Sarkadi Livia - Biokemia Mernok Szemmel

Peter Galsai © Typotex Kiadó
2012-02-28 11:11:58
Biokémia mérnök szemmel
Sarkadi Livia
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
B IOKÉMIA
MÉRNÖK SZEMMEL
Sarkadi Livia
Szakmai lektor
Dr. Nagy József
Budapest, 2007
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
Simonné
c Dr. habil. Sarkadi Livia, Typotex, 2007
Ez a könyv a Korszerű Mérnökökért Alapítvány támogatásával, az Alapítvány Kuratóriuma által kiírt és

lebonyolított pályázat keretében jelent meg.
Szakmailag ellenőrizte: Dr. Nagy József
ISBN 978-963-9664-67-8
Témakör: biokémia
Kedves Olvasó!
Önre gondoltunk, amikor a könyv előkészítésén munkálkodtunk. Kapcsolatunkat szorosabbra fűzhetjük, ha
belép a Typoklubba, ahonnan értesülhet új kiadványainkról, akcióinkról, programjainkról, és amelyet a
http://www.typotex.hu címen érhet el. Honlapunkon megtalálhatja az egyes könyvekhez tartozó
hibajegyzéket is, mert sajnos hibák olykor előfordulnak.
Kiadja a Typotex Elektronikus Kiadó Kft., az 1795-ben alapított

Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesületének tagja.
Felelős kiadó: Votisky Zsuzsa

Műszaki szerkesztő: Hesz Gábor
A borítót Tóth Norbert készítette
Terjedelem: 44,5 (A/5) ív
Készült a Dürer Nyomda Kft-ben, Gyulán
Ügyvezető igazgató: Kovács János
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
Előszó
Magyarországon a felsőoktatási intézményekben több mint 100 éve folyik biokémiai jellegű oktatás. Számos
szakterületen (orvos-, természet-, élelmiszer- és agrártudomány) készült tankönyv vagy jegyzet a biokémia
tantárgy oktatásához, amelyek természetszerűleg magukon hordozták a különböző speciális szakmai saját-
ságok diktálta tartalmi jegyeket.
A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Vegyészmérnöki és Biomérnöki Karán is nagy
hagyománya van a biokémia tantárgy oktatásának. A 2005 szeptemberében indult kétciklusú (BSc, MSc)
képzés bevezetésével felmerült az igény a mérnökképzésben részt vevő hallgatók egységes szemléletű bioké-
miai oktatásának megalapozását szolgáló tankönyv iránt. Karunkon a biokémia tantárgy oktatása a biomér-
nök, a környezetmérnök és a vegyészmérnök hallgatók alapképzésének része, hasonlóan a társegyetemek
élelmiszermérnök és agrármérnök képzéséhez.
Régóta érlelődött bennem a tankönyv írásának gondolata, hogy a több mint egy évtizedes előadói
gyakorlatom alatt összeállított előadásanyag összefoglaló formában a hallgatók rendelkezésére állhasson.
Az előadásaimba igyekeztem folyamatosan beépíteni ennek az igen gyorsan fejlődő tudományterületnek a
legújabb eredményeit a közelmúltban megjelent angol nyelvű biokémia és molekuláris sejtbiológia köny-
vek segítségével. Az utóbbi idők tapasztalatai azt mutatták, hogy összefoglaló tankönyv hiányában egyre
nehezebb hallgatóim számára a vizsgákra való felkészülés.
A többciklusú képzés követelményeit figyelembe vevő, a felkészülést segítő, rendszerező, mérnöki
szemléletű tankönyv elkészítéséhez a Korszerű Mérnökökért Alapítvány Pályázata adott lehetőséget.
A Biokémia mérnök szemmel című tankönyv tartalmát tekintve egy rövid történelmi bevezetéssel in-
dul, amely áttekintést ad a biokémiai tudomány nemzetközi és hazai fejlődéséről. Ezt követően bemutatja
az élő rendszerek jellemző tulajdonságait, a kémiai és prebiológiai evolúció elméleteit. A tankönyv további
részében részletesen foglalkozik a szervezetet felépítő molekulák alapvető kémiai tulajdonságai és biológiai
funkciói közötti összefüggésekkel. A bioszféra, valamint az élő szervezetek fő energiatermelő és bioszinte-
tikus anyagcsere-folyamatainak ismertetése után a sejtek anyagtranszport-folyamatainak tárgyalására kerül
sor. A biológiai folyamatok szabályozása című fejezet a molekuláris, a sejtszintű és a szervezetszintű sza-
bályozás fő módjait mutatja be. A tankönyv a bio-, illetve génmérnökség alapjainak ismertetésével zárul.
A biokémiai folyamatok leírásánál nagy hangsúlyt fektettem a molekuláris mechanizmusok bemutatá-
sára is. A vegyületeket a legújabb kémiai helyesírási szabályzatnak megfelelően neveztem el, ezzel is segítve
a hallgatók anyanyelvi szaktudásának elmélyítését.
A fenti témakörökkel remélem sikerült ízelítőt adni abból az egyre gazdagodó ismeretanyagból, amit
a 21. század biokémiával foglalkozó leendő szakembereinek ismernie szükséges. Az alaposabb elmélyedés-
hez és további részletek megismeréséhez a kapcsolódó tudományterületek (molekuláris biológia, biofizika,
genetika, bioanalitika) tanulmányozása valamint az aktuális kutatási eredmények nyomon követése szüksé-
ges, amelyhez remélem, hogy sikerült felkelteni az olvasó érdeklődését.
A Biokémia mérnök szemmel című tankönyvemet ajánlom hallgatóimnak és kollégáimnak. Bízom ab-
ban, hogy nemcsak a mérnök hallgatók számára tartalmaz hasznos ismeretanyagot, hanem témája általános
érdeklődésre is számot tarthat a biokémia iránt érdeklődők széles tábora körében.
A szerző
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
Tartalomjegyzék
Előszó 5
Tartalomjegyzék 7
1. A biokémia tárgya 13
2. A biokémia kialakulásának és fejlődésének főbb mérföldkövei 14
2.1. A biokémia magyarországi kialakulásának rövid története 18
3. Az élő rendszerek jellemző tulajdonságai 20

4. A biomolekulák eredete és az élet keletkezése 22
5. Az élő anyag kémiai összetétele 24
5.1. Bioelemek 24
5.1.1. Makroelemek 24
5.1.2. Mikroelemek 25
5.2. Biomolekulák 25
5.2.1. Aminosavak szerkezete és tulajdonságai 26
5.2.2. Fehérjék szerkezete és tulajdonságai 32
5.2.3. Szénhidrátok szerkezete és tulajdonságai 36
5.2.3.1. Monoszacharidok 36
5.2.3.2. Diszacharidok 40
5.2.3.3. Poliszacharidok 41
5.2.4. Zsírsavak szerkezete 44
5.2.5. Lipidek szerkezete és tulajdonságai 46
5.2.6. Nukleotidok szerkezete és tulajdonságai 51
5.2.7. Nukleinsavak szerkezete és tulajdonságai 53
5.2.7.1. A dezoxiribonukleinsav (DNS) szerkezeti szintjei 56
5.2.7.2. A ribonukleinsav (RNS) szerkezeti szintjei 58
5.2.7.3. A ribozimek tulajdonságai 61
6. A sejt molekuláris szerveződése és a fő sejttípusok 62

6.1. A fő sejttípusok 62
6.2. A fő szövettípusok 67
7. A víz az élet közege 68

8. Bioenergetika 71
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
8 Tartalomjegyzék
9. A bioszféra fő anyagcsere-folyamatai 73

9.1. A szén, a hidrogén és az oxigén körforgalma 73
9.2. A nitrogén körforgalma 73
9.3. A kén körforgalma 75
10. Az intermedier anyagcsere fő jellemzői 76
11. Az élő szervezetekben lejátszódó jellegzetes reakciók 78

11.1. Nukleofil szubsztitúciós reakciók 78
11.2. Eliminációs reakciók 78
11.3. Addíciós reakciók 80
11.4. Izomerizációs reakciók 80
11.5. Oxidációs-redukciós reakciók 81
11.6. Hidrolízis 82
12. Az enzimek (biokatalizátorok) általános jellemzése 84

12.1. Az enzimkinetika alapjai 85
12.2. Az enzimek aktivitását befolyásoló tényezők 87
12.3. Az enzimek osztályozása 89
12.4. A fontosabb koenzimek és funkciójuk 90
12.4.1. Az oxidoreduktázokhoz kapcsolódó koenzimek 90
12.4.2. A transzferázokhoz kapcsolódó koenzimek 94
12.4.3. Az izomerázokhoz kapcsolódó koenzimek 95
12.5. Az enzimekhez kapcsolódó ásványi komponensek 97
13. Katabolikus (lebontó) anyagcsere-folyamatok 99

13.1. A szénlánc katabolikus anyagcseréje 101
13.1.1. Szénhidrátok lebontása (glikolízis) 101
13.1.1.1. A piruvát felhasználása 106
13.1.1.2. A poliszacharidok bekapcsolódása a glikolízisbe 110
13.1.1.3. Egyéb hexózok bekapcsolódása a glikolízisbe 111
13.1.2. Pentóz-foszfát ciklus 111
13.1.3. Lipidek lebontása 115
13.1.3.1. Telített zsírsavak β -oxidációja 117
13.1.3.2. Telítetlen zsírsavak β -oxidációja 120
13.1.3.3. Többszörösen telítetlen zsírsavak β -oxidációja 120
13.1.3.4. Páratlan szénatomszámú zsírsavak lebontása 122
13.1.3.5. Zsírsavak β -oxidációja a peroxiszómában 123
13.1.3.6. Zsírsavak α - és ω -oxidációja 124
13.1.3.7. Ketontestek képződése 124
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
Tartalomjegyzék 9
13.2. A nitrogéntartalmú biomolekulák katabolikus anyagcseréje 124

13.2.1. A fehérjék és az aminosavak lebontása 124
13.2.1.1. Az aminosavak dezaminálása 126
13.2.1.2. Az oxálacetáttá lebomló aminosavak metabolizmusa 129
13.2.1.3. A piruváttá lebomló aminosavak metabolizmusa 129
13.2.1.4. Az α -ketoglutaráttá lebomló aminosavak metabolizmusa 132
13.2.1.5. A szukcinil-koenzim-A-vá lebomló aminosavak metabolizmusa 132
13.2.1.6. Az acetoacettá lebomló aminosavak metabolizmusa 133
13.2.1.7. Az aminosavak dekarboxilezése 137
13.2.2. A biogén aminok metabolizmusa 143
13.2.3. Ornitinciklus, az ammónia ürítése 145
13.2.4. Nukleinsavak lebontása 147
13.2.4.1. Purinnukleotidok lebontása 147
13.2.4.2. Pirimidinnukleotidok lebontása 150
13.2.5. A nukleotid- és az aminosavlebontás kapcsolata 150
14. Citrátciklus 151

15. Anaplerotikus folyamatok 155
16. Glioxilátciklus 157
17. Terminális oxidáció 160
17.1. Oxidatív foszforilezés 163
18. A katabolikus metabolizmusok energiamérlegei (összefoglalás) 168

18.1. A glükóz anaerob és aerob lebontásának energiamérlege 168
18.2. A pentóz-foszfát ciklus energiamérlege 171
18.3. A zsírsavlebontás energiamérlege 171
19. Anabolikus (felépítő) anyagcsere-folyamatok 172

19.1. A szénlánc anabolikus anyagcseréje 172
19.1.1. Szénhidrátok bioszintézise (fotoszintézis) 172
19.1.1.1. A fotoszintézis fényszakasza 174
19.1.1.2. A fotoszintézis sötétszakasza (Calvin-ciklus, C3-as út) 180
19.1.1.3. Hatch–Slack-ciklus (C4-es út) 184
19.1.1.4. CAM-metabolizmus 184
19.1.1.5. Fotorespiráció (fénylégzés) 186
19.1.1.6. Az egyszerű cukrok felépülése és átalakulásai 186
19.1.1.7. Néhány di- és oligoszacharid bioszintézise 186
19.1.1.8. Poliszacharidok bioszintézise 188
19.1.1.8.1. A glikogén bioszintézise 188
19.1.1.8.2. A keményítő bioszintézise 190
19.1.1.9. Glükoneogenezis, a glükóz de novo szintézise 192
19.1.1.10. Cori-ciklus 195
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
10 Tartalomjegyzék
19.1.2. Lipidek bioszintézise 196

19.1.2.1. A zsírsavak bioszintézise 196
19.1.2.1.1. A telítetlen zsírsavak bioszintézise 201
19.1.2.2. A glicerin-3-foszfát keletkezése 202
19.1.2.3. A trigliceridek bioszintézise 202
19.1.2.4. A foszfolipidek bioszintézise 203
19.1.2.5. A szfingolipidek bioszintézise 206
19.1.2.6. A koleszterin bioszintézise 206
19.2. A nitrogén anabolikus anyagcseréje 212
19.2.1. Nitrogénmegkötés 213
19.2.2. Nitrifikálás 214
19.2.3. Nitrát- és nitritredukció 214
19.2.4. Az ammónia beépülése 215
19.2.5. Az aminosavak bioszintézise 215
19.2.5.1. A glutaminsav-család bioszintézise 218
19.2.5.2. Az aszparaginsav-család bioszintézise 218
19.2.5.3. A szerin-család bioszintézise 224
19.2.5.4. A piruvát-család bioszintézise 225
19.2.5.5. A gyűrűs aminosavak bioszintézise 227
19.2.6. A nukleotidok bioszintézise 231
19.2.6.1. A purinbázisok bioszintézise 231
19.2.6.2. A pirimidinbázisok bioszintézise 236
19.2.7. A nukleinsavak bioszintézise 240
19.2.7.1. A DNS bioszintézise 241
19.2.7.1.1. A prokarióta DNS bioszintézise 242
19.2.7.1.2. Az eukarióta DNS bioszintézise 247
19.2.7.1.3. A DNS-bioszintézis hibalehetőségei és javító mechanizmusai 248
19.2.7.2. Az RNS bioszintézise 252
19.2.7.2.1. A prokarióta RNS bioszintézise 252
19.2.7.2.2. Az eukarióta RNS bioszintézise 254
19.2.8. Fehérjebioszintézis 258
19.2.8.1. Genetikai kódszótár 258
19.2.8.2. A fehérjebioszintetizáló rendszer elemei 260
19.2.8.3. Prokarióta fehérjebioszintézis 262
19.2.8.4. A prokarióta és az eukarióta fehérjebioszintézis összehasonlítása 266
19.2.8.5. Poszttranszlációs fehérje módosulások 269
19.3. A kén anabolikus anyagcseréje 270
20. Biológiai sejtfalak és membránok 272

20.1. A növényi sejtfalak szerkezete 272
20.2. A baktériumok sejtfalának szerkezete 272
20.3. A biológiai membránok szerkezete 274
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
Tartalomjegyzék 11
21. Membrántranszport-folyamatok 277

21.1. Passzív transzport 279
21.1.1. Az ionofórok működése 280
21.1.2. Az ioncsatornák működése 281
21.2. Aktív transzport 281
21.2.1. Nátrium–kálium pumpa 284
21.2.2. A glükóz aktív transzportja 285
21.2.3. A glükóz módosított aktív transzportja 285
21.2.4. A kalcium aktív transzportja 287
21.2.5. Aminosavak transzportja 287
21.2.6. Makromolekulák transzportja 288
22. Biológiai szabályozás 291

22.1. Molekuláris szintű szabályozás 291
22.1.1. Reverzibilis enzimgátlások 291
22.1.2. Allosztérikus szabályozás 293
22.1.3. Kovalens módosítás 294
22.1.3.1. Foszforilezés 294
22.1.3.2. Alegységszerkezet megváltoztatása 294
22.1.3.3. Módosító fehérjék 294
22.1.3.4. Zimogén aktiválás (limitált proteolízis) 295
22.1.4. Izoenzimek 297
22.2. Sejtszintű szabályozás 298
22.2.1. A transzkripció szabályozása prokariótákban 298
22.2.1.1. Enzimindukció 299
22.2.1.2. Enzimrepresszió 300
22.2.1.3. cAMP-CAP-komplex 300
22.2.1.4. Attenuátoros szabályozás 301
22.2.2. Az eukarióta szervezetek sejtszintű szabályozásának formái 302
22.3. Szervezetszintű szabályozás 309
22.3.1. Elsődleges jelátvivők 309
22.3.2. Receptorok 311
22.3.2.1. Sejtfelszíni (membrán) receptorok 311
22.3.2.1.1. Ioncsatorna receptorok 311
22.3.2.1.2. G-fehérjékhez kötött receptorok 312
22.3.2.1.3. Egy transzmembrán szakasszal rendelkező
katalitikus aktivitású receptorok 314
22.3.2.1.4. Enzimhez kötött receptorok 314
22.3.2.2. Intracelluláris receptorok 315
22.4. Az anyagcsereutak szabályozása 315
22.4.1. A glikolízis és a glükoneogenezis szabályozása 315
22.4.2. A glikogén lebontásának és bioszintézisének szabályozása 317
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
12 Tartalomjegyzék
22.4.3. A pentóz-foszfát ciklus szabályozása 318

22.4.4. A zsírsavlebontás és -bioszintézis szabályozása 319
22.4.5. A citrátciklus szabályozása 320
22.4.6. A Calvin-ciklus szabályozása 321
22.4.7. Az aminosavak bioszintézisének szabályozása 322
22.4.8. A nukleotidok bioszintézisének szabályozása 324
23. A biomérnökség alapjai 326

23.1. A fehérjék kinyerése és tisztítása 326
23.2. A fehérjék elsődleges szerkezetének meghatározása 329
23.3. Fehérjék meghatározása immunanalitikai módszerekkel 331
23.3.1. Western-blot technika 334
23.4. DNS-technológia 335
23.4.1. A restrikciós-endonukleázok és a DNS-ligáz tulajdonságai 335
23.4.2. DNS-klónozás 335
23.4.3. A reverz-transzkriptáz enzim működése 337
23.4.4. Polimeráz láncreakció (PCR) 337
23.4.5. DNS-szekvenálás 338
23.4.5.1. Sanger-féle szekvenálás 338
23.4.5.2. Maxam–Gilbert-szekvenálás 341
23.4.6. Hibridizációs technikák 341
23.4.6.1. Southern-blot technika 342
23.4.6.2. Northern-blot technika 342
23.4.7. Chiptechnológia 342
23.4.8. Génkönyvtárak 343
23.4.9. Géntérképezés 343
23.4.10. Transzgénikus élőlények 344
Ajánlott irodalom 347

Névmutató 348
Tárgymutató 351
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
1.
fejezet A biokémia tárgya
A biokémia (életvegytan) a biológia (élettan) és a kémia (vegytan) határterületén a 19. század utolsó harma-
dában kialakult új tudomány. A biokémia fő feladatai az élő szervezetek molekuláris szintű tanulmányozása,
a biomolekulák kémiai szerkezete és biológiai funkciója közötti összefüggések feltárása, az életfolyamatok
kémiai mechanizmusainak felderítése. A biokémia dinamikus fejlődését számos régi és új keletű társtudo-
mány folyamatos kölcsönhatása segíti elő. A molekuláris biológia, a molekuláris genetika, a mikrobiológia,
a biofizika eredményei, valamint a bioanalitikai módszerek egyre bővülő tárháza járul hozzá jelenleg a
legnagyobb mértékben a még tisztázatlan biokémiai folyamatok molekuláris alapú felderítéséhez és magya-
rázatához.
A biokémiai ismeretek rendszerezésének és bemutatásának számos formája létezik. A szerzőktől füg-
gően vagy az élő szervezetet felépítő makromolekulák (nukleinsavak, fehérjék, szénhidrátok, lipidek) sze-
rinti csoportosítás, vagy az anyagcsere-folyamatok energetikai tulajdonsága (anabolikus, katabolikus) alap-
ján történik az ismeretanyag összefoglalása. Több esetben a makromolekulák bemutatásának sorrendje is
különbözik. Régebben a fehérjék számítottak az elsőszámú makromolekulának, míg napjainkban a legtöbb
új információ a nukleinsavakkal kapcsolatos.
A hagyományosnak tekinthető felosztás három alapvető területre osztja fel a biokémiát. A szerkezeti
(leíró) biokémia az élő anyag kémiai összetételét, a kémiai szerkezet és a biológiai funkció közötti össze-
függéseket mutatja be. A funkcionális biokémia az élő szervezetben lejátszódó kémiai reakciók összessé-
gének, a biomolekulák átalakulási folyamatainak bemutatásával (anyagcsere vagy metabolizmus) foglalko-
zik. A biokémia e részéhez tartoznak azok a kémiai folyamatok is, amelyek az élő szervezet és környezete
között lejátszódó anyagcserével vagy más élettevékenységgel kapcsolatosak. A biokémia legbonyolultabb
területe az életfolyamatok összehangolásának, szabályozásának tanulmányozása és molekuláris genetikai
mechanizmusainak feltárása.
A biokémia alapvető kérdései a fentiek alapján a következők:
• Milyen anyagokból és milyen szerkezettel épül fel az élő szervezet?
• Hogyan keletkeznek és hogyan alakulnak át az alapvető vegyületek az élő szervezetben?
• Hogyan alakulnak ki a szupramolekuláris struktúrák (sejtek, szövetek, szervek)?
• Hogyan biztosítja az energiát életfolyamatainak fenntartásához az élő anyag?
• Hogyan tárolja és szállítja a növekedéséhez, önmaga reprodukálásához szükséges információkat?
• Milyen kémiai változással jár a sejtek reprodukciója, öregedése, illetve halála?
• Az életjelenségek hogyan függnek össze az élő anyag kémiai tulajdonságaival?
• Mi jellemzi az élő rendszer szervezettségét? Milyen szabályozó mechanizmusokkal biztosítja az élő
rendszer az életfolyamatok összehangolását?
A biokémiai ismeretek szisztematikus elsajátításának elősegítése érdekében a hagyományos felosztás-
nak megfelelően állítottam össze a tankönyv fő témaköreit, kiegészítve az alapvető bioanalitikai és biotech-
nológiai módszerek bemutatásával.
Néhány, a biokémiai folyamatok megértéséhez szükséges alapismeret részletes bemutatásának a terje-
delmi korlátok határt szabtak, de ezen ismeretek a kapcsolódó szakterületek (szerveskémia, biológia) tanul-
mányozásával kellő mélységben megismerhetők és elsajátíthatók.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
A biokémia kialakulásának és
2.
fejezet fejlődésének főbb mérföldkövei
A biokémia a 19. századbeli kialakulásától kezdődően rendkívül gyorsan fejlődött, amihez nagymértékben
hozzájárultak a társtudományok felfedezései is. A 20. század közepétől olyan technikák megjelenése, mint
a kromatográfia, a röntgendiffrakció, a radioizotóp jelzéses technika, valamint az elektronmikroszkóp és az
ultracentrifuga kifejlesztése, lehetővé tették az élő szervezetben előforduló bonyolult vegyületek szerkezet-
vizsgálatát és az anyagcsere-folyamatok tanulmányozását.
A kémia (biokémia) tulajdonképpeni megalapozói a 18. század második felének kutatói, elsősorban
Karl Wilhelm Scheele (1742–1786) svéd vegyész és Antoine Laurent Lavoisier (1743–1794) francia ve-
gyész voltak. Scheele egy sor kis molekulatömegű szerves savat (citromsav, almasav) izolált növényekből,
valamint a vizeletből a húgysavat, és a zsírok lúgos főzése során felfedezte a glicerint. Lavoisier nevéhez
fűződik az oxidáció fogalmának bevezetése 1777-ben. Megállapította, hogy a szervezet által adott idő alatt
termelt hőmennyiség egyenlő azzal a hőmennyiséggel, ami akkor szabadul fel, ha az ugyanazon idő alatt
kilélegzett CO2 mennyiségének megfelelő szénvegyületet kaloriméterben égetnek el.
1828-ban nagy jelentőségű volt Friedrich Wöhler (1800–1882) német kémikus nevezetes kísérlete,
amelyben szervetlen vegyületből (ammónium-cianát) szerves vegyületet (karbamid) állított elő bizonyítva,
hogy az élő szervezetben előforduló vegyületek előállításához nem szükséges valamilyen különleges életerő
(vis vitalis). A tudományos közvéleményt azonban csak a későbbi kísérletek győzték meg arról, hogy szer-
ves vegyületek mesterséges úton is előállíthatók. Például Adolph W. H. Kolbe (1818–1884) német kémikus
1845-ben laboratóriumi körülmények között sikeresen oldotta meg az ecetsav szintézisét eténből triklóre-
cetsavon keresztül.
1833-ban Anselme Payen (1795–1871) francia kémikus felfedezte a diasztázt (ez az első felfedezett
enzim), majd Theodor Schwann (1810–1882) német anatómus 1836-ban a gyomornedvben felfedezte a
pepszint (később ez lett az első állati szövetből kivont enzim).
Justus von Liebig (1803–1873) német kémikus rendkívüli sokoldalúságával számos területen, többek
között a vegyületek kémiai analízisében szerzett óriási érdemeket.
1869-ben Johann Friedrich Miescher (1844–1895) német biokémikus felfedezte a dezoxiribonuklein-
savat (DNS).
1860-tól a fermentáció-kutatásban Louis Pasteur (1822–1895) francia kémikus és bakteriológus mun-
kássága alapvető fontosságúnak tekinthető. Wilhelm Friedrich Kühne (1837–1900) német filozófus és ké-
mikus 1877-ben az oldott ferment vagy enzim terminológiájának bevezetésével járult hozzá a folyamatok
tisztázásához.
1890-ben Hermann Emil Fischer (1852–1919) német kémikus az enzimes reakciók értelmezésére a
kulcs–zár mechanizmust javasolta. 1902-ben kémiai Nobel-díjat kapott a cukrok és a purin szintézisének
vizsgálatában kifejtett munkájáért. A nevéhez fűződik a Fischer-projekció megalkotása, amellyel a három-
dimenziós molekulaszerkezetek kétdimenzióban ábrázolhatók.
Az életerő dogmájának megdöntésében nagy szerepe volt a német biokémikus testvérpárnak, Eduard
és Hans Buchnernek, akik 1897-ben élősejtmentes élesztőkivonatokban kimutatták a cukrok alkoholos erje-
dését. Ez a felfedezés nyitotta meg az utat a biokémiai reakciók in vivo (intakt élő rendszerben) vizsgálatai
helyett az in vitro (kémcsőben történő) körülmények közötti vizsgálatához. Eduard Buchner (1860–1917)
1907-ben kémiai Nobel-díjat kapott.
1901-ben Jokichi Takamine (1854–1922) japán kémikus izolálta az adrenalint (ez az első izolált hor-
mon).
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
2. fejezet A biokémia kialakulásának és fejlődésének főbb mérföldkövei 15
1904-ben Sir Arthur Harden (1865–1940) angol biokémikus felfedezte a koenzimeket. Az alkoholos
erjedésben az enzimek és a szervetlen foszfátok szerepének tisztázásáért 1929-ben Hans Karl August Simon
von Euler-Chelpinnel (1973–1964) megosztva kémiai Nobel-díjat kapott.
1906-ban Santiago Ramón Cajal (1852–1934) spanyol orvos és Camillo Golgi (1843–1926) olasz
orvos az idegrendszer szerkezetével kapcsolatos kutatásaikért orvosi–élettani Nobel-díjat kaptak.
1909-ben az orosz születésű, amerikai biokémikus, Phoebus Levene (1869–1940) azonosította a ribózt
az RNS-ben.
1915-ben Richard Martin Willstatter (1872–1942) német kémikus a klorofill és egyéb pigmentekkel
kapcsolatos kutatásai elismeréséül kémiai Nobel-díjat kapott.
1921-ben a kanadai orvos, Frederick Grant Banting (1891–1941) és az amerikai Charles Best (1899–
1978) izolálta az inzulint. Banting és John James Richard Macleod (1876–1935) 1923-ban megosztott
orvosi–élettani Nobel-díjat kapott a cukorbetegséggel és az inzulinnal kapcsolatos kutatási eredményeikért.
1924-ben Sir Alexander Fleming (1881–1955) angol bakteriológus felfedezte a lizozim enzimet. 1945-
ben orvosi–élettani Nobel-díjat kapott a penicillin felfedezéséért.
1924-ben Sir Alexander Fleming (1881–1955) angol bakteriológus felfedezte a lizozim enzimet. 1945-
ben a penicillin felfedezéséért Sir Ernst Boris Chainnel (1906–1979) és Sir Howard Walter Floreyval
(1898–1968) megosztva orvosi–élettani Nobel-díjat kapott.
1925-ben a lengyel származású, amerikai biokémikus, David Keilin (1887–1963) felfedezte a hem
tartalmú vas-fehérjéket, a citokrómokat.
A biokémiai folyamatokat katalizáló enzimek bonyolult szerkezetének megismeréséhez 1926-ban Ja-
mes Batcheller Sumner (1877–1955) amerikai biokémikus nagymértékben hozzájárult azzal, hogy sike-
rült kristályosítania az ureáz enzimet (az első enzim, amelyet kristályosítottak). Munkájáért John Howard
Northroppal (1891–1987) és Wendell Meredith Stanley-vel (1904–1971) közösen 1946-ban kémiai Nobel-
díjat kapott.
1929-ben Hans Fischer (1881–1945) német kémikus meghatározta a hem szerkezetét (a hemoglobin-
ból). A hemoglobin és a klorofill szerkezével kapcsolatos kutatási eredményeiért 1930-ban kémiai Nobel-
díjban részesült.
1930-ban John Howard Northrop (1891–1987) amerikai biokémikus izolálta a pepszin enzimet, majd
a tripszint és a kimotripszint is kristályosította. Eredményes kutatómunkáját 1946-ban megosztott kémiai
Nobel-díjjal jutalmazták (lásd fent).
1932-ben Axel Hugo Theodor Theorell (1903–1982) svéd biokémikus izolálta az izomfehérjét, a mi-
oglobint. Az oxidációs enzimekkel kapcsolatos eredményeiért 1955-ben orvosi–élettani Nobel-díjat kapott.
A biokémiai folyamatok részletes megismerése a lebontási folyamatok felderítésével kezdődött. Georg
Franz Knoop (1875–1946) 1905-ben állatkísérletével bizonyította a zsírsavak lebontásának folyamatát.
Az alkoholos erjedés és a glikolízis folyamatának tisztázásában számos kutató vett részt. Arthur
Harden (1865–1940), William John Young (1878–1942) angol biokémikusok, valamint Carl Neuberg
(1877–1956) német biokémikus a foszfátionok erjedésben betöltött szerepét ismerték fel és cukorfoszfátokat
izoláltak. Otto Fritz Meyerhof (1884–1951) német orvos, aki 1922-ben Archibald Vivian Hill (1886–1977)
brit orvossal megosztva orvosi–élettani Nobel-díjat kapott az izomanyagcserében szerepet játszó kémiai
folyamatok vizsgálatáért. Sir Robert Robinson (1886–1975) angol kémikus, aki 1947-ben kémiai Nobel-
díjat kapott a biológiailag fontos növényi anyagok, elsősorban az alkaloidok vizsgálatáért. Gustav Georg
Embden (1874–1933) és Earl Judson King (1901–1962) a foszfatidok enzimatikus hidrolízisét, illetve
a triózfoszfátok képződését derítette ki. A cseh származású amerikai Cori házaspár, Gerty Theresa Cori
(1896–1957) és Carl Ferdinand Cori (1896–1984), az 1940-es években mutatta ki a foszforilázt, ami a gli-
kogén lebontási folyamatának kulcsenzime. Kutatási eredményeiket 1947-ben orvosi–élettani Nobel-díjjal
jutalmazták.
A biológiai oxidáció részleteinek felderítése több elmélet összehangolásával valósult meg. Jelentősnek
mondható Thorsten Ludwig Thunberg (1873–1952) svéd biokémikus megfigyelése, miszerint az enzimek
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
16 2. fejezet A biokémia kialakulásának és fejlődésének főbb mérföldkövei
a szubsztrátokból hidrogéneket vonnak el. Ennek alapján Heinrich Otto Wieland (1877–1957) a dehidro-
genázok jelentőségét ismerte fel. Otto Heinrich Warburg (1883–1970) pedig az oxigenázok jelentőségét
bizonyította. Warburg 1931-ben orvosi–élettani Nobel-díjat kapott a légzési lánc enzimatikus működésének
felderítéséért. A két elmélet látszólagos ellentmondását Szent-Györgyi Albert (1893–1986) oldotta fel azzal
a megállapítással, hogy a dehidrogénezési és oxidációs folyamatokat elektronhordozók kapcsolják össze.
A citrátciklus részleteinek tisztázásában Szent-Györgyi Albert munkájának alapvető jelentősége volt,
de a kulcslépést 1937-ben Sir Hans Adolf Krebs (1900–1981) német származású, brit biokémikusnak sike-
rült megfejtenie. Szent-Györgyi 1937-ben a biológiai oxidáció kutatási eredményeiért, valamint a C-vitamin
előállításáért, míg Krebs 1953-ban a citrátciklus felderítéséért Fritz Albert Lipman (1899–1986) német szár-
mazású, amerikai biokémikussal megosztva kapott orvosi–élettani Nobel-díjat.
A biokémiai folyamatok vizsgálatában nagy előrelépést jelentett, amikor 1940-es években Hevesy
György (1885–1966) kezdeményezésére alkalmazni kezdték az izotópokat az anyagcsere-kutatásban. Az e
téren elért eredményeiért 1943-ban kémiai Nobel-díjban részesült.
A fehérjék és nukleinsavak szerkezetének és bioszintézisének felderítése bizonyult a legnehezebb
feladatnak. Az első teljes fehérjeszerkezetet (mioglobin) Sir John Cowdery Kendrew (1917–1997) határozta
meg. Munkája elismeréseként 1962-ben kémiai Nobel-díjat kapott Max Ferdinand Perutzcal (1914–2002)
megosztva. 1953-ben Frederick Sanger (1918–1983) meghatározta az inzulin aminosav-szekvenciáját. Ez
az első fehérje, aminek a pontos aminosavsorrendjét meghatározták, és ezért a munkájáért Sanger 1958-
ban kémiai Nobel-díjat kapott. Sanger az egyike azon tudósoknak, akik kétszer is részesültek ebben az
elismerésben, mivel 1980-ban másodszor is megkapta a kémiai Nobel-díjat megosztva Paul Berggel (1926–)
és Walter Gilberttel (1932–) a nukleinsavak bázisszekvenciájának megfejtésében kifejtett munkájáért.
A nukleinsavak és a fehérjék bioszintézisének teljes megismerése az 1970-es évekre tehető. A nuk-
leinsavak felfedezése már 1869-ben megtörtént és a DNS genetikai szerepe 1928-ban igazolást nyert, de a
DNS pontos szerkezete ekkor még nem volt ismert. Az 1940-es évek végén Erwin Chargaff (1905–2002)
kísérletei nyomán tett megállapítások (Chargaff-szabályok), valamint Rosalind Franklinnak (1920–1958)
a DNS-szálakról kapott röntgendiffrakciós képe segítették többek között az amerikai James Dewey Watson
(1928–) és a brit Francis Harry Compton Crick (1916–2004) munkáját, akik 1953-ban leírták a DNS kettős
spirál szerkezetét. Innen számítható a biokémia, a sejtbiológia és a genetika eredményeire épülő molekulá-
ris biológia kialakulása. Watson és Crick 1962-ben orvosi–élettani Nobel-díjat kapott a brit Maurice Hugh
Frederick Wilkinsszel (1916–2004) megosztva.
1956-ban Arthur Kornberg (1918–) amerikai biokémikus felfedezte a DNS-polimerázt. 1959-ben
megosztott orvosi–élettani Nobel-díjjal jutalmazták Severo Ochoaval (1905–1993) együtt azon felfedezé-
sükért, hogy hogyan kettőződik meg a DNS-molekula a baktériumsejtekben. Ezt a folyamatot mesterséges
körülmények között is sikerült modellezniük.
Paul Berg (1926–) amerikai molekuláris biológus 1956-ban azonosította a később transzfer RNS-nek
nevezett nukleinsavat.
1960-ban a dél-afrikai születésű, brit molekuláris biológus, Sydney Brenner (1927–) felfedezte, hogy
a genetikai kód bázis triplettek sorozatából áll. 2002-ben H. Robert Horvitzcal (1947–) és John E. Suls-
tonnal (1942–) közösen orvosi–élettani Nobel-díjat kapott a genetikai szabályozás és a programozott sejt-
halál felfedezéséért.
Melvin Calvin (1911–1997) amerikai biokémikus a fotoszintézis folyamatainak tisztázásával kapcso-
latos eredményeit 1961-ben kémiai Nobel-díjjal ismerték el.
1965-ben François Jacob (1920–1999), Jacques Monod (1910–1976) és André Lwoff (1902–1994)
francia biokémikusok a génműködés szabályozásának és a vírus szintézis felfedezéséért megosztott orvosi–
élettani Nobel-díjat kaptak.
1968-ban Marshall Warren Nierenberg (1927–) amerikai biokémikus a genetikai kódnak a fehérje-
szintézisben betöltött funkciójának megfejtéséért Robert W. Holleyvel (1922–1993) és Har Gobind Kho-
ranával (1922–) megosztott orvosi–élettani Nobel-díjban részesült.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
2. fejezet A biokémia kialakulásának és fejlődésének főbb mérföldkövei 17
1969-ben Gerald Maurice Edelman (1929–) amerikai biokémikus meghatározta az immunglobulin-G

aminosav-szekvenciáját. Az antitestek szerkezetének felderítésében elért eredményeiért 1972-ben Rodney
R. Porterrel (1917–1985) megosztva orvosi–élettani Nobel-díjat kapott.
1970-ben Howard M. Temin (1934–1994) és David Baltimore (1938–) amerikai virológusok felfedez-
ték a reverz-transzkriptáz enzimet, amiért 1975-ben orvosi–élettani Nobel-díjat kaptak Renato Dulbeccoval
(1914–) megosztva.
1973-ban Stanley Cohen (1922–) és Herbert W. Boyer (1936–) amerikai biokémikusok restrikciós
enzimek segítségével rekombináns DNS-t állítottak elő. Cohen 1986-ban orvosi–élettani Nobel-díjat kapott.
1975-ben Edwin Mellor Southern (1938–) kifejlesztette a gél-transzfer hibridizációs módszert speci-
fikus DNS szekvenciák vizsgálatára.
1975-ben Frederick Sanger kidolgozta az első DNS-szekvenálási módszert, majd 1977-ben Allan M.
Maxam és Walter Gilbert (1932–) újabb módszerrel gazdagította a bioanalitikát.
1978-ban a restrikciós enzimek felfedezéséért és molekuláris genetikai alkalmazásáért Hamilton Otha-
nel Smith (1931–), Werner Arber (1929–) és Daniel Nathans (1928–1999) közösen orvosi–élettani Nobel-
díjat kapott.
Peter Mitchell (1920–1992) brit biokémikus 1978-ban kémiai Nobel-díjat kapott az ATP-szintézisének
kemiozmotikus elméletéért.
1980-ban Paul Berg a nukleinsavakkal kapcsolatos eredményes biokémiai kutatásaiért, különös te-
kintettel a rekombináns DNS-re megosztott kémiai Nobel-díjat kapott. A díj másik felét Walter Gilbert és
Fererick Sanger kapta a nukleinsavak bázissorrendjének meghatározásában kifejtett munkájukért.
1984-ben Alec Jeffrey (1950–) brit biokémikus kidolgozta a DNS-ujjlenyomat technikát.
1985-ben Kary Banks Mullis (1944–) amerikai biokémikus kidolgozta a polimeráz láncreakciót
(PCR), amiért 1993-ban kémiai Nobel-díjban részesült Michael Smithel (1932–2000) megosztva, aki pe-
dig az oligonukleotid alapú irányított mutagenezis megállapításáért és a fehérjekutatást segítő alkalmazás
kifejlesztéséért érdemelte meg a nemes elismerést.
1989-ben az amerikai Sydney Altmann (1939–) és Thomas R. Cech (1947–) az RNS katalitikus tu-
lajdonságainak felfedezéséért kémiai Nobel-díjat kapott.
1997-ben az amerikai Paul D. Boyer (é–s) az angol John E. Walker (1941–) az ATP-szintetázzal
katalizált ATP-szintézis felderítéséért közösen fél kémiai Nobel-díjat kapott. A díj másik felét a dán Jeus C.
Skou (1918–) kapta a Na+ –K+ -ATP-áz enzim felfedezéséért.
1998-ban Roderick MacKinnon (1956–) amerikai biokémikus felfedezte a kálium ioncsatorna térbeli
szerkezetét az agysejtekben. Munkája elismeréseként 2003-ban kémiai Nobel-díjat kapott.
1999-ben Günter Blobel (1936–) német származású, amerikai biokémikus az 1975-ben felállított, és
azóta igazolást nyert, szignál hipotéziséért orvosi–élettani Nobel-díjat kapott.
2001-ben Harry Noller (1939–) amerikai molekuláris biológus és munkatársai elkészítették a ribo-
szóma első részletes, röntgenkrisztallográfiás képét.
2002-ben az amerikai John B. Fenn (1917–), a japán Tanaka Koichi (1959–) és a svájci Kurt Wüthrich
(1938–) tudós megosztott kémiai Nobel-díjat kaptak a fehérjék szerkezetének kutatásában elért, és az élet-
folyamatok jobb megértését lehetővé tevő eredményeikért.
2003-ban az intenzív kutatások eredményeképpen (Humán Genom Program) számos más élőlény mel-
lett, az emberi genom teljes szekvenciája is ismertté vált.
2004-ben az ubikvitin nevű fehérje sejtbiológiai jelentőségének leírásáért, Irwin Rose (1926–), Aaron
Ciechanover (1947–) és a magyar származású Avram Hershko (1937–) kapott kémiai Nobel-díjat.
2006-ban Roger D. Kornberg (1947–) az eukarióták transzkripciójának tanulmányozásában elért ered-
ményeiért kémiai Nobel-díjban részesült. A család igen sokat tett a tudomány fejlődéséért, korábban (1959)
édesapja is Nobel-díjat érdemelt munkájáért.
Ugyancsak 2006-ban az orvosi–élettani Nobel-díjat Andrew Zachary Fire (1959–) és Craig Cameron
Mello (1960–) az RNS interferencia (a kétszálú RNS-el történő géncsendesítés) felfedezéséért érdemelte ki.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
18 2. fejezet A biokémia kialakulásának és fejlődésének főbb mérföldkövei
2.1. A biokémia magyarországi kialakulásának rövid története
A biokémiai tudomány magyarországi elterjedésének kezdete 1871-re tehető, amikor is a Budapesti Királyi
Magyar Tudományegyetem és a Kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem Orvosi Karán elkezdődött az
élet- és kórvegytan oktatása. A budapesti tanszék első professzora Plósz Pál (1844–1902) volt, őt később
Tangl Ferenc (1866–1917) követte a tanszékvezetői székben. 1915-ben Tangl professzort az egyetem Élet-
tani Tanszékének vezetésével bízták meg, így az Élet- és Kórvegytan Tanszék irányítását Hári Pál (1869–
1933) vette át. Német nyelvű tankönyvét a „Lehrbuch der physiologischen Chemie”-t a Springer Kiadó
egymás után négyszer adta ki. Hári Pál 1933-ban bekövetkezett halálával a Budapesti Pázmány Péter Tu-
dományegyetem Orvosi Karán az Élet- és Kórvegytani Intézet önállósága megszűnt. Ekkora azonban már a
vidéki egyetemek is nemzetközi elismerést szereztek mind az oktatás, mind a kutatás területén.
A Debreceni Tisza István Tudományegyetem Orvosi Vegytani Tanszékén 1923-tól Bodnár János
(1889–1953) professzor vezetésével kezdődött el a biokémiai jellegű kutatás és oktatás. Ezen a tanszéken
dolgozott az a Tankó Béla (1905–1974), aki külföldi tanulmányútja során fedezte fel a fruktóz-1-foszfátot.
Ez a vegyület 1935-ben Tankó-Robinson észterként vált ismertté a szakirodalomban. A Pécsi Erzsébet Tu-
dományegyetem Orvosi Kémiai Tanszéke az 1922/23 tanévben kezdte meg működését kezdetben Gróh
Gyula (1886–1952), majd a következő tanévtől Zechmeister László (1889–1972) vezetésével. Ő írta az
első olyan magyar nyelvű szerves kémiai egyetemi tankönyvet, amely az enzimekre vonatkozó korabeli
ismeretekről magas színvonalú összefoglaló áttekintést nyújtott. 1940-ben Zechmeister külföldre távozása
után Cholnoky László (1879–1929) vette át a tanszék vezetését. A Szegedi Egyetem Orvosi Vegytani Tan-
székére 1928-ban Szent-Györgyi Albertet nevezték ki. A Szent-Györgyi iskolának a biológiai oxidációval
kapcsolatosan nagy jelentőségű eredményeit nemzetközi elismerés övezte. A magyar Nobel-díjasok között
ő az egyetlen, aki a Magyarországon végzett kutatási eredményei után kapta meg ezt a nemzetközi elisme-
rést. Szent-Györgyi Albertet Budapestre való távozása után 1945-től Straub F. Brunó (1914–1996) követte
az intézetvezetői székben. A 1962-ben önállósult Biokémiai Intézet élére 1968-ban Szent-Györgyi Albert és
Straub F. Brunó egykori tanítványa és munkatársa, Guba Ferenc (1919–2000) professzor került. Az általuk
írt biokémiakönyvek sokáig alaptankönyvként szolgáltak a biokémiával foglalkozók számára.
A második világháború után a tudományegyetemek Orvosi Karából Budapesten, Debrecenben és Pé-
csett orvosegyetemek létesültek, ahol önálló Biokémiai Tanszékeket hoztak létre. Debrecenben, 1950-ben
alakult meg Tankó Béla vezetésével a Biokémia Tanszék. 1973-tól Elődi Pál (1927–2002) lett a DOTE
Biokémiai Intézetének vezetője. Az Elődi professzor úr által 1980-ban írt Biokémia könyv is több kiadást
ért meg.
Az ötvenes évektől kezdve a tudományegyetemeken is új Biokémiai Tanszékek alakultak ki. A bu-
dapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetemen 1953-ban Bíró Endre (1919–1988) vezetésével a Genetika
Tanszéken belül létrehozott biokémiai csoportból alakult ki később a Biokémia Tanszék, amelynek 1972–
1986-ig ő volt a tanszékvezető professzora. A Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Biokémiai Tan-
széke 1970-ben a Növénytani Tanszék biokémiai csoportjából jött létre Nánási Pál (1923–) vezetésével.
A Szegedi József Attila Tudományegyetemen Biokémiai Tanszéket valamint a Gödöllői Agrártudományi
Egyetemen Mezőgazdasági Kémiai és Biokémiai Tanszéket hoztak létre. A tradicionális egyetemek mellett
természetesen valamennyi, a főiskolákból később szerveződő, agrár- és élelmiszermérnök-képzést folytató
egyetemen is létrejöttek biokémiai oktatással foglalkozó tanszékek, amelyek napjainkban szintén alapvető
feladatot látnak el e tudomány megismertetésében.
A Magyar Tudományos Akadémia 1950-ben Budapesten hozta létre a Biokémiai Intézetet azzal a
feladattal, hogy megteremtse a fehérje-biokémia és enzimológia területén a modern alapkutatást, és magas
színvonalon képzett biokémikusokat neveljen. Az intézet élére Szörényi Imrét (1905–1959) nevezte ki.
1971-ben a Szegedi Biológiai Központ megalakulása után az intézet a továbbiakban ennek kertén belül
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
2.1. A biokémia magyarországi kialakulásának rövid története 19
folytatta működését. Az intézetben számos neves biokémikus dolgozott. A teljesség igénye nélkül néhány
nevet felsorolnék a korábban már említetteken kívül, Szabolcsi Gertrud (1923–1999), Dévényi Tibor (1927–
2003), Polgár László (1930–), Boross László (1931–), Sajgó Mihály (1933–), Friedrich Péter (1936–),
Závodszky Péter (1939–). A fiatalok számára talán érdekes lehet megemlítenem, hogy Dévényi Tibor a
tudományos közlemények mellett szépirodalmi műveket is megjelentetett. Ez irányú munkásságának első
darabja a „Dr. Ezésez Géza karrierje” című (Gondolat Kiadó, 1975) humoros könyve amelyben, ironikus
stílusban tart görbe tükröt a tudományos élet visszásságai elé.
A Budapesti Műszaki Egyetem Vegyészmérnöki Karán a biokémiai oktatás kezdetei a mikrobiológia,
az enzimológia és az élelmiszeripari (fermentációs és tartósítóipari) technológiák keretében fejlődtek ki.
Az önálló biokémia tantárgy 1968-ban került be a kar tantervébe Telegdy Kováts László (1902–1987) és
Lásztity Radomir (1929–) professzorok kezdeményezésére az Élelmiszerkémia, majd jogutódja a későbbi
Biokémiai és Élelmiszertechnológiai Tanszéken. Ezt követte a biológusmérnök-képzés indítása a szakmér-
nöki szakon, majd Lásztity Radomir, akkori rektorhelyettes kezdeményezésére, Holló János (1919–) és
Nyeste László (1928–) professzorok együttműködésével, a BME Vegyészmérnöki Karán 1974-ben nappali
biológusmérnök-képzés került bevezetésre biotechnológiai és környezetvédelmi hangsúlyokkal. A bioké-
mia, a biotechnológia és a kapcsolódó tudományok gyors fejlődése, valamint a növekvő gyakorlati igények
nyomán 1993-ban önálló biomérnöki szak létesült a karon és 2006-tól a kar új neve Vegyészmérnöki és
Biomérnöki Kar lett. Az oktatásban az alapozó biokémiát egy sor speciális kollégium és gyakorlat egészíti
ki széles egyetemi- és karközi együttműködéssel. E tankönyv szerzője 1994-től tárgyfelelős oktatóként a
biomérnök és 2000-től a környezetmérnök hallgatóknak oktatja a biokémia tantárgyat.
A magyar biokémikusok társadalmi szerveződése 1931-ben kezdődött, amikor a Magyar Élettani
Társaság Szent-Györgyi Albertet titkárává választotta. A kémiai érdeklődésű biokémikusok 1949-ben Ge-
rendás Mihály (1908–1976) vezetésével alapítottak biokémiai szakosztályt a Magyar Kémikusok Egyesü-
letében. Az önálló Magyar Biokémiai Társaság 1962-ben Straub F. Brunó kezdeményezése révén alapult
meg, és a következő évben csatlakozott az európai szövetséghez (FEBS = Federation of the Societies of
Biochemistry and Molecular Biology). Az Akadémia felügyelete alatt működő társaság 1977-ben vált a
Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetségének (MTESZ) önálló tagjává. A biokémiai tudo-
mány hazai elismerésének bizonyítékául 1989-ben megalapították a Magyar Biokémiai Egyesületet.
Az Egyesület fontos feladatának tartja, hogy a biokémiai tudomány hazai és nemzetközi eseményeiről
időszaki kiadványban tájékoztassa a tagságot és a biokémia iránt érdeklődőket. Erre a célra szolgál az 1989-
ben létrehozott Biokémia című folyóirat, amely évente négy számmal jelenik meg.
A Magyar Biokémiai Egyesületet rendszeres hazai és nemzetközi konferenciák szervezésével biztosít
lehetőséget a tudományos eszmecserére ilyen módon is elősegítve a szakmai továbbképzést.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
Az élő rendszerek jellemző

3.
fejezet tulajdonságai
Az élő és élettelen közötti különbség a mindennapi életben talán nyilvánvalónak tűnik, mélyebb értelme-
zése azonban mégsem egyszerű. Erre utal az is, hogy a mai napig nem sikerült véglegesnek ígérkező élet-
definíciót megfogalmazni sem természettudományi, sem filozófiai alapon.
Az élettelen molekulák önmagukban az univerzumra jellemző fizikai és kémiai törvényeknek megfe-
lelően viselkednek. Az élő szervezetek tulajdonságai (bonyolult felépítésük, növekedésre és szaporodásra
való képességük) azonban nem az őket felépítő élettelen molekulák egyedi tulajdonságait tükrözik, hanem
azt mutatják, hogy az élettelen molekulák a sejtek alkotóelemeivé válva minőségében új tulajdonságokra
tesznek szert. Az élet tehát az anyagnak és a mozgásnak sajátos megjelenési formája.
A jelenleg leginkább elfogadott, 2002-ben megfogalmazott élet-definíció Günther von Kiedrowskitól
származik. Eszerint az élő szervezetek olyan működésükben összekapcsolt, helyi, nemlineáris, információ-
san ellenőrzött kémiai rendszerek populációját képezik, melyek képesek önreprodukcióra, alkalmazkodásra
és együttes fejlődésre, amelynek révén a működési összetettség magasabb globális szintjeit érik el.
Az élet kémiai szempontból vizsgálva anyagcsere-folyamatok sorozatából áll. Az életfolyamatokban
részt vevő összes vegyület egységes rendszerben működik. Ezzel kapcsolatosan nagy jelentőségűnek mond-
ható Gánti Tibor (1933–) kemoton elmélete. Gánti egyszerű kémiai folyamatok kinetikai leírására alapozva
olyan kapcsolt körfolyamatok kinetikai analízisét dolgozta ki, amelyek az élet legjellemzőbb vonásait mu-
tatják (cellásodás, anyagcsere, szaporodás). Az így kialakított minimál-rendszert kemotonnak (chemoton)
nevezte el.
Azokat a tulajdonságokat, amelyek kizárólag az élővilágban fordulnak elő, életkritériumoknak ne-
vezzük. Gánti Tibor „Az élet princípiuma” (Gondolat Kiadó, 1971) című művében az életkritériumokat két
nagy csoportra osztotta. Abszolút (reális) életkritériumoknak nevezte azokat, amelyek minden élőlény-
ben megtalálhatók, és amelyeknek állandó és együttes jelenléte nélkül a rendszer nem él. A potenciális
életkritériumok azok az életjelenségek, amelyek jelenléte nem szükséges kritériuma az egyes egyedek élő
állapotának, de amelyek az élővilág fennmaradása szempontjából nélkülözhetetlenek.
Abszolút (reális) életkritériumok:

1. Az élő rendszernek inherens módon, azaz belső lényegéből fakadóan egységesnek kell lennie. Az egy-
séget képező rendszer új minőségi tulajdonságokat hordoz, azaz a rendszer tulajdonságai nem tehetők
össze addíció segítségével részeinek tulajdonságaiból, és nem oszthatók úgy részekre, hogy a részek
hordozzák az egész tulajdonságait.
2. Az élő rendszernek anyagcserét kell folytatnia. A külső környezetből anyag és energia jut a rend-
szerbe, ahol kémiai úton a rendszer belső anyagaivá alakul át melléktermékek képződése közben, ami-
ket a rendszer eltávolít a környezetébe.
3. Az élő rendszernek inherens módon stabilnak kell lennie. Azaz a rendszer folyamatos működése a
külső környezet változásainak ellenére is állandó marad. A belső környezetnek ezt az állandóságát
1927-ben Walter Canon (1871–1945) homeosztázisnak nevezte el.
4. Az élő rendszernek olyan alrendszerrel kell rendelkeznie, amely a teljes rendszer számára hasznos
információkat hordoz. Minden élő rendelkezik a saját felépítéséhez, keletkezéséhez és működéséhez
szükséges információval. Ennek hasznosításához szükséges egy másik alrendszer, amely képes az in-
formációt leolvasni és átmásolni.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
3. fejezet Az élő rendszerek jellemző tulajdonságai 21
5. Az élő rendszerekben végbemenő folyamatoknak szabályozottaknak és vezérelteknek kell lenniük.

Az élő rendszerekben végbemenő folyamatokat elsősorban kémiai alapmechanizmusok szabályozzák.
A szabályozás önmagában csak a rendszer létének és működésének fenntartását képes biztosítani.
Az élővilágban lejátszódó egyirányú folyamatok (pl. növekedés, szaporodás) a szabályozáson kívül
vezérlést is igényelnek. A vezérlés az élő rendszeren belül ugyancsak molekuláris mechanizmusok
segítségével valósul meg.
Potenciális életkritériumok:
1. Az élő rendszernek a növekedés és szaporodás képességével kell rendelkeznie. A növekedés a saját
anyagok arányos gyarapodását jelenti. Ezt autokatalitikus kémiai reakcióciklusok működése teszi le-
hetővé elsősorban, de vannak másféle reprodukciós (vagy replikációs) folyamatok is. A szaporodás is
lényegében a növekedéssel összefüggő folyamat, csak itt a szervezet által termelt anyagok egy része
térben el is különül az előd szervezettől. Az utód az előd által megkapja mindazon anyagokat, amelyek
majd az utód életét lehetővé teszik. Az egyedi életnek ez a tulajdonság nem kritériuma (gondoljunk
egyes kultúrnövényekre vagy az ivartalanított, szaporodásképtelen állatokra), az élővilág létének azon-
ban igen.
2. Az élő rendszernek rendelkeznie kell az öröklődő változásra való képességgel és az evolúció képes-
ségével, vagyis azzal a képességgel, hogy generációk sorozatain keresztül az élő rendszernek egyre
összetettebb, specializáltabb formái jelenhessenek meg.
3. Az élő rendszernek halandónak kell lennie. A halál biztosítja a szerves anyag körforgását a természet-
ben. Az élővilág szempontjából nélkülözhetetlen az egyedi halál, de az egyedi életnek nem kritériuma,
mivel az egyedi élet megszűnhet halál nélkül is. Például a hasadással osztódó sejtek esete, vagy a
giliszta, amely nem pusztul el feldarabolás után, hanem mindegyik rész teljes gilisztává fejlődik ki.
Az élet megfejtésével kapcsolatos egyik legnehezebb feladat az élő szervezetek termodinamikájára vo-
natkozó kérdés megoldása volt. Az élőlények a működésükhöz szükséges energiát a környezetükből veszik
fel. Az élő anyag nem követi a termodinamika 2. főtételét, amely kimondja, hogy bármilyen rendszerben a
rendezetlenség foka mindig növekszik. Az élő szervezetek azonban mégis hosszú ideig képesek fenntartani
magas szinten szervezett állapotukat, amit úgy valósítanak meg, hogy a viszonylag rendezetlen környezetük-
ből megszerzett élettelen anyagokat elfogyasztják. Ezt az elvi ellentmondást Ilya Prigogine (1917–2003) és
munkatársai oldották fel a nyitott rendszereket leíró, nemegyensúlyi termodinamika bevezetésével. Prigo-
gine szerint nyílt rendszerekben az áramló energia hatására stacionárius állapot alakulhat ki. A rendszerben
tér- és időbelileg rendezett állapotok valósulhatnak meg. Munkájáért 1977-ben kémiai Nobel-díjat kapott.
Az élő rendszerek működésének jellemzője az élő szervezeteket alkotó molekulák nagyfokú rende-
zettsége, amely nemcsak a molekulaszerkezetekben, hanem a kémiai reakciók rendkívüli szelektivitásában
és a reakciórendszerek időbeli összhangjában nyilvánul meg. Kémiai szempontból rendkívül érdekes az élő
szervezetekben előforduló vegyületek nagyfokú homokiralitása (pl. L-aminosavak, D-cukrok). Ritkán az
ellentétes kiralitású izomerek is előfordulnak, amelyek általában valamilyen különleges célból (pl. védeke-
zés) keletkeznek. Az enantiomerszelekció eredetével kapcsolatosan számos elmélet létezik, de ezek kísérleti
bizonyítása még várat magára.
A ma élő szervezetek mindegyikét, valamilyen elválasztóréteg különíti el a környezetétől, és számos
szervezet belső válaszfalakkal is rendelkezik. A térbeli elkülönítés szerepe abban áll, hogy az életfolyamato-
kat lebonyolító folyadékfázisú reakcióelegyeket mechanikailag tárolják és megvédjék a külvilág behatásai-
tól. Emellett a határrétegeknek fontos szerepe van az életfolyamatokhoz elengedhetetlenül szükséges külső
és belső koncentrációgradiensek fenntartásában és szabályozásában.
Az élő szervezetek működéséhez információra is szükség van. Ez az informatikailag vezérelt műkö-
dés tekinthető az élővilág és az élettelen természet közötti legalapvetőbb különbségnek.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
A biomolekulák eredete és az élet

4.
fejezet keletkezése
Az élet spontán keletkezésének lehetőségét az 1920-as évek elején Alekszander Ivanovich Oparin (1894–
1980) és John Burdon Sanderson Haldane (1892–1964) vetette fel azzal a hipotézissel, hogy a Föld ősat-
moszférájában a napfény és az elektromos kisülések hatására létrejöhettek olyan szerves vegyületek, ame-
lyek a későbbi élet kialakulásának alapját képezhették. Harold Clayton Urey (1893–1981), aki 1934-ben
kémiai Nobel-díjat kapott a „nehéz” hidrogén felfedezéséért, és Stanley Lloyd Miller (1930–) későbbi ku-
tatásai 1953-ban megerősítették azt a nézetet, hogy a feltételezett reduktív őslégkör molekuláiból (CH4 , H2 ,
NH3 , HCN) víz jelenlétében képződhettek biológiai fontosságú szerves vegyületek, például aminosavak,
purinbázisok és cukrok. Az újabb vizsgálatok kimutatták, hogy a korábban feltételezett, erősen redukáló
légkör valószínűtlen, ugyanis a hipotézis nem vette figyelembe az illékony anyagok és a fémes vasmag
képződése közötti kapcsolatokat. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a korai légkör oxidatív lett volna, mi-
vel nagyobb mennyiségű O2 megjelenésének első bizonyítéka csak 2,2 milliárd évvel ez előttről való. A
mai álláspont szerint tehát az őslégkör gyengén redukáló lehetett, amelynek fő komponensei a CO2 , N2 és
a H2 O, valamint CO és H2 . Miller eredeti kísérleteiben szénhidrátokat nem mutatott ki. A cukrok és cu-
korszerű vegyületek keletkezésének feltételeit Alekszander Mikhailovich Butlerov (1828–1886) 1861-ben
állapította meg azon megfigyelés alapján, hogy formaldehidből lúgos körülmények között maguktól kelet-
keznek cukorszerű anyagok. 1967-ben N. W. Gabel és Cyril Ponnamperuma (1923–1995), valamint C.
Reid és Leslie Eleazer Orgel (1927–) kimutatta, hogy semleges közegben is végbemegy a reakció, ha a
reakcióelegybe szervetlen katalizátorokat tesznek. Az előbbiek alumínium-oxidot, az utóbbiak apatitot vagy
kalcium-karbonátot használtak katalizátorként. Ilyen körülmények között hat óra alatt a formaldehid 80%-a
cukorrá alakult.
Az élet keletkezésével kapcsolatosan tudományfilozófiai szempontból két eltérő elmélet, a redukcio-
nista és a holista elmélet uralkodik. A redukcionizmus lényegében a neodarwinizmus elveinek az élettelen
világra történő kiterjesztése, vagyis egyfajta molekulárdarwinizmus. A prebiológiai rendszer evolúcióját a
szelekció és a mutáció határozza meg, de fontos szerep jut a véletlennek is. A holizmus alaptétele, hogy
az élőlény több mint anyagi és fizikai tulajdonságainak összessége. E szerint az elmélet szerint az élettel
kapcsolatosan nagy szerepe van az információnak, amely se nem anyag, se nem energia, valamint döntő
jelentőségű az okság és a célszerűség.
Az élettel kapcsolatba hozható első jelek a Földön mintegy 4 milliárd évvel ezelőtt jelentek meg. A
jelenlegihez valamennyire is hasonló életformák létezéséhez minimálisan szükséges feltételek (pl. folyé-
kony víz) kialakulása mintegy 50–200 millió évig tartó kémiai evolúció során jöhetett létre. A folyamatok
lejátszódását részben időbeli, részben logikai sorrendben a következő módon képzelik el (1. ábra): a bioló-
giai fontosságú szerves vegyületek kialakulásának első fázisa, az egyszerű szerves vegyületek kialakulása,
gázfázisban ment végbe, a mainál jóval magasabb hőmérsékleten, a légköri oxigén teljes hiánya mellett
és a litoszférában alacsony vegyértékű fémvegyületek vagy elemi állapotú fémek jelenlétében. A kémiai
evolúció a világegyetem minden pontján megindulhatott, de a biológiai jellegű vegyületek csak ott keletkez-
hettek, ahol a folyékony víz is rendelkezésre állt (Föld). A folyékony víz mellett a mai ismereteink szerint
a szuperkritikus (folyékony) CO2 jelenlétével is számolni lehet. A szuperkritikus CO2 -ról az utóbbi évti-
zed kutatásai kiderítették, hogy igen jól alkalmazható a víztől döntően eltérő tulajdonságú oldószerként. A
keletkezett vegyületek nagy része olyan volt, amiből az élővilág felépülhetett, létrejöhettek tehát a bioló-
giai fontosságú szerves vegyületek, mint például az aminosavak, egyéb szerves savak, aldehidek, cukrok és
cukorszármazékok, nukleinsav-származékok vagy porfirin-származékok. A ciánpolimerekből víz hatására
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
4. fejezet A biomolekulák eredete és az élet keletkezése 23
1. ÁBRA A kémiai evolúció szakaszai
fehérje jellegű vegyületek (proteinoidok) keletkezhettek, amelyek mikroszkopikus struktúrákat, pl. memb-
ránokat, gömböcskéket alakíthattak ki.
A tulajdonképpeni élővé válás folyamata, a prebiológiai evolúció, a kémiai evolúciót követő és a
biológiai evolúciót megelőző folyamat, amikor is a biológiai fontosságú szerves vegyületek halmazából
létrejön az élő sejt, még nem tisztázott. Az őssejtek kialakulásának lépcsőfokaira vonatkozóan többféle
elképzelés létezik.
Az evolúció szempontjából fontos lépés volt az aminosavak és a nukleotidok polimerizációs képessége,
amely szervetlen fém-foszfátok jelenlétében melegítés hatására végbement, valamint azoknak az informá-
cióhordozó nukleinsavaknak a létrejötte, amelyek mind újabb polinukleotidok, mind a fehérje bioszintézis
mintájául szolgáltak. Feltételezések szerint az önreprodukáló polinukleotidok kialakulásával indult meg a
prebiológiai evolúció. A záró szakasz pedig valószínűleg a sejttartalmat a környezettől elhatároló kétdimen-
ziós membránok keletkezése lehetett. A membránnal határolt terekben létrejött autokatalitikus körfolyamat
rendszer (önfenntartó kémiai rendszer) biztosította a stabil működést és az önreprodukciót, ami új minőségi
tulajdonságot eredményezett.
Az evolúció további szakasza, az élővilág fejlődése a legegyszerűbb élőlényektől az emberig (biológiai
evolúció), könnyebben elképzelhető folyamatokkal írható le. A prokariótáktól a bonyolultabb eukarióták
kialakulásáig becslések szerint több mint 2 milliárd év telt el. A soksejtes élőlények (növények, állatok,
emberek) létrejöttére és fejlődésére vonatkozó legismertebb elmélet Charles Robert Darwin (1809–1882)
nevéhez fűződik. A biológiai evolúció legfontosabb összefüggéseit Darwin az 1859-ben megjelent „A fa-
jok eredete” című művében mutatta be. Az utóbbi két évtizedben az élőlények fejlődésére vonatkozóan az
előbbitől gyökeresen eltérő elképzelések is napvilágra kerültek, de ennek ellenére a fejlődés tanának alapfel-
vetése még nem kérdőjeleződött meg. Eszerint a fejlődés hajtóereje a természetes kiválasztódás, amelynek
következtében az alkalmasabb egyed jobb érvényesülési lehetőségei a meghatározók mind az életfolyama-
tok, mind az utódlás vonatkozásában.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
5.
fejezet Az élő anyag kémiai összetétele
5.1. Bioelemek
A természetben előforduló közel 100 elemből legfeljebb a negyede fordul elő az élő szervezetekben, és en-
nek kétharmada található meg minden élőlényben, a többi csak bizonyos szervezetekben fordul elő. Az élő
és élettelen anyag kémiai összetétele alapvetően különbözik egymástól (1. táblázat). A földkéregben legna-
gyobb gyakorisággal előforduló elemek az oxigén, a szilícium és egyes fémek. Az élő anyag felépítésében
az alapvető fontosságú elemek a hidrogén, az oxigén, a szén és a nitrogén.
A bioelemek előfordulási arányuk és jelentőségük alapján két nagy csoportra oszthatók. A makroele-
mek közé azok az elemek tartoznak, amelyek mennyisége az élő szervezetekben nagyobb, mint 0,1% és
együttesen az adott szervezetben előforduló elemek kb. 99%-át képviselik. A mikroelemek vagy nyomele-
mek nagyon kis mennyiségben ( < 0, 1%) fordulnak elő, de ugyanakkor nélkülözhetetlenek számos életfo-
lyamat ellátásához.
5.1.1. Makroelemek
Az élő szervezetekben leggyakrabban előforduló makroelemek: a hidrogén (60-65%), az oxigén (20-25%),
a szén (8-10%), a nitrogén (2-4%), a foszfor (0,1-0,2%) és a kén (0,1%). Ezek közül az első négy képviseli
a fő részarányt. A hidrogénnek és az oxigénnek az élet szempontjából különösen fontos vegyülete a víz,
amelynek mennyisége az egyes szervezetek tömegének 50-95%-át teszi ki.
1. TÁBLÁZAT Az elemek előfordulási gyakorisága az

emberi szervezetben és a földkéregben
emberi test földkéreg
elem rendszám atom (%) atom (%)
H 1 65,40 2,88
C 6 7,50 0,05
N 7 1,25 0,01
O 8 25,60 60,42
Na 11 0,03 2,55
Mg 12 0,01 1,78
Al 13 6,25
Si 14 20,47
P 15 0,24 0,08
S 16 0,06 0,03
Cl 17 0,08 0,01
K 19 0,06 1,37
Ca 20 0,31 1,88
Fe 26 1,86
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
Hogy miért éppen ezek az elemek szelektálódtak az élet több milliárd éves fejlődése során, arra a
következő néhány megállapítás szolgálhat magyarázatul:
• A C, H, O és N a legkisebb atomtömegű elemek közé tartoznak.
• Közös elektronpályák kialakítása útján egymással kovalens kötések létrehozására képesek.
• A H kivételével kettős kötéseket tudnak kialakítani egymással.
• A C nemcsak egy, hanem több szénatommal is kapcsolódhat, így egyenes, elágazó láncú vagy gyűrűs,
sőt több gyűrűből álló vegyület is keletkezhet. A gyűrű felépítésében a szénen kívül oxigén és nitrogén
is részt vehet.
A szén a természetben oxidált állapotban (CO2 ), míg az élő szervezetben redukált alakban van jelen.
Az oxigén jelentős energiaforrás, erős elektronvonzó tulajdonsága révén energiafelszabadulással járó folya-
matokban vehet részt. Az oxigén a légkörből és a vízből egyaránt hozzáférhető. A hidrogén a Föld felszínén
és az élő szervezetben is fő tömegében a víz alkotóelemeként fordul elő. Az élő szervezetben a biomolekulák
nagymértékű redukáltsága miatt a leggyakoribb bioelem. A nitrogén a légkörben, jelentős mennyiségben
elemi formában található meg, de csak kevés élőlény tudja közvetlenül hasznosítani. A foszfor és a kén
energiahordozó és szállító feladatokat ellátó molekulák felépítésében vesznek részt (ATP, KoA-SH).
A Na+ , K+ , Ca 2+ , Mg 2+ , Cl – egyatomos ionok feladata az ozmotikus egyensúly és az iongradiens
fenntartása, valamint a makromolekulák töltésének közömbösítése. Specifikus szerepük van az idegingerület
kialakításában, illetve az izomműködésben.
5.1.2. Mikroelemek
A mikroelemek közül a legjelentősebbek a Fe 2+ , Cu 2+ , Co 3+ , Mn 2+ , Mo 5+ , amelyek elektronszerkeze-
tük révén alkalmasak a biológiai folyamatokban (elektrontranszfer) való közreműködésben, illetve a Cr 3+ ,
Zn 2+ , Ni 2+ , Se 2+ , amelyek számos enzim aktivátoraként szolgálnak.
A hemtartalmú vas-fehérjék az oxigénszállításban játszanak alapvető szerepet (hemoglobin), a hemet
nem tartalmazó vas-fehérjék (ferredoxin) pedig a nitrogén megkötésében és a fotoszintézisben töltenek be
fontos szerepet. A ferritin a legfontosabb vastároló fehérje.
5.2. Biomolekulák
Az élőlények tömegének legnagyobb részét a víz alkotja. A víz mellett az állati és növényi sejtek körülbelül
10000-féle biomolekulát tartalmaznak. A szerves vegyületek közül a fehérjék, a szénhidrátok, a lipidek
és a nukleinsavak mennyisége a legnagyobb, ami e vegyületek biológiai jelentőségét is mutatja. A 2. táb-
lázatban látható az Escherichia coli baktérium molekuláris összetétele, amely szerint egy ilyen egyszerű
élőlényben is kb. 5000 féle szerves vegyület található.
Hogy miért e négy (fehérjék, szénhidrátok, lipidek, nukleinsavak) molekulacsalád alkotja az élő szer-
vezetek fő részét, az a sejten belül betöltött alapvető funkcióikkal magyarázható. A fehérjék (enzimek)
katalizálják az élő szervezetek bonyolult kémiai folyamatait, fehérjékhez kapcsolódik az élő anyag sza-
bályozási (hormonok) rendszere, a szervezeten belüli anyagtranszport, valamint a szerkezetépítés (izmok,
membránok). A nukleinsavak az élő szervezetek információtároló rendszerének részei és a fehérjebioszin-
tézis nélkülözhetetlen elemei. A fehérjék és a nukleinsavak igen sokféle funkciója magyarázza a molekuláris
sokféleségük szükségességét. A szénhidrátok és a lipidek, mint energiaszolgáltató és -tároló vegyületek,
feladatuk betöltéséhez nem igénylik a nagy molekuláris változatosságot, csupán megfelelő mennyiségük
biztosítása fontos. A szerkezetépítő funkciójuk (membránok) ellátásához sem szükséges a nagy szerkezeti
változatosság.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
26 5. fejezet Az élő anyag kémiai összetétele
2. TÁBLÁZAT Az Escherichia coli baktérium molekuláris összetétele

komponens tömeg (%) molekulák száma
Víz 70 1
Fehérjék 15 3000
Nukleinsavak DNS 1 1
RNS 6 1000
Szénhidrátok 3 50
Lipidek 2 40
Kis molekulák 2 500
Szervetlen ionok 1 12
Az élő szervezeteket alkotó makromolekulák felépítéséhez jellegzetesen kevés számú építőelem

szükséges. A rendkívül változatos funkciójú fehérjemolekulák mindössze 20-féle aminosavból épülnek fel.
A nukleinsavakban ötféle nukleotid található. Az oligo- és poliszacharidok felépítéséhez 5-6-féle monosza-
charid elegendő. A lipidek fő tömegét kitevő trigliceridek glicerinből és néhányféle zsírsavból állnak.
5.2.1. Aminosavak szerkezete és tulajdonságai

A fehérjék alapvetően 20-féle α -L-aminosavból épülnek fel. Az amino-
savak peptidkötéssel (savamidkötéssel) kapcsolódnak össze és el nem
ágazó polimerláncot képeznek. Minden aminosav tartalmaz egy köz-
ponti szénatomot (α -szén), amelyhez az aminocsoport, a karboxilcso-
port, egy hidrogénatom és egy R-csoport kapcsolódik (2. ábra). Fizio-
lógiás körülmények (neutrális vizes közeg) között az aminocsoport és a
karboxilcsoport intramolekuláris protonátmenet következtében ikerio- 2. ÁBRA Az α -L-aminosavak
nos formában van jelen. általános képlete
Az α -szénatom aszimmetrikus, ha R nem H (glicin). Az aszim-
metrikus szénatomot tartalmazó vegyületek optikailag aktívak, azaz a vizes oldatukon áthaladó poláros fény
rezgési síkját elforgatják az óramutató járásával vagy azonos (jobbra, +), vagy ellentétes (balra, −) irányba.
A forgatási irányok a nátrium D-vonalának megfelelő hullámhosszúságú (589,3 nm) fényben észlelt forga-
tási irányokat jelentik. A forgatás iránya és az abszolút konfiguráció egymástól független jellemző, ezért
adott esetben mindkét adatot célszerű feltüntetni, például L(-)-treonin. A glicin kivételével az aminosavak
optikailag aktív vegyületek, aminek nagy jelentősége van az élő szervezetekben.
A bonyolultabb szerves vegyületek egyértelmű sztereokémiai értelmezése érdekében Robert Sidney
Cahn (1899–1981), Christopher Kelk Ingold (1893–1970) és Vladimir Prelog (1906–1998) 1956-ban ki-
dolgozott egy nomenklatúrát. Az abszolút konfiguráció jelölésénél a latin elnevezés alapján az S jelentése
sinister = bal, az R jelentése rectus = jobb. A Cahn–Ingold–Prelog (C.I.P.) konvenció szerint valamennyi
aminosav (S)-konfigurációjú, kivéve a kéntartalmú ciszteint, amelynek az abszolút konfigurációja (R). Az
aminosavak és a cukrok esetén a biokémiában inkább a Fischer-féle projekción alapuló (lásd 5.2.3. fejezet)
relatív konfigurációnak megfelelő L és D jelölés használatos. Prelog 1975-ben kémiai Nobel-díjat kapott
megosztva John Warcup Cornforth-szal (1917–).
A 3. táblázat az aminosavak jellegzetes képviselőinek nevét és fontosabb adatait mutatja be. Az egy-
betűs rövidítés általában a polipeptidláncok aminosavsorrendjének leírásakor használatos. Az aminosavak
karboxil- és aminocsoportjainak disszociációs tulajdonságait a pK értékekkel jellemezhetjük (lásd később
7. fejezet). Az α -karboxilcsoport pK értékei (pK1 ) 2,2 körül, míg az α -aminocsoport pK értékei (pK2 ) 9,4
körül mozognak. A pKR értékek az oldalláncban található ionizálható csoportokra vonatkoznak (Tyr – fenol,
Cys – szulfanil, Lys – ε -NH+3 , Arg – guanidino, His – imidazol, Asp – β -COOH, Glu – γ -COOH).
© Sarkadi Livia
Peter Galsai
2012-02-28 11:11:58
3. TÁBLÁZAT A fehérjéket felépítő aminosavak
Triviális név Kémiai elnevezés 3-betűs 1-betűs Összegképlet α -COOH α -NH+3

oldallánc Mt
rövidítés rövidítés pK1 pK2 pK∗R
Apoláris oldalláncú aminosavak
glicin aminoetánsav Gly G C2 H5 O2 N 2,35 9,78 75,07
alanin (2S)-2-aminopropánsav Ala A C3 H7 O2 N 2,35 9,87 89,09
valin (2S)-2-amino-3-metilbutánsav Val V C5 H11 O2 N 2,29 9,74 117,15
leucin (2S)-2-amino-4-metilpentánsav Leu L C6 H13 O2 N 2,33 9,74 131,17
izoleucin (2S,3S)-2-amino-3-metilpentánsav Ile I C6 H13 O2 N 2,32 9,76 131,17
metionin (2S)-2-amino-4-(metilszulfanil)butánsav Met M C5 H11 O2 NS 2,13 9,28 149,21
prolin (2S)-pirrolidin-2-karbonsav Pro P C5 H9 O2 N 1,95 10,64 115,13
fenilalanin (2S)-2-amino-3-fenilpropánsav Phe F C9 H11 O2 N 2,20 9,31 165,19
triptofán (2S)-2-amino-3-(indol-3-il)propánsav Trp W C11 H12 O2 N2 2,46 9,41 204,23
Töltéssel nem rendelkező poláris oldalláncú aminosavak
szerin (2S)-2-amino-3-hidroxipropánsav Ser S C3 H7 O3 N 2,19 9,21 105,09
treonin (2S,3R)-2-amino-3-hidroxibutánsav Thr T C4 H9 O3 N 2,09 9,10 119,12
aszparagin (2S)-2-aminoszukcinamidsav Asn N C4 H8 O3 N2 2,14 8,72 132,12
glutamin (2S)-2-aminoglutáramidsav Gln Q C5 H10 O3 N2 2,17 9,13 146,14
tirozin (2S)-2-amino-3-(4-hidroxifenil)propánsav Tyr Y C9 H11 O3 N 2,20 9,21 10,46 181,19
cisztein (2R)-2-amino-3-szulfanilpropánsav Cys C C3 H7 O2 NS 1,92 10,70 8,37 121,15
Töltéssel rendelkező poláris oldalláncú aminosavak
lizin (2S)-2,6-diaminohexánsav Lys K C6 H14 O2 N2 2,16 9,06 10,54 146,19
arginin (2S)-2-amino-5-guanidinopentánsav Arg R C6 H14 O2 N4 1,82 8,99 12,48 174,20
hisztidin (2S)-2-amino-3-(imidazol-4-il)propánsav His H C6 H9 O2 N3 1,80 9,33 6,04 155,15
aszparaginsav (2S)-2-aminobutándisav Asp D C4 H7 O4 N 1,99 9,90 3,90 133,10
glutaminsav (2S)-2-aminopentándisav Glu E C5 H9 O4 N 2,10 9,47 4,07 147,13
∗ pKR = az ionizálható csoportot tartalmazó oldalláncra vonatkozó érték
5.2. Biomolekulák
27
© Sarkadi Livia
© Typotex Kiadó
2012-02-28 11:11:58
3. ÁBRA A fehérjéket felépítő aminosavak szerkezeti képletei
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
Minden egyes aminosav kémiai tulajdonságait főként a benne lévő oldallánc (R-csoport) tulajdonságai
határozzák meg. A 3. ábra a fehérjéket felépítő aminosavak szerkezeti képleteit mutatja.
Az aminosavak az odallánc (R-csoport) minősége szerint a következőképpen csoportosíthatók:
a) apoláris, hidrofób: Ala, Val, Leu, Ile, Phe, Trp, Pro, Met, Gly
b) poláris, töltéssel nem rendelkező: Ser, Thr, Asn, Gln, Tyr, Cys
c) poláris, pozitív töltésű (bázikus): Lys, Arg, His
d) poláris, negatív töltésű (savas): Asp, Glu
Az aminosavak a környezet pH-jától függően különböző töltéssel rendelkezhetnek (4. ábra). Fizio-
lógiás (pH ≈ 7) körülmények között ikerionos szerkezetűek, azaz a semleges molekula egyszerre azonos
mennyiségű negatív és pozitív töltéssel bír. Erősen savas közegben a karboxilcsoport disszociációja vissza-
szorul és az aminocsoport protonálódik (a molekula pozitív töltésű lesz), erősen lúgos közegben viszont a
karboxilcsoport disszociációja teljes és az aminocsoport deprotonálódik (a molekula negatív töltésű lesz).
Minden aminosavnak van jellemző izoelektromos pontja (pI), azaz olyan pH-érték, ahol az aminosav nem
rendelkezik szabad töltéssel. Az aminosavak töltésének függése a pH-tól alapvető fontossággal bír az ami-
nosavak analitikai vizsgálatában.
4. ÁBRA Az aminosavak töltésének pH-függése
A fehérjéket felépítő aminosavak közül, biokémiai értelemben, esszenciálisnak tekintjük azokat,

amelyeket az emberi szervezet enzimkészlet hiányában nem képes szintetizálni. Táplálkozás-élettani szem-
pontból azok az aminosavak esszenciálisak, amelyeket táplálékkal kell a szevezetbe juttatni. Ez utóbbi
szempont alapján a fehérjeépítő aminosavak fele esszenciális (Arg, Phe, His, Ile, Leu, Lys, Met, Thr, Trp,
Val). Biokémiai értelemben a hisztidin és az arginin szemiesszenciális aminosavak. Az emberi szervezet
bár nem tudja szintetizálni a hisztidint, de a bélbakériumok tevékenysége folytán a szervezet His igénye
csaknem teljesen kielégülhet. Az arginin a májban, az ornitinciklusban folyamatosan szintetizálódik ugyan,
de a többi szövet számára nem elérhető, mert a karbamid keletkezésekor az Arg gyorsan elbomlik.
A fehérjéket felépítő aminosavak egymással peptidkötéssel (savamidkötés) kapcsolódva hozzák létre
a polipeptideket. A peptidkötés (5. ábra) kialakításakor az egyik aminosav α -karboxilcsoportja a másik
aminosav α -aminocsoportjával vízkilépés közben kapcsolódik. A valóságban a p-π kölcsönhatás (mezomer
effektus) miatt a peptidkötéseken belül a (O)C–N(H) kötés részben kettős kötés jellegű. Emiatt az NH-
csoport a számba jövő pH-tartományban nem disszociálódik és nem protonálódik. A két összekapcsolódott
aminosav hat atomja, a C(O), az N(H), továbbá a két α -C-atom egy síkban foglal helyet. A (O)C–N(H) kö-
tés körül nincs szabad rotáció. Az elfordulásra csak az (H)N–Cα és a Cα –C(O) kötések körül van lehetőség,
melyeknek mértékét a Φ (fi) és a ψ (pszi) elfordulási szögek jellemzik. A peptidkötés lehetséges transz és
cisz konfigurációja közül a fehérjékben csaknem kizárólag a transz forma fordul elő.
A két aminosavból álló peptideket dipeptidnek, a háromból felépülőket tripeptidnek, a néhány ami-
nosavból (4-10) állókat oligopeptidnek és a sok (több száz) aminosavból felépülőket polipeptidnek ne-
vezzük.
Az élő szervezetben előforduló peptidek közül a legelterjedtebb a három aminosavból felépülő gluta-
tion (γ -L-glutamil-L-ciszteinil-glicin). Jellegzetes szerkezeti tulajdonsága, hogy a Glu és Cys közötti peptid-
kötésben a glutaminsav γ -karboxilcsoportja vesz részt, így mind az α -amino-, mind az α -karboxilcsoportja
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
5. ÁBRA A peptidkötés szerkezete
szabad marad (6. ábra). Ez a szokatlan peptidkötés a molekulát ellenállóbbá teszi a lebontó enzimekkel
szemben. A ciszteinben lévő SH-csoport miatt a glutation oxidációs-redukciós reakciókban is részt tud
venni. A glutation fontos szerepet tölt be az aminosavak sejtmembránon keresztüli transzportjában.
Az oligopeptidek közül a peptidhormonok a legfontosabbak. A hipofízis hátsó lebenye termeli a kilenc
aminosavból álló oxitocint és vazopresszint (7. ábra). Az oxitocin a méh simaizomzatának összehúzódását
eredményezi, míg a vazopresszin a szervezet vízháztartásában tölt be szabályozó szerepet. A kémiai össze-
tétel és a biológiai funkció közötti szoros összefüggést jól példázza a két hormon aminosav összetételében
meglévő különbség, amit a peptidláncon belül csupán két aminosav különbözősége fémjelez (oxitocin – Ile,
Leu; vazopresszin – Phe, Arg).
A hasnyálmirigy által temelt hormonok közül kiemelkedő jelentőségű az inzulin (8. ábra), amelynek
a szénhidrát-anyagcserében van fontos szabályozó szerepe. Az inzulin két polipeptidláncból (A- és B-lánc)
áll, amelyeket két diszulfidhíd kapcsol össze. A molekulában az A-láncon belül is van egy diszulfidhíd. Az
inzulin volt az első fehérje, amelynek pontos szerkezetét meghatározták (Sanger, 1953).
A hosszabb polipeptideket fehérjéknek nevezzük, amelyek több száz aminosav összekapcsolódásával
alakulnak ki. A fehérje elnevezés 1838-ban, a görög proteios (elsőrangú) szóból eredően, Jöns Jakob Ber-
zelius (1779–1848) nevéhez fűződik. A fehérjék igen változatos szerepet töltenek be az élő szervezetekben.
Alig van olyan életjelenség amit ne lehetne összefüggésbe hozni a fehérjékkel.
6. ÁBRA A glutation szerkezete 7. ÁBRA Az oxitocin és a vazopresszin szerkezete
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
8. ÁBRA Az inzulin szerkezete
A leggyakrabban előforduló 20-féle fehérjealkotó aminosavon kívül számos olyan aminosav is ismert,
amelyek kis mennyiségben csak bizonyos szervezetekben fordulnak elő. Ezek az aminosavak a polipeptid-
lánc kialakulása után posztszintetikus átalakítással keletkeznek. Ilyen aminosav-származékok (9a. ábra)
a kötőszöveti fehérjékben előforduló 4-hidroxiprolin és 5-hidroxilizin, amelyek a prolin és lizin hidroxi-
lezett származékai. Az izomfehérjékben a lizin és a hisztidin metilezett származékai, az ε -N-metillizin és
az 1-metilhisztidin, fordulnak elő. A véralvadási fehérjefaktorokban γ -karboxiglutaminsav található. Sok
fehérje foszforilezett aminosavat is tartalmaz, ilyen például a foszfoszerin.
A fehérjealkotó aminosavakon kívül több mint 500 szabad aminosavat ismerünk, amelyek jelentő-
sége igen sokrétű a különböző szervezetekben. A 9b. ábra a fontosabb nem fehérjealkotó aminosavak és
aminosav-származékok szerkezetét mutatja.
A nitrogén anyagcserében előforduló szabad aminosavak az ornitin és a citrullin. Az aminosavak
anyagcseréjében keletkezik a homocisztein és a homoszerin.
A szabad aminosavak között az α -aminosavak mellett β - és γ -aminosavak is előfordulnak. A β -alanin
a koenzim-A felépítésében vesz részt, a γ -aminovajsav (GABA) az idegrendszer működését szabályozó
neurotranszmitter.
9a. ÁBRA A fontosabb aminosav-származékok szerkezete
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
9b. ÁBRA A fontosabb nem fehérjealkotó aminosavak és aminosav-származékok szerkezete
Néhány szabad aminosav-származék fontos biológiai aktivitással rendelkezik. Például a dijódtiro-

zin a pajzsmirigyhormon prekurzora, a glicin metilezésével keletkező szarkozin közvetlenül nem vesz részt
metilezési reakciókban, de szükség esetén a tetrahidrofolsavnak át tudja adni a metilcsoportját. A cisztein
oxidációjával és dekarboxilezésével képződő taurin, ami élénkítőszerként például az energiaitalok ható-
anyaga. A főként növényekben (pillangósok) előforduló kanavanin a fehérjebioszintézist gátolhatja, mivel
az arginin helyett beépülhet a fehérjébe.
Az L-aminosavakon kívül a többnyire bakteriális eredetű D-aminosavak is előfordulnak a természet-
ben. Ezek az aminosavak főként a baktériumok sejtfalának alkotói, de a baktériumok termelte peptid jellegű
antibiotikumok (gramicidin, valinomicin; lásd később a 274. és 275. ábra) is tartalmaznak D-aminosavakat.
5.2.2. Fehérjék szerkezete és tulajdonságai

Az élő szervezet felépítésében és működésében legfontosabb szerepet játszó makromolekulák a fehérjék. A
fehérjék többféle szempont szerint csoportosíthatók.
a) A fehérjék csoportosítása biológiai funkciójuk alapján
• enzimek (biokatalizátorok)
• vázfehérjék (sejtszerkezet, kötőszövet, izom)
• transzportfehérjék (molekulák szállítása: O2 , CO2 , ionok)
• védőfehérjék (immunglobulinok)
• hormonok (életfolyamatok szabályozása)
• toxinok
• tartalékfehérjék
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
b) A fehérjék csoportosítása összetételük alapján

• egyszerű fehérjék (csak aminosavakból épülnek fel; proteinek)
• összetett fehérjék (aminosavakon kívül más szerkezeti egységet is tartalmaznak; proteidek):
– foszfoproteidek (foszfátcsoport)
– glikoproteidek (cukor)
– lipoproteidek (lipid)
– metalloproteidek (fémion)
– nukleoproteidek (ribonukleinsav)
– hemproteidek (porfirinváz)
c) A fehérjék csoportosítása oldhatóságuk alapján
• albuminok (vízben oldható)
• globulinok (vizes sóoldatban oldható)
• prolaminok (50-80%-os vizes alkoholban oldható)
• glutelinek (lúgban oldható)
• szkleroproteinek (oldhatatlan)
d) A fehérjék csoportosítása alakjuk alapján
• fibrilláris fehérjék (rúd alakú molekulák, melyek vízben oldhatatlanok)
• globuláris fehérjék (gömb alakú molekulák, melyek általában vízoldhatók)
A fehérjék szerkezetét és ebből adódóan biológiai funkcióját is alapvetően a fehérjéket felépítő ami-
nosavak sorrendje határozza meg.
A fehérjeszerkezet négy szintjét különböztetjük meg:
1. Elsődleges szerkezet (az aminosavak kapcsolódási sorrendje)
2. Másodlagos szerkezet (helyi konformáció pl.: α -hélix, β -redőzött lemez szerkezet)
3. Harmadlagos szerkezet (a távoli aminosavrészletek közötti elektrosztatikus, apoláris kölcsönhatások,
hidrogénkötések és diszulfidhidak által stabilizált szerkezet)
4. Negyedleges szerkezet (több, egymással kémiai kötésben nem lévő polipeptid van der Waals erőkkel
összetartott komplex szerkezete)
Az elsődleges szerkezetet, a fehérjéket felépítő aminosavak kapcsolódási sorrendjét, a genetikai in-
formáció szabja meg.
A polipeptidlánc hajlásával az intra-
vagy intermolekuláris hidrogénhidak hatá-
sára kialakuló térszerkezet határozza meg
a másodlagos szerkezetet. Az aminosavak
peptidkötésekkel létrehozott polipeptidlán-
cainak konformációs szerkezete az (H)N–
Cα és a Cα –C(O) kötések körüli rotációt
leíró Φ és a ψ szögek értékeitől függ. A
sztérikus gátlások miatt csak bizonyos Φ
és a ψ szögek esetén alakul ki energiami-
nimummal rendelkező térszerkezet. A po-
10. ÁBRA Ramachandran-diagram
lipeptidek megengedett konformációs álla-
Az L-alanin egységekből álló polipeptid lehetséges konformációi.
potait a Gopalasamudram Narayana Rama-
chandran (1922–2001) által megalkotott diagramon (10. ábra) a körülhatárolt területek mutatják. A sö-
tétebb területek jelölik a kedvezményezett, a világosabbak a még megengedhető elfordulási szögeket. Az
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
ábra az L-alanin egységekből álló polipeptid lehetséges konformációit mutatja, de az ábra jellemző, kisebb
eltérésekkel, csaknem valamennyi (kivéve a Gly és a Pro) α -aminosavra.
A fehérjék két jellegzetes másodlagos szerkezetét Li-
nus Pauling (1901–1994) és Robert Corey (1897–1971)
fedezte fel és nevezte el α -hélixnek és β -lemeznek. Linus
Pauling 1954-ben kémiai Nobel-díjat kapott.
A polipeptidláncok leggyakoribb másodlagos szer-
kezete a csigavonalban feltekeredő struktúra, az α -hélix.
Termodinamikailag a jobbmenetes (az óramutató járásá-
val megegyező) α -hélix (11. ábra) a legstabilabb. Ebben a
szerkezetben az aminosav oldalláncok a hengernek tekint-
hető burkolófelület külső részén helyezkednek el. Egy for-
dulatra 3,6 aminosav jut, a menetemelkedés nagysága 0,54
nm. Az α -hélixet maximális számú hidrogénkötés rögzíti.
A szögek értékei Φ = −57◦ , ψ = −47◦ . A balmenetes
α -hélix ritkábban fordul elő. Az egyik jellegzetes képvi-
selője a kollagén, amelyben egy fordulatra 3,3 aminosav
jut, a menetemelkedés nagysága 0,96 nm, a szögek értékei
Φ = −51◦ , ψ = 153◦ .
A teljesen nyújtott polipeptidláncban (β -redőzött le-
mez) Φ és a ψ szögek értéke 180◦ és −180◦ . Ebben a
szerkezetben a polipeptidláncok, azonos (parallel) vagy el-
lentétes (antiparallel) irányultsággal az N-terminálistól a
C-terminális irányába, egymással párhuzamosan helyez-
kednek el (12. ábra). A teljesen nyújtott szerkezet nem
kedvezményezett, ezért a Cα -atomoknál a láncok megtör-
nek és harmonikaszerű, cikk-cakk alakzatot vesznek fel.
Ilyenkor a parallel β -redőzött lemezben a szögek értékei
Φ = −119◦ , ψ = 113◦ , míg az antiparallel β -redőzött le-
mezben Φ = −139◦ , ψ = 135◦ .
11. ÁBRA α -hélix szerkezet
12. ÁBRA β -redőzött szerkezet a) antiparallel; b) parallel
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
A β -szerkezethez sorolják a β -hajtű szerkezetet is. A β -hajtű általában 4 aminosavból álló kis
peptidszakasz, amely az antiparallel β -redőzött szerkezeteket, vagy a β -redőket és az α -hélixeket köti
össze.
A meghatározott másodlagos szerkezetű polipeptidláncok a térben egymással kölcsönhatásba lépve
alakítják ki a háromdimenziós térszerkezetet, amelyet harmadlagos szerkezetnek hívunk. A harmadlagos
szerkezetnek két jellegzetes típusa a fibrilláris (fonalszerű) és a globuláris (gömbszerű) fehérjeszerkezet.
A fibrilláris fehérjék esetén a polipeptidláncok egymással párhuzamosan elrendeződve szálas vagy réte-
ges szerkezetet alakítanak ki. Az ilyen fehérjék nehezen oldhatók, biológiai funkciójukat tekintve védő,
elválasztó hártyákat, mechanikai munkát végző, rostos szerkezetű rendszereket alakítanak ki (haj, köröm,
izom stb.). A legegyszerűbb szerkezetben a β -láncok hidrogénkötésekkel kapcsolódva parallel és antiparal-
lel lefutású szálakat hozhatnak létre. Fibrilláris fehérjék hélixes polipeptidláncokból is kialakulhatnak, mint
például a keratin (bőr, haj) és a kollagén (kötőszövet). A kollagénben három balmenetű hélix alkot egy szu-
perhélixet. A globuláris fehérjék térbeli szerkezetében a hélixes formák mellett lemezes szerkezeti részek
is előfordulnak. Biológiai funkciójukat tekintve a globuláris fehérjék főként enzimek.
A polipeptidláncot alkotó aminosavak oldalláncaiban lévő csoportok megfelelő térbeli helyzetben
másodlagos kötések kialakítására képesek mind a polipeptidláncon belül, mind több polipeptidlánc kö-
zött.
A legjellemzőbb másodlagos kötések:
1. a diszulfidkötések, amelyek a ciszteinek szulfanilcsoportjainak összekapcsolódása révén jöhetnek létre
2. a hidrogénkötések, amelyek mindenütt létrejöhetnek, ahol a hidrogének elektronegatív atomok köze-
lébe kerülnek
3. a hidrofób csoportok kölcsönhatása révén kialakuló kapcsolatok
4. ionos kötések, amelyek a protonált aminocsoport és a negatív töltésű karboxilcsoport között alakulhat-
nak ki
A másodlagos és a harmadlagos szer- A polipeptidláncok mindegyike egy-egy hem prosztetikus
kezetet együttesen a fehérjemolekula konfor- csoportot tartalmaz, ami a protoporfirin-9 és Fe 2+
mációjának nevezzük. komplexe.
A főként globuláris fehérjékből kép-
ződő, másodlagos kötésekkel kapcsolódó,
meghatározott biológiai funkcióval rendel-
kező egységek alakítják ki a negyedleges
szerkezetet. Az asszociáló polipeptidláncok
lehetnek azonos vagy eltérő kémiai felépíté-
sűek. A keletkező oligomer szerkezeti elemeit
a görög ábécé betűivel jelöljük, alsó indexben
a polipeptidláncok számának megadásával.
Pl. a négy azonos alegységű glicerinaldehid-
3-foszfát-dehidrogenáz enzim alegységeinek
jelölése α4 , a két-két azonos láncból álló
tetramer hemoglobin alegységeinek jelölése 13. ÁBRA A hemoglobin negyedleges szerkezete
α2 β2 (13. ábra) és az RNS-polimeráz öt al-
egységének jelölése α2 β β σ .
A fehérjeszerkezet egy további szerveződési szintjét eredményezi, hogy bizonyos önálló funkcióval
rendelkező enzimek összekapcsolódva ún. multienzim komplexet alkothatnak. A multienzim komplexek
további enzimekkel kapcsolódva makromolekuláris organizációkat, szupramolekuláris struktúrákat hoz-
hatnak létre (pl. elektrontranszportlánc komponensei).
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
5.2.3. Szénhidrátok szerkezete és tulajdonságai

A szénhidrátok, a természetben a legnagyobb mennyiségben előforduló szerves molekulák, melyek feladata
igen széleskörű:
• Kulcsszerepet töltenek be élő szervezetek energiaellátásában, illetve tartalék tápanyagként szolgálnak
(glikogén, keményítő).
• A szénhidrátok alkotják a magasabbrendű növények mechanikai szilárdságát adó vázát (cellulóz),
egyes rovarok védőburkát (kitin).
• A membránokban, sejtfalakban a szerkezetépítés mellett speciális biológiai funkciójuk is van (specifi-
kus sejtfelszíni jelek).
• Bizonyos cukrok számos egyéb vegyület felépítésében is részt vesznek (pl. nukleotidok, nukleinsavak,
lipidek).
A szénhidrátok, a cukoregységek száma alapján az alábbi 4 csoportba oszthatók: monoszacharidok,
diszacharidok, oligoszacharidok és poliszacharidok.
5.2.3.1. Monoszacharidok
A monoszacharidok vagy másnéven egyszerű cukrok polihidroxi-aldehidek, vagy polihidroxi-ketonok, ame-
lyek legalább 4 és legfeljebb 7 szénatomot tartalmaznak. Az aldehid funkciós csoportot tartalmazó mo-
noszacharidok az aldózok, a ketocsoportot tartalmazók a ketózok. A hidroxilcsoportok polaritása miatt a
szénhidrátok hidrofil vegyületek.
Az egyszerű cukrok vagy a D -, vagy az L -családba tartoznak az alapján, hogy az oxocsoporttól (alde-
hid- vagy ketocsoport) legtávolabb lévő sztereocentrum (aszimmetrikus szénatom) konfigurációja a gliceri-
naldehid D-, vagy L-izomerjének konfigurációjával egyezik meg. A két enantiomer összes sztereocentruma
ellentétes térállású, azaz a két enantiomer egymás tükörképe, a sztereocentrumaik relatív térállása azonos.
Ha a Fischer-projekciós képletben a kérdéses sztereocentrumhoz tartozó hidroxilcsoport baloldalon van
L-, ha jobb oldalon D -cukorról beszélünk. A legtöbb biológiailag fontos cukor a D -családba tartozik.
Ha a Fischer-projekciós képletben két egymás melletti szénatomhoz kapcsolódó hidroxilcsoport azo-
nos oldalon található a relatív térhelyzetüket eritro-nak nevezzük, míg ha ellentétes oldalon vannak a relatív
térhelyzetük treo.
A természetben előforduló D-sorbeli aldózok a D-(+)-glicerinaldehidből (14. ábra), míg a ketózok
a dihidroxiacetonból (15. ábra) vezethetők le.
A szénhidrátok vizes oldatban gyűrűs félacetált képeznek. Az 5, illetve 6 szénatomot tartalmazó cuk-
roknál mód van 5-tagú (furanóz), illetve a 6-tagú (piranóz) laktolgyűrűk kialakulására. A laktolgyűrű létre-
jöttének következménye, hogy az eredeti C=O-csoport szénatomja új kiralitáscentrummá alakul és a hozzá
kapcsolódó OH-csoport némileg eltérő tulajdonságokkal rendelkezik a többi alkoholos OH-csoporthoz ké-
pest. Ezért ezt megkülönböztetésül glikozidos OH-csoportnak nevezzük. A karbonilcsoporton kialakuló
aszimmetriacentrum miatt α - vagy β -anomerek keveréke képződik. D-sorbeli cukrok gyűrűs alakjaiban a
β -anomer hidroxilcsoportja a gyűrű síkja fölé mutat, míg az α -anomeré lefelé. Az L-sorban a β -anomer
mutat lefelé és az α -anomer felfelé. Az α - és β -anomerek eltérő forgatóképességgel rendelkeznek. Az α -,
illetve β -formák spontán egymásba alakulását mutarotációnak nevezzük.
A 16. ábra mutatja a leggyakrabban előforduló szénhidrátok gyűrűs formáinak síkbeli (Haworth-féle)
ábrázolását.
Az egyszerű cukroknak sokféle kémiai reakciója ismert, amelyek során az anyagcsere-folyamatokban
fontos szerepet betöltő monoszacharid származékok keletkeznek (17. ábra). Az egyszerű cukrok oxo-
csoportjának redukciójával cukoralkoholok keletkeznek, például a glükózból glucit képződik. A cukrok
aldehidcsoportjának enyhe oxidációjával „onsavak” (glükonsav), erős oxidációval „ársavak” (glükársav),
és az utóbbiak redukciójával „uronsavak” (glükuronsav) keletkezhetnek.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
aldózok szerkezete
D -sorbeli
14. ÁBRA
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
15. ÁBRA D -sorbeli ketózok szerkezete
Ha nem az oxocsoport reagál, hanem az egyik –OH-csoport távozik el a molekulából, akkor dezoxi-
cukrok keletkeznek. Például a 2-dezoxi-β -D-ribofuranóz (18. ábra) a DNS fontos alkotóeleme.
Az aminocukrok képződésekor a cukrok 2. szénatomján az alkoholos -OH-csoport aminocsoportra
cserélődik (18. ábra). Például a glükózból így keletkezik a glükózamin (2-amino-2-dezoxi-β -D-glükopi-
ranóz). A természetben az aminocukrok acetil származékai is előfordulnak. Például az N-acetilglükóz-
amin (2-acetilamino-2-dezoxi-β -D-glükopiranóz) vagy az N-acetilgalaktózamin (2-acetilamino-2-dezoxi-
β -D-galaktopiranóz).
A cukrok egyik alkoholos OH-jának foszforsavval való észteresítése útján keletkeznek a cukorfoszfá-
tok. A cukorfoszfátok a szénhidrát anyagcsere fontos közti termékei. Ilyen például a glükóz-6-foszfát vagy
a fruktóz-1,6-biszfoszfát (lásd glikolízis, 13.1.1. fejezet).
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
16. ÁBRA A leggyakrabban előforduló szénhidrátok gyűrűs formái
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
17. ÁBRA A D-glucit, D-glükonsav, D-glükársav és D-glükuronsav szerkezete
18. ÁBRA Monoszacharid származékok
5.2.3.2. Diszacharidok
Az egyszerű cukrok kondenzációjával di-, oligo- és poliszacharidok jönnek létre. A cukrok kapcsolódását
a cukrok hárombetűs kódjából (glükóz: Glc, fruktóz: Fru, galaktóz: Gal) és a gyűrűtagszámot jelölő betűből
(furanóz: f, piranóz: p) álló jelcsoportok közé tett, a kapcsolódás helyét mutató, számokkal ellátott nyíllal
jelöljük.
A leggyakrabban előforduló diszacharidok a következők:
Maltóz α -D-Glcp-(1→4)-β -D -Glcp
Cellobióz β -D-Glcp-(1→4)-β -D -Glcp
Laktóz β -D-Galp-(1→4)-β -D -Glcp
Szacharóz α -D-Glcp-(1→2)-β -D -Fruf
A glikozidos (acetál) kötés kialakulhat az
egyik monoszacharid glikozidos hidroxilcsoportja
és egy másik monoszacharid valamelyik alkoho-
los hidroxilcsoportja közötti kondenzációval. A re-
dukáló diszacharidok a szabad glikozidos hidro-
xilcsoportjuk révén lúgos oldatban fémionok redu-
kálására képesek (Fehling-reakció; Hermann von
Fehling (1812–1885)). Legfontosabb képviselőjük a
maltóz (malátacukor) két glükózból áll (19. ábra).
A maltóz szisztematikus neve: α -D-glükopiranozil- 19. ÁBRA A maltóz szerkezete
(1→4)-β -D -glükopiranóz.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
A cellobióz szintén két glükóz egységből

épül fel, de a maltóztól eltérően a glükózrész gli-
kozidos hidroxilcsoportja β -térállású. A cellobióz
szisztematikus neve: β -D-glükopiranozil-(1→4)-
β -D-glükopiranóz.
A laktóz (tejcukor) galaktózból és glü-
kózból épül fel (20. ábra), az emlősök tejében
található. A laktóz szisztematikus neve: β -D-
galaktopiranozil-(1→4)-β -D-glükopiranóz. 20. ÁBRA A laktóz szerkezete
A nem redukáló diszacharidoknál a gli-
kozidos hidroxilcsoportok között létesül a kö-
tés, emiatt nem adják a laktolreakciókat (lúgos
közegben nem redukálnak fémsókat). Legfonto-
sabb képviselőjük a szacharóz (nádcukor, répa-
cukor) D-glükózból és D-fruktózból épül fel (21.
ábra). A szacharóz szisztematikus neve: α -D-
glükopiranozil-(1→2)-β -D -fruktofuranóz.
Az oligoszacharidok általában néhány (ma- 21. ÁBRA A szacharóz szerkezete
ximum 10) monoszacharid alegységből állnak és
gyakran kötődnek fehérjékhez vagy lipidekhez.
A D-glükóz legfontosabb polimerjei (poliszacharidok) a keményítő, a cellulóz és a glikogén.
5.2.3.3. Poliszacharidok
A poliszacharidok nagy számú monoszacharidot tartalmazó polimerek, amelyekben a monoszacharidok gli-
kozidos kötésekkel kapcsolódnak egymáshoz. A homopoliszacharidok egyféle monoszacharidból épülnek
fel, míg a heteropoliszacharidokat több különböző monoszacharid alkotja.
A homopoliszacharidok elnevezésekor a felépítő cukor nevének -óz végződését -án végződésre vál-
toztatjuk. Például a csak glükózból álló poliszacharidok neve glükán, a csak fruktózból felépülőké fruktán
vagy a csak mannózból felépülők neve mannán.
A három legismertebb, a természetben is megtalálható glükán poliszacharid a keményítő, a glikogén
és a cellulóz. Hidrolízisük során D-glükózzá bomlanak le. A keményítő a növényi-, a glikogén az állati
szervezetek glükózraktározó anyaga. A cellulóz a növények szerkezetépítő makromolekulája. A 22. ábra
mutatja a legfontosabb glükán poliszacharidok jellegzetes szerkezeti egységeit.
A keményítő, a növények tartalék tápanyaga, az elágazás nélküli amilózból (α -1→4) és az elága-
zást tartalmazó amilopektinből (α -1→4; α -1→6) épül fel. Az amilóz glükóz részei csavarmenetszerűen
rendeződnek hélix struktúrát alkotva. Egy csavarmenetben hat glükóz rész van. A hélixet hidrogénkötések
stabilizálják. Az amilopektinben az elágazások átlagosan 18-30 glükóz egységenként találhatók, de a belső
láncrészeken minden 8-9. glükóz részen is lehet elágazás. A keményítő hideg vízben nem oldódik, forró
vízben kolloid oldatot képez, ami lehűtve géllé dermed.
A glikogén is glükózból épül fel az amilopektinhez hasonlóan azzal a különbséggel, hogy a glikogén
esetén az elágazások (1→6 kötések) száma nagyobb. Az elágazások átlagosan 3-8 glükóz egységenként
találhatók. Az emlősök tartalék tápanyaga, főként a májban fordul elő.
A cellulóz a Földön a legnagyobb mennyiségben képződő poliszacharid. A növények sejtfala főként
cellulózból áll. A glükán lánc β -1→4 kötésekkel kapcsolódó glükóz polimer, amely nem tartalmaz elága-
zásokat. Az egymás mellé rendeződő láncok között kialakuló hidrogénhidak biztosítják a cellulóz stabil
szekezetépítő tulajdonságát. A cellulóz vízben és szerves oldószerben nem oldódik.
A heteropoliszacharidok többféle monoszacharidból épülnek fel. Elsősorban a növényvilágban ter-
jedtek el. A fruktózból és glükózból álló polimerek jellegzetes képviselője az inulin, amelyben a fruktóz
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
22. ÁBRA A legfontosabb glükán poliszacharidok jellegzetes szerkezeti egységei
molekulák β -2→1 típusú glikozidos kötésekkel kapcsolódnak, míg a láncvégeken α -1→2 kötésű glükóz-
egységek találhatók.
A másik heteropoliszacharid képviselő a főként gyümölcsökben található pektin, ami α -1→4 köté-
sekkel kapcsolódó D-galakturonsav-molekulákból épül fel. A karboxilcsoportok általában metil-alkohollal
vannak észteresítve, illetve kalcium-, nátrium- vagy káliumionok kötődése révén sókat képeznek.
A kitin a cellulózhoz hasonló funkciójú poliszacharid N-acetilglükózamin (2-acetilamino-2-dezoxi-
β -D-glükopiranóz) egységekből elágazás nélküli β -1→4 kötésekkel épül fel (23. ábra). Egyes gombák és a
bogarak szilárd vázanyagát képezi.
A szénhidrátok nem csak egymással kapcsolódhatnak össze, hanem kovalens kötéssel fehérjékhez
vagy lipidekhez is kötődhetnek. Az így létrejött glikokonjugátumokban a szénhidrátok és a kapcsolódó
molekulák között N- illetve O-glikozidos kötés alakulhat ki.
A szénhidrát-fehérje konjugátumok kapcsolódásuk szerint két csoportra oszthatók: proteogliká-
nokra és glikoproteinekre.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
23. ÁBRA A kitin szerkezeti egysége
A proteoglikánok egy vagy több kovalensen kötött glükózaminoglikán egységet tartalmaznak. A glü-
kózaminoglikánok karboxil- vagy szulfonsavcsoportot tartalmazó diszacharid egységekből álló polimerek.
A proteoglikánok fontosabb képviselői a kondroitin-szulfát, a keratán-szulfát, a heparin, a dermatán-szulfát
és a hialuronsav (24. ábra). Az állati szervezetekben előforduló kondroitin-6(4)-szulfát D-glükuronsavból
és N-acetil-D-galaktózamin-6(4)-szulfátból β -1→3 kötéssel létrejött diszacharid egységekből áll. A kera-
tán-szulfátban a D-galaktóz és N-acetil-D-galaktózamin-6-szulfát β -1→4 kötéssel kapcsolódó diszacharid
24. ÁBRA A hialuronsav szerkezeti egysége
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
egységei képeznek polimer láncot. Mindkettő a porcok fontos alkotóeleme. A véralvadásgátló heparin
diszacharid egységei α -1→4 kötéssel kapcsolódó D-iduronsav-2-szulfátból és N-szulfo-D-glükózamin-6-
szulfátból épülnek fel. A dermatán-szulfát L-iduronsav és N-acetil-D-galaktózamin-4-szulfát β -1→3 kö-
téssel létrejött diszacharid egységekből áll. A hialuronsavat a D-glükuronsavból és N-acetil-D-glükózamin-
ból β -1→3 kötéssel létrejött diszacharid egységek alkotják. A mikroorganizmusok sejtfalának alkotója a
peptidoglikán N-acetilmuraminsavból és N-acetil-D-glükózaminból kialakuló diszacharid polimerje, me-
lyeket rövid peptidláncok kapcsolnak össze.
A glikoproteinek oldott, membránhoz kötött és extracelluláris folyadék formájában egyaránt jelen
vannak a sejtekben. A sejtek felületén elhelyezkedve részben a sejtek egymáshoz tapadását szolgálják,
részben a sejt és környezete között meghatározott molekulák, ionok vándorlását teszik lehetővé. A gli-
koproteinekben a főként galaktózból és mannózból felépülő oligoszacharid részek a fehérje szerin, treonin
(O-glikozidos kötés) vagy aszparaginsav (N-glikozidos kötés) egységeihez kapcsolódnak. A fehérjékhez
kötött szénhidrátok antigén determinánsként viselkednek. Például a vércsoportot meghatározó glikoprotei-
nekben (25. ábra) is a szénhidrát részek különböznek. A 0-vércsoport jellemző antigén determináns része
L-fukózból (α -L-fukopiranóz), galaktózból és N-acetilglükózaminból áll, az A-vércsoport esetén elágazás-
ként egy további N-acetilgalaktózamin, a B-vércsoport jellemzője, hogy elágazásként egy galaktóz kapcso-
lódik.
25. ÁBRA Az O-, A- és B-oligoszacharid antigének szerkezete
5.2.4. Zsírsavak szerkezete

Az élő szervezetben előforduló zsírsavak általában páros számú (C14-22 ) szénatomot tartalmazó monokar-
bonsavak, amelyek elsősorban a trigliceridek, a foszfolipidek és a szfingolipidek alkotóelemeiként töltik be
biológiai funkciójukat. A 4. táblázat mutatja az élő szervezetben leggyakrabban előforduló zsírsavakat.
A zsírsavaknak két alaptípusa van: a telített zsírsavak, amelyek nem tartalmaznak szén-szén kettős kö-
tést, és a telítetlen zsírsavak, amelyek egy vagy több kettős kötéssel rendelkeznek. A telítetlen zsírsavakban
a szén-szén kettős kötés cisz- azaz (Z)-konfigurációjú. A természetben transz- azaz (E)-konfigurációjú
kettős kötést tartalmazó zsírsav nagyon ritkán fordul elő.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
4. TÁBLÁZAT A leggyakrabban előforduló zsírsavak
Triviális név Kémiai elnevezés Képlet Molekulatömeg

Telített karbonsavak
ecetsav etánsav C2 H4 O2 60
vajsav butánsav C4 H8 O2 88
valeriánsav pentánsav C5 H10 O2 102
kapronsav hexánsav C6 H12 O2 116
kaprilsav oktánsav C8 H16 O2 144
kaprinsav dekánsav C10 H20 O2 172
laurinsav dodekánsav C12 H24 O2 200
mirisztinsav tetradekánsav C14 H28 O2 228
palmitinsav hexadekánsav C16 H32 O2 256
sztearinsav oktadekánsav C18 H36 O2 284
arachinsav ejkozánsav C20 H40 O2 312
behénsav dokozánsav C22 H44 O2 340
Telítetlen karbonsavak
palmitoleinsav (Z)-hexadec-9-énsav C16 H30 O2 254
olajsav (Z)-oktadec-9-énsav C18 H34 O2 282
linolsav (9Z, 12Z)-oktadekadiénsav C18 H32 O2 280
linolénsav (9Z, 12Z, 15Z)-oktadekatriénsav C18 H30 O2 278
arachidonsav (5Z, 8Z, 11Z, 14Z)-ejkozatetraénsav C20 H32 O2 304
Az állati szervezetekben a legnagyobb mennyiségben előforduló telített zsírsav a palmitinsav (C16 ) és

a sztearinsav (C18 ), a telítetlen zsírsavak közül az olajsav (C18 , Δ9 ) és a linolsav (C18 , Δ9 , Δ12 ). A növények a
többszörösen telítetlen linolénsav (C18 , Δ9 , Δ12 , Δ15 ) és arachidonsav (C20 , Δ5 , Δ8 , Δ11 , Δ14 ) bioszintézisére
is képesek.
A telítetlen zsírsavak jelölésére alkalmazott jelrendszer tartalmazza a szénatomok számát, a kettős
kötések számát és a karboxilcsoporttól legtávolabbi kettős kötés pillératomjának helyzetét a láncvégi metil-
csoporttól számozva. Például az olajsav jelölése, amiben a kettős kötés a C9 -C10 szénatomok között helyez-
kedik el [18:1, n-9] vagy (C18 , Δ9 ), a linolsav jelölése [18:2, n-6] vagy (C18 , Δ9 , Δ12 ), a linolénsav jelölése
[18:3, n-3] vagy (C18 , Δ9 , Δ12 , Δ15 ). Az első számjegy tehát a szénatomszámot jelöli, amelyet kettőspont
választ el a kettős kötések számát jelölő számjegytől. A szénatomszámot alsó indexben és a kettős kötések
helyét a görög nagy delta betű (Δ) felső indexeként is meg lehet adni.
A napjainkban sokat emlegetett, táplálkozás-élettani szempontból igen értékes ω -3-zsírsavakban a ket-
tős kötés a metilcsoporttól (ω -vég) számított 3. szénatomon kezdődik (26. ábra).
26. ÁBRA Az ω -3-zsírsavak szerkezete
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
5.2.5. Lipidek szerkezete és tulajdonságai

A lipidek apoláris oldószerekben oldódó biomolekulák változatos csoportja, amelyek felépítésüktől függően
az élő szervezetekben különböző funkciókat töltenek be:
• Alapvető szerepet játszanak az élő szervezetek energiaellátásában.
• A sejtmembránok fő szerkezeti elemei.
• A sejthártyákat borító védőanyagok (baktériumokban).
• Számos egyéb vegyület felépítésében is részt vesznek (hormonok, vitaminok).
Az igen heterogén összetételű lipidek csoportosítására többféle felosztás ismeretes.
A klasszikus osztályozás két nagyobb csoportba sorolja a lipideket:
1. Egyszerű vagy nem elszappanosítható lipidek
2. Összetett vagy elszappanosítható lipidek
Ennek alapján az egyszerű lipidek fő képviselői a terpének és szteroidok. Az összetett lipidek lúggal
főzve több komponensre hidrolizálhatók (elszappanosíthatók). A hidrolízis eredményeként zsírsav és glice-
rin (neutrális zsírok, foszfogliceridek) vagy egyéb alkohol (pl. amino-alkohol: szfingolipidek) keletkezhet.
Kémiai összetételük alapján a lipidek képviselői a következő csoportokba sorolhatók:
1. Egyszerű lipidek
a) neutrális zsírok (trigliceridek)
b) viaszok
2. Összetett lipidek
a) foszfolipidek
b) szfingolipidek
c) glikolipidek
d) egyéb összetett lipidek
A trigliceridek (neutrális zsírok) a glicerinnek (három szén-

atomos, három hidroxilcsoportot tartalmazó alkohol) három zsírsav-
molekulával alkotott észterei (27. ábra). Konvenció szerint a szerke-
zeti képletben a glicerin középső szénatomján lévő hidroxilcsoport
mindig bal oldalon van. A trigliceridek, a zsírsavak fő raktározó for-
mái, fontos energiatároló szerepet töltenek be az állati és az emberi
szervezetben.
A szobahőmérsékleten szilárd halmazállapotú triglicerideket
zsíroknak nevezzük. A zsírok gazdaságosabb energiatartalékok,
mint a szénhidrátok, mert nagyobb mértékű redukáltságuk miatt ka-
lorikus értékük nagyobb. Hidrofób tulajdonságuk miatt nem hidratá- 27. ÁBRA A triglicerid szerkezete
lódnak, így helyigényük kisebb, mint a hidratált poliszacharidoké. A
zsírsavak teljes oxidációjakor kb. 38 kJ/g energia szabadul fel, míg a szénhidrátok oxidációjának eredménye
csak kb. 17 kJ/g.
A szobahőmérsékleten folyékony trigliceridek az olajok. Ezek nagy mennyiségben tartalmaznak telí-
tetlen zsírsavakat is.
A viaszok egyértékű, nagy molekulatömegű alkoholok zsírsavészterei, rendszerint szabad alkoholokat,
zsírsavakat és hosszú szénláncú (C25 -C35 ) alkánokat is tartalmaznak. Mind az állati-, mind a növényi szer-
vezetekben elfordulnak, elsősorban védő funkciójuk van (pl. a gyümölcsöket borító viaszréteg, madarak tol-
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
28. ÁBRA A legfontosabb foszfolipidek
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
lának víztaszító bevonata). Legismertebb viasz a méhviasz (fő alkotói: miricil-palmitát, miricil-palmitoleát,
miricil-karotát).
A foszfolipidek amfipatikus tulajdonságuk (hidrofób és hidrofil szerkezeti egységük) révén főként a
membránok felépítésében vesznek részt. Két fő típusuk ismert: a foszfogliceridek és a szfingomielinek. A
foszfogliceridek szerkezete nagyon hasonlít a trigliceridekéhez, de csak két zsírsavat tartalmaznak. Ezekben
a molekulákban a glicerin harmadik hidroxilcsoportja egy foszfátcsoporton keresztül legtöbbször nitrogén-
tartalmú poláris molekulákhoz kötődik (28. ábra). Legismertebb képviselőjük a kefalin (foszfatidiletanol-
amin) és a lecitin (foszfatidilkolin), amelyek az állati sejtek membránjainak fő alkotórészei. A glicerin
hidroxilcsoportját aminosav is észteresítheti, így képződnek a szerin-foszfatidok. Az inozitot tartalmazó
foszfatidilinozit is jelentékeny mennyiségben található a membránokban és a sejtműködés szabályozásában
is fontos szerepe van. A foszfatidilglicerinnel rokon vegyület a kardiolipin (difoszfatidilglicerin), amiben
a foszfáttal kapcsolódó glicerinrészt egy másik foszfatidsav észteresíti. A kardiolipin a mitokondrium és a
kloroplasztisz membránjában, valamint a baktériumok membránjában fordul elő.
A foszfogliceridek csoportjába tartoznak a plazmalogének, amelyek főként az izomsejtek- és az ideg-
sejtek membránjainak alkotóelemei. A plazmalogéneket (29. ábra) éter-foszfolipideknek is nevezik, mivel
szerkezetükben a glicerin C1 -szénatomjához éterkötéssel kapcsolódik egy alifás α -, β -telítetlen szénlánc.
A szfingolipidek ugyancsak fontos alkotói az állati és növényi membránoknak. A membránszerkezet
kialakításán túl, mint a sejt felszínén levő molekulák, részt vesznek a felismerési folyamatokban is (re-
ceptorok). A szfingolipidekben (29. ábra) az alkohol komponens nem a glicerin, hanem egy hosszú láncú
amino-alkohol. Állatok esetén ez az alkohol a szfingozin, a növényekben pedig a fitoszfingozin (nincs kettős
kötés az oldalláncban, viszont van egy OH-csoport). A szfingozin az emlősök sejtjeiben szabadon nem for-
dul elő. Nitrogénen acilezett származéka a ceramid. A ceramid monofoszfátjának kolinnal képzett észtere
a szfingomielin (ami foszfolipid).
Biokémiai szempontból legfontosabb szfingolipid képviselők az agyvelőben és az idegszövetben elő-
forduló cerebrozidok és gangliozidok. Ezek a szfingolipidek szénhidrát csoportokat tartalmaznak. A cereb-
rozidokban a ceramidhoz β -glükozidos kötéssel glükóz vagy galaktóz kapcsolódik. A gangliozidokban 2-6
cukoregység kapcsolódik a ceramidhoz és N-acetilneuraminsavat (sziálsav) is tartalmaznak (30. ábra).
29. ÁBRA A legfontosabb szfingolipidek
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
30. ÁBRA A gangliozidok szerkezete
A glikolipidek (31. ábra) foszfát helyett szénhidrát csopor-

tokat tartalmazó diacil-gliceridek.
Az egyéb összetett lipidek csoportjába több eltérő szerke-
zetű és élettani hatású vegyület is besorolható. Ezek közül leg-
jelentősebbek az ejkozanoidok, a terpének és a szteroidok (32.
ábra).
Az ejkozanoidok a 20 szénatomszámú többszörösen telítet-
len zsírsavakból (arachidonsav és ejkozapentaénsav) képződnek.
Az arachidonsavból lipoxigenáz hatására keletkező hidroxiejko-
zatetraénsavból származtathatók le a leukotriének (LTE4 ). A leu-
kotriének a gyulladásos folyamatokban játszanak szabályozó sze-
repet. A ciklooxigenáz enzimrendszer gyűrűzáródással egybekö- 31. ÁBRA A glikolipidek szerkezete
tött átalakulással endoperoxidot hoz létre, amely prosztaglandi-
nokká (PGE2 ) alakulhat. A prosztaglandinokban a ciklopentán gyűrű két oldalláncának helyzete transz. Az
endoperoxidból prosztaciklin és tromboxán is képződhet, amelyek ellentétes biológiai hatásúak. A proszta-
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
32. ÁBRA Az ejkozanoidok, a terpének és a szteroidok néhány képviselője
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
ciklin gátolja, míg a tromboxán serkenti a trombocita aggregációt. A prosztaciklin csökkenti, míg a trombo-
xán növeli a vérnyomást.
A terpének izoprénszármazékok, amelyek 5 szénatomból álló úgynevezett aktív izoprén (2-metil-
butadién) egységekből épülnek fel. Két izoprénegység kapcsolódásából monoterpén (C10 H16 ), például a
geraniol keletkezik, háromból szeszkviterpén (C15 H24 ), négyből diterpén (C20 H32 ) jön létre. A szeszkvi-
terpének egyik jeles képviselője az abszcizinsav, ami a növények fontos hormonja. A diterpének fontos
képviselője, a retinal, a színlátásban játszik fontos szerepet. A triterpének (C30 H48 ) hat izoprénegységből
épülnek fel. Ilyen triterpén a szkvalén, a koleszterin bioszintézis fő intermedierje.
A karotinoidok legismertebb képviselője a növényekben található β -karotin (tetraterpén, nyolc izo-
prénegységből épül fel), az A-vitamin provitaminja. A karotinoidok a számos kettős kötés jelenléte miatt
jelentős fényelnyelési képességgel rendelkező sárga színű molekulák.
Az izoprénegységek más csoportokkal kapcsolódva sokféle biológiailag fontos vegyület felépítésében
vesznek részt. Például a mitokondriumban előforduló ubikinon (koenzim-Q), ami benzokinon gyűrűből és a
hozzá kapcsolódó 6-10 izoprénegységből álló láncból épül fel. A gyűrű kinon–hidrokinon átalakulása révén
reverzibilisen hidrogénfelvételre és -leadásra képes, így a terminális oxidációs rendszerben hidrogénátvivő-
ként működik. Az E-vitaminok kondenzált kromángyűrűs részből állnak, amihez 3 izoprénegységből álló
lánc kapcsolódik (α -tokoferol).
Az izoprénszármazékokhoz tartoznak a szteroidok is. A szteroidokra jellemző szteránváz 4 gyűrű
kondenzációjával alakul ki. A szteránváz gyűrűit A, B, C és D betűkkel jelöljük. A C18 és C19 szénatomok
a gyűrű C13 és C10 atomjaihoz kapcsolódnak. A C17 szénatomhoz 8 (koleszterin) vagy 9 (ergoszterin) szén-
atomból álló szénhidrogénlánc kapcsolódik. A C3 -as helyzetben OH-csoportot tartalmaznak. A koleszterin-
ből képződnek az epesavak (kólsav), a nemi hormonok (androgén, ösztrogén), a glikokortikoid hormonok
(kortizon) és a D-vitaminok.
5.2.6. Nukleotidok szerkezete és tulajdonságai

A nukleotidok szerepe a biokémiai folyamatokban igen széleskörű:
• a nukleinsavak (DNS, RNS) alapegységei
• energiaforrások (ATP, GTP)
• regulációs molekulák (cAMP)
• koenzim komponensek (NAD, FAD, koenzim-A)
• származékaik a szénhidrát- és lipidanyagcsere intermedierjei (UDP-galaktóz, CDP-diacil-glicerin)
Minden nukleotid három alkotóból épül fel: egy heterociklusos bázisból (purin vagy pirimidin),
egy 5 szénatomos cukorból (ribóz vagy dezoxiribóz) és egy foszforsavból.
A bázisrész pirimidin- vagy purinszármazék. A pirimidinbázisok (33. ábra) közül legfontosabbak az
uracil (pirimidin-2(1H),4(3H)-dion), a citozin (4-aminopirimidin-2(1H)-on) és a timin (5-metilpirimidin-
2(1H),4(3H)-dion; metiluracil). Az ún. transzfer-RNS (tRNS) felépítésében két ritka bázist tartalmazó nuk-
leozid a dihidrouridin és a pszeudouridin is részt vesz. A legfontosabb purinbázisok (34. ábra) az adenin
(6-aminopurin) és a guanin (2-aminopurin-6(1H)-on) valamint a hipoxantin (purin-6(1H)-on) és a xantin
(purin-2(3H),6(1H)-dion).
Mind a purin-, mind a pirimidinbázisok laktám–laktim tautomer (35. ábra) formában fordulnak elő,
de fiziológiás körülmények között a laktám forma dominál, ami a pirimidinek esetén az N-glikozidos kötés
kialakulásának az előfeltétele.
A bázisok β -N-glikozidos kötéssel a pentózok (ribóz vagy dezoxiribóz) C1 -atomjához (1’C) kapcso-
lódva alakítják ki a nukleozidokat (36. ábra). A cukorrésztől függően ribonukleozidok vagy dezoxiribo-
nukleozidok jöhetnek létre. A foszforsav a cukormolekula C5 -atomján (5’C) lévő OH-csoportot észteresíti.
A nukleozidok 5’-foszfátésztereit nukleotidoknak nevezzük (36. ábra). Az 5. táblázat a nukleozidok és
nukleotidok elnevezéseit és jelöléseit mutatja.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
33. ÁBRA A pirimidinbázisok szerkezete
34. ÁBRA A purinbázisok szerkezete
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
35. ÁBRA A timin tautomer formái
5. TÁBLÁZAT A nukleozidok és nukleotidok elnevezése és jelölése
Bázis Cukor Nukleozid neve Nukleotid neve Nukleotid

jelölése alternatív neve
Adenin ribóz adenozin adenozin-5’-foszfát AMP adenilsav
Guanin ribóz guanozin guanozin-5’-foszfát GMP guanilsav
Citozin ribóz citidin citidin-5’-foszfát CMP citidilsav
Uracil ribóz uridin uridin-5’-foszfát UMP uridilsav
Adenin dezoxiribóz 2’-dezoxiadenozin dezoxiadenozin-5’-foszfát dAMP dezoxiadenilsav
Guanin dezoxiribóz 2’-dezoxiguanozin dezoxiguanozin-5’-foszfát dGMP dezoxiguanilsav
Citozin dezoxiribóz 2’-dezoxicitidin dezoxicitidin-5’-foszfát dCMP dezoxicitidilsav
Timin dezoxiribóz 2’-dezoxitimidin dezoxitimidin-5’-foszfát dTMP dezoxitimidilsav
Az 5’-nukleozid-monofoszfátok savként viselkednek pKa értékei 1 és 6 körüliek, azaz vizes közegben

dianionként vannak jelen.
Az 5’-nukleozid-monofoszfát foszfátcsoportjához nagy energiájú savanhidrid-kötéssel további fosz-
fátcsoportok is kapcsolódhatnak és létrejöhetnek a di- és trifoszfátok (pl. ADP, ATP; 36. ábra). Az 5’-
ribonukleozid-trifoszfátok az élő szervezetek energiatároló molekulái (ATP, GTP).
A monofoszfátokból létrejöhet ciklikus szerkezetű vegyület is, ha egy foszfátcsoport a ribóz 3’- és
5’-OH-ját összekötve észteresíti (36. ábra). Az egyik legfontosabb képviselőjük a ciklikus AMP (cAMP),
aminek a biológiai folyamatok szabályozásában van nagy szerepe.
5.2.7. Nukleinsavak szerkezete és tulajdonságai

A nukleinsavak nukleotid egységekből álló lineáris, el nem ágazó polimerek. A ribózt tartalmazó polinuk-
leotid a ribonukleinsav (RNS), a dezoxiribóz tartalmú a dezoxiribonukleinsav (DNS). A DNS tárolja az
élőlények genetikai információit. A különböző RNS-ek ezen információk kifejeződésében, elsősorban fe-
hérjeszintézisben játszanak fontos szerepet.
Miescher már 1869-ben felfedezte a nukleinsavat, de kémiai felépítését csak az 1950-es években tud-
ták meghatározni. A DNS-ben előforduló purin bázisok az adenin (A) és a guanin (G), a pirimidin bázisok
a citozin (C) és a timin (T), a cukorrész a dezoxiribóz. Az RNS-t felépítő bázisok az A, G, C és az ura-
cil (U), míg a cukorrész a ribóz. A két nukleinsav között kémiai összetételüket illetően kicsi az eltérés,
ugyanakkor a biológiai szerepük jelentősen eltér egymástól.
A nukleinsavak(DNS, RNS) elsődleges szerkezetén a nukleotidsorrendet értjük (37. ábra). A polinuk-
leotid lánc ún. 5’-végét képező nukleotid cukorkomponensének 5’-OH-ja többnyire foszfáttal észteresített
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
36. ÁBRA A nukleotidok szerkezete
formában van, míg 3’-végét alkotó nukleotid cukorkomponensének 3’-OH-ja többnyire szabad. Az általáno-
san elfogadott konvenció alapán a polinukleotidok bázisainak sorrendjét az 5’-végtől a 3’-vég felé írjuk fel.
Általában az egyszerűsített írásmódnak megfelelően a bázisokat betűvel, a cukorrészt függőleges vonallal,
az egységeket összekötő foszfodiészter-kötést ferde vonal közötti P betűvel jelöljük (37. ábra).
Az igen hosszú DNS-ek méretének jellemzésére megállapodás szerint a bázispárok (bp) számát,
vagy ennek ezerszeresét, a kilobázispárok (kb) számát adjuk meg. Például az E.coli DNS mérete 4600
kb, az élesztőé 12600 kb (16 haploid kromoszómában) és az emberi DNS hossza 2900000 kb (23 haploid
kromoszómában). (Haploid = egyszeres, a szokásos számának a fele).
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
37. ÁBRA A nukleinsavak elsődleges szerkezete
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
5.2.7.1. A dezoxiribonukleinsav (DNS) szerkezeti szintjei

A DNS másodlagos szerkezetét a két ellentétes irányult-
ságú polinukleotidlánc közös tengely köré csavarodó ket-
tős spirálja (hélix) adja. A DNS kettős hélix szerkezetének
felderítése James Watson és Francis Crick nevéhez fűző-
dik. Munkájuk eredményességét számos kutató segítette,
például Erwin Chargaff (Chargaff-szabályok), aki töb-
bek között megállapította, hogy minden esetben az adenin
mennyisége egyenlő a timinével (A=T), illetve a guanin
mennyisége egyenlő a citozinéval (G=C). Az A és T va-
lamint a G és C aránya 1:1. Jerry Donohue (1920–1985)
munkája bizonyította, hogy a bázisok laktám-tautomer for-
mában léteznek, ami feltétele a bázisok közötti hidrogénhi-
dak kialakulásának. Rosalind Franklin röntgendiffrakciós
vizsgálatai alapján derült fény a DNS helikális szerkeze-
tére.
Mindezek alapján 1953-ban Watson és Crick az ún.
B-konformációjú (jobbmenetes) DNS szerkezetét írta le.
A kettős hélix átmérője 2 nm, egy menet magassága 3,4 nm
és kb. 10 bázispárból áll, a bázisok síkja egymástól 0,34 nm
távolságra helyezkedik el (38. ábra). A két polinukleotid-
ban a mononukleotidok 3’,5’-foszfodiészter-kötéssel kap-
csolódnak egymáshoz úgy, hogy az egyik nukleotid dez-
oxiribózának 3’-hidroxilcsoportjához egy másik nukleotid
cukoregységének 5’-hidroxilcsoportja egy foszfátcsopor-
ton keresztül kapcsolódik. A dezoxiribóz-foszfodiészter 38. ÁBRA A DNS másodlagos szerkezete
kötések alkotják a kettős hélix vázát, a bázisok pedig a hé-
lix belseje felé nyúlnak. A bázispárokat hidrogénkötések tartják össze, amelyek az adenin és timin (két
hidrogénhíd), valamint a citozin és guanin (három hidrogénhíd) között létesülnek (39. ábra). A kettős
hélix külső részét képező cukor-foszfát-váz csavarulatai között két helikális árok helyezkedik el, a széle-
sebbet nagy ároknak (2,2 nm), a keskenyebbet kis ároknak (1,2 nm) nevezzük.
A DNS számos konformációt vehet fel a nukleotid szekvencia függvényében (40. ábra). A B-DNS
mellett A-DNS, C-DNS és Z-DNS formák is léteznek. A B-formában 10 bázispár alkot egy csavarulatot. A
39. ÁBRA A bázisok között kialakuló hidrogénhidak
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
40. ÁBRA Az A-DNS, a B-DNS és a Z-DNS
bázisok a hélix tengelyéhez közel helyezkednek el, de arra nem teljesen merőlegesen, az eltérés kb. 6◦ . Az
A-formában 11 nukleotidpár alkot egy csavarulatot. A bázisok a hélix tengelyétől távolabb helyezkednek
el és a tengely felé hajlanak, így a hélix megrövidül. A C-formánál egy csavarulatban 9 bázispár van. A
Z-forma onnan kapta a nevét, hogy a szerkezet cikk-cakk alakú és a hélix balmenetes. A Z-formában 12
nukleotidpár alkot egy csavarulatot, a DNS hosszabb és vékonyabb, mint a B-forma.
A DNS harmadlagos szerkezetének az a felcsavarodott szuperhelikális forma tekinthető, amely a
magnélküli (prokarióta) sejtekben a cirkuláris és a sejtmaggal rendelkező (eukarióta) sejtekben lineáris
formájú DNS-ekből jön létre annak érdekében, hogy a DNS elférjen a sejtben (41. ábra).
Az eukarióta DNS fehérjékkel komplexeket képezve és többszörösen feltekeredve alkotja a kroma-
tinállományt, amit a DNS negyedleges szerkezetének nevezhetünk (41b. ábra). A kromatinban a hiszton
gyöngysor egy-egy szeme négyféle hisztonból (H2A, H2B, H3, H4) áll, ami a hozzátartozó DNS-darabbal
együtt alkotja a nukleoszómát. Egy nukleoszómában a 4-féle hisztonmolekulából kettő-kettő fordul elő, és
a DNS kétszer tekeredik a nyolc alegységes mag köré. A nukleoszómasor felületén tekeredő DNS-szálhoz
kívülről egy ötödik hiszton (H1) kötődik, stabilizálva a kromatint.
Az eukariótákban a sejtmagon kívül a mitokondriumban is található DNS (mtDNS). A mitokondriális
DNS cirkuláris molekula és lényegesen kevesebb gént tartalmaz, mint a sejtmagbeli DNS. Az emberi sejtek
magjában lévő DNS néhány százezer génjéhez képest a mitokondriális DNS csupán 37 gént tartalmaz.
Ezek közül 13 gén kódol fehérjét, a többi gén a mitokondriális fehérjék bioszintéziséhez szükséges RNS-
ek (tRNS, rRNS) keletkezésére vonatkozó információt tartalmazza. A kloroplasztiszban található DNS
(cpDNS) alakja is cirkuláris, és a kultúrnövények esetében 50-100 gént kódol.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
41. ÁBRA A cirkuláris (a) és lineáris (b) DNS szerkezete
5.2.7.2. A ribonukleinsav (RNS) szerkezeti szintjei

Az RNS elsődleges szerkezetét, a DNS-hez hasonlóan, a nukleotidsorrend határozza meg. A legtöbb RNS
egyenes láncú.
A sejtekben többféle RNS is előfordul:

a) A riboszómális RNS-ek (rRNS) a sejt RNS-állományának mintegy 75%-át teszik ki. A riboszómában
találhatók, 120–5000 nukleotid egységből épülnek fel, molekulatömegük 40 000–150 000 Da (dalton)
közé esik.
(John Dalton (1766–1844): A makromolekulák méretének jellemzésére alkalmazott tömegegység a
dalton = az atomi tömegegységgel, ami megállapodás szerint a 12 C izotóp tömegének egytizenketted
részéhez viszonyított érték.)
b) A transzfer RNS-ek (tRNS) 70–90 nukleotid egységből épülnek fel, ezek a legkisebb RNS-ek (Mt:
23 000–25 000 Da). A sejtek RNS-állományának 10–20%-át teszik ki. A tRNS-ek jellegzetes „lóhere
alakú” másodlagos szerkezettel rendelkeznek, aminek révén kitüntetett szerepet játszanak a fehérje
bioszintézisben. A tRNS-ek specifikusan kötik és szállítják az aminosavakat a riboszómákhoz kötődő
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
mRNS megfelelő bázishármasához. Minden aminosavat más-más tRNS szállít. A sejtben kb. 60-féle
tRNS található.
c) A messenger vagy hírvivő RNS-ek (mRNS) a sejtek RNS-állományának kb. 5%-át teszik ki. Moleku-
latömegük 250 000-1 000 000 Da közé esik. Az mRNS nukleotid szekvenciái tartalmazzák a templátot
(mintát) a polipeptidláncok szintéziséhez. A prokarióták mRNS-e policisztronos, azaz több fehérje
aminosav-sorrendjére vonatkozó információt hordoz, míg az eukariótáké csupán egy fehérje bioszin-
téziséhez szolgál alapul (monocisztronos).
d) A kis nukleáris RNS-ek (snRNS = small nuclear RNS) a transzkripció utáni módosításban vesznek
részt, vagy specifikus fehérjékkel képeznek komplexeket (ribonukleoproteidek).
Az újabb felfedezéseknek köszönhetően egyre több RNS-funkcióra és RNS-formára derül fény, ame-
lyek nem a fehérje bioszintéziséhez kötődnek. Például a miRNS (micro) az mRNS lebontásában, a siRNS
(small interfering) a génműködés szabályozásában, a telomeráz RNS a replikációban vesz részt.
Az RNS másodlagos szerkezetén az RNS-lánc hidrogénkötésekkel összekapcsolt szakaszai révén
kialakuló térbeli elrendeződéseket értjük.
A ribonukleinsavak közül a transzfer RNS (tRNS)
rendelkezik jellegzetes másodlagos szerkezettel (42.
ábra):
1. Az 5’-vég foszforilezett, a 3’-vég utolsó 3 nukleo-
tidja minden tRNS-ben azonos szekvenciájú (CCA),
és ide kötődik az aktivált aminosav.
2. A DHU (dihidrouridin) hurokhoz kapcsolódik az az
enzim, amely a tRNS 3’-végéhez köti a szállítandó
aminosavat.
3. Az antikodont alkotó bázishármas komplementer a
mRNS azon bázishármasával, ahová az aminosavat
szállítani kell.
4. TΨC (pszeudouridin) hurok a riboszómához való
kötődést segíti elő.
5. A variábilis hurok (kar) pontos feladata még nem
tisztázott, valószínűleg a riboszómához való kötő-
désben van szerepe.
Az első tRNS-szekvenciát (élesztő-alanil-tRNS) 42. ÁBRA A tRNS szerkezete
1965-ben Robert W. Holley (1922–1993) és munkatársai
határozták meg. Holley 1968-ban orvosi–élettani Nobel-díjat kapott. A tRNS háromdimenziós szerkezetét
Alexander Rich (1925–) és Aaron Klug (1926–) 1974-ben derítette fel röntgendiffrakciós vizsgálatokkal.
Eszerint a molekula L alakú és a 3’-vég és az antikodon van a legtávolabb (kb. 4 nm).
Néhány riboszómális RNS (43. ábra) esetén is létrejöhetnek hajtűszerű régiók bázispárosodással, és
ilyen módon másodlagos szerkezet alakulhat ki.
A riboszómális RNS-ek funkcionális domének (harmadlagos szerkezet) létrehozására is képesek,
amellyel a riboszómális fehérjék regiospecifikus kötődését és a működőképes riboszóma kialakulását biz-
tosítják. Az RNS-ek fehérjékkel kapcsolódva komplexeket is kialakíthatnak (ribonukleoproteidek), ami ne-
gyedleges szerkezetnek tekinthető.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
43. ÁBRA Az E. coli 16 S rRNS-ének másodlagos szerkezete
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
5.2.7.3. A ribozimek tulajdonságai

Az RNS-világ fogalmának megalkotása Walter
Gilbert (1932–) nevéhez fűződik. A hatvanas évek
végén Carl Woese (1928–), Leslie Orgel (1927–)
és Francis Crick (1916–2004) felismerték, hogy
az élet kezdetén az RNS-ek is lehettek katalizáto-
rok. Gilbert erre a felismerésre alapozta elképzelé-
sét, amit megerősített az a tény is, hogy az RNS-
ek is makromolekulák és saját szekvenciájuk ál-
tal kódolt, háromdimenziós szerkezetük van. Így
az RNS-ek katalizátorokként és genetikai informá-
cióhordozóként is működhettek. Elméletének bizo-
nyítékául később, a nyolcvanas évek elején történt
felfedezés szolgált.
1983-ban Thomas R. Cech (1947–) és Syd- 44. ÁBRA A „kalapácsfej” ribozim szerkezete
ney Altmann (1939–) egymástól függetlenül fe-
dezte fel az első ma létező katalitikus RNS-eket a ribozimeket, bizonyítva azt, hogy az RNS önmagában
is lehet enzimatikus tulajdonságú. A ribozimek felfedezéséért a két tudós 1989-ben kémiai Nobel-díjat
kapott. Eddig nyolc, természetes körülmények között előforduló ribozimet sikerült felfedezni.
Az RNS-ek katalitikus aktivitásának in vitro vizsgálata alapján egyre inkább igazolódik, hogy az evolú-
ció kezdetén rendelkezhettek az örökitőanyag tulajdonságaival és maguk katalizálhatták a metabolikus reak-
ciókat is. A ribozimek enzimatikus tulajdonságaik révén képesek önmagukból szakaszokat kihasítani majd
a megmaradt részeket összekapcsolni (auto-splicing), más RNS molekulákat meghatározott helyen hasítani
(endonukleáz aktivitás), oligonukleotidokat (ligáz aktivitás) vagy aminosavakat összekapcsolni (peptidilt-
ranszferáz aktivitás), foszfátcsoport áthelyezését (foszforiláz aktivitás) és C-C kötés izomerizációs reakció-
ját is katalizálni. A ribozimek in vitro szelekcióval történő előállításának elvi megalapozásával kapcsolatosan
Szathmáry Eörs (1959–) nemzetközi hírnevet szerzett.
A ribozim példájaként a negyedleges szerkezettel rendelkező ún. „kalapácsfej” ribozim szerkezetét
mutatja a 44. ábra. Ez a ribozim bizonyos növényi vírusokban fordul elő és három duplaszálú törzsből és
két nem helikális szerkezeti egységből áll. Nevét onnan kapta, hogy szerkezete egy rövid nyelű kalapácsra
emlékeztet.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
A sejt molekuláris szerveződése és

6.
fejezet a fő sejttípusok
Az emberi szervezetet felépítő 7-8 millió szerves vegyület közül a fehérjék, szénhidrátok, lipidek és nukle-
insavak mennyisége a legnagyobb, ami egyben e vegyületek biológiai jelentőségét is jól mutatja.
A fehérjékhez kötöttek az élő szervezetek operatív funkciói. Enzimek katalizálják a bonyolult bioké-
miai folyamatokat, a fehérjékhez kapcsolódik a szervezeten belüli anyagtranszport és az élő anyag sza-
bályozási rendszere. A nukleinsavak az információtároló és -szállító rendszer fő kémiai komponensei.
Mindkét vegyületcsoportban nagyszámú, változatos felépítésű képviselő látja el a bonyolult feladatokat.
A szénhidrátok és a lipidek energiaszolgáltató és -tároló vegyületek. Az energiaszolgáltatás mellett a lipi-
dek szerkezetépítő funkciója is jelentős. A szénhidrátok és lipidek feladatának ellátásához nem szükséges
nagy szerkezeti változatosság.
Ahhoz, hogy az élő szervezeteket alkotó molekulák halmaza az életkritériumokban megfogalmazott
életjelenségeket mutathassa, a molekuláknak megfelelően szervezett rendszert kell képezniük.
A sejt molekuláris szerveződése nem igényel extra információt. A rendszert alkotó molekulák spe-
ciális tulajdonságai biztosítják a sejt önrendeződő képességét. A legegyszerűbb vegyületek (CO2 , H2 O,
N2 ) kiinduló anyagul (prekurzor) szolgálnak az élő anyag felépítéséhez. Ezekből keletkeznek az interme-
dierek, amelyekből bonyolultabb molekulák, építőelemek jönnek létre. Az építőelemekből épülnek fel a
makromolekulák, majd a makromolekulák megfelelően összerendeződve szupramolekuláris rendszere-
ket alakítanak ki, ezt követően jönnek létre a még nagyobb egységek, az organellumok (sejtszervek) és
végül kialakul a sejt (45. ábra).
A makromolekulák kialakulásában a sejtek biológiai ökonómiája (gazdaságossága) több tekintetben is
megfigyelhető:
• A makromolekulák felépítéséhez kevés számú építőelem szükséges. A rendkívül nagyszámú fehérje-
molekula mindössze 20-féle aminosavból épül fel, illetve a nukleinsavakat 5-féle nukleotid és kétféle
cukor alkotja.
• A kis molekulatömegű vegyületek felhasználása a sejt szükségleteinek megfelelően igen sokféle lehet.
Pl. az aminosavak alapvetően a fehérjék építőelemei, de részt vesznek a szénhidrátok, a lipidek és a
nukleotidok bioszintézisében is.
6.1. A fő sejttípusok
A biokémia fejlődéséhez a sejtbiológia kutatási eredményei is nagyban hozzájárultak, aminek főbb mérföld-
kövei az alábbiak: Robert Hooke (1635–1703) 1663-ban felfedezte a sejtet. Robert Brown (1773–1858)
1831-ben figyelte meg először a növények sejtjeiben a sejtmagot. Johannes Evangelists Purkinje (1787–
1869) cseh anatómus 1837-ben a sejt kocsonyás anyagának a protoplazma nevet adta, és ugyanebben az
évben Matthias Jacob Schleiden (1804–1881) német botanikus és Theodor Schwann (1810–1882) fizio-
lógus megalkotta a sejtelméletet. 1875-ben Walther Flemming (1843–1905) német anatómus felfedezte a
kromoszómát. A 19. század közepén Gregor Mendel (1822–1884) munkája nyomán vetődött fel a gén,
mint az öröklődő információ egysége és 1900-ra kiderült, hogy a gén a kromoszómán található. A sejtku-
tatás nagy alakjai közül Camillo Golgi (1843–1926) leírta a Golgi-komplexet. Golgi 1906-ban Santiago
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
45. ÁBRA A sejt molekuláris szerveződésének vázlata
Ramón y Cajallal (1852–1934) megosztott orvosi–élettani Nobel-díjat kapott. Cajal a mikrotechnikai, fes-
tési eljárásokat tökéletesítette.
A sejt az élővilágnak az a legkisebb egysége, amely önálló életjelenségeket mutat, illetve önálló életre
képes. A sejt két alaptípusa, a sejtmaggal nem rendelkező prokarióta és a sejtmagot tartalmazó eukarióta
sejt. Az 1970-es évek végén Carl Richard Woese (1928–) kimutatta, hogy nem kettő, hanem három alap-
vető életforma (ősbaktériumok, valódi baktériumok és eukarióták) létezik. Kiderült, hogy a prokarióta
elnevezés valójában két egymástól genetikailag eltérő sejtosztályt foglal magába, amelyeket eredetileg eu-
baktériumok (valódi baktériumok), illetve archaebaktériumok (ősbaktériumok) néven ismertek. A legújabb
szekvenciakutatások eredményei arra utalnak, hogy az élet fájának hármas elágazása körülbelül hárommil-
liárd évvel ezelőtt következett be (46. ábra).
Az ősbaktériumok (archaeabaktériumok) evolúciója lényegesen lassabb volt, mint a másik két élet-
formáé. A sok ismert ősbaktérium faj genetikai felépítése arra enged következtetni, hogy ezek a szervezetek
hordozzák leginkább az ősi élet jellegzetességeit.
A prokarióta sejtek sokkal kisebbek (2 μ m) és egyszerűbb felépítésűek, mint az eukarióta sejtek. A
legtöbb prokarióta (47. ábra) esetében merev sejtfal (peptidoglikán) tartja meg a sejt alakját, s védi a sej-
tet a mechanikai sérülésektől. A sejthártya a sejtfal alakját követő vékony membrán. A sejthártya belső
felszínéhez kötődnek azok a riboszómák, amelyek a membránfehérjéket és a szekretált enzimeket szinte-
tizálják. A citoplazmában nagyszámú szabad riboszóma is található, amelyeken az intracelluláris fehérjék
szintetizálódnak. A prokariótákban van egy cirkuláris DNS-molekula, az úgynevezett kromoszóma, ami
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
64 6. fejezet A sejt molekuláris szerveződése és a fő sejttípusok
46. ÁBRA Az alapvető életformák elhelyezkedése az élet fáján
felcsavarodott formában, nukleoidot alkotva helyezkedik el. Sok baktérium tartalmaz további kis cirkulá-
ris DNS-eket, amelyeket plazmid néven ismerünk. A plazmidok hordozhatják olyan speciális funkcióval
rendelkező fehérjék génjeit, melyek metabolikus specializálódást, szaporodási előnyöket, vagy védelmet
nyújtanak az élőlénynek (pl. antibiotikum-rezisztencia).
A prokariótákkal ellentétben az eukarióták me-
tabolikus folyamatai membránnal határolt kamrákban,
úgynevezett sejtorganellumokban zajlanak. A 48. ábra
az állati sejt, a 49. ábra a növényi sejt felépítését mu-
tatja. Az állati sejtek mérete kisebb (5-30 μ m), mint a
növényi sejteké (35-80 μ m).
Mindkét eukarióta sejt jellegzetes alkotói a sejt-
mag, a DNS, a sejthártya (plazmamembrán), a cito-
plazma, a mitokondrium, az endoplazmatikus retiku-
lum, a riboszóma, a Golgi-komplex, a lizoszóma, a per-
oxiszóma és a citoszkeleton. A növényi sejtekben klo-
roplasztisz és vakuolum is található és a sejtet szilárd
sejtfal veszi körül. 47. ÁBRA A prokarióta sejt felépítése
A sejthártya (plazmamembrán) minden sejt alap-
vető alkotója. Fő funkciója az ionok és molekulák szelektív transzportjának biztosítása a sejt és közvetlen
környezete között.
Az eukarióták sejtmagjában (nukleusz) található több szuperhelikális formába felcsavarodott lineáris
DNS, amelyek fehérjékkel kapcsolódva alkotják a kromatinállományt (dezoxiribonukleoprotein) és a nuk-
leolusz (sejtmagvacska), ami a riboszóma szintézisének helye. A sejmagot egy külső és egy belső memb-
ránból álló maghártya választja el a citoplazmától. A külső membrán kapcsolatban van a durva felületű
endoplazmatikus retikulummal, ahol a riboszómák kötődnek. A maghártyában pórusok tatálhatók, ame-
lyek több mint száz különböző fehérjéből létrejött komplexek. Ezeken keresztül történik a makromolekulák
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
48. ÁBRA Az állati sejt felépítése
49. ÁBRA A növényi sejt felépítése
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
66 6. fejezet A sejt molekuláris szerveződése és a fő sejttípusok
(RNS-ek) és a riboszóma alegységek transzportja. A kromatinállomány a DNS mellett egyenlő arányban

tartalmaz hiszton és nem hiszton fehérjéket. A sejtmagban történik a genetikai információ tárolása és átírása
(transzkripció) RNS-ekre.
A mitokondrium kettős membránnal határolt energiatermelő sejtalkotó. A sima külső membrán át-
ereszti a 10000 dalton alatti molekulatömegű anyagokat. A belső membrán betüremkedéseket (krisztákat)
képez. A belső membrán impermeábilis, azaz nem ereszti át az ionokat és számos szerves molekulát sem. A
transzport csak fehérjék közvetítésével lehetséges, amelyek a belső membránba ágyazódva alkotják például
a légzési láncnak nevezett struktúrákat (I-IV komplex) és az ATP-szintézisért felelős ATP-szintáz enzimet
(V. komplex). A mitokondrium belső membránjának közel 70%-a fehérje, és néhány organellum-specifikus
foszfolipidet is tartalmaz (pl. kardiolipin). A mitokondrium belső terét kitöltő kocsonyás anyag a mátrix,
amely az energiatermelő folyamatok enzimkészletét tartalmazza (pl. zsírsavoxidáció, citrátciklus), valamint
a genetikai apparátus elemeit (DNS, RNS, riboszóma). A mitokondrium önreprodukcióra képes.
Az endoplazmatikus retikulum (ER) membrántubulusok, vezikulumok és nagy lapos zsákok egybe-
kapcsolt labirintusa. Az ER-nek kétféle formája létezik. A durva felületű ER a fehérjebioszintézisben vesz
részt. Nevét azért kapta, mert a citoplazma felőli felszínét riboszómák borítják. A másik formája a sima
felületű ER, ahol a lipidbioszintézis történik.
A riboszómák viszonylag kicsi organellumok, itt játszódik le a fehérjebioszintézis. A riboszómák
bonyolult szerkezete sokféle fehérjéből és riboszómális RNS-ből (rRNS) épül fel.
A Golgi-komplex (Golgi-készülék) egymásra rétegződött, viszonylag nagy, lapos, zsákszerű memb-
rán-vezikulumokból áll. Fő feladata a sejt termékeinek csomagolása és kiválasztása.
A lizoszómák kicsi, gömbölyű membránorganellumok, melyek számos oxidatív enzimet tartalmaznak.
A peroxiszóma egyszeres membránnal határolt, kisméretű, hidrogénperoxidot termelő és lebontó sejt-
organellum.
Az eukarióta sejtekben található egy szálak, filamentumok és mikrotubulusok szövevényéből álló tá-
masztó szerkezet, a citoszkeleton, amely a sejtek alakjának fenntartásában, a sejtes mozgások elősegítésé-
ben és a sejt organellumainak sejten belüli transzportjában játszanak szerepet.
A növényi sejtekben a fentieken kívül kloroplasztisz (színes plasztisz) is található, amely a mitokond-
riumhoz hasonló felépítésű, önreprodukcióra képes kettős membránnal határolt sejtalkotó. A fotoszintézis
központja. A kloroplasztisz külső membránja folytonos. A belső membrán párhuzamosan redőzött, le-
mez alakú lamella, amely a sztrómát zárja magába. A lamellák kiszélesedett zsákocskákat, vezikulumokat
képeznek (tilakoid), amelyek néhány tilakoid párhuzamos összerendeződésével gránumokat alakítanak ki.
A tilakoidmembránokban találhatók a fotoakceptor anyagok (pl. klorofill) és a fényreakcióban részt vevő
egyéb komponensek.
A kettős membránnal határolt növényi sejtalkotók között vannak nem színes plasztiszok (színtestek) is,
amelyeket leukoplasztiszoknak nevezünk. A legfontosabb leukoplasztisz a keményítőt tároló amiloplasz-
tisz.
A növényi sejtekben az egyszeres membránnal határolt mikrotestek közül a peroxiszómán kívül a
glioxiszóma is megtalálható. A glioxiszóma tartalmazza a glioxilátciklus enzimeit, amelyek segítségével a
zsírsavakból energiaforrásként cukor keletkezik.
A növényi sejtek jellegzetes alkotója a vakuólum, ami a sejt akár 80-90%-át is elfoglalhatja. A vaku-
ólumot is membrán veszi körül, amit tonoplasztnak neveznek. A vakuólum vizet, oldott szervetlen ionokat,
szerves savakat, cukrokat, enzimeket és számos másodlagos metabolitot tartalmazhat.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
6.2. A fő szövettípusok 67
6.2. A fő szövettípusok
A sejtek csoportosulva szövetekké rendeződnek, a szövetek szerveket illetve szervrendszereket alkotva

hozzák létre a szervezetet.
Az állati szervezet szerveit felépítő szöveteket négy csoportra szokták osztani:
• hámszövet • izomszövet
• kötő- és támasztószövet • idegszövet
Minden szövettípusnak jellegzetes sejttípusa van (50. ábra). A sejtek alakja a különböző szövetek mű-
ködésétől függően igen eltérő lehet. Például az agyban lévő idegsejtek (neuronok) sok indaszerű elágazással
rendelkeznek, ezáltal tudnak érintkezni a szomszédos idegsejtekkel. A vörösvértestek jellegzetessége, hogy
bennük sejtmag, viszont van hemoglobinjuk. A szívizom a harántcsíkolt izomszövetek speciális képviselője,
ahol a rostok egymás után sorakozó sejtekből tevődnek össze. Sejtmagjuk centrális helyzetű. A csontsejtek
viszont kőkemény mátrixba zárt ásvány részecskéket halmoznak fel. A harántcsíkolt izomszövetek közül a
vázizom többmagvú rostokból épül fel. A máj hámsejtjei 1-2 sejtszélességű gerendákat alkotnak, amelyek
maguk közé zárják az epekapillárisokat.
A magasabb rendű növényeket szövetrendszerek építik fel. A szervezetben betöltött szerepük szerint
és részben helyük szerint három rendszert különböztetünk meg: bőrszövetrendszer, szállítószövetrendszer
és alapszövetrendszer.
Ezeken kívül a növényekben fontos szerepe van az osztódószövetnek (merisztéma) is, ami a gyökér-
csúcsot és a száron a csúcsrügyet alkotja.
A szövetek morfológiai szempontból való vizsgálatának tudományága a szövettan (hisztológia), amely
különböző mikroszkópokat és a speciális festési eljárásokat alkalmaz a kutatások elősegítésére.
50. ÁBRA Jellegzetes állati sejt- és szövettípusok
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
7.
fejezet A víz az élet közege
A víz sajátos fizikai illetve fizikai–kémiai tulajdonságai teszik lehetővé, hogy az élő szervezetekben sokrétű
szerepet töltsön be.
Az élő szervezeteket felépítő vegyületek közül a víz van jelen a legnagyobb mennyiségben. Az emberi
test víztartalma a kor előrehaladtával csökken. A magzat embrionális állapotban még 95% vizet tartalmaz,
újszülöttkorban a szervezet víztartalma 74%, felnőttkorban már csak 65-70%. A sejtek a táplálkozásához
szükséges szerves és szervetlen vegyületeket vizes oldatban veszik fel és bomlástermékeik nagy részét vizes
oldatban (vizelet) adják le. A szervezet vízszükségletének kielégítése (2-3 dm3 /nap), vagyis a megfelelő
mennyiségű oldószer bevitele alapvető feltétele a szervezet egészséges működésének.
A vízmolekulák (H2 O) két hidrogén- és egy oxigénatomból épülnek fel.
Mindkét hidrogén egyszeres kovalens kötéssel kapcsolódik az oxigénatomhoz. A
H-O-H kötési szöge 104,5◦ (51. ábra). Az oxigén- és hidrogénatomok elektron-
jainak speciális elrendeződése elektromosan polarizálttá teszi a vízmolekulát. Az
elektronegatívabb oxigén vonzza a kötő elektronpárt, így a H atommagja részlege-
sen fedetlen lesz. Az elektromosan semleges molekulán belül a két H viszonylag
pozitívabb (δ + ), míg az oxigén negatívabb lesz (δ − ), így a molekulának két pó-
lusa alakul ki (dipólus). Tehát az oxigén–hidrogén kötések polárisak, a víz pedig 51. ÁBRA A víz
dipólusos molekula. A víz polaritásának egyik következménye, hogy a vízmoleku- molekulaszerkezete
lák vonzzák egymást az egyik vízmolekula oxigénje és a másik vízmolekula hidro-
génje közötti elektrosztatikus erő miatt. Ennek a vonzásnak az eredménye a kialakuló hidrogénkötés vagy
hidrogénhíd (52. ábra). A hidrogénhíd mellett még három egyéb nem kovalens kötés, az elektrosztatikus
kölcsönhatás, a van der Waals erő és a hidrofób kölcsönhatás is szerepet játszik a víz és más mole-
kulák kölcsönhatásában. A nem kovalens kölcsönhatások a biomolekulák – főleg fehérjék és nukleinsavak
– szerkezetének kialakításában is létfontosságú szerepet töltenek be. (Johannes Diderick van der Waals
(1837–1923); 1910-ben fizikai Nobel-díjat kapott.)
A víz nagyon jó oldószer, számtalan szervetlen és szerves vegyület
oldására képes. Az oldható molekulák oldódásakor a folyékony víz fizikai
tulajdonságai megváltoznak. Ezek közül az élőlények számára legfonto-
sabb tulajdonság az ozmózisnyomás, az a nyomás, ami megakadályozza
a víz sejtmembránokon keresztüli áramlását. A víz jó oldóképességének
tulajdonítható az anyagcseretermékek szállításában betöltött kimagasló
szerepe.
A víz a reagáló anyagoknak nemcsak közömbös oldószere és szál-
lítóeszköze, hanem sok anyagcsere-folyamatban maga is aktívan részt
vesz. Például a hidrolitikus reakciókban a víz belépésével a szerves ve-
gyületek kisebb részekre bomlanak, viszont a bioszintézis során víz válik
szabaddá. Hidratációs folyamatokban az oldódáskor a víz kölcsönhatásba 52. ÁBRA A vízmolekulák
lép az oldott anyaggal. között kialakuló hidrogénkötés
A víznek kivételesen nagy a hőkapacitása (75,2 J/kmol), ami egyes
élő szervezetek hőszabályozására teszi alkalmassá. A víz nagy párolgáshője (40,7 kJ/mol) révén biztosítja,
hogy az ember és a melegvérű állatok szervezetük állandó hőmérsékletét akkor is megőrizzék, ha a szerve-
zetben erősebb hőképzés (munkavégzés) folyik, vagy a környező levegő hőmérséklete az átlagostól eltérő.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
7. fejezet A víz az élet közege 69
A víz nagy fajhője és hővezető képessége az élő szervezeteken belül lehetővé teszi a biológiai oxidáció
által termelt hő tárolását, illetve a helyi túlhevülések megakadályozását a sejtekben és szövetekben, ahol a
sejtmembránok révén fokozott folyadékáramlás nem valósulhat meg.
A víz forráspontja (100 ◦ C) és fagyáspontja (0 ◦ C) a hasonló szerkezetű és molekulatömegű vegyüle-
tekhez képest számottevően magas, amiért elsősorban a hidrogénkötés felelős. A víz rendhagyó viselkedését
jól példázza, hogy a vízből és jégből álló kétfázisú rendszer állandó hőmérsékletét biztosító termosztátban
hőmérsékletváltozás csak akkor következik be, ha vagy a víz fagy meg teljesen, vagy a jég olvad meg telje-
sen. A víz megfagyása mindig a felületen kezdődik meg.
A folyékony vízmolekuláknak a hidrogénionná (H+ ) és hidroxidionná (OH – ) történő disszociálása
meglehetősen korlátozott. 25 ◦ C-on a tiszta vízben 1 × 10−7 mol/dm3 oxónium, illetve hidroxidion van. A
semleges oldat azonos mennyiségű H+ - és OH – -ionokat tartalmaz, azaz a víz disszociációja egyensúlyra
vezet. Egyensúlyi állandója Kekv .
2 H2 O H3 O+ + OH−
vagy egyszerűbben
H2 O H+ + OH−
[H+ ][OH− ]
Kekv =
[HOH]
Tiszta vízben a hidrogén- és hidroxidionok koncentrációja igen csekély, így a víz koncentrációját
nem csökkentik lényegesen. A víz koncentrációja a következőképpen számolható ki: 1000 g/dm3 osztva
18 g/mol = 55,5 mol/dm3 . 25 ◦ C-on a Kekv = 1,8 × 10−16 mol/dm3 . A víz ionszorzata Kv = [H + ][OH− ] =
1 × 10−14 mol/dm3 .
[1 × 10−7 ][1 × 10−7 ]

Kekv = = 1,8 × 10−16 mol/dm3
[55,5]
Kv = [H+ ][OH− ] = 1,8 × 10−16 × 55,5 = 1,01 × 10−14
[H+ ] = [OH− ] = 1 × 10−7 mol/dm3
A H+ -ion többlettel rendelkező oldatok savasak, míg azok, amelyek több OH – -iont tartalmaznak,
bázikusak. Mivel a hidrogénion-koncentráció nagymértékben befolyásolja az élő folyamatokat, ezért a pH
szabályozása általános és alapvető tevékenysége az élő szervezeteknek.
A pH, definíció szerint, a hidrogénion-koncentráció negatív, tízes alapú logaritmusa. A fogalmat 1909-
ben Søren Peter Lauritz Sørensen (1868–1939) dán biokémikus vezette be. A pH-skála logaritmikus, vagyis
1-1 pH különbség a hidrogénion-koncentráció egy nagyságrend (tízszeres) különbségét jelenti.
pH = − log[H+ ]
A Johannes Nicolas Brønsted (1879–1947) és Thomas Martin Lowry (1874–1936) 1923-ban megfogalma-
zott sav-bázis elmélete szerint a savak protondonorok, a bázisok protonakceptorok.
HA + B: HB+ + A−
sav bázis konjugált sav konjugált bázis
A savak erősségét valamilyen oldószerben, leggyakrabban vízben mért disszociációs egyensúlyi állandó-
jának nagyságával jellemezzük. Az oldószer tehát a bázis szerepét tölti be. Tekintettel arra, hogy a víz
koncentrációja gyakorlatilag nem változik, a híg oldatokban az aktivitások helyett a koncentrációkkal szá-
molhatunk. Az egyensúlyi állandó Ka .
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
70 7. fejezet A víz az élet közege
HA + H2 O H3 O+ + A−
[H3 O+ ][A− ]
Ka =
[HA]
pKa = − lg Ka
Az összefüggésből az is kitűnik, hogy a saverősség függ az oldószer bázicitásától és szolvatáló készségétől.
A báziserősségre a fentihez hasonló összefüggés vezethető le.
B: + H2 O BH+ + OH−
[BH+ ][OH− ]
Kb =
[B:]
pKb = − lg Kb
A báziserősséget szokás a bázis konjugált savának (BH+ ) pKa értékével is jellemezni, mivel ez a két
érték az alábbiak szerint nem független egymástól:
BH+ + H2 O B: + H3 O+
[B:][H3 O+ ]
Ka =
[BH+ ]
[B:][H3 O+ ][BH+ ][OH− ]

Ka Kb = = [H3 O+ ][OH− ]
[BH+ ][B:]
pKa + pKb = 14
A fenti összefüggések alapján egy adott közegben (pl. vízben) az összes anyagra vonatkozóan fel
lehet állítani a saverősségi (báziserősségi) sorrendet. Minél erősebb sav egy anyag, annál gyengébb bázis a
konjugált bázisa, illetve minél erősebb bázis egy anyag, annál gyengébb sav a konjugált sava.
Az oldat pH-ja és egy adott savnak, valamint konjugált bázisának koncentrációja közötti összefüggés
a Lawrence Joseph Henderson (1878–1942) és Karl Albert Hasselbalch (1874–1962) által kidolgozott
egyenlet alapján könnyen kiszámítható (Henderson–Hasselbalch-egyenlet).
[konjugált bázis]
pH = pKa + log
[konjugált sav]
Ha a savnak és a konjugált bázisának koncentrációja megegyezik, azaz a logaritmikus tag értéke nulla,
akkor az oldat pH-ja számszerűleg a sav pK értékével azonos. A sejtek zavartalan működéséhez állandó
hidrogénion-koncentráció szükséges, amit számos konjugált sav–bázis pár puffer (kiegyenlítő) hatása biz-
tosít.
Az élő szervezetben a víz különböző formában lehet jelen. A szabad víz az oldóképességét teljes
mértékben képes kifejteni, a kötött víz a szervezet egyéb komponenseivel szoros kölcsönhatásban van, így
oldóképessége és gyakran mozgása is korlátozott.
A vazális tér (vér) a testtömeg 6-7%-ának (4-5 dm3 ), a sejtközötti tér 15-20%-ának (10-15 dm3 ), a
celluláris rendszer a testtömeg 40-50 %-ának (28-35 dm3 ) megfelelő vizet tartalmaz. A vízfelvétel mellett
jelentős a szervezet vízleadása is. A víz leadása a veséken (vizelet), beleken (széklet), a bőrön (párolgás,
izzadtság) és a tüdőn keresztül (lehelet) történik.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
8.
fejezet Bioenergetika
Az energia, definíció szerint a munkavégző képességet jellemző mennyiség. Minden élő szervezetnek szük-
sége van energiára. A bioenergetikát biokémiai termodinamikának is nevezik.
A Földön élő minden élőlény alapvető energiaforrása a Nap. A fotoszintetizáló szervezetek a fény
energiájának segítségével a CO2 -ot cukorrá és egyéb biomolekulákká alakítják át. Az állatok és az emberek
ezeket az anyagokat energiaforrásként és szervezetépítőként használják fel. Az átalakulás során a moleku-
láris kötések az energiafejlesztés érdekében átrendeződnek és az energia egy része hő formájában eltávozik.
Az energia- és hőátalakítási folyamatok egy, a rendszerből és annak környezetéből álló univerzumban
foglalnak helyet. Nyitott rendszerben anyag- és energiaátadás is lehetséges a rendszer és környezete között.
A zárt rendszer csak energiaátadásra képes a környezetével való kapcsolatban, anyagátadásra nem.
Az élő szervezetek nyitott rendszereknek tekinthetők. Az élő sejtek sajátsága, hogy gyakorlatilag
sohasem érik el a teljes egyensúlyi állapotot, így csakis egy folyamatos energiaáram óvhatja meg őket a ren-
dezetlenné válástól (pusztulástól). Az élő rendszerek rendezettségének fenntartása, az entrópia állandósága
a környezet rendezetlenségének, entrópiájának a fokozott növekedésével jár együtt. Az élőlények környe-
zetükkel állandó energia- és anyagcserét folytatnak. Az élőlények alapvetően izoterm és izobár rendszerek,
amelyek térfogatváltozása is csekély.
A termodinamika első főtétele szerint egy rendszernek és környezetének energiája mindig állandó
(az energia megmaradásának törvénye.) Az energiaváltozás a rendszer kezdeti és végállapotától függ.
ΔE = EB − EA = Q −W
ahol EA = a rendszer kezdeti energiája, az EB = a rendszer energiája a végállapotban, Q = a rendszer által

elnyelt hőmennyiség, W = a rendszer által végzett munkamennyiség.
Számos kémiai reakció akkor is végbemegy, ha a rendszer energiája nő (ΔE pozitív). Ilyen esetekben
a rendszer a környezetéből abszorbeálja a hőt. E jelenség oka az entrópia (S), ami a rendszerben uralkodó
rendezetlenség mértéke.
A termodinamika második főtétele szerint egy folyamat csak akkor játszódik le spontán módon,
ha a rendszer entrópiaváltozásainak összege és a környezete entrópiaváltozásainak összege nő. A kémiai
reakciók során azonban az entrópiaváltozás nehezen mérhető. A problémát Josiah Willard Gibbs (1839–
1903) oldotta meg 1878-ban, aki a termodinamika első és második főtételében rögzített törvényszerűségek
összevonásával definiálta a szabadenergia (F), illetve szabadentalpia (G) fogalmát.
ΔF = ΔE − T ΔS
ΔG = ΔH − T ΔS
ahol ΔF = egy átalakuló rendszer szabadenergia-változása konstans térfogat (V ) és hőmérséklet (T ) mellett,

míg ΔG = egy átalakuló rendszer szabadentalpia-változása konstans nyomás (P) és hőmérséklet (T ) mellett,
a ΔH = az entalpia (hőtartalom) változása a rendszerben, ΔS = a rendszer entrópiaváltozása.
Az entalpiaváltozás a következő egyenlettel írható le:
ΔH = ΔE + PΔV
ahol ΔH = az entalpiaváltozás, ΔE = a belső energiaváltozás, P = a nyomás, V = a térfogat.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
72 8. fejezet Bioenergetika
A biokémiai folyamatokra az állandó nyomás jellemző, így az ezeket kísérő termodinamikai válto-
zásokat ΔG függvénnyel lehet leírni. Mivel a térfogatváltozás nagyon kicsi a biokémiai reakcióknál ΔH
lényegében egyenlő ΔE-vel, és így ΔF pedig ΔG-vel. Tehát a rendszer szabadentalpia-változása (ΔG) kö-
zel azonosnak vehető a rendszer belső energiaváltozásából (ΔE) és az entrópiaváltozásából (ΔS) számítható
szabadenergia-változással (ΔF).
ΔG ≈ ΔE − T ΔS = ΔF
ahol ΔG = szabadentalpia-változás, ΔE = belső energiaváltozás, T = abszolút hőmérséklet, ΔS = entrópia-
változás, ΔF = szabadenergia-változás.
A kémiai reakció hajtóereje a reakció során bekövetkező szabadentalpia-csökkenés (ΔG), amely egy,
a kötési energia változására utaló energiajellegű mennyiségnek, az entalpiaváltozásnak (ΔH reakcióhő) és
egy, a rendszer rendezetlenség-változására utaló mennyiségnek, az entrópiaváltozásnak (ΔS) a függvénye.
ΔH − T ΔS = ΔG ≤ 0
Egy reakció akkor megy végbe spontán módon, ha ΔG értéke negatív (exergonikus folyamatok). Ha
ΔG értéke nulla, akkor a rendszer egyensúlyban van. Ha ΔG értéke pozitív, akkor a reakció nem tud
spontán lejátszódni (endergonikus folyamatok). Ebben az esetben a reakció végbemenetelét egy kapcsolt,
nagymértékű szabadentalpia-csökkenéssel járó reakció segítheti elő.
A standard szabadentalpia-változás (ΔG0 ) definíció szerint 1 M koncentrációjú oldatok 25 ◦ C-on,
1 atm nyomás alatt végbemenő reakcióinak szabadentalpia-változását fejezi ki.
ΔG0 = −RT ln K
ahol R = gázállandó (8,31 J/molK), K = egyensúlyi állandó, T = abszolút hőmérséklet (298 K).
Minél nagyobb a szabadentalpia-csökkenés, annál nagyobb a reakció egyensúlyi állandója (K), azaz
az egyensúly annál nagyobb mértékben van a termékek felé eltolódva.
A bioenergetikában a ΔG0 definíciójába az élő szervezet pH-értéke is beleértendő, azaz a ΔG0

pH = 7-re vonatkozik és ΔG0 -vel jelöljük.
Az élő szervezetek a bennük lejátszódó folyamatokhoz szükséges szabadenergia nagy részét az ATP-
hidrolízisből nyerik. Az ATP nagy csoportátviteli potenciállal rendelkező vegyület. Szerkezetének köszön-
hetően ideálisnak mondható univerzális energiaegység. Az ATP-ben lévő ribóz 5’-helyzetű OH-csoportja
három foszfátcsoporttal észteresített (36. ábra). Az ATP foszfátcsoportjainak negatív töltéseihez általá-
ban Mg 2+ -ion kötődik. Az első foszfátcsoport a ribózhoz észterkötéssel kapcsolódik, míg a további fosz-
fátcsoportok között savanhidridkötés alakul ki. A savanhidridkötések felszakadása nagy szabadentalpia-
változással jár, ami számos biokémiai reakció lejátszódásához biztosítja a szükséges energiát. A vízmole-
kulára történő foszfátcsoport-átvitelkor (hidrolízis) ADP és foszforsav keletkezik, és a felszabaduló energia

ΔG0 = −30,5 kJ/mol.
ATP + H2 O → ADP + HPO42−

Az ADP hidrolízisekor AMP és foszforsav keletkezik és a felszabaduló energia ΔG0 = −30,5 kJ/mol.
ADP + H2 O → AMP + HPO42−
A harmadik észterkötésű foszfátcsoport energiatartalma kisebb. Az AMP hidrolízisekor adenozin és fosz-

forsav keletkezik és a felszabaduló energia ΔG0 = −14,2 kJ/mol.
AMP + H2 O → Adenozin + HPO42−
Az energiát valójában nem az ATP foszfoanhidrid kötéseinek felhasadása szolgáltatja, hanem azok a kap-
csolt reakciók, amelyek a kötés felhasadását követik.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
A bioszféra fő
9.
fejezet anyagcsere-folyamatai
Az élő szervezet állandó kölcsönhatásban működik a környezetével. A környezetből felvett energia és a
környezettel folytatott anyagcsere teszi lehetővé, hogy az élő szervezet megőrizze rendezettségét és ellássa
a szervezetre jellemző funkciókat.
Az anyagcsere-folyamatok tágabb értelemben felölelik mind az élő szervezet és környezete, mind
az élő szervezeten belüli, a sejtekben lezajló kémiai átalakulásokat (intermedier anyagcsere).
Az élő szervezetek és a környezetük közötti anyag- és energiacserével kapcsolatban az élőlényeknek
két típusa ismeretes. Anyagcsere szempontjából megkülönböztetünk autotróf szervezeteket, amelyek szer-
vetlen vegyületekből képesek szerves vegyületek előállítására, és heterotróf élőlényeket, amelyek csak a
táplálékkal felvett kész szerves vegyületeket tudják saját szükségletüknek megfelelően átalakítani.
Az energia biztosítása szempontjából fényenergia-hasznosítókat (fototrófok) és kémiaienergia-
hasznosítókat (kemotrófok) különböztetünk meg.
A fényenergia-hasznosítók aszerint, hogy szervetlen vagy szerves szénforrást használnak-e fel, le-
hetnek: fotolitotrófok, amelyek a fényenergia felhasználásával szervetlen C-forrást hasznosítanak (pl. nö-
vények, cianobaktériumok) és fotoorganotrófok, amelyek a fényenergia felhasználásával szerves C-forrást
hasznosítanak (pl. egyes baktériumok).
A kémiaienergia-hasznosítók aszerint, hogy szervetlen vagy szerves C-forrást használnak-e fel,
lehetnek: kemolitotrófok, amelyek a kémiai energia felhasználásával szervetlen C-forrást hasznosítanak
(pl. kén-, vas-, denitrifikáló baktériumok) és kemiorganotrófok, amelyek a kémiai energia felhasználásával
szerves C-forrást hasznosítanak (pl. állatok, nem fotoszintetizáló növények).
9.1. A szén, a hidrogén és az oxigén körforgalma
Az élő szervezet és környezete közötti anyagcsere legfontosabb feladata az élő szervezeteket felépítő 4 fő
elem (C, H, O, N) zavartalan körforgásának biztosítása. A bioszférát tekintve a rendszer lényegében önellátó.
A fotoszintetizáló szervezetek (autotróf) a CO2 és H2 O felhasználásával, a napfény energiájának segítségé-
vel állítják elő a heterotróf szervezetek számára a szükséges szerves vegyületeket (glükóz), miközben O2 -t
juttatnak a légkörbe. A heterotróf szervezetek a szerves vegyületek és az oxigén felhasználása révén a fo-
toszintézishez szükséges vizet és szén-dioxidot termelik újra (53. ábra). Ez a körfolyamat nagymértékben
terhelt a civilizációs (ipar, járművek) CO2 -kibocsátással.
9.2. A nitrogén körforgalma
A negyedik bioelem, a nitrogén nagy mennyiségben fordul elő a bioszférában, de a viszonylag kisebb reak-
cióképessége miatt az élő szervezetek többsége nem tudja közvetlenül hasznosítani. A bioszférában a köz-
vetlen nitrogénmegkötést speciális baktériumok végzik. A talajban lévő nitrogénkötő baktériumok a megkö-
tött nitrogént ammóniává alakítják, ami a nitrifikáló baktériumok hatására a növények számára is felvehető,
vízoldható nitritekké és nitrátokká alakul. A fel nem használt nitrátokat a baktériumok visszaalakítják nit-
ritekké, majd molekuláris nitrogénné, amely visszajut a levegőbe. A baktériumok által a talajba juttatott
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
74 9. fejezet A bioszféra fő anyagcsere-folyamatai
53. ÁBRA A szén, a hidrogén és az oxigén körforgalma
54. ÁBRA A nitrogén körforgalma
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
9.3. A kén körforgalma 75
szervetlen nitrogén-vegyületeket hasznosítják a növények és ebből állítják elő nitrogéntartalmú szerves ve-
gyületeiket (aminosavak, fehérjék). Az állatok nagy része a növényi fehérjékből fedezi nitrogénszükségletét
és a felesleges nitrogént karbamid formájában üríti ki a szervezetéből. Ez ammóniává alakulva visszakerül
a körforgalomba, ahol a növények számára hasznosítható formába kerül (54. ábra). Ezt a körfolyamatot is
nagyban befolyásolja a nitrogéntartalmú műtrágyák alkalmazása.
9.3. A kén körforgalma
A kén biokémiai reakciói nagy hasonlóságot mutatnak a nitrogén átalakulásaihoz. A kénatom különböző
szervetlen formában, mint szulfát (SO42 – ), szulfit (SO32 – ), tioszulfát (S2 O32 – ), elemi kén (S) vagy szul-
fid (S 2 – ) fordulhat elő a természetben. Ezekben a molekulákban a kén oxidációs állapota +6-tól (szulfát)
−2-ig (szulfid) változik. Ahhoz, hogy szerves molekula alkotójává válhasson, először szulfiddá (H2 S) kell
redukálódnia. Amikor a kénatom felszabadul a szerves kötésből, a talajbaktériumok a legnagyobb oxidációs
állapotú szulfáttá (SO42 – ) képesek oxidálni.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
Az intermedier anyagcsere fő

10.fejezet jellemzői
Az intermedier (sejten belüli) anyagcsere alatt a sejtekben lejátszódó enzimes reakciók összességét ért-
jük. Az élő szervezetekben lejátszódó reakciók összességét metabolizmusnak nevezzük. Ezek a reakciók
egymással összefüggő bonyolult egészet képeznek, amelyen belül számos enzimrendszer szabályozott tevé-
kenysége révén alakul ki az adott élőlény működéséhez szükséges anyag- és energiaforgalom.
Az élő szervezetek anyagainak relatív mennyiségi viszonyai csupán szűk határokon belül változnak,
mégis minden, a szervezetben található anyag, a legegyszerűbb ionoktól a bonyolult makromolekulákig,
állandóan kicserélődik. A különböző anyagok azonban nem viselkednek egyformán, sőt az azonos kémiai
szerkezetű anyagok sorsa is eltérő lehet a szervezetben betöltött funkciójuktól függően. Azt az időt, amely
alatt egy adott anyag fele kicserélődik, biológiai féléletidőnek nevezzük. A 6. táblázat a patkány néhány
szövetében a fő molekulák biológiai féléletidejét mutatja. A vázizomban például a fehérjék biológiai fél-
életideje 30 nap, a triglicerideké 10-15 nap, míg a májban a fehérjekészlet fele 5-6 nap alatt, a trigliceridek
fele 1-2 nap alatt újul meg. Az agyszövetben a koleszterin biológiai féléletideje több mint 100 nap, a fosz-
folipideké 200 nap.
A metabolizmus fő feladatai:

• Az energia felvétele és felhasználása. Kémiai energia nyerése a környezetből kapott szerves vegyü-
letek, vagy a fényenergia felhasználásával előállított vegyületekből.
• A sejtek felépítéséhez és működéséhez szükséges molekulák szintézise. A külső környezetből fel-
vett anyagok átalakítása az élő anyag felépítéséhez szükséges építőanyagokká vagy intermedierekké.
A makromolekulák felépítése az építőelemek és az intermedierek felhasználásával. A sejtek speciális
folyamatainak szabályozásához szükséges vegyületek előállítása vagy lebontása.
• A melléktermékek eltávolítása. Az anyagcsere-végtermékek, illetve mérgező anyagok kiválasztásra
alkalmas formába hozása.
6. TÁBLÁZAT Különböző molekulák biológiai féléletideje a patkány néhány szervében

szerv vegyülettípus féléletidő (nap)
vázizom teljes fehérje 30
trigliceridek 10–15
máj teljes fehérje 5–6
mitokondriális fehérje 5–6
glikogén 0,5–1
trigliceridek 1–2
foszfogliceridek 1–2
koleszterin 5–7
agy teljes fehérje 30
foszfolipidek 200
koleszterin > 100
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
10. fejezet Az intermedier anyagcsere fő jellemzői 77
Az intermedier anyagcsere két fő típusát különböztetjük meg. A katabolikus (lebontó) folyamatok
során a bonyolultabb molekulák egyszerűbb kisebb molekulákká alakulnak át, míg az anabolikus (felépítő)
folyamatok során az egyszerűbb molekulákból épülnek fel a szükséges bonyolultabb molekulák és a mak-
romolekulák. A két folyamatsor szoros kapcsolatban van egymással. A köztitermékek a sejt közös készletét
képezik. A katabolikus folyamatok során energia termelődik, míg az anabolikus folyamatok energiát igé-
nyelnek.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
Az élő szervezetekben lejátszódó

11.fejezet jellegzetes reakciók
A sejtekben végbemenő reakciók összessége igen bonyolult halmaznak tűnik, azonban néhány általánosí-
tással egyszerűbbé tehető a metabolizmus áttekintése:
• A lejátszódó reakciók száma valóban igen nagy, de a reakciótípusok száma viszonylag kevés.
• A biokémiai reakciók mechanizmusai viszonylag egyszerűek.
• A központi fontosságú biokémiai reakciók száma viszonylag kevés (pl. citrátciklus, terminális oxi-
dáció)
A biokémiai folyamatok során lejátszódó leggyakoribb reakciók a nukleofil szubsztitúció, az elimi-

náció, az addíció, az izomerizáció, az oxidációs-redukciós reakciók és a hidrolízis.
11.1. Nukleofil szubsztitúciós reakciók
A nukleofil szubsztitúciókban egy atom vagy egy csoport egy másikra cserélődik:
A : +B−−X −−→ A−−B + X :
A fenti általános reakcióban a támadó fél (A) neve nukleofil (atommagot kedvelő). A nukleofilek általában
anionok (negatív töltésű atomok vagy csoportok) vagy nemkötő elektronpárral rendelkező semleges anya-
gok. Az elektrofilek (elektronokat kedvelők) azok az atomok, illetve csoportok, amelyek egyik nukleofilról
a másikra kerülnek át. A példában a nukleofil A vonzódik az elektrofil B-hez. Ahogy az új kötés létrejön A
és B között, a régi kötés B és X között felbomlik. Az eltávozó nukleofilt (X) távozó csoportnak nevezzük.
A glükóz és az ATP reakciója a nukleofil szubsztitúció egyik fontos példája (55. ábra). Ebben a reak-
cióban a cukormolekula 6-os szénatomján lévő hidroxilcsoport oxigénje a nukleofil, a foszfát foszforatomja
pedig az elektrofil tag. A távozó csoport az adenozin-difoszfát.
11.2. Eliminációs reakciók
Az eliminációs reakciókban az eltávolított atomok, illetve csoportok helyén kettős kötés képződik:
H2 AC−−CBH2 −−→ H2 C==CH2 + A−−B
Az eliminációs reakció egyik leggyakoribb formája a hidroxilcsoportot tartalmazó biomolekulákból történő

vízelvonás. Egy jellegzetes példa erre a reakcióra a 2-foszfoglicerát dehidratációja (56. ábra), ami egy lé-
nyeges lépés a szénhidrát-metabolizmusban (glikolízis). Egyéb eliminációs termékek közé sorolhatók az
ammónia (NH3 ), az aminok (RNH2 ) és az alkoholok (ROH).
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
11.2. Eliminációs reakciók 79
55. ÁBRA Nukleofil szubsztitúció példája
56. ÁBRA Eliminációs reakció példája
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
80 11. fejezet Az élő szervezetekben lejátszódó jellegzetes reakciók
11.3. Addíciós reakciók
Az addíciós reakciókban két molekula egyesül, hogy egyetlen terméket hozzon létre.
H2 C==CH2 + A−−B −−→ H2 AC−−CBH2
A hidratáció az egyik legismertebb addíció. Például alkénhez vizet adva alkohol keletkezik, vagy a fumarát
hidratációjakor malát képződik (57. ábra).
57. ÁBRA Addíciós reakció
11.4. Izomerizációs reakciók
Az izomerizációs reakciók közé tartoznak a molekulákon belüli atom- és csoportelmozdulások. Az egyik

leggyakoribb biokémiai izomerizáció az aldózok és ketózok egymásba alakulása (58. ábra).
58. ÁBRA Izomerizációs reakció
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
11.5. Oxidációs-redukciós reakciók 81
11.5. Oxidációs-redukciós reakciók
Oxidációs-redukciós reakciók akkor következnek be, ha elektrontranszport történik a donortól (redukáló

ágens) az elektronakceptor felé (oxidáló ágens). Amikor a redukáló ágensek leadják az elektronjukat, ön-
maguk oxidálódnak, és amikor az oxidáló ágensek felveszik az elektront, önmaguk redukálódnak. A két
folyamat mindig egy időben játszódik le.
Nem mindig könnyű eldönteni, hogy a biomolekulák felvettek-e, vagy leadtak elektront, mivel a redox-
reakciókat általában H-, illetve O-atomok vándorlása is követi.
Van két egyszerű szabály, amelyek használatával kideríthető, hogy az adott molekula oxidálódott-e
vagy redukálódott:
1. Oxidáció lépett fel, amennyiben a molekula oxigént vett fel, vagy hidrogént adott le.
2. Redukció lépett fel, ha a molekula oxigént adott le, vagy hidrogént vett fel.
Biológiai redox-reakciókban (59. ábra) az elektronok elektronakceptorokhoz szállítódnak, ilyen pl. a
+
NAD (nikotinsavamid-adenin-dinukleotid).
59. ÁBRA Oxidációs-redukciós reakciók
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
82 11. fejezet Az élő szervezetekben lejátszódó jellegzetes reakciók
11.6. Hidrolízis
A hidrolízis egy kovalens kötés hasítása vízzel:
R−−COO−−R + H2 O −−→ R−−CO−−OH + R−−OH
A makromolekulák hidrolízissel bontódnak alap építőelemeikre (60. ábra). Például a fehérjék peptid-
kötéseinek hidrolízisével aminosavakat kapunk, vagy a trigliceridek észterkötéseinek hidrolízise glicerint
és zsírsavakat eredményez. Egy másik fontos példa az ATP foszfátkötéseinek bontása (61. ábra). A reakció
során nyert energia sok metabolikus folyamatot működtet.
60. ÁBRA Makromolekulák hidrolízise
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
11.6. Hidrolízis 83
61. ÁBRA Az ATP hidrolízise
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
Az enzimek (biokatalizátorok)
12. fejezet általános jellemzése
Az élő szervezetekben lejátszódó folyamatokat csaknem kizárólag enzimek katalizálják. Alapvető hatásme-
chanizmusukat és működésük termodinamikai feltételeit tekintve nem különböznek a kémiában megismert
katalizátoroktól, mivel hatásuk lényege az aktiválási energia csökkentése és ezáltal a reakciósebesség nö-
velése. A biológiai katalizátorok (enzimek) olyan módon csökkentik a kémiai reakció aktiválási energiáját,
hogy a szubsztrátok és termékek energiaszintjét nem befolyásolják (62. ábra). Működésük révén olyan re-
akcióutat biztosítanak, amely kevesebb energiabefektetést igényel, mint a nem katalizált út, és közben a
reakció sebessége nagyságrendekkel megnövekedhet.
62. ÁBRA Az enzimkatalízis kinetikája
Az enzimek, mint biokatalizátorok néhány jellegzetes tulajdonsággal is rendelkeznek:

a) az enzimek fehérjék
b) egyes enzimeknek van nemfehérje része is (koenzimek)
c) nagymértékben specifikusak (szubsztrát-, reakció-, regio- és sztereospecifitás)
d) nagymértékben érzékenyek a környezeti feltételek változásaira (hőmérséklet, pH, ionkoncentráció)
e) az enzimek reakciósebesség-növelő hatása nagyságrendekkel meghaladja a kémiai katalizátorokét
A teljes enzim (holoenzim) két fő részből áll (63. ábra): az apoenzimből, ez a fehérjerész (globulá-
ris fehérje), és a koenzimből, ami dializálható egyéb nemfehérje-komponens. Amikor a koenzim erősen
kötődik az apoenzimhez, akkor azt prosztetikus csoportnak nevezzük.
apoenzim + koenzim = holoenzim
A katalitikus működésben az enzimfehérjének csak egy kis része vesz részt közvetelenül, amit aktív
centrumnak nevezünk. Az aktív centrum általában meghatározott, speciális reaktivitású aminosav-oldal-
láncok kölcsönhatása útján kialakult mélyedésben (zsebben) helyezkedik el. Az aktív centrumban található
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
12.1. Az enzimkinetika alapjai 85
egy kötőhely, ahová a szubsztrát (átalakítandó mole-

kula) kapcsolódik, és egy katalitikus hely, ide kap-
csolódik a koenzim, ami lehetővé teszi a szubsztrátát-
alakulás lejátszódását. A szubsztrát kötésében kovalens
kölcsönhatások mellett másodlagos kötőerők (van der
Waals-kötés, hidrofób kölcsönhatás), H-kötések és io-
nos kötések egyaránt előfordulhatnak.
Az enzim szubsztrátspecifitása azt jelenti, hogy
az enzim csak egy adott molekulát képes a szubsztrát-
kötő helyén megkötni és termékké átalakítani.
Az enzim a reakcióspecifitásának megfelelően a
megkötött szubsztrátnak csak egyféle átalakulását (ké-
miai reakcióját) képes katalizálni. 63. ÁBRA Az enzim részei
Az enzimek megismerésének már a kezdeti sza-
kaszában feltételezték, hogy az enzimek specifikus tu-
lajdonsága szorosan összefügg a fehérje szerkezetével.
Ennek alapján születtek meg a fehérjeszerkezet és az en-
zimműködés kapcsolatát leíró különböző elméletek (64.
ábra):
1. Kulcs-zár elmélet (H. Emil Fischer, 1890), amely
szerint a szubsztrát térbeli alakja olyan, hogy pon-
tosan beleillik az enzim megfelelő részébe.
2. Indukált illeszkedési modell (Daniel F. Koshland,
1958) szerint az enzim és a szubsztrát kölcsönha-
tása (indukció) miatt az enzim aktív centrumának
térszerkezete úgy változik, hogy alkalmassá váljon
a szubsztrát befogadására. 64. ÁBRA Az enzimműködés modelljei
3. Fluktuációs illeszkedési modell elképzelés Straub a) kulcs-zár modell, b) indukált illeszkedési
F. Brunó és Szabolcsi Gertrúd (1964) nevéhez fű- modell
ződik, ami szerint a fehérjék a lehetséges konfor-
mációs határokon belül állandóan fluktuálnak, és amikor a szubsztráttal kapcsolódni képes enzim kon-
formáció alakul ki, akkor létrejön az enzim–szubsztrát komplex.
12.1. Az enzimkinetika alapjai
Az enzim katalizálta reakciók általános mechanizmusát a 20. század elején (1913) Leonor Michaelis (1875–
1949) és Maud Menten (1879–1960) írta le.
A Michaelis–Menten-modell szerint, amikor a szubsztrát (S) hozzákötődik az enzim (E) aktív centru-
mához, egy köztes állapotú enzim–szubsztrát komplex (ES) keletkezik. Az átmeneti állapot során a szubsz-
trát termékké (P) alakul, majd egy idő után a termék leválik az enzimről. Az ES-komplex képződésére a k1 ,
visszaalakulására a k2 , a termék képződésére pedig a k3 sebességi állandó jellemző.
k1 k
E + S ES −→
1
E+P
k2
Ez a modell olyan enzimreakciókra érvényes, amelyek az ún. gyors egyensúly (rapid ekvilibrium) kialaku-
lásának mechanizmusát követik, azaz az enzim–szubsztrát komplex keletkezésének és elbomlásának sebes-
sége sokkal nagyobb, mint a termék képződéséé (k2 k3 ).
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
86 12. fejezet Az enzimek (biokatalizátorok) általános jellemzése
A gyakorlatban az ES-komplex stacionárius egyensúlyának (steady state) kialakulási sebességét,

vagyis az időegység alatt történt szubsztrátfogyást vagy termékképződést határozzák meg. Az ES-komplex
stacionárius egyensúlyi állapota, amikor az ES keletkezése és elbomlása egyenlő, tehát úgy jön létre, hogy
közben folyamatosan változik a szubsztrát és a termék koncentrációja.
Mivel az ES-komplex nem egyszerű disszociációs egyensúly révén jön létre (k3
= 0), a koncentrációk
közötti összefüggés a KM Michaelis-konstanssal írható le.
KM és a reakciósebességi konstansok viszonya az alábbi összefüggéssel adható meg:
k2 + k3
KM =
k1
A gyors egyensúly kialakulásának mechanizmusát követő enzimreakciók esetén KM = KS .
k2 [E][S]
KS = = KM =
k1 [ES]
ahol KS az ES-komplex disszociációs állandója.

A termék képződésének sebességét a szubsztrátkoncentráció függvényében ábrázolva telítési görbét
kapunk (65. ábra). A reakciósebesség állandó enzimkoncentráció és végtelen nagy szubsztrátkoncentráció
esetén egy maximális érték (vmax ) felé tart, amit akkor ér el, ha valamennyi enzimmolekula szubsztráttal van
telítve (ES).
Az enzimreakció sebessége, a Michaelis–Menten-modell alapján, az alábbi összefüggéssel írható le:
vmax · [S]
v=
[S] + KM
ahol vmax a reakció maximális sebessége, KM pedig az a szubsztrátkoncentráció [S], ahol a v = vmax /2,
vagyis ahol az enzimreakció sebessége a maximális érték fele.
A KM az ES-komplex stabilitására jellemző. Minél kisebb érték, annál stabilabb az ES-komplex. A
legtöbb enzim KM értéke 10−3 és 10−7 mol/dm3 közé esik.
65. ÁBRA Michaelis–Menten-modell 66. ÁBRA Lineweaver–Burk-féle kettős

reciprok ábrázolás
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
12.2. Az enzimek aktivitását befolyásoló tényezők 87
A Hans Lineweaver (1907–) és Dean Burk (1904–

1988) által alkalmazott kettős reciprok ábrázolással grafi-
kus úton egyszerűen meghatározható vmax és KM értéke (66.
ábra). Az enzimreakció sebességének reciprokát ábrázolva
a szubsztrátkoncentráció reciprokának függvényében (x ten-
gely: 1/[S], y tengely: 1/v) a kapott egyenesnek az ordinátán
lévő metszéspontja adja az 1/vmax értéket, az abszcisszán
való metszéspont −1/KM értéket, az egyenes meredeksége
pedig KM /vmax .
Az enzimkinetika jellemzésére és az állandók grafikus
meghatározására számos egyéb módszer is létezik, amelye-
ket részletesen enzimológiai tanulmányaik során ismerhet-
nek meg.
Az allosztérikus enzimek kinetikai tulajdonságait,
mintahogy számos más enzimét sem, a Michaelis–Menten- 67. ÁBRA Allosztérikus enzimek
elmélet nem magyarázza. A legtöbb allosztérikus enzim (67.
ábra) több alegységből felépülő fehérjekomplex. Ezen enzimek esetén a szubsztrát megkötése az egyik aktív
helyhez, képes megváltoztatni a molekulán lévő másik aktív hely tulajdonságait, aminek következtében az
enzim egyes alegységeinek szubsztrátkötése kooperatív jellegű lesz, amit szigmoid görbe jellemez.
12.2. Az enzimek aktivitását befolyásoló tényezők
Az enzimek aktivitását számos környezeti tényező befolyásolja, amelyek közül a legjelentősebbek az aláb-
biak:
a) enzimkoncentráció
b) szubsztrátkoncentráció
c) pH
d) hőmérséklet
e) inhibitorok, aktivátorok
Ha van elég szubsztrát, az enzimkoncentráció növelésével a reakciósebesség lineárisan növekszik
(68a. ábra). Ha az enzimkoncentráció konstans, akkor a szubsztrátkoncentráció növelésével a reakcióse-
besség aszimptotikus (hiperbolikus) görbének megfelelően alakul (68b. ábra).
A pH függvényében maximum, illetve optimum észlelhető a reakciósebességben (68c. ábra). A H+ -
ion-koncentráció változása befolyásolja a fehérjemolekula konformációját, a szubsztrát kötődését, a kata-
litikus csoportok működését. A legtöbb enzim pH-optimuma a semlegeshez közeli értéken van. Vannak
kivételek is, pl. a gyomorban működő pepszin 1,5-2,2 pH-nál, a májban levő argináz 9-9,5 pH-nál a legak-
tívabb.
A biokémiai reakciók sebessége nagymértékben függ a hőmérséklettől is (68d. ábra). Az enzimek
fehérjetermészete miatt a hőmérséklet emelése azonban csak szűk tartományon belül eredményez kedvező
katalitikus hatást. A maximumos görbe fel- és leszálló ága két különböző jelenséget tükröz. A hőmérséklet-
növelés hatására nő a reakciósebesség, amíg a maximális sebességet eléri. Az ezt követő hőmérsékletemelés
fokozza a polipeptidláncokon belüli mozgékonyságot, így a molekula rendezett szerkezete részben vagy
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
68. ÁBRA A reakciósebesség függése az enzimkoncentrációtól (a), a szubsztrátkoncentrációtól (b), a pH-

tól (c) és a hőmérséklettől (d)
teljesen felbomlik, az enzim denaturálódik (40 ◦ C fölött). Az enzimműködés optimális hőmérséklete a test-
hőmérséklet (kb. 37 ◦ C).
Az enzimes reakciók sebességét befolyásoló vegyületek között vannak gátló (enzim inhibitorok) és
serkentő (enzim aktivátorok) hatásúak.
Az enzim inhibíció lehet reverzibilis és irreverzibilis. A reverzibilis inhibíció során nem kovalens
kötődés alakul ki az inhibitor és az enzim között, így az inhibitor idővel leválik az enzimről (lásd 22.1.1.
fejezet). Az irreverzibilis inhibitorok általában kovalensen kötődnek az enzimekhez. Irreverzibilis gátlás
esetén gyakran denaturáció következik be erős savak, lúgok, nehézfémek sói hatására.
Az enzim aktivátorok legnagyobb része kation. A metalloenzimekben a fémionok kötődése szoros,
főként Fe 2+ , Cu 2+ , Mn 2+ , Zn 2+ és Co 3+ vesznek részt az aktivációban. A többi enzim esetén a fémionok
(Mg 2+ , Na+ , K+ , Ca 2+ ) lazán kötődnek az enzimekhez és elektrosztatikusan stabilizálják a negatív töltése-
ket, vagy saját oxidációs állapotuk megváltoztatásával segítik a reakciók lefolyását, illetve a szubsztráthoz
való kötődésükkel elősegítik az enzimreakció létrejöttét.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
12.3. Az enzimek osztályozása 89
12.3. Az enzimek osztályozása
A Nemzetközi Enzim Bizottság (Enzyme Commission, EC) meghatározása alapján az enzimek csoportosí-
tása és elnevezése az általuk katalizált reakciótípus szerint történik.
A nemzetközi nomenklatúra alapján 6 főcsoportot különböztetünk meg:

1. Oxidoreduktázok. Hidrogén-, illetve elektronátvitelt, esetleg oxigénbevitelt katalizálnak. Pl. alkohol-
dehidrogenáz, tejsav-dehidrogenáz, citokrómok.
2. Transzferázok. Fontos kémiai csoportok, pl. amino-, foszfo-, metil-, karboxil- és acilcsoport átvitelét
katalizálják egyik vegyületről a másikra úgy, hogy közben a csoport nem kerül szabad állapotba. Pl.
glüko-hexokináz, foszfo-fruktokináz, amino-transzferáz.
3. Hidrolázok. A szubsztrát kovalens kötéseit a H2 O részvételével bontják úgy, hogy a szubsztrátmole-
kula szétváló atomjainak egyike a vízmolekula OH-csoportjához, a másik atom a víz hidrogénjéhez
kapcsolódik. Észter- és peptidkötések hidrolitikus bontása pl. lipáz, valamint tripszin és pepszin enzi-
mekkel.
4. Liázok (szintázok). Nem hidrolitikus úton bontó enzimek. A leváló csoport szabad állapotba kerül a
reakció eredményeképpen. Pl. dekarboxiláz, ketoláz, aldoláz.
5. Izomerázok. Az izomerázok a víz elemeinek időleges eltávolításával és visszakapcsolásával egyes
vegyületek izomerjeinek képződését segítik elő.
6. Ligázok (szintetázok). ATP felhasználásával molekulákat kapcsolnak össze (szintézis).
A főcsoportokba tartozó enzimek jelölése 4 számmal történik (főcsoport, alcsoport, al-alcsoport,

konkrét enzim), amelyekben a számjegyeket pontok választják el egymástól. Pl. alkohol-dehidrogenáz jelö-
lése EC 1.1.1.1.
A biokémiában az enzimek megnevezésére mind a triviális név (pl. pepszin, tripszin) mind a racioná-
lis (a szubsztrát és a katalizált reakció alapján pl. tejsav-dehidrogenáz) elnevezés használatos.
Az enzimek molekulaszerkezete rendkívül változatos. Előfordul egy polipeptidláncból álló egyszerű

fehérje is, de a nagyobb részük több polipeptidláncból épül fel.
1. Egy polipeptidláncból épülnek fel a hidrolázok (pl. proteinázok, nukleázok)
2. Több polipeptidláncból álló enzimek
(a) azonos szerkezetű és azonos funkciójú láncok kapcsolódnak egymással (pl. 4 alegységből álló
D -glicerinaldehid-3-foszfát-dehidrogenáz)
(b) azonos funkciójú, de eltérő szerkezetű polipeptidláncok kapcsolódnak (pl. izoenzimek, a 4 al-
egységből álló laktát-dehidrogenáz, amely a vázizomban M4 , a szívizomban H4 és a fehérvérsej-
tekben M2 H2 formájú)
3. Struktúrához kötött enzimek (pl. a membránokhoz kötött ATP-ázok, citokrómok)
4. Eltérő funkciójú polipeptidláncok alkotnak funkcionális egységet (pl. protein-kinázok, amelyek kata-
litikus és regulációs egységekből állnak)
5. Enzimkomplexekben többféle funkciójú enzim kapcsolódik egymáshoz, valamilyen folyamatsor lé-
péseit katalizálják (pl. piruvát-dehidrogenáz komplex, amelyben 3 enzim a piruvát-dekarboxiláz, a
dihidrolipoil-transzacetiláz és a dihidrolipoil-dehidrogenáz működik együtt)
6. Multifunkcionális enzimek (pl. a glikolízis szabályozásában résztvevő fruktóz-6-foszfát-kináz, amely
a fruktóz-2,6-biszfoszfát szintézisét, illetve bomlását is képes katalizálni)
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
12.4. A fontosabb koenzimek és funkciójuk
Az enzimek működéséhez sok esetben kofaktor is szükséges. A szerves kofaktorokat koenzimeknek ne-
vezzük.
A kofaktorok és koenzimek általános formái:
1. Az enzim szerkezetéhez szorosan kapcsolódó ion, amely közvetlenül részt vehet a katalitikus folya-
matokban (pl. a Zn 2+ a karboxipeptidáz vagy az alkalikus-foszfatáz működésében vesz részt)
2. Az enzim szerkezetének stabilizálását biztosító ion (pl. a Ca 2+ a proteinázok vagy a Cl – az amilázok
működéséhez szükségesek)
3. Szerves koenzimek (prosztetikus csoportok), amelyek kovalens kötéssel kapcsolódnak a fehérjéhez
(pl. a citokrómokban levő hem)
4. Szerves koenzimek a B-vitaminok. B1 -vitamin (tiamin-pirofoszfát): aktív acetaldehid-csoport átvitele;
B6 -vitamin (piridoxál-foszfát): aminocsoport átvitele; B12 -vitamin (kobalamin): alkilcsoport átvitele.
12.4.1. Az oxidoreduktázokhoz kapcsolódó koenzimek

Az oxidoreduktázokhoz lazán kötött koenzimek kapcsolódnak (NAD+ , NADP+, FAD, FMN, koenzim-Q,
citokrómok, liponsav). Jelentős képviselőik az alkohol-dehidrogenáz, tejsav-dehidrogenáz, nitrát-reduktáz,
aminosav-oxidáz, glükóz-oxidáz, citokróm-oxidáz.
A nikotinsavamid-adenin-dinukleotid (NAD+ ) a dehidrogenázok jellegzetes koenzimje (69. ábra).
A NAD+ felépítésében az egyik bázis a B3 -vitamin (nikotinsavamid, niacin), a másik az adenin. A két nuk-
leotidegység egymással foszforsavanhidrid-kötés (5 , 5 -pirofoszfát) útján kapcsolódnak. A redoxreakció a
piridingyűrűn játszódik le. Két elektront és egy protont képes felvenni a NAD+ miközben NADH-vá alakul.
Hidrogén felvételekor az egyik hidrogén (hidridanion formában) a piridingyűrű 4-es helyzetű szénatomjára
kerül, amelynek eredményeképpen megszűnik az aromás jelleg és kinodiális szerkezet alakul ki. A másik
hidrogén protonként (H+ ) oldatban marad. A NADH 4-es helyzetű szénatomjához kapcsolódó hidrogének
nem ekvivalensek, hanem enantiotópok, így válik lehetővé sztereospecifikus reakció végbemenetele, pl.
piruvátból L-tejsav keletkezése.
A piridingyűrű redukciója jelentősen megváltoztatja a molekula fényelnyelési tulajdonságait. A NADH
340 nm-en elnyelési maximumot mutat, míg a NAD+ fényelnyelése ezen a hullámhosszon jelentéktelen.
Ezen a tulajdonságon alapszik néhány NAD+ -koenzimmel működő enzim által katalizált reakció spektro-
fotometriás mérési módszere.
A nikotinsavamid-adenin-dinukleotid-foszfát (NADP+ ) szerkezete megegyezik a NAD+ -éval, az-
zal a különbséggel, hogy az adenozin ribózának 2 -OH-ja foszfátcsoporttal észteresített (69. ábra). Álta-
lánosságban a NAD a lebontási (energiatermelő, katabolikus) reakciókban, míg a NADP a bioszintetikus
(felépítő, anabolikus) folyamatokban vesz részt. Kivételként a pentóz-foszfát ciklus említhető, ahol, bár ez
lebontási folyamat, mégis a NADP a koenzim.
A flavin-adenin-dinukleotid (FAD) ugyancsak a dehidrogenázok koenzimje (70. ábra). Két hidro-
gén (két elektron és két proton) átvételére képesek, miközben FADH2 -vé alakulnak. A hidrogénfelvétel az
izoalloxazin-gyűrű nitrogénjein történik. Felépítésében a riboflavin (B2 -vitamin) fontos szerepet játszik. Az
izoalloxazin-gyűrű középső gyűrűjének nitrogénjéhez kapcsolódó 5-szénatomos cukoralkoholon (ribitol)
keresztül foszforsavanhidrid-kötéssel (5 , 5 -pirofoszfát) kapcsolódik a másik nukleotidegységhez, amely-
ben adenin a bázis.
A koenzim-Q (ubikinon) (71. ábra) a légzési lánc fontos elektronátvivője a mitokondrium belső
membránjában szabadon fordul elő. A molekula kinon részéhez változó hosszúságú izoprenoid oldallánc
kapcsolódik (baktériumok n = 6; növények n = 9; emlősök n = 10). A redoxreakció során az ubikinon
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
69. ÁBRA A NAD+ és a NADP+ szerkezete és működése
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
70. ÁBRA A FAD szerkezete és működése
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
71. ÁBRA A koenzim-Q szerkezete és működése
először elektronfelvétellel gyökanionná alakul (szabad gyök), majd protonfelvétellel protonált szabad gyök
keletkezik, ami további elektron, majd proton felvétele után hidrokinonná alakul.
A citokrómok vastartalmú hemproteinek (72. ábra). A hem típusú koenzim Fe 2+ → Fe 3+ átalakulása
teszi lehetővé az elektrontranszportot. A hem (protoporfirin 9 és Fe komplexe) oldalláncaiban mutatkozó
különbségek alapján több csoport különböztethető meg (a, a3 , b, c, c1 citokrómok). A hem, ellentétben a
citokróm b-vel, a citokróm c és c1 -ben kovalensen kötődik a fehérjéhez. A szulfidkötések a cisztein szulfa-
nilcsoportja és a hem vinilcsoportja között jön létre.
A liponsav (73. ábra) nyolc szénatomos zsírsav, amelyben a hatodik és a nyolcadik szénatomhoz kap-
csolódó kénatomok összekapcsolódásával öttagú gyűrű alakul ki. A koenzim prosztetikus csoportként kova-
lens (savamid) kötéssel az enzim aktív centrumában lévő Lys ε -aminocsoporthoz kapcsolódik. A liponsav
részben oxidációs–redukciós reakciókban, részben acilcsoport-átvitelben vesz részt. A diszulfánhíd felsza-
kadásával és hidrogénfelvétellel két szulfanilcsoport alakul ki, amelyek egyike acilcsoport megkötésére és
átvitelére képes.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
72. ÁBRA A citokróm c szerkezete 73. ÁBRA A liponsav szerkezete
74. ÁBRA A piridoxál-foszfát szerkezete
12.4.2. A transzferázokhoz kapcsolódó koenzimek
A piridoxál-foszfát (B6 -vitamin-foszfát) az aminosavak anyagcseréjében fontos szerepet játszó transzami-

názok koenzimje (74. ábra). Szubsztituált piridinszármazék. A koenzim prosztetikus csoportként kovalensen
kötődik (aldiminkötéssel) az enzim aktív centrumában lévő Lys ε -aminocsoporthoz. A transzaminálás során
a piridoxál-foszfát aldehidcsoportja a szubsztrát aminocsoportjához kötődik Schiff-bázis képződése közben.
A piridoxál-foszfát (aldehid) és a piridoxamin-foszfát (amin) fontos szerepet játszik az aminosavak
átalakításában.
A tiamin-pirofoszfát (B1 -vitamin-pirofoszfát) az acetaldehid átvitelét katalizálja. Emellett dekarbo-
xilezési folyamatokban is szerepel koenzimként (75. ábra). A B1 -vitamin molekulát egy pirimidingyűrű és
egy tiazolgyűrű építi fel, amelyeket egy metiléncsoport kapcsol össze. A katalízises reakcióban a tiazolgyűrű
2-es helyzetű szénatomja játsza a főszerepet.
A biotin (H-vitamin) a karboxilcsoport átvitelében szerepet játszó enzim koenzimje (76. ábra). A két
öttagú gyűrűből álló váz a karbamid- és a tioféngyűrű összekapcsolódásából alakul ki, amelyhez valerián-
sav-oldallánc kapcsolódik. A tioféngyűrű heteroatomot (S) tartalmaz. A koenzim prosztetikus csoportként
kovalens (savamid) kötéssel kötődik az enzim aktív centrumában lévő Lys ε -aminocsoporthoz. A szállítandó
karboxilcsoport a biotin 1 -helyzetű nitrogénatomjához kötődik és biotin-1 -karboxilát keletkezik, ami erős
acilezőszer. A biotin-1 -karboxilát (karboxi-biotin) képződése ATP hidrolízisét igényli, amelyből ADP és
szervetlen foszfátion képződik.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
75. ÁBRA A tiamin-pirofoszfát szerkezete
76. ÁBRA A biotin szerkezete
A koenzim-A (KoA-SH) acilcsoportot szállító koenzim (77. ábra). Építőelemei a pantoténsav (a D-

2, 4-dihidroxi-3, 3-dimetilbutánsav és a β -alanin dipeptidje), a ciszteamin (β -szulfaniletánamin) és az ade-
nozin-3 , 5 -biszfoszfát. A pantoténsavat B5 -vitaminnak is nevezik. Működése közben a koenzim-A láncvégi
tiolcsoportja tioészter formájában köti meg a szállítandó acilcsoportot.
A tetrahidrofolsav (koenzim-F) a C1 -csoport (egy szénatomos csoport) átvitelét katalizáló enzimek
koenzimje (78. ábra). A metil-, metilén- és formilcsoport átvitelét segíti elő. A fólsav (B10 -vitamin) há-
rom vegyületből épül fel: a pteridinből (2-amino-4-hidroxi-6-metilpteridin), a p-aminobenzoesavból és L-
glutaminsavból. Koenzimként redukált formája az 5, 6, 7, 8-tetrahidrofolsav (H4 F) hatékony. Az egy szén-
egység átvitelekor először a 10-es helyzetű N-atomon formilezett származék keletkezik (N 10 -formil-H4 F).
A formilcsoport és a pteridingyűrű 5-ös N-je között kialakuló gyűrűzáródással egy öttagú kondenzált gyűrű
alakul ki és létrejön az N 5,10 -metenil-H4 F, ami metilénszármazékká redukálódhat és metiléncsoport átvite-
lében közreműködhet. További redukcióval és gyűrűfelnyitással N 5 -metil-H4 F keletkezhet, aminek a metil-
csoport szállításában van szerepe.
12.4.3. Az izomerázokhoz kapcsolódó koenzimek

A B12 -vitamin (kobalamin) az izomerázok koenzimje (79. ábra). Egy ún. korrinvázat tartalmaz, amely 4
pirrolgyűrűből felépülő porfirinhez hasonló gyűrűből áll, amelyhez Co-ion kötődik. Aktív formában a kor-
rinvázhoz a Co-on keresztül egy 5, 6-dimetilbenzimidazol és egy 5 -dezoxiadenozin molekula kapcsolódik.
Az előbbi foszfátcsoportja észterkötést létesít a korrinváz egyik szubsztituensének alkoholos hidroxilcso-
portjával.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
77. ÁBRA A koenzim-A szerkezete
78. ÁBRA A tetrahidrofolsav szerkezete
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
12.5. Az enzimekhez kapcsolódó ásványi komponensek 97
79. ÁBRA A B12 -vitamin szerkezete
12.5. Az enzimekhez kapcsolódó ásványi komponensek
Az enzimek működési feltételeinek biztosításához számos esetben mikroelemek jelenléte is szükséges. A

szervetlen ionok az enzimekhez kötődve egyrészt az aktív centrum megfelelő konformációjának kialakítá-
sához szükségesek, másrészt közvetlenül is részt vehetnek a kémiai reakciókban, például elektrontranszfer
révén. Ez utóbbi esetben prosztetikus csoportként viselkednek. Főként az oxido-reduktázok, hidrolázok és
transzferázok aktiválásához szükségesek a mikroelemek. A 7. táblázat mutatja a fontosabb mikroelemtar-
talmú enzimeket.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
7. TÁBLÁZAT A fontosabb mikroelemtartalmú enzimek

Mikroelem Enzim Enzimosztály
ferredoxin
nitrát-reduktáz
citokróm-c-oxidáz
kataláz
peroxidáz
Fe (Fe 2+ /Fe 3+ ) Oxido-reduktázok
lipoxigenáz
hidrogenáz
szulfit-reduktáz
glutamát-szintetáz
akonitáz (hidratáz)
amino-oxidáz
galaktó-oxidáz
nitrit-reduktáz
citokróm-c-oxidáz
Cu (Cu+ /Cu 2+ )
aszkorbinsav-oxidáz
polifenol-oxidáz
szuperoxid-dizmutáz
urát-oxidáz
aldehid-oxidáz
nitrát-reduktáz
Mo (Mo 5+ /Mo 6+ ) szulfit-oxidáz
hidrogenáz
nitrogenáz
aminopeptidáz
karboxipeptidáz-A
Zn 2+ Hidrolázok
karboxipeptidáz-B
szénsav-anhidráz
alkohol-dehidrogenáz
glükóz-6-foszfát-izomeráz
szuperoxid-dizmutáz
aminopeptidáz-P
argináz
Mn 2+ foszfo-adenil-szulfatáz
piruvát-karboxiláz
glutamin-szintetáz
enoláz
aszpartát-karboxipeptidáz
metil-aszpartát-ammónia-liáz
nitrát-reduktáz
Co 3+
szulfit-oxidáz
hidrogenáz
nitrogenáz
glutation-peroxidáz
Se 2+
glicin-reduktáz
hexokináz
glükokináz
Mg 2+ foszfoglicerát-mutáz Transzferázok
enoláz
ribulóz-biszfoszfát-karboxiláz/oxigenáz (rubisco)
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
Katabolikus (lebontó)
13.fejezet anyagcsere-folyamatok
Az élő szervezetek kémiai reakciói egy sor biokémiai útvonalba rendezhetők. A biokémiai útvonalakkal
kapcsolatos egyik alapkövetelmény, hogy a reakciósorozat egyes reakciói specifikusak legyenek. A másik
alapkövetelmény, hogy a reakciósorozat egésze termodinamikailag kedvezményezett legyen.
Az energiaszolgáltató, lebontási (katabolikus) folyamatok során a sejtek energiahordozó vegyületei
energiában szegényebb vegyületekre bomlanak. A lebontási folyamatok révén a sejtek hozzájutnak a műkö-
désükhöz szükséges energiához. Az energiaigénylő, anabolikus (felépítő) folyamatok során a szükséges
monomerek, illetve makromolekulák szintetizálódnak energia befektetése mellett.
A lebontási folyamatok katabolizmus két fő formája a légzés és az erjedés (fermentáció).
A légzés aerob folyamat, amelynek során az élőlények légköri oxigént vesznek fel és szén-dioxidot ad-
nak le. A szerves anyagok hidrogénjei (elektronok és protonok), elektron- és protonszállítók közvetítésével
a molekuláris oxigénre kerülnek és vizet képeznek. A légzés során tehát a szerves anyagok energiafelszaba-
dulás mellett szén-dioxidra és vízre bomlanak. A sejtlégzésben az energia egy része az elektrontranszporttal
kapcsolatosan szabadul fel és épül be az ATP pirofoszfát kötésébe. Ezt a folyamatot oxidatív foszforilezés-
nek nevezzük.
Az erjedés anaerob (oxigént nem igénylő) lebontási folyamat. A felszabaduló energia lényegesen ke-
vesebb, mint ami a légzési folyamat során felszabadul, mert a keletkezett termékek még jelentős energiát
tartalmaznak. Például az erjedés során keletkezett tejsav oxidációjával a sejtek további energiát szabadíta-
nak fel.
A nem fotoszintetizáló szervezetekben a légzés során hasznosítható formába átalakuló energia a kü-
lönböző energiaigényes folyamatok (bioszintézisek) fő energiaforrása.
A fotoszintézisre képes szervezetekben a légzés mellett a fotoszintetikus úton, a fényszakaszban kép-
ződött ATP is részt vesz a sejtek energiaellátásában.
A légzés nemcsak a tápanyagokban raktározott energia felszabadítása szempontjából jelentős. A bioló-
giailag fontos molekulák több lépésben, fokozatosan végbemenő lebontása során különböző köztitermékek
keletkeznek. Ezek számos sejtalkotó vegyület szintéziséhez szolgáltatnak szénvázat.
A fő tápanyagok (szénhidrátok, lipidek, fehérjék) egyaránt lehetnek a légzés kiinduló anyagai (80.
ábra). A fő tápanyagok energiatermelő lebontási folyamatsora három szakaszra osztható:
1. Az első szakaszban a makromolekulák hidrolízissel, specifikus hidrolázok segítségével, alap építő-
elemeikre bontódnak. A fehérjék hidrolízisével aminosavak, a poliszacharidok hidrolízisével egyszerű
cukrok, a lipidek hidrolízisével glicerin és zsírsavak keletkeznek. Ez a szakasz az előkészítő fázis,
amiben nem keletkezik felhasználható energia.
2. A második szakaszban az építőelemek specifikus oxidációs folyamatok során bontódnak tovább in-
termedierekké (köztitermékekké). A legtöbb esetben ezt követően acetil-KoA-vá alakulnak, amit közös
vagy központi intermediernek nevezünk. Az oxidatív lebontás során a biomolekulák hidrogénjei ko-
enzimekre kerülnek (NADH, FADH2 ). Ebben a szakaszban ATP is keletkezik, de mennyisége sokkal
kisebb, mint amennyi a harmadik szakaszban termelődik.
3. A harmadik szakaszban történik meg az acetil-KoA teljes oxidációja és az ATP szintézise. Az acetil-
KoA függetlenül attól, hogy milyen vegyületből keletkezett, a citrátcikluson keresztül alakul át. To-
vábbi sorsát, azaz, hogy szén-dioxidra és vízre bontódik-e le vagy speciális molekulák felépítésére
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
100 13. fejezet Katabolikus (lebontó) anyagcsere-folyamatok
80. ÁBRA A fő tápanyagok katabolizmusának összefoglaló sémája
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
használódik-e fel, a sejt mindenkori igényei szabják meg. A ciklus körbefutása során az acetilcso-
portból 2 molekula szén-dioxid termelődik. Az acetilcsoport hidrogénjei hidrogénszállító enzimekhez
kapcsolódnak és azok koenzimjeit redukált formává alakítják át. A redukált koenzimek által szállított
hidrogének a terminális oxidáció során a levegő oxigénjével vízzé egyesülnek. A terminális oxidáci-
óban a lebontásból származó kémiai energia az oxidatív foszforilezés révén ATP-ben raktározódik.
13.1. A szénlánc katabolikus anyagcseréje
13.1.1. Szénhidrátok lebontása (glikolízis)

Az élő sejtekben lejátszódó energiatermelő folyamatok közül az egyik legősibbnek tartott biokémiai folya-
mat a glikolízis. A glikolízis a sejtek citoplazmájában játszódik le még a fejlettebb sejtekben is, ami arra
enged következtetni, hogy a folyamat már azelőtt is létezett, hogy kialakultak volna az eukarióta sejtor-
ganellumok. Ráadásul a glikolízis energiatermelő folyamatai nem igényelnek oxigént, ami nyilvánvalóan
hiányzott a Föld korai légköréből.
A glikolízis részleteinek tisztázása 1940-es években fejeződött be számos kutató közreműködésé-
vel. A cukor-foszfát köztitermékeket e jeles kutatókról nevezték el. Például Cori-észter (glükóz-1-foszfát),
Robinson-észter (glükóz-6-foszfát), Tankó–Robinson-észter (fruktóz-1-foszfát), Neuberg-észter (fruktóz-6-
foszfát) és Harden–Young-észter (fruktóz-1, 6-biszfoszfát). A glikolízist más néven Embden–Meyerhof-
útnak hívják.
A glikolízis (anaerob glükóz lebontás) során a glükóz két trióz-foszfátra (glicerinaldehid-3-foszfát és
dihidroxiaceton-foszfát) hasad, majd a trióz-foszfátok piruváttá oxidálódnak. A glikolízis reakciói során fel-
szabaduló energia egy kis részét (kb. 5%-át) ideiglenesen 2 ATP- és 2 NADH-molekula tárolja. A glikolízis
során keletkező piruvát további sorsa a metabolikus körülményektől függ. Anaerob szervezetekben a piru-
vát átalakulhat etanollá, tejsavvá vagy ecetsavvá. Oxigén felhasználásával az aerob élőlények a piruvátot
acetil-koenzim-A-vá alakítják, amiből légzés során CO2 és H2 O keletkezik.
A 10 reakcióból álló glikolízis három fő szakaszra bontható (81. ábra):

1. A glükóz foszforileződik és átalakul könnyen bontható intermedierré, fruktóz-1,6-biszfoszfáttá. A re-
akciókhoz 2 ATP szükséges.
2. A fruktóz-1,6-biszfoszfát két trióz-foszfátra, glicerinaldehid-3-foszfát és dihidroxiaceton-foszfát mo-
lekulára szakad, amelyek képesek izomerizációval egymásba átalakulni.
3. A glicerinaldehid-3-foszfát piruváttá oxidálódik, miközben 4 ATP és 2 NADH keletkezik.
Mivel az első szakaszban 2 ATP használódik fel és a harmadik szakaszban 4 ATP keletkezik, a nettó ener-
gianyereség 1 glükózmolekulára vonatkoztatva 2 ATP.
A glikolízis folyamata a következő bruttó egyenletben foglalható össze:

+
D -glükóz + 2 ADP + 2 Pi + 2 NAD → 2 piruvát + 2 ATP + 2 NADH + 2 H+ + 2 H2 O
Pi = HPO42−
A glikolízis első (energiát igénylő) szakasza

1. A glikolízis a glükóz-6-foszfát képződésével kezdődik (82. ábra). A reakciót a hexokináz vagy glü-
kokináz katalizálja. Mindkét enzim kétértékű kation (Mg 2+ ) jelenlétét igényli. Az ATP ezekkel képez
komplexet a reakcióban. A glükokináz a glükózra specifikus, míg a hexokináz a glükóz mellett más
hexózokat is foszfát-észterré alakít. A reakció a jelentős szabadentalpia-csökkenés miatt irreverzibilis

(ΔG0 = −16,7 kJ/mol).
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
81. ÁBRA A glikolízis lépései
2. A második reakcióban a glükóz-6-foszfátot (aldóz) a glükóz-foszfát-izomeráz ketózzá, fruktóz-6-fosz-

fáttá alakítja (83. ábra). A glükóz–fruktóz izomerizáció enediol intermedieren keresztül történik. A

reakció csekély szabadentalpia-változással jár, ezért reverzibilis (ΔG0 = +1,7 kJ/mol).
3. A harmadik lépésben a fruktóz-foszfát-kináz fruktóz-1, 6-biszfoszfáttá alakítja a fruktóz-6-foszfátot.

A foszforilezéshez ATP szükséges. A reakció a jelentős szabadentalpia csökkenés miatt irreverzibilis

(ΔG0 = −14,2 kJ/mol). A fruktóz-foszfát-kináznak (PFK-1) fontos szabályozó szerepe van a glikolí-
zisben. Az enzim alloszterikusan szabályozott. A nagy ATP-koncentráció gátolja, míg a nagy ADP-
koncentráció serkenti az enzim működését.
4. A glikolízis negyedik lépésében a fruktóz-1, 6-biszfoszfát két trióz-foszfátra: egy aldózra (glicerinal-
dehid-3-foszfátra) és egy ketózra (dihidroxiaceton-foszfátra) hasad. A folyamat az aldolkondenzáció
megfordításának felel meg. A reakciót az aldoláz enzim katalizálja (84. ábra). Az aldoláz négy poli-
peptidláncból felépülő enzim, működéséhez nem szükséges kofaktor. A fruktóz ketocsoportja az enzim
aktív centrumában lévő Lys-ε -aminocsoportjával víz kilépésével kovalens kötést (Schiff-bázist) létesít.
A negyedik C-atom OH-járól protont vesz el az enzim és a létrejövő ikerionos szerkezetben felszakítja
a 3. és 4. C-atomok közötti kötést. A reakció a pozitív szabadentalpia-változás ellenére megfordítható

(ΔG0 = +23,8 kJ/mol).
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
82. ÁBRA A glükóz-6-foszfát képződése
A glikolízis második szakasza
5. A trióz-foszfátok egyensúlyi elegyében a glicerinaldehid-3-foszfát 4%-ot, míg a dihidroxiaceton-fosz-

fát 96%-ot tesz ki. A glikolízis második, energiatermelő szakaszában a glicerinaldehid-3-foszfát vesz
részt. A trióz-foszfát-izomeráz a dihidroxiaceton-foszfátot glicerinaldehid-3-foszfáttá alakítja (85.

ábra) reverzibilis reakcióban (ΔG0 = +7,5 kJ/mol).
A glikolízis harmadik (energiatermelő) szakasza
6. A hatodik lépésben a glicerinaldehid-3-foszfát (GAP) oxidálódik és foszforileződik miközben glice-

rinsav-1,3-biszfoszfát keletkezik (ΔG0 = +6,3 kJ/mol). A reakciót a glicerinaldehid-3-foszfát-dehid-
rogenáz katalizálja (86. ábra) NAD+-koenzim és a szervetlen foszfát jelenlétében. Az enzim négy
azonos felépítésű alegységből áll, amelyek szorosan kötnek egy-egy NAD+ -koenzimet. A reakció két
részre bontható. Az első lépésben a glicerinaldehid-3-foszfát oxidálódik, majd a karboxilcsoport fosz-
forileződik. A két reakció közül az első exergonikus, amelynek során a felszabaduló energia lehetővé
teszi a második, endergonikus folyamat lejátszódását. A glicerinaldehidből keletkezett sav foszfáttal
képzett vegyes anhidridjének hidrolízisenergiája jóval meghaladja az ATP terminális foszfátjáét, így
alkalmas az ADP ATP-vé alakítására.
7. A hetedik lépésben a glicerinsav-1, 3-biszfoszfátot a foszfoglicerát-kináz 3-foszfogliceráttá alakítja,

miközben a foszfátcsoport ADP-re tevődik át és ATP keletkezik (ΔG0 = −18,8 kJ/mol). Egy molekula
glükózra vonatkoztatva ez 2 ATP keletkezését jelenti, tehát ezen a szinten a sejt visszanyeri a fruktóz-
1, 6-biszfoszfát keletkezéséhez felhasznált energiát.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
83. ÁBRA A glükóz-foszfát-izomeráz reakciómechanizmusa
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
84. ÁBRA Az aldoláz reakciómechanizmusa
8. A nyolcadik lépésben a foszfoglicerát-mutáz a 3-foszfoglicerátot (3PG) 2-foszfogliceráttá (2PG) ala-

kítja. Az enzim kétértékű kation (Mg 2+ ) jelenlétét igényli. A csekély mértékű szabadenergia-változás

miatt a folyamat reverzibilis (ΔG0 = +4,6 kJ/mol). A reakció közben 2,3-biszfoszfoglicerát (2,3-BPG)
intermedier keletkezik, ami az enzim működéséhez szükséges (87. ábra).

9. A kilencedik lépésben a 2-foszfoglicerát vízvesztéssel foszfoenolpiruváttá alakul (ΔG0 = +1,7
kJ/mol). A nagy energiájú enol-észter kialakulását az enoláz katalizálja melynek működéséhez Mg 2+
vagy Mn 2+ szükséges.

10. A glikolízis utolsó reakciójában a foszfoenolpiruvát piruváttá alakul ATP képződése közben (ΔG0 =
−31,4 kJ/mol). A reakciót a piruvát-kináz katalizálja. Egy molekula glükózra vonatkoztatva ez 2 ATP
keletkezését jelenti.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
85. ÁBRA A trióz-foszfát-izomeráz reakciómechanizmusa
13.1.1.1. A piruvát felhasználása
1. A piruvát laktáttá redukálódhat (anaerob) a gerincesekben, pl. intenzív izommunka esetén oxigénhi-

ányos környezetben (ΔG0 = −25,1 kJ/mol). A reakciót a laktát-dehidrogenáz katalizálja. A redukci-
óhoz szükséges NADH a glicerinaldehid-3-foszfát oxidációja során keletkezik. A laktát-dehidrogenáz
négy alegységből áll. Két jellegzetes izoenzim típusa a vázizomban (M) és a szívizomban (H) fordul
elő. A mikroorganizmusokban is képződhet laktát a tejsavas erjedés folyamán.
A laktátképződés összesített folyamata a következő bruttó egyenletben foglalható össze:
D -glükóz + 2 ADP + 2 Pi → 2 laktát + 2 ATP + 2 H2 O ahol Pi = HPO42−
2. A piruvát etanollá redukálódhat az élesztőben és egyéb mikroorganizmusokban az alkoholos erjedés

folyamán (anaerob). A glikolízisben képződött piruvátból CO2 leadása után acetaldehid keletkezik,
amely NADH jelenlétében etanollá redukálódik. A reakciókat a piruvát-dekarboxiláz és az alkohol-
dehidrogenáz katalizálja. A NADH oxidációja és redukciója körfolyamat. A glicerinaldehid-3-foszfát
oxidációja során keletkező NADH+H+ az acetaldehid redukciójakor NAD+-dá oxidálódik és a követ-
kező glicerinaldehid-3-foszfát oxidációjában vehet részt.
Az etanolképződés összesített folyamata a következő bruttó egyenletben foglalható össze:
+
D -glükóz + 2 ADP + 2 Pi + 2 H → 2 etanol + 2 CO2 + 2 ATP + 2 H2 O ahol Pi = HPO42−
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
86. ÁBRA A glicerinaldehid-3-foszfát-dehidrogenáz reakciómechanizmusa
3. Aerob körülmények között a piruvát acetil-KoA-vá alakulhat és a citrátciklus, valamint a terminá-

lis oxidáció révén az előzőekhez képest sokkal több energiához juttathatja a sejtet. A folyamatsor
első lépése a piruvát oxidatív dekarboxilezése acetil-KoA-vá, amelyet multienzimkomplex (piruvát-
dehidrogenáz enzimkomplex) katalizál (88. ábra). A komplex három enzimet tartalmaz: a piruvát-
dehidrogenázt (E1 ), a dihidrolipoil-transzacetilázt (E2 ) és a dihidrolipoil-dehidrogenázt (E3 ). Az E.
coliból izolált multienzimkomplexben 24 molekula E1 , 24 molekula E2 és 12 molekula E3 található.
Az E1 koenzimje a tiamin-pirofoszfát (TPP), az E2 a liponsav- és az E3 a FAD-koenzimmel működik.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
87. ÁBRA A foszfoglicerát-mutáz reakciómechanizmusa
A piruvát dekarboxilezése következtében a tiamin-pirofoszfáthoz kapcsolódó acetaldehid keletkezik

(88. ábra). A tiamin-pirofoszfát karbanion alakja reagál a piruváttal és E1 -TPP-hidroxietil származék ke-
letkezik. A TPP sajátos elektronkonfigurációja csak az enzimmel való kölcsönhatása révén alakul ki, ön-
magában nem képes nukleofil támadásra a piruvát elektrofil karbonilcsoportján. A következő lépésben a
hidroxietil-csoportot a liponsav veszi át acetetilcsoport formájában, úgy hogy az egyik S-atomjához tio-
észterkötéssel kapcsolja, miközben a másik kénatom SH-alakban szabaddá válik. Ezután az acetilcsoport a
KoA-SH szulfanilcsoportjához kapcsolódik és így alakul ki az acetil-KoA végtermék.
A további reakciók az enzim működéséhez szükséges regenerációs lépések. A komplex harmadik tagja
(E3 ) teszi lehetővé a FAD-koenzim segítségével, hogy a redukált liponsav oxidált diszulfid alakká dehidro-
géneződjön. A keletkezett E3 -FADH2 -t a NAD+ koenzim oxidálja. A liponsav mozgékonysága révén „inga-
járatban” működik az E1 és E3 enzimek között a koenzim oxidált és redukált alakját a megfelelő enzimhez
szállítva.
A piruvát oxidatív dekarboxilezése nagymértékben exergonikus, a reakció irreverzibilis.

piruvát + NAD+ + KoA-SH → acetil-KoA + NADH + CO2 ΔG0 = −33,6 kJ/mol
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
88. ÁBRA A piruvát oxidatív dekarboxilezése
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
13.1.1.2. A poliszacharidok bekapcsolódása a glikolízisbe

A poliszacharidok lebontása, mint minden makromolekuláé, hidrolízissel kezdődik. A poliszacharidok hid-
rolízisét katalizáló hidrolázok két típusát különböztetjük meg aszerint, hogy hol hasítják el a makromoleku-
lát. A poliszacharidlánc végéről hasító enzimek az exo-poliszacharidázok (exoglükozidázok), a láncon belül
véletlenszerűen bontó enzimek az endo-poliszacharidázok (endoglükozidázok).
Az állati szervezetek glikogén, a növények keményítő formájában raktározzák a szénhidrátokat. A
glikogént alkotó poliglükán bontása a terminális, nem redukáló végén lévő α (1 → 4)-glikozidkötések fosz-
forolitikus hasítása útján valósul meg glükóz-1-foszfát és egy egységgel rövidebb poliglükán keletkezése
mellett. A reakciót a foszforiláz katalizálja. A szervezet két glikogéntároló raktára: a máj és az izom két
különböző foszforilázt (izoenzim) tartalmaz.
(glükóz)n + HPO42− → (glükóz)n−1 + glükóz-1-foszfát

A glikogénben tárolt glükózegységek foszforolitikus hasítása a láncban található α (1 → 6)-kötést
tartalmazó elágazásokig zavartalanul folyik, de azt elérve ún. határdextrinek keletkeznek, aminek további
bontását egy másik enzim az α (1 → 6)-glikozidáz végzi. A glikogén teljes lebontásához három enzim szük-
séges (89. ábra), mert a foszforiláz működése a C-elágazás előtti negyedik kötésnél megáll. Ezt követően
a transzferáz a B-C α (1 → 4)-glikozidkötést bontja és a három cukoregységet átviszi a szabad D-végre és
végül az α (1 → 6)-glikozidáz megszünteti az elágazást.
89. ÁBRA A glikogén lebontása
A növényekben a keményítő formában tárolt poliszacharid lebontásában az amilázok játszák a fő-

szerepet. A keményítőben az α (1 → 4)-kötésekkel összekapcsolt amilózlánchoz α (1 → 6)-kötéssel elága-
zások is kapcsolódhatnak, így alakítva ki az amilopektin szerkezetet. Az amilóz bontását a nem redukáló
láncvég felől a β -amiláz (exoglükozidáz) végzi. Az enzim az α (1 → 4)-kötések megbontásával diszacharid
(maltóz) egységeket hasít le. A β -amiláz csak az α (1 → 4)-kötések megbontására képes, így a hidrolízis
az elágazásoknál leáll. Az α -amiláz (endoglükozidáz) a makromolekula belsejében véletlenszerűen (ran-
dom) hidrolizál minden α (1 → 6)-elágazás közeli kötést. Az α -amiláz bontásának eredményeként maltó-
zok, maltotriózok és α -határdextrinek keletkeznek. Ez utóbbiak olyan tipikusan nyolc glükózegységből álló
oligoszacharidok, amelyek egy vagy több α (1 → 6)-kötéssel kapcsolódó elágazásokat is tartalmaznak. A
keletkezett maltózokat a maltáz enzim bontja tovább két glükózmolekulára.
A növényvilág nagy részét képező cellulóz, pektin és xilán bontására alkalmas enzimmel a heterotróf
szervezetek nem rendelkeznek. A cellulóz táplálékként való hasznosítása mikrobák révén lehetséges (pl. a
kérődző állatok bendőjében fordulnak elő ilyen mikrobák).
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
13.1.1.3. Egyéb hexózok bekapcsolódása a glikolízisbe

A táplálékkal a szervezetbe kerülő diszacharidok közül a szacharóz (glükóz–fruktóz) és a laktóz (galaktóz–
glükóz) a legjelentősebb. A galaktóz-, a fruktóz- és a mannózanyagcsere kapcsolatát a glükózanyagcserével
a 90. ábra mutatja.
A szacharózban lévő fruktóz jelentékeny része a májban a fruktokináz segítségével foszforileződik
és fruktóz-1-foszfát keletkezik belőle, amit a fruktóz-1-foszfát-aldoláz dihidroxiaceton-foszfátra (DHAP)
és glicerinaldehidre bont. A glicerinaldehidet a kináz foszforilezi és glicerinaldehid-3-foszfát keletkezik. A
trióz-foszfát-egyensúly révén ez utóbbiak bekapcsolódhatnak a glikolízisbe.
fruktóz + ATP fruktóz-1-foszfát + ADP

fruktóz-1-foszfát dihidroxiaceton-foszfát + glicerinaldehid
glicerinaldehid + ATP → glicerinaldehid-3-foszfát + ADP
A fruktóz és a mannóz az izomban hexokináz segítségével is foszforileződhet. Ebben az esetben

fruktóz-6-foszfát, illetve mannóz-6-foszfát keletkezik. A fruktóz-6-foszfát a glikolízis intermedierjeként
közvetlenül bekapcsolódhat a reakciósorba, míg a mannóz-6-foszfát mannóz-foszfát-izomeráz segítségével
fruktóz-6-foszfáttá alakulva kapcsolódhat be a folyamatba.
fruktóz + ATP fruktóz-6-foszfát + ADP

mannóz + ATP mannóz-6-foszfát + ADP
mannóz-6-foszfát fruktóz-6-foszfát
A tejben lévő laktózból származó galaktóz lebontása a glükózon keresztül valósulhat meg, mivel nincs
olyan katabolikus folyamat, amelyben a sejt közvetlenül hasznosíthatná a galaktózt. A galaktóz négy lépés-
ben alakul át glükóz-6-foszfáttá. Az első lépésben a galaktóz a galaktokináz hatására foszforileződik galak-
tóz-1-foszfáttá. A következő lépésben a galaktóz-1-foszfát UDP-glükózzal reagál, amit a galaktóz-1-fosz-
fát-uridil-transzferáz katalizál és glükóz-1-foszfát felszabadulása mellett UDP-galaktóz keletkezik, majd ezt
a galaktóz-4-epimeráz UDP-glükózzá alakítja, amiből foszforiláz segítségével glükóz-1-foszfát keletkezik,
végül a mutáz a glükóz-1-foszfátból glükóz-6-foszfátot hoz létre.
galaktóz + ATP galaktóz-1-foszfát + ADP

galaktóz-1-foszfát + UDP-glükóz UDP-galaktóz + glükóz-1-foszfát
UDP-galaktóz UDP-glükóz
glükóz-1-foszfát glükóz-6-foszfát
13.1.2. Pentóz-foszfát ciklus

A pentóz-foszfát ciklus (91. ábra) a glükózlebontás alternatív útja, a citoplazmában játszódik le. Ez a
folyamat, amit a glükóz direkt oxidációjának is nevezünk, nem csak a glükóz lebontása miatt fontos, hanem
azért is, mert a bioszintézisekhez 5-szénatomos cukorfoszfátokat és NADPH-t szolgáltat.
A folyamat két szakaszra bontható. Az első, oxidatív szakaszban a glükóz-6-foszfát oxidálódik és a
szakasz végén ribulóz-5-foszfát, valamint NADPH keletkezik. A második, nem-oxidatív szakaszban elő-
ször a ribulóz-5-foszfátból izomerizációs és epimerizációs reakciókkal további pentóz-foszfátok (ribóz-5-
foszfát, xilulóz-5-foszfát) képződnek, majd ezt követően történik a 3-, 4-, 5-, 6-, 7-C-atomos cukrok átala-
kulása a transzketoláz és a transzaldoláz enzimek segítségével. Az enzimkatalízisek mechanizmusát a 92.
ábra (transzaldoláz) és a 93. ábra (transzketoláz) mutatja.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
90. ÁBRA A galaktóz-, a fruktóz- és a mannózanyagcsere kapcsolata a glükózanyagcserével
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
91. ÁBRA A pentóz-foszfát ciklus
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
A transzaldoláz-enzimkatalízis mechanizmusa
92. ÁBRA
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
A pentóz-foszfát ciklus reakciói (91. ábra):

1. Az első lépés a glükóz-6-foszfát oxidációja. A reakciót a glükóz-6-foszfát-dehidrogenáz katalizálja.
Koenzimként a NADP+ kapcsolódik a reakcióhoz és NADPH+H+ keletkezik.
2. A nem stabil köztitermékként keletkező 6-foszfoglükono-δ -laktont a laktonáz alakítja át 6-foszfo-
glükonáttá.
3. A 6-foszfoglükonátból a következő oxidatív dekarboxilezési lépésben, amelyet a 6-foszfoglükonát-de-
hidrogenáz katalizál, ribulóz-5-foszfát és egy újabb NADPH keletkezik.
4. A ribulóz-5-foszfátot a pentóz-foszfát-izomeráz ribóz-5-foszfáttá izomerizálja (éndiol intermedieren
keresztül).
5. A ribulóz-5-foszfát harmadik szénatomjának epimerizációja révén xilulóz-5-foszfát alakul ki.
6. A xilulóz-5-foszfát és a ribóz-5-foszfát további átalakulását a transzketoláz és a transzaldoláz enzimek
katalizálják. A transzketoláz a xilulóz-5-foszfátnak a ketocsoportot tartalmazó első két szénatomját a
ribóz-5-foszfátra viszi át, így szedoheptulóz-7-foszfát és glicerinaldehid-3-foszfát keletkezik.
7. A szedoheptulóz-7-foszfát első hátom szénatomját a transzaldoláz a glicerinaldehid-3-foszfátra viszi
át és fruktóz-6-foszfát, valamint eritróz-4-foszfát keletkezik.
8. Egy újabb xilulóz-5-foszfát első két szénatomját a transzketoláz az eritróz-4-foszfátra viszi át és
ismét egy molekula fruktóz-6-foszfátot hoz létre, valamint glicerinaldehid-3-foszfát keletkezik. A
glicerinaldehid-3-foszfát a triózfoszfát-izomeráz segítségével dihidroxiaceton-foszfáttá izomerizáló-
dik és aldoláz hatására e két molekulából fruktóz-1, 6-biszfoszfát jön létre, amit a foszfatáz fruktóz-
6-foszfáttá alakít át. A fruktóz-6-foszfát izomerizációs reakcióval glükóz-6-foszfáttá alakulhat, ami a
ciklus kiindulási molekulája.
Három egymást követő reakciósor eredményeképpen 3 pentózból (2 xilulóz-5-foszfát + ribóz-5-fosz-
fát), 2 hexóz (fruktóz-6-foszfát) és 1 trióz (glicerinaldehid-3-foszfát) képződik:
C5 + C5 C3 + C7
C3 + C7 C6 + C4
C4 + C5 C6 + C3
azaz 3 C5 2 C6 + C3
A pentóz-foszfát ciklus reakciói a következő bruttó egyenletben foglalhatók össze:
glükóz-6-foszfát + 2 NADP+ + H2 O → pentóz-5-foszfát + 2 NADPH + 2 H+ + CO2
A transzaldoláz és a transzketoláz reverzibilis kapcsolatot teremt a pentóz-foszfát ciklus és a glikolízis

között. A fruktóz-6-foszfát és a glicerinaldehid-3-foszfát a glikolízisben is köztitermék. A pentózfelesleget a
sejt a glikolízisben égeti el. Pentózhiány esetén az izomeráz a fruktóz-6-foszfátot glükóz-6-foszfáttá alakítja,
ami a ciklus újraindítását eredményezi.
13.1.3. Lipidek lebontása

A lipidek apoláris oldószerekben oldódó biomolekulák változatos csoportja. A lipidek közül energiaterme-
lési szempontból a trigliceridek a legfontosabbak. A trigliceridek a glicerinnek három zsírsavval alkotott
észterei. A szobahőmérsékleten szilárd halmazállapotú triglicerideket (melyek többnyire telített zsírsavakat
tartalmaznak) zsíroknak nevezzük. A szobahőmérsékleten folyékony képviselőket (melyek főként telítetlen
zsírsavakat tartalmaznak) olajoknak hívjuk. Az energiatárolás szempontjából legfontosabbak a neutrális
zsírok. Mivel csaknem vízmentes körülmények között raktározódnak el, helyigényük lényegesen kisebb,
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
93. ÁBRA A transzketoláz-enzimkatalízis mechanizmusa
94. ÁBRA A trigliceridek lebontásának útjai
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
mint a glikogéné (poliszacharid). A glikogénnel szembeni további előnyük, hogy azonos mennyiségek le-
bontása esetén kb. hatszor annyi energia felszabadítására alkalmasak. A trigliceridek lebontásának össze-
foglaló sémáját a 94. ábra mutatja.
Általánosan a trigliceridek lebontása az észterkötések hidrolízisével indul, amit a lipáz enzimek kata-
lizálnak. A lipolízis során glicerin és zsírsavak keletkeznek (95. ábra).
95. ÁBRA A trigilceridek hidrolízise
A keletkezett glicerin glicerin-kináz hatására glicerin-foszfáttá alakul, amit a glicerin-foszfát-dehidro-

genáz dihidroxiaceton-foszfáttá alakít. Ez utóbbi közvetlenül bekapcsolódhat a glikolízisbe.
A legtöbb zsírsav a mitokondriumban a β -oxidációnak nevezett folyamat során bomlik le úgy, hogy
a karboxilcsoportjuk irányából, ismétlődően, két szénatomos egységek válnak le, amelyekből acetil-KoA-k
képződnek. A páros C-atomszámú, de telítetlen kötést tartalmazó zsírsavak β -oxidációs lebontásához to-
vábbi enzimek szükségesek a cisz-helyzetű kettős kötés helyének és konfigurációjának megváltoztatásához.
A páratlan C-atomszámú zsírsavak lebontása során keletkező propionil-KoA további bontása a szukcinil-
KoA-n keresztül történhet.
Egyéb mechanizmusok a különleges láncú, illetve többszörösen telítetlen zsírsavak bontásánál for-
dulnak elő. Például a különleges láncú, vagy elágazó molekulák lebontása α -oxidációval történik. A per-
oxiszómális β -oxidáció a nagyon hosszú láncú zsírsavak bontására szolgál. Amennyiben a zsírsavlebontás
végtermékei (acetil-KoA) nagy feleslegben vannak jelen, ketontestek képződhetnek.
13.1.3.1. Telített zsírsavak β -oxidációja

A telített zsírsavak lebontásának mechanizmusát a 20. század elején kezdték el tanulmányozni. Ez volt az
első jelzett vegyületekkel végzett kísérletsorozat, amellyel kiderítették, hogy a zsírsavak folyamatos lebon-
tásakor mindig a karboxilcsoporthoz képest β -helyzetű szénatom oxidálódik és végeredményképpen két
szénatommal rövidebb zsírsav keletkezik. Innen ered a β -oxidáció elnevezés. Georg Franz Knoop (1875–
1946) kutyákkal végzett kísérletsorozatában olyan páros és páratlan szénatomszámú zsírsavakat használt,
amelyekhez fenilcsoportot kapcsolt. A lánchossztól függetlenül kétfajta végterméket mutatott ki a kutyák
vizeletéből. Ha a zsírsavlánc páros számú szénatomból állt, akkor fenilacetát, ha páratlanból, akkor benzoát
keletkezett (96. ábra).
Eugene Patrick Kennedy (1919–) és Albert Lester Lehninger (1917–1986) 1949-ben megállapította,
hogy a β -oxidáció a mitokondriumban játszódik le. Mielőtt a β -oxidáció megkezdődik, a citoplazmában
lévő zsírsavak ATP és KoA segítségével aktiválódnak. A zsírsav először enzim jelenlétében ATP-vel lép
reakcióba, miközben acil-adenilát köztitermék keletkezik és pirofoszfát szabadul fel. Ezt követően a KoA-
SH katalízise mellett acil-KoA-ra és AMP-re bomlik. A reakciót katalizáló enzim, az acil-KoA-szintetáz
(zsírsav-tiokináz) a mitokondrium külső membránjában található (97. ábra).
Mivel a mitokondrium belső membránja impermeábilis a legtöbb acil-KoA-molekulára, az acilcsoport
transzportjához speciális átvivő (carrier) molekulára van szükség. Ez a molekula a karnitin (4-trimetil-
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
96. ÁBRA Knoop kísérlete a β -oxidáció bizonyítására
97. ÁBRA A zsírsavaktiválás
98. ÁBRA Az acil-KoA transzportja a mitokondriumba
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
ammónió-3-hidroxibutirát), amely a kö-

vetkező mechanizmussal szállítja az acil-
csoportot a mitokondrium mátrixába (98.
ábra):
1. Az acil-KoA és a karnitin O-ész-
terkötést létesítve acilkarnitinná ala-
kul a mitokondrium belső memb-
ránjának külső felszínéhez kötött
karnitin-aciltranszferáz I enzim se-
gítségével.
2. A mitokondrium belső membránjá-
ban lévő speciális fehérjén (karnitin
carrier protein) keresztül az acilkar-
nitin átjut a mitokondrium memb-
ránján a mátrixba.
3. A karnitin-aciltranszferáz II enzim
segítségével az acilkarnitin acilcso-
portja mitokondriális KoA-SH-val
kapcsolódik össze. Ez az enzim a
mitokondrium belső membránjának
belső (mátrix felőli) felszínén talál-
ható.
4. A karnitin visszajut a membrán kö-
zötti térbe, ahol újabb acil-KoA-val
reagál.
A β -oxidációs lebontási folyamat-
ban (99. ábra) a zsírsavlánc 2 szénatomos
egységenként történő hasítása 4 lépésből
áll (oxidáció, hidratáció, oxidáció, tiolí-
zis), ehhez a megfelelő enzimek, valamint
NAD+, FAD és koenzim-A szükséges:
1. A reakciósorozat oxidációs lépés-
sel kezdődik, amit az acil-KoA-de-
hidrogenáz katalizál. Az α - és β -
C-atomról eltávolított hidrogénato-
mok a FAD koenzimre kerülnek
(FADH2 ), transz-konfigurációjú telí-
tetlen kötés kialakulása közben α ,β -
enoil-KoA keletkezik.
2. A második lépésben az enoil-KoA-
hidratáz vizet addícionál a kettős kö-
tésre és L-3- hidroxiacil-KoA kelet-
kezik.
3. A következő lépésben a β -hidroxi-
acil-KoA-dehidrogenáz segítségével
3-ketoacil-KoA keletkezik. Az elekt- 99. ÁBRA A β -oxidációs zsírsavlebontás lépései
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
ronokat a NAD+ koenzim veszi át. A szubsztrátmolekuláról hidridion (:H− ) kerül át a koenzim
nikotinamid-gyűrűjének 4-helyzetébe, ami redukálja a nikotinamidot. A szubsztrát másik hidrogénje a
közegbe jut H+ -ionként (NADH+H+).
4. Az utolsó lépésben a tioláz (acetil-KoA-acil-transzferáz) enzim a C2 - és C3 - szénatomok között fel-
bontja a kötést. Ebben a reakcióban acetil-KoA szabadul fel és a maradékból egy KoA-SH belépésével
két szénatommal rövidebb acil-KoA keletkezik, ami tovább bontódik az előző 1-4-lépés alapján.
A zsírsavoxidáció során minden egyes 2 szénatomos láncrövidüléskor keletkezett redukált koenzimek
(NADH + H+ és FADH2 ) a terminális oxidáció során regenerálódnak. A NAD+ keletkezésekor 3 ATP, FAD
esetén 2 ATP képződik (lásd később).
Például a C16 -szénatomos palmitinsav β -oxidációjakor a reakciósorozat hétszer játszódik le, így
összesen 129 molekula ATP képződik, mivel az acetil-KoA citrátciklusbeli oxidációja további 12 molekula
ATP-t eredményez (8 × 12 = 96), viszont a zsírsav aktiváció 2 molekula ATP-t fogyaszt el.
A plamitinsav β -oxidációjának összesített folyamata a következő egyenletben foglalható össze:
Palmitoil-KoA + 7 FAD + 7 NAD+ + 7 KoA−SH + 7 H2 O → 8 acetil-KoA + 7 FADH2 + 7 NADH + 7 H+
13.1.3.2. Telítetlen zsírsavak β -oxidációja

A telítetlen zsírsavak lebontása lényegében megegyezik a
β -oxidáció lépéseivel mindaddig, amíg a telítetlen kötést
el nem éri a folyamat. Két probléma is felmerül a telítet-
len zsírsavak lebontásakor (100. ábra). Az egyik, hogy a
természetes telítetlen zsírsavakban a telítetlen kötés cisz-
konfigurációjú, míg az oxidációt katalizáló enzim a transz-
izomerre specifikus. A másik probléma a kettős kötés helye,
amely a C3 és C4 szénatomok közé kerül a lebontás során,
míg a β -oxidációhoz a C2 és C3 atomok közötti telítetlen
kötés szükséges. A kettős kötés megfelelő átrendeződését
az enoil-KoA-izomeráz teszi lehetővé.
13.1.3.3. Többszörösen
telítetlen zsírsavak β -oxidációja
A többszörösen telítetlen zsírsavak (linolsav, linolénsav)
lebontásához több kisegítő enzim is szükséges, amelyek
a kettős kötések megfelelő helyzetének és konfiguráció-
jának kialakításában vesznek részt. A linolsav (18:2) β -
oxidációjakor (101. ábra) a kezdeti három C2 -egység el-
távolítása mindaddig zavartalan, amíg a folyamat el nem
éri a C3 -C4 szénatomok közötti cisz-konfigurációjú kettős
kötést. A kettős kötés áthelyezését a C2 -C3 szénatomok
közé, valamint a transz-izomer kialakítását az enoil-KoA-
izomeráz katalizálja. Ezt követően újabb C2 -egység hasad
le, majd a következő cisz-konfigurációjú Δ4 -kettős kötést a
2,4-dienoil-KoA-reduktáz NADPH segítségével Δ3 -transz-
izomerré alakítja, amit a 3-enoil-KoA-izomeráz Δ2 -transz-
izomerré változtat, így tovább folyhat a β -oxidáció a meg-
szokott úton. 100. ÁBRA A telítetlen zsírsavak lebontása
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
101. ÁBRA A többszörösen telítetlen zsírsavak lebontása
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
13.1.3.4. Páratlan szénatomszámú zsírsavak lebontása
A páratlan szénatomszámú zsírsavak β -oxidációja (102. ábra) során propionil-KoA keletkezik, ami ATP
és CO2 jelenlétében a propionil-KoA-karboxiláz enzim és a biotin koenzim segítségével R-metilmalonil-
KoA-vá alakul. A következő lépésben az epimeráz ezt S-metilmalonil-KoA-vá, majd a metilmalonil-KoA-
mutáz a B12 vitamin (5’-dezoxiadenozil-kobalamin, kobalamin) koenzim közreműködésével szukcinil-KoA-
vá alakítja, ami közvetlenül bekapcsolódhat a citrátciklusba.
A metilmalonil-KoA-mutáz katalizálta nem szokványos reakcióban, az intramolekuláris átrendező-
dés során az egymás melletti szénatomokhoz kapcsolódó −−CO-S-KoA csoport és a hidrogénatom helyet
cserél egymással (103. ábra). Az átrendeződés első lépésében a C-Co kötés felszakad és kobalamin (Co2+ )
valamint 5’-dezoxiadenozil-gyök (−−CH2·) keletkezik. A homolitikus hasítás során az egyik elektron a Co-on
marad és redukálja azt (+3 → +2 oxidációs állapotúvá), míg a másik a szénatomhoz kötődve szabad gyököt
képez. Ez a reakció azért különleges, mert a biológiai rendszerekben jellemzően heterolitikus mechanizmus
102. ÁBRA A páratlan szénatomszámú zsírsa- 103. ÁBRA A kobalamin katalizálta intramole-
vak lebontása kuláris átrendeződés
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
szerint történik a kötések hasítása, azaz az elektronpár együtt kerül át a felszakított kötés által eredetileg
összekötött két atom egyikére.
Az első lépésében keletkezett reaktív 5’-dezoxiadenozil-gyök (−−CH2·) a következő lépésben az S-
metilmalonil-KoA-tól (szubsztrát) hidrogént von el és 5’-dezoxiadenozinná alakul, valamint S-metilmalonil-
KoA-gyök keletkezik (104. ábra). Ez utóbbi gyöknek a spontán átrendeződése közben a −−CO-S-KoA cso-
port az elvont hidrogén helyére kerül, míg a szomszédos szénatomon gyök alakul ki. Ez a gyök elvonja a
hidrogént az 5’-dezoxiadenozintól, aminek következtében szukcinil-KoA-vá alakul és 5’-dezoxiadenozil-
gyök marad vissza. A B12 -koenzim szerepe tehát a folyamatban a szabad gyök létrehozása, ami elvonja a
hidrogént a szubsztráttól.
104. ÁBRA A szukcinil-KoA képződésének mechanizmusa
13.1.3.5. Zsírsavak β -oxidációja a peroxiszómában

A zsírsavoxidáció fő helye a mitokondrium, de néhány esetben a peroxiszómában is történik zsírsavoxidá-
ció. Ez utóbbi folyamat elsősorban arra szolgál, hogy a nagyon hosszú láncú zsírsavakból rövidebb C-láncú,
a mitokondriális β -oxidáció számára kedvezőbb szubsztrátot állítson elő. A peroxiszómában lejátszódó
β -oxidáció a kezdeti dehidrogénezési lépésben különbözik a mitokondriumban zajló β -oxidációtól (105.
ábra). A peroxiszómában a FAD-koenzimmel működő acil-KoA-dehidrogenáz az átvett elektronokat, ahe-
lyett hogy FADH2 képzésére fordítaná, a molekuláris oxigénhez továbbítja és hidrogén-peroxid képződik,
amit a kataláz enzim vízre és oxigénre bont. A további oxidáció általában az oktanoil-KoA képződéséig tart.
105. ÁBRA A zsírsavak β -oxidációja a peroxiszómában
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
13.1.3.6. Zsírsavak α - és ω -oxidációja

Néhány ritka esetben a β -oxidációtól eltérő módon is oxidálódhatnak a zsírsavak. Például az α -oxidáció
során a rövidebb szénatomszámú zsírsavak α -szénatomján először hidroxilezés történik, majd az ezt követő
dekarboxilezés után kezdődik el a β -oxidáció folyamata. A hidroxilezés valószínűleg az endoplazmatikus
retikulumban és a mitokondriumban játszódik le ún. kevert funkciójú oxigenázok segítségével.
Az ω -oxidáció ritkán a közepes szénatomszámú zsírsavaknál fordul elő. A hidroxilezés az omega
szénatomon történik és további oxidációval dikarbonsav alakul ki. A dikarbonsavak a β -oxidáció során
rövidebb szénatomszámú dikarbonsavvá alakulnak. A folyamat valószínűleg a peroxiszómában játszódik le
ún. kevert funkciójú oxigenázok segítségével.
13.1.3.7. Ketontestek képződése

A ketontestek képződése a mitokondriumban zajlik (106. ábra). A folyamat során, amelyet ketogene-
zisnek is nevezünk, az acetil-KoA-ból acetoacetát, majd D-β -hidroxibutirát és aceton keletkezik. Ezek a
vegyületek együtt képezik a ketontesteket.
Az acetoacetát keletkezése három fő lépésre osztható:

1. Két molekula acetil-KoA-ból β -ketotioláz (acetil-KoA acetiltranszferáz) hatására acetoacetil-KoA ke-
letkezik.
2. Az acetoacetil-KoA egy harmadik acetil-KoA-val β -hidroxi-β -metilglutaril-KoA-vá alakul (HMG-
KoA). Ez a szintézis sebességmeghatározó lépése, amit a HMG-KoA-szintetáz katalizál. A β -hidroxi-
β -metilglutaril-KoA a szteránváz szintézisének is a prekurzora.
3. A következő lépésben a HMG-KoA-liáz hatására acetil-KoA és acetoacetát keletkezik.
Az acetetoacetátból redukcióval, a β -hidroxibutirát-dehidrogenáz segítségével képződik a β -hidroxi-

butirát. Kis mennyiségben, spontán dekarboxilezéssel az acetetoacetátból aceton keletkezik.
Az acetil-KoA-ból keletkező vízoldékony ketontestek elsősorban a májban, kisebb mértékben a vesé-
ben szintetizálódnak és a perifériás szövetek (szívizom, vázizom) számára alternatív energiaforrást jelente-
nek. Éhezés esetén az agy számára például a ketontestek jelentik a fő tápanyagforrást.
Nagyobb mennyiségben akkor keletkeznek ketontestek, amikor a metabolizmusban az egyensúly a
zsírsavoxidáció felé tolódik el. Ez történik éhezéskor, amikor szénhidráthiány alakul ki, vagy inzulinhiá-
nyos diabéteszben, amikor a sejtek a magas vércukorszint ellenére relatív szénhidrátínségben szenvednek.
Ilyenkor a citrátciklusból az oxálacetát egy része glükóz szintézisre használódik fel, így kevesebb marad a
lebontásokból keletkező acetil-KoA-k fogadására.
13.2. A nitrogéntartalmú biomolekulák katabolikus anyagcseréje
13.2.1. A fehérjék és az aminosavak lebontása

A fehérjelebontódás és az aminosavátalakulás különösen az emlősök szervezetében igen nagy jelentőségű.
A táplálékkal felvett fehérjék első lépésként hidrolízissel aminosavakra bontódnak. A peptidkötést bontó
enzimek a proteázok. A polipeptidlánc végei felől bontó enzimeket exopeptidázoknak nevezzük, melyeknek
két fő típusa az N-terminális felől bontó aminopeptidázok, és a C-terminális felől bontó karboxipepti-
dázok. A polipeptidláncon belül különböző endopeptidázok képesek meghatározott aminosavak mellett a
peptidkötéseket felbontani. A legtöbb endopeptidáz aktív centrumában a szerin OH-csoportja szükséges a
katalitikus hatás kifejtéséhez. Ilyen szerin-proteázok a tripszin és a kimotripszin. A pepszin aktív centrumá-
ban karboxilcsoport van (savanyú proteáz).
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
106. ÁBRA A ketontestek képződése
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
Az aminosavak lehetséges átalakulásai közül a legjelentősebbek a következők (107. ábra):

a) az extracelluláris térből aktív transzporttal a sejtbe jutó aminosavak felhasználódnak fehérjék, peptidek
bioszintéziséhez
b) az aminosavak részt vesznek egyéb nitrogéntartalmú vegyületek bioszintézisében (koenzimek, purin
és pirimidinvázas vegyületek, hormonok)
c) dekarboxilezésükkel biogén aminok keletkeznek
d) az aminocsoport lehasadása után szénláncuk a lipid- és szénhidrát-anyagcserefolyamatokba kapcso-
lódhat be (elsősorban a citrátcikluson keresztül)
e) a sejtek ketosavaiból transzaminálással más aminosavak keletkezhetnek
f) az aminosavak egymásba alakulásukkal endogén aminosavak (nem esszenciális) szintézisében vehet-
nek részt
g) a lehasadó ammónia és szén-dioxid karbamiddá alakulva ürül ki a szervezetből
13.2.1.1. Az aminosavak dezaminálása

Az aminosavak lebontása általában dezaminálással kezdődik. A legtöbb dezaminálás transzaminálási re-
akcióban (108. ábra) valósul meg. A transzaminálást katalizáló enzim aktív centrumában piridoxál-foszfát
(PLP) van, a B6 -vitamin (piridoxin) származéka. A piridoxál-foszfát aldehidcsoportja Schiff-bázist képez az
enzimfehérje lizil-oldalláncának ε -aminocsoportjával. Amennyiben aminosav kerül a közelbe, a piridoxál-
foszfát az aminosav aminocsoportjával létesít hasonló kapcsolatot. Az enzimen kialakult Schiff-bázis víz
hatására elbomlik és ketosav lép ki a komplexből, míg az aktív centrumban piridoxamin-foszfát (PMP)
marad vissza. Ez utóbbi képes egy ketosav komplexbe vitelével a megfelelő aminosav kialakítására.
Az aminosavak oxidatív dezaminálása során ammónia keletkezik. A glutamát oxidatív dezaminálását
katalizáló enzim a glutamát-dehidrogenáz (109. ábra) jeletős szerepet játszik mind a lebontási, mind a bio-
szintetikus folyamatokban. Az aminocsoport eltávolításakor a NAD+ -koenzim redukálódik és egy könnyen
hidrolizálódó iminosav köztiterméken át α -ketoglutarát és ammónia keletkezik. Az ammónia karbamid for-
mában ürül ki a szervezetből. A reakció reverzibilis, így az α -ketoglutarát képes ammóniát megkötve glu-
tamátot kialakítani. Az enzim a bioszintetikus folyamat során NADPH-koenzimmel működik.
Az aminosavak oxidációjának másik (ritkább) lehetősége a molekuláris oxigénnel történő direkt oxi-
dáció. A folyamatot katalizáló aminosav-oxidázok gombákban, állati szövetekben, baktériumokban for-
107. ÁBRA Az aminosav-anyagcsere főbb útjai
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
108. ÁBRA A transzaminálás mechanizmusa
109. ÁBRA A glutamát dezaminálása
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
110. ÁBRA Az aminosavak lebontásának fő intermedierjei
dulnak elő. Az oxidázok kofaktora a flavin-mononukleotid (FMN), működésük közben hidrogén-peroxid

keletkezik.
Az aminosavak nem oxidatív dezaminálása során az ammónia mellett kettős kötést tartalmazó ter-
mék is keletkezik. A reakciót az aminosav-ammónia-liázok katalizálják. Például az aszpartát → fumarát
átalakulást az aszpartáz enzim katalizálja. Az ornitinciklusban is hasonló reakcióban keletkezik a fumarát.
Az aminosavak dezaminálása során keletkező szénlánc (α -ketosavak) főként a citrátcikluson keresztül
alakul szén-dioxiddá és vízzé (110. ábra). Az aminosavak hét fő intermedier molekulává (piruvát, α -keto-
glutarát, szukcinil-KoA, fumarát, oxálacetát, acetil-KoA, acetoacetát) bontódnak le. Az aminosavak között
megkülönböztetünk ketogén és glükogén csoportokat annak alapján, hogy a szénvázukból zsírsav vagy
glükóz keletkezik-e. A legtöbb aminosav glükogén, de számos aminosav mind a két csoportba besorolható
(Ile, Tyr, Phe, Trp, Lys), mivel szénvázuk zsírsav és glükóz prekurzor is lehet. A leucin csak ketogén, mert
valamennyi szénatomja acetil-KoA-ba épül be.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
13.2.1.2. Az oxálacetáttá lebomló aminosavak metabolizmusa

Oxálacetáttá két aminosav (Asp, Asn) bomlik le (111. ábra). Az aszparagin amidcsoportját az aszparagináz
hidrolizálja és aszpartát keletkezik. Az aszpartát transzaminálás révén alakul oxálacetáttá.
111. ÁBRA Az aszparagin lebontása oxálecetsavvá
13.2.1.3. A piruváttá lebomló aminosavak metabolizmusa

Öt aminosav (Ala, Ser, Cys, Thr, Gly) piruváttá alkul (112. ábra), így ezt a csoportot piruvátcsaládnak is
nevezzük. A keletkező piruvát részt vehet a glükoneogenezisben vagy a citrátcikluson keresztül oxidálódhat.
Az alanin transzamináz segítségével, α -ketoglutarát jelenlétében közvetlenül alakul piruváttá.
112. ÁBRA Az alanin lebontása piruváttá
A szerin a szerin-dehidratáz segítségével alakul piruváttá (113. ábra). A reakció két lépésből áll. Elő-
ször vízvesztéssel kettős kötés alakul ki, majd vízfelvétellel stabilizálódik az előzőleg keletkezett instabil
vegyület.
A cisztein piruváttá alakulására több lehetőség is van (114. ábra). A cisztation-γ -liáz az NH3 -t és H2 S-t
távolít el a ciszteinből. A szulfanilpiruvát képződését a transzamináz katalizálja α -ketoglutarát jelenlétében.
A cisztein-szulfinsav dioxigenáz segítségével keletkezik. A ciszteinből H2 S alakban kihasadt kén szulfittá
(SO32 – ), majd szulfáttá (SO42 – ) oxidálódik. A folyamat részletei még nem ismertek. A szulfát egy része
vizelettel ürül, másik része ún. aktív szulfáttá alakul (3-adenozin-5-foszfoszulfát).
A glicin lebomlásának leggyakoribb útja az oxidatív lebomlás, amikor glicint hasító enzim segítsé-
gével tetrahidrofolsav (THF) közreműködésével CO2 , NH3 és N 5 , N 10 -metilén-THF keletkezik. A reakciót
katalizáló enzim egy multiprotein komplex, amely nagyon hasonlít a piruvát-dehidrogenázra. A glicin át-
alakulásának másik lehetősége, amikor a glicinből szerin-hidroximetil-transzferáz és N5 , N10 -metilén-THF
részvételével szerin keletkezik (115. ábra). A szerinből a szerin-dehidratáz piruvátot képez. A harmadik
lehetőség a glioxiláttá való alakulás, amelyet a glicin-oxidáz katalizál.
A treonin lebontásának két útja ismert (116. ábra). A fő útvonalat a treonin-dehidrogenáz katalizálja.
A Thr-ból először α -amino-β -ketobutirát keletkezik, majd ezt a liáz KoA-SH jelenlétében acetil-KoA-vá
és glicinné hasítja. A glicin szerinen keresztül piruváttá alakulhat. A treonin közvetlenül is lebontható gli-
cinre és acetaldehidre, amit a szerin-hidroximetil-transzferáz (piridoxál-foszfát koenzimmel) katalizál. Az
acetaldehid KoA-val acetil-KoA-vá alakul.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
113. ÁBRA A szerin lebontása piruváttá
114. ÁBRA A cisztein piruváttá alakulásának útjai
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
115. ÁBRA A glicin lebontásának útjai
116. ÁBRA A treonin lebontásának útjai
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
13.2.1.4. Az α -ketoglutaráttá lebomló aminosavak metabolizmusa

Öt aminosav (Gln, Glu, Pro, Arg, His) α -ketoglutaráttá alakulva a citrátciklusba kapcsolódik. A glutamin-
savcsalád tagjai először glutaminsavvá (glutamáttá) alakulnak, majd a glutamát-dehidrogenáz közreműkö-
désével α -ketoglutaráttá oxidálódnak.
A glutamin (117. ábra) glutamáttá alakulása hidrolízis révén valósul meg. A reakciót a glutamináz
katalizálja. A glutamátot a glutamát-dehidrogenáz alakítja α -ketoglutaráttá.
117. ÁBRA A glutamin α -ketoglutaráttá bontása
Az arginin (118. ábra) az argináz hatására ornitinné alakul. Az ornitin δ -aminocsoportja oxidatív dez-
aminálással lehasad és glutaminaldehidsav keletkezik, amiből a dehidrogenáz hatására glutamát képződik.
A prolin (119. ábra) először oxidálódik pirrolin-5-karboxiláttá, majd a spontán gyűrűfelnyílás után
glutaminaldehidsav keletkezik, amit a dehidrogenáz glutamáttá alakít.
A hisztidin lebontása (120. ábra) az előzőeknél bonyolultabb folyamat. Először nem oxidatív módon
dezaminálódik a liáz segítségével, majd hidratálódik és az imidazolgyűrű felhasadása következtében N-
formimidoilglutamát keletkezik. A formimidocsoportot tetrahidrofolát koenzimet tartalmazó enzim távolítja
el és glutamát keletkezik.
13.2.1.5. A szukcinil-koenzim-A-vá lebomló aminosavak metabolizmusa

Négy aminosav (Ile, Val, Met, Thr) lebontása szukcinil-KoA-hoz vezet, propionil-KoA és metilmalonil-KoA
intermediereken keresztül.
A metionin lebontása (121. ábra) ATP felhasználásával S-adenozilmetionin képződésével indul. A ke-
letkezett vegyület többféle metilezési folyamatban metildonorként szerepel. Megfelelő akceptor jelenlétében
a metilcsoport az akceptorra kerül, az adenozinrész lehasad és a keletkezett homocisztein szerinnel kapcso-
lódva a kéntartalmú aminosavak anyagcseréjének központi intermedierjévé, a cisztationinná alakul, amit a
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
118. ÁBRA Az arginin glutamáttá alakulása 119. ÁBRA A prolin glutamáttá alakulása
liáz ciszteinné és α -ketobutiráttá hasít. Az utóbbi dekarboxileződik és KoA-val kapcsolódva propionil-KoA-

vá alakul. Ebből a karboxiláz CO2 beépítésével R-metilmalonil-KoA-t képez, majd ezt a racemáz S-alakká
epimerizálja és a mutáz szukcinil-KoA-vá alakítja.
Az izoleucin és a valin lebontása (122. ábra) a szénlánc elágazása miatt bonyolult többlépéses reakció-
sorozatból áll. Transzaminálás és dekarboxilezés után a β -oxidációs lépések következnek és az izoleucinból
valamint a valinból propionil-KoA keletkezik. Végül mindkét esetben metilmalonil-KoA képződésén ke-
resztül szukcinil-KoA keletkezik.
13.2.1.6. Az acetoacettá lebomló aminosavak metabolizmusa

Öt aminosav (Lys, Trp, Phe, Tyr, Leu) acetoacetáttá bomlik le. A lizin- és triptofánlebontás intermediereként
acetoacetil-KoA keletkezik. Mind az öt aminosav ketogén, és valamennyi eszenciális aminosav (123. ábra).
A fenilalanin (124. ábra) első lépésként a fenilalanin-hidroxiláz segítségével tirozinná alakul. A fo-
lyamatban a tetrahidrobiopterin a hidrogéndonor. A keletkezett tirozin a tirozin-transzamináz segítségével
p-hidroxifenilpiruváttá alakul, amit a rezet tartalmazó hidroxifenilpiruvát-dioxigenáz homogentizáttá alakít.
Az enzim bonyolult reakciót katalizál, ahol egyrészt dekarboxilezés, másrészt hidroxilezés történik és még
az oldallánc is átrendeződik a gyűrűn. A következő lépésben a Fe 2+ -t tartalmazó homogentizát-dioxigenáz a
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
120. ÁBRA A hisztidin glutamáttá alakulása
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
121. ÁBRA A metionin lebontása szukcinil-KoA-vá
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
122. ÁBRA Az izoleucin és a valin lebontása szukcinil-KoA-vá
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
123. ÁBRA Az acetoacetáttá lebomló aminosavak közös intermedierjei
gyűrű felnyitásával maleilacetoacetátot képez, amit az izomeráz fumaril-acetoacetáttá alakít. Végül a fuma-
rilacetoacetáz két négyszénatomos terméket, fumarátot és acetoacetátot hoz létre. Az előbbi akadálytalanul
bekapcsolódhat a citrátciklusba. Az acetoacetátból szukcinil-KoA-val reagálva acetoacetil-KoA keletkezik.
A leucin (csak ketogén aminosav) lebontása (125. ábra) során négy szénatomból acetoacetil-KoA,
két szénatomból acetil-KoA képződik. Az első lépésben transzaminálás útján α -ketoglutarát jelenlétében a
leucinból α -keto-γ -metilvalerát keletkezik, amit a dehidrogenáz izovaleril-KoA-vá, majd β -metilkrotonil-
KoA-vá alakít. Az ezt követő lépésekben a karboxiláz és a hidratáz hatására β -hidroxi-β -metilglutaril-KoA
keletkezik, amit a liáz acetoacetáttá és acetil-KoA-vá hasít.
A lizin (ketogén aminosav) lebontása (126. ábra) során négy szénatomból acetoacetil-KoA, két szén-
atomból dekarboxilezés következtében CO2 keletkezik. A Lys lebontásánál a legnagyobb problémát az
ε -aminocsoport eltávolítása jelenti. A növényekben a Lys lebontása során gyűrűs köztitermékek (piperi-
dinkarbonsavak, és pipekolát) keletkeznek, míg az emlősökben szacharopin (α -ketoglutarát-lizin addukt)
képződik. Mindkét esetben az α -aminoadipinaldehidsav az egyik fő köztitermék és végül acetoacetil-KoA-n
keresztül acetoacetát képződik.
A triptofán (127. ábra) 11 szénatomjából négy szénatom acetoacetil-KoA-vá, két szénatom acetil-
KoA-vá alakul. Négyből CO2 és egyből formiát keletkezik. Az első lépésben a triptofán-2,3-dioxigenáz
hatására az indolgyűrű öttagú része felnyílik és N-formilkinurenin keletkezik. A következő lépésekben a
formiláz lehasítja a formilcsoportot és kinurenin keletkezik, a monooxigenáz 3-hidroxikinurenint hoz létre,
amiből a kinureniáz alanint hasít le 3-hidroxiantranilát keletkezése közben, a továbbiakban α -ketoadipát és
végül acetoacetil-KoA képződik.
13.2.1.7. Az aminosavak dekarboxilezése
Az aminosavak lebontása történhet dekarboxilezéssel is. Az aminosavak a szén-dioxid-vesztés után a meg-
felelő aminokká alakulnak (128. ábra). Az aminokat biogén aminoknak nevezzük, mivel számos képvi-
selőjük fontos biológiai funkciót tölt be. Az aminosavak dekarboxilezését specifikus, piridoxál-5-foszfát
koenzimmel működő dekarboxiláz enzimek végzik.
A hisztamin a hisztidinből, a tiramin a tirozinból, a triptamin a triptofánból, a kadaverin a lizinből
keletkezik dekarboxilezéssel. A biogén aminok közül a putreszcin képződésére több lehetőség is adódik: az
ornitin dekarboxilezése, az agmatin hidrolízise, valamint a spermidin oxidációja. A spermidin és a spermin
könnyen egymásba alakulhatnak.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
124. ÁBRA Az aromás aminosavak lebontása (Phe, Tyr)
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
125. ÁBRA A leucin lebontása
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
126. ÁBRA A lizin lebontása
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
127. ÁBRA A triptofán lebontása
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
128. ÁBRA A biogén aminok képződésének útjai
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
Az aszparaginsav dekarboxilezésével α -alanin és β -alanin is keletkezhet aszerint, hogy melyik karbo-

xilcsoport távozik. A glutaminsav oldalláncbeli karboxilcsoportjának eltávolításával γ -aminovajsav
(GABA), neurotranszmitter keletkezik (129. ábra).
129. ÁBRA Az α -aminodikarbonsavakból keletkező aminosavak és biogén aminok
13.2.2. A biogén aminok metabolizmusa

A biogén aminok a molekulaszerkezet alapján a következő csoportokra oszthatók:
(1) Alifás poliaminok
• diaminok: putreszcin (Put), kadaverin (Cad)
• triaminok: spermidin (Spd), agmatin (Agm)
• tetraamin: spermin (Spm)
(2) Aromás monoaminok: tiramin (Tym), dopamin
(3) Heterociklusos monoaminok: hisztamin (Him), triptamin (Trm), szerotonin
A poliaminok (agmatin, spermidin, spermin) flexibilis polikationok, fiziológiás körülmények között
teljesen protonálva vannak. A kadaverin és a putreszcin a fehérjebomlás termékei, enyhe mérgeknek tekint-
hetők. A spermidin, a spermin és az agmatin nem toxikus, jelentős szerepük van az emberi és állati szervezet
számos funkciójában. A poliaminok a nukleinsavak szabad foszfátcsoportjaival stabil komplexet képeznek.
Stabilizálják a nukleinsavak szerkezetét és a membránokat, segítik a DNS összecsavarodását. A poliaminok
fontos növekedési faktorok, jelentős szerepük van a sejtosztódásban és növekedésben. Jelentőségük a tumo-
rok növekedésében széleskörűen ismert. A rákos szövetekkel kapcsolatos kutatások egyik fő irányvonala a
poliaminok bioszintézisének gátlása. A poliaminok szabályozó hatása bizonyított a nukleinsavszintézisben,
valamint a fehérjeszintézisben.
A növényi sejtekben a putreszcin, spermidin, spermin és az agmatin nélkülözhetetlen vegyületek. Kon-
centrációjuk különösen nagy a gyorsan növekvő szövetekben. A putreszcin számos környezeti stresszhatás
(szárazság, hideg, só) jó jelzőfaktora.
A tiramin és a triptaminszármazékok (szerotonin, dopamin, noradrenalin, feniletilamin) pszicho-
aktív hatásúak. Számos pszichikai betegségnél (depresszió, skizofrénia) egyes aminok hiánya, illetve az
aminháztartás megváltozása mutatható ki a szervezetben. A tiramin erős vérnyomás-növekedést okozhat.
Ugyancsak vérnyomásnövelő hatása van a triptaminnak, szerotoninnak, feniletilaminnak és a dopaminnak.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
A hisztamin élettani hatásai rendkívül szerteágazóak. Leginkább az allergiás reakciók egyik fő ható-
anyagaként ismert, de az újabb kutatási eredmények szerint az egyik legáltalánosabb szerepű átvivőanyag a
szervezetben. Részt vesz a gyomor sejtjeinek sósavtermelésében. Az izomkontrakció folyamatában az ace-
tilkolinnal együtt hat. Befolyásolja a gyulladási folyamatot, és mint neurotranszmitter is szerepet játszik a
központi idegrendszerben. Jelentős tényező a sejtosztódás szabályozásában, és a máj szénhidrátanyagcsere-
folyamatait is befolyásolja. A hisztamin vérnyomáscsökkentő hatású.
A biogén aminok és a poliaminok lebontása fiziológiailag hatástalan vegyületekké többféle úton tör-
ténhet. A megfelelő aminosavakból a specifikus aminosav-dekarboxilázok által létrehozott biogén aminok és
a poliaminok lebontásában fontos szerepe van az amin-oxidázoknak és az aldehid-dehidrogenázoknak (130.
ábra). A biogén aminok lebontásában a metil-transzferázok szerepe is jelentős. A poliaminok oxidálásában
a poliaminoxidázok is részt vesznek.
A 131. ábra a biogén aminok lebontásának útjait mutatja. Első lépésként a hisztidinből a hisztidin-
dekarboxiláz (HDC) készít hisztamint, amiből az amin-oxidáz és a hisztamin-metil-transzferáz egyéb bom-
lástermékeket képez. A dopamin a tirozinból, a triptamin és a szerotonin a triptofánból az aromás-aminosav-
dekarboxiláz (DDC) hatására keletkezik. A további fontosabb bomlástermékek kialakulása az ábrán látható.
A 132. ábra a poliaminok lebontásának útjait mutatja. Az arginiből az arginin-dekarboxiláz (ADC)
hatására agmatin, míg az ornitin-dekarboxiláz (ODC) hatására putreszcin keletkezik. A poliamin metabo-
lizmus különleges sajátossága az egymásba alakulás lehetősége, amely az aminopropilcsoport szekvenciális
transzfere újtán valósul meg. A folyamatot a spermidin- és spermin-szintáz enzimek katalizálják. Az átala-
kulásokhoz szükséges aminopropilcsoport az S-adenozilmetioninból (SAM) dekarboxilezéssel keletkezik az
S-adenozilmetionin-dekarboxiláz (SAMDC) hatására. A fordított reakcióútvonalon az N1 -acetil-transzferáz
(SSAT) N 1 -acetilspermint és N 1 -acetilspermidint képez, melyeket a poliamin-oxidáz (PAO) spermidinné,
illetve putreszcinné alakít. Az agmatinból az agmatináz készít putreszcint.
130. ÁBRA A biogén aminok és a poliaminok lebontásának általános sémája
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
131. ÁBRA A biogén aminok lebontása
13.2.3. Ornitinciklus, az ammónia ürítése

Az aminosavakból és az egyéb nitrogéntartalmú vegyületekből származó nitrogént a különböző szervezetek
eltérő formában ürítik ki. Az emlősök karbamid (urea), a madarak és a hüllők húgysav, a halak trietil-amin-
oxid, az egyéb vízben élő állatok ammónia formájában szabadulnak meg a felesleges nitrogéntől.
Az emlősök nitrogénürítésének folyamatát (ornitinciklus) Sir Hans Adolf Krebs (1900–1981) és Kurt
Henseleit (1907–1973) tisztázta 1932-ben. Ez volt az első ciklikus metabolizmus amit felfedeztek. Az orni-
tinciklus egyik része a mitokondriumban, másik része a citoplazmában megy végbe (133. ábra). A karbo-
nát formájában kötött szén-dioxid és az ammóniumion transzportfolyamatok segítségével a mitokondriumba
jut, ott ATP felhasználásával karbamoil-foszfáttá alakul. A karbamoil-foszfát a mitokondriumba kerülő or-
nitin δ -aminocsoportját acilezi és az ornitinből citrullint képez. A citrullin a mitokondrium membránján át
kijut a citoplazmába, ahol a szintetáz enzim egy aszparaginsavat hozzákapcsolva argininoszukcinátot hoz
132. ÁBRA A poliaminok lebontása
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
133. ÁBRA Ornitinciklus
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
létre. A következő lépésben a liáz ezt argininre és fumársavra bontja. A fumársav a citrátciklusba kerülve
alakul át, az arginint az argináz hasítja karbamidra és ornitinre és ezzel zárul az ornitinciklus. A folyamat 3
ATP-molekulát igényel: a hidrogénkarbonát-ion aktiválásához, a karbamoil-foszfát és az argininoszukcinát
szintéziséhez.
A karbamid (urea) képződésének összesített folyamata a következő egyenletben foglalható össze:
CO2 + NH3 + 3 ATP + aszpartát + 2 H2 O → karbamid + 2 ADP + 2 Pi + AMP + PPi + fumarát + 4 H+
A folyamatban szereplő ornitin és citrullin nem fehérjealkotó aminosavak. Az emlősök szervezeté-

ben csak kis mennyiségben fordulnak elő az ornitinciklus intermedierjeként. A növényekben a citrullin
mennyisége jóval nagyobb. A legjelentősebb citrullinforrás a görögdinnye (Citrullus vulgaris), innen ered a
vegyület elnevezése is.
13.2.4. Nukleinsavak lebontása

A nukleinsavak lebontása során a DNS-ből a
dezoxiribonukleázok, az RNS-ből a ribonukle-
ázok első lépésként oligonukleotidokat állíta-
nak elő, majd a foszfodiészterázok az oligo-
nukleotidokat mononukleotidokká bontják le
(134. ábra). A mononukleotidokat specifikus
nukleotidázok hasítják tovább nukleozidokra
és szervetlen foszfátra. A nukleozidok további
hidrolízise kétféleképpen történhet:
(1) A nukleozidázok a nukleozidokat hidro-
litikus úton, az N-glikozidos kötés elha-
sításával bázisra (purin vagy pirimidin)
és cukorrészre (ribóz vagy dezoxiribóz)
bontják.
(2) A foszforolitikus hasításkor a nukleozid-
foszforiláz a nukleozidot szabad bázisra
és cukorfoszfátra bontja az 1-helyzetű
glikozidos hidroxil egyidejű foszforile-
zésével.
13.2.4.1. Purinnukleotidok lebontása
134. ÁBRA A nukleinsavak lebontása
A purinnukleotidok lebontását (135. ábra) a
nukleotidázok a foszfátcsoport eltávolításával
kezdik, így adenozin, guanozin, xantozin ke-
letkezik. Az AMP-ből dezaminálással IMP keletkezhet, ami defoszforileződve inozinná alakulhat. Az
adenozinból is keletkezhet inozin dezaminálás útján.
A purinbázisok gyűrűje az emlősökben nem tud teljesen lebontódni, hanem húgysavvá alakulva ürül
ki a szervezetből. A guanozinból és a xantozinból, valamint az adenozinból keletkezett inozinból is xantin
keletkezik, amiből oxidációval alakul ki a húgysav (urát).
Az adenozin lebontása során a purinvázon lévő NH2 -csoportot az adenozin-dezamináz hidrolitikusan
lehasítja, majd a keletkező inozinból a purin-nukleozid-foszforiláz ribóz-1-foszfátot hasít le és hipoxantin
jön létre. A hipoxantint a xantin-oxidáz xantinná alakítja, majd ebből további oxidációval keletkezik a húgy-
sav. Mindkét reakcióban H2 O2 is keletkezik.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
135. ÁBRA A purinnukleotidok lebontása
136. ÁBRA A húgysav lebontása ammóniává a különböző szervezetekben
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
137. ÁBRA A pirimidinnukleotidok lebontása
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
A guanozinból a purin-nukleozid-foszforiláz a lebontás során a ribóz-1-foszfát lehasításával guanint

hoz létre, amit a guanin-dezamináz alakít xantinná.
Az emlősök többségében a húgysav allantoinná (136. ábra) alakul tovább a Cu 2+ -tartalmú urát-oxidáz
hatására. A főemlősök, madarak, hüllők egy részének májából hiányzik ez az enzim, így a purinlebontás
végterméke a húgysav. A halakban az allantoin allantoinsavvá alakul, majd glioxilsavra és karbamidra bon-
tódik. A karbamid vízi gerinctelenekben szén-dioxidra és ammóniára bomlik.
A purinbázisok lebontásából keletkező húgysav rossz oldékonysága miatt a vesében felhalmozódva
vesekő, az ízületekben köszvény kialakulásához vezethet.
13.2.4.2. Pirimidinnukleotidok lebontása
A pirimidingyűrű lebontásakor NH3 , CO2 és β -aminosavak keletkeznek. A pirimidinnukleotidok lebontása
is a foszfátcsoportok eltávolításával kezdődik. A keletkező citidin és uridin közös úton bontódik tovább.
A citidinből (137. ábra) először dezaminálással uridin keletkezik, majd az uridinből a ribóz-1-fosz-
fát lehasadása után uracil képződik. Az uracil a további lépésekben először redukálódik dehidrogenáz és
NADPH-koenzim közreműködésével, majd hidrolízissel felnyílik a heterociklusos gyűrű és N-karbamoil-
β -alanin (ureidopropionát) keletkezik. Ezt követően ismételt hidrolízis útján NH3 és CO2 szabadul fel és a
keletkező β -alanin transzaminálásával malonil-KoA keletkezik.
A timidinből (137. ábra) dezoxiribóz-1-foszfát lehasadása után timin képződik. A további lebontás az
uraciléhoz hasonló lépések alapján történik, csak az NH3 és CO2 mellett β -ammónioizobutirát keletkezik,
ami metilmalonil-KoA-vá transzaminálódik. Ez utóbbi a szukcinil-KoA-n keresztül a citrátciklusba kerül,
az ammónia az ornitinciklusban karbamiddá alakulva hagyja el a szervezetet.
A piriminbázisok lebontásából keletkező intermedierek vízben jól oldódnak, így nagyobb gondot nem
okoznak a szervezetben.
13.2.5. A nukleotid- és az aminosavlebontás kapcsolata

A nitrogéntartalmú vegyületek (nukleotidok, aminosavak) anyagcseréje szorosan összekapcsolódik és a
purinnukleotid-ciklus révén regulációs egységet is képez (138. ábra). John M. Lowenstein kimutatta, hogy
a purinnukleotid-ciklusnak nagy jelentősége van a vázizmokban. Az erős izommunka a citrátciklus aktivitá-
sát igényli. Az izomban azonban hiányoznak az anaplerotikus (feltöltő) reakciókat katalizáló enzimek, így
a purinnukleotid-ciklusban keletkező fumaráton keresztül serkenti a citrátciklust.
138. ÁBRA A nukleotid- és az aminosavlebontás kapcsolata
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
14.fejezet Citrátciklus
A citrátciklus központi szerepet tölt be az anyagcsere-folyamatokban. Az aerob élőlényekben lejátszódó

biokémiai reakciósor során az acetil-KoA-ban tárolt energia felszabadítható. Az energiatermelésen kívül
a citrátciklus másik fontos szerepe, hogy köztitermékei révén számos egyéb bioszintetikus reakció leját-
szódását segíti elő. A sejt anyagcseréjének középpontjában álló amfibolikus szint funkciója az aktuális
energetikai viszonyoknak megfelelően változik. Ha a sejt ATP-koncentrációja nem elegendő az igények
kielégítéséhez, akkor a szubsztrátok dehidrogéneződnek és a redukált koenzimek közreműködésével a ter-
minális oxidációban ATP képződik. Megfelelő ATP-ellátottság mellett különböző bioszintetikus folyamatok
játszódnak le.
A citrátciklus lépéseinek kiderítésében jelentős szerepe volt Szent-Györgyi Albertnek, aki megfi-
gyelte, hogy galamb mellizom-szuszpenziójában a sejtlégzést bizonyos dikarbonsavak (oxálacetát, szuk-
cinát, fumarát, malát) nagymértékben meggyorsítják, ami az oxigénfogyasztás megnövekedésében jelent-
kezett. A további részleteket, hogy a malonsav gátolja a sejtlégzést a szukcinát dehidrogénezésének gátlása
útján és a kulcsreakciónak számító citrát keletkezését H. Krebs derítette ki. Ezzel bizonyította a reakciók
körfolyamatba rendeződését, aminek Nobel-díjjal jutalmazott útvonalát 1937-ben írta le. A nemzetközi iro-
dalomban a ciklust Krebs–Szent-Györgyi-ciklusnak is nevezik.
A citrátciklust reverzibilis és irreverzibilis reakciók alkotják (139. ábra). A soklépéses folyamat enzim-
jei a mitokondriumban találhatók. A ciklus első szakaszában a trikarbonsavak, a második szakaszban
a dikarbonsavak átalakulása történik. Az első reakcióban 2 szénatomos acetilcsoport addícionálódik a 4
szénatomos oxálacetátra és 6 szénatomos citrát keletkezik. Innen számazik a folyamat elnevezése. A kon-
denzáció után 7 egymást követő reakcióban a citrát ismét oxálacetáttá alakul, miközben 2 CO2 -molekula
keletkezik és 4 pár hidrogén (proton és elektron) koenzimekhez (3 NADH + H+ , 1 FADH2 ) kötődik. A cik-
lus egyik lépésében GTP (ATP) keletkezik szubsztrátszintű foszforilezés útján. A GTP γ -foszfátcsoportja
könnyen ADP-re adódik át a nukleozid-difoszfo-kináz segítségével (GTP + ADP GDP + ATP). Az acetil-
KoA citrátciklusbeli oxidációja tehát összesen 12 molekula ATP-t (3 × 3 NADH + 2 × 1 FADH2 + 1 ATP)
eredményez a redukált koenzimeknek a terminális oxidációban történő reakciója révén.
A citrátciklus összesített folyamata az alábbi egyenletben foglalható össze:
acetil-KoA + 3 NAD+ + FAD + GDP(ADP) + Pi + 2 H2 O →

→ 2 CO2 + 3 NADH + 2 H+ + FADH2 + KoA-SH + GTP(ATP)
ahol Pi = HPO42− .
A citrátciklus lépései (139. ábra):

1. Az acetil-KoA a szénhidrátok, lipidek és aminosavak metabolizmusának katabolikus reakcióterméke,
amely az oxálacetátra addícionálódva citráttá alakul. Intermedierként citrát-KoA keletkezik. A reak-
ció érdekessége a kapcsolódási pont. Az acetil-KoA metilcsoportja kapcsolódik az oxálacetát karbonil
szénatomjához. A reakciót a citrát-szintáz katalizálja (140. ábra). A reakció a jelentős szabadentalpia-

csökkenés miatt irreverzibilis (ΔG0 = −31,4 kJ/mol).
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
152 14. fejezet Citrátciklus
139. ÁBRA Citrátciklus
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
14. fejezet Citrátciklus 153
140. ÁBRA A citrát-szintáz működésének mechanizmusa
2. A szimmetrikus citrát vízelvonás, majd vízaddíció után aszimmetrikus izocitráttá alakul az akonitáz

enzim hatására (ΔG0 = −2,1 kJ/mol). Az izomerizáció közben intermedierként cisz-akonitát (141.

ábra) keletkezik reverzibilis reakcióban (ΔG0 = +8,4 kJ/mol). Az akonitáz enzim egy [4Fe–4S] vas–
kén klasztert tartalmaz, ami a citrát OH-csoportját feltehetően úgy rendezi el, hogy elősegítse annak
eliminációját. A vas–kén klaszterek általában redoxireakciókban közreműködnek, így az akonitáz mű-
ködése érdekes kivételnek számít.
141. ÁBRA Az akonitáz enzim katalizálta reakció
3. Az izocitrát oxidatív dekarboxilezése két lépésben történik az izocitrát-dehidrogenáz segítségével,

amely NAD+ -függő enzim és a reakció Mn 2+ - vagy Mg 2+ -ionok jelenlétét is igényli. Először az izo-
citrát oxidálódik és intermedierként oxálszukcinát (142. ábra) keletkezik, ami dekarboxilezés után

α -ketoglutaráttá alakul (ΔG0 = −8,4 kJ/mol).
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
154 14. fejezet Citrátciklus
142. ÁBRA Az izocitrát-dehidrogenáz enzim katalizálta reakció
4. Az α -ketoglutarát szukcináttá alakítása két lépésben történik. Az első lépésben az α -ketoglutarát-de-

hidrogenáz enzimkomplex (koenzimek: tiamin-pirofoszfát, liponsav, NAD+ ) oxidatív dekarboxilezés

során KoA belépésével szukcinil-KoA-t alakít ki (ΔG0 = −30,1 kJ/mol).
5. A második lépésben a nagyenergiájú tioészterkötés felhasadásával a szukcinil-KoA-szintetáz hatá-

sára szukcinát keletkezik és GTP (ATP) szabadul fel (ΔG0 = −3,3 kJ/mol). Az emlősökben egyes
szukcinil-KoA-szintetáz GDP-re, mások ADP-re specifikusak. A mikroorganizmusokban és a növé-
nyekben általában ADP a foszfátcsoport-akceptor, és ATP képződik.
6. A szukcinát-dehidrogenáz katalizálja a szukcinát fumaráttá történő oxidációját. A szukcinát-dehidro-

genáz a transz-helyzetű hidrogéneket távolítja el a szukcinátból (ΔG0 = 0 kJ/mol). Az enzim három
különböző [2Fe–2S], [3Fe–4S] és [4Fe–4S] vas–kén fehérjét és egy FAD prosztetikus csoportot tartal-
maz, ami FADH2 -vé redukálódik a reakció során. A szukcinát-dehidrogenáz közvetlenül kapcsolódik
az elektrontarnszportlánchoz.

7. A következő lépésben a fumarát vízfelvétellel L-maláttá hidratálódik a fumaráz enzim hatására (ΔG0 =
−3,8 kJ/mol).
8. Végül az L-malát oxálacetáttá oxidálódik a malát-dehidrogenáz és NAD+ -koenzim segítségével

(ΔG0 = +29,7 kJ/mol).
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
15.fejezet Anaplerotikus folyamatok

A citrátciklusban résztvevő számos vegyület egyéb metabolikus utakra is felhasználódhat, ezért lényeges,
hogy az esetleg nagyobb mennyiségben elvont intermediereket pótolni lehessen. A szervezetben ezért szá-
mos anaplerotikus (feltöltő, kiegészítő) reakció is működik, amely lehetővé teszi, hogy a citrátciklus kulcs-
fontosságú vegyülete, az oxálacetát, szükség esetén többféle biomolekulából is képződhessen.
Ezek közül az egyik legfontosabb a piruvát enzimatikus karboxilezése oxálacetáttá ATP segítségével,
amit a piruvát-karboxiláz katalizál (143. ábra). Koenzimként a biotin kapcsolódik a folyamatba, amelynek
a feladata a CO2 megkötése és a piruvátra való átvitele.
143. ÁBRA A piruvát karboxilezése oxálacetáttá
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
156 15. fejezet Anaplerotikus folyamatok
A másik lehetőség a malát enzim katalizálta reakció, amelynek során a piruvából karboxilezéssel és
redukcióval malát keletkezik (144. ábra). A folyamat reverzibilis. A malát könnyen oxálacetáttá oxidálódik
a malát-dehidrogenáz segítségével.
144. ÁBRA A piruvát redukciója maláttá
A foszfoenolpiruvát-karboxikináz oxálacetátot hoz létre a foszfoenolpiruvát karboxilezése révén (145.

ábra). A reakciót kis negatív értékű szabadentalpia-csökkenés kíséri, így megfordítható.
145. ÁBRA A foszfoenolpiruvát karboxilezése oxálacetáttá
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
16.fejezet Glioxilátciklus
A növények, valamint néhány gomba, alga, protozoa és baktérium, képesek növekedésüket kétszénatomos
vegyületek felhasználásával biztosítani. A reakciók sorozatát glioxilátciklus néven ismerjük, amely a citrát-
ciklus módosult változatának tekinthető. A növényekben a glioxilátciklus a glioxiszómákban zajlik. Más
eukarióta élőlényekben és a baktériumokban a glioxilát enzimek a citoplazmában vannak jelen.
A glioxilátciklus (146. ábra) öt reakcióból áll:

1. A citrát képződése oxálacetátból és acetil-KoA-ból
2. A citrát izomerizációja izocitráttá
3. Az izocitrátot az izocitrát-liáz enzim két molekulára bontja, szukcinátra és glioxilátra. A szukcinát
(négyszénatomos molekula) maláttá alakul a mitokondrium enzimeinek jelenlétében.
4. A kétszénatomos glioxilát és egy másik acetil-KoA a malát-szintáz enzim által katalizált reakcióban
maláttá egyesül.
5. A malát oxálacetáttá alakul a malát-dehidrogenáz enzim segítségével, a citrátciklushoz hasonlóan.
146. ÁBRA Glioxilátciklus
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
158 16. fejezet Glioxilátciklus
147. ÁBRA Glioxiszóma és a mitokondrium kapcsolata
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
16. fejezet Glioxilátciklus 159
Az első két reakció (a citrát és izocitrát molekulák szintézise), amelyet a glioxiszóma specifikus izo-
zimei katalizálnak, a citrátciklusban is előfordul hasonlóan az 5. reakcióhoz. A 3. és 4. reakció a glioxilát-
ciklus jellemző különlegessége.
A glioxilátciklus összesített reakciói:
2 acetil-KoA + NAD+ + 2 H2 O → szukcinát + 2 KoA-SH + NADH + 3 H+
A glioxilátciklus lehetővé teszi nagyobb molekulák szintézisét kétszénatomos molekulákból, mivel a

citrátciklus 2 CO2 -ot termelő dekarboxilező lépését a glioxilátciklus elkerüli. A két acetil-KoA felhasználá-
sával a glioxilátciklus egy-egy molekula szukcinátot és oxálacetátot termel.
A glioxilátciklus és a citrátciklus kapcsolatát mutatja a 147. ábra. Az izocitrát bontásával keletkező
szukcinát további átalakítására a glioxiszóma nem képes, ezért a mitokondriumba szállítódik és maláttá,
majd oxálacetáttá oxidálódik. Az oxálacetát a glioxilátciklus fenntartásáért felelős.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
17.fejezet Terminális oxidáció

A terminális oxidációnak számos elnevezése ismert: biológiai oxidáció, légzésilánc, elektrontranszportlánc,
oxidatív foszforilezés.
A terminális oxidáció mechanizmusának felderítésében a 20. század elején az alapvető megfigyelést
Th. L. Thunberg tette, aki megállapította, hogy az enzimek a szubsztrátokból (tápanyagokból) hidrogént
vonnak el. Erre alapozta később O. Wieland azon elméletét, amely szerint az anyagcsere alapfolyamata
a dehidrogénezés. Ugyancsak a 20. század elején O. H. Warburg két másik fontos megfigyeléssel járult
hozzá a folyamat tisztázásához. Az egyik szerint a sejtlégzés a sejtekben lévő oldhatatlan szemcsékhez kötő-
dik, melyekről három évtized múlva derült ki, hogy ezek a mitokondriumok. A másik megfigyelés szerint
a cianidionok gátolják a szövetek oxigénfelvételét, ami vastartalmú anyagok közreműködésére utalt. War-
burg ebből arra következtetett, hogy az alapvető anyagcsere-folyamat az oxidáció. Végül Szent-Györgyi
Albert mutatott rá arra, hogy a dehidrogénezést és az oxidációt elektronhordozók kapcsolják össze.
A mitokondriális elektrontranszportlánc vagy elektronszállító-rendszer az elektronszállítók sorozata,
amely a redukált koenzimektől kapott elektronokat az oxigénhez szállítja. A transzportfolyamat alatt a

redox potenciál értéke (ΔE 0 ) csökken. Ha a NADH az elsődleges elektrondonor és az oxigén a végső
elektronakceptor, a teljes potenciálváltozás +1,14 V. Az elektronszállítás során felszabadult energia szá-
mos energiaigényes folyamattal párosul, melyek közül a legalapvetőbb az ATP-szintézis. A glikolízisből, a
citrátciklusból és a zsírsavak oxidációjából származó redukált koenzimek az elektronok alapvető forrásai.
A szupramolekuláris komplexet alkotó elektrontranszportlánc-részecskék a mitokondrium belső
membránjában helyezkednek el.
Az elektrontranszportlánc fő komponensei:

1. A nikotinsavamid-adenin-dinukleotid (NAD+ ) nikotinsavamid gyűrűje két elektront és egy protont
(együtt hidridiont, H− ) vesz át az oxidálódó szubsztráttól, a szubsztrát másik hidrogénje protonként az
oldatba kerül (lásd 69. ábra).
2. A flavin-adenin-dinukleotid (FAD) izoalloxazin gyűrűje két hidrogénatomot tud felvenni vagy leadni
(lásd 70. ábra).
3. A koenzim-Q, vagy ubikinon, a kinodiális gyűrűje révén a kinon-hidrokinon átalakulásnak megfele-
lően két hidrogénatom felvételére vagy leadására képes (lásd 71. ábra). A membránon belül szabadon
változtatja helyét.
4. A citokrómok hemtartalmú vas-fehérjék. Az Fe2+ /Fe3+ átalakulás révén elektronfelvételre és -leadás-
ra képesek. Az egyes típusokat (b, c1 , c, a, a3 ) a fényabszorbciós tulajdonságuk alapján különböztetjük
meg. A citokróm a és a3 réztartalmú fehérje.
5. A vas- és kéntartalmú fehérjék nem tartalmaznak porfirinvázat (hem). Elektronfelvételre és -leadásra
képesek. Több fajtája ismeretes, melyek azonos számú vas- és szulfidiont tartalmaznak [FeS, 2Fe–2S,
4Fe–4S]. A vas a fehérje Cys-oldalláncának szulfanilcsoportjához kapcsolódik (148. ábra). A vas–kén
fehérje klasztereket Rieske-centrumnak is nevezik felfedezőjük, John S. Rieske neve alapján.
Az elektrontranszportlánc komponensei redoxipárokat alkotnak. Az energiatermelő biológiai oxidá-
ciós folyamatok hajtóereje az egymást követő lépések közötti redoxpotenciál-különbség (149. ábra). A
redukált koenzimek oxidálása során az egymás után kapcsolt elektrontranszportláncon keresztül a redox-
potenciál egyre pozitívabbá válik, ahogy az elektron a szubsztráttól a molekuláris oxigén irányába halad. A
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
17. fejezet Terminális oxidáció 161
(A) (B) (C)
Cys Cys
Cys S
Cys
Cys Cys S
Fe Fe
S
Fe Fe
Fe Fe
S
Cys S
Cys Cys S Fe
Cys Cys
Cys
148. ÁBRA A vas- és kéntartalmú fehérjék szerkezete
149. ÁBRA Az elektrontranszportlánc tagjainak redoxpotenciálja
folyamat meghatározott sorrendben, egy irányban halad és egy ponton (koenzim-Q) szétválik a hidrogén és
az elektron szállítása.
Az elektrontranszportlánc négy komplexből áll:

1. Az első komplex (1. komplex) a NADH–koenzim-Q oxidoreduktáz (NADH–dehidrogenáz) egy mo-
lekula flavin-mononukleotidot (FMN) és 6-7 Fe-S fehérjét [2Fe–2S, 4Fe–4S] tartalmaz. A NADH-
dehidrogenázról az elektronok a vas–kén fehérjék közvetítésével a koenzim-Q-ra kerülnek, ami hid-
rokinonná redukálódik. Az enzimkomplex működése közben protonokat pumpál ki a két membrán
közötti térbe.
2. A 2. komplex, a szukcinát–koenzim-Q oxidoreduktáz (szukcinát-dehidrogenáz) felépítése hasonló az
1. komplex felépítéséhez. Az enzimen kívül FAD-ot, Fe–S fehérjéket [2Fe–2S, 4Fe–4S] és citokróm
b560 -t tartalmaz. Az előbbihez hasonló módon a szukcinát-dehidrogenázról is a koenzim-Q-ra kerül-
nek az elektronok. A 2. komplex katalizálta reakcióban a szabadenergia-felszabadulás nem elegendő
protonok átpumpálásához, de elektronokat juttat az elektrontranszportláncba.
3. A 3. komplex, koenzim-Q–citokróm c oxidoreduktáz (citokróm-oxidoreduktáz) alkotói két b-típusú
citokróm (cyt bH és bL ), egy c-típusú citokróm (c1 ) és egy 2Fe–2S fehérje klaszter. A nagy redox-
potenciálú cyt bH (H, angolul: high; vagy b562 ) a mátrixhoz közel, míg kis redoxpotenciálú cyt bL
(L, angolul: low; vagy b566 ) a membránközti térhez közel helyezkedik el. A redukált koenzim-Q-ról
egy elektron a Rieske-centrumra (FeS) kerül, amely továbbítja azt a mozgékony citokróm c-nek. Az
elektronátadást két protonnak a membránközti térbe való kerülése kíséri. A redukált koenzim-Q (hid-
rokinon) az elektron és két proton leadásával szemikinonná alakul, amelyből egy további elektront a
citokróm b vesz át, miközben a Fe3+ -ion Fe2+ -ionná redukálódik. A citokróm bL és bH valamint a
koenzim-Q szemikinon és kinon alakjai vesznek részt a Q-ciklusban (151. ábra). Az enzimkomplex
működése közben protonokat pumpál a két membrán közötti térbe.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
162 17. fejezet Terminális oxidáció
4. A 4. komplexben, amit citokróm-oxidáznak neveznek, négy redoxcentrum van. A citokróm a és a3 , az

egy rézatomot tartalmazó CuB -centrum és a rézatompárt tartalmazó CuA -centrum. Ezen kívül Mg2+ -
és Zn2+ -ionok is találhatók a 4. komplexben. A 3. komplexből az elektronokat a citokróm c szállítja
a citokróm a,a3 komplexhez. A citokróm-oxidázról végül az elektronok a molekuláris oxigénre kerül-
nek, ami protonok felvételével vizet képez. A citokróm-oxidáz négy elektron átvitelét katalizálja. Az
enzimkomplex működése közben protonokat pumpál a két membrán közötti térbe.
Az 1. és 2. komplex párhuzamosan helyezkedik el a mitokondrium belső membránjában (150. ábra).

Közöttük és a 3. komplex közötti kapcsolatot a membránban szabadon elmozduló koenzim-Q teremti meg.
A koenzim-Q-tól az elektronok egyenként haladnak tovább a 3. komplexben lévő citokróm b-n és citokróm
c-n keresztül a 4. komplexben lévő végoxidázokhoz. Az oxigénmolekula két molekula vízzé történő re-
dukciójához négy elektron és négy proton egyidejű reakciója szükséges, ellenkező esetben nemkívánatos
köztitermékek (szuperoxid gyök, hidrogén-peroxid) keletkezhetnek. Szükség esetén a sejt védő enzimjei, a
szuperoxid-dizmutáz és a kataláz, el tudják bontani a toxikus oxigénmolekulákat.
150. ÁBRA A mitokondriális elektrontranszportlánc elhelyezkedése
151. ÁBRA Q-ciklus
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
A Q-ciklusban (151. ábra) a redukált koenzim-Q (hidrokinon) megkötődik a 3. komplex citokróm b

alegységének Qo kötőhelyén és a két elektron egyike a lineáris elektrontranszportban szemikinon anion
képződése közben az oxidált Rieske-féle 2Fe–2S-fehérjére kerül, ahonnan a citokróm c1 -en keresztül az
oxidált citokróm c-hez továbbítódik és redukálja azt. A redukált citokróm c szabadon elmozdulva a 4. komp-
lexhez továbbítja az elektronokat. A protonok kiszabadulnak a membránok közti térbe. A másik elektron
egy ciklikus folyamatban a szemikinon anionról először a citokróm bL -hez továbbítódik, majd a citokróm
bH -n keresztül a Qi kötőhelyhez kötődött oxidált kinonra kerül, ami szemikinon anionná redukálódik. Ezt
követően egy másik redukált koenzim-Q (hidrokinon) megkötődik a Qo kötőhelyen és egy előzőhöz hasonló
reakciósorozattal (elektrontranszporttal) egy második citokróm c-t redukál. A második elektrontranszportot
követően az egyik szemikinon anion két protont vesz fel a mátrixból és redukált koenzim-Q keletkezik. A
Q-ciklus során két molekula redukált koenzim-Q (QH2 ) oxidálódik, két molekula citokróm c redukálódik,
négy proton kerül a membránok közti térbe. A folyamat során két citokróm b is redukálódik, amelyek az
egyik kinont visszaredukálják hidrokinonná (QH2 ) miközben két proton vonódik ki a mátrixból. A protonok
elvonása a mátrixból protongradiens kialakulásához vezet.
17.1. Oxidatív foszforilezés
Az elektrontranszportláncban a negatív redoxpotenciálú helyről az egyre pozitívabb redoxpotenciálú hely

felé haladva a rendszer szabadenergia-tartalma fokozatosan csökken. Ez a lépcsős energiaátadás nem jár je-
lentős hőfelszabadulással. Az energiakonzerválás ATP szintézisét jelenti. Az oxidációs folyamatokkal pár-
huzamosan történő nagyenergiájú foszfátkötés kialakulását oxidatív foszforilezésnek nevezzük.
Az elektrontranszportláncban 3 helyen történik (152. ábra) olyan szabadentalpia-változás, ami ele-
gendő energiát szolgáltat az ADP foszforilezéséhez. Az energia felszabadulás az 1., 3. és 4. komplexben tör-
ténő elektronátmenetek során következik be, melynek hatására protonok pumpálódnak a membránok közötti
térbe. A 2. komplex katalizálta reakcióban a szabadenergia-felszabadulás nem elegendő az ATP-szintézishez
szükséges protonmennyiség átpumpálásához, de elektronokat juttat az elektrontranszportláncba. A NADH
az 1. komplexhez, míg a FADH2 a 2. komplexhez kapcsolódva lép be a terminális oxidációba. Ennek alapján
1 NADH oxidációjakor 3 ATP keletkezésére van lehetőség, míg 1 FADH2 oxidációjakor 2 ATP keletkezik.
Az elektrontarszportlánc egyes komplexeiben végbemenő reakciók:

(1.) NADH + KoQ + 5 H+ mátrix → NAD+ + KoQH2 + 4 H+ citoszol (ΔG0 = −69,5 kJ/mol)

(2.) FADH2 + KoQ → FAD + KoQH (ΔG0 = −16,4 kJ/mol)

(3.) KoQH2 + Cyt cox + H+ mátrix → KoQ + Cyt cred + 2 H+ citoszol (ΔG0 = −36,7 kJ/mol)

(4.) 2 Cyt cred + 4 H+ mátrix + 12 O2 → 2 Cyt cox + H2 O + 2 H+ citoszol (ΔG0 = −112 kJ/mol)
Oxidatív foszforilezés összefoglaló egyenlete:
1
NADH + O2 + 4 H+ + 3 ADP + 3Pi NAD+ + 4 H2 O + 3 ATP
2
ahol Pi = HPO4 2− vagy
1
FADH2 + O2 + 2 H+ + 2 ADP + 2 Pi FAD + 3 H2 O + 2 ATP
2
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
152. ÁBRA Az oxidatív foszforilezés energetikai viszonyai
A folyamat energetikai szempontból két ellentétes részre bontható, az első reakció exergonikus és a
második endergonikus:
1
NADH + O2 + H+ NAD+ + H2 O (ΔG0 = −220,1 kJ/mol
2

ADP + Pi + H+ ATP + H2 O (ΔG0 = +30,5 kJ/mol)
Az ATP-képződés mechanizmusának magyarázatát a P. Mitchell által 1961-ben megalkotott ún. ke-

miozmotikus elmélet adja meg (153. ábra), amelynek alapfeltételei a következők:
1. A mitokondrium belső membránjában helyezkednek el az elektrontranszportlánc enzimkomplexei,
amelyek az elektronszállítás közben protonokat pumpálnak ki a mátrixból a külső és a belső membrán
közötti térbe, ami protongardiens kialakulásához vezet.
2. A belső membrán átjárhatatlan a protonok és a hidroxidionok számára.
3. A belső membránban elhelyezkedő ATP-t szintetizáló enzimkomplex reverzibilisen működik. Képes
az ATP elbontásával protonokat kipumpálni a membránon keresztül, vagy ADP-ből ATP-t szintetizálni
a protonok ellenkező irányú áramlása közben.
A kemiozmotikus elmélet bizonyítására létrehoztak egy mesterséges rendszert, ami foszfolipidmemb-
ránban oldott bakteriorodopszint tartalmazott (154. ábra). A bakteriorodopszin (színezék) fény hatására pro-
tonokat pumpált a membránnal határolt térbe. Ha a membránba ATP-szintázt is beépítettek, akkor a fény ha-
tására a membránon belül megnőtt protonkoncentráció az ATP-szintázon keresztül kifelé áramló protonok
révén csökkent, miközben megindult az ATP-szintézis.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
153. ÁBRA A kemiozmotikus elmélet
154. ÁBRA A kemiozmotikus elmélet bizonyítása
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
Efraim Racker (1913–1991) fedezte fel, hogy a mi-

tokondriális ATP-áz enzim két funkcionális részből áll
(155. ábra): a membránba ágyazódó protoncsatornát tar-
talmazó, hidrofób részből (F0 ) és a mátrixba nyúló, hidro-
fil, katalitikus aktivitással rendelkező fejrészből (F1 ). Az
F0 négy különböző polipeptidből áll (a, b, b’, c10−14 ), míg
F1 öt különböző polipeptidet tartalmaz (α3 , β3 , γ , δ , ε ).
Az F1 és F0 alegységeket egyrészt egy háromféle alegy-
ségből álló külső oszlop (a, b2 , δ ), valamint a központi
nyelet alkotó γ , és az ε polipeptidek kötik össze. Az en-
zim két funkcionális komponense közül az egyik forog, a
másik nem. A forgó részt a c gyűrű és γε nyél alkotja. Az
álló F1 fejben az α3 β3 hexamer homológ fehérjék mind-
egyike képes nukleotidot kötni, de csak a β alegység vesz
részt közvetlenül a katalízisben.
Paul D. Boyer (1918–) elmélete szerint a proton-
gradiens vezérelte ATP-áz enzim működése a következő
mechanizmussal írható le (156. ábra). A katalízisben részt
vevő 3-β -alegységek különböző konformációs állapot-
ban van. Az egyik szorosan köti a szubsztrátot és a ter- 155. ÁBRA Az ATP-szintáz felépítése
méket, ezt nevezik T (angolul: tight) konformációjú β -
alegységnek (katalitikusan aktív), a másik gyengén köti azokat, ezt nevezik L (angolul: loose) konformá-
ciójú β -alegységnek (katalitikusan inaktív) és a harmadik, amelyik nem képes sem a szubsztrátot, sem a
terméket megkötni, ez az O (angolul: open) konformációjú β -alegység (katalitikusan inaktív). A három
β -alegység konformációjának változása teszi lehetővé az ADP és a Pi szekvenciális megkötését és az ATP
szintézisét. A γ -alegység kötődése a β -alegységekhez a három β -alegységnek különböző tulajdonságot köl-
csönöz. A T-forma az ATP-t nagy affinitással köti meg, ami azt is jelenti, hogy a kötött ADP és a Pi azonnal
ATP-vé alakul (egyensúlyi konstans 1). Ugyanakkor ez a forma nem képes leadni az ATP-t. Az L konformá-
ciójú β -alegység ADP-t és Pi -t köt, de ez sem képes leadni a kötött nukleotidot. A harmadik O konformá-
ciójú β -alegység viszont le tudja adni az ATP-t. A γ -alegység 120 fokkal, az óramutató járásával ellentétes
irányba forogva a β -alegységek konformációjának megváltoztatása révén lehetővé teszi az ATP felszabadí-
tását. Az L konformációjú alegység ADP-t és Pi -t köt meg, majd T konformációjúvá alakul, és így lehetővé
válik a megkötött ADP és Pi ATP-vé alakulása. A forgás a T konformációjú alegységet O konformációba
alakítja, ami a közben képződött ATP-t leadja, végül az O konformációjú alegység L konformációjúvá válik
és megtartja a megkötött ADP-t és Pi -t, és lezárul a ciklus. Feltételezések szerint az ATP hidrolízise ha-
sonló mechanizmussal történik, de a γ -alegység ilyenkor ellentétes irányban forog. Boyer 1997-ben John E.
Walkerrel (1941–) és Jeus C. Skouval (1918–) megosztva kémiai Nobel-díjat kapott.
156. ÁBRA Az ATP-szintáz működése
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
Az oxidatív foszforilezés fő feladata az ATP termelése ADP-ből. Az ATP és az ADP azonban nem tud
szabadon ki- és bediffundálni a mitokondrium belső membránján keresztül. A két molekula antiport transz-
portját egy specifikus transzportfehérje, az ATP-ADP-transzlokáz (adenin-nukleotid-transzlokáz, ANT)
segíti elő. Az ADP csak akkor transzportálódik a mátrixba, ha ATP van jelen és fordítva. Az ATP-ADP-
transzlokáz nagyon gyakori fehérje, a mitokondrium belső membránjában lévő fehérjék 14%-át képviseli.
ADP 3− citoplazma + ATP 4− mátrix → ADP 3− mátrix + ATP 4− citoplazma
Az ATP–ADP-transzlokáz két azonos alegységből álló dimer fehérje, amelynek a nukleotidkötő helye
felváltva vagy a mátrix- vagy a citoplazma felé néz (157. ábra). Az ATP és az ADP közel azonos affini-
tással kötődik a transzlokázhoz. Pozitív membránpotenciál esetén (oxidatív foszforilezés) a kötőhely át-
fordulása a mátrix felől a citoplazma felé sokkal gyorsabb az ATP számára, mivel az ATP-nek nagyobb a
negatív töltése. Az ATP kb. 30-szor gyorsabban transzportálódik ki a mátrixból, mint az ADP be, ami na-
gyobb foszfát-transzfer potenciált hoz létre a citoplazmatikus oldalon. Az ADP megkötődése a citoplazma
felé nyitott kötőhelyen a transzlokáz átfordulását eredményezi és így az ADP a mátrixba szállítódik. Ez a
transzport szorosan össze van kötve az ATP citoplazma felé irányuló transzportjával. Az ATP–ADP csere-
transzportja energetikailag igen dárga, mivel kb. egy negyede az elektrontraszport által nyert energiának a
membránpotenciál fenntartására fordítódik, ami ehhez a cseretranszport működéséhez szükséges.
157. ÁBRA Az ATP-ADP-transzlokáz működése
Az elektrontranszport és a foszforilezés különböző vegyületekkel szétkapcsolható. A protonpumpa

tipikus gátlószerei az 1. komplex esetén a rovarirtó retenon, vagy az altatószer amytal, a 2. komplex esetén
az antibiotikum antimycin-A, a 3. komplex esetén a cianidok, azidok és a szén-monoxid. E vegyületek
jelenlétében az oxidáció zavartalanul folyik, de a foszforilezés megáll.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
A katabolikus metabolizmusok
18.fejezet energiamérlegei (összefoglalás)
Az aerob szervezetek óriási előnye az anaerob szervezetekkel szemben, hogy a szerves táplálékmolekulák-
ból oxigén felhasználásával, nagy hatékonysággal képesek energiát nyerni. Az energiatermelés fő biokémiai
útvonalai a citrátciklus, az elektrontranszportlánc és az oxidatív foszforilezés.
A citrátciklus olyan biokémiai reakciók sorozata, amelyek során a szerves molekulák teljesen oxidá-
lódnak, miközben szén-dioxid, víz és redukált koenzimek (NADH, FADH2 ) keletkeznek. A zsírsavlebontás
végterméke, az acetil-KoA, közvetlenül, míg a glikolízis terméke, a piruvát, dekarboxilezés révén acetil-
KoA-vá alakulva válik a citrátciklus szubsztrátjává. A citrátciklus az energiatermelés mellett fontos szerepet
játszik számos bioszintetikus folyamatban is (glükoneogenezis, aminosav-bioszintézis).
A glikolízisben, a β -oxidációban és a citrátciklusban előállított NADH-ban és FADH2 -ben tárolt ener-
gia az elektrontranszportláncban hasznosul. Ez a folyamat redoxrendszereket képező elektronszállító mole-
kulák sorozatából áll, amelyek elektront vesznek fel a NADH-tól és FADH2 -től. A elektronok a protonokkal
együtt végül az oxigénhez szállítódnak és víz keletkezik. A NADH oxidációja alatti három lépés (1., 3. és
4. komplex), míg a FADH2 oxidációja esetén két lépés (3. és 4. komplex) során az energiaszint csökkenése
fedezi az ATP-szintézis energiaigényét (oxidatív foszforilezés).
A glioxilátciklusban, ami a citrátciklus egy módosított változata, a növényekben, néhány gombában,
algában, protozoában és baktériumban működik, két acetil-KoA felhasználásra van lehetőség.
18.1. A glükóz anaerob és aerob lebontásának energiamérlege
A glükóz anaerob lebontása során a piruvátból 2 laktát (tejsavas erjedés) vagy 2 etanol (alkoholos erjedés)
és 2 ATP keletkezik. Az anaerob lebontáskor keletkező NADH felhasználódik a laktát, illetve az etanol
képzésére. Az anaerob lebontása energianyeresége viszonylag kevés.
D -glükóz + 2 ADP + 2 Pi → 2 laktát + 2 ATP + 2 H2 O

+
D -glükóz + 2 ADP + 2 Pi + 2 H → 2 etanol + 2 CO2 + 2 ATP + 2 H2 O
A glükóz aerob lebontásának körülményei között 2 piruvát, 2 ATP és 2 NADH képződik (158. ábra).
+
D -glükóz + 2 ADP + 2 Pi + 2 NAD → 2 piruvát + 2 ATP + 2 NADH + 2 H+ + 2 H2 O
A piruvát dekarboxilezésével keletkező acetil-KoA a citrátcikluson és a terminális oxidáción keresztül oxi-

dálódik szén-dioxiddá és vízzé.
A glükóz teljes oxidációja:
+
D -glükóz + 38 ADP + 38 Pi + 6 O2 + 38 H → 6 CO2 + 38 ATP + 44 H2 O
A glükóz aerob lebontása során keletkező NADH eljutását a mitokondriális elektrontranszportlánchoz

két transzportrendszer segíti, mivel a mitokondrium membránja nem átjárható számára. A glükóz mole-
kula teljes oxidációja (glükóz → CO2 + H2 O) különböző mennyiségű (36–38) ATP-molekulát termel attól
függően, hogy az ún. glicerin-3-foszfát – dihidroxiaceton-foszfát vagy a malát–aszpartát inga szállítja-e
az elektronokat a citoplazmikus NADH-tól a mitokondriális elektrontranszportlánchoz.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
18.1. A glükóz anaerob és aerob lebontásának energiamérlege 169
158. ÁBRA A glükóz anaerob és aerob lebontásának energiamérlege
A glicerin-3-foszfát – dihidroxiaceton-foszfát inga (159. ábra) működése során a citoplazmában a

glicerin-3-foszfát-dehidrogenáz a NADH elektronjait dihidroxiaceton-foszfátra viszi át glicerin-3-foszfátot
képezve. A glicerin-3-foszfát képes átjutni a mitokondrium külső membránján és a belső membrán külső
oldalához kötött mitokondriális glicerin-3-foszfát-dehidrogenázzal reakcióba lépni, aminek következtében
dihidroxiaceton-foszfáttá oxidálódik. Az elektronok a FAD-koenzimre kerülve azt FADH2 -vé redukálják.
A FADH2 -ről az elektronok a koenzim-Q-ra tevődnek át és az elektrontranszportláncon keresztül jutnak el
az O2 -molekulához. A dihidroxiaceton-foszfát a külső membránon átjutva visszakerül a citoplazmába. A
glicerin-3-foszfát – dihidroxiaceton-foszfát inga esetén csak 2 ATP képződik a NADH oxidációjakor, mert
a FAD inkább elektron akceptora a mitokondriális glicerin-3-foszfát-dehidrogenáznak, mint a NAD+ .
A malát–aszpartát inga (160. ábra) esetén a NADH elektronjai a citoplazmában működő malát-
dehidrogenáz segítségével az oxálacetátra kerülnek és malát keletkezik. A malát egy membránfehérjén
(dikarbonsav-transzlokáz) keresztül bejut a mitokondriumba, ahol a mitokondriális malát-dehidrogenáz ha-
tására oxálacetáttá oxidálódik, az elektronok a NAD+ -ra kerülve NADH-t képeznek, ami az elektrontransz-
portláncon keresztül képes oxidálódni. Az oxálacetát citoplazmába való visszajutását egy mitokondriális
és egy citoplazmatikus transzamináz, valamint egy membránfehérje (aminodikarbonsav-transzlokáz) teszi
lehetővé. Az α -ketoglutarát a membránon a malát-α -ketoglutarát, míg a glutamát a glutamát–aszpartát an-
tiport membrántranszport révén jut át. A malát–aszpartát inga működése során 3 ATP képződik a NADH
oxidációjakor. Ez az inga az előzővel elentétben teljesen reverzibilis, és csak akkor szállít NADH-t a mito-
kondriumba, ha a NADH/NAD+-arány a citoplazmában nagyobb, mint a mitokondriumban.
A valóságnak megfelelő pontos energetikai számítások elvégzése a sok befolyásoló tényező miatt igen
nehéz. Az általánosan alkalmazott, szabadentalpia-változások alapján történő számítások szerint, a glükóz-
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
170 18. fejezet A katabolikus metabolizmusok energiamérlegei (összefoglalás)
159. ÁBRA A glicerin-3-foszfát – dihidroxiaceton-foszfát inga
160. ÁBRA A malát–aszpartát inga
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
18.3. A zsírsavlebontás energiamérlege 171

molekula teljes oxidációjakor felszabaduló energia ΔG0 = −2840 kJ/mol, amiből csak kb. 40%, 1160

kJ/mol őrződik meg a keletkező 38 ATP-molekulában. Az anaerob glükózlebontásnál a ΔG0 = −196
kJ/mol, ami közel hússzor kisebb, mint az aerob lebontás esetében.
A glikolízis folyamatának a sebessége is különbözik attól függően, hogy aerob vagy anaerob körül-
mények uralkodnak-e a sejtekben. Anaerob körülmények között a glikolízis sebessége lényegesen nagyobb,
mint aerob viszonyok között. Ezt a jelenséget nevezik Louis Pasteur (1822–1895) francia mikrobiológus és
kémikus nyomán, Pasteur-effektusnak. Aerob körülmények között kevesebb glükóz szükséges a megfelelő
ATP-szint eléréséhez, ami azzal függ össze, hogy az ATP allosztérikusan gátolja a foszforilezést katalizáló
enzim (foszfofruktokináz I) működését.
18.2. A pentóz-foszfát ciklus energiamérlege
A glükóz-6-foszfát a glikolízisen kívül, a pentóz-foszfát ciklusbeli oxidatív lebontása révén is jelentős

energiához juttathatja a sejteket.
Különösen érvényes ez a zsírtestekre, ahol a zsírsavbioszintézishez szükséges jelentős NADPH-igény
miatt a glükóz-6-foszfát teljesen oxidálódik CO2 -ra. A pentóz-foszfát ciklus reakcióit figyelembe véve,
ilyenkor 6 glükózmolekula oxidációja valósul meg, 12 NADPH keletkezik és a 6 pentóz-5-foszfátból 5
glükóz-6-foszfát reszintézise mehet végbe. A 12 NADPH, 12 × 3 = 36 ATP szintézését teszi lehetővé, ami
azt jelenti, hogy a pentóz-foszfát ciklus energetikai szempontból megegyezik a glikolízis és a citrátciklus
együttes lebontási folyamatsorával.
6 glükóz-6-foszfát + 12 NADP+ + 6 H2 O → 6 pentóz-5-foszfát + 12 NADPH + 12 H+ + 6 CO2

6 pentóz-5-foszfát → 4 fruktóz-6-foszfát + 2 glicerinaldehid-3-foszfát
4 fruktóz-6-foszfát + 2 glicerinaldehid-3-foszfát + H2 O → 5 glükóz-6-foszfát + Pi
A három reakció összesített egyenlete:
glükóz-6-foszfát + 12 NADP+ + 7 H2 O → 6 CO2 + 12 NADPH + 12 H+ + Pi
18.3. A zsírsavlebontás energiamérlege
A palmitinsav (C16 ) lebontását alapul véve, a β -oxidáció során 8 acetil-KoA, 7 FADH2 , 7 NADH keletkezik.
A redukált koenzimek a terminális oxidációban összesen 35 ATP (7 × 2 + 7 × 3) keletkezéséhez járulnak
hozzá. A 8 acetil-KoA a citrátciklusban (FADH2 + 3 NADH + ATP = 12 ATP) oxidálódva további 96 ATP-t
eredményez. A zsírsavaktiváláshoz, a palmitoil-KoA képződéséhez 2 ATP szükséges (citoplazmában és a
mitokondriumban), így palmitinsav (C16 ) lebontásakor összesen 35 + 96 − 2 = 129 ATP szintetizálódik.
palmitinsav (C16 ) + ATP + KoA-SH → palmitoil-KoA + AMP + PPi

palmitoil-KoA + 7 KoA-SH + 7 FAD + 7 NAD+ + 7 H2 O → 8 acetil-KoA + 7 FADH2 + 7 NADH + 7 H+
Az oxidatív foszforilezés hatékonyságát a P/O aránnyal lehet jellemezni, ami az ATP/oxidált szénato-
mok számának arányából számolható ki. A glükóz lebontására vonatkozóan ez az arány 38 ATP/6 C = 6,3,
míg a palmitinsav esetén 129 ATP/16 C = 8,2. Ennek alapján tehát a zsírsav oxidációjakor nagyobb ener-
gianyereséggel lehet számolni, mint a cukor lebontásakor.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
Anabolikus (felépítő)
19.fejezet anyagcsere-folyamatok
19.1. A szénlánc anabolikus anyagcseréje
19.1.1. Szénhidrátok bioszintézise (fotoszintézis)

Az élőlények egy csoportja az ún. autotróf (pl. növények) szervezetek a Nap sugárzó energiájának felhaszná-
lásával szervetlen molekulákból (CO2 , H2 O, N2 ) szerves molekulákat képesek előállítani, amelyeket az ún.
heterotróf élőlények (pl. ember, állat) táplálékfelvétellel saját szervezetük felépítésére fordítanak. A fény-
energia közvetlen biológiai hasznosításának több módja alakult ki az evolúció során. Legfejlettebb a zöld
növények leveleiben zajló fotoszintézis.
A fotoszintézis során a növények a légzőnyílásukon át CO2 -ot, a gyökereken keresztül vizet és ásványi
sókat vesznek fel. A vizet hidrogénre (valójában protonra és elektronra) és oxigénre bontják. Az oxigén gáz
formájában felszabadul, a hidrogénből és a légkörből felvett szén-dioxidból a növény szénhidrátot (cukrot)
készít. A folyamat során az elnyelt fény energiájának kb. 30%-a hasznosul, ami igen jelentős mennyiségnek
számít.
A növények által hasznosított fényenergia a fotoszintézis során az alábbi bruttó egyenletnek megfe-
lelően fordítódik szénhidrát (glükóz) szintézisére:
6 CO2 + 6 H2 O → C6 H12 O6 + 6 O2
A fotoszintézis a levelek sejtjeinek speciális szervecskéiben, a kloroplasztiszokban történik. A klo-

roplasztisz kb. 5 μ m hosszú ellipszoid alakú, néhány tulajdonságát tekintve a mitokondriumra emlékeztető,
membránnal körülvett, DNS-t is tartalmazó, önreplikációra képes sejtorganellum (161. ábra).
A kloroplasztisz háromféle membránnal rendelkezik. Kívülről törékeny külső membrán veszi körül,
ami számos kis molekula és ion számára könnyen átjárható. A belső membrán a sztrómát zárja magába.
A sztrómában találhatók a lapított zsák alakú tilakoidmembránok, amelyekből néhány tilakoid párhuza-
mos összerendeződésével granumok alakulnak ki. A granumokat a sztrómalamellák kötik össze. A tilako-
161. ÁBRA A kloroplasztisz felépítése
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
162. ÁBRA A fontosabb pigmentek szerkezete
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
174 19. fejezet Anabolikus (felépítő) anyagcsere-folyamatok
idmembránokban helyezkednek el a fotoszintetizáló rendszer fénymegkötő és elektrontranszporter tagjai,

valamint az ATP-szintáz. A tilakoidmembrán, hasonlóan a mitokondrium belső membránjához, a legtöbb
molekula és ion számára nem áteresztő. A sztróma tartalmazza azokat az oldott enzimeket, amelyek a tila-
koidokban keletkező NADPH-t és ATP-t felhasználva a CO2 -ból cukrot állítanak elő.
A fotoszintézisre képes sejtek fotoakceptor anyagokként egy vagy többfajta klorofillt és egy vagy
többfajta járulékos pigmentanyagot, mint a narancssárga vagy vörös színű karotinoidokat, és a vörös vagy
kék színű fikobilineket (pl. fikoeritrin) tartalmaznak (162. ábra).
A fotoakceptor pigmentek közül a legelterjedtebbek a klorofillek (162. ábra). Szerkezetük a hemre em-
lékeztet. Négy szubsztituált pirrolgyűrűt tartalmaznak, a gyűrűrendszer középpontjában a négy N-atomhoz
koordinációs kötésekkel Mg kapcsolódik (Mg-porfirin). Az egyik pirrolgyűrű (4) részlegesen redukált. A
Mg-porfirinvázhoz kapcsolódó egyik propionsav-oldallánc ciklopentanon gyűrűvé záródott. Mindkét savas
jellegű oldallánca észteresítve van. A magasabbrendű növényekben előforduló két jellegzetes forma a klo-
rofill a és a klorofill b. A klorofill a-ban az egyik metil-észter (R2 ), a másik hosszú láncú négy izoprénegy-
ségből felépült alkohollal, a fitollal kapcsolódik (R4 ). A klorofill b-ben a metilcsoport helyén formilcsoport
található. A bakterioklorofill a fotoszintetizáló baktériumok klorofillszármazéka, aminek a és b formája
ismeretes. Ezekben a 2. gyűrű redukálva van.
A fotoszintézis sok elemi lépésből álló
bonyolult folyamat, ami két fő szakaszra
osztható (163. ábra):
1. fényszakasz
2. sötétszakasz
A fényszakasz során a víz oxida-
tív hasításával oxigén fejlődik, valamint a
szén-dioxid-megkötéshez szükséges ATP és
NADPH keletkezik. A fényreakció legfőbb
elemei az 1. és 2. fényrendszer, a citokróm
b6 f komplex és az ATP-szintetáz.
A sötétszakaszban történik a CO2
megkötése és szénhidráttá történő redukci-
ója a fényszakaszban termelődött NADPH
és ATP segítségével. A Calvin-ciklusnak is
nevezett sötétszakasz három részre bont-
ható: szén-dioxid-megkötés, redukció és re-
generáció. A Calvin-ciklus során beépülő
szén nagy része először keményítő és sza- 163. ÁBRA A fotoszintézis szakaszainak kapcsolata
charóz szintézisére használódik fel, amely
molekulák fontos energiaforrások. A sza-
charóz azért is jelentős a növényekben, mert a megkötött szén szállítására is felhasználódik.
19.1.1.1. A fotoszintézis fényszakasza
A fotoszintézis energiaforrása (E) a napsugárzást létrehozó hidrogénfúzió:
4 H → He + 2 e+ + hν
hc
E = hν =
λ
ahol h a Planck-féle állandó (6,626 × 10 −34 Js), c a fénysebesség (2,998 × 108 ms−1 , vákuumban), ν a
sugárzási frekvencia, λ a sugárzási hullámhossz. Max Karl Ernst Ludwig Plack (1858–1947) német fizikus
1918-ban kapott fizikai Nobel-díjat.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
A fotoszintézis fényszakasza a kloroplasz-

tisz tilakoidmembránjában játszódik le. Foto-
szintézis során a klorofillmolekulák elnyelik a
fénysugárzás részecskéit, a fotonokat. A látható
fénytartományban (400–700 nm) kibocsátott fo-
ton energiája azonban nem elegendő a fotoszin-
tézisben lezajló lépésekhez, emiatt egy anten-
nakomplex alakult ki a hatásfok növelésére. Az
úgynevezett antennafehérjék (transzmembrán fe-
hérjék) a fotoszintézist végző reakciócentru-
mok környezetében helyezkednek el. Több száz
klorofillmolekulát tartalmaznak, amelyek által
elnyelt fotonokat a reakciócentrumoknak továb-
bítják (164. ábra). Robert Emerson (1903–1959) 164. ÁBRA A fotoszintetikus antennakomplex
és William Arnold (1904–2001) 1932-ben egy működése
egysejtű zöldalgával végzett kísérlettel igazolta,
hogy egy molekula oxigén (O2 ) keletkezéséhez
2500 klorofillmolekula fényabszorpciójára van szükség, így
minden reakciócentrumnak négyszer kell működnie.
A fotoszintézisben kétféle aktív klorofillmolekula vesz
részt, amelyek együttesen két egymástól jól elkülönülő
fényreakció-központjait képezik. A 165. ábra mutatja a klo-
rofill a és b abszorpciós spektrumát. Az abszorpciós spektrum
alapján megállapítható, hogy a fotoszintézis energiájának biz-
tosítása szempontjából a 400–500 nm és a 600–700 nm közötti
hullámhosszúságú fény fontos.
A két fényreakció központja:
(a) 1. fényrendszer (PS 1, P700)
(b) 2. fényrendszer (PS 2, P680)
Az 1. fényrendszerben több a klorofill a forma, mint
a klorofill b, így a maximális fényelnyelése 700 nm-nél van
(P700 fényreakció-központ). A 2. fényrendszer felépítése ha-
165. ÁBRA A klorofill a és b abszorpciós
sonló az 1. rendszeréhez, de itt fordított a klorofill a és b
spektruma
forma aránya, így a maximális fényelnyelése 680 nm-nél van
(P680 fényreakció-központ).
A két központban játszódnak le a kezdeti fotokémiai oxidációs-redukciós folyamatok, amelyek során
az elsődleges oxidáló és redukáló ágensek kialakulnak, azaz az elnyelt fényenergia gerjesztési energiává,
majd kémiai energiává alakul át.
A két fényreakció-centrum működése közötti hasonlóság abban áll, hogy mindkét esetben különböző
klorofillmolekulák gyűjtik össze a fényenergiát, ami a reakciócentrumban a fotokémiai reakcióra alkalmas
klorofillmolekulákat gerjeszti. A két fényrendszerben a redukáló ágensek kialakulása egyidejűleg oxidáló
ágens keletkezésével jár együtt.
A két fényreakció-centrum működése közötti különbség viszont, hogy a lejátszódó folyamatok redox-
potenciál-értékei eltérőek. Az 1. fényrendszerben erős redukáló és gyenge oxidáló ágens keletkezik, míg a
2. fényrendszerben erős oxidáló és gyenge redukáló ágens keletkezik.
A fotoszintézis alapját jelentő energiatranszformációs folyamat mechanizmusát Robert L. Hill (1899–
1991) fejtette meg. 1939-ben Hill megállapította, hogy a fényenergia megkötése nyomán vízbomlás kö-
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
vetkezik be (fotolízis). A felszabaduló oxigén mellett a keletkező elektronok és protonok elektronakceptor

molekulákat (pl. NADP+ ) tudnak redukálni. Az elektrontranszportláncban két helyen is fényreakció kapcso-
lódik be, amelynek jelentősége, hogy az elektronokat magasabb energiaszintre emeli. Az elektrontranszport-
láncon keresztül történő elektronáramlás eredményeként ATP is keletkezik. A fényenergia közvetítésével
foszfátbeépülési folyamat is lejátszódik, amit fotoszintetikus foszforilezésnek nevezünk.
A fény hatására lejátszódó egész reakciósort fényreakciónak vagy a résztvevő komponensek redoxpo-
tenciáljának megfelelően kirajzolódó séma alapján Z-sémának nevezzük.
A két központú fotoszintetikus foszforilezés (Z-séma) során (166. ábra) a P700 (PS 1) fotooxidá-
ciójakor elektront veszít és gyenge oxidáló ágens (P700+ ) képződik, az erős redukáló ágens mellett. Az
elvesztett elektron különböző Rieske-típusú vas–kén fehérjék közvetítésével a ferredoxin (Fd) redukálá-
sára fordítódik, majd a ferredoxin–NADP-reduktáz segítségével NADPH keletkezik. Az elvesztett elektron
pótlása a fotoszintézis második fényreakciója révén történik meg. A P680 (PS 2) reakciócentrumban a
fény hatására keletkező erős oxidáló ágens (P680+ ) Mn-tartalmú fehérjekomplex segítségével végzi a
víz hasítását, fotolízisét, miközben oxigén fejlődik. A gyenge redukáló rendszer viszonylag kis energiatar-
talmú elektronjai az elektrontranszport-rendszeren (plasztokinon, citokrómok, plasztocianin) át az első
fényreakció-centrum (P700) felé szállítódik, így pótolva az onnan hiányzó elektront. A redoxpoenciál fo-
kozatos pozitívabbá válása révén felszabaduló energia az ADP foszforilezésére fordítódik és ATP kelet-
kezik.
A Mn-tartalmú fehérjekomplex teljes szerkezete még nem ismert, de az eddigi kutatási eredmé-
nyek alapján tudható, hogy négy különböző oxidációs állapotú mangániont (Mn 2+ , Mn 3+ , Mn 4+ , Mn 5+ ),
kalciumiont, kloridiont és a tirozin-oldalláncot tartalmazó egység vesz részt a vízmolekula oxidációjában
(167. ábra). A molekuláris oxigén keletkezéséhez 2 H2 O gyors egymás utáni bontása szükséges, ami négy
elektront juttat a P680-hoz és négy protont a tilakoidmembrán lumenébe pumpál.
166. ÁBRA A két központú fotoszintetikus foszforilezés sémája (Z-séma)
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
167. ÁBRA A Mn-tartalmú fehérjekomplex működése
Az elektrontranszportláncban a P680 (PS 2) reakciócentrumban gerjesztett elektron egy elsődleges

akceptorra kerül (Ph, a klorofillhoz hasonló szerkezetű feofitin a), majd plasztokinonmolekulákon (QA ,
QB ) keresztül továbbítódik a citokrómokhoz (cyt b6 , cyt f ), ahonnan a Cu-tartalmú plasztocianin (PC)
perifériális membránfehérjére kerül és végül a P700 reakciócentrumba jut. A folyamat során a citokróm b6 f
komplex protonokat pumpál a tilakoidmembrán lumenébe. A P680 (PS 2) reakciócentrum elektronhiányát
a víz bontása során keletkező elektronok pótolják.
A citokróm b6 f komplex működése, az elektron- és protontranszport pontos mechanizmusa még

nem teljesen tisztázott. Az eddig felderített mechanizmus Q-ciklusként ismert. A citokróm b6 f komplex
egy nagy, több alegységes fehérje, amely két b-típusú hem és egy c-típusú hem prosztetikus csoportot tartal-
maz. A c-típusú citokrómokat hagyományosan citokróm f -nek nevezik, ezekben a hem kovalens kötéssel
kötődik a fehérjéhez. A b-típusú citokrómokban található, kémiailag hasonló, protohemcsoport nem ko-
valens kötéssel kötődik a fehérjéhez. A citokróm b6 f komplex Rieske-féle Fe–S fehérjét is tartalmaz. A
Rieske-féle Fe–S fehérjében két vasatomot kénatom köt össze. A Q-ciklusban (168. ábra) a plasztohidro-
kinon (QH2 ) oxidálódik és a két elektron egyike a lineáris elektrontranszportláncon keresztül a PS 1-hez
továbbítódik, míg a másik elektron egy ciklikus reakció sorozaton keresztül protonokat képez, melyek a
lumenbe pumpálódnak. A lineáris elektrontranszportban az oxidált Rieske-féle Fe–S fehérje (FeSR ) a
plasztohidrokinontól felveszi az elektront és a citokróm f -hez továbbítja, ami a réztartalmú plasztocianinnak
(PC) adja át, ahonnan a PS 1-re kerülve redukálja azt. A ciklikus folyamatban a plasztoszemikinon a másik
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
168. ÁBRA A citokróm b6 f komplex működése
elektronját az egyik b-típusú hemhez továbbítja és mindkét protonját a lumenbe juttatja. A b-típusú hem
az elektront átadja egy másik b-típusú hemen keresztül az oxidált plasztokinonmolekulának, ami szemiki-
nonná redukálódik. Egy hasonló reakciósorozattal (elektrontranszporttal) a szemikinon tovább redukálható
és a sztrómából protonokat felvéve plasztohidrokinonként szabadul fel a citokróm b6 f komplexből.
Végül az elektronok a redukált plasztocianinról (4 molekula) a ferredoxinra adódnak át további 4
foton abszorpciójának kíséretében. A 4 molekula ferredoxin 2 NADPH keletkezéséhez járul hozzá.
Az egy központú fotoszintetikus foszforilezés (ciklikus foszforilezés) során a P700 (PS 1) fotooxi-
dációjakor a leadott elektron az elektronszállító vegyületeken (citokróm b6, f ) keresztül mintegy „rövidre
zárva” visszajut a P700+ oxidált formához és pótolja az elektronhiányt (169. ábra). A PS 1 fényközpont
által abszorbeált 4 foton révén a citokróm b6 f komplex 8 protont pumpál a tilakoidmembrán lumenébe.
A fotoszintetikus foszforilezés hajtóereje az a H+ -ionkoncentráció-különbség, ami a tilakoid memb-
rán két oldala között a fotoszintézis fényreakciója során kialakult (170. ábra). A PS 2 oxidálja a vizet oxi-
génné és a folyamat során négy proton kerül a tilakoidmembrán belső terébe (lumen). A citokróm b6 f a PS
2-től kapott elektronokat a PS 1-hez szállítja, miközben 2 molekula plasztokinon oxidálódik a Q-ciklusban
és nyolc protont továbbít a sztrómából a lumenbe. Az ATP az ATP-szintáz segítségével a kemiozmoti-
kus elmélet alapján képződik. Azaz az ATP-szintázon keresztüli protongradiens kiegyenlítődésével, a 12
protonnak a lumenből a sztrómába való visszaáramlása során 3 ATP keletkezik a sztrómában. A ciklikus
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
169. ÁBRA Ciklikus foszforilezés
foszforilezés, az ATP-szintézist illetően, hatékonyabbnak tűnik a nem ciklikus foszforilezéshez képest (Z-
séma), mivel a 8 proton visszaáramlása során 2 ATP keletkezik. Azaz 2 abszorbeált foton 1 molekula ATP
szintézisét eredményezi.
A fotoszintetikus foszforilezés, az ATP-szintézis, négy membránhoz kötött fehérjekomplex (PS 2,
citokróm b6 f, PS 1, ATP-szintáz) segítségével történik (170. ábra). Az ATP-szintáz enzim (CF1 CF0 , C =
kloroplasztisz) a mitokondriális oxidatív foszforilezésben közreműködő ATP-áz enzimhez (F1 F0 komplex)
hasonló felépítésű, egy membránba ágyazódó hidrofób részből (CF0 ) és a sztrómába nyúló részből (CF1 )
áll.
170. ÁBRA A fotoszintetikus foszforilezés komponenseinek elhelyezkedése a tilakoidmembránban
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
A fényreakció bruttó egyenlete:
2 H2 O + 2 NADP+ + 10 H+ sztróma → O2 + 2 NADPH + 12 H+ lumen

3 ADP + 3 Pi + 3 H+ + 12 H+ lumen → 3 ATP + 3 H2 O + 12 H+ sztróma
2 NADP+ + 3 ADP + 3 Pi + H+ → O2 + 2 NADPH + 3 ATP + H2 O
A fényreakcióban történik a CO2 -redukció energetikai feltételének megteremtése (ATP) és a redukáló

ágens (NADPH) képződése. A nem ciklikus foszforilezés (Z-séma) során az ATP mellett NADPH és O2 is
képződik, míg a ciklikus foszforilzés egyetlen terméke az ATP.
A fotoszintetikus elektrontranszportlánc és a légzési (mitokondriális) elektrontranszportlánc kö-
zött az a lényeges különbség, hogy az előbbiben két helyen olyan fotokémiai reakció játszódik le, amely
az egyébként fokozatosan pozitívabb redoxpotenciálú tagok felé irányuló elektrontanszport során az elekt-
ront ismét magasabb energiaszintre emeli. Ez az elektron azután erősen negatív redoxpotenciálú rendszerek
redukálására képes. Ezzel szemben a légzési (mitokondriális) elektrontranszportláncban a szabadenergia-
szint folyamatosan csökken, azaz az elektron fokozatosan pozitívabb redoxpotenciálú tagok felé vándorol
és egyetlen nagyenergiájú vegyület (ATP) keletkezik.
19.1.1.2. A fotoszintézis sötétszakasza (Calvin-ciklus, C3-as út)

A szén-dioxid megkötésének mechanizmusát M. Calvin derítette fel, amiért 1961-ben Nobel-díjat kapott.
A Calvin-ciklusnak is nevezett folyamat nem igényli a fény jelenlétét, viszont a fényszakaszban keletkezett
NADPH és az ATP feltétlenül szükséges a CO2 redukciójához. A Calvin-ciklust C3-as útnak is nevezik,
mert az elsődleges reakciótermék a 3-szénatomos 3-foszfoglicerát.
A Calvin-ciklus három szakaszra osztható (171. ábra):

1. A CO2 megkötése (karboxilezési szakasz)
2. Szénhidrát-képződés (redukciós szakasz)
3. Ribulóz-1,5-biszfoszfát (RuBP) újratermelődése (akceptor-regenerációs szakasz)
1. A CO2 megkötése
A karboxilezési szakaszban a ribulóz-1,5-biszfoszfát CO2 -felvétellel, köztitermék képződésével, két
3-foszfogliceráttá alakul. A ribulóz-1,5-biszfoszfát a 2. szénatomján, a ketocsoportnál karboxileződik,
majd a képződött hatszénatomos labilis ketosav a 2. és 3. szénatomok között kettéválik, miközben 2

molekula 3-foszfoglicerát keletkezik (172. ábra). A reakció erősen exoterm (ΔG0 = −51,9 kJ/mol).
A karboxilezés bonyolult folyamatát a ribulóz-biszfoszfát-karboxiláz/oxigenáz (rubisco) enzim katali-
zálja Mg 2+ jelenlétében (173. ábra). A Mg 2+ a negatív töltés stabilizálásával aktiválja a megkötődött
szubsztrátot (ribulóz-1,5-biszfoszfát). A ribulóz-1,5-biszfoszfát könnyen deprotonálódik és egy én-
diol intermedier keletkezik, ami megköti a CO2 -ot. Az így keletkezett molekula víz hatására hidratált
intermedieren keresztül két 3-foszfogliceráttá bomlik. A rubisco enzim a legnagyobb mennyiségben
előforduló enzim a bioszférában. Azért kell belőle sok, mert működése nagyon lassú.
2. Szénhidrát-képződés
(a) A karboxilezési szakaszban keletkezett 3-foszfoglicerát a fényreakcióban képződött ATP felhasz-
nálásával 1,3-biszfoszfogliceráttá alakul a foszfoglicerát-kináz segítségével (174. ábra).
(b) Az 1,3-biszfoszfoglicerátot a fényreakcióban képződött NADPH redukálja glicerinaldehid-3-
foszfáttá. A közreműködő enzim a NADP+ -glicerinaldehid-3-foszfát-dehidrogenáz.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
171. ÁBRA Calvin-ciklus egyszerűsített sémája
172. ÁBRA A CO2 megkötésének mechanizmusa
(c) A glicerinaldehid-3-foszfát egy részét a triózfoszfát-izomeráz dihidroxiaceton-foszfáttá alakítja.

Az egyensúlyi elegyben mindkét vegyület jelen van.
(d) A glicerinaldehid-3-foszfátot és a dihidroxiaceton-foszfátot az aldoláz fruktóz-1,6-biszfoszfáttá

kondenzálja. (C3 + C3 = C6 )
(e) A fruktóz-1,6-biszfoszfátot a fruktóz-1,6-biszfoszfatáz fruktóz-6-foszfáttá alakítja, amely glükóz-

6-foszfáttá izomerizálódva, majd glükóz-1-foszfáttá alakulva oligo- és poliszacharidok szintézi-
séhez szolgál alapul.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
3. A ribulóz-1,5-biszfoszfát újratermelődése
Az autotróf szervezetekben a fotoszintézis CO2 -asszimilációja ciklikus reakciósorozat, mert a CO2 fel-
vételében kulcsszerepet játszó ribulóz-1,5-biszfoszfátot újra kell termelni. A regenerációs szakaszban
öt háromszénatomos vegyületből (5 C3 ) három ötszénatomos vegyület (3 C5 ) képződik a transzaldoláz
és a transzketoláz enzimek segítségével.
(a) A transzketoláz a fruktóz-6-foszfát 1. és 2. szénatomjából eredő glikolaldehid-csoportot a glice-

rinaldehid-3-foszfátra viszi át és létrehozza a xilulóz-5-foszfátot. A fennmaradó részből eritróz-
4-foszfát (tetróz) keletkezik. (C6 + C3 = C5 + C4 )
(b) Az eritróz-4-foszfátot az aldoláz dihidroxiaceton-foszfáttal kondenzálja és szedoheptulóz-1,7-
biszfoszfát alakul ki. (C4 + C3 = C7 )
(c) A szedoheptulóz-1,7-biszfoszfátból a szedoheptulóz-1,7-biszfoszfatáz szedoheptulóz-7-foszfátot
képez.
(d) A transzketoláz a szedoheptulóz-7-foszfát 1. és 2. szénatomjából eredő glikolaldehid-csoportot a
glicerinaldehid-3-foszfátra viszi át és egy újabb xilulóz-5-foszfátot és ribóz-5-foszfát hoz létre.
(C7 + C3 = C5 + C5 )
(e) A xilulóz-5-foszfát a ribulóz-5-foszfát-epimeráz enzim hatására ribulóz-5-foszfáttá rendeződik át.
(f) A ribóz-5-foszfát a ribulóz-5-foszfát-izomeráz hatására ribulóz-5-foszfáttá alakul.
(g) Végül a ribulóz-5-foszfát-kináz enzim a ribulóz-5-foszfátból ATP felhasználásával ribulóz-1,5-
biszfoszfátot képez.
173. ÁBRA A rubisco enzim működésének mechanizmusa
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
174. ÁBRA Calvin-ciklus
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
A Calvin-ciklus (C3-as út) bruttó egyenlete:
6 CO2 + 18 ATP + 12 NADPH + 12 H2 O → C6 H12 O6 + 18 ADP + 18 Pi + 12 NADP+ + 6 H+
A Calvin-ciklus autokatalitikus folyamat, mivel működése serkenthető intemedierjei koncentrációjá-

nak növelésével. Ennek következtében több szubsztrátot termel, mint amennyit elfogyaszt, ha a triózfoszfát
nem használódik fel más folyamatban.
5 ribulóz-1,5-biszfoszfát + 5 CO2 + 9 H2 O + 16 ATP + 10 NADPH →

→ 6 ribulóz-1,5-biszfoszfát + 14 Pi + 6 H+ + 16 ADP + 10 NADP+
19.1.1.3. Hatch–Slack-ciklus (C4-es út)

Ismertek olyan növényfajok (pl. trópusi növények) is, amelyekben a CO2 kezdetben négyszénatomos köz-
titermékekben jelenik meg (C4-es út). A CO2 -megkötés C4-es útjának leírása Marshall Davidson Hatch
(1932–) és Charles Rodger Slack (1937–) nevéhez fűződik, ezért a folyamatot Hatch–Slack-ciklusnak is
nevezik. Az ilyen módon asszimiláló növényekben kétféle kloroplasztisz van, amelyek különböző sejtekben
(mezofill és hüvelyparenchima) találhatók.
A Hatch–Slack-ciklus (C4-es út) négy lépésből áll (175. ábra):

1. A mezofill sejtekben megy végbe a CO2 elsődleges asszimilációja és négyszénatomos savak (C4-
sav) keletkezése. A keletkezett C4-es savak nagyrészt almasav és aszparaginsav. A CO2 akceptora a
foszfoenolpiruvát, amiből a foszfoenolpiruvát-karboxiláz oxálacetátot képez. Az oxálacetát a malát-
dehidrogenáz NADPH-val maláttá redukálódik.
2. A C4-sav transzportja a mezofill sejtből a hüvelyparenchima sejtbe. A mezofill sejtekben keletkezett
malát a hüvelyparenchima sejtekbe szállítódik, ahol dekarboxileződve piruváttá alakul át a malát
enzimmel NADPH keletkezése közben.
3. A C4-sav dekarboxilezésekor keletkezett CO2 szénhidráttá alakítása a Calvin-cikluson keresztül.
4. A maradék C3-sav (piruvát) transzportja a hüvelyparenchima sejtből a mezofill sejtbe és a CO2 -
akceptor (foszfoenolpiruvát)-molekula keletkezése. A piruvátot a piruvát-foszfodikináz alakítja fosz-
foenolpiruváttá.
A Hatch–Slack-ciklus (C4-es út) és a C3-as út együttes működésének bruttó egyenlete:
6 CO2 + 30 ATP + 12 NADPH + 24 H2 O → C6 H12 O6 + 30 ADP + 30 Pi + 12 NADP+ + 18 H+
A szén-dioxid-fixálás C4-es útja több ATP felhasználásával jár (30 ATP), mint a C3-as út (18 ATP).
Ez azonban csak látszólagosan energiapazarlás, mivel a trópusi növények számára ilyen módon válik lehe-
tővé, hogy gázcserenyílásukat nappal zárva tartva védekezzenek a felesleges vízpárologtatás ellen.
19.1.1.4. CAM-metabolizmus
A szén-dioxid-asszimiláció egyéb útjai közé tartozik a Crassulacean sav metabolizmus (CAM). A Cras-
sulacean növények (varjúhájfélék) rendkívül szárazságtűrőek. A CAM-növények gázcserenyílásai nappal,
a melegben, zárva vannak, hogy megakadályozzák a vízvesztést. Ennek következtében a CO2 napközben,
amikor a glükóz szintézishez szükség lenne rá, nem tud abszorbeálódni. Éjszaka, a hőmérséklet lehűlésé-
vel, a gázcserenyílás kinyílik és a C4-es útnak megfelelően a CO2 megkötődik és malát keletkezik, ami a
vakuólumban tárolódik (176. ábra). Napközben a malát dekarboxileződik és a CO2 a Calvin-ciklusnak meg-
felelően felhasználódik a szénhidrátok szintézisére. A C4-es utat követő növényekkel ellentétben a CAM-
növényeknél időben, és nem térben válik el a CO2 megkötése, illetve felhasználása.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
175. ÁBRA Hatch–Slack-ciklus
176. ÁBRA Crassulaceae-típusú metabolizmus
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
19.1.1.5. Fotorespiráció (fénylégzés)

A fotorespiráció (fénylégzés) olyan folyamat, ahol az oxigén felhasználásával szén-dioxid távozik a növény-
ből. A növények metabolizmusában betöltött szerepe nem nagyon ismert, mivel igen pazarló folyamatnak
tekinthető. A C4 és CAM-növények a fotorespiráció kiküszöbölésére biokémiai és anatómiai mechanizmu-
sokat fejlesztettek ki.
A fénylégzés alapja, hogy a ribulóz-biszfoszfát-karboxiláz szokatlan körülmények között, pl. ahol ke-
vés a CO2 , de nagy az O2 -koncentráció, oxigenázként (ribulóz-biszfoszfát-karboxiláz/oxigenáz = rubisco)
működik. Intenzív napfény mellett a ribulóz-5-foszfát CO2 megkötése nem tökéletes, így fordított folya-
mattal CO2 keletkezik. Az egész folyamat a kloroplasztiszban, a peroxiszómában, a mitokondriumban
körfolyamatként játszódik le. A fényképzés reakciói (177. ábra):
1. A kloroplasztiszban a ribulóz-1,5-biszfoszfátból a ribulóz-1,5-biszfoszfát-oxigenáz O2 jelenlétében
3-foszfoglicerátot és 2-foszfoglikolátot képez.
2. A glikolát-foszfatáz a 2-foszfoglikolátot hidrolizálja glikoláttá, ami a peroxiszómába kerül.
3. Majd a glikolát-oxidáz a peroxiszómában a glikolátot részlegesen glioxiláttá oxidálja és mellékter-
mékként H2 O2 keletkezik, amit a kataláz bont vízzé és oxigénné.
4. A glioxilát glicinné alakul a transzaminálásos reakcióban és átkerül a mitokondriumba. A reakciót a
glioxilát-gutamát-aminotranszferáz katalizálja.
5. A mitokondriumban 2 molekula glicin egy molekula szerinné alakul és CO2 szabadul fel a glicin-de-
karboxiláz multienzim komplex katalizálta reakcióban.
6. A szerin visszajutva a peroxiszómába hidroxipiruváttá alakul a transzaminálásos reakcióban. A reak-
ciót a szerin-aminotranszferáz katalizálja.
7. A hidroxipiruvát-reduktáz a hidroxipiruvátot gliceráttá redukálja.
8. A glicerát visszajut a kloroplasztiszba, ahol a glicerát-kináz foszforilezi és 3-foszfoglicerát keletkezik.
9. Végül a 3-foszfoglicerát a Calvin-ciklusnak megfelelően ribulóz-1,5-biszfoszfáttá alakul.
A glicin-dekarboxiláz multienzim komplex négy fehérjéből áll: H-fehérje (lipoamid-tartalmú fehérje),
P-fehérje (piridoxál-foszfátot tartalmazó fehérje), T-fehérje (folátfüggő fehérje) és L-fehérje (FAD-tartalmú
fehérje).
19.1.1.6. Az egyszerű cukrok felépülése és átalakulásai

A Calvin-ciklus karboxilezési szakaszában keletkezett 3-foszfoglicerát átalakulása révén létrejött glicerinal-
dehid-3-foszfát és dihidroxiaceton-foszfát kondenzációja fruktóz-1,6-biszfoszfáttá jelenti a kulcsreakciót a
további hexózok kialakulásához. A hexózok foszforilezett formái között bonyolult egyensúly áll fenn (178.
ábra). A fruktóz-6-foszfát glükóz-6-foszfáttá, illetve mannóz-6-foszfáttá izomeráz enzim segítségével alakul
át reverzibilis reakcióban. A galaktóz szintéziséhez UDP-glükóz képződése szükséges, amit epimeráz alakít
UDP-galaktózzá. A foszfátcsoport hidrolízisével ismét szabad cukorrá alakulhatnak.
A pentózok a pentóz-foszfát cikluson keresztül a glükóz direkt oxidációja révén keletkeznek (13.1.2.
fejezet).
19.1.1.7. Néhány di- és oligoszacharid bioszintézise

A diszacharidok a monoszacharid-egységekből nem egyszerű vízvesztéssel alakulnak ki, hanem nukleozid-
trifoszfátokkal aktivált cukorszármazékok (pl. UDP-glükóz) közreműködésével kicsit bonyolultabb módon
jön létre a monoszacharidokat összekapcsoló glikozidos kötés. A folyamatot transzferáz enzimek (glikozil-
transzferáz) katalizálják, amelyeket hagyományosan mégis szintetáznak vagy szintáznak neveznek.
A növényekben a szénhidrátok két fő formában, keményítőként és szacharózként tárolódnak. A ke-
ményítő glükózpolimer, amely a kloroplasztiszban szintetizálódik és tárolódik. Ezzel szemben a szacharóz
diszacharid, és a citoplazmában szintetizálódik.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
177. ÁBRA A fénylégzés reakciói
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
178. ÁBRA A hexózok átalakulásai
A szacharóz bioszintézise során a fruktóz-6-foszfát kapcsolódik az UDP-glükózzal (uridin-glükóz-di-

foszfát), amely szacharóz-6-foszfát képződéséhez vezet. A reakciót a szacharóz-6-foszfát-szintetáz katali-
zálja. A szacharóz-6-foszfátból a foszfatáz enzim foszforsav hidrolízisével szacharózt állít elő.
UDP-glükóz + fruktóz-6-foszfát szacharóz-6-foszfát + UDP

szacharóz-6-foszfát → szacharóz + Pi
Ismeretes a szacharóz-szintetáz enzim is, ami a fruktóz és az UDP-glükóz összekapcsolásával hozza

létre a szacharózt.
UDP-glükóz + fruktóz → szacharóz + UDP
A maltóz bioszintézise aktivált glükózokból az amiláz és az amilopektin enzimek segítségével törté-
nik. Az amiláz a redukáló végekhez köti a glükóz-1-foszfátot vagy UDP-glükózt. Az α -1,4-kötéseket tar-
talmazó láncok építéshez 3 monomer összekapcsolódása szükséges. Az amilopektin végzi az α -1,6-kötések
(elágazás) kialakítását.
A laktóz bioszintézisét a laktóz-szintáz katalizálja. Az enzim két alegységből áll. A katalitikus alegy-
ség a galaktozil-transzferáz, amelynek szubsztrátspecifitása határozza meg, hogy jelen van-e a másik alegy-
ség is, az α -laktalbumin. Ennek hiányában a galaktozil-transzferáz a UDP-galaktózt N-acetilglükózaminhoz
köti és N-acetillaktózamin keletkezik (179. ábra). Amikor szülést követően a prolaktin hatására megindul a
hormonális szabályozás alatt álló α -laktalbumin szintézise, az α -laktalbumin módosítja a katalitikus alegy-
ség specifitását úgy, hogy a UDP-galaktózhoz glükóz kapcsolódik és laktóz keletkezik. Ez utóbbi folyamat
csak az emlőmirigyekben játszódik le.
19.1.1.8. Poliszacharidok bioszintézise

19.1.1.8.1. A glikogén bioszintézise
Az emlős szervezetben a glükóz raktározása glikogén formában történik. A két legfontosabb glikogénraktár
a máj és a vázizom. A glikogénben történő raktározás előnye, hogy igény esetén gyorsan mobilizálható a
benne tárolt glükóz. Hátránya, hogy a helyszükséglete nagyobb, mint mikor a glükózból zsírsavak képződ-
nek és a tárolás lipid formában történik. Ilyenkor azonban a mobilizálás során képződő intermedierek nem
glükoplasztikus anyagok.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
179. ÁBRA A laktóz és az N-acetillaktózamin képződése
A glikogénszintézis során a glükóz-6-foszfát a foszfo-glükomutáz enzim hatására glükóz-1-foszfáttá

alakul. A keletkezett glükóz-1-foszfát UTP-vel nukleotidhoz kötött aktivált glükózt (UDP-glükóz) képez. A
kondenzációs reakciót az UDP-glükóz-pirofoszforiláz enzim katalizálja pirofoszfát felszabadulása közben.
A pirofoszfát pirofoszfatáz hatására anorganikus foszfátokra hasad, így az UDP-glükóz képződésének ára
két nagyenergiájú kötés hidrolízise.
glükóz-6-foszfát → glükóz-1-foszfát
glükóz-1-foszfát + UTP UDP-glükóz + PPi
PPi + H2 O → 2Pi
glükóz-1-foszfát + UTP + H2 O → UDP-glükóz + 2Pi
Az UDP-glükózról a glikogén láncvégi (nem redukáló vég) glükózához egy újabb glükóz kapcsolódik
a glikogén-szintáz katalizálta reakcióban. A glikogén-szintáz működéséhez legalább 4 glükózt tartalmazó
poliglükóz polimer szükséges (180. ábra). A tároló UDP ATP jelenlétében alakul UTP-vé.
UDP-glükóz + glikogénn → glikogénn+1 + UDP + H+

UDP + ATP → UTP + ADP
A glikogénszintézisben a glikogén-szintáz mellett nagy szerepe van az elágazásokat kialakító amilo-

(1→4)-(1→6)-transzglikoziláz vagy glikozil-(4→6)-transzferáz enzimeknek is. Ha legalább 11 glükózból
álló lánc elkészül, az enzim egy kb. 7 glükózból alkotott láncrészt áthelyez és α -1 → 6-kötéssel kapcsolja
a poliglükózlánchoz (181. ábra). A glikogénmolekula felépítésében igen nagy jelentőségű az elágazások
száma. Az elágazások számának növelésével nő a glikogén vízoldékonysága.
A glikogén bioszintézis bruttó egyenlete:
glükóz-6-foszfát + ATP + glikogénn + H2 O → glikogén n+1 + ADP + 2Pi + H+
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
180. ÁBRA Glikogén-bioszintézis
A glikogén szintézise és lebontása különböző metabolikus útvonalakon történik. A szintézishez ak-

tivált glükózdonorként UDP-glükóz szükséges, és nem glükóz-1-foszfát.
Szintézis: (glükóz) n + UDP-glükóz → (glükóz) n+1 + UDP + H+
Lebontás: (glükóz) n + HPO42− → (glükóz) n−1 + glükóz-1-foszfát
A glikogenezis (glikogénszintézis) és glikogenolízis (glikogénlebontás) közti egyensúly érzékeny sza-

bályozását számos hormon (inzulin, glükagon és epinefrin) működése biztosítja.
19.1.1.8.2. A keményítő bioszintézise
A magasabbrendű növények raktározó poliszacharidja a keményítő, hasonlóan az állati eredetű glikogén-
hez, glükózpolimer, de szerkezete kevésbé ágas-bogas, mivel az α -1,6-elágazások rövidebbek. Egy másik
jellemző különbség, hogy a keményítő bioszintéziséhez aktivált prekurzorként ADP-glükóz szükséges, és
nem UDP-glükóz.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
181. ÁBRA Glikogén elágazásainak szintézise
A növényekben két keményítőraktár található, az ún. tranzit keményítőt rövid ideig raktározó klorop-
lasztiszok és a raktározó keményítőt tároló amiloplasztiszok. A kétféle keményítő szemcséi jellegzetesen
különböznek egymástól. A tranzit keményítő szemcséi kisebbek, mint a raktározó keményítőé. A raktá-
rozó keményítő alakja jellemző az egyes növényfajokra. A keményítő két fő komponense az amilóz és az
amilopektin.
A keményítő bioszintézise 4 fő lépésből áll:

1. aktiválás
2. láncnövekedés
3. elágazás létrehozása
4. szemcse kialakulása
Az 1–3. lépésben szintetizálódik a tranzit keményítő és a 4. lépésben keletkezik a raktározó keményítő.

A keményítő bioszintézise a triózfoszfátokból indul ki és a fruktóz-1,6-biszfoszfáton keresztül alakul
ki a glükóz-1-foszfát, amelyet az ADP-glükóz-pirofoszforiláz aktivál ADP-glükózzá. Az aktiválási lépésben
keletkezett ADP-glükóz képes a glükózláncok nem redukáló végeihez kapcsolódni és növelni a glükózlán-
cot. A láncnövekedés során a keményítő-szintáz egy-egy glükózmolekulát épít be a láncba, miközben ADP
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
válik szabaddá. A láncnövekedési lépésben az amilóz szintézise zajlik. Az amilóz lineáris polimer, 300-
1200 glükózból áll.
glicerinaldehid-3-foszfát + dihidroxiaceton-foszfát → fruktóz-1,6-biszfoszfát

fruktóz-1,6-biszfoszfát + H2 O → fruktóz-6-foszfát + Pi
fruktóz-6-foszfát → glükóz-6-foszfát
glükóz-6-foszfát → glükóz-1-foszfát
glükóz-1-foszfát + ATP → ADP-glükóz + PPi
ADP-glükóz + (α -1,4-glükóz egység)n → ADP + (α -1,4-glükózegység) n+1 + H+
Az elágazó láncú amilopektint az elágazási-enzim hozza létre úgy, hogy az α -1,4-kötésekkel össze-
kapcsolódó, 20-25 glükózegységet tartalmazó, glükózláncokat α -1,6-kötésekkel kapcsolja egymáshoz. Az
amilopektin 1500-12000 glükózból áll.
A keményítőbioszintézis utolsó lépése, a szemcse kialakulása, az amiloplasztokban keményítő-szin-
tázok segítségével. Az enzimnek két típusa van, az egyik a szemcséhez kötött keményítő-szintáz (GBSS,
angolul: granule-bound starch synthase) és a másik az oldható keményítő-szintáz (SSS, angolul: soluble
starch synthase).
19.1.1.9. Glükoneogenezis, a glükóz de novo szintézise

A glükoneogenezis során a glükóz nem szénhidrát jellegű prekurzorokból képződik (pl. laktát, piruvát,
glicerin és glükoplasztikus aminosavak). A glükoneogenezis legtöbb lépését ugyanazok az enzimek katali-
zálják, amelyek a glikolízisben is részt vesznek. A glükoneogenezis azonban mégsem tekinthető teljesen a
glikolízis fordított folyamatának, mivel a glikolízisben három irreverzibilis lépést katalizáló enzim (hexo-
kináz, foszfofruktokináz I, piruvát-kináz) helyett más enzimek katalizálják a glükoneogenezisben lejátszódó
ellentétes lépéseket.
A három irreverzibilis glikolitikus reakció:
• a piruvát szintézise,
• a fruktóz-1,6-biszfoszfát fruktóz-6-foszfáttá alakítása
• a glükóz glükóz-6-foszfátból való képződése,
energetikailag kedvezőbb helyettesítő lépésekkel kikerülhető.
A glükoneogenezis, az új glükózmolekulák nemszénhidrát prekurzorokból történő felépítése elsősor-
ban a májban történik. A glükoneogenezis enzimjei a glükóz-6-foszfatáz kivételével az izmokban is jelen
vannak. Itt azonban nem keletkezik szabad glükóz, hanem a glükóz-6-foszfát a glikogénszintézisre haszná-
lódik fel.
A glükoneogenezis fő lépései (182. ábra):
1. A glükoneogenezis első lépése a piruvát foszfoenolpiruváttá történő átalakulása, amelynek során ma-
gas csoportátviteli potenciálú foszfátkötés jön létre. A reakcióban oxálacetát intermedier keletkezik. A
lépéseket a piruvát-karboxiláz és a foszfoenolpiruvát-karboxikináz (PEPCK) katalizálja. A reakcióhoz
két nagyenergiájú foszfátvegyületre (ATP, GTP) van szükség.
2. A foszfoenolpiruváttól a fruktóz-1,6-biszfoszfátig az intermedierek keletkezését a glikolízisnél megis-
mert enzimek katalizálják (enoláz, mutáz, kináz, dehidrogenáz, izomeráz, aldoláz).
3. A fruktóz-1,6-biszfoszfátból a fruktóz-1,6-biszfoszfatáz hatására a foszfátészter hidrolizál és anorgani-
kus foszfát keletkezése közben alakul ki a fruktóz-6-foszfát.
4. A fruktóz-6-foszfátot az izomeráz enzim glükóz-6-foszfáttá alakítja.
5. A szabad glükóz keletkezését a glükóz-6-foszfatáz katalizálja.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
182. ÁBRA A glükoneogenezis folyamata
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
A glükoneogenezis bruttó egyenlete:
2 piruvát + 4 ATP + 2 GTP + 2 NADH + 6 H2 O → glükóz + 4 ADP + 2 GDP + 6 Pi + 2 NAD+ + 2 H+

(ΔG0 = −38 kJ/mol)
A glikolízist és a glükoneogenezist katalizáló enzimek a citoplazmában találhatók, a glükoneoge-
nezisben részt vevő két enzim kivételével (piruvát-karboxiláz, glükóz-6-foszfatáz). A piruvát-karboxiláz
a mitokondriumban fordul elő, ahol az oxálacetát képződik. Az oxálacetátnak a citoplazmába kell transz-
portálódnia ahhoz, hogy szubsztrátja lehessen a foszfoenolpiruvát-karboxikináznak. A mitokondrium belső
membránja azonban az oxálacetát számára nem átjárható, emiatt vagy transzaminálással alakul aszpara-
ginsavvá, amit az aszpartát–glutamát carrier a citoplazmába transzportál, vagy a malát-dehidrogenáz katali-
183. ÁBRA A malát és az aszparaginsav transzportja
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
zálta reakcióval maláttá redukálódik és így kerül a citoplazmába (183. ábra). A két út között energetikailag
az a különbség, hogy a malát transzportja egyben redukáló ekvivalens transzportot is jelent a mitokondri-
umból a citoplazmába. A citoplazmában az aszpartátból transzaminálás útján oxálacetát keletkezik, illetve
a malát oxálacetáttá oxidálódik és NADH képződik. A glükoneogenezis további lépései a citoplazmában
játszódnak le.
19.1.1.10. Cori-ciklus
A májban folyó glükoneogenezishez szükséges szubsztrátok biztosítása a Cori-ciklus segítségével történik
(184. ábra). A laktát, az anaerob glikolízis végterméke, szinte minden szervben keletkezik. A vörösvér-
testekben különösen fokozott a laktátképződés, mivel itt mitokondrium hiányában a glikolízis az egyetlen
ATP-termelő folyamat. A harántcsíkolt izomban, fokozott izommunka esetén nagy mennyiségben keletke-
zik laktát. A laktát a vérkeringéssel jut el a májba és az itt szintetizálódott glükóz szintén a vérkeringés útján
jut vissza a szervekbe.
184. ÁBRA Cori-ciklus
A glükoneogenezishez az alanin is szolgálhat szubsztrátul, ami az alanincikluson keresztül kerülhet

az izomból a májba (185. ábra). A lizin és a leucin kivételével gyakorlatilag valamennyi aminosavból kelet-
kezhet glükóz.
185. ÁBRA Alaninciklus
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
19.1.2. Lipidek bioszintézise

Az emlősök energiaellátásában igen nagy jelentősége van a triglicerideknek, mivel a metabolikus energiát
koncentráltan, közel vízmentes formában képesek tárolni és szükség esetén több hétre biztosítanak energiát
a túléléshez. Ezzel szemben a glikogénben tárolt energia a biológiai funkciók fenntartásához csupán kb. 24
óráig képes energiát szolgáltatni. A trigliceridek szintézise és tárolása a citoplazmában történik.
A trigliceridek bioszintézise három, egymáshoz kapcsolódó szakaszra bontható:

1. Zsírsavak bioszintézise
2. Glicerin-3-foszfát képződése
3. Triglicerid kialakulása
19.1.2.1. A zsírsavak bioszintézise

A zsírsavak bioszintézise a citoplazmában játszódik le. A biokémiai reakciók a prokarióta és eukarióta
szervezetekben alapvetően nagyon hasonlóak, de a folyamatot katalizáló enzim (zsírsav-szintáz) szerkezete
lényegesen eltér egymástól. Az emlősökben a folyamatot katalizáló multienzimkomplex két azonos fel-
építésű, egymáshoz képest ellentétes irányultságú alegységből áll, melyek mindegyikében három domén
kapcsolódik egymáshoz (186. ábra). A három doménben összesen hét különböző katalitikus aktivitással ren-
delkező enzim együttes működése biztosítja, hogy az alegységeken két zsírsavlánc egyidejű szintézise meg-
történhessen. Az 1. domén a kondenzáló egység, amely az acetil-transzferázt (AT), a malonil-transzferázt
(MT) és a β -ketoacil-szintázt (KS) tartalmazza. A 2. domén a redukáló egység, amelyben az acilhordozó
fehérje az ACP (angolul: acil-carrier-protein), a β -ketoacil-reduktáz (KR), a dehidratáz (DH) és az enoil-
reduktáz (ER) található. A 3. doménban van a tioészteráz (TE), amely a szintetizálódótt palmitinsav felsza-
badítását végzi. Az acetil- és az acilcsoportok megkötésében két kitüntetett SH-csoportnak van szerepe. Az
egyik a β -ketoacil-szintáz Cys-SH-csoportja, a másik a foszfopantetein-lánc SH-csoportja, ami az ACP-
hez kapcsolódik. A szintézis köztitermékei az ACP hordozófehérjéhez kötődnek, amelynek felépítése nagy
186. ÁBRA Az emlősökben működő zsírsav-szintáz sematikus szerkezete
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
hasonlóságot mutat a koenzim-A-hoz. A foszfopantetein-lánc az ACP-fehérje szerin-oldalláncának OH-ján

keresztül kapcsolódik, míg a KoA esetén az AMP-hez kötődik (lásd 77. ábra). A foszfopantetein-lánc moz-
gékonysága biztosítja, hogy a megkötött csoportok egymással összekapcsolódhassanak és minden enzimhez
eljutva felépülhessen a zsírsavlánc.
A zsírsavak bioszintézise két szakaszra osztható:
1. a de novo szintézis
2. a zsírsavlánc hosszabbítása
A de novo szintézis során ciklusonként C2 egységgel hosszabbodik a zsírsavlánc. Az indító lépés-

hez hidrogén-karbonát-ionok jelenléte is szükséges, hogy malonil-KoA képződhessen az acetil-KoA-ból.
A citoplazmában 16-szénatomos palmitinsav keletkezik. A zsírsavlánc hosszabbítása a mitokondriumban
vagy az endoplazmatikus retikulumban történik a citoplazmában keletkezett rövidebb zsírsavláncok fel-
használásával.
(a) A zsírsavak de novo szintézise (187. ábra):

1. A citoplazmába transzportálódótt acetil-KoA CO2 -felvétellel malonil-KoA-vá alakul az acetil-
KoA-karboxiláz és a biotin koenzim közreműködésével.
2. Az acetil-KoA-ról az acetilcsoport az acetil-transzferáz enzimhez, a malonil-KoA-ról a ma-
lonilcsoport a malonil-transzferáz enzimhez kötődik. Az acetilcsoport átmenetileg a β -ketoacil-
szintáz Cys-SH-csoportjára (perifériás kötőhely) tevődik át, míg a malonilcsoport a másik al-
egységen található ACP-SH (centrális) kötőhelyhez kapcsolódik. Az acilezési reakciót az acetil-
transzaciláz és a malonil-transzaciláz enzim katalizálja.
3. A továbbiakban a β -ketoacil-ACP-szintáz CO2 -felszabadulás közben acetoacetil-ACP-t készít a
két acetilcsoport összekötésével.
4. A reakció további szakaszában a β -ketoacil-ACP-reduktáz, NADPH közreműködésével, β -D-
hidroxibutiril-ACP-t hoz létre.
5. Ebből a β -ketoacil-ACP-dehidráz vizet von el és krotonoil-ACP (α ,β -transz-butenoil-ACP) ke-
letkezik.
6. A krotonoil-ACP-t az enoil-reduktáz, NADPH segítségével redukálja és butiril-ACP-t hoz létre.
A butiril-ACP képződésével egy ciklus lezáródott. Ez a termék visszatér a ciklus elejére, a β -
ketoacil-szintáz Cys-SH-csoportjára kerülve, és a felszabadult ACP-SH egy malonilcsoport meg-
kötésével újabb kondenzációs reakciót indít el mindaddig, amíg a palmitoil-ACP kialakul. Ehhez
7 ciklus lejátszódása szükséges.
7. A tioészteráz enzim a palmitoil-ACP-ből palmitinsavat szabadít fel.
A palmitinsav-bioszintézis bruttó egyenlete:
acetil-KoA + 7 malonil-KoA+ 14 NADPH + 20 H+ → palmitát(C16 ) + 7 CO2 + 14 NADP+ + 8 KoA-SH + 6 H2O

7 acetil-KoA + 7 CO2 + 7 ATP + 7 H2 O → 7 malonil-KoA + 7 ADP + 7 Pi + 14 H+
8 acetil-KoA + 7 ATP + 14 NADPH + 6 H+ + H2 O → palmitát(C16 ) + 14 NADP+ + 8 KoA-SH + 7 ADP + 7 Pi
A zsírsav-bioszintézis alapanyaga az acetil-KoA a mitokondriumban képződik a piruvát oxidatív de-

karboxilezésével vagy a zsírsavak β -oxidációjával. A mitokondrium membránja átjárhatatlan az acetil-
KoA számára. Ahhoz, hogy a zsírsav-bioszintézisben felhasználható legyen citráttá kell alakulnia, ami
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
187. ÁBRA A zsírsavak bioszintézise
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
188. ÁBRA A trikarboxilát-transzportrendszer működése
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
a trikarboxilát-transzportrendszeren keresztül a zsírsav-bioszintézis helyére, a citoplazmába transz-

portálódik (188. ábra). A citoplazmában az ATP-citrát-liáz az alábbi reakció során acetil-KoA-t képez:
citrát + KoA-SH + ATP → acetil-KoA + oxálacetát + ADP + Pi
A továbbiakban az oxálacetát maláttá redukálódik a malát-dehidrogenáz segítségével, majd a malát

oxidatív dekarboxilezés révén piruváttá alakulva visszajut a mitokondriumba, ahol oxálacetáton ke-
resztül ismét citrát keletkezik.
(b) a zsírsavlánc hosszabbítása (189. ábra):
A 16-nál több szénatomot tartalmazó zsírsavak utólagos láncnövekedéssel jönnek létre a mitokondri-
umban vagy az endoplazmatikus retikulumban. A folyamatot egyedi enzimek katalizálják és nem
enzimkomplex, de a lánchosszabbítás lépései alapvetően hasonlóak a de novo szintézis lépéseihez. A
két redukciós reakcióban szintén a NADPH a protondonor.
189. ÁBRA A zsírsavlánc hosszabbítása
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
190. ÁBRA A zsírsavbioszintézis és -lebontás (β -oxidáció) összehasonlítása
A zsírsavbioszintézis és -lebontás közötti hasonlóságokat és különbségeket szemlélteti a 190. ábra.

A szintézis helye a citoplazma, ellentétben a β -oxidációval, ami a mitokondriumban zajlik. Különbség
van a lebontó és a felépítő enzimek között is. A lebontó enzimek egymástól függetlenek, míg a szintézist
multienzimkomplex katalizálja. A szintézis köztitermékei az ACP (acil-carrier-protein) hordozófehérjéhez,
míg a lebontás köztitermékei az acetil-KoA-hoz kötődnek. A lebontáskor ciklusonként C2 egységgel rövi-
dül és a szintézis lépései során is ciklusonként C2 egységgel hosszabbodik a zsírsavlánc, de a szintézishez
szükség van malonil-KoA-ra is. A szintézisben a NADPH a hidrogéndonor, míg a lebontásnál a FAD és a
NAD+ a hidrogénakceptor. A kettős kötésű intermedier mindkét folyamatban transz-konfigurációjú. A szin-
tézis köztiterméke D-konfigurációjú hidroxiszármazék ellentétben a lebotáskor keletkező L-konfigurációjú
hidroxiszármazékkal.
19.1.2.1.1. A telítetlen zsírsavak bioszintézise
Az endoplazmatikus retikulumban található specifikus monooxigenáz képes cisz-Δ9 helyzetű kettős kötés
létrehozására NADPH és O2 jelenlétében. Az emlősökben a két legnagyobb mennyiségben előforduló egy-
szeresen telítetlen zsírsavak a palmitolajsav (C16 ) és az olajsav (C18 ), amelyek a palmitin- és a sztearinsav-
ból keletkeznek. A reakciót három membránhoz kötött enzim végzi, egy flavoprotein (NADPH-citokróm
b5 -reduktáz), a citokróm b5 és egy nem hem vasat tartalmazó deszaturáz (191. ábra).
Az olajsavból számos telítetlen zsírsav keletkezhet a lánchosszabbítás és a deszaturálás kombinálásával
(pl. C20 cisz-Δ11 ). A karboxilvég felé egy második kettős kötés is kialakulhat (pl. C18 cisz-Δ6 , Δ9 ), míg
az ω -vég felé, az enzim hiánya miatt, az emlősökben a meglévő cisz-Δ9 helyzetű kettős kötés után további
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
191. ÁBRA A telítetlen zsírsavak képződése
kettős kötés nem keletkezhet. A linolsav és a linolénsav esszenciális zsírsavak, így ezeket a táplálékkal kell
felvenni. A növényekben mindkét zsírsav az olajsav további oxidációjával keletkezik.
A linolénsavat (C18 cisz-Δ9 , Δ12 , Δ15 ) ω -3, a linolsavat (C18 cisz-Δ9 , Δ12 ) ω -6, a palmitoleinsavat (C16
cisz-Δ9 ) ω -7 és az olajsavat (C18 cisz-Δ9 ) ω -9–zsírsavként is emlegetik napjainkban.
19.1.2.2. A glicerin-3-foszfát keletkezése

A trigliceridek kialakulásához, a zsírsavak mellett, glicerin-3-foszfátra is szükség van. A glicerin-3-foszfát
a glikolízis során képződő dihidroxiaceton-foszfátból redukcióval alakulhat ki a glicerin-3-foszfát-dehid-
rogenáz és a NADH közreműködésével vagy glicerinből ATP jelenlétében a glicerin-kináz segítségével
képződhet (192. ábra).
192. ÁBRA A glicerin-3-foszfát keletkezése
19.1.2.3. A trigliceridek bioszintézise

A triglicerid-bioszintézishez a zsírsavakat aktiválni (193. ábra) kell, amit az acil-KoA-szintetáz az en-
doplazmatikus retikulumban vagy a mitokondrium külső membránjában végez. A reakció két lépésből áll.
Először a zsírsav ATP-vel acil-adenilát komplexet képez pirofoszfát lehasadása mellett, majd az acilcso-
port KoA-val létesít nagy energiájú tioészter kötést és létrejön az aktivált zsírsav, az acil-KoA. Az aktiválás
részreakciói reverzibilisek, de a pirofoszfát lehasadása után a pirofoszfatáz inorganikus foszfátokra való
hidrolízisével a reakciót irreverzibilissé teszi.
A triglicerid-bioszintézis lépései (194. ábra):
1. A glicerin-3-foszfátból az aciltranszferáz aktivált zsírsav jelenlétében lizofoszfatidsavat hoz létre vagy
a dihidroxiaceton-foszfátból az aciltranszferáz segítségével acil-dihidroxiaceton-foszfát keletkezik,
amit a reduktáz (NADPH segítségével) lizofoszfatidsavvá redukál.
2. A lizofoszfatidsavból egy további aktivált zsírsav jelenlétében az acil-transzferáz foszfatidsavat ké-
pez.
3. A foszfatidsavból a foszfatáz hatására a foszfátcsoport lehidrolizál és diacilglicerin keletkezik.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
193. ÁBRA A zsírsavak aktiválása
4. A diacilglicerin (diglicerid) egy harmadik aktivált zsírsavval triacilglicerinné (trigliceriddé) alakul. A

reakciót a diacilglicerin-aciltranszferáz katalizálja.
A trigliceridekbe beépülő zsírsavak minősége alapján az a tendencia fedezhető fel, hogy az első szén-
atom hidroxilcsoportját általában telített zsírsav észterezi, a másodikét általában telítetlen zsírsav és a har-
madik esetben pedig bármelyik előfordulhat.
A triglicerid-szintézis legfontosabb intermedierje a foszfatidsav. A foszfatidsavból trigliceridek mel-
lett glicerin-foszfatidok (foszfolipidek) is képződhetnek. A diacilglicerin származékai is részt vesznek a
foszfolipidek bioszintézisében.
19.1.2.4. A foszfolipidek bioszintézise

A foszfolipidek (glicerin-foszfatidok) eltérően a trigiceridektől, szerkezetépítő lipidek, főként a membrá-
nok felépítésében vesznek részt. Szemben az apoláris trigiceridekkel, hidrofób és hidrofil molekularészeket
egyaránt tartalmaznak. A foszfolipidekben a glicerin 1. és 2. szénatomját hosszú szénláncú zsírsavak ész-
teresítik, míg a 3. szénatomjához foszforsavon keresztül valamilyen aminoalkohol (etanolamin, kolin)
kapcsolódik.
A foszfolipidekben (kivéve a szfingomielint) az alapvegyület a foszfatidsav. A legfontosabb memb-
ránépítő foszfolipidek a foszfatidilkolin (lecitin), foszfatidiletanolamin (kefalin) és a foszfatidilszerin.
Mindhárom vegyület szintézisének lépései hasonlóak.
A foszfolipidek bioszintézisének lépései (195. ábra):

1. Az első lépés a kináz katalizálta foszforilezés, amikor is az etanolaminból foszfoetanolamin, illetve a
kolinból foszfokolin jön létre.
2. A következő lépésben a CTP-citidil-transzferáz segítségével CDP-etanolamin, illetve CDP-kolin ke-
letkezik és pirofoszfát szabadul fel.
3. Az utolsó lépésben CMP felszabadulása mellett kialakul a foszfatidiletanolamin, illetve a foszfatidil-
kolin, attól függően, hogy a belépő diacilglicerin 3. szénatomján lévő OH-csoporthoz foszfodiészter-
kötéssel foszfoetanolamin vagy foszfokolin kapcsolódik-e.
4. A foszfatidilszerin a foszfatidiletanolaminból úgy keletkezik, hogy az etanolamin szerinre cserélődik.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
194. ÁBRA A triglicerid bioszintézise
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
195. ÁBRA A foszfolipidek bioszintézise
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
A foszfatidiletanolaminból (kefalin) három egymást követő metilezési reakcióban foszfatidilkolin (le-

citin) keletkezhet. A metilcsoportdonor az S-adenozilmetionin (SAM) és a reakciót katalizáló enzim a
foszfatidil-etanolamin-N-metil-transzferáz. Foszfatidiletanolamin képződhet a foszfatidilszerin dekarboxi-
lezésével is.
A foszfatidsav másirányú átalakításával foszfatidilinozit vagy foszfatidilglicerin keletkezhet. A

foszfatidilinozit bioszintézise (196. ábra) során az előbbiektől eltérően először a foszfatidsav aktiválódik
CTP-vel és pirofoszfát lehasadása mellett CDP-diglicerid keletkezik. A CDP-diglicerid reagál az inozit-
tal foszfatidilinozit keletkezése közben és CMP hasad le. A reakciót a foszfatidilinozit-szintáz katalizálja.
A foszfatidilinozit számos foszforilezett származéka közül a legnagyobb jelentőségű a membránalkotó
foszfatidilinozit-4,5-biszfoszfát, amely két egymást követő lépésben a foszfatidilinozit-kináz hatására jön
létre. A foszfatidilinozit-4,5-biszfoszfátból a foszfolipáz C enzim digliceridet és inozit-1,4,5-triszfoszfátot
képez, amely másodlagos messengerként működik.
Hasonló lépések játszódnak le a foszfatidilglicerin bioszintézise (197. ábra) során is. Először a fosz-
fatidsav aktiválódik CTP-vel és pirofoszfát lehasadása mellett CDP-diglicerid keletkezik. A CDP-diglice-
ridhez glicerin-3-foszfát kapcsolódik és foszfatidilglicerin-foszfát keletkezik, miközben CMP hasad le. A
foszfátcsoport hidrolízisével foszfatidilglicerin képződik. Két foszfatidilglicerinből alakul ki a kardiolipin,
ami a mitokondrium belső membránjának alkotója.
19.1.2.5. A szfingolipidek bioszintézise

A szfingolipidek a foszfolipidekhez hasonlóan membránalkotó molekulák. Szerkezeti felépítésükben vi-
szont lényeges különbség van, mivel a szfingolipidekben nem a glicerin az alkoholkomponens, hanem a
szfingozin. A szfingozin (aminoalkohol zsírsavakkal észteresített származéka) 1. és 3. szénatomjához alko-
holos OH-csoport, a 2. szénatomhoz NH2 -csoporton keresztül gyakran hosszú szénláncú zsírsav savamid-
kötéssel kapcsolódik. Ezt a vegyületet nevezzük ceramidnak.
A szfingolipidek bioszintézisének lépései (198. ábra):

1. A szfingolipidek ceramidkomponenseinek szintézise a palmitoil-KoA szerinnel való kondenzációjá-
val kezdődik, amelyek eredménye a 3-ketoszfinganin kialakulása. A folyamat során KoA-SH és CO2
szabadul fel.
2. A következő lépésben a NADPH redukálja a 3-ketoszfinganint és szfinganin keletkezik.
3. A szfinganin egy újabb acil-KoA-val N-acilszfinganinná alakul.
4. Az N-acilszfinganinból a reduktáz FAD jelenlétében ceramidot hoz létre.
5. A ceramidból a szfingomielin-szintáz szfingomielint képez. A reakcióhoz szükséges kolin nem a CDP-
kolinból, hanem foszfatidilkolinból származik.
6. A cerebrozidok és a gangliozidok szintéziséhez a szénhidrátok először UTP-vel aktiválódnak és a
transzferáz az aktivált szénhidrátot kapcsolja a ceramidhoz.
19.1.2.6. A koleszterin bioszintézise

A szervezetben szintetizálódó szteránvázas vegyületek (szteroidhormonok) alapja a koleszterin. A koleszte-
rin a prekurzora az epesavaknak is. A koleszterin minden szénatomja acetil-KoA-ból származik.
A koleszterin de novo bioszintézise három szakaszra osztható fel (199a. és 199b. ábra):
(a) A β -hidroxi-β -metilglutaril-KoA (HMG-KoA) képzése acetil-KoA-ból.
(b) A HMG-KoA átalakítása szkvalénné.
(c) A szkvalén átalakítása koleszterinné.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
196. ÁBRA A foszfatidilinozit bioszintézise
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
197. ÁBRA A foszfatidilglicerin és a kardiolipin bioszintézise
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
198. ÁBRA A szfingolipidek bioszintézise
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
199a. ÁBRA A koleszterin bioszintézise
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
199b. ÁBRA A koleszterin bioszintézise (folytatás)
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
A reakciósorozat első szakasza a szkvalén kialakulásáig a citoplazmában történik, majd az endoplaz-

matikus retikulumban fejeződik be a koleszterin kialakulása.
(a) A β -hidroxi-β -metil-glutaril-KoA (HMG-KoA) képzése acetil-KoA-ból
1. A citoplazmában 2 acetil-KoA-ból a tioláz hatására acetoacetil-KoA keletkezik.
2. Az acetoacetil-KoA egy további acetil-KoA-val kondenzálódva β -hidroxi-β -metil-glutaril-
KoA-t (HMG-KoA) hoz létre. A reakciót a HMG-KoA-szintáz katalizálja.
(b) A HMG-KoA átalakítása szkvalénné
1. A HMG-KoA a következő lépésben a HMG-reduktáz hatására KoA-SH kilépésével és NADPH
közreműködésével kialakul a mevalonát (ez a koleszterinszintézis sebességmeghatározó lépése).
2. A mevalonát két egymást követő lépésben ATP felhasználásával 5-pirofoszfomevalonáttá alakul.
3. Az 5-pirofoszfomevalonát egy újabb ATP-hidrolízis kíséretében dekarboxileződik és létrejön az
ötszénatomos izoprénegység, az izopentenil-pirofoszfát (aktív izoprén).
4. Az izomeráz az izopentenil-pirofoszfátot dimetilallil-pirofoszfáttá alakítja.
5. A következő kondenzációs lépésben az előbbi két ötszénatomos egységből egy tízszénatomos
intermedier a geranil-pirofoszfát keletkezik.
6. A geranil-pirofoszfátból egy további izopentenil-pirofoszfát kondenzációjával létrejön a 15-szén-
atomos farnezil-pirofoszfát.
7. Két farnezil-pirofoszfát kondenzációjával keletkezik a 30-szénatomos szkvalén.
(c) A szkvalén átalakítása koleszterinné
1. A reakció az endoplazmatikus retikulumban egy monooxigenáz hatására gyűrűzáródással foly-
tatódik és szkvalén-2,3-epoxid keletkezik. A gyűrűzáródáshoz a szkvalén egy hordozófehérjéhez
kötődik (SCP1, anglolul sterol carrier protein).
2. A lanoszterin kialakulásához 2 metilcsoport helyeződik át, a keletkező lanoszterin egy másik
hordozófehérjéhez kötődik (SCP2 ).
3. Ezt követően több lépésben alakul ki a koleszterin, NADH és NADPH részvételével, három me-
tilcsoport CO2 formájában felszabadul, a B-gyűrűben a kettős kötés a C5-C6 helyzetbe kerül és
az oldalláncban a C24-C25 szénatomok közötti kettős kötés redukálódik.
19.2. A nitrogén anabolikus anyagcseréje
A nitrogén igen fontos eleme az élő szervezeteknek. Legnagyobb része aminosavakban, fehérjékben, nuk-
leinsavakban található meg, de számos más biomolekulában is előfordul. A biológiailag hasznos nitrogén a
nitrogénfixálás során keletkezik. A nitrogén megkötésére és belőle ammónia, majd oxidáció után nitrát ki-
alakítására azonban csak néhány autotróf szervezet képes. A heterotróf szervezetek a nitrogént csak redukált
formában (ammóniumion) vagy kész nitrogéntartalmú vegyületként képesek hasznosítani.
A nitrogénigény kielégítése számos jellegzetes folyamaton keresztül történik, ami körfolyamatként is
felfogható (200. ábra):
1. Nitrogénmegkötés (szimbiotikus nitrogénfixálás) N2 → NH3
2. Nitrátredukció NO−3 → NH3
3. Nitrifikálás NH3 → NO− 2 → NO3
−
4. Denitrifikálás NO−
3 → N2
5. Mineralizáció szerves-N → NH3
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
200. ÁBRA Nitrogén-körforgalom
19.2.1. Nitrogénmegkötés
Az autotróf szervezetek a biokémiai folyamatokhoz szükséges nitrogénhez a levegő nitrogénjének fixálá-

sával vagy a felvett nitrát redukciójával tudnak hozzájutni. A légkör mintegy 80%-át kitevő nitrogén meg-
kötésére, illetve redukciójára csak az élővilág töredékének van meg a képessége. A nitrogénfixálásra képes
szervezetek mind prokarióták. A szabadon élő talajbaktériumok közül például a legelterjedtebb Azotobacter
család, valamint a Clostridium, Chlorobium, Klebsiella fajok képesek a nitrogént ammóniává redukálni.
A magasabb rendű növények nitrogénfixálásra önmagukban nem képesek, csak bizonyos baktériu-
mokkal kölcsönhatásba lépve tudják a nitrogént megkötni. Az ilyen szimbiotikus kapcsolat lehet asszociatív
és obligát is.
Az asszociatív szimbiózis esetén (pl. trópusi növényfajokon) a leveleken olyan nitrogénkötő baktéri-
umflóra telepszik meg, amely szénforrásként a levélből kiválasztott szénhidrátokat hasznosítja. Az asszoci-
atív szimbiózis nem jelent lényeges változást egyik partner anyagcseréjében sem.
Az obligát szimbiózisban a növény gyökérzetében a gyökérszőrökön megtelepedő Rhizobiumok, a
gyökérbe behatolva a növényt megfertőzik. A fertőzés nem csak a növény anyagcsere-folyamatait befolyá-
solja, hanem átalakítja magát a baktériumot is. A baktérium szimbiotikus formává ún. bakteroiddá alakul,
és kialakul egy enzimrendszer, ami lehetővé teszi a nitrogén ammóniává alakulását. A gyökérgümőkben
található a leghemoglobin, ami a légzés oxigénszükségletét biztosítja. A fertőzés hatására a gazdanövény
szintetizálja a leghemoglobin globin részét, míg a baktérium a hem részt hozza létre.
A nitrogént redukáló enzimrendszert nitrogenáznak nevezzük. A nitrogén megkötéséhez anaerob
körülmények szükségesek, mert az oxigén irreverzibilisen gátolja a nitrogenázt. A nitrogenáz működé-
sének teljes mechanizmusa még nem ismert. Az enzim molekuláris felépítése rendkívül komplex. Az en-
zimkomplex két katalitikus alegységből, a Fe-fehérjéből és a Mo–Fe-fehérjéből épül fel (201. ábra). A
kisebb Fe-fehérje (fajtól függően 30-72 kD) két azonos alegységből áll, és mindkettő vas–kén klasztert is
tartalmaz [4Fe–4S]. A nagyobb Mo–Fe-fehérje (180-235 kD) négy alegységből (α2 β2 ) áll, és mindegyik
alegység két-két Mo–Fe–S klasztert tartalmaz.
A nitogenáz tehát egy kapcsolt redoxirendszer, ami a nitrogén redukciójához szükséges elektronokat
a redukált ferredoxintól veszi át (201. ábra). A ferredoxin a gazdanövény fotoszintetikus folyamataiban is
fontos szerepet tölt be. Az elektrontranszport során a Fe-fehérje (Feox ) oxidált alakját a redukált ferredoxin
redukálja, miközben a Fe-fehérje ATP-vel kapcsolódik. A következő lépésben a megkötött ATP ADP-re
hidrolizál, a felszabaduló energia rovására a Fe-fehérje konformációja megváltozik és a megnövekedett
redukciós készség továbbítja az elektronokat a Mo–Fe-fehérje (MoFeox ) felé, ami a nitrogént ammóniává
képes redukálni. Az ammóniumiont a gazdanövény már hasznosítani tudja bioszintetikus folyamataiban. A
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
201. ÁBRA A nitrogenáz enzimrendszer működése
nitrogénmegkötés feltételezett folyamatában valamennyi intermedier a nitrogenázhoz szorosan kötve marad.

Jellegzetes melléktermékként H2 keletkezik.
A nitrogén ammóniává való redukciójának bruttó egyenlete:
N2 + 8 e− + 16 ATP + 16 H2 O → 2 NH3 + H2 + 16 ADP + 16 Pi + 8 H+
19.2.2. Nitrifikálás
Az ammónia oxidációja (nitrifikálás) többlépéses folyamat. A Nitrosomonas az ammóniát nitritig képes
oxidálni. A Nitrobacter a nitritet oxidálja nitráttá. A felszabaduló energia mindkét esetben ATP-ben raktá-
rozódik.
NH3 → NO− −
2 → NO3
19.2.3. Nitrát- és nitritredukció

A növények döntő többsége nem nitrogénfixálással jut a szükséges nitrogénhez, hanem a talajban levő nit-
rát-, illetve ammóniumionok felvételével. A nitrátredukció során a nitrát felhasználható formába kerülve
ammóniává redukálódik. A nitrátredukció két lépésben megy végbe. Először a nitrát-reduktáz a nitrátot
nitritté, majd a nitrit-reduktáz a nitritet ammóniává redukálja.
NO− + − +
3 + NAD(P)H + H → NO2 + NAD(P) + H2 O
NO− + +
2 + 6 Fdred + 8 H → NH4 + 6 Fdox + 2 H2 O
A magasabb rendű növényekben a nitrát-reduktáz (202. ábra) két azonos alegységből épül fel és
mindegyik alegység három prosztetikus csoportot tartalmaz (FAD, vastartalmú hem, pterinhez kötött mo-
libdén). A FAD a NADH-tól vagy a NADPH-tól két elektront vesz át és a hemen keresztül továbbítja a
molibdént tartalmazó doménig, ami a nitrátot nitritté redukálja. A nitrit nagyon reaktív, toxikus ion, ezért a
növényekben azonnal ammóniává redukálódik.
202. ÁBRA A nitrát-reduktáz komplex
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
A nitrit ammóniává alakulásakor 6 elektron használódik fel. A nitrit-reduktáz egy polipeptidláncból áll
és két prosztetikus csoportot ([4Fe–4S], hem) tartalmaz. A nitrit-reduktáz működéséhez szükséges elekt-
rondonor a ferredoxin (203. ábra). A ferredoxinon keresztül közvetlenül hasznosul a pentóz-foszfát ciklus
oxidatív szakaszában keletkezett NADPH, valamint a fotoszintézisben felhasznált fényenergia is.
203. ÁBRA A nitrit-reduktáz komplex
19.2.4. Az ammónia beépülése

A nitrogén, illetve a nitrát redukciója során keletkező ammóniának a biomolekulákba történő beépítésé-
ben a glutamin-szintetáz (GS) és a glutamát-szintáz (másnéven glutamin-2-oxoglutarát-aminotranszferáz,
GOGAT) alapvető szerepet játszik.
A glutamin-szintetáz az ammóniát a glutamát γ -karboxilcsoportjába beépítve glutamint képez. A reak-
ció ATP hidrolízisét igényli, kétértékű kationok (Mg 2+ , Mn 2+ , Co 2+ ) jelenlétében. A reakció közti terméke
a γ -glutamil-foszfát. A megnövekedett glutaminkoncentráció aktiválja a glutamát-szintázt, ami a glutamin
amidcsoportját az α -ketoglutarátra viszi át és így két molekula glutamát keletkezik. A növényekben kétféle
GOGAT van, az egyik a NADH-tól fogadja az elektronokat, a másik a ferredoxintól. Az első típus a nem
fotoszintetizáló szövetekben, míg a másik a kloroplasztiszban található.
Az ammónia beépítése történhet alternatív útvonalon is, amelyet a glutamát-dehidrogenáz (GDH) ka-
talizál. Ebben az esetben az ammónia elsődleges akceptora a citrátciklusból származó α -ketoglutarát (205.
ábra). A folyamat reverzibilis, a GDH, amely nemcsak a glutamát (glutaminsav) képződését, hanem lebontá-
sát is katalizálja. A folyamat érdekessége, hogy a bioszintézis irányában a koenzim NADPH, a lebontásnál,
pedig a NAD+ .
Kis ammóniumion-koncentráció mellett az ammónia beépítése a glutamin-szintáz és a glutamin-szin-
tetáz szekvenciális működésével megy végbe. A reakció ATP-t igényel. A GDH katalizálta reakció, bár
nem fogyaszt energiát, kis ammóniumion koncentrációnál hatékonysága nagyon kicsi, emiatt a glutamin-
szintetáz a szervezet számára hatékonyabb reakciót tesz lehetővé még akkor is, ha az ilyen módon történő
ammóniabeépítés ATP-t igényel.
A glutamin, illetve glutaminsav (glutamát) képezi azt a nitrogénforrást, ahonnan a többi aminosav
felépítéséhez a nitrogén ered. A glutaminsav α -amino-nitrogénje a transzaminálási reakció (lásd 108.
ábra) során kerül át egy másik α -ketosavra. A transzaminálási reakció koenzime a piridoxál-foszfát.
19.2.5. Az aminosavak bioszintézise

A különböző szervezetek aminosavszintetizáló képessége nagymértékben különbözik egymástól. A növé-
nyek és a mikroorganizmusok nagy része szervetlen tápanyagok felhasználásával képes valamennyi fehér-
jeépítő aminosavat előállítani. Ezzel szemben az állati és az emberi szervezetek számára szükséges 20 ami-
nosavnak közel a fele esszenciális aminosav, azaz a bioszintetizáló képesség hiánya miatt ezeket táplálék
formájában kell felvenniük.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
204. ÁBRA Az ammónia beépülése glutamátba (GS-GOGAT útvonal)
205. ÁBRA Az ammónia beépülése α -ketoglutarátba
A fehérjéket felépítő 20-féle aminosav bioszintézise sokféle utat követ, ugyanakkor több közös vonás
is megfigyelhető (206. ábra). A legjellemzőbb hasonlóság az aminosavak bioszintézisében a transzaminálási
reakció, amelynek során az α -aminocsoport átkerül a donor α -aminosavról a fogadó α -ketosavra és új
aminosavak keletkeznek. A transzaminálási reakció megfordíthatósága miatt fontos szerepet játszik mind az
aminosavak bioszintézisében, mind az aminosavak lebontási folyamataiban.
A fehérjeépítő aminosavak bioszintéziséhez szükséges szénláncok egyrészt a citrátciklus intermedier-
jeiből az α -ketoglutarátsavból, az oxálacetátból, másrészt a szénhidrátanyagcsere intermedierjeiből a pi-
ruvátból (glikolízis), a glicerinsav-3-foszfátból (glikolízis, fotoszintézis, pentóz-foszfát ciklus), az eritróz-
4-foszfátból (pentóz-foszfát ciklus), a foszfoenolpiruvátból (glikolízis), valamint a ribóz-5-foszfátból (fo-
toszintézis, pentóz-foszfát ciklus) származhatnak. Ezek alapján aminosavcsaládokat különíthetünk el.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
206. ÁBRA Az aminosavak bioszintézisének útjai
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
19.2.5.1. A glutaminsav-család bioszintézise

Glutaminsav-családhoz a glutaminsav (Glu), a glutamin (Gln), a prolin (Pro), az arginin (Arg), illetve a nem
fehérjeépítő szabad aminosav, az ornitin (Orn) tartozik, ami az ornitinciklus kulcsmolekulája (207. ábra).
A nem esszenciális aminosavak bioszintézise néhány egyszerű lépésből álló reakciósor. A Glu kelet-
kezhet α -ketoglutársavból a glutamát-szintáz (204. ábra) vagy a glutamát-dehidrogenáz segítségével (205.
ábra). Az élőlények nagy részében ez a reakció teszi lehetővé, hogy az ammónia közvetlenül bekapcsolód-
hasson az aminosav-anyagcserébe.
A glutamin a glutaminsavból (glutamátból) alakul ki ammónia és ATP felhasználással a glutamin-

szintetáz segítségével (204. ábra).
A prolin bioszintézisének jellegzetessége (207. ábra), hogy a szintézis a lebontás ugyanazon reakciók
megfordításaként zajlik, de az enzimek különbözőek az ellentétes irányú folyamatokban. A reakciósor a
glutaminsav foszforilezésével kezdődik, amelyet a γ -glutamil-kináz katalizál. A képződő γ -glutamil-foszfát
nem stabil intermedier, redukciójával NADPH jelenlétében glutamin-γ -aldehidsav keletkezik. Az ezt követő
lépésekben először vízvesztéssel spontán ciklizáció játszódik le, majd egy újabb redukciós reakcióval a
pirrolin-5-karboxilát-reduktáz prolint képez.
A növényekben és a mikroorganizmusokban az Arg prekurzora az ornitin, ami a glutaminsavból ke-

letkezik. A reakciósor első lépésében a transzaciláz acetilcsoportot köt a glutaminsavhoz és N-acetilglutamát
alakul ki. Ez a reakció megakadályozza a Pro bioszintézisénél bekövetkező spontán ciklizálódást. Az N-
acetilglutamát ATP és NADPH felhasználásával N-acetilglutamin-γ -aldehidsavvá alakul. Ezt követően a
δ -helyzetű karbonilcsoport transzaminálásával N-acetilornitin keletkezik, a reakciót az ornitin-δ -amino-
transzferáz katalizálja. Végül az acetilcsoport eltávolítása után ornitin keletkezik. Az ornitinből az ornitin-
ciklus lépéseivel megegyező módon képződik az arginin.
Az arginin az emlősök számára esszenciális aminosav. A májban az ornitinciklus során ugyan szin-
tetizálódik, de mivel az argináz hatására azonnal el is bomlik, így a szervezet számára nem lehet valódi
argininforrás.
19.2.5.2. Az aszparaginsav-család bioszintézise
Aszparaginsav-családhoz tartozó aminosavak az aszparaginsav (Asp), az aszparagin (Asn), a metionin
(Met), a treonin (Thr), az izoleucin (Ile) és a lizin (Lys), amelyek közül az Asp és Asn kivételével, az
emlősök számára valamennyi esszenciális aminosav.
Az aszparaginsav (aszpartát) az oxálecetsavból (oxálacetát) keletkezik transzaminálással az aszpar-

tát-aminotranszferáz katalizálta reakcióban, ahol a Glu az aminocsoport-donor (208. ábra).
Az aszparagin két úton keletkezhet az Asp-ból, ATP felhasználásával, az aszparagin-szintetáz segítsé-

gével (209. ábra). A mikroorganizmusokban az aminocsoport-donor az ammónia és az ATP hidrolízisének
eredménye AMP + PPi , azaz az aszparaginsav adenilációval aktiválódik és nem foszforilezéssel. Az emlő-
sökben az aminocsoport-donor a glutamin. A Gln oldalláncának amidnitrogénje közvetlenül a foszforilezett
Asp-ra kerül. Az ATP hidrolízisének eredménye ADP + Pi .
Asp + ATP → Asp−AMP + PPi

Asp−AMP + NH3 → Asn + AMP + H+
A metionin és a treonin bioszintézisének közös intermedierje a homoszerin. Az emlősök számára

mindkét aminosav esszenciális, mert a homoszerin keletkezéséhez szükséges aszparagin-β -aldehidsav
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
207. ÁBRA A glutaminsav-család bioszintézise
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
208. ÁBRA Az aszparaginsav (aszpartát) bioszintézise
209. ÁBRA Az aszparagin bioszintézise
szintézisét katalizáló enzim nem áll rendelkezésre. A mikroorganizmusokban és a növényekben lejátszódó

reakció több lépésből áll (210. ábra). Az Asp-ból az aszpartát-kináz katalizálta reakcióban ATP felhasználá-
sával β -aszpartil-foszfát keletkezik, amit a dehidrogenáz (NADPH-val) aszparagin-β -aldehidsavvá redukál,
ebből a homoszerin-dehidrogenáz további redukcióval homoszerint képez. A homoszerinből az ATP-vel
kialakuló homoszerin-foszfáton keresztül jön létre a treonin.
A metionin bioszintézise során a homoszerinből kiindulva szukcinil-KoA felhasználásával először O-

szukcinilhomoszerin keletkezik. A reakciót a homoszerin-acil-transzferáz katalizálja. A következő lépésben
cisztein belépésével cisztationin keletkezik, ami a cisztationin-β -liáz hatására homociszteinre, piruvátra és
ammóniára hasad. A metionin keletkezéséhez a homociszteinnek metileződnie kell, amihez a tetrahidro-
folát biztosítja a metilcsoportot. A reakciót a metionin-szintáz (másnéven homocisztein-metil-transzferáz)
katalizálja. A reakció érdekessége, hogy ez az egyetlen olyan eset, amikor a tetrahidrofolát működik me-
tildonorként. Általában a B12 -vitamin származéka, a metil-kobalamin vagy a glicin trimetilszármazéka, a
betain szolgál metildonorként.
A cisztationin központi szerepet játszik a metionin mellett a másik kéntartalmú aminosav, a cisztein
bioszintézisében is.
Az izoleucin bioszintézise a treonin dezaminálásával indul (lásd 215. ábra), ami α -ketobutirátot ered-
ményez. A következő lépésben ehhez piruvát kapcsolódik, miközben ez utóbbi dekarboxileződik. A konden-
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
210. ÁBRA A metionin és a treonin bioszintézise
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
211. ÁBRA A lizin bioszintézise diaminopimeláton keresztül
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
212. ÁBRA A lizin bioszintézise α -amino-adipáton keresztül
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
zációval létrejött α -aceto-α -hidroxibutirátból redukció, izomerizáció (α ,β -dihidroxi-β -metilvaleriánsav),

vízvesztés (α -keto-β -metilvaleriánsav) és transzaminálás után keletkezik az Ile.
A lizin bioszintézisének, mint ahogy lebontásának is, két útvonala ismert. A baktériumokban és növé-
nyekben a diaminopimeláton, a gombákban az α -aminoadipáton keresztül történik a lizin bioszintézise.
A diaminopimelát keletkezéséhez az Asp → β -aszpartil-foszfát útvonalon aszparagin-β -aldehidsavra

és piruvátra van szükség (211. ábra). Ez utóbbiak aldolkondenzációval heterociklikus intermedierré, 2,3-di-
hidropikolináttá alakulnak. Ebből többlépéses úton diaminopimelát keletkezik, amiből dekarboxilezés révén
jön létre a lizin.
A α -aminoadipát keletkezéséhez kiindulásként nem Asp hanem α -ketoglutarát és acetil-KoA szük-

séges (212. ábra). Az első lépésben keletkezett homocitrát, a citrátciklusbeli reakciókhoz hasonlóan, α -
ketoadipáttá, majd transzaminálással α -aminoadipáttá alakul és egy redukciót követő Glu beépülésével sza-
charopin keletkezik. Végül α -ketoglutarát kilépésével létrejön a lizin.
19.2.5.3. A szerin-család bioszintézise

A szerin-családba tartozó Ser, Cys, Gly közös prekurzora a glikolízis során keletkező glicerinsav-3-foszfát.
A szerin a glicerinsav-3-foszfátból három lépésben szintetizálódik. A glicerinsav-3-foszfátból foszfo-
glicerát-dehidrogenáz hatására 3-foszfooxipiruvát keletkezik. A 3-foszfooxipiruvát glutaminsavval történő
transzaminálás során 3-foszfoszerinné alakul, amit a foszfoszerin-foszfatáz defoszforilez és kialakul a szerin
(213. ábra). A szerin részt vesz a glicin és a cisztein bioszintézisében is.
A glicin keletkezésének egyik lehetősége, amikor a szerin-hidroximetil-transzferáz a szerinből tetra-
hidrofolát (THF) segítségével glicint és N 5 , N 10 -metiléntetrahidrofolátot képez (213. ábra).
A glicin treoninból is keletkezhet aldoláz közreműködésével, ami a treonint glicinre és acetaldehidre
bontja.
Thr → H2 N−−CH2−−COOH + CH3−−CHO
213. ÁBRA A szerin és a glicin bioszintézise
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
A glicin CO2 -ból és ammóniából glicin-szintetáz segítségével N 5 , N 10 -metiléntetrahidrofolát jelenlé-

tében is felépülhet. Az enzim piridoxál-foszfát koenzimmel működik.
CO2 + NH3 + N 5 , N 10 -metilén-THF + NADH + H+ H2 N−−CH2−−COOH + THF + NAD+
A cisztein bioszintézise jelentősen különbözik az állati és növényi szevezetekben (214. ábra). Az em-
lősökben transz-szulfurálás útján az esszenciális metioninból keletkezik. Az első lépésben S-adenozilme-
tionin keletkezik ATP felhasználásával, majd ebből S-adenozilhomocisztein, illetve homocisztein alakul ki.
A szerin a homociszteinnel kondenzálódik és cisztationin képződik, amit a γ -cisztationin-liáz ciszteinre,
α -ketovajsavra és ammóniára hasít.
A növényekben és egyes baktériumokban a cisztein keletkezéséhez a szerin acetileződik szerin-
acetil-transzferáz segítségével és O-acetilszerin keletkezik. A cisztein képződéséhez az acetilcsoport kicse-
rélődik H2 S-sel.
214. ÁBRA A cisztein bioszintézise
19.2.5.4. A piruvát-család bioszintézise

Piruvát-család (Ala, Val, Leu) tagjai közül az alanin egyszerű transzaminálással keletkezik a piruvátból.
Az elágazó láncú aminosavak: a leucin, az izoleucin (215. ábra) és a valin bioszintézise sok közös
vonást mutat. Az emlősök számára mindhárom esszenciális aminosav.
A valin bioszintézisének (215. ábra) első lépésében piruvátból acetaldehidcsoport kapcsolódásával α -
acetolaktát keletkezik. A reakciót az acetolaktát-szintáz katalizálja tiamin-pirofoszfát koenzim jelenlétében.
Az ezt követő lépésekben redukció, metilcsoport-átrendeződés (α ,β -dihidroxiizovalerát), majd vízelvonás
(α -ketoizovaleriánsav) játszódik le és végül transzaminálással jön létre a valin.
A leucin bioszintézisének (216. ábra) lépései hasonlóak az előbbiekhez azzal a különbséggel, hogy
a valin szintézisében is keletkező α -ketoizovalerát és acetil-KoA kapcsolódásával α -izopropilmalát kelet-
kezik, ami a citrátciklus lépéseihez hasonlóan alakul α -keto-γ -metilvaleráttá, és végül transzaminálással
leucinná.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
215. ÁBRA Az izoleucin és a valin bioszintézise
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
216. ÁBRA A leucin bioszintézise
19.2.5.5. A gyűrűs aminosavak bioszintézise
A gyűrűs aminosavak (His, Phe, Tyr, Trp) bioszintézise az előbbiekhez képest sokkal bonyolultabb folyamat,
amelynek jellegzetessége, hogy a gyűrűk nem gyűrűs prekurzorokból alakulnak ki. Az emlősök számára a
tirozin kivételével, a család többi tagja esszenciális aminosav.
A hisztidin bioszintézisének (217. ábra) kiinduló vegyülete az 5-foszforibozil-1-pirofoszfát és az ATP.
A His szénváza a ribózból ered, az imidazolgyűrű egyik szénatomja és egyik nitrogénatomja az adeninből, a
másik nitrogénatomja a glutaminból származik. A His α -aminocsoportja a Glu-ból transzaminálással kerül
át a His-re. A széthasadó purinváz öttagú gyűrűje a purinbioszintézis intermedierje. A hisztidin purinból (N 1 -
(5’-foszforibozil)-ATP, az első lépés terméke) kiinduló szokatlan bioszintézise azt a feltevést erősíti, hogy az
élet kezdetben RNS-alapú volt. A His számos enzim aktív centrumában nukleofil és/vagy általános sav–bázis
katalízis központi eleme. Az RNS katalitikus tulajdonságának alapja szintén a purin imidazolgyűrűjének
tulajdonítható.
A fenilalanin és a tirozin bioszintéziséhez az aromás gyűrű kialakulása alifás prekurzorokból tör-
ténik a sikimáton keresztül (218. ábra). A sikimát egy hidroaromás vegyület és központi szerepet tölt be
a növényekben az aromás gyűrű kialakulásában. A sikimát a foszfoenolpiruvátból (glikolízis intermedi-
erje) és eritróz-4-foszfátból (pentóz-foszfát ciklus intermedierje) egy hétszénatomos terméken (ω -foszfo-3-
dezoxiarabinoheptulonát) keresztül gyűrűzáródást, vízelvonást és redukciót követően keletkezik. A sikimát
foszforileződés után az aromás aminosav anyagcsere-elágazását képező korizmáttá alakul.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
217. ÁBRA A hisztidin bioszintézise
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
218. ÁBRA A sikimát és a korizmát bioszintézise
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
219. ÁBRA A fenilalanin és a tirozin bioszintézise
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
A korizmátból molekulán belüli átrendezéssel a mutáz prefenátot hoz létre és a fenilalanin valamint
a tirozin bioszintézisének irányába folytatódhat a reakciósorozat (219. ábra). A prefenát vagy egyidejű
dehidratálás és dekarboxilezés után fenilpiruváttá alakul, amiből transzaminálással Phe keletkezik vagy de-
hidrogénezés és dekarboxilezés után 4-hidroxifenilpiruváttá alakul, amiből transzaminálással Tyr (hidroxi-
fenilalanin) keletkezik.
A korizmátból antranilsav keletkezésén keresztül szintetizálódik a triptofán (220. ábra). A Trp kép-
ződéséhez foszforibozil-pirofoszfát (PRPP) kapcsolódik az antranilsavhoz, ebből jön létre az indolgyűrű
öttagú része. Ezt követően a triptofán-szintetáz szerinnel cseréli a glicerinaldehid-3-foszfát oldalláncot és
kialakul a triptofán.
A triptofán-szintetáz egy négy alegységből (α2 β2 ) álló enzim, amelynek α -alegysége (29 kD) katali-
zálja az indolgyűrű kialakulását a glicerinaldehid-3-foszfát (GABP) lehasításával, míg a β -alegység (43 kD)
a szerin és az indolgyűrű közötti kötés kialakulását katalizálja piridoxál-foszfát koenzim közreműködésé-
vel. Az alegységek külön-külön is reakcióképesek, de együttes működésük 1-2 nagyságrenddel hatékonyabb
reakciót eredményez.
19.2.6. A nukleotidok bioszintézise

A nukleotidok fontos szerepet töltenek be az élő szervezet biokémiai folyamataiban. Egyrészt a nukleinsa-
vak (DNS, RNS) alapépítőkövei, másrészt energiaforrásként (ATP, GTP, CTP, UTP) és metabolikus regu-
látorként (cAMP) is szolgálnak. Nukleotidrészekből épül fel a biokémiai folyamatok katalízisében szere-
pet játszó három legfontosabb koenzim: a NAD+ (nikotinsavamid-adenin-dinukleotid), ennek foszforilezett
származéka NADP+ , a FAD (flavin-adenin-dinukleotid), valamint a koenzim-A.
A nukleotidok, szerkezetüket tekintve, heterociklusos nitrogénbázisból (purin, pirimidin), cukorból
(ribóz, dezoxiribóz) és foszforsavból állnak.
A sejtekben folyamatosan lejátszódó nukleotidszintézis és –lebontás ideális esetben egyensúlyban van.
A nukleotidok bioszintézisének két útja lehetséges: a de novo szintézis és az ún. mentési reakcióút. A de
novo szintézis esetén a nukleotidbázisok egyszerű komponensekből (pl. aminosavak) épülnek fel, míg a
mentési reakcióút lényege, hogy a lebontáskor keletkező szabad nukleotidbázisokat használja fel a sejt az
új nukleotid bioszintéziséhez.
19.2.6.1. A purinbázisok bioszintézise

A purinváz egyes atomjainak eredetét izotópos nyomjelzéstechnika segítségével G. Robert Greenberg
(1918–2005), John Machlin Buchanan (1917–) és munkatársai derítették fel az 1950-es évek elején. A
purinváz (221. ábra) nitrogénatomjai az aszparaginsavból (1), a glutamin savamidnitrogénjéből (3,9) és a
glicinből (7) származnak. A szénatomok a szén-dioxidból (6), glicinből (4,5) és a tetrahidrofolsav által szál-
lított aktív formil-(2,8) csoportból származnak.
A purinváz bioszintézise két szakaszra bontható. Az első szakaszban történik az öttagú, két nitrogént
tartalmazó imidazolváz szintézise, majd a másodikban ennek kiegészítése a teljes purinvázig. A bázisok
bioszintézise a ribóz-foszfáthoz kötve történik.
A purinváz de novo szintézisének lépései (222. ábra):

1. A ribóz-5-foszfátból a ribóz-foszfát-pirofoszfokináz ATP-vel 5-foszforibozil-α -pirofoszfátot (PRPP)
képez.
2. A PRPP első szénatomjáról a pirofoszfátcsoport lehasad, és helyére a glutamin amidnitrogénjét tartal-
mazó aminocsoport kerül β -helyzetbe a transzferáz enzim segítségével. A reakció eredményeképpen
5-foszforibozil-β -amin (PRA) keletkezik.
3. A foszforibozil-amin aminocsoportját a glicin acilezi és glicinamid-ribonukleotid (GAR) keletkezik.
Az energiaszükségletet az ATP hidrolízise fedezi.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
220. ÁBRA A triptofán bioszintézise
221. ÁBRA A purinváz egyes atomjainak eredete
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
222. ÁBRA Az IMP de novo szintézise
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
222. ÁBRA Az IMP de novo szintézise (folytatás)
4. Ezt követően a transzformiláz közreműködésével a tetrahidrofolsav által szállított aktív formilcsoport

a glicin aminocsoportjára kerül és formilglicinamid-ribonukleotid (FGAR) jön létre.
5. A szintetáz további aminálással a glutamin amidnitrogénjét a 4. szénatom oxocsoportjának helyére
építi be és így formilglicinamidin-ribonukleotid (FGAM) keletkezik.
6. ATP hidrolízise mellett, vízvesztéses gyűrűzárás következik be. Az öttagú gyűrű, az 5-aminoimidazol-
ribonukleotid (AIR) olyan intermedier, amely a hisztidin bioszintézisekor melléktermékként szerepel.
7. A második gyűrű felépítésének kezdő lépése a karboxilezési reakció, amelynek során karboxiláto-
aminoimidazol-ribonukleotid (CAIR) keletkezik.
8. A következő lépés az aszparaginsav megkötése, amelyet ATP hidrolízise kísér. Ez a reakció az előző
3. lépésbeli Gly-megkötés mechanizmusához hasonlóan játszódik le.
9. Az átmeneti termékből fumársav lehasadásával 5-aminoimidazol-4-karboxamid-ribonukleotid (AI-
CAR) keletkezik, amelyben az Asp aminocsoportja visszamarad. A reakciót az adeniloszukcinát-liáz
enzim katalizálja. Ez a reakció nagyon hasonlít az ornitinciklusban lejátszódó reakcióhoz amikor a
citrullinból arginin képződik.
10. A puringyűrű teljes felépüléséhez szükséges további szénatom a formiltetrahidrofolát által szállított
formilcsoport formájában kapcsolódik be, miközben 5-formamidoimidazol-4-karboxamid-ribonukleo-
tid (FAICAR) keletkezik.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
11. Utolsó lépésként vízvesztéssel alakul ki a hattagú gyűrű és ezzel elkészül a purinváz, illetve a termék,
az inozin-monofoszfát (IMP) vagy másnéven inozinsav. Ehhez a ciklizálódási reakcióhoz, ellentétben
az imidazolgyűrű kialakulásával (6. lépés), nem szükséges az ATP hidrolízise.
Az IMP nem halmozódik fel a sejtekben, hanem gyorsan AMP és GMP keletkezik belőle (223. ábra).
Az AMP (adenozin-monofoszfát vagy másnéven adenilsav) bioszintézisének első lépéseként a szintetáz
IMP-ből és Asp-ból adeniloszukcinátot képez. A reakciót GTP hidrolízise kíséri. A második lépésben a liáz
lehasítja a fumársavat és kialakul az AMP.
223. ÁBRA Az AMP és a GMP keletkezése IMP-ből
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
A GMP (guanozin-monofoszfát vagy másnéven guanilsav) bioszintézisének első lépesként az IMP

oxidálódik és xantozin-monofoszfát keletkezik, majd a 2. számú szénatomon kialakult oxocsoport amino-
csoportra cserélődik. Az aminodonor a Gln, a folyamat azonban nem transzaminálás jellegű, a reakciót a
GMP-szintetáz katalizálja. Az aminocsoport beépüléséhez ATP szükséges, amelynek mindkét nagyenergiájú
foszfátkötése elbomlik és így AMP + PPi keletkezik.
A purinnukleotidok bioszintéziséhez a sejt főként kész elemeket használ fel. Az élő szervezetben a
de novo szintézis, nagy energiaigénye miatt, igen ritkán fordul elő. A purinnukleotidok főleg a nukleinsavak
lebomlásakor visszamaradó purinbázisokat felhasználva épülnek újjá a szabad bázisból és a PRPP-ból az
ún. mentő utak révén. Az emlősökben a purin ilyen mentő útvonalon való szintézise két enzim segítségével
történik. Az adenin-foszforibozil-transzferáz (APRT) katalizálja az AMP szintézisét PRPP felhasználásával.
A hipoxantin-guanin-foszforibozil-transzferáz (HGPRT) hasonló reakciót katalizál a GMP és IMP esetén.
adenin + PRPP AMP + PPi

guanin + PRPP GMP + PPi
hipoxantin + PRPP IMP + PPi
19.2.6.2. A pirimidinbázisok bioszintézise

A pirimidinváz egyes atomjainak eredetét is izotópos nyomjel-
zéstechnika segítségével derítették fel. Az 1. számú nitrogén és
a 2. számú szénatom a karbamoil-foszfátból, a 3. számú nitro-
gén, valamint a 4, 5, 6. számú szénatomok az aszparaginsavból
származnak (224. ábra).
A pirimidin-nukleotidok bioszintézisekor, a purinvázas
nukleotidok bioszintézisével ellentétben elsőként a szabad bázis
szintetizálódik, majd ehhez kapcsolódik a ribóz, illetve a ribóz-
foszfát. A szintézis nem ágazik el. Először orotsav, majd UMP 224. ÁBRA A pirimidinváz egyes
keletkezik, ami a többi pirimidin-nukleotid prekurzora. atomjainak eredete
A pirimidin de novo szintézise a citoplazmában megy
végbe. A karbamoil-foszfát nem a mitokondriumban szintetizálódik, mint ahogy az ornitinciklusban tör-
ténik, hanem a citoplazmában. A nitrogén sem közvetlenül az ammóniából származik, hanem a glutaminból
ered.
A pirimidin de novo szintézisének lépései (225. ábra):

1. Glutamin, CO2 és ATP jelenlétében a karbamoil-foszfát-szintetáz II karbamoil-foszfátot hoz létre.
2. A karbamoil-foszfátból aszparaginsavval reagálva, foszfát lehasadása közben N-karbamoilaszpartát
keletkezik.
3. Ezt követően alakul ki a pirimidingyűrű vízvesztés kíséretében és dihidroorotát képződik.
4. A pirimidingyűrű oxidációja orotsavat (orotát) eredményez. Az eukarióta szervezetekben a reakciót
katalizáló dihidroorotát-dehidrogenáz FMN-t és nem hem vasat tartalmaz. Az enzim, ellentétben a
reakcióban részt vevő többi enzimmel, a mitokondrium külső membránjának felületéhez kötött, ahol a
kinon koenzimmel együttműködve biztosítja az oxidáció lejátszódását.
5. Az orotsav PRPP-tal pirofoszfát kilépése közben reagál és orotidin-monofoszfát keletkezik. A reakciót
az orotát-foszforibozil-transzferáz katalizálja.
6. Végül a dekarboxiláz szén-dioxidot lehasítva uridin-monofoszfátot (UMP) vagy másnéven uridilsavat
képez.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
225. ÁBRA Az UMP de novo szintézise
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
A nukleotidok kináz enzimek segítségével könnyen egymásba alakíthatók. Az ehhez szükséges fosz-
fátcsoportot rendszerint az ATP szolgáltatja.
A monofoszfát → difoszfát átalakulást specifikus monofoszfát-kinázok, a difoszfát → trifoszfát átala-
kulást a jóval szélesebb specifitású nukleozid-difoszfát-kinázok katalizálják.
UMP + ATP UDP + ADP

UDP + ATP UTP + ADP
A CTP az UTP 4. számú szénatomjának aminálásával alakul ki (226. ábra). Az aminocsoport-donor a

Gln, a reakció ATP-t igényel.
226. ÁBRA CTP keletkezése UTP-ből
A pirimidin-nukleotidok szabad bázisokból is képződhetnek a purinnukleotidokhoz hasonló ún. mentő

bioszintetikus utak révén.
A dezoxiribonukleotidok a megfelelő ribonukleozid-difoszfátokból úgy keletkeznek, hogy a ribóz
C2’ helyzetű szénatomján lévő OH-csoport H-re cserélődik.
NDP → dNDP
A ribonukleotid-reduktáz által katalizált reakció mechanizmusát a 227. ábra mutatja. Az enzim két-két
azonos alegységből (α2 β2 ) álló tetramer molekula. Az α -alegységek tartalmazzák katalitikus aktivitású Cys-
oldalláncokat, míg a β -alegységekben találhatók a hasonló szereppel bíró Tyr-oldalláncok. Az első lépésben
az elektron a Cys-oldalláncról a Tyr-oldalláncra kerül, majd a keletkezett igen aktív gyök hidrogént von el
a ribóz C3’-szénatomjáról. Az itt kialakult gyök segíti elő az OH-elvonását a ribóz C2’-szénatomjáról. A
reakció közben a másik Cys-oldalláncról H-vonódik el, ami az OH-val egyesülve vizet képezve távozik. A
C2’-szénatom redukciójának befejezéséhez a harmadik Cys-oldalláncról egy hidrogénatom kapcsolódik a
C2’-szénatomhoz, miközben a ciszteinek között diszulfidkötés alakul ki, és C3’-gyök keletkezik. Végül a
C3’-gyök visszakapja az első Cys-oldalláncról az eredetileg elvont H-t és a dezoxiribonukleotid elhagyja az
enzimet.
Az aktív centrum regenerálását egy specifikus enzim, a tioredoxin végzi.
A tioredoxin redukálja az oxidált ribonukleotid-reduktázt a diszulfidkötés átcserélésével. A további-
akban az oxidált tioredoxint a tioredoxin-reduktáz redukálja (228. ábra). A tioredoxin-reduktáz FAD-ot tar-
talmazó flavoprotein, ami a NADPH felhasználásával redukálódhat. A NADPH hidrogénje tehát közvetve
szolgálja a ribóz redukcióját a dezoxiribonukleotidok keletkezésénél.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
227. ÁBRA A ribonukleotid-reduktáz mechanizmusa
228. ÁBRA Az elektrontranszport útvonala a nukleotid-difoszfát redukciója során
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
A négy dezoxiribonukleotid-trifoszfát keletkezése igen összetett feedback szabályozás alatt áll (lásd
később). Az utolsó lépésben a dNDP foszforileződik a megfelelő dezoxiribonukleotid-trifoszfáttá. A reak-
ciót a nukleozid-difoszfát-kináz katalizálja ATP felhasználásával.
dNDP + ATP dNTP + ADP

ADP → dADP → dATP
GDP → dGDP → dGTP
CDP → dCDP → dCTP
A DNS felépítésében szerepet játszó dezoxitimidilsav (dTMP) a dezoxiuridilsav (dUMP) metilezésé-

vel képződik (229. ábra). A dUMP a dUTP hidrolízisével keletkezik, amit a dUTP-difoszfohidroláz katalizál.
dUTP + H2 O → dUMP + PPi
A dUMP-ben a pirimidingyűrű C5-helyzetű szénatomjára a timidilát-szintáz a N 5 , N 10 -metiléntetrahidrofol-

savból származó metilcsoportot viszi át. A timidin di- és trifoszfát képződését kinázok katalizálják.
229. ÁBRA A dTMP bioszintézise
A dTDP és a dTTP képződése, a dUTP defoszforilezése és a dTMP foszforilezése útján, energe-

tikailag ugyan pazarló reakció, de jelentősége igen nagy. Ezzel a folyamattal, a dUTP koncentrációjának
minimumra csökkentsével, akadályozható meg az dUTP DNS-be való beépülése. A DNS-t szintetizáló en-
zimrendszer ugyanis nem tudja hatékonyan megkülönböztetni a dUTP-t és a dTTP-t.
19.2.7. A nukleinsavak bioszintézise

A nukleinsavak nukleotidegységekből felépülő polimerek. Két alapvető típusuk a ribonukleinsav (RNS) és a
dezoxiribonukleinsav (DNS). Az RNS különböző formái a fehérjebioszintézisben játszanak fontos szerepet,
míg a DNS az öröklődés alapjául szolgál az élő szervezetekben.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
A DNS és RNS közös szerkezeti tulajdonságai:

1. Mindkettő alap építőeleme a nukleotid, amely nitrogéntartalmú bázisból (purin, pirimidin), ötszén-
atomos cukorrészből és foszforsavból áll. A purinbázisok (adenin, guanin) mindkét nukleinsavban
azonosak.
2. Minden polinukleotidban a mononukleotidok cukorrészének 3’,5’-OH-csoportjai foszfodiészter kö-
téssel kapcsolódnak egymáshoz.
3. A polimer molekula elágazást nem tartalmaz.
A DNS és RNS felépítése közötti különbség:

1. A DNS-ben az ötszénatomos cukor a dezoxiribóz, míg az RNS-ben a ribóz.
2. A pirimidinbázisok közül a DNS citozint és timint, az RNS a citozin mellett uracilt tartalmaz.
3. A DNS kettős hélix, az RNS egyszálú polimer.
19.2.7.1. A DNS bioszintézise
A DNS bioszintézise, a replikáció (megkettőződés), szemikon-
zervatív mechanizmus alapján történik, amelynek során a két
szülői szál mintaként (templátként) szolgál az új szálak bioszin-
téziséhez (230. ábra). A két utódmolekulában tehát az egyik szál
az eredeti DNS-ből származik, a másik pedig újonnan képződik.
A két ellentétes irányultságú szál egyikén folyamatosan zajlik a
szintézis 5 → 3 irányba, míg a másik szálon a folyamat sza-
kaszos. A szintézis megkezdéséhez független iniciátorra (RNS-
primer) van szükség és a szakaszosan képződött fragmentumo-
kat a szintézis végén össze kell kapcsolni. A lineáris DNS vé-
gének replikációjához, a szekvencia információjának folyamatos
megtartásához, egy speciális struktúra, az ún. telomer szükséges.
A DNS bioszintetizáló rendszer ezen összetett feladat ellátására
több enzimet is tartalmaz.
A szemikonzervatív replikáció mechanizmusát Matthew
Stanley Meselson (1930–) és Franklin William Stahl (1929–)
igazolta 1958-ban. A DNS bioszintézisével kapcsolatos legfon-
tosabb követelmények a következők: a replikációnak a teljes ge-
nomra ki kell terjednie, ellenkező esetben a sejtosztódás során
az utódsejtek génveszteséggel jönnének létre; nagyon gyorsnak
kell lennie, hogy a replikáció rövid idő alatt megtörténhessen a
nagyobb genomok esetén is, és pontosnak kell lennie, hogy a
mutációk száma minimális legyen. A replikáció sebessége a pro-
kariótákban 2000 nukleotid/másodperc, míg az eukariótákban lé-
nyegesen lassabb, 50 nukleotid/másodperc. A replikáció becsült
hibája 1 a 1010 beépített nukleotidból.
A DNS-kettősszál a sejten belül szupercsavart (szuperhe-
likális) állapotban van jelen. Ahhoz, hogy a replikációs folyamat
megindulhasson, ennek a szupercsavart szerkezetnek, valamint az
alap helikális szerkezetnek is fel kell lazulnia. A DNS-replikáció 230. ÁBRA DNS-replikáció
bonyolult folyamata multienzimkomplexhez kötötten, a repliszó-
mában játszódik le.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
A DNS bioszintetizáló rendszer tagjai:

a) DNS-függő DNS-polimerázok a replikáció fő enzimei. A prokarióta DNS-ek bioszintézisében a rep-
likációért felelős enzim a DNS-polimeráz III, amelynek kétféle katalitikus aktivitása van: a szintetikus
(5 → 3 irányú) és a 3 → 5 hidrolitikusan hasító exonukleáz aktivitás. A DNS sérüléseinek helyreál-
lításában a DNS-polimeráz I játszik szerepet, aminek háromféle katalitikus aktivitása van: szintetikus
(5 → 3 irányú) és exonukleáz aktivitás a 3 → 5 irányban, valamint az 5 → 3 irányú hibajavító
aktivitás.
A DNS-polimeráz I tandem enzim jellegét bizonyítja, hogy limitált proteolízissel egy kisebb és egy
nagyobb fragmentumra hasítható. A kisebb fragmentum csak 5 → 3 irányú exonukleáz aktivitású, míg
a nagyobb fragmentum szintetikus (polimeráz) és 3 → 5 exonukleáz aktivitással is rendelkezik. Az
utóbbit felfedezőjéről Klenow-enzimnek nevezték el. Az eukariótáknál öt különböző DNS-polimeráz
(α , β , γ , δ , ε ) működik. A DNS-polimeráz II csak a DNS-hiba javításában vesz részt.
b) Topoizomeráz I (Csak az egyik DNS-szálat hasítja, miközben a szupercsavart szerkezetből egyszeresen
csavart, relaxált szerkezetet hoz létre. A prokarióta szervezetekben a negatív (jobbmenetes) szuperhélix
relaxációját segíti elő, míg az eukariótákban mind a negatív mind a pozitív (balmenetes) szuperhélix
relaxációját elősegíti. (231. ábra).)
c) Topoizomeráz II (A DNS mindkét szálat elhasítja, és mind a negativ mind a pozitív szuperhélix relaxá-
cióját elősegíti. A prokariótáknál DNS-girázként ismert, negativ szupertekercs kialakulásáért felelős.
Az eukariótáknál a negativ szuperhélix keletkezését elsősorban a nukleoszóma kialakulása segíti elő.)
d) DNS-ligáz (Az Okazaki-fragmentumokat kapcsolja össze foszfodiészter kötéssel. Energiaforrásként a
prokarióták a NAD+ -ot, az eukarióták az ATP-t hasznosítják.)
e) Primáz (dnsG fehérje) a replikáció megindulásához szükséges RNS-darabokat (primereket) szinteti-
zálja. Ezt a feladatot az RNS-polimeráz is elvégezheti.
f) DnsA fehérje a DNS-szálak fellazítását segíti elő, a dnsB fehérje (másnéven helikáz) a DNS-szálakat
választja el, a replikációs buborékot tágítja mindkét irányban.
g) SSB fehérjék (angolul: Single Strand Binding protein), a széttekeredett DNS-szálakhoz kötődő fehér-
jék, amelyek megakadályozzák a szétváló szálak újraegyesülését (helix destabilizáló fehérjék).
h) Rep-fehérjék (A fellazított DNS-szálak további szétválasztását végzik.)
i) Dezoxiribonukleozid-5’-trifoszfátok (dATP, dGTP, dTTP, dCTP)
19.2.7.1.1. A prokarióta DNS bioszintézise

A prokarióta DNS-replikáció lépései (232. ábra)
1. A replikáció iniciálása. A replikációhoz a DNS két antiparallel lefutású szálának szét kell tekered-
nie, ami az origónál történik meg. Az E. coliban a 245 bázispár hosszú origó (oriC) négy specifi-
kus kötőhelyet tartalmaz a dnsA fehérje számára, valamint három tandem elrendezésű, 13 nukleotid-
nyi hosszúságú, AT-bázispárban gazdag szekvenciálisan majdnem azonos részt (233. ábra). Az AT-
szekvencia elősegíti a DNS-kettősszál szétválását, mivel csak két hidrogénkötés van a bázisok között.
A négy dnsA bekötődése indítja el a templát DNS-szálak széttekeredését. A dnsA fehérje kötődéséhez
a DNS-nek negatív szuperhelikális szerkezetűnek kell lennie, aminek létrejöttét ATP hidrolízisének
kíséretében a dnsB fehérje (helikáz) segíti elő. A széttekeredett DNS-szálakat egy-egy szálhoz kötődő
SSB-fehérjék stabilizálják. Az iniciációs buborék kialakulása után további fehérjék kapcsolódásával
(dnsB, dnsC), a primáz (dnsG) megindítja az RNS primer szintézisét. Ezt a komplex fehérjeszerkeze-
tet primoszómának nevezzük.
2. Bioszintézis a vezető és a késlekedő szálon. A kettős szál másolása mindkét szálon megindul és a
szintézis során egy mindkét irányban növekvő replikációs buborék keletkezik (234. ábra). Mivel az
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
231. ÁBRA A topoizomeráz I működése
új DNS-szálak szintézise csak meghatározott irányban (5 → 3 ) folyhat és a nukleotidokat összekap-

csoló enzim csak a szabad 3’-véggel rendelkező nukleotidhoz képes másik nukleotidot kapcsolni, így
a replikációs villa két szálán ellentétes irányú lesz a szintézis. A szabad 3’-véggel rendelkező vezető
szálon a DNS-polimeráz III folyamatosan végzi a szintézist, a másik, késlekedő (követő) szálon a
szintézis szakaszos, így ún. Okazaki-fragmentumok jönnek létre. Reiji Okazaki (1930–1985) japán
biokémikus fedezte fel, hogy a szintetizálódó DNS-szálak vagy nagyon nagy, vagy kis darabokban
fordulnak elő. Az 1000-2000 nukleotidnyi kis darabokat Okazaki-fragmentumoknak nevezzük.
A prokariótákban a replikáció fő enzime a DNS-polimeráz III, amely egy aszimmetrikus dimer (900
kDa tömegű és 10-féle polipeptidláncból áll). A dimer mindkét tagjában meglévő β -alegységek gyűrűt
képeznek a templát DNS körül. A követő szál szintézise során a DNS-templát hurkot alakít ki a DNS-
polimeráz III holoenzimben a replikációs villánál, így biztosítva, hogy mindkét szálon egyirányban
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
DNS-replikáció mechanizmusa
232. ÁBRA
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
233. ÁBRA Az E. coli DNS-ében lévő origó szerkezete
234. ÁBRA A replikációs buborék
folyhasson a szintézis a két alegység segítségével (232a. ábra). A DNS-polimeráz III a templát mellé
egymást követően építi be a dezoxiribonukleotidokat (235. ábra).
A replikáció megindulásához RNS-darabokra (primerek) is szükség van, mert a DNS-polimeráz nem
tudja közvetlenül másolni a kettős szálú DNS-t. A kb. 5-60 nukleotid hosszúságú RNS-darabokat egy
speciális RNS-polimeráz, az ún. primáz készíti el. A templáthoz kapcsolódó ribonukleinsav szakasz
3’-OH-ja szabad, így a DNS-polimeráz III az első dezoxiribonukleotidot a primerhez tudja kapcsolni
és képes tovább folytatni a replikációt.
3. A késlekedő (követő) szál szintézisében a DNS polimeráz I-nek (103 kDa-os monomer) és a DNS-
ligáznak is szerepe van (232b. ábra). A követő szálon is a primáz kezdi a ribonukleotidból álló primer
felépítését, majd az elkészült primer 3’-végéhez a DNS-polimeráz III dezoxiribonukleotidokat kapcsol.
Ezen a szálon a DNS-polimeráz III csak addig tud szintetizálni, amíg el nem éri az előtte képződött
Okazaki fragmentum 5’-végi primer darabját. Ekkor a holoenzim disszociál a követő szálról. Az RNS-
primert a DNS-polimeráz I 5 → 3 irányú exonukleáz aktivitása révén lebontja és a hézagot ugyancsak
a DNS-polimeráz I tölti ki a 5 → 3 irányú szintetikus aktivitásával úgy, hogy a lánc 3’ OH-végéhez
egymás után egy-egy dNTP-t kapcsol (236. ábra). Az így keletkező DNS-darabokat a DNS-ligáz kap-
csolja össze. Időközben a primáz új RNS-primert szintetizál, majd a holoenzim ismét hurkot képezve
kapcsolódik a követő szálhoz és új Okazaki-fragmentumot szintetizál az előzőeknek megfelelően és
ez a folyamat ismétlődik a terminációig.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
235. ÁBRA A DNS-polimeráz III működése
A DNS-ligáz enzim (E) egyik liziloldallánca köti a NAD+ AMP részét, miközben NMN (nikotinamid-
mononukleotid) válik szabaddá. A megkötött AMP foszfátcsoportja pirofoszfátkötést képez a DNS
hasadt láncának 5’-foszfátcsoportjával, így egy adenilált DNS keletkezik. Ezután a hasadt DNS-lánc
3’ OH-ja támadja az 5’-foszforilcsoportot, és kialakul a kovalens DNS-lánc miközben AMP szabadul
fel. Az eukarióták NAD+ helyett ATP-t használnak az összekapcsoláshoz és pirofoszfát képződik NMN
helyett.
E + NAD+ E-AMP + NMN
E-AMP + P-5’-DNS E + AMP-P-5’-DNS
DNS-3’-OH + AMP-P-5’-DNS DNS-3’-O-P-5’-DNS + AMP
4. A replikáció befejezése (termináció). Az E. coli replikációjának befejezését egy 350 kb (kilobázis)

hosszúságú régió segíti elő, amelyen hét közel azonos felépítésű (23 bp=bázispár) nem palindrom
szerkezetű (oda-vissza olvasva ugyanaz) terminátor hely fordul elő (237. ábra). Az oriC-vel ellentétes
oldalon elhelyezkedő terminális regió egyik részén a TerE, TerD és TerA, míg a másik részén a TerG,
TerF, TerB és TerC található. Az óramutató járásával ellentétesen mozgó replikációs villa keresztülha-
lad a TerG, TerF, TerB és TerC régión, de megáll a TerA, TerD vagy a TerE régiónál. Hasonló módon az
óramutató irányában mozgó replikációs villa keresztülhalad az TerE, TerD és TerA régión, de megáll
TerC-nél, vagy ha ezt elmulasztotta, akkor a TerB, TerF, TerG régiónál áll meg. A replikáció terminá-
lásához szükség van a tus gén (angolul: terminator utilization substance) termékének a tus fehérjének
(309 aminosavból álló monomer) a jelenlétére. A tus fehérje specifikusan kötődik a Ter-oldalhoz és
megakadályozza a dnsB (helikáz) működését, aminek következtében a replikációs villa előrehaladása
megfékeződik.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
236. ÁBRA A DNS polimeráz I és a DNS-ligáz működése
19.2.7.1.2. Az eukarióta DNS bioszintézise

Az eukarióta és a prokarióta DNS-ek bioszintézisének fő lépései nagyon hasonlóak, de a folyamat az eu-
karióta szervezetekben jóval bonyolultabb. A két szervezet közötti főbb különbség a következő:
1. A DNS mérete nagyobb és nem cirkuláris, hanem lineáris molekula.
2. A DNS egy erősen bázikus fehérjéből, a hisztonból álló gyöngysorszerű képződményre van feltekerve.
Az eukarióta sejtek kromoszómája, a kromatin, nem más, mint egy nukleoprotein komplex, aminek
fehérjerésze a hiszton és a nemfehérje része a DNS.
3. A nagyobb DNS miatt több replikációs villa alakul ki. Az Okazaki-fragmentumok mérete kisebb (100-
200 nukleotid).
4. A szintézist a két szálon külön enzimek végzik. A δ -DNS-polimeráz a vezető szál, az α -DNS-poli-
meráz (csak a sejtmagban található) a késlekedő szál szintézisét végzi, a β -DNS-polimeráz a javító
enzim, ε -DNS-polimeráz a DNS-hibajavításban játszik szerepet, a γ -DNS-polimeráz az extracellulá-
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
237. ÁBRA A prokarióta DNS replikáció terminációja
ris DNS szintéziséért felelős (mitokondriumban illetve a növényeknél a kloroplasztiszban is található

DNS).
5. Az eukarióta DNS-ligáz ATP hidrolízisével működik, nem NAD+-dal.
6. Az 5 → 3 irányú szintézis és az RNS primer igény miatt a késlekedő szálak 5’-végi szintézise nem
tud befejeződni DNS-sel. Így egyre rövidebb utód-DNS-ek jönnek létre, amit a telomeráz és a DNS-
polimeráz I egészít ki. A telomeráz (ribonukleoproteid enzim) képes az egyszálú, szabad 3’-OH-végű
DNS-ek hosszabbítására. Az enzim fehérje része reverz-transzkriptáz, az RNS-része tartalmazza azt
az RNS-templátot, amelynek alapján az új DNS-darab szintetizálódhat (238. ábra).
19.2.7.1.3. A DNS-bioszintézis hibalehetőségei és javító mechanizmusai

Az örökítő tevékenység alapvető feltétele a DNS szerkezetének stabilitása és állandósága. Bármilyen vál-
tozás súlyos következményekkel járna az utódszervezetekben, emiatt a DNS-szintézis nagyfokú ellenőrzés
alatt áll. A DNS-javító (repair) mechanizmusok jellegzetes típusai a kivágó mechanizmusok, fotoreaktiválás
és rekombinációs javító mechanizmusok.
A DNS-károsodás tipikus fajtái:

1. A replikáció során keletkező bázis-beépülési hiba. Az új szál szintézisekor az elsőszámú kontroll a
megfelelő bázispárok kialakulásának ellenőrzése. Ha véletlenül a DNS-polimeráz hibás bázist kap-
csolna fel, akkor a polimeráz hasító 3 → 5 exonukleáz aktivitása révén kivágja a nem megfelelő
bázist.
2. A bázisok módosulása különböző kémiai ágensek hatására
a) pontmutáció jöhet létre egyetlen bázispár módosulásakor (az eredeti bázispár helyére más kerül),
aminek két jellegzetes esete van:
• tranzíció
• transzverzió
b) inszerció (bázis többlet) vagy deléció (bázisszám csökkenés) is bekövetkezhet a DNS-láncban.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
238. ÁBRA A telomeráz működése
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
Tranzíció akkor következik be, amikor az egyik pirimidin helyett a másik pirimidin vagy az egyik
purin helyett a másik purin épül be. Azaz a normális AT illetve GC kapcsolat helyett AC illetve GT
kapcsolódás jön létre. A hiba oka a bázisok tautomer átalakulására vezethető vissza, ilyenkor a keto-
alak helyett az enol-formák alakulnak ki. Az enol-formák ionizáló sugárzások (UV, röntgen) vagy
helyi pH-változások hatására jöhetnek létre. Egyes vegyületek is kiválthatják a bázisok módosulását,
pl. salétromossav (HNO2 ), nitrit (NO2– ), hidroxilamin (NH2 OH) hatására a bázisok dezaminálódhat-
nak, aminek következtében elveszítik eredeti bázispárképző karakterüket. Dezaminálással a citozinból
uracil, az adeninből hipoxantin, a guaninból xantin keletkezik.
Transzverzió esetén a replikáció során pirimidin helyett purin épül be, vagy fordítva. A pirimidin és
purinbázisok egymást helyettesítő átalakulása elsősorban alkiláló ágensek (dimetil-szulfát) hatására
következik be.
3. A bázisok módosulása enzimatikus hatásra. Az en-
zimatikus módosítás részben a kialakult DNS védelmét
szolgálja. Például a bázisok metilezése (5-metilcitozin)
vagy acilezése megvédi a DNS-t a nukleázok hatásától.
Kedvezőtlen enzimatikus módosulás is létrejöhet, amikor
a bázispár egyik tagja anélkül, hogy a cukor-foszfát-lánc
megszakadna, kihasad a molekulából. Leggyakrabban az
adenin (A) hasad ki és apurinlánc képződik.
4. Kovalens báziskapcsolódás. Erős ultraibolya sugár-

zás hatására az ugyanazon DNS-láncban egymás mel-
lett lévő timinek kovalens kötéssel összekapcsolód-
nak (239. ábra). A kialakuló ciklobutángyűrű gá-
tolja a DNS átírását, ezért a javítórendszer meg-
szünteti a hibát. A fotoliáz (UV-specifikus endonuk-
leáz) kivágja a hibás szakaszt, a DNS-polimeráz I ki-
tölti a hézagot (dezoxiribonukleotid-beépítéssel) és a
DNS-ligáz foszfodiészter kötéssel összekapcsolja a lán- 239. ÁBRA Timin-dimer kialakulása
cot.
5. Láncszakadás jöhet létre fizikai, kémiai és enzimatikus hatásra.
a) A DNS egyik szálán egy-egy cukor-foszfát kötés megbontódik (nick) és egy rövid nukleotidsza-
kasz kihasad.
b) A DNS mindkét lánca megbontódik:
• ún. crossing over (keresztbe kapcsolás) folyamattal, amikor a homológ kromoszómák egyes
DNS szakaszai kicserélődnek (240. ábra)
240. ÁBRA A crossing over folyamata
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
• ún. restrikciós enzimek hatására mindkét DNS szál átmetsződik és sima végek vagy raga-
dós végek keletkeznek. A bázisspecifikus endonukleázok a kétszeres szimmetriát mutató
szekvenciákon belül hatnak (241. ábra).
241. ÁBRA A restrikciós enzimek működése
6. Keresztbe kapcsolt kettős hélixek keletkezhetnek, ha szorosan egymás mellé rendeződött DNS-ek nuk-
leotidszakaszainak szétválása után a két-két azonos orientációjú szál cseréje megtörténik.
A DNS-javítás (repair) tipikus fajtái:

1. A hiba azonnali javítása (direkt repair). A replikáció pontosságát a javító enzimek a DNS-polimeráz
I (prokarióták), β -DNS-polimeráz (eukarióták) és a DNS-ligáz biztosítják.
2. „Mismatch repair” a hibás bázispárok javítására szolgál. A hibás nukleotidok felismerését az teszi
lehetővé, hogy a templát DNS-szálhoz átmenetileg metilcsoportok kapcsolódnak, míg a hibás bázist
tartalmazó, újonnan képződött szál nem metilezett. A hibás bázis felismerése után az endonukleáz
bemetszést hajt végre, az exonukleáz eltávolítja a hibás nukleotidot és végül a ligáz kitölti a rést.
3. A rekombinációs javítás során a károsodott DNS-szekvenciák kicserélődnek különböző DNS-mole-
kulákból származó szakaszokkal. Ez a folyamat két formában fordul elő. Az általános rekombiná-
cióban a kicserélődés homológ kromoszómák között zajlik. A helyspecifikus rekombinációban a
kicserélődés csak rövid homológ szakaszokat vesz igénybe.
A Robin Holliday (1932–) által kidolgozott homológ rekombinációs modell szerint a két homológ ket-
tőslánc egymás mellé rendeződik (242. ábra). Ezután egy endonukleáz elhasítja a láncokat és azok nem
a saját, hanem a másik kettősszálú DNS-hez kapcsolódnak vissza. Többfajta variáns jöhet létre annak
megfelelően, hogy az inváziós (támadó) láncok mentén (horizontális tengely) vagy a nem inváziós
láncok (vertikális tengely) mentén történik a hasítás, illetve az új összekapcsolódás.
242. ÁBRA A helyspecifikus rekombináció mechanizmusa
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
19.2.7.2. Az RNS bioszintézise

Az RNS-ek, ellentétben a DNS-molekulákkal, egyszálú makromolekulák és felépítésükben több ún. ritka
bázis alkotta nukleozid is részt vesz (például az 5,6-dihidrouridin és a pszeudouridin). Az RNS másodlagos
szerkezetében csak részleges a rendezettség mértéke, ellentétben a DNS teljesfokú rendezettségével.
A sejten belül többféle RNS (rRNS, mRNS, tRNS) található. Valamennyi RNS bioszintézisét DNS-
függő RNS-polimeráz katalizálja. A folyamatot transzkripciónak (átírás) nevezzük. Az RNS-polimerázt
1960-ban egymástól függetlenül Samuel B. Weiss és Jerard Hurwitz (1928–) fedezte fel.
A transzkripció során a másolás a kettősszálú DNS-nek csak az egyik száláról történik, ez a szál
szolgál az átírás mintájául (− negatív szál, templát). Az RNS szintézis iránya 5 → 3 , így a minta leolva-
sása 3 → 5 irányban történik. A komplementaritás elve alapján a szintetizálódó új RNS bázisszekvenciája
azonos lesz a mintaszál komplementer láncával, amit kódoló (+) szálnak nevezünk. Az RNS szekvenciájá-
nak felírásakor egyszerűen a DNS kódoló szálának bázissorrendjét írjuk fel azzal a különbséggel, hogy ahol
T (timin) szerepel, ott U-t (uracil) írunk (243. ábra).
243. ÁBRA A transzkripció sematikus ábrázolása
19.2.7.2.1. A prokarióta RNS bioszintézise

A prokarióta RNS-ek bioszintézisét a DNS-függő RNS-polimeráz katalizálja. A prokarióta RNS-polimeráz
öt alegységből épül fel (α2 , β , β , σ ). Az α2 , β , β -részt nevezzük „core” enzimnek, ami a σ -faktorral (szig-
ma-faktor) együtt képezi a holoenzimet. Az α -alegység a szabályozó fehérjék megkötésében játszik sze-
repet, a β -alegység a foszfodiészter kötések kialakítását, a β ’-alegység a DNS-hez való kötődést segítik
elő, a σ -faktor ismeri fel az átírandó gén promóterét (DNS-en megtalálja a kezdő helyet) és elindítja az
RNS-szintézist.
RNS-polimeráznak, ellentétben a DNS-polimerázzal, nincs szüksége indító (primer) szakaszra az RNS
bioszintézisének a megindításához, viszont nincs nukleáz aktivitása, így nem képes a kapcsolási hibák javí-
tására. A transzkripció pontossága kisebb, mint a replikációé (kb. 105 -szer több hiba fordulhat elő).
A prokarióta genom transzkripcióra kerülő részei (244. ábra) minden esetben egy ún. promóter sza-
kasszal kezdődnek, amelyek +DNS-szál 5’-vége felé esnek. A promóter szakasz nem kódol fehérjét, fon-
tos funkciója viszont, hogy a DNS-függő RNS-polimeráz bekötődésének helyét tartalmazza. A promóter
szakaszt követik a struktúrgének, amelyek egy-egy fehérjeláncot kódolnak. Az első átírandó nukleotidot
244. ÁBRA A prokarióta genom felépítése
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
+1-gyel jelöljük, ez a transzkripció startpontja. A startponttól „felfelé” (+DNS szál 5’-vége felé) eső nuk-
leotidokat negatív számokkal, a startponttól „lefelé” (+DNS szál 3’-vége felé) eső nukleotidokat pozitív
számokkal jelöljük.
245. ÁBRA A prokarióta promóterek konszenzus szekvenciái
A prokarióta promóterekben 10 és 35 bázispárnyira (bp) „felfelé” két ún. konszenzus szekvencia

található. Az egyik szekvenciát (TATAAT; −10 szekvencia), felfedezőjéről David Pribnowról, Pribnow-
boxnak (245. ábra) nevezték el. A másik jellegzetes szekvencia a TTGACA (−35 szekvencia).
Az RNS-transzkripció három szakaszra osztható (246. ábra):

1. iniciáció (a szintézis leindítása)
2. elongáció (az RNS-szál növelése, lánchosszabbítás)
3. termináció (a szintézis befejezése)
1. Az iniciáció az RNS-polimeráz promóteren történő bekötődésével kezdődik a −35 szekvenciánál, ami

egy zárt promóter komplexet eredményez. A DNS-promóter régióját az enzim σ -faktora ismeri fel.
Az enzim közelebb csúszik a kezdőponthoz és a −10 szekvenciánál megkötődve a DNS-kettősszálat
egy rövid (kb. 17 bázispár hosszú) szakaszon széttekeri és nyitott promóter komplex jön létre, ami
lehetővé teszi, hogy a mintaszálról a komplementer RNS-szál szintézise megkezdődhessen. Az első
belépő nukleotid általában purinbázist tartalmaz, így az RNS 5’-végén vagy pppA vagy pppG található
(trifoszfátvég). Az iniciáció befejezését az első nukleozid- trifoszfát 3’-OH-ja és a belépő második
nukleotid 5’-OH-ja között létrejövő foszfodiészter kötés kialakulása jelenti. Ezt követően a σ -faktor
disszociál és a továbbiakban a „core enzim” végzi a szintézist.
2. Az elongáció (lánchosszabbítás) során a DNS kettős szála fokozatosan széttekeredik, lehetővé téve a
további átírást, ami a ribonukleozid-trifoszfátok jelenlétében folyamatosan zajlik. A kialakuló transz-
kripciós buborék a +DNS 5’-vége felől a 3’-vége felé halad, miközben az RNS az 5’-vége felől a
3’-vége felé szintetizálódik.
3. A termináció kétféle mechanizmus szerint történhet (247. ábra). A ρ -függő termináció esetén egy
rho-fehérjének (ρ ) nevezett terminációs faktor kapcsolódik az RNS-polimerázhoz és disszociálja a
transzkripciós komplexet. A hexameralegység szerkezetű ρ -fehérje az RNS konszenzus szekvenciáját
felismerve kötődik az RNS-szálhoz. A ρ -fehérje ATP hidrolízise közben folyamatosan gördül a ke-
letkező RNS 3’-vége felé, és amikor eléri a transzkripciós buborékot, kihúzza onnan a kész RNS-t. A
ρ -független terminációt specifikus nukleotidszekvenciák (palindrom szekvenciák) segítik elő, ame-
lyek átíródva hajtűszerű hurok kialakulása révén leválasztják az elkészült RNS-t. A GC-ben gazdag
hajtű és az ezt követő poli-U-szakasz az RNS-szintézis befejezéséhez vezet. A transzkripció befejező-
désekor nem alakul ki újabb foszfodiészter kötés, a DNS-buborék visszatekeredik és az RNS-polimeráz
disszociál a DNS-szálról.
A prokarióta mRNS bioszintézisének befejezte után nem, vagy csak kismértékű módosulást szenved.
Gyakran előfordul, hogy még be sem fejeződött a mRNS szintézise, de már elkezdődik a fehérje bioszinté-
zise, miután a riboszómák rákapcsolódnak az elkészült szakaszra ún. poliszómákat képezve.
A tRNS-ek és a rRNS-ek viszont jelentős utólagos módosuláson mennek keresztül. Például az E.
coli háromféle (5 S, 16 S, 23 S) rRNS-ét a transzláció során elsődlegesen keletkező, ún. elválasztó (spacer)
régiókat tartalmazó, egyetlen 45 S pre-rRNS-formából a nagyon specifikus RNS-polimeráz III vágja ki (248.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
246. ÁBRA RNS-bioszintézis
ábra). Jellegzetes a tRNS bázisainak utólagos enzimatikus módosítása is, az ún. ritka bázisok (dihidrouracil,
pszeudouracil) kialakulása vagy a 3’-vég CCA-szekvenciával való kiegészítése.
Az RNS-ek, fehérjék vagy az ezekből felépülő molekulakomplexek nagyságának jelölésére alkalma-
zott S egység (Svedberg-egység) e makromolekulák ultracentrifugában mérhető ülepedési sebességének mé-
rőszáma (szedimentációs állandó), így a tömeggel arányos egység. Theodor H. E. Svedberg (1884–1971)
svéd kémikus 1926-ban kapott kémiai Nobel-díjat a kolloidokkal kapcsolatos kutatásaiért és az ultracentri-
fuga felfedezéséért.
19.2.7.2.2. Az eukarióta RNS bioszintézise

Az eukarióta RNS bioszintézisének fő lépései (iniciáció, elongáció, termináció) alapvetően nagyon hason-
lítanak a prokarióta transzkripcióhoz, de a folyamat szabályozása sokkal összetettebb és néhány jellegzetes
különbség is megfigyelhető a folyamat egészét illetően.
Az eukarióta sejtekben a transzkripció és a transzláció időben és térben elkülönítve zajlik. Az eu-
karióta mRNS a sejtmagban szintetizálódik és monocisztronos felépítésű, azaz egy fehérjére vonatkozó
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
247. ÁBRA Terminációs szignálok. A rho-faktor (A) és a hajtűképződés (B) működése
248. ÁBRA Az pre-rRNS transzláció során keletkező formája
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
249. ÁBRA Az RNS érési folyamatának mechanizmusa (splicing)
információt kódol. Ahhoz, hogy a mRNS a fehérjebioszintézis helyére eljutva maradéktalanul megőrizhesse
az információt a szintézis során heteronukleáris RNS (hnRNS) keletkezik. A hnRNS azon szakaszait, ame-
lyek a fehérjeszintézis mintájául szolgáló mRNS részei exonoknak, azokat, amelyek az RNS-re átíródnak
ugyan, de az érési folyamat (splicing) során kivágódnak, intronoknak nevezzük. Az intronok kivágódása
nagy pontosságot igényel. A splicing a spliceoszómákban megy végbe, amelyek fehérjéből és kis nukleáris
RNS-ből (snRNS, angolul: small nuklear) épülnek fel. A folyamat érdekessége, hogy a katalitikus hatást az
RNS fejti ki és nem a fehérje. Az intronoknak megfelelő szakaszok kivágásában három kitüntetett nukleo-
tidszekvencia játszik szerepet. A 249. ábra szerint az 5’ hasítási helyet az elágazódási hely adenozinjának
2’-OH-ja támadja, miközben az 1. exont és az intront összekötő foszfodiészter kötés felhasad. A következő
lépésben az 1. exon végén újonnan keletkezett 3’-OH megtámadja az 2. exon 3’ hasítási helyét és létrejön
a két exon kapcsolódása. A lasszó formájú intronrész pedig lehasad.
A bioszintézis során a pre-mRNS 5’-vége is módosul. Egy GTP-ből származó, módosult nukleotid
(7-metilguanozin) kerül a lánc 5’-végére, amelynek 5’-foszfátja pirofoszfát kötéssel kapcsolódik az eredeti
láncvégi nukleotid 5’-foszfátjához (5’-5’ trifoszfátkötést létrehozva) és ún. sapka (angolul: cap) képződik
(250. ábra).
A pre-mRNS 3’-végén pedig poliadenilsav farok (poli-A) keletkezik a transzkripció terminálását kö-
vetően, amely a nukleázok ellen nyújt védelmet (251. ábra). A poli-A helyet egy specifikus endonukleáz
ismeri fel az mRNS-en. Az AAUAAA szekvencia átíródása után egy kb. 20 nukleotidból álló szakasz szin-
tetizálódik, majd az endonukleáz elvágja az elsődleges transzkriptumot és a transzkripció befejeződik. Ezt
követően a poli-A-polimeráz egy kb. 100–250 nukleotidból álló láncot (poli-A farok) szintetizál a mRNS
3’-végére.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
250. ÁBRA A mRNS 5’-végének módosulása
Az eukarióták sejtmagjában a transzkripciót 3 különböző DNS-függő RNS-polimeráz végzi:

1. RNS-polimeráz I (18 S rRNS, 5,8 S és 28 S rRNS szintéziséért felelős)
2. RNS-polimeráz II (mRNS)
3. RNS-polimeráz III (tRNS, 5 S rRNS)
Az RNS-polimerázoknak az átírandó DNS promóteréhez való bekötődését transzkripciós faktorok

segítik elő.
Az eukarióta promóterek (252. ábra) nagyobbak, sokkal bonyolultabbak és elhelyezkedésüket te-
kintve variábilisabbak, mint a prokarióta promóterek. Számos eukarióta promóter tartalmaz a −30 bp (bá-
251. ÁBRA A mRNS 3’-végének módosulása
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
252. ÁBRA Az eukarióta promóterek jellegzetes szekvenciái
A
zispár) körül egy ún. TATA-boxot, ami 7 nukleotidból áll (TATAA T AT ) és funkciója hasonló a prokariótáknál
előforduló Pribnow-boxéhoz, csak egy kicsit távolabb van a startponttól. Ez a szekvencia tulajdonképpen az
RNS-polimeráz felismerő helye. További jellegzetes szekvenciák a −100 bp körül található a 9 nukleotidot
(GGCT CAATCT) tartalmazó ún. CCAAT-box és a −200 bp körül előforduló GC-box (GGGCGG), amelyek
a transzkripció iniciációjában játszanak szerepet. A promóterek működését különböző erősítők és gyengí-
tők befolyásolják. A CCAAT-box és a GC-box akkor hatékony, ha a templát DNS-szálon (− DNS) van,
ellentétben a TATA-boxszal, aminek a kódoló DNS-szálon (+ DNS) kell elhelyezkednie.
19.2.8. Fehérjebioszintézis
A fehérjebioszintézis egy olyan komplex folyamat, amelynek során a nukleinsavakban kódolt információ
a fehérjék elsődleges szerkezetében fejeződik ki. A DNS-ben tárolt információ nem alkalmas arra, hogy
a fehérjék szintéziséhez közvetlenül mintaként (templátként) szolgáljon, hanem szükség van egy közve-
títő molekulára, egy ribonukleinsavra (mRNS). Francis Crick 1958-ban az információáramlás irányára tett
megállapítását nevezzük a molekuláris biológia centrális dogmájának. Eszerint a DNS irányítja saját maga
megsokszorozódását (replikációját) és a mRNS-re történő, a fehérjeszintézis alapjául szolgáló információ
átírását. A fehérje nem lehet a genetikai információ tárolója, azaz DNS, RNS vagy fehérje templátja.
DNS → RNS → FEHÉRJE
A fehérjebioszintézis két fő lépése:

1. A transzkripció (átírás) folyamatában a genetikai anyagról (DNS) az információ átíródik a messenger
RNS-re (mRNS), ami mintául szolgál a fehérjemolekula felépítéséhez.
2. A transzláció (fordítás) folyamata során a mRNS-ben tárolt információt (nukleotidsorrend) a bioszin-
tetikus rendszer több, ugyancsak ribonukleinsavakat tartalmazó közreműködő segítségével aminosav-
sorrenddé fordítja és felépíti a fehérjemolekulát.
19.2.8.1. Genetikai kódszótár

A molekuláris biológia egyik legérdekesebb kirakósjátéka a természetben előforduló 20-féle aminosavból
egy polimer molekula (fehérje) felépítése a négyféle bázis meghatározott kombinációja alapján. Az egy az
egyben való megfeleltetés a nukleotidok és az aminosavak között nem lehetséges. A kódoláshoz több bázisra
van szükség. Egy három bázisból álló elem (triplet) a négyféle bázisból 64-féle (43 = 64) változatban rakható
össze, ami bőven elegendő a 20 aminosav kódolásához. Mind a 64 tripletnek megvan az értelme (253. ábra).
A 64 tipletből 61 az aminosavakat, három pedig a stopjelzést kódolja.
A genetikai kódszótárra jellemző törvényszerűségek
1. Egy triplet csak egyféle aminosavat kódol, de ugyanazon aminosavat többféle triplet is meghatároz-
hatja. A kódszótár e tulajdonságát nevezzük degeneráltságnak. Ez a tulajdonság nagy szerepet tölt be
a mutagén hatásokkal szembeni védekezésben, ugyanis egy bázis esetleges megváltozása nem feltét-
lenül vonja maga után a fehérje aminosavsorrendjének megváltozását. Azokat a tripleteket, amelyek
ugyanazt az aminosavat kódólják, szinonim tripleteknek nevezzük. Ezek a szinonim tripletek egymás
alatti pozícióban helyezkednek el a kódszótárban, azaz az első két bázisuk azonos és csak a harmadik
bázisban különböznek. Az egyes aminosavak kémiai tulajdonságát elsősorban a középső bázis hatá-
rozza meg. Ahol pirimidin a középső bázis, azok a tripletek főként hidrofób aminosavakat kódolnak,
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
második pozíció
U C A G
UUU Phe UCU Ser UAU Tyr UGU Cys U

UUC Phe UCC Ser UAC Tyr UGC Cys C
U UUA Leu UCA Ser UAA stop UGA stop A
UUG Leu UCG Ser UAG stop UGG Trp G
CUU Leu CCU Pro CAU His CGU Arg U
harmadik pozíció 3’-vég

CUC Leu CCC Pro CAC His CGC Arg C
első pozíció 5’-vég
C CUA Leu CCA Pro CAA Gln CGA Arg A

CUG Leu CCG Pro CAG Gln CGG Arg G
AUU Ile ACU Thr AAU Asn AGU Ser U
AUC Ile ACC Thr AAC Asn AGC Ser C
A AUA Ile ACA Thr AAA Lys AGA Arg A
AUG Met ACG Thr AAG Lys AGG Arg G
GUU Val GCU Ala GAU Asp GGU Gly U
GUC Val GCC Ala GAC Asp GGC Gly C
G GUA Val GCA Ala GAA Glu GGA Gly A
GUG Val GCG Ala GAG Glu GGG Gly G
253. ÁBRA A genetikai kódszótár
míg ahol purin bázis van középen, azok a tripletek főként poláris aminosavakat kódolnak. Ha négy-
nél több szinonim triplet határoz meg egy aminosavat (Leu, Arg, Ser 6-6 kodonja van), akkor több
különbség is előfordul. Kivételként a Trp és a Met említhető, melyeket csak egy-egy triplet kódol.
2. A kódszótáron belül három triplet nem kódol aminosavat. Ezek a transzláció végét jelző stop ko-
donok (UAA, UAG, UGA). Egy kodon (AUG) a transzláció kezdetét jelzi, ez a start kodon.
Az emberi mitokondriumban néhány kodonnak eltérő az értelmezése. Például az UGA a Trp jele és
nem stop kodon, az AGA és AGG kodonok pedig stopjelek és nem az Arg-t kódolják, az AUA triplet
metionint és nem Ile-t jelent. Ennek a különbségnek az lehet az oka, hogy a mitokondriumok saját
tRNS-készlettel is rendelkeznek.
3. A tripletek által megadott információt a bioszintetizáló rendszer folyamatosan olvassa a mRNS 5’-
végétől a 3’-vége felé. A genetikai kód vesszőmentes, azaz nincs olyan nukleotid két triplet között,
amit az olvasórendszer ne értelmezne.
4. Két szomszédos aminosav beépülését kódoló triplet nem tartalmaz közös nukleotidot, azaz a kód át-
fedésmentes. (Bizonyos fág-DNS-részletek átfedő géneket is tartalmazhatnak).
5. A gén és az általa kódolt fehérjelánc egymással kolineáris, azaz az aminosavak sorrendje a tripletek
sorrendjét követi.
6. A genetikai kód univerzális (általános érvényű). A kódszótárt ugyan a mikroorganizmusok segítségé-
vel fejtették meg, de bebizonyosodott, hogy a magasabb rendű szervezetek fehérjebioszintéziséhez is
ez a szótár szolgál alapul.
A genetikai kód megfejtésében Marshall W. Nierenberg (1927–) munkája alapvető volt. Kísérletében
poli-U-t adott egy sejtmentes és mRNS mentes in vitro fehérjeszintetizáló rendszerhez és kimutatta, hogy
polifenilalanin keletkezett. Az első megfejtett kódtriplet tehát az UUU=Phe volt. Hasonló körülmények
között készült el a poli-A polilizin és a poli-C a poliprolin. Nierenberg 1968-ban orvosi–élettani Nobel-díjat
kapott Har Gobind-val (1922–) és Robert W. Holley-val (1922–1999) közösen.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
19.2.8.2. A fehérjebioszintetizáló rendszer elemei

1. Riboszóma. A fehérjebioszintézis helye a riboszóma (ribonukleoprotein).
A prokarióta riboszóma (254. ábra) 70 S nagyságú (Mt: 2 500 000). A 70 S asszociált riboszóma két
alegységre képes disszociálni, egy kisebb, 30 S és egy nagyobb, 50 S alegységre (70S 30S + 50S).
A 30 S riboszómaalegység 21 különböző fehérjét és egy 16 S rRNS-t tartalmaz. Az 50 S riboszóma-
alegység 34 különböző fehérje mellett két rRNS-t (5 S, 23 S) tartalmaz.
Az eukarióta riboszóma (254. ábra) nagyobb méretű (80 S, Mt: 4 200 000). A 80 S asszociált ribo-
szóma egy kisebb, 40 S és egy nagyobb, 60 S alegységre képes disszociálni (80S 40S + 60S). A
40 S riboszómaalegység 33 különböző fehérje mellett egy 18 S rRNS-t tartalmaz. Az 60 S riboszóma-
alegység 49 különböző fehérje mellett három rRNS-t (5 S, 5,8 S, 28 S) tartalmaz.
A riboszómális RNS-ek (rRNS) irányító szerepet játszanak a fehérjebioszintézisben. A 16 S rRNS
adott szekvenciarészlete keresi meg a mRNS kezdőpontját. A 23 S rRNS konzervatív régiójához kötő-
dik a tRNS 3’-vége. A 23 S rRNS-hez köthető a peptidil-transzferáz aktivitás is.
2. Messenger RNS (mRNS, hírvivő RNS). A fehérjebioszintézishez szükséges információt tartalmazza.
A mRNS-en, az 5’-végtől a 3’-vég felé, egymást folyamatosan követő nukleotidhármasok kódolják az
aminosavakat. 5’-vég felé eső szakaszon vannak a bioszintézist indító kodonok (AUG) és a 3’-vég
felé helyezkednek el a stop kodonok (UAA, UAG, UGA), amelyek nem kódolnak aminosavakat. A
mRNS-ről az információ 5’→3’ irányban fordítódik aminosavsorrenddé. A fehérje, így az N-terminális
végétől a C-terminális vége felé épül fel.
254. ÁBRA A prokarióta és eukarióta riboszómák felépítése
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
A prokarióta mRNS policisztronos tulajdonságú, azaz több polipeptidlánc szerkezetére vonatkozó

információt hordoz (255. ábra). Az indító kodont megelőző promóter szakasz tartalmaz egy puringaz-
dag régiót (Shine–Dalgarno szekvenciát), amely komplementer a 16 S rRNS 3’-végének nukleotid-
szekvenciájával és így a hidrogénhidak kialakulása révén segíti a riboszóma kis alegységének és a
mRNS-nek az összekapcsolódását. John Shine (1946–) és Lynn Dalgarno (1935–) 1975-ben fedezte
fel a prokarióta promóterekre jellemző szekvenciát.
Az eukarióta mRNS monocisztronos tulajdonságú, azaz csak egy polipeptidlánc szerkezetére vonat-
kozó információt hordoz. A mRNS 5’-végének cap-régiójával kötődik a riboszóma kis alegységéhez.
3. Transzfer RNS (tRNS). A tRNS funkciója az aktivált aminosav szállítása a bioszintézis helyére. A
sejtekben kb. 60 tRNS található. Minden aminosav szállítására más-más tRNS szolgál. A szerkezet
négy kiemelt jelentőségű funkcionális részt tartalmaz (lásd 42. ábra). A tRNS 5’-vége foszforilezett. A
szállítandó aminosav a tRNS 3’-végén lévő adenozin ribózának 3’-OH-jához kötődik, amely a CCA-
szekvencia tagja. Az egyes aminosavakra specifikus enzimek a tRNS DHU hurok részéhez kapcso-
lódnak. A Tψ C-hurok a riboszómához való kötődést segíti elő, az antikodon rész a mRNS-el köti
össze a töltött tRNS-t.
Az antikodon tripletek egyes nukleotidjainak jelentősége a tripleten belül nem egyforma. A harmadik
bázis kevésbé meghatározó, mint az első kettő. Ez biztosítja, hogy egy bizonyos aminosavat szállító
tRNS többféle triplettel kapcsolódva tegye lehetővé az adott aminosav beépülését. Ezt a jelenséget
kodon–antikodon lötyögésnek (wobble hipotézis) nevezik. Amikor az antikodon 5’-pozíciójában U
vagy G van, akkor a tRNS két különböző kodont képes felismerni. Az egyikkel erős, a másikkal vi-
szont ún. lötyögő bázispárt alkot a 3’-pozícióban. Ugyanilyen lötyögés jöhet létre, ha antikodon 5’-
pozíciójában inozin (I) vagy más módosult bázis van. Ekkor a tRNS három kodont ismerhet fel és
ezek mind lötyögő bázispárosodást adnak a 3’-pozícióban (256. ábra).
4. Aminosavak. A fehérjebioszintézishez szükséges a 20 fehérjeépítő aminosav jelenléte és kötődése a
specifikus tRNS-hez. A folyamatot 1957-ben Paul Charles Zamecnik (1913–) és Mahlon Hoagland
(1921–) fejtette meg.
5. Enzimek. A fehérjebioszintézis irányításában két fő enzim emelhető ki. Az egyik az aminoacil-tRNS-
szintetáz, ami az aminosavakat köti a tRNS 3’-végéhez. A másik a peptidil-transzferáz, aminek szin-
tetikus (peptidkötés kialakítása) és hasító (a kész polipeptidlánc hidrolitikus eltávolítása a tRNS-ről)
aktivitása is van.
6. Energia. A fehérjebioszintézis energiaszükségletét az ATP és GTP biztosítja.
7. Fehérje faktorok. A fehérjebioszintézis lépéseit különböző fehérje faktorok is segítik, amelyeknek
katalikus és szerkezet-stabilizáló szerepük van.
Prokarióta fehérje faktorok:
(a) Iniciációs faktorok
IF-1 (segíti az IF3 riboszóma kis alegységéhez való kötődését)
IF-2 (tRNS-t és GTP-t köt)
IF-3 (30 S riboszómaalegység elválását a nagyobbik alegységtől és a mRNS megkötődését
segíti elő)
(b) Elongációs faktorok
EF-Tu (aminoacil-tRNS-t és GTP-t köt, nem stabil)
EF-Ts (GTP-t köt, az EF-Tu-ról kicseréli a GDP-t, stabil)
EF-G (GTP-t köt, a transzlokációt segíti elő)
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
255. ÁBRA A prokarióta mRNS felépítése
256. ÁBRA A kodon–antikodon lötyögés jelensége
(c) Terminációs (release) faktorok:

RF-1 (UAA, UAG stop kodonokat ismeri fel)
RF-2 (UAA, UGA stop kodonokat ismeri fel)
RF-3 (GTP-t köt, segíti RF1 és RF2 megkötődését)
19.2.8.3. Prokarióta fehérjebioszintézis

A prokarióta fehérjebioszintézis lépései:
1. Aminosav aktiválása
2. Transzláció
(a) iniciáció
(b) elongáció (peptidkötés kialakulása, transzlokáció)
(c) termináció
3. Poszttranszlációs fehérje módosulások
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
1. Aminosav aktiválása. Az első lépésben a specifikus aminoacil-tRNS-szintetáz ATP felhasználásával

összekapcsolja a tRNS-t és az aminosavat (257. ábra). A reakció eredményeképpen aminoacil-adenilát
képződik, ami nagy energiájú vegyes savanhidrid, és pirofoszfát hasad le. A következő lépésben az
aminoacilcsoport a tRNS 3’-OH-ját észteresíti, így kialakul az aminoacil-tRNS és AMP szabadul fel.
A pirofoszforiláz enzim hatására a pirofoszfát is hidrolizál és a felszabaduló energia biztosítja a reakció
lejátszódását. A tRNS 3’-végén lévő adenilsav ribózának 2’- és 3’-OH-jára is kötődhet az aminosav,
de a transzlációban csak a 3’-aminoacil-tRNS vesz részt. Az aktiváló enzim hidrolitikus aktivitása
révén kellő védelmet nyújt a kapcsolási tévedésekkel szemben, mivel megvizsgálja, hogy a megfelelő
aminosav kapcsolódott-e fel és ha nem, akkor azonnal lehasítja a tRNS-ről.
257. ÁBRA Aminosav aktiválás
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
2. A transzláció lépései
A fehérjebioszintézis transzlációs szakaszában minden egyes aminosav beépülése a nukleotid bázist-
ripletek (kodonok) által meghatározott sorrendben történik. A kodonok és a tRNS-ek antikodon szek-
venciái közötti bázispárosodás eredményezi a genetikai kód pontos fordítását.
A transzláció három szakaszból áll: iniciáció, elongáció és termináció. Minden szakasz fehérjefak-
torok jelenlétét is igényli.
A transzláció lejátszódását a riboszóma 4 jellegzetes kötőhelye biztosítja (258. ábra): a mRNS-

kötőhely, a P-hely (peptidil-kötőhely), az A-hely (aminoacil-kötőhely) és az E-hely (exit vagy ki-
lépési hely).
258. ÁBRA A riboszóma jellegzetes kötőhelyei
(a) Iniciáció. A transzláció az iniciációs szakasszal kezdődik, amikor is a kis riboszómális alegység
megköt egy mRNS-t (259. ábra). A 70 S riboszóma az IF1 és IF3 iniciációs faktorok hatására egy
kisebb 30 S és egy nagyobb 50 S alegységre disszociál. A faktorok a kisebb alegységhez kötőd-
nek. A kis riboszómális alegységet a 16 S rRNS köti a mRNS-hez úgy, hogy a mRNS-en a start
kodon előtt elhelyezkedő ún. konszenzus szekvenciával (Shine–Dalgarno-szekvencia) bázispá-
rokat képez. Ezt követően az iniciációs tRNS antikodonja a GTP-t kötő IF2 faktor segítségével
összekapcsolódik az AUG start kodonnal. Az iniciáció végét a nagy riboszómális alegység kis
alegységhez való kötődése jelenti, miközben az iniciációs faktorok (IF) felszabadulnak és a GTP
GDP-re hidrolizál. A 70 S iniciációs komplexben három jellegzetes hely alakul ki, a fMet-
tRNS-t tartalmazó P-hely (peptidil-kötőhely), valamint az üres A-hely (aminoacil-kötőhely) és
az E-hely (exit vagy kilépési hely). A prokarióták mRNS-e policisztronos azaz több polipeptid-
láncot is kódol, így több riboszóma ülhet a mRNS láncokon, poliszómát alkotva.
A prokarióták esetén a fehérjebioszintézis N-formilmetioninnal kezdődik, amit egy speciális
iniciátor tRNS f köt meg. A láncközi metionin beépülése egy másik tRNSm segítségével történik.
Mindkét tRNS-hez ugyanaz a szintetáz kapcsolja a metionint, de a transzformiláz enzim csak a
tRNS f -hez kapcsolódó metionint tudja formilezni a tetrahidrofolát felhasználásával (260. ábra).
(b) Elongáció. Az elongáció folyamán az információ 5 → 3 irányban olvasódik le a mRNS-ről
és a polipeptid szintézise az N-terminálistól a C-terminális felé zajlik. Az elongáció a második
aminoacil-tRNS bekötődésével kezdődik, a kodon–antikodon bázispárosodás a riboszóma A-
kötőhelyén történik (261a. ábra). A folyamatot az EF-Tu és EF-Ts elongációs faktorok segítik
GTP hidrolízisével.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
Az elongációs faktorok működési ciklusában a GTP hidrolízisét az EF-Tu végzi, majd a kötött
GDP-t a másik (EF-Ts) elongációs faktor kötődése segíti disszociálni, illetve újabb GTP kötését
kialakítani. Az EF-Tu fontos szerepet játszik a fehérjebioszintézisben, mivel megakadályozza,
hogy a tRNS aminosavat kötő 3’-OH-ja és az aminosav karboxilcsoportja közötti labilis észter-
kötés hidrolizáljon és elősegíti, hogy az aminoacil-tRNS a riboszóma A-helyéhez kötődjön.
A peptidkötés kialakulása előtt megtörténik az odaszállított aminosav helyességének ellenőrzése,

ami azért fontos lépés, mert a már helytelenül beépült aminosavat a sejt nem képes kivágni. A
csak két bázisával átmenetileg párosodó, rossz aminosav disszociál az A-helyről, mielőtt a pep-
tidkötés kialakulna. Az ehhez szükséges időt a GTP hidrolízisideje biztosítja. A peptidkötés
kialakulását (261b. ábra) az 50 S riboszóma alegységben lévő peptidil-transzferáz enzim ka-
talizálja. Az enzim aktiválásában a 23 S rRNS játszik szerepet. A transzpeptidizáció során az
A-helyen levő aminosav α -amino-csoportja, mint nukleofil ágens a P-helyen levő aminosav kar-
259. ÁBRA A transzláció iniciálása 260. ÁBRA N-formilmetionin képződése
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
bonil csoportjával lép reakcióba, aminek következtében a két aminosavból kialakuló peptid az
A-helyen lévő tRNS-hez kötődik. A peptidkötés kialakulása az észterkötés elbomlása miatt ter-
modinamikailag kedvező, hiszen az észterkötés a savamidkötésnél nagyobb energiatartalmú.
A peptidkötés kialakulása után (261c. ábra) mindkét tRNS pozíciót vált az 50 S riboszóma-alegy-
ségen, míg a 30 S alegységen helyzetük változatlan marad. A szabadon maradt P-kötőhelyen
levő tRNS az E-kilépőhelyre kerül az 50 S riboszóma-alegységen, de a P-helyen marad a 30 S
alegységen. Az új dipeptidil-tRNS a P-helyet foglalja el az 50 S alegységen, de az A-helyen
marad a 30 S alegységen.
A következő lépés az elongáció során az ún. transzlokáció, amikor a riboszóma 3 nukleotiddal
elmozdul az mRNS mentén. Az elmozdulás hatására az üres tRNS eltávozik, a növekvő peptid-
láncot hordozó tRNS a 30 S alegység P-helyére, míg az A-helyre új kódtriplet kerül. A transz-
lokációhoz az EF-G elongációs faktor szükséges, amely szintén a GTP hidrolíziséből nyeri az
energiát. Az elongációs ciklus addig folytatódik, amíg a stop kodon nem kerül az A-helyre
(c) Termináció. Az UAA, UGA vagy az UAG stop kodonokhoz nem tartozik aminoacil-tRNS. A
stop kodonokat fehérje faktorok, ún. releasing (leválasztó) faktorok ismerik fel az A-helyen (262.
ábra). Az UAA-t vagy UAG-t az RF-1, az UAA-t vagy UGA-t az RF-2 ismeri fel. Ezután a
peptidil-transzferáz (észteráz enzim) hidrolizálja azt a kötést, amely a kész polipeptidlánc és a
P-helyen tartózkodó tRNS között van. A transzlációnak akkor van vége, amikor a riboszóma és
az mRNS szétválnak, valamint a riboszóma kis és nagy alegységeire disszociál.
19.2.8.4. A prokarióta és az eukarióta fehérjebioszintézis összehasonlítása

A fehérjebioszintézis során, a folyamat összetettsége és a fajok változatossága ellenére, a genetikai informá-
ció a fehérjék elsődleges szerkezetébe alapvetően három jellemző folyamatban kerül át: iniciáció, elongáció,
termináció. A prokarióta és az eukarióta transzlációs mechanizmus ugyan nagy hasonlóságot mutat, de sok
szempontból különbözik is egymástól.
A prokarióta és az eukarióta fehérjebioszintézis közötti legfontosabb különbségek a következők:

a) Az eukarióta riboszómák nagyobbak (80 S 40 S + 60 S).
b) Az iniciáló aminosav a metionin.
c) A start kodon AUG nem különbözik a láncközi AUG-től. A mRNS 5’ végi ún. cap régiója mutatja meg
a startjelet.
d) Az eukarióta mRNS monocisztronos, egyetlen fehérjét kódol. A sejtmagban szintetizálódik és mindkét
vége módosul. Az 5’ végén ún. cap régió, a 3’ végén poli-A-farok képződik.
e) Az iniciációs faktorok száma jóval nagyobb (kilenc működését ismerjük), mint a prokariótáknál. Az
eIF2 a tRNS-t kapcsolja a 40 S riboszóma-alegységhez. Az ún. „cap kötő fehérjék” (CBP = cap binding
protein) az mRNS cap régiójához valamint az eIF3-hoz kötődnek, ami megtalálja az AUG start kodont.
Az eIF3 a prokarióta IF3-hoz hasonlóan gátolja a riboszóma-alegységek reasszociációját mindaddig,
amíg az iniciációs komplex létre nem jön. Az eIF4 az ATP hidrolízise mellett segíti az előbbi folya-
matokat. Az eIF5 a GTP hidrolízise kíséretében elősegíti az eIF2 és az eIF3 disszociációját, amikor a
Met-tRNSi megtalálja a lánckezdő AUG kodont.
f) Az eukarióta EF1α és EF1β γ elongációs faktorok szerepe megfelel a prokarióta EF-Tu és EF-Ts
faktoroknak. Az EF1α -GTP az aminoacil-tRNS-t az A-helyre szállítja, míg az EF1β γ a GTP→GDP
átalakulást katalizálja. Az eukarióta EF2 a transzlokációt katalizálja a GTP hidrolízise mellett hason-
lóan, mint a prokarióta EF-G faktor.
g) A prokarióták terminációját egyetlen fehérjefaktor végzi, az eRF, ami szintén GTP-t igényel a műkö-
déséhez.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
261. ÁBRA A fehérjebioszintézis elongációs lépései
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
262. ÁBRA A fehérjebioszintézis terminációja
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
19.2.8.5. Poszttranszlációs fehérje módosulások

A fehérjeszintézis magában foglal egy sor poszttranszlációs módosítást is, melynek során a fehérjemolekula
felveszi végleges, funkcióképes szerkezetét és eljut a rendeltetési helyére. Ezek a kovalens változások kü-
lönböző proteolitikus folyamatokból állnak, melynek során bizonyos csoportok aminosav-oldalláncokhoz
kapcsolódnak, valamint kofaktorok beépülése történik.
A poszttranszlációs fehérje módosulások jellegzetes formái

• proteolitikus bontás, a prokarióták N-terminális részéről (fMet) a formilcsoport lehasad
• a lánckezdő Met, vagy néhány aminosav lehidrolizál, és kialakul az N-terminális szignál peptidszek-
vencia
• glikoziláció (oligoszacharid egységek kapcsolása a fehérjékhez)
• foszforilezés
• metilezés
• az eukarióta szervezetekben további módosítások a diszulfidhidak kialakulása láncon belül és láncok
között, valamint a
• hidroxiláció (OH-Lys, OH-Pro a kötőszöveti fehérjékben)
• és végül a másod-, harmad- és negyedleges szerkezetek kialakulása mindkét sejttípusban
A citoplazmában lévő riboszómákon szintetizálódó fehérjék a citoplazmában maradnak, míg az en-

doplazmatikus retikulumhoz (ER) kötődő riboszómákon készülő fehérjék (szekréciós fehérjék) a lizoszó-
mákba, a plazmamembránba kerülnek vagy a sejten kívülre exportálódnak.
Az endoplazmatikus retikulumhoz (ER) kötődő riboszómákon szintetizálódó fehérjék az ún. szignál-
szekvenciák segítségével jutnak át az ER-membránon (263. ábra). A szignálhipotézis megalkotása 1975-
ben Günter Blobel nevéhez fűződik, aki 1999-ben az azóta igazolást nyert elképzeléséért Nobel-díjat ka-
pott. A szignálszekvenciák kb. 13-36 hidrofób aminosavból álló peptidszakaszok, amelyek a fehérjék N-
terminálisához kötődnek. A fehérjék bejutását az ER lumenébe egy szignálfelismerő ribonukleoproteid ré-
szecske segíti (SRP = signal recognition particle). Az SRP szorosan kötődik a szignálszekvenciát tartalmazó
riboszómákhoz és ideiglenesen felfüggeszti a fehérjelánc további növekedését. Az SRP felismeri specifikus
kötőhelyét (receptorát) az ER felszínén és a dokkoló fehérjéhez való kapcsolódás után disszociál. A fe-
hérjeszintézis folytatódik és a riboszóma-naszcens szignálszekvencia polipeptidkomplex eljut a riboszóma-
receptorokhoz (transzmembrán csatorna), azaz a transzlokáció helyére. A folyamat GTP hidrolízise mellett
263. ÁBRA A fehérjék transzlokációja az endoplazmatikus retikulumba
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
zajlik. A transzlokációs helyen a fehérje bejut az ER lumenébe, miközben a szignálpeptidáz lehasítja a szig-
nálszekvenciát és a növekvő polipeptidlánc egyre beljebb kerül az ER lumenébe. A transzlokáció pontos
mechanizmusáról még keveset tudunk. A transzlokációt a szignálszekvenciák és az ún. transzfer stopszek-
venciák irányítják. A fehérje további sorsa attól függ, hogy tartalmaz-e további szignálszekvenciákat. Ha
nem, akkor a termináció után felszabadul, ha igen, akkor eljut a megfelelő helyre, pl. a membránokba.
A fehérjék biológiailag aktív konformációjának kialakulásában a polipeptidek megfelelő feltekeredése
(folding) alapvető fontosságú. A polipeptidlánc elsődleges szerkezete tulajdonképpen magában hordozza
azt az információt, amely meghatározza a molekula végleges konformációját, de egyre több ismeretünk van
arról is, hogy sok fehérje molekuláris chaperonokat (gardedámokat) igényel végleges háromdimenziós tér-
szerkezetének kialakításához. A chaperonok az ER lumenbe került naszcensz polipeptidláncokhoz kötődve
azok feltekeredését késleltetik mindaddig, amíg a teljes fehérjelánc el nem készül illetve a transzlokáció meg
nem történik. Erre azért van szükség, mert az ER lumenébe az adott fehérje N-terminális vége hamarabb
bekerül, mint a C-terminális vége, így lehetőség van egyéb nem kívánatos fehérjékkel való kapcsolódásra.
Az endoplazmatikus retikulum lumene a chaperonokon kívül más fehérjéket is tartalmaz, amelyek
szükségesek a naszcens fehérjék feltekeredéséhez. Az egyik a protein-diszulfid-izomeráz, ami a hamis di-
szulfidhidak elhasadását és a helyes diszulfidhidak kialakulását segíti elő. A másik a peptidil-prolil-izome-
ráz, ami a prolin peptidkötésének cisz–transz izomerizációját katalizálja.
Az ER lumenéből a fehérjék az ún. transzport vezikulumok segítségével a Golgi-készülékbe jut-
nak. A Golgi-komplex membránnal körülvett ciszternák és retikulumok rendszere, amelynek fő funkciója a
fehérjék osztályozása és a szabályozott szekrécióval a fehérjék megfelelő helyre juttatása.
19.3. A kén anabolikus anyagcseréje
A magasabb rendű növények kéntartalma általában a szulfátból származik. A kéntartalmú szerves anyagok
bioszintéziséhez a szulfátot ciszteinné kell redukálni (294. ábra). A szulfát ciszteinné történő redukciója
során a kén oxidációs száma +6-ról −2-re változik, amihez 8 lektron transzportjára van szükség. Elekt-
rondonorként a glutation, ferredoxin, NADPH vagy az O-acetilszerin szolgálhat. A szulfát nagyon stabil,
így a reakcióba viteléhez ATP-vel aktiválni kell. A reakciót az ATP-szulfuriláz katalizálja, melynek során
a szulfátból adenozin-5’-foszfoszulfát (APS) keletkezik és pirofoszfát szabadul fel. Az aktiválási reakció
energetikailag nem kedvező, emiatt a termékeknek tovább kell alakulniuk. A pirofoszfát hidrolízisével szer-
vetlen foszfát keletkezik, míg az adenozin-5’-foszfoszulfát redukálódik vagy szulfurálódik. A redukció a
fő átalakulási útvonal.
SO42− + ATP → APS + PPi

PPi + H2 O → 2 Pi
Az adenozin-5’-foszfoszulfát (APS) redukciója (264. ábra) többlépéses reakciósorozat, amely a

plasztiszokban játszódik le. Az első lépésben az APS-reduktáz két elektront szállít a redukált glutation-
tól (GSH) miközben szulfit és oxidált glutation (GSSG) keletkezik. A reakció S-szulfoglutation átmeneti
terméken keresztül történik.
APS + 2 GSH → SO32− + 2 H+ + GSSG + AMP
A következő lépésben a szulfit-reduktáz 6 elektront szállít a ferredoxintól (Fdred ) és szulfid keletkezik.
SO32− + 6 Fdred → S 2− + 6 Fdox
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
19.3. A kén anabolikus anyagcseréje 271
264. ÁBRA A kén anabolikus anyagcseréje
A szulfid reagál az O-acetilszerinnel (OAS) és ciszteinné alakul, valamint acetát szabadul fel. A reakciót az
OAS-tio-liáz katalizálja.
OAS + S 2− → cisztein + acetát
Az O-acetilszerin a szerinből és acetil-KoA-ból keletkezik a szerin-acetiltranszferáz segítségével.
szerin + acetil-KoA → OAS + KoA-SH
Az adenozin-5’-foszfoszulfát szulfurálása (264. ábra) a citoplazmában játszódik le. Első lépésként

az APS-kináz 3’-foszfoadenozin-5’-foszfoszulfátot (PAPS) képez. Ezt követően a szulfotranszferáz a szul-
fátcsoportot különböző molekulákra viszi át (pl. kolin, peptid, poliszacharid).
APS + ATP → PAPS + ADP
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
20.fejezet Biológiai sejtfalak és membránok

Az élő szervezetek biokémiai folyamatainak zavartalan és szabályozott lefolyásához feltétlenül szükséges
az élő anyag és a környezete közötti anyagcsere szabályozása, továbbá a sejten belül az egyes folyamatok
térbeli elválasztása. A biológiai membránok funkciója a térbeli elválasztáson kívül a különböző reakció-
terek közötti anyagcsere korlátozása. A biológiai membránok szelektív permeabilitásának köszönhetően
egyes anyagok könnyen áteresztődnek, míg mások nem jutnak át az egyik térből a másikba, és ismét mások
a koncentrációgradienssel szemben is képesek be- illetve kifelé áramlani. A növények és baktériumok a
biológiai membránok mellett külső sejtfallal is rendelkeznek, melynek alapvetően védő funkciója van.
20.1. A növényi sejtfalak szerkezete
A növényi sejtfal három részre osztható: a középső lamella, az elsődleges sejtfal és a másodlagos sejtfal
(265. ábra). A növényi sejtfal alapanyaga a cellulóz. A cellulóz a legegyszerűbb szerkezetű és egyben a
legalacsonyabb energiaszintet képviselő poliszacharid, D-glükózegységekből β (1 → 4)-kötésekkel alakul
ki. A cellulózon kívül nagyobb mennyiségben fordul elő a hemicellulóz, ami D-xilózegységekből β (1 → 4)-
kötésekkel jön létre és a pektin, ami a metil-D-galakturonát polimere. A középső lamella főként pektinből
áll, ami fontos szerepet játszik a középső lamellát körülvevő elsődleges sejtfalak összeragasztásában. Az
elsődleges sejtfalak mindaddig rugalmasak maradnak, amíg a fiatal növény növekszik. A cellulózból álló
kemény másodlagos sejtfal az elsődleges sejtfalak körül alakul ki. A fás részekben a cellulóz mellett lignin
is erősíti a sejtfalat. A lignin polimerizált aromás alkoholokból épül fel.
265. ÁBRA A növényi sejtfal felépítése
20.2. A baktériumok sejtfalának szerkezete
A baktériumok sejtfala kovalensen kötődő szénhidrát- és peptidrészekből felépülő, viszonylag merev szer-
kezet, amihez különböző járulékos anyagok kapcsolódnak. A poliszacharid-peptid komplexet peptidogli-
kánnak vagy mureinnek (latinul, murus: fal) nevezzük. A szénhidrátrész β (1 → 4)-kötésekkel kapcso-
lódó N-acetil-D-glükózaminból (NAG) és N-acetilmuraminsavból (NAM) áll. A poliszacharidláncokhoz a
muraminsav laktilcsoportján keresztül rövid peptidoldalláncok csatlakoznak, amelyek baktériumonként kü-
lönbözők. A mureinben a párhuzamosan futó poliszacharid-peptid részeket rövid peptiddarabok keresztkö-
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
20.2. A baktériumok sejtfalának szerkezete 273
téssel kapcsolják egymáshoz. A Staphylococcus aureus baktérium sejtfalának alkotórészeként a szénhidrát-

részhez kapcsolódó tetrapeptid (L-Ala-D-Glu-L-Lys-D-Ala) érdekessége, hogy az aminosavak D-izomerjeit
is tartalmazza, valamint hogy a glutaminsav γ -karboxilcsoportja is részt vesz a peptidkötés kialakításában
(266. ábra). A S. aureus sejtfalában párhuzamosan elhelyezkedő peptidoglikánláncokat összetartó kereszt-
kötések pentaglicinből álló peptidek.
266. ÁBRA A peptidoglikán szerkezete
A baktériumokat a murein alapvázrendszeren kívül egyéb járulékos anyagok burkolják, melyek jelleg-
zetesen különböznek a Gram-pozitív és a Gram-negatív baktériumok esetén (267. ábra).
A Gram-pozitív baktériumok (267. ábra) sejtfala vastagabb. Három fő alkotórészből áll: polisza-
charidból, peptidből vagy fehérjéből és teichoinsavból. A teichoinsav (268. ábra) foszfodiészter-kötésekkel
összekapcsolt glicerin polimer, amelyben a glicerin 2-helyzetű szabad hidroxilcsoportjait váltakozóan L-
Ala, D-glükóz vagy N-acetil-D-glükózamin szubsztituálja. A teichoinsav és a poliszacharid antigén jellegű.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
274 20. fejezet Biológiai sejtfalak és membránok
267. ÁBRA A Gram-negatív és a Gram-pozitív baktériumok sejtfala
268. ÁBRA A teichoinsav szerkezete
A Gram-negatív baktériumok (267. ábra) sejtfala lazább és vékonyabb. Felépítésében poliszachari-

dok, lipoproteinek vagy komplex lipopoliszacharidok vesznek részt.
Az ízeltlábúak szaruszerű, kemény külső vázát és a gombák sejtfalát a kitin alkotja, ami N-acetil-D-
glükózamin homopolimer.
20.3. A biológiai membránok szerkezete
A biológiai membránok felépítésüket és funkciójukat tekintve igen sokfélék, ugyanakkor számos közös
tulajdonsággal is rendelkeznek. A biológiai membránok szerkezetének leírására az eddig a legjobbnak te-
kinthető modell az 1972-ben Seymour Jonathan Singer (1924–) és Garth L. Nicholson által megalkotott
folyékony mozaik-membrán modell (269. ábra).
A biológiai membránok közös tulajdonságai:

1. Valamennyi biológiai membrán molekuláris felépítése alapvetően hasonló. Síkszerű struktúrát ké-
peznek. Vastagságuk 6-10 nm között van.
2. A biológiai membránok két fő alkotórésze a lipidek és a fehérjék. A fehérjék és a lipidek tömegének
aránya 1:4 és 4:1 között változhat, leggyakrabban 1,5:1 (60% fehérje és 40% lipid). Ettől lényegesen
eltér a mitokondrium membránja, aminek lipidtartalma 25%, illetve az idegsejtek membránja, ami
75% lipidet tartalmaz.
3. A lipidek membránalkotó képessége micellaképzési hajlamukkal függ össze. A fázishatárokon egy
vagy két molekularéteg vastagságú, kétdimenziós réteget képeznek. A foszfolipidben a glicerin két al-
koholos OH-ján keresztül két zsírsav, valamint a harmadik OH-hoz foszfátcsoporton keresztül szerin,
kolin, glicerin vagy inozit kapcsolódik. Ez utóbbi poláris szerkezeti egység alkotja a foszfolipid hid-
rofil fejrészét, a hidrofób szerkezeti egységet pedig a glicerinhez kapcsolódó két változó hosszúságú
zsírsav alkotja (269a. ábra). A membrán kettősrétegben a poláris részek a vizes közeg felé, az apoláris
részek pedig egymás felé fordulnak (269b. ábra). A zsírsavak általában 14-20 szénatomot tartalmaz-
nak, az egyik rendszerint telített, míg a másik egy vagy két cisz helyzetű telítetlen kötést tartalmaz. A
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
20.3. A biológiai membránok szerkezete 275
269. ÁBRA Singer–Nicholson-féle folyékony mozaik-membrán modell
telítetlen kötés jelenléte miatt egy kis hurok képződik a láncban, ami megakadályozza a foszfolipidek
szoros kapcsolódását a kettősrétegben és egyben így biztosítják a membrán fluiditását. A membrán
fluiditását a hőmérséklet is nagymértékben befolyásolja. Mivel a növények általában nem képesek
testhőmérsékletük szabályozására, ezért membránjuk fluiditását elsősorban a foszfolipidjeiket felépítő
telítetlen zsírsavak (C18:1 olajsav, C18:2 linolsav, C18:3 linolénsav) biztosítják alacsonyabb hőmér-
sékleten is. A kloroplasztiszok esetében a foszfolipid szerepét a glikolipid veszi át. A poláris fejrészt
ebben az esetben, foszfátcsoport hiányában, galaktóz, digalaktóz vagy szulfonált galaktóz alkotja.
4. A membrán funkciójának ellátását specifikus fehérjék segítik (269b. ábra). A lipid kettősréteghez há-
romféle fehérje kapcsolódik: integráns, perifériás és kihorgonyzott. Az integráns fehérjék a lipid
kettősrétegen keresztülhatolva kapcsolatot létesítenek a külső és belső tér között. Ezek főként ioncsa-
tornaként vagy receptorként működnek szignál transzdukciós folyamatokban. A perifériás fehérjék
nem kovalens kötéssel (ionos-, hidrogénkötés) kapcsolódnak a lipidréteg külső vagy belső felszínéhez.
Fő funkciójuk a plazmamembránok kapcsolatteremtésének elősegítése, illetve a citoszkeleton alkotó-
részei lehetnek. A kihorgonyzott fehérjék kovalens kötéssel kapcsolódnak a lipidréteg külső vagy
belső felszínéhez lipid eredetű molekulák segítségével (270. ábra). Ilyen összekötő molekula lehet a
zsírsav (C14 mirisztinsav, C16 palmitinsav), prenilcsoport (C15 farnezil, C20 geranilgeranil) vagy gli-
kozilfoszfatidilinozit.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
276 20. fejezet Biológiai sejtfalak és membránok
270. ÁBRA A kihorgonyzott fehérjék kötődése a membránhoz
5. A biológiai membránok szerkezetét felépítő fehérjék és lipidek egymással kooperatív módon, nem ko-
valens kapcsolat létesítése közben működnek együtt (kivéve a kihorgonyzott fehérjéket). A fehérjékhez
szénhidrátok is kapcsolódhatnak.
6. A biológiai membránok aszimmetrikus felépítésűek. A külső és a belső oldal mindig különbözik
egymástól.
7. A biológiai membránok rendezett folyékony struktúrák, amelyekben a lipid- és a fehérjemolekulák
a membrán síkjában elmozoghatnak, de át nem fordulhatnak a membránon keresztül.
8. A legtöbb sejtmembrán elektromosan polarizált. Tipikusan a belső feszültség negatív (−59 mV). A
membránpotenciál alapvető szerepet játszik a transzportfolyamatokban, az energiaátalakításban és az
ingerületvezetésben.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
21.fejezet Membrántranszport-folyamatok
A anyagkicserélődési folyamatok a sejtekben a membránokon keresztül mennek végbe. A membránok per-
meabilitása szelektív, amit különféle permeabilitási gátak, kapuk és aktívan működő pumpák biztosítanak. A
membránokon akadály nélkül haladhatnak át kis molekulatömegű apoláris anyagok, valamint a víz, a karba-
mid és a glicerin. A nagyobb méretű és poláris anyagok átjutásához már transzportfolyamatok szükségesek.
Az ionok csak energia felhasználásával juthatnak a membránokon keresztül.
Az élő szervezetekben lejátszódó transzportfolyamatokra is érvényesek mindazok a termodinamikai,
fizikai és kémiai törvényszerűségek, amik jellemzőek a nem élő rendszerekre.
A töltéssel nem rendelkező molekulák transzportja esetén a szabadentalpia-változás nagysága a kö-
vetkező összefüggéssel írható le:
C2
ΔG0 = RT ln
C1
ahol R az egyetemes gázállandó (8,315 J/mol · K), T az aboszolút hőmérséklet, C2 és C1 az anyag koncent-
rációja a membrán két oldalán.
Az elektromos töltésű részecskék (ionok) transzportjánál a következő összefüggés érvényes:
C2
ΔG0 = RT ln + zFΔΨ
C1
ahol ΔΨ a potenciálkülönbség a membrán két oldalán (millivolt, mV), z a töltés mennyisége, F a Faraday-
állandó (96,485 kJ/V · mol). Michael Faraday (1791–1867) angol fizikus és kémikus igen jelentősen járult
hozzá az elektromosságtan fejlődéséhez.
Az elektromos potenciálkülönbséget (Nernst-potenciál) egy adott ionra vonatkozóan a Nernst-egyen-
let írja le:
ΔΨ = Ψbent − Ψkint
RT Ckint 2,303RT Ckint
ΔΨ = ln vagy ΔΨ = log
zF Cbent zF Cbent
Walther Hermann Nernst (1864–1941) a termodinamika harmadik főtételének megfogalmazásáért
1920-ban kémiai Nobel-díjat kapott.
A Nernst-egyenlet szerint egyensúly esetén a membrán két oldalán fennálló ionkoncentráció-különb-
séget a két oldal közötti elektromos potenciálkülönbség egyenlíti ki. A Nernst-egyenletben a logaritmusos
tag szorzójának (2,303 RT/zF) értéke 25 ◦ C-on, egyértékű ion (z = 1) esetén 59,16 mV. Egy tízszeres ion-
koncentráció-különbség tehát megfelel a Nernst-potenciálnak (Ckint /Cbent = 10/1, log 10 = 1), azaz passzív
transzport esetén a 59 mV-os membránpotenciál fenn tudja tartani egy adott ion tízszeres koncentrációgradi-
ensét. Ehhez hasonlóan, ha egy adott ion tízszeres koncentrációkülönbsége áll fenn a membrán két oldalán,
és az ion passzív transzporttal csökkenti a koncentrációkülönbséget, akkor ez 59 mV-os membránpotenciált
eredményez.
A biokémiai transzportfolyamatok termodinamikai szempont szerint két alapvető csoportra oszt-
hatók:
a) passzív transzport
b) aktív transzport
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
278 21. fejezet Membrántranszport-folyamatok
A passzív transzport során a transzport iránya a kisebb koncentrációjú tér felé mutat. A transzport haj-
tóereje a membrán két oldala közötti koncentrációgradiens megszüntetése, ennek megfelelően nem igényel
külső energiabefektetést (Fick-törvény; Adolf Eugen Fick (1829–1901)). Ezzel szemben az aktív transz-
port a koncentrációgradienssel szemben történik, ami szabadentalpia-növekedéssel jár, így energiát igényel.
A biokémiai transzportfolyamatok mechanizmus szerint két csoportra oszthatók (271. ábra):

a) egyszerű diffúzió
b) mediált (közvetítő anyagon keresztüli) transzport. A transzportfehérje funkciója alapján lehet:
• csatornafehérje
• hordozófehérje
• pumpafehérje
A csatorna- és a hordozófehérje elsősorban a passzív transzportot segíti, míg a pumpafehérje az aktív

transzport lejátszódásában vesz részt.
A transzport iránya és a transzportált molekulák száma szerint lehet:

a) uniport (egy anyag transzportja)
b) kotranszport (két anyag együttes transzportja); lehet egyirányú (szimport) vagy ellentétes irányú (anti-
port)
271. ÁBRA A membrántranszport folyamatok mechanizmusai
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
21.1. Passzív transzport 279
Az egyszerű diffúzió során a kisméretű molekulák a koncentrációkülönbség hatására segítség nélkül

áthatolhatnak a membránon.
Az egyes anyagok mozgását a membránokban a fehérjék által kialakított csatornák is biztosíthatják,
amelyeken keresztül energiabefektetés nélkül közlekedhetnek a molekulák.
A biológiai membránokon keresztül történő transzport szelektivitásában fontos szerepet játszanak bi-
zonyos fehérjék, amelyeket hordozófehérjéknek (carrier-fehérjék) neveznek. A hordozófehérjék nem ké-
peznek csatornát, hanem a transzportálandó anyagot megkötik és konformációváltozás kíséretében leadják
a membrán másik oldalán. Uniportról beszélünk, ha a hordozófehérjék egy anyagot transzportálnak és kot-
ranszportról, ha egyszerre két molekula transzportja történik. A két molekula egy irányba történő transz-
portja a szimport, az ellentétes irányú szállítása az antiport.
A hordozófehérjék tulajdonságai sok tekintetben nagy hasonlóságot mutatnak az enzimek műkö-

déséhez:
a) A hordozók a szállított anyaggal telíthetők, ha a szállított anyag koncentrációja nagy. A hordozó és a
szállított anyag közötti kapcsolat reverzibilis. A transzportfolyamatok kinetikája az esetek többségében
leírható a Michaelis–Menten-féle egyenlettel, és a Vmax és KM értékek is kiszámíthatók (lásd a 12.1.
fejezetet).
b) A hordozók a szállított anyagra specifikusak, nemcsak az anyag kémiai összetételét, hanem konfigurá-
cióját illetően is (sztereospecifikusak).
c) A hordozók működése az enzimekhez hasonlóan, megfelelő anyagokkal specifikusan gátolható (kom-
petitív vagy nem kompetitív módon).
21.1. Passzív transzport
A passzív transzport hordozó nélkül, lényegében a diffúzió és az ozmózis törvényszerűségei szerint leját-
szódó anyagáramlás.
A passzív transzport hordozómolekula (carrier) részvételével is végbemehet. Ebben az esetben a carrier
megkönnyíti az anyag átjutását a membránon, a kisebb koncentrációjú tér felé, energiafelhasználás nélkül.
A hordozófehérjék elhelyezkedése alapján a következő könnyített diffúziós modellek ismertek:

(a) híd, vagy kapu modell (a fehérjék átszelik a membránt, általában hidrofil aminosav-oldalláncok hozzák
létre azt a csatornát, amelyen az anyagok áthaladhatnak)
(b) komp modell (a fehérje konformációváltozással átviszi a szállítandó molekulát)
A hordozóval közvetített passzív transzport másik lehetősége a cserediffúzió. Ebben az esetben a hor-
dozó a felvett molekulát a membrán másik oldalán leadva másik molekulát vesz fel és hozza át a kiindulási
oldalra. A molekulával telített hordozó (carrier) mozgási sebessége többszöröse az üres hordozóénak. A
folyamat energiabefektetés nélkül játszódik le.
A hordozóval közvetített passzív transzport jellegzetes példája a glükóz passzív transzportja az erit-
rociták (vörösvértestek) membránján keresztül (272. ábra). A glükóz hozzákötődik a transzportfehérjéhez
a membrán egyik oldalán, majd a transzportfehérje konformációváltozásának következtében bezárul a kö-
tőhely és kinyílik a membrán másik oldala felé lehetővé téve azt, hogy a glükóz disszociáljon a fehérjéről
és visszaállhasson a transzportfehérje kiindulási konformációja. A transzportfehérjének a glükóz passzív
transzportjának lebonyolításához a membrán külső és belső oldalán is van glükózkötőhelye. John E. G.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
272. ÁBRA A glükóz passzív transzportja
Barnett bizonyította, hogy a membrán külső oldalán a glükóz C1 -OH-ján keresztül kapcsolódik a glükóz-
kötőhelyhez, míg a membrán belső oldalán a glükóz C6 -OH-ján keresztül kapcsolódik transzportfehérjéhez.
A glükóz a legtöbb sejtbe azonban tipikusan aktív transzporttal jut be.
Ugyancsak az eritrociták membránjában található a szén-dioxid-transzportfehérje, ami a klorid- és
a hidrogén-karbonát-anion (Cl – és HCO3– ) ellentétes irányú cseretranszportját bonyolítja le (273. ábra). A
katabolizmus során keletkező CO2 a kapillárisokon keresztül az eritrocitákba diffundál, ahol a szénsavanhid-
ráz enzim hatására szénsav (H2 CO3 ) keletkezik. A szénsav azonnal disszociál és HCO3– és H+ keletkezik. A
klorid-bikarbonát cseretranszporton keresztül a HCO3– visszakerül a plazmába, innen elkerül a tüdőbe, ahol
ellentétes irányú cseretranszporttal a HCO3– -ból CO2 keletkezik, ami kilégzésre kerül.
21.1.1. Az ionofórok működése

A membrántranszport speciális eseteit képviselik a transzport antibiotikumok (ionofórok) működései.
Néhány mikroorganizmus által termelt antibiotikum hatására az egyébként aktív transzporttal mozgó anya-
gok passzív transzporttal szállítódnak a membránon keresztül.
Az ionofórok felépítésük alapján két csoportba oszthatók:

a) lineáris felépítésű ionofórok
Például a gramicidin A (274. ábra) (két helikális szerkezetű fehérje alkotja a membránt átszelő csator-
nát, és ezen keresztül történik az ionok áthaladása egyik oldalról a másikra. A fehérje sok D-aminosavat
is tartalmaz).
b) gyűrűs szerkezetű ionofórok
Például a valinomicin (275. ábra), ami négy építőelem (L-tejsav, L-valin, D-hidroxi-izovaleriánsav és
D -valin) háromszori ismétlődéséből kialakult ciklikus molekula. Az alkotóelemek egymáshoz ész-
ter-, illetve peptidkötésekkel kapcsolódnak. A valinomicin hordozóként működve viszi át a K+ -iont
a membránon. Ezzel a transzporttal gátolja a mitokondriumban zajló oxidatív foszforilezést, mert a
mitokondrium az elektrontranszport energiáját az ATP szintézise helyett kénytelen a K+ -transzportra
fordítani (pazarolni).
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
273. ÁBRA A Cl – és HCO3– cseretranszport
21.1.2. Az ioncsatornák működése

Az ioncsatornák integráns membránfehérjék, amelyek konformációváltozása nyitja vagy zárja a csatornát.
Az ionok átjutása a koncentrációgradiens irányába rendkívül gyorsan történik.
Az ioncsatornák működésük alapján két fő típusba sorolhatók (276. ábra):

a) feszültségfüggő csatornák (a membránpotenciál-változás működteti)
b) receptor ioncsatornák (megfelelő agonista működteti)
21.2. Aktív transzport
Az aktív transzport, szemben a passzív transzporttal, koncentrációgradienst hoz létre és tart fent. Az anyagok
transzportja a nagyobb koncentráció irányába történik és valamilyen energiát szolgáltató reakció kapcsoló-
dik a folyamathoz.
Az aktív transzport az igénybe vett energiaforrás szerint lehet:

1. ATP-függő transzport (elsődleges aktív transzport)
2. Ionfüggő transzport (másodlagos aktív transzport)
Abban az esetben, ha a transzport közvetlenül az ATP terminális foszfátjának hidrolíziséhez kapcsolt,

elsődleges aktív transzportról beszélünk. Abban az esetben, ha az aktív transzport energiaigényét az fedezi,
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
274. ÁBRA A gramicidin A szerkezete (a) és elhelyezkedése a membránban (b)
hogy egyidejűleg egy másik anyag az elektrokémiai gradiensnek megfelelő irányba transzportálódik, vagyis
a transzportot az iongradiensben tárolt energia hajtja, akkor másodlagos aktív transzportról van szó.
Az ATP hasznosítását specifikus ATP-ázok katalizálják, amelyeknek négy típusa ismeretes (277. ábra):
a) P-típusú ATP-ázok. Két különböző polipeptidből állnak. A nagyobb α -alegység (ebből gyakran kettő
van) foszforileződik a pumpa működése közben. A kisebb β -alegység a transzport szabályozásában
vesz részt. H+ -, Na+ -, K+ -, Ca 2+ -ionok transzportjában vesznek részt. Működésük helye pl. a plazma-
membrán: H+ pumpa, Na+ /K+ pumpa, Ca 2+ pumpa, vagy a szarkoplazmatikus retikulum membránja:
Ca 2+ pumpa.
b) F-típusú ATP-ázok. Többszörös transzmembrán- és citoplazmatikus alegységgel rendelkeznek. A ci-
toplazmába nyúló hidrofil alegység ATP-t szintetizál, miközben protonokat pumpál az elektrokémiai
gradiens kiegyenlítésére. Működésük közben nem alakulnak foszfoenzimmé. Pl. a mitokondriumok-
ban, kloroplasztiszokban működnek. Csak H+ -ionokat transzportálnak.
c) V-típusú ATP-ázok. Az F-típusú ATP-ázokhoz hasonló felépítésű fehérjék, protonokat pumpálnak a
vezikula belsejébe. Működésük közben nem alakulnak foszfoenzimmé. Pl. a lizoszómákban működ-
nek. Csak H+ -ionokat transzportálnak.
d) ABC-transzpoter család (angolul: ATP-Binding Casette). Két transzmembrán és két ATP-t kötő ci-
toplazmatikus alegységből épülnek fel. Különböző ionok és kisebb molekulák transzportját segítik
elő. Pl. a baktériumok plazmamembránján aminosavakat, cukrokat és peptideket, az emlősök plazma-
membránján foszfolipideket és más kis molekulákat transzportálnak.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
275. ÁBRA A valinomicin szerkezete
276. ÁBRA Az ioncsatornák működése
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
277. ÁBRA Az ATP-függő transzporterek típusai
21.2.1. Nátrium–kálium pumpa
A sejtekben a legjelentősebb transzporter a Na+ –K+ -ATP-áz (nátrium–kálium pumpa) egyrészt azért, mert
közvetlenül kapcsolódik az ATP-bontáshoz, másrészt az általa létrehozott Na+ -gradiens potenciális energiája
alkalmas több más molekula szimportjához. Az enzimet Jeus C. Skou fedezte fel 1957-ben. Az ez irányú
kutatásaiért 1997-ben megosztott kémiai Nobel-díjat kapott.
Na+ –K+ -ATP-áz feladata a membrán két oldala közötti koncentrációgradiens (membránpotenciál)
fenntartása. A sejtek belsejében a K+ koncentrációja [145 mM] nagy, míg a Na+ -koncentráció [15 mM]
viszonylag kicsi. Ezzel szemben az extracelluláris térben ellentétes a két ion koncentrációjának eloszlása,
azaz mindkét ion szempontjából jelentős a koncentrációgradiens a membrán két oldalán. Ez az ionaszim-
metria biztosítja a sejt ingerlékenységét és a fiziológiás ozmotikus nyomást. A K+ eloszlása a membrán két
oldalán közel egyensúlyi helyzetet jelent, míg a Na+ esetén a belső negatív potenciál jelentős elektrokémiai
gradiense a Na+ -ot a sejtbe hajtja és ezzel párhuzamosan a K+ kilép a sejtből, ami felborítja a nyugalmi
potenciált. A Na+ –K+ -ATP-áz feladata, hogy a Na+ -ot kihajtsa, a K+ -ot pedig visszajuttassa a sejtbe. Az
elektrokémiai potenciál ellenében történő iontranszport energiáját az ATP hidrolízise biztosítja.
Na+ –K+ -ATP-áz a membránban elhelyezkedő tetramer szerkezetű fehérje, amely kétféle alegységből
áll. A katalitikus hatású α -alegység (110 kD) az iontranszportot végzi, a β -alegység (glikoprotein, 55 kD) a
megfelelő membránorientációhoz szükséges. Az α -alegység tartalmazza az ionkötőhelyet valamint az ATP-
kötőhelyet, ahol az enzim egy specifikus aszparaginsav-oldalláncon keresztül foszforileződik.
A nátrium–kálium pumpa működése során (278. ábra) az α -alegység három Na+ -ot köt meg, majd az
ATP bekapcsolódása után foszforileződik és ezt követően konformáció változással a sejten kívülre leadja a
Na+ -okat. Az extracelluláris térből két K+ kötődik meg, az α -alegység defoszforileződik és konformáció
változással a K+ -ok a citoplazmába kerülnek.
Na+ –K+ -ATP-áznak kétféle konformációs állapota létezik, amelyek különböző affinitással kötik a szál-
lítandó ionokat. A sejten belüli Na+ segíti elő a pumpa foszforileződését, míg a sejten kívüli K+ a defosz-
forileződését.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
278. ÁBRA A nátrium–kálium pumpa működése
21.2.2. A glükóz aktív transzportja

Na+ –K+ -ATP-áz által fenntartott Na+ -koncentrációgradiens terhére lehetővé válik a glükóznak (279. ábra)
és más anyagoknak a Na+ -al együtt történő transzportja. A Na+ -nal egyirányú a glükóz mellett bizonyos
aminosavak és neurotranszmitterek transzportja. A Na+ –H+ cseretranszport fontos szerepet tölt be a sej-
ten belüli pH- és a sejttérfogat szabályozásában. A Na+ –Ca 2+ cseretranszport a sejtek homeosztázisának
fenntartásában vesz részt.
21.2.3. A glükóz módosított aktív transzportja

A mikroorganizmusokban a glükóz transzportja foszforilezéssel kapcsolódik, de a foszfátdonor nem az ATP,
hanem a foszfoenolpiruvát (PEP) (280. ábra). A glükóz glükóz-6-foszfátként kerül a sejtbe. A foszfátcso-
port nem közvetlenül kerül a cukorra, hanem először a perifériás membránfehérje (E3) His-oldallánca fosz-
forileződik, majd a cukorakceptor transzmembrán fehérje (E2) megköti a glükózt, ami a transzport során
foszforileződik. Az enzim regenerálódást két másik intracelluláris fehérje: az EI és a hősokkfehérjére (HPr)
segíti. Az E1 enzimet a PEP foszforilezi, majd a foszfát a HPr-re kerül és innen adódik tovább E3 enzimre.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
279. ÁBRA A glükóz aktív transzportja
280. ÁBRA A glükóz módosított aktív transzportja
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
21.2.4. A kalcium aktív transzportja

Az intracelluláris Ca 2+ szabályozó szerepet tölt be az alapvető sejtfolyamatokban, pl. anyagcsere, izom-
kontrakció, szekréció. A Ca 2+ reguláló szerepét az teszi lehetővé, hogy a sejteket érő szignálok egy része az
intracelluláris Ca 2+ -koncentrációt megváltoztatja.
A Ca 2+ -nak kétféle fiziológiás szignál hatásának közvetítésében van központi szerepe:

(a) elektromos szignál (a sejt nyugalmi potenciáljának csökkenése kinyitja a membrán feszültségre érzé-
keny Ca 2+ -csatornáit és átmenetileg Ca 2+ lép be a sejtbe)
(b) extracelluláris kémiai anyagok (pl. hormonok a membrán receptoraihoz kötődve, reakciósorozatot
elindítva a Ca 2+ -szint emelkedését idézik elő)
A Ca 2+ -koncentráció a citoplazmában (0,1 μ M) négy nagyságrenddel kisebb, mint az extracelluláris

térben (1,5 mM). Ezt a nagy koncentrációkülönbséget a Ca 2+ -ATP-áz (Ca 2+ pumpa) tartja fenn azzal, hogy
aktív transzporttal a Ca 2+ -t a citoplazmából az extracelluláris térbe pumpálja, ATP hidrolízisének kíséreté-
ben. Az izmokban a Ca 2+ pumpa feladata, hogy visszatranszportálja a Ca 2+ -ionokat a szarkoplazmatikus
retikulumba (281a. ábra). A Ca 2+ -ATP-áz működését tekintve nagyon hasonlít a Na+ –K+ -ATP-ázra.
A plazmamembrán nyugalmi körülmények között csak nagyon korlátozottan permeábilis Ca 2+ -ra, de
különböző szignálok hatására átmenetileg nagyfokú Ca 2+ -transzportot enged meg. A rianodinreceptor sok-
féle sejtben hozzájárul a Ca 2+ felszabadulásához az intracelluláris Ca 2+ raktárakból.
A harántcsíkolt izomban (281b. ábra) a kontrakció szempontjából nagy jelentősége van a szarkoplaz-
matikus retikulumon keresztüli Ca 2+ -transzportnak. A szarkoplazmatikus retikulum rianodinreceptorai a T-
tubulusok (szarkolemma betüremkedései) depolarizációjának hatására aktiválódnak. A feszültségváltozást a
T-tubulusok dihidropiridin-érzékeny csatornái érzékelik, amelyek strukturálisan és funkcionálisan egyaránt
kapcsolódnak a rianodinreceptorhoz, és a létrejövő konformációváltozás a rianodinreceptor Ca 2+ -csatorna
aktiválódását eredményezi. A szarkoplazmatikus retikulumból ilyen módon felszabaduló Ca 2+ izomkont-
rakciót indít el. A kontrakció megszüntetéséhez a Ca 2+ pumpa visszatranszportálja Ca 2+ -ionokat a szar-
koplazmatikus retikulumba, így csökkentve a citoplazmában a Ca 2+ -koncentrációt. Ennek következtében
visszaáll a nyugalmi állapot.
A szívizomszövetben ezzel szemben a membrán-depolarizáció következtében a feszültségfüggő Ca 2+ -
csatornákon keresztül az extracelluláris térből a sejtbe lépő Ca 2+ váltja ki az intracelluláris Ca 2+ -raktárból
történő Ca 2+ mobilizálását.
Az agonisták (serkentők) hatására létrejövő intracelluláris Ca 2+ -felszabadulást, az eddigiektől elté-
rően, az IP3 (inozit-1,4,5-trifoszfát) váltja ki közvetlenül aktiválva az IP3-receptor-csatornát (lásd 314.
ábra).
A Ca 2+ biokémiai hatását a citoplazmában specifikus Ca 2+ -kötő fehérjék közvetítik. Ilyen például a
kalmodulin, amelyik 4 Ca 2+ -ion megkötésére képes. Az ionok megkötése a fehérjében olyan konformá-
cióváltozást idéz elő, amely elősegíti más fehérjékkel (enzimekkel) való kölcsönhatást és ezen keresztül
valamely anyagcserefolyamat szabályozását.
21.2.5. Aminosavak transzportja

Az aminosavak transzportja több szempontból is nagy jelentőségű. Kiemelkedően fontos a bélhámsejtekben
történő reszorbció és az aminosavak véráramba juttatása, valamint a vesében folyó mentési reakció, ami
megakadályozza, hogy a vizelettel számottevő aminosav ürüljön ki.
Az aminosavak transzportjának jellegzetes folyamatsorát, amelyet A.M. Meister és munkatársai írtak
le, gamma-glutamil ciklusnak nevezzük (282. ábra). Az egyik enzim membránhoz kötött, a másik öt a cito-
plazmában van. A glutation peptidkötéseinek hidrolitikus energiája egy aminosav transzportját segíti elő. A
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
281. ÁBRA A Ca 2+ pumpa működése (a), Ca 2+ felszabadulás az intracelluláris Ca 2+ -raktárakból (b)
folyamatban a γ -glutamil-transzferáz játsza a kulcsszerepet. A γ -glutamil-transzpeptidáz a glutationt (GSH)

elbontja és γ -Glu valamit Cys-Gly keletkezik. A transzportálandó aminosav a glutation γ -glutamil részéhez
kapcsolódik. A citoplazmába jutott aminosav a következő lépésben felszabadul és 5-oxoprolin keletkezik.
A reakciót a γ -glutamil-ciklotranszferáz katalizálja. A ciszteinilglicin ciszteinre és glicinre hidrolizál. A
folyamat zavartalan lefolyásához szükséges a glutation regenerálódása, azaz az 5-oxoprolin glutamáttá ala-
kulása, majd kapcsolódása a ciszteinnel és a glicinnel. Az egymást követő lépéseket az 5-oxoprolináz, a
γ -glutamilcisztein-szintáz és a glutation-szintáz katalizálja. 3 ATP hidrolízise szükséges a folyamathoz. A
kialakult glutationmolekula a ciklusba lépve további aminosav transzportját biztosítja. A prolin kivételével
minden aminosav részt vehet a γ -glutamil ciklusban.
21.2.6. Makromolekulák transzportja
A makromolekulák transzportjának két jellegzetes módja az endocitózis és az exocitózis.

Az endocitózis a sejt anyagfelvételének az a módja, amelynek során a transzportálandó anyag a sejt-
membrán külső felületéhez kötődik, majd a sejt belseje felé betüremkedő membránréteggel körülvéve vezi-
kulává záródik és lefűződik a citoplazmába.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
282. ÁBRA Az aminosavak transzportja
A vezikula tartalma többféleképpen alakulhat át:

1. Degradáció. A lefűződött vezikula emésztőenzimekkel töltött primer lizoszómákkal olvad össze és
az így képződő szekunder lizoszómákban megy végbe az intracelluláris emésztés, a makromolekulák
építőelemeikre hidrolizálnak.
2. Tárolás. A lefűződött vezikula nagyméretű raktározó vezikulává olvadhat össze.
3. Transzcitózis. A sejt egyik oldalán endocitózissal felvett anyagok a citoplazmán áthaladva a másik
oldalon exocitózissal távoznak.
Az endocitózisnak három típusa van (283. ábra):

a) fagocitózis
b) pinocitózis
c) receptorral mediált anyagfelvétel
A fagocitózis (bekebelezés) számos egysejtű és alacsonyabb rendű szervezetnek a táplálkozási for-

mája. A magasabb rendű szervezetekben a fagocitózist főként egy speciális sejtekből álló rendszer a RES
(retikuloendotéliális rendszer) végzi, amely képes a szervezetbe jutó testidegen anyagokat bekebelezni, tá-
rolni és megsemmisíteni.
A pinocitózissal kebelezi be a sejt a vízben oldott folyékony anyagokat.
A receptoros anyagfelvétel esetén a receptoron specifikusan megkötött anyag (ligand) az ún. héjas gö-
dörbe kerül, ahol a klatrin nevű membránfehérjével fedett membránszakaszok veszik fel és a endoszómákba
záródik. Az endoszómák további átalakításában a Golgi-rendszer és a lizoszómák vesznek részt. A sejtek
főként ilyen mechanizmussal veszik fel a koleszterint.
Az emészthetetlen maradékot bizonyos sejttípusok az endocitózis fordított mechanizmusával, az exo-
citózissal távolítják el a sejtből (284. ábra). Ilyenkor a vezikula a sejtmembránnal összeolvadva, kinyílik a
sejten kívüli tér felé és kiüríti a tartalmát. Hasonló mechanizmussal történik a szekréciós sejtekben tárolt
fehérjék ürítése is.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
283. ÁBRA Az endocitózis típusai
284. ÁBRA Exocitózis
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
22.fejezet Biológiai szabályozás
Az élő rendszerek fontos sajátossága, hogy bennük a folyamatok szabályozottan és vezérelten mennek
végbe. A biológiai rendszerekben a szabályozás vagy új információ hatására, vagy a meglévő informá-
ció megváltozására aktiválódik. A szabályozás (reguláció) célja az élő szervezetben lejátszódó folyamatok
befolyásolása annak érdekében, hogy a szervezet egésze megőrizze integrált egyensúlyát (homeosztázisát)
a változó környezeti tényezők között.
Az élő szervezetben lejátszódó folyamatok szabályozása bonyolult folyamat, amely molekuláris szin-
ten, sejt szinten és szervezet szinten valósul meg. Valamennyi szabályozási forma végső fokon a moleku-
láris (kémiai) szabályozásra vezethető vissza. A biológiai szabályozási formák makromolekulákkal (fehérje,
nukleinsav), illetve ezeknek kis molekulákkal létesített kölcsönhatásával függenek össze.
22.1. Molekuláris szintű szabályozás
A molekuláris szintű szabályozás esetén a folyamat az enzimaktivitás változtatása (aktív és inaktív állapot
ciklikus átmenete) révén valósul meg, a reguláció során az enzim mennyisége nem változik. A fehérjék
biológiai aktivitásának befolyásolására 4 alapvető módszer ismeretes.
A molekuláris szintű szabályozás formái:
1. enzimgátlás (inhibíció)
2. allosztérikus szabályozás
3. kovalens módosítás
a) foszforilezés, adenilezés
b) alegységszerkezet megváltoztatása
c) módosító fehérjék
d) zimogén aktiválás (limitált proteolízis)
4. izoenzimek (izozimek)
22.1.1. Reverzibilis enzimgátlások

Az élő szervezetben lejátszódó reakciókban a szubsztrát (S) enzim (E) jelenlétében valamilyen termékké
(produktum, P) alakul. A reakció sebessége megfelelő mennyiségű szubsztrát esetén alapvetően az enzim
mennyiségétől és aktivitásától függ (12. fejezet).
E + S ES → E + P
A szabályozás egyik lehetséges módja az enzim aktivitásának befolyásolása enzimgátlók (inhibitorok) köz-
reműködésével. A gátlás lehet reverzibilis és irreverzibilis.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
292 22. fejezet Biológiai szabályozás
A reverzibilis inhibíció fő típusai:

a) versengő (kompetitív)
• az inhibitor a szubsztrát szerkezetéhez hasonlít
• az inhibitor az enzim koenzimjéhez hasonlít
b) nem versengő (nem kompetitív)
c) unkompetitív
d) vegyes típusú gátlás
Versengő (kompetitív) gátlás jön létre, ha az inhibitor kémiai

felépítése hasonlít a szubsztrát szerkezetéhez és jobban vonzódik
az enzimhez, mint a szubsztrát, így EI komplex jön létre (285. ábra).
Az inhibitor csak az apoenzimet tudja megtéveszteni, a koenzimet
nem. Az inhibitor hiába kapcsolódott az enzim fehérjerészéhez a ko-
enzim nem hoz létre katalízist. Adott inhibitorkoncentráció jelenlé-
tében a szubsztrátkoncentráció növelésével a gátlás megszüntethető.
A vmax értéke az inhibitor nélküli érték felé közelít. KM(I) érték az
inhibitor koncentrációtól függően növekszik.
A versengő gátlás egyik példája a szukcinát-dehidrogenáz en-
zim gátlása malonsavval. A szukcinát-dehidrogenáz a borostyánkő- 285. ÁBRA Versengő gátlás
savat (szukcinát) alakítja át fumársavvá (139. ábra), ha egy másik
dikarbonsav, a malonsav (egy szénatommal rövidebb, mint a boros-
tyánkősav) kapcsolódik az enzimhez, akkor nem keletkezik termék
(fumársav).
A másik típusú versengő gátlás esetén, amikor az inhibitor
kémiai felépítése hasonlít az enzim koenzimjéhez és ez kapcsoló-
dik a valódi koenzim helyett az enzimhez, megakadályozza a holo-
enzim kialakulását, így enzimkatalízis nem jön létre. A koenzim ki-
szorításán alapuló versengő gátlás legismertebb esete a szulfonamid-
tartalmú gyógyszerek alkalmazása. A mikroorganizmusok életfolya-
mataiban a folsav fontos szerepet játszik. A folsav létrehozásához
p-aminobenzoesavra van szükségük. Ha a baktérium által megtáma-
dott szervezetbe jelentős mennyiségű szulfonamidot juttatunk, ak-
kor a baktériumok koenzimjeik felépítéséhez ezt használják fel, ami
megbénítja enzimrendszerük működését.
Nem versengő gátlás akkor következik be, ha az inhibitor nem
a szubsztrát, illetve a koenzim kötőhelyére kapcsolódik be, hanem az
aktívcentrum valamelyik a katalízisben részt vevő másik csoportjá-
hoz kötődik. Mivel az inhibitor nem versenyez a szubsztráttal a gátlás
nem függeszthető fel a szubsztrátkoncentráció növelésével. Az inhi- 286. ÁBRA Nem versengő gátlás
bitor koncentrációjától függően csökken vmax értéke, míg a KM(I) ér-
ték változatlan marad (286. ábra). A gátlás megszüntetéséhez el kell
távolítani a gátlószert.
Unkompetitív gátlás általában a több szubsztrátos enzimek esetén fordul elő, amikor a gátló anyag
nem ugyanahhoz az enzimformához kötődik, mint a szubsztrát. Ebben az esetben az inhibitor a már lét-
rejött enzim–szubsztrát (ES) komplexhez kötődik és ezzel meggátolja a termék kialakulását. A gátlás nem
függeszthető fel a szubsztrátkoncentráció növelésével. Unkompetitív gátláskor mind a vmax , mind a KM(I)
értéke csökken, de a vmax /KM(I) arány változatlan marad.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
A vegyes típusú gátláskor az inhibítorok a szabad enzim mellett, kisebb aktivitással ugyan, de képe-
sek az ES-komplexhez is kötődni. Az ilyen inhibitorok a vmax értékét csökkentik, míg a KM értéke mindkét
irányba változhat. A vegyes típusú gátlás, az unkompetitív gátláshoz hasonlóan, a több szubsztrátos enzimek
esetén fordul elő. Speciális esetben a gátlás a nem kompetitív inhibícióra hasonlít, emiatt a nomenklatúra
néhány irodalmi forrásban nem pontos.
22.1.2. Allosztérikus szabályozás

Az enzimaktivitás szabályozásának egyik leggyakoribb módja az allosztérikus szabályozás. Az allosztéri-
kus gátlás lényege, hogy a gátló molekula nem az enzim aktívcentrumához, hanem az enzimfehérje más
részéhez kapcsolódik. A gátló molekula kötődése olyan konformációváltozást indukál, ami az aktívcentrum
konformációját is megváltoztatja, így csökkenti az enzim aktivitását.
Az allosztérikus enzimek általában több alegységből álló negyedleges szerkezetű fehérjék. Az alegysé-
gek funkcionális kapcsolata révén az allosztérikus kötőhelyre bekötő ligand hatása a negyedleges szerkezet
megváltozásán keresztül érvényesül. Az allosztérikus ligand hatása a KM és vmax befolyásolása útján jöhet
létre. Ennek alapján két csoportra oszthatók az allosztérikus enzimnek: az ún. K-enzimekre (KM változik
és vmax változatlan) és a V-enzimekre (KM változatlan és vmax változik).
A ligandtól (aktivátor, inhibitor) függően vagy allosztérikus aktiváció, vagy allosztérikus inhibíció jö-
het létre. Ez utóbbi a gyakoribb eset. A szubsztráttól eltérő ligandok hatását heterotróp kölcsönhatásnak
nevezzük. Az azonos alegységből felépülő allosztérikus enzimek esetén a szubszrát is betöltheti az alloszté-
rikus ligand szerepét is. Ezt nevezzük homotróp kölcsönhatásnak. Pozitív homotróp kölcsönhatás (pozitív
kooperativitás) esetén a ligand az első alegységhez szubsztrátként kötődik és az alegységszerkezet megvál-
toztatásával a többi alegység allosztérikus szabályozójaként elősegíti a szubsztrát bekötését a többi alegy-
séghez (pl. a hemoglobin oxigéntelítése). Negatív kooperativitás esetén az egyik alegységen megkötődött
szubsztrát csökkenti a többi alegység szubsztrátkötő képességét.
Az aminosavak bioszintézisénél nagyon gyakori szabályozási

forma a negatív visszacsatolás (feedback), ami valamelyik kulcs-
helyzetben levő enzim allosztérikus gátlása útján valósul meg.
1. Valamely folyamatsor első lépését olyan anyag befolyásolja,
287. ÁBRA Feedback szabályozás
ami a lépést katalizáló enzimnek sem szubsztrátja, sem ter-
egy termék esetén
méke, hanem általában a folyamatsor utolsó lépésében kelet-
kező termék (287. ábra). A legtöbb példa az aminosavak bio-
szintézisében található. Ilyen mechanizmus szabályozza a glu-
taminsav → prolin átalakulást, vagy a treonin → izoleucin át-
alakulását. A végtermék felszaporodása a glutaminsav redukci-
óját, illetve a treonin dezaminálását katalizáló enzimet gátolja.
2. A folyamatsor elágazása esetén az egyszerű termékgátlás nem
nyújtana kielégítő szabályozást, mert az egyik végtermék fel-
szaporodása leállítaná a többi termék szintézisét is. Ezért eb-
ben az esetben az elágazó út első lépését katalizáló izofunkciós 288. ÁBRA Feedback szabályozás
(azonos katalitikus hatású, de eltérő kémiai felépítésű) enzimek több termék esetén
működése gátlódik (288. ábra). Példaként az aszparaginsavból
kiinduló lizin, metionin, treonin és izoleucin szintézise vagy a
nukleotidok bioszintézise említhető meg.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
22.1.3. Kovalens módosítás

22.1.3.1. Foszforilezés
Reverzibilis kovalens módosítások kétirányú regulációs lehető-
séget jelentenek. Az enzim aktívcentrumának kovalens módo-
sítása legtöbbször foszforilezés vagy adenilezés útján történik
(289. ábra).
A reverzibilis kovalens módosítás tipikus példája a
protein-kinázok működése, melyek az ATP terminális fosz-
fátját viszik a fehérjék Ser-, Thr-, illetve az AMP-t a Tyr-
oldalláncaira. A glikogén-foszforiláznak (dimer fehérje) két
formája van: a és b. Mindkettőnek van aktív és inaktív alakja. 289. ÁBRA Foszforilezés és adenilezés
A foszforiláz-b a foszforiláz-kináz hatására, ATP felhasználá-
sával a Ser-oldalláncának OH-csoportján foszforilezhető. A foszforilezett enzim a foszforiláz-a, ami teljes
aktivitású és a glikogénraktárat gyorsan kiürítené, ezért fontos az a és b alak közötti átalakulási folyamat
szabályozása. A cAMP-től függő allosztérikus enzimlépés közbeiktatásával a glikogén bontását végző fosz-
foriláz inaktív alakja foszforilezés útján aktív formába kerül. Az enzim inaktiválását specifikus foszfatáz
enzim végzi (22.4.2.).
22.1.3.2. Alegységszerkezet megváltoztatása
Az effektorok az enzimek aktivitását nemcsak a térszerkezet megváltoztatásán keresztül befolyásolhatják,
hanem az alegységszerkezet megváltoztatásával is (290. ábra). Példaként említhető a fehérjéket foszfori-
lező protein-kinázok működése. A protein-kinázok kétféle alegységből álló tetramer fehérjék (R2 K2 ). Amíg
a katalitikus (K) és a regulátor alegység (R) összekapcsolt állapotban van, az enzim inaktív. Amikor az
effektorként működő ciklikus-AMP (cAMP) a regulátor alegységekhez kötődik, olyan szerkezetváltozást
indukál, aminek hatására az enzim kétféle alegységét disszociációra készteti (R2 + 2K). Az ilyen módon sza-
baddá váló katalitikus alegységek aktív formába kerülve elvégezhetik feladatukat (foszforilezés). A cAMP-
regulátor komplex könnyen disszociál, így a szabaddá váló dimer regulátor alegység ismét kapcsolódhat a
katalitikus alegységekhez is inaktív formába kerülhet az enzim.
290. ÁBRA A protein-kináz aktiválása cAMP-vel
22.1.3.3. Módosító fehérjék

A módosító fehérjékkel való szabályozás tipikus példája a laktóz-szintetáz működése. Az enzim két fe-
hérjéből (A, B) áll. A galaktozil-transzferáz (A-fehérje) mindkét nemben (hím, nőstény) előfordul és mű-
ködése során a glikoproteinek szénhidrátrészének kialakítását katalizálja, azaz UDP-galaktózból és az N-
acetilglükózaminból N-acetillaktózamint hoz létre.
galaktozil-transzferáz
UDP-galaktóz + N-acetilglükózamin −−−−−−−−−−−→ N-acetillaktózamin
Az α -laktalbumin (B-fehérje) bioszintézise a szülést követően a prolaktin hormon hatására indul meg.
Amikor az A- és B-fehérje összekapcsolódik és létrejön a laktóz-szintetáz, akkor az enzim hatására az UDP-
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
galaktózból és a glükózból laktóz (tejcukor) keletkezik. Az A-fehérje katalitikus működését a B-fehérje

kapcsolódása módosítja.
laktóz-szintetáz
UDP-galaktóz + glükóz −−−−−−−−→ laktóz
22.1.3.4. Zimogén aktiválás (limitált proteolízis)
Az eddigi szabályozási formák esetén a fehérjék térszerkezete
vagy alegységszerkezete változott meg a szabályozási folyama-
tokban, míg az elsődleges szerkezetük változatlan maradt.
Az irreverzibilis kovalens módosítás során a fehérjék elsőd-
leges szerkezete változik meg. Irreverzibilis kovalens módosítás
a limitált proteolízis, aminél a proteolitikus enzimek egy része
inaktív (zimogén) alakból aktív alakba megy át. Az aktív alaktól
való megkülönböztetés érdekében az inaktív formát a név előtti
pro- vagy a név utáni -gén képzővel jelöljük, pl. proinzulin vagy
tripszinogén. Az aktív alak létrejöttéhez egy vagy néhány peptid- 291. ÁBRA A tripszinogén proteoliti-
kötésnek fel kell szakadnia. Az előalakok aktiválását proteolitikus aktiválása
kus enzimek végzik. Limitált proteolitikus folyamat során akti-
válódnak a hasnyálmirigyben szintetizálódó fehérjebontó enzimek a tripszin, kimotripszin, elasztáz és a
karboxipeptidáz.
Hans Neurath (1909–2002) és Earl Warren Davie (1927–) 1955-ben állapította meg, hogy az inaktív
tripszinogén aktív enzimmé, tripszinné alakulásakor mindössze egy peptidkötés hasad fel a proenzim N-
terminálisához közel és egy hattagú peptid válik szabaddá (291. ábra). A lehasadó hexapeptid 4 aszpartil-
oldalláncot tartalmaz, így erősen negatív töltésű. A hasítást a bélben keletkező enteropeptidáz végzi, de
a keletkező aktív tripszin is katalizálja a reakciót. Minél több tripszin keletkezik, annál több tripszinogén
aktiválódik, így egy önmagát gyorsító autokatalitikus folyamatsor jön létre.
A kimotripszinogén aktiválása (292. ábra) több lépésben történik és több aktív intermedier alak is ke-
letkezik, amíg a legstabilabb forma, az α -kimotripszin kialakul. Az átalakulás során 4 peptidkötés hasad fel
és két dipeptid szakad ki a tripszin és a kimotripszin hatására. A kimotripszinogén egy 245 aminosavból álló
fehérje, a lánc egyes szakaszait diszulfidhidak kötik össze. Az aktiválás során a polipeptidlánc 2-2 helyen is
megszakad, de a keletkező láncrészek a diszulfidkötések révén együtt maradnak. Az aktívcentrum konfor-
mációjának kialakulása érdekében meghatározó jelentőségű a tripszin által kihasított Arg-15 és Ile-16 kötés.
A keletkezett π -kimotripszinből egy másik π kimotripszin két dipeptidet (14-15 és 147-148 aminosav része-
ket) hasít ki. Az Ser-Arg dipeptid kihasadása után, az újonnan keletkezett N-terminális Ile-16 a molekula
belseje felé fordul és kapcsolatba lép az ott található Asp-194 karboxilcsoportjával.
A táplálékfehérjék emésztéséhez valamennyi proteáz egyidejű működésére van szükség, így fontos a
proenzimek egyidejű aktiválása, amit a tripszin végez (293. ábra).
Miután az aktivált enzimek minden fehérjét, azaz egymást és önmagukat is képesek lebontani, szükség
van a tripszin működésének szabályozására. A proteázok szintézisével párhuzamosan a proteolitikus műkö-
dését kikapcsoló fehérjék, proteáz inhibitorok is termelődnek. A proteáz inhibitorok megakadályozzák,
hogy az intracelluláris proteázok a szükségesnél nagyobb mértékben bontsák le a sejtek fehérjeállományát.
A tripszin inhibitor (6 kD fehérje) jellegzetessége, hogy igen szorosan kapcsolódik az enzimhez. Az in-

hibitor disszociációs állandója 10−13 M, ΔG0 = −76 kJ/mol, ez a legerősebb szabadentalpia-változás a
biokémiában. A tripszin inhibitorban található Lys-15 szekvencia szerkezet beleillik a tripszin Asp-189-et
tartalmazó szubsztrát-kötőhelyébe, így az inhibitorral kialakul az ES-komplex.
A pre-proinzulin a működőképes hormonhoz képest két idegen szakaszt tartalmaz. Az egyik a fe-
hérje N-terminális végén elhelyezkedő, az ún. szignálszekvencia, a másik a két aktív peptidszakasz közötti
ún. összekötő peptidszakasz (294. ábra). A szignálszekvencia irányítja a pre-proinzulint a citolpazmából
az endoplazmatikus retikulum belsejébe. A szignálszekvencia lehasadása után keletkezik a proinzulin, ami
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
292. ÁBRA A kimotripszinogén proteolitikus aktiválása
293. ÁBRA A zimogének proteolitikus aktiválása
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
294. ÁBRA Az inzulin aktiválása
még egyetlen polipeptidláncból áll és egy tripszinhez hasonló specifitású enzim hatására az összekötő pep-
tidszakasz kivágása után alakul a két polipeptidláncból álló aktív inzulinná.
22.1.4. Izoenzimek
Az izoenzimek vagy másnéven izozimek funkciója azonos, azaz egyfajta reakciót katalizálnak, de kémiai
felépítésük különböző.
A tejsav-dehidrogenáz (laktát-dehidrogenáz) volt az első enzim, amellyel az izoenzimek létezését ki-
mutatták. Az enzim négy alegységből épül fel és közülük kettő-kettő (H és M) azonos szerkezetű. Az egyes
sejtekben különböző formák vannak jelen. M4 a vázizomban jellemző, H4 a szívizomban fordul elő. Az
izoenzimek meghatározása klinikai diagnosztikában jól felhasználható. Például, ha a H4 típusú izoenzimek
jelennek meg a vérben, akkor az a szív szöveti károsodására (infarktus) utal.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
22.2. Sejtszintű szabályozás
A sejtszintű szabályozás esetén a szabályozás a funkcióképes fehérjék (enzimek) mennyiségének válto-

zása útján valósul meg. Reguláció során az enzim szintézisének serkentésével növekszik, gátlásával csök-
ken, illetve megszűnik a sejten belül az enzim mennyisége. A fehérjék szintézisének szabályozása mind
a transzkripció (DNS → mRNS), mind a transzláció (mRNS → fehérje) szintjén lehetséges, de főként az
előbbi, a mRNS-re történő átírásban érvényesül.
22.2.1. A transzkripció szabályozása prokariótákban

A fehérjeszintézis szabályozását leíró első modell kidolgozása François Jacob és Jacques Monod nevéhez
fűződik. A két tudós 1965-ben André Lwoffal közösen orvosi–élettani Nobel-díjat kapott.
A prokarióta sejtek DNS-ének sza-
bályozás szempontjából két jellegzetes
szakasza különböztethető meg. Az egyik
a fehérjék szerkezetét (aminosavsorrend-
jét) meghatározó struktúrgéneket tartal-
mazza, a másik szakasz a szabályozó
funkciót ellátó regulátor- és operátorgé-
neket hordozza. Az ún. operon modell
295. ÁBRA Az operon modell
szerint az operátor- és a struktúrgénekből
álló szakaszt operonnak nevezzük (295. ábra). Az operon általában policisztronos, azaz általában egy-egy
anyagcsereút egymást követő enzimjeinek struktúrgénjeit tartalmazza.
A prokariótákban az egyes fehérjék mennyiségét elsősorban az azokat kódoló mRNS-ek transzkripci-
ójának sebessége befolyásolja, ami általában a transzkripció iniciációjának a sebességével szabályozódik.
A szabályozó (regulátor) fehérjék a transzkripciós egység promóterén vagy a promóter és a struktúrgének
között levő specifikus DNS-szekvenciákhoz (operátorgén) tudnak kötődni és ezzel az RNS-polimeráz akti-
vitását befolyásolni. A szabályozó fehérjék közül a represszor fehérjék az operátorhoz kötődve gátolják
meg a promóterről induló transzkripciót.
A szabályozó fehérjét kódoló gén elvileg a genomon bárhol, sőt egy másik DNS-molekulán is el-
helyezkedhet, így ezt transz-regulációs-elemnek nevezzük. A DNS azon szakasza, amelyhez a regulátor
fehérje kötődik mindig a transzkripciós egységgel azonos DNS-molekulán található, így ezt cisz-regulációs-
elemnek nevezzük.
A szabályozó fehérjéknek általában allosztérikus ligandjaik vannak, amelyek a fehérjéhez kötődve
és annak konformációját megváltoztatva pozitív vagy negatív irányban befolyásolják a szabályozó fehérjék
DNS-hez való kötődőképességét. Az induktorok génaktivációt, a korepresszorok a génműködés gátlását
váltják ki.
Az Escherichia coli-val végzett vizsgálatok alapján felfedezett szabályozási formák:
1. Represszoros szabályozás
(a) Enzimindukció (negatív kontroll)
(b) Enzimrepresszió (negatív kontroll)
(c) cAMP-CAP-komplex (pozitív kontroll)
2. Attenuátoros szabályozás
A sejtekben lévő enzimek többsége ún. konstitutív enzim (állandó mennyiségű), azaz szintézisük nem
indukálható és nem represszálható.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
22.2.1.1. Enzimindukció
Az enzimindukció klasszikus példája a laktóz operon (lac-operon) működése. Az E. coli szaporítása rend-
szerint glükóz táptalajon történik. Ha a könnyen metabolizálható monoszacharid helyett diszacharidot, pél-
dául tejcukrot (laktózt) teszünk a táptalajba, akkor a baktérium ennek hasznosítására is képes a diszacharid
bontását végző enzim termelésének beindításával. A β -galaktozidáz (laktózt bontó enzim) szintje alapve-
tően nagyon alacsony az E. coliban, de laktóz jelenlétében és glükóz hiányában képes megsokszorozni az
enzim koncetrációját.
Az operon modell szerint a lac-operonban β -galaktozidáz szintézisét irányító DNS-szakaszt három
rövidebb DNS-szakasz előzi meg (296. ábra). A regulátor szakasz (i-gén) egy olyan represszorfehérje szinté-
296. ÁBRA Enzimindukció, a lac-operon működése
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
zisét kódolja, ami szorosan kötődik a β -galaktozidáz struktúrgénjét közvetlenül megelőző DNS-szakaszhoz,
az operátorgénhez (O). Az operátor génszakaszt közvetlenül megelőző DNS-szakasz az átírás kezdőpontja,
a promóter (P), amelyet az RNS-polimeráz σ -faktora ismer fel. Ez a promóter szakasz szabad ugyan, de az
operátoron kötődő represszorfehérje megakadályozza az RNS-polimeráz továbbhaladását, így a struktúrgé-
nek (z,y,a) átírását mRNS-re (296a. ábra).
Induktor (laktóz) jelenlétében a represszorfehérje kapcsolódik az induktorral, ez a kapcsolódás any-
nyira megváltoztatja a represszor konformációját, hogy már nem tud kötődni az operátor szakaszhoz és
megnyílik az út az RNS-polimeráz működéséhez (296b. ábra). A β -galaktozidázzal együtt további két fe-
hérje is szintetizálódik. A permeáz, ami a laktóz sejtmembránon keresztüli aktív transzportját segíti elő és
a transzacetiláz, aminek szerepe még nem tisztázott. Mind a három enzim struktúrgénje egymást követi a
policisztronos mRNS-en.
A fiziológiás induktor valójában nem a laktóz, hanem az 1,6-allolaktóz (296c. ábra), ami a β -galakto-
zidáz hatására a sejtekben kellő mennyiségben keletkezik. Indukáló hatása van az izopropiltiogalaktozid-
nak (IPTG) is, amit az E. coli anyagcseréjében nem képes felhasználni (céltalan induktor) (296c. ábra).
A lac-operonon kívül számos más operont is megfigyeltek. Az arabinóz operon, az arabinóz (cu-
kor), a galaktóz operon a galaktóz metabolizmusában részt vevő enzimekért felelős, a triptofán (aminosav)
bioszintéziséért felelős enzimek génjeit a triptofán operon tartalmazza.
22.2.1.2. Enzimrepresszió
Az enzimtermelés szintjén végbemenő reguláció másik típusa az enzimrepresszió (297. ábra). E. coliban
kimutatták, hogy a baktérium ammóniumiont tartalmazó táptalajon szaporodva az összes aminosavat képes
szintetizálni. Ha azonban a táptalajhoz egy kész aminosavat adunk, akkor leáll az adott aminosav szintézi-
séhez szükséges enzimek termelése.
297. ÁBRA Enzimrepresszió, a triptofán operon működése
A DNS regulátor (R) szakaszának irányításával szintetizálódott represszorfehérje térszerkezete olyan,

hogy nem tud az O-szakaszhoz kötődni. Ha a rendszerbe megfelelő korepresszor (aminosav, Trp) kerül, az
a represszorfehérje térszerkezetét olyan módon változtatja meg, hogy az képes lesz az operátorgénhez (O)
szakaszhoz kapcsolódni és megakadályozni a struktúrgénekről a mRNS-ek átírását.
22.2.1.3. cAMP-CAP-komplex
Az enzimindukció és az enzimrepresszió esetén a represszor fehérje az operátor szakaszhoz kötődve gá-
tolja a transzkripció iniciációját és az átíráshoz le kell onnan válnia. Ezt a folyamatot negatív kontrollnak
nevezzük.
A prokarióták transzkripciójának szabályozásában pozitív kontroll is előfordul. Ebben az esetben a
szabályozó molekula az operátor szakaszhoz kötődve elősegíti az átírást. Az ilyen operonok működéséhez
az induktoron kívül a cAMP egyidejű jelenléte is szükséges (298. ábra). Glükóz hiányában az E. coliban ak-
tiválódik az adenilát-cikláz enzim és az ATP-ből cAMP-t állít elő. A cAMP allosztérikus ligandja a promóter
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
298. ÁBRA Pozitív reguláció cAMP-CAP
szakaszhoz kötődő katabolit aktivátor fehérjének (angolul: catabolite activator protein, CAP). A cAMP-
CAP-komplex a promóterhez kötődve segíti az RNS-polimeráz DNS-hez kapcsolódását és a transzkripció
iniciálását.
A cAMP-CAP-komplex általában olyan indukcióval szabályozott operonok transzkripcióját segíti elő,
amelyek a táptalajban csak időközönként megjelenő cukrok lebontásáért felelős enzimeket kódolnak (laktóz,
arabinóz, galaktóz). Ha glükóz is jelen van, akkor a glükóz transzportja csökkenti a cAMP szintjét, és nem
jön létre a cAMP-CAP-komplex. A glükóznak a többi cukor lebontásáért felelős enzimek szintézisét gátló
hatását korábban katabolit repressziónak nevezték el. Mára már ismertté vált, hogy a folyamat hátterében
valójában génaktivációs mechanizmus áll.
A prokarióták esetén általában a negatív kontroll, míg az eukarióták esetén a pozitív kontroll fordul elő
gyakrabban (299. ábra). Negatív szabályozás esetén az aktivátor ligand a represszor fehérjéhez kötődve
leválasztja azt a DNS-ről és elősegíti a struktúrgének átírását, ezzel ellentétben a gátló ligand kötődése az
inaktív represszor fehérjéhez elősegíti aktívvá válását és a DNS-hez kötődést, így leállítja a struktúrgének
átírását. Pozitív szabályozás esetén az aktivátor ligand kötődése az inaktív aktivátor fehérjéhez segíti annak
aktívvá válását és a struktúrgének átírását, ezzel ellentétben a gátló ligand az aktivátor fehérjét leválasztja a
DNS-ről, így leállítja a struktúrgének átírását.
22.2.1.4. Attenuátoros szabályozás

Egyes aminosavak (Trp, His, Phe, Thr) bioszintézisében részt vevő enzimeket kódoló transzkripciós egy-
ségeket bizonyos esetekben nem represszor fehérjék szabályozzák, hanem a meginduló transzkripció idő
előtti terminációja következik be. Ezt a prokarióták esetén előforduló, az előzőektől eltérő szabályozási
formát Charles Yanofsky (1925–) és munkatársai fedezték fel a Trp-operon tanulmányozása közben.
A Trp-operonban a Trp bioszintéziséhez szükséges öt enzimet kódoló struktúrgének előtt, a promótert
követően, van egy vezető (leader) szekvencia (300a. ábra). Ez a 162 nukleotidból álló szakasz tartalmaz
egy 14 aminosavra vonatkozó peptidkódot, amelyek között van két Trp-kodon is, valamint saját start és stop
kodonnal rendelkezik (300b. ábra). A vezető szekvencián belül ezt a kódoló szakaszt egy nem kódoló, ún.
attenuátor szakasz követi. Az attenuátor latin szó (attenuare) jelentése: gyengít, csökkent. Az attenuátor
szakaszon belül különböző alternatív struktúrák képesek kialakulni az egymást követő GC-ben, illetve
AU-ban gazdag régiónak köszönhetően (300c. ábra). A komplementer bázisok között kialakuló hidrogénhi-
dak révén hajtűszerű (vagy hurok-farok) képződmények alakulhatnak ki.
Nagy triptofán koncentráció esetén (301a. ábra), amikor a kérdéses aminosavból elegendő mennyi-
ség szintetizálódott a transzkripció az attenuátor régiónál terminálódik és a struktúrgének nem íródnak át.
A vezető szekvencián belül négy hajtűszerű struktúra kialakítására van lehetőség. Az 1-es jelölésű szakasz
tartalmazza a két egymást követő Trp-kodont, aminek kulcsszerepe van a szabályozásban. Elegendő Trp
esetén a hajtűszerű képződésre alkalmas 4 komplementer szakasz közül a 3-as és 4-es alkot terminációs
hurkot. A jelzést nem maga az aminosav, hanem az aminosavval töltött tRNS megfelelő mennyisége adja.
Azaz ha van elegendő Trp-nal töltött tRNS a vezetőszálról történő transzlációhoz, akkor a riboszóma tovább
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
299. ÁBRA A represszoros szabályozási formák összehasonlítása
gördül a mRNS-en és a stop kodont elérve terminálódik a szintézis. Az RNS-polimeráz leválik a DNS-ről és
a Trp-szintézis leáll.
Kevés triptofán esetén (301b. ábra), amikor a töltött tRNS mennyisége nem elegendő a vezetőszál-
ról történő fehérjebioszintézishez a transzkripció túlhalad az attenuátoron és a struktúrgének átíródnak a
mRNS-re, így megindulhat a szükséges aminosav bioszintézise. Tehát ha nincs elegendő Trp-nal töltött
tRNS, a riboszóma fennakad a vezetőszál Trp-kodonjain és kialakul a 2-es és 3-as szakaszok által alkotott
hurok, aminek hatására a RNS-polimeráz megindítja a Trp-szintéziséhez szükséges enzimek struktúrgénjé-
nek átírását a DNS-ről és így elősegíti a Trp keletkezését.
22.2.2. Az eukarióta szervezetek sejtszintű szabályozásának formái

Az eukarióta gének szabályozási mechanizmusai sokkal bonyolultabbak, mint a prokariótáké, ami alapve-
tően a DNS-ek közötti különbségekre vezethető vissza. Az eukarióták esetén nem mutatható ki jellemzően
sem a represszor sem az attenuátor kontroll.
Szabályozási szempontból az eukarióta és a prokarióta szervezetek közötti főbb különbségek a következők:
a) az eukarióta DNS a sejtmagban helyezkedik el
b) az eukarióta DNS fehérjékkel komplexet alkot (kromatin)
c) az eukarióta mRNS- és a fehérjebioszintézis térben és időben elkülönülve zajlik, míg a prokariótáknál
egyidejű a szintézis.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
300. ÁBRA A Trp mRNS-ének vezető (leader) szekvenciája
Az eukarióta gének szabályozása a transzkripció és transzláció szintjén is megvalósulhat.

Az eukarióta gének fő szabályozási pontjai:
1. a gének szerkezetének aktiválása
2. a pre-mRNS szintézisének iniciálása
3. a mRNS érése
4. az RNS-ek kijutása a sejtmagból a citoplazmába
5. fehérjebioszintézis
1. A gének szerkezetének aktiválása

A hiszton-DNS kölcsönhatás kovalens módosítással szabályozható. Valamennyi hiszton N-terminális
része farokszerűen kilóg a core-struktúrából. Ennek a flexibilis láncszakasznak kovalens módosítása
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
301. ÁBRA A triptofán-bioszintézis attenuátoros szabályozása
alapvető szerepet tölt be a hiszton és a DNS kötődésének szabályozásában. Az N-terminális rész szá-
mos lizint és arginint tartalmaz. Például a hiszton-acetil-transzferáz az acetil-KoA által szállított ace-
tilcsoportot a lizin oldalláncára viszi át, így az eredetileg pozitív töltést viselő Lys-ε -NH+3 csoportja
az acetilcsoport kapcsolódásával töltés nélkülivé válik. Ez a változás jelentősen csökkenti a hiszton
kötődő képességét a DNS-hez és a hiszton leválása után megindulhat a transzkripció. A dezacetilezés
az ellentétes folyamatot indukálja.
Az eukarióta gének szabályozásánál a szteroidhormonoknak is nagy jelentősége van. A szteroid-
hormonok a citoplazmatikus receptorhoz kötődve bejutnak a sejtmagba, ahol a kromatinhoz (a nem
hiszton fehérje részhez) kötődve aktiválják a kiválasztott génszakaszt és elindítják a mRNS szintézi-
sét.
2. A pre-mRNS-szintézis iniciálása
Az eukarióta gének aktiválását különböző transzkripciós faktorok segítik elő. A transzkripciós faktorok
specifikus DNS-szekvenciát ismernek fel.
A transzkripciós faktorok két csoportra oszthatók:

(a) a promóter szakaszhoz kötődő, a gének átírását elősegítő transzkripciós faktorok
(b) az erősítő szakaszhoz (enhancer) kötődő, génszabályozó transzkripciós faktorok
A transzkripciós faktorok a DNS nagy árkában elhelyezkedve képesek ionos-, van der Waals kötések-
kel vagy hidrogénhidakkal kapcsolatot létesíteni a megfelelő nukleotidokkal. A transzkripciós faktorok
felépítésüket tekintve hasonlóságot mutatnak abban, hogy van egy DNS-kötő doménjük, ami felismeri
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
az átírandó génszakaszt és egy aktivációs doménjük, ami az RNS-polimeráz működését segíti elő. A
transzkripciós faktorok elsődleges szerkezetük alapján viszont jelentősen különböznek egymástól. En-
nek ellenére kialakítható néhány jellegzetes csoport.
Jellegzetes DNS-kötő transzkripciós faktorok:

(a) Hélix-kanyar-hélix (angolul: helix-turn-helix, HTH) fehérje faktorok dimerként kötődnek a
DNS egymással szomszédos nagy árkaiba (302. ábra). A α -helikális részeket rövid peptidsza-
kaszok kötik össze. A prokariótáknál fordul elő, mint transzkripciós faktor.
(b) Cink-ujj (303. ábra) 4 speciálisan elrendezett, egy vagy két Zn 2+ -iont kötő, 25-60 aminosavból
álló peptidláncból áll. A Zn 2+ -ion megkötésében szerepet játszó 4 aminosav 2 His (hisztidin)
és 2 Cys vagy 4 Cys (cisztein) lehet, melyeket néhány aminosavból álló peptidszakasz választ
el egymástól. Az általában 3-4 ilyen antiparallel β -láncból (ami a ciszteinil-oldalláncokat adja)
és α -hélixből (ami a hisztidil-oldalláncokat adja) álló szerkezet doméneket alkotva a DNS nagy
árkaihoz kötődik be. Elsősorban az eukariótáknál fordul elő, mint transzkripciós faktor.
(c) Leucin-cipzár (304. ábra) úgy alakul ki, hogy két α -hélixből álló fehérje dimer 35 aminosavnyi
hosszban, legalább 4-4 leucint tartalmazó láncai hidrofób kölcsönhatásokat létesítve egymás felé
fordulnak. A leucinokat 6-6 aminosav választja el egymástól, azaz minden hetedik pozícióban
leucin van. Az N-terminális α -hélix régiók pozitív töltéseik révén a DNS kettős hélix nagy árká-
val lépnek kölcsönhatásba. A leucin-cipzár Y formát képezve pipaszerűen karolja át a DNS-t. A
Leu-cipzár valójában nem cipzár, mert a láncok párhuzamosan helyezkednek el.
(d) Hélix-hurok-hélix (305. ábra) transzkripciós faktorok a leucin-cipzárral kapcsolódva alakulnak
ki úgy, hogy a dimerizációs domént egy-egy hajlékony hurok köti össze. A leucin-cipzár és a
hélix-hurok-hélix transzkripciós faktorokat különleges szerkezetük alapján amfipatikus hélixfe-
hérjéknek is nevezik, mivel a hélix egyik oldala apoláris a másik oldala poláris jellegű.
3. A mRNS érése
Az eukarióta szervezetekben szintetizálódó pre-mRNS a fehérjéket kódoló exonok mellett intronokat is
tartalmaz. Ez utóbbiak kivágódási folyamatát nevezzük splicingnak, vagy a mRNS érési folyamatának.
302. ÁBRA Hélix-kanyar-hélix transzkripciós faktor szerkezete
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
303. ÁBRA A cink-ujj transzkripciós 304. ÁBRA A leucin-cipzár transzkripciós

faktor szerkezete faktor szerkezete
305. ÁBRA A hélix-hurok-hélix transzkripciós faktor szerkezete
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
A mRNS érésének két módja lehetséges:

(a) konstitutív splicing, amelynek során egyféle érett mRNS képződik (249. ábra)
(b) alternatív splicing, amelynek során a pre-mRNS hasítási helyeinek változatos felhasználásával
különböző érett mRNS-ek és így különböző fehérjék képződhetnek (306. ábra)
4. Az RNS kijutása a sejtmagból
A transzkripció során képződött RNS-molekulák fehérjékhez kötődve jutnak ki a sejtmagból a cito-
plazmába. Az RNS transzportjának részletei ma még nem teljesen ismertek.
5. Fehérjebioszintézis (transzláció) szabályozása
A fehérjék szintjén történő szabályozás történhet egyrészt a fehérjék aktiválása, konformációjának
változtatása, másrészt a fehérjék lebontásának szabályozása révén.
A fehérjék aktiválása történhet allosztérikus módon vagy kovalens módosítással.
A fehérjék lebontásának két fő mechanizmusa ismert. Az egyik a kevésbé specifikus lizoszómális
fehérjebontás, amelynél a citoplazmában képződött membránnal határolt lebontásra ítélt makromole-
kulákat tartalmazó vezikulák a lizoszómákkal egyesülnek és megtörténik a fehérjebontás. A másik a
specifikus proteaszómás fehérjebontás, amelynél egy kisméretű polipeptid, az ubikvitin a lebontandó
fehérje meghatározott részéhez kovalens kötéssel kapcsolódik és az így kialakult egységet ismeri fel a
proteaszóma (proteolitikus komplex) és degradálja azt. A 2004-es év kémiai Nobel-díját az ubikvitin
működési mechanizmusának feltérképezéséért Aaron Ciechanover, Irwin Rose és a magyar szárma-
zású Avram Hershko vehette át.
A proteaszóma egy fehérjekomplex (307. ábra), amely 28 alegységből épül fel. A hengerszerű szer-
kezet 4 gyűrűből áll, a gyűrűket 7-7-különböző α - és β -alegység alkotja úgy, hogy az α -alegységek
közrefogják a β -alegységeket.
A Nobel-díjas kutatók munkája nyomán ismerté vált a poliubikvitinizáció folyamata, amelyhez há-
rom enzimre (E1, E2, E3) van szükség (308. ábra). Az E1 enzim ATP felhasználásával kapcsolódik az
ubikvitinhez, majd az így kialakuló komplex E2 jelenlétében elbomlik és az ubikvitin az E2 enzimhez
kapcsolódik miközben az E1-ről leválik. Az E3 enzim bekapcsolódásával a lebontandó fehérjéből és az
E2-ubikvitin komplexből egy E3-fehérje-E2-ubikvitin (4 részből álló) rövid életű komplex alakul ki.
306. ÁBRA Az alternatív splicing menete
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
307. ÁBRA A proteaszóma szerkezete
308. ÁBRA A proteaszómás fehérjebontás mechanizmusa
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
A továbbiakban a lebontandó fehérje és az ubikvitin összekapcsolódik, az E2 és az E3 enzim leválik

a komplexről. A lebontandó fehérjéhez ezt követően legalább négy ubikvitinmolekulának kell kap-
csolódnia a lebontási folyamat megindulásához. A proteaszómához érkező fehérje–ubikvitin komplex
ATP hatására szétválik, így a lebontandó fehérje bejut a proteaszóma szájnyílásán. A bontókamrában
a β -alegységek proteáz aktivitású részei az aminosavak közötti kötéseket elbontják és a feldarabolt
fehérjelánc részei kifolynak a proteaszómából.
22.3. Szervezetszintű szabályozás
A szervezet működését, a belső környezet állandóságát és a külső környezethez való folyamatos alkalmazko-
dását a neuroendokrin rendszer működése biztosítja. Az ideg- és az endokrin (belső elválasztású) rendszer
egymással szoros kapcsolatban van. Mindkét rendszerben az információ átvitele kémiai jelekkel (moleku-
lákkal, ionokkal) történik, ezt a folyamatot nevezzük szignáltranszdukciónak.
Az információátviteli rendszer fő alkotóelemei:
a) elsődleges jelátvivők (neurotranszmitterek, hormonok)
b) jeleket felfogó receptorok (specifikus fehérjék)
c) másodlagos hírvivők (cAMP, Ca 2+ , IP3)
A kémiai jelátvitel két szakaszban történik. Az első szakaszban a jeltermelő sejt jelátviteli anyagot
(ligand) állít elő, ami felismeri a ligandra specifikus receptorral rendelkező célsejtet. A második szakaszban
a ligand a receptorhoz kötődve a sejtben intracelluláris jelátvitelt indít el és másodlagos hírvivők, vagy
struktúrális és génexpressziós változások révén biokémiai választ ad a külső környezet hatására.
22.3.1. Elsődleges jelátvivők

A szervezetszintű szabályozás során a különböző sejteknek kapcsolatot kell létesíteniük egymással.
A sejtek kommunikációjának három alapvető mechanizmusa különböztethető meg:

1. A sejtek kapcsolódása történhet membránhoz kötött molekulák segítségével. Ilyenkor a ligand sejt-
felszíni fehérjeként kötődik a célsejt sejtfelszíni receptorához (309a. ábra) (pl. az immunrendszer).
2. A sejtek kapcsolódhatnak a sejtek közötti membráncsatornán keresztül (309b. ábra) (pl. a vékonybél
hámsejtjei).
3. Távoli jelátvitel szekretált (kiválasztott) molekula segítségével valósulhat meg.
(a) az endokrin (belső elválasztású) sejtek által termelt hormonok a véráram útján érik el a cél sejtet
(309c. ábra). A megteendő hosszú út miatt a folyamat lassú és a hormonoknak kis koncentráció-
ban is hatásosnak kell lenniük.
(b) a parakrin jelátvitel esetén a jeltermelő és a cél sejt egymás közelében helyezkedik el. A ligand
(lokális mediátor) diffúzióval éri el a cél sejtet, nem kerül a véráramba (309d. ábra). A hatás
gyors és a mediátor helyi koncentrációja viszonylag nagy (pl. a hisztamin okozta bőrpír).
(c) szinaptikus jelátvitelkor neurotranszmitterek közvetítik a jelet a célsejt felé (309e. ábra) (pl. az
idegrendszer).
A jelátviteli molekula (ligand) fizikai-kémiai jellege szerint lehet:

a) hidrofil tulajdonságú, ebben az esetben a molekula nem tud a membránon átjutni, így a sejtfelszíni
(membrán) receptorhoz kötődik (310a. ábra), amely gyorsan kiüríthető. Például nagyméretű polipepi-
dek (inzulin) vagy kisméretű töltéssel rendelkező molekulák (acetilkolin, hisztamin).
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
309. ÁBRA A sejtek kommunikációjának alapvető mechanizmusai
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
b) hidrofób tulajdonságú, ebben az esetben a molekula könnyen átjut a membránon (pl. szteroidhor-
mon), és a sejt belsejében lévő receptorhoz kötődik (310b. ábra). Az ilyen típusú receptorok kiürülése
lassú.
A jelátviteli molekula (ligand) hatása szerint lehet:

a) agonista (aktiválja a receptort)
b) antaginista (gátolja a receptort)
22.3.2. Receptorok
A jelátviteli molekulákat minden esetben specifikus fehérjék
(receptorok) veszik fel. A receptorok jellemzője, hogy a jelátvivő
megkötése után valamilyen folyamatsort indítanak el. A receptoro-
kat sebességük és szelektivitásuk jellemzi.
Receptorok elhelyezkedésük alapján lehetnek (310. ábra):

1. Sejtfelszíni (membrán) receptorok
2. Intracelluláris receptorok
22.3.2.1. Sejtfelszíni (membrán) receptorok

A sejtfelszíni (membrán) receptorok egy vagy több transzmembrán
szakasszal rendelkező integráns fehérjék, amelyek egy vagy több
azonos, vagy különböző alegységből állnak.
A sejtfelszíni (membrán) receptorok szerkezetük alapján lehet-
nek:
a) Ioncsatornák (4-transzmembrán szakasszal rendelkező, li-
ganddal szabályozott csatornafehérjék)
b) G-fehérjékhez kötött receptorok (7-transzmembrán sza-
kasszal rendelkező, GTP-t kötő fehérjék)
c) Egy transzmembrán szakasszal rendelkező katalitikus aktivi-
tású receptorok
d) Enzimhez kötött receptorok (enzimhez kötött egyedi fehérjék) 310. ÁBRA A receptorok típusai
22.3.2.1.1. Ioncsatorna receptorok

Az ioncsatorna receptorok általában heterogén alegységekből álló oligomer fehérjék. Funkciójuk az iont-
ranszport szabályozása. A legismertebb ioncsatorna receptor az acetilkolin–nikotin receptor, amelynek
két jellegzetes típusa van. Az egyik a neuronális receptor, ami α - és β -alegységekből áll. A másik a haránt-
csíkolt izomszövetben lévő receptor (311. ábra), ami egy öt alegységből álló fehérje. Az alegységek közül
az egyik két példányban fordul elő (α 2β γδ ).
Az öt alegység a membránban egy csatorna köré rendeződve helyezkedik el, ami a receptor nyugalmi
helyzetében nem átjárható. Az alegységek mindegyike 4 transzmembrán szakasszal rendelkezik. Az ace-
tilkolin kötőhelyek az α -γ és az α -δ egymással érintkező felszínén találhatók. Az acetilkolin kötődése
megváltoztatja a kötőhely szerkezetét és az alegységek elmozdulásának következtében kinyílik a csatorna
és lehetővé válik a kationok áthaladása. Az acetilkolin–nikotin receptor nem szelektív, így a Na+ , K+ , Ca 2+
transzport is megtörténhet az elektrokémiai gradiens irányába.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
311. ÁBRA Az acetilkolin–nikotin receptor szerkezete
22.3.2.1.2. G-fehérjékhez kötött receptorok

G-fehérjékhez kötött receptorok aktiválásának jelzését a heterotrimer GTP-kötő fehérjék közvetítik egy ef-
fektor molekulához, ami ún. másodlagos messenger molekula szintézisét indítja el és ezáltal kaszkádszerű
szabályozási folyamatokat indukál.
G-fehérjékhez kötött receptorok 7-transzmembrán (7TM) szakasszal rendelkeznek, amelyeket ext-
racelluláris és intracelluláris hurkok kötnek össze. A ligand–receptor kötés kialakításában a 3., 5. és 6.
transzmembrán domén vesz részt.
G-fehérjék három alegységből α - (39-51 kDa), β - (35-36 kDa) és γ - (7-10 kDa) állnak (312. ábra).
A β - és γ -alegység szorosan kapcsolódik egymáshoz, míg az α -alegységgel való kapcsolatuk lazább. Az
α -alegység guanin nukleotidokat köt. A jelátvitel szempontjából az α -alegység akkor van aktív állapotban,
ha GTP-t köt.
G-fehérjék effektorai között a legismertebbek az adenilát-cikláz és a foszfolipáz C enzimek.
A G-fehérjék által közvetített jelátviteli utak során keletkező legismertebb másodlagos messengerek
a cAMP és az inozit-1,4,5-triszfoszfát (IP3 ).
A G-fehérjéket a receptor–ligand kötés aktiválja (312. ábra). A receptor–ligand kötés hatására lét-
rejövő receptorszerkezet-változás következményeként a receptor kapcsolódik a GTP-kötő fehérjéhez. Az
aktivált hetrotrimer G-fehérje α -alegységéhez kötött GDP disszociál és GTP-re cserélődik, miközben a
GTP-t kötő α -alegység leválik a β γ -alegységről, és kölcsönhatásba lép az effektorral (pl. adenilát-cikláz),
ami másodlagos messenger (cAMP) szintézisét indítja el. A 312. ábrán látható az adrenalin β -adrenerg re-
ceptoron keresztül kifejtett hatása, ami végső fokon a glikogén bontásához vezet. Ha a receptor hormont
köt, a G-fehérje GTP-köt, ezzel aktiválja az ugyancsak a membránhoz kötött adenilát-cikláz enzimet. Az
adenilát-cikláz az ATP-ből ciklikus AMP-t készít. A cAMP az alegységek disszociálásával a tetramer szer-
kezetű protein-kinázt aktiválja, ami tovább aktiválja a foszforiláz-kinázt, ez utóbbi a foszforiláz-b formát
aktív foszforiláz-a formába alakítva beindítja a glikogén bontását.
A G-fehérjék regenerációja során az α -alegység GTP-áz aktiválása révén a GTP-t hidrolizálja és ez-
zel megszűnik az aktív állapota (313. ábra). Az α -GDP disszociál az effektorról és ismét kötődik a β γ -
alegységhez, ezzel kialakul az inaktív αβ γ -GDP komplex, amely ismét kölcsönhatásba léphet a receptorral
és kezdődhet az újabb jelátvitel.
A G-fehérjék által közvetített jelátvitel során foszfolipid eredetű másodlagos messengerek is kelet-
kezhetnek (314. ábra). A sejtmembrán belső foszfolipidrétegének foszfatidilinozit-biszfoszfát (PI-4,5-P2 )
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
312. ÁBRA A G-fehérje aktiválása és jeltovábbítása
313. ÁBRA A heterotrimer G-fehérje regenerációja
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
314. ÁBRA Az inozit-foszfatidok jelátviteli mechanizmusa
komponensét az aktivált foszfolipáz C β -izoenzimei diacilglicerinre és inozit-1,4,5-triszfoszfátra (IP3 ) hid-

rolizálja. Mindkét molekula másodlagos messenger, amelyek két külön jelátviteli utat aktiválnak. Sir Mi-
chael John Berridge (1938–) fedezte fel, hogy a vízoldható IP3 diffúzióval gyorsan eléri a célfehérjéit,
az endoplazmatikus retikulum Ca 2+ -csatornáit, aminek következtében a csatornák megnyílnak és a Ca 2+ -
ionok kiszabadulnak a citoplazmába. A Ca 2+ -ionok maguk is másodlagos messengerek, így számos cél
fehérje aktiválása következhet be. A foszfolipáz C által létrehozott diacilglicerin apoláris molekula lévén a
membránban diffundál és a citoplazmából megköti cél fehérjéit a protein-kináz C enzimeket.
22.3.2.1.3. Egy transzmembrán szakasszal rendelkező katalitikus aktivitású receptorok

Az egy transzmembrán szakasszal rendelkező receptorok katalitikus aktivitású fehérjék. Általában három
doménből állnak. Az extracelluláris doménhez kötődik a ligand, a második domén egy transzmembrán sza-
kasszal átszeli a membránt, amihez a harmadik a katalitikus helyet tartalmazó citoplazmatikus domén kap-
csolódik (315. ábra). Szerepük elsősorban a sejt proliferáció- és differenciáció szabályozásában van. Ilyenek
például a növekedési hormon receptorok.
22.3.2.1.4. Enzimhez kötött receptorok

Az enzimhez kötött receptorok általában egy transzmembrán szakasszal rendelkező egyedi fehérjék, ame-
lyekhez valamilyen enzim kötődik. Több alcsoportja ismert, például a szerin/treonin-protein-kináz, tirozin-
protein-kináz, tirozin-foszforiláz vagy a guanilát-cikláz.
A proteinkinázok reverzibilis fehérje foszforilezést katalizálnak, amelyet a foszfoprotein-foszfatázok
szüntetnek meg. A protein-kinázok aszerint, hogy a fehérjék melyik oldalláncának OH-csoportján hoznak
létre foszfátészter-kötést két csoportra oszthatók:
1. szerin-protein-kinázok és treonin-protein-kinázok (Ser/Thr-kinázok)
2. tirozin-protein-kinázok (Tyr-kinázok)
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
315. ÁBRA Egy transzmembrán szakasszal rendelkező katalitikus aktivitású receptorok
A Ser/Thr-kinázok a metabolikus utak, a növekedés és differenciálódás szabályozásában játszanak

szerepet, míg a Tyr-kinázok a sejtek szaporodásának és differenciálódásának szabályozásában vesznek részt.
A Ser/Thr-kinázok legismertebb képviselője a cAMP-függő proteinkináz, másnéven a protein-kináz A.
Az enzim két-két azonos katalitikus, illetve regulátor alegységből álló tetramer szerkezetű fehérje (290.
ábra). A holoenzim inaktív. Amikor a regulátor alegységeken elhelyezkedő cAMP-kötőhelyek cAMP-t köt-
nek, akkor a regulátor alegységek disszociálnak a katalitikus alegységekről, így szabaddá válik az aktívcent-
rum és a szubsztrát átalakítása, azaz a fehérje foszforilezése (290. ábra). A protein-kinázok foszforilezését
általában egy másik protein-kináz végzi, így bonyolult foszforilezési kaszkádok jönnek létre. Ilyen regulá-
ciós kaszkádreakció következményeként indul meg a glikogén leontása az izomsejtekben (312. ábra).
22.3.2.2. Intracelluláris receptorok
Az intracelluláris receptorokhoz kötődő ligandok hidrofób jellegű molekulák (pl. szteroidhormon), amelyek
diffúzióval jutnak át a plazmamembránon. A cél sejtben levő specifikus intracelluláris receptorhoz nagy
affinitással kötődnek. A szteroidhormon receptorhoz való kötődése után aktiválódnak a gének és a specifitá-
suknak megfelelő fehérjék szintetizálódnak. A DNS-hez való kötődés és a gének aktiválása után elsődleges
és másodlagos válaszok is létrejöhetnek.
22.4. Az anyagcsereutak szabályozása
22.4.1. A glikolízis és a glükoneogenezis szabályozása

A glikolízis és a glükoneogenezis folyamata fordítottan szabályozott, az egyik reakciósor gátlása a másik
serkentését idézi elő (316. ábra). A szabályozási pontokat az irreverzibilis lépéseket katalizáló enzimek
működésének befolyásolása jelenti. A glikolízisben a három irreverzibilis kináz reakció (hexokináz, fruktóz-
foszfát-kináz-1, piruvát-kináz), míg a glükoneogenezisben a piruvát-karboxiláz, foszfoenolpiruvát-karboxi-
kináz és a fruktóz-1,6-biszfoszfatáz allosztérikus szabályozása révén történik a sejt energiaállapotától függő
beavatkozás. Ezen kívül a glukagon- és az inzulinhormonok is részt vesznek a vércukorszint szabályo-
zásában.
A glikolízisben a hexokinázt saját reakciójának végterméke, a glükóz-6-foszfát gátolja azzal, hogy
megakadályozza a szükségesnél nagyobb mennyiségű termék felszaporodását. A fruktóz-1,6-biszfoszfát
keletkezését katalizáló fruktóz-foszfát-kináz I működését a nagy ATP-, H+ - és citrátkoncentráció allosztéri-
kusan gátolja, jelezve, hogy a sejt energetikailag telített állapotban van, míg az AMP és a fruktóz-2,6-bisz-
foszfát serkenti az enzim működését. A piruvát-kinázt a nagy ATP- és alanin-koncentráció gátolja, míg a
fruktóz-1,6-biszfoszfát aktiválja az enzim működését.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
316. ÁBRA A glikolízis és a glükoneogenezis szabályozása
A glükoneogenezisben a piruvát-karboxilázt az acetil-KoA serkenti, míg az ADP gátolja. Az ADP gá-

tolja a foszfoenolpiruvát-karboxi-kináz működését is. A fruktóz-1,6-biszfoszfatázt a nagy citrátkoncentráció
aktiválja, míg az AMP és a fruktóz-2,6-biszfoszfát gátolja az enzim működését.
A glikolízis és a glükoneogenezis hormonális szabályozásában két hasnyálmirigy eredetű hormon

(glukagon, inzulin) vesz részt.
a) A glukagon a hasnyálmirigy belső elválasztású részét alkotó Langerhans-szigetek α -sejtjeiben terme-
lődő 29 aminosavból álló polipeptid. A vércukorszint-csökkenés hatására választódik ki, a májban
csökkenti a glükóz felhasználást és serkenti a glükóz szintézisét (glükoneogenezis). A szénhidrát-
anyagcsere mellett a lipidanyagcsere folyamatait is befolyásolja.
b) Ezzel ellentétes hatású hormon az inzulin, amely a hasnyálmirigy β -sejtjeiben keletkezik, két di-
szulfánkötéssel összekapcsolt láncból (A: 21 aminosavból, B: 30 aminosavból) áll. A vércukorszint-
emelkedés hatására választódik ki, serkenti a glükóz felhasználását (glikolízis).
A glukagon a fruktóz-2,6-biszfoszfát szintjének változtatásán keresztül szabályozza a glikolízis és a
glükoneogenezis folyamatát. A fruktóz-2,6-biszfoszfát fokozza a glikolízis sebességét, a glükoneogenezis
sebességét pedig csökkenti.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
317. ÁBRA A glikolízis és a glükoneogenezis hormonális szabályozása
A fruktóz-2,6-biszfoszfát fruktóz-6-foszfátból keletkezik a fruktóz-foszfát-kináz II (PFKII) hatására,

ami kettős funkciójú enzimként a fruktóz-2,6-biszfoszfát fruktóz-6-foszfáttá való visszaalakulását is képes
katalizálni. A kettős funkciójú enzim a kináz domén mellett egy foszfatáz domént (fruktóz-biszfoszfatáz II,
FBPII) is tartalmaz. Ez hidrolízálja a fruktóz-2,6-biszfoszfátot fruktóz-6-foszfáttá.
A glukagon kötődése a májsejtek plazmamembránjában lévő receptorhoz aktiválja az adenilát-ciklázt,
ami az ATP-ből cAMP-t készít (317. ábra). A cAMP aktiválja a cAMP-függő protein-kinázt, ami foszforilezi
a fruktóz-foszfát-kináz II enzimet, amely foszfatázként (FBPII) működve katalizálja a fruktóz-2,6-biszfoszfát
→ fruktóz-6-foszfát átalakulást. A fruktóz-2,6-biszfoszfát koncentrációjának csökkenése megszünteti a gli-
kolízisben működő fruktóz-foszfát-kináz I aktiválását, illetve a glükoneogenezisben a fruktóz-6-foszfát szin-
tézisének gátlását, így a glükoneogenezis folyamatát serkenti.
A glukagon hiányában a fruktóz-foszfát-kináz II a foszfoprotein-foszfatáz hatására defoszforileződik
és kinázként (PFKII) működve az enzim a fruktóz-6-foszfát → fruktóz-2,6-biszfoszfát keletkezését katali-
zálja. A fruktóz-2,6-biszfoszfát a fruktóz-foszfát-kináz I allosztérikus aktivátora, így a glikolízis sebességét
fokozza.
22.4.2. A glikogén lebontásának és bioszintézisének szabályozása

A glikogén anyagcseréjének szabályozása igen összetett folyamat (318a. ábra). A glikogén lebontása és
bioszintézise fordítottan szabályozott. A májban hormon (adrenalin) hatására indul meg a glikogén le-
bontása (312. ábra). A hormon a receptorhoz kötődve aktiválja a G-fehérjét, ami aktiválja az ugyancsak
a membránhoz kötött adeilát-cikláz enzimet. Az adenilát-cikláz az ATP-ből ciklikus AMP-t készít és egy
kaszkádszerű folyamaton keresztül aktiválja a foszforilázt és beindítja a glikogén bontását. A glikogén nem
redukáló láncvégéről az enzim a glükózmolekulákat foszfátionok jelenlétében glükóz-1-foszfát formában
hasítja le. A glükóz-1-foszfát glükóz-foszfát-mutáz hatására glükóz-6-foszfáttá alakul, amit a foszfatáz glü-
kózra és foszfátra bont. A szabad glükóz a véráramba kerülve eljut a szövetekhez.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
318. ÁBRA A glikogén lebontásának és bioszintézisének szabályozása
A protein-kináz a glikogén-szintázt is képes foszforilezni és ezáltal a glikogén bioszintézisét gátolni,

mivel a foszforilezett glikogén-szintáz inaktív (318b. ábra).
Specifikus foszfatázok a glikogénbontó enzimeket defoszforilezéssel inaktiválják, ugyanakkor a gliko-
gén-szintázt aktiválják. Az enzim aktív működéséhez nagy mennyiségű glükóz-6-foszfátra is szüksége van,
ami az enzim allosztérikus aktivátora.
22.4.3. A pentóz-foszfát ciklus szabályozása

A pentóz-foszfát ciklus meghatározó lépése az első lépés, amelyben a glükóz-6-foszfát 6-foszfoglükono-δ -
laktonná alakul át irreverzibilis reakcióban (319. ábra). A reakciót a glükóz-6-foszfát-dehidrogenáz katali-
zálja NADP+-koenzim jelenlétében, amiből NADPH keletkezik. A reakció lefolyását a NADP+/NADPH-
arány szabályozza.
A pentóz-foszfát ciklus termékei, a NADPH és a pentóz-foszfátok, iránti igény néha eltérő is lehet. Ha
NADPH-ra és pentóz-foszfátokra is szükség van, akkor csak az oxidatív szakasz reakciói játszódnak le. Ha
csak pentóz-foszfátokra van szükség, akkor a nem oxidatív szakasz aktív. Ilyenkor az oxidatív szakaszban a
glükóz-6-foszfát-dehidrogenáz gátolva van, ezért a pentóz-foszfát fruktóz-6-foszfátból és glicerinaldehid-3-
foszfátból keletkezik. Ha csak NADPH-ra van szükség, akkor mindkét szakasz ciklusként működik.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
319. ÁBRA A pentóz-foszfát ciklus szabályozása
22.4.4. A zsírsavlebontás és -bioszintézis szabályozása

A zsírsavlebontás és a zsírsavbioszintézis két különböző helyen, az előbbi a mitokondriumban, míg az utóbbi
a citoplazmában játszódik le.
A zsírsavbioszintézis meghatározó lépése az acetil-KoA-karboxiláz katalizálta lépés, amikor az acetil-
KoA-ból malonil-KoA keletkezik (320a. ábra). Elegendő ATP és acetil-KoA jelenlétében a citrátkoncent-
ráció növekszik, ami aktiválja az acetil-KoA-karboxilázt, aminek hatására gyorsul a zsírsavbioszintézist. A
végtermék (palmitoil-KoA) viszont gátolja az enzim működését.
A zsírsavlebontásban a malonil-KoA szabályozó szerepe ismert. A malonil-KoA a karnitin-acil-
transzferáz I enzim gátlása révén megakadályozza, hogy a zsírsavak bejussanak a mitokondriumba, a β -
oxidáció helyére (320b. ábra). Mivel a malonil-KoA a zsírsavbioszintézis intermedierje, így biztosítva van,
hogy a szintézissel egyidőben ne történjen zsírsavlebontás.
320. ÁBRA A zsírsavlebontás és -bioszintézis szabályozása
A lipidek energiaforrásként való hasznosításához első lépésként a lipáznak el kell hidrolizálni a tri-
glicerideket glicerinné és zsírsavakká (lipolízis). A lipázt a zsírsejtekben (adipociták) különböző hormonok
(adrenalin, noradrenalin, glukagon) aktiválhatják. A zsírsejtekben lévő 7 transzmembránszakasszal rendel-
kező receptorok a hormonok hatására aktiválódva, a G-fehérjék közvetítésével az adenilát-ciklázt aktiválják
(321. ábra). A kaszkád rendszerű folyamatban a keletkező cAMP aktiválja a protein-kináz A-t, ami foszfori-
lezéssel aktiválja a lipáz enzimet. A felszabaduló zsírsavak nem oldódnak a vérplazmában, ezért a szérum-
albuminhoz kötődve szállítódnak a különböző szervekhez. A lipolízis során keletkezett glicerin a vérkerin-
géssel a májba szállítódik és ott foszforileződve glicerinfoszfáttá alakul. A glicerinfoszfát a továbbiakban
dihidroxiacetonfoszfáttá oxidálódik, ami glicerinaldehid-3-foszfáttá izomerizálódik és közös intermedier lé-
vén bekapcsolódhat vagy a glikolízisbe vagy a glükoneogenezisbe. A fenti aktiváló hormonokkal szemben
az inzulin gátolja a lipolízis folyamatát.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
321. ÁBRA A triglicerid felszabadítása a zsírraktárból
22.4.5. A citrátciklus szabályozása
A citrátciklus központi szerepet tölt be mind

a lebontási-, mind a bioszintetikus folya-
matsorokban. A ciklus szabályozása bonyo-
lult összhangban, több ponton történik (322.
ábra). A fő szabályozási pontokat, az irrever-
zibilis reakciókat katalizáló enzimek (citrát-
szintáz, izocitrát-dehidrogenáz, α -ketogluta-
rát-dehidrogenáz) aktivitásának befolyáso-
lása, valamint az oxálacetát koncentrációjá-
nak változása jelenti.
Mindhárom enzim allosztérikus inhibi-
tora az ATP és a NADH. Az izocitrát-dehid-
rogenázt viszont az ADP serkenti. Az α -keto-
glutarát-dehidrogenázt az előbbieken kívül a
szukcinil-KoA is gátolja.
A glikolízis végtermékének, a piru-
vátnak az oxidatív dekarboxilezését acetil-
KoA-vá a piruvát-dehidrogenáz enzimkomp-
lex (E1 -E2 -E3 ) végzi. A reakció irreverzibilis,
322. ÁBRA A citrátciklus szabályozása
így fontos szabályozási pont. Az piruvát-de-
hidrogenáz a képződött termékeken keresztül
allosztérikusan szabályozható. Az acetil-KoA és a NADH, valamint az ATP gátolja az enzimkomplex
működését. Az acetil-KoA az enzimkomplex transzacetiláz (E2 ) komponensét gátolja, a NADH pedig a
dihidrolipoil-dehidrogenázt (E3 ).
A piruvát-dehidrogenáz kovalens módosítással is szabályozható (323. ábra). Az enzimkomplex E1
tagja specifikus kinázzal (piruvát-dehidrogenáz-kináz) foszforileződve inaktívvá válik. A kináz aktiválá-
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
323. ÁBRA A piruvát-dehidrogenáz enzimkomplex szabályozása
sához ATP, acetil-KoA és NADH jelenléte szükséges. Ha csök-

ken az acetil-KoA és nő a piruvát, valamint az ADP koncent-
rációja, akkor a foszfatáz (piruvát-dehidrogenáz-foszfatáz) de-
foszforilezi a piruvát-dehidrogenázt, ami ezáltal aktívvá válik.
22.4.6. A Calvin-ciklus szabályozása

A Calvin-ciklus szabályozása az intermedierek koncentrációjá-
nak megfelelő szinten tartásával vagy az enzimek specifikus ak-
tivitásának változtatásával történhet.
A Calvin-ciklusban öt fényfüggő enzim működik:

1. Rubisco enzim
2. NADP+-glicerinaldehid-3-foszfát-dehidrogenáz
3. fruktóz-1,6-biszfoszfatáz
4. szedoheptulóz-1,7-biszfoszfatáz
5. ribulóz-5-foszfát-kináz
Az utolsó négy enzim egy vagy több diszulfidcsoportot

tartalmaz. Ezeknek az enzimeknek a fényfüggő szabályozása a
feredoxin-tioredoxin rendszeren keresztül történik (324. ábra).
Sötétben az oxidált (-S-S-) forma miatt az enzim inaktív álla-
potban van. Fény hatására szulfanil (-SH HS-) formává redu-
kálódik, így az enzim aktív állapotba kerül. Aktiválás során a
fény hatására a ferredoxin redukálódik a PS 1 (1. fényrendszer)
segítségével. A redukált ferredoxin két proton felhasználásá-
val redukálja a katalitikusan aktív Fe-S enzimet, a ferredoxin- 324. ÁBRA A ferredoxin-tioredoxin
tioredoxin-reduktázt, ami redukálja a tioredoxin kis szabályozó rendszer működése
fehérjét. Végül a redukált tioredoxin redukálja a célenzim di-
szulfidkötését, így aktiválva az enzimet.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
325. ÁBRA A Rubisco enzim aktiválása
A Rubisco enzimet nem a tioredoxin aktiválja, hanem a CO2 megkötődése a lizin ε -NH2 -csoportján
(325. ábra). A keletkező karbamátszármazék gyorsan Mg 2+ -t köt meg, ami aktiválja az enzimet. A folyamat
során két proton szabadul fel. Az enzim aktiválása tehát a pH- és a Mg 2+ -koncentráció növelésével segít-
hető elő. Cukor-foszfátok (ribulóz-1,5-biszfoszfát, karboxiarabinitol-1-foszfát) viszont gátolják az enzim
működését.
22.4.7. Az aminosavak bioszintézisének szabályozása
Az aminosavak bioszintézisének intenzitása a szintetizáló enzimek mennyiségétől és aktivitásától függ. Az

aminosavakat szintetizáló enzimek szabályozásakor leggyakrabban a visszacsatolási (feedback) mecha-
nizmus érvényesül, azaz a végtermék gátolja a reakciósor meghatározó lépését katalizáló enzim működését.
Az aminosavak bioszintézisében gyakran előforduló elágazó reakcióutak szabályozása kicsit bonyolultabb,
mert több terméket kell figyelembe venni. Ilyenkor leginkább az elágazási pontokhoz csatolódik vissza a ter-
mékgátlás, hogy ne zavarja a többi termék párhuzamos bioszintézisét. A végtermékek egymás bioszintézisét
is befolyásolhatják. A 326. ábra példaként az aszparaginsav-család bioszintézisének feedback szabályozását
mutatja.
Az aminosavak bioszintézisének bonyolult szabályozása a prokariótákban az enzim multiplikáció ré-
vén is megvalósulhat. Ilyen esetben, az alegységszerkezetükben eltérő enzimek kalizálják a közös reakció-
utat attól függően, hogy mi a végtermék. Például az aszpartát-kináz, ami a Thr, Met és Lys bioszintézisénak
meghatározó lépését, az aszpartát (aszparaginsav) foszforilezését katalizálja, három formában létezik. A
három enzim katalitikus doménje (327. ábra) 30%-ban mutat szekvenciális azonosságot, míg a regulátor
doménjeik különbözőek. Az enzimkatalízis mechanizmusa azonos, de az aktivitás szabályozása mindhárom
enzimnél eltérő. Az egyik enzim nem szabályozható feedback mechanizmussal (Met szintézisét katalizálja),
a másik a treoninnal, míg a harmadik a lizinnel gátolható.
A kumulatív (halmozott) feedback gátlás tipikus példája a prokariótákban a glutamin-szintetáz mű-
ködésének szabályozása. Ez az enzim katalizálja a glutamin bioszintézisét glutamátból NH+4 és ATP felhasz-
nálásával. A keletkező glutamin amidcsoportja nitrogénforrásként szolgál számos egyéb molekula szintézi-
sében, mint a Trp, His, karbamoil-foszfát, CTD és az AMP. Ezek közül bármelyik végtermék gátolhatja a
glutamin-szintetázt.
A glutamin-szintetáz aktivitása kovalens módosítással is szabályozható a tirozil oldalláncokon történő
adenilezéssel, ami az enzim allosztérikus érzékenységét csökkenti a feedback gátlással szemben (328. ábra).
Az adenilezett enzimről az AMP foszforolízissel távolítható el. Az adenilezést és a foszforolízist ugyanaz az
enzim katalizálja (adenil-transzferáz). Az adenil-transzferáz (AT) specifikus működését regulátor fehérjék
irányítják, melyek két formában (PA , PD ) létező trimerek. Az AT-PA- komplex katalizálja az AMP és a
glutamin-szintetáz kapcsolódását (adenilezés), míg az AT-PD -komplex távolítja el az AMP-t.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
326. ÁBRA Az aszparaginsav-család bioszintézisének feedback szabályozása
327. ÁBRA Az aszpartát-kinázok doménszerkezete
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
329. ÁBRA A PA és PD regulátor

328. ÁBRA A glutamin-szintetáz szabályozása, adenilezés fehérjék egymásba alakulása
A regulátor fehérjék egymásba alakulása (PA ↔ PD ) ugyancsak kovalens módosítással történik UTP
segítségével, amely reakciót az uridil-transzferáz katalizálja (329. ábra). Az UMP-t hidrolízissel távolítható
el a PD regulátor fehérjéről. Az uridil-transzferáz enzimet az ATP és az α -ketoglutarát serkenti, míg a
glutamin gátolja. Ezzel ellentétes a hatás a hidrolitikus bontás irányában.
22.4.8. A nukleotidok bioszintézisének szabályozása

A nukleotidok bioszintézisének szabályozása, hasonlóan az aminosavak bioszintézisének szabályozásához,
a feedback gátlással történik.
Az aszpartát-transzkarbamiláz (ATC-áz) az egyik kulcsenzim a pirimidinbioszintézis (330. ábra)
szabályozásában. A baktériumok esetén az ATC-áz aktivitását a pirimidinbioszintézis végterméke, a CTP
gátolja, míg az ATP serkenti. Az emlősökben az ATC-áz nem regulálható enzim, így a szabályozás a
karbamoil-foszfát-szintetáz II működésének befolyásolásán keresztül valósul meg. Ez az enzim mind a pro-
karióta, mind az eukarióta szervezetekben feedback gátlással szabályozható. Az UDP és UTP gátolja, az
ATP és a PRPP (foszforibozil-pirofoszfát) aktiválja a karbamoil-foszfát-szintetázt. Az emlősökben a sza-
bályozás másik lehetősége az OMP (orotidin-5’-monofoszfát)-dekarboxiláz működésének befolyásolásán
keresztül valósul meg. Az enzim számára az UMP és kisebb mértékben a CMP kompetitív inhibitorok.
A purin bioszintézis számos helyen szabályozható feedback gátlással (331. ábra). A PRPP foszfori-
bozilaminná történő átalakulását katalizáló glutamin-foszforibozil-amidotranszferáz számos purin ribonuk-
leotiddal gátolható (IMP, AMP és GMP). A két végtermék, az AMP és a GMP, szinergikus módon (egymást
erősítve) gátolják az amidotranszferázt. Az IMP elágazási pont a purinbioszintézisben. Az AMP az adeni-
loszukcinát kialakulását gátolja, a GMP pedig a xantilát keletkezését.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
330. ÁBRA A pirimidinbioszintézis szabályozása
331. ÁBRA A purinbioszintézis szabályozása
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
23.fejezet A biomérnökség alapjai

A sikeres biomérnöki munka igen összetett tudást igényel. A biomolekulák tulajdonságainak alapos isme-
rete mellett jártasnak kell lenni a különböző analitikai technikákban, és elengedhetetlenül szükséges az
innovációs technológiai szemlélet elsajátítása is, ami alapfeltétele a mérnöki tervezés sikeres gyakorlati
megvalósításának.
Az élő szervezetekkel kapcsolatos mérnöki munka klasszikus példája az enzimekkel vagy mikroorga-
nizmusokkal előre megtervezett termékek ipari méretű előállítása, a biotechnológia. A genetika területén
bekövetkezett óriási fejlődés eredményeként kialakult a géntechnológia, amely lehetővé tette a genetikailag
módosított élő szervezetek (mikroorganizmusok, növények, állatok) meghatározott célú létrehozását.
Az egymással kölcsönhatásban fejlődő kémiai, biokémiai és molekuláris biológiai módszerek új fejlő-
dési iránya az élő szervezetek átfogó vizsgálatának elősegítése. Az egymásra épülő genomika, proteomika
és metabolomika folyamatosan növekvő igényeinek kielégítésére, a kis térfogatú, nagyszámú minta, gyors
analízisére, egyre jobban terjed a miniatürizált módszerek (chiptechnológia) alkalmazása. A hagyományos
analitikai módszerekhez képest a nagyságrendekkel megnőtt egyidejűleg elemezhető mintaszám óriási adat-
halmazt eredményez, melynek hatékony értékeléséhez a bioinformatika nyújthat segítséget.
23.1. A fehérjék kinyerése és tisztítása
A fehérjék alapvető szerepet töltenek be szinte valamennyi biokémiai folyamatban, mint katalizátorok, jelto-
vábbítók vagy struktúraépítők. A fehérjék vizsgálatához és funkciójuk megértéséhez az első, nélkülözhetet-
len előkészítő lépés a fehérjék izolálása és tisztítása. Ezt követi az aminosav-szekvencia meghatározása,
és végül a szerkezet és a funkció közötti összefüggés vizsgálata.
A vizsgálatokhoz a sejtet fel kell tárni és elkülöníteni a sejtorganellumokat. Ennek egyik lehetséges
módja a differenciális centrifugálás (332. ábra). A minta előkészítésének első lépései: a sejtek homogeni-
zálása vizes közegben, majd a sejthártya roncsolása ozmotikus sokk, ultrahang vagy más mechanikai behatás
segítségével. Az így kapott homogenizátum centrifugálását egyre nagyobb fordulatszámmal végezve elkü-
löníthető a felülúszóban a citoplazma a sejt oldható komponenseivel valamint csapadékként a sejtmagok,
a mitokondriumok, a mikroszómák és a szabad riboszómák. Az elkülönített frakciók a célnak megfelelően
tovább vizsgálhatók.
A fehérjék izolálására és tisztítására az egyik leggyakrabban alkalmazott módszer a kisózás. Ehhez
különböző koncentrációjú ammónium-szulfát oldat használható. Ezt követően a só és a fehérjék kis mole-
332. ÁBRA Sejtfrakcionálás differenciális centrifugálással
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
23.1. A fehérjék kinyerése és tisztítása 327
kulájú szennyezőinek eltávolítására hatékonyan alkalmazható a dialízis. A megtisztított fehérje a dializáló

zsákban (szemipermeábilis cellulózmembrán) marad.
A növényi fehérjék oldhatóság alapján történő kinyerésének legismertebb módszere az Osborne-
féle frakcionálás, amely egy meghatározott sorrendben történő extrakciós eljárás. Thomas Burr Osborne
(1859–1929) módszerével a vízben oldódó albuminok, a híg sóoldatban oldható globulinok, a 50-80%-os
alkoholban oldódó prolaminok és a lúgban oldódó gluteinek frakcionálhatók.
A fehérjék elválasztására számos módszer ismert. Az elválasztás alapjául a fehérjék eltérő oldató-
sága, mérete, töltése vagy specifikus kötőképessége szolgál.
A fehérjék méret szerinti elválasztásának klasszikus módszere a gélkromatográfia. A gélkroma-
tográfiás eljárás során a szétválasztandó, különböző méretű komponensekből álló elegyet duzzasztott gél-
szemcsékből álló rendszerre viszik fel. Az áramoltatás ideje alatt a kisebb méretű molekulák behatolnak
a gélszemcse pórusaiba, így áthaladásuk a diffúzió miatt lassú. A nagyobb molekulák a szemcsék közötti
mikro-járatokon keresztül gyorsabban átjutnak a gélrendszeren, mert a pórusokba nem tudnak behatolni.
Az elválasztás során az alkotók molekulaméretük csökkenő sorrendjében távoznak az oszlopról. Kromato-
gráfiás oszloptöltetként legelterjedtebben a dextrán, agaróz vagy poliakrilamid gélek (Sephadex, Sepharose,
Biogel, Molselect) különböző pórusátmérőjű variánsait alkalmazzák.
A fehérjetisztítás hatékonysága gélelektroforézissel ellenőrizhető. A módszer azon alapszik, hogy
adott pH-n a különböző fehérjék meghatározott számú pozitív és negatív töltéssel rendelkeznek és egyen-
áram hatására ezek a molekulák a töltésüktől függően az anód vagy a katód felé vándorolnak. A moz-
gás sebessége függ a részecske alakjától és nagyságától is. A módszer specifikus változata az SDS-PAGE
(nátrium-dodecilszulfátos poliakrilamid-gélelektroforézis). A nátrium-dodecilszulfát egy igen erős deter-
gens, amely a fehérjemolekulákat egységesen negatív töltésűvé teszi. Ennek következtében a vándorlási
sebességet a töltésviszonyok nem befolyásolják, így a fehérjék nagysága határozza meg, hogy a poliakrila-
mid gélben mekkora távolságot tesznek meg. Megfelelő standardok segítségével a módszer molekulatömeg
meghatározására is alkalmas. A gélelektroforézis befejeztével az elválasztott fehérjéket fixálni kell a gél-
ben. A fixálás után a fehérjezónákat valamilyen festéssel láthatóvá kell tenni. A leggyakrabban alkalmazott
festékek az Amidofekete 10 B, a Coomassie Brillant Blue és a Remazol Brillant Blue.
Az SDS-PAGE kinetikai mérésekre is alkalmazható, ill. antitestek, vagy kromofórcsoporttal ellátott
specifikus szubsztrátok használatával mind minőségi, mind mennyiségi fehérje (enzim)-meghatározásra ad-
nak lehetőséget.
A fehérjék elválasztása történhet izoelektromos fókuszálással is, amelynek lényege, hogy a fehérje-
elegy komponensei az elektromos feszültség által létrehozott pH-gradiens hatására az izoelektromos pont-
juknak megfelelő pH-t elérve szétválnak (333. ábra). Az izoelektromos fókuszálás szűk pH-tartományon
belül a kissé eltérő izoelektromos pontú fehérjéket is képes szétválasztani. Az izoelektromos pont (pI) az
a pH-érték, amelynél a makromolekula elektroforézises mozgékonysága nulla, a makromolekulának nincs
333. ÁBRA Az izoelektromos fókuszálás alapja
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
328 23. fejezet A biomérnökség alapjai
szabad elektromos töltése, és oldhatósága a

legrosszabb. Az egyes fehérjék izoelektro-
mos pontja jellemző érték, így jól felhasznál-
ható azonosításukra.
Az elektroforézises eljárásoknak léte-
zik kétdimenziós változata is, amikor a
vizsgálandó fehérjék elválasztása két egy-
másra merőleges irányú futtatással történik
(334. ábra). Az egyik irányban izoelekt-
romos fókuszálással, töltés alapján valósul
meg az elválasztás, míg a másik irány-
ban SDS-PAGE-dzsel, molekulatömeg sze-
rint válnak el a fehérjék.
Az elektroforézis speciális változata,
az immunelektroforézis, azokon a területe-
ken kerül felhasználásra, ahol a fehérjeele-
gyek komponenseinek elektroforézises szét-
334. ÁBRA A fehérjék elválasztása kétdimenziós elektro-
választásán túlmenően, azokat antigénsaját-
forézissel
ságaik alapján is jellemezni kell. Az im-
munológiai gyakorlatban a szérumfehérjék
frakcionálására és kimutatására elterjedten alkalmazzák a különböző szilárd hordozón végzett elektrofo-
rézises technikákat.
A fehérjék töltésük szerint is elválaszthatók egymástól, melynek alapvető módszere az ioncserés
kromatográfia. Ioncserés kromatográfia az ionok cseréjén alapuló folyadék-kromatográfiás elválasztási
módszer, ahol a komponensek elkülönítése kémiai egyensúlyok révén következik be. Az álló fázis ion-
cserélő sajátságú anyag (gyanta), a mozgó fázis vizes oldat (puffer). Az elválasztandó komponensek két
fázis közötti megoszlását döntően az ioncsere egyensúlya szabja meg. Az ioncsere a gyanta ellenionja és a
minta azonos töltésű ionja közötti kicserélődéssel jön létre. Az elválasztás alapja, hogy több ion esetén az
ioncserélő gyanta az egyik iont jobban megköti, mint a többit. A megkötött ionokat olyan vizes pufferrel
eluálhatjuk, amely az előbbiekkel azonos töltésű ionokat tartalmaz. Azonos értékű ionok esetén a sorrendet
a hidratált ion átmérője szabja meg. Az elválasztást a hőmérséklet nagymértékben befolyásolja.
A fehérjék specifikus kötőképességén alapuló szelektív elválasztási módszer az affinitás-kroma-
tográfia. Az álló fázis olyan anyag (ellenanyag, koenzim, szubsztrát), amelyhez az elválasztandó fehérje
szelektíven, de reverzibilisen kötődik.
A korszerű műszeres bioanalitika egyik alaptechnikája a nagyhatékonyságú (nagynyomású) folyadék-
kromatográfia a HPLC (angolul: High Performance Layer Chromatography). A technikát az 1970-es évek
elején Horváth Csaba (1930-2004), a Yale Egyetem (USA) professzora fejlesztette ki, aki 1952-ben a Bu-
dapesti Műszaki Egyetemen szerzett vegyészmérnöki diplomát. Ez az automatikus oszlop-kromatográfiás
technika kiválóan alkalmas számos biomolekula elválasztására. Az oszlop minőségétől függően igen sok-
féle (méret, töltés, hidrofobicitás) elv alapján történhet az elválasztás.
A kényszeráramlásos technikák síkelrendezésű változata a túlnyomásos réteg-kromatográfia (angolul:
OPLC = Overpressured Layer Chromatography) is előnyösen alkalmazható a biomolekulák vizsgálatára.
A módszer ötvözi a klasszikus réteg-kromatográfia és az automatizált oszlop-kromatográfia előnyeit. A
módszer kifejlesztése az 1970-es évek végén szintén magyar kutatók (Tyihák Ernő (1933–), Mincsovics
Emil (1944–) és Kalász Huba (1941–)) nevéhez fűződik.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
23.2. A fehérjék elsődleges szerkezetének meghatározása 329
23.2. A fehérjék elsődleges szerkezetének meghatározása
A fehérjék térszerkezetét és funkcióját alapvetően a genetikailag kódolt elsődleges szerkezet, az aminosav

sorrend határozza meg.
Az elsődleges szerkezetet adó aminosav-összetétel meghatározható a fehérje teljes hidrolízisével (6 N
HCl, 18-24 h, 110 ◦ C), majd az aminosavak elválasztásával és azonosításával. Az aminosavak meghatározá-
sára kifejlesztett speciális berendezés az ioncserés kromatográfia elven működő aminosav-analizátor. Az
első automatikus aminosav-analizátort 1958-ban Stanford Moore (1913–1982), William H. Stein (1911–
1980) és Darryl H. Spackman (1924–1980) hozta létre. Moore és Stein 1972-ben kémiai Nobel-díjat kapott
Christian B. Anfinsennel (1916–1995) megosztva.
Az automatikus aminosav-analizátorokban erősen savas kationcserélő gyantát használnak. Az amino-
savakat erősen savas (pH 2) oldatban viszik fel az oszlopra, hogy a megkötődés azonnal bekövetkezzen. Az
elúcióhoz leggyakrabban pH 3-8 közötti Na-citrát puffereket használnak. Az oszlopról távozó effluensben
az aminosavak mennyiségét a ninhidrines színreakcióval határozzák meg. Az effluens és a reagens keve-
rékét egy alkalmas reaktorban meghatározott ideig (5-6 perc) magas hőmérsékleten tartják (95-130 ◦ C),
majd a színes komplexet fotometrálják. Az aminosavak többsége (a primer aminok) a ninhidrinnel liláskék
színreakciót ad, ami 570 nm-en fotometrálható. A szekunder aminok (prolin, hidroxiprolin) a ninhidrinnel
sárga színű terméket képeznek, ami 440 nm-en mérhető. A 335. ábra mutatja a fehérjéket alkotó aminosavak
standard oldatának kromatogramját.
Az elsődleges szerkezetet adó aminosavak kapcsolódási sorrendjének meghatározásához az N- vagy
a C-terminális aminosavakat megfelelő jelöléssel kell ellátni. Az aminosav-szekvencia meghatározásának
335. ÁBRA A fehérjéket alkotó aminosavak standard oldatának kromatogramja
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
336. ÁBRA N-terminális aminosav meghatározása dabzil-kloridos származékképzéssel
legismertebb módszerei a Sanger- és az Edman-lebontás, a karboxipeptidáz enzimes hasítás, valamint a

kémiai és egyéb enzimes hasítások.
Frederick Sanger (1918–) által elsőként alkalmazott módszer az N-terminális aminosav meghatáro-
zására ad lehetőséget. A peptidet 2,4-dinitro-fluorbenzollal reagáltatva az N-terminális véget dinitrofenil-
csoporttal jelzett vegyületté alakítják. Az ezt követő sósavas hidrolízis után, amely során csak a savamid-
kötések (peptidkötés) bomlanak fel, a keletkezett dinitrofenil-származék kromatográfiásan meghatározható.
A nagyobb érzékenység elérése miatt manapság inkább a floureszcens származékot adó danzil-kloridot, [5-
(dimetilamino)naftalin-1-szulfonil]-klorid, vagy a dabzil-kloridot, [4-(4-dimetilaminofenilazo)benzolszul-
fonil]-klorid használják az N-terminális jelölésére (336. ábra). A Sanger módszer nem alkalmas az amino-
sav-szekvencia egymás utáni meghatározására, mivel a hidrolízis alatt valamennyi peptidkötés felbomlik.
Sanger a negyedik olyan tudós, aki kétszer kapott Nobel-díjat (1958, 1980). Az első három személy Marie
Curie (1867–1943; fizikai Nobel-díj 1903, kémiai Nobel-díj 1911), Linus Pauling (kémiai Nobel-díj 1954,
béke Nobel-díj 1962) és John Bardeen (1908–1991; fizikai Nobel-díj 1956 és 1972) volt.
Pehr Victor Edman (1914–1977) módszere szintén az N-terminális aminosav jelölésén alapszik.
Ebben az esetben azonban csak a jelölt aminosav hasad le a hidrolízis során, így ez az eljárás alkalmas
az aminosav-szekvencia folyamatos meghatározására (337. ábra). A módszer lényege, hogy a peptidet lú-
gos közegben fenil-izotiocianáttal reagáltatják, majd a keletkezett fenil-tiokarbamid-származékot (PTH-
aminosav) sósavval lehidrolizálják és kromatográfiásan meghatározzák. Az N-terminális jelölés, a hidrolízis
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
337. ÁBRA Edman-féle fehérjelebontás
és az elválasztás megfelelő számú ismétlésével az aminosavak kapcsolódási sorrendje felderíthető. A folya-

mat automatizálásával hozták létre az aminosav-szekvenátorokat, amelyekkel kb. 40-50 aminosavból álló
polipeptid aminosavsorrendje rövid idő alatt automatikusan meghatározható.
A C-terminális felőli aminosavak lehasítására a karboxipeptidáz enzimes módszer alkalmazható. Az
eljárás során az enzimes hidrolízist követően az aminosavak megjelenésének sorrendjéből lehet következ-
tetni a fehérje elsődleges szerkezetére.
Nagyobb peptidláncok esetében a fehérjét első lépésben kisebb egységekre kell hasítani, ami kémiai
reagensekkel vagy enzimekkel történhet. A 8. táblázat mutatja a leggyakrabban alkalmazott módszereket.
23.3. Fehérjék meghatározása immunanalitikai módszerekkel
Az immunanalitikai módszerek az antigén és a specifikus ellenanyag (antitest) által képzett immunkomp-

lexek meghatározásán alapulnak. Antigénként szerepelhet minden olyan anyag, ami az élő szervezetbe be-
jutva immunválaszt vált ki, azaz az immunkompetens sejteket aktiválva specifikus ellenanyag-termelést in-
dít el. Annak ellenére, hogy csak a nagy molekulatömegű antigének (antigén-konjugátumok) váltanak ki
immunválaszt az élő szervezetben, az antitestek reagálnak kis molekulatömegű antigénekkel is. Ilyenek pél-
dául az élelmiszerfehérjék, az extracelluláris enzimek és a toxinok. Az antigének másik fontos funkciója a
specifikus reakcióképességet biztosító antigenitás, amit az ún. determinánsok vagy epitópok biztosítanak.
Az antigén és az ellenanyag elsődleges kapcsolódásán alapuló jelzéses módszerek kivitelezésekor a jel-
zett antigén vagy ellenanyag kapcsolódásának alapvető követelménye a jelzett és a jelöletlen komponensek
egymástól történő megkülönböztetése.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
8. TÁBLÁZAT A peptidek specifikus hasítása
Kémiai módszerekkel történő hasítás

Alkalmazott vegyszer Aminosav, ahol a hasítás bekövetkezik
BrCN metionin
o-jódbenzoesav triptofán karboxilcsoportjánál
2-nitro-5-tiocianátobenzoesav cisztein aminocsoportjánál
NH2 OH aszparagin-glicin között
Enzimes hidrolízis
Alkalmazott enzim Aminosav, ahol a hasítás bekövetkezik
tripszin lizin, arginin
pepszin fenilalanin, tirozin
kimotripszin fenilalanin, tirozin, leucin, valin és triptofán
proteáz (staphylococcus) aszparaginsav, glutaminsav
Az antigének, illetve az antitestek jelzésére általában radioizotópokat (I125 , I131 , H3 , C14 ), enzimeket
(tormaperoxidáz, alkalikus foszfatáz) és enzimkomplexeket (peroxidáz-antiperoxidáz, biotin-avidin enzim-
komplex), fluoreszcens vagy lumineszcens molekulákat, fémkomplexeket használnak.
A kialakult jelzett immunkomplex elkülönítésére fizikai (pl. mosás, centrifugálás), kromatográfiás,
kémiai kicsapásos vagy szilárd fázisú eljárások alkalmazhatók.
A gyakorlatban a legjobban elterjedt módszer a szilárd fázisú enzimjelzéses immunanalízis, az ELISA
(angolul: Enzyme-Linked Immunosorbent Assay; immunológiai kölcsönhatásokat használó, enzimkapcsolt
tesztrendszer) technika, amelynek számos változata létezik. A módszert először Stratis Avrameas alkal-
mazta növényvírusok kimutatására.
Az antigén–antitest kapcsolódást kimutató ELISA-módszer direkt változatánál, a szilárd fázishoz
kötött antitesthez, a mintában lévő antigén kapcsolódása után, arra specifikus enzimmel jelzett ellenanyagot
(antitestet) adnak, majd a kötetlen antitestek kimosását követően az enzim szubsztrátját adják a rendszerhez.
A hozzáadott szubsztrátból az enzim színes terméket képez, ami fotométerrel vagy szemmel értékelhető. Ez
a módszer jelzett antigénnel is kivitelezhető. A jelzett komponens kötődésének mértéke arányos a másik
komponens mennyiségével.
Az ELISA indirekt változatnál (338a. ábra) az antigén–ellenanyag kapcsolódása az ellenanyaggal
specifikusan reagáló, anti-immunglobulin aktivitású jelzett, ún. második ellenanyaggal mutatható ki. Azaz
a szilárd fázishoz kötött antigént a rá specifikus ellenanyaggal (antitest) és a mintával reagáltatják. Ezt
követően egy második, enzimmel jelzett ellenanyagot adnak a rendszerhez és az enzim szubsztrátjának
hozzáadása után a képződött színes terméket detektálják. A színintenzitás arányos a jelenlévő specifikus
antitest mennyiségével.
Az ELISA-módszernek a kettős ellenanyagot alkalmazó (ún. szendvics) változatánál (338b. ábra) a
szilárd fázisra kötött specifikus ellenanyaghoz (antitest) kapcsolják a vizsgálandó antigént. Az így kialakult
komplexet egy második, enzimmel jelzett antigénspecifikus ellenanyaggal reagáltatják, majd a hozzáadott
szubsztrátból képződött színes terméket a már ismert módon detektálják. A színintenzitás arányos a jelen-
lévő antigén mennyiségével. A módszer kidolgozása Michael. F. Clark és A. N. Adams (1977) nevéhez
fűződik.
Az ELISA technika kompetitív változatát is gyakran alkalmazzák a bioanalitikában. Az eljárás során
a jelzett antigén vagy ellenanyag kötődését nem jelzett antigént vagy ellenanyagot tartalmazó mintával gá-
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
338. ÁBRA ELISA módszerek: a) indirekt, b) szendvics ELISA
339. ÁBRA ELISA hisztaminteszt
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
tolják. Ilyen módon a jelzett komponens kötődése a nem jelzett antigénnel vagy ellenanyaggal kompetitív
módon gátolható. A gátlás mértéke a gátló anyag koncentrációjával arányos.
A kompetitív indirekt ELISA módszer gyakorlati példája a hisztaminteszt, ami a vérben vagy az élel-
miszerekben lévő hisztamin mennyiségének meghatározására alkalmas. A nagy hisztamintartalmú élelmi-
szerek, az arra érzékeny egyénekben, allergia-jellegű tüneteket válthatnak ki (fejfájás, hasmenés, bőrpír
stb.). A hisztaminteszt a hisztamin-intolerancia diagnosztizálását, illetve az élelmiszerek hisztamintartalmá-
nak gyors ellenőrzését is segítheti.
Az ELISA hisztaminteszt lényege (339. ábra): A mintatartó alján megkötött hisztaminhoz (hisztamin-
konjugátumhoz) külön-külön hozzáadják a hisztamintartalmú mintát és az anti-hisztamin antitestet. A sza-
bad és a kötött hisztaminok versengenek az antitest kötőhelyeiért. A kötött hisztaminhoz kötődő antitest
mennyisége fordítottan arányos a minta hisztamin tartalmával. Mosás után (a nem kötött hisztaminok eltá-
volítása) egy második, peroxidáz enzimmel jelzett antitestet adnak a rendszerhez, ami a hisztamin–antitest
komplexhez kötődik. A nem kötődött antitesteket ismét egy mosási lépéssel távolítják el. A rendszerhez
adott szubsztrát hozzákötődik az enzimhez és a reakció eredményeképpen a színtelen anyagból kék színű
termék képződik. A stop reagens (1 M kénsav) hozzáadásával az oldatok sárga színűvé válnak, ami 450 nm-
en fotometrálható. Az eredmények értékelése a hisztamin standard oldatokkal felvett kalibrációs egyenes
alapján történhet.
23.3.1. Western-blot technika

Az immunanalitikai módszerek egyik változatát az ún. Western-blot technikát gyakran alkalmazzák egyedi
fehérje jelenlétének (pl. a vérben lévő vírus fehérjét) kimutatására. A módszert az Edwin M. Southern ál-
tal kifejlesztett Southern-blot technika (lásd később 23.4.6.1.) analógiájára nevezték el. (A módszereknek
a nevük ellenére nincs közük az égtájakhoz.) A bioanalitikában a blotolás a molekulák szilárd felülethez
való kötését (immobilizálását) jelenti. A Western-blot technika (340. ábra) lényege, hogy a fehérjéket SDS-
gélelektroforézissel elválasztják, majd egy polimer (nitrocellulóz, nylon) lapra viszik át, és a keresett fe-
hérjére specifikus antitesttel kezelik. Ezt követően az immunkomplexet egy második, az első antitesttel
szemben termelt ellenanyaggal reagáltatják, ami a jelzésétől függően radioaktív vagy enzim konjugátum,
így autoradiográfiával vagy fotometriás módszerrel kimutatható a fehérje.
340. ÁBRA Western-blot technika
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
23.4. DNS-technológia
A nagy fehérjék szekvenálása, az előzőekben megismert módszerekkel, nem lenne egyszerűen megoldható
feladat. Ilyen esetekben jobban célravezető a rekombináns DNS-technológia alkalmazása. A rekombináns
DNS-technológia segítségével egy tetszőleges genom bármely része megsokszorozható és a keletkezett ter-
mékek a legkülönbözőbb feladatok megoldására használhatók fel.
A DNS-állomány mesterséges megváltoztatása a génsebészet vagy génmérnökség (angolul: genetic
engineering) megteremtése az 1970-es évek elején Paul Berg (1926–), Herbert Boyer (1936–) és Stanley S.
Cohen (1922–) nevéhez fűződik. Cohen és Rita Levi-Montalcini (1909–) 1986-ban orvosi–élettani Nobel-
díjat kapott.
23.4.1. A restrikciós-endonukleázok és a DNS-ligáz tulajdonságai

A génsebészet kialakulásában alapvető szerepe volt restrikciós enzimek felfedezésének.
A restrikciós-endonukleázokat az 1960-as években Arber Werner (1929–), Hamilton Othanel Smith
(1931–) és Daniel Nathans (1928–1999) fedezte fel a prokariótákban. Munkájukat 1978-ban orvosi–élettani
Nobel-díjjal jutalmazták.
A baktériumokból izolált restrikciós-endonukleázok alapvető funkciója a fágok elleni védekezés. Az
enzimek a kétszálú DNS specifikus helyen történő hasításával képesek megakadályozni a fágok szaporodá-
sát a baktériumsejtben. A baktérium saját DNS-ének védelmét az endonukleázokkal együtt működő metilá-
zok látják el, amelyek a metilező tulajdonságuk révén a felismerő helynél a sejt saját DNS-ét metilcsoporttal
jelölik meg, így különböztetve meg azokat az idegen DNS-től.
A restrikciós-endonukleázok három csoportba osztha-
tók, amelyek közül a II. típusú restrikciós-endonukleázok
gyakorlati alkalmazása terjedt el. Ezek az enzimek 4-8 bá-
zispár hosszú tükörképi szekvenciát (palindrom) ismernek
fel és mindkét DNS-láncot elhasítják a foszfodiészter kö-
tések mentén. A palindrom szekvencia olyan, hogy oda– 341. ÁBRA A DNS a) tompa és b) ragadós
vissza olvasva jelentése megegyezik. A hasítással az enzi- végeinek szerkezete
mek kétféle véget hozhatnak létre, az úgynevezett ragadós
végeket, ebben az esetben lépcsőzetes hasítás történik, illetve a tompa végeket, amikor a DNS hasítása
egyenesen történik (341. ábra).
Eddig több mint 100 restrikciós enzimet izoláltak. Az enzimeket azokról az organizmusokról nevez-
ték el, amiből az izolálást végezték. Így pl. az Escherichia coliból izolált enzim az EcoRI, a Hemophilus
influenzaeből származik a HindIII, a Bacillus amyloliticusból a BamHI.
A DNS-ligáz a ragadós és nagyobb koncentrációban használva a tompa végű DNS összekapcsolására
képes (342. ábra).
A DNS-ligáz segítségével kivitelezhető az ún. linker kapcsolás is (343. ábra). A linker kapcsolás során
a tompa végű DNS végéhez az enzim egy minimum 8 bázisból álló oligonukleotidot kapcsol (linker), amely
tartalmaz egy restrikciós-endonukleáz által felismerhető bázisszekvenciát. Az adott restrikciós enzim így
képes kialakítani a ragadós véget a DNS-molekulán, aminek a segítségével már az adott DNS egy vektorba
beépíthető. A T4-DNS-ligáz csak akkor képes összekapcsolni a linkert (oligonukletidot) a klónozandó DNS-
el, ha az az 5’ végen foszforilezett. Ezt a foszforilezést a T4-polinukleotid-kináz végzi.
23.4.2. DNS-klónozás
Génsebészeti eszközökkel természetes vagy mesterséges eredetű DNS-darabokat olyan vektor (hordozó)
DNS-hez lehet kötni, amely egysejtű szervezetbe (gazdasejtbe) bejuttatható és ott megsokszorozható (amp-
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
342. ÁBRA DNS-ligáz működése
343. ÁBRA DNS-ligáz linker kapcsolása
lifikálható). A gén beépítéséhez a vektort restrikciós-endonuk-

leázzal elhasítják majd hozzákapcsolják a klónozandó DNS-t. Az
így bejuttatott DNS-darab (rekombináns) a gazdasejttel együtt to-
vább szaporodik és így a bejuttatott új információ is megjele-
nik. A génszakaszok ilyen úton történő megsokszorozását kló-
nozásnak nevezzük (344. ábra).
A klónozáshoz használt vektor lehet plazmid, kozmid vagy 344. ÁBRA A klónozás menete
fág. A plazmid egy cirkuláris DNS, amely önállóan képes repli-
kálódni. A fág egy baktériumot támadó vírus. Ilyenkor a fág DNS-ébe bejuttatott klónozandó DNS beépül
a baktériumsejt genomjába, így a sejt szaporítani képes a DNS-t. A kozmid a fág és a plazmid előnyeit
egyesítő mesterséges vektor. Gyűrű alakú kétszálú DNS, amely a λ -fág cos-helyeit tartalmazza, így össze
tud záródni.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
23.4.3. A reverz-transzkriptáz enzim működése

Howard M. Temin és David Baltimore által 1970-ben felfedezett reverz-transzkriptáz enzim lehetőséget
adott arra, hogy DNS helyett RNS-minta alapján szintetizálódjon a DNS. Az ilyen módon előállított DNS-t
komplementer-DNS-nek nevezzük (cDNS).
A mRNS-ből történő DNS szintézis folyamata a következő módon történik (345. ábra): a mRNS
3’-végén poli-A-farok szintetizálódik, majd a reverz-transzkriptáz segítségével a poli-A-régión, mint prime-
ren, megindul a cDNS szintézise. A mRNS leválása után a terminális-transzferáz a cDNS-szál 3’-végéhez
néhány dG-nukleotidot köt egy hajtűszerű hurkot képezve, amihez dC-nukleotidok kötődnek és az így lét-
rejött kétszálú primeren a DNS-polimeráz I képes megszintetizálni a másik cDNS-szálat. A két cDNS-szál
közötti hurkot az S1 -nukleáz lebontja, és így kialakul a kétszálú cDNS. Az S1 -nukleázt Aspergillus oryzae
fermentlevéből állítják elő. Az enzim az egyszálú nukleinsavat 7500-szor gyorsabban bontja, mint a kétszá-
lút, ezért egyszálú DNS és RNS lebontására használják.
A cDNS-ek klónozásával segítik elő az ipari méretű fehérjetermelést. A termékek közül a legismerteb-
bek az inzulin, az interferonok vagy a növekedési hormonok gyógyászati célú felhasználása.
23.4.4. Polimeráz láncreakció (PCR)

A PCR-módszert (angolul: Polymerase Chain Reaction; polimeráz láncreakció) 1985-ben Kary B. Mullis
dolgozta ki. A polimeráz láncreakció a molekuláris biológia egyik legfontosabb és legszélesebb körben al-
kalmazott módszerévé vált. A módszer nagy előnye, hogy nem kell klónozni a DNS-t, mivel a primerek
szekvenciája a bázispárosodás alapján specifikusan kijelöli az amplifikálandó (megsokszorozandó) DNS-
szakaszt. A genetikai információt hordozó DNS kimutatásán alapuló eljárás rendkívüli érzékenysége és
specifitása miatt igen hatékonyan alkalmazható az orvosi diagnosztikában, a kriminalisztikai bizonyító eljá-
rások során, az archeológiai kutatásokban és a genetikailag módosított élelmiszerek kimutatásában (élelmi-
szeranalitika) is.
A PCR-reakció összetevői:
a) Templát DNS. Bármilyen eredetű DNS-molekula felhasználható templátként. Általában 0,01-1 ng
DNS-re van szükség plazmid amplifikálása esetén, míg genomi DNS esetén 0,1-1μ g templát szükséges
egy 50 μ l össztérfogatú reakcióhoz. Ennél nagyobb mennyiségű templát alkalmazása megnöveli a nem
specifikus termékek keletkezésének esélyét.
b) PCR-primerek. A PCR-primerek általában 15-30 nukleotid hosszúságú oligonukleotidok. A primerek
sikeres tervezéséhez ismerni kell a tapadási hely szekvenciáját, mivel a primerek tapadási helye jelöli
ki a terméket.
c) dNTP (dezoxiribonukleozid-trifoszfátok). A reakcióelegynek mind a négyféle (dATP, dTTP, dGTP,
dCTP) DNS-t felépítő dNTP-t azonos koncentrációban (0,2 M) kell tartalmaznia.
d) DNS-polimeráz. A legtöbb esetben Taq-polimeráz enzimet használnak (1-1,5 U/50 μ l), mert az en-
zim termofil és nem denaturálódik a PCR során alkalmazott magas, közel 100 ◦ C-os hőmérsékleten.
Az enzim arról a hőforrásokban élő Termus aquaticus baktériumról kapta a nevét, amelyből először
izolálták.
e) Egyéb összetevők (PCR puffer oldat, enzim stabilizátor, MgCl2 ) koncentrációja reakciónként kü-
lönböző. Standard körülmények között a polimeráz működéséhez szükséges MgCl2 koncentrációja
1-4 mM.
A PCR-reakció, az új DNS-lánc szintézise egy programozható termosztátban (PCR-készülék), a há-

rom fő lépés ciklikus ismétlődésével történik.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
A PCR-reakció három fő lépése (346. ábra):

1. Denaturáció (94-97 ◦ C, 30-60 s): magas hőmérséklet szükséges a nem kívánt enzimatikus reakciók
leállítására és a dupla szálú DNS (dsDNS, angolul: double standed DNS) szálainak elválasztására. Az
első ciklus előtti 3-5 perces kezdő denaturáció szolgálja a nagy méretű templát felnyitását.
2. A primer szálak kötődése, anneálás (58-70 ◦ C, 30-60 s): a primerek (két, kémiailag szintetizált
oligonukleotid) tapadása az egyszálú DNS-templátokhoz, amellyel kijelölődik a megsokszorozandó
(amplifikálandó) szakasz. A primerek beépülése érdekében a hőmérsékletet csökkenteni kell. A tapa-
dás pontos hőmérsékletét a használt primerek olvadáspontja határozza meg.
3. Polimerizáció (72 ◦ C, 30-90 s): a DNS-polimeráz a primer 3’-végéről kiindulva megszintetizálja a
templát kiegészítő szálát. A polimerizáció időtartama a szintetizált termék hosszúságától függ. Az
utolsó ciklust egy 5-10 perces végső polimerizáció követ, amely alatt a nem teljesen polimerizált
szakaszok szintézisének befejezése zajlik. A reakciót 4 ◦ C-ra hűtés zárja le, amelynek az enzimes
folyamat leállításában van szerepe és biztosítja az ideális tárolási hőmérsékletet.
Ezt a három fő lépésből álló ciklust ismételve az egyes ciklusokban szintetizálódott új DNS-szálak is
templátként szolgálnak a továbbiakban, így n számú ciklust végrehajtva 2n−1 számú DNS-másolat készül
el az eredeti templátról. Általában 20-30 ciklus szükséges ahhoz, hogy az eredeti templátot kellő számban
amplifikálja a PCR-termékek azonosításához, amelyet agaróz gélelektroforézissel lehet ellenőrizni. Gél-
elektroforézis során a negatív töltésű DNS-fragmentek az elektromos erőtér hatására méretüktől függően
különböző sebességgel a pozitív pólus irányába mozdulnak el. A nagyobbak lassabban, a kisebbek gyorsab-
ban. A detektálás általában etidium-bromid (fluoreszcens DNS-festék) festéssel történik.
A PCR egyik speciális fajtája a valós-idejű (real-time) PCR-reakció. A hagyományos PCR-reakció
esetében a detektálás általában a reakciót követően gélelektroforézissel történik. A hagyományos módszer
nem alkalmas mennyiségi meghatározásra, az eredmények értékelése a DNS-ek méretének különbözőségén
alapszik. Ezzel szemben a real-time PCR során az amplifikáció kezdeti szakaszai is nyomon követhetők
on-line módon, fluoreszcens detektálás segítségével. A reakcióelegybe egy olyan próbát is tesznek, aminek
az 5’-végére fluoreszcens festéket, a 3’-végére pedig az előbbi festék fluoreszcenciájának kioltására képes
molekulát kapcsolnak. A megjelölt próba bázispárosodással az amplifikálandó régió közepéhez kötődik. A
PCR során a Taq-polimeráz amint eléri a próbát, lehasítja a fluoreszcens festéket és elbontja a próbát is. En-
nek következtében egyre több festékmolekula szabadul fel és a mérhető fluoreszcencia arányosan növekszik
az amplifikált DNS mennyiségével, emiatt a real-time PCR alkalmas a DNS mennyiségi meghatározására is.
23.4.5. DNS-szekvenálás
A nukleinsavak bázissorrendjének meghatározására kétféle módszer ismeretes. Az első DNS-szekvenálási
módszert 1975-ben F. Sanger dolgozta ki, a másik 1977-ben kidolgozott kémiai módszer A. M. Maxam és
W. Gilbert nevéhez fűződik.
23.4.5.1. Sanger-féle szekvenálás

A Sanger-féle DNS-szekvenálásnak a leggyakrabban alkalmazott változata az ún. lánczáró módszer (347.
ábra). Első lépéseként a vizsgálandó DNS-t egyszálúvá teszik. A DNS-polimeráz I képes az egyszálú DNS
kiegészítő szálát megszintetizálni, de ehhez szükséges egy kétszálú indító szakasz (primer) is (347b. ábra).
A primer kapcsolódása után a reakcióelegyet négy egyenlő részre osztják (347c. ábra). Ezek mindegyike
tartalmazza a mintául szolgáló egyszálú DNS-t és a hozzá hibridizált primert, valamint a négyféle dezoxi-
nukleozid-trifoszfátot (dATP, dGTP, dCTP, dTTP). A primert vagy a nukleozid-trifoszfátok közül az egyi-
ket radioaktívan jelölik, hogy a termék kimutatható legyen. A reakcióelegy a négyféle alap nukleotid mel-
lett egy-egy lánczáró nukleotid analógot is tartalmaz, amely például 3,5-didezoxiribonukleozid-trifoszfát
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
345. ÁBRA A cDNS szintézise
346. ÁBRA PCR-reakció
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
347. ÁBRA DNS-szekvenálás lánczáró módszere
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
(ddNTP) lehet. A lánczáró tagok beépülésével a DNS-fragment növekedése leáll, mert a dezoxiribóz 3’-
helyzetű szénatomján nincs hidroxilcsoport amihez a következő nukleotid kapcsolódhatna. A dNTP és a
ddNTP megfelelő aránya esetén statisztikusan minden lehetséges vég előfordul. A négyféle analóggal kivi-
telezett reakció termékeit gélelektroforézissel vizsgálva a szekvencia megállapítható.
23.4.5.2. Maxam–Gilbert-szekvenálás
A nukleinsavak bázissorrendjének meghatározására Allan M. Maxam és Walter Gilbert egy kémiai deg-
radációs módszert fejlesztett ki (348. ábra). Az eljárás során a radioaktív végjelölésű egyszálú DNS-mintát
négy részre osztják és az egyes frakciókat különböző kémiai ágensekkel kezelve egy vagy két specifikus
bázist eltávolítanak a DNS-ből. Így különböző hosszúságú, jelölt és jelöletlen DNS-fragmentumok jönnek
létre. A frakciókat gélelektroforézissel egymás mellett futtatva és a jelölt fragmentumok autoradiográfiás
detektálásával a megtett távolságból és a bázisok hiányából a DNS-szekvencia meghatározható. Gilbert és
Sanger munkájukért 1980-ban kémiai Nobel-díjat kaptak, megosztva Paul Berggel.
348. ÁBRA DNS-szekvenálás kémiai módszere (Maxam–Gilbert)
23.4.6. Hibridizációs technikák

A DNS direkt szekvenciavizsgálata a restrikciós-endonukleázok felfedezése és a DNS-klónozás kidolgozása
után vált lehetővé, míg az indirekt szekvenciaanalízis, a molekuláris hibridizáció már korábban ismert volt.
A hibridizációs technikát Sol Spiegelman (1914–1983) fejlesztette ki 1961-ben. A módszer alapja, hogy a
denaturált nukleinsav egy jelölt nukleinsavpróba jelenlétében renaturálható. A jelölt próba képes párosodni a
mintában lévő komplementer láncokkal hibrid képződése közben, ami a jelölés miatt könnyen kimutatható.
Ezzel a módszerrel megállapítható, hogy két nukleinsavlánc (DNS, RNS) komplementer-e.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
349. ÁBRA Southern-blot technika
23.4.6.1. Southern-blot technika

A Southern-blot technikát 1975-ben E. M. Southern dolgozta ki, amellyel egyedi szekvenciák mutathatók
ki és megállapítható, hogy egy génnek hány változata fordul elő a genomban, illetve hogy mekkora a mé-
rete. A vizsgálatokhoz egyszálú DNS szükséges, amelyet úgy hoznak létre, hogy a kétszálú DNS-t kisebb
darabokra hasítják, majd a fragmentumokat elektroforézissel választják el egymástól. A DNS-darabokat
tartalmazó gélt ezután lúggal kezelik, aminek hatására a DNS egyszálúvá válik. Az egyszálú DNS-eket egy-
szerű átitatással egy speciális membránhoz (nitrocellulóz, nylon) kötik, majd a majd a hordozóhoz kötött
DNS-eket a keresett DNS-sel komplementer DNS-szállal hibridizáltatják, amely radioaktív izotóppal (32 P)
van jelölve, így a hibridizáció autoradiográfiával kimutatható (349. ábra). Az autoradiogramon csak azok a
DNS-sávok jelennek meg, amelyek a jelzett DNS-próba szekvenciájának komplementer párjai. A Southern-
blot technika ilyen módon specifikus gének kimutatására, egyes genetikai betegségek diagnosztizálására is
alkalmas.
23.4.6.2. Northern-blot technika

A Northern-blot technika a sejtben expresszálódó mRNS-ek azonosítására alkalmas. A módszert a Sou-
thern által kifejlesztett Southern-blot technika analógiájára nevezték el a Western-blot-hoz hasonló alapon
Northern-blotnak. A módszer lényege, hogy a sejtekből izolált, esetleg elektroforézissel méretek szerint
elválasztott, mRNS-t nitrocellulóz membránhoz kötik és radioaktívan jelölt DNS-sel hibridizáltatják. Az
autoradiográfiás jel nem csak az mRNS jelenlétét mutatja ki, hanem annak mennyiségéről is információt ad.
23.4.7. Chiptechnológia
Egyes gének expressziójának nyomonkövetésére számos módszer létezik. A mikrochip-technológia kiala-
kulásával vált lehetővé több ezer gén expressziójának gyors és automatizált vizsgálata.
A DNS-chip egy olyan meghatározott mintázatban felvitt és kihorgonyzott nagy számú (100-1000 000)
kölcsönható DNS-mintát tartalmazó szilárd hordozó, amely a hibridizáció során alkalmas adott biológiai
mintából kinyert DNS vagy RNS mennyiségi meghatározására. Minden egyes kölcsönható minta egy génre
vagy DNS szakaszra specifikus, amelynek pozíciója ismert a szilárd felületen (350. ábra). A mintából szár-
mazó ismeretlen DNS- vagy RNS-darabokat fluoreszcens festékkel megjelölve és a DNS-chipen hibridi-
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
350. ÁBRA DNS chip
zálva egy nagyfelbontású szkenneres leolvasást követően meghatározható az egyes gének kifejeződése. A
gén aktivitása az adott pontban detektálható fluoreszcens jel intenzitásával arányos.
A mikrochip-lemezek kétféle technológiával készülhetnek. Az egyik eljárás során PCR-el szintetizált
cDNS-próbákat robot viszi fel egy mikroszkóp tárgylemezre. A másik eljárás során a próbákat kémiailag
szintetizálják porózus üvegfelületre hasonló technikával, mint ahogy az áramköröket marják a számítógé-
pekhez használt chipekbe. A jelölés egyik módszere, hogy a chipre szintetizált oligonukleotid próbához
kapcsolják a fluoreszcens festéket. A másik esetben magát a mintát (cDNS-könyvtárat) jelölik.
A mRNS-sekkel komplementer cDNS-eket hordozó chipek alkalmazásával vizsgálható a normális és
a beteg sejtek génműködése. Abban az esetben, ha csak egy adott gén mutációjának vizsgálata a feladat,
akkor az eredeti gént és a mintát külön-külön, különböző színű festékeket alkalmazva elemzik. Ezután a két
chip képét összehasonlítva könnyen megállapítható, hogy van-e mutáció (két-szín analízis).
A DNS-chip technológiához hasonló módon készülnek a fehérje-chipek, azzal a különbséggel, hogy
az utóbbi esetben a fehérjére specifikus antitesteket kötnek a hordozóhoz és a mintából kivont fehérjéket
határozzák meg.
A legújabb fejlesztések eredményként megjelentek a kémiai chipek is, amelyek segítségével külön-
böző vegyületek gyors tesztelését lehet elvégezni.
23.4.8. Génkönyvtárak
A gének tárolására a génkönyvtárak nyújtanak alapvető lehetőséget. A génkönyvtárak létrehozásához az
idegen DNS-t tartalmazó vektort olyan sejtbe kell bejuttatni ahol biztosítottak a sokszorozódás feltéte-
lei. Kétféle DNS-könyvtár használatos (351. ábra). A genomikus könyvtár elkészítéséhez a teljes DNS-
állományt darabolják fel és juttatják hordozóba. A cDNS-könyvtár esetén a mRNS-ről reverz-transzkripció
segítségével komplementer DNS-t készítenek és az így létrejött cDNS-t juttatják a hordozóba. A genomikus
DNS-könyvtár a sejt teljes genetikai állományát (intront és exont is), míg a cDNS-könyvtár csak a DNS
fehérjét kódoló régióját tartalmazza.
23.4.9. Géntérképezés
A humán genom program (Human Genome Organisation, HUGO) 1990-ben indult azzal a céllal, hogy
meghatározza a teljes emberi genom szekvenciáját és 2000-ben sikeresen fejeződött be. A program eredmé-
nyeként a humán genom szekvenciája a nemzetközi adatbázisokban elérhető. Mindez óriási lehetőségeket
nyújt például az örökletes betegségek diagnózisában vagy a személyre szabott gyógyszerek kidolgozásában.
A programnak köszönhető a funkcionális genomika tudományának kialakulása, ami a genomok működé-
sének komplex vizsgálatával foglalkozik.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
351. ÁBRA Génkönyvtárak létrehozása
23.4.10. Transzgénikus élőlények
Idegen gének génsebészeti úton történő bevitelével állíthatók elő az ún. transzgénikus állatok és növé-
nyek. Ma már több transzgénikus állatfajta (szarvasmarhák, sertések, birkák) és növényfajta (paradicsom,
kukorica, búza, rizs) is létezik.
A genetikailag módosított növények egy vagy több olyan gént (transzgén) tartalmaznak, amelyek az
eredeti növényben nem, vagy nem ilyen formában találhatók meg. Az idegen, módosított gént megfelelő
formában ún. vektorban elhelyezve kell bevinni. A vektorok általában promótert, struktúrgént, markergént
és terminátor szekvenciát tartalmaznak (352. ábra). Ez a szerkezet biztosítja a bevitt gén (struktúrgén) meg-
felelő expresszióját a gazdaszervezetben. A promóter régió felelős a transzkripció indításáért, a struktúrgén
kódolja az új, bevinni kívánt információt, a markergén segítségével valósítható meg a transzformált sejtek
szelekciója, a terminátor pedig a transzkripció lezárására szolgál.
352. ÁBRA A transzgén szerkezete
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
A gének bevitelének fő módszerei:

1. fizikai módszer
a) mikroinjekció (DNS bevitele a sejtbe mikroszkóp alatt, kapillárissal)
b) elektroporáció (DNS bevitele a sejthártyán keresztül, az elektromos impulzusok hatására képző-
dött pórusokon át)
c) génpuska (wolfram- vagy aranyszemcsékhez kötött DNS belövése a sejtbe nagynyomású gáz-
árammal)
2. kémiai módszer (hordozóhoz kötött vagy liposzómával körülvett DNS-t juttatnak a sejtbe)
3. biológiai módszer (vírusvektorok viszik be a DNS-t)
Az első sikeres génátvitel 1983-ban történt a dohány növénybe. Azóta világszerte számos növényfaj
genetikai módosítása megtörtént és 1980-as évek végétől a szántóföldi kísérletek is elkezdődtek.
A növények esetében számos célja lehet a genetikai módosításnak. Az első generációs transzgénikus
növények előállításának célja elsősorban a hatékony mezőgazdasági termelés elősegítése volt. A magasabb
terméshozam elérése vagy a betegségekkel, kártevőkkel és környezeti stresszekkel szembeni rezisztencia
kialakítása.
A második generációs transzgénikus növények előállításával a jelentősen megváltozott élelmiszer-
ipari igények kielégítése volt a cél. A növények anyagcseréjébe való beavatkozással módosított fehérje-
(esszenciális aminosav), zsírsav- és szénhidrát-tartalmú termékeket állítottak elő. Például az alap élelmi-
szereknek számító gabonafélékben kevés a lizin, treonin és a triptofán, a pillangósok kéntartalmú amino-
savakban (Cys, Met) szegények. A zsírsav-anyagcsere biotechnológiai módszerekkel való módosításának
első sikeres példája a laurinsavat termelő repcefajta előállítása volt. A laurinsav (C12:0 ) ipari felhasználása
a mosószergyártásban és a kozmetikai termékekben igen jelentős. A keményítő bioszintézisébe való gén-
technológiai beavatkozás célja a keményítő mennyiségének és szerkezetének (amilóz-amilopektin arány) a
megváltoztatása. Például a nagyobb keményítőtartalmú burgonya előnye, hogy kevesebb zsírt vesz fel, így
alacsonyabb kalóriatartalmú élelmiszer (sült burgonya) készíthető belőle. Az amilózmentes burgonya pedig
sokkal könnyebben emészthető.
A harmadik generációs transzgénikus növényeket speciális célú ipari felhasználásra (gyógyszer-
ipar, élelmiszeripar, műanyagipar) állították elő. A GM-növényekkel sikeresen megoldották különböző bio-
lógiailag aktív molekulák gazdaságos termelését, például antigének (hepatitisz-B antigén, veszettség-vírus
glikoprotein, Norwalk-vírus burokfehérje) vagy gyógyászati célú peptid (enkefalin) előállítását. A gyógy-
szeripar és az élelmiszeripar széles körben alkalmazza a keményítő részleges lebontásakor keletkező kü-
lönleges szerkezetű ciklodextrineket, mint molekuláris csomagolóanyagokat. A ciklodextrinek henger alakú
szerkezetének külső poláris (vízben oldódó) részét a glükózegységek OH-csoportjai képezik, míg a belső
apoláris részen hidrogének és oxigének találhatók. Ebbe a belső részbe számos molekula (vitaminok, io-
nok) belefér. A műanyagipar területén a biológiailag lebomló műanyagok előállításában várhatók sikerek a
GM-növények segítségével.
Állatok esetében a génátvitel, a génműködés tanulmányozásának lehetősége és a génterápiás mód-
szerek kifejlesztése szempontjából fontos. Az első transzgénikus állatokat 1982-ben hozták létre, amikor a
növekedési hormon génjét egerekbe vitték be és óriásnövekedést idéztek elő. Amerikában számos transzgé-
nikus állatfajta (szarvasmarha, sertés) létezik és napjainkban folyik ezen állatok élelmiszercélú felhasználá-
sának engedélyezési vitája.
Az állatok genetikai módosításának egyik fontos célja lehet olyan kísérleti példányok létrehozása,
amelyeken emberi betegségek vizsgálhatók. Egy bizonyos gén fontossága, az általa kódolt fehérjék hiányá-
nak következményei az ún. knock-out állatok segítségével tanulmányozható, amelyekben a kérdéses gén
ki van kapcsolva.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
A klónozott állatok előállításában hazai sikerekkel is büszkélkedhetünk. Az első testi sejtből klónozott
emlősállat a skóciai Roslin Intézetben előállított bárány, Dolly (1997–2003) volt. Az ott szerzett tapasz-
talatokat felhasználva Dinnyés András és kutatócsoportja Magyarországon először állított elő 2006-ban
klónegeret, aminek a Klonilla (2006–2007) nevet adták. A kutatócsoportnak e könyv kéziratának nyomda
alá rendezése idején napvilágot látott újabb sikere, hogy megszületett az első klónozott nyúl is, Tapsilla
(2007–).
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
Ajánlott irodalom
Alberts, Bruce; Alexander Johnson, Julian Lewis, Martin Raff, Keith Roberts, Peter Walter (2002):
Molecular Biology of the Cell
(http://www.ncbi.nlm.nih.gov/books/bv.fcgi?rid=mboc4.TOC&depth=2), Garland Science
(http://www.garlandscience.com/), New York
Ádám Veronika (szerk.) (2002): Orvosi biokémia, Medicina Könyvkiadó Rt., Budapest
Bagdy Dániel (1985): A biokémia hazai története. Biokémia IX.
Bálint Miklós (2000): Molekuláris biológia I., II, Műszaki Könyvkiadó, Budapest
Bálint Miklós (2002): Molekuláris biológia III. Nemzeti Tankönyvkiadó Rt., Budapest
Berg, Jeremy M.; John L. Tymoczko, Lubert Stryer (2002): Biochemistry
(http://bcs.whfreeman.com/biochem5/default.asp), W. H. Freeman and Company, New York
Boross László, Sajgó Mihály (1993): A biokémia alapjai, Mezőgazda Kiadó, Budapest
Buchanan, B.B. ; W. Gruissem, R.L. Jones (2000): Biochemistry and Molecular Biology of Plants, Amer.
Soc. Plant Physiologists, Rockville, MD.
Dudits Dénes, Heszky László (2000): Növényi biotechnológia és géntechnológia, Agroinform Kiadó,
Budapest
Elődi Pál (1989): Biokémia, Akadémiai Kiadó, Budapest.
Evva Ferenc (2004): A földi élet keletkezésének hipotézisei ma. Kairosz Kiadó.
Gánti Tibor (1971): Az élet principiuma. Gondolat Kiadó, Budapest.
Gánti Tibor (1984): Chemoton elmélet. 1. kötet. A fluid automaták elméleti alapjai. OMIKK, Budapest
Gánti Tibor (1989): Chemoton elmélet. 2. kötet. Az élő rendszerek elmélete. OMIKK, Budapest
Griffiths, Anthony J.F.; William M. Gelbart, Richard C. Lewontin, Jeffrey H. Miller (2002): Modern
Genetic Analysis (http://bcs.whfreeman.com/biochem5/default.asp), W. H. Freeman and
Company, New York
Günther von Kiedrowsk (2002): Fundamentals of Life (G. Pályi, C. Zucchi, L. Caglioti, Eds.), Elsevier,
Paris, pp. 38.
Hopson, Janet L.; Norman K. Wessells (1990): Essentials of Biology, McGraw-Hill Company, New York
Lehninger, A.L. (1975): Biochemistry, Worth Publisher Inc.
Mathews, Christopher K.; Kensal E. van Holde (1990): Biochemistry, The Benjamin/Cummings Company,
Inc., Redwood City, California
McKee, Trudy; James R. McKee (1999): Biochemistry, McGraw-Hill Company, New York, London
Novák Lajos, Nyitrai József, Hazai László (2001): Biomolekulák kémiája. Magyar Kémikusok Egyesülete,
Budapest
Postletwait, J.H.; J.L. Hopson (1989): The Nature of Life. McGraw-Hill, Inc. USA,
Puskás László (2005): Chiptechnlógia a gyógyszerkutatásban, Magyar Kémiai Folyóirat, III. évfolyam, 3.
szám.
Szeberényi József (2004): Molekuláris sejtbiológia. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs
Taiz, Lincoln; Eduardo Zeiger (2002): Plant Physiology, Sinauer Associates, Inc., Publishers, Sunderland,
Massachusetts
Voet, Donald; Judith G. Voet, Charlotte W. Pratt (1999): Fundamentals of Biochemistry, John Wiley and
Sons, Inc.
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
Névmutató
A DAMS, A. N. 332 C ORI, Carl Ferdinand (1896–1984) 15

A LTMANN, Sydney (1939–) 17, 61 C ORI, Gerty Theresa (1896–1957) 15
A NFINSEN, Christian B. (1916–1995) 329 C ORNFORTH, John Warcup (1917–) 26
A RBER, Werner (1929–) 17 C RICK, Francis Harry Compton (1916–2004)
A RNOLD, William (1904–2001) 175 16, 56, 61, 258
AVRAMEAS, Stratis 332 C URIE, Marie (1867–1943) 330
BALTIMORE, David (1938–) 17, 337 DALGARNO, Lynn (1935–) 261
BANTING, Frederick Grant (1891–1941) 15 DALTON, John (1766–1844) 58
BARDEEN, John (1908–1991) 330 DARWIN, Charles Robert (1809–1882) 23
BARNETT, John E. G. 279 DAVIE, Earl Warren (1927–) 295
B ERG, Paul (1926–) 16, 335 D INNYÉS, András 346
B ERRIDGE, Sir Michael John (1938–) 314 D ONOHUE, Jerry (1920–1985) 56
B ERZELIUS, Jöns Jakob (1779–1848) 30 D ULBECCO, Renato (1914–) 17
B EST, Charles (1899–1978) 15 D ÉVÉNYI, Tibor (1927–2003) 19
B LOBEL, Günter (1936–) 17, 269 E DELMAN, Gerald Maurice (1929–) 17
B ODNÁR, János (1889–1953) 18 E DMAN, Pehr Victor (1914–1977) 330
B OROSS, László (1931–) 19 E L ŐDI, Pál (1927–2002) 18
B OYER, Herbert W. (1936–) 17, 335 E MBDEN, Gustav Georg (1874–1933) 15
B OYER, Paul D. (1918–) 166 E MERSON, Robert (1903–1959) 175
B RENNER, Sydney (1927–) 16 E ULER -C HELPIN, Hans Karl August Simon von
B ROWN, Robert (1773–1858) 62 (1973–1964) 15
B RØNSTED, Johannes Nicolas (1879–1947) 69 FARADAY, Michael (1791–1867) 277
B UCHANAN, John Machlin (1917–) 231 F EHLING, Hermann von (1812–1885) 40
B UCHNER, Eduard (1860–1917) 14 F ENN, John B. (1917–) 17
B URK, Dean (1904–1988) 87 F ICK, Adolf Eugen (1829–1901) 278
B UTLEROV, Alekszander Mikhailovich F IRE, Andrew Zachary (1959–) 17
(1828–1886) 22 F ISCHER, Hans (1881–1945) 15
B ÍRÓ, Endre (1919–1988) 18 F ISCHER, Hermann Emil (1852–1919) 14, 85
C AHN, Robert Sidney (1899–1981) 26 F LEMING, Sir Alexander (1881–1955) 15
C AJAL, Santiago Ramón y (1852–1934) 15, 63 F LEMMING, Walther (1843–1905) 62
C ALVIN, Melvin (1911–1997) 16, 180 F LOREY, Sir Howard Walter (1898–1968) 15
C ANON, Walter (1871–1945) 20 F RANKLIN, Rosalind (1920–1958) 16, 56
C ECH, Thomas R. (1947–) 17, 61 F RIEDRICH, Péter (1936–) 19
C HAIN, Sir Ernst Boris (1906–1979) 15 G ABEL, N. W. 22
C HARGAFF, Erwin (1905–2002) 16, 56 G ERENDÁS, Mihály (1908–1976) 19
C HOLNOKY, László (1879–1929) 18 G IBBS, Josiah Willard (1839–1903) 71
C IECHANOVER, Aaron (1947–) 17, 307 G ILBERT, Walter (1932–) 16, 17, 61, 338, 341
C LARK, Michael. F. 332 G OBIND, Har (1922–) 259
C OHEN, Stanley S. (1922–) 17, 335 G OLGI, Camillo (1843–1926) 15, 62
C OREY, Robert (1897–1971) 34 G REENBERG, G. Robert (1918–2005) 231
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
Névmutató 349
G RÓH, Gyula (1886–1952) 18 L IPMAN, Fritz Albert (1899–1986) 16

G UBA, Ferenc (1919–2000) 18 L OWENSTEIN, John M. 150
G ÁNTI, Tibor (1933–) 20 L OWRY, Thomas Martin (1874–1936) 69
H ALDANE, John Burdon Sanderson (1892–1964) LWOFF, André (1902–1994) 16, 298
22 L ÁSZTITY, Radomir (1929–) 19
H ARDEN, Sir Arthur (1865–1940) 15 M AC K INNON, Roderick (1956–) 17
H ASSELBALCH, Karl Albert (1874–1962) 70 M ACLEOD, John James Richard (1876–1935) 15
H ATCH, Marshall Davidson (1932–) 184 M AXAM, Allan M. 338, 341
H ENDERSON, Lawrence Joseph (1878–1942) 70 M EISTER, A.M. 287
H ENSELEIT, Kurt (1907–1973) 145 M ELLO, Craig Cameron (1960–) 17
H ERSHKO, Avram (1937–) 17, 307 M ENDEL, Gregor (1822–1884) 62
H EVESY, György (1885–1966) 16 M ENTEN, Maud (1879–1960) 85
H ILL, Archibald Vivian (1886–1977) 15 M ESELSON, Matthew Stanley (1930–) 241
H ILL, Robert L. (1899–1991) 175 M EYERHOF, Otto Fritz (1884–1951) 15
H OAGLAND, Mahlon (1921–) 261 M ICHAELIS, Leonor (1875–1949) 85
H OLLEY, Robert W. (1922–1993) 16, 59, 259 M IESCHER, Johann Friedrich (1844–1895)
H OLLIDAY, Robin (1932–) 251 14, 53
H OLLÓ, János (1919–) 19 M ILLER, Stanley Lloyd (1930–) 22
H OOKE, Robert (1635–1703) 62 M INCSOVICS, Emil (1944–) 328
H ORVITZ, H. Robert (1947–) 16 M ITCHELL, Peter (1920–1992) 17, 164
H URWITZ, Jerard (1928–) 252 M ONOD, Jacques (1910–1976) 16, 298
H ÁRI, Pál (1869–1933) 18 M OORE, Stanford (1913–1982) 329
I NGOLD, Christopher Kelk (1893–1970) 26 M ULLIS, Kary Banks (1944–) 17, 337
JACOB, François (1920–1999) 16, 298 NATHANS, Daniel (1928–1999) 17, 335
J EFFREY, Alec (1950–) 17 N ERNST, Walther Hermann (1864–1941) 277
K ALÁSZ, Huba (1941–) 328 N EUBERG, Carl (1877–1956) 15
K EILIN, David (1887–1963) 15 N EURATH, Hans (1909–2002) 295
K ENDREW, Sir John Cowdery (1917–1997) 16 N ICHOLSON, Garth L. 274
K ENNEDY, Eugene Patrick (1919–) 117 N IERENBERG, Marshall Warren (1927–) 16, 259
K HORANA, Har Gobind (1922–) 16 N OLLER, Harry (1939–) 17
K IEDROWSKI, Günther von 20 N ORTHROP, John Howard (1891–1987) 15
K ING, Earl Judson (1901–1962) 15 N YESTE, László (1928–) 19
K LUG, Aaron (1926–) 59 NÁNÁSI, Pál (1923–) 18
K NOOP, Georg Franz (1875–1946) 15, 117 O CHOA, Severo (1905–1993) 16
KOICHI, Tanaka (1959–) 17 O KAZAKI, Reiji (1930–1985) 243
KOLBE, Adolph W. H. (1818–1884) 14 O PARIN, Alekszander Ivanovich (1894–1980)
KORNBERG, Arthur (1918–) 16 22
KORNBERG, Roger D. (1947–) 17 O RGEL, Leslie Eleazer (1927–) 22, 61
KOSHLAND, Daniel F. 85 O SBORNE, Thomas Burr (1859–1929) 327
K REBS, Sir Hans Adolf (1900–1981) PASTEUR, Louis (1822–1895) 14, 171
16, 145, 151 PAULING, Linus (1901–1994) 34, 330
K ÜHNE, Wilhelm Friedrich (1837–1900) 14 PAYEN, Anselme (1795–1871) 14
L AVOISIER, Antoine Laurent (1743–1794) 14 P ERUTZ, Max Ferdinand (1914–2002) 16
L EHNINGER, Albert Lester (1917–1986) 117 P LACK, Max Karl Ernst Ludwig (1858–1947)
L EVENE, Phoebus (1869–1940) 15 174
L EVI -M ONTALCINI, Rita (1909–) 335 P LÓSZ, Pál (1844–1902) 18
L IEBIG, Justus von (1803–1873) 14 P OLGÁR, László (1930–) 19
L INEWEAVER, Hans (1907–) 87 P ONNAMPERUMA, Cyril (1923–1995) 22
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
350 Névmutató
P ORTER, Rodney R. (1917–1985) 17 S ZABOLCSI, Gertrúd 85

P RELOG, Vladimir (1906–1998) 26 S ZATHMÁRY, Eörs (1959–) 61
P RIBNOW, David 253 S ZENT-G YÖRGYI, Albert (1893–1986)
P RIGOGINE, Ilya (1917–2003) 21 16, 151, 160
P URKINJE, Johannes Evangelists (1787–1869) S ZÖRÉNYI, Imre (1905–1959) 18
62 S ØRENSEN, Søren Peter Lauritz (1868–1939) 69
R ACKER, Efraim (1913–1991) 164 TAKAMINE, Jokichi (1854–1922) 14
R AMACHANDRAN, Gopalasamudram Narayana TANGL, Ferenc (1866–1917) 18
(1922–2001) 33 TANKÓ, Béla (1905–1974) 18
R EID, C. 22 T ELEGDY KOVÁTS, László (1902–1987) 19
R ICH, Alexander (1925–) 59 T EMIN, Howard M. (1934–1994) 17, 337
R IESKE, John S. 160 T HEORELL, Axel Hugo Theodor (1903–1982)
ROBINSON, Sir Robert (1886–1975) 15 15
ROSE, Irwin (1926–) 17, 307 T HUNBERG, Thorsten Ludwig (1873–1952)
S AJGÓ, Mihály (1933–) 19 15, 160
S ANGER, Frederick (1918–1983) 16, 330, 338 T YIHÁK, Ernő (1933–) 328
S CHEELE, Karl Wilhelm (1742–1786) 14 U REY, Harold Clayton (1893–1981) 22
S CHLEIDEN, Matthias Jacob (1804–1881) 62 WAALS , VAN DER, Johannes Diderick
S CHWANN, Theodor (1810–1882) 14, 62 (1837–1923) 68
S HINE, John (1946–) 261 WALKER, John E. (1941–) 17, 166
S INGER, Seymour Jonathan (1924–) 274 WARBURG, Otto Heinrich (1883–1970) 16, 160
S KOU, Jeus C. (1918–) 17, 166, 284 WATSON, James Dewey (1928–) 16, 56
S LACK, Charles Rodger (1937–) 184 W EISS, Samuel B. 252
S MITH, Hamilton Othanel (1931–) 17, 335 W ERNER, Arber (1929–) 335
S MITH, Michael (1932–2000) 17 W IELAND, Heinrich Otto (1877–1957) 16, 160
S OUTHERN, Edwin Mellor (1938–) 17, 334, 342 W ILKINS, Maurice Hugh Frederick (1916–2004)
S PACKMAN, Darryl H. (1924–1980) 329 16
S PIEGELMAN, Sol (1914–1983) 341 W ILLSTATTER, Richard Martin (1872–1942) 15
S TAHL, Franklin William (1929–) 241 W OESE, Carl Richard (1928–) 61, 63
S TANLEY, Wendell Meredith (1904–1971) 15 W ÖHLER, Friedrich (1800–1882) 14
S TEIN, William H. (1911–1980) 329 W ÜTHRICH, Kurt (1938–) 17
S TRAUB, F. Brunó (1914–1996) 18, 85 YANOFSKY, Charles (1925–) 301
S ULSTON, John E. (1942–) 16 YOUNG, William John (1878–1942) 15
S UMNER, James Batcheller (1877–1955) 15 Z AMECNIK, Paul Charles (1913–) 261
S VEDBERG, Theodor H. E. (1884–1971) 254 Z ECHMEISTER, László (1889–1972) 18
S ZABOLCSI, Gertrud (1923–1999) 19 Z ÁVODSZKY, Péter (1939–) 19
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
Tárgymutató
Számok affinitás-kromatográfia 328 argináz 132, 218

1,3-biszfoszfoglicerát 180 agmatin 143 arginin 132, 218
1,6-allolaktóz 300 aktív centrum 84 argininoszukcinát 145
2,4-dinitro-fluorbenzol 330 aktív transzport 281 aszparagin 129, 218
2-foszfoglicerát 105 alanin 129, 225 aszparagin-szintetáz 218
3-foszfoglicerát 103, 180 alaninciklus 195 aszparaginsav 184, 218
3-hidroxiantranilát 137 aldózok 36 aszpartát 129
3-hidroxikinurenin 137 α -hélix 34 aszpartát-aminotranszferáz 218
5-aminoimidazol-4-karboxamid- α -amiláz 110 aszpartát-kináz 322
ribonukleotid állati sejt 64 ATP-áz
234 allosztérikus enzimek 87 F-típusú 282
5-aminoimidazol-ribonukleotid allosztérikus gátlás 293 P-típusú 282
234 almasav 184 V-típusú 282
5-formamidoimidazol-4- α -alanin 143 ATP-áz enzim 166
karboxamid- α -aminoadipát 224 ATP-szulfuriláz 270
ribonukleotid α -aminoadipinaldehidsav 137 attenuátor 301
234 α -keto-γ -metilvalerát 137 attenuátoros szabályozás 301
6-foszfoglükonát 115 α -ketoglutarát 132, 153 autokatalitikus folyamat 184
5-foszforibozil-β -amin 231 α -oxidáció 124 autotróf szervezetek 73, 172
5-foszforibozil-1-pirofoszfát amfibolikus szint 151
227 amilopektin 41 B
7-metilguanozin 256 amiloplasztisz 66 bakterioklorofill 174
amilóz 41 β -redőzött lemez 34
A aminocukor 38 β -alanin 143, 150
ABC-transzpoter család 282 aminosav 128 β -amiláz 110
abszolút konfiguráció 26 aminosav-analizátor 329 β -aminosavak 150
acetaldehid 129 aminosavak 26 β -galaktozidáz 299
acetil-KoA 107 aminosavak bioszintézise 322 β -hidroxi-β -metil-glutaril-KoA
acetil-KoA acetiltranszferáz 124 aminosavak lebontása 124 212
acetilkolin–nikotin receptor 311 AMP 235 β -hidroxi-β -metilglutaril-KoA
acetoacetát 124 anabolikus folyamatok 99 124, 137
aceton 124 anaplerotikus folyamat 155 β -metilkrotonil-KoA 137
addíciós reakció 80 anaplerotikus reakció 150, 155 β -oxidáció 115, 117
adenilát-cikláz 312 antennakomplex 175 bioelemek 24
adenin 51 antiport 279 biogén aminok 137
adenin-foszforibozil-transzferáz antranilsav 231 biokatalizátorok 84
236 apoenzim 84 biológiai evolúció 23
adenozin 147 APS 270 biológiai féléletidő 76
adenozin-monofoszfát 235 arabinóz operon 300 biomolekulák 25
adenozin-5’-foszfoszulfát 270 archaeabaktériumok 63 biotin 94, 155
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
352 Tárgymutató
B12 -vitamin 95 másodlagos szerkezete 56 eukarióta sejt 63

harmadlagos szerkezete 57 exoglükozidáz 110
C negyedleges szerkezete 57 exon 256, 305
Calvin-ciklus 180, 321 diacilglicerin 314
cellobióz 41 dialízis 327 F
cellulóz 41, 110, 272 diaminopimelát 224 F-típusú ATP-ázok 282
centrális dogma 258 dihidrouridin 51 FAD 90, 160
ceramid 48, 206 dihidroxiaceton-foszfát 101, 181 farnezil-pirofoszfát 212
cerebrozid 48 [5-(dimetilamino)naftalin-1-szul- fehérjék 25
chiptechnológia 342 fonil]-klorid fibrilláris 35
ciklikus AMP 53 330 globuláris 35
ciklus [4-(4-dimetilaminofenilazo)ben- kéntartalmú 160
alanin- 195 zolszulfonil]-klorid vastartalmú 160
Calvin-ciklus 321 330 fehérjék lebontása 124
citrátciklus 151, 320 direkt oxidáció 126 felépítő folyamatok 99
Cori- 195 diszacharidok 40 feltöltő reakció 150, 155
Hatch–Slack- 184 redukáló 40 fenilalanin 133, 227
pentóz-foszfát 171, 318 diterpén 51 fenilalanin-hidroxiláz 133
cink-ujj 305 DNS 147 fénylégzés 186
cisz-akonitát 153 dopamin 143, 144 fénysebesség 174
cisztationin-β -liáz 220 fényszakasz 174
cisztein 129, 225 E feofitin a 177
cisztein-szulfinsav 129 E-vitamin 51 fermentáció 99
citidin 150 ejkozanoidok 49 ferredoxin 178
citokrómok 93, 160 elasztáz 295 fibrilláris fehérjék 35
citoszkeleton 66 elektrontranszport lánc 160 fikobilinek 174
citozin 51 elektrontranszportlánc 177 fitoszfingozin 48
citrát 151 élet-definíció 20 flavin-adenin-dinukleotid 90,
citrát-KoA 151 életkritériumok 20 160
citrátciklus 151, 320 eliminációs reakció 78 flavin-mononukleotid 128
citrullin 145 ELISA 332 formilglicinamid-ribonukleotid
Cori-ciklus 195 elsődleges sejtfal 272 234
Cori-észter 101 elsődleges szerkezet 33 foszfatidiletanolamin 203
Crassulacean sav 184 Embden–Meyerhof út 101 foszfatidilglicerin 206
crossing over 250 endocitózis 288 foszfatidilinozit 48, 206
C3-as út 180 endoplazmatikus retikulum 66 foszfatidilkolin 203
C4-es út 184 enzim foszfatidilszerin 203
ATP-áz 166 foszfatidsav 203
D enzimek 84 foszfoenolpiruvát 105
D -β -hidroxibutirát 124 allosztériku - 87 foszfoglicerát-dehidrogenáz 224
dabzil-klorid 330 enzimindukció 299 foszfogliceridek 48
danzil-klorid 330 enzimrepresszió 300 foszfolipáz C 312
dekarboxilezés 137 eritróz-4-foszfát 115, 182 foszfolipidek 48, 203
dermatán-szulfát 44 erjedés 99 foszfoszerin-foszfatáz 224
dezaminálás 126 esszenciális 29 fotolitotróf 73
dezoxicukor 38 esszenciális aminosav 133, 215 fotolízis 176
dezoxiribonukleinsav 53 etanol 106 fotoorganotróf 73
elsődleges szerkezete 53 éter-foszfolipidek 48 fotorespiráció 186
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
Tárgymutató 353
fotoszintetikus foszforilezés 176 glikolízis 101, 315 hipoxantin-guanin-foszforibozil-

fotoszintézis 99, 172 glikozidos OH-csoport 36 transzferáz
- sötétszakasza 180 glikozilfoszfatidilinozit 275 236
fruktóz-1, 6-biszfoszfát 101 glioxilát 157 hírvivő RNS 59, 260
fruktán 41 glioxilátciklus 157 hisztamin 137, 143, 144
fruktóz 111 glioxiszóma 66, 157 hisztidin 132, 227
fruktóz-1-foszfát 101 globuláris fehérjék 35 homopoliszacharidok 41
fruktóz-6-foszfát 101, 111, 181 glukagon 316 homoszerin-acil-transzferáz 220
fruktóz-1,6-biszfoszfát 181 glükán 41 hordozófehérje 279
fumarát 154 glükogén 128 húgysav 145, 150
fumaril-acetoacetát 137 glükoneogenezis 192, 315 hüvelyparenchima sejt 184
fumársav 147 glükóz-1-foszfát 101, 111, 181
furanóz 36 I
glükóz-6-foszfát 101, 171, 181
immunelektroforézis 328
G glutamát-dehidrogenáz 215, 218
inga
glutamát-szintáz 215, 218
G-fehérjék 312 glicerin-3-foszfát –
glutamin 132, 218
GABA 143 dihidroxiaceton-foszfát
glutamin-γ -aldehidsav 218
galaktóz 111 168
glutamin-szintetáz 215, 218
galaktóz-1-foszfát 111 malát–aszpartát 168
glutation 29
galaktozil-transzferáz 294 inozin 147
γ -aminovajsav 143 GMP 236 inozin-monofoszfát 235
γ -glutamil-foszfát 218 GOGAT 215 inozit-1,4,5-triszfoszfát 314
γ -glutamil-kináz 218 Golgi-készülék 66 intron 256
gamma-glutamil ciklus 287 Golgi-komplex 66 intronok 305
gangliozid 48 Gram-negatív baktériumok 273 inulin 41
gátlás Gram-pozitív baktériumok 273 inzulin 30, 316
allosztérikus 293 gramicidin A 280 ioncserés kromatográfia 328
nem versengő 292 granum 172 ionofórok 280
unkompetitív 292 guanin 51 izocitrát 153
vegyes típusú 293 guanozin 147, 150 izoelektromos pont 29, 327
versengő 292 guanozin-monofoszfát 236 izoenzim 297
genetikai kódszótár 258 izoleucin 133, 220
geranil-pirofoszfát 212 H izomerázok 89
glaktóz operon 300 izomerizációs reakció 80
Harden–Young-észter 101
glicerin 117 izopentenil-pirofoszfát 212
glicerin-kináz 117 harmadlagos szerkezet 35 izopropiltiogalaktozidnak 300
glicerin-3-foszfát – Hatch–Slack-ciklus 184 izovaleril-KoA 137
dihidroxiaceton-foszfát hélix-hurok-hélix 305 izozim 297
inga 168 hélix-kanyar-hélix 305
glicerinaldehid-3-foszfát 101, hemicellulóz 272 K
180 heparin 44 kadaverin 137, 143
glicerinsav-3-foszfátból 224 heteropoliszacharidokat 41 karbamid 145, 150
glicerinsav-1,3-biszfoszfát 103 heterotróf élőlények 73, 172 karbamoil-foszfát 145
glicin 129, 224 hialuronsav 44 karboxiláto-aminoimidazol-
glicinamid-ribonukleotid 231 hidrogén körforgalma 73 ribonukleotid
glikogén 41, 110 hidrolázok 89 234
glikogénszintézis 189 hidrolízis 82 karboxipeptidáz 295
glikolipid 49 hipoxantin 51, 147 kardiolipin 48, 206
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
354 Tárgymutató
karnitin 117 L messenger RNS 59, 260

karotinoidok 51, 174 L-fukóz 44 metilmalonil-KoA 133
katabolikus folyamatok 99 L-malát 154 metionin 132, 218
katalitikus hely 85 lac-operon 299 metionin-szintáz 220
kefalin 48, 203 laktát 106 mezofill sejt 184
keményítő 41, 110 laktát-dehidrogenáz 297 mikroelemek 24, 25
kémiai evolúció 22 laktóz 41, 188 mitokondrium 66, 151
kemiorganotróf 73 laktóz-szintetáz 294 molekuláris biológia centrális
kemiozmotikus elmélet 164 lanoszterin 212 dogmája 258
kemolitotróf 73 lebontási folyamatok 99 monocisztronos 59, 254
kemoton elmélet 20 lecitin 48, 203 monoszacharidok 36
kén körforgalma 75 légzés 99 monoterpén 51
kéntartalmú fehérjék 160 leucin 137, 225 mRNS 59, 260
keratán-szulfát 43 leucin-cipzár 305 murein 272
ketogén 128 leukoplasztisz 66 mutarotáció 36
ketogenezis 124 leukotriének 49
N
ketontestek 124 liázok 89
ketózok 36 ligand N-acetil-D-glükózaminból 272
kiegészítő reakció 155 aktivátor 301 N-acetilmuraminsavból 272
gátló 301 N-formilkinurenin 137
kimotripszin 295
ligázok 89 N-formilmetionin 264
kinurenin 137
lignin 272 N-formimidoilglutamát 132
kis nukleáris RNS 59
linolénsav 202 N-karbamoil-β -alanin 150
kisózás 326
linolsav 202 NAD+ 160
kitin 42, 274
lipidek 25 NAD+ 90
klorofill 174
lipidek lebontása 115 NADP+ 90
kloroplasztisz 66, 172
lipolízis 117 nátrium–kálium pumpa 284
kódszótár 258
liponsav 93 negyedleges szerkezet 35
koenzim 84
lizin 137, 224 nem versengő gátlás 292
koenzim-A 95 Nernst-egyenlet 277
lizoszóma 66
koenzim-Q 90, 160, 161 Neuberg-észter 101
lizoszómális fehérjebontás 307
koenzimek 90 neutrális zsírok 115
koleszterin 206, 212 M nikotinsavamid-adenin-
kondroitin-6(4)-szulfát 43 makroelemek 24 dinukleotid 90,
konfiguráció malát–aszpartát inga 168 160
abszolút 26 maleilacetoacetát 137 nikotinsavamid-adenin-
relatív 26 maltóz 40, 188 dinukleotid-foszfát
konstitutív enzim 298 mannán 41 90
korizmát 227 mannóz 111 ninhidrin 329
köszvény 150 mannóz-6-foszfát 111 nitrogén körforgalma 73
kötőhely 85 másodlagos kötés 35 Northern-blot technika 342
kotranszport 279 másodlagos sejtfal 272 növényi sejt 64, 66
középső lamella 272 másodlagos szerkezet 33 növényi sejtfal 272
kozmid 336 Maxam–Gilbert-szekvenálás nukleinsavak 25
kromatin 66 341 elsődleges szerkezete 53
kromatográfia megkettőződés 241 nukleofil szubsztitúciós reakció
affinitás- 328 membrán 78
ioncserés 328 tilakoid- 172 nukleoid 64
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
Tárgymutató 355
nukleolusz 64 peroxiszómális β -oxidáció 117 relatív konfiguráció 26

nukleotidok bioszintézise 324 pH 69 replikáció 241
nukleusz 64 piranóz 36 repliszóma 241
N 1 -acetilspermidin 144 piridoxál-foszfát 94, 126 restrikciós-endonukleáz 335
N 1 -acetilspermin 144 pirimidinbázisok 51 restrikciós enzim 251
N 5 , N 10 -metilén-THF 129 pirimidinbioszintézis 324 ribonukleinsav 53, 147
pirofoszforiláz 263 elsődleges szerkezete 53
O pirrolin-5-karboxilát-reduktáz másodlagos szerkezete 59
O-acetilszerin 225 218 harmadlagos szerkezete 59
O-szukcinilhomoszerin 220 piruvát 101, 106 negyedleges szerkezete 59
Okazaki-fragmentum 243 Planck-féle állandó 174 hírvivő - 59, 260
olajok 46, 115 plasztocianin 177 kis nukleáris - 59
olajsav 201, 202 plasztokinon 177 messenger - 59, 260
oldallánc 29 plazmalogén 48 riboszómális - 58
ω -oxidáció 124 poliaminok 143 small nuclear - 59
operon modell 299 policisztronos 59 transzfer - 58, 261
ornitin 132, 218 poliszacharidok 41, 110 ribonukleotid-reduktáz 238
ornitin-δ -aminotranszferáz 218 poliszóma 253 riboszóma 63, 66, 260
ornitinciklus 145 poliubikvitinizáció 307 riboszómális RNS 58
ősbaktériumok 63 prebiológiai evolúció 23 ribóz-foszfát-pirofoszfokináz
oxálacetát 151 prefenát 231 231
oxálszukcinát 153 prenilcsoport 275 ribóz-1-foszfát 147
oxidációs-redukciós reakció 81 Pribnow-box 253 ribóz-5-foszfát 115
oxidatív dezaminálás 126 prokarióta 63 ribozim 61
oxidatív foszforilezés 163 prolin 132, 218 ribulóz-5-foszfát 115
oxidoreduktázok 89 propionil-KoA 133 ribulóz-1,5-biszfoszfát 180
oxigén körforgalma 73 prosztaglandinok 49 Rieske-centrum 160
oxitocin 30 proteaszóma 307 RNS 147
proteaszómás fehérjebontás 307 Robinson-észter 101
P protein-diszulfid-izomeráz 270 rubisco 180
p-hidroxifenilpiruvát 133 pszeudouridin 51
P-típusú ATP-ázok 282 purinbázisok 51 S
palmitinsav 120, 171 purin bioszintézis 324 S-adenozilmetionin 132
palmitolajsav 201 purinnukleotid-ciklus 150 Sanger-féle szekvenálás 338
palmitoleinsav 202 putreszcin 137, 143 sejtfal 63
páratlan szénatomszámú sejthártya 63, 64
zsírsavak 122 Q sejtmag 64
Pasteur-effektus 171 Q-ciklus 161 Shine–Dalgarno-szekvencia 261
passzív transzport 279 sikimát 227
pektin 42, 110, 272 R small nuclear RNS 59
pentóz-foszfát ciklus 111, 171, reakció sötétszakasz 174
318 addíciós - 80 Southern-blot technika 342
peptidek 29 eliminációs - 78 spermidin 137, 143
peptidil-prolil-izomeráz 270 hidrolízis 82 spermin 137, 143
peptidkötés 29 izomerizációs - 80 splicing 305
peptidoglikán 272 nukleofil szubsztitúciós - 78 standard szabadentalpia-változás
permeáz 300 oxidációs-redukciós - 81 72
peroxiszóma 66, 123 redukáló diszacharidok 40 Staphylococcus aureus 273
© Sarkadi Livia
2012-02-28 11:11:58
356 Tárgymutató
Sz T tripszinogén 295
szabadenergia 71 Tankó–Robinson-észter 101 triptamin 137, 143
szabadentalpia 71 teichoinsav 273 triptofán 137, 231
tejsav-dehidrogenáz 297 triptofán operon 300
szacharopin 137
telítetlen zsírsavak β -oxidációja triterpének 51
szacharóz 41, 111, 188
120 tus fehérje 246
szedoheptulóz-7-foszfát 115,
182 telített zsírsavak β -oxidációja
U
szedoheptulóz-1,7-biszfoszfát 117
telomeráz 248 ubikinon 51
182
terminális oxidáció 160 ubikvitin 307
szekvenálás UDP-galaktóz 111
Maxam–Gilbert 341 termodinamika
első főtétele 71 uniport 279
Sanger-féle 338 unkompetitív gátlás 292
szénhidrátok 25, 36 második főtétele 71
uracil 51
szén körforgalma 73 terpének 51
urea 145
szénsavanhidráz 280 di- 51
uridin 150
szerin 129, 224 mono- 51
szerin-foszfatid 48 szeszkvi- 51 V
szerinacetil-transzferáz 271 tetra- 51
V-típusú ATP-ázok 282
tri- 51
szerkezet vakuólum 66
tetrahidrofolsav 95
elsődleges 33 valin 133, 225
tetraterpén 51
harmadlagos 35 valinomicin 280
tiamin-pirofoszfát 94
másodlagos 33 vastartalmú fehérjék 160
tilakoidmembrán 172
negyedleges 35 vazopresszin 30
timidilát-szintáz 240
szerotonin 143, 144 vegyes típusú gátlás 293
timidin 150
szervek 67 vércsoport 44
timin 51 versengő gátlás 292
szeszkviterpén 51
tioredoxin 238 vesekő 150
szfingolipidek 48
tiramin 137, 143 viaszok 46
szfingomielin 48 tirozin 133, 227
szfingomielinek 48 vízmolekula 68
többszörösen telítetlen zsírsavak
szfingozin 48, 206 β -oxidációja 120 W
szignálhipotézis 269 transzacetiláz 300 Western-blot technika 334
szimport 279 transzaciláz 218
szinonim tripletek 258 transzaminálási 126 X
szkvalén 212 transzferázok 89 xantin 51, 147
szövetek 67 transzfer RNS 58, 261 xantozin 147
szteránváz 51 transzformiláz 264 xilán 110
szteroidhormonok 304 transzport xilulóz-5-foszfát 115, 182
szteroidok 51 aktív 281
sztróma 172 passzív 279 Z
szukcinát 154 transzport-antibiotikumok 280 Z-séma 176
szukcinát-dehidrogenáz 292 transzverzió 250
szukcinil-KoA 133, 154 tranzíció 250 Zs
szulfanilpiruvát 129 treonin 129, 218 zsírok 46
szulfát 129 trietil-amin-oxid 145 zsírsavak 44
szulfit 129 trigliceridek 46, 115 zsírsavbioszintézis 319
szulfit-reduktáz 270 tripszin 295 zsírsavlebontás 319
© Sarkadi Livia

Sarkadi Livia - Biokemia Mernok Szemmel

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

You might also like

Sarkadi Livia - Biokemia Mernok Szemmel

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Sarkadi Livia - Biokemia Mernok Szemmel

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Peter Galsai © Typotex Kiadó

Biokémia mérnök szemmel

Ez a könyv a Korszerű Mérnökökért Alapítvány támogatásával, az Alapítvány Kuratóriuma által kiírt és

Szakmailag ellenőrizte: Dr. Nagy József

Kiadja a Typotex Elektronikus Kiadó Kft., az 1795-ben alapított

Felelős kiadó: Votisky Zsuzsa

3. Az élő rendszerek jellemző tulajdonságai 20

6. A sejt molekuláris szerveződése és a fő sejttípusok 62

7. A víz az élet közege 68

9. A bioszféra fő anyagcsere-folyamatai 73

10. Az intermedier anyagcsere fő jellemzői 76

11. Az élő szervezetekben lejátszódó jellegzetes reakciók 78

12. Az enzimek (biokatalizátorok) általános jellemzése 84

13. Katabolikus (lebontó) anyagcsere-folyamatok 99

13.2. A nitrogéntartalmú biomolekulák katabolikus anyagcseréje 124

14. Citrátciklus 151

18. A katabolikus metabolizmusok energiamérlegei (összefoglalás) 168

19. Anabolikus (felépítő) anyagcsere-folyamatok 172

19.1.2. Lipidek bioszintézise 196

20. Biológiai sejtfalak és membránok 272

21. Membrántranszport-folyamatok 277

22. Biológiai szabályozás 291

22.4.3. A pentóz-foszfát ciklus szabályozása 318

23. A biomérnökség alapjai 326

Ajánlott irodalom 347

2. fejezet A biokémia kialakulásának és fejlődésének főbb mérföldkövei 15

16 2. fejezet A biokémia kialakulásának és fejlődésének főbb mérföldkövei

2. fejezet A biokémia kialakulásának és fejlődésének főbb mérföldkövei 17

1969-ben Gerald Maurice Edelman (1929–) amerikai biokémikus meghatározta az immunglobulin-G

18 2. fejezet A biokémia kialakulásának és fejlődésének főbb mérföldkövei

2.1. A biokémia magyarországi kialakulásának rövid története

2.1. A biokémia magyarországi kialakulásának rövid története 19

Az élő rendszerek jellemző

Abszolút (reális) életkritériumok:

3. fejezet Az élő rendszerek jellemző tulajdonságai 21

5. Az élő rendszerekben végbemenő folyamatoknak szabályozottaknak és vezérelteknek kell lenniük.

A biomolekulák eredete és az élet

4. fejezet A biomolekulák eredete és az élet keletkezése 23

1. ÁBRA A kémiai evolúció szakaszai

1. TÁBLÁZAT Az elemek előfordulási gyakorisága az

26 5. fejezet Az élő anyag kémiai összetétele

2. TÁBLÁZAT Az Escherichia coli baktérium molekuláris összetétele

Az élő szervezeteket alkotó makromolekulák felépítéséhez jellegzetesen kevés számú építőelem

5.2.1. Aminosavak szerkezete és tulajdonságai

3. TÁBLÁZAT A fehérjéket felépítő aminosavak

Triviális név Kémiai elnevezés 3-betűs 1-betűs Összegképlet α -COOH α -NH+3

28 5. fejezet Az élő anyag kémiai összetétele

3. ÁBRA A fehérjéket felépítő aminosavak szerkezeti képletei

4. ÁBRA Az aminosavak töltésének pH-függése

A fehérjéket felépítő aminosavak közül, biokémiai értelemben, esszenciálisnak tekintjük azokat,

30 5. fejezet Az élő anyag kémiai összetétele

5. ÁBRA A peptidkötés szerkezete

6. ÁBRA A glutation szerkezete 7. ÁBRA Az oxitocin és a vazopresszin szerkezete

8. ÁBRA Az inzulin szerkezete

9a. ÁBRA A fontosabb aminosav-származékok szerkezete

32 5. fejezet Az élő anyag kémiai összetétele

9b. ÁBRA A fontosabb nem fehérjealkotó aminosavak és aminosav-származékok szerkezete

Néhány szabad aminosav-származék fontos biológiai aktivitással rendelkezik. Például a dijódtiro-