ÉLET EGY HAGYOMÁNYOS ÖNELLÁTÓ PORTÁN

A XX. század közepéig fennálló népi önellátó gazdálkodásban a fenntarthatóság

teljesen ösztönös, természetes alapelv volt. A szokásrend, az íratlan szabályok rendszere, a
tapasztalatok átadása, mind-mind a generációkon keresztüli egy helyben lakás feltételeit
szolgálta, a helyi erőforrások tartamos használatát segítette. Az önellátó gazdálkodásmódhoz
tarozó életmód a fenntartható életvitel ma is alkalmazható gazdag példatára.
Vizsgáljuk meg, hogy egy hajdani, a hagyományos önellátásra berendezkedett portán
a mindennapi életben a fenntarthatósági elvek hogyan érvényesültek.
Az évezredes tudáson, generációk tapasztalatán nyugvó tárgyi, szellemi örökségünk
európai mércével is egyedülállóan gazdag és változatos. Mindannyiunknak adott a lehetőség,
hogy megismerjük, és mai életvitelünkben hasznosítsuk őseink környezettel való
együttélésének kultúráját.
Nézzük meg, hogy egy hajdani, a hagyományos önellátásra berendezkedett portán a
mindennapi életben a fenntarthatósági elvek hogyan érvényesültek.

Helyi erőforrás, helyi tudás

Minden szerves kultúrában elsődleges alapelv, hogy az ott lakók a helyi
erőforrásokat használják, egyszerűen azért, mert az a legkönnyebben, leggyorsabban,
leggazdaságosabban elérhető. A helyi természetesen a legközelebbit jelenti, lehet az a
legközelebbi város piaca is, de lehet távolabbi kínálat is. Főzőedényeknél például a
legközelebbi vasáru bolt, cserépedényből a vásározó gömöri fazekasok termékei, homok,
sóder esetében a Sajó medre, mészből az Aggtekei mészégetők által égetett mész,
keményfából a saját erdő fája, fenyőből akár a felvidéki fenyvesekből származó fűrészáru
jelentette a legközelebbi helyi terméket. Ezek egy részét termékcserével,
cserekereskedelemmel próbálták beszerezni, hiszen kevés volt a vidéki családi háztartásban a
pénz forgalma.
Senkinek nem lévén a családban „havi fizetése”, pénzt csak a fölösleges termékek
piacra, vásárra vitelével lehetett szerezni. Ezen a pénzen a helyben nem előállítható
termékeket, főleg iparcikkeket kellett beszerezni. Ennek a köre egyre bővült, de még a múlt
század közepén is még elég szűk volt ez a termékskála. Dél-Gömörben a piacon, a közeli
kisváros boltjaiban szerezték be az alapvető iparcikkeket, főzőedényeket, textileket, porcelán,
fajansz edényeket. Falun belül máig megmaradt az árucsere vagy kölcsönös segítségnyújtás
gyakorlata, egymás segítése pénzfizetés nélkül. Ezt mai szóval bartel üzletnek hívják.

A háztartásban a mázas cserépedény használata például igen elterjedt volt. A konyhai

főzőedény régebben a tűzálló cserépedény, az ún. gömöri vászonfazék volt. A felvidéki
fazekasoktól szerezték be, általában nem pénzért, hanem terményért cserébe. A
cserépfazekakat nagy becsben tartották, ha elrepedt, eltört, nem dobták ki. A házaló drótos
tótok a repedt fazekat olyan mesteri módon összedrótozták, hogy abban még akár főzni is
lehetett. Volt, aki már új korában megdrótoztatta az edényét, védő dróthálót fontak az edény
köré. Az étkezésre szolgáló tányérokat és a tálakat sokáig a fazekasok készítették, ezek több
generációt szolgáltak ki. Később terjedtek el az öntöttvas fazekak, majd a zománcozott
edények.

Maga a család is a munkamegosztás igen praktikus példáját szolgálta. Ritka volt az

egy-két gyermekes család. A nagyszülők, dédszülők, egyedül maradt rokon-családtagok
természetes módon a család hasznos tagjai voltak. Mindenkinek megvolt a maga helye
nemcsak a családi asztal körül, hanem a nagycsaládi munkamegosztásban is. A gyermekeknek
már korán feladatokat adtak, ezzel egyrészt észrevétlenül elsajátították a legfontosabb
munkafolyamatokat, másrészt belenevelődtek a rendszeres munkába. A gyermekre bízták
például a kisebb testvérre való felügyeletet, a kisebb állatok –pl. libák őrzését, baromfi
etetést. Ezeket az apró feladatokat felelősen kellett ellátni, ezek mellett be kellett segíteni a
szülőknek a különféle háztartási és mezei munkákba. A gyerekek játékainak nagy része is a
felnőtt életet utánzó játék volt, amihez a szükséges kis kellékeket a szülők készítették el.
Az időskorúak a tapasztalatuknál fogva tanáccsal látták el a fiatalabbakat, amit illett
megfogadni. Tekintélye volt a rangidős családtagnak, tisztelték tudását, korát. Az idős
családtag is még fizikai erejének megfelelően tevékenyen részt vett a munkában, hasznosnak
érezhette magát, hiszen még számos feladatot rá lehetett bízni. Így például a termények
tisztítása, konyhai munkába való besegítés, varrás, fonás, foltozás, kukoricamorzsolás, a kis
gyerekre, unokára vigyázás terén tudtak a család számára hasznos segítséget nyújtani. Óvoda
hiányában a családtagoktól, nagyszülőktől tanulta meg a gyermek az alapvető ismereteket. Az
idősek, betegek otthoni gondozása is természetes volt, hiszen a családból mindig volt, aki
otthon tartózkodott. Nem volt szükség idősek otthonára, szociális otthonokra. A mai életforma
mellett egyre nagyobb az igény az idősek szociális ellátására, mert a nagycsaládok szétestek, a
napi 8 órában lakóhelyüktől távol dolgozó családtagok nem mindig tudják felvállalni az idős
családtagok gondozását.
A szolgáltatások, ellátások díjait munkabérből kell fizetni, a folyton növekvő költségeket
egyre több, az otthontól távoli munkával lehet megtermelni. Az önellátás világában
pénzforgalom minimális. Ennek persze a következménye az is, hogy csak a tényleges
szükségleteket elégítették ki, semmi fölösleges dologra, luxuscikkre nem lehetett költeni. Az
önellátás pedig azt jelenti, hogy nincs vízdíj, mert saját kút van a portán. Nincs csatornadíj,
mert nincs kiépített szennyvíz csatorna. Nincs fűtésszámla, mert saját tulajdonú erdőből
tervszerű beosztással vágott fával fűtenek. Elektromos áram szolgáltatás a településeken az
önellátás utolsó időszakában már volt, de jóformán csak világításra használták. Elektromos
háztartási gépek, - amelyek a mai értelemben kényelmessé, komfortossá tették volna az életet-
nem voltak, de ezáltal nem is volt kiszolgáltatva a családi háztartás a szolgáltatóknak. A
kényelmes életet szolgáló újabb és újabb háztartási gépek vásárlási illetve működtetési
költségét viszont munkával kell megkeresni.

Az önellátás fontos eleme az állattartás. Egyrészt minden család rendelkezett igás állattal, ló,
ökör vagy esetenként tehén volt az igavonó. A különféle mezei munkában a szállításban,
közlekedésben nap-mint nap használták az állatok erejét. Az állati takarmányfelvágását is
lehetett állati erővel segíteni, a módosabbak a szecskavágóval összeköthető járgányt
vásároltak a nehéz mindennapi munka könnyítésére. A tehenet, kecskét a tejéért, az
aprólékot- csirkét, tyúkot a húsáért, tojásáért, libát húsáért és tolláért, kacsát, pulykát húsáért
tartottak. Az állatok összegyűjtött trágyája a termőföld legértékesebb tápanyag utánpótlását
adta. Állattartás nélkül nincs önellátás.

A helyi tudás nagyon fontos érték. Maga az önellátásra berendezkedett gazda is

komplex tudás birtokosa, alapszinten sokféle - ma külön-külön mesterséghez tartozó -
munkához értett, egyiknek-másiknak specialistájává is válhatott. Minden faluban voltak
alapvető szakmákat művelő iparosok, ezermesterek, akik maguk is gazdálkodó
parasztemberek voltak, de a földművelés mellett több szakma fogásait elsajátítva kreatív
módon alkalmazták a sokrétű ismereteiket. Ilyen falusi ezermester volt a nagyapám is, akinek
munkája példaértékű lehet a mai speciális tudást előtérbe helyező világunkban. Ha nem is
minden családfő volt ilyen sokoldalú tudással fölvértezve, de minden faluban volt egy-egy
fontos szakma specialistája, ezáltal az alapellátás tekintetében a település önellátó tudott lenni.
 Nagyapám 30 hektáron szakszerűen, önellátó módon gazdálkodott a családjával, ami
önmagában is komplex tudást jelent. Emellett a faművesség szinte minden ágát, az ács, az
asztalos, a kerékgyártó, a bodnár és a vesszőfonás gyakorlatát elsajátította, azokat mester
módján végezte. Az ő példáján keresztül szemléltetem a hagyományos életmód fenntartható
értékeit, megtartó erejét. Ezek a tevékenységek ma már külön szakmákra váltak szét, ő egy
személyben birtokolta ezt a tudást.
Alapvetően, amit fából el lehetett készíteni, azt ő mesteri módon meg is tudta csinálni.
A megmunkált faeszközein megmutatkozott az egyszerű ember szép iránti igénye,
praktikumra való törekvése. Az általa készített használati tárgyak három említésre érdemes
ismérvével találkozhatunk, amelyek az átlagos gyakorlattól eltértek, minőségben kitűntek.
- A tárgyak használata közben előforduló balesetveszélyt nagyban csökkenti a
kiálló sarkok és élek legömbölyítése. Bútorokat, szerszámokat, de minden
egyéb tárgyat is ennek figyelembe vételével készített.
- A tárgyak díszítését a funkciónak rendelte alá, így az a használhatóságot nem
befolyásolta. Valamilyen díszítmény szinte minden általa készített tárgyon
található, ha más nem, akkor a tárgyak szép formai kiképzése, ötletes
megformálása jelent plusz esztétikai értéket.
- A tárgyak jelentős számát mívesen vésett évszámmal, betűjellel, űrmérték jellel
látta el (szőlőprés, káposztagyalu, hurkatöltő, sulyok, kendertörő tiloló,
boroshordók, vékák stb.). Az istálló ajtófélfáján az évszám egy szépen formált
országcímerbe van komponálva.
Nagyapám az asztalos szakmát is magas szinten művelte, maga készítette az asztalos
szerszámait, gyalupadját is. Keze alól szépen megmunkált karoslócák, asztalok, székek,
bölcsők, háztartási eszközök, épületelemek, ajtók, ablakok kerültek ki. Lakóháza és annak
melléképületei ajtóit, ablakait nagy formaérzékkel tervezte és készítette el. Mindezekhez
alapanyagként évekig gondosan szárított tölgyfát használt. Ezek a munkák technikailag
inkább finom ácsmunkák, hiszen elemei főleg bárdolással, faragással készültek, a részeket
csapolással, lapolással és faszegekkel erősítette össze. Ha a fát ragasztani kellett, erre a célra
saját készítésű túróenyvet használt (túró és liszt megfelelő arányú keveréke).
Külön figyelmet érdemel az 1957-ben készített jól konstruált, masszív tölgyfa
szőlőprése, amely egy szőlőművelő családot több emberöltőn keresztül szolgálhat.

Fúró- faragó falusi emberek közül kevesen vállalkoztak kádármunkák készítésére. A

hordókészítés sokféle szerszámot, jó alapanyagot, megfelelő szakmai felkészültséget,
pontosságot igényelt. Tanult mester kevés településen volt, a környéken legközelebb
Putnokon lehetett kádármestert találni. Nagyapám a hordók, a kádak és a mérőeszközök
(vékák) készítését sajátította el. A gyűjteményében még mintegy 15 db található közülük az
alábbi fajták közül: boros hordók, káposztás hordók (káposzta savanyításhoz), szemes
terményt tároló, és kapitányvizes (tűzvédelemi) hordók, lúgzókád (mosáshoz).

Majd minden munkáját keményfából készítette. Famunkákhoz a tölgy az egyik

legalkalmasabb alapanyag, tartós, jól munkálható, szép erezetű. A saját tulajdonú erdejében
különös gonddal nevelte az épület-, bútor- és szerszámkészítésre alkalmas fákat. A
szánkótalpnak alkalmas íves növésű fát már az erdőn kiválasztotta és több évig követte
növekedését, s a megfelelő időpontban vágta ki.
Dél-Gömör közel-távoli településein számos lakóház és gazdasági épület dicséri
ácsmunkáját. A mesterség fogásait egy neves ácsmestertől sajátította el, akinél gyakran
végzett alkalmi munkát.
 Falunk lakossága a mindennapi használatban álló fonott kosarakat és fonott
eszközöket többnyire más településekről jövő házaló árusoktól szerezte be. Viszonylag
kevesen voltak, akik értették ezt a munkát. Nagyapám hagyatékából berendezett kiállításon
sok fűzfából font kosár és más egyéb fonott eszköz található. A falu határában lévő
rakottyásban, a patak partokon többféle, más-más színű fűzfavessző szedhető. Ezeket
gondosan válogatta, és több árnyalatát is használta egy-egy fonott tárgyon belül. Az almazöld
és földzöld erdei fűzet, a citrom, narancssárga téglavörös és barnás parti fűzet igen dekoratív
módon kombinálta. Font belőle a szekér belső oldalához oldalkast, amelyet kukoricatöréskor,
piacozáshoz használtak, hogy a szekér oldalának nyílásain ne hulljanak ki az ömlesztve
szállított kisebb termények, gyümölcsök. Font gyümölcsaszaló kasokat, nagyméretű szecskás
és pelyvahordó kosarakat, illetve krumpliszedő és zöldséges kosarakat, szegletes etetőkast,
amelyből piacozás, ill. mezei munka során etették az igás állatokat, ha azokat nem lehetett
etetésre kifogni. Ezen kívül font még tyúkkeltető és lúdkeltető kasokat, kézi és hátikosarakat.
Faháncsból is készített kosarat. Ilyenkor a vékonyra, laposra hasított nyers háncsot fonás előtt
tűz fölött pállította (puhította), hogy könnyen fonható, hajlítható legyen.

A fával való gazdálkodás. A fa mindig fontos szerepet töltött be az emberek életében,

közvetlen kapcsolatot jelent a természettel. Szinte minden család rendelkezett
erdőtulajdonnal. A fával fenntartható módon gazdálkodtak, fölöslegesen nem vágtak ki egy
darabot sem. Ha szükség volt építkezéshez szerfára, akkor nagyon meggondolva, csak a
szükséges méretű és mennyiségű fát vágták ki. A gondos gazda saját tulajdonú erdejében
különös gonddal nevelte az épület-, bútor- és szerszámkészítésre alkalmas fákat. A fa
szeretetét, tulajdonságainak ismeretét generációk adták át egymásnak, tudták, milyen fából
kell a szekeret, szánkót készíteni, tetőt ácsolni, ládát, hordót, létrát, széket, asztalt csinálni,
kanalat, szerszámnyelet faragni, vagyis hogyan kell a háztartás és a gazdaság sok-sok
eszközét fából megalkotni, hogy az a legmegfelelőbb legyen, legtovább tartson, s nem utolsó
sorban külleme is a legszebb legyen.

A dombvidék cseres-tölgyes-gyertyános erdőkben gazdag, ez magával hozza, hogy az itt lakó

emberek a szerény jövedelmet jelentő földművelés mellett a famegmunkálás alapvető
fogásaihoz is értettek. A falusi gazda minden építményének szerkezetét és minden szerszámát,
bútorát, a háztartások legalapvetőbb eszközeit fából készítette. A tölgy erre a legalkalmasabb
alapanyag, tartós, jól munkálható, szép erezetű fa.

Régi kisbútorok, hagyományos használati eszközök

A tevékenykedő emberben ősidők óta munkálkodik a tökéletesre, szépre való törekvés.
A már nem élő fa is élő anyagként viselkedik, egyedi szerkezettel, színnel, mintázattal, sajátos
tapintással rendelkezik. Mennyivel jobb egy szépen munkált, fából készült szerszámot, bútort
megérinteni, használni, mint a bútorlapból, műanyagból vagy egyéb, nem nemes anyagból
készítettet. A keményfabútor több generációt kiszolgált.
Hajdan nem ismerték a szekrényt, a szekrény elődje a láda volt, amit kezdetben
keményfából - bükkfából- ács technológiával készítettek. A Gömörben készített szétszedhető
ácsolt láda (szuszék) keresett cikk volt, az Alföldre is vitték eladni, vételárként cserébe
gabonát hoztak. A parasztság körében a 19. században terjedtek el a fűrészelt fenyő deszkából
készített ládák.
A fateknőket, tálakat puhafából helyi mesterek, vándorcigányok faragták ki. A kanalat és
egyéb konyhai eszközt is fából faragták. Általában a piacon szerezték be, de voltak ügyes
férfiak, akik falun belül is tudtak jó formájú eszközöket, evő- és szedőkanalakat faragni.

A kenderfeldolgozáshoz kapcsolódó munkák

A kenderfeldolgozás minden család egész éven át tartó tevékenysége volt, tehát mindenkinek
el kellett sajátítani a hozzá kapcsolódó munkamódokat a kender termesztésétől a szövésig. A
kenderföld minden faluban az egyik legjobb minőségű földterületen volt. A szögletesre ásott,
az oldalán fa ravással kirakott kenderáztató tavakat a falutól nem messze, réten ásták,
családonként használták.

A kender és len feldolgozás főleg a nők feladata volt, de a kenderfeldolgozás eszközeit a

férfiak állították elő. A kenderfeldolgozás nagyszámú eszközanyagát a faluban többeknek
nagyapám készítette. Így a guzsaly, szátyva (szövőszék), forgó (vetőfa), tiloló, csörlő,
motolla, fonáltekerő bak, halál (fonál letekerő), nyistkötő több változata került ki a keze alól.
Készített egy speciális motollát, az ún. percentős motollát, a mihez fából egy óraművet
szerkesztett. A motolla első lapját mutatóval ellátott számlappá alakította, így ezzel a
motollával a feltekert fonál hosszát is lehetett mérni. Az óra belső szerkezete - a fogaskerekek
is - teljes egészében fából készültek.

A kender termesztésétől, előkészítésén keresztül a fonás, szövés minden fortélyát –

minden csínja-bínját- minden nőnek már leány korában el kellett sajátítani, felnőttként pedig
évről-évre alkalmazni az elsajátított ismereteket. A bonyolult, sok számítást igénylő fonál
felvetés egy-egy mozzanatát bizony el lehetett felejteni. Nagyapám férfi létére otthonos volt a
kenderfeldolgozás rendjében és a szövés munkáiban olyannyira, hogy ebben a lányokat,
asszonyokat bármikor segítette, eligazította.
Az erős vásznat adó kender időtálló alapanyag a háztartásban. Szőttek belőle a
gazdaságban használatos óriás ponyvákat, zsákokat, hamvasokat (négyzet alakú teherhordozó
textil), lepedőket, konyhai törlőket, szakajtókendőket, törölközőket, stb. Ezek mosását,
fehérítését is a háziasszony végezte, lúgzókádakban, hamulúggal.

Élet hulladék nélkül, műanyag nélkül.

A mai értelemben vett szemét, hulladék az önellátó gazdálkodásban nem igen keletkezett.
Egyrészt mert szerves alapanyagokat használtak, másrészt nem volt csomagolóanyagra
szükség, harmadrészt pedig takarékossági okokból mindennek megtalálták az újra
hasznosítási lehetőségét.
Ma a műanyag reklámszatyrok tömkelege kerül naponta kidobásra. A szerves kultúrákban,
így nálunk is reklámszatyor helyett fűzfából, háncsból font kosarakat használtak. A
kosaraknak nem a bolti bevásárlás jelentette a legnagyobb használatot, hiszen minimális
árucikket vásároltak a boltban, hanem inkább a fölös mennyiségű termékek piacra
szállításánál volt nélkülözhetetlen. A távolabbra történő szállításnál a háti kosár volt nagyon
praktikus teherhordó. Ahol nem volt elterjedve a hátikosár, ott a kézi kosarat használták
helyette, amit hamvasba csomagolva kötöttek a hátukra. Így vitték az asszonyok a termékeiket
a piacra, ebbe pakolva vitték az ebédet a mezőre, a gyermekágyasnak, a kóstolót a
dísznótorból. A férfiak vászonból szőtt tarisznyát használtak eszközeik, száraz élelmiszereik
tárolására, mezőre szállítására.

Gyári csomagolóanyagok helyett vászonzsákokban tárolták az élelmiszert, babot, mákot, stb.

Csomagolópapír helyett a fehér vászonkendőbe tették a kenyeret, a túrót, sajtot. A tejfölt
cserép csuporba, a köpült vajat tormalevébe csomagolták. A tárolás fontos eszköze volt a
cserépfazék, elterjedtebb nevén vászonfazék. Ebbe tették a kifőzés után a szilvalekvárt, ebben
tárolták a szárazbabot. Gyékényből fonott kubuzba gyűjtötték a tojást. A különféle hordókat is
igen sokféleképpen használták. Raktároztak benne őrölt és szemes terményt, korpát, tároltak
savanyú káposztát, pálinkát, bort stb. A kevés száraz éghető hulladékot - egyszerűen
eltüzelték a sparheltban. A szerves hulladékot- pl. krumpli héjat- az állatokkal feletették,
vagy a trágyadombra dobva komposztálódott.
A termesztett növényeknek szinte minden részét felhasználtak. A kukoricának a gyökérzetén
kívül mindene hasznosítható. A csutkáját eltüzelték, a csuhéból használati eszközöket fontak,
például lábtörlőt, a szárat összevágva az állatokkal etették.

Nézzük, a textilek, ruhaneműk milyen sorsra jutottak!

Az elhasználódott, elnyűtt ruhaneműk újra felhasználásra kerültek, például leggyakrabban

rongypokrócot szőttek belőlük. Főleg a vékony pamut anyagú, boltban vásárolt ingeket,
ruhákat volt érdemes így újra hasznosítani. A nagyobb felületeket- pl. a ruha hátát, elejét-
vékony, folytonos csíkokra hasították (tépték), a tépés csíkot a fordulásnál ollóval kerekítették
le. A kisebb felületű részekből is lehetett folyamatos textilcsíkot előállítani. Ilyenkor ollóval
nyírták az anyagot spirálisan befelé haladva, majd gombolyagba tekerték a textilt színek
szerint. Erős kender vagy pamut felvetőszálba szőtték bele, így pokrócként még sok évig
szolgáltak tovább.

Egy régi portán találtam rá egy folt hátán folt kendervászon anyagra. Eredetileg lepedő
lehetett. Mikor elhasználódott, a gazdaságban került használatba, úgy, hogy az idős
háziasszony a végletekig foltozgatta tovább a textilt, még a foltokat is foltozta. A mai eldobós
világunkban ez az anyag iránt mutatott tisztelet teljesen szokatlan. A szőtt vásznat egyébként
is sokáig használták, a használat során kopott, vékonyodott, puhult. Kisebb darabokra vágva
még törölgető rongyként vagy mosogató rongyként használták.
A mezőre a háziasszony soha nem ment el hamvas nélkül. Ez egy nagy szövött vászonkendő
volt, amibe belerakták a mezőre kivivendő élelmiszert, vizet, ruhaneműt és egyéb szükséges
holmit. A kisgyerek a mezőn azon játszott, míg a szülők dolgoztak, hazafelé pedig a
hamvasba kötötték a mezőről hazahozandó termékeket, mint tök, uborka, zöldségek, fű stb.
Eső esetén is jó szolgálatot tett, magukra terítették.

A porta főbb építményei

A településen az élet legfontosabb színtere a porta, ahol egy-egy család a
mindennapjait élte, szervezte. Itt építette meg lakóházát, a hozzá kapcsolódó gazdasági
épületeket, ólakat, csűreket, kamrákat, s mindezeket helyben hozzáférhető alapanyagokból
készítette. Semmiből nem építettek túl nagyot, csak az alapvető szükségleteknek megfelelőt.
A családfő általában a portáján állította elő munkaeszközeit, használati eszközeit, a ház körüli
kertben termelte meg a zöldségféléket, fűszereket, gyümölcsöket. A porta tehát a család
élelmiszer előállításának és tárolásának helyszíne is, a sütőkemence, a kamra, pince, verem,
mind a mindennapi élet alapszükségleteit biztosították.

A porta legfontosabb egysége a lakóház.

A településeink képe az elmúlt 50 évben gyökeresen megváltozott. Lakóházaink nagyobbak,
kényelmesebbek lettek, de az épületek elvesztették a tájegységre jellemző jegyeiket,
jellegüket. A múlt században kialakult falukép mára teljesen átalakult. Egy hajdani fotó
alapján egy lakóházról könnyen ki lehetett deríteni, hogy az ország melyik tájegységén
építették. A ház és a tetőzet formája, agyaga, az oromzat, a tornác hiánya vagy megléte, annak
milyensége, a külső vakolat illetve a faelemek díszítése árulkodott, ezek tájegységenként
jellegzetes vonást mutattak, s ezernyi variációban, jelentek meg az épületeken. A meglévő
hagyományokat a legmesszebbmenőkig tiszteletben tartva, a helyi lehetőségeket, adottságokat
kihasználva alakult ki változatos népi építészeti stílusunk, ami szakemberek szemével is
nézve felbecsülhetetlen építészeti értékünk. A népi lelemény, bölcsesség és az ösztönös
esztétikai érzék sok évtized, évszázad alatt minden tájegységünkön kialakított egy egységes
építészeti arculatot. Az ötvenes - hatvanas években ez az egységes építészeti stílus felbomlott.
A családi házas építkezések nyomán új falurészek alakultak, újfajta utcakép alakult ki
sátortetős házakból. Ezek azonban már semmilyen táji jellegzetességeket nem hordoznak,
ezek a házak ugyan olyanok a Dunántúlon, mint nálunk, Gömörben. Nem is vágyik senki
ilyen helyen felfedező utakat, sétákat tenni, hiszen nincs egyedi hangulatuk. A teljes
átalakulás, megújulás azokon a településeken volt szembetűnő, ahol a munkaképes lakosság
az iparban vagy bányászatban kapott munkát, és a falu a gazdasági vérkeringésbe jobban
bekapcsolódott. Így peremhelyzeténél fogva térségünk minden településén viszonylag sok
építészeti érték maradt fenn. Ezt nem csak lakóházakra értjük, hanem a gazdasági épületekre
is (csűrek, istállók, hídasólak, színek és egyéb melléképületek).
A lakóházak egyik legszembetűnőbb építészeti jellemzője az alaprajz. A 19. századi
hagyományos parasztház hosszanti elrendezésű, téglalap alaprajzú, három helyiséges, vagyis
három osztatú. A lakóházak nem nagy alapterületűekre építették, belmagasságuk sem éri el a
mai átlagos 2.70 cm-t. Téli fűtésük így könnyebb volt, de még így sem fűtöttek minden
helyiséget. A házat általában az utcára merőlegesen építették, úgy, hogy a nagy felületű
hosszanti oldala dél felé legyen tájolva. Így minden helyiségnek van déli ablaka, ami a
természetes világítás és benapozás szempontjából előnyös. Télen az alacsony szögben sütő
nap minden helyiséget bevilágít és melegít is egyben. (Műemléki ház)
Az ablakok mérete kicsi. Ez részben abból adódik, hogy a falazat vastag, vasbeton
áthidalások híján csak kis méretű ablakot tudtak beépíteni. A kis ablakon ugyan viszonylag
kevés fény jut be, de a meleg is kevésbé tud kiszökni. Az ablakok két rétegűek, külső és belső
ablakszemei vannak. Az ablakközök deszkával borítottak, az ablakok közti vastag levegőréteg
egyben jó hőszigetelést is ad.
A hagyományos lakóház tetőzete áltálban egyszerű formájú, a ház hosszában futó ún.
nyeregtető. A tetőzet alatt jól kihasználható száraz padlástér van, ahol a nyári melegben jól
lehet szárítani, a betakarított termést szárazon tárolni. (bab, dió, felfont kukorica, szilvalekvár,
stb.) Nem utolsó sorban a padlástér jól járható, áttekinthető, a tetőzeten keletkezett hibákat,
beázásokat könnyen lehetett javítani. A mai tetőtér beépítéses házaknál ez külön gondot
jelent.

A falazat anyagának a kiválasztását is a fenntarthatóság határozta meg. A

hagyományos építészetben az alapanyagokat általában a fellelhető helyi alapanyagok
határozták meg. Magyarországon a különböző történelmi korokban a fa, a föld és a kő
szolgált építőanyagul, amelyeknek a hozzáférhetősége tájegységenként változó volt. Fa
szerkezetű házakkal (boronafal, favázas fal) már csak elvétve találkozunk, a XX. században
legáltalánosabban elterjedt a föld anyagú falszerkezet, amelyhez az alapanyag majd minden
település határában megtalálható. Ebből helyben vályogot vetettek, illetve helyi
téglaégetőkben nagyméretű tömör téglákat égettek ki.
A vályogvetők a nedves földet szalmával, pelyvával alaposan összedolgozták, majd
ún. fa modlába préselték és a napon kiszárították. A vályogból rakott fal 60-80 cm- vastag,
viszonylag jó hőszigetelő, kitűnő hőtároló képességű. Télen, ha átfűtik, sokáig őrzi a meleget,
nyáron pedig kellemesen hűvös marad.
 A vályogtéglát, mint természetes építőanyagot ma sokan újra fölfedezik. Kaláka-
munkában is elkészíthető, kiégetni nem kell, csak a nap szárító melege és sok emberi energia
szükséges az előállításához. A vályogház karbantartását, évi meszelését házilag végezték. A
kisebb hibák kijavítása, pelyvás sárral való tapasztása általában a háziasszony dolga volt. A
vályogfal szárazon rendkívül időtálló, az épület lebontása után pedig nem marad utána
elszállítandó törmelék, környezetbarát módon szó szerint beolvad a környezetébe.
A tetőfedésre is hasonlóképpen a helyben fellelhető alapanyagokat használták.
Fenyvesek környékén a fenyőfából hasított pala, egyéb, gabonatermelő helyen rozsszalmából
kötött zsúpfedél, nedves területen, vízpartok közelében pedig a nádfedés volt elterjedve. Ahol
agyagpalát bányásztak, ott a pala is gyakran használt tartós tetőfedő anyag volt. A XX. század
közepétől a cserépfedés vált általánossá, amely szintén időtálló, ha azt jó minőségben
gyártják. Még ma is érdemes a régi, bontásból maradt jó minőségi cserepeket felhasználni,
felveszi a versenyt a mai nagy cserépgyári termékek minőségével.

Fogyasztói társadalmunk új alapanyagai –legyenek azok az építészet, használati

eszközök, bútorok új alapanyagai, nem biztos, hogy kiállják az idő próbáját. Általában nem a
helyi erőforrásokra épülnek, ipari technológiával, sok energiával előállított anyagok, nem
tartósak, korai elöregedésük miatt hamar a környezetet terhelő hulladékká válnak, sőt sokszor
még egészségünkre is károsak lehetnek (pl: azbeszt pala, szilikát blokk építőanyag,
elektromos gépek, akkumulátorok, vegyi anyagok, stb).

A magyar népi építészet legszembetűnőbb épületeleme a tornác. A tornácépítés

térségünkben az 1800-as évek végén vált általánossá, előtte általában csak a módosabb,
kisnemesi családok kúriáin, falusi parókiákon és plébániákon és urasági kastélyokon jelent
meg. A tetőzettel lefedett külső tér több szempontból is praktikus hely. Jól hasznosítható
ruhák, növények szárításra, pihenésre, de nem elhanyagolható a bejáratot és a falszerkezetet
csapadéktól védő funkciója is. A tornácok, folyosók a nagy nyári melegben árnyékolják az
épület bejáratát, falát, ugyanakkor a téli alacsonyan járó nap sugarainak utat engednek.
Ezeknek különösen szép iskolapéldái láthatók még Kelemérben -többek között a parókia
épületén-, Gömörszőlős, Zádorfalva és Jósvafő több régi lakóházán.
Az udvar gazdasági épületei közül az istálló a legfontosabb. A XX. században épített
istállókat már tömör téglából építették, gyakran téglakirakásos díszítéssel. Az állatok
keményfa hídláson álltak, a hídlás alatti gödörben gyűlt össze a trágyalé, amit időnként
hordókba öntözve, szekérrel a földekre hordtak. A trágyát a gazdasági udvaron gyűjtötték, s
ide kerültek a háztartás szerves hulladékai is. A felhalmozott trágya bomlása (érése) során hőt
termel, ezt kihasználva tavasszal a trágyadombra telepítették a palánta nevelőt. A trágya a
termőföldekbe beszántva fontos tápanyag- utánpótlást adott. Ma műtrágyával illetve
komposzttal próbálják a helyettesíteni.
Minden portához tartozott kinti WC (árnyékszék). A fából ácsolt szerkezetet évente
lemeszelték, évente, kétévente tisztították. A baromfiknak, sertéseknek külön ólakat építettek.
Állatokat - baromfit, disznót, tehenet, minden portán tartottak, ezek a család évi teljes hús-és
tejszükségletét biztosították. A lovat igába fogták, a szántástól a szállításig sokféle munkát
végeztek vele.
Az állatok takarmányát csűrben tárolták. A csűreket a gazdasági udvar végére, általában
a portán keresztbe állították fel. Ezeket a nagyméretű ősi tölgyfaszerkezeteket úgy ácsolták
össze, hogy szükség szerint szét lehessen szedni és máshol újra összerakni. Az újbóli
összerekást megkönnyítette, hogy az ács megszámozta, azonosító római számjegyeket vésett
az illesztendő gerendapárokra. A takarmánytárolások kívül nagyon sok célra használták, pl:
bab, gabona, kukorica stb szárításra, tisztítására, tárolására. Hajdan itt tárolták a cséplésig a
gabonát, nagy, középső terében csépelték ki a gabonát, később az értékesebb takarmányt
tárolták benne. Ahol még áll a csűr, nagy fedett tere a gazdálkodásban ma is nagyon jól
hasznosítható, de némi átalakítással sok új funkciót is lehet találni az épületnek. Garázs,
közösségi tér, galéria, csűrszínpad kialakítására is kitűnően alkalmas.

Állattartás

Szarvasmarhát minden család tartott. Földművelésre a faluban inkább lófogatot használtak,

de néhány gazda ökröt, a szegényebbek pedig tehenet fogtak a járomba (jármostehén).
A szaporulatot vásárokon értékesítették. A falvakban még a század elején is a régi magyar
szürke marha volt az általános. Az első világháború után a magyar szürkét fokozatosan
váltották fel a több tejet adó nyugati fajták, a szimentáli, a svájci és hollandi fajta, valamint a
magyar tarka. Ezzel nagyobb jelentőséget kapott a tejtermékkel való piacolás.

A tej fontosságáról a családi táplálkozásban külön érdemes szólni. A tej minden formájában
értékes és finom táplálék, egyik legfontosabb fehérjeforrása a családnak. Sokféle formában
fogyasztották: nyersen, forralva, altatva, túróként. A tej nagyobb részét cserépfazékba szűrve
megaltatták, majd az aludttej tetejéről leszedték tejfölt. A tejfölt általában csak főzéshez,
habaráshoz használták. Gömörben a kisütött tejföl kedvelt feltétje volt pl. a túrós tésztának. A
tejföl nagy részét vajjá köpülték, aminek fölöslegét a piacon értékesítették. A vajköpülés
mellékterméke az író, emberi és állati fogyasztásra is alkalmas. Az aludttej gyakori reggeli és
vacsora étel volt, a fölösleget enyhe tűzön forralva túróvá aggasztalták. A nagyobb
mennyiségű túrót zsömle formájú csomókba formázva a közeli piacon értékesítették. A tej
feldolgozása mindennapi teendője volta háziasszonynak. Egy héten egyszer vitték a tejholmit
a közeli város piacára vagy kész helyre (egy családhoz, ahová egy megszokott vásárlókör
ment az áruért).
A tej az ételek elkészítésének fontos alapanyaga volt, de még a módosabb családok is
takarékoskodtak a felhasználásával, minél több tejterméket igyekeztek a piacon értékesíteni.
A „tejholmiért „ kapott pénzen az asszonyok ruhaneműt, edényeket és egyéb szükséges
iparcikket vásároltak.

Igavonásra legtöbb gazdaságban lovat használtak. Egy pár lova majd minden
gazdának volt. A gazdáról alkotott képet nagyban meghatározta, hogy állatait, de elsősorban a
lovait hogy gondozta. A jól táplált egészséges, fényes szőrű ló mindig növelte a gazda
tekintélyét. Leginkább a nóniusz és a lipicai fajtákat tartották. A lovakat a legszembetűnőbb
tulajdonságukról, a szőrük színéről nevezték el.
A pej pirosas barna, a sárga sárga szőrű, a deres lehet vöröses színű vasderes,
szürkederes vagy almásderes, amin kisebb-nagyobb foltok vannak elszórva. A sötétbarnától a
pejig (a pirosas barnáig) barnának nevezik. A fakó sárga és fehér keveréke, a farkánál fekete
csíkkal. A szürke szürkésfehér színű, a fehér pedig teljesen fehér szőrű ló.
A táplálkozás szempontjából fontos szerepe volt a sertésnek. A kukorica széleskörű
elterjedése előtt nagy jelentősége volt a sertésmakkoltatásnak. A tölgy meg a bükkmakkra
ősszel az erdőbe hajtották a disznókat.
A juh- és kecsketartás is volt, de mennyisége nem volt jelentős. Egyéb kisállatok közül
több helyen tartottak az istállóban szabadon nyulat.
 Szinte minden család tartott baromfit, amit összefoglaló néven apróléknak neveznek.
A legnagyobb számban tyúkot tenyésztettek, minden portán kb. 30-40 tyúkot
tartottak.
Tyúkfélék közül a magyar fajtákat tartották, színük szerint nevezték el irombának,
vagy kendermagosnak, sárgának vagy fehérnek. Igénytelen fajták voltak, az év nagy részében
a portán és annak környékén kapirgáltak, füvet csipegettek, szemelgettek. Összeszedték
maguknak a táplálék nagy részét. Azt mondják, a sok fűtől lesz szép sárga a tojás belseje.
Reggel és este kaptak szemet – búzát, árpát és zabot vegyesen. Télen nagyobb tápértékű
kukoricát is kaptak. A kiscsibéknek gyenge füvet, a libának, kacsának csanalat szedtek a
patakparton és összevágva, darával keverve adták az állatoknak.
Az állomány gyarapításának feltétele, hogy mindig jó kakas legyen a baromfik között.
Erre a legszebb termetű kakast hagyták meg. Ha nem tartottak kakast, akkor ültetéshez
cserélték a tojásokat.
Leginkább kora tavasszal ültetik le a kotlóst, mert a korai, áprilisi csirkét szeretik a
legjobban, azok hamar megerősödnek. Az ősszel ültetett csirkéből mindig több pusztul el.
Egy kotlós alá 20-25 tojást tettek, egy hét után lámpa fényénél átvilágították, hogy van-e
benne szemzés. Ha nincs, kiszedték és még felhasználták.
Három hét alatt kelnek ki a kiscsirkék. A kikelt csibék körültekintő gondozást
igényeltek, vigyázni kellett, hogy a kotlós meg ne tapossa őket, meg ne fázzanak. A jó kotlós
két hónapig sem hagyta el a csibéit. A tavaszi csibék ősszel kezdtek el tojni.

A lúdtartás is általános volt. A lúd kevesebbet tojik, mint a tyúk, azt a 6-10 tojást,
amit tojt, mind az anyjuk alá rakták. A nagyobb libákat a mezőre, aratás után pedig a tarlóra
hajtották legelni. Libapásztort fogadtak mellé.
A libákat még kicsi korukban megkülönböztető jegyekkel látták el. Az uszonyukon
ollóval 2-3 vágást tettek, csipkézett lett. Volt, aki csak egy helyen vágta be, de annak helyét
pontosan megjegyezte. Volt, aki a körmét vágta le, vagy a farka hegyéről a tollat. A levágásra,
eladásra szánt libát hizlalták, kb. egy hónapig minden reggel-este kukoricával tömték.
Kisszékre vagy földre ültek, a térdük alá szorították a libát úgy, hogy a feje kinn legyen. Két
kézzel szétfeszítették a csőrét, a nyelvét leszorították, és beletettek egy fél marék áztatott
kukoricát. Az ujjukkal nyomkodták le a nyelőcsövén, majd hagyták, hogy nyeljen. A víz
mindig mellettük volt, gyakran kellett itatni. Kb. fél liter kukoricát tömtek bele, utána
ketrecbe zárták, a ketrecen kívülre tették a vizet. A hízott libát ünnepek előtt vitték eladni a
piacra, vásárra. Egyszerre két libát is tettek egy hátikosárba, és az asszonyok gyalog cipelték a
putnoki piacra.
A libatoll és pehely értékes terméknek számított, a párnáknak és dunyháknak volt
töltőanyaga. A libát száraz időben nyúzták, amikor a legtisztább volt a tolla, de nyúzás előtt
még így is megfürdették. Két-háromszor nyúzták egy évben. Előtte a tollat szedték le, utána a
pelyhet. A libát a hátára fordítva vették ölbe, a pelyhet először a hasa alól nyúzták le. Innen
sárgább, de puhább pehely jött le, mint a többi testrészről. A melléről tisztább, fehérebb, de
kevesebb pelyhet tudtak szedni. Ha a szárnya alól túl sok pelyhet lenyúztak, akkor nem
maradt, ami tartsa a szárnyat, s egy ideig madzaggal kellett felkötni a liba hátára a szárnyát,
hogy ne húzza a földön. A tollról még külön leszedték a finomabb pihés részt, s csak a toll
felső, puha részét használták fel. A szárny- és faroktollakból kiszedtek néhányat, kenőtollat
kötöttek belőle. Régebben pedig a nagy tollakat írásra is használták.

A méhészkedés is az önellátó életmód része volt. Mint természetes édesítőszer,

természetes gyógyszer és tápanyag nagyon fontos szerepet töltött be a falusi háztartásokban.
Általában minden faluban voltak családok, akik tartottak méheket. Nagyapám a portáján maga
építette méhesében 30-40 méhcsaládot gondozott. Eleinte szalmából font kasokban, majd
deszkából általa készített kaptárakban tartotta a méheket. A nagy hozzáértést kívánó
méhészkedést nagy szakértelemmel művelte.
 Élelmiszertárolás hűtőszekrény nélkül

Az elektromos árammal működő hűtőszekrény és fagyasztó korunk találmánya.

Évszázadokon keresztül az élelmiszertárolásnak és tartósításnak megvolt a kialakult
gyakorlata.
A tartósítási eljárások közül a ma is alkalmazzuk az olyan hagyományos
módszereket, mint az aszalás, a sózás, füstölés, savanyítás. A gyümölcsöket, gombákat téli
eltevésre aszalták. Nyáron a nap melegét használták aszalásra, az őszi gyümölcsöket pedig
fonott aszaló cserényeken aszaló kemencékben gyenge fűtéssel szárították. Kenyérsütés után
is a még meleg kemencébe ősszel mindig tettek be aszalni való gyümölcsöt. Ez legtöbbször
szilva volt. Az aszalt szilva a piacon is kelendő áru volt. A gyümölcsök, zöldségek egy részét
befőzték. A befőzés utáni dunsztolás is egy egyszerű tartósítási eljárás, a hosszú hőkezelés
csírátlanít, emiatt nem szükséges tartósítószert használni.
A disznóölésnek az optimális ideje a téli hideg időszak, ami több okból praktikus. A
téli disznótor a téli ünnepekre biztosította a család hús szükségletét, a fagyos hidegben sokáig
eltartható volt a disznótoros. A frissen sült hús zsírban lesütve sokáig eltartható volt. A
fokhagymás, fűszerezett, megsült, minimális víztartalmú húst üvegekbe vagy kis fazekakba
rakták, a meleg sütőzsírral leöntötték, lehűlve a zsír megkeményedett, így a hús a levegőtől
elzárva nem romlott meg. Hűvös helyen tárolták. Felmelegítés után bármikor fogyasztható
volt.
Sózással a füstölendő sonkát és szalonnát tartósították úgy, hogy fa teknőbe tett húst
bőséges sóval megszórták. A só feloldódott, több napon keresztül áztatták és naponta
átlocsolták a húst ezzel a sós lével, majd fűszerezték és füstre akasztották. A füstöléshez is
érteni kellett, több napon keresztül tölgyfával gyengén, de egyenletesen tüzeltek a füstölőben,
nehogy a zsír kicsöpögjön a szalonnából. Füstülőt fenyődeszkából az udvaron építettek, de
volt, hogy a kéménykürtőben alakítottak ki a füstöléshez helyet. (kép)
Savanyítással a káposztát tartósították. A gyalult káposztát egy nagy fa hordóba
rakták le rétegesen, közben sózták, szemes borssal, babérlevéllel fűszerezték. A rétegeket
kézzel, vagy nagyobb mennyiségnél lábbal taposták, tömörítették. A töltött káposztának való
fejes káposztát az ún. hasábost egészben rakták a hordóba.

A pince nagyon praktikus élelmiszertároló hely. A földbe ásott terének a páratartalma

olyan, hogy a benne tárolt zöldségek nem száradnak ki és nem is rohadnak meg. Optimális
esetben a zöldségfélék, krumpli nyárig jól eláll. Ha jól záródó ajtóval a légcserét
megakadályozzuk, akkor a hőmérséklete viszonylag állandó, a hely átlaghőmérsékletéhez
közeli, nálunk 8-10 C fok körüli. Egy jó pincében a bornak is helye van, hiszen majd minden
gazdának volt szőlője, amiből leginkább bort készített. Nyáron a hűvös pince a főtt ételek
tárolására is szolgált.
Akinek nem volt pincéje, krumpliját, takarmányrépáját elvermelte. A verem egy
földbe, a fagyhatár alá megásott gödör, amibe berakták a tárolandó zöldségféléket, majd
gerendákkal, száraz növényekkel lefedték. Enyhébb időben télen is kibontották és a
szükséges termény mennyiséget kivették belőle.
Az állatoknak a zöldtakarmányt, a sűrűre vetett silókukoricát lekaszálták, földbeásott
siló gödörbe rakták, ahol megerjedt, s szükség szerint kevertek belőle a száraz takarmányhoz.
 A porta építményei

Kemence
Minden családnak volt kenyérsütő kemencéje, ami eleinte a házban, a konyha fő részét
képezte. A maguk termelte gabonát a legközelebbi malomban megőröltették, s hetente - 10
naponta sütöttek belőle kenyeret. A kemence tetején gyakran főzőrészt is kialakítottak. Több
portán a kemencét az udvarra építették, külön tetővel látták el, így nyáron kinn, a szabadban is
süthettek, főzhettek.

Udvar, kert
A falusi telkeket különböző hagyományos technikával készített kerítés választja el
szomszédtól. A kerítést is helyben fellelhető anyagokból építették, legegyszerűbb típusai a
fonott sövénykerítés, a paticskerítés, léc és deszkakerítés.

Minden ház előtt volt a virágoskert, amelyben olyan virágokat nyíltak, mint a viola,
bazsarózsa, tulipán, gyöngyvirág. A portához kapcsolódó kertben zöldséget,
fűszernövényeket termeltek. A kertekből a gyümölcsfák sem hiányozhattak, almából,
körtéből, szilvából rendkívül változatos, a helyi viszonyokhoz alkalmazkodó tájfajtákat
termeltek.

Kutak, források

Minden család törekedett arra, hogy legyen saját kútja. Kerekes vagy gémeskút
szerkezettel emelték ki a háztartáshoz és az állatoknak a vizet.
Általában minden faluban volt közkút is, ahonnan a kúttal nem rendelkezők hordták a
vizet.
Voltak emberek, akik a földben lévő vízeret egy kétágú fűzfagallyal meg tudták
keresni. Kútásás előtt így jelölték ki az ásás pontos helyét.
A sík területen fekvő falvak talajvíz szintje magasan áll, ott szinte bárhol ástak, hamar
elérték a vízadó réteget. Ahol a domborzati viszonyok lehetővé tették, ott igyekeztek a domb
alján, a kertek végében ásni a kutat, vagyis a jobb vízminőség reményében a porta
magasabban fekvő részein jelölték ki a kút helyét. A jól megásott és megépített kút aztán
generációkon keresztül szolgált a családnak ivóvizet. A tulajdonosai vigyáztak rá, szerkezetét
karbantartották, tisztították.
Volt, aki kútásót hívott, de leginkább minden gazda maga ásta a kútját családi vagy
szomszédi segítséggel. Ásóval, körkörösen lefelé haladva ástak, s ha mélyebbre értek, lapáttal
vödörbe, vagy kosárba rakták a földet és kötéllel húzták fel a felszínre. Ha megtalálták a vizet,
még néhány ásónyommal lejjebb mentek, majd kitisztították a kútgödröt, az alját szépen
kiegyengették, és egy réteg kavicsot terítettek el benne.
Az oldalát mészkővel bélelték ki. Hosszúkás, lapos köveket válogattak, azokat alulról
kezdve gondosan egymásra rakták. Kötőanyagot nem tettek közé. A nagyobb hézagokat
közben kisebb kövekkel töltötték ki, így egymást jól fogták a kövek.
A földfelszíntől felfelé tölgyfából ácsolják össze a kút többi részét. Gerendából a
földre négyszögletes keretet fektetnek le, ebbe állítják a függőleges oszlopokat, majd az
oszlopokra rászegzik az oldaldeszkákat.
A víz vödrös kiemeléséhez legegyszerűbb szerkezet a kampó volt. Csak ott lehetett
használni, ahol a víz fa kampóval elérhető mélységben volt. A legnagyobb számban kerekes
kút volt használatban. Karral forgatott fahengerre szerelnek láncot, a lánc végére pedig vödröt
akasztanak. Az egész szerkezet a kút mellé kétoldalt beásott oszlopon nyugszik. Erre a két
oszlopra ácsolják az esőtől védő kis nyeregtetőt is.
Több udvarban gémeskút van. A gémeskút ágasát és gémjét tölgyfából faragták,
ostorát pedig akácfából, mert az a legtartósabb.
A határban mezei kiskutakat ástak források keresésével. Ezeket a forrásokat nem
bélelték, mert csak gödörszerű mélyedések voltak. Évente kapával kitisztították a forrását. A
pusztai legelőn az állatok itatására gémeskút szolgál.

A megélhetés egyéb forrásai

A falvak lakossága földjén végzett munkája hozamából élt. Részesmunkába csak

azok jártak, akiknek kevés szántóföldjük volt, és ha rá volt utalva család. Akkor sem mentek
távolra, csak a környékbeli falvakba földbirtokosokhoz szegődtek részesaratónak.
A család megélhetését a férfiak, legények erdei munkavállalással segítették, fát vágni
és csert hántani jártak.
A megélhetési források közül a múlt század végén a szántóföldi gazdálkodás volt az
első helyen. A múlt század végi kép a század első felére sem sokat változott, leginkább csak
abban tért el, hogy egy-egy család földterülete tovább osztódott. A nagy földterülettel bíró
gazdák 1-2 alkalmazottat is foglalkoztattak, valamint nagyobb munkákra - aratás, kaszálás -,
részesmunkásokat is hívtak más faluból, de a gazda mindig, minden munkában maga is részt
vett.
A gömöri falvak lakosságának a megélhetését tehát az 1950-60-as évekig alapvetően a
föld biztosította. A határ nagyobb részét szántották, a gazdaságokban a nyomásos gazdálkodás
volt a jellemző a múlt század elején is. Ezt az alapvető jövedelemszerzési módot helyi
lehetőségek ismeretében egészítették ki.

Gyűjtögetés

A hagyományos önellátó paraszti gazdálkodásból élő falvak lakosságának

életmódjához szervesen hozzátartozott a gyűjtögetés. A vadon termő növények felhasználása
jól kiegészítették a kertben, szántóföldeken termesztett növényeket.
Nagy emberi leleményességgel a maguk hasznára tudták fordítani a füveket, fákat,
bokrokat, terméseket. Felhasználták a táplálkozásban, állatok etetésében, gyógyításban,
különféle eszközök készítésében. A gyűjtögetés a vegetáció éves rendjéhez igazodott.
Nemzedékről nemzedékre szállt a népi tudás, amellyel minden évszakban megtalálták a
hasznosítható javakat.
Társadalmi rétegtől függően változó mértékben éltek a természet adta lehetőséggel. A
szegényebbeknél jelentősebb volt a gyűjtögetés, azok a nagyobb mennyiséget piacon
értékesítették.
Szinte minden család járt gombázni a közeli erdőbe. Eső után nagy kosarakkal
indultak, mert úgy tartották, hogy a gomba az esőben nő. 6-10 fajta gombát gyűjtöttek
rendszeresen, s inkább csak az egyes fajták változatos helyi elnevezése sokszorozza meg az
adatokat. Mindössze néhány gombafaj az, amelyet jól ismernek és fogyasztanak, a fajok
többségéről legfeljebb azt tudják, hogy nem ehető.
Gombamérgezésre a faluban nem emlékeznek. Azt tartják, hogy amelyik gomba
eltörve kékül, az bolond, vagy amelyik keserű, az is mérges gomba. A közismerten
legmérgezőbb gombafajtát, a gyilkos galócát kevesen ismerik fel.
Az erdei gombák közül legízletesebbnek a tinóorra (vargánya) gombát tartották.
Általában erdő szélén, félárnyékos helyen nő, nagy tönkű, vastag húsú gomba. Tavasszal és
nyáron világos színű, ősszel sötétbarna a kalapja. Ebből még a pondrósát (kukacosat) is
felszedték, megaszalták, így kiment belőle a kukac. A frissen szedett gombát gyorsan el
kellett készíteni, mert hamar megpondrósodik. Leginkább tojásosan vagy tejfölösen, nokedli
tésztával fogyasztották.
Ismerték és szerették a csirkegombát, mert nem pondrósodott meg. A sárga színű
gomba csoportosan nőtt ki az avar alól. Levesnek főzték, vagy tojással, hagymával, rizzsel
készítették el.
Sok nőtt a kék és piros hátú gombából (galambgomba). Nem túlságosan ízletes gomba,
de egész nyáron és ősszel szedhető az erdőben, pörköltet, vagy levest főztek belőle.
A legelőn, réten réti gombát (harmat- vagy szegfűgomba) szedtek. Apró, vékony szárú
illatos gomba, körökben (boszorkánykörben), vagy szabálytalan sorban nő.
A sok gombából aszalásra is jutott. A vékony szeletre vágott gombát papírra, vagy
ponyvára rakták és magas szellős helyben szárították, aszalták. Ősszel kemencében, vagy
sütőben tepsire rakva szárították. Vászonzsákban tárolták.
A vadgyümölcsök termését is összegyűjtötték.
Az érett vadkörtét zsákokba szedték és otthon aszaló kemencében, vagy kenyérsütő
kemencében egészben aszalták meg. Télen fonásnál nyálítónak (nyálképzőnek) használták, de
habart levest is főztek az aszalt gyümölcsből. A padláson tárolták szétterítve. Savanyú
káposztába is vágták ízesítőnek.
A vadalmát, hasonlóan a vadkörtéhez, zsákokba szedték össze, nem aszalták, mint a
vadkörtét, hanem a disznóval etették meg. A kipréselt leve ételek savanyítására szolgált.
Káposztasavanyításnál szeletelve a káposzta közé rakták, a gyerekeknek jó ízű csemege lett
belőle.
A vadszilvát késő ősszel szedték, mikor már a dér is megcsípte, így puhább és
édesebb. A gyerekek szerették. A kenyér kiszedése után a kemencében aszalták meg. A tepsi
aljára papírt tettek, mert a melegben levet eresztett. Nyálítónak ették, esténként szopogatták
fonás közben.
Csipkebogyót a közeli domboldalon szedtek, mikor szép pirosra érett, de még a dér
nem puhította meg. Ha sokat szedtek, lekvárnak főzték. A bogyókat megszárították, teát
főztek belőle.
Ha kevés szilva termett, a bodzafa fekete terméséből főztek jó ízű pálinkát. A virágját
teának szedték.
Szamócát, szedret és málnát kandliba (ételhordóba) gyűjtötték. Ha többet szedtek,
lekvárt, szirupot főztek belőle.
Az erdő szélén mogyoróbokor nő, ősszel a gyerekek szedték le a termését.
Más növények is szerepet kaptak a táplálkozásban. A réti sóska savanyúbb, ízletesebb
volt, mint a kerti, habart levest főztek belőle. A tormából mártást készítettek. A vadon termő
köményt fűszernek szedték. A madársóska, papsajt, édesgyökér és a csicsóka a gyerekek
nyersen fogyasztott csemegéje volt.
A gyerekek szívesen szopogatták az öreg szilvafa törzséről szedett tiszta, átlátszó
mézgát.
Az állatok etetésére szedték a gyenge csanalat. A disznónak szálasan, a kacsának,
libának felvágva, esetleg korpával, darával keverve adták. Ínséges időben a lehullott falevelet,
harasztot is megetették az állatokkal. Akinek kevés volt a szalmája, az aljazónak az erdőben
harasztot gyűjtött. Erre a célra a legalkalmasabb a tölgyfa levele. Gereblyével húzták össze,
majd szekérre rakva szállították haza.
 Lekvárfőzés

Aki késő ősszel, szilvaéréskor betért egy-egy faluba, az több helyről érezhetett
csalogató szilvalekvár illatot. Minden házban évente 2-3 üsttel főztek. A szilvalekvár az
egyedüli lekvárfajta, amely minden gömöri háztartásban bőven volt az év bármely szakában.
Fontos szerepet töltött be a táplálkozásban, és mint piaci áru is jelentős volt.
A duranci (durkó) és a betrenci (besztercei) szilvából főzték leggyakrabban a lekvárt.
A lekvárfőzés nagyon sok munkával járt, reggeltől estig is eltartott, amíg egy üstnyi kifőtt. A
betrencei szilvát megmosták, kimagozták, mert annak könnyen ki lehetett szedni a magját.
Azt külön főzték. A durancit előbb olvasztották, lefőzték a magjáról, aztán átpasszírozták,
hogy a magról teljesen lejöjjön. A főzésnél, kavarásnál a család segített, néha még a
szomszédok is, mert nem lehetett egy percre se otthagyni, mert hamar odaégett, kozmás ízű
lett.
A főzés vörösréz üstben történt, s hogy ne érje közvetlenül az üstöt a láng, az alját
kívülről pelyvás sárral kitapasztották. Az üst kocsiráfból készített üstlábon állott. A tűzhelyet
téglával rakták körül, nyílást hagyva a tűzrakáshoz, majd az egészet körbe tapasztották
pelyvás sárral.
Csendesen tüzeltek alatta, hogy a lekvár az üstfalhoz ne égjen. Hosszú, erre a célra
készített kanállal kavarták, állandóan és egyenletesen. Régen komplikáltabb kavarót is
alkalmaztak.
A gyerekek többnyire csak lábatlankodtak, ott lebzseltek, nyalakodtak. Kanállal
kaparták az üst széléről az odakeményedett lekvárt, ha odaengedték őket. Amikor pedig
sűrűsödni kezdett a lekvár, akkor egy-egy szelet kenyérrel jelentkeztek, ezt kellett megkenni
nekik friss lekvárral.
Akkor hagyták abba a főzést, ha
 a kanálon megállt a lekvár,
 kavarás közben ki-kilátszott az üst feneke,
 függőlegesbe állítva megállt benne a kanál,
 nem köpködött, csak szuszogott már.
Régen kizárt volt, hogy cukrot tegyenek a lekvárba, a jó szilvából főtt lekvár elég édes
volt, s ha kellő sűrűségűre főzték, több évig is elállt. A kifőtt lekvárt ketten kiemelték az
üstlábból és óvatosan a földre helyezték. Cserépfazekakba (vászonfazék) szedték ki. Mikor
bebőrzött a teteje, felrakták a padlásra. Volt, aki úgy, mint a kenyeret, kenyérszakajtóba
öntötte, alá szakajtókendőt téve. Amikor kihűlt, kiborította és a kendővel együtt a padlásra
tette. Felhasználáskor vágtak belőle egy darabot és serpenyőben vízzel, kellő sűrűségűre
hígítva felfőzték.
A betrencei szilvából aszaltak is. Télen megfőzve fogyasztották, de habart levest is
készítettek belőle. A válogatott szemeket fűzfavesszőből font aszalókasra rakták. Kenyérsütés
után tették a kemencébe, vagy külön fűtöttek be neki. Két-három alkalommal kellett a
kemencét gyengén felmelegíteni, hogy jól megaszalódjon a szilva. Újabban már csak a
sparhel sütőjében, tepsiben aszalnak.
 Köznapi praktikák
Lúgzás és mosás

Egy-egy háztartásban a házilag szőtt vászonnemű széleskörű felhasználásával

találkozunk. Vászonból készült a lakóház és a gazdaság számos fontos kelléke, valamint az
alsóruha, régebben a felsőruha több darabja is. Vászonból volt a lepedő, a fejeltakaró, a
konyhában az abrosz, a törlő. A törülköző, a gyúrósurc, a mezei munkában használatos
kétszél (széles) surc, a kenyérsütésnél használt szakajtókendő, a gazdaságban állandóan
kéznél lévő zsák, hamvas és a ponyva. Ezeket a kenderből-lenből készült vászonneműket
lúgzással tisztították. Lúgzással fehérítették még a tél folyamán font és a kora tavasszal szőtt
új vászonneműt is.
Nagymosást – lúgzást – rendszerint a nagyobb ünnepek előtt végeztek, de ha
összegyűlt a szennyes, akkor kisebb időközökben is felállították a lúgzót. A lúgzáshoz a tűzifa
hamuját használt hordókba, ládába vagy teknőbe gyűjtötték össze. Azt tartották, hogy legjobb,
legerősebb lúgja a cserfa hamujának van.
A szennyest már előző nap összeszedték. Teljes lúgzófelszerelése nem volt minden
családnak. A felszerelést, ill. a hiányzó dolgokat gyakorta kölcsön kérték.
A lúgzást korán reggel kezdték. Vizet melegítettek két nagy fazékban, utána az
udvaron felállították a lúgzólábat. Erre rátettek egy 120-200 literes kádat, aminek az alján egy
kb. 3-5 cm átmérőjű lyuk volt. A lyukba egy félmaréknyi összekötött szalmacsomót dugtak. A
csomót – ha lehetett – rozsszalmából kötötték és mintegy 30-40 cm hosszan két végén
egyenletesre metszették. Ezen keresztül folyt le a lúg a lúgzókád alá helyezett dézsába.
Eztán egyenként rakták a lúgzóba az előzőleg vízbe mártott szennyest. Legalulra tették
a viszonylag tisztábbakat, felülre pedig a szennyesebbeket. A vászonneműk egyébféle
csoportosítására, elkülönítésére nem volt szükség, az abrosztól a zsákig mindent együtt
lúgoztak. Legfelülre egy vastagszövésű vásznat tettek. Erre egy szűk vékányi fahamut
fölöntöttek.
A hamura forró vizet öntöttek. Az így képződött lúgos víz lassan átfolydogált a
vászonneműn, majd a lyukba dugott szalmacsóván keresztül a dézsába csurgott. A lecsurgott
lúgot lobogó tűzön újra forralták és ismét felöntötték. Ezt a műveletet naphosszat végezték,
ötször-hatszor megismételve a felöntést. Éjszakára lúgzót felrakva hagyták. Másnap reggelre
a vászonnemű átvette a lúg aranyló vagy sárgásbarna színét. Ilyenkor mondták, hogy jól
megkelt a szennyes. A lúgot és a feloldott szennyeződést mosással távolították el.
A kilúgozott vászonneműt kosarakba rakták és szekérrel vitték a mosás helyére,
általában a patak partra. A mosáshoz csupán két kelléket használtak, a mosószéket és a
sulykot. Az utóbbi gyakran vésett díszítéssel készült. A vásznat egyenként a vízbe mártották,
kicsorgatták, majd hosszába a mosószékre helyezték. Előbb a sulyok lapjával, majd az élével
verték, bal kézzel csavaró mozdulatot végeztek, majd a sulykot letéve két kézzel kicsavarták.
E műveleteket mindaddig ismételgették, amíg tiszta víz nem jött a vászonneműből.
Régen hajmosáshoz is lúgot készítettek, vagy lúgzáskor merítettek és tettek el erre a
célra. Kisebb mosáshoz párlúgot készítettek úgy, hogy a fahamut egy edénybe tették és
leforrázták. Amikor letisztult, leszűrték. A vászonneműt ilyenkor kelesztés nélkül mosták ki
benne.
Disznóöléskor a hulladék zsírt összegyűjtötték és szappant főztek belőle. A
zsiradékot erős hamulúgba tették és addig főzték, amíg az edény felszínére jőve össze nem
sűrűsödött. A lúgtól különvált sűrű folyadékot 4-5 cm vastagon faládába öntötték, majd félig
keményedett állapotban ebből kiborították és tetszés szerinti darabokra felszabdalták. Ehhez
nem kést, hanem fonalat használtak. A szappanfőzéshez a későbbi időben marószódát
használtak. Az ebből nyert lúg számos gyermekbalesetet okozott. Gondosan el kellett
különíteni, mert aki ebből ivott, annak a nyelőcsövét szétroncsolta.

Megfigyelések, hiedelmek az időjárásról

A természettel együtt élő ember kiszolgáltatottja a természetnek, létfontosságú
számára, hogy ismerje az időjárást, annak jó és rossz hatására felkészüljön.
Természetismerete részben racionális megfigyeléseken alapul, a következtetései nem mindig
helyesek. A felhalmozott tudásanyag gyakran általános igazságokat kifejező általános
mondássá sűrűsödött, és mint tapasztalatokon alapuló igazságok, bölcs mondások ismertté
váltak a paraszti társadalomban.
A népi időjárások megfigyelése legnagyobb része éppen arra vonatkozik, hogy
várható-e eső vagy sem a következő napon vagy napokban. Általában előjelekből jósoltak,
égi jelenségek megfigyeléséből, de az állatok megváltozott viselkedéséből is következtettek
az időjárás változására. Esőt jelent, ha: csurgóra áll a hold vége, ha a Göncöl szekér útja lefelé
áll, a borulásba megy el a nap, ha előjönnek a hangyák, a csípnek a legyek és a dandárok
(böglyök), ha alacsonyan szállnak a fecskék.
Időjárás-változás lesz, ha udvara van a holdnak, a pirosan kel a nap.
A naptári napokhoz az alábbi időjárással kapcsolatos mondatok társulnak:
Ha Katalin loccsan, karácsony koppan. Ha Katalin koppan, karácsony loccsan.
Ha vízkeresztkor jó az idő, akkor rakd el az ízéket, mert még hosszú lesz a tél. (ízék:
az állatok meghagyott takarmánya)
Ha Pál fordul köddel, ember hull döggel.
Mátyás ha fagyot talál, elviszi, ha nem talál, hoz.
Sándor, József, Benedek zsákban hozzák a meleget.
Medárd napján hogyha esik, 40 napig mindig esik.

Népi gyógyítás

A falun élő ember ritkán, csak súlyos betegség esetén fordult orvoshoz, részben mert
az orvos messze volt, másrészt pedig az orvosi vizsgálat sok pénzbe került. Inkább megbízott
a régi bevált gyógymódokban, gyógyfüvek erejében, de gyakran vetette alá magát irracionális
gyógyító eljárásoknak is.
Szinte minden faluban élt egy olyan ember, akihez sérülés, betegség esetén
bizalommal fordulhattak. Ha valakinek például fájt a válla, vagy a háta, zsírozott vagy
vajazott kézzel jól megdörzsölték, megnyomkodták a fájó testrészt. Ha a megrándult kéz, láb
megduzzadt, a patakból piócát hoztak, rárakták, és a pióca leszívta a duzzanatot. Ugyancsak
piócát raktak a fejfájós beteg nyakszirtjére. Mikor a pióca megszívta magát vérrel, magától
leesett. Reumás fájdalomra csanalat szedtek, és a főzetében áztatták a fájó testrészt. Úgy
tartják, hogy a csalán csípése is jó hatású a reumára. Gyulladt, szúrt sérülésre nyers
paradicsom szeletet kötöttek, az jól megszívta a gyulladást. Az óháj a népi gyógyászatban
gyakran alkalmazott szer. Erre a célra disznóöléskor a hízó hasa alatti zsírréteget szedték le és
egy edényben tárolták a karában a következő évig. Gyulladásra, kelésre tették.
A vágott vagy zúzott sebet is többféle módon kezelték:
- farkasalma főzetével mosták le a sebet,
- megpuhított liliomlaput (levelet) vagy szederlaput tettek a sebre,
- fehér hátú lapu (martilapu) zöld oldalát tették a sebre,
 - hosszú útilaput (keskenylevelű útifű) kötöttek rá,
- többször fehér meszet kapartak a falról és a sebre téve az összehúzta a sebet.
- a nagyobb sebeket tiszta fehér ronggyal bekötötték.

Megfázásra, köhögésre főleg a következő növényekből főzött teát ittak. Ezeket

virágzáskor gyűjtötték be és a padláson megszárítva tárolták: bojtorjánfű (piros színű a teája),
veronikafű, kamilla, akácvirág, hársfaviág, bodza, kakukkfű. A teákat ilyenkor sok mézzel
édesítették.
Szédülés, rosszullét, szívgyengeség esetén gyöngyvirágecettel dörzsölték meg a szív
környékét, vagy gyöngyvirágecetet szagoltattak a beteggel.
Fogfájásra belénfüvet használtak, azt a fájós fogba tették, vagy a belénfű magját
égették el, annak bódító füstjét szívták be.
Hashajtónak bábaguzsalyból főztek teát. Hasmenésre a lósóska magjából főzött erős
teát itták.
Méh- és rovarcsípésre a méhészektől tanult gyógymódot alkalmaztak. Háromféle
füvet össze kell fogni, szorosan az ujjak közé szorítani és bedörzsölni vele a csípést.
Ha a füle begyulladt valakinek, kamillateát csepegtettek bele, vagy vászonba kötött sót
melegítettek, és azt a fájó fülre tették. Másik módszer, hogy szoptatós anyát kértek meg, hogy
fejjen egy kevés tejet a fájó fülbe.
Torokfájásra: a fájós torkot vászon végével kell bekötni. A vászon vége a szövőszékre
felvetett fonal legvégéből szőtt vászon, ami már ritka és egyenetlen szövésű.
Ha valakinek árpa nőtt a szemén, háromszor meg kellett köpködni, és elmúlt.
A szemölcs elmulasztására egy általános, ismert módszert alkalmaztak. A szemölcsöt
lószőrrel vagy cérnával elkötötték, és 2 hét múlva eltűnt.

A paraszti értékrend alakulása

A munkavégzés központ jelentőségű a parasztság erkölcsi életének alakulásában.
Meghatározó szerepet tölt be az a tény, hogy az évszázadokon keresztül végzett kötelező
munkavégzés meghatározatlan időpontban öntudatlan és kötelező érvényűvé válva a paraszti
magatartás legfőbb jellemvonásává vált, erkölccsé alakult. A paraszti élet alapja az önellátó
gazdálkodás. Minden tevékenység, szokás a létfenntartást szolgálja közvetlen vagy közvetett
módon. A paraszt ember évszázadok óta együtt élt a természettel, attól függő viszonyban volt.
Alapvetően nem önmaga, hanem a kényszerítő külső társadalmi körülmények, sokszor az
időjárás szabta meg a teendői sorrendjét, ami mind felülről jövő kényszer, aminek ha nem
engedelmeskedett, a megélhetése vált nehezebbé vagy kétségessé. Ez a függőség számukra
nem elviselhetetlen teherként jelentkezet, hanem életük természetes velejárójává vált,
szívósságot, kitartást alakított ki bennük.
A paraszti életbe való belenevelődés és egyben az értékrend elsajátításának elsődleges
közele a család. Már a gyerekkori játék tárgyai, szerepjátékai is a munkához kötődtek. A
szülők hamar megtalálták a gyermek életkorának megfelelő munkákat, amivel már hasznossá
tudták tenni őket. 16-18 éves korra már majdnem minden munkát önállóan is el tudtak
végezni a háztartásban, az állatok körül és a földeken. Ez már tudatos munkavégzés volt.
Felelősséggel és büszkeséggel végezték a rájuk bízott feladatokat.
Az értékrend elsajátításának másik közege a faluközösség. A közösségi munkák,
kalákamunkák, mint a házépítés, cséplés, kukoricafosztás, - szórakozási, társasági, együttléti
alkalmak, mint a fonó, tánc, templom, mind-mind alkalom arra, hogy a családban kialakított
szokásokat alkalmazzák, szembesítsék a közösségi normákkal is.
 A közösségi élet számos szokásgyakorlásának színtere, ahol elsajátítják a párválasztás,
udvarlás faluközösség által szentesített szabályait. A fiatalok a közösség teljes értékű felnőtt
tagjává a házasságkötéssel váltak. Ekkortól már minden íratlan közösségi szabály számukra is
kötelező érvényűvé vált.
A közösségi szigor normateremtő ereje régóta meghatározó a falu életében. Egyik
leggyakoribb vétség a káromkodás. Régi egyházi jegyzőkönyvek szerint botütésre vagy
pénzbírságra büntették a vétkezőt. Lopási esetek is előfordultak. A helyi bíró ezeket kisebb-
nagyobb összegű pénzbírsággal büntette.
A régebbi századokban az egyház is bíráskodott. Verekedésért, szülői tisztelet meg
nem adásáért, más vallásúak szidásáért pénzbírságot vagy botütést szabott ki az egyház. Az
egyházi fegyelmezés később veszített hatékonyságából, de a fenti vétségek elkövetőit később
is elítélte a közösség. Büntetéssel már nem sújtották a törvényszegőket, de az egykori tilalmak
beleépültek a közösségben élő emberek tudatába, magatartásuk meghatározójává váltak. A
büntetés helyébe a legegyszerűbb közösségi ellenőrző mechanizmus, a kipletykálás lépett,
tehát a nyilvánosságra hozástól való félelem vált a visszafogó, fékezőerővé. A 20. század
értékrendi válságában a hagyományos paraszti értékrend is felbomlik, helyébe azonban új,
egyetemes érvényű értékrend nem lép. Egy keveredett erkölcsű világkép alakul ki, amelyben
az új elemek mellett az emberekben még az elmúlt századok alatt beidegződött erkölcsi
normák is tovább élnek.

Az évezredes tudáson, generációk tapasztalatán nyugvó tárgyi, szellemi örökségünk

európai mércével is egyedülállóan gazdag és változatos. Gyorsan változó világunk
szükségessé teszi, hogy ne hagyjuk feledésbe merülni az önellátó életmódra való
képességünket, ehhez kapcsolódó alapvető ismereteinket. Mindannyiunknak adott a lehetőség,
hogy megismerjük, és mai életvitelünkben hasznosítsuk őseink környezettel való
együttélésének kultúráját.

É Kovács Judit