||

|
|
 _
-

-
|---------------
-
-
 /a -
//
L ( 3 -2
 Tudomásul.

Midőn „Tatár Péter rege kunyhó

ját“ a t. cz. közönség elébe bocsátók, azon
czél lelkesite bennünket, hogy oly gyüjteményt
bocsássunk közre, melly mulatva oktató, erköl
csös iránya által leszoritsa a népirodalom teré
röl, mikép a Pesti-Napló helyesen megjegyzé, a
trágárnál trágárabb fércz műveket.
E számonként megjelenő füzetkék mindeni
ke 5 nyomott ivre terjed, levén egy egy számban,
miként tartalma mutatja 8 többnyire történeti re
ge, és mulatva oktató népmonda 10fametszvény
nyel, és ára egy számnak csak 6 kr. pp. Illy
füzetkéket számra tizet szándékozunk kiadni, te
hát 50 ivnyi egész munkát, melyben többnyire
hazánk már omladékokban heverö, regényes vá
rai és gyönyörü vidékein részint a szájhagyo
mány, részint a történetben fenmaradt adatok
nyomán irt történetek és népmondák, részint er
kölcsös költemények foglaltatandnak.
Erkölcsös iránya miatt az ifjuságnak is ked
ves olvasmányul szolgál, egyszersmind pedig
helyismereti és történeti tekintetben mulatva ok
 TATÁR PÉTER

RIGI KUNYHÓJA
TIZ KÉPPEL
sz. – Sose -- --
=:_:
1. szám :=
-

3 -

T A R T A L M A.
. Beczkó vára, vagy: Stibor Vajda élet története.
. Somlyó vára, vagy: Két árvát nem hágy el az Isten.
. A három Herczeg Kisasszony, vagy: a Balaton tavának ke
letkezése.

. Sirok vár története, vagy: a büszkeség áldozatai.

:
. Sveda rablóvezér,vagy: a földalatti rabló vár.
. A vár szabaditó Galamb,vagy: a szerelem hatalma.
. Szűz szent Margit, vagy : a szent fogadás hatalma.(legenda)
. A Czinkotai nagy ittcze,vagy: a kántor és Mátyás Király.

PESTEN,
Nyomatja s kiadja Bucsánszky Alajos.
 vagy:

Stibor Vajda élet története.

Hej hatalmas Urak ne dölyfösködjetek,
Kegyetlenségeket oh ne miveljetek!
A legszebb nemesség nem czimerben rejlik,
Hanem a jó szivben s szellemben fejlődik.
Mit használ gazdagság, hatalom, erőszak,
E földi szerencse olly nagyon
1
4

S bár mily hatalmasok voltok hajdanában

És laktatok égbe nyuló palotákban,
Tetteitek érte az igazság keze
Gonoszságitokra mert elkövetkeze
A visszatorlásnak keserű órája;
És senki sem volt ki esteteket szánja.

Azért kik itt e kis könyvet olvassátok,

A mit mondok azt mind észben megtartsátok;
Olly historiákat regélek el néktek,
Melyek sok századdal ezelőtt történtek.

Trencsin vármegyének déli határszélén,

Egy meredek szikla legkiállóbb élén,
Állt hajdan Beczkó vár; büszkén tekintvén le
Az alatta elnyult egész Vág völgyére.
Mikor itt vadászott Stibor a hatalmas,
Hogy vadász ebédje ne legyen unalmas:
Maga mellé gyüjté hét vármegye urát,
És e hegyek alatt csapott vig lakomát.
Még akkor kopár volt a szikla; tetején
Egyedül nehány fa és bokor tenyészvén.
Folyt a vig lakoma, és a vendégsereg
Kezében vigan járt a borral telt serleg,
A tréfás beszédnek vége hossza nem volt,
Mig a már jó kedvű Stibor vajda igy szólt:
 5

No most a ki tőlem kér bár mi kegyelmet –

Mivel jó kedvem van – tőlem mindent nyerhet.
És ime Stibornak udvari bolondja,
Beczkó, a vajdának im ezeket mondja:
Uram! mivel kedved én deritettem fel,
Azt kérem: hogy ott egy várat épittess fel
Az ormon, s add nekem, ez a kivánságom,
Hogy legyen már nekem is valaha várom.
Meghallgatá Stibor kérelmét, s év alatt,
Egész pompájában az ormon vár állott;
Mert minden utazó ki arra utazott,
Nyolcz napig a váron dolgozni tartozott;
Slett légyen az asszony, vagy ur, az mindegy volt;
Ha cselédje, lova és jó szekere volt;
A cseléd és a ló dolgozott nyolcz napig,
S az urat vagy asszonyt vendégelték addig.

De mikor készen volt a pompás vári lak

Megtetszett Stibornak, s házi bolondjának
Más jószágot adván ezt vette tanyául,
S választá magának uri fő lakául.
S nem is volt ily ékes vár Magyarországban,
Dúskodván az minden lehető pompában;
Körötte felséges vadas kertek nyultak,
S a várkertben diszes ugrókutak voltak.
És a lakomáknak vége hossza nem volt,
6

A várban szüntelen a vig öröm tombolt.

Itt történt az is meg, hogy dús Stibor vajda,
Midőn Zechen Katát elvette a fia
Imre, annak pompás fényes lakadalma,
Merőben egy egész esztendeig tarta.
Ének, játék mindég váltogaták egymást,
Hogy feledjék el a nap s idő haladást.
Mig aztán év mulva az ifju párnak
Első szülöttjével lett a komaságnak
Ujabb lakomája, s ilyen nászünnepet,
Mióta e világ áll, sehol sem ültek.

De történetünknek fonalát követve,

És Stibor vajdára szemeinket vetve;
O a hatalmas ur ujra lakmározik,
S várában ur, szolga minden mulatozik.
Ebéd van, s egyszerre orditozva ront be
Stibor vajda egyik kedvencz vadász ebe.
Káromkodva szökik fel Stibor székéről,
A vér eltávozik megdühödt képéről;
Félelem lepi meg ugy a vendégeket,
Mint az elsáppadó szegény cselédeket.
Ki tette ezt! ordit a megdühödt Stibor;
Tudni akarom. És vére mindinkább forr;
Rémületesen fog az a gonoszságért
Meglakolni! szól és küld a csatlosokért.
 Ekkor egy vén szolgát hurczolnak elébe,
Ki legszelidebb volt teljes életébe.
Még a vajda atyját is szolgálta hajdan,
Shűségben őszült meg ura udvarában.

Stibor vajda dühben, kékült ajakakkal,

Illy itéletet mond nagy káromkodással:
Hogy az öreg szolgát rögtön dobják alá
A legmeredekebb szikláról. Ki hallá
E borzasztó végzést Stibor vajda neje,
A kevély Dobrochna, hagyá aztat helybe.
De a vendégek bár könyörögtek érte,
Stibor kemény szive a kegyhez nem érte.

Ott állt a vén szolga a mélységnek szélén,

Osz haját lengeté a szellő már fején,
Mely a mélységből jött; ekkor letérdele
Es nagy átkot dörge Stibornak fejére.
Hogy ő is jelenjen meg esztendő alatt
Isten széke előtt, hol szolgát és urat
Egyiránt itéli igazságos biró,
Ki kegyetlenséget s minden vétket fel ró.

Stiborvajda s neje Dobrochna nevettek,

De az ottan levő vendégek rettegtek,
Midőn a vén szolga ezen vég szavait
8

S a mélységből jövő fájdalmas jajjait

Hallották. Síri csend lett az egész várban,
Mig fel nem rázatott az vig dobzódásban.

Másnap a vén szolgát mind elfelejtették,

Kik Stiborvajdának jó ebédjét ették.
Igy van ez mindennel ezen a világon,
Nem kell megütközni háladatlanságon.
Csak egy marad igaz: a vétkes bünhödik,
Bár a világnak mellyzugába rejtődzik.

Év napja volt épp a szolga halálának,

Midőn Stibornál uj lakomát tartának;
Beczkó várában már mind megfelejtkeztek,
Ezelőtt egy évvel itten mik történtek.
Ujult erővel folyt a dühös dáridó,
Mintha e világ már nem volna mulandó.
Legelső a gazda ki serleget emel,
S minden vig czimborát vidoran köszönt fel.
Szól a vig muzsika, ürülnek a kancsók,
S az ifjak közt néha eltéved egy egy csók:
Oh csak ez a világ örökké tartana,
S az életben keserv és bu ne honolna!

De mintha tör szúrás érné Stibor szivét,

Egyszerre elhal a szó ajkán, s arczszinét
 -

\****************** :
§ SSS
e
-

Elvesztvén sáppadt lesz; és észrevétlenül

Lesiet a kertbe, s a forrás mellé ül.
És mámoros fejjel ott elszenderedik,
S fön a teremben a vigalom csak folyik.
Stibor szendergését mély álom követé,
Midőn a hullámból zöld fejét felveté
Egy nagy vizi kigyó, s kuszva szép csendesen
A vajda fejének tartott egyenesen;
Apartra kiérve, rá ront a vajdára,
És erős gyürükben tekerül nyakára.
10

Ott fön mindig jobban tombol a muzsika,

Heves tánczban hevül és mulat Dobrochna;
Mig a vajda itt a szörnyeteggel vívik,
De kiáltani hiába erőlködik;
Mert a vizikigyó erős vasgyürüként
Megszoritá torkát, s szemeit egyenként
Harapdálja ki a kegyetlen vajdának,
Ki mint őrült rohan sziklának és fának.

Fut mint megdühödt eb iszonyu kinjával,

De dühös ereje nem bir a kigyóval,
Melly hosszu farkával kezét is megköté,
Söt gyors szaladásra mindinkább készteti.

Oh de hova! midőn nincs szeme világa!

Hova fut, üzik őt saját zsarnoksága
S kegyetlenségének bünös öntudata,
Fut s tombol hogy a föld megrendül alatta.

Fön a várból pedig hallszik vig zeneszó,

S az esteli légben reng a tárogató,
Mintha végitéletre fujnák olly hanggal,
Senki sem tudja mi történt a zsarnokkal.

Már Stibor őrülten harapdálja nyelvét,

Mert lerázni nem birja iszonyu terhét,
 11

Melly mindég szoritja torkát s véres fejét,

És fülébe zugja kigyó sziszegését.
Térdre rogyik Stibor, de nem lel kegyelmet,
Mert a kigyó miatt imát sem rebeghet;
S ujra mint dühödt eb végső vonaglás közt,
Osszeszedvén minden erejét hab s vér közt
Fut vakon a várkert azon oldalára,
Honnan hű szolgáját küldte a halálra
Egy évvel ezelőtt; s ott elfárad végre,
Elbukik, éppen a mélységnek szélére.

A muzsika még sem szünt meg a teremben,

Es senki sem tudta, mi történik itt len.

Most a vizi kigyó mintha czélt ért volna,

Sebes mozdulattal tekergődzik róla,
A mélység szélére, és csak egyik lábát
Tartja fogva csupán, s ugy õrzi a vajdát.
Ki midőn nyakát nem érzé szorittatva,
Felszökött kinjában bögve orditozva.

A zene megnémult, mindenki rémülten

Jajdult fel ezen borzasztójeleneten,
S futott segitségre a büszke vajdának,
Ki épen szélén állt annak a sziklának,
Honnan zsarnoksága egyik áldozata
Ártatlanul zuhant a halál torkába.
De későn érkeztek, mert a pillanatban
Midőn oda értek a kigyó megrobban,
S le rántá magával a vak Stibor vajdát;
Ki szinte vérével festé be a sziklát,
Mellynek szegletein a hű szolga vére
Egy éve kiáltott bosszuért az égre.
Rémülten ugrottak széjjel a vendégek,
Es tor lett a vége a nagy vendégségnek.
Dobrochna kétségbe esett és őrülten
 13

Akarta keresni végét a mélységben,

De mivel ettől őt visszatartóztaták
S férje után ugrani őtet nem hagyák,
Törrel vetett véget saját életének,
S igy jutott utána kegyetlen férjének.

Puszta és kietlen lett a beczkói vár,

Sokáig nem hangzott benne vigalom már;
Sőt ha utas ment el a néma falaknál,
A szelid hold rezgő ezüst sugárinál,
Csak félve tekinte a magas toronyra,
Melly sokszor volt néma hallgatag tanuja
A zsarnokságnak, mely itt elkövettetett,
S mellynek a végzet iszonyu véget vetett.

De szelidebb kornak derült rá sugára,

Midőn azt átvevé Stibor derék fia;
S mit az apa vadság és kegyetlenséggel
A jobbágyokon ott roszat követett el,
0 mind jóvá tette, s kormánya áldás volt,
S az egészvidéken mindég jólét honolt.

Most is áll még a vár, habár kormos falán

A régi fénynek egy nyoma sem maradván,
Mint emléke egy más de tettben dus kornak
Mutatja jellegét a mulandóságnak.
14

Azért büszke ember ne bizd el magadat,

Nézd ezen nagyszerű szép omladékokat,
Hajdan fényben usztak, s vigadtak lakói,
Most porba borultak diszes csarnokai.

És ha vándor! lépted arra vezérlene,

Most is láthatod hogy ott ül Stibor neje;
Mert a kiálló csucs ülő nőt ábrázol,
Ott honnan lebukott egykor a vak Stibor,
S nevezik e csucsot most is Stibornénak,
Emlékére ezen bus historiának.
 vagy:

Két árvát nem hágy el az Isten.

Hol a Somlyai bor arany nedve terem,
Mellynek tüzétől fellelkesül kebelem,
S dallom az ősidők régi dicsősségét,
És e nemzet régen elmult fényességét.
Ott állt Somlyóvára dús gerezdek között,
Az erdővel benőtt, szikla bérczek fölött.
16

Gazdája akkor második András alatt

Vitéz Tardi volt; ki csak egyedül maradt
Nagy családja közül élve, és szülei
Meg derék hét szálas férfi testvérei,
Egy nyár folytán elhalt, s mind ő öröklötte
A vagyont mi őtet gazdag urrá tette.
Tardi sokáig élt nőtlenül, pediglen
Nem azért mintha ő lett volna dísztelen;
Mert a Dunántuli megyékben oly derék
Ember nem igen volt mint ő – és ha vevék,
Hogy még gazdagságra is leggazdagabb, sőt
Ha hozzá vesszük még azt a csinos külsőt,
Mellyel birt, senki sem tudta elgondolni
Mért nem akar Tardi tehát házasodni?
Azonban végtére egy harczi játékon,
Hol jelen volt egykor, egy szép hajadonon,
– Ki Badacsonyba jött bátyját látogatni,
S rögtön felkéretett a dijt kiosztani –
A kedves Hajnóczi Margit on megakadt
Szeme hős Tardinak, és szive ott ragadt.
S a mint, mivel ő volt a nyertes levente –
Szép Margit a diszjelt a mellére tüzte,
A hó fejér kezet szivéhez szoritá,
S azt hévvel és tüzzel csókokkal halmozá.
Elpirult a szép szűz és egy pillantása
Érte a leventét, mely lett árulása
 47

A két sziv egyiránt érzővonzalmának,

És még ki nem mondott legtitkosb vágyának.
Minek üznöm fűznöm a dolgot hosszasan
Kimondom, hogy Tardi amugy magyarosan
Megkérte Margitot másnapon atyjától;
S meg is nyerte mindjárt, s a harczijátékból
Olly vig kézfogó lett, milyet Badacsonyban
Ritkán láttak még. De hát Somlyó várában
Milyen lakadalmat ültek rá egy hétre,
Annak tán máig is fent maradt emléke.
Már egy évig éltek folyvást boldogságban,
Tardi és szép neje a Somlyói várban.
S már Margit anyának érzé magát lenni;
Midőn hirtelen, mint a vész szokott jönni
Elterjedt a hire, hogy az ellenség jön:
Azért hát mindenki a harczra készüljön,
Mivel a törökök Császára azt irta:
Hogy addig nem nyugszik a mig ki nem irtja
Mennyi keresztény van ezen a világon,
S a harczot megkezdte messze Ázsiákon.
És Jeruzsálemben már minden klastromot
Lerombolt s felgyujtott, majd minden templomot.
A magyar király és többi fejedelmek,
Illyen gyalázatot magukon nem türtek,
Hanem összeszedték hős katonáikat
S a magyar nemesség szent zászlói alatt,
2
18

Megindult mint tenger a sereg, s a király

A roppant seregnek maga élére áll.
Tardi is bucsut vett kedves Margitjától
És szép hadcsapattal indult ki várából.
Oh! mint fájt szivének, hogy válnia kellett,
Mielőtt gyermeke még meg nem született.
Hát még szegény asszony! beh sokáig nézte,
Könyező szemekkel merre ment el férje.
Kit tán utoljára látott ez életben,
Mert szive azt sugta titkos sejtelemben.
Hat hétig nem jöve semmi tudósitás,
Margitot fogyasztá az örökös sirás,
Midőn betegágyba jutott olly gyenge volt,
Hogy a szülés alatt szegény anya megholt.
Szüle, leány s fiu ikertestvéreket
A szelid jó Margit, két derék gyermeket.
Mély fájdalom szálla Somlyóvárba alá,
S az egész jobbágyság asszonyát gyászolá,
Oszinte könyek közt tették koporsóba,
A fekete márvány családi sirboltba.
Agyermekek mellett egy hű dajka maradt,
Margit legkedvesebb cseléde, s igy haladt
Két év az enyészet karja közzé, még sem
Kapott tudósitást az urról senkisem.
Ugyan hova lett hát Tardi seregével?
Elveszett e avagy küzd az ellenséggel?
 19

Serege elveszett, és ő nehéz lánczban

Huzza ott az igát rut rabszolgaságban,
Mert megsebesülten félholtan elfogták,
S a basa lakába mint rabszolgát hozták.
Ott huzta az igát, ott görnyedett mindég,
Nem könyörült rajta sem a föld sem az ég.
Nem izenhetett ő sem feleségének,
Sem semmi ismerős rokon földiének.
Reggeltől estélig dolgozott fáradott,
És vesztett honáért buzgón fohászkodott.
Urát, a basát Mahomed bégnek hitták,
A keresztény rabot mind kezére bizták,
Mert legkegyetlenebb ő volt az országban,
Az egész török és tatár biralomban.
Tardi a basának kertjében dolgozott,
S örökké neje s a honról gondolkozott.
Mellyektől elszakadt, s remény sem biztatta,
Hogy őket valaha öleli láthatta.
A basa leánya a kedves szép Zetta,
Ki őtet naponként kertjében láthatja,
Megszerette Tardit, és egyik délután,
Midőn atyját épen hivatta a Zultán;
A szép Zetta lement a kertbe egyedül,
És ott a lugasban Tardit hiva leül;
S igy szól hozzá tiszta csengő ezüst hangján:
„Édes jó leventém, ne járjolly
20

Szeretlek én téged, s bár mi kivánatod,

Teljesitem minden vágyod ohajtatod,
Szólj hát jó levente*, kéré Zetta szépen,
És rá tekintett olly édesden szeliden,
Hogy Tardi e szelid angyal tekinteten
El ne ámult volna, teljes lehetetlen.
S szólt: „Oh! bájos Zetta, nem segithetsznekem,
Mert azt már előre tudom és érezem,
Hogy rabságban halok el itt nem sokára
Oh! a szabadságot soha sem élvezem,
Gyermekimet, nőmet már nem ölelhetem.
Nem tudják szegények, mi lettem, hol vagyok;
Istenem! nem tudják, hogy én rég rab vagyok,
Nem tudják milly búsan töltöm napjaimat!
Mivel hogy ha tudnák már a váltságdíjat
Meg küldötték volna, vagy én jó Margitom,
Eljött volna értem maga is azt tudom.
Ezért bus én orczám szép Zetta mindétig,
S az is lesz az marad egész halálomig.“
„Hátha,* mondja Zetta, „megszöknél én velem,
Hogy el nem foghatnak, azt én elrendelem.
Elmegyünk hazádba, s ott én leszek rabod,
Mert derék levente, szeretlek azt látod.*
„De mit mondananőm,* mondja Tardi egyben,
„Gondolná, hogy hozzá lettem hűségtelen !*
„Oh! csak vigyél el, hogy körödbe lehessek,
 21
Nőddel s családoddal csak szerethesselek.*
Mit tehetett Tardi? szabadulni vágyott,
SZettától fogadá e szép áldozatot,
Másnap testvérekülök kezet fogának,
És a messze utra meg is indulának.
Elhozta szép Zetta a mi kincse vala,
És folytonosan csak sebessen halada.
A hatodik héten utaztak már ketten,
Mikor megérkeztek a gályán Lübekben,
Németország egyik szabad városába,
S beszálltak annak vendégfogadójába,
Ott rögtön lovakat s öszvért vásároltak
Arra minden podgyászt hamar felpakoltak.
Indultak sietve Magyarország felé,
Mert hallották hogy a basa keresteté.
Végre megérkeztek a hon határához,
Hosszu utazásuk ohajtott czéljához.
Mert öt évig vala távol hazájától
Tardi elszakasztva kedves családjától,
– Nem tudta, hogy Margit régen meghalt –
s hogy a
Meglepetés annál nagyobb legyen, mondja
Senkit jötte felől nem is értesite,
S a mint Somlyóvárát a távol ködébe
Megpillantá, szive a nagy öröm miatt,
A hű vitéz Tardi hősnek majd megszakadt.
 22

De mi ez? mintha kihalt volna Somlyó már

Olly néma és üres a hajdan vidorvár?
Hol van a jó Margit, hol a szép kis gyermek
Ki azóta már jó nagyocska is lehet?
Igy töprenkedik hü Tardi ön magába,
A midőn bevonul tág ősi várába.
De a vár kápolna nyitva van, belőle
Gyász éneknek hangja rezg búsan kifele,
Megdöbben a vitéz, belép a küszöbön,
És szeméből omlik keserű könyözön.
Tardi két szép árva gyönyörű gyermeke
– Anyjok halálának mivel ma hat éve –
Ulnek gyász ünnepet, mellettök áll sirva,
A hűséges dajka, s Somlyó jobbágysága.
, Tardi letérdepel a ravatal előtt,
A vár kápolnában minden szem rajt függött.
S rögtön felismerék hű jobbágyi őtet,
A rég elveszettnek és meghaltnak hittet.
Milly nagy öröm volt az urnak megtérése,
Olly leverő rája Margit elvesztése.
Ég rendelésében nyugodt utoljára,
Hisz ott volt Margit két gyönyörű árvája.
Kik most visszanyerték szeretett atyjokat,
Ha bár elvesztették vala hű anyjokat.
De azt is meglelték a kedves Zettában,
Kit megkereszteltek a vár kápolnában
 23

S ennyi hűségének igaz jutalmául

S szerelme örökös való zálogául
Tardi öt elvette, s éltek hűn boldogan
Az ujra feléledt agg Somlyóvárában.
Igy nem hagyja Isten soha az árvákat
Elveszni, hanem hűn viseli gondjokat;
A két iker testvér szinte feltalálta
Atyját, kit a világ halottnak gondola,
S oly hiven pótolá az anyát szép Zetta,
– Ki a keresztségben Margit nevét kapta –
Hogy boldogságoknak valódi élveit,
És agguló koruk haladó éveit
Nem is vették észre, s midőn a vég óra
Hitta őket, békén mentek nyugovóra.
 A HÁROM
-rw-r--r--

IERCZEG KISASSZONY, vagy: -

a Balaton tavának keletkezése.

Hol a Balatonnak sima tükre terül,
Mellybe Tihanyfürdik, és szikla öléből
Átveri Füredre a hallott szózatot;
Hajdan három igen diszes város állott.
 25

E három városnak nevét nem jegyezte

Fel a kronika, de már ugy szól a mese,
Hogy hatalmas tündér herczeg három lánya,
E városokat sok ezred évvel birta.
A két nagyobbik lány rút és vénecske volt,
Arczukon a kellem nem is igen honolt.
Egyiknek a neve Hekuba, másiké
Dorottya, és Klára volt a harmadiké.
Klárika olly szép volt, hogy nálánál szebbet
Soha e világon egy piktor sem festett.
Ezért irigykedett rája vén két nénje,
Mert ő volt az ifjak ékes szeme fénye.
A legszebb tündérek diszes herczegei,
És más számos ifjak nyalka seregei
Jöttek lánytüz nézni Klára városába,
Fénylő és ragyogó szép palotájába.
Hol örök vigalom és zeneszó hallott,
Mig a két vén néni várában csend lakott.
Sőt a város lakók is mind elsiettek,
Oda hol jó izün mulattak, csevegtek.
Csak az öreg anyák meg a vén emberek,
Maradtanak otthon, meg a kis gyerekek.
Ez nagyon boszantá Hekubát s Dorottyát
És méreggel ettek ozsonnát, vacsorát,
Mig Klára a legszebb tündér társaságban
Élvezte napjait zene közt vigságban.
26

A két agg kisasszonypedig előszedte

Minden mesterségét hogy Klárát megejtse;
Azonban Klárának volt egy szép madara,
Mely nagyon vigyázott kedves asszonyára;
S ha bármily veszély is messziről környezte,
Ez az arany madár rögtön megérezte.
Egy gyönyörü reggel a madár busongott,
Hogy valami baj van, Klára tudta legott;
Megkérdezte azért éneklő madarát,
És ez kedves hangon igy hallatá szavát:
„Édes szép gazdáném, a két vén testvéred
Meg akar rontani, s elpusztitni téged,
Ma éjjel eljőnek fergeteg képébe,
És majd berontanak alvó teremedbe,
S megakarnak ölni szép Klára tégedet.
De te ne tégy semmit csak fujd el mécsedet,
S akkor nem árthatnak asszonyom te néked,
Erőlködésöket te csak majd neveted.*
Ugy is lett, és a mint az éj következett,
Iszonyu fergeteg egyben keletkezett,
De Klára eloltá aranyos mécsesét,
S kikaczagta a két dühös vén testvérét.
Kik vagy két óráig dultak dörömböltek,
Mig iszonyu dühvel vissza nem szeleltek.
Ekkor a hatalmas tengerek tündére,
Klára szépségének hozzájutván hire,
 27

Eljött leányt nézni szép Italiából,

Az operencziás tengernek habjából.
S a mint Klárikára szemeit vetette,
A szép igéző lányt rögtön megszerette.
S mivel a tengerek tündére is szép volt,
Klárika is neki szinte megis hódolt,
S midőn kezét a szép Klárikától kérte,
Azt szivével együtt rögtön meg is nyerte.
A mint ezt meg tudta a két vén Sybilla,
Mind a kettőt majd megütötte a guta.
Hogy őket nem kéri senki s Klárikának
Oly sok gyönyörü szép kérői akadnak.
Azért másnap éjjel a szellőre ültek,
Es a hegyeken tul egyenest repültek,
Egy hegyi tündérhez; hol gyülést tartottak
A többi tündérek, ők oda nyargaltak.
S ott a legügyesebb furfangos tündérnek
Városukból arany palotát igértek,
Ha elfogja Klári szép arany madarát,
És ott mindjárt helyben kitekeri nyakát.
A tündér egy arany palotát választott,
S a vén banyáknak a kezeibe csapott,
Menten meginditván Klára vára felé,
Fájdalom a madár ezt meg nem érezé.
Egy nagy rut fekete macskát, mely lopódzott
Klára szobájába, hol a madár állott
28

Arany kalitkában; s akkor is énekelt,

Hogy a vidék bübáj dalaitól megtelt.
Most a nagy fekete macska a lesből ott
Hirtelen az arany kalitkára ugrott:
Az arany madarat rögtön megfojtotta,
S mint a szélvész azt el magával ragadta.
Orült most a két rosz átkozott vén banya,
S a tündérrel alkudt bért rögtön kiadta.
Ez alatt nagy lagzi volt Klára várába,
Senki sem gondola az arany madárra.
S midőn a templomból haza hozta nejét
A tenger királya, a kedves menyecskét,
A vigság s örömnek vége hossza nem volt,
Mind az egész város örömében tánczolt,
És a tündérkirály harmadnap pompába
Vitte haza szép gyémánt palotájába
Kedves Klárikáját; s ott uj lakzit csapott,
Melly vidor kedvével majd az égig hatott.
Azonban a két vén banya nem nyughatott,
S a hegyi tündértől uj két társat hozott,
Azokkal készültek megrontani Klárát,
Az Operenczia kedves királynéját.
Felültek hát rögtön zivatar lovukra,
És sötét éjjeken indultak utjokra.
Végre elérkeztek szép Itáliába,
És letelepedtek a tenger partjára,
 29

Lesve hogy Klárika kijöjjön a partra,

Mert nem kerithetik máskép hatalmukba,
Vadrózsa bokornak vált el a két banya
A két csunya leány Hekuba, Dorottya,
A két más tündér lett pedig éji lipe,
Ugy álltak a parton mind a négyen lesbe.
Sokáig lestek ök, mig egy pompás reggel,
Sok szép tengeri lány ókes kisérettel,
Sétálni jött Klára a tenger szinére,
Gyémánt korona volt tüzve a fejére.
Aranyból s csigából volt diszes hintója,
Mellybe hat félig ló, félig hal volt fogva;
Ezüst pikkelyük ugy tündöklött a napban,
Mint tükör Klárának szép palotájában.
Jött és egyenesen a partra kiszállott,
Hol szép kies helyen egy kis erdõ állott,
Itt leült a fűbe játszva és nevetve,
Szép tündérlányitól is körül vétetve.
Ekkor a két tündér s a két vén boszorka,
Rongyos koldusokká rögtön átváltoza:
Koldulni menének a szép királynéhoz,
S leborulnak sirva picziny lábaihoz.
És midőn Klárika épen testvérének
Egy aranyat nyujta, s érinti kezének
Rút bőrét, ez rögtön megkapja szép karját,
Azzal a két tündér megfogja Klárikát,
30

S bömbölve ujongva, mint a szél rabolják,

Vad kaczagásukat még sokáig hallják.
A tengeri lányok, kik sirva zokogva
Adják a királynak a rablást tudtára.
Mindjárt felkergeti az egész tengernek
Habjait, s elküldi nyugotnak, keletnek,
Éjszaknak és délnek, hogy a földreng bele,
S hegy völgy mérges habbal lesz mindenütt tele.
Keresi sokáig kedves feleségét,
De soká nem hallja se hamvát, se hirét.
Bőszülten csapdossa veri a partokat,
Elront és elpusztit falvat, városokat.
A szegény Klárika pedig mély börtönben,
Sir, jajgat és nyugszik mindég könyözönben.
Most a két vén banya éli csak világát.
Hegy, völgy viszhangozza a lármát, muzsikát,
Mit a két városban Hekuba s Dorottya
Csapnak örömükben, mig szenved Klárika.
Klára városa meg feketébe vonva,
Gyönyörü asszonyát mély búban gyászolja;
Kit halálra itélt a két rosz vén testvér,
S már a vesztő padon várja is a hóhér.
De mi ez, mi bugyog fel a föld gyomrából,
Forr és törekszik ki minden hasadásból?
A tenger király jő, s keresi a földben,
Kedves feleségét, kit nem talált ott fen.
 31

És im megtalálja mély nedves börtönben,

lszonyu kinok közt nyögve könyözönben,
És már könye árja nagy tavat képezett,
Midön a tengerek királya érkezett;
Es áttörve rontva a börtönnek íalát,
Átkarolja kedves nejét a szép Klárát.
Két rút testvérétől halálra itélve,
Mindentől megfosztva és kivetköztetve.
Iszonyu a méreg, mely keblét megszállja,
Stenger habjainak rögtön parancsolja:
Hogy e bűn fészket itt mindjárt temessék el,
A hogy áll s ahogy van, miben él mindennel.
Es itt egyesülve Klárának könyivel.
A tenger habjai bőszülve rontnak fel,
És habra hab tolul, iszonyu jajgatás,
Hallatszik a földről, és örült zsibongás.
Már a háztetökön tul csap a hab árja,
Hekuba s Dorottya is halálát várja.
Jajgatnak és sirnak, s a tenger királynak,
Irgalomért esdve lábához borulnak.
De ő Klára vára legmagasabb tornyán
Haragosan ül, s szép felesége karján,
Illyen átkot dörg a két rút vén leányra:
Hogy mint vizi kigyók lakjanak a tóba.
Azután felülvén arany szekerére
Klárával, lehajt az árnak fenekére,
32

Ment és meg sem állott operencziáig

Aranyos gyémántos szép palotájáig,
Felettök gyönyörben sok századok tüntek,
És ha meg nem haltak, tán mostan is élnek.
A mint a tengernek királya alá ment,
A hab utána az egekig felszökkent,
Visszaloccsantában mély örvényt formálva,
Melly még ma is meg van széles Balatonbn.
Es ha csendes a viz, sima tükörében,
Most is látszanak még város tornyai len,
S a két vizi kigyó ott uszkál verdesve,
Mérgesen a habot, és csunnyán sziszegve.
És néha bár szellő nem is fuj, mégis a
Balatonnak habja kiszáll a partokra, -

Zúg és forr mint hogy ha háborgatnák belül,

Sokszor három napig le sem is csendesül;
Ekkor a két kigyó veszekszik csatázik,
s kinjokban fogukkal egymást szörnyen tépik.
Es szép Balatonunk, mint tartja a mese,
0t megye határán eképen születe.
 | |

vagy:

A büszkeség áldozatai.
Midőn ezer négyszázhuszonhetet irtak,
S a magyar seregek a törökkel vittak;
Guthi Országh nádor vitéz tetteiért
És az országnak tett hű szolgálatiért
Kapta Sirok várát Zsigmond királyunktól,
Mely vár nem messze van a kies Mátrától.
3
34

Hogy kiépitette, nem tudja azt senki,

De ékesek voltak annak disz termei.
Nevét azonban e történettől kapta,
Midőn benn a fiát az apa siratta;
Sirok lett hát a vár, melyhez hetven helység,
S tizenhárom város tartozott, s a hegység.
Mégis millyen üres s néma a büszke vár,
Mint a sirhalom, mely feltámadásra vár.
Romba dőlt falain az enyészet képe,
Rajta a nagy idő mély sebeket tépe.
Lent a völgyben a kis falu épségben áll,
Mig az egykor büszke vár felett bagoly száll,
Es disztermeiben denevérek laknak,
Es a vár fenékben rút kigyók tanyáznak.
Félelmesen néz fel rá a szerelmes lány,
Mert a regét róla anyjától meghallván ;
Szivét meghatotta az elmondott rege,
És a gyászharangszó még fülébe rezge,
Melly sirba kisérte az ifju Országhot,
És vele kedvesét, a legszebb virágot
Millyt csak teremhetett valaha mátrahát,
A hű és ártatlan, gyönyörű Ilonkát.
Két szerető szivvel, elmondom röviden,
Mi történt akkoron ezen a vidéken:
Hogy számokra egy pár könyet szentelhessünk,
Silly feláldozásra mi is serkenhessünk.
 35

Országh nádornak volt deli fia Ákos,

Nem volt e hazában több oly derék harczos.
Szive nemes jó volt, s termete daliás,
Bajvívásban vitéz eröre óriás.
Lent a völgyben picziny házban élt Ilonka
A sirokvölgy legszebb gyönyörű virága;
Vak lantos apjának szerette oldalán,
Kifent lantolgatott az uri lakomán.
Azonban ha a nap áldozó sugára
Bibor fényt ömlesztett a kékes mátrára;
És ha kelet felől szemérmes hölgy képen
Ködfátyolban tünt fel a szelid hold szépen,
Kis kertjének fái alatt lantolgatott,
S Ilonka szép hangja kisérte a lantot.
Egyetlen hallgató állt mellettök mindég
Dobogó kebellel fogván a lány kezét.
Midőn édes hangon dallá a szerelmet;
Oh! e hallgató milly boldogságot érzett.
Ákos a hatalmas nádor deli fia,
Szerette a leányt, s viszont öt Ilonka.
Mit tudta õ szegény, hogy lantos leánya
Nem vágyhat a Guthi Országhnak fiára,
Mit tudta ő szegény! természet gyermeke,
Hogy őt e föld csupán kinokra termette.
Akos sem kérdezte kinek adja szivét,
Mert nemes érzelem lakta hős kebelét.
36

Nem ismert rangot s fényt szive verésében,

Fő érdemet nem lelt nagy születésében.
De nem igy az atya, õ gyanús szemekkel
És büszkeséggel telt dölyfös érzelmekkel,
Nézte hős fiának ez első szerelmét,
S elhatárzá, mikép ugy veszi elejét:
Hogy fiát elviszi Zsigmond udvarába,
Ott majd feledve lesz kedves Ilonkája.
Azért egyik reggel megszólitja fiát:
Hogy készüljön, mivel együtt fogják Budát
Meglátogatni, s a király udvarában
Szolgálatot teend testőri ruhában.
Alkonyatkor ujra virágos kertjében
Ult Ilonka; Oh de köny csillog szemében;
Akos mellette ül, vigasztalja szegényt,
Remegő szivébe önt éltetõ reményt.
„Ime“ igy szólt Ákos: „Isten szine előtt
Esküszöm Ilonkám, hogy nincs a föld fölött
Élő lény a kiért elfeledhetnélek,
Egyedül csak tied leszek, a mig élek.“
Levoná gyürüjét, és bizonyságául
Szavának, eljegyzé szép menyasszonyául,
a természetnek szent nagy templomában,
Acsendes éjszaka bűvös homályában.
Es minta zöld repkény a cser derekára,
Ugyfonódott a lány kedvese nyakára.
 37

S ott ült a szerelmes pár merengésében,

Ilyen boldogságot ismert csak az éden.
Milyen ragyogó az a titkos jövendő,
Ha szép álmaikat messzire szövendö
Két szerelmes együtt beszélget tervezget.
És a boldogságról báj képet festeget!
Mit törödtek ők most ez órában vele,
Hogy ez a nagy világ mind bünnel van tele ?
Mit törődtek hogy nincs már igaz érzelem,
Oket boldogitá a tiszta szerelem!
Mit törődtek, hogy az önzés, jogtalanság,
Nem engedi látni milyen az igazság?
Hiszen nem akarták ök egymást megcsalni,
Hanem egymásért megtudtak volna halni.

Ákosnak bucsuja hosszas s érzékeny volt

Jó tova haladt már utjában is a hold,
Midőn szent esküjét megujitá, mondván:
Hogy gondolata lesz mindég csak Ilonkán.
Ekkor megölelte, remegő galambját,
Megcsókolta annak eper piros ajkát,
Igéré hogy mindég irni fog Budáról,
Távozott hű szivvel a szép Ilonkától.

Sokáig nézett még szép kedvese után,

Mig szomorún tért be kis háza ajtaján,
38

Midőn durva kézzel valaki érinti,

Es merengésiből nyersen felrettenti;
Mondván: „hol van fiam!“ a büszke nádor volt
Rettegésében a lány majdnem szörnyet holt.
S midön látta Országh hogy Akos nincsen ott,
A remegő lányhoz illyen durván szólott:
„Ilonka ! fiamat verd ki a fejedből,
Mert kiseprűztetlek ebből a vidékből
Vén bolond atyáddal, ha rája jövendek,
Ha meg tudom hogy kapsz, vagy irsz is levelet.“
Es azzal ott hagyta Ilonkát tört szivvel,
S vissza indult fényes nagy kiséretével.
Kiirja le mostan Ilonka fájdalmát,
Kinek igy széttépték boldog arany álmát!
Másnap diszes lovas sereg kanyargott le
A várból, és Ákos szinte ott volt vele,
Vágyakozva nézett a völgyi ház felé,
Hol a hű szerelmet hü szivben fellelé.

Ilonka is ott állt kis kertecskéjében

De a bánat könye csillogott szemében!
Hogy is ne, mikor a nádor megtiltotta
Hű szerelmét neki; s keblébe fojtotta,
S ottan meggyilkola minden reménységet!
Oh az illyen seb fáj, lelket s szivet éget.
Budán, az udvarnál fény és pompa között,
 39

Guthi Országh nádor lakába költözött.

Első teendője Akosnak az vala,
Hogy Ilonkájának egy levelet ira.
De a nádor minden utat már elzára,
S Ilonka levelet csak hiába vára,
Mert Országhnak olly hű cselédei voltak,
Hogy minden levelet titokban elfogtak,
S hogy Ákosnak többé alkalma ne légyen,
Apja hozzáigy szólt: „Fiam az nagy szégyen,
Hogy te a pórleányt feledni nem tudod,
Azért halljad mostan a mit neked mondok:
Ha még egy levelet irsz, mert én meg tudom;
Becsületemre s ösz szakálamra mondom,
Megseprüztetem ez álnok paraszt leányt,
Ki az én fiamnak illy kelepczéket hányt!“

Ákos egy szót sem szólt, s feltevé magába

Hogy senkit mást mint nöt nem viszen lakába
Ilonáján kivül, és hű marad hozzá,
Bárha egy levelet sem küldhet is hozzá.
Elhagyottan mint a párja vesztett madár
Ult kertecskéjében Ilonka, és köny ár
0mlott szép szeméből bánatos arczára,
Mint tavaszi esõ kertje virágára.
Oh! de hol van arcza viruló tavasza?
Azt a mély bánatnak zord szele hervasztja.
40

Hiába a napfény, hiába madár dal,

Ilonka csak hervad kertje virágival.

Ujra jött a tavasz ezer virágival,

Mosolygó egével és boldogságival,
Ilonka szivében bánat ütött tanyát,
Melly elfogyasztá az élet vidor lángját.
Két éve hogy még sem tudá felejteni,
Kit egész szivéböl tanula szeretni,
S midön a pacsirta már a fészkét rakta,
S a fürge fürj a zöld vetéseket lakta
Ilonka hű szive elhamvadt létével,
S a halál karolta át hideg kezével.
A teritőn ott a picziny házikóba
Mint letört liliom feküdt szép Ilonka,
Világtalan atyja mellette virasztott.
Szivén mint szemében olly bus éjjel lakott.
Ugyan azon napon érkezett meg Ákos,
Oh de mit tudta ő, hogy e nap illy átkos.
S még atyja a nádor kitüntetésekkel
Megérkezett fiát készül ünnepéllyel
S harczi játékokkal, fogadni fényesen:
Ákos a szerelem szárnyán fut sebessen
Viszontlátni a hű, a szerető kedvest,
És szíve a kéjben és örömben repdes.
De mint a villámtól sujtott tölgy leroskad,
 -
41

És hüséges ajkán a jajszó elakad,

Szive megrepedt, s ő élettelen omla
A teritőn fekvő kedves szép halottra.
S a kis völgyi házban, fájdalom! két halott;
Az egyetlen fiu, s Ilonka nyugodott.

Fön a büszke várnak fényes csarnokában

Jajgat, sir a nádor vérzõ bánatában,
S a vig ünnepélyből készül halotti tor,
Fájdalmában tépi ösz háját a nádor,
De a halottakat már fel nem keltheti,
Szép egyetlen fiát fel nem élesztheti:
Habár az országnak hatalmas nádora,
Silly nagy uradalom korlátlan egy ura.
És nemzetségének ö utolsó sarja,
Efiában kihalt hirneves családja.

A vár tornyainak szomorú harangja,

S a kis völgyi falu csengetyü szózata
Egyesülve sirnak szomoru nyögéssel,
S hivják az élőket vágyó epedéssel,
Mig egy jobb világban a hü szeretõ pár,
Orök boldogságban ime egyesült már.

Fönn a szikla várnakgyászoló lakói,

S a kis völgyi falu siró jobbágyai
 •
42

Két koporsót tönek örök nyugalomra,

S virágokat tüznek a kisded halomra;
Mellyben nincs különbség ur és szolga között,
Nincsen czivakodás rang s születés fölött.

És ezen sírókról nevezték Sirokot,

Hol a sors két szivvel illy borzasztón játszott.
Még állnak falai megemlékszünk róla,
A derék Ákosra, s a kedves Ilonra,
Kik a dölyf s büszkeség aldozati lettek
Es igy csak a siron tul egyesülhettek.
|

vagy:
a föld alatti rabló vár.
Be sok rege szól már te rólad oh Csejthe!
Millyeket emberi kebel nem is sejte.
S olyanok történtek már falaid között,
Millyeken az ember méltán megütközött;
44

Kivált midőn ezer négyszáz hatvanegyben,

Svel a dult hadával Nyitra vármegyében.
Csejthevár akkoron erős bástyáival,
És lomhán könyöklő jó nagy álgyuival,
Félelmes réme volt minden utazónak,
S a megyében lakó szép hajadonoknak.
Mert ha Svela uram a csehek vezére,
Szép leányt vagy utast megsejte, kezére
Kerité azt rögtön, csellel vagy erővel,
Rabolni megszokott ádáz seregével.
S a merre a Vágh folyt félelmes volt neve,
A gazdag mint szegény egyiránt rettegte.
A nagy igazságos Corvinus Mátyáshoz,
A magyar akkori dicső királyához,
Folyvást ment a panasz a cseh rablók iránt,
Kik raboltakfalun s városban egyiránt.
Azért ellenök hát egy sereget külde,
És kiirtásukat rögtön megrendelte.
Hogyan történt mindez, elmondom iziben,
Azért hallgassátok kérem figyelemben.
A Vágh jobb partján állt Budetinnek vára
Svelának foga fájt annak asszonyára
Ifju Csáky grófnak bájos kedvesére,
Bebek egyetlenegy kedves gyermekére
Katalin ra, kinél szebb s bájosb hajadon,
Nem vala sem innen sem tulan a Vághon.
 Egyszer Svela hetedmagával a várba,
Bemegy alkonyatkor zarándok ruhába.
S a vendégszerető Bebek mint magyarhoz
Illik, ülteti őt fényes asztalához.
Kézről kézre jár a borral töltött serleg
A sok vendég vigad, s egymással enyeleg,
Senki sem gyanitja hogy ott bárány bőrbe
Farkasül, e nemes diszes uri körbe.
Most titkos jelt cserél Svela társaival
S egy pillanat alatt minden barátival,
Le van fegyverezve a ház ura; s egyben
Ott áll a hét rabló talpiglan fegyverben.
Svela szól, hogy a ki megmozdul helyéből
Vagy segélyért kiált meghal, és övéből
Pisztolyt von ki, és azt Katalinra szegzi
Még másik karjával rögtön átövedzi,
S az elájult leányt viszi mint a szélvész,
És az éj homályban mint tünemény elvész.
Egy éles fütty pedig tudatja társival,
Hogy már biztos helyen vagyon prédájával.
Azok is hirtelen elfujják a gyertyát,
S mire Bebek eszmél s keresi leányát,
És a vendégek mind fegyver után nyulnak,
Semmi nyoma sincsen már a hét rablónak.
Mintha mindnyáját a föld nyelte volna el,
Eltüntek, enyésztek ritka ügyességgel.
46

Képzelhetni mily nagy volt Bebek bánata,

Hogy szép Katalinját Svela elrabrotta.
Osszegyüjté tehát minden embereit,
S a szomszéd nemesség sok fegyvereseit,
Követeket küldött Mátyás udvarába,
Ki e galád tetten méltó bosszujába,
Svela ellen küldé „fekete seregét, *
És még vagy hat ezer bátor fegyveresét;
Osz Bebekre bizta fővezérséget.
De Svela neveté mind e készületet,
Mert ő még a sereg a várat kerité.
Mint a vakondok a föld alá merité,
Magát, s a seregnek háta mögé kerül
Ott gyujtogat rabol, és ujra elmerül
Az általa ismert rejtekbe föld alá;
És senki sem látja, tudja merre hová.
Az ostrom álgyuk már felvoltak állitva,
S mindennap temérdek lőszer lőn szállitva
Budáról Bebekhez, s az álgyuk torkából,
Svela várába hullt bomba s golyózápor.
De ezt a vad rabló szüntelen nevette,
S rejtett álgyuiból ritkán felelgete;
Hanem sokszor éjjel a várból kicsapott,
S a vivó seregben sok kárt is okozott.
Mire üldözőbe vehették mint ürge,
Eltünt nyomtalanul valami gödörbe.
 47

Hát szegény Katalin mit csinál a várban?

Uszik éjjel nappal fájdalmas köny árban.
Nem is tudja szegény, hogy szabaditói
Közelében vannak, a vár hős vivói.
Mély szikla üregben rabul ott ül szegény,
Szabadulására nincsen semmi remény.
És Svela mindennap gyötri szerelmével,
De Katalin tekint reá megvetéssel;
És a hős leánynak egyetlen védője,
Gyöngyökkel kirakott hegyes aczél tőre,
Melyre megesküdt, hogy Svela ha érinti;
Azt rögtön hófejér keblébe meriti.
És igy a vad rabló nem mer hozzányulni,
Erőszakot sem mer ellene használni,
Remélvén, idővel megunja a leány
A börtönt, s szerelmet neki önkényt ajánl.
E közben az álgyu bömböl éjjel nappal
Csejthe várnak fala dől roskad halommal;
Az ostrom lajtorják fel is állitatnak,
S a rohanó hadak fel a várba hatnak.
De üres az, s nyoma sincsen a cseheknek,
Mindenestől mint az árnyék, mind eltüntek.
Csodálkozott Bebek, és itten cselt sejtve
– Nem tudván gyomrában mit rejteget Csejthe,
Kevés őrizetet hagyott vigyázatul,
Ujra kivonult a meghóditott várbul,
48

És azt három sorban egész Budetinig

Körül fogva, kezdé kutatni Trencsinig.
Egyszer a mint éjjel Katalin jegyese
Az ifju gróf Csáky, és egy fegyverese
A cserjét kutatták nehány katonával,
Hallanak vig lármát vegyest hahotával,
Mintha messze a föld gyomrából jőne fel,
S ott az odvas fában egy alak tünik el.
Hirtelen utána erednek, kutatnak
S az odvar fában im lépcsőkre akadnak.
Jeladásukra a táborból több csapat,
Erkezik és rögtön kutatják az utat.
Fáklyákat gyujtanak s hősi elszántsággal
Lemennek az ürben vivni a sátánnal.
Elől Csáky megyen kivont éles karddal,
S utána hű népe erős zárt sorokkal.
Hallák már a lármát, danát,vig hahotát
S látták a cseh rablók pokoli tanyáját.
Midőn előttük gyors kalapácsütések,
Hangzanak, s a rablók lámpái eltünnek.
Előre! előre! hangzott Csáky szava,
És midőn vagy kétszáz lépést tett még tova,
A keskeny folyosót egy erős fal zárta
Bámult a hős Csáky, mert ezt még sem várta.
Vissza! vissza! mert még elzárják utunkat
Hangzott most; elég hogy találtunk olly utat
 49

Mellye rablófészek kebelébe vezet,

Ide kard helyett kell hozni más szereket.
És a bátor csapat ujra kivonula,
Hozván magával mind azt, mi ilyen utra,
Mint imez, szükséges; ugy mint: ásót, kapát,
Veremvágót, és az aknászok lámpáját.
Mindég mélyebben hatoltak már befelé,
Hol tágas üregbe le, hol meg felfelé,
Midőn egy vaskapu izmos zárt ajtaja,
A bátor csapatnak vészes utját zárja.
A kapun belül a vigadóknak zaja
Tompán és megtörten hangzik ki.Csak rajta!
Riad Csáky s kezdi döngetni a kaput,
Hogy reng bele a bolt, és viszhangja szét fut.
A sok folyosókon, s hosszan reszketve jut
Svelának fülébe, ki dühtől sáppadtan,
A teritett asztal mellől most felpattan.
Elvagyunk árulva! fegyverre legények,
S a csehek sáppadva vezérökre néznek. /

Mert lesből gyilkolni bár igen jól tudnak,

De nyilt harczban mindég gyáván el is futnak.
S most hát a mint sáppadt vezéröket látták,
Arczán a remegést s félelmet olvasták,
Ki merre bujhatott elbujt a sziklák közt,
Hogy a berontókra majd lesből lövöldöz.
Szabadulásra csak egy út volt nyitva
még
50

Katalin börtöne, most oda hordatta,

Svela minden kincsét, s a nyilás elébe
Nagy szikla darabot rögtön hengerite.
Már enged a kapu, robajjal beomlik
Körüle a szikla repedez és omlik.
S ott áll Csáky erős bátor hada előtt,
Kire rejtekéből egy rabló reá lőtt.
De nem talált. Hamar az egész boltozat,
Reszket a lövések s fegyer zörgés alatt.
És egyenként húzták elő a rablókat,
A gyáva éltökért hőn rimánkodókat.
Ezek vallották ki, hogy Svela hova lett,
És velök tolatták el ama nagy követ
Melly a nyilást zárta, s a rablók vezére
Igy került az ifju Csákynak kezére;
De már mint halott, mert Katalin hallotta
A harcz zaját, s a mint kincseit hordatta
Svela a barlangba hova őtet rejté,
Hogy érette jöttek mindjárt meg is sejté,
Ámbár a gaz rabló, mivel már belátta,
Hogy nincs szabadulás, még oda hordata
Tiz nagy hordó lőport, s azon pillanatban
Midőn berontottak az volt szándokában,
Hogy azt fellobbantsa, és majd igy haljon meg
O maga, Katalin, s a berontott sereg;
De a hős Katalin a mint ezt meglátta
 51

Tőrét bátran Svela keblébe mártotta

S a hazát megmenté illyen szörnyetegtől,
Kedvesét és magát pedig a veszélytől.

A két szerető most egymásnak nyakába

Omlott, azután meg atyjoknak karjába,
Ki e szent frigyet még a szikla ölében
Lent a rabló várnak sötét fenekében
Megáldá, s a csapat öröm könyek között,
Fel a napvilágra ujongva költözött.

Svelát ottan hagyák önásta sirjában

S a többi rablókra Mátyás Buda várban
Halált mondott, és a várat hős Csákynak
És szép arájának Bebek Katalinnak
Adta, s a lakomán maga is megjelent,
Mondván a szép párra egy királyi éljent.

4*
 |
| | |:
Ss |
| ||
|

vagy:

a szerelem hatalma.

Messze hol a Körös a hegyekben ered,

És a Királyhágó fel az égbe mered,
Fekete tó sziklabérczinek ormain,
Egy, egy szélkakassal magasló tornyain,
 53

Áll a Feketetó egyedül magába,

Mint mikor hatalmas sas száll a sziklára,
És vizsga szemével nézi a vidéket,
Kémlelve hirtelen erdőket, bérczeket,
Hogy kövér prédája hol rejlik azokban,
Mellyre e leséből hirtelen rá robban.
Feketetó is igy nézett le a völgybe,
És a benne rejlő békés kis helységbe.
A hires Szondi Pál birja Feketetó várát,
S benne rejtegeti gyönyörű leányát
Katalint, a Körösvölgy legszebb virágát,
Es öregségének drága szemvilágát.
Szép is volt Katalin, angyali termetü,
Jóltevő, résztvevő szelid természetü.
A szegény, ha nyomta őt ólom teherül
A nyomor, és hozzá elment, vigasz nélkül
Nem bocsátotta el háza küszöbéről,
S az inség könyeit letörlé szeméről.
Feketetóvártól mintegy órányira,
Mogorván néz alá Élesd ormaira,
Sólyomkővár ennek, Kún János az Ura,
Es meg Kálmán, Kunnak egyetlen egy fia.
Az öreg Kun komoly, magába zárkozott
Mogorva vén ember, és az az átkozott
Szokása van, hogy ha valaki megbántja
Bármily csekélységgel, halálra utálja
54

És soha, de soha nem bocsát meg neki,

S annak egész házát gyülöli, megveti.
Épen ez az eset Szondi és Kun között
Kiket hajdanában egymáshoz kötözött
Baráti jó viszony, most egymást gyülölik,
És a hol csak lehet halálra üldözik.
Mert mikor még hajdan mind ketten ifiak
Lánytüz nézni egykor egy házhoz akadtak,
Szondi Pál nyeré meg a szép lány szerelmét,
S szerelmével együtt pedig aztán kezét.
Azóta halálból gyülölé Kun őtet,
S nejök halála sem békité ki öket.
Éltek mind a ketten árva özvegységben,
Orömük egyedül telvén gyermekükben.
De Katalin s Kálmán nem igy gondolkoznak,
Atyáik gyülölségében nem osztoznak,
Hanem ugy becsülik és szeretik egymást,
Hogy rólok ellehet azt mondani bizvást,
Mikép két szivöknek ugyan egy érzése
S szerető keblöknek lángoló verése.
Felépiték régen már a reményházát
Lángoló szivöknek ezen szentegyházát;
S vártak az időtől hogy atyáik szive
Meglágyul s leolvad a gyülölség kérge.
S ők majdan boldogak lehetnek még egykor,
Addig pedig várnak, mit hoz a jövő kor.
 55

A szép Katalinnak volt fejér galambja

Ez volt az ártatlan szerelem postája,
Mert ezt megtaniták, hogy Feketetóból
A körül keritett erős szikla várból
Elrepült Sólyomkő várába levéllel,
S onnan megint vissza ment a felelettel.
Most is ott turbékol a fejér galambka
Piros száját éri Katalinnak ajka,
Mellyből mézes buzát szedeget, s szárnyával
Legyezgeti a szép leányt, ki ujjával
Kötözgeti fejér nyakára levelét,
Mellyben tudósitja Kálmán hű kedvesét,
Hogy az öreg Szondi megyen fel Budára,
Nagy Mátyás királynak látogatására;
Mert betört az ellen, és pusztitva kelt át
Erdély határára, elfoglalá Moldvát.
És csak hat hét mulva, tér vissze sereggel
Hogy igy az itt levő bátor vitézekkel
Utját állja neki. A galamb elrepült,
Kálmán rá gondolva, ép az ablakban ült
És elábrándozott a bájos jövőről,
Katalinról, s annak leghűbb szerelméről,
Midőn a kis galamb turbékolva szállott
A nyitott ablakba, hova szálni szokott.
Ott is várta már a mézes buzán kivül
Kálmánnak örömben repdeső szivébül
56

A legszebb üdvözlet, és rögtön sietett,

A galamb nyakáról oldni a levelet.
A mint a leverő hirt Kálmán olvassa,
Atyjával azt rögtön, még az nap tudatta.
És szép Katalinnak küldött feleletet, -

S a vár védelméről rögtön rendelkezett.

A várjobbágyság mind fegyvert fogott legott,
Es minden félthető vagyont már felhordott
Sólyomkővárában, és szállott táborba
Az Erdélybe vivő kolozsvári utba.
Az ellenség is jött bosszu kanyargással
S török szokás szerint „Allah* orditással,
Mint az árviz, mindent feldulván utjában,
Nem kimélve semmit, és a prédálásban
Tünteté leginkább ki átkos erejét,
Patakként ontván ki a nemzetnek vérét.
Kálmán hősiesen már több csatát vivott,
És derék atyjával mindenütt jelen volt
Hol a veszélytőle kivánta. De végre,
Elfogyott mellőle harczoló serege.
Sólyomkő várába kelle vonulnia,
S ott élet halálra, küzdeni vivnia.
Sólyomkő igy be lőn egészen keritve
A vad ellenségtől, mely a dühtől égve
Ostromló álgyuit már fel állitatta,
S a várba a bombát és kártácst hányatta.
 57

De erősen védte magát Kun és fia

És sok pusztitást tett Sólyomkő álgyuja
Az ellenség között. Egy reggel azonba
Sáppadtan rohan be egy szolga a várba,
Jelentvén Kálmánnak, hogy a lőportorony
Ha segitség nem jő, felgyullad, s akkoron
Egész Sólyomkő vár a légbe repül fel,
S halommá lesz baráttal ugy mint ellennel.
Siet rohan Kálmán a vésznek helyére,
S im a fejér galamb leszálla fejére,
Hó nyakán hozván a Katalin levelét,
Mellyben a hű leány irja, hogy kedvesét
Szabaditani jő, csak nehány óráig
Tartsa ki a csatát, mert ő akkoráig
Tiz ezerjó harczos vitézzel ott terem.
Erre a levélre, a csüggedt lelkeken
Uj remény merül fel, s a leggyávábbak is
Vivnak uj erővel, dühösen, mint tigris.
A torony már meg van mentve, és Kun János
Jobbját nyujtva igy szól harczoló fiához:
„A galamb meghozta szabadulásunkat,
Azért elfelejtem márvillongásunkat
Szondival, s ha a harcz elmulik itt kezem,
Hogy Katalint magam számodra megkérem!“
Milyen öröme volt Kálmánnak, hogy hallá
A mit atyja mondott, azt le kiirhatná!
58

De ujra szólott az álgyu bő ércz torka,

S megujult a harcz, s a megrongált sánczokra
Már tódult az ellen; midőn mint a vihar
Melly erdőt és bérczet összedul és zavar;
A tiz ezer magyar, élükön Katalin,
Az alföldi puszták legsebesb lovain
Ront az ellenségre,véletlen hirtelen *
Hogy az meghátrálni és futni kénytelen,
Ott hagyván álgyuit és társzekereit,
És halottjainak számtalan ezreit.
Végre Szondi is jő a tartalék haddal
S csodálkozva nézi leányát Kálmánnal
A futó ellenség sorait üldözni,
S az öreg Kun Jánost öröm könyet sirni.
Nehány napra Szondi a magyar sereggel,
Megmenté kis Moldvát a kies Erdélylyel
Minden ellenségtől, s mint győztes hadvezér,
A királyi haddal Kolozsvárra betér.
Ott három nap pihen, lakomákat tartva,
Midőn szép Katalin nyakába omolva
Az egész történet folyamát elmondja,
S hogy e győzelemnek egyedül galambja
Volt oka, mivel ha Sólyomkő el esik,
A törököt könnyen onnan ki nem vetik.
Kálmán igazolja mit Katalin mondott,
Kun János pediglen jobbját nyujtja legott,
 59

S a két öreg harczfi kiket elválasztott

A gyülölség egymásnak hű jobbot nyujtott.
S a szabadult honnal együtt örvendének,
És két gyermekökre büszkék lehetének;
Mert azok nélkül tán az ellen hatalma,
Nem lett volna soha illy könnyen megbontva.
Nem sok a mit immár el kell még mondanunk,
Hanem azért mi is ha tetszik ballagjunk
A hadsereg után Sólyomkő várába,
Hol a kis galamb szált Kálmán ablakába.
Ott turbékol már a kis galambka régen,
De mézes buzája már elfogyott szépen.
Azért most kétszeres adagot is kapott,
Mivel ő mentette meg Sólyomkő várat
És alapitá meg Kálmán boldogságát,
Midőn bevezeté oda szép aráját.
Mert a két öreg ur atyai áldását
Tőlök meg nem voná, hanem lakodalmát
Szép gyermekeiknek együtt megtartották,
Az egész vármegyét reája meghitták.
Sokáig éltek igy együtt boldogságban,
S a két öreg urnak a sok unokákban
Végtelen örömök volt, midőn estenden
Együtt beszélgetve a vári erkélyen,
Megemlékeztek a régen mult időkről
A barátságra vált régi gyülöletről,
60
•

A fejér galambról, a bősz ütközetről,

Egyszóval mi őket érdekelte, mindről.
De végtére galamb, és család elveszett,
A mulandóságnak karjába enyészett.
Csak a két vár romja áll maiglan is fen
Mig alattok uj lét ébredez a völgyben,
S legfelyebb a rege emlékezik rólok,
S igy egymásra tolulnak évek s századok.
Csak egy nem mulandó a lélek az maga,
S századokra fénylik át dicső sugara.
 vagy:

a szent fogadás hatalma.

(legenda)
Záguldva ront be a tatár az országba,
Fogván sok keresztényt átkos rabigába.
Dul és égetfalvat, ékes városokat,
Oli, mészárolja szegény polgárokat.
62
Sír a magyar nemzett keserű könyeket, -

Elébe állitja a sok vitézeket.

És negyedik Béla a király mindenét
Felajánlja; hogy az országnak ellenét
Vitéz seregével megverje, elrontsa,
S ez árva hazából végkép elpusztitsa.
De Szegednél Béla elveszti a csatát,
Hagyván a tatárok kezében sok prédát,
S fut a megmaradt hű de kicsiny sereggel,
Fut Horvátországba bé nagy sietséggel.
Ott a tenger partján siratja hazáját,
S annak rettenetes ádáz pusztitását.
Nem segithet rajta a busuló király,
Szomorodott szivvel a hon határán áll.
. A királyné asszony vigasztalja szegényt,
S vérző kebelébe önt buzditó reményt.
Egyszer sok álmatlan éj után szemére
Megjő a jóltevő álom, s karszékére
Leülvén a király, csendesen elalszik,
Sfáradt lelke a szép jövőről álmodik.
Álmodja hogy neje leányt fogna szülni,
Ki szebb lesz angyalnál és fog részesülni
Az isteni malaszt legdrágább nemében,
És szentté fog lenni még itt életében.
S ő mentendi majd meg ellentől a hazát,
Istenhez küldvén fel buzgó imádságát.
 63

És a mint a király felébred reggelre,

Jelentik neki, hogy leányt szüle neje.
A király álmára gondolván örömmel,
Közli mind ezt a jó kegyes királynővel,
Ki egyben ajánlja leányát Istennek
Hogy beteljesüljön álma jó férjének.
Álmodá a király ujra másnap éjjel
Hogy siessen haza Budára nejével
S az uj szülött gyenge királykisasszonnyal,
Mert a tatár már fut iszonyu haraggal;
Pusztitván seregét, oly láthatatlan kéz,
Mellytől ezerenként hul s a halálba vész;
S a mint felébrede reggelre a király
Előtte sok országnagyok serege áll,
Jelentvén neki, hogy égi csuda által
Lett ezen országé a harczi diadal,
Mivel a tatár fut, siet az országból,
Melly ujra szabadul a terhes igából.
Megérté a király mit jelentett álma,
És a mint bevonul ujra ös Budára,
Hol örömriadva fogadja a népség,
Sharsány éljenétől reszket a föld és ég;
Mindjárt összehivja a honnak atyáit,
A főpapokat és a népnek biráit,
Előttök fogadást tesz ünnepélyesen,
Hogy mivel a hont megszabaditá Isten,
64

Illy csudálatosan legnagyobb terhétől,

A pusztitó rabló ádáz ellenségtől,
0 ujszülött lányát a kisded Margitot,
Ezennel Istennek felajánlja; s legott
Azon a szigeten, mely Budapest között
Fel Vácznak áll az ösz Duna partja között *),
Kolostort épittet, melynek védasszonya
Ezennel leend kis uj szülött leánya.
S a szigetnek neve leend Margit sziget,
Hol minden évben ült a király ünnepet
Annak emlékére, hogy a hon szabad lett
S a tatárigától szabadult a nemzet.
Lelkesülten hallák ezt a hon atyjai,
És kiknek közülök voltak leányai,
Szinte ajánlották rögtön tizenketten;
Hogy azokat adják a kies szigeten
Épülendő zárda diszes szerzetébe,
Az egy igaz Isten hő tiszteletére.
A templom s kolostor, egy év mulva ott állt,
Mi a szép szigetnek való diszére vált,
S azt az esztergami érsek felszentelte,
S a kolostorba a szüzeket rendelte.
Hangzott a zsolozsma a Margit szigeten,
Hogy a Cherubimok örültek egekben.

*) A mostan is létező Margit sziget,

 S a szent szüzek között a király leánya,
A szelid Margit is, mint Isten báránya,
Erkölcsben és hitben szépen nevelkedett;
Ragyogó szépségben pedig vetélkedett
Az angyalokkal is, kikkel társalkodott,
Midőn körülötte a világ szunnyadott.
A tizenhatodik évet hogy elérte,
Az ország primását azonnal felkérte:
Más fejedelem asszonyt, hogy helyette tegyen,
Mert ő két társnővel a szent földre megyen.
Hogy Krisztus sirjánál a honra kegyelmet
Nyerjen, és lelkének az örökös üdvet.
S megindult a gyenge királyi csemete,
Két szép társnőivel durva szőr lemezbe,
Mint három az égből repült fényes angyal,
Mezitláb daczolva szélvésszel viharral.
Mennek mendegélnek, s amerre elmentek,
Szende lábok nyomán frispatakok keltek,
Mellyek a mezőket megtermékenyiték,
És zöld partjaikon ezer virág nyiték,
És hol szép estéken alunni nyugodtak, * -
Angyalok lepték el a zöld lombú fákat, • ~ ,
Szövén szenderükbe szép arany álmokat; -
Énekelve Szeraph zengzetű dalokat. , ,
Messze terjedt hire a király leánynak,
Ki hű terjesztője Krisztus szent tanának,
5
66

S a merre elvonult áldák minden népek,

S zarándokutjára virágot hintének.
S mindütt ugy fogadák mint Isten követét,
Ki e rosz világnak meghozandja üdvét.
Midőn a három szüz megjött a szent földről,
Boldog volt a haza, régi sebeiből
Felépült s nyoma sem volt a pusztitásnak,
A tatárok által üzött rombolásnak.
Margit szigete volt mind e jó forrása,
Hova ezrenként jött a sok vak és béna,
És mind szent malaszttal megtelten tért haza,
Bajából egészen épülve gyógyulva.
A szent szüzek között legszentebb volt Margit,
Ki a szegénységnek osztá ki javait,
S maga a szeretet és üdv angyala volt,
Égi dal volt hangja, ha csak egyet is szólt.
A többi lakója e kedves zárdának,
Minden bajokba hozzáfolyamodának,
S hogy ujra fejdelem asszony legyen kérték,
De e kérelemmel őtet csak megsérték:
Mert ő csak Istennek, s hivatásának élt,
Szerette Krisztusát, benne hitt és remélt.
Fönt a fénylő égnek gyémánt csarnokában
Látta Isten, hogy e hű szolgálójában
Milly erős a hit, és hogy földi pályája,
Égbe törő lelke szomoru igája;
 67

Leküldé angyalát, fényes Gábor angyalt,

Hogy ottan már alant megdicsőült angyalt,
Szüz Margitot hozza az üdvnek honába,
Az örökön tartó égi boldogságba.
Fényes Gábor angyal aranyos felhőkön,
Mint tavaszi hajnal állt a hegytetőkön,
Mellyek mint hű örök szegélyezik Budát
A szigetre vetvén ragyogó sugarát.
Szüz Margit imában elmerülve mélyen,
Ült a zárda szüzek közt virág erkélyen,
Hova Gábor angyal terjesztvén sugarát,
Érintve Margitnak szende szelid arczát.
Az égi érintés szellem lehe alatt
Átszellemült a szűz, és bájos dalt hallat,
Mely elbüvölé a többi szüzeket mind,
Erre szüz Margit szép kezével csendet int,
Igy szól társnéihoz: „Befejeztem müvem,
S hogy örökéletbe átmegyek azt érzem;
A mulandó testnek lerázom igáját,
Szentül teljesitem atyám fogadását.
Legyetek erősek hitben szeretetben, *
És az örök élet dicső reményében. -
És e zárda, melyet Istennek emeltek,
S e templom, a melyet ő neki szenteltek - * * * *

Csak addig álljon, mig e nemzet megtartja

Mind azt a mi Isten szent parancsolatja, .
-

-
-
-
68

És muljék el fénye azon pillanatban

Midőn a pártosság kél fel ezen honban
S a kegyelet műve döljön inkább össze,
S benne szentségtörő kezeit fürössze
Az ellenség, mint hogy saját hibánk végett,
Érjenek e falak szentségtelen véget.“
Szólott, elbucsúzott szépen társnőitől,
Szokogvasiró királyi szüleitől,
Lement a templomba ima zsámolyához
Bezárkózott oda mondván társnéihoz,
Hogy hagyják magára, és másnap hajnalba,
Emeljék hulláját márvány koporsóba.
Midőn a szent szüzek mind eltávozának,
S érte szobáikban mind siránkozának,
Égi fény tölté el az egész templomot,
Érintvén sugára vidéket klastromot,
És Gábor angyallal dicsőült szelleme
Szüz Margitnak szállott fel, fel az egekbe.
Másnap szüz társnéi felvették a testet
, Mellyből illy dicsően költözött az élet
Egy jobb, szebb világba, hol Isten országa
Van, mellynek örökké tart a boldogsága.
A testet pompával eltemették szépen,
S midőn a zsolozsma hangzott a szentélyben,
Mindennap szüz Margit árván hagyott székén,
Térdepelt egy fejér alak a szentmisén.
 69

Nem tudta senki sem honnan jött, hová ment,

Mert szentmise után mint árnyék ellebbent.
Szüz Margit árnya volt, mélyen imádkozva,
S a klastromra soká boldogságot hozva.
De midőn uj viszály merült fel e hazán,
És két század mulva török állt határán,
Elmult a tünemény, s szüz Margit jóslata
Teljesült, mivel az ellen szét dulatta
A szent egyházat, és vele a kolostort,
Ülvén dölt romjain bősz győzedelmi tort.
Százötven esztendőt nyögött török iga
Alatt ezen árva, megzaklatott haza.
Pest és Buda között szüz Margit szigetén,
Még most is állanak a romok feketén,
Melyek egy szent élet tanui voltanak,
S most árva emléki a dicső multaknak.
 | |

| Si *****

| |

A (TIMK0TAI NAGY IT(TE

vagy:
a kántor és Mátyás király.
Ül a Czinkotai kántor egy magában,
Iszonyu mogorván a falu korcsmában.
Előtte üressen áll a kupa, s várja
Hogy a korcsmárosné borral megkinálja.
De a korcsmárosné nem ért a tréfához,
És nem akar nyulni mostan a krétához,
Hogy felirja nevét Palota uramnak,
Kinek jó volna a torka csatornának.
Ugyan mind ilyen a csaplárné természet,
S nem adott az Isten nekiek több eszet.
Hogy ingyen adnák a derékjó kántornak
Itczejét akóját annak a rosz bornak,
Melly már sok embert tett örökös koldussá
És eladósodott iszonyu rongyossá?
Mert ha a közmondás szavain indulunk
Egymásnak azt mondjuk: igyunk rongyosodjunk!
Ilyen gondolata volt Palota Györgynek,
A czinkotai jó érdemes jegyzőnek;
Kit magyarul a nép kántornak is hivott,
S ki búfelejtésül éjjel nappal ivott,
A mint ott üldögél, kivül hahotával
Jöve Mátyás diák, hűséges társával
Beszáll a korcsmába a szép menyecskéhez,
Falu korcsmárosa szép feleségéhez.
Kezet nyujt Palota György urnak egyszerre,
Es a korcsmárosné sürg forg arra erre;
Nem találja helyét a csinos diáknak,
És egy kissé öreg, de vidor társának.
Törüli a széket, asztalt és a kupát,
A konyhába szidja szolgáló leányát,
72

Hogy mért nem söprötte ki a szobát pitvart,

És kezd az urával iszonyu perpatvart;
Hogy az szegény azt sem tudja ijedtében,
Hogy miféle állat vagyon a kezében,
Kulcs e avagy bögre, hordó e vagy kanta
Amugy összehordja felesége Anna,
Szólván ilyenképen; „ugyan kend léhütő,
Mit vesztegel itten, nem is látja hogy jő
A sok vendég, no hisz jó látom hogy immár.
Megint sokat ivott kend részeges szamár,
Lóduljon izibe, hozza a bort frissen,
Itt áll a sok kanta, és mind van üressen.
Mit bámul ha mondom, ennye teringette,
Az eszét ma megint ugyan hova tette.*
A szegény korcsmáros csak hogy béke legyen,
És feleségének is kedvére tegyen,
Hordja a pinczéből a bort szakadatlan,
Izzad, sül fő benne mint a tele katlan,
Mellybe a szolgáló mind a két kezével
Rakja a fát, hogy a tüz csak sütörékel
És ugy sziporkázik, mint a szép menyecske
Diákra függesztett két villogó szeme.
Mert meg kell jegyeznünk, hogy a korcsmárosnék,
Kivált ha világravaló szép menyecskék
Szeretik a csinos nyalka diákokat
Jobban mint léhütő és gyáva urokat;
 73

Kivévén egy kettőt, – no de ezt magára

Ne vegye az olyan, a ki csak urára
Tekint, és más férfi nem érdekli őtet,
S nem tart férje mellett semmi szeretőket.
Mátyás diák sem jobb a többi diáknál
S mint mondani szokás: diákné vásznánál,
Ö is rá kacsintgat a szép menyecskére
És bizony nem vigyáz oly nagyon kezére,
Hogy az néha néha el ne tévedjen hát,
És meg ne csipkedje szép asszony orczáját.
Ez azonban mind csak dévaj kómédia
E romlott világnak behozott módija,
Mi ellen senkinek sincsen kifogása,
Még a száját meg nem égeti a kása.
De hogy tovább menjünk e történetünkben,
A mint megérkezett Mátyás a csapszékben
Rögtön Palota urbátyát üdvözlette,
Miután menyecske arczát megcsipkedte.
És most már eloszlott Palota arczáról
A bú és minden gond, mert legjobb borából
Hozott a korcsmáros, és párjával tette
Az itczét a megjött vendégek elébe
Mert nem türheté azt Mátyás diák soha,
Hogy vele ne igyék derék jó kántora
Hires Czinkotának, hol sokszor megjelent,
És a korcsmárosnak nem csinált ám szégyent.
74

Ittak idogáltak a jó kántor urral;

Midőn Mátyás diák kezdi illyen szóval:
„Hej Palota bátyám,im el kéne menni,
S a korcsmárosnét is kellene fizetni.
Azonban hon hagytuk mind ketten erszényünk,
Csak itt vettük észre, nincs miből fizetnünk,
Pedig már iszonyu éhesek is vagyunk
Nem csak magunk, de künn álló két jó lovunk,
S azokat zálogba nem szeretnénk hagyni,
Mert Budáig sokat kéne gyalogolni.
Ugyan kérjük szépen álljon jót érettünk,
Holnap becsülettel mindent kifizetünk,
Sjöjjön fel Budára, királyudvarára
Ottan majd rátalál király diákjára,
Sinteres fejébe a mit ott csak kiván,
Kezem itt van s ime szavamra fogadván
Kieszközlöm, hogy azt bátyám mind megkapja
Ha most két barátját innen szabaditja.“

Palota a kántor szörnyüködik erre,

Mátyás által mondott furcsa kis beszédre,
Miután hitelt már nekie sem adott
A csaplárné, s pénze krajczárig elfogyott,
De hogy jó barátját, a Mátyás diákját,
Megmentse, hát mit tett, elmondjuk most mindjárt;
Azt mondja várjanak, mig ő majd megjövend,
 75

S addig adassanak csak magoknak mindent.

Mert ő bizonyosan elhozza az árát
És kiváltja mind két derék jó barátját.
Elment. És a király, mert a diákö volt
Side álruhába számtalanszor beszólt,
Nagyon jól ismerte a szegény Palotát,
Ki jó ember volt de szerette a torkát.
Mit csinál Palota? haza megy mendegél
És feleségével ilyen formán beszél:
„Édes jó anyjokom! vidd el a mentémet,
Ezen egyedüli egyetlen kincsemet
Iczighez, hogy adjon rá nehány polturát,
Mert ki kell váltanom a király diákját
A korcsmából, mivel pénze mind elfogyott
S ha holnap felmegyek Budára, ő legott
Kifizeti nekem, s akkor kiválthatom;
No eredj hát édes jó öreg anyjokom.“

A jó kántorné, ki szinte nem haragudott

Mátyás diákra, a mentét vette s futott
Iczighez, és hozott rá nehánypolturát,
S visszabocsátá a korcsmában jó urát,
Hogy fizesse ki, az ott tett adósságot
S hivja vacsorára majd Mátyás diákot.
Addig készitend egy kis túrós galuskát,
76

Meg egy kis tálocska gulyásos húsocskát.

Még Palota Uram elhozta a pénzét,
Addig megölelte Mátyás a menyecskét
S örvendett e jó kis tréfának magában,
S mennyi bor csak akadt falu korcsmájában
Kántor róvására mind megvásárolta,
S valamennyi nép volt azt is megtraktálta.
A kántor elhozta a nehány polturát,
De nem fizethette vele ki az árát
Mennyit Mátyás diák és társa megivott,
Kiket vacsorára tüstént meg is hivott.

Mátyás, hogy a tréfát még továbbig üzze,

Mivel miként mondá nincs egy garas pénze,
Társának lovát is ott hagyta zálogba,
S ugy ment vacsorára a kántor házába.
A kántornak neje nem találta helyét,
Elsózta a tésztát, meg a húst, s pecsenyét,
S a láda fenékre dugott egy márjásból
Hozatott négy pint bort a falu korcsmából.

Mátyás őtet is meghitta, hogy Budára

Jöjjenek el hozzá holnap tiz órára,
S a kapuban álló őrtől csak kérdezzék,
Hol van Mátyás diák, hogy oda vezessék.
És midőn elváltak, megigéré nékik,
Hogy majd az udvarban mind beteljesitik,
Mind azt mit kivánnak, azután el méne,
Mint a szél repült el vele tüzes méne.

Másnap reggel a jó Palota nejével

Megindult Budára lobogós ingével,
Mert a mente ott volt Iczignél zálogba,
Hét jó polturáért hűvösre befogva.
A király már tudta az egészet, azért
Rögtön elküldött hát az udvari szücsért
És egy halom mentét hordatott fel vele,
Ugy hogy a mentékkel lett egy szoba tele.
A kántorné asszony számára pediglen
Több szép kész ruhákat és arany csipkében
Gazdagfőkötöket tétetett melléje,
És ugy várta mikor érkezik vendége.
Ime egy apród az ajtóban most meg áll
Trónjára ül diszben erre Mátyás király
Körülötte vannak fényes ország nagyok,
Az egész kiséret az aranytól ragyog.
Be jő most Palota uram is nejével,
De csak mente nélkül lobogós ingével,
S a mint ott a trónon Mátyást megpillantja
Majd elvész az esze magát elkiáltja:
„Jaj! kegyes királyom, könyörülj fejemnek
78

És itten e szegény jó feleségemnek.*

Mátyás pedig igy szólt: „jó derék emberek
Ti nem büntetést, jutalmat érdemeltek
Hogy kiváltottátok, s megvendégeltétek,
Titeket szerető fejedelmeteket.
Azért az a mente mind tied Palota,
Emlékezz meg róla, hogy a király adta.
Te pedigjó derék Palotának neje
A mit ott látsz tied, s ha több kell jöjj ide,
A vacsora diját a mit nálad ettem,
Majd még ma ebédnél hidd el megfizetem,
Mert ma vendégeim lesztek mind a ketten,
S mit tegnap igértem azt ma teljesitem.
Milly kegyelmet kivánsz mond hát meg Palota
Mellyről emlékezzék meg egész Czinkota.“
Palota habozott, s az örömtől szólni
Nem tudott, mig végre igy kezdett hatolni:
Ha már uram király! adsz nekem kegyelmet,
Kérlek hát érettem tedd meg azt az egyet
Hogy legyen nagyobb a czinkotai itcze
Mert – és itt köhintett – bizony Isten uttse
Alig nézek bele, már üres a kupa,
Azért a mente megy Iczighez zálogba.
A király megadta jó izüt nevetve
Ezt a kivánságot, s egy ezüst serlegre
Rámutatván, melly volt két pint az időben
 79

Rögtön parancsolta, hogy hát jövendőben

Olly itczét adjanak Czinkotán mindenkor,
S benne lőre helyett legyen a legjobb bor.
S igy lett kétszer nagyobb az itcze Czinkotán,
Még Mátyás korán tul több száz évek után.
S az ezüst serleget ajándékul nyerte
A kántor, s fenekét addig nézegette
Mig ki vitték őt is a szent Mihály lován
S régen az enyészet nyugszik hamvadt porán.
És e történet él Mátyásnak korából,
Vettük Czinkotának egy krónikájából.

i V6
Ugy szinte kapható: Bucsánszky Alajos, pesti
kiadó-könyvárusnál, uri-utcza Jankovitsféle szög
letházbeli boltjában, és minden hiteles könyvárus
és könyvkötőnél megszerezhető:
A KÉT

SZIKLA VÁR ERDÉLYBEN,

vagy :

Pál és Jolánka szomoru története.

TIZ KÉPPEL,
melly Krisztus születése után 1095-ből a Konstantiná
polyban irt török kronika könyvből híven lefordítva |
- |

magyarul előadatik
Tatár Péter által.
Ára boritékba füzve 10 kr. pp.

TAMÁS BÁTYA
EGY SZERECSEN RABSZ0IGA TÖRTÉNETE
HARRIET BEECHER STOWE után
IRTA

TATÁR PÉTER.
A szövegbe nyomatott huszonkét képpel.
Ára borítékba füzve 10 kr. pp.
Pesten 1857, Nyomatja Bucsánszky Alajos.
tató tankönyve lesz a régen mult időnek, melly
tettekben és erényben gazdag ugyan, de néha
szomoritó példáit mutatja fel az emberi kártékony
szenvedélyeknek. És mind a tiz kötetke 50 ívnyi
szöveggel és 100 eredeti képpel ellátva csak
1 pengő forintba kerül. – Előfizetést
azért nem nyitunk rá, hogy ne viselje a ráerő
szakolás szinét, hanem ha látja a t. cz. közönség
mit adunk; azt egyszerre, vagy egyenkint hallat
lan olcsó áron megszerezhesse. Igérvén: hogy
ha a közönség részvételével találkozunk, hogy
nem csak e tíz kötet kiadásánál fogunk meg ál
lapodni, hanem tettekben dus hajdanunkatilly né
pies hangzatu regékben husz, söt harmincz kö
tetben is készek vagyunk a t. cz. közönség ke
zeibe illy csinos kiállítással, mint ezek, és fa
metszvényekkel kiadni.

A kiadó.
 ra rátapárna
REGE KUNYHÓJA 2-ik SZÁMÁNAK

1. A hármas kívánság
2. A két fitestvér, vagy a lelkiisméret hatalma
3. Három kérdés megfejtése, vagy: a rektor mini
lelkész.

4. Csejthei vár, vagy: az ártatlan áldozatok | |

-

5. Árva vár története, vagy az átok hatalma

6. Szent Gellért püspök,vagy: az igaz ember halála
7. Cserép-vára, vagy: fö ur és szegény legény.
8. Vrhovina királynéja, vagy: a fekete tó tündére.

-------- agreg%93---------

Pestern, 1857.
Nyomatja s kiadja Bucsánszky Alajos
Kaphatóuriutcza Jankovicsf. szögletházbeli könyvkiadó boltján

Ára 6 kr.

|
Till

|
 TATÁR PÉTER

REGE KUNYHÓJA
-~S-DC/NS DC-D-~

TARTA L M A
1. A hármas kívánság
2. A két fitestvér, vagy: a lelkiisméret hatalma.
3. Három kérdés megfejtése, vagy: a rektor mint lelkész.
4. Csejthei vár, vagy: az ártatlan áldozatok.
5. Árva vártörténete, vagy: az átok hatalma.
6. Szent Gellért püspök, vagy: az igaz ember halála.
7.Cserép-vára, vagy: fő ur és szegény legény.
8. Vrhovina királynéja, vagy: a fekete tó tündére.

PESTEN,
Nyomatja s kiadja Bucsánszky Alajos.
 Ananas
K I V Á NS Á G
-~SXGD-~

Midőn még az ember nem ismert divatot,

S diszes palotákban csak a tündér lakott.
Hanem azért minden ház kapu nyitva volt,
S bent a házban szives házigazda honolt,
14
4

Ki megharagudt ha elkerülte házát

Valami utazó, s be nem tette lábát.
S midőn még közöttünk tündérekis jártak,
Az emberi nemre boldogságot szórtak.
Erdélyország egyik legkisebb helyén,
Mellynek keble a legszebb tündérnőt rejtvén,
Földi paradicsom volt, hová eljöttek
Operencziákról a legszebb tündérek,
Azon korban élt Kund, igen gazdag férfi,
Százával jártak ki szántani ekéi.
A szegénynek adott, étette, ruházta;
A tallért a láda fenékre nem rázta.
Mert a maga étke s jó izü itala,
Csak ugy esett néki jó ha más is vala,
Kivel azt szivesen megoszthotta, azért
Házához a vándor is örömmel betért,
Nem kérdezte ő a vendégnek legelőbb
A nevét, vagy azt hogy talán előkelőbb.
Hanem kezet nyujtott: Isten hozta nálunk,
Igy szólt, üljenek le, s egy pohár bort igyunk.
Midőn egyik este egész családjával
A ház előtt ülne, vagy huszad magával.
Ime oda vágtat egy délczeg levente,
A bajuszát szépen csinosan kikente,
S igy szólitja Kundot: kedves urambátyám,
Mivel a tengeren tul van az én hazám,
S oda már bizony el sem is juthatunk,
Ha merem kérdezni szállást itt kaphatunk?
Csakjere be öcsém, minden vitéziddel,
Van itt számatokra hely nappal és éjjel,
Szólt Kund, s a vitézek meghajtván magokat,
A számos cselédnek át adván lovokat,
Mind a huszan Kundnak szép parolát adtak
És jobb tenyerébe magyarosan csaptak.
Aztán mind annyian áldomást ivának,
S Kund el nem bocsátván tiz napig nyugvának.
A tizenegyedik napon mint hajnalbtt,
A vitézek közül egy Kundhoz igy szólott:
Derék ember! mivel igy :
Hogy kik légyünk erröl egy szót sem kérdeztél,
Tartsd meg emlékedben örökké e napot,
Mert ki velünk együtt itten nálad lakott,
Az Aszyriának legnagyobb mágussa,
Tündér király s egész mese ország ura.
Azért kérdezteti, hogy szívességedért,
És önzéstelen szép magyaros tettedért,
Ha van szivednek bármilyen kivánsága,
Mond meg teljesíti, mert van hatalmába.
Kund megijedt nagyon, mert ilyen vendége
Még soha sem akadt, és a felesége
Nem fözőtt soha sem másféle ebédet,
Tündér királyoknak való ételeket;
6

Hanem turós csuszát, káposztát, de töltve,

S a mi ehhezvaló s jár vele karöltve,
Sütött rá oldalast, kolbászt meg egyet mást,
De jól megkavarta ám a piros rántást.
Azután gulyáshust vagy jó pörkölt bárányt,
Vagy hogy minden napon ne légyen egyiránt:
Nyársra huzatott egy fél ökör czimerét
S öntött salátával ugy adott pecsenyét.
Azért szörnyüképen töprenkedett Kund ur,
Hogy tán mind ezekért haragszik mágus ur;
De midőn kétszer is bizonygatta neki
A levente, hogy mind ezt ura szereti,
Akkor hát erőt vett Kund magán és monda:
Hogy hát neki három kivánsága volna.
Azok pedigime ezekből állnának;
Szóla Kund a tündér deli lovagjának:
Oreg vagyok immár vég órám közelget,
Pedig szeretem ám nagyon az életet,
Azért szeretnék még vagy ötszáz esztendőt
Elni, hogy láthatnám a titkos jövendőt.
Azután megime kertemben van egy fa,
Azt is szeretném, hogy az is megmaradna,
S rajtam kivül a ki ezután rá mászna,
A mig én akarnám mindig ott maradna.
Végre itt van ez a régi tölgy karos szék:
Kivánnám, hogy a kit én bele ültetnék,
Fel ne kelne róla még én fel nem oldom,
Ez volna nekem a három kivánságom.
A levente erre egy nagyot nevetett,
Hogy Kundnak illy furcsa kivánsága lehet.
Azt értem, hogy miért kivánsz soká élni,
De a körtefa és karos szék – beszélni
Igy kezd a levente, – mért legyen tehát olly
Büvös, hogy mindenki maradjon rajt fogoly.
Előtted ugy látszik, szóla Kund furcsaság
Kivánságom, de ha annak okát tudnád,
Igazságot adnál; látod körtefámon
Olly körte terem, mint sehol e világon,
És disze kertemnek; de amint megérik
Gyümölcse, azt éjjel tolvajok leszedik,
S én egyetlen körtét nem ettem még róla.
Azért akarnám, hogy oly ereje volna.
A karosszék pedig, a mi azt illeti,
Ollyan áldott bútor, hogy az nem restelli
Ha ülve marad rajt, kit bele ültetek,
S ha meghallgatod im, adom okát ennek:
A hosszu téli est unalmas óráit
A künn zugó szélvész ádáz harsonáit
Ha megfuja, oly jó itt a kandallónál
Eltölteni egy kis pecsenye és bornál;
És járis hozzám egy igen jó emberem,
És jóizüen eldiskurálgat velem,
8

De a mint meghallja az esti harangszót,

Olly rosz a szokása, mindjárt kereket old,
S én itt üldögélek egyedül és árván.
Azért szeretném, hogy a szék őt megfogván,
Addig maradna itt, meddig én akarom;
Hát mit mondaszjó e három kivánatom?
A lovag mosolyga jóváhagyást inte,
És az izenetet urának megvitte,
Kis idő vártatva hirül hozván Kundnak,
Hogy kivánságai mind megadathatnak.
Még ötszáz évig fog egészségben élni,
S a körtefát a ki merné megrabolni,
Fogva lesz, valamint a ki székébe ül,
Nem kellhet fel többé, s ott marad kezesül.
Kundnak véghetetlen volt az ő öröme,
S a tündérkirálynak szépen megköszönte.
Ki megigérvén, hogy többször eljő hozzá,
De a körtefához, s székhez nem nyul hozzá.
Elváltak végtére vendégei Kundnak,
És sebes lovakon tova robogtanak.

Kund nyugodalmasan nézte az időnek

Folyamát, s századok egymásra mint dőlnek;
A világ ki halt már hétszer körülötte;
Sötet boldogság és szerencse könnyezte,
Igy mult el ötszáz év, Kundnak feje felett,
És ez idő alatt még csak öszebb sem lett.
S gyakran jó kedvében mindig mondogatta:
Hogy a halál őtet szépen itthon hagyta
Vagy elfelejtette, s utolsó embernek,
Ha eljövend napja a végitéletnek,
Ö temetendi el, hogy azután talán
Ö is elballagjon majd a többi után.
Azonban a mint igy álmodozik szépen,
Az asztal végénél borozgatva épen,
Egyik szép délután eszébe jut neki
Hogy a körte fáról is kéne már enni.
Lemegy a kertjébe kedves szép fájához,
S mint egy körtécskét emel a szájához
Hátulról valaki a vállára ütött;
S midőn hátra fordul nagyon megütődött:
Ime kaszájával a szigoru halál
Kund Urunkbátyánknak a háta mögött áll,
Integet feléje barátságos képpel,
De Kundnak nincs kedve érintkezni ezzel.
Ejnye – szól a halál – tán jókor is jöttem,
Talán jó lett volna hatszáz évet késnem,
Olly savanyu képet vágsz rám jó barátom,
Kire én már régen éhes számat tátom.
Bizony – feleli Kund – ravasz nevetéssel,
Nem bánom elmegyek most már kigyelmeddel,
Hanem egy kérésem mielőtt elmennénk
Még is volna, hogy e körtefáról ennénk.
Ollyan szép gyümölcse, ugyan halál Uram,
Kérem másszon fel és egy pár körtét nyujtson,
Mert öreg vagyok már arra hogy felmásszam
S onnét a körtéket a földre lerázzam.
No ezt megteszem, szólt a csontvázas Kundnak,
Együnk aztán menjünk, mert még többen jutnak
Ma velünk Ábrahám kebelébe; azzal
A körtefára mász rettentő nagy zajjal,
S lenyujtja a körtét, de a mint leszálni
Akarna a fáról, nem bir megmozdulni.
No halál uram te meg vagy ám most fogva,
Most te kerültél ám az én hatalmamba.
S addig nem bocsátlak le a körtefáról,
Mig nem biztositassz halhatlanságomról.
Nem lesz abból semmi, dühösködék amaz,
Habár Kund uram vagy akár milyen ravasz.
Feloldom én magam e varázs hinárból,
Várásra te többé már nem számolhatol.
Kund meg csak neveti a halál mondását,
Nem féli boszuját, hanem a kaszáját
Felveszi a földről, s azzal szép csendesen
Fütyölve a házba bemegy egyenesen.
 11

Halál Uram pedig rútul szitkozódik,

Es fa kalodáján nagyon rugdalódzik.
De bár mint kelepel malom módra csontja,
A varázs hatalmat mind ez meg nem rontja.
Reggelre kiáltja: Kund barátom jere,
Adok hát utalványt még egy egész évre.
De Kund azt feleli: örök éltet hagyjál,
És akkor a fáról mindjárt szabadultál.
Ezt a halál sehogy sem akarta tenni,
Kund pedig ez alatt szépen be ment enni,
Hozatott muzsikust, nagy lakomát csapott,
És halál urammal három nap nem gondolt.
Ez alatt a földön egy ember sem halt meg,
Ezen a pokolban nagyon megijedtek,
S Belzebub mérgében imigy kiálta fel:
Valjon halál urfit földön ki fogta el.
Azért rögtön küldött vagy három ördögöt,
Hogy a földön bárhol csak keressék fel őt.
Azonban midőn a három nap már eltelt,
És Kund urunkbátyánk jókor reggel felkelt,
Halál uram imigy szólitá meg őtet,
Hogy még enged neki ötszáz esztendőket.
Nonem bánom szólt Kund, s rögtön eltávozott,
Es a házból tentát,papirt, tollat hozott,
A halál urral egy kontraktust iratott,
Mert egyáltalában szavában nem bizott.
12

S midőn a kontraktus Kundnak zsebében volt,

A halálhoz szépen mosolyogva igy szólt:
No most szállj le onnan; le is szállt izibe,
S futott mintha vitték volna puska hegyre.

Ujra gond nélkül élt Kund ötszáz esztendöt,

Boldogitva sok jó embert, s a jövendőt
Nem is vette észbe, nem sokat törődöt,
Ha körötte a sok nemzedék törlődött,
De mégis midőn egy szép őszi délután,
Déli álmat aludt a jó ebéd után,
Felébredve a mint pipára gyujtana,
A halál irása kezébe akada.
A dátumról látta hogy már nem sokára
El kell menni arra a végső utjára,
Mellyet oly ügyesen eltudott kerülni,
Hogy lehetne most is a halált felsütni.
Azon gondolkozott épen a bor mellett,
De biz az ősz elmult, és már hideg tél lett.
Megint azt gondolja hogy tán itt feledte
A halál mióta ugy megijesztette.
Azonban egyszer csak kopogtat az ajtón
Betoppant és köszön, de nagyon nyers hangon.
 llllllllllllll
| |
| :

Kund pedig rá mordul, miért jösz illy későn,

Mert rég meguntam már itt magam e földön;
Azért rögtön megyek most veled örömmel,
Csak kész legyek ime végrendeletemmel.
Addig kérlek ülj le a kandalló előtt,
Melegitsd meg magad, hozok pecsételőt
S lepecsételvén e végrendeletemet,
Rögtön átveheted megunt életemet,

A halál pediglen semmit nem sejditvén,

Fejével mindenre igenlőleg intvén,
14

Végig nyujtózik a kandalló előtti

Tölgy karszékre, hova a varázs leköti.
Kund pedig felkaczag, hogy ujra rászedte
A halál uramat, s beszédét igy kezdte:
No pajtás már megint kezembe kerültél,
S a mint rég gondoltam, te ujra felsültél.

A halál pediglen ádáz vak dühében

Hadonázott éles kaszával kezében,
S kiabált hogy inkább ezer esztendeig
Fog itt ülni, de már Kundnak az éveit
Egy órával s perczczel sem szoporitandja;
Kund pedig csendesen öt beszélni hagyja,
S rak a kandallóba szurkot és fenyőfát,
Tetejébe dobván egy mázsa kéngyertyát,
Drüszköl halál uram sül fő már a csontja,
Egyszer nagy kinjában magát elkiáltja:

Ugyan hát mit kivánsz telhetetlen lélek,

Nem sokat csak hogy még ötszáz évig éljek!
Szóla Kund s a halál enged neki ujra
És az uj kontraktust rögtön aláirja.
Megtagadván hogy ha majd eljövend megint,
Okosabb lesz mint volt épen csak az imint.
 Kund már ugy megszokta a hosszu életet,
Hogy arra talán már nem is emlékezett,
Hogy őtet is asszony szülte e világra
És mikor jutott hát özvegy árvaságra,
Mert a kik születtek egy időben vele,
Már hamvokkal sem volt koporsójok tele,
Sőt ugy elfelejté az ujabb nemzedék,
Hogy nevét sem tudta az élő ivadék,
Hanem most már mégis Kund is eléglette,
16

Hogy tizenötszáz év repült el felette,

Elkivánkozott hát mégis atyáihoz.
Kik előtte mentek az égi atyához,
Eltökélé azért hogy ha jő a halál,
Vele egy ideig igaz hogy még tréfál,
Hanem azután a kontraktust eltépi,
S e hosszu életet csendesen bevégzi.
Azért elbucsuzott ettől a világtól
Nehány körtét evett még körtefájáról,
Melyről azóta egy körte sem veszett el:
S eltökélé hogy most szép csendesen megy el.
Eljött ujra az ősz, utána a zord tél,
De Kund a haláltól immáron nem is fél;
Mert midőn az szépen annak idejében
Megjelent, köszönté őtet igen szépen ;
És mosolygva nyujtá neki a jobb kezét,
De a halál most csak félve néz szerte szét.

Kund megkinálja őt egy pohár jó borral,

De a halál Uram rég nem él már azzal;
Megkinálja székkel, de csak ugy tréfából,
S kéri hogy hozna egy pár körtét a fáról.
De csontosdi uram váltig szabadkozik,
Tartván attól hogy Kund cselről gondolkozik.
Kund neveti csontos remegő félelmét,
S folyvást kinálgatja ismert tölgyfa székét,
 17

De a halál urfi köszöni, nem ül le,

Csak az elmenetelt, azt nagyon sürgete.

Kund egész életében rendes jó ember volt,

Tiszta jellemében nem volt mákszemnyi folt.
Most hát megcsinálta emberül számláját,
Hosszu életével s kiadta osztályát,
A rá régen váró, s annyiszor csalódott
Halálnak, és csontos karjába fogódzott,
Az irott kontraktust szélnek bocsátotta,
S a végső útat is bátran megfutotta.
Emlékben a hires körtefa és a szék
Még csak egy ember lesz, fenmaradand mindég.

2-ik sz. 2
 A KÉT FITESTVÉR
vagy:

a lelkiisméret hatalma.
A Mátra lábánál csalitos rónában,
Hol sok kallót forgat tova rohantában
A Szinva patakja; Kis Győr helységében,
Angyali gyönyörű szép egyetértésben,
Éltek hajdanában két jó fitestvérek,
 19

Szomorú esetet ezekről regélek.

Az apjokat mig élt, hitták Jó Istvánnak,
A nagyobbik fiut pedig csak Pistának,
A kisebbiknek meg Jancsi volt a neve,
S egymást a két testvér nagyon is szerette.
Együtt már gazdálkodtak több esztendőkig,
Midőn Pista egyszer igy mentegetődzik:
Édes jó testvérem, ne vegyed rosz néven,
Én megházasodom még ezen a télen. -

Mert nagyon szeretem Gálék Erzsikéjét,

Hozok hát a házhoz majd csinos menyecskét.
Mi azért testvérem együtt maradhatunk,
S mint eddig ugy aztán is gazdálkodhatunk.
Te még fiatal vagy, elférünk mi addig
Egymás mellett édes Jancsim valameddig
Csak akarod; aztán Erzsi majd főzöget,
S a ház körül minden munkát elvégezhet,
Még mi künn a mezőn izzadunk fáradunk;
S napi kenyerünkért együtt munkálkodunk.
Megvolt a kézfogó, meg a lakodalom,
A kis házikóban szent volt a nyugalom.
Olyan szép menyecske pedig mint Erzsike,
Nem egy hamar termett a Sajó mentibe.
Eper piros ajka, fényes bogár szeme,
Szép fejér arczája, hajlékony termete,
Mind oly szépen illett a fejkötő alá
2
20

Hogy legszebb asszonynak egyedül őt vallá,

Messze nagy vidéken minden a ki látta,
És nagy volt Pistának az ő boldogsága.
Egy évig igy hárman egyességben éltek,
Mintha mind a hárman volnának testvérek;
Midőn egyik napon, jókor Pista s Jancsi
A Mátrába mentek őzekre vadászni,
Mert keresztelőre készültek a házban,
Megszaporodván a ház egy fiucskában.
A mint visszafelé, egy őzzel terhelten
Jöve vala Pista, messze a hegységben
Vig dalt hall zengeni, azt Jancsi énekli,
És a dal közt Erzsi nevét emlegeti.
Mi ez! mondja Pista magában, és szivét
A gyanu fulánkja megmará, testvérét
Hallgatja sokáig, mig hozzája nem ér,
És Pista keblében forr hullámzik a vér.
Jancsi is elhallgat, Pista pedig nem szól,
Hanem üzetve bus gondolataitól,
Siet, siet haza, elsáppadt orczája,
Mutatja hogy szivét a titkos bú rágja.
De szép felesége, s a gyönyörü magzat
Üzi homlokáról a fájos gondokat;
S csak midőn Jancsi is nejének nyujt kezet,
És vele nyájasan egy pár szót beszélget,
 21

Ébred fel keblében az iszonyu eszme,

Hogy őtet szép neje, s testvére rászedte
És titkon szeretik egymást, s e bódulat
Közben, száll agyába iszonyu gondolat.
De megint leküzdé ez örült eszméjét,
Midőn hű nejének látja szeretetét.
Egyszer a két testvér ujra megy vadászni,
S a mint elfáradott a hegyeket mászni,
Pista, egy barlangnak hűs szájába leül,
Hogy majd onnan fog ő lőni vadat lesbül.
A mint ott üldögél, gondolván nejére
Kit nagyon szeretett, és szép gyermekére,
Ujra hallja Jancsit vigan énekelni
Azon az uton, hol vissza kelle jőni.
Ujra szép Erzsiről szól a dal ajakán,
Pistának iszonyu harag kél orczáján.
„Hát ha mégis való''“ gondolja magában,
S ketten össze szürték a levet titokban,
„Akkor “ – szól, elsáppad, szeme vadul nézdel,
S testvére dalára mérgelődve figyel.
Jancsi egy szép őzzel, mellyt lőtt, megterhelten
Enekelve közelg ott a meredeken,
Éneke szól a szép gyönyörü Erzsiről,
Kit ő szeret szive egész erejéből.
És jő gondatlanul, s szabadon mint madár,
Mellyet korlát közé a kalitka nem zár.
22
De egy pokol ég már Pistának szivében,
S bosszu gondolat kél örült elméjében,
Emeli fegyverét, Jancsira irányoz,
S a mint az érkezik terebély cserfához,
Durran a cső, s Jancsi vértől elárasztva,
Lerogyik a fához sziven át találva.
Pista holt testvérét a cserfa tövébe,
Mély gödröt készitvén rögtön eltemette.
De oda volt nyugta attól az órától,
Tettiért, mellyt véghez vitt dühös bosszuból.
Sáppadtan tért haza, nője is megrémült,
Midön látta a but, a mely most képen ült.
Csak mikor kérdezte hogy hol van a Jancsi,
Szeméből vad tüz és harag láng lobbant ki;
S azt felelte, hogy egy iszonyu mélységbe
Bukott, hova ember sehol nem juthat be.
S szemébe megeredt a megbánás könye,
Vele együtt sira kedves felesége.
Egyász eseménynek elterjedt a hire,
Rövid idő alatt Kis Győr helységébe,
Mindenki sajnálta a gyönyörü legényt,
S a helységnek népe megkönyezé szegényt.
De mi ez! egy szép lány jajgatva, sikoltva,
Mintha ő élete lett volna kioltva,
Siet a ház felé, s őrültként kiáltja,
Hogy az ő Jancsiját neki vissza adja,
 23

A megrémült Pista, kinek szívét járja

A késő bánatnak kétélű dárdája,
Mert Erzsinek hitták Jancsi szép kedvesét
Szinte; s erről dallá ő vigan énekét.
Ezt szerette ő, s nem Pista feleségét,
Tehát semmi bünnel nem bántá testvérét.
Mit csináljon mostan a megrémült Pista?
Hogy meglőtte Jancsit, ha azt most bevallja,
Vesztő-helyre viszik, nevét becsületét
Elveszti, s megöli nejét és gyermekét,
És igy egy helyébe hármat gyilkolt még le!
Mert ezt tul nem élné segény felesége.
Iszonyu titkát igy kebelébe zárva,
E földön Pista mint élő halottjára;
Fogyott ép testében, hervadott orczája,
Hiába volt Erzsi hü vigasztalója,
S hogy kiengesztelje holt testvére lelkét,
Testvérül fogadta annak szeretőjét.
S mindennap testvére sirjához eljárt, s ott
Forró könyek között buzgón imádkozott.
De mit használt mind ez meggyilkolt testvére
S annak ártatlanul kiontatott vére,
Ónsulyként nehezült lelkiisméretére;
S adáz kínt boritott egész életére.
Többé nem volt nyugta, ki aszott mint oly ág,
Mellyet az élőfán a rút faféreg rág.
24

Hiába temetjük a bűnt kebelünkbe,

Beeszi az magát szivünkbe, lelkünkbe.
Nem lehet nyugalma az olyan embernek,
Kit bünös öntudat sulyai terhelnek.
Milly keserün bánta Pista meg e tettét,
Hogy illy ártatlanul meglőtte testvérét;
Mutatta az is hogy év alatt hajának,
Olly fejérsége lett, mint Mátra havának. -
Gazdasága is mind elpusztult, Erzsije,
Gyermekével együtt, meghalt, és semmije
Sem maradt egyebe, mint egy vadász ebe,
És mellyel meglőtte testvérét, fegyvere.
Ezzel járt mindennap testvére sirjához,
Fel a hegyek közé ahhoz a cserfához,
Melly néma tanuja volt véres tettének,
S most némü vigasza szenvedő szivének.
Nem messze e helytől, magas bérczek alyján,
Mintha kinőtt volna a sziklák oldalán,
Allt a barátoknak egy néma zárdája,
Pista keble mindég e szent helyre vágya.
Hogy ott kiönthesse gyónásban mély titkát,
És ugy megnyerhesse Isten bocsánatát.
Igy járt õ husz évig testvére sirjához,
S csak este tért haza elpusztult házához.
A helységben senki sem tudá hol járkál,
Csak annyit hogy mindég a hegyekben bujkál.
 25

Azt gondolták neje s gyermeke halála

Tette a szomoru elváltozást nála.
Sajnálta mindenki, hogy a hajdan derék
Ember gazdasága illykép elpusztulék.
Egyszer midőn már az ösz bekövetkezett,
S az erdő lombjából majdnem kivetkezett;
Pista is érezte hogy roncsolt teteme
Mindinkább hanyatlik a sirgödör fele.
Nagyon gyenge lévén, elment a klastromba,
S egy kegyes barátot megkére hogy nyomba
Kövesse őt, mert ő ottan gyónni akar,
S lelkisméretével ott számolni akar.
A kegyes barát ment, s hogy a sirhoz értek,
S buzgó imádságban Istennel beszéltek,
Pista ez iszonyu tettét keservesen
Sirva meggyóná most, és töredelmesen
Kérte a szent férfit, hogy lássa el ötet
A végszentséggel, mert érzi hogy közelget
Végórája. Mindezt megtette a barát,
És reája adván utolsó áldását,
Imádkozván érte tért meg a zárdába.
És Pista elmerült buzgó imádságba.
De im perczről perczre gyengülnek szemei,
Jegülnek imára összetett kezei,
S a mint Ament monda, elalvék az Urban,
Kivolt engesztelve testvére a sirban.
26
Vadász ebe várta, hogy haza menjenek,
De midőn már másnap is ott hevertenek,
Megindult a kutya, s otthon a helységben
Vonitott, nyöszörgött, mig nem valakiben
Az a gondolat kelt, hogy tán urát veszély érte.
Többi szomszédait ez hát fel is kérte,
Hogy mennének el a vadász kutya után,
Urát az erdőben veszély érte talán.
És a mint indultak a kutya vezette,
S őket szegény Pista hullájához vitte.
Pista hült tetemét oda betemették,
És szegény testvére poraihoz tették,
Hogy igy nyugodjanak együtt, e kis sirban,
S engesztelődjenek ki a más világban.
De Pista hü ebét elvinni a sirtól
Nem lehetett többé, az ottan hajnaltól
Estélig virrasztott, s csak akkorjárt haza,
Ha már a koplalást itt ki nem állhatta,
Mig végre egy reggel a sir mellett fekve,
Ott találták õt is halva megdermedve.
 -

||

vagy:
a rektor mint lelkész.

Ugyan hova megyen egyedül magában

Az a Mátyás diák? Látszik mosolyában,
Hogy valami furcsán törheti a fejét,
Mert ugyan vidoran villogtatja szemét.
És a mint Péczelen a lováról leszáll,
28

Egyik csinos háznak kapujában megáll.

A ház ajtó felett mivel fel van irva,
Hogy: „e házat olyan boldog ember birja
Kinek e világon semmi gondja sincsen.“
Szóll a diák: „ennyje ez embert megnézem!*
Bemegyen a házba, s mondja: „adjon Isten,
Jó napot kelmednek, ki lakozik itten?“
Mire azt a választ kapja a cselédtől
– Egy igen csinos kis barna menyecskétől –
Hogy itt a péczeli tiszteletes lakik,
S ha akar maradni, szivesen láttatik.
A diák hamisan kacsint menyecskére,
Kinek az arczában szökik minden vére
Befut a pitvarba, a diák utána,
S midőn csókot eper ajkáról rablana
Ép a ház ajtóból jő a tiszteletes -

És szól: ennyje diák ez már rettenetes!

Mire Mátyás felel: „ezen boldogházban
Azt gondolám minden éljen boldogságban
Azért mindjárt magam egy próbát is tettem,
A mint küszöbödet e perczben át léptem.
Es ha te boldog vagy, ne irigyeld mástól
Hisz egy szépmenyecske sem halt meg a csóktól,
Mi a diák ajkán terem minden órán,
Éj-s nap egyiránt mint virág, kisőn korán.
Különben adj – Isten! tiszteletes urnak,
 29

Aláis fel is van vége országutnak;

Én legatióba jöttem nagy Uramhoz
Ha elfogad jó van, ha nem ugy lovamhoz
Melly kapuja előtt áll majd visszatérek

„No, no édes öcsém! ne olly haragosan,

Nyujtsa ide kezét, amugy magyarosan,*
Szól a pap, „no, hozta Isten hajlékomba,
Legyen ugy mint othon, ha mondom, házamba.
Nem kellett Mátyásnak olyan sok marasztás
Volt a menyecskének szemében kárpotlás
Mert most az is lopva egyet rá tekintett
S behitt az udvarból egy férfi cselédet,
Hogy a diák lovát kössék be az ólba,
S elébe jó szénát tegyenekjászolba.
És mig a diák és tiszteletes bement
A szobába, ő az éles kamrába ment
S hogy a diák éhen valahogy ne vesszen
Iszonyu nagy sódort a szegről leveszen
S a baromfi ólból egy pár hizott libát
Leölet, s ugy készit izletes vacsorát.
A tiszteletes ur pedig a szobába
Egy nagy pápaszemet illeszt az orrára
S mint aféle semmit sem kivánó boldog
A tubákoláshoziszonyun neki fog,
Azután elkezdi diák kérdésekkel
30

Kinozni a királyt, – mert mondanom sem kell.

Hogy az állégatus, ki most előtte áll
Senki más mint maga dicső Mátyás király,
Ki a papnak hirét meghallván, maga jött
Megismerni ezen furcsa egy különczöt
A ki háza fölé azt merte iratni:
„Hogy e világon nincs semmi gondja neki.*
A király mindenre felelt olly helyesen
Mintha tanodából jöne egyenesen,
De magában imigy gondolkozott: no várj
Majd adok én kérdést te túdos könyvbuvár,
Tudom hogy a fejed is megfájul belé!
S még nagyon sokáig beszélgetett vele.
Mátyásnak nem tetszett e száraz mulatság,
S gondolá, hogy ha csak ebben van boldogság,
Ugy tán minden könyvet elégetni kéne,
Mert biz abban nincsen semmi éleménye
A diáknak. Hisz jó, hasznos a tudomány,
De elég idő van arra mikoron mán
Kopasz az embernek nyakáig a feje,
Tanulni olvasni van elég ideje.
Addig pedig a lét könyvéből olvasson,
S olly komoly dolgokról ne is gondolkozzon.
Látta Mátyás diák kivel vagyon dolga,
Hogy ez is csak olyan vaskalapos balga
Ki mivel nem igen háborgatja semmi,
 31

Minden dőreséget bátor elkövetni.

Azonban eljött a vacsora ideje,
A menyecskének még villogóbb a szeme,
Pirosb az orczája, égőbb eper ajka,
Mert a tüz a konyhán mindennek az oka.
Másnap a diákot hiába keresi
Tiszteletes uram a pohos Kertesi,
Mert annak se hire, sem hamva seholsem,
Csak a szép menyecske mosolyg szemérmesen
Ha nevét emlitik, de nem tudja hova
Lett a diák, s hova lehetett a lova.
Mikor a házkapu bevolt lakatolva,
S a zár az ólra is jó rá vala tolva. "
No de ne keressük a diák hova lett,
Elég az hozzá, hogy a mint esteledett;
Ime jő Budáról a király apródja
Csinos szép legényke, de csinosb a módja,
Mert ez is csókot lop a szép menyecskétől,
Tiszteletes Uram gyöngy feleségétől.
S a mint a pap előtt egyenesen megáll
Azt mondja: „levelet küldött Mátyás király.
Ime itt van olvasd, és én rögtön viszem
A választ uram és Budára röpitem.“
Olvassa Kertesi a kapott levelet
De piros orczája most olly halovány lett,
32

Mint a fal, a melyre balgán feliratta,

Hogy e házat olyan boldog ember lakja:
„Kinek a világon nincsen semmi gondja.*
Volt mostan szegénynek, volt biz elég gondja!
A levélben pedig ime csak ez állott:
„Kertesi uramnak, jó napot kivánok!
Mivel pedig nincsen semmi gondja neki,
Hogy legyen, im három kérdést teszek neki;
S ha ezt holnap Budán előttem nem birja
Reggel megfejteni, a parochiája
Másé lesz. A három kérdés pedig imez;
Erre kedves szolgám! tehát jól figyelmezz:
Első: hogy hol van a világnak közepe,
Második: az égen hány csillag van este.
Harmadik pedig: hogy mit gondol a király.
Hogy ezeket megfejtsd szolgám jól vigyázzál.*
A levél alatt volt pecsét s aláirás:
„Magyaroknak királya Corvinus Mátyás.*
Szegény Kertesinek mit volt mit tennie
Az apród előtt azt kelle igérnie,
Hogy teljesitendi király kivánságát
S reggel tisztelendi Mátyás palotáját.
Mikor a királynak apródja el ment volt,
A házi békének is rögtön vége volt,
Zsémbes volt az öreg, durczás a menyecske,
Hogy most már hivatal, s kenyér el van vesztve.
 33

Kertesi a házról rögtön lekaparta

Azt a felirást, és hiába csavarta
Az eszét, a három kérdést megoldani,
Nem volt képes, hanem elkezde jajgatni.
No ez szép boldogság, s gondnélküli élet!
De hiszen olyan az ember, csak beszélget
Szájjal a csillagot verdesi, dicsekszik,
Hogy erre amarra mily jóra törekszik,
És miként szereti jó embertársait
Neki nem kell semmi, mást szivesen segit.
És alig érinti a sors önérdekét
Ezen sok dicsekvés amugyan omlik szét
Mint a kártya ház, s õ sirdogál óbégat,
S mint Kertesi uram azonképen jajgat.
Egész éjszaka nem aludtak a háznál
S a mint a nötelen rektor haza sétál
– Kicsit a korcsmában időzgetett – hallja,
Hogy a tiszteletesnek mily nagy a baja.
Bemegy hát, és a milly egyenest csak állhat
S a siránkozó jó Kertesivel szólhat,
Azt mondja: no uram! ne busuljon, mivel
Én készen leszek majd e három kérdéssel
Csak papi öltönyét adja ide nekem
S holnap mind a hármat fent Budán megfejtem.
Orül Kertesi és hozza a ruháját
Adja a rektornak, és uti táskáját
2-ik sz. 3
34

Tele töltik finom sódar specsenyével,

S nem gondolnak most egy pár itcze csigérrel.
A kulacs is tele, és mivel hajnallott
A papnak öltözött rektor is ballagott
Rákos Kereszturnak Pest és Buda felé,
És a kilencz óra már a várban lelé.
Hogy a péczeli pap itt van bejelentik,
És a király elé rögtön bevezetik.
Ott ül Mátyás király, és mellette állnak
Fő hivatalnoki mind Magyarországnak.
„Hol van hát a világ közepe!“ A király
Maga kérdi, mire a rektor elő áll,
S mondja: „im itt Uram, Felséges királyom,
Hol fényes palotádpallózatát nyomom.
Mert hogy ha nem hiszed, mérd ki.“ Erre nevet
A király s udvara, hogy illy talpra esett
Az első felelet. „Hány csillag van este
Az égen?“ Másodszor a király kérdezte.
„Uram! parancsold, hogy mindenik megálljon
s én rögtön neked azt mind megszámlálom.***
Ez is jó volt, mondja még is csodálkozva
A király, és kérdi kissé mosolyogva
Harmadszor: „Hát mondmeg mit gondol a király?*
„Azt gondolja, hogy itt a péczeli pap áll,
Pedig nem igaz, mert én csak rektor vagyok,
S csekély érdemeim még nem olyan nagyok.*
-
 35

A hahotának nem volt most vége hossza,

Ezen csekély tréfa oly jó kedvet hoza
A királynak, hogy majd el is felejtette
Csakugyan, hogy nem a pap áll most előtte.
Végre a tréfának vége volt, s komolyan
A király az országnagyokhoz fordultan
Illy szókat ejt: „ime mostan láthatjátok,
Hogy az ész, tudomány milly nyomasztó átok
A szegény emberen, nem tud előmenni
Magától, hanem őt csak fel kell keresni.
S mivel ifju ember te benned nemes sziv
Lakozik, s papodhoz voltál önzetlen hiv
És eszed elég van, hogy viselj hivatalt,
Epercztől nálam kapsz lakást, ruhát, asztalt.*
Hála könyek között a rektor meghajlott,
Elfogult kebele, és szólni sem tudott,
S ezen kis tréfával a rektor azt nyerte,
Hogy fő hivatalnok lett később belőle,
Még a péczeli pap nem nyert ugyan semmit,
De ház falára sem iratott ám semmit.

3*
 || |
|
11 S

(SEJTIEI VÁR,
vagy:

az ártatlan áldozatok.

Nyitra vármegyének legszebb vidékében,

Hol a Vágh sebessen fut köves medrében,
Áll a hires Csejthe várnak maradványa,
Mellynek Nádasdy gróf neje volt asszonya.
 37

A gróf ezernégyszázhetvenben meghala,

És a szép Báthory Örzse özvegy vala.
Délczegen nézett le a pompás vári lak,
Hullámzó habjára az ezüstös Vághnak.
Hat nagy mezőváros s tizenkilencz helység,
Látszott ablakából és roppant erdőség.
Mind ez a fiatal szép özvegy birtoka,
Kiről szólani fog ezen historia.
Alig viselte még özvegyi fátyolát,
Máris egy uj férjre veté ki hálóját.
Mert megunta a bus özvegyi életet,
A szép Örzse grófné kedves után epedt.
Körébe gyüjteté a legszebb ifjakat,
A vidékben lakó deli lovagokat.
S csak ugy játszott velök ifju ledérséggel,
Nem elégedvén meg egy hű szeretővel.
A barna nem kellett, mert nagy szakála volt,
A szőke pediglen nagyon halovány volt.
Egyszóval a legényt csak ugy válogatta,
Mint a jó gazdasszony a bögréket szokta.
És épen az kiért leginkább epedett,
Soha az előtte árva szót sem ejtett
Szerelemről, mig a többi, mint az akna
Égett; és mindegyik szerelmét vallotta.
Thurzó gróf, a nádor volt az, ki bár gyakran
Megfordult az özvegy Csejthei várában,
38

De rövid ideig maradt mindég nála,

Sietvén ő vissza ős Buda várába.
Mindenféle bübáj s javasasszonyokat
Hozatott magához a grófné, s azokat
Jól fizette, hogy csak olly szert találjanak,
Mi elcsábitandja szivét a Nádornak.
De a Nádor mégis mindég hideg maradt,
S az év egymásután szünetlenül haladt.
És a mint az idő változott szüntelen,
Olly változékony volt a sok szeretőben
Örzse grófné, s akit ma forrón szeretett;
Azon bizonyosan már más napon tul tett.
Buja szenvedelme határt nem ismere,
Azért válogatott igy a szeretőbe.
És haladt az idő, mi szinte nem ismer
Határt, s ugy szépséget mint mindent elseper;
S midőn egy reggel az özvegy a táncz után
Tükörébe nézett, ugy látta hogy arczán
Nem tündöklik többé vakitófejérség;
S azon a hajnalnak pirossága sem ég.
Megijedt mert még ő mindég azt gondolja,
Hogy a Nádort egyszer mégis elbájolja.
Mit csináljon? ujra egy vén banyát hozat,
Kinek csak ugy szórja oda az aranyat,
Tanácskozván vele, hogy mi tevő legyen,
Hogy a csufránczokon most már erőt vegyen.
 39

„Hej szép grófné *mondja a vén ránczos Dorka,

– Kinek olyan orra volt mint egy ugorka;
S ajaka egész az orra hegyeig ért, –
Tudok én egy szert, mellyet ám sok aranyért
Lehet megszerezni, s az ad pirosságot
És lelkemre mondom örökifjuságot.
„Hadd halljam, ki vele” szólt a hiu grófné,
S folytatja beszédét a vén boszorkáné:
„Embervér kell hozzá, mégpedig szüzlányvér,
Kinek szive még nem buzdult ifiuér!“
Megdöbbent a grófné erre a beszédre,
De a hiuságnak átkozott ördöge
Ott állt háta megett, s azt sugta fülébe,
Az az: hogy ez mind megfordult elméjébe –
Hogy ha szép nem lesz, hát senkinek sem kellend.
S a sok kérő majd csak mellette elmenend,
Rá sem néznek soha, szomoru lesz élte!
Ezt fülébe mind a rosz szellem beszélte.
Végre felhevülten azt kérdé Dorkától:
– Mert nem irtózott már Isten haragjától –
„Jót áll e érette, hogy ha vérben mosdik,
Képe olly fehér lesz, s oly szépen piroslik,
Mint midőn leány volt, ama boldog korban,
Midőn volt szerető majd minden bokorban!*
Es mivel vén Dorka azt erősitette,
Hogy már ő a próbát sokaknál megtette.
40

S azok mind oly szépek, és ifiak lettek,

Pedig negyven éven már régen tul tettek,
Mint ha most lennének tizenhat évesek;
A grófnéban minden kétségek eltüntek.
És a vén Dorkával az alkut megtette,
Hogy egy szűz lányt hozzon, de még azon este;
Mert a Nádor holnap eljövend házához,
S ő ifjultan akar ülni vacsorához.
S minden szűz leányért kapand tiz aranyat,
Mellyet a vén Dorka bár mi módon hozhat.
A vén Dorka tehát lement a faluba, -
S ott betért egy szegény özvegynek házába ;
Kinek volt szép szelid gyönyörű leánya,
Ki még csak tizenhat éveket számlála.
S elmondá, hogy ott fent a várnak asszonya
Szeretné ha volna ilyen szép leánya.
S őtet azért küldé, hogy szép Boriskáját,
Igy hitták az özvegy asszonynak leányát,
Vinné fel a várba, s ha ott fog tetszeni
Ott maradhat, s onnan fog majd férjhez menni
És jegy ajándokul kap tiz aranyat,
S melly faluban akar egy szép jobbágy házat.
A szegény özvegynek mi kelletett egyébb,
Minthogy árva lányát lássa minél elébb
Boldognak, azért hát hitte Dorka szavát,
S mindjárt elküldötte vele Boriskáját.
 41

Felmentek hát ketten a vár asszonyához,

Ki őket fogadta nyájasan, s Dorkához
Mondá hogy a leányt most csak vigye abba,
A már számára elkészitett szobába,
S ottan mosdassa meg, és öltöztesse fel,
Azután majd együtt jőjjenek el.
Volt még a grófnénak egy rut udvarnoka,
Veres haju pupos Istennek csudája,
Rap le cz nevezetű! ez a grófné minden
Titkát tudta, s állott igen nagy becsben.
Ez embert mindenre lehetett használni,
Kész volt ő mindent elkövetni, csinálni,
Csak jót nem; ha érte arannyal fizették;
Ez hát a grófnéhoz mostan felhivaték.
Mindent felfedezett az özvegy most neki,
S ő volt megbizva hogy e lányt végezze ki.
Lent a várfenéken egy rejtett várboltot,
Raplecz ezen czélból előre megnyitott;
S oda rendelé a vén Dorkát a lánnyal,
Hogy ott lészen dolga este a grófnéval.
A lány semmi rosszat itten nem is sejtve,
El is ment Dorkával szépen felöltözve.
0tt volt már a grófné, Raplecz is meg egy szék,
Mellyre szép Boriskát mostan leülteték.
Megkötözék szegényt, bekötötték szemét,
Es Ráplecz pallossal elvette a fejét.
42

A három sugárban felszökellő vérben

Mosdott Orzse grófné, annak reményében,
Hogy majd ifju és szép lesz, és ugy belé szeret
A Nádor, s igy szerez majd szép ifju férjet.
De vessünk most fátyolt e mészárlásokra,
Mert nincsen szüksége Orzsének tanukra!
Elég az hozzá, hogy a vidékben sok lány
Elveszett, vagy eltünt nesz nélkül nyomtalan.
S mindnyáját vén Dorka csalogatta oda,
S Raplecz végezte ki a rejtett várboltba.
Azonban a bűvszer semmit sem használa,
Mert Thurzó gróf, a hős magyarok Nádora,
Nem kérte meg kezét Báthory Orzsének
Bár legszebb özvegye volt a felvidéknek.
Egyszer csak két árva lakván egy kis házban,
Orzse grófné egyik mezővárosában,
A vén Dorka tehát oda is bemegyen,
S addig beszél mig a lány vele elmegyen.
A fiu azonban messziről követte,
Mert leány testvérét igen is szerette.
S utánok lopódzék be Csejthe várába,
S elbujnék annak egy mély szikla boltjába.
A mint ottan éjjel jajgatást, sirást hall,
Előbuvikfigyel, s oda csuszik halkal,
S látja testvérének hogy feje vétetik;
Szegény félelmében majd összedől, s szökik
 43

Lassan ki a várból és a mit ott látott,

Mindent a városban reszketve elmondott.
S ez a háromszázadik ártatlan áldozat,
Mellynek vére kifolyt a vár boltja alatt.
Reggel Thurzó Nádor épen arra jöve,
Látogatóba a gazdag szép özvegyre;
S ottan elmondaték neki a történet,
A Nádor hüledez fülének, nem hihet.
Megkérdi a fiut eltudna e menni
Oda, hol ez történt, s megtudná mutatni
A vár boltot rögtön. A fiu igenli
A Nádor őt tüstént magával elviszi.
Nagy fénnyel fogadja Csejthei várában
A grófné a Nádort, öröm ül arczában,
Mert most azt gondolja, hogy meg kéri kezét,
Mivel nem látta illy számos kiséretét
Soha sem. A Nádor számos lovassággal,
Es elegendő nagy csapat gyalogsággal
Vonult be a várba. De mikép hüledez
A grófné és kérdi, mirevaló mind ez?
Mert a Nádor a mint csapatát rendezi,
A vár asszonyától a vár kulcsát kéri.
Nincsen szabadulás, minden kimenetel
Meg van bőven rakva hű fegyveresekkel.
S a fiu a Nádort bizton levezeti
Avár fenékre, s ott rögtön kijelöli
44

A várboltot, a hol szeretett testvére

Raplecz kardja alatt mult éjjel elvérze.
Fel volt fedezve a rémitő nagy titok,
S rögtön elfogattak mind a két czinkosok.
Másnap itéletet is tartott a Nádor,
Lakodalom helyett volt ott halotti tor.
A grófnét örökös börtönre itélte,
Rapleczet és Dorkát pedig négyeltette,
S testöket a várnak négy négy szögletére
Akasztatá hollók dus eledelére.
Vándor! ha lépted, Csejthei várba vezetne,
Emlékezz e keblet rázó történetre.
Gondold meg hogy mire vezet a hiuság,
A könnyelmüség és állati bujaság,
A szép asszonyból is vad hyenát képez,
S a következése illy szomoru mint ez.
 ÁRVA VÁR TÖRTÉNETE
tartal
Hol egekbe nyulnak a királyi bérczek, *
Mellyekben rejlenek drága kövek, érczek;
Hol az őserdőkben csergő patak mellett,
A gyors lábu szarvas szép füben heverhet;
46

A zordon szikláknak vadon hazájában,

Hol a szénégető nehéz munkájában
Éj naponta izzad, s jó sem lakik szegény,
S egynapról másnapra biztatja a remény;
Hajdan gazdag család lakott itt boldogan,
De e boldogságnak már csak emléke van.
Azonban itt is ugy mint máshol megtörtént,
Hogy a boldogságba keserü ürömként
Bele bele cseppent szivet égetően,
A sajgó bubánat egyszer rettentően.
Nincs is állandóság ezen a világon
Mulandó itt minden, mint szin a virágon,
Mely csak rövid időn pompázik diszében,
Azután elhervad, meghal csendességben.
Szomoru lesz azért, mint czime mutatja,
Ezen történetem, melytől nevét kapta,
A romban még most is fenálló Árva vár,
Melly rút denevérek s baglyok laka most már.
Hajdan mikor még itt a boldogság lakott,
Lábainál falu és szép kastély állott,
Mellynek ura volt a büzke Ladomérszky,
Kire a sors tartós boldogságot mért ki.
Gazdagság, pompa,fényuralgott házánál,
De nagy nyomoruság minden jobbágyánál,
Házi boldogságát hét gyermek tetézte,
Mellyeknek szépségét álmélkodva nézte
 47

A többi uraság. De szépek is voltak,

Mint tündöklő csillag olly szépen ragyogtak.
Négy fiu volt, s három gyönyörü leányzó,
Leirni szépségök nagyon gyenge a szó.
Csak egy hibája volt Ladomérszky urnak:
Mert akkor jó napjuk volt a zsarnokoknak,
Jobbágyait nehéz munkával terhelte,
S a munkát csakgyéren és roszul fizette.
Történt egyik napon, hogy vadászni méne,
Ekkor jobbágyinak ifia és véne,
Mind hajtókul vala mindég kirendelve,
S jaj volt annak, ki e parancs ellenére
Hon maradt, az illyet halálra verette,
S ő szép kastélyából e kinzást nevette.
Tehát egyik jobbágy serdülő leánya,
Mivel nagyon beteg volt az édes anyja,
Hon maradt, besugták ezt a dölyfös urnak,
Ki bosszusan mondja az egyik hajdunak,
Hogy meg kell seprűzni azt a gyalázatost
Az egész falunak szeme láttára most.
Elrémült a leány ez iszonyu hirre,
S midőn vasat tettek ártatlan kezire,
Hogy megtegyék rajta az iszonyu szégyent,
Nagyon beteg anyja vele szinte elment.
Ott volt már a hóhér, ott volt a bitófa,
Mellyhez lánczoltatott az özvegy leánya,
48

A falu népsége némán és leverten

Nézte, hogy a seprü nyomán a vér serken.
De nem ugy az anya, ki már félhalva volt,
A zsarnok fejére ilyen átkot sikolt:
„Vessz el te magad és vesszenek gyermekid,
És hogy ha haldoklasz ne legyen már senkid,
A ki befoghatná megtört szemeidet,
A ki enyhitené végső perczeidet.“
És ott egyben meghalt szegény fájdalmában,
Hagyván kedves lányát rideg árvaságban.
A vár ur nevette szegény anya átkát,
S addig seprüztette az ártatlan lánykát,
Még az el nem ájult, ekkor elvitette,
És a kastélyjában börtönbe vetette.
De a vár asszonya szikrát sem nevete,
Hanem könyörgésre kezét összetette,
És hét gyermekével borult férje elé,
A kegyetlenséget már megelégelé.
S kérte az Istenre a kegyetlen férjet,
Hogy ne tegyen többé illy iszonyu tettet.
Legkisebb leánya pedig szép Jolántha
A börtön ajtaját maga kinyitotta,
Kivezeté onnan a szegény leánykát,
S felajánlá neki szives ápolását.
Felüdült az árva midőn a szeretet
Maga ápolgatá a hogy csak lehetett,
 49

S rem kimélt Jolántha semmi fáradságot,

Csak hogy feledje el a méltatlanságot:
Mellyet rajta atyja minap elkövetett,
Midőn rá kegyetlen büntetést méretett.
A szegény pór leány tudott felejteni,
De nem ugy az Isten, az előtt rejteni
Nem lehet a roszat bár ha rongy vagy bibor
Fedi is vállunkat, a megtorlási kor
Eljő. – Az özvegynek átka teljesüle,
S alig hogy a téli zordon lég enyhüle,
A zsarnok ur neje hirtelen csak megholt.
De alig fedé őt a családi sirbolt,
Ime a derék négy fiu kiteritve
Fekszik a feketén diszitett terembe.
Erre már megdöbbent a dölyfös vár ura,
Az özvegynek átka most eszébe juta;
Rögtön a kastélyán felül álló hegyen,
Egy kis kápolnácskát épittete egyben.
Még csak gyönyörü szép három lánya volt meg,
Ezek életeért az atya fél, remeg.
Jöttek a sok kérők, kettő már menyasszony,
CsakJolántha nem bir megnyugodni azon.
Már ujra feledé a vár ur, hogy ember
O is mint más, s Istent ingerelni nem kell,
Mert a gonosz tettnek, bünnek, fertelemnek,
Kell lenni odafent elitélőjének.
4
50

Mit gondolt mind ezzel a dúsgazdag várnak

Ura, hova most sok vendégeket várnak,
Mert mind két lányánakfényes lakadalmát
Együtt ülendik meg. A kastély udvarát
Ellepték már a sok hintók és cselédek,
De késnek, nem jőnek meg a vőlegények.
Egyszerre hat lovag fekete ruhában,
Hat fekete lovon jő meg ebéd tájban.
Arczuk olyan komoly, nem jó hirt hozának
A Ladomérszky ház két szép arájának, .
Mert a két vőlegény hirtelen meghala,
És a hat gyász lovag halál hirnök vala.
Ujra néma csend volt a zajos kastélyban,
A vendég sereg eltüne hamarjában;
És a két menyasszony? mi történt azokkal,
E gyönyürű ékes fényes virágokkal?
Azon naptól a mint a gyászhirt megtudták,
Szép vőlegényiket zokogva siratták,
S mint a virág, melynek tápláléka nincsen,
Elvész, elhervad a lassu szenvedésben,
Ugy a két szép leány csak nem egy órába,
Költözött át egy jobb s boldogabb hazába.
Csak maga egyedül maradt szép Jolántha,
Hat testvére s anyja nyugszanak sirboltba,
Ladomerszky pedig átkozódva járkál,
Vagy egész napokon a vadonban bujkál.
 51

Kerülik a házát rokonok barátok,

Nyugodván azon az iszonyatos átok.
Mint rezgő csillag a sötét éjszakában,
Jár kel szép Jolántha atyja kastélyában.
A cselédek is mind elhagyák a házat,
Jolánthánál csak az özvegy lánya maradt.
Olesre nőtt a gaz a kastély udvarán,
S benne lelkek jártak a késő éjszakán,
Mellyek tulvilági hangokon susogtak,
Vagy a bősz viharral őrülten kaczagtak.
Daczolsz e még büszke zsarnok Ladomérszky!
Kire az átok suly illy büntetést mért ki?
Vedd meg kincseiddel most a boldogságot,
S háritsd el magadról az iszonyu átkot.
Nem daczol már, nagyon megtörte az idő,
Ki nem látta régen nem ismeri hogy ő;
Mindenét a szegény jobbágyoknak adja,
S egész uradalmát az árvákra hagyja.
Fön a hegyen, a hol a kápolna állott,
Minden reggel buzgón éghez fohászkodott.
Az özvegynek lányát lányául fogadta,
És szép Jolánthának testvéreiil adta.
Most már azt gondolta lerótta adóját,
És megkérlelé az Istennek irgalmát!
S talán felvirul még régi boldogsága,
Ha magára nem is, leánya - -

számára,
52

Megtisztittatá a kastélynak udvarát,

s fön a kápolnánál megkezdé a munkát;
És egy pompás várat építtete oda,
Honnan kinézhetett messze a szabadba.
S azt Árvának hitta fogadott lányáról.
IKolostort alkotott ott lent kastélyából.
Ujra jobb élet ált a régi helyére,
Jolántha és kedves fogadott testvére,
A szép Örzse, mindent végeztek a háznál,
Melybe nem értek még egyebet csapásnál.
Most már nem kerülték el sem rokonai,
Sem régen nem látott hajdani baráti,
De mit használt mind ez a lelkiisméret,
Üldözé szüntelen mint ádáz kisértet.
Nem tudott nyugodni sehol sem, s a vadon
szabadon
Volt legjobb barátja, ahol ö
Üldözé a vadat. Egykor mint vadászott,
Társaitól messze csak egyedül állott,
S ime bőszült vadkan rohana feléje,
Hogy kopját hajitni nem vala ideje,
A vadkan ledönté, velejét szét zuzá,
És nem volt senkije ki szemét befogná.
Imigy teljesült az utolsó betüig
A haldokló özvegy átka, és őszinig
Kiürité a lét keserű poharát,
Mig igy találta fel hirtelen halálát.
 53

Jolántha és Örzse őt eltemetteték,

S a kis kápolnában a fogadást tevék:
Hogy egymást mint árvák soha el nem hagyják,
S e fogadásukat hiven meg is tarták.
Mert bár férjhez mentek még is együtt laktak,
Számos családjok közt tul boldogak voltak.

Igy keletkezett hát, a mint itt elmondánk,

Árva vára, s most már egyebet nem szólnánk.
Azonban annyit még meg kell emlitenünk,
Hogy ebből mindnyájan tanuságot vegyünk:
Mikép a kegyetlen gonoszszivü zsarnok
Bár milly dusgazdag és látszólagos boldog,
Mindég rosz véget ér, azért legyünk szelid,
Igaz jó emberek, s az Isten megsegit.
 SZENT GELLÉRT PSPÖK,
gy:

az igaz ember halála.

(Legenda.)
Ezeredik évben szent István királyunk,
A mi legbölcsebb, s jobb apostoli Urunk,
Midőn az általa épült Szentegyházban
Megkoronáztatott vala Esztergamban,
 55

Sok hires nagy embert hozott fel Budára,

Mi örök fényt vetett diszes udvarára.
És hogy a nemzetnek üdvét alapitsa,
S lelki előmentét végkép biztositsa,
Megyénként püspöki székeket állitott;
Mellyeket érdemdús papok közt felosztott.
Gyarapult az ország a keresztény hitben,
S erősbült a remény- és a szeretetben.
Mint varázsütésre épült a sok templom,
S a bálvány-szobrokból lett elfelejtett rom.
Uj élet derüle az elhunyt helyére,
A keresztény vallás örökös üdvére;
S lettek jó polgárok és hű családatyák,
Gyermeküket forrón szerető jó anyák,
A pogány népekből; örült István király,
Hogy megszünt végtére az átkos pártviszály.
Királyi udvara legszebb ékessége
Volt a koronának derék örököse
Ifju Imre herczeg, erényben olly nemes,
Mint az égi üdvre olly igen érdemes,
S ennek nevelője az agg püspök Gellért,
Ki jó sziveért egy egész országot ért.
Boldog volt a király és az egész ország,
Becsülte, tisztelte a keresztény világ.
De nem ugy a pogány hitet még titokban
Követő Magyarország egy része, s átkokban
56

Törtek ki a király és családja ellen,

S összegyülekeztek elzárt titkos helyen,
Ottan tervezgettek átkos rút terveket,
Hogy megbuktathassák a keresztényeket.
Es mivel a szelid keresztény hitvallás,
Tiszta igazságon épülő szent vallás,
Mely nem tűr bitorló zsarnoki hatalmat,
Hanem szelidséggel párosult uralmat;
Azért haragudtak rá némelly nagy Urak,
És ellene átkos terveket forraltak.
Az elégületlen tábornak vezére
Vata volt, a király egyik rokon vére,
Ki ez alkalommal királyságra vágyott,
S maga körül gyüjtött egy hatalmas pártot.
De nyiltan fellépni még ez időben
Nem mert az imádott István király ellen.
Látta az Ur mind ez Istentelen dolgot,
És igy szólt beszéde szent Gellérthez legott:
„Menj el hű emberem Vata táborába,
És téritsd seregét ujra a jó utba,
Hogy ne vesszen annyi egyért.“ SGellért megyen,
S megáll az erdővel benőtt Kelen*) hegyen.
S ott kápolnát épit Ur tiszteletére,
Hozzá gyül a sok nép rögtön szent misére.
*) Kelen hegyének hítták a régi magyarok a mostani Gellért-he
gyet Budán.
 57

Azután prédikál, s Vatának tábora

Üres lett, ott hagyta minden katonája.
Mérgelődik Vata ősz Gellért püspökre,
És tábort gyüjteni megyen más vidékre.
Az Urpedig ujra szólitja Gellértet,
Kit szent buzgalmában semmisem késleltet;
És e másik tábor szinte mint az első
Megtért, s az ősz Gellért bántatlanul eljő,
O, ki ezek ellen egyedül maga van,
Es fegyvere rejlik az igazvallásban.
Tajtékzik már Vata rémitõ dühében,
Hogy igy csalatkozik minden emberében;
Mert az igaz vallás világitó szava,
Behatott a pokol sötét éjszakába.
És a roszak tervét meghiusitotta,
S a népek elméjét felvilágitotta.
Midőn Gellért püspök ezt is bevégezé,
A hosszu életet már megelégelé,
S felvágyott egy jobb és kékesebb hazába,
Az örök boldogság fénylő csarnokába.
Vata pedig gyüjte ujolag sereget;
A nép söpredékét, elszánt embereket,
Rablókat és tolvajbandák keverékét,
Elitélt rabokat, s a börtönök népét.
És ezekkel indult egyenest Budára,
A keresztény hitnek megbuktatására.
58

Hallá Gellért ujra Istennek szózatát,

Egy maga állitja meg Vata táborát.
S hol a Kelen hegyen kápolnája állott,
Ott hirdeté Gellért a bűnbocsánatot.
De könnyebb küzdeni erdők szörnyeivel,
Mint az elvetemült galád emberekkel;
Nincs azoknak szive és tiszta érzése,
Minden lehelletök lélek fertőzése.
Már lehanyatlott a nap a tiszta égről,
S látszának őrtüzek a Kelen hegyéről,
Midőn Budavárban s király megtudta,
Hogy a Duna partján áll Vata tábora,
És előőreit Pesten felállitá,
S ott az egész népet már fel is lázitá.
Orjöng a vad csoport győzelmes utjában;
Mig ősz Gellért ben a kisded kápolnában
Imába merülten kéri a jó Istent,
Hogy e drága honról háritson el mindent,
Mi kárára lenne vallásnak, királynak,
És a gyarapuló Anyaszentegyháznak.
És igy szól, lehajtván fejét az oltárra
Buzgó imádságban a kis kápolnába:
„Már elég volt élnem, haljak én meg immár,
Mert nem vagyok én sem jobb ős atyáimnál!“
Szent István serege a várból megindul,
S megáll az igaz hit erős bástyájául,
 59

S kezdődik az első vallási háboru,

A keresztény égen a legelső boru.
Foly a vérpatakként, és hull az áldozat,
Nyomában kél nyomor és sötét kárhozat.
Csak ősz Gellért püspök aluszik csendesen
A kis kápolnában, mig ott kün hevesen
Foly a csata és vér; mig egy fényes angyal
Meg nem érinté őt aranyos szárnyával,
Szólván szelid hangon: „Gellért! kelj fel immár,
Eljött im ideje, hogy te is harczolj már.*
Felébredve Gellért látja a dolgokat,
És a kápolnába rontó pogányokat.
Átszellemült hangon szól tehát hozzájok,
Hogy gondolják meg, mikép egyjobb hazájok
Ott fent Istennél van, a melynek kapuja
Hitetlenek előtt marad végkép zárva.
És átkozott légyen, ki az Ur házába
Beront, mint ellenség ölve, gyujtogatva.
A fegyverviselő pogányok nevetik,
Hogy az ősz Gellért itt ekkép átkozódik.
És megrabolják az Istennek oltárát,
És fejére gyujtják a kisded kápolnát.
Megérkezik Vata, s győzelmi gőgjében
Nincs emberi érzés vadult kebelében;
És mert ellensége most kezébe akadt,
Ellene rettentő rút szitkokra fakadt.
60
Az ösz Gellért őt is inti és tanitja,
Hogy térjen meg, mivel nem lesz boldog napja ;
Mert még ma a biró előtt fog állani,
Ki örök halálra fogja kárhoztatni.
Vadul felkaczagott Vata e beszédre,
Sparancsolá, vasat verjenek Gellértre,
És belül szegekkel kivert hordót hozat;
S hiveinek olyan parancsolatot ad,
Hogy az ősz püspököt abba dugják belé,
S görditsék Dunába a hegyről lefelé.
Gellért a leégett kápolna falára
Emlékezteti őt Isten haragjára,
De a vezér vadul kaczagva orditja,
Hogy teljesittessék már parancsolatja.
Gellértet megfogják, kezére, lábára
Erős lánczot tesznek; de ő utoljára
Buzgón fohászkodik az égnek Urához,
S a láncz lepattan és lecsörren lábához.
Megdöbben most Vatta és a körülállók,
Börtönből szabadult zsiványok és rablók.
De szelid hangjával a püspök megszólal,
És dorgálja őket illyforma szép szóval:
„Lássátok! emberek, az Isten hatalma
Itt rögtön titeket mind összetiporna,
Mint a hogy a lánczot kezemről levette,
Melly szolgálatában az ostyát emelte.
 61

Azért im intelek, térjetek meg egyben,

S részesülni fogtok az isteni kegyben.“
Es mostan letérdelt, s buzgón imádkozott,
Lelkét felajánlá, s Vata szitkozódot,
És habzó ajkai kékülve orditák,
Hogy az ösz püspököt a hordóba dobják.
Végtére megfogták az öreg Gellértet,
Ki azonban semmi kínt többé nem érzett,
Mert a pillanatban, midőn szentelt teste
A hordó szegeit immár érintette,
Egy fényes ifju állt a pogányok mellett,
És általkarolta a szelid Gellértet,
S mint égi tünemény hirtelen ellebbent,
Mig itt a vadsereg ujolag megdöbbent.
De mivel ősz Gellért ott maradt, mig lelke
Fényes angyal által vitetett menyekbe,
Vata hirtelen rászegezé a hordót,
S kiválasztá a legmeredekebb ormot,
S onnan a Dunába azt legurittatá,
És az ősz püspökön bosszuját igy oltá.
De a mint a hordó a Dunába zuhant,
A Kelenhegy orma is vele lerohant,
- És a rajta álló lázzadók serege
A Dunába rogyott hirtelen levele.
Mig másik oldalról királyi seregnek
Lobogói vigan a szélben repkednek.
62

Elfutna már Vata, de körül van

Véve a keresztény seregtől, s ott alant
Várja már a bakópallóssal kezében,
Sitélő birája ül bibor székében.
Mig a szelid Gellért fent Isten jobbjánál
A keresztény hitért hőn imádkozva áll.

A keresztény népség Gellért emlékére

Szent bucsura járt fel a Kelen hegyére,
Melly e vértanunak megszentelt nevéről,
És ottan kiontott drága szent véréről
Gellért hegyének lőn nevezve, s ekképen
Hivatik még máig is ezen a néven.

Vata elfogatván többi társaival,

Sokáig daczolt itélő biráival;
De őtis elérte az igazság keze,
Mert hóhér pallosa alatt el is vérze.
 :
| |
á

CSERÉP-VÁRA,
vagy:

fő ur és szegény legény.
Szálas bükkes erdő kellő közepében
Állt Cserépvárszikla hegynek tetejében,
Egész pompájában még a mult században;
De most elpusztultan hever némaságban.
64

Csak a rege szólal néha-néha róla,

Ha megemlékezünk a régen mult korra;
Midőn ös atyáink benne lakmároztak,
Vagy a harczok után áldomást ivának.
Lebbentsük fel mi is hát a mult fátyolát,
S keltsük fel sirjából régen porló urát
Cserépvárnak; az ősz Rozgonyit, ki birta.
Nevét a történet nemtője felirta.
S habár nem is róla fog szólni a rege.
E történetünkben van egy kis szerepe.
Rozgonyi szép lánya, a kedves Piroska
Miért olly szomorú, szivét ki bántotta.
Hisz a roppant gazdag Kendefy arája?
Épen azért oly bús és halvány orczája.
Piroska mást szeret, a derék Perényit,
Ki nem bir mást, mint csak kitünő erényit,
Erős karját, s kardot; melly előtt meg nem áll,
Semmiféle ellen, hanem fut vagy hátrál.
De a vén Rozgonyi büszke főnemes ur,
Előtte az mindjárt nagyon is szemet szur,
Hogy ha valakinek nincsenek várai,
S az szemében jött-ment bitag sehonnai.
Pedig Perényinek apja is gazdag volt,
De a király ellen egykor fellázadt volt;
Ezért elvesztette életét, vagyonát,
Szegénységben hagyván egyetlen egy fiát.
 65
Hiába sirt szegény Piroska szüntelen,
Az öreg Rozgonyi maradt kérlelhetlen.
És készületeket tett a menyegzőre,
S nyughatatlanul várt a dúsgazdag vöre;
Mert öreg volt ám már Rozgonyi, s leányát
Addig, mig nem hallja ütni végóráját,
Szerette volna ő biztositva látni,
Hogy nyugodalmasan tudjon majd meghalni.
De megérdemli-e Kendefy a leányt?
Kit az öreg ur hát feleségeül szánt.
Mert Piroska olly szép, olly imádnivaló,
Hogy széles e honban nincs hozzá fogható.
Kendefy rőthaju, pupos hátu ficzkó,
Pénzszomjas, nagy lator, alávaló rabló,
Ki előtt nincsen szent semmi e világon,
Es töri a fejét mindig ujgazságon.
De ezt mind nem tudja az öreg Rozgonyi,
Mert be tudta magát nála hizelegni.
S csak a külszin után hozott itéletet,
Hogy fényes családból, főurnak született.
A pompás kézfogót azért meg is tarták,
S a szép magyartánczot hegyen völgyön járták.
Csak szegény Piroska könyezett szüntelen
A vár kertjében, hol senki sem volt jelen.
A menyegző három hétre volt kitüzve,
Mert Piroska régen el vala gyürüzve;
2-ik sz.
66

De e közben a vén Rozgonyi meghala,

Melly a dolgon nagyon sokat változtata.
S midőn a temetés után jött Kendefy,
A derék Piroska ajtót mutat neki.
Elvolt már készülve erre a gaz lator,
Mert mig a várurért volt gyász halotti tor;
Addig embereit a várba vezeté,
S ki ellene szegült, azt vasra vereté.

Igy szólt hát most büszkén szegény Piroskához:

„Tudom, hogy nem szeretsz, inkább mennél
máshoz,
Ahhoz a rongy, koldus,gyáva Perényihez,
Vagy én rajtam kivül talán akárkihez;
De nem lesz már abból semmisem galambom,
Mert Cserépvárában enyim a hatalom.
Atyád nekem adott nem csak igérettel,
Hanem forma szerint e végrendelettel.
Azért, ne vonakodj, menjünk esküvőre,
Eljött a sok vendég már a menyegzőre.*
Odanéz Piroska, s mit látnak szemei:
Kendefy uramnak sok fegyveresei - -
-

Állnak a teremben urok parancsára,

Mint az ordas ebek leselkedve, várva.
De a szép leány nem ijed még meg ettől,
És készebb megválni ifju életétől;
 67

Mintsem neje legyen egy ily szörnyetegnek,

Ki nem hallgat szavára sem ész, sem szivnek.
„Nem jösz szép galambom?“ szól hozzá gúnyosan,
„Ugy hát elvitetlek majd erőszakosan.* -

S parancsot ad rögtön: fogják el Piroskát,

És saját várába most tüstént vigyék át.
A durva szolganép bősz urok parancsát
Teljesitve viszi a siró Piroskát,
Ki saját várában nem bir védelemmel,
Mert berontott abba Kendefy illy csellel.
A hir tova repül, Perényi meghallja,
Millyen kezek közt van kedves Piroskája.
Siet Cserépvárra nehány barátival,
Hogy megvivjon rögtön a leányrablóval;
Mint vitézhez illik, és hős leventéhez,
Kinek még szenny nem fért családi nevéhez.
Felront Kendefyhez a harag dühével,
Ki Cserépvárában dőzsöl seregével,
Svig zene és táncz közt üli a lakomát,
Mig Szarvaskővára rejti szép Piroskát.
Dölyffel ül asztalnál a részeg Kendefy,
S a derék Perényit gúnyosan neveti;
Igy szólván hozzája: „no te sehonnai!
Mit akarsz? Hé! szolgák, rögtön dobjátok ki.“
„Nem ugy leányrabló! majd szólok én veled*
Feleli Perényi, „és hogy ha szereted
5*
68

Rongyos életedet, te rosz szolgasereg,

Mondom,ide hozzám ne közelitsetek!
Kendefy! nekem csak hozzád van szólásom,
S hogy e vár asszonyát kiadd, kivánásom;
Kit te erőszakkal börtönbe vetettél,
És igy jogaiban borzasztón sértettél.
Mostan keze szabad, nincsen kényszeritve,
Hogy a te jármodtól legyen bekeritve.
A jog és igazság azt hozza magával,
Hogy a törvény szerint bánjál az árvával.
És ha őt szabadon rögtön nem bocsátod,
Te bitor gaz rabló – és ezt majd meglátod. –
Bánok veled Ország törvényei nyomán,
Sereged elébe sereget állitván,
S addig nem nyugszom mig fel nem konczoltalak,
Minden javaiddal el nem pusztitalak.“
Nevetett Kendefy, s uszitá szolgáit,
S a teremben levő számos katonáit:
Hogy az ifju nemes Perényit fogják el,
És a várfenékre társival zárják el.
Rohannak a szolgák. „Vissza gyáva csorda!“
Riadnak az ifjak rögtön kardot rántva.
Midőn künn a kapun harsan a kürt szava,
S bebocsáttatást dörg a király csapata.
Es a terembe ront, hol a fegyver csattog,
S a biztos lőfegyver sebet osztva pattog.
 69

Némul a fegyver, a kardcsattogás megáll,

És mennydörgő hangon szól most Mátyás király:
– Mert ő maga jött fel itten vadásztában –
Megtudván, mi történt ma Cserépvárában.
„Le a fegyverekkel! most már az itélet
Itten e falak közt csak engemet illet!“
Elsáppadt Kendefy, többé már nem nevet,
Hanem, mint a nyárfa levele, ugy reszket.
Folytatja a király: „hát te leányrabló,
És más jogait és jószágát bitorló,
Ingyenélő pupos! azt gondolod, mert tán
Meghiztál másoknak véres izzadságán:
Most szabadon dulhatsz egy ártatlan leány
Boldogságában, te gyalázatos hitvány!
Illyen tett nem illik höshez és nemeshez,
Hanem csak egy gyáva és korcs sihederhez.
Lódulj szemem elől, s pusztulj ki e várból,
Rozgonyi lányánakigaz jószágából.*
Kendefyt a szégyen pirja futja végig,
És a düh, a harag lábujja hegyéig.
De most kárörömmel gondolja magában,
Hisz Piroska ott van Szarvaskő várában;
Azt nem tudja Mátyás, és mire megtudja,
Már addig Piroskát kényszeritni fogja,
Hogy az oltár előtt megesküdjék vele;
Vagy ha azt nem, akkor máskép bánik vele.
70

És mint a gyáváknak van már szokásába,

Elsompolygott szótlan Szarvaskő várába.
Most a király fordul ifju Perényihez,
És ilyen hizelgő szókat intéz ehhez:
„Te pedig vitézem! ki az ártatlanság,
A becsület, a jog, és meg az igazság •
Hőpártolója vagy, légy ezentul is az;
Légy hű királyodhoz, nemeslelkü igaz,
Mint eddig, s hogy lássad igaz szeretetem:
Piroskát számodra én ma megmentettem,
Es vissza is hoztam saját birtokába,
Tőle tudtam meg, mi történt itt várába.“
Perényi térdére omlott Mátyás előtt,
S a meghatott csapat harsány éljent dörgött.
A király pediglen beszédét folytatá:
Mivel Perényit még nem jutalmazhatá
Vitézségeért meg, Nándor-fejérvárban,
A török ellen vitt győzelmes csatában:
Most kapitányságra emeli ezennel,
S megajándékozza Piroska kezével.
Perényinél ki volt boldogabb e honban!
Hát még mikor inte a király, és nyomban
Megnyilván a másik teremnek ajtaja,
Kilépett azon szép kedves Piroskája.
A lakadalomban a király is részt vett,
És a mulatságnak vége hossza nem lett.
 71

S igy lett gazdag vár ur a szegény legényből,

A becsületes, de árva Perényiből.
Ennek ivadéka vivott a hazáért
S királyért Egernél, és meg is halt azért,
Dicső hős halállal törökgolyó által,
S méltán emlittetik a történet által.
Szarvaskő várában a gonosz Kendefyt
A lagzi hirére a hideg törte ki.
Igy jár, a ki másnak vermet ás, végtére
Maga hull bele szerencsétlenségére.
Még a hős Perényi szép Piroskájával
Sokáig boldogul élt kis családjával.
Ki megmarad mindig a becsület utján,
És nem ásitozik más vagyona után;
A szent igazságot hűn szem előtt tartja,
Boldogulását az mindig föltalálja.
 -

-
S
s

-
vagy:

a f e k e t e t ó t ü n d é r e.

Messze a Kárpátok havas bérczi között,

Honnan minden élet már rég elköltözött,
Hol a komor bérczek havas koronáin,
S legfelyebb a gyalog-fenyőnek ágain,
 73

Virul az életnek csak csekély szikrája,

Az ég közelében, lebben fel imája
Ama halandónak, ki a fellegek közt
Tudvágyának keres olyan szellem eszközt,
Mely felviszi őt a felleg országába,
Honnan letekintve, terjül látásába
Ez az ismert haza, minden vidékivel;
S honnan tündérország arany meseivel,
Dédőseink előtt ismeretes vala,
A havasoknak szép fényes aranyfala,
Fürdik a Poprádnak fényes tükörében;
Ottan tündérország mesés vidékében,
Emelé fel fejét magasan égfelé
Vrhovina hegye, mely fellegbe rejté
Csillogó orczáját, s felleg ül tetején,
Hogy ha lába alatt terült szép mezején
Meghal a tavasz, s nyár bájos szép virága,
És békövetkezik a télnek országa.
S még alant a völgyben dusan emelkedik,
A kalász égfelé s fennyen dicsekedik,
Áll örököshóval fedett ösz fejével
Vrhovina hegye, és gránit bérczével
Mint a mese Isten; fényben függetlenül.
Fel az utas elött dús fenyves árnyából,
Emelkedik lassan óriás sziklából
Épülve a Lomnicz, Királyorr, és rajtok
74

Nyugszik az ég, mintha volnának oszlopok;

Melyre a mindenség épité templomát,
Hogy benne imádjuk az ég örök urát.
És mintha szemével felnézne az égre
A ragyogó fényes örök Istenségre,
Egy egy tengerszeme rejlik kebelében,
Melly roppant kincseket rejteget ölében.
A fekete tónak sima tüköréből
Nyúlik karbunkulus torony, tetejéből
Hajdan a napnál is fénylőbben ragyogott
A karbunkulus kő, és fénye elhatott
Csilla rózsa fénynyel messze a vidékre,
Az örökös hóval fedezett hegységre.
Dallam tündér király itten lakott hajdan,
A zöldtóig terjedt szép birodalomban.
Dallam palotája gyémánt oszlopokon
Állt hol a fekete tó arany sarkokon
Forgott szünet nélkül örök setétségben,
Mert a tündérkirály gyönyörködött ebben.
De volt Dallamnak egy kedves szeretője,
A Vrhovina völgy bájos királynője
Zenikő, ki szebb volt mint minden szép eszme,
S ki Dallamot kérte, hogy ne rejtegesse
Orök éjszakába ezt a szép vidéket.
Es hogy ha szereti ezt a setétséget
Tüntesse el egyben. Dallam gondolkozott,
 75

S egyszerre a szikla tetejébe hozott

Ollyan karbunkulust, mely napnak fényével,
Vetekedett, s összekelt szép kedvesével.
– S a lakodalomnak napján azt mondotta,
Hogy a karbunkulus fényét addig tartja,
Mig Zenikő hozzá hű marad s szerelmét
Meg nem osztja mással, és szereti férjét.
Vrhovina völgye paradicsommá lett,
Minden falevélke egy egy kis madár lett,
Mely gyönyörü hangon énekle szerelmet,
Ejjen és napon át boldogságot zengett.
Minden virág, fűszál, bokrocska, ágacska
Fénylett gyémánt fénynyel mint kis csillagocska,
Vagy szent János bogár a harmatos fűben
Midőn reá lépett Zenikő, s mentében
Csak azt susogá az erdő, bércz, és liget
Titkos báj hangokon: szeretlek! szeretlek! –
Még a havasoknak fénylőjégtetői
Egre meredező csipkés hó erdői
Szerelmet susogtak, s kebelök felolvadt,
Illyen mérhetetlen nagy boldogság alatt.
De lent a völgyölén sürü lomb sátorban,
Buslakodik, Vihar, és vizsgálja sorban
Éles világrontó szörnyü fegyvereit,
A sebes villámot, s borzasztó szeleit,
És ha jő az este nyugasztó szárnyain,
76

Meghasadt a szikla Viharnak jajjain,

Oh mert szép Zenikő övé nem lehetett!
Ezért panaszkodott, ezért sirt kesergett.
Zenikő meghallá az érte epedő
Királyfi panaszát, midőn jött a szellő
És érinté gyengén arany hajszálait,
Meghallá viharnak epedő jajjait,
S látta hogy az ifju királyfinak arczát
A bú elhervasztja, s pirosló rózsáját
Letépi, fogyaszta; megszánta őt szegényt
Az érte epedő szép gyönyörű legényt.
És a mint mindennap nézte hervadását
Ifju erejének kora lankadását,
Fellobbant szivében titkos gerjedelem,
Az a bűvös bájos széditő szerelem.
És midőn még férje Dallam aludt mélyen,
Hajnal első pirján patyolat lepelben
Le ment Vrhovina gyönyörű völgyében,
És egy harangvirág illatos kelyhében
Mint harmat csepp üle, midőn hó paripán
Vadászni ki indult Vihar, s bús homlokán
A szerelem vágyó epedése égett.
Ezt látván Zenikő a földre lepergett
És onnan mint aranyfelhő kisérte el,
S búsan lakába tért mint könnyű hópehely.
Vihar ujra eljött a szálló estével a
 77

Sivár reménytelen örült szerelmével

S elpanaszlá szivet szaggató hangokon,
A viszhangnak fent a magas karpatokon
Fájdalmát, hogy zengett erdő bércz és liget,
S a föld tántorogva ide tova rengett.
Zenikő a hajnal pirosló szárnyait
Felölté, s leszálla a völgyek árnyait
Felkeresni, hol még Vihar szunnyadozott -

S a harangvirágba ujra belopódzott.

Midőn Vihar ébredt a virág megcsendül:
-

„Szép királyfi a te orczádon bú mért ül?“

„Oh kis virágocskám!“ szólt „hogy
val: a te

„Mond meg nekem búdat ki okozta, talán

Segithetek,* szól a virág ezüst hangján,
„Mit segithetnél te szeretett virágom!
Nincs kisegithetne ezen a világon!
Szeretem Zenikőt, ez az én búm oka,
És ő nem szerethet engemet már soha.*
Szól erre a virág: „Zenikő is szeret
Téged, “ s amint erre nyujt utána kezet
Vihar, hogy virágát tűzze kebelére
Elhervadt a virág, semmi kérdésére
Nem felelt az többé, de a feje felett
Egy szép arany felhő bübájosan zengett:
 78

„Zenikő is szeret!* s amint utána nyult

E tünemény is olyan hirtelen elmult
És kis hópehelyé változván repkedett
Arcza körül zengvén: „Zenikő is szeret! *****
Azután meg eltünt, Vihar az nap minden "
Virágot, felhőt s hópelyhet szép völgyében
Meg kérdett, de egyik sem felelt nekie
Búsan tért hát vissza völgye rejtekibe.
S felkelté panasszal ujra a viszhangot,
És messze vidékre vele elrobogott.
- S midőn hajnal felé visszatért lakába
Üle harangvirág nyitott ablakába.
Mellyet midőn tüzött lángzó kebelére
Vált hirtelen kedves szép arany felhöre.
Ezt is megfogá, akkor vált hópehelyé
Es Vihar orczáján felolvadt viz cseppé,
Ez volt első csókja hütlen Zenikőnek,
Es legszebb jutalma a hű szeretőnek.
Fent a Feketetó sima tükörére
A karbunkulusnak nem sütött már fénye,
Bús sötét éjszaka lepte a vidéket
. S Dallam tófenekén keres menedéket
Kinzó bánata és dúlt szerelme ellen,
És esküszik boszút hűtlen neje ellen.
Még fent a tetőkön bus éjjel tanyázik,
Lent a völgy ölében boldogságban úszik
 79

Minden, mintha örök volna ez a világ

S a keblet búk gondok soha sem is nyomnák,
És Viharvidoran jár kell a vidéken,
Mint báj dallam Vrhovina szép völgyében.
S a mint ott vadászva sürüben lépegett
Berkek homályában hűs csörgetek mellett,
Kéjik e ott pihen, csábitó szépsége
Volt a bosszuálló Dallamnak fegyvere.
Vihar lehajlott szép Kéjike ölére,
S nem tért többé vissza Zenikő keblére,
Messze, messze elszált a világ tengerre
Kéjikével, és nem gondolt Zenikőre.
Dallamnak bosszuja eképpen sikerült
S ő minden kincsével végképen elmerült,
A feketetónak százöles mélyébe
Honnan e kincset ki egész életébe
Kedveséhez hű lesz rögtön felveheti,
De még erre eddig nem akadott senki.
Szegény szép Zenikő! visszatért a tóhoz,
Tébolyodottan, az örök éjszakához,
De nem talált vigaszt, nem irt mély sebére,
- Dallam nem méltatta soha őt kegyére;
És szegény azóta örjöngve bolongja,
Ha a Kárpátokat éji csend boritja
A völgynek susogó rezgő fenyveseit,
S a sziklabarlangok mély rejtett helyeit.
80

Még most is hallani fájdalmas panaszát

És hosszan reszkető szivrepesztő jaját,
És midőn a viszhang szét hordja keservét
Mondják az emberek most siratja férjét,
Vrhovina örült szegény királynéja!
Mit ha épen olyan leányka meghallja,
Ki a pillanatban hűtlenségbe esett
Ott azon a helyben mindjárt hal az szörnyet.
Vándor! ki a Kárpát hó lepte ormait,
S a lomniczi csucsnak jegesült szikláit
Megjárod, ha eljutsz a feketetóhoz,
Annak közepéből felnyult sziklájához:
Gondold hozzá ezen rövid tündér regét,
Svedd fel Dallam király iszonyu sok kincsét,
Azt kivánom, ha hű maradtál babádhoz,
Feleségedhez, vagy bájos szép arádhoz.

Pesten 1857. Nyomatja Bucsánszky Alajos.

 REGE KUNYHÓJA 3-ik SZÁMÁNAK

1. Loránfy Margit, vagy: Mátyás kegyelem osztása |

2. A mátra remetéje, vagy: A bünökérti bünhödés - |
bocsánat. |

3. Az elrablott jegyes, vagy: A hív szabadító a

szélyben. | |
4. Szigethvár ostroma 1566-ban, vagy: Zrinyi Miklós
halála.

5. Bujáki vár története, vagy: A feneketlen kút

6. A vas kéz, vagy: A huszár, Mátyás udvarában

8. Az ártatlanság diadala.

– az e

Pesten, 1852. |

Nyomatja s kiadja Bucsáns zky Alajos

Kapható uríutcza Jankovics f. szögletházbeli könyvkiadó boltjában |

Ára 6 kr. P. p.
 _

| |

|
-

-
 Előleges tudósitás
Van szerencsém a t. cz. olvasó közönséget ujra a már nyomás alá
adott és nem sokára elkészülő :

czimű hasznoson mulattató munkára figyelmeztetni, mellyet 50 szakasz

ban 111 fametszvénnyel az annyira kedvelt Tatár Péter rege kunyhója |
féle kiadásban bocsátok a tisztelt olvasók kezébe ; mellynek füzetenkint
szinte nem lesz nagyobb ára 6 pengő krnál, melly nép és földismei te
kintetben nem csak mulattató, de oktatva tanitó kézi könyveil is szol
gálhat a tanulni vágyó ifjuságnak,
Azért figyelmeztetni vagyok bátor a t. lelkész és nép tanitó ura
kat, hogy e hasznos munkát, melyet minden európai nyelvre már lefor
ditottak, szerezzék meg magoknak, mely a szorgalmas tanulók közt ösz
töndíjul is kiosztandó lehet, mivel ily szép képes könyvet, illy olcsón
nem lehet másutt megszerezni. A könyv tartalma im ez :
1-sö Szakasz. 12-dik Szakasz
crusoe Robinson szülői házában (2. kép). A napló folytatása, egy örvendetes s egy
2-dik Szakasz. borzasztó esemény (5 kép)
Robinsonnak utazása Londonba (3 kép), 13-dik Szakasz.
3-dilk Szakasz. Robinson felgyógyulása. Első évi sziget
élete (4
Robinson szerencsés utazásaGuineába(1k), kép)
4-dik Szakasz. 14-dik Szakasz.
Második utazás Guineába. Fogság (3 kép). A sziget kikémlelése (3. kép)
5-dilk Szakasz. 15-dik szakasz.
Robinson szabadulása a fogságból (2kép), Robinson 16-dilk
aratása ésSzakasz.
kenyérkészítése (ök)
6-dik Szakasz
Robinson mint
Uj tervek. Egy naszád készitése (1. kép)
ultetvényesnrasilianenko
7-dik Szakasz.
17-dik Szakasz.
Robinson gondolkozó lesz, s némi kényel
Robinson Guineába utazo de hajótörést meket szerez magának (2. kép)
szenved, 18-dik Szalkasz.
8-dik Szakasz. A sziget körüli út, (3 kép).
Robinson csodálatos megmenekülése, lá 19-dik Szakasz.
togatása a hajótöredéken és talphajó Robinson kecskepásztor lesz, és a hiuság
épitése (3 kép), nak némelly vonásait árulja el. (4k)
9-dik Szakasz. 20-dik szakasz.
*: és következményeit 3k)
gatja, ennek elveszte (2 kép) 21-dik szakasz
Robinson meggyőződik arról, hogy em
10-dik Szakasz.
berevők látogatják a szigetet. védel
Robinson egy megerősitett lakot készit mi és támadási tervek , az utolsók
dgö magának (2. kép). megváltoztatása (2 kép).
11-dik Szakasz. 22-dik Szakasz.
»i rendezkovábbi rendezkedések Robinson lakában Történetes föltalálása egy barlangnak,
annak használata (1 kép)

___
 TATÁR PÉTER

- --
TIZ KÉPPEL.

T A R T A L M A.

1. Loránfy Margit, vagy: Mátyás kegyelem osztása.

2. A mátra remetéje, vagy: A bűnökérti bünhödés és bocsánat.
3. Az elrablott jegyes, vagy: A hiv szabaditó a veszélyben.
4. Szigethvárostroma 1566-ban, vagy: Zrinyi Miklós halála,
5. Bujáki vár története,vagy: A feneketlen kút.
6. A vas kéz,vagy: A huszár, Mátyás udvarában.
7. Lublóvár,vagy: a befalazott menyasszony.
8. Az ártatlanság diadala.

=-=-=

Nyomatja s kiadja Bucsánszky Alajos.

 10MMY vagy:

Mátyás kegyelem osztása.

Ezernégyszáz hatvan közepén volt épen
Midőn Miskolczváros olly nagyszerüképen
Készült elfogadni Mátyás királyunkat,
Akkor uralkodott kegyelmes urunkat.
4

Hogy még húsz év mulva is beszéltek róla,

S az volt a szerencsés ki akkor ott vala.
A sok diadal iv fel volt már állitva
És bizony nem mondjuk a dolgot nagyitva
Ha állitjuk, hogy a Toronyallyas Papszer,
Utczákon zöld galytól nem mehetett ember,
Midőn a falakon felállitott álgyuk
Elkezdtek dörögni, s tűzokádó torkuk
Hirdeték hogy jön a rég várt kedves vendég,
Örömriadva futott össze a népség.
S csakugyan a király seregének élén
Bevonult Miskolczra, melynek szép vidéken
A sereg számára tábor állittatott,
Mely a népség által dúsan elláttatott.
Midőn a tisztelgés véget ért, nem vára
A király soká, és üle fel lovára,
S ment a Diósgyőri várba, mely számára
Fel volt már készitve elfogadására.
Akkor Diósgyőrnek erős bástyáiról
s sanczczal körülvett izmos falairól
Álgyúk néztek alá a csendes erdőkbe,
Mellyben Komoróczy vad csinyjeit üzte.
És e rabló ellen, – kivel akkor tájban
Elzárkozva erős szikla váraikban
Több főnemes tartott; kiknek az sehogy sem
Fért be a fejökbe, hogy most fejedelem
Hunyadynak fia: – indult hadsereggel
Maga e király, hogy a fejetlenséggel
Megviván, boldoggá tegye az országot
És a már elnyomott szegény jobbágyságot.
Nem messze Diósgyőr falaitól állott
Százados bükk erdő s cserrel koszoruzott
Dombon Loránfynak szép vadász kastélyja,
Ezt most egyedül csak a szép Margit lakja;
Mert atyja Loránfy, midőn meghallotta
Hogy a királyjő, azt rögtön oda hagyta,
Mert ő is a király ellenpártja közé
Tartozván elment a békétlenek közé
Galgóczra, hol erős bástyák s falak mögött,
Komoróczyval s többel összeesküdött.
Épen vasárnap volt, midőn a szép Margit
S régi hű dajkája az öreg jó Judith,
Vagy három csatlóstól kisértetve elment
Szentlelki kolostor templomába, hol fent
A hegyek közt Mátyás egyik hűapródja
Zobor László szinte a vidéket járva
Belép az egyházba, és látva Margitot,
Iránta szerelemre mindjárt gyuladott,
S midőn épen azon törte szegény fejét,
Hogy a szép lány felé mikép közeledjék
Margit elvégezvén az ajtatosságot
Az öreg Juditthal hazafelé tartott.
6

Zobor is megindult, s a mint töprenkednék,

Hogy szólitsa hát meg? Ime vagy hat pribék
A szabad zsákmányos csehek közül utját állja
Szép Margitnak. Ekkor a király apródja
Kardot ránt, s az ottan levő csatlosokkal
Vivni kezd elszántan a rablókkal,
És megszabaditja a szelid Margitot
S igy lett kedves vendég a kastélyban legott.
Nem is kell mondanom, hogy Margit és László
Szivein lobogott ama piros zászló,
Mellyet szerelemnek hivunk az életben
S ők boldogok voltak tiszta szerelmökben.
De a szegény leány az egyet nem tudta,
Hogy a király ellen összeesküdt atyja,
S hogy most tehát épen, kedvese, kit szeret
A nyilt harczban atyja gyilkosa is lehet.
Másnapra a király hadi tanácsot tart,
Mert a lázadókkal márvégezni akart,
Azért jól elosztva az egész sereget
Utnak inditák, hogy a rablófészkeket
Elfoglalván,igy a dibdáb csőcseléktől
S az elégületlen büszke nemességtől,
Megtisztitsák ezen felzaklatott hazát,
És megalapitsák régi boldogságát.
Héderváry püspök, s fővezér Rozgonyi,
És Mátyással az egyidejü Zokolyi
Vezénylék a hires fekete sereget,
Melly alatt ha indult a föld is megrengett.
A hegyek között a harcz már javában folyt,
Nehány rablófészek önkényt meg is hódolt.
Még Vadnán s Galgóczon erősen készültek,
Komoroczy alatt az elégületlenek,
Loránfyt s társait többször felszólitá
Az ország birája, hogy a király alá
Térjen vissza, de ő mindég nyakas maradt
S el nem fogadá a felszólitást, s haladt
Megkezdett pályáján mivel szentül hitte,
Hogy külső segélylyel, mikép reménylette
Legyőzik a királyt, és mást választanak,
Kinek aztán majd a nagyok parancsolnak
Már minden javait, melyek itt valának
Lefoglalták, s tették édes leányának .
Tutorául a hős derék Héderváryt,
Kinek által adták elfoglalt várait.
Loránfy felbőszült e leverő hirre
És fogcsikorgatva nézett a vidékre,
Honnan még sem jött a külső segedelem,
S naprul napra fogyott a sereg s élelem.
Hát még mikor Holecz, Komoroczy kéme
Hirül hozá, hogy a király egy embere
Jár Margithoz, s hogy a vidéken beszélik,
Hogy e két hű szívből egy derékpár válik,
8
Már akkor haragja legfőbb fokát érte
És a rút Holeczet csak az egyre kérte,
Hogy lopja el onnan leányát Margitot
Sinkább neki adja, mint hogy egy apródot
Mátyás udvarából ismerjen vejeül,
És hogy szavát tartja,im annak jeleül
Fel tesz egy pecsétes levelet, a mellyben
Javait rá hagyá mik vannak Erdélyben.
Nem igy gondolkozott a szelid jó Margit,
Hanem éjjel nappal hullatá könyeit,
Mert a király szivét meg nem lágyithatá
Bár hü Lászlója őt mindég vigasztalá,
Ha a harcztüzéből fáradtan hazatért,
S bánatos ajkáról hű mátka csókot kért.
Most is ott ül szegény Margit hű Juditthal,
Hol a teli hold a Szinvának habjával
Játszik, a tó felett magasló erkélyen
Ábrándba sülyedve s gondolkozva mélyen.
Midőn észrevétlen a falon egy alak
Át surrant és eltünt a magas fák alatt.
Még soká beszéltek együtt. Margit s Judith
Midőn egyszerre a kastély védfalait
Kívülrül mint az ár lepik fegyveresek,
Mig a szegény Margit elsáppad fél remeg,
És László a kapun nehány fegyveressel
Bejő, felkutatván mindent serénységgel
Egy üzöbe vett s a falon átmenekült
Rablót kutatának, ki midőn megkerült,
Holeczet lehetett benne felismerni,
Ki eljött megigért dijat érdemelni
S mint a róka bele esett a verembe,
A többi csehekkel, s urral egyetembe.
Most igy szólott Zobor kedves Margitjához
Gyönyörün virágzó ékes mátkájához:
„Itt van hát ideje, hogy a győzelemtől
Most felvidult jó és kegyes fejdelemtől,
Atyádért könyörgjünk, azért holnap reggel
A ma este ide vonult kis sereggel
Diósgyőrre megyünk, hova fájdalom, már
Elvitték atyádat, kire a halál vár.“
Megdöbbent szép Margit e borzasztó hirre
S keservesen sirva dőlt László keblére,
És alig várhatta a reggelt, s induljon
Diósgyőrbe, s Mátyás lábához boruljon.
A fő rablófészek Vadna, s Galgócz égett
Rozgonyi a dühös vérszopó cseheket
Komoroczy, Bogdány, s Loránfyval együtt
Szécsnek szoritotta, s ott többekkel együtt
Kiket le nem vágtak elfogták és vasba
Hozták fedezettel Diósgyőr várába,
Hol Mátyás itélőszéket tart felettök;
Arcza komoly, nem mer könyörgni érettök
10

Senki sem, mert tudja hogy ő igazságos

S az elkövetett bűn szörnyű, iszonyatos.
A büszke és nyakas Loránfy előtte
Áll s mord harag villogvad két szemeibe,
Nem akarja, hogy más szivébe láthasson,
Hol minden érzelem összedulva vagyon.
És hogyan nyithatná ő fel kérelemre
Azt az ajkat, melly parancsra volt teremtve,
Hiszen nem koldus, hogy alamizsnát kérjen?
Azért áll a király előtt olly kevélyen.
De a perczben mint a letörött liliom,
Mellyet a hervadás égő fájdalma nyom
Rohan be szép Margit, s omlik a királynak
Lábaihoz éltet koldulva atyjának.
Erre Loránfynak büszke dölyfös szive
Meglágyult, és hogy ha most nem szégyelene,
Sirna, midőn látta kedves jó leányát,
A föld alá kivánta volna el magát.
„Kegyelem, oh Uram királyom, kegyelem!*
– Kére Margit – „Uram, atyámnak kegyelem !*
„Hogy holnap majd ujra nevesse a törvényt****
Szól a király – „Oh! nem,* orditja örültként
Margit és atyjának nyakába borulván
Szól: „Ugy-e nem fogsz elhagyni soha atyám?“
A király meghatva midőn ezt itt nézte,
Komoly méltósággal im elébe lépe
 11

Rozgonyi Zokoly, s püspök Héderváry,

És a Diósgyőri várnagy hős Miskolczy,
S az itéleteket aláirás végett
Atnyujták, a király látszólag remegett,
Hogy ennyi életet egyszerre kioltson
És annyi vér után még többet is ontson.
Ekkor Zobor László Margitnak megfogva -

Kezét szinte Mátyás elébe borula.

Néma csend állott be, és a király vevé
Az itéleteket s az asztalra tevé
Szólván, szivére tett jobb kezével: legyen,
Halál helyett tehát mindennek kegyelem!
Loránfy szemében életében talán
Először csillogott a köny, és homlokán
Mint villám a mult, nagyhirtelen át vonult,
S hálandó szivvel lányához leborult.
Loránfy mind vissza kapta szép vagyonát
S a királylyal együtt adta rá áldását
Lászlóra s Margitra és jó hazafi lett
És szép unokákban méltán örvendhetett.
 |
-
:||

- || |
: |
| || | |

| |
| | _
|
-

A MÁTRA REMETÉJE
a bünökérti menete és bocsánat
Ott hol a Könyöklő sziklapárkányával,
S erdő koszoruzott széles homlokával,
Borsodból messze néz ki a rónaságra,
Akadunk egyszerre a dédesi várra,
 13

Most csak rom, mig hajdan fényes termeiben,

Vidor lakomákon örök dőzsölésben,
Felejté az időt, tért is mindenséget,
Más megrontásában lelvén dicsőséget,
Vallgatha, a Csehek egyik fővezére,
Kik még Venczel alatt jöttek dús földére
E hazának, s itten birtokokat vevén, -
Mint a magyar urak a nép verejtékén -
Épiték fel eget verdeső váraik,
És oltalmuk alatt végzik rablásaik.
Utas nem mehetett az országutakon,
Kivált ha gazdag volt, hogy sarczot ne adjon.
S a női erény sem vala biztosságban,
Mert hogy ha valami szép lányt a mátrában
Talált fel Valgatha, azt ha szép módjával
Nem tudta megcsalni; éle hatalmával
S erőszakot használt. Ilyen állapotban
Találta a hazát Mátyás ama korban,
Midőn hõs Szilágyi a Duna jéghátán
Negyvenezer vitézt sorba felállitván
A Budán összegyült országnagyjainak,
Ellenére Mátyást választá királynak.
Ki a cseh rablókat aztán megfékezé,
És e hazát tőlök akkor meg is menté.
De hogy a történet folyamára térjünk
És mi érdekelhet csak arról beszéljünk,
14

Azt kell elsorolnunk Dédes hogyan állott,

Midőn benne ez a hires rabló lakott.
Magas sánczain, mint lánczos eb ott hevert
A sok álgyu, szinre s nagyságukra kevert
A hogy több várakból itt össze hordattak,
Vagy erőszak által is elhozattattak.
Fen a bástya fokon mogorva őr állott,
Mert Valgatha uram mindég attól tartott,
Hogy számtalan durva csinyjait végtére
Megunyja a magyar nép, és majd vesztére,
Ha a védelemre készen nem találják,
Egyszer véletlenül bizony megrohanják.
Nem messze Dédestől állt a szent Lélekről
Nevezett kolostor, szerzeteseiről
Mely akkor hires volt, templomának fala
Még most is fen áll, és jó nagy halastava,
Hol a kolostornak roppant kertje terjedt
Szép forrás vizével képez folyó eret,
Melly virágos réten át kigyózva fut le
A malmokat hajtó kis Barócz vizébe.
Hova Dédes falva legszebb leányai
Jártak hajdanában vászont fejéritni.
Különösen volt a szép leányok között
Egy a szép Iluska, ki mindenek fölött
Jó erényes vala, a kántor leánya
Valgatha utána lest hiába hánya.
 15

Iluska hű maradt derék kedveséhez,

A molnár fiához kedves Dezsőéhez.
Megunta ezt már a vad dühös Valgatha
S a fejében ő most mindég azt forgatta,
Hogy ejtse tőrébe a kántor leányát,
Megfogadott tehát Dédesen egy banyát
S annak meghagyta, hogy Iluskát csalja el
A Darócz vizéhez valami jó csellel,
És ő embereit ottan felállitja,
S a szép kántor leányt majd elraboltatja.
A banya Ilusnak tehát azt hazudja:
Hogy – s erre esküszik – bizonyosan tudja,
Mikép szeretője Dezső minden reggel
A Darócz partjánál, szomszéd Orzséjével
Csókolódzik, s Ilust csak szinből szereti,
Mig Orzsét a hütlen forrón ölelgeti.
A mint e hirt hallja a szegény Iluska,
Hitelt ad neki, és el is határozza:
Hogy reggel elmegyen meglesni kedvesét
Otet hitegető csalfa rosz jegyesét.
Hirül viszi ezt a banya Valgathának
Ki rögtön parancsot ad egy pár társának,
Hogy reggelre vele Darócz patakához
Fognak le menni és jutnak szép prédához.
Mig alig hajnalott felkészült Iluska,
Jó szivében égett most a bosszulángja.
16

S a mint a kolostor templomhoz érkezik

A harangok fent a toronyban hirdetik,
Hogy a szent mise mindjárt megfog kezdődni.
Iluska szivébe szelid érzelem száll
És a bosszu lángja mély buzgóságra vál,
Bemegy a templomba, letérdel imádni
Istent, ki bűnösnek megszokott bocsátni.
Midőn pedig vége volt a szent misének
S a hivek ajkain a dicsérő ének
Megnémult, Iluska kibékült szivével.
S a mint kifelé megy, kedves Dezsőével
– Ki őt egy oszloptól már régen nézdelé –
Találkozik, s indul lassan hazafelé.
Az uton kiderül minden, még a banya
A rosszul sikerült cselt hirül nem adja
A lesben álló, már dühös Valgathának,
Ki utána ered a szép Iluskának;
S a mint utol éri rögtön megrohanja
Társival a hű párt, s Dezsőt leszuratja
S a segélyt kiáltó megrémült leánykát
Várába viteti a siró Iluskát.
Fátyolt kell vetnünk a Valgatha várában
Történt rutságokra, mert erős falában
Nem volt annyi kő, mint mennyi bünt követett
Valgatha el rabló társival, s nevetett
Ha valaki őtet ezért fenyegette
 47

Vagy galád tetteit mondá meg szemébe.

Elég az hozzá, hogy a szegény Iluska
Előjött a várból egyszer nagy sokára
De tébolyodottan, atyját sem ismerte
S a faluban mint rém jajgatva járt szerte.
Futott az embertől s egy barlangba lakott
Hova könyezve a falu népe hordott
Enni neki, s szegény volt hű szeretője,
A halálos sebből felépült Dezsője.
Ki megesküdt hogy ezt, megfogja boszulni,
S ama bünök fészkét ő felfogja dulni.
Azért hát faluról falura elvitte
Hajdan viruló szép kedvesét s tüzelte
A népet a rabló gonosz vezér ellen,
S vagy háromszáz legényt toborzva hirtelen
Sötét éjjel rontott rá Dédes várára,
S az abban dőzsölő rabló Valgathára.
És mire a király serege megjöve,
Nem maradt Dédesnek egymáson két köve,
Mert a felbőszült nép azt széjjel bontotta,
S a benne levőket szálig legyilkolta.
Egyedül életben csak Valgathát hagyták,
De előbb mind a két szemeit kitolták;
Azután ott hagyták a vár romok között,
Hogy éhen vesszen el galád fészke fölött.
Sok esztendők mulva egy vak remetére
3-ik sz.
418

Bukkantak a mátra hegyek tetejébe,

Kinek a szakálla ollyan hosszu volt már,
Hogy a földet érte, feje kopasz volt már,
De kő asztalától még soha fel nem kelt
Mióta leüle, s szem ürege megtelt
Könyüvel, ha a szent-lelki kolostorból
Egy egy jó szerzetes csupa irgalomból
Megtölté korsóját, s egy darab kenyeret
Adott a kezébe, meg nehány gyökeret.
Mert ez volt élelme, s folyvást imádkozott,
Bünbocsánatért az éghez fohászkodott.
Majd tiz évig ült igy ez a vak remete
Mi volt, ki volt azt már rég elfelejtette,
De jobb is mert csak igy bocsátá meg Isten,
A mi nagy vétkeket elkövetett itten;
Mig végre egy reggel az egyik szerzetes
Ki eljött, hogy vele a szent kegyeletes
Zsolozsmát elmondja, meg gyóntatta szépen,
S talán bocsánatot remélhet az égben.
Mert midőn másnapon a szerzetes hozzá
Jött és számára a szokott ételt hozá;
A földön hevert takartan szakálával,
S kibéküle már e földi pályjájával.
Ottan temették el, és keresztje felé
Ezt irták: a hires Valgatha itt lelé
Midőn megtért, sirját, nyugodjon békével!
 19

Hát mi történt szegény Ilussal s Dezsővel?

Dezső a barlangot soha sem hagyta el,
S midőn szegény Ilus végre ez élettel
Kibékült, itt eme barlangba temeté
És azt szomoru fűzfával beülteté
S hűségesen őrzé szeretője sirját,
Meghagyván hogy szinte ha meghalt, hulláját
Iluskájával egy sirba temessék el,
Hadd egyesüljön ott szegény kedvesével.
Most is a mátrában a várheggyel szemben
Ott áll Dezső kő, honnan Dezső estenden
Ha kelt a szelid hold, nézte a sötétlő
Bérczeket, s hallgatta a szépen éneklő
Fülmilét, halkan a furulya hangjával
Kisérvén gondjait, és Iluskájával
Társalgott eszmében, a Dezsőkő alatt
Nyugvó halottjával szomoru fűz alatt,
S a sirt hol nyugodtak, még mainapig is
Dezső lyuknak hivja a pásztor gyerek is.
Ott van a várerdőn által folydogáló.
Barócz patak is, s a partján furulyáló
Juhász ha megkérdik elmondja sohajtva,
Hogy járt itt Iluska és Dezső valaha.
S rá mutat a romra, mely akkor merészen
Állt a bükk és cserfa koszoruzott bérczen.
Most pedig baglyok és denevérek laka,
20

Hol vigpohár között mulatott Valgatha;

Még lent a völgy ölén nyomor s inség lakott
S a nehéz munkában a pórvért izzadott!
Hova lettetek ti büszke vár urai!
Hova munkálkodó falu jobbágyai?
Kibékülve a föld gyomrában nyugosztok
Vagy márvány sirokban enyésztek, porlotok!
Felettetek röppen a haladó idõ
Századra századot halmoz a jövendő,
Hiába fedezé testeteket bibor
Vagy a szür, mindannyin lettetek hamu, s por.
De mi daczol ezzel s tuléli a testet
Az a mocsoktalan fen tartott becsület.
 | |
-

- -----------
- s

AZ ELRABI0TTJEGYEN,
vagy:

A hiv szabaditó a veszélyben.

A Bakonynak sürü ős erdeje között,
Hova napsugára nem süt a fű fölött,
Mely csak gyér szálakban nőtt ki a mohából,
Számos szegény legény legpompásb ágyából.
22 -

Ott egy roppant tágas barlang tág öblében

Vigan lobogó tűzpattog, s közepében
Vas lánczra függesztve a bogrács, a mellyben,
Egy egész juh vagyon apritva, s a légben
Felséges pörkölt hús szaga terjedezik,
Mig lassankint rá a vendég megérkezik;
Vagy tizenkét szálas s izmos derék legény,
Kiknek szivéből rég kihalt már a remény,
Hogy a megye nekik kegyelmet osztani
Fogna, ha tudnának érte folyamodni.
Mind a hadseregben szolgált hajdanában,
Mind csak nem egyforma bünért bujdosóban.
Egyik a káplárját lőtte meg dühében,
Másik főhadnagyját szerencsétlen perczben
Ittas lévén vadul azt keresztül vágta;
A harmadik pedig, mert szivét bú rágta:
Hogy szép feleségét, még ő Italiát
Járta mint katona, s hideg Gallicziát,
Elszerette tőle a mészáros fia,
Keserűsegéből leve haramia.
A vezérök pedig volt köztök a legszebb
De legmogorvább, s tán a legkegyetlenebb
Ritkán mosolygott, s ha emberei közül
Csak egy is hibázott, azt könyörtelenül
Lőtte főbe, – de ha jó kedve volt minden
Tánczolt körülötte széles jó kedvében.
 23

Ugyan mi nyomta e sötét arczu embert,

Ki könyörtelenül bárkit is általvert
Éles fegyverével? Milly bünt követett el,
Hogy igy meghasonlott ezzel az élettel?
Mellyből reá illyen szomoru részjutott,
Ki tán hajdanában jobb napokat látott?
Szeretett! szerelme tette illy örültté,
Mert szive bálványa nem lehetett övé,
S midőn elprédálta bujában mindenét,
Atyjáról rá maradt igen szép örökét;
A Bakonyt választá lakhelyül, tanyául,
S tizenegy haramját hozzá bajtársául.
Bús Ferke volt neve többi társa között,
De midőn ő uri ruhába öltözött,
S felült paripára, gavalléros móddal,
Versenyt járhatott bár akarmelyik gróffal.
Élt akkor – mit mondunk történt igen régen –
Gazdag zsugori ur Veszprém vármegyében,
Bálványosi volt a neve, de nem azért,
Mivel majd meghalt az ezüstért aranyért
És azt bálványozá, rá nem azért adták
E nevet, hanem mert atyját is ugy hivták.
Bálványosi urnak pénzénél sokkal szebb
Szép leánya is volt a bájos Erzsébet,
Kit szinte bezárva őrzött mint a pénzét
Ezen pénzénél szebb egyedüli kincsét.
24

Hanem azt mondja a magyar példabeszéd:

– És ez valójában nagyon igaz beszéd –
Hogy egy zsák bolhát is könnyebb megőrzeni
Mint a szép leányt, mert olyat ellenzeni,
Hogy ne szeressen, és ne is szerettessék,
Balgaság. Erzsébet szive is lángola,
Hiába volt a ház kapu lakatolva.
Szerette biz ő szép derék jó Dezsőjét,
Ki szinte od'adta volna az életét
A szép barna Orzse két kökény szeméért,
És hűséges tiszta igaz szerelméért.
S mikor az öreg ur megtudta a dolgot,
Nem kellett egyébb mint hozatni a papot,
Mert Orzse és Dezső azt már kicsinálták,
S hogy egymásé lesznek rögtön decretálták.
Ám Dezső szegény volt s Bálványosi hátya
Ezen fontos végzést nem ratificálta.
Igy álltak a dolgok midön egy szép reggel,
Az öreg házába hat fekete ménnel
S paszomántos inas s vadász kiséretben
Bus Ferke ál grófúl, csinos öltözetben
Megjelent, s két kézzel szórja az aranyat,
Az ezüstpénzt; és a tizes banknótákat
Csak pipagyujtásra használja, mert Orzsét
A vásárban látta, és kihamvadt szivét
Ujra felébreszté a vágygerjedelem,
 25

A keblében szunnyadt lángoló szerelem.

Es mivel tudta azt, hogy a vén zsugorit
Elámitja ha lát annyi aranyat itt,
Tervét jól kifőzte, megkérte leányát
S Bálványosi uram látva sok aranyát
Oda adta neki, és elhatározák
Hogy a lakodalmat a grófnál megtartják,
És három hét mulva el is jövend érte.
A leányvén atyját hát hiába kérte
Hogy ne adja őtet a grófhoz, s hiába
Sirt, könyörgött Orzse, és borult nyakába.
Bálványosin mind ez egy szikrát sem fogott;
Hisz a gróf fiatal, szép emigy mormogott
Még Dezső olly szegény mint templom egere;
Aztán nem is gróf és nincsen is kenyere,
Én pedig egygarast sem adok kezére,
n akarom te légy grófné, s most már vége.
A három hét eljött, s a siró Orzsikét
Bálványosi urral a hintóba tették.
S mint a szél repültek hat fekete ménen
Sirva szép Orzsike, s büszke önérzetben
Bálványosi, hogy már gróf lesz az ő veje,
És e gondolattal tele volt a feje.
S azt sem vette észre, hogy az őserdőbe
A mint a gróf mindég s mindég belyebb jő be
A grófi kocsinál gyülöng több több lovas,
26

És ezen az úton nem járt soha utas.

Most egyszerre „megálljt * ordithat egyszerre,
Ferke emberei közül, és lövésre
Emelik fegyverök, mint tanitva voltak,
S a kocsiban ülő öreg urhoz szóltak:
Szálj le Bálványosi, te nekünk nem kellesz,
Mert köszvényes lábad most csak terhünkre lesz.
Te vissza fogsz menni, de bekötött szemmel,
S hogy itt ne bántsanak, illő kisérettel.
A völegény pedig és a szép menyasszony,
Ugy is palotánkban nincsen háziasszony
Eljő velünk, mert rá ugy is régen várunk,
Azért hát te tőled barátsággal válunk.
Most Bálványosin volt a jajgatás sora,
Mert szépen beköték szemét, s két rablóra
Rábizván, feltették egy könnyü szekérre,
S nem ügyelvén sem ő, sem Örzse könnyére
Elvivék; de Orzse most már nem könnyezett
A gyönge leányból valódi hősné lett,
S mivel látta hogy igy esett kelepczébe
Bizott az Istenben s Dezső kedvesébe,
Hogy azok nem hagyják elveszni majd őtet,
Ki a rút pénzvágynak ily áldozata lett.
Bálványosi haza még alig érkezett
Rögtön elbeszélte e furcsa esetet
Az egész városnak, és csak azon örült
 27

Hogy a hat rabló még létének könyörült

Ám Dezső mint hallá, hogy a Bakonyba tünt
Orzse el, másnap még a hajnal alig tűnt
Fel az égre már ment hat derék pandurral,
Egy jó barátjával s nehány bátor urral,
A Bakonyt kutatni, s bár hol legyen rejtve
Megesküdt hogy addig nem nyugszik mig mentve
Nem lesz szép Orzséje, Balványosi bátya
Hibáját bár későn de mégis belátja,
S most szivesen adná Dezsőnek leányát,
Felnyitná számára nagy pénzes ládáját.
S szégyenli a dolgot hogy gazdag gróf veje
Nem egyébb zsiványnál s a bakony erdeje
Grófi uradalma és fényes kastélya,
S a fosztogatásban vagyon nagy fortélja.
De hát szegény Orzse, mit csinál, hol rejlik?
Talán hült tetemét már a hantok fedik?
Nem, ö a barlangnak egyik nyilásában,
Vagyon rabló kezek durva hatalmában
S Bús Ferke előtte parancsolólag áll,
Mint jobbágya előtt valami kis király.
Szemében vad harag, kezében gyilkos cső,
Orzsén erőszakot tenni is kész már ő.
A leány egyetlen, de gyenge fegyvere
Tisztán megőrizett szüzi szent erénye
És buzgó imában erősiti lelkét,
28
S teljes reménységben várja hü kedvesét,
Meghajlik előtte a durva vad rabló -
S mert erővel nem bir, most az alávaló -
Cselhez folyamodik, s szelidséget tettet
Gondolja hogy rajta igy majd erőt vehet,
Letérdel előtte összeteszi kezét,
Eldobja magától majd minden fegyverét, és
De minden tettetés, hizelgés nem használt
Most állati dühvel a vad rabló fel áll, is
Rárohan Orzsére, de a pillanatban is
Egy jól irányzott cső halált hozva lobban
És még a durranás el sem hangzott, vérben
Ott fekszik meghalva Bus Ferke a fűben.
És a cserje közül Dezső ront előre,
Egy egy rabló bukik minden lövésére,
S a megszabaditott Orzsét átölelve
Hosszan karja között tartja szót nem lelve,
Mig többi társai a rablókkal vinak,
S közülök még ötöt harczolva elfognak.
Igy jött szabaditó a válságos perczben,
Örzsének ki bizott Istenben, kedvesben.
Nem kell immár sokat elmondanom, s mivel
Gondolhatja kiki hogy most Dezsőével
A mint Orzse haza ment atyja házához -
Az megszégyenülve igy szól leányához:
Kedves jó Örzsikém, felejtsd a multakat; a
 29

És te derék fiam nyujtsd ide jobbodat,

Mert kétszeresen meg érdemléd leányom
Legyen hát a tied ime neked adom,
S ne haragudjatok rám szegény atyára,
Kit elvakitott a fény egy pillanatra.
Ezt is azért, – de ám nem rosz végből tettem –
Hogy általa lányom boldogabb lesz hittem,
S mostan nyugodjunk meg Isten végzésében,
Annak szerencsés s bölcs elintézésében.
Szivből bocsátottak meg szegény atyjoknak,
S vége hossza nem volt a lakadalomnak.
És mi pedig vegyünk ebből tanuságot,
Hogy mindég kerüljük a zsugoriságot.
 SZIGETIVÁR0NTR0MA 1566-ban,
vagy:

Zrinyi Miklós halála.

Dúl Szolimán császár pusztitó fegyverrel
A hazában szerte; s iszonyú sereggel
Megindúl Belgrádból Szigethvára alá,
Mert Mohammed basa meg nem hódithatá.
 31

Százezer embert hoz magával a Zultán

És rettentő haragül komor homlokán,
Hogy Szigethvár alatt annyi katonája
Elvérzett, és meghalt legbátrabb basája,
És serege előtt Allahra esküszik
Hogy addig nyugodtan nem alszik, nem eszik
Mig Szigethvár tornyán nem lengeti a szél
A félholdas zászlót, azután Szemliknél
És Zsiboltnál tábort üttet, s megkezdeti
Tüstént a sánczokat s árkot épittetni.
Ot nap alatt körül volt véve Szigethvár,
Nem jöhetett onnan ki más mint a madár.
De benne volt Zrinyi kétezerötszázzal,
Hős és derék magyar vitéz katonával,
Halálnak áldozva; mert bárha Óvárnál
Állt is Miksa király, és Rév-Komáromnál
Salm herczeg negyven, vagy ötvenezerrel,
Nem voltak Zrinyinek semmi segitséggel.
O hát a mint látta, hogy magára maradt,
Csak az Urban vetett erős bizodalmat,
És kis seregével győzni avagy halni
Kész volt a jópolgár és a nagy hazafi;
Azért összegyüjté most a katonákat,
S a városban maradt minden polgárokat,
Megesketé őket, és esküt tett maga,
Hogy azt érje Isten örökös haragja,
32

S a hazának átka a ki áruló lesz,

Vagy ha kell a várnak romja alá nem vesz
A többivel, s ekkor erősbült kebellel,
Rontott ki meg víni az ádáz ellennel.
Szigeth-Ujvárosnál Ali Portuk állott
Ki álgyuival a belső várba ontott
Golyózáport, ugy hogy a nagy torony minden
Harangjával együtt összeomlott, s egyben
Rárontott a jancsár csapat Ujvárosra,
De ott talált nem csak cgy bátor harczosra,
Késő éjjelig folyt a harcz és vérontás,
Az embertelen és hajmeresztő rontás,
De a bátrak ellen nem boldogulhata,
Ali Portuk ádáz, vért szomjazó hada,
Reggel hajnal felé a mint a török had
Visszavonul, Zrinyi rögtön parancsot ad
Hogy Ujvárost fel kell azonnal gyujtani,
Mivel nem tartható s vissza kell vonulni
Az Óvárosba. És parancsára tüstént
Lángban áll a város, s az Óvárosba mind
Bevonultak, melynek védelmét rábizta
Zrinyi Botos Péter és Bosnyák Mártonra
Ugy Szecsődi vitéz fő kapitányokra,
Kik több izben rája rontottak Portukra.
Mérges volt Szolimán, hogy egy maroknyi nép
Katonái közül annyit összevág, s tép
 33

Magához hivatja Ali Portuk basát,

Igy osztván ki neki nagyuri fermánját:
Ali Portuk! hallod, hogy ha tiz nap alatt
A Óvárost be nem veszed, lábod alatt
El fog fujni a szél; ha pedig be veszed,
Kétszáz arany forint a tied, most eredj,
Lódulj, s teljesitsed az én parancsomat,
Ha nem akarod felrázni haragomat.
Portuk basa ment, és az egész haderőt
Az O város elé vitte éjfél előtt,
És reggel hajnalban huszonnégy álgyuból
Löveti a várost, melynek sánczaiból
Vitézül felelnek a magyar tüzérek,
Kikkel együtt véve hatszázan levének
A magyar katonák, és majd huszszor annyi
A török, ki készült már rögtön rohanni.
Mert a tizedik nap már múlófélben volt,
Azért Ali Portuk most elő lovagolt
S a megroncsolt falnak ellene vezérli
A sok vad törököt, s a várost beveszi
Bathay és Bosnyák, Győri, Botos, Deák
Magokat töröknek azért meg nem adják,
Hanem mint vitézek Radván és Dandóval,
Elesnek Szecsődi főkapitányokkal.
A hatszáz magyarból alig háromszázan
Vonultak harczolva vissza Szigethvárban.
3-ik sz. 3
34
Most már csak a fővár maradt hatalmába
Gróf Zrinyi Miklósnak, ki azt hamarjába
Jól megerősité, s az ellen rohamát,
Visszaverte mindég és bátor csapatát
Győzelmi babérról babérra vezette,
Miért a Zultánt a méreg majd megette.
Már Ali Portuk is elesett, és vele
Egyptusi basa és egész serege
S a hős várőrség két zászlót zsákmányolt el,
S fegyverei alatt sok török veszett el.
Bőszült haragjában tépi ősz szakállát
A Zultán, és hivja bizonyságul Alláht,
Hogy ha még holnapig álland Szigeth vára
Fő vezérét rögtön a legelső fára
Akasztatja, s mellé valamennyi basát;
S esküszik, hogy bizony megtartandja szavát.
És sátra elé ül, s rögtön parancsolja
Hogy az egész sereg a várt megrohanja,
S az álgyukat nem a vár ellen szegezi,
Hanem a hadsereg hátához téteti,
Hogy ha hátrálni fog, lőjön mindjárt rája,
Saját seregére, saját katonája.
Remegnek a basák remeg a török had,
Mely igy két tűz között kétségbesve halad
S rohan a vár felé, és mint hangya lepi
A sánczokat, s a vár álgyuja ugy sepri
 35
A kontyos törököt, hogy a sáncz árkokba
Ezrenkint hullanak rakásra, halomba.
Jön a halál hirnök Zultán sátorába
Hogy a hadsereg márfelbomlik, s magába
Zugolódva vissza akarna vonulni,
Azultán dühtől kezd elhalaványulni
S a hirnököt rögtön a fára kötteti,
S huszonnégy álgyuját sergére sütteti.
De már a második hirnök is érkezik,
A zultán dühében, már nem lát, s tajtékzik
A szája, s szólni sem tud, rezg a szakála,
S egy hirtelen guta ugy nyakon találja,
Hogy mindjárt szörnyet halt. Mohamed vezére
Visszavonul rögtön ezen gyászos hírre,
De titokban tartja a Zultán halálát
S ráadatja legszebb császári ruháját
A sátor elébe kiülteti szépen
S a hadsereg előtt beszél ilyenképen:
Ime a nagy Zultán most adá ki nekem
A parancsot, hogy ha két napig nem veszem
Be Szigethet, velem valamennyi basát
Sőt minden ötödik Spáhit vagy katonát
Felfog akasztatni. Ekkor a holt Zultán
Ruhájánál fogva megránczigáltatván
Mozgott mintha élne, s bólintgat fejével,
És igy hitetik el egész seregével
3:
36

Hogy meg nem halt, s másnap iszonyu lármával

Rohantak Szigethre Allah orditással.
Az első rohamot Medve, s Póky Gergely
Állván ki egy bátor kis magyar sereggel,
Mind hősök vesztek el együtt Nádasdyval,
Novakovics János, és Bika Andrással.
Zrinyinek megholtak már minden tisztjei,
S tizedelve voltak bátor vitézei;
Ugy hogy a kétezer és ötszáz harczosból
Alig maradt hatszáz, és a külső várból
Is vissza kelle már vonulnia, mivel
Nem birt megvini a lángokkal és tűzzel,
Mert az olthatatlan égett, azért vissza
Vonult seregével, a belső kis várba.
A fővezér rögtön a külső nagy várat,
Elfoglalván kezdé hányni a sánczokat,
Sugy körül kerité Zrinyi menedékét,
S állitá fel dühös és ádáz seregét,
Hogy a várbeliek nem szabadulhattak,
Sfeladás vagy halál között választhattak,
És midőn-harmincznap alatt husz rohamot
A hős Zrinyi Miklós sergével ki állott
S elpusztitott harminczezernyi törököt
A vár udvarára összegyüjté őköt
Mind, kik a véres harcz alatt el nem estek,
S a végső tusára, s harczra elkészültek.
 37

Zrinyi leggazdagabb ruháját fel ölté

És zsebét száz magyar arannyal megtölté
S kivonván kardját igy szólott seregéhez:
Vitézek! mindenki készüljön végéhez,
Szabadulás nincsen, haljunk meg mint hőshez
Illik, kiknek mocsok nem fére nevéhez,
A hon, a király, és szent vallásunk éljen!
Előre vitézek! a halálba vélem !
Most megnyittatja a belső vár kapuját
Es elsütteti ott utolsó álgyuját
S annak füstje között tör ki mint a szélvész,
Csapásai alatt sok ellenség elvész.
Juranics viszi a három szinü zászlót ;
Mellynek közepén a szüz anya képe volt,
S utána a halni kész magyar hősök mind
Kardemelve rontnak a törökre, mely mint
A pelyva hull erős csapásaik alatt
És áttörték már a sürü ember falat.
De most a jancsárok nyil s fegyver zápora
Fogadja őket, s a derék hősök sora
Ritkul, s három golyó Zrinyinek mellébe
Fórudva lerogyik a hős féltérdére
Még egy csapás, aztán kiadá nagy lelkét,
S halálköd boritá a nagy honfi szemét.
Háromszoros Allah kiáltás hirdeti,
Hogy le van teritve a hős vezér Zrinyi.
38

Kis serege még viv és egyenkint elhull,

És kegyelmet senki közüle nem koldul.
A belső vár is már elvagyon foglalva,
A félholdas zászló van tüzve tornyára,
S midőn a győzelmes török belévonul
Zrinyi halála nem marad boszutlanul;
Mert az ott levő puskapor-tárfellobban,
S három ezer török vele légbe robban.
Ezerötszáz hatvanhatban igy esett el
Szigethvár, mellyZrinyi dicső emlékével
Élni fog még magyar lesz e drága honban,
Kinek nemes szive, nemes tüzbe lobban
A honért, királyért és a szent vallásért
A hont boldogitó e szent háromságért!
 :
|| |

| %
| | -

| 4

BUJÁKI VÁR TÖRTÉNETE

vagy:

A feneketlen kút.

Buják vára fekszik Nógrád vármegyében,

Hegyektől környezett gyönyörü szép völgyben,
Hajdan ama hires Mike nádor birta,
Ki a törvényeket csak kardjávalirta.
 40

S ha valaki neki nem tette mit akart,

Annak Mike nádor önkezével csavart
Gúzst, s ugy megkötteté szegényt udvarában,
Hogy a szó megakadt nyelvével torkában.
Ellent mondani nem mert neki senki sem,
Mert megharagudott oly rettenetesen,
Hogy nem lehet azt ugy kellően leirni,
Mike nádor mikép tudott mérgelődni.
Rázta mind két öklét, kikelt a képéből,
Két szeme mint golyó kidagadt helyéből,
S mint a jégeső olly szörnyen káromkodott
Ekkor minden élőlény eltakarodott
Előle. Mik, ének udvari bolondja,
Merte azt egyedül, hogy szemébe mondja
Urának a valót, a jó kedvű Huba,
Ki eszére nézve nem volt ám ostoba.
Ez, ha Mike nádor méregtől kékülten
Járt kelt a szobában csak nem félőrülten,
Mivel felesége, gyermeki s cselédi
Elbujtak ilyenkor, csak bátran lépe ki
S azt kérdezte tőle: Mike hova bujjak?
Honnan a vár neve maradt szinte Bujak.
A nádor eszére tért rögtön, s mosolyga,
Mert olyan formán tett előtte bolondja
Mintha elakarna bujni valahova,
Tipegett, topogott s mozgott ide s tova.
 41

E rút szenvedélyét vén Mike nádornak

Fékezni nem tudták, mi saját magának
Is terhére vala. Azért messze földről
Összehitt sok tudóst idegen vidékről.
Kedves felesége, a büszke Erzsébet
És tőlök kérdezett mérges férje végett
Tanácsot és óvszert. De egyik sem tudta,
Miként kelljen őtet téritni jó utra.
És kigyógyítani e betegségéből
s megmenteni őt a halálrévétől,
Mivel már annyira volt az öreg Mike,
Hogy ha csak rá nézett neje vagy gyermeke
Törte a nehézség, annyira dühöngött,
Hogy tajtékzott szája, és csaknem örjöngött.
Azonban a mit illy sok okos nem tudott,
Huba kerekdeden s egyszerre megmondott.
Hogy a vén, kegyetlen zsémbe s Mike nádor
Kikurálva lészen egyedül csak akkor,
Ha a vár legmagasb fokán kutat ásnak
És huszonöt csepje annak a forrásnak
Mellyt a sziklának legmélyében találnak,
Lészen orvossága az öreg nádornak.
Nosza sok kútásót előhozatának,
S a sziklába mélyen lyukat faragának,
Mindig mélyebben megy a faragás, vésés,
Tompábban hallszik fel a kalapács ütés,
42 -

Végre iszonyu mély avagy harminczöles,

A kút, és fenekén bugyog már kellemes
Forrás, s a remekmü készen áll, de hol van
Mike nádor? Nyugszik biz ő már a sirban.
Nem győzte õ várni még a kút elkészült,
S egy reggel a midőn vadászatra készült,
Egyik csatlosára ugy megharaguda,
Hogy azon perczben őt megüté a guta.
Özvegye Erzsébet élte most világát,
Midőn esztendeig meggyászolta urát.
Most az öreg Mike zsémbelése helyett,
A várban vig ének és muzsika zengett.
Hát még akkor, midőn gyönyörü leánya,
A tizenhat éves kedves Julianna,
Lett a gazdag Petes Miklós gróf arája;
A sok vig lakoma egymást váltogatja,
De a szép Juliska Petest nem szerette,
És hogy hozzá menjen rá kényszeritette
Anyja, mert gazdag volt Petes Miklós uram;
Bár hogy ha a hátán egy akkora púp van
Mint egy jókora nagy komáromi kenyér,
De ám uradalma egy megyével felér.
Azután meg nemes, uri születésü,
Bár ha nem is nagyon kedves kinézésü.
Juliska titokban más ifjat szeretett,
A szegény Gyulafit, ki olly fogadást tett:
 43

Hogy ha a szent földről dicsőséggel tér meg,

És hirt nevet szerzett, Juliskát kéri meg,
Es Juliska pedig viszont azt igérte:
Hogy ha nem jövend el hős Gyulafi érte,
O soha senkihez nem menend már férjhez,
Hanem befog menni a zárda szüzekhez.
Hát még midőn kedves derék Gyulafia,
Jeruzsálemből egy levelet is ira;
Hogy fedve dicsőség és grófi czimerrel,
Nem sokára megtér második Endrével!
Hogy kért, rimánkodott Juliska anyjának,
Miképen ne adja őt Petes Miklósnak,
De a büszke anya azt mondá: uj grófnak
Nem adja leányát, s rimánkodásának
Már most legyen vége, mert ő szavát adta,
És Petest holnapra jó képpel fogadja.
Szegény Juliskának fájdalma végtelen!
Sir és epekedik szegényke szüntelen!
Nincsen nyugodalma, sem éjjel sem nappal,
Tele van kebele iszonyu bánattal.
Lelevelet ir szegény, de hova küldje el,
Gyulafi már eljött talán a sereggel,
S még õ haza repül a szerelem szárnyán
Hervad és elfonyad Juliska arczáján
A szépség rózsája, az életnekpirja,
Szegény! bubánatát már csak alig birja.
44

Ott járkál a várnak pompázó kertjében,

Oh de öröm helyett halált hord szivében,
Mert már arra gondol fájdalmában szegény,
Eltünvén szivéből a biztató remény;
Hogy véget fog vetni megunt életének,
Megtartván esküjét hű szeretőjének.
Azért összegyüjté minden barátnéit,
A vidéken lakó hű játszótársnéit,
És érzékeny búcsut véve tölök szépen,
– Hogy tartsák meg őtet emlékökben hűen –
Elosztogatá jó barátnéi között,
Gyöngyeit, melyeket önkezével fűzött,
És arannyal himzett gyönyörü pártáit,
S mindenféle szinü kedves pántlikáit;
Kérvén őket, hogy majd a lakadalmára
Jönnének öltözve mind fejér ruhába,
S kötnének koszorut a bus rozmarinból
Boldogasszony menta, és cziprusfa ágból.
Eljövén im napja a lakodalomnak,
Oltárán égtek már a várkápolnának
A felvirágozott viaszgyertyák, s minden
Oltözött e napra ünnepi köntösben.
Csak a menyasszonynak halovány arczája
Nem virult örömben, s mint halál arája
Lesütött szemekkel várta völegényét,
És senkisem látta titkon omlókönyét,
 45

Végre a násznagyok nyoszolya leányok

Körülfogták őtet, s a vári harangok
Zugása közt indult el az esküvőre;
De a mint érkeznek a templom terére
Julcsa szél sebessen közülök elszalad
S egyenesen a kút párkányához szalad;
Arra felugrik, és rémült sikoltással
Beléveti magát. A nép borzadással
Fut utána, de öt már senkisem látja,
Orült sikoltását senki sem hallhatja,
Mert szegény Juliska százöles mélységben
Osszezuzva hevert a kút fenekében.
De mig e borzasztó eset megdermeszté
Az egész násznépet, s csak nem eszét veszté
A várnak az előtt olly büszke asszonya,
Ifju lovag záguld a vár udvarára.
„Gyulafy Gyulafy“ hangzik minden felől,
Ki midön értesült ezen gyászesetről;
Nem akarván élni, elszántan utána
Ugrott Juliskának a rettentő kútba.
Hogy mert az életben eggyé nem lehettek,
Legalább halálban egyesülhessenek.
Mindenki a kettős eseten könyezett
S a vendégtől a vár csak hamar üres lett.
Azonban az Isten utját kifürkészni,
És annak végzését ember megitélni
46

Soha sem volt képes, itten is ugy történt

S a halált kereső két szerető miként
Szabadulhatna meg a kútnak mélyéből?
Azt csak kigondolni emberi elméből
Nem lehet. De elég az hozzá, hogy Julcsa,
És Gyulafy nem haltak bele a kútba,
Hanem csodálatosképen menekültek,
Mert a hogy le a viz fenekére értek,
És ájulásokból ottan feleszméltek
A forrás felett olly hasadékra leltek,
Melyen mind a ketten szépen kibujhattak,
Mert semmi sérelmet testben nem vallottak.
Oh mily öröm volt a két szerető szivben,
Midőn egyesülten iszonyu mélységben
Egymást felismérve, elmondák egymásnak
Hogy szent szerelmöknek miként áldozának.
Az a büszke asszony ott fent ős várában
A mint az esetet hallá, ámultában
Térdre borult szegény jó leánya előtt,
És bocsánatért hő könyek közt könyörgött.
S oly örömmel adá áldását reájok
Mint legjobb és igazán szerető anyjok.
Petes Miklós sem mert ellene szegülni
Isten kezét látva ide bevegyülni,
S vidor jó kedvvel megülték a lakomát,
Áldván dicsérettel e nagy egek urát.
 47

Sokáig boldogul éltek Gyulafy, s a

Kedves szép menyecske a szép Mike Julcsa
Mert ugyan az a kút, melly édes atyjának
Javulást nem hozott, ő boldogságának
Illyen csodás uton eszközlője vala,
Dicsértessék érte az egeknek ura!
Ott áll most is Buják vára, kormos falán
Repkény és moha nő, s meredek oldalán
Vig kolompolással legel fejér juh nyáj
Alatta oh! vándor ha arra mégy, meg állj,
Mert ott áll a kút is, nézz bele s egy követ
Emlékül dobj bele, s ha a patak medret
Ott lent felkutatod ugy fogod találni
Mikép a rege szól, meg fogod azt látni.
 A VAS KÉT,
vagy:

a huszár, Mátyás udvarában.

Fen Budának fényes, s diszlő csarnokában,
Hős Mátyás királynak dicső udvarában;
Vitézi játékok vannak folyamatban,
Fogyatkozás nincsen a sok szép lovagban,
 49
Az egész országból a hősök ott vannak
A nagy Szilágyiak, Pázmán, Hunyadiak
Hédervárys a szép fiatal Zokolyi
Frangepán és Vitéz, Zápolya, Tökölyi
Kinizsy, Csák Máté, Macskásy, Báthory
Nádasdy,Teleky és a hős Rozgonyi.
Egyszóval ott volt az ország szine java
S e derék apáknak szép és ép magzata.
De ott volt, mivel már Bécset elfoglalta
Mátyás a sok német, sléziai, morva
Lovag is meg nézni e vitéz nemzetet,
Svele megmérközni a miként lehetett,
Á sorompók között diszes harczjátékban,
Kopja vetésben, és sebes lovaglásban.
Ott ült diszes sorban virágos kertképen
A sok szép menyecske, villogó szemökben
Egy egész mennyország üdve csillámla fel
Ha találkozának kedvesök szemével.
Hát még a sok lányok aranyos pártában,
Szebbek mint angyalok a mennyországában!
Bizony erős vala köztök választani
Mind oly szép igéző azt be kell vallani,
Még az ellenek is. De hiszen nincsen is
Sem innen, sem tul az operencziális
Tengeren, olly sok szép menyecske és leány
És ollyan igéző, szelid meg jó a hány
3-ik sz. 4
50

Magyarországon van. Elég az hozzá hát,

Hogy tovább folytassuk ezt a historiát
Annyi szép lány s asszony és lovag egy helyen
Nem volt tán nem is lesz soha egyesülten,
Mint akkor Budán volt diszes koszoruban
Hős Mátyás királynak dicső udvarában.

Azonban a sok szép derék levente közt

Igaz volt egy kettő kivel bizony szemközt
Nem nézhetett senki, mert a kertbe néztek,
Hogy ha valakivel megálltak, beszéltek;
Ilyen volt a hires Bankó morva lovag,
Olly nagy mint óriás, és ha kihivólag
Felüle tizenhét markos pej lovára
Lajtorjával kelle tüzni sisakjára
A bokrétát, mellyet kötözött arája,
Csehországban lakó szép Kunigundája. -
Bankó lovag vivott majd minden magyarral
S meg kell azt vallani, hogy birt erös karral
Bár ripacsos vala mintha az ereszbe
Verte volna anyja képet, de nyeregbe
Jól tudott ám ülni, s kardját ugy forgatta,
Mintha valami nagy szélmalom lett volna.
A magyar leventék azért vivtak vele,
De mivel Bankó volt a király vendége
Nem lökték le szegényt ama magas lóról,
 51

Dicsősségének ez egyetlen polczáról.

Erre Bankó lovag olly vérszemet kapott
Hogy ebédnél ollyat szólni nem átallott:
Mikép nincs e honban olyan magyar vitéz,
A kit ő legyőzni mindig ne lenne kész.
No biz ez megsérté a magyar urakat,
Másnap porban hevert, ugy hogy a nagy lovat
S a derék lovagot csak ugy összeszedték
És szép csendesen egy szögletbe letették
Még aztán eczettel s vizzel fellocsolták,
S a harczijátékot jó kedvvel folytatták.
Bankó lovag pedig azt mondá, hogy lova
Az a hórihorgos volt olyan ostoba,
Hogy megbotlott és ő ugy véletlenségből
Esett ki hirtelen a német nyeregből,
De le nem gyõzetett, s azért mind ki hitta
A magyar leventét másnap egy szál kardra,
Ekkor hős Rozgonyi a hadak vezére,
Szól hozzá, mutatván ottan sok tisztére:
„Ime Bankó lovag ezek a fegyverrel
Bánni már mind tudnak, de olyan emberrel
Állitalak szembe, ki csak három napos
Huszárom, és mint te nem is olyan magos,
De ha a markába fogja tenyeredet
Azzal nem emeled soha fegyveredet,
Erre a miben csak tetszik itt a
kezem,
4
52

Fogadok, s holnapra itt lesz ez emberem.*

Nosza Bankó lovag kapott az alkalmon,
Hogy ki fogjon holnap a buta paraszton.
Öt zsacskó aranyban fogad Rozgonyival
Mátyás király előtt dicsekvén fen szóval:
Hogy olly vasmarok nincs ezen a világon
Mint az övé, és a magyar lovagokon
Csak azért nem merte megpróbálni, mivel
A király vendége, s annyi tisztelettel
Viseltetik tehát udvara iránt, és
– Mivel tőle volna ez iszonyu sértés –
Nem szégyeniti meg hát a magyarokat
Az itten egybegyült derék lovagokat.
De ha megengedi Rozgonyi huszárját
Hogy megmutathassa vas markának sulyját,
Egy ököl ütéssel üti le a lóról,
Hogy gondoskodni nem kell többé zsoldjáról.
A király mosolygva engedelmet ad rá
S Rozgonyi elindit egy embert és hajrá!
Sebes ügetéssel küldi Kecskemétre,
Hogy Gáspár Endrével itt legyen estére
– Tudniillik másnap – s egyenesen hozza
Fel Budára tüstént a királyhoz. Nosza
Fut a gyors paripa vezér legényével,
S be ér Kecskemétre a szálló estével.
Ottan mivel tudta a huszár ilyenkor
 53

Hol lehet pajtása, hol szép leány és bor,

Mint már Kecskeméten, terem a javából
Oda megy egyenest honnan a korcsmából
Vigan hangzik ki a jó czigány muzsika,
Gáspár Endrének legkedvesebb nótája.
Isten hozott pajtás! szól az érkezőnek
Endre, mi jót hoztál? és bevezetőnek
Egy akós hordócskát oda nyujt elébe,
Mintha pehely volna iszonyu kezébe.
Két marokra fogja az érkezőpajtás,
S a mint megtörtént a legelső jó hajtás,
Elmonja Endrének küldetése czélját;
Ki az verejtéktől törüli homlokát,
Mert nem is gondolja mért hivják Budára,
Illy hirtelenséggel és lóhalálába.
Mit volt hát mit tenni, a két huszár felül
A nyeregbe reggel, s testestül lelkestül
Este bevágtatnak ős Buda várába,
Dicső Mátyás király fényes udvarába.
És a fővezérnek jelentik magokat,
Katona állásban megütvén kardjokat,
Endre fiam! szóla Rozgonyi jó kedvvel
Tégedet a király tudtod nélkül kedvel
Mert sok szépet mondék nékie felőled,
Azért holnap reggel azt kivánja tőled,
Hogy meg vivj Bankóval, a morva lovaggal,
54

Ki azt igéré hogy téged a markával

Mint egy árva legyet ugy lecsap lovadról,
Hogy gondoskodni sem kell többé zsoldodról.
Csóválja a fejét erre Gáspár Endre
Szép nyalka bajuszát kétszer megpederve
Azt mondja: No uram olyan Urfélével
Bajos nekem víni, mert ujjam hegyével
Ugy megtalálnám tán a homlokát érni,
Hogy nem fog anyjától több kenyeret kérni.
Azután börtönbe vetnének engemet
S mi lenne belőlem. A becsületemet
Kötöm le zálogul, szólt erre Rozgonyi,
Senki sem fog téged jó fiam bántani,
Mert ime én te rád öt zsacskó arannyal
Fogadtam, hogy megvívsz a morva lovaggal,
S az öt zsacskó arany tied lesz, ha nyerek,
Hiszen nem voltál te soha gyáva gyerek.
Azért holnap reggel készülj bajvivásra,
S a küzd téren legyél első jeladásra.
Ma pedig itt közel valamék szobában,
Tartózkodjál lesz bors pecsenye javában.
Erre a királyhoz Rozgonyi bémegyen,
Jelentve, hogy itt van a huszár. Kényesen
Kérdi tőle Bankó, hogy a huszár gyónt e,
Mert holnap már nem lesz majd szüksége erre.
És hogy legalább ma jól tartsák étellel
 55

S borral, és a királynak engedelmével

Hivják az asztalhoz legalább ismerje,
S ne ismeretlenül csapja letenyere. -
Jóváhagyólag int a király és Endrét
Az apródok tüstént Mátyáshoz vezeték, -
Endre a sokur közt ügyetlenül mozdult, a
És minden szavára majd fülig elpirult.
A lovag megállott előtte gúnyosan
Es le nézte Endrét nevetett hangosan,
És hogy megmutassa iszonyu erejét
Megfogta Endrének egyik izmos kezét,
De a mint rá nézett annak a markára,
A guny helyett szállott rémület arczára.
Mert Endrének marka csaknem kétszer olyan
Nagy és izmos mint a Bankó lovagnak van,
Es vállán és mellén a szük huszár dolmány
Olly izmos csontokat s ideget mutatván
Mint a vas, a lovag többé nem nevetett,
Mert a nevetéstől kedve elmehetett.
Hát még midőn a vig vacsora alatt a
Kedélyeket a jó bor már felzaklatta,
S Endre is bátrabb lett s király parancsára,
Tenyerét levágta annak asztalára,
Hogy az erős cserfa deszka széjjel robbant
S az asztal négy lába mint a nád elroppant,
S az asztalon levő serlegek és tálak
56

A szoba pallóján szerte szét tánczoltak.

Bankó lovag nagyon komoly arczot vágott,
Illyen roppant embert még sohasem látott.
Végre pedig hogy a tréfa egész legyen,
S Rozgonyi a dölyfös morva Bankón vegyen
Fényes elégtételt, mondá szoritson hát
Endrével itt kezet, holnap kitudja lát
E még napvilágot, Bankó hát mérgesen
Megszoritja Endre kezét de erősen,
Endre azonban a mint vissza szoritja
Egy szoritására már is vérboritja
Bankó tört ujjait, ki jajgatva döl el
Még fel nem locsolják kis eczetes vizzel.
Másnap Bankó lovag öt zsacskó aranyot
Hagyván az asztalán, titkon elillantott.
Gáspár Endrét pedig a király megtette
Kapitánynak, s ugy ment haza Kecskemétre,
Sokáig fen maradt a vas marok hire
Mátyás udvarában, s annak emlékére
Gáspár czimerébe egy nagy kezet kapott
Midőn neki Mátyás nemességet adott.
 : -

% |
| + |

%
#: :
::l:| -

|
§

LUBLÓVÁR,
vagy

A befalazott menyasszony.
Hajdan erős vár volt a hires Lublóvár
A Poprád partjain most romban hever már;
A sok rege közül, mely róla van, egyet
des atyafiak nektek elbeszélek,
58

Lublónak ura volt ezerkétszáz négyben

A büszke hős Zádor, ki Poprád mentében
És le a Mátrának sok várakkal bira,
Azért a nemesek közt legbüszkébb vala.
Volt egy jó szomszédja Emőd, derék vitéz,
De már koros férfi, azonban mit sziv ész, -
Szépet és jót adhat birta a hős Emőd. -
Sáros vármegyének örökös ura, sőt
Olyan gazdag volt, hogy a meddig szemed lát
És a láthatárt bészegi a nagy Kárpát
Mind az Emõdé volt, ez megkérte lányát
Zádornak, az ékes gyönyörü Melindát.
Zádor meg sem kérdé lányát s oda adta
És a kézfogót vagy két hétig tartotta,
Azután pedig megigérvén vejének
Hogy a lakodalmat két hétre ülik meg.
Bezáratta várát, hogy senkise lássa
Hogy sir, rimánkodik szeretett leánya.
Csendes az éjZádor nyugszik álomba már
És csendes mintha csak kihalt volna a vár,
S Néma annak minden tornácza és zuga.
Nyugodjál Kemény ur, te harcz büszke fia!
Nem háborit senki, csak lelkiisméreted,
Hogy ma feláldozád önnön szép gyermeked,
Azért hogy a világ bámulja imádja
Midőn gyöngy s arany közt bánata hervasztja.
 59

Csak egy nem nyughatik az tennen leányod

A bájos Melinda ékes szivbálványod.
Kihajlik ablakán, és a hold sugára
Szeliden ömlik el bájoló arczára.
És a mint kezére forró könye cseppen
Mint a félő madár rögtön össze rezzen,
Mert a mátka gyürü szép kezén megvillan
A néma holdvilág ezüst sugáriban.
Végre a fenyvesnek sötét homályából
Vitéz ifju lép ki, halovány arczáról
Eltünt tán az élet? mert a mint most megáll
Szoborrá alakul, s lélekzete eláll
Ez Keve Melinda régen várt kedvese,
Ki eljött hogy őtet oltárhoz vezesse
És hallá a hirt, hogy Melinda mint szenved,
Azért most a nyitott ablakba felintett
És a várt és forrón imádott szerető
Remegő kebellel és tárt karokkal jő.
Keve hosszan tartja néma élvezettel
Melindát karja közt, s egy csókban veszett el
Multjok minden kinja, egy csókban fort össze
Lelkök, hogy e jelent gazdagon élvezze.
És a szép leányka a kedves Melinda
Hó karjával, s eper ajakával mint a
Repkény az erős cser izmos derekára
Fonódott Kevének hajlékony nyakára
60

S édes hangon mondá: „Emőd tied leszek

Még vég lehelettel sirba nem sülyedek!*
„Jer hát fussunk innen**** szól Keve „hisz az éj
Csendes, nem fenyeget sehonnan sem veszély;
Stúl a Poprád partján a fenyves árnyában
Vitéz népeimnek eldugva java van;*
És bal kezével őt erős ércz öv gyanánt
Átfogja és vonja a gyönyörü leányt.
Eperczben a várból dühösen kirohan
Zádor, s háta megett száz katonája van
S ordit félelmesen, s a midőn meglátja,
Hogy Keve karja közt vagyon szép leánya
Tajtékzó dühvel ront az ifiu fele
Megállj! – ordit Keve, és villan fegyvere –
Ne közelits felém, s erre int népének
S azokis rohanva most előjövének,
Ládd hogy védve vagyok, és azt is láthatod,
Hogy Melinda szeret és nem gátolhatod,
Add nekem őt, ime kérlek térdeimen!
És a büszke Zádor azt orditja hogy: nem!
S iszonyu haraggal dobja szép leányát
Katonái közé, csikorgatván fogát
Hogy e gyalázatot megfogja boszulni
S kezd rémitő dühvel a várba vonulni.
Elmult éjfél, ujra csendes Lubló vára,
Gondos anyja ügyel Melinda álmára,
 61
S könypereg arczáról, szótalan ajkain
A panasz helyére költözvén néma kin.
Lassan magához tér a bájos hajadon
S a multak emléke mint egy zavart álom
Merül fel keblében, s most már ketten sirnak,
És sziveik kinos fájdalommal vinak.
Lent a vár fenéken a sötét sirboltban
Mintha bánya volna; ugyan mi robaj van?
Ki keres ott kincset, döngetve a falat,
Hogy kong és reszket az a csapások alatt.
Egy munkás a rezgő fáklya világánál
Vés ott mély üreget s Zádor maga ott áll
Mint jégszirt olly hideg, és olyan szivtelen.
S a falüreg tágul, bővül mind szüntelen.
Még rögtön Zádornak „elég* szózatára
Meg áll a munkás és kérdve néz urára.
És remegve látja hogy a lépcsőzeten
Hozzák szép Melindát szótlan, élettelen
Mint elitélt rabot szétomló hajakkal
Osszekulcsolt kézzel, sáppadt ajakakkal;
S a számára ásott üregbe tétetik,
Melly előtt kövekből zárfal emelkedik.
„Igy* szól mostan Zádor „bünhödjél vétkedért
A neveden ejtett rut meggyalázásért.“
S a néma sirboltból hova eltemette
Az élő Melindát, mint ki jól végezte
62

Munkáját, megindul; gondolván a zsarnok

Hogy igy le van mosva az a képzelt mocsok,
Mellyet szép Melinda az által okozott,
Hogy éjjel hivével titkon találkozott.
És csikorg sarkában a sirbolt ajtaja
Bent Melinda virraszt, s a sötét éjszaka.
Megfordul a kulcs, a zár csörrenve pattan,
És az élőhalott már eltemetve van.
De Melinda anyja még a bőszült apa
Lent a sirboltban volt, Kevének, ki hada
Élén eljött szegény Melindát menteni
A vár kaput rögtön felnyitá, vitézi
Elfoglalák a várt, Zádor a nagy zajra
Felriadt harczolni, s még a harcz folyt, ujra
Megrendült a sirbolt, az uj fal lebomlik,
S Melinda Kevének karja közé omlik;
És sebes ménére felpattanva záguld
A hegyek mélyébe, hol nincsen semmi ut.
Megállj halott rabló Keve! megállj! megállj!
Ordit Zádor, s a mén után üldözve száll.
Fut mindig fut tova, s a lelkiisméret
Nem bosszu üldözi a zord apa szivet,
Melinda mentve van, messze elmaradtak
Üldözni őrült Zádor, és a csatlosak.
De mi ez most, szemközt egy hegysarok megöl,
Harczi lárma s zaj kél Sáros vára felől?
 63

Emőd is felriadt az iszonyu hirre,

Sietvén Melinda gyors segedelmére.
Körülfogja Kevét fegyvereseivel
És nem ismervén öt, neki ront fegyverrel
Az éj homályában szaladó lovagra
„Megállj leány rabló*** orditván reája,
Keve kétségbeesve összecsap Emőddel
Vág emberfeletti iszonyu erővel
S vív a két levente, egyik sem tudja mért,
Szikrázik a fegyver, kong az erős mellvért,
Oh de lankad a kar, omlik hű lovárul,
Keve, és szemére a halálköd hárul.
És Melinda együtt hanyatlott levele
Hervadtan, aléltan mint virág levele.
Gyorsan szökik mellé Emőd mén lovárul,
S előtte a titok fátyola feltárul.
Ott fekszik a földön meghalt szép mátkája
A hold rá világit bánatos arczára.
És mellette a hű szabaditó Keve,
Emődnek szent földről megtért hű gyermeke.
Borzasztón dul Emőd keblében az érzet,
De az atya szive most hiába vérzett.
Halkal felveteti a meghalt Melindát
És saját kezével megölt derék fiát,
Kire nem is gondolt, hogy már megérkezzék,
Mig fő hadvezérnek öt ki nem nevezék.
64

S a két áldozatot, Melindát és fiát,

Nagy-Sáros várába szállitja őket át.
A két hullát dárdák nyelére emelik
S a harczosok szeme könyekkel megtelik.
Gyászba borul Sáros és Melinda anyja
Ott virrasztott busul szeretett leánya
Ravatala mellett, a komor Emőddel,
Kinek kebeléből mély sohaj tolul fel.
De mit használ mind, ez csendesen nyugszanak
Két vér áldozata Zádor bosszujának.
Megérkezik Zádor, dühtől vak, és megáll,
Sáros vára kitárt magas kapuinál.
És szól hozzá Emőd: „itt van leányod nézd!
Ismered-e őt, te zsarnok ádáz vitéz?
Ime itt Melinda, olyan szép mint előbb,
Oh kegyetlen atya, ime temesd el őt!*
Ki fiu gyilkossá tettél im engemet,
Mert magam öltem meg saját gyermekemet.
De Zádor már nem hall, nem lát, eszmélete
Elhagyá, s tévedez őrült tekintete.
Megzavarta a két áldozat esése
És dölyfös szivének akadozverése.
Fut sebessen saját árnyától kergetve
Fut a merre visszi háborult elméje.
Emőd felsohajt és halkal szemeiről
Harcz edzett kezével egy köny cseppet törül.
 65

A két hü szeretőt sirboltba viteti,

S mindkettőjöket egy sirba temetteti;
Nyugodjanak együtt, kik együtt szenvedtek,
A mennyben lelkeik ugyis egyesültek.
Ember! megállj itt e kettős sirhalomnál
Hol korán letörve nyugszik liliom szál
És az ifju cserfa, melynek hajtásában
Nem gyönyörködik már a nap ragyogtában
S gondold meg mily muló ez a csalfa élet,
S a halálban nincsen már semmi kimélet.
S az ki parancsolhat sziv gerjedelmének
S szabhat határt forró igaz szerelemnek
Az nem érzi soha azt a boldogságot,
Mellyet az ég nekünk földieknek adott.

3-1k sz. 5
 -

Nem messze a kárpátok hóval fedett hegy

lánczától, hol a Poprad vize ezüstszalagként vo
nul végig a zöld gyeppázsiton völgyekkanyaru
lataiban kifelé Lengyelországba, mintha a hegy
ségnek folyna neki; festői körzetben áll Kés
márk régi városa, a Szepesség legszebb éke. A
hegyek közt, mint agg patriárcha trónol az öreg
 67
Kriván, gránithomlokán az ezred évek mély ba
rázdái, s üstökén az ős hó, mely századok alatt
sem olvadt le óriás fejéről. Alatta munkás szor
galmatos nép izzad reggeltől estig, fáradalmasan
keresve elő a föld gyomrából, a mi boldogsá
gunk e világon, – az aranyat
Még az őskorban is jelentékeny hely volt
Késmárk, nagy uraink és királyaink gyakran lá
togaták meg, és a nép szájában a hagyomány,
az ősidők ezen aranyhaju tündére, még most is
szép regéket tud elősorolni Kézsmárk vidékéről,
sa Tündikéről s férjéről, a magyarok leg
memesebb daliájáról Endre bánról. Nem mesz
szire Késmárktól látszik még most is omlad
ványa a várnak, melynek falai között, a legna
gyobb boldogságban élt 1002-ben Endre bán
az ő kedves Tündikéjével,
Midőn Endre bán legelőbb meglátta szive vá
lasztottját, könyek gördülének ki szeméből, tiszte
let szállotta meg szivét, s azt gondolta, Istennek
valami szentje szállt le e gyarló föld porába, s
Ha a harcz pihenni hagyta Endre bán hős
aczélját, melly réme volt az ellenségnek, rend
szerint ide, e csendes várába vonult meg Endre
bán kedves nejével, mert e helyecskét válasz
totta ő széles Magyarországon, ha
a nagy
5
68

ka után pihenni akart. Tudja becsülni a szép de

rült kék eget, mely itt boldogságot árasztott a
magas fenyőerdők felett, hol a hámorok örökös
zaja éber életet ébresztett messzehatárokon ke
resztül. Az igaz, nem volt itt a puszta képe,
melynek elláthatatlan rónaságán a délibábját
szik, és fejér nyájak legelésznek a hízott gu
lyákkal versenyt a zöld pázsiton, nem termett
aranykalászokat az áldott vetés, s a rendek sem
illatozák be a levegőt tavasz derekán, mert itt
a vidék hegyes, völgyes volt, de azért a szőlő
áldott nedvét sem termette meg,– hanem ment
innen azért cserébe az alföldre elég vaskasza,
és más vasszerszám, mely meghozta bőven e
vidék élelmét, az Isten áldásával bővelkedő Ti
sza és Duna közt elterülő földről, mely mindig
éléskamarája volt a felvidékieknek.
Endre bán az Ákos nemzetségből szár- |
mazván, őseinek példáját követve, nem csak a
harczban volt kitünő, hanem a polgári nemes
erényekben is; mert egész Magyarország tele
volt az ő hirével és dicsőségével, miután boldo
gitó kezének müvei, melyeknek inditója külön
ben a szép Tündike volt, láthatók valának a Sze
pességen ugy, mint Gömör, Borsod és Heves me
gyében, hol mindenütt szép egyházakat építte
 69

tett. Különben várával szemben, mellyet Bán

várnak neveztek, tette le alapját 1004-ben a
legszebb egyháznak, mely később nagy apátság
lett. S ez által örökité nevét a történetben.
E szép várat az alatta elterülő kedves faluval
menyasszonyi ajándékul kötötte le nejének, e
legkedvesebb és legdrágább jószágának egész
országban, ki méltó is volt e jegyajándékra.
Különben, a szép Tündike férjhezmenete után
nem sokszor élvezheté a házi örömöket férjé
vel, miután a nagy csatába készült a hitetlenek
ellen a kereszténység, és Endre bánt harczi kö
telessége messze a szent földre szólitá.
Oh! ha láttátok volna, mily érzékeny búcsut
vett kedves férjétől, bizonyosan sirtatok volna
velünk együtt!
„Ne hidd kedves férjem, “ szólott mélyen
megilletődve, „hogy szivem tőled el fog sza
kadni, bár messze légy is tőlem, tudom én, mi
kötelessége van a szerető nőnek, azt elfeledni
életem végperczeig sem fogom. Mindennapimád
kozom szerencséd és boldogulásodért, s ha Isten
engemet elszólitana hazatértedig e földi pályá
ról, onnan felülről fogok lépéseid felett őrködni,
mint őrző angyalod. Menj férjem! téged a kö
telesség harczba hí, bár mehetnék én is veled,
70

de engem gyönge teremtést a sors csak arra

kárhoztatott, hogy téged sirassalak, mig ölelő
karjaimba visszatérsz.*
Endre bán egészen meg volt indulva, nya
kába borult kedves Tündikéjének, forróan csó
kolá meg, s még egy Istenhozzádot rebegve, to
vaszáguldott nehéz fegyvereseivel, kik öt a
harczba kisérték.
Mikor Endre bán elment, tavasz volt, és mi
dön visszajött, már másodszor esettle a földnek
hava, és terité be hóleplével a Szepességet.
Bán-várában ült Tündike a kandalló mellett,
karján azonban gyönyörü fiucska enyelgett már.
Oh! mily öröme lesz Endre bánnak gondolá
magában Tündike, ha hazatér a harczból, s
látnifogja e kedves fiut. A mint igy enyelgett,
kürt riadása ébreszté fel ábrándaiból, az ablak
hoz futott, s látta, és szíve repdesett örömében,
mint siet leszállani lováról Endre bán.
Nem sokára a terembe toppant be, hol Tün
dikéje várta őt, kis fiával.

Szóltak egymás karjaiba borulva, s a csók,

melly Tündike ajkaira fort, olly hosszas és ked
ves volt, hogy abban mind azon sok szomoru
drák emléke elenyészett, melyeket buslakodva
és egyedül töltött. De mily nagy volt most az
atya öröme, midőn kis fiát meglátta. Oh! az
örömnek valóban vége, hossza nem volt, s há
rom hétig mindig ünnep volt Bán várában.
Azonban, a rózsabokor alatt is pihen a kigyó,
s Endre bán kebelét megmarta az.
Endre bánnak atyja árva fiut vett fel örök
be a házhoz, s istenfélésben s erényekben nagy
ra növelte. Ez volt, mig Endre bán a harczban
fáradott, a vár felvigyázója és parancsnoka. A
szelid, árva, de szép és hős ifju leginkább meg
nyeré Tündike kegyelmét és bizodalmát. A ház
nál különben mindenki tisztelte Kupát – igy
nevezék az ifjat; – mert azt valóban megér
demelte.
Azonban, vannak rosz lelkü emberek, kik
alacsony keblökben soha tiszta érzést nem táp
láltak, hanem minden szentet és magasztosabbat
magokhoz vonnak le a sárba. Az erény tündöklő
hóruhájára a földi gyalázatosság és gonoszság
dobálja szenyjét, s az ártatlanság legzsengébb
liliomvirágát a rágalmazás döglehellete érinti.
És e kigyó a rózsabokor alatt, e kisértő
Pavlecz lovag volt, ki Endre bán hét várme
gyében elterjedő erdeinek erdőmestere vala.
72
Ott, hol hosszasvonalban fel a kárpátoknak
terjed a rengeteg, s hol csak néhány szénégető
s éjjel nappal tüzelő olvasztó-kemenczék mun
kásai népesiték az erdőt Endre bán korában is,
lévén mind az ő jobbágyai, szeretett a bán sok
szor vadászni, s üzte is a szarvasokat sokszor
jókor reggeltől késő estig Pavlecz lovag társa
ságában. Nem messze a hámoroktól, az itt lakó
népség lelki üdvére állott sz.: Erzsébet kápol
nája, hol Endre bán a hüsitő fák árnyában gyak
ran pihente ki a vadászat fáradalmait.
Itt ült ő most is Pavlecz lovaggal, ki ügye
sen tudta a beszédet visszavezetni azon időre,
midőn Endre bán a szent földön csatázott, és a
kigyó fulánkjához hasonló nyelvével merte két
ségbe vonni Tündike női erényét, azt állitván,
hogy Kupa nagyon sok kegyeibe részesült En
dre bánnénak.
Endre bán szivébe fojtá vissza a lovag mé
regkeserü szavait, és mielőtt valamit tenne, ma
ga akart a dologról meggyőződni. És csakugyan
látta, mikép neje Kupát minden többi házbeliei
fölébe tette, ki szinte maga részéről asszonyá
nak, ugy látszott, még gondolatát is kitalálta.
Pedig mindezt szegény Kupa hálából és elisme
résből tette, tudván azt, milly határtalanul sze
 73

reti Endre bán az ő jóltevője és második atyja

az ő imádandó jó asszonyát. – Meg kell még
jegyeznünk, hogy Pavlecz kérlelhetlen ellensége
volt Kupának, ki Endre bán előtt több csalárd
ságait felfedezte az álnok erdőmesternek.
Kevés idő mulva, midőn ujra vadászni volt a
bán, és arcza szomoruságáról észrevette Pav
lecz, hogy mérges fulánkja szivén találta urát,
ujra elkezdé régi nótáját fujni, sőt azt merte ál
litani, hogy a vidék főuri nemessége nyiltan be
széli e dolgot. Ekkor felforrt Endre bán harag
ja, s felvetvén magát horkoló lovára, egyenesen
az erdő sürüjében álló olvasztó-kemenczéhez vág
tatott, s a dolgozó legényekhez ilyképen szólott:
„Ez első embert, kit ide küldendek hozzátok,
és ki azt kérdendi tőletek: „teljesitettétek-e
uratok parancsát?“ vessétek az olvasztóba, hogy
szemeim őt soha többé ne láthassák.*
Rögtön akarok itt végezni, gondolá Endre
bán határtalan mérgében, s visszaszáguld várá
ba, s megparancsolja Kupának, hogy menjen
sietve az olvasztóhoz, s kérdezze meg ott: tel
jesitették-e urok parancsát?–
Kupa rögtön utnak indul, és sietve közeleg
a rengeteg felé, hol már be akar fordulni az ol
vasztó-kemenczék felé, midőn sz. Erzsébet ká
polnájában megkondul a harang, szent misére
gyüjtvén a hiveket. Az istenfélő Kupa leveszi
süvegét, s a kápolna ajtaján bemenve letérdel
Endre bán és nejéért, az ő jóltevőiért elmon
dandó buzgó rövid imáját.
Pavlecz uramat égetvén a tudnivágyás, el
van-e már veszve a gyülölt Kupa, nem birja to
vább ördögi lelkének örömét, odalovagol az ol
vasztókhoz, és kérdi: „teljesitettétek-e az ur
parancsát?“ De azok megfogják őt, és irgalom
 75

nélkül bevetik az olvasztóba. Midőn Kupa meg

érkezett, már teljesitve volt az ur parancsa.
Kupa minden gyanu nélkül viszi meg urá
nak az izenetet, s ez csodálkozva nézi hű szol
gáját, ki hűségesen elmondja, hogy midőn a ká
polna elébe ért, épen sz. misére harangoztak, ő
tehát rövid buzgó imára betért, s azután ment
csak az olvasztókhoz.
Endre bán szótalanul bocsátá el őt magától,
gyanitván, hogyitt magasabb ur keze működött,
mind az övé.
4
: :
Az eset későbben kitudódott; Tündike fülé
hez is elhatott a hir, hogy Endre bán kételked
ni tudott női hűségében.
Egyik nap reggelén karjára vévén angyal
szép fiacskáját, indult férje elébe, ki épen mély
gondolatokba merülten állott az erkélyen. Tün
dike szemeiből sohasem sugárzott tisztábban a
női erény és ártatlanság napvilága, mint épen
akkor; megfogta férje kezeit, s szelid hangon
igy szólt:
„Isten tudja, hogy ártatlan vagyok, s leg
kisebb részem sincs a rámfogott iszonyu vétek
ben. De mégis az igazságnak ki kell derülni;
mind a mellett, hogy Isten olly irtóztatólag bün
76

tette már a rágalmazót; mert a Szentirás azt

mondja: hogy szörnyeteg az és nem ember, ki
az ő becsületét, mellyben megsértetett, nem vé
delmezi. Kedves férjem! én ez órában be bir
nám előtted mutatni ártatlanságomat; de miután
ez eset már nyilvános tudomásra jutott, tehát én
is nyilvánosan akarom magamat minden gyanu
tól megtisztitani. A mindenható, kinek oltalmába
ajánlom magamat, be fogja bizonyitani az én
ártatlanságomat, saját isteni pecsétje és
nyilvánitása által. Én tehát azt kivánom, hogy
hivasd össze a birákat, kik felettem itéljenek,
én Isten akarata szerint alávetem magamat az ő
itéletöknek.“
Bár mily nehezen esett is Endre bánnak ité
letet tartani az ő kedves neje felett, épen olly
rendületlen maradt ő feltett szándéka mellett.
Más napon Endre bán összehivatá a birákat,
és a vidék nemes urait Bán-várában, hogy ott
törvényszéket tartsanak. A kedves Endre bánné
is meghivatott.
0 bánatos arczczal jelent meg; de a remény
és istenbeni hatalmas bizodalom emelé szivét.
Ekkor Endre bán kérte a birákat, mondaná
nak itéletet egy nő felett, kit a házassági
hűség megtöréséről vádolnak.
 77

Az ország birája és a törvényszék elnöke

előlépett, kezébe vevén a törvénykönyvet, és
ünnepélyesen olvasván fel annak következő
czikkelyét:
„Ha az asszony bevádoltatik, legyen az bár
magas származásu nemes, pór vagy zsellér;
hogy megtörte légyen a házassági hűséget, a
tüzpróbát kell néki kiállania, hogy megtudassék,
bűnös-e vagy ártatlan. Ha sértetlenül marad, ár
tatlan, ha azonban a tüz megégeti, akkor bünös,
és meg fog halni. Ezt parancsolja a törvény, a
király, és mindnyájunknak becsülete.“ –
Mély komolysággal kelt fel most székéről
Endre bán, kedves neje élete függött tőle; és
reszkető szavakkal mondá a birákhoz:
„Ezen asszony** – és Tündikére mutatott
– „házasságtöréssel vádoltatott.“
Mindnyájan összerezzentek, csak Tündike
nem; nyugodtan és határozottan lépett birái elé
be, és tiszta csengő hangon mondá:
„Szóval nem akartam magamat védelmezni,
hanem tettel akarom ártatlanságomat bebizo
nyitani; nyilvánosan akarom megczáfolni, mily
hamisan vádoltattam be férjem előtt. Magam ki
vántam a tizenöt tüzes ekevasat, melyeken me
78

zitláb fogok végigmenni. Az Isten, ki szivembe

lát, fog megmenteni s védeni!“
Igy szólt Tündike. Minden jelenlevő könye
zett. Endre bán szive meg akart repedni, midőn
ki kelle neki mondani, hogy:
„Az itéletet helybenhagyja.“ -a
Másnap, midőn a felkelő nap biborveres su
gárait a kárpátok hóruhája felett elterjeszté, és
Bán-vára magas ablakait pirosra festé, Tündike
mély imába merülten térdepelt már, és a béke
angyala balzsamot hintett tiszta szivébe. –
Ájtatosan hallgatá meg a váregyházban a
misét, s midőn a vár-lelkész megáldotta, határo
zottan ment a nehéz próbára. Kivül a várudvar
egyik oszlopcsarnokában voltak összegyülve a
birák, nemesek, és a nép; a tüzkemencze kür
tője, melyben az ekevasak tüzesedtek, füstöl
gött. Tündike megjelent. Mindenkire mély be
nyomást tett megjelenése, mindenki, szivéből
sükert kivánt a bánnénak. Némelyek térdre bo
rultak, s buzgó imában kérték az Isten segedel
mét. De egyszersmind mindenkit megnyugtatott
előre azon öntudat, hogy a bánné, az asszonyok
legszebbike s jobbika, bűnös nem lehet; s a tüz
próbát dicsőségesen állandja ki.
Nyugodtan lépett elő Tündike; a reggeli pir
 | |
-

E##---------
| -* _ =
hasonlitának lábai, és rózsa
által festett Hibhoz ókkal kivarrt zöld
aranypillang
szinü petyekkel s termetét. A bán ke
selyemruha fedé gyönyörű kétség, harag és
belét bánat, szeretet, szégyen
ha bűnös lennelelkében,
is neje
remény ostromlák. 0,volna már nekie
ezerszer megengedett
mint öt igy látni tekintett a bánné, ki felemelt
Most égfelé inkább Che
ajakával
| fővel, és félig mosolygó
mint földi lényhez,
bebléhez
rubhoz hasonlitotv 1kimondhatatlan mosolylyal
szoritá kis fiát, ki
80

üdvözlé a bánt, rálépett az első tüzes szántó

vasra, mondván:
„A milly sértetlenül átmegyek ezen izzó szán
tóvasakon, oly ártatlan vagyok!*
És midőn a tizenöt szántóvason végigment,
s lábait megmutatta, sértetlenek voltak azok, s
-

nem égtek meg sehol. –

„Dicsértessék az Ur neve!“ kiálták a birák
és nép; „ő ártatlan!*
Endre bán letérdelt neje előtt, ki mint meg
dicsőült szellem állott előtte. – Bocsánatot kért
tőle, mint bűnbánó, s elmondá a gyülekezet
előtt, mily csodálatosan megbüntette már az Is
ten azt, ki az ő tiszta hű nejét rágalmazni merte
a bünök legfertelmesebbikével.
A rege eddig tart. De a kép, mely azt ábrá
zolja, mikép tartatott Bán-várában a tüzpróba,
még megvan a Szepességen maig is Lubló
várban, honnan e történetet egy régi króniká
ból kiirtuk.

1 JY61

Pesten 1857. Nyomatja Bucsánszky A1 aj o s. *-*

 23-dik Szakasz, 38-dik Szakasz.
A vadak kiszállása Robinson közelében(2k)
Veszélyek a Pyrenekeni átmenetkor. sza
24-dik Szakasz, rencsés megérkezésAngolhonba.(3k)
Egy hajótörés a szigeten, s Robinson uta 39-dik Szakasz.
zása a tört hajóhoz (3 kép). Robinson mint család apa. Uj harczok(2k).
25-dik Szakasz,
Uj utazási tervek. Egy álom, és egy ese Robinson elkezdi utazási tudósításait, egy
mény melly által Robinson végre egy
égő hajóra talál, melynek népét Uj
vadat nyer társul (2 kép). Fundlandba hozza (1 kép).
26-dik Szakasz. 41-dik Szakasz.
A vad , Péntek“ nevet nyer, s tanulmá Egy tengeri kaland. Megérkezés Robinson
nyaiban jól halad (4 kép), szigetére (2 kép).
27-dik Szakasz. 42 dik Szakasz.
Robinsonminttanító. Egy fontosgyanu (2k). Egy főgyarmattelepítése a spanyolok által,
28-dik Szakasz. s egy másiknak a Robinson által vissza
Utazási készületek Péntek honába (2 kép), hagyott durva angolok által (2 kép).
29-dik Szakasz. 43-dik Szakasz.
A vadak ismételt kikötése; nagy küzdés Két industörzs a szigeten háborút visel,
azokkal. (3 kép). Uj ovakodások (1 kép).
30-dik Szakasz. 44-dik Szakasz.
Szerencsés találkozás. Robinson háza né A három angol durva magok viselete,
pesedik. (2 kép), Ezek elüzetnek és elutaznak, (1 kép),
31-dik Szakasz, 45-dik Szakasz.
Uj tervek a futásra. A spanyol és péntek A 3 angol vissza jő 8 vaddal. Egy különös
atyja földieikhez utaznak (2 kép),
32-ik Szakasz 46-dik Szakasz.
Egy angol hajókíkötése. Have (2 kép). Egy szökevény által a vadak egy veszé
33-dik Szakasz. lyes támadása hozatik létre. A gyar
Egy tuczat angol rabló elfogatása (4 kép). matosok tőkéletes diadalma, (2 kép).
34-dik Szakasz. 47-dik Szakasz.
készületek az angol hajó elfoglalásához 1k. Nagy harcz mintegy 250 indussal. Egy uj
35-dik Szakasz (negyedik) gyarmat telepítése (2k).
Az angol kapitány ismét hajója birtokába 48-dik Szakasz.
jut. A foglyok gondviselése. (2kép). Robinson öccse folytatja elbeszélését, ün
nepély a gyarmatban (1. kép)
tobinson elhagyja a szigetet. Utazás Lon 49-dik Szakasz.
donba és Lissabonba, holRobinson igen További gondoskodások, a kül- s különösen
szerencsés lesz (2 kép) gyarmat szellemi javának előmozdítá
37-dik Szakasz. sára (2 kép),
Itazás Lissabonból Spanyolhonon keresz 50-dik Szakasz.
tül Pampelonáig (1 kép), visszatérés péntek ésRobinsonhalála. (2k).
Annyival is inkább vagyok bátor ajánlani e munkát , mivel ezen
önyvecske a tudnivágyó és tanulni szerető gyermekek és ifjak előtt sok
ép erényt és oktatást mutat fel, melyekből okulva az elméjöket élesiti
s szívöket nemesiti,
Pest, december 1-jén 1856. A kiadó.
 REGE KUNYHOLA
4-ik SZÁMÁNAK

1. Mária Terésia, vagy: A magyar nemzet hü feláldo

zása.
2. A várnai ütközet, vagy: Ulászló király halála | |
3. Divény vára, vagy: A vas ember,
4. A vándorló lápok, vagy: A hüséges halász -

5. Ódorvár,vagy: A zengő barlangok Hor völgyében

6. Az éjiör, vagy:János herczeg farsangi kalandja
7. A Fertő tava mint hűtlenség bosszulója.
|
|

|
|
|
– reális ese

| |

Nyomatja s kiadja Bucsánszky Alajos._

Ára 6 kr. | |
 -

-
-
z
-

E
-
-
-
-
||
|
 -oG

Van szerencsém a t. cz. olvasó közönségnek

szíves megtekintés végett a Tatár Péter „Rege
kunyhója“ 3-ik számában igért -

„CRUS0E R0BINS0N”
czímü hasznosan mulattató s legalább 25 nyo
mott ivre terjedő Ill csinos fametszvén
myel ellátott munka első füzetét által adni, azon meg
jegyzéssel, hogy ki ezen olcsó hasznos munkát meg
akarja magának szerezni, melly
ÖT ILLYEN EÜzErEnr
teend, az öt füzet árát, azaz 30 pengő krt.
egyszerre kéretik letenni,
mert: mihelyt mind az öt füzet elhagyja a sajtót, mi jö
vö mártiusi vásárra okvetlenül meg lesz, bolti ára Cru
so e Robinson képes munkának 45 kr. pp. leend.
Az első füzet tartalma következő:
-
1-ső szakasz.
Crusoe Robinson szülői házában (2. képpel).
2-dik szakasz.
Robinson utazása Londonba (3 képpel)
3-dik szakasz.
Robinson szerencsés utazása Guineába (1 képpel)
 TATÁR PÉTER

TIZ KÉPPEL.

szám. :>=

T A R T A L M A.

1. Mária Terézia, vagy: A magyar nemzet hű feláldozása.

2. A várnai ütközet, vagy : Ulaszló király halála.
3. Divényvára, vagy: A vas ember,
4. A vándorló lapok, vagy: A hűséges halász.
5. Ódor vár, vagy: A zengő barlangok Horvölgyében.
6. Az éjiőr,vagy: János herczeg farsangi kalandja.
7. A Fertő tava, mint: Hűtlenség bosszulója,

PEST TENNI,
Nyomatja s kiadja Bucsánszky Alajos.
 királyun
adjuk
vérünket
Éltünketkért,
Tréziáért
Mária
asszonyu
d
Aicső !nk
utána
's
nemes,
hű
száz
négy
kiáltja
Ezt
milliója
pár
egy
nemzetn
m
Aagyar ek
A vitéz Nádasdy h
Veri a poroszt, hogy
S fut eszeveszetten,
r

Még
zár ezredével,
dő1 ezerével, -

addig meg sem áll,

ardonért kiabál.
 MÁRIA TERÉZIA,
vagy:

A magyar nemzet hű feláldozása.

Alig halt meg Károly abban a reményben,
Hogy – és e hit éle végiglen keblében –
Olasz főherczeghez férjhez ment leánya
A szép királyné Mária – Terézia,
Nyugodtan foghatja kormányozni népét
Sfoglalhatja el az osztrák császár székét,
Azonban mivel a többi fejedelmek
Bizván erejökben, hitték ő kegyelmek,
Hogy mivel az osztrák birodalom sokat
Vesztett Károly császár kormányzása alatt,
S a törökháboru pénzét, katonáját
Nagyon megdézsmálta, itt az idő tehát
Végkép meggyöngitni egyetlen leányát
A magyar nemzetnek derék királynéját.
Fél Europa fel kelt ellene nyomban,
De ő mind ezt nézte egész nyugalomban,
Két tő szomszédja volt legfőbb ellensége:
Albert Károly vala ezeknek egyike,
Bajorok választófejedelme, és a
Másik Frigyes vala, poroszok királya,
-
6

Az első vágyott a magyar koronára,

A másik pediglen egész Sléziára.
Mind a kettő küldött követeket Bécsbe,
Hogy fenyegetéssel ejtsék ott kétségbe
A magyar királynét és osztrák császárnét,
És szedjék el tőle országait, s népét.
Sőt a porosz király nem elégelvén meg
A fenyegetést csak egyedül, egy sereg
Huszezer gyalogból és harminczhat svadron
Lovassággal áll meg az osztrák határon,
És mivel ennek sem volt semmi sikere,
Mert Bécsben tagadó válaszokat nyere:
Sléziát megszállta jól készült hadával,
És elfoglalta azt minden váraival.
Erre vérszemet kap a bajor, és indul
Francziaországba, segitséget koldul,
Mit megnyervén, ő is hadsereggel siet,
Mivel már Ausztria csatát is veszitett
Molvicznál, hogy igy két tüz közé szoritva
Egyszerre legyen az ország elborítva
Haddal és inséggel, s igy Ausztria vesszen,
Es a fejedelmek prédája lehessen.
Még ez nem volt elég, a spanyol királyné
Hogy fiának Olaszhont megszerezhetné
Szinte belépett az ellenség sorába
És berontni készült a Lombardiába,
Hogy elszakitsa azt a birodalomtól,
Melly megvala fosztva minden oltalomtól.
Igy álltak a dolgok midőn már mint anya
A szép királyné Mária Terézia
Megnyitá Pozsonyban a magyar diétát,
Hogy koronáztassa királynévá magát.
S a magyarnak nem volt ilyen nevezetes
Országgyülése még, s ily emlékezetes,
Mellyben lovagias jellemét valaha
Fénylőbben s dicsőbben igy kimutathatta.
Ezer hétszáz negyven hétben, Május hóban
Gyültek a honatyák össze nagy Pozsonyban,
S midőn a királyné körükbe érkezett
Az egész hű nemzet szívből éljenezett:
„Éljen jó asszonyunk! mondának egy szivvel,
Ö a mi királyunk! és lelkesedéssel
Kisérték lakába, a királyi várba,
Melly büszkén nézett le a szőke Dunába.
Most azonban néma romja szomoruan
Áll a többi romok bus koszorujában.
A királyné fiát is magával hozta,
Midőn ezen ország-gyülést megnyitotta.
Első teendője volt e diétának,
Hogy Pálffyt válasszák ország nádorának,
Az ősz grófot ki a hon szolgálatában
Oszült meg, s védte azt minden halsorsában.
8

Azután pediglen a királyné maga

Mint ős alkotmányunk azt magával hozta
Korona örökké nevezi Erdődyt,
És egy másik grófot mellé Eszterházyt.
Toskánai herczeg Ferencz pedig férje,
A magyar hadaknak leve fővezérje.
Midön ezen első munkát elvégezék,
A koronázási ünnepélyt rendezék,
És junius hónak huszonhatodikán,
János után első hétnek vasárnapján
Feltették fejére a legszebb asszonynak
Arany koronáját dicső szent Istvánnak.
És ujra megdördült minden ajakakon,
Az egész városban lelkesült hangokon:
Éljen jó asszonyunk, magyarok királya!
A szép Császárné Mária Terézia !
De a magyarok e dörgő éljenében
Valóban meglepő lelkesedésében
Nem osztozott most egy külföldi követ sem,
Mert az ünnepélyen egyik sem volt jelen,
Egyedül a pápa követe Camillo -

Paolucci, s a másik Andrea Capello

Velenczei követ. A többi hatalmak,
Császárné vesztére terveket forraltak.
Albert Károly is husz ezer francziával
Elfoglalá Linczet és győztes hadával
 9

Mauternt, Sankt Pöltent megszálva tartotta.

S felső Ens rendeit is meghódoltatta.
Mialatt a Spanyol már Olaszországot
Sleziából Frigyes Cseh- s Morvaországot
Fenyegették már jól felkészült hadakkal,
Csak nem hetvenezer vegyes harczosokkal.
Ekkor a királyné, ki az Oroszczártól,
Mert le volt foglalva a svéd háborutól
Szinte nem számolhatván a segitségre,
Elhatározta hát septemberben végre,
Hogy felszólitandja hü magyar nemzetét,
Mellynek ismeré már szilárd becsületét,
Szállna ki a síkra királynéja mellett,
Kit a balszerencse most igy üzőbe vett,
Mert illyvészek között Ausztriának vége,
Ha a Császárnénak nem lesz segitsége.
Azért hát Batthyányi Lajos grófs kanczellár
Vezénylete alatt Pozsony királyi vár
Termeibe össze hivá a rendeket,
Kik ott e hivásra mind megjelentenek.
És pedig az ország hatvanhét főpapja,
Eszterházy primás volt ezeknek apja,
Mágnás, gróf és báró nyolczvanhét, azután
A megye követek jöttek egymásután
Kétszázharminczöten, ezeket követte
Hetven öt királyi városok követe.
10

Midőn a kanczellár elmondá beszédét,

S tudatávelök a királyné végzését,
A kegyes királyné megjelent a trónon,
De bus komolyság ült a kellemes arczon,
Mellynek mosolyára máskor egy világ rész,
Életét és vérét volt kiontani kész.
Karján hozva a hat hónapos herczeget,
A férfi korában oly hires Józsefet.
Szép volt az igéző ifju király asszony
A mint ott állt, s fején csillogott ragyogón
A magyar korona, s karján kis gyermeke ;
Volt a természetnek legszebbik remeke.
Igy kezdé beszédét a magyar rendekhez:
Hiveim! ugy hiszem hogy kegyelmetekhez
Eljutott már hire, milly veszély környezi
Nem csak Ausztriát, de már körülövedzi
A magyar hazát is véres háboruval
És hosszan tartható inséggel nyomorral.
Mindentől elhagyva állok, és véreim,
Meg hűtelenné vált szövetségeseim
Haddal támadtak meg minden felől minket,
Elakarván venni igaz örökünket.
Magam, s gyermekeim boldogságára hát,
Kérlek mentsétek meg a megtámadt hazát,
Im oltalmatokba ajánlom magamat,
És karomon levő kedves magzatomat.
 11
Szeretettetek és szilárd hűségetek
A mire egyedül, s bizton épithetek!
És egy könyperdül le gyönyörü arczára,
Mire, mint a villám sebes csapására
Négyszáz kilenczven hét magyar kard villantfel
S négyszáz kilenczven hét torok kiáltja el:
Életünk és vérünk tesszük lábaidhoz
És védőül állunk ingatott trónodhoz!
Es mit fogadának, rögtön meg is tették
S országgyülésileg mindjárt el rendelék:
Hogy az egész magyar nemesség felkeljen,
És minden vármegye toborzást rendeljen.
A felkelt nemesség fővezére vala,
Az öreg gróf Pálffy az ország nádora,
Álvezérekül a két gróf Eszterházy,
Ugyan gróf Károlyi Sándor, és gróf Csáky
Neveztetének ki, ezekhez járulván
Baranyai János, Koháry és Ghi lány,
Festetics József,és Forgács meg Andrásy
Pállfy Lipot és az ifiabb Nádasdy.
Ekkor Albert Károly már Prágáig nyomult
S a Cseh fővárosba pompával bevonult,
S ottan Cseh királynak megkoronáztatott,
Sőt Frankfurtba császárrá kikiáltatott,
S nem sokára rá a császári koronát -
Fejére is tették, s mint németek urát
12

Tisztelték a Majna partján, s az Izárnál.

De jött a hirnök is, hogy a magyaroknál
Mi történt Pozsonyban. Megrettentek erre,
A nem igen kedves kellemetlen hirre,
Mária Tréziának minden ellenei,
S Albert Károly császár hü fővezérei.
Mint a szél rohantak a hős magyar hadak
Utjokban előttök mindenütt hátráltak
A német táborok egész Ausztriából
Es nehány hétre rá Morva s Csehországból.
Tiz ezer magyar hős Nádasdyval élén
Február havának tizenkettedikén
Bevonult Münchenbe és Albert Károlynak
A most koronázott uj német császárnak
Elfoglalta rögtön egész birodalmát,
Igy torolván vissza a mult év kudarczát.
És e hadsereghez ezrenkint, százankint
Jöttek magyarhonból mind csak önkényteskint
A ki fegyert tudott fogni, hogy vérével
Mária Tréziáért adózzék éltével.
És az év elején már huszonkét ezer
Gyalogság állt készen, s ehhez jött több ezer
Felkelt nemes összes számban, kik valának
Tizenhatezeren, és megindulának.
De itt még nem állott meg a lelkesedés,
Mert még ugyanennyi ujabban ki állt, és
 13

Ezekhez jöttek még nyolcz ezer emberből

Álló slavoniták, és ötezer horvát,
Ot ezer Erdélyből; és ki tudta számát
Mind ama derék és vitézlő hősöknek,
Kik engedtek nemes lelkesedésöknek,
És mind hőn siettek bebizonyitani,
Hogy a magyar szavát be szokta váltani.
Eszterházy József és Miklós testvérek
Tizennégy eskadron huszárt ültetének
Lóra, s Kalocsai érsek ősz Patachich
Állitott ki oly ezred lovasságot is,
Mellynek tisztje viselt kaczagányt tigrisből
És közlegénysége szürke farkasbőrből.
Midőn e haderő is a harczba indult
És Németországban mint harcz angyala dult
És győzedelmekről győzelemre hága,
Felvirult s boldogult magyarok országa,
Mert a jó királyné arra forditotta
Legfőbb gondját, hogy mi népét szoritotta
A jobbágyi teher, azt kegyes kezével
És fejedelmi bölcs rendeléseivel
Enyhitse könnyitse, mint egy áldott anya,
Azért volt ő mindég a magyarok anyja.
És még a hadsereg érte vítt csatázott,
S tüzhelyétől messze harcz babért aratott.
Itthon az országot anyai karokkal
14

Ölelte, s mint szokták mondani marokkal

Szórta rá áldását szelid kormányának,
Következését az anyai hálának.
Már a magyar tábor Frigyest szoritotta
S Csehországban a sokporoszt apritotta,
Mert hiába küldé legjobb katonáit
Nem állták ki soha magyarok csapásit.
Látta most a porosz, hogy nem boldogulhat
És ha békét nem köt, vissza nem vonulhat
Többé országába, hanem itt kell veszni,
Azért tehát békét kezde kéregetni.
Mit meg is kapott a magyar királynétól
Az ország anyja Mária Tréziától.
Iszonyu sok zsákmányjutott Nádasdynak
A kezére; száma a porosz álgyuknak,
Puskáknak, kardoknak és karabélyoknak
Pisztolyoknak nem volt, s más hadizsákmánynak,
Mellyeket a harcznak emlékezetére,
Nádasdy felkülde királynénak Bécsbe.
És még most is lehet ott a fegyvertárban
Egy csomóban látni több ezer puskában
Spisztolyban, kardokban e napnak emlékét,
Mellyben Nádasdy poroszok fejedelmét
Csaszlaunál, Molvicznál és Szileziában,
Tizenhét véres és iszonyu csatában
Megverte, s ezrenkint pusztitá seregét,
 15

gróf Nadasd

És mint a polyvát ugy hányatta szerteszét.

És igy menekült meg két ellenségétöl
Bajor Károlytól és az eszes Frigyestől,
A poroszok hires királyától. Egyben
Nádasdyhoz küldött, hogy Pisek és Pilzen
16

Városokat meg kell venni minden áron

És Csehországot kitisztitni e nyáron,
Mert Prágába ült még egy franczia sereg
Ettől kelle Prágát tehát menteni meg.
Nádasdy, Festetics és Batthyányi tehát
Egyesült erővel támadták meg Prágát,
És bekeritették számos hadsereggel
Összesen vagy hetven ezer emberökkel.
Véres volt a harcz és nehéz a küzdelem
De Nádasdyé lett végre a győzelem,
És midőn a nagyon megtizelt francziák
Prága városát mind egy szálig ott hagyák,
Mert megengedtetett nekik a menetel –
Bevonult Nádasdy a hü hadsereggel,
Melly vitéz kitartás, s hősi karja által
Meg szilárd becsület és akaratával
Megmenté Ausztriát a széjjel bomlástól,
És a birodalmat a végső bukástól.
Ezerhétszáz negyvenháromban Májusban
A felszabaditott örvendő Prágában
A magyar hadsereg éljenei közé
Vegyült a hűséges Prágai népségé,
Mert akkor tették fel Mária fejére
A Cseh koronát a Csehnép örömére.
Igy szabadult meg az osztrák birodalom
E két ellenségtől, kiket a hatalom
 17

És dicsvágy késztetett igazságtalanul,

S mint a következés mutatta botorul
Rontani a magyar királyné javára
És örökségetül esett országára.
Károly elvesztette atyai örökét,
Mert igaztalanul emelte fegyverét.
S Bajorhont megszerzé Ausztria számára,
A győztes magyarok erőteljes kardja.
S gróf Batthyányi Károly volt fő kormányzója
És egy egész évig hadi parancsnoka.
Igy bünteti meg a történet mindétig
Bár bibor vagy palást fedje is vállaik
Azoknak, a kik a jogtalanság utján
Törnek s igyekeznek jutni bár mi után.
S a magyar nemzetnek legszebb napja vala,
Midőn illy lelkesen indult meg királya
És asszonya, dicső Mária Trézia
Védelmére, midőn a Porosz, Franczia
Bajor, Spanyol népek koronás fejei
Vágytak az elhagyott asszonyt kiejteni
Igaz örökéből, birodalmaiból
S megfosztani őtet szent koronájától.
Az, ki parancsolhat sziv gerjedelmének
S szabhat határt forró, hű honszerelmének;
Az nem érzé soha azt a boldogságot,
Mellyet az ég nekünk földieknek
4-ik sz.
18

A hon szeretetet! Nincsen ebben önzés,

Kárvágyás, irigység, gyáva haszonlesés;
Ez legszebb forrása minden szépnek, nagynak,
És szülő anyja a tiszta boldogságnak.
Hogy pedig a dicső Mária Trézia
A magyar nemzetnek valódi jó anyja,
Megmutassa való igaz szeretetét,
Rögtön mindenfelé parancsot külde szét:
Építtessékfel a budai várhegyen
És ujra régi fény s dicsősségben legyen
A törökök által szét dult királyi vár.
És a rá következő esztendőben már
Régi fényben állott ős Budának vára,
Hova a magyarság szép vendéget vára,
Mert a dicső asszony Mária Trézia
És József főherczeg legnagyobbik fia,
Fényesen vonultak az ős lakba bele
S az ujjongó nemzet dördülő éljene,
Messze századokra dicsően hirdette,
Hogy törhetetlen a magyarnak hűsége
A haza, a trón, és ősvallása iránt,
Bár mi időkben egyenlőn és egyaránt.
 \\/
| | |h | |
:|
-

| |
|
| )
: A3

A VÁRNAI ÜTKÖZET
vagy:

Ulászló király halála.

A magyar sokáig volt világ bástyája,
S mellyet vivott hosszu, véres volt csatája,
És még más nemzetek nézték küzdelmeit
Vesztegette értök saját gyermekeit.
20

Nagylelküségének nem volt soha mássa,

Mi várnánál neki szomoru sírt ása;
Mert mikoron ezernégyszáz negyvennégyben
– Nem bizva másban, mint saját erejében –
Ulászló alatt a nagy Hunyady János,
Ki iránt e honban vala általános
A tisztelet, Balran bosnyákvár mellett a
Hassan bég seregét mind leapritotta,
Győztesen tért vissza Ulászló királylyal
Budára, terhelten sok harcziprédával
És a dicsősséggel; jöttek nagy hirtelen
Minden felől a sok követek szüntelen,
Hogy folytassa tovább a török pusztitást,
S hordák mindenfelől a sok szép biztatást.
Eljött Cz ez a rini, a pápa követe,
S Fülöpé, ki vala Burgundnak herczege,
Génua s Velencze köztársaságoké
És velök még több más hires országoké.
Egyik azt igérte, hogy nagy hadat küldend
Másik, hogy tengerre hajókat épitend,
S azokat megrakva legjobb katonákkal
Egyesülendenek a magyar hadakkal,
Csak hogy Ulászló ne csüggedjék s folytassa
A harczot, s a pogányt mindenütt pusztitsa.
A király azt mondá eme követeknek,
Hogy Budára országgyülésre jöjjenek,
 21

S ott az országnagyok a mit határoznak,

És mit a törvények majd magokkal hoznak,
A mellett maradnak, s már másik hónapban
Ugy valami tizenharmadik Aprilban;
Együtt ültek vala a honnak atyái,
És tanácskozának az országnagyai.
Az öreg Hunyady sok jó barátival
És Ulászló király több tanácsnokival,
Nem igen bizván a sok biztatásokban
A külföldi s messze lakó barátokban.
A békesség mellett volt és nyilatkozott,
De a többi ur mind harczra vágyakozott;
Czezarini pedig a pápa követe,
S Fülöpé, ki vala Burgundnak herczege
Olly hatalmasképen szóltak ellenkezőt,
Hogy végre azok, is a kik még ezelőtt
Csak békéről szóltak mind megnémulának
És határozata lett e diétának,
Hogy hát a törökre haddal kell indulni,
S ha lehet országát is mind fel kell dulni.
A magyar hadsereg tehát nyomban készült,
Negyvenezer ember rögtön nyeregbe ült.
Azonban Brankovich szerbek fejedelme,
Megizeni mostan, hogy biz ő kigyelme
Eddig bár százezer aranyat igére
A harczi költségeknek fedezésére,
22

Most egy fillért sem ad, hanem a Zultánnal

Béküljenek ki a harczedzett Muratthal.
Mivel ő meghódolt és országain át
Nem bocsáthatja már a magyarok hadát.
Ezenfelül tudta jól azt is Brankovich,
Hogy Hunyady János s több magyar nagyuris
A harczra nem igen valának hajlandók, •

Hanem most az egyszer békét óhajtandók;

Követeket küldet Muratthal Budára,
Hogy ottan Ulászlót vegyék reá arra
Ne támadja haddal meg a törökhazát,
Hanem egymás között mostan kössenek hát
Jó feltétel mellett olyan békességet,
Melly a háboruval mindenkor felérhet,
Ugy is forgandó a harczi koczka nagyon
S a békébe mindég több biztosság vagyon.
A magyar urak ezt igen jól belátván
S a király őket most Szegedre behiván
Ott országgyülést tart, mellyen jelen vannak,
Minden követei a török Zultánnak.
Ulászló királyi pompával megy oda,
Kiséri őt egész jól felkészült hada,
Mintha harczba menne, sok fényes nemesség,
És banderiumok, s a gyalog népesség
Most hát elöadták Murath követei,
Mik volnának békéjökfeltételei:
 23

És pedig Karam és Hassan fogvalevő

Bégekért nyolczvan ezer aranyat érő
Váltságdíjt fizetnek, ezüstben aranyban,
Mint a magyaroknak van akaratában.
Szerbiából pedig rögtön kivonulnak
És Albániába ők visszanyomulnak.
Galambócz,Novobrdót, shires Szemendriát
Szrebernik, Krusovácz és nagy Prokupiát
Ostroviczát és meg Zelengrád várakat
Általadván; az ott volt török hadakat
Visszavonják, és a magyar felsőbbséget
Elismerik rögtön Oláhország felett,
Nekik csak Bolgár hont hagyják meg egyedül,
Ezt adák hát elõ béke feltételül,
S terjeszték az országgyülésnek elébe
A megkötendő nagy békesség fejébe.
Tanácskozás alá vették azt a rendek,
S folytak iránta a sok velős beszédek.
Felkelt Brankovich György, s igy kezdett beszélni;
Tekintetes Karok és Rendek! Remélni
Van okom, hogy ezen jó feltételeket
Tekintetbe vévén, én kegyelmeteket
Figyelmeztessem a Galambóczi napra
A heves és sokba kerülő harczokra;
Mert a pillanatban, mindazt mit akkoron
Vásárolni kellett igen magas áron
24

Megnyerhetjük, mit mi azon a napokban

Nem nyertünk egészen három hadjáratban
Zsigmond király alatt. Nézzük Szrebeniket
Novobrdo ezüst bányáit, és többeket
Ezek visszajőnek a mi kezeinkbe.
Hát még Szemendria vár a végvidékbe,
Melly elő-bástyája és erős védelme
Nándorfejérvárnak, s lesz minden időkbe
Biztos fegyverhelyünk. És vegyük ezekhez
Belső viszályinkat, s pártszenvedélyekhez
Kötött forrongások egész tömkelegét,
És a Cseh uraknak fegyveres erejét,
Kik minden órában készek mi ellenünk
Fordulni, s fejünkre lázzitani népünk,
És Frigyes Császárral betörni hazánkba,
Feldulni a rendet s jogot országunkba.
Bizony mondom jobb lesz, hogy ha békét kötünk,
Mert biz a külföldre nem is építhetünk,
Mivel mit azoknak követei mondtak
Igazak már azon okokból nem voltak,
Hogy messzire vannak az ő katonáik
Hadhajóik, és meg nagy sziklaváraik,
És ők biztosságban nézik ha mi vérzünk,
S a csatában talán egyenkint elveszünk.
A görög Császárnak sincs semmi ereje
Népe a törökkel tart; és mi veleje
 25

A harczvitelnek, a pénz, az is hiányzik,

Ugy hogy a török most egészen Bizánczig
Ur és hatalmas, s hogy ha felhivja népét
Irtó háborura, s nem kiméli pénzét
Egész Europát tán meghódithatja
És győzelmi utját meg nem akaszthatja
Senki sem, még maga Hunyady János sem,
Ki megvivott vele sokszor győzelmiben.
Brankovich György a mint beszédét elmondá
A sok nagyok közül egyik sem czáfolá,
Sőt mivel Hunyady maga szinte nem szólt
Ellene, és vele egy véleményen volt.
Czezarini pedig, a pápa követe
E nyomós okokra ugy sem gördithete
Semmi ellen okot, elhatároztatott,
Hogy elfogadandják ezen ajánlatot,
És tiz évi fegyverszünetet adendnak
E mai napságtól a török zultánnak.
És mivel a Zultán az ő követeit
Ugy hatalmazta fel, hogy minden tetteik
S végzésök érvényes, a békeszerződés
Mindjárt feltétetett, aláiratott és
Megpecsételtetett ott a rendek által
S másnapon a király vallási pompával
Az Evangeliomra ünnepélyesen
Megesküdt, s fogadá, hogy ő maga ezen
26

Szerződést megtartja, s megtartja az ország

Ezt hozván magával a törvény s igazság.
A török követek pedig megesküdtek
A Koránra, s rögtön rendelést is tettek,
Hogy mind teljesülve legyen igéretök,
S a részökről aláirott szerződésök.
Két hét alatt nem volt török Szerviában
De jött ujra követ király udvarában
Franczesko Alberti kardinális urtól,
Hogy nincsen már messze a török határtól
Hadi hajóival, és a török Zultán
Azsiába ment, és magával vitte tán
Egész hadseregét Karaman – Ogli ra,
Egyik fellázadott hires basájára.
Azért hát Ulászló a miként igérte
És az országgyülés már el is végezte
Budán,induljanak most a török ellen
Ne gondolkozzanak a segitségeken,
Mert azok eljőnek, és minden bizonnyal
Több százezereket hozandnak magokkal.
Mert a pápa egész birodalma kész van,
Hogy a keresztényi nagy Europában
Véget vessen ezen pogány uralomnak
S hozzon áldást, békét az egész világnak.
Ezen hirre igaz megrendült a király
És tanácsnokai között tétlenül áll,
 27

Mig Czezarini most felülkerekedvén

S az országnagyoknak azt szemére vetvén,
iHogy Szegeden ilyen békét kötöttenek,
Mellyre nem volt joga a magyar nemzetnek,
Mivel Budán régen már elhatározták,
Hogy a török Zultánt haddal megtámadják.
Most hát Czezarini az országgyülésen,
Melly még gondolkozott több üdvös törvényen,
Ékesszólásával felülkerekedett,
És elcsábitá az országos rendeket;
Illyen beszédet mond a magyar diétán:
Hogy főméltóságu Karok s Rendek ajkán
Nem szépen illett a szónak megszegése,
Mellyet szentesitett az országgyülése
Budán, mikor mind az országnak rendei
És annak legmagasb hű tisztviselői,
Elhatároztak a kiirtó háborut,
A törökség ellen viselendő boszut;
S mégis könnyelmüen Brankovich szavára,
Hallgatván a hiteszegett Vojvodára;
Tiz évi békesség köttetett Muratthal,
A hitetlen török népek Zultánával,
Azért hát felkelvén mint pápa követe,
– A rendek előtt ő mivel észbe vette –
Hogy vannak nehányan, kik pártolják őtet
Következendőkép illyeset beszélget.
28

Tekintetes Karok s Rendek, és királyunk,

A mi egyetlenegy törvényes szent urunk!
Milly semmi a török Zultánnal megkötött
Szerződés a mire a király esküdött,
Azt én ime rögtön bebizonyitandom
És most legelőször csak az egyet mondom:
Hogy az nem köti le sem a fejedelmet
Sem a nagy és dicső hős magyar nemzetet,
Mert ellenkezik az egyház törvényivel
És a magyar nemzet szent becsületével,
Mivel a királyi várban, hozott végzés,
Mellyet szentesitett már egy országgyülés
Nem visszavonható s megsemesithető,
Ha ily nyomós s csaknem kézzel érinthető
Nagy haszon háromlik az egész országra;
Sőt mi több az egész ismert nagy világra,
Mellyben mindenhol a keresztény nemzetek
Legerősebbek és legtehetősebbek.
És Szerbia, azon hiteszegett ország,
Melynek minden szava csak merő hazugság,
Nem érdemli, hogy a szentesitett frigyet
Mi összetartotta a fejedelmeket
Nyugoton, például a görög Császárral,
Róma, Velenczével és meg Genuával
Megszegjék; a mikor a törökZultánnak
És az egész pogány hitetlen világnak
 29

Segitségével e hivő nemzeteknek

Végromlást és veszélyt mostan készithetnek;
Különösen midőn mostan a pogányok
És az általok el nyomatott népfajok
Szerbiában, Bolgár és Bosnyák országban
Dalmátzia és meg hős Albaniában
Nem élnek egymással jó egyetértésben,
Hanem örökösen nagy veszekedésben,
Ezen alkalmat hát fel kellend használni,
És ő hatalmánál fogva megcsinálni
Képes azt, hogy legyen feloldva a király
– Ki a magyar nemzet felett fényben ugy áll
Mint a nap; esküje minden terhe alul
– Mellyet az egyház is felróhot hibául –
Mert pogánnyal kötött bár mi szerződésre
A keresztény ember soh' sincs kötelezve.
És most ime egész ünnepélyességgel
Feloldja a királyt, hogy semmi kötéssel
Nincsen a törökhöz lekötözve többé
Es azért soha sem lesz esküszegővé.
Sok jó pap urak s világi emberek,
Kik atyái voltak a magyar nemzetnek,
Csóválták fejöket erre a beszédre,
S borultak a király előtt sokan térdre,
Hogy ne hajtson reá, de midőn azt látták,
Hogy többi társaik neki pártyát fogták
30

– Értjük itt a pápa hatalmas követét –

Nem szóltak egy szót sem, s a többségvégzését
Türelemmel várták, melly igy hangzott végre:
Hogy nem hajtanak a szegedi gyülésre,
S a tiz éves béke ime fel van bontva,
S az országos végzés ezzel el van rontva,
S bizván a külföldről igért segitségre,
Indulnak rögtön a pogány nemzetségre.
Ezen ellenkező végzést aláirták,
Vagy csak a nevöket a tollba diktálták:
Rozgon Simon egri püspök osztán meg a
Nagyváradi püspök Dominis, s gróf Thorma
Még nehány püspökök, a palatinussal
Héderváry Lőrincz, s meg Guthi Országgal
És több fő nemes ur, csak a vén Hunyady
Ország fővezére, és igaz hazafi
Monda ellent, de mert a király akarta
Mint fővezér, s mivel szegény attól tarta,
Hogy hát ha a nemzet harczba elegyedék
A dicsősséget hogy tőle el ne vegyék
Megegyezett végre olly feltétel alatt,
Hogy ő vezethesse harczba a hadakat,
S a király is hiven az ő rendelését
Kövesse, mert ugy tán a sorsnak menését
Jóra fordithatja tapasztalt fejével,
S megvív a töröknek minden erejével.
 31
Brankovich szomoru és vérző kebellel
Indult Szerbiába kis csekély sereggel
Felfogadván, hogy ő nem harczol, s ezennel
A harcz váltság diját dupla interessel
Leteszi az ország pénzes kassájába,
S visszavonult busan maga országába.
A király meg várta a sok segitséget
A külföldről jövő számos hadsereget;
De biz abból egy sem jöve országába,
Még végre belátván, hogy maradt magába,
S mert megizente már a török Zultánnak
A hadat, megindult rögtön Orsovának
Husz ezer emberrel, és át kelt a Dunán
S harminczadik napon Nikopel határán
Ált meg seregével. Vele voltanak a
Fő hivatalnokok, és az ország java.
Ez alatt a török Zultán Ázsiában
Győzedelmes vala minden csatájában,
És mint a szélvész jött megtelve haraggal
Számos hadsereggel és a jánosárokkal
Megboszulni ezen hitszegést, s dandárát
Mivel nem kimélte ezüstjét aranyát
Genuai hajók – kik ugyfelbiztaták
A sok segitséggel a magyar diétát –
Vitték Gallipoli tengerszoroson át,
Negyvenezer embert számláló táborát.
 32 *

Most előre nyomult a király tábora,

Elöl ment Hunyady Jánosnak dandára,
És azon vidéken hol vagyon Kavarna,
És a magyarokra végzetes vár Varna,
Megálltak csatára és halálra készen,
Mert visszavonulni lett volna nagy szégyen.
Murath is ott termett roppant seregével,
Nyolczvan ezer főre rugó törökjével,
És november hónap tizedik napjára,
Elkészité népét a dühös csatára.
Hunyady más részről ugy állittatá fel
A királyt és a sok mágnást a sereggel,
Hogy az mindenfelől fedezve lehessen
S meghagyta, hogy addig álljanak csendesen
Még ő elvégezi a jobb s balszárnyakkal
"A véres munkát, és akkor jó rohammal
Törjenek ők elő az erős középpel
S legyenek nékie igy segitségökkel.
A bal szárnyan állott szent László országos
Zászlójával püspök De Dominis János
Tarnow és Bobrich a lengyel lovasságnak
Vezérei s Hunyad parancsára várnak.
A jobb szárnyat pedig Rozgonyi Simonnak
És az esküszegést javalt kardinálnak
Czezarininek, és a két bán Tha l ó cznak
Parancsára bizta, és meg Báthorynak,
 33
Vissza siet, ámde addig De Dominis
És az Egri püspök Rozgonyi Simon is
Nem állhatván ellent a megint nyomuló
Ellennek, alólok ki lövetvén a ló
Elestek, és velök elestek a lengyel
Hősök, és nem csekély számu hadsereggel.
De Hunyady megint helyre állitotta
A csatát, s ugyszólván markában tartotta
A győzedelmet. A mit hogy meghallottak
A fő urak, kik a királlyal állottak,
Ki a birodalmi lobogót tartotta,
Hős Hunyady maga kis előcsapata
Élére állván, az Istennek ajánlá
Fel magát, és dörgő hangon parancsolá:
Előre! s az álgyuk elkeztek bömbölni,
S a magyar harczosok a törököt ölni.
Dul a harcz, s öldöklés iszonyun javában,
Már félelem szállott Murath táborában,
Mert mint a légy hullnak az ő katonái,
Pusztitják őket a magyarok karjai.
Széjjelverve fut a törökök jobb szárnya;
Hunyady kezébe esett sok zsákmánya,
Siet a királyhoz és jelenti neki
Hogy csak állásából még ne mozduljon ki,
Mert a győzelem már annyi mint bizonyos,
S fut egyik szárnyával már a török konytyos.
4-ik sz. 3
34

Irigység szállotta meg őkebleiket,

Hogy már csak Hunyady tehet ilyeneket,
Sök itt gyáván állnak és azt sem mondhatják,
Hogy a török hadat futamodni látták!
Mit vesztegelünk itt, a harcz dicsőssége
A királyt illeti; előre! előre!
Hangzott mindenfelől, s mielőtt gátolná
Hunyady e tettet, s az ürt kipótolná
Mit ez okozhat a felvett csatarendben
A király megindul rohanó menetben
S éppen azon részen ront reá Murathra,
Hol legerősebben áll legjobb tábora.
A mint Murath látja, hogy már jő a király,
Jancsár seregének ő is élére áll,
Kivonja zsebéből a békeszerződést
S magasan feltartva mond: illy esküszegést
Nem türhet az Isten, s általam bünteti.
S magát a királynak hadára ráveti
Egész erejével. Hunyady ezt látja -
De a veszedelmet meg nem gátolhatja.
Küzd mint az oroszlán, hogy a királyt mentse,
De megfordult rögtön a hadi szerencse,
A király lovának lába ellövetik
S őt magát nyergéből le a földre vetik,
Es egy Theriz nevü jancsár dühösséggel
Által döfi őtet éles fegyverével.
 35

Véres fejét aztán felszurják lándzsába,

S körül hordozzák a török táborába.
A mint látják ezt, hogy a király elesett,
S az országnak szine java is elveszett,
Hiába tartja fen Hunyady vas karja
A csatát, a végzet maga is akarja,
Hogy az esküszegés megbüntetve legyen
S róla minden nemzet ime példát vegyen.
Elveszett a csata, elesett a király
Csak magát Hunyadyt kimélte a halál
És nehány emberét, a többi elszéledt,
Vagy a török handzsár alatt elvérezett.
Hunyady most futott először éltében,
S majd a föld alá bujt szegény szégyenében,
De szerencsésen át menekült a Dunán,
Még Czezarini meghalt alkonyat táján
A csatasikon, s igy végződött e csata,
Mellyet a magyar nép nagyon megsirata.

3*
 DIVÉNY VÁRA,
-
vagy:

A v a s e m b e r.
: A kies Nógrádnak kiterjedt völgyében,
Jó magas sziklának kellő tetejében
Áll Divény várának romja, mig alatta
Sok jó s rosz szerencse eleven tanuja,
 37
Ott van még a város, széles utczáival,
S a várral egy idős régi templomival.
Balassa Imre urvolt hajdan az ura,
Ki sokszor csapott a törökre tatárra,
De azonban itthon, ha szerit tehette
És valahogy kezeügyébe ejthette
Ki csapott ő gyakran gyengébb szomszédjára,
S rá rontott galádul a más vagyonára,
Különösen pedig ha szép leányt látott
Addig Imre urfi soha sem nyughatott
Mig a szép leányt a várba nem vihette,
S azt erőszakosan akar hányszor tette.
Rettegék is őtet az egész vidéken,
Sőt még a távolabb eső vármegyéken
Is volt hire ezen féktelen nagy urnak,
Ki erős várának, s izmos szánczainak
Védelme alatt csak gunyosan nevette
Midőn a gyengéket majd a méreg ette,
Hogy nem tudja senki megfékezni őtet
Ki a vidéken már annyi galád csinyt tett.
Ha felkerekedett vad czimboráival
Talán verekedett volna a sátánnal
Ugy nem félt senkitől, hiába irtak rá
Intő leveleket, ő csak nevetett rá,
És ha a viczispán brachiumot rendelt
Ellene, ő minden brachiumot kivert
38

Várából, és tovább folytatta csineit,

S nevette a megye bölcs rendeléseit.
Szép leány nem mert már az utczára menni
Mert Balassa uram ha őt észreveszi
Nem gondol semmivel, hanem elrabolja
És biztos várába addig fogva tartja
Mig a váltság dijat érte le nem teszik,
Vagy Balassának rajt tul adni nem tetszik.
Volt Divényvárosban azonban egy szép lány
Kire Imre urfi lest csak hiába hány,
Mert ki siklott mindég vad kezei közül,
Ennél sem erőszak, sem csel nem sikerül.
Barna Rózsának hivták a szép leányzót
És hét vármegyében sem látunk szebb arczot
Mint a Rózsáé volt, hát még tüzes szeme,
Melly mint valami nap, olly villogón ége,
Ezt szerette volna Balassa elcsipni,
Éjjel nappal tehát őt kezdé lesetni.
Egyszer hirül viszi neki egyik kéme,
Hogy szivének ezen bájoló eszménye
Egyedül maga van otthon, mert szülei
És öt derék legény férfi testvérei
Elmentek Fülekre valami ügyökben.
Nosza Balassa is felkészül hirtelen
S leghübb embereit maga mellé véve
Lerobog lóháton Divény helységébe.
 Körül fogja rögtön Rozsának a házát
És felkéri annak gyönyörü asszonyát,
Hogy hát mivel most már könnyen beláthatja
Nem is levén itthon sem anyja, sem atyja,
Sem a testvérei – ellent ne is álljon
Hanem vele fel a várába sétáljon.
Sir, könyörög Rózsa, de vad kaczagással
Felel Balassa, és örömrivalgással
Nyeregbe emeli a gyönyörü Rózsát
És megsarkanytuzza gyors fekete lovát
S a többi lakosság s nép szeme láttára
Viszi zsákmányát fel divényivárára.
Meg jőnek a szülék és rémülve hallják,
Hogy Balassa mit tett, nosza fellovalják
Az egész várost, hogy rontsanak a várra
És annak galád és rablógaz urára
És az öt testvéris Rozsát szabaditni
Vágyván, ostromot kezd Divény ellen nyitni.
Jaj de erős a vár, gyengék a várvivók,
S ben a várban folyvást zene szó, dalidók.
Mert biztosságáról meg levén győződve
Balassa a várat – vivókat nevette,
És kiki tört onnan tetemes erővel,
Kárt és erőszakot téve seregével.
Fent ült a szép fogoly a vár teremében,
Jól örzött ajtóknak mögötte; szemében,
40

Könyekkel, s Balassa minden kérelmére,

Daczos megvetéssel s hidegen felele.
Csak egy vigasza volt a kedves Rozsának,
Hogy ha fülébe megy derék mátkájának
Ez a hir, hát eljő az, és bizonyosan
Ki menti őt innét, addig nyugalmasan
Türendi hát ezen nem érdemlett sorsát
S szivéből megveti a galád Balassát.
Balassa mindennap kért és rimánkodott,
De Rózsa hozzája csak egy szót sem szólott,
Hanem kis kezeit imára emelte
Fel az ég urához, és bizton remélte
Hogy nem sokáig tart már az ő fogsága,
Mert eljövend érte szeretett mátkája.
De mi ez! ott alant, ki döngeti ollyan
Erősen a kaput, annak a karja érczből van,
Mert nehány ütésre beomlik a kapu
Mintha volna hitvány gyenge deszka kapu,
S rajt egy ember jő be, fekete pánczélban,
S van tetőtől talpig egészen csak vasban.
Nincsen hadserege, csak egyedül jára,
Le van bocsátva a sisak is arczára
És a reája lőtt nyil lepattog róla,
S ő maga nem mozdul, csak fekete tolla
Leng sisakján mintha gyászlobogó lenne,
Melly a halál és az enyészet jelvénye.
 41

Balassa mérgesen hozzávág kardjával,

De az száz darabra pattan, most bárdjával
Sisakjára sujt, s a bárd is széjjel törve,
Lehull a pánczélon végig csörömpölve.
Ki vagy te rettentő ember, szólj! orditja
Balassa, kit erős csapásom sem sujta
Földhez? Meg tudod azt rögtön ki vagyok én,
Ki eljöttem, hogy ma véget vessek szegény
Bünös életednek, azért hát Balassa
Készülj, mert mielőtt a nap megfuthassa
Pályáját megszüntél lenni, mert elég már
A mit cselekedtél, hisz bűn fészek e vár
S tetteid az égre kiáltnak boszuért,
Hiába könyörgessz hitvány életedért,
Meg tellett mértéked. Mit, te hitvány csaló,
Ordit rá Balassa, oh te alávaló
Letépem álarczod, hű szolgák előre
Szurjátok keresztül, e szemfényvesztőre
Nem is pazarolom erőmet, hé szolgák
Rögtön parancsolom ezt itt szurjátok át.
IIat szolga lándzsával most a vas embernek
Neki ront, s a lándzsát szegezik szivének
De szét töredezve hull a hat lándsza le,
Sértetlenül ott áll a vas ember melle.
De most a vas ember sisakja rostélyát
Felemelve, nyujtja Balassára karját
42
Ki a mint szemébe néz a vas embernek
Minden hajszálai égfelé merednek
Mert a vas ember a ki im előtte áll,
Senki más mint az ő érte eljött halál.
Ki előtt nincs erős vár kapu, zár rekesz,
Bémegyen rajta és érintésén elvesz
A hatalmas ugy mint a nyomorult ember,
Éles fegyverével mindeneket lever.
Balassa is Divény féktelen vad ura,
Ki azt gondolá, hogy ő a világ ura
s nem ismert semmi törvényt, semmi jogot;
Hanem vad kedvében mindent porba tiprott,
A mint érezte a vas embernek karját
És megpillantotta éktelen orczáját
Osszerogyott, meghalt, és az nap estélig
A büszke Divény vár ki volt halva félig
A halál borzasztó lakomát ült benne,
Hogy az emberiség előtt példa lenne;
Mikép hir, dicsőség, erőszak, hatalom,
A halál ellen nem védfal, nem oltalom.
Azután nem látták a vas embert többé,
Eltünt az hirtelen és vált puszta köddé.
De más vendég is jött Divény kő várába,
Kinek Barna Rozsa borult a nyakába.
Mert az a hű mátka volt, derék levente
Rózsa vőlegénye Tord alaky Endre,
 43
Ki a mint hallotta kedvesének sorsát
Mindjárt összegyüjté jó derék kis hadát
Sietve Divényre, hogy kedves Rózsáját
Megszabaditsa, és büntesse Balassát,
De bevolt fejezve a bosszu munkája,
És megszabaditva gyönyörü mátkája.
Szerelmes mátkája karján tére haza
Még azon órában a gyönyörü Rózsa,
S hogy illyen bajnak ő ne legyen kitéve,
S legyen jövendőre egy hű és jó véde,
Mindjárt a jövő nap a templomba mentek
S ott szertartás szerint meg is esküdtenek.
És a vig lakoma eltartott egy hétig,
Ettek mulatoztak világos viradtig.
És a vas emberről, ki Divénynek urát
Elvitte magával, és megmenté Rozsát,
Sokat regélt a nép. Látták is őt később,
Midőn Divénybe ö ujra beköltözött,
Legelőbb is mindjárt menykőütött bele,
S a vár és minden lak benne porrá ége.
Azután rommá lett, s még most is mogorván
Néz le a völgyekre, még felette lomhán
Kovályog az ölyv és prédájára lesve
Mint a nyil sebessen s hirtelen leesve
Ront reá. Egykor a várnak zsarnok ura
Uzött itt ép illyet, a büszke Balassa,
44

De most hol van hát? mit ére gazdagsága

Kővára, hatalma s dölyfös hiusága.
Eltünt elporlott, hogy sirját sem találják
S büszke palotáját csak a baglyok lakják.
Azért hát ti urak, kik aranyban jártok,
És elérhetitek mindent mit kivántok,
Gondoljátok meg, hogy a földön mulandó
Ezen dicsősségtek és nem maradandó.
S bár eget verdeső fellegváraitok,
Kőfalai megett biztosságban vagytok
Az emberi bosszu sujtoló kezétől
S nem indultok meg a népeknek könyétől;
Emlékezzetek meg azon egyről mindég,
Hogy még áll felettünk az igazságos ég
És bármilyen csekély legyen is a rosz tett
Követi mindétig a sujtó itélet.
 |

A VÁNDORLÓ LÁP0K,
vagy:

A h ű s é g e s h a l á s z.
Szabolcs vármegyében, hol az ezüst Tisza
Áradásaival a réteket mossa
Roppant mocsárok és tavaknak szélében
Lakott szegény halász a nádas mélyében.
46

A halászt Petinek hivták a vidéken,

De ugyan becsülték Berkesz en és Kéken,
Mert bár halászatból élt, – s ez sovány kenyér,
De a henyélésnél mégis csak többet ér –
Nem bocsátott szegény embert el magától,
Kinek ne adott volna enni halából,
Sőt ha pénze akadt azt is nagy szivesen
Megosztotta azzal, ki nyomor s inségben
Hozzá folyamodott, hisz neki nem kellett
Sok, ha mindennapi élelme kitellett.
Peti halászgatott csendesen magában,
S a Tisza halait hordá csolnakában
A merre csak tanya, avagy helység vala,
És neki volt mindég legszebb s legjobb hala.
Egy szép nyári napnak forró délutánján,
A mint ott javitgat megrongyolt hálóján,
Egyik fűzfa alatt, kellemes árnyékban,
Szép lányt lát fürdeni a Tisza habjában,
Ki olly bájos ének zengésével hivja,
Petit maga mellé, mikép az nem birja
Meg állani, hogy a lányhoz el ne menjen,
És vele beszédbe rögtön ne eredjen;
De a csalfa leány, a mint közeledék
Peti, mindég jobban és messzebb távozék
S a lápnak közepén bájosan integet,
Mig szegény Petiben szerelmet ébresztget.
 47

De a mint a halász utána nyul hévvel

Eltünik a leány minden kellemével,
S hiába néz Peti, nem látja a csalfát,
De érezni kezdi szivének nagy baját.
„Gyönyörü hableány, miért igéztél meg!
Engem szegény legényt, oh miért csaltál meg!
Vigy el vigy magadhoz, mert szivem meghasad,
Ha téged szép leány az árva nem birhat.
Hordok én neked szép arany halacskákat,
Arany kócsagot és aranyos kacsákat,
Csak mutasd magadat, csak szeress engemet
Es ne keseritsed megsebzett szivemet.“
Igy könyörgött Peti, igy sírt kunyhójában,
Egyedül magában a bús éjszakában.
Nem kellett már neki sem étel, sem ital,
Nem birt kebelének égő fájdalmival;
Midőn a hableány ujra mutatkozott
És szegény Petihez illyenképen szólott:
„Látom, hogy igazán szeretsz te engemet
Azért hát im neked adom szerelmemet
Kijövök a habból feleséged leszek
S téged szerelemmel boldoggá is teszlek,
De csak ugy ha hozzám örökké hűséges
Maradsz, mert különben engemet elvesztesz,
Ha rajtam kivül mást is tudnál szeretni
És vele titokban bünben enyelegni.“
48

Oh mint örült Peti, hogy a szép hableány

Megesvén jó szive szerelmi fájdalmán,
Végtére megszánta s eljött kunyhójába,
Nem tudta mit tegyen nagy boldogságába.
Hozott arany halat, aranyos kócsagot,
Aranyos kacsákat; aranyos csolnakot,
Mellyben csolnakázni vitte feleségét
Megmutatván neki a Tisza vidékét,
S kimondhatatlan volt tiszta boldogságok,
És a nap haragban soh sem sütött rájok.
Már szép hat kis fia volt a hableánnyal,
Midőn egyik este a mint vidámsággal
Csevegő családja közt ült volna Peti,
Látja hogy a Tiszán valami felveti
Magát, s ujra bukik a viz fenekére,
Kedves felesége nagy rémületére
Ki remegve mondja: „Oh jaj szegény Peti,
A vizek királya leányát kergeti,
Ha meg tudja hogy itt vagyok, egyszeribe
Haraggal a Tisza árjaiba visz be.“
„De hát mit csináljunk kedves feleségem?
Hisz én oda adom szivesen életem
Te érted, tanácsolj.”* Erre a beszédre
A hab király ujra feljött viz szinére.
„Mostcsakhamarváljunknyolcz füzfabokorrá *****
És átváltozának nyolcz füzfa bokorrá
 49

Midőn a hab király dühvel szállt a partra

S a sást és a lápot mindütt megkutatta.
A hab király soká kereste leányát,
De végre mivel nem találta fel, tehát
Dulva haragjában ujra a vizbe szált,
A nyolcz fűzfa bokor szinte emberré vált.
Sokáig ujolag csendességben éltek
Peti felesége, és a jó gyermekek,
Kik szépen felnőve, mind halászok lettek,
S a Tisza partjára mind letelepedtek.
És olly becsületes emberek levének
Mint atyjok, mivel ők is mindjóltevének
A szegényekkel ott a hol csak teheték,
Azért a népek is mindnyáját szerették.
Már nekiek is volt gyermekök, családjok
És a Tisza partján csendes kis kunyhójok,
Midőn épen valami tiz évek mulva,
A hab király feltünt a vizeken ujra.
S a széllel orditva kereste leányát
Messze vidékekre küldve Tisza árját,
S Peti s felesége átváltoztak egyben
Szép arany kócsaggá a bőszült vizeken
S midőn a hab király dühössége elmult
S a Tisza habjain haragja már nem dult
Ujra beültek kis csendes kunyhójokba
Gyönyörködvén ékes szép
4-ik sz. motor
50

De husz évek mulva a habkirály ujra

Feljött s haragjában mindent összedula,
Spalotáját ott a Tiszának mentében
Üté fel a nádasok rengetegében,
S megesküdt, hogy addig e tájt el nem hagyja
Még szökevény lányát itt fel nem találja.
A hableány mert ő volt király leánya
Sir és jajgat, mivel ha rá akad atyja
Elveszti őt szegényt, minden magzatával,
És őtet szerető hűséges urával.
Elbucsuzik tehát sirva keservesen,
Hogy ő e vidékről végképen elmegyen,
De Peti azt mondja, ő is inkább vele
Elmegy, mert nem élhet már meg ő nélküle.
Ekkor Peti halász legkisebbik fia,
Siró szüleihez illyenképen szóla:
Mit sírtok szüleim, maradjatok itten,
Épitsünk egy kunyhót ezen lápszigeten,
S én vigyázni fogok, s ha a habkirály jön,
Elindulunk innen a tulpartra rögtön,
Mert az ő hatalma csak a vizben vagyon,
És nincsen ereje itten e lápokon.
Rögtön hozzáfogtak és egy láp szigetre
Kunyhót épitettek s rá költöztek egybe,
Peti halász fia pedig jól vigyázott,
S ha jött a habkirály tova hajókázott.
 51

A habkirály pedig minden évben feljött,

Sillyenkor a Tisza árkából kiöntött,
Az egész vidékre vészthozólag rontott,
S városok s falvakat egyiránt lebontott,
De leányát sehol meg nem találhatta,
Azonban ez dühét még inkább izgatta.
Peti halász látta e vészes rombolást,
Szegény szomorkodott és nem tehetett mást,
Hanem még dühöngött a habkirály mérge
0 minden fiait a lápra rendelte,
S valamennyi láp volt a Tisza árjában,
Felszántotta s vetett bele hamarjában
Tisztabuzát, rozsot, kétszerest, és árpát,
Vagy jó fűmagot és sárga kukoriczát,
Ezt midőn elvégzé, derék gyermekivel,
Olly város s falukba szállitotta azt el
A vándor lápokon, hol a Tisza árja
Es rettentő dühvel a habok királya
Mindent elrontott; hogy igy a szegény népek
Habkirály dühéből éhen ne vesszenek.
Midőn ezt megtudta a dühös habkirály,
Hogy az ő utjában millyen hatalom áll
Átváltozott szélnek és fujt nagy dühösen,
Hogy a náderdő sirt bele keservesen
S a lápok forogtak egy helyről másikra,
S nem lehetett őket vonni a partokra.
52

Szegény Peti halász minden mestersége

Hiába volt itten, s a vidék népsége,
Mivel segitséget tőle nem kaphatott
Iszonyu nyomorban tengett és sanyargott;
De igy szólott ujra Petinek kis fia,
Midőn látta hogy ugy búsul édes atyja
Hogy változzanak át mind halászmadárnak,
Svájják ki a szemét a rút habkirálynak,
Csak anyjok maradjon otthon a kunyhóban,
Még ők harczolandnak a zugó habokban.
Átváltozának hát halász madarakká
Vagy miként nevezik szél sebes sirályá.
Megkezdék a harczot a habkirály ellen,
A ki zugott bőgött ádáz vad dühében,
De Peti halász és számos gyermekei
Rárontottak, s víttak, még mind két szemei
Véresen folytak ki a Tisza árjában,
S ő vakon tova szált ádáz bosszujában,
S ugy vakon bolyonga a Tisza habjain
S most is ott dulong ha a hegyek havain
Át leng a tavaszi szél, s az olvadni kezd
És a Tisza vize szörnyen dagadni kezd,
De nem keresheti már szegény leányát,
És nem háborgatja Petinek tanyáját.
Igy még sok századot éle boldogságban,
Peti halász a hablánnyal házasságban
 53

S midőn már megunta öregsége terhét,

Hű neje karja közt adta ki jó lelkét.
S most bús özvegységben él a hableánya
Kedves gyermekivel a Tisza árjába,
S ha a vak habkirály meg nem szünt dühével
Elönti a Tisza vidéket vizével,
A vándorló lápok is mind megindulnak
S a jó embereknek földjeire szállnak,
S ha a viz elapad megterem hirtelen
Minden jó takarmány azon a vidéken
És ekkor Petire a szegény halászra,
Mond a vidék áldást és a hableányra.
S ez története a vándorló lápoknak,
Mellyek még máig is Szabolcsban meg vannak
 vagy:

A zengő barlangok Horvölgyében.

A kies Borsodnak legszebb vidékében,
A mesés és zengő Hor kies völgyében,
Borzasztó magányban, meredek sziklán áll
Ódorvár, a völgyre nézvén mint egy király,
Az alatta terjedt vidám tájak felett,
Mellyeket a Hornak habja nedvesitett.
Hajdan, az ősidők messze távolában,
– Mert nem emlittetik semmi krónikában –
Tán valami tündér választá e helyet
Lakásul, s édenné teremté e völgyet.
Most gazdag erdőség fedi a hegyeket,
Mellyeken sok szarvas, és dámvad legelget.
Azonban a később idők folyamában
Hatalmas zsarnok ur élt Ódor várában
A vad Tar György, kinek volt egy jó testvére,
Subának hitták őt, és szelidségére
Bárány természetü jó pásztor ember volt,
És becsületébe soha sem esett folt.
S mig Tarfen a várban élt mint fejedelem
Ötet boldogítá munka és szerelem,
Mert szép feleségét igéző Zsuzsáját
Szerette egyedül, meggazdag juh nyáját;
S volt csak pásztor ember, ki kardot nem viselt,
De gazdaságára szorgalmasan ügyelt.
Tar György dinom dánom között mint a féle
Ur, kinek vára van nagy pompával éle,
Zsarolta jobbágyit a mint csak lehetett,
És jó testvérére irigy szemmel nézett,
Mivel az csak akkor érezte igazán
- -
Boldogul magát, ha másoknak a baján
56

Segíthetett, s mégis mindig volt annyia,

Hogy maga nem szorult embertársaira.
Szerették is őtet a szegény emberek,
És ismerte minden falubeli gyerek,
Ha vasárnapon az egyházba sietett
Hallgatni ottan az Isten tiszteletet;
Utána s előtte mindenki áldotta,
Még dölyfös testvérét minden kárhoztatta.
Hát még feleségét, a bájos Zsuzsánnát,
Midőn a templomba kisérte jó urát,
A hálálkodó nép hogyan körülvette,
Hogy Tar feleségét csak a méreg ette.
Volt is ég áldása egész gazdaságán,
Gyarapult a jószág rendezett tanyáján,
S a faluba épült szép tiszta házában,
Boldogabb volt mint Tar büszke kővárában.
Mérgelődött ezen rosz szivü testvére,
És bosszut esküdött Subának fejére,
Hogy elrontja őtet, s házát elpusztitja
És minden vagyonát eltulajdonitja.
Azért hát összegyüjt minden csőcseléket,
A Kárpát tövéből, zsoldba veszi őket,
Hogy velökpusztitsa testvére birtokát,
S által adja nekik az elrablott prédát.
De a falu népe értesülve erről,
Gondoskodott jókor a védő fegyverről,
 57

S már nyilt harczban tört ki a testvérgyülölet

Dühös harczi lárma tölté a Horvölgyet,
Midőn Suba igy szól: „tegyük le a fegyvert,
S ne ontsuk a vért, mert ollyat Isten megvert
-

Mindég, ki másokat igazságtalanul

Meg ront, s mint rabló más vagyona után nyul.
Hanem a ki szeret az eljő ma velem
S elhozza mindenét, mert itt már nem terem
Boldogság számunkra.“ És Suba megindul
S a hegy előtte mint tág kapu feltárul
S a nép mind utána bemegy a barlangba,
Jutván ott gyönyörü és kies országba.
Üressen maradt a falu és a vidék
S belől a barlangból zengő ének hallék,
A megszabadult nép háladó imája
És becsukódék a barlangnak nyilt szája,
Csak kis nyilás maradt a roppant sziklában,
Mellyhez közeledék Tar György bosszujában.
S hogy zsoldos népével be akart rontani
Roppant mélység kezde lábánál bomlani;
Mérgelődve tehát vissza ment várába,
Hogy igy vette bátyját Isten oltalmába.
Még tul a barlangon uj falu népesült,
Mellyre a boldogság napja szépen derült.
De a roppant magas szikla hegyek miatt
Tarnak várából abba senki sem juthat.
58

A rongyos csőcselék, mellyet zsoldjába vett,

A vár alatt eddig boldogságban terjedt
Kis falut foglalta magának lakásul;
S ismerte Tar Györgyöt örökös urául.
De a mint a népe lassan rongyosodott,
Napról napra ő is jobban adósodott,
Mert a csőcselék közt jóra való, józan
Ember egy sem volt, ki élt volna dolgosan,
Hanem éjjel nappal dorbézolt, czivódott,
S az egész héten át a korcsmában lakott.
Dult fult Tar és neje fent a szikla várban,
Mert a zengő ének a büvös barlangban
Minden vasárnapon fel hozzájok hangzott,
És tüzött ki annak igen nagy jutalmot,
Ki a barlangon őt által vezetheti,
Mert ő egyáltalán azt már nem türheti,
Hogy Suba olly boldog. Erre nehány napra
Épen midőn készült szarvasvadászatra
Várába be jő egy ránczos képü banya,
Ki nagy örömére e szavakat mondja:
„Uram! ha most akarsz Suba testvéreden
Bosszut állni, én e nagy szikla hegyeken
Át tudom a járást a Hor más részében,
A te seregedet hát által vezetem.“
Nosza kapott Tar is ezen ajánlaton
S felkészült sergével még azon a napon,
 59
És reggel hajnalban búcsut vett nejétől
S kisértetve éhes zsoldos seregétől
Megindult a Hornak másik oldalára,
Hogy ott reá rontson a boldog Subára.
Mennek mendegélnek, s a hetedik napon,
Tar s zsoldos serege járatlan utakon
Küszködnek sziklákkal, hogy nyomot törjenek,
Midőn ujra hallják a hála éneknek
Hangját, s egy barlangnak szájához érkeznek,
Hova a banyágyal dühösen betörnek.
S gondolják, hogy immár lesznek mindjárt czélnál
S a mint belyebb hatnak sötét éjszakánál,
Egyebet nem látnak, s érzik borzadállyal,
Hogy a szikla inog és dől mindnyájával
Iszonyu mélységbe, s a vén banya jajgat,
Hogy szava a sötét éjszakából ki hat
És Tar felesége meghallja a várba,
S indul férje után a barlang torkába.
Ekkor megnyilik a Suba"zárt barlangja,
És a Horvölgyét tölti vidám dall hangja,
Mert ösi lakába tér be most mindenki
És napjait ujra boldogan élheti
A gonosz ellenség a dölyf és irigység,
Az önhaszonlesés tunyaság, henyeség
Elvevé jutalmát s örökéjszakába
Sülyedt alá Tar György sötét barlangjába.
60

Hol fog-csikorgatva s átkozódva nyögött,

Még Suba testvére fájdalmai fölött
Megindulva őt ki nem szabaditotta,
S e szelidségével meg nem javitotta.
De a rabló népet, mellyet összeszedett
A barlangba hagyta, mellyre épittetett
Egy kis kápolnácskát annak emlékére,
Hogy vele kibékült szelid jó testvére.
Ez időtől fogva a Hor szép völgyében
Nem lakott irigység és a két testvérben
Osszeölelkezett szeretet érzete,
E völgyet igaz paradicsommá tette.
Sok századot éltek együtt boldogságban
Itt maradékaik,jólét s gazdagságban,
S a két zengő barlang ennek emlékére
Kereszteltetett a testvérek nevére,
Egyik Subalyuka a másik Targyurka
Név alatt jő elő minden kronikába,
És romban ottan áll Ódor hires vára
Mohos fejjel nézvén Hor kies tájára,
Hol ama két barlang most is zengi mindég,
Ha figyelünk rája, milly rút az irigység.
Ilyen történet él hires Ódorvárról
És Subalyukas Targyurka két barlangról,
Mellyből atyámfia! csak az a tanuság,
Hogy egyedül ottan virul a boldogság:
 61
Hol egyetértés és testvéri szeretet
Egymásnak őszintén és jóval nyujt kezet.
Hol munka szorgalom él és uralkodik,
S senki a máséra nem vágy, olálkodik.
Hol megfér az ember egymás mellett szépen
És nem irigyli, hogy a másiknak épen
Talán többet adott az Isten mindenből,
Sőt tiszta lelkének egész erejéből
Orül, hogy ha látja boldog embertársát
S nem kivánja másnak, a tönkre jutását.
De ott hol a kárvágy felüté uralmát,
Hol gyülöli egyik, másik embertársát
Honnan elköltözött a munka szorgalom,
S felbomlott az igaz baráti fogalom,
Hol testvér testvérre tör gyilkos fegyverrel,
És hull az áldozat százával ezrével;
Elrepül onnan csak-hamar a boldogság
Letarolva hever a kegyes igazság
És szembekötősdit játszik az erény csak,
S e mellett a vétkek annál borzasztóbbak.
Azért tartsuk meg azt az arany közmondást:
Hogy másnak ne ártsunk, soha se bántsunk mást,
S a mit nem akarunk, hogy nekünk tegyenek,
Mi se cselekedjük azt soha senkinek.
Legyünk Istenfélő erényes emberek,
Hogy embertársaink azért becsüljenek,
62

Ne ásitozzunk testvérünk vagyonára,

Mert az nem hoz áldást kezünk munkájára.
S a mit megkeresünk becsülettel szépen,
Osszuk meg azt mással is, akkor ha épen
Már nekünk elég van, boldoguljon más is,
Boldogulunk ilyen tett mellett magunk is.
Ezt tanitja nekünk a józan okosság és
És hozza magával a szent egy igazság,
S e kis történetből tanuljuk becsülni:
– Mert csak igy nem fogunk soha elmerülni
A bünök mocskába, – hogy a józan élet
S a mocsoktalanul megtartott becsület,
Két olyan fő kincse az ember keblének,
Mellynél már drágabbak világon nincsenek.
 AZ ÉJI ŰR,
vagy:

János herczeg farsangi kalandja.

A farsang utolsó három napja járta,
Midőn az éji őr felesége Márta;
A jó Mátyás király idejében, Budán
Ki dugta ősz fejét a háznak ablakán.
64

A hó nagy pelyhekben hullott az utczára,

De azért az ember hangya-boj módjára,
Nyüzsgött Budán ki s be a korcsmák ajtaján,
Hol zeneszó mellett forga sok legény s lány.
Márta elgondolta, hogy midőn leány volt,
Farsang utolsóján ép ő is igy tánczolt,
És még sok mást gondolt, s midőn ugy ott álla,
Az orrára egy jó nagy hópehely szálla;
Visszarántá fejét, behuzá ablakát,
S igy szólitá patkán ülő jó apjokát:
Maradj ma te itthon édes jó Jakabom,
Oreg lábadnak nem üdvös járni havon,
Az éjjel hadd menjen Pali el helyetted,
Nagyon havazik künn, öregem értetted?
Aztán Pali majd csak elmulatja magát,
Nézésben töltheti az egész éjszakát,
Mert ma ugyan Budán járják a bolondját,
És szegre akasztá mindenki a gondját.
Nem bánom szólt Jakab illik, hogy az apját
Segitse a fiu, s tegye szolgálatját,
Ugy is öröklendi majdan e tisztemet,
Ha egykor behunyom elfáradt szememet.
Midőn az öregek igy beszélgetének
Belép Pali s igy szól öreg szülőjének:
Apám Uram! nagyon havazik, s az éjjel
Jó hideg lesz, azért hadd váltsam ma én fel
 65

Tisztében, kegyelmed pedig feküdjék le. :

Derékfiu vagy, mond az apa, hát ülj le
És pihend ki magad; ugy is azt végeztük,
Hogy mai tisztemet vállaidra tegyük.
De mielőtt Pali a padra ült vala
Az asztalra egyzsacskó ezüst pénzt tola,
Mondván: édes szülém! az én kertész gazdám
Kifizetett, mert azt ő is jól tudja ám,
Hogy Orzsivel holnap lesz a lakodalmom
Ezt a pénzt én tehát ime által adom, -

S megvallom: hogy ma még azért is szeretnék

El menni éjjelre, mivel ma Orzsiék
Az udvari kertész lakodalmán levén
Orzsinek ma este szentül megigérém,
Hogy haza kisérem lakodalom után.
Jól van édes fiam! Örzse derék leány,
Megérdemli tőled ezt a kis figyelmet
Csak az Isten adná meg azt a kegyelmet,
Hogy kettőtöket boldoggá tehetnélek
Egy kis gazdasággal addig a mig élek.
Illy beszélgetés közt üte három fertályt
Kilenczre az óra, s Pali rögtön helyt állt
Felvevé atyjának bő őrköpönyegét
Kezébe a lándzsát, a lámpát és kürtjét
S elballagott, mondván: csendes jó éjszakát
Kezdeni e város negyedben köruját.
4-ik sz. 5
66

Lassan járt kelt Pali le s fel az utczákon,

Mellyeken sok ember hintóban, lóháton
Fáklyákkal, lámpással sürgött, forgott, szaladt,
Az idő és Pali csak csendesen haladt.
Már elkiáltotta a tiz órát régen,
Midőn megálla ott amaz utczavégen,
Hol a lakadalmas házban tánczolt Orzse
Az ablakon által nézte, hogy söpörte
A port frispergésben, hej be irigyelte,
Hogy a száraz kortyot itt az utczán nyelte;
De egy más utczában hitta hivatala,
Mivel az óra már ép” tizenegy vala.
A szokott mondókát a midőn elvégzé,
Hogy vállára ütött valaki azt érzé;
Az veres palástos álarczos ur vala,
S Palihoz jó kedvvel mostan imigy szóla:
Jó fiu! cseréljünk egy órára ruhát
Majd kikiáltom én helyetted az órát,
Te pedig addiglan eredj a korcsmába
S töltess ott, itt a pénz jó bort a kupába,
És egy óra mulva itt ezen a helyen
Ruhámat én ujra majd visszacserélem.
Pali nem akarta, de az szépen kérte,
Es végre mivelhogy a tréfához érte,
S ugy is farsangvagyon; megtette az urnak,
S ott azon a helyen ők ruhát valtának,
 67

Olyan kikötéssel; hogy a mint üti a

Tizenkettőt, itten lészen a találka.
És az uj éji ör megindult utjára,
Pali pedig elment az ur rovására
Egy kupa bort inni. Midőn a királyi
Palota előtt megy, abból egy ur jő ki,
S a verespalástos Palihoz imigy szól:
Királyi fenséged keresem mindenhol
A bál rég megnyilott. Nem vagyok én fenség,
Szól Pali mosolygva, micsoda nevetség.
De az ur meghajlik, és imigyen felel:
Fenséged alakját bár mi mez rejtse el
Ismerjük azt mi már, azért esedezem:
Tessék elől menni, majdan én követem.
Tánczolni parancsol? szól Pali: nem biz én.
Játszani hát? ugyan a pénzt rá hol venném,
Nem hoztam magammal. De az ur készséggel
Szól: rendelkezzék im az én erszényemmel,
És a megütközött éj õrnek kezébe
Nehéz erszényt ád, melly arannyal van tele.
De tudja e az ur ki vagyok? kérd Pali,
Hogy ne tudnám, mikor fenséged királyi
Herczegem János, szól az ur, és e perczbe
Kiáltja az órát Pali helyetese.
Most sejté már Pali kivel cserélt ruhát
De hogy el ne rontsa egészen a tréfát,
5
68

– Mert a királyfia János herczeg gyakran

Csinált ily tréfákat ős Buda várában –
Megkérdé tehát az álarczos ur nevét,
Hogy holnap majd vissza adhassa erszényét
Az pedig azt mondá, ő főudvarmester
S becsületes neve Zokoli Demeter.
No hát csak menjünk, szólt Pali és előre
Bocsátván Zokolit hág márvány lépcsőre,
S bemennek a roppant fényes teremekbe,
Hol ragyog, tündöklik aranyba ezüstbe
Minden, s a temérdek álarczos nőcseléd
És sok ur mind tündér, ha látod azt vélnéd.
Palit mint herczeget mindnyájan tisztelik,
S az egész teremben helyét alig lelik.
Még azonban Pali jól érzi magát ott,
Kivül helyetese mindent felforgatott,
S olly furcsa nótákat énekelt Budának,
Millyeket addig éj őrtől nem hallának.
Lehordta a birót és a polgármestert,
A tanácsosokat, s mindent összekevert.
Ugy hogy poroszlókat küldöttek utána,
De ő a kezökből szépen kicsusszana.
Már vagy öt éji őrt elfogtak helyette,
De ő még mindig vig dalait zengette.
S a mint az udvari kertésznek házánál
Kiáltja az órát, Orzsi a kapunál
 69

Gondolván, hogy Pali, magához szólitja,

S hogy már nem sokára mennek tudósitja,
Mondván: hogy jöjjön majd később egy órával,
De János herczeg, mert ő volt, most karjával
Átölelvén Örzsét szépen megcsókolja,
De Orzse öt durczás képpel odább tolja:
Ez még sem szép tőled, hogy ma igy előre
Kiveszed a vámot s nem vársz menyegzőnkre.
Szól Orzse, de János ujra egy csókot kér -
Mondván: hogy nem adja egy erszény aranyér.
Ugyan hol vennéd azt? kérd Orzse s hamisan
Kacsint vélt Palija szemébe. Im itt van
Szól János herczeg és erszényét od adja.
Jaj tán kincset leltél jó Palim! azt mondja
Orzse, s a herczegnek nyakába borula,
S most ellenmondás nélkül is megcsókolja.
Tedd el szép Orzsikém, többel is birok én,
Szól a herczeg, s neked elhozom, el biz én.
Azonban most a ház ajtaja megnyilik
És Örzse mint a csík hirtelen kifejlik
A herczeg karjából, csak annyit monda még,
Hogy egy óra mulva e helyen látja még,
S aztán szép csendesen haza fognak menni,
S a többiről pedig majd fognak beszélni.
De most észrevette a herczeg azt, hogy öt
Keresik poroszlók, s az óra is eljött,
70

Hogy vissza cserélje Palival ruháját,

Jóizün nevetve ez ujabb kalandját
Elindult, feltéve hogy nem szól Palinak,
Hogy csókot rabolt el kedves mátkájának
Ajkiról. Hát Pali mit csinál oda fel
Mulatna biz ő még holnapig örömmel,
Hanem most eszébe jut, hogy a herczeget
Játszotta már ma itt egy órát eleget,
Szépen elszelelt az uri társaságból,
S futott a tetthelyre, levetvén magáról
Még az utban hosszu bőveres palástját
S megtalálta váró éjjeli barátját,
Ki hirtelen adta át neki ruháját,
És azt tanácsolá, hordja el irháját,
Mert nem jó szél fuj ma az éji őrökre,
S hüvösre tehetik talán egy pár hétre.
De már késő volt, mert a herczeg nyomában
Jöttek a poroszlók, és csak hamarjában
Körülfogták őket s a város nevében
Vitték volna őket város börtönében.
Azonban a herczeg nem akart elmenni,
S álarczát sem akarta itten levenni,
S azt kivánta vigyék az udvaramesterhez,
Mert ő tartozik a király cselédihez.
Végre a szóvitát azzal fejezték be,
Hogy elmenének mind az udvarmesterhe
 71

S ott az egész dolog felvilágosodván

Es Mátyás királynak fülébe eljutván,
Magához hivatá rögtön János fiát
És Palit, kinek az egész historiát
El kelle mondani. A király nevette,
S mert hivatalát mint éj őr elvesztette
A furcsa dallokért, a herczeg mellyeket
Énekelt, azért hát János herczeg őtet
Saját jószágán kertésszé kinevezé,
És jegyajándékul azt az erszényt nyeré
Orzse, melyet neki a kapuban adott
János herczeg midőn tőle csókot kapott
Pali helyett. Futott Pali e jó hirrel
Haza Orzsiekhez ki haragos képpel
Fogadá, mivelhogy éjnek idejében
Maga jöve haza s Pali őtet cserben
Hagyta. No de midőn a títkot megérté
Az egész dolgot jóizüen neveté
Es futott vele az aggódó szülökhez,
Kik szinte mosolygva ehhez az egészhez
Fejet csóválának, és örömben tarták,
A szerető párnak fényes lakadalmát.
S igy volt egy óráig éji őr a herczeg
Az éji őr pedig az udvarban herczeg.
 mint:

Hűtlenség bosszulója.
Moson vármegyének termékeny jó földén,
Hol a Fertő tava kiterjedt tükörén
Sok halász csolnak lejt hintázó menéssel,
Ha a habok játsznak az enyelgő széllel,
 73

Melly a hegyek közül le száll s néha-néha

Mintha a világot a négy sarkaiba
Ingatni akarná, olyan zord rémitőn
Fut és kergetődzik a felzajló Fertõn.
Régen midőn még a faluk egymást itten
Nem érték nem válták fel olyan sürűen
Mint mostan, az ókor boldog idejében
Mikor még nem éltek olyan szegénységben
A bőség s arany közt az emberek mint ma,
Midőn a világot nem boldogitotta
Egyedül a pénz, de a tiszta érzések,
És nem oldattak meg a szentebb kérdések
Gyilkos fegyverekkel, hanem a természet
Közelebb állt hozzánk, s tán a zord enyészet
Sem terjeszté felénk olly hamar karjait,
Azon ös idöben a Fertő partjait
Szegény halász népek lakták helylyel közzel
S éltek, a mint tudtak e szűk keresettel.
Mert a gazdagoknak asztalát akkor is
Ezt meg kell vallanunk mint mai napig is
Csak a szegényeknek véres verejtéke
– Mely a munkás osztály vértanúi éke –
Rakta meg a földnek s viznek termékével
A mit szerezének kézzel vagy ekével,
Hogy néhány fillérért oda dobják annak,
A jólétben torkik uszkáló gazdagnak.
74

No azonban hogy a történet folyamát

Kövessük, mint mondók a Fertőnek partját
A többi halász közt lakta bus özvegye
Egy derék halásznak, a most is szép Orzse,
Ennek volt azonban gyönyörü leánya,
És egy szép legényé cseperedett fia,
Ki már megkeresé mi hármoknak kellett,
És hiven örködött anyja s huga mellett.
A fiu lehetett husz éves, s a leány
Volt tizenhat éves, szép, gyönyörü arczán,
A természet talán minden remekeit,
Osszehalmozá és minden tökélyeit.
Orzse fia Gábor és leánya Mártha
Édes anyjának a parancsát nem várta,
Hogy mit és miképen tegyenek valamit,
Hanem édesiték szülőjök napjait,
Kivánságát már a szeméből olvasák,
Ez volt az igazi szülői boldogság!
Az Orzse házához Márthának szépsége
Sok derék ifiat oda édesgete.
És tizenhat éves a ki volt valaha
Az kalendáriom nélkül is tudhatja
Először mikor lett szerelmes éltében,
Igy vala ez szinte Márthának szívében.
A sokifjak közül kik Márthát meglátták
S szivöket éltöket neki ajánlották,
 75

Volt egy szőke vadász, ki gyakran megjelent

És addig a kedves Márthától el nem ment,
Mig az végre neki pirulva vallotta,
Hogy szive az övé. Ok ki roszalhatta
Ha tizenhat éves leányka szivében
Fel kél végre a még szunnyadó szerelem.
A vadász mindennap eljött a leányhoz,
A kedves, gyönyörü, bájoló Márthához,
És szerelmökben oly boldogok valának,
Ajkaikon a csók, a szó elhalának,
És ők szótalan is értették szivöket,
Midőn füzögeték boldog terveiket,
Ha a Fertő habján ezüstös lepélként,
Rezgett a holdsugár csendes éjjelenkint.
Fent a bércztetőn a Fertő tava mellett
A büszke vár mint egy csillag emelkedett
Hegyes tornyairól díszes lobogóit
És a napban fénylő s rezgő szélforgóit
Játékul használta a rengő levegő,
Ha felkerekedett valami kis szellő.
Fényes uri család lakta kényelemben,
Ezt a várat, folyvást vigságban örömben.
S mig a völgyben alant csendes boldogságban,
Nyugodt a jobbágyság itten vigasságban,
Dőzsölték át az éj legnagyobbik részét,
Mig a hajnal pirja a gyertyáknak fényét,
76
Nem homályositá el, s akkor szüne meg
Itt a mulatság, a midőn alant a reg
Izzadó munkában találta a népet,
Fáradva tikkadva keresve kenyeret.
A várból elterjedt a csendes vidékre,
Hogy a vár ura most készül menyegzőre.
Mártha is hallotta, s mint repesett szive,
Hisz a szép vadász is neki azt igérte,
És a csendes éjben esküvel fogadta,
– Hisz a mátka gyürüt neki azért adta –
Hogy elveszi Márthát ezen a tavaszon,
S nem lesz a vidékben nálánál szebb asszony.
De hol van a vadász? Mártha hiába vár
A kétség fulánkja tépi kebelét már,
Midőn jő testvére Gábor és ezt mondja,
Vagy testvérének csak inkább ezt zokogja:
Kedves szépjóMárthám, megvagyosalvaszegény,
Mert fent a várban a vadász a vőlegény
Ki hiteszegetten szerelmed elrablá.
Mártha e beszédre vált majd kőszoborrá.
Szegény! szegény Mártha hiába várod őt
A gyalázatos és hűtelen szeretőt! -
Ki csak ámitani jött a várból téged,
Hogy elrabolhassa ártatlan érzésed.
Nézd meg majd, hogy holnap a várkápolnában,
Ugyan azon ember hitszegő szájában,
 77

Ugyan azon eskü fog hangzani, melyet

Neked is elmondott Fertőpartja mellett!
Másnap diszes sorban az uri vendégek
A várban mindnyájan templomba menének,
Hogy jelen legyenek az uri esküvőn,
S ott letérdelének hideg márvány kövön.
Hideg az a márvány, oh de még hidegebb
Az az uri kebel, mely nem irtozik meg
Játszani érzéssel, s szerelmet hazudni,
S az erénnyel, s szivvel tudnak ugy alkudni
Mint csürjökben levő sok gabonájukra, -
Vagy az istállóban álló lovaikra.
A templom márványán a váró nép között,
Menyasszony ruhában szépen felöltözött
Mártha is ott vala, mert nem hitt a hirnek,
– Oh mi nehéz is ez a szerető szivnek –
Sime dus ékszerek csillogásaiban
A legdrágább selyem szövetű bársonyban
Jő már a menyasszony koszorus lányok közt,
S a másik ajtóból menyasszonnyal szemközt
Jő a vőlegény is. Egy éles sikoltás
Hallszik a nép közül, és csendes zsibongás.
Az uri vendégek mind oda tolongnak,
S a márványon kedves gyönyörü lányt látnak
A szegény Márthát, mert megrepedt a szive
A midőn az ajtón vőlegény bejöve.
78

Ment a vőlegény is, s mint meglátta Márthát

Sáppadság futá el egész arczulatát,
S a büntudat sullya mégis megrázta őt,
De csak pillanatra, s az uri esküvőt
Azért megtartották, s Mártha holt tetemét
A siró jobbágyok rögtön haza vitték.
S ott feküdt a szegény könnyenhivő leány
A teritőn, mivel szive meg nem birván
A rut hitszegést el türni nyugalommal,
Mig ott fent a várban lármás vigalommal
Üle a hitszegő, felejtve szép Márthát,
S szép menyasszonyára ürité poharát.
De az ur ott fent az igazságos égben,
Látja mi történik ezen bünfészekben,
Sfelszokta jegyezni a gonoszság tettét,
És a szerint méri az ő büntetését.
Vigan folyik fent a büszke vár termében
Avig lakodalom, mindenki keblében
Oröm, s a féktelen vigság költözött be
S gazdag volt az uri koszoru ötletbe.
Valakinek ottan eszébe jut az is,
Hogy olly kellemetes s csendes az idő is,
Azért hát csolnakon a Fertő tavára,
Induljanak el mind egy kis mulatságra.
A mint az uraktól tehát terveztetett,
A csolnakázási mulatság meg is lett.
 79

Könnyen repülnek már a Fertő habjain,

A rengő csolnakok, s vig fordulatain
Némelly csolnakoknak az uri nép kaczag,
S a csolnakázó nép belyebb, belyebb halad.
Egyszerre a mint a tó közepén vannak,
Valami szél zugást mindnyájan hallanak.
Egy fekete felhő fejök fele robban,
S abból a villámlás tüze sürün lobban,
Mennydörög mintha a földet össze rázná,
S a szél mintha azt valaki igazgatná
Kavarog, s dühében ordit, sir és jajgat
És minden csolnakot összevissza forgat.
Reszketnek az urak, és mind imádkoznak,
S a parton állókhoz segélyt kiáltoznak,
Oh de nem hallhatja szavokat senki sem,
A szélvész ordit, s fujolly rettenetesen,
Mennének kifele, de nem lehet többé
A forgó szél tette a habot örvénnyé,
S őrült kavargással itt minden csolnakot
Annak mély torkába sebessen becsapott,
Az egész társaság, menyasszony, vőlegény
A habsirba szállott, és soha a napfény
Nem sütött egyiknek sem sir keresztjére,
Mert egyik sem jött, fel a Fertő szinére.
Üres maradt a vár, futotta mindenki,
S azóta nem lakott falai közt senki,
 80
Lent a Fertő partján a csendes kis házban
Ül Örzse és Gábor sürü zokogásban,
Mint letört liliom fekszik koporsóban,
A gyönyörü Mártha menyasszony ruhában,
Mig végre holttestét keskeny sir fogadta,
S a csendes nyugalmat szegénynek megadta.
- Testvére hü Gábor, és kedves jó anyja,
Sirjának virágit hervadni nem hagyja,
És minden tavaszkor uj rozsát ültettek,
Sirjához, mig ők is vele egyesültek.
Igy lett a Fertőnek tava az őskorban
– Bár szükségünk volna rá mostis hébe hóban –
A rút hütlenségnek megutáltatója,
És szegény Marthának hű megboszulója. -

i J: 61

Pesten 1857. Nyomatja Bucsánszky Alajos.

 4-dik szakasz.
Második ntazás Guineába. Fogság (3 képpel)
5-dik szakasz.
Robinson szabadulása a fogságból (2 képpel).
6-dik szakasz,
Robinson mint ültetvényes Brasiliában (2. képpel)
7-dik szakasz,
Robinson Guineába utaz, de hajótörést szenved.
8-dik szakasz.
Robinson csodálatos megmenekülése, látogatása a hajótöredéken
és talphajó építése (3 képpel).
9-dik szakasz.
Robinson a hajótöredéket meg meglátogatja, ennek elveszte
(2 képpel).
10-dik szakasz.
Robinson egy megerősített lakot készít magának (2 képpel)

Azért bátorkodom jó előre figyelmeztetni, külö

nösen a t. lelkész és néptanitó urakat, hogy e hasznos
munkát, mellyet minden europai nyelvre már lefordí
tottak, szerezzék meg magoknak, mely a szorgalmas
tanulók közt ösztöndijul is kiosztandó lehet, mivel illy
szép képes könyvet, illyen olcsón másutt megszerezni
nem lehet,

Pest, január 6-án 1857.

A kiadó.
 REGE KUNYHÓJA
5-ik SZÁMÁNAK
E-as - Geesnil inasne
1. A Mohácsi ütközet, vagy : II-ik Lajos király elveszte
|
2. Zulejka, vagy: A nagy lelkü szaraczén leány |
3, Ekerontó Borbála, vagy: A szegény tatár
4. A tordai hasadék, vagy: Isten itélete.
5. A boldog ember inge, vagy: A beteg király
6. Iczig, vagy: Nem ur még, az kinek pénze van.
7. A sírásó, vagy: Az jóra fordult álom
8. A bőkezü király, vagy: Három falu három fogért. |
|
|
|

Nyomatja s kiadja Bucsánszky Alajos

Kaphatóuriutcza Jankovicsf. szögletházbeli könyvkiadó bolti ár

Ára 6 kr.
 |
-

-
|
|
| -
-

-
 | |

BUCSÁNSZKY ALAJos pesti könyvnyomdász

és könyvkiadónál megjelent és kapható uri-utcza,
Jankovits féle szögletházbeli könyvkiadó boltjában,
valamint minden magyar- és erdélyországi hiteles
könyvkereskedök- és könyvkötőknél megszerezhető:
TAMÁS BÁTYA, VAGY :

EGY SZERECSEN RABSZOLGATÖRTÉNETE.

HARRIET BEECHER STOWE után irta TATÁR PÉTER.
A szövegbe nyomatott huszonkét képpel. – Ára borítékban füzve
10 kr. pengö.
T A R T A L M A.
Első Vers,
Tamás bátya a piaczon mint gyermek eladatik, anyjától
elszakasztatik, de a jószivü Selby ur által megmentetik, és anyjá
val együtt birtokába vétetik, hol felnevelkedik,
Második Vers.
Selby ur gazdasága házi és családi élete, egy szomoritó
esemény. Tamás és a szép Lizi kis fia Harris eladatnak.
Harmadik Vers.
Lizi üldöztetése és csodálatos megmenekülése az Ohion
keresztül.
Negyedik Vers.
Lizi jó emberekhez jut, hol feltalálja férjét és vele elmegyen.
-

Tamás bátyát a rabszolgakereskedő elviszi, midőn érzé

keny bucsut vett volna volt urától, annak anyja és fiától, saját
neje és gyermekeitől.
-

Hatodik Vers,
György utazása közben egy korcsmába betér, hol felis
mertetik.
Hetedik Vers,
György további beszélgetése a jó urral.
 TATÁR PÉTER

TIZ KÉPPEL.

=: 5. szám :=

T A R T A L M A.
1. Mohácsi ütközet, vagy : II. Lajos király elveszte.
2. Zulejka, vagy: A nagy lelkü leány.
3. Ekerontó Borbála, vagy: A szegény tatár,
4. A tordai hasadék, yagy: Isten itélete.
5.A boldog ember inge, vagy : A beteg király.
6. Iczig, vagy : Nem ur még, az kinek pénze van.
7. A sirásó, vagy: A jóra fordult álom.
8. A bőkezü király, vagy: három falu három fogért.

-----------------
=

PESTEN,
Nyomatja s kiadja Bucsánszky Alajos.
 F:\S

II. Lajos király elveszte.

Mohács! Moháes! Oh te gyászos, véres mező
A magyar nemzetnek vagy egy nagy temető.
4

Mert ezen nemzetnek szine ott esett el,

Hol bár ha megvíni tudott a törökkel,
De az árulás, és egyenetlenségnek,
Meg a lassan ölő sárga irigységnek
Nem állhatott ellent, meg kelle buknia,
És ezért kesergett oly soká Hunnia.
Megverte az Isten az olyan nemzetet,
Melly közé a dölyf és pártoskodás vetett
Égő üszköt,hogy a legszentebb jogokkal
Mint valami nyegle hasztalan dolgokkal
Játszanak a nagyok, mikor a veszélynek
Sötét fellegei a honra terjednek.
És pedig ugy vala, mert az egész honban
Pártoskodó szellem lakott a nagyokban,
S a király ugyszólván gyermek ifju vala,
Nem volt sem ereje sem önakarata.
Szolejman, pediglen a törökök ura
Ugyes kémek által mind ezeket tudta,
S második Lajosnak a magyar királynak,
Midőn erős várát Nándorfejérvárnak
Ezerötszáz huszonhatban februárban
Elfoglalta, igy irt felfuvalkodásában:
„Én a törökök, s a görögök császára,
A Samariták és Perzsáknak királya,
Az Elamiták és Egyiptomnak ura, -
S a három folyamnak védes fentartója,
A földi édennek főelöljárója
És ama sirnak legfőbb oltalmazója,
Mellyben a feszitett valaha nyugodott,
Királyok királya; kelet, dél, és nyugot
Minden királyának, az uraknak Ura,
Zebaoth s Mahomed Isten unokája;
Tudtodra adom e levelem rendében,
Hogy a mint országod határára léptem,
Meghódolt előttem legerősebb várad
És a porba omlott csillogó hatalmad;
Most pedig azt hallom, hogy haddal fogadni
Készülsz engem, ki meg fogom hóditani
Az egész világot, ezt tartsad eszedbe,
S azért országodba engemet eressz be,
Mert hiába lészen minden készületed
Velem a háborut te meg nem kezdheted:
Mivel hadseregem csak egy tized része
Elég leend arra, hogy nekem szerezze
Meg Magyarországot, melynek kebelében
A párt szelleme dul teljes erejében.
Hódolj meg hát nekem, mert ellenkezőleg
Budát beveszem, és tégedet legyőzlek
s ugy szerte dulom az egész országot,
Hogy kő kövön bizony nem maradand meg ott.*
A mint a király e levelet megkapta
Az országgyülését mindjárt egybehivta,
S ott tanácskozának fölötte hosszasan
És beszélgetének dühvel haragosan;
S a helyett, hogy rögtön hadat gyüjtenének
Nem volt vége hossza a sok bőbeszédnek!
Egyik a másikat rágalmazta szépen
S huzták halogatták; s feleltek eképen:
„Vettük leveledet, és elhatároztuk
Hogy egész népedet, ha bejő, kiirtjuk;
Azért meg ne próbálj országunkba jőni,
Mert innen bizony nem fogsz soha kimenni
S itt vész el fejeddel egész hadsereged,
És ha ugy akarod minden dicsösséged.
Mert velünk vannak mind a keresztény népek,
Kik pénzt, segitséget és fegyvert igértek.
Azért hát ha kedves előtted életed,
Mondjuk országunkba a lábadat ne tedd,
De ha csakugyan hát itt akarsz elveszni,
De mit csináltak hát ezalatt az urak?
Felültek e rögtön nyeregbe a hadak? -
Hogy a fenyegető levél után menten,
Ne csak a szó, de a tett is következzen?
Dehogy ültek, dehogy! mert ök azt gondolták,
Hogy igy szép szóval majd Szolejmant elhajtják;
Azonban a zultán a mint e levelet
Vette, rögtön küldött olyan rendeletet: - --
 7

Hogy országában a ki csak fegyvert foghat,

És megülheti már mint vitéz a lovat,
Síessen legfelyebb négy vagy öt hét alatt
Konstantinápolyba, hol a' jancsárokat
Rögtön meginditák Magyarország felé,
Kik táborba száltak Belgrád vára elé;
S a Száván keresztül roppant hidat vertek,
És igy csata nélkül már nagy előnyt nyertek.
No most ujra összegyültek fel Budára
Hogy majd tanácskoznak az ország javára,
Mert minden segélytől a hon meg volt fosztva,
Pénze, katonája szerte-szét volt osztva.
El is határozták, hogy közösen viszik
A hadi költségek terheit, és teszik
A hon oltárára éltök s vagyonukat,
És felfegyverezik, ha kell a pórokat.
Sőt mivel hogy a pénz igen kevés vala,
Az országgyülés azt is elhatározta:
Hogy a templomoknak ezüstjét aranyát,
És más értékesebb s becsesb ingóságát,
Mind lefoglalják az ország szükségére
S veszedelembőli fel- s megmentésére.
A király pediglen felhatalmaztatott,
. Hogy kérjen fel minden külhatalmasságot
Gyors segedelemre, emberben és pénzben,
Mert nem biznak immár saját erejökben.
8

Még egy nagyobb része a főnemességnek

Másra támaszkodván, illyet végezének, a
Addig másik része pulya tétlenségben -

Lakomáknál ültek szikla fészkeikben,

A megerősitett várak teremében,
-
Nem osztozva a nép nyomasztó terhében. -
A király pediglen, hogy pénzt szerezhessen
És az ország baján azzal segíthessen,
A Beszterczebányán levő rézbányákat
S az azokkal járó minden szép javadalmakat,
Fugger Antal hires uzsorás zsidónak
– Ki számát sem tudta pénzes zacskójának –
Huszezer szép fényes aranyért egy évre:
Tizenöt évekre oda adta bérbe,
S ötezer aranyat felvévén elöre
Gondoskodott igy az ország szükségére,
Esztergomi érsek László parancsára,
S a pápai követ jóváhágyására,
Szent Péterhez czimzett Ferencz rendű barát
Kolostorból, a szent Gergely koporsóját
Pesten, a' melly vala egészen ezüstből,
S kétszáz tizenkilencz font volt keresztestől,
Valamint Budán szinte a Ferencz szerzet …
Zárdájában hatszáz harmincz aranyat vett
Magyar forintokban, és ötszáz aranyat
Természetben fel, és a többi egyházat
Budán s Pesten minden ezüst edényiből
Gyertyatartó, kereszt, s arany kelyheiből
Megadóztaták, és ezen edényeknek
Felét által vették, s verették pénzeknek.
Ezalatt a török szent Demeter várát
– Elfoglalván rögtön a Száva balpartját
Szerbiába – minden vér nélkül elvette,
S egész Szerbiát igy igába ejtette.
Látván mind e dolgot a hős Tomory Pál,
És könyezve Lajos király előtt megáll,
Igy szólván komolyan: Oh! kedves királyom!
Ezen ország vesztét én előre látom.
A nemesség régi hire, dicsõssége,
S a világon tisztelt hősi vitézsége
Nem él már jelenben, s csak szájjal harczolnak,
Nehéz a vaspánczél elpuhult válloknak.
S a mint körülnézünk nem csak e hazában,
De a többi ország s világ határában
Kivévén nehány jó derék fejedelmet,
Az egész világ a törököktől reszket.
Azért én lemondok a fővezérségről
Ezen megirigyelt fényes dicsőségrõl;
Mert látom, hogy reá számtalanok vágynak. -
Add meg hát kérelmét megőszült szolgádnak
S bocsáss nyugalomra Felséges királyom!
S nevezz mást helyettem, ez a kivánságom.
10

Hát te is Tomory, – szól a király erre –

Itt hagysz engem, s hozol veszélyt a nemzetre.
Ne menj el, és tedd tul magad a rágalom
S irigység fájdalmán, s vedd hogy a buzgalom,
Mellyel nekem és a hazának szolgáltál
S a veszély közepén mint erős cseráltál,
Elöttem kedves volt, s bár nem jutalmazám
Ugy meg szolgálatod a miként akarám,
De most hí a haza és tennen királyod,
Azért jó Tomorym bátran huzzál kardot,
Mert én egyedül csak rád támaszkodhatom
S tapasztaltságodban s karodban bizhatom.
Másnap egy királyi nyomós rendelettel
Tudatott az országgyűlési rendekkel:
Hogy Tomory Pálnak minden rendelése,
Tekintessék mint a királynak végzése;
Az egész országban katonákat szedhet,
És a községekre adókat is vethet.
Egyszóval, hogy mind az a mit csak cselekszik,
A király által is mind jóváhagyatik.
Ekkor mindjárt küldék Hardek János grófot
Bécsbe, hogy fegyvert és lőport vegyen ő ott.
A segédcsapatok hátralevő zsoldját
Kifizeték rögtön, és Lukarics vajdát
Ellátták Jajczában elegendő pénzzel,
Lőporral, ágyuval, és apró fegyverrel.
Nádasdy Tamás gróf pedig elküldetett
Hogy szólitsa fel Ferdinand főherczeget
Segedelemre, ki a fejedelmeket

Rá is vett, hogy adtak kölcsönben pénzt fegyvert,

És egynehány ezer jól fegyverzett embert.
Ezen felül minden vármegyébe küldtek
Kormánybiztosokat, kik a nemességet
És káptalanokat segélyre szólliták,
S velök az országnak nagy baját tudaták.
A hadseregeknek, fő s nagy gyülhelyeül
Az országnak bár melly távolabb részébül
A tolnai mezők valának rendelve,
Hol elsánczolt tábor vala már készitve,
Hogy ottan a török tábort megállitsák,
S a magyar hazába tovább ne bocsássák. .
Eközben Szolejmán főhaderejének,
Előcsapatai is megérkezének; a
Ellepték Belgrádnál a Dunát hajókkal,
És mindennemü sok harczi podgyászokkal.
Igy álltak a dolgok, s még Tomory Pálnak
Egy katonája sem volt, sa hős Frangepánnak
Felszólitására csak gyéren gyülöngtek
A hon határain a vég vidékiek.
Pedig Szolejmannak a török császárnak
Hadsergei háromszázezerből álltak. . . :
 12

A véres kardot ös magyar szokás szerint

Meghordozták tehát városkint falunkint
S csak a hü földnépe sereglett rá össze,
S a magyar urak, mint hogy ha semmi köze
Sem volna egyiknek sem a hon bajával,
Gyéren szállinkoztak a banderiummal.
Kétszázezer török átkelvén a Száván,
Pétervárad felé indult szép lassacskán:
Ennek parancsnoka Alapy Benedek
Fia György, mint illik jó magyar embernek
Védő állapotba helyezte a várat,
S a sánczra vonatta a nehéz ágyukat
Mig Tomory Pál, a hadak fővezére,
Menvén lovassága épen egy ezerre,
Mig csak ötszáz gyalog de próbált katonát
Számlált hadserege, az ország e várát
Megmenteni indult, és e kis erővel
Szembeszállt a tizszer erősebb törökkel.
S azt elverte onnan három napig tartó
Utközet után. De hogyan megtartható
. Pétervárad, hogy ha a török haderő
Megindul ellene? Illy igen leverő
Állapotban vala akkor az egész hon,
Hogy ha végig nézett a török hadakon.
Most felszólittatott az erdélyi vajda
Zápolya János is, hogy felkészült hada
 13

Induljon Erdélyből egyenest Tolnára,

S ottan várakozzék király parancsára.
Mig a király maga megindult Budáról
Kisértetve vagy öt ezer lovasságtól
És Érdnél megállott, hogy ott majd bevárja
Mig az országot sok hirnöke bejárja
És a felkelő főnemesség és nemzet,
Körülötte képez illő hadsereget.
Nem jó jel volt már az, hogy legkedvesebbik
Lova a királynak hirtelen megdöglik,
De mit volt mit tenni más lóra üle fel
És a királynétól sirva búcsuzott el
Csepel szigetén, és Ercsinbe indula
Mig a török erő csak szabadon dula
Szerte szét a' honban, s Pétervár, Ujvidék,
A győztes Szolejman kezeibe esék.
Végre a tolnai sik mezőre ére,
Hova követé őt rögtön fővezére
Tomory is mintegy kétezer emberrel,
Melyek négyezernyi királyi sereggel
Hatezer lovasra rugtak összeséggel.
Ide nem számitott számos tüzérséggel.
Ott volt már Báthory az ország nádora,
Nehány ezret számlált annak is tábora.
Azon hirre, hogy a király megérkezett,
Nehány körülfekvő megye fegyverkezett,
14 -

És Zápolya György is háromszáz vasassal

És ezerkétszáz jó gyakorlott vadásszal
Hozzá csatlakozott Lajos seregéhez,
Később megérkezett azonban ezekhez
A pápai segély Cziper Hannibálnak
És Bay láthy János két főkapitánynak
Vezénylete alatt, négyezerből állott
Jól fegyverzett, izmos és kiválogatott
Sereg. És a derék, hires Gnojenszkyvel
Jöve mintegy ezerötszáz lovas lengyel.
Várday Pállal az egri hős püspökkel,
S a Váradival a derék Perényivel,
És más főpapokkal jöttek hős lovasok
A kiválogatott szép banderiumok.
Több mágnás és nemes főurak pediglen
Hozták várnépeik talpiglan fegyverben.
A veszprémi püspök Szal a házy meg a
Derék Thurzó Elek küldetett Budára,
A pápai követ ur del Burgióval,
Hogy legyenek ottan a bus királynéval
És óvják veszélytől, ha kell életökkel
A visszamaradott csekély várőrséggel.
Tolnán mindennapon gyülések tartattak,
De sükeres végzést soha sem hozhattak;
Mig végre abban megállapodtak tehát,
Hogy a király maga vezérelje hadát;
 15

S nevezzen ki még két fõvezért, s ugy várja

Még megérkezendik Erdélyből Zápolya.
Midőn ez is megvolt, egész erejével
Tolnán összegyüjtött összes seregével
Szegszárdon keresztül Batta alá vonult,
Mig Tomory Mohács városába nyomult,
Hogy annak környékén tábor helyet nézzen,
Hova a hadsereg rögtön gyülekezzen.
Battán felül a hol a szőke nagy Duna
Jobbra balra hosszan két ágra szakada,
Fekszik Mohács, Szekcső,Vörösmarth, Bodola,
Ott hol a Karassó vize foly be vala
A Duna árkába, s innen félmérföldre
Omlik a Csellének patakja mezőkre
S szénatermő sásos rétekre, s ugy folyik
Szinte a Dunába, s abba elenyészik,
Ott egy kies helyen üté fel sátorát
Lajos király, a mig hűséges táborát
Körülte helyezé el fél mérföldnyire
A fővezér; s maga ott vala többnyire
A királyhoz közel. De mit használt mind ez?
Mert hasonlitani a török sereghez
Nem is lehetett a magyarok táborát,
Melly számlála mintegy huszezer katonát.
Igaz hogy jöttek még több segéd seregek,
Mi vagy hét ezerre szinte felmehetett.
16

De kétszázezerrel jöve bé Szolejman,

Ugyan annyi pedig utána utban van.
Már Dárdán keresztül egész a hegyekig
Érkezett a török, s számos sátoraik
Láthatók valának, itt volt hát az idő
A megütközésre. A magyar haderő
Két hadosztályban lőn felosztva, s ugy vára
Szolejman sergének megtámadására.
Huszonkilenczedik augusztusban végre
Alig ébredt a nap Mohács vidékére,
Midőn a jobb szárnyon Batthányi Ferenczbán,
Es Perényi Péter pedig a bal szárnyán
Megkezdik a csatát bátor rohanással,
S üzik a törököt Jézus kiáltással.
A középben pedig mozdulatlanul áll,
A főnemesség közt maga Lajos király,
S a mint udvarnoka az ezüst sisakot
A fejébe teszi, arcza elváltozott;
De mégis ö magán erötvéve indult,
S a hadsorok előtt maga ellovagolt.
Megmutatván magát az egész seregnek,
Nyelvét elnémitván a kételkedőknek.
Most visszalovagol a király helyére,
S oda áll a közép hadsereg élére.
Harsog a trombita, a kürtszó megriad,
S megindul robogva az egész magyar had,
 Tombol a harcz dühe, hull a sok áldozat,
Nem hátrál a magyar, és halált osztogat,
S hol a veszély nagyobb, és hullnak legjobban
A hösök,Tomory mindenütt jelen van.
Bátorságra inti a már csüggedőket
Példával buzditja a kételkedőket;
Ront, pusztit, öldököl, apritja az ellent,
Csapásának pánczél, vért nem állhat ellent;
S mint a kalangyába felrakott gabona,
Ugy dől a sok török rakásra halomba.
A török lovasság már megfordult, s futva
Keres menedéket és Földvárhoz jutva
Elsánczolja magát, a midőn Báthory
Hozza a királynak a hirt hogy Tomory
Megverte a Zultánt, azért hát előre,
A még megmaradott török haderőre;
Megmozdul a király is erős helyéről
Mert nem tudott semmit a török cseléről.
De a mint oda ér, hol Tomory állott,
S utolsó emberig höskint viaskodott
Holtakkal volt tele egész csatamező -

S közöttük ott feküdt. – Oh milyen leverő!! ---

Tomory maga és a derék Zápolya,
És mindkettőjöknek egész hadcsapata.
Drághfy is elesett az ország zászlósa,
S a király leghivebb ifju kamarássa.
5-dik sz. %2
 18

Most egész erővel ront elõ Szolejman,

És mindenfelölről bekerittetve van -
A magyar hadsereg, midőn hirűl hozzák !
Hogy a törökök a tábort elfoglalták;
S fusson a kifuthat, mentse meg életét,
Mert a szerencsétlen csatát elvesztették.
Fut hát a király is maga és egyedül
S a Csellye patakba ő lovastól bedül,
S magát lova alul kiszabaditani
Nem birva, a vizbe kelle befulladnia!
Igy végződött ezen nevezetes nagy nap,
Melyen elesett a király és hét főpap,
Huszonnyolcz mágnás és ötszáz főur s nemes,
És huszonkétezer vitéz s kisebb nemes.
Elesett Szálkán az esztergami érsek,
Tomory, Perényi, Móré, Paksy, Bebek,
Csaholy, és Palizsna érsekek mindnyájan,
S egynehány kerüle sanyaru fogságban.
Elesett Zápolya György, s a derék Drághfy.
Ország és Korláthkő, Horváth, Szécsy, Bánffy.
Batthányi János, meg Sárkány, és Albaghy,
Frangepán Mátyás, meg a derék Palóczy,
-Tározay Miklós, és Balassa, Szirmay,
Istvánffy, Orlovics, Kálnay, Várday.
Podmaniczky Mihál, Forgács Miklós, Radics,
Pogány, Tornyalyai, Móré György, és Bossics.
 19
A Cseh urak közül Kolowrat, Dohna, Slik
Gutstein, s a két testvér derék Urzesovics.
Szolejman előtt az ut most nyitva állott
Az egész országba, mig Szegednél állott
Zápolya János, – kit Lajos meghitt vala –
Negyvenezerfővel, az erdélyi vajda.
Az özvegy királyné Pozsonyba menekült,
És a török sereg mint a vész ugy repült
Fel Budára, s ottan két hétig mulatott,
S azután le Pécsig rablott, gyujtogatott.
De midőn meghallá hogy Törökországban
Lázzadás ütött ki, indult hazájába,
S átkelvén a Dunán Pest felé, utjában
A Tisza mentében Bácsban és Bodroghban,
Szinte mindent feldult, s zsákmánnyal terhelten
Ment ki az országból a negyedik hétben.
Sokáig siratta e napot el nemzet
Mellyben szine java Mohácsnál elvérzett.

2*
 |

|
|

--------------------
- %
% %
7%%%%%%

vagy:

A nagylelkü szaraczén leány.

Messze, messze, túl a nagyvilágtengeren,
Hol a szent vallásért vittak, sok ezeren
Hajdan a magyarok Szaraczén hazában;
És jutóttak gyakran sanyaru fogságban.
A tengerpart mellett állt egy szaraczén vár,
De most elpusztulva rég romban hever már;
 21

A hires Omer bégh lakta azt egykoron,

És gyönyörű kertté alakult az orom,
Mely felett a roppant vár állt tornyaival,
És egekbe nyuló szép palotáival.
Omer leggazdagabb ur volt e vidéken,
Száz magyar rabszolga és annyi szerecsen
Volt körülte mindég, és a többi szolga,
Bizony nem hazudunk, volt kis ármadia.
Zulejka Omernek gyönyörü leánya,
Volt tán Arabia legszebbik rózsája;
Ha pedig felüle a prüszkölő ménre,
Nem volt ezen földnek kedvesb teremtménye,
Mint a szép Zulejka aranyos ruhában,
A drága köveknek szép ragyogásában.
A magyar foglyok közt volt két derék vitéz,
Szép ifju leventék, Dálnoky és Kenéz,
Mindkettő szenved már régtől rabigába,
A hatalmas Omer béghnek hatalmába.
Mind a kettő otthon hagyta kedves nejét,
És gyönyörü arany haju szép gyermekét,
Sjöttek a' szent földre csatázni hitökért,
És Endre alatt a magyar becsületért.
S mindkettő rabbá lett. Most is buslakodva
Ul lakása előtt Kenéz, s gondolkodva:
Messze hona tün fel emlékében, s neje
És ottan elhagyott árva kis gyermeke,
22
Midőn csendességgel ott terem mellette
Dálnoky és karját nyaka körül tette,
S igy szól hozzá: Kenéz! ne busulj barátom,
Mert esküszöm neked, nem sokára látom
Veled együtt hazám, nőmet gyermekimet,
Mert megszabaditlak még ma benneteket;
Már a többiekkel beszéltem egyenkint,
S ma a vadászaton beszélendünk megint.
Egy hajó áll ott a révben, mely felveszen
Mindnyájunkat, és el Magyarhonba viszen.
Van rajta háromszáz elszánt jó katona,
Ezekkel majd százan mi is ugy ozsona
Tájban egyesülve ha kell harczolandunk
Omer ellen, hogy mind szabadságot vivjunk.
És a bájos kedves gyönyörü Zulejka,
Szerelmével tervem segiteni fogja;
Mert ha nem csal szemem, ő engemet szeret,
Es e szerelmével nekünk sokat tehet.
Ne higyj! ne higyj! szóla Kenéz barátjához,
Elárulja czélunk befutván atyjához,
S akkor elvesztünk mind. De ime már jönnek
Társaink, s mint látom vadászatra mennek.
Most a két jó barát indul a többivel,
És egyesülve a kétszáz szerecsennel;
Mennek vadászatra reménnyel keblökben,
Hogy megszabadulnak végre e hitetlen --
 23

Országból, s meglátják kedves hazájokat,

És ott buslakodó szegény családjokat.
Ott áll szép Zulejka a várnak erkélyén,
A távozók után merengve elnézvén;
S egy köny csillog szemén, midőn eltünének,
S a tengerpart felé sebessen menének.
De im Omer béghhez sietve futár jő,
Hogy fegyveresekkel tele a kikötő;
És a magyar foglyok fegyvert ragadtanak,
S a Szaraczénokkal már összecsaptanak,
S ha segitség nem jő, mind megmenekülnek,
Az ott várakozó hajóra felülnek.
Omer bégh e hirre iszonyu haraggal
Parancsolatot ad, hogy minden hadakkal,
Mellyek készen vannak, iduljanak rögtön
Alvezérei mind, és ott a kikötőn
Fellázadt foglyokat konczolják fel egyben,
Hogy meg ne maradjon egyik sem életben.
A mint szép. Zulejka e parancsot hallja,
Rögtön magát kedves lovára pattantja,
S repül szél sebessen a kikötőbe le,
Hogy a veszély felől ottan értesítse
A kedves Dálnokyt. Már ottan javában
Foly a harcz, s Zulejka nyilak záporában,
Eléri Dálnokyt, és keblére omlik.
A szaraczénoknak sora most megbomlik,
24

Hogy Omerbégh kedves gyönyörü leányát,

Ott látják fényleni a dicső Zulejkát.
Megálljatok! szóla most a szaraczén lány,
Ki mint egy hadisten ott áll fejér lován,
A felbőszült török, s szaraczénok előtt,
Kiktől ö Dálnokyt szabaditani jött.
Atyám parancsolja, hogy térjetek vissza,
S a magyar foglyokat ne bántsátok, itt a
Fővezéri gyűrű atyámnak ujjáról;
Dörgõ éljen hangzik mostan a hajóról.
A török katonák, meg a Szaraczénok,
Látván csillogni a vezérigyürüt ott -
Zulejkának ujján, mind visszavonulnak,
És a magyaroknak szabad utat hagynak.
De mint a vészes ár jő Omer hadával,
S a mint ott Dálnokyt látja leányával,
Orditva parancsol halált a foglyokra;
S ujra rárohannak szegény magyarokra.
Megállj kedves atyám! a bűnös én vagyok,
E szegény rabokért csak magam lakolok;
S ha őket most rögtön el nem bocsáttatod,
Megszünik élni im egyetlen leányod.
Ekkor ki övéből csillogó tőrt ragad,
Azt mellének szegzi; s ilyen szókra fakad:
Im itt a szabad ég alatt azt esküszöm,
Atyám, hogy én e tört kebelembe döföm;
 25

Ha e rég szenvedő elkinzott foglyokat,

Kik nyögtek tiz évig nehéz iga alatt
El nem bocsátod most. Fellobban a harag *
Omernek keblében, és markába ragad ***** ** *
Egy kopját, hogy lányát ő maga
De már azt karjába a halál öleli;
Mert a szép Zulejka azon pillanatban,
Midőn meglátta, hogy a harag atyjában *
Olly nagyon fellobbant, megölte önmagát,
Hogy igy megmenthesse kedves Dálnokiját.
Omer a hanyatló Zulejkát hogy látta,
Mint eszeveszett õ hozzája ugrata,
Leszállott nyergéből és reá borula
A már haldokló szép kedves leányára;
Ne halj meg, ne halj meg! orditá örülten,
Zulejka kedvesem egyetlen gyermekem.
Zulejka még egyszer felveti szemeit,
És int, hogy eresszék hozzája Dálnokyt;
Ki elött Omernek megkellett eskünni,
Hogy haza engedi a foglyokat menni;
Azután fölvették a vérző Zulejkát,
És haza kisérték őtet is meg atyját;
Mig a magyar foglyok mind eltávozának,
És kik el nem estek, hajóra szállának.
Repült a hajó a tengerek árjain,
Sebessen mint a nyil a szelek szárnyain;
26

A foglyok siratták a szegény Zulejkát,

Ki igy feláldozta értök saját magát.
Szerencsésen értek a magyarok haza,
Oh a viszonlátás millyen édes vala;
Dálnoky és Kenéz kedves családjánál,
És az örvendezõ édes rokonoknál.
Nem volt vége hossza a sok kérdéseknek,
És a szivből jövő örvendezéseknek;
És a szép Zulejkát mindenki tisztelte,
Bár az itten levők egyiksem ismerte.
Azonban Zulejka sebéből felgyógyult,
És szenvedő arczczalmostmég százszor szebb volt;
S bár nem szólt senkinek, mindenki láthatta,
Hogy szivecskéjét a szerelem bántotta.
Ez esemény után öt év már eltellett,
Midön Omer bégh a csatában elesett,
Zulejkára maradt roppant nagy birtoka,
S a Szaraczén földön már gazdagabb ara
Nem volt Zulejkánál, azért sok kérője
Akadt, de egyszerre Zulejka eltüne;
Senki sem látta őt többé e vidéken,
Es bús némaság ült a komor várban fen.
De egy szép tavaszi reggel, épp a midön
Dálnoky várának felvonó hidján jön
Többi társaival, hogy vadászni menjen,
Egy zarándok ifju jő szép arabs méneng
 27

Köszönti Dálnokyt és többi társait;

Ki a mint vizsgálja kedves vonásait
Az ifjunak, egy kép tünik emlékébe,
És jobban rá tekint az ifju képére,
Zulejka állt ottan álmezbe előtte;
Ki öt még mindeddig el nem felejtette.
Üdv neked Dálnoky! igy szólott Zulejka,
Eljöttem megnézni téged szép hazádba,
Mellyért ugy epedtél, – tudod hogy szeretlek;
Azért hát fogadj bé hajlékodba kérlek,
Addig mig bevesznek a zárda szüzekhez;
Vezess fel hát kérlek szeretett jó nödhez,
Mert én mindent tudok már állásod felől,
Én követni foglak, azért hát menj elől.
Dálnokynak neje, és minden gyermeke,
Hogyan örvendezett mivel megismerte,
Most azt az áldott jó teremtést végtére,
Ki atyjokat onnan vissza vezérelte.
Zulejka ugy volt hát mint testvér a háznál,
És ki volt boldogabb mostan Zulejkánál;
Midőn Dálnokynak derék fitestvére,
A már kereszténnyé lett hölgyet megkérte.
Hogy igy a rokonság szent kötélekével
Ossze lehet kötve férje testvérével.
Sokáig élt a két család igy boldogan,
Elmesélve s mondva ezerszer, számtalan
28
Hogy Zulejka mily nagy áldozatot hozott;
Nagyobbat mint milyet valaki hozhatott.
A Dálnoky család most is él Erdélyben,
Melly családnak egyik régi levelében
Olvastuk e rövid igaz történetet;
Mihez még ragasztjuk ezt a kis jegyzetet:
Hogy az a tör ma is megvan még Erdélybe,
Mellyet döfött vala Zulejka keblébe.
És hogy végetlenek az Isten utai
Azt emberi elme okoskodásai
Hiába kutatják, nyugodjunk meg benne,
Mert a ki mindent tud, azt ő igy rendelte.
 |
| | |

| |

|
|

| | ||
:
| |
- -
|
|

vagy:

A szegény tatár.
Ki ne ismerné a gyönyörü Cserhátot,
Ha meglátogatta a kies Nógrádot,
És Ecsegen ivott a Füzér-patakból,
Vagy a Szent-Iványi savanyu forrásból?
Hajdan, – a miképpen mostan is látható –
Vár állt itt, mely sohasem volt látogató
30

Nélkül, mert vala az egy szép kisasszonyé,

Kiről e rege szól: Füzér Borbáláé,
Kit Eker on tónak is neveztek vala ;
Erről szól a rege, atyámfia! hallja.
Füzér Borbálának nem volt a vidéken
Párja, sőt mondhatjuk, hogy tiz vármegyében
Hiába kutatnánk, szebb leányt nem lelnénk,
Mint vala Borbála, kihez csak százanként
Jártak a sok kérők messziről, közelről,
Az egész országból, minden vármegyéből;
De egyikhez sem ment a kisasszony férjhez,
Gondolván, hogy levén elég idő ehhez:
Férjet bizony mindig kap egy gazdag leány,
Mert minden ujjára akadhat egynehány.
De tartott Borbála nyalka szép szeretőt
A derék fiuk közt nem csak egyet, kettőt,
És olyan jól vitte a dolgot, hogy egyik
Sem tudta voltakép, hogy a kedves melyik.
A többi ifjak közt volt egy szőke legény,
Szelid természetü, bárha igen szegény;
Ez lanttal kereste keserü kenyerét,
És énekelgette a hősök nagy tettét.
S a szép Borbálának fényes ebédeit,
Spazarul ellátott vidám estélyeit
Dalával ébreszté és élénkité fel,
Ha a vendégsereg mulatott jó kedvel,
 31

Az ifju dalnok Bulcs titkon epedezett

A szép Borbáláért, és irt olly verseket,
Hogy ha a sziklának volna bár kőszive,
Ezen bús daloktól bizony megrepedne.
De a szép Borbála észre sem vette őt,
Az érte titokban szüntelen epedőt.
Hiszen ki is venné észre a dalnokot,
Ha tüzlángu dallban zengi a bajnokot,
Ki fényben miveli a vitez tetteket,
Mig a dalnok szive bánattól megreped.
Már eltünt sok rövid, s örömben boldog év,
Mint tünik haladó csolnak után a rév,
S Borbála mégis csak pártában üldögél,
Játék és táncz között független éltet él.
Az ékes szeretőt, mint szokta ruháit,
Változtatja mindig, s ha volt ma barna itt,
Holnap a szőkével enyeleg hamissan,
S szedi rá a többit amugy takarosan.
De a mint fogynak az évek egymásután,
Fogy a gazdagság is, és Borbála arczán
Az ifjuság pirja lassankint eltünik,
De szive szeretni mégis meg nem szünik.
Azonban ritkább lett mindennap körülte
A kérők serege, mindenki kerülte
A vén lányt, ki legszebb idejét pazarlá
A válogatásban, s nem gondolt arra rá,
32

Hogy mi az asszonynak legszebb hivatása: a

Az ecsegi várban már csak a dalnok vala,
Ki a könnyelmü lányt még abban nem hagyta,
Oh! de Borbálának szíve még kemény volt, a
És a derék Bulcsnak semmikép sem hódolt; a
Hanem őt várából kiutasitotta,
S a szegény költőnek az ajtót mutatta, a
Most már, hogy szeretőt keritsen magának,
Mit volt mit tennie Füzér Borbálának: a
Még az ekéből is kifogatta barmát,
S ugy ajándékozá meg látogatóját. -
Ázért Eke rontó Borbála lett neve, a
S a késő korra is átjöve emléke
Azon tanusággal, hogy a kiválogat, a la -
Ollyan lány még mindig szépen otthon maradt.
Hát szegény Bulcs dalnok, ez a hű szerető,
Mivé lett, hová lett a szerelmes költő? a
Füzérvárral szemben, egy kis forrás mellett,
Dombocskán magának egy kunyhót épített, a
S ottan keservesen addig lantolgatott,
Mig rá nem boriták a keskeny sirhantot,
Melly ezen a földön a dalnokjutalma,
Ha szive megreped, és kora sirjába a
A részvétlenségnek jég karja bedönti,
S hiába folytanak, mig éle, könnyei!
 33

Üres lett a hajdan oly vidor Ecseg-vár,

És benne Borbála most már hiába vár
Kéröre, mert oda van minden szépsége
Arczának szép pirja, fogának épsége.
Egész nap csak zsémbel, üti a cselédet,
Nyelvével felveszi az egész vidéket;
Uzi-füzi a sok pletykát vén lányokkal,
És sok kártyavetős javasasszonyokkal.
Sokszor mondja: hej! ha ifju lehetne,
Hogy a férfiakon ő boszut vehetne;
De a késő bánat, mit sem ér, az eltünt
Időt visszahozni, még az nem sikerült
Senkinek. Azonban a könnyen hivönek
Rátartó és dölyfös könnyüelmü nőnek
Bár millyen idős is akad hizelgője,
Igy Borbálának is akadt szeretője;
S hogy azzal is ne járjon ugy, mint a többivel ,
Rögtön papot hozat, s pártát főkötővel
Cserél fel. No asszony végtére Borbála;
De a ki éltében mindig csak fitymála
Minden szent érzelmet, most is ugy viselé
Magát, hogy sok panasz ment a férje elé.
Isten őrizzen meg minden magyar embert,
Mert olyat előre a hét Isten megvert,
Ki vén lányt elveszen, a kinek sok vala
Hajdan szebb korában hive, udvarlója.
5-dik sz. 3
34

Igy járt Kardosy is Borbálának férje,

S nem kellett, hogy őt más balsorss csapás érje,
Mint az, hogy elvette gazdasága miatt
Hires Ekerontó Borbálát. – Év alatt
Ugy megőszült feje szegény Kardosynak,
Hogy beillett volna a havas Kárpátnak.
De ugy jár az mindig, a ki nem érzésből
Házasodik, hanem csak haszonlesésből.
Kardosynak is hát igy gyűlt meg a baja,
Azért őszült meg a szegénynek a haja.
Nem szabad volt neki a háztól elmenni,
Még a szomszédba sem, és uj ruhát venni,
Ha Borbála asszony azt meg nem engedte,
S a süvegét maga kezével nem tette
A fejére, s ekkor tudta már Kardosy,
Hogy most a várkertbe le kell neki menni
Gyomlálni, kapálni, és vizet hordani,
Hogy legyen neki is, mivel foglalkozni.
Még ez nem volt elég, s ha csak félrenézett,
Tudom a pipája szájából kiesett,
Ugy nyakon ütötte a heves menyecske,
Ki bizony már leve egy kicsit vénecske.
És milyen czimeket adott sokszor neki,
Azt ide bizony nem is lehet kiirni:
Vén szamár, léhűtő, te semmirevaló,
Gyalázatos ember, oh! te alávaló;
 35

S több illyes titulus egy szuszszal elmondva,

Egy szedtevettével körülsallangozva.
Enni is csak amugy szüken adott neki,
Hogy a gyomrát soha meg nem terhelheti;
Bort pedig nem látott, csak Borbála napján,
S akkor is, hogy tőle jó kedve lesz talán,
Álmodni sem merte, mivel olly kevés volt,
Hogy attól nedves még csak a nyelve sem volt.
És, ha kedves nője, a durczás Borbála
Éppen nem legjobb kedvében volt vala,
A mit maga körül hirtelen csak talált
Poharat, kupákat, az ételhordó tált,
Széket, vagy bármilyen más illy csekélységet,
Czintányért, kanalat, vagy mulatság végett
Néha tüzesitett fogót, vas lapátot,
Szeretett férjének a fejéhez vágott.
Éltek ök ily boldog jó házas életet,
S a szép Borbálából ilyen hárpia lett.
Midőn Bathu Khán n ak vad tatár csordája
Az egész országot rögtön elboritja.
Fut előle minden jó rejtekhelyekre, –
Ki nem szállt ellenök a csatamezőkre, –
Az ős erdőkbe, vagy tágas barlangokba,
Vagy jól erősitett magas kővárakba.
Már Nógrád vármegye legnagyobbik része
Jutott Bathu Khánnak fegyveres
:
36

S felprédált ott mindent, előtte, utána

Jutottak a várak s falvak pusztulásra.
Csak Borbála asszony nem mozdult várából,
Eltökélvén, hogy ő nem fél a tatártól,
Mert egy maga elűz nyelvével száz tatárt,
Azért hát kapuja előtt szüntelen várt.
És még jobban zsémbelt szegény jó férjére,
S olyan szitkokat szórt árva ősz fejére,
Hogy ha azt meghalja, és még meg is érti
Bathu Khán, bizonnyal rögtön eltériti
Az országból hadát, és megy országába;
Mert ezt bizonyára a pogány sem állja,
Olyan hegyes nyelve van Kardosynénak,
Ekerontó Borbála asszonyságának.
A mint hát veszekszik vára kapujában,
Ott terem egy tatár, és izmos markában
Rettentő mérgesen forgatja fegyverét,
De Borbála asszony jobban ám a nyelvét.
Megállott a tatár, mert ilyet nem hallott,
Azért hát lováról rögtön le is ugrott;
És a hadarászó zsémbelő Borbálát
Megcsipkedvén annak szitkozódó ajkát,
Karja közé zárja, s felugrik lovára,
És elvágtat vele a tatár-táborba.
Látja ezt Kardosy, összecsapja kezét,
Hogy a tatár viszi ime feleségét,
 37
Sohajtva utána kiált: szegény tatár!
Téged is, látom, hogy megvert az Isten már.
S visszaballag Ecseg néma fala közé,
S már azon sem örül, hogy a vár az övé;
Hanem az Ur Istennek dicsőségére
Kápolnát épittet ép azon a helyre,
Hol szegény Bulcs meghalt, s Borbála lelkiért
Imádkozott ottan, hogy számos büniért
Bocsánatot nyerjen számára Istentől,
Ki megmenté őt is egy iszonyu nyügtől.
Ilyen története van Ecseg-várának,
És asszonya Ekerontó Borbálának.
 vagy:

Isten itélete.
Midőn a római világuralomnak
Vaskarjai nyomták nagy Europának
Minden népeit, és zsarnok Augustusok,
Kaligulák, Nerók, szivtelen zsoldosok
Éles fegyverével öleték a népet,
Melly hatalmok előtt meghajtott, remeget,
 39

És iszonyu kinban hordák igájokat,

Senkisem javitván fájdalmas sorsukat;
A' mi Erdélyünk is római igába
Hajtva, be volt osztva egy provincziába,
Mellynek kormányzója a féktelen Szulla
Ott lakott, hol mint egy égbennyuló gula
Áll a nevezetes tordai hasadék;
Mellyről a rege szól – elmondjuk – ilyenkép:
Akkor Tordai megye még nem is existált,
S hol most hegyek vannak, római város állt;
Diszeskedve ékes márványpalotákkal,
Spogány isteneknek szentelt templomokkal,
Szép széles utczáin nagy ugró kutakkal,
Árnyékot adó hűs gazdag fasorokkal.
A várost körité háromszoros kőfal,
Száz megerősitett toronnyal, bástyával,
A római zászló, mellyeken büszkén leng,
Még városon kivül nyomoru nép fetreng
Igában, és lakik nyomorult kunyhóban,
Meztelenségüket fedezve rongyokban.
Bent a városban a sima erkölcsökben,
Felnevelt nép járkált bársonyban, selyemben,
Egymást csalva, lopva, fortélyos eszével,
Nem gondolva semmit a nép inségével.
És ha ugy kivánta saját hasznuk, azt a
Nyomorult rabszolga népet ostorozta,
40

Haragukban kezök, a mely vért izzadva,

Szántott, vetett, csépelt de az ő javokra,
Mert magának még csak fekete kenyere
Sem volt, mellyel éhét könyek közt tengesse.
Nem zugolódott a leigázott nemzet,
Hanem türelemmel viselte a terhet;
Még a római nép bünről bünre hágott,
És átkos kezekkel letiprott, levágott;
Polgári erényt, családi boldogságot,
A népek jogait, és szent igazságot.
De mint a nap áttör a sötét éjszakán,
És minden éled, s felvirul mosolygásán,
Ugy tört át egy uj és szelid tan sugára:
S a rút rabszolgaság bus éjszakájára,
Szép és fényes, derült reggel következett,
Midőn a megváltó a földre érkezett.
Apostolai bejárták a világot,
Hirdetni mindenütt Isten igazságot.
A szegény népnek ez balzsam volt szivére,
S mind áttért csakhamar Krisztusnak hitére,
Mellyben vigasztalás és hatalom rejlik;
Ha fejünk fölött a vész, zivatar fejlik,
A római nép ezt irigy szemmel nézte,
Hogy a szegénység, mely korbácsát érezte,
Nyugalommal türi jobb lét reményével;
s való keresztény igaz türelemmel,
 41

Ha az elnyomásnak vas keze sujtolja,

Es nehéz igáját vért izzadva tolja.
Szulla a kormányzó pedig parancsot vett,
Hogy ki az országban csak kereszténnyé lett,
Azt mindenfélekép rögtön elpusztitsa,
És irgalom nélkül e földről kiirtsa.
Megkezdetett hát a rémitõ üldözés,
S a keresztényeket pusztitó öldöklés,
Mig a római nép régi büneiben
Elmerülve, bizott hamis isteniben.
Transylvaniában, igy hitták akkoron
Azt a provincziát, hol most áll Erdélyhon;
Élt akkor egygazdag nagy római család,
Mellynek a kormányzó legékesebb tagját,
A gyönyörü kedves Ágnes t megkedvelte,
Es kezét atyjától szinte meg is kérte.
Hanem a szép Ágnes Szulát nem szerette,
És az atyja az ö kedveért megtette,
Hogy megtagadta a kormányzótól kezét;
Mert imádta kedves szeretett gyermekét.
Különben ugy is már kereszténnyé lettek,
S a külvárosban egyházat épittettek.
Egy bereknek csendes titkos rejtekében,
Melly vala a romai urnak kertjében;
S ott a szegény néppel milly ájtatosságban
Imádák az Istent fen a magasságban.
-
42

Szulla mérgelődött ezen a'gudarczon,

És bosszura gondol, midőn egyszer azon
Hirt veszi az egyik legügyesb kémétöl,
Hogy Ágnesnek atyja minden gyermekestől,
Kereszténnyé leve, és saját kertjében,
A bereknek csendes titkos rejtekében
Templomot épitett, s ott buzgó énekkel
A keresztény Istent dicséri a néppel.
Rettentő haragra gyullad ezért Szulla,
És hosszu dühében rögtön határozza:
Hogy ki kell irtani a külváros népét,
S maga leragadja a szegről fegyverét,
S indul zsoldosai előtt dühösséggel,
Kezét fecskendezni az ártatlan vérrel.
De mi ez, mintha a föld megindult volna,
Ugy inog, ugy reszket, és megdöbben Szulla,
Mert iszonyu zugás kel a föld gyomrából,
Mintha ki akarna fordulni sarkából.
Az utczára rohan minden ember, s arczán
A rémület sáppadt zöldszine felváltván
A piros életszint, aggódva kérdezi,
A hatalmas várost mi veszély környezi. .
A föld pedig folyvást reszketett, tántorgott,
S büszke érczszobroknak teteje lebukott;
S a sürü fasoron végig olly örülten
Zugott a szélvész, hogy fent a levegőben,
 43
Repkedő madarak mind a földre hulltak;
És a házi ebek vonitva futottak
Végig az utczákon, még az istállókbul
A megriadt marha bőg, s reszketve tódul
Kifelé; s közöttük délczeg büszke mének,
Szélsebességgel mind szerte szét menének;
Ösztönszerűleg keresve menedéket,
Osszetépve lánczot, s erős kötőféket.
S a büszke római nép, mely leigázta,
A félvilágot, most kétségbeesve rázta;
Siránkozás között, és jajgatva fejét,
És rémülve törte véráztatott kezét.
E közben a föld csak mindegyre rázkódott,
És mint valami nagy gőz-katlan ugy zúgott;
S megkondult egyszerre az ingó tornyokban
Valamennyi harang is zavart hangokban;
Mint hogy ha valami ismeretlen kéztől
Érintettek volna, adott jelt a vészről.
Recseget, ropogott a hamis istenek
Temploma, a' mellybe sokan menekültek;
S szivszaggató hangon koldultak kegyelmet,
Ama szobrok előtt, mellyektől reméllett
Szabadulást minden, midőn iszonytató
S minden érző szivet jég-csappá fagylaló
Roppanás hallatszott, s a hamis istenek
Templomai mind egy-szállig ledöltenek;
. 44

És velök együtt ledöltek a fényes paloták,

S a sérült emberek véres fejjel futák,
Össze a megmaradt utczákat, melyeken
Álltak az emberek némán seregesen;
Másut megfutottak tébolygó zavarban,
A nagy piarczokon rémülve szótalan;
Itt egy futó anya siró gyermekével,
Ott egy véres-fejü férj feleségével;
De ki menekülni nem lehetett sehol,
Mert viz bugyogott fel a földből mindenhol.
Végre hol legmagasabb disz paloták álltak,
Ott a földgyomrából ki tűz nyelvek szálltak;
S mint az oltatlan mész ha vizbe tétetik,
Rotyogva forr össze mig széjjel nem omlik.
Ugy emészté az a tüz meg a köveket,
Még az egészváros földbe temettetett,
Minden lakosaival, s büszke házaival,
Erős bástyáival magas tornyaival.
Ujra megdördüle a földrázó zúgás,
S hallatszott iszonyu óriás zuhanás;
Mintha esett volna az egész földgömbje,
Valami iszonyu tátongó mélységbe.
S ott hol a város állt égre felmeredve,
Óriási sziklák jöttek föl szinére
A háborgó földnek, meztelen fejéren,
Mintha összefőzte volna egy tömegben;
 45

Az a titkos erő alant a mélységben,

A várost és népét isszonyu dühében.
S ott hol a várost az erős bástyafallal
Bekeritsék vala, egy nagy hasadással
Jelölte ki a hatalmas Isten keze,
Hogy itt volt a bünös városnak a vége.
A város falain kivül lakó népnek
Semmi baja sem lett, s a csendes bereknek
Kisded templomában szabadon dicsérték
A hatalmas Istent, kinek egy szent nevét,
Elismeri a föld, el a nagy mindenség;
A nap és csillagok, és az emberiség.
Az a dölyfös büszke város elenyészett,
S minden lakossával igy eltemettetett;
Még a szegény nép itt csendes boldogságban
Gyarapult és megélt folyvást józanságban,
S emlékére ezen Isten itéletnek,
Gyászos halotti tort itten megültenek;
Mellynek emléke a késő korra átjött,
S a tortul e helyTordának neveződött.
A tordai hasadék igy keletkezett,
Midőn a keresztény tan terjedni kezdett.
Vándor! hogy ha itt e rémes hasadéknál
Megállsz, tordai bérczek lábainál,
Mellyet már az idő müködő kezével
Beültetett mohval s szálas bükkerdővel.
46

Emlékezz meg róla, hogy hiuságoddal,

Dölyföddel, és eget boszantó daczoddal
Ne ingereljed fel az Urnak haragját,
S ellened felhivni annak igazságát;
Mert egy intésére, bármily hatalmas légy,
Elveszel enyészel, mint őszkor vesz a légy;
És egy parancsára hatalmas országok
Semmivé lesznek mint szappan buborékok.
Borulj le a porba, imádjad nagyságát,
S kérd e bűnös földre atyai áldását.
Oh mert gondold meg, hogy porból vagy sazzálész
És egykor ez a nagyvilág is elenyész.
 |

|
|

vagy:

A beteg király.
A királynak beteg ágya mellett állnak
Főhivatalnoki, s nagyja az országnak;
S a sok tudós orvos boglyas parókával,
S mindenik az orra hegyét az ujjával
Érinti, s nagy bölcsen s mélyen gondolkozik,
És egymással lassú hangon tanácskozik:
48

Hogy ugyan mi lenne a biztos orvosság,

Mit magában foglal állat- s növényország?
Mi a beteg királyt rögtön meggyógyitná,
Az országnak, népnek ujra visszaadná.
De mit az egyik mond, a másik elveti,
S a harmadik pedig titokban neveti
Mind a kettőt, mig a negyedik orvos ur
Gondolkozásában szinte tajtékot tur,
S izzad a homloka, és okos gondolat
Kóválygó agyába még eddig nem akadt.
Már próbáltak mindent, pióczát, hánytatót,
Pilulát, porokat, kámfort, meleg zsacskót;
De a magas beteg mindig roszabbul lett,
Semmi könnyebbülést még eddig nem érzett.
Hivtak más országból tudós orvosokat,
Küldék mindenfelé a sok futárokat;
De biz a sok tudós, bár mindent próbála,
Hosszu orral szépen már mind odább álla.
Egyik azt mondá, hogy ezt a betegséget
Sohasem hallotta; a másik meg égett
A dicsvágytól, hogy ő megmenti a királyt,
Minden órában más receptet praescribált.
A városban minden patikárus legény
Dolgozott szünetlen a doktornak szerén;
De bizony a király mégis beteg maradt,
Ki meggyógyitaná egy orvos sem akadt.
 49

Rekomendálták a sok külföldi fürdőt,

Meleget, hideget, altatót, hevitőt;
Utazott a király, fürdött mindenikbe,
De bizony nem vala még sem egészsége.
Ez időben jöve egy bölcs a keletről
A fővárosba, és rögtön kértek ettől
Tanácsot, mert hires Arabs orvos vala,
Ki hazájából sok bűvszert hozott vala.
A keleti bölcs felment a palotába,
És bevezeték a király szobájába.
Ott feküdt a király aranyos ágyában,
Nem volt életszine, s halovány arczában.
A betegágy körül szomorodva állnak
Főhivatalnoki, s nagyja az országnak,
S a sok tudós orvos boglyas parókával,
De fejökben igen kevés tudománynyal.
És a keleti bölcs igy kezde beszélni:
„Felséges Uram! te ugy fogsz menekülni
Betegségedtől, ha bárhol a világon
Találkozik olyan ing, melly legyen vászon,
S mellyet olyan ember hordozott a testén,
Kinek semmi gondja sem reggel, sem estén.
S megvan elégedve a maga sorsával,
S él az Isten által adott boldogsággal.
Nem irigyli másnak fényét, gazdagságát,
Nem majmolja ezen világ bolondságát.
5-dik sz.
50

Ilyen ember inge meggyógyithat téged.“

A mint elvégezte a bölcs e beszédet,
Egymásra néztek a sok tudós doktorok,
És az ottan egybegyülekezett nagyok.
A király pediglen rögtön parancsolta,
Hogy minden község és város kidobolja,
Milyen orvosságra vagyon most szüksége,
Hogy szünjék meg konok s gyötrő betegsége.
Sőt mindjárt elküldé első udvarnokát,
Melléadván még egy főhivatalnokát,
Hogy bárhol ily inget szerezzenek neki,
S utazásaikra napidijt rendelt ki.
Városról városra mentek, mendegéltek,
Beteg király által küldött két követek;
Olly inget keresni, milyet a bölcs mondott,
S mellyet a testén csak boldog ember hordott.
Először is hát egy grófi házhoz tértek,
S ottan szegről végre mindent kikérdeztek,
Hogy boldogok-e hát, mert az nem látszhatott,
A pompá és fénytől ottan mi lakhatott.
Mosolygó arczczal járt ottan minden ember,
Mint, ki semmi bút és fájdalmat nem ismer;
A sok czifra cseléd, és aranyos lokáj,
S a sok felpiperézett fehércseléd, és fráj,
Egymást buzgásgban, s szolgálatkészségben
Felül törekedett mulni minden lépten.
 -

51
Hát még a gróf ur és a gyönyörü grófné,
Milly kedvesen bántak egymással, azt hinné
Az ember, ha látja, hogy ezek angyalok,
S mosolygó arczukon a boldogság ragyog.
Itt tán lesz olyan ing, milyet a bölcs mondott,
Mellyet a testén csak boldog ember hordott.
Sokszor csal a külszin, éppen itt is ugy volt:
Az a fény s mosolygás, mit a divat mázolt
Itten az arczokra, vala csak állemez,
Melly gonoszságot és bűnt igen jól fedez.
Messze volt mindentől az igaz valóság,
S csak szinleg honolt itt mosolygó boldogság.
Divatból tartották azt a sok cselédet;
S a gróf egyik kölcsönt ma még csak alig tett,
Már holnap ujolag a zsidó ott vala,
És uzsorás pénztől égett az asztala;
S ha vendég nem vala éppen a kastélyban,
És véletlen mentünk a grófi szobában,
Könyben uszott a szép grófné, s kedves férje
Haraggal s dühösen lobbantja szemére,
Hogy mértüzolly nagyfényt, még biz tönkreteszi,
Nem tudja, maholnap a pénzt honnan veszi.
A sok czifra cseléd pedig árulkodott
Egymásra szüntelen, s azért czivakodott,
Hogy kiturja onnan egyiket, másikat,
S azon gondolkozott, valamit hol
4
52

Innen nem vihettek inget a' követek,

Tehát bús kebellel megint tovább mentek.
Érkeztek egy gazdag kereskedő házhoz,
A fővárosnak legnagyobb bankárához,
Kinek száz gályája járt a tengereken,
S hordta a sok kincset messze vidékeken.
Adósa volt neki az egész világon,
Minden fejedelem, és ha kellett három
Világrésznek adott ezüstöt aranyat,
S szekér számra hordta az ezres bankókat.
S mind e roppant kincsen lelki nyugodalmat
Nem tudott még venni, vagy csak csendes álmat.
És selyem párnain, midőn a világot
Nyugalom boritá éjjel virrasztott;
Nem törik e fel a nehéz lakatokat?
Mellyekbe százfelé lehet a kulcsokat
Bele dugni, még sem nyilnak meg ollyannak
Ki nincs birtokában a lakat titkának.
Boldog ez sem volt hát, mentek a követek,
S egy polgár házába estére betértek.
Gondolták hogy ennél boldogságot lelnek,
Mivel nyoma sem volt a nyomor s inségnek.
Tiszta volt a ház, az udvar, s a mühelyben
Husz legény dolgozott, s fáradott szüntelen;
És kereste a pénzt, ének közt vidáman.
No! gondolták, itt hát a boldogság megvan.
 53

Dehogy volt! dehogy volt! a gazda vágyódott

Csillogni, fényleni és játszani grófot,
S a legények közül egy sem elégedett
Heti bérével meg, s vasárnap szeretett
Mindenik legalabb bárónak látszani,
S a korcsmákban szerte az urat játszani,
Szégyelték mondani hogy mesterlegények,
Csak vasárnap urak, hétköznap szegények.
És igy bejárták a követek az egész
Országot, s reményök napról napra enyész,
Hogy olly inget, millyet az Arabs bölcs mondott,
S mellyet a testén csak boldog ember hordott,
Kapjanak valahol, és már szomoruan
Visszaindulának, s ballagának búsan
A főváros felé, midőn az erdőben,
Egy kis tisztás rétnek kellő közepében
Hegedű szó hangzik s egy rongyos klarinét
Bele bele rikkant, s egy gyönyörü zenét,
Két ember miveli, egyik nyár közepén
Rongyos csurapéban, másik csak ugy pőrén.
S olyan jóizüen muzsikálnak ketten,
Mintha övék volna ez az erdő itten.
Hátul áll a szekér ponyvás ernyőjével,
Mellyhez egy görhes ló van kötve kötéllel;
S a két muzsikus közt anyaszült meztelen
Futkos három gyermek, s bukfenczez szüntelen,
 54

Mig az anyjok a rosz foltozott bográcsba,

Egy kis husocskát főz paprikás mártásba.
Nem is kell mondanom, ezek kik legyenek,
Kikitt egy gondtalan vig életet élnek.
Azért a követek hozzája járulnak,
S a moréhoz ekkép mind a ketten szólnak:
Boldogok vagytok e? hogy igy muzsikáltok,
Pedig a mint látjuk nincsen palotátok.
Szólnak a czigányok, nem kell sem palota,
Sem az az átkozott szoritó kaloda.
Itt van a hegedű,itt van a klárinét,
A mi nekünk kell az mind kitelik innét;
Ha télen hideg van, a földbe kunyhót ásunk,
És nyáron pediglen van szabad lakásunk.
Nem kivánunk semmit, csak a mindennapit,
Azt meg megkeresi hegedű, klarinét.
No itt van hát vége, gondolják magokban
A követek, a mit kerestünk utunkban,
És kérik a morét, s pénzel is kinálják,
Hogy ingét adná el, tüstént itt megvárják,
Mig leveti, s adnak érette másikat,
Kezdikis felnyitni a kocsi ládákat,
Mellyekből egy inas vagy két tuczat inget,
A morék elébe a szép fübe levett.
Hüledez a more e furcsa beszédre,
És az urak előtt esküszik az
égre,
 55

Hogy ketten sem birtak egy inggel éltökben,

És nincs is szükség az ingre sohasem.
Mert a mint láthatják ők csak igy komódtan
Szoktak öltözködni az ő hazájokban.
A követek a mit régen már kerestek,
Találtak e földön boldog embereket,
De inge nem vala sem ennnek sem annak,
Mit volt mit tenniök, hát haza ballagtak.
A király rég meghalt, nyugodjék békében.
Igy hát atyánkfia! a tanuság ebben
Az, hogy csak ott virul az igaz holdogság,
Honnan számüzve van az önzés s hiuság.
 %
| |:
1 |2
-
|
11 -

|
| l

Nem ur még az, kinek pénze van.

Ott ülnyulbőr, s rongy és minden limlom között
Összetört vas abroncs, s kocsi kerék fölött
Ábrahám vén zsidó, térdig ér szakálla,
S fülén felül huzódik fel a két válla,
S olyan pupos hátu mint a teknős béka,
Előtte a szilke meg egy üres véka,
Várja komám asszony, s szomszédasszonyékat
-
 57

A kukuriczával, melyért pántlikákat,

Rézgyürüt, gombostűt, néha kis pálinkát,
De soha sem többet mint egy verdungocskát
Szokot becserélni, no de ne pletykáljunk,
Megtudná a gazda, igy hát reteráljunk.
A mint ott üldögél Ábrahám, csak frissen
Egy kis boglyas gyerek ugrott be sebessen,
Tele van pehelylyel göndör barna haja,
Hátul kiszakadva van a bugyogója,
A kezébe tart egy kis ezüst kanalat
Tánczol, sivalkodik s iszonyun ujjongat.
Mi lelt Iczig fiam, szólt erre Abrahám.
Mond Iczig: tátele, itt egy ezüst kalán
A földes urnak a fiától cseréltem,
Egy darab kován és bikkfa taplón vettem,
S még kell adni rá egy kis csomó dohánykát,
Meg egy debreczeni veres makra pipát.
Embervagy Iczigem, no te már megélhetsz,
Szólt erre Ábrahám, s a világba mehetsz.
Holnap felpakolsz, és rögtön elmégy Pestre,
Nagyon nagy szükség van ott illy legényekre.
Másnap Ábrahám a lomot összehányja
Keresgél közötte, végre megtalálja:
Egy kis deszka szekrény, három kis fiókkal,
Oldala már tele van apró lyukakkal,
Kantár van a végén, azt Iczig nyakába
58

Felakasztja, s annak három fiókjába

Rézgyürüt, galandot, gyüszüt és kovákat,
Kis bádog tükröket, és veres pipákat, a
Veresgyűrű és megfeketegyürüből -
Nehány pipaszárat, s a lomos szekrényből -
Egy pár avult bojtot rakosgat el szépen,
És midőn a szekrényt ellátta ekképen, -
Üres zsákot akaszt az egyik vállára
Meg egy kis furulyát nyomott a markába,
Hogy a merre falun városon átmegyen a
Szépen furulyálva ott rongyokat szedjen,
És ha megtelt a zsák azt rögtön beadja a
Vagy Mózeshez, vagy más zsidóhoz depóba,
Felvévén az árát tiz krajczárt pengőben,
És induljon tovább szerte a megyében;
Egy fekete retket dugott a zsebébe,
És két réz sustákot adott a kezébe.
Azzal megáldotta kedves Iczig fiát,
Kinyitotta neki a boltnak ajtaját
S Iczig mindenestől a mint utczára ért,
A két réz-sustákkal épen négy garast ért. |
Megindult hát Iczig hires körutjára,
Hogy az eszét tegye emigyen próbára
Minden helységben az utczát furulyálva,
És csereberélve keresztül sétálja.
Es már százszor telt meg a rongyoszsák hátán
 59

S ujra kiürült a midőn Pest határán

Megérkezett végre egy zacskó rézpénzzel, ,
Vagy ezer krajczárral, és egy félretekkel. -
A mint megérkezett Pestre,
Egy atyafiához, ki már nagy boltos volt;
Árult pálinkát, meg vizböl fött eczetet,
S hogy ne ártsanak meg töltött bele vizet.
S egy akóból ugy lett két akó itala,
De hiszen zsidónak ez a hivatala.
Iczig hát e derék jó atyafiánál
Nem tanult egyebet soha sem a jónál.
És csakhamar felnőtt mint a dudva szokott,
S nehány száz forintot csalin összerakott.
Nem volt már rongyos a bugyogója hátul,
Mert apja sem ismert rá, ollyan urasul
Járkált Pest utczáin, rongyot sem szedett már,
Mert otthon reája a sok rongyszedő vár,
S helybe hordják neki a rongyot, gubacsot,
Gyapjut, tollat, buzát, kukoriczát zabot,
Van már fényes boltja, és irószobája,
Hol ő kelme csak a lábait lóbálja,
És cselédjei nem hivjág őt Iczignek,
Hanem módisosan Téns Iczviksz sternnek,
Meg is házasodott, Ténsasszony a neje,
Kinek frizirozva van mindég a feje,
De a foghagymától büdös a szobája, a
60
amit
Becsületes ember azt ki alig álja,
Pedig bársonnyal van bevonva butora
És minden falon függ két nagy arany óra,
– Persze mind zálogba maradt Iczig urnál,
Nem adván rá többet egynehány forintnál
És az interesbe csak ugy nála maradt –
És a sok képtől nem látni a házfalat.
No már oly gazdag lett Iczig itten Pesten,
Hogy a házánál csak pénzt olvastak ketten,
Mig ujra két legény az ezresbankókat,
Meg a tekercsekbe rakott aranyakat
Kosarakkal hordták a pénzes szekrénybe,
És Iczig uram élt gazdag kényelembe.
Most már urrá lenni igen is vágyódott,
Azért fogja magát, csinál egy bankrótot
És rászedi azt mind ki rábizta pénzét,
Fizetvén nékiek csak egy harmadrészét.
Alig gyarapodott ilyen becsületes
Uton gazdagsága, hát egy emeletes
Házat megvétet egy ügyvéd neve alatt
És rögtön magának hintókat csináltat,
De mivel czimere semmijen sem vala,
Pedig a grófoknál a hintó oldala
Czimeres, hát kapja egy korona alá
A fekete retket oda pingáltatá.
Gyermekei mellé tiz váltó forintért
 61

Egy hóra, s évenkint egy pár fejelésért

. Nevelőt is fogad; mert gróf ennél s annál
Nevelő is vagyon egy kettő a háznál., , 2
És Iczig már arról kezd ám gondolkozni,
Hogy egy uradalmat fog megvásárolni,
Vagy Jeruzsálemet majdvisszaszerzendi,
S magát ott királynak fogja kiáltatni.
No hát volt már kocsi, praefektus és lokáj,
Paszomántosjáger, szakács és nehány fráj;
Gondolta, hogy most csak meghívják a grófok
És más Pesten lakó bárók és mágnások, - s
És azokhoz, hogy ha egy darabig járand,
Grófnak egyelőre maga is beálland.
emil
Hiszen neki is van pénze egy magának,
Annyi, amennyi kell ő uri házának. -
De bizony nem hitták sehova vendégül *
A mi Iczigünket, s ő egyes egyedül
Abba helyheztette legnagyobb reményét
Hogy arannyal
tele az
De a gróf lovagol; nosza! Iczig lovat ,
Vesz magának mindjárt avagy hat hátasat, a
Két lovászt, és reitsult csináltat udvart
S ottan tanulgatja, hogy kelljeni
A lovat megülni szépen,
Mint az urak szokták nya
62

Felül hát egy nemesfajta ló hátára

Összehúzott nyakkal, és majom módjára,
S a mint a szép állat egyet lép kényesen,
Gondolván, hogy hátán délczeg lovast viszen,
Elhagyja Icziget az uri bátorság,
Hosszu kajla képét lepi haloványság;
Még egyet lép a ló, Iczvikszstern uram
Égfelé nyult kézzel s lábbal a porban van.
„Áj, váj!!* kiabálja, mig a nemes állat
Mintha mondaná: oh! hiszen ez utálat!
Felérug, s a kapun kényesen kiballag,
Bársony nyereg rajta, s a kantárán szalag. -
Suratlan bejárja a város utczáit,
Utána egy sereg suszter-gyerek sivít: - -- -
Ni, ni, Iczvikszstern zsidót levetette
Lova, derék állat, ugyan be jól tette.
Ezt a kapu alatt amint meghallotta
Iczig, a lovakat rögtön eladatta,
És csak kocsiba járt végig az utczákon,
S három paszomántos inas állt a bakon;
Belül a kocsiban pedig Iczig s neje,
A praefektus ur, és boglyas gyermeke 5
Elöl, nyár közepén,
: eprémes kocsis,
S a hintó oldalán aranvos czimer is.
Igy nagy pöffeszkedve ment városerdőbe,
Vagy pedig, ha tetszett, a császár-fürdőbe.
 63

A városi nép ha látta ezt a rakott

Hintót, melyet Iczig oly nagyon felpakolt, –
Megállott, nevetett, s Iczig azt gondolja,
Hogy uriasságát bámulja, csodálja.
S a suszter-gyerekek, ezek az eleven
Ordögök futottak vele seregesen
Fütyöltek, röhögtek, szurkálták kocsisát,
Hogy miért hordozza nyáron is a bundát.
De azt is látta ám Iczig, hogy az urak
Csinos vadász-szekérben magok hajtának,
S a cseléd hátul ül; kapja tehát magát,
Egy vadász-szekérbe befogatja lovát,
Felüteti hátuljágerját, inassát,
Otthon hagyva éppen azt az egy kocsissát,
Ki a lóval bánni tudott; mert a többi
Léhütö cselédje mind oly hiblihubli
Rongyszedő legény volt, s kiindul kapuján.
De a lovak mindjárt a kocsit elkapván,
Futottak vele az utczákon, piaczon,
Kiabált utána a sok kofa-asszony;
Mert gyümölcsáruló asztalt és sátrakat
Feldöntöttek a megiramodott lovak.
S Iczig, ki a gyeplőt nem tudta tartani,
Két zsidó inassal elkezd óbégatni,
Melly idétlen hangtól a lovak még jobban
Megijedve futnak, mignem összeroppan
64

Egy utcza-szögletnél a nagy szögletkövön

A kocsi, és Iczig véresen a földön
Hever két ostoba zsidó-inassával,
S a lovak elfutnak darab kocsiruddal.
Hazaviszik azigy megjárt Iczig urat,
S a doktorfejére nagy flastromot raggat.
Iczigpedig mennyre, földre azt fogadja,
Hogy ha bár belőle válna olyan grófja .
Az országnak, mint más, soha kocsis nélkül
Sem hintóba, sem a szekerébe nem ül.
De szeretett volna mégis mágnás lenni;
Azonban azt nem a pénz szokta ám tenni.
 – – – ,

A BÖKEZŰ KIRÁLY,
vagy:

Három falu három fogért.

Nagy ünnepély vagyon Mátyás udvarában,
A vitézi játék, s lakoma javában
Folyik fen a várban, mert a törököket
A király megverte, s a végvidékeket
Visszaszerezte az országnak javára.
Ezért elég ok volt most a lakomára.
Sok szép vitéz urak, derék hős leventék,
Karddal és kopjával magok kitünteték,
5-ik sz. 5
66

Csak egy szép ifiu, a király dalnoka,

Ki bár ha a kardot igen jól forgatta,
Nem küzdhetett ott a nemes urak között,
Mert korona nem volt a czimere fölött.
Szól a király: hát te kedves jó dalnokom,
Mért nem vivsz? Feleli a dalnok: Királyom!
Nincsen ősöm egy sem, s a dalnak embere,
Mivel a paizsán nincsen disz czimere;
Nem vihat ezen fő ur és nemesekkel,
Kik diszeskedhetnek annyi érdemekkel,
Még én csak az ősök tetteit dalokba
Füzve, kötöm azt sok fényes koszorukba,
Hogy ékitse azok bátor nyilt homlokát,
Kik védik, szeretik a nagy Magyarhazát.
Nemúgy költő! mondja a nagy Mátyás király,
A tudomány minden születés fölött áll,
S a legszebb nemesség az, mit az ész adott,
Ha a kéz soha sem is forgatott kardot.
És én azt akarom, hogy te is megvivjál,
Igy a nemességgel egy sorban állhassál.
Mivel pedig tudom hogy veled kiállni,
S a sorompók között egy szál kardra szállni,
A főurak közül büszkeségből nem fog,
Holnap ellenedbe én magam kiállok,
Hogy országomban igy a költő is legyen
Nemes, s udvaromban mindenbe részt vegyen.
 Csakhamar elterjedt híre a városban,
Hogy másnap a király a ví-sorompókban,
A dalnokkal vivand egyedül, s az naptól
Minden müvész s költő, kinek kardja a toll,
Vagy ecset, vagy véső, olly nemes mint a ki
Azt születésével vagy karddal vivta ki.
Nem jó szívvel vették ezt a nemes urak,
De közöttök sokan olyanok is voltak,
Kik a királynak ez igaz nemes tettén,
És királyhoz illő nagylelkü végzésén,
Szivből örvendének, és ajánlkozának:
Hogy ők a költővel szivesen vivnának
És elismerendik, hogy az ész nemesség,
Mint a születési, csak olyan nemesség.
No de a mit egyszer Mátyás határozott,
Annak senki ellent soha sem is mondott.
Másnap roppant népség állt a sorompóknál,
S a páholyokban fent bársony és aranynál
Egyebet nem látott a szem, s valamennyi
Szép asszony és leány, ki szert tudott tenni
Babér koszorura, a költő számára,
S a legdicsőbb király szent halantékára
0tt volt, s ugy mosolygott, ragyogott örömtől
Gyönyörü arczuk, mint gyémánttól s gyürütől,
Hó nyakuk és kezök. Ott ült hölgyeivel
Beatrix királyné szelid tekintettel;
68

A legszebb koszoru a költő számára,

Nála volt letéve a bársony párnára.
Körben a harczbirák, mind éltes férfiak,
Kik méltók, hogy öket nevezték atyáknak,
Harcz edzett daliás derék magyar hősök,
Kiknek a harcztéren vérzett el száz őssök:
Hazáért, királyért és a szabadságért,
Szivesen enták ki azt a legnemesb vért,
Melly tettekre buzdult a vésznek óráin,
S naggyá téve belül, és messze odakint
A nemzetet, mellyet annyi sok csapás ért,
De Istennek hála! soha önvétkeért.
Most eljött a költő, körüllovagolta
A tért, s háromszor a trombitát fúvatta,
Megállt a közepén. Könnyü öltöny vala
Daliás tagjain, fejér volt a lova,
Paizsa üres volt, hiányzott a czimer
Róla, ma kivivja, hogy ha ügyes ember.
Könnyü sisakján, egy sastoll lengedezett,
Mi jelenté, hogy a költő versenyezett
Elméje röptében a naphoz feltörő
Sassal, ha az ősök tettét éneklé ő.
Megjelent a király, tüzes harczi ménen,
Fogadá százszoros és mennydörgő éljén.
ő is mint szokás volt, meg állt a középen,
Udvözölve népét, a' költővel szemben.
 69

Bölcs fejét fedezte könnyü ezüst sisak,

De minden toll nélkül, az elején volt csak
Egy nagy gyémántos csat, fénylőn és ragyogón,
Mintha nap volna a királyi homlokon.
Egyszerű vas ümegfedé hősi mellét,
De nagy gondolatok emelék kebelét;
Sugy állt ott mint hajdan festék a hadistent,
Ékes termetével meghóditva mindent.
Ujra megharsant a trombita, s a király,
Es a lant embere vivásra készen áll;
Üdvözlik egymást, és a trombita szóra,
Mely harmadszor hallszik indulnak tempóra
Egymás ellenébe, mint zugó zivatar,
Mely ádáz dühében mindent összezavar.
Tapsol a nézőség, s a mennydörgő éljen,
Ujra lelkesülten reszket át a légen.
Láttatok e már két erős fergeteget,
Melly remegéssel eltölté kebleteket,
Midőn összecsaptak, és tüzes nyelvökkel,
Egymást ostorozták éles fegyverökkel,
S egyik sem volt erősb a másiknál, miglen
A napfény fel nem tört az engesztelt égen,
És pompás fényben ott diszlett a szivárvány,
Ilyen magasztos volt szinte ezen látvány.
A nagylelkü király, s a tűzkeblű költő,
Bajvivása szivet és lelket emelő!
70

Amaz nem akarja hogy győzö lehessen,

Emez felfogja a vágást hősiesen;
S tisztelettel telve a felkent szent testre,
Még csak játékból sem vág. Alkalmat lesve,
Hogyan adhassa meg magát tisztelettel
A király előtt, hogy ne láttassék ezzel
Hizelegni még sem, azért védelmezi
Magát a költő, midőn most észreveszi,
Hogy a király kissé elfáradt hevében,
Szünetet kér, de a király erejében
Bizván, még tovább is folytatja a vivást,
S ujra összecsapnak ugy mintha most egymást
Megakarnák győzni. Csattog a jó aczél,
Szikrát hány, s a két hős forgolódik mint szél,
S még a király a dal-emberét kiméli,
A néző sereg a sok éljent ismétli;
Mert ily nemes harcz még soha sem vivatott,
Mióta csak ez az ismert világ állott,
Mint a jelenlegi, midőn nagy Mátyással,
A legdicsőbb és legnépszerübb királlyal;
Nemes harczjátékban egy költő is vivott,
Ki nemessé tette a müvész világot.
Harmadszor is riadt a harsány trombita,
S a király és költő mégis mindég viva.
Most már halál csendült a nézőseregen,
Mert folyott a vivás komolyan hevesen.
 71

Sim midőn a költő észreveszi, hogy a

Király a nemes harcz tüzétől kapatva,
Erőteljesen vág feléje kardjával,
Ö a csapást fel nem fogja paizsával,
Hanem leereszti kardját és paizsát,
S fejével fogja fel a király csapását.
A király nem vágna, de feltartóztatni
Nem birja a csapást, s ott látja lerogyni,
A hű költőt, de az hirtelen lábra áll,
S elkiáltja magát: éljen a nagy király!*
Százszorosan dörgé vissza ezt a népség,
Tapsolt örömében az egész nézőség;
És Mátyás lováról rögtön leugorva,
A költöhöz megy és jobb kezét megfogva,
Megrázza azt, és a harczi birák legott
Neki itélék el a tornajutalmat.
-
A költőnek Mátyás erős csapásával
Három fogát üté ki vivó kardjával.
S bár kissé vérezett a költő orczája, s
Örömmel viselte, mert hiszen királya,
A leghősebb, és a legnagyobb fejdelem, - -
Ki még a világon lészen magyar elem, -
Mindég él – adta azt oly örök emlékül, -
Melyre megemlékszik minden gyermekestül. --
Most a szép királyné Beatrix: leszállott
Magas páholyából, és magához hivott,
72

A harczbirák közül egyet, s általnyujtáit

A babérkoszorut, hogy azt mindjárt adná
A költőnek oda; és erre a jelre, a
Mindenfelől hulltak a költő fejére ]
A babérkoszorúk, s maga Mátyás király,
Egyet felvéve most ujra középre áll, sá
S a legszebb koszorut felvéve kezébe, ami
Ön maga teszi a költőnek fejére.
És három fogáért, mely ma itt kihullott, de
Neki három falut is ajándékozott: a a a
Fogtüt, Foghegyet és Fogarast Biharban,
És három fogat a czimeres paizsban. -
És azóta minden költő s müvész nemes,
Ki arra igazán és méltán érdemes. -
Mátyás király régen meghalt, de emléke
a magyar népnél, melynek diszessége
Volt mindég családja. A költő is meghalt,
Kiről elregéltem nektek e regedalt:
De az megmarad ám tanuságul nekünk |
E sorokból, hogy azigaz nemességünk
Nem csak születésben, de az észben rejlik,
A mi aztán késő századokra fénylik.
Ezzel a mesémnek is im vége vagyon,
Jó atyámfiai az Isten megáldjon.
-~S->CD-~
 vagy:

A jóra fordult álom.

Hajdanában élt egy régi város szélén
Egy sirásó, mosoly soh' sem látszott képén.
Látta gyakran, hogy a gazdag örökösök
Csak divatból sirnak, és titkos örömök
Majd kifurja magát a gyász ruha alul:
Midőn megosztoznak a maradt vagyonbul.
74

Mihál-nak hítták a mogorva sirásót,

Ki magától is tán sajnálhatta a szót:
Mert csak akkor beszélt valaki fiával,
Ha eljött hozzája a sírnak dijával;
S akkor is röviden azt csak megköszönte,
Leszállván dolgozni ujabb sírgödörbe.
Nem hitt a valódi fájdalomban Mihál;
s midőn ezren sirtak a kedves halottnál,
Ö belül magában gúnyosan nevetett,
Hogy az ember ujra egygyel kevesebb lett.
S csak akkor örült, ha az utolsó kapa
Földet a sír felett lábával tapodta.
A város lakói félve, s utálattal
Néztek rá, ha látták őt ásós kapával
Az utczán ballagni, a temető felé,
Összevont szemölddel nézve mindenfelé.
A gyermekek pedig remegve futottak
Előle, ha néha csak közel jutottak
Mihálhoz, ki ebben gyönyörét találta,
Mert az embereket nagyon megutálta.
Egyszer egy Karácson éjszakáján Mihál
Ásóval, kapával s lámpájával sétál
Végig az utczákon a temető felé,
S mindenünnen víg zaj s lárma hangzik elé;
Mert nem volt egy lakos az egész városban,
Ki családjával nem vigadna házában. -
 75

Egyedül csak Mihál ballagott az éjben,

Hogy uj sirt készitsen, künn a temetőben,
S jámbor ének helyett a hollók zsenéjét
Hallgassa, s a kapa bús csörömpölését.
Amint az utczákat szomorun járdalta,
A kivilágitott ablakon láthatta:
Milly vidorak voltak mindütt az emberek,
Mint mosolygott, tréfált a sok apró gyerek;
És még keserübb lőn az ő gyülölete
Az emberek iránt, kiket nem szerete.
Látá, miképen a gyermekek mint üzik
Egymást a szobában, s nevetve kergetik,
Hogy a karácsoni ajándékaikkal
Kérkedve, melyik szebb, szóljanak egymással.
De ő azt gondolá mogorván magában:
Majd ti is eljuttok, s nyugosztok a sirban;
taposom rátok a vég kapa földet,
Tudom, az ajkatok akkor majd nem nevet.
Illy gondolatokkal folytatta hát utját,
Midőn elérte a temető utczáját,
Mellyen illy éjszakán ritkán járt valaki,
Midőn gyermeki hang a fülét megüti:
S hallja, hogy egy gyermek énekelve siet
Feléje, ki itten valahol elkésett, ,
S most, hogy a temető-utcza borzalmait
76

Hogy tehát a fiut majd megijeszthesse,

Magát bevonja egy kis sötét szegletbe,
S midőn az odaért, keményen megverte,
Hogy itt vidor dalát énekelni merte.
Azután tovább ment, s elért a sirkerthez,
Felnyitá kapuját, s bús mesterségéhez
Nekifogott, szállván egy már félig ásott
Sirnak fenekére. A göröngy kopogott
Csapásai alatt, és mindig mélyebbre
Véste magát a megfagyott kemény földbe.
És Mihál egészen munkájába merült,
S a kemény hidegben arcza lángolt, hevült,
Mert az oldalán lelógó csutorából
– Azaz: csak a benne levő pálinkából
Jót húzott. Midőn ott némán dolgozgatott,
Egyszer csak vadul a sirásó kaczagott:
Ha! ha! ha! – neveté – mily szép karácsonyi
Ajándék egy illy sír! és egy pillanatnyi
Csend után Mihálnak éppen háta megett
Valami láthatlan manó felnevetett:
Ha! ha! ha! hangzott most, ijedve tekintett
Hátra a sirásó, de ujolag csend lett;
S a hó sürün hullott igen nagy pelyhekbe
A földre, boritá azt fehér lepelbe,
Mely mintha lett volna óriás szemfedél,
Terüle a város fölébe, s csipös szél
 77

Verdesé arczához Mihálnak a havat,

És már azt gondolá, s ujra kapát ragad,
Hogy a viszhangverte kaczagását vissza,
Midőn egy hang ujra őtet felriasztja:
És mondá rémesen: hogy az nem viszhangvolt,
Mi neked sirásó az elébb válaszolt!
A sirásó erre egy kicsit megijedt,
És egész testében s lelkében remegett;
Midőn szemközt látja, hogy egyik sirkőnél
Egy férfi, ki vala magasabb egy ölnél,
Ott áll, bő köpenyeg fedezi vállait,
És a szél lengeti kalapja tollait;
És síri mély hangon azt kérdi Miháltól:
Hogy mért nem emlékszik meg a Karácsonról,
És miért van itten? Mihál azt feleli: -

Oh! kegyelmes Uram! – és a hideg leli, –

Sírt ásni jöttem én ide az éjjelre,
Mert szükségünk vagyon reája reggelre.
Ki merészel éjjel a temetőbe itt
Sírt ásni? – hallatszik a síri hang megint. –
És több hang feleli: Mihál az, Mihál az.
Mihál körülnéz, de senkit sem lát, s amaz
Ujra azt kérdezi: mi van a kulacsban?
Biz abba, kegyelmes Uram, pálinka van.
Ki mer karácsonnak éjén a temetőn - - -

Pálinkát inni? és a hangok remegőn a

78

Felelék ujra, hogy: Mihál az; s a lélek

Ujra azt kérdezé: hogy kik merészelnek
Karácson éjén hát sírt ásni? Mihál az !
Felelék most százan, Mihál az ! Mihál az!
S a lélek borzasztó vadul felkaczaga,
Mit százszorosan a vizhang hangoztata.
Azután különös ugrándozásokkal
Körültánczolgatá Mihált, s száz manóval
Megfogatá, s addig tánczolának vele,
Mig Mihált elhagyá már az eszmélete.
A midőn azonban felnyitászemeit,
Látta a pokloknak legtágasb termeit,
Mellyeknek közepén nagy arany trónuson
Ult a magas ember, s kivül a tornáczon
Ezer meg ezer kis apró ördög tánczolt,
Ijjogott, vijjogott, s a lárma oly nagy volt,
Hogy a sirásó majd megsiketült bele,
Midőn az ördögök tánczoltak ott vele.
E pillanatban egy nagy kapu tárult szét,
És mosolygó tájékzárta be hátrészét,
Az árnyékos fák közt kéjittas szemekkel
Egy ifiu, meg egy szép leány lejte el.
Nézz oda! – szól most a trónon ülő férfi –
E pár az életet milly bájosan tölti!
S te boldogtalannak érzed itt magadat,
Szivedből utálod ten embertársadat.
 79
Mihál megszégyenült, lesüté szemeit,
És midőn felnézett, ujra mást látott itt.
Egyszerü szobában ült az ifiu pár,
S az anya gyermeke bölcsője felett vár,
Mig a kisded felé nem nyujtja kezeit;
Mihál most ujra csak lesüté szemeit,
Egy nagyot sohajtott; – most a szellem ujra
Megszólalt, ráütve Mihálnak vállára:
Nos hát te miért nem lehetnél boldoggá,
Igy szólt, s a látványt egy ujabbal felváltá.
Az ifiu párból becsülettel őszült
Oreg lett, s a gyermek, melyet az anya szült,
Erős férfiu volt, s testvérei között
A legkisebbik lány koszorut kötözött.
Szorgalom és jólét uralkodott köztük,
És házi boldogság mosolygott fölöttük.
Azonban, mivel a földön nincs állandó
Semmisem, s ami van, az csupa mulandó.
Végre az ősz atya áldólag nyujtá ki
Kezeit, és sirtak körülte gyermeki,
Mert a haldoklóban jó atyát vesztettek,
Azért hát méltán és igazán könyeztek.
Mihál is könyezett, a mint ezt mind látta ,
Először éltében; s a szellem kiálta:
„Háládatlan Mihál! nem vagy te érdemes,
Hogy ama szép földön odafent megélhess;
80

Fogjátok meg tüstént, s lökjétek pokolba,

Hogy ottan éljen ő örökös kinokba.*
Az apró ördögök megfogták most Mihált,
Ki erőködött és végtelen kiabált;
De nem használt semmit, a pokolba dobták,
S utána a nehéz vaskaput bezárták.
A mint a földre ért Mihál zuhantában,
Fölébredt, s még most is ott üle a sirban;
Mert elaludt a sok pálinka ivástól,
S csak mostan ébredt fel e furcsa álmából.
Azonban még ottan szentül felfogadja,
Hogy ezen szép álmát hasznára fordítja.
Pár évvel későbben Mihál más ember lett,
Magának egy szép és jó feleseget vett;
Az embergyülölet elhagyá kebelét,
S ő vidáman élte s boldogul életét.
Komorsága régen arczáról elveszett,
És belőle a legkedvesebb ember lett;
S szorgalma által szép vagyonkát szerezett.
Igy sokszor az álom mily jóra fordulhat,
S az embergyülölő jó emberré válhat.
Ebből csak az a szép tanuság tünik ki,
Hogy a' jó ég gyakran világosítja ki
emberi végzet éjsötét utjait,
: megnviti
gnyitja előttünk az éden
kapuit
-

JM 61
------ - -----
 Nyolczadik Vers.
György elmondja élettörténetét.
Kilenczedik Vers,
Rabszolga árverés.
Tizedik Vers.
Tamás bátya a hajón többi társaival,
Tizenegyedik Vers.
Mit képes egy szerecsen anya tenni kétségbeesésében.
Tizenkettedik Vers.
Tamás bátya megismerkedik a kis Évával.
Tizenharmadik Vers.
Tamás bátya a folyamba esett Évát megszabadítja. Kláre
ur megveszi Tamást
Tizennegyedik Vers.
Tamás bátya uj gazdája, s annak szerető szíve,
Tizenötödik Vers.
A kis Éva rövid élete és kora halála.
Tizenhatodik Vers,
Kláre ur megöletése.
Tizenhetedik Vers.
Kláre nr halála.

Tizennyolczadik Vers.
Kláre özvegye rabszolgáit mind eladatja; Tamás bátya
uj gazdája.
Tizenkilenczedik Vers,
Tamás bátya eszméje az Istenségről és az emberiségtől
vadgazdája irányában.
Huszadik Vers,
Tamás bátya éjjeli látása.
Huszonegyedik Vers,
Tamás halálra kinoztatik.

Huszonkettedik Vers,
Tamás bátya meghal György karjai között.
 TATÁR PÉTER
REGE KUNYHÓJ
6-ik SZÁMÁNAK

1. Bars vár eredete, vagy: Az üzöbe vett szarvas

2. Csókakő vár eredete, vagy: A sziklaüregbe
gyémánt.
3. A falu birája, vagy: Nem jó a hivatallal
4. A vén juhász és szamara, vagy: A furcsa
szonyi ajándék.
5. Az elveszett gyermekek, vagy:Anyai szeretet és
bátorság. :
6. Az érczkaruBotond, vagy: A bajvivás a görög óriással.. |
7. Az elcsapott ördög, vagy: A vén asszony az ördö- |
göt is megijeszti.
8. A markazi vár,vagy: A hős hét magyar leány. -
9. A jó ur és szolgája, vagy: A nyughatatlan hálótárs.

Nyomatja s kiadja Bucsánszky Alajos.

KaphatóuriutczaJankovicsf. szögletházbeli könyvkiadó boltj

Ára 6 kr. P. p.
 || |
|
-
|

|
-
-
 BUCSÁNszY ALAJos pesti könyvnyomdász és
könyvkiadónál megjelent és kapható uri-utcza, Jan
kovits féle szögletházbeli könyvkiadó boltjában, va
lamint minden magyar- és erdélyországi hiteles
könyvkereskedök- és könyvkötőknél megszerezhető:

A KÉTSZIKLAVÁR ERDÉLYBEN VAGY - -

PÁL és JOLÁNKA SZOMORU TÖRTÉNETE

Tiz képpel,
melly Krisztus születése után 1095-ből a Konstantinápolyban
irt török krónika könyvből hiven leforditva magyarul előadatik
TATÁR PÉTER által. – Ára boritékban kötve 10 kr. pgö.

T A R T A L M A.
Első Rész.
Mellyben a két szikla - vár leiratik, birtokosainak barátságos
élete ; László fiunak eltünése; Pál és Jolánka gyermek évei ; az
erdőben eltévedésök, és a medve vadászat elmondatik,

Második Rész,

A két család meghasonlása a török zarándok által, Pál elmene

tele a szent földre; ki megigéri Jolánkának, hogy egy év mulva
-
visszatér.

Harmadik Rész.

Egy év elmulta után Jolánka pánczélba öltözvén, és Vata István

hű szolgájával lóra ültek, s a szent földre Pált fölkeresni indul
tak. Utjokban gróf Buillon Godofredus keresztes hadseregébe
álltak, a szaraczenokkali szerencsétlen csata után Vata István
elesett, és Jolánka török fogságba került,
 TATÁR PÉTER

REGE KUNYHÓJA
TIZ KÉPPEL

:: 6. szám :=
T A R T A L M A.

1. Bars vár eredete,vagy : Az üzőbe vett szarvas.

2.Csókakő vár eredete, vagy : A szikla üregbe talált gyémánt.
3. A falu birája, vagy: Nem jó a hivatallal visszaélni.
4. A vén juhász és szamara, vagy: A furcsa menyasszonyi
ajándék. -

5. Az elveszett gyermekek, vagy:Anyai szeretet és hősbátorság.

6. Az érczkaru Botond,vagy : A bajvivás a görög óriással.
7. Az elcsapott ördög, vagy : A vén asszony az ördögöt is
megijeszti.
8. A markazi vár, vagy: A hős hét magyar leány.
9. A jó ur és szolgája, vagy: A nyughatatlan hálótárs.

PESTENNI,
Nyomatja s kiadja Bucsánszky Alajos.
 -

- -

- -

- -

- -

-
. :
-
-
-

- -

-
-

- -

- - -

- -

- -
-
-

-
- -

** *
-
- - - -- * * *
-
- -- - - -
-

-
- - --
-
- - -

-
-

- - -
- -

• • - -
-
- - -
-

-
-

- -
- -
 BME VÁR EREDETI,
Az üzőbe vett szarvas.
Árpád ös atyánk a mint Szerencsnél állott
Egész hadnépeslöl; s Kadusát, Zuardot
És Hubát tetemes erővel küldötte,
– Midőn Svatoplugot vette üldözőbe –
Morvaországba nyolcz százkilenczvennégyben,
– S melyet meghóditott ugyanazon évben. –
Bors vezért is rögtön utnak inditotta,
S mellé legvitézebb katonáit adta;
14
4

Hogy legyen Kadusa, Zuard és Hubának

Segitségére. Bors átment a Garannak
Tulsó oldalára, bátor hadnépével,
S a három vezérnekgyőztes seregével,
Várad nevű földvár mellett találkozott,
A hol velök együtt hadtanácsot tartott.
Ott a négy vezér, hát abban egyezett meg,
Hogy három felé elosztassék a sereg,
S Bors menjen a sereg e harmadrészével
A zólyomi hegyek erdős hátára fel,
S ott épitsen némelly erősséget, várat,
Hogy azon oldalról semmi ellenhadat,
Be ne bocsásson a magyarok nyakára,
S őrködjék a vérrel szerezett hazára.
A zólyomi hegyek sűrű erdőjében,
Fent a szótlan bérczek titkos rejtekében,
Élt Czeba az öreg, kedves leányával, …
A tizenhat éves gyönyörü Jettával;
Fiai mind hősök, s a vérmezők zaját,
Keresik fel, hogy megvédhessék a hazát,
Mellyet az ös atyák vérrel szerezének,
A magyarok dicső harczi nemzetének. –
Czeba ide vonult, mig a harcz a völgyben
Dühöngött, hogy itten biztosságban legyen,
Mert erőtlen karja nem birta a fegyvert,
Mellyel annyi ellent hajdanában megvert.
 5
Itten csendességben kedves leányával,
S néha egyik s másik öreg barátjával,
A régi dolgokról beszélgetve, élte
Napjait, de mindég lelkesen beszélte
A hajdan kivivott fényes győzelmeket,
Mellyekben még ő is dicsőn részt vehetett,
A szép Jettának volt egy kedves szarvasa,
Mellyel a vidéket gyakran kalandozza
Osszevissza, olyan szelid jó állat volt,
S ha hozzá urnõje kedves, szép hangján szólt,
Bár hol legelészet, mindjárt előjöve,
Jetta kedves szavát olyan jól értette.
Egy szép nyári reggel a nap alig kelt fel,
Midőn Bors vezér nagy fényes kisérettel,
A Garan vizének partjánál vadászva,
Ráakadt a Jetta kedves szarvasára,
De a szép leány most éppen nem volt vele,
Még talán az álom karjain pihene,
Mert a szarvas csupán egyedül jára itt, a
S a Garan vizének tiszta habjából itt.
A mint Bors a szarvast hát megpillantotta,
Lovát, egy szép szürkét rögtön megforditotta a
Feléje, s üzőbe vette a szép állatot,
Mely igy megijesztve sebessen vágtatott, a
Fel az erdőségnek biztos sürüjébe,
Kedves asszonyához, szokott rejtekébe. -
6

De Borsnak szép lova szinte nem tágitott,

S mint a szellő olyan sebessen fel futott
A hegyekre, ugy hogy Bors szemmel tarthatá,
Merre fut a szarvas, s ugy igazgathatá
Szürkéjét, a mint az erre arra ugrott,
Tátongó mélységek fölött, sürü bozót,
S cserje közt. Az ifju tüz lelkü Borsot ez,
Ki hozzá volt szokva a halál veszélyhez,
S azzal a csatákban százszor szembe nézett;
Felingerlé s annálinkább igyekezett
Utolérni az igy üzöbe vett vadat,
A többi társ tőle messzire elmaradt.
Most egy iszonyu nagy tátongó mélységhez
Er a szarvas, s annak oda áll széléhez,
Veszélyes ugrást tesz, s a mint által ugrott,
Bors is a mélységnek széléhez eljutott,
De visszarettent a horkoló derék mén,
A tátongó mélység roppant szélességén,
S nem ugrott, azonban Bors nyilat vesz elő,
Hogy a megmenekült szép szarvas után lö,
Az iv feszül, pattan; süvit a nyil, repül,
S a szarvas nyakába rezgő véggel merül,
Átfuródik torkán, le dől a szép állat,
Fájdalmas nyöszörgést és zokogást hallatt.
Bors örül a prédán, és kürtjébe fujva,
Többi elmaradott társival tudatja,
 7

Hogy el van már ejtve, az üzőbe vett vad,

Mig szürke lováról hab s izzadságszakad.
Borsnak kürt szavára harsány kürtszófelel,
S a többi vadászok a hegyre szállnak fel,
De a kedves szarvas nyöszörgő vég szava,
A felébredt Jetta füleihez juta, -
S ő futott, s nem látva Borsot a tulparton,
Fájdalmas jajszóval a meghalt szarvason,
Sürü könyözönben sir és panaszkodik,
Mig a szép ifiu túlan álmélkodik,
Hogy talán a hegység gyönyörü tündére
Jelent meg előtte, hogy lángzó szivére
A lelőtt szarvasért kint, fájdalmat hozzon;
Mert az lehetetlen, hogy földön lakozzon
Illy kedves teremtés; Bors tehát lováról
Leszállott, s a magas és meredek partról
Lebocsátkozván a mélység fenekére,
Észrevétlen jutott a mélység szélére,
S ott a mint felállott a szép Jetta előtt,
A leány ijedve nézte az érkezőt,
Skönyben megtörtszeme mintegy szépszivárvány
Föld termékenyitő csendes eső után,
Csüggött a deli Bors férfias orczáján,
Szivében szerelem lángjait felnyujtván.
Engedjmeg oh tündér, szólt Borsszelidhangon,
Hogy szép szarvasodat elejtém tulajdon
8

Határodon, s mondjad mi lesz büntetésem,

Hogy ezen hibámat ismét jóvá tégyem?
Nem vagyok én tündér,mond kedvesena lány,
S itt lakom atyámmal e csendes hegy hátán,
S legkedvesb barátom e szép szarvas vala,
Melly te kezed által most itten meghala.
Ezt többé te vissza nem adhatod nekem,
E kedves állatot, mellyet ugy szerettem!
Ne sirj szép leányka hozok szarvasodért
Jobb és hübb barátot, mely hidd vele felér.
Szólt Bors, és Jettának lábaihoz omlott,
S neki hű szivet és szerelmet ajánlott,
Mit szólt a szép Jetta azt bizony nem tudjuk,
Hogy ha tudnók is, hát el hiába mondjuk,
Mert a szerelemnek bűbájos beszédét,
Szivhez szóló kedves üditő zengését,
Nem találhatja el a toll olly igazán,
A mint az kifolyik a szerelmes ajkán;
Elég az hozzá, hogy Bors mindennap eljött,
De sebes lován már szarvast nem üldözött,
Hanem Jetta eper piros ajkairól
Csókot szedett, s amennyboldogságairól
Ábrándozott vele, s Jetta sem haragudt,
Hogy kedves szarvasa örökálmat aludt,
Mivel pedig e hegy volt boldogságának
Alapitója, hát
9

Tetejére ott hol a szarvas elesett,

Rögtön egy nagy erős várat épittetett;
Várost épitettek a völgyben oda len,
S a várost és várat a vezér nevéről,
Barsnak hitták, melly név az elhunyt ősöktől
Ránk is maradt, és lett az egész vármegye
Igy még mai napig is kies Bars megye.
Bors vezér azután megkérte szép Jettát,
És fényben ülé meg diszes lakadalmát,
Az öreg Czeba még sokáig éle itt,
És látta örömben élni maradékit.
Látta hogy honszerző Árpád dicső atyánk,
Milyen szép termékeny országot hagyott ránk.
Látta hős fiait tetézve babérral,
S harczi dicsőséggel vonulni a haddal,
Mindenütt legyőzni a hon ellenségit,
Nem kerülve s félve a harcz veszélyeit,
S látta mint későbben a nagy munka után,
Hogy áldás lebegett mindegyiknek házán;
S a csendes boldogság édes karja között
A szebb s jobb világba nyugodtan költözött.
Bors pedig mikor a honszerzési munka -
Már bevolt fejezve, s megvolt alapitva, a
Orökre e haza, Magyarok hazája,
Hüségeért még több birtokot is kapa;
Nevezetesen azt a roppant nagy földet, és
Hol mostan a derék Borsod megye terjed,
Mind ö s maradéki kapták ajándékba,
És kormányozták azt szeliden, s a Bodva
Vize mellé Bors nagy várat épittetett,
Miről a megye Borsodnak neveztetett.
Igy adott a derék Bors két vármegyének
Nevet, s lett ös atyja egy hős nemzedéknek,
Az üzőbe vett szép szarvas által hajdan,
S élt soká Jettával örömben boldogan.
Még most is áll épen a régi vár helyén
Borsod magyar falu, s termékeny vidékén,
Derék népség lakik, de a vár romjait
Elmosta az idő; nehány darabjait
Azonban fen tartá, hogy legyen emléke
Ama régi kornak, melynek dicsösége
Fényesen törik át a századok éjén,
S élni fog örökké a magyarnak földjén.
Igy lett Bors vezérről két megyének neve,
Miről elmondatott e kurta kis rege.
S most Isten áldja meg hát kegyelmeteket
Atyámfiai! mig ujra regélhetek,
Csak az egyre kérem emlékezzenek meg
A derék atyákról, kik nekünk szereztek
Ilyen áldott földet, s örökségül hagyák,
Hogy az unokák azt becsületben tartsák.
Szeressük azt mindég, mert ő szüle minket,
 11

És itten boritja öszhajfejeinket,

Még kiszólitanak egy másik hazába,
Hol megyünk atyáink után boldogságba.
Itt terem számunkra üdvösség, jutalom,
S ha megérdemeljük, béke és nyugalom,
És e földön kivül nincs nekünk más hazánk,
A kegyelem napja itt mosolyogjon ránk,
Azért áldd meg Isten e magyar földünket,
És hűséges derék magyar nemzetünket!

(NÓKAKŐ VÁR EREDETE,

vagy:

A szikla-üregbe talált gyémánt.

Hajdan, hol Csókakő omladéka égbe
Nyulik sötét képpel Fejér vármegyé-ben,
Csak erdőség vala egészen le Moór-ig,
S csaknem a királyi Székes-Fejérvárig.
Egyedül egy öreg remete laká e
Vidéket, a sürü erdőségbe rejtve
A sziklahegy alatt; mellynek oldalából
Tiszta forrás futott kövecses ágyából.
A vén remete csak ritkán hagyá itten
A vidéket, mivel csak egyszer egy évben,
 | 1 |
|

| 1 |

is
- F
-

Karácsonnak táján ment el a városba,

Fejérvárra, s ottan a Székesegyházba. |

Ki volt e remete, mi volt hajdanában? |

Nem tudta azt senki; szelid vonásában
Pedig annyi jóság tükröződött vissza,
Hogy a ki meglátta őt, szentnek tartotta.
Nevét sohsem mondta senkinek meg, s hogy ha
Kérdezé valaki, ujját a szájára
Illeszté, s egy szót sem szólott, ezen jellel -
Tudatván, hogy azt ő nem árulhatja el;
A földnépe öt csak a vén szent Atyának
Hítta, és nékie élelmet hordának; -

–
 13
* * *
S lelki bajaikban, bánatukban töle
Kértek szent tanácsot, és ő szolgált véle.
Egyszer a Karácson szent ünnepe után
A mint hazaére egy hideg délután, *********
Ajtaja előtt melegen beburkolva
Egy féléves siró fiucskát talála.
Bevivé magához kisded kunyhójába,
S a mint töprenkedett az öreg magába,
Hogy mikép jöhetett ide e kis gyermek,
Annak pólyájában levelet talált meg,
Melyre ez volt irva: „Szeretett szent Atya!
Ki a búsat vigasz nélkül soh'sem hagyja,
Vedd át e kisdedet ápolásod alá,
Neveld őt gondosan erős ifiuvá.
Mély titok fedezi ennek születését, - -

Melynek feltörni még nem lehet pecsétjét.

Neve, mellyet a szent keresztségben kapott:
Aladár. Oh! kérlek szeretettel ápold,
Szerencsétlen anyjáért pedig imádkozz
Szent férfiu! s kérlek, e tettért ne átkozz.
A fiucska nyakán van egy szent ereklye

Birtokomba maradt; miről, ha az Isten

Ugy akarja, egykor őtet megismerem. " "
A levelet ima-könyvébe betette
Könyes szemekkel az öreg ősz remete; * *
14
S a kis Aladárt az erdei mohából |
És más jószagu füvekből és szénából
Készitett nyughelyre fekteté, és téjjel,
Gondos ápolással imigy nevelé fel:
Megtanitá őtet irni és olvasni,
S amint tőle tellett, a kardot forgatni.
A nyillövést, s dárda- és a kopjavetést, ,
Ugy, hogy Aladárból nevelt olyan vitézt,
Mikép bár milly nemes család ivadéka
A fegyvert forgatnijobban nem tudhatta.
S mig az öreg otthon csendes imájával -
Elfoglalva üle, Aladárijával
Uzte a vadakat, s azokkal terhelten -

Tért meg a vadonból fáradtan estenden.

A szépen felnőtt és daliás Aladár
Lehetett akkoron tizenhat éves már,
Midőn egy reggelen az öreg remete
Székes-Fejérvárról könyezve megtére.
Aladár kérdezé könyeinek okát,
Az öreg remete pedig a szólását
Ilyenképpen kezdte: „Kedves Aladárom! - - -
Átok súlya fekszik szép magyar hazádon;
A török és tatár berontott pusztítva, ,
Gyujtogat és rabol, s nincsen biztosit .
Ádáz dühe elől ez az árva nemzet,
Mellyet kiirtással s romlással fenyeget,
 15
Meghordozták már a véres kardot szerte,
S a királyi zászló lobog országszerte;
S gyülnek a leventék Hunyady Jánosnak
Vezetése alá, Nándor-Fejérvárnak
Biztos fala közé, csak én nem mehetek, s
Erőtlen karommal már mitsem tehetek.
Ezért sirok én.“ – „Elmegyek én jó Atyám!*
Szól Aladár tüzzél, „de nincsen paripám.“
„Kapsz azt édes fiam, * felel a remete.
Nosza! Aladárnak egyébb nem is kelle; ,
S másnap a remete áldást mondva rája, -
Sietett örömmel Székes-Fejérvárra,
Hova elkisérve őt nevelő atyja,
Az aranylánczot a nyakába akasztja,
S igy szól hozzá egész érzékenyült hangon:
„Nemes ifju! íme, ezen aranylánczon
Függő ereklyével fogod megtalálni
Szülőidet; de ha Isten mást rendelni
Méltóztatott, karod elég erős arra,
Hogy a nemességet magadnak kivívja.“ -
S azzal megcsókolá az ifju homlokát,
Ujra reáadta atyai áldását;
Könyező szemekkel távozott el tőle,
S indult kunyhójához a vadon erdőbe. , ,,
Aladár pediglen a harczosok közé |
Felvétetvén, Nándor-Fejérvára felé ,
-
16

Indult szép paripán lángoló kebellel, -

Hova nem sokára megjött a sereggel.

Hunyady János megverte a törököt,
S Aladár vitézül mellette müködött;
S a háboru után, mely tartott négy évig,
Felvitte egészen a kapitányságig.
S Budára küldetett fel a király mellé;
Ö tehát megindult az ős Buda felé.
De utjába ejté nevelő atyjának
Csendes kis kunyhóját, hol ifjuságának
Legszebb éveit olly vigan eltöltötte,
S az öreg remete hőssé fejlődtette.
S a mint hő kebellel a kunyhóhoz ére,
Sebesebben forrott hálás szive vére,
Hogy nevelő atyját mindjárt meglátandja,
Ki szerető karja közé fogadandja.
Benyitja az ajtót, és moha-ágyában
Ott fekszik az öreg vég haláltusában;
S a mint megismeri Aladárt, felsohajt: -
„Istenem! megadtad még a végső ohajt,
Hogy kedves fiamat egyszer megláthassam,
Sugy csendesen fáradt szemem behunyhassam.*
S áldólag rátette Aladár fejére |
Kiszáradott kezét, s köny jött a szemére.
Aladár könyezett, ráborult az őszre,
Ki csendes mosolylyal tette kezét össze:
 17
Hívnak édes fiam! szólt, és szép csendesen
Behunyta a szemét, s lelke egyenesen
A mennybe repült fel. Nyolcz éjjet és napot
A kunyhóban tölte Aladár, és legott
Maga kezeivel a sírt elkészité,
Hova a remetét maga betemeté.
A mint hős Aladár ott üle a sirnál, |
Fent a sziklahegynek egy hasadékánál
Észrevesz röpdösni egy fekete csókát,
Előveszi tegzét, előveszi iját,
Czéloz, repül a nyil, a csóka átfurva
A hasadék előtt leesik egy csúcsra.
Siet most Aladár a lelőtt vad után,
És felkapaszkodik a szikla oldalán,
S a mint a hasadék nyilásába benéz,
Visszaretten, s szeme fénye majdnem elvész,
Olly szépen fénylő kő van a hasadékban,
A csókafészeknek egyik oldalában,
S egy aranyláncz s több más csillogó ékszerek,
S ezek mellett két szép pergament-tekercsek.
Elámul Aladár, kiveszi a kincset,
A csóka-fészket s a pergament-tekercset, a
Lesiet a hegyről, hogy majd megvizsgálja, e
S az ereklye felét rögtön megtalálja a
Az ékszerek közt ott, melynek fele nyakán
Lógott még mostan is régi arany-lánczán.
6-dik sz. 2
18

A pergament-tekercs tán világosságot

Öntend ez esetre; hát felbontja legott
Az egyiket, s azon csak e sorok állnak:
„Ez az öröksége szegény Aladárnak,
Kinek, a szüleit nem szabad ismerni,
Mig nem fogja azt a végzet megengedni.*
A másik pergament-tekercsen pediglen
Le volt irva: „hogy az a fehér kő éppen
Felér, mert az gyémánt, egy pár vármegyével;
Becsültesse meg azt Aladár, s a pénzzel
Tegyen, ami tetszik.“ Aladár szemének
Nem hisz, s tartja ezt mind szemfényvesztésnek;
De ott van a fele azon ereklyének,
Mellyet nyakában hord, s igy nem véletlennek
Munkálata által jutott e kincseknek
Birtokába; azért Budára sietett, a
Hogy ott mondja el a király előtt maga, e
Mint jutott e kincsek igaz birtokába. -
Felérvén Budára, álmélkodva hallás -
A király, s a fényes gyémántot csodálá.
Kihirdetteté az egész biralomban:
Hogy Aladár milyen kincs birtokában van;
Tehát, a kié volt mutassa be magát, eise
Hogy igy tán kitudja a hős származását, a

-
-- - - - -
A királyt, hogy eme gyémántot vegye be
A kincstárba, s neki az egyet engedje,
Hogy azon a helyen, hol a kincsre talált,
S hol nevelő atyja, remete sírja állt,
A honvédelmére várat épithessen,
Mellyet Csókakőnek el is nevezhessen.
A király örömmel megadta kérelmét,
Megajándékozván őt vitézségeért
Roppant vagyonnal, és előbb nemességgel,
Azután pediglen még grófi czimerrel.
S igy eredt Csóka-kő Fejérvármegyében,
És lett híres arról későbbi időkben.
Hogy ez Aladártól talán leányágon
Származott, nem tudjuk, avagy fiuágon -
A hires Nádasdy grófok nagy családja,
Mellynek sokáig volt e vár birtokába.
Most már romban hever, és dús szőlőhegyek
Veszik körül romját, lombos erdők helyett, -
S ott, hol számtalanszor folyt csatában vére
A magyarnak; mihelyt a szőlő megére
Tüzbor folyik, pezseg a vig szüreteken,
Az emlékezetes bortermő hegyeken.

–essee- -
a sima
a va
2* ordia -
--==--==--==-

nm vagy:

Nem jó a hivatallal visszaélni.

A Duna mentében derék magyar helység
Terjed, mellyet hajdan ére sok vereség,
S végképen elpusztult, s a derék lakosság
Elköltözvén; ott hol nagyobb a biztosság,
Épitett helységet. – De elég az hozzá,
Midőn a helység állt, azt jó nép lakozá,
És paradicsommá tette szorgalmával,
Megfáradhatatlan józan iparával.
Azonban ez ujabb paradicsomban is,
Mint vala egykoron az elveszettben is,
Élt egy kigyó, mely a csábitó szerepét,
Játszotta, s a helység minden ifju szépjét,
Bünre kivánta, s ez volt az öreg biró,
Ki ösz fejjel is még vala olly kikapó
Csapodár, és bizván nagy tekintélyében,
A zsarnokot játszá maga személyében,
A helységben sok szép hajadon virula, ,
De Katicza volt e kert legszebb virága;
Bordás e vén biró hát erre vetette
Az ő hálóját, és szüntelen üldözte
Undok szerelmével, de a szép hajadon . -
Elutasitotta Bordást minden módon, - -
Mondván neki: menjen a feleségéhez,
Csapodár viselet házas emberekhez
Nem illik; s több ilyest, de Bordás uramnak,
Jobban tetszet Kati, mint rut anyokjának
Ránczos képe, azért bár elutasitá
A leány öt, a vén kandur megujitá
Az atakkot mindég, s mint a tejfel körül -
Leselkedő macska, bujkálta ö körül
22

Katicza atyjának malmát sötét estén,

A szép leány után folyvást leselkedvén,
Hogy talán majd a ház ajtóban megjelen,
És megadja magát végre a kegyetlen.
De bizony nem jött ki Katicza a házból,
Bárfél éjszakákat várt is Bordás, s ujból
Ott állt másnap este a vén sas, és kérte:
Hogy bocsássa be már Katicza, igérte
Milyen jó dolga lesz, de zárva maradt a
Katiczát elrejtő kis háznak ajtaja.
Egyszer a mint este ujra ott lesködött,
Látja hogy a lány az ablakból mint szökött;
A szobába édes mosolygással vissza,
És ablakát hagyta szándékosan nyitva.
Ahá!gondolá a rövidlábu biró,
Megadta már magát végre a kis bohó,
S a nyitott ablakon mint a macska szokott,
Lángoló kebellel mostan belopódzott;
De alig lépett le ottan a pallóra,
Furcsa dolog vár a szerelmes biróra,
Mert minden oldalról egyszerre omlik rá
Valami vászon fal, a hátára, hajrá!
Egy pár izmos marok nem igen szeliden
Puffant egyet kettőt, azután imigyen,
Eszük kalodában az utcza középre,
- - -
Oda fekteti a jó puha fövényre.
 23

Sziszenni sem mer a bíró, hanem bicskát a

Vesz ki a zsebéből és a molnár zsákját a :
Felvágja – mert abba bujtatták őt bele - a :
S a mint kiszabadul, szalad haza fele. :o :ails -
De sietségében merőn felejtette, s
Hogy ruhája lisztes, no de felesége, az els
Otthon egy bottal szépen kiveregette
A ruhát, s a birót benne felejtette. -
Ez órától fogva ellensége leve ~ *
Katiczának Bordás, és bosszut esküve, -
A fejére, s rögtön a helység házára
Felment reggel, s annak kimeszelt falára,
Illy parancsolatot ragasztott mérgében, -
Mellynek foglalatja hangozott eképpen:
Ezennel adatik tudtára mindennek,
A kiket csakillet, hogy ezen helységnek a
Birája s tanácsa azt határozta,nano gagosa :
Mivel az igazság is magával hozta, a göröd
Miképen mivelhogy értésökre esett, ha
És több izben elő is fordult az eset, s :
Hogy a vasárnapot ifiak, leányok, a l
Csupán tánczban töltik, és más bohóságok
Kigondolásában, azért ezennel hát,
Minden czigány, a ki a vasárnapon át a …
Muzsikálni merne, rögtön elfogatik, ,
És egy egész hétre börtönbe záratik. - a
24

Szinte felakaszták, s az ifjuságban is itt ne

Természetesen nagy boszankodást keltett, szi
Megtagadni tőle, pedig az egészet, g asta :
Bordás uram csupán tette csak a végett, a ra
Mert legjobb tánczosné volt molnár leánya,
S gondolta, hogy emigy magát megbosszulja.
De mi vele történt a molnár házában, a
Azt ő bölcsen tartá igen nagy titokban. szani,
Eljött a vasárnap, s az ifiak s lányok is
Ujra tánczra gyültek, húzták a czigányok,
De alig hogy nehány pár járta a tánczot, s az
Az érdemes biró közikbe ugratott, a te
S elvitte a czigányt, börtönbe záratta, amiről
És a szép Katiczát meg sem pillantotta. adás
A szegény czigányok egy hétig ott ültek, mint

Vasárnapon többé, bár mit igértenek a maga

Nekik azok, a kik tánczolni szeretnek;i idöt
Bordás uram pedig ezüst gombos bottal, a ga
Kényesen járkált az utczán vidám arczczal;
Csak ha néha mégis ugy eszébe jutott errog
A lisztes zsák, akkor nagyon boszonkodott.
Le arattak már, s a csürük megtelének testi
Szép tiszta buzával, nyomtattak csépeltek, a
Mikor a faluba elterjedt a hire,
Hogy a szép Katicza menend éppen férjhe,
És vasárnap lészen fényes lakadalma,
No hiszen örült a falu ifjusága,
Hogy akkor majd milyen szivszerint tánczolnak,
Trutczára a zsémbes vén biró uramnak.
Elmentek tehátlan a falu végére,
Hogy lépjenek ottan fényes egyességre
A muzsikásokkal, kik szokások szerint, a
A faluvégen elszórva családonkint
Laktanak, de bizony a mint meghallották,
Hogy a lakadalmat vasárnapon tartják,
Nem mertek alkudni, azonban végtére
Egy jó ötlet jöve valaki fejébe,
Tudni illik hogy a falu korcsmájának
Udvarában álló iszonyu nagy fának a
-

Ágai közé felültessék a czigányt,

S onnan muzsikáljon, ott a biró nem bánt. -
Nosza a czigányok erre rá állanak,
S a fa tetejében bátran muzsikálnak,
S alant ugy megtánczol a sok ifju s leány,
A szép Katiczának fényes lakadalmán,
Mintha nem is volna a falra függesztve ]
A biró uramnak szigoru végzése,
De im Bordás uram eljő nagy haraggal,
S a helység házánál levő bakterokkal,
26

S a mint látja hogy a czigány hol muzsikál,

Nosza nagy mérgesen a fának neki áll,
Mászna felfelé, hogy maga személyesen,
Egy vagy másik czigányt ott nyakoncsíphessen.
De a fa jó magos, vastag a dereka,
És héjától szakad a biró nadrága,
Hirül viszik ezt a jó szomszéd asszonyok !
A birónénak, ki dühösen neki fog;
S kapja nagy mérgesen a kemény nyujtófát,
Szalad, hogy elveszti mind a két papucsát,
Egyenesen be a korcsma udvarára,
S ráront dühösködő vén bolond urára,
És kezdi döngetni, illyen kiáltással:
Oh te sohonnai! igy gondolsz ruháddal,
Előbb a lányokat csábitgattad ugyé ?
S mert kinevettek, hát most te öreg kópé,
A mulatságukat akarod rontani,
S nem átallod itten ruhádat szaggatni;
Lódulj haza mindjárt? a biróné igy szól,
S a nyujtófa Bordás uram hátán tánczol. -
Most már nem veszi ám tréfának a dolgot,
Bordás uram, hanem esze nélkül futott
Dühös felesége előtt, mig kaczagás
Kisérte a birót, s erős hahotázás,
Utczán le utczán fel kergeté a birót is
A vén felesége, mig nem a házajtót,
 27

A mint majd elérte, éppen vele szembe

Hat fényes lovag tér be a nagy helységbe,
S egyik megállitja a reszkető Bordást,
És nevetve kérdi, hogy ezt a botozást
E vén boszorkánytól miért érdemelte?
Bordás a süvegét mostan leemelte,
És egy szót sem tudott szólni mentségére,
Hanem könyörögve borult le térdére, ~
Mert azon lovag a ki most előtte áll,
Senki más mint maga a nagy Mátyás király.
Inkább bujt volna már Bordás a föld alá,
Midőn Mátyás király ujra megszólitá:
Kelj fel most és kövess rut feleségeddel
A papnak lakához, és ott hiven mond el
Mit vétettél, hogy ily csomó verést kaptál?
Reszketve a biró mostan talpára áll,
S mig a király elöl megy kisérőivel,
Outánnok czammog rút feleségével.
A pap udvarában a mint megérkeztek,
És paripáikról leszálltak, sürögtek
Körülöttök a sok hü cselédek, népek,
S a pap a küszöbre tisztelegve lépett. *
A király e régen szeretett papjának
Kezet nyujta mint jó régi barátjának, a
S rögtön parancsolá, hogy a két panaszost,
Bordást s feleségét hozzák elébe most. *
28
- Mit mondott a két jó házaspár egymásról, ".
Azt nem vehettük ki semmi kronikából; fli
De a király, a nagy igazságos Mátyás, átgs :
Kinek kormányzása volt igazi áldás, sorsa a
Igy szólt: mai naptól megszünt hivatalod, v l
Sőt még e helységből is rögtön takarodj.esti
Olyan biró a ki az ő hivatalát az i
Csak arra használja, hogy kis zsarnokságát nem
Gyakorolja, az nem lehet méltó másra, a
Mint a mint végeztük az illy kicsapásra. a
Könyezve szótalan távozott el Bordás, di
Még jó kedvvel huzta a czigány muzsikás -
A fa tetejében a legszebb nótákat, a leti
És mi befejeztük e historiánkat.

A VÉN JUIÁSZ ÉS SZAMARA,

vagy:

A furcsa menyasszonyi ajándék.

Pista bojtár és a szép kedves Pannika,
A számadó juhász János gazda lánya,
Este ott álltak a háznak kapujában,
Midőn a nyáj bevolt terelve aklában.
 -

S bizony mint aféle szerelmes emberek a

Szokták, mivel egyik sem vala már gyere
Egymással néha tán csókot is váltottak,
Mivel hiába ottan csak nem állhattak.
Midőn a házból az öreg János gazda,
Nagy méreggel kijő, Pannit megragadja,
S belöki mérgesen a háznak ajtaján
Igy szólván hozzá: te haszontalan leány,
Lódulj a dolgodra, neked pedig Pista,
Ki van az esztendőd, pakolj, nesze itt a
Béred, s meg ne lássam arczodat e tájon, a
Mert nem neked való ez az én leányom,
Másnak szántam én azt, nem juhászbojtárnak,
Mivel felesége leszen a kasznárnak.
Elment szegény Pista lecsüggesztett fővel,
De az ablakból néz Panni, s titkos jellel,
Mellyet már értettek tudatja Pistával,
Hogy majd módját ejti az éj beálltával -
A találkozásnak, s ott majd elvégezik
A haditanácsban, hogy miképen kezdik
Meg a csatát, melyet viendenek ketten
A megátalkodott János gazda ellen.
Mert a rimánkodás nála már nem használt,
Mivel ő mindennek kőszivvel ellent állt.
A kasznár uram meg egy iszákos baka,
Strázsamesterből lett ur, nem is Pannika
Kezére vágyott ugy mint a szép vagyonra,
A melly maradni fog János leányára, a
S elbóditá fejét az öreg juhásznak,
Ama sok mesével mi a vén bakáknak az

Könyvből, mihez még egy jó darabot ragaszt,

Csupa barátságból minden vén katona, - a
S van abba oly sok név, Velencze, Pádova,
Itália, Lipcse, Operenczjás tenger, ne z
Elmondani mind azt nem tudja más ember. b
Kasznár uram a vén Szomjasi ily módon
Lefoglalta Jánost, sőt mivel egy ódon - -
a
 31

Várnak romjais volt azon a vidéken,

És János gazdának négyszemközt oly szépen,
Eltudta mondani Szomjasi milly roppant
Kincset tud ő ottan rejtve mélyen alant -
A vár romjai közt; s ha neki od'adja
Pannit, azt a kincset ő mind megkaphatja. .
Nem volt olly embere több János gazdának, a
Mint ő, kit nevezett már kedves fiának, a
Igy ketten már azt is kicsinálták szépen, a
Mit vesznek a várból kiásatott kincsen. :
Szomjasi palotát akart épiteni,
S az alá egy pinczét kőből készittetni, ,
S tele rakni azt jó és finom borokkal,
Hogy ott borozhasson a jó barátokkal; -
Pannika pediglen süssön jó pogácsát,
Túros lepényt, és más ilyen borkorcsolját, ,
S aztán félre tesznek gondot, bút bánatot,
Vigalomban töltik igy az egész napot. :
Eb legyen kasznár és számadó, juhássza |
Az uraságnak, biz egyik sem hajhássza
A kegyelmét, hanem magok lesznek urak,
És több efféléket s egyebeket mondtak.
Ezalatt Pista és Panni összejöttek a
Titokban, mikor csak reá szert tehettek,
Egyiknek sem jutott semmi az eszébe, a
Csak sirni tudtak ők, s egymás szerelmébe a
32
Bizni, és adták is egymásnak szavokat,
Hogy ha nem birhatnák rávenni atyjokat
Engedésre, akkor megszöknek a házból,
S messze vándorolnak el ezen faluból.
Kértek rimánkodtak, nem használt az semmit
János gazd' uramnál, nem hallott ő semmit,
És Panninak végre parancsba kiadta,
Hogy a kasznár urat másnapon fogadja
Szivesen, mivel az megkérte a kezét,
És elszalasztani ilyen nagy szerencsét
Nem lehet. Panni sirt, törte a kezeit,
De a kemény apa nem látta könyeit;
Hanem elment, mivel már elhatározták, a
Szomjasival, hogy a kincset mind elhozzák,
Nosza futott Panni hirt adni Pistának,
Hogy milyen szándéka van édes apjának;
És hogy a házhoz jön a kasznár holnapra,
Tehát ők még ma elmenjenek az útra.
A mi holmicskája volt tehát Panninak,
Azt mind összeszedte s átadta Pistának,
És elhatározták hogy majd éjféltájba
Találkoznak ottan a váromladékba,
S onnan tovább mennek, neki a világnak,
Hiszen élelemre ők is csak találnak.
János gazda pedig mentem megérkezett
A korcsmába, hol már Szomjasi étkezett,
 33

És nagyokat ivott annak kontójára, a

Hogy a roppant kincset már ma éjszakára
A zsebökbe teszik. – Nosza János gazda,
Szinte jó kedvéből párjával hordattalanban
A palaczkot, hiszen már holnap ur lészen,
És veje Szomjasi egy palotát vészen.
Tizenegy felé járt az idő, mikoron
Szomjasi és János fogja egymást karon,
És kitántorognak a korcsma ajtaján,
Segitve igy egymás mindennapi baján ;
S nagy bölcsen magokkal ásót, kapát visznek,
Egy kis tolvajlámpást, s egy zsákot a kincsnek.
Mennek mendegélnek egymást bátoritva,
A vár romja felé erősen szoritva
Egymásnak a karját, hogy el ne bukjanak,
Mert mindketten nagyon ittasok valának; "
Az éj csillagos volt ugyan, és a holdnak a se
Csak kis szarva látszott messze le nyugotnak,
S az is lassankint a hegyek háta megett,
Mint egy elalvó mécs csendben elenyészett.
Midön a két ittas kincskereső oda
Megérkezett a rom közzé tántorogva.
Panni pedig otthon atyja vén szamarát,
Mellyel a nyáj után járt, legkedvesb lovát,
Felpakolván szépen a szükségesekkel
Indult ki a házból félő lépésekkel.
6-dik sz. 3
34

S szinte a roma felé sietett reszketve,

Hol Pistája várta őt e mai estve;
S ottan megérkezve borult karjaiba
Kedvesének, ki öt örömmel fogadta.
Azután terhét a szamárnak levették,
S a romok közt őtet legelni engedték.
Ugy beszélgetének a közeljövőről,
És az ezutáni létről s teendõröl.
János gazda pedig a hős kasznár urral
Voltak elfoglalva roppant kincsásással.
Már vagy két ölnyire a földbe leástak,
Midőn egy roppant vasajtóra találtak,
Nosza rajta, itt van a kincs már ehrejtve,
Csak az ajtó legyen hamar kifeszitve.
Neki állnak tehát két kézzel s döngetik,
De az erős ajtót még be nem törhetik.
Egyszerre azonban egyik redves fele
A nyomásnak végre csakugyan engede;
Beszakadt s a kasznár hanyatt homlok esett
A nyiláson be, s ugy eltünt és elveszett,
Hogy János gazda kün bár mint hallgatódzott,
Semmi neszt, kiáltást, s zörgést nem hallhatott;
De a kiváncsiság és a kincsszomj üzte,
Azért a kis lámpát az ásóra tüzte,
És bevilágitván az ajtó nyiláson,
Nem lát egyebet, mint koporsót egymáson;
 35

Megijed, kiabál vitéz Szomjasira,

De az nem szólhat már, és kiáltásira
Nem felelhet vissza, semmit sem szól, mivel
A kripta alján van összezuzott fejjel.
János gazdának a kiáltozására
Vén szamara épen legelészvén arra,
Hegyezi a fülét, s oda megy gazdája
Szavát megismervén, hol a gödör szája
Kezdődött, a melyet hánytak a kincsásók.
János gazda hallja hogy valami czammog
A gödör felé, s amint az éjben látja
A szamárfülét, hát magát elkiáltja:
Jaj az ördög itt van! Oh mit kivánsz tőlem,
Mindent meg adok, csak oh ne vigy el engem;
Ha már Szomjasit, a kasznárt el is vitted,
Legyen én irántam hát könyörületed;
O csábitott engem a kincskeresésre,
Ö tehát érdemes csak a büntetésre.
A szamár nem felel, csak fülét hegyezi,
És János gazda még mind egyre kérleli,
Ö a gödörben lenn a szamár pedig fenn,
Igy állnak sokáig gazda s szamár ketten;
Midőn Pista aneszt észreveszi s figyel,
S honnan a kiáltás jő hát oda megy el ;
Megdöbbenve áll meg midőn a hangjáról
Felismeri Jánost, mert a kincsásáról,
3
36

Semmit sem tudott, hát a gödörhez futva,

S annak fenekére egy ugrással jutva
Kiált:: János gazda! mit csinál itt kelmed,
De már ezen hangtól János nem ijed meg,
Mert megismeri most az elüzött Pistát,
És egészen visszanyerve józanságát,
Elmondja nékie mi történt itt vele,
S hogy esett Szomjasi a kriptába bele.
Pista is elmondá hogy Pannival ketten,
Megszökvén voltak ők a romok közt itten;
S a mit ördögnek néz ott fenn az a szamár,
Szégyenli a dolgot János gazda, de már
Nem tehet egyebet, minthogy a gödörből
Kimászva Pistával, illy veszedelemtől
Megőrizze magát, Pistának od” adta
Leányát, és rögtön fiának vallotta,
És azt a kincset mit itten ásott vala,
Jegy ajándékul a leányának adta.
Másnap több emberrel e helyre kijöttek,
S a kripta nyiláshoz egy lajtorját tettek,
S a szerencsétlenül járt kasznárt kivették,
És zúzott tetemét szépen eltemették,
De kincsről szó sem volt, mert lent az üregben
Csak koporsók voltak felállitva rendben.
Azonban Pista és Panni nem gondoltak
A füstbe ment kincscsel, lakodalmat csaptak;
 37

És boldogul éltek sok számos esztendőt,

Békés egyességben várván a jövendőt.
János gazda pedig szentül felfogadta,
Hogy kincset keresni nem megyen sehova.

AZ ELVESZETT GYERMEKEK,
vagy:

Anyai szeretet és hős bátorság.

„Ébredj fel, oh Uram! az ellenség itt van,
Lóháton és gyalogfegyveresen rohan
Az erdőből ki, s a vár körül lesz véve
Tüstént, és jutand az ellenség kezére!“ –
Mondá az elsáppadt toronyőr urának,
Lendva várában a büszke gróf Bánfy-nak.
Ki rettenve ébredt föl csendes álmából, a
S nézett ki várának nyitott ablakából.
– „Hah! a vad Gyulafy jő ottan hadával,
Házam ellensége, ádáz csordájával;
Studván, hogy Mátyásnak küldvén hadnépemet,
Elakarja venni ez ősi fészkemet
Régi bosszujából. Siess hű cselédem,
Nyergeld fel paripám, sebes harczi ménem,
 :

|
|
:: SV
----------------------------------

Hogy bejárhassam a vidéket hirtelen,

s szomszédaimnak várából sebessen
Hozzak segitséget.“ – S gróf Bánfy felveti
Magát a nyeregbe, s titkos uton megy ki
Várából, ügyesen kerülve Gyulafy
Harczi népét, lovát az éjben kergeti
Általa jól ismert utakon nejéhez
Margit-hoz, ki éppen egyik testvéréhez
A szomszéd Somlyóra ment látogatóba
Reggel még, s amint a gróf lóhalálába
Megérkezett Somlyón, s a grófnénak mondja,
Mi történik Lendván, az anya sáppadva
 39

Kérdi gyermekeit, két szép fiacskáját,

Jánost és Jakabot, legdrágább vagyonát.
Bánfy megdöbbenve és sohajtva mondja:
Hogy eddig talán az ellen hatalmába!
Felsikolt a grófné: „oh kegyetlen apa!
Gyemekeid hogyan hagytad ott prédára?
Átok rád, ha őket tán sérelem érte,
S a vad Gyulafy a várat felégette.
Oh inkább vagyonom, éltem feláldoznám,
De kedves gyermekim ugy el mégsem hagynám;
És, mert im az apa feláldozta őket,
Hogy életét mentse: az anya hát őket
Megszabaditandja, bárha életével
Kell is megváltani, vagy szíve vérével.“
A gróf szégyenülve és keserérzéssel
Nézett maga elé, mig hű cselédjével
Margit grófné még az éjjel eltávozott,
Mig Bánfy egy várból másikhoz száguldott.
Midőn a grófné Lendvához megérkezett,
Annak kapujában talpig fegyverkezett
Gyulafy zsoldos vad rablói tanyáztak,
Mig többi társaik belül tivornyáztak;
S a fogoly gyermekek a vár ablakából
Nem tudtak szólani a sok zokogástól;
Hanem kis kezökkel intének anyjoknak,
És feléje vágyva sürü csókot hánytak;
40

– Jöszte! jösztel kedves, szerelmetes anyánk!

Jöszte! jöszte! áldó kezeidet tedd ránk.
Bánfyné felnézett, mintha azt mondaná,
És e kérelemre szóval felelne rá:
Megyek, megyek! kedves siró gyermekeim!
Indult a kapuhoz fel, de az előtt im
A Gyulafy zsoldos durva katonája
Dühös ábrázattal azt kiáltja rája:
„Vissza a kaputól!“ – Megáll a szép grófné,
S méltóságteljesen az őrnek felelé:
„Ez a vár az enyim! bocsáss be engemet,
Hogy láthassam siró két kis gyermekemet,
És Gyulafy urral sürgős a beszédem,
Hol van ő? a kaput nyisd fel hát előttem.*
Gyulafy e szókat hallotta belülről,
S felnyitván a kaput, kilép, s vad képirõl
A gunynak nyilai érik a szép grófnét,
Midőn, mint oroszlán, rázza rőt sörényét,
Melléig leérő veres nagy szakállát,
Melly bozontosan elfedezi az állát.
Csunya pupos háta, mint mikor a macska
Haragszik, égfelé vala kunkorodva.
És mellén keresztbe vetvén hosszu kezét,
Mérgesen támadja meg a szelid grófnét: • _ _

„Mit akar itt?“ kérdé szegénykét mogorván,

„E vár most az enyém a fegyverek jogán,
 41

S ebbe bé nem léphet asszonyom; azért hát

Tessék tovább menve folytatni az utját.“
„Tartsd azt meg vad rabló, ameddig tarthatod,
Mig ki nem űz férjem, és bitorolhatod * –
Felel Bánfyné – „csak két kis fiucskámat
Add vissza nekem, és vedd érte hálámat.*
„Éppen azt nem adom* mondá rá dühösen
Gyulafy, „ezekért veszem kétszeressen
Meg a váltság diját; azért menjen innen
A grófné, mivel még azt ki sem vethettem
Mennyit kérjek értök, holnap majd elmondom,
Ma a munka után hagyjon hát nyugodnom.“
„Azt végezd férjemmel Gyulafy, csak engedd,
Hogy vigasztalhassam meg két gyermekemet,
Ne légy oly kegyetlen* kér a szép Bánfyné
Olly szivrehatólag, hogy más teljesitné
Kivánságát mindjárt. De a pupos vitéz
Vad tekintettel a szép Bánfynéra néz,
S azt mondá mogorván: „én kegyetlen leszek,
És, gróf asszony! éppen neked nem engedek;
Azért, lépj vissza hát, mert szavam megállom,
És Lendva kapuját neked fel nem nyitom*
Szólt, és hátralépett mord tekintetével,
S a kulcs után akart most nyulni kezével,
Hogy kizárandja a szép grófnét a várból,
És gúnyolni fogja annak ablakából.
42

De a grófné, mint a villám, oly sebessen

A rőt Gyulafyra rohan, és hirtelen
Egyik kezével nagy szakállát megkapja,
Másikkal kebléből tőrét kiragadja,
S mint haragvó angyal bosszu-fegyerével
Tekint Gyulafyra, egész erejével
Anyai szerelme fellobbant lángjának,
A felemelt tőrt szegezve Gyulafynak.
„Egy lépést se mocczanj!“ szól a bátor anya,
„Mert különben leszesz rögtön halál fia,
S ha még élni akarsz, a várba vezess be
Fel egész odáig, a melyik terembe
Gyermekim bezártad rabló! Hát előre;
Mert ne számits cselre, ne számits erőre,
Amint mozdulsz magad, vagy bármely katonád,
Az volt, esküszöm rá, legutolsó órád.“
Megijedt a tőrtől Gyulafy, de jobban
Bánfyné haragos szemétől, s legottan
Mint rák, hátrálva átmegyen az udvaron,
A lépcsőkön fel, s a hosszu folyosókon,
S Bánfyné elötte felemelt tőrével,
És anyai szive lángzó szerelmével,
Erőssen tartva a pupos rőt szakállát,
Mig emigy elérik fiai szobáját.
A zsoldosok pedig neveték urokat,
Midőn látták őtet, hátra mint tapogat
 43
Lábával, hogy kőbe, vagy valami másba
El ne bukjék, mig a szép grófné markába
Zálogkint ott vala szakálla erőssen
A piczinyujjak közt, mint valami présben;
S még ha akarná is, félre sem tudhatta
Forditani fejét, Bánfyné nem hagyta.
És így koczkáztatá a hős anya éltét,
Hogy viszont láthassa elfogott gyermekét;
S elérvén a szobát, hol azok elfogva
Voltak. Gyulafyval ott felfogadtatta,
Lovag parolára, hogy nálok maradhat;
S örüle, hogy ilyen könnyen szabadulhat
Megczibált szakálla a szép kezek közől,
És gyáva kebele a megvillant tőrtől.
Oh! a két fiucska mikép örvendezett,
Midőn anyjokat meglátták, ki könnyezett
Szinte az örömtől; s midőn kebelére
Borultakfiai, mindennel felére
Az ez érzés, a mely szivét általjárta,
S mely szerető karját ölelésre tárta.
S bár megszegte adott lovag-paroláját
Gyulafy, mert alig érezte szakállát
Szabadon, s nem látta a tőrt keble felett
Villogni, máris olly rendeléseket tett,
Hogy Bánfynét vigyék ki vagy szép szerével,
Vagy ha úgy nem lehet, fegyver erejével.
44

De a hős asszony, ki annyi bátorsággal

Utat tört magának, állhatatossággal
Ujra győzött rajta; és midőn Gyulafy
Parancsolta, hogy őt a várból vigyék ki
Erővel, a tör megvillant hős kezében,
Mondván: „ki legelső jövend közelében,
Azt leszurja rögtön.“ A szolgák nem mertek
Közeledni hozzá, kit ők is tiszteltek
Durvaságuk mellett, a hogyan meglátták
Az anyaszeretet hősi bátorságát.
És Bánfyné három nap és három éjjel
Küzdött Gyulafynak vad dühösségével,
Védelmezvén hiven kedves két gyermekét,
Várván türelemmel férje segitségét.
Végre nagy sereggel érkezett meg Bánfy,
Remegett a várba bentszorult Gyulafy;
Mert még álmában sem számitott reája,
Hogy Bánfy ily hamar és sebessen rája
Ut, azért, mikép a gyávák tenni szoktak,
Rögtön rimánkodás és alkuhoz fogtak.
És midőn Bánfynakfelkészült serege,
Hogy az ősi várat rohammal bevegye,
Feltűzték a fehér lobogót azonnal,
S kiszaladtak onnan minden czakumpakkal.
De büntetésül a Bánfy katonái
Gyulafy seregét mindenből foszták ki,
 45

Mit náluk találtak készpénzül prédául,

Lefoglalván mind azt zsoldul és zsákmányul.
Gyulafy pedig e kis villongásával,
Mellyet kezdett vala Bánfy szomszédjával,
S mi akkor nem vala a vár urak között
Ritka dolog, mikor az erősebb győzött.
Azt nyerte, hogy még a késő kor is tudja,
Milyen csuffá tette egykor egy hős anya,
S szakállánál fogva vitte rabul őtet
Lépcsőn fel, lépcsőn le, mint gyáva gyermeket.
Bánfy leborula felesége előtt,
Ki mosolygó arczczal s szivvel emelte őt
Keblére, azután a két szép fiuhoz
Vezetvén, szeliden igy szóla Bánfyhoz:
Itt vagyunk, szeressük ezután is őket,
Isten a magasban áld' meg gyermekinket!
Igy védte Bánfyné az õ két kisfiát,
Anyai szeretet visz véghez illy csudát.
 vagy:

A bajvivás a görög óriással.

- Botond a hős Kalpun egyetlen hős fia,
Árpád s Zoltán alatt hadvezér s dalia,
Pusztaszernél szinte az arany edénybe
Cseppenté a vérét annak emlékére,
Hogy a megválasztott Árpád fejdelemnek,
Kik az országban nem engedelmeskednek,
Ugy ellene talán fegyverre kelnének,
Ugy ontassék vére mint a hét vezérnek
Folyt arany edénybe; s igy lett Pusztaszernek,
Mert a szertartásról neveztetett Szernek –
Nagy terjedt mezeje az által oly hires,
S minden magyar előtt nagyon nevezetes;
Mert ott állt meg Árpád, midőn meghódítá
Ezt a nagy földet, és ottan alakitá
Józan törvényeknek hozatala által
A szent és nagy Magyar hazának azt által.
És midőn hon szerző Árpád atyánk megholt,
Mivel fia Zoltán még gyenge ifju volt,
Arranézve hogy mint Szernél elvégezték
A nemzet kormányát vállaira tegyék.
Rendelték melléje Botondot, és Bules ot
És Lehelt, hogy ezek adjanak tanácsot,
Az ifju Zoltánnak ország dolgaiban,
És segitsék ötet a kormányozásban.
Sok vitéz tettei voltak hős Botondnak,
Többek közt midőn nagy Konstantinápolynak
Falai előtt a magyar hadak álltak,
És a béke felöl ottan alkudoztak.
Lakapén Románnal a görög császárral,
Vivott ottan Botond görög óriással.
A dolog igy történ, azért figyeljenek,
Szivesen elmondom azt kigyelmeteknek:
A mint hát eleink hét vezérek alatt
Ázsiából jöttek, azon országokat,
48

Melyen utjok általvitte meghóditák,

Vagy ha ellent álltak azt mind felprédálták.
Igy Konstantinápoly alá is eljöttek,
De a görögök előttök könyörögtek,
S nagy adót igértek a magyar seregnek,
Ha a város alól békével elmennek.
Volt a görögöknek egy nagy óriássok,
S mert a bátorságban nagy volt satynyulások,
Ezzel akarták ők magokat menteni,
S kiállitották azt becsület védeni
Mindenkor, mert magok elpuhultságokban
Nem vehettek részt a férfias harczokban,
S most is arra birták a hős magyarokat,
Hogy kiméljék harcztól az ő városukat;
Sinkább válasszanak magok közül egyet,
Okis választanak, és ezek az ügyet
Kettős bajvivásban döntsék el, s a ki veszt,
Urául tekintse egy évig a nyertest;
S adózzék emennek száz zacskó aranyat,
S adjanak öt ezer főből álló hadat.
A magyarok ebbe is bele-egyeztek,
Minek a görögök nagyon is örültek,
Mert biztak Szávában, a nagy óriásban,
Hogy legyőzi majd a magyart a vívásban.
Mi van reá bizva, meg mondák Szávának,
S ő még haragudott hogy tartják gyávának,
 49,

És csak egy magyarral akarják, hogy vívjon, -

Mikor ő egyszerre kettővel is nagyon

Hamar készen lesz, hát azért kihirdette,
Hogy kettővel fog kiállani egyszerre , , ,
S egyre csufolódott, hogy majd megmutatja,
A két magyart össze miképen apritja.
Azonban Botond azt magára vállalta,
Hogy a csúfolodó óriást levágja,
És napot tűzött ki a nagy bajvivásra,
És az azt követő vidám áldomásra.
Hogy pedig a dolog valami sokára
Ne huzódjék, azt a következő napra
Határozta Botond. – Másnap alig tünt fel
Biborszin felhõben a kellemes reggel,
Midőn Konstantinápoly ércz kapujánál
A rettenhetetlen Botond már készen áll.
Még a városiak ágyokban nyugodtak,
És mélyen aludva szépeket álmodtak,
Midőn egy iszonyu dördülésre, mint ha
Az ég és a föld már mind össze szakadna,
Felrezzent az egész nagy város népsége,
S az utczára futott rémes ijedtsége,
Okát megtudandó, majd félig meztelen,
Ugy a mint az ágyból kiugrott hirtelen.
Agg szüzek feledék, hogy még álhajokat
Fel nem kölék, és bé nem rakták fogukat;
6-dik sz. 4
50

Ugy futottak ki, még a görög férfiak,

Öltönyök s köpenyök helyett valami csak
A kezökbe akadt, példának okáért:
Egyik nyult nejének háló ruhájáért,
Másik nadrág helyett csak a csizmát huzta
A lábára, mig a harmadik csak puszta
Hálóingbe futott ki a kapujába,
S kapaszkodott bele futó szomszédjába,
Megtudandó töle mi baj van, mi veszély
Környezi a várost, milly vihar, forgószél
Döngeté meg a nagy érczkaput ott kivül,
Midőn mindnyájának azt hozák meg hirül,
Hogy Botond a magyar vezér a kapunál,
Rettentő bárdjával fenyegetőzve áll,
Sö ütött a bárddal olyat a kapura,
Hogy ezen dördülő rettenetes hangra
Tán még a halottak is mind felébredtek.
Ekkor a görögök kissé megszeppentek,
S nagyon féltették a becsületet mentő
Óriást, hogy bizony ez nem jót jelentő
És Botond a kapun oly nagy lyukat ütött
Hogy azon egy kapuőr fegyverben kijött,
Mivel még felnyitva nem volt, de ijedten
Vissza futott, a mint ott egész fegyverben
Meglátta Botondot; ki már az óriást :
Várta, hogy megkezdje vele a bajvivást. *
 Az érczkapu végre megnyilt nagy csendesen,
S azon a görögök léptek ki rendetlen,
Sietvén bámulni az érczkaru vezért,
Ki egy maga két oly óriással felért
Mint Száva, ki bizván teste nagyságába
Volt oly dicsekedő, rátartó és kába,
Hogy megharagitá a derék Botondot,
Ki szegény fejének adott elég gondot.
De már visszalépni nem lehetett többé,
Mert ezt a nemzeti becsület igénylé;
Tehát Száva is jött fényes kisérettel,
Megmérte Botondot mérges tekintettel,
És rátartó dölyffel mosolygott eléje,
De belül remegett az óriás szive,
Midőn látta hogy a magyar nem ijed meg,
Hanem bátran fejtől lábáig méri meg,
S igy szól hozzá: ime ládd én Botond vagyok
És talán legkisebb a többi magyarok
Között testalkatra, – de te végy magadhoz
Még vagy két görögöt, kik a bajviváshoz
Értenek, hogy egyik kimenő lelkedre
Ügyeljen, s a másik eldülő testedre,
Mert minden bizonnyal adózói lesztek,
Lakapénnal együtt a magyar nemzetnek.
Hülledezett erre a sok görög, mivel
Épen Lakapén jött száz testőreivel,4
Hogy ő is tanuja legyen a vivásnak,
És biztatója a görög óriásnak.
Most a város előtt egy kies berekben,
Fövénnyel behintett jó nagy tágas téren
Megállott Lakapén egész népségével, s
És kört formáltatott ott a testőrséggel.
Eljöttek a magyar hadsereg vezéri
Mind, és Árpád derék harczverő vitézi, -
S ők is kört formáltak tanui Botondnak,
És bizonyságai ezen bajvivásnak.
Most kiállottak a két bajvivó felek,
Botond könnyű lovon, Száva mint rengeteg,
Hústorony testéhez mért nagy erös lovon,
Mely mint egy érczszobor állott a homokon,
S rengett alatta a föld ha egyet mozdult,
S mint valami fúvó orrlyukain ugy fujt.
Száva egész vasban iszonyu paizssal, e
S háromöles hosszu vas harczi dárdával,
Még Botond jó széles damaskusi karddal
Volt felfegyverkezve, és nagy harczi bárddal,
Mellyel az érczkaput reggel beütötte, se
S a városi népet ugy megijesztette. -
Paizsa sem volt nagy, hanem jó aczéllal
Volt kiverve, s rajta babérkoszoruval -
Koronázott sas volt kifaragva szépen
Aranyból, kiterjedt szárnyakkal röptében. -

-
 53
Most mint két zivatar haragos villáma
Hogy ha belékap az égnek kárpitjába,
Dördülve omlik szét a remegő földön,
Osszecsap a két baj-vivó, a nép özön
Néma ajkán egy hang, egy szó sem hallatszik,
Csak a kard és kopja csattogva villámlik,
S mig Száva ügyetlen kanyarulásival
Késik, siet Botond erős csapásival
Az óriás karját ugy kifárasztani,
Hogy az kénytelen a kopját hajitani
A fövényre, s karddal védelmezi magát,
Ugrásra késztettve iszonyu nagy lovát,
De Botond hogy észrevette Száva cselét,
Hirtelen megkapva harczibárdja nyelét,
Átszökik sebesen a másik oldalra,
Felemeli bárdját, s Száva sisakjára
Olly iszonyut legyint, hogy az mind fejestől
Elválik a lóról lehanyatló testről.
Éljent dörögnek a magyar hadvezérek,
Szótlan távoznak el a görög vezérek,
S Lakapén elküldi az adót legottan
Árpád táborába száz tele zacskóban;
Csak hogy meneküljön szép szerével ettől,
A bajvivásban is hős magyar nemzettől.
E naptól Botondnak nem is volt más neve,
És a görögöknél is mindenki ugy nevezte,
54

Mint az érczkaru, nagy bárdu Botond vezér,

Ki két óriásnál egy maga többet ér.
Igy lett vége ezen kettős bajvívásnak,
De az emlékére tartott áldomásnak
Hire sokáig élt a magyar táborban,
Mert megosztoztak a száz zsacskó aranyban.
Az ügyesség gyakran többet ér erőnél,
S a való bátorság üres kérkedésnél,
Látjuk e regéböl, mellyt im befejeztünk,
És míg mást kezdenénk addig Isten velünk.
-

vagy :

A vén asszony az ördögöt is meg

ijeszti.
Egyszer nem jól fűtött valami nagy urnak
Ustje alá egyik szolgája pokolnak
Csap; miért Luczifer ugy megharagudott,
Hogy magánál mindjárt nagy tanácsot tartott,
És Csapot azért a roppant hanyagságért,
S csaknem főben járó nagy mulasztásaért
Arra itélte, hogy rögtön takarodjon
A pokolból, és tiz évig hadd maradjon
Számkivetésben, fent ott a hideg földön;
S hogy ott is e roppant vétkeért bünhödjön,
*k |
1v

SM |

Mint férj legyen kötve csunya vén asszonyhoz,

Ki egész nap zsémbel, veszekszik és csapdos.
És ha tiz év előtt vissza merne jönni,
A nyakát ő maga fogja kitekerni
A poklok fejdelme; és e szententziát
Kihirdeték, és hogy vehessenek példát
A többi ördögök: a pokol kapuja
Fölibe szurokkal ki vala ragasztva.
Csap tehát kezébe kapta vándorbotját,
De hogy merre vette a pokolból utját,
Nem mondja a rege; hanem, mint gyanitjuk,
– Ám egész biztosan azt mégsem állítjuk: –
56

Valami nagy város közepébe szállott,

S ott öltött magára emberi alakot.
Hát meg kell valóban nősülnöm e földön?!
Igy töprenkedett Csap magában, és rögtön
Az is eszébe jött, hogy egy garas sintsen
A zsebében, s olyan kérőt nem szivesen
Fogadnak, ki szegény, tehát mit csináljon?
A fényt, a pompát, azt szereti az asszony.
Háboruba menjen? ott lehet szerezni,
És mint a vadállat lopni, ragadozni.
Az emberiség, mely vagy hatezer éve
Hogy a földön él, és egymásnak testvére;
Azért csalják, lopják, szurják és vagdalják
Egymást háboruban, s halomra gyilkolják,
És a ki legtöbbet pusztít el, azt mondják
A legderekabbnak, s rettegve imádják. –
Azért hát előre! háboruba megyek,
Hogy egykis pénzmagra emigy majd szert tegyek,
S játszom az ördögöt szünetlen, végtelen,
Nevem eltagadni ottan szükségtelen.
És Csap, lévén éppen akkor nagy háboru,
Beállt katonának, és olyan iszonyu
Vitéz lett belőle, hogy ritkitá párját
Az öldöklésben és rablásban, bár mássát
Gyakran feltalálta; elég az hozzája,
A háboru után tele volt zsacskója.
 Szeretett volna szép feleséget venni,
De fiatal leány nem fog hozzá menni. *
Olyan csunya volt, hogy az egész városban
Nevetség tárgyává leve ő valóban.
Lólábát a csizma csak alig fedezte, *****
S hosszu görbe orra nagy ereszt képezet A
Nagy szája fölött, és veres durva haja,
S lókötő zsiványhoz illendő orczája |
Bizony egyik csinos lánynak sem tetszhetett,
Azért feleségül hát egy vén asszonyt vett.
Sári-nak hitták a Csap oldalbordáját,
Ki a kaszárnyákban tölté ifjuságát,
S mint markotányosné, vagy hat háboruban
Kiszolgált, de vala pénz a ládájában.
No, gondolta Csap most végre valahára
Van feleség, s ő majd az urak módjára |
Dinom-dánomban él, nem gondol semmivel,
És a napot tölti szépen henyéléssel.
A mint Csap uram hát a korcsmába méne,
Az ajtóba állott, kezét csipőjére
Rakván, igy mordult rá szeretett férjére: -
No hisz csak ilyen férj kelletett még nekem,
Ki az egész napot tölti henyélésben;
Mégysz mindjárt a házba vissza te gazember,
Még biz azt gondolja a rút pernahajder,
58

Hogy én szolgáljam őt; lódulj fát apritni,

S a konyhába tüstént fát, vizet hordani.
Mit? szólt Csap, én, vitéz kiszolgált katona,
Én legyek szolgáló, s hetes, mit mondana
A világ, a mellynek kötelességében
Áll, hogy élhessek meg csendes békességben,
Minden lehetővel ellátni engemet,
És kedvessé tenni az én életemet.
Jól van, felelt Sári, – s rögtön a konyhában
Eloltá a tüzet – bizzál a világban,
Hadd hordjon neked a szádba hát kenyeret;
Eredj, lódulj tehát, hon nem kapsz ebédet.
De a harmadik nap már ki nem állhatá
Csap a dicsőséget, Sárit csak nógatá,
Hogy főzzön valamit, vágja már a fát is,
És a kutról hordõ szivessen vizet is.
Most azért sem kell, mond Sári, csak tevárjad
Te hires vitéz az ebédet, itt szájad
Az én asztalomnál nem fogod koptatni,
Lódulj. – De Csap uram nem tudta szoktatni
Koplaláshoz gyomrát, és nagy méregbe jött,
Kedves Sárájának hátára jót ütött.
No, nem kellett egyébb, Sári kapja magát,
A fejéhez vágja legnagyobb fazekát,
S ugy elpántolja ott szeretett jó férjét,
Hogy az elfelejti szörnyü vitézségét,
 59

S kért és rimánkodott, sőt azt is megmondta

Ijedtében, hogy ő a pokol szolgája,
S kinyujtá lángnyelvét, hogy Sára meglássa,
És ugy ijedtében őtet elbocsássa.
Nosza nem is kellett Sárának most egyébb,
A fazékszedő bot, a dézsa, más egyébb,
Ugy eltánczolt Csapnak vitézi homlokán,
Hogy tőle véres folt maradt képén s orrán;
És elkezdett futni, mint az eszeveszett,
S örült, hogy Sáritól megmenekülhetett.
Fáradtan, megverten, és egy garas nélkül
Érkezett éjfélkor egy városban, s ott ül
Szomoruan egyik szegletkövön, s nézi,
Mellyik vendéglőbe volna jó betérni.
Egyszerre valami varázsszózatot hall,
Figyel, s éppen szemben az utcza-sarokkal, a
A hol ült, egy férfi bővös mécs-világnál
A szobában bűvkör közepén áll,
S az ördögöt hívja egy nagy poros könyvből.
No lám – mondja Csap – van hivatal, s örömtől
Sugárzó szemekkel, darázszsá változva
Berepül a tudós nyitott ablakába.
De, hogy azt majd nagyon el ne rémithesse,
Magára ujolag ember formát véve
Megáll a férfiu előtt, és azt mondja:
„Itt vagyok, mért hivtál emberi alakba?
60

„Nagyon jó, hogy jöttél” szól amaz, én vagyok

Érvági vén doktor, érdemeim nagyok;
Sim a minapában jött ide valami
Ifju labancz doktor, neve Pilu lá si;
S ez mind elhalászta a betegeimet,
És tönkre tevé az én mesterségemet,
S most nincsen kenyerem; hát azért hiválak,
Hogy lelkemre veled üzletet csináljak;
Hordj hát annyi pénzt, a melyből megélhessek,
Ha nem irok is már többé reczepteket.“
Jaj Uram! szólt Csap, én szegényördög vagyok,
Hanem azért neked mégis egyet mondok:
Én majd gazdag nőkbe s férfiakba búvok,
S ha a másik doktort elhivják, hát fogok
Módot találni, hogy a betegnek kezét
Ugy vezessem, mikép az a doktor fejét
Jól összetépázza, s ő majd nem segithet;
Te pedig majd eljössz, s mondván titkos beszédet,
Ott hagyom beteged rögtön, s igy majd adnak
Gazdag bért, és ujra lesz pénzed magadnak.
Ezért azt kivánom, kereseted felét
Oszd meg velem; mivel már a te lelkedért
Nem sokat adnak már ott lent a pokolba.
Beleegyezel-e tehát ez alkuba?
Bele biz én – szóla Érvági – s legottan
Megmutatja Csapnak, melyik palótában
 61

Lakik gazdag ember. Nosza Csap sem késik,

Hanem siet, s ottan addig sürgölődik,
Mig egy negyven éves asszonyságra talál,
S annak a testébe kényelemmel beszáll.
A menyecske dühös lesz, szidja a férjét,
Szörnyen káromkodik, pofozza cselédjét,
Osszevissza hadar minden badarságot,
Hánykolódik sir-rí, és más bohóságot
Csinál. Fut a cseléd az ifju doktorért;
De az, a mint a nő betegágyához ért,
Az asszony megkapja a két fülét, s rázza,
Hogy a doktort már a nehézség is rázza,
Szidja és pofozza, rugdossa lábábal,
Mig az elsáppadva fut tudományával - - -

Le a lépcsőkön, és átkozza a házat,

A hol tudományát érte illy gyalázat. -
Most egy másik cseléd Érvágiért fut el,
S az jő sebbel lobbal, s egyetlen beszéddel -
,
Meggyógyítja a felháborodott asszonyt,
Mert fekete bogár képébe kiosont
Csap az asszony száján, s ez egészséges lett,
És Érváginak sok aranyat fizetett, |
Azon megosztoztak szép testvériesen;
De midőn Érvági látta, hogy hisz ezen
Mesterségből sok pénz jő be, Csap uramnak
Nem adta egészen ki a jutalomnak
62

Felét, hanem szépen zsebre rakosgatta, és

S az ördögnek csak ugy hébe-hóba adta - mert
A mit akart; miért ez megharagudott, s
S vele egy délután szépen összekapott. -
S fenyegette, hogy majd kijátsza, meglássa, *
Ha még jövendöben részét ki nem adja. ön
Történt, hogy egyszer egy igen gazdag urban
Ült Csap, gyötörvén azt éjjel iszonyuan, s
S a mint Érvági a szokott módon eljött, -
Csap belülről semmi szép szóra ki nem jött, s
Hanem követelte Érvágitól azt a
Sommát is egészen, amivel megcsalta. -
Itt felsült Érvági, de gondolta, várj csak a
Te ostoba ördög mindjárt elriasztlak.
Kifut, s felöltözik tüstént vén asszonynak,
És azt mondja az ott álló szobalánynak:
Hogy csak fusson be, és mondja a szobában,
Mikép egy vén asszony a konyhaajtóban
Iszonyun lármázik, s keresi a férjét,
Ki elszökött tőle, de már a rejtekét
Feltalálta, mert az itt a házban vagyon;
Azért hát bocsássák be, hogy üsse agyon.
A szobalány bemegy, s mondja ott fenszóval,
Mit a doktor mondott, ki nagy káromlással,
Mint vén asszony beront a fazékszedővel. -
Nosza megijed most Csap, s egész erõvel -
 63

Igyekszik kifelé; mert azt gondolta már,

Hogy ha itt reája vén neje Sári vár,
Nem jó dolga lészen; hát bogár képében
Kiramlik, s mivel a szobában éppen
Nyitva volt egy ablak, azon kiosonva
Hátra sem tekintve repült a pokolba.
Az ur egészséges lett, s doktor Érvági,
Kinek Csap elmondta, felesége Sári
Milly iszonyu asszony: így szedte képébe
Rá az ördögöt is, s dugta a zsebébe
Egyedül a sok díjt, s Csap csak azon örült,
Hogy Sára asszonynak kezébe nem került,
s minden vénasszonyra, ki pokolba megyen
Ugyel azóta, hogy tüze mindég égjen.

A MARKAZI VÁR,
vagy:

A hős hét magyar leány.

Heves vármegyében a Mátra aljában,
Sürü bükk erdőknek sötét homályában,
Hol Visonta és Saár tűz borától buzdul
Az érzelem, és a magyar sziv lángra gyul,
Állt egy kopár hegynek kellő tetejében,
A markazi vár nagy pompában fényében.
Most csak puszta rom és vércsék s denevérek
Lakják a termeket, melyben hadvezérek
Tanácskoztak hajdan a véres csatákról,
És ékes lobogó lengett le tornyáról.
Hajdanában e vár a Saári apátság
-

Virágzó korában vala sok uraság

Gyülhelye, midőn azt Kőteleky birta,
|
Egy hatalmas, gazdag, nemes ur, kiirta
Ez sok ellenséget a véres csatákban, a
S öregségére itt markazi várában,

–
 65

Nyugodt életet élt családja körében,

A boldog házasság üditő ölében,
Hét szép leánya volt, de fia még egy sem,
És már nem is hitte, hogy az is lehessen.
No de azért ő nem zugolódott mint más,
És vigan éldelte napjait, s az ős ház
Zengett a muzsika és vig dallamoktól
S a jó és magyaros nagy áldomásoktól.
Legnagyobbik lánya vala a szép Kriska,
A második Trézsi, harmadik Mariska,
Negyedik Borbála, ötödik Jolánka,
A hatodik Márta, hetedik Etelka.
Mindenik egy évvel vala a másiknál
Fiatalabb, és az égi angyaloknál
Találhatunk talán gyönyörűbb arczokat.
És a ki meglátta e szép leányokat,
Virágzó korukban sugárzó szemekkel,
Igéző és karcsu gyönyörü termettel
Csodálta bámulta azt a nagy szépséget,
Mellyet ajándékul adott a természet,
E szép leányoknak ritka jó kedvéből,
Egy mennyország fénylett mindenik szeméből.
Kőteleky roppant gazdag ember vala,
Heves megyében olyan uradalma -
Nem volt senkinek sem, a milyen
:
-
66

Azért nem fájt feje ki légyen a veje,

Mert lányainak már valának kérőik,
S hogy külön ne tartsák meg a mennyegzőik,
Elhatározták, hogy az egy napon legyen,
És Markaz várában az hogy véghez menjen.
A szép Kriskát kérte Szirmay Boldizsár,
Trézsit pedig a hős Károlyi Aladár,
Mariskát Jenő fy, Borbálát Bogáthy,
Jolánkát Barkóczy, Mártát pedig Csáky,
Etelkát Kalázy mind derék ifiak
Gazdag földesurak, és hires hadfiak.
Eljött a lakzira kitűzött vasárnap,
Már az oltár előtt állt az eskető pap,
És Markaz, Visontha, Saár sőt Gyöngyös népe,
Meg a vőlegények fegyverzett had népe
Ellepték a várnak udvarát, tornáczát,
Külső sánczait és jó téres templomát.
A hét pár is megjött fényes nászruhában,
Oröm könyűt sirtak a szülők magokban,
Midőn mint a villám, melly haragos égből
Lesujt, s fényes nappalt csinál a bus éjből,
Hogy az emberiség megdöbben reája,
Oly rémitőn hallszik a tatár lármája.
Jön a tatár! ordit a rémült népesség,
Mindenik arczában a félelem, kétség.
 67

És szét van robbantva a fényes nász sereg,

Mindenki fegyverhez nyul, és már tekereg
Égfelé a gyujtott falvak füstje lángja,
S félrekondul minden falunak harangja,
És a hét vőlegény lovára felpattan,
Siró mátkáiktól bucsut véve gyorsan,
S indulnak csatába a vad tatár ellen,
Ki az országot igy ellepte hirtelen.
A hét menyasszony még oltár előtt térdel,
És buzgó imában az égbe törnek fel,
A násznép ajkáról az ájtatos hangok,
Mig veresre festik az eget a lángok,
És Markaz körül van véve tatárokkal,
Kik döngetik már a kapukat kosokkal.
De a várbeliek sem késnek sokáig,
Hordják a köveket és hegyes nyilaik,
Mellyeken méreg van, a tatár sorokban
Iszonyu pusztitást visznek végbe, s bátran
Viaskodva végre visszaverik őket,
A várfalak ellen hiába küzdőket.

A tatár sereg most mintha megpihenni

Akarna, le kezd a völgyekbe széledni,
Látják már a várból, hogy sátrakat vernek,
És a zöld vetésre széjjel lehevernek,
Hol nem éri őket a várbelieknek
5
68
Mérges nyila, és a hajitógépeknek
Ereje is elvész. De látják egyszersmind,
Hogy a körülfekvő helységek égnek minő,
És több tatár csorda vonul az elsõkhez,
Nincs reménység sok a véres győzelemhez.
Hát a hét vőlegény mit csinált, hová lett,
Küzdtek a tatárral addig mig lehetett,
És most a sötét éj érkezését várják,
Hogy azt akkor ujra majdan megrohanják.
A derék Kötelky a vár védelmére
Megtesz mindent, oh de nincsen több vezére,
Mint egy kapitánya és meg egy hadnagya,
Pedig több kellene; látja hét leánya
Hogy tusakodik most az atya magába,
Egy gondolat villan mind a hét agyába,
Hirtelen rohannak fel a fegyvertárba,
S ott lesimul rólok, fátyol és a párta,
S mind a hét vaspánczélt, fegyvert vesz kezébe,
S ugy áll a bámuló hős atya elébe.
A nagyobbik pedig szól: Atyám! mi legyünk
Tétlenségben, midőn derék vőlegényünk.
Mindenik érettünk ontja mostan vérét, . : : -
Mi is elbirjuk hős atyáink fegyverét,
És veszélyben van az egész magyar haza, -
*:
 69

Hogy kardot ne kössön a hon védelmére,

Mellynek a tatár tör drága életére.
Fel azért jó atyánk! vezényelj csatára,
Rohanjunk erővel a nyugvó tatárra,
Majd hü vőlegényink egyesülnek velünk,
És ugy biztositva leend győzedelmünk.
Az atya mind sorba csókolja leányit,
S nem tartóztathatja vissza már könyüit,
Mellyek örömében arczáról lefolynak,
Mert ha illy leányi vannak a hazának,
Akkor nem félhet az semmi ellenségtől,
És annak sujtoló ádáz fegyverétől.
Az éj sötét leple azalatt leborult
Az álmodó földre, vele álom vonult
Az ádáz tatárok fáradt seregére,
Melly letelepült a vár előtti térre.
Csendesség volt mindütt, csak a tábor őrök
Voltak ébren, s ime a markazi várból,
Egy sötét nagy csapat ovakodva vonul
Lefelé mint a vész, elől heten vannak,
S hevesen, de némán a tatárra rontnak. -
Még másik oldalról szinte jö egy csapat,
-
A tatár igy körülfogva el nem futhat,
S elkezdődik a nagy öldöklés, vérontás,
70
S a tatár részéről iszonyu orditás.
Reggelig tartott a szörnyü viaskodás
És még addig soha sem látott gyilkolás,
Mivel a meglepett tatár hadseregnek
Ideje sem volt, hogy talpra felkeljenek,
Olly sebesen sujtott a mérges magyar had,
Hogy a tatárokból reggelre nem maradt
Egy sem, ki hirmondó lehessen a Khánnál,
Hogy mily veszedelem érte őt Markaznál.
A mint a kelő nap már megaranyozta
A tetőket, egy kém máris hirül hozta,
Hogy a tatár sereg a Mátrán keresztül
Elvonult sebesen, s eltünt mindenestül
Pest és Buda felé. Térdre rogyának le
A markaziak, és hála énekre
Felbuzdulva zengték az üdvös zsolosmát,
S áldák imádságban az egeknek urát.
A leölt tatárok eltemettetének
Azon helyre, mellyet ott elnevezének
Tatár mezőnek, és máig is ugy hivják,
És gabona alá minden évben szántják.
S néha az eke még most is vet a földből
Ki darab vasakat ez amaz fegyverből
Egy egy maradványt. De hogy hát visszatérjünk
Történetünkhez, és azzal véget érjünk,
Ott állt csodálkozva a hét vőlegényünk,
Midőn a feljövõ napnak sugárinál,
A világnak ezen örök fáklyájánál -
Felismerék a hét menyasszonyt öltözve,
Tetőtől talpiglan derék hősi mezre.
Térdre borulának előttök, s imádák
A bámuló néppel ezt az égi csudát,
Hogy a gyenge hölgyből a hazaszeretet
Illyen bátor szivű hősöket teremtett.
Öröm ujongás közt vitték fel a várba,
Hol öket a derék atya s anya várta
Tárt karokkal s öröm könnyel telt szemekkel,
S magasztos érzésben repeső kebellel.
Másik vasárnapon ugy aztán végbement
A nagy lakadalom, mig a völgyekben lent
A tatárpusztitás nyomort és inséget
Hagyott hátra mindütt, de a szegénységet
A boldog hét hü pár ugyfelsegitette,
Hogy elpusztult házát könnyen felejtette,
És a másik évben ujra helység állott
Ottan, hol a tatár vad keze pusztitott.
Igy mentette meg a hűség s honszerelem
És hét hősi lánynak szép tette, végtelen
Veszedelemtől a markazi szép várat,
Mellynek mi reánk csak mohos romja maradt,
72

De megmaradt az is vele tanuságul,

Hogy a hős elszánás a gyenge leánybul
Vitézt képes tenni a közveszedelem
Óráiban, midőn készé az önvédelem.
Sokáig boldogul élt a hét hű család,
És e hét törzsökből kinőtt sok nemes ág,
Mellynek késõ sarja hozzánkig eljutott,
És sok századokon át szépen virágzott.
Végre adjon Isten minden jó fiúknak
Illy derék lányokat majdan menyasszonynak.

-
AJÓUR ÉS SZOLGÁJA,
vagy:
A nyughatatlan hálótárs.
Midőn még a régi magyar jó házaknál
Régibb volt a cseléd a házi bútornál,
S az a vén huszár, ki az apát hordozta
Hajdan karja között, a fiut is hordta,
S maradt hűségesen az ifju ur mellett,
Mig az ő mértéke is végre betellett;
 1 -
|

:
| |||

S elment az ös apák után nyugalomra,

S őszinte köny hullott az illy sirhalomra.
Akkor boldogabb is volt az emberiség,
Közelebb levén a tiszta egyszerüség
És természethez, mint az álmiveltséghez,
Ferde szokásokhoz, divathoz és bűnhez.
Édes anyáink csak rázsa-szoknyát hordtak, -
Melyek félszázadig bizony eltartottak,
s azután az ifju menyemasszony lánya -
Benne vasárnapon a templomba jára.
Nem is volt szükség a sok ringyre és rongyra,
Mire a divat ma erővel ráfogja,
74

Hogy ki illyet nem bir, nem is uri asszony,

Az a világról hát tüstént le is mondjon.
Hát még ha atyáink felköték a kardot,
Svíttak a hazáért s szabadságért harczot,
Nem kellett sohasem összes conscriptio,
Egy szóra talpon volt az insurrectio.
No hát akkortájban, négyszáz esztendeje
Fenn ős Buda-várban volt országgyülése,
Mert fenyegeté a török ezt a hazát
Ujabb háboruval; azért a hon-atyák
Osszegyültek sokan, és azt határozták:
Hogy a hadsereget rögtön összehívják.
A vén Bebek is ott vala szolgájával
A jó kedvü, vidor, de már vén Jó ká-val.
Együtt növekedett ő felhős Bebekkel,
Együtt verekedtek mindig a törökkel.
S mert Bebekné meghalt, kedves jó urának
Egyedül ő vala társa, s balsorsának
Hű megosztója. Most is együtt szálltak be
Buda várában ott egyik vendéglőbe.
A mint gyülés után hazajött az öreg
Dél után jó későn; Jóka nem győzte meg
Türelemmel, hanem addig, mig jó ura
Fenn a várban üle, s ottan tanácskoza,
0 kelme iddogált a borivó-házban,
Ugy, hogy mikor megjött Bebek, már Jókában
 75

Nem volt annyi száraz hely, mint a tenyerem,

Annyira elázott; no de a fegyelem, |
Mihez oly vén huszár, mint ő, szokva vala,
Ötet azon perczben kijózanitotta.
„Hozass ennem* szólott most Bebek Jókához,
Ki rögtön sietett most korcsmárosához,
És ura parancsát hiven teljesitve,
Midőn egy asztalon neki felterite,
A másik asztalon magának teritett,
Mert ő jó urával mindig együtt evett.
A vén Bebek szépen hozzá is fogott hát,
S jóizüen ette meg a jó vacsorát,
Sivott rá valódi budait, egy pintet,
Ráadásul aztán még hozatott egyet.
No, de Jóka uram a másik asztalnál
Gondolta, hogy ő sem lesz jobb a gazdánál,
Szinte hozatgatta a pintet pint után,
Hogy a korcsmáros se gondolja, mikép tán
Valami dib-dáb rosz urakkal van dolga.
Igy ivott és evett az ur és a szolga.
Végre felkél Bebek, s szól a korcsmárosnak:
Mivel jó bora van, hozzon altatónak
Fel a szobájába még egy pint budait;
Jóka magának is parancsola annyit.
Azután felmentek saját szobájokba,
Hova a korcsmáros két pintes kupába
76

A bort is felvitte, s ottan iddogáltak, s

S a régi időkről szépen diskuráltak.
Most elővett Bebek egy régi kronikát, s
S addig olvasgatta, mig egyszer csak magát
A történetekbe bele nem gondolta,
S azt szolgája előtt tüzesen szavalta.
A vén Jóka pedig, mint a viszhang szokott,
Minden végszót kedves ura után mondott;
És pediglen, hogy ha Bebek azt szavalta: -
– Árpád még a csatát mostan nem javalta –
Mondá Jóka: Árpád a csuszát felfalta,
Igenis, Árpád a csuszát mind felfalta.
Vagy ha azt olvasta a vén kronikából
Bebek: hogy őseink jöttek Ázsiából,
S hét vezérök alatt sokat vitézkedtek.
Igen, mondá Jóka: sokat kötözködtek.
Vagy hát ha olvasta: hogy Nagy Lajos alatt
Bevették Olaszhont, és ott Nápoly alatt
Durazzói Károlyt s Nápolyi Johannát
A magyar seregek iziben elfogták,
S ottan törvényszéket tartottak fölötte:
Igen, mondá Jóka, a széket megette. -
Végre mondja Bebek: no Jóka,feküdjünk!
Igen, kedves uram, hát mindjárt esküdjünk.
Huzd le hát a csizmám; és Jóka elkezdi,
S mind a két csizmáját szépséggel leveti.
 77

Jóka! Jóka! hát én nem vagyok-e urad?

Ekkorpedig Jóka rögtön sirva fakad, - -

Felhúzza a csizmát, s helyébe mentéjét

Veti le, s ráveszi ura köpenyegét.
Most már nagy nehezen ráveszi az ura,
Hogy végre csizmáját lassankint lehuzza,
S ugy szép csendességgel már lefeküdjenek,
se rosz világgal ma ne törődjenek.
gyuk egymásmellett állt fejjel egymáshoz,
Lefeküdtek tehát, s fogtak az alváshoz;
S mert nem nyomta semmi bűntény a lelköket,
Legfölebb a jó bor egy kicsit szemöket;
Jó izün csakhamar elaludt mindkettő,
Egy kicsit hortyogott igaz mind a kettő.
Azonban Jóka az első kakasszóra
Felébredt, s mert tudta, hogy urának bora
Nem fogyott ki mind a pintes fenekéről;
Felkél hát csendesen puha fekhelyéről,
S a setétben lassan megy az asztal felé,
És csakugyan a mint a pintest meglelé,
Még egy jót húzhatott belőle éhomra,
De amint azután vissza akart menni,
Ágyába reggelig még kissé pihenni,
Jóka messzire ment el saját ágyától, aki a

-
-
78

Szépen le is feküdt, ugy, hogy a fejével |

Ura lábánál volt, és ura fejénél
Az ő lába esett; s ott pihent csendesen,
Mintha sajátjába ment volna rendesen. ,

Egyszer reggelfelé Bebek is felébredt,

s valami furcsa sajtszagot is érzett;
Gondolkozott tehát, hogy mi ennek oka,
Vagy csakugyan sajt van az asztal-fiókba?
Megfordula tehát, hogy majdan megnézi,
Midőn a képénél valami érinti,
A mi meleg, s mozog, ugyan mi lehet ez?
Bebek tehát lassan, csendesen figyelmez,
És lassan szól: Jóka! Jóka! héhallod-e? -
Hogy uj hálótársát szava fel ne keltse, - -

Pedig Jóka uram nyujtózott mellette;

Azt bizony álmából így fel nem kelthette.
Végre, mert nem mozdult titkos hálótársa,
Az alvó Jókára egy nagyot kiálta.
Mit parancsol uram! kérdi az álmosan.
Jer, szól Bebek, segits, valaki titkosan
Az ágyamba feküdt, lökd ki rögtön innen.
Nem lehet uram, szól Jóka, mert mellettem
Szinte fekszik egy; és kezdett kinyujtózni,
S lábával urának nyakánál motozni.
Jöszte, jöszte Jóka, mert ez már fojtogat,
S erre jót rug Bebek, s Jóka meg óbégat:
 79

Ez pedig az orrom akarja levágni,

S nem tudom magamról sehogysem lerázni.
Dobd ki az ágyadból, parancsolja Bebek,
Erre a mint Jóka a lábát fogja meg,
0 is kapaszkodik annak a lábába:
Szidja, káromkodik, oh! de mind hiába,
Egyik sem birja a másikat kidobni,
S kezdenek mindketten rugni, huzalkodni,
Mig végre mindketten a földre leesnek
Ollyan puffanással, hogy bele rengenek
A háznak sarkai, és ottan a földön
Ujra káromkodnak s rugdalnak rémitőn
Egymásra, midőn a roppant puffanásra,
Miképen valami derék álgyuzásra
Rémülve fut fel a korcsmáros gyertyával,
S látja, hogy ott Jóka szeretett urával
A földön heverve szörnyen huzalkodik.
A pohos korcsmáros most elmosolyodik;
Mert tudja, hogy ennek jó bora volt oka.
Bámul most egymásra az ur és a szolga.
Enyje, szól legelőbb Bebek mosolyogva,
Te voltál tehát te, oh! vén bolond Jóka,
Hogy eltévesztetted éjjel az ágyadat,
És így megkinoztad a te jó uradat.
Jóka pedig mondja egész nyugalommal:
Én huzalkodtam hát az én jó urammal?
80

No de csakhogy más baj nem történt közöttünk,

Csakhogy mind a ketten egészségben élünk!
Most Bebek csendesen befekszik ágyába,
Jóka szinte bebujt az ő sajátjába.
S a korcsmáros pedig szépen kisompolyog,
S még a garádicson is végig mosolyog,
És csóválja fejét, hogy az a bor milyen
Furcsa egy portéka, hogy az csinál ilyen
Zenebonát néha ur és szolga között,
S már, sokszor sok dévaj kalandokat szövött.
Bebek pedig az ő kedves szolgájával
Kialudta magát, s reggel kis hadával
Indult a törökre, hol veres bor helyett
Törökvért ivott, mig a haza szabad lett.
Mi pedig feljegyzők é kis történetet,
Mi hogy ha még eddig meg nem történhetett,
Megtörténhetik ám nagyon könnyen rajtunk,
Ha a boritalban nem igen vigyázunk.
-

- -

- - -

1
 Negyedik Rész.
Jolánka Hadur-Eddin basa elébe mint rabszolga vitetik, ki leá
nyával Zelindával együtt bámulja az ő szépségét, őt kegyeibe
fogadja s nagy felvigyázás mellett sebeit gyógyíttatja. A hamis
orvos Zadik, a saját készitményü mérges flastrom által kimul a
világból
0tödik Rész.
Hadur-Eddin Jolánkát magához hivatja, nevét kérdezvén, ő magát
Pálnak mondja; s egyszersmind magát ajánlja, francziául, ola
szul, magyarul irni és olvasni, arany és ezüst fonállal himezni
tanitani. A császár hirét halván ezen ifju Pál vitéznek, maga is
meglátogatja családjával a basát, és álmélkodnak az ő vitézi fiatal
szépségén, ez alkalommal ő sorsát egy dalban elénekelte.
Hatodik Rész.
Hadur-Eddin Zelinda leányát Pálnak becsületére bizza, valamint
egyetlen Zelinda leányának tanítását és oktatását. – Zelinda
nem tudja magát többé vissza tartóztatni, atyjának Pál iránti
szerélmét megvallja, atyja másnapra a választ halasztja,
Hetedik Rész.
Jolánka már mint nőszemély elmondja történetét, és Hadur-Eddin
észreveszi hogy ő testvér bátyja Jolánkának.
Nyolczadik Rész.
A Zultán Pál felfedezőinek 10.000 piasztert ajánl. Pál Jeffer ba
sánál megtaláltatik, s gályán a Zultán elébe Konstantinápolyba
vitetik. A Zultán nagy lakomát ad, Hadur-Eddin basát Zelinda
és Jolánkával meghijja. Ez alkalommal minden felderül ; Jolán
kát Pállal a Zultán egy száz éves magyar baráttal összeesketteti,
s Magyarországba a Zultán Hadur-Eddin basát Zelinda-, Jolánka
Pállal és a magyar baráttal, nagy kincsekkel megajándékozván,
őket visszabocsátja.
 |
|
REGE KUNYHÓJA
7-ik SZÁMÁNAK

1. Ghymes vár története, vagy: A szent fogadás

2. Krasznahorka vár története, vagy : A juhász és az
-

egérlyuk.
3. A hös Dobó, vagy: Egervár ostroma 1552-ben.
4. A budai hetivásár, vagy: Ki hát a király,
5. Vereskő vár, vagy : A legnagyobb inségben legkö |
közelebb a segitség.
6. Szent László király, |
7. Székely hűség, vagy: A határvillongás.
8. A diák csiny, vagy: A boszorkányper.
9. Attala, vagy: A sülyedt vár története,

Nyomatja s kiadja Bucsánszky Alajos

Kaphatóuriutcza Jankovicsf. szögletházbeli könyvkiadó boltjában

Ára 6 kr.
 | liliiiiiiiiiiiiii
| 8 -

| | |
|
|

-
-
 Alulirt ezennel jelenti a t. olvasóközönség
nek, mikép elhatározta, hogy két igen jeles mun
kát, mellyeket tulajdoni joggal megszerzett, és
melyek annyira megnyerték a század elején a
köztetszést mind a két Magyar hazában, hogy
azoknak egyes kitételei és versei még most is
a nép száján forganának, a hires gróf Gvadá
nyi József magyar lovas Generalis

és

„Rontó Pálját*
TATÁR PÉTER által ujabban átdolgoztatva ki
adandja. És a két munka már sajtó alatt is van.
A Peleskei Nótárius bu
diai utazása, további tettei,
betegsége, halála, tizenkét ének
ben, és tizenkét diszes fametszvénnyel; ugy
szinte :
Rontó Pálnak, a hires hu
szárnak vitézi téttei és uta
zása, s végre hazatérte, szinte
tizenkét énekben, tizenkét diszes fa
 -

TATÁR PÉTER

REGE KUNYHÓJA
TIZ KÉPPEL.

T A R T A L M A.

1. Ghymes vár története,vagy: A szent fogadás.

2. Krasznahorkavár története, vagy: A juhász és az egérlyuk,
3. A hős Dobó,vagy: Egervár ostroma 1552-ben.
4. A budai hetivásár, vagy : Ki hát a király.
5.Vereskő vár, vagy: A legnagyobb inségben legközelebb a
segitség.
6. Szent László király.
7. Székely hűség, vagy: A határvillongás.
8. A diák csiny, vagy: A boszorkányper.
9. Attala, vagy: A sülyedt vár története.

Nyomatja s kiadja Bucsánszky Alajos.

-
 A -
Nyitra vármegyének épen a határán,
Barsnak szélén egy nagy sziklahegynek hátán
Áll Ghymesvár a gróf Forgácsok sasfészke
Az egész megyének most és legszebb éke.
Nyugot felől égre meredő sziklái,
Mint valami nagy fal állnak, még szép fái
Közt, napkelet felől könnyen juthatni fel,

-
4

Magas kapujához gyalog, vagy szekérrel.

Hires gesztenyéjét messzire hordják el,
És ezenkivül még igen jó bort termel.
Hajdan felvonó hid, s mély sáncz védelmezte,
S az ellenség elől igen jól fedezte.
Nyomai ezeknek még most is láthatók,
S megtekintik a sok uri látogatók.
A nagy várpalota most is diszben fen áll,
Mellynek nagytermében többen háromszáznál
Férnek a vendégek, s egy nagy lakomára
Szükséges készület van, az asztalokra
Felrakva nagy ezüst serlegek és tálak,
Mintha most lett volna vége a traktának,
Mellyet négyszáz évvel ezelőtt adának,
Osei a Forgács gróf familiának.
A többi termekben nagy arany rámákban
A Forgácsok élet nagyságu képe van,
S mogorván néznek le a sötét falakrúl:
A hajdani nagyság néma tanuiúl.
S a régi butorok még most is megvannak,
Valamint az ősi fegyver s buzogánynak ,
Száma sincs, mig a szép gazdag kápolnában
Olyan nevezetes egy mise ruha van,
Melly kivarva vagyon aranyfonal helyett,
Szép asszonyi hajjal, és ezen történet
Igy van feljegyezve az ős kronikában,
Borút s derűt látott nagy Ghymes várában:
Megyen a hős Forgács Pál gróf a csatába,
Nagy busulás sirás van Ghymes várába,
Különösen pedig a grófnak hitvese,
Révai báróné olyan keservesen
Sirdogul szegényke az ifiu asszony,
Hogy az ember szive majd megreped azon.
Karján egy gyönyörü fiu magzat vagyon,
Ezért sir a grófné ollyan igen nagyon;
Mert hogy ha elesik férje a csatában,
Árva lesz ő s fia férjben és apában.
De hiába minden, üt az elválásnak
Keserű órája, menni kell Forgácsnak.
Rá néz keservesen kedves gyermekére,
Azután pediglen siró szép nejére
Szól: „a hazát veszély környezi feleség!
Minden magyart felhiv az iránti hűség,
Hogy most fegyvert fogjon, harczoljon érette,
Minden ősöm e szép hivatást követte.
Hazáért, királyért, és a szent vallásért,
És a megőrizett nemzet szabadságért
Orömmel ontá ki mindenik a vérét;
Azért ne könyezzél, hanem életemért
Könyörögj Istenhez kedves feleségem!
És te hőn szeretett édes egy gyermekem!
Ha Isten akarja megtérek közétek,
6

Azért áldásomat ime hát vegyétek.*

Megcsókolá erre kedves feleségét,
S arczát simogató csevegő gyermekét,
Áldólag tevén ő rájuk két kezeit.
Indulásra készen állott vitezeit,
Menni parancsolá, s indult maga elől,
Felesége sirva nézte az erkélyről,
Mig a távol erdő sürü homályával
Elnem fedé őtet bátor kis hadával.
Folyt a harcz dühösen, s a hon ellensége,
A török berontott a haza szivébe,
Elfoglalta némelly várát a magyarnak,
És roppant károkat tett délnek nyugotnak,
S győzelmi mámorban közelgett Ghymeshez,
És azt körül fogva, kezd a lődözéshez.
Bent a szép Forgácsné kedves magzatával,
S kivül a hős Forgács kisded csapatával,
De nem bir áttörni a török seregen,
Napról napra fogyván hada vitézekben.
Ekkor letérdel az Isten szabad ege
Alatt, és igy hangzik fel oda esküje:
„Isten! a magasban, szabaditsd meg nőmet,
És a várban levő kedves gyermekemet;
Uzd el Ghymes alól a vad ellenséget,
Mentsd meg a harcztól a magyar nemzetséget,
Ime! felfogadom itt szent szined előtt,
Hogy ha a várban fent levő fiat és nőt
Megmenti hatalmad fegyvereim által,
Parancsolj czentul örökké szolgáddal,
Mert azon órától neked fogok élni,
És a gyilkos fegyvert felfogom cserélni
A te szolgáidnak békés ruhájával,
És azoknak üdvös és szent pályájával,
Isten ugy segéljen!* s ezzel neki rohan
A török seregnek, s karjában csuda van,
Mert hull az ellenség, mely már Ghymes várát
Felgyujtotta, s ime meg is mászta sánczát.
Forgács harczi népe azonban felnyomul,
S erős kézzel sujtva, az ellen jobban hull
Mint a nyárfa levél, mig nem a vezére
Egész seregének nagy rémülésére
Elesik, s a török eszeveszetten fut,
És egész tábora Forgács kezére jut.
Meg van mentve Ghymes, és a szerető férj
Győzelem ittasan ősi várába tér.
De ezzel meg van ám mentve az egész hon,
Mert az ellen fut, és túl a határokon
Meg sem áll, mig bé nem ére országába,
És azóta nem jött ide a hazába.
Másnap a vár templom oltára előtt áll
Forgács, és hü népe hála éneke száll
Az egek urához, a vár mentéseért,
 8

S az Ur ezen ritka és nagy kegyelmeért.

Mise végezetével pedig egy ősz Apát
Papnak szentelé fel a vár derék urát,
Hogy szent fogadását ime megtarthassa,
S igy az ég kegyelmét végkép arathassa,
Ugyan ezen Forgács később püspökké lett,
És egyedül maradt derék fia mellett,
Kit naggyá nevelt a hitben, s tudományban
És lett ujabb törzse ebben a hazában,
A most is virágzó nagy grófi családnak
Diszére a haza, király és vallásnak.
A grófné pediglen attól az órától
Elválván szeretett kedves jó urától,
A klastromba méne, hogy éljen Istennek
És ott imádkozzék férje s gyermekének
Becses életéért, s levágván szép haját
Azzal készité el azt a mise-ruhát,
Szorgalmas munkával három évek alatt,
Mellyet Ghymes várban mindenki csodálhat,
Vándor! el ne mulaszd ezt szent kegyelettel
Megnézni, ha hogy itt telve gyönyörökkel
, Járod ezen szép vár termeit, csodálva
Tekintvén e hősi nagy grófi családra,
Melly kegyességben és hű hon szeretetben
Még maig is diszlik, és a nagy tettekben
Kitünt ősök nyomát követve valódi
Honpolgár, ha bár a czimerén van grófi
Diszes korona, a melynek ékessége,
Ezen család fényes nagy erényessége.
A mi eredetét illeti e várnak,
És több rendbeli sok viszontagságának
Azt is elmondom hát, első epitője
Ki volt. Annak pedig hatszáz esztendeje.
Negyedik Béla a magyarok királya,
Ki alatt hazánkat a tatárok kánja,
Bathukhán feldulta ádáz csordájával,
Midőn az országot Isten hatalmával
Ide hagyták, adta királyi kegyének
Jeleül, hogy legyen ritka hüségének
Jutalma, Ghym nevü földeket Bányai
Andrásinak, s ezzel szinte a mostani
Ghymes földet ezer kétszázötvenhatban,
Mivel kitüntette magát a harczokban.
Hol ezen Andrási egyetlen egy fia
A harczokban szinte hős vitéz Ivánka
Epité e várat ősi lakhelyéül,
S e zaklatott haza erős védelméül.
És ez lett ős atyja a grófi családnak,
Mellynek annyi derék tagjai valának.
Fenállása óta sokszor fenyegette
Az ellenség, de azt még bé nem vehette
Senki, mert őrizte azt a hüség maga,
S az örök Istennek pártfogó hatalma.
A vár kápolnának tágas sirboltjában,
Nyugosznak a grófok, kik itt hajdanában
Éltek, ahol minden évben megtartatik
A bucsu, a melyre szivesen láttatik
A sok vendég, s ekkor urilag gazdagon
Megvendégeltetik a szent bucsu napon.
Ez hát története ezen hires várnak,
Melynek falai még most is diszben állnak,
S büszkék lehetnek rá a ben lakó grófok,
Hogy annyi századot kiállottak azok,
S annyi század alatt, oly sok küzdés után
A Forgács ös czimer diszlik komor falán,
Fényben, ragyogásban, adja az ur Isten,
Hogy még ez igy sok századokig legyen;
S az erényt, hűséget és nagy vitézséget
Igy jutalmazzák meg, s a nagy keblüséget
Érje mindég áldás ebben az országban,
Minden igaz magyar hűséges fiában.
Ti pedig, kik ezen irást olvassátok,
És a Mise-ruhát Ghymesen láttátok,
Emlékezzetek meg a kegyes grófnéról,
Ki egy szent eszméért a világi jókról
Lemondva, buzgóan kereste az égit,
S követte példával hű szerette férjit.
is e sirboltban alussza álmait,
 11

Mig az örök Isten küldi angyalait,

Hogy egy jobb életre keltse a világot,
Melly a bün-fertőben olyan mélyen hágott.
Adja Isten! hogy e példából tanuljunk,
És az erény előtt a porba boruljunk;
Mert csak ugy lehetünk Isten s ember előtt
Kedvesek örökre, hogy ha lelki erőt
Mi is jó tettekben szerezünk magunknak,
És nem tömjénezünk önhiuságunknak,
S erösbülünk a jó s szép gyakorlásában,
És minden nemesnek megfogamzásában.

KRASZNAI0RKA VÁR TÖRTÉNETE,

vagy:

A juhász és az egérlyuk.
Régen, ezelőtt vagy hatszáz esztendővel,
Midőn bevolt nőve rengeteg erdővel
A kies Gömör-nek hegyes völgyes tája,
És sok szép vadaknak volt kedves hazája.
És áldott földében az eke barázdát .
Nem vont nagy messzire. Ott, hol Krasznahorkát
Epitették, lakott egy juhász magában,
Élvén családjával ottan boldogságban.
 Bubek
S feje volt egy igen számos nagy családnak,
Mivel hét fia volt, és hét szép leánya,
S egész gazdasága vala hét juhnyája.
A fiukfelnőttek, s a hazát védeni
Fegyverre keltenek; mivel hirnökei
Negyedik Bélá-nak meghurczolták régen
Ama véres kardot ezen a vidéken,
Mely az egész népet fegyverbe szólitá,
Mert a vad tatárság a hazát pusztitá.
A leányok pedig otthon anyjok mellett
A gazdaság mellett fürgén segitettek,
 13

Mig az öreg Bubek őrizte a nyájat, zi

Mert sok volt a gyerek, s ha szemét behunyja,

Ezek mit csinálnak, őket majd hogy hagyja?
Ezen töprenkedett az öreg magában, mia s aki
Ha a nyáj után ment az erdőn jártában. -
S a mint a Som-hegyén egy szép tisztás tájoni:
Leheveredve épp gondolkozott azon, igaz
Melly nem is fél tőle, hanem olyan ledér, a
Hogy egészen hozzá megy Mátyás gazdához, a
És lekuporodik annak a lábához.
Enyje te kis egér l gondolja magában a
Mátyás, mit akarsz? és mert szeredásában - ..
Van kenyér, szalonna, mindegyikből vészen öt
Egy-egy kis darabkát, mit a füré tészen; s
A kis egér czinczog, s a kenyér-darabkát, a
Azután pediglen szalonna-falatkát - brog A
Behordja lyukába, mely Mátyás gazdának a re
Éppen labánál volt; azután magának is
Mintha mulatságot akarna szerezni, a
Ujra kijő, és kezd nagyon is czinczogni. : soli
Ugyan mi dolog ez? gondolja a gazda, a
S botjával ő is kezd motozni a gazba, mint a
Hogy igy tán elűzi a félénk egeret; se a
De ez nem is mutat igen nagy félelmet, sem
 14

Hanem kis szemével csak néz a juhászra,

És mintha mondani valamit akarna,
Ujra befut kicsiny házába, s a lyukon
Dugdossa ki fejét jelentékeny módon.
És a mint a juhász odanéz, hát látja,
Hogy valami fénylik belül, megvizsgálja:
Hát egy határ arany van ott egy rakáson
Annyi, mennyit soha senki egy rakáson
Nem látott még soha. Bubek örül nagyon,
Hogy egyszerre igy megszaporult a vagyon.
Felszedte biz ő azt, lett vagy három véka,
A piczinyke egér roppant ajándéka.
Nosza azon naptól a derék egérnek
Jól is folyt a dolga; szalonna- s kenyérnek
Bőviben lehetett, mivel mindennapra
. Annak a hordását egy-egy leányára
Bizta vala Bubek, kinek már a feje
A gondtól, bánattól sohasem volt tele;
Mert elláthatja már illendő vagyonnal
Hét derék fiát, és gazdag hozománynyal
Hét gyönyörü lányát. Mig ezek történtek
Itten, addig Bubek fiai véreztek
Iszonyu csatákban, a tatárok ellen;
Kik, miként az árviz, ugy jöttek hirtelen.
S az országot csaknem egészen feldulták,
Annak lakosait rabságba hurczolták;
 15

S midőn már le vala tarolva itt minden,

Felégetve város és falu, s inségben
Sinlődött barlangok és erdőkbe bujva
A magyar lakosság, menten kipusztulva.
A hogy jött, távozott a tatár honába,
Maga után csupa koldusokat hagyva.
Azonban Bubeknek biztos menhelyére
Betörni a tatár-sereg rá nem ére;
S ő csendesen élte itten le napjait,
Sovárogva várva derék hős fiait.
Meg is érkezének mind a heten épen,
Legföljebb nehány nagy sebhely ille szépen
Bátor homlokukra, mellyet tatár vágott,
De a vérmezőn hál' Isten egy sem hullott
El. Mint örült Bubek ezen szerencsének!
És midőn fiai mind hazatérének,
Nagy lakomát csapott, és elmondá nekik:
Hogy gondjokat most már mind félretehetik;
Mert annyi a pénz, hogy soha el nem fogyhat,
S mindenik közülök gazdasághoz foghat.
A fiuk hozzá is fogtak hát dolgukhoz,
És sokat szereztek roppant vagyonukhoz,
Ugy, hogy midőn Béla király e vidéken
Járt, hogy a hazában maga körülnézzen;
Bubek egy roppant nagy sajtgomolyát csinált,
Sfelét megtöltötte aranynyal, és ugy állt
16

A király elébe, hódoló kebellel,

És a sajtgomolyát imigy ajánláfel:
A hon szükségére, azt kérvén Bélától,
Mikép engedje meg, hogy ő itt akárhol
A vidéken, számos juhai számára
Épithessen hét nagy juhaklot; szavára
A király megadta kérelmét Bubeknek,
De ő akol helyett várakat emeltet;
S csakhamar készen volt hét vár a vidéken,
A nem messze levő szép erdős hegyeken.
Hivták: Krasznahorka, Torna, Szádvár, Csetnek,
Solyomkő és Pelsőcz és meg Berzétének
A hét várat. Bubek saját lakhelyeül
S öreg napjainak végső menhelyetil,
S annak emlékére, hogy a roppant kincset -
A Somhegyen lelte, oda épittetett
Várat, de hasztalan volt az igyekezet,
Mert a mit csak nappal ő ott épittetett,
Láthatatlan kezek a regényes dombra
At tették azt éjjel mind Krasznahorkára. -
Igy lett a juhászbul és hét fiaibul -
Ezen a vidéken olly katalmas vár ur, a
S a hős Bebek család derék dédősapja, ,
S annyi fénylő tettek legragyogóbb napja.
Hét leánya pedig hét vitéz ifjuhoz
Mene férjhez; Kádas, Benedek, Csabához
 17

Benedek, Farkas, Balázs és Korotnokyhoz,

S egy egy juhnyájat vitt mindenik a házhoz.
Krasznahorka most is fen áll még egészen,
Bár többi társait a közel hegyeken,
Részint vad ellenség, részint az enyészet
Vas foga megevé, hogy már elenyészett.
S jelenleg Andrássy György gróf birtokában
Van a vár és helység, s magas tornyaiban
Ékeskedve büszkén néz le a vidékre,
Mellynek béke terül regényes ölére.
Sok nevezetesség vagyon most is benne
Régi arczképekben, s ékes fegyverekbe
S a várfokán álló egynehány ágyuba,
Mellyekre deákul vagyon az felirva,
Hogy ezerötszázban Bebek csináltatta,
Midön ezen várat ellenség vivatta.
Nevezetes még a várnak kápolnája,
Mellynek olyan hires kivált főoltárja
Fölött diszeskedő szent Mária képe,
Melyhez bucsura jár el a vidék népe.
Ugyan ottan vagyon üveg koporsóba,
A vár volt asszonya Serédy Sófia,
Ki Andrássy Istvánnak volt egykor neje,
Lévén annak éppen százhusz esztendeje.
És mégis a nélkül hogy bebalzsamozták
Volna a testet, évek nem változtaták
7-dik sz. 2
18

Kiszáradt tetemén a bőr alakzatát,

És megtartá épen fogait és haját,
Istenfélő asszony volt ezen szép grófné,
Azért nem lett teste a sir férgeié,
S épen maradott meg annyi évek során,
S az enyészet alig látszik meg az arczán.
A templommal éppen egy vonalban vagyon
Sok grófi lakszoba, megrakottan nagyon
Több rendbeli ritka régi butorokkal,
És más nevezetes őskori tárgyakkal,
Milyenek sok ezüst és arany serlegek,
Vasingek,paizsok és drága fegyverek,
S a falakon függő ősi nagy arczképek,
S más kitünő jeles és derék vitézek.
A vár kis udvarán egy kősziklán pedig
A szent háromságnak szobra emelkedik.
Ez a története ezen jeles várnak,
Mellybe még máig is sok népségek járnak.
Néma falai közt csak éjjel nincs senki,
A százados csendet midőn felverdesi
Benne a mult idők édes bus emléke,
S jár benne az ősök komoly nagy szelleme.
A kis egérlyukat a Somhegy tetején,
Sok pásztorfiu az ó évnek éjjelén
Leste már azóta, mert azt mondják róla
Hogy abban még roppant arany s ezüst volna,
-- - - -
 19

Mellyet csak az vehet fel Szilveszter éjjén,

Kinek egy csepfolt sincs a lelkismeretén.
De biz azt mindeddig senki fel nem vette,
És a kis egérke meg nem jelentette.
Az a szerencsés csak Bubek gazda vala,
Ki az egér által olly kincshez juthata.
De azért ne busulj kedves atyámfia,
Nem lehet mindenki a szerencse fia,
Munka és szorgalom meg adja a mit a
Vak eset gyakran,vagy mindég megtagada.
Legyen a szorgalmas kézé a diadal,
Ez az élet ugy is folytonos viadal
A sorssal, és nyugton várjuk mit hozand ránk
A jövő, azért hát miért zugolódnánk.
A bölcs Isten tudja, mit miért rendele,
Mi gyarló emberek ne pöröljünk vele.
Dőreség, hiuság essen messze tőlünk
Minden napot józan munkásságban töltsünk
S akkor épithetünk, ha bár nem hét várat,
De magunknak még is egy piczinyke házat
Mellynek falán belül ha a becsület áll,
Késő századokon mint erős vár fen áll.
Ellenben leroskad,összedől, enyészik
Ha abból az a szép erény kiköltözik.
:
: -

: |

A IIÚS D0B0
vagy:

Egervár ostroma 1552-ben.

Ezerötszáz ötvenkettőt mikor irtak,
A törökök ezen honból sokat birtak.
Elvették Temesvárt, Lippát és Csanádot,
A Duna mentében Hontot és Nógrádot,
 21

A Körös és Maros, a Duna és Tisza ,

Dráva és a Száva folyamvizét issza
A dölyfös Jancsárok lova már végtében,
S nincs ki védelmezze a hont inségében.
S már fenyegette is azt végpusztulással ,
Mindenütt jelölvén utját gyilkolással
Csak még Egervára állt meghódithatlan,
Ezt kelle megvenni, hogy háborithatlan,
Elfoglalja aztán Hevest, s a Szepesség
Minden városait, várait veszteség
Nélkül. De ám Eger állott, oly erősen
Mint a Sion hegye, bátran hősiesen.
Achmet beglerbég és anatoliai
Basa, meg Ali, ki vala a budai
Parancsnok, Ha nivár a belgrádi basa,
Arszlán fejérvári, azután Mustafa -
A Szegedi, Dervis pécsi, és Mehemed an
Szendrői, és Veli hatvani basák, meg
Több bégek, Szolnokról indultak Egernek
Büszkeséggel, élén százötvenezernek.
Mig a váron belül Dobó kétezerrel,
De, mind hős és elszánt hű bátor emberrel
Állott elhagyatva, készen a halálra,
Vagy ha Isten segit fényes diadalra.
Achmet nagy büszkén hát elküldi követét
Dobóhoz, hogy vigye meg az üzenetét:
22

Mikép ha nem adja rögtön fel a várat,

0 megostromolja, és fegyverre hányat
Minden élőt benne, ha kezére kerül.
Dobó pedig mondja neki feleletül:
Hogy maradjon itt ma, s holnap mihelyt hasad
A hajnal, Achmetnek őfeleletet ad.
Jõ a hajnal, s talpon van a derék Dobó,
És feleletül a várkapun koporsó
Feketeposztóval beteritves dárdákkal ékitve állott
Jelül, hogy mindenki a ki csak vala ott
Dobóval a várban kész inkább meghalni,
Mint a rájok bizott falakat elhagyni. -
Ekkor Fügedi és Petõ, meg Fekete
Es Zoltai, ki száz gyalogot vezete,
Szép csendesen mennek Dobó parancsára,
Achmet basa erős elõcsapatára,
Sirsaszegi erdőn összetalálkoznak
A törökkel, s vele ugy meghadakoznak,
Hogy kevés ment vissza Achmet táborába.
A magyarok pedig a gazdag prédába -
Osztozván, roppant sok zsákmánnyal terhelten,
Érkeztek a várba vidoran gyöztesen.
Vasárnapra kelvén az idő September -

Tizenegyedikén, midön a sok ember

S asszony a templomba isten tiszteletre
Ájtatosan gyülne, hát ime egyszerre
 23

Három nagy ágyuból az Egyed hegyéről

Löveti a várost, és mindenfelölről
Jő a sok török had, s a király hegyére
Tolul sánczot ásni magyarok vesztére.
De résen állnak ám a magyar vitézek,
Mecskey, Rédey, Kosztovics testvérek,
S a hős Bornemissza jó álgyusaival
Blaskóval, Tegnyei, Nagy és Gyulaival
Mig Pesthényi és Kis, Baksay, Gasparics,
És velök a széles vállu Szadornak is,
Mindenféle rögtön rendelést tevének,
Hogy a törököknek ők megfelelnének.
És oly hatalmasan tüzeltek reájok,
Hogy nem sokára rá elnémult ágyujok.
Azonban Achmetnek, iszonyu haragja,
Dühösségében a kezeit harapja,
És azt a basáját, aki azt mondotta,
Hogy Egert könnyü lesz bevenni, hozatta
Most a sátorába és ugy arczul csapta,
Hogy az mindjárt eldőlt, azután rugdosta
Mig nem majd félholtan kivették kezéből,
Különben megölte volna őt dühéből. -
Azután a királyhegynek tetejéről,
Valamint a magas Egyednek hegyéről
Valamennyi álgyut mind irányoztatás ,
A várnak falára, s azt ugy álgyuztatás ,
24

Kilencz nap és éjjel, hogy Eger városa a

Egészen leégett, és minden lakosa
A várba költözött, a végső tusára
Elkészülten várva bizonyos halálra. -
De Dobó sas szeme mindenütt jelen volt,
Hova ember kellett, s ő maga is harczolt, ,
S a várra rohanó vad török sereget
Mint a pelyvát szórta vissza, és ezreket a
Sepretett el ügyes tüzérei által,
Kik bátran állottak szembe a halállal.
Szent Mihály napjára a várfalon lőtt rés,
Már olyan nagy vala, hogy azon várat és
Seregét láthatta Dobónak a török,
Tehát nagy erővel neki is gyürkőzött,
S éjjel vagy huszonhét janicsár csapatot a
Titokban a sánczok s árkokba bujtatott,
Kik virradatkor rút erős orditással,
Iszonyu zsibajjal s Allah kiáltással - -
Rohantak a falnak, mig belől a várban -
Dobpergés s a harangtompa zugásában
Jézus segits! mondák a bátor magyarok,
S élethalál harczra villantak a kardok. -
Már az ó kapunál meg van véve a fal,
És már török zászló lobog a toronyról,
A jancsár csapatok győztes orditással, a
És folytonos Állah Állah orditással -
 25

Tódulnak felfelé, midőn a keleti

Bástyáról Dobó e helyet ugy löveti,
Hogy az egész torony ledölt törököstől
A sánczba, s agyonvert ezret mindenestől,
S ugy a törökök két ezer halottat ott hagyva
Futnak rendetlenül, és a véres csata
Meg van már nyerve, a mely hajnaltól délig
Tartott egyenlően s borzasztón mindétig.
Még ugyan az napon Sári András uram
Fejérvári lakos, s a török táborban
Tolmács, bekéredzett a várban Dobóhoz,
Arszlán bégtől hozván egy levelet ahoz,
De Dobó szét tépte a levelet, s felét
A tűzbe dobatá, mig a másik felét
Sárinak megkellett enni, és azután
Vasat viselni a kordován csizmáján.
Ez alig mult igy el, egy másik Judás is
Akadt Hegedüs ur kapitányban, ki is
Jó nagy summa pénzért a rá bizott résen,
Beakarta hozni még azon az éjjen
A törököt maga, mit midőn megtuda
Dobó, ő Hegedüst fel is akasztatta.
Igy megmenekültek ugyan a veszélytől,
De a folytonos tüz élesztve a széltől
Mindég harapódzott tovább, ugy annyira,
Hogy épp Ferencz napján reggel viradóra
26

Eljutván a lőportárhoz, az fellobbant,

És a kár e miatt vala nagyon roppant.
Azért nem csüggedt ám Dobó, s kétszeresen
Vigyázott, és vala maga mindég résen.
Achmet káromkodott, tépte a szakállát,
Hogy itt vesztegeti legjobb katonáját
A Zultánnak, s ezt az összelövött fészket
Bevenni nem birja, – minden basa reszket
Ki hallja Achmetet szörnyen káromkodni,
De nem mer ellene sem tenni sem szólni.
Most végső rohamot parancsol a vezér,
Mert sem káromlása, sem csele mit sem ér,
Mivel a magyarok minden fortélyait
Kitanulván, ölik vágják katonáit,
Kik inkább mennének innen a pokolba,
Mint a magyarok ellen öldöklő harczba. -
Octobernek tehát tizenkettedikén,
Haditanács után e napnak reggelén,
Az egész török had sürü csapatokban
Megindul a várnak, és a lajtorjákban
Hegyes görbe vasak vannak bepántolva,
Hogy megakadjanak végökkel a falba.
Látja Dobó hogy ez végső kisérletök,
Golyózáport áraszt el rögtön felettök,
S a mint az ágyuk megkezdték a bösz csatát,
Mellynek tán a világ nem is látta párját,
 27

Allah! orditással rohan a törökség,

Keblébe vad harag, s iszonyu dühösség.
Allah! Allah! hangzik a vár alatt ott lenn,
Jézus! Mária! a felelet erre fenn.
Ali bősz csapatja megmássza a falat
A tömlöczök mellett, de Dobó ezalatt
Odahuzatván több szeggel töltött álgyut,
Fejökre öldöklő szeg s golyózápor jut.
S maga is sebet kap Dobó, de nem tágit
Buzditja serkenti vivó katonáit,
Jőnek a nők is mind ő segitségökre,
Forró vizet, s olajt öntenek fejökre;
A felkapaszkodó bősz janicsároknak,
Kik a sánczárkokba ezerenkint rogynak.
Az egri nők ezen vitéz bátorsága
Uj életet öntött minden katonába.
Hogy tudna ott férfi csüggedni hátrálni, v
Hol a gyenge nő viv, és kész vért ontani!
A három pontoni tömeges támadás,
A falakra mászott török vad orditás,
És a csomókbani leesés, vonaglás
S a falaktövében szörnyü véráradás,
Még a legbátrabbak szivét is rendité,
A törökök közül, s azokat csüggeszté.
Ali már megfordult aranyos zászlója
Lett a magyaroknak szép harczi zsákmánya,
28
Vele a hatvani basa is elesett,
S a legbátrabb török is már mind elveszett,
A fügedi s bolyki bástyákon száznegyven
Magyar esett el, mig azok nyolczezeren.
Késő estéig tart az öldöklő csata,
Midőn a jancsárok legmerészb csapata ,
Szinte visszavonult, ott hagyván a várat,
Mellynek rombadöntött véres fala alatt
Harmadrésze elhult a török seregnek,
És több felénél a várvédő hősöknek. :
Még hat napig lőtte a török boszuból,

Ne hallja a magyar diadal énekét,

Es ezzel fedezze szégyenlő szökését.
És hogy mily nagy vala a csata mutatja,
Mikép Dobó vezér mind összehordatta
A várba lőtt álgyugolyókat, összesen
Voltak darab számra tizenkétezeren.
Harmincznyolcznap után igy végeződött be
Az ostrom, melly Egert a történetekbe
Orökre feljegyzé, – ég segedelmével,
És Dobó Istvánnak hős vitézségével. . .
=
s -

|
| - \ | |--------- ----------------------==--==-

A BUDAIIIIIHÁSÁR
vagy:
|
Ki hát a király?
Midőn Mátyás király, a nagy Hunyad fia
Volt a magyar-népnek legdicsőbb királya:
Egészen másképpen, s más időket éltek
A mi jó eleink, és sokat beszéltek
A dicső királynak vitéz tetteiről,
Valamint számtalan sok jó tetteiről,
30

Mellyekkel nevét a nemzetnek szivébe

Késő századokra örökre bevéste.
Megjelent ő gyakran népe közt álmezben,
S hol jót kelle tenni, vagyveszedelemben
Segiteni egyik vagy másik jobbágyán,
Annak segitett ő szivesen a baján.
Ismerték is őtet a jóBudaiak,
Mert tettei voltak mindig atyaiak.
De szigoru volt ott, hol büntetni kellett
A galád nemtelen gyalázatos tettet,
Ugy, hogy midőn meghalt, sokáig gyászolták,
Mondván: „meghalt Mátyás, oda az igazság.***
Egyszer a nagy király ugy vadászat közben
Eltévedt, s fáradtan és kiéhezetten
A tétényi hegyek közt fekvő helységbe
Bukkant vala éppen akkor Hamzsabégbe.
Kisérete régen hazament Budára;
Gondolván, hogy Mátyás, mint volt szokásába,
Kedves lovászával majd haza érkezik
Elöbb, mint ök, azért nem igen keresik.
A király pediglen ott szállást keresve
Bevetődött az ott levő vendéglőbe,
Hol – mert vasárnap volt – a falu népsége
Jó kedvvel mulatott, s ifia és véne
Járta a friss magyart ugrósan, bájosan,
Mint szokta a magyar amugy takarosan,
 31

Azért bekötteté lovát istállóba,

S bement lovászával ő a borivóba,
S ott egy külön-asztalt elfoglalva vele,
Bort hozatott, s igen jó kedve is leve.
S ott hű népe között jól érezve magát,
Nézte azok szivből jövő vigadalmát.
A parasztok pedig ezt az uj vendéget
Egy darabig nézték, hogy ugyan ki lehet? ,
De midőn öket is kinálta borából,
És mondá, hogy ő most érkezett Budáról,
Rögtön körülötte valának mindnyájan,
Kérdezgetvén tőle egyszerre vagy huszan :
„Mit csinál a király? mikorjő hozzájok?
Mikor kezdődnek a vitézi játékok,
Mellyet minden évben szeretett népének …
Adni szokott Mátyás?°“ sokat kérdezének,
Illyest, és Mátyás unk barátságos képpel
Felelgetett nekik, midőn egy kérdéssel a
0 is előlépett: „hát ti jó emberek! -
Ismeritek-e a ti fejedelmetek?“
Egyik azt mondá: hogy most husvétkor látta,
Midőn a vár-mezőn seregét mustrálta.
Másik meg, hogy biz ő számtalanszor vala
A mult esztendőben Budavárban nála.
Mátyás csak mosolygott mind e beszédekre,
Hogy most az egyszer itt senkisem ismerte. ,
32
S a tréfát, hogy tovább fűzze hű népével,
Lovászának egyet inte most szemével,
– Ki Zokoly vala, – s igy szólt: no már látom,
Hogy ti szeretitek a királyt; de tudom,
Azért mégis sokan vannak közöttetek,
Kik teljes szivökbõl gyülölik is ötet;
Mert kegyetlen néha, s meg tudja bosszulni,
Hogy ha jogaihoz mer valaki nyulni.
Erre felelének, hogy: ha volna itten
Valaki olyas, hát bizony Isten ugysen
Kipenderitenék magyarosan innet,
Hogy bizony a lába sem érinté a földet.
Ez egész beszédet az ajtó-küszöbről
Hallgatá egy ifju pór, és a szeméből
Kilehetett látni, hogy nem sokat próbált,
Ezt kérdi most Mátyás: látta-e a királyt?
Nem láttam biz én még, szólott az; de, hogy ha
Berándulok holnap reggel a vásárba,
Megkérek valakit, mutassa meg nekem,
S addig el sem jövök, mig csak nem tehetem;
Mert már szégyenlem is magamat igazán,
Hogy annyi ideig szolgálván fen Budán,
Nem láthatám őtet, kit minden kisgyermek,
Ki csak Budán lakik, mindjárt felismerhet.
Nosza, szól a király, ne busulj barátom,
Hogy ha megengeded, én szivesen látom
 33

Házadnál magamat; s mivel holnap reggel

Budán vagyon dolgom, én veled megyek el;
Mert tudd meg, hogy én a király udvarába,
És egyenesen az ő szolgálatába
Vagyok bérendelve, ezen barátommal,
Ki addig lassankint hazatér lovammal:
És én adok neked majd módot s alkalmat,
Hogy ott megláthassad a te királyodat.
Ki volt boldogabb most, mint a derék ember,
Kinek becsületes neve volt Demeter.
Mindjárt meghítta az ismeretlent tehát,
Hogy szerencséltesse meg az ő kis házát,
És majd másnap reggel együtt indulnak el
A hetivásárra, és ös Budára fel.
Zokoly pediglen, mihelyt eloszlottak
Kivezeté ólból rögtön a lovakat,
S felült az egyikre, s vágtatott Budára,
Hogy ott az udvarban adhassa tudtára
Az udvarnokoknak, hol vagyon a király,
S hogy az éjjel marad egy hű jobbágyánál.
Alig kukorékolt a kakas hajnalra,
Már Demeteréknél talpon volt a gazda;
És nem is tudva, mily kedves vendége van,
Szöszmötölt, motozott szerte a szobában.
A felesége egy szép barna menyecske,
Kivel nem régen volt még egybe esketve,
7-dik sz. 3
34

A konyhában sürög-forog, jó reggelit

Készitve, és várva, mig kedves vendégit
Felkelti a gazda. – De azt nem kelletett
Felkelteni, mert az régen felébredett, -
És katonásan nagy hirtelen öltözött
Jó kedélyben s tréfás vig ötletek között. ..
S rávette a gazdát, hogy hozza el nejét,
Azt a kökényszemű szép barna menyecskét,
Hogy ő is láthassa meg nagy Budavárát,
Es a bennelakó magyarok királyát. -

Demeter még azt is rögtön megigérte,

És vidor vendégét szépen arra kérte, es
Hogy ha már ott lesznek, mutassa meg nekik
Ne csak a királyt, de annak házát s kertit,
Hogy elmondhassák majd itthon a többinek,
Mikép ott fenn Budán miket szemlélének.
Ezt pedig a vendég igérte meg rögtön,
S igy, midőn Demeter már mindennel kész lőn,
S a kas-farba pakolt öt avagy hat derék
Bornyut, s megkenve lőn jól a szekér-derék,
S az ülés is kész volt, s a ló is befogva,
Felültek mindhárman, s egyet fohászkodva
Elindult Demeter szép lassan, csendesen,
Hogy az országuton semmi baj ne essen.
Az asszonyt hátulra ültették belülről,
S Demeter gazdával a király elölről
 35

Ült, és beszélgetett holmi egyről másról;

Különösen, hogy hát kit hí meg komául
Demeter, ha neje lebetegszik; de a
Felelettel erre a Demeter gazda
Adós maradt, mivel nem gondolt reája,
Ki legyen hát neki akkor a komája.
No, szólott a király erre vidor kedvvel:
Ha megáldja Isten egy fiu-gyermekkel
A menyecskét, ő lesz annak kereszt-apja,
Ha Demeter uram aztat elfogadja.
Elfogadta biz azt mindkettő szívesen;
Haj, ha tudták volna, komájok ki leszen!
No, de ily beszéd közt már közel valának
Terjedt határához Buda városának.
S Demeter gazdának azt mondja a király:
„Ha beérünk, tehát csak arra vigyázzál,
Hogy kinek köszönnek mindenütt legtöbben,
És kinek marad a süveg a fejében;
Mert az lesz a király.“ Beérnek Budára,
Vigyáz hát Demeter vendége szavára.
Mennek, mendegélnek, s látja minden lépten,
Hogy a szekér mellett, a ki csak elmégyen,
Mindenki leveszi süvegét, hát megáll | | |
Demeter, és nézi, hol lehet a király?
Már felkanyarodnak fényes Buda-várra,
Midőn mindenfelől emerre és arra
34
36
Diszes szép lovagok vágtatnak,futtatnak,
És a szekér mellett mindnyájan megállnak:
„Éljen Mátyás király!* lelkesen kiáltnak.
Demeter csak nézi, ezek mit csinálnak;
S végre igy szól vele ülő vendégéhez:
„Ugyan miért jőnek ezek szekeremhez,
Mintha itten ülne valahol mellettem
A király, valóban már im hinni kezdem,
Hogy ha nem volnék egyébb szegény parasztnál,
Ugy talán gondolnám: én vagyok a király,
Vagyte.“„Nocsakmenjünk, majd meglátodott fenn
A várban; mert ezek már itten ide lenn
Észrevették.* Nosza Demeter csapkodja
Lovait, s a várba ott terem vágtatva;
Bőgnek a bornyui, mit gondol ő azzal,
Mit gondol ama sok, és fényes lovaggal,
Kik most körülveszik szekerét, s nevetve
Sietnek a derék nép király elébe,
Ki szinte mosolygva nyujtja mostan jobbját
Az érkezők felé, mutatja jobbágyát,
Ki csak azért jött fel most Buda várába
Ezen hornyukkal itt a hetivásárra,
Hogy megláthassa őt. Demeter csak mostan
Vette észre magát, bornyuival hol van.
Majd a föld alá bujt, de a király látá
Rémitő zavarát, magához szólitá,
 37
S barátságos képpel vállára tette
Kezét, és hozzá e szavakat intézte:
„Most láttad a királyt, édes jó emberem,
Tehát azért leszessz ma az én vendégem
Derék nőddel együtt, mert ki engemet is
Megvendégelt tegnap, ma én vendégem is
Lehet.“ És ugy is lett; király asztalánál
Ult Demeter s neje, s akkorban nálánál
Nem volt tán e földön egy boldogabb ember,
Mint vala ős Budán a derék Demeter.
Ki igy látta meg a nagy Mátyást ős Budán,
S ebédelt nejével a király asztalán.

va
y

A legnagyobb inségben legköze

lebb a segitség.
-

Gömör vármegyének kellő közepében,

Muránytól nem messze alpesek tövében,
Hol most a hámorok örökös tüze ég,
S kőszén gőzzel telik meg messzire a lég;
Állott hajdanában Vereskőnek vára,
Mellynek nem akadunk mostan már nyomára.
 :| :
::
: |
:

Fent a várban lakott egy szivtelen ember,

Ki ádáz dühében sem Istent nem ismer,
Sem társat, s ha önnön haszna ugy kivánta,
Rablott gyilkolt és ő ilyenkor nem bánta,
Bár ki esett is el fegyverei által,
Nem gondolt a büszke zsarnok vad ur azzal.
Lent a völgy ölében csendes kis ház állott,
Mellyben fővadásza családjával lakott
A jó, s Istenfélő Demeter Pál gazda
S annak neje, és meg három kicsiny fia,
Kik közt a legidősb volt tizenkét éves,
És a legkisebbik még csak kilencz hetes.
 39

Jó egy órányira ezen kicsiny laktól

Vonult el a falu erdők és bokroktól,
Körülvett kis hegyen szántóföldeivel
És jól ápolt szilvás s gyümölcs kerteivel,
Mellyeket a várur hogyha vadászatot
Adott a vidéken, mindég össze rontott,
Mert azokon által záguldott keresztül
Többi társaival lovastul, ebestül. -
És akkor előtte minden keritését
Tartozott elvenni a jobbágy s vetését
Könnyes szemmel nézte össze hogy tiporja -

A sok ló, és fáit letöri sodorja

A vadat kutató vadászebek száza.
Sokszor figyelmessé tette rá vadásza,
A kényén és kedvén nevelt büszke urat,
Hogy az örök Isten bizony nem válogat
Ur és szolga között ha büntetni akar,
Es hogy iszonyuan sujt az isteni kar.
De mind az nem használt, és a várnak ura
Kedvtöltését vadul csak tovább folytatta.
S alig állt be az ösz kétszerte erövel
Jelent meg dőzsölős vadászó sergével.
De a hegységben olly iszonyu zivatar
Támadt, és mert látták hogy szünni nem akar,

S a várba siettek vigan vacsorálni. - -

40

Azonban künn tombolt a szél s hófuvatag,

Elvoltak már lepve hóval minden utak,
S reggelre a várból már semmi sem látszott,
Mert a hófuvatag mindent elboritott.
De elboritotta szinte a házikót,
Mellybe a jó vadász Demeter Pál lakott,
Illy hófuvatagra az akorban élő
Legvénebb emberek – igy adatik elő.
Egy igenis régi kronikában – soha
Nem emlékezének addiglan sem, noha
A gömöri havas hegyek között most is,
Valamint azt tudjuk, sokszor azelőtt is
Voltak olly iszonyu havas fergetegek,
Mik elboritottak völgyet és hegyeket.
A jó Istenfélő család eltemetve,
Innen szabadulást nem is remélhetve,
Csaknem bizonyosnak tartá már halálát,
Lehetlennek tartván megszabadulását.
Ha csak a faluból emberek nem jőnek,
Kik felássák őket ezen hótömegnek
Hideg kebeléből. Igy jutott e háznép
Iszonyu inségre valóban mindenkép;
Mert elfogyasztották ennivalójokat,
S mi a kamarában egy kevéske akadt,
Nem volt egyébb sajtnál és kevés kenyérnél
Es italul pedig a fagyos hó nedvnél.
 41

És az éjszakának vége hossza nem volt,

Mert a házikóba napvilág nem hatolt,
Sem az óraütés, a közel faluból,
Sem a harangkongás a templom toronyból -
Nem hallatszott ide, csak a vihar bőgés,
Melly, tán a kéményen levén valami rés,
Ott zugott le rémes és vad orditással,
Mire a gyermekekfeleltek sirással.
Végre ezt a hangot is elfojtá a hó,
Melly mint egy óriás nehéz jégtakaró
Terült el a földön. A szegény emberek!
És reménysugára tölté el kebelek,
Azt várták, hogy talán felkeresik őket,
A mély hó sirban itt nagyon szenvedőket,
Mindég égették hát olajlámpájokat,
De bizony senki sem jött látni bajokat.
Pál gazda remélte hogy kiszabadulnak,
Mert hisz nem érdemlé, hogy az éhhalálnak
Iszonyu kinjai emésszék fel őtet, a
Derékfeleségét és a gyermekeket;
Azért megpróbálta az ajtót kifelé
Tolni hű nejével, a hó nem engedé.
Most hát az ablakon akart kihatolni,
Vagy a kéményen fel, az izzadság folyni
Kezdett ugyan rajta erőlködésében,
De a szabadulás megkisértésében
42

Elhagyta ereje, és az nem sikerült,

S keze lába fogytól s hidegtől merevült.
Három nap mult már el ilyen állapotban,
S az eledel is már fogyott a kamrában,
A szegény gyermekek egyre siránkoztak, s
Az éhségtöl fagytól mindegyre jajgattak. -
Majd meghasadt szivök a szegény szülőknek,
De ezen a bajon ők sem segithettek.
Mécsökis elaludt, forgácscsal akartak
Világitni, de a füsttől majd megfultak, s
E nyomorusággal egybekötve kinzá
Oket az unalom, melly nőtt óriássá.
,
Egyetlen vigaszuk vala szegényeknek,
A buzgó imádság, hogy e nagy veszélynek
Keserüségét az Isten elforditsa, e
S a jég és hó sirból öket szabaditsa.
Hát Vereskő várban mit csinálnak? lássuk,
Hóval van befedve minden kijárásuk.
És mivel az ebek is benszorultanak
És már három napig enni nem kaptanak,
Éh dühökben neki estek az uraknak,
S a jégsirban mindent összemarczangoltak.
Elmulék már hat nap, és nem jött segitség,
Nem könyörült rajtuk még eddig a jó ég. -
És már három napig hóval táplálkoztak, a
Szegény Demeterék, s buzgón imádkoztak. -
 43

Egyszer a legidősb fiu megszólamlik,

És szép szemeiben égi tüz villámlik,
Mondván: édes szülék, már ne busuljatok,
Én e pillanattól az lenni akarok - - - - -
--
Mi volt jámbor Izsák, ki atyját Jákobot
A hegyre követte, hogy az áldozatot
Istennek mutassa. Igy én is akarom,
Vegyétek kedvesen ezen áldozatom.
A szülék könyekre fakadva ölelték
Kedves jó fiokat, s szótalanul nézték,
Mert a gondolat olly rettenetes vala,
De az éhség miatt már majd mind elhala.
Ekkor az apa szól elhatározottan:
Isten akarata vagyon jó fiamban,
Mert nem lehet hogy a gyermekész eképen
Nyilatkoznék ezen iszonyu veszélyben.
Térdepeljünk le, és imádkozzunk egyet,
S feküdjünk alvásra, holnap segély jöhet.
És ha nem jő essék az első áldozat,
Illy esetben egyik a másikért halhat.
Az anya megrendült férje szavaira
Eltakarta arczát, s nagy fenszóval sira
És térdre leesve kétségbeesetten
Tördelé kezeit, – s nyugodtan csendesen,
Térdelt le az atya és derék gyermeke, - - --

Simája buzgóan szálla az egekbe;

44

Hogy az ur forditsa el rólok e csapást,

S ha tetszenie fog küldjön szabadulást.
Azután mindnyájan le is feküvének,
De nagyon keveset szendereghetének,
Mert felkelté őket iszonyu éhségök,
De nem ébredt már fel csecsemő gyermekök.
Az atya látta az áldozat szükségét,
De érzette e tett retenetességét,
Még egy próbát akart tenni a kéményben,
Talán tulhathat már a jég keménységen,
Felszurt egy nagy rudat tehát azon rögtön,
S bár a hórétegen több erős döfést tőn
Csak igen kevés hó hullott még lefele,
Megfagyva volt nagyon a hó területe.
Most az anya ujra fájdalmasan sira,
S kétségbeesetten borula fiára,
Mert az apa elő vette már a fejszét,
Hogy megélesitse annak fényes élét,
De azt csak könyei áztaták szüntelen,
S keze lehanyatlott róla erőtelen.
Még nagyobbik fia nyakkendőjét vette -

Le nyakáról, és a mellényét vetette

Gyenge kebléről le, hogy a csapás annál
Könnyebben érje őt szegénykét nyakánál.
De most a konyhában nagy csörömpöléssel,
És félelmetesen zugó nagy eséssel
Omlik le valami, összebuv a család
Sfélő remegéssel várja ott halálát.
Azonban ujra elcsendesedik minden,
A konyhában semmi nesz továbbá nincsen.
Most a kiváncsiság feléleszti őket,
S az atya elővesz taplót és tüzkövet;
Egy szálkénygyertyát gyujt, kimegy a konyhába,
Családja remegve nyomul ő utána.
És im mint Jakabnak elküldé az Isten
Demeternek is egy fiatal zergében
Az áldozati kost, s ott hevert a zerge,
De leesésében a lábát kitörte,
És a kelőnapnak pirosló sugára
Sütött a kéménynek megnyilott lyukára.
Hálaadóan mind letérdepelének,
És fagyos sirjokból felhatott az ének
Az egek urához, azután a zergét
Megölve rögtön, azt mindjárt megsütötték,
És kimenekedtek innen szerencsésen,
S beköltözének mind rögtön a helységben.
Tavaszkor a mint a hó elolvadt szépen
A kis házikó állt egyedül épségben,
S Vereskő várából egy véres kő maradt
Melyre a várlakók vére reá tapadt,
És ott áll Gömörben most is intésképen
Hogy az ur keze az büntet rettentően.
 sn-rsas-szas a

Nagy volt Magyarország, s dicső hajdanában,

Szent László királynak fénylő korszakában.
Ezen nagy királyról zengjen hát énekünk,
Kit Isten üdvünkre adott vala nekünk. -
 47

Mint királyi herczeg ezer és hatvanban

Legvirágzóbb s legszebb ifiu korában
A karinthiai fejedelem lányát
Elvette, a kedves gyönyörű Etelkát,
Kivel nemzé aztán egyetlen egy fiát,
Az utánna jövő magyarok királyát
Kálmánt, s három igen szép kedves leányát
Priskát, Zsófiát, és a gyönyörű Berthát.
Elsőt elvette a görög császár fia, f
A másodikat a szászok nemes grófja,
És a harmadikát Bogen derék grófja,
Az öreg Hartvig-nak egyetlen egy fia.
És ha diszeskedett e királyi család
Minden erényekben, s boldog volt az ország,
Mégis, alig tették szent László fejére
A magyar-koronát, midőn egy pár évre
– Ezer hetvenhétben koronázták őt meg –
Ezernyolczvanban már a karok és rendek
Egymás közt czivódva, s pártokra szakadva
Készültek a honban irtó háborura,
Minek a bölcs király atyai tanácscsal
Véget vetett és kibékült Salamon-nal.
Azonban, nem nyugodt itt meg a pártszellem,
S titkon szövetkezett László élte ellen;
De Isten őrizte meg az ő szent fejét,
S elháritá róla ujra ezt a veszélyt, a
48

S a pártos Salamon király elfogatva

Rabságra tétetett Visegrád várába.
Most már hozzáfogott országát rendezni,
S minden bajairól bölcsen intézkedni.
Azonban Salamon, ki megmenekedett,
Visegrád várából, ujra gyüjt sereget,
s Moldvából behozza Kutesk khán alatt a
Kunokat, hogy azzal szerezze majd vissza
Háromszor elveszett magyar koronáját;
De László Ungvárnál elállja az utját,
S kiveri őket a zaklatott országból
Roppant vesztességgel, és minden hadastól.
A Pruthnál állott meg Kutesk Salamonnal,
És ott egyesültek Czelgu oláh khánnal;
És tavaszkor ujra ezer nyolczvanhétben
Nyolczvanezer ember főnyi hadseregben
Bizakodván, általlépik az ös Dunát,
Hogy elfoglalandják azzal Bulgáriát.
S ugy megerősödve rontnak Magyarhonra,
És ujra Salamont emelik a trónra.
De Kulénál öket a görög hadsereg -
Körülfogta, s mivel Czelgu is elesett,
És emberei majd mind ott vesztenek el;
Salamon maga kis csapat fegyveressel
Kétségbeesetten általvágta magát,
S szerencsésen uszta keresztül a Dunát.
 49

Igy megrontva minden feltett szándékában

Látva, hogy nem juthat többé birtokában -
A magyar-trónusnak, melynek szent királyát: 1
Isteni hatalom védi, – kis csapatát

De a mint róla a krónikák is irják: ,

S zarándok-ruhában kiment az országból,
SPóla mellett éle nagy kegyes életet,
A bel ellenségtől igy megszabadulva, ** *
Látta László, miként nagyon szélyeldulva
Horváthországban a királyi hatalom, a
Hirtelen általkelt a Dráva folyamon; * *
s mert a futó ellen elöle felprédált -
Mindent, ugy, hogy messze földeken nem talált

segedelmével az éhes hadseregnek *

Csodák által szerzett italt és élelmet, - -
S az ellent megverve, mint szélvész sietett

Folyamig minden nép, a holott megálla. ****************

És mivel azt hallá, hogy
:
Álmos sógorának kormányára bizva, - -
Jött hü seregével Magyarhonba vissza.
sz -
- „
50

Koptic : k no
Ki vad csordájával
S a Tisza evőm
:
Elfoglalt, hogy allá szent László-nakjöttét,
Roppant sok pr al terhelten már arra -
Gondolt, hogy
A magyar hadsereg László király alatt -
Azonban képezett előtte vas falat;
Mert : : Erdély
S rontott rá Kopulcsnak megrémült hadára
A Temes-viz mellett, melly
Elveszett a kunok
:*
S a nagyobb részp
De ki meg nem adta, az a vezér sorsát -
Osztotta, mivel az a harczban elesel
És ezek közül csak ép : a
Hogy hon elmondja a szerencsétlenség
Mit Magyarországon nemzete szenvedett,á
E hadjáratban a szent király sok cso
Mivelt, mert a midőn
Sebesvonulásban éhs : madát
Járatlan utakon s bérczeken vezette,
a

S midőn már némelyek zúgolódni ke

És a rengetegben le is telepedtek,
Szent László leszállott szép fehér lováról,
S az egész seregnek mély csendet parancsol.
És ő letérdepel, és ime, ohl csoda, min -
A hadsereg között megjelen egy csorda: a
Bölény és szép szarvas, melyekből azután
Sokakat leölve, seregének baján ...
Illy látszó csodával segitett gyakorta, a
Sőt a szikla keblét gyakran megcsapolta;
Buzgó imádság közt; s igy már életében ,
Elterjedt szent hire hü magyar népében. A
Sőt midőn az ellen látván közeledtét, a
Hogy elcsábithassa dicső harczi népét, a
Arany- és ezüstpénzt dobála elébe a
A kegyelemadás biztos reményébe; a ..
De azok mind hitvány kövé változtanak, a -
S a csalfa ellennek nem használhattanak. U
Az ádáz Kunokon vett győzelem által a
Sok főnemes ember egész családjával, …
Kiket a vad ellen foglyokul elhurczolt
Több harczos népekkel ujra kiszabadult a :
Az elfogott Kunok itt mind megtértenek,
S a keresztény hitre megkereszteltettek;
És adományképpen kapták Nagy-Kunságot,
S a buzatermő szép termékeny Jászságot, a
Kiktöl e föld vette aztán nevezetét,
S maig is fennálló külön intézetét. a
Mert a Kunok voltak a népnek zöméből,
S otthon is ugy éltek a
4
152
suj névvel nem hitták őket a magyarok, e
De azok egy részét tették az iászok, a
Vagyis, kik az ijjal jól bánni tudtanak, ki
Azért tehát jászok maig maradtanak. -
E veszteség után a kunok fő-khánja i
Követeket külde, hogy rögtön kiadja ő
László a foglyokat, de ő megtagadja; a
Azért a Kun ujra fegyverét ragadja,
Hogy megboszulandja e csúfos kudarczot;
De szent László király felveszi a harczot, il
És a Duna-folyam virágzó partjain -
Győzedelmet arat Ákus katonáin.
S ez által sok számos évekre megmentése
Országa határit, mert a Kunok többé a
Nem rontának ide fegyveres erővel,
S barátságot köttek a magyar nemzettel, ..
Mivel vezérök is elesett a harczban,
És e csaták alatt megfogytak számokban.
Igy legyőzve minden külső ellenséget, e
Szabolcs-várba gyűjté fel a nemességet, a
Hogy bölcs törvényekkel lássa el a hazát, el
Melly bátran kiállott annyi vészt és csatát és
Legelőször is ottan Horvátországot is
Rendezék el, hogy azt, mint Magyarországot 8
Alkotmányos uton Álmos kormányozza,
Azután pediglen tanácskoztak arról,
Hogy biztositva e hon minden oldalról |
Legyen boldog, erős, nagy, mint szent királya,
Ki minden örömét csak abban találja,
Ha minden jobbágya jólétben éldegél, -

S a hazát és a trónt igy nem éri veszély.

Midőn László király ekép tanácskozott
Országnagyjaival, egy futár hirt hozott: a
Hogy Olaszorságban vezérré választák
Minden fejedelmek és derék honatyák
Hös szent László királyt, hogy vezesse őket
És roppant számra felmenő hadsergöket -
A hitetlen pogány szaraczén népekre,
Ott, hol Krisztus járdalt ama szent földekre.
El is fogadta e megbizást szent László,
S felkészült hadserge, mely állt huszezer ló
S százezer emberből, már megindult volna,
De az Ur másképpen intézkedett róla;
Mert Nyitrán megjelent buzgó imájában ' ' ,
Az Ur maga a Szent előtt látásában, .
S magához szólitá őtet szelideden,
Mert bételjesité küldetését itten.
Látván szent László, hogy ereje hanyatlik,
S Ur akaratából a sir felé hajlik:
Kálmán fiát, kit már rég megkoronáztak, s
54

Magához hívatta, s kezeit áldólags : hitel ***

Feje felé téve, elaludt az Urban, a
Mint a második szent király e hazában. -
Nagy-váradra vitték temetni a testet,
Hol még holta után is egy csuda esett:
Mert egy gróf és nemes között támadt vita,
Mint tudjuk egy ezüst serlegnek miatta,
Mellyt szent László király ajándékul adott
A nemesnek, mit ez szükségből ajánlotta -

A grófnak megvétel végett, – ki azt mondá,

Hogy a nemes ezt a kincset tőle lopá. :: ::
A biró tehát oly itéletet hozott, - -- -
Hogy a koporsóra állitsák azt legott,

Onnan elveheti, igaz keresményül

Tekintetik nála a serleg. Kapott rajt
A gróf, és mohón a mint utána akart |
Nyulni a más igaz szerzeményéhez, a
Gróf uram ott rögtön sáppadtan lerogya,
S bűnös kezét többé felemelni soha
Ezen pillanattól fogva nem is tudta; -
Mig a nemes odajárult tisztelettel,
s király adományát vette kegyelettel. ,, ,
És szent László király mily kedves jó atyja -
Vala a magyarnak, már az is mutatja, ha
 55

Hogy a gyász a népnél három évig tarta,

És koporsójához minden évben jára
Sok bucsus nép távol messze videkekről,
Horváthországból és a derék Erdélyből.

vagy:

határ villongás.
A kies Erdélyben a szép Székelyföldön,
Ezelött vagy ötszáz évekkel, a midőn
Saját választotta fejedelmek alatt -
Élve, számtalanszor folytatának hadat
Magok közt is néha, egyszer összeves

S mint jó szomszédokhoz illik el

Hogy e kérdést mostan nem fegyve
Üljenek össze, és mit fognak végezni. *****
Abban mind a két fél tartozik egyezni,
s egyiknek sem szabad aztán ellenkezni. ****************
Összeveszésöknek tárgya a határ volt, *********************
Mert a határ dombot a viz
A hegy tetejéről, s most
Va falujánaki
01. van
Hol
to ami hiája
 A falu vénei hát összeülének,
S hosszas vita után ekép végezének:
Mindenik falu egy egy kakast válasszon -
És a jövő évi kezdődő tavaszon,
Midőn egyforma az éj és napnak hossza
Minden falu maga emberét válassza
Meg, ki e legelső kakas szóra menjen,
Sem nem igen lassan, sem pedig sebessen,
A faluházától a hegyen keresztül
A szomszédfaluba, hol aztán egyesül
Bármelyik oldalon a két elválasztott
Határjáró, legyen tehát a határ ott,
 -
Honnan aztán szépen egyenes vonalban * *
Tudják a két falu határa, hogy hol van.
Állott az egyesség s a falubírái
És annak derék két
% megpecsétlésére
Kezet csaptak, s e frigy
És ezen egyesség dicső emlékére - ** ************
Hét országra szóló vigadalmat csaptak,
Tárogató mellett jól ettek és ittak
Azután pediglen a fürge legények
A szép leányokkal tánczra kerekedtek, -

S ugy megjárták, hogy a ház is rengett bele,

És a kapuzábé*) nézőkkel volt tele.
No most a legszebb két kakast kiválaszták,
S a helység házában elkovártélyozták
A Háromszékiek a magok házánál
És a Csikszékiek szinte magokénál;
És mivel farsang volt ujra dalidóztak
s a jövő tavaszra szépen várakoztak;
De mindegyik falu egyik legszebb ifját
Ki aztán kimérje a falu határát,
Gyalog menéssel azt előbb megválasztá,
S őket megesketni el sem ismulasztá,
Hogy nem fogadnak el semmí ajándékot
Az ellenféltől, és semmi csalfaságot *
El nem követendnek majd a
menés
*JSZETó, kapufélfa, vagy ajtórel.
e
58,
volt a falu csapszékben
És mikor ez megután ,
Végzett munka ujra beültenek,
S ennek örömére ittanak ettenek. ,
A két kakas és a két iiu vala *
Mind a két falunak mostan legfőbb gondja, "
Etették itatták e négy választottat,
Kik elintézendik a villongásokat - - - - -
A két falu között, melyek igen gyakran
Végződtek csak heves és véres harczokban."
A Háromszékiek uj ruhát vettemek
A derék ifjunak, mit a csíkszékiek *
Hogy meg tudtak, szinte azon módon tettek,
S a ma - -
ifjának diszes köntöst vettek,
A kakas pediglen élt mint valami
: ur
Szép kukuriczával, melybe ugy túr
És kapar lábával, mert a szép leán e
Hoztak neki minden nemű nyalánks
Sveres pántlikába befonták üstökét
got,
-
Egész nap gőgyölték simogatták fejét, -

Hogy ő legyen első majdan a tavasz ár: -

Kukurikulással hajnal előtt jókor.
A Csikszéki lányok 1
Étették a kakast finom : ytejjel,
bivalyteje
- - -

Ugy hogy nem is kellett neki

Sugy meghizott mint egy süldő mang
Ketreczében egész méltósággal tál - - -- -- -
 593
És akkor időben minden tyukot figymált, r
Kezébe a sok szép Székely leánykának, a
Kik ugy hizelegtek, s ugy elkényesztették,
Midőn ketreczéből az ölökbe vették, a
És saját kezökkel etették itatták,
Hogy csak igen jókor kezdje már nótáját, a

Egy ifiu sem, mert mindeniknek szive 2

Már levolt foglalva, azonban mégis sokan
Volt ama baráti s atyafiságos csók,
Mellyeket suttomban kaptak itten ottan,
Hogy erősödjenek ebben az utjokban. A
Bekövetkezett igy a tavasz is végre, a
Olvasztó napsütött a havasi jégre, a 2

Épp egy nappal előbb, mikor hozzákezdtek :

A határjáráshoz, s hogy mindenki tudja H
Az indulót, mikor majd kukorikolja I
A kakas, mindnyájan azt határozák el, a leal
Mikép maradjanak fent az egész éjjel. 2
És hogy az időt ne töltsék itt hiába, nem a
Steritett asztalnál vig vacsora között aH
Várták mig az éjfél felibök költözött, a
A Háromszékiek az előző napon, 2
66'
Hogy kifogjanak a furfangos kakason és e
Elfelejtették a ketreczbe beadni
Az eledelt, hogy az éhség majd hajnali
Időbe felkeltse az ő kakasukat, ami
S elüzték tőle a hizelgő lányokat. *
Mig a Csikszékiek igen jól tartották el
Az ő kakasukat és bőven ellátták a
Legjobb eledellel, hogy nagyot kurjancson -
S jókor jókedvéből hadd kukorikoljon.
A Háromszékiek jól kigondolt cseleve :
Minden tekintetben nagyon sikerüle,
Mert alig mult el az éjfél, s egy órakor
Az éhes kakas már szörnyen kukorikol. :
S az utra kész ifju indul Csikszék fele,
Szines kendőkkel van czifrázva mentéje,
Mig a Csikszékiek kihizott kakasa -
Nyugalomhoz szokva mint egy török basa,
Mély álomba nyugszik, pedig áthallották
Háromszékről a jelt, azért nem bántották.
Becsületessebbek levén mint hogy adott
Szavokat megszegjék, csendben várakozott
A derék ifiu ki Csikszék határát -----------

Volt kijelölendő, s a helység kakasát

Késedelmezése végett jól megszidta, a
Mig az nagy lassudan szárnyát megcsapkodta
S elkukorikolta reggeli nótáját -
 61

Felnyitván végtére azt a lusta száját, s

Mert épp egy órája hogy a jelre vártak, .
Most az ifju felé hű karokat tártak - , -
S áldással inditák utnak az ifiat,
Ki kijelölendi tehát határjokat.
A Csikszéki ifju megindulahévvel
S faluja iránti buzgó hü kebellel, see al -
Es megyen mendegél hegynek fel, hegynek le
Járatlan utakon le Háromszék fele, ,
Egyenes irányban merre kijelölve a
Volt a vének által járatlan ösvénye.
Küszködve mássza meg a sziklák tetejét, a
S metszi keresztül a rengetegek ölét, ,,
Mig elér a kérdéses hegynek tövére, a
Izzadtan fáradtan éppen napkeltére.
De már társa fen volt a hegynek tetején,
Mert lefele léptet annak a lejtőjén
S alant találkozik a két székely ifju,
Az egyik olly vig, a másik meg szomoru. : :
Kezet nyujtanak, s a háromszéki mondja: ,
Ime itten vagyon Háromszék határja, a
Ej! pajtás szólamaz, a ti kakasotok is i
Előbb kukorikolt, a mienkre átok! le a gi
Engedj hadd mehessek még a hegytetőre - a

Egy félmérföldet is vesztettünk el azért, aki

62
Az átkozott lusta és álmos kakasért. *
Jól van, szól a háromszéki, hanem a mell
Ezen kedvezést én neked ugy engedem,

Nosza a csikszéki vigan fogadja el H

Ezen ajánlatot, s felveszi vállára, A
S hősiesen indul veszélyes utjára. 8
Siet megy felfelé küszködve izzadva e k
Iszonyú terhével, mert az ifju a ki a
Vállain ül, az az izmos Háromszéki
Nem valami pehely, hanem derék ifju
Megvan másfél mázsás, a csikszéki csak fu :

De még messze van a tető, s mert feltette

Hogy odáig megyen kedves falujáért, il
Nem tágitana a hős ifju világért,
És már roppant erővel küszködik felfele a
A bércz, a hegy, erdő mind forganak vele

De a távolság még csak egy nehány ölnyi. i

Fel! fell ime el van már érve a tető |
De élettelen ott összedől rogyikő,
És siró pajtása hiába költi fel
Hősies szelleme az égbe repült el.
És mit a dőzsölő kakas elmulasztott, a
 t helyre hozott.
Feláldozta magát kedves falujáért,
Ott temették el öt két falu határán,
Mellynek lakosai a hű székely sirján
Orök barátságot kötöttek egymással,
S felhagytak azután a határjárással,
Mert ily drága áron még nem nagyobbitá -
Egy falu sem az ő határát. Megtartá
A székely ifiu szentül fogadását,
S még máig is ottan mutogatják sirját,
S büszkén emliti őt minden székely kebel,
És mi feljegyezzük nevét sziveinkbe,
Türkös volt e Székely ifju, ki örökre :
Élni

- Exp-s greslet. A

|Á
K (NM,files are a
*gy* a

Sok számtalan évvel ezelőtt mikor még

Nem volt olyan nagy mint mostan a miveltség,
 |
l |
Mllllllllllllllllllllllllllll -

1A

S kevesebbet jártak még az iskolába, ~

S volt boszorkány, és volt sok vasorrubába,
s nem is járt gőzhajó sem a Tiszán, Dunán,
sem pedig vaspálya Debreczen határán;
A telegraphról megfogalma sem vala
Senkinek, s az ember, ha kocsija vala,
Nem járt gyalog sehol, hanem annál szebben
Feneketlen uton, s annál csendesebben,
S a város birája csak nemzetes ur volt,
S a földesur saját falujába honolt,
Nem pedig a pesti drága vendéglőkben
s fia félévig járt egy pár fejelésben,
 -

65
S ha ugy költő pénzül ezüst márjást kapott
Az anyjától, abból félfalu jóllakott,
B durva időkben tehát Debreczenben
Volt már kollegium iskola, a melyben
Sok diák tanulta de csupán diákul:
A sok tudományt, hogy fájt a feje attúl.. |
Ezen idő tájban volt ott egy csintalan
Urfi, ki azon törte fejét untalan
Milycsinyt kövessenel: – nem a poros könyvön,
Hiszen a mellett ő ugyan mineküljön,
Mivel ugy is azért küldötték öt ide,
Hogy otthon a kastélyt az urne sülyessze
A föld alá, – hitták ez urfit Mihálynak.
Szép uradalma volt szeretett atyjának.
Misi urfi tehát egyszer azt gondolja
Jó volna, s – kalapját a szemére tolja,
hogy senki se olvashassa ki szeméből -

Mi fog most kisülni furfangos fejéből –

% volna egy derék jó ozsonnát csapni,
De erre hogy lehet hát egy kis pénzt kapni;
Mivel épp elfogyott utolsó fillére.
Ekkor rá tekint egy halom szép
dinnyére,
Slátja hogy a kofa aluszik mellette, * ~
Nosza kapja magát, ott terem, s eleste
Melyik a legszebbik ama dinnyék között,
Ehhez szép csendesen csak oda
7-dik sz.
66
S csintalan mosollyal felveszi kezébe
És oda áll vele a kofa elébe,
S rá kiált, hogy szegény a mint ijedtében
Felébredt álmából kétségbesésében
Majd orrára bukik: „Néni mért nem árúl
Ilyen dinnyét, millyet hoztam Szalontárúl?
A kofa pediglen mérgében felugra
Kiáltva: „rosz diákvidd el a pokolba
A dinnyédet, s engem hagyj itten békével.* *
És majd utána csap kis szalma székével.
Nosza ennél egyébb Misinek sem kellett,
A derék prédával mindjárt odébb szélledt,
S a kollegiumba jóizün megették,
S a bolondos kofát még rá kinevették,
Illyen csinyt ezeret beszélnek ott róla
S tanulás ideje ilyenek közt folya,
Mig végre egy napon atyjától levelet
Kap, melyből megérté nagyon is a helyet,
Hol azt irja neki az öreg: „meguntam
Csintalanságidat, és elhatároztam,
Hogy ha még legkisebb rosz hiredet hallom
s ezt becsületemre, rosz fiu! fogadom,
Az örökségből én rögtön kitagadlak,
És bármit teszesz is ugy magadra hagylak.*
Ez egy kissé nagyon megdöbbenté Miskát,
Mert otthonról igen jól ismerte atyját,
 67

Hogy az nem szokott ám tréfálni illyennel,

Azért felkezdett hát hagyni minden csinnyel,
Járt az iskolába, tudta a leczkéjét,
Szépen kimivelte lelkét és elméjét,
S mint derék legény tért haza jószágára,
Honnan kiindult a világ látására
S beutazta a szép Talián országot,
Angliát és Frankhont, s a kis Belgiumot,
Volt Helvecziában, a szép Piemontban
S összevissza ezen szép Magyar hazában.
Mikor visszatére ezen utazásból,
Szép férfiu vála már az ifiuból
És nagy megyéjében mindenki tisztelte,
És atyjával együtt végtelen szerette.
És éppen tavaszkor tisztujitás lévén,
Ö állt a józan és haladó párt élén,
Megválaszták őtet rögtön viczispánnak
Mily nagy öröme volt ez öreg atyjának,
Élt akkor időben egy kisebb városban,
Kivül a kerteken rongyos házikóban
Egy nagyon vén asszony, csendes békességben
Egyedül, és negyven éves özvegységben.
Ez, mert máskép nem is tudta az életét
Fentartani, üzte a kártyavetését,
S oly ügyesen tudta a szemet gyógyitni,
Hogy a vakszemeket is feltudta nyitni,
5*
68

Sok nép kijárt hozzá, s különösen sok lány

Tanácsot kérni elment az est alkonyán;
S ő szives örömest szolgált akárkinek,
S csekély jutalommal is megelégedett.
Ezt a nép boszorkány-czimmel tisztelte meg;
És bár igen soknak roppantot segitett,
Mégis a babona ugy hozta magával,
Hogy félt tőle minden, és orvosságával
Mégis számtalanok magukon segitve,
Nem voltak örökös vakságnak kivetve. -
De olyan e furcsa emberi természet,
Hogy mit fel nem foghat, olyat nem emészthet
Meg kurta elmével, s természetfelettit -
Keres benne, és elfelejti, hogy mi itt
Ezen a földön csak végbemegy, történik,
Annak az alapját hiába keresik: -
Az áltudósok a természeten kívül;
Mert az benne rejlik a dologban, mirül -
Nincsen tudomása az emberiségnek, -
Mellyet a vakságban szüntelen vezetnek.
- Elég az hozzá, hogy ezt a szegény asszonyt,
Ki természetfölötti dolgokból nem vont
Soha semmi hasznot, boszorkánynak tarták,
És a törvényszéknek rögtön fel is adták:
Hogy ő olyan embert sokat meggyógyitott,
Ki már szemeivel nem is igen látott,
 69
Kiről lemondtanak már minden doktorok,
S ő egy varázsszerrel ide s tova forog,
S felakasztja azt a szemfájós nyakába,
És szeme meggyógyul csupán csak magába
A nélkül, hogy adna neki orvosságot,
Ilyen csodát még a világ soh'sem látott;
Tehát ez az asszony ördöggel czimborál,
S a pokollal igen bizalmas lábon áll.
Különben ugy volt az mindennel e földön,
Hogy a butaságnak sem a nagy vizözön,
Sem az elsüllyedett Sodoma, Gomorha
Véget nem vethetett még eddiglen soha.
Mert maradt még annyi bolond e világon,
Hogy a mit száz okos épit, azon módon
Halomra döntheti egy bolond azonnal,
És más száz okos sem bir a hatalommal,
Hogy azt ujra oly jól összeférczelhesse,
Mikép ne maradjon rajta egy kis része
Az emberi elme ficzamodásának,
Melly átka volt mindig az ösmert világnak.
Elég az hozzá, hogy e szegény özvegyet,
Ki senki elébe szalmaszálat sem tett,
Elfogták, s ördögi mesterségeiért,
És sokaknak hozott segedelmeiért
Elfogták, s bevitték vármegye házához
És odakötötték a rút bitófához,
70

S fejére kimondák már a kárhozatot,

Mielőtt a biró itéletet hozott.
A viczispán elé került hát a dolga,
Elkészité már a törvényszéki szolga
A hosszu zöld asztalt vármegye-házában,
Hova gyülekeztek az urak nagy számban; -
S kivül az udvar meg tele volt népséggel,
Kik mind eljövének, várva nagy örömmel,
Pedig sem hasznuk, sem káruk nem volt benne,
Hogy a törvényszéknek hamar vége lenne,
És látnák az asszonyt a borsó-szalmában -
Megégni, elveszni rémes fájdalmában.
„Mi hát a panasz e szegény asszony ellen?*
Szól a biró: az, hogy vádolják, miképpen
Boszorkánysággal gyógyitja a szemfájást.
Szól az ügyvéd. Es most a tanuvallatást
Veszik elő. Sorban a tanuk kiállnak,
És az asszonyról ők csodát állitanak,
Mondván: mikép olyan szemfájást, s kórokat
Meggyógyitott, már a melyről lemondottak
A doktor urak is, s hogy nem tett egyebet,
Minthogy megkené az ilyen betegeket,
S egy gombolyag czérnát akasztott nyakokba,
És ez ördöngösség segitett bajokba.
A szegény vén asszony mentségére semmit
Nem birt előhozni egyebet, minthogy itt
 71

Semmi boszorkányság, avagy ördöngösség

Nincs; és hogy tanuja az örökös nagy ég,
Mikép nem boszorkány, s nem is volt az soha,
Mivel ő ezen szert egy diáktól kapta
Ezelőtt vagy harmincz évvel Debreczenben,
És saját gyermekén, a legkisebbiken,
Kinek nagyon fájt a szeme, megpróbálta,
S mert annak is használt, szivesen odadta
Másoknak is egykis csekély jutalomért,
Kik ilyen bajokban tőle kértek segélyt.
A viczispán erre megindult szerfelett,
S a szegény asszonyhoz illy kérdést intézett:
Hol lakott, midőn e gombolyagott kapta?
Az asszony az utczát és házát megmondta,
S azt is, hogy ott hajdan volt egy kis korcsmája.
A viczispán mostan gondosan vizsgálja
A gombolyagot, s igy szól a törvényszékhez:
„Uraim! kicsinyben mult, hogy itélethez
Nem fogtunk, mely ezt a szegény asszonyt itten
Tönkre tette volna; de im a jó Isten
Nem akarja, hogy az ártatlan lakoljon,
Silly borzasztó halált szemünk előtt halljon.
Ime, most kénytelen vagyok elmondani
Egy fiatalkori csinyemet, sujtani
Fog ugyan ez engem, de megmentem vele
Ezen szegény asszonyt. Mikor Debreczenbe
72

Diák voltam, sok csinyt követtem vala el;

És ha nem változom, e fényes rangot el
Nem értem volna én soha, hol most állok.
Akkor tehát én az asszonyhoz beszállok
Párvig czimborával, s ottan ettünk,ittunk,
És egész hajnalig igen jól mulattunk.
S midőn fizetésre kerülvén a dolog,
Készpénz helyett én e kis csinyre gondolok,
Mivel láttam, hogy ez asszony gyermekének
Fájós szeme van, azt mondám a szegénynek,
Hogy én tudok olyan hathatós szert adni,
Mitől minden szem meggyógyul, ha fogadni
Elfogja készpénzül: sőt más bajokon is
Segit ezen bűvszer, álliták társim is.
O ezt elfogadta, s akkor odaadtam
Egy darab papirost, mellyre firkantottam
INehány érthetetlen diákszavat, mondva
Hogy e papirt tegye szépen gombolyagba,
S kinek a nyakába akasztja, bár millyen
Iszonyu szem- vagy fejfájása is legyen,
Meggyógyuland tőle. És hogy lássák urak,
Hogy ugy van, mint mondom, ime a gombolyag
Közepén még most is itt van a papiros.
S kiket meggyógyitott, hogy ha már az orvos
Lemondott is róla, annak az a jele,
ilogy azon segitett vagy a képzelete,

„--
 73

Vagy a jó természet maga; mert boszorkány

Nincsen, valamint nincs kilenczfejű sárkány.
Igy menekült meg a szegény asszony attól
Az iszonyu s igen borzasztó haláltól,
Mellyet szenvedének babonás időkben
Sokan ártatlanul számtalan vidéken.

ATTALA,
vagy:

A süllyedt vár története.

Somogy-vármegyében Kaposvárhoz közel
Áll most is Attala helység jó népével.
Eredete elvész az idők árjában,
Mert állt már e hely, midőn Pannoniában
Az első magyarok bejöttek, s vala ez
A római régi korban nevezetes
Vár, s kiterjedt város, mit az is bizonyit,
Hogy számos római pénz találtatik itt,
Még a császároknak fényes korszakából,
Valens császárig le Diocleti ántól.
Sőt még régiebbek is akadnak itten,
S a felásott téglák- és termés-köveken
 \\\\\\\\\\
Világosan rajta van, hogy hajdanában
Római város állt itt nagy hosszaságban.
Jelenleg azonban csak dombos gyepezet
És nehány kőhalom jeleli ezeket.
Itt e várban lakott Valens szép leánya,
A kielégithetetlen vágyu Attala,
Kiröl hivatott e vár Attala-várnak,
És a város nyilván szinte Attalának.
Gyönyörü leány volt Attala; szépségét
Csodálni sok derék ifju jött, és kezét
Híres hadvezérek kérték, de ő nagyon
Válogatott a sok imádó közt. Vagyon
 75

És kényelem között nevekedvén mindég,

A kényeztetett lányt széltől is őrizték;
Azért azt gondolta, hogy mi e világon
Van, az neki mindjárt a porba hódoljon.
Rabszolganőivel kegyetlenül bánt, s a
Szegény sinlődőknek sohasem osztata
Alamizsnát, pedig oly prédaéletet
Vitt, hogy hasonló ahoz már nem lehetett
Sem azelőtt, sem az ö léte korában,
Sem itt e vidéken, sem pedig Rómában.
Midőn pedig meghalt Valens, az ő atyja,
A rómaiaknak akkori császárja,
Hogy kényelmes éltét tovább folytathassa,
A császári trónust ő el nem fogadta,
Hanem itt élt folyvást nagyszerű várában
Független életet, teljes szabadságban.
S a mint a krónika is beszéli róla:
Vára a bujaság rút fertője vala;
Mert bár oly gyönyörü volt is az orczája,
És piczinyke az az eperpiros szája,
S termeténél szebbet szobrász nem faragott,
Az ő kebelében ezer ördög lakott.
És le is vetkezett minden nőiséget,
S csak a tobzódásban lelt gyönyörüséget.
Szeretője pedig minden nap más vala,
És semmitsem gondolt azzal szép Attala,
76

Bár mit beszélt róla a világ, várában

Ő ugy élt, mint vala felvett szokásában.
Egy kegyes férfiu járt e vidékeken,
És látván, a várban milyen istentelen
Elet folyik, elment azért Attalához,
E Sodoma fénylő ékes asszonyához:
Intette őt jóra, hogy térjen Istenhez;
Attala mérgesen felszökik: hogy mi ez,
Ki mer várában itt Istenről beszélni,
Hol vig kedélyben kell örökkétig élni?
S az ősz téritöt egy oszlophoz köttette,
S azt jó szándékáért most azzal büntette,
Hogy végiglen végig ott kelletett nézni
Szegénynek, Attala hogy mikép tetézi
Bűnre a bűnöket mosolygó orczával,
Féktelen, tobzódó többi czinkosával.
A kegyes férfiu elfedezé szemét,
S folyvást intézgette atyai intését
A gyönyörökben elmerült Atalához,
E Sodoma fénylő ékes asszonyához,
Mondván, hogy az Isten mindeneket meglát,
És el nem kerüli majd boszuló karját.
De Attala mindezt csintalan mosolylyal
Hallgatta végig; és kinálta tüzborral,
Melly az érzékeket lángzásra izgatja,
S a léleknek szavát is elhallgattatja.
 77
De az ősz férfiu nem tántorodott el,
Sfelelt ujra, s ismét atyai intéssel,
Hogy lát az Ur Isten itten mindeneket,
S itélet követi ezen bűntetteket.
No hát, szólt Attala, hogy ne lássa tettem,
Ezennel én tehát mostan azt rendeltem,
Hogy mindennap egyegy ablakát váramnak,
Kőmiveseim jól kővel berakjanak;
És mindennap más-más berakott ablaknál
Mulatjuk magunkat táncznál, muzsikánál.
Volt a váron avagy háromszázhatvanöt,
És mindennap egygyel mindig kevesebb lett.
És az ősz férfiu
mindezt megkötözve,
Jó tanácsot osztva türelmesen nézte,
Mert nem mehetett el; enni adtak neki,
A mennyi csak kellett, de ő nem nyult semmi
Buja eledelhez, csak egy kis kenyeret
Evett, és ivott rá egy kis tiszta vizet. -
A várban igy teltek a hetek, hónapok,
És pusztultak róla a fényes ablakok,
s belül gyertyafénynél folyt a dombérozás,
Táncz és zene, játék s örökös tobzódás.
S a napot csak akkor látta már Attala, ame
Ha kiment társival szarvas-vadászatra,
A most Mászlonynak hítt derék nagy pusztára,
Mely akkor rengeteg erdővel benőve " "
78

Messzire nyula el a hegység tövébe

S onnan fel a bérczen, le a völgy ölébe,
A váralá került folyamnak mentébe,
lllyenkor hajtókul legszebb rabnőivel
Indult ki Attala, kik könnyü lepellel
Boritva, kénytettek tajtékzó méneken,
A vadat kergetni hegyeken, völgyeken.
És ha az erdőben a fáknak galyai
Osszeszaggaták a szép rabnők karjai
És hó kebelöket, : nevetett;
S a szép nőknek tovább hajtani kelletett.
Majd egy éve valahogy a kegyes férfi
A ki a várba ment, hogy ott megtériti

De annak mindeddig hiába beszéle,

Nem vala sikere. S a várnak ablaka
Csak egy volt, a melyen az Isten jó napja
Még oda süthetett. Ekkor szép Attala
A kegyes férfiut megkérdezi vala
Látja e azon át még őtet valaki?
Mire azt feleli a bölcs férfi neki: -
Lát bizony szép leány, és hogyhameg nem térsz,
És megátalkodva egy Istent nem ismérsz,
S vissza nem fogsz térni az erény utjára,
Meglásd mily büntetés jő rád utoljára! -
Azért térj magadba, és bánd meg bűneid
 79
Hogy elkerülhessed Isten itéletit.
De erre feleli Attala nevetve:
Én élni akarok, azért légyen fedve
Ez utolsó ablak, s ha ezt befedetem
Nem fog látni engem akkor az Isten sem!
A mint a végzetes szavakat kimondja,
Valamennyi gyertyát a szélvész eloltja,
Mely tombol a várban iszonyun, rémitőn,
És minden kéményt le-döntöget a tetőn.
Erre ugy ömlik a jégeső és zápor,
Hogy mint egy nagy felleg égfelé száll a por,
S e zürzavar között a villám ugy ropog,
Hogy a vár tornya mind idoda tántorog,
Megijed Attala, futna ki várából,
De körülötte viz bugyog a gyomrából
Ki a földnek, s ime elsüllyede a vár,
Mellyt most is neveznek maig is „süllyedt vár*
Midőn a földrengés egészen elmula,
S a roppogó villám már mind elnémula,
Hol a kegyes férfi ált egy kis zöld halom
Maradott hátra csak, melyről a posványon
Keresztül dombosabb utacska vezetett,
Melyen a szent ember szárazra jöhetett,
Epiczinyutacska maig is látható,
S a kisded dombocska szinte található
A posványok között, hol Attala vára
80

Állt hajdan, s akadunk maig is romjára. -

Midőn megbukott a római biralom, -
s elterjedt e földön szelídebb uralom;
Szent István királyunk itt egyházat fundált,
Mellyet fejérvári püspöknek adott át,
S annak javadalmát sokáig az birta,
Mig a török ott is mindent elpusztita.
Azonban mikor őt végképen kiűzték,
Ezt adományképen Leopoldtól nyerték
A fejérvári őr-kanonokok sorban.
Midőn első Ferencz ezerhétszáz nyolczban,
Átadá azt azon ajtatos atyáknak,
Kik a nevelésben sokat fáradának,
A piaristáknak, kik azóta birják,
És ezt a jószágot jól is kormányozzák.
Ez a története Attala várának, *
Melynek mohos romján szép házak állanak,
Ezekben jó módu magyar nép lakozik,
Smarha tenyésztéssel sokat foglalkozik. -
Délről jó bort termő, híres Baranyával * :
Nyugatról Csomán át Berki mezőváros -
s éjszakról a széki pusztával határos. *****
Tartsa meg az Isten sokáig népségét,
És soha se lássa semminek szükségét.
-
metszvénynyel nem sokára megjelenend Tatár
Péter által ujonnan összeszedve és átdol
gozva.
Czélom e derék munkákat, melyek már
nagyon ritkák, ujra a háladatos haza polgárai
nak kezébe adni ujabb kiadásban, mert tudom,
mily kegyelettel viseltetett mindég derék köl
tője a hires gróf Gvadányi generalis iránt,
ki annyi élvezetes órát szerzett vala e két mun
kájával.
A kiállitás diszes lesz, és nem fogok sem
költséget, sem fáradtságot kimélni, hogy a t.
olvasó közönség kivánságának eleget tegyek.
És a régi kiadásban előforduló előjáróbeszéd
azon szavaival zárom be e tudósitásomat; hogy
„Sok Tomusokból álló Román
czok, az az mesés könyvek vagy
nak, kik még is kedvesek, annyival
tehát, nagyobb kedvet adhat a Nó
tárius utazásának leirása az olva
sáshoz, mennyivel az ő történetjei
valóságosak, és nem kigondolt me
sék, mint a fent előhozottak.*
Mejelenése előtt még bővebb tudósitást
adandunk.

Bicsánszky Alajos,
könyvnyomdász és könyvkiadó,
 |
rArán párra
|

-
8-ik SZÁMÁNAK |
|
. A Dömösivár,vagy: A vak Álmus és fia Béla
. A Dédesi vár története, vagy: A levegőbe repült
török had.
. Tőke István ur, vagy: Az örökké házasuló nőtelen.
. Az Ibolya születése, vagy: A kővé vált szép Juhász
és nyája.
5. A rónaszéki Sóbányák, vagy: A hegyi szellem va
rázstükre. -

. A szép Julcsa, vagy: Viszontlátás Mátévárában

. Az Ikrek, vagy: Csodálatosak a végzet utai.
. A veszélyes ugrás, vagy: A szerelem mit nem tehet
. Szováta, vagy: Az ördög utja Erdélyben.

-
Nyomatja s kiadja Bucsánszky Alajos.
Kaphatóuriutaza Jankovicsf. szögletházbeli könyvkiadó boltjában

Ára 6 kr.

-
 -
-

-
- -
- -

-
- - - -- - -
- -
-

-
|
------------- S
-

____ -

-
-
| || | | -

%
/
-

-
-

|-
||||

|
| -

|
: l |

|| [lin

---------------

# llA:-

||

-
2%
-

|l | E-E
-
| -

|
3g3E** Megjelent és kapható
Bucsánszky Alajos pesti könyv
nyomdász és könyvkiadónál, uri-utcza, Jan
kovits féle szögletházbeli könyvkiadó boltjá
ban, valamint minden magyar- és erdélyor
szági hiteles könyvkereskedők- és könyvkö
tőknél megszerezhető:

CRUSOEROBINSON
111 Csinos fametszvénnyel
kiss-adrétben, kemény csinos kötésben

ára csak 36 kr. p. p.

E könyv, mely annyiféle nyelvre le

van már forditva, hogy talán nincs ország,
-
 TATÁR PÉTER

REGE KUNYHÓJA
TIZ KÉPPEL

T A R T A L M A.

1. A Dömösi vár, vagy: A vak Álmus és fia Béla.

2. A dédesi vár története, vagy: A levegőbe repült török had.
3. Tőke István ur, vagy: Az örökké házasuló nőtelen.
4. Az Ibolya születése, vagy: A kővé vált szép Juhász és nyája
5. A rónaszéki Sóbányák, vagy: A hegyi szellem varázstükre.
6. A szép Julcsa, vagy: Viszontlátás Mátévárában,
7. Az Ikrek, vagy: Csodálatosak a végzet utai.
8. A veszélyes ugrás, vagy: A szerelem mit nem tehet,
9. Szováta, vagy: Az ördög utja Erdélyben.

PESTEN,
Nyomatja s kiadja Bucsánszky Alajos.
 - -

-
-

- - - -
-

-
-
-
-
-

- - -
-
-

- - -
- -
-

- -
-
,
- -
-
-

- - - -

- - -
- -
- - -

- :
-
-
-

- - •
-
-

- -
- - - -
-
- - -

- - -
a
- - - - - - - -
-
-

- -
- -
-
-

- -
-
- -

- - -

-
-
- - - -

- -

- -
- -
-
-
-
-

-
-
-
- - - - -
-

-
. - -
- - -
-

- -- - -
-
-
- - -
- - - ,- - - -
-

-
- - - - -
-- - - - - - - -
- -
-
-
-

-
-

-
- -
- | . . , :, , -
- - - - - - - , - -
-
, -
 A DÖMÖNIVÁR,
vagy:
A vak Álmus és fia Béla.
Esztergam megyében, hol zöldellő hegyek !
S erdők közé szorult kellemetes völgyek
Allyában a gazdag szőke habu Duna
Folydogál lefele busan, mint ha tudna
Érezni fájdalmat azzal a nemzettel,
Mely körülte lakik dicső emlékekkel.
1* - - - -
4

Ott az Arpáshegynek szellős tetejében,

Elrejtve az erdők enyhe sötétében
Állt a Dömösi vár az ős hajdankorban,
Diszes tornyaival királyi pompában.
Első Bélának volt kedves mulatója,
Hol később fájdalmas sorsban unokája
Álmus szemeitől megfosztva fiával
Élt a szerencsétlen szinte vak Bélával.
Erről akarok én most regét mondani,
Hogy ha atyámfia akarod hallani:
Milyen borzasztóan lakolt itten ama
Könnyen hivő Álmus és annak a fia.
Midőn Kálmán király ezer egyszáz hatban,
Egyéviglen tartó dicső hadjáratban
Meghóditotta a büszke Dalmatiát,
És megszerzé nekünk a tengert, Adriát;
Álmus öcscsének szép részét által adta
Országának, és már csak nem azt gondolta,
Hogy nyugodtan fogja István koronáját

Készitett volt Álmus fent Németországban.

De meggátoltatott akkor szándokában, - -

Számolván Kálmánnak uj bocsánatára, a

És azt meg is nyerte olly feltétel alatt, a
De voltak Álmusnak olly fülbe sugói
És haszontalan rosz rút tányérnyalói,
Kik a királynak e nagylelküségét nem
Fogva fel,izgattak ellene szüntelen.
Mert az a baja van minden nagy embernek,
Hogy attól a gyávák nagyon is rettegnek,
S nyiltan nem mervén hát ellene fellépni
Titkon készülnek őt mindég megejteni.
Ezek tehát Álmust ujra körül fogták,
Igérvén nékie, hogy őt el nem hagyják,
És a gyenge Álmus hivén szavaiknak
És képzelvén magát már magyar királynak,
Nagy sereget gyüjtött a felső megyékben
És a Tiszának tart bátran egyenesen.
De Kálmán is összegyüjté seregeit,
Hű és kitartó hős derékvitézeit;
SVárkonynál megállott a Tisza jobb partján,
Álmust két mérföldre Szolnok alatt várván,
A ki innen állott a Tiszán s vezére
Gyurák nem mert menni innen már előre.
Sőt a kik Álmust még azelött unszolták,
Lassanként is gyáván mindnyájan ott hagyták,
S mondák, hogy párbajban végezzék ügyöket
A két fejedelmek, nosza több nem kellett
Álmusnak sem, hanem felveté lovára
6

Magát és megjelent bátyja táborába

Ki ujolag meg is engedvén nékie,
Visszafogadá öt megint kegyelmébe.
Ez azonban mind csak képmutatás vala,
Mert másik évben Lengyel-honba szalada,
S harmadik Boleszlaw lengyel fejdelemtől
Engedelmet kapott, hogy szedjen népéből
Annyi zsoldost, mennyit csak akar, mivel a
Világnak tán minden fejdelme királya
Ellensége vala Kálmán királyunknak,
S azért szivesen is adtak volt Álmusnak
Segitséges hadat. A lengyelekkel hát
Betört Szepességre és Aba-ujvárát
Elfoglalta, s onnan szerte az országba
Egy minden nyelven irt proclamatióba
Kálmán királyt a trón és a koronától
Megfosztá. De Kálmán a mint tárnokától
Hirt vett, mivel mindég kész volt a csatára
Indult seregével fel Abaujvárra,
S ottan bekerité Álmus seregeit.
S itt is éppen ugy járt mint tavaly, népei
Egyenkint látta elszökdösni, széledni,
Mit lehetett tehát neki cselekedni,
Mivel azt belátta, hogy ő Kálmán királyt,
Ki olly tekintélyes hadsereg előtt állt
Le nem győzheté, hát ujra ravaszsággal
Akart végezni e jó szivű bátyjával,
Azért elment hozzá, és ott térden állva
Bocsánatért esdett, szentül felfogadva,
Hogy most már sohasem fog fegyvert ellene
Csak még most az egyszer neki megengedne.
Kálmán király a telj-erő érzetében
Nem látván egyebet herczegi öccsében
Egy a nagyok által felhasznált eszköznek,
Megbocsátott neki, és párthiveinek.
De a magyar nagyok örökös átka volt,
Hogy azok keblében a párt szellem honolt,
És utáltak mindég olyan királyokat,
Ki erős kézzel lenyomta a roszakat.
Uj cselre gondoltak, s abban egyezének,
Hogy Kálmánt a bérlett gyilkosok tőrének
Adnák át, és erre ujra Álmus herczeg
Volt a pártosoknak a buvó köpenyeg.
Dömösön, hol Béla, Álmusnak nagy atyja,
Mivel egy omló ház-fedele rá rogya,
Meghalt; Ottan Álmus nagyszerű templomot
Állitott és mellé fényes praepostságot,
Ezt beszenteltetni készült nagy pompával
Álmus; hol az ország pártos nagyjaival
Elhatározák, hogy a királyt meghivják,
És ottan orozva majd legyilkoltatják
És mivel épp ekkor Álmusnak egy fia
8

Született a kisded szerencsétlen Béla - s :

Annál inkább tört hát a bátyja tronjára |
És Magyarországnak szent koronájára. -
Kálmán már előre tudósitva vala,
Hogy ellene Álmus ujra mit forrala, ,
Azzal a szándékkal ment Dömösre, hogy a
Czinkosokat ottan majd mind elfogatja,
De a jelenlévő püspökök, a kiket
Tudósita erről, nagyon kérték őtet,
Hogy még most az egyszer bocsásson meg neki
És czinkosainak; Kálmán hát megteszi
És Álmus ottan a szent Evangyélomra
Megesküszik, hogy a szerződést megtartja,
És lemond örökre ő maga a trónról a
Es Magyarországnak szent koronájáról. -
Az ünnepély után Álmus vadászatot,
Es királyi fényű harczjátékot adott.
0 maga azonban azon ürügy alatt,
Hogy Bakonyba megyen ott üzni a vadat,
Mivel Henrik német császár tudósitá,0 -
Hogy kész berontani, Dömöst ő ott hagyá, s
S megszökött Henrikhez még azon éjszaka -
A nélkül hogy azt ott valaki tudhatta.
Szvatopolknak pedig csehs morva herczegnek,
Ha ő velök együtt hadai betörnek
Magyarországba sok pénzt elengedének, a
És a hadsereggel le Pozsonyig jőnek.
De azt be nem vették és két évek után
Csupán csak nagy hosszas alkudozás nyomán
Vissza ment a császár a cseh Szvatopolkkal,
És a püspökök a herczeget Kálmánnal
Kiegyezteték ugy, hogy Álmus elmenjen
Jeruzsálembe, hol bucsujárást tegyen.
De midőn ezer száz tizenkettőben ő
A szent földről törve és bünbánva megjő,
Itthon barátai titkon fondorkodnak,
S megveték alapját ujforradalomnak.
Három gróf vala az összesküttek feje:
Uros, Vatha és Pál, ők beszéltek vele,
Es a királyságra nagyon vágyó herczeg
Előbbi tetteit nem elégelvén meg
Elfogadja ujra a fövezérséget,
Sujra megbontja a régi kötéseket.
Azonban Kálmánnak az tudtára esik,
Az õ megtért öcscse, hogy miben törekszik;
Elfogatja őtet bünös társaival
S által adja minden többi czinkosival
Az országos és fő törvényszék kezébe,
Nem akarván kezét atyafi vérébe
Mártani, és igy megmenté az országot
Polgár háborutól, s bukástól a trónját.
Az ország nagyjai soká tanácskoztak,
10

Miglen végtére olly itéletet hoztak:

Hogy a koronát, ki ötször megtámadta
És letett esküjét soh'sem átalotta
Megszegni, Álmus hát ötfelé vágassék
Elevenen, s teste ugy kiakasztassék
Magyarországnak öt részébe,intésül -
És a lázadóknak elrettentéseül,
S a kis Béla herczeg, ki öt éves vala,
Hogy a trón fényét ö soha se láthassa
Fosztassék meg rögtön szemevilágatól,
A három gróf pedig minden jószágától.
Azután pediglen mind hármojoknak a
Feje vétessék; és e határozata
A törvényszéknek megküldessék az ország
Minden megyéjébe, mert ez az igazság.
Megborzadt a király e véritelettől,
És mást nem tehetett, hogy ő a rendektől
Gyáva királynak ne tartassék, mint hogy e
Kemény itéletet, mert az ország feje
Vagy aláirja, vagy hatalmánál fogva
A miben csak lehet menten meglágyitsa.
Arra változtatá tehát vérző szivvel,
Hogy kibéküljön az ország rendeivel:
Mikép vitessenek Dömösre a rabok,

És ne lássák soha ott a napvilágot,

S ne háborgathassák a békés országot.
A rabokat tehát Dömösrc elvitték,
S a tulbuzgó szolgák Kálmánt nem értették,
– Mert az a királyok szerencsétlensége,
Az õ szolgáiknak értelmetlensége. –
S hogy a napvilágot ök soha se lássák,
Valamennyinek a szemeit kitolták.
S ott élt világtalan Álmus vak fiával,
Az ártatlan és öt éves kis Bélával.
Midőn értésére esett a királynak,
Szolgái Dömösön mikép gazdálkodtak;
Könygördült szeméből, s mélyen felsóhajtott:
A hizelkedők igy rontják az országot.

–§=S3G>=3–

ADDINI VÁR TÖRTÉNETE,

vagy:

A levegőbe röpült török-had.

Borsod vármegyében nem messze Miskolcztól
Tardona, Tapolcsány, Malyinka- s Visnyótól
Sűrű erdők között sziklabérczek megett,
A határ legmagasb erdős orma felett,
Mint egy kőóriás állt a dédesi vár,
De el van pusztulva, romja maradt csak már.
E vár hajdan egy volt a derék Perényi
Legerősb várai közzül; s mig ő védi
Hősi elszántsággal a felső vidéket,
A törökök ellen ezt az erősséget
Megrakván a legjobb katonákkal, adá
Kávásy László-nak parancsai alá.
Ez időben ezerötszáz hatvanhatban
Sok szerencsétlenség volt ez árva honban:
 13

Pártoskodó urak véres ütközése,

És a vad töröknek nagy vérengezése.
Kávásy Lászlónak, a vár-kapitánynak -
Volt egy szép leánya, kit híttak Annának,
Ez sohasem hagyta el szeretett atyját,
Hanem maga is ott nézte a vad csatát,
Midőn a törökök Haszán basa alatt
Lődözték álgyukkal az erős sánczokat. -
t)
Azonban az örség bátorságát mindez -

El nem vette, hanem látott védelemhez.

Kivált ha szép Anna, mint a rómaiak
Had istennője a szép Bellona, sisak
És pánczélban őket munkára tüzelte,
S a nehéz álgyukat maga vezényelte;
S hol kellett segitség tettel vagy tanácscsal,
Mindenütt jelen volt kedves jó atyjával. -
Azonban nagy csapás érte a jó leányt, a 3
Mert a mint Kávásy egyszer záporkint hányt: 8
Tüzérei által a török-táborra . :
Bomba-esőt, egy kő leesett vállára, ne oil
S ugy megsebesité a szegény öreget, *
Hogy az nem sokára a halál fia lett. ö. J
A várőrség pedig elvesztvén a fejét, et al. A
Lehetetlennekis tartá megvédését, az a
S a nagyobb rész onnan éjente kiszökött, s
Megtarthatni öket bárha erőlködött el a
14
A hős Anna, többé nem lehetett; de a
Kisebb rész Annához mégis hű marada. -
S elhatározá, hogy utolsó csepp vérig -
A várat Annával ők hiven megvédik.
Megtudta ezt azonban hős Bory István,
Ki Annát szerette, s éjnek éjszakáján
Bejutott a várba az általa ismert
Titkos utakon, hol kedvese a fegyvert
Olly hősileg tudta forgatni kezében,
Hogy a török-hadat visszaverte szépen.
Oh! mint örült Anna, midőn hű kedvesét
Maga előtt látta; a hadvezénylését a
n ,
Tehát rögtö neki átadta és atyját , - -
Mert idejök sem volt, hogy eltakaritsák,
Levitette rögtön a vár kriptájába,
S forró könyek közt ott koporsóba zárta, az
Sugymegint felindult vivó kedveséhez,
S annak behozott, de kis hű seregéhez.
Haszán csikorgatta fogait mérgébe,
Hogy az erős várat mégsem veheté be;
S valamennyi ott volt főbb és altisztjeit
Utötte, pofozta, és közvitézeit
A legkisebb csinyért rögtön lehuzatta, erő,
És a huszonötöt talpukra vágatta. -
Azután egy reggel összegyüjté õket, -
És Eger alul kért erős segitséget, vala
 15

S kiadta parancsba, ha kétszer hét napig

Dédesnek fala mind össze nem lövetik,
A tüzéreket mind megtizedelteti,
És parancsnokuknak a fejét véteti.
Nosza, ez már nem volt puszta ijesztgetés!
Hozzá is fogtanak; másnap a lődözés
Szünet nélkül tartott, Haszán ott bámulta
Egész seregével. De Bory sem lusta,
Hanem csendességgel a rejtek utakon
Háta megé kerül, és a turbánokon
Olyan pusztítást visz véghez századával,
Hogy az egész tábor fut Haszán basával.
Ki, mikor azután észreveszi magát,
Hogy mily kevés az a magyar-had, agáját
Pofonüti, hogy mért nem mondta azt neki,
S a sereget ujra visszaterelteti;
Mit a mint lát Bory, hogy ne vágják utját,
Hirtelenséggel a törökök álgyuját
Beszegezteti, és kisded csapatával
Visszavonul, a mig Haszán nagy hadával -
Ujra elfoglalja előbbeni helyét,
De szomoru szivvel nézi veszteségét.
Kétszeres erővel ujitja meg Haszán
Basa az ostromot, s Dédes erős falán, s
Mégis szól az álgyu, s Haszán mérgelődve -
Tépi már a haját, szakállát, s kit keze -
16

Közel talál, az ott álló tisztek közzül, |

Annak a háta megkékül, és megzöldül,
Mert nem kiméli ám izmos, csontos markát, a
És ólom-golyóbkan végződő korbácsát. -

Tizenöt napiglan folytonosan lövik a

Dédest a törökök, s akik védelmezik
Mégsem csüggednek el, – hanem Bory maga
Belátja csakhamar, hogy itt nem tarthatja a
Magát többé; azért a vár rejtekeit a :
Megtölti lőporral, és hü embereit
Kedves Annájával éjjel tovább küldi, a
És az egész dolgot aképpen intézi: a a a
A főaknához majd a folyótüz érvén,
Az egész vár menjen fel a levegõbe. "
S ő maga is indul az éj sötétébe ese -
Hü embereivel szép kedvese után. na i.
A tizenhatodik napnak a hajnalán
Haszán basa ostrom-riadót fúvatott, s
És négyezer embert mindjárt kiállitott, a
Hogy négy oldalról a dédesi várnak a
Az első parancsra neki rohanjanak el,
Elhangzik a parancs, Allah kiáltással nem
Rohan a törökség, és bőszült vadsággal ellái
Mászsza meg a csaknem romba lőtt falakat, a
S apritja halomra az ott maradtakat. :
 17

Azaz: ott már nem volt senki, hanem Bory

A meghalt vitézek testét állitá ki
A falakra, s oda, hova az nem jutott,
Katonákat rözse s zsupból csináltatott. -
Nosza, a félhold már lobog a vár falán,
Lent a völgy ölében örül a hős Haszán,
Hogy Dédesnek várát ostrommal bevenni
És a bentlevőket emigy elveszteni
Sikerüle végre, s arról álmadozik,
A Zultánnál ezért majd mikép dicsérik;
És mily nagy jutalmat s kitüntetést nyerend
A hadjárat után, ha Stambulba menend.
És az első tisztet, a kijelentette,
Hogy bevették már a várat, azt megtette
Rögtön béghnek, és a legszebbik csibukját
A zsacskóval együtt, és egy arabs-lovát
Neki adta rögtön, öröme oly nagy volt,
Csak hogy Dédes vára végre már meghódolt.
Most már a törökök szabadon járkáltak
Be a várba szerte, és mit ott találtak
Azt elragadozák. Most már Haszán basa
Szinte készült, hogy majd megnézi önmaga,
És megszemlélendi Dédes erősségét,
S elő is vezeték már almás szürkéjét;
A mint a kengyelbe akarja hát tenni
A lábát, hogy magát lovára felveti,
8-dik sz. 2
18

Megrendül a föld, s egy óriás villanat,

Melly a földre terit embert és lovakat,
Veszi szeme fényét, és rá egy dördület
Megrázza iszonyun az elborult eget,
S rá az egész vidék sűrű füstben uszik,
Dédes vára a füst közül ki nem látszik;
Mert a légbe röpült csaknem az egész vár,
S a légből a sok kő és holt test lehull már
A megrémült basa lábai elébe,
Vagy a mint éppen jött egyenest fejére.
Illy iszonyu a végitélet sem lehet,
Mint e pusztulás volt, a mely négyezeret
A törökök közül rögtön megemésztett,
És tán ugyanannyit meg is sebesített.
Haszánnak a szava ijedtében elállt,
Midőn maga előtt látott itt egy elvált
Kart, amott egy fejet, tovább egy fél lábat,
Tul rajta meg csunyán széttépett hullákat.
De midőn megjöve lassan eszmélete,
És ilyen pusztulást ottan szemlélhete,
Iszonyu lett dühe, a földön hentergett,
És tajtékzó szájjal szidta Mahomedet.
És nagy bosszujában földig lerontatá
A várat, s holtjait rakásra hordatá,
S mert nem volt ideje őket eltemetni,
Rendelé azokat itt elégettetni.
 19

Három nap és három éjjel égették itt

A légbe repült had egyes tetemeit,
S azután boszúsan távozott el innen
Haszán seregével, és lefoszla minden
Harczias babérja kopasz homlokáról,
Es rögtön lemondott a parancsnokságról.
De a Zultán ezzel meg nem elégedett,
Hanem neki selyem-zsineget küldetett,
Mellyel Haszán basa megfojtotta magát
Istambulba küldék lelketlen hulláját.
Bory István pedig szép s jó kedvesével
És megmaradott hü kisded seregével
Sirokra vette be magát, mig az ellen -
Rabolva száguldott ebben a vidékben. ,
Azután ülének fényes lakodalmat, a
És Bory hüsége kapott szép jutalmat :
A gyönyörü Anna édes ajkairól, a sok
Ki hősként csatázott Dédes falairól;
S neveltek e honnak derék gyermekeket,
Kik nem szégyeniték meg hős szülőiket.
Dédes vára pedig mióta felrepült
A levegőbe, az soha fel nem épült,
S most csak az erős vár-kapu oszlopai
Állanak még, s nehány bástyának romjai,
S hirdetik az uj kor gyenge gyermekének,
Hogy dicső őseik mily nagyok levének;
20

Kiknek néha néha csendes éjszakákon

Elsurran szellemök az erdei fákon,
S ott busulnak lassu szellőknek képében
A magányos vidék néma szentélyében.
-~S-Xe)--

TÖKEINTVÁN IR,
vagy:

Az örökké házasuló nőtelen.

Sok embernek vagyon azon szerencséje,
Hogy vagy érczszoborba lészen öntve képe,
Vagy nagy könyvnek lapján ragyog az ő neve,
Vagy a harczba vitte iszonyu nagy heve
Magas polczra. Es ha aztán félretesszük
Helyzetöket, csak a vak esetet vesszük,
Mely öket emelte, csak ők is olyanok
Mint milyenek vagyunk mi többi halandók.
De kiről beszélünk legalább nagy helyet
Foglalt a világban, mert bizony lehetett
Két mázsa ötven font, neve Tőke István,
És bár nem tett semmit, de semmit se rontván,
Nem ártott senkinek, nagyon jó ur vala.
Születése helye volt Bihar vagy Zala.
 Csak anyjának ártott egyszer életében,
Mert az szegény meghalt rögtön egyszeriben,
Midőn világra jött a csecsemő István,
De magát ő azért nagyon elrikkantván,
Azt gondolta atyja, és vele komája
Hogy Istvánból lészen majd világ csodája.
Azonban csak igen szerencsés phlegmával
Ajándékozá a természet meg, szóval :
Első rikkantása óta magába zárt
Vala ő, a mitől atyja nagy sokat várt,
22

S mondá, hogy hideg vér a vitézt jellemzi;

Azonban a mester a háznál csak nézi
S azt mondja, hogy ugyan a hideg vér nagyon
Szükséges vitéznek ha kis tüz is vagyon
Mellette, és mivel az urfi nehezen
Mozdul, én azt vélem hogy ő túdós leszen.
Annak ugy is sokat, s hosszasan kell ülni
És sok dolgokról kell csendesen eszmélni,
S ha valami mérges kritikus lerakja,
Kell hogy hidegvérrel mind azt zsebrerakja.
Azonban nem áll ám hátrább a vitéznél
– Ki vivott légyen bár ott Jeruzsálemnél –
A tudós. Jól mondja mester uram, felel
Az öreg ur, s azért mindjárt holnap reggel
A városba mennek. Ugy is lett mint mondá
Az öreg, és István felcsapott diákká,
Melléje adatván a mester, hogy annál
Inkább megmaradjon a tudományoknál.
István sok szépet megtanult, de még többet
Gyönyörüségesen ujra elfelejtett.
Magával de mással ő nem sokat gondolt
Egy napot a másik után igy le morzsolt,
Semmi mulatságot nem keresett ő fel,
Ha pénze volt költött, de üres erszénnyel
Is megelégedett, egyszóval phlegmája
Volt igen nagy, s ritkán nyilott meg a szája.
 23

A tudományokra eléggé nógatta

A mestere őtet, de csak vonogatta
A vállát, ugy hogy a mester már nem bizott,
Mivel a ténsurfi igen is elhizott
Hogy tudóssá leend. Végre befejezte
Az oskolát, de már nagyon is tetézte
A huszonnégy évet, ugy hogy férfi kort ért,
Mikor jól meghizva szülő földére ért.
A szép nemről akkor sem gondoskodott még,
Gondolván, hogy hiszen van ideje elég,
Mert tudta miképpen a mig él az atyja
A jószágot addig kézbe nem kaphatja.
Minden tapasztalás, és tudomány a mit
István urfi a fővárosból haza vitt
Abból állott: hogy az ember a világot
Máskép nézi éhes hassal, s máskép legott
Mihelyt csak jólakot. Azután meg pedig
Azt, hogy az ember csak igazán ugy nyugszik
Meg, ha nem néz tovább mint a meddig láthat,
Szerzett magának illy tapasztalásokat. .
Atyja nem sokára azután meghalván,
És ő szép örökét igy kezébe kapván;
Nem sokat törődött, azt hogyan rendezze,
Ott volt a mester, hát arra bizta, üzze
Ő a gazdaságot, maga a folyosón
Napestig egy zsellyeszékbe uriason . .|
24

Pipázott, s nevette izzadó mesterét

Ha a sors elrontávalamelyik tervét.
Egyszer azonban a hája olvadozatt
Szive körül, midőn a templomban látott
Minden vasárnap egy szép barna leánykát
A szomszédfaluból, nagy sokára tehát
Kérdezi a mestert: mit gondol, nem lenne
Jó, ha ő már egyszer feleséget venne.
Helybe hagyta ezt a mester, és tudatta -
A leánnyal, hogy mi István akarata.
Ez pedig illy jámbor természetü férjet
Ohajtván, csak hamar ugy félig elejtett
Igent mond; s az urfi most felkerekedett
S e szép barna lánnyal meg is ismerkedett.
Nem sokára egy szép holdvilágos éjjel
A kis leány mondja szives érzelemmel
Hogy szereti Istvánt, és a holdba nézett;
István is tehát a szivéről beszéllett,
És a holdvilágnál jóizűt pipázott,
A kis barna lánynak illy szerelmet vallott.
Azután jót aludt, és másnap hazatért
De mig másodszor a zsellyeszékből kifért
Bujni, a kis leány kézfogóját tartá
Egy szép ifjuval, ki érdemesnek tartá
A szerelmi-vallást csókkal pecsételni,
Nem pedig kényesen ottan pöfékelni. -
 25

Itt későn járt István, miért volt olly Töke,

De azért a dolgot ő még fel sem vette,
Sőt mint tanu jelen volt az esketésnél,
És a lakadalmon, hol ivás s evésnél
Ki tévén magáért, másnap haza került
Es pipázva ujra zsellye székébe ült.
Ezen első kosár zokon esett neki,
Azért a pipáját midőn veregeti
Mondja a mesternek, holnap fogasson be,
Mert ő megyen Pestre most leánynézőbe,
S olyan menyecskét hoz haza a házába,
Kiért minden férfit az egész országba
Ki lel majd a hideg. Nosza a mesternek
Nem is kellett egyébb, egy derék embernek
Átadja az egész gazdaságot rögtön,
S mint ura parancslá, másnap reggel ugy tőn.
Midőn e két ember tehát utnak indult,
Két illy ellenkező test soha sem szorult
Egy hintóba, mivel levén mint egy nagy Ó
Tőke olyan vastag, és a felkiáltó
Jel mellette az a soványképű mester, -

Ki ha megriasztják a tülyukon átfér. *

A városi lakás abban különbözött
A falusitól, hogy nem tornáczon ütött
Pipájával sátort Tőke István urfi,
Hanem az ablakba szemelt olly helyet, ki
26

Hol egész napon át el is pipázgata,

S a fejével gyakran sokat bolintgata.
Néha bevetődött egy egy kávéházba,
S ott egy padra ülve némán elmélázva
Hallgatá a panaszt a rosz idők felől,
Vagy mi hir jött nyugot vagy pedig keletről,
S csak akkor mozdult meg, ha a harangozó
Delet konditott, mert a konyha üdv hozó
Egyedül. És Tőke István ur igy éle
Pesten, vala pedig az ő házi köre
Egy vén gazdaasszony, két macska s egy kandur,
Meg azután a legderekabb mester ur. -

Átellenben lakott Tőke István urral

Egy podegrás ember egy vén leányával,
Meg egy szép gyönyörű unoka hugával,
Ki viszonyba vala csinos jurátussal.
Apodegrás ember eladó leánya
Ki a pártáját már igen nagyon unja,
Ki a gazdasszonytól azt megtudta vala,
Tőke István urnak milyen a szándéka,
Azért szombat este által izen szépen,
Hogy holnap ebédre szerencséje légyen.
S olly szivesen látják István urfit, kinek
Gazdasszonya szépen megsugta, hogy minek
Hitták el ebédre, – hogy bizony kitetszett,
Hogy a háziaknak e vendégök tetszett,
 27

De István urfinak is megtetszhetett, ám

Az a bogár szemű unoka hugocskám,
S nem is gondolta hogy a másik kisasszony
Akart lenni Téns Tőke Istvánné asszony.
Hát gyakori vendég lett a lányos háznál,
S egyszer a mint reggel ott áll az ablaknál,
Azt mondja: hé mester! leányt kérni megyünk,
Ideje már egyszer hogy asszonyt szerezzünk.
Diktum, faktum; mennek ünnepi köntösbe,
S a mint felérkeznek ottan a lépcsőkre,
A szép unoka húg egy kis benyilóban
Csókolódzik ott hü ifjával javában,
S a mint észreveszi Tőke István bácsit
Fülig elpirulva bemutatja férjit.
Ez a vén kisasszony ördögi müve volt,
De az unoka hug ám azért boldog volt.
Tőke uram pedig alig fujt már szegény
A grádics mászástól, hogy igy csalt a remény
Visszalódult szépen, holnapra halasztá
E nagy fontos ügyet, bár nagyon marasztá
Az ezalatt kijött vén kisasszony, kinek
Az arczán valának gyönyörű szép szinek.
Másnap azonban még alig hajnalodott,
Töke István urfi már is pakoltatott,
Kifizette szépen az öreg gazdasszonyt
És felfogadta, hogy nem visz soha asszonyt
28

Az ő jószágára, hisz elég a mester

Ez az áldott derék háladatos ember.
Haza is érkeztek volna már baj nélkül,
Midőn a faluba a kocsijokfeldül,
S az urfi rá esik a vékony mesterre,
A kiből aztán lett majd vékony derelye
Ugy összelapitá leestében, de a
Partos hely segitett, s róla legurula
Tőke István urfi mint a görögdinnye,
S csak oda lent mondá el hogy enyje, enyje;
S legelőbb is csak a pipáját nézte meg,
Hogy nem lett e baja, és ugy kérdezte meg
A mestert hogy él e, ki nagy nyöszörögve
Jött felé a partos utról most lefele,
Jelentvén urának, hogy a kocsi rúdja
Eltört, most hát gyalog menjünk a kastélyba.
Itt tért Tőke vissza ősi kastélyába,
S ha meg nem halt most is ott ül tornáczába,
Még jobban meghizott erősen pipázik,
Semmit sem tesz többet csupán csak öregszik.
 AZ IBOLYA SZÜLETÉNE,
vagy:

A kővé vált juhász, és nyája.

Zemplén vármegyének alsórészén, hol a
Hegyaljának terem aranyszínű bora,
Melytől született a költőnek agyában,
A piruló estnek szines biborában
A legszebb gondolat, és a legszebbik dal,
30
S bejárta a hazát fényes diadallal *). –
Szerencs város mellett áll jókora halom,
Zöld pázsitja közül majd minden oldalon
Kisebb, nagyobb fehér szikladarabokkal,
S egy magasan nyuló jókora darabbal,
Melly a távolságból emberi alakká
Változik, s ugy látszik, mintha elakarná
Sietve hagyni a halmot, melyről a nép
Mond egy ilyen szivhez szóló rövid regét:
Ezelőtt nagyon rég zöld volt az a halom,
És bokrokkal benőtt majd minden oldalon:
S a szép rónaságot gyenge gyeppázsittal
Vonta be az idő mindenkor tavaszszal.
Odább a zöld lombos kerteknek mentében,
S eldugva azoknak kedves sürüjében
Állt Szerencs fehérre meszelt házaival,
S boldoságban élő békés lakosival,
Itt e szép halomnak puha gyep-szőnyegén
Legeltette nyáját egy fiatal legény, -
Kit a környékbeli eladó leányok -
Szépjuhásznak híttak, és vala bálványok;
Mert furulyájának bűbájos zengése |
Vala sok leányszív édes merengése.
| | |

*) Hires népköltőnk Csokonay Vitéz János itt költé legjobb bor

dalát. ,
 31
De neki volt már egy kedves szeretője,
Kivel itt estenden mindig összejöve,
S édes boldogságban beszéltek, csevegtek,
S a jövőről bájos képeket festettek.
A nagy halom lejtős keleti oldalán, -
Hol legbájolóbb volt az erdei magány, -

Állt akkor egy malom; s forgó kerekével,

És a viznek rája eső csergésével
Riasztván fel ezen kellemes vidéknek
Néma csendét. Kedves kis csörgetegének
Ezüst hullámai mégis folydogálnak,
De nyoma sincsen már az itt állt malomnak.
Gazdag volt a molnár nem csak vagyonában,
Hanem egy gyönyörü kék szemű lányában,
Az ibolyaszemű kedves Iluská-ban,
Kinél szebb nem vala Szerencs határában.
És a gazdag Ilus titokban szerette
A szép juhászt, s érte mindig megvetette
A sok kérőt, kik az egész vármegyéből
Érkezének hozzá; de titkos hivétől
El nem állott volna, nem tudom, hogy miért,
Talán ezen földnek minden vagyonáért.
Nem tudta az atya, hogy Ilust mi lelte,
És ha néha-néha még meg is kérdezte,
Midőn valami szép és gazdag ifiu
Jött a házhoz, a szép Iluskának boru
32

Ült akkor homlokán, és könybelábbadtak

Ibolya-szemei, s ajki nem szólhattak.
„Tán szeretsz valakit?“ kérdezé az atya, -
„Szólj! és legyen az bár koldusnak a fia,
Nem bánom gyermekem, csak szólj, hozzáadlak,
Csak hogy édes lányom, boldognak lássalak;
Mert hála Istennek! nékem elég vagyon,
Eltart mindhármónkat a megszerzett vagyon.“
De Iluska nem szólt, szemét lesütötte,
És hókebelére pergett le könyüje
S csak annyit szólt végre is sok kérdés után,
Hogy ne kérdezzék őt, megjő néha napján
Az ő vidámsága; – igy hát nem kérdezték,
S ő a szép juhászért titkon epedezék.
És ha jött az est, s a juhász furulyázott,
Iluska titokban ott hagyá a malmot,
S közelebb vonult a pázsitos halomboz,
Ama bűvös-bájos furulya hangjához.
Jól tudta a juhász, ki leselkedik ott, e
Mig ő fent a halmon Kati-val mulatott
Furulyaszó mellett, és hogy szép Iluska
Szerelmes beléje. – Oh! de másnak adta
Már ő szivét, a szép bájos gyöngy Katinak,
Ki meghalna mindjárt, ha ő Iluskának is
Hódolna; azért a juhász hű maradt hát
Katijához, s sirni hagyá szép Iluskát,
 33
Ki csak akkor vala boldogs elégedett,
Ha a csendes este végre elérkezett,
S az ábrándos holdnak méla világában
Gyönyörködhetett a furulya hangjában.
Ez igy ment sokáig. – Egy ünnep délután
Négy óratájban épp a Vecsernye után,
Midőn szép Iluska jő Szerencsről haza 3
Mivel a halomnál vitte el az utja,
Látja, hogy a legény az ut mellett állott,
És ott unalmában botra támaszkodott,
Mig szép fejér nyája és a kis báránykák
Legelészve a domboldalt eláraszták.
Reszketett a leány a mint ottan látja
A juhászt az utnál botra támaszkodva,
És félve pillantott a szép legény felé,
Midőn az őt Isten jó nappal köszönté.
,,Adjon Isten!* felelt vissza a leányka,
És szerelmi boldog zavarodásába
Elejté kendőjét, s kipirult orczája
Mint a szép tavasznak hajnali koránya.
Hirtelen utána kap a kendőjének,
De ügyesb a juhász, s a szép szenvedőnek
tnyujtja azt, s képe neki is elpirul,
s az ifju szíve majd forr, majd elszorul;
Mert oly szép Iluska ibolyaszin szeme,
Hogy a juhász szivét felejtette benne!
8-dik ss. 3
34

A leány elvette a csipkés kendőjét,

Megköszönte szépen, s belerejté szemét,
Mert nem bira tovább a juhászra nézni,
Olly nagyon letudta a szivét igézni.
Végre a szép juhász megszólal, és mondja:
„De nem ugy van ám az kedves szép Iluska,
Egy csók, avagy kettő a kendő váltsága,
Máskép nálam marad örökös zálogba.“
A szép Ilus arra ujra csak elpirul, -
S kiváltja juhásztól a kendőt szótlanul.
Bár azt nagy szivesen ott is hagyta volna,
Hogy lenne az az eljegyzés szent záloga,
Mikép szokásban van nálunk is mindenhol,
Hogy az olyan legény, ki kendőt zálogol,
Jegyese a lánynak; s csak az oltár előtt,
Hogy ha eggyé lesznek, váltja ki a kendőt.
De a mint a juhász megkapta a csókot,
Elfelejte mindent, Katiczát, világot;
És a mennyországban hitte magát lenni,
S szerelmén ő többé nem tud erőt venni.
-
Ujra csókot kér, s a tulboldog Iluska
Magát szép juhásztól már nem vonogatja,
S az első szerelem szent érzeményivel
Játszik a juhásznak szép szőke fürtivel,
És karöltve mennek a halomtetőre,
Honnan szép kilátás nyilik a vidékre;
- - - -
 35,

S összeölelkezve lepi meg ott őket,

Ezen uj frigyet megkötött szeretőket
A nyári alkonyat szürkülő homálya,
Mellyet nyugot felől nyugvó nap sugára
Aranynyal szegélyez. E perczben a halom
Tulsó felén Kati jő fel a pandalon;
S a mint a boldogpárt a halmon meglátja,
Térdre rogyva magát szörnyen elsikoltja.
E hangra felijed álmadozásiból
A juhász, s igyekszik Iluska karjából
Kiszabaditani magát, azt hazudva,
Hogy a miket mondott, csupa merő tréfa;
És ne higyjen neki szép Iluska semmit;
De Iluska égre függeszti szemeit,
S felsohajt: „Oh Isten! ne szakits el engem
Kedvesemtől, kit e pillanatban nyertem.
Vagy változtass kővé mindkettőnket egybe,
Hogy maradjunk itten összeölelkezve.*
A megcsalt Katicza szinte imádkozott,
És megtört kebléből illy ima fakadott:
„Oh Isten! ki látod, mily hűséggel csüggtem
Ezen hűségtelen és gonosz emberen;
Büntesd meg, s változtasd kövé a hitetlent,
Hogy ne uralkodjék többé leányszíven,
És ne tegyen egyet is szerencsétlenné.
És oh csoda, ezt im közülünk ki hinné!
36

Meghallgatta Isten a két imádkozót,

S a juhász nyájastól ott kövé változott.
Katicza s Iluska életben maradtak,
És még most is élve sziklák közt bujdosnak;
A kővé vált kedvest mindenütt keresik
Sírva, sohajtozva, de meg soh'sem lelik.
Ott áll most a halom apró kősziklákkal,
Kővé vált juhokkal s apró báránykákkal,
S a juhász közöttök, de nem mozdulnak meg;
S a hűségtelen lány vagy ifiu remeg,
Ha e halom alatt vezeti el utja,
Hogy ne jusson a szép juhásznak sorsára.
Iluska könyéből nött a sok ibolya,
Mely itt a sziklák közt buján szerteszórva
Minden kikeletkor oly sürün tenyészik,
És a nyár közepén rögtön elenyészik.
Még Katiczának a csendes éjjeleken
Hallhatni sohaját itten a hegyeken; - -
S ha valaki hangos hahotába tör ki,
A viszhang azt vissza százszorosan rezgi.
S a két bolygó lélek még fel nem találta
A szép juhászt, a kit átkok igy talála.
És csak akkor térnek majd le nyugalomra,
Ha olly hű legény lép erre a halemra,
Ki életében csak egy leányt szeretett,
És szigoruan megtartá a hüséget.
 37

S akkor azé is lesz rögtön a kövé vált

Juhnyáj, melynek minden köve arannyá vált.
Azonban még senki nem próbálta ezt meg,
És talán örökre lesznek kemény kövek
A hajdan ugráló juhok és bárányok,
S hűségtelenségért kövé vált pásztor jok.

A RÓNASZÉKI SÓBÁNYAK,
vagy:

A hegyi szellem varázstükre.

Régen Rónaszéken Marmaros megyében,
A sóbányákban olly gazdag szép Erdélyben
A rónaszéki mély sóaknák fenekén,
Hol örökös éj ül a földnek kebelén,
Egy időben furcsa varázs szállotta meg
A sómunkásokat, és alig gyujtá meg
Némelyik lámpáját, az ujra elaludt,
S a legerősebb ércz veremvágó csak ugy
Töredezett össze a porló só kövön,
És kis torsz alakok jöttek incselkedőn
Elő az üregek mélyéből kaczagva,
És ujra nesz nélkül ismét elrobogva,
 R

S ha némelyik munkás nekiiramodott

Az illy tüneménynek, ez társára botlott,
Es igy többnyire a munkások czivódtak
S okot adni ennek szegények nem tudtak.
Mivel ha valaki közülök gondola,
Hogy már bevagyon hát fejezve munkája
És kivágta a sót, a mint megtekinté,
Vált a kő agyaggá avagy rosz fövényé.
És sok helyütt, hol a legjobb akna vala,
A föld alól oda a viz felbugyoga.
Ugy hogy végre ezen gazdag sóaknáknak,
Mérhetlen ürege elpusztulva álltak. -
 39

Második Ulászló király eltökélte

Magát, hogy az aknát maga megszemlélje,
S elmenend a kies Marmaros megyébe,
Hogy ott az aknákat ujra felsegélje,
Udvarát a Huszti várba szállitatta,
Sóvárról s Erdélyből mind oda hivatta,
A legérdemesebb bánya mestereket
És az illy dolgokhoz értő embereket,
Hogy azok a király jelenlételében
Tegyenek uj próbát a bányaüregben.
S több merészember, ugy a bel, – mint külföldről
Jelent meg ott a dics, – s jutalom-ingerből,
Pezsgett ös Huszt vára a sokféle néptől,
S kik oda nem fértek a Tisza medrétől
Öntözött téreken épült sátrak alatt
Voltak elhelyezve, s képeztek egy hadat.
Eleven mozgás most mindenütt látható -
A sátrak közt, mivel a mint volt hallható -
Másnap korán reggel induland a király -
Rónaszékre, hogy ottan a sóaknáknál,
Önjelenlétében a próbát megtegyék,
S a sóaknák mélyén a munkát felvegyék.
Alig csókolá az első napsugár a
Láthatárt, nagy sürgés vala Huszt várába,
S a szép huszti völgyet körülkoszoruzó
Hegybérczek tetején biborpirban uszó
40

Aranyfelhőcskék feltűntek, mig pompában

Kelt fel a dicső nap komoly méltóságában.
Roppant néptömeg állt az utak hosszában,
Melyen a király jött, s aranyos ruhában
Követték az ország hivatalnokai
És diszes menetben az udvarnokai.
Mig az országnagyok közt mint fényes csillag
Gyönyörü leánya az öreg nádornak,
A király leánya szép kiséretében
Igézi a szemet, mert csak nem majd minden
Tekintet rajt függött, a kedves Sarolta
Volt az, ki az egész népet elbájolta;
S különösen pedig egy idegen ifjat,
Kit senkisem ismert, s ki a sóaknákat
Szinte megnézni jött messze országokból;
Tekintetét ez a kedves Saroltáról
Nem vette le soha, ez ezt észrevette,
És pirulva szemét rögtön lesütötte.
Megérkeztek tehát mostan Rónaszékre
A király és egész kisérete végre.
S ott a király leszállt a sóbányák előtt
Ménlováról, és a többi követte őt.
Csend volt lent a mélyben, mintha megdöbbenve
Megijedt volna ott az éj fejedelme, …
Most a próbamérők legmerészebbike
A kötelen le a mélyen ereszkede,
 41

S már leért az akna mélyére, a midőn

Láthatlan kezekkel felhajtatva megjön
Ujra a felszinen, s bár mint erőlködik,
A kötél ujra meg ujra felvettetik.
És hiába minden erőmegfeszités,
Próba, a mint le ereszkedik egy merész
Aknász, felveti őt a földnek szinére
Valami láthatlan erő, fenekére
Az aknáknak nem bir senki alászálni,
S már nem is meri azt mindenki próbálni.
Még e merész próbák váltogatják egymást,
Egy kisded emberke csinál nagy tolongást
A jelenlevők közt, s a király lányáig
Elhatván, siet a sóbánya üregig
S taszigálván ottan a magas hölgyeket,
Ugy viseli magát, mint egy eszeveszett.
Nehány szolga erre előre sietve
A kis emberkét elfogja s megkötözve
A király kisasszony elébe állitja,
S az idegen ifju is kardját kirántja.
Némellyek kiáltják, hogy le kell őt szurni,
Némellyek, hogy őt az aknákba kell dobni,
De a szép Sarolta könyörög érette,
A király leánya tehát megengede,
S parancsolja neki, hogy oldja fel tehát
Saját kezeivel a törpe békoját.
42

Lehajlik Sarolta, s a törpe békoját

A mint oldogatja, ékes arany lánczát
Mintha elmetszette volna most valaki,
Látja szép nyakáról szét törve lebukni
A bánya üregbe, s a törpe utána
Ugrik, s könnyes szemmel vissza azt kiáltja:
„Szép Sarolta, mi még meglátandjuk egymást! **
Azután megteszi a veszélyes ugrást.
Mindenki rémülve tekinte utána,
S az idegen ifju is midőn meglátja,
Hogy a mélybe zuhant Sarolta nyakáról
A láncz, a kötelet ragadja s magától
Lebocsátkozik a lánczot megkeritni,
Mszonyu csend áll be, s aztat háboritni
Nem meri senkisem, s ime pár percz multan
Felvetődik ujra a kötél, s ájultan
Fekszik az idegen ifiu a földön,
És jobb kezében van a láncz, de ő nem jön
Magához, bár soká élesztik, öntözik
Hideg vizzel szegényt. Végre elhivatik
A király orvosa, s csak fejét csóválja
Gondolkozvá, midőn az ifjat vizsgálja.
Kinek összekulcsolt kezéből a lánczot ,
Senki sem birta kifejteni, s maradott
Hát a kezén, midőn halkal őt felvették,
És Husztra könyek közt, szomoruan vitték.
 43

Leszállt már az éjfél, minden mély álomban

Nyugodott a magas Husztnak ős várában, a
Csak Sarolta, szegény nem tudott nyugodni,
Az idegen ifju képétől megválni
Nem birt képzelete, ki arany lánczáért
Leszállt a mélységbe, s kinek élete ért
Sokat adott volna. Éberen álmodott is -
Tehát szép Sarolta, söt eszébe jutott -
A törpe is, midőn egyszerre valaki - -
Ez andalgásában hó kezét érinti.
Oda néz, s o csoda, patyolat ágyánál
Fénylő koronával azon kis törpe áll, s -
Ki reggel beugrott a bánya üregbe,
Most ruhája kristály és egyik kezébe” - -
Fejedelmi pálczát tart, s szól Saroltához: *
„Ne félj jó leányom; a kezem áldást hoz
Te reád, mivel te voltál, ki megmentél
Ma reggel engemet a bánya üregnél,
Azért most bármit is kérj, én azt megteszem,
Mert én vagyok e bányákban a gnóm fejedelem,
Ki, mivel megsérté az emberi nemzet,
Egyidöre a sóbányákra oly zárt tett,
Mellyet most egyedül éretted nyitok fel -
És boldoggá teszlek derék kedveseddel;
Mert tudom, hogy ha nem mondod is, kebeled
Az idegen ifjuért ég, s azt szeretnd. . , . "
44

És varázs álmából csak te keltheted fel

Ha érinted kezét ezzel a levéllel,
Melly a só aknáknak szomoru virága,
De leend szivednek tiszta boldogsága.
E levél azonban a mint érintetted
Kezét az ifjunak rögtön elenyészend,
Azért im itten van egy kis varázs tükör,
Melly vagyon készitve jó hegyi kövekből,
Ezt tartod eléje, s ő szemét felnyitja
És azonnal elmul örök varázs álma.“
Átvette Sarolta a tükröt s levelet,
S a kis törpe ember rögtön elenyészett.
Másnap a szép leány elmondá atyjának
A történeteket, és kedves ifijának
Varázsálmát a mint a törpe mondotta
A levéllel és a tükörrel oszlatta;
Ki midőn felnyitá végtére szemeit
És látta Saroltát, meghajtá térdeit
S leomlott lábához, a lánczot átadá
Az elpirult lánynak, s kezét megcsókolá.
Az idegen ifju fejedelm fia volt,
S midőn a nádortól lányát megkérte volt,
Az szives örömest od adta nékie,
És Huszton történt meg fényes menyegzője.
A gnóm fejedelem megjelent még egyszer
A szép Saroltának, s köszöné ezerszer
 45

Most is megmentését, s egy szép nagy gyémántot

Örök emlékül a szép asszonynak adott.
Melly sokáig vala még Huszton látható,
Azután Budára vitte a kincstartó,
S a királyi kincstár legnagyobb éke volt.
Sok számos évekig. De legboldogabb volt
Mégis mindenek közt a kedves Sarolta,
Ki a gnóm királyról többször és gyakorta
Megemlékezett volt, s ilyenkor mindétig
Édes mosoly vonult kedves arczán végig.
Igy nyilott meg ujra Marmaros megyében
A hires só akna ottan Rónaszéken,
És a munkásokat azóta nem bántja
Semmi hegyi szellem, mert hiven megtartja
A gnóm fejedelem a mit felfogadott,
És azóta ottan egy ember sem látott
Törpéket feljőni a mély aknák közül;
A sóbányák alján hogy ha csendesség ül
A titkos éjfélnek magány óráiban,
A gnom király halkal szendereg ágyában.
 A WEP JIL(NA 9

A viszontlátás Mátévárában.
Mátévára magas hegyek aljában áll
A bükkös keblében, roppant barna kőszál
Tetején, épp mintha koronája volna,
De sötét a vár és iszonyu mogorva,
Mert mióta meghalt a vár szép asszonya,
A kis Máté Gerő kedves és jó anyja,
 47
Szótalan a vár ur, s egyetlen fiának
Nevelésére van szentelve napjának
Majd minden órája. Még egy tisztes barát
A várnak káplánja atyai szorgalmát
Osztja önzéstelen egyedül meg vele,
S vigyáz az ifiu szellemi kincsére.
Gerő gyorsan haladt ugy a tudományban
Mint a kopjavetés és kardforgatásban,
Ugy hogy abban párja nem volt a vidékben,
Sőt lehet mondani az egész megyében.
A legszilajabb mén urának ismerte,
És sebes vágtatva a port ha felverte,
Ki volt boldogabb mint Gerő a lóhátán,
Mely tajtékot hányva repült át a pusztán.
Vadászaton tölté el üres óráit
Hajhászva öldösve az erdő vadait.
És atyja örült, ha e vértől pirosan
Tért vissza estenden, s vagy medve vagy vadkan
Viaskodott vele, s ő azt ugy legyőzte;
Ilyenkor Máténak jutottak eszébe
A hajdan harczai, midőn ő az ellen
Vad csordája között vivott mint hadisten,
És látta már fiát a dicsősség polczán
Mint derék hadvezért a csatapiaczán.
Egykor Gerő a mint a szomszédvölgyekben
Uzné a vadakat egy tisztásra megyen,
48

Hol a szép gyep között tiszta forrás csereg,

S az erdő zöld lombján ezer madár cseveg,
Meglát egy szép leányt, az angyali Julcsát,
Egy özvegy asszonynak egyetlen leányát,
A mint ott a forrás virágzó partjain -
Nefelejts koszorut kötöz, és ajkain -
Édes játszi mosoly üdvözli hős Gerőt, a
Ki e báj látványra elveszt minden erőt,
S leborul a lányka lábai elébe a
Mert ilyen szépséget nem látott éltébe.
A két ifju kebel egymást megértette, meg
S a legforróbb s tisztább érzéssel szerette. -
De Julcsa egy szegény özvegynek leánya,
Kinek jó férje rég elhunyt a csatába
És várát az ellen feldulta s prédálta, a
Azóta tehát itt e völgyben volt laka. :
Csendes kis házikó, melly Gerő előtt a
Paradicsom kert volt, hol lét boldogsága is
Rejlett a gyönyörü szép kedves Julcsában,
Ki szinte egy édent bira ifiában.
Kevélyen nézett le ősi várfokáról -
Az ősz Máté, és a termek ablakáról -
Számlálva faluit, midőn délczeg ménen |
Záguld Gerő fia felfelé a hegyen.
Apai öröme tiszta érzetében - -
Nézi a fiut s forgatja elmejében, -
 49

Hogy mily hősi ág fog ebből virágzani,

S az ős családi fán ujra sarjadzani;
A gazdag Simon bán gyönyörü leányát
Jegyzé el magában néki szép Etelkát,
Ki az udvarnál nagy kegyelemben álla,
És az uradalma is roppant nagy vala,
Hogy igy a két jószág majd összeterelve,
Fényöket még annál inkább is növelje.
Itt az idő mondja az öreg káplánhoz,
Hogy Gerő világba lépjen és rangjához
Illő helyt foglaljon, mond és kedves fiát
Behivatván Gerőt, elmondja szándékát.
Mint mikor a villám sebes gyujtó karja
Lecsap, e hir Gerőt szinte ugy zavarja
Elrepült elrebbent légvára szivének,
És arany álma mind az ő szerelmének,
Atyja kebelére borúl, és megvallja
Szivének mély titkát; atyja őt dorgálja
Hogy még nem is szerzett magának hirt, nevet
S máris keresi az elpuhult kényelmet
S szerelem után jár, s kinyilatkoztatja,
Hogy e lépését ő jóvá ugy hagyhatja
Ha harczi dicsősség fényes koszoruja
Ékitendi fejét, s akkor is Etelka
Simon bán leánya légyen felesége,
Mert ő már számára a lányt meg is kérte.
8-dik sz. 4
50

Azért hát fejéből verje ki szép Julcsát,

Mert nehány nap mulva a vár ösz káplánját
Elküldendi vele messze országokra,
Hol hir és dicsősség vár a harczosokra.
Gerő elbucsúzott kedves Julcsájától,
De nem szóla semmit atyja szándokáról
Hanem megesküvék, hogy ha vissza térend
Dicsősséggel fedve, senkitől sem kérend
Tanácsot, hanem az oltárhoz vezeti
Julcsáját, ha az őt igazán szereti.
Oh hogy ne szeretné őt a kedves leány,
Ki e hirre lett olly sáppadt és halovány
Mintha minden vére elenyészett volna,
És könyes szemekkel keblére borula
Gerőnek, s esküdött örökös hűséget
Oszinte kebellel, mit Gerő is megtett,
Azután egy arany gyürüt az ujjáról
Levevén át nyujtá Julcsának olly czélból,
Hogy legyen az jele ezen eljegyzésnek
És látszó záloga ezen esküvésnek,
S ekkor Isten hozzád! ezt rebegte ajka a
És atyja várába busan felballaga.
Harmadnap reggelén pedig a káplánnal
Felkészült az utra, s atyja áldásával -
Megindult Budára király udvarába
S beállt Könyves Kálmán királynak ahdába.
 Nem sokáig kelle várnia Gerőnek
A háborura, melly régi ős nevének
Hirt szerezzen, mivel éppen akkor jöve
Buillon God ofréd gróf a magyar földre
Mellyen átmehetett egész seregével
Kálmán királyunknak az engedelmével.
Azzal a szent földre sok vitézek mentek,
Ott hirt dicsősséget magoknak szereztek.
Gerő is égvén már vitéz harczi vágytól,
Engedelmet kére hát Kálmán királytól
Elment a sereggel ő is a szent földre
Harczolni a kereszt s hit dicsősségére.
Évek folytak már el, s a keresztes hadak
Győzelmei hirlék az egész világnak
A hőstetteket és magyar vitézséget
Melly ott is mindétig fénylő csodákat tett.
E közben több vitéz tért haza honába,
Csak ő nem kit annyi sziv vára hiába. -
A kevély Máté ur azonban remegett -
Már fiáért, mig a szép Julcsa könyezett,
De bizott az Isten végtelen kegyére,
Hogy felvigyázand az derék kedvesére.
Végre azon ifjak közül is érkezett
Egy, ki szünetlenül vivott Gerő mellett,
Ez hitelesen el mondá hős tetteit, -
Hogy egy véres harczban ötet s
vitézeit
4
52

Elfogták, s a mikép későbben hallatott,

A pogányok által ott felkonczoltatott.
Az ősz Máté össze roskadott e hirre,
Oda volt keblének legfényesb reménye,
Éjjel nappal sirt, s a várkápolna mellett a
Fiának egy gránit szobrot emeltetett
S ott sira szüntelen, mig végre beteg lett,
S a sirástól szeme világa elveszett.
S most a gazdag dölyfös Máté egy magában
Éle nyomoruan büszke ős várában.
Azonban Gerőt az Istennek kegyelme
Megtartá. Az igaz ugyan hogy elese,
De egy jámbor Dervis, ki a csatamezőn
A sebesülteket vizsgálta és Gerőn
Észrevévén hogy még nem halt meg – elvitte
S tátongó sebeit jól bekötözgette.
S midőn már meggyógyult elbocsátá őtet
S ezen szép tetteért még jutalmat sem vett.
Mivel pedig a harcz be vala fejezve
És Jeruzsálemnek tornyain keresztje
A Megváltónak diszfényében ragyogott
Gerő több hős társival hazavágyódott.
Miután öt évig harczolt a keresztért,
Dicsősséggel fedve ő tehát hazatért.
Mint dobogott szive, midőn annyi vészek
Után szép honának földén állt, s a fészek -
 53
Honnan mint a sas elrepült a csatába,
Hajdani képével most előtte álla.
Sietett, repült hát Julcsát felkeresni
S a hűség esküjét ott teljesiteni,
De pusztán állt a kis házikó, s környékén
Enyészet terült el, s legkedvesebb helyén
Egy sir emelkedett, Gerő rája borult
Szerető szivében iszonyatos kin dúlt.
Innen komoran megy ősi vára felé
Szive olly puszta lett, hogy azt nem emelé
Többé semmi öröm, s a mint oda ére
A kis kápolnához csak nem megfagyvére,
Mert ott is ama nagy sir emlék tünik fel
Szemébe, melyet atyja áztatá könyével
Elveszetnek gondolt fia emlékére;
De a mint Gerő az oszlophoz elére
Egy pásztorfiut lát annak lépcsőzetén,
Ki mindent elmonda, oh de bus érzetén
És nem változtatott, mert Julcsáról semmit
Nem tudott a fiu mondani, csak annyit
Tudatott vele, hogy bent a kápolnában
Fogadott lányával éppen Máté ur van,
Kit e leány vezet ide mindennapon,
Sitten sirnak együtt ezen az oszlopon.
Alig végzészavát a fiu a midőn
Máté ur a kisded kápolnából kijön,
54

S egy fátyolozott hölgy vezérli. Gerőnek

Szive majd megtörik és az érkezőnek
Nyakába omolva, kiáltja: 0h Atyám! - - -
Hogy kell téged látnom! Erre a szép leány
Egy sikojjal rogyik össze, ez ő -
Kiáltja, – s Julcsáját felismeri Gerő.
Nem sok elmondani vagyon immár hátra,
Csak az, hogy azután a boldog családra :
Örömnapja sütött, és hogy Julcsa anyja :
Meghalt, s álnév alatt felment Máté várba,
S ottan beszegődött, hogy a vak vár urát -
Elhalt kedvesének szomorodott atyját
Vigasztalja. Máté már nem ellenkezett
Azzal, hogy fia illy hű leányt szeretett,
S atyai áldását rögtön rájok adta,
S egyetlen jófiát igy boldogitotta meg.
Nehány év multával pedig az ösz Máté
Ugyes orvos által ujra visszanyeré
Szemevilágát is, – s első tekintete
Egy gyönyörü szép kis unokára ese.
Sokáig éle még szerencse közében
A vén Máté, fia tiszta örömében
Osztozván, ki nevelt derék jó fiakat,
E magyarhazának, és jó honanyákat,
És késő vénségben mindenkitől áldva
Költözött az örök életnek lakába.
-~S-X D-~
 vagy:

Csodálatosak a végzet útai.

Erdélyben a legszebb s kiesebb vidéken
A székelyek földén, hires Háromszéken,
Hol minden göröngy egyegy nevezetesség,
Mivel vér áztatta hajdan ez örökség
Kies téreit és gyönyörü bérczeit,
És messzeterülő kékellő hegyeit. - - - -
56
Messze a hegységben Szeben város felé,
Hol a rónaságot a Marosnak szelé
Rohanó habja, állt mint a vidék őre,
Épitve hatalmas szürke gránit-köre
Kapor-vár, melynek már sehol sincsen nyoma,
Pedig hajdanában igen sokat nyoma
Jó fekvése miatt a honvédelemben,
Különösen a szép és kies Erdélyben.
A hős Kapornaky vala ennek ura,
S boldogságban éle maga és családja.
És egész Erdélyben nem volt olly derék nő,
Mint a felesége, az a kedves delnő,
A hires Rozgonyi egyetlen leánya,
És most Kapornaky szép Czecziliája.
Boldog házasságuk Isten megáldotta,
Két iker-fiuval megajándékozta,
Kik a keresztségben Sándornak, Imrének
Hivatának; és a kedves jó szüléknek
Legnagyobb öröme telt a két gyermekben,
Kik növekedének Istenfélelemben.
A két szép kis fiu olly egyenlő vala,
Hogy azokat néha a szerető anya
Sem birta egymástól megkülönböztetni; i
Azért mindeniknek nyakába tétetni
Kénytelen volt csinos finom aranylánczot, -
Mellynek a végére tett arany-csillagot, me
 57

Ráiratván nevét a kedves gyermeknek,

Hogy különböztetve ilyképpen lennének.
Két évesek voltak már a szép gyermekek,
Mikor az országra jöttek nagy veszélyek;
Mert a török betört pusztitva, rombolva,
S a békés lakókat is szörnyen gyilkolva. |
Már felült Erdélynek minden nemessége,
Hogy legyőzve legyen ádáz ellensége
Az országnak. – Oh! de mint a zúgó szélvész
Jött az ellen; és már az ország csaknem vész,
Midőn Kapornaky erős szikla-fészkét,
Erdélynek akkorban legfőbb erősségét
Ádáz csordájával készül körülvenni.
Kapornakynak hát nem lehet mást tenni,
Hanem a csatára elkészülni, vagy a "
Bösz ellen kezére kerül máskép vára. -
De a várvédő had igen nagyon kevés.
Mit tesz hát a neje, az az igen kedves
És derék hős asszony? azt mondja férjének:
Hogy ő egyik fiát viszi el, s az éjnek
Védelme alatt a várból el fog menni
Király udvarába, s ottan könyörögni
Segedelemért; ő pedig addig tartsa
,
A várat erőssen, mig a király hada
Megérkezik vele. Megcsókolja nejét
A hős Kapornaky ezen gondolatért,
58
S kebléhez szoritva; nehány hű emberrel
Elbocsátja nejét még azon az éjjel.
Ö pedig maga a csekély vár-őrséggel
Szembeszáll a dühös és vad ellenséggel.
De az erő ellen mitsem tehet szegény,
S Kapor-várban nagyon kevés már a remény,
Hogy megtarthassák azt; s ugy is lett, mivel a
Vad török a várat egy éjjel megmászsza,
S leöldöse mindent, kit csak benne talált,
S csak a kis Imre kerülte el a halált,
Midőn a segitség megérkezett végre,
Szegény Czeczilia nem talált férjére,
Mert a török-fegyver alatt elvérezett;
De nem találta a másik szép gyermeket,
Mert azt elvivé a fővezér magával;
És megterhelten a drága szép prédával
Visszament hirtelen maga országába.
Beleunván már a rablás- s gyilkolásba. -
A szegény özvegy itt kesergett hiában,
Levén vigasza e megmaradt fiában, a
A kis Sándorkában. Igért ő jutalmat a
Annak, a ki talán fiáról hirt hozhat; a
De sikertelen volt minden fáradsága,
Sohasem akadt ő kedves kis fiára. -
Sándor szépen felnőt, s disze volt a honnak,
Mert a király mellé beállt katonának, a
 59

És annyira vitte, hogy már fővezér lett,

S a vitézek között, mint a csillag, fénylett.
De hát jó testvére, kit elvitt az ellen,
Hol van, él-e még, vagy meghala már régen?
Dehogy halt! dehogy halt! török lett belőle ;
Ámbárhon nem tudtak semmit sem felőle.
Mert midőn a török kivitte magával,
Éppen ugy bánt vele, mint önnön fiával:
Neveltette őtet, s vitéz lett belőle,
És el nem távozott sohasem melõle.
Imre, kit ottan csak 0mer-nek híttanak,
Sok vitéztettért megtetszett a Zultánnak;
Sőt midőn a perzsák viszálkodtak vele,
Fő-hadvezért csinált a Zultán belőle. -
És mivel meggyőzte minden csatáiban
A perzsa-sereget, őt Törökországban
Sok számos birtokkal megajándékozta,
És udvarából már el nem bocsátotta.
Történik egykoron, hogy Magyarországot
A török Zultán, és szép Erdélyországot
Haddal megtámadja; és azt megigéri
Imrének, hogy ha ő a magyart megveri,
Egyik szép leányát nejeül odadja,
S akkor majd Erdélyt is mint király birhatja.
De Imre már régen választott magának
A császár lányi közt, s hítták Amintának.
60

Nem kérdezték bizony azt meg a Zultántól,

Szabad-e szeretni? hanem jószántokból
Hőn szereték egymást; s midőn a csatába
Kellett elmennie Imrének, bujába
Majd meghalt a kedves gyönyörű Aminta;
És könyes szemekkel Ismét megcsókolta,
S azt esküdte neki, hogy ha a csatába
El találna esni, bemegyen zárdába;
Mert ő nála nélkül nem akar élni sem.
Igy váltak egymástól, és Imre fényesen
Százezer emberrel indult Törökhonból,
S mint ádáz ellenség hazájára rombol.
Itt a magyar-sereg fogadja vitézül,
És számos csatában iker-testvérétül,
Sándortól ugyancsak a török veretik,
Egyik sem tudja, hogy kivel viaskodik. -
Végre ott Belgrádnál folyik az ütközet
Véresen, hevesen, s a két testvéreket
Osszehozza a sors; hosszasan csatáznak, -
Mig végre sikerül a derék Sándornak,
Hogy iker-testvére kezéböl kiüti
A kardot, s hirtelen öt körülvéteti,
És elfogatja. A török-sereg hallja, a
Hogy el van a vezérfogva, eldobálja
Fegyvereit, és fut, a roppant győzelem
A magyaroké lett; s midőn a fejdelem
 61

Megérkezik, már a csatánakvége van,

S a magyar hadsereg a roppant prédában
Vigan osztozkodik, s a fogolyfővezért
Vezetik Budára örömmel, a kiért
A török Zultán oly nagy váltság-díjt igér,
Hogy egy egész ország árával is felér;
De a magyar király nem adja őtet ki,
Hanem Visegrádba fogságba téteti.
Ott ül szegény fogoly Visegrád várában,
Kedves Amintája forog bús agyában;
S az arany-lánczczal, mellyt édes jó anyja tett
Egykor fel nyakára, játsza, hogy belépett
Börtönébe Sándor, ki midőn ezt látja,
Könyező szemekkel borul a nyakába. -
Felderül a titok, s a két iker-testvér .
Rögtön fel Budára király elébe tér;
Ki, midőn hallja e különös esetet, a
Kapornakynéval maga is örvendett.
Imre még az napon a török Zultánnak
Levelet irt, mellybe nevelő atyjának
Szinte megbocsájtott; ira Amintának: -
Hogy reá többé ott soha se várnának, a
Hanem ha szereti őtet, ugy jöjjön el,
Mert ő már nélküle nem is élhetne el. - - -
Olvasta a Zultán az Imre levelét; -
Fájlalta nagyon, hogy legjobb fővezérét
62
Igy elvesztette. Csak az egyet kérte ki:
Hogy fegyverszünetet igérjenek neki, argan
S ő maga elhozza Aminta leányát, amined as
S adja mindkettőre atyai áldását. initike
Ki volt most boldogabb Kapornakynénál?!
Messzeföldön nem volt két derék fiánál
Vitézebb s szebb ember, s mindkettőt becsüli
Egy-egy ország, s őket mindenki szereti. a
A király mindenik testvérnek két várat is
Ajándékozott, és egy-egy uradalmat akas
De a török Zultán nem jöhetett ide, arra ,
Mert nem engedé azt egy nagy betegsége;
Hanem egyik leghübb emberét küldötte a
Volt hadvezéréhez, és a mint igérte, s
Kisebbik leányát, kinek hozományul art
Roppant kincset küldött, és jegy-ajándokul
Husz teve terhelten érkezett Budára, aki
És husz szép Arabs-ló király udvarára is
Igy találta fel a jó anya egy fiát, és a
S nevelte nagygyá a kebelén másikát, mi le
Hogy öreg napjain a legszebb örömet sa s
Élvezhesse végre, ki annyit szenvedett. -
Mielőtt azonban ezen határtalan a mi
Orömet élveznék vidoran és vigan, arra ö
Az anya két iker-fiával elindult N sales
Az apa sirjához, szemökből kicsordultam a
 63
Ott a legőszintébb fájdalom könyüje
Mellytől hű kebelök igen megkönyüle.
Azután megtarták a fényes lakomát,
S másnap nagy pompával Imrét is Amintát
Budán a királynak és országnagyoknak,
Valamint az itt volt erdélyi karoknak
Jelenlétében a püspök keresztelé,
És házasságukat ottan beszentelé.
Sokáig boldogul éle a jó család,
S az öreg anya meg a vidor unokák
Számtalanszor mondák el a történetet,
Melly ezeregyszáz és kilenczvenben esett.

A VESZÉLYES UGRÁS,
vagy

A szerelem mit nem tehet.

Hol a kis Tornának Szádelői völgye,
Mint a paradicsom örökké zöld kertje
Terül el messzire szép vizesésivel,
Mohos szikláival sürü erdeivel,
Hol a fürész malmok vig kerepelése -
S a vidor madarak bájos éneklése
Zavarja a méla csendet kellemesen
Hajdan hősök jártak vala fegyveresen.
Hiszen, mert nincsen tér széles e hazában,
Melyre öseinknek vére hajdanában
A dúló csatákban honért, becsületért
Ne folyt volna, azért tiszteljük mi e tért,
Mellyet szentté tettek előttünk öseink
A mi feledhetlen apáink, véreink.
Két vár állott hajdan békés szomszédságban,
Szádelő völgyének egy kanyarultában;
De szembe egymással, sziklahegyek csucsán
Mostan csak romjai néznek le mogorván
A haladó patak ezüst habjaira,
 65

És a puha század apró majmaira,

Kik olly parányiak minden tetteikben,
Parányiak hitben, ugy a szeretetben
Nem tudnak szeretni, nem tudnak gyülölni;
Mindent félig tesznek, csak az erényt ölni.
Azt tanulták meg jól, mig a dicső hajdan az
Nagy volt erényében, nagy volt haragjában. -
Balázs volt az egyik sziklavárnak ura,
Gazdag nemes, s főur volt neki egy fia
A délczeg szép Endre, – és a másik várban
Egy vén nagynénjével egyedül magában -
Lakott a bájoló, s vakitó szépségü,
S mikép a vidéken hitták: angyalképü
Melánia, roppant gazdag, s kedves urhölgy.
Ové volt az egész szádelői szép völgy,

Nem vala ilyen nagy sok kis herczegsége -

Némelly fejdelemnek, mint szép Melánia |
Apjáról maradott terjedt uradalma.
De maradt apjáról még egy öröksége,
A Balázs ház ellen való gyülölsége,
Mit ő ugyan soha nem osztott szívesen,
Mert hü szeretőjét tisztelte Endrében,
Hanem inkább osztott vén és rút
nagynénje -
Meg Balázs ur maga, ugy hogy még reményje
sem lehetett soha a két szeretőnek |
8-ik sz. 5
66

Hogy még e kettő él, addig eggyé lőnnek.

Mert a nagynéni, a házártos Dorottya, ,
Olyan vigyázattal vala mindég, hogy ha a
Melania lement a várnak kertjébe, -
Ö leült az ablak tágas erkélyébe
S onnan leskelődött a szép leány után,
A ki csak sóvárgott hü Endréje után. - ..
De a szerelemnek találékonysága
Czélhoz jut előbb mint minden tudománya
A szobatudósnak; igy történt emitt is,
S bárha vén Dorottya nagyon vigyázott is,
Bejutott a kertbe a hűséges Endre, - . :
És mig az erkélyen vigyázott a néne,
A szerelmes pár ott a bő erkély alatt is
Egy rózsalugasban lombozata alatt a
Az együttlét kedves perczeit élvezés .. .
S a vén nénit ott fenn egészen felejté. - -
Azonban nem alszik soká az irigység, a

Megrontására a tudásnak fájáról a

Lebocsátkozván és annak almájából a "
Adott Éva anyánk kezébe, ugy itt is szem -
Szobalány képében egy kegyetlen aspis
Kigyó akadt, aki egyik nap estéjén,
Mikor már Dorottya üle szokott helyén a
Besugta, hogy ott lenn a szép Melania a
És a szomszéd várurgyülöletes fia - 1 -
Mindég összejönek titokban egymással a f
Nosza nem is kelletöbb, vagy tiz csatlóssal -
Le biczeg Dorottya néni a várkertbe ea

Hogy majd elfogatja Endrét, és atyjának adta a

Váltságáért, s az ös gyülölség fejében el -

A várat és itt a Szádelő völgyében -
Levõ minden földjét adja most rögtön át, a
És azután vigye innen ki a fiát.
Ez takaros terv volt, méltó az ördöghez,
Melly azt kigondolta. Azonban Endréhez a
Még sem férhetének, mert egy hű cselédje
A szép Melaninak a veszély perczébe
Hirt adott, s mikor a dühtől vak nagy néne
A kertbe biczegett, már Endre elméne e e el
Azon kötélhágcsón, mely a kert falára
S annak alacsonyabb egyik oldalára és a
Oda volt csinálva. Képzelhetni milyen
Dühös lett Dorottya ezen felsülésen, -
Mert elment reménye, hogy valaha Endrét
Láthassa. A várfal azon az oldalon
Felemeltetett olly isszonyu magasson, a
Mikép arra jutni lehetetlen vala,
Mert az legalább is tizenhat öl vala.
68

S most ha Melania sétálni elméne,

Vele vala mindég Dorottya nagynéne.
Tehát semmi módon nem tehette szerét,
Hogy csak láthassa is szeretett kedvesét.
Ezalatt az öreg Balázs elköltözött -
Oseihez, s Endre mindenben öröklött,
Csak a gyülölséget, azt nem örökölte,
S éjjel nappal fejét mindég azon törte,
Miképen juthatna ő be szép kedveséhez,
És azután annak ohajtott kezéhez.
Azalatt a szomszéd várnak udvarába
Nagy sürgés-forgás van, érkeznek javába
A sok gazdag kérők és sok atyafiak,
Kik mind azt heszélik a szép Melaninak,
Hogy hagyjon fel végre Endréjét szeretni,
S a sok kérő közzül egyet boldogitni
Igyekezzék inkább. De a szép leányka a
Szomorkodik mindég és busul magába,
S legkedvesebb helye a kerti magas fal,
Honnan le le nézhet az erős sánczokkal -
Körülvett várára kedves Endréjének, a
De négy öl térsége a két sáncz közének. : : -
Egyszer a mint a szép Melania ott ül,
Melléje sebesen egy nyilvessző repül, a
S azon levélke van, hirtelen felkapja, a
Mert már jön a nénje, az a vén Dorottya,
 69
De semmit sem látott nénje szerencsére,
Elrejti tehát a levelet keblére,
S a nyilat ledobja a sáncznak árkába -
És a kertfalát ott hagyta hamarjába.
Szobájába a mint felér a szép leány,
Kedvese levelét rögtön fel is bontván -
Ezt olvassa abból: kedves Melania! list
Nálad nélkül nekem nincs a létnek bája. -
Hallom, hogy kérőid nagyon tolakodnak
És az atyafiak egynek oda adnak;
De légy erős, s ne menj egyikhez sem, és azt
Mond, hogy férjedül te választhatod csak azt,
Ki a kertfaláról lovastól átugrik
Ide én váramba, és velem megvivik.
Mert vagy együtt halunk meg ezen ugrásban
Vagy élünk váramban csendes boldogságban;
Miért is élnénk elszakasztva egymástól
Kizárva egymásnak hű birhatásából. -
Másnap kihirdeti ezt a kérők elött
A szép Melania, és mindenek elött
Esküvel fogadja, hogy csak azé leszen,
Ki innen várából ilyen ugrást teszen. -
Különben zárdába fog menni azonnal.
Nosza a sok lovagnézi borzalommal
E veszélyes helyet, melynek hossza négyöl,
És a magassága épen tizenhat öl. ***** *** ** *
79
Némely hetyke urfi fennyen dicsekedett:
De ők voltak elsők, ki szépen csendesen is -
Elszökdösének már a másik reggelen, a-
Mert a próbát éppen akkorára tűzték, és
Midőn tehát őket a várban keresték, leee b …
Csak hült helyök maradt; azonban egynehány :
Merész ifju, ki volt hős lovag igazán
Kész volt megpróbálni a veszélyes utat, .
Midőn a kapuban kün riadót fuvat;
Egy egész aczélba öltözött levente
És ezüst sisakján rózsaszin toll lenge,
Sisak rostélyzata le vala bocsátva, es
Hogy az ábrázatát senki meg ne lássa, a
Lova pedig karcsu mint a legszebb szarvas,
Mellynek izma kemény mint aczéllá váltvas,
De olly rugékony mint az iv, mellyről pattan
A nyilvessző és mint villám a czélnál van. a
Már akkor két ifju lent a gyepszőnyegen nem
Döglött lova mellett hevert nehéz sebben,
Midőn a szép lovag a kertbe érkezett, a
Minden szem csak reá és lovára nézett, ami
Senki sem ismerte, csak szép Melania, id.
Milly arczot rejt a szép lovagnak sisakja, aki
És buzgó imára borult térdeire,
Midőn őt a lovag ragadá nyergébe a ,
 71

És mint a sebes nyil pattant a kert falra,

S onnan saját vára gyepes sánczaira.
Elnémult minden ajk, lélekzetök megállt
A néző seregnek, midőn a lovag állt
A tulsó sánczon, és elalélt kedvesét
Kebléhez szoritá, mig reszkető ménét
Szolgáinak adá, azután sisakját
Levevén fejéről, szép Melaniáját,
Ki felveté mostan bájos tekintetét
Bemutatá, mint már régi hüjegyesét.
Tul az atyafiak mérgökben egymásnak
Majd hajába estek, de mit csináljanak,
Megnyugodtak végre a sors végzésében,
s amit az atyák undok gyülölségben
Egymásnak vétettek, most azt barátsággal
Igyekeztek jóvá tenni, nyájassággal
Csak a vén Dorottyát üté meg a guta,
Ki magába szállni méregtől nem tuda.
És mivel igy eggyé lett a szép derékpár,
Eggyé olvadt szinte ez a két szomszéd vár,
S Endre ez ugrásnak emlékezetére,
Hidat épittetett a sáncz tetejére ]
S Ugró nevet viselt több századig a vár. * *
A török lerontá, helye sem látszik már. *
- - - -- - --- - -
–
 -
-

vagy:

Az ördög utja Erdélyben.

Erdélynek gyönyörű havasai között,
Hova tán bujában az éden rejtőzött,
Áll Rapsonné vára, Szóváta helységnek
Tágas határában, a kies hegységnek
Legnagyobbik csucsán, s az ős Kolosvárnak
Faláról látszanak romjai a várnak.
 - 73

A szék havasai hátával nyulnak el, a *

S ölelkeznek össze gyakran a felhőkkel, ma -
Mellyek leszállanak hófedett keblökre, a
És ködsipkát vonnak jegesült fejökre.
Alant a völgy ölén Rapsonné várától -
Egész Kolozsvárig, ellepve sziklától, -

És százéves fáknak bozontos lombjával,

S buja tenyészetű puha zöld mohával, -

Vonul szeszélyes vad kanyarulásokban,

S merész és tátongó mély hasadásokban
Gazdag ördög utja, melyen az oláhok,
Ha erre vezérli őket vándor utjok,
Keresztet vetnek, és félénk rémegéssel
Járnak nappalis; de a világért éjjel -
Ide nem tévedne, mert mind ezt gondolja, -
Hogy a követ és fát egy-egy ördög tolja
. Még most is felibe, olyan rémes az ut,
Hogy attól még most is a nép remegés fut.
És ott áll
felette mogorván és pusztán
A havasi vár, és a néma éjszakán,
Midőn a holdsugár rásüt falaira,
És néz andalítón puszta ablakira
Az éjfél legcsendesb, titkos óráiban nem e k
Halkan jár a lélek szellős tornácziban. h u
Nem igy volt ez hajdan! több száz évek előtt,
Midőn a sok vendég a diszes várba jött, -
És szólt a muzsika éjjel nappal vigan,
És forrt a kedv s öröm tágas szobáiban -
S a várnak asszonya, az az ékes angyal, all
Kit tán pünkösd napján szülhetett a hajnal,
Kedves Rapsonné járt kelt benne, és most a :
Diszes vár a baglyok s enyészet tanyája. -
Férje féltékeny volt a szép Rapson é

És mogorván nézte, hogy :

Az ékes ifiak sok szépek mondtak, -
Es sok hizelgésből koszorúkat fontak,
De ki is szerette volna a vén Rap sont,
Ki nem vala egyébb, mint, száraz bőr és csont,
S a köszvénytől görbe lábait nem birta, -
És egész nap csak a feleségét szidta,
Hogy pedig egyszerre magát megbosszulja,*
Egyik napon még ő azt is parancsolja, a
* *
..
Mikép semmi vendég ne jöjjön a várb * *
S annak a kapuját rögtön be is zárta.
*
S ott ült szótalanul egész nap nejénél,
Orizvén azt jobban szürke kis szeménél. ,
Hej! be unalmasan folytak le napjai - .-
A szép menyecskének, midőn udvarlói 4.
Kimaradtak, és ő egyedül magában is - a .
Szótalan férjével üle bús várában1, v .
Egyszer neve napján egy szép rózsát kapott
 75

Egy szép ifiutól, a ki Kolozsvárott a

A fejedelemnek diszes udvarában | | | |
Szolgála mint apród; s ime a rózsában e ::
Elrejtve levél volt, szerelmet lehellő, , , , , , i :
És mint a gyehenna tüze, olly égető. l .
Jaj! mit érzett szegény Rapsonné magában,
Az ki nem mondható, s ezen egy rózsában
Vala csak öröme; és azon órától ""
Nem bira megválni a piros rózsától;
Ápolá kebelén, és a vár kertjében, -
Sőt ez nem volt elég, minden teremében
Rózsákat tenyésztett, és az volt öröme,
Szerelmi bánatát azzal enyhitgette.
A hű szeretőtől más levél érkezik, - , -
És a szép Rapsonné titokban könyezik.
És várának magas szellős erkélyében
Minden reggel egy-egy rózsával kezében
Néz Kolozsvár felé könyező szemekkel,
Féltékenyférjétől oda nem mehet el.
Pedig ő csak látni akarja az ifjat,
Kit e világon, már
De férje kileste titkos gondolatát,
És megtalálta a levelet és rózsát, -
S elment Kolozsvárra a fejedelemhez, , , , ,
És az előtt rögtön nagy gyáván panaszt teszi a
76

S mély börtönbe vetik az ifju apródot,

Ki azonban talál olly eszközt és módot,
Hogy ezt megtudassa a szép Rapsonnéval
Ki érte epedve hervadt rózsáival,
És mint fogoly üle fényes szobájában,
Mig férje Kolozsvárt a fejdelemnél van.
Oh mint menne szegény kedves ifiához,
Sir és sohajtozik, de vigaszt rá nem hoz
Sem a mosolgó nap, sem néma éjszaka
Iszonyu! szivének keserves bánata.
De most kis lábával egyet toppant, mondva :
Ha az ég nem segit, s nem hoz irt kinomra
Segitsen a pokol, s bár milly áldozatot,
Hogy kedvesem lássam, én szivesen hozok.
S ime megjelenik az ördög előtte,
És igy hangzik mézes pokoli beszéde:
Szép asszony! ime én a te kivánatod
Teljesitendem, hogy kedvesed láthatod,
És pedig holnap, én olly utat csinálok,
Melyen majd elmehetsz, és arról jót állok
Hogy senki sem lát meg, és még te ottan léssz
Férjed mellett vagyok, és ő észre sem vész
Semmit, hogy távoztál. S egyeznek a díjban
Egy szép völgy ezüstben, és egy hegy aranyban.
Es vele Rapsonné még azt is kiköti,
Hogy e dijt ő neki csak később fizeti. -
Nosza azon éjjel az ördög hozzá fog
Az erdő és sziklabércz megdördül s ropog,
Hegy völgyet egymásra döntöget rakosgat,
A tátongó mélység fölé épit hidat : - -

S Rapsonné várából egész Kolozsvárig,

Fut az ördög utja egyenest mindétig.
Reggelre Rapsonné elmehetett rajta, a
Ördög hintajával Kolozsvárig hajta,
Ugy hogy rengett bele az ut kövezete,
S repült mint a madár a négy jó fekete,
Ordög ajándéka volt az is, s percz alatt
Már Rapsonné látta azt a börtön falat
Melyen belül üle az ő szép kedvese
Sietett hát nagyon hogy megölelhesse. ,
A börtön ajtaját sem kellett felnyitni *
Rapsonnénak, mert ő betudott repülni
A szerelem szárnyán ékes kedveséhez,
Hol ő véghetetlen boldogságot élvez,
Csodájára jártak az ördög utjának
Messze országokból, melly Rapson várának
Kapujától a tért Kolozsvárig futja
Egyenes vonalban, ez az ördög utja,
És melyen Rapsonné mindennap elrepült -
Kedveséhez, még az ördög várában ült
78
Zsémbes férje mellett, ki mindég adtázott -
Mit már az ördög is egyszer megsokallott, s
S a mint szép Rapsonné egy csendes éjjelen

Hozzá megy az ördögdiját követelve, a

A hegy aranyra, meg az egy völgy ezüstre -
Áhitozván nagyon. De most mit csináljon a
A szegény Rapsonné, tépelődik nagyon; sas
A szép menyecskének nincsen egyébb kincse,
Mint hiven megőrzött egy titkos szerelme! e
De hirtelen magánemigyen segite: im a
Egy arany pénzt helyez az ujja hegyére,
És ezüstöt kisded tenyere völgyébe e
Mondván: ime Sátán, itt van tetted bére; sze -

Egyvölgy ezüst és egy hegy arany, no teddel!

Az ördög kijátszva iszonyu
Neki
ront művének, f
Lovait
-

:
szagga
hintaját szétzuzza,
%
És a szép Rapsonnét megátkozza nagyon,
Mert azon órától nem látta kedvesét, ha
Orökre elszakadt tőle és életét a
A búnak; bánatnak ölyvei emészték, -
S a csendes örömek a várat kerülték.
Sokáig sokáig siratta Rapsonné,
Hogy az ő kedvesét nem láthatja többé,
Ki a sötét börtön fenekén sinylődött, a moso e
Mig reá a halál egy év multán eljött, rj =1

És nem sokára ő is átköltözött a - nem is -

Oröm és boldogság örökös honába.
A köszvényes Rapson egyedül maradt ott,
Hol hajdan öröm és vigalom lakozott.
Nem kellett már neki félteni szép nejét,
Kártya és bor mellett töltötte idejét.
És felfogadta hogy soh sem házasodik
S az asszony örzéssel többet nem bajlódik;
Mert mind hamis a nő, és hogy ha akarja,
Az ördögöt magát rászedi megcsalja.
Parajd és Szováta régi faluk mellett
A sziklák ölében, s kisebb hegyek felett
Meg van még maig is ez az ördög utja,
Mellyről a nép ezt a regét mondogatja.
A Rapsonné vára is ott áll pusztultan,
Egykori lakói nyugosznak a sirban.
De apuha moh közt a romok helyében,
S a nyiló tavaszkor a várnak tövében
Még mostan is nyilnak a szép piros rozsák 9

Mellyeket Rapsonné rózsáinak hivják,

Ma is, emlékeül nagy hű szerelmének.
80

És ezen elmondott kis történetünknek

Ezzel véget vetünk, mig mást nem kezdhetünk
Addig hallgatóim tehát Isten velünk!
Tartsanak meg tovább is barátságokban,
És eddig mutatott nagy pártfogásokban.
:

-
- - -
:
- - -
1 -

- - - - -

- -
- - : - -

* * * :
- - -
-

- - - -
melynek irodalma azt ne birná, és nincs
család, mely azt meg ne szerezné, olly
sok tanulságos t, és hasznosat fog
lal magában , hogy a zsenge ifju ság
abból a földtan egy részét játszva megta
nulhatja. –

Ajánljuk azért minden rendü és rangu

t. olvasóinknak, különösen pedig a főtisz
telendő papság, és oskola tanitó uraknak e
diszesen kiállitott munkát, mely jó gyer
mekek számára, próbatételi, husvéti és név
napi ajándokul igen illenék.
 rAráR PÉTER -
REGE KUNYHÓJA |
9-ik SZÁMÁNAK |
. Miczbánné, vagy: A koldus asszony átka.
. A nagy- és kis vaskapu a Mátrában, vagy: A ki
másnak vermet ás, maga bukik bele.
Az egy évig álló strázsa, vagy: Az önkénytelen |
szökevény.
. Garaboncziás diák, vagy: A sárkány megnyergelése
… Mózes és a gulyás, vagy: A pénz nélküli lóvásárlás
. A kripta vendége, vagy: Az élő-halott menyasszony
. Az örökbefogadott, vagy: A haldokló anya áldása
. Ecsegvár tündére, vagy: A kedves által felfogott
halálos szúrás,

-------- 30%93-r--r--
-
|
Pesten, 1852.
Nyomatja s kiadja Bucsánszky Alajos
Kaphatóurtutoza Jankovicsf. szögletházbeli könyvkiadó boltjában

Ára 6 kr.
ill
 Elöleges tudósítás,
~vvmun funnyv

Alólirott tisztelettel jelenti a t. közön

ségnek, hogy igen diszes kiállitása, és felette
olcsó naptárt indit meg, és már sajtó
alá is bocsátott illy czim alatt:

Magyar Erdélyország
CSALÁDI NAPTÁR,
nagy 8-ad rétben, finom vastag velin papiron,
ujdonan uj betükkel nyomva, és a hónapok
közt szép fehér iró papirral, a kiadás bevétel
beirására megrovatozva lesz, kemény táblá
ba békötve, és mely a pesti augustusi vá
sárra okvetetlenül megjelenend. Mellynek
tartalmát képezendik következő hasznos és
szivderitő s képző olvasmányok; u. m.:
 TATÁR PÉTER

BIGI KUNYHÓJA
TIZ KÉPPEL

T A R T A L M A.
1. Miczbánné, vagy: A koldus asszony átka.
2
• A nagy és kis vaskapu a Mátrában,vagy: Aki másnak V8r
met ás, maga bukik bele.
. Az egy évig álló strázsa, vagy: Az önkénytelen szökevény.
. Garaboncziás diák, vägy: A sárkány megnyergelése.
… Mózes és a gulyás, vagy: A pénznélküli lővásárlás.
. A kripta vendége, vagy: Az élő-halott menyasszony,
7. Az örökbefogadott, vagy: A haldokló anya áldása.
8. Ecsegvár tündére, vagy: A kedves által felfogott halálos
szúrás.

------------ --------------------------------------
=

Nyomatja s kiadja Bucsánszky Alajos.

:
*:
 :

III(ZBÁNNÉ,
A koldus …ny átka.
Jaj! de magas vár az, mint vigadnak benne!
Mintha bizony benne lakodalom lenne?
Bizony lakodalom, még pedig olly fényes,
A millyet nem látott még az a regényes
Hegyvidék, a melyben Miczbán-vára állott,
Honnan az ember nagy messze földre látott.
1
4

S a sürű erdőknek zöld lombjain által

A Tisza kanyargott sebes futásával.
Miczbán, a hatalmas vár-ur lakadalma
Fényes volt, mert azon fél országnak ura
Jelen volt, és tartott két hétig szüntelen,
És vigadtak ottan vidoran, fesztelen.
De végre megnémult a muzsika s dobszó,
Megszünt hangzani a kellemes toborzó,
S a vendégek lassan hazaszéledének,
S a várban a termek üresek levének.
S csak a boldog Miczbán szíve vala tele
Szerelemmel, midőn szép Miczbánné vele
Egyedül maradott, s csendes boldogságát
Nem háborgaták; és a sziv gazdagságát
A tiszta örömben mindig élvezheté,
Ha szép felesége szemét rávetheté.
Miczbánné egészen olyuri asszony volt,
Ki a nagy világi divatoknak hódolt.
A fényt és a pompát mód nélkül szerette,
S azt gondolta, hogy az ég érte teremte
Ilyen szép világot, s a többi emberek,
Kik csak rajta vannak, mind azért születtek,
Hogy az ő szolgái legyenek, kivévén
Azokat, kik szinte nagy házból születvén,
Magas házaikban diszben uralkodnak,
Hol dicsőségben csak parancsolni szoknak.
No, de az a baja sok nagy urainknak
Még most is, mint vala az akkoriaknak,
Hogy a szegény embert gúnyolják, megvetik
Azt, ha feléjök bár jóval közeledik.
Azonban nem erről akarunk beszélni;
Ezt csak azért mondtuk, hogy tudjuk ismerni
A kevély Miczbánnét, ki bármily hatalmas
Ágyból született is, a sorsnak erős vas
Kar csapásaitól nem vala kivéve.
És kedves férjével még csak alig éle
Két hónapi boldog házassági éltet,
Midőn az ellenség jöttének elterjedt
Hire, és Miczbánnak, országzászlósának
Indulnia kellett a király hadának
Sorai közé, fel az ős Buda-várba,
Hol a király már öt dandárával várta.
Képzelhetni, milyen volt elbucsuzása
Miczbánnak, midőn illy gyors elutazása
Elvolt határozva. De mennie kellett!
A férfiu szeme könyekkel megtellett,
Midőn sirva borult az ékes Miczbánné
Távozó férjének hü karjai közé.
Végre az elválás keserű órája
Utött, és hős Miczbán felüle lovára,
Isten hozzád szép nőm! mond, és eltávozott,
Miczbánné pediglen erősen zokogott; : .
6

És sokáig nézte a vár erkélyéről

A távozó hadat, mig a messzeségből
Csak porfelleg látszott, mely a kedves férjet
Elrejté szem elől, és a hadsereget.
Ott ült most Miczbánné egyedül magában.
Oh! miként osztozott volna most sorsában
Bármelyik jobbágya dolgos hű nejének,
Mert együtt lehetve azok élvezének
Házi boldogságot, mig fényes Miczbánné,
Midőn férje a hir és dicsőség felé
A hadsereg élén kél, csak sír, s keservben
Majd megtörik szíve vérző kebelében.
De a büszkeség azt mégsem engedi meg,
Hogy panaszolkodjék az őt környezőknek.
Csak egy, az atyjának várából elhozott,
Hajdanában talán szebb, de most átkozott
Csunya vénasszony, egy gőgös nagynénjének
Szabad volt látnia árjait könyének.
Egyszer, a mint ezen csunya vénasszonnyal
A várkertbe üle, és gondolatival
A jövendőn csüggött, mert érzé, hogy anya,
S édes merengéssel gondolt az órára,
Melly visszahozandja karja közé férjét;
Ha elgondolta hát annak az örömét,
Elfelejtett minden bút s szomoruságot.
Amint tehát ilyen merengve üle ott,
Jő szegény fiatal koldus-asszony, s karján
Két szép kis fiu van, igen nagyon sirván;
És az asszony Isten nevében szólitja
Miczbánnét, hogy ime, e két kis magzatja
Ikrek, s ő oly beteg, hogy ha nem könyörül
Rajta szép Miczbánné, elvesz gyermekestül.
Felfortyan Miczbánné: hogy egy por születte
Koldusasszony ötet megszólitni merte,
S dühében rátámadt, s nagyon szidalmazta,
Hogy csak rosz asszonynak leszen két magzata
Egyszerre; azért hát innen takarodjék,
Szennyes lehellete hogy itt ne tapodjék
E falakra. De a szegény asszony térdre
Omlik, és esküszik a mennyre és földre,
Hogy ő hűséges jó férjnek felesége,
Kit megölt e honnak ádáz ellensége
A csatában; s most ő kénytelen koldulni,
Mert nincsen, hogy hova tudna ő fordulni.
Rosz asszonyvagy, mordulrája szépMiczbánnő,
Takarodj váramból, mert illy becstelennő
Nem érdemli, hogy ugy áldja meg az Isten,
Mint a becsületest; takarodj hát innen,
Mert cselédeimmel vettetlek ki mindjárt.
Könyező szemekkel hagyá ottan a várt;
De mielőtt menne, reszkető ajakkal
És égfelé szegzett könyes pillanattal
8

Mondja Miczbánnénak: „hogy legyen hétszeres

Anyai áldása, hogy ha e kétszeres
Áldást becstelennek mondja.* S eltávozik,
És Miczbánné szörnyü-képpen bosszankodik.
Igy mulik el vagy hét hónap egymásután.
Gyöz a magyar-sereg a legvészesb csatán;
Levél levelet ér a szerető férjtől,
Hogy már nem sokára minden seregestől
Hazavonulandnak, mihelyt megkötötte
A békességet a vert ellen, s megtette,
A mit a szerződés szerint meg tartozik -
Tenni, s az országból igy kitakarodik. "
Illyen örömök közt a szép Miczbánnőnek
Anyai fájdalmi délután megjőnek.
És éjjel, oh csoda! iszonyu fájdalmat
Állván ki, szüle ő, éppen hét fiakat.
Szégyenpir boritá halovány arczáját,
S eszébe juttatá azt a koldus-anyát,
A kinek csak kettő volt, s nekie hét van,
A világ majd mit mond, mit mond a hős Miczbán?
Becstelennek fogják tartani Miczbánnét,
Kinek gyermeke lett, és egyszerre csak hét.
Tanácskozott tehát a rút nagynénjével, -
Ki azt tanácsolá: hogy hat gyermekével -
0 maga lemenend a Tisza partjára,
S ott beteszi őket egy nagyobb kosárba,
S elbocsátja éjjel a habokon öket,
Keressék, hol lehet, a szerencséjöket.
Miczbánné e banya ördögi tanácsát
Elfogadá rögtön, s hat kis magzatkáját
Nagynénje elvitte, s szegényekkel ugy tett,
Miképpen végezték, és haza sietett.
Ott úszott a szép kis hat gyermek magába
A szőke Tiszának rohanó árjába,
Midőn fűzfa-galyba a kosár megakadt,
S ott aludt a hat kisgyermek a lomb alatt.
Másnap hajnal után egy fiatal halász,
Amint a fűzfánál csendesen ott horgász,

1
10

Gyermekrivást hall, és a hat szép kisdedet

Megtalálja épen a fűzfa-galy megett.
Hívja feleségét a halász-kunyhóból,
Ki meghökken ezen isteni csodától;
De a védtelen hat gyermeket felszedi,
És kis kunyhójába magával beviszi.
És a férj mond: „Isten adta õket nekünk,
S bárha van is már egy kis fiu-gyermekünk,
Ezek is legyenek hát a mi fiaink,
Ki tudja, még meddig vonulnak napjaink!?
S késő öregségünk istápjai lesznek,
Öröminkben, búnkban ők is hűn részt vesznek.
Mert nagy titok lehet az ő születésök,
Hogy igy elhagyhatá őket a szüléjök.
Nyugodjunk meg tehát Isten végzésében,
S találjunk örömet felnevelésökben.“
Igy a halász, és a fiatal halászné
Hat kis ágyat készit, és kisfia mellé
Oda teszi öket, s leve gondos anyjok,
S táplálta, ruházta; s a többi halászok
Segitették ezen emberséges tettért
Mindennel, miként egy áldott és jó testvért. ,
Ezalatt Miczbán is hazatért a hadból,
S ujra zene hangzott a bánnak várából,
S a győzedelmi nagy lakomát gyermeke,
A nem rég született nagy ünneppé tette,
 11

Atya már hős Miczbán; milly magasztos érzés

Atyának lenni! ezt csak az tudhatja és
Érzi, ki maga már érezte valaha.
E szent örömben nem osztozott az anya,
Mert Miczbánné lelkét a bűnös öntudat
Ónterhe lenyomá, hogy ártatlan kis hat
Csecsemőjét az ő megegyezésével,
Nagynénje a Tisza árjába veszté el.
Oh! ugyan tisztán hát hogy osztozott volna
Férje határtalan nagy boldogságába.
Tizenhat esztendő tünt ez eset óta
A mulandóságnak pusztitó torkába;
De a büszke bánné családi örömét
Ég nem szaporitá, s egyetlen gyermekét
Nem ajándékozá meg több testvérekkel,
S ő titokban küzdött keble rémeivel:
A meg nem nyugtatott lélekismerettel,
És egy szörnyű titok megőrizésével.
Gyakran lábaihoz akart már borulni
Szerette férjének, és kegyért koldulni,
Hogy meg ne ölje őt, ha talán véletlen
Megtudná, hogy vala ő olyan kegyetlen,
Mikép hiuságból gyermek-gyilkos leve;
Mert ez eseménynek nem volt semmi hire,
Mivel sem a hat kisgyermeknek hulláját
Sohasem találták fel, sem további sorsát
12

Csak közelitőleg fel nem emlegették,

S ezek kebelében még inkább felkelték
A lélekismeret szemrehányásait,
Mi ugy elhervasztá a bánné orczáit,
Hogy a szép asszony legvirágzóbb évében
Fonyadt, mint a virág a nap hőségében.
De hát a jó halász pmit csinált ezalatt?
Nevelt a hazának olly derék fiakat,
Kik észszel és karddal szolgáltanak annak,
És beállottak mind hamar katonának.
Korra egyformák, és arczra egyenlőek,
Mindenütt szivesen fogadtatva lőnek.
Neveik valának: Ákos, László, Csaba,
Tas, kit Sasnak hítak, Elemér és Tuba.
Ákos szépen tudott lantolni; s midőn a
Nap bevégeztével befejezett munka
Után a fűzfáknak árnyi alá ültek,
Sorsokat szép dalba füzve énekeltek,
Mig a holdnak szelid ezüstös sugára
Nem sütött mindnyájok nyugalmas álmára.
Oh! de fen a várban a bánné virasztott,
S Emőd fia felett könyeket árasztott,
És szép homlokát átfogva ugy zokogott;
Mert ha látta őt, rögtön eszébe jutott
Másik hat gyermeke, és ilyenkor sira,
S anyai szivével már többé nem bira.
 13

Történt egykor, hogy a hős Miczbán várában

Nagy ünnepély vala, mellyre akkorában
A király maga is eljött, s messze földről
Osszegyült sok bajnok; mert uj győzelemről
Tértek vissza Belgrád alól a hős hadak,
Mellyek Miczbán alatt győzedelmet vítak.
Ezen ünnepélyre többi vitézekkel
Megjelent Ákos is öt jó testvérével.
S a lakoma alatt tehát felkéretett,
Hogy, mint költő s lantos, mondjon versezetet
Az ősök tettéről, magyarok harczáról,
A tüzlángu borról, a kedves lánykáról,
Annak ifiáról és hű szerelméről;
Egyszóval mondjon dalt s lantoljon bármiről.
Ákos tehát kézbe vevé kedves lantját,
És midőn elmondá már több hősi dalát,
Mellyek lángszavakkal festék a magyarnak
Tetteit, s sok hősnek könyeket facsarnak;
De örömkönyeket villogó szeméből,
Fogott illyen dalhoz széles jó kedvéből:
„Ezelőtt sok esztendővel
Olyan kegyetlen vala
, Egy, talán bő kényelemben,
Vagy inségben élt anya;
Mert nem tudja a történet,
Mellyet most itt elregélek:
Urnő volt-e, vagy szegény,
A kiről szól e regén.
Tehát az a kegyetlen nő
Szüle hat kisgyermeket,
Olly szépeket, oly egyformát,
Hogy szebbek nem lehettek;
Mégis, mégis, oh! rettenet,
Mind a hat belevettetett
A Tiszának árjába,
Betéve egy kosárba.
Ment a kosár a habokon
Isten segedelmével,
Megrakva, s el nem merülve
Ez eleven terhével;
S egy fűzfának bokraiba
A vizparton megakadva, a
Aludtak bent édesen
A kisdedek, a meddig a
Nap fel nem kelt, s akkoron
Éhesek levén szegények,
Sirtak, ríttak mindhaton.
Egy halászott halásztában
Hallá azt, és a kosárban
Meglátván hat gyermeket,
Rögtön kivevé őket.
 15

Felesége a jó asszony,
Éppen levén gyermeke,
Mind magához vette öket,
Szoptatta és etette,
Mig mind a hat fel nem serdült,
S hálaadó könyek közt dült
A jó asszony keblére,
Ki őket felnevelte.
Azután ki a világba
Elszéledtek szegények;
Sem atyát, sem egy szerető
Anyát nem ismerének.
Keresték is szülőiket
-
Messzeföldön; haj! de őket
Nem találhatták õk fel,
Szorgalmas kereséssel.
Kérdezték a fergetegtől,
Ha bömbölt az, s reszketett
Bele a föld; a fergeteg,
Oh! az nem felelhetett.
Kérdezték a szép tavasztól,
A napfénytől, a havastól;
De egyik sem mondta meg:
A szülők hol lehetnek! *****
Eddig mondhatá el Ákos az éneket,
Midőn a szép bánné hullat hő könyeket,
 N

És nem birhatván már szive érzelmeit,

Szerelemmel tárja ki mindkét kezeit,
S elsikoltva magát: „ne tovább, oh fiam!“
Az éneklő Ákos karjaiba rohan.
Bámul Miczbán nagyon, s a magas vendégek,
Hogy mi baja vagyon a bán szép nejének?
Mert nem fejtheti meg ezt senki magának,
Hogy õ a dalnokot mért mondja fiának?
S aztán csak hirtelen Miczbán elé borul,
Sirva és zokogva kegyelemért koldul;
 17
S ott a király előtt férjének elmondja,
Hogy ő volt a hat szép kisdedeknek anyja.
Elmondja: hogy, midőn a kertben üldögélt,
Egy koldus-asszony két ikerrel karján, kért
Alamizsnát tőle, ő elkergetteté,
Mert nagynénje vele otthon elhiteté,
Hogy az olyan asszony mind becstelen fajta,
Ki egy csecsemőnél többet hoz világra.
Erre a koldusnő reszkető ajakkal,
Az égfelé szegzett könnyes pillanattal
Mondá szomoruan: „hát legyen hétszeres
Anyai áldása, hogy ha e kétszeres
Szülésem becstelen, “ mondá, s eltávozott,
S bételjesedett, mit koldus-asszony mondott,
Mert ő hét fiat szült; és hogy becstelennek
Ne tartassék, már rég elhalt nagynénjének,
Bár szíve vérezett, tanácsát fogadta,
S neki szép hat fiát oly végből odadta,
Hogy rejtse el őket világ szeme elől;
S ő azóta ezen hat kisgyermek felől
Mai napig semmit sem hallott beszélni,
És vala kénytelen rettegésben élni,
Mivel pedig már a titok felderüle,
Nincs boldogabb asszony a földön kivüle,
Könnyek özönlének a bánné szeméből,
Szemét le nem vette szép hat gyermekéről,
9-dik sz. 2
48 -

Kiket az Isten ma várába vezete, "

Miután talán már eleget büntette -
A lelkiismeret furdalásaival,
És tizennyolcz évi hosszú kinaival.
Miczbán felemelte siró feleségét,
S maga letörölte kiözönlő könnyét.
Azután elküldött a derék halászért,
Hat élő gyermeke nevelő atyjáért,
És maga elébe állitá hat fiát,
Kik, hogy Miczbán legyen atyjok, nem gondolták.
És sorba csókolta mindegyikőjöket,
S a vendégsereg is sirt örömkönnyeket. -
S a mint Emőd odaállott hat testvére a
Közé, maga Miczbán csak arról ismére
Rá, hogy köntöse volt diszes, uri, mig a
Többié csak igen is egyszerű vala.
Családi nagy ünnep lett a győzedelmi
Unnep; és Miczbán hét levente gyermeki
Közt ugy állott ottan, mint az erős cserfa
Az ifiu erdő közepében, mig a
Jó halász is végre ide megérkezett,
S örömében ő is őszintén könnyezett.
s elhozván magával a gyermek-ruhákat,
És Miczbánné is felismerte azokat.
Igy tette jóvá azt az örök Ur Isten,
Mit egy babonás vén- és rosz asszony itten
 419
Vétkezett, – de ő már meg nem büntethetett,
Mert a sír emészté az átkozott testet. -
Oh! mily boldog volt most ujra a szép bánné,
Hogy már elveszett hat fiát igy fellelé!
Visszatértek hervadt arczának rózsái,

Hálaimát mondtak mindennap az égnek,

Melly igy visszaadta nyugalmát szivének.
És a Tisza partján, ott, hol hat gyermeke
Kifogatott, Isten szent dicsőségére
Templomot épitett, ahol minden évbe, e ::
E szerencsés napnak kedves emlékére - * * * *
Nagy bucsu tartatott. A király pediglen
Miczbán hat fiának azon a földeken , -
Hat házhelyet adott, mi most hajdu-város,
És ma is Hatház *), s Debreczennel határos.
A halászt pediglen, ki Miczbán fiait
Felnevelte, Miczbán egész haláláig i i
- Várában tartotta jó feleségével, -
S megajándékozá őtet nemességgel.
Sokáig itt éltek csendes boldogságban
A halász s halászné Miczbánnak várában;
És fiok, ki szinte Miczban fiaival
Egy idős volt, vala mindétig azokkal, -

*) Most már Hadháznak hivják. -

2 -
20

És vívtak együtt sok veszélyes csatákban,

Hol a hazán kivül, hol meg a hazában,
S jutottak mind igen diszes tisztségekre,
Háladó szüleik igaz örömére.
Ezen történetből csak az a tanuság,
Hogy véghetetlen az isteni igazság.

vagy: " "

A ki másnak vermet ás, maga
bukik bele.
Mikor a törökök öldöklő csordája : -
Pusztitá e hazát, és leve prédája
Sok virágzó város és falu kezének,
S irgalmasságot nem ismert fegyverének.
S ezerenként fűzte rablánczra a szegény
Magyarokat, kiknél elhalt minden remény,
Hogy megszabadulnak, – akkor a Mátrában,
S annak ember által nem járt vadonában,
Egész helységeknek népe elbujt vala,
Mely a
torok terver alatt el nem hala.
 Éppen igy a Mátra sürű erdejében,
A Bene-vár-romnak nagyon közelében
Van egy tisztás tér, a mellyen akkortájban,
Mikép most is fennvan a szájhagyományban
Emléke, öt vagy hatezer ember lakott,
S a törökök elől elfutva, alkotott
Itten várost, melynek két végén vaskaput
Erős zárral tettek, ezekhez csak egy út
Vezetett a Mátra hegyének aljából
Fel; s a meredek hegy puszta oldalából
 22

Természetes sánczot csinált az esőzés,

Melyre nem lehetett alulról mászni, és
Olyan erős várrá alkotá az égnek
Áldott keze, hogy ily biztos menedéknek
Birtokába nem volt sehol a népesség,
Mely itten éldegélt, és boldog egyesség
- S szeretetben osztá meg mindenik, a mit
Elhozott hazulról ruhát, eleségit.
És mivel oly biztos és erős hely volt e,
A vidék a mit csak birt kincsbe, ezüstbe,
Aranyba és drága-kövekbe, azt szinte
Mind ide hordozta biztos örizetbe.
És egymást, amint csak erejök engedé,
Az ide szorult nép szivesen segité.
A Gyöngyösön lakó török basa tudta,
Hogy a nép kincseit a Mátrába hordta;
De bármilyportyázó csapatot küldött el,
Hogy e rejtekeket ottan keresse fel,
Nem tért azok közül egy sem többé vissza,
Mert eltévedének, és véröket issza *
A Mátra pázsitja, mivel a hegyekről -
Láthatlan kéz által lelökött kövektől * -

Agyon sujtatának; – azért mérgelődött r

A basa, és annak sok dijjat lekötött,
Ki elvezetendi őt e rejtekhelyre, s eles
És az még számithat külön-kegyelemre. ne
 23
De nem akadt ám olly alávaló egy sem, , ,
Ki ezt tette volna; s a vaskapunál fen
Biztosságban voltak a derék lakosok,
És nem árthatának nekik a kontyosok.
Azonban élt köztük egy csunya vén banya,
Ki házsártoskodott, s mindig azt akarta,
Hogy pénzt adjanak a kezébe, s ő magát
Leihassa, mivel a szilvapálinkát
Mód nélkül szerette, ugy, hogy már gunyáját
Mind elitta, s éppen egyetlen szoknyáját
Árulgatta most is; – tehát e vén asszony
Azért, mert nem akart segitni már azon -

Senkisem, mivelhogy mindenét elitta,

S a békés népséget átkozta és szidta.
Azzal boszulta meg magát a népségen,
Hogy izgatni kezdett; s ádáz vak dühében
Erővel akarta egy leány kezéről
A gyürüt lehúzni, és azt e kincsétől
Megfosztani, hogy azt szépen elihassa,
És imígy iszákos éltét folytathassa.
E csinyért azonban a banyát megcsipték,
És a vaskapun öt rögtön kisöprüzték, a
A banya dühösen nekiiramodott,
Es egész Gyöngyösig sehol megsem állott, a
Hanem egyenesen elment a basához,
És ottan leborult annak a lábához,
24
S elmondá, hogy ottan a Mátra-hegységben
Vannak sok kincsekkel avagy hatezeren;
S ha nekijó dijt ád, ő majd elvezeti
A török-sereget, és beereszteti
A vaskapun, s aztán a roppant kincseket
Elvehetik tőlök. A basa örvendett
E hirnek, mivel nagy kincsszomjazó vala,
A vén asszonynak azt megigéré vala:
Hogy nagy lesz jutalma, ha minden ugy lészen,
A mint előadta; ellenkezőképpen
A legelső fára fel fogja huzatni,
Vagy pedig mindaddig seprüzni, kinzatni,
-
Mig ki nem adandja áruló rosz lelkét.
S addig is, hogy senki ne tudja ittlétét,
És tőle a titkot majd ki ne vehessék,
Parancsolá, hogy egy szobába vezessék,
Zárják be, s a kulcsot ő kezébe adják.
A vén boszorkányt hát tüstént be is zárták.
Másnapra felkészült a basa sereggel,
Kihozatta a vén banyát, s korán reggel
Megindult a Mátra csendét felzavarni,
S talán sok ártatlant ottan legyilkolni.
Nem szövetkezhetett már a basa jobban
Semmi ördöggel sem a sötét pokolban,
Mint e rút banyával, kit a katonák is a
Utáltak. De annak a banyának volt is
 25

Valami ijesztő ránczos rút képében, az

És piczinke szürke apró szemeiben; got a
Hosszuveres orra, mint egy nagy ugorka, 4
Egészen majd le az ajakáig lóga; ****************************
Száraz hosszú keze pedig mint gereblye volt
Ránczos csunya bőrrel térdeig lóga le; it is
Undok nagy szájában két fog ugy állott ki, a
Mintha lettekvolna agyarai neki. -
Egyszóval, illy egy rút teremtést nem látott - -
Senki még. A sereg előtt hát ballagott. - - -
Csendesen haladott a basa lovával
Előre, és némán jó erős hadával. -

Mig a vén banya a jó dij reményével,

S kebelébe a rút sárga gyülölettel -
Sietett örömmel s vágyakodva annyi a
Szegény embertársát mostan megrontani. ***** *****
Már közel van a czél, látják a vaskaput 3*
A török harczosok, melyhez vezet az út,
S a gazdag prédának édes reményével |
Sietnek a csunya vén banya után fel.
Megállnak, sa basa a Zultán nevében is
Parancsolja, hogy a vaskaput most egyben -
Nyissák fel. – Megnyílik a kapu, és azon *
Szép ruhába kilép hat ékes hajadon; ***** *** ** *
s könyörög a basa előtt, hogy kimélné *****************
Meg a várost, és azt is kijelentené, *
26
Mennyi sarczot kiván? A város vénei
Gyülést fognak rögtön itten kihirdetni,
A basa, a mint ezt fontolóra vette,
S egyszersmind azonban azt is észrevette,
Hogy ha védelemre kerülne a dolog,
Itt bizony sergével sokat tenni nem fog,
Mert iszonyu magas a kapunak tornya,
Hogyfel nem érheti azt semmi lajtorja,
S a másik oldalon meredek a szikla;
Az ostrom tehát itt haszontalan volna.
Azért hát azt mondja: „No, jól van, nem bánom,
Most az egyszer tehát várostok nem bántom;
De azért fizettek tiz zsacskó aranyat,
És
Jöttek most a vének, hozták az aranyat,
A vén banya vigan ottan csak vicsorgat,
Hogy már millyen gazdag lesz most őis mindjárt,
S hogyan ihatja majd azt a jópálinkát,
Mellynek már a szaga érinti is orrát,
Azt a nagyon veres bibircsosugorkát.
S midőn az aranyat átvette a basa,
Elébe áll hetykén mostan a vén banya.
Követelve tőle az igért jutalmat,
De a basa erre hahotára fakad;
Parancsolja rögtön: hogy e sátán anyját,
Ki képes volt arra, hogy sok embertársát
 27

Lemészároltassa egy jó jutalomért: – * * * *

Fogják meg emberi, se galádságaért * * * * *
Akaszszák fel rögtön a legelső fára, s i | j ,
Az egész falunak itt szemeláttára. - led mi
-

A basa parancsát, s a banyát elvivék

A legelső fához, s szembe a kapuval , a
Fel is akasztották; s aztán nyugalommal *
Letelepedének a fák árnyékában,
Mig sütöttek, főztek belül a városban.
A basa pediglen egyedül magába
Bement körülnézni a derék faluba,
S rendeletet adott a birák kezébe:
Hogy mindazok, kik itt laknak a hegységbe,
Minden bántás nélkül jöhetnek, mehetnek,

Még egy nap mulatott a gyöngyösi basa -

A vaskapun belől, és azután haza :
Sietett Gyöngyösre a roppant aranynyal :
A nagy- s kis-vaskapu közt pedig lassankint
Az ott volt lakosság egyes csapatonkint
Hazaindult saját maga helységébe,
Bizván a basától nyert szabad levélbe.
Nem is volt bántások; – de a vén banyának
Elszáradt teteme a hollók- s kányáknak
28

Soká szolgált még a fán ott eledelül,

És az árulóknak rettegtető jelül:
„Hogy ki másnak vermet ás, maga rendszerint:
Esik bele, * a mint ezen példa is int.
Most is ott van a tér, mellyen e történet -
Ezelőtt több századdal eképpen esett.

Szárnykövei most is félig fenállanak,

A többit lerontá az idő vasfoga,
Melly mindent megemészt, örökös egyforma
Roppant hatalmával, mely előtt megállni -
Nem lehet, bármilyen nagy münek, elválni
Kell a legerősebb kapocsnak vagy láncznak,
Ha az idő és enyészet parancsolnak,
Csak egy éli túl az időt, enyészetet,
Azon nagy hatalma erőt soh' sem vehet;
s az egy: a szellem, az észerő, hirnév,
Melly örökké él, és rajta több pár száz év
Sem foghat ki, hanem áttörés sugárzik
Az idők viharán, s mint a nap, ugy fénylik.
-
 : : : - -
|

-- - - -

-
-

%%%%%%%

Az okénytelen szökevény
Midőn Bécs felé ment Mátyás seregével,
Az összes armada egyik hadtestével,
Rozgonyi fővezér szállott Esztergamba,
S a seregnek vége némelly kis faluba
Beszállásoltatott. Egy gyalog-osztálylyal,
-
S ágyufedezeten levő huszársággal
30

Kaplony főkapitány vala szállásolva

Vácz körül valahol, valamelly faluba.
Ez osztály vala ott tehát vagy hat hétig
Midőn véletlenül éjjel megérkezik -
A parancs: „Bécs felé hogy vonuljon rögtön,
S ott a fősereggel mindjárt egyesüljön.“
A sereg-osztály hát épp egy óra mulva
Felkészülve lévén, elindult az útra,
S nem hibázott egy sem a katonák közül,
Csak egy árva strázsa, kit a falun kivül
A nagy sietségben otthagytak állani,
Mert elfelejtették őtet felváltani.
Ez a manganétás árva isterázsa
Csak mérte az utat, mert a hideg rázta,
Mivelhogy bizony nem vala ott befűtve,
S azon gondolkozott, ha most itten menne
Egy jó juhász bunda, sokkal jobban esnék,
Ha barátságosan az nyakába esnék;
Hanem biz e bunda sehonnan sem jöve,
0 tehát az éjnek hüvösségét tűrte.
Unalmában nézve fel a csillagokba,
És ott ballagtában magába gondolta: a
Csillogjatok csak ti apró égi mécsek, a
A mint akartok, és kedvetek töltsétek ! »
Szebb két csillag ragyog nekem a helységben,
Az én barna Julcsám két kökényszemében;
 31
De most alszik Julcsa, aludjék békében. : *
Majd ha felváltanak, felverem iziben: a - -

Vajon tudna-e egy jó reggelt mondani,

És ugy édesdeden felém kacsintani.
Négy óra felé meg gondolta magába:
Hogy az ördög bujjon a káplár gyomrába,
Mért nem jut eszébe a szilvapálinka?
És a falu végén álló isterázsa.
De bizony senkisem jött az ablézungra,
Hiába várta azt strázsánk haragudva.
A vadkacsa is már éjjeli szállását
Elhagyva gágogott, s hajnal hasadását
A faluba minden kakas üdvözölte,
Reggeli dalát a pacsirta fütyölte;
A fürj váltig mondá: pitypalatty, pitypalatty;
S az árva istrázsa haragja ismét nagy,
-
Midőn a dologra a falu népsége
Vigan sietett ki szét a mezőségre.
A csordás is jő már felé a csordával, " *
S ki midőn meglátja őt ott puskájával,
Hozzá megy, s elmondja: „hej, katona uram!
A regimentje már régen az utban van;
Nincs a faluban már egyetlen katona,
Mert elmaséroztak két órakor pontba.“
A strázsa tehát, ki egyedül maradott,
Most maga magának hát parancsolhatott, -
32
S mintha a káplárja megérkezett volna, -
Ö maga lett azzá, és azt parancsolta a
Önmagának szépen: „vigyázz! féljobbra átl ..
Vesd a válladra a nehéz manganétát!
Indulj!* és belódult szépen a faluba, -
És menése közben ezeket gondolta:
Ha nem kellek nekik, nekem sem kellenek,
Ok lássák, ha engem itt elfelejtenek.
És ha mostan magam indulok utánok,
Isten bizony, talán még majd pórul járok;
Hogy mertem magamnak kommendánsa lenni,
S őrálló-helyemről szó nélkül elmenni.
E mellett hát Julcs ám mit mondana szegény,
Ha öt itten hagynám, ezzel őt megölném,
Pedig olyan szép az a két kökényszeme, -
És olyan igéző arczának kelleme,
Hogy kár volna őtet megszomorítanom;
Jobb lesz nékem tehát csak itten maradnom. .
Azzal hazaére, lehúzta mondurját,
A szögletbe tette sisakját, puskáját,
Es beállt a Julcsa atyjához cselédül,
S csakhamar elvette Julcsát feleségül,
Ha valaki kérdé őt a dolog felül,
Azt mondá: hogy jára oly szerencsétlenül,
Hogy itt a faluba ezredét elveszté,
És bármint keresi, azt fel nem lelheté,
 33
Hát más regimentet választott magának,
És lett parancsnoka a kedves Julcsának. -
Gergely – igy hítták az ottmaradott strázsát,
– Derék legény volt, és kedves ipa házát
Olly rendben tartotta, hogy munkásságáért,
És példás becsület- és józanságáért
Tisztelte mindenki az egész faluban,
S gyönyörködött ezen igazán szép párban;
Mert, ha szép nejével a templomba mentek,
Nem volt szebb egy párja az egész helységnek.
S Julcsának jó módú apja nem bánta meg,
Hogy Gergelyt választá ez egyszer vőjének.
Boldogságban élt az ifiu pár együtt,
Csendes életükbe a bú soh'sem vegyült. -
Midőn egy év mulva a mint a mezöröl:
Hazajövén Gergely, szép feleségétöl eső
Azt hallja, hogymegjött ám egy nem várt vendég,
Kitől irtózott ám az asszony minditég:
Ugyanazon ezred szállás-csinálója,
Melly ötet egy évvel ezelőtt itthagyta; * * * *
És holnap reggelre itt lesznek mindnyájan,
Aki el nem hullott Bécs alatt csatában. * **
És Julcsa ugy sirt-rít, mint a záporeső, és -
Mig gyönyörű keblén aludt a csecsemő, *
És sirt vele atyja, sirt a falu népe, a
Hogy mostan Gergelynek
9-dik sz.
 34

Mert mivelhogy vannak mindenütt árulók,

És olly ingyenélő roszlelkű befúvók,
Kik a mások kárán és baján örvendnek;
Tán olyanok ezen helységben is lesznek, –
Kik az ittenhagyott isterázsát, szegényt
Feljelentendik majd rögtön, mint szökevényt.
De Gergely, mint derék igazi katona,
Mit tegyen, az ipja mindjárt meg is mondta;
Mert főkapitánya Kaplony jó ember volt,
S bár harcz fia vala, kemény szíve nem volt.
Ő maga pediglen feltette sisakját,
Magára csatolta pánczélos mondurját,
Kezébe vette a rozsdás manganétát,
S elment elfoglalni előbbeni posztját.
Midőn másnap reggel berukkolt vidáman
A győzelmes csapat, zenével pompásan;
A főkapitányhoz Gergelynek az ipja
Egész tisztelettel járul, és ezt mondja:
„Kedves Uram Kaplony, vitéz fökapitány!
Essen meg a szíved azon szegény strázsán,
Kit egy esztendővel ezelött, mikoron
Itt szállásoltatok, s a külsö határon, -
Ott az erdőszélben kiállitottatok,
És azóta soha sem ablézoltatok*
Nagy csodálkozással bámul a kapitány -
Az alkapitányra, s ez is csodálkozván,
 35
Néz a hadnagy urra, ez az alhadnagyra,
Az alhadnagy pedig ránéz a zászlósra, *** * *
Ez pedig dühösen a szabadossára, **************
Azután pediglen néztenek egymásra;
S a fél gyalogosztály szalad a nyomásra,
Hogy megnézzék azt az esztendős istrázsát, -
Tudja-e még fogni kézbe a puskáját?
Vagy ugy kiszáradt már, mint a füstön telelt
Kolbász, melyet őszkor a kéménykotró lelt.
Végre megjelent avagy hatodmagával
Ugyanazon káplár, ki tizenkét hóval
Ezelőtt a strázsát ideállitotta,
S feledékenységből szépen ottanhagyta.
Felváltotta tehát őtet, a mint dukál, -
És megjelent vele e főkapitánynál. *****
S amint ott javában nevetik a tisztek *
Az egyéves strázsát, hát kint dobot vernek,
S harsog a trombita, s a falu házánál
Fényes kisérettel megjelen a király. *
E furcsa esemény a mint füléhez jött, * *
A főkapitánynak rendeletet küldött:
Hogy rögtön vezesse elébe a strázsát ***
Ki egy álló évig magában itt strázsált. *****
Reszketve követte férjét a szép asszony, *****
Kész, hogy a királynak lábához bornyon,
3
36

S elvivé magával kisded csecsemőjét,

Hogy azzal lágyítsa meg a király szivét,
Ki el mondatá az egész történetet
Gergellyel, és igen jóizüt nevetett.
Azután, mivel ily jó ötlete vala,
A király őt megajándékozta vala,
És kiadatá ott rögtön az obsitját;
De meghagyta neki mondurját, puskáját
Azon meghagyással, hogy az erdőszélben,
Hogy ha Mátyás király ezen a vidéken
Vadászni fog, ő ott mindig strázsát álljon,
S addig a posztjáról soha se távozzon,
Mig a király maga őt fel nem váltatja,
És ne féljen semmit, lesz reája gondja,
S mig a nagy király élt,Gergely minden évben
Isterázsát állott ott az erdőszélben;
De nem maradt soha egy esz
Mert rendes időben mindig felvá
Gergely sokáig élt e derékfa
Szép Julcsája karján házi boldogságban,
Számos családjának sokszor elbeszélte,
Hogy vesztette őt el az ő regementje.
Sisakját s mondurját pedig még használta;
Mert midőn a török Zimonyt ostromolta,
Beállt a királynak dicső seregébe,
S még érdemjelt is nyert azután mellére,
, , -
 37

S közvitézből egész hadnagyságig vitte,

Azután a fegyvert végképpen letette.
Mig végre csendesen kimult a világból,
S örökre fel vala mentve strázsálástól.

GARMB0NCZIÁS DIÁK,
vagy:

A sárkány megnyergelése.
Debreczenben ül a diák a könyv mellett
Izzad, fő a feje, de sehogy sem kellett
Most neki tudomány, máson jár az esze,
A kollegiumon kivül szál az messze.
A nagy erdő hüves csendes árnyékában,
Ott jár egy szép leány egyedül magában:
Várja a diákot, mivel megigérte,
Hogy bizonnyal eljő, mihelyest kikérte
Magát, a dörmögő vén kontraskribától,
És szabadulhat a tanuló órától.
De a kontraskriba még nem jöve haza,
S a kollegiumnak bezárva kapuja.
Már a tün ül Geréb, a biennis diák,
S a könyves tékából olyan sok ákombák
 -

-
a
/A=
_

|
//l E
-

% -

| 1

Könyvet kiszed csupa unalomüzésből,

Egyiket a másik után a kezéből |
Elveti, vagy olvas ebből és amabból, -
Hangzik a szoba az abrakadabrától,
Midőn egyszerre egy könyvnek táblájáról,
– Mellynek csatja vala aranyozott vasból –
Láng lobban fel, és a diák hall olly hangot:
Mint mikor meghuzzák az öreg harangot,
Melly aztán dörgéssé válva összerázta
A szobát s diákot, kit a hideg ráza;
S egy apró emberke csak ott áll előtte,
S a diakot már a guta kerülgette.
 39

No diák, mert engem kiszabaditottál,

– Szólt a kis emberke – s napfényre juttattál,
Kérj magadnak bármily kegyelmet, megadom,
Lucziferre mondom, azt meg nem tagadom.
A diák nagy szemet meresztve csak bámul,
Feje a dörgéstől még most is csak kábul,
S egy szót sem tud szólni egypár pillanatig,
Mig a kis emberke ujra megszólamlik:
„EjGerõ! lánczhordtát, szólj hát mit tehetek?
Mert azt csak láthatod, hogy nagyon sietek,
S jobb volna, ha te is eljönnél velem a
Nagy erdőre, hisz ott vár reád Zsuzsika;
Ne félj tőlem, hiszen jó barátok vagyunk,
És, hogy ha akarod, azok is maradunk.“
Nagy lélekzetet vesz Gerő diák erre
A kis ember által elmondott beszédre;
És Zsuzsika nevét a mint meghallotta,
Szivét a szerelem lángja átfutotta,
S nem remegett többé, hanem az emberkét
Kérte, hogy ne feledje el igéretét,
S adjon neki olyan hatalmat izibe,
Hogy ottan lehessen mindig egyszeribe,
A hol akarja, vagy nappal avagy éjjel,
És versenyezhessen röptibe a széllel.
„Édes Gerő pajtás! ha csak az a bajod?” –
Mond a kis emberke – „azt hát megkaphatod.“
40

S megfogja a kezét erre a diáknak,

Neki vezeti a felpattant ablaknak:
S hajrá! elrepültek a Kollegiumból,
Nem is bucsuzván el a Kontraskribától.
A nagy erdő kellő közepén leszálltak,
Hajaszála is felállott a diáknak;
Mert már azt gondolta, az ördög elvitte,
A kis ember Gerőt jóizün nevette.
Ottan elbucsuzott azonban Gerőtől,
Gyürüt vett ki veres dolmánya zsebéből,
Odaadván neki, hogy húzza ujjára;
S ha bármelyik égalj vagy világ tájára
El akar rándulni, csak azt forgassa meg,
És mindjárt alatta lesz egy angol-nyereg,
Mellyet feltehető akárki hátára,
S lovagolhat vele más világ tájára
A levegőn át, mint a szél oly sebessen,
Hova csak el akar menni egyenesen.
A diák felhúzza a gyürüt ujjára,
Mig a kis emberke, mint a földpárája,
Eltünik, enyészik, soh' se látta többet,
Pedig Gerő tőle még csak bucsut sem vett.
Nosza a diák, ki ily szépen szabadult
A Kollegiumból, felkeresni indult
Kedves Zsuzsikáját, és meg is találja,
Oh! de vele vagyon a vén mostohája,
 41

Egy kilenczven éves átkozott boszorkány,

Ki olyan mérges, mint a hétfejű sárkány.
Odamenne, de nem mer a vén banyától,
A szép kis Zsuzsika mostoha anyjától,
Ki zsémbel a lányra, mért szeret diákot,
Mikor már ő neki vőlegényt választott,
Svirágvasárnapján leszen az esküvő.
Mindezt a bokorból hallgatja ám Gerő;
És midőn meghallja, hogy sir Zsuzsikája,
S látja, mily halovány lett piros orczája:
Megforgatja ujján a gyürüt legottan,
És a vén banyának hátára felpattan,
A ki elváltozott rögtön zöld-sárkánnyá,
S mérgében a lángot s füstöt csak ugy hányá.
Zsuzsika elrémül, és már futni készül;
De Gerő igy szóla: „kedvesem, ne rémülj!
Olyan szerencsém lett nekem e délután,
Hogy semmiről sem kell gondolnunk ezután;
És már elvehetlek, mert lesz pénzem annyi,
Hogy csak győzzem azt mind hozzád elhordani.
De a mostoháddal van egy piczi dolgom,
És ha téged hozzám nem ád, fel nem oldom
Ezen bűv-nyeregből, hanem nekem szolgál,
S az egész világon velem együtt kószál.
„Nem adom * orditja a sárkány, „nem adom *
Soha bozzád Gerõ az én szép leányom,
42

Ha száz esztendeig lennék is zöld sárkány,

Te Garaboncziás!“ szól a vén boszorkány.
„No hát, gyi te tatár!“ szól mosolygva Gerő,
És megsarkantyuzza a zöld-sárkányt, merő
Jó kedvében, s csókot ad Zsuzsikájának,
S a légbe felrepül, s indul Hatházának.
Zsuzsika pediglen hazamegyen, s hitte,
Hogy az ő Gerőjét az ördög elvitte,
És sir éjjel nappal szép diákja után,
Ki a világ végén járkála most talán.
Azonban Gerő csak Hatházáig szállott,
S mert nagy zivatarvolt, hát ottan megállott.
A falu népe mind odafutott hozzá,
S nagyon furcsa lovát iszonyún csodálá.
Bekötötte végre a mérges zöld-sárkányt,
– Melly folyvást kék lángot és sürű füstöt hányt,
A mi azonban nem gyujtott, nem égetetett –
Istállóba; s maga kényesen belépett
A borivóba, s jó vacsorát parancsolt;
És mert a csaplárné nagyon megrémült volt,
Adtak neki mindent: sőt egy tele zsacskót
A korcsmáros maga a kezébe nyomott,
Hogy csak vigye innen azt a mérges sárkányt,
Melly az istállóban folyvást kék lángot hányt.
Nosza! nem is kellett egyébb a diáknak,
Hanem ingyen koszt és pénz, s a csaplárosnak
 43

Jót kivánva, felült prüsszögő lovára,

A vén banyából lett mérges zöld-sárkányra.
Igy járt aztán Gerő a legatióba,
S eljutott a hire faluba, városba;
S a merre lovagolt mindütt megcsodálták,
Pénzzel és étellel mindenütt kinálták.
A pénzt hazahordta szép Zsuzsikájának,
Ki könyörgött mindig a mostohájának,
Hogy engedje férjhez menni a diákhoz.
De az ragaszkodott előbbi szavához,
És száz esztendeig akart sárkány lenni,
Igy akarván rajtok most már bosszut venni.
Gondolja hát Gerő, hogy a kis emberkét
Felkeresi, az tán ismert büv erejét
Hasznára forditja, s a mostoha szivét
Meglágyitja ; azért megcsókolja hivét,
A kedves Zsuzsikát, és elmondja neki,
Hogy mi a szándéka; és ujra felveti
Magát a sárkányra, mondván egy hipp-hoppot,
Hogy e pillanatban tüstént teremjen ott,
Hol a kis emberke, – kit ő szabaditott
Ki a szük börtönből – élt és uralkodott.
Repül, repül Gerő magas hegyeken át,
Mellyeknek örökös hó lepi a hátát,
S talán már a világ végére is jutott,
Mikor maga előtt lát egyszerre nyitott
44

Arany-kaput, s annak éppen a küszöbén

Veres ruhában ott üldögél a kis vén
Emberke, ki midőn Gerőt jőni látja
Elébe, mint barát, karjait kitárja.
És szól hozzá: „ugyan kedves Gerőfiam!
Mi hozott el hozzám, szólj hát, mi bajod van?*
Gerő elmondja hát, mi az ő kérése:
„Hogy ha lehet, tehát jó utra téritse
Kedves Zsuzsikája mérges mostoháját,
Ki egy vén emberhez kényszeriti lányát.
És hogy beszélhessen vele, im elhozta,
Mert ez a zöld-sárkány Zsuzsi mostohája.*
A kis ember mosoly, s azt mondja Gerőnek:
„Hogy forditsa meg a kövét a gyürünek;*
Mit a diák megtesz, s im a zöld-sárkányból
Lett ujra vénasszony, s torka szakadtából
Szidta a diákot, hogy majd megmutatja,
Hogy az ő házánál kicsoda a gazda.
S most megy rögtön, és a vén emberhez adja
Az ő Zsuzsikáját; mert sohasem hagyja
Azt, hogy Gerő vegye feleségül lányát,
Ki még ki sem járta a tiz oskoláját.
S megindult nagy dühvel. Gerő már remegett;
De a kis emberke jóizüt nevetett,
S azt mondá Gerőnek: „Ne félj édes fiam!
Én egész bajodat nagyon régen tudtam,
 45

És magam akartam, hogy hozzám eljöjjél,

S mivel te nekem nagy szolgálatot tettél:
Ha általléped e kapunak küszöbét,
Minden kivánságod s vágyad teljesültét
Ezen túl megleled; és ezen kapu a
Tiszta bölcseségnek nagy arany-kapuja,
Lépj be tehát rajta;* és Gerõ belépett,
És keble a kéjtől és gyönyörtől égett:
Mert ott volt mátkája, a kedves Zsuzsika,
Ott volt a megbékült nagyon vén mostoha,
S karjaiba omlott a boldog Gerőnek,
Kinek kivánsági teljesülve lőnek.

Elvette Gerőtől, hagyván többet érőt

Keze között: csendes házi boldogságot,
És örömben gazdag késökort, aggságot.
De még Debreczenben s az alföldön messze,
Él a garabonczás diákról a
: :: : :
- -

,
- - -
 vagy: -

A pénznélküli lóvásárlás.
Mózes szomszéd igen derék legény vala,
Csak az ördög késett, hogy nem vitte vala
A pokolba őtet; mert hét vármegyébe
Nem volt olyan csaló, mint e báránybőrbe
Öltözött vén farkas. A faluban, a hol
Lakott vala Mózes zsidó, ha valahol
 47
Bár mi rongy vala is eladó, megvette,
A tojást és ludat mind ő maga szedte,
S hordozá fel Pestre, s ott jó drága pénzen -
Több ezer forintot gyüjtögetett össze;
De arról szó sem volt, hogy azt kieressze
A kezei közül, mert élére verte.
S ha valaki tőle száz forintot kére - -

Kölcsön, ha kétszázat irt, csak ugy kaphatott.

Egyszóval, Mózes igy hamar gyarapodott.
És nem volt előtte semmi út mód aljas,
Ha látta, hogy az csak magának lesz hasznos,
Mit fel ne használna szemtelen pofával,
Nem gondolt ő semmit másnak a bajával. -
Egyszer a faluba bejött János gazda,
Az uraságnak egy számológulyása.
S a falu házánál vasárnap délután - ** *
Megáll és tudakszik az uraság után -
A derékbirónál egyről is, másról is,
A faluházánál ott van a Mózes is. -
S a mint szép lováról Jánosgazda leszáll, *
Mózes Zsidó mindjárt a lova mellé áll,
S mondja: ej, be szép ló a János gazdáé! -
Bizony, de nem lesz ám soha a zsidóé.
Nem is azért mondom, de biz Isten uttse * *
Száz botot kiálnék rögtön itt érette, * * *
48

Annyira megtetszett. – Megtetszett kelmednek?

Mondja János gazda, üsse kő, hát neked
Mózes odaadom a feleáráért,
Ha ráállasz mindjárt, tehát ötven botért.
Vagy ha az sok lenne, éppen huszonöt lesz;
De ebből, jól érts meg, egyetlenegy sem lesz
Kiengedve. Nosza! gondolja magába
Mózes, hogy ő már a vármegye házába
Az orgazdaságért ötvenet is kapott,
Megis mostanáig is koser maradott;
Hát ő huszonöttől ma visszarettenjen,
És egy ily szép lovat gyáván elveszitsen?
Szól János gazdához: „hogy adjon hát irást,
Hogy ha ő kiállja a huszonöt vonást,
Ové lesz a lova.“ János gazda nem szól,
Hanem a birótól kérdi, hogy hol a toll?
Leül, s a zsidónak ád illy forma kötvényt: -
„Alulirt igérem Mózesnek, miképén
Rögtön Csillag nevű pej lovam, melly itt van
Jelenleg velem Nagy-Vámfaluházában, a
Átadom nékie minden ellenvetés :
Vagy bármily csekély ár, vagy pénzkövetelés
Nélkül, mihelyt minden szó nélkül kiállja,
És adott szavát ő meg nem revokálja
A huszonöt botot, melyért kialkudtuk a
A lovat, és erről levelünket adtuk; e
 49
Kelt Nagy-vámon ezen hóban s esztendőben.* :
A mint ezen irás vala a zsebében o il : *
Mózesnek, a derest maga hozta elő,
És szép csendességgel rá is feküdött
János gazda pedig a falu korcsmából -
Hozatott fél-akó bort, de a javából,
Azután egy derék mogyoró-pálczával -
Lassan egymásután izmos vaskarjával
Ollyan ötöt húzott a zsidó farára,
Hogy az elfelejtett gondolni lovára;
Hanem kiáltozott: áj, váj! a vármegye
Illyen erőssen őt bizony nem ütötte.
Ekkor János gazda leült megpihenni,
S egy pár jó pohár bort magához is venni.
„No hát Mózes!“ szóla hozzá János gulyás,
„Hogy tetszik neked e gyenge kis botozás?“
„Hogy tetszene, * felel Mózes, – „a többit add,
Hogy hazavihessem a szép pej lovadat.“
„Azt megkapod Mózes.“ És a János gazda
Most ujra a bottal neki fohászkodva
Megint rámérötöt, s ez társa sem lehet a
Az előbbi ötnek, ugy felmelegedett
Reá Mózes zsidó,jaj! jaj! óbégatott, ..
De a lóról azért mégis le nem mondott. - - - - -
János gazda pedig egész kényelemmel **
9-ék sz. 4
50

Mig Mózes ott pihent a deresen, s kérte,

Hog a hátralevőt is hamar rámérje. - -
Ujra hát jó ötöt mér az ülepére
Mózesnek, a mely öt, más tizzel felére,
S megint leül inni, egy kis félórára,
Hogy Mózes uramnak redős homlokára
Kiütődik már az ökölnyi izzadság,
De a lóvétellel még azért fel nem hágy.
János gazda felkél, s most kilenczet mér rá,
A zsidó kinjában már a derest rágná,
Ha a ló nem volna szüntelen fejében.
Még csak egy ütés van hátra, s a kötvényben
Kikötött huszonöt be lészen fejezve, :
S a szép pej ló ára ki lészen fizetve;
Kérte hát a gulyást, hogy még azt az egyet
Vágja reá hamar; de János nevetett, -
És felelte neki egész nyugalommal: - a
„Hogy azt az egyet is megadja azonnal,
Mihelyt az a deres, amelyen most fekszik,
Ki fog zöldelleni, s aztán gyümölcsözik.* -
„Ne bolondozzék kend János gazda, * mondja
Mózes, „ha már huszonnégyet adott, adja . . :
Még azt az egyet is;* „nem biz én, csak várjad,
Mig kizöldül majd a deres, paripámat: . . . . . .
Nem neked neveltem.“ A népség nevetett, a
Hogy most az egyszer a Mózes igy lóvá lett. *
Mózes a notárust is felszólította,
Hogy a János gazdát mostan már szoritsa,
Mikép már azt az együtést mérje rája,
Mert huszonöt ütés vagyon az irásba.
„Igen!“ szól a jegyző, „de az nincsen benne,
Hogy a gulyás arra kényszeritve lenne,
Miképpen tartozik rád verni, most tedd el
Ezt a huszonnégyet, s nagy orral eredj el.*
Ebből csak az ám a tanuság barátom,
Mert a zsidót talán sajnáljátok látom,
Hogy a ki nyervágyból önkényt arra rááll,
Mikép huszonötöt ö szivesen kiáll,
Az a huszonnégyet ingyen megérdemli,
És a sajnálkozást bizony nem érdemli.
Mert az olyan ember, ki magát eladja,
S testét kinoztatni csak ép azért hagyja,
Hogy egy lovat nyerjen, nem ember, de barom,
Sőt annál is roszabb, magam is bevallom.
S nincs rutabb vétek nyervágynál, s fösvény
ségnél,
Sötétebb az a legsötétebb éjjelnél;
Nem virit ott öröm, hol az beköltözött,
Mert a sziv körül az jéghártyát kötözött,
4
52
- -- -
Melyen keresztül nem hat a könyörülete
Szelid hangja, és nem melegit becsület -
És emberszeretet napvilága soha, -- -
-
-
-
-

Sőt az ilyen ember magához mostoha;

Egyedül a kincsben levén boldogsága, -

Pénz az Istene, és az az imádsága.

-63SC5%9s
 | ||:. , M

:\ |
-

- :
| - - : |

| |
: ---------------------
:\ -
A KRIPTA VENDÉGE,
vagy:

Az élőhalott-menyasszony.
Hol a Kárpát havas fejét felemeli
Az égbe, örökös jéggel, fagygyal teli
Szepes vármegyében, Szepes-vár-aljában
Boldog család lakik fényben és pompában.
Thurzó az a boldog szeretett nejével, ..
És Ida a kedves leány-gyermekével.
54

Hogyis ne lenne az boldog, akinek van

Pénze, és földei olyan határtalan
Messzeségre nyulnak, hogy mit a várhegyről
Csak lát a szem délről, nyugotról, keletről,
Mind az Thurzó urnak kiváló birtoka,
Ki a földes-urak leggazdagabbika. |
De többet ére ám, mint a roppant vagyon,
A szép Ida, ki jót-tevős szelid nagyon,
Ugy, hogy a földnépe, mint valami szentet,
tisztelte ezt a gyönyörű gyermeket.
s éveivel e gyönyörű szépsége
Mindig növekedett, ő volt ékessége
Szepes-váraljának, s az egész vidéknek,
Lublónak, Késmárknak,Sz.-Györgynek, Lőcsének.
Csak az egy hibája volt Thurzó uramnak,
Hogy ő is ugy, a mint valamennyi urak
Szokása, a szegényt nem igen becsülte,
Habár mocsoktalan volt is becsülete.
Szepes-váraljától nem igen messzire
Bukkanunk a fenyves legszebb vidékire.
Itten eldugva a csendes erdőségben,
A kies lublói fürdőnek völgyében -
Egy kis várkastélyban elvonultan éle -
Elemér, a vidék legszebb leventéje.
Atyja kevés vagyont hagyott neki hátra, mint
De elküldötte öt országra,világra, a
S olly mivelt ifiu nem volt a hazában, in
Milyen volt Elemér azon időtájban. a
Sokszor megfordult ő Szepesváraljában,
A kevély Thurzónak fényes nagy várában;
S bár Thurzóné s Ida igenis kedvelte, a
A dölyfösvár ura nem igen kegyelte. -
Elemér a festést igen jól értette;
S mert a szép képeket Ida is kedvelte,
Tanitotta őtet üres óráiban,
S a közel hegységnek kedves virányában
Gyakran festegettek együtt tájképeket,
S alkottak magoknak kedves képzeteket;
S igy az együttlétel csendes óráiban
Két szerető szívnek szent mennyországa van.
De senki sem tudta, hogy Ida s Elemér
Szive szerelemben titkon egymásért vér,
Csak a szemes anya gyanitá ezt néha.
Ha Elemér nem volt jelen a kastélyba,
Ida szomoru volt, és kis fejecskéjét
Búsan forditgatá arra, hol kedvesét
A fenyves sötétlő árnyai takarta.
Azonban gátolni öket nem akarta.
Hisz Elemér oly jó, olly derék ember volt,
S kebelében oly szép erény s jellem honolt,
Mi mindenesetre felért nagy vagyonnal, a
És boldogíthatott egy nöt is bizonnyal. *
56

Mert mint a szépség, a vagyon olly mulandó, a

S csak a tiszta erény az fenmaradandó, *
S boldogit igazán két szerető szívet,
S ád megelégedést, házi békességet,
Azonban a két szív csendes boldogságát
Megzavarta nagyon, midőn Thurzó várát
Messzevidékről jött kérők látogaták,
Kik a szép, gyönyörü Idát birni vágyták.
Ezek között volt egy gazdag grófifiu,
Kevély, s a szegényt lenéző, dölyfös, hiu
Szalma fejű ember, kinek főérdeme
Az volt talán, mivel ő grófnak születe. -
Ez megkérte Idát, s Thurzó nem kérdezte
Szeretett leányát, hanem eljegyezte, - ,-
S a gyürüváltásnak napját is kitűzte. -
Ez Elemért ki – a nagy világba üzte. -
Sirt Ida, és vele sirt jó édes anyja,
De a dolgot ő meg nem változtathatja.
Elemér bucsúzik, s mivel szép hazáját -
Ellen fenyegeti,felkötötte kardját,
S elmegyen csatába, ott keresni halált
S csendes boldogságot, mit földön nem talált. :
S igy szól szép kedvese, a siró Idához:
„Felejts el engemet, s menj nőül a grófhoz,
Hisz nincsen olyan seb, melyre írt ne hozzon,
Az idő, én szivem áldozatul hozom.
 57

Csak az egyre kérlek, hogy ha néha napján a

Meghallod, hogy híved elesett a csatán:
Szentelj emlékére egy őszinte könyet,
Oh! hidd meg ezt nekem, a sirban is éltet!
S én esküszöm itt az Isten szine előtt,
Hogy örökre foglak szeretni; s ha eljött -
Végperczem, ajkaim neved emlitendik,
Mig szemem majd örök álomra csukódik.
Isten hozzád Idám! légy boldog örökre, -
Híved hadakozni megyen a törökre.“
Azután egy csókot nyomott ajakára,
S ráborult a siró Ida az anyjára;
S mindkettőnek áldón zokogott feléje
Bús Istenhozádja, mig a fenyves éje
El nem boritá a távozó Elemért,
Ki három hétre rá vívott a hazáért.
Mig Ida szegényke éjjel nappal sira,
És szorult kebellel várt azon órára,
Midőn eljegyzendik őt az ifju grófnak,
Ki igyekvék neki, mint nagy urak szoknak,
Mindenféle bókkal, s előzékenységgel
Megnyerni kegyeit. – Ida éppenséggel
Azonban nem akart felvidulni többé,
És naponta leve mindig betegebbé.
De végre megtörtént a fényes eljegyzés;
Orült Thurzó, hogy már veje gróf lészen, és
58
-

Előre felveté a roppant vagyonnak

Minden jövedelmét, s a lakodalomnak
Fényességét, mirõl évekig beszélnek
Majd egész országban, s hire lészen ennek,
Mig tán mikor már ő régen sirba lészen.
Mi majd tanuságot e világnak tészen,
Hogy olyan gazdag volt Thurzónak a veje,
Mikép ö senkivel földön nem cserélne.
Végre lakodalom napját is kitüzték,
Mely a jegyváltástól épp fél évre esék;
Gondolván, hogy addig a szomorgó Ida
Nem csunya jegyesét megkedvelni fogja.
Közelgett a félév; de Ida a helyett,
Hogy szerette volna jegyesét, olyan lett,

Ha eltikkasztá a napnak tüz-sugára. -

Nem kellett nekie ízetlen hizelgés,
Vagy mátkája által tett tréfás enyelgés. -
Az ő lelke messze kedvesénél vala,
Ki a halált ottan kereste hiába;
Mert elkerülte öt, bár minden alakban
Látta maga mellett, és a vérpatakban -
Számtalanszor úszott. – Vége volt a harcznak,
A magyar-fegyverek győztesek maradtak.
Most hát azt gondolva Elemér, hogy talán
Ő is örvendhet az Ida boldogságáni
 59
Titokban visszatért ősi hajlékába - itt
Épp azon nap, midőn a vár-kápolnába -
Az esketésnek kell vala megtörténni;
De mily borzasztó hir kezde terjengeni:
Ida az esketés előtti órában
Halva rogyott össze jó anyja karjában,
S ott fekszik mint halott menyasszonyi mezben,
És atyja örültként futkos a termekben,
Leányát keresi, az ő szép Idáját,
Kiért odaadná már minden vagyonát,
Ha létre kelthetné; de a kérlelhetlen -
Halál nem adja ki, a mi van keblében.
Halotti tor leve a nagy menyegzőből,
Mellyen őszinte köny csorog a szeméből
-
Szepesváralján az egész népességnek,
De leginkább szegény megjött Elemérnek.
A szép halottat a kriptába leteszik,
Testét nehéz márvány-koporsóba teszik,
Mellynek keble hideg, mint volt az atyáé,
Ki igy feláldozta gyermekét, Thurzóé.
Azután rázárul a nehéz vas-ajtó,
S végálmát alussza a kedves leányzó.
Az éj csendes, semmi nesz nem háboritja,
S a mindenséget is mély álom boritja; * * *
Csak Elemér akarja egyszer éltében * * - -
Látni még az arczot, mely él emlékében; * *
60
Azután szivesen tér el ő is oda, a
Hol mostan már boldog a szegény jó Ida. -
Megfordul a kripta nehéz ajtajában -
A kulcs, s a kriptában egy élő lény is van
Elemér, csak szíve hamvadt el keblében.
Oh! mily hideg van e sírok szentélyében,
Pedig odakün olly lanyha a levegő,
Itt alant meg reszket még a lángal égő
Fáklya is, a melyet Elemér kezébe ,
Tart, és könyezve süt vele a képébe
Szegény Idának; és azután felszúrja a
Egy vas-karikába, s ráborul Idára,
Hideg homlokára hullanak csókjai,
Forróak, melegek reszkető ajkai,
S orditva kiáltja: „Oh add vissza halál! -
A mit ádáz dühvel tőlem elraboltál!“
És ime, a lezárt szemek felnyilanak,
Visszatér lassankint az élet Idának
Tetszhalott tagjába; s amint Elemérre
Rátekint, s ráismer hű szeretőjére,
Felényujtja karját túlvilági képpel,
Ki őt felemeli, s ez édes terhével |

Szívvel a lépcsőkön felfelé siet ő,

A várban mindenki felriad e hirre,
 61

Szegény Ida három napig volt tetszhalott,

S ha Elemér nem jő, meghalva marad ott.
Kevés az, mit már most el kell még mondani,
Azt talán mindenki ki fogja találni.
Midőn a szép Ida felgyógyult, felépült,
Életmegmentője karja közé repült.
S a büszke Thurzónak sem jutott eszébe,
Hogy haragudjék a szegény Elemérre,
Ki a szép Idával még azon hónapban
Meg is eskedtetett a vár-kápolnában.
Sokáig boldogul éltenek egymással,
Az ég megáldotta sok szép magzatokkal.
 | | -

% || |
|
-

5% |
| |
:-* :-/ 4
:

A/
murt 9

A hellokitty áldása.

Fent Boldogkővárban fényes vigalom van ;

Az uri sereg ott selyemben, bársonyban
Járja a friss magyart fényes dálidóban,
A várur leánya víg lakadalmában.
Az öreg Kálnay férjhez adja lányát,
Az angyalszelid és gyönyörű Máriát
 63
A derék Székyhez, ki oly szép volt
Hogy a fél országban nincsen talán,
De mig ottan fent a vigalom tant 7
Lent egy házikóban a halál % -
Egy szegény jó özvegyasszonynak ágyánál,
A lobogó mécses pisla világánál.
Hideg az a szoba, pedig kemény tél van,
És nincs fa vagy szalma az egész udvarban.
Csak két siró fiu áll a haldoklónál,
Kiknek arcza halvány, s fehérebb a hónál,
Melly ott künn ellepi a magas hegyeket, a
S a messzeterjedő nagy buzaföldeket. -
A haldokló özvegy kinyujtja kezeit,
S maga mellé inti kedves gyermekei
S kisebbik fiához Endréhez igy beszél:
„Oh! kedves kisfiam! mindig csak jó
Szeresd Sándor bátyád, s ne hagyjátok :
El egymást, s ugy a sors nem :
Hozzátok; ime, én örökre megválok ,
Tőletek, mert érzem, hogy én már meg
„Te pedig Sándorom! eredj most a p
Hívd meg őtet ide haldokló anyádhoz.*
Sirva ment a
:gy a:
Jött Isten szolgája, h legvégsőre :
Elkészitse a jó özvegyet, s vigasza a
A megtörő szívet, s éltet támogassa, az
64
Hogy meltólag térjen át a másvilágra
A lélek, s kész legyen ama boldogságra,
Mely a jó keresztényt ott fent megilleti,
Ha itten a földön tisztét teljesiti.
Felvette az özvegy a végszentségeket,
Gyermekei ágya mellett ott térdeltek.
Endrének a szíve majd megtört bujában,
Mig Sándor csendesen zokogott magában,
Mivel elfojtotta a kín, sa könyet szeméből
Az igaz fájdalom, mig Endre szeméből
Zápormódra hullott a köny, s fájdalmában
Nem tudott eszmélni, mert szegény anyjában
Elveszitett mindent, mije e földön volt;
És a jövendőre borzalommal gondolt. -
A lelkész már elment, s egyedül
Hárman, a haldokló anya és a fiak,
Midőn a haldokló özvegy kinyujtotta
Még egyszer kezeit, s azzal megáldotta -
A két gyermeket, és elaludt az Urban,
Hagyván kis fiait rideg árvaságban.
Másnap a koporsót a kis temetőbe -
Csak a két fiucska s egy nő kiséré be.
S amint visszatértek a kis házikóba,
Oh! mily üres volt az! mintha koporsóba -
Szállt volna anyjokkal együtt minden remény,
Némán ott üle a két kisfiu szegény.
 65

Kálnaynak veje derék Széky hallá

Ezen kebelrázó eseményt, és hallá
Kálnay maga is, mindjárt elmenének
Az özvegy házához; és két gyermekének,
Hogy gondját viselik, feltették magokba,
És a két fiucskát elvitték várokba.
Sándor, a nagyobbik most tiz éves vala,
Endre pediglen csak kilencz éves vala.
Oskolába jártak a Kálnay várból,
És derék ifiak váltak a fiukból.
Sándor katona lett, Endre pedig leve
A derék Székynek legjobb gazda-tiszte.
És midőn az öreg Kálnay is megholt,
És nagy birtokait Széky átvette volt;
Boldogkővárában Endre várnagygyá lett,
Mert Széky nejével saját várába ment.
Azonban a török berontott a honba,
A nemességnek el kellett menni harczba;
S mert Boldogkővára nagyon erős vala,
Itt volt összegyüjtve Széky minden java.
És gyönyörű nejét is ide küldötte,
Hogy mig a háboru tart, hát itten lenne;
A hűséges Endre majd megvédelmezi,
Hogy ha tán a várat veszély környékezi.
Semmi tudósítás nem jöve sokáig
9-ik sz.
66

Boldogkővárába; de már határáig -

Portyázott a török. S Endre meg is tette, - -
Ami a várnak a védelmét illette,
Serény rendelésit, mig a szép Székyné -- --
Remegett nagyon szép gyermekiért, s kéré
Endrét, hogy ha talán biztosságba itten
Nem volna személye, Budára mehessen.
De a hős ifiu életét és vérét
Kész volt feláldozni; azért hát testvérét
Tudósitja rögtön, hogy Boldogkővárát
Fenyegeti a tar: azért hadcsapatát
Haladéktalanul hozza a vár alá.
És hogy a vár-urral mindenkép tudatná,
Milyen veszedelem fenyegeti várát,
S ott levő legdrágább és legszebb vagyonát,
Nejét s gyermekeit. Alig ment a futár,
Midőn mint a magas hegyről leomló ár,
Jött már a török-had Boldogkővárához,
S másnap reggel fogott már kemény ostromhoz.
De nem csügged Endre, hanem mint oroszlán
Vív a vad törökkel Boldogkő bástyáján,
S az első rohamot vitézül elveri,
A csatatért kivül ezer holt tarfedi.
Jusszuf basa, ki az ostromot vezette,
Allahra esküdött, és szakállát tépte,
 67

Hogy a jövő napon vagy beveszi ezt a

Várat, vagy az első fára akasztatja
Legelső agáját; s felállit husz álgyút,
Egyik oldalról, és a másik husz álgyút
A másik oldalra: s elkezdi lövetni
A várfalat, hogy az ég, föld kezd reszketni.
De Endre álgyúi sem restek a várban,
S halált és vészt visznek az ellen-táborban,
S már a töröknek vagy tiz álgyúja néma,
S katonái közt a sebesült és béna
Roppant sok, mig Endre emberei közül
Nem esik el egy sem, és meg sem sebesül.

Leszáll az éj, Endre leghűbb embereit

Maga köré gyüjti, és közli terveit:
„Hogy még ezen éjjel kitör az ellenre,
Mikép ne használja álgyúit reggelre,
S azokat egyszersmind be kellend szegezni,
S haszonvehetlenné kell azokat tenni.*

Ötszáz embert azért maga mellé veszen,

S az éjnek csendében kiront oly sebessen,
Mint a szélvész; s mire felébredt az ellen,
Az álgyúkat mind beszegezi hirtelen.
S a dühös Jusszufnak tehetlen átkától , - -
És a bősz jancsárok mérgezett nyitva
5
68

Üldöztetve tér meg minden emberével,

Mert azok közül még csak egy sem esett el.
Reggel mérgében dúl-ful a török basa,
Még egyszer oly nagyra puffadt fel a hasa
A sok epétől, és hogy töltse bosszúját:
Felakasztatá a legelső agáját.
Ezalatt Endrének hűséges futára
Ráakadt Sándornak lovas csapatára,
S elmondá, mit izen megszorult testvére.
Nosza Sándor is felpattan ezen hirre
Lovas csapatával, s indul Boldogkővár
Felé, hol a csata véresen folyik már;
Mert Jusszuf mérgében megmaradt álgyúit
Mind a várnak szegzé, s lomha katonáit
Ostromra riasztá; s kevés őrizetet
Hagyott hátra éppen, amennyit lehetett
Osszes táborának védelmezésére,
S ő a várnak rohant, de saját vesztére.
Sándor megérkezik lovas-csapatával,
Ráront a törökre iszonyu lármával,
Hogy az azt gondolja, százezer magyar jő,
S egypár álgyújával a törökre rálő.
Az első rohammal a tábort beveszi,
Az egész őrséget mindjárt rabbá teszi,
 69
S olly pusztitást viszen véghez a törökön,
Hogy alig bir általtörni holttestökön.
Jusszufa mint látja végelpusztulását,
Futásnak ered, és sarkantyuzza lovát;
De ekkor Endre is kitör Boldogkőből,
És Sándorral veszi a törököt körül:
Elfogja Jusszufot, el egész táborát,
S ostrom alól menti fel Boldogkővárát.
Roppant nagy a zsákmány kincsekben, fegy
verben,
S Jusszufvesztesége lovakban, emberben.
S mire a királyi hadsereg érkezik,
Már Boldogkõ alatt két napja temetik
A török-seregnek tizezer halottját,
S a várba hordják be nyolczvan nagy álgyúját.
Széky a két testvért kebelére vonja,
S örömkönyek között fiainak vallja;
Kik igyirták meg ma nemes levelöket,
S rögtön a királynak felajánlja őket.
A király pediglen az egész zsákmánynyal
Megajándékozván őket ott azonnal,
Mellynek az értéke millióra rugott.
Lám, az özvegy milyen örökséget hagyott!
70

E két árvájára, kiket imájában

Felajánlott vala Isten irgalmában.
A ki megfogadja haldokló anyjának
Szívből jött tanácsát: annak a fiunak
Boldognak kell lenni még ezen a földön,
Mivel a szülői áldás olyan kölcsön,
Mellynek kamatai minden földi jóval
Felérnek. És ime Endrével, Sándorral
Velök volt haldokló anyjoknak áldása,
Midőn a bősz csata vészes riadása
Közben hír, dicsőség útain járdaltak,
És önzéstelenül a jóért harczoltak.
 S

E(NEGVÁR TÜNDÉRE,
gy:

A kedves által felfogott halálos

szurás.

Bájló kellemben, mint a fejlődő rózsa,

Viríta élete tavaszán szép Róza, -

Diszes ékessége a hölgy-koszorúnak, -

72

És legnagyobb kincse jó özvegy anyjának.

Még gyermek volt, midőn atyja, a hős Csaba,
Hona védelmében a harczban meghala.
Az özvegy Csabáné férje holta után
Csügge szeretettel kedves szép leányán,
Ki, a millyen szép volt gyönyörű külseje,
Kebelében olyan szép lelket is rejte.
Ilyetén angyali szépségű teremtmény,
Habár elvonultan élt atyja örökén,
Az ecsegi várnak csendes magányában,
Mégsem kerülheté el, hogy a világban
Hire szét ne fusson, a nősülni vágyó
Ifiuság között; azért több ragyogó
Szép leventék jöttek el leánynézőbe,
Az ecsegi várnak vonzó bájkörébe.

Mindenki ohajtott Rózának tetszeni,

S titkos gondolatát ajkiról ellesni. -

De ezek közül egy sem tetszett Rózának,

Kik nagy szépségének bármint hódolának.
Csak egyet szeretett maga körül látni,
És ennek szivesen kész volt odaadni
Csabáné is kedves egyetlenegy lányát,
Ecsegvárnak ékét, a gyönyörű Rózát.
És ez volt Czobor, a daliás levente,
Ki Róza szerelmét egészen megnyerte.
 73
Czobor derék, nemes, de árva ifju volt;
Mert az ő atyja is a harczban rég elholt.
Sok nemesi birtok maradott ő reá,
S a természet ötet szépséggel megáldá.
Ösi vára állott a téres Biharban,
A mostani Szalárd termő sikságiban;
Jelenleg azonban puszta rom, s csak tornya
Áll, mig lassankint az idő el nem hordja
Azt is. Azonban a hős Czobor akkorban
Megerősité azt, s gazdag volt sánczokban.
És messzeterjedő erős kő-bástyáin,
S négy szögletén levő felvonó-hidjain
Fegyveres őröknek serege járkála,
Éber-figyelemmel vigyázván a várra.
Czobor s a szép Róza egymást hőn szerették,
S ezt a többi kérők a mint észrevették,
Lassankint elhagyák Csabánénak várát,
És nem háboriták igy boldog magányát
A két szeretőnek. Igy álltak a dolgok,
Midőn egyik napnak estéjén, e boldog
Szerelmet, gróf Mikó, Élesd örök ura,
Megérkezésével menten felzavarta.

A gróf egyike volt a szerencse azon

Kedvenczeinek, kik azt hiszik szabadon,
74

Tehetik azt mindig, a mit tekintélyek – -

Hatalmokkal bármily módon kivihetnek.

S minthogy mindeddig még semmi akadályra
Nem talált, gondolta, hogy e földi pálya
Ránézve azért van Istentől teremtve,
Hogy a földön boldog egyedül ő lenne,
Erőszakoskodó hatalmának hire
Elhatott a honnak minden vidékire;
Azért Csabáné is megrettent érkeztén,
E látogatástól nem igen jót sejtvén,
Mit annálinkább is méltán gyanithata,
Mert Ecseg-várától nem is messze vala
Mikó egy kastélya; s mégis most idejött,
Mi hozhatta ide ezen vad cselszövőt
Más, mint valami csiny? Azonban a vendég
Szent volt a magyarnál örökké minditég;
Azért Csabáné öt illendőn fogadta,
S számára a várban szobákat nyittata. -
Róza eleinte nem mutatá magát;
De végre megjelent. Gyönyörü alakját -
A mint a gróf látta, maga megvallotta,
Hogy a hir, mely a hont végiglen futotta
Róza szépségéről, csak halvány másolat,
Mellyet a valóság ezerszer túlhaladt..
Shizelgett, enyelgett a kedves leánynyal;
 75

Gondolta, hogy dolga van olly csapodárral,

Kit megvakit a fény és grófi czimere.
Azonban szép Róza gondolt csak hivére.
És bár tüznézéssel majd felemésztette
A kedves alakot, ez szendén sütötte
Le bogárszemeit, és mintha védelmet
Keresne Czobornál, s biztos menedéket,
Közelebb vonula kedves ifiához,
Mint simul a repkény a derék cserfához.

Ez büszkeségét megsértette Mikónak,

És bucsuzás nélkül fordit Ecseg-várnak
Hátat egy reggelre; – könnyebbült kebellel
Lélekzett a kedves gyönyörü Róza fel,
Midőn gróf Mikónak elmentét jelenték
Csabáné asszonynak a vári cselédség.

Szép Róza ezután inkább ragaszkodott

Kedves jó hivéhez; s hogy a boldogságot,
Melly élt kebelökben, élvezzék igazán,
A kézfogó megvolt piros pünkösd napján,
És nagy pompa között jegy-gyűrűt váltottak,
S egymásnak örökös hűséget fogadtak.
Ki volt most boldogabb, mint a két szerető!
Tudatában azon fellengzőn éltető | i
76

Üdvnek, mely két szívnek meghozza nyugalmát,

Midőn teljesülve látja minden vágyát.

Egyik legkedvesebb sétahelye vala

Rózának azon hely, hol Ecsegnek fala
A hegyi pataknak omló habjaiba
Lenyulva, zöld fáknak hüvös árnyaiba
Hallgatta a méla csattogány dalait,
Midőn az estének mondá panaszait.
Itt szokta ő várni érkező jegyesét,
S édes andalgásban tölteni idejét.

Most is ott üldögél a fáknak árnyiban,

És nézi, mint játszik a patak habjában
A fürge pisztrangok nagyja és apraja,
Mig körülte a szép pataknak moraja
Felkelti álmokból a csendes szellőket,
Mellyek illathozón járják a mezőket,
És visszatértökben Rózának kebelén
Fellebbentik a kis kendőcskét oly gyengén,
Sfürtivel játszanak szerelemittasan,
Mig a hölgy mosolyog, mint angyal, bájosan ;
Mert lódobogást hall, s gondolja,jő Czobor,
Szeretőjegyese, ki éppen ilyenkor
Szokott megjelenni, s repül a táj fele;
De mint megdöbbene remegő kebele:
 77

Az hű jegyes helyett három ismeretlen

Jól felfegyverkezett álarczos idegen -

Jö, s amint szép Rózát hárman megpillantják,

Egyenesen felé lovaik inditják; . . .

Körülfogák szegényt, és kettő leugrik, e: -

S a sivalkodó lányt nyeregbe emelik.
Bekötik szemeit, s mint a szél rohannak
Tova a prédával neki a vadonnak.

Czobor nem sokára szinte megérkezik,

Szemei a kedves jó Rózát keresik;
De megdöbben nagyon, mert ott a homokon,
Hol lóra emelték, a friss lónyomokon
Akadt meg a szeme, a hol elgázoltan
Róza kendőjét is megtalálta; nyomban
Tudta, hegy ki volt itt: az a gonosz rabló;
S a mint futni tudott alatta csak a ló,
fSietett gróf Mikó vadász-laka felé,
S a futó rablókat csakugyan fellelé,
Az úton bajlódva az alélt Rózával;
S mikor odaére elfáradt lovával,
Éppen felvetette szemeit jegyese,
SCzoborra irányult első tekintete.

Czobor mint az őrült rohant a rablóra,

Sütött is volna már neki a végóra,
78

Ha csak annak többi két czinkos társai

Hirtelen a dühöst le nem fegyverezi.

Mondanunk sem kell, hogy ki volt a lányrabló,

Mert senki más nem volt, mint maga gróf Mikó,
Ki most a védtelen Czoborra rárontott,
S mint tigris dühösen éles kardot rántott;
De e pillanatban embererő felett
Való hőserővel Róza ottantermett,
És védőleg állott hű kedvese elé,
De a dühében vak gróf Mikó szúr felé,
S a halálos döfés szép Rózát találta,
Ki Czobor karjába vérzőn összerogya.
Megrémül a gyilkos maga is e tettén,
Nagy bűntudat ül rosz lelkiismeretén,
S mint Kain, az első gonosz testvér-gyilkos,
Félőrülten futott ott álló lovához;
S mig Czobor elájult gyönyörű kedvese
Sebéhez látott, hogy azt bekötözgesse,
Addig elillantott két rosz czinkosával,
Otthagyván hős Czobort a szegény Rózával.
Képzelhetni, milyen borzasztó állapot,
Volt most a Czoboré, ez, a mellybe jutott.
Vállaira vevé haldokló kedvesét,
 79
Indult hazafelé, mig eltikkadt ménét
- ---
Szabadon bocsátá, s a hű állat, mintha
Ura bánatában ő is osztozhatna,
Csüggeteg fővel ment a gyászoló után,
Ki Ecsegvárába ére éjfél táján,
Hol Rózának máris elrémült jó anyja,
A borzasztó hirre csaknem szörnyet hala.
Valamennyi cseléd futkosott orvosért,
Mások imádkoztak szegénynek lelkeért;
Mert ott feküdt a szép Róza, mint a halott,
Ájultan, mereven, szíve nem dobogott.
Végre jött az orvos, megvizsgálta sebét,
s nagy szomoruan rázogatta fejét;
De hála Istennek! sikerült végtére
Öt felébreszteni, kelteni életre.

Sebe bárveszélyes, begyógyult sokára,

Addig ott nem hagyta ágyát hű mátkája;
De azután sürű könyek közt bucsút vett,
Hogy bosszúlatlanul ne maradjon e tett,
S mint vitézhez illik, felkeresni Mikót;
De az egy párbajban azelőtt már megholt.
S előbb elérte az Isten büntetése,
Mint a hőn szerető Czobornak fegyvere.
80

Hazatért hát Czobor Ecsegnek várában,

Hol várta őt Róza könyei árjában;
De mint eső után a tavaszi vidék,
Olly mosolygó, olly szép és bájoló levék,
Midőn végre Czobor oltárhoz vezette,
És ohajtását igy mindkettő elérte.
Mi pedig mondjunk egy „éljent“ aszép hölgynek,
A hű s derék Czobor védelmezőjének!
-
 Pál és Virginia története, tiz nagyobb
pompás fametszvénnyel; a Világtörténet a
világteremtésétől fogva Czyrusig, azaz: Kr.
sz. elött 555-ik esztendeig; melly jövő év
ben ismét folytattatik; New-York városa ke
letkezésének és jelenlegi állapotának leirása,
szép fametszvénnyel; és több igen érdekes
és mulattató tárgyak szép fametszvényekkel;
miről a t. közönség mind tartalmát, mind árát
illetőleg annak idejében bővebb értesitést
veend; egyszóval ezen NAPTÁR olly elke
rülhetlen házi kincs leend, melly naptár nem
csak azon egy évre való, hanem tartalmára
nézve megbecsülhetetlen könyvtár lesz, mely
minden családban nem csak az ifiaknál, de
korosabbaknál is hasznos felfedezések és ta
lálmányok, valamint szivderitő olvasmányok
kézi könyveilszolgáland.

Bucsánszky Alajos,
könyvnyomdász és könyvkiadó
 rAráa Párka
REGE KUNYHÓJA |
10-ik SZÁMÁNAK
: Resnis Ceasol a masina

1. Hunyady János halála, vagy: Kinagy volt életében

nagy az enyésztében is.
2. Hassán egri basa, vagy: A negyedik parancsolat
3. Az első kosár adás, vagy: Az ellenkező asszonyok
Szokoly után.
4. Kara Izmael, vagy: A török szótartás és becsület
5. A gólya a kereszten,vagy: A falu bölcsei
6. A szép Szabina, vagy: Kis Szeben eredete.
7. Mátyás király mint biró, vagy: Az álnokság mindég
kiderül.
8. Murány vár ostroma, vagy: Szécsi Mária és Wesse
lényi Ferencz.
9 . Visegrádi vár asszonya, vagy: A bástya párkány
veszélyes ut.

Nyomatja s kiadja Bucsánszky Alajos

Kaphatóurtutcza Jankovicsf. szögletházban könyvkiadó boltjában
Ára 6 kr.
 |
-
| |
-

|
-

-
-
TI|lllllllllllll | |

||
[i]
 TATÁR PÉTER
REGE KUNYH0JA
mind a 10 SZÁMÁNAK

1-ső Szám.
4. Beczkó vára, vagy: stibor vajda élet története.
2. somlyó vára, vagy: Két árvát nem hágy el az Isten
3. A három Herczeg Kisasszony, vagy: A Balaton tavának keletkezése.
4. sirok vár története, vagy : A büszkeség áldozatai
5. svella rabló vezér, vagy : A földalatti rabló vár
6. A vár szabaditó Galamb, vagy a szerelem hatalmas
7. szüz szent Margit, vagy : A szent fogadás hatalma (legenda)
8. Czinkotai nagy itcze, vagy : A kántor és Mátyás király.
2-dik Szám.
1. A hármas kivánság
2. A két fitestvér, vagy : A lelki-isméret hatalma
3. Három kérdés megfejtése, vagy : A rektor mint lelkész.
4. Csejthei vár,vagy: Az ártatlan áldozatok
5. Árva vár története, vagy: az átok hatalmas
6, Szent Gellért püspök, vagy : Az igaz ember halála.
7. cserép-vára, vagy: Fő ur és szegény legény,
8. vrhovina királynéja,vagy : A fekete tó tündére.
3-dik Szám.
1. Loránfy Margit, vagy: Mátyás kegyelem osztása.
2. A mátra remetéje, vagy : A bűnökérti bünhödés és bocsánat.
3. Az elrablott jegyes, vagy: A hiv szabaditó a veszélyben.
4. szigetvár ostroma 1566-ban, vagy: Zrinyi Miklós halála.
5. Bujáki vár története, vagy : A feneketlen kút.
6. A vas kéz, vagy : A huszár, Mátyás udvarában.
7. Lubló vár, vagy : A befalazott menyasszony
8. Az ártatlanság diadala.
4-dik Szám.
1. Mária Terézia, vagy: A magyar nemzet hű feláldozása.
2. A várnai ütközet, vagy: Ulászló király halála.
-
-

3. Divén vára, vagy : A vas ember.

4. A vándorló lápok, vagy: A hűséges halász,
5. Ódorvár, vagy: A zengő barlangok Hor völgyében.
Az 5. Az éjiőr,vagy: János herczeg farsangi kalandja.
7. A Fer. 7. A Fertő tava, mint: Hűtlenség boszulója.
 TATÁR PÉTER

TIZ KÉPPEL.
-~S-D-2XS-CD
_~vfGQ
=<:% 10. szám :=
T A R T A L M A.
. HunyadyJános halála,vagy: Ki nagyvolt életében, nagy
az enyésztében is.
. Hasszán, egri basa, vagy: a negyedik parancsolat.
. Az első kosáradás, vagy : Az ellenkező asszonyok. (Szokoly
után).
4. Kara Izmael, vagy: A török szótartás és becsület.
5. Agólya a kereszten, vagy: A falu bölcsei.
6. A szép Szabina, vagy: Kis-Szeben eredete.
Mátyás király mint birő, vagy: Az álnokság mindig kiderül.
8. Murány-vár ostroma, vagy: Szécsy Mária és Vesselényi F.
Visegrádi vár asszonya, vagy: A bástya-párkányfeletti ve
szélyes út.
=--==--==-

PEST TENNI,
Nyomatja s kiadja Bucsánszky Alajos.
 -
• -
-

* * * , a -
* * * *
-

* - - - - - + -

: : : : : : : : : :
*, : : : : : -
: : : :: : : . . .. . . . -

- -- - -- - -
a -

-
-

- -
- - -
-
-
- - -
-

- - -

- - -
-

-
• • • - - _ -
* ** - -
-
- - *

-
- - - -
-

- -
-
- - - - - -

- -
-
-
- - - - - -
-

- -
- -

, a
-
-- - - - -
-
, , , ,
-

- -

- - - - - -

-- - - -

-
-

-
- - -
- : -

-
 -

- |
|
- -
-
-

- |< <<
| | -

vagy:
Ki nagy volt életében, nagy az
enyésztében is.
Erdély adott nekünk, oh dicső Voyk Buthy
Fényes ivadéka nagy férfi Hunyady!
Ki olly ernyedetlen kormányzád hazánkat,
A mi legkedvesebb szeretett anyánkat,
14
4

Midőn keletről a törökök fegyvere

Egész Europát s minket fenyegete
Vég elpusztulással, inséggel és haddal;
Te elébe áltál győzelmes kardoddal,
S a keleti kolosz százezereinek
Hatalmasan dörgéd füleibe: „állj meg
Te, kit ezer négyszáznegyvennyolczban Róma
S az Anyaszentegyház feje Miklós pápa
Herczegi czimmel megtisztelt, s arany-lánczot
Küldött, melynek végén a világ Megváltót
Keresztre feszitve illeszté, jeleül,
Hogy téged tekint a világ vezéreül,
Ki megváltád azt az örökös igától,
És Magyar-hazádat annak kormányától.
Te, kit ellenségid, Gara és Ujlaky,
S kora
legromlottabb embere Czilley,
Ki akartak ezen világból irtani,
És bérlett orgyilkos által legyilkolni.
Kit elárultak oly sokszor, s otthagyának,
Midőn szüksége volt ez árva hazának - -
Védelemre, és te ennek ellenére a
Hűségesen törtél a hon ellenére.
Rólad éneklek most, szent ember! Erejét *
Ki megtörted, s összetiportad seregét
Tizenkét nagyszerű s eldöntő
Folyamában; s mindig maroknyi sereggel,
De a halálra kész és hű emberekkel.
Nándor-fejérvárnál négyszáznegyvenegyben
Isák bég hatalmas hadserege ellen
Küzdél, hol elesett harminczezer török.
S már a másik évben ott Szebennél dörög
Hatalmas álgyuid kis száma, s Mezid bég
Huszezer emberrel áldozatul esék.
Ugyanazon évben Vaskapunál pedig
Seh a red din beglerbég alatt elesik
Kezeid által vagy negyvenezer ellen.
És már ujra készülsz, hogy a másik évben
Szerbián keresztül a Balkányig nyomulj,
Söt véres csatában, öt hadserget morzsolj
Ossze egy év alatt; miglen nem Várnánál –
Melly névnél a magyar mindig gyászolva száll
Önmagába, mert a pártoskodó szellem
Gátolólag álla ottan veled szemben –
Murád zultán alatt harminczezer halott
Fedé ott a véres és nagy csata-síkot.
És Rigómezőnél négyszáznegyvennyolczban
Harmincznégy ezeret vágtál le a harczban.
Vég-Szendrőnél pedig négyszázötvennégyben
Szinte harminczezret hös Firuz bég ellen.
S legvégső csatádban Nándorfejérvárnál
Négyszázötvenhatban, a midőn csatáznál
Mahomed zultánnal, és negyvenezeret
Levágtál, s ez ellent ugy kényszeritetted
visszavonulásra, megmentéd hazádat;
ohl de nem menthetéd meg drága magadat.
Rövidre foglalva, ime atyámfia!
Ez a nagy Hunyady vezér életrajza.
S a mily nagyszerű volt minden csatájában
Olyan nagyszerű volt kinos halálában.
A fentemlitett év nyarának derekán
Döghalál ütött ki Nándorfejérvárán,
Mellyt részint a jól el nem temetett testek
– Mindkét részről ötvenöt ezeren estek
El, – kipárolgási okozának vala;
S a haza iszonyú és nagy fájdalmára
Ezen betegséget elkapta Hunyady
Dicső hadvezérünk, s legnagyobb hazafi.
Teste a roppant had-fáradalmak által
Ugyis fenyegette őt már végbomlással;
Betegsége tehát inkább növekedett,
Ugy, hogy minden segély sikertelenné lett.
De mégis orvosa kérő tanácsára -
Átviteté magát a közel Zimonyba,
Hol tisztább volt a lég, és nagy fájdalmába
Enyhülést reménylett derék jó orvosa;
 7
De a nagy Hunyady az enyhülés helyett itt
Csupán csak csendesebb kimulást reménylett.
A vallásnak végső vigaszát kivánván, -
Barátját Kapisztrán t magához hivatván.
SZimony hegyoldalán, hol Hunyady vára
Állt, és alkony pirja derült csarnokára;
Bent a vár-csarnoknak déli szögletébe,
Búsan fellobogva szent szövétnek ége,
S a tábori selyem-nyugágyában ottan
Az életben nagy, most megtörve, nyugodtan
Fekszik ősz Hunyady szilárd tekintettel,
Mint ki a munkáját végzé becsülettel.
Jó papok, s baráti pedig körbenállják,
S drága életeért az Istent imádják.
És Kapisztrán, Hunyad leghívebb bajtársa,
Isten embere, hü kezét az áldásra ii
Felemelve esd: „Oh! világ Megváltója! -
Itt van szolgád, a hit legfőbb gyámolója:
Tekints kegyelmesen rája a mennyekből,
Ne végyed magadhoz remegőföldünkről, a
Hanem tartsd meg ötet gyámul híveidnek, és
És sir az ősz barát keserü könyeket, -
A hajdan ércz, mostan hervadó társ felett;
És a nép ott kivül, árvák és özvegyek önt a
Mind az ég Urához buzgóan esdenek: tartás
8

„Oh Isten! ne vedd el őtet a veszélyben,

Utánad ő benne bizunk, s fegyverében!*
Ösz Hunyad kezét most Kapisztránnak nyujtva
Szól: „Szent atyám! készen vagyok a végutra.*
Azután szólott az ország nagyjaihoz,
Szeretteihez és kedves barátihoz:
Hogy ne sirassák őt, mert beteljesité,
Mit az ég rábizott, lelke az Istené.
Igy szólván: „Barátim! soh'se könyezzetek,
Én már közületek ime most elmegyek.
Éltem végczélja volt török kiüzése,
És kedves hazámnak tőle megmentése;
S a mit az anyagi erő csekélysége
Nem tehetett, Isten nagy kegyelmessége
Tette; mert hű voltam mindig vallásomhoz,
S hű maradtam hozzá, mint kedves hazámhoz.
Ha valának néha keserű óráim,
Csak akkor volt, midőn én honfitársaim
Között a pártszellem dulásait láttam,
-
S a kigyónak fejét szétzúzni nem birtam.
Azért, ha akartok édes jó feleim
Nagygyá lenni, kérlek kedves szeretteim!
Egyetértsetek mind e honban egy szálig,
Es tartsatok együtt híven a halálig:
Ugy erőt nem vehet rajtatok az ellen,
Jönnének bár azok tizszer százezeren.*
 9

Akkor odainté két fiát ágyához,

Lászlót és meg Mátyást, s igy szóla azokhoz:
Lankadó keblére vonván mind a kettőt,
Kik körülkarolták sirva a szenvedőt:
„Kedves jó fiaim! haldokló atyátok
Tetteit s példáját átszállitja rátok;
Gyümölcsözzenek majd a ti szívetekben,
Legyetek nagyokká a hon szeretetben;
Mert csupán csak ez az, a mi maradandó,
A többi földijó mind csak elmulandó.
Azzal a reménynyel megyek közületek,
Hogy engemet soha el nem felejtetek.
És három szent nevet hagyok ime rátok,
rálytok.
És a mint ügyeltek e szent nagy nevekre, …
Ugy szájon áldásom minden tettetekre!!!***
Azután reszkető kezeit fejökre
Áldva tévén, tőlök bucsúzott örökre.
S elbucsúzott minden ott volt rokonitól,
És zokogva siró kedves barátitól.
S most, mint példás buzgó keresztényhez illett,
Kérte az Istentől azt a nagy kegyelmet, -
Hogy adjon erőt e végső küzdelmére,
S a végsö szentségeknek felvételére.
És a szentegyházba viteté át magát, -
10 -

S hű bajtársának elmondotta gyónását, a

Aztán a szent ostyát is magához vette, a
Magát ama kis kápolnába vitette,
Mellyet az egyházban épittetett vala,
S ott buzgó imában csendesen kimula.

Hunyady János; a földről igy méne el.

Leveröleg hatott ezen nagy esemény |
Az egész hazára, hol kihalt a remény,
Hogy valaha ilyen hős legyen, mint a holt

Siratta volt őtet e gyászoló ország,

siratta az egész kereszténység, világ;
Sőt maga Mahomed is megilletődött,
Midőn a halála neki jelentődött.
Tetemeit saját kivánsága szerint |

Gyula-fejérvárra vitték. Ezerenkint

Tódultak utána a jajgató népek,
Megadván nekie a végtisztességet.
Igy mult ki Hunyady az élők sorából,
ogsiratva méltán az egész világtól; -
s a nagy embernek hamvadt pora felett a
Több rohanó század ime elenyészett; , s
De hozzá fogható bajnok- és hadvezért - . . :
Azóta a világ sehol nem is ismért, - - -
 11

Ki a kezében volt roppant hatalomnak

Sullyát ne használta volna fel magának,
Szolgált volna hiven saját hazájánaak,
És önzetlenül a keresztény világnak,
S Hunyady Jánosnak érdemei mellett
Még sincsen egy emlék keskeny sirja felett,
Mely a megvédett hit és az emberiség
Szabaditójának szent emlékezetét,
Vagy csak azt a helyet, hol nyugszik, mutatná!
S igy az unokáknak eszébe juttatná.
De azért egy magyar sincs, kinek szivébe
A hős Hunyady név ne lenne bevésve.

Ivívnium,
A negyedik parancsolat.
Mikor a törökök százötven esztendőt
Töltöttek e honban, s a durva vad erőt
Nem győzheték le a keresztény fegyverek, e
Mert a fejedelmek egyet nem értettek;
És csak szegény Magyarhonunk állt ellene -
A rohanó hadnak, mely majd elseperte
Egész Európát. Egernek várában
Hasszán basa éle fejdelmi pompában.
Ki ugy játszott, a mint mondja a krónika,
Az emberfejekkel, mintha az karika
Volna, és nem gondolt semmi kereszténynyel.
S az egriek ötet azon melléknévvel
Hítták csak, ha látták: „0tt jő a vérszopó
Hasszán, a szivtelen, embertelen bakó.“
És kinek élete kedves volt Egerben, - -
Az vigyázott, hogy ugy járjon a kedvében,
Hogy meg ne sértse az ő parancsolatát,
S a mint ő kivánja, ugy viselje magát.
 A városban, alant, emeletes házban - -
Lakott egy görög is éppen akkorában, -
Ki ott kalmár levén, hizelgő szavakkal, * * *
És kiosztogatott szép ajándékokkal * ** *
Annyira megnyerte Hasszánnak kegyelmét, ** *
Hogy egyedül ő volt Egerben, ki nyelvét
Pergeté, a mikép éppen kedve vala,
És reá a basa sokat is hallgata.
A rosz nyelvüek már azt is mondák róla,
Hogy ő Hasszán basa leghivebb spionja.
A biz ugy is vala, mert ő minden reggel
A városban történt dolgokkal, hirekkel
Felméne a várba, ottan elmondandó,
Mit hallott, mit látott, egyszóval bemondó
Volt biz ő a szónak szoros értelmében;
- -

Hanem azért az ő kereskedésében

Ule ozt” egész nap, ha lejött a várból, * * *
Az ottan lakozó vad Hasszán basától. -
És hogy mi történik, nézte és fülelte,
Ezen tetteiért mindenki kerülte.
Mocsónak hítták, még csak egy k hibázott - -
A nevéből, hogy ugy lett volna ő mocsok. *****
Azonban apjával mig egy házban lakott, - -

És pedig ugy, hogy ő csak ott alant tartott

Szállást, hol a bolt volt, mig atyja magában,
14

Történt, hogy a fiu megházasodottságaival

Addig jöne le hát az ő szállására, ami a racit

S lakadalom után majd

Apja szállásában; végre az megkérdé, a sor

Hogy mikor megy már ki? De most menye kéré,
Hogy várna még kissé. Az apa engedett-e a
Végre ezen idő is már rég eltellett, az
Azonban a fiu többé már nem kére, a ke

S mondá: „hogy itt bizony senki sem parancsol,

Mert ő ur a házban, s olyan vén bolondtól, aaa
Ki már nem tesz semmit, csak eszik és iszik, el
Nem szép, hogy felvágyik, maradjon odalenn, a
Lakik, és senkinek kedveért nem mozdult az a
Ezen lakásból ki.“ Apjára igy mordul. real
Az öreg apa, ki véres verejtékkel adnom
Kereste a vagyont a kereskedéssel, es a
És e háládatlan fiát neveltette, i
Mig végre igen sok vagyonba ültette, ami a
 151
Átadván nékie tiszta jószántából
Az egészet, hogy ő gazdálkodjék
Annyit igényelvén fiui hálából, ami a buli
Ezen elvetemült dölyfös vad fiutól, villant a 2
Rendelkezhessék ugy, miként áll jogában. 1 : 1
Látván ezeket elszomorodott szívvel, lei
És keblébe rejtett mély keserüséggel; i -
Meghuzta magát az alsó szük lakáson,
S bánkódott ezen rút háladatlanságon. iii -
De ugy van az mindég; háladatosságot a
Csak ritkán találunk, bár ha e világot -
Bejárjuk is. Igy volt az öreg Mocsónál, -
Tapasztalhatta ezt szeretett fiánál,
Kit tejben és vajban fürösztött mindétig, , ,
Pedig szomszédjai mondogatták váltig, s
Hogy ne tegye soha ezen ballépését,
És adja ki inkább csak bizonyos részét
A fiunak; de a könnyenhivő apa -
Ezen jó tanácsot nem igen fogadta.
Most tehát hiába szomorkodott rajta, a
Hogy hálátlan fia igy kifogott rajta. -
Csak türte tehát a szegény öreg apa,
És titkon keserű könyeket hullata.
Mindamellett is e háladatlanságot
Lassankint az egész városban megtudott - -
16
Mindenki, s az apát sajnálták, de nagyon, ill.
Hogy nekie ilyen gonosz fia vagyon. es . . .
Megtudta Hasszán is ezen gonoszságot,
S apán elkövetett gyalázatosságot. -
S bár máskép kegyetlen szivű ember vala, ,
És ha valaki azt, mit ő parancsola, a
Nem teljesitette, karóba huzatta. - .
Mihelyt hát Mocsónak e tettét megtudta,
Érte küldött rögtön, hogy jőne elébe. -
Az ifiu görög titkon már előre
Orült, hogy most milyen jó kereset lészen,
Mert valószinüleg most valamit vészen
Tőle a dúsgazdag Hasszán; azért tehát
Elvitetett hozzá sok ringy-rongy portékát,
Mellyet a nyakába akara felsózni,
Hogy a háta is fog majd tőle borsózni, -,
Ha az árjegyzéket majd elébe nyomja;
És nekie mennyi sok lesz az aranyja,
S mily nyereség marad majd az ő kezébe.
Mocsónak az is megfordult az eszébe,
Hogy aztán majd apját a házból kidobja, a

Hiszen azt a lakást is majd használhatja,

Hol most nyomorogva él az a vén atyja. -
Ilyen gondolattal mulatgatta
A mig el nem érte a basa lakását, a
 47

De mint elhült Mocsó, és csak száját tátja,

Midőn Hasszánt nem a szobájában látja,
Hanem körülvéve tanácsosaitól,
És vért szomjuhozó ádáz bakóitól,
S a mint kegy-urának a képére tekint,
Látja, hogy az milyen nagy haragosan int
Feléje vésztjósló mérges tekintettel,
Söt körülvéteti mord fegyveresekkel.
Elsáppad a görög, ő itten nem jót sejt,
És minden hizelgõ mosolygást elfelejt,
Mellyel gyakran csúszott Hasszán lábaihoz,
Hasonlit ő inkább most egy kőbálványhoz.
Végem van, – gondolja magában, és remeg,
Midőn Hasszán dörgő hangon szólitja meg,
Olyan haragosan Mocsóra pillantván,
Mint a fergetegen átröppenő villám:
„Micsoda vallásu vagy te gonosztevő?*
Majd meghal, ugy reszket már a kereskedő,
És ijedtségében nem tudott felelni.
„Hát kétszer kell nekem tégedet kérdezni?°–
Förmedt reá Hasszán, – „no felelj! mert rögtön
A fejet nyakadról, mint gombát, leütöm.“
„Keresztény vagyok én, nagy hatalmas
Felelé most Mocsó, s a hang elhal száján. -
10-ik sz. 2
18
„Keresztény? hazudsz, te hitvány eb!* a basa
Igy felel: „még Hasszánt senki meg nem csalta,
A nélkül, hogy bőrét le nem huzták róla!**
A kereskedöben élet már nem vala.
„Ha hát keresztény vagy, hadd lássuk, csináld meg
A keresztényeknél szokásos szent jelet!*
A kereskedő most remegő kezekkel
Jelölé meg magát a kereszt jelével.
„Nem ugy! nem ugy!“ ordit Hasszán bősz
haraggal,
S fenyegeti őtet éles handzsárával.
„Mond el a szavakat, mint a keresztények!*****
„Atyának, Fiunak, Szentlélek Istennek
Nevében!“mond Mocsó. „Ismételd még egyszer
Hangosabban, szóval, valamint kezeddel.*
És megsemmisülten fel a homlokának
Emelé fel kezét, és mondá: „Atyának, *
És azután mellét érintve: „Fiunak“ –
Remegő ajkai most Mocsónak szólnak.
„Ugy! ugy! te nyomorult, Istent káromoló!“
Dörgé közbe Hasszán, mint a hegyről omló
Villám ropogása, hogy a terem-ablak,
Mint az álgyúszótól, össze-visszahasadt.
A fiatalgörög homlokát pediglen
A halál-izzadtság veré ki szüntelen. –
 19

„Hát nem tudod te, mit jelent az Apa fenn

A homlokon, és a Fiu lent a mellen? –
Lódulj gonosztevőinnen mindjárt haza;
És ha nálad ugy nem lesz egy óra mulva,
S atyádat jövőben te meg nem becsülöd,
Tudd meg gonosztevő, én nem könyörülök:
Hanem bűnös fejed porba fog hullani;
S ilyen panaszt én nem kivánok hallani.*
Nosza! iramodott most a háladatlan
Keresztény fiu, hogy az eddig hallatlan
Pogány-itéletet rögtön teljesitse,
S gonoszsággal teljes fejét igy megmentse.
És ez itéletet bármely keresztény is
Aláirja mindig, valamint most mi is.
. - - - --

AZ ELNÖK0NÁRADÁS,
vagy:
Az
ellenkezi:zonyok
Hol volt, hol nem volt; de volt Magyarországa
Egyszer egy jó módú falu, s a házakon
Füstölgött a kémény rendesen,
Hogy ebédet főznek, vagy
Tehát e falunak csinos házai közt,
Mint valami pásztor apró bárányi közt,
Tiszteletgerjesztő száz éves képével
Állt egy ősi kastély magas erkélyével;
S az ősi kastélyban, mint egy kis őzike,
oly serény lány lakott: a kedves Szerénke.
Mint tündér királyné, olyan szép volt a lány,
Akadt is kérője csakhamar akarhány.
Ezen jó időben a magyar leányok
Nem voltak még olyan czifra bóbitások,
-
 21

Nem is öltöztek ám ök reggeltől délig,

S akkor sem egészen, hanem csak ugy félig,
Mint mondani szokás: czifra pongyolába,
Hogy délután megint másik rongy-ruhába
Bujhassanak bele, és menjen szinházba,
Vagy farsangkor Pesten az urak báljába;
S ott üres beszéddel s mazurka polkával,
Vagypedigvalami más ily majom-tánczczal
Tüdővészt hozzanak magokra szegények, .
És fejkötő helyett szemfedőt nyerjenek. : -
E régi időben a leány korán kelt, -
S dalával a liget- és kertben megfelelt
A madár-énekre, s öntözé virágit,
Virágzó korának legkedvesebb társit.
Vagy hárfája mellett andalgott csendesen,
S emléke hüséggel függött a kedvesen, *
Ki tán a csatában a honért vérezik,
Vagy e pillanatban róla emlékezik. -
Akkor dolgoztak még a magyar leányok,
És nem is valának mind csak kisasszonyok,
Kik cselédeiket minden csekélységért,
Egy elejtett tüért vagy apró szalagért -
Apró kezeikkel vériglen pofozzák,
És környezetöket szörnyen kunérozzák.
Szerénkének atyja, az öreg Sámson ur
Vala pedig igen vig kedélyű egy ur, **** ***
22

S a vadászat levén legkedvesebb dolga; ei aus

Néha két hétig is csak egynehány szolgalat is
Kiséretében a rengeteget járta, a mi
S ott a vadkants belényt kedvére zaklatta. „
Szerénke, mivelhogy régen meghalt anyja,
Ilyenkor otthon csak épp egyedül vala, a zse
S vagy szép virágival mulatott a kertbe, mi is a
Vagy fehér galambja sergét hítta egybe, a
S szórván nekik búzát, enyelgett közöttök, a
Vagy a vár erkélyen himezett és kötött el e
E tájban tehát ő éppen egy himzésen az a

Mellyet jegyesének adni szándékozott, sa

Ha az megjövend, és harczi babért hozott, ami
Vezeti oltárhoz szeretett mátkáját.
De, hogy e munkáját senki se láthassa, a mai
S azt, ha jő valaki, rögtön eldughassa,
Feltette magában, hogy a vén Ambrusnál,
Egy igenis ügyes jó kosár-fonónál e ma a a
Készittet számára egy csinos kosarat. a
Ambrus gazda lakott épp a falu alatta a
Egy rongyos kis házban, a Tiszának partján, a
Hol elég sok fűzfa-gallyakra találván, a tört
Metszhetett azokból, a mennyi csak kellett, a
Melyekből tömérdek nagy- s kis-kosár tellett.
 23

Ügyesen tudá ezt Ambrus kötögetni,

S a szép kosarakat szinnel befesteni;
S bár szegény volt nagyon, de olly kosár-kötő
Hét vármegyében sem volt, milyen vala ő.
De szegénységével nem sokat törődne,
Csak Sára, az anyjok, mindig ne pörölne 5 -

De ez olly nyugtalan egy gonosz portéka,

Hogy a szája nem áll bé hat napig néha.
Sokszor is megbánta, hogy megházasodott,
De ez már a dolgon nem változtathatott.
Midőn szép Szerénke Ambrushoz belépett,
Annak felesége még akkor is ilyet
Mondott, csipőjére illesztvén kezeit:
„Hát kelmed, ha merem kérdezni, ugyan mit
Bámészkodik itten, mint egy kapufélfa? -
Persze, mert már olyan nagy a gazdagsága,
Hogy dolgozni sem kell; igaz, mert a sutban
Ott hever vagy ötven kosara a porban,
A manó sem veszi, mért nem kinálja hát
Mindenfele jobban e sok kész kosarát?
Most is sokkal jobban tenné hát kigyelmed,
Hogy mig itt a házban olly lomhán őgyeleg,
Menne a Tiszára, itt van orrunk előtt, - - -

S halászgatna szépen, valamint ezelőtt. 1 ,

Az legalább hozna annyit a konyhára,
Hogy süthetnék halat már ma vacsorára.“ . .
24
Mikor hát Szerénke benyitott az ajtón,
Akkor végezé be Ambrusné asszonyom
A prédikátziót, most felhagyott vele,
S kiment a pitvarba; – Ambrus meg nem lele
Helyet a szép vendég számára, mig talált
Egy kis lóczát, melyet az ülésre kinált.
„Nem ülök én le most, kedves Ambrus uram,
Hanem ha megtenné, hát egy kérésem van:
Csináljon számomra egy csinos kosárkát,
Jól megfizetem majd én annak az árát.“
„Meglesz! meglesz! kedves kisasszonyom!*
szóla
Egészen örömben a vén Ambrus gazda;
„S ollyan lesz a kosár, hogy annak a párját
Hetedhétországon bizony nem találják.*
Ambrus bátya hát még aznap hozzáfogott
A kis kosárkához; s oly kosarat fonott,
Melyre mindenféle tulipánt, rózsákat,
Aranyos és piros szines madárkákat
Font vala ügyesen, hogy azt megnézhette
Bárki e világon; s mig elkészült vele,
Két hóig dolgozott rajta szünet nélkül.
Nosza! kelle is ám a jó feleségül
Hallgatni eleget illyetén beszédet:
„Ugyan minek töltöd igy drága idődet?!
 25

Hiszen ezen csöpp kis hasztalan kosárka -

Egy falatot sem hoz, meglásd, a konyhára. -
Szántszándékkal akarsz koldusbotra jutni,
s engem éhhalálra akarsz kárhoztatni?
Illy kegyetlen bánásmódot nem érdemlek.
Oh Istenem! végy elim magadhoz, kérlek;
Mert e földi poklot már ki nem állhatom,
Oh! én szerencsétlen sorstól megvert asszony!*
De Ambrus bátya mindezen beszédeket,
És ilyeténféle szelidintéseket
Nagy türedelemmel mindvégig hallgatta,
És a szót torkában elnyelte, harapta. -
Azonban, a mint hát két hónap multával
Nagy fáradság után kész a kosárkával,
Odament nejéhez, megmutatta neki: -
„Hogy nézze meg, mily szép, maga sem hiheti,
Miszerint e munkát ő maga készité;
No, de volt is vele munkám, no igaz-e?*
„Haszontalan idő-fecsérlés* – mond Sára.
„Ne beszélj igy, kedves feleségem Sára!*
Veté közbe egész elkeseredéssel
Ambrus gazda, „hanem inkább mond férjeddel:
Elkészült a kosár, tehát hál' Istennek! *****
„De bizony nem mondom,* mond Sára férjének.
„Kérlek, mond!....* „Azértsem.* „Mond: hála
26
Elkészült a kosár! Különben megverlek!“
„Azt szeretném látni, “mond most Sára asszony,
De Ambrus gazdát sem kell biztatni nagyon,
Hanem elővette csomófűzfa-galyát,
S megtette, mit mondott, s szólt most: „Mon
dod-e hát?*
„Igen!“ – szóla Sára egészen változva;
Mert nem hitte ezt ő a férjéről soha,
És mondá: „Elkészült a kosár, hál' Isten!*
S igy aztán elvitte Ambrus azt sebessen.
Ezen jelenetnek szemtanúja vala
A szomszédnak neje, az ablakon látta,
Mi történik itten; azért futott haza
Urához, és annak nagy pihegve mondja:
„Hej! ha tudná kend, mi történt Ambruséknál.“
Nos, hát mi?“ kérdezi a férj. „Hát ablaknál
Állok, s Ambrus bátya kéri feleségét,
Hogy tegye meg neki egyetlen-egy kedvét,
S mondja: elkészült a kosár, hála Isten!
Mert ha el nem mondja, megveri biz Isten.“
„S mondotta-e Sára?“ – kérdi a férj ujra.
S felel a feleség: „Oh! dehogy mondotta;*
„Ambrus bátya tehát megverte a nejét?“
„Meg bizony galambom, ütné a kő kezét.*
„És ha én kérnélek, elmondanád-e te?“
„Azértsem mondanám;“ szól rá a menyecske.
 27

„Lásd, ha el nem mondod, megverlek galambom.“

„Most csak azértsem*mond haraggal az asszony.
„Én hát csak azértis megverlek* szólt férje.
És a mit igért, azt rögtön meg is tette.
A szomszédasszonynak két komaasszonya,
A mint ezt a dolgot szinte meghallotta, , , , ,
Elmondák férjöknek; s midön ezek szinte , a
Kérték, hogy mondanák el azt ök is szinte,
Hogy: „hála Istennek, a kosár elkészült!* *
S mivel nem mondották, mindkettő ugyfelsült,
Mint a két elöbbi. Végre a faluban
Elment ennek hire, s mert egész faluban
Nem volt egyetlen-egy asszony sem, ki férje
Ebbeli kérelmét rögtön teljesitse;
Minden férj megverte az õ feleségét,
S minden nő megkapta érdemlett ütlegét.
Szerénke is régen elkészítette már
A himzett kardkötőt, s kosárkájában vár
Az az átadásra; és a délczeg mátka
Ott ül ö mellette, s nagy a boldogsága.
Beszéd közben ő is megkérdi Szerénkét, 1
Hogy: „hallotta már, a faluban mi történt?“
„Igen“ szólt a leány; „s az egésznek oka,
Éppen az itt álló gyönyörű kosárka* - öt
„S mit tennél – kérdi a vőlegény – ha kérem,
Hogy mondjad: a kosár, hála Isten! készen?“
28

„Most még azt nem tudom* – szól pirulva a lány.

mátkám!
%Pedig – szól a lovag – édes kedves
Hogy ha enyim volnál, s nem fognád mondani,
Képes volnék még én magam is ugy tenni,
pint a többi férjek.“ „De bizony nem fogná
Azt lovag ur tenni, * haraggal ezt mondá
A szép leány – „mivel ime mondom is már
Hála istennek t in elkészült a kosár *
s ezzel a szép övet méreggel kikapta -
A kosárból, és azt üressen odadta -
Mátkájának, s maga hirtelen eltüne;
Sime, ez a kosár-adás eredete.
* * * *
|

KARA TIAEL,
- - - - vagy:

- A török-szótartás és becsület.
Belgrád hires, régi és szép városában,
Mely sokáig volt a magyar birtokában,
Élt régenten ez a jó Kara Izmael,
Török ember, három apró gyermekével.
Szorgalmatos levén, szép vagyont szerezett,
Mivel minden hóban száz aranyt keresett;
 -

- N - -
=--==-

S azt rakásra tévén, hogy egykor gyermeki -

Boldogok legyenek, hüségesen őrzi. - - -

De mivel háborús volt az idő nagyon, …

S nem volt biztosságban semmiféle vagyon:
Okosabbnak hitte, ha pénzét elássa, , , , , ,
Hogy a tolvaj előtt azt igy biztositsa; - … :
Azért, az erdőre kiment jókor reggel, . . .
Megjelölt egy helyet bizonyos jelekkel,
30

Soda vitte pénzét, s egy nagy fatövébe

Elásta, s egy követ tett a tetejébe.
Egy furfangos zsidó szomszédja ezt látta,
S ásitozván mindig a más vagyonára;
Másnap kisietett, s a kincset ellopta,
S Izmaelt mindentől ilykép megfosztotta,
Ez, szegény azt hitte, hogy a keresménye
– A jövő napoknak egyedül reménye -
Biztositva van már, három kis gyermekét
Oreg anyóssának átadván, fegyverét
Felvette vállára; és mivel hazáját
Pusztitá az ellen, ő maga is tehát
A csatába elment. S arra az esetre,
Ha ő ott, mi bizony történhet, elesne:
Megmondá e titkot egy jó barátjának,
És megmondá szinte öreg anyóssának. -
Három holnapig volt a harczban Izmael;
De bár sebet kapott, ottan nem esett el,
Hanem visszatért érdem-renddel fedezve,
Mert a csatákban ő magát kitüntette.
A mint hazajött, hát az volt első gondja,
Hogy megnézze, mikép megvan-e vagyona?
Kiment az erdőre, hogy felássa kincsét,
És hozzája tegye csekély keresményét.
De milly rémülése vala Izmaelnek,
Midőn sem hire, se hamva sincsen kincsének.
 31

Siet barátjához, kinek felfedezte,

Hogy egész vagyonát ide elrejtette,
Talán az vette fel? de az sem tud semmit. -
Azután anyósát
Szinte csak azt mondják, hogy senkisem bántá
Az ő pénzét. Igy lett Izmael koldussá.
Szegénységre jutván a derék Izmael;
Mit tehetett mást, mint szomoru kebellel
A basánál lépett ujra szolgálatba,
Ki, mert jól ismerte, milly derék katona,
Megtette egy csapat őrparancsnokává,
Tudván azt igen jól, hogy sokat bizhat rá.
Történik, hogy egykor Konstantinápolyba
Akarván utazni egy zsidó, s Mekkába -
Sok portékát viszen, mivel igen gazdag;
És nem biztosak sehol az ország-utak, -
Mert sok rablóbanda csavarg ide s tova, *
Az utasokat meglopva, kirabolva;
Azért a basától ez a kereskedő -

– A miért szívesen bármennyit fizet ő –

Fegyveres csapatot kér fel kisérőkül,
S roppant vagyonához s kincséhez őrzőkül,
Hogy mig megjárja az igen hosszu utat,
Ne érhesse őt baj. Mindjárt parancsot ad * * *
A basa Izmael derék szolgájának,
És bátor szivü kis lovas csapatának: -
32
Hogy e kereskedőt utjában kisérje,
És vigyázzon rá, hogy semmi baj se érje
Konstantinápolyig. Izmaelfogadá,
Hogy végcsepp véreig gondot viselend rá,
És vagyonára. Igy másnap korán reggel -
Utnak indulának a kereskedővel. -
Jó messze haladtak már ezen utjokban,
Midőn jutnak egyszer rengeteg vadonban
Egy szükvölgyi úthoz; a mint mennek ottan,
A lesböl reájok ötven rabló rohan,
De Kara Izmael és hős legénysége
Példátlan s nem látott ritka vitézsége -
Elüzte a rabló csapatot egészen, en
Mellynek fele ottan feküdött véréb en- - - - - -
A dulakodás közt egyik teherhordó
És gazdag kelmékkel nagyon megrakott ló,
Elesett, s a hátán levő zsák megrepedt,
Melyből a sok zsacskó mind a földre esett,
És a mint odanéz Izmael, hát látja,
Hogy az a sok zsacskó az ő tulajdona, ,
Mert még neve is rá volt azokra irva. -
Képzelhetni, milyen haragra lobbana,
Nagy fekete szeme dühösen villogott,
s akaratlanul is fegyveréhez kapott;
Mert e zsidó volt az, ki pénzét ellopta,
De haragját mégis magába fojtotta;
 33
S kérdezte a zsidót: hogyan jutott hozzá? :
A remegő zsidó leve majd sáppadtá,
Majd zölddé, s leborult lábai elébe,
Nem tudott felelni nagy ijedelmébe,
Mert csak most ismeré meg Kara Izmaelt,
Ki, ha emberinek adott volna egy jelt,
Összevagdalták volna a kereskedőt,
Ki lopott kincsekkel Belgrádból megszökött.
De Kara Izmael már lecsendesedett,
Sugymond: „Azt fogadtam, hogy én zsidó téged
Embereiddel és minden vagyonoddal
Elkisérlek ezen derék katonákkal,
S mint igaz muzulman, a mint parancsolja
A mi hitünk szerint Mahomed próféta,
Embere maradok mindig a szavamnak;
Azért ne félj semmit, ura vagyok annak,
És mig úton vagyunk, egy hajszáladat sem a
Sértjük meg vagy magam, avagy egy emberem,
A zsidó, mint szokott, pénzáhitó levén,
Fejét egész uton mindig azon törvén,
Mikép tarthatná meg ezt a lopott kincset,
Csodálkozott, hogy még egy szavat sem ejtett
Többet e felől a szótartó Izmael,
Ki folytatja utját fegyveres népével; a
És több alkalommal az út folyamában
Lakatlan erdőkben, sivatag pusztában
3
34
Saját életének koczkáztatásával
Megvédte a zsidót minden vagyonával,
Azt a tolvaj zsidót, ki egész élete
Keresményét tőle orozva elvette.
Végre nagysokára hosszas utjok után
Belovagoltak a főváros kapuján;
Es Kara Izmael mégsem szólott semmit
A zsidónak, ki ugy főzte ki terveit,
Hogy szivesen adja vissza neki kincsét,
Ha törvény elébe nem viszi gaztettét:
De mivel Izmael erre rá nem állott,
És kiegyezkedni ővele átallott;
Látta a zsidó, hogy nem jó a körülmény,
És a kegyelemhez kevés itt a remény,
Első éjjel mindjárt szépen odább állott
Titkon és egyedül, és mindent ott hagyott.
S addig tartózkodott valami rejtekben,
Mig meg nem tudá ott halálfélelmekben,
Hogy a Belgrádból jött kiséret elindult,
Ekkor ő is mindjárt rejtekéből kibujt.
Izmael azonban elment a Kadihoz *), -
S ottan előadta, mikép vagyonához
Tolvaj-kézzel hogy fért ez a kereskedő,
Kit Belgrádból egész idáig kisért ő;

*) Ez török-szó, s annyit tesz, mint törvény-bíró.

-- - - -
 35

S megmutatta, hogy az övé minden zsacskó,

S neve is rajta van; ezt tehát a biró
Ahogy a panaszos féltől megértette,
Izmaelnek pénzét mind visszaitélte.
De sőt társai közt a roppant vagyonnak
Egy részét kiosztá, s a tolvaj zsidónak
Többi vagyonát a Zultánnak nevében
Lefoglalta, s őtet keresték széltében;
De a ravasz zsidót meg nem találhatták,
Bárha az országban mindenütt kutatták;
Mert hitsorsosai segitették őtet,
Mig egy hajón ide hozzánk nem szökhetett.
S örült, hogy a bőrét ki nem teritették,
S arra soha többé rá sem is vehették,
Hogy visszamenjen még egyszer Belegrádba,
Inkább beleugrott volna a Dunába.
Azonban itt ujra felderült a napja
Ezen furfangos kereskedőnek, s apja
Kitagadta őtet minden örökségből,
Mivel megutálta a roszat szivéből.
Azonban addig jár a korsó a vizre,
Mig a sok járásban el nem törik végre;
Ez a zsidó is megkapta illő diját,
Mert kitudták itten egyik nagy lopását,
Mellyet a királyi kincstárban követett,
A csatlósok által kézre
kerületet. „
3
36

És negyedik Béla király idejében, a nem

– Mert ezen történet esett már jó régen, – –
Felakaszták biz őt; s igy vette jutalmát or
Galád tetteinek végre. A ki rosz fát tartosan
Tészen hát a tüzre, kedves atyámfia! a
Legyen az e földön bár akárki fia, a y
Bizony, bizony mondom, megkapja a diját,
És el nem kerüli Isten igazságát.
Hát Kara Izmael, mit tett még azután, s
Férfiu jelleme szép példája után?
Hazament Belgrádra, kedves gyermekihez, s
S hozzáfogott azokfelneveléséhez;
S oly derék férfiak váltak ő belölök,
Milyen volt az atyjok. Sokáig éltek ők a e-s
Együtt boldogságban, s jó egyetértésben, zu
Szivök jóságában, szelid érzésében. Ez
Mindig azt mivelvén, a mi jó és nemes, sose
És a mit mivelni mindennek érdemes; ae
Szótartók levén ők, s amit felfogadtak be a
Ollyast, becsülettel ők meg is tartottak. a v
E kis történetből csak az a tanuság: sére
– Mi merőben való és tiszta igazság, – a
Hogy az igaz úton szerezett vagyonnak is a
Vissza kell kerülni; s a ravasz zsiványnak, -
Bárha mindjárt nem is, de lakolnia kell -
Tette után, ha bár évek muljanak el. íra es
 37

A másik tanuság pedig az: hogy nemes

És a becsülésre mindenkor érdemes
Embert még a késő század is megemlit,
Mig elfelejtik az olyan sehonnait,
Ki se hazájának, sen embertársának
Semmi jót nem teszen, s csak él a hasának.

A GÓLYA A KERESZTEN,
vagy:

A falu bölcsei.
Névtelen helységnek derék lakosai,
Nagy nehezen egyszer birtak összehozni
Annyi pénzt, hogy tornyuk igen rosz tetejét
Képesek valának lehordatni, s helyét
Bádog-tetővel kipótolni, melly fénylett, ,
S a nap sugáriban gyönyörűen diszlett.
Eleinte gyakran félnapig elálltak
Az utczán, s nem győzték a fényes bádognak
Szépségét csodálni, kivált reggelenként,
Midön ragyogott az szép fényes tükörként,
Ha a felkelő nap rásütött. Az okosb , , ,
S tanultabb lakosság végre a legfontosb -
-
| |
--==--==- -
Felfedezést tette; tudniillik: hogy a
Magasról, mivel azt minden ember tudja,
Mikép igen messze ellehet tekintni,
Ennélfogva tehát a tornyot meglátni
Mértföldről is lehet; – egyszóval a lakók
Egyedüli és kizárólagos gondjok
Volt az uj-torony. De mivel nem állandó
Ezen a világon semmi, és mulandó
 39

Minden itt e földön: a jó lakosoknak

Öröme is elmult; mert egy rosz gólyának
Az a szerencsétlen szokása volt, hogy a
Fényes keresztre ö kelme mindig szálla,
Mi által roppant sok zürzavart okozott;
Azért figyeljenek! elmondom a dolgot. a
„Komám asszony, öreg biróné asszonyom!
Tüz üsse meg azt a gólyát ott a tornyon,
Az mindennap, nézze csak! homályosabb lesz;*
A törvény-biróné kezd ilyen beszédhez.
Mire nagyot sohajt az öreg biróné,
S szól: „Hisz mikor az az ármányos rosz kópé,
Az a gólya talán az égész vidékről
Tetejébe hordja a kigyót, s kelepöl.“
„Adjuk föl, * szól erre a törvény-biróné,
Egy tüzröl pattant szép asszony, s a biróné
Megigéri, hogy majd szóland a férjével.
És másnap a biró igen komoly képpel ,
A tanács előtt a legnyomosb okokkal
Megmutatta, hogy azt, a mit a tornyukkal
Az a gólya tesz, az fertelmes, illetlen.
A tanács ezt helyben hagyta egyszeriben;
Csak azt az egyet, azt nagyon is sajnálta,
Hogy az embernek már miért nincsen szárnya,
Mikép a toronyra fel is repülhetne, a
S egy furfangos gólyát el is kergethetne.
40

De felszólal egyik tanácsbeli mostan,

Hogy: „hisz ellehet azt ijeszteni onnan.*
s erre a tanács ugy összekiáltott,
Hogy a kis-biró, ki kivülről az ajtót
Támogatá vállal, szinte összerezzent
Ez a kiáltás hát pedig annyit jelent,
Hogy megelégedtek ezen inditványnyal.
De mivelhogy nem fér a méltóságával
Ossze a tanácsnak, hogy ott kurjongasson
Az utcza közepén: a notáriuson
Akadt meg a szemök, ki tanitó is volt,
A tanács a dolgot tehát rábizta volt.
Ki előbb a dolgot még apprehendálta,
Hogy a tanács ötet oly rútnak gondolja,
Mikép a gólyák is elijednek tőle,
De csakhamar ki is volt engesztelődve,
Mikor megértette, hogy kormánya alatt
Levő és csintalan apró tanulókat
Értette a tanács, hogy a gólyát onnan
Elijesszék. Nosza! mihelyt a tornyon van
A gólya, a sok jó torku sihederek -
Ki az oskolából! hessegnek, sicczegnek
S kurjongatnak addig, mig az tovább nem száll,
S ez igyfolyt több napig, de biz' a haszonnál
Több lett a kár, mivel egy az, nem tanultak
A gyermekek, s amint kövel hajigáltak -
 41
A
gólyára, bizony a templom ablakát
Nagyon gyakran majd mind is behajigálták.
Mindamellett pedig mindig visszatért a
Torony tetejére a csintalan gólya.
Látván ezt a biró, a tanács végzését a
Megsemmisítette. S a notárus fejét *
Még csak több baj érte, mert a sok csintalan
Gyermek hozzászokott a lármához, s nyomban
Ha szerit tehette, kiszökött, s kiabált
Mig a notárus bothoz nyulni nem talált. -
„Lőni tehát, agyon durrantani kell azt
Az átkozott gólyát, azt a csunya ravaszt!*
Ez volt ama roppant és országra szóló
Gondolat, mit talált fel az öreg biró;
És mindjárt el is ment a notáriushoz, -
S mint vadászszal, vele ez iránt tanácskoz. -
Ki kész vala erre, azon csodálkozva,
Hogy ő, mint vadász, nem jött e gondolatra.
S e roppant nagy munkát jövő vasárnapra,
Hogy véghezviendi, ő ugy határozta;
Miképpen az egész falu ott lehessen
Csodálni e lövést, mely végetvethessen
Azon átkos gólya hitvány életének.
A vasárnap eljött, egész falu, vének,
Ifiak, menyecskék, gyermekek, legények -
Talpon voltak, s ki az utczára menének. *****
42

Az asszonyok csendes suttogással voltak,

S az egész faluban fenszóval nem szóltak.
Az öreg biró az érdemes tanácscsal
A faluház elött állott, aggódással
Lesve már azon nagy elhatárzó perczet,
Midőn végbemenend ezen hös bátor tett.
A notárus pedig már korán reggeltöl
Leste a gólyát egy háznak sövényétől.
S ime jő a gólya! hozván a szájába
Egy jókora kigyót, s egyet kanyarodva
Leszáll a toronyra, – a notárus czéloz,
Rántja a sárkánynak billentyüjét, haboz,
Mért nem sül a puska, s nézi, s akkor látja,
Hogy bizony nem is volt még eddig felhúzva,
Mert a nagy tüzben erre megfelejtkezett;
Mire ujra czéloz, hát a feje felett
Elrepül a gólya, s a kigyót elejti
A notárus lába elébe, ez neki
Tartja a puskáját, ámde ijedtébe
Eldurrant a puska, de csak levegőbe.
Erre összeszalad a nép ujjongatva,
De a notárius fegyverét vádolja;
S biztatások között tölti a fegyverét,
Ujra elszéleszti a biró jó népét.
Nem sokára ismét a gólya megjelen,
A notárus ujra czélba veszi, – dörren
 43

A cső, és a szegény élni megszünt gólya,

A keresztsugárban megakadván nyaka,
Holtan csüggve marad. Ez még nagyobb baj volt,
Mert a lakosság mind most azt mondotta volt,
Mikép most már csunyább a torony azzal a
Döglött gólyával, s a szegény nótárusra
Szitkot szórt, ki magát biró parancsával
Mentegeté, s mások nevettek; egyszóval
Egész zenebona volt a nagy helységben,
Mig azt végezték, hogy azt onnan le kelljen
Szurkálni valami ruddal,vagy doronggal.
De mikép?! ez volt a bökkenő, – létrával
Kell hát valakinek a templomra menni,
S onnan egy nagy ruddal aztán leveheti
A gólyát. Ez okból hát a faluvégen 1 -

Lakó Peti czigányt rávették nagy szépen :

-

Egy pár sódarral és véka gabonával,

Hogy oda felmászszon, és egy nagy póznával
Piszkálja le onnan azt a döglött gólyát,
Hogy ne csufitsa ott a falu szép tornyát.
A kis-birák tehát összeszedegeték
A leghosszabb létrát, a templomhoz vitték.
Peti pedig egy nagy jó hosszú póznával
Neki fogpiszkálni a gólyát; de azzal
A munkával sohasem lévén megbizva,
Elszédül, s lepottyan alá a homokba.
44

És eltöri egyik lábát, siránkoznak

Felette; ő pedig, hogy sódart hozzanak, a
- A körülállókhoz mindig csak azt mondja –
S törött lábára nincs neki semmi gondja. -
Illy gonoszul ütvén ki az első próba,
Senki sem mert mászni többé a templomra.
S már annyira ment a dolog, hogy némellyek
Ez esetben Isten-büntetést sejtettek.
De a tanács maga aztat nem gondolta,
Hanem a helységnek lovait fogadta
Egy szekérbe, és a szomszéd kis városból
Hozattak egy ácsot, ki olyat tanácsol:
Hogy épittessenek egy állást, mi sokba
Fog kerülni, s arról már akárki fia
Leveheti azt a végzetes egy gólyát,
Ki ugy elcsufitá a falu toronyját.
Vagy pedig, ha ezt nem akarják, tehátlan - ..
A bádogfedélen belül hamarjában
Lyukat kell üttetni, s azon kell levenni
A gólyát. A biró azonban fizetni
Nem akart, mivel nem is volt a pénztárba
Pénz; sa derék ácsnak mérgesen azt mondja:
„Inkább váljon ma még egészen gólyává
Az a torony, biz ő nem fizet, s hamarjába
Ujra befogat, és visszamegy az ácscsal,
S a torony ugy marad a döglött gólyával.
 45

S egy őszön és télen a templomnak tornyán

Ott lógott a csillag-keresztnek sugarán.
A szomszéd-faluban ezen történetet
Felkapták, s csúfolták e helységbeliket.
Ilyen kérdéssel, hogy: „mit csinál a gólya?
Mi került néha sok vérbe és kék foltba.*
Azonban mindennek legjobb orvosa az
Idő; azért bármi fájdalmakat halmaz
Néha a sors reánk, a ki békén türhet,
Annak a sebe begyógyul és beheged.
Mennyit nem fáradunk néha és tünődünk
Valami után! mit csak nehezen érünk
El, vagy sohasem, s ez gyakran megtörténik;
De végre vágyunk tán véletlen betelik.
S ha a sors sok küzdés után megtagadja
Néha igyekvésünk; az idő megadja
Utóbb mégis ingyen. Igy a gólya egykor –
Mert nem gondoltak rá, – egy nagy zivatarkor
A szél által onnan szépen levettetett,
S a bádogfedőn és keresztem nem lengett
Ama végzetes jel; sa falu birája
Az egész falut egy szíves áldomásra a
Osszehítta, s ettek, ittak majd viradtig,
S muzsikaszó mellett tánczoltak reggelig. -

Tele lem |
 A Mir MARINA,
Kis-szelet eredete.
Kis-Szeben városa Sáros-vármegyében,
Fennáll még mostan is régi épségében;
Eperjestől mintegy négymértföldre fekszik,
S annak piaczáról gazdagszik, növekszik.
Északra gyönyörű lapálya terül el,
A melly tele vagyon szép szántóföldekkel,
 47

Mellyeknek végében a magas hegyekkel,

S madárdaltól zengő gyönyörű völgyekkel
Diszeskedő vidék emelkedik, melynek
Legmagasabb csúcsán búsan emelkednek
A sárosi várnak rom-maradványai,
Egy vitézi kornak bizonyitványai.
Alattok a várost a Tarcz a folyama
Egyenlő részekre kétfelé választja,
Honnan felfelé a legjobb országuton
Jut az ember gyalog, vagy pedig lóháton,
A mint éppen tetszik, Kis-Szebennek alá,
Mely István herczeget hajdanában vallá
Urának. A várost ösfalak övezik,
És jó karban levő tornyokkal környezik;
S a falak alatt a sáncz-árok mentében,
Mellyben hajdanában sok vitéz vérében
Hörgé a halálnak legvégső tusáját,
Most a békés polgár leli mulatságát;
Mert mindenütt kertek, s gyümölcsösök vannak,
Hol hajdan a hősök egymással vívtanak.
Ezen igen erős város története
Egyik krónikában igy van feljegyezve:
István, a szepesi és sárosi herczeg,
Nagy Lajos királytól kapta a földeket,
Melyek a Kárpátok hófedett bérczétől
Lefelé, s felfelé a Tisza vizétől
 48

- Terülnek, hogy Tiszáninneni vidéket

Kormányozza, hozván józan törvényeket.
A herczeg székhelyül Sárost választotta,
S annak várát tündérlakká változtatta,
S fényes udvarával ott élt nagypompában,
Ifjuságának legszebb virágában;
Vagy üzte a vadat vidám társaival
A Karpátok alatt, vagy agaraival
Sebessen futtatva a Tisza partjain,
Az áldott alföldnek sík rónaságain.
Egykor, midőn éppen itten vadászgattak,
S Eperjes felé az erdőbe jutottak,
István herczeg annak sürüjébe tévedt,
S bármint igyekvék ki, annyira bemélyedt
A rengetegbe, hogy nem akadt társira,
S itten bolyongtában elfáradt annyira,
Hogy, mivel már beállt az éj is, ő tehát
Éppen le akarta nyergelni hű lovát,
Hogy lenyugodjék, és várja bé a reggelt,
Midőn vadászebe egyszerre útra lelt,
Mellynek messzenyuló kanyargó végében
Világosság látszott a lomb sürüjében. .
Orvendve veté hát magát a nyeregbe,
És rávezetvén jó lovát az ösvényre.
Nem sok idő mulva egy várda előtt állt,
Mellynek megzörgeté jól bezárt kapuját.
 49

Végre hosszas zörgés után felnyitotta

Azt Tarczay, a vár mogorva zászlósa;
S csak hosszas kérdezés-s morczképpel bocsátá
Istvánt be, miután tőle azt megtudá, , ,
– Eltagadván nevét a herczeg – hogy ő a
Sáros-várban lakó herczeg főlovásza;
De eltévedt, s azért éjjelre szállást kér,
Mert ma már Sárosra, ha menne is, nem ér.
A herczeg szivesen ment be a várdába,
Mert hallá már régen, hogy mint a zárdába,
Ugy él itt Tarczay, kedves leányával,
A csoda szépségű ékes Szabinával;
Sörzi hűségesen a rábizott várat.
És a vidéken ő senkit sem látogat
Meg, csakhogy ne jöjjön vendég a házához,
S ne férhessen senki a szép Szabinához.
István a szép leányt véletlenül látta,
S a mit a hir róla mondott, ugy találta,
Hogy a valóságtól igen messze állott,
Mert olly szép alakot ember még nem látott,
Milyen volt Szabina. Másnap korán reggel
A nélkül, hogy nevét ottan fedezné fel,
Lovagolt vissza ő sárosi várába,
S végtelen szerelmes leve Szabinába.
István herczeg mindíg arra gondolt otthon,
Hogy találkozhatnék Szabinával titkon,
10-ik sz. 4
50
Mikép ne tudná meg Tarczay? mi végre
Sikerült is neki, mivel különféle
Ürügy alatt bejárást nyert az apától,
És igaz szerelmet a szép Szabinától.
De a vén Tarczay valahogy kitudta,
Hogy István herczeg az, ki házába juta;
Azért soha többé nem nyitá fel neki
A kaput, s belülről szörnyen fenyegeti
A siró Szabinát. Ezt István mind hallja:
No várj csak vén kópé! – magába gondolja –
Majd kijátszom én a te furfangos fejed,
Csakhogy a leányod már engemet szeret!
Enyémnek kell lenni a szép Szabinának,
Véget kell vetnem e rút zsarnokságodnak.
S mivel a szerelem olyan találékony,
Midőn egy szép este elterült az alkony -
A kies vidéken, István, mint zarándok
Felöltözve, a kisvárda-kapun kopog.
Tarczay kinéz a kis ablakon, s látja,
Hogy a kapu előtt áll egy ősz szent atya.
Kérdezi: mi hozza őt ide várához?
A szent atya pedig imigy fog a szóhoz:
Hogy ő egyenesen Jeruzsálemből jö,
És itt e vidéken senkit sem ismerő;
Tehát, mivel ezen várdát megpillantá,
Lépteit a felé rögtön irányozá,
Gondolva, hogy talán egy éjjelre szállást ,
Kap, s Isten nevében egy kevés ellátást.
Tarczay látván a hosszu ősz szakállát
A zarándoknak, megnyitja hát kapuját, -

És bebocsátja a szent atyát várába,

És rögtön meghívja egy kis vacsorára.
Csak erre várt István; s a vacsora alatt -
Regél a szent sirról nagyszerű csodákat.
S midőn Tarczay a serleget emeli a
Szájához, mely képét egészen elfedi, se
Hirtelen Szabina kezeit megfogja,
És már kész levelét az ölébe dobja.
Szabina gyanitá, ki az a zarándok, a
Mert olyan tüzesen szeme már nem ragyog illeti
Egy vén embernek sem, mint ragyogott ennek
A zarándok-mezbe öltözött herczegnek. * ihl
A levéligy hangzott: „Kedves szép Szabinán!
Zsarnok apa lánczán nyögő szép tubiczám! ]
Holnap egy emberem atyádhoz küldendem,
A másikat pedig bocsásd be a kerten; a
S mig az én emberem alkudozik, szépen |
Atyáddal, te kedves mátkám azonképpen a
Felülsz szekeremre, s én pedig násznéppel ****
Várlak határimon, Sárosba viszlek el,
Hol, mire atyád a dolgot megtudandja, a
A pap már áldását szinte ránk adania, a
4
52
Mivel minden el van készítve számunkra;
S ha egyszer enyém vagy, herczegi szavunkra
Különcz apád sem fog ellenkezni benne,
S megadja magát az elkerülhetlenbe.* *
Másnap korán reggel még alig pitymallott,
A derék zarándokis már odább állott;
S a mint a levélbe el vala sorolva,
Ugy történe minden. Bodó, a hű szolga,
Mint követ érkezett a vén Tarczayhoz:
S hosszasan beszélget, mig a kert-kapuhoz
A herczegnek leghübb udvarnoka Gergel
Kocsival érkezik, s Szabina nyitja fel a

Felül István herczeg váró kocsijára. -

Tarczay a mint e cselszövényt megtudta,
Mint őrült, a kocsi után ő rugtata,
S majdnem utolérte őket, midőn István -
Maga hadaival ő elébe rontván
Feltartóztatá, és ekkor az örömtől - - -

Ittas Gergely, és e diadal jeleül

Három rózsát tarta föl; de azon perczben
Karján befuródva egy nyilvessző röppen,
Mellyet dühében a vén Tarczay lőtt rá,
Hogy szép Szabináját töle ugy elrablá.
De a czél el vala érve, és Szabina - s
István herczeg keblén örömkönyüt sira.
 53

S a szabad ég alatt álló oltár előtt,

A megjelent népség hű imája között
Még azon órában összeköté őket
A pap szent áldása, e hű szeretőket. -
István e szerencsés találkozás helyén a
Várost épittetett, és nejének nevén
Szabinának hítta, a mi vált Szebenre
A nép nyelvén, s igy jött által a jelenre.
A herczeg Gergelynek jó szolgálatiért,
S a mindig megtartott végtelen hűségért
A nem messze levő Alsó- és Felső-Lak -
Falukkal jutalmazá, s Gergely lakynak
Nevezé; adván ő neki nemességet,
S czimerébe egy nyillal átlövött kart tett,
Melly ostort és három rózsát tart égfele.
S Kis-Szeben városnak ez a története.
István herczeg később a vén Tarczayval
Kibékült, s enyelgve kérdé: hogy mi joggal
Merte tőle lányát mindig megtagadni,
Hogy kénytelen volt azt végre elrablani?
Ekkor vén Tarczay megvallotta: hogy a
Leányából – ő azt régen ugy akarta –
Apácza lett volna, mikép felfogadta
Egykor Isten előtt, és azért nem adta
Férjhez. Mostan tehát e helyett épittet
Oda azon helyre, mellyen eskettetett
54

Szabina, templomot; s ugy is tett az öreg,

S mig élt, vasárnapon azt látogatta meg. sas
S onnan Sáros-várába békocsikázott, s moss -
S István szép apró kis gyermekivel játszott,
Mig késő vénségben, csendes boldogságban,
Sáros-várban el nem nyugodott az Urban. *****

minis Mihály mintű, - -

vagy:
Az álnokság mindig kiderül.
Milyen volt ös Buda Mátyás király alatt,
Azt régen megirták; de hogy csak fogalmat
Adhassunk is róla, azt legjobbnak véljük,
Ha itt Atyámfia azt mind ismételjük,
Mit mondott egykoron a pápai követe
Mátyásról s Budáról, midőn elküldötte,
Hogy békitse ki őt a német császárral,
Ki hadat viselt volt a magyar királlyal. - - -
Igy ir levelében a pápai követ: a a a
Mindazokról, miket itten tapasztaltam. . . : -

En Mátyás ban olyan királyra találtam,

Ki a fejedelmek közt
S tudomásom szerint talán leggazdagabb.
Komoly és fölséges méltósággal beszél,
-
a
Elannyira, hogy a hallgató attól fél,
Mikép nem felelhet meg majd kérdésére,
Mivel túlhaladja finom eszüsége
E kor miveltségét; s merész gondolati,
És mindenben bő és mély tapasztalati -
5t felülemelik minden fejedelmen,

Még ellensége is: a hős Fridrik császár, a

56
Fáradhatlan lelkű király és dalia,
Nemes keblű mindig, de kemény harcz fia.
S annyi a hadi gép, álgyú és nagy mozsár,
Pánczélos gyalogság s könnyű nyalka huszár,
Hogy a félvilágot képes meghóditni,
S ellenségeit mind egyig leapritni.
Szent atyám! kastélya pedig az épités
Remeke, és talán ilyen roppant nagy és
Gazdag vár sehol sincs ezen a világon;
Mert bámultam azon ezüstön, aranyon,
Mellyet itt a király fényes ékszerekben,
Es szebbnél szebb drága hires fegyverekben
Osszehalmozott, mit ötven szekeren sem
Lehet elhordani. És diszes udvara
Müvészet, tudomány valódi tárháza;
Mert a világ jelesb irói s festői,
Egyszóval bármilyen hires müvészei,
Udvarában vannak, mely egy paradicsom,
Shitnek, tudománynak felszentelt nagytemplom.*
Igy irt Mátyás felől a pápa követe,
Kasztell a városnak akkori püspöke.
Tehát ezen korban már Buda-várában,
Melly legszebb város volt tán Europában,
Sok külföldi ember le is telepedett,
Uzvén kereskedést, vagy más mesterséget;
 57

Mert ez áldott földön, a magyar-hazában -

Boldogulhatott csakigazán javában
A csapatonként bevándorlott idegen,
Ipar-, müvészete- és üzleteiben.
De jöttek is ám a külföldről sokan be,
Kik beutazák e hont hosszat s széltébe,
Hogy a példabeszéd diákul mondotta:
„Extra Hungariam nullibi est vita.“

Számlált akkor Buda sok ide betévedt

Iparlovagot is, mint olyan főváros,
Melly a jóban, roszban nem vala hiányos.
Négy külvárosa volt akkor már Budának,
És szép hegyen fekvő királyi várának.
Ezek egyikében, a vizi-városban,
Melly akkor is gazdag volt a sok korcsmában.
Talán csak azért, mert a Duna közel van,
És könnyű keverni azt a sok korcsmában
Kimérendő borba, vagy mert sok idegen
Részint lovon, részint a Duna medrében,
Itten megérkezett hajókon jövének,
S az illy vendéglőbe sokan betértenek.
Elég az hozzá, hogy egy ilyen korcsmában, a
Mely volt egy budai sógor birtokában, a
Kit Szaft v e r d e r bernek híttak vala, szállott
Egyszer egy idegen, ki csak most vándorlott -
58

Bé, és itt akarván majd letelepedni: otitis as -

Kivánt e hazában kissé széllyelnézni. ige
Azért földiének, kit már régen ismert
Még otthonról; minden irás nélkül átmert: -
Adni egy zsacskóban kétszáz márkát érő a
Ezüstpénzt, hogy mig az utazásból megjő, ad |
Tenné el számára, mert az alföldre mén, a
Valamely városban, majd aztán megveszi,
Szaftverderber uram átvette a zsacskót,
És biztatta szóval a derék utazót, a
Hogy csak arra menjen a Tisza vizéhez, , ,
Le Makóra vagy még tovább le Szegedhez;
Talál ott mindenre, mi szemének tetszik, a mi
Mert áldott vidék az; és ha jól igyekszik,
Nehány év multával gazdag emberré lesz, a
És még az egy mellé három házat is vesz, a
Elindult az utas, s a Tisza-vidéket és
Bejárván, ott talált áldottjó földeket, a
Mellyeket trágyázni nem is igen kellett; -
Nem ugy, mint honában, hol puttonba kellett
A trágyát a hegyre felhordani öszszel, a
Hogy csak valamire menjen a vetéssel. - vii
Nagy örömmel és megelégedve jött hát 2 ,
Vissza az idegen, s elkéri zsacskáját is az …
 59

A kétszáz márkával, Szaftverderberurtól;

De az nem tud semmit a pénzes zsacskóról,
S azt állitja, hogy ő pénzt sohasem látott. mii
Az idegen erre szemet, szájat tátott,
Mert ilyen gazságot még ő nem tapasztalt; -
S mérgében hiába döntött széket, asztalt, s
A ravasz korcsmáros csak azt allegálta,
Hogy ő ezt az embert s pénzét sohsem látta. -
A törvényszék elé járult az idegen,
De elutasiták őt olyan hidegen;
Mert, hogy általadta a pénzt, senkivel sem a
Tudta bizonyitni, s a csaplár ügyesen -
Hivatkozott mindig régi jó hirére,
Becsületére és csorbátlan nevére. -
A király hallotta e furcsa esetet, a
Magához rendelé tehát a feleket.
Megjelennek nála, és ő személyesen -
Vezeti a vizsgát igen erélyesen. -
Szafverderber ott is szinte azt állitja, e …
Hogy õ száz emberrel is bebizonyitja, a
Miképpen sohasem kapott ez embertől -
Lakik már itt Budán, s tekintélyes polgár,
S hála Isten! levén elég vagyona már, a
Hogyan is szorulna az ilyen csalásra, ami a
És ezen idegen ur megrontására. -
66)

A jámbor utazó pediglen semmivel nem a

Nem bizonyithatá igazságát, mivel nem
Mint ő is állitá, csupa bizalomra is

Miután darabig igy beszélgetének

A peres felek, de sohsem mehetének a
Ennél tovább; kissé kiküldé a király, a
Es gondolatokba merülve a mint áll,
Észreveszi, hogy a vendéglős kalapját a
Bennfeledte, rögtön egy leghűbb apródját
Küldé el apródját titkon a kalappal:
Hogy a vendéglősnek nejéhez menjen el
A férjétől mondott olyan üzenettel,
Hogy az küldi őtet illy megilly zsacskóba
Lévö kétszáz márka ezüstért, mellyjobbra
Avagy balra lesz a pénz-szekrényben hátul,
S hogy csakugyan a férj küldé, kalapjárul,
Mellyet itt bemutat, láthatja az asszony. -
Az apród odaér, s ráismer az asszony :
A férj kalapjára, semmit sem gyanitva,
A kivánt pénz-zsacskót rögtön általadja.
Midőn tehát ezen corpus delictivel
Az apród megjöve, a csaplárt felével -
A király csendesen ujra beszólitja,
S az álnok korcsmárost ujabban faggatja;
S ijeszti, hogy rögtön kinpadra fesziti,
Ha az idegen pénzt elő nem keriti.
De az égre, földre esküszik, szabódik,
Hogy ö nem tud semmit, s nagyon átkozódik,
Miképpen e helyből soha se mozduljon,
S a szemére örök sötétség vonuljon, a
Ha ő nála van a pénz, és több efélét
Össze-visszabeszél. Most panaszos felét
Kérdezi a király, hogy: „milyen zsacskóban
Volt tehát az a pénz, s azon milyen jel van?*
Az utas elmondja, milyen volt zsacskója,
A korcsmáros pedig csak nevet magába,
Hogy mily jó helyen van az a kétszáz márka,
Nem kopik attól el az idegen marka
Midőn Mátyás király összevont szemölddel,
S a bosszúálló ég zord tekintetével
A magánál rejtett zsacskót elővonja, a
S iszonyú haraggal e szavakat mondja:
„Nem ez-e a zsacskó, te vándor idegen?“
Melyre az felelé: „Oh! nagy király, igen!*
A gonosz vendéglős most térdére rogyik,
Sirás-rívás között kegyelemért esdik,
De nem kap kegyelmet; a szigoru király
A görnyedő gonosz felett éppen ugy áll,
Mint bosszuló Kherub égő pokol fölött, -
Mellybe visszaverte a csalfa ördögöt. -
62

És bölcs szava hangzik, mint az ércz csengése,

Egy-egy megölő nyil minden rezzenése mi a
A bűnösre, kit elaléltan vittenek erre |
Fenekére a legsötétebb börtönnek. a
S az összegyült népség, mely tanuja vala
Mint itélt ma ujra dicső nagy királya, a
Orömkiáltással tölté be a léget,
És büszkén mondá az utas idegennek:
„Menjmost haza,s mond meg otthon nemzetednek,
Hogy rút csalfaságért nálunk hogy büntetnek.“
-

szécsy Mária év:elényireren

Gömör vármegyének legkisebb részében,
Hol a hegység sűrű magas fenyvesében
A fajdtyúk kiáltó hangja veri fel a - - -
Viszhangot, magasló sziklaormonálla
Murány-vár, most csak rom, magas falaira
Az enyészet már sok századot felira.
Asszonya, a kedves hös Szécsy Mária
Ezer hatszáznegyvennégyben védte vala ,
Nagy hadsereg ellen hősi kitartással,
s meg is tartotta vitéz bátorsággal.
Miként történt mindez, ime
S e sorokat a szép %
asszonynak k.
*
-

*
Midőn Rákóczy György erdélyi fejdelem
Haddal támadta meg Magyarhont, az ellen - a
A király a nádort Eszterházyt küldte,
Ki bár mindenütt nagy erélyesen küzde, . . . . .
Mégis sokfelföldi városok és várak el -: :
Az ellen kezére csakhamar jutottak. 19 * *
64

Igy Murányis vala annak a kezébe,

És Szécsy Mária maga személyébe
Vette át a vezér terhes hivatalát,
S Eszterházy ellen maga védte várát.
Azonban a Nádort szorgosb teendője
Elszólitá innen; a sereg élére
Tehát Wesselényi Ferenczet álliták,
Kinek Murány előtt szigorún meghagyták,
Hogy vegye be ezt a derék erősséget,
Melly jó fekvésével védi Szepességet,
Wesselényi Ferencz legelőször tehát
Követséget küldött, mely a kapitányát
Murány-várnak a feladásra szólitsa,
Mivel hasztalan lesz az ellentállása.
Azonban mennyire meglepte a vezért,
Midőn a követség, melly onnan visszatért,
Elmondá nekie, hogy Szécsy Mária,
Az özvegy maga a várnak kapitánya.
S hogy e gyönyörű hölgy büszke mén-lováról
Vezérhez illőleg intéz és parancsol;
És hullámzó gyöngéd mellét pánczél fedi,
És fénylő sisakján lengenek vezéri
Tollak, s bársony keze súlyos kardot forgat,
Jutalmat, büntetést egyiránt osztogat.
Meglepte mindez a derék Wesselényit,
Ezt az erőteljes és igen szép férfit.
 65

S bár a hősérzelmű asszony bájos képe,

Ot az érczkeblüt is szinte lebűvölte, ee
Mégis megszégyenült azon gondolatnál,
Hogy ő gyengébb legyen a gyenge asszonynál;
Eltökéllé tehát, bárha életén áll,

És beveszi Murányt; azért másik napon

Ostromolja is azt mindenképen nagyon.
De a hős Mária ezen erőlködést
Szánakozva nézte eme rút öldöklést, a
Mi haszontalanul emészté emberit,
És tizedelte az ellenség seregit!
Látva Wesselényi, hogy igyekezete
Hiába van, és hogy Murány olly felette
Erős, mikép ahoz illy kis hadsereggel,
Nem lehet férkőzni. Már csaknem lemondott -
Az ostromról, de mégis próbált egy módot,
S fegyvernyugvást kérni Szécsy Máriától
Hogy meggyőződhessék az erős Murányról:
0 személyesen ment, s elámult szépségén,
És a kedves hölgynek %
És már majd lábai elébe borula,
Midőn mégis magát jobban meggondolja,
S alkudozni kezd a várnak asszonyával, a
Hogy szeme beteljék annak bájaival;
10-ik sz. 5
66
Mert halálba bele szeretett Muránynak -
Asszonyába, a várt ostromló hadaknak
Álruhába ide eljött fővezére.
Azonban a vezéritten czélt nem ére,
Mert Szécsy Mária semmit sem engedett,
Mivel kivülről is várt ám segitséget.
Azonban ő is megszerette a derék
Férfiút, s érzelme titokban gerjedék
Iránta, ki éppen oly zavarba vala,
Mint az erös Murány bájoló asszonya.
Wesselényi mostan tintát s papirost kér,
Mondván: hogy ő itten olyan szerződést ir,
Mellyet lepecsétel, s itt hagy ez asztalon;
S ha ő már Muránynak falain túl vagyon,
Akkor bontsa fel a várnak hős asszonya.
És ha azután ő tőle azt kívánja,
Hogy teljesitse e feltételeket, hát
Rögtön félbenhagyja Muránynak ostromát.
Készen van a levél, és megy Wesselényi;
S midőn kivül van a váron, hát felveszi
Szécsy Mária, és kis rózsaujjával
Felbontván, olvasta kedves pirulással:
„szépek királynéja! lefegyverzét engem,
Légy irgalmas, szép nő! különben elvesztem.
 67

Ime! én ajánlom állandó szerelmem,

S hűségemmel együtt örökre a kezem. : -
Hiszen mi mindketten lám özvegyek vagyunk,
Tehát im szabadon mi kezet foghatunk.
És ha irántam nem vagy egészen hideg,
Találj alkalmat és olyan biztos helyet, a
Hol személyesen is meggyőzzelek arról,
Hogy hű szivem csupán csak te érted lángol.
Jelölj ki, oh kérlek! olyan biztos helyet,
Megvetek éretted minden veszélyeket,
Csak te földi angyal! én veled szólhassak,
És bizodalmasan kezet szorithassak!*
Nem hitt szemeinek Murány-vár asszonya,
S a levelet kétszer is végig olvasta, a
S gondolja magában: hát ha ez csak csel lesz?!
De viszont szerelme a gyanún erőt vesz,
S leül asztalához, s így ir a vezérhez,
A reményben váró hős Wesselényihez:
„Váratlanul lepett meg ugyan leveled,
Azonban válaszom im e sorokban vedd:
Nem vonom kétségbe a te szerelmedet,
S megvallom, hogy én is szeretlek tégedet.
Tanuk nélkül aligha találkozhatunk,
És igy nagyon könnyen elárultathatunk;
Azonban, hogy tudjam bételjesiteni
Kivánságod, mindent el fogok követni
5
68
S szolgám által majdan tudtodra adandom,
Addig Isten veled szeretett imádóm lé* .: :
Wesselényi szíve hevesen dobogott,
Midőn e levelet elolvasta, s legott . . . . .
Szünetet parancsolt álgyús vitézinek. : : :
Mikor a várból ő neki izentenek:
Hogy mára éjfélkor az éjszaki részen
Lenyuló, s hágcsóra megcsinált kötélen
Menjen fel addig az ablakig csendesen,
Mellyben egyedül csak egy kis gyertya leszen;
S azon az ablakon aztán bebocsátják, a
S ott azon szobában egymást megláthatják a

E merész ajánlat ugyan megdöbbenté,

De férfiasan ment lét vagy halál elé.
És a mint éjfélt vert Murányban az óra, a
Fellépett a már ott volt kötélhágcsóra, ill. a
S az ablakig jutva azon szerencsésen - - --
Belépett, és jutott egy sötét teremben, ,
Hol azonban több ál-arczos emberektől, i .
Körülvétetvén, megfoszták fegyverétől. : : :
S végre egy börtönhez hasonló szobába, s
Tétetett általok szomoru fogságba. . :: :
-- * * ** * * * * *
Wesselényi, mintha a villám sujtaná, - ..
Megdermedt, se tettet ő meg nem foghatá;
 69

És majdnem kétségbe ejté a gondolat,

Hogy egy asszony által ő mint férfi vallhat
Illyen rút kudarczot, és igy megcsalatni:
Engedé magát, és igy meggyaláztatni.
És midőn magában ő igy tépelőde,
Egy sötét álarczos bajnok lép elébe,
Kijelentvén neki, hogy a vár asszonya -
Szivét és kezét csak akkoron ajánlja
Fel nékie, hogy ha rögtön a királytól,
És annak ügyétől hűtelen elpártol.
Ellenkezőképpen halál vár fejére,
Ugy, mint vezér nélkül maradt seregére.
A hőslelkű fogoly, mint igaz magyarhoz
Illik, ragaszkodott esküje- s szavához,
Sinkább kész meghalni itt habozás nélkül, -
Mint élni, megfosztva a szent becsülettül.

Erre az álarczos vitéz egy órai

Gondolkozni való időt ád, és inti,
Hogy egy óra mulva, ha ő nem változik,
Börtönében már a bakóval érkezik.
Wesselényi Ferencz átkozta az órát, L.
Mellyben legelőször látta Murány-várát;
De inkább átkozta e csúfos árulást, s - - -
Mert nem remélhetett semmi szabadulást.
 70

És boszonkodott ö leginkább magára,

Hogy kellend mennie a halálpoklára
Hirtelen fellobbant szenvedélye miatt.
Eltellett az óra ezen idő alatt.

A sötét arczú hős ujra megjelent hát,

S mivel a vezérnek renditlen szándokát
Nem másitá meg, a vitéz ajtót nyitott,
Melly előtt nagy tömeg sötét vitéz állótt,
S mindenik kezében halottias fáklya,
És a háttérben állt Murány-vár bakója.
Fényes bárdja ottan villogott kezében,
De nem kelt félelmet a vezér szívében,
- Hanem, miután egy rövid fohászt mondott,
Szilárd léptekkel a vérpadra felhágott.
És ime, egyszerre a halál ösvényén,
Mint egy fényes angyal a veszélyek éjén,
Megjelen egy alak szép fehér ruhába,
Odarohan a hős vezérnek karába,
Ő az, ő! a várnak gyönyörű asszonya,
Az özvegy és szabad szép Szécsy Mária!
„Udvözlégy Ferenczem! igaz férfiu vagy,
Vitézül álltad ki a próbát, – és te csak
Kis ideig valál foglyom, de én ime
Orökre akarok azzá lenni, kit te
 71

Fényes nagy lelkeddel meggyőztél;im vegyed

Kezemet, szerelmem és leghűbb szívemet.

A hős Wesselényi Ferencz igy vette be

Murány-várát ezer hatszáz negyvennégybe.
És nem sokára ő nádor-ispán leve,
De Szécsy Máriát már akkor elvette,
És sokáig éltek együtt boldogságban,
Hol Budán, hol pedig a kies Murányban.
 %\'%N *:
NRSS SZ
\\\\\\\\\\\
%

vagy:

A bástya-párkány feletti veszé

lyes út.
Dicső őseink még be nem jöttek ide,
Midőn ez országot száz és negyvenötbe
Különböző népek s törzsek lakták legyen.
A Duna jobb partján egy meredek hegyen
Pompás vár épüle. Kraszenka, tót herczeg
Épittette azt fel a magas várhegynek
Kellő közepére, s hítta Visegrádnak, s
Vagyis magyar-nyelven mondva: magas várnak.
Óriás romjai még most is látszanak,
Hazánk ösfolyama az öreg Dumának ve
Partjain, ha megyünk fel szép Pozsony felé,
S méltóságosan ugy tünik szemünk elé, és
Mint egy fényes kornak büszke maradványa,
Még enyésztében is roppant omladványa.
S melly volt hajdanában királyaink laka,
Por és hamuvá a villám változtatta.
Azon időben, a melyről történetünk -
Szól, e nevezetes erösitett helyünk,
Kraszenka cseh herczeg birtokában vala, a
S azt a szép Mária herczegasszony lakta,
Kraszenka nővére, ki ép oly csodaszép
Vala, mint uralkodni vágyó mindenkép.
Szépséges vagyona több nemes lovagot
Messzeföldről fel a várba csalogatott,
Kik mindnyájan vágytak kezeit megnyerni,
Azért seregestől jöttek őt megkérni;
Mária pediglen gondolt oly eszközröl,
Mi megszabaditná ötet a kérőktől. lett
„Jól van*— mond egy napon a körülte levő
Lovagokhoz: „az lesz a szerencsés kérő,
74

S kezemet csak éppen az fogja elnyerni,

Ki szemem láttára fogja aztat merni, -
Hogy a bástya-párkányt körüllovagolja;
Közületek hát ezt minden meggondolja!*
Midőn ezt hallák a lovagok, mindnyájan
Egymásra néztenek ijedten, sáppadtan,
Mert rémitő volt az, mit a szép Mária -
Asszonyi szeszélyből tőlök kivánt vala.
A fal, mellyen körüllovagolni kellett,
Keskeny volt, ugy, hogy a ló alig férhetett
Rajta el, s e mellett meredeken nyult le
A magas hegy mellett a kősziklás földbe,
S egy helyen széditő mélység szélén futott,
Melly helyet a népség pokol-lyuknak hívott;
S ha csak kissé lépett félre itten a ló, a
Menthetlenül bukott alá lovag és ló. - . -
Többen a lovagok közül, kik megnézték
E rémitő helyet, csendben felnyergelték a
Paripáikat, és titokban elhagyák
A várat, hogy üres lett a vig Visegrád.
És csak igen kevés vakmerõ levente is
Maradt hátra, hogy az útat megkisértse, a
Egyik másik után üle tehát lóra, a
Mely nyeritve ugyan mászott fel a falrá, a
De alig tette meg az út tizedrészét,
Elvesztvén a falon rögtön súlyegyenét,
 75

A mélységbe zuhant összetörve magát, a

És a sziklán lelte iszonyu halálát. -
S csak nagyon kevesen érték el a pontot, ..
Mellyet a népség ott a pokolnak hívott, -1
S itt a legnemesb ló is szédülni kezdett, a
Slovagjával együtt a mélységbe esett.
Nem egy nemes, merész és bátor levente
Zuhant már igy alá a tátongó mélybe,
Midőn szép Mária kegyetlenségének -

Hire ugy elterjedt, hogy a sok kérőnek, -

Kik eddig örömmel jöttek Visegrádra,

Nagyon is leapadt kedve is és száma.
Mária herczegné ezzel czélját érte,
S a nélkül, hogy ezért bánatot érezne,
Mikép annyi nemes szív megszünt dobogni,
A véres sziklákon, ő elment vadászni,
S üzte a vadonban a szarvast és őzet,
Elpusztitván igy sok vadat és kérőket.
De mig igy napjait vadüzéssel élte,
A visszatorlásnak ébren volt Istene,
És közeledék a nap, melyen kevélysége
Megaláztassék, és rút kegyetlensége
Jutalmát elvegye, és megaláztassék,
S érzéketlen szive keserűn bünhödjék,
Egy napon Visegrád sziklalábainál
Csak egy szolgájával szép délczeg lovag áll, -
76

És himzett teritő kedves fehér lovát. **********************

am. azo
Mellette volt csoda-szépségű lovásza,
Kit megszeretett az, aki csak meglátta. ********************
Megálltak, és odahíttak egy parasztot, és volt
Mária herczegné visegrádi vára? ******************************
A paraszt igenlé; s minthogy kitalálá, *****************
Hogy mért jött a lovag, csak fejét
Gondolván, hogy ez is bizonyára ugy jár, *** i
Mint a többi lovag, bizony pedig nagy kár, ***
Mert nem érdemli a kegyetlen herczegnő,
Hogy érette vesszen ily fiatalul ő. ***********************
Ézalatt a mig így beszélgettek ketten, és
Egy harmadik személy is odajött, s egyben -
Jószivüleg szólott a derék lovaghoz: * * * *
„Nemes ur! azért jösz tán az asszonyunkhoz,
Hogy kezét megkérjed; oh, ne tedd azt! mivel
Van az összekötve iszonyu veszéllyel.********************
Szól az öreg pór, és összeteszi
Sugy kéri könyezve a derék leventét. igen
„Tudok mindent, * felel a levente bátran, –
„És épp ezért jöttem, hogy azt végrehajtsam,
Mit más nem tudott megtenni, és elveszett,
S a magas párkányról le a mélybe esett.* dise
 77

„Oh lovag ur! talán nem is tudod milyen

Roppant nagy a veszély, azért veszed könnyen
A dolgot, * mondá a pór, és szomoruan - - -
Nézvén a lovagra, „ilyen ifiuan
Kár volna elveszned; azért, ha szereted
Éltedet, s egy szegény kérelmét nem veted a
Meg, ugy fordulj vissza, mert ott fent a várban
A veszedelemnek méregvirága van.“
„És én “ – szól a lovag – „ég segitségével
Kitépem ott majd e virágot tövével,
A nélkül, hogy engem a legkisebb veszély
Érhetne, azért hát jó öregem ne félj!*
Felele a lovag bátran, de nyájasan.
„Es hagyj engemet csak elmenni nyugodtan,
Vagy ha már csakugyan javamat akarod,
Imádkozz lelkemért, hogy ha talán hallod,
Hogy én is ugy jártam, miként járt a többi,
S meghaltam; most pedig Isten veled földi!“
Szólt, és fehér lovát sarkantyuba kapva,
Szilárdul és büszkén vágtatott a várba,
A parasztok pedig csodálkozva nézték,
Mig szem elől őtet egészen nem veszték.
A kevély és büszke Mária szivébe
A lovag láttára oly érzés nyilalt be, a tag
Mellyet még eddig ő sohasem érezett, a
És a szép lovagba nagyon szerelmes lett a mi
Sőt ha büszkesége megengedte volna,
Esztelen feltéttöl is elállott volna.
s midőn a lovagtól azt is megértette, a -- - - -
Hogy holnapra már ő, és pedig reggelre,
A veszélyes utat is meg fogja tenni.
Elkezdett előtte rögtön könyörgeni, a
Hogy pihenjen előbb; de a lovag mondá:
Miképen nem fáradt, és elhatározá,
Hogy holnap csakugyan megmássza a falat. -
Mária herczegné éjjel nem is alhat.
Másnap korán reggel még alig pitymallott,
A lovag már készen az udvarban állott.
Azután lovával a vár udvarába
Nehány fordulást tett, és csak hamarjába
Nekiinditá a bástya-párkányzatnak, a
Mig hű lovásza s a nép ott imádkoznak
Az udvarban, s fent a várnak ablakában
Reszkető kebellel a vár asszonya van.
Merészen, biztosan mászta meg a falat, |
És elért odáig, ahol a párkányzat -
Legveszélyesb helye van, s ottan megállott.
Remegve szemlélte e merész játékot a
Alulról a lovász, s mint halál, sáppadtan
Kapott a szivéhez minden pillanatban,
Ha egy merész lépést tett a bátor lovag,
Ki a párkányzaton mostan végig haladt a
-
 79

És a szép fehér ló, éppen oly nyugodtan,

Mint ura járdalt fent ott a magasságban,
S lábával megpróbált elébb minden követ,
Mielőtt vigyázva arra reálépett. -
A nézők bámulás- és csodálkozással
Néztek fel, és igaz örömkiáltással az
Fogadák a derék lovagot, a mint a ma a
Széditő magasban most általugratta -
Ama veszedelmes helyet, mellyt pokolnak a
Híttak, és mely vala már annyi lovagnak -
A végugratása. Hát még akkor, midőn a
Sértetlenül jött le a lovag, az öröm
Fékezhetlen vala, s könyezve borula
A jó lovag kedves lovásza nyakába.
És midőn leszállott kedves szép lováról,
S gondoskodott volna egy jó istállóról,
Az epedve váró Máriához ment fel
Az éljenző nép közt kedves cselédjével. -
Mária nyakába akart már borulni, s t
Midőn a szép lovag ekép kezde szólni: a
„Nemugy, herczegasszony! azt igen jól tudom,
Hogy most önnek kezét és szivét is birom ; ***
De nekem sem egyik, sem a másik nem kell,
Megelégszem én itt kedves jó hű nőmmel,
Ki im álruhába ide eljött velem,
Hogy merész próbámnak itt tanuja legyen.
–
80
Én Thüringi Albert, a határgróf vagyok,
Ki csak azért jöttem ide, hogy e konok
Tréfájának egyszer végre végetvessek,
És több derék embert talán megmenthessek.
Czélomat elértem, és most Isten önnel!
Térjen magába, és számoljon lelkével.
És azt tanácsolom, hogy a legelsőnek, -- -

Ki érdemes lesz rá, és megtetszik önnek,

Nyujtsa kezét, szivét.* S azzal szépnejével
ott hagyá Máriát, aki kigyult képpel
És megszégyenülten álla a nép előtt,
Magába szálltam, s szeméből könyözönlött.
Egy évre rá pedig, – mert szivére vette
E tanitást a szép hölgy, – s mert megkérette
Egy derék jó lovag, lakadalmat üle.
És ezen nagy napnak emlékezetére
A vár egyik legszebb szárnyában kápolnát
Építtetett; mellyet, a nevéről hivák
Mária egyháznak, s ottan imádkozott :
Mindennap, mig éle; s ékes sok magzatot
Hozván a világra, élt hosszan boldogan. -
S kis kápolnájának romja most is megvan.

-
 5-dik Szám.
1. Mohácsi ütközet, vagy : II. Lajos király elveszte.
n
2. Zulejka, vagy: A nagy lelkü szaraczén leány.
3. Ekerontó Borbála, vagy: A szegény tatár. -

4. A tordai hasadék, vagy: Isten itélete.

5. A boldog ember inge, vagy: A beteg király.
6. Iczig vagy: Nem ur még az, kinek pénze van.
7. A sirásó, vagy: A jóra fordult álom.
8. A bőkezü király, vagy : három falu három fogért.
6-dik Szám.
1. Bars vár eredete, vagy: Az űzöbe vett szarvas.
2. Csókakő vár eredete, vagy: A szikla üregbe talált gyémánt.
3. A falu birája, vagy: Nem jó a hivatallal visszaélni.
4. A vén juhász és szamara, vagy: A furcsa menyasszonyi ajándék.
. Az elveszett gyermek, vagy: Anyai szeretet és hősbártorság.
. Az érczkaru Botond, vagy: A bajvivás a görög óriással.
. Az elcsapott ördög, vagy: A vén asszony az ördögöt is megijeszti.
. A markazi vár, vagy: A hős hét magyar leány,
9. A jó ur és szolgája, vagy. A nyughatatlan hálótárs.
7-dik Szam.
1. Ghymes vár története, vagy: A szent fogadás.
2. Krasznahorka vár története, vagy: A juhász és az egérlyuk.
3. A hős Dobó, vagy: Egervár ostroma 1552-ben.
4. A budai hetivásár, vagy: Ki hát a király.
5. Vereskővár,vagy : A legnagyobb inségben legközelebb a segitség.
6, Szent László király.
7. Székely hűség, vagy: A határ villongás.
8. A diák csiny, vagy : A boszorkány per.
9. Attala, vagy: A sülyedt vár története.
8-dik Szám.
1. Dömösi vár, vagy: A vak Álmus és fia Béla.
2. A Dédesi vár története, vagy: A levegőbe repült török had.
3.Tőke Isván ur, vagy: Az örökké házasuló nőtelen.
4. Az Ibolya születése, vagy: A kővé vált szép juhász és nyája.
5. A rónaszéki Sóbányák, vagy: A hegyi szellem varázstükre.
6. A szép Julcsa, vagy: Viszonlátás Mátévárában.
7. Az 1krek, vagy : Csodálatosak a végzet utai.
8. A veszélyes ugrás, vagy: A szerelem mit mom tehet.
9. Szóváta,vagy: Az ördög ut Erdélyben.
9-dik Szám.
1. Miczbánné, vagy: A koldus asszony átka.
2.Anagy és kis vaskapu a Mátrában,v.: Akimásnakvermetás, magabukik bele
3. Az egy évig álló strázsa, vagy: Az önkénytelen szökevény.
4. Garaboncziás diák, vagy: A sárkány megnyergelése.
5. Mózes és a gulyás, vagy: A pénznélküli 1óvásárlás.
6.A kripta vendége, vagy: Az élő-halott menyasszony.
7. Az örökbefogadott, vagy: A haldokló anya áldása.
8. Ecsegvár tündére, vagy: A kedves által felfogott halálos szúrás.
 10-dik Szám
Hunyady János halála, vagy: Ki nagy volt éltében, nagy az enyésztében is.
. Hassán egri basa, vagy : A negyedik parancsolat,
. Az első kosáradás, vagy: Az ellenkező asszonyok. Szokoly után.
-

- Kara Izmael, vagy : A török szótartás és becsület.

| A gólya a kereszten, vagy : A falu bölcsei.

A szép Szabina, vagy : Kis Szeben eredete
. Mátyás király mint biró, vagy : Az álnokság mindég kiderül.
, Murány vár osztroma, vagy: Szécsy Mária és Wesselényi Ferencz.
9. Visegrádi vár asszonya, vagy: A bástya-párkány veszélyes ut.

- Jelentés és köszönet,
Ezennel „Tatár Péter rege kuny
hójának“ tizedik tehát utolsó füzetét van
szerencsém a t. közönség kezeibe által adni,
kijelentvén, miképen ezzel az igért tizfüzet be
van fejezve. Azon buzgó részvétért pedig,
mellyel a t. közönség ezen vállalatot fogadta,
midön őszinte hálás köszönetemet kimondanám,
egyszersmind ki kell jelentenem, hogy ez utolsó
időben nem volt magyar könyv, mely hamarabb
elkelt volna, annyi ezer meg ezer példányban,
mint épen e rege kunyhó, mi buzditásul szolgál
arra, hogy még 10 uj füzetet e kiadásnál disze
sebben, de ugyan oly olcsón fogok kiadni Ta
tár Péter rege kunyhójából, mivel Ta
tár Péter már is előre dolgozik.
Tisztelettel maradván
Bucsánszky Alajos,
könyvnyomdász és könyvkiadó,

Nyomatja s kiadja Bucsánszky Alajos

Ára 6 kr.