „sorsnak” hívják. A valóságban történnek egy­
szerűen szerencsétlen események, de ez az agy számára
nem elfogadható magyarázat, így találnia kell egy másikat,
amelyhez hevenyészett indokolást fűzhet. Sok balszerencse
ér minket? Biztos a múltkor eltört tükör miatt van, hiszen
a tükör a lelkünket tartalmazta, amely így vele együtt ösz-
szetört. De az is lehet, hogy balsorsunkat a minket gyötrő
ártó szellemek okozzák. Viszont ők utálják a vasat, ezért
ajánlatos patkót tartani magunknál, amely távol tartja őket.
Elképzelhető, hogy az összeesküvéselmélet-hívők azért
hisznek abban, hogy gonosz szervezetek irányítják a vi­
lágot, mert ez még mindig jobb, mint az egyéb lehetőségek.
Annak elfogadása, hogy az emberi társadalom működése
csupán megjósolhatatlan történések és a szerencse játéká­
nak függvénye, sok tekintetben sokkal aggasztóbb, mint
ha feltételezzük, hogy létezik a mindent irányító sötét elit,
még akkor is, ha az öncélúan viselkedik. Jobb, ha egy ré­
szeg pilóta vezeti a repülőt, mintha senki sem lenne a piló­
tafülkében.

83
 A személyiségpszichológiában e koncepciót „a kontroll
kifejezett helyének” nevezik, és arra utal, hogy a személy
milyen mértékben érzi magáénak a vele történő események
feletti irányítást.6 Minél inkább magunkénak érezzük a
kontrollt, annál jobban hiszünk abban, hogy a kezünkben
a kormányrúd (az ebben az esetben irreleváns, hogy valójá­
ban mennyire vagyunk képesek ellenőrzésünk alatt tartani
az eseményeket). Kevéssé értjük, hogy egyes emberek miért
érzik magukat erősebb irányítói szerepben, de egyes vizs­
gálatok kapcsolatot találtak a nagyobb hippokampusz és a
kontroll erősebb helye között.7 A kortizol stresszhormon
viszont látszólag csökkentheti a hippokampusz méretét.
Azok az emberek, akik úgy érzik, hogy kicsúszott kezükből
az irányítás, könnyebben lesznek stresszesek, így megnő
kortizolszintjük. így a hippokampusz mérete inkább lehet
következménye, semmint oka a kontroll helyének.8Az agy
soha semmit nem egyszerűsít le számunkra.
Mindenesetre a kontroll nagyobb helye azt jelenti, hogy
érzésünk szerint befolyásolni tudjuk a véletlenszerű esemé­
nyeket is (holott valójában nincs is okunk, de ez most mind­
egy) . Ha babonáról van szó, akkor sót hintünk hátra a vállunk
fölött, lekopogjuk a fán, vagy messzire elkerüljük a létrákat
és persze a fekete macskákat. Ily módon megnyugodhatunk,
hogy tetteinkkel megelőztük a katasztrófát, bár ennek me­
chanizmusa megcáfol minden racionális magyarázatot.
Azok, akik a kontroll nagyobb helyével vannak megáld­
va, igyekeznek aláásni az „összeesküvést” azzal, hogy min­
denki figyelmét fel akarják hívni rá, és a dolgok „mélyére”
ásnak (persze az információforrás megbízhatósága ritkán
szempont). Ezután minden rájuk figyelő embert felvilágo­
sítanak arról, amit felfedeztek, egyúttal kijelentik, hogy
azok, akik nem figyelnek rájuk, mind buta birkák vagy effé­

84
lék. A babonaság ezzel szemben jóval passzívabb, az embe­
rek ettől még élhetnek normális életet. A konspirációs teó­
riák sokkal több elhivatottságot és erőfeszítést kívánnak
a híveiktől. Mikor próbálta önt valaki a rejtett igazságról
meggyőzni, ami miatt a nyúlláb szerencsét hoz?
Végeredményben úgy tűnik, hogy az agy mintázatok
iránt érzett szerelme, illetve véletlenszerűséggyűlölete so­
kakat meglehetősen extrém következtetésekre sarkall. Ez
nem is okozna különösebb gondot, de az agy egyúttal ret­
tentően megnehezíti annak felismerését is, hogy mélyen
gyökerező világnézetünk és az ebből levont következteté­
seink rosszak, függetlenül attól, hogy mennyi bizonyítékot
tárnak elénk. A babonások és az összeesküvéselmélet-hí-
vők rendületlenül fenntartják meggyőződéseiket, bármit
is zúdítson rájuk a racionális világ. Mindezt pedig az idióta
agyunknak köszönhetjük.
Vagy talán mégsem? Amit itt leírtam, az az idegtudo­
mány és a pszichológia jelenlegi ismeretein alapul, csak­
hogy ezek az ismeretek meglehetősen korlátozottak. Való­
jában még a vizsgálat tárgyát is nehéz megfogni. Vajon mit
nevezhetünk pszichológiai értelemben babonának? Milyen
agyi aktivitás jellemzi a babonát? Ez egy hiedelem? Esetleg
idea? Hiába érkeztünk el arra a fejlettségi szintre, hogy im­
már „élőben” szkennelhetjük a dolgozó agy folyamatait, de
attól, hogy látunk aktivitást, nem állíthatjuk, hogy értjük
is, hogy mit jelent. Ahogy hiába látjuk a zongora billentyűit,
attól még nem tudunk Mozartot játszani rajta.
Nem mintha a kutatók ne próbáltak volna rábukkanni
a babona agyi megnyilvánulására. Marjaana Lindeman és
kollégái fMRI-vizsgálatot végeztek tizenkét önkéntesen,
akik természetfeletti-hívőként jellemezték önmagukat, il­
letve tizenegy szkeptikuson is.9 Az alanyoktól azt kérték,

85
hogy képzeljenek el egy kritikus élethelyzetet (például az
állásuk váratlan elvesztését vagy szakítást a párjukkal),
majd „érzelmi töltöttséggel bíró képeket mutattak nekik
élettelen tárgyakról és látképekről (például két összenőtt
cseresznyéről)”. Efféle fotókat - látványos hegycsúcsok és
hasonlók - motivációs posztereken láthatunk. Azok, akik
hisznek a természetfelettiben arról számoltak be, hogy a
képekben jeleket láttak arra vontakozólag, hogy a magán­
életi válságuk hogyan fog rendeződni. Ha a szakításukra
gondoltak, úgy érezték, hogy minden rendben lesz, hiszen
a két összenőtt cseresznye az erős kapcsolatot és elkötele­
ződést jelenti számukra. A szkeptikusok - ahogy várnánk -
nem mondtak ilyesmit.
A vizsgálat érdekessége, hogy a képek látványa aktivitást
váltott ki az összes alany agyában, méghozzá a bal oldali
halántéklebeny alsó részében. E terület a képfeldolgozás­
sal függ össze. Viszont az ellenkező oldali halántéklebeny
azonos területén a természetfeletti-hívők agya sokkal ke­
vésbé aktiválódott, mint a szkeptikusoké. E régió feladata
a kognitív elfojtás, tehát e terület más gondolkodásbeli
folyamatokat gátol és szabályoz.10 Ebben az esetben a jobb
halántéklebeny talán azokat az agyi folyamatokat gátolja,
melyek az illogikus mintázatokat és kapcsolatokat igye­
keznek felfedezni. Ez magyarázhatja, hogy egyes emberek
miért hajlamosak azonnal elhinni a valószínűtlen és irra­
cionális magyarázatokat is, míg mások komoly bizonyí­
tékokat igényelnek. Ha a jobb halántéklebeny alsó részén
gyenge az aktivitás, akkor az agy irracionalitás felé hajló
aktivitása nagyobb befolyást szerez.
Ugyanakkor e kísérletet távolról sem tekinthetjük dön­
tő jelentőségűnek, több okból sem. Egyrészt nagyon kevés
alannyal végezték el, de főképp azért, mert nem világos,

86
hogy hogyan mérhetjük az emberek „természetfeletti irán­
ti fogékonyságát”. Ez nem olyan mennyiség, amellyel az
Sl-mértékegységrendszer foglalkozna. Vannak emberek,
akik rendkívül racionálisnak tartják magukat, de könnyen
lehet, hogy ez csak ironikus önáltatás a részükről.
Az összeesküvés-elméleteket még nehezebb vizsgálni. Ha­
sonló nehézségek érvényesek itt is, azzal súlyosbítva, hogy
- a téma kényessége okán - még nehezebb együttműködő
alanyokat találni. Az összeesküvéselmélet-hívők hajlamosak
titokban tartani meggyőződésüket, sokszor paranoiások, és
bizalmatlanok a hivatalos hatóságokkal szemben. így, ha
egy kutató azzal keresi meg őket, hogy „Bejönne a jól őrzött
intézményünkbe, hogy ott kísérleteket végezzünk magán?
Csupán betolnánk egy gépbe, ahol szkennelnénk az agyát.”,
a válasz a legritkább esetben igen. Szóval az e részben leírtak
csupán logikusnak tűnő elméleteknek és feltételezéseknek
tekinthetők, amelyek a jelenleg rendelkezésünkre álló ada­
tokon alapulnak.
Hogy mi áll ennek a hátterében? Könnyen lehet, hogy az
egész fejezet az embereket tudatlanságban tartó összees­
küvés része.

Vannak emberek,
akik inkább birkóznának egy vadmacskával,
minthogy énekelniük kelljen a karaokéban
(Fóbiák, szociális szorongás,
és ezek számtalan megnyilvánulása)

A karaoke világszerte népszerű időtöltés. Vannak emberek,

akik imádnak kiállni (általában igencsak kapatos) idegenek
elé, és elénekelni egy dalt, amelyet gyakran csak távolról
ismernek, függetlenül énektudásuktól. Bár e témában még

87
 nem végeztek kísérleteket, meg merem kockáztatni, hogy
fordított arányosság áll fenn a karaoke iránti elhivatottság
és a hangbéli képességek között. Az alkoholfogyasztásnak
szinte bizonyosan jelentős szerepe van e szokásban. A tele­
víziós tehetségkutatók korában pedig az emberek ismeret­
lenek milliói előtt is énekelhetnek az érdektelen részegek
kis csoportja helyett.
Viszont vannak olyanok is, akiket megrémiszt még a
gondolat is, hogy mások előtt előadjanak valamit. Sőt, rém­
álmaik lesznek ettől. Ha megkérdezzük őket arról, hogy
szeretnének-e kiállni a tömeg elé és énekelni, úgy fognak
ránk nézni, mintha csak azt kértük volna tőlük, hogy mez­
telenül zsonglőrködjenek öt kibiztosított kézigránáttal,
miközben az összes exük őket nézi. Egy pillanat alatt elsá­
padnak, izmaik megmerevednek, légzésük felgyorsul, és a
„küzd vagy menekülj’’-reakció megannyi klasszikus tünetét
fogják produkálni. Ha választaniuk kell az éneklés és a harc
között, akkor szíves örömest belevetik magukat a halálig
tartó küzdelembe (kivéve, ha ez is közönség előtt zajlik).
Mi történik itt? Bármit is gondoljunk a karaokéról, ab­
ban megegyezhetünk, hogy kockázatmentes, máskülönben
csak az adrenalinfüggő zenerajongók élveznék. Persze,
könnyen rosszra fordulhat a dolog, ha olyan hamisan ének­
lünk, hogy a hallgatóság összes tagja a megváltó halálért
kezd könyörögni. És akkor mi van? Néhány ember, akik­
kel soha többé nem fogunk találkozni, azt fogják gondolni
énektudásunkról, hogy nem üti meg a mércét. Miért kell
ettől rettegni? Az agyunk szempontjából azonban tényleg
van okunk ettől rettegni. A szégyen, a feszengés, a nyilvá­
nos megaláztatás mind olyan intenzív negatív érzelmek,
amelyeket a legelhivatottabb deviánsok kivételével senki
sem akar magának. Már a puszta lehetősége ezek bárme­

88
lyikének (pláne mindnek) elég ahhoz, hogy az embert visz-
szatántorítsa.
De az emberek sok más, még a karaokénál is ártatlanabb
dologtól is félnek. Vannak, akik nem merik felvenni a te­
lefont (ezt spéciéi én is igyekszem elkerülni, hacsak tehe­
tem), nem fizetnek úgy a pénztárnál, ha mögöttük áll a sor,
félnek rendelni a kocsmában, előadást tartani, fodrászhoz
járni - tehát csupa olyan dologtól tartanak, amit sok millió
ember nap mint nap csinál, mindenféle probléma nélkül.
Nekik mégis a hideg verejték csurog végig a hátukon, ha
csak rájuk gondolnak.
Ezek szociális szorongások. Gyakorlatilag mindenki küzd
velük, kisebb-nagyobb mértékben, de ha olyan súlyossá vál­
nak, hogy már egyértelműen károsak, és komolyan hátrál­
tatják az illető mindennapi életét, akkor már szociális fóbiá­
nak minősülnek. Utóbbi a fóbiák leggyakoribb formája, így
a mögötte rejlő idegi folyamatok megértéséhez lépjünk egy
lépést hátra, és vizsgáljuk meg a fóbiákat általánosságban!
A fóbia nem más, mint irracionális félelem valamitől. Ha
egy pók landol váratlanul a kezünkön, és erre felkiáltunk,
és kapálózni kezdünk, azon mások nem csodálkoznak.
Hiszen egy csúszómászó lepett meg minket, az emberek
viszont nem szeretik, ha ízeltlábúak érnek hozzájuk, így a
viselkedésünk indokolt. Ellenben, ha a pók érintésére meg­
állíthatatlanul sikoltozni kezdünk, felborogatjuk a bútoro­
kat, majd hipóval mossuk le a kezünket, elégetjük az összes
ruhánkat, és egy hónapig nem vagyunk hajlandók elhagyni
a lakásunkat, na azt már esetleg irracionálisnak fogják tar­
tani. Hiszen csak egy pókról van szó.
Az az érdekes a fóbiákban, hogy az emberek, akik küzde­
nek velük, teljesen tudatában vannak annak, hogy milyen
logikátlanul viselkednek.11 Az arachnofóbiások tudatos

89
szinten tisztában vannak azzal, hogy egy pennynél is ki­
sebb pók nem jelent valós veszélyt rájuk nézve. Ennek elle­
nére nem tudnak gátat szabni a túlzott félelmi reakciójuk­
nak. Ez az oka annak, hogy a fóbiás reakciók láttán hallott
szokásos megnyilvánulások („Nem bánt téged.”), bár logi­
kusnak tűnnek, teljesen értelmetlenek. Hiába tudja az il­
lető, hogy valami nem veszélyes, ez nem sokat számít neki,
mivel a kiváltó ingerhez kapcsolt félelme a tudatos szintnél
sokkal mélyebben gyökerezik. Emiatt a fóbiák rendkívül
nehezen leküzdhetők, és sokáig velünk maradnak.
Félelmi reakciót kiváltó forrás összetettsége szerint is­
merünk specifikus (vagy egyszerű) és komplex fóbiákat is.
Az egyszerű fóbiák egy-egy meghatározott tárgyra (például
késekre), állatokra (pókokra, patkányokra), szituációkra
(lifttel való utazás) vagy anyagra (vérre, hányásra) irányul­
nak. Mindaddig, míg elkerüljük e dolgokat, a fóbiánk nem
okoz problémát, normális életet élhetünk tőle. Bár vannak
helyzetek, amikor képtelenek vagyunk elkerülni a kiváltó
ingereket, de legalább bízhatunk abban, hogy e szituáció
hamar elmúlik. Talán ijesztőnek találjuk a liftet, de a ti­
pikus liftezés csupán pár másodpercig tart - hacsak nem
Willy Wonka felvonójáról van szó Roald Dahl Karcsi és a cso­
koládégyár című könyvéből.
E fóbiák számos forrásból eredhetnek. A legalapvetőbb
ezek közül az asszociatív (vagy társításos) tanulás, amikor
egy meghatározott választ (ebben az esetben túlzott félel­
mi reakciót) kapcsolunk egy speciális stimulushoz (például
a pókokhoz). Erre még a legegyszerűbb idegrendszerrel
megáldott teremtmények is képesek, például az Aplysia,
vagyis a kaliforniai tengeri nyúl is (amely valójában egy
hetven centiméter hosszú csiga). E csigát már a hetvenes
években is használták az első tanulással kapcsolatos neu­

90
rológiai kísérletekben.12 Talán emberi mércével mérve
egyszerű és kezdetleges az idegrendszerük, mégis képesek
a társításos tanulásra, továbbá - és ez az igazán lényeges -
hatalmas neuronjaik vannak. Olyan nagyok az idegsejtjeik,
hogy elektródokat lehet beléjük szúrni, hogy kiderüljön,
mi folyik bennünk. Az Aplysia idegsejtjein lévő axonok
(a neuronok hosszú nyúlványai) akár egy milliméteres át-
mérőjűek is lehetnek. Talán ez nem tűnik nagynak, de az
átlagos sejtméretekhez viszonyítva mégis hatalmas. Ha az
emberi idegsejtek axonjainak vastagsága a szívószállal len­
ne összemérhető, akkor a tengeri nyúl axonjai olyan vasko­
sak lennének, mint a Csalagút.
A nagy idegsejteknek semmi hasznát nem vennénk, ha
az állat nem lenne képes társítással tanulni - és ez itt a lé­
nyeg. Már korábban is említettük ezt az 1. fejezet étrend­
ről és az étvágyról szóló részében, ahol megfigyeltük, hogy
az agy hogyan kapcsolja össze a tortát és a betegséget, és
hogyan okoz már az is hányingert, ha csak a tortára gon­
dolunk. Ugyanez a mechanizmus működik a fóbiák és a
félelmek esetében.
Ha óva intettek minket valamitől (az idegenektől, az
elektromos vezetékektől, a patkányoktól vagy a kórokozók­
tól), agyunk extrapolálja mindazt a szörnyűséget, amely
velünk történhet a velük való találkozás alkalmával. Ami­
kor aztán tényleg találkozunk a figyelmeztetésben szereplő
ingerekkel, az agy előhívja mindezeket a „valószínű” forga­
tókönyveket, és egy csapásra aktiválja a küzd vagy mene-
külj-reakciót. Az emlékek félelmi komponenseinek kódo­
lásáért felelős amygdala (mandulamag az agyban) ezután
„veszély”-címkével illeti a találkozás emléknyomát. így a
következő találkozáskor egyből eszünkbe jut a veszély, és
előtör a félelmi reakció. Amikor megtanulunk valamitől

91
 óvakodni, végül félni kezdünk tőle. Egyes emberekben e
félelem idővel fóbiává alakulhat.
Ez a folyamat annak lehetőségét is felveti, hogy szó
szerint minden ellen kialakulhat a fóbia, és ha láttuk már
felsorolva az ismert fóbiákat, akkor erről meg is győződ­
hettünk. Ismert például a turofóbia (a sajttól való félelem),
a xantofóbia (félelem a sárga színtől, ami nyilvánvalóan át­
fed a sajtfóbiával), a hippopotomonstrosesquipedaliofóbia
(a hosszú szavaktól való félelem, amelynek neve bizonyítja,
hogy a pszichológusok alapvetően gonoszak), és a fobofóbia
(a fóbiáktól való félelem, mert az agy rendszeresen fordul
a logikához, és így szól: „Fogd be, te nem az igazi apám
vagy!”). Ugyanakkor bizonyos fóbiák sokkal gyakoribbak,
mint mások, ez pedig arról árulkodik, hogy kialakulásuk­
ban más tényezők is szerepet játszhatnak.
Evolúciónk során úgy fejlődtünk, hogy féljünk bizonyos
dolgoktól. Az egyik viselkedési kísérletben megtanították
a csimpánzoknak, hogy féljenek a kígyóktól. Ez viszonylag
egyszerű feladat, általában elég hozzá annyi, hogy kígyó­
kat ábrázoló képeket mutatnak a majmoknak, majd kelle­
metlen inger (enyhe áramütés vagy rossz étel íze) éri őket
- tehát olyasvalami, amelyet igyekeznek elkerülni, ha csak
lehet. Ezt a tanítást nevezzük tréningnek. Ennél jóval érde­
kesebb, hogy amikor más csimpánzok látták, hogy a kígyók
láttán félni kezdenek, azok is gyorsan megtanulták, hogy a
kígyóktól félni kell, anélkül, hogy ők is átestek volna a tré­
ningen.13 Ezt gyakran hívják szociális tanulásnak.14; 15; 16
A szociális tanulás és a társaktól eredő jelzések hatása el­
képesztően nagy. Megfejelve mindezt az agy veszély esetén
bekapcsolódó „jobb félni, mint megijedni”-hozzáállásával,
ha látunk valakit, aki fél valamitől, jó eséllyel mi is félni fo­
gunk tőle. Ez különösen igaz gyermekkorban, amikor folya­

92
matosan tanuljuk a világ működését, főként azoktól, akiről
úgy tartjuk, hogy nálunk többet tudnak. így, ha a szüléink
különösen erős fóbiától szenvednek, jó esélyünk van arra,
hogy végül mi is „elkapjuk” tőlük e túlzott félelmet, mint
valami viszolyogtató levetett ruhát. Ennek megvan a maga
oka. Ha a gyermek látja a szülőjét, az ő fő oktatóját, tanárát,
gondviselőjét, példaképét, hogy sikít és kapálózik egy egér
láttán, az biztos, hogy élénk és nyugtalanító élményként
marad meg emlékezetében, és nehezen kitörölhető benyo­
mást hagy a gyermeki lélekben.
Az agy félelmi reakciója miatt a fóbiáktól rendkívül ne­
héz megszabadulni. A legtöbb tanult asszociáció idővel
megszüntethető a híres pavlovi kutyakísérletekben kifej­
lesztett módszer segítségével. Ezekben a csengő hangját az
ételhez kapcsolták, ezzel kiválva a tanult választ (vagyis a
nyáladzást). Ha azonban a csengőt újra és újra úgy szólal­
tatták meg, hogy ez nem járt etetéssel, idővel az asszociáció
gyengült, majd megszűnt. Ezt a kioltásnak hívott módszert
számos helyzetben alkalmazhatjuk.17 Az agy ekkor megta­
nulja, hogy a stimulus (ebben az esetben a csengőszó) nem
kapcsolódik semmihez, így nem is igényel különösebb vi­
selkedési választ.
Azt gondolhatják most, hogy a fóbiáknak hasonló folya­
maton kellene átmenniük, hiszen a kiváltó ingerükkel való
egyetlen találkozás sem okoz semmilyen kárt az illetőnek.
Csakhogy ez nem ilyen egyszerű, ugyanis a fóbia által ki­
váltott félelmi reakció egyúttal igazolja is a fóbia jogossá­
gát. A körkörös érvelés mesterműveként az agy úgy dönt,
hogy valami veszélyes, ezért amikor szembesül a kérdéses
stimulussal, beindítja a küzdj vagy menekül-reakciót. Ez
kiváltja a szokásos élettani tüneteket: az adrenalin elönti
a szervezetet, ettől feszültté válunk, pánikolunk és így to­

93
vább. A „küzdj vagy menekülj’’-reakció biológiai értelemben
rendkívül sok erőforrást igényel, és általában nem kellemes
élmény. így az agy efféleképpen emlékszik rá: „A múltkor,
amikor ezzel a dologgal találkoztam, a szervezet megbo­
londult, tehát igazam volt: tényleg veszélyes.” Ezáltal a fóbia
ahelyett, hogy csillapodna, megerősödik, függetlenül attól,
hogy az illetőt milyen mértékű valóságos kár érte.
A fóbia természete is fontos ebben. Eddig csak egyszerű
fóbiákról volt szó (olyanokról, amelyeket meghatározott
tárgyak vagy stimulusok váltanak ki, amik könnyen azo­
nosíthatók és elkerülhetők). De vannak komplex fóbiák is
(amelyeket bonyolult érzékietek, például kontextusok vagy
élethelyzetek okoznak). Az agorafóbia a komplex fóbiák
tipikus példája, bár gyakran félreértik, és a nyílt terektől
való félelemként jellemzik. Az agorafóbia pontosabb meg­
határozása szerint az olyan helyzetektől való félelem, ame­
lyekből nem lehet szabadulni, és ahol nem segíthet rajtunk
senki.18 Technikailag e helyzet az illető otthonán kívül bár­
hol előállhat, így a súlyos agorafóbia megakadályozhatja,
hogy a beteg elhagyja a lakását - innen ered, hogy a „nyílt
terektől való félelemmel” azonosítják.
Az agorafóbia erősen összefügg a pánikbetegséggel. Bár­
kire rátörhetnek pánikrohamok - ilyenkor a félelmi reak­
ció elborítja a testünket, szinte agyonnyom minket, mi
pedig semmit sem tudunk tenni ellene. Stresszeltnek, ré­
mültnek érezzük magunkat, mintha csapdába estünk vol­
na, nehezen lélegzünk, forog velünk a világ, hányingerünk
támad. A pánikrohamok tünetei mindenkinél különbözők,
Lindsey Holmes és Alissá Scheller 2014-es Huffington
Post-cikkükben (melynek címe: Ilyen érzés a pánikroham)
összeszedtek jó néhány tünetet, amelyet különböző embe­
rek tapasztaltak pánik közben. Egyik érintett így jellemez­

94
te a rohamot: „Én ilyenkor nem tudok sem felállni, sem
beszélni. Csak erős fájdalmat érzek az egész testemben,
mintha apró labdává facsarnának. Nagyon rossz érzés,
hiszen ilyenkor nem tudok lélegezni, hiperventillálni kez­
dek, majd hányok.”
Sok más, ettől eltérő tapasztalatot is olvasni, de mind
ugyanilyen rossz.19 Mindnek ugyanaz a lényege: az agy
időnként semmibe veszi a folyamat köztes szereplőit, és
bármiféle értelmezhető ok nélkül is beindítja a félelmi
reakciót. Minthogy nincs látható ok, szó szerint nincs mit
tenni a helyzettel, így az gyorsan ellenőrizhetetlenné válik.
Ez a pánikbetegség. Az ebben szenvedők végül az ártalmat­
lan helyzetekben is ijedtté és riadttá válnak. E szituációkat
a félelemmel és a pánikkal azonosítják, így irtózni kezde­
nek tőlük.
Ma még nem tudjuk, hogy pontosan miért is jelenik meg
e pánikzavar, de számos komoly elmélet létezik erre. El­
képzelhető, hogy a beteggel történt korábbi trauma okoz­
za, mivel az agy nem képes megbirkózni a megrázkódtatás
utóhatásaival. De bizonyos idegi ingerületátvivő anyagok
túl magas vagy túl alacsony szintje is közrejátszhat benne.
Emellett a genetikai tényezők szerepét sem lehet kizárni,
minthogy a pánikbetegek közeli hozzátartozói nagyobb
eséllyel szenvednek maguk is a betegségben.20 Még olyan
elmélet is létezik, mely szerint a pánikbetegek hajlamosak
a katasztrofális gondolkodásra: olyan erősen aggódnak
minden apró-cseprő problémán, hogy az már egyáltalán
nem racionális.21 A pánikbetegség talán mindezen ténye­
zők együttes következményeként alakul ki, de az is lehet,
hogy tényleges okát még nem fedezték fel. Az agy szám­
talan lehetőség közül választhat, ha ahhoz támad kedve,
hogy indokolatlanul beindítson egy félelmi reakciót.

95
 Végül pedig, ott van a szociális szorongás, illetve, ha már
olyan erős, hogy nem tudunk tőle zavartalan életet élni, a
szociális fóbia. E zavarok a más emberek negatív reakcióitól
való rettegésen alapszanak - például félünk, hogy a többiek
hogyan reagálnak a karaoke-előadásunkra. Immár nem­
csak az ellenséges viselkedéstől és az agressziótól tartunk,
hanem mások egyszerű helytelenítő megnyilvánulásai is
elegendők ahhoz, hogy életünk kibillenjen a normális ke­
rékvágásból. Az, hogy más emberek a fóbiák erőteljes forrá­
saiként funkcionálhatnak, újabb bizonyítéka annak, ahogy
az agy a körülöttünk lévő embereket használja világlátá­
sunk kalibrálására, és saját világban elfoglalt helyzetünk
meghatározására. Ennek eredményeként mások rólunk
alkotott véleménye rendkívül fontos, sokszor személyüktől
függetlenül. Emberek milliói vágynak a dicsőségre, és mi
lenne a dicsőség, ha nem az idegenek elismerése. Korábban
már ejtettünk szót az agy egoista mivoltáról, szóval talán
minden híresség a tömegek elfogadására vágyik? Ez elég
szomorú (kivéve, ha olyan hírességekről van szó, akik jókat
mondtak e könyvről).
A szociális szorongás akkor jelentkezik, amikor az agy
hajlama a negatív kifejletek előrejelzésére és az aggodal­
maskodásra találkozik a szociális elismerésre és elfogadás­
ra irányuló igényével. Ha telefonon beszélünk valakivel,
akkor a hangján kívül minden egyéb társas jelzést nélkü­
löznünk kell, amely a személyes beszélgetés sajátja. így
vannak emberek (közöttük és is), akik ezt igen nehezen
viselik, és amiatt eshetnek pánikba, hogy esetleg megsér­
tik vagy éppen halálra untatják beszélgetőpartnerüket. Az
ugyancsak nyomasztó lehet, amikor a boltban úgy fizetünk
a pénztárnál, hogy hosszú sor áll mögöttünk , hiszen tech­
nikailag feltartunk egy csomó embert, akik mind minket

96
bámulnak, miközben mi éppen matematikai tudásunkat
próbáljuk alkalmazni a fizetés lebonyolításához. Számta­
lan hasonló helyzetet lehetne említeni, amelyek mind le­
hetőséget adnak az agy számára annak felismerésére, hogy
hány módon botránkoztathatjuk meg és bosszanthatjuk fel
embertársainkat, hányféleképpen állíthatunk ki magunk­
ról rossz bizonyítványt, és kerülhetünk a legkülönbözőbb
megalázó helyzetekbe. A lényeg itt a teljesítménytől való
szorongás: az afeletti aggodalom, hogy mindent elrontunk,
mások szeme láttára.
Persze vannak emberek, akiknek ez meg se kottyan, de
sokaknak ismerősek e problémák. Az okokról egész sor ma­
gyarázat született, de Roselind Lieb vizsgálatai arra utal­
nak, hogy a szüléink velünk való viselkedése összefügghet
a szorongási zavar kockázatával,22 és hamarosan önök előtt
is nyilvánvaló lesz az e mögött rejlő logika. A túlzottan kri­
tikus szülők azt okozhatják, hogy a gyermek abban a foly­
tonos félelemben nő fel, hogy még a legapróbb cselekede­
teivel is csalódást okoz a legtekintélyesebb figurának. Ezzel
szemben a túlzottan védelmező szülők megakadályozzák
azt, hogy gyermeküknek szembesülnie kelljen a tettei leg­
apróbb negatív következményeivel is. Amikor a gyerekek
felnőnek, és már nem védelmezi őket a szülői szeretet,
előbb-utóbb biztosan tesznek valamit, ami rossz következ­
ményekkel jár. Minthogy erre korábban nem készülhettek
föl, a konzekvenciák aránytalanul keményen érinthetik
őket, így kevésbé tudnak megbirkózni vele. Ezután nem
meglepő, ha egyre jobban félnek majd attól, hogy mindez
újra megtörténik. Ha gyermekkorban folyton azt hallotta
valaki, hogy az idegenektől tartani kell, mert veszélyesek
lehetnek, az jó eséllyel felnőtt korában a szükségesnél job­
ban fog félni tőlük.

97
 A fóbiákkal küzdő személy gyakran zárkózott, kerüli
az embereket, és minden olyan helyzetet, amely azzal fe­
nyeget, hogy beindul az irracionális félelmi reakciója.23 Ez
talán jót tesz a pillanatnyi lelkiállapotának, viszont kife­
jezetten rossz a fóbia hosszú távú kezelése szempontjából.
Minél tovább kerüljük a stimulust, annál tovább marad
élénk és erőteljes az agy számára. Mintha csak papírlapot
ragasztanánk a falon tátongó egérlyukra. Talán rendben
lévőnek tűnik a felületes szemlélő számára, de attól a rág­
csálóprobléma továbbra is fennáll.
A rendelkezésünkre álló bizonyítékok arról árulkodnak,
hogy a szociális szorongás a leggyakoribb az összes fóbia
között.24 Ez nem is meglepő, hiszen az agy paranoid hajla­
mai arra indítanak minket, hogy az ártalmatlan dolgoktól
is féljünk, illetve kétségbeesetten vágyunk mások megbe­
csülésére. Ha e kettőt összerakjuk, nem kell csodálkoznunk
azon, hogy irracionálisán félünk attól, hogy mások negatív
véleményt alakítanak ki inkompetenciánk láttán. Ezt mi
sem bizonyítja jobban, hogy ez már a kilencedik tizedik
tizenegyedik tizenkettedik vázlat, amelyben ugyanerre a
következtetésre jutok. És mégis biztos vagyok abban, hogy
sok embernek még így sem fog tetszeni.

Nincsenek rémálmaim... kivéve,

amikor olyat teszek, amitől m égis vannak
(Miért szeretnek az em berek annyira megijedni,
hogy direkt keresik rá az alkalmat?)

Miért ugrik sok ember szó szerint a lehetőségre, hogy a

könyörtelen talajon való szétkenődést kockáztassa, miköz­
ben a lebegés élményét keresi? Gondoljunk csak a bázisug­

98
rókra, a bungee jumping szerelmeseire vagy az ejtőernyő­
sökre! Minden, amit eddig megtudtunk az agyunkról, arra
utal, hogy mindent megtesz annak érdekében, hogy meg­
óvja magát, és ez okoz idegeskedést, elkerülő megatartást
és így tovább. Ennek ellenére sok író, mint például Stephen
King és Dean Koontz félelemkeltő természetfeletti jelen­
ségekről, illetve a szereplők brutális, erőszakos haláláról
szóló könyvek írásával keresi degeszre magát. Ok ketten
együtt majdnem egymilliárd könyvet adtak már el. A Fű-
rész-franchise annak tárháza, ahogy az emberek a leginno­
vatívabb és leggyomorforgatóbb módon képesek idő előtt
meghalni, mindenféle homályos okok miatt. E filmsorozat
immár a hetedik filmnél tart, és mindet a világ számos
mozijában bemutatták, ahelyett, hogy ólomkonténerekbe
zárták volna a kópiákat, és kilőtték volna a Nap irányába.
Ijesztő történeteket mesélünk egymásnak a tábortűz kö­
rül, szellemvasútra váltunk jegyet, elvarázsolt kastélyokat
látogatunk, élőhalottnak öltözünk Halloween idején, hogy
ezzel csaljunk ki édességet a szomszédokból. De hogyan
magyarázhatjuk e kizárólag az ijesztgetésünkről szóló szó­
rakozási formák iránt érzett vonzalmunkat (amelyek közül
nem egy a gyerekeket célozza)?
Véletlen egybeesés, hogy a félelem szülte borzongásért,
illetve az édességek kiváltotta megelégedettségért ugyan­
az az agyterület a felelős. Ez a mezolimbikus idegpálya,
amelyet gyakran hívnak mezolimbikus jutalmazópályának
vagy mezolimbikus dopaminerg pályának is, mivel ez hozza
létre az agy jutalmazással kapcsolatos érzéseit, működése
pedig dopamint kibocsátó idegsejtek működésén alapszik.
Ez csak egyike a jutalmazást szabályozó számos agyi pá­
lyának, de az általános tudományos meggyőződés szerint
mind közül ez a legfontosabb. így működésének ismerete

99
 fontos annak megértésben, hogy az emberek miért élvezik
a félelmet. E pálya az agy mélyén helyezkedik el, a középagy
sisak (tegmentum) nevű területének alsó részéből (angol
rövidítéssel: a VTA-ból) és a nucleus accumbensből (NAc)
áll,25 benne pedig az idegi kapcsolatok és relék sűrű kötegét
találjuk. Számos ponton kapcsolódik a fejlettebb agyterü­
letekhez, így a hippokampuszhoz, a homloklebenyhez, de
a primitívebb agyrészekhez, például az agytörzshöz is. Ma­
gyarul e központ igen befolyásos szerepet tölt be az agyban.
A VTA feladata a stimulusok felismerése, és annak eldön­
tése, hogy negatív vagy pozitív elbírálás alá esnek-e. Vagyis
keressük a velük való kapcsolatot, vagy inkább kerüljük el
őket? A VTA jelzi döntését a NAc-nak, amely ezután kiváltja
a tapasztalható idegi választ. Ha például finom falatokat
ropogtatunk, a VTA kellemesként regisztrálja ezt az él­
ményt, tájékoztatja a NAc-ot határozatáról, amely ezután,
jutalmazóközpontként az élvezetet és öröm érzetét kelti
bennünk. Amikor viszont véletlenül romlott tejet kortyo­
lunk, a VTA arról értesíti a NAc-ot, hogy rossz dolog történt
velünk, a nucleus accumbens pedig azonnal émelygést,
hányingert, undort vált ki. Az agy tehát gyakorlatilag az
összes elképzelhető módon azt tudatja velünk, hogy „Ezt
még egyszer ne!”. Együttesen e rendszert hívjuk mezolim-
bikus jutalmazópályának.
A „jutalom” e szövegkörnyezetben pozitív, élvezetes ér­
zést jelent, akkor érezzük ezt, amikor olyasmit csinálunk,
ami az agy megelégedését váltja ki. Itt általában biológiai
funkciókra kell gondolni, mint például az evés éhség ide­
jén, vagy ha az elfogyasztott étel tápanyagban és energiá­
ban gazdag (a szénhidrátok például az agy számára értékes
energiaforrásnak minősülnek, a diétázók ezért tudnak
nehezen ellenállni nekik). Más tevékenységek (így a szex)

100
a jutalmazórendszer sokkal erősebb aktiválását váltják ki,
ezért az emberek pénzt és időt nem kímélve megtesznek
mindent, hogy megkaphassák, annak ellenére, hogy nélkü­
le is túl lehet élni. Igen, tényleg túl lehet.
Még csak arra sincs szükség, hogy e jutalom különösen
életbevágó és intenzív legyen. Ha megvakarjuk viszkető
testrészünket, már az is élvezetes kielégülést okozhat, és
ezt is jutalmazórendszer szabályozza. Az agyunk tájékoz­
tat minket arról, hogy ami történt, az jó volt, így újra kelle­
ne csinálnunk.
Pszichológiai értelemben a jutalom egy eseményre adott
(szubjektív megítélésünk szerint) pozitív válasz, amely a
magatartásunk megváltozásához vezethet. Ebből látható,
hogy a jutalom sokfélét jelenthet. Ha a patkány lenyomja
a pedált, minek hatására gyümölcsöt kap, akkor többször
fogja nyomogatni a pedált. így a gyümölcs valóban jutalom­
ként hat számára.26
Ha a gyümölcs helyett a legújabb Playstation videojáté­
kot kapta volna, vélhetően nem nyomogatta volna utána
gyakrabban a pedált. Egy átlagos tinédzser ezzel nagyon
nem értene egyet, de a patkány nem tud mit kezdeni a
Playstation játékkal, az nem motiválja őt, így nem jutalom
a számára. Ezt azért írtam le, hogy hangsúlyozzam: a külön­
böző emberek (és állatok) jutalmon mást és mást értenek.
Vannak emberek, akik szeretik, ha ijesztgetik őket és jól
megrémülhetnek, mások viszont nem, és nem is értik, hogy
mi ebben a jó.
Sok módja van annak, ahogy a félelem és a veszély kívá­
natossá válhat. Először is, veleszületetten kíváncsiak va­
gyunk. Még a patkányokhoz hasonló állatok is késztetést
éreznek az újdonságok felfedezésére, ha lehetőségük nyílik
rá. Ez még inkább igaz az emberekre.27 Gondoljunk csak be­

lül
le, milyen gyakran csinálunk csak azért valamit, hogy lás­
suk, mi történik! Minden gyerekes szülő ismeri ezt a gyak­
ran romboló hatású késztetést. Vonz minket az újdonság.
Viszont egyébként is rengeteg ismeretlen érzéklettel és ta­
pasztalattal szembesülünk mindennapi életünk során. így
továbbra sem világos, hogy miért keressük éppen azokat,
amelyek félelmet és veszélyt, tehát két rossz dolgot tarto­
gatnak számunkra, ahelyett, hogy ártalmatlan, de ugyan­
olyan ismeretlen jelenségek iránt érdeklődnénk.
A mezolimbikus jutalmazópálya élvezetet okoz, amikor
valami jó történik velünk. De a „valami jó” meglehetősen
tág fogalom, számos lehetőséget magában foglal - így azt is,
amikor valami rossz többé nem történik meg velünk. Hála az
adrenalinnak, illetve a „küzdj vagy menekülj’’-reakciónak,
a félelem és a rettegés rendkívül intenzív érzelmek. Ilyen­
kor minden szervrendszerünk és érzékünk riadókészült­
ségben várakozik, és felkészül a veszélyre. De a veszélyérzet
és a félelem kiváltója rendszerint gyorsan eltűnik (ismerve
agyunk paranoiára való hajlamát). Az agy ilyenkor konsta­
tálja, hogy bár fennállt a fenyegetés, már elmúlt.
Szellemjárta házban jártunk, de már kijutottunk belőle.
A levegőben zuhantuk a föld - és a biztos halál - felé, de már
újra a talajon állunk, és életben vagyunk. Rémisztő törté­
netet meséltek nekünk, de már befejeződött, a vérszomjas
sorozatgyilkos pedig nem jelent meg közben a szobánkban.
Mindezekben az esetekben a jutalmazópálya regisztrálja
a veszélyt, majd annak hirtelen elmúlását is. így mindaz,
amit eközben csináltunk, hatékonynak bizonyult, és életbe
vágóan fontos, hogy legközelebb is ezt csináljuk. így a csele­
kedetünk rendkívül erőteljes jutalmazási választ vált ki.
A legtöbb esetben, például ha eszünk vagy szeretkezünk,

102
csupán időlegesen jobbítjuk életminőségünket. De mit ér
mindez ahhoz képest, hogy épp most menekültünk meg a ha­
lál torkából! Ez sokkal fontosabb. Sőt, ahogy az adrenalin és
a „küzdj vagy menekülj’ -reakció minden szervrendszerünk
működésén eluralkodik, mindenre erősebben és sokkal éle­
sebben emlékezünk. A veszély kiváltotta menekülés, majd
megnyugvás kifejezetten stimuláló hatású lehet - sokkal
inkább, mint a legtöbb stimulus.
A mezolimbikus pályának fontos idegi csatlakozásai és
fizikai kapcsolatai vannak a hippokampusszal és az amyg-
dalával. Ezáltal az általa fontosnak tartott események em­
lékeit felerősíti, és erős érzelmi töltetet kapcsol hozzájuk.28
Nemcsak akkor jutalmaz egyes magatartásformákat, illet­
ve tántorít el bizonyos viselkedésektől, amikor azok tör­
ténnek, de arról is gondoskodik, hogy az esemény emléke
később is ugyanolyan erőteljes maradjon.
Az élesedett érzékek, az erőteljes felindultság és az élénk
emlékek: ezek együttesen azt okozzák, hogy miután vala­
mi komolyan ijesztőt tapasztaltunk, sokkal inkább élettel
teltnek érezzük magunkat, mint máskor. Amikor ehhez
képest minden más tapasztalatunk érdektelennek és sem­
milyennek tűnik, az erős motivációt jelenthet arra, hogy
legközelebb aktívan keressük ezt az emelkedett lelkiállapo­
tot. Ahogy a dupla eszpresszóhoz szokott kávéivót sem fog
igazán kielégíteni az extra tejes caffé latte.
Az ijedségnek márpedig igazinak kell lenni, a művi rio­
gatás nem jó. Agyunk tudatos, gondolkodó részét talán sok
esetben becsaphatjuk (számos példa található erre e könyv­
ben is), de ennyire azért nem hiszékeny. Ha videojátékban
vezetünk egy versenyautót, mindegy, milyen realisztiku­
san néz ki, sohasem fogja ugyanazt az érzést és felindultsá-

103
 got kiváltani bennünk, mintha ténylegesen száguldanánk
vele az utakon. Ugyanez igaz a zombikkal vívott harcra és
az űrhajók vezetésére is. Az emberi agy felismeri, hogy mi
az igazi és mi nem az, és képes kezelni a különbséget - rá­
cáfolva a régi „a videojátékok erőszakot szülnek”-érvelésre.
De ha a valósághű videojátékok nem is ijesztők, akkor
hogy lehetnek azok a végletesen absztrakt stimulusok, pél­
dául a könyvekben olvasott történetek? A dolog nyitja talán
a kontroliban keresendő. Amikor a videojátékkal játszunk,
teljes ellenőrzésünk alatt tarthatjuk a környezetet. Bármi­
kor leállíthatjuk a játékot, annak történései a mi cselekede­
teinkre reagálnak és így tovább. A könyvekkel és a filmekkel
már nem ez a helyzet, hiszen ott csak passzív megfigyelői
vagyunk a történetnek. Miközben magával ragad minket a
történet, semmilyen befolyásunk nincs az események ala­
kulására (hiába nézzük közelebbről a könyvet, az nem vál­
toztat a történeten). Előfordul, hogy egy film vagy könyv
megnézése, elolvasása közben szerzett benyomásaink, él­
ményeink hosszasan velünk maradnak utána is, sőt sokáig
nyugtalanítanak is minket. Ennek hátterében azok az élénk
emlékképek állnak, amelyeket újra és újra felidézünk, ez­
által aktiválunk, eközben „beágyazódnak” memóriánkba.
Végeredményben, ahogy agyunk egyre jobban ellenőrzése
alatt tartja az eseményeket, azok annál kevésbé ijesztők
számunkra. Ezért azok a momentumok, amelyeket a képze­
letünkre bíznak, sokszor sokkal ijesztőbbek, mint a leggyo-
morforgatóbb effektusok.
A horrorfilm a műfaj ínyencei szerint a hetvenes évek­
ben, jóval a számítógépes trükkök és a modern protézisek
kora előtt élte aranykorát. Az ijesztgetés akkortájt a su-
galmazáson, az időzítésen, az atmoszférán és más ravasz

104
trükkökön alapult. Ennek megfelelően a rémületet főként
a nézők agya idézte elő, miközben folyamatosan fenyege­
tések és veszélyek után kutatott. A moziban szó szerint fel­
ugrottak a székből egy-egy árnyék láttán. A csúcstechnikát
képviselő effektusok térhódításával a hollywoodi horrorfil­
mek sokkal egyértelműbbek és közvetlenebbek lettek, és a
számítógéppel rajzolt vödörnyi vér átvette a pszichológiai
feszültségteremtés helyét. Mindkét megközelítésnek van
létjogosultsága, de ha a horrort túl közvetlenül tálalják,
az agy sokkal kevésbé merül bele a rettegésbe, helyette vi­
szont van ideje gondolkodni és elemezni a látottakat. Ezál­
tal tudatában marad annak, hogy a vásznon szereplő képek
csupán egy kitalált, és bármikor elkerülhető forgatókönyv
elemei. így a rémisztés nem érhet el ugyanolyan hatást.
A videojátékok készítői tisztában vannak ezzel, ezért vál­
tak népszerűvé a feszültséggel teli, kiszámíthatalan kör­
nyezetben játszódó horrorjátékok. A játékos karakterének
célja a puszta túlélés a nyomasztó veszélyekkel szemben,
nem csupán túlméretes lézerágyúkkal kell az ellenséget vé­
res cafatokra robbantani.29
Vélhetően hasonló folyamatok állnak az extrém sportok
és más izgalommal járó időtöltések hátterében is. Az embe­
ri agy tökéletesen el tudja különíteni a tényleges veszélyt a
mesterségestől, és általában a kellemetlen következmények
nagyon is valóságos veszélyére van szükség ahhoz, hogy
igazán végigfusson az illető hátán a hideg veríték. Talán
utánozni lehet a kötélugrás fizikai velejáróit, ha képernyők,
hámok és hatalmas ventilátorok segítségével bonyolult szi­
mulátort építünk. De nem valószínű, hogy elég hitelesnek
fog tűnni ahhoz, hogy meggyőzze agyunkat arról, hogy
tényleg nagy magasságból zuhanunk a föld felé, így az él­

105
 meny sem lesz ugyanolyan. A gyors zuhanás majd emelke­
dés érzését nehéz utánozni anélkül, hogy tényleg megcsi­
nálnánk, ezért népszerűek a hullámvasutak is.
Minél kevésbé tartjuk ellenőrzésünk alatt az ijesztő él­
ményt, annál rémisztőbb lesz. Ennek azonban megvan a
maga határa. Valamekkora befolyást meg kell tartanunk
az események felett ahhoz, hogy mókásnak ítéljük az él­
ményt, ne pedig borzalmasnak. Ha ejtőernyővel a hátun­
kon zuhanunk ki a repülőből, az izgalmas és élvezetes.
Ugyanez ejtőernyő nélkül már nem annyira. Ahhoz tehát,
hogy agyunk élvezni tudja a rémisztő élményt, kell hogy le­
gyen némi kockázat, ugyanakkor arra is szükség van, hogy
befolyásolni tudjuk a kimenetelét, és legyen esélyünk el­
kerülni a veszélyt. Az autóbalesetek túlélői általában meg­
könnyebbülnek, hogy életben maradtak, de semmi kedvük
újra átélni az eseményeket.
Emellett ott van az agy korábban már említett furcsa
szokása, hogy szeret a történések alternatív forgatóköny­
vén töprengeni. Hajlamos azon lehetséges negatív követ­
kezményeken rágni magát, amelyek sosem történtek meg.
Ez különösen akkor szembetűnő, ha az esemény, amelyet
ténylegesen vészhelyzetként éltünk meg, igen ijesztő volt.
Ha éppen, hogy nem ütött el minket egy autó, miközben
keltünk át a zebrán, akkor sokszor még napokkal később
is azon gondolkodunk, hogy mi történt volna, ha mégis
elgázol minket. Pedig nem esett bajunk, semmilyen fizikai
változás nem ment végbe rajtunk. Az agy mégis szeret a le­
hetséges veszélyekre koncentrálni, legyen az a múltban, a
jelenben vagy a jövőben.
Akik szeretik az efféle rémisztő élményeket, azokat gyak­
ran adrenalinfüggőknek nevezik. Az ezzel összefüggő szen­
zoros élménykeresés elfogadott személyiségdimenzió.30

106
Azok, akik e tekintetben magas pontszámot érnek el a
személyiségteszteken, folytonosan kutatnak új, változatos,
szokatlan és intenzív élmények után, amelyek általában tar­
talmaznak némi fizikai, pénzügyi vagy jogi kockázatot is.
(Hiszen a pénz elvesztése és a letartóztatás ugyancsak olyan
veszély, amelyet a legtöbb ember igyekszik elkerülni.) Bár
az előző bekezdésekben arról írtam, hogy bizonyos mértékű
irányításra szükség van ahhoz, hogy igazán élvezni tud­
juk a borzongást, de az élménykereső tendenciák hatására
adott esetben helytelenül ítélhetjük meg a kockázatok és
a kontroll mértékét. A nyolcvanas évek egyik pszichológiai
vizsgálata a síelőkkel foglalkozott: azok viselkedését hason­
lította össze, akik megsérültek és akik nem.31 Azt találták,
hogy a sérültek sokkal nagyobb eséllyel voltak szenzoros
élménykeresők, mint akik nem szenvedtek síbalesetet. Ez
arra utal, hogy az élmények hajszolása olyan döntésekre és
tettekre sarkallta őket, amelyeket már nem tudtak ellenőr­
zésük alatt tartani, és ennek eredményeként sérültek meg.
Kegyetlen irónia, hogy a kockázatok utáni vágyakozás meg­
zavarja a képességünket, hogy felismerjük a veszélyt.
Nem egyértelmű, hogy egyes emberekben miért alakul­
nak ki efféle extrém késztetések. Talán fokozatosan jelen­
nek meg. Először csak röviden kacérkodnak a veszéllyel,
ami kellemes borzongással tölti el őket, majd többet és töb­
bet kívánnak belőle, miközben folyamatosan emelkedik a
kielégítőnek ítélt veszély intenzitása. Ez a klasszikus „csú­
szós lejtő”-gondolatmenet, ami síelők esetében kifejezetten
testhezálló.
Más vizsgálatok inkább biológiai és neurológiai tényezők
hatását keresték. Vannak adatok, amelyek arra utalnak,
hogy a szenzoros élménykeresők bizonyos génjeiben, pél­
dául a dopaminreceptorok egyik típusát kódoló DRD-4-ben

107
mutáció történhetett. Emiatt talán megváltozik a mezolim-
bikus pálya működése, ezzel együtt pedig az illető jutalma­
zási mechanizmusai is átalakulnak.32 Ha a mezolimbikus
pálya aktívabbá válik, az intenzív élmények még erőtelje­
sebbeknek tűnnek. Amikor viszont a pálya aktivitása csök­
ken, csak az erősebb stimulusokat érzékeljük élvezetesnek.
Ez azt jelenti, hogy a sokak számára természetes élvezet
eléréséhez ezeknek az embereknek különösen veszélyes
mutatványokra van szükségük. Mindkét eset azt eredmé­
nyezheti, hogy az illető végül még több élményt keres. Az
egyes gének agyműködésben betöltött szerepének feltérké­
pezése mindig hosszú és gyötrelmes munkát igényel, így e
kérdésben jelenleg még nem látunk tisztán.
Egy másik, 2007-es vizsgálatban Sarah B. Martin és mun­
katársai több tucatnyi, különböző újdonságkeresési pont­
számmal jellemzett önkéntes agyát szkennelték, és úgy ta­
lálták, hogy e személyiségdimenzió összefügg a jobb oldali
hippokampusz elülső részének méretével.33 Az eredmények
arra utalnak, hogy ez az újdonság felismeréséért és feldol­
gozásáért felelős része az agy memóriarendszerének. Az
emlékezőrendszer alapvetően átfuttatja az újonnan bejövő
információkat ezen a területen, és azt kérdezi tőle: „Nézz
már rá erre, láttad már korábban?” Erre a jobb oldali hippo­
kampusz elülső része igennel vagy nemmel felel. Azt nem
tudjuk biztosan, hogy pontosan mit is jelent e terület meg­
növekedett mérete. Elképzelhető, hogy a személy nagyon
sok újdonságot érzékel, és az újdonságfeldolgozó terület
azért növekszik meg, hogy győzze a terhelést. De a fordított
ok-okozati viszony is előfordulhat: tehát a jelentősen fejlett
agyrégió csak a rendkívül szokatlan stimulusokat ismeri fel
újdonságként. Ez utóbbi esetben az új stimulusok és élmé­
nyek talán sokkal fontosabbak a számukra.

108
 Bármi legyen is a tényleges oka annak, hogy a jobb oldali
hippokampusz elülső része megnövekedett, egy idegtudós­
nak mégis rendkívül izgalmas azt látni, hogy egy szemé­
lyiségjegyhez hasonlóan összetett és finom jelleg esetleg
látható fizikai változásokat okoz az agyban. Ez korántsem
történik olyan gyakran, mint ahogy azt a média állítja.
Tehát vannak emberek, akik valóban élvezik, ha félelmet
ébresztő élményben lehet részük. A fenyegetés kiváltot­
ta „küzdj vagy menekülj”-reakció élesebbé teszi az élmé­
nyeket az agyban (és kézzelfoghatóbbá az utánuk érzett
megkönnyebbülést), ezt pedig bizonyos keretek között
szórakoztatási célra lehet használni. Egyes emberek agy­
felépítésében és agyműködésében olyan apró különbségek
lehetnek, melyek arra indítják őket, hogy keressék ezeket
az intenzív, kockázatos és félelmetes élményeket, időnként
akár riasztó mértékben. De e fizikai különbségek nem fel­
tétlenül jelentenek sokat. Ha túllépünk az általános felépí­
tés hasonlóságain, csakhamar kiderül, hogy mindenkinek
különböző az agya, de e különbségektől nem kell félnünk
- még akkor sem, ha kifejezetten élvezzük a félelmet.

Remekül nézel ki - jó látni,

hogy vannak emberek,
akik nem aggódnak a súlyuk miatt
(Miért van nagyobb hatása
a kritikának, mint a dicséretnek?)

„A botok és a kövek eltörhetik a csontjaimat, de a szavak

nem okoznak fájdalmat” - szól az angol mondóka. Ezen ál­
lítás helyessége talán nem tűnik kétségesnek, vagy mégis?
Először is a csonttörés veszettül fáj, így nem alkalmas arra,

109
 hogy az enyhe, éppen csak zavaró fájdalom érzékeltetésé­
re használjuk. Viszont, ha a sértés és a lelki hántás tényleg
nem fáj, akkor miért létezik egyáltalán ez a rigmus? Nincs
olyan közmondás, hogy „A kések és a pengék felkoncolnak,
de a pillecukor viszonylag ártalmatlan”. A dicséret nagyon
kedves, de - legyünk őszinték - a kritika gyilkos tud lenni.
Ha szó szerint értelmezzük, e rész alcíme egy bók. Sőt,
nem is egy, hanem két bók, hiszen nemcsak a kinézetünket,
de a hozzáállásunkat is dicséri. Mégis valószínűtlen, hogy a
címzettje így fogja értelmezni. A benne rejlő apró inzultus
ügyes fogalmazása miatt kell némi agymunka, hogy meg­
értsük. Ennek ellenére ezután mégis a sértés válik a sokkal
hangsúlyosabb elemmé. Ez egy példája azon jelenségeknek,
amelyek agyunk működése folytán állnak elő: a kritika ál­
talában nagyobb súllyal esik latba, mint a dicséret.
Ha új frizurával érkezünk meg a társaságba, vagy mon­
dunk egy viccet, nem számít, hányán szólnak elismeréssel
rólunk vagy nevetnek a poénon, csak azt az egy embert
jegyezzük meg, és érezzük magunkat rosszul miatta, aki
hezitált, mielőtt valami kedveset mondott volna, vagy csak
rosszallóan forgatta a szemét.
Mi történik ilyenkor? Ha egyszer annyira kellemetlen,
agyunk miért veszi olyan komolyan a kritikát? Van-e e mö­
gött tényleges idegi mechanizmus? Vagy ez csupán valami­
féle morbid pszichológiai rajongás a kellemetlenség iránt?
Mint amikor leszedegetjük a heget a sebről vagy piszkáljuk
a mozgó fogat? Talán mondanunk sem kell, hogy több le­
hetséges válasz is elképzelhető.
Az agy számára a rossz dolgok általában fontosabbak,
mint a jók.34A kritika erej e a legalapvetőbb neurológiai szin­
ten főként a kortizol hormon hatásán alapszik. A kortizolt
stressz hatására szabadítja fel az agy. E hormon a „küzdj

110
vagy menekülj’’-reakció egyik kémiai kiváltója, és általá­
nosan úgy tartják, hogy minden, folytonos stressz által ki­
váltott problémának a gyökere. A felszabadulását főként a
hipotalamusz-agyalapi mirigy (hipofízis)-mellékvese- (rö­
viden: HPA-) tengely szabályozza. E tengelyben rendkívül
összetett módon kapcsolódik egymással az idegrendszer
és az endokrin- (vagyis: hormon-) rendszer, feladata pedig
a stresszreakció irányítása. Korábban azt gondolták, hogy a
HPA-tengelyt gyakorlatilag mindenféle stresszt okozó ese­
mény, például a hirtelen hangos zaj is aktiválhatja. Mára
azonban kiderült, hogy a rendszer ennél jóval szelektívebb,
és csak meghatározott körülmények között lép működésbe.
Az egyik jelenlegi elmélet szerint a HPA-tengely csak akkor
aktiválódik, ha a „cél” elérését veszély fenyegeti.35 Ha pél­
dául sétálunk, és eközben letoj minket egy madár, az talán
bosszantó és higiéniai szempontból feltételezhetően veszé­
lyes is, mégsem valószínű, hogy beindítja a HPA-tengelyt, hi­
szen nem szokott tudatos célunk lenni az, hogy ne csináljon
le minket egy átkozott madár. Viszont, ha ez a madár épp
akkor céloz meg minket, amikor egy nagyon fontos állásin­
terjúra tartunk, akkor már nagyon esélyes, hogy beindul a
HPA-reakció, hiszen egyértelmű a célunk: eljutni az interjú­
ra, lenyűgözni őket, megkapni az állást. Ennek pedig most
befellegzett. Noha számos iskola eltérő tanokat hirdet az
állásinterjún viselendő öltözékről, egyik sem javasolja egy
madár bőven mért emésztési végtermékét magunkra ölteni.
A leginkább magától értetődő célunk önmagunk épségé­
nek megóvása. Ha azonban mégis történik valami, ami hát­
ráltat minket e cél elérésében (azzal, hogy véget vet létezé­
sünknek), a HPA-tengely beindítja a stresszreakciót. Részben
ezért hitték azt, hogy a HPA-tengely szinte mindenre akti­
válódik: az emberek ugyanis mindenben fenyegetést látnak.

111
 Bonyolult működésünk egyik következménye, hogy je­
lentős mértékben támaszkodunk mások véleményére, és
a tőlük érkező visszajelzésekre. A szociális önvédelmi el­
mélet szerint az emberekben mélyen gyökerező késztetés
él szociális státuszuk megőrzésére (hogy az általuk nagyra
értékelt emberek továbbra is kedveljék őket). Ez ugyanak­
kor azt eredményezi, hogy mások rólunk alkotott értéke­
lését fenyegetésként értelmezzük. Konkrétan ez azt jelen­
ti, hogy minden, ami az érzékelt szociális helyzetünket,
közképünket fenyegeti, hátráltat bennünket abbéli célunk
elérésében, hogy mások kedveljenek minket. így a HPA-ten-
gely aktiválódik, és kortizolt szabadít fel a vérbe.
A kritika, a sértések, a visszautasítás, a gúnyolódás mind
károsíthatják az önbecsülésünket, különösen, ha nyilváno­
san hangoznak el, ezáltal akadályozzák a célunkat, hogy
szeressenek és elfogadjanak minket. Az okozott stressz
hatására emelkedik a vér kortizolszintje, amely számos
élettani következménnyel jár (például megemelkedik a
vérbe jutó glükóz mennyisége), de az agyra is közvetlen ha­
tást gyakorol. Tudjuk, hogy a „küzdj vagy menekülj”-reak-
ció hogyan élesíti koncentrációnkat, és teszi emlékeinket
élettelibbekké és hangsúlyosabbakká. A kortizol más, vele
együtt felszabaduló hormonokkal együtt akkor is képes er­
re (változó mértékben), ha kritika ér minket. E hormonok
miatt valóságos fizikai jelenségként érzékeljük a kritikát,
ez pedig szenzitizál minket, és hangsúlyossá teszi az ese­
mény emlékét. Az egész fejezet az agy hajlamát vizsgálja,
miszerint észszerűtlenül túlreagálja a fenyegetéseket, és
semmi oka rá, hogy másképp viselkedjen a kritikákkal.
Amikor pedig valami negatív dolog történik, és ezt első
kézből tapasztaljuk, a hippokampusz és az amygdala ál­
tal felügyelt folyamatok - az összes érzelmi hatásással

112
együtt - mozgásba lendülnek. Ennek eredményeképpen pe­
dig az emléknyom erősebbé válik, és előkelőbb helyet foglal
el a memóriánkban.
A dicsérethez hasonló kedvességek ugyancsak idegi reak­
ciót váltanak ki: az oxitocin felszabadulása élvezettel tölt el
minket, de ennek intenzitása és maradandósága jóval elma­
rad a negatív élményekétől. Az oxitocin kémiai szerkezete
miatt alig öt perc alatt eltűnik a véráramból. Ezzel szemben
a kortizol ott időzhet akár két órán keresztül is, így hatása
sokkal tovább tart.36Az élvezetet kiváltó jelzések múlandó­
sága talán a természet gonosz tréfájának tűnik, de mint azt
később látni fogjuk, a hosszan tartó intenzív élvezettel járó
stimulusok igencsak bénítóan hatnak ránk.
Könnyű, bár félrevezető az agyban végbemenő összes
folyamatot vegyületek játékának tekinteni, és sajnos sok,
népszerűségre hajtó idegkutatási tanulmány is ebbe a hi­
bába esik. Nézzünk hát más lehetséges magyarázatokat is a
kritika jelentőségére.
Az újdonság is szerepet játszhat ebben. Ellentétben azzal,
amit az internetes megjegyzésfolyamokban olvashatunk, a
legtöbb ember (némi kulturális különbségekkel, ezt elisme­
rem) tisztelettudó módon kommunikál másokkal, a szociá­
lis normáknak és az illemnek megfelelően. A tiszteletremél­
tó emberek nem ordibálnak egymással az utcán, kivéve a
parkolóőrökkel, akik láthatóan kivételt képeznek e szabály
alól. Tehát az elvárt norma a belátás és a mérsékelt meg­
becsülés, mint amikor azt mondjuk a pénztárosnak, hogy
köszönjük, ezzel felhatalmazzuk, hogy tartsa meg a visz-
szajárót, annak ellenére, hogy az a mi pénzünk lenne. Ami­
kor azonban valami normává válik, a mi újdonságkereső
agyunk egyre inkább kiszűri a stimulusok közül, mondhatni
hozzászokik. Hiszen mi értelme lenne a folyton ismétlődő

113
jelenségekre értékes mentális energiákat fordítani, amikor
teljesen biztonságos figyelmen kívül hagyni őket?!
A mérsékelt dicséret a standard, a kritikának tehát
pusztán amiatt is nagyobb hatása lesz, hogy különbözik a
megszokottól. A nevető közönségben felfedezett egyetlen
rosszalló arc azért tűnik ki jobban, mert különböző. A látó-
és figyelmi rendszereink úgy fejlődtek, hogy az újdonságra,
a különbségekre és a „fenyegetésre” koncentráljanak, egy
morcosán néző személy pedig technikailag mindhárom
kategóriába beleillik. Ehhez hasonlóan, ha értelmetlen
közhelyekként folyton azt hallottuk másoktól, hogy „reme­
kül csináltad” vagy „jó munka”, majd valaki azt mondja ne­
künk, hogy „ez szar volt”, akkor az már csak azért is sokkoló
lehet, mert ritkán történik ilyen. Ezután pedig hosszasan
töprengünk a kellemetlen élményeken, keressük az okait,
és hogy hogyan kerülhetnénk el, hogy újra megtörténjen.
A 2. fejezetben már szót ejtettünk arról, hogy az agyunk
működése némileg egoistává tesz minket, hiszen hajla­
mosak vagyunk az eseményeket úgy értelmezni, illetve a
tapasztalatainkra úgy emlékezni, hogy azokból jobb kép
rajzolódjon ki magunkról. Ha ez az alapbeállításunk, akkor
a dicséret csak arról tájékoztat minket, amit már egyébként
is „tudunk”, míg a közvetlen kritikát nehezebb félreértel­
mezni, ezért megrengeti az egész rendszer működését.
Ha valamilyen formában kiállunk a nyilvánosság elé,
például előadunk valamit, alkotunk egy művet, vagy csak
olyan véleményünk van, amelyet érdemesnek tartunk meg­
osztani másokkal, azzal alapvetően azt kürtöljük világgá,
hogy „szerintem ez tetszeni fog nektek”. Egyértelműen
keressük mások megbecsülését. Hacsak nem vagyunk ag­
gasztó módon magabiztosak, mindig ott van bennünk a
bizonytalanság és a tévedés lehetősége. Utóbbi esetben

114
különösen érzékenyek vagyunk a visszautasítás lehetősé­
gére, figyelmünk a rosszallás és a kritika legkisebb jeleit
keresi. Különösen, ha olyasvalamiről van szó, amire igazán
büszkék vagyunk, vagy sok időnkbe és erőfeszítésünkbe
telt létrehozni. Amikor arra készülünk, hogy megtaláljunk
valamit, ami aggaszt minket, akkor nagy valószínűséggel
meg is fogjuk találni. Ahogy a hipochonder is képes megta­
lálni magán a legritkább betegségek aggasztó tüneteit. Ez a
folyamat a megerősítési torzítás: lecsapunk arra, amit ke­
restünk, eközben pedig figyelmen kívül hagyunk mindent,
ami nem egyezik az elvárásainkkal.37
Az agyunk csak a tudásunk alapján képes döntéseket
hozni, tudásunk viszont tapasztalatainkat és következte­
téseinket tükrözi. így mások tetteit saját cselekedeteink
alapján ítéljük meg. Ha mi udvariasak és kedvesek vagyunk
másokkal, mert a társadalmi normák erre késztetnek min­
ket, akkor biztos mindenki más is így fog viselkedni, nem?
Emiatt minden dicséret, amit másoktól kapunk, némileg
megkérdőjelezhetővé válik, hiszen nem egyértelmű, hogy
komolyan gondolják vagy sem. De ha valaki kritizál min­
ket, az nem egyszerűen azt jelenti, hogy rosszak voltunk,
hanem azt is, hogy olyan rosszak voltunk, hogy az illető
kész volt felrúgni a társadalmi normákat, hogy erre felhív­
ja a figyelmünket. így hát a kritika megint csak hangsúlyo­
sabbá válik a dicséretnél.
Az agy kifinomult képessége a lehetséges veszélyek azo­
nosítására és kezelésükre hosszú évezredeken keresztül
biztosíthatta az emberiség fennmaradását a vadonban. En­
nek eredményeként azzá a fejlett és civilizált fajjá alakul­
tunk, akik ma is vagyunk, de e képességnek megvannak a
maga hátulütői. Komplex intellektusunk nemcsak a fenye­
getések azonosítását teszi lehetővé, de azt is, hogy számít­

115
sunk rájuk és elképzeljük őket. Az embereket számos mó­
don lehet fenyegetni és megrémiszteni, erre pedig az agy
idegi, pszichológiai és szociológiai szinteken is reagálni fog.
E folyamat sajnos sérülékennyé tehet minket, amit má­
sok kihasználhatnak, ami bizonyos értelemben ugyancsak
fenyegetést jelent ránk nézve. Talán hallottak már arról,
hogy a csajozóművészek (vagy randiguruk) olyan taktiká­
val szólítják meg a nőket, hogy látszólag bókolnak nekik,
eközben azonban kritizálják és inzultálják őket. E rész alcí­
me is „jó” példa e leszólító szövegre. De számtalan hasonló
példát találhatunk: „Tetszik a hajad - a legtöbb, hozzád ha­
sonló arcú lány nem kockáztatna meg ilyen frizurát.”; vagy
„Általában nem tetszenek a hozzád hasonlóan alacsony
lányok, de te jól nézel ki.”; vagy „Ez a ruha remekül fog áll­
ni rajtad, ha leadsz pár kilót.”; vagy „Nem tudom, hogyan
kell a nőkkel beszélni, mert csak szemüvegen keresztül
nézem őket. Ezért olcsó pszichológiai trükköt alkalmazok
rajtad, abban a reményben, hogy ezzel elég kárt okozhatok
az önértékelésedben ahhoz, hogy hajlandó legyél lefeküd­
ni velem.” Ez utóbbi nem éppen tipikus csajozós duma, de
valójában a többi is pontosan erről szól.
De nem is kell, hogy ilyen gonoszok legyünk. Valószínű­
leg mindannyian ismerjük azt az embert, aki, ha valaki
véghez vitt valamit, amire büszke, azonnal felpattan, hogy
felhívja a figyelmét a hibákra. Miért is kellene energiát
feccölnünk abba, hogy elérjünk valamit, ha attól is jobban
érezzük magunkat, ha másokat lekicsinylünk?!
Szörnyen ironikus, hogy az agy olyan szorgalmasan ke­
resi a fenyegetéseket, hogy végül ő maga állítja elő azokat.

116
 4. Okosnak hiszed magad, ugye?

(Az intelligencia zavarba ejtően

bonyolult tudománya)

Mi teszi igazán különlegessé és egyedivé az emberi agyat?

Erre számtalan lehetséges válasz adható, de a legvalószí­
nűbb az, hogy az emberi agy felsőbbrendű intelligenciánk
alapja. Számos állat képes mindazon alapvető funkciók
ellátására, amelyekért a mi agyunk is felelős, de mégsem
alkotott egyetlen más ismert faj sem saját filozófiát, jármű­
veket, ruházatot, nem fedezett fel energiaforrásokat, nem
hozott létre vallást vagy akár csak egyetlen fajta tésztát sem,
miközben mi legalább háromszáz különböző változatot ki­
találtunk már. Annak ellenére, hogy e könyv főként az agy
kis hatékonyságú és bizarr működésével foglalkozik, fontos,
hogy ne hagyjuk figyelmen kívül a tényt, miszerint valamit
azért mégiscsak jól csinál, ha lehetővé tette, hogy az embe­
rek ilyen gazdag, sokszínű és változatos tudatot alakíthassa­
nak ki, és ilyen sokra jussanak.
Van egy híres mondás, miszerint „Ha az agy olyan egy­
szerű lenne, hogy képesek lennénk felfogni a működését,
akkor olyan egyszerű gondolkodásra lennénk csak képe­
sek, hogy mégsem érthetnénk meg.” Ha az agytudomány és
az intelligencia kapcsolatát nézzük, sok igazság van ebben
az aforizmában. Agyunk elég intelligenssé tett minket ah­
hoz, hogy felismerjük saját intelligenciánkat, megfigyelő­
képességet is kölcsönzött, hogy észrevegyük e tulajdonság

117
szokatlanságát az élővilágban, és kíváncsiakká is lettünk
általa, hogy az okát kezdjük kutatni. De ahhoz már lát­
szólag nem vagyunk elég intelligensek, hogy könnyedén
rájöjjünk, honnan származik eme intelligencia, és hogyan
működik. így hát vissza kell térnünk az agytudományhoz
és a pszichológiához, hogy legalább ötleteink lehessenek
az egész folyamat működéséről. A tudomány maga is intel­
ligenciánknak köszönhetően létezik, és most ezt a tudo­
mányt akarjuk az intelligencia mibenlétének vizsgálatára
használni? Ez, bár elég hatékony módszernek tűnik, kör­
körös gondolkodást is eredményezhet. Én nem vagyok elég
okos ennek eldöntéséhez.
Zavaros, rendezetlen, gyakran keveredik önellentmon­
dásba, összefoglalva: szinte átláthatatlan - ez legalább
annyira jó jellemzése az intelligenciának, mint a többi
definíció, amit találhatunk róla. Nemcsak mérni nehéz, de
megbízhatóan meghatározni sem egyszerű, e fejezetben én
mégis az intelligencia használatáról és furcsa tulajdonsá­
gairól fogok írni.

Az IQ-m 270, vagy valami hasonlóan m agas szám ...

(Miért nehezebb mérni
az intelligenciát, mint gondolnánk?)

Ön intelligens?
Ha felteszi magának e kérdést, az azt jelenti, hogy a válasz:
határozottan igen. Hiszen ez azt bizonyítja, hogy számos
olyan kognitív készséggel rendelkezik, amelyek automa­
tikusan feljogosítják arra, hogy „a föld legintelligensebb
fajának egyik példánya” címet viselhesse büszkén. Mi, em­
berek képesek vagyunk egy olyan, az intelligenciához ha­

118
sonló koncepcióról gondolkodni, aminek nincs egyértelmű
definíciója, és fizikailag sincs jelen a való világban. Tudatá­
ban vagyunk önnön egyedi létezésünknek, noha életünk
korlátozott e világon. Képesek vagyunk tulajdonságainkat
és képességeinket számba venni, és ezeket az elképzelt,
jelenleg még nem létező célokhoz tudjuk mérni. De azt is
képesek vagyunk belátni, ha saját jellegzetességeink elma­
radnak másokétól. Nincs egyetlen más teremtmény sem a
földön, amely ilyen szintű mentális komplexitással rendel­
kezne. Ez nem rossz ahhoz képest, hogy állandóan enyhe
neurózissal küzdünk.
Az ember tehát, bizonyos értelemben a föld legintelligen­
sebb élőlénye. De valójában mit is jelent ez? Az intelligen­
ciáról, hasonlóan az iróniához és a nyári időszámításhoz, a
legtöbb embernek van valami fogalma, de ha részleteiben
meg kellene magyarázniuk, már bajban lennének.
Ez nyilvánvalóan problémát okoz a tudomány számára
is. Számos különböző intelligenciadefiníció létezik, amelye­
ket számtalan tudós, évtizedes kutatások eredményeként
talált ki. Binet és Simon francia kutatók, az egyik legelső ri­
gorózus intelligenciateszt megalkotói, így definiálták az in­
telligenciát: „jól ítélni, jól értelmezni, jól érvelni: ezek az in­
telligencia esszenciális feladatai”. Dávid Wechsler amerikai
pszichológus számos elméletet dolgozott ki az intelligen­
ciáról, illetve olyan mérőmódszereket - például a Wechsler
felnőttintelligencia-teszt - tervezett, amelyeket még ma is
használnak. Wechsler így jellemezte az intelligenciát: „az
általános képességek összessége, amelyek segítségével cél­
irányosan tudunk cselekedni, és hatékonyan tudunk mű­
ködni a környezetünkben”. Philip E. Vernon, a terület egy
másik vezető kutatója így utalt az intelligenciára: „effektív
és átfogó kognitív képességek, amelyek segítségével értel­

119
 mezni tudjuk [a világot], felfoghatjuk az összefüggéseket és
az okokat”.
Nehogy azt gondoljuk, hogy mindez csupán értelmetlen
spekuláció! Az intelligencia számos aspektusáról közmeg­
egyezés áll fenn. Eszerint az intelligencia az agy azon ké­
pessége, hogy elvégezzen... dolgokat. Kissé konkrétabban
az agy képessége, hogy kezelje és felhasználja az informá­
ciót. Az olyan kifejezéseket, mint az érvelés, az absztrakt
gondolkodás, a mintázatok felismerése, a megértés, gyak­
ran idézik mint a felsőbbrendű intelligencia ismérveit. Eb­
ben egyértelműen van logika, hiszen mindezek a készségek
a nehezen megfogható információ feldolgozását és módo­
sítását feltételezik. Egyszerűen szólva: az emberek eléggé
intelligensek ahhoz, hogy anélkül tudjanak gondolkodni
bármiről, hogy közvetlenül kapcsolatba lépnének vele.
Ha például egy átlagember hatalmas lakatokkal lezárt
kaput lát maga előtt, azonnal ez jut eszébe: „Nos, ez be van
zárva”, és elindul, hogy másik bejáratot keressen. Ez talán
triviálisnak tűnik, de mégis az intelligencia egyértelmű
jele. Az illető megfigyelte a helyzetet, levonta belőle a kö­
vetkeztetést, és megfelelően reagált. Nem kellett fizikailag
is megpróbálnia kinyitni a kaput, hogy megbizonyosodjon
róla, hogy „Igen, valóban zárva van.” Logika, következtetés,
megértés, tervezés: e képességeket mind csatasorba állítot­
ta, hogy meghatározza a szükséges cselekvést. Ez az intel­
ligencia. De ettől még nem világos, hogy hogyan tudnánk
mérni és tanulmányozni. Az információ agyban történő
összetett manipulálása szép és jó, de nem olyasvalami, amit
közvetlenül is meg tudnánk figyelni (még a legmodernebb
agyi képalkotó eljárások is csak különböző színű foltokat
jelenítenek meg, amelyek nem igazán használhatók e célra).
Az intelligencia mérése tehát csak közvetetten lehetséges,

120
az illető célzottan tervezett tesztekben mutatott viselkedé­
sének és teljesítményének megfigyelése révén.
E ponton talán azt gondolják, hogy megfeledkeztünk
arról, hogy rendelkezünk az intelligencia mérésére alkal­
mas eljárással: az IQ-tesztekkel. Mindenki hallott már az
IQ-ról, vagyis az intelligenciahányadosról. Ez méri azt,
hogy mennyire vagyunk okosak. Ahogy a testtömegünket
a súlyunk mérése révén, magasságunkat mérőszalag segít­
ségével mérik, ittasságunk fokát úgy határozzák meg, hogy
belefújnunk abba a kütyübe, amibe bele kell fújnunk, ha
megállít a rendőr. Az intelligenciát pedig az IQ-teszt méri.
Olyan egyszerű ez, nem?
Nem egészen. Az IQ-teszt olyan mérési módszer, amely
az intelligencia sikamlós, nehezen meghatározható miben­
létét próbálja megfogni, és a legtöbb ember sokkal egzak­
tabbnak hiszi annál, mint amilyen valójában. A következő
tényt nagyon fontos megjegyeznünk: egy adott népesség
átlagos IQ-ja 100. Kivétel nélkül. Ha valaki azt mondja, hogy
egy bizonyos ország IQ-ja 85, akkor az hibás. Ez ugyanaz,
mintha azt mondaná, hogy a méter hossza az adott ország­
ban csak 85 cm. Ez logikailag lehetetlen, és ugyanez igaz az
IQ-ra is.
A szabványos IQ-tesztek arról tájékoztatnak minket,
hogy hol állunk az intellektus tipikus eloszlásában a népes­
ségünkön belül, méghozzá a feltételezett normál eloszlást
figyelembe véve. E normál eloszlás megköveteli, hogy az át­
lag 100 legyen. A 90 és a 110 közötti IQ átlagosnak tekinthe­
tő, a 110 és 119 közötti tartomány az átlagos felső régiója,
a 120 és 129 közötti értékek már kiemelkedők, a 130 fölötti
eredmények pedig magasan kiemelkedők. A másik oldalon
a 80 és 89 közötti értékek alacsony átlagosnak minősül­
nek, a 70 és 79 közötti tartomány már az alacsony határát

121
jelenti, míg a 69 alatti eredmények különösen alacsonynak
számítanak.
E rendszert alkalmazva azt látjuk, hogy a népesség több
mint nyolcvan százaléka az átlagos tartományba esik, hi­
szen IQ-juk 80 és 110 között van. Minél inkább eltávolo­
dunk az átlagtól, annál kevesebb embert találunk az ottani
IQ-tartományban. A populációk kevesebb mint öt százalé­
ka esik a magasan kiemelkedő és a különösen alacsony ré­
gióba. A tipikus IQ-teszt tehát nem közvetlenül a „nyers”
intelligenciát méri, hanem azt mutatja meg, hogy mennyi­
re vagyunk intelligensek a népesség átlagához viszonyítva.
Mindennek zavaros következményei lehetnek. Képzel­
jünk el egy hatékony, bár kissé bizarr vírust, amely kiirt
minden 100-nál magasabb IQ-jú embert. Az életben ma­
radt emberek IQ-jának átlaga továbbra is 100 marad. Azok,
akiknek a járvány kitörése előtt 99 volt az intelligencia­
hányadosuk, mostantól már 130-nál is magasabb IQ-val
büszkélkedhetnek, és attól kezdve az emberiség intellek­
tuális krémjébe tartoznak. Gondoljunk erre úgy, mintha az
IQ pénznem lenne! Nagy-Britanniában a font értéke attól
függően ingadozik, hogy mi történik a gazdaságban. Ettől
függetlenül egy font mindig 100 pennyt fog érni, így a font
értéke bizonyos tekintetben változékony, más tekintetben
viszont kötött. Az IQ alapvetően ugyanígy működik: az át­
lag IQ mindig 100, de hogy ez pontosan mit ér, az folyama­
tosan változik.
Az IQ-skála normalizálása és a népesség átlagához illesz­
kedése meghatározza azt is, hogy milyen értékeket lehet el­
érni rajta. A zseninek tartott tudósok, például Albert Eins­
tein vagy Stephen Hawking 160 körüli IQ-val rendelkeztek.
Ez egészen magas, de korántsem annyira lenyűgöző, ha
figyelembe vesszük, hogy a populáció átlaga 100. Szóval, ha

122
valaki azzal jön, hogy az ő IQ-ja 270 vagy hasonló, akkor
vélhetően téved. Valószínűleg olyan intelligenciatesztet
töltött ki, amely tudományosan nem megfelelő, vagy na­
gyon félreértette az eredményeket - ami azonnal megkér­
dőjelezi a felsőbbrendű intelligenciájáról szóló állítást.
Nem állítom, hogy ekkora IQ-értékek egyáltalán nem
létezhetnek. A világ legintelligensebb embereinek valóban
250 fölött volt az intelligenciahányadosuk, legalábbis a
Guinness Rekordok Könyve szerint. Bár sokatmondó, hogy
a legmagasabb IQ-k kategóriáját 1990-ben törölték a nyil­
vántartott rekordok közül, éppen amiatt, hogy ilyen magas
tartományokban a tesztek megbízhatatlanok.
A tudósok és kutatók által alkalmazott IQ-teszteket ap­
rólékosan megtervezik, hiszen pontosan ugyanúgy eszköz­
ként használják őket, mint a mikroszkópot vagy a tömeg­
spektroszkópot. Emiatt rengeteg pénzbe kerülnek, és nem
is adják őket ingyen az interneten. E tesztek fő célja, hogy
az emberek lehető legszélesebb körének normál, átlagos
intelligenciáját mérjék a segítségükkel. így érthető, hogy
minél inkább haladunk az extremitások felé, annál használ­
hatatlanabbakká válnak e tesztek. Számos fizikai törvényt
bemutathatunk az osztályteremben mindennapos eszkö­
zök segítségével (például különböző súlyokkal demonst­
rálhatjuk az állandó nehézségi gyorsulást, vagy rugókkal
jeleníthetjük meg a rugalmasságot), de ha már a komplex
fizika területére tévedünk, akkor részecskegyorsítókra,
atomreaktorokra és ijesztően bonyolult matematikára lesz
szükségünk.
Ugyanígy vagyunk azzal, ha valakinek kimagaslóan ma­
gas az intelligenciája: sokkal nehezebb lesz megmérnünk.
E tudományos IQ-tesztek többféle készséget is mérnek. Pél­
dául a térbeli figyelmet mintázatkiegészítő feladatokkal, a

123
megértés sebességét célzott kérdések segítségével, vagy a
szókincset úgy, hogy az alanynak listákat kell összeállíta­
nia különféle kategóriákba sorolható szavakból. Ezek mind
olyan készségek, amelyeket vizsgálni kell az átlagos intelli­
gencia megállapításához, viszont nem valószínű, hogy kü­
lönösebb kihívás elé állítanának egy szuperzsenit, így az ő
intelligenciájának tényleges határait nehezen lehet a segít­
ségükkel elérni. Olyan, mintha egy fürdőszobai mérleggel
próbálnánk elefántot mérni. E mérleg hasznos az átlagos
súlytartományban, de ilyen szinten már nem várhatunk
tőle értelmezhető adatokat - csak törött műanyagdarabo­
kat és rugókat.
Egy másik probléma, hogy az intelligenciatesztekről azt
állítják, hogy az intelligenciát mérik, holott az intelligen­
ciát magát is csak az intelligenciatesztek révén tudjuk ér­
telmezni. Talán érthető, hogy a cinikusabb kutatók miért
nincsenek kibékülve e helyzettel. Igaz, hogy az általánosan
használt teszteket folyamatosan frissítik és átdolgozzák,
hogy minél megbízhatóbbak legyenek, de sokan ennek el­
lenére úgy érzik, hogy ezzel csak a szőnyeg alá söpörjük az
alapvető problémát.
Sokan azt hangsúlyozzák, hogy az intelligenciateszte­
ken mutatott teljesítmény valójában inkább jellemzi szo­
ciális neveltetésünket, általános egészségi állapotunkat,
tesztírási rátermettségünket, iskolázottságunkat és így
tovább. Más szóval mindenfélét, csak nem az intelligenciát.
Tehát e tesztek hasznosak lehetnek, de nem feltétlenül ar­
ra, amire szeretnénk.
Azért ne gondoljuk azt, hogy reménytelen az ügy! A ku­
tatók tisztában vannak e kritikákkal, és egyikőjük sem
tehetségtelen flótás. A mai intelligenciatesztek már hasz­
nosabbak, hiszen a képességek széles skálájáról nyújtanak

124
információt (a térbeli figyelem, matematikai készségek
stb.), ahelyett, hogy egyetlen általános osztályzatot állíta­
nának ki. így képességeinkről megbízhatóbb és átfogóbb
képet alkothatunk a segítségükkel. A vizsgálatok azt mutat­
ják, hogy az intelligenciatesztekben mutatott teljesítmény
meglehetősen stabil marad az ember élete során, függetle­
nül a tanulástól és az élettapasztalatok okozta változások­
tól. így vélhetően öröklött tulajdonságot mérnek, és nem
csak a véletlenszerű körülmények mozgatják őket.1
Most már tudják, hogy mit tudunk - legalábbis, hogy
miről gondoljuk azt, hogy tudjuk. Az intelligencia egyik
általánosan elfogadott jele az, ha tudatában vagyunk, és
elfogadjuk azt, amit nem tudunk. Remek.

Hol felejtette a nadrágját, professzor?

(Miért csinálnak az intelligens emberek is butaságokat?)

A tudósokról alkotott sztereotípiák szerint ők ősz hajú,

fehér köpenyes fickók (szinte mindig férfiak), középkoruk
vége felé járnak, gyakran hadarnak, általában a kutatási te­
rületükről beszélnek, miközben a körülöttük lévő világról
gőzük sincs. Elmélyülten magyaráznak a muslicagenomról,
miközben szórakozottan vajazzák a nyakkendőjüket. A tu­
dós számára a társasági normák és a mindennapos elfog­
laltságok teljességgel idegenek és érthetetlenek. Noha min­
dent tud szakterületéről, ami egyáltalán tudható, de azon
túl gyakorlatilag semmit.
Intelligensnek lenni nem ugyanaz, mint erősnek lenni.
Az erős ember minden helyzetben erős, de a zseni lehet bri­
liáns egyes helyzetekben, míg teljesen bugyuta más szituá­
ciókban.

125
 Ennek oka, hogy az intelligencia a fizikai erőtől eltérően
az agy terméke, ami - mint azt már tudjuk - sosem műkö­
dik egyszerűen. De akkor milyen agyi folyamatok állnak az
intelligencia hátterében, és ezek miért ilyen variábilisak?
Először is, eldöntetlen vita a pszichológusok körében, hogy
az emberek egyféle intelligenciával rendelkeznek, vagy szá­
mos különféle típussal. A legújabb kutatások arra utalnak,
hogy a intelligencia több tényező kombinációjából áll elő.
A vezető nézet mégis az, hogy az intelligencia egyetlen
tulajdonság, amelyet azonban számos módon fejezhetünk
ki. E tulajdonságot általában a Spearman-féle g-faktorral
vagy egyszerűen csak g-faktorral szokás jellemezni. Ne­
vét Charles Spearmanről kapta, arról a kutatóról, aki nagy
szolgálatot tett az intelligenciakutatásnak - és általában a
tudománynak - azzal, hogy az 1920-as években kifejlesz­
tette a faktoranalízist. Az előző részből kiderült, hogy az
IQ-teszteket - ha fenntartásokkal is -, de széles körben
használják. A faktoranalízis pedig valóban használhatóvá
teszi őket (ahogy más hasonló teszteket is).
A faktoranalízis komoly matematikát igénylő eljárás, de
itt elegendő annyit tudnunk, hogy olyan statisztikai mód­
szer, amely részeikre bontja az adathalmazokat. Miután
olyan nagy mennyiségű adatot táplálunk be, ami például az
IQ-tesztek kitöltése közben jött létre, ezeket matematikai
műveletek segítségével lebontja, hogy megtalálja azokat az
egymással kölcsönható faktorokat (tényezőket), amelyek
befolyásolják az eredményeket. E tényezőket nem ismerjük
az elemzés előtt, de a faktoranalízis a felszínre hozhatja
őket. Ha a diákok általában közepes átlageredményeket
érnek el az érettségin, az igazgató esetleg tudni akarja,
hogy pontosan hogyan állt elő ez a nem túl dicséretes ered­
mény. A faktoranalízis segítségével kinyerhető a részletek

126
feltárásához szükséges információ a dolgozatok feladataira
kapott pontszámokból. Ebből kiderülhet, hogy a matema­
tikafeladatok általában jól mentek a tanulóknak, de a tör­
ténelemkérdéseket már nagyon gyengén oldották meg. Az
igazgató ennek tudatában feljogosítva érzi magát, hogy kia­
báljon a történelemtanárral, hiszen a történelemoktatásra
fordított idő és pénz láthatóan értelmetlen volt (pedig e
következtetés valószínűleg nem jogos, hiszen a rossz ered­
ményeknek számos egyéb magyarázata is elképzelhető).
Spearman az IQ-tesztek elemzéséhez is hasonló eljá­
rást használt, és felfedezte, hogy van egy mögöttes faktor,
amely meghatározza a tesztben mutatott teljesítményt. Ezt
általános (generális) faktornak, vagyis g-faktornak nevez­
ték el, és ha a tudományban van bármi, ami a köznyelvi in-
telligenciafogalommal rokonítható, akkor ez az.
Nem lenne helyes, ha azt mondanánk, hogy a g-faktor
egyenlő az intelligencia összes elképzelhető típusával, hi­
szen az intelligencia számos formában megnyilvánulhat.
Ez inkább az intellektuális képességek általános „magja”.
Úgy tekinthetjük, mint a ház alapját és gerendázatát. Kibő­
víthetjük bútorokkal, építhetünk hozzá kiegészítéseket, de
ha az alapvető szerkezet nem elég erős, akkor az építmény
menthetetlenül összedől. Ehhez hasonlóan, megtanulha­
tunk akármennyi hosszú szót és memóriatrükköt, de ha a
g-értékünk nem elég izmos, nem sokra megyünk velük.
A kutatási eredmények azt valószínűsítik, hogy van egy
agyterület, amely a g-faktorért felelős. A 2. fejezetben már
részletesen foglalkoztunk a rövid távú memóriával, és cé­
loztunk a munkamemóriára. Itt történik a tényleges feldol­
gozás és manipuláció, a rövid távú memóriában lévő infor­
máció „használata”. A 2000-es évek elején Klaus Oberauer
professzor és munkatársai tesztek sorozatát végezték el, és

127
 úgy találták, hogy az alanyok munkamemória-tesztekben
elért eredményei erősen korreláltak a g-értéküket megha­
tározó tesztek sikerességével. Ebből arra következtettek,
hogy az illető munkamemória-kapacitása fontos szerepet
játszik az általános intelligenciában.2 Ha tehát magas pont­
számot érünk el a munkamemóriánkat vizsgáló tesztben,
akkor valószínűleg jól fogunk szerepelni az IQ-teszten is.
Ebben van ráció: az intelligencia nem más, mint az infor­
máció megszerzése, megtartása és használata olyan ha­
tékonyan, ahogyan csak lehetséges, az IQ-teszteket pedig
arra tervezték, hogy ezt mérjék. Viszont a munkamemória
éppen e folyamatokra lett kitalálva.
Az agyi képalkotó vizsgálatok, illetve az agysérülést el­
szenvedett emberek vizsgálata meggyőző bizonyítékokat
szolgáltatott arra, hogy a prefrontális kéreg játszik fősze­
repet mind a g-faktorhoz, mind a munkamemóriához köt­
hető folyamatokban. Erre utal, hogy azoknál, akik hom-
loklebeny-sérülést szenvedtek, a legkülönfélébb szokatlan
emlékezetzavarok jelentkeznek, amelyek mind a munka­
memória károsodására vezethetők vissza. Ez még inkább
azt valószínűsíti, hogy a két agyi funkció között nagy az
átfedés. A prefrontális kéreg közvetlenül a homlok mögött,
a homloklebeny elején helyezkedik el, márpedig a homlokle­
benyhez kötődnek a magasabb rendű „végrehajtó” agyfunk­
ciók, mint a gondolkodás, a figyelem és az öntudat.
De a munkamemória és a g-faktor még mindig nem a tel­
jes történet. A munkamemória folyamatai általában szóbeli
információval dolgoznak, amelyeket a szavak, illetve han­
gosan kimondható kifejezések - például a belső monoló­
gok - közvetítenek. Az intelligencia azonban mindenféle
információt (képet, térbeli elhelyezkedést, mennyiségeket)

128
képes kezelni, e tény pedig arra indította a kutatókat, hogy
a g-faktoron túl is keressék, próbálják definiálni és magya­
rázni az intelligenciát.
Raymond Cattell, Charles Spearman tanítványa, és az
ő hallgatója, John Horn újabb faktoranalízisen alapuló
módszereket alkottak, és az intelligencia két típusát is azo­
nosítani tudták a negyvenes-ötvenes-hatvanas években
végzett kísérleteikben: ezek a folyékony, illetve a kristályos
intelligencia.
A folyékony intelligencia az információ használatának
képessége, ennek segítségével tudunk vele dolgozni, alkal­
mazni és így tovább. A Rubik-kocka kirakása folyékony in­
telligenciát igényel, ahogy annak kitalálása is, hogy partne­
rünk miért nem beszél hozzánk, holott mi nem emlékszünk
semmire, amit rosszul csináltunk volna. Mindkét esetben
új információt szereztünk, és rá kell jönnünk, hogy mihez
kezdjünk vele ahhoz, hogy számunkra előnyös eredményt
kapjunk.
Ezzel szemben a kristályos intelligencia az emlékezetünk­
ben elraktározott információ, amelyet felhasználhatunk ar­
ra, hogy minél inkább a saját előnyünkre fordítsuk az előálló
szituációt. Ahhoz, hogy egy alig ismert, ötvenes évekbeli
film főszereplőjének neve eszünkbe jusson a kocsmai ve­
télkedőben, a kristályos intelligenciánkra van szükségünk.
Az északi félteke összes fővárosának ismerete is a kristályos
intelligencián alapul. Ez tehát az összegyűjtött tudásunk,
míg a folyékony intelligencia arról árulkodik, hogy ezt a tu­
dást milyen jól tudjuk használni, vagy milyen hatékonyan
tudunk megbirkózni az ismeretlen helyzetekkel.
Nyugodtan mondhatjuk, hogy a folyékony intelligencia
a g-faktor és a munkamemória újabb megnyilvánulása,

129
vagyis az információ feldolgozásának és átalakításának
képessége. Manapság a kristályos memóriát ettől egyre
inkább független rendszernek tekintik, és e nézetet az
agy működése is alátámasztja. Igen árulkodó tény, hogy
a folyékony intelligencia hanyatlik a korral, az ember a
nyolcvanas éveiben rosszabbul teljesít a folyékony intelli­
genciát vizsgáló teszteken, mint a harmincas vagy ötvenes
éveiben. A neuroanatómiai vizsgálatok (és sok boncolás)
felfedték, hogy a folyékony intelligenciáért felelősnek tar­
tott prefrontális kéreg jobban sorvad a korral, mint más
agyrészek.
A kristályos intelligencia viszont egész életünk során sta­
bil marad. Aki 18 évesen megtanul franciául, még 85 évesen
is tud beszélni, kivéve persze, ha 19 évesen abbahagyta a
nyelv használatát, és elfelejtett már minden szót. A kristá­
lyos intelligencia a hosszú távú emléknyomokon alapszik,
amelyeket elszórtan raktároz el az agy, és így általában elég­
gé ellenállók ahhoz, hogy az idő vasfoga ne tudjon kárt ten­
ni bennük. A prefrontális kéreg energiaigénye igen magas,
és folyamatosan működnie kell, hogy feldolgozófolyamatai
révén segítse a folyékony intelligenciát. E folyamatok olyan
dinamikus működést kívánnak, ami valószínűbbé teszi a
fokozatos amortizációt (hiszen az intenzív idegi működés
sok salakanyagot, így szabadgyököket, töltött részecskéket
termel, amelyek károsítják az idegsejteket).
E két intelligenciatípus természetesen nem független
egymástól, hiszen nem lenne értelme az információmani­
pulálás képességének, ha nem tudunk hozzáférni az infor­
mációhoz, és fordítva ugyanez a helyzet. Nem is egyszerű
szétválasztani őket, hogy külön vizsgálhassuk mindkettőt.
Szerencsére léteznek intelligenciatesztek, amelyek egyikre
vagy a másikra koncentrálnak. Azok a tesztek, amelyekben

130
számukra ismeretlen ábrákat kell a résztvevőknek elemez­
niük, és kiválasztaniuk azt, amelyik nem illik oda, vagy
rájönni, hogy ezek hogyan kapcsolódnak egymáshoz, azok
a folyékony intelligenciát mozgatják meg. Itt ugyanis min­
den információ újszerű, és feldolgozást kíván, így a kristá­
lyos intelligenciára csak minimálisan kell támaszkodniuk.
Ezzel szemben azok a tesztek, amelyek a tudást, például
memorizált szavak felidézését vizsgálják, vagy a már ko­
rábban említett kocsmavetélkedők a kristályos intelligen­
ciára fókuszálnak.
Persze a valóságban soha nem ennyire egyszerű a kép.
Azok a feladatok, ahol furcsa ábrákat kell sorba rendez­
nünk, ugyancsak támaszkodnak a színekkel, képekkel
kapcsolatos tudásunkra. Ha például kártyákat kell sorba
rendeznünk, azonnal eszünkbe jut elraktározott tudásunk
a kártyalapokról, és érték szerinti sorrendjükről. Ez újabb
oka az agykutatás nehézségeinek: még a legegyszerűbb
feladat végrehajtása is több agyterület együttműködését
követeli. Általánosságban azonban a folyékony intelligen­
ciát megmozgató feladatok inkább a prefrontális kéregben
és a hozzá kapcsolódó területeken váltanak ki nagyobb ak­
tivitást. A kristályos intelligenciát illető funkciók pedig az
agykéreg számos területéhez köthetők, bár gyakran a fali
lebenyben lokalizálódnak (ez az agy felső-középső része)
- ilyenek a szupramarginális tekervény (gyrus supramar-
ginalis), illetve a Broca-terület. Az előbbiről általában azt
gondolják, hogy az érzelmekhez kötődő, valamint bizonyos
érzékszervi információ tárolása és feldolgozása a feladata,
míg az utóbbi nyelvi feldolgozórendszerünk kulcsterülete.
Ezek kapcsolatban állnak egymással, és úgy tűnik, műkö­
désükhöz szükség van a hosszú távú memória által tárolt
információra is. Bár ez még nem végérvényesen eldöntött

131
 kérdés, egyre több bizonyíték utal arra, hogy jogos az intel­
ligencia folyékony-kristályos felosztása.
Miles Kingston brilliánsan ragadja meg eme elmélet lé­
nyegét: „A tudás annyit tesz, hogy tudjuk, hogy a paradicsom
egy gyümölcs. A bölcsesség pedig abban áll, hogy mégsem
tesszük a gyümölcssalátába”. Akristályos intelligenciára van
szükségünk annak ismeretéhez, hogy a paradicsomot hova
sorolják a botanikusok, a folyékony intelligencia pedig ah­
hoz kell, hogy megfelelően használjuk e tudást, miközben
gyümölcssalátát készítünk. Most talán azt gondolják, hogy
a folyékony intelligencia igazából a józan ész tudományos
neve. Igen, ez jól érzékelteti a dolog lényegét. Csakhogy van­
nak kutatók, akiknek nem volt elég a kétféle intelligencia, ők
többet akartak.
E szerint a logika szerint az egyetlen általános intelli­
gencia nem képes megmagyarázni számos olyan intellek­
tuális képességet, amelyek kétségtelenül az ember sajátjai.
Gondoljunk csak a futballistákra! Az ő képességeik tudo­
mányos értelemben nem mindig kimagaslók, mégis képe­
sek professzionális szinten űzni egy komplikált sportot
- a labdarúgást -, amely komoly intellektuális készségeket
igényel. Agyuk képes a pontos irányításra, illetve az erő és
a szög kiszámítására, széles terület térbeli viszonyait képe­
sek átlátni és így tovább. A feladatukra való koncentrálás
jelentős mentális fegyverzetet kíván, hiszen eközben az
elvakult drukkerek sértegetését is ki kell szűrniük. Az in­
telligencia köznapi értelmezése láthatóan korlátozó.
Ezt talán azon emberek (a savantok) példája világítja
meg a legélesebben, akik valamilyen neurológiai betegség­
ben szenvednek, mégis különleges affinitást és tehetséget
mutatnak a matematika vagy a zene iránt, illetve kivéte­
les memóriával rendelkeznek. Az Esőember című filmben

132
Dustin Hoffman játssza Raymond Babbittet, az autista, de
kimagasló matematikai tehetséggel megáldott pszichiát­
riai beteget. A figurát egy valós személyről, Kim Peekről
mintázták, akit mega-savantnak is neveztek, mivel képes
volt szó szerint memorizálni tizenkétezer könyvet.
Az ehhez hasonló példák vezettek a soksoros intelligen­
ciáról szóló elméletekhez. Hiszen hogyan lehetne valaki
egyszerre intelligens és unintelligens is, ha csak egy intel­
ligencia létezne? Az első ilyen elméletet valószínűleg Louis
León Thurstone fektette le 1938-ban, aki amellett érvelt,
hogy az emberi intelligencia hét fő mentális képességből
tevődik össze:

Verbális megértés - a szavak megértése

(„Hé, tudom, hogy mit jelent ez!”)
Beszédfolyékonyság - a nyelv használata („Gyere ide,
és mondd még egyszer, te agyatlan bölény!”)
Memória („Várj, én emlékszem rád, te vagy
a ketrecharcos világbajnok!”)
Matematikai képesség („Annak esélye,
hogy én nyerem e verekedést 82 523 az 1-hez.”)
Észlelési sebesség - a részletek felfedezése
és egymáshoz kapcsolása („Tényleg emberi fogakból
fűzött nyakláncot visel?!”)
Következtetés - a szabályok és az elképzelések
felismerése a szituációk alapján
(„Ha megpróbálom kiengesztelni e szörnyet,
azzal csak még jobban felmérgesítem.”)
Térbeli gondolkodás - a háromdimenziós környezet
mentális megjelenítése és manipulálása
(„Ha felborítom ezt az asztalt, az le fogja lassítani,
és akkor kiugorhatok az ablakon.”)

133
 Thurstone azután határozta meg ezeket az elsődleges
mentális képességeket, hogy a több ezer egyetemista által
kitöltött IQ-tesztek eredményein alkalmazta a saját mód­
szerei szerint kialakított faktoranalízist.3 Csakhogy, amikor
a hagyományos faktoranalízissel újra elemezték az eredmé­
nyeit, kiderült, hogy csupán egy készség befolyásolta az ösz-
szes tesztet, és nem több különböző. Tehát gyakorlatilag új­
ra felfedezte a g-faktort. Ez és a kutatásait ért más kritikák
(például, hogy csak egyetemistákat tesztelt, akik nehezen
tekinthetők a legreprezentatívabb csoportnak, ha az álta­
lános emberi intelligenciát akarjuk vizsgálni) azt okozták,
hogy az általa javasolt általános mentális képességek nem
váltak széles körben elfogadott elméletté.
A nyolcvanas években aztán újjáéledt a sokszoros intelli­
gencia elmélete, amikor egy kiváló kutató, Howard Gardner
azt vetette fel, hogy az intelligenciának számos modalitása
(típusa) létezhet, és ezt találóan a sokszoros intelligenciák
elméletének nevezte el. Az elméletet olyan agysérült bete­
gek vizsgálata alapján fektette le, akik a sérülés ellenére
megőrizték bizonyos mentális képességeiket.4 Az ő általa
javasolt intelligenciák némileg hasonlítottak a Thurstone
elméletében szereplőkhöz, olyanokkal kiegészítve, mint a
zenei vagy a személyes intelligencia (utóbbi az abbéli képes­
ségeket takarja, amelyek a másokkal való interakcióhoz,
illetve saját belső állapotunk megítéléséhez szükségesek).
A sokszoros intelligencia elméletének sok híve van. Nép­
szerűségének fő oka, hogy az elmélet szerint mindenki in­
telligens lehet valamiben, csak nem feltétlenül a szokásos
„agymenő” értelemben. De ez az általánosíthatóság az, ami
miatt kritika is éri a teóriát. Ha mindenki intelligens, akkor
tudományos értelemben maga a koncepció válik értelmet­
lenné. Mint amikor mindenki érmet kap, aki megjelenik az

134
iskolai sportnapon: kedves, hogy mindenkinek próbálnak
örömet szerezni, de ezzel a sport értelme enyészik semmivé.
A sokszoros intelligencia elméletének bizonyítékai egye­
lőre igencsak vitathatók. A rendelkezésünkre álló adatokat
általában úgy értékelik, hogy azok megint csak a g-faktor
vagy valami hasonló általános intelligenciaérték létezését
bizonyítják, amelyet az egyéni különbségek és preferenciák
színeznek. Ez azt jelenti, hogy azok az emberek, akik vagy a
zenében vagy a matematikában nyújtanak kiemelkedő tel­
jesítményt, valójában nem két eltérő típusú intelligenciát
használnak, hanem ugyanazt az általánosat, amelynek erő­
forrásait eltérő feladatok elvégzésére alkalmazzák. Ehhez
hasonlóan az úszóversenyzők és a teniszezők is ugyanazo­
kat az izomcsoportokat használják a sportoláshoz, hiszen
az emberi test nem rendelkezik kifejezetten teniszizmok­
kal. Mindazonáltal az úszóbajnok nem tud automatikusan
a legmagasabb szinteken teniszezni. Az intelligenciáról azt
gondoljuk, hogy hasonlóképpen működik.
Sokan amellett érvelnek, hogy teljesen elképzelhető, hogy
a magas g-értékünket eltérő módon használjuk, így az az
intelligencia eltérő „típusaiként” jelenik meg, ha megfelelő
szögből nézzük. Mások amellett vannak, hogy az intelligen­
cia különböző típusai sokkal inkább az emberek eltérő kész­
tetéseinek termékei, amelyek a változatos családi háttéren,
tendenciákon, késztetéseken és hasonlókon alapulnak.
A jelenlegi idegtudományi bizonyítékok továbbra is tá­
mogatják a g-faktor és a folyékony, valamint kristályos
intelligencia létezését. Az intelligencia az elképzelések sze­
rint az agy információszervező és -koordináló működésén
alapul, de nem léteznek elkülönült rendszerek az eltérő tí­
pusú információ feldolgozására. Ezzel még e fejezet későb­
bi részében részletesebben is foglalkozunk.

135
 Az emberek eltérő irányokba vezérlik az intelligenciáju­
kat, preferenciáiktól, neveltetésüktől, környezetüktől füg­
gően, vagy az apró neurológiai különbségek okozta, mély­
ben nyugvó elfogultságok eredményeként. Ezért csinálnak
az okosnak tartott emberek is butaságokat. Nem arról van
szó, hogy ők nem eszesek eléggé ahhoz, hogy többre le­
gyenek képesek, hanem olyannyira másra koncentrálnak,
hogy bizonyos dolgokra nem figyelnek. Ennek egyik előnye,
hogy nyugodtan nevethetünk rajtuk ezért, hiszen úgyis
túlságosan elfoglaltak ahhoz, hogy észrevegyék.

Egy bolond százat csinál

(Miért maradnak alul az intelligens emberek
rendszeresen a vitákban?)

Talán nincs is annál idegesítőbb, mint amikor olyasvala­

kivel vitatkozunk, aki meg van győződve arról, hogy igaza
van, miközben mi pontosan tudjuk, hogy nincs. De hiába
bizonyítjuk egyértelműen, tényeket felvonultatva, hogy
téved, ő egy jottányit sem hajlandó engedni a véleményé­
ből. Egyszer tanúja voltam egy két ember közti, vérre menő
vitának, amelyben egyikük kötötte az ebet a karóhoz, hogy
jelenleg a 20. századot írjuk, és nem a 21,-et, mivel 2000-rel
kezdődnek az évszámok és nem 2100-zal. Mindössze ennyi
érvet volt képes felvonultatni.
Vessük össze ezt az imposztorszindróma néven ismert
pszichológiai jelenséggel! E szindróma akkor jelentkezik,
ha a legkülönfélébb területeken kiemelkedő eredményeket
elérő emberek alulértékelik önnön képességeiket és telje­
sítményüket, annak ellenére, hogy tényleges bizonyítékaik
vannak ennek ellenkezőjére. Mindennek sok társadalmi

136
velejárója van. Azon nők körében, akik sikereket értek el
a hagyományosan férfiak dominálta területeken (vagyis
szinte bármelyik területen), e jelenség különösen gyakori.
E nőknek valószínűleg meg kell küzdeniük a sztereotípiák­
kal, az előítéletekkel, a kulturális normákkal és így tovább.
De e jelenség nem korlátozódik a nőkre, és a legérdekesebb
benne az, hogy főként a sikeres embereket érinti, akik álta­
lában magas intelligenciával rendelkeznek.
Találják ki, hogy melyik tudós mondta a következőket,
röviddel a halála előtt: „Az az eltúlzott áhítat, ami a pályá­
mat manapság övezi, kifejezetten rosszul esik nekem. Ettől
kényszeredett svindlernek érzem magam.”
Albert Einstein - aki nem volt éppen sikertelen.
E két tulajdonság, az intelligens emberek imposztorszind-
rómája, illetve a kevésbé intelligensek illogikus magabiztos­
sága általában szerencsétlen módon találkozik egymással.
Ennek pedig a modem közbeszéd látja szörnyű kárát. Az
olyan fontos ügyeket, mint az oltások vagy a klímaválto­
zás, rendszerint azok szenvedélyes lózungjai uralják, akik
csupán tájékozatlan magánvéleményeikből táplálkoznak,
miközben meg sem hallgatják a képzett szakértők nyugodt
magyarázatát. Mindezért pedig az agyműködés néhány fur­
csasága a felelős.
Az emberek alapvetően másokra támaszkodnak, amikor
információra, illetve támogatásra van szükségük önnön
nézeteik, hiedelmeik, önértékelésük megerősítésére. A szo­
ciálpszichológiáról szóló 7. fejezetben majd részletesebben
is foglalkozunk ezzel. Most elég annyi, hogy minél maga­
biztosabb valaki, annál meggyőzőbbé válik mások szemé­
ben, így egyre többen hiszik el, amit állít. Ezt számos vizs­
gálat bizonyította már, közöttük Penrod és Custer 1990-es
kutatása, amely a tárgyalótermi viselkedésre koncentrált.

137
 E vizsgálatban azt figyelték, hogy az esküdteket mennyire
győzték meg a tanúk vallomásai. Arra jutottak, hogy az
esküdtek sokkal inkább hajlamosak voltak elhinni a tanú
állításait, ha magabiztosan viselkedett, mint amikor ideges
volt, habozott, és nem volt biztos a vallomása részleteiben.
Ez nyilvánvalóan aggasztó eredmény, hiszen arra utal,
hogy a vallomás tartalma kevésbé befolyásolja az ítéletet,
mint a stílus, amelyben előadják azt. E jelenség igazságszol­
gáltatás rendszerére gyakorolt hatásai súlyosak lehetnek.
És szó sincs arról, hogy ez az effektus csupán a bíróságon
lenne jelen - a politika pontosan ugyanígy működik.
A modern politikusokat felkészítik a média kezelésére, így
magabiztosan és gördülékenyen tudnak beszélni hosszú időn
keresztül bármilyen témáról anélkül, hogy eközben bármi
érdemlegeset mondanának. Vagy ami még rosszabb, ugyan­
ilyen stílusban totális hülyeségeket is képesek mondani,
mint például „túlalulértékeltek engem” (they misunderesti-
mated me, George W. Bush); vagy „Az importunk jelentős ré­
sze külföldről származik” (megint csak George W. Bush). Azt
gondolhatnánk, hogy végül a legokosabb emberek kerülnek
vezető pozíciókba, hiszen minél okosabb valaki, annál jobb
munkát képes elvégezni. Csakhogy, bármennyire is ellent­
mondani látszik ez a józan észnek, minél okosabb az ember,
annál valószínűbb, hogy bizonytalanná válik a saját nézeteit
illetően. És minél kevésbé tűnik magabiztosnak, mások an­
nál kevésbé fognak bízni benne. Ez a demokrácia, emberek.
Az intelligensek talán azért kevésbé magabiztosak, mert
ha észérvekkel, a intellektusukat használva érvelnek, gyak­
ran találják szemben magukat ellenséges reakciókkal. Én
végzettségem szerint idegtudós vagyok, ezt mégsem han­
goztatom, hacsak nem kérdeznek rá. Egyszer ugyanis ezután
megkaptam, hogy „Akkor okosnak hiszed magad, ugye?!”

138
 Ha elmondjuk valakinek, hogy rövidtávfutó olimpikonok
vagyunk, vajon azzal válaszolnak, hogy „Aha, akkor gyors­
nak hiszed magad, ugye?” Nem hiszem. Ettől függetlenül
ilyesmivel szoktam elütni a dolgot: „Idegkutató vagyok, de
ez nem olyan nagy szám, mint gondolná.” Az intellektusel-
lenességnek rengeteg társadalmi és kulturális oka van, ezek
egyike lehet az agy egoista, „önkiszolgáló” torzítása, illetve
félelmi hajlama. Mindenki figyel a társadalmi pozíciójára
és a jólétére, így ha valaki intelligensebbnek tűnik nálunk,
azt fenyegetésként értékeljük. A fizikailag is nagyobb és
erősebb emberek láttán könnyen megijedünk, de legalább e
tulajdonságuk azonnal egyértelművé válik. A jó erőnlétben
lévő ember kevés titkot tartogat, egyszerűen csak többet
járt konditerembe vagy régebb óta sportol, mint mi, nem?
Hiszen így működnek az izmok. Mindenki olyanná válhat,
mint ők, ha ugyanazt csinálja, már ha megvan rá az ideje és
a hajlandósága.
De az, aki intelligensebb nálunk, kiismerhetetlen képes­
ségekkel bír, ilyenformán megjósolhatatlan és érthetetlen
módon viselkedhet. Emiatt agyunk nem képes meghatároz­
ni, hogy vajon ő fenyegetést jelent-e vagy sem, és ilyen hely­
zetekben a jó öreg „jobb félni, mint megijedni”-mentalitás
aktiválódik, ami gyanút és ellenségességet szül. Igaz, hogy
valaki szorgalma és tanulmányai révén is intelligenssé vál­
hat, de ez sokkal összetettebb és bizonytalanabb folyamat,
mint a fizikai erőnlét fejlődése. A súlyemelés megerősíti a
karjainkat, de a tanulás és az intelligencia kapcsolata ennél
sokkal bonyolultabb.
Még tudományos neve is van a jelenségnek, miszerint a
kevésbé intelligens emberek magabiztosabbak: ez a Dun-
ning-Kruger-effektus. Nevét Dávid Dunningról és Justin
Krugerről, a Cornell Egyetem kutatóiról kapta, akik először

139
 vizsgálták e jelenséget. Az ihletet egy olyan bűnözőről szóló
jelentésekből merítették, aki az arcát citromlével bekenve
ment bankot rabolni. Emberünk ugyanis úgy tudta, hogy a
citromlét láthatatlan tintaként is lehet használni, így az ar­
ca majd láthatatlan lesz a biztonsági kamerák felvételein.5
Hagyok egy kis időt, hogy ezt emésztgessék.
Dunning és Kruger számos önkéntest hívott a laborba,
akikkel egy sor tesztet töltettek ki, és arra is megkérték
őket, hogy becsüljék meg, milyen jól teljesítettek. Az ered­
mény figyelemreméltó volt: azok, akik valójában rosszul ol­
dották meg a feladatokat, azt gondolták, hogy sokkal jobbak
voltak a ténylegesnél, míg akik valójában sikeresek voltak,
kivétel nélkül azt hitték, hogy teljesítményük kívánni valót
hagyott maga után. Dunning és Kruger mindezt úgy magya­
rázta, hogy az alacsony intelligenciával megáldott emberek­
nek nem csupán intellektuális képességeik csekélyebbek, de
azt is képtelenek felismerni, ha rosszak valamiben. Itt megint
az agy egoista hajlamai lépnek működésbe, és elnyomják
azokat az információkat, amelyek esetleg rontanák az ön­
képünket. Önnön korlátáink és mások nálunknál magasabb
képességeinek felismerése ugyancsak intelligenciát kíván.
Ezért vitatkoznak szenvedélyesen emberek olyan témákról,
amelyekről fogalmuk sincs, még akkor is, ha vitapartnerük
azzal foglalkozott egész életében. Agyunk csak saját tapasz­
talatainkból tud kiindulni, nullhipotézisünk szerint pedig
mindenki ugyanolyan, mint mi. Na már most, ha mi idióták
vagyunk, az azt jelenti, hogy...
Arról van tehát szó, hogy egy unintelligens ember egy­
szerűen nem képes felfogni, hogy milyen is jelentősen in­
telligensebbnek lenni. Olyan ez, mintha egy színtévesztőt
kérnénk meg arra, hogy jellemezzen egy piros és zöld fol­
tokból álló mintát.

140
 Az is elképzelhető, hogy az intelligensek is hasonlókép­
pen érzékelik a világot, csak ebből más következtetést von­
nak le. Ha az intelligens emberek egy feladatot könnyűnek
találnak, akkor azt feltételezik, hogy mindenki más is egy­
szerűnek fogja azt találni. Saját kompetenciaszintjüket te­
kintik normálisnak. Mivel az intelligens emberek általában
olyan munkakörökben helyezkednek el, ahol hasonlóan
okos munkatársak veszik őket körül, e feltételezésük rend­
szeresen megerősítést nyer.
Viszont az intelligens emberek általában hozzászoktak
ahhoz, hogy új ismereteket tanulnak, új információt szerez­
nek a környezetüktől, így nagyobb valószínűséggel lesznek
tudatában annak, hogy nem tudnak mindent, és mennyi
mindent tanulhatnának még tulajdonképp bármiről. Ez a
felismerés pedig árthat a magabiztosságuknak, miközben
érvelnek egy vita hevében.
A tudományban például (ideális esetben) kínkeserves
alapossággal kell átrágnunk magunkat a kísérleti adato­
kon, mielőtt bármit is kijelentenénk egy jelenség működé­
séről. Ha hozzánk hasonlóan intelligens emberekkel vesz-
szük körül magunkat, annak az a következménye, hogy ha
hibázunk, vagy eltúlzott kijelentéseket teszünk, akkor azt
ők hamarabb kiszúrják, és fel is hívják rá a figyelmünket.
Ennek logikus következménye, hogy rendkívüli módon fi­
gyelni fogunk a nem ismert részletekre, illetve azon aspek­
tusokra, amelyekben nem vagyunk biztosak. Ez pedig
gyakran hátrány a vitákban.
Ezek az incidensek elég gyakoriak ahhoz, hogy ismerős­
nek hassanak, és problémákat okozzanak, ugyanakkor szó
sincs arról, hogy ne lennének kivételek alóla. Nem minden
intelligens embert gyötörnek a kétségek, és nem minden
kevésbé okos társuk viselkedik öntelt ökörként. Rengeteg

141
értelmiségi van, aki halálosan szerelmes a saját hangjába,
és szó szerint emberek ezreinek szeret beszélni, a másik
oldalon pedig léteznek olyan, kevésbé intelligens szerény
emberek is, akik elég méltóságteljesek ahhoz, hogy elis­
merjék, kognitív képességeik nem mérhetők össze a zseni­
kével. E jelenségnek kulturális aspektusai is lehetnek. Míg
a Dunning-Kruger-effektust illető kutatások szinte kizá­
rólag nyugati társadalmakban élő embereket vizsgáltak,
addig egyes kelet-ázsiai országokban az emberek egészen
máshogy viselkednek. Az ezt magyarázó elméletek egyike
szerint e kultúrák azt az (egészségesebb) attitűdöt fogadták
el helyesnek, mely szerint a tudás hiánya alkalom a fejlő­
désre. így a különböző kultúrák prioritásai és elfogadott
magatartásformái merőben mások lehetnek.6
Vajon találhatunk-e kifejezetten e jelenségért felelős agy­
területeket? Van-e olyan agyi régió, melynek feladata, hogy
eldöntse, „Tényleg jó vagyok abban, amit csinálok?” Szin­
te hihetetlen, de úgy tűnik, hogy nagyon is van. 2009-ben
Howard Rosen és kollégái nagyjából negyven tagból álló,
neurodegeneratív betegségben szenvedő önkéntest vizsgál­
tak. Arra jutottak, hogy önértékelésük mértéke a jobb oldali
prefrontális kéreg ventromediális (alsó-középső) területé­
nek nagyságával függ össze.7 A tanulmány érvelése szerint
a prefrontális kéreg e része szükséges azokhoz az érzelmi
és pszichikai feldolgozófolyamatokhoz, amelyek a saját
hajlamaink és képességeink értékelésében vesznek részt.
E funkció nagyjából egybevág a prefrontális kéreg általá­
nosan elfogadott feladataival, tehát a komplex információk
feldolgozásával és manipulációjával. Ezek segítségével a leg­
megfelelőbb véleményt alakíthatjuk ki, és kiötölhetjük a leg­
előnyösebb reakciót. Ugyanakkor fontos megjegyeznünk,

142
hogy e vizsgálat önmagában nem tekinthető perdöntőnek.
Negyven alany nem elég sok ahhoz, hogy azt mondhassuk,
hogy a vizsgálatuk révén szerzett adatok mindenki másra is
relevánsnak tekinthetők.
A saját intellektuális teljesítményünk pontos értékelését
lehetővé tévő készséget metakognitív képességnek nevez­
zük (vagyis a gondolkodásról való gondolkodásról van szó,
ha ennek így van bármi értelme). E képesség vizsgálata
rendkívül fontos, minthogy a pontos önértékelési képesség
elvesztése a demencia jól ismert jele. Ez különösen igaz a
frontotemporális demenciára. A betegség e fajtája legfő­
képpen a homloklebenyt támadja, ahol a prefrontális kéreg
is található. A betegek általában képtelenek pontosan fel­
mérni saját teljesítményüket a legkülönfélébb tesztekben,
amely arra utal, hogy önértékelési képességeik súlyos káro­
sodást szenvedtek. Ugyanakkor a demencia egyéb formáira
(amelyek az agy más régióinak károsodásával járnak) nem
jellemző a saját teljesítmény minősítésének e széles körű
zavara. Ebből arra következtethetünk, hogy a homlokle­
beny jelentős szerepet vállal az önértékelésben.
Néhányan felvetették, hogy részben ez okozza a demens
emberek megnövekedett agresszivitását: nem képesek már
bizonyos tettekre, de nem értik ennek okát. Ez pedig min­
den bizonnyal dühítő lehet.
De ha nem szenvedünk neurodegeneratív betegségben,
és prefrontális kérgünk is teljesen működőképes, akkor
sem lehetünk biztosak abban, hogy önértékelésünk a való­
ságos képet mutatja magunkról. Emiatt gyakoriak a ma­
gabiztos ostobák és a bizonytalan entellektüelek. És úgy
tűnik, emberi természetünk része, hogy a magabiztosakra
jobban figyelünk.

143
 A keresztrejtvényektől
igazából nem marad éles az elménk
(Miért olyan nehéz
felturbózni agykapacitásunkat?)

Számos módja van annak, hogy intelligensebbnek tűnjünk

(ennek érdekében idézhetünk nagyképű latin közmondá­
sokat, vagy mindig magunknál tarthatunk egy The Econo­
mist folyóiratot), de vajon ténylegesen is intelligensebbekké
válhatunk? Fel lehet turbózni agyunk erejét? A szó testi ér­
telmében az erő egy tevékenység elvégzését lehetővé tévő
képességet jelent. Az agyunk esetében e kifejezés ugyan­
csak képességeket jelöl, amelyeket mind az intelligencia ösz-
szetevői közé szokás sorolni. Az agyunk által tárolt energiát
könnyedén megnövelhetjük, ha rákötjük fejünket egy ipari
aggregátorra. Ez azonban nem kecsegtet semmi jóval, kivé­
ve, ha szeretnénk, hogy agyunk szó szerint felrobbanjon.
Biztosan láttak már olyan reklámokat, amelyek azt állítot­
ták, hogy bizonyos hatóanyagok, eszközök vagy technikák
megnövelik agyunk teljesítőképességét, általában persze
nem ingyen. Sajnos azonban szinte kizárt, hogy ezek közül
bármelyik is úgy működne, ahogy azt reklámozói állítják.
Hiszen, ha valóban hasznosak lennének, népszerűségük
messze nagyobb lenne. Mindenki addig használná őket, míg
olyan eszes lenne (és agya akkorára dagadna), hogy kopo­
nyánk agyonnyomna minket. De hogyan lehetséges mégis
erősíteni az agyunk teljesítőképességét, és megnövelni az
intelligenciánkat?
Ehhez rendkívül hasznos lenne tudnunk, hogy pontosan
mi különbözteti meg az intelligens agyat az unintelligens­
től, illetve hogyan változtathatjuk az utóbbit az előbbivé.
Az egyik lehetséges kiindulópont (mely szerint meg kellene

144
növelnünk agyunk energiáját) totálisan rossznak tűnik: az
intelligens agy ugyanis kevesebb energiát használ.
E józan észnek látszólag ellentmondó kijelentés azon
agyi képalkotó vizsgálatokból származik, amelyek közvet­
lenül az agy aktivitását figyelik és rögzítik. Ilyen például a
funkcionális mágnesesrezonancia-vizsgálat (fMRI). E frap­
páns vizsgálat során az MR-gépben fekvő emberek meta-
bolikus aktivitása (tehát az éppen aktív sejtek, szövetek
tevékenysége) követhető nyomon. A metabolizmus (vagyis
anyagcsere) oxigént igényel, amelyet a vér szolgáltat. Az
fMRI-szkenner különbséget tud tenni az oxigénben dús és
az oxigénben szegény vér között, illetve tetten érhető a se­
gítségével, amikor az egyik típusú vér a másikká alakul. Ez
az átalakulás a test metabolikusan aktív pontjain - például
egy aktuális feladat ellátásán dolgozó agyterületeken - tör­
ténik nagy léptékben. Alapvetően tehát az fMRI-szkenner
nyomon követi az agyi aktivitást, és segítségével azonosít­
hatók a különösen aktív agyterületek. Ha például az alany
éppen a memóriáját megmozgató feladatot hajt végre, ak­
kor az emlékezet feldolgozásáért felelős agyrészek lesznek
aktívabbak a szokásosnál, ez pedig látható az fMRI-felvéte-
len. A megnövekedett aktivitású területeket így a memória­
feldolgozásban szerepet játszó régiókként azonosíthatjuk.
Persze a valóságban ez nem olyan egyszerű, mint ami­
lyennek hangzik, hiszen az agyban folyamatosan számos
párhuzamos folyamat zajlik, így az aktívabb részek megta­
lálása a zaj kiszűrését és bonyolult elemzéseket kíván. En­
nek ellenére a speciális feladatokat ellátó agyterületek mo­
dern kutatásának nagy része fMRI-vizsgálatokon alapul.
Eddig minden rendben, hiszen nem meglepő, hogy az az
agyterület, amely egy meghatározott funkciót lát el, aktí­
vabb lesz, miközben éppen azt a funkciót kell végrehajtani.

145
A súlyemelő bicepsze is akkor használ több energiát, ha épp
felemeli a súlyzót, nem? Sajnos ez az agyban nem így mű­
ködik. Sok vizsgálat - közöttük Larson és munkatársainak
1995-ös kísérlete8 - is arra a bizarr eredményre vezetett,
hogy a folyékony intelligencia tesztelésére tervezett fel­
adatok hatására aktivitást tapasztaltak a prefrontális ké­
regben. Kivéve, ha valaki nagyon jó volt az adott feladatban.
Csak hogy tisztázzuk: az elvileg a folyékony intelligen­
ciáért felelős agyi régiót azok az emberek nem használták,
akik folyékony intelligenciája kiemelkedően erősnek bi­
zonyult. Mondanunk sem kell, hogy ennek így nincs sok
értelme - mintha megmérnénk az embereket, és kiderül­
ne, hogy csak a könnyebb emberek alatt leng ki a mérleg
mutatója. A további kísérletek kimutatták, hogy az intel­
ligensebb alanyoknak is mérhető aktivitás a prefrontális
kérgükben, de csak a számukra is kihívást jelentő feladatok
hatására, vagyis csak akkor, ha elég nehéznek találták ah­
hoz, hogy megoldása erőfeszítést kívánjon tőlük. Ez a felis­
merés még érdekesebb eredményekhez vezetett.
Az intelligencia nem egyetlen dedikált agyterület mű­
ködésének eredménye, hanem sok, összeköttetésben álló
régióé. Úgy tűnik, az intelligensebb emberekben ezek az
összeköttetések és kapcsolatok hatékonyabban és szerve­
zettebben működnek, így összességében kevesebb aktivitást
tesznek szükségessé. Gondoljunk erre úgy, mintha autókról
beszélnénk: ha van egy olyan kocsink, amelynek motorja
úgy üvölt, mint egy hurrikánt megszemélyesítő oroszlánfal-
ka, mellette pedig van egy csendes autónk is, akkor még nem
egyértelmű, hogy melyik a jobb. Elképzelhető, hogy az első
azért adja ki a hangot, mert hasztalan próbálja végrehajtani
ugyanazt a feladatot, amelyre a halkabb különösebb erőfe­
szítés nélkül is képes. Egyre szélesebb a konszenzus a tekin­

146
tetben, hogy az érintett agyterületek (így a prefrontális ké­
reg, a fali lebeny és így tovább) közötti kapcsolatok erőssége
és hatékonysága nagy hatással van az ember intelligenciá­
jára. Minél jobban képesek e területek egymással kommu­
nikálni, annál inkább felgyorsul a feldolgozás, és kevesebb
erőfeszítést igényel a döntések és számítások kivitelezése.
Ezt az elméletet azok az eredmények is alátámasztják,
melyek szerint az agy fehérállományának integritása és
sűrűsége az intelligencia megbízható indikátora. A fehér­
állomány az agy másik, gyakran figyelmen kívül hagyott
szövettípusa. Noha minden figyelem a szürkeállományra
irányul, az agy térfogatának 50 százalékát a fehérállomány
teszi ki, és ilyenformán ugyanolyan fontossággal bír. Azért
beszélünk róla kevesebbet, mert nem „tesz” olyan sok min­
dent. Az összes fontos aktivitás a szürkeállományban megy
végbe, eközben a fehérállományt az idegsejtek hosszú nyúl­
ványainak (axonjainak) kötegei és csokrai alkotják, ame­
lyek feladata az idegi aktivitás közvetítése egyik területről
a másik felé. Ha a szürkeállományt tekintjük a gyáraknak,
akkor a fehérállomány jelentené az alapanyag-utánpótlás­
hoz és a késztermék elszállításához szükséges úthálózatot.
Minél erőteljesebbek a fehérállománybeli összekötteté­
sek két agyterület között, annál kevesebb energia és erőfe­
szítés szükségeltetik a működésük és feladataik összehan­
golásához - és annál nehezebb aktivitásuk alapján rájuk
találni az fMRI-szkenner segítségével. Mintha csak tűt
keresnénk a szénakazalban, csak itt a szénakazlat némileg
nagyobb tűk alkotják, és az egész egy mosógépben forog.
Más agyi képalkotó vizsgálatok arra is fényt derítettek,
hogy a kérges test vastagsága ugyancsak kapcsolatban áll
az általános intelligenciával. A kérges test (vagy corpus
callosum) a hidat jelenti az agy két félteke között. Alap­

147
vetően robusztus fehérállomány-kötegekből áll, és minél
vastagabb, annál több az összeköttetés, és intenzívebb a
kommunikáció a két félteke között. Ha az egyik oldalon
tárolt emléknyomra van szüksége a túloldali prefrontális
kéregnek, a vastagabb kérgestest gyorsabbá és könnyebbé
teszi annak előhívását. Úgy tűnik hát, hogy e régiók ösz-
szeköttetéseinek hatékonysága nagyban meghatározza,
hogy milyen jól tudjuk intellektusunkat csatasorba állíta­
ni a feladatok és problémák megoldása érdekében. Ennek
eredményeképpen a szerkezetükben merőben eltérő agyak
(amelyekben a régiók mérete és a kéregben való elhelyez­
kedésük is különböző lehet) hasonló mértékben lehetnek
intelligensek. Mint két játékkonzol, amelyeket eltérő, de
hasonlóan erős cég gyártott.
Most már tudjuk, hogy a hatékonyság fontosabb a puszta
erőnél. De hogyan segít mindez minket, ha növelni szeret­
nénk intelligenciánkat? Erre az oktatás és a tanulás a nyil­
vánvaló válasz. Ha aktívan keressük az újabb és újabb té­
nyeket, információkat, koncepciókat, akkor minden egyes
megjegyzett emlékkel növekedni fog a kristályos intelligen­
ciánk. Ha pedig a lehető legtöbb eshetőség átgondolására
használjuk folyékony intelligenciánkat, az ott is pozitív
változásokat eredményezhet. Ez nem üres kibúvás a kérdés
alól: az új ismeretek elsajátítása, új képességek gyakorlása
valóban szerkezeti változásokat idéz elő az agyban. Agyunk
ugyanis plasztikus szerv, fizikailag is alkalmazkodni tud a
terheléshez. Ezzel már a 2. fejezetben is találkoztunk: az
idegsejtek új szinapszisokat alakítanak ki, amikor új emlé­
ket kell kódolniuk, és ez a folyamat szerte az agyban meg­
figyelhető.
Például a fali lebenyben lévő motoros (vagy mozgató-) ké­
reg az akaratlagos mozdulatok tervezéséért és irányításáért

148
felelős. A motoros kéreg eltérő régiói más és más testrész
mozgását szabályozzák. Az adott testrészért felelős moz­
gatókéregrész nagysága attól függ, hogy milyen kifinomult
mozgásra képes. A törzs mozgatását kis kérgi terület is el
tudja látni, mivel a törzs nem tud sokféleképp mozogni.
Természetesen fontos, hogy lélegezni tudjunk, és karjaink
valahova csatlakozhassanak, de ha mozgásról van szó, né­
mileg tudjuk jobbra-balra fordítani törzsünket, esetleg
előre-hátra hajolhatunk, de kábé ennyi. Ellenben az arc és a
kéz izmainak mozgatását rendkívül nagy mozgatókérgi te­
rületek irányítják, hiszen nagyon finom szabályozásra szo­
rulnak - még az átlagemberekben is. A kutatások azonban
kimutatták, hogy a klasszikus zenét tanult emberek (így a
zongoristák, hegedűművészek) kéz- és ujjmozdulatait irá­
nyító mozgató agyterületek szó szerint óriásira nőhetnek.9
Ez nem is csoda, hiszen ezek az emberek egész életükben
egyre összetettebb és bonyolultabb (általában villámgyors)
kézmozdulatokat sajátítanak el, így agyuk alkalmazkodott e
követelményhez, hogy támogatni tudja viselkedésüket.
Számtalan hasonló példa hozható. A hippokampusz
szerepet játszik a térbeli memória (a helyek és a tájékozó­
dáshoz szükséges ismeretek megjegyzése), illetve az epi­
zodikus memória folyamataiban is. Ez logikus, hiszen ez
az agyrész felelős az érzékietek bonyolult kombinációiból
kialakuló emléknyomok feldolgozásáért, ez pedig elen­
gedhetetlen az összetett környezetben való navigációhoz.
Eleanor Maguire professzor és munkatársainak kutatásai
mutatták ki azt, hogy a londoni taxisoknak (akiktől megkö­
vetelik, hogy pontosan ismerjék a brit főváros hihetetlenül
kiterjedt és bonyolult úthálózatát) a többi emberhez képest
megnövekszik a hippokampuszuk (tájékozódásért felelős)
hátulsó területe.10 Ezeket a vizsgálatokat még a GPS és a

149
 műholdas navigáció térhódítása előtt végezték, így nem
tudjuk, hogy megállapításaik ma mennyire érvényesek.
Még arra is utalnak bizonyos adatok (bár nagy részük
egeres kísérletekből származik, és hát milyen okosak tud­
nak ők lenni?), hogy az új képességek és készségek elsajá­
títása megnöveli a folyamatban részt vevő fehérállomány
tömegét, konkrétan a myelinhüvely térfogatát (ezt az
idegsejtek mellett lévő támasztósejtek képezik, a neuronok
axonjait burkolja, ezáltal szabályozza az ingerület áramlá­
sának sebességét és hatékonyságát). Szóval, technikailag,
lehetséges agyunk teljesítőképességének növelése.
Ez volt a jó hír. Most jön a rossz.
Mindazok a folyamatok, amelyeket fent említettünk, sok
időt és erőfeszítést igényelnek, és az általuk elérhető javulás
még így is eléggé korlátozott. Agyunk rendkívül összetett
szerv, és szürreálisán sok feladatot lát el. Emiatt könnyen
előfordulhat, hogy úgy fejlődik egy régió képessége, hogy ez
nem érinti a többi terület erősségét. A zenészek elképesztő
tudásra tehetnek szert a kottaolvasás, a legapróbb hangma­
gasság-változások felismerése és más, zenéléshez szükséges
ismeretek terén, de ettől még nem fejlődnek hasonló mér­
tékben matematikai vagy nyelvi képességeik. Az általános
folyékony intelligencia fejlesztése nem egyszerű. Működ­
tetéséért egy sor agyterület és a közöttük lévő kapcsolatok
felelnek, így különösen nehéz erősíteni csupán egyes rész-
képességeket igénybe vevő feladatokkal és módszerekkel.
Noha az agy egész életünk során megőrzi viszonylagos
plaszticitását, szerkezetének nagy része gyakorlatilag rög­
zített. A hosszú fehérállomány-kötegek és ingerületvezeté­
si pályák már egész korai életkorban kialakulnak, amikor
még az agyfejlődés javában tart. Mire elérjük húszas éveink
közepét, agyunk alapvetően már teljesen kifejlődött, on­

150
nantól már csak finomhangolásra van lehetőség. Legalább­
is ez a jelenlegi konszenzus. így az általános tudományos
nézet szerint a felnőttek folyékony intelligenciája fix, vál­
toztathatatlan, jellegzetességei nagyrészt öröklött ténye­
zőktől, illetve neveltetésünktől függnek (így hat rá szü­
léink attitűdje, társadalmi hátterünk és iskolázottságunk).
Ez sokak számára talán lehangolónak hangzik, főleg
azoknak, akik egyszerű válaszokat vártak, és afféle gyors­
javítás révén szeretnék egy csapásra felturbózni mentális
képességeiket. Az agyról meglévő tudományos ismereteink
alapján erre sajnos nincs lehetőség. Ettől függetlenül mégis
sokan ígérnek ilyen szolgáltatásokat a piacon.
Számtalan cég árul „agytréningező” játékokat és gyakor­
latokat, amelyekről azt állítják, hogy megnövelik az intelli­
genciát. Ezek kivétel nélkül különböző nehézségű fejtörők
és logikai játékok. Való igaz, hogy ha elég gyakran fizetünk
értük, idővel egyre jobbak leszünk bennük. De csak bennük.
Jelenleg nem létezik elfogadott bizonyíték arra, hogy e ter­
mékek bármelyike is megnövelné az általános intelligen­
ciát. Mindössze azt érhetjük el a segítségükkel, hogy egyre
sikeresebbek leszünk egy speciális játékban, de agyunk elég
összetett ahhoz, hogy ennek eléréséhez ne kelljen minden
régióját ugyanúgy fejlesztenie.
Vannak olyan emberek, különösen diákok, akik a figye­
lemhiányos hiperaktivitás (ADHD) kezelésére kifejlesztett
gyógyszereket, például Ritalint és Adderallt szednek, ami­
kor vizsgákra tanulnak, ezáltal növelik koncentrációjukat.
Bár rövid távon talán eredményt érnek el ezzel (nagyon vál­
tozó mértékben), a hosszú távú következmények rendkívül
aggasztóak lehetnek. Hiszen olyan erős gyógyszert szednek,
ami megváltoztatja az agyműködést, miközben nem áll fönn
az a betegség náluk, amely ellen e készítményeket kifejlesz­

tő i
 tették. Emellett vissza is üthetnek: ha természetellenes mó­
don, gyógyszerrel próbáljuk megemelni koncentrálóképes­
ségünket, az rendkívül kimerítő lehet, és sokkal gyorsabban
elhasználhatjuk minden erőforrásunkat. Ezáltal előfordul­
hat, hogy átalusszuk azt a vizsgát, amire tanultunk.
A mentális teljesítmény növelésére szolgáló orvosságokat
összefoglaló néven nootropikumoknak vagy „okosgyógy­
szereknek” szokás hívni. Ezek többsége viszonylag új, és
csak meghatározott folyamatokra, például a memóriára
vagy a figyelemre hat. Emiatt az általános intelligenciára
gyakorolt hosszú távú hatásaikról még csak spekulációink
lehetnek. Az erősebb nootropikumokat csak az Alzhei-
mer-kórhoz hasonló neurodegeneratív betegségekben szen­
vedők szedhetik, akiknek az agya ténylegesen riasztó gyor­
sasággal romlik.
De sok ételről (például a halolajról) is azt tartják, hogy
megnövelik az általános intelligenciát, de ez ugyancsak
kétséges. Talán minimális mértékben serkentik az agymű­
ködés bizonyos aspektusait, de ez korántsem elég az intelli­
gencia állandó és széles körű növeléséhez.
Az agyserkentő módszereknek se végük, se hosszuk.
Vannak agresszíven reklámozott technikai praktikák, ame­
lyek ezt ígérik. Ilyen például a koponyán keresztül végzett
egyenáramú agystimuláció (tDCS). Djamila Bennabi 2014-
ben összefoglaló tanulmányában (review), áttekintve a szak-
irodalmat, arra a megállapításra jutott, hogy a tDCS-kezelés
(amely során enyhe áramot vezetnek át az agy meghatáro­
zott régióin) látszólag valóban megerősít bizonyos mentális
funkciókat, például a memóriát és a nyelvi képességeket. Ez
az egészséges és a mentális betegséggel küzdő alanyoknál
is működött, és eddig úgy tűnik, hogy nem jár komoly mel­

152
lékhatásokkal. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy még
más review-knak és kísérleteknek is meg kell erősíteniük e
hatást, hogy ténylegesen elfogadható legyen. Nyilvánvaló,
hogy még sok a tennivaló, míg az efféle módszert széles kör­
ben lehet majd alkalmazni a terápiában.11
E bizonytalanság ellenére számos cég árul olyan kütyü-
ket, amelyek állításuk szerint a tDCS-módszert alkalmaz­
zák arra, hogy növeljék a használók teljesítményét például
a videojátékokban. Mielőtt még beperelnek hitelrontásért,
inkább nem mondom, hogy ezek az eszközök nem működ­
nek. Amennyiben mégis, akkor ezek a vállalatok az agymű­
ködést megváltoztató gépezeteket árulnak (amelyek akár
a gyógyszerekkel megegyezően erősek is lehetnek). Ezek
a berendezések tudományosan nem igazolt elvek mentén
működnek, és szakértelemmel nem rendelkező emberek
használják őket, mindenféle felügyelet nélkül. Kicsit olyan
ez, mintha antidepresszánsokat árulnának a szupermar­
ketben, a csokik és az elemek mellett.
Szóval igen, lehetséges növelni az intelligenciánkat, de
rengeteg idő és erőfeszítés kell hozzá. Olyan tevékenysé­
geket szükséges hozzá végeznünk, amelyek ismeretlenek
számunkra, illetve gyengék vagyunk bennük. Ha valamibe
nagyon belejövünk, agyunk működése e területen olyan
hatékonnyá válik, hogy észre sem veszi, hogy elvégzi a
feladatot. Ettől kezdve pedig már nincs mihez alkalmaz­
kodnia, mire reagálnia, így a fejlődése is leáll. Magyarul e
folyamat idővel önmagát korlátozza.
Végeredményben úgy tűnik, hogy a fő probléma az, hogy
ha még intelligensebbé szeretnénk válni, olyan eltökéltnek
és okosnak kell hozzá lennünk, hogy ki tudjuk cselezni a
saját agyunkat.

153
 Alacsony létedre tulajdonképpen egész okos vagy
(Miért okosabbak a m agas emberek,
illetve hogyan öröklődik az intelligencia?)

A magas emberek okosabbak, mint az alacsonyak. Ez tény,

de ettől függetlenül sokan meglepődnek rajta, sőt sértőnek
is találhatják (főleg, ha maguk is alacsonyak). Hiszen mi­
lyen nevetséges, hogy valakinek a testmagassága összefügg
az intelligenciájával, nem? Nos, úgy tűnik, nem.
Mielőtt még megtámadna egy dühös apró népség, fontos
megjegyezni, hogy itt semmiképpen sem abszolút, minden­
kire érvényes törvényszerűségről van szó. A kosárlabdázók
nem automatikusan intelligensebbek, mint a zsokék. And-
ré, az óriás (224 centiméter magas pankrátor és színész)
nem volt okosabb Einsteinnél. Hagrid intelligenciája nem
múlta felül Marié Curie-ét. A magasság és az intelligencia
közötti korreláció értékét általában 0,2-ben határozzák
meg, ami azt jelenti, hogy e két jellegzetesség minden ötö­
dik emberben kapcsolódik egymáshoz.
Emellett nem is jelent nagy különbséget. Ha véletlensze­
rűen kiválasztunk egy magas embert, és mellé teszünk egy
ugyancsak saccra kijelölt alacsonyát, majd megmérjük az
IQ-jukat, akkor csak találgatni lehet, hogy melyik bizonyul
intelligensebbnek. De ha e kiválasztást és összehasonlítást
elegendően sokszor, mondjuk 10 ezer magas és ugyaneny-
nyi alacsony emberrel elvégezzük, akkor az általános kép
azt fogja mutatni, hogy a magas emberek átlagos intelli­
genciahányadosa némileg magasabb, mint az alacsonyaké.
E különbség hiába csupán 3-4 IQ-pont, mégis létezik a je­
lenség, hiszen számos vizsgálat egyöntetűen kimutatta.12
Miért lehet ez? Miért leszünk intelligensebbek, ha magasra

154
növünk? Ez az emberi intelligencia furcsa és zavarba ejtő
jellegzetességeinek egyike.
E magasság-intelligencia összefüggés - a rendelkezé­
sünkre álló tudományos adatok alapján - valószínűleg ge­
netikai alapokon nyugszik. Az intelligencia bizonyos mér­
tékig örökletes. Hogy egyértelmű legyen: az örökölhetőség
(vagy heritabilitás) azt jelenti, hogy egy jellegzetességben
vagy tulajdonságban rejlő változatosságot milyen mérték­
ben magyarázza a genetika. Ha az örökölhetőség értéke 1,0
(100 százalék), akkor az adott jelleg összes változatáért a
gének a felelősek, míg 0,0-s örökölhetőség mellett a válto­
zatok függetlenek a genetikai háttértől.
Fajunk például teljes mértékben a gének működésének
eredménye, így az emberi faj mint jelleg heritabilitása 1,0.
Ha a szüléink disznók voltak, mi is disznók leszünk, füg­
getlenül attól, hogy mi történik velünk fejlődésünk és nö­
vekedésünk során. Nincs olyan környezeti tényező, amely
a disznót tehénné tudná változtatni. Ezzel szemben, ha
jelenleg éppen lángolunk, az tisztán a környezet következ­
ménye, így örökölhetősége 0. Nem létezik olyan gén, amely­
nek hatására az ember kigyulladna, a DNS-ünk nem okoz
állandó lángolást, és nem születnek lángoló gyermekeink
sem. Ugyanakkor az agy megannyi tulajdonsága a gének és
a környezet együttes hatásaként értelmezhető.
Az intelligencia viszont meglepően magas arányban
örökölhető. Thomas J. Bouchard tekintette át a téma hoz­
záférhető szakirodalmát,13 és arra a megállapításra jutott,
hogy a heritabilitás mértéke felnőttekben 85 százalék, bár
gyerekekben érdekes módon mindössze 45 százalék. Ez ta­
lán érthetetlennek tűnik: hogyan befolyásolhatnák a gének
jobban az intelligenciát a felnőttekben, mint a gyerekek­

155
 ben? E félreértés azonban az örökölhetőség pontatlan ér­
telmezéséből fakad. A heritabilitás annak a mértéke, hogy
egy adott tulajdonság variabilitását milyen arányban hatá­
rozzák meg a gének, és nem azt jelenti, hogy a gének milyen
mértékben okozzák az adott jelleget. A gének valószínűleg
ugyanakkora befolyással bírnak az intelligenciára gyerme­
kekben és felnőttekben, de a gyerekekben, úgy tűnik, több,
rajtuk kívül álló dolog hat az intelligenciára. A gyerekek
agya még fejlődik és folyamatosan tanul, így rengeteg ha­
tás éri őket, amelyek befolyásolhatják az intelligenciáju­
kat. Ezzel szemben a felnőttek agya sokkal inkább rögzült,
már keresztülment a teljes fejlődési és érési folyamaton,
így a külső tényezők nem hatnak rá olyan erőteljesen. Az
egyének közötti intelligenciakülönbségeket (minthogy a
tipikus társadalmakban a legtöbb ember nagyjából hasonló
műveltséggel bír, köszönhetően a kötelező iskolarendszer­
nek) így inkább belső tényezők határozzák meg.
Mindez talán félrevezető lehet az intelligencia és a gé­
nek kapcsolatáról, hiszen azt sugallja, hogy az összefüggés
a valóságosnál sokkal egyszerűbb és jóval közvetlenebb.
Néhányan úgy gondolják (vagy inkább csak remélik), hogy
létezik egy intelligenciagén, amely azonnal okosabbá tesz
minket, amint aktiválódik, és működése felerősödik. Ez
meglehetősen esélytelen, hiszen az intelligencia számos el­
térő folyamat összessége, így e folyamatokat sok különböző
gén szabályozza, és bizonyos szinten mindegyikük szerepet
játszik benne. Azon elmélkedni, hogy vajon melyik gén fe­
lelős az intelligenciáért olyan, mint azon töprengeni, hogy
melyik zongorabillentyű határozza meg a szimfóniát.14
A testmagasságot ugyancsak számos tényező határozza
meg, sok közülük örökletes. Vannak kutatók, akik szerint

156
létezhet egy gén (vagy gének), amely nemcsak az intelligen­
ciát befolyásolja, de a magasságra is hatással van (így kap­
csolatot teremt a testmagasság és az intelligencia között).
Teljességgel elképzelhető, hogy egy génnek több funkciója
legyen. E jelenség neve: pleiotrópia.
Egy másik gondolatmenet szerint nem létezik olyan gén
(illetve olyan gének), amely egyszerre szabályozná az in­
telligenciát és a magasságot, ehelyett a kapcsolat alapja a
szexuális szelekció. Mind a magasság, mind az intelligencia
olyan tulajdonságai a férfiaknak, amelyeket vonzónak ta­
lálnak a nők. Ennek eredményeképp a magas és intelligens
férfiak jutnak a legtöbb szexuális partnerhez, és ők tudják
leghatékonyabban elterjeszteni saját DNS-ük másolatait a
populációban, sok születendő utódjuk révén. Minden le­
származottjuk hordozni fogja a magasságért és az intelli­
genciáért felelős génváltozatot.
Ez érdekes elmélet, de nem mondható általánosan elfo­
gadottnak. Először is, nagyon torzít a férfiak irányába, és
azt valószínűsíti, hogy mindössze néhány vonzó tulajdon­
ságra van szükség, és máris (b)omlani fognak utánuk a nők,
mint molyok az igéző, ellenállhatatlan láng után. Emellett
a magas férfiaknak magasabb lányaik születnek, márpedig
sok férfi nem találja vonzónak a magas nőket, sőt megijed
tőlük (ahogy azt magas nőismerőseimtől hallottam).
Ugyanez igaz az intelligens nőkre (ahogy azt intelligens
nőismerőseimtől hallottam, vagyis - kérem jegyzőkönyvbe
venni - az összes nőismerősöm ezt mondja). Valójában nem
bizonyítja semmi, hogy a nők egyáltalán vonzódnának az
intelligens férfiakhoz. Ennek számos oka lehet, például
az, hogy a magabiztosság szexi, miközben láttuk, hogy az
intelligens emberek általában kevésbé biztosak magukban.

157
 Arról nem is beszélve, hogy már maga az intelligencia is vi-
szolyogtató és kellemetlen lehet egyesek számára. Ma már
a kocka (nerd) és a geek kifejezések polgárjogot nyertek,
de a történelem jelentős részében sértésnek számítottak.
A hozzájuk kapcsolódó sztereotípiák pedig visszataszító­
nak tűntek az ellentétes nem képviselőinek szemében. Ez
csak néhány példa arra, ahogy a magasságra és a magas
intelligenciára ható gének terjedése akadályokba ütközhet.
Egy újabb teória szerint ahhoz, hogy magasra nőjünk, jó
egészségi állapotra és megfelelő tápanyagokra van szüksé­
günk. Ezek pedig az agy, és így az intelligencia fejlődését is
serkenthetik. Lehet, hogy ez ilyen egyszerű: a jó minőségű
táplálkozás és az egészségesebb életmód a fejlődés során
megnövekedett testmagasságot és intelligenciát eredmé­
nyez. Ugyanakkor másnak is lennie kell a háttérben, mert
számtalan kivételezett ember, aki az elképzelhető legegész­
ségesebb életet éli, ennek ellenére alacsony. Vagy idióta.
Vagy mindkettő.
Talán az agy mérete lehet a kulcs? A magasabb emberek
agya általában nagyobb, és van némi korreláció az agyméret
és az általános intelligencia között.15 Ez azonban olyan tu­
dományterület, ami jelentős vitát generál. Az biztos, hogy
az agy működésének és kapcsolatainak hatékonysága nagy
szerepet játszik az intelligenciában. Ugyanakkor az is tény,
hogy egyes agyterületek, például a hippokampusz és a pre-
frontális kéreg az intelligensebb emberekben nagyobbak, és
nagyobb bennük a szürkeállomány aránya. Logikus, hogy ha
az egész agy nagyobb, akkor könnyebben nőhetnek meg az
intelligenciában szerepet játszó régiók is, hiszen a fejlődé­
sükhöz rendelkezésükre állnak a források. Általánosságban
úgy tűnik hát, hogy a nagyobb agyméret újabb közreható
faktor lehet, de a szerepe semmiképpen sem meghatározó.

158
A nagyobb agy talán több lehetőséget nyújt ahhoz, hogy
intelligenssé váljunk, de nem teszi azt szükségszerűvé. Ha
drága futócipőt vásárolunk, az még nem jelenti azt, hogy
gyorsabban is fogunk futni, de talán arra ösztönöz min­
ket, hogy minden erőnket adjuk bele az edzésbe. Ugyanezt
mondhatjuk el az intelligenciára ható génekről is.
A genetika, a szülők hozzáállása, az oktatás színvonala,
a kulturális normák, a sztereotípiák, az általános egészségi
állapot, a személyes érdeklődés, betegségek: ezek és még
sok minden más is hathatnak az agyra úgy, hogy jobban
vagy kevésbé legyen képes intelligens módon működni.
Nem választhatjuk el jobban az emberi intelligenciát a kul­
túrától, mint a halak fejlődését a víztől, amelyben élnek.
Ha mégis elválasztjuk a halat a víztől, akkor a fejlődése je­
lentősen lerövidül.
A kultúrának hatalmas szerepe van abban, ahogy az in­
telligencia megnyilvánulhat. Tökéletes példát szolgáltatott
minderre Michael Colé a nyolcvanas években.16 0 és kuta­
tócsoportja elmentek a civilizációtól távol élő afrikai kpelle
törzshöz, akik nélkülözték a nyugati életmód minden kultu­
rális hatását. Először meglehetősen frusztráló volt szembe­
sülni azzal, hogy a kpelle emberek csupán kezdetleges intel­
ligenciáról tettek tanúbizonyságot. Még az olyan egyszerű
logikai feladatokat sem tudták megoldani, amelyek egy fej­
lett országban élő gyermeknek meg sem kottyannának.
Amikor a kutatók „véletlenül” segítettek a feladatok meg­
oldásában, a kpelle törzs tagjai akkor sem jártak sikerrel.
Ez arra utalt, hogy az ő primitív kultúrájuk nem volt elég
gazdag és stimuláló hatású ahhoz, hogy fejlett intelligencia
kialakulását tegye lehetővé. De az is elképzelhetőnek tűnt,
hogy a törzsbéli emberek életműködésében van valami „hi­
ba”, amely meggátolja a kifinomult intellektus megjelené­

159
sét. Amikor azonban az egyik - igencsak frusztrált - kutató
arra kérte őket, hogy úgy oldják meg a feladatokat, mintha
„őrültek lennének”, azonnal megadták a helyes válaszokat.
A nyelvi és kulturális akadályok miatt a tesztek főként áb­
rák csoportokba rendezését igényelték. A kutatók azt a meg­
oldást tartották intelligensebbnek, ha az alanyok az eléjük
tárt rajzokat kategóriák szerint rendezik csoportokba (esz­
közök, állatok, kőből, fából készült tárgyak és így tovább).
De a kpellék mindig a tárgyak funkciói alapján válogattak
(így egy csoportba rendezték azon tárgyakat, amelyeket
meg lehetett enni, amelyeket viselni lehetett, amelyekkel
ásni lehetett). E gondolkodást kevésbé intelligensnek bélye­
gezték a kutatók, de a kpellék egyértelműen nem értettek
ezzel egyet. Ok a természetben élnek, így számukra a dolgok
önkényes kategóriákba rendezése értelmetlen és időrabló
elfoglaltság lenne. Olyasmi, amit csak egy őrült csinálna.
Ez jó lecke volt arról, hogy nem szabad az embereket a saját
prekoncepcióink alapján megítélni (illetve talán jobban is fel
lehetne készülni a helyi viszonyokból, mielőtt kísérletezni
kezdünk). Ugyanakkor mindez azt is jól példázza, hogy már
magát az intelligencia fogalmát is milyen mélyen meghatá­
rozza a társadalmi környezet és az előfeltevések.
Az úgynevezett Pygmalion-effektus ugyanezen jelenség
kevésbé drasztikus megnyilvánulása. 1965-ben Robert Ro­
senthal és Lenore Jacobson általános iskolai tanítókat vizs­
gált: azt mondták nekik, hogy egyes diákok intellektuálisan
fejlettebbek és tehetségesebbek a társaiknál, és bánjanak
velük ennek megfelelően.17 Csakhogy valójában nem voltak
kimagaslóan tehetségesek, csupán átlagos tanulók. Ennek
ellenére, amikor úgy foglalkoztak velük, mintha okosab­
bak és rátermettebbek lettek volna, iskolai teljesítményük
általában emelkedni kezdett, hogy megfeleljenek az elvá­

160
rásoknak. Az egyetemistákkal végzett hasonló kísérletek
ugyanilyen eredményre vezettek: amikor azt mondták a
hallgatóknak, hogy az intelligencia adott és statikus, rosz-
szabbul vizsgáztak. Ellenben, ha úgy tudták, hogy az intelli­
gencia változékony (tehát fejleszthető), jobban teljesítettek.
Talán ez újabb ok arra, hogy a magasabb emberek álta­
lában intelligensebbek? Ha már fiatal korban magasra nő a
gyermek, mindenki úgy fogja kezelni, mintha idősebb len­
ne. Ezáltal bevonják az érettebb beszélgetésekbe, a javában
fejlődő agya pedig alkalmazkodik a megemelkedett elvárá­
sokhoz. Bárhogy is, az önmagunkba fektetett hit biztosan
fontos. így minden egyes alkalommal, amikor e könyvben
kijelentem, hogy az intelligencia rögzült, gyakorlatilag hát­
ráltattam az önök fejlődését. Ne haragudjanak, az én hibám.
Kíváncsiak még egy érdekes (vagy inkább furcsa) dologra
az intelligenciával kapcsolatban? Világszerte emelkedik, és
nem tudjuk, hogy miért. Ezt Flynn-effektusnak nevezik,
és abban nyilvánul meg, hogy az általános intelligencia
pontértékei, legyen szó a folyékony vagy a kristályos intel­
ligenciáról, a legkülönfélébb populációkban is emelkednek.
Minden korosztályban, számos országban, függetlenül az
ott érvényes változatos életkörülményektől. Talán ez a vi­
lágszerte emelkedő színvonalú oktatás, jobb egészségügyi
ellátás és egészségtudatosság eredménye, esetleg az infor­
mációhoz való jobb hozzáférés és a modern technológia
okozza, de az is lehet, hogy az eddig szunnyadó mutáns gé­
nek működésbe léptek, és lassanként az emberi fajt zsenik
társadalmává változtatják.
Nincs bizonyíték arra, hogy az utolsó lehetőség lenne
igaz, mindenesetre jó filmet lehetne belőle forgatni.
Rengeteg magyarázat adható tehát arra, hogy miért függ
össze a testmagasság és az intelligencia. Talán mindben van

161
igazság, talán egyikben sincs. Az igazság, ahogy általában,
valószínűleg valahol középen van, és a megoldás a klasszi­
kus genetika vagy környezet kettősség újabb példája lehet.
Még csodálkoznak, hogy ennyire bizonytalan ez, annak
fényében, amit megtudtunk az intelligenciáról? Hiszen ne­
héz definiálni, mérni és izolálni, ugyanakkor egyértelműen
létezik, és így vizsgálni is tudjuk. Az intelligencia általá­
nos képességünk, amely számos összetevőből áll össze. Az
intelligens működés biztosításához számos agyterületet
használunk, de talán az összeköttetéseik módja az igazán
fontos. Az intelligencia nem garantálja a magabiztosságot,
ahogy a hiánya sem tesz feltétlenül bizonytalanná minket,
mivel agyunk működése e logikusnak tetsző felállást a feje
tetejére állítja. Kivéve, ha úgy kezelik az embert, mintha in­
telligensebb lenne, mert akkor, úgy tűnik, valóban okosab­
bá válunk. Magyarul még maga az agy sem biztos abban,
hogy mihez kezdjen az intelligenciával. Az általános intelli­
gencia méretét pedig alapvetően meghatározzák a gének és
a közeg, amelyben felnövünk, kivéve, ha dolgozni akarunk
a növelésén, mert ebben az esetben fejleszthető. Talán.
Az intelligencia kutatása olyan egyszerű, mintha minta
nélkül próbálnánk pulóvert kötni, és fonál helyett vattacu­
korszálakat használnánk hozzá. Végeredményben már az is
lenyűgöző, hogy egyáltalán képesek vagyunk megpróbálni.

162
 5. Előre látta,
hogy ez a fejezet következik?

Az agy megfigyelőrendszerének
esetlegessége

Az egyik legérdekesebb és vélhetően csak fajunkra jellemző

tulajdonság, amelyet hatalmas agyunknak köszönhetünk,
hogy képesek vagyunk „befelé” tekinteni. Öntudattal
rendelkezünk, érzékeljük belső állapotunk változásait és
önnön tudatunknak is tudatában vagyunk. Sőt, tanulmá­
nyozni is képesek vagyunk ezeket a képességeket. Ennek
eredményeként lehetővé válik az introspekció és a filozo­
fálás, melyet sokak fontosnak és megbecsülésre méltónak
tartanak. Ugyanakkor az is rendkívül fontos, ahogy az agy
érzékeli a koponyán túli világot, ezért az agyi mechaniz­
musok jelentős része foglalkozik a környezetből érkező
ingerek feldolgozásának bizonyos aspektusaival. Érzék­
szerveinken keresztül érzékeljük a világot, kiválasztjuk az
ingerek fontos elemeit, majd ezeknek megfelelően cselek­
szünk.
Sokan azt gondolhatják, hogy a fejünkben érzékelt kép
a való világ száz százalékban pontos megfelelője. Mint­
ha a szemek, a fülek és a többi érzékszerv csupán passzív
rögzítőberendezés lenne, amelynek feladata az információ
vétele és továbbítása az agy felé. Ezután az agy válogatja,
rendszerezi az információt, majd ennek megfelelően cse­

163
lekszik, mint a pilóta, aki ellenőrzi a műszereket. Csak­
hogy egyáltalán nem ez történik. A biológia nem egyenlő
a technológiával. Az agyunkat az érzékszerveken keresz­
tül elérő tényleges információ nem a látott képek, hallott
hangok és érzékelt egyéb impulzusok gazdag és részletes
folyama, hiába tekintjük ezt általában magától értetődő­
nek. Az érzékszervekből érkező adatok sokkal inkább ha­
sonlítanak az iszapos, csörgedező patakra, agyunk pedig
hihetetlen munkát végez nap mint nap, hogy kitisztítsa
ezt, és általa átfogó és bőséges képet biztosítson számunk­
ra a világról.
Képzeljünk el egy rendőrségi fantomképrajzolót, aki
másodkézből származó leírások alapján alkotja meg a gya­
núsított arcmását. Na most képzeljük el, hogy nem egy,
hanem több száz ember által elmondott jellemzését kell
figyelembe vennie, akik mind egyszerre beszélnek. És nem
is egy személy arcvonásait kell felskiccelnie, hanem a bűn­
tény helyszínéül szolgáló város teljes, háromdimenziós ké­
pét, és annak minden lakóját. Majd minden egyes percben
frissítenie kell a rajzot. Az agy valahogy így működik, csak
talán kevésbé sínyli ezt meg, mint a képzeletbeli fantom­
képrajzoló.
Vitán felül lenyűgöző, hogy az agyunk egyáltalán képes
ilyen részletgazdag reprezentációt készíteni környezetünk­
ről, miközben csak korlátozott információ áll a rendelke­
zésére. A hibák és tévedések azonban szükségszerűek és
elkerülhetetlenek. Annak módja, ahogy az agy érzékeli a
körülöttünk lévő világot, és mely részeit ítéli eléggé fon­
tosnak ahhoz, hogy figyelmet szenteljen neki, nemcsak az
emberi agy elképesztő képességeit illusztrálja, de egyúttal
számos tökéletlenségét is.

164
 Mit rózsának hívunk mi,
bárhogy nevezzük, éppoly illatos...1
(Miért erősebb inger a szag az íznél?)

Mint mindannyian tudjuk, az agy öt érzékünkhöz fér hoz­

zá, bár az idegtudósok úgy gondolják, hogy valójában ennél
több érzékszervi modalitással rendelkezünk.
Már eddig is számos „extra” érzéket említettünk, kezdve
a propriocepciótól (a test és a végtagok fizikai helyzetének
érzékelésétől), az egyensúly-érzékelésen át (amely a belső
fülben található, gravitáció- és térbelimozgás-érzékelő
szervek működésén alapul), egészen az éhségérzékelésig,
hiszen a vér és a szövetek tápanyagszintjének nyomon
követése is érzékelés. Ezek legtöbbje belső állapotunkkal
kapcsolatos, míg az öt „hagyományos” érzék a környeze­
tünket, a körülöttünk lévő világot monitorozza. Utóbbiak
természetesen a látás, a hallás, a szaglás, az ízlelés és a ta­
pintás. Vagy, ha extratudományosak akarunk lenni, akkor
optalmocepció, audiocepció, olfakocepció, gusztaocepció és
taktiocepció (bár a legtöbb kutató igazából nem használja
e kifejezéseket, hogy ezzel is időt spóroljon). Minden ér­
zékelés kifinomult idegi mechanizmusokon alapul, az agy
által létrehozott érzet pedig még kifinomultabbá válik, ha
az agy feldolgozza az érzékszervekből érkező információt.
Alapvetően minden érzék a környezetünk bizonyos ele­
meit detektálja, majd ezeket elektrokémiai jelekké fordítja
le, amelyeket az aggyal kapcsolatban álló neuronok továb­
bítanak. Ezek működésének koordinálása embert próbáló
feladat, agyunk pedig sok időt fordít rá.
Könyvtárakat lehetne írni (és írtak is már) az egyes ér­
zékekről, de most kezdjük talán a legfurábbal, a szaglással.

165
 A szaglással nem sokat törődnek, bár - szó szerint - ott
van az orrunk előtt (pontosabban benne). Pedig az agy ol-
faktorikus rendszere, tehát az a része, amely szagol (vagy
„a szaglópercepció információit dolgozza föl”) meglepő és
lenyűgöző is egyben. Úgy tartják, hogy az evolúció során a
szaglás volt az első érzék, ami kifejlődött. Már az egyedfej­
lődés korai szakaszában, az érzékek közül elsőként kiala­
kul az anyaméhben, és kimutatták, hogy a fejlődő magzat
ténylegesen érzi azokat a szagokat, amelyeket az édesanyja.
Ez úgy lehetséges, hogy az anya által belélegzett részecskék
előbb-utóbb a magzatvízben kötnek ki, ahol a magzat ér­
zékelni tudja őket. Korábban úgy tartották, hogy az ember
akár tízezer különféle szagot is képes érzékelni. Ez kissé
soknak tűnik, de e szám az 1920-as években végzett vizsgá­
latok elméleti megfontolásain és becsléseken alapult, ame­
lyeket soha nem ellenőriztek igazán behatóan.
Ugorjunk előre az időben 2014-ig, amikor Caroline Bushdid
és munkatársai ténylegesen tesztelték eme állítás valóság-
tartalmát. Arra kérték a kísérlet résztvevőit, hogy tegyenek
különbséget rendkívül hasonló illatú vegyianyag-koktélok
között. A feladat végrehajtása gyakorlatilag lehetetlen len­
ne, ha csupán tízezer szagot tudnánk megkülönböztetni.
Meglepő módon, az alanyok egész könnyedén megoldották
a feladatot. Végül a kutatók úgy becsülték, hogy az emberek
valójában egybillió különféle szagot tudnak érzékelni. Az
efféle számokat leginkább csillagászati távolságok jellemzé­
sére szokás használni, nem pedig olyan apróságokra, mint
az emberi érzékek. Olyan ez, mintha kiderülne, hogy a szek­
rény, ahol a porszívót tároljuk, valójában a vakondemberek
föld alatti civilizációjába vezet.2
Tehát hogyan is működik a szaglás? Tudjuk, hogy a szag­
lási információt a szaglóideg szállítja az orrból az agyba.

166
Összesen tizenkettő agyideg létezik, amelynek feladata a fej
mozgató- és érzőfunkcióival kapcsolatos ingerületek továb­
bítása. Ezek közül a szaglóideg az I. számú (ugyanakkor a
látóideg a Il-es agyideg). A szaglóideget felépítő idegsejtek
sok tekintetben egyedülállók. Tulajdonságaik közül mégis
az tűnik ki leginkább, hogy képesek a regenerációra (márpe­
dig nincs sok ilyen neuron az emberi szervezetben). Ez azt
jelenti, hogy a szaglóideg az idegrendszer Rozsomákja (az
X-Menből).* Az orrból induló idegsejtek regenerációs képes­
sége miatt rendkívül intenzíven kutatják őket, abban a re­
ményben, hogy az e tulajdonságaikról szerzett ismereteket
esetleg más károsodott idegsejtek gyógyításában is fel lehet
majd használni - például a bénult emberek gerincvelőjében.
A szaglóidegsejteknek azért van szükségük a regenerá­
ciós képességre, mert azon kevés neurontípus közé tartoz­
nak, amelyek közvetlenül is érintkeznek a „külső” környe­
zettel, ez pedig általában gyorsan károsítja a sérülékeny
idegsejteket. E szaglóidegsejtek az orrüreg felső részét bé­
lelik, ahol a nyálkahártyában ülő receptorokként specifiku­
san érzékelik a hozzájuk kötődő szagmolekulákat. Amikor
a meghatározott részecskével kerülnek kapcsolatba, inge­
rületet küldenek a szaglóhagymába, az agy szaginformá­
ciók összegyűjtéséért és rendszerezéséért felelős részébe.
Rengeteg különféle szaglóreceptor működik. Richard Axel
és Linda B. Buck 1991-ben felfedezték,3 hogy az emberi
genom három százaléka a szaglóreceptorokat kódolja (ezért
később megkapták a Nobel-díjat). Ez megint csak azt a véle­
kedést erősíti, hogy az emberi szaglás sokkal összetettebb
annál, mint eddig sejtettük.

* A Wolverine-t a képregényekben Rozsomáknak fordítják, a filmekben vi­

szont Farkasnak. (A szerk.)

167
 Amikor a szaglóreceptorok érzékelnek egy specifikus
anyagot (például a sajtból párolgó molekulát, az édessé­
gekből felszabaduló ketonokat, vagy a büdösséget, amely
olyasvalaki szájából árad, aki nem fordít elegendő figyel­
met a szájhigiéniára), elektromos jelet küldenek a szagló-
hagymába. Utóbbi elosztja a jelzéseket a különféle agyterü­
letek felé, például a szaglómagba (nucleus olfactorius) és a
piriform kéregbe, így alakul ki a szaglóérzet.
A szagokat gyakran társítjuk az emlékekhez. Az agyi
szaglórendszer közvetlenül a hippokampusz és az emléke­
zésért felelős fő agyrészek mellett helyezkedik el - olyan
közel, hogy a korai anatómusok azt feltételezték, hogy az
egész a szagok feldolgozásáért felelős. De arról sincs szó,
hogy ezek teljesen független területek, amelyek csak vélet­
lenül kerültek egymás mellé, mintha az elhivatott vegán
egy hentes mellett lakna. A szaglóhagyma a limbikus rend­
szer része, hasonlóan a memóriafeldolgozó régiókhoz, ily
módon intenzív kapcsolatot ápol a hippokampusszal és az
amygdalával. Ennek eredményeként bizonyos szagok élénk
és erős érzelmi töltöttségű emlékekkel kapcsolódnak össze,
így juttathatja eszünkbe a frissen sült vacsora illata a nagy­
szülőinknél töltött vasárnapokat.
Vélhetően önök is megtapasztalták már számtalanszor,
ahogy az illatok erős emlékeket hoznak felszínre a gyermek­
korból, vagy a szaghoz kapcsolódó hangulatokat idéznek
föl. Ha sok boldog órát töltöttünk gyermekként a nagy-
szüleink házában, miközben a nagyapánk pipázott, való­
színűleg melankolikus vágyódás fog el minden alkalommal,
amikor pipafüstöt érzünk. Az, hogy a szaglás a limbikus
rendszer része, azt jelenti, hogy több közvetlen kapcsolata
van az érzelmeket feldolgozó területekkel, mint más érzé­
keknek. Ez magyarázza azt, hogy az illatok miért idéznek

168
elő erőteljesebb emocionális hatást, mint más érzékietek.
Ha látunk egy vekni frissen sült kenyeret, az meglehetősen
semleges élmény. Ha viszont megérezzük az illatát, az fur­
csa mód megnyugtató lehet, hiszen előhív memóriánkból
egy sor élvezetes emléket, amelyek mind a sütés illatához
kapcsolódnak. A sütést ugyanis magától értetődően az evés
élvezete követi. Természetesen a szagok ellentétes hatást is
kiválthatnak: bár a rohadó hús látványa sem éppen szívderí­
tő, de a szagától simán viszontláthatjuk az ebédünket.
A szagok erőteljes hatása, és azon képességük, hogy
emlékeket és érzelmeket tudnak előhívni belőlünk, rég­
óta ismert jelenség. Sokan próbálták kihasználni mindezt,
mégpedig a profit reményében. Ingatlanügynökök, szuper­
marketek, gyertyagyártók és sokan mások igyekeznek az
illatok révén befolyásolni az emberek hangulatát, ezáltal
rábírni őket a pénzköltésre. Ennek hatásossága közismert,
ugyanakkor korlátozott is, hiszen az emberek különbözők,
így nagyon eltérő módon reagálhatnak az illatokra. Akinek
már volt ételmérgezése a vaníliafagyitól, nem fogja a vaní­
lia illatát kellemesnek és megnyugtatónak érezni.
Egy másik érdekes tévhit a szagokkal kapcsolatban: so­
káig úgy tartották, hogy a szaglást nem lehet becsapni. Má­
ra azonban sok vizsgálat bizonyította, hogy ez nem igaz. Az
emberek rendszeresen éreznek illuzórikus szagokat, és a
szag kellemességéről alkotott ítéletüket is befolyásolhatják
a körülmények. Nem mindegy, hogy a fenyőillatú légfrissí­
tőre azt írják, hogy „Karácsonyfa” vagy azt, hogy „WC-fris-
sítő”. Szeretném jegyzőkönyvbe mondani, hogy utóbbi nem
afféle vicces példa volt, hanem egy tényleges vizsgálat ered­
ménye, amelyet 2001-ben végzett Herz és von Clef.
Valószínűleg azért hitték korábban, hogy szaglással kap­
csolatos illúziók nem léteznek, mert az agyba csak „korláto­

169
 zott” szaglási információ érkezik. A kísérletek kimutatták,
hogy gyakorlat után az emberek képesek megtalálni szag
alapján a tárgyakat. Érzünk valamilyen szagot, ebből tud­
juk, hogy a szagot kibocsátó dolog valahol a közelben lehet,
de kábé ennyi. Csak annyi információhoz jutunk ezáltal,
hogy a szagló tárgy ott van vagy nincs. Ha agyunk összeku­
szálná a szaglási információt, és teljesen más szagot érez­
nénk, mint ami valóban a levegőben terjeng, azt talán észre
sem vennénk. A szaglásunk talán sok mindenre képes, de
mi, elfoglalt emberek, csak kevés dologra tudjuk valójában
használni.
Léteznek szaglási hallucinációk4 is (amelyek akkor állnak
elő, ha olyan szagokat érzünk, amelyek nincsenek is jelen),
és aggasztóan gyakoriak lehetnek. Sok ember számol be
például fantom égett szagról - ilyenkor égett pirítós, gumi,
szőr vagy általános „odakozmált” szagot éreznek. E jelenség
elég gyakori ahhoz, hogy egy csomó honlap foglalkozzon
vele. Sokszor kötik össze különféle neurológiai betegségek­
kel, például epilepsziával, daganatokkal és a sztrókkal, tehát
olyan kórokkal, amelyek a szaglóhagyma vagy a szagérzéke­
lő rendszer egyéb részeinek normálistól eltérő működését
eredményezik. E kóros aktivitást pedig agyunk úgy értelme­
zi, mintha égett szagot éreznénk. Még egy hasznos különb­
ségtétel: az illúzió akkor történik, amikor az érzékszervek
tévednek, és „becsapnak minket az érzékeink”. A halluciná­
ciók viszont tényleges működési hiba következményei lehet­
nek, amikor az agyi folyamatok nem megfelelően zajlanak.

A szaglás nem mindig működik önállóan. Gyakran sorolják

a kémiai érzékek közé, hiszen specifikus molekulákat ér­
zékel, és ezek aktiválják a szaglórendszert. A másik kémiai
érzék az ízérzékelés. E kettő működése gyakran elválaszt­

od
hatatlan egymástól, hiszen a legtöbb elfogyasztott étel­
nek jellemző illata is van. Még a nyelven és a szájüreg más
pontjain lévő ízérzékelő receptorok működése is hasonló
mechanizmuson alapul mint a szaglás, hiszen itt is megha­
tározott vegyületek - általában vízben (vagyis nyálban) ol­
dott molekulák - érzékeléséről van szó. E receptorok a nyel­
vet borító ízlelőbimbókban csoportosulnak. Az általános
vélekedés szerint ötféle ízlelőbimbó létezik: a sós, az édes,
a keserű, a savanyú, illetve az umami ízt érzékelő bimbók.
Az utolsó a nátrium-glutamátot érzékeli, amely alapvetően
a hús ízének „hatóanyaga”. Valójában számos más íztípus is
létezik, mint például az áfonya ínyösszehúzó íze, a gyöm­
bér pikánssága vagy a fémes íz (amelyet akkor érzünk, ha...
fémet kóstolunk).
A szaglást tehát eléggé alulértékeljük, pedig az ízérzékelé­
sünk, ezzel szemben, meglehetősen csapnivaló. Ez minden
érzékünk közül a leggyengébb. Számos vizsgálat kimutatta,
hogy az ízérzékelést alapvetően befolyásolja egy csomó más
körülmény. Biztos ismerik például a borkóstolás módsze­
reit. Ilyenkor a borszakértő egy korty bort vesz a szájába,
majd kijelenti, hogy egy ötvennégy éves Shirazról van szó
Délnyugat-Franciaország szőlőültetvényeiről, tölgy-, szere­
csendió-, narancs- és sertésjegyekkel (ezt csak én találtam
ki), a szőlőszemeket pedig a 28 éves Jacques préselte, aki­
nek szemölcs van a bal sarkán.
Ez mind lenyűgöző és kifinomult, csakhogy számos kí­
sérlet bizonyította, hogy az ilyen precíz ízérzékeléshez több
köze van a tudatnak, mint a nyelvnek. A profi borkóstolók
általában teljesen inkonzisztens módon ítélkeznek a borok
fölött. Az egyik szakértő kijelentheti, hogy az adott nedű
a legjobb, amit valaha is készítettek, eközben egy másik,
hasonlóan tapasztalt szakember simán lehet azon a véle­

171
 ményen, hogy az italnak pocsolyaíze van.5 Vajon a jó bort
biztosan mindenki felismeri? Nos, az ízérzékelésünk olyan
megbízhatatlan, hogy a válasz: nem. Az egyik kísérletben
a borkóstolóknak egyszerre számos bormintát kellett vé­
gigkóstolniuk, és képtelenek voltak megkülönböztetni az
ünnepelt borrégiséget a tömeggyártásban készülő útszéli
lőrétől. Még kellemetlenebb a szakmára nézvést, hogy a
borkóstolók, akik hitük szerint vörösbort kóstoltak egy
másik teszt során, arra sem jöttek rá, hogy ételfestékkel
pirosra festett fehérbort kortyoltak. Napnál is világosabb,
hogy ízérzékelésünk még a legnagyobb jóindulattal sem ne­
vezhető akkurátusnak és megbízhatónak.
Nehogy azt gondolják most, hogy a kutatók valamiféle
perverz gyűlöletet táplálnak a borkóstolókkal szemben.
Mindössze arról van szó, hogy nincs sok olyan szakma,
amely a szakemberek ennyire kifinomult ízérzékelésén
alapul. Nem is arról van szó, hogy a borszakértők hazudná­
nak, hiszen szinte biztos, hogy érzékelik azokat az ízeket,
amiket mondanak. Ezek azonban sokkal inkább az elvá­
rások, a tapasztalat és a kreatív agy termékei, semmint az
ízlelőbimbók tényleges érzékletei. Ennek ellenére a borkós­
tolók vélhetően továbbra is tiltakozni fognak a hozzáérté­
süket folyamatosan aláaknázó idegtudósok ellen.
A valóság az, hogy az ételek ízlelése sok esetben multi­
szenzoros (több érzékszerven alapuló) élmény. Akik csú­
nyán megfáztak (vagy, akik orrukat eldugító nyavalyáktól
szenvednek) gyakran panaszkodnak arra, hogy nem érzik
az ízeket. Az érzékek e kölcsönhatása határozza meg az
érzékelt ízeket, amelyek gyakran összekutyulódnak az
agyban. Az ízérzékelésünket, minthogy rendkívül gyen­
ge, folyton befolyásolja a többi érzékünk, leggyakrabban
- talán kitalálták - a szaglás. Az általunk érzékelt íz nagy

172
részét az étel illatából következtetjük ki. Végeztek olyan
kísérleteket is, amelyekben az alanyok, akiknek orrát be­
fogták, szemüket pedig bekötötték (hogy ezzel a látvány
torzító hatását is kizárják), képtelenek voltak különbséget
tenni az alma, a krumpli és a hagyma íze között.
Malika Auvray és Charles Spence 2007-es tanulmánya6
felfedte, hogy ha evés közben erős illatot érzünk, akkor azt
agyunk hajlamos ízként, nem pedig szagként értelmezni,
hiába az orrunk továbbítja az ingert. Az érzékietek nagy
része a szájból érkezik, ezért az agy túlságosan általánosí­
tó módon azt a következtetést vonja le, hogy minden más
is onnan jön, ennek megfelelően interpretálja a jelzéseket.
Az agynak egyébként is rengeteg tennivalója van az ízérzet
kialakítása érdekében, így álnok dolog lenne tőlünk azért
hibáztatni, hogy pontatlanul ítél meg egyes részleteket.
Mindezek legfontosabb üzenete az, hogy ha rossz szaká­
csok vagyunk, vacsoravendégeink még mindig egész jó száj­
ízzel távozhatnak tőlünk, ha nagyon meg vannak fázva, és
hajlandók teljes sötétségben enni.

Gyerünk, fogd meg a hangot!

Hogyan kapcsolódik egymáshoz
a hallás és a tapintás?

A hallás és a tapintás között alapvető kapcsolat áll fenn. Ez

olyasvalami, amiről a legtöbb ember nem tud, de: észrevet­
ték már, hogy milyen hihetetlenül élvezetes, amikor fülün­
ket tisztítjuk a vattapálcikák segítségével? Igen? Nos, en­
nek semmi köze ehhez, mindössze le kívántam fektetni egy
alapvetést. Valójában, bár az agy teljesen más érzékszervi
megoldások segítségével érzékeli a hangokat és a tapintá­

173
si (taktilis) ingereket, a beérkező érzékszervi információ
feldolgozásának mechanizmusai között meglepően nagy
átfedést tapasztalhatunk.
Az előző részben az ízérzékelés és a szaglás gyakori kap­
csolatáról volt szó. Kétségtelen, hogy gyakran feladatuk
is hasonló, például fel kell ismerniük az élelmiszereket, és
befolyásolhatják egymást (leginkább a szaglás van hatással
az ízlelésre). A fő kapcsolat közöttük mégis az, hogy mind­
kettő a kémiai érzékelés egy-egy típusa. Az ízérzékelő és a
szaglóreceptorok a meghatározott anyagok, például a gyü­
mölcslevek vagy a gumimacik hatására jönnek ingerületbe.
De vajon mi közös lehet a tapintásban és a hallásban?
Mikor gondoltuk azt utoljára, hogy valami olyan ragadósan
hangzik? Vagy magas hangú a tapintása? Soha, ugye?
Pedig igenis előfordul ilyesmi. A hangosabb zenei stílusok
rajongói akkor élvezik igazán a koncerteket, ha már a bő­
rükön „érzik” a zenét. Gondoljunk csak bele, ahogy a disz­
kókban, autókban, koncerteken üzemelő hangrendszerek
úgy felerősítik a zene basszussávját, hogy abba „beleremeg­
nek" érzékeink. Ha egy meghatározott magasságú hang elég
erőssé válik, azt már „fizikai” ingerként érzékeljük.
A hallást és a tapintást is a mechanikai érzékietek közé
soroljuk, ez azt jelenti, hogy nyomás vagy fizikai erőha­
tás eredményeként aktiválódnak. Ez talán furcsának hat,
hiszen a hallás egyértelműen a hangok érzékeléséről szól.
Csakhogy a hangok valójában a levegő rezgései, amelyek
eljutnak a dobhártyánkig, s azt is rezgésbe hozzák. E vibrá­
ciók ezután továbbadódnak a csigának, a belső fül spirális,
folyadékkal telt részébe, és innen jut a hanginformáció az
agyunkba. A csiga meglehetősen frappáns szerkezet, hiszen
alapvetően egy hosszú, feltekeredett, folyadékot tartalma­
zó cső. A hang végighalad rajta, de hogy pontosan meddig

174
jut benne, azt a csiga pontos felépítése és a hanghullámok
fizikája (magyarul a hang hertzekben mért magassága) ha­
tározza meg. A csövet belülről a Corti-féle szerv béleli. Neve
ellenére ezt inkább rétegként képzelhetjük el, semmint ön­
álló struktúraként. A szervet szőrsejtek borítják, amelyek
valójában nem szőrök, hanem receptorok, mivel a tudósok
időnként úgy gondolják, hogy a dolgok nem eléggé zavaro­
sak önmaguktól is.
E szőrsejtek detektálják a csiga rezgéseit, és hatásukra
ingerületbe jönnek. De a hang eltérő frekvenciájú - ma­
gasságú -, és ezáltal a csigában eltérő távolságokba jutó
összetevői miatt csak bizonyos szőrsejtek aktiválódnak.
Ez azt jelenti, hogy a csigában gyakorlatilag frekvenciatér­
kép készül a hangról, mivel az alapjánál lévő szőrsejtek a
magas frekvenciákra érzékenyek (tehát a magas hangokra
reagálnak, mint amit a héliumot lélegző, izgatott csecse­
mő ad ki), míg a csiga csúcsán az alacsony frekvenciákra
(a nagyon mély hangokra, így a Barry White-számokat dú­
doló bálnákra) reagáló szőrsejtek foglalnak helyet. A csiga
végpontjai között lévő szőrsejtek a 20 és 20 000 hertz kö­
zötti emberi hallástartomány köztes frekvenciáit érzéke­
lik. A csigát a nyolcadik agyideg idegzi be (melynek neve:
egyensúlyi és hallóideg). Ezen idegen keresztül specifikus
hanginformációk futnak a csigából az agyi hallókéregbe,
amely a halántéklebeny felső részében helyezkedik el, és
a hangstimulusok feldolgozásáért felelős. Agyunk az alap­
ján értesül a hallott hang magasságáról, hogy a csiga mely
részéről érkezik az ingerület - így végül a különböző ma­
gasságú összetevők térképeként érzékeljük a hangokat. Ez
igazán okos egy rendszer.
Csak az a baj, hogy e rendszer olyan kifinomult és pre­
cíz érzékszervi mechanizmusokra támaszkodik, amelyek

175
 (fejünk mozgása folytán) állandó rázkódásnak vannak ki­
téve. Ez nyilvánvalóan sérülékennyé teszi az egész rendszer
működését. A dobhártya három, különleges helyzetben álló
apró csontocskához illeszkedik. Elrendezésüket egy csomó
minden megzavarhatja a folyadékoktól és a fülzsírtól kezd­
ve a fizikai traumáig. Az öregedés során a fül szövetei egy­
re merevebbekké válnak, már nem adják át a rezgést olyan
hatékonyan egymásnak. Márpedig, ha nincs rezgés, akkor
nincs hangérzékelés sem. Nem állnánk távol a valóságtól,
ha azt mondanánk, hogy a korral összefüggő hallásromlás­
nak legalább annyi köze van a fizikához, mint a biológiához.
A hallás emellett számos módon meghibásodhat, tinni-
tusz (fülzúgás) és hasonló betegségek jöhetnek létre, ame­
lyek miatt akkor is hangokat érzékelünk, ha azok nem való­
ságosak. E kondíciókat endaurális jelenségeknek nevezik.
Külső forrás nélkül is hallott hangok jellemzik őket, oko­
zójuk pedig általában a hallórendszer valamilyen betegsége
(például fülzsír akadályozza a fontos területek működését,
esetleg megkeményednek a fül belső, rezgő membránjai).
E betegségek nem azonosak a hallási hallucinációkkal,
minthogy utóbbiakat általában az agy „magasabb szintű”
komponenseinek működési rendellenességei okozzák, így
nem a hang érzékelésében, hanem a feldolgozásában kere­
sendő a probléma. A hallucinálók általában „emberi hango­
kat hallanak” (amelyet majd később, a pszichózisról szóló
részben tárgyalunk részletesen). Előfordul az úgynevezett
zeneifül-szindróma is, amikor a beteg megmagyarázha­
tatlan zenét hall, illetve a hangos robbanások hallásával
járó felrobbanófej-szindróma is ismert. Utóbbit nyugodtan
sorolhatjuk azon betegségek közé, amelyek sokkal rosszab­
bak annál, mint ahogyan hangzanak.

176
 Ettől függetlenül, az emberi agy mégis lenyűgöző mun­
kát végez, hogy a levegő rezgéseit gazdag és összetett hang-
érzékletté fordítsa le, amelyet nap mint nap megtapasztal­
hatunk.
A hallás tehát a mechanikai érzékelés egyik fajtája, amely
a levegő rezgéseit és fizikai nyomását alakítja át hangokká.
A tapintás pedig a mechanikai érzékelés másik típusa. Ha
nyomás nehezedik a bőrre, azt megérezzük, mégpedig az
erre specializálódott mechanoreceptoroknak hála, amelyek
mindenütt megtalálhatók a bőrben. A receptorokból kiin­
duló jelzések az erre hivatott idegeken keresztül jutnak a
gerincvelőbe (kivéve a fejen lévő mechanoreceptorokat, mi­
vel azok jelzései az agyidegeken keresztül érik el az agyat).
A gerincvelő ezután az agyba továbbítja az ingerületet, an­
nak is szomatoszenzoros kéreg nevű részébe, amely a fali
lebenyben található. Itt értelmezi az agy, hogy honnan is
származik a jelzés, és ennek megfelelően reagál rá. Ez így
meglehetősen egyszerűnek tűnik. Persze valójában nagyon
nem az.
Először is, az, amit mi tapintásnak hívunk, valójában
számos érzékkomponensből tevődik össze. A nyomáson
kívül érzékeljük a rezgést, a hőmérsékletet, a bőr feszülé­
sét, sőt időnként még a fájdalmat is. Mindezeknek megvan­
nak a maguk speciális receptorai a bőrben, az izmokban, a
csontokban, illetve a belső szervekben. Összefoglaló néven
szomatoszenzoros rendszernek hívják őket (innen a szo­
matoszenzoros kéreg elnevezés is), az e rendszer működé­
sét szolgáló idegek pedig az egész szervezetet behálózzák.
A fájdalomérzékelésnek (vagy nocicepciónak) megvannak a
saját, elkülönült receptorai és az őket beidegző idegrostjai
szerte a testben.

177
 Igazából az egyetlen szerv, amelyben nem találunk fáj­
dalomérzékelő receptorokat, az az agy maga, ennek oka
pedig az, hogy ő felelős a jelzések fogadásáért és feldolgo­
zásáért. Valószínűleg a fájó agy zavart okozna a rendszer­
ben, olyan hatása lenne, mintha a saját számunkat hívnánk
a telefonunkról, és arra számítanánk, hogy valaki felvegye
a kagylót.
Érdekesség, hogy a tapintásérzékelés nem egyöntetű a
teljes testfelületen. A testrészek eltérő módon reagálnak
ugyanarra a fizikai érintésre. Az előző fejezetben megis­
mert motoros kéreghez hasonlóan, a szomatoszenzoros
kéregben is a test térképe jön létre, egyes területei a szerve­
zet meghatározott régióiból kapnak tapintási szignálokat.
Elkülönült területe van a lábfejből, a karból és a többi test­
részből érkező információnak.
E térkép azonban nem követi a test valós arányait. Tehát
a szomatoszenzoros kéreg tapintási ingereket feldolgozó ré­
szei nem feltétlenül úgy aránylanak a többi területhez, mint
azok a testrészek, ahonnan az ingerület kiindul. A mellkas­
nak és a hátnak megfelelő területek viszonylag kis részt fog­
lalnak el a szomatoszenzoros kéregből, miközben a kézfejek
és az ajkak a méretükhöz képest jelentősen nagyobb terü­
letet kapnak. Emiatt vannak testrészek, amelyek tapintási
érzékenysége messze meghaladja más testtájakét. A talpak
nem kifejezetten érzékenyek, ami nem butaság, hiszen nem
lenne kellemes minden pillanatban kínzó fájdalmat érez­
ni, valahányszor egy kavicsra vagy ágra lépünk. A kezek és
az ajkak pedig azért kaptak aránytalanul nagy területet a
szomatoszenzoros kéregből, mert nagyon finom mozdula­
tokra használjuk őket, amihez nagy felbontású érzékelésre
van szükség. Ennek megfelelően nagyon érzékenyek lettek.
Ahogy a nemi szervek is, de ebbe most ne menjünk bele.

178
 A kutatók úgy vizsgálják a testrészek érzékenységét,
hogy megbökik az alanyokat egy kéthegyű műszerrel, és azt
mérik, hogy e két hegy milyen közel kell legyen egymáshoz,
hogy az illető már ne érezze két, elkülönült pontként a bö­
kést.7Az ujjhegyeink kivételesen érzékenyek, így működhet
a Braille-írás is. Ennek vannak azonban korlátái: a Braille-írás
azért áll kiemelkedő pontok sorozatából, mert ahhoz még az
ujjhegyek sem elég érzékenyek, hogy magukat a kiemelkedő
betűket is felismerjük általuk, ha azok mérete megegyezik a
könyvekben használatos betűnagysággal.8
A halláshoz hasonlóan a tapintást is be lehet csapni.
Ahhoz, hogy csupán a tapintásunk segítségével fel tudjuk
ismerni a tárgyakat, szükségünk van arra, hogy agyunk
tisztában legyen ujjaink állásával. Ezért, ha egy kis tárgyat
(mondjuk üveggolyót) fogunk mutató- és középső ujjunk
közé, akkor az egy tárgynak érződik. Ellenben, ha keresztez­
zük ujjainkat, és úgy fogjuk közéjük az üveggolyót (ráadá­
sul még szemünket is becsukjuk), akkor már úgy érezzük,
mintha két különálló tárgyat érintenénk. A tapintásfeldol­
gozásért felelős szomatoszenzoros kéreg, illetve az ujjakat
mozgató motoros kéreg között nincs ugyanis közvetlen
kommunikáció. Ha pedig a becsukott szemből sem érkezik
vizuális információ, akkor semmi sem írhatja felül az agy
pontatlan következtetését. Ez az Arisztotelész-illúzió.
Több tehát az átfedés a tapintás és a hallás között, mint
azt elsőre gondolnánk, a legújabb kutatások pedig azt is
bebizonyították, hogy e két érzék közötti kapcsolat sokkal
alapvetőbb annál, mint azt bárki is sejthette volna. Noha
régóta tudott, hogy a hallási képességek erősen függenek
bizonyos génektől (amelyek így szerepet játszanak a süket­
ség kockázatának emelkedésében is), Henning Frenzel és
kutatócsoportja 2012-es vizsgálata9 azt is kimutatta, hogy

179
ugyanezen gének a tapintási érzékenységgel is összefügge­
nek. Emiatt a rendkívül érzékeny hallással megáldott em­
berek tapintása általában ugyancsak kivételesen jó. Ennek
megfelelően, akik genetikai okok miatt hallanak rosszul,
azok tapintási érzékenysége nagy eséllyel marad el az át­
lagtól. Már azt a génmutációt is felfedezték, amely egyszer­
re eredményezett rossz hallást és gyenge tapintást.
Noha még sok kérdés megoldatlan e területen, nagyon
valószínűnek tűnik, hogy az emberi agy hasonló mechaniz­
musok révén dolgozza fel a hallott és a tapintási informá­
ciót, így azok a mélyben gyökerező tényezők, amelyek hatás­
sal vannak az egyikre, jó eséllyel a másikat is befolyásolják.
Ez talán nem a leglogikusabb felállás, de meglehetősen
közel áll a szaglás és az ízlelés közötti kapcsolathoz, ame­
lyet az előző részben láttunk. Az agy hajlamos gyakrabban
együtt kezelni a különféle érzékeket annál, mint ahogy az
praktikusnak tűnhet, másrészről viszont emiatt az emberek
valóban „érezhetik a ritmust”, méghozzá sokkal inkább szó
szerinti értelemben, mint azt általában gondoljuk.

Jézus újból eljött... egy darab pirítós formájában?

(Amit nem tudunk a látórendszerről)

Mi a közös a pirítósban, a tacóban, a pizzában, a jégkrém­

ben, a mogyorókrémes üvegben, a banánban, a perecben,
a chipsben és a nachosban? Mindezeken felfedezték már
Jézus képmását (tényleg, nézzenek utána!). Persze nem
mindig élelmiszereken jelenik meg, hiszen rendszeresen
feltűnik polírozott fafelületeken is. De nem mindig csak
Jézus, a Szűzanya vagy Elvis Presley is elő szokott fordulni
efféle alakban.

180
 Valójában itt az történik, hogy megszámlálhatatlan tárgy
van a világban, amelyeket sötét és világos színek és formák
véletlenszerű csoportjai díszítenek, és némi eséllyel eme
alakzatok időnként emlékeztetnek egyeseket híres emberek
képmásaira. Ha pedig ez a felismert arc ráadásul metafizi­
kai jelentőséggel rendelkező személyhez tartozik (és Elvis
többek számára ebbe a kategóriába esik), akkor a kép hatása
sokkal nagyobb lesz, és sokakban erős érzelmeket és figyel­
met ébreszt.
Ebben az a furcsa (már tudományos értelemben), hogy
még azok is, akik tisztában vannak vele, hogy itt egy átla­
gos melegszendvicsről, nem pedig a Messiás kenyéralapú
második eljöveteléről van szó, azok is látják az alakot. Min­
denki felismerheti, amiről itt most szó van, még akkor is,
ha vitatja a jelenség eredetét.
Agyunk minden más érzéknél előbbre valónak tartja a
látást, a vizuális rendszer furcsaságainak pedig se vége, se
hossza. A többi érzékszervi modalitáshoz hasonlóan, az az
elmélet, hogy a szem lefényképez mindent a külvilágból,
mint két viszolyogtatóan vizenyős videokamera, majd a
nyers információt az agyba továbbítja, köszönőviszonyban
sincs a dolgok tényleges menetével.10
Sok idegtudós azon a véleményen van, hogy a retina már
az agy részének tekintendő. Ugyanabból a szövetből alakul
ki az egyedfejlődés során, és közvetlen kapcsolatban is áll
az aggyal. A fény a pupillán és a szemlencsén keresztül jut a
szembe, majd a hátul lévő retinára vetül. Az ideghártyának
is nevezett retina fotoreceptorok, vagyis fényérzékelésre
specializálódott idegsejtek összetett rétege, némelyek kö­
zülük már mindössze hat foton beérkezésekor is aktiválód­
nak (a fotonok a fény alapegységei). Ez rendkívül megkapó
érzékenység, mintha a bank biztonsági rendszere már attól

181
 is beindulna, ha valaki csupán bankrablásra gondol. E leg­
érzékenyebb fotoreceptorokat általában a fény és a sötétség
közötti kontrasztok felismerésére használjuk, és pálci­
káknak nevezzük őket. A pálcikák gyenge fényviszonyok
közepette, jellemzően éjszaka működnek. A legragyogóbb
nappali fény túltelíti őket, így hasznavehetetlenekké vál­
nak. Mintha csak egy vödör vizet próbálnánk beleönteni
egy tojástartóba. A fotoreceptorok (nappali fényt elviselni
képes) típusai különféle hullámhosszú fotonokra érzéke­
nyek, ez a színlátásunk alapja. Őket csapoknak nevezzük,
és sokkal részletgazdagabb képet közvetítenek számunkra
a környezetről, viszont sokkal több fényre van szükségük
ahhoz, hogy aktiválódjanak. Emiatt nem látunk színeket
az esti félhomályban.
A fotoreceptorok nem egyenletesen oszlanak el a reti­
nában, bizonyos területeken sűrűbben találjuk őket, mint
másutt. A retina közepén tömörülnek a legsűrűbben, ez az
éleslátás helye, miközben a retina szélei felé egyre elmosó-
dottabbá válik a kép (ott ritkábban állnak a fotoreceptorok,
és összeköttetéseik sem olyan gazdagok). Minden fényre­
ceptor más és más idegsejthez kapcsolódik (általában egy
ganglion-, illetve egy bipoláris sejthez), amelyek közvetítik
a receptorból érkező információt az agy felé. A retina re­
ceptorai úgynevezett receptív mezőkbe tömörülnek, amely
gyakorlatilag nem más, mint egy ganglionsejthez kapcsoló­
dó receptorok halmaza. Gondoljunk ezekre úgy, mintha
mobiltelefon-adótornyok lennének, amelyek a vételkörze­
tükben (cellájukban) lévő összes telefontól kapnak adatot,
amit aztán feldolgoznak. A ganglion- és a bipoláris sejtek
jelentik az adótornyot, a receptorok a mobiltelefonokat,
ők alkotják a receptív mezőt. Ha ezt fény éri, az aktiválja a

182
meghatározott bipoláris és ganglionsejteket a fotorecepto-
rok közvetítésével, erről pedig hamarosan az agy is értesül.
A retina perifériáján a receptív mezők már elég nagyok
lehetnek, mint a golfernyők, amelyeket direkt hatalmasra
gyártanak, hogy a játékost és minden felszerelését is véd­
jék az elemektől. Ennek azonban a precizitás látja kárát
- ahogy azt is nehéz meghatározni, hogy pontosan a golf­
ernyő mely pontjára esett az esőcsepp. Tudjuk, hogy rá­
csöppent, de nem tudjuk, hová. Szerencsére a retina közepe
felé a receptív mezők mérete egyre csökken, és a fotorecep-
torok sűrűsége nő, így éles és nagy felbontású képet tudnak
közvetíteni, amelyen még a legapróbb látott részletek is jól
kivehetők.
Furcsa módon, a retina egyetlen pontján látunk maxi­
mális élességgel. Ez a sárga foltnak nevezett rész közepén
lévő látógödör (vagy fovea), a retina kellős közepén he­
lyezkedik el. A látógödör területe kisebb, mint a retina fel­
színének egy százaléka. Ha a retina egy széles képernyős
tévé lenne, a látógödör csak ujjlenyomat lenne a közepén.
A szem fennmaradó része egyre elmosódottabb körvonala­
kat, hozzávetőleges alakzatokat és hevenyészett színeket
közvetít az agy felé.
Talán azt gondolják, hogy ennek semmi értelme, hiszen
az ember természetesen tisztán és élesen látja a világot -
kivéve, ha szürkehályog sújtja. Azzal a felépítéssel, amit
az imént felvázoltunk, csak annyira lehetne látni, mintha
fordítva néznénk bele egy vazelinből készített távcsőbe.
Csakhogy tényleg ez az, amit látunk, a szó szoros értelmé­
ben. E képet az agyunk elképesztő munkával tisztítja ki
azzá a látvánnyá, amely ezután tudatosul bennünk. A leg­
meggyőzőbb photoshoppolt kép is csak sárga zsírkrétával

183
rajzolt katyvasznak tűnik ahhoz képest, amilyen profin
képes agyunk kijavítani a látott információ hibáit. Mégis,
hogyan csinálja ezt?
A szemek folyamatosan mozognak, méghozzá főképp
azért, hogy ezáltal a környezet elemeinek minél nagyobb
részéről érkező fény essen a látógödör területére. A régi
időkben a szemmozgásokat követő kísérletek jó részét spe­
ciális, fémből készült kontaktlencsék segítségével végezték.
Ezt most emésszük meg, és értékeljük, hogy egyesek mi­
lyen mélyen elhivatottak a tudomány iránt!11
Bármire is nézünk, a látógödör igyekszik a legtöbb részle­
tét letapogatni. Képzeljük el, amint valaki, aki szinte halálos
mértékben túladagolta a koffeint, egy reflektor segítségével
próbál végigpásztázni egy egész focipályát - no, ehhez ha­
sonló a fovea feladata. Az agy az így szerzett vizuális infor­
mációt használja, kiegészítve a retina más részeiről érkező,
kevésbé részletgazdag, de azért még használható képpel,
hogy retusálás és néhány megalapozott tipp után előállítsa
a tudatosuló látványt.
Úgy tűnhet, hogy e rendszer hatékonysága rendkívül ala­
csony, hiszen csupán a retina igen kis részére támaszkodik,
amelynek viszont rengeteg feladata van. De gondoljunk csak
bele, hogy az agynak e korlátozott mennyiségű információ
feldolgozása is mennyi erőfeszítésébe kerül (és milyen nagy
agy terület felelős ezért). Feltételezhetjük, hogy ha csak a
duplájára növelnénk a látógödör méretét, akkor a vizuális
feldolgozás akkora agyat követelne, mint egy kosárlabda.
De miből is áll e folyamat? Hogyan állít elő az agy ilyen
részletes érzetet efféle csapnivaló információ alapján? Nos,
a fotoreceptorok idegi impulzusokká konvertálják a fény­
ingert, amely aztán a látóidegeken (mindkét szemből egy-
egy látóidegen) keresztül éri el az agyat.12 A látóideg az agy

184
számos területére továbbítja a vizuális információt. Az in­
gerület elsőként a talamuszba, az agy régi főpályaudvarára
jut, ahonnan ezután szétsugárzik a legkülönfélébb régiók
felé. Egyes idegkötegek az agytörzsbe viszik a jelet, így a
pretectumba, amelynek feladata a pupilla tágítása és szű­
kítése, a beérkező fény erősségétől függően, illetve a felső
ikertestekbe (colliculus superior), amelyek pedig a hirtelen
ugrásszerű szemmozgásokat, a szakkádokat vezérlik.
Ha megfigyeljük, hogy szemeink hogyan mozognak, míg
tekintetünk balról jobbra vagy az ellenkező irányba vándo­
rol, azt láthatjuk, hogy a mozgás nem folytonos. Ehelyett
gyors szökellések sorozatát érzékeljük (ennek tanulmányo­
zásához szép lassan mozgassuk szemeinket egyik oldalról
a másikra). E mozdulatokat hívjuk szakkádoknak, általuk
az agy a folytonos mozgást a retinára vetülő állóképek so­
rozataként érzékeli, majd ezeket illeszti össze - hasonlóan
a filmfelvételek kockáihoz. Technikai értelemben nem
„látjuk”, ami az egyes ugrások között történik, de olyan
gyorsan váltakoznak a látott állóképek, hogy e kihagyá­
sokat észre sem vesszük, ahogy a rajzfilmek mozgásfázi­
sait is egybefűzi agyunk. (A szakkódok az emberi test által
végzett leggyorsabb mozgások közé tartoznak, együtt a
pislogással, illetve a laptop képernyőjének lecsukásával, ha
anyukánk váratlanul toppant be a szobánkba.)
Az ugráló szakkádokat bármikor megtapasztalhatjuk,
ha szemünk egyik tárgyról a másikra téved, de ha egy ha­
ladó tárgyat követünk tekintetünkkel, a szemeink olyan
simán mozognak, mint a kivakszolt bowlinggolyó. Ez evo­
lúciós értelemben okos dolog: ha a természetben követünk
egy mozgó tárgyat, az nagy valószínűséggel préda vagy fe­
nyegetést jelent, így rendkívül fontos, hogy folyamatosan
koncentráljunk rá. De erre csak úgy vagyunk képesek, ha

185
látjuk a mozgó tárgyat, amit követhetünk. Amint a célpont
elhagyja a látóterünket, szemünk máris visszaugrik a szak­
kád révén arra a pontra, ahol előtte láttuk. Ez arra utal,
hogy agyunk igenis képes egyenletesen mozgatni a szemet,
mégsem teszi ezt gyakran.
Amikor a szemünket mozgatjuk, nem úgy érzékeljük a
világot, mintha az mozogna? Végül is, a retinára vetülő ké­
pek szempontjából a két típusú mozgás azonosnak tűnhet.
Szerencsére az agy igen ügyesen oldja meg ezt a problémát.
A szemmozgató izmok mozgása, illetve a belső fülből ér­
kező, egyensúlyra és testmozgásra vonatkozó információ
alapján az agy különbséget tud tenni a szemünk mozgása
és a körülöttünk lévő világ mozgása között. Ez lehetővé te­
szi, hogy mozgás közben is folyamatosan egy adott tárgyra
fókuszálhassunk. Természetesen e rendszert is meg lehet
zavarni, hiszen a mozgásérzékelő szerveink időnként ak­
kor is mozgásról értesítik a látórendszert, amikor nem is
mozgunk. Ez a szem akaratlan mozgását, vagyis nisztag-
must vált ki. Az orvosok e nisztagmusokat is figyelik, ami­
kor a látórendszer egészségét vizsgálják. Amikor ugyanis a
szemünk ok nélkül rángatózik, az nem sok jót jelent, és arra
utal, hogy valami hiba támadt a szemmozgások alapvető
irányításában. A nisztagmus olyan a szemorvos és a látsze-
rész számára, mint a motor köhögése az autószerelő fülé­
nek: lehet ártalmatlan jelenség, vagy jelenthet komolyabb
bajt is, mindenesetre nem szabadna tapasztalnunk.
És még csak ott tartunk, hogy az agy hogyan irányítja
a szem tekintetirányát. Arról még egy szót sem ejtettünk,
hogy hogyan dolgozza fel a látott információt.
A vizuális jelzések főként a nyakszirti lebenyben lévő látó­
kéregbe jutnak, a fej hátulsó részébe. Tapasztalták már, hogy
„csillagokat látnak” miután csúnyán beütötték a fejüket?

186
E jelenség egyik magyarázata, hogy az ütés miatt agyunk
megrázkódik a koponyánkban, mint egy mérges dongó,
amit tojástartóba zártak, így az agy hátsó része nekiütődik
a koponyának. Ez nyomást és traumát okoz az agy látásért
felelős területein, rövid időre összezavarja a működésüket,
emiatt pedig hirtelen furcsa színeket és - jobb leírás hiányá­
ban - csillagokra emlékeztető alakzatokat látunk.
A látókéreg számos, elkülönülő rétegre osztható, ame­
lyek maguk is újabb alrétegekre tagolhatok. A szemekből
érkező információ elsőként az elsődleges látókéregbe érke­
zik, amelynek sejtjei szépen elrendezett oszlopokba tömö­
rülnek, akárcsak az előrecsomagolt kenyér szeletei. Ezek
az oszlopok rendkívül érzékenyek az orientációra, ma­
gyarul csak a meghatározott irányba álló látott vonalakra
reagálnak. Egyszerűen szólva, a segítségükkel azonosítjuk
a tárgyak éleit. Ennek jelentőségét nem lehet túlhangsú­
lyozni: az élek határokat jelentenek, ezáltal tudjuk detek­
tálni a különálló tárgyakat, és koncentrálni rájuk ahelyett,
hogy csupán egyöntetű felszínükre merednénk értetlenül.
Ahogy a látott kép változása folytán az egymás mellett lévő
kérgi oszlopok aktiválódnak, a tárgyak mozgását is követni
tudjuk. Felismerjük tehát a különálló tárgyakat és a moz­
gásukat, így el tudunk hajolni a felénk tartó focilabda elől,
és nem csak azon töprengünk, hogy mi lehet az az egyre
növekvő fekete-fehér folt. Az orientációérzékelés 1981-es
felfedezése olyan fontos volt a látórendszer működésének
megértésében, hogy Dávid Hubel és Torsten Wiesel No-
bel-díjat kapott érte.14
A másodlagos látókéreg a színek felismeréséért felelős, és
működése egészen lenyűgöző, hiszen biztosítja a színállan­
dóságot. A retina számára a ragyogó napfényben látott pi­
ros tárgy teljesen más színűnek tűnik, mint ugyanez a tárgy

187
 félhomályban, de a másodlagos látókéreg figyelembe veszi a
fényviszonyokat, amikor arról dönt, hogy milyen színűnek
„kellene lennie” a látott objektumnak. Ez nagyszerű, azon­
ban nem száz százalékosan megbízható. Ha már vitatkozott
valakivel azon, hogy milyen színű egy adott tárgy (például a
látott autó vajon nagyon sötét kék vagy már fekete), akkor
első kézből is megtapasztalhatta, hogy mi történik akkor,
ha a másodlagos látókéreg összezavarodik.
A látásfeldolgozás folyamata így halad tovább: ahogy az
agy egyre mélyebb rétegeiben fekvő, vizuális információ
kezeléséért felelős területekhez jut az idegi jelzés, azok
a kép egyre specifikusabb részleteit dolgozzák fel. Az in­
gerület még másik lebenyekbe is átjut, így a fali lebenybe,
amelynek bizonyos területei a térbeli tudatosságért felelő­
sek. A halántéklebeny alsó részén történik a tárgyak azono­
sítása, illetve (hogy visszatérjünk oda, ahonnan indultunk)
az arcok felismerése. Agyunk egyes területei tehát kimon­
dottan az arcok felismerését végzik, így mindenhol arcokat
látunk. Még akkor is, ha ott sincsenek, hiszen csupán egy
szelet pirítóst bámulunk.
Ez csupán a látórendszer néhány érdekes tulajdonsága
volt. De talán a legalapvetőbb képességünk, hogy három
dimenzióban - vagy 3D-ben, ahogy a gyerekek mondják -
látunk. Ez komoly dolog, hiszen az agynak részletgazdag
3D-látványt kell kreálnia a beérkező részleges 2D-kép alap­
ján. A retina maga technikailag síkbeli (kétdimenziós) felü­
letet alkot, így nem képes jobb térbeli képet kreálni, mint
ahogy erre az osztálytermi táblák alkalmasak. Szerencsére
az agy tartogat néhány trükköt a tarsolyában, amelyek se­
gítségével megkerüli ezt a problémát.
Először is segít, hogy két szemünk van. Talán közel ül­
nek egymáshoz arcunkon, mégis elég távol ahhoz, hogy

188
némileg különböző képet közvetítsenek az agy felé. Az agy
e különbség alapján határozza meg a mélységet és a távol­
ságokat a képen, amelyet végül érzékelünk.
De a térlátás nem csupán a két szem látószögelhajlásából
adódó különbségeken alapul (így mondjuk ugyanis tudo­
mányosan, amit az előző bekezdésben írtam). Hiába igényli
ugyanis ez a mechanizmus mindkét szem együttes műkö­
dését és mozgását, ha letakarjuk az egyik szemünket, attól
még nem szűnik meg azonnal a térlátásunk, és nem alakul
át hirtelenjében a látott kép kétdimenzióssá. Ennek oka,
hogy az agy az egyik szem retinája által közvetített kép mé­
retarányaiból és jellegzetességeiből is képes térbeli mélysé­
get feltételezni. E jellegzetességek között találjuk az okklú-
ziót (amikor az egyik tárgy kitakarja a másikat), a textúrát
(a közeli tárgyak felületének apró részleteit, miközben ezek
a távoli tárgyakon már nem látszanak) és a konvergenciát
(a közeli dolgok közötti távolság nagyobbnak tűnik, mint
a távoli objektumok távolsága, gondoljunk csak a messze­
ségben összetartó vonatsínekre). Miközben a kétszemes
(binokuláris) látás a térérzékelés leghatékonyabb és legcél­
ravezetőbb módja, az agy egész jól elboldogul egy szemmel
is, sőt még nagyon finom manipulációt igénylő feladatokat
is el tud így végezni. Ismertem egy sikeres fogászt, aki csak
az egyik szemével látott - márpedig, ha nem tudjuk meg­
határozni a térbeli mélységet, nem sokra jutunk az efféle
szakmákban.
A látórendszer térérzékelésre használatos módszereit
aknázzák ki a háromdimenziós filmek készítői is. Amikor
a mozivásznat nézzük, érzékeljük a kép térbeli mélységét
a fent említett körülmények miatt. Ugyanakkor mégiscsak
t udatában vagyunk annak, hogy síkbeli képet nézünk, hi­
szen ez a helyzet. De a 3D-s filmek valójában két, egymástól

189
különböző képsorozatot tartalmaznak, amelyeket egymás­
ra vetítenek a vásznon. A 3D-szemüvegek szelektíven szűrik
ki e képeket: az egyik lencse az egyik képsorozatot engedi
át, míg a másik a másikat. Ennek eredményeként mind­
két szemünk némileg eltérő képeket lát. E különbséget az
agyunk térhatásként értelmezi, a képek pedig hirtelen ki-
ugranak a vászonról, nekünk pedig kétszer drágább belépőt
kell vennünk, cserébe az élményért.
Minthogy a látórendszerünk működése ennyire össze­
tett és aprólékos, nem csodálkozhatunk azon, hogy nagyon
könnyű becsapni. A „Jézus a pirítóson’-jelenség a látórend­
szer halántéklebenyben lévő része miatt áll elő, amelynek
feladata az arcok felismerése és feldolgozása, így mindent,
ami egy kicsit is arcra hasonlít, azt arcként fogjuk értel­
mezni. Itt lép be a memória, és eldönti, hogy a látott „arc”
ismerős-e vagy sem. Egy másik gyakori illúzió miatt az azo­
nos színű tárgyak más színűnek tűnnek, ha eltérő háttér
elé helyezzük őket. Ennek oka a másodlagos látókéreg ösz-
szezavarodásában keresendő.
Más vizuális illúziók ennél kevésbé látványosak. Közü­
lük talán az a kép a legismertebb, amely vagy két, egymás
felé néző arcot, vagy egy gyertyatartót ábrázol. E képet két
módon is értelmezhetjük. Mindkét értelmezés „helyes” le­
het, de egyúttal ki is zárják egymást. Az agy nagyon rosszul
viseli a kétértelműséget, ezért úgy vág rendet a többféle­
képpen is értelmezhető információban, hogy kiválasztja az
egyik lehetséges interpretációt. De idővel meggondolhatja
magát, és ugrálhat az eltérő megoldások között.
Mindezzel csak a felszínt karcolgattuk. Képtelenség né­
hány oldalon átadni a látórendszer komplexitását és kifino­
multságát, mégis úgy éreztem, hogy megéri a próbálkozást,
hiszen a látás talán a legösszetettebb neurológiai folyamat,

190
és egész életünket meghatározza. Legtöbbünk ennek elle­
nére csak akkor veszi észre, amikor valami elromlik benne.
Gondoljunk e részre úgy, mint a jéghegy csúcsára az agy vi­
zuális feldolgozórendszerén belül: a nagy része a felszín alatt,
a mélyben található. És csak azért tudjuk érzékelni e mélysé­
get, mert a látórendszer lehetővé teszi ezt számunkra.

Miért szúrjuk ki, ha rólunk van szó?

(Az emberi figyelem erősségei és gyengeségei,
és miért nem tudjuk megállni a hallgatózást?)

Érzékszerveink bőséges információval látják el az agyat,

ő azonban legjobb igyekezete ellenére sem képes minden
ingert feldolgozni. De miért is kéne neki? Vajon az infor­
máció hány százaléka releváns számunkra? Az agy rend­
kívül energiaigényes szerv, így ha elszántan fókuszálnánk
hosszasan egy száradó festékcseppre, azzal elpocsékolnánk
az agyműködésbe fektetett energiáinkat. Az agynak tehát
muszáj megválogatnia azt, amit észrevesz. így képes az
érzékelést és a tudatosuló feldolgozást is a környezet azon
elemeire irányítani, amelyek vélhetően érdekesek lesznek.
Ez a figyelem, amelynek hatalmas szerepe van abban, hogy
mit veszünk észre a körülöttünk lévő világból. Vagy - ami
talán még fontosabb - hogy mit nem veszünk észre belőle.
A figyelem vizsgálatakor két fontos kérdés merül föl. Az
egyik az, hogy az agy mekkora figyelmi kapacitással rendel­
kezik. Reálisan mekkora információmennyiséget képes be­
fogadni, mielőtt túlterhelődne? A másik kérdés azt firtatja,
hogy mitől függ figyelmünk iránya. Ha az agyunkat folyto­
nosan bombázzák az érzékszervi információk, akkor mitől
válnak bizonyos stimulusok fontosabbá, mint mások?

191
 Kezdjük a kapacitással! Legtöbbünk észrevehette már,
hogy a figyelmünk nem végtelen. Biztos előfordult már,
hogy több ember próbált egyszerre beszélni önökhöz, és
mindannyian igyekeztek túlharsogni a többieket, hogy
rájuk figyeljenek. Ezt az ember egy ideig tűri, majd elveszí­
ti a türelmét, és rájuk ordít, hogy „Egyszerre csak egy be­
széljen!”.
Már a korai kísérletek - mint például Colin Cherry 1953-as
vizsgálata - is kimutatták, hogy az emberi figyelem kapa­
citása riasztóan szűkre szabott.14 Ok a dihotikus hallgatási
feladat nevű kísérleti technikát alkalmazták, melynek során
az alanyok fejhallgatón keresztül eltérő hangingereket (álta­
lában szavak sorozatát) hallották a két fülükben. Azt mond­
ták nekik, hogy a feladatuk az lesz, hogy ismételjék meg az
egyik fülükben hallott szavakat. Csakhogy ezután mégis azt
kérdezték tőlük, hogy mit hallottak a másik fülükben. Azt
még csak-csak meg tudták mondani, hogy férfi- vagy női
hangot hallottak, de semmi többet. Még csak arra sem em­
lékeztek, hogy milyen nyelven beszélt. A figyelemnek tehát
olyan korlátozott a kapacitása, hogy lehetőségeit már egy
második hangsorozat is meghaladja.
Ez és az ehhez hasonló felfedezések vezettek a figyelem
palacknyakmodelljének kifejlesztéséhez, amely amellett
érvel, hogy az agy számára elérhető összes érzékszervi
információnak át kell jutnia a figyelem kínálta szűk ke­
resztmetszeten. Gondoljunk erre úgy, mint egy teleszkóp­
ra: a távcső is rendkívül részletes képet ad az égbolt vagy
a látóhatár kicsiny részéről, a teleszkóp látóterén kívül eső
dolgok viszont egyáltalán nem jutnak át rajta.
A további kísérletek aztán megváltoztatták a figyelem­
ről vallott nézeteket. Von Wright és kollégái 1975-ben arra
kondicionálták az alanyaikat, hogy áramütésre számítsa­

192
nak, ha meghallanak bizonyos szavakat. Ezután elvégezték
velük a dihotikus hallgatási feladatot. Ez alkalommal is
arra kérték őket, hogy csak az egyik fülükben hallott hang­
ra figyeljenek, míg az áramütés közeledtét jelző szavak a
másik fülben hangzottak el. Ennek ellenére az alanyok így
is látványosan megijedtek, amikor a szavakat meghallot­
ták. Ez arra utalt, hogy az agy nyilvánvalóan figyel a másik
hangra is. Csakhogy az nem éri el a tudatosulás szintjét, így
nem is tudunk róla. Az ehhez hasonló kísérleti adatok da­
rabokra törték a palacknyakmodellt, hiszen megmutatták,
hogy az emberek a figyelem vélelmezett határain túl lévő
jelenségeket is képesek felismerni, és feldolgozni az így
szerzett információt.
E képességünket kevésbé formális körülmények között
is demonstrálhatjuk. E rész címe arra utal, amikor az em­
ber hirtelen meghallja, hogy mások róla beszélnek (ezt je­
lenti az „ég a füle” angol szólás). Ez rendszeresen megesik,
főként társasági összejövetelek, például esküvői bankettek,
házibulik, sportesemények alkalmával, ahol sok ember
gyűlik össze, és különféle csoportokban egyszerre cseveg­
nek egymással. Egyszer csak, miközben egy egész élvezetes
beszélgetést folytatunk másokkal a közös érdeklődési te­
rületünkről (a futballról, a sütésről, a zellerről vagy bármi
másról), valaki hallótávolságon belül kimondja a nevün­
ket. Ő nem a beszélgetőtársaságunk tagja, talán még csak
nem is tudtunk róla, hogy ő is jelen van. De kimondta a
nevünket, és talán még azt is hozzátette, hogy „na, ő egy
tökkelütött balfék”. Erre hirtelen már az ő beszélgetésükre
figyelünk, és már nem is érdekel minket, hogy mit monda­
nak saját beszélgetőtársaink, és azon gondolkodunk, hogy
hogyan is juthatott eszünkbe felkérni azt az embert, hogy
legyen az esküvői tanunk.

193
 Ha a figyelem valóban olyan korlátozott lenne, mint azt
a palacknyakmodeliek sejtetik, akkor mindez lehetetlen
lenne. Pedig nyilvánvalóan nem az. E jelenséget koktélpar­
ti-effektusnak nevezik, minthogy a hivatásos pszichológu­
sok igen emelkedett népség.
A palacknyakmodell gyengeségei a kapacitásmodell
1973-as kifejlesztéséhez vezettek, amelyet általában Dániel
Kahneman munkásságának szokás tulajdonítani,15 bár az­
óta sokszor kiegészítették. Miközben a palacknyakmodell
szerint csak egy figyelmi „sáv” létezik, amely ide-oda ciká­
zik, akárcsak a reflektor által megvilágított terület, attól
függően, hogy épp merre van rá szükség, addig a kapacitás­
modell szerint a figyelem sokkal inkább tekintendő olyan
véges mennyiségű forrásnak, amelyet több sáv (a figyelem
több fókusza) között is meg lehet osztani mindaddig, míg a
forrást nem merítjük ki.
Mindkét javasolt modell magyarázza, hogy sok feladat
egyidejű végzése (vagy elterjedt angol kifejezéssel: a multi­
tasking) miért is olyan nehéz. A palacknyakmodell szerint
mindössze egy figyelmi sáv áll a rendelkezésünkre, amely
különféle feladatok között ugrál folytonosan, így rendkívül
megnehezíti a figyelem fenntartását. A kapacitásmodell ez­
zel szemben ugyan lehetővé teszi, hogy egyszerre több fel­
adatra is figyeljünk, de csak addig, míg megvannak a forrá­
saink ahhoz, hogy hatékonyan kezeljük őket. Amint azonban
túllépjük kapacitásunk határait, többé már nem vagyunk
képesek követni, hogy mi is történik. A források pedig elég
szűkösek ahhoz, hogy úgy tűnjön, mintha valóban csak egy
figyelmi sáv állna rendelkezésünkre a legtöbb helyzetben.
De vajon miért ilyen korlátozott e kapacitás? Az egyik
magyarázat szerint a figyelem erősen kötődik a munka­

194
memóriához, amit arra használunk, hogy ott tároljuk az
éppen tudatos feldolgozás alatt álló információt. A figye­
lem szállítja a kezelésre szánt adatokat, ha tehát a munka­
memória már egyébként is megtelt, a további információk
betáplálása igen nehézzé, ha nem lehetetlenné válik. Már­
pedig tudjuk, hogy a munka- (vagy más néven rövid távú)
memóriánk kapacitása szintúgy igen korlátozott.
Ez általában még így is megfelel az átlagos embernek,
de a kontextus rendkívül lényeges. Sok kutatás azt vizsgál­
ja, hogy mire figyelünk vezetés közben, amikor a figyelem
lankadásának súlyos következményei lehetnek. Az Egyesült
Királyságban tilos vezetés közben kézben tartott telefont
használni, csak kihangosítóval lehet beszélni, miközben
a sofőr mindkét keze a kormányt fogja. Csakhogy a Utahi
Egyetem 2013-as kísérlete bebizonyította, hogy a kihango-
sító használata ugyanannyira rontja a vezetői teljesítményt,
mint ha kézben tartanánk a telefont, minthogy mindkét
tevékenység hasonló mértékben vonja el a figyelmünket.16
A tény, hogy mindkét kezünket a kormányra helyezzük,
azzal szemben, ha csak egy kézzel fognánk, talán jár némi
előnnyel, de e vizsgálat a teljes reakcióidőt, a környezet fi­
gyelését, a fontos jelek felfedezését is vizsgálta. Márpedig
mindezek (és más vezetői készségek is) hasonlóan aggasztó
mértékben romlottak, függetlenül attól, hogy kihangosí­
tóval vagy anélkül beszélt a sofőr, mivel e tevékenységek
ugyanolyan intenzív figyelmet kívántak a vezetőtől. Hiába
tartjuk a szemünket az úton, ha agyunk eközben tudomást
sem vesz arról, amit szemeink mutatni próbálnak neki.
Még ennél is aggasztóbb, hogy az adatok arra utalnak,
hogy itt nem csak a telefon a bűnös. Ha csatornát váltunk
a rádión, vagy beszélgetünk az utasunkkal, annak ugyan­

195
olyan figyelemelterelő hatása lehet. Az autók és a telefonok
technológiai fejlődésével (hiszen technikailag jelenleg még
nem illegális ellenőriznünk az e-mailjeinket vezetés köz­
ben) a figyelemelterelés lehetőségei megsokszorozódtak.
Mindezek ismeretében most talán azon töprengenek,
hogy hogyan képesek egyáltalán az emberek tíz percet egye­
nesen hajtani anélkül, hogy ripityára törnék a kocsijukat. Ez
azért lehetséges, mert eddig a tudatosuló figyelemről beszél­
tünk, és annak korlátozott a kapacitása. Ahogy korábban
már szóltunk róla, ha valamit elég gyakran csinálunk, akkor
agyunk alkalmazkodik hozzá, és működésbe lép a 2. feje­
zetben tárgyalt procedurális memória. Az emberek gyakran
mondják, hogy bizonyos feladatokat „gondolkodás nélkül”
is el tudnak végezni, és ebben az esetben egészen pontosan
fogalmaznak. A vezetés talán nyomasztó, leterhelő tevé­
kenység a kezdők számára, de idővel olyan megszokottá
válik, hogy a tudatalatti rendszerek veszik át felette az irá­
nyítást, így a tudatosuló figyelmünket másra irányíthatjuk.
A vezetés azonban nem olyasvalami, amit teljes mértékben
lehetne gondolkodás nélkül csinálni, hiszen a többi autós és
gyalogos által okozott veszélyhelyzetek folytonosan változ­
nak, így tudatos figyelmet igényelnek.
Neurológiai szempontból a figyelem számos agyi régió
együttes működését igényli, egyikük visszatérő ismerősünk:
a prefrontális kéreg. Ez nem is meglepő, hiszen itt működik
a munkamemória. Ugyancsak fontos szerepet játszik benne
az elülső cinguláris kéreg, a halántéklebeny mélyén elhe­
lyezkedő nagy és összetett felépítésű agyterület, amely még
a fali lebenybe is átnyúlik. Itt történik rengeteg érzékszervi
információ feldolgozása, és átkapcsolása a magasabb rendű
kognitív funkciók, így az öntudat irányába.

196
 A figyelemirányító rendszer tehát meglehetősen elszór­
tan helyezkedik el az agyban, és ennek megvannak a kö­
vetkezményei. Már az 1. fejezetben is láttuk, hogy az agy
fejlettebb, tudatosságért felelős részei, illetve az ősibb, hül­
lőagyi területek hogyan állnak rendszeresen egymás útjába.
A figyelemirányító területek hasonlóképp működnek: bár
szervezettebbek, mégis megfigyelhető bennük a tudatos és
a tudatalatti feldolgozás ismerős konfliktusa.
A figyelmet például exogén és endogén tényezők is irá­
nyítják. Szabályozásában tehát szerepet játszanak fentről
jövő és alulról épülő vezérlőmechanizmusok egyaránt. Vagy,
még egyszerűbben fogalmazva, a figyelmünk nemcsak a kí­
vülről érkező stimulusokra reagál, de arra is, ami a fejünkön
belül történik. Mindkét jelenség megfigyelhető a koktél­
parti-effektusban, ahol egy specifikus hang felé irányítjuk a
figyelmünket - e képességet „szelektív hallásnak” is szokás
nevezni. A nevünk hallatán hirtelen odaterelődik a figyel­
münk. Nem sejthettük, hogy ez fog történni, tudatos szin­
ten fogalmunk sem volt arról, hogy rólunk beszélnek, míg
figyelmünk át nem váltott a szomszéd beszélgetésre. Amint
azonban tudatosult, minden figyelmünkkel erre koncent­
rálunk, és minden mást kizárunk. Itt tehát egy külső hang
terelte el a figyelmünket, demonstrálva az alulról felfelé
felépülő figyelmi folyamatot. Ezután azonban már tudatos
érdeklődésünk (tudniillik, többet szeretnénk megtudni a
beszélgetés témájáról) tartotta fenn figyelmi állapotunkat.
Ez pedig már fentről lefelé szabályozott figyelmi folyamat,
amelynek kiindulópontja az agy tudatos része.17; 18
A legtöbb figyelmi kutatás mégis a látásra irányul. Sze­
münket képesek vagyunk fizikailag is figyelmünk tárgyára
irányítani, agyunk pedig főként a látott információra tá­

197
maszkodik. így a látás a kutatás magától értetődő célpont­
ja, és e vizsgálatok rengeteg adattal szolgáltak a figyelem
működéséről.
A frontális szemmezőknek nevezett agyi területek, ame­
lyek a homloklebenyben találhatók, a retinából kapnak
információkat, ez alapján pedig térképet alkotnak a látó­
mezőről. Működésüket a fali lebenyből származó további
térbeli adatok segítik. Ha bármi figyelemre méltó történik
a látómezőben, e rendszer azonnal a kérdéses pontra irá­
nyítja a tekintetünket, hogy jobban megvizsgálhassuk, mi
is az. E viselkedést nyílt vagy célorientációnak nevezzük,
minthogy agyunknak világos a célja: meg akar nézni va­
lamit. Mondjuk látunk egy táblát, amire azt írták, hogy
„Különleges ajánlat: ingyen szalonna”. Erre azonnal odafi­
gyelünk, hogy kiderítsük, mit is takar ez az ajánlat, ezál­
tal megvalósítsuk a célunk - hozzájussunk a szalonnához.
A tudatos agy irányítja a figyelmet, tehát itt felülről lefelé
irányuló szabályozásról van szó. Emellett azonban egy má­
sik rendszer is működésbe lép, amit rejtett orientációnak
nevezünk. Ennek szabályozása sokkal inkább alulról épül
fölfelé. E rendszer jelzi nekünk, ha olyasmit azonosított,
aminek biológiai jelentősége lehet (például egy közelben
morgó tigris, vagy a faág reccsenése, amin épp állunk). Ha­
tására a figyelmünk azonnal a forrás irányába fordul, még
azelőtt, hogy az agy tudatosságért felelős régiói egyáltalán
rájönnének, hogy mi is történik. Ezért sorolják e mechaniz­
must a lentről induló szabályozások csoportjába. E rend­
szer ugyanazt a vizuális bemenetet használja - a hangjelzé­
sek mellett -, mint a másik, de működését más agyi régiók
eltérő idegi folyamatai segítik.
A jelenleg rendelkezésünkre álló bizonyítékok alapján,
a legszélesebb körben elfogadott modell szerint, amikor

198
detektálunk valami potenciálisan fontos jelenséget, a fali
lebeny kérgi területeinek hátulsó része (amelyet már emlí­
tettünk a vizuális információ feldolgozása kapcsán) elvonja
a tudatos figyelmi rendszert attól, amivel épp akkor foglal­
kozott (bármi legyen is az). Mint a szülő, aki kikapcsolja a
tévét, amikor a gyereknek ki kéne vinnie a szemetet. A kö­
zépagyban lévő felső ikertest ekkor a figyelmi rendszert a
kívánt területre irányítja, ahogy a szülő is a konyhába tereli
gyermeként, minthogy ott található a szemetes. A tala-
muszban található pulvináris mag ezután aktiválja a figyel­
mi rendszert, miképp a szülő a gyermek kezébe nyomja a
szemeteszsákot, majd az ajtó felé lökdösi, hogy vigye már
ki azt az átkozott fortéimét.
E rendszer felülírja a tudatos, célorientált, felülről sza­
bályozott mechanizmusokat, ami logikus is, hiszen ez a
reakció a túlélési ösztöneink része. A látómezőnkbe került
ismeretlen alak akár egy felénk tartó támadó is lehet, vagy
az az unalmas kollégánk, aki ragaszkodik ahhoz, hogy a
lábgombásodásáról beszéljen.
E vizuális részleteknek nem kell a látógödörre (vagyis
a retina legfontosabb középső részére) vetülniük, anélkül
is felkelthetik figyelmünket. Ha vizuálisan is felfigyelünk
egy jelenségre, az általában azzal jár, hogy tekintetünk
ráirányul, de ez nincs mindig így. Biztos hallottak már a
„perifériás látásról”, amikor olyasvalamit látunk, ami nem
közvetlenül a szemünk előtt van. E látvány nem túlzottan
részletgazdag. Például az íróasztalunknál ülünk, a számí­
tógépünkön dolgozunk, eközben pedig a szemünk sarkából
észreveszünk valami szokatlan mozgást. A dolog mérete
és elhelyezkedése megfelel egy nagy póknak, mégsem aka­
runk feltétlenül odanézni, csak ha tényleg pókról van szó.
így tovább folytatjuk a gépelést, de eközben rendkívül fe­

199
 szülten figyelünk mindenféle mozgásra az adott irányból.
Arra várunk eközben, hogy újra meglássuk a pókot (bár
abban reménykedünk, hogy ez sohasem fog megtörténni).
Ez azt mutatja, hogy a figyelem fókusza nem feltétlenül oda
irányul, ahova a szem néz. Ahogyan a hallókéregnél már
láttuk, úgy az agy a látás esetében is ki tudja választani,
hogy pontosan mire kíván figyelni a látómezőben. Ehhez
pedig nincs szükség a szemek mozgására. Ez úgy hangoz­
hat, mintha a lentről felfelé irányuló szabályozás lenne a
dominánsabb, de itt még nincs vége. A stimulusok kivál­
totta orientáció felülírja a figyelmi rendszer utasításait,
ha fontos stimulust érzékelt, de azt gyakran már a tudatos
agy határozza meg, hogy mi számít „fontosnak”, a kon­
textus mérlegelése révén. Egy hatalmas robbanás az égen
nyilvánvalóan fontosnak számít, de ha Nagy-Britanniában
november 5-én (illetve az Egyesült Államokban július 4-én,
Magyarországon augusztus 20-án) megyünk sétálni, akkor
a robbanások hiánya is ugyanolyan különös lehet (hiszen
tűzijátékra számítunk).*
Michael Posner, a figyelemkutatás egyik legfontosabb
személyisége tervezte azokat a teszteket, amelyekben az
alanyoknak ki kellett szúrniuk egy célpontot a képernyőn,
miután jeleket láttak, amelyek vagy előre jelezték a célpont
majdani helyzetét, vagy nem volt hozzá közük. Ha már két
jelre kellett egyidejűleg figyelniük, a résztvevők máris gond­
ban voltak. A figyelmünket képesek vagyunk megosztani
két különböző modalitás között (tehát meg tudunk oldani
vizuális feladatokat úgy, hogy eközben a hallott hangokra is

* November 5-én tűzijátékokkal emlékeznek az Egyesült Királyságban a

Guy Fawkes vezette lőpor-összeesküvésre, míg július 4-én hasonló módon
ünnepük Amerikában a függetlenség napját. (A ford.)

200
figyelünk). De ha e feladat bármennyivel is bonyolultabb an­
nál, mint hogy egy stimulus jelenlétét vagy hiányát kell azo­
nosítanunk, a legtöbb ember elbukik a próbálkozás közepet­
te. Vannak emberek, akik képesek két párhuzamos feladatot
is végrehajtani, ha az egyik olyan, amihez már hozzászok­
tak: például a profi gépíró képes matematikai számításokat
végezni gépelés közben. Vagy, hogy egy korábbi példámmal
hozakodjak elő, a tapasztalt sofőr részletekbe menő beszél­
getésbe bonyolódhat, miközben vezeti a járművet.
A figyelem rendkívül erős is lehet. Az egyik jól ismert
kísérletet a svédországi Uppsalai Egyetemen verbuvált
önkéntesekkel végezték el. Az alanyok tenyérizzadását
figyelték, miközben kígyókat és pókokat ábrázoló képe­
ket vetítettek nekik, de csak kevesebb mint 1/300 másod­
percig. Általában legalább fél másodpercre van szüksége
a látórendszernek, hogy megfelelően feldolgozza a látott
stimulust ahhoz, hogy tudatosan is felismerhessük azt. Az
alanyok tehát több mint tízszer gyorsabban reagáltak a lát­
ványra annál, mint hogy rájöhettek volna, hogy „látták" a
csúszómászókat. Azt már láttuk, hogy a tudatalatti figyel-
mi rendszer a biológiai értelemben releváns jelekre reagál,
illetve hogy az agy arra van kihegyezve, hogy észrevegyen
mindent, ami esetleg veszélyes lehet. Úgy tűnik, hogy az
evolúció során kifejlődött a hajlamunk arra, hogy féljünk
a nyolclábú és a lábatlan barátainktól. E kísérlet nagysze­
rűen demonstrálja, hogy a figyelem hogyan vesz észre va­
lamit, majd azonnal értesíti a reakcióért felelős agyi terü­
letet, még azelőtt, hogy a tudat egyáltalán felkapná a fejét,
hogy „Izé, mi van?”
Más helyzetekben azonban a figyelem képes elsza­
lasztani a fontos és egyáltalán nem apró stimulusokat is.
Az autós példánál maradva, ha túl sok minden vonja el a

201
figyelmünket, képesek vagyunk a legfontosabb dolgokat
figyelmen kívül hagyni. Például a gyalogosokat. Kirívó
példát szolgáltatott erre Dán Simons és Dániel Levin 1998-
ban.19 A kísérletükben a kutató véletlenszerűen kiválasz­
tott gyalogosokat szólított meg, térképpel a kezében, és
útba igazítást kért tőlük. Miközben a leszólított járókelők
a térképet böngészték, egy másik beépített ember, aki egy
nagy ajtót cipelt, a kutató és a mit sem sejtő alany közé
furakodott, néhány másodpercre eltakarva a kutatót. Ő ezt
kihasználva helyet cserélt valaki mással, aki még csak nem
is hasonlított rá, és a hangja is teljesen más volt. Az esetek
legalább felében a térképet vizsgáló ember semmit nem vett
észre az egészből, noha már egy teljesen más emberrel be­
szélgetett, mint néhány másodperccel azelőtt. E folyamat
a változási vakság: agyunk mintha képtelen lenne még a
legnagyobb látott változásokat is nyomon követni, ha akár
egy pillanatra is elterelik a figyelmét.
Az előbbi kísérlet az ajtókísérlet néven vált ismertté, mi­
vel úgy tűnik, az ajtó a legérdekesebb elem benne... A pszi­
chológusok fura népség.
Az emberi figyelem korlátainak komoly tudományos
és technológiai következményei is lehetnek, és vannak is.
A szem elé vetített kijelzők (elterjedt angol kifejezéssel a
head-up display-k) például kezdetben remek ötletnek tűn­
tek, főként a pilóták számára. E kijelzők nem a műszerfa­
lon elhelyezett képernyőn jelenítik meg a fontos adatokat,
hanem a szélvédőre vagy a pilótafülke bórájára vetítik
azokat, így a pilótáknak egy pillanatra sem kell levenniük
a szemüket a környezetről, hiszen minden a szemük előtt
jelenik meg. így biztonságosabbá válik a repülés, nemde?
Hát, nem igazán. Kiderült ugyanis, hogy amint a head-up
display már kissé zsúfolttá válik a megjelenített informá­

202
ciók miatt, a pilóták figyelme egyszerűen telítődik.21 Hiába
látnak keresztül a kijelzőn, nem fognak átnézni rajta. Voltak
pilóták, akik emiatt egy másik gép tetejére landoltak a repü­
lőjükkel (szerencsére csak a szimulátorban). A NASA renge­
teget dolgozott azon, hogy a head-up display-ket használha­
tóvá alakítsa, és dollár százmilliókat költött e célra.
Ez csak néhány módja annak, ahogy az emberi figyelem
komoly korlátokba ütközhet. Talán vitatkoznának mindez­
zel, de akkor nyilvánvalóan nem figyeltek eléggé. Szeren­
csére mostanra megállapítottuk, hogy ezért nem hibáztat­
hatja önöket senki.

203
 6. Azt mondtad,
neked kiváló a személyiséged,
de hogy lehetsz
ebben ilyen biztos?

A személyiség bonyolult
és zavaros jellegzetességei

Személyiség. Mindenkinek van (kivéve talán azokat, akik

politikusi pályára adják a fejüket). De mi is a személyiség?
Nagy vonalakban, az illető hajlamainak, hiedelmeinek,
gondolkodásmódjának és viselkedésének kombinációja.
Nyilvánvalóan valamiféle „magasabb rendű” funkció, az
összetétele mindazoknak a kifinomult és fejlett mentális
képességeknek, amelyek tekintetében az ember egyedül­
állónak tűnik az állatvilágban, köszönhetően hatalmasra
nőtt agyának. Sokan meglepő módon mégis azt gondolják,
hogy a személyiség egyáltalán nem az agyból ered.
A régmúltban az emberek a dualizmusban hittek: úgy
tartották, hogy az ember tudata és teste függetlenek egy­
mástól. Az agy, bármit is gondoljunk róla, egy fizikai szerv.
A dualisták amellett érveltek, hogy az emberek megfogha­
tatlan, filozófiai tulajdonságai (a hiedelmek, attitűdök, a
szerelem és a gyűlölet) a tudat, a „szellem” részét képezik,
vagy akárhogy is hívjuk az illető nem anyagi összetevőit.
Aztán 1848. szeptember 13-án, egy véletlen robbanás kö­
vetkeztében Phineas Gage vasúti munkásnak keresztüldöf­
te a fejét egy méteres vasrúd. Épp a bal szeme alatt hatolt
be a koponyájába, keresztülhaladt a bal oldali homloklebe­
nyén, és a koponyája tetején hagyta el a fejét. A rúd vagy 25

204
méterrel arrébb állt a földbe. Az erő, amely kilőtte a rudat,
olyan nagy volt, hogy Gage feje akkora ellenállást volt képes
kifejteni rá, mintha csak egy csipkefüggöny lett volna. Hogy
tisztázzuk, a sérülése meglehetősen komoly volt.
Nem hibáztatom önöket azért, ha esetleg úgy gondolják,
hogy ezt képtelenség volt túlélni. A „hatalmas vasrúd átre­
pül a fejünkön’-típusú sérülések még ma is 100 százalékos
bizonyossággal halálosnak minősülnek. E baleset pedig a
19. század közepén történt, amikor, ha belerúgtunk vala­
mibe, az rendszerint a lábujjunk elüszkösödéséhez és meg­
lehetősen csúnya halálhoz vezetett. De nem, Gage nem halt
meg, és még 12 évig élt.
Ezt részben magyarázhatja, hogy a vasrúd igen sima és
hegyes volt, illetve olyan nagy sebességgel haladt, hogy a
vágás meglepően éles és tiszta maradhatott. Szinte a teljes
homloklebenyt elpusztította a bal féltekében, de köszönhe­
tően az agy lenyűgöző redundanciájának, a jobb félteke fel
tudta venni a fonalat, és biztosította a normális agyműkö­
dést. Gage ezzel híres lett a pszichológusok és az agykuta­
tók körében, mivel a sérülése láthatóan azonnali és drasz­
tikus változást idézett elő a személyiségében. Annak előtte
visszafogott és keményen dolgozó embernek ismerték meg,
viszont a baleset után kiállhatatlan, rossz kedélyű, mocs­
kos szájú, pszichotikus fráterré lett. A dualizmust ezzel jó­
kora csapás érte, hiszen e felfedezés egyértelműen igazolta
azt, hogy a személyiségünkért is agyműködésünk a felelős.
Mindazonáltal, a Gage átváltozásáról szóló beszámolók
igen sok tekintetben ellentmondanak egymásnak, élete vé­
ge felé pedig hosszú távú munkát kapott mint postakocsis.
Márpedig a postakocsi irányítása nagy felelősséggel és sok
emberi interakcióval járt. Szóval, még ha tényleg romboló

205
hatású személyiségváltozáson esett is át, később újra job­
ban lett. A róla szóló szenzációs állítások ennek ellenére
fennmaradtak, főként azért, mert a kor pszichológusai
(akik akkoriban főként felfuvalkodott fehér férfiak voltak,
miközben ma... inkább hagyjuk) kapva kaptak Gage esetén,
hogy kihasználva az alkalmat, saját elméleteiket propagál­
ják az agy működéséről. Ha pedig ehhez az kellett, hogy
olyan dolgokat tulajdonítsanak egy vasúti munkásként
dolgozó kisembernek, amelyek sohasem történtek meg
vele, akkor mi van?! Ez a 19. század volt, nem kellett attól
félniük, hogy majd valaki rátalál a Facebookon. A szemé­
lyiségváltozásáról szóló legextrémebb állítások vélhetően
halála után születtek, így gyakorlatilag lehetetlen volt cá­
folni őket.
De még ha voltak is olyanok, akik elhivatottan igyekez­
tek kideríteni, hogy Gage valójában milyen személyiség-,
illetve intellektuális változásokat volt kénytelen elszen­
vedni, vajon hogyan tehették volna ezt meg? Az IQ-tesz-
teket csak fél évszázaddal később fejlesztették ki, pedig
az intelligencia csupán egyike a rengeteg tulajdonságnak,
amit érinthetett a sérülés. így Gage esete két maradandó
felismeréshez vezetett a személyiséggel kapcsolatban: a
személyiség az agy terméke, és fájdalmasan nehéz helyt­
álló és objektív módon vizsgálni.
E. Jerry Phares és William Chaplin Introduction to Perso­
nality (Bevezetés a személyiségbe) című könyvükben1olyan
személyiségdefiníciót mutatnak be, amelyet a legtöbb
pszichológus hajlandó elfogadni: „A személyiség a jellem­
ző gondolatok, érzések és viselkedések olyan mintázata,
amely megkülönbözteti egyik embert a másiktól, és idő­
ben, illetve különböző helyzetekben is változatlan marad.”

206
 A következő oldalakon a személyiség néhány lebilincselő
aspektusát tekintjük át - a személyiség mérésének megkö­
zelítéseit, hogy mitől lesznek az emberek mérgesek, hogy
miért éreznek kényszert, hogy adott módon viselkedjenek,
illetve megvizsgáljuk a jó személyiség univerzális fokmérő­
jét: a humorérzéket.

Semmi személyes
(A szem élyiségtesztek megkérdőjelezhető haszna)

A húgom, Katié akkor született, amikor én hároméves vol­

tam, és az aprócska agyam még viszonylag friss és érintet­
len volt. Ugyanazok a szüléink, egyszerre, ugyanott csepe­
redtünk föl. Ez a nyolcvanas években történt, egy piciny,
elszigetelt walesi völgy közösségében. Összességében tehát
nagyon hasonló a DNS-ünk, és nagyon hasonló környezet­
ben is nőttünk fel.
Talán most arra számítanak, hogy nagyon hasonló lesz
a személyiségünk is. Na, ennek pont az ellenkezője az igaz.
A húgom - hogy finoman fogalmazzak - egy hiperaktív
rémálom volt, miközben én annyira nyugodt voltam, hogy
általában meg kellett bökni, hogy biztosan magamnál
vagyok-e. Ma már mindketten felnőttek vagyunk, és to­
vábbra is jelentősen különbözünk. Én idegkutató vagyok,
ő kiváló süteményeket tud sütni. Most úgy tűnhet, hogy
lesajnálom, pedig egyáltalán nem. Kérdezzenek meg bárkit,
hogy mit szeretnének jobban: kiselőadást az agyműködés
tudományos vizsgálatáról vagy egy sütit. Vajon melyik lesz
a népszerűbb?
Az anekdota lényege az volt, hogy adott két ember, akik
hasonló származásúak, hasonló környezetben nevelked­

207
tek, genetikailag is hasonlók, mégis élesen eltérő a szemé­
lyiségük. Ennek tudatában vajon mekkora eséllyel tudjuk
mérni és előre jelezni két idegen személyiségét a teljes né­
pességből?
Vegyük például az ujjlenyomatokat. Az ujjlenyomat alap­
vetően az ujjhegyeinken lévő bőrlécek által kirajzolt min­
tázat. És mégis, ezen egyszerűség dacára, gyakorlatilag a
Földön élő összes embernek különböző az ujjlenyomata.
Ha egy ilyen apró bőrfelület mintázata elegendő változa­
tosságot biztosít ahhoz, hogy minden embernek egyedi
lehessen belőle, akkor vajon hányszor nagyobb változatos­
ság képzelhető el egy olyan jellegben, amely az univerzum
legbonyolultabb szerkezete, az agy megszámlálhatatlan
apró összefüggéséből és összetett jellegzetességéből táp­
lálkozik? Már az is teljes hiábavalóságnak tűnik, ha csak
megpróbáljuk meghatározni az emberek személyiségét az
írott tesztekhez hasonló egyszerű eszközök segítségével.
Mintha csak egy műanyag villával próbálnánk kifaragni a
Rushmore-hegybe vájt elnökök alakját.
Ugyanakkor a modern elméletek amellett kardoskod­
nak, hogy igenis vannak felismerhető és előre jelezhető
személyiségkomponensek, amelyeket jegyeknek neveznek,
és amelyek azonosíthatók a személyiségelemzés révén.
Ahogy az ujjlenyomatok milliárdjai is kategorizálhatók,
mindössze a mintázatuk három komponense (a hurkok, az
örvények és az ívek) alapján, az emberi DNS felfoghatat­
lan sokfélesége pedig lebontható mindössze négy nukleo-
tid (G, A, T, C) sorozatára. Sok kutató ezért úgy látja, hogy
a személyiség is felfogható bizonyos, az összes emberben
megtalálható jellegek specifikus kombinációjaként és meg­
nyilvánulásaiként. Ahogy J. P. Gillard mondta 1959-ben,2
„egy ember személyisége, nos, a jellegzetességeinek egyedi

208
mintázata”. Ő a férfire vonatkozó egyes szám harmadik
személyű névmást (his) használta e mondatban, de ezen
nincs mit csodálkoznunk, hiszen az ötvenes éveket írtuk
akkor, a nőknek pedig csak a hetvenes évektől kezdve enge­
délyezték, hogy önálló személyiségük legyen.
De melyek lehetnek ezek a jellegek? És hogyan ötvöződ­
nek, hogy együttesen kialakítsák a személyiséget? A jelen­
leg talán legdominánsabb megközelítés úgynevezett „nagy
öt” (vagy ismertebb angol kifejezéssel: big five) személyi-
ségjegyet feltételez. Eszerint alapvetően öt jellembéli tu­
lajdonság határozza meg a személyiséget, ugyanúgy, ahogy
számos különféle szín keverhető ki a piros, a kék és a sárga
eltérő vegyítésével. E jegyek általában konzisztensek a kü­
lönböző helyzetekben, így az illető attitűdjei és viselkedése
előre jelezhető általuk.
Minden ember elhelyezhető a big five személyiségjegyek
végpontjai által kijelölt skálán.
A nyitottság személyiségjegy azt jellemzi, hogy mennyi­
re nyitott az illető az új élményekre. Ha meghívást kap egy
kiállításra, amelyen rohadt disznóhúsból készített szobro­
kat mutatnak be, a nyitottságskálán extrém magas pont­
számokat elérő ember így felel: „Persze, mindenképpen.
Még sosem láttam romlott húson alapuló művészetet, szó­
val biztos remek lesz.” A másik véglet viszont így válaszol­
na: „Nem, ez a kiállítás a városnak nem azon a részén nyílt,
ahol általában tartózkodni szoktam, így nem élvezném.”
A lelkiismeretesség arra utal, hogy mennyire tervezünk
előre, milyen mélységig szervezzük meg az életünket, és
mekkora az önfegyelmünk. A nagyon lelkiismeretes típus
talán elfogadná a meghívást a rohadthús-kiállításra, de
csak azután, hogy meghatározta a legcélravezetőbb buszút­
vonalat, illetve alternatív útvonalakat is a közlekedési

209
dugók esetére, valamint a biztonság kedvéért beadatott
magának egy tetanuszinjekciót. Az egyáltalán nem lel­
kiismeretes alkat egyszerűen csak beleegyezne, hogy tíz
perc múlva találkozik velünk a kiállításon, és még el sem
kéredzkedne a munkahelyéről, és az orrára hagyatkozna,
hogy rátaláljon a helyszínre.
Az extrovertáltak szeretnek eljárni otthonról, szívesen
vesznek részt közös tevékenységekben, és keresik az alkal­
makat, amikor rájuk irányulhat a figyelem. Ezzel szemben
az introvertáltak csendesek, maguknak valók és inkább
szeretnek egyedül lenni. Ha meghívják őt a rohadthús-kiál-
lításra, a szélsőségesen extrovertált elmegy, viszi magával
a saját kezűleg készített, hevenyészett szobrát, hogy azzal
vágjon fel, és minden kiállított műtárggyal szelfizni fog,
hogy a képeket azon nyomban küldje az Instagramra. Az
extrém módon introvertált viszont sohasem beszélgetett
elég hosszan másokkal, így senki sem hívja meg.
A barátságosság személyiségjegy arról árulkodik, hogy
viselkedésünk és gondolkodásunk mennyire szolgálja a
szociális harmónia iránti vágyunkat. A nagyon barátsá­
gos személy minden bizonnyal elfogadja a meghívást a
kiállításra, de csak abban az esetben, ha ez az őt meghívó
ismerősét nem zavarja (minthogy nem szeretne alkalmat­
lankodni). Azokat pedig, akikből a barátságosság legkisebb
szikrája is hiányzik, valószínűleg senkinek eszébe sem jut
meghívni sehová.
Az ötödik személyiségjegy az érzelmi stabilitás (vagy
neuroticizmus). A neurotikus ember visszautasítja a meghí­
vást a rohadtdisznóhús-kiállításra, és részletekbe menően
meg is magyarázza, hogy miért (lásd Woody Allén).
A valószínűtlen művészeti programokat félretéve, ezek
a big five személyiségmodell személyiségjegyei. Rengeteg

210
bizonyíték utal arra, hogy e jegyek konzisztensek. Az a sze­
mély, aki magas pontszámot ér el a barátságosságskálán,
hajlamos ugyanúgy viselkedni a legkülönfélébb szituációk­
ban. Arra is vannak kísérleti adatok, hogy összefüggés van
egyes személyiségjegyek, illetve az agy bizonyos területei
és aktivitásmintázatai között. Hans J. Eysenck, a szemé­
lyiségkutatás egyik leghíresebb szaktekintélye szerint az
introvertáltak kérgi aktivitása (az agykéregben mérhető
stimulusok intenzitása) magasabb, mint az extrovertáltak
esetében.3 Ennek lehetséges következménye, hogy az intro-
vertáltaknak nincs szükségük olyan sok külső stimulusra,
mint az extrovertáltaknak. Utóbbiak ezzel szemben több
izgalomra, több külső ingerre vágynak, és ehhez alkalmaz­
kodott a személyiségük is.
A legújabb agyi képalkotó vizsgálatok, például a Taki
Yasuyuki és kutatócsoportja által végzett kísérletek,4 ered­
ményei arra utalnak, hogy a neurózisskálán magasabb
értékkel szereplő emberek agyában az átlagnál kisebb a
prefrontális kéreg fölső-középső területe, illetve a bal ol­
dali halántéklebeny középső része, benne a hippokampusz
hátulsó részével. Viszont cinguláris kérgük középső része
nagyobb. E területek részt vesznek a döntéshozatalban, a
tanulásban és az emlékezet folyamataiban. Mindez pedig
arra utal, hogy a neurotikus személy kevésbé képes elnyom­
ni, illetve kontrollálni a paranoiás elgondolásait, és kevéssé
képes belátni, hogy e predikciók megbízhatatlanok. Az ext-
roverzió az ugyancsak a döntéshozatalban szerepet játszó
orbitofrontális kéregben jár erősebb aktivitással. Vélhe­
tően épp e döntéshozatali régiók megemelkedett aktivitása
okolható azért, hogy az extrovertáltak kényszeresen aktí­
vak, és gyakrabban hoznak döntéseket. Talán ennek tulaj­
donítható, hogy nem bírnak a fenekükön maradni?

211
 Arra is vannak bizonyítékok, hogy a személyiség mögött
genetikai tényezők is húzódhatnak. Jang, Livesley és Ver-
non 1996-os kísérletükben majdnem háromszáz ikerpárt
(egypetéjűeket és kétpetéjűeket) vizsgált, és arra jutott,
hogy a big five személyiségjegyek örökölhetősége 40 és 60
százalék között lehet.5
Az eddigi bekezdések lényege az, hogy vannak olyan sze­
mélyiségjegyek (konkrétan öt darab), amelyek létét nagy
mennyiségű bizonyíték támasztja alá, és vélhetően kapcso­
latban állnak bizonyos agyterületekkel, sőt génekkel is. De
akkor hol itt a probléma?
Először is, sokan amellett érvelnek, hogy a big five sze­
mélyiségjegyek nem adnak átfogó képet a személyiség valós
összetettségéről. Nagy általánosságban működnek, de hol
van bennük a humorérzék? Vagy a babonásságra, vallásos­
ságra való hajlam? Hát a temperamentum? A kritikusok
szerint a big five személyiségjegyek leginkább a kifelé mu­
tatott személyiséget jellemzik (ezek azok a személyiség-
jellemzők, amelyeket mások is megfigyelhetnek rajtunk).
Eközben azonban a személyiség nagy része befelé irányul
(a humor, a hiedelmek, az előítéletek és így tovább), főként
a fejünkben jelenik meg, és nem feltétlenül tükröződik a vi­
selkedésünkben.
Láttunk bizonyítékokat arra, hogy a személyiségtípusok
tetten érhetők az agy szerkezetében is, mindez pedig arra
utal, hogy e jellemzőknek biológiai alapjai vannak. De az
agy képes változni, és változik is a tapasztalatai hatására,
így talán az általunk megfigyelt agyfelépítésbeli különb­
ségek a személyiségtípusok következményei, nem az okai
azoknak. Ha rettentő neurotikusak vagy extrovertáltak
vagyunk, akkor élményeink szükségszerűen különbözni
fognak azokétól, akik másféle személyiséggel vannak meg­

212
áldva. Agyunk talán ezen élményekre reagál, amikor meg­
változik a felépítése. Mindez persze azt feltételezi, hogy a
személyiségről mért adatok száz százalékosan igazoltnak
tekinthetők - miközben csöppet sem ez a helyzet.
Ennek megértéséhez vizsgáljuk meg, hogy honnan is
származik a big five személyiségmodell. Az elmélet az év­
tizedek személyiségkutatása révén felhalmozott adatok
faktoranalízisén alapul (amit már a negyedik fejezetben
érintettünk). Sok kutató által végzett különböző személyi­
ségteszt igazolta újra és újra e személyiségjegyek létét, de
mit is jelent ez valójában? A faktoranalízis csak az elérhető
adatokat képes elemezni. Használata így ahhoz hasonlítha­
tó, mintha számos nagy vödröt helyeznénk ki városszerte,
hogy azokba gyűjtsük az esőt. Ha az egyik vödör állandóan
gyorsabban telik meg, mint a többi, akkor kijelenthetjük,
hogy az a városrész több esőt kap. Ezt jó tudni, viszont az
okokról semmit sem árul el. Nem tudjuk meg belőle, hogy
honnan származik az eső, sem azt, hogy milyen tényezők
hatnak rá. Ez tehát hasznos információ, de csak a megértés
első fázisa lehet, semmiképp sem a konklúzió.
Azért koncentrálunk itt a big ffve-megközelítésre, mert
ez a legelterjedtebb, bár közel sem az egyetlen. Az ötvenes
években például Friedman és Rosenman előállt az A- és
B-típusú személyiségekkel.6 Ebben a modellben az A-típu-
sú személyiség a kompetitívebb, eredményorientáltabb, tü­
relmetlenebb és agresszívabb, míg a B-típusú személyiség
ezek ellentéte. E személyiségtípusokat általában a munka­
helyeken lehet tetten érni, minthogy az A-típusú személyi­
séggel rendelkező emberek gyakrabban kötnek ki vezetői
és magasabb pozíciókban, hála a jellemüknek. Ugyanakkor
a vizsgálatok arra is fényt derítettek, hogy ugyanők két­
szerié gyakrabban kapnak szívrohamot vagy szenvednek

213
más szívbetegségben. Magyarul a személyiségtípusunk szó
szerint megölhet minket. Ez pedig nem túl szívderítő. A ké­
sőbbi vizsgálatok eredményei azonban arra utaltak, hogy
a szívbetegségek megnövekedett kockázata más tényezők­
nek tulajdonítható, például a dohányzásnak, a szegényes
táplálkozásnak, a beosztottakkal való ordibálás nyolc per­
cenkénti terhének és így tovább. így a személyiség A-, B-tí-
pusokra való felosztása idővel túlságosan általánosítónak
bizonyult. Ennél finomabb megközelítésre volt szükség,
mivel a személyiségjegyek részletesebben érdekelték a ku­
tatókat.
A személyiségjegyeket feltételező elméletek alapjául
szolgáló legtöbb adat a nyelvészeti vizsgálatokból szár­
mazott. Számos kutató, közöttük Sir Francis Galton a 19.
században, illetve Raymond Cattell (akinek a folyékony és
a kristályos intelligenciát is köszönhetjük) a múlt század
ötvenes éveiben is az angol nyelvet vizsgálták, és olyan sza­
vakat kerestek benne, amelyek felfedhették a személyiség-
jegyeket. Az olyan szavak, mint az „ideges”, „aggodalmas”
vagy „paranoid” a neuroticizmus jellemzésére használha­
tók, míg a „társaságkedvelő”, „barátságos” vagy „támogató”
értelemszerűen a barátságosság jegyről adhat felvilágo­
sítást. Az elmélet szerint (amely a lexikai hipotézis7 nevet
kapta) a személyiségjegyek idővel a nyelv részévé válnak,
mégpedig közülük a legfontosabbakat jellemzően egyetlen
szó fejezi ki. A jellemző szavakat összegyűjtötték, statisz­
tikai elemzésnek vetették alá, és ezáltal feltárultak a spe­
cifikus személyiségjegyek. Az így szerzett rengeteg ismeret
számos későbbi személyiségmodell alapjául szolgált.
Természetesen e megközelítés sem mentes a problémák­
tól. Legfőképpen az okoz nehézséget, hogy az elmélet függ
a nyelvtől, márpedig a nyelv nemcsak kultúráról kultúrá­

214
ra különbözik, de időben is folytonosan változik. A még
ennél is szkeptikusabb szakemberek azon a véleményen
vannak, hogy a személyiségjegyeket feltételező elméletek
túlságosan korlátozók, így nem alkalmasak a személyiség
tényleges leírására. Senki sem viselkedik ugyanúgy minden
helyzetben, hiszen magatartásunkat befolyásolják a külső
tényezők. Az extrovertált talán szeret eljárni otthonról,
és keresi az izgalmakat, de ha temetésre vagy egy fontos
üzleti értekezletre hivatalos, ott nem fog extrovertált mó­
don viselkedni, tehát minden szituációt különbözőképpen
kezel (ha csak nincsenek mélyebben gyökerező problémái).
Ezt az elméletet nevezzük szituacionizmusnak.
A tudományos viták ellenére gyakran végeznek szemé­
lyiségteszteket.
Ha kitöltünk egy gyorstesztet, majd ennek eredménye­
képpen azt mondják nekünk, hogy beleülünk egyik vagy
másik típusba, az nem több ártatlan mókánál. Úgy érezhet­
jük, hogy egy bizonyos személyiségtípusba tartozunk, és ha
egy rövid tesztet kitöltve az eredmények is igazolják ezt, az
megerősíti a feltételezésünket. Lehet, hogy csak ingyenes
tesztről van szó egy hevenyészett honlapon, ahol minden
hatodik másodpercben felugrik egy ablak, amely arra buz­
dít, hogy regisztráljunk egy online kaszinóba, de a teszt az
teszt. Ennek klasszikus példája a Rorschach-teszt, amely­
ben meghatározhatatlan alakú festékfoltokat kell megvizs­
gálnunk, és elmondani, hogy mit veszünk észre bennük
(például pillangókat látunk kikelni a bábból, vagy a túl sokat
kérdező terapeutánk felrobbanó fejét). Noha e tesztek fel­
fedhetik az alany személyiségének bizonyos elemeit, ez nem
olyasvalami, amit validálni, tehát objektíven igazolni lehet­
ne. Ha nagyon hasonló emberek ezrei néznek rá ugyanarra
a képre, könnyen ezer és ezer különféle választ adhatnak

215
 rá. Technikailag ez tehát a személyiség komplexitásának és
változatosságának nagyon pontos demonstrációja, tudomá­
nyos szempontból azonban fabatkát sem ér.
A személyiségtesztek azonban nem mindig csupán a köny-
nyed szórakoztatást célozzák. Leggyakrabban (és legag-
gasztóbb módon) a vállalati szektorban használják őket.
Talán hallottak már a Myers-Briggs-típusindikátorról
(MBTI), a világ egyik legnépszerűbb személyiségelemző
módszeréről, amely dollármilliókat ér. A gond csak az, hogy
a tudományos közösség nem fogadja el. Bár rigorózusnak
tűnik, és nagyon komolynak hangzik (hiszen ez is jellegek
skáláin alapul, melyek közül az extrovertált-introvertált a
legismertebb), valójában azonban ősrégi, kipróbálatlan fel-
tételezéseken nyugszik, amelyeket szenvedélyes, de egyet­
len forrásból dolgozó amatőrök barkácsoltak össze.8 Ennek
ellenére egyszer csak rákaptak az üzletemberek, akik a leg­
hatékonyabb módon akarták a beosztottjaikat irányítani,
így globális népszerűségre tett szert. Manapság már több
százezer hirdetője van, akik esküsznek rá. Ahogy a horosz­
kópoknak is.
Ennek lehetséges magyarázata, hogy az MBTI viszonylag
egyszerű és könnyen érthető, így alkalmas arra, hogy az
alkalmazottakat könnyen kezelhető kategóriákba sorol­
juk. E kategóriák előre jelezhetik viselkedésüket, így ennek
megfelelően lehet irányítani őket. Introvertáltat alkalmaz­
tunk? Rakjuk őt olyan beosztásba, ahol egyedül dolgozhat,
és ne zavarjuk. Eközben fogjuk az extrovertáltakat, és
olyan feladatot bízzunk rájuk, ami nyilvánosságot és pör­
gést igényel. Hiszen azt szeretik.
Vagy legalábbis ez az elmélet. Csakhogy kizárt, hogy
mindez a gyakorlatban is működjön, minthogy az emberek
közel sem ilyen egyszerű teremtmények. Sok vállalat hasz­

216
nálja az MBTI-t a munkaerő-felvételi eljárása integráns ré­
szeként, miközben a rendszer százszázalékos őszinteséget,
és ugyanekkora értetlenséget kíván az állásra jelentkezők­
től. Ha el akarunk nyerni egy munkát, és az állásinterjún
kitöltetnek velünk egy tesztet, olyan kérdésekkel, mint
például „Szeret csapatban dolgozni?”, akkor valószínűtlen,
hogy azt fogjuk válaszolni, hogy „Nem, mindenki más csak
kártevő, akit el kellene tiporni” - még akkor sem, ha ponto­
san ezt gondoljuk. A legtöbb ember eléggé intelligens, hogy
ügyesen töltse ki az efféle teszteket, így pedig az eredmé­
nyek irrelevánsak lesznek.
Az MBTI-t rendszeresen emlegetik a tudományokban
nem annyira erős emberek, mint megcáfolhatatlan Igazsá­
got, minthogy ismereteik nem elegendők ahhoz, hogy meg­
lássák gyengeségeit, így könnyen felülnek a hírverésnek.
Az MBTI-teszt csak akkor lehetne csalhatatlan, ha minden­
ki, aki valaha kitöltötte, onnantól kezdve direkt a személyi­
ségdiagnózisának megfelelően viselkedne. De nem fog. Az,
hogy a menedzsereknek tetszene, ha az embereket korláto­
zott és könnyen érthető kategóriákba lehetne sorolni, még
nem jelenti azt, hogy ez a valóság.
Összességében tehát a személyiségtesztek sokkal hasz­
nosabbak lennének, ha a személyiségünk nem állna folyton
az útjukba.

Csapjuk le a biztosítékot!
(Hogyan működik a düh,
és miért lehet ez jó dolog?)

„Ne dühíts fel! Nem tetszenék neked dühösen” - hangzik

Bruce Banner híres mondása. Ugyanis, ha Banner mérges
lesz, átalakul a Hihetetlen Hulkká, a milliók által rajongott,

217
 világhírű képregényfigurává. Szóval a frappáns beszólás
egyértelműen téves.
Egyébként pedig, kinek tetszik valaki, aki éppen dühös?
Persze vannak emberek, akik „jogosan tombolnak”, ha
igazságtalanság dühítette fel őket, és akik ezzel egyetérte­
nek, talán még buzdítják is őket. A haragot általában mégis
negatív érzelemnek tekintjük, főként azért, mert irracio­
nális viselkedést, szomorúságot, sőt erőszakot szül. De
ha ilyen káros, vajon miért imádja újra és újra előidézni az
emberi agy, akár a leglényegtelenebbnek tűnő eseményekre
adott válaszként is?
Mi pontosan a harag? Az érzelmi és pszichológiai felin-
dultság állapota, amelyet általában akkor tapasztalunk,
ha valamilyen határt megsértettek. Valaki nekünk jött az
utcán? Ekkor fizikai határaink sérültek. Valaki pénzt kért
kölcsön, és nem adta meg? Ezzel pénzügyi határainkat
hágta át, és anyagi forrásainkat csorbította. Valaki olyan
nézeteket hangoztat, amelyeket hihetetlenül sértőnek ér­
zünk? Morális határainkat vették semmibe. Ha pedig nyil­
vánvaló, hogy az illető szándékosan hatolt át határainkon,
akkor az már provokáció. Ilyenformán még inkább feltüzel
minket, még dühösebbek leszünk tőle. Olyan ez, mintha
nem csupán kilöttyentették volna az italunkat, hanem
egyenesen az arcunkba borították volna. Nem csak a hatá­
rainkat sértették meg, de mindezt akarattal tették, amiből
nekik előnyük származott, a mi kárunkra. Az agy már jóval
az internet előtt is reagált a trollokra.
A harag evolúciós pszichológusok által kifejlesztett reka-
librációs elmélete9 szerint a düh az ehhez hasonló helyze­
tek kezelésére alakult ki az evolúció során, afféle önvédelmi
mechanizmusként. A harag azonnali, tudat alatti reakciót
indít be azon helyzetekre adott válaszul, amelyekben gyor­

218
san hátrányba kerülnénk. Ezzel elősegíti, hogy még idejé­
ben megtegyük a szükséges ellenlépéseket, és megóvjuk
saját épségünket. Képzeljük el egyik főemlős ősünket, aki
verejtékes munkával igyekszik kőbaltát készíteni, az újon­
nan kifejlődött agykérgét használva. Az új keletű eszközök
elkészítése sok időt és erőfeszítést igényel, de rendkívül
hasznosnak bizonyul. Aztán amint elkészül, jön valaki,
és elveszi. Az az emberelőd, aki erre csak csendben ül, és a
tulajdon és a moralitás mibenlétén mereng, talán okosabb­
nak tűnhet. Azt viszont, amelyik azonnal dühbe gurul, és
hatalmas pofont kever le a tolvajnak az ő majomméretű
tenyerével, sokkal kevésbé fogják legközelebb is semmibe
venni. Ezáltal emelkedik státusza, és szaporodási esélyei is
megnőnek.
Vagy legalábbis ez az elmélet. Az evolúciós pszicholó­
gusoknak megvan az a szokásuk, hogy ehhez hasonlóan
leegyszerűsítsék a dolgokat, ami már önmagában is felmér­
gesíthet egyeseket.
Szigorú neurológiai értelemben a harag rendszerint a fe­
nyegetésre adott válasz, így a fenyegetésazonosító rendszer
fontos szerepet játszik a düh kialakulásában. E rendszert
az amygdala, a hippokampusz, a periakveduktális (tehát az
agyvezeték, akveduktusz, mellett lévő) szürkeállomány, il­
letve a középagy érzékszervi információ feldolgozásáért fe­
lelős részei alkotják, és ilyenformán részt vesznek a harag
létrejöttében. Ahogy már korábban is láttuk, az emberi agy
mind a mai napig e primitív fenyegetésdetektáló rendszer
segítségével tájékozódik a modern világban. Amikor pedig
nevetnek rajtunk, mert egyik kollégánk nem túl hízelgő
megjegyzésekkel illetett minket, azt bizony fenyegetés­
ként értelmezzük. Ugyan e beszólások nem károsítanak
minket a szó fizikai értelmében, reputációnk és szociális

219
 státuszunk veszélybe kerül. Végeredményként pedig dühbe
jövünk.
A Charles Carver és Eddie Hármon-Jones, illetve mások ál­
tal végzett agyi képalkotó vizsgálatok felfedték, hogy a mér­
ges alanyok orbitofrontális kéregbeli aktivitása megemelke­
dik. Ezt az agyterületet általában az érzelemszabályozással,
illetve a célirányos viselkedéssel hozzák összefüggésbe.10 Ez
alapvetően azt jeleni, hogy amikor az agy azt akarja, hogy
valami megtörténjen, akkor olyan magatartásformákat in­
dít be vagy serkent - gyakran az érzelmek révén -, amelyek
elősegítik a vágyott esemény bekövetkeztét. A harag eseté­
ben történik valami, erről agyunk értesül, és eldönti, hogy
nem kifejezetten örül neki. Ennek hatására olyan érzelmet
(dühöt) generál, amely segítségével hatékonyan tud ezen
eseményre reagálni, és az eredmény kielégítő lehet.
És itt kezd a dolog egyre érdekesebbé válni. Bár a haragot
általában károsnak és irracionálisnak tartjuk, mégis úgy
tűnik, hogy bizonyos helyzetekben a düh igen sokat segít­
het, sőt, kifejezetten hasznos. A szorongás és a legkülön­
félébb fenyegetések stresszt okoznak, ami nagy baj, főként
a kortizol homon felszabadulása miatt. E kortizol váltja
ki ugyanis mindazokat a kellemetlen élettani reakciókat,
amelyek igazán károssá teszik a stresszt. Viszont sok kísér­
let, mint például amelyet Miguel Kazén és munkatársai vé­
geztek az Osnabrücki Egyetemen,11 azt bizonyította, hogy
a harag éppenséggel csökkenti az emberek kortizolszintjét,
így csökkenti a stressz esetleges romboló hatását.
Emögött az húzódhat, ahogy ezek a vizsgálatok is kimu­
tatták,12 hogy a harag megnöveli a bal félteke - konkrétan
az agy közepén lévő cinguláris kéreg elülső része, illetve
a homloklebeny kérgi területeinek - aktivitását. Ezek a
régiók a motiváció szabályozásáért és a fogékonyságért fe­

220
lelősek. Mindkét agyféltekében jelen vannak, de mindkét
oldalon eltérő feladatot látnak el. A jobb féltekében a kel­
lemetlen ingerek elkerülését célzó negatív, visszahúzódó
reakciók, míg a balban a pozitív, aktív és megközelítő visel­
kedések irányitása történik.
Egyszerűen szólva, amikor e motivációs rendszer fenye­
getéssel vagy problémával szembesül, a jobb félteke így szól:
„Ne, hátra, ez veszélyes, ne tegyük még rosszabbá!” - ennek
hatására pedig visszahőkölünk vagy egyenesen elbújunk.
A bal félteke eközben ekképp reagál: „Nem, ezt nem értem,
jobban meg kell vizsgálnom” - majd képletesen feltűri az
ingujját, és nekiáll értelmezni a jelenséget. A metaforákban
(valamint a Tóm és Jerry rajzfilmekben) szereplő, vállainkon
ülő apró ördög és angyal valóban jelen van agyunkban.
A magabiztosabb, extrovertáltabb személyiségű emberek­
nek vélhetően a bal agyféltekük a domináns, míg a neu­
rotikus és introvertált típusú embereknél valószínűleg a
jobb oldal erősebb. Csakhogy a jobb oldal befolyása sem­
mit sem tesz az érzékelt fenyegetések ügyében, így azok
fennmaradnak, és stresszt, valamint szorongást okoznak.
A jelenleg elérhető adatok arra utalnak, hogy a harag növeli
a bal féltekében lévő motivációs rendszer aktivitását.13 Ez
cselekvésre sarkallhatja az illetőt, hasonlóan ahhoz, mint
amikor lelökik a tétova embert az ugródeszka végéről. Ez­
zel egy időben csökken a kortizolszint, ami tovább korlá­
tozza a bénító erejű szorongási választ.14 Ehhez hasonlóan,
a haragról azt is kimutatták, hogy hatására az emberek
optimistább módon kezdenek gondolkodni, így ahelyett,
hogy a lehető legrosszabb végkifejlettől félnének, a düh ar­
ra sarkallja őket, hogy minden problémát megoldhatónak
tartsanak (még ha ebben nincs is igazuk), így a fenyegetés
kisebbnek tűnik.

221
 A vizsgálatok azt is kimutatták, hogy a látható harag
hasznos a tárgyalások alkalmával, még akkor is, ha mind­
két fél felpaprikázott hangnemben beszél. Hiszen ez arra
utal, hogy mindkét partner motivált, hogy elérje a célját,
optimista a végkifejletet illetően, és nagy valószínűséggel
őszintén beszél.15
Mindez megkérdőjelezi, hogy valóban a szőnyeg alá
kell-e söpörnünk a haragot, sőt inkább arra utal, hogy job­
ban tesszük, ha szabadjára engedjük dühünket, hogy ezzel
csökkentsük a stresszt, és elérjük, hogy haladjanak a ten­
nivalók.
Csakhogy, mint általában, a harag mégsem ennyire egy­
szerű. Végül is az agyból származik. A düh elnyomásának
számos módját fejlesztettük ki. A klasszikus „számolj el
tízig”, illetve „válasz előtt végy egy nagy levegőt” módsze­
rek azért működhetnek, mert a haragos reakció egyébként
nagyon gyors és intenzív lenne.
A harag idején rendkívül aktív orbitofrontális kéreg az ér­
zelmek és a viselkedés irányításából is részt vállal. Konkré­
tan ez az agyterület szabályozza és szűri, ahogy az érzelmek
befolyásolják a magatartást. Általában visszaszorítja vagy
elfojtja a legerőteljesebb és legprimitívebb indulatainkat.
Amikor az intenzív emóciók nagy valószínűséggel veszélyes
viselkedésre sarkallnának minket, az orbitofrontális kéreg
közbelép, afféle biztosítékként, és a kád túlfolyójának funk­
cióját tölti be, amely ellensúlyozza a csöpögő csap folytonos
vízáramát. Nem foglalkozik a mélyben fekvő okokkal, mind­
össze megállítja a káros folyamatokat, nehogy a helyzet
még rosszabbra forduljon.
A harag által kiváltott zsigeri érzések nem mindig árul­
kodnak a teljes folyamatról. Ha valami komolyan felmérge­
sít minket, azon órákig, napokig, sőt hetekig is tudunk for-

222
rongani. A haragot kiváltó, kezdeti fenyegetést detektáló
rendszerben szerepet kap a hippokampusz és az amygdala
is, ezekről a területekről pedig tudjuk már, hogy részt vesz­
nek az élénk és nagy érzelmi töltöttségű emlékek kialakí­
tásában. A dühöt kiváltó esemény így sokáig tovább élhet
a memóriánkban, mi meg rágódhatunk rajta hosszan - ez a
rumináció, hogy egy szakkifejezést is villantsunk. Azon kí­
sérleti alanyoknak, akik olyasmin ruminálnak, ami felmér­
gesíti őket, megnő az agyi aktivitásuk a prefrontális kérgük
középső részén, márpedig itt a döntéshozatal, a tervalkotás
és más összetett kognitív feladatok szoktak végbemenni.
Ennek eredményeként a harag sokszor tartós marad, sőt
még erősödhet is. Ez különösen az apró irritáló jelenségekre
igaz, amelyekre nem tudunk érdemben válaszolni. A harag
igyekszik agyunkat arra késztetni, hogy komolyan foglal­
kozzon a problémával, de mit tud vele kezdeni, ha története­
sen egy automata okozza, amely sohasem adja ki a visszajá-
rót? Vagy valaki, aki megátalkodott módon bevág elénk az
autópályán? Vagy a főnökünk, aki délután 4 óra 56 perckor
közli, hogy aznap tovább kell bennmaradnunk? Mindezek
a jelenségek haragot váltanak ki, de egyszerűen nincs lehe­
tőségünk megakadályozni őket, hacsak nem akarunk van­
dalizmusért bíróság elé állni, vagy összetörni a kocsinkat,
esetleg kirúgatni magunkat. És mindezek akár ugyanazon a
napon is bekövetkezhetnek. Agyunk tehát sokszoros dühítő
stimulussal kénytelen szembenézni egyszerre, miközben
esélye sincs, hogy megoldja őket. A viselkedési válaszunkat
meghatározó agyi rendszerünk bal fele sürget minket, hogy
csináljunk már valamit, de nincs mit tenni.
Ezek után a pincér véletlenül feketekávét hoz, miközben
mi lattét kértünk, és ezzel betelik nálunk a pohár. A szeren­
csétlennek ezután leordítjuk a fejét, pedig semmit sem te-

223
hét arról, ami korábban történt velünk. Ez a helyettesítés:
az agy majd felrobban a felgyülemlett haragtól, ami nem
képes kiáramlani. Ezért az első számba vehető célpontra
zúdítja az összes mérgét, csak hogy csökkenjen a kognitív
nyomás. Ez persze semmivel sem teszi a szidalmakat kel­
lemesebbé az áldozat számára, aki véletlenül kinyitotta a
dühöngés szelepét.
Ha dühösek vagyunk, de ezt leplezni akarjuk, az agy sok­
oldalúságának hála számos lehetőség áll a rendelkezésünk­
re, hogy úgy legyünk agresszívak, hogy közben ne folyjon
vér. Lehetünk „passzív-agresszívak”, amikor elérjük, hogy
a másik nyomorultul érezze magát viselkedésünk miatt,
miközben nem igazán tud ez ellen semmit tenni. Keve­
sebbet beszélünk vele, vagy csupán semleges hangnemben
szólunk hozzá, miközben általában kifejezetten barátsá­
gosak szoktunk lenni. Esetleg az összes közös barátunkat
meghívjuk egy eseményre, kivéve őt. E magatartásformák
egyike sem nevezhető kifejezetten ellenségesnek, de azt
eredményezik, hogy az illető elbizonytalanodik. Ettől
elszomorodik és kellemetlenül érzi magát, de nem lehet
biztos abban, hogy mérgesek vagyunk-e rá. Az emberi agy
nagyon rosszul viseli a bizonytalanságot és a kétértelmű­
séget, ezért e viselkedést stresszként éli meg. így büntetjük
őt anélkül, hogy erőszakot alkalmaztunk volna, vagy akár
csak megsértenénk a szociális normákat.
A passzív-agresszív taktika azért működhet, mert az
emberek nagyon jól felismerik, ha a másik dühös. A test­
beszéd, az arckifejezés, a beszéd tónusa, az, ha üvöltözve
üldöz minket valaki egy rozsdás machetét lóbálva, mind
árulkodók az agy számára, ezek alapján pedig következ­
tethet a haragra. Ez a fejlett metakomunikáció-felismerő
képesség igen hasznos lehet, minthogy nem szeretjük, ha

224
dühös ember van a közelünkben. Az ő viselkedése ugyanis
lelki és testi jólétünkre is veszélyes, ezért potenciális fenye­
getést jelent. Ugyanakkor az is nyilvánvaló e felismerésből,
hogy az illetőt komoly sérelem érte.
Egy másik dolog, amit jól az emlékezetünkbe kell vés­
nünk, hogy a harag átélése és a haragra adott válasz nem
ugyanaz. Valószínűleg mindenki hasonlóképpen éli meg a
dühöt, de az, ahogy reagálnak rá, már alapvetően külön­
bözik - ez pedig a személyiségtípusuk újabb fokmérője.
A düh az érzelmi reakció, amelyet akkor érzünk, ha fenye­
getés ér minket. Ha erre olyan viselkedéssel reagálunk, ami
károsítja a fenyegetés felelősét, az már agresszió. Ha csak
gondolunk arra, hogy másnak kárt okozzunk, akkor csak
az agresszió kognitív komponense valósul meg, ez az ellen­
ségesség. Ha rajtakapjuk például a szomszédunkat, amint
nyomdafestéket nem tűrő szavakat pingál a kocsinkra, ak­
kor haragot érzünk. Erre az jut eszünkbe, hogy „Ezért kita­
posom a belét” - ez az ellenségesség. Amikor egy téglával
bedobjuk az ablakát bosszúból - na az már agresszió.16
Akkor hát hagynunk kell, hogy dühösek legyünk vagy
sem? Nem bíztatom önöket, hogy kapjanak hajba azonnal
a kollégáikkal, vagy passzírozzák át őket az iratdarálón
minden alkalommal, amikor bosszantják önöket. De le­
gyünk tudatában annak, hogy a düh nem mindig rossz
dolog. A mérték azonban elsődleges fontosságú. A mérges
emberek kívánságaival általában hamarabb foglalkoz­
nak, mint azokéval, akik illedelmesen kérnek. Ez azonban
azt eredményezi, hogy az illető rájön, hogy a düh előnyös
számára, így egyre gyakrabban fog ehhez folyamodni. Az
agy az álandó dühöt hamarosan a jutalmazással kapcsolja
össze, így tovább tüzeli azt. Végezetül olyasvalakivel kell
nap mint nap találkoznunk, aki az útjába kerülő legapróbb

225
kényelmetlenségre is tombolással reagál, ennek következ­
tében pedig menthetetlenül celeb szakács lesz belőle. Hogy
ez jó vagy rossz dolog, azt döntse el mindenki maga.

Higgy m agadban, és akkor mindenre képes leszel...

a józan ész határain belül
(Mi és hogyan motiválja az embereket?)

„Minél nehezebb az utazás, annál jobb a megérkezés.” „Az

erőfeszítés az alapja a háznak, ami te vagy.” Manapság az
ember nem tud edzőterembe, kávézóba, de még munkahe­
lyi étkezdébe se belépni anélkül, hogy szembesülnie kell­
jen az efféle idézeteket szerepeltető, ízléstelen motivációs
poszterekkel. A dühről szóló előző részben azt vizsgáltuk,
hogy az érzelmek erre hivatott agyi ingerületvezetési
pályák révén hogyan motiválhatnak arra minket, hogy
reagáljunk a fenyegetésre. Itt azonban hosszabb távú mo­
tivációról beszélünk, amely inkább hat elhivatottságként,
semmint reakcióként.
Mi a motiváció? Azt ismerjük, ha nem vagyunk motivál­
tak - megszámlálhatatlan tervet fúrtak már meg az illetéke­
sek, akik csak halogatták a munkát. A halogatás nem más,
mint a rossz cselekvésre irányuló motiváció (ezt jól isme­
rem, hiszen ki kellett kapcsolnom a wifit, hogy végre befe­
jezzem ezt a könyvet). Nagy vonalakban a motivációt azon
energiaként lehet leírni, amely szükséges az ember számá­
ra, hogy fennmaradjon az érdeklődése és tovább dolgozzon
egy projekten, illetve a cél érdekében. Az egyik legelső mo­
tivációelmélet magától Sigmund Freudtól származik. Freud
hedonista (élvezet-) elve szerint az élőlények kényszeresen
keresik és űzik az élvezetet nyújtó dolgokat, miközben el­

226
kerülik azokat, amelyek fájdalmat és diszkomfortérzetet
nyújtanak.17 Nehéz tagadni, hogy ez így működik, ahogy ezt
az állati tanulást vizsgáló kutatások is kimutatták. Tegyünk
egy patkányt egy dobozba, adjunk neki egy gombot, idő­
vel puszta kíváncsiságból is nyomogatni fogja. Ha a gomb
lenyomása ízletes ételt eredményez számára, a patkány
hamar elkezdi egyre gyakrabban nyomogatni a gombot, hi­
szen összekapcsolja e cselekvést a finom jutalommal. Nem
sokat kockáztatunk azzal, ha kijelentjük, hogy hirtelen na­
gyon motiválttá válik a gomb nyomogatására.
Ez a rendkívül megbízható folyamat az operáns kondi­
cionálás, ennek révén egy bizonyos jutalom növeli vagy
csökkenti a hozzá kapcsolt viselkedés gyakoriságát. Mind­
ez az emberekben is működik. Ha a gyerek kap egy új já­
tékot, amikor kitakarítja a szobáját, sokkal valószínűbb,
hogy legközelebb is hajlandó lesz rá. Sőt, a felnőttek sem
immunisak rá, mindössze a jutalmat kell kicserélnünk.
Ennek eredményeként a szobatakarítás kellemetlen köte­
lessége immár pozitív eredményhez kötődik, így az alany
motiválttá válik.
Mindez látszólag alátámasztja Freud hedonista elvét, de
mikor működtek az emberek és az ő bosszantó agyuk va­
laha is ilyen egyszerűen? Számtalan mindennapos példát
hozhatunk arra, hogy a motiváció korántsem egyszerű él­
vezetkeresés, illetve a kellemetlenség elkerülése. Az embe­
rek folyton olyasmiket csinálnak, ami nem nyújt azonnali,
nyilvánvaló fizikai élvezetet.
Vegyük például az edzőterembe járást! Noha az intenzív
fizikai aktivitás valóban képes eufóriát, illetve jóleső ér­
zést okozni,18 ez nem történik minden egyes alkalommal,
és rengeteg szenvedést igényel idáig eljutni. A testmozgás
tehát nem nyújt azonnali, nyilvánvaló fizikai élvezetet

227
 (mondom ezt úgy, hogy a konditeremben engem ért legkel­
lemesebb élmény az volt, amikor egy jót tüsszentettem). És
ennek ellenére, vannak emberek, akik tovább küzdenek.
Bármi is adja a motivációjukat, az nyilvánvalóan túlmutat
az azonnali fizikai élvezeten.
Vannak más példák is. Például a rendszeresen adakozók,
akik olyan emberek megsegítésére fordítják a pénzüket,
akikkel sohasem fognak találkozni. Vagy azok, akik vége-
láthatatlanul küzdenek egy kellemetlen főnök alatt az elő­
léptetés halvány reményében. Akik rendíthetetlenül olvas­
nak egy könyvet, amelyet nem élveznek különösebben, de
kitartanak, mert tanulni szeretnének belőle. E tevékenysé­
gek egyike sem biztosít azonnali élvezetet, sőt némelyikük
éppenséggel kellemetlen élményeket okoz az illető számá­
ra. Freud szerint ezért el kellene kerülniük őket. De még­
sem teszik.
Mindez arra utal, hogy Freud elképzelései túlságosan
leegyszerűsítők,19 ezért ennél összetettebb megközelítésre
van szükség. Például az „azonnali élvezetet” kiválthatjuk
a „szükségletekkel”. 1943-ban Abraham Maslow megter­
vezte a szükségletek róla elnevezett hierarchiáját. Ebben
amellett érvelt, hogy bizonyos dolgokra minden embernek
szüksége van a normális életműködéshez, ezért motiváltak
arra, hogy ezekhez hozzájussanak.20
Maslow hierarchiáját rendszerint lépcsőzetes piramis­
ként jelenítik meg. A legalsó szintjén találjuk a biológiai
szükségleteket, mint az ételt, az italt, a levegőt (hiszen aki­
nek nincs levegője, kétségtelenül igen motiválttá válik arra,
hogy kapjon). Aztán ott van a biztonság, benne a hajlékkal,
a személyes, illetve a pénzügyi biztonsággal, tehát mind­
azokkal a tényezőkkel, amelyek segítségével elkerülhet­
jük, hogy fizikai bántódásunk essék. A következő szinten

228
szerepelnek a hovatartozással kapcsolatos szükségletek.
Az emberek társas teremtmények, és igénylik mások elfo­
gadását, támogatását és vonzódását (vagy legalább a társas
interakciókat). A börtönökben alkalmazott magánzárkát
nem véletlenül tartják szigorú büntetésnek.
Efölött áll a megbecsülés, annak szükséglete, hogy ne
csak tudomást vegyenek rólunk vagy kedveljenek minket a
többiek (és mi saját magunk), de tiszteljenek is. Az embe­
rek ragaszkodnak bizonyos morális értékekhez, amelyeket
nagyra becsülnek, és reménykednek abban, hogy mások
ezért tisztelni fogják őket. E tisztelet vágya adja hát tetteik
és viselkedésük motivációját. Végül pedig az önmegvalósí­
tásról sem szabad megfeledkeznünk, amely annak vágya
(és ilyenformán erős motivációként hat), hogy beteljesítsük
a bennünk rejlő lehetőségeket. Úgy érzi, a legjobb festő le­
hetne a világon? Akkor motiválttá válik arra, hogy valóban
a világ legjobb festőjévé váljon. Bár, minthogy a művészet
megítélése szubjektív, technikai értelemben talán más
most is a világ legjobb festője lehet. Minden elismerésem,
ha így van.
A Maslow-piramis mögött rejlő elképzelés szerint az
ember motivációi először az első szinten lévő szükségletek
beteljesítésére irányulnak. Ha mindezt elétre, akkor lép to­
vább a második szintre, majd a harmadikra, és így tovább.
A cél, hogy kielégítse az összes szükségletét és vágyát, míg­
nem a lehető legjobb személlyé nem válik. Szép elképzelés
ez, csakhogy az agy nem ilyen takaros és jól szervezett. So­
kan nem követik Maslow hierarchiáját. Néhányan készek
arra, hogy utolsó fillérjeiket is a nélkülöző ismeretleneknek
adják, vagy akarattal a veszélyek közé vetik magukat, csak­
hogy megmentsenek egy állatot (kivéve, ha egy darázsról
van szó). Mindezt úgy, hogy az állatok nem tudják kimutat­

229
 ni az iránta érzett tiszteletüket vagy megjutalmazni őket
hősiességükért (különösen a darázs, amely nagy valószínű­
séggel megcsípi megmentőjét, és még gonosz darázsneve­
tést is hallat ezután).
Meg persze ott van a szex. A szex rendkívül erős moti­
váló tényező. Ha bizonyítékot keresnek erre, nézzenek meg
bárhol bármit. Maslow kijelenti, hogy a szex a szükségletek
piramisának legalsó szintjén van, hiszen primitív, erőteljes
biológiai késztetést jelent. Az emberek mégis képesek szex
nélkül élni. Talán nem rajonganak e gondolatért, de ettől
még teljességgel lehetséges. Emellett vajon miért akarják
az emberek annyira a szexet? Az élvezet és/vagy a szapo­
rodás primitív késztetése okán, vagy arra vágynak, hogy
valakihez intim közelségbe kerüljenek? Esetleg azért, mert
a szexuális hódításokat mások tiszteletreméltó teljesít­
ményként értékelik? Bárhogy is, a szex a hierarchia minden
szintjén jelen van.
Az agyműködés kutatásának legfrissebb eredményei
újabb adalékokkal szolgáltak a motiváció mibenlétéről. Sok
kutató megkülönbözteti a belső és a külső motivációkat,
vagyis hogy belső vagy külső tényezők motiválnak-e ben­
nünket. A külső motivációk általában más emberektől ere-
deztethetők. Ha valaki fizet nekünk azért, hogy segítsünk
neki a költözködésben, az külső motiváció. Nem élvezzük,
unalmas, és nehéz tárgyakat kell közben emelgetni, de
pénzügyileg jutalmaznak minket érte, így hát mégis csinál­
juk. De a motívumok ennél kevésbé nyilvánvalók is lehet­
nek. Teszem azt, ha mindenki sárga cowboykalapot kezd
hordani, mert azt diktálja a divat, mi pedig követni akarjuk
a trendet, akkor mi is vészük ilyen fejfedőt, és hordani is
fogjuk. Talán nem rajongunk a sárga cowboykalapokért,
és azt gondoljuk, hogy hülyén néz ki, de mivel mások más­

230
hogy döntöttek e kérdésben, már mi is akarunk egyet. Ez is
külső motiváció.
Belső motivációról akkor beszélünk, ha saját belső vá­
gyaink és döntéseink sarkallnak minket cselekvésre. Ta­
pasztalataink és tudásunk alapján úgy határozunk, hogy
a beteg emberek megsegítése nemes és becsülendő cseleke­
det, így orvoslást tanulunk, és doktorként kezdünk dolgoz­
ni. Ez belső motiváció. Ha viszont az motivál minket, hogy
az orvosi egyetemre járjunk, mivel az orvosok degeszre ke­
resik magukat, az már külső motiváció.
A külső és belső motivációk finoman szabályozott egyen­
súlyban állnak. Nemcsak egymással, hanem önmagukkal
is. 1988-ban Deci és Ryan előállt az öndeterminációs elmé­
lettel, amely azt írja le, hogy mi motiválja az embereket, ha
nincs semmilyen erre ható külső tényező, tehát csak a belső
motiváció jöhet szóba.21 Az elmélet szerint az emberek mo­
tivációja az autonómia (vagyis az ellenőrzés), a kompeten­
cia (hogy jobbá váljanak valamely tevékenységben), illetve
a kötődés (az eredményeik elismerése) megszerzésére irá­
nyul. Ezek mindegyike magyarázatul szolgálhat arra, hogy
a mikromenedzserek miért olyan elképesztően idegesítők.
Ha valaki folyton a fejünk felett les minket, és még a leg­
egyszerűbb feladat elvégzését is pontról pontra utasításba
adja, az elveszi tőlünk az ellenőrzés utolsó morzsáit is, alá­
ássa kompetenciánkba vetett hitünket, és szinte lehetetlen
szót érteni vele. Tekintve, hogy a legtöbb mikromenedzser
milyen szociopatának tűnik (főként, ha a feletteseink).
1973-ban Lepper, Greene és Nisbet az úgynevezett túliga-
zolási hatásra hívta fel a figyelmet.22 Kísérletükben gyere­
keknek adtak színes rajzeszközöket, hogy azokkal játszhas­
sanak. Némelyiküknek azt mondták, hogy megjutalmazzák
őket, ha játszanak az új eszközökkel, másoknak nem mond­

231
 tak semmit, csak hagyták, hogy tegyenek kedvükre. Egy
héttel később azok a gyerekek voltak sokkal motiváltabbak,
hogy használják a rajzolókészleteket, akiket nem jutalmaz­
tak ezért. Azok tehát, akik úgy találták, hogy a kreatív al­
kotás önmagában is élvezetes és megelégedésükre szolgál,
nagyobb motivációt éreztek a tevékenység iránt, mint azok,
akik jutalmat kaptak érte.
Tehát úgy tűnik, hogy ha mi magunk kapcsolunk pozitív
következményt cselekedeteinkhez, az nagyobb súllyal esik
latba motivációs rendszerünk számára, mint ha e pozitív
eredmény mástól eredeztethető. Ha azt mondják nekünk,
hogy legközelebb már nem jutalmaznak minket, az mini­
málisra csökkenti motivációnkat.
Mindennek nyilvánvaló konklúziója, hogy az emberek
jutalmazása valójában még csökkentheti is motivációju­
kat, hogy a kérdéses feladatot végrehajtsák. Viszont, ha
nagyobb önállósággal és szélesebb körű ellenőrzési lehető­
séggel ruházzuk fel őket, az jelentősen növelheti motivá­
ciójukat. Ezt az elképzelést (nagy lelkesedéssel) karolta fel
az üzleti világ, főként azért, mert ezáltal már tudományos
indokuk volt arra, hogy az alkalmazottaknak jobb, ha több
önállóságot és felelősséget kapnak, mint ha többet fizetné­
nek nekik. Miközben vannak kutatók, akik szerint ez igaz,
az elméletet cáfoló adatokat is bőségesen találni. Ha a mun­
káért adott fizetség valóban csökkentené a motivációt, ak­
kor a dollármilliókat kaszáló csúcsmenedzserek gyakorlati­
lag semmit sem csinálnának. Ilyesmit természetesen eszem
ágában sincs állítani, hiszen még ha a milliárdosok nem is
motiváltak arra, hogy bármit is csináljanak, megfizethetik
az ügyvédeket, akik viszont nagyon is készek cselekedni.
Az agy egónk irányába tanúsított elfogódottsága is be­
folyásolhatja a motivációt. 1987-ben Edward Tory Higgins

232
fejlesztette ki az öndiszkrepancia (vagy más néven az én­
képeltérés) elméletét.23 A teória szerint az agy számos én­
képet kezel, ezek egyike az ideális énkép, amilyenné válni
szeretnénk. Az ideális énképünk céljainkból, részrehajlá­
sainkból és prioritásainkból táplálkozik. Ön hiába egy zö­
mök programozó Invernessből, az ideális énképe ettől még
lehet egy bronzbarna röplabdajátékos, aki a Karib-szigete-
ken él. Ez a végső célunk, az a személy, aki lenni szeretnénk.
Viszont ott van az elvárt énképünk, ami azon viselkedé­
sek összessége, amelyekről azt gondoljuk, hogy szüksége­
sek az ideális énkép eléréséhez. Az elvárt énképünk kerüli a
zsírsavakat, nem szórja a pénzt, röplabdázni tanul, és figye­
lemmel követi a barbadosi ingatlanárakat. Mindkét énkép
szolgálhat a motiváció forrásául. Az ideális énképünk pozi­
tív motivációként szolgálhat, és arra ösztökélhet minket,
hogy cselekedeteinkkel közelebb jussunk az ideális állapot­
hoz. Az elvárt énkép ezzel szemben negativ motivációként
hat, eredményeként elkerülhetjük azokat a magatartásfor­
mákat, amelyek távolítanak minket az ideális énképünktől.
Pizzát akar rendelni vacsorára? Na ez éppen olyasmi, ami az
elvárásokkal ellentétes. Maradjunk csak a salátánál!
A személyiségünk ugyancsak beleszól motivációinkba,
hiszen a kontroll helye ebben elsődlegesen fontos lehet.
Ahogy már korábban is szót ejtettünk róla, a kontroll helye
annak mértéke, ahogy a saját kezünkben érezzük az irányí­
tást. Némelyek annyira egoisták lehetnek, hogy úgy érzik,
az egész világ körülöttük forog, mert miért is ne forogna
körülöttük? Mások ennél sokkal visszahúzódóbbak, és úgy
gondolják, hogy sorsuk a körülmények kényétől-kedvétől
függ. E gondolkodásmódoknak kulturális gyökerei is le­
hetnek. Azok, akik a nyugati kapitalista társadalmakban
nőttek fel, és folyton azt hallották, hogy mindent megkap­

233
hatnak, amit csak akarnak, sokkal inkább irányítani fogják
saját életüket, mint az elnyomó rezsimek polgárai, akik vél­
hetően kevésbé fognak így érezni.
Ha úgy véljük, hogy az események passzív áldozatai va­
gyunk, az rendkívül káros lehet, minthogy a jól értesült
tehetetlenség állapotába taszíthatja az agyat. Azok, akik
nem érzik azt, hogy változtatni tudnának helyzetükön, el­
veszítik motivációjukat arra, hogy egyáltalán megpróbálják.
Végeredményben meg sem kísérelnek csinálni valamit, a
körülmények pedig egyre rosszabbra fordulnak, tétlenségük
miatt. Ez tovább csökkenti optimizmusukat és motiváció­
jukat, a mélybe húzó spirál pedig egészen addig ismétlődik,
mígnem a tehetetlen káosz állapotába jutnak, ahol megbé­
nítja őket a pesszimizmus és a motiváció teljes hiánya. Bár­
ki, aki már átélt egy szörnyű szakítást, tudja, miről beszélek.
Hogy pontosan hol jön létre a motiváció az agyban, azt
nem tudjuk. A középagy jutalmazópályái biztosan részt
vesznek ebben, az amygdalával együtt, hiszen a minket
motiváló tényezők erős érzelmi komponenssel is rendel­
keznek. Kapcsolatban áll emellett a homloklebeny kérgi
területeivel és más végrehajtó régiókkal is, minthogy a mo­
tivációk nagy része nem működhetne tervezés és a jutalom
előképzete nélkül. Vannak kutatók, akik egyenesen úgy
gondolják, hogy két, egymástól elkülönült motivációs rend­
szer létezik. Az egyik a fejlett kognitív típus, ettől erednek
életcéljaink és ambícióink, míg a másik ősibb, az alapvető
reakciókért felel, mint például: „Ijesztő dolog, fuss!” vagy
„Nézd: torta! Egyél!”
Csakhogy az agy működésében vannak más mozzanatok
is, amelyek ugyancsak motiváló tényezőkként hathatnak.
Az 1920-as években Bluma Zeigarnik orosz pszichológus,
miközben egy étteremben üldögélt észrevette, hogy a pin­

234
cérek csak arra a rendelésre tudtak visszaemlékezni, amivel
éppen akkor foglalkoztak.24 Amint a rendelést kivitték az
asztalhoz, mintha az egész törlődött volna memóriájukból.
Ezt a jelenséget később a laborban is tesztelték. Az alanyok­
nak egyszerű feladatokat adtak, de néhányukat megzavar­
ták, mielőtt befejezhették volna. A későbbi kikérdezésük
felfedte, hogy a megzavartak sokkal inkább képesek voltak
visszaemlékezni a feladatokra, sőt még be is akarták fejezni
azokat, annak ellenére, hogy a kísérlet akkor már véget ért,
és mindezért semmilyen jutalomra nem tartottak igényt.
E felismerések vezettek a Zeigarnik-hatás megfogalma­
zásához, amelynek értelmében az agy nagyon nem szereti,
ha félbemaradnak az események. Ez magyarázza, hogy a
tévésorozatok epizódjai miért fejeződnek be rendszeresen
olyan csúcspontokkal (ismertebb angol kifejezéssel: cliff-
hangerrel), amelyekről nem lehet tudni, hogy mi lesz a
megoldásuk. A bizonytalan történetvezetés arra sarkallja
a nézőt, hogy feltétlenül nézze meg a következő részt is,
csak hogy véget vethessen a bizonytalanságnak.
Úgy tűnik, az emberek motiválásának második legjobb
módja, ha félbehagyjuk az illető feladatot, és korlátozzuk a
lehetőségeket a befejezésre. Van egy még ennél is jobb mód­
ja a motivációnak, de azt majd csak a következő könyvem­
ben fogom felfedni.

Ezt viccnek szántad?

(A humor fura és kiszámíthatatlan
működése)

„Elmagyarázni egy viccet olyan, mint felboncolni egy békát

- jobban értjük utána, de közben elpusztul a béka.” (E. L.
White) Sajnálatos módon a tudomány jórészt a rigorózus

235
elemzésről és a jelenségek megmagyarázásáról szól, ez le­
het az oka, hogy a tudomány és a humor egymással össze­
egyeztethetetlennek tűnik. Ennek ellenére mégis történtek
tudományos próbálkozások az agy humorban betöltött
szerepének feltárására. E könyvben számtalan pszichológiai
kísérletet mutatunk be: IQ-teszteket, szóvisszaidéző felada­
tokat, az étvágy és az ízérzékelés vizsgálatát szolgáló, fur­
mányosan előkészített ételeket és így tovább. E kísérletek
(és a pszichológiában alkalmazott millió másik teszt) közös
jellemzője, hogy meghatározott típusú manipulációkhoz
(vagy szakszóval: kezelésekhez) ragaszkodnak, amelyek vál­
tozókként jelennek majd meg a statisztikai elemzés során.
A pszichológiai kísérletek kétfajta - független és függő -
változóval dolgoznak. A független változókat a kísérlet ter­
vezője irányítja (ilyenek az intelligenciát mérő IQ-tesztek, a
memóriavizsgálatoknál használatos szólisták, hiszen eze­
ket mind a kutatók tervezték, és ők bocsátják az alanyok
rendelkezésére). Ezzel szemben a függő változók az alany
viselkedése révén keletkeznek, a kísérletező ezeket méri
(az IQ-teszten elért pontszámok, a megjegyzett elemek szá­
ma, az aktiválódott agyterületek és így tovább).
A független változóknak megbízhatóan kell előidézniük
a mérni kívánt viselkedési választ, például a teszt kitöltését.
És itt a probléma: ahhoz, hogy hatékonyan tudjuk a humor
hátterében megbújó agyműködést mérni, az alanyoknak
át kell élniük a humort. Tehát ideális esetben olyasvalamit
kell eléjük tárni, amit mindenki, személyétől függetlenül vic­
cesnek fog találni. Bárki, aki előáll egy efféle kezeléssel, vél­
hetően nem sokáig marad tudós, hiszen azonnal lecsapná­
nak rá a televíziók, hogy kiaknázzák a tehetségét, és ezért
egy rakás pénzt fizetnének neki. A profi komikusok évekig

236
dolgoznak azon, hogy minél többen találják őket viccesnek,
mégsincs olyan komikus, akit mindenki szeretne.
De lesz ez még rosszabb is, mivel a vígjátékok és a humor
elengedhetetlen eleme a meglepetés. Az emberek akkor ne­
vetnek igazán, ha először hallanak egy nekik tetsző viccet.
Másodszorra, harmadszorra, negyedszerre már csak elhúz­
zák a szájukat, hiszen ismerik a poént. így, ha meg akarjuk
ismételni a kísérletet,25 ahhoz egy újabb, száz százalékban
biztos módjára van szükségünk az emberek megnevetteté-
sének.
A körülmények sem közömbösek. A legtöbb laboratórium
miliője steril és szabályozott, minden ízében úgy alakítot­
ták ki, hogy minimalizálják a kísérlet megzavarásának esé­
lyét. Ez remek a tudomány számára, de a vidámság eléré­
séhez nem a legmegfelelőbb környezet. Ha pedig az agyat
akarjuk szkennelni, a feladatunk még ennél is nehezebb.
Az MRI-vizsgálatot például csak egy szűk csőbe zártan le­
het elvégezni, miközben egy hatalmas mágnes kattog, nyi­
korog, zakatol körülöttünk. Ez nem ideális helyzet ahhoz,
hogy valakinek viccelődni támadjon kedve.
És mégis, számos kutató próbálta a humor működését
vizsgálni, eközben pedig nem engedték, hogy ezen, elha­
nyagolhatónak nem nevezhető akadályok eltántorítsák
őket céljuktól. A siker érdekében azonban meglehetősen
furcsa eszközökhöz kellett folyamodniuk. Vegyük például
Sam Shuster professzort, aki azt vizsgálta, hogy hogyan
működik a humor, és miben tér el a különböző embercso­
portokban betöltött szerepe.26 Ehhez ő egykerekű biciklin
egyensúlyozott Newcastle forgalmas belvárosában, és
rögzítette az emberek reakcióit. Noha ez kétségtelenül in­
novatív formája a kutatásnak, a mindenki által viccesnek

237
 tartott dolgok toplistáján az uniciklik (vagy monociklik)
vélhetően még az első tízbe sem férnének be.
Vagy nézzük Nancy Bell, a Washingtoni Állami Egyetem
professzorának kísérletét,’7 amelyben egy szándékoltan
rossz viccet dobtak be rendszeresen a beszélgetésbe, hogy
ezzel vizsgálják az emberek reakcióit, ha elvetélt vicceske­
déssel szembesülnek. Ezt a viccet használták: „Mit mond a
nagy kémény a kis kéménynek? Semmit, a kémények nem
beszélnek.”
A reakciók a kínostól a nyíltan ellenségesig terjedtek. Ösz-
szességében azonban úgy tűnik, hogy senkinek sem tetszett
a vicc, így kérdéses, hogy e kísérletet egyáltalán a humort
kutató vizsgálatok közé sorolhatjuk-e.
E tesztek technikai értelemben közvetetten vizsgál­
ták a humort, hiszen a viccekkel próbálkozó emberek felé
mutatott viselkedési reakciókat figyelték. De vajon miért
találunk egyes gondolatokat, jelenségeket viccesnek? Mi
történik az agyunkban, amikor egyes események hatására
önkéntelen nevetésben törünk ki? Ezen régóta rágódnak a
tudósok és a filozófusok. Nietzsche amellett érvelt, hogy
a nevetés az egzisztenciális magány, illetve a halandóság
érzésére adott reakció, bár a művei alapján nem valószínű,
hogy Nietzsche igazán jól ismerte volna a nevetést. Sig­
mund Freud ezzel szemben úgy gondolta, hogy a nevetést
a „pszichés energia” vagy feszültség kiengedése okozza. Ezt
a megközelítést mások továbbfejlesztették, és elnevezték
a humor megkönnyebbüléselméletének.28 Az e mögött rej­
lő gondolatmenet szerint az agy valamiféle veszélyt vagy
kockázatot érzékel (amely felénk vagy mások felé irányul).
Amint e veszély baj nélkül elmúlik, a bennünk felgyülem­
lett feszültség nevetés formájában szabadul fel, ezáltal meg­
erősítjük magunkban a pozitív végkifejlet tényét. A veszély

238
lehet fizikai természetű, de megfoghatatlan és előre látha­
tatlan is, mint a viccek megcsavart logikája. Vagy okoz­
hatja akár a vágyak és zsigeri reakciók elnyomása is, amit
a társadalmi konvenciók kényszerítenek ki (a sértő, illetve
tabutémákat feszegető viccek legtöbbször ezért ingerelnek
nevetésre). Ez az elmélet különösen relevánsnak tűnik a
helyzetvígjátékok esetében. Ha a szereplő elcsúszik egy
banánhéjon, majd az eséstől csillagokat lát, az humoros,
miközben ha elcsúszik a banánhéjon, de az eséstől betörik
a koponyája és meghal, az egyáltalán nem vicces, hiszen a
veszély valósnak bizonyult.
D. Hayworth 1920-as években kidolgozott elmélete is
erre épül,29 amikor amellett érvel, hogy a nevetés fizikai
folyamata abból a célból fejlődött ki az evolúció során, hogy
ezzel tájékoztassuk társainkat arról, hogy elmúlt a veszély,
és mindannyian jól vagyunk. Hogy ebbe hogyan férnek be­
le azok, akik állításuk szerint „a veszély képébe nevettek”,
azt döntse el mindenki maga.
A filozófusok egészen Platónig visszamenően azt való­
színűsítették, hogy a nevetés a felsőbbrendűség kifejezésé­
nek eszköze. Amikor valaki elesik, vagy mond, illetve tesz
valami butaságot, az azért tölt el minket megelégedéssel,
mert ezáltal az ő szociális státuszuk csökkent a miénkhez
viszonyítva. Nevetünk, mert élvezzük a felsőbbrendűség
érzését, illetve azért, hogy kihangsúlyozzuk a másik kárát.
Ez mindenképpen megmagyarázza, hogy miért olyan él­
vezetes a káröröm. Amikor azonban azt látjuk, hogy nem­
zetközi hírű standup-komikusok stadionokat megtöltő,
nevető ezrek előtt lépnek fel, akkor nem valószínű, hogy a
publikum minden egyes tagja azt gondolja, hogy „Ez mek­
kora egy hülye, én jobb vagyok nála!” Tehát ez a magyarázat
megint csak nem fedheti a teljes történetet.

239
 A humort magyarázó legtöbb elmélet az inkonzisztencia
és az elvárások megszegésének fontosságát hangsúlyozza.
Az agyunk folytonosan igyekszik lépést tartani a belső és
a külső történésekkel, amelyek a fejünkben, illetve a min­
ket körülvevő világban mennek végbe. Ennek elősegítésére,
megkönnyítésére számos rendszert működtet, közöttük a
sémákat. A sémák agyunk speciális eljárásai a gondolko­
dásra és az információ rendszerezésére. Az egyes (például
étteremben, a strandon, állásinterjún, adott típusú embe­
rekkel folytatott beszélgetéseink során létrejött) helyze­
tekre rendszeresen alkalmazunk meghatározott sémákat.
Arra számítunk, hogy ezek a helyzetek az elvárt módon
végződnek, így csak korlátozott számú eshetőséget kell
számba vennünk. Részletes emlékeink és tapasztalataink
révén ugyancsak elvárás alakul ki bennünk arról, hogy a jól
ismert körülmények között milyen eseményeknek „kelle­
ne” történniük.
Az elmélet szerint a humor forrása ezen elvárások meg­
sértése. A szóban elmondott vicc logikája szándékosan
kicsavart, benne nem úgy történnek az események, ahogy
hitünk szerint történniük kéne. Senki sem megy orvoshoz
azért, mert úgy érzi magát, mintha függöny lenne. A fel­
ügyelet nélkül hagyott lovak ritkán sétálnak be a bárba.
A humor tehát talán abból fakad, hogy eme inkonzisztens
logikával vagy a kontextusba nem illő eseményekkel szem­
besülünk, és ez bizonytalanságot kelt bennünk. Az agy
nehezen viseli a bizonytalanságot, különösen akkor, ha ez
arra utal, hogy a világképünk kialakítására és az esemé­
nyek előrejelzésére használt rendszerei hibásan működ­
nek. Ha ugyanis az agy egy bizonyos esemény bekövetkez­
tére számít, de az elmarad, az a létfontosságú előrejelző és
analitikus funkciók hibás működésére utal. De ezután az

240
inkonzisztencia a poén révén feloldódik. Miért lógatod az
orrod? Az elefántnak természetesen hosszú ormánya van,
de ezt a kifejezést inkább az elkeseredett emberekre szo­
kás mondani. Tehát ez egy szóvicc! Én pedig megértettem a
poént! A megoldás pozitív érzetet kelt az agyban, hiszen az
inkonzisztencia elmúlt, sőt talán még tanultunk is valamit.
A nevetéssel jelezzük a megoldás felett érzett megkönnyeb­
bülésünket, ennek pedig számtalan társas hozadéka lehet.
Ez azt is megmagyarázhatja, hogy a meglepetés miért
olyan fontos, és a vicc miért kevésbé vicces, ha újra halljuk.
Hiszen a humor kiváltotta érthetetlen helyzet többé már
nem idegen számunkra, így a hatása elmúlt. Az agy ekkor
már emlékszik a vicc felépítésére, tudja, hogy nem jelent
veszélyt, így nem is hat rá annyira.
A humor folyamatában számos agyterület vesz részt, így
a mezolimbikus jutalmazópálya, minthogy ez hozza létre
a nevetést, mint a humor jutalmát. A hippokampusz és az
amygdala ugyancsak részt vállalnak benne, hiszen emlé­
keznünk kell arra, hogy minek kellene történnie, hogy e
várakozásunkban csalódhassunk, majd ehhez erős érzelmi
szálakat fűzhessünk. Aztán, minthogy a humor jelentős ré­
sze az elvárások és a logika megsértésén alapul, a homlok­
lebeny kérgi területeinek számos régiója is bekapcsolódik,
hogy a magasabb rendű végrehajtófunkcióink se maradja­
nak ki a dologból. Emellett a fali lebenyben található, nyel­
vi működésért felelős agyterületek is aktiválódnak, hogy a
komédia szóbeli, szójátékokon, illetve a beszédnorma meg­
sértésén alapuló elemeit is megértsük.
A humor nyelvi elemei jóval fontosabb szerepet játsza­
nak, mint azt gondolnánk. A beszéd, a hangszín, a hang­
súly, az időzítés mind alapjául szolgálhatnak a viccnek, de
tönkre is tehetik azt. Különösen érdekes eredményre veze­

241
tett a jelbeszéddel kommunikáló süket emberek nevetési
szokásainak vizsgálata. A szokványos beszélgetések alkal­
mával, ha valaki mond egy viccet vagy humoros történetet,
akkor beszélgetőtársai nevetnek ezen (már, ha vicces) a be­
széd szüneteiben, illetve a mondat végén. Tehát a nevetés­
sel megvárják a csöndes szakaszokat, hogy a hangjukkal ne
tegyék érthetetlenné a viccet. Ez azért fontos, mert mind a
viccmondás, mind a nevetés hanggal jár. De a jelbeszéddel
kommunikálók esetében nem ez a helyzet. A hallgató vé­
gignevetheti a viccet, amit jelnyelvvel mondanak el neki, és
ezzel nem akadályoz semmit. De mégsem ezt teszi. A vizs­
gálatok kimutatták, hogy a süket emberek ugyanazokban a
pillanatokban nevetnek a jelnyelvvel előadott vicc hatásá­
ra, pedig a nevetés időzítése náluk nem oszt, nem szoroz.30
A beszéd és a nyelvi működés egyértelműen hatással van
arra, hogy mikor érezzük helyénvalónak a nevetést, így
ennek időzítése nem feltétlenül olyan spontán, mint gon­
doljuk.
Amennyire jelenleg tudjuk, nem létezik specifikus agyi
„nevetőközpont” - humorérzékünk valószínűleg temérdek
folyamatból és kapcsolatból tevődik össze, amely fejlődé­
sünk, személyes preferenciáink és rengeteg tapasztalatunk
eredményeképp alakul ki. Ez magyarázza, hogy miért van
mindenkinek látszólag egyedi humorérzéke.
Annak ellenére, hogy vélhetően mindenkinek különbö­
zik az ízlése, ha komédiáról és viccről van szó, bizonyít­
ható, hogy mások jelenléte és reakciói nagyban hatnak rá.
A nevetés fontos társas funkciója tagadhatatlan. Az em­
berek ugyan sokféle érzelmet képesek hasonlóan hirtelen
és intenzíven átélni, mint a humort, de ezek közül kevés
eredményez hangos, kontrollálatlan (gyakran bénító erejű)
görcsöket - vagyis a nevetést. Előnyösnek kell lennie szá­

242
munkra, ha társaink értesülnek arról, hogy vidámak va­
gyunk, hiszen mi másért alakult volna úgy viselkedésünk
az evolúció során, hogy hangosan nevessünk, ha akarunk,
ha nem.
Róbert Provine, a Marylandi Egyetem kutatójának vizs­
gálatai - és más kísérletek - arra utalnak, hogy harminc­
szor valószínűbb, hogy nevetni fogunk, ha társaságban
vagyunk, mint egyedül.31 Az emberek gyakrabban és sza­
badabban nevetnek, ha barátokkal töltik az időt, még ak­
kor is, ha nem mondanak vicceket, hiszen a humor forrásai
lehetnek a megfigyelések, a közös emlékek, vagy a közös
ismerősökről szóló, rendkívül profán anekdoták. Sokkal
könnyebb tehát társaságban nevetni, ez magyarázza, hogy
a standup-előadások nagy közönséggel a legélvezeteseb­
bek. A humor társas interakciókat illető jellegzetességei­
hez tartozik, hogy az emberi agy rendkívül jól meg tudja
különböztetni a valódi nevetést a tettetett nevetéstől. So-
phie Scott kutatásai derítettek fényt arra, hogy az emberek
különösen pontosan teljesítenek, ha az őszinte és a művi
nevetés között kell különbséget tenniük, még akkor is, ha
az utóbbi egészen hasonlít az igazihoz.32 Előfordult már,
hogy megmagyarázhatatlan módon taszította a rossz víg­
játéksorozat alá bejátszott konzervnevetés? Ez azért volt,
mert az emberek igen erőteljesen reagálnak a nevetésre, és
kifejezetten nehezményezik, ha e reakciójuk révén próbál­
ják őket manipulálni.
Amikor a megnevettetésünkre tett kísérlet kudarcot
vall, akkor ez a kudarc súlyos következményekkel jár.
Ha mondanak nekünk egy viccet, azzal kinyilvánítják,
hogy meg akarnak nevettetni minket. E mögött a követ­
kező elgondolás is állhat: arra a konklúzióra jutottak, hogy
kiismerték humorérzékünket, így képesek elérni, hogy ne­

243
vessünk. Mindezt úgy értékelik, hogy képesek irányítani
minket, tehát felettünk állnak. Ha pedig ezt egy sor másik
ember előtt csinálják, akkor még inkább hangsúlyozhatják
felsőbbrendűségüket. így még inkább megéri nekik.
De aztán minden balul sül el: a vicc nem hat az elvárt
módon. Ez gyakorlatilag árulás, amely számos (főként
tudat alatti) szinten sértő ránk nézve. Nem csoda, hogy a
viccet mondó ember gyakran dühbe gurul a kudarc láttán
(ha példákra vagyunk kíváncsiak, csak kérdezzük meg bár­
melyik feltörekvőiéiben lévő komikust). Csak úgy tudjuk
ezt a maga teljességében értékelni, ha tudatában vagyunk
annak a hatalmas befolyásnak, amit a társas interakciók
gyakorolnak az agyműködésre. Az igazságtételhez viszont
egy önálló fejezet kell.
Teljesítményünk csak így lehet kielégítő - ahogy a szí­
nésznő mondta a püspöknek.*

* Az „ahogy a színésznő mondta a püspöknek” az angol viccek gyakori poén­

ja, amellyel arra hívják fel a figyelmet, hogy az előző, ártatlannak tetsző
állítás valójában alig titkoltan szexuális tartalmú volt. (A ford.)

244
 7. Csoportos ölelés!

Hogyan befolyásolják agyunkat a többiek?

Sokan állítják, hogy nem érdekli őket, mások mit gondol­

nak róluk. Ők ezt sokszor mondják, jó hangosan, és min­
dent megtesznek azért, hogy mindenki számára abszolút
nyilvánvalóvá tegyék véleményüket, aki meghallgatja őket.
Úgy tűnik, hogy nem törődni azzal, hogy mások mit gon­
dolnak rólunk, csak úgy igaz, ha azok az emberek, akiknek
rólunk alkotott véleménye elvileg nem érdekel minket, er­
ről értesülnek. Azok, akik sutba dobják a „társadalmi nor­
mákat”, végül különböző, de jól azonosítható csoportokban
kötnek ki. A 20. század közepének módjaitól és skinhead-
jeitől a mai emókig és goth-okig, az első dolog, amit valaki
csinál, ha nem akar alkalmazkodni a normákhoz, hogy ke­
res magának egy másik csoportidentitást, és inkább ahhoz
alkalmazkodik. Még a motoros bandák és a maffia tagjai is
egymáshoz öltöznek. Talán nem tisztelik a törvényt, de a
társaiknak igenis megadják a tiszteletet.
Ha még a legkeményebb bűnözők és törvényen kívüliek
sem tudják megállni, hogy csoportokat alakítsanak, e kész­
tetésnek tehát nagyon mélyen kell gyökereznie az emberi
agyban. Ha egy rabot túl hosszú időre zárnak magánzár­
kába, az már pszichológiai kínzásnak minősül,1 bizonyítva
azt, hogy az ember számára a kapcsolatok sokkal inkább

245
 szükségletek, mintsem elhanyagolható kedvtelések. Az
igazság az - bármennyire is furcsán hangzik hogy az agy
nagy része azt a célt szolgálja, hogy interakcióba lépjünk
más emberekkel (és ezek a kapcsolatok az agy fejlődését is
befolyásolják). Ennek eredményeképpen pedig megdöbben­
tő mértékben függünk más emberektől.
Jól ismert vita szól arról, hogy vajon a természet (az
öröklött tulajdonságaink) vagy a neveltetés (a ránk ható
külső tényezők) tesz azzá minket, akik vagyunk. A válasz: a
kettő kombinációja. A géneknek nyilvánvalóan nagy részük
van abban, hogy tulajdonságaink hogyan alakulnak, de
mindazon tényezők is hatnak ránk, amelyek növekedésünk
során vesznek körül minket. A fejlődő agy számára pedig az
egyik, ha nem a legfontosabb információforrást a többi em­
ber jelenti. Hogy mit mondanak nekünk, hogyan viselked­
nek, mit tesznek, gondolnak, javasolnak, alkotnak, hisznek
a többiek - ezek mind közvetlenül is hatást gyakorolnak a
fejlődő agyra. Összefoglalva, énünk nagy része (önértékelé­
sünk, égőnk, motivációink, ambícióink és így tovább) attól
függ, hogy mások mit gondolnak rólunk, és hogyan visel­
kednek velünk.
Ha belegondolunk abba, hogy más emberek befolyásolják
agyunk fejlődését, ők maguk pedig agyuk irányítása alatt
állnak, csak egy lehetséges következtetésre juthatunk: az
emberi agyak önmaguk fejlődését irányítják. Sok apokalipti­
kus sci-fi alapötlete szól arról, hogy a számítógépek teszik
pontosan ezt. De sokkal kevésbé félelmetes, ha az agyak
járnak el ugyanígy, minthogy - miképp már sokszor lát­
tuk - az emberi agy egészen nevetséges. Ennek eredménye­
képpen az emberek is nevetségesek. Mégis, agyunk nagy
részének az a feladata, hogy kapcsolatba lépjünk a többi
emberrel.

246
 Az arcodra van írva
(Miért olyan nehéz eltitkolni, hogy
mit is gondolunk igazán?)

Az emberek nem szeretik, ha elkeseredett arcot vágunk,

még ha jó okunk van is rá (mondjuk összevesztünk a part­
nerünkkel, vagy kutyagumiba léptünk). Bármi legyen az
ok, kedvünk még rosszabbra fordul, ha valaki azt mondja,
hogy „mosolyogj!”
Az arckifejezések révén mások megállapíthatják, hogy
mit gondolunk vagy érzünk. Ez is gondolatolvasás, csak
az arc közvetítésével. Valójában igen hasznos formája ez
a kommunikációnak, ami nem is csoda, tekintve, hogy az
agy milyen változatos eszközökkel rendelkezik a másokkal
folytatott kommunikáció irányítására.
Talán hallották már az állítást, miszerint a kommuni­
káció kilencven százaléka nem verbális. Bár a „kilencven
százalékról” szóló állítás jelentősen különbözhet attól
függően, hogy épp ki mondja, de a valóságban is változik
ez az arány, hiszen az emberek eltérően kommunikálnak
a különböző helyzetekben. Azok, akik egy zajos diszkó­
ban próbálnak egymással dűlőre jutni, máshogy fejezik ki
magukat, mint ha egy alvó tigrissel lennének összezárva
a ketrecében. Mindenesetre annyi szent, hogy a személyes
kommunikáció nagy (vagy akár túlnyomó) része a kimon­
dott szavaktól eltérő csatornákon keresztül történik.
Számos agyterületünk foglalkozik a nyelvi működéssel
és a beszéddel, így a verbális kommunikáció fontosságát
szav (ez nyelvi humor volt) nélkül is beláthatjuk. Sok évig
úgy gondolták, hogy két agyterület játszik ebben szerepet.
Az egyik a Broca-terület, amelyet Paul Pierre Brocáról ne­
veztek el, és a homloklebenyben található. Úgy tartották,

247
hogy a beszédképzésben van alapvető szerepe. Amikor gon­
dolunk valamire, amit ki szeretnénk mondani, majd ehhez
megkeressük, és a megfelelő sorrendbe rendezzük a megfe­
lelő szavakat, na akkor dolgozik a Broca-terület.
A másik régió a halántéklebenyben lévő Wernicke-terü-
let, amely azonosítójáról, Cári Wernickéről kapta a nevét.
E területet tették felelőssé a beszéd megértéséért. A Wer-
nicke-terület működése révén értjük meg a szavakat, azok
jelentését, számos értelmezési lehetőségüket. E kétkompo­
nensű felállás meglepően egyszerű lenne az agy bonyolult­
ságát ismerve, így nem is annyira meglepő, hogy - amint
az nemrégiben kiderült - a nyelvi működés agyi irányítása
ennél jóval összetettebb folyamat. Mindenesetre a Broca-
és a Wernicke-területet évtizedekig a nyelvi feldolgozás
régióinak tartották.
E vélekedés eredetét jobban megérthetjük, ha figyelembe
vesszük, hogy e két területet még a 19. században azono­
sították olyan emberek vizsgálata révén, akik ezekben a
régiókban szenvedtek agysérülést. A modern technológia
(agyszkennerek, komputerek) áldásai nélkül az idegtudó­
sok csak azon szerencsétlenek vizsgálatára hagyatkozhat­
tak, akiknek pont a megfelelő helyen roncsolódott az agya.
Ez persze nem a leghatékonyabb módszer, de legalább nem
a kutatók okozták eme agysérüléseket az alanyoknak (már
amennyire tudjuk).
A Broca- és a Wernicke-területet azért azonosíthatták,
mert a sérülésük afáziát, a beszéd és a beszédértés mély­
reható károsodását okozta. A Broca-féle afázia, vagy más
néven expresszív afázia azzal jár, hogy a beteg nem képes
a „nyelvi produkcióra”. Semmi baja a torkának vagy a szájá­
nak, és azt is érti, ha hozzá szólnak, de maga nem tud folyé­
kony, koherens módon beszélni. Talán kimond néhány re­

248
leváns szót, de a hosszú, összetett mondatok gyakorlatilag
lehetetlen feladatnak bizonyulnak számára.
Érdekes módon, ez az afázia nemcsak beszéd közben,
de írásban is megnyilvánul. Ez igen lényeges körülmény.
A beszéd hallható kommunikációs mód, és a száj közvetíti,
miközben az írás vizuális csatornát jelent, a betűket pedig
a kéz és az ujjak hozzák létre a papíron. Ennek ellenére, ha
mindkét készség hasonlóan károsodik, az azt jelenti, hogy
irányításuk közös eleme romlott el. Ez csak a nyelvi feldol­
gozás lehet, amelyért így az agy elkülönült területe kell,
hogy feleljen.
A Wernicke-féle afázia alapvetően ennek az ellentéte.
Az érintettek látszólag nem képesek megérteni a nyelvet.
Felismerik a hangszínt, a tónust, az időzítést és még sok
más jellegzetességet, de maguk a szavak értelmetlenné
válnak számukra. Amikor beszélnek, hosszú, összetettnek
hallatszó mondatokkal válaszolnak, de ahelyett, hogy azt
mondanák, „Elmentem a boltba, és vettem kenyeret”, vala­
mi ilyesmi hallatszik: „Elbentemtem a a bolibóba, ésasésa
vittemel kényeretetetet”. Tehát a valós és a kitalált szavak
kombinációjával beszélnek, amelyeket mindenféle felis­
merhető nyelvtani szabály nélkül halmoznak egymásra.
Agyuk a sérülés miatt ugyanis nem képes értelmezni a sza­
vakat - így képezni sem tudja őket megfelelően.
Ez a fajta afázia is gyakran kihat az írásra, a benne szenve­
dők pedig általában nem képesek felismerni a beszédükben
megjelenő hibákat. Úgy gondolják, hogy normálisan beszél­
nek, ez pedig nyilvánvalóan súlyos frusztrációhoz vezet.
E nyelvi zavarok vizsgálata vezetett a Broca- és a Wer-
nicke-területek nyelvi működésben és beszédképzésben
játszott fontos szerepét feltételező elméletek megalkotá­
sához. Csakhogy az agyi képalkotó eljárások e vélekedések

249
 felülvizsgálatát eredményezték. A homloklebenyben lévő
Broca-területet továbbra is fontos régiónak tartjuk a nyelv­
tan és a nyelv egyéb fontos strukturális jellegzetességeinek
feldolgozásában, és ez nem is meglepő. A komplex informá­
ció valós idejű feldolgozása egyértelműen a homloklebeny­
hez illő tevékenység. A Wernicke-területet azonban mára
„lefokozták”, azon adatok hatására, amelyek a halánték­
lebeny jóval nagyobb területének részvételét mutatták a
nyelvi feldolgozásban.2
A felső halántéktekervény, az alsó homloktekervény, a
középső halántéktekervény, és az agy más, „mélyebben”
fekvő területei, például a putamen, mind intenzíven részt
vesznek a nyelvi feldolgozásban, és olyan nyelvi elemek
kezeléséért felelősek, mint a szintaxis, a szavak szeman­
tikája, az emlékezetben őrzött kapcsolódó kifejezés és így
tovább. E területek jelentős része a hallókéreg környeze­
tében található, amely a hallott hangot dolgozza fel, és ez
logikus is (végre). A Broca- és a Wernicke-terület talán nem
játszanak olyan döntő szerepet a nyelvi működésben, mint
azt egykor feltételezték, de azért részt vesznek benne. Az
őket ért sérülés tönkretesz számos kapcsolatot a nyelvfel­
dolgozó területek között, ebből ered az afázia. A tény, hogy
e területek szerte az agyban elszórva helyezkednek el, arra
utal, hogy a nyelv az agy alapvető funkciója, és nem afféle
készség, amit a környezetünkből szedünk föl.
Vannak kutatók, akik azon a véleményen vannak, hogy a
nyelvnek neurológiai jelentősége is van. A nyelvi relativitás
elmélete szerint az illető által beszélt nyelv áll a kognitív
folyamatai és világlátása hátterében.2 Ha például valaki
úgy nőtt fel, hogy anyanyelvében nincs szó a „megbízható”-
ra, akkor nem fogja érteni a megbízhatóság koncepcióját,

250
és nem is tud így viselkedni. Emiatt pedig kénytelen lesz
ingatlanügynökként elhelyezkedni.
Ez persze nyilvánvalóan túlzó példa, és az elmélet való­
ságtartalmát sem egyszerű vizsgálni, hiszen ehhez talál­
nunk kellene olyan kultúrákat, amelyek nyelve nélkülöz
bizonyos fontos koncepciókat. (Sok vizsgálatot végeztek
elszigetelt népek körében, amelyek nyelvében kevesebb szó
létezik a különféle színekre. Vannak tanulmányok, ame­
lyek azt állítják, hogy emiatt ők másképp is érzékelik a szí­
neket, de ezek az eredmények vitathatók.4) Ennek ellenére
számos elmélet született a nyelvi relativitás tárgykörében,
közülük is a leghíresebb a Sapir-Whorf-hipotézis.5
Más nyelvészek még ennél is tovább mennek, és azt ál­
lítják, hogy ha valaki átvált egy másik nyelvre, azzal meg­
változik gondolkodása is. Ennek legszembetűnőbb példája a
neurolingvisztikus programozás (NLP). Az NLP a pszicho­
terápia, az önfejlesztés és más viselkedési irányzatok zagy-
valéka. Fő tétele, hogy a nyelv, a viselkedés és a neurológiai
folyamatok mind összefüggenek. Ha megváltoztatjuk vala­
ki nyelvhasználatát, azzal változást lehet előidézni a gon­
dolkodásában és a viselkedésében is (remélhetőleg pozitív
irányba). Mintha csak egy számítógépes program forrás­
kódját szerkesztenénk, és kiirtanánk belőle a hibákat.
A népszerűsége és vonzereje ellenére kevés bizonyíték
támasztja alá, hogy az NLP valóban működne, így az áltu­
dományok és az alternatív orvoslás halmazába sorolandó.
E könyv tele van annak példáival, ahogy az agy végzi a
maga dolgát, függetlenül mindattól, amivel a modern vi­
lág bombázza őt, így nehezen elképzelhető, hogy azonnal
rendbe szedi magát, amint jól megválasztott kifejezésekkel
szembesítjük.

251
 Az NLP hívei mindazonáltal gyakran hangoztatják, hogy
a kommunikáció nem verbális elemei milyen fontosak,
és ez igaz is. A nem verbális kommunikáció pedig számos
formában megnyilvánulhat. Olivér Sacks 1985-ös A férfi,
aki kalapnak nézte a feleségét című lebilincselő könyvében6
bemutat egy csoport afáziában szenvedő beteget, aki nem
értette a beszédet. Viszont amikor az elnök beszédét nézet­
ték meg velük, azt nagyon murisnak tartották, miközben
nyilvánvalóan nem ez volt vele a szándéka. Mindennek
hátterében az áll, hogy a betegek, akiket megfosztottak a
hallott szavak értelmezhetőségétől, nagyon érzékennyé
váltak a nem verbális jelekre, így felfedezik mindazokat az
apró jelzéseket, amelyek felett a legtöbb ember átsiklana,
mivel figyelmüket elvonják a kimondott szavak. Az elnök
viselkedése pedig - az ő szemükben - folyamatosan őszin-
tétlenségéről árulkodó jelekkel volt tele, arcának rezdülé­
seitől és testbeszédétől kezdve a beszédritmusáig, túlját­
szott gesztusaiig és így tovább. E jelek egy afáziával küzdő
beteg számára a tisztességtelenség nagy, vörös zászlói.
Amikor pedig ezek a világ leghatalmasabb emberétől ered­
nek, azon vagy nevetni, vagy sírni kell.
Nem meglepő, hogy efféle információ szűrhető le a nem
verbális jelekből, hiszen ahogy korábban már láttuk, az em­
beri arc kiváló kommunikációs eszköz. Az arckifejezések
rendkívül fontosak: segítségükkel könnyen megállapítható,
ha valaki mérges, boldog, fél vagy más érzelem öntötte el.
Arcunk érzelmeinknek megfelelő kifejezést ölt magára, ez
pedig nagyban hozzájárul személyes kommunikációnkhoz.
Amikor valaki azt mondja, hogy „nem kellett volna”, és
eközben boldogan, mérgesen vagy undorodva néz, akkor a
kifejezést három teljesen eltérő módon kell értelmeznünk.
Az arckifejezések egészen univerzálisak. Különböző kul­

252
túrákba (részben a nyugati civilizációtól távol eső, annak
hatásaitól jórészt megkímélt közösségekhez) tartozó embe­
rekkel végeztek kísérleteket, amelyekben különféle arckife-
jezésű személyek fotóit mutatták nekik. Volt némi különb­
ség a kultúrák között, de nagy vonalakban mindenki képes
volt felismerni az alapvető arckifejezéseket, függetlenül
kulturális hátterétől. Tehát úgy tűnik, hogy arckifejezéseink
öröklöttek, semmint tanultak, és az agyunkba vannak huza-
lozva. Az, aki az amazóniai esőerdő legeldugottabb zugában
nőtt fel, ugyanolyan arcot vág, ha meglepődik, mint az, aki
egész életét New Yorkban élte le.
Agyunk rendkívüli érzékenységgel képes felismerni és
olvasni az arcokat. Az 5. fejezetben már szóltunk arról,
hogy a látókéregnek bizonyos területei az arcok felismeré­
séért felelősek, ezért látunk arcokat mindenütt. E tekintet­
ben olyan hatékonyan működik az agy, hogy már minimális
információ alapján is kikövetkeztethetjük az arckifejezést.
Ezért terjedhetett el, hogy egyszerű írásjelekkel fejezzük ki
a boldogságot:-), a szomorúságot:-(, a haragot >:-(, a megle­
petést :-o és sok más érzelmet az sms-ekben. Ezek egyszerű
pontok és vonalak. Még csak nem is egyenesen állnak. En­
nek ellenére mégis különféle arckifejezésekként értelmez­
zük őket.
Bár úgy tűnhet, hogy az arckifejezések csak igen korlá­
tozott kommunikációt tesznek lehetővé, mégis rettentően
hasznosak. Ha körülöttünk mindenki rettegő arcot vág,
agyunk azonnal levonja a következtetést, hogy a közelben
van valami, amit mindenki fenyegetésként értékel, így be­
indítja a „küzdj vagy menekülj”-reakciót. Ha arra kéne ha­
gyatkoznunk, hogy valaki így szóljon hozzánk: „Nem akar­
lak megijeszteni, de úgy tűnik, egy falka veszett hiéna tart
felénk”, akkor valószínűleg még azelőtt elkapnának min­

253
két, hogy befejezné a mondatot. Az arckifejezések emellett
a társas interakciókhoz is hozzájárulhatnak. Ha csinálunk
valamit, amire mindenkinek felderül az arca, abból tudjuk,
hogy tovább kell csinálnunk, hogy még több megbecsü­
lésben legyen részünk. Ha viszont mindenki megdöbbent,
mérges vagy undorodó arccal mered ránk (vagy ami a leg­
rosszabb, mindhárommal egyszerre), akkor érdemes vi­
szonylag gyorsan abbahagyni aktuális tevékenységünket.
E visszajelzés tehát segít vezérelni saját viselkedésünket.
A kutatások feltárták, hogy az arckifejezések olvasása
közben az amygdala különösen aktív.7Az amygdala, amely­
nek másik feladata saját érzelmeink irányítása, láthatóan
ahhoz is szükséges, hogy mások hangulatát értelmezni
tudjuk. A limbikus rendszer mélyén fekvő egyéb területek,
amelyek a meghatározott érzelmek feldolgozásáért felelő­
sek (az undorért például a putamen), ugyancsak szerepet
játszanak az arckifejezések értelmezésében.
Az érzelmek és az arckifejezések közötti kapcsolat erős,
de nem leküzdhetetlen. Vannak emberek, akik elfojtják
vagy legalábbis kontrollálják arckifejezéseiket, így azok
eltérhetnek valós érzelmi állapotuktól. Ennek nyilvánvaló
példája a pókerarc. A professzionális pókerjátékosok sem­
leges (vagy éppen megtévesztő) arckifejezést alakítanak ki,
hogy ezzel eltitkolják, hogy a nekik osztott lapok hogyan
hatnak a nyerési esélyeikre. Csakhogy viszonylag korláto­
zott számú eshetőség állhat elő, ha egy 52 lapos pakliból
osztanak nekünk. így a pókerjátékosok felkészíthetik ma­
gukat az összes kombinációra, még a legyőzhetetlen royal
fiushre is. Ha tudjuk, hogy mi következhet, az könnyebbé
teszi tudatos énünknek, hogy fenntartsa az arckifejezé­
seink feletti ellenőrzést. Viszont, ha a pókerjátszma köz­
ben egy meteorit szakítja át a tetőt, és zuhan a pókerasztal

254
kellős közepére, kétséges, hogy bármelyik játékos is meg
tudná állni, hogy a döbbenet kiüljön az arcára.
Itt tehát megint agyunk fejlett és primitívebb területei kö­
zötti konfliktusról van szó. Az arckifejezések lehetnek aka-
ratlagosak (ekkor a nagyagy motoros kérge vezérli őket), de
önkéntelenek is (ekkor a limbikus rendszer mélyebben fek­
vő területeinek fennhatósága alá tartoznak). A szándékos
arckifejezéseinkre példa, amikor lelkesnek mutatkozunk,
miközben az ismerősünk dögunalmas nyaralási fotóit néze­
getjük. Ezzel szemben az önkéntelen arckifejezéseket a valós
érzelmek határozzák meg. Bár a fejlett emberi nagyagykéreg
képes helytelen információt közölni (magyarul hazudni), de
az ősibb limbikus rendszer megingathatatlanul őszinte. így
rendszeresen összetűzésbe kerülnek, minthogy a társadalmi
normák gyakran azt diktálják, hogy tartsuk meg magunk­
nak az őszinte véleményünk: ha egy ismerősünk új frizurája
el is borzaszt minket, ezt nem kötjük az orrára.
Sajnos agyunk olyan érzékeny, ha az arcok olvasásáról
van szó, hogy gyakran azt is észrevesszük, ha valakiben
konfliktusba kerül egymással az őszinteség és az illem
(mert például úgy mosolyog, hogy az vicsorgásnak is bedie­
ne). Szerencsére azonban a társadalom azt is illetlenségnek
tartja, hogy megmondjuk az illetőnek, hogy észrevettük,
hogy épp nem őszinte, így a feszült egyensúly fenntartható.

Mézesmadzag
(Hogyan teszi lehetővé agyunk, hogy irányítsunk másokat,
és minket is irányíthassanak mások?)

Utálok autót venni. Végeláthatatlan telephelyeken kell hoz­

zá vánszorogni, millió részletet kell ellenőrizni. Eközben

255
olyan sok kocsit néz meg az ember, hogy minden érdeklődé­
sét elveszíti, és azon kezd gondolkodni, hogy van-e hely az
udvarán egy ló számára. De mégis megjátsszuk, hogy érde­
kelnek minket az autók, és értünk is hozzájuk, ezért rend­
kívüli szakértelemről árulkodó dolgokat csinálunk, például
rugdossuk a kocsik kerekeit. De miért? Talán a cipőnk orra
képes analizálni a vulkanizált gumi minőségét?
Számomra azonban az autóvásárlás legkibírhatatlanabb
része maga az autókereskedő. Egyszerűen nem tudom elvi­
selni őket. A macsó hozzáállás (eddig még nem találkoztam
női autókereskedővel), a túljátszott kedélyesség, a „megkell
kérdeznem a főnököt”-taktika, amikor azt próbálja beadni
nekünk, hogy ő bukni fog az üzleten, és a többi trükk mind
kiállhatatlan. Ezek az eladási taktikák zavarba ejtők és nyug­
talanítók, így az egész eljárást szenvedésként élem meg.
Ezért viszem magammal mindig az apámat, ha autót kell
vennem. 0 jót mulat az efféle dolgokon. Amikor először
eljött velem az autókereskedésbe, arra készültem, hogy
majd magabiztos tárgyalási készségeit villantja meg, ehe­
lyett a taktikája mindössze abból állt, hogy káromkodott
az eladóval, és addig szidta és bűnözőknek nevezte az egész
bagázst, mígnem beleegyeztek, hogy lejjebb viszik az árat.
Nem túl kifinomult, de határozottan célravezető módszer.
Ugyanakkor a tény, hogy az autókereskedők sikeresen
működhetnek szerte a világon, arra utal, hogy a taktikájuk
általában mégiscsak beválik. Ez nagyon furcsa, ha belegon­
dolnak. Hiszen minden vevő más-más személyiség, más
preferenciái vannak, és másra figyel, így nevetségesnek tű­
nik az a vélekedés, hogy faék-egyszerűségű és mindenki ál­
tal az unalomig ismert módszerek bárkit is meggyőzhetnek
arról, hogy átadja a kemény munkával megkeresett pénzét.
Csakhogy mégis léteznek olyan viselkedési taktikák, ame­

256
lyek engedékennyé teszik az embereket, így könnyebben
elfogadják az eladó véleményét, és „alávetik magukat az
akaratának”.
Korábban már beszéltünk arról, hogy a félelem és mások
ítéletei hogyan okozhatnak szorongást. A provokáció bein­
dítja a dühöt kiváltó agyi mechanizmusokat, a megbecsülés
iránti vágy pedig erős motiváló tényezőként hathat. Sok
érzelmet sorolhatunk fel, amely csak a társas kontextusok­
ban létezik. Bár akár élettelen tárgyakra is lehetünk mérge­
sek, de a szégyen vagy a büszkeség érzetéhez elengedhetet­
lenek mások ítéletei - ahogy a szerelem is csak két ember
között létezik (az önszerelem valami egészen más dolog).
Ennek tudatában nem is olyan meglepő, hogy az emberek
elérhetik, hogy mások az ő szándékaiknak megfelelően vi­
selkedjenek. Mindehhez pedig az agy veleszületett készte­
téseit használják ki. Bárki, akinek megélhetése attól függ,
hogy meg tud-e győzni másokat, hogy fizessenek neki, ha­
sonló módszereket használ a vásárlók engedékenységének
növelésére, ezek működéséért pedig, megint csak agyi fo­
lyamataink a felelősek.
Ez nem azt jelenti, hogy léteznének olyan technikák,
amelyek segítségével átvehetjük a teljes ellenőrzést valaki
viselkedése felett. Ehhez az emberek túl összetettek, füg­
getlenül attól, hogy a randiguruk mit szeretnének elhitetni
velünk. Mindazonáltal valóban létezik néhány tudományo­
san bizonyított módja annak, hogyan vehetünk rá máso­
kat, hogy a kívánságaink szerint viselkedjenek.
Vegyük először a „láb az ajtóban’-technikát. Egy bará­
tunk pénzt kér kölcsön tőlünk buszjegyre. Mi beleegye­
zünk. Ekkor továbbmegy, és megkérdezi, hogy esetleg
tudnánk-e valamivel több pénzt adni, hogy vehessen szend­
vicset magának. Mi ebbe is beleegyezünk. Erre felveti, hogy

257
miért nem megyünk el a kocsmába, hogy felhajtsunk pár
korsó sört - már abban az esetben, ha mi fizetünk, hiszen
nála nincs semmi pénz, emlékezhetünk rá. Mi ekkor azt
gondolhatjuk, „Persze, hiszen csak néhány italról van szó”.
És ez így megy tovább, mígnem annyit iszik a mi kontónk­
ra, hogy lekési a buszt, és nekünk kell fizetni a taxit, hogy
hazajuthasson. Erre már csak sóhajtunk, és beleegyezünk,
hiszen már annyi mindent fizettünk addig is.
Ha ez az úgynevezett barátunk rögtön azt mondta volna,
hogy „Fizess nekem egy vacsorát, italokat, illetve adj pénzt
arra is, hogy kényelmesen tudjak hazamenni”, valószínű­
leg nemet mondtunk volna neki, hiszen nevetségeset kér.
Pedig végül mégis kifizettük az egészet. Ez a „láb az ajtó-
ban”-technika, hátterében pedig az áll, hogy a kis kérések
teljesítése befolyásolhatóvá tesz minket, és könnyebben
teljesítjük a nagy kívánságokat is. Hiszen a szívességet kérő
már bedugta lábát az ajtó és a félfa közé, így nem tudjuk azt
később az orrára csukni.
A „láb az ajtóban’-technika hatásossága azért hál’ isten­
nek erősen korlátozott. Időnek kell eltelnie az első és a má­
sodik kérés között. Ha valaki beleegyezik, hogy kölcsönad
nekünk ezer forintot, nem kérhetünk tőle tízezret tíz má­
sodperccel később. A vizsgálatok eredményei arra utalnak,
hogy a technika napokkal, hetekkel az első kérés után is
működőképes marad, idővel azonban a két kívánság közöt­
ti kapcsolat elenyészik.
A módszer működését nagyban segíti, ha a kérés úgy­
mond proszociális, tehát segítő szándékú, teljesítése olyan
hatást kelt, mintha jót tennénk. Ha élelmet veszünk vala­
kinek, azzal segítünk neki, ahogy akkor is, ha pénzt adunk
kölcsön, hogy hazajuthasson. Ellenben, ha arra kérnek

258
minket, hogy őrködjünk, miközben az illető obszcén sza­
vakat firkál az exe kocsijára, az nem számít jó cselekedet­
nek. Ahogy az sem, ha elfuvarozzuk ismerősünket az illető
hölgy lakásához, hogy téglával dobja be az ablakát. E kéré­
seket tehát nagy valószínűséggel visszautasítják. Szívük
mélyén az emberek egész kedvesek tudnak lenni.
A kéréseknek konzisztenseknek kell lenniük egymással.
Például a kevés pénz kölcsönkérése után kérhetünk több
pénzt. De ha hazafuvaroztunk valakit, attól még nem fog­
juk elvállalni, hogy egy hónapig vigyázunk a házi kedvenc­
ként tartott pitonjára. Hiszen e dolgoknak semmi közük
egymáshoz. A legtöbb ember nem tesz egyenlőségjelet a
sofőrködés és az óriáskígyó befogadása közé.
Korlátái ellenére a „láb az ajtóban’-technika igen haté­
kony. Talán már önök is megtapasztalták, amikor egyik
családtagjuk először csak azt kérte, hogy beüzemeljék a szá­
mítógépét, de végül már éjjel-nappal rendelkezésére kellett
állnunk, bármilyen technikai problémával szembesültek.
No, ez a „láb az ajtóban’-technika.
Nicolas Guéguen 2002-es kísérlete azt bizonyította, hogy
ez a technika online is működik.8 Azok az egyetemi hallga­
tók, akik egy nekik e-mailben küldött kérésre hajlandók vol­
tak megnyitni egy adott fájlt, utána nagyobb eséllyel egyez­
tek bele abba is, hogy kitöltsenek egy jóval hosszabb webes
kérdőívet. A meggyőzés gyakran támaszkodik a hangszínre,
a személyes jelenlétre, a testbeszédre, a szemkontaktusra
és így tovább, de e vizsgálat eredményei arra utalnak, hogy
ezek nem feltétlenül szükségesek hozzá. Agyunk aggasz­
tóan igyekszik megfelelni mások kívánságainak.
Egy másik meggyőzési módszer éppen a visszautasított
kéréseket igyekszik kihasználni. Mondjuk valaki arra kér

259
minket, hogy hadd tárolhassa az összes cuccát a házunkban,
mert éppen költözködik. Ez persze rengeteg kellemetlenség­
gel járna, így visszautasítjuk a kérést. Erre megkérdeznek
minket, hogy akkor legalább kölcsönadnánk-e a kocsinkat
a hétvégére, hogy valahova máshova fuvarozhassák a hol­
mijukat. Ez már sokkal kevesebb vesződséggel jár, így be­
leegyezünk. Csakhogy megengedni, hogy valaki más hasz­
nálja az autónkat egész hétvégén, mégiscsak kényelmetlen
számunkra, csupán kevésbé, mint az eredeti kérés. így végül
ott kötünk ki, hogy valaki más használja az autónkat, mi­
közben normális esetben senkinek sem adjuk kölcsön.
E taktikát „ajtó az orra”-technikának nevezik. Talán ag­
resszívnek hat az elnevezése, de valójában éppen azt a felet
manipulálják általa, aki „rácsapta a kérő orrára az ajtót”,
amikor az az első kívánságával előhozakodott. Ezt az teszi
lehetővé, hogy rácsapni valaki orrára az ajtót (akár meta­
forikusán, akár szó szerint) rossz érzéssel tölt el minket,
így vágyat érzünk arra, hogy valahogy kiengeszteljük az
illetőt, és beleegyezünk, hogy teljesítsük a kisebb kéréseit.
Az „ajtó az orra”-technikával felvezetett kérések sok­
kal gyorsabban követhetik egymást, mint a „láb az ajtó-
ban”-módszerrel kikényszerített szívességek. Minthogy az
első kérést visszautasítottuk, a kérő még nem kapott tő­
lünk semmit, így nem visszatetsző, ha azonnal újabb kérés­
sel áll elő. Arra is vannak bizonyítékok, hogy ez a technika
még hatékonyabb is, mint a „láb az ajtóban”. 2011-ben Chan
és munkatársai párhuzamosan alkalmazták a „láb az ajtó­
ban”, illetve az „ajtó az orra”-technikákat, hogy rávegyenek
diákokat arra, hogy kitöltsenek egy matematikai tesztet.9
Míg a „láb az ajtóban’-módszer hatvan százalékban volt
sikeres, az „ajtó az orra”-technika hatékonysága megköze­
lítette a kilencven százalékot. E vizsgálat tanulsága tehát

260
az, hogy ha a tanulókat szeretnénk rávenni valamire, érde­
mesebb az „ajtó az orra”-taktikát alkalmazni. Bár érdemes
ezt más néven nevezni, ha a nagy nyilvánossághoz szólunk.
Az „ajtó az orra”-technika hatékonysága és megbízha­
tósága magyarázza, hogy miért alkalmazzák olyan elősze­
retettel a pénzügyi tranzakciók során. A kutatóknak köz­
vetlenül is sikerült ezt megfigyelniük. Ebster és Neumayr
2008-as kísérletükben10 mutatták ki, hogy az „ajtó az or-
ra”-technika milyen hatékony lehet, miközben sajtot árul­
tak a kirándulóknak egy alpesi hüttében.
Azért ne gondoljuk azt, hogy a legtöbb kísérletet alpesi
hüttében végzik!
Aztán ott van az „alacsony labda’-technika*, amely ab­
ból a szempontból hasonlít a „láb az ajtóban’-módszerhez,
hogy itt is azon alapul a siker, hogy a megcélzott illető kez­
detben már beleegyezett valamibe, de később más irányt
vesznek az események.
A módszer lényege, hogy miután beleegyeztünk vala­
mibe (például egy meghatározott árba, egy megbízás ha­
táridejébe vagy a megírandó fogalmazás hosszába), a kérő
hirtelen rátesz a kezdeti kérésre egy lapáttal. Meglepő
módon, frusztrációjuk és mérgük ellenére a legtöbb ember
beleegyezik a megnövelt kérés teljesítésébe is. Pedig techni­
kailag bőven lenne okuk visszautasítani, hiszen arról van
szó, hogy a másik fél önös érdekből megszegte a megállapo­
dást. Mégis, a legtöbb ember elfogadja a hirtelen megemelt
követelést is, ha az nem túlzottan szemtelen. Ha beleegyez­
tünk, hogy 25 ezer forintot fizetünk egy használt DVD-le-

* A módszer nevét a baseballból kölcsönözték. Ott az ütő térde alá érkező

labdát hívják alacsonynak, amely így nem érvényes dobás, így az ütő szá­
mára előnyös. (A ford.)

261
játszóért, akkor nem fogjuk tartani magunkat a megálla­
podáshoz, ha hirtelen már minden megtakarításunkat, és
elsőszülött gyermekünket követelik érte.
Az „alacsony labda”-technikával még azt is el lehet érni,
hogy az emberek ingyen dolgozzanak. Vagy valami ilyesmi.
Burger és Cornelius a Santa Clara-i Egyetemen 2003-ban ar­
ra vett rá embereket, hogy egy ingyenes kávésbögréért cse­
rébe kitöltsenek egy kérdőívet.11 Később azonban azt közöl­
ték velük, hogy már elfogytak a bögrék. A legtöbben ennek
ellenére kitöltötték a kérdőívet, hiába nem kapták meg a be­
ígért jutalmat. Egy másik, 1978-as tanulmányban Cialdini
és kollégái arról számoltak be, hogy az egyetemi hallgatók
sokkal inkább hajlandók voltak eljönni a reggel 7-kor kez­
dődő kísérletre, ha előtte már beleegyeztek, hogy eljönnek
a 9 órás tesztre, mint ha már eleve a 7 órásra hívták volna
őket.12 Nyilvánvaló, hogy az ár és a jutalom mellett más té­
nyezők is befolyásolják az emberek döntéseit. Az „alacsony
labda”-módszert vizsgáló számos kísérlet bizonyította,
hogy működésének alapvető feltétele, hogy az alany előze­
tesen aktívan és elhivatottan bólintson rá az egyességre,
csak ekkor fogja magát az ajánlat hirtelen megváltoztatása
után is tartani a megállapodáshoz.
Ezek tehát a legismertebbek azon technikák közül, ame­
lyek mind azt a célt szolgálják, hogy saját kívánságaink
szerint manipuláljuk az embereket (egy másik példa erre a
fordított pszichológia, de nem ajánlom senkinek, hogy ma­
gától utánanézzen, mi is az). Van ezeknek bármi evolúciós
relevanciája? Az evolúcióról azt tartjuk, hogy a „legráter­
mettebb túlélését” szolgálja, de hogy lehet a pofonegyszerű
manipulálhatóság előnyös tulajdonságunk? Ezzel még bő­
vebben foglalkozunk egy későbbi részben, de az itt bemu­

262
tatott meggyőzési technikák az agy bizonyos késztetéseivel
magyarázhatók.13
E késztetések nagy része az önképpel áll összefüggésben.
A 4. fejezetben már bemutattuk, hogy az agy (konkrétan
annak homloklebenye) képes az öntudatra és az önana­
lízisre. így nem tűnik a valóságtól elrugaszkodottnak azt
feltételeznünk, hogy arra használjuk ezt az információt,
hogy megelőzzük a társas konfliktusokat. Vajon miért tart­
ják meg az emberek időnként a véleményüket maguknak?
Talán azt gondolják magukban, hogy ismerősük gyerme­
ke valójában kifejezetten ronda, de ezt mégsem mondják
ki, helyette inkább így reagálnak a látványára: „0, milyen
aranyos!” Ettől beszélgetőtársuk jó véleménnyel lesz róluk,
miközben az igazság kimondása ezzel ellentétes hatást
váltana ki. Ezt a viselkedést benyomásmenedzsmentnek
nevezzük, hiszen általa igyekszünk irányítani, hogy má­
sokban milyen benyomás keletkezik rólunk társas interak­
cióink eredményeként. Neurológiai szinten is fontos szá­
munkra, hogy mások mit gondolnak rólunk, így a végsőkig
hajlandók vagyunk elmenni, hogy kedveljenek minket.
Tóm Farrow és munkatársai 2014-ben végeztek egy kí­
sérletet a Shefheldi Egyetemen, amelynek eredményei ar­
ra utaltak, hogy a benyomásmenedzsment mindkét oldali
prefrontális kéreg középső, illetve a bal oldali prefrontális
kéreg alsó-középső részében okoz aktiválódást, együtt más
agyterületek, így a középagy és a kisagy aktivitásával.14
E területek azonban észrevehetően csak akkor voltak ak­
tívak, amikor az alanyok próbálták magukat rossz fényben
feltüntetni, például szándékosan viselkedtek úgy, hogy az
megütközést keltsen másokban. Ezzel szemben, amikor
úgy viselkedtek, hogy az másoknak tetsszen, akkor nem

263
 találtak detektálható különbséget a normális agyműködés­
hez képest.
Ehhez jön még, hogy a kísérlet résztvevőinek agya sokkal
gyorsabban dolgozta fel azokat a viselkedéseket, amelyek
jó színben tüntették fel őket, mint amik rosszban. Mind­
ezek alapján a kutatók arra a következtetésre jutottak,
hogy az agy állandóan azon dolgozik, hogy másokban jó vé­
lemény alakuljon ki rólunk. így rátalálni az ezt irányító ak­
tivitásra olyan, mintha egy fát keresnénk az erdőben: nincs
semmilyen jellegzetessége, ami megkülönböztetné a szoká­
sos agyműködéstől. Meg kell jegyeznünk, hogy a kérdéses
kísérletet csak kevés, mindössze húsz emberen végezték el,
így elképzelhető, hogy idővel mégis találnak bizonyos spe­
cifikus agyi folyamatokat, amelyek a megfelelési késztetés­
sel állnak kapcsolatban, de ettől még azoknak az emberek­
nek az agyi aktivitása között felfedezett különbség, akik
jónak, illetve rossznak próbálnak látszani, megdöbbentő.
De mi köze ennek az egésznek mások manipulálásához?
Nos, az agy láthatóan minden erejével azért küzd, hogy
mások szeressenek minket. Vélhetően az összes meg­
győzési technika arra épít, hogy az emberek önkéntelenül
vágynak arra, hogy mások meg legyenek elégedve velük. Ez
olyannyira belénk ivódott késztetés, hogy könnyűszerrel ki
lehet használni.
Ha már beleegyeztünk, hogy teljesítünk egy kérést, akkor
egy hasonló kívánság visszautasítása valószínűleg csaló­
dást keltene a másikban, és ártana a rólunk kialakult vé­
leményének is - így működik a „láb az ajtóban’-taktika. Ha
már visszautasítottunk egy nagy kérést, akkor tudatában
vagyunk annak, hogy az illető ezt nehezményezi, így kész­
tetést érzünk arra, hogy - engesztelésképpen - teljesítsük a
kisebb kívánságát, ezért működik az „ajtó az orra”-techni-

264
ka. Amikor pedig már beleegyeztünk, hogy elvégzünk egy
feladatot, vagy fizetünk valamiért, hiába ugrik időközben
a partner követelése hirtelen az egekbe, ha kihátrálunk a
megállapodásból, az megint csak csalódást kelt, és rossz
színben tüntet fel minket, így az „alacsony labda” sem ma­
rad hatástalan. Tehát mindnek az az alapja, hogy mások­
nak próbálunk megfelelni, olyannyira, hogy az már felülír­
ja józan ítélőképességünket és logikánkat.
Persze ez kétségtelenül bonyolultabb ennél. Önképünk
állandóságot igényel, így ha már az agy elhatározta ma­
gát, akkor meglepően nehezünkre esik megváltoztatni e
döntést, mint ahogy ezt mindenki megtapasztalhatta, aki
próbálta már egy idős rokonát meggyőzni arról, hogy nem
minden külföldi megátalkodott tolvaj. Korábban már lát­
tuk, hogy ha cselekedeteink ellentmondanak annak, amit
valójában gondolunk, az disszonanciát okoz, ami stresszel
jár. Erre reagálva az agy gyakran megváltoztatja a gondol­
kodásunkat, hogy az megfeleljen a viselkedésünknek, ezzel
helyreállítva a harmóniát.
A barátunk pénzt akar, de mi nem akarunk adni neki.
Csakhogy épp az előbb adtunk neki valamivel kevesebb
összeget. Miért tettünk volna így, ha elfogadhatatlannak
tartjuk a kérést? Azt akarjuk, hogy gondolkodásunk kon­
zisztens maradjon, mások pedig kedveljenek minket, így
agyunk úgy határoz, hogy igenis akarunk neki még több
pénzt adni - és máris a „láb az ajtóban”-mechanizmusnál
vagyunk. Ez a tényező azt is megmagyarázza, hogy miért
olyan fontos az aktív választás az „alacsony labda”-technika
működése szempontjából: az agy már hozott egy döntést,
ezért ragaszkodik hozzá, hogy ne kerüljön önellentmondás­
ba. Még akkor is, ha az eredeti döntés oka nem érvényes,
már elköteleződtünk, mások számítanak ránk.

265
 Nem szabad figyelmen kívül hagynunk a kölcsönösség
elvét sem, amely egyedül az emberre jellemző jelenség
(már amennyire tudjuk). A kölcsönösség megköveteli, hogy
jóakarattal válaszoljunk azon emberek kéréseire, akik ko­
rábban kedvesek voltak hozzánk, és jobban segítsük őket,
mint azt önös érdekeink diktálnák.15 Amikor visszautasít­
juk valaki kérését, és ő erre egy kisebbel áll elő, akkor ezt
úgy érzékeljük, mintha kedvesek lettek volna hozzánk.
Ezért beleegyezünk, hogy ezt aránytalanul nagyobb ked­
vességgel viszonozzuk. Az „ajtó az orra”-technikáról azt
gondolják, hogy e hajlam biztosítja működését. Az agy a
korábbinál kisebb kérést úgy értelmezi, hogy szívességet
tettek nekünk, mivel egyértelműen idióta.
Emellett a társas dominancia és az irányítás is megteszi
a maga hatását. Egyes (vagy inkább a legtöbb?) ember, leg­
alábbis a nyugati kultúrákban, magát dominánsként és irá­
nyítói szerepben szereti láttatni, minthogy az agy vélemé­
nye szerint ez az állapot nemcsak biztonságosabb, de több
jutalommal is jár. E késztetés gyakran megkérdőjelezhető
cselekedetekre sarkallja. Amikor például valaki szívessé­
get kér tőlünk, azzal mintegy elismeri önnön alacsonyabb
státuszát hozzánk képest, így mi a megsegítése révén nem­
csak szerethetők, de egyúttal dominánsak is maradhatunk.
A „láb az ajtóban’-metódus jól magyarázható ebben a ke­
retben.
Ezzel szemben, ha visszautasítjuk a hozzánk intézett ké­
rést, azzal kifejezésre juttatjuk dominanciánkat. Az ezután
érkező kisebb kérést akár a behódolás jeleként is értelmez­
hetjük, így e kívánság teljesítése már nem veszélyezteti do­
mináns és kedvelt státuszunkat. Az „ajtó az orra”-taktika
ilyenformán kétszeresen is kényeztetheti önképünket. Vé­
gül képzeljük el, hogy már elhatároztunk valamit, amikor

266
hirtelen megváltoznak a feltételek. Ha ekkor kihátrálunk,
az azt jelenti, hogy mások irányítanak minket. A pokolba
ezzel! Inkább ragaszkodunk az eredeti döntéshez, mivel mi
olyan kedvesek vagyunk, a fenébe is - ez az „alacsony labda”.
Összefoglalásul: agyunk arra késztet minket, hogy te­
gyünk meg mindent, hogy mások kedveljenek bennünket,
gondolkodásunk konzisztens maradjon, és felülemelked­
jünk embertársainkon. Mindennek eredményeként agyunk
egyúttal védtelenné tesz minket minden lelkiismeretlen
emberrel szemben, aki el akarja szedni a pénzünket, és van
némi érzéke az alkudozáshoz. Kész csoda, hogy egy ilyen hi­
hetetlenül összetett szerv ilyen hülyén viselkedik.

A búskomor agy
(Miért olyan megsemmisítő erejű a szakítás?)

Előfordult már önökkel, hogy napokig a kanapén feküdtek,

magzati pózba húzott lábakkal, a függönyt sem húzták el, a
telefont nem vették fel, és csak annyit mozogtak, hogy he­
venyészve letöröljék a könnyeket és a taknyot az arcukról,
miközben azon tanakodtak, hogy miért döntött úgy a világ­
mindenség, hogy önöket kínozza? Az összetört szív telje­
sen letaglózó és bénító lehet. Ez talán a legkellemetlenebb
érzés, amit egy modern ember jó eséllyel megtapasztalhat.
A szakítás számos remek művészeti és zenei alkotást inspi­
rált - ahogy néhány borzalmas verset is. Pedig technikailag
semmilyen fizikai bántódásunk nem esett. Nem sérültünk
meg. Még veszélyes vírussal sem kerültünk kapcsolatba.
Mindössze annyi történt, hogy a tudtunkra adták, hogy
többé már nem nagyon fogunk találkozni egy emberrel,
akivel eddig sok interakciónk volt. Ennyi az egész. De akkor

267
 miért szédelgünk tőle hetekig, hónapokig, sőt bizonyos ese­
tekben akár egy életen át, mintha meglőttek volna minket?
Ennek oka, hogy vannak emberek, akik döntő hatással
vannak agyunk (és így teljes lényünk) jólétére, és ez a megál­
lapítás nem is lehetne igazabb a romantikus kapcsolatokra.
A legtöbb kulturális tradíció láthatóan abba az irányba
lök minket, hogy hosszú távú kapcsolatot alakítsunk ki va­
lakivel, illetve tudassuk a világgal, hogy ilyen kapcsolatot
létesítettünk (lásd a Valentin-napot, az esküvőket, a roman­
tikus vígjátékokat, a szerelmes balladákat, az ékszeripart, a
költészet jelentős hányadát, a countryzenét, az évfordulós
üdvözlőlapokat, a Mr & Mrs játékot és így tovább). Más fő­
emlősökre nem igazán jellemző a monogámia,16 és ez a szo­
kás különösen furcsának tűnik, ha abba is belegondolunk,
hogy sokkal tovább élünk, mint az átlagos emberszabású
majmok, így bőven lenne időnk, hogy sokkal több partner­
rel kerüljünk intim kapcsolatba. Ha a „legrátermettebb túl­
éléséről” szól minden, és biztosítanunk kell, hogy génjeink
mindenki másnál jobban elterjedjenek a populációban,
akkor biztosan annak lenne több értelme, hogy olyan sok
partnerrel igyekezzünk utódot nemzeni, amennyivel csak
lehet. Nem kéne egy emberhez ragaszkodnunk egész éle­
tünk végéig. Pedig mégis ez az, amit a legtöbb ember csinál.
Számos elmélet igyekszik magyarázni, hogy az emberek
miért hajlamosak monogám romantikus kapcsolatokat
kialakítani, és nemcsak biológiai, illetve kulturális, de kör­
nyezeti és evolúciós indokok is húzódhatnak e jelenség hát­
terében. Vannak kutatók, akik úgy érvelnek, hogy a mono­
gám kapcsolatok hatására két szülő fog gondoskodni az
utódról, és nem csak egy, így a gyermeknek több esélye lesz
a túlélésre.17 Mások viszont azt mondják, hogy itt a kultu­
rális hatásoknak van döntő szerepük, például a vallásnak,

268
illetve a vagyon és a befolyás szűk családi körben tartását
kikényszerítő osztálytársadalmaknak. Csak úgy lehetünk
biztosak abban, hogy családunk örökli az előjogainkat, ha
a család nem hullik darabjaira, és egységes marad.18 Egy
újabb, rendkívül érdekes elmélet a nagymamákat teszi fele­
lőssé a monogámia elterjedéséért. Minthogy a nagymamák
gyakran részt vesznek az unoka gondozásában, a párok
érdekeltek abban, hogy a hosszú időn keresztül együtt ma­
radjanak, hogy élvezhessék házastársuk anyjának „szol­
gáltatásait” (hiszen még a legodaadóbb nagymama sem
feltétlenül gondoskodna szívesen a gyermeke elvált házas­
társával élő unokájáról).19
Bármi legyen is a mélyben meghúzódó ok, az emberek
láthatóan késztetést éreznek, hogy monogám romanti­
kus kapcsolatokat keressenek, és ilyeneket alakítsanak ki.
E hajlam pedig tükröződik az agy megannyi furcsaságában
is, amiket akkor tapasztalhatunk, ha szerelmesek leszünk.
A vonzalmat számos faktor irányítja. Sok fajnál meg­
jelennek a másodlagos nemi jellegek, amelyek olyan tulaj­
donságok, amelyek a szexuális érés során alakulnak ki, még-
sincsenek közvetlen kapcsolatban a szaporodással - ilyen
például a jávorszarvas agancsa vagy a páva farktollai. E jel­
legek felkeltik a potenciális szaporodópartnerek figyelmét,
és arról árulkodnak, hogy milyen rátermett és egészséges a
viselőjük, de ennél sokkal több funkciójuk nincs. Az embe­
rek hasonlóképp működnek. Felnőve sok olyan tulajdonsá­
got fejlesztünk ki, amelyek látszólag nem szólnak másról,
csak hogy fizikai vonzalmat ébresszenek másokban. Ilyenek
a mélyebbé váló hang, bizonyos testtájak megnövekedése,
a férfiak arcszőrzete, a nők előreálló, feszes mellei és dom­
borulatai. E dolgok egyike sem „életbevágó”, de a régmúlt­
ban néhány ősünk úgy határozott, hogy e tulajdonságokat

269
 akarják látni a partnereikben, innen pedig az evolúció vette
át az irányítást. Végül afféle „tyúk vagy a tojás”-helyzet állt
elő, minthogy az emberi agy öröklötten vonzónak talál bi­
zonyos jellegeket, mivel az evolúció során kialakult e prefe­
renciája. Hogy mi volt előbb, a vonzalom vagy a primitív agy
felismerőképessége? Nehéz megmondani.
Mindenkinek megvan a maga ízlése, más és más jellege­
ket találunk kívánatosnak. Ezt mind tudjuk, ugyanakkor
vannak általános jelenségek is. így előre jelezhető, hogy
mely tulajdonságokat fogja az emberek többsége attrak­
tívnak találni - közöttük például azokat a fizikai jegyeket,
amelyeket fönt felsoroltunk. Vannak, akik inkább a men­
tális tulajdonságokat keresik, számukra az ész és a szemé­
lyiség számít igazán szexinek. A preferenciák különbségeit
sokszor a kulturális hatások okozzák, hiszen a kívánatos­
nak tartott tulajdonságokat nagyban befolyásolja a média,
illetve a „másság” kultúrára jellemző koncepciója. Vessük
össze a barnítókrémek népszerűségét a legtöbb nyugati
kultúrában a bőrfehérítő krémek hatalmas ázsiai piacával!
Vannak egészen bizarr jelenségek is. Kutatások bizonyítot­
ták például, hogy az emberek a hozzájuk hasonló embere­
ket vonzóbbnak találják20 - ez megint csak az agy egoista
torzítására vezethető vissza.
Fontos ugyanakkor különbséget tennünk a szexuális vágy
(vagy más néven kéj), és a mélyebb, személyesebb, a ro­
mánccal és a szerelemmel összefüggő romantikus vonza­
lom és kötődés között. Az emberek képesek élvezni (és
gyakran élvezik is) a tisztán fizikai szexuális aktust olya­
nokkal is, akik irányába nem táplálnak különösebben gyen­
géd érzelmeket, mindössze értékelik a megjelenésüket (bár
még csak ez sem szükséges hozzá feltétlenül). A szexet irá­
nyító agyi mechanizmusokat nem egyszerű feltérképezni,

270
minthogy számos felnőttkori gondolatunk és cselekede­
tünk hátterében megtalálhatjuk. De e rész valójában nem
a szenvedélyről szól, hanem a romantikus értelemben vett
szerelemről, amit egy meghatározott személy iránt érzünk.
Rengeteg kutatás bizonyította már, hogy a szerelmet és a
szexuális vágyat az agy eltérő módon dolgozza fel. Bartels és
Zeki vizsgálatának eredményei arra utalnak, hogy azok agyi
aktivitása, akik saját bevallásuk szerint éppen szerelmesek,
megemelkedik az agyterületek egész hálózatában, ha meg­
mutatják nekik a szerelmük fotóját. Az érintett agyterüle­
tek között találjuk az insula középső részét, a cinguláris ké­
reg elülső részét, a nudeus caudatust (farkasmagot), illetve
a putament. Ez a típusú aktivitás nem volt jellemző azon
emberek agyára, akik csak szexuális vágyat éreznek, vagy
plátói kapcsolatban vannak valakivel. Emellett a szerelme­
sek cinguláris kérgének hátulsó része, illetve az amygdala
(mandulamag) aktivitása csökkent a fotó hatására. Előbbit
gyakran kapcsolják a fájdalmas érzelmek megéléséhez, így
logikus, hogy a szerelmünk látványa némileg gátolja annak
működését. Az amygdala az érzelmek és az emlékek feldol­
gozásában is részt vesz, de gyakrabban törődik a negatív
töltetű emóciókkal, például a haraggal és a félelemmel. így
megint csak nem meglepő, hogy szerelem idején nem olyan
aktív. Az elkötelezett kapcsolatban élő emberek gyakran
nyugodtabbak, és a mindennapos bosszúságok kevésbé
mérgesítik fel őket. Olyannyira, hogy a független megfigye­
lő számára a viselkedésük már-már önelégültnek tűnhet.
Emellett logikáért és a racionábs döntéshozatalért felelős
prefrontális kérgük működése is csökkenhet.
Bizonyos vegyületek és idegi ingerületátvivő anyagok
koncentrációja is szerepet játszik a szerelem megjelenésé­
ben az agyban.21122 A szerelem, úgy tűnik, megemeli a jutal­

271
mazópálya dopaminaktivitását,23 ettől pedig élvezetesnek
találjuk a partnerünk jelenlétét, ennek hatása megközelíti
a kábítószerek élvezetét (lásd 8. fejezet). Emellett az oxito-
cint is gyakran hívják „szerelemhormonnak” vagy hasonló­
nak, amely nevetséges módon leegyszerűsíti ezen összetett
vegyület működését. Ugyanakkor annyi igaz ebből, hogy az
oxitocinszint is megemelkedik a kapcsolatban élő emberek­
nél, és a bizalommal, illetve az emberek közötti kötődéssel
hozták kapcsolatba.24
De ezek csak az agyunkban szerelem idején végbemenő
nyers biológiai folyamatok. Sok más tényezőt is figyelembe
kell ugyanakkor vennünk, így a kapcsolat hatására erőseb­
bé váló öntudatunkat, és a saját teljesítményünk jobb érté­
kelését is. Hatalmas megelégedéssel tölt el minket, ha egy
másik ember olyan nagyra értékel bennünket, hogy min­
den helyzetben a társaságunkban kíván lenni. Minthogy
a legtöbb kultúra egyöntetűen a párkapcsolat kialakítását
tartja a végső célnak és teljesítménynek (amint azt bármely
boldog egyedülálló ember megmondhatja nekünk, általá­
ban összeszorított fogakkal), így a párkapcsolatban élő em­
berek szociális státusza is megnő.
Az agy flexibilitása egyúttal azt is jelenti, hogy - mind­
azon mély és erőteljes hatásokra reagálva, amelyek egy
ember felé való elköteleződéssel járnak - alkalmazkodik a
helyzethez, és már igényli is a párkapcsolatot. Partnerünk
hosszú távú terveink, céljaink és ambícióink, várakozá­
saink és sémáink integráns részévé válik, magyarul meg­
határozza a világról való általános gondolkodásmódunkat.
O minden értelemben életünk jelentős részévé lesz.
És ennek egyszer csak vége szakad. Talán az egyik fél
nem volt hűséges, talán csak nincs meg a szükséges össz­

272
hang, vagy az egyik partner viselkedése vezet a szakí­
táshoz. (A vizsgálatok kimutatták, hogy a szorongásra
hajlamos emberek rendszerint felnagyítják és tovább sú­
lyosbítják a párkapcsolati konfliktusokat, esetenként egé­
szen a töréspontig.25)
Gondoljuk el, hogy az agy mennyit invesztál a kapcsolat
fenntartásába, mekkora változáson megy keresztül eköz­
ben, mindazt az értéket, milyen nagyra értékeli a kapcso­
lat létrejöttét, az összes hosszú távú terveit, mindazokat a
megszokott rutinokat, amelyeket hamarosan már elvár. Ha
mindezeket egy csapásra eltöröljük, az az agyat súlyosan
negatívumként fogja érinteni.
Mindazok a pozitív érzések, amelyekhez a kapcsolat
ideje alatt hozzászokunk, hirtelen megszűnnek. A jövőre
vonatkozó terveink, és a világról alkotott elképzeléseink
többé már nem érvényesek. Ez hihetetlen stresszként hat
egy olyan szervre, amely - amint azt már sokszor láttuk -
nagyon rosszul viseli a bizonytalanságot és a kétértelmű­
séget. (A 8. fejezetben minderről még részletesebben is fo­
gunk szólni.) Mondanunk se kell, rengeteg bizonytalanság
származik a szakításból, különösen, ha hosszú távú kap­
csolat zárul le általa. Nem tudjuk, hogy hol fogunk lakni,
megtarthatjuk-e a barátainkat, hogyan fogunk anyagilag
kijönni.
A szakítás szociális velejárói ugyancsak egészen károsak
lehetnek, hiszen tudjuk, hogy milyen nagyra értékeljük
szociális státuszunk és megbecsültségünk. Már az is elég
rossz, hogy az összes barátunknak és a családunknak el
kell magyaráznunk, hogy kudarcot vallottunk a kapcsolat­
ban. De gondoljunk bele, hogy mit jelent a szakítás maga:
valaki, aki jobban ismer minket, mint bárki más, elfogad­

273
hatatlannak ítélte személyünket. Ez az igazi csapás szociá­
lis identitásunkra. Ez fáj igazán a szakításban.
Az utóbbi megjegyzés egyébként szó szerint értendő.
A kutatások ugyanis kimutatták, hogy a szakítás ugyan­
azokat az agyterületeket aktiválja, amelyek a fizikai fájda­
lomért is felelősek.26 Számos példát mutattunk már be e
könyvben arra, hogy az agy a társas ingereket ugyanazon
mechanizmusok segítségével dolgozza fel, mint a valós,
fizikai ingereket (például a szociális félelem pontosan
ugyanolyan letaglózó tud lenni, mint a fizikai veszély). Ez
a helyzet sem különbözik ettől. Azt szokás mondani, hogy
„a szerelem fájdalmat okoz”, és ez így is van. A paracetamol
időnként a „szívfájdalomra” is hatásos.
Vegyük ehhez hozzá, hogy számtalan emléket őrzünk
arról a személyről, akivel formálisan boldogok voltunk,
de most már valami nagyon negatív érzelem kapcsolódik
hozzá. Ez önértékelésünk nagy részét aláássa. Mindennek
tetejébe, a korábbi megfigyelés, miszerint a szerelem kábí­
tószerként hat az agyunkra, most visszatér, hogy kísértsen
minket. Hozzászoktunk, hogy folyamatosan jutalmazó él­
ményben legyen részünk, de most hirtelen ezt elveszik tő­
lünk. A 8. fejezetben majd látni fogjuk, hogy a függés, majd
a megvonás milyen káros és romboló hatással lehet az agy­
ra. Ha pedig egy hosszú távú kapcsolat hirtelen szakítással
ér véget, hasonló folyamat megy végbe.27
Nem azt akarom ezzel mondani, hogy az agy ne lenne ké­
pes megbirkózni a szakítással. Idővel minden visszatérhet
a rendes kerékvágásba, még ha ez lassan történik is meg.
Néhány kísérlet eredménye arra utal, hogy ha célzottan a
szakítás pozitív következményeire koncentrálunk, az fel­
gyorsíthatja a regenerálódás folyamatát,28 hiszen - ahogy
korábban már szóltunk róla -, az agy előnyben részesíti a

274
„jó dolgokról” szóló emlékeket. És, ahogy ez alkalmanként
előfordul, a tudomány és a klisék egybevágnak, és a dolgok
idővel tényleg jobbra fordulnak.29
Általánosságban azonban az agy oly mértékben elköte­
lezett a kapcsolatok létesítése és fenntartása iránt, hogy
- hozzánk hasonlóan - komolyan szenved, ha e kapcsolat
összeomlik. Hogy „szakítani nehéz”, az enyhe kifejezés.

Egységben az erő
(Hogyan reagál az agy, ha egy csoport tagjaivá válunk?)

Kit nevezünk pontosan „barát”-nak? Ez olyan kérdés, amely

meglehetősen szánalmas embernek láttat minket, ha hango­
san tesszük föl. A barát alapvetően olyasvalaki, akivel kölcsö­
nösen kötődünk egymáshoz (és e kötődés nem rokoni vagy
romantikus). Ugyanakkor ez bonyolultabb, hiszen az embe­
reknek sokféle barátaik vannak: munkahelyi barátok, iskolai
barátok, régi barátok, ismerősök, olyan barátok, akiket nem
igazán kedvelünk, de már olyan régóta ismerjük őket, hogy
nem tudunk tőlük megszabadulni, és így tovább. Az inter­
net korában már lehetnek „online” barátaink is, minthogy
manapság értelmes kapcsolatokat alakíthatunk ki a hasonló
gondolkodású idegenekkel, bárhol is éljenek a világon.
Szerencse, hogy ilyen hathatós az agyunk, és képes ke­
zelni mindezeket a kapcsolatokat. Valójában néhány kuta­
tó szerint itt többről van szó a kellemes véletlennél. Talán
éppen azért van ilyen nagy és erőteljes agyunk, mert össze­
tett kapcsolatokat alakítunk ki más emberekkel.
Ez a szociálisagy-hipotézis, amely szerint a komplex
emberi agy a barátságosságunk eredménye.30 Sok állatfaj
alakít ki nagy csoportokat, de ez még nem egyenlő az intel­

275
ligenciával. A juhok nyájakba tömörülnek, de létük nagy­
részt a legelésről és az általános szökési vágyról szól. Ehhez
nem kell különösebben okosnak lenni.
A falkában történő vadászathoz már több intelligencia
szükséges, hiszen a csoporttagoknak össze kell hangolniuk
viselkedésüket, így a csoportosan vadászó állatok, például
a farkasok, általában okosabbak, mint az általuk üldözött
prédák. De a korai emberi közösségek alapvetően összetet­
tebbek voltak ennél. Néhány csoporttag vadászott, mások a
táborhelyen maradtak, és a gyerekeket, illetve a betegeket
gondozták, védték a települést, élelmet gyűjtögettek, esz­
közöket készítettek és így tovább. E kooperáció és munka-
megosztás mindenki számára biztonságosabb környezetet
teremtett, így a faj túlélése és gyarapodása biztosítottá vált.
E felállás azonban megkövetelte, hogy az emberek olya­
nokkal is törődjenek, ak ik biológiailag nem rokonaik. E visel­
kedés már túlmegy az egyszerű „védelmezzük a génjein-
ket”-ösztönön. így, a barátságok létrejötte azt jelenti, hogy
törődünk mások jólétével, még akkor is, ha a közöttünk lé­
vő biológiai kapocs kimerül annyiban, hogy ugyanahhoz a
fajhoz tartozunk (sőt, „az ember legjobb barátja” arra utal,
hogy még ez sem feltétlenül szükséges).
A közösségi élethez nélkülözhetetlen társas kapcsolatok
koordinálása nagy mennyiségű információ feldolgozását
igényelte. Ha a falkában vadászó állatok amőbáznak, ak­
kor az emberi közösségek folyamatos sakktornákat vívnak
egymással. Ehhez pedig fejlett agyra volt szükség.
Az emberi evolúciót nehéz közvetlenül tanulmányozni,
hacsak nincs erre sok százezer évünk, és nagyon sok türel­
münk. így hát nem egyszerű dönteni a szociálisagy-hipo-
tézis helyállóságát illetően. Egy, az Oxfordi Egyetemen
végzett 2013-as vizsgálat azt állította, hogy fejlett kompu-

276
termodelleket használva bizonyította az elmélet helyessé­
gét. E modellek kimutatták, hogy a társas kapcsolatok való­
ban több agyi feldolgozást (és így nagyobb agykapacitást)
igényelnek.31 Érdekes eredmény, de nem perdöntő, hiszen
hogyan tudjuk modellezni a barátságot egy számítógépen?
Az emberek erős késztetést éreznek, hogy csoportokat és
barátságokat alakítsanak ki, és törődjenek másokkal. A tö­
rődés és az együttérzés teljes hiánya még ma is abnormális­
nak (pszichopátiának) számít.
A csoporthoz való tartozás öröklött késztetése igen hasz­
nos lehet a túlélés szempontjából, egyúttal azonban né­
hány szürreális és bizarr következménye is van. Például a
csoporttagságunk felülírhatja az ítélőképességünket, sőt
az érzékeinket is.
Mindenki ismeri a társadalmi nyomás jelenségét, ami­
kor nem azért teszünk vagy mondunk valamit, mert úgy
is gondoljuk, hanem azért, mert a csoportunk ezt várja
tőlünk. Például kijelentjük, hogy kedvelünk egy együttest,
amit valójában ki nem állhatunk, mivel a „menő” srácok
rajonganak érte. Vagy órákat töltünk egy olyan film érté­
keinek ecsetelésével, amelyet a barátaink szeretnek, mi
viszont halál unalmasnak találjuk. Ez egy tudományosan
is bizonyított jelenség, amit normatív szociális befolyásnak
neveznek, és akkor történik, ha agyunk mindazt a vélemé­
nyét és következtetését sutba dobja, amelyet nagy erőfeszí­
tés árán alkotott valamiről, ha a csoport, amelynek tagja­
ként azonosítjuk magunkat, e véleménnyel nem ért egyet.
Agyunk aggasztóan gyakran részesíti előnyben a népszerű­
séget a helyes döntéssel szemben.
Mindezt kísérleti körülmények között is kimutatták. So-
lomon Asch 1951-ben kis csoportokba osztotta a kísérlet
résztvevőit, és egyszerű kérdéseket tett fel nekik. Például

277
 három, különböző hosszúságú vonalat mutatott, és meg­
kérdezte, melyik a leghosszabb.32 Valószínűleg meglepi
önöket, de a legtöbb alany teljesen rosszul válaszolt e kér­
désre. A kutatók ugyanakkor nem lepődtek meg, minthogy
minden csoportból csupán egy személy volt „igazi” kísérleti
alany - a többiek mind beépített emberek voltak, akiket
arra utasítottak, hogy rosszul válaszoljanak. A valós alany­
nak utolsóként kellett válaszolnia, miután már mindenki
hangosan kimondta a maga megfejtését. Az esetek 75 szá­
zalékában a résztvevők ugyancsak rosszul válaszoltak.
Amikor később megkérdezték tőlük, hogy miért vála­
szoltak nyilvánvalóan rosszul, általában azt felelték, hogy
nem akarták felrúgni a közmegegyezést. Az alanyok soha
nem találkoztak korábban kísérletbeli csoporttársaikkal,
és ennek ellenére mégis igyekeztek elnyerni új ismerőseik
elfogadását, ennek érdekében még az érzékeiket is meg­
hazudtolták. A csoporthoz tartozás minden jel szerint
agyunk fő prioritásai közé tartozik.
E késztetés azonban nem legyőzhetetlen. Bár az embe­
rek 75 százaléka egyetértett a csoport helytelen válaszával,
volt 25 százalék, amely nem tett így. Erősen befolyásol min­
ket a csoportunk ítélete, de általában legalább ilyen fontos
a személyiségünk és a személyes hátterünk, a csoportok
pedig különböző egyéniségekből tevődnek össze, nem pe­
dig behódoló robotokból. Igenis vannak emberek, akik bol­
dogan mondanak ellent szinte minden ismerősüknek - és
milliókat is kereshetnek ezzel, ha televíziós tehetségkuta­
tókban indulnak.
A normatív szociális befolyás főként a viselkedés szintjén
hat. Úgy teszünk, mintha egyetértenénk a csoporttal, még
akkor is, ha más véleményen vagyunk. De a körülöttünk élő
emberek a gondolkodásunkat ugye tudják befolyásolni.

278
 Ez gyakran így is van. Ha minden barátunk és hozzátarto­
zónk hirtelen ragaszkodni kezd ahhoz, hogy 2 + 2 = 7, vagy a
gravitáció felfelé lök minket, azzal nem fogunk egyetérteni.
Talán aggódni kezdünk, hogy mindenki megőrült, aki fon­
tos a számunkra, de ennek ellenére nem fogunk velük egyet­
érteni. Érzékeink és gondolkodásunk ugyanis azt mondatja
velünk, hogy nincsen igazuk. De ebben az esetben az igazság
nyilvánvaló volt. A kétértelmű helyzetekben más emberek
igenis hatással lehetnek gondolkodási folyamatainkra.
Ez az információs szociális befolyás, melynek során
agyunk a többi embert használja (tévesen) megbízható in­
formációforrásként, amikor bizonytalan helyzeteket kell
értelmeznie. Ez megmagyarázhatja, hogy az anekdotikus
bizonyítékok miért lehetnek olyan meggyőzők. Pontos
adatokat találni egy bonyolult témáról nehéz munka, de ha
hallottunk egy pasast erről beszélni a kocsmában, esetleg a
barátunk anyjának unokatestvérét, aki mindent tud a kér­
désről, akkor ezt gyakran kielégítő bizonyítékként fogad­
juk el. Az alternatív orvoslás és az összeesküvés-elméletek
ennek köszönhetően maradhatnak fönn.
Talán nem kéne meglepődnünk ezen. A fejlődő agy szá­
mára a többi ember jelenti a fő információforrást. Az után­
zás és a tettetés a gyermeki tanulás alapvető mechanizmusa.
Az idegtudósok pedig már sok éve kutatják nagy izgalom­
mal a tükörneuronokat, amelyek olyan idegsejtek, amelyek
nemcsak akkor tüzelnek, ha mi végzünk egy meghatározott
cselekvést, de akkor is aktiválódnak, ha azt látjuk, hogy más
tesz ugyanúgy. Ez arra utal, hogy a legalapvetőbb szinten
érzékelik és dolgozzák föl a többi ember viselkedését. (A tü-
körneuronok és jellemzőik mindazonáltal ellentmondásos
területnek számítanak az idegtudományban, így ne vegyék
készpénznek az itt leírtakat!3i)

279
 Agyunk tehát előszeretettel fordul más emberekhez, ha
vonatkoztatási pontra van szüksége a bizonytalan hely­
zetekben. Az emberi agy évmilliók evolúciójának eredmé­
nyeképpen fejlődött ki, embertársaink pedig már jóval a
Google megjelenése előtt is körülöttünk éltek. Beláthatjuk,
hogy mindez milyen hasznos lehet. Hangos zajt hallot­
tunk, és rögtön az jutott eszünkbe, hogy esetleg egy dühös
mamut támadt ránk. Amikor azt láttuk, hogy a törzsünk
összes tagja sikítva rohan az életéért, akkor már bizonyí­
tottnak tekinthettük, hogy ez valóban egy dühös mamut,
és jobban tesszük, ha követjük társaink példáját. Előfordul
azonban az is, hogy a többi ember véleménye alapján ho­
zott döntéseink és cselekedeteink sötét és vészjósló követ­
kezményekkel járnak.
1964-ben brutálisan meggyilkolták a New Yorkban lakó
Kitty Genovese-t. Bár az eset önmagában is tragikus volt,
azért vált különösen hírhedtté, mert a jelentések szerint 38
ember nézte végig a támadást, és senki sem próbált segí­
teni az áldozaton. E sokkoló viselkedés indította Darley és
Latané34 szociálpszichológusokat arra, hogy jobban meg­
vizsgálják, mi is történt. E kutatás eredményeképp írták
le a bystander-effektust (nézelődőhatást) - járókelő-effek­
tusként is emlegetik,35amely szerint az emberek nagy való­
színűséggel nem fognak közbeavatkozni vagy segítséget
nyújtani, ha mások is vannak a közelben. Ez nem (mindig)
az önzés és a gyávaság következménye. Amikor bizonyta­
lanok vagyunk abban, hogy mit tegyünk, más emberekhez
fordulunk, és az ő magatartásuk alapján próbáljuk megha­
tározni a helyes viselkedést. Noha sokan készek cselekedni,
ha a szükség úgy kívánja, amikor mások is jelen vannak,
akkor a bystander-effektus olyan pszichológiai akadályt
jelent, amelyet le kell győzni.

280
 E hatás elnyomja cselekedeteinket és döntéseinket, meg­
akadályozza, hogy bármit is tegyünk, mivel egy csoport
részesei vagyunk. A csoport tehát olyan gondolatokra és
tettekre sarkall minket, amelyek egyedül eszünkbe sem
jutnának.
A csoport tagjai kivétel nélkül arra vágynak, hogy a kö­
zösségen belül harmónia alakuljon ki. Nem jó olyan cso­
porthoz tartozni, amelyben folyton ellenségeskednek és ve­
szekednek az emberek, így az nem töltheti be a funkcióját,
így általában a közös célokról szóló megegyezés tartja össze
a közösséget. Ha a körülmények megfelelők, a harmónia
iránti vágy olyan erős lehet, hogy az egyetértés érdekében
a tagok már úgy kezdenek gondolkodni, és olyan vélemé­
nyekkel értenek egyet, amelyet egyébként irracionálisnak
vagy hibásnak gondolnának. Amikor a csoport érdekei már
felülírják a logikát és a megalapozott döntéseket, akkor be­
szélünk nyájszellemről.36
De ez nem magyarázza a teljes jelenséget. Vegyünk egy
sok vitát kiváltó kérdést, például a kannabisz legalizációját
(amely a könyv írásának idején igencsak felkorbácsolta a
kedélyeket). Ha fogunk harminc embert az utcán (a bele­
egyezésükkel), és a marihuána törvényesítéséről alkotott
véleményükről kérdezzük őket, akkor valószínűleg a vá­
laszok széles skálájával szembesülhetünk. Attól kezdve,
hogy „a kannabisz maga a Gonosz, és úgy el kéne zárni,
hogy senki meg se szagolhassa", odáig, hogy „a marihuána
remek, a gyerekek ételébe is keverni kellene belőle”, míg a
legtöbb vélemény e két szélsőség közé esne.
Amikor viszont ezt a harminc embert összehozzuk, és
azt kérjük tőlük, hogy konszenzust alakítsanak ki egymás
között a kannabisz legalizációjával kapcsolatban, logikusan
azt várhatnánk, hogy a csoport véleménye tükrözni fogja

281
a tagok vélekedéseinek „átlagát”, például, hogy „a kanna-
biszt nem kell teljesen legalizálni, de a birtoklása csupán
kisebb kihágásnak kéne minősüljön”. Csakhogy - mint min­
dig - a logika és az agy köszönőviszonyban sincs egymással.
A csoport ugyanis általában még annál is szélsőségesebb vé­
leményt alakít ki, mint amit a tagok különálló vélekedései
sugallnának.
Ennek egyik oka a nyájszellem, de emellett a tagok arra
törekednek, hogy a csoporttársaik kedveljék őket, és így stá­
tuszuk magasra emelkedjen a közösségen belül. A nyájszel­
lem ugyan létrehozza azt a konszenzust, amellyel mindenki
egyetért, de minden tag igyekszik a többiek fölé kerekedni a
közös ítélet támogatásában, ez pedig azt eredményezi, hogy
addig licitálnak egymásra, míg e közös vélemény lassanként
eltolódik a szélsőségek felé.
„így hát megegyeztünk arról, hogy a marihuánát nem
kell legalizálni, birtoklása pedig akár börtönbüntetéssel is
sújtható.”
„Akár? Dehogy, minimum tíz év fegyház.”
„Tíz év, én azt mondom, életfogytiglan.”
„Élet? Maga hippi! Halálbüntetés, vagy még súlyosabb.”
E jelenség a csoportpolarizáció, amikor a csoport tagjai
szélsőségesebb nézeteknek adnak hangot, mint azt egyedül
tennék.37 Mindez rendkívül gyakori, és számtalan helyzet­
ben befolyásolja a csoport döntéseit. Bár a hatását korlá­
tozhatjuk vagy akár meg is előzhetjük, ha biztosítjuk, hogy
elhangozhatnak a kritikus és a csoporton kívülről érkező
vélemények, a csoportharmónia vágya általában mégis
olyan magas, hogy a másképp gondolkodók előbb-utóbb ki­
szorulnak a közösségből, és a diszkurzusból végleg eltűnik
a racionális elemzés lehetősége. Mindez rendkívül riasztó,
hiszen milliók életét befolyásoló számtalan döntés születik

282
egysíkúan gondolkodó csoportokban, amelyek nem enge­
dik, hogy újszerű elgondolások érkezzenek kívülről. Kor­
mányok, hadseregek, vállalati tárgyalók - vajon mi aka­
dályozza meg, hogy e közösségekben a csoportpolarizáció
eredményeképp nevetséges döntések szülessenek?
Az ég világon semmi. A kormányzatok rengeteg zavar­
ba ejtő és aggasztó célkitűzése írható a csoportpolarizáció
számlájára.
A hatalmasok rossz döntései gyakran torkollnak véres
zavargásokba, a csőcselék viselkedése pedig újabb kiváló
példát szolgáltat arra, ahogy a csoportbeli lét hatást gyako­
rol agyunk működésére. Az emberek remekül felismerik a
többiek érzelmi állapotát. Ha előfordult már önökkel, hogy
olyan helyiségbe léptek be, ahol egy pár éppen azelőtt vesze­
kedett egymással, akkor tudják, milyen a szinte tapinthatóan
feszült légkör, még akkor is, ha senki nem mond semmit. Eb­
ben semmi telepátia vagy más, a tudományos fantasztikum
tárgykörébe tartozó jelenség nincs, mindössze az agyunk ar­
ra van hangolva, hogy felismerje az erről árulkodó informá­
ciókat a legkülönfélébb jelekből. Amikor azonban olyan em­
berek vesznek körül minket, akiknek hasonlóan felfokozott
az érzelmi állapotuk, az erősen befolyásolja a saját hangula­
tunkat is. Ezért sokkal valószínűbb, hogy nevetünk a vígjáték
poénjain, ha másokkal együtt nézzük meg a filmet. És ahogy
mindig, e hatás adott esetben túl messze is mehet.
Bizonyos körülmények között a körülöttünk lévő em­
berek intenzív emóciói és feltüzelt lelkiállapota egysze­
rűen elnyomja saját egyéniségünket. Szorosan összetartó,
egységes csoportra van szükség ehhez, amely lehetővé
teszi, hogy anonimok maradhassunk benne. Fontos, hogy
feltüzelt tagok alkossák, akik erőteljes, számukra indokolt
érzelmeket élnek át, nem valami alantas hajlamot, és külső

283
 eseményekre reagálva cselekszenek. így elkerülhetik, hogy
a csoport döntésein kelljen gondolkodniuk. A zavargások
alkalmával összeverődő agresszív csőcselék tökéletes kö­
rülményeket teremt ahhoz, hogy e feltételek megvalósulja­
nak. Ekkor a tagok átesnek a deindividualizáció (az egyéni­
ség elvesztésének) folyamatán,38 amely a hordamentalitás
tudományos megfelelője.
A deindividualizáció révén elveszítjük azon képességü­
ket, hogy elfojtsuk indulatainkat, és racionálisan tudjunk
gondolkodni. Egyúttal érzékeink még élesebbé válnak, így
jobban felismerjük mások érzelmi állapotát, és reagálni tu­
dunk rá. Többé pedig már nem törődünk azzal, hogy mások
mit gondolnak tetteinkről. E hatások egymást erősítő ered­
ményeképpen az emberek rendkívül pusztító módon képe­
sek viselkedni a csőcselék tagjaként. Hogy pontosan miért
tesznek így, és hogyan alakul ki e viselkedés, azt nehéz
megmondani, ugyanis e körülményeket szinte lehetetlen
tudományosan vizsgálni. Ritkán tudunk mérges csőcselé­
ket szerezni a laboratóriumba. Hacsak nem épp akkor érte­
sültek arról, hogy hullákat rablunk el a temetőből, és azért
jöttek, hogy véget vessenek a halottak feltámasztását célzó
istentelen erőfeszítéseinknek.

Én nem vagyok gonosz, de az agyam igen

(A másokkal való rossz viselkedés neurológiai alapjai)

Mindeddig úgy tűnt, hogy az emberi agy minden ízében

arra törekszik, hogy kapcsolatokat alakítson ki és kommu­
nikáljon másokkal. így a világunknak kizárólag egymás ke­
zét fogó emberekből kellene állni, akik vidám dalokat éne­
kelnek együtt a szivárványról és a jégkrémről. Csakhogy az

284
emberi lények igen gyakran viselkednek egymással szörnyű
módon. Erőszak, tolvajlás, kizsákmányolás, szexuális tá­
madások, bebörtönzés, kínzás, gyilkosság - mindezek egy­
általán nem ritkák, az átlagos politikusaink valószínűleg
több pontban is érintettek a felsoroltak közül. Még a nép­
irtás, annak kísérlete, hogy egy egész populációt vagy nép­
csoportot eltöröljünk a föld színéről, is elég gyakori ahhoz,
hogy külön szót alkottunk rá.
Edmund Bürke híres mondása szerint „a gonosz győzel­
méhez csak annyi kell, hogy a jók tétlenek maradjanak”. De
valószínűleg a gonosznak még ennél is könnyebb dolga van,
hiszen időnként maguk a jók is beállnak segíteni a munkáját.
De miért tesznek így? Erre számtalan magyarázat léte­
zik, amelyek kulturális, környezeti, politikai, történelmi
tényezők hatására hivatkoznak, de az agyunk működése
legalább ekkora szerepet játszik a dologban. A nürnbergi
perek során, amikor a holokauszt felelőseit hallgatták ki, a
legtöbben azzal védekeztek, hogy ők csak „parancsot telje­
sítettek”. Szánalmas mentegetőzés, nemde? Természetesen
egyetlen normális ember sem lenne képes efféle szörnyű­
ségekre, függetlenül attól, hogy ki parancsolja neki. Csak­
hogy sajnos úgy tűnik, hogy igenis képesek.
Stanley Milgram, a Yale Egyetem professzora híres-hír­
hedt kísérletekben vizsgálta e „parancsokat teljesítettem”
állításokat. A kísérletekben két alany vett részt, akik kü­
lönböző helyiségekben foglaltak helyet, és egyiküknek kér­
déseket kellett feltennie a másiknak. Ha rossz volt a válasz,
a kérdezőnek áramütést kellett adnia a válaszolónak, és
minden rossz válasz után megemelték az elektromos sokk
erősségét.39 De itt a csavar a dologban: nem is volt áram­
ütés. A kérdésekre válaszoló alany valójában színész volt,
aki szándékosan felelt rosszul, és hallatott egyre fájdalma­

285
 sabb hangokat minden alkalommal, amikor „áramütést
mértek rá”.
A kísérlet valódi alanya a kérdező volt. A körülményeket
úgy alakították ki, hogy ő elhiggye, hogy gyakorlatilag ép­
pen kínoz valakit. Az alanyok mindegyike stresszként élte
meg a helyzetet, és rendkívül kellemetlenül érezte magát,
sőt ellenkeztek, és kérték a kísérletvezetőt, hogy álljanak
le. A vezető erre mindig azt felelte, hogy a kísérlet eredmé­
nyessége igen fontos, ezért folytatniuk kell. Nyugtalanító
módon az alanyok 65 százaléka tovább folytatta a kísérle­
tet, és újabb erős fájdalmat okozott egy ismeretlennek, csu­
pán azért, mert ezt mondták neki.
A kutatók nem a fegyházak legnagyobb szigorral őrzött
magánzárkáiban kerestek önkénteseket. Minden résztvevő
teljesen normális, átlagember volt, meglepő módon mégis
késznek mutatkoztak arra, hogy kínozzanak egy másik
embert. Talán tiltakoztak ez ellen, de ennek ellenére meg­
tették, márpedig az áramütéssel sújtott személy számára ez
a fontosabb.
E kísérletnek számos továbbfejlesztett változatát vé­
gezték el, amelyek még specifikusabb információt szolgál­
tattak.40 Az alanyok könnyebben engedelmeskedtek, ha a
kíséretvezető a helyiségben tartózkodott, mintha csak te­
lefonon utasította volna őket. Ha a résztvevők láttak más
önkénteseket, amint azok megtagadták az engedelmessé­
get, akkor nagyobb valószínűséggel utasították vissza ma­
guk is az együttműködést. Ez arra utalt, hogy az emberek
akarnának lázadni, de nem akarják elkezdeni a lázadást. Ha
viszont a kísérletvezető fehér köpenyt viselt, és a kísérletet
nagyon professzionális hatást keltő helyiségekben végez­
ték, az engedelmesebbé tette a résztvevőket.
A tudományos konszenzus szerint mi, emberek készek

286
vagyunk engedelmeskedni a megfelelő tekintéllyel rendel­
kező figuráknak, akik vállalják a felellősséget a parancsuk­
ra végrehajtott cselekedetek után. Egy távol lévő ember,
akinek utasításait mások már láthatóan megtagadták, ke­
vésbé tűnik számunkra tekintélyes személynek. Milgram
elmélete szerint társas helyzetekben agyunk kétféle hely­
zetbe helyezkedhet: autonóm állapotba (amikor saját ma­
gunk hozzuk meg a döntéseket), illetve alárendelt állapotba
(ekkor megengedjük másoknak, hogy meghatározzák tet­
teinket), bár e teóriát eddig nem sikerült meggyőző módon
alátámasztani az agyi képalkotó vizsgálatok segítségével.
Az egyik lehetséges magyarázat szerint evolúciós érte­
lemben a gondolkodás nélküli engedelmesség hatékonyabb.
Ha megállnánk minden alkalommal, amikor döntést kell
hozni, hogy arról vitatkozzunk, hogy ki is a vezető, az rend­
kívül hátrányos lenne. így kialakult bennünk a késztetés,
hogy minden fenntartásunk ellenére is engedelmesked­
jünk a tekintélynek. Nem esik nehezünkre elképzelni, hogy
a korrupt, de karizmatikus vezetők hogyan használják ki
ezt a hajlamot.
Csakhogy az emberek rendszeresen szörnyen viselked­
nek egymással akkor is, ha erre semmilyen zsarnoki tekin­
télytől nem kapnak parancsot. Ez gyakran akkor történik,
ha emberek egy csoportja megnyomorítja egy másik cso­
port tagjainak életét, a legkülönfélébb okokból. A csoport­
tényező igen fontos. Agyunk törekszik arra, hogy csoporto­
kat alakítsunk ki, és azok ellen fordul, akik veszélyeztetik e
csoportokat.
Sok kutató vizsgálta azt, hogy mi történik az agyban,
ami ennyire ellenségessé tesz minket bárki ellen, aki zavar­
ni merészeli a csoportunkat. Az egyik kísérletben, amelyet
Morrison, Decety és Molenberghs végzett, kimutatták, hogy

287
 miközben az illető azt fontolgatta, hogy csatlakozik egy cso­
porthoz, agya aktiválódott a középső kérgi területeket, a ha­
lánték- és a fali lebenyt összekötő régiókat, illetve a halánték-
tekervény elülső részét magában foglaló idegi hálózatban.41
E régiókról sokszor bizonyították már, hogy azokban a hely­
zetekben aktívak különösen, amelyek a másokról való gondol­
kodást és a velük történő interakciót igénylik. Emiatt egyes
kutatók ezen agy területeket nevezik a „szociális agynak”.42143
Egy másik rendkívül érdekes eredmény szerint amikor
az alanyoknak a csoporttagsággal kapcsolatos ingereket
kellett feldolgozniuk, egy másik idegi hálózat is aktiváló­
dott, amelyben a prefrontális kéreg alsó-középső területeit,
illetve a cinguláris kéreg elülső-fölső régióit találjuk. Más
vizsgálatok ezen agyterületeket a személyes énképpel hoz­
ták összefüggésbe,44 ami arra utal, hogy jelentős az átfedés
az énkép és a csoporttagság között. Magyarul az emberek
egyéniségük jó részét azon csoportokból vezetik le, ame­
lyekhez tartoznak.
Ennek egyenes következménye, hogy a csoportunkat érő
bármilyen fenyegetést alapvetően a személyünket ért fenye­
getésként érzékelünk, és ez magyarázatot ad arra is, hogy
miért reagálnak olyan mértékű ellenségességgel a tagok
minden jelenségre, amely bármilyen módon is veszélyezteti
a csoport céljait. A csoportokra leselkedő legnagyobb fenye­
getést pedig nem mások jelentik, mint... más csoportok.
A rivális futballcsapatok szurkolótáborai olyan gyakran
kerülnek egymással erőszakos összetűzésekbe, hogy az
gyakorlatilag a meccs folytatásának tekinthető. A vetélke­
dő bűnözőbandák háborúskodása a véres bűnügyi drámák
gyakori toposza. Bármelyik modern politikai kampány
hirtelen átcsaphat a felek közötti háborúvá, ahol az ellenfél
támadása már fontosabbá válik annak indokolásánál, hogy

288
miért is kellene bárkinek ránk szavaznia. Az internet pe­
dig még tovább súlyosbított a helyzeten. Csak próbáljanak
meg akár a legártatlanabb kritikus vagy ellentmondásos
véleményt megfogalmazni a neten bármiről, ami bárkinek
is fontos valamilyen okból (például, hogy a Star Wars-előz-
ményfilmek nem is voltak olyan rosszak), és máris eltömí­
tik postafiókunkat a gyűlölködő e-mailek, még mielőtt fel­
tehetnénk egy kanna teát főni. Blogot írok egy nemzetközi
médium felületén, szóval hihetnek nekem.
Talán azt gondolhatják, hogy az előítéletekhez az kell,
hogy hosszan ki legyünk téve az őket formáló attitűdök­
nek. Hiszen nem születünk úgy, hogy utáljunk bizonyos tí­
pusú embereket, ezért a (metaforikus) epe lassú felgyülem­
lésére van szükség ahhoz, hogy elveszítsük az elveinket, és
irracionálisán gyűlölni kezdjünk másokat. Ez gyakran így
is van. Máskor viszont nagyon gyorsan is bekövetkezhet.
A hírhedt stanfordi börtönkísérlet, amelyet Philip Zim-
bardo és munkatársai végeztek, az őrök és rabok alkotta
börtönkörülmények pszichológiai következményeit ele­
mezte.45 Ehhez valósághű börtönt idéző díszleteket épí­
tettek a Stanford Egyetem pincéjében, az alanyokat pedig
börtönőrnek vagy rabnak osztották be.
Az őrök hihetetlenül kegyetlenné váltak, durván, agresz-
szíven, ellenségesen viselkedtek a rabokkal, és zaklatták
őket. A rabok végül már őrült szadistának gondolták az őrö­
ket (meglehetősen indokolt módon), így lázadást szervez­
tek, és elbarikádozták magukat a cellájukban, az őrök erre
megrohamozták őket, és elpusztították a barikádokat. A ra­
bok hamarosan depresszívek lettek, sírógörcsöt kaptak, sőt
pszichoszomatikus eredetű kiütések jelentek meg rajtuk.
Hogy meddig tartott a kísérlet? Hat napig. Úgy tervez­
ték, hogy két hét lesz, de le kellett állítani, mert olyan rossz-

289
 ra fordultak a dolgok. Fontos észben tartanunk, hogy egyik
résztvevő sem volt igazából sem rab, sem börtönőr! Ok egy te­
kintélyes egyetem hallgatói voltak. Viszont egyértelműen
azonosított csoportokba helyezték, és arra kényszerítették
őket, hogy együtt éljenek egy másik, eltérő célokkal felru­
házott csoporttal. A csoportmentalitás pedig nagyon gyor­
san megjelent náluk. Agyunk pillanatok alatt egy csoport
részeseként határoz meg minket, és ez bizonyos helyzetek­
ben súlyosan megváltoztatja a viselkedésünket.
Agyunk ellenségessé tesz minket azokkal szemben, akik
fenyegetik a csoportunkat, még akkor is, ha semmiségről
van szó. Legtöbbünk ismerheti ezt a helyzetet még az is­
kolából. Egy szerencsétlen véletlenül tett valamit, amely
eltért a csoport által elvárt viselkedéstől (például szokatlan
frizurával jött iskolába). Ez aláásta a csoport egyöntetűsé­
gét, így büntetést érdemelt (amely általában szűnni nem
akaró cikizésben nyilvánult meg).
Az emberek nem egyszerűen tagok akarnak lenni egy
csoportban, hanem magas rangú szerepet kívánnak be­
tölteni benne. A természetben nagyon gyakori a szociális
státusz és a hierarchia jelensége, még a csirkék közötti is
kialakul a rangsor - ezért hívják ezt csípésrendnek. Az em­
berek pedig ellenállhatatlanul vágynak arra, hogy erősít­
sék a csoportban elfoglalt pozíciójukat, akárcsak a legbüsz­
kébb tyúkok - innen a társadalmi hegymászó kifejezés.
Igyekeznek felülkerekedni másokon, magukat szebbnek,
jobbnak láttatni, a legjobbnak lenni abban, amit csinálnak.
Az agy e viselkedést a fali lebeny alsó része, a prefrontális
kéreg felső-oldalsó, illetve alsó-oldalsó részeinek, valamint
a fuziform és a középső occipitotemporális tekervény ak­
tivitása révén serkenti. Ezen agyterületek együttműködve
a szociális pozíciót érintő tudatosságot alapozzák meg, így

290
nemcsak annak vagyunk tudatában, hogy tagjai vagyunk a
csoportnak, de a benne elfoglalt helyzetünkről is képesek
vagyunk gondolkodni.
Ennek eredményeként bárki, aki olyasmit csinál, amit a
csoport nem fogad el, az nemcsak a csoport integritását ve­
szélyezteti, de arra is alkalmat teremt, hogy a csoport más
tagjai erősítsék pozícióikat a többi, kevésbé rátermett sze­
replő rovására. Ebből fakad a csúfolódás és a gúnyolódás.
Az emberi agy azonban olyan kifinomult, hogy a csoport­
hoz való tartozásunk koncepciója igen képlékeny. A csoport
lehet az egész ország, amit bármelyik, zászlót lengető ember
bizonyíthat. De az emberek egy adott népcsoport tagjának
is érezhetik magukat, amely vélhetően egyszerűbb, hiszen
a népcsoportokat általában látható fizikai jellegzetességeik
alapján azonosítják. így más népcsoportok tagjait is könnye­
dén felismerhetik és megtámadhatják azok, akiknek semmi
másuk nincs, amire büszkék lehetnének, mint küllemük
(amelynek megszerzésében semmilyen szerepük nem volt).
Megjegyzés: nem vagyok a rasszizmus nagy rajongója.
Az is megesik, hogy az emberek egyénileg képesek riasztó
módon kegyetlenül viselkedni olyanokkal, akik ezt egyál­
talán nem érdemlik meg. A hajléktalanok és a szegények, a
támadások áldozatai, a mozgáskorlátozottak és a betegek,
a kétségbeesett menekültek: a segítség helyett, amelyre
nagy szükségük lenne, gyakran csak becsmérlést kapnak
azoktól, akiknek jobban megy a soruk. Mindez nemcsak
szembemegy a legalapvetőbb emberi tisztességgel, de el­
lentmond a legegyszerűbb logikának is. De akkor mégis,
miért ilyen gyakori?
Az agy egoista hajlamai igen erősek, megragad minden
alkalmat, hogy magát - és így minket is - a lehető legked­
vezőbb színben lássa, és a saját érdekeinket nézze. Emiatt

291
 gyakran nehezünkre esik empatikusán viszonyulni más
emberek felé, minthogy ők nem mi vagyunk. Az agy főként
a velünk történt események alapján tud döntéseket hozni.
Létezik azonban egy agyterület, nagyjából a jobb oldali
szupramarginális tekervényben, amelyről kimutatták, hogy
képes felismerni és ellensúlyozni az egoizmusból adódó tor­
zítást, így megfelelő módon tudunk együttérezni másokkal.
Arra is vannak adatok, hogy e terület sérülése sokkal
nehezebbé teszi az empátiát, ahogy az is, ha nincs időnk
átgondolni a kérdést. Egy másik érdekes kísérletben a Max
Planck Intézet Tania Singer által vezetett kutatócsoportja
kimutatta, hogy vannak határai ezen agyi régió kompen­
zálóképességének. Ehhez pedig arra kérték a párokba
osztott alanyokat, hogy különböző - kellemes és kellemet­
len - tapintású felületeket tapogassanak meg.46
Kimutatták, hogy ha a pár mindkét tagja undorító érze­
tet keltő felületet érintett, akkor nagyon jól együtt tudtak
érezni a másikkal. Pontosan felismerték az érzelmek jeleit
és erősségüket is a társuk arcán. Ellenben, ha egyikük kel­
lemes felületet tapintott, a másik viszont kellemetlent, ak­
kor a szerencsésebb résztvevő súlyosan alulbecsülte a társa
„szenvedését”, aki valami gusztustalan dologba nyúlt. Te­
hát minél kiváltságosabb az ember, és minél kényelmesebb
élet jutott neki osztályrészül, annál inkább nehezére esik
reálisan értékelni a rosszabb sorban élő emberek érzéseit
és szükségleteit. De amíg nem teszünk valami oltári nagy
ostobaságot, például nem ültetjük a leggazdagabbakat az
országok elnöki, miniszterelnöki székébe, addig nem lehet
ebből különösebb baj.
Láttuk, hogy az agy viselkedését súlyos egoizmus torzít­
ja. De korántsem ez az egyetlen torzítás, amellyel nap mint
nap meg kell küzdenünk. Ott van az egoizmushoz kötődő

292
igazságosvilág-hipotézis.47 E szerint az agyunk öröklötten
azt feltételezi, hogy a világ igazságos és tisztességes, ahol
a jó viselkedés elnyeri méltó jutalmát, miközben a rossz
magatartást megbüntetik. E torzítás segíti az embere­
ket, hogy hasznos tagjai legyenek a közösségnek, hiszen
a segítségével a rossz viselkedés akár már a bekövetkezte
előtt is megakadályozható. Az emberek emiatt hajlanak a
jó cselekedetek irányába (nem mintha egyébként ne len­
nének alapvetően jók, de ez is segít ebben). Motivációként
sem utolsó ez az alapfeltételezés. Ha azt gondolnánk, hogy
a világ történései teljesen véletlenszerűek, ilyenformán az
összes cselekedet végső soron értelmetlen, az nem segítene
reggel elfogadható időpontban kikelnünk az ágyból.
Csakhogy sajnos e feltételezésünk - ahogy sejtették -
alapvetően téves. A rossz viselkedést nem mindig éri utol
a büntetés, és a jó emberekkel is gyakran történnek ször­
nyű dolgok. Ennek ellenére a torzítás oly mélyen beivódott
az agyunkba, hogy minden ellenkező tapasztalat ellenére
is ragaszkodunk hozzá. így amikor látunk valakit, aki nem
érdemli meg az őt ért megpróbáltatásokat, az disszonan­
ciát okoz a gondolkodásunkban. A világ igazságos, de ami
a kérdéses személlyel történt, az nem az. Az agy ki nem
állhatja a disszonanciát, így választania kell: levonhatjuk
azt a következtetést is, hogy a világ mégiscsak kegyetlen és
véletlenszerű, vagy úgy is dönthetünk, hogy az áldozat biz­
tosan tett valamit, amellyel kiérdemelte sorsát. Ez utóbbi sok­
kal kegyetlenebb, viszont lehetőséget biztosít számunkra,
hogy továbbra is kitartsunk a világról alkotott finom, puha
(ámbár téves) feltételezéseink mellett. így az áldozatot fog­
juk hibáztatni a szerencsétlenségéért.
Több vizsgálat is kimutatta e hatást és számtalan meg­
nyilvánulását. Az emberek például kevésbé kritikusan viszo-

293
 nyúlnak az áldozatokhoz, ha maguk is közbeavatkozhatnak,
hogy enyhítsék a szenvedéseiket, vagy ha úgy tudják, hogy
az áldozat később jóvátételben részesült. Ha viszont semmi­
lyen módon nem tudnak segíteni az áldozaton, sokkal inkább
hajlamosak őt becsmérelni. Noha ez rettentően kegyetlen
viselkedés, összhangban áll az igazságosvilág-hipotézissel,
hiszen az áldozatok csak úgy járhatnak rosszul a történet vé­
gén, ha tényleg megérdemelték a büntetést, nem?
Az emberek akkor is sokkalta inkább hibáztatják az ál­
dozatokat, ha erős közösséget éreznek velük. Ha olyasva­
lakit látunk, ahogy rádől egy fa, aki tőlünk eltérő korú, ne­
mű, vagy más népcsoporthoz tartozik, sokkal könnyebben
szimpatizálunk vele. Viszont amikor az áldozatban ma­
gunkra ismerünk (mert azonos a magassága, testfelépítése,
életkora, ugyanolyan autót vezet, mint mi, és a miénkhez
hasonló háznak ütközik), akkor sokkal valószínűbb, hogy
őt fogjuk hibáztatni a szerencsétlenségéért, és hozzá nem
értőnek vagy egyenesen idiótának fogjuk tartani, noha er­
re semmi bizonyítékunk nincs.
A fenti esetek közül az elsőben egyetlen körülmény sem
igaz ránk, így nem esik nehezünkre a véletlent okolni a tör­
ténésekért - hiszen mindez nem lehet hatással ránk. A má­
sodik esetben viszont könnyen lehetnénk mi is az áldozat
helyében, így agyunk úgy okoskodik, hogy az áldozat hibá­
jából következett be a baleset. Muszáj, hogy az ő hibája le­
gyen, hiszen ha véletlen lett volna, akkor ez velünk is köny-
nyen előfordulhat. E gondolat pedig rendkívül nyomasztó.
Tehát úgy tűnik, hogy minden társasági létre és barátsá­
gosságra irányuló hajlamunk ellenére, agyunk oly mérték­
ben igyekszik megőrizni lelki békénket és önbizalmunkat,
hogy arra sarkall minket, hogy bárkit tönkrevágjunk, aki
ezt veszélyezteti. Elbűvölő, nem?

294
 8. Amikor megbomlik az agy...

A mentális betegségek és kialakulásuk okai

Mi mindent tudtunk meg eddig az emberi agyról? Összeku-

tyulja az emlékeinket, árnyékok láttán is megrémül, ártal­
matlan dolgok is halálra ijesztik, tönkreteszi az étkezésün­
ket, az alvásunkat, a mozgásunkat, meggyőz minket arról,
hogy zseniálisak vagyunk, amikor nem is, az érzékleteink
felét csak kitalálja, irracionális tettekre vesz rá minket, ha
felfokozott érzelmi állapotban vagyunk, segítségével hi­
hetetlenül gyorsan barátkozunk, majd egy szempillantás
alatt barátaink ellen fordulunk.
Aggasztó lista ez. De még aggasztóbb az, hogy mindez
akkor történik, amikor az agy megfelelően működik. De mi
történik akkor, amikor az agy kezd - jobb szó híján - el-
romlani? Ilyenkor alakulhatnak ki a neurológiai és a men­
tális betegségek.
A neurológiai zavarokat a központi idegrendszerben ke­
letkező fizikai és működésbeli problémák okozzák. A hip-
pokampusz sérülése például amnéziát vált ki, míg a fekete­
állomány (substantia nigra) károsodása Parkinson-kórhoz
vezethet. E betegségek szörnyűek, de legalább van azo­
nosítható fizikai okuk (bár gyakran nem tudunk mihez
kezdeni e tudással). Általában „kézzelfogható” tüneteket
okoznak, legtöbbször rohamok, mozgászavarok vagy fájda­
lom (például a migrén esetében) keletkezik a hatásukra.

295
 A mentális betegségek ezzel szemben a gondolkodás, a
viselkedés és az érzelmek rendellenességei, és nem szük­
séges, hogy detektálható „fizikai” ok húzódjon a hátterük­
ben. Bár ezeket is az agy fizikai felépítése váltja ki, de ez
esetben a struktúra normálisnak tűnik - mindössze csele­
kedetei hibásak. Hogy megint a kétes érvényességű számí­
tógép-analógiával hozakodjunk elő, a neurológiai betegség
hardveres problémának felel meg, míg a mentális betegsé­
gek szoftverhibát feltételeznek (bár bőséges átfedés van a
kettő között, így teljesen esélytelen ezeket élesen elkülöní­
tenünk egymástól).
Hogyan definiálhatjuk a mentális betegségeket? Az agyat
idegsejtek milliárdjai építik fel, amelyek billiószámra létesí­
tenek egymással kapcsolatokat. A számtalan genetikai ala­
pú folyamat és tanult ismeret eredményeként pedig párhu­
zamosan zajló funkciók ezrei mennek benne végbe. Nincs
két agy, amely pontosan ugyanolyan lenne, így hogyan is
tudnánk eldönteni, hogy melyik agy működik normálisan és
melyik nem? Mindenkinek vannak meghökkentő szokásai,
viselkedési furcsaságai, tikkjei és excentrikusságai, amelyek
gyakran az illető személyisége és egyénisége integráns ré­
szét képezik. A szinesztézia például nem okoz különösebb
problémát egyik érintett ember számára sem a mindenna­
pos feladatok elvégzésében. A legtöbben fel sem ismerik,
hogy bármilyen szempontból is különlegesek lennének, míg
nem néznek rájuk furcsán, mikor kijelentik, hogy szeretik a
lila illatát.1
A mentális betegségeket általában a viselkedés és a gon­
dolkodás olyan mintázataiként írják le, amelyek kellemet­
lenséget és szenvedést okoznak a betegnek, és ezáltal nem

296
tud megfelelően „működni” a normális társadalomban.*
Ez az utolsó megjegyzés nagyon fontos: azt jelenti, hogy
a mentális betegségek felismeréséhez az érintett személy
gondolkodását össze kell hasonlítanunk a normálisnak te­
kintett állapottal, amely azonban idővel jelentősen változ­
hat. Jó példa erre, hogy az Amerikai Pszichiátriai Társaság
mindössze 1973-ban törölte a homoszexualitást a mentális
zavarok sorából.
A mentális betegségek orvosai folyamatosan újraérté­
kelik e kórképek kategorizálását, amelyet tudományos is­
mereteink bővülése, az ezek nyomán megjelenő új típusú
terápiák és kezelési megközelítések, illetve a domináns
pszichiátriai iskolákban bekövetkező változás tesz szük­
ségessé. Ugyanakkor aggasztóan nagy mértékben befolyá­
solják ezt a gyógyszercégek is, mivel új betegségekre van
szükségük, amelyek ellen új gyógyszereket tudnak eladni
az embereknek. Mindez azért lehetséges, mert a mentális
zavar és a normális mentális működés közötti határvonal
hihetetlenül elmosódott, és gyakran csupán a társadalmi
normákon és önkényes döntéseken alapul.
E tényékhez hozzá kell vegyük, hogy a mentális zavarok
rendkívül gyakoriak (az adatok szerint majdnem minden
negyedik ember tapasztalja e betegségek bizonyos megnyil­
vánulásait2), így már könnyen megérthetjük, hogy a mentá­
lis kórképek kérdése miért számít ennyire ellentmondásos
területnek. Még ha ténylegesen létező problémaként is azo­
nosítják őket (amely korántsem tekinthető magától értető­

* Itt a normális jelző nem értékítéletet tükröz, mindössze az átlagos vagy

többségi szinonimája. (Aford.)

297
dőnek), azon szerencsések, akik nem érintettek, gyakran
lekicsinylik, vagy egyenesen semmibe veszik e kórképek
életminőséget rontó hatását. Arról is felfokozott vita zajlik,
hogy hogyan is kellene osztályozni a mentális betegségeket.
Ez utóbbi kifejezés helytállósága sem egyértelmű. Vannak
ugyanis kutatók, akik szerint a mentális betegség kifejezés
félrevezető, hiszen azt feltételezi, hogy ki lehet belőle gyó­
gyulni, ahogy az influenzából vagy a bárányhimlőből. Csak­
hogy a mentális zavarok nem így működnek. Rendszerint
nem „megjavítandó” fizikai probléma áll a hátterükben, így
a „gyógymód” meghatározása sem egyértelmű.
Sőt, vannak, akik a még mentális zavar kifejezést is ve­
hemensen ellenzik, minthogy ezek rosszként és károsként
tüntetik fel ezen állapotokat, holott akár a gondolkodás és
a viselkedés alternatív módjaiként is tekinthetnénk rájuk.
A klinikai pszichológusi közösség sok tagja azon a meggyő­
ződésen van, hogy már önmagában az is káros, ha a men­
tális jelenségekről betegségként, illetve problémaként gon­
dolkodunk és beszélünk. Ok amellett kardoskodnak, hogy
semlegesebb és kevesebb értékítélettel terhelt kifejezések­
re van szükség ahhoz, hogy ezen állapotokról termékenyen
tudjunk értekezni. Egyre többen ellenzik az orvosi szakma
dominanciáját a mentális egészség területén, és figyelembe
véve, hogy milyen önkényes a „normális” és a nem normá­
lis közötti határvonal meghatározása, mindez érthető is.
Mindezen érvek ellenére e fejezetben inkább az orvo­
si-pszichiátriai megközelítésekhez fogok ragaszkodni - lé­
vén ilyen háttérrel rendelkezem, és legtöbbünk számára ez
a kérdésről való gondolkodás ismerős közege. Igyekszem
röviden áttekinteni a leggyakoribb mentális zavarokat, és
bemutatni, hogy agyunk miként hagy cserben miket ilyen­

298
kor. Nemcsak azok agya, akiket maga a probléma érint, de
a beteg hozzátartozóinak agya is, akiknek rendszerint ne­
hezükre esik felismeri és elfogadni a tényeket.

Legyűrni a fekete kutyát*

(A depresszió és a hozzá kötődő félreértések)

A depresszió nevű betegségnek jól jönne egy másik név.

Manapság ugyanis a depresszív jelzőt egyaránt használják
azon emberekre, akik kissé kedvetlenek, és azokra is, akik
súlyos hangulati zavarban szenvednek. Emiatt az emberek
hajlamosak a depressziót csip-csup semmiségnek tekin­
teni. Végtére is, időnként mindenkinek lehet rossz kedve,
nem? Majd túl lesz rajta. Gyakran csak a saját tapasztala­
tainkra támaszkodhatunk, ha értékítéletet kell alkotnunk.
Láttuk már, hogy az agyunk automatikusan felnagyítja és
eltúlozza saját ismereteinket, ezzel párhuzamosan pedig
lekicsinyli a mások tapasztalatairól szerzett benyomásain­
kat - ha azok eltérnek a mi elképzeléseinktől.
Ez még sincs így rendjén. Ha lesöpörjük az asztalról a dep­
resszióval küzdő ember szenvedését azon az alapon, hogy
már mi is éreztük nyomorultul magunkat, de idővel elmúlt,
pontosan olyan, mintha azt gondolnánk, hogy az ampu­
tált karú ember állapota ugyanolyan súlyos, mint a mienk
volt, amikor elvágta a papír az ujjúnkat. A depresszió valós
betegség, amely súlyos nehézségeket okoz az érintett sze­
mélynek, míg a „kicsit szomorkás hangulat” nem ilyen.
A depresszió olyan elviselhetetlen lehet, hogy a betegek ar­

* A depresszió Winston Churchillnek tulajdonított metaforája. (A ford.)

299
ra a következtetésre juthatnak, hogy az öngyilkosság ma­
rad az egyetlen lehetséges opció számukra.
Tagadhatatlan, hogy idővel mindenki meghal. Ennek
tudata és szándékos siettetése két különböző dolog. Tud­
hatjuk, hogy ha meglőnek minket, az fáj, de ez nem jelenti
azt, hogy van fogalmunk róla, hogy a lőtt sérülés valójában
milyen érzés. Ehhez hasonlóan tudhatjuk, hogy idővel
minden hozzánk közel álló eltávozik, de ettől még ugyan­
olyan súlyos érzelmi „gyomron csapásként” éljük meg, ha
megtörténik. Láttuk, hogy az evolúció során hogyan fejlő­
dött ki az agy késztetése, hogy erős és tartós kapcsolatokat
alakítson ki másokkal. Ennek hátulütője, hogy e kapcso­
latok befejeződése rendkívüli módon fájdalmas. És nincs
visszafordíthatatlanabb befejezés, mint a halál.
Bármilyen szörnyű is ez, az csak tovább súlyosbítja a
tragédiát, ha az illető önkezével vetett véget az életének.
Lehetetlenség biztosan tudnunk, hogy hogyan és miért jut
valaki arra a következtetésre, hogy számára csak az öngyil­
kosság az egyetlen járható út, de bármi is legyen az ok, a
halála hatalmas csapást jelent a hátrahagyott hozzátarto­
zók számára. És az emberek e hozzátartozók szenvedésé­
vel szembesülnek ezután. így érthető, hogy miért alakul ki
sokszor rossz vélemény bennük az elhunytról: talán sike­
resen véget vetett saját szenvedéseinek, de sokaknak még
nagyobb szenvedést okozott.
Amint a 7. fejezetben már láttuk, az agy komoly mentális
gyakorlatokat végez annak érdekében, hogy ne kelljen saj­
nálnia az áldozatokat. Ennek újabb megnyilvánulása lehet,
amikor az öngyilkosokat önzőnek bélyegzik. Keserűen iro­
nikus egybeesés, hogy az öngyilkossághoz vezető leggya­
koribb tényező a klinikai depresszió, és az ebben szenvedő
embereket ugyancsak rendszeresen illetik az önző, a lusta

300
és hasonló becsmérlő jelzőkkel. Itt megint az agy egoista
önvédelmi hozzáállása indul be: ha elfogadjuk, hogy a han­
gulatzavar lehet olyan súlyos, ami indokolttá teheti, hogy
eldobjuk magunktól az életet, az technikailag azt is jelenti,
hogy bizonyos mértékig azt is elfogadjuk, hogy mindez ve­
lünk is megtörténhet. Ez meglehetősen kellemetlen gondo­
lat. Viszont, ha az illető csupán öntelt és érzéketlenül önző,
az már az ő baja. Ez velünk nem történhet meg, így máris
jobban érezhetjük magunkat.
Ez az egyik magyarázat. A másik magyarázat szerint
vannak emberek, akik szimplán ignoráns barmok.
A depresszióval küzdők és az öngyilkosok önzőnek cím­
kézése sajnos elszomorítóan gyakran fordul elő. Főként
akkor válik nyilvánvalóvá, ha olyasvalakivel történik meg,
aki akár csak egy kicsit is híres. Robin Williams, a nemzet­
közi filmcsillag és ünnepelt komikus szomorú eltávozása
erre az egyik nyilvánvaló példa.
A magasztaló és könnyes emlékezések mellett a médiát
és az internetet elöntötték az ehhez hasonló megjegyzések:
„Ilyesmit tenni a családjával egyszerű önzőség.”, vagy „Ön­
gyilkosságot elkövetni, miközben még oly sok tennivalónk
lenne, színtiszta önzőség.” és így tovább. És e vélemények
nem korlátozódtak a névtelen internetezők szférájára, ha­
sonló megjegyzéseket tett sok közismert híresség és szá­
mos olyan hírforrás is, amelyek nem éppen az együttérzé­
sükről híresek, például a Fox News tévécsatorna is.
Ha esetleg ön is ehhez hasonló nézeteknek adott hangot,
akkor sajnálom, de tévedett. Az agyműködés furcsaságai
részben magyarázhatják e viselkedést, de az ignoranciát
és a félrevezetést sem lehet figyelmen kívül hagyni. Jól
tudjuk, hogy agyunk nem szereti a bizonytalanságot és a
kellemetlen gondolatokat, márpedig a legtöbb mentális za­

301
var bőségesen okozza mindkettőt. A depresszió valóságos
és súlyos probléma, amely empátiát és tiszteletet érdemel,
nem pedig elutasítást és megvetést.
A depresszió sokféle formában nyilvánulhat meg. Mint­
hogy hangulatzavarról van szó, megváltozik a beteg hangu­
lata, de hogy ez a változás pontosan mit is jelet, az nagyon
különböző lehet. Vannak, akiket megingathatatlan kétség-
beesésbe taszít, mások intenzív szorongást élnek át, amely
miatt folyamatosan a közelgő végtől rettegnek. Más em­
berek nem tapasztalnak semmiféle hangulatot, mindösz-
sze ürességet és érzelemmentességet éreznek, függetlenül
attól, hogy mi történik körülöttük. Megint mások (főként
férfiak) folytonosan dühösek és nyughatatlanok lesznek.
Részben ez az oka annak, hogy nehéz a depresszió hátte­
rében rejlő okot meghatározni. Volt idő, amikor a legelter­
jedtebb depressziómagyarázat az úgynevezett monoamin-
hipotézis volt.3 Az agy által használt idegi ingerületátvivő
anyagok (neurotranszmitterek) jelentős része, kémiai szer­
kezetét tekintve, a monoaminvegyületek közé sorolható.
A depressziós emberekben pedig úgy tűnt, hogy lecsökkent
e vegyületek szintje. Ez oly mértékben befolyásolja az agy
működését, ami depresszióhoz vezethet. A legtöbb ismert
antidepresszáns ezért növeli a monoaminok mennyiségét
az agyban. A jelenleg legszélesebb körben használt anti-
depresszánsok az úgynevezett szelektív szerotoninvissza-
vétel-gátlók (angol rövidítéssel az SSRI-k). A szerotonin egy
monoamin típusú neurotranszmitter, amely a szorongás
és a hangulat kialakulásában, az alvásban és sok más agyi
működésben játszik szerepet. Úgy gondolják, hogy emellett
más ingerületátvivő anyagok működését is szabályozza, így
koncentrációjának megváltoztatása messzemenő következ­

302
ményekkel járhat. Az SSRI-k meggátolják, hogy a szinapszi­
sokból az idegsejtek eltávolítsák a szerotonint, miután ki­
bocsátották, így növelik a neurotranszmitter hozzáférhető
mennyiségét. Más antidepresszánsok hasonló módon hat­
nak más ingerületátvivő anyagokra, például a dopaminra
vagy a noradrenalinra.
Csakhogy a monoaminhipotézist újabban egyre több kri­
tika éri. Az elmélet ugyanis nem magyarázza meg igazán,
hogy mi is történik a háttérben. Mintha egy régi festmény
restaurációja közben kijelentenénk, hogy „több zöld színre
van szüksége”. Könnyen lehet, hogy igazunk van, mégsem
tudjuk meg ebből pontosan, hogy mit is kéne tennünk pon­
tosan.
Emellett, bár az SSRI-k azonnal megemelik a szeroto-
ninszintet, a kedvező hatások megjelenéséig heteket kell
várni. Hogy ez pontosan miért van így, az még nem ismert
(bár elméletek vannak rá, ahogy hamarosan látni fogjuk).
Mindenesetre olyan ez, mintha teletöltenénk a kocsink üres
üzemanyagtartályát benzinnel, de csak egy hónap múlva
kezdene újra működni. Az üzemanyag hiánya valóban prob­
lémát okozhatott, de nyilvánvalóan nem ez volt az egyetlen
probléma. Mindehhez hozzá kell vegyük, hogy nincs bi­
zonyíték arra, hogy depresszióban bármelyik monoamin-
rendszer is rosszul működne, és léteznek olyan hatásos
antidepresszánsok is, amelyek egyáltalán nem befolyásolják
a monoamin ingerületátvivő anyagokat. így egyértelműen
több van a depresszió hátterében, mint egyszerű kémiai
egyensúly-eltolódás. Más lehetőségek is felmerülnek. Úgy
tűnik, hogy az alvás és a depresszió kapcsolatban állnak
egymással.4 A szerotonin a cirkadián ritmust szabályozó fő
neurotranszmitter, márpedig a depresszió alvászavarral is

303
 együtt járhat. Már az 1. fejezetben is láttuk, hogy az alvás­
zavar sok bajt okozhat, talán a depresszió egyike a követ­
kezményeinek?
A cinguláris kéreg elülső részét ugyancsak kapcsolatba
hozták a depresszióval.5 Ez az agyrész a homloklebeny kér-
gi területeinek része, és mint ilyen, számos funkciója van
a szívritmus monitorozásától kezdve a jutalom előrejel­
zésén, a döntéshozatalon át, az empátiáig és az indulatok
féken tartásáig. A cinguláris kéreg alapvetően az agy svájci
bicskája. De kimutatták azt is, hogy depressziós betegek­
ben aktívabban működik. Ennek egyik magyarázata lehet,
hogy e régió felelős a szenvedés kognitív folyamataiért is.
Ha feladatai közé tartozik a jutalom előrejelzése, akkor
logikusnak tűnik, hogy az élvezet megtapasztalásában
- illetve még inkább az öröm teljes hiányának átélésében -
is szerepet játszik.
Ugyancsak intenzíven vizsgálják a stresszre adott reak­
ciókat szabályozó hipotalamusz-központú tengelyt is.6
Más elméletek azonban azt valószínűsítik, hogy a depresz-
szió sokkal inkább számos agyi régiót érintő folyamat, így
nem lehet egy-egy agyterületet kijelölni fő okozójaként.
A neuroplaszticitás - tehát az idegsejtek közötti új fizikai
kapcsolatok kialakulásának képessége - képezi a tanulás és
az általános agyműködés nagy részének alapját. Viszont a
depressziós betegeknél e képesség nem működik megfele­
lően.7 Ez pedig vélhetően meggátolja, hogy az agy megfe­
lelően reagáljon, illetve alkalmazkodjon a károsító stimu-
lusokra és a stresszre. A csökkent plaszticitású agy „bent
ragad a helyzetben”, mint az a torta, amelyet túl sokáig
hagytak a szabad levegőn, így ha valami rossz történik,
képtelen továbblépni, és megmenekülni a negatív gondo­
latok elől. így depresszió alakul ki, ami súlyosbodni kezd.

304
Mindez azt is megmagyarázhatja, hogy a depresszió miért
olyan szívós és káros: a csökkent neuroplaszticitás miatt a
betegek nem képesek megküzdeni a problémával. A neuro-
transzmitter-szintet emelő antidepresszánsok gyakran a
plaszticitást is növelik, így lehetséges, hogy valójában ezért
működnek, jóval azután, hogy megemelték az ingerületát­
vivő anyagok koncentrációját. Ez nem olyan, mint amikor
teletankoljuk a kocsinkat, sokkal inkább a növények trá­
gyázásához hasonlít: idő kell, míg a hasznos összetevőket
felszívja a rendszer.
Ezek a feltételezett folyamatok mind közrejátszhatnak
a depresszió kialakulásában, de a következményei is le­
hetnek a betegségnek. A kutatások a mai napig folynak. Az
azonban biztos, hogy a depresszió nagyon is valós, sokszor
súlyosan megnyomorító hatású betegség: a szörnyű hangu­
lat mellett a kognitív teljesítményt is lerontja. Sok orvost
képeznek arra, hogy meg tudja különböztetni a depressziót
a demenciától, minthogy a kognitív képességeket mérő
teszteken nagyon hasonló eredmények születhetnek, ha
a betegnek súlyos memóriazavara van, illetve ha egysze­
rűen képtelen elegendő motivációt összegyűjteni ahhoz,
hogy rendesen megoldja a feladatokat. Pedig nagyon fontos
különbséget tenni e betegségek között, hiszen a kezelé­
sük jelentősen eltér egymástól, bár a demencia diagnózisa
gyakran vezet depresszióhoz is,8 ami csak tovább bonyolítja
a kérdést.
Más vizsgálatok eredményei szerint a depressziós em­
berek jobban figyelnek a negatív stimulusokra.9 Ha szavak
listáját mutatják nekik, jóval tovább koncentrálnak a kel­
lemetlen jelentésű kifejezésekre (például a „gyilkosság”),
mint a semleges hangulatú szavakra (mint a „fű”). Már
beszéltünk az agy egoista torzításáról, amely miatt azon

305
 ingerekre fókuszálunk inkább, amelyek jó érzést keltenek
bennünk, és figyelmen kívül hagyjuk a negatívumokat.
A depresszió azonban a feje tetejére állítja mindezt: a be­
teg minden pozitív jelenséget ignorál vagy lekicsinyel, a
rossz eseményeket viszont a maguk teljességében érzékeli.
Mindezek miatt rendkívül nehéz megszabadulni a már ki­
alakult depressziótól.
Noha vannak emberek, akiknél látszólag a semmiből ala­
kul ki a depresszió, a többség esetében a betegség az élet sor­
scsapásainak következménye. A depresszió gyakran együtt
jár más súlyos kórokkal, így a rákkal, a demenciával vagy a
bénultsággal. Közismert, hogy a betegek nagyon könnyen
mélybe vezető spirálba kerülhetnek, amelyben a bajok idő­
vel egyre jobban felgyülemlenek. Kellemetlen elveszíteni a
munkánkat, de ha nem sokkal később a partnerünk is el­
hagy minket, majd meghal egy hozzátartozónk, és kirabol­
nak, miközben hazafelé bandukolunk a temetésről, az már
túl sok lehet egyszerre. Mindazok a kényelmes torzítások és
elvárások (miszerint a világ igazságos, és semmi rossz nem
történhet velünk), amelyeket agyunk azért hoz létre, hogy
fenntartsa motivációnkat, egyszeriben elfogadhatatlanná
válnak. Megszűnik az események feletti ellenőrzésünk,
ez pedig tovább rontja a helyzetet. Már nem találkozunk
a barátainkkal, és nem érdekel minket semmi, sokszor az
alkohol és a kábítószerek felé fordulunk. Ezek pedig, hiába
jelentenek időleges megnyugvást, tovább szipolyozzák az
agyat. A lefelé húzó spirál pedig tovább forog.
Mindezek a körülmények kockázati tényezőként hatnak
a depresszióra, tehát növelik kialakulásának veszélyét. Ha
sikeresek és híresek vagyunk, a pénz nekünk mit sem szá­
mít, és mindenki imád minket, akkor kevesebb kockázati
tényezővel kell szembenéznünk, mintha elhagyatottan

306
kell élnünk egy bűnözéssel sújtott környéken, miközben
csak annyit keresünk, ami alig elég a túlélésre, és a csalá­
dunk sem támogat minket. Ha a depresszió villámlás len­
ne, egyes embereknek a biztonságos szobában, másoknak
viszont a szabadban, egy magányosan álló fa vagy zászló­
rúd alatt kellene átvészelniük. Az utóbbiak persze sokkal
nagyobb veszélyben vannak.
De még a sikeres élet sem jelent teljes védettséget. Amikor
pedig egy gazdag és híres ember ismeri el, hogy depresszió
gyötri, nincs értelme az értetlenkedő megjegyzéseknek,
miszerint „Hogyan lehet ő depressziós? Hiszen mindene
megvan, amit ember csak kívánhat!”. Ha dohányzunk, na­
gyobb eséllyel alakul ki nálunk tüdőrák, de ez nem azt je­
lenti, hogy kizárólag a dohányosok lehetnek tüdőrákosok.
Az agyunk komplexitása miatt sok depresszióra hajlamosító
tényező nem függ össze az életmóddal. Vannak emberek,
akik személyiségtípusa (így az önkritikára való hajlamuk),
illetve génjeik hatnak oly módon, hogy nagyobb eséllyel
lesznek depressziósak (ugyanis a depresszióról tudott, hogy
örökölhető komponensekkel is rendelkezik10).
Elképzelhető, hogy valakit éppen a depresszió elleni
folytonos küzdelem tesz sikeressé. A depresszió kivédé­
se és leküzdése gyakran hatalmas mértékű akaraterőt és
erőfeszítést igényel, és e készségek akár tevékeny irányba
is terelhetők. Tökéletes példa erre azon sikeres komiku­
sokról szóló „síró bohóc”-klisé, akiknek tehetsége a belső
kínszenvedéssel folytatott harcból fakad. De számtalan
művészt (így Vincent Van Gogh-ot) is említhetnénk, akik
e betegséggel küzdöttek. Előfordul, hogy a siker nemhogy
megelőzné a depressziót, hanem éppen okozója annak.
Hacsak nem születtünk a jóba, a vagyon és a hírnév meg­
szerzése kemény munkát igényel. Ki tudja, hogy az illető­

307
 nek mi mindent kellett feláldoznia, hogy elérje a sikert. És
esetleg később rájött, hogy nem is érte meg a szenvedés. Ha
elérünk valamit, amiért évekig küzdöttünk, könnyen ki­
üresedhetünk, hiszen korábbi életcélunk megszűnt, ezután
pedig csak céltalanul sodródunk az életben. Az eltökélt kar­
rierépítésünk során sok, számunkra értékes embert veszít­
hetünk el, később pedig rájöhetünk, hogy mindez túl ma­
gas ár volt a sikerért. Ezen gyötrő érzések ellen az sem véd,
hogy más emberek sikeresnek tartanak minket. A combos
bankszámlaegyenleg nem írja felül a depresszió hátteré­
ben megbújó agyi folyamatokat. De még ha kezdetben el is
fedi e jelenségeket, vajon mikor érkezik el a fordulópont?
Lehetünk „túl sikeresek” ahhoz, hogy megbetegedjünk? Ha
nem lehetnénk depressziósak, mert élnek a földön nálunk
nyomorultabb emberek is, akkor kizárólag a világ legsze­
rencsétlenebb emberét érintené a depresszió.
Szó sincs arról, hogy sok gazdag és sikeres ember ne len­
ne boldog, de mindez nem jelent százszázalékos garanciát.
Az agyműködésünk nem fog drasztikusan átalakulni, ha
filmes karrierbe kezdünk.
A depresszió nem logikus. Azok azonban, akik a depresz-
sziót és az öngyilkosságot önzőségként írják le, láthatóan
mégis ezt gondolják. Mintha csak a depresszióval küzdő
emberek táblázatot vagy grafikont rajzolnának az öngyil­
kosság negatívumairól és pozitívumairól, és bár több érv
szól ellene, olyan önzők, hogy mégis az öngyilkosságot vá­
lasztják.
Ez nonszensz. A depresszióval az a nagy probléma, hogy
megakadályozza, hogy a beteg „normálisan” gondolkodjon
és viselkedjen. A depressziós ember nem úgy gondolkodik,
mint aki nem érintett. Ahogy a fuldokló ember sem léleg­
zik ugyanúgy, mint az, aki nem merült a víz alá. Minden,

3 08
amit érzékelünk és megtapasztalunk, előzetesen áthaladt
agyunk szűrű- és feldolgozófolyamatain. Ha pedig az agy
eldöntötte, hogy minden szörnyű, az életünk minden moz­
zanatára hatással lesz. A depressziós ember önértékelése
olyan borzalmas lehet, kilátásai oly gyászosnak tetszhet­
nek, hogy őszintén az a hit alakulhat ki benne, hogy a csa­
ládja, a barátai, a rajongói jobban járnának, ha ő nem is len­
ne a világon, így az öngyilkossága valójában jó cselekedet a
részéről. Ez rendkívül elszomorító konklúzió, de nem egy
tisztán gondolkodó tudat jutott e következtetésre.
Az önzőséget emlegető vádak gyakran azt is feltételezik,
hogy a depressziós ember maga választotta e helyzetet,
és ha akarná, könnyen élvezhetné az életet, és boldog le­
hetne, de valamiért ennek ellenkezőjét kényelmesebbnek
érzi. Azt, hogy pontosan miért és hogyan viselkedhetnek
így, már ritkán magyarázzák meg. Amikor valaki öngyil­
kos lesz, mindig találni olyan embert, aki szerint ez volt a
„könnyebbik menekülőút” az elhunyt számára. Sok módon
lehet értelmezni azt a fajta szenvedést, ami évmilliók so­
rán kifejlődött túlélési ösztönöket is képes felülírni, de a
„könnyű” nem éppen a legkézenfekvőbb jelző erre. Talán e
magyarázatok egyikének sincs értelme, ha a logika felől kö­
zelítünk, de megkövetelni a logikus gondolkodást olyasva­
lakitől, akit éppen mentális betegség szorongat, pontosan
olyan, mintha egy törött lábú embertől várnánk el, hogy
táncoljon.
A depresszió nem olyan látványos, mint a szokványos
betegségek, ezért beszélni sem könnyű róla. így könnyebb
egyszerűen letagadni, hogy a probléma egyáltalán létezik,
mint szembenézni a kegyetlen és kiszámíthatatlan való­
sággal. A tagadás megerősíti a megfigyelőben, hogy „ez vele
sohasem történhet meg”, ennek ellenére a depresszió mégis

309
milliókat érint világszerte. így, ha lustaságról és önzőség-
ről szóló vádakat vágunk a fejükhöz csak azért, hogy ettől
jobban érezzük magunkat, az semmit sem segít. E viselke­
dés egyébként sokkal jobb példát szolgáltat az önzőségre,
mint a depresszió.
Sajnos az a helyzet, hogy a betegek minden egyes alka­
lommal a létüket ért csapásként élik meg, ha azt hallják,
hogy mások szerint pofonegyszerű figyelmen kívül hagy­
ni egy erőteljes hangulatzavarból adódó késztetéseket.
Mindez remek példája annak, hogy az agy konzisztenciára
törekszik, így ha valaki már elkötelezte magát egy bizonyos
nézőpont mellett, nagyon nehéz ezen változtatni. Azok
az emberek pedig, akik azt követelik a depressziósoktól,
hogy változtassanak gondolkodásmódjukon, miközben ők
megtagadják ugyanezt a tudományos bizonyítékok dacá­
ra is, pontosan azt bizonyítják be, hogy milyen nehéz is a
változás. Szörnyű szégyen, hogy azoknak, akik egyébként
is szenvednek, a társadalom reakciói miatt még rosszabbul
érzik magukat.
Elég nagy baj, ha a saját agyunk ily kegyetlenül összees­
küszik ellenünk, de hogy még a többi ember is ezt tegye, az
már gyomorforgató.

Vészleállás
(Az idegösszeom lás, és bekövetkeztének kiváltói)

Ha kabát nélkül megyünk ki a hidegbe, akkor jó eséllyel

megfázunk. A vacak gyorskaja rosszat tesz a szívünknek.
A dohányzás tönkreteszi a tüdőnket. A rosszul beállított
munkaállomás miatt fájni fognak az ízületeink és a de­
rekunk. Emelni kizárólag térdünket hajlítva szabad. Ne

310
ropogtassuk az ujjperceinket, mert a végén még artritiszt
kapunk. És így tovább.
Valószínűleg már az unalomig ismerik e jótanácsokat,
ahogy számtalan más bölcsességet is, amelyek mind arra
tanítanak, hogy hogyan maradjunk egészségesek. Noha
ezen okosságok helytállósága igencsak vegyes, a mögöttük
rejlő gondolatmenet viszont helyes, miszerint cselekede­
teink befolyásolják egészségi állapotunkat. Szervezetünk­
nek, bármennyire is csodálatos, megvannak a maga fizikai
és biológiai korlátái, és ha e határokat feszegetjük, akkor
annak következményei lesznek. így figyelünk arra, hogy
mit eszünk, hová vegyünk és mit teszünk. Viszont ha a
testünkre súlyos hatással vannak cselekedeteink, miért
gondolnánk azt, hogy összetett és érzékeny agyunk védve
van tetteink következményeitől? A válasz természetesen
az, hogy egyáltalán nincs védve.
A modern világban az agyunk jólétére leselkedő legna­
gyobb veszély a jó öreg stressz.
Mindenki rendszeresen tapasztalja a stresszt, de ha túl
intenzívvé és túlságosan gyakorivá válik, akkor már prob­
lémákat okozhat. Az 1. fejezetben már bemutattuk, hogy a
stressznek nagyon is valóságos és kézzelfogható következ­
ményei lehetnek az egészségünkre. A stressz aktiválja a hipo-
talamusz-agyalapi mirigy-mellékvese- (HPA-) tengelyt, ami
beindítja a „küzdj vagy menekülj”-reakciót. Mindez adrena­
lin- és kortizolfelszabadulással jár, ez utóbbit stresszhor-
monnak is szokás nevezni. E hormonok számtalan módon
hatnak az agyra és a szervezetre egyaránt, így a folyamatos
stressz következményei mindenki számára nyilvánvalóvá
válhatnak. A leggyakoribb stressztünetek a feszültség, a
tiszta gondolkodási képesség romlása, az ellenálló képes­

311
 ség csökkenése, a fizikai kimerültség, a lehangoltság és így
tovább. Az ilyesfajta tünetekkel küzdő emberekre gyakran
mondják, hogy „mindjárt idegösszeomlást kapnak”.
Az idegösszeomlás nem tekinthető hivatalos orvosi vagy
pszichiátriai szakkifejezésnek, és nem is úgy értendő, hogy
ténylegesen összeomlanak a beteg idegsejtjei. Vannak, akik
inkább „mentális összeomlást” mondanak, ami technikai­
lag ugyan pontosabb kifejezés, de továbbra sem szakszerű.
Mindazonáltal a legtöbb ember érti, hogy miről van szó.
Az idegösszeomlás akkor következik be, ha az illető tovább
már nem képes megbirkózni a súlyos stresszel járó hely­
zettel, és egyszerűen „leáll”. Feladja a küzdelmet, vissza­
vonulót fúj, szétesik, csődöt mond. Magyarul mentálisan
nem képes tovább normálisan működni.
Mindenki másképp éli meg az idegösszeomlást. Vannak,
akik mély depressziót tapasztalnak, mások megnyomorí­
tó erejű szorongást és pánikrohamokat, sőt egyeseknek
hallucinációkkal és pszichózissal kell megküzdeniük. így
igencsak meglepő lehet, hogy egyes kutatók az idegösz-
szeomlást az agy védelmi mechanizmusának tekintik. No­
ha e reakció rendkívül kellemetlen, valójában hasznos is
lehet. Gondoljunk az idegösszeomlásra a fizioterápia agyi
megfelelőjeként. Az utóbbi is kimerítő, nehéz és kellemet­
len lehet, mégis sokkal jobb a semmittevésnél. Az idegösz-
szeomlás is hasonlóképp működhet, ami kevésbé tűnik
hihetetlennek, ha belegondolunk, hogy e reakciót mindig
a stressz váltja ki.
Tudjuk, hogy az agy hogyan éli meg a stresszt, de va­
jon miért okoznak bizonyos ingerek egyáltalán stresszt?
A pszichológiában e faktorokat (nem túl meglepő módon)
stresszoroknak nevezik. A stresszorok alapvető következ­
ménye, hogy csökken a személyes kontrollérzetünk. Ha

312
úgy érezzük, hogy a kezünkben az irányítás, az általában
biztonságérzetet nyújt számunkra. Az nem számít, hogy
valójában milyen mértékben tartjuk ellenőrzésünk alatt az
eseményeket. Technikailag minden ember csupán egy zsák
jelentéktelen szénatom, és egy olyan sziklába kapaszko­
dik, amely az érdektelen ürességen keresztül száguld, egy
nukleáris tűztől fűtött, sokbillió tonnás csillag vonzásának
engedelmeskedve. Mindez azonban meghaladja egy embe­
ri lény felfogóképességét. Ellenben, ha szójatejet kérünk a
tejeskávénkba, és e kérésünket teljesítik a kávézóban, az
sokkal kézzelfoghatóbb hatalmat jelent számunkra.
A stresszorok lecsökkentik a cselekvési lehetőségeinket:
azok az ingerek okozzák a legnagyobb stresszt, amelyek
ellen semmit sem tudunk tenni. Ha elkap minket az eső,
de van esernyőnk, akkor az eset legfeljebb bosszantó lehet.
Viszont, ha úgy ázunk el, hogy ernyőnk sincs, és kizártuk
magunkat a lakásból, na az már stresszelhet minket. Fej­
fájás vagy megfázás esetén rendelkezésünkre állnak olyan
gyógyszerek, amelyek csillapítják a tüneteket, de a króni­
kus betegségek rengeteg stresszel járnak, hiszen gyakran
semmit sem tudunk kezdeni velük. Elkerülhetetlenül kel­
lemetlen érzéseket okoznak folyamatosan, mindezt pedig
rendkívüli stresszként éljük meg.
A stressz kimerültséget is okozhat. Ha kétségbeesetten
rohanunk a vonat után, mert elaludtunk, vagy ha egy fon­
tos utolsó pillanatban kapott megbízáson kell dolgoznunk,
a stressztényezővel (illetve annak fizikai következményei­
vel) való megküzdés energiát és erőfeszítést igényel, kime­
ríti tartalékainkat, végső soron pedig további stresszt okoz.
A kiszámíthatatlanság ugyancsak stresszként hat. Az
epilepszia például bármelyik percben letaglózó rohamokat
válthat ki, így a betegek képtelenek előre tervezni - ez pe­

313
 dig rendkívüli stresszt okoz. De még csak betegség sem kell
ehhez: az is elég, ha élettársunk hajlamos a szélsőséges han­
gulatingadozásra és az irracionális viselkedésre. Hihetetle­
nül stresszes lehet, ha minden egyes alkalommal, amikor
véletlenül rossz szekrénybe tesszük el a kávésbögrét, azt
kockáztatjuk, hogy partnerünk dühében leordítja a fejün­
ket. E helyzetek kiszámíthatatlanságot és bizonytalanságot
eredményeznek, ezért végül folytonosan úgy érezhetjük,
mintha kardélen táncolnánk, és minden pillanatban a lehe­
tő legrosszabbra kell számítanunk. Az eredmény: stressz.
De nem minden stressz gyengít el minket. A legtöbb
stresszt kezelni tudjuk, minthogy olyan ellensúlyozó me­
chanizmusokkal rendelkezünk, amelyek segítenek féken
tartani stresszreakcióinkat. A kortizol felszabadulása le­
áll, és aktiválódik a paraszimpatikus idegrendszer, amely
nyugtatólag hat ránk. Újra feltöltjük energiaraktárainkat,
és éljük tovább az életünket. Csakhogy az átláthatatlanul
bonyolult világunk számos lehetőséget kínál arra, hogy a
stressz gyorsan olyan hatalmassá nőjön, amit már nem tu­
dunk legyűrni.
1967-ben Thomas Holmes és Richard Rahe több ezer
beteget kérdezett meg élettapasztalataikról, hogy kapcso­
latot találjanak a stressz és a betegségek között.11 Kísérle­
tük sikerrel ját. Az eredmények elemzése a Holmes-Rahe
életesemény-skála megalkotásához vezettek, amelyben
a különböző eseményekhez meghatározott stresszpont-
számot (life change unit - LCU) rendeltek. Minél több
LCU-val jellemezhető egy esemény, annál nagyobb stresszt
okoz. A vizsgált személytől megkérdezik, hogy a skálában
szereplő események közül melyek történtek meg vele az
előző évben. Az események LCU-értékeinek összegéből
kaphatjuk meg az illetőre jellemző stressz fokát. Minél

314
magasabb ezen összesített pontszám, annál valószínűbb,
hogy a személynél stresszeredetű betegség fog kialakulni.
A lista tetején a házastárs halála szerepel, 100 LCU-ponttal.
A baleset vagy sérülés 53 pontot, a munkahely elveszítése
47 pontot, az anyósékkal való folytonos harcok 29 pontot
érnek és így tovább. Meglepő módon a válás stresszokozó
hatása 73 pontnak felel meg, de a bebörtönzés mindössze
63-nak. A maga furcsa módján ez valahol romantikus.
De nem csak a listán szereplő események okozhatnak
stresszt. Az autóbaleset, az erőszakos bűncselekményben
való érintettség, tragédia a családban - mindezek akut
stresszt okoznak, ahol egyetlen esemény váltja ki a stressz
már-már elviselhetetlen szintjét. Ezek az események olyan
váratlanok és traumatikus hatásúak, hogy az általuk ki­
váltott stresszreakciót - idézzük a Spinal Tápét - „11-ig
tekerik föl”.* A „küzdj vagy menekülj”-reakció fizikai követ­
kezményei a tetőfokra hágnak (gyakran látni, hogy súlyos
trauma esetén az emberek kontrollálhatatlanul remegni
kezdenek), de mégis az agyra gyakorolt hatása teszi az
efféle szélsőséges stresszt nehezen leküzdhetővé. Az agyat
elöntő kortizol és adrenalin rövid időre megnöveli az emlé­
kezet hatékonyságát, így jönnek létre a „vakumemóriá”-ba
beégő emlékképek. Valójában ez igen hasznos mechaniz­
mus, amely evolúciós előnyt biztosított őseink számára:
amikor egy súlyos stresszt kiváltó esemény történik ve­
lünk, határozottan nem szeretnénk azt újra átélni. így az
erősen stresszelt agy ezt az emléknyomot olyan élénken és

* A Spinal Táp az 1984-es T h is is S p i n a l T á p című szatirikus áldokumen­

tumfilm révén híressé vált fiktív rockegyüttes. A filmben a gitáros a szo­
kásos 10-es maximális érték helyett 11-ig tekeri fel az erősítő hangere­
jét. Azóta a kifejezés a túlfeszítés metaforájává vált a brit köznyelvben.
(A ford.)

315
 részletesen kódolja el a memóriánkba, amennyire csak le­
hetséges. így nem fogjuk elfelejteni, és még véletlenül sem
botlunk bele megint. Ennek van értelme, de a szélsőségesen
stresszes élmények esetén mindez visszaüt: az emléknyom
ugyanis olyan élénk - és élénk is marad -, hogy az illető új­
ra és újra átéli magában, mintha folyton megismétlődne a
valóságban is.
Ismerik azt az érzést, amikor valami különösen fényes
dologba néznek, majd annak képe (pontosabban a nega-
tívja) még másodpercekig a szemük előtt lebeg? Mintha
erős fénye beégett volna a retinánkba. Nos, a vakumemó-
ria ennek az emlékezetre vonatkozó megfelelője. Kivéve,
hogy nem halványodik el, hanem élénken fennmarad, hi­
szen emlékszünk rá. Ez a lényege, és az emlékkép majdnem
olyan traumatikus, mint maga az eredeti esemény volt.
Az agyi rendszerek, melyeknek az lenne a feledatuk, hogy
megakadályozzák a trauma megismétlődését, végső soron
a trauma megismétlődését okozzák.
Az ismétlődő, élénk emlékképek átélése okozta állandó
stressz gyakran elmagányosodást és érzéketlenséget okoz.
Az érintett személy eltávolodik barátaitól, elhagyják érzel­
mei, sőt megszűnik a kapcsolata a valósággal. Ezt ugyan­
csak az agy újabb védelmi mechanizmusaként értelmezik.
Túl stresszes az élete? Rendben, akkor zárjon ki mindent,
és húzódjon vissza készenléti állapotba. Noha ez rövid tá­
von hatásos lehet, hosszú távú stratégiának kifejezetten
káros. A kognitív és viselkedési apparátus minden elemé­
nek működését gátolja. E jelenség legismertebb megnyilvá­
nulása a poszttraumás stresszzavar (PTSD).12
Szerencsére a legtöbb embernek nem kell efféle szélső­
ségesen súlyos traumákat átélnie. Ennek megfelelően a
stressznek alattomosabban kell ledönteni őket a lábukról.

316
Előáll tehát a krónikus stressz, amelyet több olyan stresszor
okoz, amely kevésbé traumatikus, viszont hosszú távon fej­
ti ki hatását. Ilyen stresszorként hathat egy gondozásra szo­
ruló beteg családtag, egy zsarnoki főnök, a határidők soha
véget nem érő özöne, vagy a nyomorgás, amikor esélyünk
sincs arra, hogy valaha is visszafizessük az adósságunkat.
Mindezek krónikus stresszorokként működnek.13114
Ez azért rossz, mert ha túl sok stressz hat ránk hosszú
időn keresztül, akkor azt kompenzációs képességünk sínyli
meg. A küzd vagy menekülj-reakció maga is problematikus­
sá válhat. A stresszes helyzet után általában 20-60 percre
van szüksége a szervezetnek ahhoz, hogy visszatérjen a
rendes kerékvágásba, tehát a stressz hatása jóval hosszabb
ideig tart, mint a stresszor maga.15 A paraszimpatikus ideg-
rendszernek, amely ellensúlyozza a „küzdj vagy menekülj
reakció hatását, amint arra már nincsen szükség, keményen
kell dolgoznia a stressz következményeinek semlegesítésén.
Amikor azonban a krónikus stresszorok szünet nélkül pum­
pálják a stresszhormont a vérkeringésbe, a paraszimpatikus
idegrendszer is kimerül, így a stressz fizikai és mentális
következményei válnak az új normává. A stresszhormonok
szintjét ekkor már nem szabályozza semmi, és nem is azt a
hatást fejtik ki a szervezetben, ami a feladatuk lenne. Kon­
centrációjuk az egekben állandósul, az illető idegei pedig
folytonosan az őrület határán táncolnak, feszültté válik, és
figyelmét nehezen tudja a feladatára összpontosítani.
Minthogy többé már nem tudjuk a stresszt a saját agyi
folyamataink révén ellensúlyozni, magunkon kívül ke­
ressük a megnyugvást. Szomorú, de előre látható, hogy e
reakció csak még rosszabbra fordítja a dolgok állását. E je­
lenséget stresszspirálnak nevezik: a stressz csökkentésére
tett próbálkozások valójában még több stresszt, és annak

317
 negatív következményeit váltják ki. Ezeket tapasztalva
még erősebben próbáljuk csökkenteni a stresszt, ami még
súlyosabb következményekkel jár, és így tovább.
Képzeljük el, hogy egy új főnök több feladatot sóz ránk
annál, mint ami reálisan elvégezhető. Ez stresszt okoz, de
az említett főnök egyáltalán nem kíváncsi az észérvekre,
így végeláthatatlan túlórákra kényszerülünk. Egyre többet
dolgozunk, eközben folytonosan stresszorokkal kell szem­
benéznünk, így stresszeltségünk krónikussá válik. Hama­
rosan egyre több vacak ételt és alkoholt kezdünk fogyasz­
tani, hogy kikapcsoljunk. Mindez károsan hat egészségi és
mentális állapotunkra (hiszen a gyorséttermi koszt rontja
erőnlétünket, az alkohol pedig depresszánsként működik),
ezt pedig további stresszként éljük meg, és védtelenné
válunk miattuk az egyéb stresszorok ellen. A stressz-szin-
tünk egyre emelkedik, és a ciklus újrakezdődik.
Számos módja van annak, hogy megállítsuk a folytono­
san súlyosbodó stresszt. Visszafoghatjuk a munkaterhe­
lésünket, egészségesebb életmódra válthatunk, terápiás
segítséget kereshetünk, sok egyéb lehetőség mellett. Sokak
számára ez mégsem járható út. így a stressz megállíthatat­
lanul gyülemlik tovább, mígnem szintje meghaladja azt a
küszöböt, amin túl az agy gyakorlatilag feladja a küzdel­
met. Hasonlóan ahhoz, ahogy a biztosíték megszakítja az
áramkört, még azelőtt, hogy túlfeszültség alakulna ki a
hálózatban. Vagy a stressz esetében, mielőtt az egyre csak
súlyosbodó nyomás (és annak egészségi következményei)
szörnyen károssá válnának az agyra és a szervezetre. Az
agy inkább leállít gyakorlatilag mindent. Sokan tehát amel­
lett érvelnek, hogy az agyunk azért indítja be az idegösz-
szeomlást, hogy megállítsa az eszkalálódó stresszt, mielőtt
még az maradandó károsodást okozna.

318
 A „stresszelt” és a „túlságosan stresszelt” közötti ha­
tárvonalat nehezen lehet meghatározni. Ezt igyekszik
értelmezni a stressz-diatézis modell (a diatézis itt sérülé­
kenységet jelent), amely szerint vannak emberek, akik ér­
zékenyebbek a stresszre másoknál, így esetükben már az
enyhébb stressz is túllépheti azt a küszöbértéket, amelyen
túl bekövetkezik az idegösszeomlás. Ekkor pedig epizód­
szerű mentális zavart élnek át. Általában azokat veszé­
lyeztet jobban az idegösszeomlás, akiknek az átlagnál ne­
hezebb az élete, akik egyébként is hajlamosak a paranoiára
és a szorongásra. De még az erős önbizalommal megáldott
emberek is egészen gyorsan összeomolhatnak (ha ugyanis
magabiztosak vagyunk, de úgy érezzük, hogy a stressz kö­
vetkeztében kicsúszik kezünkből az irányítás, az alááshat­
ja a teljes önértékelésünket, ez pedig döbbenetes mértékű
stresszt okozhat).
Az idegösszeomlás pontos lefolyása ugyancsak külön­
böző lehet mindenkinél. Vannak, akik már eleve mentális
betegségekkel (például depresszióval vagy szorongással)
küzdenek - vagy legalábbis hajlamosak a pszichikai kórok­
ra -, és egy súlyosan stresszes helyzet tovább súlyosbítja az
állapotukat. Ha lexikont ejtünk a lábujjunkra, az fáj, de ha
az enciklopédia a már egyébként is eltört lábujjunkra zu­
han, az jelentősen nagyobb fájdalmat okoz. A stressz egyes
emberek hangulatát olyan mélységekbe taszítja, hogy az
már bénítóan hat rájuk, így depresszió alakulhat ki. Má­
soknál a folytonos aggodalom és a stresszt jelentő esemé­
nyek szűnni nem akaró folyama letaglózó szorongást és
pánikrohamokat vált ki. A stressz idején felszabaduló kor-
tizol hormonról tudott, hogy befolyásolja az agy dopamin-
rendszerét,16 aktívabbá és érzékenyebbé téve az embert.
A kutatók úgy gondolják, hogy a dopaminrendszer anomá­

319
 liái állhatnak a pszichózis és a hallucinációk hátterében. És
valóban, az idegösszeomlás esetenként pszichotikus epizó­
dokat vált ki.
Szerencsére az idegösszeomlás általában rövid ideig tart.
A gyógyszeres és egyéb terápiás beavatkozások rendszerint
gyorsan talpra állítják az embert, de gyakran már a stressz
aktív megszüntetése is segít a betegen. Természetesen nem
mindenkinél bizonyul az idegösszeomlás hasznosnak: van­
nak, akik nem tudják túltenni magukat rajta, és akiknek ez
sikerül, azoknál sokszor visszatér a stressz és a negatívumok
iránti érzékenység, így később könnyebben kapnak újra
idegösszeomlást.17 De ők legalábbis visszatérhetnek a nor­
mális életbe - vagy annak közeli megfelelőjébe. így az ideg­
összeomlás valóban segíthet megelőzni a maradandó káro­
sodásokat, amiket ez a viszonylag kegyetlen világ okozhat.
Vagyis az idegösszeomlás segítségével korlátozható prob­
lémák jó részét éppen azon agyi mechanizmusok okozzák,
amelyek a stresszt hivatottak csökkenteni, minthogy ezek
sokszor nem a modern élet kihívásainak megfelelően ala­
kultak ki. Amikor tehát hálásak vagyunk az agynak, hogy
az idegösszeomlás beindításával minimalizálja a stressz
kártételeit, az olyan, mintha annak köszönnénk meg, hogy
segített eloltani a tüzet a házunkban, aki bekapcsolva felej­
tette a fritőzt.

Megküzdeni a hátunkra kapaszkodó majommal

(Hogyan okozza az agy a kábítószer-függőséget?)

Az Egyesült Államokban 1987-ben egy társadalmi célú

reklámot mutattak be a televízióban, amely a drogfüggés
veszélyeit volt hivatott illusztrálni. Ehhez pedig meglepő

320
módon tojásokat használt. A nézőkkel közölték, hogy az
egyik tojás az agyukat szimbolizálja. Ezután serpenyő je­
lent meg a képernyőn, amely a drogokat jelképezte. Majd
a tojást feltörték, és megsütötték a serpenyőben, a nézők
pedig megtudhatták, hogy ez történik az agyukkal, ha ká­
bítószereznek. A publicitás szemszögéből a reklám igen si­
keresnek bizonyult: díjakat nyert, és a popkultúrában még
ma is hivatkoznak rá (bár igaz, hogy időnként gúnyos fel­
hanggal). Idegtudományi értelemben azonban e kampány
ennél szörnyűbb már nem is lehetett volna.
A drogok ugyanis nem melegítik agyunkat mindaddig,
míg fehérjéi kicsapódnak, és felépítése összeomlik. Az is
nagyon ritka, hogy a kábítószer egyszerre hat az agy min­
den területére, ahogy a serpenyő a teljes tojásra. Végül
pedig a drogokat nem úgy juttatjuk be az agyunkba, hogy
ehhez fel kell törnünk, és kiszednünk a héjából (vagyis a
koponyából). Ha ez így lenne, a kábítószerek vélhetően nem
lennének ilyen népszerűek.
Szó sincs arról, hogy a drogok feltétlenül jót tennének
az agynak. Csak a valóság sokkal bonyolultabb annál, mint
amit a tojás-serpenyő metafora képes lenne megjeleníteni.
Az illegális drogkereskedelem értékét majdnem félbillió
dollárra becsülik,18 és a kormányok számolatlanul költik a
milliókat arra, hogy megtalálják és megsemmisítsék a ká­
bítószereket, az embereket pedig eltántorítsák a használa­
tuktól. A drogokat általánosan veszélyesnek tartják, hiszen
használóik leépülnek, tönkremegy az egészségük és romba
dől az életük. Ez jogos is, hiszen a kábítószerek gyakran
pontosan ezt teszik. Méghozzá azért, mert működnek. Na­
gyon is jól, és ezáltal megváltoztatják és/vagy manipulálják
agyunk működését. Mindez pedig számos problémát okoz,
a függőségtől a viselkedési változásokig és sok egyébig,

321
mindezekért pedig az a folyamat a felelős, ahogy az agy rea­
gál a drogokra.
A 3. fejezetben már említettük a dopaminalapú mezo-
limbikus pályát. Azért hívják ezt gyakran jutalmazópályá­
nak, mert feladata üdítően világos: jutalmaz minket a jó­
nak értékelt cselekedeteink után, a jutalom pedig az öröm
érzete. Ha már éreztek bármit is élvezetesnek, akár egy
különösen finom mandarint, akár egy bizonyos hálószo­
bái tevékenység csúcspontját, a jutalmazópálya működése
folytán alakult ki az az érzés, melynek hatására így szól­
tunk magunkhoz: „Hát ez jó volt, nem?”
A jutalmazópályát az általunk elfogyasztott anyagok is
aktiválhatják. Tápanyagfelvétel, hidratálás, az étvágy eny­
hítése, energiához jutás - mindezen funkciókért az ehető
anyagok felvétele a felelős. És minthogy előnyös hatásaik
beindítják a jutalmazópálya működését, elfogyasztásukat
élvezetként éljük meg. A cukor például könnyen hasznosít­
ható energiát szolgáltat a szervezet számára, így az édes ízű
ételek élvezetesek. Az illető aktuális állapota ugyancsak
szerepet játszik az örömérzet kialakulásában: normális
esetben egy pohár víz és egy szelet kenyér nem tekinthető
éppen a legkívánatosabb ételnek, de egy hónapokig a tenge­
ren hánykolódó hajótörött szemében ezek isteni ambróziá­
val érnek fel.
E stimulusok legtöbbje közvetett módon aktiválja a jutal­
mazópályát: olyan reakciót vált ki a szervezetben, amelyet
az agy „jó dologként” ismer fel, így elrendeli az örömérzetet.
A drogok azért élveznek előnyt az előbbiekkel szemben, és
éppen ezért veszélyesek, mert közvetlenül is képesek akti­
válni a jutalmazórendszert. Általuk a teljes „legyen olyan
pozitív hatása a szervezetre, amelyet az agy felismer” folya­
mat minden nyűgét kihagyhatjuk, mintha a banki alkalma­

322
zott egyszerűen csak átnyújtaná a pénzeszsákokat anélkül,
hogy a bankszámlaszámmal, illetve azonosításunkkal kelle­
ne vesződni. De hogyan történhet ez meg?
A 2. fejezetben már szóltunk arról, hogy az idegsejtek ho­
gyan kommunikálnak egymással a speciális neurotransz-
mitterek, például a noradrenalin, az acetilkolin, a dopamin
és a szerotonin közvetítésével. E vegyületek feladata, hogy
átadják az ingerületet egyik idegsejttől a másiknak, hogy a
neuronok így hálózattá vagy körré zárulhassanak. Az ideg­
sejtek a szinapszisokba (vagyis a neuronok közötti kapcso­
latokba, melyeken keresztül kommunikálnak egymással)
fecskendezik ezeket az ingerületátvivő anyagokat. Ott az­
tán kölcsönhatásba lépnek a hozzájuk illő receptorokkal,
ahogy csak a megfelelő kulcs illik egy adott zárba. A neuro-
transzmitterrel kölcsönható receptor típusa és természete
határozza meg, hogy milyen folyamatokat indít be a sejten
belül. Ha gerjesztő idegsejtről van szó, akkor feladata az
agy meghatározott területeinek aktiválása, mintha valaki
felkapcsolta volna a villanyt. De lehet gátlóneuron is, ekkor
csökkenti vagy teljesen meg is szünteti a hozzá kapcsolódó
agyi régiók aktivitását.
Képzeljük el, mi történne, ha ezek a receptorok nem
lennének ilyen hűségesek a nekik rendeltetett ingerület­
átvivő anyagokhoz. Mi lenne, ha más vegyületek utánozni
tudnák e neurotranszmittereket, így utóbbiak hiányában is
aktiválni tudnák a receptort? Ha ez lehetséges lenne, k ö n ­
nyűszerrel arra használhatnánk ezeket az anyagokat, hogy
mesterségesen manipuláljuk az agy működését. Kiderült,
hogy mindez nagyon is lehetséges, és rendszeresen élünk
is e lehetőséggel.
Számtalan gyógyszerhatóanyag olyan vegyület, amely
a meghatározott sejteken jelen lévő receptorokhoz képes

323
 kapcsolódni. Az agonisták aktiválják a receptort, és ezáltal
beindítják az általa irányított folyamatokat. A lassú, illet­
ve szabálytalan szívverés ellen adott gyógyszerek gyakran
olyan hatóanyagokat tartalmaznak, amelyek az adrenalint
utánozzák, ennek a hormonnak a feladata részben a szív­
működés szabályozása. Az antagonisták ezzel szemben
ugyan hozzákötődnek a receptorhoz, de nem indítanak be
semmiféle folyamatot a sejten belül. Tehát blokkolják őket,
és megakadályozzák, hogy az igazi neurotranszmitterek
kifejthessék a hatásukat. Mint a bőrönd, amely a liftajtók
közé szorult. Az antipszichotikus gyógyszerek általában
egy-egy specifikus dopaminreceptor blokkolása révén hat­
nak. Minthogy a rendellenes dopaminaktivitás összefügg a
pszichotikus tünetek kialakulásával.
Mi lenne, ha egyes vegyületek mesterségesen aktivitásra
bírhatnák a jutalmazópályát, anélkül, hogy ehhez bármit
is kéne tennünk? Ezek az anyagok vélhetően rendkívül
népszerűek lennének. Olyan népszerűek, hogy az emberek
a végsőkig is hajlandók lennének elmenni, hogy hozzájuk
jussanak. És pontosan ezt teszi a legtöbb kábítószer.
Minthogy hihetetlenül sokféle előnyös stimulus érhet
minket, a jutalmazópálya ennek megfelelően rengeteg
kapcsolattal és receptorral rendelkezik. Ez azt jelenti, hogy
számtalan vegyületre érzékeny. Kokain, heroin, nikotin,
amfetamin, sőt az alkohol - mindezek az anyagok serken­
tik a jutalmazópálya aktivitását, és ezzel ki nem érdemelt,
ugyanakkor tagadhatatlan örömet okoznak. A jutalma­
zópálya maga az összes funkciója ellátásához a dopamint
használja ingerületátvivő anyagként. Ennek megfelelően
számos kutatás kimutatta, hogy az összes kábítószer meg­
növeli a dopamin felszabadulását a jutalmazópálya terüle­
tén. Ez teszi őket élvezetessé - különösen azon drogokra

324
(például a kokainra) igaz ez, amelyek maguk is a dopamin
hatását utánozzák.19
Nagyszerű agyunk rendelkezik mindazzal az intellek­
tuális kapacitással, amely ahhoz szükséges, hogy pillana­
tok alatt felismerje, hogy mi okozott számunkra élvezetet.
Gyorsan el is dönti, hogy még többet akarunk belőle, és
azonnal kitalálja, hogy hogyan juthat ehhez újra hozzá.
Szerencsére rendelkezésünkre állnak a magasabb rendű
agytevékenységeink is, amelyek kordában tarthatják és
felülírhatják elemi indulatainkat, mint például azt, hogy
„Többet akarok abból a dologból, ami jó érzést okoz.” Ezek
az indulatfékező központok még kevéssé ismertek, de nagy
valószínűséggel az egyéb összetett kognitív funkciókat is
ellátó prefrontális kéregben foglalnak helyet.20 Az indu-
latkontroll mindenesetre lehetővé teszi számunkra, hogy
megzabolázzuk mértéktelen hajlamainkat, és felismerjük,
hogy a színtiszta hedonizmusba való merülés végső soron
nem biztos, hogy jó ötlet.
Nem szabad figyelmen kívül hagynunk az agy plasztici-
tását és alkalmazkodóképességét. A kábítószer hatására az
egyik receptor a lovak közé dobja a gyeplőt, és fékevesztett
működésbe kezd. Az agy erre számos módon reagálhat:
gátolgatja azon sejtek működését, amelyeket a receptor
serkentene, lekapcsolhatja magát a receptort, vagy megnö­
velheti azon receptorok számát, amelyek az aktiváláshoz
kellenek. Tehát olyan mechanizmusok indulnak be, ame­
lyek mind a normális aktivitás visszaállítását célozzák.
E folyamatok automatikusak, és nem tesznek különbséget
a drog és a neurotranszmitterek között sem.
Gondoljunk erre úgy, mint egy megakoncertet rendező
városra. A város minden eleme úgy épül fel, hogy képes le­
gyen fenntartani a normális élet velejáróit. Egyszerre csak

325
extázisbán izzó emberek ezrei érkeznek, a város élete pedig
egyszeriben kaotikussá válik. A hatóságok erre reagálva
megerősítik a rendfenntartó erők jelenlétét, lezárják az
utakat, megsokszorozzák a buszjáratokat, a bárok koráb­
ban kinyitnak, és később zárnak be és így tovább. Az izga­
tott koncertlátogatók jelképezik a drogot, a város pedig az
agyat, amelynek a felfokozott aktivitás hatásra beindulnak
a védelmi mechanizmusai. Ez a tolerancia, melynek során
az agy hozzászokik a kábítószerhez, így annak már nem
lesz olyan erős a hatása.
Csak az a baj, hogy a kábítószer lényege lenne a jutalma­
zópálya megnövekedett aktivitása. És ha az agy alkalmaz­
kodik, hogy megelőzze ezt az aktivitást, akkor csak egy
megoldás lehetséges: még több drog. Megnövelt dózisra
van szükség, hogy fenntartsuk ugyanazt az érzést? Akkor
ezt fogjuk magunkhoz venni. De az agy hamarosan ehhez
is hozzászokik. Ekkor még nagyobb adagot fogunk kívánni,
és így tovább. Hamarosan a szervezetünk és agyunk már
olyan hatékonyan tolerálja a drogot, hogy az simán végezne
olyasvalakivel, aki még sosem próbálta a szert, és mindezt
csak azért, hogy elérjük ugyanazt az érzést, amire először
rákattantunk.
Ez az egyik oka annak, hogy miért is olyan nehéz leszok­
ni a kábítószerekről, és „tisztává” válni. Ha már régóta
kábítószerezünk, akkor ez már nem pusztán a fegyelem
és az akaraterő kérdése. Agyunk és szervezetünk már oly
mértékben hozzászokott a droghoz, hogy fizikailag is meg­
változott, csak hogy befogadhassa. A kábítószer hirtelen meg­
vonásának ezért súlyos következményei lehetnek. A heroin
és a többi ópiát kiváló példát szolgáltat erre.
Az ópiátok erős fájdalomcsillapítók, amelyek úgy csök­
kentik a fájdalom normál szintjét, hogy stimulálják az agy

326
endorfinrendszerét (az endorfinok természetes fárdalom-
csillapító és örömszerző hatású neurotranszmitterek), il­
letve a fájdalomszabályozó régióit. Ezáltal intenzív eufóriát
váltanak ki. Sajnos azonban a fájdalom nem véletlenül ala­
kul ki, hanem azért, hogy tudósítson minket a sérülésről és
a betegségekről, így az ópiátokra az agy a fájdalomérzékelő
rendszer érzékenységének növelésével reagál. így próbálja
eloszlatni a kábítószer keltette öröm boldog ködét. Emiatt
a használók még több ópiátot vesznek magukhoz, hogy újra
leállítsák a fájdalomérzékelő rendszert, az agy erre még in­
kább megerősíti, és így halad a folyamat tovább.
Ezután hirtelen megvonjuk a kábítószert. A droghasz­
nálót ezzel megfosztjuk attól a stimulustól, ami nyugodt -
tá és kiegyensúlyozottá tette. Viszont megmarad neki a
hiperérzékeny fájdalomérzékelése. E rendszer olyan erős,
hogy képes az ópiáteufória közepette is működni. Egy ká­
bítószert nem használó ember számára az ilyen erős fáj­
dalomérzékelés már kibírhatatlan szenvedést okozna. És
ugyanezt okozza a drogtól megvont kábítószeres számára
is. De a drog által érintett egyéb rendszerek működése is
átalakul. Ezért olyan nehéz a teljes absztinencia, és szó sze­
rint veszélyes is lehet.
Már akkor is elég rossz lenne, ha a drog kizárólag e fi­
ziológiaiváltozásokat okozná az agyban. Sajnos azonban az
agy megváltozása óhatatlanul maga után vonja a viselkedés
átalakulását is. Azt gondolhatnánk, hogy a drogfüggő­
ség megannyi kellemetlen következménye és az élvezővel
szemben támasztott követelései logikusan elegendők ah­
hoz, hogy az illető leálljon a szer használatával. Csakhogy
a logika a droghasználat első áldozatai között bukik el. Az
agy egyes részei talán azon dolgoznak, hogy tolerancia ala­
kulhasson ki a kábítószerrel szemben, és így fenntartható

327
 maradjon a normális működés, csakhogy az agy annyira
összetett, hogy mindig lesznek olyan más régiói, amelyek
eközben épp ezzel ellentétes munkát végeznek, és egyre
több drogot kívánnak. Az is előfordul, hogy a drogfogyasz­
tás hatására nem hozzászokás, hanem éppen szenzitizáció,
vagyis érzékenyítés játszódik le. A fogyasztó szervezetére
így a kábítószer egyre erősebb hatást fejt ki, az adaptációs
rendszerek blokkolása révén.21 Ez megint csak arról győzi
meg az illetőt, hogy érdemes még többet fogyasztania a
szerből. Ez az egyik tényező, amely a függéshez vezet.22:23
De van több is. A jutalmazópálya és az amygdala közötti
kommunikáció folytán a drog minden velejárója erős érzel­
mi reakciót vált ki.24 A pipa, a fecskendő, az öngyújtó, az
anyag illata, mind erőteljes emocionális töltettel ruházódik
föl, és önmagukban is stimulálják a drogost. Ez azt jelenti,
hogy a kábítószerezők már a droghoz kapcsolódó tárgyak­
tól, stimulusoktól is érezhetik a drog hatásait.
A heroinfüggők újabb szomorú példát szolgáltatnak erre.
A heroinfüggés kezelésének egyik módja, hogy metadont,
egy másik ópiátot adnak a betegnek, amelynek hatásai
hasonlók, bár mérsékeltebbek. Ez elméletben lehetősé­
get nyújt a páciens számára, hogy fokozatosan szokjon le
a kábítószerről anélkül, hogy ehhez azonnal és teljesen
megvonnák tőle az anyagot. A metadont szájon át bevehető
formában adják a betegnek (a kiszerelése gyanúsan kanalas
orvosságra hajaz), miközben a heroint általában injekció­
val adják be maguknak a függők. De az agy olyan erős pár­
huzamot von az injekciózás aktusa és a kábítószer hatása
között, hogy már a cselekvés is eufóriát okoz. Köztudott,
hogy vannak függők, akik csak úgy tesznek, mintha lenyel­
nék a metadont, valójában azonban kiköpik, fecskendőbe

328
töltik, és magukba injekciózzák.25 Ez hihetetlenül veszélyes
(már csak higiéniai szempontból is), de a drog által átala­
kított agy számára a bevitel módja majdnem olyan fontos,
mint a hatóanyag maga.
A jutalmazópálya folytonos stimulálása egyben azt is
eredményezi, hogy racionális gondolkodási és viselkedési
képességeink is átalakulnak. Megváltozik a jutalmazópá­
lya és a fontos tudatos döntésekért felelős frontális kéreg
közötti kommunikáció, így a droghoz jutást célzó maga­
tartás minden más, normális esetben sokkal fontosabb
viselkedésnél (például az állás megtartásánál, a törvény
betartásánál, a fürdésnél) előbbre való lesz. Ezzel szemben,
a drogok negatív következményei (a letartóztatás, a közös
használatú tűk által terjesztett fertőzések, a család és a
barátok elidegenedése) elfojtódnak, vagyis többé már nem
aggasztanak, sőt nem is érdekelnek minket. így a függő
csak közömbösen megrántja a vállát, ha minden e világi tu­
lajdonát elveszíti, viszont a bőrét is vásárra viszi, csakhogy
hozzájusson az újabb adaghoz.
Talán a legnyugtalanítóbb, hogy a túlzásba vitt droghasz­
nálat gátolja a prefrontális kéreg és az indulatkonrolláló
régiók aktivitását. Ezek azon agyterületek, amelyek akkor
figyelmeztetnek minket, amikor valami olyasmit akarunk
tenni, ami nem bölcs dolog, meg fogjuk bánni és így tovább.
Az ő befolyásuk azonban ezzel minimálisra csökken. Az agy
talán legnagyszerűbb vívmánya a szabad akarat, de ha a má­
mor útjába áll, annak is mennie kell.26
De a legrosszabb hír még csak most következik: a kábí­
tószer által okozott változások az agyban, illetve az ehhez
kapcsolódó viselkedésátalakulás nem szűnik meg attól,
hogy abbahagyjuk a drogozást. Mindössze inaktívvá válik.

329
 Talán némileg csökken az erejük, de továbbra is fennma­
radnak. így, ha az illető előbb-utóbb újra a drogokhoz nyúl,
azonnal működésbe lépnek megint - nem számít, mennyi
ideig volt a függő tiszta. Ezért olyan könnyű visszaesni, ez
pedig hatalmas problémát jelent.
Rendkívüli módon eltérő, hogy az emberek hogyan vál­
nak rendszeres drogfogyasztókká. Talán sötét, elhagyatott
életet élnek, ahol a drogok jelentik számukra az egyetlen
menekülőutat a valóság elől. Előfordul, hogy diagnosztizá-
latlan mentális zavarral küzdenek, és magukat próbálják
gyógyszerezni a különféle kábítószerek segítségével, hogy
enyhítsék a mindennap tapasztalt tüneteket. Vélhetően
még genetikai komponensek is szerepet játszanak a drog­
használat kialakulásában, minthogy talán egyes emberek
indulatszabályozó agyterületei kevésbé fejlettek vagy
gyengébbek másokénál.27 Mindenkiben megvan az a kisör­
dög, amely így szól, ha lehetőségünk nyílik kipróbálni egy
új élményt: „Ugyan, mi rossz történhet?” Sajnos, vannak
emberek, akiknek hiányzik az a belső hangjuk, amely rész­
letekbe menően elmagyarázná, hogy pontosan mi is tör­
ténhet velük. Ez magyarázza azt, hogy sok ember miért tud
csak kísérletezni a drogokkal, majd otthagyni az egészet
sértetlenül, míg mások már az első mámortól rákattannak,
és többé le sem tudnak jönni róla.
Függetlenül attól, hogy milyen ok vagy kezdeti döntés
vezetett oda, hogy az illető drogozni kezdett, a függést az
orvosok kezelendő betegségnek tartják, nem pedig elíté­
lendő és megvetendő bűnnek. A súlyos droghasználat ha­
tására az agy messzemenőkig megváltozik, és e változások
sokszor egymással sem összeegyeztethetők. A drog látszó­
lag maga ellen fordítja az agyat, és a teljes felőrlődéssel vég­
ződő háborúba taszítja, amelyben a puszta túlélés a csata

330
tétje. E borzalmas dolgot saját magunkkal műveljük, de a
drogok elérik, hogy már ez se érdekeljen minket.
Ez történik hát agyunkkal a drogok hatására. Talán
egyetértenek, hogy mindezt tojásokkal bemutatni nem len­
ne olyan egyszerű.

A valóságot úgyis túlértékelik...

(Hallucinációk, téveszmék,
és a mögöttük rejlő agyi folyamatok)

A mentális egészségügyi problémák egyik leggyakoribb

tünete a pszichózis, amikor a beteg már nem képes különb­
séget tenni a valóság és a képzelet között. Ennek legáltalá­
nosabb manifesztációi a hallucináció (olyasvalami érzéke­
lése, amely valójában nincs is ott), illetve a téveszme (olyan
megingathatatlan hiedelem, ami bizonyíthatóan téves),
sok egyéb viselkedési és gondolkodási zavarral egyetem­
ben. Mélységesen aggasztó már a gondolat is, hogy efféle
jelenségek történhetnek velünk. Hogyan is küzdhetnénk
meg azzal, ha elveszítjük a kapcsolatunkat a valósággal?
Azonban azok a rendszerek, amelyek azért felelősek, hogy
megküzdjenek a körülményeinkkel, ugyanolyan integráns
részét jelenik agyunknak, mint amilyen vészjóslóan sérülé­
keny a valósághoz való ragaszkodásunk. Minden, amiről ed­
dig volt szó e fejezetben - a depresszió, a drogok, az alkohol, a
stressz és az idegösszeomlás - képesek hallucinációkat és té­
veszméket kelteni a túlságosan igénybe vett agyban. Ezeken
túl sok más körülmény is beindíthatja e pszichotikus jelensé­
geket, így a demencia, a Parkinson-kór, a bipoláris zavar, az
alváshiány, az agydaganatok, a HIV, a szifilisz, a Lyme-kór,
a sclerosis multiplex, a kórosan alacsony vércukorszint, az

331
 alkohol, az amfetamin, a kanabisz, a ketamin, a kokain és így
tovább. Vannak betegségek, amelyek szinte a pszichózis szi­
nonimájává váltak, ezeket pszichotikus zavaroknak szokás
nevezni. A legismertebb közülük a skizofrénia. Hogy elosz­
lassunk egy általános félreértést: a skizofrénia nem egyenlő a
meghasadt személyiséggel, a nevében felfedezhető, hasadást
jelentő, görög eredetű skizo előtag az egyén és a valóság kö­
zötti szakadékra utal.
A pszichózis gyakran okoz olyan érzést, mintha meg­
érintenék a beteget, miközben szó sincs erről, vagy nem lé­
tező dolgok ízét, illatát érzi. Sokkal gyakoribbak a hallható
hallucinációk, vagyis az érintett személy „hangokat hall”.
Az effajta hallucinációknak már számos válfaját leírták.
Léteznek első személyű hallási hallucinációk (ilyenkor
halljuk a saját gondolatainkat, mintha valaki máshoz be­
szélnénk), második személyűek (más hangját halljuk hoz­
zánk beszélni), és harmadik személyűek is (ekkor egy vagy
több ember beszél rólunk, mintegy kommentálva viselke­
désünket). Lehetnek férfi vagy női hangok, ismerősek vagy
ismeretlenek, barátságosak vagy kritikusak. Utóbbi esetben
(amely a gyakoribb), „szidalmazó” hallucinációval állunk
szemben. A hallucinációk természete segítheti a diagnózist,
például a hosszan tapasztalt harmadik személyű szidalma­
zó hallucinációk a skizofrénia megbízható indikátorai.28
Vajon hogyan jönnek ezek létre? Nem egyszerű a hal-
lucinációkat vizsgálni, mert olyan emberekre van hozzá
szükség, akik laboratóriumi körülmények közt képesek
gombnyomásra hallucinálni. Csakhogy a hallucinációk ál­
talában megjósolhatatlanok, és ha valaki kívánsága szerint
képes őket ki-be kapcsolni, akkor nem is okoznának neki
problémát. Ennek ellenére számos vizsgálatot végeztek,

332
amelyek legtöbbje a skizofréniások hallható hallucinációi-
ra fókuszált, minthogy e pszichotikus tünetek hosszan el­
húzódhatnak.
A hallucinációk eredetét magyarázó legelterjedtebb elmé­
let az agy azon komplex folyamataira koncentrál, amelyek
feladata a külső világ stimulusai által keltett neurológiai
folyamatok és a belülről generált agytevékenységek közötti
különbségtétel. Az agyunk folyton eltűnődik valamin, gon­
dolkodik, elkalandozik, aggódik és így tovább. Ezek az agy­
tevékenységek mind belülről erednek.
Az agy általában rendkívül jól elkülöníti egymástól a bel­
ső és a külső eredetű aktivitást (utóbbiakat az érzékszervi
bemenetek hozzák létre), mintha csak eltérő mappákban
tartaná az érkező és az elküldött e-maileket. Az elmélet
szerint akkor jönnek létre hallucinációk, amikor e megkü­
lönböztetési képesség kompromittálódik. Ha már előfor­
dult önökkel, hogy véletlenül egy könyvtárba mozgatták az
összes e-mailjüket, tudják, hogy mennyire összezavarhatja
ez az embert. Most képzeljék el, hogy mindez az agyfunk­
cióikkal történik.
Tehát az agy elveszíti a fonalat, hogy melyik tevékenysé­
ge származik bentről és melyik kívülről. Kellő információ
hiányában pedig agyunk nagyon rosszul tud válogatni a
hasonló dolgok között. Már az 5. fejezetben is láttuk, hogy
a bekötött szemű emberek nehezen képesek megkülönböz­
tetni csupán íz alapján az almát és a krumplit. És ez a „nor­
málisan” működő agy teljesítménye. Hallucinációk esetén
a rendszer, ami a külső és belső aktivitást hivatott megkü­
lönböztetni (metaforikusán) elsötétülnek. így az emberek
a belső monológokat egy valós ember beszédeként kezdik
„hallani”, mivel a belső tűnődéseik a hallott beszédhez ha­

333
 sonlóan aktiválják a hallókérget és a hozzá kapcsolódó be­
szédfeldolgozó területeket. Számos vizsgálatban kimutat­
ták, hogy a tartós harmadik személyű hallucinációk együtt
járnak e területek szürkeállományának csökkenésével.29
Az összes feldolgozófolyamat a szürkeállományban törté­
nik, így az állomány megfogyatkozása azt valószínűsíti,
hogy a belülről, illetve kívülről generált aktivitás megkü­
lönböztetésének képessége zavart szenved.
A bizonyítékot pedig egy olyan dolog szolgáltatta, ami­
re senki sem számított: a csiklandozás. A legtöbb ember
képtelen megcsiklandozni magát. De miért van ez? Hiszen
a csiklandozás ugyanolyan érzést kelt, nem számít, hogy
ki csinálja. Csakhogy, amikor magunkat próbáljuk meg­
csiklandozni, akkor agyunkban jelen van a cselekedetet
irányító tudatos döntés. Ez neurológiai aktivitást igényel,
amelyet az agy belülről generált tevékenységként ismer
fel, így teljesen máshogy dolgozza fel. Az agy érzékeli a
csiklandozást, de a belső tudatos aktivitás már előzőleg
jelezte, hogy ez fog történni, így önkéntelenül is figyelmen
kívül hagyjuk. Mint ilyen, a csiklandozás hasznos stimu-
lust szolgáltathat az agy külső és belső aktivitást megkü­
lönböztető képességének vizsgálatára. Sarah-Jayne Blake-
more professzor és kollégái, a londoni Neurológiai Intézet
kognitív neurológiai osztályán a pszichiátriai betegek „ön­
csiklandozó” képességét vizsgálták.30 Úgy találtak, hogy a
nem betegekkel összehasonlítva, a hallucinációkat tapasz­
taló betegek sokkal érzékenyebbek voltak akkor, amikor
önmagukat csiklandozták, ez pedig a belső és a külső agyi
aktivitás megkülönböztetésének károsodott képességére
utalt.
Noha ez igen érdekes megközelítés (bár nem mentes a
buktatóktól), kérem, tartsák szem előtt, hogy ha véletlenül

334
mégis meg tudják csiklandozni magukat, az nem jelen­
ti automatikusan azt, hogy pszichotikusak. Az emberek
ugyanis megdöbbentően különbözőek. Például feleségem
kollégiumi szobatársa az egyetemen meg tudta csiklan­
dozni magát, mégsem volt soha semmilyen pszichotikus
problémája. Ugyanakkor kivételesen magas. Elképzelhető,
hogy az ingerület olyan hosszú idegeken keresztül jut el az
agyba, hogy közben elfelejti, honnan is eredt?31
Az agyi képalkotó vizsgálatok újabb teóriákhoz szolgál­
tattak alapot a hallucinációk keletkezéséről. Dr. Paul Allén
és kollégái 2008-ban átfogó tanulmányt írtak a területen
rendelkezésre álló tudományos ismeretekről.32 Ezek pedig
egy bonyolult (és meglepően logikus) mechanizmust való­
színűsítenek.
Ahogy talán már sejthetik, agyunk azon különleges ké­
pessége, amellyel megkülönbözteti egymástól a belülről
és a kívülről gerjesztett agytevékenységeket, számos agy­
terület együttműködését feltételezi. Részt vesznek benne
az alapvető kéregalatti területek, legfőképpen a talamusz,
amely nyers információt szolgáltat az érzékek felől. Innen
az ingerület a szenzoros kéregbe jut, amely az összes érzék­
szervi információ kérgi feldolgozóterületeinek összefog­
laló neve (a látókéreg a nyakszirti lebenyben, a halló- és a
szaglókéreg a halántéklebenyben található és így tovább).
Ezt gyakran továbbtagolják elsődleges és másodlagos szen­
zoros kéregre, ahol az elsődleges területek dolgozzák fel a
nyers érzékszervi információt, míg a másodlagos rész fel­
adata a finomabb részletek felismerése. (Például a látott
információ esetében az elsődleges kéreg ismeri fel a meg­
határozott vonalakat, éleket és színeket, a második pedig
ezen információ alapján felismeri a közeledő buszt.) Tehát
a feldolgozás mindkét fázisa ugyanolyan fontos.

335
 A szenzoros kéreghez a prefrontális kéreg bizonyos terü­
letei kapcsolódnak (ezek feladata a döntéshozatal, illetve a
gondolkodás néven emlegetett magasabb rendű agyfunk­
ciók), de összeköttetésben áll vele a premotoros kéreg (az
akaratlagos mozgás vezérlése és nyomon követése), és a
hasonló feladatot ellátó agyi régiók is. E területek általá­
nosságban a tudatos cselekedeteinket irányítják, és olyan
információt szolgáltatnak, amely feltétlenül szükséges an­
nak felismeréséhez, hogy mely agytevékenység származik
belső forrásból (például a csiklandozás). A hippokamusz
és az amygdala emellett a memóriát és az érzelmeket is
bekapcsolja a rendszerbe, így nemcsak arra emlékszünk,
hogy valami hasonlót már korábban is érzékeltünk, de azt
is meghatározhatjuk, hogy hogyan kell erre reagálni.
E sokszorosan összekapcsolt agyterületek közötti kom­
munikáció tartja fenn azt a képességet, amelynek segít­
ségével meg tudjuk különböztetni a külső világot a kopo­
nyánkon belüli történésektől. Éppen e kommunikációs
csatornákban történik olyan változás, amely miatt az agy
kialakítja a hallucinációkat. Ha megnövekszik a másodla­
gos szenzoros kéreg aktivitása, akkor a belső folyamatok
által generált szignálok felerősödnek, és jobban hatnak
ránk. A prefrontális és a premotoros kéreg, illetve az egyéb
agyrészek felől érkező csökkent aktivitás megakadályoz­
za, hogy az agy felismerje a belülről eredő stimulusokat.
E területekről úgy tartják, hogy a külső és belső ingereket
detektáló rendszer felügyelete is az ő feladatuk: ezzel biz­
tosítják, hogy a tényleges érzékszervi információt ennek
megfelelően dolgozza fel az agy. Így, ha e régiók között
megsérülnek a kapcsolatok, az azt eredményezheti, hogy a
belül keletkező stimulusokat valódi érzékszervi informá­
cióként érzékeli a beteg.33

336
 Mindezen tényezők együttesen okozzák a hallucináció-
kat. Ha azt gondoljuk magunkban, hogy butaság volt hagy­
nunk csecsemő gyermekünknek, hogy a frissen vásárolt,
méregdrága teáskészletet ő hozza ki a boltból, azt belső
megfigyelésként fogjuk érzékelni. Ha azonban agyunk kép­
telen felismerni, hogy ez az információ a prefrontális ké­
regből származik, a beszédfeldolgozó területeken kiváltott
aktivitást akár ténylegesen hallott beszédként is értelmez­
hetjük. Az amygdala szokatlan működése miatt e szavak
emocionális töltete is megváltozhat, emiatt pedig igen fed-
dőnek találhatjuk a mondatot.
A szenzoros kéreg dolgozza fel az összes stimulust, a
belülről fakadó aktivitás pedig bármely érzékszervi moda­
litásunkhoz kapcsolódhat. így a hallucinációk az összes ér­
zékünket érinthetik. Az agyunk, minthogy mást nem tud
tenni, mindezt a téves aktivitást figyelembe veszi az érzék­
szervi információk feldolgozása közben, így végül ijesztő,
bár nem létező dolgokat kezdünk tapasztalni. Minthogy a
valós és a valótlan jelenségek felismerése az összetett rend­
szerek ilyen átfogó hálózatán alapul, nem csoda, hogy ren­
geteg tényező zavart okozhat a működésében, így a pszi­
chózis esetén a hallucinációk rendkívül gyakoriak.
A téveszmék, tehát olyan hiedelmek, amelyek egyértel­
műen hamisak, a pszichózis másik tipikus tünetcsoportját
alkotják, és ugyancsak a valós és a valótlan megkülönböz­
tetésének kompromittálódott képességéről árulkodnak.
A téveszmének számos formája van, így például a grandió­
zus (nagyzási) téveszme, amikor a beteg azt gondolja, hogy
tulajdonságai sokkal lenyűgözőbbek annál, mint amilye­
nek a valóságban (ekkor azt hihetik, hogy ők a világ legzse­
niálisabb üzleti gurui, holott valójában csak részmunka-
idős cipőbolti eladók). Ennél sokkal gyakoribb az üldözési

337
téveszme, az ebben szenvedők azt hiszik, hogy állandóan
üldözik, szövetkeznek ellene (például bárkivel találkoznak,
azt feltételezik róla, hogy részese az ő elrablását tervező
összeesküvésnek).
A téveszmék ugyanolyan változatosak és meghökkentők
lehetnek, mint a hallucinációk, de sokszor még azoknál is
makacsabbak. Ugyanis rendszerint merevek, és állhata­
tosan ellenállnak az ellentmondó bizonyítékoknak. Köny-
nyebb meggyőzni valakit arról, hogy a hangok, amelyeket
hall, nem valóságosak, mint elfogadtatni vele, hogy a világ
nem forral folyton összeesküvést ellene. A téveszmék vél­
hetően nem a belső és a külső forrású agyi aktivitás össze-
tévesztéséből fakadnak, hanem abból, ahogy az agy értel­
mezi a tényleges, illetve az elvárt történéseket.
Agyunknak pillanatonként rengeteg információt kell ke­
zelnie. Ahhoz, hogy e feladatot hatékonyan el tudja látni,
modellt működtet a világ elvárt működéséről. Hiedelmek,
tapasztalatok, elvárások, feltételezések, kalkulációk - mind­
ezen koncepciók együttesen eredményezik a történések fo­
lyamatosan frissülő agyi értelmezését. Ebből tudjuk, hogy
mire számíthatunk, és hogyan reagáljunk anélkül, hogy
újra és újra rá kelljen jönnünk a semmiből, hogy mi is törté­
nik velünk. Ez biztosítja azt, hogy nem kell állandóan meg­
lepődnünk az események láttán.
Képzeljük el, hogy sétálunk az utcán, egyszer csak meg­
áll mellettünk egy busz. Ez nem meglepő, hiszen a világról
alkotott mentális modellünk felismeri a buszt, és tudja,
hogy hogyan működik. Azt is tudjuk, hogy a buszok rend­
szeresen megállnak, hogy az utasok fel- és leszállhassanak,
így nem is törődünk ezzel a jelenséggel. Ugyanakkor, ha egy
busz félrehúzódik a házunk előtt, és nem mozdul onnan, az
már szokatlan. Agyunk tehát új, ismeretlen információval

338
szembesült, és meg kell érteni, hogy frissíthesse a világról
létrejött mentális modellt.
Ezért jobban megvizsgáljuk a helyzetet, és kiderül, hogy
a busz lerobbant. De még mielőtt felfedeznénk ezt, agyunk
számos egyéb elméletet hoz létre. Talán a buszsofőr utá­
nunk kémkedik? Valaki vett nekünk egy buszt? A házun­
kat a tudtunk nélkül buszgarázzsá nyilvánították? Az agy
tehát előhozakodik mindezekkel a magyarázatokkal, de
többségükről belátja, hogy meglehetősen valószínűtlenek,
a dolgok menetéről szóló, meglévő mentális modellünk
alapján. így ezeket a magyarázatokat azonnal el is veti.
A téveszmék akkor jönnek létre, ha e rendszerekben vál­
tozás következik be. Jól ismert típusuk a Capgras-szind-
róma, amikor az illető komolyan azt hiszi, hogy egyik
hozzátartozóját (a partnerét, szülőjét, testvérét, barátját,
háziállatát) egy vele megegyező külsejű imposztorra cserél­
ték.34 Amikor meglátjuk egy szeretettünket, az általában
számos emlékképet és érzelmet aktivál bennünk: szerel­
met, vonzódást, kötődést, frusztrációt, irritációt (a kapcso­
lat hosszától függően).
De most képzeljük el, hogy meglátjuk a partnerünket,
de nem érezzük a hozzá kapcsolódó ismerős emóciókat.
Egy, a homloklebenyt ért sérülés okozhatja mindezt. Az
emlékeinkből és tapasztalatainkból kiindulva az agyunk
erős érzelmi reakciót vár el tőlünk a szerettünkkel való ta­
lálkozáskor. De ezt mégsem tapasztaljuk. Ez bizonytalanná
tesz minket: hiszen a látott személy régóta a társunk, és sok
érzelem fűz minket a hosszú távú partnerünkhöz. Viszont
most nem érzékeljük ezeket az emóciókat. Mi lehet ennek
az oka? Az egyik lehetséges megoldás, ha arra a következte­
tésre jutunk, hogy ő nem is a mi partnerünk, csak valaki, aki
külsőleg ugyanúgy néz ki. E konklúzió lehetővé teszi az agy

339
számára, hogy feloldja a tapasztalt diszharmóniát, így véget
vethet a bizonytalanságnak. Ez a Capgras-szindróma.
Az a baj, hogy hiába nyilvánvalóan téves e feltételezés,
a beteg agya nem ismeri ezt fel. A partner személyazonos­
ságának objektív bizonyítékai csak még kínzóbbá teszik a
hozzá kapcsolódó érzelmek hiányát, így az imposztorságá-
ról alkotott következtetés még inkább megerősödik. A tév­
eszme így az összes bizonyíték ellenére is fennmarad.
Vélhetően ez az alapvető folyamat áll az összes téveszme
hátterében. Az agy elvár bizonyos történéseket, de azt ta­
pasztalja, hogy valami más történik. Az elvárások és a valós
jelenségek nem feleltethetők meg egymásnak, így megol­
dást kell találni erre az összeegyeztethetetlenségre. Mindez
akkor kezd problematikussá válni, ha a megoldások nevet­
séges és valószínűtlen konklúziókra támaszkodnak.
Az agyunk kifinomult rendszereit terhelő egyéb stressz­
hatások következtében azoknak az érzékelt jelenségeknek,
amelyeket egyébként ártalmatlannak vagy irrelevánsnak
gondolnánk, és így figyelmen kívül hagynánk őket, ettől
kezdve a valós jelentőségüknél sokkal nagyobb jelentőséget
tulajdonítunk. A téveszmék jellegéből következtethetünk
az őket okozó probléma természetére.35 A súlyos szoron­
gás és paranoia például azt eredményezheti, hogy a beteg
agyának fenyegetésfelismerő és egyéb védelmi rendszerei­
ben megalapozatlan aktivitás keletkezik. Ezért igyekszik
ezt a bizonytalanságot azáltal feloldani, hogy megkeresi a
rejtélyes fenyegetés forrását. Sokszor ez azt eredményezi,
hogy az illető mások ártalmatlan viselkedését (például ha
egy másik vásárló magában motyog a közértben, miköz­
ben elmegyünk mellette) gyanúsnak és fenyegetőnek fogja
értékelni, végül pedig „meggyőződik” arról, titkos össze­
esküvés szövődik ellene. A depresszió megmagyarázhatat­

340
lanul rossz hangulatot okoz, így bármely élmény, amelyet
akár csak minimálisan is negatívnak tekinthet az érintett
(például ha valaki azonnal feláll az asztaltól, amint mi le­
ültünk), rögtön fontossá válik. Ezután már csak egy lépés
elhinni, hogy mindenki utál minket, mert szörnyűek va­
gyunk, és már készen is áll a téveszme.
Azokat a tapasztalatokat, amelyek ellentmondanak az
elvárt történéseket magában foglaló mentális modellünk­
nek, gyakran lekicsinyeljük vagy elfojtjuk. Minthogy nem
illeszkednek elvárásaink és predikcióink közé, a legjobb ma­
gyarázatnak az tűnik számunkra, hogy e tapasztalatok té­
vesek, így ignorálhatjuk őket. Ha azt gondoljuk, hogy nem
léteznek idegenek, akkor mindenkit, aki azt állítja, hogy
látott már ufót, vagy egyenesen elrabolták a földönkívüliek,
dühöngő őrültnek tekinthetjük, és nem kell törődnünk ve­
le. Mások állításai nem bizonyítják azt, hogy a saját hiedel­
meink tévesek lennének. De ez csak egy pontig működhet,
így ha véletlenül minket is elrabolnak az ufonauták, majd
kívül-belül áttanulmányoznak, akkor valószínűleg megvál­
tozik a véleményünk. A téveszmés állapotban azonban a kö­
vetkeztetéseinknek ellentmondó tapasztalatok a normális
mértéknél sokkal erősebben elfojtódnak.
A mindezért felelős neurológiai rendszereket magyará­
zó elméletek azt valószínűsítik, hogy e jelenségek hátteré­
ben félelmetesen bonyolult agyi mechanizmusok rejlenek,
amelyek számos agyterületet, így a fali lebenyben találha­
tó régiókat, a prefrontális kérget, a halántéktekervényt, a
striatumot, az amygdalát, a kisagyat és a mesocorticolim-
bikus pályarendszert is érintik, sok egyéb mellett.36 Arra
is utalnak kutatási eredmények, hogy a téveszmékre hajla­
mos emberek agyában túl sok termelődig a gerjesztő hatá­
sú glutamát neurotranszmitterből (amely tehát serkenti az

341
 agytevékenységet). Ez magyarázhatja, hogy az ártalmatlan
stimulusok hogyan válnak rendkívül jelentőssé a beteg szá­
mára.37 A túl intenzív aktivitás kimeríti a neurológiai tar­
talékokat, csökkenti a központi idegrendszer plaszticitását
(átalakulóképességét), így az agy az érintett régiókban ke­
vésbé lesz képes megváltozni és alkalmazkodni, a tévesz­
mék pedig újabb lökést kapnak.
Ne ítélkezzünk azonban elhamarkodottan: ez a szöveg­
rész csak azokra a hallucinációkra és téveszmékre koncent­
rált, amelyeket az agyi folyamatok zavara okoz. így az a
képzet alakulhatott ki az olvasókban róluk, hogy kizárólag
betegségek és zavarok okozhatják őket. Csakhogy szó sincs
erről. Talán azt gondolhatjuk, hogy valaki téveszmék rab­
ja, mert azt hiszi, hogy a Föld mindössze hatezer éves, és
dinoszauruszok sohasem léteztek. Emberek milliói őszin­
tén hisznek ebben. Mások komolyan úgy gondolják, hogy
az elhunyt hozzátartozóik beszélnek hozzájuk. Ok vajon
betegek? Vagy csak gyászolnak? Ez megküzdési mechaniz­
musnak tekinthető? Valami spirituális dolog? Rengeteg
lehetséges magyarázatot hozhatunk fel a mentális egészség
zavara mellett.
Agyunk nem feltétlenül saját tapasztalataink alapján
dönt arról, hogy mi valóságos és mi nem. Ha olyan körül­
mények között nevelkedünk, ahol az objektíve lehetetlen
koncepciókat normálisnak tekintik, akkor agyunk arra a
következtetésre fog jutni, hogy ezek tényleg normálisak, és
minden más tapasztalatot is ennek megfelelően fog elbírál­
ni. Még azok az emberek is hajlamosak erre, akik nem is a
legszélsőségesebb hívő közösségben nőttek fel. Az igazsá­
gos világ-torzítás, amelyről a 7. fejezetben volt szó, rend­
kívül elterjedt, és sokszor vezet olyan következtetésekhez,

342
hiedelmekhez és feltevésekhez a nehézségekkel küzdő em­
bereket illetően, amelyeket szinte lehetetlen korrigálni.
Ezért csak azokat az irreális hiedelmeket soroljuk a tév­
eszmék közé, amelyek nem illeszkednek az illető meglévő
hiedelemrendszerébe és nézetei közé. Ha egy hithű evangé­
liumi keresztény az amerikai „Biblia-övezetből” azt állítja,
hogy beszél hozzá Isten, az még nem téveszme. Ha azonban
egy agnosztikus sunderlandi könyvelőgyakornok állítja
ugyanezt, azt már jó eséllyel téveszmésnek fogják tartani.
Agyunk lenyűgöző képet nyújt számunkra a valóságról.
Ahogy azt újra és újra megtapasztaltuk e könyv olvasása so­
rán, ezen érzékelés jelentős részét azonban kalkulációkra,
extrapolálásra, sőt időnként szimpla találgatásra alapozza.
Ha elgondoljuk, hogy mennyi különböző tényező befolyá­
solhatja agyunk működését, könnyen beláthatjuk, hogy e
folyamatok milyen könnyen félrecsúszhatnak. Különösen
igaz ez, ha figyelembe vesszük, hogy amit „normálisnak”
tekintünk, az sokkal inkább az általános konszenzuson
alapul, semmint alapvető ténynek tekinthető. Tényleg el­
képesztő, hogy az emberek mégis meg tudják valósítani a
terveiket.
Ez persze azt a feltételezi, hogy az emberek valóban tesz­
nek bármit is. De talán mindezt csak önmagunk megnyug­
tatására mondogatjuk. Talán semmi sem valóságos? Lehet,
hogy ez az egész könyv csak hallucináció volt? Mindent egy­
bevetve, nagyon remélem, hogy nem volt az, mert különben
egy csomó időt és erőfeszítést pazaroltam el a semmiért.

343
 Utószó

Hát ez az agyunk. Lenyűgöző, nemde? De azért egy kicsit

hülye is.

344
 Köszönetnyilvánítás

Köszönettel tartozom feleségemnek, Vanitának, amiért tá­

mogatott engem ebben az újabb nevetséges kalandban, és
ehhez csak minimális mértékben forgatta a szemét.
A gyermekeimnek, Miilennek és Kavitának, hogy okot
adtak arra, hogy egyáltalán megpróbáljak könyvet írni, és
amiért még túl kicsik ahhoz, hogy érdekelje őket, sikerült-e
vagy sem.
A szüleimnek, akik nélkül nem lettem volna képes ezt
megtenni. Vagy bármi mást sem, ha belegondolunk.
Simonnak, aki elég jó barát volt ahhoz, hogy figyelmez­
tessen, ha a szöveg kezdett már pocsék lenni, amikor na­
gyon elkapattam magam.
Ügynökömnek, Chrisnek, a Green and Heatontól, a ke­
mény munkájáért, és különösen azért, amikor először
megkeresett, és megkérdezte, hogy gondoltam-e már arra,
hogy könyvet kellene írnom. Minthogy addig a pontig még
sosem gondoltam erre.
Laurának, a szerkesztőmnek, erőfeszítéseiért és türel­
méért. Különösen azért vagyok hálás neki, hogy felhívta a
figyelmem arra, hogy idegtudós vagyok, így az agyról kel­
lene írnom. Egészen addig mondogatta ezt, míg beláttam,
hogy ez nem is akkora hülyeség.

345
 Johnnak, Lisának, és Guardian-Faber összes dolgozójá­
nak, amiért a teszetosza próbálkozásaimat olyan formába
öntötték, amit az emberek látszólag tényleg el akartak ol­
vasni.
Jamesnek, Tash-nek, Celine-nek, Chrisnek, és még egy
csomó másik Jamesnek a Guardiantől, hogy lehetőséget biz­
tosítottak nekem, hogy közreműködjek tekintélyes újságjuk
elkészítésében, abbéli meggyőződésem ellenére, hogy ez
csak valamiféle kapitális hiba következménye lehet.
Köszönöm minden barátomnak és családtagomnak,
hogy segítettek, és időnként elvonták a figyelmemet a
könyvírásról.
És önöknek, mindannyiuknak is köszönöm. Hiszen tech­
nikai értelemben ez az egész az önök hibája.

346
 Hivatkozások

Bevezetés

1. Agykontroll
Hogyan irányítja agyunk szervezetünket
- és kutyul össze rendszeresen mindent?

1 S. B. Chapman et al.: Shorter term aerobic exercise improves brain,

cognition, and cardiovascular fitness in aging, F r o n t i e r s in A g i n g
N e u r o s c i e n c e , 2013, vol. 5.

2 V. Dietz: Spinal cord pattern generators for locomotion, C lin ic a l

N e u r o p h y sio lo g y ,2003,114(8), 1379-1389. o.

3 S. M. Ebenholtz - M. M. Cohen - B. J. Linder: The possible role
of nystagmus in motion sickness: A hypothesis, A v i a t i o n , S p a c e ,
a n d E n v i r o n m e n t a l M e d i c i n e , 1994, 65(11), 1032-1035. o.

4 Valójában ez nem teljesen egyirányú kapcsolat. Nemcsak

agyunk van hatással az ételre, amit elfogyasztunk, de úgy tűnik,
az étel is befolyásolja (vagy befolyásolta a múltban) agyunk
működését. A kutatási eredmények arra utalnak, hogy a sütés­
főzés felfedezésével az ember egyszerre sokkal több tápanyaghoz
juthatott az ételből. Talán mindez úgy történt, hogy egyik korai
elődünk megbotlott, és beleejtette mamutsteakjét a tábortűzbe.
Ez azonban nem tántoríthatta el attól, hogy megegye a húst,
ezért gyorsan szerzett egy botot, és kipiszkálta a lángok közül.
Ekkor vehette észre, hogy a hús hirtelen ehetőbbé és finomabbá
vált. Idővel őseink rájöttek, hogy ha megsütik az élelmet, azzal
könnyebben emészthetővé válik. A benne lévő hosszú és szorosan
elhelyezkedő molekulák felbomlanak és kicsapódnak, ezáltal

347
 fogaink, gyomrunk és beleink jobban fel tudják dolgozni, és így
több tápanyagot nyerhetünk ki belőle. A hirtelen megnövekedett
tápanyagmennyiség gyors agyfejlődéshez vezethetett, az emberi
agy tápanyagigénye ugyanis igen magas, amit csak a hőkezelt
ételek elégíthettek ki. A továbbfejlődött agyunk segítségével
okosabbá váltunk, újabb, jobb vadászati, állattenyésztési
és növénytermesztési technikákat találhattuk fel. Az élelem
növelte meg agyunkat, nagyobb agyunk pedig több élelemhez
juttatott minket. Az önmagát erősítő hurok bezárult.
5 R. Wrangham: C a t c h i n g F i r e : H o w C o o k i n g M a d e U s H u m a n ,
Basic Books, 2009.
6 Two Shakes-a-Day Diet Plan - Lose weight and keep it off,
http://www.nutritionexpress.com/article+index/
diet+weight+loss/diet+plans+tips/showarticle.aspx?id=1904
(Letöltés ideje: 2015. szeptember).
7 M. Mosley: The second brain in our stomachs,
http://www.bbc.co.uk/news/health-18779997
(Letöltés ideje: 2015. szeptember)
8 A. D. Milner - M. A. Goodale: T h e V i s u a l B r a i n in A c t i o n , Oxford
University Press, (Oxford Psychology Series no. 27), 1995.
9 R. M. Weiler: Olfaction and taste, J o u r n a l o f H e a l t h E d u c a t i o n ,
1999, 30(1), 52-53. o.
10 T. C. Adam - E. S. Epei: Stress, eating and the reward system,
P h y s i o l o g y & B e h a v i o r , 2007, 91(4), 449-458. o.

11 William Shakespeare: H a m l e t , d á n k i r á l y f i (fordította: Arany János)

12 S. Iwanir et ah: The microarchitecture of C. elegáns behavior during
lethargus: Homeostatic bout dynamics, a typical body posture,
and regulation by a central neuron, S l e e p , 2013, 36(3), 385. o.
13 A. Rechtschaffen et ah: Physiological correlates of prolonged sleep
deprivation in rats, S c i e n c e , 1983, 221(4606), 182-184. o.
14 G. Tononi - C. Cirelli: Perchance to prune, S c ie n tific A m e r ic a n , 2013,
309(2), 34-39. o.
15 N. Gujar et ah: Sleep deprivation amplifies reactivity of brain reward
networks, biasing the appraisal of positive emotional experiences,
J o u r n a l o f N e u r o sc ie n c e , 2011, 31(12), 4466-4474. o.
16 J. M. Siegel: Sleep viewed as a state of adaptive inactivity,
N a t u r e R e v i e w s N e u r o s c i e n c e , 2009, 10(10), 747-753. o.

348
17 C. M. Worthman - M. K. Melby: Toward a comparative develop­
mental ecology of human sleep, in M. A. Carskadon (ed ) , A d o l e s c e n t
S l e e p P a t t e r n s , Cambridge University Press, 2002, 69-117. o.

2. így készülnek az emlékeink

(használatukhoz szerelés szükséges)
Az emberi memória és furcsaságai

1 N. Cowan: The magical mystery four: How is working memory

capacity limited, and why? C u r r e n t D i r e c t i o n s in P s y c h o l o g i c a l S c i e n c e ,
2010,19(1), 51-57. o.
2 J. S. Nicolis - I. Tsuda: Chaotic dynamics of information process­
ing: The "magic number seven plus-minus two” revisited, B u l l e t i n
o f M a t h e m a t i c a l B io l o g y , 1985, 47(3), 343-365. o.

3 P. Burtis, P.: Capacity increase and chunking in the development

of short-term memory, J o u r n a l o f E x p e r i m e n t a l C h i l d P s y c h o lo g y ,
1982, 34(3), 387-413. o.
4 C. E. Curtis - M. D’Esposito: Persistent activity in the prefrontal
cortex during working memory, T r e n d s in C o g n i t i v e S c i e n c e s , 2003,
7(9), 415-423. o.
5 E. R. Kandel - C. Pittenger: The past, the future and the biology
of memory storage, P h i l o s o p h i c a l T r a n s a c t i o n s o f t h e R o y a l S o c i e t y
o f L o n d o n B : B i o l o g i c a l S c i e n c e s , 1999, 354(1392), 2027-2052. o.

6 D. R. Godden - A. D. Baddeley: Context-dependent memory

in two natural environments: On land and underwater,
B r i t i s h J o u r n a l o f P s y c h o lo g y , 1975, 66(3), 325-331. o.

7 R. Blair: Facial expressions, their communicatory functions

and neuro-cognitive substrates, P h i l o s o p h i c a l T r a n s a c t i o n s o f
t h e R o y a l S o c i e t y B : B i o l o g i c a l S c i e n c e s , 2003, 358(1431), 561-572. o.

8 R. N. Henson: Short-term memory for serial order: The start-end

model, C o g n i t i v e P s y c h o lo g y , 1998, 36(2), 73-137. o.
9 W. Klimesch: T h e S t r u c t u r e o f L o n g - t e r m M e m o r y : A C o n n e c t i v i t y
M o d e l o f S e m a n t i c P r o c e s s i n g , Psychology Press, 2013.

10 K. Okada - K. L. Vilberg - M. D. Rugg: Comparison of the neural

correlates of retrieval success in tests of cued recall and recognition
memory, H u m a n B r a i n M a p p i n g , 2012, 33(3), 523-533. o.

349
 11 H. Eichenbaum: T h e C o g n i t i v e N e u r o s c i e n c e o f M em o ry : A n In tro ­

d u c t i o n , Oxford University Press, 2011.

12 E. E. Bouchery et al.: Economic costs of excessive alcohol consump­

tion in the US, 2006, A m e r i c a n J o u r n a l o f P r e v e n t i v e M e d i c i n e ,
2011,41(5), 516-524.0.
t3A. Ameer - R. R. Watson: The Psychological Synergistic Effects
of Alcohol and Caffeine, in R. R. Watson et al., A l c o h o l , N u t r i t i o n ,
a n d H e a l t h C o n s e q u e n c e s , Springer, 2013, 265-270. o.

14 L. E. McGuigan: C o g n itiv e E ffe c t s o f A lc o h o l A b u s e : A w a r e n e s s

Wichita
b y S t u d e n t s a n d P r a c tic in g S p e e c h -la n g u a g e P a t h o lo g is ts ,

State University, 2013.

15 T. R. McGee et al.: Alcohol consumption by university students:
Engagement in hazardous and delinquent behaviours and
experiences of harm, in T h e S t o c k h o l m C r i m i n o l o g y S y m p o s i u m 2 0 1 2 ,
Swedish National Council for Crime Prevention, 2012.
16 K. Poikolainen - K. Leppanen - E. Vuori: Alcohol sales and fatal
alcohol poisonings: A time series analysis, A d d i c t i o n , 2002, 97(8),
1037-1040. o.
17 B. M. Jones - M. K. Jones: Alcohol and memory impairment in male
and female social drinkers, in 1. M. Bimbaum and E. S. Parker (eds)
2014, 2,127-140. o.
A lc o h o l a n d H u m a n M e m o r y (P L E : M e m o ry ),

18 D. W. Goodwin: The alcoholic blackout and how to prevent it,

in I. M. Bimbaum and E. S. Parker (eds) A l c o h o l a n d H u m a n M e m o r y ,
2014, 2,177-183. o.
19 H. Weingartner - D. L. Murphy: State-dependent storage
and retrieval of experience while intoxicated, in I. M. Bimbaum
and E. S. Parker (eds) A l c o h o l a n d H u m a n M e m o r y ( P L E : M e m o r y ) ,
2014, 2,159-175. o.
20 J. Longrigg: G re e k R a t i o n a l M e d ic in e : P h ilo s o p h y a n d M e d ic in e

Routledge, 2013.
f r o m A lc m a e o n to th e A le x a n d r ia n s ,

21 A. G. Greenwald: The totalitarian ego: Fabrication and revision

of personal history, A m e r i c a n P s y c h o l o g i s t , 1980, 35(7), 603. o.
22 U. Neisser: John Dean’s memory: A case study, C o g n i t i o n , 1981, 9(1),
1-22. o.
23 M. Mather - M. K. Johnson: Choice-supportive source monitoring:
Do our decisions seem better to us as we age?, P s y c h o l o g y a n d A g i n g ,
2000,15(4), 596. o.

350
24 L e a r n i n g a n d M o t i v a t i o n , 2 004,45,175-214. o.
25 C. A. Meissner - J. C. Brigham: Thirty years of investigating
the own-race bias in memory for faces: A meta-analytic review,
P s y c h o l o g y , P u b l i c P o lic y , a n d L a w , 2001, 7(1), 3. o.

28 U. Hoffrage - R. Hertwig - G. Gigerenzer: Hindsight bias: A by­

product of knowledge updating?, J o u r n a l o f E x p e r i m e n t a l P s y c h o l o g y :
L e a r n i n g , M e m o r y , a n d C o g n i t i o n , 2000, 26(3), 566. o.

27 W. R. Walker - J. J. Skowronski: The fading affect bias:

But what the hell is it for?, A p p l i e d C o g n i t i v e P s y c h o l o g y , 2009,
23(8), 1122-1136.0.
28 Emellett az is kérdés, hogy pontosan hogyan csinálja ezt. Egyelőre
még nem igazán értjük. Arról pedig, hogy a tudatnak milyen
szerepe van a memóriakódolásban és -előhívásban, az érzékelés
öncélú szűrésében, illetve még számtalan nagyon fontos
folyamatban, egyenként lehetne könyvet írni.
29 J. D^biec - D. E. Bush - J. E. LeDoux: Noradrenergic
enhance-ment of reconsolidation in the amygdala impairs
extinction of conditioned fear in rats - a possible mechanism
for the persistence of traumatic memories in PTSD, D e p r e s s i o n
a n d A n x i e t y , 2011, 28(3), 186-193. o.

30 N. J. Roese - J. M. Olson: W h a t M i g h t H a v e B e e n : The S o c ia l

Psychology Press, 2014.

P s y c h o l o g y o f C o u n t e r f a c t u a l T h in k in g ,

31 A. E. Wilson - M. Ross: From chump to champ: people’s apprais-als

of their earlier and present selves, J o u r n a l o f P e r s o n a l i t y a n d S o c i a l
P s y c h o lo g y , 2001, 80(4), 572-84. o.

32 S. M. Kassin et al.: On the "general acceptance” of eyewitness testi­

mony research: A new survey of the experts, A m e r i c a n P s y c h o l o g i s t ,
2001,56(5), 405-416. o.
33 http://socialecology.uci.edu/faculty/eloftus/ (Letöltés ideje: 2015.
szeptember).
34 E. F. Loftus: The price of bad memories, C o m m itte e fo r th e S c ie n tific

1998.
In v e s t ig a t io n o f C la im s o f th e P a r a n o r m a l,

35 C. A. Morgan et al.: Misinformation can influence memory

for recently experienced, highly stressful events, I n t e r n a t i o n a l
J o u r n a l o f L a w a n d P s y c h i a t r y , 2013, 36(1), 11-17. o.

36 B. P. Lucke-Wold et al.: Linking traumatic brain injury to chronic

traumatic encephalopathy: Identification of potential mechanisms

351
 leading to neurofibrillary tangle development, J o u r n a l
2014, 31(13), 1129-1138.
o f N e u ro trau m a,

37 S. Blum et al.: Memory after silent stroke: Hippocampus

and infarcts both matter, N e u r o l o g y , 2012, 78(1), 38-46. o.
38 R. Hoare: The role of diencephalic pathology in human memory
disorder, B r a i n , 1990,113,1695-1706. o.
39 L. R. Squire: The legacy of patient HM for neuroscience, N e u r o n ,
2009, 61(1), 6-9. o.
'1" M. C. Duff et al.: Hippocampal amnesia disrupts creative thinking,
H i p p o c a m p u s , 2013, 23(12), 1143-1149. o.

41 Egyszer azt hallottam egy előadáson, hogy a H. M. által megtanult

kevés ismeret egyike az volt, hogy hol tartják a kekszet. Minthogy
azonban rögtön elfelejtette, hogy már evett kekszet, folyton
visszament a polchoz, hogy újabbat vegyen. Új emlékeket sohasem
szedett fel, de testsúlyt azt igen. Mindezt azonban nem tudtam
megerősíteni, nem találtam nyomát a hivatalos jelentésekben.
Ugyanakkor Jeffrey Brunstrom és munkatársai a Bristoli Egyetemen
végeztek egy kísérletet, amelyben az éhes alanyoknak azt mondták,
hogy 5 deciliter vagy 3 deciliter levest kapnak enni.
Csakhogy egy elmés szerkezet segítségével néhány alany tányérját,
akik eredetileg 3 dl levest kaptak, titokban újratöltötték,
így ők is fél litert ettek. Másrészt viszont, azoknak az alanyoknak
a tányérjából, akik 5 dl levest kaptak - ugyancsak titokban -
kiszivattyúztak 2 dl-t, így ők valójában 3 dl-t ettek. Azt az érdekes
eredményt kapták, hogy a ténylegesen elfogyasztott mennyiség
irreleváns volt, mivel a résztvevők attól függően maradtak éhesek
vagy laktak jól, hogy mekkora mennyiségű elfogyasztott levesre
emlékeztek (jól lehet, rosszul). Azok, akik azt hitték, hogy
3 dl levest ettek, pedig valójában 5 dl-t fogyasztottak el, sokkal
hamarabb éhesek lettek újra, mint azok, akik azt hitték,
hogy fél litert ettek, holott csak 3 dl-t kaptak.
Nyilvánvaló, hogy a memória felülírhatja a tényleges élettani
jelzéseket, ha az éhség meghatározásáról van szó.
így a súlyos emlékezetzavar érezhető hatást gyakorol az étrendre.
42 R S. Hogenkamp et al.: Expected satiation after repeated consump­
tion of low- or high-energy-dense soup, B r i t i s h J o u r n a l o f N u t r i t i o n ,
2 0 1 2 , 108(01), 182-190. o.

352
43 K. S. Graham - J. R. Hodges: Differentiating the roles of the hip­
pocampus complex and the neocortex in long-term memory storage:
Evidence from the study of semantic dementia and Alzheimer’s
dis-ease, N e u r o p s y c h o l o g y , 1997,11(1), 77-89. o.
44 E. Day et al.: Thiamine for Wernicke-Korsakoff Syndrome in people
at risk from alcohol abuse, C o c h r a n e D a t a b a s e o f S y s t e m i c R e v i e w s ,
2004, vol. 1.
45 L. Mastin: Korsakoff's Syndrome. The Human Memory - Disorders
2010, http://www.human-memory.net/disorders_korsakoffs.html
(Letöltés ideje: 2015. szeptember).
46 P. Kennedy - A. Chaudhuri, Herpes simplex encephalitis, J o u r n a l
o f N e u r o l o g y , N e u r o s u r g e r y & P s y c h i a t r y , 2002, 73(3), 237-83. o.

3. Nincs mitől félnünk, csak magától a félelemtől

- és persze a bohócoktól
A rengeteg módja annak, ahogy az agy
folyamatos rettegésben tart minket

1 H. Green et al.: M e n t a l H e a l t h o f C h i l d r e n a n d Y o u n g P e o p l e in G r e a t

B r i t a i n , 2 0 0 4 , Palgrave Macmillan, 2005.

2 In the Face of Fear: How fear and anxiety affect our health
and society, and what we can do about it, 2009,
http://www.mental-health.org.uk/publications/in-the-face-of-fear/
(Letöltés ideje: 2015. szeptember).
3 D. Aaronovitch - J. Langton: V o o d o o H i s t o r ie s : T h e R o le

o f t h e C o n s p i r a c y T h e o r y in S h a p i n g M o d e r n H i s t o r y , Wiley
Online Library, 2010.
4 S. Fyfe et al.: Apophenia, theory of mind and schizotypy: Perceiving
the idiot brain meaning and intentionality in randomness, C o r t e x ,
2008, 44(10), 1316-1325. o.
5 H. L. Leonard: Superstitions: Developmental and Cultural Per­
spective, in R. L. Rapoport (ed.), O b s e s s i v e - c o m p u l s i v e D i s o r d e r
in C h i l d r e n a n d A d o l e s c e n t s , American Psychiatric Press, 1989,

289-309. o.
6 H. M. Lefcourt: L o c u s o f C o n t r o l : C u r r e n t T r e n d s in T h e o r y

a n d R e se a rc h (2 n d ed n ), Psychology Press, 2014.

353
 7 J. C. Pruessner et al.: Self-esteem, locus of control, hippocampal
volume, and cortisol regulation in young and old adulthood,
N e u r o im a g e , 2005, 28(4), 815-826. o.

8 J. T. O’Brien et al.: A longitudinal study of hippocampal volume,

cortisol levels, and cognition in older depressed subjects, A m e r ic a n
J o u r n a l o f P sy c h ia t r y , 2004, 161(11), 2081-2090. o.

9 M. Lindeman et al.: Is it just a brick wall or a sign from the uni­

verse? An fMRI study of supernatural believers and skeptics,
S o c i a l C o g n itiv e a n d A f fe c tiv e N e u r o s c ie n c e , 2012, 943-949. o.
10 A. Hampshire et al.: The role of the right inferior frontal gyrus:
inhibition and attentional control, N e u r o im a g e , 2010, 50(3),
1313-1319. o.
11 J. Davidson: Contesting stigma and contested emotions:
Personal experience and public perception of specific phobias,
S o c i a l S c ie n c e & M e d ic in e , 2005, 61(10), 2155-2164. o.

12 V. F. Castellucci - E. R. Kandel: A quantal analysis of the synaptic

depression underlying habituation of the gill-withdrawal reflex
in Aplysia, P r o c e e d in g s o f th e N a t i o n a l A c a d e m y o f S c ie n c e s , 1974,
71(12), 5004-5008. o.
13 S. Mineka - M. Cook, Social learning and the acquisition of snake
fear in monkeys, S o c i a l L e a r n in g : P sy c h o lo g ic a l a n d B io lo g ic a l
P e r s p e c t iv e s , 1988, 51-73. o.

14 A szociális tanulás sok mindent megmagyaráz e jelenségből.

Tudásunk és viselkedésünk nagy részét mások tetteinek
megfigyeléséből tanuljuk meg, különösen igaz ez a veszélyekre adott
reakcióra. A csimpánzok pedig e tekintetben hasonlítanak hozzánk.
A társas jelenségekről bővebben lesz szó a 7. fejezetben. Itt azonban
másnak is lennie kell a háttérben. Amikor ugyanis ezt a kísérletet
virágokkal ismételték meg, a tréninggel ugyanúgy meg lehetett
tanítani a majmokat a virágoktól való félelemre, de e viselkedést
a megfigyelő csimpánzok a legritkább esetben lesték el tőlük.
A kígyóktól való félelem tehát könnyen átadódik, de a virágoktól
való félelem nem. Kifejlődött hát bennünk a veleszületett
gyanakvás az esetlegesen halálos veszélyekkel szemben, így
a pókoktól és kígyóktól való félelem gyakori. Ezzel szemben,
senki sem fél a virágoktól, hacsak nem szenvednek különösen
megátalkodott szénanáthában. Vagy anthrofóbiában, vagyis

354
 virágfóbiában. Vannak más, kevésbé egyértelműen az evolúció
során kialakult félelmi késztetéseink is, például a liftektől,
az injekcióktól vagy a fogorvostól való félelem. A liftek „csapdába”
ejthetnek minket, amely megszólaltatja agyunk vészjelző
rendszerét. Az injekciók és a fogorvosok a fájdalom, és a testünk
épségébe való behatolás veszélyét jelentik, ezért hívják elő félelmi
reakcióinkat. A holttestekkel szembeni veleszületett gyanakvásunk
és félelmünk (hiszen a holttestek betegségeket hordozhatnak,
közeli veszélyt jelenthetnek, vagy egyszerűen szomorúvá tehetnek
minket) állhat az úgynevezett nyugtalanító völgy jelensége mögött.
E jelenség okozza azt, hogy a m a jd n e m (de nem teljesen) emberinek
tűnő komputeranimációt vagy robotokat gonosznak és zavarba
ejtőnek találjuk. Eközben két zoknira rajzolt szemmel semmi
bajunk sincs. A majdnem emberi konstrukció híján van azon apró
részleteknek és jelzéseknek, amelyekről felismerhetők a valós
emberek, így inkább élettelennek tűnnek, mint szórakoztatónak.
15 K. M. Mallan - 0 . V. Lipp - B. Cochrane: Slithering snakes, angry
men and out-group members: What and whom are we evolved
to fear?, C o g n itio n & E m o tio n , 2013, 27(7), 1168-1180. o.
16 M. Mori - K. F. MacDorman - N. Kageki: The uncanny valley
[from the field], R o b o t ic s & A u t o m a t io n M a g a z in e , IEEE, 2012,19(2),
98-100. o.
17 M. E. Bouton - R. C. Bolles, Contextual control of the extinction
of conditioned fear, L e a r n i n g a n d M o t iv a t io n , 1979,10(4), 4 4 5 -
466.0.
18 W. J. Magee et ah: Agoraphobia, simple phobia, and social phobia
in the National Comorbidity Survey, A r c h iv e s o f G e n e r a l P sy c h ia t r y ,
1996, 53(2), 159-168. o.
19 L. H. A. Scheller: This Is What A Panic Attack Physically Feels
Like, http://www.huffingtonpost.com/2014/10/21/panic-attack-
feeling_n_5977998.html (Letöltés ideje: 2015. szeptember).
20 J. Knowles et al.: Results of a genome-wide genetic screen for panic
disorder, A m e ric a n J o u r n a l o f M e d ic a l G e n e tic s, 1998,81(2), 139-147. o.
21 E. Witvrouw et al.: Catastrophic thinking about pain as
a predictor of length of hospital stay after total knee arthroplasty:
a prospective study, K n e e S u r g e r y , S p o r t s T r a u m a to lo g y , A r th r o s c o p y ,
2009,17(10), 1189-1194. o.

355
22 R. Lieb et al.: Parental psychopathology, parenting styles,
and the risk of social phobia in offspring: a prospective-longitudinal
commu-nity study, A r c h i v e s o f G e n e r a l P s y c h i a t r y , 2000, 57(9),
859-866.0.
23 J. Richer: Avoidance behavior, attachment and motivational
conflict, E a r l y C h i l d D e v e l o p m e n t a n d C a r e , 1993, 96(1), 7-18. o.
24 http://www.nhs.uk/conditions/social-anxiety/Pages/Social-anxiety.
aspx (Letöltés ideje: 2015. szeptember).
25 G. F. Koob: Drugs of abuse: anatomy, pharmacology and function
of reward pathways, T r e n d s in P h a r m a c o l o g i c a l S c i e n c e s , 1992,13,
177-184. o.
28 L. Reyes-Castro et al.: Pre-and/or postnatal protein restriction in rats
impairs learning and motivation in male offspring, I n t e r n a t i o n a l
J o u r n a l o f D e v e l o p m e n t a l N e u r o s c ie n c e , 2011, 29(2), 177-182. o.

27 W. Sluckin - D. Hargreaves - A. Colman: Novelty and human

aes-thetic preferences, E x p l o r a t i o n in A n i m a l s a n d H u m a n s , 1983,
245-269. o.
28 B. C. Wittmann et al.: Mesolimbic interaction of emotional valence
and reward improves memory formation, N e u r o p s y c h o l o g i a , 2008,
46(4), 1000-1008. o.
29 A. Tinwel, - M. Grim shaw -A . Williams, Uncanny behaviour
in survival horror games, J o u r n a l o f G a m i n g & V i r t u a l W o r ld s ,
2010, 2(1), 3-25.0.
30 R. S. Neary - M. Zuckerman: Sensation seeking, trait
and state anxiety, and the electrodermal orienting response,
1976,13(3), 205-211. o.
P sy c h o p h y sio lo g y ,

31 L. M. Bouter et al.: Sensation seeking and injury risk in downhill

skiing, P e r s o n a l i t y a n d I n d i v i d u a l D i f f e r e n c e s , 1988, 9(3), 667-673. o.
32 M. Zuckerman: Genetics of sensation seeking, in J. Benjamin, R.
Ebstein and R. H. Belmake (eds), M o l e c u l a r G e n e t i c s a n d t h e H u m a n
P e r s o n a l i t y , Washington, DC, American Psychiatric Association,

193-210. o.
33 S. B. Martin et al.: Human experi-ence seeking correlates with
hippocampus volume: Convergent evidence from manual tracing
and voxel-based morphometry, N e u r o p s y c h o l o g i a , 2007,45(12),
2874-2881. o.

356
34 R. F. Baumeister et al.: Bad is stronger than good, R e v i e w o f G en eral

P s y c h o lo g y , 2001, 5(4), 323. o.

35 S. S. Dickerson -T. L. Gruenewald - M. E. Kemeny: When
the social self is threatened: Shame, physiology, and health,
J o u r n a l o f P e r s o n a l i t y , 2004, 72(6), 1191-1216. o.

36 E. D. Weitzman et al.: Twenty-four hour pattern of the episodic

secretion of cortisol in normal subjects, J o u r n a l o f C l i n i c a l
E n d o c r i - n o l o g y & M e t a b o l i s m , 1971, 33(1), 14-22. o.

37 R. S. Nickerson: Confirmation bias: A ubiquitous phenomenon

in many guises, R e v i e w o f G e n e r a l P s y c h o lo g y , 1998, 2(2), 175. o.

4. Okosnak hiszed magad, ugye?

(Az intelligencia zavarba ejtően bonyolult tudománya)

1 R. E. Nisbett et al.: Intelligence: new findings and theoretical

developments, A m e r ic a n P sy c h o lo g is t, 2012, 67(2), 130-159. o.
2 H.-M. Süß et al.: Working-memory capacity explains reasoning
abil-ity - and a little bit more, I n te llig e n c e , 2002, 30(3), 261-288. o.
3 L. L. Thurstone: P r i m a r y M e n t a l A b ilit ie s , University of Chicago
Press, 1938.
4 H. Gardner: F r a m e s o f M in d : Th e T h e o r y o f M u lt ip le I n te llig e n c e s , Basic
Books, 2011.
5 A. Pant, The Astonishingly Funny Story of Mr McArthur Wheeler,
2014, http://awesci.com/the-astonishingly-funny-story-of-mr-
mcarthur-wheeler/ (Letöltés ideje: 2015. szeptember).
6 T. DeAngelis: Why we overestimate our competence, A m e r ic a n
P sy c h o lo g ic a l A s s o c ia t io n , 2003, 34(2).
7 H. J. Rosen et al.: Neuroanatomical correlates of cognitive self­
appraisal in neurodegenerative disease, N e u r o im a g e , 2010, 49(4),
3358-3364. o.
8 G. E. Larson et al.: Evaluation of a “mental effort” hypothesis
for correlations between cortical metabolism and intelligence,
I n te llig e n c e , 1995, 21(3), 267-278. o.

9 G. Schlaug et al.: Increased corpus callosum size in musicians,

N e u r o p s y c h o lo g ia , 1995, 33(8), 1047-1055. o.

357
10 E. A. Maguire et al.: Navigation-related structural change
in the hippocampi of taxi drivers, P r o c e e d in g s o f th e N a t i o n a l
A c a d e m y o f S c ie n c e s, 2000, 97(8), 4398-4403. o.

11 D. Bennabi et al.: Transcranial direct current stimulation

for memory enhancement: From clinical research to animal models,
F r o n t ie r s in S y s t e m s N e u r o s c ie n c e , 2014, issue 8.

12 Y. Taki et al.: Correlation among body height, intelligence, and brain

gray matter volume in healthy children, N e u r o im a g e , 2012, 59(2),
1023-1027. o.
13 T. Bouchard: IQ similarity in twins reared apart: Findings
and responses to critics, I n te llig e n c e , H e r e d ity , a n d E n v ir o n m e n t,
1997,126-160. o.
14 Itt meg kell jegyeznünk, hogy valóban van néhány gén, amelyről
azt gyanítják, hogy kulcsszerepet játszhat az intelligencia
szabályozásában. Ott van például az apolipoprotein-E génje, amely
működésének eredményeként speciális, a szervezetben számos
funkciót ellátó, zsírban gazdag molekulák jönnek létre, és ilyen
formán szerepet játszhat az Alzheimer-kór kialakulásában, illetve
a gondolkodási folyamatokban is. Csakhogy a gének intelligenciára
gyakorolt hatása olyan lélegzetelállítóan bonyolult - még a jelenleg
rendelkezésünkre álló, korlátozott adatok alapján is -, hogy ebbe itt
most nem megyünk bele.
15 H. Jerison: E v o lu tio n o f th e B r a in a n d In te llig e n c e , Elsevier, 2012.
16 L. M. Kaino: Traditional knowledge in curricula designs: Embracing
indigenous mathematics in classroom instruction, S t u d i e s o f T r ib e s
a n d T r ib a ls , 2013,11(1), 83-88.

,7 R. Rosenthal and L. Jacobson, Pygmalion in the classroom, U rb an

R e v iew , 1968, 3(1), pp. 16-20

5. Előre látta, hogy ez a fejezet következik?

Az agy megfigyelőrendszerének esetlegessége

1 William Shakespeare: R ó m e ó é s J ú l i a (fordította: Kosztolányi Dezső)

2 Egyes kutatók megkérdőjelezik ezt az eredményt. Ők azzal
érvelnek, hogy e megdöbbentően magas szám inkább az elemzés

358
 során alkalmazott kétséges matematikai eljárás terméke, semmint
mindenható orrlyukaink valóságos képessége.
3 L. Buck - R. Axel Odorant receptors and the organization
of the olfactory system, C e ll, 1991, 65,175-187. o.
4 Fontos, hogy tisztázzuk az illúziók és a hallucinációk közötti
különbséget. Illúzió esetén az érzékszervek detektálják
a ténylegesen jelen lévő ingert, de azt helytelenül értelmezik, így
végül valami mást érzékelünk, mint ami a valóság. Ezzel szemben,
ha olyan szagot érezünk, aminek semmilyen forrása nem létezik,
az a hallucináció. Ez tehát a valóságban nem létező stimulusok
érzékelése, amely arra utal, hogy agyunk érzékszervi információt
feldolgozó területeinek mélyén valami hibásan működik.
Az illúziók az agy működésének velejárói, a hallucinációk már
jóval komolyabbak ennél.
5 R. T. Hodgson: An analysis of the concordance among 13 US wine
competitions, J o u r n a l o fW in e E c o n o m ic s, 2009,4(01), 1-9. o.
6 M. Auvray - C. Spence, The multisensory perception of flavor,
C o n s c io u s n e s s a n d C o g n itio n , 2008,17(3), 1016-1031. o.
7 http://www.planet-science.com/categories/experiments/biol-
ogy/2011/05/how-sensitive-are-you.aspx (Letöltés ideje:
2015. szeptember).
8 http://www.nationalbraille.org/NBAResources/FAQs/
(Letöltés ideje: 2015. szeptember).
3 H. Frenzel et al.: A genetic hasis fór mechanosensory traits
in humans, P L O S B io l o g y , 2012, 10(5).
10 Szó sincs arról, hogy a szem ne lenne lenyűgöző, hiszen
az. Felépítése olyan összetett, hogy a kreacionisták
és az evolúcióelmélet egyéb támadói gyakran idézik, mint annak
képes bizonyítéka, hogy a természetes szelekció nem lehet
valóságos. A szem szerintük olyan bonyolult, hogy nem állhatott
elő a „semmiből”, így kétségtelenül egy mindenható teremtő
alkotásának kell lennie. De ha igazán a szem működésének mélyére
nézünk, akkor arra juthatunk, hogy e teremtő biztos péntek délután
teremtette a szemet, esetleg a hajnali műszakban egy átmulatott
éjszaka után. A szemben ugyanis sok dolog van, aminek nincs
igazán értelme.

359
11 A modern számítógépek és kameratechnika korában már sokkal
könnyebb (és számottevően kevesebb megpróbáltatással jár)
az emberek szemmozgásait követni. Egyes marketingcégek még
bevásárlókocsikra erősített szemszkennereket is használnak annak
kifürkészésére, hogy a vásárlók mely árukat nézik meg a boltban.
Korábban fejre szerelhető lézerkövetőket használtak e célra.
A tudomány oly fejlettséget ért el napjainkra, hogy a lézerek már
kimentek a divatból. Ez azért nem semmi.
12 Itt hadd jegyezzük meg, hogy egyesek azt állítják, hogy
a szemműtétük alatt kivették a szemgolyójukat a szemüregből,
és az egy ideig kint fityegett az arcukon, és csak a látóideg tartotta
meg - akár csak a rajzfilmekben. Ez azonban lehetetlen. Noha
a látóidegnek valóban van némi szakítószilárdsága, az biztosan nem
elég ahhoz, hogy megtartsa a szemgolyót, mint afféle groteszk,
zsinóron lógatott vadgesztenyét. A valóságban a szemműtétekhez
hátrahúzzák a szemhéjakat, fogóval tartják a szemgolyót a helyén,
miután a beteget érzéstelenítették. Érthető módon ez az egész
furcsának és bizarrnak tűnhet a számára. De a szemgödör szilárdsága
és a látóideg sérülékenysége együttesen azt okozza, hogy ha tényleg
„kipattan” a szemgolyó a helyéről, az gyakorlatilag biztosan elszakítja
az ideget. Ez pedig nem lenne nyerő húzás egy szemsebésztől.
13 D. H. Hubel - T. N. Wiesel: Brain Mechanisms of Vision, S c i e n t i f i c
A m e r i c a n , 1979, 241(3), 150-162. o.

14 E. C. Cherry: Somé experiments on the recognition of speech, with

one and with two ears, J o u r n a l o f t h e A c o u s t i c a l S o c i e t y o f A m e r i c a ,
1953, 25(5), 975-979. o.
15 D. Kahneman: A t t e n t i o n a n d E ffo rt, Citeseer, 1973.
16 B. C. Hamilton - L. S. Arnold - B. C. Tefft: Distracted driving
and perceptions of hands-free technologies: Findings írom the 2013
Traffic Safety Culture Index, 2013.
17 Jelenleg még nem ismerjük pontosan, hogy miként fókuszáljuk
hallásunkat a kívánt hangforrásra. Az biztos, hogy nem fordítjuk
füleinket az érdekes hang irányába. A mechanizmus egyik
lehetséges magyarázatát Edward Chang és Nima Mesgarani,
a San Franciscó-i Kaliforniai Egyetem kutatóinak vizsgálatai
tárták föl. Ok három epilepsziás beteg hallókérgét vizsgálták,
akiknek elektródákat ültettek a megfelelő agyterületeibe

360
 (az elektródák elsődleges funkciója az volt, hogy segítségükkel
rögzíthetővé és lokalizálhatóvá váljanak a rohamot kiváltó
idegi aktivitásmintázatok, nem passzióból vagy más ok miatt
ültették őket a betegek agyába). Amikor azt kérték az alanyoktól,
hogy a párhuzamosan hallott több hangforrás közül csak
egyre figyeljenek, kizárólag az okozott bármiféle aktivitást
a hallókéregben, amire koncentrálniuk kellett.
Az agy tehát valahogy elfojtott minden más, zavaró információt,
ezáltal lehetővé tette, hogy csak arra figyeljenek,
ami akkor őket érdekelte. Ez arra utal, hogy agyunk valóban
képes egyes beszélők hangját teljesen „lecsavarni”,
hogy meg se halljuk, amint megállás nélkül a dögunalmas
sünfigyelő hobbijukról duruzsolnak.
18 N. Mesgarani et ah: Phonetic feature encoding in human superior
temporal gyrus, S c ie n c e , 2014, 343(6174), 1006-1010. o.
19 D. J. Simons - D. T. Levin: Failure to detect changes to people
during a real-world interaction, P sy c h o n o m ic B u lle t in & R e v ie w , 1998,
5 (4 ), 644-649. o.
20 R. S. F. McCann - D. C. Foyle - J. C. Johnston: Attentional
Limitations with Heads-Up Displays, P r o c e e d in g s o f th e S e v e n t h
I n t e r n a t i o n a l S y m p o s iu m o n A v ia t io n P sy c h o lo g y , 1993, 70-75. o.

6. Azt mondtad, neked kiváló a személyiséged,

de hogy lehetsz ebben ilyen biztos?
A személyiség bonyolult és zavaros jellegzetességei

1 E. J. Phares - W. F. Chaplin: I n t r o d u c t io n to P e r s o n a lit y (4th edn),

Prentice Hall, 1997.
2 L. A. Froman: Personality and political socialization, J o u r n a l
o f P o litic s , 1961, 23(02), 341-352. o.
3 H. Eysenck-A . Levey: Conditioning, introversion-extraversion
and the strength of the nervous system, in V. D. Nebylitsyn
and J. A. Gray (eds), B io lo g ic a l B a s e s o f I n d iv id u a l B e h a v io r , Academic
Press, 1972, 206-220. o.
4 Y. Taki et al.: A longitudinal study of the relationship between per­
sonality traits and the annual rate of volume changes in regional

361
 gray matter in healthy adults, H u m a n B r a i n M a p p i n g , 2013, 34(12),
3347-3353. o.
5 K. L. Jang - W. J. Livesley - P. A. Vernon: Heritability of the big
five personality dimensions and their facets: A twin study,
J o u r n a l o f P e r s o n a l i t y , 1996, 64(3), 577-592. o.

6 M. Friedman - R. H. Rosenman: T y p e A B e h a v i o r a n d Y o u r H e a r t ,
Knopf, 1974.
7 G. V. Caprara - D. Cervone, P e r s o n a l i t y : D e t e r m i n a n t s , D y n a m i c s ,
a n d P o t e n t i a l s , Cambridge University Press, 2000.

8 J. B. Murray: Review of research on the Myers-Briggs type

indicator, P e r c e p t u a l a n d M o t o r S k i l l s , 1990, 70(3c), 1187-1202. o.
9 A. N. Sell: The recalibrational theory and violent anger, A g g r e s s i o n
a n d V i o l e n t B e h a v i o r , 2011,16(5), 381-389. o.

10 C. S. Carver - E. Harmon-Jones: Anger is an approach-related

affect: evidence and implications, P s y c h o l o g i c a l B u l l e t i n , 2009,
135(2), 183-204. o.
11 M. Kazén et al.: Inverse relation between cortisol and anger
and their relation to performance and explicit memory,
B io lo g ic a l P sy c h o lo g y , 2012, 91(1), 28-35. o.
15 Egyébként érdemes megemlítenünk, hogy a dühöt vizsgáló
kísérletekben általában „olyan stimulusoknak teszik ki
az alanyokat, amelyek haragossá teszik őket”, de ez az esetek nagy
részében mindössze annyit jelent, hogy sértegetik őket. Érthető,
hogy a kutatók miért nem szeretnék ezt a részletet bővebben
kifejteni. Minden pszichológiai kísérlet a bennük részt vevő
önkénteseken áll vagy bukik. A reménybeli alanyok pedig vélhetően
kevésbé szívesen vennének részt a kísérletben, ha megtudnák, hogy
ott agyszkennerhez akarják szíjazni őket, miközben az anyukájuk
túlsúlyosságáról alkotott, változatos metaforák hangzanak el.
13 H. J. Rutherford - A. K. Lindell, Thriving and surviving: Approach
and avoidance motivation and lateralization, E m o t i o n R e v i e w , 2011,
3(3), 333-343.0.
14 Ugyanezek a vizsgálatok azt is kimutatták, hogy a harag rontja
az alanyok teljesítményét, ha bonyolult kognitív feladatokat
kellett megoldaniuk. Mindez arra utal, hogy dühösen nem tudunk
„tisztán gondolkodni” (lásd: a harag rossz tanácsadó). Ez a jelenség
nem éppen szerencsés, de kétségtelenül ugyancsak a motivációs

362
 rendszer működésével áll kapcsolatban. Ha nyugodtan végig
tudnánk gondolni az elénk táruló fenyegetés összes aspektusát,
könnyen arra a következtetésre juthatnánk, hogy összességében
túl kockázatos lenne ujjat húzni vele. A harag azonban elnyomja
a racionális gondolkodásunkat, így megzavarja a racionális
gondolkodási folyamatot, amely esetleg arra az eredményre
vezetne, hogy inkább kerüljük el a veszélyt. Ezáltal meggyőzzük
magunkat arról, hogy szálljunk szembe a fenyegetéssel, és máris
lendülnek az öklök, roppannak az állkapcsok.
15 D. Antos et al.: The influence of émotion expression on perceptions
of trustworthiness in negotiation, P r o c e e d in g s o f t h e T w e n ty - fifth
A A A I C o n fé re n c e on A r t i f à a l I n te llig e n c e , 2011.

16 Az agresszió harag nélkül is létrejöhet. Az ütközéses sportágak,

például a rögbi vagy az amerikai futball, elképzelhetetlenek
agresszió nélkül, de ehhez nem kell a játékosoknak dühöseknek
lenniük. Ezt az agressziót a győzelem, a másik csapat legyőzésének
vágya motiválja.
17 S. Freud: B e y o n d th e P le a s u r e P r in c ip le , Penguin, 2003.
18 Hogy pontosan mi a futók által megtapasztalt pszichedelikus
élmények oka, mindmáig bizonytalan. Egyesek szerint a hátterében
az áll, hogy a futás elhasználja a sejtek oxigénellátását, és így
beindítja az anaerob légzést (amelynek során a sejtek nem
használnak oxigént, viszont melléktermékeként tejsav keletkezik,
ami fájdalmat, görcsöket és izomlázat okozhat). Erre reagálva
az agy endorfinokat, fájdalomcsillapító, élvezetet kiváltó
neurotranszmittert bocsát ki. Mások szerint ezen eufórikus érzés
inkább a megemelkedett testhőmérséklettel áll kapcsolatban,
esetleg az állandó ritmikus mozgás olyan jóleső érzést kelt, amelyet
agyunk erősíteni igyekszik. A maratonfutók gyakran beszámolnak
erről a szinte megváltozott tudatállapotot eredményező érzésről.
Ez - jutalomként megélt élményként - alig marad el attól
a gyönyörtől, amelyet akkor éreznek, amikor ezt mondhatják
valakinek: „Tudja, a maratonra edzek.”, már az alapján, amilyen
gyakran használják ezt kifogásként.
19 Freud befolyása még ma is igen nagy, sok pszichológus ragaszkodik
az elméleteihez. Ez talán furcsának tűnhet. Kétség sem férhet
hozzá, hogy a pszichoanalízis koncepciójának megalkotásával

363
 hatalmas tettet vitt véghez, és ezért minden tiszteletet
megérdemel, de ez még nem jeleni azt, hogy az eredeti elméleteit
automatikusan igaznak kellene elfogadnunk. Máig tartó
befolyásának alapja a pszichológia, illetve a pszichiátria diffúz
jellegében keresendő, amely miatt nem egyszerű végérvényesen
megcáfolni az elméleteket. Igen, Freud alapította az egész területet,
ahogy a Wright fivérek építettek először repülőt - amiért mindig
is emlékezni fogunk rájuk. Ennek ellenére nem az ő általuk
tervezett repülőket használjuk a Dél-Amerikába vezető hosszú távú
járatokon. Egyszerűen csak változnak az idők.
20 S. McLeod: Maslow’s hierarchy of needs, Simply Psychology, 2007
(updated 2014), http://www. simplypsychology . org/ maslow. html
(Letöltés ideje: 2015. szeptember.)
21 R. M. Ryan - E. L. Deci, Self-determination theory and the facil­
itation of intrinsic motivation, social development, and well-being,
2000, 55(1), 68. o.
A m e r ic a n P sy c h o lo g is t,

22 M. R. Lepper - D. Greene - R. E. Nisbett: Undermining children’s

intrinsic interest with extrinsic reward: A test of the “overjustifi-
cation” hypothesis, J o u r n a l o f P e r s o n a lit y a n d S o c i a l P sy c h o lo g y , 1973,
28(1), 129. o.
23 E. T. Higgins: Self-discrepancy: A theory relating self and affect,
P sy c h o lo g ic a l R e v ie w , 1987, 94(3), 319. o.

24 J. Reeve - S. G. Cole - B. C. Olson: The Zeigarnik effect and intrinsic

motivation: Are they the same?, M o t iv a t io n a n d E m o tio n , 1986,
10(3), 233-245. o.
25 Talán haszontalannak és időhúzásnak tűnhet, az ismétlés valójában
rettentően fontos része a kutatásnak, hiszen ha megismételjük
a kísérletet, és ugyanazt az eredményt kapjuk, az alapján
meggyőződhetünk arról, hogy az eredmény megbízható, és nem
csupán a szerencse vagy a nem kívánt mellékhatások okozták.
Ez különösen nagy probléma a pszichológiában, minthogy
az emberi agy megbízhatatlan, és megjósolhatatlanul viselkedik.
Még direkt keresztbe is tesz nekünk, ha vizsgálni próbáljuk, ami
különösen dühítő szokása.
26 S. Shuster: Sex, aggression, and humour: Responses to unicycling,
B r i t i s h M e d ic a l J o u r n a l , 2007, 335(7633), 1320-1322. o.

364
27 N. D. Bell: Responses to failed humor, J o u r n a l o f P r a g m a t ic s , 2009,
41(9), 1825-36. o.
28 A. Shurcliff, Judged humor, arousal, and the relief theory, J o u r n a l
o f P e r s o n a lit y a n d S o c ia l P sy c h o lo g y , 1968, 8(4pl), 360. o.

29 D. Hayworth: The social origin and function of laughter,

P sy c h o lo g ic a l R e v iew , 1928, 35(5), p. 367

30 R. R. Provine and K. Emmorey, Laughter among deaf signers,

J o u r n a l o f D e a f S t u d i e s a n d D e a f E d u c a t io n , 2006,11(4), 403-409. o.

31 R. R. Provine: Contagious laughter: Laughter is a sufficient stimulus

for laughs and smiles,B u lle t in o f th e P sy c h o n o m ic S o c ie ty , 1992,

30(1), 1-4. o.
32 C. McGettigan et al.: Individual differences in laughter
perception reveal roles for mentalizing and sensorimotor systems
in the evaluation of emotional authenticity, C e r e b r a l C o r te x , 2015,
25(1) 246-257. o.

7. Csoportos ölelés!
Hogyan befolyásolják agyunkat a többiek?

1 A. Conley: Torture in US jails and prisons: An analysis

of solitary confinement under international law, V ie n n a J o u r n a l
2013, 7,415. o.
o n I n t e r n a t i o n a l C o n s t it u t i o n a l L a w ,
2 B. N. Pasley et al.: Reconstructing speech from human auditory
cor-tex, P L o S - B io lo g y , 2012,10(1), 175. o.
3 J. A. Lucy: L a n g u a g e D iv e r s it y a n d T h o u g h t: A R e fo r m u la t io n
o f th e L in g u is t ic R e la t iv it y H y p o t h e s is , Cambridge, University Press,
1992.
4 I. R. Davies: A study of colour grouping in three languages: A test
of the linguistic relativity hypothesis, B r it is h J o u r n a l o f P sy c h o lo g y ,
1998, 89(3), 433-452. o.
5 A Sapir-Whorf-hipotézis sok bosszúságot okoz a nyelvészeknek,
mert nagyon félrevezető az elnevezése. A vélelmezett kifejlesztői,
Edward Sapir és Benjamin Lee Whorf soha nem írtak együtt
semmilyen tanulmányt, de még csak egy tényleges hipotézissel
sem álltak elő. Valójában a Sapir-Whorf-hipotézis nem is létezett

365
 addig, míg el nem nevezték így, ezáltal remek példát szolgáltatva
önmagára. Senki sem állította, hogy a nyelvészeken könnyű
kiigazodni.
6 Oliver Sacks: A fé r fi, a k i k a la p n a k n é z te a fe le s é g é t. Park Kiadó, 2018.
7 P. J. Whalen et ah: Neuroscience and facial expressions of emotion:
The role of amygdala-prefrontal interactions, E m o tio n R e v ie w , 2013,
5(1), 78-83. o.
8 N. Guéguen: Foot-in-the-door technique and computer-mediated
communication, C o m p u te r s in H u m a n B e h a v io r , 2002,18(1), 11-15. o.
9 A. C. Y. Chan - T. K.-f. Au: Getting children to do more academic
work: foot-in-the-door versus door-in-the-face T e a c h in g a n d T e a c h e r
E d u c a t io n , 2011, 27(6), 982-985. o.

10 C. Ebster - B. Neumayr: Applying the door-in-the-face compliance

technique to retailing, I n t e r n a t io n a l R e v ie w o f R e t a il, D is t r ib u t io n
a n d C o n su m e r R e se a r c h , 2008, 18(1), 121-128. o.

11 J. M. Burger - T. Cornelius: Raising the price of agreement:

Public commitment and the lowball compliance procedure,
J o u r n a l o f A p p lie d S o c i a l P sy c h o lo g y , 2003, 33(5), 923-934. o.

12 R. B. Cialdini et ah: Low-ball procedure for producing compliance:

commitment then cost, J o u r n a l o f P e r s o n a lit y a n d S o c i a l P sy c h o lo g y ,
1978, 36(5), 463. o.
13 Sok elmélet és spekuláció forog a köztudatban arról, hogy mely agyi
régiók és folyamatok vesznek részt az agy ezen társas hajlamainak
kialakításában, de még manapság sem egyszerű ezek szerepét
bizonyítani. Azok az eljárások, amelyek részletesebb adatokat
biztosítanak az agyműködésről, például az MRI vagy az EEG,
azt követelik, hogy alany egy jókora géphez legyen rögzítve.
Ilyen körülmények között szinte lehetetlen realisztikus szociális
interakciókat teremteni. Ha már vizsgálták önöket MRI-szkennerben,
akkor egyetérthetnek abban, hogy ha a vizsgálat közben betévedt
volna egy barátjuk a helyiségbe, hogy szívességeket kérjen öntől,
agyuk valószínűleg csak még jobban összezavarodott volna.
14 T. F. Farrow et al.: Neural correlates of self-deception and
impression-management, N e u r o p s y c h o lo g ia , 2015, 67,159-174. o.
15 S. Bowles - H. Gintis, A C o o p e r a t iv e S p e c ie s : H u m a n R e c ip r o c it y a n d I t s
E v o lu tio n , Princeton University Press, 2011.

366
16 C. J. Charvet - B. L. Finlay: Embracing covariation in brain
evolution: large brains, extended development, and flexible primate
social systems, P r o g r e s s in B r a in R e se a r c h , 2012, 195, 71. o.
17 F. Marlowe: Paternal investment and the human mating system,
B e h a v io u r a l P r o c e s s e s , 2000, 51(1), 45-61. o.
18 L. Betzig: Medieval monogamy, J o u r n a l o f F a m ily H is t o r y , 1995,
20(2), 181-216. o.
19 J. E. Coxworth et al.: Grandmothering life histories and human
pair bonding, P r o c e e d in g s o f th e N a t i o n a l A c a d e m y o f S c ie n c e s, 2015.
112(38), 11806-11811. o.
20 D. Lieberman - D. M. Fessler - A. Smith: The relationship
between familial resemblance and sexual attraction: An update
on Westermarck, Freud, and the incest taboo, P e r s o n a lit y
a n d S o c i a l P sy c h o lo g y B u lle t in , 2011, 37(9), pp. 1229-1232. o.

21 A feromonok olyan vegyületek, amelyeket gyakran kapcsolatba

hoznak a vonzalommal. Ezek a kemikáliák általában a verejtékből
párolognak el, mások érzékelik őket, és megváltozik a viselkedésük.
Legtöbbször szexuális vágyat éreznek, és vonzódni kezdenek
a feromon forrása iránt. Noha gyakran hallani, hogy a sajtóban vagy
reklámokban az emberi feromonokról beszélnek (még feromonos
spréket is lehet venni, amellyel az állítások szerint növelhetjük
szexuális vonzerőnket), valójában jelenleg nincs egyértelmű
bizonyíték arra, hogy az ember esetében is léteznének olyan
specifikus feromonok, amelyek tényleg befolyásolják a vonzerőt
és a vágyat. Igaz, hogy az agy gyakran viselkedik idióta módon,
de azért ilyen könnyen nem lehet manipulálni.
22 A. Aron et al.: Reward, motivation, and emotion systems associated
with early-stage intense romantic love, J o u r n a l o f N e u r o p h y sio lo g y ,
2005, 94(1), 327-3720. o.
23 A. Campbell: Oxytocin and human social behavior, P e r s o n a lit y
a n d S o c i a l P sy c h o lo g y R e v ie w , 2010.

24 W. S. Hays: Human pheromones: have they been demonstrated?,

B e h a v io r a l E c o lo g y a n d S o c io b io lo g y , 2003, 54(2), 89-97. o.

25 L. Campbell et al.: Perceptions of conflict and support in romantic

relationships: The role of attachment anxiety, J o u r n a l o f P e r s o n a lit y
a n d S o c i a l P sy c h o lo g y , 2005, 88(3), 510. o.

367
26 E. Kross et al.: Social rejection shares somatosensory
representations with physical pain, P r o c e e d in g s o f th e N a t i o n a l
A c a d e m y o f S c ie n c e s, 2011,108(15), 6270-6275. o.

27 H. E. Fisher et ah: Reward, addiction, and emotion regulation sys­

tems associated with rejection in love, J o u r n a l o f N e u r o p h y sio lo g y ,
2010,104(1), 51-60. o.
28 J. M. Smyth: Written emotional expression: Effect sizes, outcome
types, and moderating variables, J o u r n a l o f C o n s u lt in g a n d C lin ic a l
P sy c h o lo g y , 1998, 66(1), 174. o.

29 H. Thomson: How to fix a broken heart, N e w S c i e n t is t , 2014,

221(2956), 26-27. o.
90 R. I. Dunbar: The social brain hypothesis and its implications for
social evolution, A n n a ls o f H u m a n B io lo g y , 2009, 36(5), 562-572. o.
31 T. Dávid-Barrett - R. Dunbar: Processing power limits social group
size: computational evidence for the cognitive costs of sociality,
P r o c e e d in g s o f th e R o y a l S o c ie t y o f L o n d o n B : B io lo g ic a l S c ie n c e s, 2013,

280(1765), 10.1098/rspb.2013.1151.
32 S. E. Asch: Studies of independence and conformity: I. A minority
of one against a unanimous majority, P sy c h o lo g ic a l M o n o g r a p h s :
G e n e r a l a n d A p p lie d , 1956, 70(9), 1-70. o.

33 L. Turella et al.: Mirror neurons in humans: consisting

or confounding evidence?, B r a in a n d L a n g u a g e , 2009,108(1),
10-21. o.
34 B. Latané - J. M. Darley: Bystander “apathy", A m e r ic a n S c i e n t is t ,
1969, 244-268. o.
35 A visszatekintő vizsgálatok arra utalnak, hogy a gyilkosságról szóló
eredeti jelentések pontatlanok voltak. Azok inkább tekinthetők
városi legendának, mintsem megbízható beszámolóknak, és csak
a szenzációhajhász újságok találták ki őket. A bystander-effektus
ennek ellenére valós jelenség. Kitty Genovese meggyilkolásának
és a tanuk vélt tétlenségének más szürreális következményei is
voltak. Alan Moore korszakalkotó képregényében, a W a tc h m e n b e n
is utalnak rá, mint arra az eseményre, amely Rorschach karakterét
az önbíráskodásra sarkallja. Az emberek gyakran szeretnék, ha
a szuperhősképregények valóságosak lennének. De jól vigyázzunk,
hogy mit kívánunk.

368
36 I. L. Janis: G r o u p th in k : P sy c h o lo g ic a l S t u d i e s o f P o lic y D e c is io n s

a n d F ia s c o e s ,Houghton Mifflin, 1982.

37 A Monty Python rajongói biztos ismerik a The Four Yorkshiremen
című jelenetet, melyet a Holló Színház A rég i, s z é p id ő k címen
adott elő magyarul. E szkeccs (vélhetően véletlenül) kiváló példája
a csoportpolarizációnak, még ha igen szürreális is a normál
viszonyokhoz képest.
38 S. D. Reicher - R. Spears - T. Postmes: A social identity model
of deindividuation phenomena, E u r o p e a n R e v ie w o f S o c i a l P sy c h o lo g y ,
1 9 9 5 , 6(1), 161-198. o.

39 S. Milgram: Behavioral study of obedience, J o u r n a l o f A b n o r m a l

a n d S o c i a l P sy c h o lo g y , 1963, 67(4), 371. o.

40 Sok kritika is érte e kísérleteket, melyek az alkalmazott

módszereket, illetve az eredményekből levont következtetéseket,
mások a tudományos etikát érintették. Milyen jogon hitethetik el
a tudósok ártatlan emberekkel azt, hogy ők másokat kínoznak?
E felismerés rendkívül traumatikus élmény lehet a számukra.
A kutatókról egyébként is azt gondolják, hogy ridegek és nincs
bennük együttérzés, bár időnként nem nehéz belátni, hogy mi lehet
e rossz hír alapja.
41 S. Morrison - J. Decety - P. Molenberghs: The neuroscience of group
membership, N e u r o p s y c h o lo g ia , 2012, 50(8),
2114-2120. o.
42 Nem összekeverendő ez a korábban említett szociálisagy-
hipotézissel - ugyanis a kutatók sosem hagynak ki egyetlen
alkalmat sem arra, hogy zavart idézzenek elő.
43 R. B. Mars et ah: On the relationship between the “default mode
network” and the “social brain”, F r o n t ie r s in H u m a n N e u r o sc ie n c e ,
2012, vol. 6, article 189.
44 G. Northoff - F. Bermpohl, Cortical midline structures and the self,
T r e n d s in C o g n itiv e S c ie n c e s , 2004, 8(3), 102-107. o.

45 P. G. Zimbardo - A. B. Cross: S t a n f o r d P r is o n E x p e r im e n t , Stanford

University, 1971.
46 G. Silani et al.: Right supramarginal gyrus is crucial to overcome
emotional egocentricity bias in social judgments, J o u r n a l
o f N e u r o sc ie n c e , 2013, 33(39), 15 466-15 476. o.

369
 47 L. A. Stromwall - H. Alfredsson - S. Landstrom: Rape victim
and perpetrator blame and the just world hypothesis: The influence
of victim gender and age, J o u r n a l o f S e x u a l A g g r e s s i o n , 2013,19(2),
207-217. o.

8. Amikor megbomlik az agy...

A m e n tá lis b e t e g s é g e k é s k ia la k u lá s u k o k a i

1 V. S. Ramachandran - E. M. Hubbard: Synaesthesia - a window into

perception, thought and language, J o u r n a l o f C o n s c io u s n e s s S tu d ie s ,
2001, 8(12), 3-34. o.
2 Lásd a 3. fejezetet.
3 R. Hirschfeld: History and evolution of the monoamine hypothesis
of depression, J o u r n a l o f C lin ic a l P sy c h ia t r y , 2000.
4 J. Adrien: Neurobiological bases for the relation between sleep
and depression, S le e p M e d ic in e R e v ie w s, 2002, 6(5), 341-351. o.
5 D. P. Auer et al.: Reduced glutamate in the anterior cingulate cortex
in depression: An in vivo proton magnetic resonance spectroscopy
study, B io lo g ic a l P s y c h ia tr y , 2000, 47(4), 305-313. o.
6 A. Lok et al.: Longitudinal hypothalamic-pituitary-
adrenal axis trait and state effects in recurrent depression,
P sy c h o n e u r o e n d o c r in o lo g y , 2012, 37(7), 892-902. o.

7 H. Eyre - B. T. Baune: Neuroplastic changes in depression:

a role for the immune system, P sy c h o n e u r o e n d o c r in o lo g y , 2012, 37(9),
1397-1416. o.
B W. Katón et al.: Association of depression with increased risk
of dementia in patients with type 2 diabetes: The Diabetes and
Aging Study, A r c h iv e s o f G e n e r a l P sy c h ia t r y , 2012, 69(4),. 410-417. o.
9 A. M. Epp et al.: A systematic meta-analysis of the Stroop task in
depression, C lin ic a l P sy c h o lo g y R e v iew , 2012, 32(4), 316-328. o.
10 P. F. Sullivan - M. C. Neale - K. S. Kendler: Genetic epidemiology
of major depression: review and meta-analysis, A m e r ic a n J o u r n a l
o f P sy c h ia t r y , 2007,157(10), 1552-1562. o.

11 T. H. Holmes - R. H. Rahe: The social readjustment rating scale,

J o u r n a l o f P sy c h o s o m a t ic R e se a r c h , 1967, 11(2), 213-218. o.

370
12 D. H. Barrett et al.: Cognitive functioning and posttraumatic
stress disorder, A m e r ic a n J o u r n a l o f P sy c h ia t r y , 1996,153(11),
1492-1494. o.
13 A legtöbb ember stresszt él át a munkahelyén, ami furcsa. Hiszen
a munkáltató szemszögéből az alkalmazottak stresszelése elméletileg
rosszat tesz a termelékenységnek. Csakhogy a hatás valójában éppen
ellentétes ezzel: a stressz n ö v eli a teljesítményt és a kreativitást.
Sokan mondják, hogy jobban dolgoznak, ha ott lebeg a fejük fölött
a határidő, vagy hogy akkor teljesítenek legjobban, ha nyomás
nehezedik rájuk. És ez nem csak üres hencegés. 1908-ban Yerkes
és Dodson pszichológusok felfedezték, hogy a stresszes helyzetek
valójában n ö v elik a teljesítményt. Motivációként hat rájuk, hogy
igyekeznek elkerülni a kudarc negatív körülményeit, illetve félnek
a büntetéstől, és ezeket észben tartva koncentrálni is jobban tudnak.
Mindettől jobban tudják elvégezni a feladatot.
De csak egy pontig. Azon túl, ha a stressz már kezelhetetlenné
válik, a teljesítmény leromlik, minél több a stressz, az eredmények
annál inkább csökkennek. E jelenség Yerkes-Dodson-törvényként
vált ismertté a pszichológiában, kivéve azt a részt, hogy a túlzott
stressz csak ront a helyzeten. A stressz olyan, mint a só: egy kevés
javítja az étel ízét, a túl sok viszont maga alá gyűr minden mást,
tönkreteszi az étel állagát, ízét és az egészséget is.
14 P. L. Broadhurst: Emotionality and the Yerkes-Dodson law,
J o u r n a l o f E x p e r im e n t a l P sy c h o lo g y , 1957, 54(5), 345-352. o.

15 R. S. Ulrich et al.: Stress recovery during exposure to natural

and urban environments J o u r n a l o f E n v ir o n m e n t a l P sy c h o lo g y , 1991,
11(3), 201-230. o.
16 K. Dedovic et al.: The brain and the stress axis: The neural corre­
lates of cortisol regulation in response to stress, N e u r o im a g e , 2009,
47(3), 864-871. o.
17 S. M. Monroe - K. L. Harkness: Life stress, the “kindling”
hypothesis, and the recurrence of depression: Considerations from
a life stress perspective, P sy c h o lo g ic a l R e v iew , 2005,112(2), 417. o.
18 F. E. Thoumi: The numbers game: Let’s all guess the size
of the illegal drug industry, J o u r n a l o f D r u g I s s u e s , 2005, 35(1),
185-200. o.

371
19 S. B. Caine et al.: Cocaine self-administration in dopamine
D3receptor knockout mice, E x p e r im e n t a l a n d C lin ic a l
P sy c h o p h a r m a c o lo g y , 2012, 20(5), 352. o.
20 J. W. Dailey et al.: Deficits in impulse control associated with
tonically-elevated serotonergic function in rat prefrontal cortex,
N e u r o p s y c h o p h a r m a c o lo g y , 2002, 26, 716-728. o.
21 T. E. Robinson - K. C. Berridge: The neural basis of drug crav-ng:
An incentive-sensitization theory of addiction, B r a in R e se a r c h
R e v ie w s, 1993,18(3), 247-291. o.

22 Csak hogy tisztázzuk: nem csak a kábítószer hatására alakulhat ki

bennünk függés. A vásárlás, a videojátékok és bármi, ami a normális
mértéknél jobban aktiválja a jutalmazópályát, addikcióhoz
vezethet. A szerencsejáték-függés különösen ártalm as. Rengeteg
pénzhez jutni minimális erőfeszítés mellett érthető módon
rendkívüli örömöt tud okozni, de nagyon nehéz megszabadulni
ettől az addikciótól. Általában a leszokás hosszú időt vesz igénybe,
mialatt az agy nem jut jutalomhoz, így elméletben egy idő után
már nem is igényli azt, csakhogy a szerencsejáték esetében semmi
szokatlan nincs abban, hogy az ember hosszú időn keresztül
csak veszíti a pénzt. Emiatt nehéz meggyőzni a megrögzött
szerencsejátékosokat arról, hogy a hazárdírozás rossz, mivel ők
ezt pontosan tudják.
23 R. Brown: Arousal and sensation-seeking components
in the general explanation of gambling and gambling addictions,
S u b s t a n c e U se & M is u s e , 1986, 21(9-10), 1001-1016. o.

24 B. J. Everitt et al.: Associative processes in addiction and

reward the role of amygdala-ventral striatal subsystems, A n n a ls
o f th e N e w Y ork A c a d e m y o f S c ie n c e s, 1999, 877(1), 412-438. o.

25 G. M. Robinson et al.: Patients in methadone maintenance

treatment who inject methadone syrup: A preliminary study,
D r u g a n d A lc o h o l R e v ie w , 2000, 19(4), 447-450. o.
2b L. Clark and T. W. Robbins: Decision-making deficits in drug
addiction, T r e n d s in C o g n itiv e S c ie n c e s , 2002, 6(9), 361-363. o.
27 M. J. Kreek et al.: Genetic influences on impulsivity, risk taking,
stress responsivity and vulnerability to drug abuse and addiction,
N a t u r e N e u r o s c ie n c e , 2005, 8(11), 1450-1457. o.

372
28 S. S. Shergill et al.: Functional anatomy of auditory verbal imagery
in schizophrenic patients with auditory hallucinations, A m e r ic a n
J o u r n a l o f P sy c h ia t r y , 2000,157(10), 1691-1693. o.

29 P. Allen et al.: The hallucinating brain: a review of structural

and functional neuroimaging studies of hallucinations
N e u r o s c ie n c e & B io h e h a v io r a l R e v ie w s, 2008, 32(1), 175-191. o.

30 S.-J. Blakemore et al.: The perception of self-produced sensory

stimuli in patients with auditory hallucinations and passivity
experi-ences: evidence for a breakdown in self-monitoring,
P sy c h o lo g ic a l M e d ic in e , 2000, 30(05), 1131-1139. o.

31 Ez gyakorlatilag lehetetlen. Ezt a hipotézist egyetemistaként, ott

a helyszínen kreáltam. Abban az időben még sokkal arrogánsabb
voltam, és inkább álltam elő nevetségesen légből kapott
találgatásokkal, mintsem hogy beismerjem, nem tudok valamit.
32 Lásd a 32. hivatkozást.
33 R. L. Buckner - D. C. Carroll: Self-projection and the brain,
T r e n d s in C o g n itiv e S c ie n c e s, 2007,11(2), 49-57. o.
34 A. W. Young - K. M. Leafhead - T. K. Szulecka: The Capgras
and Cotard delusions, P sy c h o p a th o lo g y , 1994, 27(3-5), 226-231. o.
35 M. Coltheart - R. Langdon - R. McKay: Delusional belief,
A n n u a l R e v ie w o f P sy c h o lo g y , 2011, 62, 271-298. o.

36 P. Corlett et al.: Toward a neurobiology of delusions, P r o g r e s s

in N e u r o b io lo g y , 2010, 92(3), 345-369. o.
37 J. T. Coyle: The glutamatergic dysfunction hypothesis for
schizophrenia, H a r v a r d R e v ie w o f P sy c h ia t r y , 1996, 3(5), 241-253. o.

373
 Tartalom

B evezetés ............................................................................................. 5

1. A gykontroll
Hogyan irányítja agyunk szervezetünket
- és kutyul össze rendszeresen mindent?............................. 9

2. így készülnek az em lékeink

(h aszn álatu k h o z szerelés szü k séges)
Az emberi memória és furcsaságai...................................... 27

3. N incs m itől félnünk, csak m agától a félelem től

- és persze a bohócoktól
A rengeteg módja annak, ahogy az agy
folyamatos rettegésben tart minket.............................................. 75

4. O kosn ak hiszed m agad , ugye?

(Az intelligencia zavarba ejtően bonyolult tudománya).......... 117

5. Előre lá tta , hogy ez a fejezet következik?

Az a g y m e g fig y e lő r e n d sz e r é n e k e s e t le g e s s é g e ............................ 163

6. A zt m ondtad, neked kiváló a szem élyiséged,

de hogy leh etsz ebben ilyen b izto s?
A személyiségbonyolult és zavaros jellegzetességei ............. 204
7. C sop ortos ölelés!
H o g y a n b e fo ly á s o ljá k a g y u n k a t a t ö b b i e k ? ................................ 245

8. A m ikor m egbom lik az agy...

A m e n t á l i s b e t e g s é g e k é s k i a l a k u l á s u k o k a i ................................ 295

U tószó .................................................................................................... 344

K ö sz ö n e tn y ilv á n ítá s.......................................................................... 345

H ivatko zások ...................................................................................... 347

 AZ EMBEREK MEMÓRIÁJA TÉNYLEG ÓNTELT ÉS EGOISTA?
AZ ÖSSZEESKÜVÉS-ELMÉLETEK ÉS BABONÁK VALÓBAN AZ EGÉSZSÉGES AGY
ELKERÜLHETETLEN HATÁSAI?

TÉNYLEG IGAZ, HOGY AZ ALKOHOL JAVÍTHATJA A MEMÓRIÁT?*

Van egy jó és egy rossz hírünk. Kezdjük a rosszal: az agyunk, bármilyen fej­
lettnek is gondolja magát, alig bírja tartani a tempót a minket körülvevő világ­
gal. Megzavarodik, ha járművön utazunk, és a saját biztonságunk érdekében
folyamatos rettegésben tart. Ráadásul képtelen a neveket hamar megje­
gyezni, előbb azonosítja a hozzájuk tartozó arcot. Túl későn jelez, ha de­
geszre esszük magunkat, és még az emlékeinket is hajlamos megmásítani
csak azért, hogy jó színben tüntessen fel minket önmagunk előtt.
Most mondjuk a jó hírt: mindezekről, és sok egyéb agyi jelenség okairól is
olvashatnak ebben a könyvben!

* Szerkesztő megjegyzése: kérjük, olvassa el a könyvet, mielőtt tesztelné ezt

a következtetést!

Dr. Dean Burnett n e u ro b io ló g u s , ta p a s z ta lt

o k ta tó és e lő a d ó , b lo g g e r, v a la m in t a The
Guardian és m á s m a in s tre a m k ia d v á n y o k
re n d s z e re s p u b lic is tá ja . J e le n le g a C a rd iff
E g y e te m P s z ic h o ló g ia i Is k o lá já b a n k u ta tó ­
m u n k a tá rs (tis z te le tb e li), és fe le s é g é v e l,
k é t g y e rm e k é v e l, v a la m in t ria s ztó a n p s z i­
c h o p a ta k is c ic á já v a l, P ic kle -v e l él a w a ie s-i
fő v á ro s b a n .

9 786155 783487
w w w .p artv ona l.h u 3999 Ft