|

|
|
：
：
----

•■
|----
~
----
~
** *****
| | ** **
# §.(
|*
#
| ####
# | "
 5 # 9 A.
~*~*

*
é?
j
 JÓSIKA MIKLÓS

M U \ K Á I.

UJ F O L Y A M.

ÖTÖDIK RÉSZ.

REGÉNYES KÉPLETEK.

IIA RMADIK KÖTET.

PEST, 1847.
HECKENAST GUSZTÁV TULAJD0NA.
REGÉNYES KÉPLETEK.

IRTA

J Ó S I K A M I K L Ó S.

HARMADIK KÖTET.

PEST, 1847.
HECKENAST GUSZTÁV TULAJDON A.
***
 V É G N A PO K.

APOKALYPTIKAI NOVELLA.

AJÁNLVA

GRÓF LATOUR GUSZTÁV BARÁTOMNAK

Jósika munk. Uj foly. V. 1

 Unum ovile unus pastor.

Éreztetek-e valaha olly ábrándokat, mintha

valami távoli visszaemlékezés képletei merülné
nek föl lelkeitekben? – Nem voltak-e óráitok,
mikor édes ohaj szárnyain örvényeltetek a föld
fölött, s ugy tetszett nektek, mintha egykor –
egykor – – ki tudja hol, ki tudja mikor –
már éltetek volna? mintha ezen egykori élet,
mint tündér-álom, egyes öntetekben derengne
át a visszaemlékezés fátylain, s valami kimagya
rázhatlan vágyongás édesen ragadna talányos vi
dékekre, mellyeket lelkeitek alig mernek keresni,
olly elmosódott a kép, olly távoli!
Oh! ha nem éreztétek ezt soha; ha nem ál
modtatok igy, ha legtávolabb eszmétek sincsen
ama szebb távolról, s az életről a képzelet tág
országában; ha nem értetek engemet és érteni
1 *
 **
4

nem fogtok soha: oh! akkor szánlak benneteket,

mert isteni gyönyört nélkülöztök, mert, mint a
vak, a szellemi élet szebb szineit nem ismeritek,
nem hangzik át fásult kedélyeiteken egy más,
egészen más dicső élet szent öszhangja.
Néha – s talán örömárva életem szebb, ihle
tettebb órái ezek – ugy tetszik nekem, mintha
ezen életnek, mellyet itt salak és rothadás közt
füzünk odább s odább, szebb jelentősége lenne;
- de az nem itt e görnek lemezén fejlenék ki, #
hanem kivül azon , a vágy és ohaj füzérével #
vonna túl e földön.
Néha – és ama bús napok ezek, melly e k
az örök gonoszság méreg parányát
k é p viselik az ö r ö k j ó ság kely h é –
ben – néha ugy tetszik nekem, mintha e föld,
hiu, egyoldalu, botor lakóival, a pokol volna: a
büntetö hely–hol és mikor elkövetett bünökért?
nem tudom; de a hely, hol isteni jóság igaz
"]
ságosan, de istenien büntet ; azaz: kiadja a
l"
szenvedés adagját az embernek, kiszabja a bün
tetést: de olly helyezetbe teszi öt, hol azt kiál #
|
lani kell, a nélkül, hogy a bünhödés öntudatá
Sli
val birna; a nélkül, hogy elöre tudná és látná,
ké
mi vár reá; a nélkül, hogy az iszonyu, mi olly
SZ
kor a jövö méhében rejlik számára, kétségbe
!
ejthesse.
t
 5

Annyi a megfoghatlan e világban, annyi az

emberi fogalom szerint szükségtelen rosz és iszo
nyatos, mikép lehetlen, hogy isten, ki szi
veinkbe oltotta a hitet mérhetetlen jóságában,
vétkül vehetné, ha eszünk eltántorodik, s minél
mélyebben gondolkozunk, annál könnyebben ve
tödünk azon hiedelemre, hogy ennyi szenvedés,
ennyi gyötrelem, mennyi e földön van, nem le
het máshol, mint a pokolban, s hogy a mi jó itt
létezik, azt az isten jóságának és szánalmának
köszönhetjük, kinek börtöne nem lehet olly ronda,
mint az embereké, s nem lehet olly utja a rom
lásnak, mint az. – Hogy talán a szépség, melly
e börtön virányain bámulásra készti a lelket, csak
illényes – s összehasonlítva azzal, mi a terem
tés mérhetlen országában szép és dicsö létezik
– csak nyomoruság!
Ollykor azt kérdem: nem vagyunk-e mi
az elesett angyalok, kik égben sem levén iste
nek, fellázadtunk isten ellen? kiket az ur dicsö
sége és közelléte sem tisztithatván meg a salak
tól egészen, le kelle szállnunk poklokra, hogy
szenvedések s tisztulások ezredes körmenetén át,
képesek legyünk elvesztett szebb honunkba visz
szatérni? Néha hiszem, mikép tulajdonlag mi va
gyunk az ördögök , s m á s ördög n i n –
c se m is !
 6

Azután ollykor, mint álomkép átderengve

mérhetlen multból, sötét fátyolképletek szüröd
nek át elmémen: ugy tetszik nekem, mintha
valaha – ki tudja mikor? – átéltem volna
azokat.
Emlékezém: egykor – még igen fiatal vol
tam - egy estve távol Olaszhonban, könnyü
Sebbel , magányos szobámban ültem; körülem
minden olly csendes volt! olly hangtalan, olly
néma, mintha egyedül volnék széles e világon.
Ablakaimon szőlőinadék szövődött fel; a nap
rég lehaladott, s majdnem egész sötétségben
ültem. Szemernyeimen álom léhe borongott, de
ébren valék, s egyszerre emlékezetemben vala
mi kétes kép kezde fejledezni.
Távol–távol – messzi minden élettöl, messzi
minden emberi teremtménytől, mérhetlen sivatag
közepette álltam. Más szemeim voltak: mert a sö
téten áttörvén erejük, messzi–messzi sovárogtak
azok czél és tárgy nélkül. Ugy rémlett, mikép a
határ mindig szélesül, mintha végtelen távolba me
rülne a sovár tekintet.
Ott álltam egyesegyedül; fölöttem sötét,
alant uszó fellegek hevertek, lomhán, mintha
oda torlasztandá őket valami távoli vihar. Ugy
függöttek fejem felett, mint halotti baldachin, s
csak néha ásitott nehéz rétegeiken át valami bús»
 7

leirhallanul szomoru barnavörös világitás. Mintha

túl a fekete kárpitokon más, éjszakian távoli nap
haldokolnék, s ama fellegek a szemfödelet ké
peznék csillaghalála fölé.
A szél olly idegmetszőn, olly szomorún
süvöltött át e pusztaságon, mikép szivemet ér
zém megjegedni. – Bolyongtam, nem keresve
utat, nem vágyva ki a szomor, csendes kinnak e
tanyájából. Ugy tetszett, mintha mindig ott éltem
volna, mintha én volnék az élet egyedüli szik
rája a nagy mindenségben. Sirtam: mert hiszen
fél gyermek valék akkor, – s ugy tetszett ne
kem, mintha e sirás, e fájdalom, e könyek vol
nának az élv és táp, mit e néma világ az egye
düli élő számára ad! – Élv volt e sirás , élv és
enyhet adó a csendes fájdalom, – s ha talán a
világ minden kincsével és dicsőségével megki
nálandatok : fájdalmam kedvesebb leende, ked
vesebb e csendes sirás, e néma könyek s a si
vatag e tág országa. – Sötét-vörös abroncs,
mint vérfonal , körözé azt , bús sipoló szél
üvöngé körül; – oh! a pusztaság e kriptai
csendje, ezen élet az élettelen tág természetben,
valami olly megható, olly istenien fájdalmas,
olly magasztosan szivszoritó volt, mikép még
most is néma vágy és ohaj ragad e sivár pusz
taságba!
 8

Miért hogy az elme, a képzelő tehetség, a köl

tészet nemes szikrája olly kifáradhatlanok, olly
mindig munkásak, hogy egy kép a másik után
tolul elő emlékezetemböl !?
Igen, egykor beteg valék; mondák, mikor
felgyógyultam, hogy hetek óta ideglázban feküd
tem, és sok örjöngős dolgokat beszéltem össze
vissza. Csudálatos! s én mindenre emlékezem,
a mit akkor szóltam, gondoltam, képzeltem:
előttem áll az olly tisztán, olly elevenen, mintha
megannyi képpé edzendé képzelö tehetségem
költöi napsugára azokat.
Hosszu– hosszu vonalban láttam ágyam előtt
csendes zarándokokat elhaladni ; arczaik olly
nyugodtak, olly kibékültek valának, mintha ke
resztes botjaikkal s a barna csigákkal mellükön,
cherub vezetné őket a földön át a paradicsom vi
rányaiba.
Ollykor tekintetök rajtam nyugodott, s mind
annyiszor ugy tetszett nekem, mintha mély szá
malom ragadná meg öket. – Azután szemeim le
záródtak, tagjaimról a nehezék lehullt; olly
könnyünek, olly légien gyöngédnek éreztem
magamat, mintha lelkem valami lenge felleget
vezetne. – Ott valék a hófehér zarándokok közt.
Mellettem egy dicső magas alak lejtett; szakálla
övén alul ért, s fénylett, mint az ezüst. – A
 9

csendes légi menet messzi-messzi elhaladott;

ugy tetszett nekem, mintha éveken át vándorol
nék, – s fáradt nem valék s étvágyat nem
éreztem.

Társam szemei az uton függöttek; szerettem

volna öt megszólítani, kérdezni: hová megyünk?
hol fogunk egykor megállapodni ? hasztalan!
-nyelvem a szavakat elfeledé;–tudtam gondol
kozni, de szólni nem, s mindig haladtunk; az
ut nem volt törött mindenhol: néha magas éles
sziklákon jártunk, máskor egy csendes tó fölött,
mellynek hüvét éreztem, de mellybe lábaim csak
alig mélyedtek, – mintha e zöld tükrök ruga
nyosak volnának s lépteimet könnyítenék.
Azután valami titkos erő, mint láthatlan karok,
kanyaritott fel mérhetlen magasba: a földet mint
sötét labdát láttam lábaim alatt függni; ollykor,
mint a vihartól hányatott hajó , messzi -
messzi ki valék vettetve az irányból, mellyet
álomszerüen s sejtelemtől üzettetve tüztem ki
röptemnek.
S oh! minő nyugodt valék! mikép hallgatott
minden vágy keblemben, mikép éreztem valami
megfoghatlan édes boldogságot, mellyet nincs
toll, melly leirni birna!
Elégedett s könnyü valék, mint a lég; lelkem
 10

olly világos, mikép tekintetem mérhetlen távolba

elsovárgott.
Gondolom: az örök boldogságban illy érze
tet fog a szabad lélek egykor élvezni.
Azután ujra hófehér zarándokok közt valék:
de ezek ágyam elött haladtak; s midőn a csendes
ábrándarczok reám tekintettek : ugy tetszett,
mintha mind ismeröim volnának. – Hol láttam
öket valaha? hol éltem e nemes lényekkel, kik
finomabb anyagból valának, mint én? ezt nem
tudtam magamnak megfejteni: pedig többen sze
liden mosolyogtak rám, s a hölgyek néha kezeik
kel üdvözöltek, mint meghitt barátot.
Oh! mikép ohajtottam ujra szárnyakat, minő
teherrel nyomott rajtam a test, mikép vágytam
felörvényelni velök – magasra a csillagok pá
lyái közé – és menni és mindig menni – vég
telenül!

+ +
+

A fiatal évek elmultak: s életem gazdag lön

fájdalmakban s tapasztalásokban. – Ember olly
sokszor, olly keservesen, olly iszonyun nem
csalatkozott, mint én; de ha mi kis virág életut
jaimban nyilt – s nem panaszlok, mert nem egy
virult föl ösvényeimen –: ember nem tudott több
 11

gyönyört érezni , hamarább felmagasztalódni

minden kis vigasz s öröm enyhétöl.
Ha számot vetek magammal, ha felidézem
mindazt, mi mélyen, olthatatlanul véste magát
emlékezetembe: pár képet találok, mellyeknek
talán másokra nézve is lehet némi érdekök. –
Megkisértem azoknak, mennyire birom , futó
tollrajzát adni. 4

II.

Évezredek folytak le: nemcsak az emberi

nem, de a föld maga elérte az aggkort.
Évezredeken át nemzetek szülemlettek s
nemzetek haltak el. Nyugalmat véres harczok,
ezeket ideig tartó béke követett. – Europa, szá
zadok multával nagy országgá olvadt. De összébb
szorult, mert, mikép észrevétlenül apadt a nap
ereje, az éjszaki tartományok hidegebbekké s lak
hatlanabbakká lönek. Egy uj népvándorlás özöne
öntötte el a déliebb tartományokat, s hosszu vér
csaták után egy merész foglaló egész Europát
meghóditotta.
Idő s utak megrövidültek; vaspályák, csa
tornák hálózata körülabroncsolá a száraz földet,
s a tengerek viharországát tökélyre vitt hajózás
fosztá meg minden irtózataitól. – Léghajózás
 12

rég divatban volt, s az egész vámrendszernek

más alakot adott. Századok multak ujra: a pana
mai s suizi szoros át volt metszve; a tenger ré
szint ez által, részint az éjszaki jég szaporodtá
val másként sulyegyenzé magát. – Sok földet
nyelt el, mig egykori tengerek szárazon marad
tak. Mindenben, a mi utazás, közlekedés, any
nyi czélszerü javitás történt, mikép az egész vi
lág más szint öltött magára. Az emberek köze
lebb jöttek egymáshoz: béke, mint hadviselés
alkalmával egészen más rendszer, csudás gyor
sasággal pótolták ki az egykori lassuságot.
Amerikában roppant indián birodalom kelet
kezett; Afrikában müvelt országok emelkedtek.
A zsidó nép messiása rég megjelent: egy a világ
minden pénzét magához ragadó gazdag ház iva
déka, merész s a mi több: becsületes. – Szel
lemben, mint polgárilag ujjá-teremtette ez a zsi
dóságot, melly századok óta birta már Syriát,
Palestinát s egész Kis-Ázsiát.
Teltek el századok ujra: s mikép az emberek,
ugy a föld is uj változásokat szenvedett; tenge
rek mozdultak ki helyeikből, roppant tüzhányó
hegyek keletkeztek: milliók lönek a föld válto
zatainak áldozatai, s költöztek el messzi hatá
rokra.
Lassanként Europa s Ázsia nagy része lakhat
 13

lanná lön: a nap ereje mindinkább apadott, a

hold majdnem fénytelen uszott az égen, s szám
talan csillagképletek eltüntek. – Néha egy-egy
rémitö üstökös tünt fel, elfogva az eget lángsö
rényével s a sötét hideg vidékeket világra
gyujtván.
Mikor e történet mámoros visszaemlékezései,
vagy a kétes jövő sejtelmének e vázlata kez
detét veszi: akkor a föld már teljes aggságát
érte el, s a bibliai ezer évből nyolcz századot
leélt.
A forró égöv volt egyedül lakható, s ez
égaly is csak annyi meleget nyujtott, mint most
Svéd- és Norvégországok.
A többi része a földnek több mint ezer év óta
örök jégben dermedett, s a föld lakója elött is
meretlenné lön. Csak néha adta egy merész ván
dor magát e jégvilág beutazására, honnan aztán
– ha visszatérhetett – kincseit a régi emlékek
nek hozá. De ez ritkán történhetett, s csak az
utóbbi századokban, mikor csudás égi tünemé
nyek s üstökösök melegitették fel ama holt vidé
keket.
A gőz- és léghajózás, vaspályák mindavult dol
gok voltak már; s mindezek hódoltak a villany, a
delej s a lég erejének, mellyek, csudás gépekre
alkalmazva, rég feledtették már régibb századok
 14

elévült, szánalmat gerjesztő, egykor büszke ta

lálmányait.
A földnek lakható része legfelebb nyolczmil
lió emberrel birt. A faj nem szaporodott ugy,
mint egykor; századról századra gyérült ez. –
Az utóbbi időkben egy gyermeknek születése az
események közé tartozott, s közvigalmak s ün
nepélyek által dicsőíttetett.
Az emberek régóta már nem országokat
többé, hanem nagy családokat képeztek. – A
városok halkkal romokba dültek, vagy eltüntek
a föld szinéről – s az emberek roppant, a leg
felcsigázottabb kényelemmel s fénynyel ellátott
nagyszerü épületekben tanyáztak.
Az egyéni érdekek eszméje megszünt; ezt
csak régi hagyományokból ismerték: s fogalma
szánakozást s kellemetlen érzést idézett elö.
Az emberek meg nem foghatták, hogy volt
idő, mikor a szép gazdag föld, mellynek most
csak egy abroncsára szorultak, annyi nyomort és
szegénységet látott. Az emberek hihetlennek ta
lálták, hogy a vallás és az erkölcs parancsai olly
kevés erövel birtak, mikép ember embert gyü
lölt és üldözött, s ember kincseket halmozott
össze, mig mások éhen haltak meg. – Ekkor
már kevés élő foghatta meg, hogy a föld ván
dorlakója meg nem elégedett a halállal, melly a
 15

gunyhóban s palotában lakót egyiránt utóléri: ha

nem maga is ölt és gyilkolt.
Hihetlennek látszott e késő századokban a
vakság, a lelki szegénység, melly évezredekig
nem használta az összes erő hatalmát s erejét,
s melly érdekeit szétdarabolta, mint ki tagjait
metszené le s szórná el magától,
Mesének látszott, hogy az emberek birto
kért néha félszázadig s tovább pörlekedtek és
czivakodtak.
Meg nem foghatták, hogy volt idő, mikor
az emberi-nemnek nagy része, a polgáriasodás
közepette, baromi tudatlanságban, szükségben,
szenyben és piszokban tengette életét.
E késő században az emberi-nem egy csalá
dot képezett. De mivel tökély e földön nincsen,
ez két élesen megkülönböztetett fajra oszlott.
E megkülönözés, ezen elváltság jelentöbb,
gyökeresebb volt mindazon várnák, müveltségi,
vagyoni s születési fokozatok osztályainál, mely
lyek az egykori vadságnál s a későbbi hűbéri
rendszernél sokkal szelidebb, de talán jóval be
tegesebb polgáriasodás kinövései.
Alig hisszük, hogy valakinek sejtelme is
lenne azon fajkülönbségről, mellyet itt rövid
rajzban adandunk.
Az emberi-nem, a föld s a faj ez aggkorá
 16

ban két részre oszlott: a delejes tisztán-látó més!

s felsőbb lényekhez közelitett emberekre –
s azokra, kik a régi korlátolt állapotban ma l 0
radtak. -
rika
Azon jelenségei a delejes állapotnak, mellyek néha
már most sokkal gyakrabban jönek elő, mint nék,
csak néhány századdal ezelött, – idők folytával (\e
századról századra szaporodtak. – Mig e neme doln
a kórnak, e felmagasztaltsága az emberi termé lad0
szetnek, s a lélek e felszabadulása az érzékek helet
bilincseitől, csak egyes személyekben tünt fel: #e,
addig az emberi-nemnek viszonyaira vagy semmi, Weke
vagy csekély s csak közvetett befolyással volt. – ele!
Igaz, hogy a delej bővebb ismerete s azon nyil ed,
vánosság, melly szaporodott tények s jelensé üel
gek természetes következése lön, nagyon kifej
tette, megérlelte s gyakorlati használatra vonta Illà
a delejesség tanát.
Most álorvosoknak, csalóknak, legjobb eset f0]
ben ábrándozóknak nevezi a világ azokat, kik túl
az állati delejt gyógyitásra használják: s ez ter
mészetes, mig az ugy nevezett álomjárók annyira
ritkák, mikép létezésök a csudák osztályába
esik – s mig olly gyéren mutatkoznak azon
egyéniségek, kik illy állapotban a tisztán-látás
nak egész csudás hatalmával birnak; már azon
érdek, mellyet maguk iránt gerjesztenek, ter
 17

mészetessé teszi, hogy sok visszaélés, sok csa

lás és ámítás történik. Késöbb az illy delejes ál
lapotban levők száma annyira szaporodott, mikép
ritka város és falu volt, mellyben egy-kettő,
néha tiz s több illy delejes egyéniség ne létez
nék. Végre a leghitetlenebb s legmegbörhönyö
döttebb kétkedés kénytelen lön tényeknek hó
dolni. Természetes, hogy a tudomány, melly szá
zadok folytában mindig mélyebben s mélyebben
beleokult e csudás, de természetes állapot ismere
tébe, azzal egészen meg is barátkozott. – Minő ér
dekesek,de gyakorlatilag haszonvehetetlenek most
ezen ugy nevezett tisztán-látók, kiktől még mind
eddig olly keveset tanulhatunk: annyira növeke
dett s mindig terjedt az orvosok eszélyes tudo
mánya, kimeriteni s gyakorlati haszonra alkal
mazni az illy mindentudók nyilvánitásait.
Ennek azután természetesen a tudományokra,
főleg a gyógytanra s azokra, mellyek az embert
túlviszik a földön, nagy s nevezetes befolyásuk volt.
Ha most valaki azt merné állitani, hogy ez
századok mulva annyira menend, vagy mi állitjuk,
kik e sz á z a do kat ál ma i n k ban már
túléltük, hogy annyira ment, mikép az em
beri-fajnak élethosszusága háromszorta továbbra
nyulik, mint most : hihetlent szólna emberi
fogalmaink szerint; de nem hihetlent elmélet
Jósika munk. Uj foly V. 2
 18

ben. – Mert ha most is vannak hosszu életü s

romlatlan példányai a fajnak: nem kábaság gon
dolni, mikép azoktól, kik az embernek velöjeig
láttak, kik ereit, idegeit, izmait képesek valának
megszámlálni, sok olly orvosi szerek juthattak
az emberek tudására, mellyekről most alig álmod
mak. – A közepes elmék sajátja, a természet
kifogyhatlan teremtő , ifjitó s megtartó erejében
kétkedni, annak kimerithetlen tárházát saját el
méjük s tudásuk szük határihoz mérni; azért üt
közik minden nagy találmány, minden felsőbb
rendü felfödözés az emberi butaságba s szá
mandó tudatlanságba, annyi hitetlenre s kétke
dőkre, mig az ellenkező irányban azon fájdalmas
tapasztalás áll elő, hogy az ember ritkán tud a
határ- s körvonalaknál belebb hatni a megisme
rés aknáiba. – Innen van, hogy végleteken füzi
odább árva életét. – Innen van, hogy mig ok
talanság itt kétkedik: amott ujra oktalanság az,
melly feltétlen elhisz mindent. – Minő makacs
az elsö, s kártékony az ész diadalmára: annyira
van csalódásnak s a visszahatás által vakhitnek
kitéve a másik véglet.
Galileus, Newton, Fulton, Faust, Hanemann,
Mesmer, Prisnicz – küzdöttek az emberek kö
zepes eszével. Épen, mivel ezekben a haladás s
az eszmék magva kelt ki, s csak akkor gyözhet
 19

tek, ha megérhették azon időt, mikor az élet

maga s a folytonos gyakorlat tényekben czáfolta
meg a tudatlanság s gyávaság ellenkezését.
+ +
+

Jóval előbb még azon kornál, mellyet itt

festenünk engedtetik, az emberek sokban csu
dásan előhaladtak. Azon tudományok közöl,
mellyek alig sejthető fokára a tökélynek emel
kedtek: a delej, villany, lég, gőz, a csillagá
szat, gyógytan s optica valának.
Rég elévült mindaz, mi most csudaként lepi
meg az embert; s ha volt, a mi fenmaradott a
gyakorlat mezején: mindez olly mindennapivá
vált, mikép lehámlott róla a csudálat azon dicsöve,
melly az ujdon feltalálás érdekét felfokozza.
A gépek, idők folytával, különösen két te
kintetben nyertek: eröben és egyszerüségben.
– A találékony emberi elme később mindinkább
s inkább nélkülözte a nehéz s bonyolodott szer
kezetü gépeket, – s a helyett, hogy gépek szer
kezetét elmesterkélné , ügyekezett azokat egy
szerü elvekre visszavezetni, – s inkább a moz
ditó erő felfokozására fordította figyelmét.
E késö korban, mostani gőzgépeink közöl --
sok alkatrészeikkel s veszélyes szerkezetökkel–
egy sem volt többé gyakorlatban. Csak itt-ott le
2*
 20

hete azokat mint régiség emlékeit látni, s a né

zëre olly benyomást tönek, mint például most
lőszereink egyszerü csattantói, összehasonlitva a
csak negyven évvel ezelött használtakkal, vagy
azon nehéz szerkezetüekkel,mellyeket, mint órát,
fel kellett huzni.
Akkor – s ez egy példa legyen elég – a
müvész a gép szerkezetére forditotta egész elmé
jét, mig most a mozditó erö, a finomabb tüzanyag,
ezt nélkülözhetövé teszi. –
Ha roppant épitményeket látsz, a kényelem
minden élveivel ellátva, tágas tengeren vész és
hullámhegyek közt játszva haladni, s majdnem
észrevétlen egyszerü géptöl hajtatva: bámulsz,
mi kevés készület kell nagy siker eszközlésére,
ha az ész a valódi eszközt feltalálta.
Ha az, a mit most gyorsaságnak nevezel,
akkor a lehető legnagyobb lassuságnak hitetett,
– ha a lég egyje lön azon olcsó eröknek, mely
lyek óriási gépeket s egész gyárakat játszva s
veszély nélkül hoztak mozgásba, s az emberi kéz
müködésének szükségét ezerből egyre szállitot
ták le: csak egyetlen tekintet mindezen csudák
egyszerü szerkezetére, meggyözött arról, mi
kép az emberi-nem évezredeken át erejét s te
hetségét semmire sem vesztegette inkább, mint
felesleges re. –
 21

A villany nagyobbrészt szükségtelenné tette

a levelezést, s rövid, biztos, egyszerü módot
nyujtott, mérföldnyi távolságra közleni a gondo
latokat. – Ha levelekre szükség volt, azok nem
mentek, nem siettek, nem repültek; hanem nyel
vünkben a szó hiányzik azon rohanó gyorsaság
ra, melly azokat egy helyről a másikra szállitá.
Idövel az emberek annyira elvesztették a nagy
távolság eszméjét és fogalmát, mikép vizen, szá
razon, légben egy világ részéböl a másikba te
remni – szokásos dolog volt.
A léghajózásban olly tökély állt elő, mikép
egészen a madarak röptének elméletén, s össze
csatolva a lég s-göz mozdító erejével, a roppant
légteremek a legbiztosabban haladtak egy hely
ről a másikra. Az utazás – légben, vizen, szá
razon – annyira különbözött annak mostani ter
heitöl s bonyolataitól, mint példaul egy séta az
utczán egy uttól Peströl Bécsig.
A tengeren olly ritka lön a veszély, az em
berek olly keveset gondoltak hullám s fellegek
dühével, mikép egy fönséges tengervihar s az
elemek dühöngő harcza az ut érdekéhez, kelle
méhez, nem bajaihoz tartoztak.
A hajók, mellyeknek kényelméről hiában ki
vánnánk fogalmat adni, ruganyos kéreggel bir
tak, s olly szilárd alkatuak voltak, mikép egy
 22

szirthez csapódni, vagy napokig hányattatni,

majdnem nyomot sem hagyott rajtok: e fölött
léggel bélelt bordáik az elsülyedést lehetlenné
tevék.
Késöbb a hajózás vizen, mindig ritkább és
ritkább lön, s többnyire a léggépek foglalták el
annak helyét.
Hegyek az utas irányában nem léteztek többé:
mert évezredek után alig volt a földön hegy,
mellyet emberi szorgalom át nem fúrt, s mely
lyen egészen más biztosabb s tartósb szerkezetü
érczpályák ne vezetnének át.
Ezer, most ismeretlen titkai az ércz és állati
delejnek, a gálván– s villany-folyamnak, a rit
kitott és sürített lég- és göznek, lönek felfö
dözve: az üveg hajlékonysága s ruganyossága
régen feltaláltatott, s ennek számtalan alkalma
zása lön födelekre s utczák borékára, sőt ha
jókra, ruházatra s több más szükségekre.
De az építési rendszer is megváltozott, min
denhol több tartósság, több izlés, több változa
tosság tünt fel. – Midön végre, ezer és ezer
évek lefolyta után, az emberek összébb szorul
tak, érdekeik a közérdekbe olvadtak át, s nem
birlak fogalmával azon elváltságnak, melly az
önzés-, kárvágy- s irigységnek olly tág mezőt
nyujt; mikor az emberi-nem községei egyetlen
 23

családot képeztek: akkor azon óriási menetü épit

mények álltak elő, mellyeknek nagyszerü mél
tóságát hiában igyekeznök leirni.
De semmi sem növekedett annyira, jelen
korlátolt erönkhöz s hiányos találmányainkhoz
mérve, mint az optica tana, s ennek következ
tében a roppant mindenség titkaiba vezető csil
lagászat.
Az ember a holdban s a közelebbi bujdosók
ban minden helyet ismert; ezeknek a földön kü
lön hirlapjaik voltak, hol azok, kik ezen égi
vándorok folytonos fürkészetére szánták magu
kat, minden nevezetességet feljegyzettek.
Számtalan csudák nyiltak itt fel; s az ember
kevesebbé volt büszke, mint most, s buzgóbb
lön: mert szemeivel látta, mikép nálánál sokkal
fönségesebb lények léteznek, s hogy minél fön
ségesebbek s nemesebbek azok, annál nagyobb
a buzgóság bennök azon fövalóság iránt, kinek
létöket köszönhetik.

III.

De ne fogyasszuk erőnket előzményekbe, s

adjuk a világnak, vagy inkább a földnek, azon
végnapokban, mellyekben azt itt, álmainkban
vagy látói tehetségünkben megközelítettük, egy
lehetöségig hű rajzát,
 24

Ott, hol most Afrikán, Ázsián és Amerikán

át, a forró égöv vonul körben, volt az egyedüli
lakható része a földnek. – A nap világa annyira
elgyengült – miként már mondva volt –, hogy
itt is csak olly légmérséklettel találkozunk, mint
jelenben Europa éjszaki tartományaiban.
A nap világának lassankénti kiapadása a föld
többi részét, századok óta már, lakhatlanná, az
utóbbi századokban pedig jégtömeggé s majdnem
látogathatlanná tevé.
A hold fénye elsápadt, s az égröl számtalan
csillagképletek eltüntek.
A nyarak rövidek voltak. Nap és éj e lakható
részen egyenlők mindig, de a nap lemente után
gyakran pompás égi jelenetek tüntek fel. Az éj
szaki fény, melly most a föld ama részén soha
sem látható, nem egyszer lángsátorával vonta be
az eget, s néha roppant üstökösök jelentek meg,
olly nagyok, mikép az emberek, mig századokon
át szemeik e jeleneteket meg nem szokták, nem
egyszer rettegtek, hogy a föld velek összeütközik.
A növény-világ is más alakot vön: a büszke
pálmák, a deli öserdők eltüntek. Fenyvesek és
kénerdök pótolták ki helyeiket, s a forró ég olly
gazdag növény-világa s óriási alakzatai lassan
ként észrevétlenül átváltoztak s uj növényeknek
adtak helyet.
 25
*~*~~*

Nem volt a természet olly nagyszerü: az er

dök megkevesedtek s ös sziklaöntetek léptek elő
egykori zöld lepleik alól: de mégis a föld e beteg
szakában, e közelitésében végfeloldásához s ha
lálához, a teremtő kezének remeksége meg nem
czáfolta magát.
Itt-ott még lehetett sűrü fenyveseket látni;
de sokkal világosb szinöntetekben s korántsem
olly magasakat s eröteljeseket, mint most. Egy
átalában, minden élet a földön valami gyöngédebb,
választékosabb, mondanók, nemesebb alakzatot
vön. – Azon ezreiben a most nem ismert növé
nyeknek valami csipkealaku, gyöngéden bárso
nyos, lenge és reszketeg képezet tünt fel. – A
virágok is gyöngédebbek, kisebbek voltak, illat
juk észrevétlenebb, de sokkal bájosabb a mosta
ninál, s a mi a földet szebbé teendé – vagy
hogy elbeszélői állásunkat el ne hagy
juk – szebbé tette: az a gyepnek finomsága
volt, mellyet lehetlen leirni, s jóval felülmulta a
leggyöngédebb bársony-szőnyeget. – Mint lenge
ködfelleg, átlátszó szálakból borultak arra a leg
szebb virágok s csudás csipkékhez hasonlitó vi
rágos bokrok, s a fák, mint a babiloniai fűz,
többnyire lefüggő lombjaikkal, áttört zöld fáty
lakhoz hasonlitottak.
Mindenütt a legkényelmesebb pályák nyiltak;_
 26

minden megvolt, mit élvre, kényelemre, fény

üzésre a legkikeresettebb finnyásság felgondol
hat. – Az emberek maguk gyöngédebbek, de
szebbek s nemesebb alakuak voltak, s látszott
rajtuk, mikép közelednek azon fokhoz, hol
nemesebb átalakulás körmenete nyilik meg
elöttök.
Századok elött az orvosi tudomány az életet
meghosszabbitotta: most ugyan e tudomány nem
volt többé erre képes, de igen is arra: a rövi
debbé vált életet szenvedhetövé tenni; mert az
emberek jobbkor kifejlettek, föleg a delejesek;
de hamarább is megöregedtek.
34
4# +

Afrika azon táján, hol most még ritkán for

dul meg utas, s hol vad és vándor népek élnek,
ekkor egy terjedt nagy ország állt. – Nem csu
da, ha mi, kik halhatlannak szeretjük hinni a
magyart, azt hisszük, mikép hosszu századok
folytában fajunk, mindig tovább és tovább szo
rittatván délfelé, végre ott telepedett le, s nevét,
nyelvét megtartotta, bár az utóbbi annyira meg
gazdagodott, mikép arra alig ismernénk.
Nem lakott városokban s falukban: egyes
roppant épületeket lehetett, messzi távolban egy
 27

mástól, müvelt virányok, mint annyi kertek kö

zepében , látni.
Ezen emberek együtt éltek; minden földei
kel együtt munkálták; termékeiket együtt adták
el; minden jövedelem közös volt, s egy-egy illy
épületnek lakói egy családot képeztek. – A
kormányban egység s erély volt; kit arra, min
den harmadik évben, a bizodalom felszólitott,
az, nem a maga, hanem mindnyájok nevében
uralkodván, több erővel is birt, – s azok, kik
kormányától függöttek, némi büszkeséget hely
zettek a pontos végrehajtás és teljesítés eszmé
jében; mert abban, ki e jól rendezett egyszerü
gépét a társaságnak vagy családnak kormányozta,
kiki önmagát tekintette; a főben saját akarata s
személye volt képviselve, s ő a kormányra jutva,
ugyanazon elvek szerint kormányozanda. – Nem
bámulhatunk, hogy akkor az embereknek egé
szen más eszméi voltak az érdekröl. Most magas
hivatalok vágy s büszkeség tárgyai, mindenki
sovárog illyenekre, s néha nem a legbecsülete
sebb uttól sem idegen azok megnyerhetésére; –
akkor máskép volt: magas hivatalok s ügyvivö
ségek felvállalása sok munkával és fáradsággal
járt, s azért mint kötelesség s engedékenység a
társaság iránt, tekintetett. – Az illy hivatalvi
selő szolgálatsorozatban volt, s a közállomá
 28

nyért fáradoznia kellett; – s ez, bár magában

jelentöséget foglalt, bár neme a kitüntetésnek
volt, tehát – részben a magánérdekek határiba
vágott: mégis annyira ki volt már ekkor, söt
évezredekkel ezelőtt a közérdek, az erők egye
sitése fejtve, – a nevelés olly közel vezette az
embert közvetlen érdekeihez, – s a faj végre,
annyi századok alatt mindig a közérdekben ne
veltetvén, valami olly összeforrást, olly kimond
hatlan bensőséggel párult egygyéolvadást muta
tott, millyenröl most alig van legtávolabb esz
ménk.
Mostani intézvényeinkben s társadalmi viszo
nyainkban semmi sincs, mit az akkori emberek
egygyévált érdekeivel a legtávolabbról is ösz
szehasonlitani birnánk, – aligha előadásunk egé
szen világos leend, de szükségkép folytatnunk
kell azt.
Mondva volt, mikép az emberi nem akkor
két élesen elvált fajra oszlott.
Ha a nemdelejes – akkor földieknek ne
vezett – faj közt egyes példányai a delejeseknek
mutatkoztak, azonnal átmentek a delejesek osz
tályába, kik épen ezen állapotuk következtében
nem élhettek meg a többi emberekkel. – Ré
szint: mert azon erkölcsi nemesség, melly a
delejes állapotban levök sajátos tulajdona, meg
 29

nem férhetett mindazon sok roszszal és aljassl,e

mi a korlátolt emberi természetnek kiséretében
van; részint: mivel sok okoz szenvedéseket
ezen állapotban, s néha halált is, mit a közön
séges ember természetes állapotban megszokott,
s mi neki legkisebb terhére sincsen. – Igy pél
dául az érczek közelléte, megromlott emberek
keli érintkezés, rosz gondolkozásu, aljas ter
mészetü lényekkeli társalgás, – szóval: minden
a mi aljas és helytelen, delejes állapotban levő
nek szenvedést, fájdalmat, rángásokat okoz, s
néha veszedelmesen hat idegeikre. Természetes,
hogy e felsöbb fokozatu lények, miután ezen álla
pot a földön annyira elterjedt, hogy minden élő
népek majdnem két-harmadát tevé, összevonul
tak, más szellemü életet éltek, s végre nagy
társaságokat, egyesületeket képeztek, s elkülö
nözve a többi emberektől, azok által annyi szá
zadok során át már felsöbb lényeknek tartatván,
nemét a félistenségnek gyakorolták.
A közönséges emberek, bajaikban, betegsé
geikben hozzájok folyamodtak; anyagi szükség
akkor nem volt: mert hol az érdek egy, ott
bárminő csapásai az időjárásnak nem idézhetnek
komoly szükséget elő. – A föld eleget terem
lakói számára: csakaz osztályban van most a hiba.
Egyébiránt, mikép már mondva volt, akkor az
 30

emberek távol sem ugy szaporodtak, mint most:

a föld s a faj beteg volt, s végfeloszlása felé
sietett.
Késöbb, s jóval előbb azon kornál, mellyet
itt, fájdalom, igen is gyönge ecsettel rajzolunk,
a delejes állapotban nem zett ivadék
valami fönséges teremtményekké nemesedett.
Már ezen állapot természetéből s minden érzelem
felfokozottságából megfejthetö, mikép egy dele
jes párnak szülötte mind testben, mind lélekben
valami egészen mássá lön, mint a mostani faj. –
Valami olly finomság volt az alkatban, valami olly
báj és nemesség a vonásokban, mikép azt hinnéd,
hogy a cherubok s seraphok faja költözött le a
földre.

Minden, e magasztos lények közt, higgadt ér

zelemre s higgadt izlésre mutatott; valami olly
angyali jóság derüjét lehete e gyöngéd átlátszó
vonásokon olvasni, mikép lehetlen volt őket, nem
felsőbb foku, földön nem honos lényeknek nem
1SII191'111.

De mivel ugyis hiában kisértjük meg, illy is

tenien fönséges teremtések leirását: jobb, ha to
vábbi előzmények nélkül a történet elbeszélésé
hez fogunk, melly a vissza-, vagy előemlékezés
olthatlan vésőjével van elménkbe edzve.
 31

IV.

Egy septemberi nap volt; a föld e lakható vi

dékén az égmérséklet mindig ugyanaz maradott;
de a nap sem közelebb nem jött, sem messzi nem
távozott. – Bágyadtabb fénye okozá, mikép e
boldog, s még mindig istenien fönséges vidéken
örök tavasz uralkodott. – Nem volt ez meleg –
forró soha; de mindig hasonló magához: s azért
itt a növényi élet meg nem szakadt. – A termé
szet egészen más növényekkel gazdagitotta ön
alkotta kertjét, s a fákon virágot, éretlen s ért
gyümölcsöt lehetett együtt látni. Nem volt itt elég
meleg a dél gyümölcsei megérlelésére: s hol
most ananász, narancs és füge diszlenek, akkor
csak az éjszak gyümölcsei kinálkoztak: de azok
gyöngédebbek, nemesebbek voltak, mint most. –
A beteg, tömegében lágyuló s nedveiben osz
ladozó föld, mintha a tenyészet utólángjaiban
lobbangana föl , s legizletesb csemegéit utolsó
lakomájára takarandaná meg – számtalan ve
gyületben nyujtá azokat.
Az emberek rég elszoktak a bortól: mert a
lángnedvű szölö kihalt a természetben, melly
nem birt annyi erővel többé, azt megérlelni. De e
nemes gyümölcsöt azért ismerték az emberek:
mert a meleg-házakat az emberi találékonyság le
 32

irhatlan tökélyre vitte : ugy hogy sok neme a gyü

mölcsöknek s növényeknek, mellyek egészen el
tüntek a föld szinéröl, még fenmaradtak e roppant
kiterjedésü s könnyen füthető növény-palotákban.
Ezeknek boltozatai néha, csudás roppant kerteket
képeztek, törhetlen, ruganyos, kristály-tiszta
üveggel födve – s a legzivatarosh idöben kedves
sétahelyekül szolgáltak.
De e déli gyümölcsök, ezen óriási példányai
az egykor ifju s erélyes természetnek gyöngéd
és elkényeztetett alakot és izt nyertek.
A szölő, ananász, narancs valami ambróziai
zamatot nyert: de csak mint ritkán használt cse
mege jött az asztalokra.
A septemberi nap, mellynek esti óráiban
visznek a képzelet szivárványszárnyai e vidékre,
semmiben sem különbözött az év bármelyik nap
jától: de a légnek most alig ismeretes jelenetei
mégis némi változatosságot idéztek elő.
Midön lépteink ide vezetnek, fönséges pano
rama kerete övedzi a vidéket.
Magas, sziklatelt bérczek emelkednek a fel
legekig; a hegyek kék szinöntetét itt-ott szé
les erdö-szigetek szakitják félbe, s ugy tetszik,
mintha a távolban egyes sötét szönyegek lenné
nek elteritve.
Közvetlen egy szikla-hegység alatt, nagy
 33

szerü alakzataival, mellyek csudás ékezetben s

kúpokban emelkednek elötted, széles folyó, mint
tengerkar lejt, – háta rakva van roppant épü
letekkel, mint uszó palotákkal. – Oh! minö
csendesen, nesztelenül, mint színi diszitmények,
vonulnak el ezek előtted. – A szép, fönséges
folyó partjain hüs ligeteket látsz, s a szép, dicső
képnek közepét egy azon bámulatos épitmények
közöl foglalta el, mellyekben együtt, testvéri s ro
koni viszonyban élt az akkori fajnak kiválasz
tott nemesebb osztálya. Lehetlen valami nagyobb
szerüt gondolni, mint e végtelen négyszeg – a
legfönségesb góth épitéshez némileg hasonló, de
annál szebb és higgadtabb izlésü. Csudás kert
övezte ezt, olly tiszta, olly dicső, mikép hin
néd, hogy mértföldekre terjedö paradicsomba
vezettek lépteid.
A nap lehaladott, s az éj, itt az egyenlitö
alatt, a megváltozott légmérsék daczára , esthaj
nal nélkül követte a napot. Ne feledjük, hogy az
isten-kormány utolsó századaiban vagyunk: azon
szakában a faj életének, hol a jósok-hirdette
egy akol és egy ö r ideje bekövetke
z e tt, s az emberi-nem régen, századok óta
már – ugy szólván – egyetlen családot képe
Zelt. –

Az égi jelek, a jósok-hirdette negyven csu

Jósika munk. Uj foly. V. 3
da kora itt volt, s már sok történt, mi az akkor
élőket csudálkozással s rettegéssel töltötte el.
Illyenkor a faj azon része, melly korlátolt
emberi érzékekkel birt, s mellyet a delej köz
szelleme fel nem fokozott, – vigaszt, megnyug
tatást, megfejtését a csudáknak azon osztályban
keresé, mellynek delejes tisztánlátása engedé,
hogy tág tekintetben, idötöl nem korlátoltatva,
multat és jövöt ismerhessen. – E felsöbb, e ne
mesb osztály csak örök jelenben élt, s emberi
érzékek rövid-látása helyett tudással birt, – szó
val: óriási fokozattal felebb állt az emberi
fajnál.
Azon estve, midön a pompás palotával szem
közt állunk, leirhatlan látvány nyilik előttünk.
Mondva volt, mikép már a negyven igért előjelek
néhányai az utóbbi századokban láttattak; de a
mi most történt, mindent meghaladott, mit ed
dig emberi szem látott, s mit eddig a legkifejlet
tebb delej észrevett.
A hold halványan úszott a magas sötét bolto
zatokon, alig fele a mostani csillag-képleteknek
tündöklött körüle; de ezeknek fénye halvány volt,
– s az éj korántsem olly világos, mint most, mi
kor a hold teljében, azt majdnem nappalian
árasztja el fényével.
Egyszerre, mintha ige parancsolna, egy pá
 35

sod-percz alatt az eget vak sötétség boritotta

el; azok, kik a holdéjben még a tágas, pompás
folyosókon vagy erkélyekben mulattak, nem
mozdultak helyeikböl: delejes előérzetök meg
jósolta nekik, mikép valami nagyszerü csuda vár
reájok. – – Azok pedig, kik az épület körében
jártak, s a nemdelejes fajhoz, vagy miként ak
kor nevezték, – hogy a jövőt multnak te
gyük – az é r t ö k fajához nem tartoztak, –
megfélemlettek s rettegés fogta el őket. Nem volt
ez a büntudat kínos rettegése; mert akkor az em
berek többet hittek, mivel isten közellétét érezték,
többetremélettek, mivel olly osztálya a nemnek élt
velök s közelökben, melly az angyalokat látszott
tökélyben megközelitni, s a kevésbbé kiváltsá
gos embert is közelebb vitte az éghez; – és az
emberek többet szerettek: mert közös levén min
den birtok, s jobb nevelés következtében hiveb
bek s állandóbbak a házassági viszonyok, –
s isten közel levén csudáiban az emberekhez, ke
vesebb okuk volt gyülöletre, s a szivek készeb
bek valának szeretetre. – Félelmök tehát a
gyenge izgatható érzékek s izmok félelme s
görcsszerü rángása volt.
Az éj korom-sötét vak feketeségében egy
óriási karaj nyilt: – színek, mellyekröl em
beri szemnek fogalma nem volt, s olly fény, mi
3*
 36

látásukat vakitotta el – özönlött ki e nyilásból;

azután rögtön eltünt a fény, s egy hófehér cherub
lebegett a mérhetlen magasságban, s mégis lát
ható minden vonásaiban s egész alkatában. A
fönséges églakos kiröpült amaz égnyilatból, melly
összefolyt az éjjel utána.
Liliomfehér fénylő szárnyait terjesztette ki
s csöndes pompás örvényben jött lejebb és lejebb.
– Mikép a földhöz közeledett: egyszerre az ég
hollófekete boréka ketté vált, a cherub szárnyain
a szivárvány arany szinvegyülete csillogott – s
arcza dicső , istenien fönséges kifejezést nyert.
De oh! csuda: a föld sarkainak jege felolva
dott; a nap dicsőn ifju teljében és erejében ra
gyogott. – – Mint varázs-vesszőtől illetve, a
forró égalj visszanyerte óriási növényéletét:
magas pálmák, cocusok s számtalan nemei azon
fáknak, bokroknak s virágoknak, mellyek a föld
szűz ifjusága első századiban éltek, teremtek
elő.
Ott a gerinczeken, s be a széles völgyekbe
nyultak el az őserdök, s a rétek bársonyán a
dél pompás virágai nyiladoztak illatárasztó kely
heikkel, s az első tavasz virágpompájában, ugy
tetszett, mintha az éjböl léptek volna ki; min
dent üde zománcz borított, s a leveleken a har
mat gyöngyei csillogtak; s merre a dicső cherub
 37

haladott, utján uj virágok sarjadoztak, s szárnyai

körül ambra-lehellet terjedett.
A nép kigyült az erkélyekre, – a roppant épü
let számos diadalivei alól, mint hosszu menetet
lehete a delejes népnek majd átlátszóan nemes
alakjait, higgadt izlésü öltönyeikben, s vállaikon
habzó hajzatukkal elözönleni látni.
S ime ama zarándokok, kiket egykor szebb
álmaink mámorában pillantottunk meg – a szép
ifju s agg alakok, a kedves ismerős arczok
szelid, jámbor vonásaikkal, ihletett szemeikkel
s néma ajkaikkal elöttünk vonulnak el ujra. Mint
felsőbb ösztöntöl kiszólitatva tündérlakjaikból,
mennyire a szem lát, egy tág, ihletett, néma
kört képeznek. – Ott állnak ők a büszke pálmák
árnyaiban, mint tulvilági kép, mig ezer nemei
az indanövényeknek, felkúszva a magas suda
rakra, mennyezetként virágkelyhekben függenek
felettük.
S tovább, e dicsö körén túl az ér t ö k n e k,
mérhetlen sokaság terjeng, megfélemlett néma
ságban bámulván a csudás jelt, melly mindazokat
meghaladta, mellyek eddig az emberi-nemet a
századok berekesztésére s a biróra emlékeztet- -
ték, ki magas felleg-trónján, tartatva fénylö na
poktól, eljövend itélni elevenek és holtak fölött.
Isten kormánya volt már nyolcz század óta az
 38

emberek között. De közellétét az urnak, ki te

remtményeiben dicsőült, csak annak kiáradása,
s a szeretet szelleme éreztette az élökkel. –
Mert hadak és háborúk rég megszüntek már – s
az emberek együtt és békességben éltek, s
mindnyájan azon egy istenben hittek, s mind
nyájan azon egy hitet vallották, mellyről az idve
zitő mondá: A pokol kapui se m gyöz e
de l m es ke den dnek fölötte. De az isten az
embereket hitökben megkisértette, s nem jelent
meg angyalai által közöttök. – Gábriel, a dicső
cherub, volt az első ég küldöttje, ki a földre jött,
s az embernek kikisértett s igaznak talált hitét
megerősítette.
Ott a fénylő légben lebegett a szent éghirnök;
arcza minden vonásait a legtávolabbi is olly tisz
tán kivehette, mintha mellette állna, – s szavait
olly világosan értheté, mintha azokat füleibe
mondaná.
S a cherub intette a népet, hogy kitürjön, s
tisztelje istent s szeresse egymást: mert mind
egy atya gyermekei s egy isten teremtményei!
S a fönséges békeangyal mennyszavai s iste
mien szelid, békitő vigasza elüzé azon búsko
moly szinezetet az arczokról, mellyet e késő
századokban a mindenek végének elöérzete va
rázsolt azokra.
 39

Az emberek lelke tágult, sziveik feldobogtak,

kimondhatatlan szeretet érzete rokonszenvvé ol
vadt át kebleiken. Ölelve tarták egymást – cso
portról csoportra s párról párra.
Az értők látása megélesedett: csudák vi
lágába merült elméjök, s szent nyilvánitások bol
dogsága vitte őket szét a mindenség végtelen or
szágába.
A cherub, kisértetve a nép véneitöl, feljárta
az épületeket; szelid szavakkal beszélt az isten
jóságáról s az emberek egyetértéséről a földön,
s a végnapokról, mellyek eljövendnek. – –
Azután világitó szárnyai, mint napszötte vi
torlák, szétterültek, s áldva nyujtott kezekkel fe
lebb és mindig felebb örvényelt: de bár mérhet
len magasra emelkedett, egész alakja s minden
vonása látható volt. Az ég elborult ujra, a szem
vaksötétbe halt el, az ég ujra világkarajba nyilt
fel, s a dicső cherub honába tünt el. A sötétség
eloszlott, a dél paradicsoma eltünt, s a föld régi
alakját nyerte vissza.
V.

A fiatal szűzek közt egy bájos alak tűnik fel

előttünk, A i la, a nép atyjának unokája, 14
éves, de tökéletesen kiképezett; karcsu, nyu
lánk hölgy, mint a liliom. Tagjai olly szobrászian
 40 ,

tiszta képezetüek, mikép lehetlen őt e sok dicső

alakok közt is észre nem venni.
A il a szelid jámbor teremtés volt: az értők
sorában, s lelke, birtokában a legtisztább lá
tásnak.
Hozzájárultak legtöbbször a földiek (mert
igy nevezték az alsóbb fokozatu osztályt) jó ta
nácsért – s A i la mindig jóra vezette őket. –
Mondva volt, mikép akkortájban már a csil
lagászat s az e tanhoz szükséges eszközök a
lehető legnagyobb tökélyt érték el.
A i l a szenvedélyes bámulója volt az isten
fönséges műveinek; mikor a csillagok tiszta égen
mint gyöngyök csillámlottak, Aila, szobája
kapunyi ablakaiból, remek óriási látcsövön kör
utat tett az ég vándorai pályáján. Látcsöve nem
volt a delejesnek ellenszenves érczböl készitve,
hanem csont- és ruganyos üvegböl. Lehetlen volt
valami dicsöbbet látni, mint e kedves alakot hó
fehér lepleiben, majdnem világitó vonásaival – át
sugározva a látás szent ihletétől.
De darab idő óta látcsöve az égnek mindig
egy s ugyanazon tája felé volt irányozva.
Az ég mérhetlen tavában, elrejtve, mint
gyöngycsiga a tenger homokjában, egy csuda
csillag, egy tündérien dicső s a többitől min
denben különböző égi vándort födözött fel, -
 44

más, a miénknél dicsöbb napnak bércsillagát,

melly fölött három nap világitott s három hold
vont liliómléhet éjeleire.
Sajátszerü világ volt ez: bujdosó vagy me
revény csillag? nem tudjuk megmondani; de lé
teznie kell a nagy mindenségben: mert em
beri elme nem gondolt még ollyat, mi nem lé
teznék, söt lehetlen illyet gondolnia. – Sze
szélye képleteinek összesége talán nincsen ugy
szerkezve, mint az elméjében összeszövödik, de
az alkatrészek megvannak: mert a legtaláléko
nyabb elme sem tud ollyat összetenni, mit rész
ben érzékei nem tapasztaltak; valamint hatalmán
kivül esik, söt lehetlenség hét föszinnél többet
képzelnie; pedig illy sárgömbön, mint a mienk,
igen hihető, mikép a természet, csudás szinei
tárházából csak a selejtesebbeket adományozta.
Ha mondom, hogy nem A i l á val együtt
láttam egyedül e csudás világot, hanem éltem,
jártam benne, ha mondom, hogy annak olly eleven,
olly világos képe áll előttem, mikép a legapróbb
részleteire élénken visszaemlékezem: sokak
elött hihetlent mondandok; de a költö lelke s
kedélye érteni fog engemet: mert a költő lelke
magasból szállt alá, s mert a költő kedélye egy
szentély, hová a profanum vulgus lábai be nem
térnek soha. –
 42

Igen, egy világban éltem, melly most A i l a

delejes látása előtt fejledezett, s mint változó
panoráma vonult el látcsöve roppant karaján. –
E bájos csillagzat nem képezett tömeget, hanem
minden oldalon, mint valami remekül metszett
mű, át volt törve. – Ezer öblözet s kanyarulat
vezetett annak mélyein s magván át. Az egész,
csudás bonyolodásu téveget képezett, mellynek
völgyedésein s berovásain át mindenütt láthattad
az eget más és szebb és fönségesebb csillag
képletekkel, mellyeknek legkisebbike ezerszer
meghaladta a nap átmérőjét, mint mi azt itt látjuk.
Olly mesterileg, olly istenien remekül volt –
vagy szeretem kimondani – van e világ alkotva,
mikép a legbensőbb közepében, s mindig s min
denhol nappalian világittatva van ; de ezen átalá
nos, nem szemkápráztató, nem alkalmatlan, ha
nem kedves világitás nem mindenhol egyenlő.
– E nagyszerü öntetek öbleibe számtalan ki
sebb, nagyobb teremek és szobák, boltozott ut
czák s átlátszó ércz nemével födött természetes
egyházak nyulnak be. – Lehetlen a bájos enyhet
adó hüvet s jóltevő derüt s homályt leirni, melly
e hüvös ürekben s hézagokban terjed.
E messzi világban az anyag is nemesb e föl
dénél: a szemnek jóltevö, előttünk ismeretlen
színü, tömöttebb s finomabb anyag képezi annak
 43

főtömegét. – Mint a mi földünk: ugy e gyönyö

rü csillag is sziklákkal, tavakkal, hegyekkel, ten
gerekkel váltakozik; de mindez máskép van, mint
itt. A mi itt tömörebb, mi ősalkatu s ösképezetü ;
az Olt ércznemüvé válik. Látsz óriási boltozato
kat, mellyek mint magas hídak emelkednek fö
lötted; néha roppant termekké szélesülnek, a
legcsudásabb átlátszó mennyezetté szövődve. Hol
mint kristály tündökölnek ezek, hol kedves föl
dünkön képzelhetlen szinléhe a csillámnak olvad
azokon keresztül.
De a növény s állati világ is felsőbb fokozatu.
– A növények mérete nagyobb: gyönyörü viasz
alaku leveleiket szőnyegeknek mondanád, mely
lyek bájos hajlásokban hevernek egymáson, mig
hosszu virágfüzérekből a legszebb harangok és
kelyhek ömlenek azokon el , lehelve illatukat,
mellyekröl földi érzékeinknek fogalmuk nincsen
Ha e bűvös tévegek tömkelegein haladsz át, fejed
fölött ezer ölnyire merész, néha üveg-fényü
boltozatokat látsz emelkedni, s azoknak oszlo
pain, hídján, oldalain ezer színben s ezer ve
gyületben dús, gazdag, nedü- és eröteljes ter
mészetet, milliom indákban s füzérekben felkúsz
mi negyven-ötven ölre, a magasból virágfüzére
ket hajlongni, s csudás, néha a legszebb tengeri
csigákhoz, máskor egy emberfőhöz vagy tarka
 44

kigyóhoz s kiszámithatlan más képletekhez ha

sonlitó gyümölcsöket függni, mint annyi óriás
labdákat s szörnyeket. Nem lehet pillanatig két
kednek, minö alárendelt, s a teremtés végtelen
országában szegényes szerepet játszó világ az,
mellyben büszkeséged s hiuságod pályáját futod
végig.
Igaz, ezen áttört égi vándor, e mérhetlen
nap vagy csillag, nem bír rengetegekkel s er
dökkel; a növény-világ itt nem száll ki az alap
ból, – itt az csak tapad, kúszik, függ – ah, de
mennyi változatban, minő meglepö uj alakzatok
ban s minö szin-pompában, ott, hol három dicső
napnak hét szine helyett hetven föszine van, s
ezek legbágyadtabbika is szebb a mi hét szine
inknél.
E völgyedésekben, e pompás, néha ezer s
több ölnyire fejed fölött ékesen és merészen bol
tozó barlangokban, mellyeken nappali világ szö
vödik át, s belsö hézagaikon diszes, fönséges
növényi élet terjeszti füzéreit és szőnyegeit; e
magas hajlásokban, mellyek fölött szebb ég, szebb
napok, szebb csillagok fénylenek: a látkör nem
ollyan természetü, mint e földön. – Néha szent
félelem s áhitat fog el: egy zöld ürben állsz,
mellynek boltozata él; távol bordái ezer szinben
ragyognak, s hézagain át állatokat, teremtmé
 45

nyeket látsz otthonosan lejteni, mintha meg

annyi megszeliditett lények köröznének. »

Azután, ha e mélyedéseket, e fönséges öb

lözeteket elhagyod, s lépteid a magasakra vezet
nek, azon örök hídak, merész tornyok s magas
öblökre: tekinteted olly világba mélyed el, melly
röl a legmerészebb képzeletnek alig lehet
eszméje. Messzi, mérhetlenül, s végtelen távol
ban – szemednek ugy tetszik, mintha e boltoza
tok egygyé olvadnának s elláthatlan tért képez
nének, mellyekböl bábeltornyok s roppant gyö
zedelmi ívek emelkednek ki. – Ajkad elnémul,
szemed nem birja meg a látást – s térdeid meg
törnek, s imádkoznod kell. Ha mindezen csu
dákhoz egy füszertelt, nem forró, nem hideg
septemberi léget képzelünk, mindig felhőtlen
eget, s olly tisztát, mikép a szem százszor mesz
szibbre lát, mint göztelt légövünkben: nem csudál
kozhatunk, hogy a kinek lelki szeme szebb álmaiban
ezen isteni vidék malasztiban részesült, ki nem alvó,
halhatatlan honvágygyal sovárog oda vissza.
Mi e tündérvilágot mindattól különbözteti, mit
emberi fogalmunk nagyszerüt és sajátost fel bír
gondolni: az a víz és tüz gazdagsága. E szép égi
vándorban a víz más természetü ; az örök tiszta
ég, a finomabb lég, fellegek helyett, a föld pá
rolgásait óriási szappan-buborékokhoz hasonló
 46

labdákba gyüjté, mellyek a bámuló szem előtt

szárazon és vizen, ezer szinben felhólyagozva,
mint léghalmok emelkednek égnek; néha tiz–husz
egygyé válik a magasban, s azután mintha valami
más napba olvadnának, eltünnek szem elől. A
tűz sok növényekben kipótolá e büvös csillag
ban a vizet, s a tüz lön a lángnedv, melly a
növényi élet egyik osztályában szivárgott, s oko
zá, hogy e tüzvirágok világítottak s szikráztak
– s néha lángléhtől övedzve égni látszottak. Mi
ként a mi legalárendeltebb nemü csillagunkban
csak viz és nedv képezi a folyókat s tengereket:
ugy itt pompás viztömegek mellett tűztenge
reket s folyókat lehetett látni: de a mellyeknek
a földöntetek s képezetek minősége nem enge
dett szakadatlan békes utat. – Mint az ember,
kit sorsa az élet gerinczes utain kerget át, ör
vényekkel s mélyekkel küzd: ugy itt is a fo
lyók menetét annyi ellenek akaszták és törték
meg, mikép az, egész hosszában küzdés és csata
volt. Ám!– de ki irja le ama vizfátyolt, melly
amott egy óriási szirtöböl párkányáról foly alá,
mint mérhetlen szélességü üveglap, s mellyen át
ezer tündéri üregek dús növénypompája tükrözik
át? Néha, mikor e barlangoknak másik oldalán
is tág nyilásuk volt, a kép felülmulta, mit képze
let álmodhat; mert e vizfátylakon át az üreg
 47

tulsó nyilásán beható világitás mindent tündirics

szinben fürösztött. – Fájdalom, barlangoknak
neveztük ezen istenlakokat, e természetes szen
télyeit egy szebb világnak; mert a szegény földi
nyelv nem tud szót találni méltó megnevezésök
re. Minő felséges ama robajjal lecsörtető zuha
tag, melly itt hegyről hegyre, természetes gyö
zedelmi ivről óriási hidakra s innen mély örvé
nyekbe rohan le, s itt-ott mérhetlen tavakká szü
rödve, lapján mint tükörben égnek szebb napok
és csillagok!
De képzeljünk egy tüzzuhatagot kristálytisz
tán és füst nélkül, lerohanva ezer ölnyi termé
szeles lépcsőzeteken, felcsapva az ormok- s éke
zetekről, elterjedve s ujra lecsattogva mérhetlen
örvényekbe, oromról oromra, ércznemü szik
lákon, magas természetes hidakon s boltozato
kon – tovább, mindig tovább – mérhetlen mély
ségbe, itt és ott, száz oldalon, ezer alakban,
öbölböl öbölbe, s megkerülve az át- meg átfurt
tekét, melly ezerszer nagyobb a földnél – s
örökös körmenetben, mint a vér az erekben, életet
adva, életet hordva lángszárnyakon mindenhova.
Nagy az ur keze munkáiban! s mi mindaz,
mit a költö képzete teremt, ahhoz, mi az isten
számtalan világaiban soha nem álmodott valóban
létezik! – Volna-e ember elég hiu, elég gyáva!
 48

gondolni, hogy mindaz, mit legmerészebb kép

zete teremtett szebb álmaiban, az szebben, na
gyobbszerüen és dicsőbben meg nem volna való
ságban? – Hol? – ki tudja! – –
E bájos világban nem ismerték a mi érczein
ket: a tolvajkulcsu aranyat, a sápadt ezüstöt s a
rőt rezet; nem volt vas, ólom ; mert hiszen a mi
e sárlabdán az ércz, az volt ott a szirtek tömege,
s a mi ott nemesebb készitményekre nyujtott
anyagot, az tömörben, fényben s tartósságban
gyémántjainkat haladta meg, szinben pedig ki
számithatlan változásokban tünt fel.

VI.

Mennyire csekély tehetségünk engedé, bá

gyadt tollrajzát adtuk a csudák egy részének,
mellyek A il a szemei előtt fejledeztek. Földnek
neveztük e csillag tömegét, szikláknak ama dicső
érczönteleket: mert a szegény földi nyelv e
csillag nemes tömegét nem birja másnak nevez
ni, – s azon nagyszerü pompás önteteknek,
mellyek ott tömörebb anyagot képviseltek, nem
tud egyéb nevet adni, mint ha azokat szikláknak
nevezi.
0h! minö csudás, változatos itt a növényi
élet ! a mohák milliom nemei, az itt legszebb
növénynyé vált penész, büvösen szép virágival:
 49

cleven szőnyegek, ezüst csillagokkal, s ama

füzérek, mellyek mint szüzöv keritik e tündér
földönteteket: e szikrázó, fénytadó s lángpárá
zatokat lehelő virágok, mellyekben tűz a víz,
s láng az életnedü. De nem kevésbbé különös, s
egészen sajátszerü az állati élet is. Könyveket
kellene irnunk, ha ezeket akarnók rendre emlé
kezetünkbe vésni; de egy futó átalános rajzát ad
juk mégis, s aztán a legcsudásabbak néhányait
kiemeljük.
Ha igaz, hogy ember isten képét viseli: ugy
természetes, mikép nemesb csillagok és napok
felsőbb fokozatu lakói még inkább közelitnek
ezen isteni alakhoz: s igy nem mondunk hihet
lent, sem csudást, ha állitjuk, mikép e távol vi
lágnak lakói emberi alakokkal birtak, bár részle
tekben attól sokkép eltértek. E világnak, mely
lyet lakói Eho i m n ak neveztek, egyetlen ösz
tönszerü nyelve volt, melly ott e felfokozott
magasb rendü lényekkel született. E világnak la
kói jóval meghaladták legkisebb példányaikban
az emberi magasságot. Hét láb volt a szokott
nagyság, hölgyeké hat. Testök tömöttebb anyag
ból készült: finomabb, kiválólag nemesebb volt,
még legselejtesebb példányaiban is, mint a miénk,
s több ruganyossággal, a szenvedély s magasz
tosság élénkebb kinyomásával birt. – De mi
Jósika munk. Uj foly. V. 4
 50

E h o i m embereit sajátosan megkülönböztetétő

lünk – az, szárnyaik voltak. A válltól kezdve
hátközép tájig nöttek ezek ki, – s nincs toll,
melly a pompás szinvegyületet s azon örökös
változékonyságot visszaadhatná, melly e cherub
szárnyakat diszesité. Bársony, arany, gyémánt
mind üres hangok s elnémulnak itt. Talán ha ra
gyogó napsugarakkal hasonlítjuk össze azokat,
mellyek a legdicsöbb szinekben égnek, némileg
megközelitettük az eszmét.
Tollak, de más, finomabb s mégis tömörebb,
tartósb alakuak, mint e földön, képezék e szár
nyakat. – A férfiaknál, a szép, tömött, sötét
fürtökön felül, természetes festöi s lengő tollko
roma emelkedett, melly ezen szobrászi alakok
nak valami dicsö kinézést adott.
Minden öltönyük térdig érő tunica volt, a
nöké bokáig érő. Gyönyörü, festőileg vállt és de
rekat keritö öv szoritá azokat a karcsu termetek
hez: mig lábaikat sandálok födték, mellyek a
por és sártalan tájakon megfeleltek a szükség
nek.
Minö felsöbb természetü, minö bájos volt e
világ királya, az ember: olly csudás volt az ál
lati világ alábbrendelt végtelen sorozata. Örök
gyürüben, a föld görén kezdve sziklákon, vize
ken át – a növényi világba észrevétlen átala
 *

51

kulva, s ujra milliom módosítások s ezer válto

zatokon át- meg átolvadva az állati életbe, s
végre fölnemesedve az emberig, attól pedig más
irányban, uj változatok s lefokozások körmene
tén vissza a földtömeg sivár alkatára.
Ki gyözné e szelid állatokat leirni, mellyek
a régi griffekre s szárnyas sárkányokra emlé
keztetnek; mellyek alakban, szinben, erőben
fönségesebbek a délczeg ménnél, a pompás
arszlánynál, a szelid lámánál, – s mellyeket
emberi felsöség szintugy szolgálatra kénytetett,
mint mi a háziállatokat!
Csak néhány sajátos állati alkat leirását ad
juk, hogy fogalmat ébresszünk a természet csu
dás játékáról, melly itt szabad kényét sokkal
hatalmasabban űzi, mint e sárlabdán.
Egy szárnyas volt az első, mi A i l á nak fel
tünt: nagyobb a lónál, s tollai fényesebbek a
paradicsom-madárénál; szárnyai olly csudásan
függtek oldalain, mikép ott emberek szintazon
hasznukat vehették, mint mi itt a lovaknak.– Lehet
len a pompás teremtés szelidségét s ragaszkodását
az emberhez, leirni. Mikép nálunk az eb a hűség
példaképe, ugy ott a Hero – mert ez az állat
neve – szolgált közmondásul a hűségre. –
Alakja hasonlit a saséhoz, csakhogy nyaka ma
gasabb, s fejét ékes tollkorona diszesiti, -e
4*
 52

fölött szineiben változatos, annyira, mikép né

hány hó-fényes-fehér példányt kivéve, mellyek
szerfelett ritkák, s igen nagy áruak, alig lehet
két egészen hasonló szinü H e r o t találni. Hám
és nyereg alá használják öket. Azon légi kocsik,
mellyeket itt széles léglabdák tartanak, a legké
nyelmesebb mozditó eszközük: mert e léglabdák
érczből készültek, s a kerekeket pótolják ki;
ezenkivül egyszerü gép emeli föl őket s tartja a
kivánt magasságban, mig négy e Hero k közöl
egyenként fogva, kiterjesztett tündöklő szár
nyaival ragadja oda. Lovaglásra a fiatalság egy
más állatot is használ, mellynek eleje némileg
hasonlit lovainkhoz, csakhogy finomabb, tisztább
alkatu, hátulsó része azonban szöcskealaku,
aránylag is nagyobbakat ugrik, s mint a gondolat
röpiti a bátor lovagokat a széditő örvényeken
át: neve It ta, s bár hihetlennek látszik, egész
ben szebb a lónál.
A harmadik állat csudásabb ezeknél, s az
összesített kis erők hatását s erélyét képviseli
Gondolj egy kis féldiónyi paizsos állatkát, minők
alakzata földünkön is ismeretes. – Egy szép
tágas rónán valami sötét pontokat látsz elter
jedve s szétoszolva, mint hangyákat, vagy szár
nyatlan sáskákat. – Közeledsz: a kis állatkák
egy része fekete, mint szén; vannak fehérek,
 53

s mellyek mint gyémánt csillognak; mások át

látszók, mint üveg, mig végre ollyanokat is ve
hetsz észre, mellyeket elefánt-csontból metszet
teknek hinnél. – Békésen legelnek; nem sej
tesz semmit. Egyszerre éles sivító fütyölés rö
vid, hasitó csengését hallod, – azután másod
perczröl másod-perczre növekedö sivítást; a hang
torkodon reked s a rémület iszonyai, mint a boa
nézése, legyökereztetik lábaidat.
A sivítás sipolássá, ez harsány sikoltássá, ez
dörgéssé, s végre, minden idegeidet eljegesztő
orditássá növekszik.
Gyorsan mint villám, s mielőtt észre térsz, mielőtt
menekülhetnél, látod a kis állatkákat összébb s ösz
szébb gyürűzni. A tágas rónán elterjedt pontok
most sötét karajt képeznek, mellynek háta föl
dagad, hajlik, hullámzik, átalakul, tagokká nyu
lik, s egyszerre rémitö szörny, nagyobb az ele
fántnál, dühösebb a hienánál, áll előtted. Alakja
leginkább a nö-arszlányét közeliti meg, csakhogy
nyakán éles rovátkos taraj emelkedik, s farka
mint eleven kigyó korbácsol maga körül. – A
csudás, fönséges, de rémitő állat, igy egygyé
alakulva, büszke tagjait nyujtja, dereka megfe
szül, szemei szikrát szórnak s torka feltátong.
Azután, mintha ujraszületende, tág körben át
szaladja a tért; nincs menekülés: szeme, mint a
 54

hiuzé, megpillantott, lába utolér, ha mértföldre

vagy előre. Légy gyémántból vagy érczböl, foga
összeöröl, mint a lisztet; s nyomod nem marad.
A dühös állat, kielégitvén éhségét s dühét,
valami belső világtól átgyulva, fénylik mint ércz
– Leheveredik, földhez lapul, teste szétterjed,
mint valami hig tömeg; a dombor, mellyet képez,
mind kisebb és kisebb lesz, mig ujra csak a kis
diónyi bogárkák szállongnak a gyep bársonyán,
s minden néma, mintha tündérzet volt volna az
egész, s a képzet szeszélye játszta volna ki ér
zékeidet.
A lakók ezen állatot T á r á n ak nevezik; s
egyetlen védelmi szer van ellene: mielőtt össze
futhatna, legalább harminczat befogni alkatré
szeiböl ; de a mi lehetlenséggel határos, – bár
vannak, kik gyakorlottak ebben; sőt a Tára
szembogarait tudják kikeresni, mi aztán a ször
nyet az ember hatalmába adja, ki azt csak tüzzel
pusztithatja el.
De Aila rettenetesebbnek tartá a Bá alt:
egy más veszedelmes, s a Táránál nem ke
vésbbé csudás teremtményét a kimerithetlen ter
mészetnek.
A sima gyepen jársz; minden egy szinben
úszik: nem látsz fűszálat, virágot, melly a gyep
egyik részét a másiktól megkülönböztetné. Egy
 55

szerre egy pázsitlap elválik a többitől, szélei

felkanyarodnak, s mig a gyors átalakulást szem
mel kisérhetnéd, fönséges, a földi szivárvány vál
tozatosságában, de leirhatlanul szebb és több
szinben ragyogó óriási labdát látsz a légbe fel
emelkedni. Néha olly magasra száll ez, mikép
egy pontocskának hiszed. Most a pompás tüne
mény valami szikla-bálvány fölött függve marad
a légben; azután a villám rohamával zuhan a
szirtre alá: azt hinnéd, hogy léggé oszlik, mint
a szappan-buborék, vagy ezer darabra szakad.
Tévedsz! – mély sikoltás hangzik; a roppant
labda, ivet képezve, egy más sziklaoromra zu
han le, s igy látod szirtről szirtre esni, mint ru
ganyos léggömböt fellöketni s esni ujra. – Jaj
neked, ha a gyep szőnyegén álltál, melly igy
labdává alakult: mert a Bá a l volt az, a rémitö
B á a l, melly martalékát fogta meg, s dühös esé
sében szikláról sziklára, összemorzsolta azt.
Ha e szörny éhét kielégitette: folyamok há
tán látod gördülni és úszni, mig kiemelkedik
ujra, magasra felszáll, s pompás kanyarulatokban
örvényel a földre alá, hol néhány percz mulva
nyomát sem látod. Elterült ujra; sima pázsitteret
képez. Kit megragadott, az veszve van! s e dü
hös állat ellen egyetlen védelem, ha az valami
dzsidával a földhöz szegeztetik.
 56

A T ár a legnagyobb ellensége a Bá al n a k.
Ha a véletlen szőnyegére vezeti, az első másod
perczben megérzi a veszélyt, összefut, de nem
alakul át, s a Bá al szikláról sziklára hull vele.
Haszontalan! – a Tár a gyémánt tömör bogarai
át- meg átfurják, mig leirhatlan siráshoz hasonló
süvöltéssel lezuhan és szétterjed: s a Tá ra, e
pillanatot használva, átalakul s izre porrá tépi. –
Az emberek e tündér-világban a müvészet
minden nemeiben ezer fokkal fölebb állnak a
föld lakóinál.
A merre utad vezet, hol a természet nem
tette, ott az emberi kéz kötötte hídakkal össze
ezen örvényeket és barlangokat. Mindenhol a
legszebb utak vonultak, s azokon a szél gyorsa
ságával látod a legcsudásabb gépeket haladni.
A göz, víz, lég, tüz e népnek szolgálatában
van. Vannak utjaik, hol minden mozditó erő
szükségtelen, mert a terem-alaku szekér saját
terhétöl vitetik. Egy magas fokról leereszkedve,
saját ereje viszi fel egy másikra, s a magasodá
sok mindig kisebbedvén, fel- és lehalad, s czélnál
van, a nélkül, hogy más eröre lenne szüksége.
Tengerek is vannak itt, mellyek völgyeket
töltenek be, s csudás mérhetlen csatornákba
oszolva, néha roppant viztükrökké terjednek.
Tengereken látsz hajókat, mellyek felületén úsz
 57

nak, mig mások magában a viz tömegében bu

várként haladnak.
Nincs felleg itt, nincsenek viharok: minden
uszás biztosabb, s a gyönyörü csillag azzal bizo
nyitja felsőbb fokozatát a világnak rendszerében,
mivel számtalan bajok hiányoznak ott, mellyek
ezen alárendelt tekének árnyoldalait képezik.
VII.

Ez volt ama tündérvilág, hol Aila élt, hová

vágyai vitték; hol inkább honos lön, mint talán
ama beteges földtekén, melly óriási léptekkel kö
zeledett feloszlásásához.
Egy napon A i la angyali arcza szelid rózsák
pirjában égett, szemei a látcsőre tapadtak, s ugy
tetszett, mintha szivébe, hol egy szemerje sem
volt a salaknak, uj istenség költöznék be. – Oh!
ti, kik öt érzékkel birtok csak, a görhöz
bilincselve is szeretni tudtok; ti, kiknek lelke ma
gasb röptekben gyönyörködik, földnek fiai! árva
emberek! alig sejtitek, mi a szerelem érzete a
lélekben, melly elválva az anyag kötelékeitől,
nem ismerve multat és jövőt, a szerelem örök
pillanatát éli! – Igen, A il a szeretett. – Az is
ten mindenségében annyi a csuda, annyi a meg
fejthetlen, mikép a lélek, isten erejének e ki
áradása s teremtése a legszebb istenszeretet
 58

órájának, mérhetlen pályákon bir haladni, –

betéved a csudák határiba, s szentebb élveinek
tárgyat tul s magasan minden földi fölött keres!
S van-e csuda a mindenható elött ? s mond
juk ki ujra : képes-e ember valamit gondolni, va
lamit képzelni, mi isten millió s miliárd világá
ban szebben és dicsöbben ne léteznék, mint a
legmerészebb képzelőtehetség-alkotta tündér-ál
mak?!
Nem ellenmondás-e a mindenség eszméjével,
nem emberien gyáva hiuság, s hiánya minden
mélységnek a földi elmében, azt hinni, hogy em
ber képes valamit kigondolni, mi nincsen?
Ne bámuljuk A i lát, ha lelke világos látá
sában s tág tudásában szüknek érzé a föld hatá
rait; ha végre e tisztán-látás segedelmével csil
lagászati eszközei annyira felfokozottakká lönek,
hogy ama csuda világokban egyes tárgyakat tu
dott észrevenni! – Ne bámuljuk, hogy az is
tenalkotta lélek, rokonszenvének tul a földön és
életen, a világok pályái közt keres és talál tárgyat.
A i l a beteg csillag lakója volt: a föld felosz
lásához sietett; bámulhatunk-e, ha szive, mielött
azt e földön valami bensőbben érinthetné, vélet
lenül messzi túl a földön talált egy lényt, kihez
szerelme szent áhitatban s az örök vágy ohajával
vonzatott?
 59

A il a a dicső csillagnak bársony-moh-födött

domborán fönséges alakot pillantott meg. Á dur
volt ez, egy roppant ország királyának, vagy mi
ként ott nevezték, atyjának fia.
Ott állt szédítő magasságu természetes dia
dalív előtt, mellynek tetejéből fénylő vízzuhatag
robogott le. Atyja kertje volt ez; a természetes
diadalív egyik talapzatát virágok ernyözték: fü
zérek hosszu lombszalagokban függöttek alá, vagy
csudásan összefonódtak. Ott állt a szép Á dur
fiatalsága teljében: mert alig ért még száz évet,
s ott az emberek ötszáz évnél tovább éltek. Fe
jén leirhatlan szinü habokban lengett a természe
tes tollkorona, szárnyai hátához lapultak s pom
pás palástot képeztek mögötte, mig a szobrászi
tagokat egyszerü könnyü tunica födte, csillámló
kövekkel szegélyezve.
Á dur volt az első lakó, ki e tündéres csil
lagban A i l á n ak szemeibe tünt.
Nem látott soha szebbet nálánál. Fogalma
alig volt vonásokról, mellyekben a jóság, a lelki
nemesség annyi erővel, annyi jellemmel páro
sulna.
Aila szive hallhatólag dobogott. Társnői,
kik a királyi fénynyel butorozott szobában egy
kereveten ültek, felkeltek most és hozzá köze
ledtek.
 A szoba, mellyben A il a ezen éjféli órában ült,
maga olly sajátszerü volt, mikép a szelid kép ki
egészitésére, melly itt szemeinkbe tünik, lehet
len azt le nem irnunk.
Tág kerek boltozat volt ez: felül, mint kup
pal, ruganyos, halvány-vörös üveggel födve,
mellyen át az ég csendes világa mint rózsa-léh
derengett át.
Falain üveg-szövet borult, csudás redökbe
fektetve, mig gyémántokhoz hasonló zománcz
öntetü boglárok tartották a szép redöfekteket
össze, mellyekböl arany csillámu üveg-kötelek
tömött bojtokkal csüggöltek le.
A kényelmes butorokat szőr-bársony födte,
halvány czitrom-sárga solly gyapjas, olly fényes,
mint a legszebb selyem.
Csiga-héjból, kagylóból, csont-, üveg- és
zománczból bámulatosan összealakitott anyagból
készültek az állványok s a legszebb márvány
szobrokat tartó falpolczok, mellyek itt-ott a csil
lámló halvány viola-szin üvegredőzetekből ki
álltak.
A tágas hézagot kristály-tiszta roppant üveg
oszlopok emelték, mellyeknek hézagai kivilágit
tatva, derüjöket oszták a szobával: s mint ér
czesen fényellő sudarak emelkedtek aranyszinü
főtéikkel a magasba. Látjuk, mikép a delejes ek
 61

nek ellenszenves ércz és selyem ki

volt a k e g é sz e n kerülve.
A hölgyek Aila mellett álltak meg; érez
ték, hogy barátnéjuk el van ragadtatva, hogy
valami mélyen hatott kedélyére, – ezt a tisztán
látás s lélekösszeköttetés sugallá nekik.
De messzi, a föld határin túl emelkedvén Aila
gondolatai, s lelke látásaiban kiképezettebb le
vén másokénál, nem tudták voltakép, mi az, a
mi öt megragadta.
„Mit látsz, Aila?" kérdé a szüzek egyike.
„Hagyjatok magamra! – felelt a hölgy –
majd ha elrendeztem, a mit látok: oda vezetem
lelkeiteket." Ail a szemei folytonosan a látcsö
höz tapadtak, s a hölgyek egymás karjaiba fo
nódva kiléptek a tág külsö folyosóra, honnan
szelid bájos kilátás nyílt a lakot övedző végtelen
ültetvényekre, mellyek felett most a csillagok
örködtek.
A il a néhány percz mulva elemelte szemeit
a látcsöröl; azután mély fohászszal szólt: „Ki
vagy te, dicsö alak? S mi az, mi itt keblemben
életre gyúlt? Igen, ez szerelem! értem ezen ér
zést, mellynek csudás erejét olly sokszor kisér
tem társnéim gondolatiban. – Szerencsétlen Aila!
világok hevernek közted és közte! Ő nem ismer,
nem sejti, hogy élek, – nem gyanitja, hogy
 62

milliom mértföldek ásitnak közte s a szív közt,

melly az övé örökre!"
„Figyelemmel kisértem őt! – Szive tiszta, –
de lelke nagyravágyó! ő dicsőbb, fönségesebb
lény, mint a mi földünk lakói; de lelke nem sza
bad még, – le van ö az idö s a térbe kötve. –
Oh ! ha mellette állhatnék! ha útaiban vezethet
ném!"
+
+ +

E nap óta Aila gondolkozó lett: arcza nem

volt többé olly vidám, olly nyugodt, mint egykor;
de midön az éjféli óra közelgett, ha az ég tiszta
volt, órákig látták őt barátnöi a látcső előtt álla
ni. S illyenkor valami mennyei elragadtatás tük
rözé magát vissza e szép vonásokon.
Egy éjen egyedül volt; s miután hosszasan
tekintett látcsövén át, a padló szönyegére eresz
kedett.

Ott látjuk öt térdein; ugy tetszik, mintha

ezüst köd, mint tiszta léh, övedzné tagjait, s
mintha a szüz fejecske szőke fürtei fölött a szent
ség fény-gyürűje lebegne.
Gyönyörü kezeit fogta össze és szólt:
„Úr a magasban! Te, kinek látásától elhal a
szem, s kinek dicsősége sugári lehatnak teremt
ményedig: engedd erőd egy parányát lehatni re
ám; engedd a remény egy sugarát, melly enyhet
 63

hozzon szivembe! – Szerelem öt! én uram, én

istenem! – Lelkem kiséri lépteit; mindenhol
vele vagyok! gondolatit olvasom, nemes szivébe
látok. – Oh, irgalom ura! engedd, hogy ama
dicső teremtményed szerelmem sejtelmével bir
jon!" -

Azon állapot, mellyben Aila volt, megfejti

e kérés merészségét. – A mérhetlen hézagon
át, a bilincseitől szabad lélek távol csillagba
tevé őt gondolatiban át; ott látta õ Á durt na
ponként; mert a pompás ivek- és boltozatokon
áthatott a lélek tisztánlátása, s ő Á durt min
denhova kisérhette.
Látta őt a népgyülésekben, magas helyről
törvényt tartani; látta szülői körében, kiknek ke
gyencze volt; borzadva látta öt menekülni a dü
hös T á r á t ó l , megfoghatlan ügyességgel el
fogdosván annak apró szembogarait, s a félig
alakult szörnyet valami irtózatos hatásu tűfegy
ver segedelmével legyőzni. – Látta öt reggeli
órákban valami diadal-ív tetején láng-zuhatag
elött, kristály-tiszta jegedések szédítő boltozati
alatt; kisérte imáját, s mint őrangyala, mindenhol
mellette volt. – Szellem-ajkaival érinté Á dur
márvány-homlokát, s ha komolynak látta, ugy tet
szett, mintha kezeivel simítaná el a redöket hom
lokáról.
 64

Lelke annyira egygyé vált látásával, olly szo

ros viszonyba lépett tisztán-látása elöszeretete e
tárgyával, mikép halkkal közte és Ádur közt a
hézag eltünt, – nem vala távcsöre szüksége:
irány volt már adva a szeretö léleknek, s mihelyt
Á durt látni ohajtotta, lelke feltalálta őt.
38- 3* 33

Ail a bús volt, mert Ádur szellemi közel

létét nem sejtette, s ollykor, midön szive tuláradt
édes vágyakban, s tulözönlött a tiszta lelkek hig
gadt szerelmében, nem látta a gyönyörü vonáso
kat felvidulni, – nem olvasta Á d ur lelkében a
feleletet édes szavaira a szerelemnek.
Egyetlen módja volt, ugy szólván, életet ad
mi szerelmének, azt lekötni valamihez, s szelle
mének szányakat és tagokat teremteni.
Azon naptól óta, mikor egész hatalommal
kezdé érezni, hogy Á dur, az isten dicső te
remtménye, a természet körfokozatán magasban
helyzett lény, szerelmét birja, s megérdemli:
azon naptól óta, magányos óráiban, nemét a nap
lónak kezdé irni.
Levelek voltak ezek, mellyekben Á durhoz
szólt: viszhangja lelkének, szavai egy átszelle
mült, magasb fokozatra kiérlelt s félig mennyben
létezö seraphnak. És versek, mint sziv-virágok
kifakadva, felnövekedve a szerelem illatárjában
s szivét összekötve az Á dur év al.
Társnöi látták e leveleket lelki szemeikkel:
mert e delejes állapotban ablak van a sziven, s
az emberi lélek átsugárzik földlemezén ; de ol
vasták azt is A il a szivében, hogy ö e tárgyról
örömest hallgat, s azért nem emlitették azt soha.
Aila, ki szintugy olvasta barátnéi s jó emberei
gondolatit, hálásan vette e kiméletet. –
Egy napon a kedves hölgy a következő soro
kat irta remek mívü emlékkönyvébe:
„Lelked bús, oh Á dur! szived nem ismeri a
szerelmet; de érzi vagy inkább sejti, hogy va
lami nagy boldogság hijával van. – Te jó vagy
és nemes! szived a részvét, a szánalom szép
erényeit ismeri. Lelked nem lát tisztán, mint az
enyim, mégis jó vagy, vétkes emberek köze
pette! – Oh, Á d ur! nem sejted-e, minő kö
zel vagyok hozzád: mikép érintik ajkaim szép
homlokodat, miként tükrözi magát lelkem sze
meid egébe? – karom körülölel, szivem szíve
den ver; nem hallod-e dobogását? – ott ülsz
gyönyörü világod egy fönséges pontján: ah, mi
nö dicső vagy, minő nemes, fönséges egész
tartásod! – Minő öszhangban van az a nagyszerü
természettel, melly téged körülölel! – Mi bánt,
Á d ur? szivem lelke, istene szép álmaimnak,
Jósika munk. Uj foly. V. 5
 66

miért e bú? Szivedbe kell szállnom, redöit kell

gyöngéd ujjakkal szétfejtenem, mint a rózsa le
veleit. – Ah, te egy kedves halottat siratsz! –
atyád halt meg – s amott – fönséges látvány
varázsolja el szemeimet. -

Tűzzuhatag robog a sziklákról le, lángjai

szirtről szirtre esve felcsapnak, s azután tüzcsil
lagok záporává válva, látom, mikép ereszkednek
csuda-alkatu világod örvényeibe, mikép világit
ják fel azokat pillanatokra, azután elhalnak mé
lyeibe. Ott jobbra tág üreg nyilik, természetes
kapuja atyád lakásának; párkányaira virágfüzé
rek tapadnak ezer szinben függö kelyhekkel,
mellyek közöl néhánynak üveg-csengése van; s
mikor egymást érintik a szellő csendes fuvalmi
ban, ugy tetszik, mintha égi zene szürődnék a
légen át. Ah, minő fölséges e pompás diadalív ;
e lakás – alkotva isten kezétől; e boltozatok,
a növény bársonyával borítva; e tiszta, esőtlen,
mindig hüs-meleg tavaszi lég, mellynek nincs
épületekre szüksége, mert itt a természet maga
dicsően és fönségesen épitett az ember számára!
Oh, Ádur! melletted állok, cherub-szár
nyaid födnek; hallom szavaidat, szived verését
számitom. Légy erős kedves – kedves! Légy
erös, mert reád nehéz tiszt vár: országkormány
dicső atya után, kit országa tisztelt és szeretett.
 67

Ott ama fönségesen hajló uton, szemközt

a tüz-zuhataggal, jobbra a széditő palotától,
amott a bérczen vagy sziklaönteten – mert ki
találna nevet e sajátos, fönséges képezetek
re?! – hah! ott jönek az ország vénei. Mi
nő szép, magasztos alakok! utánuk az erötel
jes fiatalság. Amott minden ormon, minden fo
kon, a lomb-ernyök, a természetes sátrak alatt,
a viz-zuhatag közelében, s mélyen s mindig mé
lyebben az öblözetek s örvények tévegeiben,
embereket látok fönséges csoportozatokban. A
mérhetlen tér, melly szemközt a zuhataggal te
rül eleven bársonyával s virágszigeteivel, tágas
táborhoz hasonlit. Most ama dicső teremtmények
a szirtnek széles ormához értek, szárnyaik te
rülnek, s mint cherub-sereget látom öket leör
vényelni a magasból.
Te, oh Á dur! nem állsz egyedül: növé
reid, szelid anyád állnak körüled; fejeiket nem
diszesíti a természetes korona, mint a tiedet!
de gyönyörü selyem-hullámok haboznak vállai
kon, s hinném : liliom s rózsák leveleibe öl
töztek, vagy a paradicsommadár s a kis kolibri
aranyló tollait vették tagjaikra. Minő szépek ök;
minő gyönyörü anyádnak magas szobrászi alakja!
Most a nép vénei s a fiatalság virága, le
ereszkedtek az ég magasaiból a rónára s hozzád
5 +
J
 68

közelednek. Egy virág-alaku, ismeretlen ércz

ből készült kormányjelt visznek bársony-vánko
son." -

+?
+ 34

„Üdvözöllek, Á dur, – te a király vagy!

– oh, de inkább szeretlek én hüs ernyök alatt
látni, tükrözve a viz kristályaiban, vagy szép, lé
gien merész üvegboltjai alatt atyád lakjainak!–
Jer! oda kisérlek, szivem embere! – Veled va
gyok mindenhol, minden órában! – Oh, ha szi
ved sejtené közellétemet! ha látnám szép voná
saidat az ismeretlen boldogság üdvében felra
gyogni!
Oh, Ád ur! olly közel van lelkem hozzád :
annyira átszöltem azt valódon! – ime, egy va
gyok veled – te vagyok!" –
+
+

Aila kiejtette a tollat kezéböl s felkiáltott:

„Istenem, mi ez? – Á dur! szived átrez
zen, lelked be ismeretlen vil á g ár a d.
Igen, te a világ szellem delejes ere
jét fogadtad be s z i v e d be, te tisztán
l á t sz ! Lelked lerázta a tér s az idö bilincseit;
arczodon átsugárzani látom a menny üdvének
dicsőségét! – Á dur, Á d ur! lelked vonatik,
érzem jöttödet a hézagok hézagain át! Minden
csudái isten míveinek feléd tolongnak. Nem tudja
 69

lelked felfogni az irtózatosan fönséges képet.

Nem tudja, hová térjen be, hol mulasson, hová
röpüljön merész röptében."
„Igy valék én is; igy bolyongott szabad lel
kem a mindenség világ-pályái közt, mig feltalált
tégedet!"
„Oh jer, jer felém! Ail á d hű szive repes
utánad! – Á dur – istenem! uram! birám!
szerelmesem ! – Lelkem kitárul előtted, vágy
és ohaj szakadoznak át szivemen ! Jer! itt vagyok
– e beteg földön. Nem érzed-e feloszlásának
ámbra-lehelletét? nem von-e lelked ide az ér
tök h öz, kik félig az égben vannak már?"
„Most – hah! – igen – lelked röptében a
napot érte el! Erre, erre! – ide, ide! hagyd
Mercurt el! Erre, nézd eme sápadt csillagzatot
zöldes sugárival. Akaratom, lelkem, gyüljön
erélyed lángpontba! oszolj meg vele! válj egy
gyé lelkem Á durral; ide, ide, ide!"
„Jö! hah – lelke itt; most reám pillant; mi
történik velem? minő ismeretlen kéj ragad meg?
hol vagyok!?"
+
+ +

A i l a fölébredt elragadtatásából, – s ki irja

le örömét és boldogságát?!
Ott látta magát Á dur mellett: nem gondo
latiban, hanem valóságban. Ott mellette a dicső
 70

ponton, mérhetlen kilátással, ormok-, öblök-,

diadalívek-, tüz- és viz-, tavak-, folyók- és zu
hatagokkal szemközt, ülve mohos kövén.–Á dur
szeme elhalt a kedves, angyalian tiszta szűznek
tekintetében – s mellettök Gabriel állt – a di
csö cherub, fehér liliommal kezében, és szeliden
szólt:
„Ai la! az ur a magasban olvasta tiszta szi
ved ohajtásit: s ime itt vagy Ádur közelében, ki
vel te ismertetéd meg a szerelmet, s ki reád ér
demes!"
„Egy királyi szűz, szomszéd országból, ki vo
násaiban hozzád hasonlított, kit Ádur soha sem
látott, itt e helyen adta ki lelkét; rokonai nin
csenek, ő utolsó sarja volt nemzetségének. Én
isten akaratából a halott testét eltemettem, s lel
két felvezettem mennyekbe, s téged állitottalak
helyébe."
„Ádurt tisztánlátással ajándékozta meg isten:
ö feltalált tégedet; s most, miután öt ide vezet
tem e helyre, hol életre ébredtél, az ég áldását
mondom reátok."
Ezzel a dicső cherub szárnyait terjeszté, s
az egek magasaiba tünt el elölök.
S E R A P H.
 I.

Szeretni! – Oh! e szó mennyet foglal ma

gában, – szeretni! mi kevesen értik ezt! – Ti
csudálkoztok, ha a rózsák lehervadnak a hölgy
üde arczairól, ha a szemek lángja elhal, ha az
idegek tulfeszülnek s minden élet kifogy! – Ah,
ti nem szerettetek! – ti a szenvedély üdvét és
poklát nem ismeritek. – Pedig az isten, mikor
az embert teremtette, mennyei szellemének egy
gyöngyét adá neki örökségül – a szeretetet.
Ember, ki szerettetik és szeretni tud, soha
sem lehet boldogtalan: s mégis minö kevés sze
retet van a földön. Szeretet, ezen ég kisugárzása,
hideg számitásnak adott helyet, s intézvényeink
a szeretet romjaira épültek a helyett, hogy sze
retet alapjára nehézkedjenek.
Nevezzetek egy intézetet, hol a szeretet tisz
tán meg van őrizve, hol romlatlanul él az égi
adomány, hol salak nem körözi azt.
 74

Jóltevő intézeteitek nem egyszer aljas nye

részkedésre vannak számitva, – mindenütt a
haszonlesés, az irigység, a vetély szeretetlen
sége harapózik be. Tanitóitok, tisztviselöitek,
minden hivatalnok, minden üzér, kalmár – ön
zésre épiti sorsát. – Nyiss csődöt egy tanitói
székre, nyiss kilátást egy hivatalra, mutass re
ményt valami nyugdijra, valami eltartásra: s min
denütt az irigység, a vetély gépezetejõ mozgásba.
A leghőbb szerelmi, házassági, baráti viszo
nyokba önzés, haszonlesés vegyül, – s azon
közmondás: A házasság a szerelem sirja,
s a szerelem tö szomszédja a gyü l öl
ségnek – igen is gyakran igazolta magát.
Nem egyszer boldog leghűbb – ugy nevezett –
barátod vagy barátnéd, ha helyedre állhat, ha
szeretödet magához hódithatja, ha veszteden
látja boldogságát felépülni.
Nem mindennapi-e a vészjóslók serege, kik
rémitenek, neked balsorsot jósolnak, jellemedre,
kitartásodra, lelkierődre bilincseket akarnak ver
ni? – s legyezve érzik magukat, diadalt fujnak,
ha jóslataik teljesültek, – s mondhatják: Lám,
megbukott – vesztett – czélt nem ért – jókor
megmondottam ezt!
Tekints magad körül, mi talál több és hirte
lenebb hitelre, mint a rágalom, mint becsület
sértö hirek, mint károsodás; mi mulattal, derit
inkább, mint minden kegyelet lerombolása, gúny
és piszok, – mint sárba-rántása az érdemnek,
s mint piszkos szeretetlen feldulása a legszebb
nek és legszentebbnek? – Igen, nem csalódás
– fájdalmas keserü igazság, hogy az ember több
örömet, több élvet talál a szeretetlenség, a
kárvágy, a hiuság-okozta irigység meddő gyö
nyörében, mint a szeretetben. Tagadja bárki ezt
– az életre útasitjuk; s talán a merész psycholog
– La Roche Pocault – nem csalatkozott, midőn
állitá: Il y a dans le malheur de nos
m el lieurs am is – quelque chose –
qu i n e n o us d e p l a is pas!
Ha aztán ennyi hinár közt, az isten-adta szent
örökség, a mennyei ereklye, az égböl szállt szere
tet, mint tiszta vizü gyöngy tünik fel, ha hitünk
felujul, ha lelkünk istenhez vonatik, s felkiált
hatunk: Igen, igen, ur a magasban! van még
szeretet, van még szerelem, - ki nem apadt
örökséged! oh! ez valami magasztos, mi a lelket
átmelegiti
-3°
+ 3*

Az öreg Tusnádi K – – n lakott. A hely

ségben több birtokosok is valának, s ezek között
a gazdagságáról ismeretes Kéry-család. – Négy
udvarház emelkedett ki az egyszerü falusi lakok
 76

közöl, s ezek közt elsőnek lehete Kéry Ádám

udvarát tekinteni. – Kastélya a falu éjszaki ré
szén állt, s annak középkori épitése, csinosan
rendezett kertje s udvara öszhangzásban volt az
uri laknak belső kényelmeivel. – Tusnádinak
háza ellenben egészen egyszerü és kissé avult
tekintetü alház. Udvarát gyep borította, mikép
azt a természet adta ; gazdasági épületei mind
kézügyben valának, s ha jó gazdára mutattak is,
de egyátalában nem ollyanra, ki a kedvest a
hasznossal párositja. Udvara mögött egyszerü
gazdasági kert terjedett, elég nagy a ház szük
ségei fedezésére – kicsiny, mint mulató hely,
hol ember hüvet és gyönyört keres.
A többi két udvarház ezen utóbbitól nem so
kat különbözött, csakhogy azok cseréppel valának
födve, mig Tusnádinak lakát zsindelylyel szegélye
zett nád boritá. De a többiek lakainak csak közve
tett befolyása van az egyszerü történetbe, mellyet
itt lapjainkra feljegyzünk, s azért ezeket mellőzve,
meg fogunk a két elébb emlitett udvar lakóival
ismerkedni.
Tusnádinak, nejétöl – ki mintegy 40 éves
lehetett, midőn vele megismerkedtünk – két
leánya volt: Virginia és Zóé – s igy a család
négy személyből állt. Tusnádi becsületes ember
nek tartatott; természete kissé heves volt, de
 77

könnyen békülő s könnyen feledö. – Neje ke

vély, külsőségekre sokat tartó nő volt, ki egy
kor igen sok férfiunak tetszett, s kiröl nem sok
évvel ezelött még egy-egy kalandocska forgott
az ajkakon, mellyekről 25 évvel korosabb férje
mitsem tudott; most azonban a nö igen szigoru
elveket kezdett gyanittatni, s nem igen könnyen
bocsátotta meg fiatalabbaknak, mit egykor magá
nak gyakran megbocsátott. E mellett igen hamar
meg tudott neheztelni, s vele nem volt olly köny
nyü élni, mint férjével, annak hevessége da
czára is; mert az öreg úr, ha jól kiteremtettézte
magát, vagy ünnepi haragok alkalmával egy cse
rép-pipáját földhöz is vágta, – ha haragja pil
lanataiban senki ellene nem szólt, s keze ügyé
ben nem volt: a legjobb ember lön széles e vi
lágon.
Gyermekei nagyobbika, Virginia, 19 éves
volt, tökéletesen elkényeztetve, ki mind a két
szülének elöszeretetével birt, s mintegy ünnepi
gyermek volt, kiben mindketten büszkélkedtek.
Zóét, a 12 évest, szerették ugyan, s panasza
nem lehetett; de mindig háttérben maradott. A
leánykák csinosak voltak, bár szépeknek nem
lehetett őket nevezni, – föleg a kis Zóét, göm
bölyű arczával s kissé elhanyaglott, bár mindig
tiszta öltözetében.
 78

Virginia három évig volt Pesten nevelésben,

s ezt sikerültnek mondhatjuk: mert az intézet
tökéletes nemzeti szellemmel birt, s nem vonta
minden nevendékét egy kaptára. Vezetőnéje a
leánykákat sorsukhoz képest nevelte: nem feszi
tette túl elméjöket, nem csigázta fel emlékezö
tehetségöket, és sok, hasznos ugyan, de néha
sorsukban felesleges tudás helyett – főleg egy
szerü polgárok s kevesebb vagyonu nemesek
gyermekei – itt minden szükségest megtanul
tak, s a feleslegesre csak annyi idö engedtetett,
a mennyi a hasznos ismeretek tanulásán sa szük
séges mulatási órákon felül megmaradott.
Virginia jó leányka volt, Zóét kimondhatla
nul szerette, s mindenkép ügyekezett azon, hogy
szülőinek maga iránti elöszereteteért neki kár
pótlást nyujtson. Virginia mindenét megosztotta
Zóéval; ha bántották, vigasztalta, ha háttérben
állt, kettözött szeretettel ügyekezett öt felderi
teni. -

Természetes, mikép a hálás gyermek buzgó

csatlakozást érzett iránta.

II.

Zóé, mikép mondók, igénytelen külsővel birt,

egyszerü gyermek volt, – otthon növekedett,
s szülöinek azon előitélete, hogy benne nagyobb
 79

kifejlésre a képesség s tehetség hiányzik, kevés

kilátást nyujtott neki, valaha a müveltség azon
fokára emelkedni, hová Virginia jutott.
Szülői nem ismerték a kincset, mellyet e re
mek gyermekben birtak, s talán a kedves te
remtés alig birt öntudatával azon értéknek, melly
benne volt. – A szeretet kihalt az emberek kö
zöl – mondjátok; ime, e gyermek csupa sze
retet volt: nem volt egy csöp epe benne, s nem
lehet jobb, s mondjuk ki – mélyebb kedélyt az
övénél képzelni. – Istenem! minő szép szeretni,
minö jóltevő! – s van-e érzet a kebelben, melly
annyi élvre találna, mint a szeretet? van-e egy
indulat, mellyben annyi nemes, annyi fönséges
erénynek magva lenne lerakva, mint a szere
tetben!?
Nem is gondoljuk, hogy boldogabb terem
tés élne a földön, mint a kis Zóé: de nem is
ollyan, kinek kebele olly tárháza lenne a rész
vétnek, a szánakozásnak, a könyörületnek, a ba
rátságnak, mint az övé. Szeretete mindenre ki
áradt körüle.
Reggel, ha szerit tehette, jókor fölkelt, az
tán valami ételmaradványokat szedett elő, s azo
kat az öreg Bojtosnak, a fél-vak és siket házi
ebnek adá, kit már sokszor megmentett kérései
által a föbeveréstől. Azután egész nap munka
 80

közben azon törte fejét: mikép tudna szülőinek

s Virginiának valami örömet csinálni. Mindig ta
lált fel valamit: mert hiszen a szeretet olly ta
lálékony, olly eszélyes, táplálékát kiszerezni, mi
kép sok szeretettel, alig van sors, mellyben szi
vünk szebb élveit nélkülözné. De Zóé nemcsak
örömet tudott csinálni, hanem tudta azt füsze
rezni is..
Ne higyjük, hogy csak a szerelem olly talá
lékony, – a szeretet szintugy az; s Zóé mindent
a maga idejében, mondanók, évszakában – mi–
nő a gyümölcsnek van – tudott adni. A legcse
kélyebb jótettet pár szó, pár köny, vagy egy
kézszoritás követte, mi annak becsét felfokozta.
S ha atyjának vagy anyjának valamit dolgozott,
egy jó hirt hozott, vagy valamiben segített: min
dennek valami olly varázskerete, valami olly ne
mesb jelentősége lön, mikép mindez több lön
mint a mi valóban volt,
S ha szülöi nem vették észre ezen angyali
lény működését, ha nem volt fogalmuk épen ar
ról, mi a kis Zóéban feltünö volt: ne csudálkoz
zunk; épen az tevé a jótevő hatást, mellyet a
gyermek gyakorolt, olly észrevétlenné, a mi
annak becsét nevelte; mert a természetes tapin
tat e kedves teremtésben mindent olly gyöngéd
séggel, olly kevés zajjal s olly kevés hatásra
 81

számitva tön, mikép a jó, a mi tőle jött, köny

nyen elfogadhatóvá, nem mindig a követelt hála s
lekötelezettség eszméjével terheltté lön. Az
ember alig érezte, ki teszi a jót, csak jó lön
érezhetövé s az, a mi történt, – a jóttevö hát
térben maradott.
A család azon nemében a csendnek élt, melly
polgáriasodásunk kinövéseivel egybefér. Nem
érte őket szerencsétlenség, nem történt semmi,
mi őket a mindennapi élet nyüglődéseiböl kiven
né. – S ha egy szomszédjokkal pereltek, ha
egy tilalom-rontót megzálogoltak s gazdaságuk
ban egy kis kár történt: ezt már annyira meg
szokták, mikép ez a házi s az életrendhez tar
tozó részletként tekintetett. -

Étel, ruházat, egy kis költő pénz, egy vá

sári tréfa, farsangon egy-egy lakoma vagy
tánczmulatság, néha egy-egy vendég, – ebből
állt az élet: alig lehet valami egyszerübbet gon
dolni, alig valamit, mi kevesebb megrázkódtatá
sokkal jár, s mi mélyebb kedélyre s szenvedé
lyesb egyéniségre zsibbasztóbb befolyást gyako
rolhatna.
A minő jól találta magát Virginia szaporodó
udvarlói körében s azon diadalok közben, mely
lyekre szülői neki folytonos alkalmat nyujtottak:
annyira merjük állitani, mikép Zóé – ki most a
Jósika munk. Uj foly. V. 6
 82

14-dik évet elérve, bár nem tökéletes szép, de

bájos elragadó teremtés lön – nem találta otthon
magát egészen e légben.
Szive több és más nemü szeretetet igényelt;
eljött az élet azon szaka, hol bár mennyire bol
dogitá öt – szeretni: valami hiányzott bol
dogságára – szerettetni! – Zóé egy lángot
táplált keblében, melly öt átmelegité; de ugy
tetszett neki, mintha e jóltevö megnyugvása a sze
rető léleknek, most minden ürét be nem töltené
szivének. Hiával volt valakinek, kinek megmond
hassa, hogy szive szeretetben tulárad – valakinek,
ki öt érti, ki vele szive szebb örömeiben osz
tozzék. Galambjainak ohajta nyelvet, melly szól
jon, – a szellöknek éneket, melly az övét ki
sérhesse, a csergő pataknak szelid najádot, ki
vel szólhasson arról, mennyit szeret!
34- + +

Kéryék udvarában más szellem uralkodott.

Itt minden fényre s kényelemre volt számitva: a
szép kastély tágas, messze terjedő angol-kert
nek közepében állt, s ablakaiból s nyitott erkélyei
böl elragadó kilátás nyílt messzi kék hegyekre s
folyókra. -- A szobák butorzása, s mindaz, a mi
azokban a finomabb izlést képviselte, mutatá,
mikép Kéry szereti, és tud élni.
A lak ura folytonos hódolatok által elkényez
 83

tetett aristocrata volt, neje grófi születés, s ki

igen sokat tartott eredetére. Két fjok volt: az
egyik, három év óta a franczia követséghez alkal
mazva, Párisban élt, sok adósságot csinált, s
nem kis gondot adott szülőinek, bár, mikép
Tusnádyéknál a kedves Virginia: ugy a Kéry
háznál Rudolf, a párisi követség alkalmazottja,
volt az előszeretet, a családi büszkeség tárgya.
Kik őt közelebbről ismerték, álliták, hogy, köny
nyelmüsége daczára, igen jó szive van, s átalá
ban nem tartozik azok sorába, kik az életben
csak élveket keresnek. Sokat költött, főleg lo
vakra, szállására, cselédeire; de nem kártyázott,
koczkáztatott fogadásokat nem tett, s egy sze
relmi viszonya, egygyel a legszeretetreméltóbb
iró-nök közöl, ki hozzá szenvedélylyel látszott
ragaszkodni, öt sok rosztól eltartóztatá, s főleg
a költségek legnagyobbikától, melly annyi éle
tet s annyi vagyont felemésztett már, – tudniillik
azon költségtöl, melly fizeti azt, minek csak
ajándékozva van becse és érdeke. – Szülőivel
még eddig össze nem zördült, bár a gazdag Kéry
nem egy intő levele zavarta meg párisi életét.
A második fiu Stibor – egy olly hibával birt,
mellyet szülöi meg nem tudtak neki bocsátani:
veres haja volt, s arczát nyáron szeplő boritotta.
Mondják, nagyanyjára ütött, kit fiatal korában
6 33
 84

egynek tartának a legünnepeltebb szépségek kö

zöl, de kinek szintén veres haja volt, s arcza
csak 30 éves korában szabadult meg néhány
szeplöcskétöl, mellyek bámulóit nem igen alkal
matlaníták, söt voltak, kik ezen szeplöcskékben
szépséget láttak,
Stibor, fájdalom, a veres hajat kijeleltebb
minőségben, s a szeplőket nagyobb mennyiség
ben örökölte töle, de nem a bör azon átlátszó
fehérségét, s nem azon angyali vonásokat, mely
lyek nagyanyjának fiatalkori képén most is
ábrándokra hevítették a fiatal látogatókat.
Ő hasonlitott nagyanyjához; de 16 éves ko
rában, midön vele először találkozunk, a szep
löktöl elárasztott vonások legkisebb nyomát sem
mutatták a szépségnek, nem is látszottak azok
kiképzetteknek, bár kik az ifjut csak pár évvel
ezelött látták, álliták: mikép arcza sokat válto
zott, s a hasonlatosság közte s nagyanyja képe
közt naponként feltünőbb. – Szülöi ellenben,
kik öt mindig látták, azt gondolták észrevenni,
hogy az ifju naponkint rútul, és naponkint ke
vesebbet hasonlit az ünnepelt képhez. Bár miként
volt ez, annyi igaz, hogy az ifju Stibor minden
kitöl madárváznak tartatott. –
Nevelöje sem fojthata le némi ellenszenvet
magában. Kénytelen volt ugyan elismerni, hogy
 85

az ifju átható észszel bir, emlékezete csudás;

hogy kedélye a legjobb, s ha igaz, hogy a rőt
ember ritkán jó, de ha jó, igen jó: ő minden
esetre e kivételhez tartozott. – Egyébiránt azon
szégyenitö ellenszenvnek, mellyet külsője ger
jesztett, természetes visszahatása el nem mara
dott. – Ő valami tartózkodást, valami tétovát ér
zett, valahányszor a kastélynak látogatói voltak;
s néhányszor ezek között találkoztak ollyanok,
kik vele inderkedtek s öt röt hajára és szeplőire
emlékeztették, – keserü érzés lepte meg, s mi
kor csak lehetett, kilopta magát a társaságból.
Egykoru pajtásai neki a Barbarossa gúnynevet
adták, s ez annyira ráragadott, hogy később
inkább ismerték őt e néven, mint saját neve
alatt.

III.

Stibor néha nevelőjével meglátogatta a fa

lusi urakat, főleg Tusnádyt, ki Kéryéknek a ne
velőt ajánlotta volt, s ki iránt ez mindig hálát
mutatott.

Zóé, azon természetes tapintatnál fogva,

mellyet olly szeretni teremtett szív, mint az övé,
megfoghatóvá tesz, jókor kitalálta, hogy Stibor
nem a szerencse által kegyelt lények közé tar
tozik; s azon jó indulat, melly a gyermekben
 86

volt, mindig tudott valamit feltalálni, mivel Sti

bornak örömet okozhatott. Tekintete nyájas, vi
dor kifejezéssel nyugodott az ifju vonásain,– mu
tatá, mikép jelenlétének örül; ha többen voltak,
el nem hanyagolta öt, sőt mindig tudott valamit
mondani, valamit tenni, mi arra mutatott, hogy
Stibort megkülönbözteti. Bámulhatunk-e, hogy
az ifjuban a naponkint csinosbuló hölgy iránt
szerelem, söt szenvedély ébredt, s a rokonszenv
erejénél fogva, Zóé lassankint odavonattatva érzé
magát ezen ifjuhoz, kit ö soha sem talált olly
visszataszitónak, mint mások?
Szülői Stibort eddig otthon neveltették; most
el lön határozva, hogy a törvényt Pesten fogja
végezni. Az elindulásra a jövő hét tüzetett ki, s
ugyanakkor indultak szülői is Pestre, kik rövid
ott mulatás után, s miután Stibornak szállásáról
s minden egyébről, mi uj életnemével kapcso
latba jő, a szükséges rendeléseket megtették,
Párisba akartak utazni, néhány hónapot fijoknál
Rudolfnál töltendők, ki öket gyakran felszólitá e
látogatásra, s kitöl az ugy is gazdag szülök sem
mit sem tudtak megtagadni.
Kéry az öreg Tusnádyt szerette, – tanácsával
gazdasági dolgokban gyakran élt, s a K-n la
kók közöl az öreg Tusnády volt az egyedüli, ki
vel a gazdag aristocrata némi szives viszonyban
 87

élt. – Kéryné különös előszeretetet érzett Vir

ginia iránt; s ki a hölgyi hiuság annyi alaku
gyengeségeit ismeri, nem fog az egyszerü okon
csudálkozni, melly ezen előszeretetnek első szik
ráját gyujtá meg.
Egy alkalommal, midőn a Kéry-családnak
néhány pesti vendégei voltak, Virginia is jelen
volt, – mi gyakran történt; mert valahányszor
Kéryné valami szép kézi-munkához fogott,
mindannyiszor az ügyes Virginiának segitni kel
lett, s a vidám leányka társalgása a kissé mo
gorva kedélyü urhölgyre mindig jótevő befolyást
gyakorolt. –
Egy jó izléséről igen ismeretes eszes urhölgy
állitá, mikép Virginián nagyon látszik, hogy
Kérynének társaságában él: mert módja olly kel
lemes, társalgása olly jó izlésü, mikép öt bátran
a legelső pesti salonba be lehetne mutatni; s erö
sité, mikép annyira sajátjává tette Kéryné mód
ját, hogy pillanatokra szembeszökö a hasonla
tosság köztök.
Olly bájos teremtéssel összehasonlitatni, mi
nö Virginia volt, – e kedves hölgyről hallani,
mikép társalgása nemességét tölünk nyerte: olly
bók, melly talán egy saját érdemeiröl kevésb
bé meggyőződött nönek is hizelegne.
Kéryné e nyilatkozatban annál inkább hitt,
 88

mivel, ha nem is szóról szóra ezt, de ehhez ha

sonlót mások is mondottak neki. – Kéryné ké
söbb, ha valaki a szép Virginiát dicsérte, mondá:
ez az én növendékem, kiben örömöm telik.
Ki az emberi kedélyt ismeri, és életében so
kat társalgott hölgyekkel: nem fogja valószinüt
lennek találni, hogy Kéryné végre annyira bele
beszélte önmagába, hogy Virginia az ő teremt
ménye, mikép azt végre tökéletesen elhitte. –
Naponkint inkább szerette őt, s résztvett min
denben, mi a leánykát érdekelte: ha beteg volt,
meglátogatta, – szóval: lassankint vonzalma
egészen anyai szinezetet nyert, minek nem le
hete vissza nem hatni Virginiára, ki végre, élénk
véralkata s természetes fellobbanhatósága követ
keztében, szenvedélyesen ragaszkodott Kéry
néhez.
Midön a párisi ut el lön határozva, Kéryné
meglátogatta Tusnádyékat, s nem kis bajjal si
került végre tölök Virginiát megnyerhetni, –
igérvén, hogy olly gondja leend reá, mint saját
leányára.
Sok köny és sok szives szavak után Virginia
csakugyan elutazott Kéryékkel.
 89

IV.
Egy év telt el, – az ősz közeledett, s a
Kéry-kastélyban nagy készületek tétettek: a tiszt
tartó állitá, hogy urasága, utóbbi leveleinek kö
vetkezésében, 4–5 nap alatt megérkezik. –
Tusnádyék ellenben mondák, hogy, Virginia utób
bi leveleiböl itélve, Kéryék olly jól találják ma
gukat Párisban, s fiuktól olly nehezen válhatnak
el, mikép inkább hihető, hogy az öszt és telet
ott töltik, mint az, hogy haza érkezzenek.
Zóé azonban mégis örült: mert Stibor a ta
nulási szünhónapokat Kémeren készült tölteni, s
a leányka annyit hallott az ifjunak szorgalmáról
s arról, mikép sokat és előnyére változott, –
hogy nagyon kiváncsi volt őt látni.
Az utóbbi időkben Zóé valódi jótevö nemtöje
volt a Tusnády-háznak: az öreg úr s neje közt
valami csekély viszály támadott. Tusnádynénak
öreg atyja meghalván, elhagyá magát leánya
iránti előszeretetétöl ragadtatni, s a végrendelet
ben részére olly tárgyakról is rendelkezett, mely
lyek csak a fiakat illetik, – s bár minö eszélye
sen okolta e kedvezményt, a dolog igen ingatag
alapokon állt. Tusnádyné lemondott a végren
delet előnyeiről s öcscsével egészben akart
osztozni; az öreg Tusnády ellenben állitá, mi
kép arra joga nincsen, mivel gyermekei vannak,
 90

s a végrendelet kedvezéseiben azok is része

sülnek. Tusnádyné szavát adta öcscsének, férje
pedig erösité, hogy ez érvénytelen – verba
volant – és ha öcscse perelni akar, ám lássa,–
majd megmutatja neki, quid juris, ha nem tudja:
quid consilii.
Szó szót adott, s az olly rég békésen élt há
zas-pár öreg napjaira a bolondját kezdé járni.
Mikor faluhelyen két ember összezördül –
legyenek azok házasok vagy ismerösek, vagy
szomszédok –: azonnal megperdülnek a nyelvek.
– Hasztalan ! minden faluban nem lehet olasz
opera, nemzeti szinház, casino, lovarda, fagy
lalda,– illyen helyen egy kis pletyka igen kedves
élemény. Egyik felkapja fülhegygyel a dolgot s a
másiknak titkon megsugja, – ez a titoktartás
igérete mellett kissé megtoldva odább adja, s a
mig körültekintesz, olly sallangos pletyka kere
kedett, hogy hetedhét országra szól.
Kémerem azt beszélték, hogy Tusnády neje
atyjának végrendeletét meghamisította, – mit
fiatal sógora megtudván , azt mondta, hogy
agyonlövi, mint a kutyát; – az öreg Tusnády
pedig háromszor megverte nejét, mivel eljárt
nyelve, s át hagyá a végrendelet meghamisításá
nak titkát szivárogni. A legfurcsább az volt,
hogy a fiatal sógor az egész végrendeletröl sem
 9|

"N" mit sem tudott. Az a fehérvári káptalanba le

# volt párban téve; az egész pletykából tehát egy
\" szó sem igaz, ha csak a Tusnády házaspár kissé
ási feszült viszonyát nem akarjuk valami szerfelett
1" nagy dolognak venni.
Igen sokan álmatlan éjeket virasztottak át,
éli. mások meg nem akarták fogni, mikép lehetett
írni Tusnádynak illyen alacsonyságra vetemedni ; s
r| -
mikor Zóé folytonos békitésének s azon tapin
, , tatnak, mellyel a megbomlott egyességet lassan
"# kint helyre tudta állitani, sikerült szülőit meg
* * nyugtatni, – midön végre a fiatal sógor megelé
l. # gedten s hálával nővére iránt, ki vele a legszeb
kel" ben megosztozott, a faluba érkezett: mindnyá
| $! jan megharagudtak, hogy ebből az olly szép
"" pletykából de még egy szó sem igaz, s hogy
#. # valami bolond ember arra a gondolatra jöhetne,
ak" hogy ők egyröl egyig oktondiak,– s szélböl ka
pott meséknek olly filkómódon hitelt adnak. –
1: Hirtelen más pletykára volt szükség, akárhon
–" nan vették is legyen ezt. – Mondták, mikép
| Kéryék megbánták, hogy Virginiát magokkal
# vitték; hogy a szép hölgy Kéry Rudolf szerel
|| mét vadászsza, s Kéryné már azon gondolkozott,
s# öt valami ismerőjével haza küldeni. Mások be
! " szélték, mikép a hölgy már titkon összekelt Ru
| #: dolffal; hogy ez ott hagyta biztos állását, s nem
sokára lejő, s felingerlett szülőitöl per utján fogja
követelni osztályrészét.
Mindezeket Virginia s Kéryné levelei meg
czáfolták, mivel mindezekröl egy szó sem volt e
levelekben: de egy kotynéne vagy kávénénike
készebb azt hinni, mikép a kis mercur a napot
oldalzsebébe dugta, mint azt, hogy a kertből egy
érett dinnyét hoztak fel august végén. Miért?
mert az első – pletyka és lehetlen, a másik út
széli, nem pletyka, és hihetö.
Ha Tusnády, a sok badar beszédek által fel
izgattatva, néha összeteremtettézte az egész ké
meri compossessoratust, s a pokol mélységes fe
nekére utasitá az illy hirek közlőit: egyet fujt, s a
dolog öt tovább nem bántá; de Tusnádyné le
nem tudta haragját gyözni, s bár nem volt rosz
indulatu nő, – a legérzékenyebb oldalon, anyai
büszkeségében, megsértetve, ő sem kimélte
nyelvét, s a mint mondani szokjuk: semmi sem
lön elnézve, s olly mértékkel mért, mint a mi
növel neki méretett. Ki e pletykacserét kész
pénzül veendé, arra a meggyőződésre jutanda,
mikép Kémer ha nem is Sodoma és Gomorha,
legalább felér a párisi cul de sacc-okkal s a
pozsonyi várhegygyel.
Lehet gondolni, hogy minő gyönyörüséges
falusi rebellio állt elő mindezekből, s minő tele
 93

kézmunka jutott azon lényeknek, kiket a sors

arra teremtett, hogy a társadalmi Brinoilliek
szerepét játszák, s mindenbe borsot s még ro
szabb valamit keverjenek.
Mikor Stibor peczkes nevelőjével, de ki tal
pig becsületes ember volt, Kémeren kikötött –
s kissé polgárosult: nem kis meglepetésére lön
– au courant-téve – s látta, hogy valóságos
forradalom szakában érkezett atyja ösi kastélyába.
Minő czifrán adták elő a Tusnády és sógora
közti viszonyokat: olly egészen ellenkezője tör
tént Párisban annak, a mi Kémeren szönyegen
volt.
Kéryné ohajtotta, hogy Rudolf nősüljön , sőt
nem hogy ellenzetle, söt szerette volna, ha Ru
dolf Virginiát választandá, – annyira szenve
délylyé vált az urhölgyben azon előszeretet a
gyöngéd hölgy iránt, melly hiuságának folytonos
táplálékot nyujtott. Mert Virginia Párisban átalá
nos hatást tön, s öt mint valóban csudát bámul
ták. Rudolf ellenben, bár neki Virginia igen
tetszett, sejthető okokból olly ellenszenvet érzett
a házassági viszony ellen, hogy szülöi félni kez
dettek, mikép öt soha nösülésre nem birják. –
Virginia Rudolf iránt semmi különös előszere
tetet nem érzett, de annyira el is volt foglalva
folytonos időtöltéseivel s azon órákkal, mellye
 94

kel Párisban zongora-, ének- és nyelvtanul

mánynak szánt, mikép igazat szólva, nem volt
ideje tartósb benyomások elfogadására.
Midőn Stibor a Tusnády-házat meglátogatta,
nemcsak a legszivesebben fogadtatott, hanem ö
szintugy meg volt lepetve Zóé kinézése által,
mint a kedves hölgy a Stiboron történt válto
zásOn.

Az ifju sokat nött; rőt haja az egyszerü

mandola-olaj segedelmével, melly az ifjunak
egyedüli hajkenöcse volt, sokkal sötétebb szint
váltott, s közeledett ahhoz, melly anyja képén
annak hófehér arczát még szépitette; szeplöi is
kevesedtek, s vonásai kiképzettebbekké lönek.
– Nem volt szép, de nem is visszataszitó többé.
Stibor ellenben Zóét kimondhatlanul érdekesnek
találta: Zóé is megnőtt, – karcsubb derék, ki
sebb s fehérebb kezek s szebb lábacska nem volt
széles e világon; hajzata pedig, a természet e
ritka adománya egész tökélyében, a legselymesb
s fénylöbb volt – s olly hosszu és sürü, mikép
palástul szolgálhatna.
Stibor sokban különbözött Rudolftól: ő olly
soká volt háttérben, olly soká éreztették szülői
vele előszeretetöket bátyja iránt, mikép arcza a
búskomolyság kifejezését soha sem tudta egé
szen nélkülözni. De volt arczában valami meg
 95

kapó: az érdek azon neme, mellyet csak höl

gyek tudnak megitélni – s mi megfejti, mikép
történik, hogy a kit néha az egész férfiusereg
érdektelennek tart, hölgyek szembetünöleg ke
gyelnek. Zóé inkább mint bárki, érezte ezen
érdek hatását. – Hölgy, kiben a szeretet a
főérzet volt, melly egész valóját áthatotta, s
mindenben feltünt, a mit cselekedett, – nem
csuda, ha képesebb volt a szerelem befogadására
ifju keblébe. – Ö olly boldog volt szerethetni,
olly boldog, ha jámbor szive mindenkire kiaraszt
hatá jó indulatát, mikép kedélye szendeségében
odaengedé magát a kimondhatlan kedves érze
lemnek, melly nem látszott ujnak, idegennek;
mert hiszen ő mindent szeretett, s épen mivel
mindent szeretett – nem hitt az emberek rosza
ságában. Ő gyöngeségeket látott az emberek
ben, s ez öt nem gyülölségre – hogy tudna ő
gyülölni! – hanem szánakozásra birta. –
Ő mentette az embereket; s még azok irá
nyában is, kik szülőit pletykákkal felbőszítették,
nem tudott szivében ellenséges indulatot táplálni.
„Miért ?– igy szólott ollykor magában – mondá
isten maga: szeresd felebarátodat, mint
ö n m a g ad a t, – ha én e szép parancson,
melly isteni szeretetből árad ki, mesterkélni akar
nék! – Miért ne szeretném azokat, kik hibásak,
 96

hiszen ha gyülölném őket, nem lenne kedvem

öket megjobbítani,- pedig isten tudja, mikép sze
retném, ha mindenkit jónak láthanték. – De az
emberek nem is olly roszak, – gyengék ők, s ez
pedig szánakozást idéz elő. Nem voltak ugy ne
velve, hogy hasznosan elfoglalják idejöket,– ta
lán meg nem szokták, gondolkozni, –könnyenhi
vök, s egyik a másik után beszél, a legtöbbször nem
is rosz czélból. Aztán ha szeretetlenek, ha gyö
nyört éreznek rágalomban, kisebbitésben: akkor
igen szerencsétlenek! – hogyan tudnám öket
gyülölni? hiszen sajnálnom kell öket, hogy nem
tudnak szeretni, s élvet nem találnak az élvek
legistenibbikében – a szeretetben, melly mindent
kibékit, kiegyenlit! – Van-e lény szerencsétle
nebb, mint ki istent s embert nem tud szeretni!?"
Valóban Zóé Stibor iránt azon első ifju sze
relmet érezte, melly kétszer nem jö az életben;
nem jö soha olly szűzien, olly üdén. – Stibor el
volt ragadtatva Zóétól, de szerelmet nem érzett
iránta; szerette őt, mint növért szeretünk, – örült,
ha vele lehetett; később tegezte, kedvesének,
szerelmesének nevezte; órákat töltött vele, s Tus
nádyéknak ez egyátalában nem volt ellenükre;
mert bár néha inderkedtek s enyelegtek Zóéval
rosz izlésiért: Stibort lehetlen volt nem becsül
niök; s ha meggondolták, Kéryék mennyire
 97

szeretik Virginiát: nem csuda, ha semmi ellen

kezésétől a gazdag Kéryéknek nem tartottak.
Bámulhatunk-e, ha Zóé hitte, hogy Stibor őt
szereti, s bámulhatunk-e , ha Stibor akaratlan
s minden terv nélkül beleedzte magát Zóé szivé
be, sőt a nélkül, hogy maga többet, mint szere
tetet, érzett volna Zóé iránt? 18–19 évvel, fiatal
ember nem egyszer csalja önmagát; hiszi, hogy
szerelmes, a nélkül, hogy valódi szenvedélynek
szárnyverése öt érintette még.
V.

De a sziv a legtermékenyebb föld, s a világ

nak nincs olly növényóriása, melly diszesben te
nyészszék, mint a szerelem! – Adj az üdvma
gocskából egyet a szivnek: ha a mag jó, ha
égből került, hol isten a szeretet, ezer kalász
ban fog felsarjadzani. – Stibornak lehetlen volt,
ennyi szeretetnek, s illy szerelemnek nem hó
dolni, – mint ár ragadta ez öt magával, mint
az antillák tornádója kapta fel viharszárnyain; s
ha e szerelem, e szenvedély nem volt nyárspol
gári szinezetü, – ha e szerelemben él és élet volt:
min csudálkoztok ti, kik mindjárt ideglázt kap
tok, ha a szerelem kissé leveti hálókabátját és
süvegét, s mint Minerva lép sisakos fövel az
életbe, vagy mint Dianna a fürdő tükrébe?
Jósika munk. Uj foly. V. 7
 98

Stibor, ki semmitől sem volt életében ugy

elzáratva, mint épen a szeretettől, szivében an
nak minden sorát sovárgó szenvedélylyel fogadta.
Mihelyt először az ismeretlen üdvnek mennyei
érzete, mint valami szent nyilvánitás, fellángolt
keblében, a köznapi ember megszünt lenni. Egy
fél év többet változtatott Stiboron, mint évek,
mellyek addig lefolytak. –
„Ez-e ama kikiáltott vörös haju madárváz, ki
mek arcza nem látszik a szeplötöl? – szólt egy
idegen, ki Stibort Tusnádyéknál látta – hiszen
nem mondom, hogy szép, hanem bizonyosan
egy a legérdekesebb ifjak közöl, kit valaha lát
tam! Minö elevenség a tekintetben, minö tartás,
mennyi nemesség minden mozdulatában!"
„Igaz,– szólt az öreg Tusnády.– Isten látja lel
kemet, magam sem tudom, mi történt e fiuval;
de nekem inkább tetszik, mint Rudolf, kinek
Párisból küldött képét taval mindenki csudálta.
Tatár tudja, mit csinál magával! de még az az
utálatos vörös haja is naponként barnul, s lágyabb,
fényesebb lesz; aztán most már alig van pár
szeplö rajta."
Zóé pedig gondolá: Botor emberek! – h i
szen ő mindig illyen volt, s a rőt haj s
a szeplök sem szeme mély, életteljes nézését,
sem szép férfias termetét el nem rutitották,
 99

Zóénak igaza volt: mások nem látták Stibort

az ébredő szerelem szemeivel. Ha mondandá:
mit gondoltok botorok? hiszen ő mindig illyen
volt! én mindig illyennek láttam, – szemébe
nevetnének.
S ha Stibor mosolygott, midön Zóét az egész
világ előnyére és hirtelen, sőt csudásan meg
változottnak nyilvánitá; ha Stibor mondandá:
Eszelős emberek, vakok voltatok-e, hogy a
mit én olly rég óta látok, ti azt csak
m o s t v e sz itek észre? – oh! akkor ér
tendék öt. Nem azon a hangon szólt többé az
ifju: ugy tetszett, mintha Zóé számára különös
hanggal ajándékozandá meg a természet. – Min
den szava a sziv magvából eredettnek látszott;
láng volt e szavakban, láng tekintetében s vil
lany , melly tüzét közlé, s égetett, bár mégis jól
eSett.

Zóé ollykor bensöséggel mondá: „Stibor!

Prometheusnak hinnélek, ki a naptól elorozta
lángját: szerelmed éget s mégis, mint forró na
pon a szellő hüs fuvalma, enyhet ad a szivnek,
– imádlak tégedet! istenem vagy!"
S valóban e két lény közt egy dicső, istenien
boldogitó uj élet ébredt. Stibor két hónapot töl
tött K–n, azután nevelőjével együtt Pestre men
tek vissza, hol az ifju a censurára készült, s mi
7*
 100

után késöbb esküjét letette, ügyvédi s törvény

tanári oklevéllel visszatért ujra K–re.
VI.

A Tusnády-család öt a lehető legnagyobb szi

vességel fogadta. Stibor, ki a többi birtokosokat
is meglátogatta néha, minő közönös jelenet volt
egykor, olly kegyenczökké lön.
Mindenki azt hitte, hogy Zóé és Stibor elöbb
utóbb egy pár lesz, s ez a nyelveket ujra moz
gásba hozta. Némellyek álliták, mikép a gazdag
Kéryék ezt ellenzendik, s mikép nekik sikerült
Rudolf fiokat is a Virginiáróli lemondásra birni;
mások gúnyos, csipös észrevételeket tettek Tus–
nádynénak elözö szivessége fölött, mellyel a re
ménylett vöt ügyekszik háza körébe vonni.
Voltak, kik erösiték, hogy a nevelőt Tusná
dyék megvesztegették, s hogy ő az, ki Stibort
a házhozi gyakori járásra birta.
Hogy a mindig munkás nyelvek Zóét sem
kimélték; hogy öt is kaczérsággal, tetszelkedés
sel vádolták: az senkit sem lephet meg, kinek
sorsa ugy intézte, hogy élete egy részét minden
nemesebb és fontosabb foglalatosságoktól üres
társaságok körében töltse.
Azon emberek, kik nem szoktatták magukat
munkához; kiknek életében a cselekvények csak
 101

egyes rohamokban nyilvánulnak, s otthoni, mint

polytikai életökben, divat, szenvedélyek s dics
vágy határoznak: nem csuda, ha azon ürét a
dologtalan unalmas óráknak, mellyekért munkás
ember ezreket adna, minden lehetö semmiséggel
töltik be. – Azután tapasztalás tanusitja: mikép
egészen középszerü lényekben alig van tulajdon
inkább kifejtve, mint a pletykasági ösztön. –
Százat lehet egyre fogadni, hogy a legszeb
beknek hirdetett hölgyek, kik elöszeretettel
kapnak fel minden hirt, s örülnek minden
te-mondának, melly mások kisebbségét ered
ményezi, – egyátalában nem eszesek; s mi
nem tagadjuk, mikép teljesen meg vagyunk
arról győzetve, mikép pár szószátyár nő, kikről a
közvélemény az, hogy igen eszesek és sok elmés
séggel birnak, – nem egyebek, mint valóságos
libák, kik igen sokat gágoknak, de igen keveset
mondanak, s az is, mit mondanak, saját hiusá
guk legyezésére van számitva, ha aztán legjobb
embereik erkölcsi halálát okozza is.
Zóé mindezekben a beszédekben, mellyeket
csak részint s mindig későbben tudott meg, mint
bárki a helységben, nem talált olly fontosságot,
hogy az öt neheztelésre birhatná.
„Majd másként szólnak, vagy majd megtér
nek," mondta nevetve, ha Stibor néha indulat
 102

ba jött, s véleményét kereken kimondá Zóé

elött. –
„Te csupa jóság és szeretet vagy, jámbor
angyalom! – szólt illyenkor. – Félek, hogy
sokszor fogsz az emberekben csalódni! kik igen
roszak s kik előtt semmi sem szent; kik min
denbe avatkoznak, mit rájuk senki sem bizott,
mindenbe elegyednek s mindig rontanak a helyett,
hogy épitnének."
„Az emberek hiuk és gyengék; – mondá
Zóé szelid mosolylyal – hidd el, legnagyobb ré
sze ezeknek legtávolabbról sem olly rosz, mint
te véled. – Végre is ha kissé gondolkozol, át
látandod, hogy a legtöbb ferdeség hiuság követ
kezménye."
„Mindegy az, Zóém, – mond Stibor – hiu
ság vagy gyengeség-e az alap-ok, ha az ered
mény rosz és kártékony. – Mit bánom én, ha
az, a ki unalomból egy hirt kohol, vagy azt köny
nyelmüen odább röpiti, nem is akar ezzel semmi
roszat eszközölni: de ha egy illy hir közlése ha
lált okoz, vagy valakit elömenetelében, hitelé
ben károsit?"
„Igen, de, édes jó Stiborom, szükség-e
azért az emberekre neheztelnünk? – nem tör
ténik-e gyakran, hogy épen azok, kik illyen
hireket koholnak, vagy azokat terjesztik, – ha
 103

bizodalommal megközelítjük őket, ha szivökhez

szólunk, ha jobbról gyözzük meg, – maguk
vonják azt vissza s lesznek legjobb ügyvédeink?
Inkább kell az embereket szeretnünk,
jó S tibor, és kevesebbet fognak bán
t a ni."
„Nem bántanak-e tégedet is, szelid galamb,
minö isten e földén nincs több, – téged, ki
senkit sem bántasz, kinek szeretete kiárad min
denre! ?“
„Mit árt! mégis boldogabb vagyok, ha nekik
megbocsáthatok, ha bántalmukért jóval fizethe
tek, mint ha haragudnám reájok, mint ha boszut
forralnék s minden gondatlan szó alatt egy ki
gyót hinnék lappangani. Hagyd őket! szerete
tem le nem gyözik! – Istent követem abban s a
vallás szavait: szeretem fel e b a r á t o m at,
mint magam a t"
Gyakran beszélgettek ők igy; de valamint
Stibort Zóé meg nem győzheté nézetei helyes
voltáról: ugy Stibornak sohasem sikerült Zóé
elött gyanusitni valakit.
VII.

Az idő eljárt; levelek érkeztek Párisból: Vir

ginia irta, hogy szíve örömben repes, megirhatni
kedves szülöinek, mikép néhány nap mulva Ké
 104

ryék indulnak Párisból, s reméli, levele kevés

napokkal elözendi meg öt.
Nem lehet azon örömet leirni, melly a Tus
nády-háznál volt. Minden hirek, minden plety
kák, boszantások el lönek feledve. Tusnádyné
kisuroltatta padlóit, függönyeit megujitá, kamrá
ját mindennel ellátta; a kertben, udvarban da
raszoltak, kapáltak, gyomláltak. A házat külről
kimeszelték, mig belül minden pókhálót leszed
tek, minden butort kitakarítottak s kiporoztak.
Zóé a Virginia számára szánt külön szobát
szerelmes gonddal felékesítette. Igaz, a butorok
egyszerüek voltak, a függönyök fehérek: de
minden olly tiszta volt; olly egészséges üde lég
vonult a szobán keresztül, s az asztalkákon a
legszebb virágbokorkák gyönyörködteték a sze
met.

Mikor Zóé mindent rendbe hozott, Stibort

vezette a szobába és szólt: „Hogyan tetszik ne
ked? jól van-e minden? nézd e zongorát : Vir
ginia kedves dalai vannak rajta. Itt szeret ő az
ablak mellett dolgozni; eddig egy kis szék volt
itt, most e nád-karosszéket hozattam Peströl, tiz
pforintba került, de minő csinos! e párnát, melly
rajta hever, én himeztem; nézd kis asztalkáját,
- ez egy kis dolgozó-szekrényke: igaz, nem
párisi, de Pesten készült, tehát honi."
 105

Stibor meg nem állhatta, hogy e kedves an

gyalt szivére ne vonja. „Oh ! – mond – minő
nyilás ez házi egem jövőjébe! – kedves Zóém!
miként sovárgom az időt, mikor tégedet láthat
lak igy rendezve, igy szeretetedet lehelve min
denre."
Zóé olly boldog volt! szeretete uj kedves
tárgygyal gazdagult: Virginiát várta, ki öt örök
ké annyira szerette! – Stibor keblén sirt örö
mében és boldogságában.
Az ifju sokat hallott Virginiáról, s vágyott öt
ujra látni; de inkább örült szülöinek. Ezek tőle hi
degebben bucsúztak volt el távozásukkor, mint
azt olly érzékeny s annyi bensöséggel biró ke
dély, mint az övé, ne érezte volna igen fájdal
masan: most természetes, hogy az egyszerü s
valóban igen kevéssé hiu ifjunak mégis eszébe
jutott, ha fognak-e szülöi rajta változást találni,
ha meg leendenek-e vele elégedve? – A pilla
nat, szülői megérkeztekor némi hatást eszkö
zölni, alig lehete kedvezőbb, mint jelenben. –
Hideg ösz volt: Stibor arczáról annyira eltüntek
a szeplök, s böre olly szép szint és tisztaságot
nyert, mikép nemes és már kiképezett vonásai
egészen kiváltak; haja már hónapok óta sötét és
mindig sötétebb lön, ugy hogy – főleg estve –
szinte gesztenyeszint váltott. – Ki öt egyszerü
 106

fekete kabátjában látta, lehetlen volt, hogy e

szobrászian alkotott tagokat s ezen érdekes vo
másokat egy tekintetre hagyja.
VIII.

A mit Stibor inkább ohajtott, mint sejtett vagy

reméleni mert, az megtörtént: első pillanatra rá
nem ismertek szülöi; azután a legkellemesebb
meglepetéssel kiáltott fel Kéryné: „Nézd, bará
tom! anyám kiszállt aranykeretéből : Stibor sza
kasztott nagyanyja." Kéry ugyanezt találta; de
kire Stibor legnagyobb hatást tön, az Virginia
volt. – A fiatal hölgy arczát pir öntötte el az
ifju látására. – S késöbb, midőn Kéryéknél s
alant a Tusnádyék udvarában a viszonlátás örö
mei kizajongtak, Virginia megvallá magának, hogy
sok szebb ifjut látott Stibornál, de egyetlent sem
olly érdekest.
Kéryék a minő hidegek voltak eddig Stibor
iránt, annyira megnyerte ez most szivöket, –
s a házban átalános öröm és megelégedés mutat
kozott. – Rudolfot is várták, ki Bécsben vált el
szülőitöl, s kivel Kéryék az utóbbi időkben nem
igen valának megelégedve : mert Párisbóli távo
zásakor számadásait rendbeszedvén, olly öszveg
adósság mutatkozott, mikép szülöi kénytelenek
voltak öt pár évi távozásra Párisból, birni, s ma
 107

guk is előbb tértek haza, mint azt – miután Pá

ris nekiek annyira megtetszett – elhatározták.
Virginia, ki Zóé szerelmét Stiborhoz nem
sejtette, őszintén megvallá hugának, mikép ő
soha érdekesb vonásokat nem látott a Stiboréi
nál, s Rudolf arcza szabályosabb, sőt a legtöb
ben öt szebbnek tartandják, mint öcscsét: de ki
nem állja ezzel az összehasonlitást. – Zóénak e
nyilatkozat igen-igen tetszett; mit lehet szerető
hölgynek kellemesebbet mondani, mint ha azt
dicsérik, kit szeret?!
De Virginia azt mindjárt az első napon mon
dá, s igy Zóé nem is jöhetett azon gondolatra,
hogy az ifju, nénjére talán több mint mulandó
benyomást tön. – Ez azonban mégis ugy volt. A
minő közönös volt Párisban Rudolf s mindazok
iránt, kik nem kis hajlamot mutattak arra, hogy
jóváhagyását megnyerjék: olly, mondanók, ön
kénytelen megkapó érdeket érzett Stibor első lá
tására.
Virginia elméjében hirtelen egy gondolat fu
tott át: lehetlen volt nem látnia Párisban, meny
nyire ohajtotta Kéryné, belöle s Rudolfból egy
párt csinálni; Virginia pillanatra átengedé magát
azon gondolatnak, hogy Stiborral ez kedvesebb
terv leendne.
Olly gyakori jelenet, látni, mikép a szere
 108

lem, főleg fiatal, érintetlen kebelben, néha ösz

tönszerüleg nyer életszikrát; mikép egy fiatal
hölgy szerelménél nagyobb sophista nincsen, s
azon édtelt érzelemből, mellyel a szerelem átheviti
a szivet, lehet a legegyszerübben magyarázni, mi
kép ritka hölgy bir annyi lelki erővel, annak gátot
vetni, csábjainak ellenállni, s a legtöbb óvtalan en
gedi oda magát a veszélyes, édes-édes méregnek.
Virginia, természeténél fogva, könnyelműbb
volt Zóénál: ő nem birt azon eszmélettel, melly
észrevételeiben élesb, s melly épen azért óvako
dóbb érzéseiben. Ő látta, hogy Zóé szereti Sti
bort,– látta, hogy Stibor örömest társalog a ked
ves hölgygyel: de részint a gyönyör, mellyet
maga talált az ifju társalgásában, részint azon
mindent magára beszélö s önmagát felfokozó tu
lajdona a heves szenvedélyeknek – mit tagad
nunk nem lehet – okozák, hogy ő hitte, mikép
Zóé érzése s az övé közt, Stibor iránt, igen
igen nagy a különbség.
Zóé nyugodt volt, ha Stibor nem jött; s ha
az óra közeledett, mellyben jöni szokott: Virgi
nia nem látta Zóét békétlenkedni s nyugtalankod
ni. Ha Stibor belépett, Zóé arcza fel nem gyu
ladt, mig ő szertelenül inkább érezte, hogy csak
akkor él, ha Stibort látja. – Ha Stibor késett
vagy el nem jött, Virginia nem birta legyözni
 109

szomoruságát, – mikor pedig várta, helyét nem

Ielte: tizszer futott az ablakhoz, tizszer felgyul
tak vonásai közeledő léptekre. – Ha belépett,
szava elakadt, szive hallhatólag vert. Virginia
nem gyanitott szerelmet Zóéban, mert nem tudta
talán, hogy Zóé mindezt érezte egykor, – nem
tudta, hogy Stibor sohasem marad el, sohasem
késik a nélkül, hogy ezt Zóé tudja. Mert a két
szerető leleményes szerelme egy egész kis szó
tárt szerkezett; s ha néha Stibor egy virágot
dicsért, ha egy számot emlitett, ha egy könyvet
felvett, vagy a zongorán egy nótát eljátszott:
Virginia távolról sem gyanitá, hogy mindennek
jelentősége van, s hogy Zóé az egész háznép je
lenlétében, szó nélkül titkos párbeszédet folytat
Stiborral.
Nem tudta, hogy Stibor neki mondja, mikép
holnap késöbb, vagy épen nem jöhet, – mikép
adja tudtára, hogy szülöinek vendégei vannak,
hogy szeretne vele a kertben vagy sétálás köz
ben találkozni; – nem hallotta, mikor Stibor
neki mondá, hogy öt imádja, hogy álmatlan éje
volt, hogy neve volt az első hang, mellyet kiejtett!
Zóé inkább ismerte a szerelmet, mint hogy
soká kétségben lehetne a felöl, hogy Virginia
szeret. Oh, hogyan kétkedhetnék ö, ki csupa sze
retet !
* 1 10

Ezen észrevétel volt az első komoly csapás,

melly érzékeny szivét érinté. Ő inkább, mint
bárki, értette s érezte Virginia kinjait; mert
nem szerettetni attól, kit szeretünk, iszonyu s
életölö.
Mihelyt bizonyos lön arról, hogy nénje sze
ret, – mihelyt szerelme tárgyán kétkednie nem
lehetett: Zóé valami leirhatlan fájdalmat szenve
dett; lehetlen volt kedélye illy nyomasztó hely
zetében vissza nem tükröződni vonásain is a gon
dosan titkolt bánatnak. Zóét a fájdalom leverte
lábáról: forrólázba esett.
Stibor magán kivül volt, s nem tudtak birni
vele, mióta meghallotta, hogy az orvos nem
meri bizonyosan igérni felgyógyulását. – Szü
lőihez sietett, megvallotta szerelmét, s ezek,
bár nem is valának kellemesen meglepetve e val
lomás által, nem tudtak neki kemény szavakat
mondani. – Kérték öt, hogy legyen nyugodt,
várja be Zóé felgyógyulását s bizza jövöjét a
sorsok vezetőjére.
Virginia, bár kimondhatlanul szerette Zóét,
bár a legélesb fájdalmat érezte, látván szenve
déseit, – nem győzheté le szivében a kint s
féltékenységet, mellyet neki Stibornak legkeve
sebbé sem titkolt szerelme Zóé iránt, okozott. –
Virginia, hevesebb véralkatánál fogva, mikép lát
 111

tuk, szenvedélyesb volt, mint Zóé; de szive jó

volt; érezte s értette, hogy hibás, söt bűnös. –
De szeretett! – s Stibor hidegsége kétségbe ej
tette őt. Valóban Stibor, mióta Zóé életét fél
tette, alig szólt Virginiához: mindig Tusnády
néval beszélt, tudakozódván Zóé felöl, s kérve
öt egy-egy pillanatra, mellyben az imádott Zóé
ágyához léphetett s kezét csókokkal áraszthatta el.
IX.

Mondják, az ifjuság s ifju életmüködés a legjobb

orvosszer, – Zóé felgyógyult. – De rajta ne
vezetes változás történt: a láz tagjait megnyuj
totta: magasb, karcsubb lön, s midőn arcza
halkkal ifju telje egy részét visszanyerte, alig
lehetett valami kedvesebbet látni; de vidor ked
ve, ama derültség, melly villanyosan hatott min
denkire, valami szelid komolyságnak adott he
lyet. Stibor még betegsége végszakában tapasz
talta, hogy Zóé, nem mondjuk hidegebb, hanem
tartózkodóbb lön iránta. – Halkkal Virginiát
kezdé inkább s mindinkább beszőni társalgásába.
– A Zóé szivnemességével s angyalian szerető
kedélyével kellene birnunk, ha itt a leirhatlant
akarnók szavakba önteni, s lefejteni azon gyön
géd óvatos menetet, mellyel Stibort maga iránt
lehangolni s benne Virginia iránt érdeket ébresz
 1 12
~~~~~~~~~~~~

teni törekedett. – Késöbb, midön fellábbadozott,

mikor némi részt vehetett házi foglalatosságok
ban, gyakran egyedül hagyá Virginiát Stiborral,
s mindazt olly természetesen, olly gyöngéd óva
tossággal tevé, mikép lassanként Stibor és Virgi
nia közt némi meghittség állt elő.
Virginia nem kétkedhetett, hogy Stibor Zóét
szereti: de a hölgy szerelme kifogyhatlan volt
néha magától elvitatott reményekben. – Ugy
tetszett neki, mintha Zóé naponként közönösebb
lenne Stibor iránt, – s igy azon éles vád, melly
öt néha megkapá, hogy Zóénak vetélytársa, las
sanként azon gondolatnak adott helyet, hogy Zóé
korán sincs ugy érdekelve, mint azt elöre gyanitá.
Szülöi olly észrevétlen látták Zóé angyali ön
tagadásának s áldozatkészségének szép munkáját
növekedni, mikép annak menetét észre sem vet
ték, s midőn késöbb Zóé és Stibor között valami
neme a hidegségnek állt elő, s az ifju többet tár
salgott Virginiával, mint Zóéval: minden megle
petés nélkül mondák: Zóéban mégsincs annyi
jellem, mint azt mások állitják, s ha Virginia
annyira menende Stiborral, soha nem változott
volna iránta.
Stibor hidegsége, vagy hogy a dolgot a ma
ga nevén nevezzük, sértettsége természetes volt.
Ö Zóét inkább szerette, mint valaha, s bárminő
 113

óvatos és gyöngéd volt Zóé visszavonulása, ez

őt mélyen, halálosan sebzette. Az ifjuban sok
nemes büszkeség volt és sok önérzet; ha ő leg
távolabbról gyanítandá, hogy talán valamit tett,
mivel Zóét megsértette, vagy neki okot adott,
szerelmén kétkedni: lábaihoz vetendé magát s
bocsánatért, engesztelődésért esdeklende; –
ámde ö annak öntudatával birt, hogy Zóét soha
még gondolattal sem bántotta meg, s hogy távol
attól, neki okot adni hidegségre, inkább mint
valaha, mindent tett szerelme bebizonyitására.
Azt kellett tehát hinnie, hogy Zóé őt sohasem
szerette, – kedélye változékony, s nincs sej
telme azon sebről, mellyet szivén ejtett. Ha igy
visszazárkózott magába, ha szerelme megtanitá
őt, mikép egyszer elhidegült szerelemnek nincs
orvosi szere többé, s hogy mihelyt az első je
lenségeit mutatja a lanyhulásnak, megszünt len
ni! – azon nem lehet bámulni.
Zóé nemes lelke hitte már, hogy az önfelál
dozás mennyei míve czélhoz közeledik, hogy
Virginiának szeretetét saját feláldozásával meg
hálálhatja; hitte, hogy Stibornaponként több rész
véttel viseltetik a bájos Virginia iránt: – de nem
jól számitott.
Ha Stibort mélyen sebzé Zóé visszavonulása:
mélyebb s halálosabb volt azon seb, mellyet azon
Jósika munk. Uj foly. V. 8
 114

észrevétel okozott: hogy Zóé benne érdeket

igyekszik Virginia iránt ébreszteni. Mikor Stibor
először világosan kezdé látni, hogy Zóé vissza
vonul, féltékenység ébredt fel benne, s szeme
élesben kezdett látni. Mondják: a féltékenység
sovárogva keresi, mi fájdalmat okoz, s ezen
egyszerü igazság Stiborban is valósult: ő nem
találván magában okot, magán kivül kereste azt;
s mivel látta, hogy Zóé senki iránt nem mutat
különös érdeket, természetes, mikép folytono
san szemmel tartván öt a féltékenység éles tekin
tetével, végre látnia kellett, hogy Zóé gyöngéden
és óvatosan ugyan, de vaskövetkezetességgel
oda munkált, öt Virginiához közelitni.
Mihelyt erről meggyözödött, hirtelen elha
tározta magát. Stibor nyilt ifju volt s erélyes, –
öt semmi sem szedé ki ugy sodrából, mint ha
sejté, hogy vele játék üzetik. – Elöre nem ki
sérte Virginia érzéseit figyelemmel, mert elfo
gultabb s szerencsétlenebb volt Zóé hidegsége
által, mint hogy ezt tehetné; most, mióta világos
lön elötte, Zóé mit akar, – látta, hogy közeli
tése Virginiában valami olly vonzalmat ébresz
tett, melly igen közel állt a szerelemhez, ha már
is nem az. Talán nem volt senki, ki kétkednék,
hogy Virginia szerelmes Stiborba; de ö annál
kevesebbé vehette ezt észre, mivel a jól nevelt
 1 15

Virginia nem előzheté meg Stibor nyilatkozatát:

Stibor pedig sok szépet mondott Zóé növérének,
de nem, hogy szerelmes bele, – mert nem volt az.
Ő el lön határozva, s az egyenes utat válasz
t0tla.

X.

Egy napon, midőn Zóé, anyjának nagy gyö

nyörüségére, a Falu jegyzöjét olvasta, s
ö Virginiával a kertben sétálgatott: egy rostélyos
pamlagon foglaltak helyet. – Virginia igen bol
dog volt: talán életében legelőször ült igy egye
dül Stiborral, kinek most szivét, eszét egészen
más gondolatok foglalták el.
Midön közönös tárgyakról egy igen is aka
dozó párbeszédbe lön fejezve, az ifju Virginia
kezét ragadta meg és szólt:
„Kedves Virginiám! Talán nem jól cselek
szem, ha szivem öszinteségét követvén, figyel
meztetem önt egy igen gyöngédtelen játékra,
melly mindkettőnkkel üzetik."
„Játékra? – mond Virginia meglepetve –
valóban ez egészen uj előttem."
„Igen, e nevet kell annak adnom, mi szive
met mélyeiben sebzi ; mert a ki ezt űzi velem,
üzi talán kegyeddel, azon lény, kit én az imádá
sig szerettem, – kit bálványozok most is, bár
8*
 116_
szivem s értelmem tévedezni kezd, s nem tudom,
mit tegyek."
Virginia halvány lön, mint a halál. Pillanatra
sem kétkedett, hogy Stibor Zóét érti; világosan
átlátta, mikép Stibornak észre kellett venni a be
nyomást, mellyet reá tön, észre az elözö köze
litést részéről, s igy hitte, mikép most fel akarja
öt csalódásaiból ébreszteni. Hallani attól, kit
szenvedélylyel szeretünk, hogy mást szeret, hogy
legöszintébb vonzalmunkra nem tud egyéb nevet,
mint a játék-ét: kevésbbé heves és vérmes
kedélyt is, mint a Virginiáé, fájdalmasan érin
tende. – Virginia meg volt semmisitve! – Minö
szemmel nézhetett ezen ifju rá, kinek majdnem
feltolta szerelmét, ki öt áttekintette, ki lépést
tön, töle menekülni! – Könyek kezdtek szemei
be gyülni; de büszkesége fellázadt, s nehezen
titkolt felindulással szólt:
„Nem értem önt, barátom! Talán kissé többet
lát ön a valónál, s hiusága egész sereg rémké
peket állít ön elé. – Megvallom, nem is sejtem,
mit ért azon játék alatt, melly, mikép sejtenem
engedi, Zóé által üzetik önnel. – Én csak any
nyit tudok, hogy Zóé önt becsüli s szereti, de
nem szerelmes önbe; s ha Zóé indulatját szint
ugy tulbecsülte, mikép most fátyolképek tüne
deznek szemei előtt, mellyeket saját bülámpása
 117

idézett elő: ugy csak szánnom kell a férfiuhiusá

got, melly önt illy szégyenitö tévedésbe hozta."
Stibor nyugodtan s önérzettel emelte szemeit
Virginiához; azután a lehető legszelidebb han
gon szólt:
„Megsértettem önt, Virginia ? bocsánat,
ha – –"

„Megsértett! – kiáltott fel Virginia harag

gal; mert bárminő igazán eltalálta Stibor a valót,
ugy tetszett a hölgynek, hogy a szerep, mellyet
itt vele Stibor játszatott, a legszégyenitöbb, s
meg nem tudta az ifjunak bocsátani – a mit egy
szerető hölgy sem bocsát meg, ha viszon nem
szerettetik –, hogy tudniillik átértetett s elárul
ta magát. – Valóban – folytatá Virginia felkel
ve – távoznom kell, mert nem vagyok azon
hangulatban, ön sértő hiuságának ömledezéseit
tovább hallgatni."
„Maradjon! – esdekelt Stibor – szánjon
ön, ki kétségbeeséssel vivok, ki egyedül öntől
várok felvilágosodást; halljon engemet, ki kell
hallgatnia: mert sohasem tudnék kibékülni ma
gammal, ha ön által félreismertetném! – Zóét
imádom; utóbbi betegsége óta minden megválto
zott: Zóé szembetünőleg kerül, s ha vétkezem,
önnek lábai előtt kérek bocsánatot; – nekem
 118_
ugy tetszik, mintha önnel azt akarná elhitetni,
hogy hozzá hűtlen levék, és – – –"
„És – mond Virginia gunyosan – és ön
belém szerelmes – vagy én önbe, mondja ki,
barátom, – s mit tett még Zóé? – minö ármá
nyokkal élt, minő cselszövényekkel hálózta önt
körül? – oh! szóljon, Stibor, – nem tagadom,
az ujság érdeke fűszerezendi azon eszmét, hogy
épen kegyed az, ki Zóét – Zóét, mondom, a
természetes, őszinte, valóban nemcsak szinleg
nemes teremtést mint valami fondor áltatásokban
gyönyörködő lényt akarja velem megismertetni."
„Nem, Virginia, nem Zóét kárhoztatom; le
gyek én a hibás, – de tisztán kell látnom. Ha
Zóé szerelmét csak sejtettem volna, ha csak sa
ját hiuságom-álmodta ábrándokon füznék odább:
ugy a keserü gúnyt, mellyet ön szavai foglal
nak magukban, senki sem érdemelné meg inkább,
mint én: de Zóé engemet szeretett – –"
„S olly biztosan meri azt ön előttem kimon
dani?" szólt Virginia, egy fénylő tekintetet vet–
vén Stiborra, ki látta, hogy tapintata megcsalta,
s Virginiát akarata ellen megsértette.
„Bizonyosan, kedves Virginia: mert be tu
dom bizonyitni."
Bár mennyire volt Virginia Stibor előadása
által sértetve: sokkal inkább gondolta öt ismer
 1 19

ni, mint hogy kérkedékenységet tenne fel róla;

utóbbi szavaira az ifjunak éles fájdalom vonult
szivén át, azután rebegte: „Bocsánat, – ha ön
be tudja bizonyitni, ha Zóé ön előtt nyilatkozott:
akkor nem tudom, mit gondoljak!"
„Oh! Virginia, ha ön nem volna Zóé növére, ha
nem volna az, kitZóé szeret, kihez bizodalma van:
hogyan teheti fel rólam, hogy szivem ezen egy
kor mennyei, most keserves titkát felfödözen
dém. Félre ne ismerjen ön, könyörgök ön előtt."
Virginia békétlenül rázta fejét. „Ám legyen!
- szólt; aztán igen kedvetlenül helyet foglalt
ujra s folytatá: – Azon reményben, hogy ön
mindent megmond, mit mondani akar, s engem
e furcsa közlések ismételt hallásától felment, –
kihallgatom önt; csak kérem: a dologra és rö
viden."
„Zóé leveleit birom, – mond Stibor – mely
lyekben esküvel erősíti, hogy szerelme örökös
– első és utolsó életében! – E leveleket Zóé
irja! – irandá más, nem lenne annyi biztosság
bennök. – Ha őt életemben csak egy gondolat
tal megbántandám; ha iránta csak egy árnyalat
tal hidegebb leendék; ha bármi történt volna,
mi elöttem Zóé hirtelen hidegségét s visszavonu
lását megfejthetendé: ugy hallgattam volna örök
re; de mind ez talány előttem, s igy gondolnom
 120

kellett, hogy Zóé játékot űz velem; gondolnom

kellett – oh, bocsánat Virginia! – mikép meg
hülvén irántam, kegyeddel akarja elhitetni, hogy
szeretem."

„Ne tovább! – mond Virginia. –Stibor, iga

za van, – egy eszme ébred eszemben, egy gon
dolat! – –ha ez volna–– ha – és ennyi nagy
lelküség!!" – – -

„Mit mond ön? – kiáltott fel Stibor – nem

értem önt!"
„Igen, legyen ez óra tehát a vallomások órá
ja; – s ha igaz, a mit sejtek – s igaznak kell
lenni, mert Zóéról a legnemesbet feltenni szint
olly könnyü és természetes, mint lehetlen öt vét
kes játék gyanujába venni –: ugy értek most min
dent; s ön térdre hullna s imádná, kit eddig
szeretett, ha tudná, mi most világos előttem! –
Ha Zóé szerette önt, ha levelei ezt bizonyitják:
akkor, Stibor! mi mindketten megszégyenülve
állunk a szeretet e seraphja előtt!"
„Hogyan?" mond Stibor, ki most egy sej
telem fejledezését érzé.
„Ugy, barátom ! mikép – nem pirulok ki
mondani, s nem vagyok illy nagylelküség elle
nében olly szükkehlü, elhallgatni – – hogy
szeretem önt! – igen, Stibor, én szeretem
önt!"
 121

„Virginia – !"
„Ne szakitson félbc; nem pirulok ezt kimon
dani: mert érzem, hogy nöi gyöngédségem e
legyözésénél nagyobb áldozatot nem hozhattam
azon angyalnak, ki majd martaléka lön szerel
mének s feláldozásának; – nem látja ön még,
mit lelki szemem most olly világosan lát?"
„Lehetlen – ! ama veszélyes betegség!"
„Igen, ama betegséget én okoztam! – Én
megvallám Zóénak, hogy ön mély benyomást tön
reám! – Zóé hallgatott; s később, midön szi
vemet kitártam elötte, – mikor mondám, hogy
életem boldogsága e szerelmen függ: ö hallga
tott – meghalt volna – s közel volt ahhoz –:
de nem szólt! – Ne higyje ön, hogy Zóé nekem
valaha egy szóval mondá, hogy kegyed szeret
engemet. – Nem, nem! szive igazabb, mint
hogy a legnemesb czélból igaztalant mondhatna
– ő hallgatott! – Istenem! s ezen angyal élete
veszélyben volt, hogy engemet meg ne szomo
ritson! – s mégis haragszom reá, miért nem
2–szólt, mikép én szóltam!"
„S miért áldozott fel engemet? – mond Sti
bor – s mégis imádnom kell öt! – Oh, Virgi
nia, vegye forró hálámat e nemes önfeláldozá
saért; mert ne higyje, hogy annak egész becsét
fel nem tudom fogni! Érzem s értem azt, mit
 122

és mennyit köszönhetek e nagylelküségnek! – s

most, ha angyal ön, mint angyali kedélye és
angyaliak vonásai: végezze be, a mit illy szé
pen megkezdett; higyje ön, nem magamért szó
lok egyedül, bár éltem függ ön jóságától – –
de most látok mindent! – Zóé senkit sem ke
gyel, senkit sem különböztet meg; emlékezem,
hogy a mult napokban kolostorról szólt, a zárda
gyönyöreiről, – s látom, hogy arcza halvány,
hogy a rózsák eltüntek arról! – ön két életet
tart meg, két boldogságnak ad életet. – S mi
szeretjük önt! Igen, Virginia! testvér nem sze
rethet testvért ugy, miként én önt szeretem, s
Zóé életét vala kész önért adni."
„Megelégszem ennyivel; – mond Virginia,
mig arcza égett s szemeit földre szegezte; azu
tán megragadta Stibor kezét és szólt: – Igen,
be kell fejezni, a mi megkezdetett – bizza ön
reám! – mi is játszani fogunk – de még nem
vagyok tisztában szerepeinkkel. – Zóé jö –
tettetés s egy vonása se árulja önt el!"
XI.

Pár héttel a leirt párbeszéd után Rudolf ér

kezett a Kéry-udvarba, hol egészen más élet lön
megkezdve. Rudolf kissé rátartó volt, s azért öt
a K-ek nem szerették ugy, mint Stibort. A
 123

Tusnády-ház azon ünnepélyekből, mellyek az

ifju megérkezte óta napi renden valának, soha ki
nem maradott s föleg Virginia egészen ugy te
kintetett, mint leány, a háznál.
Rudolf, ki párisi kedvesét hűtlenségen érte
utol, s utközben észhez tért, s már fájdalmait
feledni kezdé , – természetesen sokkal sze
retetreméltóbbnak találta most Virginiát, mint
Párisban, hol őt csak fényes salonokban ritkán
s csak rövid időre láthatta; – s Virginia az ifju
Kéryt most szelid nyájassággal fogadta. – Ru
dolfnak nagy előnyére vált, hasonlatossága Sti
borral, melly most már inkább feltünt, s az,
hogy Stibornak testvére; de főelőnyére volt a
terv, mellyet Virginia és Stibor olly igen tudtak
titkolni, mikép Zóé valóban meg volt lepetve
azon megkülönböztetés által, mellyben Rudolf
részesült; de bár ez által a tisztelet Virginia jel
leme iránt csökkent benne, s bár fájdalmasan
látta, mikép ö egy csapodár hölgyért vala kész
életét és jövőjét feláldozni: e meglepetés öt na
gyon boldogitotta; ugy tetszett neki, mintha Sti
bor nyakába kellene borulnia s neki mindent
megvallani! – de pirult ezt tenni, – s midőn
Stibor, ki iránta pillanatig sem változott, most
még forróbban csatlakozott hozzá: Zóé feléledt,
a rózsák visszatértek arczára, s ö nem vonakod
 124_
va többé, de minden magyarázatot kerülve, át
engedé magát azon boldogságnak, mellyet olly
soká nélkülözött: szerethetni, mit az életben
leginkább szeretett.
Az egyszerü beszély végét érte: mit mond
hatunk tovább? s ha néhány hold mulva a Kéry
kastélyban kettős lakodalom gyüjtötte össze az
egész vidéket, s ha késöbb a két testvér közti
házasság közmondásos boldogság hirével birt:
ki csudálná!?
KIRÁLY ÉS KOLDUS
 Még Hunyady János kormánya alatt a felső
megyék egyikében egy ember lakott, kiröl igen
sokat beszélt a világ, a nélkül, hogy öt valaki
látta volna saját bérszolgáin s fegyveresein kivül.
Kastélya várnak biztosságával birt, s csudá
latosan, semmi kapuja, söt még ablaka sem volt.
Valami óriási talapzathoz hasonlított, Titánok és
Briareusok által kivágatva a hegy bordáiból, s
ott feledve öt idők óta, s mellynek falait moh és
penész lepték el.
E hasonlatosság egy köbhöz vagy roppant
koczkához annál szembetünöbb lön, mivel e kas
télynak, vagy zárdának, semmi födele sem látszott.
– Természetesen, – mert az egy kis négysze
gü udvarkát képezett belől, s a négy oldal palakö
teteje csak fél fedél volt, s a külső fal tetején
kezdődve ereszkedett az udvar felé.
 128

Mikép jutott oda be a lak ura; miként történt,

hogy itt-ott, messzi lakától, néha igen is nehéz
nyomait hagyta lépteinek; mikép jártak ki s be
a szolgák s fegyveresek? azt senki sem tudta:
mert öket oda bemenni, vagy onnan kijöni senki
sem látta.
Ha tehát e bolond laknak rajzát adjuk, szük
ségkép meg kell fejtenünk, hogy ez egy Sarto
Michieli nevü olasztól került tudomásra , ki be
kötött szemekkel, s útakon, mellyeket sohasem
látott, föl- s lehágva és kerengelve jutott e bal
jóslatu fészekbe, – de ott igen jó dolga volt,
annyira, mikép érdemesnek látta, a lak urának
egy kis életrajzát adni.
A latin kézirat Mátyás könyvtára nevezetes
ségei közé tartozott, nemcsak sajátos foglalat
jára nézve, hanem – és talán föleg azért – mert
egy volt a legszebben s hibátlanabban irtak kö
zöl, s signor Sarto Michieli azt örökszinű fest–
vényekkel ékítette. Ezek egyes jeleneteket ama
különös ember életéböl foglaltak magukban ;
azonkivül gazdag aranyozásokkal keritette a la
pokat.
Régiség-buvárok akkor is voltak: mikép most
is talán tudnánk egy-két régiségbuvárt nevezni, kik
inkább kissé hosszu s ragacsos körönyök segedel
mével jutottak gazdag gyüjteményekhez, mint
 129

pénz és fürkészet által; – nem mondunk való

szinütlen dolgot, ha állitjuk, mikép akkori idő
ben is léteztek hosszu ujju archeologok és gyüj
temény-szarvasgomba-ebek. Elég az hozzá, hogy
e szép kézirat csudásan, vagy talán igen is ter
mészetesen, jóval elöbb eltünt a világhirü könyv
tárból, mint azt a törökök szalmának nézték s
felgyujtották. E kézirat kézről kézre kerülvén,
végre egy evangelicus lelkésznél feneklett meg,
hol azt látni és olvasni alkalmunk volt.
Innen tudtuk meg a baljóslatu S á m s on
J á z o n nevet, mellyet e köbnek embergyülölő
lakója viselt.
Mátyás király egy volt azon fejedelmek kö
zöl, kik a kormányuk alatti országot igen jól is
merték. – Ő kémeket nem tartott, a titkos fel
adásoknak elhatározott ellensége volt; de egy
igen egyszerü s mindig czélra vezető rendszert
követett, mellynek alkatrészei ezek valának:
Tetterő, saját szemmel lá tá s é s szo
ros igazság,
Király, ki álruhában és királyi pompában, ki
egyesegyedül és fényes kisérettel, mindenhol
saját személyében megjelenik, a hol bajt sejt, hol
csendes, zajtalan erényt gyanit, hol tettre, vé
delemre, jutalomra van szükség és ok, - annak
nincs a titkos kémkedés, a sötétbe burkolt kaján
Jósika munk. Uj foly. V. 9
 130

feladás, az átkos leskelődés aljas rendszerére

szüksége. – Lehet, hogy igy is néha csalódni
fog, – lehet, hogy argus-szemeit gyöngy mint
avar kikerülik; de merjük erösitni, mikép köny
nyebben s biztosabban megközeliti az igazság s
boldogitás czélját, mint ha azon nemét az embe
reknek használja eszközül, kik ki nem vallható
szerepet játszván, saját homlokukra ütik a gá
lyabélyeget.
Ha igaz, hogy sok szem sokat lát: ugyszin
tén igaz, hogy sok szakács elsózza a levet; – s
ha igaz, hogy sok és ügyes eszköz czélhoz ve
zet: ugy igaz az is, hogy sok eszköz között se
lejtesek is vannak, s a minö biztos az egyes ön
tudata, olly bizonytalan sokak üzelme, s olly
kétségtelen, mikép egy ügyetlen barát s egy
rosz szerkezetü eszköz többet ronthatnak, mint
a mennyit száz annyi aztán, a legjobb szándék
kal, helyreüthetne.
Nem csuda, ha Mátyás csakhamar megtudta
e baljóslatu köbnek létezését, s saját szemeivel
ohajtott azzal s lakóival megismerkedni.
3*
+ 34

Egy sötét öszi napon, mikor már a nap a lát

határ felé hanyatlott, portól lepett lovag közel
gett csendesen Sámson urnak néma lakához. –
 131

Ott állt az, mint özönelőtti koczka, mellyen sem

mi rés, semmi repedés, vagy nyilat nem látszott.
A lovag darab idő óta rámeresztette szemeit,
- azután fejét csóválta s mosolygott: „Iste
nemre! – szólt – egy illy vár, jó helytt s jól
védve, szinte megvehetlen! de hiszen a várt lak
ják, s a lakók emberek; hol pedig ember lakik,
oda ember be is férhet."
E gondolati magánbeszéd után megállította
lovát. –

„Itt volnék; – szólt azután vidáman – alig

hiszem, hogy Sámson ur csak álmodja is, minö
vendég közelítette meg búvhelyét. Mindegy! itt
volnék! most már be is kellene menni; hadd lássuk
– gondolkozzunk. Hasztalan! semmi sem jut
eszembe. Csak embert látnék, egy lelket, kitöl va
lamit megtudhatnék. – Nevetség! fogadom, itt a
vidékben nincs, ki csak annyit tudna e fészekről,
mint én."
„De mégis, hat órát lovagoltam; merre a szem
lát, csárda, fogadó vagy major nincsen, s az
emberfia megunja magát, ha viceispány is, vagy
még több valami! – Bolyongjunk" – folytatá
azután, s lovát nógatta. – Az ifju, ki elöttünk
állt, igen egyszerüen volt öltözve, s lovának ké
születe semmivel sem jobb bármelyik pusztafiáénál.
Csendesen s fülelve kerülte meg hosszu ka
9 *
 132

nyarulatban a várdombot. „Ha én nem látok sem

mit, – szólt nevetve magában – engemet sem
látnak; menjünk!"
„Ej, de mégis szeretném, ha csak egy ak
kora emberdarabbal találkoznám, mint sarkan
tyum taraja. Ho –hó – földi!" – kiáltott egy
szerre a lovag, egy embert látván a domb for
dulatán az uton elöballagni.
Mikor az éji vándor közelebb jött, alázatos
hangon szólt: „Uram, éhes vagyok, ma egy fa
latot sem ettem! szánjon meg kegyelmed." –
Azután nem minden irigység nélküli tekintetet
vetett a csinos lovagra, ki olly jól volt öltözve,
s arcza olly kielégitett étvágyra mutatott.
„Itt," – mond a lovag, egy pénzdarabot
adván a koldusnak. -

A fiatal koldus arcza meglepte a jöttet, s

megvallá magának, mikép alig emlékezik, hogy
valaha életében vonásokat látott, mellyek saját
szerü kifejezése öt annyira megkapná. – A ko
rom és szeny daczára, melly börét mintegy ré
teggel vonta be, lehetlen volt a vonások nemes
ségét észre nem venni. – Ezek keletien tiszták
és szabályosak voltak, s két hollófekete szem ál
tal valának világitva. A koldus tekintete nem azon
nemét a szánakodásnak idézte elő, melly zsebbe
késztet nyulnunk, nem: e vonások azon szebb
 133

szánalomra izgattak, melly könyüt csal a szembe

s a szivet inditja meg.
Meglehet, hogy más figyelem nélkül hagyan
dá a búnak s boszúnak azon kifejezését, melly
itt összeolvadt, s melly egy szemrehányással
a sors ellen látszott párulni; de az ifju lovag, ki
most előttünk áll, egy volt azok közöl, kik az
embereket ismerik: s nem csuda, ha egyszerre
egy gondolat lepte meg öt. Darabig éles szemeit
nyugtatá a kolduson, azután szólt:
„Pár kérdésre felelj, ficzkó. Tudsz-e irni?"
„Nem tudok, – mond a fiu – nem tani
tottak."
„Ugy olvasni sem tudsz?"
„Természetesen, – mond a fiu – hiszen ha
azt tudnám !"
„Szolgáltál-e már?"
„Nem én, uram, senkit, istennek hála ; de
napszámban dolgoztam."
„Miért nem állsz katonának?"
„Mert többet ér fejem, mint karom, – mond
a koldus – aztán az illy rongyos ficzkót nem is
jól fogadnák ott."
„Lehet-e rád valamit bízni?"
A fiu itt a szólóra tekintett, azután mintegy
sértett büszkeséggel mondá: „Két hete, hogy
jól nem laktam, s mégis egy szilvát sem lop
 131

tam a fáról: kegyelmed tele erszényét rám biz

hatja."
A lovag még egyszer reá tekintett, azután
szólt: „Meglehet, öcsém, hogy amollyan igazi
gazember vagy, minö egy megy két mázsára,
de jó képed van: szeretném e főt sok nyakon
látni, melly nyuszt és aranyból emelkedik ki.
Isten neki! bizzunk egyszer pár jó szemben s
világos homlokban. Hallod-e, ficzkó, te nekem
tetszesz; állj ide elömbe, hadd akonázzalak meg,
koma! mert szerencsés csillagzat alatt születtél,
ha megütöd a helyes akószámot." -

„A pénzdarabért – szólt a koldus-fiu, né

zegetvén az ajándokot – mulathatja kegyelmed
magát: csak akonázgasson tetszése szerint, majd
én addig lovát nézegetem. Istenem, beh boldog
ember, kinek illyen lova van! hogyan horkol,
s szeme miként villog, mint a tátosé!"
„Ficzkó, – mond a lovag, ki, miként hisz
szük, legalább viceispány lehetett – te megütöd
az akó-számot, s még néhány pint fér beléd !
De koma, sok szép hordóban láttam én már ve
szett savanyu csügért: hadd lássuk, van-e egy
akó ember benned ?"
„Egy akó? – szólt a koldus sértetve – te
ringettét, nem volnék apám fia, ha száz akó em
ber nem volna rosz börömben, föleg ha egyszer
 135

jóllakhatnám: mert van két hete, hogy nem fe

küdtem le tele hassal!"

„Öcsém! – mond a lovag – egy batkát sem

ér az ollyan lélek, mellynek a has parancsol:
három akót kiöntöttél hordódból e silány beszé
deddel."
„Hah, – mond a koldus hetykén – igen
korog hasam, s az nem tréfa, ha igen soká tart;
azonban nem csudálom, ha kegyelmed mitsem tud
arról, mikép érzi az ember magát, mikor éhes:
mert aligha nem valami hajdu, vagy épen valami
tikmonszedö, s azok mindig lakva járnak."
A lovas nevetett. „Eltaláltad – szólt – a
szarva közt a tölgyét, koma; de bármi legyek és
ki, mig erszényem tele, nagy ur vagyok ám, s
azért rám hallgass! – Látod azt a várat ott?"
„Igen."
„Voltál benne?"
„Na hiszen van jó dolgom! de volt ám a ta
tár, – nem is vinném oda a fogamat."
„Hm! – miért?"
„Miért? – kérdé a koldus gondolkozva,azután
szólt: – már azt bizony meg nem mondhatom
kegyelmednek, lássa! hanem mi dolgom ott?
aztán mondják, hogy abban az ördögök laknak
és zsidóhussal élnek. A zsidók csak ugy járnak
 136

be oda magukra, mintha őket hivnák ebédre, pe

dig öket falják fel!"
„Bolond Istók Debreczenben! – szólt a lo
vag – hiszed e bohóságot?"
A koldus vigyorgott: „Mit akar kegyelmed?
– szólt – az emberek sok mindent beszélnek ;
s illy magam-szörü ember csak oda hisz és oda
bomlik a többi után ! Ha zsidóhussal él ö ke
gyelme ott a várban, váljék egészségére; de
biz én egy kis csirkehust inkább szeretek husz
sült zsidónál."
„Hallod-e, ficzkó, nézz csak oda; – kezdé
ujra a lovag – ha be tudsz abba a várba menni, s
nekem hirt hozni, hány hét ott a világ: száz
arany üti markodat"
„Száz arany! – kurjantott a koldus – hi
szen azzal egy vármegyét megvehetek."
„Annyit nem, öcsém, – szólt a lovag – de
sok pénz!"
„S ki adja meg nekem?" kérdé most a fiu,
sovár tekintetet vetvén a lovagra.
„Én la; – felelt ez – de kötve hiszek a
komának; azért elébb tudni akarom, van-e ki
ben bízni?"
A fiu mindig a vár felé nézett. „Teringettét!
– mond aztán – oda az ördög sem jut be igaz
uton; de megálljon csak kegyelmed, hadd gon
 137

dolkozzam kissé – – – Ugy-e, uram, hogy

csak nem élnek ott zsidóhussal?"

„Nem ám! – mond a lovag – gondolom,

jobb hússal annál."
„De a zsidók mégis járnak ott ki s be, mert
a nép mondja; s mi a nép száján van, annak leg
alább fele igaz!"
„Helyesen; –mond a lovag – de mit akarsz
ezzel?"
„Mit akarok? zsidó lenni, s bemenni, ha fel
nem falnak."
„Hogyan?"
„Azt még nem tudom; de egy kis idöt csak
enged kegyelmed; amugy csak be nem pottyan
hatok."

„Természetesen; s most halld! Mielött va

kon hinnék neked, megkisértelek; – ezzel egy
bepecsételt levelet vont ki kebléböl, annak hátá
ra rajzónnal pár sort irt és szólt: – Im, itt e le
vél, vigyázz jól arra, amit mondok: Siess ezzel Wi
segrádra; kérj bebocsáttatást, s csak annyit
mondj, hogy a várnagynak levelet hoztál fiától.
Megértettél-e jól? De nevedet sem tudom: hogy
hivnak?"
„Tornai Mihálynak, – felelt a fiu; aztán
folytatá: – meg ám! mi nehéz van ebben? jól
 138
megértettem: kegyelmed a visegrádi várnagy
fia, s egy levelet küld atyjának."
„Helyes! – szólt a lovag – a válaszszal
egyenesen Budára jösz, s ott Galeotti uramat
felkeresed a várban a király csarnokában, s ke
zébe adod. – Nem felejtetted el a nevet?"
„Galeotti; – ismételte a ficzkó – de bebo
csátanak-e illy rongyosan?"
„Visegrádon majd illendő ruházatot kapsz és
lovat."
„Lovat! – kiáltott fel a fiu ragyogó szemek
kel – eddig csak úsztatni segitettem itt-ott egy
kocsisnak, most magamnak lesz lovam!"
„Használatra, koma! – mond a lovag –
aztán el ne illanj vele!"
A koldus arcza lángra gyált. – „Lótolvaj
vagyok-e? – kiáltott fel. – Azért, hogy kegyel
mednek nem látszik ki könyöke dolmánya alól,
mig az én köczémben husz macska sem fogna el
egy egeret!"
„Ne haragudj, – mond a lovag, kinek a fiu
perczenként inkább megtetszett. – Itt, jeléül an
nak, hogy némelly arczban többet bizom, mint
némelly oklevélben – egy erszény pénz. – S
most siess, nincs veszteni idöd; – minél hama
rább hozod a választ, annál többet hiszek neked."
A fiu rámeresztette szemeit az erszényre; a
 139

szegény éhes ficzkónak ugy tetszett, mintha az

sódarral s kolbászszal lenne tele, annyira éhe
zett. „Kegyelmed valami ispány – szólt azután
– vagy püspök, hogy ennyi pénze van !"
„Mi gondod arra? – felelt a lovag – siess;
meglátom, embere vagy-e szavaidnak."
A ficzkó emelintett kopott süvegén, s kevés
pillanat után eltünt szem elöl.
II.

A szegény koldusfiu az erszényt gondosan

rongyba göngyölte, s azt avult köczéje oldalzse
bébe tevé a levéllel együtt. Gyorsan haladott. –
Ki soha nem érezte az éhség kínait, ki legfö
lebb kissé megéhezett s étvágyat ismer, annak
alig lehet fogalma arról, minő éles fájdalmat
okoz ez. A torok kiszárad, – valami mohóság,
sorvasztóbb a szomjnál, ragadja meg a szenve
döt, s megfoghatóvá teszi azon iszonyokat, mik
re éhes ember ragadtatik e nemében az őrültség
nek, melly mindent feledtet vele.
A szegény fiu szeme kidülyedt, s bár a nyert
gazdag ajándok felvidította öt, e pillanatban egy
darab jó kenyér neki százszorta több enyhülést
szerzende. – Esze, elméje nem gondolt egyéb
re, mint a legközelebbi csárdára. Életében nem
érzett hevesebb vágyat, mint most, egy tányér me
 140

leg tápszerre s egy ital jó borra. – Össze kelle

hanyatló erejét szedni, hogy ki ne fogyjon az,
mig az első födelet megpillantja a távolban.
Csudálatos, hogy néha épen az ad erőt, mi
erőnket csökkenti; s a lélek s az akarat felsősé
gét a vágyak fölött, bizonyitja az, hogy a koldus
növekedni érezte erejét, midön végre távoli
csárda födelét pillantotta meg. #

Mint a ki kedves álmot szö odább, vagy kel

lemes ötletet épít ki elméjében, s mindent feled
maga körül: ugy a fiu reá nem ért siető utjában
egyébröl gondolkozni, mint a jóllakásról. A leg
dicsőbb ebédet tálalta fel magának utközben, s a
jóllakás olly valami hihetlennek látszott előtte,
mikép hevenyészett álomebédje véget nem akart
érni.
Végre a csárda elötte állt, – a kémény vi
doran füstölgött, ajkait érezte nedvesülni, s lép
teit a czégér felé intézte.
Egyszerre megállt. – Egy gondolat kapta
meg, – lábai néhány perczre legyökereztek;
azután mormogott magában: „Ama jó ur, ki gaz
daggá tett, nemde mondá, hogy a dolog, mely
lyet reám bizott, siető és fontos?"
„Ez az elsö fontos dolog, mellyet valaki re
ám bízott! s ezen ur olly becsületes, bennem
annyira bizott! s én itt lakomát akarok ütni! –
 141

Van fél éve, hogy egy ital bor nem érte ajkai
mat: az ördög nem alszik, ugy leihatnám maga
mat, mint a tacskó!"
Jobb lába mindig a csárda felé vonta, szeme
imaszerüen sovárgott a kémény szép kék füstje
felé: ugy tetszett neki, mintha tizenkét lovat
fogtak volna lábaiba, kezeibe, s ezek mind von
nák őt az ivóházba.
„Nem megyek! – mormogta magában szo
moru hangon -- nem egyszer koplaltam már 24
óráig – s a dolog siető! – fontos!" – – Ez
zel neki-bikacsolta magát s a csárda tornáczára
lépett: egy darab kenyeret kért magának, –
beleharapott – azt kifizette, azután a kútveder
ből jót ivott, s mintha kergetnék, haladott előre.
– A kenyér jobban esett neki, mint királynak
fényes elmédje; s volt a szegény koldus szivében
egy hang, melly öt jobban enyhitette, mint a leg
jobb tokai bor. – „Ember vagy, Miska! –
szólt magában – majd Visegrádon ugy lakmáro
zom, mint egy püspök. Isten tudja, hogy van, de
jobban eloltotta éhségemet e jó darab kenyér,
mint ha egy röf kolbászt ettem volna!"
+ 34 +

A fiu végre Visegrádot pillantotta meg; még

egyszer vett magának egy darab kenyeret, még
párszor ivott néhány korty hideg vizet, de ereje
 142

kifogyott, s alig tudta magát a magas visegrádi

várba felvonszolni.
Mikor végre beeresztették s a várnagy kezébe
adta a levelet, összerogyott s ájultan vitték az
ólakba, hol nem sokára magához tért, s mint
egy király jóllakott; de szeme mindig a lovakon
volt, s mindig nógattatá a várnagyot feleletre. A
várnagy azonban nem sokat hajtott a fiu beszé
dére, s mondá, hogy majd elöhíja, ha indulnia
kell.
Egyszerre a kürt szólt, s megnyittatván a ka
pu, azon a fiatal kalandort látjuk behaladni, ki
vel Sámson Jázon uram vára elött találkoztunk.
A várnagy a lovag elé sietett: „Felséges
uram!" kiáltott fel.
Mátyás király volt.
„Megérkezett-e hirnököm, a koldusfiu?"
kérdé élénken.
„Ott van az ólban; csak most jött s már lovat
sürget." -

„Itt van!? – szólt meglepetve Mátyás – le

hetlen! én gyorsan jöttem, s alig egy fél órával
utána indultam. – Hivasd ide."
Néhány percz mulva a ficzkó a dicső király
elött állt; de távolról sem gyanította, kivel be
szél.
„Kegyelmed az, lovag? – szólt Miska. –
 143

Nem vagyok oka, ha még itt vagyok; eléggé

sürgettem várnagy uramat; eddig rég utban le
hetnék; s még rongyaimat sem cserélte föl, s
lovat sem adott."
„Jóllaktál?"
„Jóllaktam, - szólt a kérdett – de bort nem
mertem inni."
„Miért, koma?" kérdé a király.
„Bolond kérdés, - mond a ficzkó, mig a
várnagy elhalaványodott. - Azért, uram, mert
van fél éve, hogy bort nem ittam, s fejembe
szállna: részeg futár pedig s kezetlen iró egy
huron pendülnek.”
„Jó, - mond a király – hát utközben nem
szállottál-e be valahol? hiszen alig birtad irhá
dat, mikor elindultál; s látod, keveset biztam
benned, s utánad eredtem."
„Na hiszen, – szólt a ficzkó, merészen te
kintve Mátyásra – kegyed zömök gyerek, s gon
dolom, hogy itt a várnagy uramat elnyelhetné
haragjában; de ha ugy dülyedt volna szeme az
éhségben, mint az enyim: eddig valami csárdá
ban ülne. – Beszállni! – na hiszen még az kel
lene, – ha valakire siető dolgot biznak, s még
szállás után nézne."
„Hallod, Miska! – szólt a király – van-e ked
ved valami jobbnak lenni, mint a mi most vagy?"
 144

„Hja – szólt a koldus – az hamar kitelik

belőlem: mert most ugyan egy fadoromb sem
vagyok."
„Halljuk, koma, – szóit Mátyás – mire vol
na kedved?"
„Kedvem? – bizony uram, arról még nem is
gondolkoztam – – hm – – már hogy nekem
kedvem mire lenne? – – s aztán mindjárt meg
történnék-e az?"
„Attól függ, minő kedved járása van; mert
visegrádi várnagy is szerethetnél lenni: arra
pedig csak az a válasz: hátrább az agarakkal!"
„Nem is lennék én várnagy, hogy itt sütké
rözzem a jó tűz mellett; na hiszen jó ez is néha,
föleg télben, s ha kinek illy fényes ruházata van,
mint nekem, mely a szelet hajtja a helyett, hogy
tiltaná; de én ollyan valami szeretnék lenni, uram,
mint a mi ugy kétfelé mozog, mint ott ama czölönk
a vár órája fölött: ollyan valami, mi mindig jár."
„Mindig jár! – nevetett a király – ugy, ko
ma, futáromnak fogadlak, s ha akarod, bár egy
perczig se pihenj."
„Nem bánom, – mond vidoran Miska – le
szek hát futár." -

„Megunod, fiu! – hanem mondj egyet: tudsz

e valamit?"
Miska nagy szemeket meresztett a királyra.
 145

„Valamit? – kérdé aztán sértetve s elpirulva –

bizony, uram, ha jól utána nézek – teringettét!
nekem ugy tetszik, mintha épen semmit sem
tudnék."
„Hát akarsz-e tanulni?"
„Oskolába járni? – kérdé Miska – nem, ar
ra nincs kedvem."
„Arra nincs szükség, – mond a király –
találunk abba más módot; mert a ki tanulni akar,
az tanulhat iskola nélkül is. Irni, olvasni meg
fogsz tanulni: mi ugy is csak játék annak, ki nem
akar filkó maradni; megértettél?"
„Azt nem bánom," mond Miska.
„Jó tehát, – szólt a király a várnagynak: –
most öltöztessétek föl s azután jelentsétek be."
Ezzel a király szobáiba vonult, hol már többen
az ország nagyai közöl vártak reá, s nem ke
véssé bámultak, midön öt portól lepve, de a le
hető legderültebb kedvvel látták a teremek egyi
kébe lépni.
Egy óra mulva Miska ki volt fürösztve, tiszta
fehérnemüben s a királyi másod rendü apródok
csinos házi öltönyében.
+
4: +

A király a már tökéletesen kigobózott fiut

maga elé szólitotta.
Jósika munk. Uj foly. V. 10
 146

„Hallod-e, – mond a király, éles szemeit

figyelemmel függesztvén a koldus meglepően
erélyes és nemes vonásaira – jóllaktál, tetőtöl
talpig felruháztalak; még egy bőr-málhát kapsz
fehérnemüvel s mindennel, mi gyalogutasnak kell:
mert gyalog fogsz járni; engedek neked hat hó
napi idöt. Ime itt egy erszény pénz; ha befér
hetsz Sámson uram várába, s nekem onnan tudó
sitást hozandsz – emberré teszlek."
A fiunak, ki most már tudta, ki elött áll, –
felsöbb természetét tanusitá azon meggondoltság,
mellyel a királynak e veszedelmes parancsát fo
gadta. Nem igért bizonyost; de rövid szünet
után szólt:
„Uram király! – Isten tartsa meg fölsége
det, s adjon ezer annyit, amennyit nekem sze
gény fiunak adott; esküszöm, – itt a koldus fel
emelte jobbját – rajtam nem fog mulni, s ha is
ten jó eszemet együtt-tartja s eröm meg nem
törik: remélem, fél év mulva Budán fölségednek
hirt hozok Sámson uramról."
„Elég; – mond a király. – Azonban én is
megkisértem ama köbnek nyitjára jutni, s nem
zárom el Sámson urtól a törvényes védelmet, s
az utat jobbulásra és megtérésre. – Isten utai
don, Miska!"
A király a fiu vállára tette kezét, kinek ar
 147

cza most lángolt s kedélyes hangon szólt: „Vi

szonlátásra hat hónap mulva Budán!"
3* + +

Hat hold telt el a királynak ezen utóbbi pár

beszéde után a koldussal. -

Tudva van a történetekből, minő erélylyel,

minő gyorsasággal támadták meg a hös király s
vezérei a cseh s magyar rabló lovagok várait és
buvhelyeit. Végre rákerült Sámson urra is a sor.
– Lélektanilag igaz, mikép feltünő s nagyszerü
természetekre, mint a minő Mátyás király volt,
hatni kellett mindannak, mi sajátlag eltér a min
dennapitól. A király gyülölte a rendetlenséget,
rablást, törvénytelenséget, s igy Sámson titkos
merényei is egész neheztelését felidézték; de a
különös ember a király kiváncsiságát felinger
lette s elhatározta magában, vele elöbb a szelid
bánásmódot megkisérteni.
Egy reggel ama baljóslatu várkoczka mind
a négy oldalfalainak közepére a király egy fel
szólítást szegeztetett, melly igy hangzott:
Is ten t ő l minden jót, S ám s o n Já
z on uram! – a jövő év harmadik nap
ján jelenj meg Budán, hogy számot
a dj s áfá r s á g o dról.
Egy nappal azután a felszólítás eltünt, s he
lyette mind a négy oldalon olvasni lehetett:
10*
 148

Majd máskor!
Egy hét mulva e merész viszonzás után más
felszólitást lehetett olvasni:
Add meg magad a t!
Másnap a felelet ujra igy hangzott:
Nem még!
Mintegy héttel e második felelet után a király
seregeinek egy csapatja, Zokoli Péter vezérlete
alatt, körülfogta e vészes koczkát, melly némán
és szürkén rajzolta le magát a hajnal rózsapárá
zatiban.
A vezér lábtókat parancsolt elöhozatni. –
Egyszerre roppant holló-fekete zászló emelke
dett fel az építmény közepéböl: fénylő halálföt
lehete azon látni, alatta ezen fölirattal:
Ne bánts, ha jó kell!
Zokoli ostromra fuvatott; nem sokára a kocz
ka egyik oldalán a diadal-szokott férfiakat lehete
a lábtókon felkuszni látni.
Mikor a koczka felső párkányáig értek: az,
mint varázs-vesszötöl illetve, sarkán lefordult
vagy inkább megnyilt, mint valami csaptató ajtó,
s három sor sűrün egymáshoz illesztett töltséres
lőszer torka ásitott a legmagasabbra értekre.
Most rémitő harsány s mégis mély hang dörgött,
mint valami óriási trombitáé, vagy orgona-csöé;
azután egyik szöglettől a másikig, hosszu láng
 149

kigyó látszott végig futni – s a jövő pillanatban

pár ezer lőszer dörgése zúgott: iszonyu sikoltás
hangzott, s mikor a szürkén gomolygó füst el
oszlott, pár százan hevertek holtan s csonkitott
tagokkal a vár tövében.
Zokoli Péternek a király szorosan meghagyta,
embereit kimélni. – Még egy ostromot kisértett
meg ugyanazon oldalon, gondolván, hogy a vé
döknek nem leend idejök, lőszereiket megtölteni:
de ujra pár száz ostromló lön a sikeretlen kisér
let áldozata.
Zokoli Péter e hasztalan vérontásnak véget
vetett, s jelentést tön a királynak a történtekröl.
Mátyás király haragra lobbant, s felkiáltott:
Várj! m e g tanitlak, S ám so n !
lII.

Természetében van nagy embereknek, s kik

– mi igen ritka – hálókabátjaikban is nagyok,
minő Mátyás király volt, – szilárdul ragaszkod
ni meggyöződéseikhez: nem bámulhatunk, ha
Mátyás, ki Miskából a kiváltságos természetet ki
látta, azt hitte, hogy a fiu vagy czélt ér, vagy
soha sem kerül vissza. – De olly ösztönszerü
volt a nemes királyban az emberismeret, mikép
nemével a számitásnak várt a hat hold elteltére.
Igen sok volt akkor tenni való Magyarorszá
 150

gon, s igy meg van fejtve az ok, miért halogatta

Mátyás boszutervét Sámson ellen, kinek paczkázó
hetykesége felingerlette azon királyt, ki annyit
tartott méltóságáról, s kinek szellemét olly silá
nyul birják felfogni azok, kik belöle betyár t
vagy Don Juant csinálnak firkáikban, vagy
saját nyomoruságos személyök védelmére – be
teges vizbehaló kapkodással – Caligulának fes
tenék.
Zokoli Péter kudarczot vallván, érdekében
volt Mátyásnak, ugy lépni fel az ármányos Sám
son ellen, hogy annak aztán sikere legyen. Ez
okozta, hogy a fiu jelentését be akarta várni,
vagy legalább a kitűzött hat hónapot.
+
+ +

Miként igen ritkán tévedt az eszélyes király,

még akkor is, mikor mindenki kétkedett tettei
sikerén: ugy tapintala most sem csalta meg.
Három hónappal azután, hogy Miska Viseg
rádról elindult, egy szép reggel Mátyásnál Bu
dán idegent jelentettek be, ki állitá, hogy a ki
rálytól személyes megbizást nyert, s jelentését
csak a királynak teheti.
Mátyás szeszélyeit udvarában igen jól ismer
ték, s igy az idegent bejelentették.
Mátyás egyedül volt, s azonnal ráismert em
 151

berére, ki igen tiszta öltözetben s épen, mint a

makk, lépett a szobába.
„Te vagy, Miska? – szólt a király – jó hirt
hozol, látom szemedböl, – ember vagy! –
szólj!"
Miska meghajtotta magát, azután kissé ma
gához térvén azon hatástól, mellyet Mátyás ki
rálynak megjelenése majd mindenkire gyakorlott
– kifujta magát és szólt:
„Ott voltam, uram király, a várban Sámson
uramnál, és mindent tudok."
„Hadd halljuk; – mond a király vidáman s
felingerlett kiváncsisággal – de, öcsém, tarts
rendet az előadásban.– Legelöbb is azt fogod
elmondani, miként jutottál a várba? – azután
elbeszéled, a mit ott láttál s hallottál; bátran,
barátom: szólj tartózkodás nélkül."
„Uram király, – mond az egykori koldus –
tudtam, hogy ha bekéredzem a várba, oda senki
sem ereszt be, söt még pórul is járhatok; aztán
sem kapu, sem ajtó, sem ablak, sem az, kihez
szóljak. – Na – gondoltam magamban – igy
be nem jutok soha, hanem lesbe kell állnom, s
ki kell kutatnom: hol férnek a várba azon zsi
dók, kikről a hir azt mondja, hogy soha többé
ki nem jönek."
„Helyesen! – szólt a király – folytasd."
 152

„Uram király, tiz hétig kullogtam, kémked

tem a vár körül, sokat koplaltam: mert nem volt
idöm lakomázni, bár volt miből; – de sikeret
len. – Végre gondoltam, hogy tán már meg is
halt Sámson uram, s majd felséged azt gondolja,
hogy megettem s ittam pénzemet s tovább álltam.
– Búsan üldögéltem egykor éjjel nem igen
messze a vártól, egy fa tövében az erdő szélén,
mikor ugy tetszett, mintha két embert látnék
közeledni."
„Igaz, ezek nem a vár felöl jöttek, hanem a
sürüben bujkáltak. – Ho hó – gondolám ma
gamban – itt, Miska, eszeden járj; hátha isten
pillantott, s ezen éji madarak a vár felé mennek?
De egyedül valék kettő ellen: azért mindkét
pisztolyomat föltekertem, s vártam, mi lesz mind
ebböl."
Miska most dolmányát nyitotta kétfelé, s az
alól egy aczél-vért fénylett ki. „Ezt – szólt a
fiu, a vértre kopogtatván ujjával – megszerez
tem magamnak: mert gondoltam, hogy halálos
sebtől megóv, ha valahol hajba találok kerülni
Sámson ur embereivel."
„Okosan," mond a király.
„Nem sokára mellettem haladtak el; de a he
lyett, hogy a várnak tartanának, egy kis völgy
kanyarulata felé siettek. Én már álltam ekkor, s
 153

ugy, hogy hirtelen észre nem vehettek, s talán

el is haladtak volna, ha épen fejem fölött egy
gyalázatos nagy füles-bagoly rá nem gyujt bús
éji dalára. – Mintegy négy lépésnyire voltak tö
lem, midőn a bagoly szomoru huhogását meg
kezdette; az egyik a két vándor közöl félre te
kintett, s engemet azonnal észrevett. – A jövő
pillanatban olly alázatosan, mintha háromig sem
tudna számolni, leemelte süvegét. – Társa is
megfordult, s fürkészve körüljártatván szemeit,
ugy tetszett nekem, mintha valami késnek villo
gását látnám, – pisztolyaim egyikét rántottam
ki s hidegen szóltam: Ide, a mitek van!"
„Hogyan?" kiáltott fel Mátyás meglepetve.
„Természetesen, felséges uram! mert hiszen
ugy gondoltam, mikép jobb, ha megelözöm
öket, s még nekem áll felebb!"
A király nevetett.
„De azt hiszem, uram király, hogy nem is
roszul számitottam: mert nemcsak egyszerre
tudtokra adtam ez által, hogy zsivány vagyok, s
csak olly gonosz ficzkó, mint ők – feltéve, hogy
ama várhoz tartoznak – : de e fölött alkalmam
is nyilt, megtudni, kikkel van ügyem."
„Folytasd, – szólt a király – igen mulat
tatsz, – hadd halljuk tovább."
„A dolog – folytatá Miska – ebül üthe
 154

tett volna ki: mert alig riasztottam rájok, midőn

egyszerre mind a ketten a villám gyorsaságával
rajtam voltak, s két törnek koppanását éreztem
vértemen."
„Szerencsémre, készen voltam a támadásra,
s el nem kalandozott eszem. – A pisztolyt a tá
madás pillanatában elsütöttem, de, természete
sen, lövésem nem talált; ellenben vértem igen
jó szolgálatot tön: mert mihelyt a két ficzkó lát
ta, hogy törük érczet ért, meghökkentek, s ne
kem idöm volt oldalt ugrani, s másik pisztolyo
mat rájok szegezni."
„Most egy kis szünet lön; embereim, ugy
látszott, fel nem mondottak tervökröl, csak azon
tanakodtak – gyanitom –, mikép kerüljék ki a
második lövés borsóját is, s ugy látszott, hogy
el akarnak válni, s engemet kétfelől sarokba szo
ritani. De gondolám, ha nektek van, nekem is
van – e szem tudniillik; s mivel mindazok
után, miket Sámson uramnak gazczimboráiról
hallottam, többé kétkednem nem lehetett, hogy
embereimre találtam: a rövid szünetet használva,
felkiáltottam :

„Üssön meg benneteket hetvenhétezer menny

kö! halljatok szót, s ne rohanjátok meg az em
bert ugy, mint a veszett ebek!"
„Én Sámson uramat keresem, – meguntam S6
 155

a magam kenyerén élni s beállnék hozzá, – ha

ti odatartoztok a várba, jobb lesz, ha hozzá ve
zettek, mint ellenem támadtok; mert ugysem
félek tőletek, – s még egy pár illy ficzkó túl
nem jár eszemen."
„Mihelyt a lehető hirtelenséggel, de szilárd
s nyers hangon elkurjantottam mondókámat, egyik
a gazczimborák közöl elömbe állt, s tetőtől talpig
megméregetett szemeivel, mintha meg akart volna
valami csiszártól venni. – Az ember zömök, vaskos
ficzkó volt, s olly fekete, mint a legsötétebb czi
gány; azután egy arasznyira állván pisztolyomtor
kától, a nélkül, hogy szemével hunyoritna, szólt:
„Ki vagy s mit akarsz Sámson urammal? –
ha kémkedni jöttél, mond el végimádat, mert
utoljára láttad ma a napot."
„Az ember ezt olly lágy nyámmogó hangon
s olly leptibe mondá el, mikép hirtelen azt hit
tem, hogy megbolondult: mert hiszen ujjam a
ravaszon nyugodott, egy billentés – s a ficzkó
halva hever. – Azonban nem tagadom, mikép e
hideg nyugalomra kissé borsódzani kezdett há
tam."
„Nem jöttem kémkedni, uram, – szóltam én
a lehető hidegséggel – hanem szolgálatot kere
sek nála; mert azt hiszem, hogy vitéz ember, s
 156

illy ficzkónak, mint én, ki semmit sem gondol

életével, jó hasznát veheti."
„Emberem minden mozdulatomat szemmel
tartotta; végre szólt: Még nem tudom, ki vagy."
„Most kissé megakadtam, mert nem akartam
nevemet megmondani, – azonban ez csak egy
fél perczig tartott: s mondám, hogy nevem A l
pári János , árva vagyok, s eddig abból ten
gettem életemet, mit kézügyben kaptam."
„A férfiu vonásai, ugy tetszett nekem, a
mennyiben a félsötétben kivehettem, derülni kez
dettek; pár szót sugott előttem ismeretlen nyel
ven, tótul vagy latinul, pajtásának; még egyszer
tetétől talpig megnézett és szólt:
„Jó, tehát jer velünk; be- s elvezetünk, –
a te dolgod leend, hogyan jösz ki, ha elunod a
vékony ebédet."
„Nem bánom, feleltem én: csak kenyér és
viz legyen, s födél eső ellen – mitsem gondo
lok egyébbel, eddig ez sem volt mindig."
„Itt párbeszédünk megszakadt," folytatá a
ficzkó, mig a király élénken hallgatta előadását.
„Mondd, – szólt a király – hogyan néz e vár
belöl ki?"
Legyen itt szabad a szót kivenni a Miska szá
jából, s a rablólovag várának rajzát adnunk.
Az udvart, mint régi várakban s várkasté
 157

lyokban szokás volt, széles tornácz keritette;

Ólaknak semmi nyoma nem volt, mert lovakat
lehetlen leende ide behozni – hacsak csigán nem
vonnák fel öket. Az alsó osztály tehát raktárakat
s lakosztályokat foglalt magában. Az előbbiek
kulcsai a vár urának kezei közt voltak, s igy
azokba csak legmeghittebb emberei juthattak.
Sok mindennemü áruk voltak itt fölmáglyáz
va, – s Sámson Jázon uram minden hónap 15-ik
napján éjfélkor, tizenkét zsidóval e tömör bolto
zatokba belépett; kik miként jutottak ide, hon
nan jöttek s merre mentek el – senki sem tudta
Sámson uramon kivül. - Mindegyiknek e sza
tócstekintetü emberek közöl, bizonyos mennyi
ségü és áru szöveteket és ékszereket adott át;
azután egy egészen üres hézagba vezette őket,
mellyet a boltozatról függö négy águ mécs vilá
gitott. Itt egy széles köasztalon pár óráig pénzt
számláltak, azt különböző zacskókba rakosgatták
el, s miután Sámson ur mindegyiknek, megbizott
jai közöl egy-egy erszényt átadott, a zsidók,
Sámson urtól vezettetve, sok hálálkodás közben s a
lehető legelégültebben távoztak el; de hova –
miért – hogyan és miképen? azt a jó isten tudja.
A felső osztályban szép, tiszta s világos szo
bák voltak: min nem kevéssé bámulhatunk, mert
ablakaik födött tornáczra szolgáltak, s mind az
 158

udvar felé; azonban, némileg meg leend ez az

által fejtve, hogy a felső osztály szobáit nagy
és széles ablakok világították, a falak hófehérre
voltak festve, s valami fénymázzal bevonva, melly
a világitást kettőztette.
A butorzat az akkori izlésnek megfelelt, s
középen állt a fény s egyszerüség közt. Minden
darab tartósságra inkább, mint kényelemre volt
számitva; de eleven szineivel kellemes, monda
nók, viditó hatást gyakorolt a szemre.
Sámson ur e felsö osztálynak egész felét ma
ga használta, azaz: a koczka keleti és déli ol
dalát, egyetlen rokonával, a 15 évü Eszterrel s
egy öreg növel. Mig a más két szárny egyikét
cselédek foglalták el, másika butorozva bár, de
lakatlanul állt.

IV.

Igy bejutván a baljóslatu épület belsejébe, s

rövid rajzát adván e sajátos köbnek: szükség, la Illé
kóival is rövid ismeretséget tennünk. Ha valami árt
különködő s a szokásostól eltérő egyéniséget miy
gondolunk, mindig meglepő, nem mindennapi, SZé
s feltünő természet képzete tűzi magát elénk;
s alig lehet valami kiábrándítóbb, mint aztán illy Illin
helyeken, vagy körülmények közt, egészen min lam
dennapi emberrel találkoznunk, kinek külsője, kivá
 159

megjelenése, módja legkevesebbé sincs öszhang

zásban körületeivel. Sajnálnunk kell, hogy illy
kiábrándulás vár itt reánk, hacsak épen e kiábrán
dulás nem meglepő, mennyiben arra talán alig
számitottunk.
Sámson Jázon közép termetü férfiu volt, s
ugyan az, ki Misk át a várba vezette.
Nem karcsu, nem igen vaskos, nem fiatal, nem
öreg – mindenben középben állt. Vonásai oly
lyak voltak, mint a minőkkel az életben számta
lanszor találkozunk, s mellyek sem részvétünket,
sem kiváncsiságunkat fel nem ingerlik. Nem
mondhatjuk, hogy rutak, nem, hogy szépek:
rajtok valami unalmas, lanyha bélyege van a min
dennapiságnak; s ha az emberi nem gyárban ké
szülne, ha a gyermekeket csomagokban árulnák,
azt lehetne állitni, mikép Sámson ur ezek sorába
tart0Z0lt.

Embergyülölönek nevezték öt, – s ez ter

mészetes: mert hiszen féltékeny óvatosságot
árult el e köb, két ölnyi vastag külfalaival, – s
mivel azon sem ajtó, bejárni, sem ablak, az isten
szép világába kinézni, nem létezett.
Eszter, a 15 éves hajadon, már kissé a nem
mindennapi sorozatba tartozott: nem, mintha va
lami feltünő szépséggel birna, mert kellemteljes,
kiváló, de nem szép vonásai valának. Élesen ki
 160

rugó arczéle ódon római typust mutatott, s vilá

gos-kék szemeiben lélek és jóság honolt; arczá
nak kifejezése s az utánozhatlan édü hang tevék
öt annyira érdekessé. Minő csekély volt az első
hatás, mellyet a nézőre gyakorolt: annyira nőt
tön nőtt az közelebbi érintkezés után. Kedélyé
ben több bensöség volt, mint erély; szivében
több kedély, mint bátorság: egy volt azon höl
gyek közöl, kiknek érdekességére a kornak ke
vés befolyása van: mert hiszen ezen isteni jó
ságu szemek, e szívigható hang, e megkapó
szelidség vonásai összes kifejezésében, a kor
elöhaladtával inkább nyerhettek, mint veszthet
tek.
Rokonától félt, maga sem tudta, miért.
Sámson ur öt szülöi házától, azok halála után,
mint nyolcz éves leánykát vette magához, s bár
Eszter már 15 éves volt, mikor itt vele találkozunk,
nem volt még tiszta fogalma azon czélzások ér
telméről, mellyek kel S á m s on ur őt
valami szoros a bb vi szo ny r a magá
val, elökésziteni akarta. Nem bánt ve
le roszul, söt látszott, mikép talán, illy fiatal
korát tekintve, neki elég szabadságot ad: meny
nyiben, illy zárdai elkülönözöttségben, az egy
teremből a másikba járást, a folyóson s az udva
ron sétálást szabadságnak lehet nevezni; de olly
 161

kevés kedély volt Sámson uramban, mikép Esz

ter mindig valami ürt érzett szivében.
Ő egy volt azok közöl, kiket a gondviselés
óvó gondja áldozatra teremtett, s kiknek egész
élete kisebb nagyobb áldozatokban telik, a nél
kül, hogy a legtöbbször, kik illy angyali kedé
lyeket a kinzó-padra vonnak, legtávolabb sejtel
mével birnának szenvedéseinek.
Bátyja, mikép öt nevezé, két külön szobát
adott neki, s ezek olly mélyen estek e mogorva
koczka szögletébe, mikép hozzá alig lehetett
férni; a harmadik szoba, mellyen keresztül kel
lett haladni, hogy valaki hozzájuthasson, azon
éltes nö lakása volt, ki a nálánál százszor esze
sebb leánykának gondviselőnője s öre volt, s ki
veli érintkezésben ujra feltünt Eszter jósága, de
egyszersmind kevés erélye: mert féltékeny oda
engedéssel engedelmeskedett az agg nő nevetsé
ges, ollykor ellenmondásos szeszélyeinek.
Sámson, miként zsidókkali ismeretségéből két
ségtelen, titkos kereskedést űzött: az örizet fegy
verzetéröl s a vár óvatos épitési rendszeréböl
itélve, gyárai, honnan szöveteit, ékszereit s
pénzét vette, széles Magyarhonban, minden hoz
záférhető kastélyban, pogyászban s málhában
valának elszórva.

De Sámson ur olly nemü szerepvivő volt a

Jósika munk. Uj foly. V. 11
 162

rablólovagok akkor elhatalmasodott seregében,

a minö ama csendes ördögi faja a titkos uzsorá
soknak. – Ő minden eröszakot került, – s öt
inkább lopólovagnak, mint rablólovagnak lehe
tende nevezni.
Titkosan és sötétben, gyalog, koldus- vagy
zsidóöltönyben lopódzott ki várából. Kisérete so
hasem láttatott együtt s tömegben. Egyenként
nevezetes távolban, néha órányi messzeségre
egymástól, kullogott ez, mindent kerülvén öltö
zetében is, mi gyanut gerjeszthetne. – Minden
véd és támadó fegyvereik két éles rövid törből
állt, mellyeket gondosan elrejtettek, – csak az
utolsó szükségben s titkos helyeken, mély hasa
dások, vagy erdöség közepette használták; de
akkor vakmerö elszántsággal s biztosan. Soha ez
átokteljes rablók körmei közöl meg nem szaba
dult senki, ki öket elárulhatná. Mindig el tudták
vértetteik nyomát titkolni.
Ki velök találkozott, egyedül vagy legfölebb
párosan látta őket, szelid, hunyászkodott arczok
kal, mintha háromig nem tudnának számlálni.
Sámson ur ritkán járt egyedül: emberei közt
mindig volt egy-kettő, kiben különösön bizott,
– ezek egyike vagy másika kisérte öt.
A minő semmit mondó volt arcza otthon, s
a minő bánható ember volt, ha egyes haragos
 163

órái elmultak: olly rettenetes tudott lenni, ha itt

ott titkos kalandjai közben életét vagy martalékát
kényszerült védeni.
Akkor a legelszántabb vakmerőség s hideg
kegyetlenség tükrözék magukat vonásaiban, s
ezek olly renditő, olly baljóslatu kifejezést nyer
tek, mikép lehetlen volt reá ismerni.
Voltak, kik álliták, hogy Eszternek atyja,
nejét, ki nálánál idösb s igen visszataszító külsöü
volt, csak vagyonáért vette el, s hogy miután
látta, hogy a legvisszataszitóbb külsö sem biztos
alap nöerényre, s hogy neje többet költ el saját
vagyonánál: mély gyülölség ébredt benne iránta;
szükebbre szoritotta szabadságát, elállta minden
titkos költekezéseinek utját, s végre a nő hirte
len meghalt, – senki sem tudta, mikép, – s
férje örült, hogy megszabadult tőle; de azt csak
pár évvel élhette túl, s akkor Sámson ur elfog
lalván javait, Esztert magához vette.
Számtalan példa van az életben, hogy a leg
aljasabb nök s azok, kik a legszakgattabb életet
élik, igen szigoruak gyermekeikkel: talán mivel
önkénytelen sejtelmével birnak saját nyomorult
ságuknak, – nem egyszer mindent elkövetnek,
leányaikat szigoru elvek szerint neveltetni.
Ezt tette Eszter anyja, s leánya ugyis még
gyermek levén, tökéletes tudatlanságban volt
11 *
 164

anyja üzelmei tekintetében, s olly hölgynek gond

viselése alá bizva, ki vele keményen, néha a
kegyetlenségig szigoruan bánt.
Nem csuda, ha Eszter, a visszavonultság és
elkülönözöttség daczára, mellyben a mogorva
kő-koczkában rokonával s annak gonosz czim
boráival élt, némi könnyebbülést talált. Ha Sám
son indulatrohamait néma béketüréssel lefegy
verkeztette: dolgot keresett, – s bár könyvei
nem voltak, mindig talált munkát, mellyel idejét
betöltheté.
Többnyire kezei voltak elfoglalva: varrt,
himzett, hálózott, s ha ezt végezte, az udvart
keritő hosszu folyosó volt sétahelye, hol szép
csengö hangján bús dalokat énekelt. – Egy hár
fán, mellyet neki egykor Sámson ur hozott, meg
tanulta magától e dalokat kisérni, s legboldogabb
akkor volt, mikor ezt az esti órákban tehette.
Egészsége, ezen kevés mozgást engedő el
zártságban, s nehéz zsiros étkekkel táplálkoz
ván, soha sem volt egészen ép, ha nem is le
hete öt betegnek mondani; mikor kissé roszul
érezte magát, a legegyszerübb, s itt egyedül
gyakorolható gyógyszerrel élt: vizz e l s éhen
l é t t e l.
lol
E részletek után Miska folytatá: Tad
„Nekem a várban nem volt rosz dolgom;
les
 165

mindenekelőtt azon valék, Sámson urnak bizo

dalmát megnyerni: mi nekem az által sikerült
leginkább, hogy minden gondolatját kitalálni
igyekeztem – s nem meghunyászkodott alázat
tal, de egészen belegondolván magamat helye
zetébe, nagy kedvet mutattam a várbeli szolgá
latra, mi örködésben, a fegyverek tisztogatásá
ban állt föleg."
„Sámson ur minden két hétben egyszer eltá
vozott, s mig én a várban valék, gyanítom, hogy
a zsidók kétszer jártak ott: mert Sámson uram
kétszer bezárta gondosan minden ajtaját, mi más
kor történni nem szokott. Megvallom, szerettem
volna, ha titkos kalandjaiban részt vehetendék,
de bár mennyire látszott is Sámson ur bennem
bizni, ez mindeddig meg nem történt."
„Mintegy két hétig lehettem a várban, mikor
egy éjen a csengő szólalt meg szobácskámban:
minövel e várban minden hézag el volt látva. –
E csengők zsinorai hosszu rendben Sámson uram
egyik szobájának két falát boritották el."
„Azonnal fölkeltem s hozzá siettem, kit bő
házi öltönyben találtam, egy karosszékbe ágyalva."
„Alpár János, – szólt Sámson ur – nekem
holnap távoznom kell a várból; te itt fogsz ma
radni: tartsd e népet szemmel – s ha elöjövök,
beszéld el nekem apróra mindazt, ami itt távol
 166

létemben történik. – Azt hiszem, hű emberem

vagy, s ha kedvemben jársz ezután is, kettözöm
béredet."
„Én, mint mindig, alázattal fogadtam a pa ta
rancsot; de rövid szünet után szóltam:
„Inkább szerettem volna, ha kegyelmed el kü
viende magával: mert azt hiszem, több haszno
mat veendhetné kün a szabadban, mint itt, hol IIle
semmit sem tehetek." -

„Nekem több szükségem van hű emberre itt, Mis

mint váramon kivül, szólt Sámson ur. Majd reád foly
is kerül a sor. – Engedelmeskedj mindenben kisé
várnagyomnak, mintha magam volnék itt – s kép
most elmehetsz; bár távollétemet holnap min
egy
denki észreveendi, egy szóval se emlitsd azt Zette
senki előtt: ez nálam törvény."
„Engedelmeskedem, uram, szóltam én, – lö is
azután visszatértem szállásomra."
,,(
„A várnagy, egy mogorva tekintetü vaskos
a szép
ficzkó, ki alig lehetett több 24 évesnél, s kit egy énekel
szerüen Kálmánnak hivtak, – engemet igen
den es
megszeretett; mert mindenkép azon valék, irán S fölsé
1a, ha lehet, még több tiszteletet mutatni, mint
„M
maga Sámson ur iránt."
„Okosan; – szólt közbe a király – minél
Sámson
»0h
kisebb az ur, annál több tiszteletet
k ö vet el." ám: me
Illi tagad
 167

„S ennek – folytatá Miska – igen jó hasz

nát is vettem: mert mihelyt Sámson ur távozott,
jobban éltünk, s néha egy-egy ital jó bort is jut
tatott nekem a várnagy."
„A mint látom, – szólt a király – semmi
különös nem történt váratokban; s annak is több
a hire, mint valósága; de hát a kis Eszterrel
megismerkedtél-e?"
„Miután Sámson ur eltávozott, – folytatá
Miska – a kisasszony gyakrabban jelent meg a
folyosón ; néha késő éjig járkált ott, s a hárfa
kisérete mellett dalolt. Olly szelid volt és jó, mi
kép egyszer megszólítottam, s kértem, hogy
egy dalomat hallgassa meg, mellyet magam szer
zettem, s nótáját magam gondoltam ki."
„Oh! – mond a király nevetve – tehát köl
tö is vagy, Miska ?"
„Csak amollyan fűzfa-költő, uram király; de
a szép Eszter kisasszony nyájasan meghallgatta
énekemet, söt azt le is irta, s azután majd min
den estve megszólitott, s kérdezősködött Budáról
s fölségedröl."
„No s mit mondott ehhez az agg nő, kit
Sámson uram mellé rendelt?"
„Oh uram király! az igen jó asszonyom volt
ám: mert annyira tudtam kedvében járni, s már
mi tagadás benne, felséges uram, mikor Sámson
 168

ur harmadszor eltávozott a várból, maga Eszter

kisasszony rám parancsolt, hogy csak ugyan csap
jam a levet az öreg asszony körül, mi aztán tö
kéletesen sikerült is: mert mindent tőlem kért,
mindenre engemet bizott meg, s a várnagy sok
szor inderkedett velem, mondván, hogy belö ny
lem, meg Eufrosina asszonyból még egy pár VG
lesz, ha isten ugy akarja. Beh sokszor mondá ö
s Eszter kisasszony: minö boldogok lennének, fog
ha Sámson urtól s e mogorva várból megszaba
dulhatnának!" Mis
„Hallod-e, – szólt a király – elmondottál-e hiv
már mindent, amit a vár belsejéről tudni aka
rok?** -

félk
„Hja, – mond Miska – ki tudná annak min báto
den titkát? – Sámson ur nem egyszer mondá,
mikép jaj annak, ki azt el akarja foglalni; mert
ezerek életébe kerül s mégsem megy semmire.– egy
Ugy is volt, – mikor a várat ostromolták, Sám ez le
son ur ki sem ment szobájából. Mi történik a fe ha cs
dél alatt, nem is tudtam: mert Sámson ur máso
kat küldött a födélre. Én csak a durrogást hallottam, nem !
s láttam, mikép hordják apró hordókban a lőport
megj.
egy rejteken át a födél alá. – Sámson ur nem
kijáró
egyszer mondá, hogy csak egy zsinor rántásába felrid
kerül, s a vár mindenestül égnek röpül. Láttam
Sámst
is e vörös zsinort, mellyhez csak egy lábtó sege
10ft. |
 169

delmével lehete jutni Sámson uram háló-szobá

jában."
„Hát azt láttad , mikor a fekete zászlót fel
emelték ?"
„Láttam ám; – mond Miska – olly köny
nyen bántak azzal, mint ha egy pálczát emeltek
volna fel."
„Mondd csak – szakitá őt a király félbe –:
hogy jöhettél ki a várból?"
„Ez öt nap előtt történt, uram király, – szólt
Miska. – Sámson ur végre egy estve magához
hivatott és szólt:
„Miska, meg vagyok veled elégedve; ma éj
félkor velem jösz, csak ketten leszünk; van-e
bátorságod?"
„Van, szóltam én."
„Ime, folytatá Sámson ur, két tört vevén ki
egy asztalfiokból, – ezeket neked ajándékozom:
ez leend minden fegyvered; készülj, – ma éjfélkor
ha csengetek, siess hozzám."
„A mit még mondani tudok, uram király !
nem sok: Mihelyt egy barlangon át, mellyet jól
megjegyzettem magamnak, s mellyben a rejtett
kijáró végződött, a szabadba értem, – lelkem
felvidult. – Sürű erdőségen haladtunk át. –
Sámson ur elől ment, az éj sötét és zivataros
volt. Én mindig szóval tartottam s ügyekeztem
 170

öt mindenféle tréfákkal felviditni, s valóban néha

nagy kópénak is nevezett, s jó izüen elnevette
magát." -

„Mintegy két órát haladhattunk, mikor Sám

son ur mondá nekem, hogy azon helyen vagyunk,
hová kiindult, s hogy nem sokára itt egy gazdag
zsidó fog áthaladni, kinek tömött tüszőjét fogjuk
leoldani. Intett, legyek szemes, s csak akkor
emeljek tőrt, ha szólit."
„Gyanitom: a gazdag utas jöttét Sámson ur
azon zsidóktól tudta meg, kik csak állala ismert
hu
rejtekeken át alkalmasint igen gyakran jártak a
le!
várba, a nélkül, hogy erről másnak sejtelme
lenne."
„A hold pillanatra a sürü fák közé világitott,
Sel
– Sámson ur egy ösvény mellett állt szemközt
keskeny erdőnyilással s mintegy három lépésnyi
re tölem." bal
„Egyszerre ugy tetszett, mintha lépteket hal 3Zl

lanánk; Sámson ur suttogva mondá: Vonulj ide gy

mögöttem,– csendesen, nehogy észrevegyenek." ug
„A pillanat kedvező volt. Nem sokára láttam rák
egy sötét árnyat felém közeledni; Sámson ur, kal,
mint a hiúz, meredten állt, szemét a közeledő nyt
zsidóra szegezve." Van
„Most! gondolám, vagy soha: egy kötél
hurkot, mellyet gondosan elrejtettem volt, ki fog
 171_
vontam dolmányom alól – s egy pillanat alatt
keresztül-vetettem Sámson ur nyakán olly sze
rencsével, hogy derekához kapám két karját s
egyszerre tehetlenné tettem."
„Áruló! ordított fel Sámson ur , s a jövő pil
lanatban leszoritott karjával olly ügyesen vetette
hátra törét, hogy az három hüvelyknyire bennem
fészkelt: nagy szerencse, hogy czombomat érte,
mert végem lett volna."
„Az éles fájdalom daczára szorosra vontam a
hurkot, s kaszát vetvén hirtelen emberemnek,
lerántottam öt lábáról."

„Ide-ide! – kiáltottam hirtelen – kezemben

a zsivány; jöjön kend, zsidó koma, ne féljen
semmitöl!"

„Sámson orditására a zsidó lábai (mert való

ban a várt áldozat volt) a földbe gyökeredztek,
azután, kiáltásomra, hogy a király embere va
gyok s tolvajt fogtam, – félve s vonakodva csak
ugyan elöjött: erre öt leginkább az birta, mikép
rákiáltottam, hogy vissza ne forduljon, mert al
kalmasint mig visszatér, oda is eljutnak a zsivá
nyok, kik öt lesik s tudják, hogy tüszője tömve
van pénzzel."
„Hogyan? – kiáltott fel a király – hát el
fogtad Sámson uramat?"
 172

„El ám, – mond Miska – s átadtam öt Roz

gonyi uramnak, – a zsidó pedig velem jött."
V.

E párbeszéd után, mellynek itt befejezését

nem adtuk, három héttel Miskával ujra Visegrá
don találkozunk: a király öt a másodrendü apró
dok sorába helyezés meghagyta neki, hogy ta
nuljon, s mihelyt irni, olvasni megtanul, tovább
fog sorsáról gondoskodni.
Igaz, rongyok közt is rejtezik néha gyöngy,
s e fiu illy gyöngy volt durva kéregben; de tisz
ta tüzü.
Bár első megjelenésekor Visegrádon a szép
ruhának örült, – az első ebéd után azt hitte,
hogy mannát ett, melly égböl hullt, – bár ereje,
lelke felujult a tisztaság meg nem szokott eny
hében: egy szebb fenék-gondolat szövödött át
elméjén.
„Mátyás király apródja vagyok; a király öcs
csének, komájának szólitott, s a király szégyenli, ke)
ha komája szamár, ki még az a-b-c-t nem tudja.
Na hiszen, – gondolá magában – várj király Vás
koma! mert kiteszek magamért, ugy hogy telt
szemed szád eláll tőle!" (enj
Miska saját észjárásu ficzkó volt; vidor, ele
ven, mint a lőpor, – töle lehetlen volt azon Ige
békekedvelő szorgalmat kivánni, mi a lanyhább
természetek sajátja. – A mi igaz, igaz, – Mis
ka nem olly igen törödött az olvasással s irással.
Ő ha kimosdhatott, s tanulási idejét maga mögött
láthatta, sokkal inkább örült azon pár órának,
mellyet a visegrádi lovardában tölthetett, mint az
unalmas egyházfi naponkénti megjelenésének, ki
makacsabbul tartotta meg az órákat, mint a leg
önfejübb láz. – S ha a király lovászmestere vál
lára vert s mondá: Mihály, ember vagy! ma csak
ugyan jól meghurczolt Holló vagy Hattyu, de le
nem birt vetni hátáról: annak inkább örült, mint
mikor az egyházfi mondá: No, Mihály uram! hi
szen ugy megy, mint a paprika; ha igy együtt
tartja kegyed eszét, két hónap mulva én járok
házzá leczkére.
Miska, mielött észrevenné, olvasni tudott és
igen szép irása volt; de bár az irás mulattatá őt
néha: azon könyvekben, mellyekböl olvasni ta
nult, mi gyönyört sem lelt. Mindig erötetésébe
került, a tanulási órákban jókedvét megtartani.
S néha olly ellenállhatlan hajlamot érzett az al
vásra, mikép az egyházfi nem egyszer lön kény
telen öt egy-egy barátságos duczczal fölserken
teni.

A királyi udvarban néhány olasz cseléd volt:

igen vig fiuk, s kiket Miska élénkségökért legin
 174

kább szeretett. – Semmi sem boszantotta őt ugy,

mint hogy ezeknek társalgásukban részt nem ve
hetett. Folytonosan nevettek, s jó kedvük volt, I]
s ha Miska szeretett volna velök nevetni – mi
nála igen könnyü lábon állt – : ezek tört-magya én
rul mondák, hogy ki gyözné ujra elbeszélni a ba
sok nevetés tárgyát ? tanuljon kegyed olaszul, Hn
mio caro ! – azután velünk nevethet. QZ
Jó, – gondolta Miska – ha ezek a pimaszok, fel
kiknek mindig töltsérre szorul szájok, ki tudnak köl
egy-két magyar szót mondani: majd én is meg mál
tanulok nyelvükön. kó!
Hiszen – igy okoskodott Miska – mikor Sen
magyarul kezdtem tanulni, éves voltam, s mond
h0g
ják: már két éves koromban csak ugy beszéltem, mit
mint a szajkó; s most tizennyolcz éves ficzkó,
kinek már egy kis pehely árnyékolja felsö ajkát, lett
ne tanulna meg olaszul, mikor ezek a pimaszok bölc
három éves korukban már tudtak?
Miska, miként látjuk, különösen, de nem
„Itt
roszul okoskodott; kérdezgetni kezdé egy s más
már
tárgy nevét, s jó emlékezete öt nem sokára
nyer
annyira segitette, hogy a legtöbb kézügybeni
dolognak, szerszámnak, munkának nevét tudta,
tala |
A fél év eltelt; de Mátyásnak kisebb gondja
jobb
is nagyobb volt a koldus-fiunál, – söt még Vi
Illem
segrádon sem volt utóbbi ott mulatása óta.
kem
 175

Annál jobb, gondolta Miska: majd előkerül,

s akkor többet fogok tudni. – Csak az a tanulás
ne volna; de hasztalan – már ennek meg kell
lenni! – Pedig miért? – egy kis apród, mint
én, ha irni s olvasni tud, olly tudós, mint egy
bagoly, – mi kell neki több? olvasni tudok, irni is.
Hm, – gondolá magában – a ki feltalálta azt
az irást, valjon mi a magas mennykőért találta
fel azt? – mi hasznát veheté ? – No hogy a
könyveket olvassa! – Azután mormogta: Sza
már!! na hiszen, ha a király ezt hallandá – fil
kó! – – volt is akkor könyv, – hiszen addig
senki sem tudott irni. – Tehát azért találták fel,
hogy irjanak? – már ez okosabb beszéd; de
mit ér az irás, ha az ember könyvet nem tud irni?
Miska sokat törte eszét azon, hogy miért kel
lett neki olvasni tanulni? s mi hasznát veheti
bölcseségének?
Egyszer a várnagy egy könyvet adott kezébe.
„Itt van, – szólt – Mihály öcsém! hiszen tudsz
már olvasni; a király felolvasója beteg, hátha te
nyernéd el e szép hivatalt!"
„Felolvasó! – mond Miska – kell is hiva
tala nekem? – mit érnék vele? annál bizony az
jobb lenne, ha néha kimehetnék vadászni; sze
mem is zöldet lát, mikor a kürt megrivallik s ne
kem itt kell árulnom a makkot."
 176

„Majd az is eljö idövel; – mond a várnagy

– hanem most, Mihály, okulj be e könyvbe. –
Igen szép történetek vannak abban, s ohajtanám,
ha a felséges király megérkezik, hogy legyen,
ki neki jól és okosan olvasson: mert rólam azt
mondja ő felsége, hogy ugy olvasok, mint a tót
diák, – pedig soha semmi nemzetségem sem ett
kását, sem nem volt tót."
- Mit volt mit tenni? – Mihály a könyvet elébb
vontatva s csak kötelességből, később mindig
több-több kedvvel olvasta. Egyszer ugy tetszett
neki, mintha most már tudná, mire való a jó irás
és olvasás.
Mikor a könyvet végig olvasta, mást kért;
végre ha szabad órái voltak, elbujt, a vár kerté
beni csinos lugasok egyikében foglalt helyet, s
ugy meg olvasott, mintha pénzért tenné azt.
Ha Miska ollyan ficzkó leende, mint más: itt
már alkalmasint pályája végén lenne. Egy apród,
ki ir s olvas, s a könyveket csak ugy nyeli, mint
gödény a halat, már maga nemében többet tud,
mint kellene: mert elkésik a lovaglásból s
egyéb szolgálatból; – már pedig töle nem azt
kérik számba, mi a könyvben van, hanem a mit
reá biztak Miskára pedig a várnagy sok minden
féle dolgot bizott.
fel
„Ej – mond Miska – már nem vagyok ap Ille
 177

ródnak való: hiszen e másodrendü apród-hivatal

nem sokkal jobb a lovászságnál; s a várnagy még
azt is kivánja tölem, hogy a király két kedves
paripáját megtakaritsam. - Hiszen olly tudós va
gyok, mint Galeotti uram maga; aztán olaszul is
beszélek már."
De a király csak nem jött. Miska pedig ta
nult: mert mióta a könyvekbe nézett, esze nöt
tön nött és sok dolgokat másként tekintett, mint
egykor. – Most már szerette volna, ha valami
vel több lehetne, mint a mi.
Hosszasan törte fejét, s aztán egy napon,
minden dolgát rendesen elvégezvén, leült s
irta , a mi következik:
„Felséges király ur!
Tudok irni s olvasni, sőt még olaszul is el
kotyogok szükségböl. A kezemre bizott lovakat
vitesse felséged Budára, mert ollyanokon még
nem ült, – ugy kiépültek kezeim közt.
Ugyan áldja a szent isten! jöjön már valahára
Visegrádra, hadd csókoljam meg kezét lábát –
alázatos szegény szolgája maradván,
Tornay Mihály.
U. i. – Ha felségednek, vitéz király ur! a
fekete seregben helye volna számomra, ugyan
megköszönném: aztán nem is bánná meg."
Jósika munk. Uj foly. V. 12
 178

Mikor a levelet Mátyás király elolvasta, jó

izüen elnevette magát.
„Látjátok, – szólt a közelében állóknak,
mutatván a levelet–ez rongyos koldus-fiu volt, –
eddig talán kénytelen lettem volna felakasztatni
a jámbort. Most embert nyertem benne. – Ugyan
Zokoly , szólt az ifju lovagnak, ki épen nála volt
– hozasd a ficzkót ide, s ha megüti a mértéket,
adjatok egy sodrony-inget nyakába, aztán vezes
sétek hozzám! – Hanem válaszolok elöbb ; mert
kitelik tőle, hogy apámat, anyámat összeszidja,
ha levelét válasz nélkül hagyom."
A király irá:
„Istentől minden jót, Miska! – Mivel irni
tudsz már és olvasni, kántornak szántalak, jó
fiu; de ha a fekete seregbe akarsz jöni, se baj!
– ülj a két paripa közöl, mellyekre felügyeltél,
egyikre, s a másikat hozd vezetéken ide – eszeden
járj – le ne idd magadat.
Jóakaród k

Mátyás király."
V6
Nincs széles e világon olly primás, vagy ná eZ
dor, ki nagyobb urnak hinné magát, mint Mihály,
kö
mikor a királynak saját kezével irt levelét neki
átadták.
en
A várnagynak nyakába ugrott; aután kimo
ret
 179

sakodván s diszöltönyét felvevén, nem volt ma

radása: sem nem evett, sem nem ivott, – nem
sokára az egyik lovon ült, a másikat vezette s
utközben mindig fohászkodott: „Isten tartsd meg
Mátyás királyt! – Csak valami nagy bajba ke
rülne egyszer, hadd mutassam meg, minö hálás
szív ver itt e czifra dolmány alatt."
Mikor Zokoly a fekete sereg szigoru férfias
öltözetében, a sodrony-inggel, a súlyos karddal
s a gömbölyű sisakkal a királynak bemutatta a
fiut: Mátyás meg volt lepetve. – Nagy férfiaknak,
s kik a közös számból kiemelkedtek, egyik leg
ritkább, de legcsudásabb tulajdonuk, embereiket
megismerni s nem hibázni eszközök választásá
ban: – Mátyás mély, fürkésző tekintetet vetett
ezen fönséges vonásokra, e gyönyörü termetre,
ezen átható, nyilt, becsületes szemekre; – de
inkább mint mindez, kapta meg öt a kiváltság
homlok-igéje, mely ezen arczban a fényes jövőt
képviselte.
Ugy tetszett e nagy királynak, minő még ke
vés volt e földön, mintha szégyenlené, hogy
ezen ember közvitézi öltönyben, s mintegy a
közszámba olvadottan áll előtte.
A tréfa, mellyel az ifjut fogadni akarta, az
enyelgö inderkedés, melly a királyok e legsze
retetreméltóbbikának társalgását olly elragadóvá
12 *
 180

tevé – elhalt ajkain. – Szeliden fogadta embe

rét, és szólt:
„Tornay Mihály, te e mai naptól óta nemes
ember vagy; a kutyabört kezedbe adatom holnap
s egy telek urává teszlek."
A fiu, ki istenének hitte Mátyást, ki forrón,
szenvedélyesen érezte szivében felnövekedni a
vonzalmat iránta, – elnémult. – Ti talán pom
pás csarnokaitokban hihetlennek találjátok –
grandok ti, hogy e kis ujnemes több elfogultsá
got, mint hálát érzett e pillanatban. – Ti dúsak
arany lemezeitekben, nem fogjátok hinni, mikép
a gondviselés néha isteni szikráját s nemesb élet
magvát gunyhókba veti el, – s magát e szikra
felnövekvésében fönségesebben dicsöiti, mint Ze)
veletek s minden dicsőségtekkel. Szit
Tornay Mihály az ujnemes, a fekete sereg
közvitéze, birt a lélek azon gyöngédségével,
mellynek a király komoly tartása inkább hizel
gett, mint a meghitt tréfa s enyelgés.
E pillanatban nem birt egy szót kimondani:
szeme nedvesült, s hosszu szünet után, mi alatt
a király gyönyörködött szavai hatásán, az ifju
magához tért, – féltérdére ereszkedett és szólt:
„Fölséged embert teremtett, – s bizom iste
nemben, hogy azt soha – soha meg nem fogja
bánni!"
 181

A legszilárdabb mathematicai igazság nem

biranda a hitel azon merevény szilárdságával,
minövel Mátyás e pár szót fogadta. – Ő e pilla
natban a visegrádi várt rá merte volna e fiura
bizni.
Egy hét mulva Mátyás, csatái egyike után,
Tornay Mihályt tisztté nevezte ki a fekete se
regben.
S most ki ezen embert lépésről lépésre ki
sérné; ki lelke, szive érzelmeit kifejlődésükben
s növekvésükben le tudná irni: valóban hálás
munkát követne el. Mi csekély erönkben csak
vázlatát adhatjuk e szellemi tisztulásnak, a lélek
e felfokosulásának, s kénytelenek vagyunk a kép
zelõ-tehetségre bizni a hiányos lélek-rajz kiegé
szitését.
VI.
Igen, a király embert teremtett: mert nem
csak a testet ragadta ki a szegénység és sorva
dás lankadtságaiból. – Olly király, mint a ma
gyar örök bálványa Mátyás, lelket tudott teremt
ményeibe lehelni. A prometheusi szikra nem ab
ban létezett egyedül, a mit teremtett, hanem ab
ban, mik ép te vé ezt.
Ha az ember, ki teremtve lön, mestere di
szére vált, ki csudálná? Tornay pár év mulva
már egy volt azon sokak közől, kikre a hős ki
 182

rály seregeiben ujjal mutattak, kiknek neve jól

hangzott, kikröl kérdezték: ott volt – e ö is?
Bár lehetlen szenvedélyesebb hálát látni, mint
az ifju Tormay lo va g é t , mert a király kegye
rég lovaggá tette öt: mégis mennyire, de meny
nyire távol esett ez azon piszkos, ebszerü hálá
tól, minöt jelenkorunkban a nagyok ugy neve
zett teremtményei láttatnak! – azon kaloda és
bábszellemü hálától s szolgálat-készségtöl, mely
lyel egynémelly ezen uszkárok közöl szándé
kosan kiteszi magát az erkölcsi halálnak, csak
hogy a kegy valami morzsalékát vessék neki eb
tápul!
Ő soha el nem vetette magát: de kétszer
életében, heves csalák közepette, nemcsak éle
tét koczkáztatta, hogy a király parancsát végre
hajtsa, hanem vakmerö, eszeveszett bátorság je
leit adá.
Egyben a király számos csatái közöl, történt,
hogy Rozgonyi Sebestyént egy csapat török kö tun]
zöl kiszabadította, tiz sebbel térvén a sikerült,
de hihetlen merényböl vissza. de S
Mátyás magához hivatá öt a csata után.
Vasá
A király sátorában volt, egyedül és komo heye
ran; mikor Tornay belépett, a király reá emelte
szemeit, s nem tegezvén öt, mint máskor, szi
goru hangon szólt: kiről,
hiusi
 183

„Tornay uram! kegyelmed ma eszeveszetten

viselte magát, mint egy közvitéz, kinek kemény
száju lova van, – vagy többet öntött a garatra,
mint illö !"
„Fölséges uram! – szólt Tornay, nagyon
meglepetve – én csak kötelességemet tevém."
„Épen azt mulasztotta el; – mond a király
kissé indulatosan – mert kegyelmed egy csapat
vezére volt – azt ott hagyta, mint szent Pál az
oláhokat, s a török spahik közé rohant egyes
egyedül, bizonyos halálra, mint a ki életét, ki
rályát, kötelességét megunta. – Szégyelje ke
gyelmed magát, s tanulja meg, hogy mi a
k ö z vitéz be n ér de m, az a fö n ö k be n
nem egyszer gyávaság!"
Tornay meg volt hatva s nem tudott szavakat
kapni mentségére.
„Szóljon kegyelmed, – mond Mátyás békét–
lenül – akarjuk mentségét hallani, – nem szok
tunk kihallgatlanul senkit büntetni."
„Felséges uram! – mond Tornay önérzettel,
de szelid alázattal – nem gondoltam, hogy gyá
vaságot követek el, midőn a vezérek egyik leg
nevezetesbikének életét mentem meg!"
„Hála istennek, hogy ez sikerült! – szólt a
király – de kegyelmed nem tudott ellenállni azon
hiuságnak, egy nemcsak koczkáztatott, hanem
 184

legkisebb reményét a sikernek nem igérő me

rényre adni fejét – s ez gyávaság! A bátor
ságot becsülöm, eszeveszett vakmerö
s ég nem lovagi, ha nem harami a tulaj
do n."
Tornay hallgatott; sértve volt, – de érezte,
hogy Mátyás igazat szól.
„Nagy kedvem volna kegyelmedet megbün
tetni, – szólt a király – de vezéreim legjob
bika köszönheti eszelősségének életét, azért ez
uttal megbocsátok."
Mihelyt Mátyás király valakit lehordott, vele
véleményét tudatta, azonnal nyájas lett ujra : ter
mészetesen, mert a nagy ember nem haraggal
büntetett, hanem igazságból s kötelességérzet
ből, – s azért Mátyás búsult, ha büntetni kel
lett, s örült, ha a büntetés után, vagy a fenyiték
szavai elhangozván, ujra szelid, derült hangján
szólhatott.
„Mit tehetek, – szólt az ifju szelid hangon
– hogy felséged kegyességét ujra megnyerjem?
én élni nem tudok, ha azt hiszem, hogy felséged
reám neheztel, reám, ki mindent, ami vagyok,
kegyének köszönhetek."
„Egyre vigyázz, öcsém, – szólt a király
engesztelten s azon a kedélyes hangon, melly a
sziveket megnyitotta. – Tedd mindig azt, minek
 185

helyes és jogos okát tudod adni: akkor soha sem

véted el a mértéket."
Tornay a király egyszerü tanácsát jól megje
gyezte magának, s vigasztalva tért vissza szállá
Sára.

Este nagy ünnepély volt az udvarnál: sokan

jelen voltak az ország nagyai közől, – az ifju
nem mert a király előtt megjelenni. – Ugy tet
szett neki, mintha ezen önbüntetés enyhet okoz
na neki. A királynak végre is igaza volt: öt azon
gondolat, vitéz nevet szerezni magának, vezette
a szembetünő veszélybe; de mégis tudta okát
adni tettének: mert ő azt gondolta, hogy az az
élet, mellyet bir, a királyé, ki annak jelentösé
get és irányt adott. S igy feltette magában, azzal
soha sem gondolni, mikor alkalom nyilik, hűsé
gét a királynak bebizonyitani.
Most azonban, mióta a király tanácsát eszé
ben forgatta, kissé gondolkozott: „Életem, igaz,
a királyé, s fel kell azt neki áldoznom, mikor ok
van reá: de épen mivel életem a királyé, nem
szabad azzal pazarul bánnom."
E naptól óta Tornay mindenkép ügyekezett
életét a király hasznára felfokozni, azaz: annak
tökéjét, értékét növelvén, bővebb kamatozásra
alkalmassá tenni. – Nem tartá tovább a nemes
jóltevőhöz alkalmazottnak a közvitézi bátorságot,
 186

s érezni kezdé, mikép van egy föntebb neme a

bátorságnak: azé, ki ügyekszik magának azon
ismereteket megszerezni, mellyek vezérben s
fönökben szükségesek. – Ő nemcsak azon bátor
ságot ügyekezett sajátjává tenni, melly ugyis
föitét- s nélkülözhetlen a hadi pályán, tudniillik a
közvitézi bátorságot, melly életével nem gondol,
s azt az első alkalommal odaveti: ö vezéri, ve
zetöi bátorságot törekedett szerezni magának, –
azon hideg bátorságot, mellyet a csatazaj s trom
biták harsogása nem fokoz fel ittasságig, hanem
nyugodtan hagy s képessé tesz a legkétségesebb
kimenetelü merény alkalmával látni és hallani,
söt mások helyett is gondolkozni.
Eddig ha csatába ment, csak az ellenséget
látta, s a pillanatnak örült, mellyben személyes
vitézségének jeleit adhatá: most megszoktatta
magát, elleneállni a tettszomj ittasságának, s fé
kezni azon harczvágyat, melly egyéniségén tul
nem ment.

Az első csatában, azon pillanatban, hol a

sereg támadásra készen állt, az ifju gondolkozni
kezdett: mit tenne, ha a király egyszerre paran
csolná, hogy e seregeket ö vezesse a csatába?–
Vére felforrt, szemei szikráztak; érezte, mikép
ellenállhatlan vágy ragadja öt hös-tettekre; de
aztán magába szállt s mintegy ismételvén a király
 187

szavait, mondá: „Mit tudnál, Mihály, most oly

lyat tenni, minek aztán helyes és jogos okát ad
hatnád?" *

Szemeit jártatni kezdé az ellenséges csata

renden, s az a gondolat, hogy most nem mint
közvitéz, nem mint egyszerü tiszt a fekete se
regben, hanem mint vezér – terven, nem me
rényen gondolkozik: eszének egészen más irányt
adott. Érezte, mikép szebb s magasabb élv, má
sokért gondolkozni, másoknak irányt adni, s mi
kor a fiatal hév fejét veszti, akkor egész lélek
jelenlétével s hideg vérével birni.
E gondolat látását élesitette, nemes büszke
ségét felfokozta, s ugy tetszett, mintha szemei
egyszerre más világba merülnének el. „Ott! –
szólt magában – a bal szárnyon az ellenség
szembetünöleg gyengébb, – ugy tetszik, mintha
ezen oldalon nem is félne támadtatástól – mert
hosszu mocsár nyulik ott a csatarend e szárnya
elött. – Ha – igy füzte odább gondolatait –
vezér lennék, egy csapatot rendelnék oda, melly
az ellenséget tulszárnyalja s ez által öt zavarba
hozza, – akkor egy részét a lovasságnak oda
küldeném, s mig az ellenség e hirtelen megtá
madt szárnyát védené, addig én egész erőmmel
a csatarend középpontját rohannám meg."
„Valóban, – szólt magában az ifju tiszt –
 188

szeretném, ha ezt ö felségének megmondhat

nám."
Tornay Mihály felirt valamit egyes papiros
szeletre rajzónnal, s egyét a fekete lovagoknak
az iratkával a királyhoz küldötte, ki a csataren
det vizsgálta meg, s a sereg balszárnya elött lo–
vagolt fényes kiséretével, mig maga mindegyik
közt a legegyszerübb volt.
A király nem kevéssé meglepetve olvasta el
a kajsza sorokat; darabig arcza felgyult, azután
élénken felkiáltott: „Istenemre, husz évi vezér
hez illő tanács; ezen ember sokra viszi;" azu
tán a papirosszeletre e szót irta: Te dd!
38- + +

A csata meg lön nyerve, s pár hét mulva

Tornay Mihály a király alvezérei egyike volt.
Mátyás szerfelett szerette őt: mert éber figye
lem, vak engedelmesség s olly gyorsaság bélyeg
zék lépteit, mikép a király ha valamit reá bizott,
pillanatig sem kétkedett a végrehajtás sikerén;
de nemes szive az ifju hálájában is gyönyörkö
dött, s meggyözödött, mikép e hálában valami
gyöngéd nemes átgondoltság s éberség van, mit
senki ezen pórfiuban nem keresne, – de a mi
Mátyást, ki a vonásokban olvasni tudott, meg nem
lepte, de hálára késztette.
A király nem ugy jutalmazott, mint mások:
 189

ő tudta adományait füszerezni s azok becsét föl

fokozni.
A budai várfalakon akkor a Zugliget felé két
bástya emelkedett. Ezeket raktáraknak használ
ták, s határozásuk az volt, Ostrom esetében – de
mitöl Budán tartani nem lehetett – védöket fo
gadni hézagaikba: azért lövöszerekkel voltak el
látva; e két bástyát, mellyek mintegy két ölnyi
távolra estek egymástól, s mellyek egyike, bár
más alakban, most is látható, – a király lakó
osztályokká igazittatta ki.
Három oldalról minden rést befalaztatott, –
csak jó magasan, nem kilátásra, hanem egyedül
világitásra számitva, hagyatott rajtok ablakocs–
kákat; ellenben a két bástya szemközti falain
négy hosszu keskeny, de erösen vas-pálczákkal
védett ablakot nyittatott, ugy, mikép az egyik
bástya lakója akaratlanul is csak a másik bástya
ablakai irányaiban nézhetett ki. – S igy azoknak,
kik a két bástyában laktak, szükségeskép látniok
kelle egymást, valahányszor ugyanazon egy idö
ben álltak az ablak elött.
+
+ +

Mátyás Budán mulatott, – a várőrizet egy

része Tornay Mihály vezérlete alá adatott. S a
király annak tartásával annyira meg lön elégedve,
mikép Tornay, alig telt el egy hét, hogy a király
 190

tetszésének nyilatkozatát ne hallaná. Ez s mindaz,

mit eddig mondánk, okozta, hogy ő szenvedé
lyesen ragaszkodott a királyhoz, s minden inté
seit parancsnak vette, söt gondolatát ügyekezett
kitalálni.
Egy reggel öt a király maga elé hivatta.
„Mihály! – szólt a király kedélyes hangon
– haragszom reád s meg akarlak büntetni."
„Mivel lehettem olly szerencsétlen, – szólt
az ifju – legjobb uram s királyom haragját meg
érdemelni?"
„Mit gondolsz, – folytatá Mátyás nevetve
– nagyon haragszom-e, s kemény büntetést
szabok-e számodra?"
„Uram király, – felelt Tornay, ki azonnal
látta, hogy Mátyás jó szeszélyében van – gon
dolom, fölséged ez uttal haragja vékony végét
fogta meg s talán csak le nem ütteti fejemet.”
„Meglehet, – folytatá Mátyás enyelegve –
hogy fejed szokott helyén marad, - azonban
szükség tudnod, lényed mellyik részére számi
tottam a büntetést; elég ahhoz, koma, - foly
tatá a király növekedö jó kedvvel – bünhödnöd
kell, s mindenekelött börtönbe záratlak."
„Talán valami kiürült favár parancsnokságát
bizza reám fölséged ?" szólt Mihály.
„Nem, – mond a király – el nem találtad
 191

ez uttal; más szállást rendeltem számodra."

„Jó, – mond az ifju – a mint akarja fölsé
ged; de börtönömben nem sok hasznomat ve
endi."
„Halld! – mond a király – láthattad ama
két bástyát a Gellért felöli vároldalon, mellyeket
kiigazittattam: ezek egyikében fogsz lakni."
Tornay hallgatott, egyátalában meg nem tud
ta magának a dolgot fejteni. Ö egyébiránt ama
két bástyát látta, s mivel azok most egyátalában
nem mutattak valami komor zárdai tekintetet, nem
talált semmi ijesztöt azon eszmében, ott lakni,
bár semmikép sem tudta eltalálni, mi czélja lehet
a királynak.
„Csudálkozol ugy-e? – mond a király – de
a börtön elég türhető: négy szobácskád leend,
a kilátás – – na hiszen, ezzel, gondolom, meg
leendsz elégedve – s aztán magad leszesz a bör
tömör, s igy nem tarthatsz szigoru fenyitéktöl.
– Szóval: szolgám! még ma uj szállásodra köl
tözöl."
Tornay meghajtotta magát. – Utközben foly
tonosan azon törte fejét: miért akarja a király,
hogy ő ama bástyába költözzék? – mi lehet an
nak oka? – Ha maga a börtönőr kimehet, mikor
tetszik – ez tehát csak szállás, nem egyéb, s
minden esetre jobb az előbbinél: mert Tornay
 192

nak a várban egy mellékutczában igen nyomoru

szállása volt. - Aztán, gondolta: „Jó, ott le
szek; mit tudom én, mit akar a király? ki gyöz
né eszejárását követni? – Azt akarja, hogy ott
lakjam, – jó, tehát ott fogok lakni."
Valóban Tornay, nem fürkészvén tovább a
király okait, ama bástyák egyikébe, a Pest felö
libe költözött, – s igen meg volt szállásával elé
gedve: a király azt egyszerüen, de elég csino
san kibutoroztatta, – s mivel Tornay itt min
denre talált, mire szüksége volt: azt hitte, hogy
Mátyás csak alkalmat keresett, öt ujabb ajándé
kokkal halmozni.

VII.

Tornay igen jól találta magát uj szállásán, s

mindeddig semmi sem történt rajta, mi neki egyéb
ként fejthetné meg a király szeszélyét, mint ha
azt egyszerüen mint jó indulatjának ujabb bizo
nyitványát tekinti.
Az ifju szorgalmatosan végezte kötelességét:
várőrizetet gyakran megvizsgálta ; szabad
óráit tanulással s olvasással töltötte be: mert
látván a király előszeretetét tanult s müvelt fér
fiak iránt, nemes büszkesége ösztönzé öt arra,
jóltevője kegyét s előszeretetét e részben is meg
foghatóvá tenni a világ elött.
 193

Egy napon az ifju alvezér reggelizett az

egyik ablak mélyedésében; neki ugy tetszett,
mintha a szemközti bástya ablakában valakit meg
pillantana: mi öt annyival inkább meglepte, mi
vel eddig ama másik bástya egészen üres volt. –
Igen természetes kiváncsiság okozá, hogy az
ablakot felnyitotta, s folytatván reggelizését, né
ha kitekintgetett.
Valóban ott most két hölgy-alakot vett észre:
egyik az ablak mellett ült karosszékben s elötte
kis himző-asztal állt; a másik a szék támlája
mögött himzésére tekintgetett. – Még eddig ar
czaikat ki nem vehette; de öltözetük s tartásuk
mutatá, mikép az egyik éltes, a másik igen fiatal,
– Most egyszerre a fiatalabb, kinek arcza eddig
le volt himzö munkájára hajolva, feltekintett, s
Tornaynak ugy tetszett, mintha e vonásokat látta
volna valaha. Azonban nem tudta magának hirte
len megfejteni, hol; de a tekintet, mellyet a
hölgy az ablakra vetett, sokkal futóbb is volt,
mint hogy az ifju tovább, mint pár másodperczig,
láthatná a szép lelkes vonásokat. – Mintegy ne
gyed óra mulva a hölgyek eltüntek, Tornay öket
nem látta az ablaknál.
Ifju korban az élet bövölködik eseményekben:
egy uj arcz, egy vigalom, egy merény, minden
eseménynyé lesz az életben; mert az élet maga
Jósika inunk. Uj foly. V. 13
 194

olly uj és üde, mikép abban a benyomások éle

sebben emelkednek ki s tartósabb nyomot hagy
mak.
Mondhatjuk, hogy Tormay kissé békétlenül
rázta délután fejét, az ablakokat üresen látván.
Eddig, ha elvégezte a munkát, mellyet magának
egy napra kiszabott, alig várta, hogy lovát hoz
zák, s a lehető legkevesebb idejét töltötte négy
falai közt: most annyira fel volt csigázva kiván
csisága, mikép tovább mulatott egy negyedórával
a szokottnál. – Haszontalan! – egyszer, pilla
matra, látott a másik ablaknál egy hófehér kart
emelkedni, mintha valamit mutatna, vagy az ab
lakot akarná bezárni; de a jövő perczben eltünt
az is. -

Bizonyos korban, azon neme az embereknek,

melly szereti fiatal éveit feledni, s igen szigoru
mások iránt, meg nem foghatja, hogy fiatal em
ber, ki előtt nyitva áll a dicsőség kapuja, ki már
is érdemeket tudott magának szerezni s kiemel
kedett a köznapiságból – illy ifju, mondók, mi
kép képes a nélkül, hogy nevetségessé váljék,
csupa kiváncsiságból pár órát tölteni az ablak
elött, s békétlenül várni egy arcznak megjelené
sét, mellyröl önmagának többnyire érdekesb raj
z0t csinál a valónál.
Hasztalan, nagy jó uraim! mi sem tevénk
 195

egykor jobban. A fiatal alvezér valóban órákat

töltött az ablak elött, s végre saját maga megbo
szankodván, lóra ült s fáradtan s boszusan tért
vissza.
Teringettét! gondolá: hiszen csak meglátom
egykor; s igaza volt, mert igen is hamar meg
látta.
Egy este Tornay ablaka előtt állt ujra, s pár
árnyat látván elvonulni a szembeni ablakok előtt,
jó remény fejében szabadba ment, s ott az ajtó
előtti csinos lóczán helyet foglalt. – Akármiben
mernénk fogadni, mikép ha akkortájban már a
dohány ismeretes leende, rágyujtott volna; de
igy csak a holdvilágba nézett szent Dávidra a
hárfával, miként a monda állitja: mikor egyszer
re ugy tetszett neki, mintha a szent király, ezüst
palotájában valóban megpendítené hárfáját.
Gyöngéd kedves hangok kezdék a léget át
rengeni, s ugy tetszett neki, mintha e bús dalt,
e rezgő futamát a húroknak valahol már hallandá.
„Igen! emlékezem; – szólt magában – tu
dom már, hol! – De hiszen e dalt más is tud
hatja. – – Mi volt ez?" kiáltott fel azután; mert
egy kedves csengő fiatal hang kezdé most kisér
ni a bájos hangszert, s egy dalt hallott, mellyet
ö készitett egykor : mert a magyar költő volt
ös időktöl óta, s nem egy kedves költői virág
13 *
 196

kelt ki alacsony gunyhók bogárfödele alól. –

Miska, a koldus, népköltö volt, s dalai százado
kon át éltek a nép ajkain.
A dal igy hangzott:
Egy életem, egy istenem!
Egy honom van, egy szerelmem!
Hol vagy kedves, mellyik tájon,
Hogy szerelmem feléd szálljon?

Talán ott a bükknek alján

Virítasz, mint ibolya?
Vagy kalitba zárt el anyád,
S minö szép vagy, titkolja?

Jól teszi, ha eltitkolja,

S a kis lepkét zárva tartja;
Fön a kesely lesve kószál
S minden ágra sovár sas száll.

Ah! ki téged ellophatna!

S messzi vinne szárnyain,
Hol a csermely serkedezik,
S virág díszlik partjain.

Jer, oh virág, jer madárkám!

Hadd tüzzelek keblemre,
Vagy ajkamból étesselek
S vonjalak hü szivemre!

„Ez Eszter!" kiáltott fel az ifju, felugorván

helyéről.
 197

„Istenem! – szólt, s arcza lángra gyult –

ez Eszter, – de itt – itt velem szemközt?
– Lehetlen ! látnom kell őt – meggyőződnöm;
hiszen e dalt senki sem tudhatja, csak ő, kinek
számára készitettem. A király, ha Sámson sor
sáról kérdezősködtem, s ha vágytam tudni, mi
történt vára lakóival, – mindig kitérve felelt,
pedig Eszter, szivében élt a szegény
koldus – fiu na k."
Az ifju az ablakhoz közeledett, hol a hölgy,
kinek hangjára gondolt ismerni, ugy ült, hogy
arczát ki nem lehete venni. Lépteit ugy irányoz
ta, mikép az énekes öt nem láthatá közeledni. –
Egyszerre megállt az ablak szélén, azután egy
lépést tett előre, – az ének hirtelen elnémult, s
szemei egy, kissé megrettent kifejezésü arczczal
találkoztak.
Eszter volt! – mindketten egymásra ismertek.
„Kegyed az?" kiáltott fel az ifju.
„Kegyed az?" szólt a hölgy, mig vonásait
halk pir futá el.
„Lássa csak az ember! – mond egy éles
hang Eszter mögött. – Jancsi ! hol jár kegyed
itt?"
„Én vagyok, kisasszonykám; – mond Tor
nay a lehető legkedvesebb meglepetéssel. – De
nem birok eszemmel. Hogyan jött kegyed ide?"
 198

„S kegyed nem tudja azt, – szólt a hölgy –

hogy a király engemet ide hozatott Budára?"
„A király! – – szólt az ifju, kissé gyanus
tekintettel – mióta, mivégre – s találkozott-e
kegyed a királylyal?"
„Három kérdés egyszerre, – szólt Eszter
nevetve. – Isten bizony, nem tudok egyebet,
csak hogy egy ismeretlen öreg ur kiséretében
ide jöttünk; a király ide szállittatott bennünket s
három nap óta itt vagyunk: de ö felségét még
nem láttam! – Isten áldja őt, mert olly szabad
vagyok itt – s olly boldog – – tevé, mindin
kább pirulva, hozzá – mintha ujra születtem vol
na. – De jöjön be kegyed, mit ácsorog ott az
ablak alatt? hiszen szomszédok vagyunk, s szom
szédoknak jó egyességben kell élni."
Az ifju azt hitte, hogy álmodik; de termé
szetes, mikép nem sokáig kérette magát, s az
agg nö, ki már a Sámson várában szembetünö
elöszeretetet mutatott iránta, most is a legelő
zöbb szivességgel fogadá.
„Megálljon csak, Jancsi, – szólt az agg nö
– hm ! minö czifra legény lett kegyedböl: e
drága gombok dolmányán – isten bizony még
órája is van! Kegyelmednek igen jól kelhetett
lencséje; ugyan mondja csak el, hogyan hágott
illy hirtelen az ugorkafára."
 199

„Jaj, néne! – mond Tornay – ezt hosszas

lenne elbeszélni; de majd ráérünk máskor; most
csak annyit mondok: hogy mindezt a jó királynak
köszönhetem, kiért a tüzbe is mennék, s kié életem
minden percze." Azután pár szóval elbeszélte, mi
vele azon idő óta történt, mikor Sámsonnal elhagy
ta a várat s Eszternek szabadulási reményt adott.
„Különös, – szólt Eszter, mindinkább gon
dolkozóvá levén – hogy a király minket igy
szemközt szállitott, – s ugy szólván, számunk
ra igazittatta ki e sötét bástyákat, mellyek most
olly lakályosak." -

„Valóban, – mond az ifju – ez engemet is

meglep – s nem kis okot ad gondolkozásra,
főleg miután a király tegnap nevetve kérdé: ha
megismerkedtem-e már szomszédommal? – De
miért törjem rajta fejemet! – Örülök annak szi
vemböl, – s kegyed, Eszter, örvend-e? szóljon!"
A leányka elpirult; kezét nyujtá az ifjunak s
szólt: „Hogyne örülnék! hiszen jobb szomszé
dom nem is akadhatna, s kegyelmed bizonyosan
az, kinek szabadságomat köszönhetem."
Az ifju sohajtott. „Közvetve, – szólt azután
halkabb hangon – s a király kegyed idehozata
lát reám is bizhatta volna! – Azonban mivel Sám
son uramat én fogtam el, s mielött a királyhoz
jönék, azon zsidónak, kit Sámson uram meg
akart könnyíteni terhétől, a ki- s bejárást
meg mu ta t t am: könnyü volt a várat kézhez
keriteni."
„Igaz, – szólt Eszter – s igy nem nagy
vitézség volt, éjféli órában oda belopózni s azt
elfoglalni."
„Hát Sámson uram hova lett? nekem róla a
király soha sem szólt többé."
„Hova lett? – mond Eszter – gondolom,
valami jó börtönébe a királynak." -

„Kedves Eszter, – mond Tornay – beszélje

el, kérem, a dolgot: égek tudni, mikép tör
tént az."
„Miután néhány hét eltelt a nélkül, hogy
Sámson uram haza jöjön, s már mindnyájan azt
hittük, hogy örökre elveszett: éjféltájban egy
szerre zsinatot hallánk, kiáltásokat, fegyver
csörgést, s Rozgonyi uram benyitott szobámba,
miután kegyed nevét mondá: mert ijedtemben s
nem tudván, mi történik, rúd volt ajtóm elé von
va s háromszoros retesz védte azt, – de nevét
hallván, elháritottam mindezt.""
„S mi történt a várral?" szólt az ifju.
„Rozgonyi ur nem sok időt engedett kérde
zösködésre. – Csak azt mondá, hogy kömive
seket hozott magával, kik gyanithatólag rontani
s nem épitni jöttek, – azzal fejezvén be sza
 20 |

vait: hogy a kövekből a király a közelebbi hely

ségben egyházat és kolostort parancsolt épittet
mi. Na hiszen ezekből három is kitelik."
„S gondolkozott-e néha Eszter a szegény
koldus-fiuról?"
„Igen ám! de többet a vitéz Alpári Jánosról,
ki elég bátor volt Sámson rejtekébe jutni, s elég
eszélyes, e veszedelmes zsarnok bizodalmát meg
nyerni. – De, lovag! féltem is kegyelmedtől, s
mi tagadás benne, most is félek. – Kegyed na
gyon tudja ám magát tettetni, – aztán ha ezt
mindig tudja, ki hinne szavának?"
„Jó Eszter! – szólt az ifju kissé megszégye
nülve, de vidáman – teljesitettem-e igérete
met? – nemde szabad kegyed?"
„Igaz," mond Eszter.
„S ha ott tettettem magamat Sámson uram
elött, nem valék magam embere, hanem a ki
rályé, s parancsot teljesiték, nem hajlamomat
követtem; de kegyed iránt, mihelyt kissé meg
ismerkedtem, nem tettettem magamat soha, s
csak kegyeden áll, megkisérteni őszintesé
gemet!"
„Hogyan érti ezt? – mond Eszter elpirulva.
- De látom, elterécseltük az időt: Eufrosina,
gyujts gyertyákat. Kegyed pedig távozzék –
elég ennyi mára."
 202_
Tornay Mihály naponként meglátogatta Esz
tert, s látta, hogy mindinkább nyájäsabb a ked
ves hölgy iránta. Egy este egyedül maradtak:
Eufrosina szándékosan dolgot keresett, vagy va
lóban dolga volt, nem tudjuk ; de az ifju hasz
málta az időt: közel ült Eszterhez a kereveten.
Tornay már jöttekor komoly felleget pillantván
meg a hölgy homlokán, áldotta Eufrosina távo
zását: mert kérdéseire az agg nö jelenlétében
Eszter csak kitérő feleleteket adott.
„Kegyed szomoru és csüggedt; – szólt Tor
may – oh! szóljon: mi bántja, mi történt?"
„Barátom, – felelt Eszter – búsulok, – –
el kell távoznom innen."
„Hova?" kiáltott fel az ifju.
„Nem tudom, – mond a fiatal hölgy – nem
tudom; olvassa kegyed." Ezzel Eszter egy le
vélkét nyujtott át neki, ki azonnal felkiáltott: „A
király irása!" azután dobogó szivvel olvasá:
„Hugom Eszter! Szülöid fényes származásu
ak voltak; árva vagy, Sámson uram mindenedet
magához ragadta, s miután bünhödött,javai kincs
tárunkba folytak; mi most, miután természetes
halála hirét vettük Munkácsról, hajlandók vagyunk,
birtokai egy részét neked visszaadni, ha egy igen
régi családból eredt föispányunknak hajlandó vagy
kezedet adni; ha pedig erre nem tudod hatá
 203

rozni magadat, hugocskám: akkor el kell innen

távoznod; mert sokszori találkozásod Tornay
urammal, kinek fejét ezért megmosom, már is
szemet szúrt, s jó hired koczkáztatva van.
Mátyás."
Tornay kiejtette a levelet kezéböl, azután in
dulatosan felkiáltott: „Istenem! hiszen a király
maga szállitott ide! – aztán maga kérdé, megis
merkedtem-e szomszédommal?"
„Igaz, – mond Eszter szomorun – s ma
gam megmondtam ezt ö felségének; de lehor
dott amugy isten igazában, hogy kegyedtől olly
sürü látogatásokat fogadok el."
„Hogyan? – szólt az ifju meglepetve – hát
a király itt volt?"
„Itt ám, – mond Eszter, kinek szemeibe
könyek gyültek. – Tegnap, mig kegyed azon
gyönyörü fakó lován a zöld selyem czafranggal,
kilovagolt, eljött a király; soha sem láttam, de
mihelyt az ajtót maga után huzta, azonnal tudtam,
hogy a király s nem más; látja kegyed, ezt érez
tem; magam sem tudom, mikép."
„S mit mondott? jó kedve volt-e?" kérdé
hirtelen Tornay.
„Dehogy volt jó kedve! – felelt Eszter –
de biz olly haragosan nézett rám, mintha isten
tudja, mivel bántandám meg; pedig mindennap
 204

imádkozom érte – s még gondolattal sem vétek

ellene."
„Különös! – mond Mihály – s az a föispány!
hogy a szélvihar hordja el legrégibb családi fájá
val együtt! – Hát ismer-e kegyed föispányt?
– s van-e föispány széles e világon, ki kegye
det ugy szeresse, mint én?"
„Kegyed? – mond Eszter, könyes szemeit
emelvén az ifjura – hiszen látja, ezt még soha
sem mondotta nekem !"
„Dehogy nem mondottam! – szólt Mihály,
Eszter kezét megragadván s csókokkal árasztván
el – hiszen minden szavam azt mondja, mióta
kegyedet elöször láttam; ah kegyed engemet
megérthetett volna, azért, hogy koldusfiu valék
egykor, családi fám nincsen, s főispány sem le
szek soha!"
„Igaz-e ez?" mond Eszter, kinek arcza
lángolt.
„De hát hogyne volna igaz, angyalom!? –
mond Mihály , ki most lopva vonta át karját a
szűz karcsu derekán, s a kissé vonakodót éde
sen és melegen kezdé huzni magához – de én
szegény szülök fia vagyok, koldus-fiu, s ama ve
szett föispány, kit az ördög – – majd mit is
mondék! – de minden esetre a sáska szálljon
meg."
 205

„Mihály! – mond Eszter – ha kegyed sze

ret, – – de értsen meg jól, – amugy igazán
szeret: akkor csak kimondom, hogy én is
szeretem kegyedet, még pedig igaz szivemböl,
mint a lelkemet. – Kegyed több elötlem, mint a
világ minden föispánya; mert kegyed az én szi
vemben főispány, s aztán bár nem is tudja öseit
előszámlálni, kegyed m a g a az ö s – és ez
többet ér; kegyednek családi fája olly nagy, mint
bárkié; mert alatt törzsöke árnyában Ádám öreg
apánk szunyad."
VIII.

Azon órában, mellyben a király szeszélye, ki

talán a két szerető vonzalmát nem sejtette, öket
elválasztani sietett, a két sziv összeforrt – s
aztán láttatok volna ölelkezést és csókokat: mint
ha mind ki akarnák pótolni, mit elmulasztottak;
mintha Eszter el akarná elöre csóktárát pazarol
ni a régi nemzetségü ismeretlen föispány orra
elöl.
Az idő haladott – s Eufrosina gyertyákat
hozott be.
„Meg kell előznünk a dolgot, – mond Mi
hály – a király isten legkegyesebb embere; mi
ért sujtana össze engem, ha ő teremtett, s miért
keseritené szivemet, ha az érette dobog s sze
 206

relmemért? – Ne búsulj, Eszter,angyalom! –foly

tatá élénken – holnap elmegyek a királyhoz s
mindent elbeszélek neki. – Csak az a főispány!
az a föispány! – – csak tudnám, hogy mellyik
– hiszen több van ötvennél."
E pillanatban felnyilt az ajtó s egy fiatal ki
rályi apród lépett be.
„Kerestem kegyelmedet, alvezér, – szólt –
de nem találván otthon, jó, hogy itt van; im, ez
a királytól jö – olvassa." Az apród egy levelkét
nyujtott Tornaynak, kinek arcza halvány lett,
mint a halál. A levél igy hangzott:
„Minden jókat!
Kegyelmed nagyon is megismerkedett szom
szédjaival, s ugy véljük, több időt tölt a kötények
körül, mint a várőrizet gyakorlásában: azért
dolgot adunk kegyelmednek. – Holnap 11 óra
kor elvárjuk Visegrádon, hol kiadjuk a parancsot;
készüljön kegyelmed három hónapi távollétre Bu
dától. Szomszédját nem látandja többé, – ö leg
kedvesebb hivünk egyikének, Aggtelky Mihály
föispányunknak, arája.
Isten velünk.
Mátyás."
Tornay lefojtotta mérgét; érezte, mennyivel
tartozik a királynak, s mikép indulatosságot mu
tatni, fekete hálátlanság lenne. –
 207

„Teljesitni fogom ő felsége parancsát, –

szólt az apródhoz, ki azonnal eltávozott; azután
Esztert ölelte meg, s nehéz sohaj után szólt: –
Nincs még minden veszve, – a király jó s az
isten még jobb."
3* 3# 3*

Másnap reggel a kijelelt órára az ifju alvezér

Visegrádon volt. A várnagyhoz szállt, kitől hal
lotta, hogy a király pár órával előbb megérke
zett, igen kedvetlen s haragos.
„Valjon mi érhette ő felségét? – kérdé Tor
may, ki megbúsult a király rosz kedvén, s azt
hitte, hogy kérelmével igen kedvetlen idöben ál
land elő; de attól is tartott, hogy a király szó
hoz sem engedendi jöni.
„Ej, – szólt a várnagy – ki tudja, mi
bántja a jó királyt? van biz itt elég baj az or
szágban, s minden keze tele – – de hiszen
nem féltem őt, s ha bolygatják, majd fejökre ver,
mint szokja."
Egy hosszu óra telt el, a nélkül, hogy Má
tyás Tornayt magához hivatná, pedig a várnagy
azonnal megjelentette jöttét. – Végre hosszas
várakozás után egy apród nyitott be s a fiatal
alvezért a királyhoz szólitotta. – Az apród voná
sai kifürkészhetlenek és komolyak voltak – s
Tornay dobogó kebellel sietett imádott királyá
 208

hoz, de kitől talán most először életében rette

gett. Mikor a szép világos szobába lépett, melly
nek festett üveg-ablakai a Dunára nyillak, Má
tyás olly mogorva arczczal, minövel öt Tornay
még soha sem látta, ült a nyitott ablak elött sár
ga bársony karszékében; öltözete kissé elha
nyagolt s igen egyszerü volt, – mellette Galeotti,
a király kedves tudósa, állt szomoru arczczal, s
szemeit a jövöre függesztette.
„Kegyelmed az? – szólt Mátyás hidegen –
soká várakoztatott magára!"
„Uram király! – felelt Tornay – majd két
órája, hogy itt vagyok."
„Igaz, majd elfeledök, – szólt Mátyás –
hiszen jelentették is kegyelmedet. – El van-e
készülve hosszu utra?"
„A katona kis készülettel jár, – szólt Tornay
szomorun – készen állok fölséged parancsára."
„Jó; – mond a király – itt tudós Galeotti
János urammal indul kegyelmed egy óra mulva
Fridrich császárhoz Bécsbe, s mig ezen barátom
a reá bízott fontos ügyet végrehajtja – mi talán hat
hónapig is tarthat – kegyelmed el nem mozdul
oldala mellől."
Tornay hallgatott.
„Nos? – mond a király kedvetlenül – talán
nem tetszik a megbizás kegyelmednek, s inkább
 209

szeretné, ha Axamith ellen küldenök, ki, mint

halljuk, ujra megfészkelte magát, s lop, rabol,
mint a sáskahad?" *

„Mi tagadás benne! – felelt Tornay alázat

tal, ki igen jól tudta, hogy a király haragjában
is szereti az igaz szót – ha fölséged jó kedve
az leende, engemet valahová a tüzbe küldeni,
inkább szerettem volna; de bár hova paran
csol velem , jó kedvvel megyek; mert életem,
vérem királyomé!"
„Hm, – mond Mátyás, szemeit fürkészve
nyugtatván a szólón – meglehet; de most még
sem szól kegyed nyelve ugy, mint szive gondol!"
„Felséges uram!"
„Felséges lehetek, – mond Mátyás – de
kegyes nem vagyok ma, ugy-e, Tornay Mihály
uram? – mert kegyelmed rosz fát tett a tüzre
s nagyon megközelítette a tiltott gyümölcsöt."
„A tiltott gyümölcsöt?" szólt Tornay, kit
a király hideg bánása nagyon lehangolt.
„Igaz,– mond a király – nem tiltám el attól
kegyelmedet világosan, – de nem gyanithatám,
hogy olly hamar lángra kap."
Tornay hallgatott.
„Ne tagadja kegyelmed, tudok mindent: ke
gyelmed szerelmes Eszterbe, s csak az a szeren
Jósika munk. Uj foly. V. 14
 210

cse, hogy a lánykának több esze van, s nem hitt

szép szavainak." -

„Bocsánatért könyörgök, – szólt Tormay, ki

nem akarván az alkalmat elszalasztani – söt
azt hiszem, felséges uram: hogy Eszter –"
„Eszter férjhez fog menni Aggtelky Mihály
uramhoz, a főispányhoz, – szólt a király – s
ezt tudva, jó, ha kegyelmed lemond róla. –
Hogy könnyebben tehesse ezt s észhez térhes
sem, nem fog ártani, néhány hónapot távol töl
teni Budától."
„Felséges uram – !" kezdé ujra Tornay.
„Elég, – szólt a király szigoru hangon –
most kövessenek kegyelmetek a vár kápolnájába,
mise után kézhez vehetik utasitásaikat, s aztán
Isten hirével Bécsbe."
s : * 3}

Tornay és Galeotti, szomorun integetvén egy

másnak s vállaikat vonitván, a királyt a kápol
mába kisérték. – Kissé meglepte őket, hogy az
a legszebb virágfüzérekkel s ünnepien volt fel
készitve. De Tornay annyira el volt fogulva, mi
kép ez reá alig tett benyomást.
Mátyás két követőjével helyet foglalt – Nem
sokára a sekrestye éles csengője hangzott, s a
lelkész oltárhoz járulván, csendesen végrehaj
totta az isteni szolgálatot; a király felkelt s ki
 21 1

indult a kápolnából. - Mikor annak közepe tá

jára ért, megállott és szólt:
„Ugy – szinte feledök! hiszen ma még
itt egy kis szertartás menend véghez; kövesse
nek kegyelmetek."
Ezzel a király megfordult s a sekrestye felé
intézte lépteit.
De ki irja le Tornay Mihály meglepetését, mi
kor ott a szép Esztert, fehéren, mint tiszta ga
lambot, s fején kövekkel ékes arakoszoruval
megpillantotta. -

Mátyás megállt, s a legnyájasabb arczczal

vont ki egy iratot kebeléből, mellyen nehéz arany
szelenczében függött a királyi pecsét; azután vi
dáman szólt:
„Tornay Mihály uram! kegyelmed várakozá
sunknak megfelelt: ha teremtményünk – ked
vünk telt kegyelmedben. – Hűsége, ragaszko
dása hozzánk, vitézsége s honfi-szeretete meg
nyerték szivünket, s ime itt kegyelmedet szép
nemesi birtokkal ajándékozzuk meg, – nevét e
birtokok egyikéről Aggtelkyre változtattuk, s
ezen kivül Szathmár megye főispányságával biz
zuk meg. Hogy pedig a magányos életben meg
ne unatkozzék, e kis csintalan Évát kerekítet
tük ki oldalbordájából; mit mond kegyelmed
ezekre?"
14 *
 212

Aggtelky és arája Eszter a király lábaihoz

borultak, s egy fél órával azután férj és nő va
lának.
M á ly á s nem ugy jutalmazott, mint
m á s ok! -
:
 othek

fi"Ii.