Korábban sosem gondoltam volna, hogy egyszer itt

találom magam. De most mégis megállapodtam. Egy

helyen, amit szeretek, egy házban, amit felújítottam;
barátokkal töltve az időt, akiket imádok, és egy olyan
munkával, ami teljességgel kielégít. Megbékéltem a
múlttal, és most a jövőt alapozom.
Aztán Garrett Frost a szomszédba költözött.
Ő csökönyös és igazán szemtelen, a természet tomboló
ereje, amely megzavarja az életem gondos rendjét.
Felismerem a démonokat, amelyek kísértik őt; a
fájdalmat, amely irányítja. Garrett minden szempontból
kockázatos lenne, de sérülten még veszélyesebb. Félek,
hogy túl törékeny vagyok ahhoz a viharhoz, ami benne
dúl; túl gyenge, hogy legyőzzem a fájdalmat, ami sújtja.
De ő túlságosan elszánt… és túlságosan csábító.
Néha a remény túlszárnyalja a legfagyosabb pusztítást is.
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Sylvia Day: Butterfly In Frost, 2019
A szerzőtől az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent:
Hét év vágyakozás, 2017
Idegen a férjem, 2017
Botrányos viszonyok, 2018
Büszkeség és gyönyör, 2018
Fordította
SZASZKÓ GABRIELLA
© Sylvia Day
This edition is made possible under a license arrangement originating
with Amazon Publishing, www.apub.com, in collaboration
with Lex Copyright Office.
Hungarian translation © Szaszkó Gabriella
Hungarian edition © Álomgyár Kiadó
Minden jog fenntartva!
A borítót az eredeti alapján készítette: Faniszló Ádám
Szerkesztette: Kalocsai Judit
Korrektúra: Drabon Zoltánná
Tördelés: NovaBook
ISBN 978-615-Ő013-44-6
Álomgyár Kiadó, Budapest, 2019
Felelős kiadó: Nagypál Viktor
Elérhetőségeink:
+36 30 487 3552
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar
Nyomta és kötötte a Korrekt Nyomdaipari Kft.
Felelős vezető: Barkó Imre
 A Tabke családnak,
akik mindig megihletnek erejükkel,
együttérzésükkel és hitükkel.
 1

– Még nincs is kilenc, és már be vagyok csípve – közli a

szomszédom, Roxanne, ahogy szélesre tárja előttem a háza
ajtaját a kopogtatásom hangjára. Csillogó szemmel áll
előttem, miközben a vizslája hangosan ugat; ezt a
hangzavart csak a corgi-csivava kutyusa tudja felülmúlni.
Mind a két kutya sebesen rohan az üdvözlésemre.
– Mit ünnepiünk? – kérdezem, és leguggolok, felkészülve
a bundás szeretetgombócok rohamára. Felnézve magamba
fogadom a Roxy modellhosszúságú lábán feszülő farmer és a
sikkes fehér ing látványát, amit a derekánál kötött meg.
Roxy ruházata mindig könnyed eleganciát tükröz.
– A hétfő mimózanap, doki! – vigyorog rám.
– Tényleg? – Mindkét kutyának megsimogatom a hasát,
akik továbbra is el vannak bűvölve az érkezésemtől. – Ne is
várd, hogy vitatkozzak! Híres vagyok arról, hogy néhanapján
piát írok fel receptre.
– De te sosem iszol.
– Azért, mert nem vagyok vicces, ha iszom, csak
érzelgőssé válok – húzom fel a vállam.
Bella és Minnie forró üdvözlése nyomán Roxyból is
előbújik az érzelgősség.
– Nagyon hiányoztál nekik és nekem is.
– Olyan hosszú időre nem mentem el, hogy hiányozzak.
Ahogy felállok a kutyáktól, szinte büszke vagyok
magamra, hogy sikerül elkerülnöm a páros
nyelvcsapásaikat.
Kifújom a levegőt, mire Roxy erősen megölel. Több mint
tíz centivel magasabb nálam, jó pár évvel idősebb és
mérföldekkel szebb is.
Hátratolva tanulmányoz engem, aztán bólint, mintha
elhatározásra jutna. A tekintetem a vállig érő hullámos
tincseire siklik, amelyek csodásan keretezik ovális arcát.
Roxy barna szeme néhány árnyalattal világosabb, mint a
bőre, ami kedvességről és őszintén édes jellemről árulkodik.
– Milyen volt Manhattan? – kérdezi, ahogy belém karol,
és behúz a házba.
– Kész bolondokháza, mint mindig.
– És a kedvenc celeb párosom? – Berúgja az ajtót
mögöttünk. – Még mindig elképesztően elbűvölőek és
mocskosul gazdagok? Már teherbe esett a csaj? Nekem
elmondhatod, nem árulom el senkinek!
Elmosolyodok, nekem is hiányzott Roxy. Mindig lehet
vele pletykálni, de sosem válik rosszindulatúvá. Ennek
ellenére öt percnél tovább képtelen titkot tartani.
– Gideon és Eva Cross még mindig elképesztőek. Mivel
nem én vagyok Eva orvosa, ezért nem tudom, hogy terhes-e
vagy sem. De elvárom tőled, hogy kiderítsd az infót, amint
teherbe esik, hiszen ez a különleges képességed.
– Ha! Bár úgy lenne, de Kylie Jenner terhessége
bebizonyította, hogy még a hírességeknek is lehetnek
titkaik. – A szeme csak úgy csillog az izgatottságtól. –
Szóval, lehet, hogy Eva gyereket vár, de titokban tart
mindent.
Nem akartam csalódást okozni neki, de…
– Viszont semmi látható bizonyítékkal nem szolgálhatok
pocak terén.
– A fenébe! – biggyeszti le a száját Roxy. – Hát… még
fiatalok.
– És elfoglaltak. – Mivel velük dolgozom, ebben biztos
vagyok.
– Milyen ruha volt rajta, amikor láttad? Teljes leírást
akarok: cipő, kiegészítők, ruha.
– Melyik szerelésére gondolsz? – kérdezem ártatlanul. –
Már többször is találkoztunk.
Roxy szeme a kijelentésemre csak még jobban csillogni
kezd.
– Ó, édesem! Együnk valamit Saltynál, és akkor
mindenről beszámolhatsz!
– Meggyőzhető vagyok.
 – Igencsak sok megbeszélnivalónk van.
Erős parfümjének illata elhalványul, ahogy belép a
nappaliba.
– Csak három hétre mentem el. Hogy történhetett ez
alatt ennyi minden?
Követem Bellát és Minnie-t a nappali küszöbéig, és
azonnal megkönnyebbülök az ismerős hely láttán. A szobát
főleg fehérrel dekorálták, amibe némi kék és arany
keveredett. Roxy otthonának hagyományos stílusa egyszerre
kényelmes és elegáns. Néhány helyre élénk színű mozaikkal
kirakott dísztárgyakat helyezett – pohártartókat,
dekortálakat, vázákat és ehhez hasonlókat ezeket maga
készíti, és az alkalmazottai adják el a kistermelői piacon.
Az óriási ablakok a Puget-szorosra néznek. A látvány
mindent visz.
A szoros, a Maury és Vashon-szigetek panorámája
mindig is lenyűgözött. Egy óriási piros és fehér uszályon
színes szállítókonténerek sodródnak, egyre távolabb úszva
Tacomától. A jármű kissé lelassul a kanyarnál, hogy ki
tudjon fordulni a Poverty-öbölből. A vontatóhajó aprónak
tűnik mellette, és pont az ellentétes irányba indul. Emellett
magánjárművek – kis motorcsónakok és hatalmas jachtok is
– horgonyoznak a közeli parton.
Sosem tudom megunni a csillogó víz és az elhaladó hajók
bámulását. Órákon keresztül el tudok mélyedni a
látványban. A helyzet az, hogy ez a kilátás rémesen
hiányzott, amíg New Yorkban voltam.
Pedig régen még megesküdtem volna rá, hogy New
Yorkban fogok meghalni, mivel ott is születtem.
Egyértelműen nem ugyanaz a nő voltam, aki azelőtt.
Ránézek az óriási öreg fára a szirten, keresem a
fehérfejű rétisas kirívóan hófehér buksiját. Az egyik csupasz
ág a kedvenc helye, ami most üresen árválkodik. A távolban
egypár repülőgép ereszkedik a SeaTac reptérre észak felől,
ami elárulja, merről fúj a szél. A hátam mögé nézve
megpillantom Roxyt, amint makulátlan fehér cipőt húz a
lábára, majd feláll.
 – Szóval, megint lecsúsztál az összeröffenésről. Már az
ünnepek óta nem voltál, mi?
Igyekszem elmenekülni a kérdés elől, ezért megragadom
a kutyák pórázát, amely a falon lóg az előszobában.
– És lemaradtam valamiről? Sejtésem szerint nem.
Minden hónapban összecsukható tábla jelenik meg az
utcánkban, a következő közösségi összeröffenés dátumát és
helyszínét hirdetve. Mindig hasznosnak tartottam a kiírást,
hiszen így előre tervezhetem a New York-i
munkautazásokat. Az ilyen nagy közösségi gyűlések igencsak
nehezemre estek, és próbáltam elkerülni, amikor csak
lehetséges volt.
– Emily a kertészével érkezett. – Roxy csatlakozik
hozzám, és felcsatol az övére egy tasak természetben
lebomló kakizacskót. – Randiznak, vagyis nevezhetjük így is.
A hírtől egy pillanatra megtorpanok, és érzékelem, hogy
a kutyák izgatottan kergetőznek körülöttünk.
– Azzal a sráccal? Az nem tizenhat éves?
– Istenem! – Roxy a torka mélyéről kezd el nevetni. –
Annyinak néz ki szerinted is? Kiderült, hogy már húsz.
– Húha! – Emily sikeres író, aki nemrégiben esett át egy
fájdalmas váláson. Mivel ezt én magam is átéltem már, ezért
csak a legjobbakat kívánhatom neki. Sajnos szerencsétlen a
helyzet, hiszen a legújabb pasijai mind egyidősek a fiával,
ami igencsak felzaklatja az állóvizet a helyiek között.
– A trauma fel tudja bolygatni az embereket – mondom
együttérzően, és igyekszem leplezni az érzelgősséget a
hangomban.
Mindannyian máshogyan dolgozzuk fel a traumákat, én
például teljesen szakítottam az előző életemmel.
– Figyelj, én megértem. De a cukifiúdat elhozni egy
ilyesféle közösségi találkozóra, főleg úgy, hogy csomó
mindenkinek nyírja a füvét, egyszerűen hülyeség. Olyan
lesajnáló tekinteteket kapott, amikor hátat fordított, hogy
csak na.
Mind a ketten lehajolunk, hogy feltegyük a pórázt.
– Hogy hiányzott ez… – gúnyolódok, és emlékeztetem
magam arra, hogy küldjék Emilynek egy képeslapot, hogy
kifejezzem együttérzésemet.
– És ez még nem minden!
– Nem?
Én Minnie-t viszem magammal, amíg Roxy Bellát
vonszolja. Igazából sosem beszéltük meg, hogy így legyen,
de ez lett a napi rutinunk. Hetente párszor elvisszük a
kutyusokat sétálni, ez nekem is segít kimozdulni a házból.
Az orvosom szerint fontos, hogy lássam a napfényt.
Roxy a lábán hintázik izgalmában.
– Les és Marge eladták a házukat.
– Azt se tudtam, hogy árulják – pislogok.
Roxy felnevet, és a bejárati ajtó felé indul.
– A helyzet az, hogy nem is árulták.
– Mi van? – követem őt, ahogy kilép.
Minnie mellettem fut, behúzza a farkát, ahogy becsukom
az ajtót.
Jobbra pillantok a házam irányába, a csodásan felújított,
pillangótetős, század közepén épített lakhelyem felé, aztán a
tekintetem továbbsiklik a hagyományos házikóhoz, ami Les
és Marge tulajdona volt. Mind a három ház különleges
elhelyezkedésű, hiszen az utcára és a szorosra néz. A
hihetetlen kilátás mellett magányt is biztosít, ugyanakkor
csupán húszpercnyi autóútra van a reptértől.
Roxy lelassítja a lépteit, így be tudom érni, aztán rám
néz.
– Miután elrepültél New Yorkba, másnap egy Rangé
Rover parkolt fel a kocsifeljáróra, és egy pasas készpénzt
ajánlott nekik, ha kiköltöznek tizennégy napon belül.
Kissé botladozni kezdek, mire Minnie egy pillanatra
belegabalyodik a pórázba. A kutya szinte dühösen néz rám,
aztán továbblépdel előre.
– Ez kész őrület.
– Ugye? Les nem mondta, mennyit ajánlott a pasas, de
sejtésem szerint jó sokat.
Felfelé haladunk a kocsifeljárón, de újra a domboldalon
elterülő házakat nézem. Mindegyiken hatalmas ablakok
pislognak, hogy még jobban be tudják fogadni a látványt. A
mi kis titkos házainkról senki sem tudott, de mostanság
nagyon kapósak lettek a seattle-i és tacomai ingatlanok, így
lelepleződtünk. Nagyon sok házat újítottak fel mostanság,
hogy az új lakók ízléséhez illeszkedjenek.
Az útra érve balra fordulunk, jobbra zsákutca
helyezkedik el.
– Ha örülnek – mondom –, akkor én is örülök.
– Le vannak taglózva. Rengeteg minden történt azóta, de
szerintem örülnek, hogy meghozták ezt a döntést. – Roxanne
megtorpan, ahogy Bella megáll, és megvárjuk, amíg a két
kutya megjelöli a megszokott helyet a kavicsos részen az
aszfalt szélén. Nincsenek se útpadkák, se járda az
utcánkban. Csak csodásan lenyírt pázsit és bőségesen
virágzó cserjék.
– Próbáltunk infókat kiszedni – folytatja –, de nem
mondtak semmit az eladásról – les felém a szeme sarkából. –
De pár dolgot elmondtak a vevőről.
– Miért nézel így?
– Merthogy Mike és én úgy gondoljuk, hogy a vevő
híresség lehet. Talán rendező vagy művész. El tudod ezt
képzelni? Először jött Emily, a bestselleríró, aztán te, a
valóságshow-sebész. Aztán meg ez a pasi! Lehetséges, hogy
ez lesz az új Malibu! Tengerparti házak erdőtüzek és
luxusadó nélkül!
Roxy férjének, Mike-nak az említésére elmosolyodom. A
pasi hozzám hasonlóan tősgyökeres New York-i, aki
folyamatosan emlékeztet a régi életemre, de egyben arra az
új valóságra is, amit az utóbbi időben berendeztem itt
magamnak. Pontosan ezt a megszokottságot rengette meg
most a szeretett szomszédjaim elvesztése.
– Honnan veszed mindezt? – kérdezem, és eldöntöm,
hogy belemegyek Roxy játszmájába. Az elmúlt évek során
megtanultam elfogadni azokat a dolgokat, amiket nem
tudtam megváltoztatni. Ez igencsak nehéz feladat egy olyan
kontrollmániás számára, mint én.
– Les mesélte, hogy a pasas nem is látta a házat belülről.
Elmondása szerint nem is érdekelte. Elég volt neki, hogy
tökéletesek a fények. Ki mondana ilyesmit? Valaki olyan, aki
művészettel foglalkozik, nem?
 – Talán – helyeselek óvatosan, mert teljesen letaglózott
ez a váratlan beszélgetés. Az út élesen felfelé nyúlik
előttünk, az emelkedőn caplatástól hamarosan égni kezd a
combizmom. – Ettől még nem biztos, hogy híres.
– Ez a másik dolog – lihegi Roxy. – Les nem mondta el,
milyen összeget ajánlott, de azt megsúgta, hogy a pasas
őrült, hogy nem vette meg ebből a pénzből az utca végi
óriási birtokot. Azt a házat meg három és fél millióért
vesztegetik.
Az elmém szinte elborul a gondolattól. Les és Marge háza
tényleg csodálatos, de közel sem ér ennyit.
– Azt hiszem, láttam egyszer a vevőt a boltíves ablak
alatt a nappaliban – folytatja Roxy. – Egy igencsak csinos
szőkét hozott magával. Szupermodellnek kinéző szépséget,
nyakig érő lábbal.
Lihegek, ahogy felérünk a magaslatra. Roxy, aki
mindennap edzőterembe jár, szinte ki se fullad.
Fél kilométernyi távra jobb oldalt helyezkedik el az utca,
ami Dash Point felé vezet. Ezen túl egyenesen lefelé lejt az
út, amíg el nem éri a tengerpartot. Redondo Beach található
ott Salty éttermével, ami cölöpökön áll a vízen, csodálatos
kilátással a Poverty-öbölre és azon túlra. Éppen költői
magasságokba emelném Salty tengeri herkentyűs levesét,
amikor egy futó teljes sebességben robban ki a sarkon.
Hirtelen feltűnése megrémiszt, és ahogy közelebbről
megnézem, teljesen lefagyok. A lélegzetem a tüdőmben
reked.
Egyszerre túl sok mindent kell felfognom, az elmém
próbálja egyben befogadni a férfi látványát, aki fekete
rövidnadrágot és hasonló színű cipőt visel. Csodásan
lebarnult, kidolgozott tetoválások fedik a karját, izzadsága
olajosan üt ki rugalmas izmain.
És az arca! Formás, szögletes állvonal. Elképesztően,
lélegzetelállítóan helyes.
Roxy pár méterrel előttem áll, és halkan füttyent.
– Az anyját!
A hangja figyelmeztet arra, hogy levegőt kéne vennem. A
bőröm nedves és forró a verítéktől. A pulzusom olyan
magasba emelkedik, hogy azt nem foghatom rá a fizikai
megerőltetésre.
Először észre se vesz bennünket, annak ellenére sem,
hogy felénk tart. Az elméje máshol járhat, a teste
automatikusan halad előre. Hosszú, erős lába szinte falja az
aszfaltot. A karja ritmusos, kontrollált tempóban leng
mellette. Elképesztő, mennyire kecsesen mozog a teste ilyen
sebesség mellett is, áramvonalas és hajlékony. Szépség, erő
és könnyedség bújik meg a mozdulataiban, én meg képtelen
vagyok leállni a bámulással. Nagyon jól tudom, hogy
feltűnően csinálom, és félre kéne kapnom a tekintetem, de
nem tudok ellenállni.
– Látod te ezt? – kérdezi Roxy, és úgy fest, ő sem tudja
levenni róla a szemét.
A transzállapotot Bella és Minnie panaszos ugatása töri
meg. A kutyák is észrevették az idegent, aki hatalmas
sebességgel száguld felénk.
– Hé! – szól rá Roxy Bellára, és közelebb húzza. –
Csendbe legyél!
De én még mindig el vagyok veszve a látványban, így
nem tudok időben reagálni. Minnie úgy dönt, hogy
megrohamozza az ismeretlent. A póráza úgy csusszan ki a
kezemből, mintha egyáltalán nem is fogtam volna. Már
eltűnt mellőlem, mielőtt utána tudnék kapni. Zömök lábai
olyan gyorsan mozognak, hogy összemosódnak előttem, és
egyenesen a férfi felé tart.
– Basszus!
Már én is felé futok, amikor kiszakadok a
gondolataimból. A pasi nem tűnik meglepettnek a két stírölő
nő és az őrült kutyáik láttán. Szájának erős vonala
megfeszül, ahogy lézerpontosságúra változik a figyelme,
ennek ellenére nem lassul le.
Az ősi ösztönöm arra sarkall, hogy meneküljek a
helyzetből. A férfi olyan, mint egy dühös ciklon, ami össze
akar ütközni velem. A védőhálóm próbál rávenni, hogy
vonuljak vissza.
– Minnie! – ordítom, és futás közben lefelé nyúlkálok,
hogy elkapjam az elszabadult pórázt, de persze elvétem a
célt. – Bassza meg!
– Minnie mackó! – ordít utána Roxy, mire az apró kutya
azonnal farolni kezd, hogy megforduljon a gazdája felé.
Fürgén megváltoztatom a célt, hogy elkerüljem a felém
tartó férfit, és átiramodok az utca másik oldalára.
– Teagan!
Roxy pánikkal vegyülő hangja nyomán elfordítom a
fejem… még időben, hogy meglássam a Chrysler 300-ast,
ami épp felém dübörög.
Az adrenalin a véráramomba nyomul, megindulok, de a
fékező kerekek hangjától feláll a nyakamon a szőr. Hátulról
ütközik nekem valaki, épp elég erővel, hogy lelökjön az útról
a szomszédom pázsitjára.
Rettegve és kifulladva kapkodom a levegőt, és beletelik
pár másodpercbe, hogy ráébredjek: rendben vagyok.
És hogy a szexi, izzadt pasi, aki elől menekültem, épp
rajtam fekszik.
 2

– Te teljesen megőrültél? – csattan fel, ahogy lenéz rám. Úgy

veszem észre, hogy hihetetlenül dühös, és ilyen közelségből
csak még szexibb.
A szeme csodás mogyoróbarna, némi smaragdzölddel
keveredve, arany csillogással a pupillája körül. Emellé
elképesztően sűrű szempilla társul, annyira sötét, hogy
szinte úgy tűnik, kihúzta a szemét. A szemöldöke épp ilyen
erőteljes és feltűnő, tökéletesen kiemeli ragyogó, dühös
tekintetét. Eszményi arccsontjáért ölni lehetne, de az ajkát
komor vonallá préseli.
Megrázza a vállamat.
– Hallod, amit mondok?
Persze, épp a rekedtes, nyers orgánumát hallgatom. Egy
jazzbárra gondolok. A hangjába mintha whisky és dohány
íze vegyülne.
Fölöttem ül, rám csepeg az izzadsága, és úgy érzem,
mintha a testemet defibrillátorra kötötték volna. Éles,
fájdalmas hullámok rázzák meg a teljes testemet. A
mellkasom erősen emelkedik, minden lélegzetem az ő illatát
sodorja felém. Citrom és férfias feromonok, egy egészséges,
éppen sportoló férfi aromája.
– Teagan – morogja, és felhúz a vállamnál fogva. – Mondj
már valamit!
Istenem, az a bicepsz és azok a mellizmok a tetovált bőre
alatt! És a kockás hasa…
– Teagan! – Roxy a pasi válla mellett áll, és próbálja
visszafogni Minnie-t és Bellát. Lehetséges, hogy ők más
fajhoz tartoznak, de még így is rá akarnak mászni a pasasra.
– Mi az istent gondoltál?
Újra a földre nyom, ő pedig feltápászkodik.
– Szerintem nem gondolkozott.
 Ahogy felnézek rá, azon gondolkozom, milyen magas
lehet. Felém nyújtja a kezét, én pedig gondolkodás nélkül
megfogom. Az érintése olyan éberséget kelt bennem, amely
erősebb, mint a szorítása. Felhúz, majd elrántja a kezét, és
szórakozottan dörzsölni kezdi a mellkasát.
– Sokkal jobb dolgom is van annál, minthogy
végignézzem, ahogy szétkenődsz az úton – közli velem
igencsak fagyos hangnemben.
Ebben a férfiben semmilyen puhaságot nem fedezek fel.
Sem a testében, sem a személyiségében. Sem az arcában,
ami annyira férfias, de valahogy mégis gyönyörű. Elveszek
az elképesztő vonzerejében. Meglep a szexuális feszültség,
ami kettőnk között vibrál.
Én is megdörzsölöm a tenyerem, de a bizsergés továbbra
is tart.
– Nos, köszönöm, hogy megmentettél.
– Igen, köszönjük – mondja Roxy a kezét a szívére téve. –
Halálra rémisztettél!
A pasi tekintete újra felém téved.
– Minden oké?
– Igen, jól vagyok. – Csak az a gond, hogy a hajamat túl
gyorsan fontam be, az arcomat nem sminkeltem ki, a
szemöldökömet meg ki kéne szedni. Mindennek mintha
egyszerre lennék tudatában. Bárcsak összeszedettebben
néznék ki! A külső lehet fegyver is.
Ráébredek, hogy pontosan erre emlékeztet a tetkója: egy
harcos fegyverzetére. A tinta elönti a széles vállát, befedve a
mellizmait és a vállának csúcsát, mielőtt lefutna a csodás
karján.
A pasi beletúr a hajába, hátat fordít nekem, és elsétál.
– Egyébként Roxanne vagyok! – A barátnőm hangjába
figyelmeztetés vegyül, hogy a pasi vékony jégen táncol.
Erre megfordul, és kinyújtja a kezét, újra erőt sugároz. A
hangulata még mindig izzó, de minden más jeges körülötte,
mint az acél.
– Garrett.
– Örülök, hogy találkoztunk, Garrett. – Megrázza a kezét,
majd felém mutat. – És ez a félelmet nem ismerő hölgy dr.
Teagan Ransom.
Garrett összehúzza a szemét, hitetlenkedő pillantást küld
felém, majd visszanéz Roxyra. Teljesen lemondóan rázza a
fejét.
– Tartsd távol az utcától a barátodat, Roxanne!
Futva távozik, eltűnik az utca sarkán, olyan gyorsan,
ahogy feltűnt.
Roxyval együtt bámulunk utána. Bella és Minnie ugatva
feszítik a pórázt.
– Nos – mondja Roxy, ahogy lelép a fűről. – Ez kicsit több
izgalom volt, mint amire vágytam ilyen korán.
Remegve és zavartan rágódom, hogyan is induljak neki a
hazafelé vezető útnak.
Roxy megérinti a könyökömet.
– Tényleg rendben vagy?
– Igen.
Továbbsétálok, igyekszem ragaszkodni a megszokott
rutinhoz. Egyik lépés a másik után. De a szívem még mindig
túl gyorsan pörög, az adrenalin továbbra is magasra hág a
véráramomban. „Üss vagy fuss” reflex keveredik az elmém
sokkjával.
Már túl régen elfelejtettem, hogy nőből vagyok én is.

A hosszú séta és a laza ebéd ellenére még mindig kissé

feldúlt vagyok, ahogy fellépdelek a házam lépcsőjén. Egész
reggel próbáltam egyben tartani magam, és idegesít, hogy
képtelen voltam rá.
Minden igyekezet ellenére ráébredek, hogy nem is értem
el olyan eredményeket, mint hittem.
Ahogy megközelítem a különálló garázst, és felsétálok az
ajtóhoz, képtelen vagyok levenni a tekintetem a fekete
Rangé Roverről, ami ferde szögben parkol a szomszédos
feljárón.
Még mindig zaklatott vagyok.
Mérges vagyok, hiszen mindennapot olyan jól
megterveztem. Új város, új barátok, új rutin. Félévnyi
terápia és újrakondicionálás, de minek? A szomszédok
elköltöznek, és máris úgy érzem, hogy átvertek. Mintha az új
életem azzal a garanciával kecsegtetett volna, hogy innentől
bizony semmi sem fog változni.
Tudatos elhatározással fújom ki a levegőt, és ezzel
igyekszem kiszorítani a szorongást is. A bejárat felé
közeledve kiveszem a kulcsot a zsebemből, és az egyiket
becsúsztatom a biztonsági zárba. Amikor kattan a zár, az
ajtó közepén található, eredeti, múlt századi lakatot is
kinyitom. Belépek, visszazárom mind a két zárat, majd az
asztalra dobom a kulcsot, és gyorsan hatástalanítom a
riasztót, mielőtt lejár a türelmi idő, és a fülsiketítő sziréna
zajongani nem kezd.
A megszokott rutin kicsit megnyugtat. A legnagyobb
megkönnyebbülést mégis az hozza, hogy egyedül vagyok
otthon. Vágyakozóan pillantok a kanapéra. Annyira
kimerültem, hogy legszívesebben összegömbölyödnék, és
örökké aludnék. Nagyon jól tudom, mit jelent, amikor
ennyire fáradt vagyok. Tudom, mi fog történni, de ez nem
jelenti azt, hogy bármit tudok tenni ellene.
Gondolkodás helyett inkább előrenézek a falat elfoglaló
ablakokra, amik a szorosra nyitnak kilátást. A pillangótető
bal szárnya felfelé nyúlik, ami egy hatalmas kandallónak és
ebédlőnek ad helyet. Az ablaksoros karzat kecsesen terül el,
hogy semmi se rontsa el a csodás kilátást.
A zöldellő Maury és Vashon-szigeteken túl az Olympic-
hegység nyugatra és dél felé terjeszkedik. Néhanapján olyan
vastag a köd, hogy nem látszanak a hegyek. Azonban a
felhőtlen napokon látni lehet a hófedte csúcsokat, ahogy a
part felé nyújtózkodnak.
Magamba szívom a látványt, hagyom, hogy
megnyugtasson az ismerőssége. Épp elég hosszan állok a
nappaliban, hogy megpillantsak egy óriási teherhajót
Tacoma irányába zúgni. A napfény visszafogottan csillan
meg a felkavart vízen, rákcsapdás bóják bólogatnak a
ritmusra.
Itt igazi csend honol, annyival másabb, mint New York
őrületes és zajos tempója. Ott még a gondolataimat is alig
hallom, mintha az élet minden oldalról pulzálna. A hektikus
orvosi rendelőm és a forgatócsoport mindig a nyomomban
járt. Itt viszont egyedül maradhatok a gondolataimmal,
senki sem bírál vagy sajnál le, csak én igyekszem rávenni
magam, hogy lépjek túl mindenen.
A telefonom megrezzen a zsebemben. Fel sem ugrok. Az
elmém egy magányos helyre távozott, elbarikádozva a
végtelen belső üvöltéstől, ami sokszor fenyegetett már azzal,
hogy megőrülök.
Amikor megpillantom Roxy arcát a képernyőn, fogadom
a videohívást.
– Helló!
– Viszont. – Izgatottan csillog a szeme. – Közeledben van
a tablet?
– Megoldható. – Közelebb megyek a készülékhez, ami a
töltőn pihen. Hálás vagyok a figyelemelterelésért.
– Küldök egy linket. Ne a telefonodon nézd meg! Annál
nagyobb kép kell.
Felbukkan az értesítés, mire rákattintok a linkre, amit
küldött. Csak egy kicsit vagyok meglepve, amikor Garrett
szeme villan fel a képernyőn. Roxy olyan, mint egy véreb, ha
egy pletykával járó nyomról van szó.
– Egész gyors vagy – motyogom, és egy kicsit lejjebb
görgetek, hogy az egész arcát megnézhessem.
Basszus, ez a férfi szívtipró, ehhez kétség sem fér!
Bármennyire is leharcolt vagyok, akkor is teljesen elbűvöl a
szívfájdító férfiassága.
– Nos, annyira nem nehéz felkutatni valakit, akinek
minden egyes lépését követi a sajtó. – A hangja megtelik
izgatottsággal. – És be kell vallanom, Mike-nak is igaza volt
abban, hogy művész. Én rendezőre tippeltem, és mind a
kettőnknek igaza volt valamennyire, ugyanis Garrett Frost
festő és fotós egyben. Elképesztő fekete-fehér fotókat lő,
amikből később teljes színpompájú absztrakt festményeket
készít. Találsz egy galériát a cikk mellett, ami megmutatja,
hogyan lesznek az alapfotókból végleges festmények.
Komolyan, némelyik teljesen lenyűgöző.
 A Frost-jelenség feltüzelte a művészvilág elitjét. Bizony,
ez a főcíme a hosszú cikknek, amelyben számos fotót
találhatunk magáról a művészről, aki sztárok mellett pózol.
Néhányukat ismerem, másokat nem. Az egyik kép azonnal
letaglóz, hiszen Garrett mosolyog rajta. Tagadhatatlan, hogy
a pasi mindenképp elképesztően szexi, de amikor mosolyog,
ellenállhatatlan lesz. Csodás szeme szinte csillog, szexi
mélyedéseket vonva a szája sarkába. Az ajka telt és
határozott vonalú, érzéki élvezet már ránézni is.
– El sem hiszem, hogy nem akadsz ki! – horkan fel Roxy.
– Ááá, biztos azért van, mert folyamatosan hírességekkel
vagy körülvéve, és totál immunis lettél.
– Nem találkozom folyamatosan hírességekkel. – És
abban pedig totál biztos vagyok, hogy nem vagyok immunis
semmire. Valami mélyen megremeg a belsőmben, ahogy az
arcát kémlelem.
– Hé? Te vagy a híres Midtown doktor! – kontrázik. – És
Kyler Jordan felesége voltál!
Összehúzom a szemem a valóságshow említésétől, ami
híressé tett, és a házasságomtól egy olyan színésszel, aki
szuperhőst játszik, és ezzel az egész világon ismertté vált.
Sokan úgy látták a történetemet, mint valami tündérmesét,
és feltételezték, hogy elképesztő életem van. Egy ideig még
én magam is hittem ebben.
Aztán a tökéletes kép milliónyi apró, fájdalmas darabra
hullott.
– Mindegy – folytatja Roxy –, Garrett Frost igencsak
bajosnak tűnik, nem? Mintha a homlokára tetoválták volna,
hogy „rosszfiú”.
Ez bizony így van. A leszarom életérzés csak úgy
sugárzik a magabiztos testtartásából és az öltözködéséből,
ami ízléses és drága, de épp eléggé eklektikus, hogy azt
sugallja, nem is foglalkozik ezzel.
– Elbűvölő és tehetséges, valószínűleg nem hallja elég
sűrűn a nem szócskát.
– Ki mondana neki ilyet? Nézd meg azokon a fotókon,
amiken szupermodellekkel pózol! Mindegy, talán
átmegyek…
 Megszólal a csengő, káromkodom, mivel annyira
elmerültem Garrett Frost arcvonásainak vizsgálatában, hogy
egy teljesen más helyre kerültem.
– Épp halálra rémisztett a csengő. Várj egy percet, valaki
az ajtónál áll!
Kinézek a félig áteresztő reluxán, ami az egész széles
ablakot fedi az első kert felé, és meglátom a futárt, aki
gyorsan sétál vissza a teherautójához.
– Csomagot kaptam, mindjárt visszahívlak!
– Oké, majd beszélünk!
Visszateszem a telefont a zsebembe, kinyitom az ajtót, és
lehajolok, hogy felvegyem a dobozt, ami a küszöbön pihen.
Izgatottság lopózik a belsőmbe, ahogy észlelem, ki a feladó:
ECRA+ Gyógyhatású kozmetikumok – ez az a projekt, ami
épségben tartotta a lelkemet az elmúlt évben.
Kiegyenesedve rohanok vissza, visszazárom a lakatot,
mielőtt gyorsan a konyha felé venném az irányt, hogy ollót
keressek. Pár perccel később kiszórom a konyhapultra a
doboz tartalmát. Mindenféle bőrápoló készítmény terül el
előttem krémszínű-arany csomagolásban. A lógó és a dizájn
igazi high-end luxusra hajaz, és igencsak látványos
eredményeket hoz. Ez a megfelelő külső a Cross Industries
új luxustermékeinek, ami ötvözi az orvosi technológiát a
kozmetikumokkal.
Óvatosan kinyitok egy dobozt, igyekszem nem felsérteni
a csodálatos külső csomagolást. A benne található üvegcse
nyomán felsóhajtok örömömben. Vastag tejüveg védi az
arany belsőt. A higiénikus pumpa súlyos aranyból készült,
rajta tengerkék szalaggal, amin azt jelölik, milyen
sorrendben érdemes használni a termékeket.
Kiveszem az üzenetet, és felismerem Éva Cross
kézírását:

Teagan,
Nélküled képtelenek lettünk volna bármire is.
Ezt a csodás kezdet ünneplésére
küldöm.
 Sok puszi, Eva
Boldogság önt el. Itt a bizonyítéka, hogy annak ellenére,
hogy kiléptem a plasztikai sebészet világából, mégis sikerült
segítenem abban, hogy valami maradandót alkossunk, ami
talán segíthet az embereknek, hogy jobban érezzék magukat
a bőrükben. És a profit egy része ráadásul Eva humanitárius
szervezetét támogatja, a Crossroads Foundation nevűt. Ezzel
én magam is segítek, hogy jobb élete legyen másoknak a
szépségen túl is.
Megszagolom a természetes illatú szérum egy cseppjét a
kézfejemen, majd meghallom a futár teherautója ajtajának
csukódását. Visszamegyek az ablakhoz, és meglátom a
postás kocsiját a feljárón. A legtöbb futárszállítmányt zárt
dobozban szokták a feljárón hagyni, ezért úgy gondolom,
most még nagyobb küldemény érkezhetett, ezért az ajtóhoz
lépdelek. A helyzet az, hogy a legtöbb bevásárlást is az
interneten intézem. Meleg ételt, élelmiszereket, ruhákat és
háztartási kellékeket is onnan szoktam rendelni. Így minden
egyszerűbb.
Megragadom a kulcsomat, mivel az első ajtót
folyamatosan zárva tartom. Amikor kioldom a lakatot, és
kinyitom az ajtót, hogy megkeressem a futárt, egyenesen
Garrett Frosttal találom magam szemben.
 3

– Merre mész? – kérdezi Garrett, és összevont szemöldökkel

néz rám.
– Hogy mi van?
Olyan érzésem támad, mintha egymásba ütköztünk volna
annak ellenére, hogy sikerült elugranom előle. A pasi feszes
fekete pólót, laza, kifakult farmert és bakancsot visel.
Teljesen másként néz ki, mint korábban. Úgy fest, hogy a
több ruha sem ködösíti el a rám gyakorolt hatását.
Elgondolkozom ezen, és ideges leszek, hogy ilyen
érzéseket kelt bennem. A magam köré húzott fal csak úgy
tarthat meg, ha nincsenek rajta repedések.
– Nem így kéne összefutnunk.
– Épp azt akartam mondani, hogy elölről kellene
kezdenünk az egészet.
– Mi?
– El akarom felejteni a korábbi találkozásunkat. Kezdjük
teljesen elölről!
– Kezdjük az elején – ismétlem.
– Szuper – kinyújtja felém a kezét. – Garrett Frost
vagyok.
Ránézek a karján burjánzó tetoválásokra, melyek a
mintájukkal elképesztő dizájnt közvetítenek. Idegesen fújja
ki a levegőt, és megragadja a kezemet.
– És te pedig dr. Teagan Ransom vagy. Örülök, hogy
találkoztunk.
– Öö…
– Most itt az idő, hogy behívj!
A pulzusom megiramodik.
– Miért tennék ilyet?
– Miért ne?
– Te költöztél a szomszédba? – kérdezem összehúzott
szemmel.
 – Igen, és láttam, hogy nemrég hazajöttél.
Várom, hogy folytassa a mondandóját, de ehelyett csak
áthatóan vizslat.
– Mivel nem tűntél túl boldognak, hogy összefutottunk –
mondom végül azon gondolkozom, miért is vagy itt.
– Senki sem örül annak, ha lerohanják. – Garrett
belenyomja a kezét a hátsó zsebébe, de továbbra sem tágít a
küszöbről. – Tele volt a fejem – folytatja. – Munka, költözés,
olyan dolgok, amiket hamarosan meg kell csinálnom. Az,
hogy teljes sebességgel rohantál felém, kicsit meglepett.
Aztán percekkel később meg már alattam feküdtél.
Mondhatjuk, hogy letámadtál. De szerintem te is hasonlóan
érzel.
Be kell valljam, értékelem a nyers őszinteségét.
Várja, hogy megszólaljak. Olyan türelemmel, ahogy a pók
lesi az áldozatát.
– Szóval, a helyzet az, hogy vonzódunk egymáshoz. –
Vallom be óvatosan, és úgy érzem, sokkal több időnek
kellett volna eltelnie, mielőtt ezt hangosan is kimondjuk.
Garrett lassan, könnyedén mosolyodik el.
– Ebben egyetértünk.
– Nem hiszem. Azt hiszem, messzemenő
következtetéseket vontál le ebből.
– Arra készülök. – Egy gazella kecsességével lépi át a
küszöböt.
Ledermedek, amikor lehajtja a fejét, hogy mohó, nyitott
szájú csókot leheljen a számra, és elakassza a lélegzetemet.
Az ajkaim fellángolnak az övéi alatt. Az egyik karja a
fenekem alá kerül, a másik a vállam alatt pihen. Hajam
könnyed fonatát markolja, ami a hátamra lóg, és nem ereszt.
Berúgja a lábával az ajtót.
Beszívom a fűszeres-citrusos aromáját. íze minden egyes
nyelvcsapásával a számba tolul. Vágyának halk mormogása
megrezegteti a mellkasomat. Fészkelődök, és ráébredek,
hogy mégsem estem csapdába. Biztonságban vagyok.
A lábammal átfonom a derekát, és beletúrok a selymes
hajába.
 Megfeszítem a combomat, és felemelkedek, hogy följebb
kerüljek. Könnyedén veszi, hogy megváltoztattam a
súlypontomat, még szélesebbre nyitja a száját, hogy
elmélyüljön a csókunk.
Istenem, az ajka annyira erős, mégis puha! A teste olyan
kemény és forró, mint egy nap melengette kő, de élettől
lüktet a karjaimban. Nem számít, mennyire tiltakozom,
akkor is magához láncol, testünk domborulatai tökéletesen
illeszkednek, mintha így lettek volna megalkotva.
– Annyira jó az illatod – suttogja a csókunk közben.
Az elmém hátsó zugában vörös jelzés villan. A szívem
lüktetése felkavarja bennem, hogy túl vakmerő vagyok, de
nem tudom elereszteni.
A téli álmot alvó vágy felébred bennem, kiéhezetten
vetem rá magam Garrettre. Nem tudok betelni a szájával, az
ízével, nyelvének érintésével. Garrett féktelen, de mégis
annyira ügyes. Elképesztő tudással és tapasztalattal ér
hozzám, ami olyan mámorító élvezetet ígér, aminek
lehetetlen ellenállni. Teljes bizonyossággal húz magához.
Elmozdul, és erősen megszorít, halk nyöszörgéssel
próbálok szabadulni, de aztán elsöprőm a kételyt.
A csengő hangja nyomán összerezzenek. Garrett
továbbra is erősen tart.
– Helló, Roxy vagyok!
Fájdalmasan megfeszülök, úgy érzem, mintha két
párhuzamos valóság ütközne össze.
– El fog menni – mormogja Garrett.
A szívem hevesebben ver.
– Tudja, hogy itthon vagyok.
– És?
– Nem bújhatok el!
Felemeli a fejét, és rám néz. Szája vékony, mérges
vonallá préselődik, az állkapcsát makacsul szorítja össze.
– Lehet, hogy épp zuhanyzol vagy fülhallgató van a
fejeden. Vagy épp smárolsz a másik szomszéddal.
A pánik belém vág.
– Nincs jogod hozzá, hogy csak úgy megjelenj, és
mindent összezavarj!
 – Teagan – sóhajt fel –, nyugodj le a picsába!
– Azt meg végképp nem mondhatod meg, hogyan
érezzék!
– Bassza meg! – letesz a lábamra, és az ajtó felé indul.
Egy pillanatra elönt a megkönnyebbülés, aztán újra
pánik mar a gyomromba. Alig marad időm, hogy bemász-
szak a hálószobába, mielőtt kinyílik a lenti ajtó.
– Helló, Roxanne – mondja vontatottan Garrett. –
Rosszkor jöttél.
– Ó! Én… hogy vagy… Garrett, ugye?
– Voltam már rosszabbul is.
– Hogy van Teagan?
– Ki van bukva.
Kiordítok a folyosóra.
– Mindent hallok, ha nem tudnád!
Megállok a szekrényemre erősített, egész alakos tükör
előtt, és végigfut a hátamon a hideg. A pólóm és a
futónadrágom nem is lehetne gyűröttebb. A derekamig érő
sötét hajam mindenfelé meredezik, leginkább egy
madárfészekre hasonlít. Barna szemem kitágult és
elhomályosodott, a szám felduzzadt és vörösen feszül.
Persze Garrett egy szexistenre hasonlít, én meg
leginkább egy drogosra, akinek rosszul töltötték fel a száját.
– Minden rendben van, csajszi? – kiáltja Roxy.
– Ááá… – Vadul kutatom, mivel hozhatnám rendbe
magam. – Persze!
– Találtam egy csomagot a teraszon, leteszem a lépcső
elé.
– Oké, köszi! – Céltalanul forgok a tengelyem körül.
– Várj egy percet, és azonnal lent leszek!
– Szeretnélek meghívni valamikor vacsorára – mondja
Roxy halkabban, ebből sejtem, hogy Garretthez beszél. – A
férjem, Mike elképesztően finom házi pizzát tud készíteni.
– Nagyon jól hangzik, köszi.
– Holnap este ráérsz? Itt vagyunk a szomszédban.
– Persze, viszek bort. Vörös jó lesz?
– Vörös tökéletes lesz.
 Felnyögök, szétszedem a fonatot, majd az ujjaimmal
fésülöm össze a tincseket a fejem tetejére, és copfba kötöm
az egészet. Aztán kirohanok a nappaliba, és rátalálok
Garrettre, aki közönyösen dől neki a nyitott ajtó keretének,
mintha otthon lenne.
Roxy szeme szélesre tágul, és ahogy felé fordulok,
elmosolyodik.
– Helló, Miss Thang.
Megforgatom a szemem.
– Bocs.
– Miért kérsz bocsánatot? Te is átjössz holnap vacsizni?
– Ööö… – Elképzelem, ahogy ez a hurrikánhoz
hasonlítható férfi felborogatja a csendes életemet. A
tenyerem nedves lesz a gondolattól. Úgy érzem,
elveszítettem az irányítást az életem felett valahol a nap
folyamán.
Ennek ellenére nem hagyhatom, hogy személyes
sztorikat osszanak meg anélkül, hogy én is ott lennék.
Szükségem van az infókra.
– Persze – vonom meg a vállam.
– Ennyire azért ne legyél izgatott! – korhol. – Mindegy,
megyek is. Holnap hatkor megfelel nektek? Hívj fel később,
Teagan!
Roxy távozik. Figyelem az ablakon át, ahogy átmegy a
kerten, és újra egyedül hagy Garrett Frosttal.
A férfi felém fordul, a kezébe fogja az arcomat, rabul
ejtve a tekintetemet.
– Hol tartottunk?
– Micsoda? Nem!
A csodás mosolya újra felvillan, szinte elvakít, majd
megcsókolja az orrom hegyét.
– Irtó édes vagy, doki. És őrületesen szexi.
– Most be fogom csukni a szemem – motyogom – és
amikor újra kinyitom, kiderül, hogy ez csak egy furcsa álom.
Lenyúlok, mire ő körözni kezd a csuklómon az ujjával,
majd felemeli a kezemet a mellkasához. Kiszorul a levegő a
tüdőmből, amikor megérzem a lüktető szívverését.
 – Érzed, mit teszel velem? – motyogja, a tekintete
elködösül. Egyetlen pillanat alatt játékosból csábítóvá vált.
– Manipulálsz engem.
– Neked mindig csak jár az agyad. Inkább koncentrálj a
jelenre!
Hátrahúzódom.
– Csak egy elvált nő vagyok, akinek komoly bizonyítéka
van, hogy rosszul ítéli meg az embereket. Nem hagyhatom,
hogy ugyanazokat a hibákat kövessem el újra és újra.
Garrett álla ugyanolyan csökönyösen szorul össze, mint
korábban.
– Engem ne nevezz hibának, én teljesen tiszta lappal
indulok. Bármi is történt azelőtt, azt nem hozhatod fel
ellenem.
– Folyamatosan szabályokat hozol létre – panaszolom.
– Teagan, előbb még fene jól éreztük magunkat együtt.
Nem figyelhetnénk inkább arra? – A kezemhez nyúl, és
megszorítja. – Nem csak te érzed, hogy kiszalad a talaj a
lábunk alól.
Jézusom, olyan vele lenni, mintha egy láthatatlan
bokszolóval kerültem volna a ringbe. Az ember nem látja,
merről támad.
Garrett győzedelmesen vigyorog, amikor nem tudok mit
mondani tiltakozásképp. Úgy néz ki, mint egy kisfiú, aki egy
ajándékdobozban azt lelte, amire igazán vágyott, de már
korábban is tudta, mire számíthat, mert keresgélt a
szekrényben, és elrontotta a meglepetést.
– Add meg az esélyt, hogy elcsábítsalak, doki!
– Hogy megdughass.
– Igen. – Felnyúl a tarkómhoz, ahol összekötöttem a
hajamat, és kioldja, hogy szabadon hulljon a vállamra.
Felemel egypár tincset az orrához, és csukott szemmel
beszívja az illatát. – Tudom, hogy keményen indultam neki a
dolognak. Mondhatnám, hogy majd visszafogom magam, de
hazudnék, mert képtelen lennék rá.
Szuper, még egy sor láthatatlan ütés, ami felém irányul.
– Képtelen lennél rá. Komolyan? – összehúzom a
szemöldököm. – Miért nem tudnád megtenni?
 – Nem vagyok elég türelmes.
– Igazán? – kérdem szárazon, és teljesen tisztán látom,
hogy bizony Garrett Frost mindig azt teszi, amit akar.
Továbbra is a szemembe néz, én pedig megdermedek, de
valami mégis átfordul bennem. A szeme árnyaktól lesz sötét.
Nedves ajkát összeszorítja. A bőre megfeszül markáns arcán.
Hirtelen félelmetesen gyönyörűnek tűnik, de az erőteljes
szexuális vonzereje mögött csendes szenvedést vélek
felfedezni.
– Minden egyes nap – motyogja – feszegetem a
határokat, hogy emlékeztessem magam, én még mindig
életben vagyok.
Előrenyúl, és megragadja a könyökömet, könnyed
érintése cirógatássá válik, ahogy végighúzza a kezét az
alkaromon, hogy összefonódjanak az ujjaink. Érzem az ujjai
útját, a csupasz bőröm bizsereg, ahol hozzám ért, az idegeim
életre kelnek.
Az ajkaim szétnyílnak a szapora légzésem nyomás. Az
érzéketlenség marad az egyetlen mentsváram.
– Elegem van a fájdalomból – mondja gyengéden. – Te
emlékeztetsz rá, hogy a testem a fájdalmon kívül mást is
képes érezni.
A mellkasom összeszorul. Garrett amúgy is kockázatos
lenne, de sebesülten még veszélyesebb. Félek, hogy túl
törékeny vagyok a benne dúló viharhoz, túl törékeny, hogy
kibírjam a benne pusztító fájdalmat, még ha csak a felszínes
intimitás határait súroljuk is.
– Garrett… én… – megrázom a fejem.
– Nem akartam betörni, és letámadni téged, de nem
bántam meg. Csak nem így terveztem.
– Voltak terveid?
– Minden a kútba ment, de úgy fest, így is jó lesz – újra
lehajol, és megcsókol.
A heves támadáshoz hasonló előző csókjához képest most
nagyon is gyengéd. Az ajka puha és simogató. A nyelve
becsúszik az ajkaim közé, incselkedve próbál rávenni, hogy
kinyissam a számat. Még jobban elmélyíti a csókot egy
könnyed, lassú nyelvcsapással. Gyengéd remegés rázza meg
a testét, ami visszafojtott vágyról árulkodik.
Elképesztő akaraterőre van szükségem, hogy hasának
kidolgozott izmaira tegyem a kezem, és eltoljam magamtól.
– Állj!
Garrett egy lépést hátrál, és helyet hagy, hogy
lélegzethez jussak. Várakozóan figyel.
– Elölről akartad kezdeni – mondom kifulladva. – Mi
lenne, ha a vacsorával indítanánk holnap? Tudod, leülnénk
enni barátokkal… ahogy a normális emberek ismerkednek.
– Holnap? – horkan fel. – Akkor mi lesz a mával?
– Ma este elmész, mert gondolkoznom kell.
Frusztráltan felsóhajt, a keze a csípőjére kerül. Amikor
felhúzom a szemöldökömet, halkan káromkodik, és az ajtó
felé indul.
– Nagyon jól tudod, hogy nem vagyunk normális
emberek.
Összehúzom a szemem. A kreatív elmék sokszor
túlzottan élesen látják a dolgokat.
– Ez lehetséges, hogy igaz, de próbálj meg most az
egyszer normális lenni. Még az is lehet, hogy tetszeni fog.
– Nekem te tetszel – motyogja, ahogy tovább halad az
ajtó felé. – És ez az egyetlen oka annak, hogy elmegyek.

– Csak a te hibád lesz, ha rajtakap – suttogom magamnak,

miközben lábujjhegyen lopakodom Garrett teraszára, és
óvatosan leteszem a kezemben tartott kosarat. Az ujjam a
csengő felett táncol, a szívem megiramodik.
Csak egy egyedülálló pasi ebben az új házban. Nagy rá az
esély, hogy továbbra is dobozokban pihennek a cuccai, és
még azt se tudja, hol van az élelmiszerbolt errefelé.
Legalábbis ezt mondogattam magamnak, amikor
megnyitottam a bevásárlós applikációt a tabletemen, és
rendeltem egy hatalmas üveg San Pellegrinót, menő házi
sajtot, almát és kézműves rágcsát. A holmikat egy
konyharuhával leterített fonott kosárba rendeztem, amit
később is tud majd használni, mellé egy rendes kést és
magas, vékony poharakat tettem. Készítettem még egy listát
a közeli élelmiszerboltokról, drogériákról, benzinkutakról és
kávézókról.
Mély levegőt véve megnyomom a csengőt. Aztán a lehető
leggyorsabban visszarohanok a házamhoz.

– Megleptél, dr. Ransom. Komolyan. – Roxy megtorpan egy

pillanatra a friss bazsalikom szeletelése közben, és felnéz
rám. Újra. – Egy perce még azt mondtad, egy pasi se
érdekel, aztán egy göndör hajú szexisten nyitja ki az ajtódat.
– Göndör hajú szexisten? Azt hiszem, túl sok romantikus
hangoskönyvet hallgatsz mostanság. – Körülbelül ezredik
alkalommal nézem meg a mikrohullámú óráját. Minden
egyes múló perccel csak még jobban összeugrik a gyomrom.
Roxy nevetése felszabadítóan hangzik a helyiségben.
– Ez is a te hibád. Miattad kattantam rájuk.
– Igen, nagyon köszönjük, Teagan! – ordít Mike a
franciaajtón túlról. A belső udvaron van, és a fára figyel a
pizzasütőben. – Eddig mindig zenét raktunk be. Most meg
olyan narrátorokat hallgatunk, akik magasabb hangon
beszélnek, hogy imitálják az ellenkező nemet. Miért nem
olvassák maguk a könyveket az emberek?
– Értem a gondot, de van köztük pár nagyon jó is –
mosolygok bocsánatkérőn. – És egy idő után hozzá lehet
szokni. – Régebben én is mindig zenét hallgattam.
Mostanság viszont a beszélgetős műsorok, a podcastok és a
hangoskönyvek kerültek előtérbe. Főleg thrillerek. A nem
happyenddel végződő könyvek sokkal életszagúbbak.
Egy percig figyelem Mike-ot. Pár centivel alacsonyabb,
mint Roxy, de nálam magasabb. Sűrű, ősz hajjal
büszkélkedhet és előkelő arcberendezéssel, amihez sokszor
kisfiús mosoly társul. Amellett, hogy ő készíti a világ legjobb
pizzáját, ő is tősgyökeres New York-i, szóval egyáltalán nem
érzek bűntudatot, amikor azt mondom, hogy akkora szíve
van, mint a feleségének.
 – Szóval, csak felbukkant az ajtód előtt – ismétli Roxy.
Hangosan felsóhajtok, ahogy felé fordulok. Vastag arany
fülkarikát és vörös Gucci övét visel fehér farmerral és
ujjatlan fehér blúzzal. Mint általában, most is sokkal
elegánsabbnak tűnik farmerben, mint én valaha estélyiben a
vörös szőnyegen.
– Nem beszélhetnénk valami másról? – kérdezem.
– Miért? Garrett úgy nézett ki, mint egy szexisten,
amikor kinyitotta az ajtót.
Egyértelműen kérdés lopózik a kijelentésbe, de én csak
megrázom a fejem.
– Nincs igazam? – faggat tovább, és összehúzza a
szemöldökét. – Kérlek, ne mondd azt, hogy én csesztem el
mindent!
– Egyáltalán nem. Tökéletesen időzítettél. Köszönetet
mondhatok érte, hogy megmentettél. – A mentőakcióját
minden egyes perccel jobban értékelem.
– Teagan! – leteszi a kést.
– Mi van? Ne nézz így rám! Most komolyan arra
számítottál, hogy szexelek egy pasival, akivel pár órával
azelőtt összeütköztem?
– Miért ne? Felnőtt nő vagy. – Megtörli a kezét a
törlőruhában, és félig felül a konyhapultra. – Ha beindítja a
motorodat, vidd el egy körre!
– Először el kell jönnie ma este – mondom komoran. – És
már elég egyértelmű, hogy ez nem fog megtörténni.
Roxy végre ránéz a mikro órájára: már tizenöt perccel
múlt hét. Rám pillant, és őszintén meg van döbbenve.
– Felhívod?
– Nincs meg a száma, és ha meg is lenne, akkor se
tenném.
Elég szarul esik, hogy felültetett – kibaszott szarul,
őszintén szólva –, de még inkább dühös vagyok, hogy
megengedtem magamnak, hogy bánthasson. Rá is mérges
vagyok, de főként magamra. Mindent tudok a szexi,
magabiztos, karizmatikus pasikról, akikre nem lehet
számítani. Csak egy pillanatra veszítettem el a fejem, de
ennyi tapasztalattal a hátam mögött ez egyértelművé teszi,
hogy idióta vagyok.
Roxy összeszorítja a száját.
– Csak átszaladok…
– Meg ne próbáld!
A remegés a hangomban leleplezi a valódi érzéseimet, de
próbálom egyben tartani magam. Sejtenem kellett volna,
hogy ez lesz, azóta harcolok magammal, hogy Garrett nem
jelent meg az ajtóm előtt, hogy velem induljon át Roxyék
házába. Ugyan nem beszéltük meg, de számítottam rá, hogy
ezt fogja tenni. Egészen hatig vártam, aztán magányosan
átbandukoltam. Ennek ellenére egy apró részem még
reménykedett, de mostanra már nem tudok tovább hazudni
magamnak.
– Lehet, hogy még nem állította be az óráját. Tudod,
milyen a költözés.
– Kérlek, ne keress neki kifogásokat, Roxy! Ha fontos lett
volna neki ez az egész, akkor nem lenne szüksége
bébiszitterre, hogy átjöjjön a szomszédba.
Mike megszorítja a vállamat, ahogy elhalad mellettem.
– Bánthatja. Én annál nagyobb örömmel tanítanám meg
neki, hogyan kell egy hölggyel bánni. Csak egy szavadba
kerül!
– Nem éri meg a fáradságot.
– Egyetértek. És csak úgy megjegyzem, hogy készen áll a
sütő, hölgyeim.
Roxy újra az órára pillant, megfeszül az állkapcsa.
– Oké, vigyük ki ezeket!
Összeszedjük a feltétes tálakat, miközben Mike kihúzza a
sütőpapírt, amin már a házi készítésű tészták gömbjei
pöffeszkednek a szárítófiókban. Kifelé indulunk, és mindent
kipakolunk a kültéri konyhapultra.
Egy csapat varjú károg hangos, ismerős hangon. Min-dig
egy fán gyűlnek össze Les és Marge – vagyis Garrett –
udvarán, és ha a sas túl közel merészkedik, akkor
mindenkivel tudatják, mennyire mérgesek.
Életemben először nem a sas oldalán állok. Nagyon is
átérzem, mit is gondolnak ezek a varjak a betolakodóról.
 A haragomon túl a csalódottság tüskéje is belém mar.
Szörnyű érzés, ha az ember abban reménykedik, hogy valami
– esetleg valaki – sokkal jobb, mint amilyen valójában.
Brutálisan hatékony kínzóeszköz, ha valakit kicsalogatnak a
magány ketrecéből, majd újra rávágják az ajtót.
Lehet szándékos kíméletlenség vagy csak
meggondolatlanság, mindegy is, mert kegyetlen, bárhogy
nézzük is.
 4

– Mike, a pizza most is isteni.

Rám pillant.
– Nem is ettél.
– Mindjárt szétdurranok – biztosítom. – Pár napig tutira
nem is akarok majd enni.
A bejárati ajtóhoz megyünk mind hárman, a két kutya
társaságában. Habár már majdnem kilenc óra van, még
mindig csak alkonyodik az év ezen időszakában. Már ágyban
lenne a helyem. Számomra nagyon érzékeny az energia
egyensúlya.
– Köszönöm, hogy jöttél – ölel át Mike szorosan. -Mindig
örülök, ha látom az édes kis arcodat.
– Köszi, hogy meghívtatok – megölelem Roxyt, és a
kutyusok fejét is megsimogatom. – Később találkozunk!
Mike kitárja az ajtót, és kilépek. A ház utcai oldala
sötétebbnek tűnik, mivel északkelet felé néz, a déli oldalán
azonban még mindig a naplemente fénye önti el a kertet,
mintha sose akarna eltűnni a nap. Amint meglátok egy sötét
alakot átfutni a kertjükön, megfeszül az egész testem.
Amikor Garrett elég közel kerül, megpillantom a bort a
kezében. Megfordulok, hogy integessek Mike-nak és
Roxynak, és egyenesen elsétálok mellette, abban a
pillanatban, ahogy a terasz fényének gyűrűjébe lép.
– Hé, várj! – Megragadja a kezemet, de lerázom. –
Nagyon sajnálom, totál elveszítettem az időérzékemet.
– Ne tőlem kérj bocsánatot, Roxy hívott át!
– Tudom, basszus.
Hallom, ahogy fellépdel a falépcsőn a teraszon. Észlelem
a hangját, ahogy Roxyhoz és Mike-hoz beszél, szavaiba
sürgetettség vegyül. Én egyre gyorsabban megyek, elhaladok
a különálló feljáró mellett, aztán átmegyek a sövényükön,
hogy a házam felé induljak. A pulzusom az egekbe szökik,
amikor lépteket hallok magam mögött.
– Teagan, várj! Szeretném megmagyarázni.
– Nem érdekel, Frost.
Felveszi a tempót, és mellettem sétál.
– Mike és Roxy behívott, hoztam finom bort. Gyere
vissza, igyunk meg egy pohárral, és mindent elmagyarázok
közben!
– Elfáradtam, nem iszom, és ahogy mondtam, nem
érdekel a magyarázkodás.
– Nem iszol? – Amikor nem válaszolok semmit, tovább
folytatja. – Beszélgettem egy barátommal, aki bajba került.
Azt hittem, korábban van, mint valójában. Az isten
szerelmére, még világos van kint!
Elkapom róla a tekintetem.
– Szóval a nap hibája, hogy nem írtál semmi
emlékeztetőt vagy nem állítottál be ébresztőt, esetleg nem
pillantottál rá a telefonodra, hogy megnézd, hány óra van?
Értem.
– Elbasztam. – Megragadja a karomat, ahogy elérem a
bejárati ajtómhoz vezető ösvényt, ezzel lelassít. – Oké,
elcsesztem, és nagyon sajnálom!
Felé fordulok. Az arcán árnyékok játszanak, amitől
állának és arccsontjának kiszögelései még jobban kiug-
ranak.
– Igen, és még hazudsz is.
Garrett összefonja a karját maga előtt.
– Nem hazudok.
– De korábban hazudtál, amikor azt mondtad, nem fogok
hibázni. És hogy tiszta lappal kezdesz – csettintek az
ujjammal. – És még mindig szabályokat hozol létre a
semmiből.
– Akkor most csak így le akarsz írni? – kérdi keményen.
– Pontosan – visszatérek a sétám ritmusára. – Jobb lesz,
ha visszamész Mike-hoz és Roxyhoz, mielőtt még ők is ezt
tennék.
– Nem fogom feladni – mondja, és követ a kapuhoz. Az
ösvény végéről figyel, nézi, ahogy kinyitom az ajtót, és
kitárom. – Jóvá tudom tenni!
– Jó éjt, Garrett! – becsukom az ajtót magam mögött,
majd elfordítom a zárat, és nekidőlök a hideg fának.
A hangja az ajtón keresztül is elér hozzám, éppen elég
közel jöhetett, miután elmenekültem.
– Nagyon sajnálom, Teagan!
Csukott szemmel sóhajtok fel.
– Én is.

– Először nagyon mérges voltam Garrettre – mondja Roxy,

miközben kitartóan nézi magát a lámpákkal szegélyezett
tükörben, amit az olasz stílusú ebédlőasztal fölé tettem fel.
Lassan bedörzsöli az ECRA+ szérumot az arcába és a
homlokába, aztán oldalra billenti a fejét. – De Mike-kal
megbocsátottunk neki. Egy borderline-os barátja hívta fel,
aki öngyilkosságot fontolgatott. Beszélt erről neked is? Attól
félt, ha leteszi, akkor kárt tesz magában.
Hátat fordítok Roxynak, becsúsztatom az egyszemélyes
kávéfőző alá a bögrémet, és várok. Egy ilyen kifogással
bizony nem lehet vitatkozni. Azonnal hihetetlen nagy
seggfejnek érzem magam. Az egész helyzet arra emlékeztet,
hogy túl sérülékeny vagyok ahhoz, hogy több fájdalommal
birkózzak meg.
– Elképesztő ez a cucc! – áradozik. – Azonnal beszívódott.
– Tökéletes. Nem is lenne semmire se jó, ha csak a bőröd
felszínére jutna.
– Hogy szerezhetek ilyesmit?
– Válaszd ki azt a termékcsaládot, ami a legjobban
tetszik, és küldetek neked. Ez normál bőrre való, de csomó
olyan család van, ami problémás bőrtípusokhoz illeszkedik.
A füzetben kell lennie leírásnak.
– Megtaláltam. – Kinyitja a fényes, csodásan
fényképezett füzetkét, és átlapozza, miközben én kiveszem a
hűtőből a vaníliás mandulatejszínt. – Garrett egyébként
áthívott minket a lakásába vacsorázni, hogy kiengeszteljen.
Neked is jönnöd kéne!
 – Nem, semmiképpen. – Visszatérek az asztalhoz a
székemre.
Roxy felemeli a fejét az olvasásból, a bőre csodás,
egyáltalán nem csillog.
– Teljesen le volt taglózva, amikor nélküled tért vissza.
Komolyan.
Felhúzom a vállam.
– Miért kellene nekem tovább maradnom és későn az
ágyba kerülnöm csak azért, mert nem tudott időben jönni?
Bármennyire nemes és érthető is az oka. Nem én vagyok a
rosszfiú a sztoriban, Roxy.
– Nem is mondtam egy szóval sem. Csak arra szeretnék
rámutatni, hogy talán ő sem az.
– Mindegy… a lényeg, hogy nem akarok senkivel sem
összejönni. Beszélhetnénk valami másról, kérlek?
Megrázza a fejét.
– Elég nehéz olyan szexi pasit kifogni, mint az exed.
Hány hím tudja felvenni a versenyt egy mozisztárral?
Garrett képes erre is.
– Nem minden a külső. – Persze, ennek ellenére mindig
abba esek bele először.
– Nem csak a külsőről beszélek, persze az is
hozzátartozik. Hanem arról, hogy híres, tehetséges és
gazdag. Kyler Jordan után nincs egyszerű dolgod. Ráadásul
csodás vagy, okos, tehetséges és gazdag te magad is.
Basszus, nagymenő híres doki vagy! Ez bizonyára
megrémiszt egy halom pasit, de Garrett nem tartozik
közéjük. Annál keményebb fából faragták.
– Igen?
– Eddig mindenképp úgy fest.
– Hmm… – Belekortyolok a kávéba. – Nos, köszönöm a
beszédet. Keményen megdolgoztam érte, hogy túléljem a
sulit, nekiálljak a praxisomnak, aztán volt hozzá szerencsém
– vagy balszerencsém, attól függ, hogy is nézzük hogy Kyler
sebésze legyek a balesete után. – A házasságunk hívta életre
a Midtown Doki nevű szériát, ami aztán felkeltette Eva Cross
és az ECRA+ érdeklődését is. A mai napig elképesztő, milyen
lavinát indítottak el egyszerű történések az életemben. – De
most csak azt kívánom, bár egészséges lennék.
– Majd oda is eljutsz – mondja Roxy keményen.
– De nem elég gyorsan. – A depressziós epizódjaim
sűrűsége kissé csökkent, de még mindig mindennapos harcot
vívok a súlyával. – Úgy gondolom, egyszerűbb, ha egyedül
birkózom meg vele, és nem srófolom valami szerencsétlen
pasi nyakába a gondjaimat.
– Pff – horkan fel Roxy. – Az tuti, hogy egyetlen pasi se
lenne szerencsétlen melletted. Nagy hal vagy!
– Inkább súlyosan sérült áru – nevetek fel.
– Nem vagy magányos, Teagan? – hajol át az asztalon.
– Sziporkázó társaság vagyok saját magam is. Szerinted
nem?
– Ne szórakozz! Komolyan érdekel.
– Általában más dolgok kötnek le.
Mindent hátrahagytam, amikor Washingtonba költöztem,
próbáltam minél messzebb kerülni anélkül, hogy elhagytam
volna az országot. A szomszédokon és a kollégákon kívül
nincs igazán sok ember az életemben, és ez így teljesen
megfelel.
– Talán itt az ideje, hogy újra kilépj az életbe – javasolja
Roxy óvatosan.
– Arra most még nincs erőm.
– Egy jó párkapcsolat teljesen feltöltene, megadná a
támogatást. Társaság. Szex, az isten szerelmére! Az nem
hiányzik?
Nem, gondolom magamban, egészen addig biztos voltam
ebben, amíg a testem ki nem fejezte az elnyomott vágyakat
éppen az előző nap. Annak ellenére, hogy mentálisan és
érzelmileg szét vagyok esve, a testem, úgy fest, feltámadott.
– Azt hiszem, nem bírnék megküzdeni még egy
kudarccal.
Roxy egy időre elcsendesedik, de a gondolatai irtó
hangosan üvöltenek felém. Végül ki is mondja.
– Sosem beszélsz Kylerről.
– Már évezredek óta elváltunk, nincs miről beszélni.
 – Tudod, hogy ez is szokatlan, ugye? A legtöbb nő
folyamatosan az exéről panaszkodik. Hogy miket is basztak
el, mekkora seggfejek. Nézz csak rá Emilyre! Minden egyes
lehetőséget megragad, hogy mocskolódjon Stephennel
kapcsolatban.
– Még mindig fáj neki.
– Édesem – Roxy sanda pillantást vet rám –, mert neked
nem? Egy nő nem akar teljesen eltávolodni a pasiktól, csak
akkor, ha nagyon durván megbántották.
Lenézek a csupasz kezemre, amin egy gyűrű sem
árválkodik.
– Nincs értelme a múlton rágódni.
– Talán egy kicsit meg kell erőltetned magad, hogy
továbbléphess. – A hangja ellágyul. – Pár napja olvastam,
hogy Kyler eljegyzett valami producert.
– Ez nem verseny – mondom szigorúan, de érzem, hogy
felbukkan bennem a harag annak ellenére, hogy tudom,
Roxy csak jót akar. Mindenki jót akar, de fogalmuk sincs,
miről beszélnek. – Annak a csajnak sikerült leszoktatnia, és
Kyler rendes, amikor józan. Szóval, minden jót kívánok
nekik.
– Sajnálom – emeli fel mindkét kezét a megadás jeleként.
– Erőszakos vagyok.
Felidegesítettem magam, de ez nem az ő hibája.
– Csak még egy dolgot fogok mondani – folytatja. – Nem
kellene a polcon porosodnod.
Felhangzik a csengő, mire kinézek az ablakon. Nem
látom, ki áll ott, ezért felállok, hogy ajtót nyissak.
Mosolyogva tárom ki a bejáratot, de összerezzenek, amikor
megpillantom Garrettet a küszöbön.
– Helló – köszön csendesen, a tekintete bocsánatkérő és
elcsigázott.
A megbánása közben se száll el az önbizalma, amit
nagyon vonzónak találok, ahogy a festéknyomokat is a
fekete bakancsán.
Miért indulok be ennek a látványára?
Bassza meg! Annyira felkavar a jelenléte, ráadásul
erőteljes. Ennél lazábbnak nem is tűnhetne, és közben
pulzáló szexuális energiát áraszt magából, mire a vonzalom
hullámokban önt el.
Valamilyen állatias frekvencián sugározza felém, hogy
olyan keményen megdugna, hogy elfelejteném a saját
nevemet is. A testem tisztán és hangosan veszi az adást.
– Garrett! – Roxy hangja megtelik őszinte melegséggel. –
Hogy vagy?
– Attól függ – válaszolja, és újra rám pillant. – Azért
vagyok itt, hogy hason csússzak. Még azon is
elgondolkoztam, hogy fehér rózsákat hozok békejobbként, de
nem akartam, hogy azt hidd, nem veszem komolyan a
dolgot. De boldogan elárasztalak ajándékokkal is, ha az segít
előmozdítani az ügyet.
– Az bizony teljesen szükségtelen lenne – mondom
azonnal. – Roxy elmondta, miért késtél. Szarul érzem
magam, hogy beléd fojtottam a szót. Remélem, ez kissé
kiengesztel.
– Ráadásul ott volt még az a csodás ajándékkosár is, amit
a teraszon hagytál. Még meg se tudtam köszönni.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz.
A szája felkunkorodik.
– Na, most ki hazudik?
– Csak ne reménykedj, Frost! Eldöntöttem, hogy boldog
vagyok egyedülállóként.
– Oké, attól még behívhatsz – még szélesebben
elmosolyodik.
– Persze, megtehetném, de már vannak nálam.
– Egyébként is indulnom kell haza – mondja Roxy.
Felpattan, és még mielőtt bármit mondhatnék, már
mellettem is terem. – Van egy adag rendelésem alátétekre,
amit meg kell csinálnom, szóval itt az ideje, hogy dolgozzak.
De alig várom az estét, Garrett!
– Én is – feleli, és olyan mosolyt villant, amitől újra
megiramodik a szívem. Túlzottan helyes. – Reménykedjünk
abban, hogy őt is meg tudom győzni, hogy csatlakozzon.
– Sok szerencsét! – mondja Roxy, és megveregeti a
vállát, ahogy elhalad mellette. – Csökönyös fajta.
– Köszi a támogatást! – mondom, és megrázom a fejem.
 Roxy azonnal rám kacsint, aztán eltűnik.
Garrett átnéz felettem a nappalimba.
– Meg akarom nézni a házadat.
Felsóhajtok. Igazából imádom bemutatni a házamat.
Igazi időkapszula volt, amikor megvettem, egyenesen az
ötvenes évekbeli elektromos hálózattal, és olyan alapzattal,
ami lassan csúszott lefelé a sziklán. Igazi kihívás volt
megőrizni az épületet, miközben lassan modernné
alakítottuk. Igencsak sok pénzembe került, de a
végeredményre hihetetlenül büszke vagyok. Lepusztultan
vettem meg, és új életre keltettem.
De Garrett Frost több mint egy kíváncsi szomszéd, aki
rám száll a havi közösségi összejövetelen. Ha behívom a
házamba, az olyan történések lavináját indíthatja el, amire
nem vagyok felkészülve.
A tekintete rám villan, és nem ereszt.
– Kérlek, hívj be, Teagan!
Nincs az az isten, hogy bárki ellent tudjon mondani neki,
ha ezt teszi. Legalább van kifogásom, amikor hátralépek, és
eltúlzott gesztussal a házba invitálom.
 5

Garrett belép, mire az egész nyitott tér összeszűkül

körülötte. Hirtelen az egész otthonom kisebbnek és sokkal
meghittebbnek tűnik. A panorámaablak felé indul, ami
kiemeli a házat az ötvenes évekből, és valami igazán
különlegessé változtatja.
Még mindig az ajtóban állok, nyitva tartom, és
belélegzem az illatát. Közben magamba szívom az ablak előtt
álló látványát a tenger előtt. Széles vállát, keskeny csípőjét
és hosszú, erős lábát. Az inge takarása ellenére is látom
izmos hátának vonalait.
– Ez a kilátás még az enyémnél is jobb.
Őt bámulva ösztönösen azt akarom mondani, hogy mind
a kettő lélegzetelállító. De ő az öbölről beszél, szóval…
– Ugyanoda néz.
– De neked nagyobbak az ablakaid – pillant rám a válla
felett.
Ezzel nem vitatkozhatok, hiszen a század közepén pont
az volt az építészet célja, hogy a külső teret közelebb hozzá.
Nálam ezt a szinte végtelennek tűnő ablakfelületek
biztosítják, amennyire csak lehetséges.
– Les és Marge imádta a házadat.
Garrett felhúzza a vállát, pont úgy, mintha nem tett
volna meg mindent azért, hogy eladják neki.
– Az is rendben van.
Összeszorítom a fogamat.
– Talán vehettél volna egy olyan házat is, amit valaki
tényleg el akart adni.
– Miért kössek alkut valami elérhetőért, ha olyat is
megkaphatok, amilyet tényleg akarok?
A kérdésének rengeteg árnyalata van, amitől ideges
leszek.
– Nagyon igyekszel, hogy utálatosnak tűnj, mi?
 – Igyekszem? Nem, nem igazán. – Garrett megfordul,
lassú könnyed ívben. A tekintete mindenen végigsiklik,
aztán hosszasan elmélyed egy festményben, ami a kanapé
mögötti falon lóg.
– Helyi művész – mondom.
– Hmmm – újra elfordul. – Nem lakoltattam ki a
szomszédjaidat. Mondtak egy árat, én meg kifizettem.
– Fogalmad sincs, mennyire imádták azt a házat.
– Az emlékeket imádták, ami a házhoz kötötte őket –
javít ki. – Olyan emlékeket, amiket a szeretteikkel
formáltak. Amíg ugyanazokkal vannak körülvéve, a hely csak
egy hely. – Kinéz az ebédlőm ablakán is.
Szeretném, ha lecsillapodna a pulzusom. Miért engedem
neki, hogy ennyire felkavarjon? Azt hiszem, a hangja őrjít
meg. Ez a mámorító, rekedtes orgánum.
A másik oldalról kerülöm meg a kandallót, Garrett épp az
arcápolókat vizsgálja az ebédlőasztalon. Felvesz egy
csodálatos dobozt, elolvassa, majd újra mogorván pillant
rám.
– Nincs is szükséged ilyesmire – mondja halovány
undorral a hangjában. – Te vagy a legszebb nő, akit valaha
láttam.
Az agyam lefagy, amíg a pulzusom még magasabb
fokozatra kapcsol. Teljesen ledöbbenek a dicsérete nyomán,
amit olyan egyszerűen pöccintett felém, mint az elhaló
cigarettavégen a hamut. Összeszedem magam, és igyekszem
a megszólalása másik felére koncentrálni.
– Én segítek a gyártásukban.
– Komolyan? – Azonnal jobban érdeklődni kezd, és még
jobban megnézi magának a krémet. – És az hogy megy?
Mármint a gyártás?
Óvatosan közelebb megyek.
– Azt a tudásomat használom, amit plasztikai sebészként
sajátítottam el. Azokat a kezeléseket és technikákat
alkalmazom, amik a legelégedettebbé tették az ügyfeleket. A
legnépszerűbb területekre figyelünk. Egy csapat tudóssal
együtt igyekeztük kikísérletezni a legoptimálisabb
összetételt, ami látható eredményeket hoz.
 – Ó! – Megforgatja a dobozt, és elolvassa a szöveget.
– Igazán jó minőségű – mondom, és ráébredek, hogy
szeretném lenyűgözni. – Az a célunk, hogy a leginkább
fenntartható, természetes alapanyagokkal dolgozzunk a
lehető legkevesebb tartósítószerrel, szintetikus vagy
mesterséges összetevők hozzáadása nélkül.
Garrett felemeli a fejét, újra rám figyel. Érzem a
tekintete átható vibrálását, mintha csak meztelen lennék
előtte.
– Hol van a rendelőd? Seattle-ben? Vagy Tacomában?
– Már sehol. Eladtam a praxisomat, és ideköltöztem.
Most csak az ECRA+ termékek fejlesztésére koncentrálok,
ami sok távmunkával és csak néhány kiruccanással jár New
Yorkba.
– Már nem csinálod a valóságshow-t sem?
Megrázom a fejem.
– Valójában csak hosszú szünetre ment, de a producerek
már elkezdtek zúgolódni, én meg egyáltalán nem állok
készen, hogy visszamenjek.
Garrett tekintete újra a lelkem mélyét kutatja. Leteszi a
dobozt, megkerüli az asztalt, és felém indul. Az ajtó felé
veszem az irányt, reménykedem abban, hogy kikísérhetem.
Még mindig túlzottan letaglóz a jelenléte az otthonomban.
Egypár lépésnyire áll meg előttem, és lenéz a lépcsőn az
alagsor felé. Aztán elhalad mellettem, és a folyosóhoz indul.
– Hé! – sietek utána, de nem vagyok elég gyors, hogy
megállítsam, mielőtt belépne a hálóba. – Most már tényleg
átlépted a határt, Garrett.
Figyelmen kívül hagyja, amit mondok, és végignéz a
szobán. A gardrób felé veszi az irányt, és felkapcsolja a
villanyt.
Összefonom a karom a mellem előtt.
– Mi a jó istent csinálsz?
Az egész hálószobám egy apró szekrénynek tűnik úgy,
hogy ő is itt van. Túlzottan elérhető közelségben van az
ágyam, amitől ideges leszek.
Lekapcsolja a villanyt, és szembekerül velem.
 – Csak biztos akartam lenni abban, hogy nincs más pasi
az utamban.
Felemelem az állam.
– Nem mintha ez számítana.
Újra mosolyt villant. Idiótán állok ott, teljesen
kibillentem az egyensúlyomból. Ajkának egyszerű íve
közelebbről még határozottabbnak tűnik, kissé meglágyítja a
vonásait. Olyan álmokra emlékeztet, amiket régen
dédelgettem, de már feledésbe merültek. Ettől a keserédes
felfedezéstől csak még inkább összeszorul a szívem.
– Nekem számít – teszi hozzá.
Közelebb lép, mire hátrálok. Úgy nyújtja előre a kezét,
mintha egy reszkető állat lennék.
– Menjünk ki a teraszra!
Óvatosan kerülget. A tekintetét nem veszi le rólam, úgy
fordulok el tőle, hogy ne kerüljön mögém. Megfogom az
üvegajtó kilincsét, lenyomom, majd elcsúsztatom az ajtót. Az
óceán friss levegője megtölti a tüdőmet, és lehűti az égő
arcomat.
Garrett még jobban eltolja az ajtót, és egyenesen a
korláthoz lép. Követem, kissé kevésbé érzem magam
beszorítva, ahogy az ajtó becsukódik mögöttem, és teljesen
kint vagyunk.
Közelebb megyek hozzá a korláthoz, de úgy helyezkedek,
hogy pár lépéssel távolabb legyek. Még ilyen távolságból is
elképesztően érzem a jelenlétét. Testének erősségét és
nagyságát, azt, hogy hogyan figyel engem.
Egyetlen rándulással észlelem, hogy minden kiélesedett
körülöttem. A kék ég, a zöld pázsit, a madarak éneke, a
levegő sós illata.
– Nem hittem volna, hogy még valaha fogok így érezni,
Teagan – mondja. – Kicsit sok is ez az egész. Azt mondod,
hogy hagyjam figyelmen kívül, de képtelen vagyok rá. És ha
őszinték akarunk lenni, akkor te sem vagy rá képes.
A nyíltsága nyomán képtelen vagyok tovább védekezni.
– Minden rendben volt, amíg meg nem jelentél.
– Azt nem hinném. – Garrett elfordul a kilátástól, és
egyenesen rám néz. – A házadban nincsen egyetlen
személyes fotó sem barátokról, vagy a családodról, vagy
valami nyaralásról. Minden egyes dísztárgy a házhoz illik,
nem a lelkedhez.
– Azt nem tudhatod.
– De igen – még egy lépést közelít. Már majdnem
összeérnek a lábujjaink, a bakancsa szembekerül a
Converse-emmel. A keze összefonódik az enyémmel. A teste
hőt sugároz, melegséget ígér a hosszú hónapok ridegsége
után.
– Legalább fél tucat gyógyszeres doboz van az
éjjeliszekrényeden.
– Túl messzire mentél, Garrett! – feszülök meg.
– Csak szeretném, ha tudnád, hogy látlak.
– Akkor bizonyára észrevetted, hogy szét vagyok esve.
– Hé, én is elcseszett vagyok! De valahogy mégis
idekerültünk, és olyan szikrát éreztem, ami ma reggel okot
adott rá, hogy kikeljek az ágyból. Néhány dolog akkor kezd
el igazán működni, ha békén hagyjuk őket. Hagyjuk, hogy
így legyen, és nézzük meg, mi lesz belőle!
Az elmém végigpörgeti a lehetőségeket, hogy Garrett
hogyan boríthatná fel teljesen az életemet.
– Fogalmam sincs, azt hogy kell csinálni.
– Dehogynem – horgasztja le a fejét. – Csókolj meg!
– Rossz ötlet, Frost. Én abszolút nem hasonlítok a
szomszéd házra. Nem vásárolhatsz meg olyan dolgokat,
amik nincsenek a piacon, csak mert úgy akarod.
– Szóval, mit mondasz? – Megérinti az államat, és
végigsimítja az arcomat. – Szeretnél itt állni, ránézni a
teraszomra, és megpillantani egy másik nővel?
Elfordítom a fejemet, igyekszem nem magam elé
képzelni a jelenetet.
– Nem költözhetnél el inkább?
Garrett felnevet, és magához ölel.
– Nem fogom a féltékenység hiányát magamra venni. És
nem, doki. Nem fogok elköltözni. Szeretem a szomszéd
házat. Így mindennap láthatlak.
A kezem végigsiklik a derekán, mielőtt még leállíthatnám
magam. Végigsimítok a pólója puha anyagán, mire közelebb
von magához.
Annyira jó érezni a közelségét. Jó, hogy újra megérint
valaki és akar engem.
Meg fogom adni magam, és az ő hibája lesz az egész.
Egyszerűen túlságosan ért a csábításhoz, túlságosan hozzá
van szokva, hogy megkapja, amit akar.
De a helyzet az, hogy amikor vele vagyok, nem érzem
magam magányosnak és fáradtnak.
Hátradöntöm a fejem, és felkínálom neki a számat.
Megrázza a fejét.
– Nem, ez alkalommal nem. Nem foglak letámadni. A te
döntésed.
Nem akarok panaszkodni, sem belső vitákat vívni
magammal. Ehelyett végigsimítok a tarkóján, közelebb
húzom a fejét, és megcsókolom.
Garrett kezd irányítani, halkan felnyög, ahogy a szája
kinyílik, és a nyelvével simogat. Megmarkolja a hosszú
hajfonatomat, hátrahajtja a fejem, mire nekidőlök a
karjának, és teljesen átadom magam neki. Hihetetlenül
erotikus a mozdulata, mintha szomjazna rá, hogy végre
magába kortyolhasson. Teljesen felizgat a szorításának
ereje, felfedi, hogy milyen hatással van rám.
Forróság önti el a véráramomat. A szívem hevesebben
ver, vért pumpál a fejembe, amitől kissé megszédülök.
Garrett elengedi a hajamat, és úgy kap fel, mint egy
újdonsült feleséget. Alázattal nyomom a mellkasának az
arcomat, és beszívom az illatát.
Érzem, hogy feszül meg minden izma, ahogy eltolja az
ajtót. Pillanatokkal később az ágyra kerülök, Garrett súlya a
testemnek nyomódik.
A hálószobában minden megváltozik. Már nem vagyok
szégyellős. Lehorgonyoz Garrett alkarja, ahogy a lábam
között térdel, és nekem nyomja kemény férfiasságát.
Csípőjének begyakorlott mozgása nyomán szégyentelenül
nyögdécselek a csókunk közben.
Garrett kutatja az arcomat, ahogy hátrahúzódom, majd
újra közel kerül. Látja, ahogy ívbe feszül a testem, ahogy a
mindent elsöprő élvezet elönti minden porciká-mat.
Könnyelműségem nyomán a csípőm felemelkedik, hogy újra
neki nyomódjak.
– Teagan – mondja vágytól rekedtes hangon. – Az
őrületbe kergetsz.
Újra felül a térdére, és magához von. Helyet cserélünk.
Garrett nekidől az ágykeretnek, kinyújtózik a lábam között.
A kezével megmarkolja a combomat, egészen addig simogat,
amíg az ujjával meg nem érinti azt a pontot, ami érte lüktet.
Megragadom a csuklóját, rettegek attól, hogy elveszítem
az irányítást.
– A tiéd lehet – mondja –, de nézni fogom, ahogy a
magadévá teszed.
Nem marad bírálat a tekintetében. Semmi dicsőség vagy
gúny. Őt is elönti a forróság, szinte lázasan kutat a
szemével, türelem és elfogadás bújik meg a vágy leple alatt.
És az arca… maga a megvalósult műalkotás. De már látom,
ahogy repedezik a gyönyörű maszk, és felfedi a végtelen
kétségbeesettséget, ami csak még csodálatosabbá teszi.
Hirtelen úgy érzem, sírnom kell.
– Hé! – mormogja. – Gyere ide!
Megrázom a fejem. Ellenállok a vigasztalásának, nagyon
jól tudom, milyen veszélyekkel jár, ha másra is
támaszkodom magamon kívül. Ehelyett inkább újra
nekinyomom magam a férfiasságának, és mozogni kezdek.
Dacosan lesem a tekintetét, ahogy mozgatom a csípőmet,
és nagyon jól tudom, hogy én sokkal többet érzek, hiszen ő
nadrágot visel, én pedig csak cicanadrágot és láthatatlan
alsóneműt, ami szinte nem is tartalmaz anyagot.
– Istenem, csodálatos vagy – nyögi, a nyaka megfeszül,
ahogy a farkán mozgok.
Nem tart sokáig. A látványát magamba fogadom, bőrének
forró illata az orromba szökik, és a bátorító hangja…
egyszerűen túl sok lesz. Levegőért kapkodok, amikor az első
erőteljes görcs megrázza a testemet, a fejem előrebukik, és
elképesztő érzés önti el a végtagjaimat. Erőteljesen
remegek, és érzem, ahogy megtörik a ritmusom.
Garrett megfordul, és maga alá sodor. Széttárja a
combomat, és még jobban nekem dörgölőzik, ezzel az
orgazmus szétterjed a testemben, teljesen maga alá vonva. A
mellkasa hullámzik, elképesztő tökéletességgel elégít ki úgy,
hogy egyetlen ruhadarabot sem vettünk le. Még jobban
magához szorít, ahogy vonaglok.
– Bassza meg! – Ragad meg keményen. – Nem bírom…
bassza meg!
Megfeszül, a lélegzete kisiklik összeszorított fogai között.
A csípője megrándul, a mozgása irányítatlanná válik.
Ráébredek, hogy ő is elment. Teljesen felöltözve a bakancsa
a fehér ágyterítőmbe nyomódik.
A feje lecsuklik az enyém mellé, nedves arca hozzám
nyomódik. A lélegzetvételének hangja erős a fülemben, az
ölelése túl szoros, mintha valami mentőbója lennék.
Nem tudom, hogyan is érezzék. Hogy kerülhettünk ilyen
intim közelségbe, amikor még le se vetkőztünk?
A teste nevetéstől remeg meg.
– Istenem, komolyan nem így akartam megmutatni, mit
hagysz ki!
Teljesen megdöbbenek azon, hogy mosolyok. Annyira
elönt a boldog ellazultság, hogy szinte kocsonyássá válik a
testem, a vállam izmai leengednek, a hátam elernyed.
– Azt hiszem, már értem.
Garrett felemeli a fejét, és lenéz rám, kisimít pár kósza
tincset az arcomból.
– Esküszöm, hogy tiniként se voltam gyorstüzelő.
– Persze hogy nem. Egy ilyen csodás pasi, mint te? Csak
elmosolyodsz, és máris nedves lesz bárkinek a bugyija-
– Veled is ez van, ha mosolygok? – kérdezi csillogó
tekintettel.
– Pff… csak szeretnéd!
Gyors, erős csókot nyom a számra.
– Van gumid?
A kérdéstől azonnal ideges leszek. Nagyon rég volt már,
hogy a védekezésen kellett aggódnom.
– Nincs.
– Oké, de majd szereznünk kell! – Ezerwattos mosollyal
ajándékoz meg.
 Felhúzom a szemöldököm, igyekszem ártatlannak
hangzani, amikor megkérdezem.
– Egy olyan díszpéldánynak, mint te, nem kellene, hogy
mindig gumi legyen a zsebében?
– Bárcsak! – Szemének csillogása elárulja, hogy sejti,
hogy épp tapogatózom. – Nincs még a kocsimban vagy a
házamban sem. De esküszöm, ezen változtatni fogok, mielőtt
átjönnél ma este vacsorázni.
– Nem is mondtam, hogy megyek. – Piszkálom, és ezzel
nagyon is tisztában van. Sokkal jobb, ha játékosan és
könnyedén vesszük a dolgokat egy ilyen elsöprő élmény
után, ami felemésztette a korlátokat kettőnk között.
– Ne legyél ilyen, doki! Nagyon szeretném, ha jönnél.
Még szuper almabort is vettem neked.
Nem tudom, min nevetek fel. Talán azon, hogy az
almabor milyen gyerekes italnak hangzik.
– Ez a hang! – Az enyémnek nyomja az orrát. – Neked
van a legszebb nevetésed.
Bánatosan mosolygok rá, tudom, hogy hamarosan
megrohan a bűntudat. Annyira régen nem nevettem, hogy
nem is emlékszem, mikor volt ilyen utoljára. Túlzottan fájna
belegondolni.
– Meg kell engedned, hogy vacsorát készítsek! –
próbálkozik tovább. – Szó se lehet róla, hogy elélvezel
alattam, de nem etethetlek meg.
– Látod? – bököm ki. – Megint te állítod fel a
szabályokat.
– Szusit csinálok.
– Imádom a szusit. – Összehúzom a szemem. – Az elég
nehéz, tudsz róla? Te magad csinálod?
– Doki, esküszöm, hogy sashimi-halat veszek. – A haja a
homlokába hullik. Még mindig ki van pirulva az arca és az
ajka, a szeme csillog. Így fiatalabbnak, boldogabbnak és még
helyesebbnek tűnik.
– Oké-oké! – fújok ki egy mély levegőt. – Azt hiszem,
akkor mégis átmegyek.
Garrett rám kacsint.
Tudtam!
 6

– Teljesen elfelejtettem, hogy nyakigláb vagy az alacsony

méreted ellenére – mondja Roxy a tengerkék színű dizájner,
Bertoia székemen ülve. – Először is: többször kellene
egyberuhát hordanod. Másodszor: ma este ezt kell
felvenned!
– Nem is tudom… – Azon gondolkodom, hogy menynyire
elveszítettem a kapcsolatot a nőiességemmel és a
szexualitásommal is. – Nem akarok túlöltözni.
– Én is estélyit veszek, mit szólsz? Akkor egyszerűbb lesz
a döntés?
– Talán. – Oldalra fordulok. A gond az, hogy a hétköznapi
ruháim inkább kényelmesek, de egyáltalán nem divatosak
vagy lenyűgözőek. Viszont a munkaruháim már túl
csiricsárék egy baráti vacsorához.
Egyetlenegy öltözetem van, ami talán illik egy ilyen
estéhez. Fekete ruha, cseresznyeszínű hímzéssel a tetején és
áttetsző fekete alsószoknyával. A fekete műselyem végigfut a
szív alakú dekoltázson, át a vállamra, és lefedi a hátvonal
mély V kivágását. Ha fekete vagy vörös blézerrel veszem fel,
akkor kellően visszafogott. Persze, lehetetlenség melltartót
venni alá, és nincs is olyan darabom, ami elég cuki lenne,
hogy villantsam. A hajamat, mondjuk, leengedhetem, hogy
eltakarja a melltartót, de lehet, hogy így is túl sok.
– Legyen ez a ruha! – biztat Roxy. – Imádom, ahogy
hullámzik a lábad körül, amikor mozogsz.
Belenézek a szomszédom szemébe a tükörből. Felkel, és
mellém sétál. – Nagyon örülök, hogy adtál Garrettnek még
egy esélyt.
– Na, nem mintha beletörődne, ha bárki is nemet mond
neki.
– Jó lesz neki és neked is. – Elmosolyodik a
horkantásomon. – Gondolj inkább arra, ha meglát ebben a
ruhában, akkor fel kell majd szedni a padlóról! Azt se fogja
tudni, mi történt vele.
– Na, ettől végképp úgy gondolom, hogy nem ezt kéne
felvennem.
Roxy felmutatja a középső ujját.
– Ha nem ezt a ruhát veszed fel, amikor meglátlak ma
este, akkor elmondom neki, mennyit kínlódtál, hogy mit
vegyél fel.
– Roxy! Neked az én oldalamon kellene állnod!
– Csajszi, hidd el, hogy én melletted vagyok! Épp emiatt
szeretnék bizonyosságot szerezni, hogy nem taszítod el
magadtól Mr. Szívtiprót. – Az ajtó felé veszi az irányt. –
Nekem is el kell kezdenem készülődni. Ne várj ránk! Indulj
el most, így kettesben is lehettek egy kicsit.
– Azzal csak bajt hoznék a fejemre – kiáltom utána.
– Tegyél úgy! De el ne felejtsd, hogy minden egyes
részletet hallani akarok!
Hallom, hogy becsukódik mögötte a bejárati ajtó.
Belenézek a tükörbe még egy hosszú percre, és mérlegelem a
lehetőségeket, aztán bemegyek a gardróbba, hogy cipőt
keressek. Végül egy fekete balerinát választok, és felkötöm
kontyba a hajam. Nem teszek fel ékszert és nem is
sminkelem ki magam, nem akarom, hogy azt higgye, le
akarom nyűgözni. Garrett túl magabiztos, nincs szüksége
további bátorításra.
– Francba vele!
Kilépek a hálóból, mielőtt még meggondolhatnám
magam. Felkapom a kulcsomat, a telefont és a táskámat,
amit már korábban kiválasztottam. Bezárom magam mögött
az ajtót, és élesítem a riasztórendszer applikációját, majd
elindulok Garrett háza felé.
Lelassítom a lépteimet, amikor ráébredek, hogy túl
gyorsan megyek. Ennek ellenére is túl hamar érek a
teraszra. Nem nézek be a hatalmas, ívelt ablakon a bejárati
ajtó mellett, nehogy észrevegye a leskelődésemet.
A lábammal dobolok, miután benyomom a csengőt. Az
idegességem a tetőfokára hág. Amikor az ajtó kitárul,
kihúzom magam, és mosolyt erőltetek az arcomra.
Megdermedek, ahogy az agyam befogadja Garrett látványát.
A haja még nedves a zuhanytól. Teljesen feketébe
öltözött. Felül gombos, feszülős hosszú ujjú felsőt visel és
hozzá illő nadrágot. Illik hozzá a szín, kiemeli sötét haját és
aranyzöld szemét. Lehengerlőén helyes. A vonzereje szinte
mellkason vág. A levegő felizzik közöttünk.
Egészen addig, amíg a tekintetem vissza nem vándorol a
helyes arcára, észre sem veszem, hogy meg sem szólalt
eddig.
– Helló!
– Helló neked is – mondja rekedtesen, és könnyedén az
ajtónak dől, a pillantásával befogadja a testem látványát.
Nyugtalanító ez az egész, szinte meztelennek érzem
magam. Eddig sikerült megtalálnom az egyensúlyt abban,
hogy mit osztok meg másokkal és mit tartok meg
magamnak. Garrett ezt a rendet is visszafordíthatatlanul
felborította. Mindig így fogok rá emlékezni.
– Én vagyok a legszerencsésebb és legidiótább pasas a
világon.
Teljesen megrökönyödve állok előtte.
– Micsoda?
– Doki, teljesen eláll a lélegzetem – szélesen, lassan
elvigyorodik. – Baromira elégedett vagyok magammal ebben
a percben.
– Hát persze – mondom szárazon.
Garrett felnevet, és kihúzza magát.
– És igazi seggfej vagyok, hogy még mindig nem
invitáltalak be. Gyere!
Elsétálok mellette, majd leteszem a táskámat a folyosó
akasztójára. Amikor visszafordulok hozzá, Garrett ügyesen
elkapja a derekamat, magához húz, és lassan a számhoz
közelít. Csókra hívása olyan, mint egy tánc. Könnyedén,
minden megerőltetés nélkül vezet, mintha én akartam volna
ezt az egészet.
Lehet, hogy így is van.
Halk sóhaj szakad fel belőlem, amikor találkoznak az
ajkaink. Becsukott szemmel a derekát markolom, a fejem
hátrahanyatlik. Lassan, könnyedén kezd csókolni, ajka
gyengéd és cirógató, a nyelve bársonyosan simogat.
Megízlel mély nyelvcsapásaival, mire a testem megfeszül
a gyönyörtől. A keze a vállamról a hátamra csúszik.
Csendesen követelőzik a bensőm, ahogy egymáshoz
préselődünk.
Ledöbbent, hogy mennyire könnyedén ébreszti fel
bennem a vágyat. A hüvelykujjammal a nadrágja korcába
kapaszkodom, a pulzusom felszökik, ahogy érzem
megfeszülő testét. Az ujjával a csuklómat simogatja, halkan
felnyögök, ahogy elveszi a kezemet a nadrágjáról.
Hátrahúzódva lenéz rám szempillái alól, aranyló
tekintete lelkének belső csillogását sugározza.
– Óvatosan ezzel! – figyelmeztet rekedt hangon. -A
következő alkalommal, amikor elmegyek, már benned
leszek. És a legfontosabb, hogy sokkal tovább fog tartani.
Talán pár napig.
– Napig? – Kiráz a hideg a gondolattól.
– Be fogom bizonyítani – mondja csillogó szemmel.
– Én… csak… – Nem találom a szavakat, csak felhúzom a
vállam.
Megragadja a kezemet, és óvatosan megszorítja.
– Adhatok valamit inni?
– Nem, köszönöm. Én is hoztam valamit a bulira.
– Igen? – A mosolyától csak még jobban megremeg a
szívem.
Belenyúlok a táskámba, és kiveszek egy dobozt. Elveszi
tőlem, észrevéve a japán írásjeleket a külső csomagoláson.
Amikor kinyitja, a mosolya még szélesebb lesz.
– Köszönöm!
– Szívesen. – A szakészettben van kancsó és négy apró
felespohár, amiket fekete porcelánból készítettek tiszta
arany díszítéssel. A modern vonalak egyszerre férfiasak és
elegánsak. Újra belenyúlok a táskába. – Emellé még hoztam
egy üveg szakét is, ha nem lenne itthon. Meg árnikakrémet
is. Homeopátiás gyógykészítmény izomfeszülésre és –
sérülésekre. Biztos jó lesz azokon a napokon, amikor
túlerőlteted magad.
 Garrett elveszi tőlem a szakét, a hóna alá nyomja, és
elfogadja a kenőcsöt is. Vigyorogva pillant rá, majd a
szemembe néz. A tekintetétől fészkelődni kezdek.
– Már aggódsz is értem! Ez mindenképp jó jel.
– Csak ne legyél túl elbizakodott, Frost! – Elfordulok tőle,
és végignézek a lakáson. Kíváncsi vagyok, hogyan alakította
át.
– Nem vagyok elbizakodott, csak reménykedő.
A nappali felé lépdelek, melynek kilátása szintén a Puget-
szorosra nyílik, mint a többi szomszédnak… előtte áll az a
zafírzöld bársonyszófa, amibe szerelmes lettem.
– Ó!
Garrett hangja a konyhából ér el hozzám.
– Micsoda?
– Ez pont az a kanapé, amit én akartam megvenni!
– Komolyan? Most már tudod, hol találod. Másra is
használhatjuk az ücsörgésen kívül.
Felé nézek a konyha bejáratán át.
– Másra is tudsz gondolni a szexen kívül?
– Ezt meg kell bocsátanod. – A tekintete továbbra is az
ételre fókuszál, a hangjába nem vegyül sajnálat. – Már rég
szexeltem, te meg irtó vonzó vagy.
Válasz helyett inkább körbenézek a szobában. Ezelőtt
Marge és Les tarkabarka bútorokkal töltötte meg, amelyeket
arany- és homokszínű skótkocka fedett, ami abszolút nem
illett a bézs szófához. Garrett viszont egyetlen
lélegzetelállító kanapét választott, és semmi mást. A
dohányzóasztal egy ütött-kopott fatörzs. Nincsenek
éjjeliszekrények, lámpák, szőnyegek. Csak egy óriási tévé ül
a cápabőr tartón a sarokban.
De ami igazán uralja a szobát – még a csodás kanapén is
túl –, az egy festmény a falon. Előtte állok, és annyira
letaglóz a látványa, hogy összeszorul a torkom, és szúrni
kezd a szemem. Hirtelen megértem, miért is tett
megjegyzést a festményre, ami az én lakásomban lóg. A
lakberendező fehér absztraktokat ajánlott némi színnel,
amelyek esztétikailag kihangsúlyozzák a belső színeket.
Ennek ellenére nem érzek semmit, ha rájuk nézek.
Egyszerűen csak lezárják a teret.
A csengő megszólal. Nehezen szabadulok el a
festménytől, kissé bizonytalannak érzem magam, és
szükségem van pár percre, hogy összeszedjem a
gondolataimat, mielőtt Roxy és Mike csatlakozik hozzánk.
Visszanézek a tengerszorosra.
Meghallom a többiek örömtől csengő hangját. Mintha a
múlt és a jelen összeütközne. Garrett olyan váratlanul
alakította ki itt az otthonát.
– Hát, itt van ez a csodás hölgy! – mondja Mike, a
hangjának közelségéből ítélve belépett a szobába.
– És itt van ez a csodás kanapé! – sikít fel Roxy, és épp
akkor fordulok meg, amikor a barátnőm kecsesen
elhelyezkedik rajta. Átöltözött földig érő kaftánruhába, ami
a naplemente színeiben úszik, így úgy fest, mint egy
királynő egy ékszerekkel díszített trónon. – Nagyon
kényelmes!
Mike az ölelésébe von, a válla felett mosolyodok el
lábujjhegyre állva.
– Váó! Azt nézzétek! – Mike elenged, és azonnal a
hatalmas vászon elé lép. – A neten láttam képet erről, de
élőben még lenyűgözőbb.
Garrett a közlekedő másik oldalán áll, és kinyit egy üveg
bort. Áthatóan és komolyan vizslat.
Vajon észrevette, milyen hatást gyakorolt rám a
festmény? Hogy mennyire elérzékenyültem?
– Mindennap festesz, Garrett? – kérdezi Roxy.
– Régen így volt. Most pár napja kezdtem bele egy új
képbe, de kábé egy éve nem érzek elég ihletet a munkához.
Azt hittem, már örökre elveszett a kreatív szikra.
– Ez olyan, mint az írói válság? – érdeklődik Mike, és
belenyomja egyik kezét a farmerja zsebébe. – Festőválság?
– Valami olyasmi. – Garrett belép a nappaliba, két pohár
vörösbort hoz magával, ami szinte feketének tűnik.
– A kreativitás úgy általánosságban válságba kerülhet –
mondja Roxy, és hálásan mosolyogva elfogadja Garrett-től a
bort. – Az alkotáshoz megfelelő hangulatban kell lennie az
embernek.
– Ez bizony így van – ért egyet Garrett.
– Nos, erről Roxyval tudtok beszélni, én baromira nem
vagyok szakértő a témában – mondja Mike, és a vásznat
nézegeti. – De ha ér valamit a véleményem, nagyon
tetszenek a képeid. Szerintem elképesztő, hogy nem
hasonlítanak a fotókra, amik eredetileg inspirálták őket, de
átérzem, mit érezhettél, amikor megalkottad ezt a képet.
Már ha van értelme annak, amit mondok. Sose értettem meg
az absztrakt festészetet, de ezt értem.
– Köszönöm – mondja őszinte hangon. – Ha érzel
valamit, amikor a festményeimre nézel, az elképesztő
dicséret, és örömmel veszem.
Mike mosolya még szélesebb lesz, láthatóan ellazul, és
elveszi a poharat. Emlékeztetem magam, hogy Garrett
bizonyos körökben igazi rocksztár, elképesztő külsővel
megáldott hihetetlen tehetség. Annak a hírnek
köszönhetően, hogy szupermodellekkel is randizott, számos
pletykaoldalon és kibeszélős műsorban beszélnek róla. Az
első sorokban ül a divathéten, és felbukkan számos fontos
közösségi médiafelületen. Nem látom sztárnak, de
megértem, hogy Mike és Roxy miért néz rá így. És
Garrettnek sikerült Mike-ot pillanatok alatt lenyugtatnia.
– Ez pedig csodálatos – folytatja Mike. – Teljesen
lélegzetelállító. Már a neten látva is azt gondoltam, hogy
annyi energia van benne. És nem is tudom… öröm? Ha
ránézek, azonnal jól érzem magam.
Egyértelmű, hogy Garrettet levette a lábáról a dicséret.
Engem is.
– Én is hasonlóan érzek – mondja Roxy, hátranézve a
kanapén. Ugyanott ül, ahol előzőleg, de a lábait átvetette
egymáson, egyik kezét a szófa támláján pihenteti, mintha
otthon lenne. – Boldog festmény. A hóra emlékeztet. Mi
ihlette?
– Egy pár síkesztyű az asztalon – válaszol Mike. – El
tudod képzelni? Hogy abból ez lett – mutat mindkét kezével
a vászon felé.
 Garrett visszatér a konyhába, és hosszasan kortyol a
borból, szinte lehúzza az egészet.
– Ez volt az a kép, ami meghozta az áttörést – mondja
komoran, és lenyalja a bort az alsó ajkáról. – Ez előtt inkább
a csendéletek érdekeltek. A feleségem próbált meggyőzni
arról, hogy adjam át az érzéseimet a festményeken keresztül
ahelyett, hogy élettelen tárgyakat festenék, amiktől elvárom,
hogy érzelmeket közvetítsenek.
Roxy szemöldöke felszalad.
– Ó, mindig azt hittem, hogy agglegény voltál! Nem
mintha sokat tudnék rólad, de semmi szaftos nem jött fel,
amikor a neten kutattam utánad. Ígérem, hogy ártalmatlan
vagyok! Szóval, csak feltételeztem.
Garrett mosolya azonnal elillan.
– Amikor a dolgok egyre inkább beindultak, a feleségem
a háttérben akart maradni, és sosem beszéltem a
magánéletemről, amikor kérdeztek.
– Jó, hogy ezt a képet megtartottad magadnak, és nem
adtad el – mondta Mike.
– A helyzet az, hogy eladtam. Csak vissza kellett
vásárolnom. Attól, hogy vissza akartam kapni, a vásárló csak
még elkötelezettebb lett. Teljesen meg akart kopasztani.
Roxy bólint.
– Én megértem, hogy ehhez az elsőhöz miért
ragaszkodsz. Én is megtartottam az első tálat, amit
készítettem. Annyira büszke voltam rá.
– Igen, ez is közrejátszott. – Garrett mellém sétál az
ablakhoz. – De ami igazán különlegessé teszi a képet, az az,
amit ti nem láttok. Az absztrakt felület alatt az eredeti
csendéletem van a feleségem és a fiam kesztyűiről. Annyira
ideges lettem rá, amikor leszólta a képet, hogy lefedtem az
eredetit. Próbáltam bebizonyítani valamit, ami végül csak az
ő igazát támasztotta alá.
– Van egy fiad! – csillan fel Roxy szeme. – Hány éves?
Garrett mély levegőt vesz a válaszadás előtt.
– David hétéves lenne idén.
Elfordítom a fejem, felnézek rá, mire az ismerős kemény
csomó a gyomromba gyűlik. A kezével végigsimít a hátamon,
mintha engem akarna vigasztalni, de ő is elsápad.
A pillanat mintha borostyánba dermedne, így örökre
megmarad. Mike és Roxy a helyükre fagynak, az arcukra
sokk és fájdalom ül.
Átkarolom Garrett csípőjét, igyekszem vigaszt nyújtani,
amennyire lehet. Az arcom a mellkasának nyomódik, de
tehetetlennek érzem magam.
– Ó, Garrett! – húzza össze a szemöldökét Roxy. – Erről
fogalmam sem volt… annyira sajnálom!
– Én is – mondja, és a feszültség egy mély sóhajjal
szabadul fel belőle. – Minden egyes nap sajnálom. Tizennégy
hónapja, három hete és négy napja történt. A mai napig
olyan, mintha egy rémálom lenne, várom, hogy felébredjek.
– Én… – Roxy kérlelően pillant Mike-ra.
– Semmit sem lehet mondani, Roxanne – mondja Garrett
gyengéden. – Egy gyerek elvesztése iszonyatos, istentelen
dolog.
– Nagyon sajnálom – mondja Mike rekedt hangon.
Mindenhová néz, csak Garrettre nem, aztán belekortyol a
borba. – El sem tudom képzelni.
– Ne is próbáld! – Garrett az ajkát a homlokomra
nyomja. – Csak kapaszkodj azokba, akiket szeretsz! Legyen
rájuk időd, és élvezd ki!
Tapintható súly leng a levegőben, hideg lett a besurranó
napfény ellenére is. Garrett rám néz, mire meglátom a mély
gyászt a tekintetében.
Kihúzza magát, a válla kiegyenesedik, és felemeli az
állát. Egy összetört férfit látok, aki minden erejét arra
fordítja, hogy egyben tartsa magát.
 7

– Nem is ettél semmit. – Garrett visszakísér a házamhoz. A

kezemhez nyúl, és összefonja az ujjainkat. Később van, mint
előző este, teljes sötétség lengi be az utcát.
– Nem voltam annyira éhes.
Nem kérdezi meg, miért nem, ahogy lemegyünk a
lépcsőn az udvara felé, ami szinteltolással alacsonyabban
terül el a házhoz képest, mint nálam. Körbesétálunk az
alacsony kőkerítés mellett a kis ösvényre, ami a
bejáratomhoz vezet.
– Azután nem is beszéltél, hogy megemlítettem Dávidét –
mondja csendesen.
Felsóhajtok, és megszorítom a kezét.
– Sajnálom, ha így tűnt.
– Nem így tűnt, hanem ez történt.
Szinte szeretném, hogy mérges legyen rám, hogy mást is
érezhessék a csontig hatoló szomorúság mellett, de nem lesz
az. A hangja tényszerű, a keze könnyedén és kényelmesen
tartja az enyémet.
– Sajnálom, Garrett.
– Hagyd ezt abba! Csak szeretném tudni, hogy vagy.
Valahol máshol jártál egész este, és bárhol is voltál, veled
szeretnék lenni.
– Ez mennyire elcseszett? Fordítva kellene lennie, nekem
kellene rólad érdeklődnöm. – Megrázom a fejem, és
haragszom magamra, hogy ennyire haszontalan vagyok.
Megállok a bejárati ajtó előtt. Felnyúlok, hogy
megérintsem az arcát. Egy évet sétáltam a sötétségben, és ő
hirtelen a fényt jelenti számomra. Olyan dolgokat érzek
most, amiről azt hittem, sosem fogom újra érezni. Épp ezért
nem akarok teher lenni, aki csak visszatartja őt.
– Olyasvalakit érdemelsz, aki képes megvigasztalni.
 – Mint te – ölel magához lazán. – Az, hogy mellettem
voltál este, épp elég.
– Nem hinném.
– Nem mondhatod meg, mi a jó nekem, Teagan – mondja
óvatos határozottsággal. – Szomorú lettél, mert beszéltem
róla, ami teljesen normális.
Normális. Valaha normális életem volt. Valaha én is
normális voltam, de ezen már túl vagyok. A szomorúság
valami olyasmi, amit más emberek is megtapasztalnak az
érzelmek spektrumán. De nálam ez a repedés egyre csak
szélesedik, amíg már akkora szakadék nem lesz, hogy
egyben lenyel, és akkor napokon keresztül próbálok
kimászni belőle.
– Annyira fáradt vagyok, Garrett – mondom őszintén.
Kimerültnek érzem magam, mintha a végtagjaim ólomból
lennének. Még a légzés is nehezemre esik. – Még mindig
szenvedek a jetlagtől, és hosszú napom volt.
Hevesen ráncolja a szemöldökét.
– Nem lenne helyes, ha most magadra hagynálak.
– Ne aggódj értem! Ráadásul Roxy és Mike várnak rád.
Az enyémnek nyomja a homlokát, és hangosan felsóhajt.
– Ha nem megyek vissza, akkor előbb-utóbb elmennek.
Úgy hullámzok a karjai között, mint a hínár a tenger
mélyén. A felszín egyre és egyre távolabb kerül, ahogy
süllyedek.
– Komolyan mondom, hogy azonnal el fogok aludni,
ahogy a párnára teszem a fejem – mondom, de a hangom
távolinak hangzik.
Habozva enged el, figyeli, ahogy kinyitom, majd bezárom
az ajtót előtte. A kulcsom a padlóra esik. Nem bírom
elfordítani a keresztpántot. Legszívesebben a kanapén
omlanék össze, de megerőltetem magam, hogy a hálóba
menjek.
Elég régen éreztem ehhez hasonlót, de ismerős minden
lépés. És a cél is. Egyedül az alvás nyugtathat meg ebben a
percben.
Halkan nyögök fel, amikor eléggé éber leszek ahhoz, hogy
felfogjam, valaki kopogtat a bejárati ajtón. A hang
erőszakos, türelmetlen, és a csengő követelőző hangja kíséri.
A tudatra ébredés olyan, mintha egy tó mélyéről rántottak
volna fel. Sár és homok borít, a súly lassan szivárog el,
ahogy a felszín felé haladok. Harcolok, hogy felhúzzam
magam, oldalra fordulok, és összeszorítom a szemem. Még
mindig elképesztően fáradt vagyok.
Érzékelem a napfényt. Nem húztam be a függönyöket. A
fényesség azonban nem árulja el, hány óra van. A nap korán
kel nyáron.
Magam mögé nyúlok, felrántom a takarót, a derekamra
tekerem, mint egy vigasztaló ponyvát. A hang elhal, mire
újra visszaalszom.
Dörömbölés idegesítő hangja ránt vissza a valóságba.
Magzatpózba kucorodom, és igyekszem figyelmen kívül
hagyni. De kinyílik az ajtó a teraszon, beáramlik a szellő,
magával hozza a madarak énekét és a repülőgépek moraját.
Miért van nyitva az ajtó? Nem emlékszem.
– Teagan.
Garrett hangjától könnyes lesz a szemem. Az ajtó
becsukódik. A szoba újra csendbe burkolózik. Garrett
felemeli az ágyneműt, óvatosan lefejti az erősen rászorított
ujjaimat, és leveszi rólam a takarót.
– Ó, doki – mondja halkan, hallom a fájdalmat a
hangjában.
Leveszi az egyik cipőjét, majd a másikat. Érzem, ahogy
besüpped a matrac a súlya alatt, és bemászik mellém az
ágyba. Újra betakar minket, olyan közel fekszünk
egymáshoz, hogy érzem minden porcikáját. A keze a
derekamat fogja, az ajkát a nyakamra nyomja. Elönt a
melegség, és újra elmerülök a homályban.

A pisilési inger kerget ki az ágyból. Megdörzsölöm a

bedagadt, csipás szememet, majd kinyitom. Visszafogott
narancssárgás csillogás vetül a falra, ami elárulja, hogy a
nap végighaladt a horizonton. A gyomromban kőként ül a
nehézség, remegek a hidegtől. Hogy érezhetek ilyen tátongó,
szorongató ürességet?
A lábamat kinyújtva összehúzom a szememet a feszült
izmok görcsölése nyomán. Túl sokáig feküdtem
mozdulatlanul. A derekamat ölelő kéz ellazul, kiszabadulok,
hogy az ágy szélére üljek. Nem nézek Garrettre, ahogy
felállok, csak átmegyek a fürdőbe, majd magamra csukom az
ajtót. Nem pillantok a tükörbe sem, miután könnyítettem
magamon, és megmostam a kezem. De amikor kinyitom az
ajtót, Garrett ott vár, az ágy mellett ácsorog fekete
futónadrágban és zokniban.
Elnézek mögötte az üvegajtóra, és ráébredek, hogy
valószínűleg elfelejtettem bezárni, miután bejöttünk a
teraszról előző nap.
Úgy érzem, mintha az a jelenet évezredekkel ezelőtt
játszódott volna le.
A tekintetem újra felé siklik. Összehúzza a szemöldökét,
a szeme mély zafírzöldre mélyült. Aggódónak és sápadtnak
tűnik, a nyugtalansága áthatol a zsibbadtságomon.
Fáj, ahogy nehezen levegőt veszek.
– Sajnálom.
Ahogy a közelébe érek, szorosan megölel.
– Az egyetlen dolog, amiért bocsánatot kell kérned, hogy
nem maradhattam melletted előző éjjel. Basszus, Teagan!
Nagyon jól tudom, hogy milyen a depresszió, hogy milyen
érzés. Nem kell egyedül szenvedned.
Hosszú időbe telik, amíg a mondatai átszivárognak az
elmém ködén. Megnyalom a száraz ajkamat.
– Nem vagyok jól.
Csókot nyom a homlokomra.
– Látom.
– Te annyival erősebb vagy nálam.
– Igen? Talán. De te sokkal okosabb vagy és elképesztően
csinos is. Ezt hívják egyensúlynak.
– Csak nézz a tükörbe, Frost!
– Nem tettetem a szerénységet, tudom, hogy jól nézek ki.
Egész életemben ebből húztam hasznot, ha ilyen szexi
csajokról volt szó, mint te.
 Felmordulnék a kijelentésén, ha lenne rá erőm.
– Próbálod elterelni a figyelmem.
– Ez még nem bűncselekmény.
– Annyira fáradt vagyok – ásítok, hihetetlenül
elcsigázottnak érzem magam.
– Rendeltem kaját, amíg a fürdőben voltál. Ha eszel
valamit, alhatsz tovább.
Minden ellenérzésem dacára beletemetkezem a
mellkasába.

Garrett haragosan pillant rám, és makacsul tartja a kanalat

a számhoz.
– Hajrá, még csak a felét etted meg!
– De már tele vagyok.
Csak azért nyitom ki a számat, mert nem akarom, hogy
leöntsön levessel, főleg nem azután, hogy a parancsára nagy
nehezen lezuhanyoztam. A leves kissé kihűlt, de még mindig
langyos. Fogalmam sincs, milyen az íze, valamiféle húsleves
lehet.
– Nincs semmi íze – panaszkodok, miután lenyelem.
Az ebédlőben ülünk, és rendelt kaját eszünk. Én ülök az
asztalfőn, háttal a közeli konyhának. Garrett mellettem ül,
mögötte a szorosra nyíló kilátással. Most már sosem leszek
képes kinézni innen úgy, hogy ne képzeljem el őt itt
félmeztelenül, ahogy megvilágítja a lemenő nap fénye.
– Ez bizony egy baromi jó csirkés kínai leves – kontrázza.
– De ehetsz a szendvicsemből is, ha az jobban tetszik.
– Nem vagyok éhes. – Pocsékul érzem magam és
bűntudatom van. Garrett bizonyára éhes, hiszen egy napja
nem evett, de ennek ellenére először engem etet meg.
Kinyitom a számat, hogy közöljem, nem vagyok már
gyerek, de a számba nyom egy kanálnyi levest, mielőtt még
megszólalhatnék. Ránézek.
– Haladunk – mormogja, és megtörli az államat egy
szalvétával. – Már látok némi haragos csillogást azokban a
szép barna szemekben.
– Rád fogom borítani a levest.
 Egyre halványodik a vonal a szemöldöke között.
– Ó, igen? Azt hiszed, le tudsz gyűrni?
A gondolat is abszurd. Garrett százkilencven centi és
legalább kilencvenöt kiló. Szóval, legalább harminc centivel
magasabb nálam és negyvenöt kilóval nehezebb. Voltak
olyan időszakok az életemben, amikor figyeltem magamra,
edzettem, jól ettem. Most… túl vékony vagyok, nincsenek
izmaim egyáltalán. Lehetséges, hogy még egy kiscicát se
gyűrnék le.
– Te csak egy festőecsettel vagy felszerelve, szexiség! Én
meg sebészkéssel.
– Ó, rémisztő szavak! Ez tetszik! – Végre oldalra
csúsztatja a műanyag dobozos levest. Aztán megragadja a
székem karfáját, és közelebb húz a szétterpesztett lába közé.
– Ha már ecsetekről beszélünk… rólad álmodtam előző éjjel.
Törlőrongyokkal volt tele a padló, és te meztelenül feküdtél
rajtuk, én meg majd megőrjítettelek, ahogy ecsetekkel
simítottam végig a tested.
Nem vagyok abban az állapotban, hogy értékeljem a
szexuális fantáziáját.
– Semmi reakció?
– Mit mondhatnék erre? Elég nehezen fogsz beférkőzni a
bugyimba, de túlzottan helyes vagy ahhoz, hogy ennyit
kelljen dolgoznod a szexért.
– Váó, ez nem volt semmi! – Az elképedése ellenére is
elködösül a tekintete. – Csak, hogy tudd, többet akarok egy
menetnél.
– Mi történt azzal, hogy lépésről lépésre haladunk? Hogy
az itt és mostra figyelünk, meg ilyenek?
– Ja, azon már túl vagyunk. – Garrett megragadja a
kezemet. – Most mi vagyunk, te és én, holnap, és holnapután
meg azután.
Közelebb hajolok, és a szemébe nézek.
– Ennél nagyobb boldogságot érdemelsz. Ne büntesd
magad velem!
– Teagan – sóhajt fel. – Fogalmam sincs, mire gondolsz,
kivel kéne lennem, miközben itt ül mellettem az óceán
mélyének összes titka.
 Egyetlen pillanatra ledöbbentenek a szavai, aztán
tiltakozásba kezdek.
– Semmi titokzatos nincs bennem, Frost. Semmi
felfedeznivaló kincs. Csak ennyi van, amit látsz.
– Olyan fajta pasi vagyok, aki a felfedezést jobban
értékeli, mint a kincset. Azt, ami örökké tart, a másik csak
az út vége.
A tekintete őszinte és egyenesen rám pillant. Lehajtom a
fejem. A kezemre nézek az ölemben.
– Nekem is vannak ám szar napjaim – folytatja. –
Elhiheted.
– Nem veszel komolyan.
– Teljesen rosszul nézel erre az egészre. – A szorítása
egyre csak erősödik. – Össze vagy törve, és én is. Nem
dobjuk el a darabokat, hanem összeillesztjük, és csinálunk
valami újat.
Egy kép formálódik ki a fejemben, kiemelkedik a ködből.
– Mint a mozaikok, amiket Roxanne készít – mondom
csendesen.
– Pontosan.
– De Roxy kesztyűt visel, hogy a csorba szélek ne vágják
el az ujját.
– De mi nem. Mi belemerülünk puszta kézzel, és ha
megvágjuk magunkat, akkor… te vagy a sebész. Majd
megoldjuk.
– Ez egy metafora keverése a valósággal – mondom
szárazom.
Garrett elmosolyodik.
– Nem, ez kettőnk keveredése, bébi.
Feladom a küzdelmet, túlzottan kimerültem, ő pedig
annyira határozott… annyira csábító. Ha tényleg ezt a szart
akarja, akkor engednem kell neki. A múltban napokba telt,
mire sikerült lezuhanyoznom és ennem, miután a mélyre
süllyedtem.
Ő jobbá teszi a helyzetet.
Én viszont kételkedem abban, hogy képes lennék-e
hasonlót tenni érte, amitől önzőnek érzem magam. De meg
kell próbálnom, hiszen megérdemli.
 – Készen állsz arra, hogy visszafeküdj? – kérdezi.
– Nem, amíg meg nem etted a szendvicsedet.
– Itt maradsz velem? – előrenyúl, és kisimítja a nedves
hajamat az arcomból.
A fejemet elfordítva a tenyerébe csókolok.
– Ez a tervem.
 8

Visszafogom magam, hogy ne legyek túl izgatott, mielőtt

megszólalna a csengő. Amikor felhangzik a hangja,
tudatosan lassítom le a lépteimet, hogy ne érjek túl hamar
az ajtóhoz. Már kinyomtam a riasztót. Csak egy
másodpercbe telik, hogy kioldjam a keresztpántot.
Eljutottam arra a szintre, hogy alig várom a kora reggeli
kávézásunkat Garrett-tel, és amikor kitárom az ajtót, már
tudom, hogy miért is van ez így.
– Jó reggelt, doki! – üdvözöl, a küszöbön áll fekete
rövidnadrágjában és futócipőjében. Egyik kezét az
ajtókereten pihenteti, kidolgozott teste elém tárul. Mindig
megdöbbenek, pedig minden egyes reggel ez a látvány
Persze, ha csak külsőleg lenne vonzó, akkor egy idő után
hozzászoknék. Azonban az erős szexuális kisugárzása még
magasabb szintre emeli a vágyamat.
– Jó reggelt, Garrett! – kitárom az ajtót, és hátrébb lépek,
hogy beengedjem. Mély levegőt veszek, ahogy elhalad
mellettem. Annyira jó az illata. Lassan csukom be az ajtót,
talán túl lassan, eltölt a várakozás izgalma.
Érezni akarom a száját az enyémen, meg akarom ízlelni,
és megtapintani erős karját. A vágyakozás mintha napról
napra erősebb lenne.
Felé fordulok, mire egy táncos könnyedségével von
magához. A fejét lehajtja, hogy csókot leheljen az ajkamra. A
szemem becsukódik, kinyitom a számat, hogy magamba
fogadjam.
Igazi varázsló egy olyan férfi, aki tudja, hogyan kell jól
csókolni. Garrett ebben éppolyan művész, mint a munkában.
Ajka érintése tökéletes, épp elég erőteljes, hogy vágyat
ébresszen bennem, de gyengéd is, amivel kimutatja,
mennyire törődik velem. Nyelvének érintése simogató, lassú
és ritmusos. Egy ennél is intimebb behatolásra emlékeztet. A
karjai gyengéd börtönként vonnak körbe, ő irányít, de mégis
óvatos. Nagyon jól tudom, hogy ő fog irányítani, ha végre
ágyba kerülünk, és én még csak tiltakozni sem fogok ez
ellen.
Amikor Garrett végre elhúzódik, az egész testem izzik.
Lüktet a lábam között, emiatt összeszorítom a combomat.
Semmi mást nem akarok, csak mellette feküdni és órákon
keresztül csókolni. A gondolattól is összeszorul a szívem.
Felemeli a kezemet a mellkasához, és a tenyeremet a
forró, csupasz bőrének nyomja. A szemem becsukódik,
ahogy végigcirógatom. Az ujjammal simogatom kissé szőrös
mellkasát, aztán végigkövetem a tetoválásai bonyolult
hálózatát. A tetoválás egyetlen összefüggő alkotás, nem
különböző képek összevisszasága. Hasonló mind a két
karján, noha nem tükörképek.
– Teagan – sóhajtja a nevem.
Imádom a kemény izmai érintését a forró bőre alatt.
Ahogy az ujjam végigsiklik kockás hasán, a tekintetem is
követi. Felizgult az érintésemtől és a csókomtól. A farka
büszkén áll, a széles makk túlnyúlik a rövidnadrág derekán.
A számba szökik a nyál. Elönt a forróság méretének ékes
bizonyítékától. Lenyűgözően vastag és hosszú a pénisze.
Ahogy elnézem, apró cseppekben gyűlik a váladék a széles
makkon.
– Teagan, ha így lesed a farkamat, akkor nagyon gyorsan
el fogom veszíteni a türelmemet. Készen állsz erre?
Nagyon nyelek, és elkapom a pillantásom, hogy újra az
arcára nézzek. Tökéletesen formált arccsontja vörösen izzik,
az ajka csak még jobban felduzzad a csókom nyomán. Még
édesebb, ha fel van izgulva.
Egyre jobban félek, hiszen nem beszélünk a múltunkról.
Nem beszélünk a következő hétről. Csak a mában és a
holnapban élünk, a mostban. Ennek ellenére egy részem már
függeni kezdett tőle, elhitettem magammal, hogy tovább
marad mellettem, olyan sokáig, amíg csak el tudom
képzelni. Mintha egy iszonyatosan mély szakadék szélén
állnék.
 Megrázom a fejem, nagyon jól tudom, hogy ehhez még
lépéseket kell tennünk előre.
– Már majdnem készen állok.
– A majdnem már egész jól hangzik. – Garrett kemény
csókot nyom a homlokomra, majd megigazítja a
rövidnadrágját. – Beszéljük meg egy kávé mellett! –
javasolja. A hangja továbbra is vágytól ég, de nem hallatszik
frusztráltnak.
Úgy fest, jó napja van. Mindig eltart egy darabig, amíg
ráébredek, milyen a hangulata. Az üdvözlése mindig
hasonló, a csókja tüzes. Csak percekkel a csók után tudom
eldönteni, hogy a szellemek a vállára ültek-e aznap, vagy
épp szabadjára engedték.
Azt mondtuk egymásnak, ez csak közös reggeli, de
másról is szó van. Reggelente puhatolózunk, hogyan érzi
magát a másik lelkileg. Garrett néha maga alatt van és
tépelődik, de nem érzem olyan depressziósnak, hogy be
kellene avatkoznom úgy, ahogy ő tette.
A konyhába megyek, kerülöm a tekintetét, mert könnyes
lesz a szemem. Nem sírhatom el magam. Nagyon jól tudom,
hogy a tartása ellenére Garrett is bármikor összeomolhat,
ezzel szemben úgy bánik velem, mintha csak én lennék
törékeny.
Elkezdek mozgolódni, hogy lefőzzem a kávét,
mindkettőnknek időt hagyok, hogy elhelyezkedjünk. Ő
feketén issza, amit nagyon egyszerű elkészíteni, de így is
gondos vagyok vele. Megmelegítem a bögrét forró vízzel a
csap alatt, mielőtt megtöltöm.
– Hogy megy a festés? – kérdezem, mert tudom, hogy ez
nagyon fontos az életében. A munkája éket is verhet közénk,
de közelebb is hozhat bennünket.
– Már majdnem készen van.
– Ó, nagyon gyors vagy. – Megrázom a fejem. – Mit is
beszélek. Fogalmam sincs, mennyi időbe telik befejezni egy
festményt.
Elmosolyodik, ahogy a kezébe adom a kávét.
A kvarcfelületű konyhasziget másik oldalán ül, szinte
sajnálom, hogy valami közénk áll. Még jobban fáj, hogy
mennyi mindent nem mondok ki.
– Ez úgy fest, kicsit gyorsabban alakul, mint más képek.
Főleg, ha a méretét vesszük. De teljesen meg lettem ihletve.
– A szája felkunkorodik, ahogy a bögrébe kortyol, a szeme
csillog a nevetés nyomán. – Ráadásul a munka az egyetlen,
ami eltávolít a küszöbödtől, és attól, hogy ne teperjelek le
azonnal.
– Ó! – mély levegőt veszek.
Tisztában vagyok azzal, hogy valahol ketyeg az óra,
lefelé folynak a percek addig a fordulópontig, amikor már
végzetesen összegabalyodunk. Nagyon jól tudom, hogy nem
fordíthatom vissza, de úgy érzem, mintha elvesztegettem
volna a szusszanásnyi időt, és egy tapodtat sem haladtam
előre.
– Tudod, Teagan, hogy mondhatsz nemet, én szívesen
várok. Rád igazán érdemes. – A tekintete gyengéd. – De meg
kell kérdeznem, hogy tehetek-e valamit annak érdekében,
hogy ne legyen annyira félelmetes, hogy lefeküdj velem.
Az éleslátása teljesen ledöbbent.
– Te olvasol a gondolataimban?
– Csak figyelek rád – kortyol újra.
Sosem gondoltam rá, hogy a figyelmesség ennyire szexi
is tud lenni. Garrett mindent észrevesz, és arra használja az
infót, hogy hidat építsen közénk.
– Csak te és én számítunk – nyomatékosítja. – El se
tudom mondani, mennyire várom, hogy közösen építsünk
valamit. Azt nem tudom titkolni, hogy mennyire le akarok
veled feküdni. De meg annál is jobban vágyom arra, ami
majd utána jön. Apró dolgok, mint a kávézás mezítláb,
miután együtt kelünk ki az ágyból, és még ennél nagyobb
dolgok. Például, hogy elhúzzuk ezt a falat kettőnk közül, es
hogy ne legyél halálosan megrémülve azon, hogy rám
izgulsz, amikor megcsókollak.
Sóhajtva dőlök neki a mosogatónak. Garrett bámul rám,
az arca komoly marad.
– Nem akarom megtenni az első lépést, mert félek, hogy
valamit valahogy elcseszek. Szóval, neked kell
megmondanod, mi tart vissza, és meglátjuk, tudok-e valamit
tenni annak érdekében, hogy ez ne így legyen.
Az ujjam a konyhapultra feszül.
– Az út nem mindig sima, Garrett. Leginkább az aggaszt,
hogy fogjuk átlépni a kátyúkat.
– Ha továbbra is beszélünk egymással, akkor minden
rendben lesz.
– De valójában nem ezt tesszük – kontrázok. – Ehelyett
lábujjhegyen lépkedünk.
– Én készen állok arra, hogy beszéljünk, te nem?
– Nem.
Felnevet, ízesen, rekedtesen.
– Mit kezdjek veled így?
– Fogalmam sincs, de azt tudom, én mit szeretnék veled
csinálni – fonom össze a karomat. – Azt hiszem, ki kell
mozdulnunk ebből a majomketrecből, és beengedni némi
levegőt.
– Ez eddig jól hangzik. Mire gondolsz?
– Voltál már a belvárosban? Például a Pike Place piacon?
A szemöldöke érdeklődőn szalad fel.
– Nem igazán.
– Elrabolhatnálak délutánra, hogy elmenjünk? Vehetünk
pár finomságot, amit kirakhatnánk egy tálcára, amikor
esetleg hazajövünk filmet nézni.
Garrett leteszi a bögrét, a tenyerét a pultra nyomja, és
felém hajol.
– Igen, tökéletes.
A lelkesedése nyomán még inkább elmosolyodok.
– Oké.
– És, hogy tisztázzuk: bármikor elvonhatsz a munkától.
Ne érezd azt, hogy nem teheted! Ezt azért mondom, mert ezt
a hibát már egyszer elkövettem. A művészetemet minden
fölé helyeztem, de az értékrendem nem volt a helyén. – Az
ujjával végigsimít az államon. – Nem tudom biztosra, hogy
elcseszem-e, de ígérem, hogy megpróbálok tanulni a
hibáimból, és jobban csinálni.
A kezemet az övére teszem, az arcomra nyomom a
tenyerét.
 – Én nem tudom, mennyire leszek képes változni. Én
igazából… mindent megterveztem. És azt hazudtam, ha
ehhez tartom magam, akkor sosem veszhetek el.
– Most ne is gondolj erre! – suttogja. – De azt hiszem,
már egyébként is kezdesz újratervezni.
Szóra nyitom a számat, hogy vitatkozzak, de az ujját az
ajkamra teszi, miközben felhúzza a szemöldökét.
– Kávé és csókolózás minden reggel – jelenti ki. –
Délután meg randizni megyünk, ahová te hívtál meg. Csak
fogd fel, doki, hogy képtelen vagy ellenállni nekem!
Újra felveszi a kávét, hogy kiigya a maradékot.
– Erről lenne szó? – szúrok vissza, élvezem a
piszkálódását. Boldoggá tesz, hogy boldognak láthatom. És
ennek az ellenkezője is igaz.
– Minden jel erre utal. – Garrett megkerüli a
konyhaszigetet, hogy a mosogatóba tegye a bögrét. – Amikor
este majd filmet nézünk, fogadok, hogy képtelen leszel
levenni rólam a kezed.
– Húsz dolcsiban fogadok.
– Ezerben.
– Micsoda? Te teljesen meg vagy őrülve!
Leteszi az elmosott bögrét a szárítóra, és szembefordul
velem.
– Te maradhatsz a húsz dolcsinál, én meg az ezernél.
– Felejtsd el ezt az őrültséget, ez csalás!
– Szerintem csak igyekezlek ösztönözni. – Újra a
derekamat karolja, hogy magához húzzon egy csókra. – Most
pedig elindulok, hogy levezessem a szexuális feszültséget.
Pár óra, és visszatérek. Gyere át, ha szeretnél valamit!
A dereka köré fonom a kezem.
– Ne felejts el bemelegíteni és nyújtani, mielőtt
felsprintelsz a dombon!
Huhog, majd elvigyorodik.
– Na, igen, valamikor nagyon sikerült eltérned a tárgytól.
Garrett az ajtó felé indul. Máris hiányzik a melegsége.
A tükör előtt állva rágcsálom a számat, és egyik lábamról a
másikra állok. Fogalmam sincs, hogy az épp most érkezett
ruhát kéne-e felvennem, vagy inkább válasszak valamit a
szekrényből. Új felsőt és rövidnadrágot rendeltem egyórás
szállítással, de nem tudom eldönteni, hogyan is érzek a
ruhával kapcsolatban.
Az applikáción csónaknyakúnak tűnt a felső, a
valóságban viszont teljesen leomlik a vállamról, és az
alacsony derekú rövidnadrágnak köszönhetően a hasam is
kivillan. Persze, a felsőnek hosszú az ujja, vajszínű és
sötétzöld anyag váltakozik, és inkább cuki, mint szexi.
Azonban nincsen pánt nélküli melltartóm, ami igazán
felidegel. Nem is gondoltam rá, hogy rendeljek, mert nem
hittem, hogy ennyire ki fog villanni a vállam. Na, nem
mintha olyan nagy mellem lenne, hogy mindenképpen
szükségem volna melltartóra, de a mellbimbóim
egyértelművé teszik, ha nem viselnék fehérneműt.
Ezzel azt sugallnám, hogy direkt nem vettem fel
melltartót Garrettnek.
Szélesen vigyorogva húzom fel a vállam.
– Akkor is ezt fogom felvenni – mondom a
tükörképemnek. – Úgyse táplálok benne hamis reményeket,
mert hamarosan az ágyban fogunk kikötni.
Felszabadít, hogy hangosan is kimondom ezeket a
szavakat. Az öltözőasztalomnál ülve kihúzom a fiókot, és
végignézek a szánalmas sminkkollekciómon: színezett
hidratáló, egy szempillaspirál, szájfény és szemceruza.
A helyzet az, hogy régóta nem foglalkoztat, hogy nézek
ki. Régóta nem is próbálkoztam azzal, hogy kiöltözzek.
Amikor még orvosként dolgoztam, folyamatosan igyekeztem
kifogástalannak tűnni. Hogyan is várhattam volna el a
pácienseimtől, hogy megbízzanak a szépérzékemben, ha én
nem nézek ki tökéletesen? Na, ennek már vége.
Teljesen elképeszt, hogy Garrett ennek ellenére is
vonzónak talál. Le akarom nyűgözni egy kicsit. Kicsit
megvillantom magam, ahogy Roxy sokatmondóan kifejezte a
helyzetet.
 Lassan készen állok: az ECRA+ minden termékét az
arcomra és a nyakamra kentem, majd feltettem a színezett
krémet, kihúztam a szemem, kifestettem a szempillám és a
szám. Befontam a hajam, hogy ne lógjon az arcomba.
Kilépek az ajtón, és fellépdelek a Garrett háza felé vezető
lépcsőn, még mielőtt átgondolhatnám az öltözékemet. A
széthasznált Converse cipőm egyszerűvé teszi a ruhát. Ezzel
kihangsúlyoztam, hogy nem fektettem igazán energiát a
külsőmbe, de az új ruhám magabiztosságot sugároz. Ennek
ellenére furcsának hat, hogy érzem a szelet a vállamon és a
hátamon. Tagadhatatlanul szexi.
Miután benyomom a csengőt, már nem ugrálok le és fel.
Megigazítom a vászontáskát, amit magammal hoztam,
átteszem egyik vállamról a másikra, pedig csak a telefonom
és a kulcsom van benne. Garrett ordít bentről, hogy menjek
be, szóval kinyitom az ajtót, és belépek. A nappali felé
sétálok, ahol épp szembejön velem, és teljesen
megmerevedek a látványától.
Általában feketét visel, de a mai pólója királykék, ami
tökéletes passzol lebarnult bőréhez és a tetoválásaihoz. A
farmerja koptatott világoskék, fekete bakancsa pedig
vászonként szolgál a lecseppent festéknek.
Lenyűgözött füttyentés hagyja el a számat. Ez a pasi
komolyan és elképesztően szexi. Moroghat miatta, de
minden oka megvan a beképzeltségre.
A mosolya elhalványul, ahogy felém sétál, az álla
megfeszül, és a tekintete egyenesem rám fókuszál. Úgy
tűnik, megint rám akar ripakodni, mint az első nap, amikor
felbukkant az utcánkban. Ösztönösen hátrálok egy lépést, a
pulzusom hirtelen az egyekbe szökik.
– Meg ne merj mozdulni! – figyelmeztet, a hangja mély
és rekedtes.
Egy pillanattal később az ajka az enyémre zárul. A
vászontáskám egyértelmű puffanással a földre zuhan.
Garrett könnyedén emel fel, hogy egy szintbe kerüljön a
szemünk. Összefonom a lábamat a csípőjén, magamba
fogadom dereka vékonyságát és a feneke keménységét.
Átkarolom a vállát, miközben egyre feljebb nyomom a fejem,
hogy mélyebben fogadjam be a csókját. Forró keze
végigsiklik a felsőm hátán, összerezzenek, mielőtt
megszakítom a csókot, és hangosan felnevetek.
– Csikizel.
Garrett gyengéden elmosolyodik.
– Sajnálom.
– Nem is.
– De, komolyan. Véletlenül megcsikiztelek, így sokkal
előbb vége lett a csóknak, és nem tudtalak felvinni a hálóba.
Mi lenne, ha kihagynánk a várost, és egyenesen a szobámba
mennénk?
Felnevetek.
– Csak egy dologra tudsz gondolni.
– Nem az én hibám! – Könnyedén letesz a földre. –
Majdnem szívrohamot kaptam, ahogy besétáltál a házba.
Ennyi szexiséget nem lehet elviselni.
– Csupán az volt a cél, hogy ne hozzalak kényelmetlen
helyzetbe nyilvánosan – mondom kényszeredetten. –
Ennyire nem kéne szexinek lenned, és még a szagod is jó.
– Mivel a cél az, hogy megkaparintsalak, ezért
folyamatosan a legjobb formámat kell hoznom, és
mindennap zuhanyoznom – végignéz rajtam. – Hideg
zuhannyal.
Felsóhajt, és beletúr a hajába.
– Hozhatok valamit inni?
– Nem, köszönöm.
Elmosolyodik, és felveszi a táskámat.
– Menjünk, doki, és villantsuk meg egymást a város előtt
is!
 9

– Ki vezet? – kérdezi Garrett, ahogy az ajtó felé indulunk kéz

a kézben.
Le sem tudom írni, milyen érzés a kezét fogni. Hogy
micsoda vigaszt jelent.
– Ööö… – mosolygok szégyellősen. – Talán említenem
kellett volna, hogy nincs kocsim.
Felhúzza a szemöldökét.
– Most viccelsz?
– Mit kezdjen egy tősgyökeres New York-i egy kocsival?
– Hát, már nem New Yorkban élsz. És csillagászati
magasságokban kell lennie a New York-i vezetők számának
is, hiszen akkor egyszerűen nem lennének kocsik a
városban. De legalább van jogsid?
– Persze hogy van. Attól, hogy nincs kocsim, nem jelenti
azt, hogy nem is tudok vezetni.
– Akkor hogy közlekedsz?
Felhúzom a vállam.
– Uberrel, ha el akarok menni valahová. És egyébként is
99,9 %-ban mindent ide tudok szállíttatni, ami kell, szóval…
Garrett megázza a fejét, és egyenesen a Rangé Rover felé
vezet.
– Ez nem lehet túl költséghatékony.
– Attól függ, honnan nézzük. Így megspórolom a
biztosítást, a kocsi egyéb költségeit, és kizárom a
lehetőségét, hogy megsérüljek egy autóbalesetben, ráadásul
csökkentem az ökológiai lábnyomot is.
– Persze-persze, értem én. – Kitárja előttem az utasoldali
ülés ajtaját. – De csak ha tudni szeretnéd, én mindig itt
vagyok, ha el akarsz menni valahová.
Bemászok a kocsiba a fellépőn át, és elhelyezkedem. Ha
ez lesz az ürügy, hogy még több időt töltsék Garrett-tel, az
teljesen megfelel. Persze, tudok szexisebb elfoglaltságokat
is, mint a vásárlás.
Gyors, határozott csókot nyom a számra, aztán becsapja
az ajtómat, megkerüli a motorházat, és beül a kormány
mögé. Felettünk panorámatető engedi be a napfényt,
Garrett pedig megragad egy fekete napszemüveget a
középkonzolról. Amikor beindítja a kocsit, zene tölti be az
utasteret, de azonnal leveszi a hangerőt.
A hangjával utasítja a GPS-t, hogy egyenesen a Pike Place
piacra vigyen bennünket. Amikor készen állunk, feltekeri a
hangot, de nem olyan hangosra, mint azelőtt volt.
– Választhatok? – biccentek az érintőképernyő felé.
– Persze. – Hátramenetbe kapcsol, és kinéz a válla felett,
majd kihajt a feljáróról.
Összekapcsolom a telefonomat a rendszerrel,
végigpörgetek a podcastjaimon, amíg meg nem találok egy
érdekes sorozatot, amely valódi gyilkosságokról szól.
Garrett rám pillant, de csak a saját tükörképemet látom
a napszemüvegében.
– Ehhez mit szólsz? – kérdezem, és megmutatom a
képernyőn, mit választottam. – De beszélgethetünk is. Csak
az a helyzet, hogy már nem igazán hallgatok zenét.
Megragadja a kezem, és a szájához emeli.
– Teljesen jó lesz.

A békesség egészen addig tart, amíg el nem érünk a Pike

Place halpiachoz, a híres standhoz, ahol vidám árusok
dobálják a halat egymásnak. A stand az ikonikus neonfényű
Közösségi Piac órája alatt található, ami az egész hely
szívének mondható. A járdán büszkén húzza ki magát
Rachel, a disznó, egy malacpersely bronzból készült szobra,
amit már millióan lefotóztak. Tömegnyi bámészkodó figyeli
és videózza, ahogy dobálják a fiúk egymásnak a halat.
Garrett cipeli a táskámat, ami már sokkal nehezebb,
köszönhetően egy üveg bornak, a szaláminak, a
csonthéjasoknak, a szárított gyümölcsöknek, a tapenádnak,
a rágcsálnivalóknak és a sajtnak. Mindent a csodás
DeLaurentiből szereztünk be. Hozzá még karamellás almát
vettünk a Rocky Mountain csokigyárból, amit étcsokiba
mártottak.
Elvittem a Pike Sörfőzdébe, majd az Átriumba is, ahol
megnéztük a fából készült Nagyláb-szobrot (szegénynek a
nemi szervét látványosan fogdossa mindenki), és az óriási,
fémből készült polipot is, ami a levegőből lóg felette.
Elhaladtunk pár művészeti bolt és egy mexikói kézműves
stand előtti is, láttunk különleges pólókat vicces feliratokkal.
Van még ott ázsiai import holmi, gyógyszertár és minden,
amit csak el lehet képzelni.
Ekkor még minden rendben volt… egészen addig, amíg ki
nem léptünk, és el nem nyelt bennünket a tömeg.
Természetesen azonnal észlelem a nevetgélő gyerekek
tömegét, akik a malacra másznak és gondtalan szüleiket,
akik csak a haldobálást figyelik. A zaj mindent elemészt,
rendeléseket és árakat ordítanak, felette hangos beszéd zaja
rezeg mindenféle nyelven. Valaki a közelben régen nem
fürödhetett, és két férfi a bal oldalamon veszélyesen közel
áll hozzá, hogy ezt meg is jegyezze. Amikor egy édesanya
halad el mellettem, hogy felkapja a gyerekét, a hangjában
csak türelmetlenség és idegesség cseng, mire úgy érzem,
nem kapok levegőt, és a szívem erős ritmusra vált. A torkom
elszorul, a szemem égni kezd.
Hátrálni akarok. Csak pár lépés, és kijutunk ebből a
fojtogató közegből.
De maradok Garrett miatt. Előrenézek, és igyekszem
kizárni a környezetet, miközben arra gondolok, hogyan is
fogom tálcára rendezni a finomságokat, hogyan fogom
felszeletelni az olasz szalámit, melyik sajtot melyikkel
fogom párosítani.
– Teagan – Garrett hangja idegesen cseng.
Amikor a fejemet felé fordítom, ráébredek, hogy túl
erősen szorítottam a kezét, és teljesen összeizzadtunk
emiatt. Elszörnyedve el akarom engedni, de Garrett nem
hagyja.
 Egészen addig, amíg a tekintetem nem siklik az arcára,
nem jövök rá, hogy ő tart ilyen szorosan. Elsápadva Rachelt
kémleli… és a rengeteg gyereket, aki a szobron csüng.
– Hé – elfordulok a tömegtől, és átkarolom a derekát.
Nem akarja elengedni a kezemet, a karja így a hátának
nyomódik. – Minden rendben van?
Bólint, de az állkapcsát erősen szorítja össze.
– Hülye kérdés – motyogom. – Persze hogy nem vagy jól.
Menjünk innen!
– Nem, azt mondtad, hogy szeretnél még máshová is
menni.
– Nem fontos. Úgyis csak téged akarlak nézni.
Az őszinteségem nyomán felém néz. Napszemüvegének
tükörképében látom a lelkére telepedő fantomokat.
Becsúsztatom a szabad kezemet a pólója alá, és úgy
simogatom a sima bőrét.
– Mintha lázas lennél, a szíved is hevesen ver. És egy
lebarnult sráchoz képest sápadt is vagy.
Egy gyerek hangosan felnevet, mire Garrett összerezzen,
és halkan káromkodik.
– Menjünk el innen!
Aggódom, hogy ez nem lesz elég. Megrendít az
összeomlásának látványa. Elindulunk a járdára, ott állunk
meg, ahol Pine-ból már Pike Place lesz. Mindenfelé emberek
állnak körülöttünk. Szigetté váltunk az emberek folyamában.
– Menjünk vissza a parkolóba! – javaslom. Számomra a
hazamenetel sokkal kecsegtetőbb, minthogy továbbmenjünk.
Előrehajolva Garrett még szorosabban ölel magához. Az
arcát az enyémnek nyomja, mély hangja erőteljesnek
hangzik.
– Nehéz… amikor embereket látok a gyerekeikkel. Főleg,
hogy a rossz dolgokra fókuszálnak. Legszívesebben
megráznám őket, és elmondanám, hogy értékeljék ezeket a
perceket.
– Ó, Garrett! – sírni akarok, de nem tehetem.
– És amikor ennek az ellenkezőjét látom, hogy élvezik a
gyerekeik társaságát, akkor mintha kést forgatnának a
szívemben. És azon gondolkozom, miért kell így
szenvednem. Mivel érdemeltem ki ezt a fájdalmat?
A homlokomat a mellkasának nyomom. Szorosabban
ölelem magamhoz. Bárcsak el tudnám venni a fájdalmát…
annyira mélyen érez. Nagyon jól tudom, hogy ezért képes
ilyeneket festeni, így képes átadni a fájdalmat.
– Annyira nagyon sajnálom.
Valaki elsétál mellettünk, és azt ordítja harsányan
nevetve, hogy menjünk szobára.
Garrett nem is foglalkozik vele, csak szorosan tart, még a
szellő sem tud közénk hatolni. Ahogy telnek a percek, érzem,
hogy a lélegzete egyre szabályosabb lesz. A fülem alatt
elkezd lassulni a szívdobogása. Ráébredek, hogy lassan én is
megnyugodtam.
Végre elenged, és megsimítja a tarkómat.
– Sajnálom!
– Micsodát? Tőlem ne kérj bocsánatot!
– Kiakasztottalak? – kérdezi, amikor elhúzódik, hogy a
szemembe nézzen. Megérinti az arcomat az ujjával.
– A tömeg akasztott ki, veled minden rendben.
Elfordítja a fejét, és végignéz az átjárón, ami tömve van
turistákkal. Vannak virágosok és gazdák, bőráruk és
fűszerek, ékszerek és mindenféle művészeti tárgy. Az út
túloldalán Starbucks van, eredeti lógóval és étlappal, és egy
Piroshky Piroshky, ami híres a különleges tésztáiról. És a
kedvencem: Beecher kézzel készült sajtos helye, ahová el
akartam vinni Garrettet, hogy megvegyük az esti lakoma
utolsó darabját: azt a különleges sajtot, amit az
ajándékkosarába is tettem, amikor beköltözött.
– Menjünk haza! – mondom hevesen. – Miért tegyük ki
magunkat még több szenvedésnek, ha nem muszáj?
– Mert muszáj. – Visszanéz rám, telt ajkát erőteljesen
szorítja össze. – Az élet megy tovább és mi még mindig
élünk – hátralép, lecsúsztatja a kezét a karomon, és
megszorítja a könyökömet. – Csináljuk!
Egy másik kéz érinti meg a vállamat, mire megfordulok,
és a szívem megiramodik a mögöttem álló csinos szőke
látványára.
 – Teagan! Sejtettem, hogy te vagy az! – A szavaiban
közép-európai akcentus bújik meg, a mosolya lányosan
bájos. A haja olyan, mint a napfény, könnyű függönyként
omlik le a derekáig. Sikkes, sportos fekete bakancsot visel, a
tetején fekete szőrmével, ami jól illik a szőrmemellényhez és
a szürke bodyhoz.
– Zaneta! – Már a látványától is megremegek. – Szia!
– Már nagyon régen találkoztunk! – Azonnal Garrettre
néz, mosolyogva konstatálja, hogy átkarol. – Hát, nem
megmondtam, hogy randizni fogsz újra? Tudtam, hogy ez
lesz!
Épp eléggé zavarban vagyok, hogy be se mutassam neki
Garrettet.
– Vannak… – Próbálok nyelni, de a szám kiszáradt. –
Vannak híreid?
A kezemért nyúl, és megszorítja.
– Itt nem beszélhetünk. Gyere el hozzám! Felhívlak, és
foglalok neked időpontot.
– Bocsánat – mondja Garrett, és határozottan átkarolja a
vállamat. – De ki maga?
– Zaneta – nyújtja felé a kezét. – Már egy jó ideje
ismerem Teagant.
– Honnan ismeritek egymást? – kérdezi.
Zaneta a fejét oldalra biccenti, ahogy elgondolkodva
méregeti Garrettet, hosszú haja a vállára omlik.
– Valami igazán jó dolog fog történni önnel, valami, ami
a munkájával kapcsolatos. Jöjjön el!
Összerándulok, ahogy kotorászni kezd a Louis Vuitton
táskájában, és kiveszi a névjegyét. Garrett kezébe adja, és
visszanéz rám.
– Annyi mindent el kell mondanom, Teagan.
– Most nem tudsz semmit sem mondani? Valami infót?
Ahogy Garrett felnéz az olvasásból, az ujját a derekamra
nyomja.
– Mi most más utakon indulunk el, Zaneta. És soha többé
nem találkozunk.
– Garrett! – Felnézek rá, de csak jeges keménységet
látok.
 Zaneta kényszeredetten mosolyog.
– Szkeptikus vagy, azt is megértem, de Teagan el tudja
mondani, mennyit tudtam már segíteni.
– Hölgyem, ha képes arra, hogy segítsen nekem – mondja
lesajnálóan –, akkor tizenöt hónappal ezelőtt is szólhatott
volna. Ahogy én látom, ön csak egy sarlatán, aki egy
sérülékeny nőn próbál nyerészkedni, és ez annyira felhúz,
hogy mindjárt elveszítem a fejem. Nem akarok semmilyen
bajt hozni önre, higgye el! Szóval, húzzon a picsába!
Zaneta összeszorítja a száját, kék szeme egyre
erőteljesebben csillog, ahogy rám néz.
– Tudod, hol találsz, Teagan, és nagyon jól tudod, hogy
segítek.
– Ne keressen többet minket! – szól utána Garrett.
Zaneta a középső ujját mutatja neki a válla felett, ahogy
átmegy az utcán. Fogalmam sem volt, hogy kövessem-e vagy
maradjak Garrett-tel. Tudom, hogy őrültség, de ha mondani
szeretett volna valamit…
– Látó? – szisszen fel Garrett. – Most ugye csak viccelsz?
– Nem. – A vállam megroggyan. – Nem kellett volna így
beszélned vele.
– Te is nagyon jól tudod, hogy kuruzsló, az isten
szerelmére!
– És?
– És? Ez lenne a válaszod? Komolyan engeded, hogy
csomó pénzt kicsaljon belőled?
A lábammal erősen dobbantok a járdán.
– Nem csalja ki a pénzt, és egyébként is meg tudom
fizetni.
– Bassza meg, ez nem is a pénzről szól, Teagan! Hanem
arról, hogy kizsákmányol!
– Ne ítélkezz felettem! – fordulok felé. – Annyira elegem
van abból, hogy mindenki megítél!
Összefonja a karját a mellkasa előtt, egyszerre védekező
és támadóállást vesz fel.
– Nem ítélkezem feletted.
– Most meg hazudsz!
 – Hagyd már! – csattan fel. – Rá vagyok mérges, és nem
rád!
Kiegyenesedek.
– Azt hiszed, idióta vagyok.
– Úgy hittem, hogy ezen azért átlátsz – javít ki idegesen.
– Túl okos vagy, hogy így lehúzzanak.
– És akkor? Akkor már sosem csinálhatok semmi
hülyeséget? Erre akarsz célozni?
Felnéz az égre, miközben az álla megfeszül.
– Kiforgatod, amit mondtam.
– Nem, tisztázom a dolgot. – Elsétálok, el kell
távolodnom a tömegtől, a zajtól, a szagoktól.
– Teagan, ne menj el így!
Felgyorsítok, az emberek között lavírozok, ami sokkal
könnyebben megy a kis méretemmel, mint Garrettnek.
– Teagan, basszus!
A hangja távolodik, de én egyre csak gyorsítok, hajt az
adrenalin és a düh. Bekanyarodok a Western sarkán, és
egyenesen a parkoló felé megyek. Garrett elkapja a
könyökömet, mielőtt még odaérnék, és magához húz.
Hogy lehet ennyire szexi, amikor ennyire mérges, és én
ennyire dühös vagyok rá?
– Hagyd már abba a rohanást! – csattan fel, de még
haragosabb, mint amikor meglátta Zanetát. – Éppen
beszélgettünk, nem sétálhatsz el a kellős közepén! Nem
mehetsz el így! Érted? Éppen próbáltunk megoldani valamit!
Az elhaladó emberek felénk bámulnak.
– Nem rohanok – köpöm a szavakat. – Csak megkíméllek
a szégyentől, hogy a nyilvánosság előtt alázzalak meg.
– Miért vagy mérges rám? Ennek semmi köze hozzád.
– Ó, ezzel kapcsolatban nagyon tévedsz, Frost! Nagyon
tévedsz. Az egyetlen ember, aki nem cseszte el most, az én
vagyok.
A tekintete egyre ködösebb lesz.
– Jobb lesz, ha elmagyarázod!
– Alig várom, csak előbb jussunk be a kocsiba –
vigyorgok kényszeredetten.
 10

Garrett elindul a kocsi felé, és engem is magával húz.

– Ezt most kifogásként használod, hogy elmeneküljünk
innen ahelyett, hogy maradnánk, és megküzdenénk a
helyzettel.
– Itt az ideje, hogy ne szólalj meg! – figyelmeztetem.
Nem beszélünk, amíg el nem érjük a Rangé Rovert.
Garrett kinyitja az ajtót előttem, és leteszi a majdnem
teli vászontáskát a hátsó ülésre. Magamba szívom a rövid
csendet, amíg beül a vezetőülésbe.
Beugrik, beindítja a kocsit, beprogramozza a navigációt,
aztán rám pillant.
– Majd amikor az autópályára érünk – mondom.
Garrett az ülésem hátuljára teszi a karját, maga mögé
néz, ahogy kitolat, miközben ezt motyogja:
– Most a türelmemet teszed próbára, Teagan. Komolyan.
Elindulunk az egyirányú utcában, aztán felfelé haladunk
a meredek utakon, amik San Francisco lankáival
vetekszenek. Aztán végre elérjük az autópályát.
– Miért nem beszélsz Roxyval? – Azonnal elkezdi
mondani, ahogy a felhajtóra ér. – Jó barátod, nem? Nagyon
jól tudom, hogy aggódik érted.
Megmerevedek az ülésben.
– Mit mondtál neki?
– Semmit – pillant rám. – Észrevette, mennyire be van
biztosítva a házad, hogy mennyire zársz mindent. Azt
gondolja, hogy Kyler bántott, amikor drogozott.
Az exférjem neve keményen leng a levegőben.
Kinézek az ablakon, figyelem az elsuhanó várost, de nem
akarok szót pazarolni a volt férjemre.
– Találkoztál Roxyval az előző vacsora óta?
– Nem, csak integettünk néha egymásnak.
 – Kerül téged – mondom szárazon. – Ha nem így lenne,
már beugrott volna párszor. Így szokta csinálni. Emellett
meg vagyok róla győződve, hogy ki akar kérdezni a
munkáddal kapcsolatban, hiszen ő is művész. Nagyon nem
illik a személyiségéhez, hogy feléd se néz.
– Ezzel mire akarsz utalni? Hogy nem bír?
– Odáig van érted. De Davidre gondol… – Összekulcsolom
az ölemben az ujjaimat. – Bizonyára kínos neki az egész.
Fájdalom, depresszió, gyász. A legtöbb ember távol akarja
tartani magát ezektől a dolgoktól, és azoktól az emberektől,
akik a közelébe kerültek, még akkor is, ha egyébként
nagyszerű barátok lennének.
– Most azt akarod mondani, hogy nem kellett volna
elmondanom? – Az ujja elfehéredik a kormányon. – Nem
tudok úgy tenni, mintha a fiam nem létezett volna, Teagan.
Az olyan érzés lenne, mintha újra elveszíteném.
Felsóhajtok.
– Azt szeretném mondani ezzel, hogy igen, Roxy nagyon
kedves és törődő barát, de elriasztják a kényelmetlen
helyzetek, és én nem akarom Roxyt és Mike-ot is elveszíteni.
– Szóval, ehelyett egy látóval dumálsz? Miért nem mész
terápiára? Valakihez, aki tényleg tud segíteni.
– Fogalmad sincs, hányszor bántottál meg az elmúlt
órában – mondom csendesen. – Vagy arról, hogy mindjárt
felsikítok, és csak azt várom, mikor fogsz újra bántani.
– Teagan. – Garrett felém nyúl, a kezét a térdemre teszi.
Az érintése meleg és száraz, bátorítani akar, de ezzel csak a
szexuális feszültségre emlékeztet. – Nem akartalak bántani.
És őszintén mondom, fogalmam sincs, mi zajlik a fejedben.
El kell mondanod!
– Azt mondtad, nem ítélkezel, de ezt teszed.
– Ez nem…
– Hagyd, hogy befejezzem! Megkérdezhetted volna, hogy
miért járok Zanetához. Nagyon jól tudom, hogy nincs
semmire igazi válasza. Mindig tisztában voltam vele, amikor
kihúzott belőlem dolgokat, vagy olyan előrejelzéseket tett,
amik teljesen rosszak voltak. Nem számít, mert voltak olyan
napjaim, amikor semmi értelmét nem láttam annak, hogy
tovább éljek, és amikor hamis reményekkel kecsegtetett, az
is jobb volt, mint ha nem is létezett volna semmilyen
remény.
Garrett erősebben markolja a combomat.
– Oké, értem.
– Nem, nem érted. Azonnal azt feltételezted, hogy meg
vagyok kattanva, hogy elmentem hozzá, ahelyett, hogy
elhitted volna, hogy tudatos döntést hoztam. És még azt is
feltételezted, hogy kidobom a pénzt az ablakon anélkül, hogy
tudnám, mit teszek. De ami a legrosszabbul esett, hogy
automatikusan feltételezted, hogy rosszul gondolkozom,
csak azért, mert úgy kezeltem a gondot, ahogy te nem tetted
volna.
Ez alkalommal meg se próbál a szavamba vágni.
– Csak azért, mert máshogy kezelem, nem jelenti azt,
hogy nem megfelelően csinálom.
A mellkasa kitágul, gyorsan kifújja a levegőt.
– Nem is gondoltam arra, hogy ezt tettem, sajnálom.
– Azt javasoltad, hogy egy baráttal vagy terapeutával
kéne beszélnem, mert neked ez a járható út. De tudod, mit,
Garrett? Egyetlen barát vagy terapeuta sem alkotott volna
nekem olyan fantazmagóriát, ami képes lett volna
megvigasztalni, ha csak egy rövid időre is. Én ezért fizettem
Zanetának, és úgy gondolom, ebben tökéletes munkát
végzett.
Ahogy elkanyarodik az út, a hófedte Rainier-hegycsúcs
emelkedik ki a látóhatáron.
Garrett levegő után kapkod.
Én is. Teljesen lenyűgöz a hegy nyersessége és a
burjánzó metropolisz ellentéte, ami annyira közel van ehhez
a csodálatos természeti képződményhez. Minden egyes
alkalommal elkápráztat a látványa. A Rainer-hegy a köd és a
felhők mögött rejtőzik. Szinte lehetetlenségnek tűnik, hogy
valami ilyen fenséges és hatalmas el tud bújni az emberi
szem elől. Talán ezért is vonzódom hozzá annyira.
– Sajnálom, Teagan. Igazad van, hülyeséget csináltam –
rám pillant. – De tanultam belőle. Jobban fogok figyelni,
hogy hogyan reagáljak a jövőben az ehhez hasonló dolgokra.
 Elfogadom a bocsánatkérését, egy pillanatra elvarázsol
az arca: állkapcsának férfias vonala, nyakának erőssége.
Visszanézek a hegyre.
– Ha tovább beszélsz – folytatja –, akkor még többet
tudok meg rólad, és akkor még jobbak leszünk együtt.
Ráteszem a kezem az övére az ölemben, és megszorítom.

A hazafelé vezető út csendes, de nem kényelmetlenül.

Garrett ujjai már összefonódtak az enyémmel, a másik keze
könnyedén pihen a kormányon. A napszemüveg leárnyékolja
a szemét, túl sokszor nézek felé.
Arra gondolok, amit korábban mondott, és magamba
szívom a hegy látványát. Úgy nyúlik el előttünk az út
hazafelé, hogy tökéletes kilátás nyílik a csodás hegyre.
– Nagyon szeretek itt lenni – mondom hangosan. –
Szerintem csodálatos.
Felém néz, és halványan elmosolyodik.
– Egyértelműen sok szépség van errefelé.
Elhúzom a számat.
– Nem a legjobb beszólás, Frost.
– A jobb beszólásokat későbbre tartogatom – felhúzza a
szemöldökét a napszemüvege fölé, és én halkan felnevetek.
Amikor elérjük Garrett házát, leállítja a kocsit a garázs
előtt, aztán kiugrik, hogy kinyissa nekem az ajtót.
– Hozzám vagy hozzád vigyük?
– Nekem jó bárhogy.
A csillogás visszatér a szemébe.
– Nálam van a tökéletes kanapé.
Az idegességem ellenére is elmosolyodok.
– Akkor menjünk hozzád.
Újra megkerüli az autót, kinyitja az ajtaját, és megnyom
egy gombot a tükörnél, ami kitárja a garázs ajtaját. A
tekintetem tágra nyílik, ahogy egy csomó kondigép látványa
tárul a szemem elé. Egy futópad, egy szobabicaj, súlyzótartó
és egy rakás súlyemelő szerkezet tölti be a teret, ahová
három autó is beférne.
 Ahogy besétálunk az ajtón, megszólalok.
– Azt hiszem, kipróbálom Roxy edzőtermét.
– Jöhetsz ide is.
– Már a gondolattól is halálra rémülök. – Ahogy beérünk,
csatlakozom hozzá a konyhában. A szekrény mindenhol
fehér, kivétel a konyhasziget, amit fekete gránittal fedtek le,
ami szürkével keveredik. A felületek annyira üresek, hogy
szinte úgy tűnik, senki sem lakik itt. De van egy kávéfőző a
mosogató mellett és egy profi késkészlet is.
Észreveszem a tőlem kapott fonott kosarat a másik
pulton, egy adag kenyér lóg ki belőle. Megmelengeti a
szívemet a látvány.
– Mi rémiszt meg a garázsban? A felszerelés? Vagy én?
Én el tudok tűnni az útból, ha erről lenne szó – ajánlkozik.
– Igazából minden. Nem vagyok túl kitartó. Roxy azt
mondja, hogy az ő edzőtermében kevesen vannak az órákon
és a szívritmusra is figyelnek, így mindig tudhatom, ha túl
keményen vagy nem elég keményen dolgozom.
– Intervall edzés, mi? – Elfordul, hogy kiszedje az
ételeket, és betegye a hűtőbe.
– Igen. Szeretnéd, ha most készíteném el a kaját? Éhes
vagy?
– Mindig éhes vagyok. És te?
– Most én is.
Garrett hátat fordít, és kiszedi a cuccokat. A becsomagolt
mortadellát és még néhány sajtot kitesz a konyhaszigetre.
– Mi lenne, ha én szeletelnék, te pedig elrendeznéd?
– Rendben van.
A szemembe néz.
– És mi lenne, ha elvinnélek az edzőterembe, és
csatlakoznék hozzád?
– Komolyan? De hát nálad minden helyben van.
– Ettől függetlenül nem mondhatom, hogy nem élvezném
a helyzetet, hogy együtt izzadjak veled.
– Oké – mosolygok.
Megmossa a kezét a mosogatónál.
– A poharakat a hűtő bal oldalán találod a
konyhaszekrényben. Van gyümölcslevem, vizem, jegesteám.
Vagy csináljak valami meleget?
– Köszönöm, jó lesz a hideg.
Nekiáll a munkának, ahogy kitöltők egy pohár jegesteát.
Ráébredek, amikor elkezdi kicsomagolni a holmikat, hogy
csomó mindent vettünk.
– Segíthetek? – kérdezem.
– Nem, megoldom.
– Elhozzam a tálcámat otthonról?
– Nekem is van.
– Komolyan?
Felnéz rám, és kacsint.
– Komolyan.
– Csak azon gondolkozom, mivel tudsz még meglepni.
– Tele vagyok meglepetésekkel, bébi. – Elővesz egy óriási
kést a késtartóról, és elkezdi felszeletelni a szalámit.
Be kell vallanom, ebben nem téved. Folyamatosan
meglep minden egyes nap, mióta megjelent.
– Nem gond, ha körbenézek?
– Én meg se kérdeztelek, amikor végignéztem a
lakásodat.
– Én jól nevelt vagyok.
Elvigyorodik.
– Nyugodtan. Az alsónadrágokat a háló felső fiókjában
tartom jobboldalt, ha szeretnél ellopni egyet, hogy a párnád
alá rejtsd.
– Honnan szeded ezeket a sületlenségeket, Frost? –
Elindulok a folyosón.
– Teagan.
Hangjának vonzerejétől átnézek a vállam felett.
– Igen?
Garrett leteszi a kést, az arca megfeszül.
– Van pár családi kép a dolgozószobámban. Bezártam az
ajtót, mielőtt átjöttél volna, de természetesen bemehetsz, ha
szeretnél. Ez az egyetlen ajtó, ami be van zárva.
Lassan bólintok.
– Köszönöm.
Elmosolyodik, majd újra visszatér a szeleteléshez.
 Végigmegyek a folyosón, az első ajtó Les és Marge
vendégszobája volt, ami most úgy fest, Garrett hálója lett.
Beszívom az illatát. Ezt az ajtót becsukta, amikor áthívott
minket vacsorázni, és akkor azon gondolkoztam, mire
használhatja.
Az óriási ágyat szürke ágynemű és pléd borítja. A szoba
másik oldalán öltözőszekrény áll, és egyetlen éjjeliszekrény
az ajtóhoz közel. Nincs semmi fém a természetes fabútoron,
ami letisztult, modern vonalakkal rendelkezik. A hatalmas
ablakon nincsen semmi sötétítés, így tökéletes látványt
nyújt a szorosra.
Garrett egyik festménye lóg a falon, ezen a karmazsin
homályos árnyalatai keverednek, ami sejteni engedi egy nő
meztelen testének vonalait. Kisebb, mint a nappali
festménye, és leplezetlenül buja. Azonnal elönt a forróság,
ha ránézek.
Elfordulok, és meglátom a futócipőjét a sarokban. A
szekrény tetején egy feketén csillogó tartóban egyetlen
aranygyűrűt látok.
A szívem szinte fáj, ahogy kilépek a szobából. Egy
elveszett szerelem visszhangja tölti be a teret.
A vendégfürdő a következő, egyértelmű, hogy Garrett ezt
használja. A vacsora idejére elvitte innen a holmikat, de
most az üvegzuhanyzóban van a borotvája és az egyéb
tisztálkodószerei. Már korábban is odáig voltam a fürdő
Calacatta márványborításáért és a zuhanyért, emellett a réz
berendezési tárgyakért, amik melegséget lopnak a térbe.
Valahogy most még jobban kedvelem, hogy a személyes
tárgyai is itt vannak.
Nem tudom nem magam elé képzelni, ahogy a zuhany
alatt áll, mélyen lebarnult és kitetovált bőre ráfeszül
kidolgozott izmaira… és az az elképesztő pénisz.
Megköszörülöm a torkomat, és gyorsan lekapcsolom a
lámpát, majd visszamegyek a folyosóra.
Az ajtó be van csukva, megállok előtte, elgondolkozom,
benézzek-e. Nem vagyok biztos abban, hogy látni akarom őt
a múltban, miközben épp most ismerkedem az új Garrett-tel.
Félek attól, hogy összehasonlítanám a kettőt, ami valahogy
megtörné a kettőnk között kialakuló finom köteléket.
Ennek ellenére az ujjam az ajtóra kulcsolódik. Elég
sokáig tartom ahhoz, hogy felmelegedjen a fémkilincs. Aztán
visszafogott hangot hallok, és végignézek a folyosón. A
tekintetem azonnal Garrettbe ütközik, aki a falnak dőlve
figyel engem. Elég hosszan nézzük egymást, de az arca nem
árul el semmit. Annyira lenyűgöző, amikor mosolyog, most
pedig szinte gyönyörű. Csendes és komoly.
A kezem lehullik a kilincsről, azt hiszem, felsóhajt, de
lehet, hogy csak képzeltem.
– Felmehetek az emeletre is? – kérdezem.
– Persze.
Balra fordulok, hogy felmenjek a lépcsőn. Tudom, hogy
az egész felső szint egy hatalmas hálószoba, annak ellenére,
hogy még sosem jártam ott. Ahogy a lépcső elkanyarodik,
elönti a világosság a feljárót. Szellő lebeg, és azonnal
megérzem a friss festék szagát. Egy apró forduló van a
lépcső tetején, de üresen áll. Előttem egy duplaajtós bejárat
vezet a helyiségbe. Tárva-nyitva áll, felfedve a kilátást a
szorosra, ami hasonlatos a nappaliéhoz, szinte egy szintben
van a másik emelettel.
Egyértelmű, hogy a hálószobából alakította ki a
műtermét, és semmi másra nem használja. Van egy
minihűtő a sarokban egy mikróval, aminek a tetején főzőlap
és vízforraló van. A keményfa padlót teljesen beborította
ruhákkal, alatta pedig újságpapírokkal fedte le a padlót
faltól falig. Mindenfelé alumíniumlétrák helyezkednek el
kinyitva vagy összecsukva, a falnak döntve, rajtuk festékes
dobozok. Elszórva ecseteket látok mindenféle méretben és
formában, néhány még a tartóban áll, mások pedig
száradnak egy ipari munkaasztalon a tisztítás után.
Gyorsan bekukkantok a hatalmas fenti fürdőbe, ahol a
dupla mosdókagylóban csomó befőttesüvegben ecsetek
száradnak.
Szándékosan nem akarok Garrett most készülő
festményére pillantani, pedig szinte semmi másra sem tudok
nézni. Amikor végül befogadom a látványt, elakad a
lélegzetem.
 11

– Tetszik?
Elbűvölt az alkotás erőszakos szépsége, de megfordulok
Garrett hangjának hallatán. Annak ellenére, hogy ez is egy
absztrakt kép, távol áll stílusban és árnyalataiban a többi
festményétől.
– Ez… komolyan meg sem tudok szólalni. A gyönyörű
nem lenne megfelelő szó rá. Olyan, mintha mozogna.
És pont úgy néz ki, mint a szoros, aminek nézegetésével
oly sokat töltöttem az időmet az elmúlt években. Mintha
belelátott volna a szívembe, és életre keltette volna.
Az óriási vászon megmutatja a magas, dőlt tetőt, ami a
fehér, a szürke és a fekete árnyalataiban pompázik, a
leghalványabb ködtől a legsötétebb ébenfáig. Az
ecsetvonásokkal olyan színváltozásokat ért el, amelyek
egyszerre örvénylő és lüktető hatást keltenek, a víz
csillogása és egy esőtől sújtott tornádó misztériumával
keveredve. A vihar közepén kavargó fehér fény kiemeli a
forgatagot, vékony fénysugárban csúszik fel lentről, hogy
odafent kiszélesedjen. Sápadt rózsaszín emeli ki a fehéret,
ami egyre csak kimagasodik a képből, ezzel nyugalmat és
szépséget sugároz a legádázabb tornádó közepén.
– Ez csodálatos, Garrett. Nagyon megindító. – Kinyúlok,
hogy megérintsem a rózsaszínesen csillogó fehérséget
anélkül, hogy hozzáérnék a vászonhoz.
– Te vagy a fény a sötétségben – mondja csendesen, és
mögém lép, átkarolva a derekamat. – A többi én vagyok.
Könnyek csípik a szememet. A jelentéssel együtt már
látom, hogy a tomboló vihar nem az erőszakról, hanem
inkább a tépelődésről szól. Garrett szenvedése engem is
mélyen megsebez. Az, hogy ezen a képen dolgozott az elmúlt
napokban, ecsetvonásról ecsetvonásra haladt, teljesen
elszomorít.
 Felé hajolok, érzem a melegségét a hátamon és a
támogató erejét.
– Én ugyanígy érzek – mondom gyengéden. – Csak épp
fordítva.
A szája sarka mosolyra kunkorodik, érzem a vállamnál a
csupasz bőrömön, mielőtt megcsókolna.
– Pontosan ez volt a célom – mondja piszkálódva.
Csak ennyi kell hozzá, hogy felszívódjon a szomorúság.
Ebben rejlik a varázsereje. Teljesen elképedek, hogy én
is képes vagyok ugyanerre vele kapcsolatban.
A keze becsúszik a felsőm alá, és végigsimítja a hasamat.
– Meg akarom venni – mondom hirtelen, el se tudom
képzelni, hogy bárki másé legyen.
– Nem eladó.
– Garrett!
– Sajnálom, doki. Nem minden alkotásomat a
közönségnek készítem. Némelyik csak magamnak van. De te
bármikor átjöhetsz, és megnézheted.
Lebiggyesztem a számat. Remegés fut végig a bőrömön
az ujja ritmikus simogatása nyomán, amivel a mellem alsó
ívét cirógatja. A mellbimbóm megkeményedik, szégyen-
teljesen könyörög az érintéséért vagy a nyelvéért.
Az ajkával súrolja a fülemet.
– Én épp olyan kemény vagyok, mint te.
Szaggatottan szívom be a levegőt.
Garrett végre megfogja a mellemet, az ujjaival
körbefonja őket, és óvatosan masszírozza.
A fejem a vállára hanyatlik, és halk nyögés tölti be a
közöttünk feszülő levegőt. Érzem, ahogy a merevedése a
fenekemnek nyomódik.
– Készen állsz arra, ami most jön? – kérdezi rekedtes
hangon.
Megfordulva szembekerülök vele. A szeme sötét, az arca
kivörösödött. Az ajkai elnyílnak, és a nyelvének hegye
kibukik közöttük. Annyi mindent imádok az arcán.
– Igen – mondom minden gondolkodás nélkül.
– Akkor gyere! – megfogja a kezemet, és a földszintre
vezet.
 Hihetetlenül ideges vagyok, a légzésem felgyorsul.
– Nem kéne eltennünk a kaját?
– Már elintéztem.
– Akkor ezt előre sejtetted?
– Ha rólad van szó, akkor megrögzött optimista vagyok,
Teagan. – Belépünk a hálószobájába, mire a pulzusom
száguldani kezd. Szembenéz velem. – Minden másnál
nagyobb szükségem van rád. Még a festészettel is
felhagynék érted, ha erről lenne szó.
Megrökönyödés veszi át az idegességem helyét.
– Sosem kérnélek ilyesmire.
– Remélem is, hogy nem, de nélküled nem is festettem,
és nem is hiszem, hogy tudnék, ha nem lennél – áthúzza a
fején a pólóját, és oldalra dobja. – Ha választanom kéne
kettőtök között, akkor mindenképp rád esne a választásom.
Az ágy szélén ülve lehajol, hogy levegye a bakancsát,
mintha nem épp most vallott volna színt a szeretetéről és
elköteleződéséről, ami meg fogja változtatni mind a kettőnk
életét. Megremegek, fájdalmas tudatában vagyok, hogy ami
most következik, több mint következő lépés. És teljesen
beletörődöm, hogy megtesszük, sőt. De…
Rámutatok a falon lévő képre.
– Nem hiszem, hogy ezt tudnám adni neked.
Nem is pillant oda, inkább rám néz.
– Nem azt keresem, amim már megvolt. Túlzottan leköt
az, hogy megkapjam azt, ami épp előttem áll.
Leveszem a tornacipőmet, majd a zoknim felé nyúlok.
– Csak a cipőt és a zoknit vedd le – mondja. – A többiről
majd én gondoskodom.
– Akkor én veszem a nadrágodat és a bokszeredet.
Vadul vigyorog.
– Okés.
A másik bakancsát is a padlóra dobja, és a sarokba
taszítja a párja mellé. A zoknija a következő. Összehajtja
őket, és ledobja. Az egész jelenet valahogy erotikus. Hátának
tökéletesen ívelt vonalai, ahogy előrehajol, behúzott
hasizma, ahogy kiegyenesedik. Megfeszíti meg ellazítja a
bicepszét.
 – Elképesztően szexi vagy – mondom. – Nagyon-nagyon
szexi.
Garrett feláll, és fölém magasodik.
– Nagyon örülök, hogy ezt hallom. Már legalább tudom,
hogy érdemes volt kínozni magam, hogy lenyűgözzelek.
– Ó, istenem! Ne is kezdd!
– Nem hazudok – megmarkolja a derekamat. – Minden
előnyömet bevetettem nálad, amire csak gondolni tudok.
– Így jó nagy hátrányba kerültem – suttogom.
Megragadja a pólómat, és óvatosan húzni kezdi.
– Akkor egyenlítsünk egy kicsit.
Mély levegőt veszek, a kezemet kinyújtóztatom a fejem
fölé. A felsőm egy pillanatra elfedi előttem a kilátást, amitől
még jobban érzékelem, hogy Garrett légzése megváltozik.
Amikor újra szembekerülünk egymással, a szeme
aranylóan csillog.
– Na, most én vagyok az, aki nem kap levegőt – mondja
halkan.
Megérintem a nadrágja korcát, remegő kézzel igyekszem
kigombolni. A merevedése kemény és vastag a farmer
mögött, a kezemnek nyomódik.
– Én is ideges vagyok – mondja.
Megrázom a fejem, hitetlenkedem a kijelentésén, és nagy
nehezen sikerül kierőltetnem a gombot a lyukon, aztán
lehúzom a sliccet reszkető kezemmel. Felfedem a
bokszeralsót, a látványos dudor még láthatóbb lesz a fekete
vászonnak nyomódva.
Garrett felemel, leül az ágy szélére és az ölébe húz, hogy
átfoghassam a csípőjét. A mellizma forrón nyomódik a
csupasz mellemnek, mellkasának kevés szőre simogatja a
mellbimbómat. Csodálatos az illata, halvány citrom
keveredik a pézsmaillatba, ami egyszerre frissítő és izgató.
– Nem fair – panaszkodom. – Megegyeztünk.
– Tudom, és ígérem, hogy oda is eljutunk. Csak túl
izgatott vagyok, és nem akarom elsietni.
Újra lebiggyesztem a számat, mire elmosolyodik,
megragadja a tarkómat, és szorosan magához von. Lassan
kezd el csókolni, óvatosan izgat a nyelvével.
 A szája… Istenem, ez emberfeletti! A helyemen tart,
miközben izgató, tapasztalt csóktudományával bűvöl el.
Végigsimítok a mellkasán, a vállán, masszírozom a kemény
izmot, és cirógatom a feszes bőrt. A tenyerem bizsereg az
érintése nyomán, elektromos kisülések futnak végig a
karomon.
A nevét nyögöm. A medencém az övének nyomódik,
elkeseredetten várja az érintést.
Garrett mozgolódik a derekamnál, magához fog,
miközben lassan leenged az ágyra. Újra igyekszem
átkulcsolni a derekát, de lejjebb csúszik, hogy a nyelvével a
fájó mellbimbóimat cirógassa.
Felnyögök, és megfeszülök, ahogy az ágynak nyom.
Ritmusosan szívja az érzékeny pontomat, elképesztő
precizitással nyalogatja a kiemelkedő csúcsot. A hasam
megfeszül, a csiklóm féltékenyen lüktet.
Lihegve nyomom a sarkam a matracba.
– Garrett, kérlek!
A szája a másik mellemre tapad, forrón és erősen
szívogat. A másik mellemet tovább simogatja, óvatosan
dörzsöli a hüvelykujjával a nedves mellbimbómat.
Megdöntöm a csípőmet, nekidörzsölöm magam kockás
hasának, felnyögök a nyomástól, a testem úgy megfeszül,
mint egy ököl. Az ajka a mellem között cirógat, a nyelve
végigsimít a hasamon a lágyékom felé. Köröz a nyelvével,
majd még inkább alámerül.
Felrobbanok, ha tovább folytatja a kínzást. Mondani
akarom, hogy lassítson, hogy lélegzethez jussak, és
visszanyerjem az irányítást a testem felett, de képtelen
vagyok összetenni a szavakat, a gondolataim kimondatlanok
maradnak.
A válla után nyúlok, de felemelkedik, és kigombolja a
rövidnadrágomat, majd lerángatja rólam egyetlen erős
mozdulattal.
Amikor a meztelen fenekem hozzáér a takaróhoz,
ráébredek, hogy teljesen meztelen vagyok. Már semmi sem
tarthatja vissza. A térdem alá csúszik a keze, és felnyomja a
mellkasomhoz. Felmordulva a lábam közé helyezkedik, mire
libabőr ütközik ki a testemen.
Felsóhajtok, amikor a nyelve végigsimít a rejtett
redőimen, a hegye a csiklómat cirógatja. A legérzékenyebb
testrészem lüktetését nem tompítja nyelvének simogatása.
Felnyögök, és gyengéden megremegek, amikor a nyelve a
hüvelyemnél köröz.
Megfeszül a nyakam, a szememet összeszorítom, a
lábamat még inkább széttárom. A hajába túrok, érzem a
nedves forróságot a hajtöveinél.
Garrett megragadja a combom belsejét. Széttárva tart,
hogy még inkább felfedezzen a szájával. Az ajka a csiklómat
cirógatja, csücsörítve kezdi szívni. Elfojtott sikoly szökik fel
belőlem. A forróságtól izzadságcseppek gyöngyöznek a
bőrömön. Az incselkedő szívás nyomán megfeszül a testem,
elkeseredetten akarom, hogy kitöltsön.
A keze végigsiklik a testemen, a hüvelykujja végigsimítja
a redőimet. Széttárja a lábamat, felfedve mindent. Felemeli
a fejét, hogy rám nézzen, de a kezemmel takarom el az
arcomat.
– Alig várom, hogy benned legyek – mondja, és kéjvágy
vegyül a hangjába. A hüvelykujja benyomul az érzékeny
szövetek közé. Felnyög, ahogy önkéntelenül összeszorítom
magam az ujja körül a behatolás nyomán. – Annyira szűk
vagy és nedves.
Nagyot nyelek, és megérintem az arcát.
– Most. Csináld most!
Elhúzódik, és megnyalja az ujját, hogy megízleljen.
– Előbb a nyelvemmel duglak meg – nyög fel. – Annyira
édes vagy, hogy órákig tudnálak nyaldosni.
Tiltakozni akarok, felé nyúlni, de a haja túl rövid, hogy
meghúzzam. Csak figyelem, ahogy lecsúsztatja a fejét, és
megnyalja az ajkát, mielőtt újra elmerülne bennem. Lassan,
kínzóan nyalja végig a redőimet, tapasztalt nyelve belém
hatol, és kegyetlen precizitással nyal belém.
A hátam az ágynak feszül, a testemet a kéj éles hullámai
öntik el. Esztelen éhséggel feszül a belsőm, mindent akarok.
Keményen és mélyen magamban kell éreznem őt. Garrett
forró tenyerével cirógatja a mellemet, megszorítja a
megduzzadt bőrt, a kéjvágy mindjárt szétfeszít. A nyelve be-
és kicsúszik, azzal kecsegtet, hogy mélyebb behatolás
következik.
– Garrett, kérlek! – Nem érdekel, hogy könyörgök. Nem
bírok nyugodtan feküdni. Úgy érzem, hogy mindjárt kibújok
a bőrömből, elveszem az állatias vágyban, ami már a
szégyenérzést is eltörölte.
Összecsippenti a mellbimbómat, aztán lecsúsztatja a
kezét a hasamon. A hüvelykujja megtalálja a csiklómat,
nyomja és köröz rajta. Az orgazmus elönti a testemet,
megfeszül a gerincem, miközben a hüvelyem egyre pulzál
Garrett behatoló nyelve körül. Felnyög, ahogy elmegyek, a
hangjának rezgéseitől még jobban megremegek. A
derekamat tartva emel fel, és telhetetlenül, megrészegülten
nyaldos.
Fekete foltok nyílnak a látóteremben. Mély levegőt
veszek, ahogy újra erősen megfeszül a testem, és még egy
orgazmus felé közeledek. A forró, nedves szívás nyomán
hiperérzékeny a csiklóm.
Túl sok, nem bírom elviselni. Túl hosszú ideig voltam
érzéketlen. Az érzések fájdalmasan rohannak meg. A szívem
mintha a bordáimnak ütődne, a tüdőm forrón feszül.
Szükségem van a levegőre, a bőrömet mintha milliónyi tű
szurkálná.
– Állj! – nyögöm, és a hajába markolok. – Istenem, hagyd
abba, kérlek!
Garrett letesz, és elhúzódik, felületes légzése szaporán
hallatszik a teljes csendben. Izzadság csorog végig a
nyakamon a mellem közé. Szétterpesztve, lihegve terülök el
előtte, a puncim izzik. Az összes energiámat felemészti, hogy
összekucorodjak. Olyan régóta megtagadtam már magamtól
az élvezetet, azonban a megvonást Garrett szenvedélyes
elszántsággal zúzta szét.
Erőteljes lábán lehúzza a farmert és az alsót, majd
oldalra dobja. A tekintetem végigsiklik a combján, mire halk
nyögés tör fel belőlem. Annyira kemény és annyira készen
áll. Vastag tövétől egyenesen a lágyékáig ér fel széles farka.
Egyenletesen gyöngyözik belőle a nedvesség, ami oldalt
csorog lefelé, követve a terebélyes, kiemelkedő ér vonalát.
Kihúzza az éjjeliszekrény fiókját, és megragad egy
óvszert, majd magára húzza. Határozottan szorítja össze az
állkapcsát, a tekintete tűzben ég. Folyamatosan engem
bámul, nem szakítja el a pillantását.
Érzékenyen és túlfűtve gurulok a hasamra, az ágy másik
oldalára csúszok, kócos hajam mindenfelé hullámzik. Érzem
a matracon a súlyát, tenyerével lenyomja a bokámat.
Megfeszülök, félek, hogy nem élem túl az elszabadult vágyát.
Aztán a fejem lehajtom, az egész testem ellazul. Egy
egyszerű érintés, egy egyszerű kapcsolat a bőröm és a
tenyere között elég, hogy lenyugtasson.
Behajlik a könyököm, a vállam és a mellkasom a plédnek
nyomódik, miközben felnyomom a fenekem. Garrett
végigsimít a combomon a derekamig, a másik kezével a
hasamat fogja.
– Rendben vagy? – kérdezi elködösült hangon, amivel
újra felizgat.
Bólintok, becsukom a szemem, és széttárom a lábam. Az
ajka a hátamnak nyomódik, a kezével megfogja a combomat,
és széthúzza a lábamat az ágyon. Mellém fekszik, a keze a
hátamon marad, a lába az enyémre kerül. Forró, nedves arca
a vállamnak nyomódik. A farka éhesen és sürgetően feszül a
derekamnak.
Hosszasan magához ölel, a mellkasa hullámzik, a teste
megremeg.
– Garrett? – kérdem zavartan.
– Nem kötelező, Teagan – mondja rekedten. – Tudok
várni.
– Micsoda? – Elcsúszok mellőle, hogy rá tudjak nézni.
Szemtől szembe kerülünk. Az aranyló csillanás eltűnt a
tekintetéből. – Én készen állok, csak egyetlen percre volt
szükségem.
A pillantása homályos a visszafogott fényben.
– Nem kockáztathatom meg, hogy elcsesszem.
Bármennyire is akarlak, nem éri meg, hogy elveszítselek.
 Megérintem az arcát, végigfuttatom az ujjamat a
szemöldökén.
– Garrett, én veled akarok lenni. Komolyan. Csak
hirtelen kicsit sok volt, és le kellett nyugodnom egy
pillanatra.
Amikor nem mozdul meg, és nem is szól hozzám, az
oldalamra gurulok. Lehúzza rólam a combját, hogy
felszabaduljak a súlya alól, de követem, átkarolom a
lábammal a csípőjét, és magamhoz húzom.
A tekintete óvatos, nagy teste megfeszül a szükség
nyomán. Hasának minden egyes domborulata izzadságtól
csillog. A farka büszkén feszül, dacosan áll közöttünk.
Nagyon akarom őt.
– Azt mondtad egyszer, hogy az enyém lehet –
emlékeztetem –, ha végignézheted, ahogy elveszem.
Garrett nem mozdul, csak a mellkasa hullámzik erősen.
Aztán ágyékának feszült izmai láthatóan elernyednek,
tekintetének keménysége ellágyul, gyengédség és remény
szökik belé.
Garrett a kinyújtott lábam közé nyúl, az ujja óvatosan
besiklik a duzzadt szeméremajkak közé.
Remegés fut végig a testemen.
– Túl érzékeny vagyok – suttogom.
– Csak tudnom kell, hogy készen állsz-e.
– Még sosem álltam ennyire készen.
Feszülten elmosolyodik, a keze újra visszatér a
derekamra. A mosolya pillanatokon belül eltűnik, ahogy a
kezembe veszem, és óvatosan, körkörös mozdulatokkal
simogatni kezdem a farkát a tövétől a makkjáig.
Mély nyögés rezegteti meg a mellkasát.
– Teagan – kapkodja a levegőt. – Én nem…
Közelebb csúszok, a másik kezemet a tarkóm alá
csúsztatom, hogy párnát képezzek a fejem alatt. Garrett csak
engem néz. A másik kezemmel magamhoz húzom a péniszét,
úgy helyezem, hogy kitölthessen. A figyelmeztetése ellenére
tovább cirógatom a farkát a lábam között, a szememet kissé
becsukom az elsöprő extázis nyomán.
 Garrett feje hátrahanyatlik, az állkapcsa megfeszül.
Izmos lába megremeg. A kezemet szinte fájdalmasan
szorítja, de nem panaszkodom.
A széles makkot a nyílásomhoz vezetem, amit már
annyira megcirógatott a nyelvével, és előrenyomom a
csípőmet. Érzem, ahogy a nagy makk átfurakszik az
érzékeny, duzzadt szöveten, és azonnal forrósággal önti el a
véráramomat. Felemelem a csípőmet, hogy még mélyebben
érezzem magamban a farkát. Megrészegít a közelsége, az
átható nyugalma, miközben én használom a testét.
Végigsimítok a mellkasán, rátalálok és izgatom a
mellbimbójának lapos korongját. A csípőm hullámzik, a
testem kígyózó táncot jár, a hüvelyem fel- és lecsúszik
kemény péniszén, egyre többet és többet követel.
Összerezzenek a szakadó anyag hangjától. Garrett másik
keze a takarót markolja. Izzadság fut végig a mellkasán, és a
lágyékán telepszik meg. Hallom, ahogy összeszorítja a fogát,
miközben magamba fogadom. Elképesztően fel vagyok
izgulva a tekintete vadságától, ami magában hordozza az
ígéretet, hogy hasonlóan meg fog kínozni a jövőben is. Szó
szerint majd széttépi a takarót maga körül, annyira át akarja
venni felettem az irányítást.
Az alsó ajkamba harapok, és visszanézek rá. Annyi
mindent akarok mondani, meg akarom osztani, hogyan is
érzek, hogy mennyire hálás vagyok, hogy megjelent a
küszöbömön. De ez nem a megfelelő alkalom, a torkom
túlzottan összeszorult, képtelen vagyok beszélni.
Csak bólintok.
Garrett hangosan felnyögve a hátam mögé csúsztatja a
kezét, és könnyedén maga alá gyűr. A kezemet a takaróra
nyomja, a másikkal a fenekemet teszi abba a szögbe, ahogy ő
szeretné. A térde az ágyba süpped. Teljesen kiszabadítja
magát, majd keményen döf, egészen a tövéig. Hangosan
felnyögök, a hátam megfeszül.
A fejét lehajtva liheg, a csípőjével esztelenül mozog,
egyre mélyebbre nyomva a farkát.
– Sajnálom.
Összeszorítom a combommal a derekát.
 – Hagyd abba a sajnálkozást, és inkább dugj meg!
A tekintete az enyémre siklik, az aranyló fény újra
megcsillan a zöldben. Hátrahúzódik, és még mélyebbre
csúszik, ez alkalommal gyengédebb, sokkal precízebb. A
hüvelyem összeszorul az élvezettől, az érzékeny
idegvégződések táncolnak a mámor nyomán. A teste azonnal
felforrósít, a bőre szinte lángol, ahogy hozzám préselődik.
Testének illata még erősebbé válik, ami ősi birtoklási vágyat
ébreszt bennem.
Garrett mozogni kezd, elfordítja a derekát, és még
jobban elmerül bennem. Egyre inkább remegek, ahogy
betölt. Az izzadsága rám csorog.
– Annyira jó érzés benned lenni – mondja élvezettől
elhaló hangon. – Annyira erősen szorítasz.
– Erősebben. Gyorsabban! – nyalom meg kiszáradt
ajkamat.
– Azt akarom, hogy tovább tartson. – Hátrébb húzódik, és
újra lök. Visszahúzódik, majd elmerül bennem. A ritmikus
pumpálás hozzáértő és lassú, egyre jobban felébreszti a
tüzet a testemben.
Újra megszorítom a lábamat a csípője körül,
belenyomulok a lassú ritmusba, mire a feszültség egyre nő,
végighullámzik a hüvelyemen, és a csúcs felé sodor. Garrett
halkan káromkodik, és egyre gyorsabb lesz a tempója.
A nyakam megfeszül. Képtelen vagyok racionálisan
gondolkozni. Egész lényem a nedves, forró farkának
érintésére fókuszál.
– Annyira mélyen vagy… Garrett. Annyira kemény vagy
és vastag. El akarok menni!
Ekkor megtörik, a keze a vállam alá siklik, hogy
megtartson, miközben erőteljesen kezd el dugni. Elmegyek,
mielőtt még mély levegőt vehetnék, a testemben növekvő
izgalom hirtelen tör fel. Garrett felnyög, és tovább döfköd az
orgazmusom hullámai között, a teste megremeg, ahogy eléri
a csúcsot.
A körmöm a csípőjébe vág, hangosan nyögök kiszáradt
torkomon át. A csípője tajtékzik, egyre közelebb von
magához, de óvatosan megtámasztja magát. Közelebb
húzom, a számat az arcához emelem. Érzem izzadságának
sós aromáját, aztán ahogy az arca az enyémnek nyomódik,
ráébredek, hogy könnyeket ízlelek.
 12

– Annyira sikkesek vagyunk – piszkálom Garrettet, ahogy

mind a ketten meztelenül ülünk a kék bársonyszófán
plédekbe burkolózva, és puszta kézzel habzsoljuk az
összedobott csemegetálca tartalmát.
– Kibaszottul éhes vagyok – motyogja, miközben egy
darabka sajtot rág, majd gyorsan bekapja az egészet. Túl
helyes, hogy szavakba lehessen önteni, rövid haja
imádnivalóan mindenfelé meredezik. Egy szelet sonkáért
nyúl, miközben a takaró lecsúszik széles vállára, és az
ölében gyűlik össze. Meztelen felsőteste tökéletes
műalkotás.
Mögötte az ég vörös és narancsszínek robbanása, a nap
továbbra is könnyedén halad a horizont felé. Így akarom
látni őt mindig, magamba zárni örökre ezt a pillanatot.
– Rendelhetünk valami kaját – javaslom.
Megtörli a száját a kézfejével, majd kiegyenesedik.
– Mást szeretnél? Tudok főzni.
– Nem, köszi.
– Csinálhatok bolognait vagy kínai tésztás levest,
mármint az igazit, nem zacskósat. Reggelit is össze tudok
dobni. Tojás, bacon, palacsinta.
– Nekem az itt és most tökéletes. Komolyan – mosolygok.
– Komolyan gondolod? – kérdezi elgondolkodva.
– Én akartam ilyet enni, nem emlékszel? – mutatok a
tálca felé, és feltekerek egy szelet mortadellát, amibe
pisztáciát tettek, és azt nyámmogom. – Csak azért
javasoltam, hogy rendeljünk, mert félek, ez nem lesz elég
neked.
Nagyon jól tudom, hogy a kidolgozott testének sok
tápanyagra van szüksége.
– Nagyon gondoskodó vagy, doki – vigyorog rám. – Ez
tetszik. Nagyon tetszik.
 Megfogok egy darab csípős szalámit, beteszem két szelet
sajt közé, és úgy nyomom a számba.
– Hol van a fényképezőgéped?
– A dolgozószobámban, miért?
A dolgozószobájának említésére azonnal beugranak a
fényképek, és megmerevedek. Megrázom a fejem.
– Mindegy.
– Miért kérdezted?
– Csak úgy szeretnélek lefotózni most, ahogy itt ülsz.
Mármint szívesen csinálnék egy igazán jó képet, amit a
telefonom nem tud.
Úgy hat ez a pillanat, mintha kiléptünk volna a
valóságból, mintha egy varázslatos időszakba repültünk
volna, ahol csak a legszebbet látjuk a másikban, és semmi
rosszat nem veszünk észre. Csak meg akarok örökíteni egy
apró darabot ebből a boldog időszakból, amíg lehet.
Merthogy a rossz idők el fognak érkezni, és bármennyire is
reménykedek a legjobbakban, akkor is a legrosszabbra
számítok.
Garrett kimérten pillant rám az elképesztően sűrű
szempillái alól.
– Akarod, hogy idehozzam?
Megrázom a fejemet, és kinyújtom a lábamat, hogy
felálljak.
– Nem, maradj csak itt! Ha te kelsz fel, elrontod az
egészet.
Felpillant rám, ahogy felállok.
– Te akarod idehozni?
Elgondolkozva nézek végig a folyosón, és szorosabban
fonom össze magamon a plédet. Annyi minden változott
egyetlen nap leforgása alatt. Mintha én is átalakultam volna.
De némely dolog ugyanolyan maradt.
– Egyébként sem lenne egyszerű lefotózni – motyogja,
miközben egy adag szalámit majszol. – Mögöttem van a
fény.
Értem, mi a gondja, de egy olyan férfinek, aki ért a profi
fotózáshoz és ebből él, tuti, hogy olyan fényképezőgépe van,
ami megoldja ezt a kis malőrt. Ránézek.
 – Szeretnéd, hogy elmenjek a fényképezőgépért?
Az ujját lenyalva engem tanulmányoz.
– Azt szeretném, ha maradnál éjszakára. Nincs semmi
más vágyam.
Magamba szívom a szavait, és bólintok.
– Rendben.
Meztelen lábbal sétálok az előszobafalhoz, és magamhoz
veszem a telefonomat. Visszatérek a kanapéra, megnyitom a
fényképezőgépet, benyomom a kevés fény opciót, és fotózok.
– Na? – kérdezi, és beledob egy olívabogyót a szájába.
Felé fordítom a telefont, és mosolygok.
Felhúzza a szemöldökét.
– Nem is rossz.
– Nem olyan szuper, mint a hús-vér változat, de
megteszi.
Előrehajol, és felém közelít a szájával.
– A hús-vér verzió itt van, bébi – motyogja csók közben.
– És én nem megyek sehová.

Pajzánnak érzem magam, amikor ugyanazokat a ruhákat

veszem fel, mint előző nap, ahogy kilépek a zuhany alól.
Belenézek a tükörbe, és a nedves hajamat kontyba csavarom.
Az ajkam vörös és duzzadt, a szemem alatt karikák
virítanak. Az egész testemben tompa fájdalom ül, és
kimerültség önt el. Emellett még az intim részeim is
sajognak. Még nincs kilenc óra, de máris azon gondolkozom,
hogy vissza kéne feküdnöm. Azonban Garrett készen áll
arra, hogy dolgozzon.
– Hát itt vagy – mondja a fürdő ajtajában állva, felém
nyújtva egy bögre forró kávét. Kifakult, festéktől maszatos
farmert visel. A külseje igencsak rendezetlennek hat, de még
ez a külső is tökéletesen illik hozzá.
– Köszönöm. – Érzem a kávé illatából, hogy pontosan úgy
készítette el, ahogy én szeretem. Belekortyolok, és felnyögök
az élvezettől.
Garrett engem bámul.
 – Ilyen hangot nem adhatsz ki csak úgy.
– Miért nem? – mosolygok rá.
– Tudod, miért nem. A farkam olyan kemény, hogy
szöget lehet vele beverni.
A bizonyíték felé pillantok.
– Lenyűgöző.
– Örülök, hogy így gondolod. – Nekidől az ajtónak. –
Azonnal visszajössz?
– Ó, nem hiszem – kortyolok. – Úgy gondoltam, hagylak
egy kicsit dolgozni, aztán megsétáltatom a kutyákat Roxyval,
meg lehet, hogy alszom egy kicsit. Meg talán én is dolgozom.
– Én is szívesen ledőlök veled.
Felhúzom a szemöldökömet.
– Azt hittem, már egyértelmű, hogy ha egy ágyba
kerülünk, akkor az nem jelent alvást.
– Csak kiengedtünk némi fáradt gőzt – mosolyodik el. –
Tudok viselkedni.
Garrett elképesztő szexuális vágya beférkőzik a
gondolataimba. Azon mélázom, vajon mennyi ideje nem
csinálhatta. De az is lehet, hogy nem is tartott szünetet.
Folyamatosan azt mondogattam magamnak, hogy nincs
ehhez semmi közöm, és nem kell belelátnom semmit.
– Mi a gond? – kérdezi kiegyenesedve.
Basszus, ez a pasi mindent észrevesz. Ez egyértelmű
mellékhatása annak, hogy ennyire figyel rám. Próbálkozom
ehhez igazodni, de már hozzászoktam az elhanyagoláshoz.
– Semmi – erőltetek ki egy mosolyt.
– Az valamit jelent.
– Nem mindig. Néha a semmi csak semmi. – Témát
váltok. – Nem akarsz elmenni vacsorázni ma este?
– Bárhová elmennék veled.
Kényelmetlen érzésem lesz, hogy túlzottan lelkesedik
minden iránt. Nem dobhatja félre a saját igényeit csak azért,
hogy kielégítse azt, amit szerinte én akarok. Ez a stratégia
hosszú távon semmiképp sem kifizetődő.
– Ha elfoglalt lennél vagy éppen ihleted lenne… vagy
bármi, akkor szólj! – mondom, mert tisztában vagyok azzal,
hogy a Roxy és Mike-féle vacsorás hercehurcám után semmit
sem lesz képes lemondani, mert fél, hogy megbánt. –
Megígérem, hogy nem leszek mérges, ha azt mondod, ez
most nem a megfelelő alkalom, hogy elszakadj a munkától.
Közelebb lép, elfoglalja az egész helyet a fürdőben.
– Mindig lenyűgözöl, te vagy a múzsám.
A szívem még jobban repesni kezd, de játszom a lazát.
– És én még azt gondoltam, csak a szexre kellek, de úgy
fest, még a hátsó szándékaidnak is vannak hátsó szándékai.
– Ha valamire szükségem van, Teagan, akkor
megszerzem – átkarolja a derekamat. – Ráadásul az a
tervem, hogy én is pótolhatatlanná válok számodra.
Leteszem a bögrémet, és az arcát kutatom. Amikor az
ujjával végigsimít az arcomon, becsukom a szemem.
– Mondtam már, mennyire imádom a szeplőidet? –
kérdezi. – Annyira örülök, hogy nem próbálod elfedni őket.
– Annyi van, hogy megpróbálni se érdemes.
Garrett megcsókolja az orrom hegyét, és újra a bögrém
felé nyúlok.
– A seggedet is imádom.
Összehúzom a szemem.
– Az ázsiaiak nem híresek a telt idomaikról, és én sem
vagyok kivétel.
– Félig vagy csak ázsiai, és így vagy tökéletes, beleértve
ezt is – megszorítja a fenekemet.
– Azért dicsérsz, hogy ne kelljen dolgoznod – mondom
szárazon.
– Nem igaz, sőt van egy új elképzelésem is, és el is
akarom kezdeni. – A szeme vadul csillogni kezd, ahogy
rágondol.
– Akkor hajrá, én nem akarlak visszatartani.
– Csak hogy ellenkezzek – Garrett újra csodásan felém
mosolyog pont te teszel szabaddá.

Garrett minden tiltakozásom ellenére hazakísér.

– Ha le akarsz pihenni – mondja, és követ befelé –, tudni
akarok róla.
 – Megfontolom.
– Teagan. – Úgy mondja ki a nevem, hogy incselkedő
figyelmeztetés bújik meg a hangsúlyban. – Ha csak otthon
fogsz ücsörögni, akkor gyere vissza!
– Most menj haza, Frost! – Ledobom a kulcsomat az
előszobaasztalra. – Dolgod van.
– Bizony – vigyorog. – És te vagy az egyik.
– Hülye vagy.
– Pont így szeretsz – elkap, és megcsókolja a nyakamat.
A tenyeremet a csupasz mellkasára teszem.
– Inkább tervezzük meg a vacsorát! Mondjuk, hét óra?
Elindulhatunk Saltyhoz hatkor, ihatunk egyet-kettőt a
bárnál, mielőtt ennénk.
A játékossága merengéssé változik.
– Mi történik, ha iszol?
– Sírok. Nagyon sokat.
– És az nem jó?
Mélyen felsóhajtok, és úgy döntök, megnyílók egy kicsit.
– Az élet számomra a legtöbb nap olyan, mintha víz alatt
próbálnék lélegezni. Ha még könnyeket is adunk hozzá,
olyan, mintha fuldokolnék.
– Ó, bébi – megcsókolja a homlokomat. – Én nem
engedem, hogy megfulladj, ezt megígérhetem.
A kezem ökölbe szorul a mellkasán. Nem érti, ha valamit
feltör, minden kiszakad belőlem, és akkor csak üres vázat
talál.
Megcsókolom a mellkasát, aztán gyorsan megölelem.
– Dolgoznod kell.
Garrett összehúzza a szemöldökét.
– Utállak itt hagyni, nem tűnik helyesnek.
– Hé – elmosolyodok –, én se megyek sehová.
– Szavadon foglak.
Elenged, és megérinti az ajtógombot maga mögött, majd
kitárja a bejáratot. Roxy áll a küszöbön, az ujja éppen a
csengő felé mozdul.
– Jó reggelt, Roxanne! – üdvözli.
Roxy egy pillanatra megrökönyödik, amit meg tudok
érteni, hiszen Garrett félmeztelen. Leejti a kezét a csengőről.
 – Garrett, jó reggelt! Hogy vagy?
Abban a percben, ahogy felteszi a kérdést, összehúzza a
szemét. Garrett oldalra lép, hogy beengedje, könnyedén
helyet cserélnek, így Roxy belép a lakásomba.
– Épp időben jöttél. Csak úriember voltam, és
hazakísértem a lányt, erre elkezdett fogdosni meg
csókolgatni…
– Garrett! – tiltakozom, és igyekszem nem elnevetni
magam.
– Mindent el fogok mondani, hogyan is szenvedek attól,
hogy a beteges szexuális fantáziája áldozatául estem –
folytatja, és hátrálni kezd. – De hazudnék, mert odáig
vagyok érte.
– Fogd be! – Egy lépéssel közelebb megyek hozzá.
Garrett Roxyra kacsint, aztán rám néz.
– Annyira azért ne hiányozzak, doki!
Garrett visszaindul a háza felé, ahogy a nevető Roxy
mellé állok az ajtóban.
– Csak nehogy felbukj a nagy egódban! – kiáltom utána.
Roxy a vállamra teszi a kezét.
– Kicsit sok.
– Túl magabiztos.
– Túl gyönyörű.
– És végképp túl szexi – folytatom. – És makacs, mint az
öszvér.
– Épp erre van szükséged.
– Ha! Köszönöm. – Becsukom az ajtót, mire észreveszem,
hogy Roxy méreget.
– Csodásan nézel ki – mondja. – Imádom a felsődet.
– Köszönöm, bár ez a tegnap esti ruhám, szóval, inkább
gyorsan átöltözök. Adj egy percet!
– Annyira büszke vagyok rád! – ordít utánam. – Nem
csoda, hogy ennyire elégedett magával a pasi.
– Csak ne bátorítsd!
Ledobom a felsőt, és kibújok a rövidnadrágból, majd
mindkettőt a szennyesbe hajítom. Leveszek egy
edzőnadrágot a polcról és egy pólót a vállfáról, gyorsan
felöltözöm.
 Amikor visszatérek a nappaliba, Roxy már kávét főz.
Végignéz rajtam, miközben megtölti a bögréjét.
– Beszélnem kell veled!
– Oké.
Újra rám néz.
– Garrettről van szó.
– Sejtettem – bólintok.
– Igen? – Mélyen felsóhajt, és a hűtő felé fordul.
Királykék caprinadrágot visel, V kivágású felsőt fehér és
szürke csíkokkal. Mint mindig, ma is csodás kiegészítőket
választott hozzá: aranykarikák vannak a csuklóján és
hatalmas aranylabdák lógnak a fülében, amihez sápadtarany
félcipőt választott.
– Nem kerested, mióta átmentünk hozzá vacsorázni –
mutatok rá.
Roxy elfordul a hűtőtől a kezében a kávétejszín
dobozával. Hirtelen levertnek hat.
– Mondott valamit?
– Nem. Nem is hiszem, hogy észrevette, amíg rá nem
mutattam, de még utána se aggódott. Talán később már
zavarni fogja, ha nem találtok ki valamit.
Roxy felsóhajt.
– Szóval, ő jól van – folytatja –, de én semmiképp.
 13

– Teagan. Nagyon sajnálom. Komolyan.

Roxy mellé állok a konyhapultnál, és kiveszek egy csészét a
szekrényből, hogy magamnak is főzzek egy kávét. Roxy
elteszi a kávétejszínt, aztán visszatér hozzám a
mandulatejszínnel.
Már nem érzek haragot vagy csalódottságot, mint előző
nap. Aznap érzelemmentes vagyok, de ennek ellenére kissé
reménykedő. Brutálisan szomorú az a tény, hogy mennyi
ember tűnik el egyszer és mindenkorra az életedből, amikor
össze vagy törve és a legnagyobb szükséged van rájuk. De
Roxyra számítok, hogy mellettem marad.
Leül az asztalhoz.
– Sosem gondoltam, hogy ilyen gyáva vagyok, de ha arra
gondolok, mi történt Garrett-tel, teljesen összetöri a
szívemet. A fájdalom… kényelmetlenséget ébreszt bennem.
Mármint mi van, ha megpróbálok mondani valamit, de nem
is szabadna azt mondanom?
Próbálnék tanácsot adni, szavakba szeretném önteni, én
mit szerettem volna hallani másoktól, amikor elindultam
lefelé a lejtőn.
Roxy az ajtó felé integet.
– El sem hiszem, hogy meg mertem tőle kérdezni, hogy
van. Milyen kérdés ez, amikor tudom, hogy min ment
keresztül?
Meg akarom ölelni a figyelmességéért.
– Egyáltalán nem bánja – mutatok rá. – Mindenki kérdez
ilyesmit. Mintha az időjárásról beszélgetnél, szóval ezen ne
borulj ki.
– Komolyan nem tudok mihez viszonyítani ezzel
kapcsolatban – mondja Roxy, miközben az ujjával követi a
bögrém tengerészeti motívumait. – Nincsenek gyerekeim,
sosem halt meg még egy kutyám sem. A szüleim, a
nagyszüleim, a tesóim, az apósomék mind-mind jól vannak.
Mit is tudhatnék arról, milyen elveszíteni valakit, akit
nagyon szeretsz?
– Annyit bizony tudsz, hogy aggódsz és óvatos vagy. –
Annyira eltölt a megkönnyebbülés, hogy szinte beleszédülök.
Rengeteget jelent, hogy Roxy szíve a helyén van.
Néha az emberek csak azt adják, amit tudnak, fontos
erre figyelni, még akkor is, ha épp nem erre lenne
szükséged.
– Ez nem elég – bukik ki belőle. – Mármint, basszus,
randizol a pasival és a barátnőm vagy. Meg akarom ismerni
őt, szeretném, hogy újra együtt lógjunk.
– Akkor lógjunk együtt – mondom vállat vonva. – Nem is
voltam ott egy hete, amikor boroztatok és nagyon jól
éreztétek magatokat. Csak erre gondolj!
Elkeseredetten néz rám.
– De hogyan? Akkor még csak ő volt a szexi, gazdag,
híres pasi a szomszédból, aki rámozdult a barátnőmre. De
most ő lett a tragikus sorsú művész, aki elveszítette a
családját. És basszus, amikor a fiáról beszélt, úgy nézett… –
megremeg a gondolattól. – Borzalmas volt.
Újra eszembe jut Garrett elködösült tekintete, ami
mélyen belém vágott.
– Tudom.
Roxy lehorgasztja a vállát.
– Garrett csodás. Komolyan, teljesen odáig vagyok érte.
Túl kell lépnem saját magamon, és valahogy kapcsolatot
teremtenem vele, mielőtt azt hinné, hogy nem kedvelem.
– Ha itt állna előtted, hidd el, nem is lenne ez olyan
nehéz. Igazán elbűvölő.
– Az. – Roxy újra a kávéba kortyol, majd leteszi a bögrét.
– Érezted már kínosnak a szitut?
Habozok, aztán mégis megszólalok.
– Nem. De megértem, hogy te miért érzel így. A gyász
nagyon személyes dolog. És ha megtudod, hogy valaki
folyamatosan szenved, mindig visszalopózik a fejedbe a
gondolat, ha beszélsz vele.
– Ami azt jelenti, hogy ő is ezen mélázik.
 – Biztos vagyok benne, hogy mindennap kísérti – kinézek
az ablakon át a szorosra. – Látom a szemében, ha épp arra
gondol.
– És hogy bírod?
– Azt hiszem, kezdem azt gondolni, hogy vele lenni
sokkal jobb, mint nélküle. – Hátradőlök a széken, és
igyekszem a tárgyra térni. – Szeretném, ha te is a barátja
lennél, Roxy. Fontos nekem.
– Én szeretnék. Csak annyira… bénának érzem magam. –
Újra átfogja a bögrét, aztán kifújja a levegőt. – Hogyan
bírod ki, amikor beszél róla?
– Nem beszélünk róla.
– Egyáltalán nem? – kérdezi elkerekedett szemmel.
– Nem. Még most… nem is tudom. Óvatosak vagyunk –
Újra kinézek az ablakon. – A szexuális vonzalom mind a
kettőnket meglepett, azt hiszem. Engem jobban, mint őt.
Abban a percben, ahogy ráébredt, hogy kölcsönös, ő bele is
vetette volna magát, de én sokkal óvatosabb voltam. Nem
igazán jó a renomém párkapcsolati téren, ahogy azt
korábban is említetted.
– Elmondta, hogy becsengettél, és elszaladtál, de hagytál
egy kosárnyi csemegét – közli mosolyogva.
– Igen – újra vigyorgok. – Úgy képzeltem, hogy zacskós
levest eszik, és dobozokban keresgéli a kaját. De baszki,
tévedtem.
– Na igen, úgy néz ki, mintha évek óta ott lakna, nem
hetek óta. Nagyon összeszedett a pasi, mi?
– Pontosan. Épp ezért nem fog összeomlani miattad.
Néha elcsendesedik, amikor átjön kávézni, vannak nehéz
pillanatai, amikor mind a ketten mélyre süppedünk, de
aztán a felszínre tör, és halad tovább.
– Lehet, hogy te is segítesz ebben – mondja óvatosan.
Felsóhajtok.
– Bár tudnék, de ebben egyáltalán nem hasonlítunk. Én
sokkal inkább magamnak való vagyok. Én mindent
kielemzek – talán túlzottan is –, miközben ő összekapcsolja a
dolgokat, megoszt és beszélget. Látom, hogy ezek a
különbségek később gondot jelenthetnek. De szerinte meg
tudjuk oldani.
– Remélem, hogy meg tudjátok. – Kiegyenesedik az
ülésen. – Rendelni fogok pár könyvet, azt hiszem. Valaki
bizonyára írt már arról, hogyan segíthetünk egy
barátunknak gyászolni.
– Roxanne – igyekszem visszanyelni a könnyeimet, de
érzem, hogy a szememet marják. – Nagyszerű vagy.
– Nehogy picsogni kezdj! Tudod, hogy nem bírom.
A piszkálódó hangnemen csak még inkább elmosolyodok.
– Saltyhoz megyünk vacsorázni, ha szeretnétek, gyertek
velünk!
– Ó, nem akarunk zavarni a randin.
– Nem zavarnátok. Meg egyébként is tudom, mennyire
vágysz egy kis tengeri herkentyűre.
Roxy tekintete felvillanyozódik.
– Egy adag krémes sherryvel és frissen őrült borssal.
Istenem, annyira jó!
– Főleg, ha friss, meleg kenyérrel mártogatod…
– Oké, meggyőztél! Megyünk. – Megfogja a kezem. –
Nagyon köszönöm.
– Mit? Még nem is értem el ahhoz a részhez, hogyha
szeretnél, akkor csatlakozhatsz hozzám, amikor Eva Cross
meglátogat Seattle-ben.
– Várj! Micsoda? – Roxy felpattan, és rám mered. – Most
csak viccelsz!
– Nem mernék ilyet tenni, még a végén meggyilkolnál.
– Komolyan idejön? – Ugrálni kezd örömében.
– Bizony. Bevezetjük az ECRA+ termékeket a Cross
hotelek fürdőiben. Rengeteg sajtóinterjúja van, hogy
reklámozza a tervezett pop-up boltot a Cross Towersben
Seattle belvárosában. Meg akarnak új promófotókat is az új
termékeknek.
Roxy visszahanyatlik a helyére, és előredől.
– Oké, csak előre szólj, hogy kitalálhassam, mit vegyek
fel! Dátum. Időpont. Meg hogy mások miben lesznek –
azonnal izgatott lesz. – Vennem kell valami újat.
 Belekortyolok a kávéba, elrejtem a mosolyomat a
bögrével. Annyi bukkanó van előttünk, szóval igyekszem
élvezni a könnyű vitorlázást, amíg csak lehetséges.

– Istenem, Teagan! – Garrett a hajamba markol. – A szád… –

Mindkét kezemmel a farkát markolom, simogatom a tövétől
kezdve egészen odáig, ahol a számmal szívom a széles
makkot. Beszívom az ajkamat, hogy erőteljesebben legyen az
érzés, miközben a nyelvemmel a makkot cirógatom.
Egész reggel csak rá tudtam gondolni, a megválaszolandó
e-mailek helyett csak Garrettet láttam magam előtt a
stúdiójában. Elképzeltem, ahogy mezítláb áll, és én
átmegyek, lehúzom a sliccét, és a számba veszem a farkát.
Az elmúlt héten, mióta szexuális szintre emeltük a
kapcsolatunkat, rengeteg mindent tettünk egymással. De
még nem sikerült egyszer sem leszopnom. Végül nem
tudtam tovább várni. Átmentem hozzá, felrohantam a
lépcsőn, és elvettem, amire vágytam.
Garrett keze az oldalára siklik, megragadja maga alatt a
koszos ruhákat.
– Ó, basszus, ez nagyon jó!
A nyelvem a széles makkon köröz, miközben
folyamatosan a szemébe nézek, ahogy magával ragadja az
élvezet. Annyira felizgat, ahogy a hatalmas teste megfeszül
az érintésem nyomán. Minden izma keményen izzik izzadt
bőre alatt. Széttárt combja előtt térdelve érzem, hogyan önti
el a forróság a lábam közét.
Garrett kifehéredett ujjakkal kapaszkodik, miközben a
szám belsejének nyomom a farkát, és ritmusosan
szívogatom. Annyira közel van, hogy meg tudtam ízlelni:
farka egyre síkosabb lett az izgalom nyomán. Megfogom a
megfeszült herezacskóját az egyik kezemmel, érzem,
mennyire kemények a heréi, ahogy felhúzódnak az orgazmus
előtt.
Elengedem a nyomást, le- és felcsúsztatom az ajkamat,
hogy végignyaljam a kemény vesszőt, követve a vastag,
kiemelkedő vénát, amely a széles tő és a nagy makk között
húzódik. Garrett felemeli a csípőjét, ösztönösen belém akar
hatolni, képtelen letagadni.
– Szopj még! – nyögi. – Szopd a forró száddal a farkamat,
amíg el nem megyek!
Kemények a szavai, de a keze ugyanott marad. Hiába vált
a vágy erőszakossá, Garrett továbbra is gyengéd.
Forróság önti el a mellkasomat, a szívem sajogni kezd az
érzelmektől, amelyekről úgy hittem, már sosem fognak
elérni hozzám.
Lenyalom Garrett nedvét a számról, és újra a számba
vonom. Buzgón szívni kezdem, a fejem mozog, a kezemmel
masszírozom a heréit, hogy még hamarabb elmenjen.
– Ez kibaszott jó. – A keze újra a hajamba túr, egy
helyben tart. A dereka felemelkedik a padlóról, és
nyomkodni kezdi a farkát a számba.
A tenyeremmel a törlőkendőkre támaszkodom, miközben
Garrett óvatos, gyengéd döfésekkel hatol a számba.
– El fogok menni – nyögi. – Kibaszottul el fogok menni.
Garrett háta megfeszül, a farka megrándul, mielőtt egy
adag ondó ömlene a nyelvemre. A derekát felemeli, a teste
megremeg, hosszú pillanatokig tart az orgazmusa, megtölti
a számat, miközben nyelni készülök.
Felnyögve süpped vissza a padlóra, a teste továbbra is
remeg. Mély kortyokban szívom be a levegőt, és visszaülök a
sarkamra, a kezemet a combomon pihentetve.
– Teagan. – A nevem Garrett egyetlen figyelmeztetése,
hiszen azonnal felemelkedik, felkap, és a hátamra fordít a
padlón.
Felnyomja a lábamat a mellkasomhoz, a térdemig
lerántja az edzőnadrágomat és a bugyimat, aztán belém
nyomja a még mindig kemény farkát. Felnyögök, meg
vagyok rökönyödve, fel vagyok izgulva az erejétől, és csak
pár lökésnyire vagyok az orgazmustól.
A térdem a fülemnél van, a lábamat lefogja a nadrágom,
nem tudok mozdulni sem. Csak feküdni tudok, miközben
Garrett erőteljesen megdolgoz, belenyomja a nagy farkát a
nedves hüvelyembe. A feszültség egyre növekszik bennem, a
lélegzetem felszínessé válik az izgalomtól, és amikor elönt
az orgazmus, hullámként áraszt el, sietve tör fel, majd
minden érzékemet magáévá teszi mély, lassú pulzálással.
Garrett addig vár, amíg az utolsó rándulásom is elhalkul,
aztán kicsusszan belőlem. Az oldalamra fordulok, úgy érzem,
mintha az összes izmom cserbenhagyott volna, a nadrágom
és a bugyim a térdemre szorult. Garrett összeomlik a padlón
mellettem, a hátára fordul, majd az egyik kezét a derekamra
teszi. A teste olyan gyorsan emelkedik le és fel, mint egy
fújtató, a légzése felületes, de egyre lassul.
– Ez bevonul a legjobbak közé – mondja rekedten. – Csak
tudnom kell, hogy jutott ez az eszedbe, hogy újra
megtörténhessen.
Lenyúlok, és megpróbálom magamra rángatni a
ruháimat. Újra elém ugrik a kép, hogy ő bizony teljesen
meztelen volt, ahogy megdugott, én meg majdnem teljesen
fel voltam öltözve. Nagyon erotikusnak találom ezt.
– Csak jó ötletnek tűnt – mondom, és a hátamra csúszok,
felemelem a csípőmet, hogy felhúzzam a nadrágomat.
– Csodálatos ötlet volt. – Feltámaszkodik a könyökére,
megtámasztja a fejét az egyik kezével, amíg a másikat a
hasamra csúsztatja. – Csináljuk újra New Yorkban!
Felé kapom a fejemet.
– Mi?
– Jövő héten kiállításom lesz. Nagyon sok képet hagytam
a városban, amikor ideköltöztem, és most el akarjuk őket
adni. – Az ujjhegyével az orromat simogatja. – Szeretném,
ha velem jönnél.
Lassan kifújom a levegőt, elgondolkodom az ajánlatán.
Nagy változást jelentene mindkettőnknek, ha én kísérném
el, és minden egyes apró változáson aggódom a bimbózó
kapcsolatunkban. De attól is ideges lennék, ha napokig nem
láthatnám.
– Mikor kellene mennünk?
– Azon gondolkoztam, hogy kedden repülnék, hogy
találkozzak a galériatulajdonossal szerdán. A megnyitó
csütörtökön lesz, aztán egy kis afterparty, de utána
csinálhatunk, amit szeretnénk. A hétvégét a városban
tölthetnénk, és visszajöhetnénk hétfőn.
– A következő keddre gondolsz? – kérdezem felhúzott
szemöldökkel.
– Igen, az ügynököm már hetek óta próbál rávenni, hogy
utazzak oda, de még annyira új volt a dolog kettőnk között,
hogy ez lett a legfontosabb. A legtöbb dolgomat egyébként is
el tudom intézni egy videóval vagy e-maillel. A közösségi
médiás csapat intézi a beharangozókat, szóval minden okés.
Ezek után hogy is mondhatnék nemet? De meg kell
tennem.
– Bárcsak elmehetnék, Garrett, komolyan. És bármelyik
hét jó is lenne, de már elígérkeztem az ECRA+ bemutatójára
Seattle-ben erre a csütörtökre, és megígértem Roxynak,
hogy bemutatom neki Eva Crosst, mert hatalmas rajongója.
Mike azt mondja, teljesen meg van őrülve a találkozótól.
Garrett összehúzza a szemöldökét, szinte hallom, ahogy
gondolkozik.
– Oké – megdörzsöli az állát az egyik kezével. – Akkor
lesz videós bemutatkozó a galériás helyett, már volt ilyen,
könnyen megoldom.
– Semmiképp ne tedd! Ez nagy dolog, nagyon jól tudom.
Még akkor is, ha már tucatnyi bemutatód és kiállításod volt,
mindegyik nagy szám, és ott kell lenned. Nem akarlak
visszatartani.
Idegesen szorítja össze az állkapcsát.
– Már korábban is beszéltünk erről. Már teljesen
máshová helyezem a hangsúlyt.
Felülök, és összefonom a lábam.
– Értem, és értékelem. Komolyan. De nem kellene mindig
nekem lennem az első helyen. Csak a legtöbbször.
Próbálom elviccelni az egészet szélesen mosolyogva, de
Garrett sötéten pillant rám, ahogy felül meztelenül.
– Nem fogom elcseszni – mondja komolyan. – Te és én.
Mi.
– De el fogod cseszni, ha nem mész el New Yorkba.
Most még inkább engem bámul.
– Hogyan?
 – Mert ha teljesen háttérbe szorítod a karrieredet, az
hosszú távon sose működik, Garrett.
– Egyetlen alkalom senkinek se fog fájni – tiltakozik.
– Így szokott kezdődni.
Garrett szeme még makacsabbul csillog.
– Te vagy a legfontosabb dolog az életemben. Nem
akarok semmi olyat tenni, amiért kételkedhetnél ebben.
Most válnak csak egyértelművé a régi kapcsolatai hegei.
Engem is megsebezve hagytak a kudarcba fulladt
kapcsolataim, beleértve azt a begyógyulatlan sebet is, hogy a
munka volt a férjem igaz szerelme.
– Majd szólok, ha elhanyagolva érzem magam – ígérem.
– És akkor mindent ejthetsz értem.
Hagyja, hogy ez leülepedjen benne, és ellazul. Végül
bólint.
– Akkor szerdán kora reggel repülök, és visszajövök az
éjszakai járattal csütörtökön.
– Az éjjeli repülők rémesek. Inkább gyere vissza másnap
estére, felveszlek a reptéren, aztán elmehetünk vacsorázni.
– Akkor három napot kell külön töltenünk. – A
hüvelykujjával dörzsölni kezdi az alsó ajkamat. – A csodás
szád nélkül.
– Van olyan, amikor nem a szexre gondolsz?
Garrett elvigyorodik.
– Elnézést, te törtél rám, miközben dolgoztam, és tépted
le rólam a ruhákat.
Legyintek a kijelentésére.
– Csak két éjszakára mész.
– Oké, de máskor velem jössz.
– Máskor szólj korábban!
– Okés!
Felugrok a lábamra.
– És most vegyél fel valamit!
– Csak gondolj arra, miket tudunk csinálni, ha nincs
rajtunk semmi! – húzkodni kezdi a szemöldökét.
– Terápiára van szükséged, Frost.
Fél füllel hallgatom, ahogy felöltözik, én közben
ácsorgók, és lesimítom a nadrágomat. Aztán megtorpanok.
 Első alkalommal pillantok az épp készülő festményére,
és megmerevedek.
Az új vászna egy festőállványon pihen, sokkal kisebb,
mint az előző, ami illik az intim hangulathoz. Perzselő,
őrületes bíborszín, narancs, sárga váltakozása; a legszebb
tengerkék, zöld és fehér hangsúlyokkal. Először egy
szupernóva jut róla az eszembe, briliáns energiarobbanás és
erő lüktet benne, de az alak sokkal inkább földi. Minden
kétséget kizáróan erotikus.
Újra eszembe jut a hálójában lógó kép. Az is nagyon
érzéki. Szexi, de hiányzik belőle ennek a festménynek a
közvetlensége és színessége.
Garrett hátulról ölel át.
– Fogalmam sincs, hogyan fogom még hozzátenni azt is,
ami ma történt. Lehetséges, egy teljesen új képben kell
festenem. Felkapok egy paintball puskát, és szétlövök vele
egy vásznát. Bumm! Ahogy te teszed a fejemmel.
Egy részem nagyon szórakoztatónak találja, amit mond,
megértettem, hogy a kapcsolatunkat festményekkel
dokumentálja. Felfedi a szexuális viszonyunkat, ami
különösen erőteljesen jelenik meg a képeiben, egyszerre
pusztító és felemelő.
Amikor Garrett épp nem dolgozik, mindig velem van. De
úgy tűnik, amikor fest, akkor is velem tölti az idejét, hiszen
folyamatosan a fejében keringek.
– Ezt nem adod el. – Nem kérdezek, kijelentem.
– Nem. – Lehajol, és a vállamra hajtja a fejét. – Majd
feltesszük az ágyunk fölé a saját hálónkban, amikor
elérkezik az ideje.
Mély levegőt veszek, és kifújom.
– És mit fogsz csinálni a másikkal?
 14

– Elképesztő, hogy ennyire ideges vagyok? – Roxy szinte

suttog, ahogy követjük a rendezvényszervezőt a hosszú
folyosón a Cross Tower Hotelben.
– Talán csak egy kicsit. Tudod, Eva is ember, pont úgy,
mint te meg én. Fogat mos, van, amikor szörnyű frizurával
ébred, és vannak pattanásai.
– Csajszi, te be vagy szívva! – horkan fel. – Jól nézek ki?
– Még annál is jobban. Ez a ruha csodálatos.
Korallszínű kezeslábast visel fehér blézerrel. A stílusa
most is sikkes és letisztult. Kissé ugyan szokatlan tőle, de
nagyon kevés kiegészítőt vett fel: csak egy gyémánt
fülbevalót és a házassági gyűrűit viseli.
Bemegyünk a bálterembe, aminek három falát ablakok
foglalják el, ami csodás panorámát nyit az Elliott-öbölre.
A seattle-i óriáskerék baloldalon található. Az elhaladó
kompok jobboldalt úsznak be a látótérbe. A szobát pedig az
arany, a szürkésbarna és a homok különböző árnyalataival
dekorálták, ezzel olyan luxushelyszínt teremtettek, amely
még inkább kiemeli a kilátást, nem kel vele versenyre.
Krémszínű térítők takarják a tengernyi kerek asztalt. A
csapat épp felszereli a fényeket és a fényképezőgépeket a
fotózáshoz, aminek a hátteréül az öböl fog szolgálni.
Emellett egy másik, semleges színű hátteret is felállítanak. A
távolabbi sarokban ruhafogas áll, három rendezőszékkel a
hosszú asztal mellett, amelyet kozmetikumok és
fodrászkellékek borítanak.
A közeli asztalnál egy apró szőke nő ácsorog fehér
ujjatlan ruhában, mezítlábasan, mellette egy elegáns barna
feszít királykék nadrágkosztümben, fejét egy rakat
felnagyított felvétel felé fordítja.
Roxy megragadja a kezemet, és erősen megszorítja.
– Ó, istenem! Ott van! Nézd azt a Chanel ruhát!
 A szőke nő felkapja a fejét, és elindul felénk, felfedve
csodás arcát. Az örökké változó haja most a leghalványabb
szőkében tündököl, amit elegáns kontyba kötöttek.
Emlékeztet a Hollywood aranykorában játszó hölgyekre:
Lana Turnerre és Tippi Hedrenre, de a szexuális kisugárzása
leginkább Marilyn Monroe-ra hajaz. Neki is hasonló alakja
volt.
– Teagan! – A mosolya azonnal barátságossá varázsolja.
– Annyira örülök, hogy látlak!
Eva felém tart, kezét maga elé nyújtja, hogy megszorítsa
az enyémet. Mögötte, az asztal alatt megpillantok egy
zafírszínű magas sarkút. Hatalmas csillogó kövek
hullámoznak a fülében, szerintem rózsaszín gyémánt lehet,
és még egy csodás gyémánt villan a gyűrűsujján is. Az egyik
csuklóján egy Rolex csillog, a másikon egy Chanel pánt.
– Hogy lehet, hogy minden egyes alkalommal, amikor
találkozunk, csak még szebb vagy? – kérdezi, és a hideg
hangja megtelik melegséggel. – Szeretnék ennyire csodásan
festeni smink nélkül. Te pedig biztos Roxy vagy!
Roxy megragadja Eva kezét.
– Annyira örülök, hogy találkoztunk.
– Hasonlóképp érzek. – Eva szürke szeme olyan lágy,
mint egy ködös reggel, de intelligenciától csillog.
– Odáig vagyok az új termékekért – folytatja Roxy. –
Csodát művelnek. A bőröm évek óta nem volt ennyire
rugalmas és friss!
– El is felejtettem, hogy Teagan neked is kért egy adagot.
Nagyon örülök, hogy tetszik! Mennyi ideje használod?
– Majdnem egy hónapja.
– Ha nyitott lennél rá, akkor rólad is készíthetünk pár
képet. Persze, akkor le kell szednünk a csodás sminkedet,
teljesen megértem, ha…
– Imádnám! – kiállt fel Roxy izgatottan.
Eva felnevet, gazdagon, mélyről jövően tör fel a hangja,
mire számos ember felé fordul.
– Csodás. Nagyon jó szórakozás lesz. Ha végeztünk,
akkor a szépségcsapat újravarázsolja a sminkedet. – Újra
felém fordul. – Te így is csodás vagy, Teagan, de ha
szeretnéd, akkor téged is kisminkelnek. Rajtad áll.
– Minden segítséget szívesen veszek.
– Rendben – nevet fel újra, és a fotók felé mutat az
asztalon. – Gyertek, és lessétek meg, hogy eddig mit
csináltunk!
Roxy és én követjük, a barátnőm néma mozdulatokkal
fejezi ki az izgatottságát Eva háta mögött. Igyekszem nem
hangosan felnevetni.
Eva bemutatja nekünk Odeyát, a barna hajú lányt
királykékben, akiről kiderül, hogy ECRA+ termékek reklám-
és marketingvezetője Azonnal odahív bennünket a hatalmas
fotók mellé, amelyek a habszivacs táblákon terülnek el.
Végignézzük a rengeteg képet férfiakról és nőkről, akik
mindenféle etnikumba és korcsoportba tartoznak.
Mindannyiukat hátrasimított hajjal fotózták meztelen vállal,
sápadt vajszínű háttér előtt. Néhány modell előtte és utána
képeket is vállalt.
Odeya rátér a következő táblára, mire Roxy és én is
elégedetten hümmögünk.
Eva férje, Gideon és a sógornője, Ireland néz vissza ránk
a képekről. A testvéreknek hasonló vonásaik vannak: fényes
fekete haj, sűrű szempillákkal szegélyezett kék szemek, és
olyan tökéletes vonások, amelyek megannyi páciensem
kívánságlistáján szerepeltek. Gideon haja magabiztos
hosszúsággal ér le erős vállaihoz, Ireland frizurája
selyemzuhatagként hullámzik. Gideon Ireland mögött áll egy
régi kocsma előtt, kissé oldalra dől, így fürtjeinek teljes
hossza követi bicepszének erős vonalát.
– Váó! – Roxy előrehajol. – Itt élőben meg lehet lesni a
genetika működését.
– Tudom – sóhajt fel Eva. – És hozzá sem nyúltak a
képekhez. Még a színeket se javítottuk fel, semmi lágyítás.
Ezek ketten folyamatosan így néznek ki, bár szeretném azt
gondolni, hogy az ECRA+ még hozzáadott a természetes
csillogásukhoz.
Roxy rápillant.
– Nagyon szerencsés vagy, csajszi! A pasi szexi.
 Eva szája mosolyra húzódik.
– Ugye? Hét éve vagyunk együtt, de minden reggel meg
kell csípnem magam.
– Ne dicsekedj! – mondja Odeya, és a következő képre
lapoz.
Mosolygok, amikor felismerem azt a nagyon helyes pasit
a képen.
– Itt van Cary.
Roxy halkan tapsol, és ugrándozni kezd.
– Imádom! A neten elképesztő vicces dolgokat posztol!
– Ne is mondd! Ez a pasi nem tudja tartani a száját –
mondja Eva kényszeredetten. – Ő az oka annak, hogy
egyszerre dobjuk piacra a férfi arcápolási szereket is. Cary
emlékeztetett rá, hogy egyetemes kívánság, hogy mindenki
szeretne jól kinézni.
Eva legjobb barátja inkább a közösségi médiában való
jelenlétéről híres, mint arról, hogy sikeres modell lenne, ami
nem azt jelenti, hogy nem elképesztően helyes. Egy
állatorvost vett feleségül, ezért folyamatosan hihetetlenül
cuki állatos képeket tesz ki, de leginkább a találó
kommentjeiről és csípős megjegyzéseiről híres. A követőinek
száma, hasonlóképpen Eváéhoz, tízmillió felett van.
A következő képen szintén Cary jelenik meg egy
elképesztő szőke csaj mellett. A páros baromira összeillik. A
pasi fekete haja és zöld szeme csodás kontrasztot alkot a
lány aranyló szépségével. Mind a kettejüknek irigylésre
méltó csontszerkezete van. Hasonlóan pózolnak, mint
Gideon és Ireland, csak ez alkalommal Cary a modell mögött
áll.
– Őt is ismerem – mondja Roxy, és csettint az ujjával,
hogy beindítsa az agyát. – Tatiana Cherlin.
– Bizony – bólint Eva.
Roxy felém néz.
– Ő az a szőke, akit Garrett házában láttam, miután
beköltözött. Tudtam, hogy ismerős, csak nem tudtam hova
tenni.
Megrökönyödve kapom el a tekintetem Roxyról Tatiana
különleges, egzotikusan szép arcára.
 Teljesen elfelejtettem azt a nőt, akit Roxy emlegetett
Garrettnél. Valószínűleg töröltem az agyamból az infót, úgy,
mint Roxy szokásos pletykáit, hiszen akkor még nem is
tudtam, hogy Garrett költözött a szomszédba.
– Valamikor együtt voltak – folytatja Roxy, és a képre
mutat. – Mármint Cary és Tatiana. Volt közös gyerekük is,
aki nem élte túl. Emlékszem, rengeteget cikkeztek róla. Már
régen történt, pár éve.
Ránézek, és teljesen elképedek, hogy tud emlékezni
minden apró mozzanatra más emberek életéből, és hálás
vagyok azért, hogy a hírnevem nem ér fel ahhoz, hogy
hasonlókat pletykáljanak rólam.
– Nem sokkal azután történt, hogy mi összeházasodtunk
– mondja Eva csendesen. – Még mindig gyötrődnek miatta.
Cary gondoskodik róla, és valószínűleg mindig is fog.
Megkért rá, hogy gondoljam át, hogy ő is részt vehessen a
kampányban, miután a felesége is kipróbálta az ECRA+-t, és
nagyon örült, hogy benne lehet. Tatiana mindig boldog, ha
Caryvel dolgozhat.
Odeya továbblapoz a következő képre, amin Tatiana
egyedül van, és megáll egypár másodpercre. Mind a három
nő azokról a felháborító dolgokról beszél, amiket Cary
posztok régebben.
Eddig szándékosan nem is gondoltam Garrett korábbi
életére, arra, mielőtt még megjelent a szomszédban.
Kiszorítottam ezeket a képeket.
Roxy mellett állok, de csak félig fülelek. A gondolataim a
felé a férfi felé kalandoznak, aki éppen egy kiállítást rak
össze az ország másik felén.

Az utazók tömegében a poggyászkiadásra várakozók között

nehéz lenne nem kiszúrni Garrett Frostot. Lazán áll, az egyik
kezében a kézipoggyászát cipeli, a másikban a telefonját
tartja, és a képernyőt nézegeti. Fekete bakancsot visel,
fekete nadrággal és szénszürke pólóval, napszemüveg
árnyékolja helyes arcát.
 Nem a ruházata vagy a megkérdőjelezhetetlen
helyessége vonzza a tekinteteket, hanem a teste: a
magabiztos testtartása és az, hogy milyen könnyedén halad
előre.
A szám belsejét rágva óvatosan állok be a Rangé Roverrel
a parkoló autók közé, hogy olyan közel kerüljek, amennyire
csak tudok. Garrett felkapja a fejét, és én készen állok, hogy
kiugorjak a kocsiból. Nem látom a szemét a napszemüveg
miatt, de láthatóan elönti a boldogság, ahogy meglát.
Azonnal megjelenik egy bizalmas, szexi mosoly az arcán.
Kissé megremegek a boldogságtól.
– Hahó! – kiáltok felé, és megnyomom a távirányítón a
csomagtartó gombját, mielőtt becsukom a vezetőoldali ajtót.
– Hogy ment?
Felém indul, hosszú lábával céltudatosan lépdel, amitől
forróság ébred a testemben.
– Olyan jól ment, amilyen jól csak mehet úgy, hogy nem
voltál ott velem. – Garrett könnyed, kecses mozdulattal húz
magához, hogy megcsókoljon, egyetlen pillanat alatt
felfogom, hogy mi is a szándéka. Kemény ajka az enyémre
zárul, a nyelve a számba tolul. Gyengéd élvezethullámok
öntik el a testemet.
– Hiányoztál – mondja rekedten.
– Te még jobban.
Győzedelmes mosolyt villant.
– Az jó. Akarsz vezetni?
– Nem. Ez a kocsi halálosan megrémiszt. Szerintem nem
kéne egy ilyen hatalmas terepjárónak úgy mennie, mint egy
versenyautónak.
Garrett bedobja a bőröndjét a csomagtérbe, aztán
lenyom egy gombot, ami lezárja a tetőt.
– Ötszáztíz lóerő, egy csodás V8-as motorral.
– Őrület – motyogom, és követem az utasülésre, amikor
kinyitja az ajtót.
Garrett óvatosan megpaskolja a fenekemet, ahogy
bemászok.
– Tetszik a farmered, doki. Nagyon.
 Elmosolyodok, ahogy megkerüli a motorházat, örülök,
hogy észrevette. Feliratkoztam egy stílustanácsadó oldalra,
miután nekiálltunk szexelni, az első dobozom akkor
érkezett, amikor nem volt itt. Most legalább van pár rucim,
amit felvehetek, ha kimozdulunk. Haladok előre, és ennek
nagyon örülök.
Garrett megnyomja az egyik gombot a vezetőülésen, és
megvárja, amíg az ülés lejjebb ereszkedik, és hátrébb
húzódik, hogy be tudjon ülni. Megigazítja a tükröt, és felém
pillant.
– Merre menjünk?
– Nem vagy éhes?
– De – néz rám. – És enni is tudnék!
Megrázom a fejem, és elnevetem magam, ami mintha
minden egyes alkalommal könnyebb lenne.
– Ez rémes volt.
– De akkor is tetszett, ne tagadd! – A válla felett
hátranézve tolat ki, és távolodik el a járművek kaotikus
áradatától. Rengetegen próbálják felvenni az utasokat.
Lassan elhagyjuk a repteret. – Merre?
– Mit szólnál mexikói kajához?
– Bármikor jöhet.
– Van egy jó kis hely Tukwilában, ami nagyon jó
értékeléseket kapott, vagy van egy a Federal Wayen, ami
közelebb van a házainkhoz. Ott is voltam már, és az se rossz.
– Akkor menjünk a Tukwilába, és próbáljunk ki valami
újat.
– Oké, akkor maradj az 518-ason kelet felé.
Garrett sávot vált, aztán a középkonzolon megfogja a
kezem.
– Hogy ment a munka?
– Jól. Roxy teljesen el volt ragadtatva. Eva visszament a
privátgépén New Yorkba még délután. Komolyan
elgondolkoztam rajta, hogy vele menjek, és meglepjelek.
– Miért nem jöttél?
– Mert csak tizenegyre értünk volna oda. És fogalmam
sem volt, hogy akkor még a bulin vagy-e, vagy elmentél
vacsorázni a barátaiddal – felhúzom a vállam. – Nem
akartam elcseszni a terveidet.
– Nem lett volna gond, Teagan. Egy pillanatra sem.
Egy gyorsuló autó elhalad mellettünk, aztán kivág
vakmerőén, hogy dél felé, az ötös útra térjen.
– Láttam pár képet, amit kitettél – ránézek az
összekulcsolt kezünkre. – Láttam, hogy Tatiana Cherlin is ott
volt.
– Igen, mivel a barátom.
– Roxy mondta, hogy Tatiana nálad volt, amikor
beköltöztél.
Egy pillanatra beáll közénk a csend.
– Úgy érzem, mintha épp le akarnál támadni – vesz
egypár mély levegőt. – Csak egy barát. Sosem volt több
annál, és soha sem lesz több, mivel egyértelműen beléd
vagyok szerelmes, és ez nem fog változni ebben az életben.
– Garrett… – Elhagynak a szavak ebben a percben.
Egyszerre önt el a meglepetés, a boldogság és a félelem. Még
jobban megszorítom a kezét.
– Egy gyerekeiket gyászoló csoportban találkoztunk –
magyarázza. – Még éppen mélyen voltam, ő meg már
évekkel előrébb járt. Az, hogy beszélgettem vele, segített
abban, hogy ráébredjek, könnyebb lesz majd. Hogy meg
fogok tanulni együtt élni a szenvedéssel.
– Örülök, hogy ott volt neked – mondom őszintén. Azt
hiszem, hisz nekem, mivel látom, hogy elpárolog a testéből a
feszültség. – Bárcsak én is ott lehettem volna.
Garrett felemeli a kezemet a szájához.
– Már itt vagyunk egymásnak, csak ez számít.
– Zavar, hogy velem nem tudtál még Davidről beszélni?
Garrett vár egy percet.
– Megfordítanám a kérdést, mielőtt válaszolok. Zavar
téged, ha beszélek Davidről?
– Nem, csak… én nem vagyok túl beszédes. Jó hallgató
vagyok, de úgy érzem, gondot okozna, ha te megosztanád a
gondjaidat, én meg nem. Aggódom, hogy ez akadály kettőnk
között – vallom be. – Ez egy olyan igény, amit képtelen
vagyok kielégíteni.
 A hüvelykujjával lassan cirógatja a bőrömet.
– Beugrottam a pszichológusomhoz, amíg a városban
voltam. Nagyon sok minden történt az elmúlt hónapokban.
Elköltöztem, visszatértem az alkotáshoz, újrakezdtem veled.
Éreztem, hogy kell egy kis támogatás.
Garrett letér a kijáraton, és sávot vált.
– Vannak dolgok, melyek hiányoznak a régi életemből, és
nem csak David – mondja csendesen. – De olyan dolgok
történnek most, kettőnk között, ami olyan boldoggá tesz,
amilyen még sosem voltam. És néha bűntudatom van emiatt.
Egy vörösesbarna kisteherautó van előttünk egy baba a
fedélzeten matricával a hátsó ablakán. A táblácska billeg,
ahogy táncol a tapadókorongon.
– Dr. Petersen azt javasolta, hogy írjuk le a dolgokat,
amiket nem tudunk, vagy nem akarunk egymásnak
elmondani – folytatja Garrett. – Aztán hagyjuk nyitva a
naplókat, hogy a másik elolvashassa. Ezzel a beszélgetést
kivonjuk az egyenletből, mégis nyitva hagyjuk a
kommunikációs csatornákat. – Felém pillant, amikor
megállunk a pirosnál. – Vettem néhány jegyzetfüzetet a
reptéren, ahogy visszafelé jöttem.
A szemem égni kezd, ahogy bólintok.
– Oké, próbáljuk meg!
– Nagyon jól tudom, hogy nem szeretsz beszélgetni, de
dr. Petersen kínál Skype-terápiát is. Ha másképp döntenék
Elképzelem, hogy beszélni kezdek az érzéseimről, és
összeszorul a gyomrom. Ennek ellenére bólintok.
– Van orvosom, de megfontolom az ajánlatodat.
A pláza felé fordulunk. A parkoló tele van kocsikkal.
Emberek és családok mennek be és ki az éttermek és boltok
kavalkádjába. Annyira egyedül éreztem magam régen az
ilyen helyeken, mintha szembehelyezkedtem volna azzal,
hogy mások élete hogy halad előre, miközben az enyém
egyhelyben merevedett meg.
Ránézek a férfira, aki mellettem ül, fogja a kezem, és
annyira keményen dolgozik, hogy működjön a kapcsolatunk.
Hálás vagyok, hogy ebben a pillanatban egyáltalán nem
érzem magányosnak magam. A mindig velem járó
szomorúság elszeparált a világtól, de most úgy fest, hogy
Garrett segít újra kapcsolódni hozzá.
A másik kezemet is ráteszem az összekulcsolt
markunkra.
– Egyébként… én is szerelmes vagyok beléd.
 15

– Már évek óta nem voltam itt – mondja Roxy, ahogy

besétálunk a Chihuly Garden and Glass nevű helyre.
– Nem hiszem, hogy változott bármit is – mondja Mike,
és az ajándékbolt felé néz a bejáratnál. – Azt hiszem, ezek a
darabok is állandóak.
– Nektek nem is kell jegyet venni, hogy újra lássátok –
tiltakozom, persze már túl későn, hiszen már kifizettük a
belépőt a külső kioszknál. – Később is összefuthattunk volna.
– Mi is látni akarjuk még egyszer – biztosít Roxy. – Én
csak a hajókra emlékszem az egészből.
– Én meg csak a tengeri élet szobára – mondja Mike.
– A medúzák elképesztőek.
– Azok polipok! – javítja ki Roxy.
– Mi? – rázza meg a fejét. – Azok nem polipok.
– Dehogynem, keress rá a neten!
Mike kiveszi a telefonját, és egy pillanattal később
megszólal.
– Bassza meg, igazad van!
Garrett átkarolja a vállamat, ahogy várunk a sorban,
hogy felmutassuk a jegyünket. Csodálatos nyári nap süt
ránk, végre meleg van Seattle-ben, de örülök neki, hogy ez
közel sem olyan meleg, mint New York ragacsos forrósága.
Azt a ruhát vettem fel, ami a legutóbbi stílusdobozban
érkezett. Egy fehér farmer rövidnadrágot és egy
spagettipántos felsőt, aminek csodás ázsiai mintája van. Még
egy pár aranykarikát is választottam hozzá, és kifestettem a
szememet füstösre, ami már szinte megszokottá vált. Az
elmémben egy rocksztár minőségű művészhez ilyen perzselő
tekintet illik.
Lassan bemegyünk a múzeumba, a tömeggel együtt
haladva ámuldozunk a kiállításon. Elérünk egy hosszú,
keskeny szobába, ahol a kiállított anyagok a fejünk felett
lógnak, de átlátszó válaszfal véd minket. Mindenféle színű
üvegszobrok helyezkednek el, rengeteg formában és
méretben, némelyiknek virágos dizájnja van, mások
víziállatokat idéznek. Minden elszórva helyezkedik el
felettünk egymás hegyen-hátán, összefonódva. A fény
beszivárog a szobrok között, szivárványként törve meg a
fényt a fehér falakon.
Hátrahajtom a fejem, és lassan mozgok, hogy mindent
magamba fogadjak.
Garrett hátulról karolja át a derekamat, és suttogni kezd.
– El kellene mennünk, hogy megnézzük a Bellagióban a
kiállítást Vegasban. Kezdhetnénk ott a mézesheteket, mielőtt
még ismeretlen helyekre is elindulnánk közösen.
Megtorpanok, nem vagyok biztos abban, hogy jól
hallottam, amit mondott. Azonnal felé fordulok.
– Most épp megkérted a kezem?
Csodás szeme szinte ragyog.
– Nem, ha megkérlek, akkor tudni fogod, hogy arról van
szó. Csak gondoltam, megemlítem. Időt adok, hogy
hozzászokj a gondolathoz.
– Talán előbb én foglak megkérni – húzom össze a
szemem.
– Á, szóval ez verseny – vigyorog rám.
– Ti ketten több időt töltötök egymás bámulásával,
minthogy rendesen megnéznétek a művészi alkotásokat –
piszkálódik Mike, ahogy elhaladnak mellettünk egymás
kezét fogva.
– Nem tehetek róla, ha vonz a legszebb dolog ebben a
helyiségben. – Garrett megfogja a könyökömet, és átvezet a
következő szobába.
Előrehajolok.
– Hogy lehet, hogy minden egyes nappal szexibb és
érzelgősebb leszel?
– Elkötelezettség kérdése, doki. És persze istenadta
tehetség – kacsint rám.
Ahogy halad előre a reggel, meglátogatjuk a seattle-i
kilátót is, fotókat készítünk a tiszta plexiüvegen át, aztán
elmegyünk a MoPop múzeumba, ahol elidőzünk a Prince
kiállításon. Ahogy közösen vándorlunk Seattle központjában,
belebukkanunk egy lengyel fesztiválba, ami az Armory és
Murai Amfiteátrumban található.
A színpadon párok táncolnak színes népviseletben,
ugrálnak az élénk zenére. Kajásbódék helyezkednek el a
füvön, ahol a résztvevők plédeket terítettek le a piknikhez és
kinyitható székeket is hoztak. Egy másik részt is
lekerítettek, hogy sörsátornak adjon helyet. A gyerekeknek
kézműves asztalokat állítottak fel, emellett még pólókat,
ajándékokat, művészeti tárgyakat és minden mást is lehet
vásárolni.
– Hozzunk valamit inni! – mondja Roxy, és a sörkert felé
néz.
Átmegyünk a fehér kerítésen, ahol azonnal találunk egy
üres asztalt a napernyő alatt, ami egy lengyel sört reklámoz.
Roxy és én leülünk.
– Hozok sört – mondja Mike Roxynak. – Kérsz? Vagy
inkább bort szeretnél?
– Inkább bort.
– Vizet vagy üdítőt hozzak? – kérdi Garrett.
– Öö… – elmosolyodok. – Azt hiszem, innék egy pohár
bort. Chardonnayt, ha van.
Roxy tapsolni kezd.
– Itt az ideje, hogy figyelj rá, Garrett. Megvadult!
– Azt hiszem, megbirkózom vele – mosolyodik el.
Ahogy a pasik elsétálnak, Roxy megragadja a karomat, és
előrehajol.
– Oké, Mike azt mondta, hogy hagyjalak békén, de
muszáj megkérdeznem. Házasságról beszélgetettek a
Chihuly múzeumban?
Élesen ránézek.
– Csak érintettük a témát. Ne legyél túl izgatott!
– Ó, istenem! – könnyes lesz a szeme. – Annyira boldog
vagyok. Olyan jó lenne, ha boldogok lennétek.
– Roxy, mit mondtam az előbb? Nem jegyeztük el
egymást. Még mindig ugyanazt csináljuk, mint eddig.
– Csak előreszaladtam, és annyira boldoggá tesz! Ha arra
gondolok, Garrett min ment keresztül, és végre talált egy
olyan nőt, mint te… Csak azokra a pasikra gondolok, akikkel
próbáltalak összehozni. – Eltakarja az arcát, és könnyesen
felnevet. – Annyira igazad volt, hogy Garrettre vártál!
– Roxy, ne már! – Nem bírom ki, hogy ne nevessek. –
Mike ki fog bukni, ha látja, hogy sírsz.
– Tudom – beletúr a válltáskájába, és kivesz egy adag
zsebkendőt. – De reménytelenül romantikus alkat vagyok,
mit tehetnék?
– Mi folyik itt? – kérdezi Mike, amikor visszatér az
asztalhoz egyik kezében borral, a másikban sörrel. A
feleségére néz, és a kezében tartott zsepikre. – Mi a gond?
– Csak az allergiám. Meg azon viccelődünk, hogy Teagan
be fog rúgni.
Kihúzom a széket Garrettnek mellettem, könnyedén leül,
majd leteszi az italunkat elénk. A kezét a combomra
csúsztatja, megmelengeti csupasz bőrömet.
– Ments meg! – mondom.
– Azon dolgozom – vigyorodik el.

Csak egyetlen pohár bort ittam, de egyévnyi

alkoholmentesség után azonnal a fejembe szállt. Kicsit
nevethetnékem van, könnyedén kacagok. Roxy, Mike és
Garrett kettőt ittak, de biztos vagyok benne, hogy nálam
sokkal józanabbak maradtak.
Garrett arcán ábrándozó mosoly ül, ahogy
végigvándorlunk Seattle központján kéz a kézben. Megállunk
fagyiért, aztán haladunk tovább, befordulunk a sarkon, és
meglátjuk a hatalmas szökőkutat. Ahogy közeledünk, zene és
gyermeki kacaj száll a levegőben a csobogó víz hangjával
vegyülve.
A gyepen álló szökőkút egy ezüstdómot formál, ami egy
nagy medence közepén található. A látogatók a szélén ülnek,
és még lejjebb is, a lejtős oldalán. Gyerekek és felnőttek
egyaránt bolondoznak a feltörő vízben, néhányan teljesen
felöltözve, mások fürdőruhában vannak.
– Imádom ezt a helyet – mondja Roxy, a szemét eltakarja
a macskás napszemüveg. – Itt mindig olyan, mintha fel lenne
töltve jó érzésekkel.
A szökőkút szélére vezet minket, és leül, kinyújtja a lábát
a víz felé. Mike mellételepszik. Feszülten nézek Garrettre.
– Rendben vagy?
Bólint, a játszó gyerekek képét tükrözi vissza a hatalmas
szökőkút.
– Jól vagyok.
Felém nyújtja a kezét, megvárja, amíg leülök, mielőtt
csatlakozik hozzám. Egymás mellett ülünk, és esszük a
fagyinkat. A háttérben szálló klasszikus zene ismeretlen
számomra, de könnyedén hallgatom. Garrett csomószor
hallgat zenét munka közben, így egyre inkább újra
hozzászokom én is. Vannak még pillanatok, amikor egy dal
olyan emlékeket hoz fel bennem, amiket fájdalmas felidézni,
de ebben is haladok előre.
Napról napra visszafejtem a rétegeket, és új kihívások
elé nézek.
– David!
Az egész testem megfeszül, ahogy egy nő kiejti ezt a
nevet a száján. Garrettre nézek, megbizonyosodom róla,
hogy rendben van. Felém nyúl, hogy megfogja a kezem, mire
megszorítom.
A szemem visszatér a szökőkúthoz, kutatok a
tekintetemmel. Látok egy vörös hajú nőt, aki törölközőt terít
egy vörös, ötéves forma kisfiúra, aki egyáltalán nem akar
hazamenni. Nyalogatom a csokidarabos fagyimat, és
figyelem az apró drámát, ami kibontakozik előttünk.
A tömeg ellenére nem érzem rosszul magam, de ekkor
egy újabb kisfiú tűnik fel, aki eddig a szökőkút másik
oldalán rejtőzött. Ez a fiú kissé idősebb, hét- vagy nyolcéves.
Sötét a haja és a szeme, szögletes az álla. Hangosan
nevet, és egy kislányt kerget, aki rózsaszín trikót és tütüt
visel. Mind a ketten eláztak és mezítláb futnak.
Olvadó fagylalt szökik ki az ujjaim között, ahogy
bámulok előre. A kisfiú magas és vékony a korához képest. A
szempillája sűrű, összetapadt a vízben. Lassan megnyalja a
vizes száját. A szemén kívül annyira hasonlít Garrettre, hogy
az agyam képtelen feldolgozni a látványt.
 Hevesen dobogó szívvel ugrok fel.
– Doki?
Garrett hangja messzire távolodik, így könnyedén
figyelmen kívül hagyom. Lenézek a szökőkút dőlt oldalára.
Roxy felnevet mögöttem.
– Szerintem ő is bemegy!
Mike mond valamit.
– Teagan! – Garrett hangjába pánik vegyül.
– Láttad? – kérdezem, ahogy közelebb húzódok. – Láttad
őt?
– Teagan!
Leérek az aljára. A szél egy adag vizet fúj az arcomba,
benedvesíti az egész testemet. Gyerekek rohangálnak
körülöttem, ahogy fogócskáznak a vízben. A kis balerina
elfut mellettem, a sötét hajú fiú szorosan követi.
– Elnézést – szólítom meg, de a fiú elrohan, fogalma
sincs, hogy hozzá szóltam.
Garrett megragadja a karomat, hátrahúz, amikor újra
elindulnék.
– Mi a fenét csinálsz?
– Láttad? Pont úgy néz ki, mint David.
– Menjünk innen! – mondja összeszorított állkapoccsal.
– Ne még!
Megragadja a felkaromat, és kissé megráz. A fagyim
leesik a vízbe a lábamnál.
– Az nem David.
– Tudom, de meg se nézted! – Megfordítom a fejem, és
újra látom a fiút, így rámutatok. – Látod? Pont úgy néz ki,
mint te, csak az én szememmel. Pont abban a korban van.
Roxy mellénk áll.
– Minden rendben van?
– Haza kell mennünk! – mondja Garrett határozottan. –
Teagan kimerült.
– Nem vagyok fáradt – vitatkozom. – Csak beszélni
akarok vele.
– Nem beszélhetsz azzal a fiúval – csattan fel. – Nem
ismer téged, csak kiakadna, és a szülei is kibuknának.
Mennünk kell!
 – Garrett, ne…
Garrett felhúzza a napszemüvegét a feje tetejére,
könnyes szeme találkozik az enyémmel.
– Nem a fiunk, Teagan. Ő nem a mi Davidünk. David
meghalt.
A szavai lyukat égetnek a mellkasomba. Garrett szenvedő
arcára fáj ránézni. Elhomályosodnak előttem, ahogy forró
könnyek szántják az arcomat.
– Tudom, hogy meghalt! – ordítom felé, szipogok, amikor
lelocsol még egy adag hideg víz. – Nem kell elmondanod!
Tudom!
Olyan hosszú ideje tartottam vissza a könnyeimet. Most
szabadon csorognak, képtelen vagyok visszafogni őket.
– Tudom, hogy nem ő az! Tudom… Istenem,
megőrültem?
– Gyere ide! – Garrett a karjába von, és elképesztően
közel tart magához.
A könnyeim átáztatják a felsőjét, a teste megremeg,
ahogy szorosan ölel.
 16

GARRETT

Az egyik alagsori hálószoba küszöbén állok Teagan

otthonában. A helyiség látványa is annyira fájdalmas, hogy
képtelen vagyok bemenni.
Itt van David ágya, tökéletesen beágyazva. A
könyvespolca és a játékos doboza. A ruhái továbbra is a
szekrényben lógnak. Bekeretezett fotók sorakoznak a
szobában az előző életünkből: az esküvői képeink, a fotók,
amiket Dávid születése után lőttünk, születésnapok, iskolai
fotók és a nyaralásokról készült felvételek.
Miért nem jöttem le sohase ide azelőtt?
Becsukom az ajtót, és ránézek a másik nappalira az alsó
szinten. Szeretem az emeletet, mivel régi stílusú és teljesen
steril. Csak a hálóban érzékelem a nyomát annak a nőnek,
akibe szerelmes vagyok.
Gyengéd, de célzatos kopogást hallok a bejárati ajtón.
Kettesével szedem a fokokat, hogy felérjek a felső szintre,
kinyitom, mielőtt megszólalna a csengő, és felébresztené
Teagant. Kitárom az ajtót, és egyáltalán nem vagyok
meglepve, hogy Roxanne áll a küszöbön.
– Helló! – üdvözöl csendesen. – Hogy vagy? Teagannel
minden rendben?
Roxy könnyed természete teljesen eltűnt, ezért hangosan
felsóhajtok. Ezt a kapcsolatot is meg kell foltoznunk. A gyász
olyan, mint egy összezúzott tükör, a középről induló
repedések mindenfelé szétterjednek.
– Alszik. – A konyha felé intek. – Épp inni készülök
valamit. Szeretnél csatlakozni?
 – Persze. – Bejön, és körbenéz, mintha valami változott
volna idebent.
A konyha felé indulok.
– Hoztam egy kis skót whiskyt a lakásomból, de van bor
is a hűtőben.
Roxy humortalanul felnevet.
– Én adtam neki azt a bort, amikor beköltözött.
Gondolod, hogy még jó?
– Kideríthetjük. – Egy ausztrál borászatból származik,
lecsavarós a teteje. Kinyitom, megszagolom, aztán kiöntöm
egy pohárba, és belekortyolok. – Szerintem jó.
Roxy elveszi tőlem a poharat, hatalmasat kortyol,
miközben egy nagy adagot öntök a whiskyből magamnak.
Csatlakozom hozzá az asztalnál. Roxy engem kémlel.
– Teljesen össze vagyok zavarodva.
– Sejtem. – Nagyot kortyolok, érzem, ahogy az alkohol
elönti a testemet.
– Teagan a feleséged?
– Az volt. Elváltunk pár hónappal azután, hogy David
meghalt.
– Ó. – Belekapaszkodik a borospohárba. – Sejtem, hogy
ez sokszor előfordul egy gyerek halála után.
– Csak mendemonda. – Hallom, hogy milyen kemény a
hangom, de azonnal megbánom. – Bocs.
– Semmi gond.
Folytatom, lágyabb hangon.
– Csak a párok tizenhat százaléka válik el, és nem a
gyász miatt, hanem mert a dolgok egyébként se voltak már
jók, és a gyerek volt az egyetlen ragasztó, ami egyben
tartotta a házasságot – újat kortyolok. – Nálunk legalábbis
így volt.
Roxy is iszik, aztán a pohár szélével játszik.
– Nagyon meglepettnek tűnt, amikor először
találkoztatok.
– Na, igen, én meg még inkább meg voltam lepve, amikor
bemutattad nekem, és ő nem javított ki. Nagyon felbasztam
magam. Úgy éreztem, mintha teljesen kitörölte volna az
életünket, kiradírozott volna. – Újra iszok, forgatom az
alkoholt a számban, mielőtt nyelnék. – De miután
kiordibáltam magam a terapeutámmal, elmagyarázta, hogy
ezt elhúzódó gyásznak nevezik.
– Épp olvastam róla.
– Akkor megértettem, hogy Teagan nemhogy
továbblépett, hanem még mindig a közepén pocskondiázik.
Akkor jöttem rá, hogy szükségem van rá, és neki is rám.
– Fogalmam sem volt – mondja csendesen.
– Én meg nem mertem elmondani.
Mind a ketten Teagan hangja felé fordulunk. A konyha
küszöbén áll, sápadtnak tűnik, a szeme felpuffadt. Hatalmas
pólót adtam rá, miután levetettük a fagyis ruháit. Picinek és
elveszettnek tűnik bennük, a szeplők még inkább kiugranak
a fehér bőrén.
Felkelek, hogy odalépjek hozzá, kisimítom a haját az
arcából. Hazafelé végig sírt, erőteljesen zokogott, amitől úgy
éreztem, kiszakad a szívem.
– Minden oké – mondja, a kezével a csuklóján köröz.
A sminkje elmosódott, feketén veszi körbe a szemét.
Annyira gyönyörű. Éveken keresztül rajzolgattam az arcát a
jegyzetfüzeteimbe, szalvétára vagy a kidobandó levelekre.
Csukott szemmel is bármikor le tudnám vázolni ovális
vonalait, kiemelkedő arccsontját és szemének
mandulaformáját.
– Sajnálom, hogy úgy viselkedtem a szökőkútnál, Garrett.
– Ne kérj bocsánatot! – megcsókolom a homlokát.
– Fogalmam sincs, mi lelt. – Idegesen felhúzza a vállát.
– Le akarok ülni.
Kihúzom az egyik széket, aztán átmegyek a konyhába,
hogy öntsek neki egy kis üdítőt.
Roxy a felső ajkát rágcsálja, egyértelműen fogalma sincs,
mit tegyen vagy mondjon.
– Szeretném, ha továbbra is a barátom lennél, Roxy –
magyarázza csendesen. – Annyi barátom felszívódott,
miután elveszítettük Davidet. És senki sem nézett rám már
ugyanúgy. Túl sok volt. A lesajnáló pillantások… Az emberek
úgy néztek rám, mintha bármelyik pillanatban
összeomolhatnék. Senki sem nevetett többé. Elég nehéz volt
még ennek a terhét is cipelni, amikor már így is össze
voltam omolva.
Roxy sír, amikor visszatérek az asztalhoz, és leteszem a
narancslevet Teagan elé.
– Nem lehetek mérges rád – mondja Roxy, letörli az arcát
az egyik kezével. – Aztán meg végképp nem, hogy még ki is
buktam, amikor Garrett Davidről beszélt. Annyira
szomorúvá tesz, hogy teljesen egyedül laktál itt. Biztosan
mondtam bántó dolgokat, és észre se vettem.
Letépek egy adag papírtörlőt, és a kezébe adom.
Roxy felnéz rám.
– Köszönöm. Most akkor tényleg újra együtt vagytok,
ugye? Komolyan?
A figyelmem Teaganre irányul. Virágként nyílt ki az
elmúlt pár hétben, és most újra lesüppedt. Ennek ellenére új
acélosság csillog a szemében. Újra reménykedni kezdtem,
ahogy kivirult. És ha még nem is tartunk ott… akkor majd
odajutunk. Már nagyon jól tudom, hogy ennyi is elég.
– Minden valódi volt, Roxy – mondja őszintén. – Vannak
dolgok, amiket nem tudsz, de minden más a teljes igazság.
Teagan tekintete megtalálja az enyémet egy pillanatra,
aztán visszanéz a barátnőjére.
– Azt hiszem, eleget változtunk, hogy most végre jól
csináljuk. Nem hittem volna, hogy így lesz. Garrett írt
nekem, és megkérdezte, hajlandó vagyok-e újrakezdeni,
mire igent mondtam, mert úgy éreztem, ennyivel tartozom
Davidnek. Annyira összetörtünk, mielőtt elváltunk…
kiszerettünk egymásból valamikor.
– Én akkor is szerettelek – mondom a konyhasziget
mellett állva, mert képtelen vagyok leülni. Épp elég
nehezemre esik nyugodtan állni. – Azért egyeztem bele a
válásba, mert azt akartam, hogy boldog légy. Már átmentél a
poklon is Kylerrel, amikor találkoztunk. Nem akartam, hogy
azt érezd, hogy az egyik rossz válásból a másik rosszba
kerültél.
– Amikor nem álltál neki harcolni, azt hittem, vége van –
húzza össze a szemöldökét.
 Roxy Teaganre pillant, aztán újra rám. Szégyelli magát,
de valahol mégis le van nyűgözve. Engem az sem érdekel, ha
az egész beszélgetésünk alatt marad. Merthogy itt van,
Teagan mellett, és folyamatosan támogatja.
– Épp eleget veszekedtünk. – Végigsimítok az államon, és
eszembe jutnak azok a sötét, fájdalmas napok. – Amikor
végre egyenesbe kerültem, ráébredtem, hogy nem kellett
volna elengednem téged. Ha nem voltál boldog, akkor még
jobban kellett volna próbálkoznom.
Teagan hosszasan néz.
– Mennem kell. – Áll fel Roxy. – Mike és én nagyon
szeretnénk, ha átjönnétek holnap vacsorázni. Azt üzeni,
hogy már nagyon rég csinált pizzát.
Egy könnycsepp csordul le Teagan arcán.
– Nem hagynánk ki Mike pizzáját.
– Nagyszerű. – Roxy a mosogató felé veszi az irányt, de
kiveszem a poharat a kezéből.
– Hagyjad!
Megfogja az arcomat két kézzel, és megpuszil.
– Hívj, ha bármire szükségetek lenne!
Teagannel figyeljük, ahogy elmegy, aztán odalépek a
mosogatóhoz, és elmosom a poharát, majd leteszem
száradni. Összerezzenek, ahogy Teagan átkarol hátulról, de
aztán ellazulok az ölelésében. Az arca nekinyomódik a
hátamnak. Megsimítom a karját.
– Most mi lesz? – kérdezi. A lélegzete lágy és forró,
ahogy érintkezik a bőrömmel.
– Hmmm… Vacsora?
Hátrahúzódik, így szembehelyezkedem vele. Annyit látok
a fiunkból az arcvonásaiban, a sajátos modorában, a
nevetésében. Ráébredek, hogy az elmúlt hetekben a fiunk
újra mellettünk lett az apró és a nagy dolgokban is.
– Én főzök – ajánlja fel.
Érzem, ahogy elpárolog a feszültség.
– Komolyan?
– Csinálok spagettit. Mindig szeretted a spagettimet.
– Igen, és már várom, hogy újra egyek belőle. – Ezzel ki
se tudom fejezni az örömömet. Hosszasan vágyakoztam rá,
hogy visszautazzak a múltba, még ha egy olyan apró
dologról is van szó, mint egy kedvenc étel, amit Teagan
készített a családunknak. Ezeknek a hiánya fájdalmas lyukat
égetett belém.
Teagan végigsimítja a karomat, a tekintete újra a
mintázatokra siklik.
– Ez biztos fájt.
– Elsősorban ez volt a cél.
Teagan felnéz rám.
– Nagyon szexik a tetkóid.
– Örülök, hogy ezt mondod. – A szavai nyomán támadó
forróság még jobban megmelenget, mint a whisky.
– Van valami jelentése?
Bólogatok.
– Útvesztők. Az egyik a szívemnél kezdődik, és ott ér
véget. A másik pedig a jobb csuklómnál, az ütőerénél
kezdődik, és oda fut vissza.
A szeme elkerekedik, ahogy magába szívja a szavaimat. A
tekintetével végigköveti a tetoválás hullámzását.
– David volt az életerőm – magyarázom. – Te meg a
szívem. Bármit is hozzon az élet, akkor is veletek kezdődik
és végződik.
Újra könnyektől csillog a szeme, de nem kezd el sírni.
– Mindkettőt végig fogom követni – mondja, de a hangja
rekedtes lesz az érzelmektől. Megragadja a karomat, aztán a
lábujjára emelkedik, hogy megcsókolja az államat.
– Az lehet, hogy eltart majd egy ideig – mutatok rá. –
Talán évekig.
– Nem megyek sehová. – Az arcát a mellkasomon
pihenteti.
– Szeretlek – mondom, a kezem a derekán pihen. A
szavak nem tudják kifejezni az érzelmeimet, lehetetlenség
lenne leírni a mélységüket.
Hátrahúzódva Teagan elmosolyodik, és látom, hogy a
csillogás elűzi az árnyakat a szeméből.
– Én annál is jobban szeretlek – feleli.
– Ezzel ki tudok egyezni – nekidőlök a mosogatónak, és a
lábam közé húzom, hogy szorosan tartsam. Most már az
utolsó lélegzetemig sem fogom elengedni.
– Csak lépésenként haladjunk – motyogja.
– Oké, doki. Így fogunk tenni. Csak lépésenként.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Minden köszönet Hilary Saresnak, aki a vázlatokon

dolgozott.
Köszönet az ügynökömnek, Kimberly Whalennek, aki a
kardot forgatta, miközben én a tollat.
Köszönet kedves barátomnak és írótársamnak, Karin
Tabke-nek. Annyi mindenért, hogy azt össze se lehet
foglalni.
És köszönet a szerkesztőmnek, Anh Schluepnek, aki
megkörnyékezett, hogy írjak neki. Ez lett a végeredmény.
Teagan és Garrett rengeteget jelentenek számomra. Hálás
vagyok az időért, amit együtt töltöttünk.