Camille Lammennais az idilli szépségű Napa-völgyben,

családja kaliforniai szőlőbirtokán cseperedett fel. Egymást

és a kislányukat rajongásig szerető szülei, Christophe és
Joy, itt építették fel az apa francia származását megidéző
kastélyukat és messze földön híressé vált borászatukat.
Camille élete álma, hogy az egyetem elvégzése után
szüleivel ő is a szőlőbirtokon dolgozzon. Édesanyjánál
azonban halálos betegséget diagnosztizálnak, és a
tündérmesének egyszeriben vége szakad.
A felesége halála miatt sebezhető lelkiállapotban lévő
Christophe könnyű prédának bizonyul egy titokzatos
francia nő számára. Maxine de Pantin grófnő maga a
megtestesült kifinomultság, vonzerejének lehetetlen
ellenállni, Christophe a szenvedélytől elvakítva rohan a
vesztébe. Ám Camille elől az arisztokratikus gesztusok
sem rejthetik el a grófnő igazi énjét és céljait. Letaglózza a
hír, hogy apja újra nősülni készül.
Amikor egy újabb sorscsapás teljesen kiszolgáltatottá
teszi mostohaanyja és két semmirekellő mostohabátyja
kénye-kedvének, már nem csak örökségéért kell küzdenie,
de az élete is kockán forog. Camille azonban felveszi a
harcot. És akár a mesében, váratlanul segítőtársra lel a
gonosz grófnő melegszívű édesanyja személyében, egy
gyerekkori barát pedig daliás hercegként siet a
megmentésére.
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Danielle Steel: Fairytale
Published in the United States by Delacorte Press,
an imprint of Random House,
a division of Penguin Random House LLC, New York
Copyright © 2017 by Danielle Steel
All rights reserved
Cover design: Lynn Andreozzi
Cover photograph:
© Hayley Paige Spring 2014 Collection
Dori Dress/Style 6413JLM Couture
Author photograph © Brigitte Lacombe

Hungarian translation © by Aczél Teodóra, 2019

Hungarian edition
© by Maecenas Könyvkiadó, 2019

honlap: www.maecenaskiado.hu
Kedves Olvasók!
Egy csipetnyi varázslatra mindnyájunknak szükségünk van.
Legtöbbünk – nyíltan vagy titokban – hisz a tündérmesékben,
abban, hogy a varázslat olykor velünk is megtörténhet. A
tündérmesék fontos és erőteljes üzenetet közvetítenek a mai
világban, és éltetik bennünk a reményt, hogy a dolgok végül
mégiscsak jóra fordulnak. Megragadott az ötlet, hogy egy
ízig-vérig modern történetet a tündérmesék mintájára
formáljak meg, persze varázspálcák és tündérkeresztanyák
nélkül, igazi, hús-vér emberekkel, akik a jó időben bukkannak
fel a jó helyen, segítő kezet nyújtanak egymásnak, kiállnak
magukért, és végül – bár a körülmények látszólag ellenük
szólnak, és a jövő sokszor kilátástalannak tűnik – a jó irányba
fordítják a dolgok menetét. Mint minden tündérmese, az én
mesém is a jó és a gonosz küzdelméről szól. Mert
tagadhatatlan, hogy a gonosz létezik, és mindig, mindenütt
felüti a fejét.
Körmönfont, álnok, agyafúrt és kapzsi mostohák
manapság is előfordulnak. Megesik, hogy egy jóhiszemű szülő
szeretne újraházasodni, ám rosszul választja meg a
házastársát, és ezzel a gyerekeit akaratlanul is komoly
veszélybe sodorhatja. Mindnyájan hallottunk hasonló
történeteket, mi több akadnak közöttünk olyanok, akik ezt a
saját bőrükön is megtapasztalhatták. Vegyünk hozzá még
néhány kiállhatatlan mostohatestvért, és máris megvan a
kellemetlen bonyodalmak, rosszabb esetben az elmérgesedő
viszály biztos receptje. És ha nem siet a segítségünkre egy
tündérkeresztanya a varázsporával és csodatevő pálcájával,
csak a bátorságunk és leleményességünk révén lehetünk úrrá
az előttünk tornyosuló kihívásokon, hogy végül érvényre
juttassuk a magunk igazát. Kis szerencsével nem várt
szövetségesekre tehetünk szert, és ha megvan bennünk a kellő
kitartás és találékonyság, a jó végül is legyőzheti a gonoszt.
Ez nem mindig egyszerű, de a jó erőiért folytatott küzdelem
előbb-utóbb győzelemre vezet, és erről nem szabad
megfeledkeznünk.
Talán senki sem várná, hogy a lenyűgöző, üde és békés
Napa-völgyben, idilli boldogságban eltöltött gyerekkorral
kezdődő életút tragikusra forduljon, és a gonosz megjelenjen a
színen, de a sors keze sajnos bárkire lesújthat. És kezdetét
veszi a harc…
Ebben a tündérmesében nincs tökhintó, sem pedig beszélő
egér, csak egy szédítően sikkes, bűbájos és ördögi francia
mostoha, meg egy mit sem sejtő apa, aki vakon elhiszi a
fondorlatos nőszemély hazugságait – no meg egy fiatal nő,
akinek egy váratlan sorsfordulat következtében küzdenie kell
azért, ami jog szerint az övé, sőt hamarosan már az életéért
is… Am egy vicces, melegszívű, vörös hajú, különc nagymama
a segítségére siet, hogy olyan hitelesen alakítsa a
tündérkeresztanya szerepét, amennyire csak lehetséges. És
ahogyan az a nagykönyvben meg van írva, a Jó
győzedelmeskedik a Gonosz felett, ami mindnyájunkat arra
kell hogy intsen: ne térjünk le választott utunkról, ne
csüggedjünk, ne adjuk fel a küzdelmet, és mindig azt tegyük,
amit az igazság diktál, bármi történjék is! Remélem, az Önök
tündérmeséi is mind boldogan végződnek majd!
Szeretettel:
Danielle
Szeretett gyermekeimnek,
Beatie-nek, Trevornak, Toddnak, Nicknek, Samnek,
Victoriának, Vanessának, Maxxnak és Zárának.

Váljanak valóra tündérmeséitek,

a Gonosz tartsa magát távol tőletek,
legyetek bátrak, erősek és bölcsek,
ha mégis utolérne benneteket.

Végződjék boldogan minden mesétek,

veletek vagyok, veletek érzek,
és egyetlen pillanatra se feledjétek,
hogy teljes szívemből szeretlek titeket.

Szeretettel,
Mami / D. S.
 Első fejezet

A San Franciscótól száz kilométerre északra fekvő Napa-

völgybe a tavasz jellegzetes illataival és színeivel
beköszöntött a március. Ez volt Joy Lammenais kedvenc
évszaka. A dimbes-dombos vidék smaragdzölden ragyogott,
pedig nem is olyan soká, amint az idő melegebbre fordul, a
színek megfakulnak, és a táj kiszikkad a nyári forróságban.
Most azonban még minden friss volt és üde, és a völgyet
szőlőültetvények borították, ameddig a szem ellátott. Az
idelátogatók Toscanához vagy Franciaországhoz szokták
hasonlítani ezt a vidéket.
Joy először huszonnégy éve járt a Napa-völgyben
Christophe-fal. Akkoriban diplomázott a Stanfordon üzleti
ismeretekből, Christophe pedig szőlészetet és borászatot
tanult az egyetemen. Christophe türelmesen elmagyarázta
Joynak, hogy az önológia borászatot jelent, és magában
foglalja mindazt, amit a borkészítésről tudni kell, a szőlészet
pedig a szőlőültetés és a szőlőgondozás tudománya.
Christophe ősi francia borászcsaládból származott, amely
évszázadok óta készített híres bordeauxi borokat. Apja és a
nagybátyjai igazgatták a család borászatát és szőlőbirtokait,
de Christophe mindig arról álmodozott, hogy egyszer majd
Kaliforniába jön, és megismerkedik a Napa-völgyi
borászokkal, borászatokkal és szőlőbirtokokkal. Elárulta
Joynak, hogy igazából egy saját kis borászatra vágyik. Eleinte
csak ábrándozott a dologról, és nem fűzött hozzá hiú
reményeket.
 Joy eredetileg úgy tervezte, hogy visszatér
Franciaországba, és ősei nyomdokaiba lépve folytatja a
családi hagyományokat. Kalifornia és az amerikai életstílus
azonban teljesen magával ragadta, és a Stanfordon töltött
egy év során nőttön-nőtt benne a Napa-völgyi szőlőskertek
iránti szenvedély. Christoph még a Stanfordon tanult, amikor
apja váratlanul elhunyt, jelentős összeget hagyva a fiára.
Ezzel egy csapásra elérhető közelségbe került Christoph
dédelgetett terve, hogy saját borászatot alapítson az Egyesült
Államokban. Miután júniusban mind a ketten lediplomáztak,
Christoph hazautazott, hogy elrendezze a dolgokat a
családjával, de már ősszel visszatért, és hozzálátott, hogy
megvalósítsa az elképzeléseit.
Christophe még soha életében nem találkozott olyan
izgalmas, sokféle tehetséggel megáldott nővel, mint Joy.
Joynak ösztönös érzéke volt az üzlethez és a pénzügyekhez.
Emellett festett, több nyáron keresztül Olaszországban
tanult, és művészként is szép karriert futhatott volna be.
Nehezen döntötte el, hogy melyik irányt válassza. Olasz
tanárai arra buzdították, hogy felejtse el az üzleti életet.
Végül Joy racionális oldala győzedelmeskedett, a festés
szeretett hobbi maradt számára, és inkább a vállalkozói
ötleteire fókuszált. Csalhatatlan érzéke volt a legjobb
üzletekhez, és a Szilíciumvölgy valamelyik technológiai
befektetési vállalatánál szeretett volna elhelyezkedni, mielőtt
saját céget alapítana. Egyfolytában erről áradozott
Christophe-nak.
Amikor megismerkedtek, Joy azt sem tudta, mi fán terem
a borászat, de az együtt töltött egy év során rengeteget
tanult Christophe-tól. Habár Joyt eleinte hidegen hagyták a
borászatok meg a szőlőbirtokok, Christophe olyan átéléssel
magyarázott neki ezekről a dolgokról, hogy csakhamar Joyt
is hatalmába kerítette a borászat varázsa. Christophe-nak a
borkészítés volt a szenvedélye, Joy pedig a festészetért
rajongott, és az innovatív befektetések világa is lenyűgözte.
A mezőgazdaságot azonban kockázatos vállalkozásnak
találta. Túl sok buktatóval járt: elég egy korai fagy, vagy egy
késői szüret, és kész a baj. Ha túl sok eső esik, az a baj, ha
meg túl kevés, akkor meg az. Christophe szerint azonban
mindez hozzátartozott a borkészítés csodájához és
szépségéhez. Úgy gondolta, hogy a körülmények megfelelő
együttállása esetén felejthetetlen évjárat születhet, amiről az
emberek évek múlva is beszélnek majd. Ilyenkor válik egy
átlagos bor a természet páratlan ajándékává.
Az idők során újra meg újra visszatértek a Napa-völgybe,
és Joy apránként megértette, hogy a borkészítés Christophe
zsigereiben van, és a férfinak az minden álma, hogy saját
márkát hozzon létre. A lány huszonöt éves volt, Christoph
pedig huszonhat. Joy az egyetem befejezése után sikeresen
elhelyezkedett egy hírneves kockázatitőke-befektető cégnél,
és imádta a munkáját. Amikor Christophe a nyár végén
visszatért Franciaországból, és nekiállt, hogy felkutassa azt a
földbirtokot, ahol a Franciaországban megszerzett tudásának
és elképzeléseinek megfelelően létrehozhatja a saját
szőlőültetvényeit, arra kérte Joyt, hogy tartson vele.
Christophe az üzleti kérdésekben mindig számított a lány
véleményére. Az első szőlőbirtokot együtt vásárolták meg, és
novemberre Christophe már hat, egymással összefüggő
földterülettel rendelkezett.
 A megvásárolt földek régi szőlőbirtokok voltak, és
Christope pontosan tudta, mihez kezdjen velük. Kis területen
tervezte a gazdálkodást, és a völgy legjobb pinot noirját
szerette volna megteremteni. Joy hitt a férfi sikerében.
Amikor megkóstoltak egy-egy bort, Christophe elmagyarázta
Joynak, melyek azok a finom részletek, amelyekre figyelni
kell, mi a rossz az adott borban és mi benne a jó, és mitől
lehetne különlegesebb vagy jobb. Megismertette Joyjal a
francia márkákat, és azt a bort is, amelyet családja a Château
Lammenais szőlőbirtokain készített nemzedékek hosszú
során át.
Christophe még egy telket megvásárolt egy dombtetőn,
amelyről kitűnő kilátás nyílt a szőlőbirtokokra és az egész
völgyre. Az volt a terve, hogy egy kis kastélyt épít rá. Amíg új
otthonuk készült, egy kicsiny kunyhóban éltek, amely egy
hálószobából és egy kandallóval ellátott, kényelmes
nappaliból állt. Hétvégenként sok meghitt estét töltöttek el
itt, és amíg Christophe az álmairól mesélt, Joy a
megvalósításukhoz szükséges üzleti kérdésekben adott neki
ötleteket, és a pénzügyi terv elkészítésében segédkezett.
A karácsonyt is a faházban töltötték. Kora reggel a kis
verandán állva gyönyörködtek a lélegzetelállítóan szép
tájban. Miután apja meghalt, és az édesanyja sem élt már,
Christophe nem vágyott vissza Franciaországba, hogy a
nagybátyjaival töltse a karácsonyt, inkább Joyjal szeretett
volna lenni. Joynak sem volt kihez hazamennie. Az anyja
rákban halt meg, amikor Joy tizenöt éves volt, jóval idősebb
édesapját pedig annyira lesújtotta a felesége halála, hogy
három évvel később őt is elvitte a gyász. Christophe és Joy
ezen a helyen teremtették meg maguknak a saját kis
világukat. A férfi emlékezetes karácsonyi vacsorát készített,
libát és fácánt sütött, amelyek tökéletesen kiemelték az
általa kiválasztott borok zamatát.
Christophe az ígéretéhez híven tavasszal neki is látott,
hogy felépítse a kastélyt. Joy már tudta, hogy Christoph igazi
álmodozó, aki azonban mindig tartotta magát az ígéreteihez,
és az ábrándjait valósággá változtatta át. A férfi soha nem
veszítette szem elől a céljait, Joy pedig megmutatta neki a
célokhoz vezető utat. Christophe lefestette, milyennek
képzeli a jövőt, és Joy segített valóra váltani az álmait.
Christophe-nak a kastéllyal kapcsolatban is nagyra törő
tervei voltak. Franciaországból hozatta az építőköveket. Mint
mondta, nem akart túl nagy vagy hivalkodó házat. A családja
négyszáz éves kastélyát tekintette etalonnak, de a
megvásárolt telek sajátosságait is figyelembe vette, és az
elképzeléseit számtalan vázlat meg fénykép segítségével
mutatta be az építésznek. A kastély méreteit illetően
hajthatatlan volt: azt akarta, hogy ne legyen se túl nagy, se
túl kicsi. A dombon gyönyörű, ősöreg fák vették körül a
tisztást, ahová a kastélyt tervezte. A franciaországi családi
birtok mintájára a kertet vörösrózsa-bokrokkal szándékozott
teleültetni – ez a feladat teljesen lázba hozta a megbízott
tájépítészt.
Már javában zajlott az építkezés, amikor Christophe a
nyáron megkérte Joy kezét. Ekkor már több mint egy éve
voltak együtt. Lassan a borászat is elkészült a
szőlőültetvények között, és Christophe felügyelte a kastély
építését, ami olyan volt, akár egy drágakő. Az esküvőt
szerény külsőségek között, augusztus végén tartották egy
közeli templomban. Két szőlőmunkást kértek fel tanúnak. A
völgyben még nem szereztek igazi barátokat, de Joy és
Christophe egymásra mindenben számíthattak, és egyelőre
ezzel is tökéletesen megelégedtek. Egyetértettek abban, hogy
a többi jön majd magától. Együtt alakították ki közös
életüket. Joy nagyra becsülte férje szenvedélyét a föld és a
birtok iránt. Christophe számára ezek a dolgok jelentették a
világot, és élőlényként tekintett a szőlőjére, amelyet
odaadóan ápolt, táplált és oltalmazott. Feleségét hasonló
gondoskodással vette körül. Christophe szinte a tenyerén
hordozta Joyt. A nő valósággal kivirágzott férje szeretetének
melegében, és hasonló gyengédséggel viszonozta Christophe
érzéseit.
Az esküvőjük utáni első karácsonyra a kastély még nem
készült el, így az ifjú pár egyelőre a kis kunyhóban élt, ami
teljesen megfelelt szolid életvitelüknek. Joy ekkor már három
hónapos terhes volt, és Christoph szerette volna júniusig,
első gyermekük érkezéséig tető alá hozni az otthonukat.
Amikor összeházasodtak, Joy feladta a szilícium-völgyi
állását, hogy megspórolja az ingázást, és buzgón segített a
férjének a borászat beindításában. Ő foglalkozott az üzleti
ügyekkel, férje pedig a szőlőket felügyelte. Ahogyan azt a
férfi megígérte, májusban be is költöztek a kastélyba. Joy
pocakja addigra szépen kikerekedett. Egy hónapja éltek ott,
és amíg első gyermekük érkezését várták, Joy éjszakánként
és a hétvégeken gyönyörű freskókat és falfestményeket
készített a kastélyban, napközben pedig az új borászatuk
irodájában dolgozott. Christophe a felesége tiszteletére
Château Joynak nevezte el a borászatot – ez a név egyben
tökéletes leírást adott az életükről is.
 Reggelente lelkesen és nagy izgalommal vetették
magukat a munkába. Mindig közösen ebédeltek a házban, és
ilyenkor megvitatták egymással a felmerülő problémákat, az
aktuális teendőket. Christophe ekkorra már elültette a
szőlőtőkéket, és a munka folyamán az otthon szerzett
tapasztalatait is kamatoztatta. Látogatóba érkező
nagybátyjai elismerően nyilatkoztak a munkájáról, és azt
jósolták, hogy húsz éven belül Christophé lesz a Napa-völgy
legjobb borászata. A szőlőtőkék szépen növekedtek, és az ifjú
házasok otthonosan érezték magukat a kastélyban, amit a
vidéki Franciaországból származó régiségekkel rendeztek be;
a bútorokat árverések és régiségboltok kínálatából közösen
választották ki.
A baba éppolyan simán és könnyedén érkezett meg,
ahogyan az elmúlt két év során a többi tervük is megvalósult.
Amikor egyik nap, nem sokkal reggeli után Joy megérezte,
hogy eljött az idő, autóval elindultak a kórházba. Aznap késő
délután Joy már egy gyönyörű kislányt tartott a karjaiban,
míg Christophe áhítattal figyelte őket. A szülés
zökkenőmentesen, könnyen és természetesen zajlott. A
kislány az édesanyja világosszőke haját és fehér bőrét
örökölte, a szeme viszont a születése pillanatától ugyanolyan
mélykék volt, mint az édesapjáé. Mivel Joynak is kék volt a
szeme, biztosra vehették, hogy a kislány szeme később is
megőrzi ezt a színt. Az újszülött bársonyos fehér bőre
Christophe-ot egy kis virágra emlékeztette, ezért Camille-
nak nevezték el a gyermeket.
Másnap már haza is tértek az otthonukba, hogy
megkezdjék új életüket hármasban. Camille szülei rajongó
szeretetétől körülvéve cseperedett fel egy mesébe illő kis
kastélyban, amely a lenyűgözően szép Napa-völgyre és apja
szőlőbirtokaira nézett. Christophe nagybátyjainak jóslata
beigazolódott: alig néhány év elteltével az ő borászatuk
termelte a vidék legjobb pinot noirját. Az üzlet szilárd
alapokon állt, a jövőjük biztosítva volt. Hamarosan a Napa-
völgy összes jelentős borászának elismerését és csodálatát
kivívták, és sokan fordultak Christophe-hoz tanácsért, aki –
hosszú évek tapasztalatával a háta mögött – szinte
csalhatatlan ösztönökkel rendelkezett. Christophe szoros
barátságot kötött Sam Marshall-lal, a völgy legnagyobb
borászatának tulajdonosával. Sam Christophe-fal ellentétben
nem ismerte a francia borkultúrát, de bátor és kísérletező
kedvű borász lévén, veleszületett tehetséggel és jó érzékkel
fogott hozzá a nagyszerű borok termeléséhez, és ő lett a
Napa-völgy legnagyobb földbirtokosa. Christophe szívesen
meghallgatta az ötleteit, és saját elképzeléseit is örömmel
megosztotta vele.
Joy hamar összebarátkozott Sam feleségével, Barbarával.
A két család gyakran töltötte együtt a hétvégéket. Amikor
Camille megszületett, Marshallék fia hétéves volt. A közös
vasárnapi ebédek alkalmával Phillip áhítattal figyelte a
kisbabát. Christophe kiadós francia ebédet készített, és míg a
férfiak üzletről beszélgettek, a nők a gyerekekre vigyáztak.
Camille még csak kéthetes volt, amikor Joy megengedte
Phillipnek, hogy kezébe vegye a kislányt. De Phillip leginkább
akkor volt elemében, amikor fára mászott, a környező
földeken rohangált, gyümölcsöt szedett a kertekben, vagy a
kocsifelhajtón biciklizett.
Sam Marshall a Napa-völgyben nőtt fel, és minden
sikeréért keményen megdolgozott. Komolyan vette az
üzletet, akárcsak Christophe, akit Sam éppen ezért nagyra
becsült. Sam ugyanakkor rendkívül bosszantónak találta
azokat az üzletembereket, akik San Franciscóból, vagy akár
Los Angelesből és New Yorkból érkeztek a völgybe, vettek
egy darabka földet, elültettek néhány szőlőtőkét, és rögtön
borászoknak meg bortermelőknek hívták magukat, noha egy
fikarcnyi valódi tudással sem rendelkeztek, annál jobban
szerettek dicsekedni és hivalkodni. Sam „vasárnapi
borászoknak” csúfolta őket, és sem ő, sem Christophe ki nem
állhatta ezt a típust.
Christophe úgy vélte, egy jó bor elkészítéséhez
nemzedékek felhalmozott tudására van szükség, de tisztelte
Samet, aki mindent egymaga sajátított el a nulláról. Sam
szorgalma, tudásszomja, a föld és terményei iránti tisztelete
feltétlen rokonszenvet ébresztett Christophe-ban. Mind a
ketten a hozzájuk hasonló elkötelezett borászok társaságát
keresték, akik értékes tapasztalattal és tudással bírtak,
amelyet egymással is szívesen megosztottak. A borszakma
azonban az amatőröket is vonzotta. Tehetős embereket,
legtöbbször újgazdagokat, akik már bejáratott borászatokat
vásároltak, hogy a gazdagságukat fitogtassák. Az évek során
a San Franciscó-i konzervatív arisztokrácia tagjai is
megvetették lábukat a völgyben. Ők kizárólag egymással
közösködtek, flancos partikat rendeztek a saját köreiknek, és
mindenki mást leszóltak, jóllehet a Christophe-hoz hasonló
kaliberű borászok teljesítményét azért időnként hajlandók
voltak elismerni. Christophe-ot azonban hidegen hagyta ez a
társaság.
Camille a szülei által megteremtett szeretetteljes
közegben nőtt fel, a Napa-völgy bortermelő dinasztiáival és
néhány közeli jó baráttal körülvéve. Christophe újabb és
újabb földeket vásárolt, a birtok nőttön-nőtt, így idővel
felvettek egy olasz birtokfelügyelőt, Cesarét, aki Toscanából
származott. Camille hamar észrevette, hogy az anyja nem
kedveli a felügyelőt, mert valahányszor Cesare belépett az
irodába vagy távozott onnan, Joy minden alkalommal
grimaszokat vágott.
Joy továbbra is a borászat üzleti ügyeit intézte, Camille
pedig szépen cseperedett, a borászat körül lődörgött, vagy
tanítás után a szőlőskertekben hancúrozott. Olyan szeretett
volna lenni, mint az anyja és az apja, arról álmodozott, hogy
a nyomdokaikba lépve ő is a Stanfordon fog tanulni, és egy
nap a családi borászatban dolgozik majd. Szülei tökéletesnek
tűntek a szemében, és szerette volna továbbvinni a családi
hagyományt. Több alkalommal jártak Bordeaux-ban, és
Camille megismerte az unokatestvéreit, nagybátyjait és
nagynénjeit, de szerette a Napa-völgyet, és meg volt róla
győződve, hogy nincs a világon ennél szebb hely. Nem akart
Franciaországban élni, ahogyan a szülei sem. Továbbra is
Marshallék voltak a legjobb barátaik, és Camille hol hősként,
hol ősellenségként tekintett Phillipre. Phillip hét évvel volt
idősebb Camille-nál, és állandóan ugratta a kislányt. Már
felső tagozatra járt, amikor Camille még mindig csak tízéves
volt. Többször is előfordult, hogy Phillip védelmébe vette
Camille-t, amikor észrevette, hogy valaki piszkálja. A kislány
olyan volt Phillip számára, mint a kishúga. Camille-t
megviselte, amikor Phillip egyetemre ment, mert onnantól
kezdve már csak az iskolai szünetekben láthatták egymást.
Joy negyvennégy éves volt, Christophe egy évvel idősebb,
Camille pedig azon a nyáron töltötte be a tizenhetet, amikor
Joynál egy mammográfiai rutinvizsgálat alkalmával
mellrákot diagnosztizáltak. A világuk egy csapásra romba
dőlt. Az orvosok úgy döntöttek, hogy csak a csomót távolítják
el, Joy mellét nem, és egy éven át kapta az agresszív
kemoterápiát meg a sugárkezelést. Christophe le volt sújtva,
és Joy szervezetét nagyon megviselték a kezelések, de ennek
ellenére nap mint nap átment a borászatba dolgozni egy
kicsit. Camille mindent megtett, hogy segítsen az
édesanyjának. Joy elképesztő bátorsággal és eltökéltséggel
szállt szembe a rettegett betegséggel. Nagyon nehéz
időszakon kellett átmennie azon a télen, de egy pillanatra
sem veszítette el az életkedvét, és mindent megtett a
gyógyulása érdekében. Később azt mondta, az tartotta benne
a lelket, hogy állandóan Camille-ra és Christophe-ra gondolt,
és amikor egy év múlva eltűnt a daganat, mindannyian
fellélegezhettek. Lidércnyomásos év állt mögöttük. Amikor
megtudták, hogy Camille-t felvették a Stanfordra, egészen
addig nem is tudtak örülni a hírnek, amíg ki nem derült,
hogy Joy meggyógyult.
Camille középiskolai ballagása alkalmából Joy és
Christophe partit rendeztek, amelyet a tanév vége előtt nem
sokkal, Camille tizennyolcadik születésnapján tartottak.
Világukban ismét helyreállt a rend. A partira főleg fiatalokat
hívtak, zömmel Camille osztálytársait, de néhány szülő is
eljött, hogy együtt ünnepeljenek Christophe-fal és Joyjal.
Marshallékat is meghívták, akik elmesélték, hogy Phillip
újabban állandóan úton van, a borászat termékeit
népszerűsíti, méghozzá figyelemre méltó sikerrel. Hat
hónapot töltött Chilében, ahol egy barátjuk borászatában
dolgozott, egy évvel azelőtt pedig Fokvárosban járt. Mindkét
tájék híres volt a szőlőiről és a borairól, és gyakran
hasonlították őket a Napa-völgyhöz. Phillip a világot járva
ismerkedett a szakmával.
Mindannyian megkönnyebbültek, amikor látták, hogy Joy
újra jól van, de vacsora után Sam felesége, Barbara
bizalmasan megsúgta Joynak, hogy nála is ugyanazt a
betegséget diagnosztizálták, mint Joynál egy évvel korábban.
Elmondta, hogy a következő héten operálják San
Franciscóban, és a műtét során mindkét mellét eltávolítják.
Barbara tíz évvel volt idősebb Joynál, és növekvő
aggodalommal tekintett a jövőbe. Hosszasan beszélgettek, és
Joy állandóan azt hajtogatta, hogy minden rendben lesz.
Joynak látszólag sikerült meggyőznie a barátnőjét, ám
Barbara legbelül nem így érezte. Nagyon félt, akár csak Sam.
Phillipnek még nem szóltak a dologról, mert nem akarták,
hogy aggódjon, és addig húzták-halasztották a vele való
beszélgetést, ameddig csak lehetett. Mivel azonban Barbara
műtétjének időpontja vészesen közeledett, elhatározták,
hogy amikor Phillip legközelebb hazajön, beszélnek vele.
Joy nem titkolta állapotát a lánya előtt, és Camille látta,
hogy édesanyja milyen rosszul viselte a kemoterápiát. Joyt
mindig is aggasztotta a betegség gondolata, hiszen a
családjában előfordult már daganatos megbetegedés – az ő
édesanyja is mellrákban halt meg, negyvenéves korában.
Barbara családjában azonban nem volt még rá példa, és a
diagnózis villámcsapásként érte. Hiába volt a férje olyan
sikeres, hiába engedhették meg maguknak, hogy a legjobb
kezeléseket kapja, és bármennyire szerették is egymást,
Barbara súlyos betegségben szenvedett. Gyönyörű nő volt, és
Joynak bevallotta, mennyire retteg attól, hogy a műtét
elcsúfítja a testét, és a fájdalomtól, amivel a helyreállító
műtét jár.
Marshallék házassága ugyanolyan sziklaszilárd alapokon
állt, mint Joyé és Christophé, és ahogyan a Lammenais
házaspár számára, úgy számukra is ez volt a legnagyobb
kihívás, amivel valaha is szembe kellett nézniük. Tudták,
hogy korántsem mindenkinek olyan kiegyensúlyozott a
házassága a Napa-völgyben, mint az övék. Rengeteg pletyka
keringett arról, hogy ki kit csal meg éppen, és kivel. Ebben a
viszonylag zárt közegben nagy volt a versengés, sokan
tülekedtek felfelé a társadalmi ranglétrán, és az ismerőseik
körében gyakoriak voltak a félrelépések. Joy és Christophe
soha nem tartoztak ezekhez a laza erkölcsű körökhöz, és nem
is vágytak rá.
Sam és Barbara ugyanígy voltak ezzel. Sam átütő üzleti
sikerei ellenére sem szaladt el velük a ló. Mielőtt
összeházasodtak, Barbara légiutas-kísérőként dolgozott. Egy
ideje Sam vállalkozása volt a legnagyobb és a
lejövedelmezőbb borászat a völgyben, ami ellenállhatatlanul
vonzotta a törtetőket és az újgazdagokat. Sokan fektették be
a vagyonukat a Napa-völgyben, és Samhez vagy Chistophe-
hoz hasonlóan jó néhány borász tett szert jelentős vagyonra.
Az egyetlen luxus, amit Marshallék a völgy legjelentősebb
borászatának tulajdonosaiként megengedtek maguknak, a
szüreti bál volt, amire minden év szeptemberében került sor.
A hagyomány akkor vette kezdetét, amikor Barbara egy
velencei utazásról hazatérve – inkább csak tréfából –
álarcosbált rendezett, korhű kosztümökkel. Ötlete azonban
akkora sikert aratott a meghívott vendégek körében, hogy
Marshallék a következő évben is megrendezték, és a szüreti
álarcosbál egyszeriben hagyománnyá vált. Joy és Christoph
minden évben részt vettek a bálon, hiába is tiltakozott ellene
a férfi kézzel-lábbal. Christophe szörnyen nevetségesnek
érezte magát XV. Lajosnak öltözve, szatén térdnadrágban,
parókában és maszkban.
– Ha én meg tudom csinálni, akkor te is – biztatta Sam a
barátját. – Barbara ki is nyuvasztana, ha nem csinálnám –
tette hozzá bánatosan. Sam igyekezett Barbara kedvében
járni, hogy boldoggá tegye. Barbara bármilyen jelmezt vett is
fel az alkalomra, mindig gyönyörű volt. – Barbecue-partit
kellett volna rendeznünk az első alkalommal, és akkor most
nem kellene minden évben bolondot csinálnunk magunkból –
dörmögte Sam megadóan. A bál azonban mindig látványos
eseménynek bizonyult. Az ételek fenségesek voltak, a zenét
egy San Franciscó-i zenekar szolgáltatta, és az est végén
tűzijáték sziporkázott a végeláthatatlan szőlőbirtokok felett.
Joy és Christophe elegáns kis kastélyával ellentétben
Marshallék háza hatalmas volt és ultramodern, amelyet egy
hírneves mexikói építész tervezett. Házuk egy messze földön
híres kortárs és modern művészeti gyűjteménynek is otthont
adott. Hét Picasso-képük volt, amelyeket gyakran adtak
kölcsön különböző múzeumoknak, de a gyűjteményben
Chagall-festmények és Jackson Pollock alkotásai is helyet
kaptak. Joy nem győzte csodálni ezeket a műalkotásokat,
hiszen a képzőművészet régi szenvedélyei közé tartozott.
Camille az érettségi utáni nyarat a borászatban töltötte,
az anyja mellett, mint tizenöt éves kora óta minden nyáron.
Negyedik éve dolgozott a birtokon, és a szülei ugyanolyan
izgalommal tekintettek Camille stanfordi tanulmányai elébe,
mint ő maga. Camille úgy tervezte, hogy a mesterdiplomát
majd üzleti tanulmányokból szerzi, de mielőtt nekivágna a
mesterképzésnek, néhány évig a szülei mellett igyekszik
elsajátítani a mesterség minden fortélyát. Apja ugyan
gyakran felhozta a beszélgetéseik során, miszerint nem lenne
haszontalan, ha Camille egy évet Bordeaux-ban töltene az ő
családjánál, hogy fejlessze a franciatudását, ami rendkívül
hasznos ebben a szakmában, de Camille-nak esze ágában sem
volt elhagyni a völgyet. Soha nem ment messzire a
családjától, és nem is tervezgetett ilyesmit. Camille a
Château Joyban volt a legboldogabb, ahol a szüleivel élt, és
velük is dolgozott.

Joy a nyár folyamán gyakran látogatta Barbara Marshallt.

Barbara egészen belebetegedett a kemoterápiába, és férje
meg a fia halálra aggódták magukat miatta. Barbara állapota
sokkal súlyosabb volt, mint Joyé a betegsége idején. Camille
elkezdte az egyetemet, de hétvégenként gyakran hazajárt.
Joy szerint Camille-nak nem kellett volna ilyen gyakran
hazalátogatnia, és úgy vélte, a lányuk túlságosan kötődik
hozzájuk. Szerinte egy ilyen fiatal lánynak egyáltalán nem
kellene ennyire begubóznia, Joy azt szerette volna, ha
Camille egy kicsit kimerészkedne a nagyvilágba, legalább egy
időre.
– Camille itt akar lenni – mondta Christophe mosolyogva,
és megcsókolta a feleségét. – Az egy szem gyermekünk, ne
üldözzük el. – Christophe-ot mindig boldogsággal töltötte el,
ha Camille velük volt, és nagyon örült, hogy a lány ott is
akart maradni. Camille kislány korában a szülőkben gyakran
felmerült a gondolat, hogy legyen még egy gyerekük, de
nyugodt szívvel halogatták a dolgot, mert az életüket így is
tökéletesen kereknek és teljesnek érezték. Aztán jött a
betegség, és mire Joy felépült belőle, már túl késő volt a
gyerekvállaláshoz.
Christophe mindig azt mondogatta, nem bánja, hogy nem
született fia. Szerette volna, ha idővel Camille venné át a
borászat vezetését, és biztos volt benne, hogy lánya képes
lesz megállni a helyét. Camille örökölte anyja üzleti érzékét,
és Christoph tudatosan határt szabott a borászat és a
szőlőbirtokok növekedésének, hogy a vállalkozás könnyen
irányítható maradjon. Nem akart Sam Marshalléhoz hasonló
hatalmas birodalmat építeni. A Château Joy kicsi volt, de
különleges és exkluzív. Megmaradt akkorának, hogy a
feleségével ketten zökkenőmentesen vezethessék a céget.
Christophe volt a Château Joy briliáns borásza, aki sikerre
vitte a vállalkozást, Joy pedig az üzleti ügyekért felelt. Ő
intézte a cég ügyes-bajos dolgait, és ő tartotta kézben a
könyvelést. Ketten együtt tökéletes csapatot alkottak, csak
Cesaréval volt néha egy-egy vitájuk a szőlőskerteket illetően.
Cesare már hosszú évek óta velük dolgozott, de Joy még
mindig betolakodóként tekintett rá, és soha nem bízott benne
igazán. Cesare meglehetősen lazán kezelte a készpénzes
kiadásokat, és úgy érezte, ezekről teljesen felesleges
tételesen elszámolnia Joynak, amit tehertételként élt meg.
Joy azonban könyörtelenül elszámoltatta Cesarét, ami
állandó feszültséget gerjesztett közöttük, és folytonosan
veszekedtek. Cesare ritkán hagyta el Joy irodáját anélkül,
hogy be ne vágta volna maga mögött az ajtót.
Christophe maga is gyanította, hogy Cesare időnként
zsebre tesz kisebb összegeket, de elnézte neki, mivel a
birtokfelügyelő mindent tudott a szőlőkről és a
szőlőskertjeikről, és szinte atyai szeretettel gondozta őket.
Csalhatatlan ösztönei mindig megsúgták Cesarénak, mi a
teendő, Christophe pedig a völgy legjobb szőlészének tartotta
őt, és cserébe kész volt szemet hunyni Cesare kihágásai
felett. Christophe számára fontosabb volt a szőlő, mint holmi
csip-csup pénzügyek.
Christophe tudta, hogy Cesare mennyire szereti a
borászatot, és milyen szakértelemmel és lelkiismeretességgel
gondozza a szőlőket, így hát könnyedén túltette magát
Cesare apró szabálytalanságain. Az a néhány dollár nem
jelentett a számára akkora veszteséget, hogy emiatt
megváljon a birtokfelügyelőtől. Joy viszont korántsem volt
ennyire elnéző. Ő nem akarta annyiban hagyni a dolgot, és
emiatt néha még a férjével is összekülönbözött.
Camille élvezte a stanfordi életet, és sok új ismerősre tett
szert a világ minden tájáról, de minden adandó alkalommal
hazalátogatott. Közgazdaságtant hallgatott, ahogyan annak
idején az édesanyja is. A legtöbb diáktársa arról ábrándozott,
hogy a Szilícium-völgy valamelyik technológiai befektető
cégénél helyezkedik majd el, vagy azt tervezte, hogy
diplomázás után meg sem áll a New York-i Wall Streetig.
Camille-nak viszont az volt minden álma, hogy az iskola
befejezése után a családi borászatban dolgozzon a szülei
mellett.
Már csak három hónap volt hátra a szakdolgozat
leadásáig, az utolsó vizsgákig és a diplomázásig, amikor
Camille az egyik hétvégén hazalátogatott a Napa-völgybe, és
az édesanyja íróasztalán észrevett egy cédulát, ami a
következő mammográfiás vizsgálat időpontjára
emlékeztetett. Rögtön eszébe jutottak azok a borzalmas idők,
amikor öt évvel korábban édesanyjánál daganatot
diagnosztizáltak, amit aztán egy évig tartó fájdalmas kezelés
követett. Szerencsére a betegség azóta sem tért vissza.
Barbara Marshall sajnos nem volt ilyen szerencsés. A
kemoterápiától teljesen legyengült, a daganat zavartalanul
terjedt tovább, és a diagnózis felállítása után nyolc hónappal
meghalt. Barbara halála porig sújtotta Samet és Phillipet.
Valamivel több mint három év telt el azóta. Phillip az apjával
közösen vezette a borászatot, nagy népszerűségnek
örvendett a völgyben, és gyorsan cserélgette a barátnőit.
Imádta a drága sportautókat és a csinos nőket. Camille
gyakran látta őt a piros Ferrarijában elhajtani, és minden
alkalommal másik lány ült mellette. Gyakran ugratta is
emiatt Phillipet, aki még mindig úgy tekintett a lányra, mint
a kishúgára. Camille huszonkét éves volt, Phillip
huszonkilenc, és hét év ebben az életkorban jelentős
különbségnek számít.
Phillip a felnőttek világában mozgott, a völgy tekintélyes
borászai között dolgozott, akiknek a fiai többnyire hozzá
hasonló korúak voltak, és hozzájuk hasonlóan őrá is az a jövő
várt, hogy egy nap átvegye a családi vállalkozás vezetését,
annak minden felelősségével együtt. Phillip a főiskolás éveit
már régen maga mögött hagyta, de még rengeteget kellett
tanulnia, és a fiú komolyan vette az előtte tornyosuló
feladatokat. Egy alkalommal megjegyezte, hogy sok időbe
telik még, mire Camille is elfoglalhatja a helyét a felnőttek
világában, s ez bosszantotta a lányt. Úgy érezte, legalább
annyit tud a saját borászatukról, mint Phillip az apjáéról, de
a fiú nem ennek megfelelően viselkedik vele. Kamaszként
kezelte őt, nem felnőtt nőként, pedig Camille annak tartotta
magát.
Camille a szüleitől hallotta, hogy Sam immár két éve egy
Los Angeles-i képviselővel jár, de személyesen még nem
találkozott a nővel. Amikor összefutottak Marshallékkal, Sam
vagy egyedül volt, vagy Phillippel. Barbara elvesztését
követően Sam látványosan megöregedett, és sokkal
komolyabbnak tűnt, mint azelőtt. Barbara halála szomorú
veszteség volt mindannyiuk számára, és ha Camille erre
gondolt, rögtön úrrá lett rajta az édesanyja iránti aggodalom.
– Még mindig évente kétszer jársz mammográfiára, ugye
anyu? – kérdezte, miután meglátta az értesítőt az
íróasztalon.
– Persze – válaszolta Joy. Leült az egyik hatalmas főkönyv
elé, és a lányára mosolygott. – Már alig várom, hogy a
könyvelés egy részét átvedd, ha hazajössz. – Joy pontosan
tudta, hogy Camille milyen ügyes, és hogy milyen
módszeresen és hatékonyan dolgozik. Mindezt az
édesanyjától tanulta, a borkészítés művészetét pedig még
nála is behatóbban ismerte, apja ugyanis egész kicsi korától
kezdve sok mindenre megtanította, és Camille az évek során
jóval több tudást szívott magába, mint anyja a cégnél
eltöltött évei alatt. Ahogyan Christophe-nak, Camille-nak is a
vérében volt a borászat. Míg Joyt a borászat üzleti része
érdekelte, Christophe és Camille magát a borkészítést
szerette szenvedélyesen.
– Kitartás, három hónap, és itt vagyok – mosolygott
Camille az édesanyjára. Joy már szabaddá tett egy
irodahelyiséget a lányának, és alig várta, hogy nap mint nap
együtt dolgozzanak. Ha Camille is munkába áll a borászatnál,
azzal végre az álom utolsó felvonása is beteljesedik. És ha a
szülők elérkezettnek látják az időt, hogy nyugdíjba
vonuljanak, Camille veszi majd át a borászatot, bár ez most
még a távoli jövő zenéjének tűnt. Joy negyvenkilenc éves
volt, Christophe pedig éppen akkor töltötte be az ötvenet.
A Camille látogatását követő hónapban Joy nagyon
elfoglalt volt, szinte elárasztották az íróasztalát a feladatok,
Christophe pedig éppen az egyik új borhoz kereste a
megfelelő címkét, és ragaszkodott hozzá, hogy a felesége is
segítsen a kiválasztásában. Magukat a címkéket Joy tervezte,
és Christophe képtelen volt dönteni a két kedvence között.
Camille már korábban leadta a szavazatát.
Camille látogatása után négy héttel Joy az egyik fiókban
kotorászva egy papírhalom közepén rábukkant az
emlékeztetőre. Felhívta a kórházat, hogy időpontot kérjen a
mammográfiára. Már öt éve volt tünetmentes, tehát
gyógyultnak számított, a vizsgálat gondolata mégis
aggodalommal töltötte el, izgult, nehogy megint becsapjon a
villám. Joy anyja fiatalabb volt, amikor meghalt, de
Christophe azzal nyugtatgatta a feleségét, hogy semmi oka az
aggodalomra, hiszen kivételesen boldog életet élnek, és
semmi rossz nem érheti őket. Amikor Christophe ezt mondta,
Joy igyekezett nem gondolni Barbara Marshall szomorú
sorsára.
Amikor Joy a vizsgálatra ment, kihasználta az alkalmat,
hogy elintézzen még néhány dolgot a városban, mivel ritkán
járt arra. Ugyan mindössze másfél órára laktak San
Franciscótól, de a Napa-völgyből érkezve úgy érezte, mintha
egy másik bolygóra csöppent volna. Joy soha nem is vágyott
máshová, Christophe viszont rendszeresen utazott, hogy
Európában és Ázsiában népszerűsítse a boraikat, és
türelmetlenül várta már, hogy Camille-t is magával vigye,
amikor már a lány is teljes munkaidőben náluk dolgozik.
A kórházban jól ismerték Joy kortörténetét, és a
mammográfia rutinvizsgálatnak számított. Az asszisztens
arra kérte Joyt, hogy várjon, amíg az orvos kiértékeli a
felvételeket, és csak utána öltözzön fel. A vizsgálatot végző
asszisztensnő kedvesen mosolyogva beszélt vele, mintha
minden a legnagyobb rendben lenne, és ez megnyugtatóan
hatott Joyra. Egyedül ücsörgött a vizsgálóban, és amíg
várakozott, megválaszolt néhány munkával kapcsolatos
levelet.
Fiatal doktor lépett be a szobába, akit Joy még nem
ismert, és semmit sem tudott leolvasni az arcáról. Az orvos
odahúzott magának egy széket, és leült Joyjal szemben. A
mammográfiás felvételek egy borítékban voltak, és miközben
az orvos beszélt, sorban felhelyezte őket a megvilágított
felületre. Szürke foltot mutatott egy olyan területen, ahol
korábban nem észleltek problémát. Az orvos megfordult, és
komoly tekintettel nézett Joyra.
– Van itt egy árnyék, ami egyáltalán nem tetszik nekem,
Mrs. Lammenais. Ha az ideje engedi, még ma szeretnék
szövetmintát venni belőle. Az ön előzményeit figyelembe
véve nem volna bölcs dolog halogatni a további vizsgálatot. A
beavatkozás nem tart sokáig, és ki kell derítenem, hogy mi is
ez. – Joy először úgy érezte, a szíve menten kiugrik a
mellkasából, aztán meg mintha megállt volna. Öt évvel
ezelőtt már hallotta pontosan ugyanezeket a szavakat.
– Ön szerint rosszat jelent? – kérdezte rekedt hangon,
amit szinte még ő maga is alig hallott.
 – Ami azt illeti, jobban örülnék, ha ez az árnyék nem
lenne ott. Lehet, hogy semmi komoly, de tudnunk kell, mi az.
– Joy ezek után csak elmosódva, távolról halottá a férfi
hangját. Gépiesen követte az asszisztensnőt egy másik
szobába, ahol levették a köpenyét, egy műtőasztalra
fektették, és betakarták egy lepedővel. Helyi érzéstelenítést
követően mintát vettek a kérdéses területről. A beavatkozás
így is fájdalmas volt, és Joy szíve egész idő alatt hevesen
zakatolt. Arra a pokoli évre gondolt, amikor a kemoterápiát
kapta,
Barbara Marshallra, aki nyolc hónapot élt a diagnózis
után, és a saját édesanyjára, aki negyvenéves volt, amikor
mellrákban meghalt. A beavatkozás alatt könnyek áztatták az
arcát. Miután véget ért, szinte hanyatt-homlok rohant le a
lépcsőn, és zokogva hagyta el a kórházat. Azt mondták,
telefonon értesítik az eredményről, de Joy nem akarta
hallani.
Baljós előérzet kerítette hatalmába. Azt mondják, a
villám nem csap kétszer ugyanabba a fába, de ő már tudta,
hogy ez nem igaz. Megérezte. Mit fog mondani Christophe-
nak és Camille-nak, ha kiderül, hogy kiújult a daganata?
Elképzelni sem tudta, és amint könnyektől elvakítva hazafelé
autózott, máris halottnak érezte magát. Minden erejével
megpróbált a vezetésre összpontosítani, de életében először
biztosan érezte, hogy meg fog halni. Hogyan is lehetne
szerencséje kétszer egymás után?
 Második fejezet

Joyt öt nappal később hívták fel a szövettan eredményével.

Úgy érezte, mintha a hang a vonal másik végén a síron túlról
szólna hozzá. Már jól ismerte az orvosi nyelvet és a
szakszavakat. A szövettan rosszindulatú elváltozást mutatott,
és miután ismertették vele a legfontosabb részleteket, a
kórelőzményre tekintettel ezúttal a biztonság kedvéért
kétoldali masztektómiát, azaz mindkét mell eltávolítását
javasolták. A lehető leghamarabb el akarták végezni a
beavatkozást, és azt mondták, amint felépül a műtét után,
kemoterápiás kezelés vár rá. Joy úgy érezte, mintha a saját
halálos ítéletét hallgatná, és eszébe jutott minden, amit
Barbara Marshall mondott, amikor ugyanezen a tortúrán
kellett keresztülmennie.
– Hamarosan visszaszólok – mondta Joy határozatlanul,
és letette a telefont. Nem akarta, hogy bármi is beárnyékolja
Camille diplomaosztóját, és tudta, hogy ha Christophe-nak
elmondaná, mi történt, Camille azonnal észrevenné apján az
aggodalmat. Úgy gondolta, várhat még három hónapot, ennyi
idő már igazán nem oszt, nem szoroz. Joy attól tartott, hogy
ha a daganat csakugyan kiújult, akkor ő már lényegében
halálra van ítélve. Időre volt szüksége, hogy szembenézzen a
valósággal.
Az orvost három nap múlva hívta fel. A diplomaosztó
utáni hétre beszélték meg a műtétet, és a doktor
kompromisszumos megoldással állt elő. Azt javasolta, hogy
Joy a műtét előtt három alkalommal vesse alá magát
sugárkezelésnek, hogy az elváltozás méretét csökkentsék, és
Joy beleegyezett. A családjának egy szót sem szólt. Az első
kezelést akkor kapta, amikor Christophe Los Angelesbe
utazott, a másodikat akkor, amikor férjének Dallasba kellett
repülnie, a harmadikat pedig Sam Marshall borászati
konferenciájához időzítette. Még a diplomaosztó előtt
megkapta mind a három kezelést, úgy, hogy senki sem tudott
róla.
Joy rettegett a masztektómiától, és kételkedett a
rekonstrukciós műtét sikerében. Az orvos azt mondta, ezúttal
agresszívabb kemoterápiát fognak alkalmazni, ugyanakkor
óvatos reményeket táplált aziránt, hogy a műtét, a
kemoterápia és a besugárzás együttesen hatásos lesz. Joy
igyekezett hinni neki, de nem tudott.
Amikor Camille a diplomaosztó előtti hétvégére
hazalátogatott két barátjával, anyja úgy tett, mintha minden
rendben lenne, de közben úgy érezte magát, mint aki a víz
alatt fuldoklik. A diplomaosztó után át kell esnie a műtéten,
hogy aztán még egy teljes évig kapja a kemoterápiát és a
sugárkezelést.
A diplomaosztó ünnepség gyönyörű volt, és minden úgy
történt, ahogyan azt Camille elképzelte. Joynak a saját
diplomaosztója jutott az eszébe. Miután Camille könnyes
búcsút vett a barátaitól, a lány holmiját bepakolták a
borászat teherautójába, és nekivágtak a hosszú útnak
Napába. Másnap a L’Auberge du Soleilben rendeztek vacsorát
Camille tiszteletére. Joy két nappal később mondta el a hírt a
lányának és a férjének. Mind a ketten úgy ültek ott, mintha
Joy bombát dobott volna közéjük, méghozzá ugyanazt a
bombát, ami öt éve is hatalmasat robbant, amikor Joy először
közölte velük: rosszindulatú tumort azonosítottak nála.
Camille és Christophe sírt, porig voltak sújtva, Joy azonban a
kedvükért megpróbálta tartani magát. Ünnepélyesen
megígérték egymásnak, hogy minden rendben lesz, és egy
szóval sem említették Barbara Marshallt.
Christophe aznap éjjel szorosan magához ölelte a
feleségét az ágyban, és Joy érezte az arcán a férje könnyeit.
– Meggyógyulok – ígérte Joy, és átölelte Christophe-ot.
– Tudom, hogy így lesz. Muszáj. Szükségünk van rád. –
Joy bólintott, de hang nem jött ki a torkán. Christophe
elaludt, de ő éberen feküdt egész éjjel, és arra gondolt,
mennyire szereti a családját, és hogy olykor milyen
igazságtalan, milyen kegyetlen tud lenni az élet. Mesébe
illően csodálatos életüket immár másodjára mérgezi meg ez
a borzalom. Azért fohászkodott, hogy valóban sikerüljön
meggyógyulnia. Meg kellett gyógyulnia. A kedvükért.
A műtét komplikációk nélkül lezajlott, és Joy egy hét
múlva újra otthon volt. Egyelőre még nehézkesen mozgott,
de egy újabb hét elteltével már vissza is tért az irodájába.
Sok mindent meg akart tanítani Camille-nak, hogy a lány
szükség esetén ki tudja segíteni az apját, amíg Joy a
betegséggel küszködik.
Camille gyors felfogású tanítványnak bizonyult, és hamar
megtanult mindent. Tudta, hogy min megy keresztül az
édesanyja, és szeretett volna könnyíteni a terhein a
kemoterápia ideje alatt.
Négy hét múlva kezdődtek a kezelések. Joy ezúttal is a
napai kórházban kapta a kemoterápiát, hogy ne kelljen a
városba utaznia. Csakúgy mint legutóbb, most is nagyon
megsínylette a kezeléseket. A haja már az első kezelés után
nem sokkal elkezdett hullani. Mélységesen elkeseredve vette
elő a régi parókáját. Hosszú, fájdalmas nyár következett.
Augusztus közepén Joy már az irodába sem tudott bemenni.
Naponta csak pár percre tudta elhagyni az ágyát, hogy
tegyen pár bizonytalan lépést a hálószobában. Camille
megnyugtatta az édesanyját, hogy az irodában minden a
legnagyobb rendben van. Christophe-on komor, borongós
hangulat lett úrrá, de ezt minden erejével leplezni igyekezett
a felesége előtt.
Joy túlságosan gyenge és beteg volt ahhoz, hogy részt
vegyen a szeptemberi szüreti bálon. Christophe keserűen
megjegyezte, hogy így legalább neki is sikerül megúsznia a
bálozást, de Joy erélyesen tiltakozott.
– Nem teheted ezt Sammel – mondta határozottan Joy,
akinek még a hangja is erőteljesebbé vált. – Számít a
részvételünkre, szüksége van a támogatásodra. Tavaly
elmondta nekem, hogy csakis Barbara tiszteletére rendezi
meg a bált továbbra is. Muszáj elmenned. Vidd magaddal
Camille-t. Egyezik a méretünk, viselheti a ruhámat. Jól
fogjátok érezni magatokat. Christophe fájdalmasan
felsóhajtott, de tudta, hogy igaza van a feleségének.
Camille az anyja szobájában öltötte fel a báli ruhát, így
Joy is láthatta, és segített neki az öltözködésben. Lánya
tökéletesen nézett ki, úgy festett, akár a fiatal Marie
Antoinette. Joy meghatottan figyelte, amint a férje és a lánya
elindulnak. Christophe hőn szeretett Aston Martinján
hajtottak a bálba, és Camille hirtelen egészen felnőttnek
érezte magát, ahogyan anyja jelmezében, apja oldalán indult
a mulatságba.
Sam láthatóan megkönnyebbült, amikor meglátta Őket.
 – Úgy örülök, hogy itt vagytok – mondta hálásan, és
Camille-ra mosolygott, akit az álarca alatt is megismert,
majd komoly tekintettel Christophe-ra pillantott. – Joy hogy
van?
– Nehéz időszakon megy most keresztül, de tudod, milyen
erős nő. Hamarosan túl lesz rajta – válaszolta Christophe.
Sam bólintott, és remélte, hogy barátjának igaza van.
Svédasztalos lakoma várt rájuk. Az egyik pultnál a
vendégek tenger gyümölcseit fogyaszthattak pezsgővel,
kaviárral, vagy ha valakinek éppen ahhoz támadt gusztusa,
vodkával. De volt ott még egészben sült szopós malac, köbei
marha egyenesen Japánból, ami olyan porhanyós volt, hogy
villával is fel lehetett vágni, és egy külön asztalon csak az
indonéz konyha remekei sorakoztak. A fenséges ételek mellé
Sam legjobb borait kínálták. A zenét tízfős zenekar
szolgáltatta, a vendégek táncoltak, és ha viselték az
álarcukat, nem volt könnyű beazonosítani, hogy ki kicsoda.
Amikor Phillip odalépett Camille-hoz, a lány levette az
álarcát. Camille korábban már látta, hogy Phillip egy modell
alkatú, gyönyörű lánnyal érkezett a bálba, akit most pár
percre magára hagyott, hogy üdvözölje Camille-t. Amióta Joy
megbetegedett, még nem is találkoztak. Ha Camille hazajött
a karácsonyi szünetben, Phillip általában helikopteres
sítúrára ment, és bár néha összefutottak St. Helénában, az
útjaik ritkán keresztezték egymást. A fiú idősebb volt,
elfoglaltabb, és ők ketten egészen más közegben mozogtak.
Camille mostanában otthon maradt, hogy az édesanyjának
segítsen, és ő hordta a kezelésekre egész nyáron. Camille egy
pillanatra sem akarta magára hagyni az anyját, még a
városba sem járt be.
 – Nagyon sajnálom, hogy beteg a mamád – mondta együtt
érzőn Phillip. – És gratulálok a diplomádhoz. Üdvözöllek a
munkás életben – Phillip szokás szerint most is ezzel ugratta
Camille-t, és a lány elmosolyodott. Phillip azonban látta
rajta, mennyire kimerítette az örökös aggodalom, és
elszorult a szíve. – Valamelyik nap meglátogatlak titeket –
ígérte, és visszamosolygott a lányra. Sam is azt mondta, hogy
szeretné meglátogatni Joyt, de egyelőre nem akart
alkalmatlankodni, amíg a nő ilyen rossz állapotban van.
Amíg beszélgettek, Camille-nak feltűnt, hogy Phillip
barátnője nem messze tőlük egyre türelmetlenebbül és
ingerültebben toporog. Pedig Camille nem számított
vetélytársnak. Hiába volt rajta Joy elegáns öltözéke, Phillip
még mindig kislányként tekintett rá, aki most éppen hálósat
játszik.
– Jobb, ha visszamegyek – mondta Phillip, amint a válla
felett a barátnőjére pillantott. Camille bólintott.
Camille táncolt egyet az édesapjával, aztán hazaindultak.
Az ötszáz fős tömegrendezvény inkább fárasztotta, mintsem
szórakoztatta őket. A Marshall-bir-tok persze csodás látványt
nyújtott a dekorációkkal és a különleges alakzatokra nyírt
bokrokkal és fákkal, amelyeket a rendezvény kedvéért
hozattak. Christophe rengeteg ismerőssel parolázott az est
folyamán, és most már ő is fáradtnak tűnt. Mindketten
aggódtak Joyért, aki már mélyen aludt, mire hazaértek.
Camille elköszönt apjától, a hálószobájába sietett, és alig
várta, hogy megszabaduljon végre a maskarájától, és
belebújhasson a hálóingébe.
Joy másnap a legkisebb részletekre is kíváncsi volt, és
Christophe sokkal szórakoztatóbbnak festette le az eseményt,
mint amilyen valójában volt. Camille aznap reggelivel várta
édesanyját, majd segített neki megkötni a fejkendőt, amit Joy
olykor a paróka helyett viselt, aztán bement az irodájába,
pedig vasárnap volt. Camille be akarta hozni a lemaradását,
és így próbálta elterelni a figyelmét a fájdalmas valóságról.
Joy ereje napról napra fogyatkozott, és semmit sem tehettek
ellene. Christophe a homokba dugta a fejét, és kitartóan
hajtogatta, hogy Joy végül le fogja győzni a betegséget, pedig
a tények nem ezt mutatták. Joy döbbenetesen lefogyott, és
mire beköszöntött a szüreti időszak, már jóformán az egész
napot végigaludta, fogalma sem volt róla, mi történik a
szobáján kívül.
Joy teljesen legyengült, és a fehérvérsejtszáma is
vészesen magas volt, így a következő kemoterápiás kezelést
el kellett halasztani. Joynak időnként még most is eszébe
jutott néhány dolog a borászattal kapcsolatban, amit
felétlenül el akart magyarázni Camille-nak, és ezeket mind
felírta a kis jegyzetfüzetébe, amelyet az ágya mellett tartott.
Igyekezett minden tudását átadni a lányának, hogy Camille
az apja segítségére lehessen a borászat vezetésében. Aztán az
utolsó néhány napban a természet a kezébe vette az
irányítást, és Joy már egész nap csak aludt. A szervei egymás
után mondták fel a szolgálatot.
Az utolsó éjszakán Joy Christophe karjaiban bóbiskolt, és
mosolygott, miközben Camille be-bekukkantott hozzájuk,
majd csendben leült az apja mellé, és megfogta a kezét. Joy
vett egy utolsó lélegzetet, aztán csendben kihunyt benne az
élet, miközben Christophe még mindig a karjaiban tartotta.
Camille odaült anyja mellé az ágyra, és alig hallhatóan sírni
kezdett. Apa és lánya összeölelkeztek, de Joy ekkor már
békés volt, többé már nem fájt neki semmi. Örökre elment.

A temetési szertartás komoly volt és méltóságteljes, és

Camille fehér virágokkal díszítette fel a templomot. A völgy
jelentős és kevésbé ismert borászai, a barátok, a borászat
alkalmazottai és a szőlőmunkások mind eljöttek a temetésre.
A férfiak öltönyt, a nők az alkalomhoz illő ruhát viseltek.
Sam Marshall volt az egyik koporsóvivő, és a szertartás után
Phillip odament Camille-hoz és megölelte, miközben az ő
szeméből is patakzottak a könnyek. Nem tudott mit mondani
a lánynak, de úgy kapaszkodtak egymásba, mint két
kisgyerek, akik szavak nélkül is tökéletesen értették egymás
fájdalmát.
– Annyira sajnálom – mondta végül Phillip, mielőtt
elköszönt volna. Apjával együtt a piros Ferrarival indultak
haza. A temetés fájdalmas elevenséggel idézte az
emlékezetükbe Barbara négy évvel azelőtti elvesztését.
A temetés után több száz ember tódult a kastélyba.
Camille gondoskodott arról, hogy a borászat alkalmazottai
előkészítsék a szendvicseket, salátákat és más könnyű
ételeket. Christophe a legjobb boraikkal kínálta a
vendégeket, amit mindenki nagyra értékelt.
Borzalmas nap volt ez Christophe és Camille számára.
Egyikük sem tudta elképzelni az életet Joy nélkül. Mindeddig
Joy volt a mozgatórugója mindennek, amit csináltak. És
Christophe ráeszmélt, hogy Joy nem csupán a szilárd hátteret
biztosította a tevékenységéhez – a felesége maga volt a
varázslat, és Christophe minden vállalkozásához belőle
merítette az ihletet. Camille is megértette, hogy anyja miért
sietett ilyen őrült iramban, hogy átadja neki a tudását. Joy
tisztában volt vele, hogy haldoklik, és most Camille-on volt a
sor, hogy vigyázzon az apjára, és segítse őt a borászat
vezetésében. Nem volt más választása, az anyja nyomdokaiba
kellett lépnie. A Cháteau Joy jövője az ő kezében volt. Camille
tudta, hogy hatalmas felelősség nehezedik a vállára, amivel
meg kell birkóznia, bármi történjék is.
 Harmadik fejezet

Hétfőn, a temetés másnapján Camille úgy érezte, mintha

ólomból lennének a tagjai, de valahogy mégis rávette magát,
hogy kikászálódjék az ágyból, lezuhanyozzon, felöltözzön, és
lemenjen, hogy reggelit készítsen az apjának, ahogy Joy tette
a betegsége előtt. Amíg Camille az édesanyjáról
gondoskodott, Christophe maga készítette el a reggelijét, de
a lány most már szeretett volna segíteni az apjának. A
takarítás és a vacsora elkészítése Raquel, a bejárónő feladata
volt, de ő csak tízre jött, miután elvitte a gyerekeit az
iskolába.
Amikor Camille átnyújtotta apjának az újságot és kávét
töltött neki, Christophe meglepetten pillantott a lányára.
Nem számított rá, hogy ilyen korán felkel, és imponált neki,
hogy ilyen friss és energikus. Camille megszólalásig
hasonlított az anyjára, ami gyakran csalt mosolyt Christophe
arcára.
– Sok dolgom lesz ma az irodában – mondta csendesen
Camille, miközben egy tányér tojásrántottát tett az apja elé.
Pont úgy készítette el, ahogyan Christophe szerette: két
szelet ropogósra sült szalonnával és teljes kiőrlésű, pirított
rozskenyérrel.
– Anyád mondta, hogy csináld meg a reggelim? – kérdezte
Christophe könnybe lábadt szemmel. Camille megrázta a
fejét. Joynak nem kellett külön mondania. Camille magától is
tudta, mit kell tennie.
Camille magának is készített egy pirítóst, és listát írt az
aznapi teendőiről. Múlt hétről maradt még néhány kevésbé
fontos dolga. És ígéretet tett az anyjának, hogy újra átnézi
Cesare számláit.
Camille tudta, milyen fájdalmas lesz belépni az irodába
úgy, hogy anyja már nem lesz ott. Apja olyan sápadt volt,
akár egy kísértet. Halála előtt Joy többször is magához
intette Camille-t, és odasúgta neki, hogy vigyázzon
Christophe-ra, mielőtt újra elnyomta volna az álom. Camille
eltökélte, hogy helytáll, és a munkáját is a legnagyobb
odaadással végzi. Úgy érezte, egy csapásra véget ért a
gyerekkora. Az apjának mostantól szüksége volt rá.
Christophe megszokta, hogy egy erős nő áll mellette, és
Camille tudta, hogy Joy nélkül apja milyen elveszettnek érzi
magát.
Reggeli után együtt sétáltak át a borászathoz, és ki ki a
saját irodája felé vette az irányt. Camille szobája Joy irodája
mellett volt, ami most üresen és elhagyatottan állt. A lány
belépett, és legnagyobb meglepetésére ott találta Cesarét, aki
Joy íróasztalánál matatott. Cesare azonnal felugrott, ahogy
meglátta Camille-t.
– Hát neked meg mi dolgod itt? – kérdezte nyersen
Camille. Cesare megvonta a vállát, és azt válaszolta, hogy
csak néhány régebbi számlát akart kikeresni.
– Múlt héten adtam Joynak ezeket a számlákat, de most
nem találom a saját példányaimat. Le akartam másolni az
eredetit, hogy nekem is meglegyen.
– Az anyám augusztus óta nem járt az irodában – mondta
a lány határozottan. Cesare állandóan hazudozott, ami Joyt
az őrületbe kergette.
– Jó, akkor korábban adtam oda neki. Tudod, hogy értem.
– Cesare ingerültnek látszott, és igyekezett félelmet kelteni
Camille-ban. Úgy kezelte a lányt, mintha még mindig egy
éretlen kis fruska lenne. Camille azonban már egészen
megkomolyodott, főleg az utóbbi időben. Kézben akarta
tartani a dolgokat, úgy érezte, hogy tartozik ennyivel az
édesanyjának. És bármenynyire hihetetlen volt is ez Cesare
számára, most már az eszközei is megvoltak hozzá.
– Nem, nem tudom, hogy érted. Nincs jogod bejönni ide,
és kutakodni anyám asztalán. Ha akarsz valamit, nyugodtan
kérdezd meg tőlem. Sok irat átkerült az én irodámba, többek
között a számlák is. A széfemben tartom őket. – Ez ugyan
nem volt igaz, de Camille el akarta kerülni, hogy Cesare
legközelebb az ő asztalánál matasson. Christophe nagyra
értékelte Cesare szakértelmét, aki szemérmetlenül ki is
használta a helyzetet.
– Akkor add ide a számlákat – követelődzött Cesare. – És
szeretnék hozzáírni még néhány kiadást. Hónapok óta senki
nem rendezte a költségeimet.
– Ez nem igaz. Láttam, hogy az anyám aláírt neked egy
csekket, amikor utoljára itt járt.
– Csak részben fizetett ki – bizonygatta Cesare, és
felemelte a hangját, hogy ráijesszen Camille-ra. A
birtokfelügyelő bosszús volt, és ugyanúgy hadonászott
mérgében, mint amikor még Joyjal vitatkozott.
– Átnézem a papírokat. Ha extra kiadásaid vannak, kérem
a bizonylatokat – közölte Camille tárgyilagosan.
– Mit mondott anyád? Kitanított, hogyan kell engem az
őrületbe kergetni? Mintha csak őt hallanám. Bizonylatok,
mindig csak a bizonylatok! Talán azt hiszed, hogy lopok
tőletek? Az anyád meg volt róla győződve. – Camille
gyanította, hogy anyjának igaza lehetett. Nem volt szó nagy
összegekről, de a szőlőkkel kapcsolatos kiadásokra szánt
pénz egy része valószínűleg Cesare zsebében landolt, aki úgy
vélte, hogy ez teljesen rendjén való.
– Nem gondolod, hogy kicsit korai még a kiadásaid miatt
reklamálni? Szombaton volt a temetés. A héten mindent
elrendezek. Csak hozd be a bizonylatokat – felelte Camille
hűvösen.
Cesare meredten bámult rá, majd kiviharzott a szobából,
és becsapta maga mögött az ajtót. Pont úgy, mint amikor az
anyjával kapott össze. Camille csak mosolygott. Ezek szerint
bizonyos dolgok soha nem változnak meg. Cesare továbbra
sem mutatja meg a kiadásait igazoló bizonylatokat, és az
apja továbbra is mindent elnéz neki. Vajmi kevés esély volt
rá, hogy ez megváltozzék.
Camille délelőtt többször is benézett az apjához, hogy
ellenőrizze, minden rendben van-e, és átnézte anyja
iratainak egy részét. Christophe két kezdő borásszal ebédelt,
míg Camille csak egy salátát evett az asztalánál.
Joy nélkül végeláthatatlannak tűnt a hét, és az éjszakák
hosszúak és szomorúak voltak. Az apja minden este nyolckor
visszavonult, Camille viszont még lefekvés előtt az ágyában
is azokat a dokumentumokat olvasgatta, amelyeket az
irodából hozott haza. A hét végére be is hozta a lemaradását.
Már az anyja betegsége idején sem hagyta, hogy teljesen
elveszítse a fonalat. A munka segített neki ép ésszel
átvészelni anyja utolsó napjait.
A hálaadás fájdalmas volt, a karácsony rettenetes.
Hálaadáskor kettesben vacsoráztak a konyhában. Christophe
azt mondta, semmi kedve a pulykához, és minden meghívást
visszautasított. Korainak érezte, hogy kimozduljon otthonról,
és Camille sem vágyott sehova. Camille báránycombot sütött
francia módra, sok foghagymával, tört krumplival és
zöldbabbal, és meglepően jól sikerült. A receptet évekkel
korábban még az apjától leste el. Nehezen, de valahogy
túlélték ezt a napot is. A karácsony még ennél is
nyomasztóbb hangulatban telt.
Karácsonykor Camille vásárolta meg az alkalmazottaknak
szánt ajándékokat, és az apjának is talált néhány kedves
apróságot – olyan dolgokat, amilyenekkel korábban Joy lepte
meg a férjét. Camille vett még Christophe-nak egy
kasmírpulóvert, amiről tudta, hogy tetszeni fog neki. A
karácsonyfát két szőlőmunkás állította fel a kastélyban, és
Raquel is segített a díszítésben. Amikor Christophe hazajött
és meglátta a fát, egészen elszomorodott, és a céges
rendezvényen is végig búslakodott. Sam Marshall, aki
pontosan tudta, min megy most keresztül a barátja,
meghívta őket karácsony estére, de Christophe nemet
mondott, és az összes többi meghívást is visszautasította.
Még csak két és fél hónap telt el Joy halála óta, túl frissek
voltak a veszteség okozta sebek. Camille is ugyanígy érzett. A
lány odaadóan gondoskodott apjáról, és a munkán kívül
mással nem is törődött. ígéretet tett az édesanyjának, hogy
nem hagyja magára Christophe-ot, és mindent megtett, hogy
megtartsa a szavát.
Szenteste elmentek az éjféli misére, másnap
megajándékozták egymást, majd bicikliztek egyet a völgyben.
Camille szinte megkönnyebbült, amikor véget értek az
ünnepek. Kínkeserves évet zártak. A lány tudta, hogy idővel
könnyebb lesz majd, de az első hónapok rettentő nehezen
teltek, és Joy iszonyúan hiányzott neki. Látta, hogy apja
próbálja tartani magát, de tudta, micsoda gyötrelem lesz
Christophe számára hozzászokni az egyedülléthez azok után,
hogy elvesztette imádott feleségét, aki huszonhárom éven át
mellette állt jóban-rosszban. És ezen az sem változtatott,
hogy Camille állandóan leste apja minden rezdülését és
kívánságát.
Camille szívesen találkozott volna a régi barátaival, akik
mind hazajöttek az ünnepekre, de nem akarta magára hagyni
az apját. Szilveszterkor sem mozdultak ki. Christophe
kilenckor lefeküdt, Camille pedig egyedül nézte a tévét.
Christophe másnap elmondta, hogy januárban újra üzleti
útra indul. Igazi megkönnyebbülés volt ezt hallani. Amikor
Joy megbetegedett, Christophe teljesen elhanyagolta a fontos
üzleti partnereket. Camille tudta, hogy apja hiányozni fog, de
azzal is tisztában volt, hogy jót tesz neki, ha végre kimozdul
és elfoglalja magát. Ideje volt, hogy végre kikecmeregjen az
állandó búskomorságból.
Christophe első útja Nagy-Britanniába, Svájcba és
Franciaországba vezetett. Bordeaux-ba is ellátogatott, ahol
eltöltött egy hétvégét a családjánál. Amikor hazatért, Camille
rögtön látta rajta, hogy sokkal elevenebb, és jobb színben
van, mint hónapok óta bármikor. Londonban még egy új
ügyfelet is szerzett a cégnek. A kisebb partnerekkel a
borászat ügynökei és képviselői tartották a kapcsolatot, de a
jelentősebb megrendelőket Christophe mindig is
személyesen kereste fel, ami előnyére vált az üzletnek.
Ennek a magával ragadó, rendkívül intelligens embernek a
kisujjában volt a teljes borszakma.
Az egész életét ennek a hivatásnak szentelte,
Franciaországban és az Államokban egyaránt. Nála
hatékonyabban senki sem tudta népszerűsíteni a boraikat.
Márciusban Olaszországba és Spanyolországba készült,
áprilisban Hollandiába, Luxemburgba és Belgiumba, és azt
tervezte, hogy májusban Japánba, Hongkongba és Sanghajba
látogat. Rengeteg tennivalója volt a külföldi megrendelőkkel
kapcsolatban.
Nem sokkal azután, hogy Christophe márciusban hazatért
sikeres olaszországi útjáról, meghívást kapott a Napa-völgy
legtekintélyesebb borászai számára rendezett fogadásra.
Amikor együtt vacsoráztak a konyhában, Camille
megkérdezte az apjától, hogy részt vesz-e a fogadáson.
Camille magányosnak érezte magát apja távollétében, de a
rengeteg teendő teljesen lefoglalta. Nehezen tartott lépést a
sok tennivalóval, és amikor apja hazaért, Camille hullafáradt
volt, a tetejébe még meg is fázott.
– Kínoz a jetlag, semmi kedvem hozzá – fanyalgott
Christophe. Nagyon szerette a tacót, amit Raquel készített,
de most alig evett belőle. Joy halála óta rengeteget fogyott.
– Pedig jót tenne neked, hidd el – noszogatta Camille. –
Sam is biztos ott lesz. Mehetnétek együtt.
Belesajdult a szíve, hogy apját mindig szomorúnak látja.
– Sam biztosan szívesebben menne hölgytársaságban,
mint velem – mondta Christophe borongósan. A hosszú
utazás után valóban elcsigázottnak tűnt.
– Még mindig azzal a Los Angeles-i képviselőnővel jár? –
Camille fél füllel már hallott Sam barátnőjéről, de még
sosem találkozott vele, pedig Barbara már jó ideje meghalt.
Sam Marshall vonzó férfi volt, de a magánéletét nem verte
nagydobra.
 – Ha jól tudom, igen, de sosem beszél róla – válaszolta
Christophe.
– Szerinted miért?
– Azt hiszem, a barátnője szeretné elkerülni a sajtót,
ezért inkább nem mutatkoznak együtt társaságban. – Bár ő
és Sam jó barátok voltak, erről soha nem beszéltek, és
Christophe nem akart kíváncsiskodni. Inkább a szőlőkről
beszélgettek, nem pedig Sam szerelmi életéről. – Annyi idős
lehet, mint Sam. Kedves, intelligens asszony, de szerintem
nem akarja, hogy a lapok a kapcsolatukról cikkezzenek. St.
Helénában összefutottam velük néhányszor, és mindig
nagyon visszafogottak voltak. Sam csak a keresztnevünkön
mutatott be minket egymásnak, de én rögtön felismertem a
képviselőnőt.
– Szerinted Phillip tud róla? – Camille azon tűnődött,
vajon Phillip mit szól ehhez a kapcsolathoz, és kíváncsi volt,
vajon Sam újra megnősül-e.
– Valószínűleg. Végre egy nő, akinek nincsenek hátsó
szándékai Sammel kapcsolatban. – Barbara halála után
valósággal tapadtak rá a szerencsevadászok, és Sam
megtanulta, hogyan kerülje el őket nagy ívben. Egy Los
Angeles-i képviselőnő viszont remek partinak tűnt Camille
szemében, és nyilvánvalóan Sam is látott benne fantáziát.
Camille azon is eltöprengett, hogy vajon apját is összehozza-
e majd a sors egy ilyen nővel.
Persze tudta, hogy Christophe még túlságosan kötődött a
felesége emlékéhez. Még a saját barátaival sem mozdult ki,
ismerkedésről pedig szó sem lehetett. Ahhoz még sok időnek
kell eltelnie, és Camille jól tudta, hogy senkinek nem lesz
könnyű Joy nyomdokaiba lépni.
 – El kellene menned a vacsorára, papa. Jót tenne neked.
– Eljönnél velem? – puhatolózott Christophe.
– Beteg vagyok, folyik az orrom, és egy rakás dolgom van.
– Camille sem járt társaságba az anyja halála óta, de az apja
még nála is levertebb volt, és bár újra elkezdett utazni,
Camille aggódott érte.
– Gondolkodom még rajta – mondta Christophe
bizonytalanul, de nem tűnt meggyőzőnek. – Elutazhatnánk
valahova egyik hétvégén – vetette fel. – Rád is rád férne már
egy kis kikapcsolódás. – Apja figyelmessége meghatotta
Camille-t. Christophe az elmúlt öt hónapban egészen
beletemetkezett a bánatába, Camille viszont úgy-ahogy
elboldogult, lekötötte a munka. Az egykori csoporttársaival
sem találkozott, csak üzeneteket váltottak vagy e-maileztek.
Sokan közülük el is költöztek messzire. Hihetetlennek tűnt,
hogy még csak kilenc hónapja végzett az egyetemen. Camille
úgy érezte, mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta.
Másnap, amikor Camille hazaért a munkából,
meglepetten látta, hogy apja öltönyben és nyakkendőben lép
ki a házból. A lány náthája rosszabbra fordult, és semmi
másra nem vágyott, mint hogy végre bevackolja magát az
ágyába.
– Elmegyek a borászok vacsorájára – mondta Christophe
enyhe zavarban. – Igazad volt, Sam is ott lesz. Megbeszéltük,
hogy ott találkozunk. – Camille szélesen elvigyorodott. Ezek
szerint apja mégiscsak hallgatott rá.
– Örülök, hogy így döntöttél, papa. Remekül nézel ki.
Klassz ez a nyakkendő.
– Rómában vettem. – Christophe élénk rózsaszín Hermès
nyakkendőt viselt. Szokatlan volt tőle ez a szín-választás, de
egészen feldobta és fiatalossá tette a megjelenését. Nagy
változás volt ez, hiszen az elmúlt öt hónapban úgy nézett ki,
mintha bekötött szemmel öltözködött volna. Reggelente csak
előrángatott valami régi, viseltes holmit a szekrényből,
többnyire feketét vagy szürkét, ami kellően tükrözte a
hangulatát.
– Érezd jól magad – mondta jókedvűen Camille, miközben
Christophe a kocsijához ment.
– Majd meglátjuk. Gondolom, lesz ott egy rakás unalmas
borász, akik másról sem beszélnek majd, csak a
vegyszerekről, hordókról, meg a tavalyi termésről. Lehet,
hogy elalszom az asztalnál – válaszolta Christophe
mosolyogva.
– Majd szólj Samnek, hogy ébresszen fel – mondta
Camille, és csókot dobott apjának. Becsukta maga után az
ajtót, apja pedig elviharzott a sportkocsiján.
Christophe egyáltalán nem így képzelte el a fogadást.
Persze ott tolongtak a völgy tekintélyes borászai, akiket
egytől egyig jól ismert, és egy-két kevésbé jelentős borász. A
Napa-völgyi társasági élet néhány fontosabb figurája is jelen
volt, akiket Christophe ismert ugyan, de nem törődött velük.
És jó néhány ismeretlen arcot is látott a tömegben, akikről
azt feltételezte, hogy bizonyára nagyravágyó, önjelölt
borszakértők lehetnek.
Amikor ráeszmélt, hogy idegenekkel kell bájcsevegnie,
feszengeni kezdett, és úgy érezte, hogy jelen állapotában
teljességgel képtelen a társas érintkezésre. A szigorú ültetési
rendet névre szóló kártyák jelezték, és amikor Christophe
felfedezte, hogy két vadidegen nő közé ültették, kínosan
érezte magát. Sam éppen az est házigazdájával, egy idősebb
borásszal beszélgetett, amikor Christophe megérkezett, és
nem akarta megzavarni őket.
Egy pincér ezüsttálcán kínálgatta a vendégeknek a
házigazda saját fehérborát, és Christophe is magához vett
egy poharat. Egy ideig csak zavartan téblábolt, miközben a
borát szürcsölte. Ez volt az első alkalom, hogy Joy nélkül vett
részt egy fogadáson. Rettentően hiányzott neki a felesége, és
azt kívánta, bárcsak otthon maradt volna.
– Igazán csodás nyakkendő – mondta egy női hang
francia akcentussal. Christophe megfordult, és egy magas,
vékony, rendkívül elegánsan öltözött nővel találta szemben
magát. Sötét haját szoros kontyba fogta össze, szigorú, fekete
kosztümben feszített, és megjelenése sokkal stílusosabb volt,
mint az átlagos Napa-völgyieké. Élénkvörös ajkai széles
mosolyra húzódtak, és huncutul csillogó szemében szinte
táncot járt a fény. Le sem tagadhatta volna, hogy francia.
Súlyos arany karperecét és dögös tűsarkú cipőt viselt.
Christophe jó ideje nem találkozott hozzá fogható nővel.
– Köszönöm – válaszolta udvariasan Christophe, és
fogalma sem volt, hogyan folytassa a beszélgetést. Azelőtt
kizárólag Joyjal járt társaságba, és most feszélyezve érezte
magát nélküle. Azon tűnődött, Joy vajon mit gondolna erről a
francia nőről, aki még mindig mosolygott rá.
– Nemrég vásároltam Rómában – tette hozzá Christophe,
mivel más nem jutott az eszébe.
– Az egyik kedvenc városom. Sőt, imádom egész
Olaszországot. Velence, Firenze, Róma! Üzleti úton járt ott? –
Christophe bólintott. Furcsán vette ki magát, hogy angolul
társalognak, hiszen mind a ketten franciák voltak, de a nő
szépen beszélt angolul, Christophe pedig huszonöt év
amerikai tartózkodás után szinte akcentus nélkül beszélte a
nyelvet.
– Látogatóba érkezett a Napa-völgybe? – kérdezte
Christophe franciára váltva. A nő elmosolyodott.
– Most költöztem ide Párizsból. Ön hová valósi? –
érdeklődött kíváncsian a nő.
– Eredetileg Bordeaux-ba. De már régóta itt élek.
– Ha itt van, akkor bizonyára ön is borász – felelte a nő
elragadtatva. – Megtudhatom, hogy melyik az ön borászata?
– A Cháteau Joy – felelte szerényen Christophe. A nő
szemei elkerekedtek.
– A kedvenc pinot noirom! Micsoda megtiszteltetés, hogy
megismerhettem! – kiáltott fel éppen a megfelelő
mennyiségű lelkesedéssel. Ízig-vérig francia volt. Kacérnak
hatott, de anélkül, hogy különösebben törekedett volna rá.
Úgy flörtölt, ahogy csak a franciák tudnak. Az amerikai nők
és férfiak általában az üzletről meg a sportról beszélgetnek,
a franciák viszont sokkal szókimondóbbak és merészebbek.
Christophe azonban már régen kiesett a gyakorlatból, és
egyébként sem akart belemenni a játékba. Amióta Joyjal
megismerkedett, nem flörtölt senkivel.
– És mi szél hozta a Napa-völgybe? – Christophe-ot nem
érdekelte különösebben, de úgy érezte, az adott helyzetben
fel kellett tennie ezt a kérdést, és így legalább a nőre
hárította a feladatot, hogy tovább fűzze a beszélgetést.
– Hat hónapja meghalt a férjem – válaszolta a nő kertelés
nélkül. – Périgord-ban volt egy kastélyunk, de a tél rettentő
lehangoló arrafelé. Levegőváltozásra volt szükségem.
 – Bátor döntés – jegyezte meg Christophe elismerőn. –
Nem könnyű olyan helyre költözni, ahol az ember nem ismer
senkit.
– Ezt bizonyára ön is átélte, amikor Bordeaux-ból ide
költözött – mondta könnyedén a nő, aki szeretett volna
többet megtudni Christophe-ról.
– Huszonhat éves voltam, amikor Napába jöttem.
Fiatalon minden könnyű. Eredetileg csak tanulni akartam
Amerikában, aztán elhatároztam, hogy saját borászatot
nyitok. – A nő elmosolyodott.
– Ez is elég bátor döntés. – Csakugyan az volt, de annak
idején nem tűnt nagy dolognak, főleg úgy, hogy Joy
mindenben támogatta.
– Öt hónapja halt meg a feleségem – mondta Christophe,
de rögvest meg is bánta. Valószínűleg azért mondta el mégis,
mert az imént a nő is nyíltan beszélt a saját veszteségéről.
– Hatalmas változás, nem igaz? – kérdezte a nő
részvétteljesen. – Még mindig olyan elveszettnek érzem
magam. – Egy pillanatra lesütötte a szemét, majd ismét
Christophe-ra pillantott. Magabiztos megjelenése ellenére
hirtelen nagyon sérülékenynek látszott, és Christophe
nagyon is jól tudta, mit érezhet. – A férjem jóval idősebb volt
nálam, és az utolsó években nagyon megromlott az
egészsége, de így is borzasztó csapásként éltem meg az
elvesztését. – Christophe bólintott, Joyra gondolt, egy ideig
hallgatott. Ekkor Sam lépett oda hozzájuk, hogy üdvözölje
őket.
– Jó estét, grófnő! – mondta Sam szinte gunyoros
hanghordozással, és váltott pár szót Christophe-fal,
miközben a nőről látványosan nem vett tudomást.
 – Ismeritek egymást? – kérdezte Christophe, és Sam
bólintott.
– Találkoztunk már – válaszolta hűvösen a nő, akit Sam
az imént „grófnőnek” szólított. Vetett egy mérsékelten kihívó
pillantást Samre, aki ezzel láthatóan mit sem törődve
továbbsétált.
Néhány perc múlva kezdetét vette a vacsora. Christophe
legnagyobb meglepetésére az egyik oldalán az imént
megismert nő foglalt helyet. A másik oldalán egy idősebb
hölgy ült, aki egész végig csak a másik asztaltársával
beszélgetett.
– Vannak gyerekei? – kérdezte Christophe a francia nőtől,
miután helyet foglaltak.
– Van két fiam. Párizsban élnek, de a nyáron
meglátogatnak. Az egyik bankban dolgozik, a másik még
egyetemre jár. Egyikük sem akar ideköltözni. A férjem
gyerekei velem nagyjából egykorúak, de nem vagyunk túl
jóban – mondta a nő sajnálkozva, és Christophe inkább nem
firtatta a dolgot. A nőn látszott, hogy fájdalmasan érinti ez a
téma. Mivel ennyivel fiatalabb volt a férjénél, könnyen lehet,
hogy a gyerekek féltékenykedtek rá. Igazán vonzó nő volt.
Christophe úgy becsülte, talán a negyvenes évei közepén
járhat, de az is lehet, hogy még ennél is fiatalabb. Valójában
azonban éppen annyi idős volt, mint Christophe. – És
magának vannak gyerekei? – kérdezte a nő. Úgy tűnt,
minden érdekli, ami Christophe-fal kapcsolatos. Látszott
rajta, hogy jártas a társasági életben, és kellemes
beszélgetőpartnernek bizonyult.
 – Van egy lányom. Egy éve diplomázott, azóta a
borászatban dolgozik, ahogyan azelőtt az édesanyja is.
Családi vállalkozásként működünk.
– Milyen szerencsés, hogy ilyen közel lehet a lányához. –
Christophe bólintott. Ekkor vette észre, hogy beszélgetőtársa
ültetőkártyáján ez áll: de Pantin grófnő. Ezek szerint
használta a nemesi címét, amivel bizonyára sok amerikait
sikerült lenyűgöznie. Christophe azonban csupa arisztokrata
között nőtt fel, és a rangok teljesen hidegen hagyták, a nő
nyitottsága, kedvessége és intelligenciája ugyanakkor mély
benyomást tett rá.
Előbb Christophe olasz útjáról beszélgettek, aztán a nő a
borászat felől kérdezősködött, majd elmesélte, hogy
fiatalkorában a Diornál modellkedett. Ekkoriban ismerkedett
meg a későbbi férjével, aki éppen a szeretőjével
vásárolgatott, és nyomban belehabarodott a nőbe. Igazán
franciás történet volt, és mind a ketten jót nevettek rajta. A
nő ezután udvariasan a másik oldalán ülő férfihoz fordult, és
beszédbe elegyedett vele.
Christophe egy darabig csöndben üldögélt, és az előbbi
beszélgetésükön járt az esze, de a gondolatai akaratlanul is
Joyra terelődtek, és azt kívánta, bárcsak itt lenne vele.
Amikor kihozták a kávét, megint váltott néhány szót a
grófnó'vel, aki elárulta, hogy a közeljövőben szeretne néhány
kisebb összejövetelt szervezni, hogy jobban megismerje a
helyieket, és szerezzen néhány barátot. Christophe csodálta a
nő elszántságát, és el sem tudta képzelni, hogy ő maga
mostanában ilyesmire adja a fejét. A vendéglátás puszta
gondolatától is mély depresszióba zuhant.
 – Hogyan érhetem el önt? – kérdezte a nő, miközben
felálltak az asztaltól. Christophe elismételte a borászat
nevét. – Hát persze. – A nő ezután váltott még néhány szót
Sammel, aztán köszönetet mondott az est házigazdájának, és
távozott. Christophe a parkolóban megint megpillantotta a
grófnőt, amint arra várt, hogy az inas előálljon az autójával.
A grófnő cigarettára gyújtott, ami kissé meglepte Christophe-
ot, de otthoni látogatásai alkalmával megszokta már, hogy a
francia nők gyakran dohányoznak. Az Aston Martin elöl
parkolt, és mielőtt beszállt, Christophe még intett egyet a
nőnek, aki rámosolygott, amikor elhajtott mellette.
Christophe még látta, hogy az inas meghozta a grófnő
Mercedesét.
A grófnő Christophra gondolt, miközben hazafelé tartott.
Hat hónapra bérelte ki a látványos házat, melyet elsősorban
eladásra szántak, főleg olyanoknak, akik nemrég érkeztek a
Napa-völgybe, és mindenáron le akarták nyűgözni új
szomszédjaikat, illetve be akartak kerülni valamelyik
lakberendezési magazinba. A grófnő már el is döntötte, hogy
meghívja vacsorára Christophe-ot, csak még nem tudta,
mikor. És Sam Marshallt is meg akarta hívni. Őt is szerette
volna jobban megismerni.
Camille szobájában még égett a villany, amikor
Christophe hazaért, így bekopogott hozzá, hogy jó éjszakát
kívánjon neki. A lány éppen az orrát fújta, és megörült,
amikor meglátta az apját.
– Jól szórakoztál? – kérdezte reménykedve.
– Nem igazán – vallotta be Christophe őszintén.
Magányosnak érezte magát, de legalább tett egy próbát, még
az új nyakkendőjét is felvette. – De megismertem néhány új
embert. Például egy francia grófnőt, aki most költözött ide
Párizsból.
– Hát ez nagyon előkelőén hangzik – mondta Camille
mosolyogva. Christophe egyetértőn bólintott.
– Valószínűleg nem marad itt sokáig. A Napa-völgy túl
szűkös egy ilyen nagyvilági nőnek. A nyáron meglátogatják a
fiai. Talán érdemes lenne megismerkedned velük. – Camille
bólintott, és újra kifújta az orrát. Az apja végre elment egy
vacsorára, és egy lépéssel talán közelebb jutott hozzá, hogy
visszatérjen a való életbe. Camille büszke volt az apjára. A
lány terebélyes, idős hölgyeménynek képzelte a grófnőt, és
örült, hogy apja kellemes társaságban töltötte az estét.
Christophe jobbulást kívánt Camille-nak, puszit dobott neki,
és az ajtóhoz ment.
– Köszönöm. Szeretlek, papa. Örülök, hogy elmentél ma
este.
Christophe mosolygott, és az elegáns grófnőre gondolt.
– Én is. – Eltűnődött rajta, vajon a grófnő tényleg elhívja-
e őt vacsorára, de nem különösebben foglalkoztatta a dolog.
Amikor a szobájába ment, Joyra gondolt, és eszébe jutott,
hogy milyen vicces volt, amikor hazaértek az efféle
fogadások után, és jól kitárgyaltak mindenkit. De az már a
múlté. Mikor néhány perccel később lefeküdt, az
éjjeliszekrényen álló fényképre mosolygott, és amikor
lekapcsolta a lámpát, ezt suttogta:
– Jó éjt, szerelmem. – Tudta, hogy nincs a világon még
egy hozzá fogható nő.
 Negyedik fejezet

Christophe figyelmét annyira lekötötték a szőlővel

kapcsolatos gondok, hogy meg is feledkezett a grófnőről. Két
nappal a borászok vacsorája után kései fagyok jöttek, és
Christophe egész éjjel talpon volt, hogy megoldja a tőkék
melegítését, és megmentse a termést. A
melegítőberendezések meglehetősen régimódiak voltak, de
kifogástalanul működtek. Egyetlen komolyabb fagy is
tönkretehette az egész évi termést. Szerencsére a mostani
hideg nem tartott sokáig. Christophe és Cesare hajnalig
talpon voltak, és minden tőlük telhetőt megtettek a
szőlőtőkék védelmében. Cesare fáradhatatlan volt az ehhez
hasonló helyzetekben, és Christophe éppen emiatt becsülte
őt olyan nagyra, de Joy ezt soha nem értette meg igazán.
Cesare és Christophe egyaránt jól ismerték a
szőlőtermesztés hagyományos európai praktikáit, és mind a
ketten modern amerikai módszerekkel egészítették ki a
tudásukat. Cesare mindenhez értett, és büszke volt a
birtokfelügyelőséggel járó feladataira. Tudása révén a
borászat főtisztviselőjének rangjára emelkedett, és neki
kellett megoldania a szőlőt érintő összes egészségügyi és
biztonsági problémát, ha bármilyen veszély fenyegette a
termést. Az új szőlőtőkék ültetését is ő irányította. Szinte
még azelőtt megérezte a bajt, hogy az bekövetkezett volna.
Gondoskodott róla, hogy a személyzet mindig készenlétben
álljon, és ügyelt a különböző berendezések karbantartására
is. Figyelt rá, hogy a tőkék metszése, a szőlőfürtök ritkítása
és a termés leszedése a megfelelő időben történjék.
 Cesare állandó kapcsolatban állt Christophe-fal,
mindenről beszámolt a főnökének, és a nap huszonnégy
órájában rendelkezésére állt. Semmi nem volt számára
fontosabb, mint a Château Joy szőlőinek épsége és a
bortermelés zavartalansága. A megérzései sokkal
pontosabbak voltak, mint azt Joy hajlandó lett volna
elismerni. Joy undok, házsártos, hazudós vénembernek
tartotta Cesarét, annak ellenére, hogy a szőlőket csakugyan
odaadóan gondozta. Christophe-nak belefért, hogy Cesare
néhány dollárral megrövidítse őket, de Joy szemében ez
főbenjáró bűnnek számított.
Cesare képes volt néhány fillér miatt is hatalmas patáliát
csapni, ha pedig az érdekei azt diktálták, a hazugságtól sem
riadt vissza, és Camille-nak nehezére esett eltekintenie
ezektől a jellemhibáktól. A lány tudta, hogy apja milyen
nagyra tartja a birtokfelügyelőt, és hogy Cesare milyen
fontos szerepet tölt be a borászat életében, de úgy vélte, a
cég pénzügyeinek tisztaságát is szem előtt kell tartania. Úgy
tűnt, Cesare a Joyjal kapcsolatos sérelmeit átruházta
Camille-ra, és a lányt ugyanúgy ki nem állhatta, mint annak
idején az anyját. Camille újabban állandóan veszekedett
Cesaréval, általában valami csip-csup ügy miatt.
Ceasare soha nem házasodott meg, és gyerekei sem
voltak. Fiatalkorában igazi szoknyapecér hírében állt, de
később valamelyest lehiggadt, és a vonzereje is alaposan
megkopott az évek során. Nem volt teljesen érzéketlen
Camille szépsége iránt, és kész volt elismerni, hogy a lány
szemrevaló teremtés, de Camille anyjától örökölt
nyerseségét kifejezetten taszítónak találta. Véleményének
gyakran hangot is adott, amivel ugyancsak nem lopta be
magát Camille szívébe. Egyfolytában perlekedtek egymással,
Christophe szerint minden ok nélkül.
– Ha így folytatod, vénlány maradsz – figyelmeztette
Cesare Camille-t, amikor a lány újabb visszásságokra
bukkant a birtokfelügyelő számlái között. Cesare nem
tartotta méltatlannak, hogy efféle sértésekkel álljon bosszút
Camille-on – A férfiak nem szeretik az olyan nőket, akik
állandóan a pénz miatt balhéznak – tájékoztatta Camille-t. –
Remélem, mielőbb visszamész tanulni az egyetemre – tette
hozzá bizakodva. Cesare nem először utalt erre Joy halála
óta, és alig várta, hogy Camille elmenjen. Christophe bezzeg
soha nem akadékoskodott, és Cesare az amerikai
mentalitással magyarázta, hogy Joy és Camille állandóan
kötekedtek. Harminc Amerikában töltött év után még mindig
jobban kedvelte az európai nőket.
– Még legalább két vagy három évig nem megyek vissza
tanulni – jelentette ki Camille. – Az apámnak itt van rám
szüksége – tette hozzá határozottan.
– Apád bármikor talál egy titkárnőt, aki helyettesít téged
– mondta Cesare lekicsinylőn, és ütött-kopott szalmakalapját
hátracsapta rakoncátlan ősz bozontján. Az évek során igazi
házsártos vénember vált belőle, de Camille-lal és az anyjával
különösen gorombán viselkedett, mivel egyiküket sem
varázsolta el állítólagos vonzereje. Állandóan tésztával tömte
magát, amitől igencsak potrohossá vált. Kitűnő szakács volt,
de Joy a birtokfelügyelő minden meghívását elutasította,
Christophe viszont néha átment hozzá egyedül. Cesare
ilyenkor fenséges tésztaételeket készített, és éjszakába
nyúlón beszélgettek a birtokról, arról, hogyan tehetnék a
boraikat még finomabbá.
 Christophe annak ellenére élvezte Cesare társaságát,
hogy a családja női tagjai nem kedvelték őt. Nagyképű volt,
állandóan nyavalygott, és úgy vélte, a nők nem sok mindenre
jók. Szerinte a nőknek semmi keresnivalójuk az üzleti
életben, és meg volt győződve róla, hogy egy borászatot
csakis egy férfi vezethet jól. Camille iránti lenézése minden
gesztusában megmutatkozott. Joytól persze jobban tartott,
hiszen ő kész volt a legádázabb módon szembeszegülni
Cesaréval, és a vitáik nemegyszer üvöltözéssé fajultak.
Camille sokkal szelídebb természetű volt, és tiszteletben
tartotta Cesare korát, ráadásul kislány kora óta ismerte őt,
de egyetértett anyjával abban, hogy Cesare nem volt éppen a
becsületesség és az igazmondás mintaképe. Cesare rengeteg
fejfájást okozott Camille-nak. Christophe mindig a
legnagyobb jóindulattal viseltetett az alkalmazottai iránt, és
minden hibájuk ellenére méltányolta az erényeiket. Ő az
érem mindkét oldalát figyelembe vette, és ez Cesare esetében
is így volt.
– Magányosan fogod végezni, meglátod – vetette oda
Cesare Camille-nak, miközben olaszul mormogva kisétált az
irodából. Mindig ezt csinálta, ha rajtakapták valamin, és
semmit sem tudott felhozni a mentségére. Camille még a
huszonharmadik évét sem töltötte be, és ami a vénlányságot
illeti, aligha volt mitől tartania. A lány utoljára még hallotta,
hogy Cesare tesz valami becsmérlő megjegyzést az amerikai
nőkre. Cesare a folyosón összetalálkozott Christophe-fal, és
sokatmondó pillantást vetett a főnökére. Christophe kérdő
tekintettel lépett be Camille irodájába. A lánya Cesarén kívül
mindenki mással remekül kijött.
 – Már megint Cesare? – Christophe-ot nem aggasztotta a
dolog, de látta, hogy a lánya ugyanúgy bosszankodik, mint
annak idején Joy, amikor nézeteltérése támadt a
birtokfelügyelővel.
– Csak a szokásos. Huszonhét dollárral többet számolt el,
mint amennyi járna neki. Nem értem, miért próbálkozik.
– Ne is törődj vele. Megdolgozik érte másképp. Ezen a
héten kétszer is talpon volt egész éjszaka velem együtt,
amikor az idő hidegre fordult. – Szerencsére azóta elmúltak a
fagyok, és a szőlőnek nem lett semmi baja. – Ha kifizetnénk
neki a túlórát, az sokkal többe kerülne, mint vacak huszonhét
dollár, Cesare már csak ilyen. Újra meg újra megpróbál
kiügyeskedni magának valami kis extrát, szinte sportot űz
belőle. Anyádat is az őrületbe kergette vele, de szerintem
feleslegesen pazarolt annyi energiát a dologra.
Joy rendkívül lelkiismeretes nő volt, minden egyes
fillérrel elszámolt, és szentül hitte, hogy tisztesség dolgában
nincs középút: valaki vagy becsületes, vagy becstelen. Joy
gyakran emlegette azt a régi francia közmondást, amit
Christophe-tól tanult még a kapcsolatuk elején: aki ma tojást
lop, holnap tehenet lop. Joy maga is így gondolta, és a
mondást igen gyakran alkalmazta a birtokfelügyelőre.
Meggyőződése volt, hogy Cesare nagyobb becstelenségre is
képes lenne, és ha tehetné, nagyobb összegeket is
meglovasítana. Joy mindent megtett annak érdekében, hogy
ezt megelőzze.
– Anya soha nem bízott benne – emlékeztetett Camille.
Apja bánatosan elmosolyodott.
– Ezt nálam jobban senki sem tudja, hidd el.
 Néhány percig még beszélgettek, aztán Camille visszaült
a számítógépe mellé. A hatalmas, bőrkötésű számlakönyvek
mellett természetesen számítógépes nyilvántartást is
vezettek. Christophe szerette a régi hagyományokat, és
ragaszkodott hozzá, hogy papíralapon is naprakész legyen a
könyvelés, ami kétszer annyi munkát jelentett előbb Joy,
most pedig Camille számára. Christophe hitt a
modernizációban, de csak egy bizonyos határig.
Camille-nak volt egy ötlete, hogyan lehetne a közösségi
média segítségével népszerűsíteni a boraikat, és szerette
volna megbeszélni az apjával, de egyelőre a megfelelő
pillanatra várt. Pontosan tudta, hogy Cesare ellenezni fogja
az ötletét, amit merő időpocsékolásnak minősített volna, és
egyébként is úgy vélte, hogy a modern dolgok mind
veszélyesek. És Cesare képes volt befolyásolni Christophe
véleményét. Christophe azonban Joynak köszönhette, hogy
sikerült lépést tartania a világ változásaival, hiszen a
felesége volt az, aki újító szellemű ötleteivel és kiváló üzleti
terveivel gondoskodott a vállalkozás folyamatos fejlődéséről
és stabil működéséről. És most Camille-on volt a sor, hogy
még újszerűbb ötleteivel átvegye anyja szerepét.
Camille már vagy egy tucat ötletet kigondolt a vállalkozás
modernizálására, és csak a megfelelő pillanatot várta, hogy
mindezt apjával is megbeszélje. Néhányat már a nyár
beköszönte előtt szeretett volna megvalósítani, és remélte,
hogy apja nyitott lesz a terveire. Christophe kiszámíthatatlan
volt ebben a tekintetben. Joy mindig meg tudta őt győzni, és
Christophe nagyra értékelte felesége pénzügyi éleslátását és
átgondolt terveit. Camille azonban tudta, hogy neki még
bizonyítania kell a rátermettségét, hiszen apja sok
szempontból még kislányként tekintett rá, és Camille úgy is
nézett ki.
A lány mindig is fiatalabbnak látszott a koránál. Örökölte
anyja vonásait, de hosszú szőke hajával és apjától örökölt
hatalmas, kék szemével mindenkinek a mesebeli Alizt
juttatta eszébe Csodaországból, és azzal Camille is tisztában
volt, hogy Cesarénak és a hozzá hasonló férfiaknak
nehezükre esett komolyan venni őt. Cesare persze már Joyt
sem tisztelte, inkább félt tőle, hiszen a nő bátran
szembeszállt vele, ha kellett. Camille szelídebb volt, és
fiatalabb is, de Christophe tudta, hogy a lánya éppen olyan
értelmes, mint az anyja, és nem kételkedett benne, hogy
képes lesz az anyja nyomdokaiba lépni, sőt egy nap majd a
borászat vezetését is átveheti.
Ennek azonban még nem jött el az ideje, és Christophe
nem akart egyik napról a másikra túl sok technológiai
fejlesztést zúdítani a cégre. Szerette volna megőrizni a
klasszikus európai arculatot, ami a márkájukat jellemezte, és
ami már eddig is kitűnően bevált, függetlenül attól, hogy Joy
miféle újításokat hajtott végre a színfalak mögött.
Christophe és Joy remek párost alkottak, ami hatalmas sikert
hozott számukra.
Amikor a Camille-nál tett rövid látogatás után Christophe
visszatért a saját irodájába, legnagyobb meglepetésére fiatal
asszisztense azzal fogadta, hogy egy bizonyos de Pantin
grófnő keresi őt telefonon. Christophe először üres
tekintettel nézett maga elé, mert semmit sem mondott neki
ez a név, de aztán eszébe jutott a francia nő, akivel a
borászok vacsoráján ismerkedett meg. Nem gondolta volna,
hogy újra hallani fog felőle. De Pantin grófnő futólag ugyan
említetést tett egy vacsorameghívásról, de Christophe nem
vette komolyan, és nem is érdekelte különösebben. Afféle
udvarias formaságnak tartotta. Az emberek gyakran
mondanak olyanokat, hogy „egyszer majd ebédelhetnénk
együtt”, aztán a legtöbb esetben az az „egyszer” sohasem jön
el. Christophe ráadásul úgy érezte, hogy a grófnő az elegáns,
fekete párizsi kosztümjében, divatos kiegészítőivel sokkal
előkelőbb társaságba való. Azt mondta, csak azért jött a
völgybe, mert levegőváltozásra volt szüksége, és mindössze
hat hónapig marad. Nem sok esélye volt annak, hogy újra
összefussanak, hiszen Chistophe Joy halála óta az estéit
többnyire otthon töltötte, kettesben a lányával. Egyelőre még
nem szokott hozzá az özvegyember szerepéhez.
Az elegáns grófnő franciául szólt a telefonba, majd
angolul folytatta a beszélgetést.
– Bonjour, Christophe – mondta, mintha már ezer éve
ismernék egymást, és Christophe hallotta a hangjában
bujkáló nevetést. Sokkal könnyedebb volt a stílusa, mint
azoknak a francia arisztokrata dámáknak, akikre Christophe
még fiatalkorából emlékezett, és akik a rangjuknak és
címüknek megfelelően rettenetesen komolyan vették
magukat. Christophe hamar észrevette, hogy ez a nő nem
ilyen, és ezt rokonszenvesnek találta. Úgy tűnt, a grófnőnek
alaptermészetéhez tartozik a derű, és férje halála ellenére is
sikerült megőriznie a jó kedélyét. A grófnő legutóbb
elmondta, hogy a férje jóval idősebb volt nála, és a halála
előtt évekig betegeskedett, ezért az ő halála talán kisebb
megrázkódtatás lehetett, mint Joy elvesztése, akit
negyvenkilenc évesen, ereje és szépsége teljében ragadott el
a halál, amikor mind a ketten azt hitték, hogy még sok
hosszú, boldog év áll előttük. Christophe még mindig úgy
érezte, hogy Joy elvesztésével élete legdrágább kincsétől
fosztották meg.
– Elnézést, hogy az irodájában zavarom – szabadkozott a
grófnő. – Nem hívom rosszkor?
– Egyáltalán nem. – Christophe mosolygott, miközben a
nőt hallgatta. Nagyon kellemesnek találta a hangját.
– Nem tartom fel sokáig. Rendezek egy szerény vacsorát
a jövő héten szombaton. Tudom, elég közel van. Csak pár
embert hívok meg ide, a bérelt házamba. Szerintem kellemes
lesz, annyi érdekes emberrel volt alkalmam megismerkedni.
Remélem, el tud jönni. – Christophe-nak nem kellett a
naptárra pillantania, hogy tudja: nincsenek benne
előjegyzések. Egyáltalán nem járt társaságba, és bár
nemsokára Hollandiába kellett utaznia, tudta, hogy a jövő
szombaton már újra itthon lesz. Csak azt nem tudta
eldönteni, hogy egyedülálló férfiként készen áll-e a társasági
életre. Korainak érezte még, de nem akarta megbántani a
grófnőt, akivel ráadásul egy csónakban eveztek. Értékelte a
grófnő erőfeszítését, és ez őt is arra késztette, hogy
összeszedje magát. Vele szemben még a „most lettem
özvegy” kártyát sem játszhatta ki, amit egyébként is
nevetségesnek tartott volna. És ha Sam Marshall is túlélte
mindezt, akkor neki is sikerülni fog.
– Kötetlen este lesz – tette hozzá a nő. – Férfiaknak csak
farmer és zakó, a nyakkendőt nyugodtan otthon hagyhatja.
Habár a rózsaszín nyakkendője egyszerűen csodás volt. De
majd rendezek egy másik vacsorát, hogy legyen alkalma
felvenni – tréfálkozott, és Christophe-ot meglepte, hogy a
grófnő még erre is emlékezett.
 – Ott leszek – felelte a férfi. Hízelgett neki a meghívás,
bár nem tudta, lesznek-e ismerős arcok a vacsorán, vagy egy
rakás idegennel lesz összezárva. Attól rettegett a legjobban,
hogy olyan távoli ismerősökbe botlik, akik még nem hallottak
Joy haláláról, és akiknek kénytelen lesz elmesélni, mi
történt. Ez nemegyszer megesett már vele az üzleti útjai
alkalmával, vagy amikor St. Helénában vagy Yountville-ben
intézte az ügyes-bajos dolgait, és a magyarázkodás mindig
rettentő fájdalmas volt.
Tudta, hogy ezeket a helyzeteket csak akkor kerülhetné
el, ha teljesen begubózna, ha felcsapna remetének, ami
olykor igen vonzó lehetőségnek tűnt, de azzal is tisztában
volt, hogy ez a megoldás sem neki, sem Camille-nak nem
tenne jót. Legalább a lánya kedvéért úgy kellett tennie,
mintha jobban lenne, pedig nem így érezte. Még most is nap
mint nap megsiratta Joyt, általában esténként, amikor
lefeküdt aludni, vagy amikor az éjszaka közepén felriadt, és
egyedül találta magát az ágyban. Napközben legalább
elfoglalta magát.
– Nagyon köszönöm a meghívást, grófnő – mondta
udvariasan Christophe, és a nő elnevette magát.
– Kérem, szólítson Maxine-nak, hacsak nem akarja, hogy
én meg Monsieur Lammenais-nak szólítsam, és
magázódjunk, amikor franciául beszélünk – mondta a nő,
arra utalva, hogy az angollal ellentétben a franciában létezik
magázódás. A grófnő nyugodt, közvetlen hangnemben beszélt
Christophe-fal.
– Köszönöm, Maxine. – Ezután egyeztették a vacsora
idejét és a címet. A grófnő háza a találó nevű Money Lane-en,
azaz a Pénz utcában állt, ami arról volt ismert, hogy az
utóbbi időben számos extravagáns házat húztak fel a
környékén. Christophe a nő megjelenése és stílusa alapján
eleve nem tartotta valószínűnek, hogy valami szerény kis
vityillóban húzta meg magát erre a hat hónapra.
– Egy francia séfet hívok Gary Danko étterméből,
remélem, nincs ellene kifogásod. – Ez megint csak imponált
Christophe-nak, hiszen azt mutatta, hogy a grófnő tényleg
igyekezett kitenni magáért, ami persze nem volt meglepő.
Gary Danko étterme volt San Francisco legfelkapottabb
vendéglője, így egészen biztos, hogy fenséges ételek kerülnek
majd az asztalra. Christophe még egyszer megköszönte a
meghívást, letette a telefont, aztán szinte azonnal belemerült
a munkába. A következő európai útját szervezte, és megírt jó
néhány e-mailt azoknak az embereknek, akikkel találkozni
akart. Délutánra már el is feledkezett a vacsoráról.
Teljesen máshol jártak a gondolatai, így egészen
meglepődött, amikor másnap egy futár állított be hozzá, és
vastag, krémszínű borítékot nyújtott át neki. Christophe
nevét elegáns kézírással, sötétbarna tintával írták a
borítékra, és a bal alsó sarokban olvasható rövidítés azt
jelezte, hogy a levelet nem postai úton küldték, hanem
személyesen kézbesítették. Christophe kinyitotta a borítékot,
és egy hasonlóan krémszínű, aranyozott címerrel díszített
kártyát talált benne, amelyen Maxine elegáns kézírásával az
állt, hogy Pour memoire, ami franciául annyit tesz,
emlékeztetőül. Alatta a vacsora részletei szerepeltek. A
grófnő rangjához híven a régi francia etikettet követte.
Christophe völgybeli barátai legfeljebb csak egy e-mailt vagy
SMS-t küldtek volna emlékeztetőül, nem pedig egy családi
címerrel ellátott kártyát. Maxine a kártya aljára zárójelben a
következő megjegyzést írta: „Nagyon örülök, hogy eljössz. À
bientôt! M.” Ami annyit tesz: hamarosan találkozunk.
Christophe az íróasztalán hagyta a kártyát, és hamar
megfeledkezett róla, miután egy röpke pillanatig eltűnődött
rajta, vajon kik lesznek ott, és Maxine vajon a helyi
társadalom mely köreinél szeretne bevágódni.
Maxine hagyományos európai stílusa meglehetősen régi
vágásúnak tűnt a Napa-völgyben, még a Sam Marshall-hoz
hasonló, igen tekintélyes polgárokhoz viszonyítva is.
Christophe Maxine saját családjának hátteréről persze
semmit sem tudott, de nem is foglalkoztatta. Egy grófhoz
ment feleségül, és ez kellő magyarázattal szolgált
szertartásos viselkedésére.
A vacsora csak az eseményt megelőző este jutott
Christophe eszébe, amikor meglátta a bejegyzést a
határidőnaplójában. Camille-nak akkor szólt róla, amikor
éppen a Raquel által készített csirkét eszegették a
konyhában. Az ebédlőt Joy halála óta nem használták,
Christophe ugyanis nem akarta. Sokkal jobban szeretett a
konyhában enni a lányával.
– Elfelejtettem szólni, hogy holnap este nem leszek
itthon. Remélem, nem bánod. – Christophe bocsánatkérőn
pillantott Camille-ra, aki meglepődött.
– Persze hogy nem bánom. Jól teszed, hogy kimozdulsz.
Samhez mész? – Sam volt az egyetlen ember, akivel az apja
mostanában találkozott, hiszen senki sem értette nála
jobban, min megy keresztül Christophe a felesége elvesztése
óta. Christophe szerette a társaságát, és egyszer-egyszer
elmentek a kedvenc mexikói éttermükbe. Főleg üzleti
ügyekről beszélgettek, hiszen hasonló kihívásokkal kellett
szembenézniük, habár Sam vállalkozása sokkal nagyobb volt,
mint Christophe-é.
– Nem, vacsorameghívásom van – válaszolta Christophe,
amint befejezték az evést. – Tartok tőle, hogy kicsit
nagystílűbb lesz a kelleténél, de udvariatlanság lett volna
nemet mondanom. – Camille örült, hogy apja elfogadta a
meghívást. Christophe-nak muszáj volt időnként emberek
közé mennie, és Camille tudta, hogy az anyja is ezt akarná,
hiszen a halála előtt nyíltan meg is mondta. Joy nem akarta,
hogy Christophe örökre bezárkózzék, és egész hátralévő
életében őt gyászolja. Folytatnia kellett az életet, és előbb-
utóbb talán új társat is talál magának, habár Camillne-nak
mindig könnyek szöktek a szemébe, ha erre gondolt. A lány
még nem állt készen erre, ahogyan az apja sem.
– Kinél lesz a vacsora? – érdeklődött Camille mosogatás
közben.
– Egy francia nőnél, akit a borászok vacsoráján ismertem
meg néhány hete. Csak hat hónapig van itt. Nemrég halt meg
a férje. Tudod, ő az, akinek van két fia. Már meséltem neked
róla. – Camille feltételezte, hogy mindnyájan jóval idősebbek
nála, a grófnőt egyenesen hajlott korú özvegyasszonynak
képzelte.
– Ez igazán remekül hangzik, papa. – Camille egyik
egyetemi társa épp a hétvégén látogatott el a völgybe a
barátnőjével, és Camille-t is hívták, hogy vacsorázzon velük
a Bouchonban. A lány akkor nem fogadta el a meghívást,
mert nem akarta magára hagyni az apját a hétvégére, de
most már nyugodtan elmehetett, és nagyon örült neki. –
Holnap én is barátokkal vacsorázom. – A Stanfordról ismerte
a fiút, aki most Palo Altóban dolgozott, és a diplomaosztó óta
nem találkoztak. Jó lesz őt újra látni.
– Megkérdezhettem volna, hogy velem tartasz-e – mondta
Christophe előzékenyen –, de nem jutott eszembe, és hogy
őszinte legyek, szerintem halálra unnád magad. – Camille
egyetértőn bólintott.
A következő napot Camille Meadowoodban töltötte a
barátaival, akik egy helyi hotelben szálltak meg. Innen
egyenesen Yountville-be mentek, hogy megvacsorázzanak
Camille egyik kedvenc éttermében, a Bouchonban. Camille
most találkozott először a stanfordi srác barátnőjével, aki
vidám és szórakoztató társaságnak bizonyult. Camille-nak
nem volt kísérője, hiszen nem járt senkivel, de ezt egyáltalán
nem bánták, és Camille boldog volt, hogy végre hozzá
hasonló korú emberek között kapcsolódhat ki. Azóta nem
volt része ilyesmiben, hogy édesanyja egy évvel azelőtt
megbetegedett. Camille vagy a borászatban dolgozott, vagy
az apját pesztrálta, és az életében nem maradt hely semmi és
senki más számára.
Christophe Maxine javaslatának megfelelően vasalt
farmert és fehér inget húzott a vacsorához, és azt a sötétkék
zakót, amit még Joy vett neki a San Franciscó-i Hermèsben. A
nyakkendőt ezúttal otthon hagyta. Joy mindig figyelt rá, hogy
Christophe jól öltözött legyen. A vásárlás nem tartozott
Christophe kedvenc elfoglaltságai közé, ő sokkal jobban
szeretett traktort vezetni, vagy gumicsizmában járni az
ültetvényeket, mégis tiszteletre méltó, jóképű férfiú
benyomását keltette. Beszállt az Aston Martinjába, és a
grófnő által megadott címre hajtott. A meghívót, rajta a
grófnő telefonszámával, odakészítette az első ülésre, arra az
esetre, ha nem találná meg a házat. De jól ismerte a
környéket, és alig tizenöt perccel azután, hogy a Châteu
Joytól elindult, már meg is érkezett.
Becsengetett, mire egy férfihang szólt a kaputelefonba, és
amikor Christophe megmondta a nevét, a kapu
automatikusan kinyílt. Az épület még annál is grandiózusabb
volt, mint amire számított. A tágas, egyszintes házat modern
építészeti megoldások jellemezték, és egy hatalmas medence
meg egy gondosan ápolt kert is tartozott hozzá. A kert
végében pavilon állt, és a vendégek itt gyülekeztek,
miközben a keményített fehér szmokingot viselő pincér által
felszolgált mojitót, martinit, cosmopolitant kortyolgatták
vacsora előtt. A ház mellett, a kertben, egy fehér abrosszal,
vakítóan csillogó kristálypoharakkal és porcelán étkészlettel
megterített hosszú asztal állt, amelyet virágok meg
gyertyatartók díszítettek. Az egész helyszín úgy festett,
mintha egy magazin lapjai elevenedtek volna meg, és ez az
érzés csak fokozódott, amikor Maxine is előlibbent földig
érő, áttetsző, halvány rózsaszín sifonruhában, aranyszínű,
magas sarkú szandálban, vállára omló hosszú, sötét hajával.
Egy pillanat erejéig Joy hiánya éles fájdalommal hasított
Christophe szívébe, habár Joy soha nem hordott ilyen ruhát,
és soha nem adott ilyen nagyszabású fogadásokat.
Joy is szívesen szervezett vacsorákat a kastélyban, de
ezek mindig barátságos, kötetlen hangulatú összejövetelek
voltak, ahol a vendégek élénk társalgást folytattak, és a
háttérben jó zene szólt. Joy mindig bensőséges, meghitt
atmoszférát teremtett maga körül. Maxine stílusa ezzel
szemben elegáns volt, ünnepélyes, és a végletekig kifinomult.
Francia haute couture ruhákat hordott, vékonyabb és
magasabb volt Joynál, és valahogy egyszerre volt furcsán
bizalmas és finoman kacér, amint Christophe-ot francia
szokás szerint kétfelól arcon csókolta, mintha régi barátok
lennének. Maxine-ban volt valami nehezen megfogható
vakmerőség. Joy is bátor volt és erős, de a feltűnést kerülte,
és nem volt ilyen harsány. Joy egy tehetséges akrobatához
hasonlóan folytonos egyensúlyra törekedett az élet minden
területén, míg Maxine leginkább egy porondmesterre
emlékeztetett, akinek a legapróbb részlet sem kerülhette el a
figyelmét. Christophe-nak ez volt az érzése, miközben
Maxine bemutatta a vendégeit, akik többnyire nem ismerték
egymást. Christophe kizárólag új arcokat látott maga körül,
ami ritkaságszámba ment, mert a Napa-völgyben szinte
mindenkihez volt már szerencséje.
A vendégek között feltűnt két házaspár Los Angelesből,
akik mind a négyen a filmiparban dolgoztak, és nemrég
vásároltak egy jókora szőlőbirtokot. Úgy tervezték, hogy
majd a távolból irányítják a szőlőtermesztést. Christophe
azonnal látta rajtuk, hogy halvány fogalmuk sincs a
borászatról, ami inkább volt számukra afféle
státuszszimbólum, mintsem szenvedély. Jelen volt egy
mexikói házaspár is, akikről Christophe már olvasott, de még
sohasem találkozott velük. A férfit Mexikó egyik
leggazdagabb embereként tartották számon. A pár
védelméről két testőrük gondoskodott, akik egész idő alatt
diszkrét távolságban várakoztak. Volt még a vendégek között
egy dallasi házaspár, akik az olajiparban tettek szert mesés
vagyonra, és egy szaúdi házaspár, akiknek a világ minden
táján voltak ingatlanjaik, de most épp a Napa-völgybe
szerettek bele, és azt fontolgatták, hogy itt is vesznek egy
házat. A férfi nemrég vásárolt meg egy szállodát és egy
áruházat San Franciscóban, és arra gondolt, milyen
nagyszerű lenne, ha volna egy háza a völgyben, ahová
nyaranta elhozhatnák a gyerekeiket is, amikor épp nem Dél-
Franciaországban vagy a szardíniái otthonukban időznek,
vagy a jachtjukon hajókáznak a Földközi-tengeren.
A vendégek egyetlen közös vonása a mérhetetlen
gazdagság volt. A Napa-völgy azon látogatói közé tartoztak,
akiket Christophe általában nagy ívben elkerült. Kivételesen
gazdag nemzetközi társaság verődött itt össze, és a dallasi
meg a Los Angeles-i párok pöffeszkedő újgazdagoknak
bizonyultak, akik szüntelenül csak az alkalmat lesték, hogy
felvághassanak az újonnan felhalmozott vagyonukkal. A
maguk módján mindannyian akár érdekes és kellemes
emberek is lehettek, de Christophe jóval hivalkodóbbnak
találta őket, mint azokat az embereket, akiknek a társaságát
egyébként kereste. A maga részéről jobban kedvelte a vele
egyívású, komoly helyi borászokat. Ezt a társaságot
túlságosan harsánynak találta. Christophe maga
köztiszteletnek örvendő, tekintélyes francia családból
származott, de ezek a vendégek olyan, a hétköznapi
emberektől elzárt világban éltek, amiről keveset tudott, és
amire nem is volt kíváncsi.
Hamar feltűnt neki, hogy Maxine-on kívül csak ő van
egyedül, az viszont megnyugtatta, hogy vendéglátóját kivéve
mindenki vadidegen volt, így aztán senki sem érdeklődött Joy
felől. Christophe a vacsoránál Maxine jobbján foglalt helyet
az asztalfőn, ami figyelmes és nagyvonalú gesztus volt a
háziasszony részéről, de Christophe-ot kissé feszélyezte,
hogy Maxine úgy bánik vele, mintha ő lenne a parti
legillusztrisabb vendége. Kezdeti fenntartásai ellenére a
beszélgetést élvezetesnek és érdekfeszítőnek találta. A
vendégek mind világlátott emberek voltak, de a Napa-völgy
szépségét csak mostanában fedezték fel.
A megszámlálhatatlan fogásból álló vacsora a
várakozásnak megfelelően fenséges volt, és Christophe
meglepődve és meghatottan vette észre, hogy a felszolgált
vörösborok egytől egyig a Château Joyból származtak, és a
vendégek nem győzték dicsérni őket. Maxine a borászat
legjobb, legöregebb évjáratait választotta, és Christophe nem
kis büszkeséggel vette tudomásul, hogy a borai egy ilyen
válogatott társaságban is remekül megállják a helyüket. A
szaúdi házaspár azt bizonygatta, hogy Christophe borai
jobbak a Château Margaux-nál. Maxine Christophe-ra
mosolygott, és amíg a többiek egymással beszélgettek, a férfi
megköszönte neki, hogy az ő borait választotta a vacsorához.
– Ha szóltál volna, magam küldöm el a borokat – mondta
Christophe udvariasan. Maxine egy pillanatra finoman
megérintette a férfi kezét, ami olyan érzés volt, mintha egy
pillangó szállt volna rá.
– Hogy is szóltam volna? Nem osztogathatod csak úgy a
boraidat. A boltban az eladó hasznos tanácsokat adott arra
vonatkozóan, mit válasszak. – Az eladó nyilván a legdrágább
borokat ajánlotta Maxine figyelmébe, és Christophe ebből is
láthatta, hogy a nő nem aprózza el a dolgokat. A Château Joy
egyik-másik bora még a tekintélyes francia vetélytársak
borainál is többe került.
Vacsora után Maxine elindította a zenét, és néhány pár
táncra is perdült, de Christophe a helyén maradt. El sem
tudta képzelni, hogy a feleségén kívül bárki mással
táncoljon. A társaságot azonban élvezte, és egészen ellazult.
Maxine vacsora után erős francia gyümölcslikőrökkel és
brandyvel kínálta a vendégeit. A társaság csak hajnali fél
kettő körül kezdett szedelőzködni.
Christophe nem is gondolta volna, hogy ilyen páratlanul
kellemes estében lesz része. Az ételek kifogástalanok voltak,
és olyan emberekkel találkozott, akikkel egyébként soha nem
hozta volna össze a sors. Maxine tökéletes eleganciával
vezényelte le az estét. Nem csak egyszerű vacsorát adott,
mint ahogyan azt szerényen megfogalmazta, hanem egy
olyan rendhagyó eseményt hozott össze, ami még a Napa-
völgyben is ritkaságszámba ment, pedig ez a vidék az utóbbi
időben a sznobok és a tehetős jövevények találkahelyeként
vált híressé. Amikor az első vendégek távozása után
Christophe is készülődni kezdett, Maxine odasúgta neki,
hogy várjon még néhány percet, amíg a többiek is elmennek.
– Úgy szeretek néha pletykálkodni egy kicsit – mondta
csillogó szemmel Maxine, és Christophe nevetett. Joyjal is
mindig pletykáltak az autóban, amikor hazafelé tartottak
egy-egy fogadásról. Christophe bólintott, és úgy döntött,
marad még egy kicsit. Csak később jött rá, hogy ezzel azt a
látszatot keltették, mintha ők ketten együtt lennének, és
Maxine-nal töltené az éjszakát, amitől rögtön kényelmetlenül
érezte magát. Maxine azonban semmilyen kifogásolható
dolgot nem tett, miután a többiek elmentek. Levette a
tűsarkú, aranyszínű, piros talpú Christian Louboutin
szandálját, és amint áttetsző ruhájában, mezítláb helyet
foglalt az egyik karosszékben a medence mellett, hirtelen
nagyon fiatalnak látszott.
 A vacsoravendégekről társalogtak. Maxine mindent
elmondott Christophe-nak, amit tudni lehetett ezekről az
emberekről, azon kívül, hogy rettentő gazdagok. Elmesélte,
hogy a mexikói férfinak egy fiatal, bombázó filmcsillag a
szeretője, a dallasi nőnek pedig viszonya van az egyik híres
borásszal, ami őszintén megdöbbentette Christophe-ot. A
szaúdi férfinak még volt három másik felesége Rijádban,
akiket sohasem vitt magával, de mind a négy feleségét mesés
ékszerekkel halmozta el, amelyeket a londoni Graffnál
vásárolt. A vacsorára az első számú felesége kísérte el, aki
rokonságban áll a szaúdi uralkodóval. Maxine mindenkinek
ismerte a piszkos ügyeit, és élvezte, hogy mindezt
megoszthatja Christophe-fal.
– Honnan ismered őket? – kérdezte Christophe. Maxine
szórakoztatta és le is nyűgözte őt. Soha nem találkozott még
hozzá fogható teremtéssel, ráadásul volt benne valami vonzó
és érzéki. Christophe érezte, hogy Maxine is megkedvelte őt,
habár a társaság többi tagjával egyáltalán nem volt egy
súlycsoportban. Jóllehet sikeres volt, és a családja révén
meglehetősen előkelő körökkel is kapcsolatban állt, a
vagyona eltörpült a vacsoravendégek dollármilliárdjai
mellett.
– Innen-onnan – felelte Maxine sejtelmesen. – A
barátodat, Sam Marshallt is meghívtam, de nem ért rá. – A
titkárnője rögtön küldött egy elutasító e-mailt, és Sam nem
fogadta Maxine hívását.
– Őszintén szólva nem is neki való volt ez az este. Nem
érezte volna jól magát. Sam jobban érzi magát a saját
közegében. – Sam ugyanolyan jómódú volt és sikeres, mint a
vendégek, de másféle életet élt. Ót hidegen hagyták a jachtok
meg a puccos házak, habár gyönyörű volt az otthona. Az
üzleten és a saját közvetlen környezetén kívül más nemigen
érdekelte, és inkább a hétköznapi emberek társaságát
kereste. Christophe háttere sokkal nagyvilágibb volt; a
szaúdi milliárdos például két nagybátyját is ismerte, akik
igen fényűző életet éltek, és általában Dél-Franciaországban
töltötték a nyarat. Christophe-ot sosem vonzotta ez a világ,
de legalább valamelyest ismerte. Sam olyan lett volna itt,
mint a partra vetett hal, és a vacsora az első perctől az
utolsóig kínszenvedést jelentett volna számára.
– A férjem sokkal idősebb volt nálam, és az utolsó
években állandóan betegeskedett. Miután Párizsból
kiköltöztünk a périgord-i kastélyba, teljesen visszavonult
életet éltünk. Bár rettenetesen hiányzik a férjem, nagyon
vágytam már a társaságra, és itt olyan sok az érdekes ember.
A Napa-völgy a világ minden részéről vonzza az embereket –
mondta Maxine sugárzó arccal, és Christophe-ra mosolygott.
– Ez így van – helyeselt Christophe. – De sajnos nem
mindig a legjobb embereket. Be kell vallanom, én is
szívesebben töltöm az időmet szakmabeliek társaságában,
olyanokkal, akik szintén saját borászatot vezetnek. De ez a
mai este ritka alkalom volt számomra. Soha nem találkoztam
hozzájuk hasonló emberekkel – vallotta be. – El tudom
képzelni, mennyire hiányozhat neked Párizs. Az ottani
pezsgéshez képest a Napa-völgy maga lehet a dögunalom. –
Maxine annyira elegáns volt, kifinomult és nagyvilági, hogy
Christophe nem tudta őt elképzelni a közönséges völgylakók
között, de még az olyan tekintélyes borászok társaságában
sem, mint Sam.
Maxine egy ideig hallgatott, majd Christophe-ra nézett.
 – Biztos te is tudod, milyen bonyolultak a francia
örökösödési törvények. A férjemnek öt gyereke volt, és a
teljes vagyon háromnegyede a gyerekeket illeti. A férjem
hagyatékának felosztása elképesztően bonyolult folyamat
volt. A gyerekeknek járt a vagyon háromnegyede, nekem a
maradék egynegyed. Ez hamar patthelyzethez vezetett. Ők
mindenáron vissza akartak költözni a párizsi házba és a
périgord-i birtokra. Nekünk nem volt közös gyerekünk, és ez
az egész hajcihő rettenetesen kellemetlenül érintett. Nagyon
nehezen viseltem, és mélységesen elszomorított. A gyerekek
féltékenyek voltak rám, mert kedves voltam az apjukkal. A
férjemnek négy fia van, akik egytől egyig szörnyetegek, meg
egy lánya, aki szívből gyűlöl engem. A barátaim szerint
túlságosan jóhiszeműen és tisztességesen álltam az egészhez.
De szerettem Charles-t, és nem akartam látni, ahogyan a
család mindent darabokra cincál, ami egykor oly kedves volt
neki. Ezért megelégedtem egy csekély összeggel, és az
örökség rám eső részét eladtam nekik, aztán eljöttem. Olyan
messze akartam lenni tőlük, amennyire csak lehetett.
– A párizsi házat nem is akarom látni többé, ha csak
rágondolok, belesajdul a szívem. Öt évig éltünk ott Charles-
lal, és az volt életem legszebb öt éve. A périgord-i kastély
elég sivár volt, ráfért volna egy komolyabb tatarozás, hiszen
utoljára Charles nagyszülei idejében újították fel. Arra
gondoltam, a Napa-völgy igazi változás lehetne számomra.
Semmilyen emlék nem köt ide. Itt tiszta lappal kezdhetek új
életet. Még nem tudom, maradok-e. Meglehet, Los Angelesbe
megyek, talán már az ősszel. Vagy Dallasba, ahol olyan
vendégszeretők az emberek. Ezzel a dallasi házaspárral is ott
ismerkedtem meg. Mielőtt idejöttem, egy hónapot töltöttem
Dallasban. Van egy régi barátom, aki Houstonban él, és egy
texasi olajmágnás lányát vette feleségül. Ez a nő rengeteg
embernek mutatott be. De egyelőre boldog vagyok itt a Napa-
völgyben.
– Kétszeres veszteség ért, hiszen a férjemmel együtt az
addigi életünket is elveszítettem. A mostohagyerekeim
tönkretették az életemet. A fiaimmal is rútul elbántak. Az
édesapjuk, aki szintén idős volt, tavaly halt meg, és most a
mostohaapjukat is elveszítették. Kemény év áll mögöttünk.
Új otthont keresek, ahol mindent újrakezdhetek. A fiaim
boldogabbak Franciaországban, de jó volna, ha legalább egy
kis időre meglátogatnának. És van egy nyolcvanhét éves
édesanyám. Ha egyszer megtalálom a helyem, szeretném őt
is ideköltöztetni, de csak miután eldöntöttem, hol állapodom
meg.
Christophe abban reménykedett, hogy Maxine-nak
legalább sikerült kedvező megállapodást kötnie a férje
gyerekeivel, azok után, hogy így megkeserítették az életét.
Szemmel láthatóan nem élt rosszul a Napa-völgyben, hiszen
pazar házat bérelt és pompás fogadásokat adott, de a
szavaiból az derült ki, hogy a mostohagyerekei csúnyán
megrövidítették, és kegyetlenül elbántak vele. Úgy tűnt,
Maxine inkább kerülte a konfliktust, és nem akart jogi
csatározásokba bonyolódni. Egy kisebb összeg fejében kész
volt lemondani az örökség rá eső részéről, csak hogy ne
kelljen harcba szállnia velük, és Christophe tisztelte ezért a
nőt.
– Maxine, őszintén remélem, hogy hamarosan új otthonra
lelsz – mondta szívhez szólóan Christophe. – Remélem,
megtalálod a lelki nyugalmadat, és végre rendes emberek
között élhetsz. A Napa-völgy csodálatos vidék. Az igazi
völgylakók között nagyon sok a jó ember, habár távolról sem
élnek olyan fényűző életet, mint a ma esti vendégeid – tette
hozzá biztatón. Maxine hálás tekintettel nézett rá.
– Köszönöm, Christophe – rebegte Maxine. Christophe
letette a poharát, és felállt. Nagyon későre járt az idő, már
majdnem hajnali három óra volt. Christophe egy ideje már
csak vizet ivott, hogy haza tudjon vezetni. A Maxine és
barátai körében eltöltött este egészen feldobta a hangulatát,
de teljesen józan volt.
– Csodálatosan éreztem magam. Köszönöm a meghívást.
– mondta Christophe. Maxine mezítláb az autójához kísérte a
férfit, miközben a fátyolszerű ruha sejtelmesen lebegett
körülötte. A szépséges Nina Ricci-modell egyenesen Párizsból
érkezett, amiről Christophe-nak fogalma sem volt, de amúgy
sem tudott volna mit kezdeni ezzel az információval.
Christophe pillanatnyilag csak annyit tudott, hogy Maxine
gyönyörű, intelligens és elbűvölő, és a francia
mostohagyerekei alaposan kiszúrtak vele. Ezen kívül semmit
nem tudott Maxine-ról, leszámítva, hogy kellemes és
szórakoztató társaságnak találta, ennél azonban nem is
kellett többet tudnia.
Christophe eltöprengett, vajon barátok lesznek-e, vagy
Maxíne inkább odébbáll, hiszen a Napa-völgy szűkös lehetett
egy ilyen kifinomult nő számára. Ma-xine szemében
Christophe élete bizonyára nevetségesen hétköznapinak
tűnhetett, és ebben igaza is volt. De Christophe éppen
ilyennek szerette az életét. Maxine olyan volt, mint egy
messze földről érkezett különleges pillangó, amely leszállt
egy időre, hogy pihentesse színpompás szárnyait. Szemet
gyönyörködtető látványt nyújtott, de egy másik világhoz
tartozott.
Maxine búcsúzóul kétfelől arcon csókolta Christophe-ot,
aztán belibegett a házba, Christophe pedig elhajtott az Aston
Martinján. Olyan benyomása támadt, mintha az éjszakát egy
repülő csészealjon töltötte volna csupa rendkívüli, lenyűgöző
űrlény társaságában, és csak az imént tért vissza a Földre. És
mint mindig, most is magányosnak érezte magát, amint
hazafelé autózott, és arra gondolt, bárcsak mindent
elmesélhetne Joynak. De azok a napok már elmúltak.
 Ötödik fejezet

A Maxine partiját követő reggelen Christophe Camille-lal

reggelizett a konyhában. A lány teniszruhában volt, mivel
aznap Meadowoodba készült teniszezni a barátaival. Jólesett
néha vele egykorú fiatalokkal töltenie az időt, akik ráadásul
nem a borszakmában mozogtak. Camille gondolatai
mostanában állandóan a munkája körül forogtak, és jobbára
csak olyan emberekkel találkozott, akik az apja
korosztályához tartoztak. Amióta Camille lediplomázott és az
anyja meghalt, a kortársai szinte teljesen eltűntek az
életéből.
– Mikor értél haza tegnap este? – érdeklődött Camille, és
letette a kávéscsészéjét az asztalra. – Én egykor jöttem haza,
de te még nem voltál itthon. Jól szórakoztál? – Camille
remélte, hogy apja jól érezte magát az éjjel, de Christophe
most komolynak látszott. Amikor felébredt, újra felidézte
magában az elmúlt éjszakát. Utólag olyan érzése támadt,
mintha csak képzelte volna az egészet, és úgy fogta fel, hogy
egy egyszeri, soha vissza nem térő élményben volt része az
este. Soha többé nem látja viszont azokat az embereket,
talán magát Maxine-t sem.
– Elképesztő volt és hihetetlen, káprázatos és kicsit fura.
Olyan volt, mintha egy filmbe csöppentem volna. Voltak ott
filmproducerek és olajmágnások, meg egy szaúdi házaspár,
akiknek a világ minden táján vannak házai, és a férj még
három másik feleséget tart otthon. Ez egy teljesen más világ.
Persze tudtam, hogy létezik ez a világ itt a völgyben, sőt, az
utóbbi időben egyre inkább tért hódít. Anyád és én inkább
távol tartottuk magunkat ettől a népségtől. De meglepően
kedves emberek voltak, egytől egyig. Nagyon élveztem az
estét. – Christophe csak azt hallgatta el, hogy hajnali
háromkor ért haza, mert attól tartott, ártott volna vele a
szülői tekintélyének.
– És milyen ez a grófnő? Öreg? – kérdezte Camille
mosolyogva.
– Nem mondanám. A te mércéddel mérve talán öreg, de
az enyémmel egyáltalán nem. Szerintem olyan negyvenöt
éves lehet. – Camille megdöbbent.
– Tényleg? Valahogy azt hittem, hogy a grófnők mind
öregek – mondta, és apja elnevette magát.
– A filmekben talán így van. De sokan születésüktől fogva
viselik a címet. Ez a grófnő pedig egy nála jóval öregebb
grófhoz ment feleségül, akinek a gyerekei is idősebbek voltak
nála. Ha jól értem, a gyerekek és a francia örökösödési
törvények elég csúnyán kibabráltak a grófnővel, ezért inkább
elhagyta az országot. Az is megfordult a fejében, hogy itt a
völgyben telepszik le, de nem hiszem, hogy tényleg megteszi.
Szerintem egy ilyen nagyvilági nőnek a Napa-völgy túl szűk.
Még négy hónapig itt marad, aztán valószínűleg Dallasba
vagy Los Angelesbe költözik.
– És dolgozik valamit? – kérdezte Camille, akinek
felkeltette a kíváncsiságát ez a negyvenöt éves grófnő.
– Nem tudok róla, de nem is kérdeztem. Fiatalabb
korában modellkedett, az elmúlt tíz évben pedig az idős gróf
felesége volt. Az öregúr kilencvenéves korában halt meg.
– Hát, az szép kor. És én is megismerem majd ezt a
grófnőt? Találkozol még vele? – kérdezte Camille enyhe
nyugtalansággal a hangjában. Christophe elmosolyodott.
 – Ha azt akarod tudni, hogy én és a grófnő járni fogunk-e,
akkor a válaszom az, hogy nem, nem fogunk. Először is, én
még mindig az édesanyádat szeretem, és valószínűleg ez
örökre így is marad. Eszem ágában sincs újranősülni, vagy
akár csak járni valakivel. Másfelől meg egy ilyen nőnek, mint
amilyen Maxine, aligha lépem át az ingerküszöbét. Ahhoz én
nem vagyok elég feltűnő és kifinomult. Még egy nyavalyás
jachtom sincs, vagy egy villám Dél-Franciaországban. A
Napa-völgyben éldegélek, és bort készítek – mondta
szerényen Christophe.
– De hát ez a nő egy kilencvenéves ember felesége volt.
Szerinted ez mennyire lehetett izgi?
Christophe elnevette magát.
– Ebben igazad van. De a gróf biztosan sokkal fényűzőbb
életet élt, mint én. Én nem is vágyom ilyesmire. Szóval, hogy
válaszoljak a kérdésedre: nem, nem valószínű, hogy
találkozni fogsz a grófnővel, bár a fiainak szívesen
bemutatnálak, ha idejönnek. Talán kedvelnéd őket. – A Napa-
völgyi borászcsaládokban akadt néhány Camille-lal egy
korosztályba tartozó fiú, mint például Phillip. Camille
mindegyiket ismerte személyesen, de egyikük sem mozgatta
meg a fantáziáját. A városba pedig egyáltalán nem járt be,
pedig nem volt messze.
Christophe sokat aggodalmaskodott amiatt, hogy Camille-
nak nincs barátja, és nem is randevúzgat fiúkkal. Minden
idejét a munkájának szentelte, akárcsak Christophe, Camille
azonban még fiatal volt, és megérdemelte volna, hogy több
időt szánjon magára. Joy sosem aggódott emiatt, Christophe
azonban igen. Joy mindig azt mondogatta, hogy Camille
idővel úgyis megtalálja a párját. Christophe nem szerette
volna, hogy valami ellenállhatatlanul vonzó fiatalember
levegye Camille-t a lábáról, és elragadja magával
Ausztráliába vagy Franciaországba, Chilébe vagy Dél-
Afrikába, vagy valamelyik másik bortermelő vidékre. Az a
gondolat, hogy egy napon elveszítheti a lányát,
elviselhetetlen volt Christophe számára, de azt sem akarta,
hogy Camille magányos legyen és boldogtalan. A maga
részéről annak örült volna a legjobban, ha leendő veje a helyi
borászcsaládok valamelyikéből kerülne ki, de Camille ezeket
a fiúkat – akikkel lényegében együtt nőtt fel – egytől egyig
reménytelenül unalmasnak találta.
Christophe örült, hogy Camille a barátaival találkozik, és
a lány is jókedvűnek tűnt, amikor elindult otthonról.
Másnap azonban Maxine meghazudtolta Chris-tophe-ot,
amikor bejelentés nélkül felbukkant a borászatnál.
Megmondta a titkárságon, hogy Christophe-hoz jött, aki
meglepve, kockás ingben, farmernadrágban és
cowboycsizmában lépett ki az irodájából. Maxine karcsú
alakját és hosszú lábait kiemelő, testhezálló koptatott
farmert viselt, hozzá pedig tökéletes szabású hófehér inget
és fekete aligátorbőrből készült Hermès lovaglócsizmát vett
fel. Amikor Maxine meglátta Christophe-ot, szélesen
elmosolyodott, és a titkárnő szeme láttára mindkét oldalról
arcon csókolta a férfit.
– Mi szél hozott? – kérdezte Christophe, és Maxine
nevetett.
– Elnézést, amiért csak úgy rád törtem, de a közelben volt
dolgom, és úgy gondoltam, beugrok egy percre. Megkaptam
az üzenetedet, nagyon aranyos vagy. – Christophe küldött
neki egy köszönőkártyát a vacsora után, és arra gondolt,
hogy Joy most milyen büszke lenne rá. Christophe-nak soha
nem volt érzéke az efféle formaságokhoz, az ilyesmit mindig
Joy intézte. Most azonban Christophe kénytelen volt a saját
kezébe venni a dolgokat, az a vacsora pedig csakugyan
megérdemelt egy köszönőkártyát. Először egy csokor virágot
akart küldeni, de aztán belátta, hogy azt a gesztust
könnyedén félre lehetett volna érteni. Christophe nem
udvarolni akart Maxine-nak, csak tudatni vele, hogy jól
érezte magát a partiján.
– Gyönyörű ez a borászat – mondta Maxine őszinte
elismeréssel. – Sokkal nagyobb, mint gondoltam. És mi az a
kastély ott a dombtetőn? Amikor megláttam, egy pillanatra
azt hittem, Bordeaux-ban vagyok.
– Ott lakunk, Akkor építtettük, amikor megvettük a
birtokot. Franciaországból hozattam minden egyes
építőkövét. A családom bordeaux-i kastélyának kicsinyített
mása. Sokkal kisebb, mint az eredeti; közelről látszik igazán,
hogy egészen emberi léptékű az épület. Szeretnéd, hogy
körbevezesselek a borászatban? – ajánlotta fel Christophe.
Maxine hevesen bólogatott.
– A lányod is itt van? – kérdezte Maxine mosolyogva. –
Szívesen megismerném.
– Természetesen. – Christophe-ot egészen meghatotta
Maxine érdeklődése. Végigmentek a folyosón Camille
irodájáig. Amikor beléptek, a lány gondterhelt arccal ült a
számítógépe előtt az asztalánál. Meglepetten pillantott fel
apjára és a mellette álló vadidegen nőre. Sejtelme sem volt
róla, ki lehet az.
– Üdv. Valaki rosszul számolt el két tonna szőlőt, amit
utoljára adtunk el a tavalyi termésből. – Camille éppen azon
tűnődött, hogy vajon anyja tévedett-e, amikor már beteg volt
és a fájdalmai elterelték a figyelmét, és próbálta kijavítani a
hibát. – Elnézést. – Camille elmosolyodott, felállt,
megkerülte az asztalt, és várta, hogy apja bemutassa neki a
hölgyet. Arra gondolt, talán egy ügyfél lehet, vagy egy régi
barát. Camille még soha nem találkozott vele.
Christophe bemutatta őket egymásnak.
– Maxine du Pantin, a lányom, Camille – mondta
fesztelenül, és a két nő kezet fogott egymással. Camille egy
pillanatra meghökkent, de aztán gyorsan visszanyerte a
nyugalmát. A grófnő egyáltalán nem olyan volt, mint
amilyennek elképzelte. Christophe tegnap még azt mondta,
hogy soha nem fogja bemutatni neki Maxine-t, és tessék,
most itt állt az irodájában.
Camille reménytelenül lomposnak érezte magát a
makulátlan megjelenésű díva mellett, akit halovány, mégis
jellegzetes parfümfelhő lengett körül. Maxine hosszú fekete
haját lófarokba fogta össze, és lehengerlőén nézett ki
aligátorbőr lovaglócsizmájában és szűk farmerjében. Camille
rendkívül elegánsnak és fiatalosnak találta a nőt, és
kényelmetlenül feszengett mellette a régi, kifakult Stanford-
logós pulóverében, lyukas farmerjében és tornacipőjében.
Maxine azonban barátságos pillantással mérte végig Camille-
t, és látszólag ügyet sem vetett a lány öltözékére.
– Alig vártam, hogy megismerhesselek, úgyhogy
beugrottam, ha már itt jártam a közelben. Elnézést az
udvariatlanságért – szabadkozott Maxine. – Édesapád ódákat
zengett rólad – lelkendezett Maxine sugárzó arccal. Camille
hirtelen elbátortalanodott. Nem is ismerte ezt a nőt, aki úgy
tett, mintha ő és Christophe régi barátok lennének. Maxine
közvetlen és keresetlen stílusa azt a benyomást keltette,
mintha bensőséges viszonyt ápolna Christophe-fal, és most
már a lányával is.
– Én is ódákat tudnék zengeni apámról – felelte Camille
csendesen, és apjára mosolygott, aki átkarolta a lány vállát.
Néhány percig még beszélgettek, aztán Christophe azt
mondta, megmutatja Maxine-nak a borászatot, és távoztak.
Camille utánuk nézett az ablakból, és látta, amint apja épp
jóízűen nevet valamin, miközben Maxine-nal a borászat
épületei felé sétáltak. Camille hónapok óta nem látta nevetni
az apját. Christophe szorosan Maxine mellett lépdelt, és
amikor beszélgettek, közel hajolt hozzá: az egész testbeszéde
arról árulkodott, hogy tetszik neki ez a nő, talán még ő maga
sem tudta, mennyire. Amint Camille elnézte őket, hirtelen
jeges borzongás futott végig a gerincén.
A francia nő rendkívül kedves volt Camille-hoz, a lány
azonban – maga sem tudta, miért – elgondolkozott, vajon
szívből jövő volt-e ez a kedvesség. Maxine mosolya talán még
egy jéghegyet is felolvasztott volna, de a tekintete valahogy
hideg volt és sötét. Camille rögtön leintette magát, amiért
ilyen ostoba gondolatai támadtak. Maxine csak egy ismerős
volt, és Christophe világosan megmondta, hogy nem akar
járni vele. Camille elfordult az ablaktól, és visszatért a
munkájához. Most már szinte szégyellte magát, amiért
ennyire feldúlta ez a találkozás. Egyszerűen csak furcsa volt
Christophe-ot egy nő társaságában látni. Camille tudta, hogy
egy napon majd újra hozzá kell szoknia, ha nem is feltétlenül
most.
 – Milyen elragadó fiatal hölgy! – lelkendezett Maxine,
amikor kiléptek a szabadba. – Gyönyörű lány, és biztosan
nagyon okos is, ha egyszer veled dolgozik.
– Az a terve, hogy pár év múlva elkezdi az üzleti főiskolát
– felelte büszkén Christophe. – De hogy őszinte legyek, nem
vagyok benne biztos, hogy szüksége van rá. Nálunk olyan
tapasztalatokat szerezhet, amelyeket semmilyen iskolában
nem lehet megtanulni. Főleg most, hogy az édesanyja
meghalt, és Camille-ra egy sor olyan feladat hárult, ami
korábban Joy felelőssége volt. – Ahogyan Christophe beszélt
róluk, nem hagyott kétséget afelől, hogy mennyire szerette a
lányát és a néhai feleségét. Maxine elérzékenyülten bólintott.
– A feleséged rendkívül szerencsés asszony volt – mondta
csendesen, miközben beléptek abba az épületbe, ahol a
hordókat tárolták.
A borászathoz tartozó épületek hatalmas területet
foglaltak el – a gazdaság sokkal nagyobb volt, mint
amilyennek kívülről látszott. Jelentős borászat volt ez, ha
nem is akkora, mint Sam Marshallé. De Christophe a
minőséget mindig is többre tartotta a mennyiségnél. Maxine
kérdései kellemes meglepetésként hatottak Christophe-ra.
Úgy tűnt, Maxine-t őszintén érdekelte a borászat és
Christophe munkája. Maxine számos francia borászatot
ismert, és arról kérdezősködött, mi az, amit Christophe
hozzájuk képest másként csinált, és mi az, amiben nem volt
különbség.
Két órát töltöttek együtt, és Christophe élvezte minden
percét. Most, hogy Maxine-t nem a saját közegében látta,
már nem tűnt olyan megközelíthetetlennek. Ha az ember
eltekintett az aligátorbőr lovaglócsizmáktól, Maxine egészen
olyan volt, mint egy közönséges földi halandó. Christophe
szívesen beszélgetett vele, és nagy kedvvel mesélt neki a
vállalkozásról. Az idő gyorsan elröpült, és már majdnem öt
órát mutatott az óra, amikor Christophe visszakísérte
Maxine-t a parkolóba az autójához. Hirtelen eszébe jutott
valami.
– Nincs kedved feljönni a kastélyba egy pohár borra? –
Christophe munkaideje nagyjából lejárt, és már nem lett
volna értelme, hogy belekezdjen valami újba.
– Az nagyszerű lenne – felelte Maxine örömmel.
Időközben visszaváltottak franciára. – Egész biztos, hogy
nem veszed tolakodásnak? – kérdezte, Christophe azonban
megrázta a fejét.
– A legkevésbé sem. De ha nem bánod, a te autóddal
menjünk, én gyalog jöttem munkába. – Christophe és Camille
gyakran együtt sétáltak le a dombról, így alkalmuk volt
elbeszélgetni egy kicsit, mielőtt elindult volna a nap, és
testmozgásnak sem volt utolsó.
Christophe beszállt Maxine mellé a Mercedesbe, és
mutatta az utat. Látták, amint a kastély kikandikál a
környező fák közül. Kanyargós út vezetett fel a dombtetőre,
és amíg meg nem érkeztek, nem is lehetett igazán felmérni a
kastély valódi arányait. Kastélynak nem volt nagy, a környék
házaihoz képest azonban igen termetesnek számított. Maxine
kiszállt az autóból, és álmélkodva vette szemügyre az
épületet.
– Egészen olyan, mint otthon, Franciaországban – mondta
nosztalgiázva. Christophe-nak eszébe jutott a périgord-i
kastély, amelyből a mostohagyermekei elüldözték Maxine-t,
és hirtelen megsajnálta a nőt. Neki is kijutott a tragédiákból
és a csalódásokból. Christophe Maxine magabiztos kiállása
mögött megpillantotta a védtelen nőt, ami megérintette a
lelkét.
Christophe bevezette Maxine-t az előcsarnokba, ahol a
szülei és a francia rokonok portréi lógtak. Az asztalokon
Christophe-ról és Joyról készült közös fotók álltak
ezüstkeretben. Több fényképen Camille is szerepelt
különböző életkorokban. Az egész házban valami nagyon
bensőséges hangulat uralkodott, és Maxine megcsodálta a
kifinomult freskókat, amelyeket még Joy festett nem sokkal
azután, hogy az épület elkészült. A kastély gyönyörű volt, és
aligha különbözhetett volna jobban Maxine bérelt házától,
ahol mindenen látszott, hogy vadonatúj. Christophe háza úgy
nézett ki, mintha több száz éve állt volna ezen a helyen,
holott csak huszonhárom éve épült.
Christophe töltött Maxine-nak egy pohár bort, és kiültek
a kertbe, ahol Christophe oly sokszor üldögélt Joyjal
kettesben a csendes estéken. Amikor Camille egy órával
később hazaért, meglepődött, hogy ott találja őket. Amióta
Joy meghalt, Christophe egyszer sem ült ki a kertbe, és
Camille-nak földbe gyökerezett a lába, amint megpillantotta
Maxine-t anyja kedvenc karosszékében.
– Jaj, elnézést… nem tudtam, hogy itt vagytok, papa –
mondta Camille, amikor a hangokat követve megtalálta őket
a kertben. A lány figyelmét nem kerülte el a felnyitott
borosüveg a konyhában. Christophe kedvenc évjárata volt,
Camille születésének évéből. Christophe a mai napig ezt
tekintette a legjobb borának.
– Most már mennem kell – mondta Maxine angolra
váltva, miközben felállt, és Camille-ra mosolygott. A lány
hallotta, hogy mostanáig franciául beszéltek, ami szintén
zavarta. Apja mindig is sajnálta, hogy Joy sosem tanult meg
rendesen franciául. Miután összeházasodtak, Joy egy darabig
igyekezett ugyan elsajátítani a nyelvet, de a nyelvtanulás
nem volt az erős oldala, és végül feladta a küzdelmet. Amikor
Christophe franciául beszélgetett Maxine-nal, kifejezetten
felszabadultnak tűnt. Látszott, hogy jól érezték magukat
egymás társaságában.
A borospoharakat a konyhában hagyták, és amint
Christophe kikísérte Maxine-t az autóhoz, Camille hallotta,
ahogyan apja így szól a nőhöz:
– Legközelebb körbevezetlek. – Camille óhatatlanul is
eltűnődött rajta, hogy apja mégis mire gondolhatott. Vajon
megmutatja Maxine-nak a hálószobákat? Vagy a
könyvtárszobát, ahol Christophe és Joy olyan sokat
olvasgattak esténként a kandalló mellett? Joy otthoni
dolgozószobáját? Camille-t a ház minden szögletéhez valami
bensőséges kötelék fűzte, és meghitt családi szentélyként
tekintett a kastélyra, ahol nem akart idegeneket látni, főleg
nem ezt a nőt, akit csak kétszer látott életében, és remélte,
hogy soha többet nem kell viszontlátnia. Ez a nő azonban
felbukkant az irodában, aztán meg apjával borozgatott a
kertben, és befészkelte magát anyja kedvenc székébe.
Camille ijesztőnek találta az egészet, és olyan érzése támadt,
mintha Maxine előre megfontolt szándékkal nyomult volna
be a személyes terükbe.
– Ha megjöttem Hollandiából, felhívlak – mondta
búcsúzóul Christophe. Maxine beszállt a kocsijába, és a
férfira mosolygott.
 – Sajnálom, hogy annyi idődet elraboltam – mondta
bocsánatkérőn. – Köszönöm, hogy megmutattad a borászatot,
nagyon érdekes volt. Az otthonod meg egyenesen lenyűgöző.
– Maxine vetett a kastélyra egy utolsó elismerő pillantást,
aztán beindította az autót.
– A magam részéről nagyon élveztem – bizonygatta
Christophe. – Ha visszajöttem, elmegyünk vacsorázni a
French Laundryba. – Ezt az éttermet a Napa-völgy legjobb
vendéglőjeként tartották számon.
– Alig várom – mondta Maxine, majd búcsút intett, és
elindult lefelé a szerpentinen. Christophe visszaballagott a
kastélyba, miközben Maxine járt a fejében. Nagyon
kellemesnek találta az együtt töltött időt, nem is gondolta
volna, hogy ilyen jól érzi magát a nő társaságában. Ahhoz
képest, hogy Maxine milyen előkelő körökben forgott,
Christophe nagyon könnyen megtalálta vele a hangot.
Maxine egyszerű volt és keresetlen. Christophe úgy érezte,
hogy akár még barátok is lehetnek, és alig várta, hogy
elvihesse vacsorázni, mintegy viszonzásképpen a nála töltött
felejthetetlen estéért.
Mire apja visszatért, Camille már megterített a
vacsorához. A lány egy szót sem szólt, amikor az asztalhoz
ültek. A Raquel által készített tárnáiét és enchiladát Camille
már megmelegítette a mikrohullámú sütőben, és egy nagy tál
saláta is várt rájuk. Mind a ketten szerették a mexikói
konyhát, Raquel főztjét pedig különösen. Hozzáláttak a
vacsorához, de Camille továbbra is hallgatásba burkolózott,
és az apja rögtön látta rajta, hogy valami nyomja a lelkét.
– Valami baj van? – kérdezte Christophe. Camille
megrázta a fejét, de apja látta a szomorúságot a
tekintetében, és azon gondolkodott, vajon mi történhetett.
Camille csak akkor szólalt meg, miután leszedte az asztalt.
Elmondta apjának, szerinte hogyan lehetne a cég olcsóbb
borait a fiatal felnőttek körében népszerűsíteni a közösségi
média segítségével. Christophe-nak tetszett az ötlet. Camille
már utána is nézett néhány cégnek, amelyek a borászat
Twitter- és Facebook-fiókját kezelnék. Eddig Camille
foglalkozott ezekkel, de úgy gondolta, hatékonyabb lenne, ha
egy erre szakosodott céget bíznának meg a feladattal.
– Nagyon szép munkát végzel – dicsérte meg Christophe.
Camille azonban továbbra is feldúltnak tűnt. Apja
megérintette a karját, és gyengéd pillantással nézett rá.
Utálta, ha a lánya szomorú volt, és amióta leültek vacsorázni,
Camille igencsak bánatosnak tűnt.
– Mi a baj? Mi bánt, Camille?
– Tudom, hogy ez butaság, de olyan fura volt, hogy itt
talállak azzal a nővel a kertben. Anyu székében ült, és úgy
csinált, mintha idetartozna. Gondolom, ehhez előbb-utóbb
hozzá kell szoknom – mondta Camille, és könnybe lábadt a
szeme. Christophe átölelte a lányt.
– De ennek még nincs itt az ideje – mondta, és
megsimogatta Camille hosszú, szőke haját, ami sokszor még
most is kislányos külsőt kölcsönzött neki, különösen akkor,
ha kiengedve hordta, vagy két copfba fogta össze, mint
általában a mozgalmas napokon. – Anyád helyét senki nem
foglalhatja el. Amikor leült arra a székre, nekem is voltak
hasonló gondolataim, de udvariatlanság lett volna a
részemről, ha megkérem, hogy üljön át máshova. Szerintem
fel kell készülnünk rá, hogy ez megtörténhet, ha vendégeket
fogadunk. Maxine érdekes nő, és őrá is rájárt a rúd
mostanában. Szerintem magányos is. Alig ismer itt valakit,
nagyon zárt ez a közösség. Én csak kedves vagyok hozzá, ez
nem kerül semmibe. És egyáltalán nem jelenti azt, hogy
tetszik nekem, vagy hogy belé fogok szeretni.
Camille-nak azonban baljós előérzete támadt Maxine-nal
kapcsolatban, csak nem tudta, hogyan magyarázza el az
apjának. Camille számára Maxine egyáltalán nem tűnt olyan
ártatlannak, mint amilyennek apja leírta, szerinte volt benne
valami nyugtalanítóan titokzatos. Christophe gyakran
bizonyult naivnak az emberekkel szemben, Joy is mindig ezt
mondogatta. Camille meg volt győződve róla, hogy Maxine
valamiféle hátsó szándékkal közeledik az apjához.
– És mi van, ha Maxine valójában rád hajt, papa? –
kérdezte Camille, és az apjára pillantott. Christophe jóképű
volt, és egy sikeres vállalkozást vezetett. Most, hogy
megözvegyült, bizonyára sok nő örült volna, ha
megszerezheti magának.
– Nem hajt rám, Camille. – Christophe a lányára
mosolygott. – Nálam sokkal fontosabb emberek vannak az
ismeretségi körében. Én csak egy kishal vagyok neki egy
pocsolyában. Bármikor lőhet magának nálam különb vadat,
itt, Párizsban, vagy tudom is én, hol. Ráadásul nem hiszem,
hogy rá lenne szorulva a segítségemre. Az a csizma, amit ma
viselt, többe kerül, mint egy közepes szőlőbirtok – mondta
nevetve Christophe. Camille is elmosolyodott, amikor
emlékezetébe idézte Maxine csizmáját. Még soha nem látott
ilyen aligátorbőr lovaglócsizmát, és halvány fogalma sem
volt róla, mennyibe kerülhet egy ilyen lábbeli.
– Becsületszavamra mondom, hogy Maxine nem
érdeklődik utánam, és én sem utána. Csak barátok vagyunk.
És legközelebb nem engedem, hogy bárki beleüljön
édesanyád székébe – mondta ünnepélyesen Christophe,
Camille pedig rámosolygott. Remélte, hogy apjának van igaza
Maxine-nal kapcsolatban.
Camille maga sem tudta volna megmondani, miért, de
egyáltalán nem bízott Maxine-ban, és az a különös érzése
támadt, hogy anyja ugyanígy érezne, ha élne. Joy mindig
azonnal megneszelte, ha egy nő kiszemelte magának
Christophe-ot, és mindig felhívta rá a férje figyelmét.
Christophe általában félvállról vette ezeket a
figyelmeztetéseket, és nehezére esett elhinnie, hogy voltak
nők, akiknek felkeltette az érdeklődését. Christophe
maradéktalanul boldog volt Joy oldalán, és soha nem nézett
más nőre. Joy azonban meghalt, és Camille pontosan tudta,
hogy apja mennyire magányos. A ház is üresen kongott Joy
nélkül, aki mindkettőjük életében tátongó űrt hagyott maga
után. A lány azt is tudta, hogy nem szeretné, ha Maxine de
Pantin megpróbálna benyomulni ebbe az űrbe. Camille-t még
a puszta gondolattól is kirázta a hideg.
 Hatodik fejezet

Christophe németalföldi útja rövidebb volt, mint az

olaszországi látogatása. Két hét múlva már vissza is tért, és
elégedett volt az elért eredményekkel. Hazafelé jövet
megszakította az útját New Yorkban, és tárgyalt a két
legfontosabb forgalmazóval. Amint hazaért, Camille azonnal
tájékoztatta őt a legújabb fejleményekről. Apja távollétében
megint összekülönbözött Cesaréval, de erre inkább szót sem
vesztegetett, Christophe úgyis mindig a védelmébe vette a
birtokfelügyelőt. Camille inkább arról számolt be, hogy a
nemrég szerződtetett marketingcég micsoda sikereket ért el
a közösségi médiában. Egyetlen hét alatt sikerült jelentősen
megemelni a borászat Twitter- és Facebook-követőinek
számát. Christophe nagyon örült, hogy viszontláthatta a
lányát, és másnap este elvitte őt vacsorázni az egyik kedvenc
éttermükbe, a Don Giovanni’sba. Mind a ketten akkora adag
tésztát ettek, hogy alig bírtak megmozdulni.
Christophe megtartotta a szavát, és azon a hétvégén
elvitte Maxine-t a French Laundryba. A fényűző vacsorán
három különböző helyi bort kóstoltak meg. Maxine
kijelentette, hogy amíg még a Napa-völgyben van, szeretne
mindent megtudni az itteni borokról, így hát Christophe
kiselőadást tartott neki a témában. Vacsora után Maxine
megjegyezte, hogy bár sokféle bort megkóstolt már, még
mindig Christophe borait tartja messze a legfinomabbaknak.
A desszertként elfogyasztott Sauterne mindkettőjüknek
nagyon ízlett, de egyetértettek abban, hogy a Chateau
d’Yquemnek – amelyet Maxine a kedvenc borának nevezett –
semmi sem érhet a nyomába.
Christophe beszámolt Maxine-nak a Hollandiában, majd
Belgiumban tett látogatásáról, valamint a rövid berlini
kitérőről, a nő pedig egy partiról mesélt, és részletesen
elmondta, kik voltak ott. Megjegyezte, hogy az összes
vendéget sznobnak találta, amin Christophe jót nevetett. O
pontosan tudta, kikről van szó: a Napa-völgy régi,
konzervatív elitjéről, akik nem egykönnyen fogadnak maguk
közé egy olyan kívülállót, mint Maxine.
– Elég sokan vannak ezen a vidéken. A feleségemmel már
a házasságunk elején megfogadtuk, hogy távol tartjuk
magunkat ezektől a köröktől. Azt hiszik, az övék az egész
Napa-völgy, és csak nekik van joguk itt lenni. Állandóan
partikat rendeznek, ahova csak egymást hívják meg. Nagyon
zárt társaság. – Christophe már azon is csodálkozott, hogy
Maxine-t egyáltalán meghívták. Gyűlöltek mindenkit, aki
nem tartozott közéjük, és csak a legritkább esetben hívtak
meg olyanokat, akik jövevénynek számítottak a völgyben. –
Engem már jó ideje nem hívnak – mondta Christophe
elégedetten. – És nem is hiányzik. – Maxine azonban sokkal
jobban kedvelte a társasági életet, mint Christophe. A nő
rózsaszín Chanel-kabátot, farmernadrágot és magas sarkú
cipőt viselt a vacsoránál, de bármit vett fel, mindig rendkívül
elegánsnak hatott a megjelenése.
– Most jut eszembe – mondta Maxine fesztelenül, amikor
vacsora után Christophe autója felé ballagtak –, nem tudom,
mit szólnál hozzá, de van két jegyem egy balettelőadásra a
jövő hétre. Gondoltam, megkérdezem, nincs-e kedved velem
jönni. A Hattyúk tavát játsszák, és egy csodálatos fiatal kínai
balett-táncos lép fel, aki nemrég érkezett Pekingből. Nincs,
aki elkísérjen, ezért abban reménykedem, hogy te eljössz
velem. – Maxine bízott benne, hogy nem tűnik túl
szánalmasnak ezzel a kéréssel. Christophe félszegen
vigyorgott rá.
– A feleségem is odavolt a balettért, és én soha nem
mentem vele. Mindig a lányunkat vitte magával, vagy
valamelyik barátnőjét.
– Tehát értsem úgy, hogy nemet mondasz? – kérdezte
Maxine esdeklő tekintettel, és Christophe elnevette magát.
– Nemet mondanék, ha hagynád. De hogyan is
utasíthatnálak vissza, ha egyszer így nézel rám? – Szegény
asszonynak egy barátja sem volt ezen a vidéken. Christophe-
nak legalább ott volt Camille társasága, de Maxine még
moziba sem tudott volna kivel elmenni.
– Akkor eljössz velem? – Christophe bólintott. Maxine-nal
madarat lehetett volna fogatni. – Utálok egyedül színházba
menni. Ettől csak még magányosabbnak érzem magam. Ez a
legnehezebb, ha az ember nem házas. Bár Charles az utolsó
két évben már nemigen hagyhatta el a házat. Néhányszor
megpróbáltuk, de túl sok volt neki. – Christophe már
korábban megértette, hogy Maxine a házassága utolsó két
vagy három évében gyakorlatilag ápolónői teendőket látott el
a férje mellett. És bár hiányzott neki Charles, most újra
felszabadultnak érezte magát, és élvezni akarta az életet, ami
teljesen érthető volt. Elvégre éveken át egyfajta rabságban
szenvedett.
– A balett után megvacsorázhatnánk a városban –
javasolta Christophe, és látta Maxine-on, hogy tetszik neki az
ötlet. Christophe azt már tudta, hogy a nő kedveli Gary
Dankót, de sok más éttermet is tudott volna javasolni neki,
és minden adott volt hozzá, hogy csapjanak egy vidám estét.
Bár Christophe sosem rajongott a balettért, nem volt ellenére
a gondolat, hogy eltöltsön egy estét Maxine-nal. Érzett
azonban némi lelkiismeret-furdalást, hiszen Joy annak idején
sosem tudta rávenni a férjét, hogy elkísérje a
balettelőadásra.
Camille-nak ugyanez jutott az eszébe, amikor apja
bejelentette: Maxine-nal megnézi a Hattyúk tavát.
– Anyuval soha nem mentél el – csattant fel dühösen
Camille. – Neki mindig nemet mondtál. Akkor most hogy
mehetsz el valaki mással?
– Maxine már megvette a jegyeket, de nem volt kivel
elmennie. Megsajnáltam – felelte Christophe kissé zavartan,
miközben Camille magából kikelve járkált fel-alá a
konyhában, és az anyját védelmezte.
– Papa, ez a nő játszik veled. Direkt sajnáltatja magát,
pedig egyáltalán nem is szorul a sajnálatodra. Nagyon is
tudja, mit akar. Érzem. Téged akar. – Camille pontosan úgy
beszélt most, mint Joy. Christophe nem állta meg nevetés
nélkül.
– Ugyanúgy beszélsz, mint az anyád. De nem hinném,
hogy igazad van – makacskodott Christophe. Camille alig
akarta elhinni, hogy az apja ennyire naiv. A vak is láthatta,
miben mesterkedik ez a nő, de ő csak nem akarta észrevenni.
Christophe szemében Maxine ártatlan volt, mint a ma
született bárány, Camille-t azonban egy hálóját szövögető
pókra emlékeztette.
– Pedig igazam van – bizonygatta Camille. – Te vagy az,
aki tévedsz. Az a nő kelepcébe akar csalni téged.
 – Csak egy balettelőadásra tudott elcsalni. Szerintem ez
nem hangzik túl veszélyesnek. – Camille azonban
hajthatatlan volt, és másnap egész nap duzzogott. Christophe
korán munkába ment, és előbb végzett, így volt ideje
átöltözni, hogy időben elmehessen Maxine-ért. Sikerült
elkerülniük a csúcsforgalmat, és fél hatkor már a városban
voltak. Christophe már korábban lefoglalt egy asztalt a
Quince-ben, amelynek ugyanolyan kitűnő volt a konyhája,
mint Gary Dankónak.
Miközben a város felé autóztak, mindenféléről
eldiskuráltak, és Maxine újból megemlítette, hogy a
mostohagyerekei milyen méltatlan és aljas módon bántak el
vele.
– Ha rajtuk múlt volna, a legszívesebben földönfutóvá
tesznek, és hagyják, hogy éhen vesszek az út szélén. –
Maxine azonban az öltözéke, az életmódja és az általa
rendezett gáláns vacsorák alapján egyáltalán nem tűnt
földönfutónak, és Christophe ebből arra következtetett, hogy
a nőnek végül sikerült megegyeznie a mostohagyerekeivel.
De Christophe azt is belátta, hogy ezzel együtt igen
kellemetlen élmény lehetett ez Maxine számára, aki a mai
napig keserűséggel gondolt volt férje gyerekeire és a francia
örökösödési törvényekre. – Tíz csodálatos évet töltöttem
Charles-lal, sőt, majdnem tizenegyet, és amikor meghalt, a
gyerekei huszonnégy órát adtak, hogy elhagyjam a kastélyt,
és negyvennyolcat, hogy kihurcolkodjam a párizsi lakásból.
Az emberek csak a gonosz mostohákat emlegetik, de
meggyőződésem, hogy a mostohagyerekek sokkal
rosszabbak, főleg, ha sok van belőlük. Charles gyerekei
összefogtak ellenem. – Maxine-t láthatólag a mai napig
nagyon bántotta a dolog.
Christophe ezután igyekezett vidámabb irányba terelni a
szót, és Maxine két fia felől érdeklődött. A nő elmondta, hogy
mennyire hiányoznak a gyerekei, és már alig várja, hogy
nyáron meglátogassák őt Amerikában. Christophe egészen
meglepődött, hogy Maxine milyen tájékozott a modern
művészetet illetően, amit a férfi is nagyra értékelt. Annak
idején Joyjal a Sotheby’s és a Christie’s árverésein számos
festményt vásároltak, amelyek most a borászat falait
díszítették.
Nagyon korán érkeztek az operaházhoz. Leparkoltak az
autóval, és megittak egy pohár pezsgőt a bárban, mielőtt
elfoglalták volna a helyüket a páholyban, ahova Maxine
jegyei szóltak. Pontosan középen ültek, övék volt az egész
nézőtér két legjobb helye. Christophe meglepve vette
tudomásul, hogy tulajdonképpen élvezte az előadást, és ez
csak növelte a bűntudatát, amiért Joynak minden alkalommal
nemet mondott. A vacsora a Quince-ben éppen olyan volt,
amilyennek elképzelték: fenséges ételek kellemes
környezetben, első osztályú kiszolgálással. Éjfélkor már
meghitt csendben autóztak hazafelé a Napába vezető úton.
Nagyon kellemes estét töltöttek együtt, és miközben
áthaladtak a Golden Gate hídon és a város fényeit csodálták,
Christophe köszönetet mondott Maxine-nak, amiért
meghívta a balettra. Kellemesnek találta a nő társaságát, és
egészen felszabadultnak érezte magát.
– Megbocsátottál, amiért elrángattalak magammal a
balettra? – kérdezte Maxine, és Christophe-ra mosolygott.
Fekete szatén estélyi kabátja alatt egy egészen vadító fekete
koktélruhát viselt, messze ő volt a legjobban öltözött nő az
operaházban és az étteremben. Alighanem tudatosan
törekedett erre. Maxine eddig minden alkalommal
gyönyörűen nézett ki, amikor Christophe-fal találkozott.
Látszott rajta, hogy sokat ad a külsejére, és nagy gondot
fordít az öltözködésére.
– Magam is meglepődtem, hogy ennyire élveztem az
előadást – ismerte el Christophe.
– Ez azt jelenti, hogy megint eljönnél velem? – szegezte
neki a kérdést Maxine. Christophe nevetett.
– Talán. A lányom a szememre vetette, hogy bezzeg az
anyját soha nem voltam hajlandó elkísérni az operaházba, és
ettől komoly bűntudatom támadt – vallotta be Christophe. –
De akkor is jól éreztem magam. – Kedvelte Maxine-t, és bár
maga is furcsállotta, hogy ennyi év után még mindig van
jelentősége, de nagyon felszabadultnak érezte magát egy
francia nő társaságában, akivel az anyanyelvén
beszélgethetett. Christophe a mai napig bánta, hogy nem
franciául beszélt Camille-hoz, amikor még kicsi volt, így a
lány nem beszélte anyanyelvi szinten a franciát. Camille
tudott ugyan franciául, de elég bizonytalanul beszélt,
ráadásul amerikai akcentussal. Christophe szerette volna, ha
a lánya folyékonyan beszélné a nyelvet, de mivel Joy sem
tudott franciául, nem erőltette a dolgot Camille kiskorában,
mert nem akarta, hogy a felesége úgy érezze, kimarad
valamiből.
Hamar visszaértek Napába, és alig több mint egy óra
kocsikázást követően máris Maxine háza előtt találták
magukat. Maxine fesztelen könnyedséggel megkérdezte
Christophe-tól, nincs-e kedve beugrani hozzá egy italra, de a
férfi bevallotta, hogy elég kimerültnek érzi magát, és másnap
korán reggel fontos megbeszélései lesznek.
– Hamarosan felhívlak, és megint elmegyünk vacsorázni
– ígérte Christophe. Maxine kiszállt az autóból, és amikor
felment a lépcsőn, kikapcsolta a riasztót és megállt az
ajtóban integetni az autó után, nagyon magányosnak tűnt
Christophe számára. A férfi átérezte Maxine helyzetét. Ő is
ugyanígy érezte magát, amikor esténként egyedül tért
nyugovóra a szobájában. Egy hosszú házasságot követően
nem könnyű hozzászokni az egyedülléthez. És Maxine is
olyan magányosnak tűnt, ahogyan bement a házba, és
becsukta maga mögött az ajtót.
Christophe egyáltalán nem értett egyet a lányával.
Maxine egyáltalán nem vadászott rá, ahogyan Camille
fogalmazott. Csak egy magányos asszony volt, aki nemrég
veszítette el a férjét, és most próbálja valamiképp elfoglalni
magát. Mind a ketten megtapasztalták, mit jelent
megözvegyülni. Camille még túl fiatal volt hozzá, hogy
megértse, milyen mély is tud lenni a magány, és mit jelent
elveszíteni egy házastársat. Ő és Maxine azonban nagyon is
tisztában voltak vele.

Christophe a következő hetekben nem találkozott Maxine-

nal. Az üzleti ügyek Bostonba, Chicagóba, Atlantába és
Denverbe szólították. Borásztalálkozókon vett részt, ahol
különböző közös projektek részleteit tárgyalták meg,
Camille-t pedig egészen felvillanyozták a közösségi médiában
elért eredmények. A borászat néhány hét alatt
megháromszorozta a követői számát, ami hatalmas
előrelépésnek számított. Egyik nap Christophe és Camille az
illatszerboltba tartva éppen St. Helena egyik utcáján sétált,
amikor megpillantották Maxine-t, amint két hatalmas
szatyorral a kezében kilép a város legfelkapottabb
cipőboltjából. Christophe beszédbe elegyedett vele, Camille
azonban csak odaköszönt Maxine-nak, és a bevásárlólistával
a kezében folytatta az útját az illatszerbolt felé.
– Shoppingolunk St. Helénában? – tréfálkozott
Christophe. Amennyire alkalma nyílt megismerni Maxine
ruhatárát, a kisváros komoly visszalépést jelenthetett a nő
számára.
– Lusta voltam bemenni San Franciscóba, és itt is
találtam néhány cuki cipőt – felelte Maxine mosolyogva, nem
is palástolva, hogy örül a találkozásnak. – Már attól
tartottam, hogy a balettel egy életre elijesztettelek.
– Egyáltalán nem, csak az elmúlt hetekben rengeteget
utaztam. Bocsánat, hogy nem hívtalak. – Christophe-nak
hirtelen támadt egy ötlete. – Ha szereted a mexikói konyhát,
csatlakozhatnál hozzánk ma este. Vacsorázni megyünk, meg
moziba. – Maxine habozott egy ideig. Hajlott rá, hogy
elfogadja a meghívást, de aztán mégis úgy döntött, hogy
nemet mond.
– Nem akarok alkalmatlankodni, amikor kettesben
lehetsz a lányoddal – mondta. – Lehet, hogy Camille nem
örülne neki. – Christophe maga is gyanította, hogy Maxine-
nak igaza van.
– Akkor a héten vacsorázzunk együtt. Felhívlak. –
Christophe az autójához kísérte Maxine-t, és átvette tőle a
csomagjait. Örült, hogy egymásba botlottak. Eszébe jutott,
legutóbb milyen kellemes estét töltöttek együtt. Az, hogy
Maxine az elmúlt hetekben nem jelentkezett, megint csak azt
bizonyította, hogy Camille téved vele kapcsolatban. Ha
tényleg vadászna Christophe-ra, már biztosan felhívta volna,
de nem tette. Ők ketten csupán jó barátok, akiket csak az
kötött össze, hogy a közelmúltban hasonló élethelyzetbe
kerültek, és hogy mind a ketten franciák voltak. Amikor
Camille kilépett az illatszerboltból, megkönnyebbülten
nyugtázta, hogy Christophe békésen fagylaltozik az egyik
közeli padon, és Maxine-nak már nyoma sincs a környéken.
– Hol van a barátnéd? – érdeklődött Camille, és próbált
fesztelennek látszani.
– Csak hazaugrik pár dologért. Meghívtam, hogy
csatlakozzék hozzánk ma este. Remélem, nem baj – mondta
Christophe rezzenéstelen arccal. Camille elborzadva meredt
rá.
– Hogy mit csináltál? – kérdezte Camille, és közel állt
hozzá, hogy felsikoltson.
– Gondoltam, hogy erre felkapod a fejed. Fogalmam sincs,
hol van Maxine, gondolom, hazament.
– Egyáltalán nem volt vicces, papa. Egy pillanatra azt
hittem, komolyan beszélsz.
– Akkor nyilván azt hiszed, elment az eszem. Alig
ismerem ezt a nőt. Életemben háromszor találkoztam vele. –
De Camille továbbra is szentül meg volt győződve róla, hogy
a grófnő rosszban sántikál, az apjára hajt, és tervei vannak
vele. Christophe egyáltalán nem így gondolta, amúgy is
semmilyen bizonyíték nem támasztotta alá Camille
felvetését.
Másnap az ígéretéhez híven felhívta Maxine-t, és
megbeszélték, hogy a következő héten együtt vacsoráznak.
Camille-nak azonban nem szólt a dologról. Semmi kedve nem
volt még egyszer végighallgatni Camille elméletét, mivel
biztos volt benne, hogy a lánya téved. Camille most nyilván
azt hitte, hogy mindenki az apjára hajt, de egyelőre egyetlen
nő sem dörömbölt Christophe ajtaján, vagy vetette magát a
lába elé, beleértve Maxine-t. Christophe nem is bánta, hogy
így van. Időre volt szüksége, hogy begyógyuljanak a sebei, és
egyelőre ő sem érdeklődött senki iránt. Megígérte Camille-
nak, hogy azonnal beavatja, amint valaki felkelti az
érdeklődését.
Christophe ezúttal egy egyszerű olasz étterembe vitte
Maxine-t, és semmi rendkívüli nem történt. Maxine
elmondta, hogy hamarosan pár hétre Dallasba utazik, hogy
meglátogassa néhány barátját, aztán hazafelé jövet Los
Angelest is útba ejti, és láthatóan izgatottan várta az utazást.
Christophe pedig arról beszélt, hogy a borászatnál nagy
esemény készül. A családi nappal egybekötött barbecue-
partira mindig az emlékezet napján került sor. A vidám
mulatság a nyár kezdetét jelezte, és eredetileg Joy ötlete volt.
Immár tizenöt éve minden évben megrendezték, és mindig
hatalmas sikert aratott.
– Szerintem ez nem neked való – mondta Christophe
vacsora közben –, bár természetesen téged is szívesen látlak.
A vendégek főleg helyiek, de mindig van jó néhány látogató
is. Délután öttől este tízig tart. Kötetlen hangulatú az egész,
lesz oldalas, steak meg hamburger.
– Mókásnak hangzik – felelte Maxine könnyedén. Az
időpont is megfelelt neki, hiszen addigra visszatér Dallasból.
– Akkor majd küldök egy emlékeztető e-mailt – mondta
Christophe, aztán elnevette magát. – Sajnos nekem nincs
családi címerrel ellátott, dombornyomott pour mémoire
kártyám – tréfálkozott, bűntudatot színlelve. – Be kell érned
egy e-maillel.
– Az is megteszi – felelte mosolyogva Maxine. Christophe
aznap este korán hazavitte a nőt. Ezt követően egy hónapig
egyáltalán nem érintkeztek, leszámítva egy rövid e-mail-
váltást, amelyben Maxine megköszönte a vacsorát,
Christophe pedig emlékeztette Maxine-t a barbecue-partira.
Christophe még csak nem is gondolt a nőre, és szinte
meglepődött, amikor az emlékezet napjának hétvégéjén
Maxine megjelent a kerti partin fehér farmernadrágban,
selyemből készült türkiz színű pólóban és szandálban. Türkiz
ékszerei tökéletesen illettek az öltözékéhez. Mint mindig,
most is feltűnő jelenség volt, és inkább Dél-Franciaországhoz
volt öltözve, semmint egy emlékezet napi barbecue-partihoz
a Napa-völgyben. Camille meglepődött, amikor meglátta
Maxine-t, de nem tett rá megjegyzést. Úgy tűnt, hogy apja és
Maxine között tényleg nincs semmi, és Camille egy ideje már
nem is aggódott miatta.
Miután Christophe négy órán keresztül a vendégek közé
vegyülve tett eleget házigazdái kötelességeinek, kilenc
órakor Maxine társaságában letelepedett egy padra. Egy
pohár bor mellett elmesélték egymásnak ez elmúlt egy hónap
történéseit. Úgy tűnt, Maxine jól érezte magát Dallasban és
Los Angelesben, de azt mondta, hogy jó volt végre újra itt
lenni. Christophe nagyon örült a viszontlátásnak. Csak most
tudatosult benne, hogy hiányzott neki Maxine. Franciául
cseverésztek egészen a parti végéig, és csak akkor
tápászkodtak fel a padról, amikor a countryzenekar már az
utolsó akkordokat játszotta.
 – Vacsorázzunk együtt a hétvégén – javasolta Christophe,
és Maxine rögtön beleegyezett. Christophe elmondta, hogy
évről évre június első hetében tartják a Napa-völgy nagy
borárverését, és megkérdezte Maxine-t, nem volna-e kedve
elkísérni őt.
– Dehogynem – vágta rá Maxine örömmel.
– E-mailben átküldöm a részleteket – felelte Christophe
gyakorlatiasan. Örült, hogy volt valaki, akivel időnként
kikapcsolódhat. Joy nélkül rettentően magányosnak érezte
magát, és Camille-tól nem várhatta, hogy mindig
mindenhová elkísérje. A lánynak is megvolt a saját élete.
A borárverést mindig Meadowoodban tartották egy
jókora sátorban, és csaknem ezren vettek részt rajta. Évente
körülbelül tizenötmillió dollárnyi bevétel folyt be, amit
mindig a közegészségügy és az oktatás fejlesztésére
fordítottak. A jól bejáratott esemény a helyi közösség javát
szolgálta, és Christophe örült, hogy Maxine hajlandó volt
eljönni vele. A nő azt mondta, már sokat hallott az
árverésről, és izgatottan várta.
Maxine azzal viszonozta a borárverésre szóló invitálást,
hogy elhívta Christophe-ot egy fogadásra, amelyre július
negyediké hétvégéjén kerül sor. Néhány svájci borász
szervezte a partit, akik a közelmúltban nyitották meg a
borászatukat. Christophe még nem látta az új borászatot, de
nagyon kíváncsi volt rá. A svájci borászok csak nemrégiben
költöztek a Napa-völgybe. Christophe a legnagyobb örömmel
fogadta el Maxine meghívását, és mind a ketten nagy
izgalommal tekintettek a küszöbönálló események elébe.
Hamarosan elérkezett a borárverés napja, és Maxine
egészen le volt nyűgözve. Christophe előzőleg megkérdezte
Camille-t, nem lenne-e kedve eljönni, de a lány sokszor részt
vett már az aukción, és az idén nem volt kedve hozzá.
Christophe jó néhány tekintélyes borásznak és a helyi
konzervatív elit számos tagjának is bemutatta Maxine-t. Az
árverés idén rekordmagas, tizenhatmillió dolláros bevételt
ért el. Maxine hatszor is sikeresen licitált Christophe
boraira, aki hálás köszönetét mondott neki a támogatásért.
Az árverés szórakoztatóbb volt, mint várták, és megadta
a kezdőlökést a következő napok pezsgéséhez. Hetente
egyszer együtt vacsoráztak, és a július negyedikéi nemzeti
ünnep hétvégéjére már két meghívásuk is volt. Megbeszélték,
hogy mind a két eseményre együtt mennek. Mozgalmas
hétvége elé néztek. Christophe-nak ez volt az első július
negyedikéje Joy nélkül, ezért inkább belevetette magát a
pezsgésbe, igyekezett lefoglalni magát, nehogy erőt vegyen
rajta a szomorúság.
Christophe és Joy minden évben vacsorát adtak a
barátaiknak július negyediké alkalmából, és Camille szerint
nem kellett volna felhagyni ezzel a hagyománnyal, de a lány
az idén nem töltötte otthon az ünnepet, mivel a Tahoe-tóhoz
utazott egy régi osztálytársához. Christophe viszont egyedül
nem szívesen játszotta volna a házigazda szerepét. Úgy
döntött, az lesz a legjobb, ha ebben az évben ő megy
másokhoz vendégségbe Maxine-nal. Joyjal sok éven át
magukra vállalták ennek a páratlanul népszerű társasági
eseménynek minden terhét, a szervezéssel járó feladatokkal
és a házigazdái teendőkkel együtt. Christophe úgy érezte,
sokkal kevesebb szívfájdalommal jár és sokkal egyszerűbb
lesz számára, ha az idén valami mással fogalja el magát.
 A svájci borászat vacsorája rendkívül elegáns volt, és
Maxine Christophe-hoz hasonlóan jó pár embert ismert a
vendégek közül, főleg európaiakat: olaszokat, svájciakat és
franciákat. Kitűnően érezték magukat az este, és jót
beszélgettek az asztaluknál helyet foglaló többi vendéggel. A
rendkívül kifinomult társaságban mindenki beszélt franciául,
és a vacsora sokáig elhúzódott.
Maxine fehér csipkeruhája alatt testszínű bodyt viselt,
amivel kisebb felbolydulást okozott, amikor Christophe-fal
megérkeztek a helyszínre. Christophe nem volt hozzászokva,
hogy hölgy kísérője révén a figyelem középpontjába kerüljön.
A vendégek közül sokan azt hitték, házasok, és Christophe
feleségeként emlegették Maxine-t. Christophe minden
alkalommal udvariasan helyesbített, és azt mondta, Maxine-
nal csak barátok. A férfiak irigy pillantásokat vetettek
Christophe-ra. Christophe teljesen más szemmel tekintett a
helyzetre, bár azzal ő is tisztában volt, hogy Maxine
kétségkívül vonzó nő, aki azonnal magára vonja a férfiak
figyelmét.
A második esemény, amire hivatalosak voltak a hétvégén,
Marshallék nagyszabású július negyedikei piknikje volt. A
százötven vendéget zenekar szórakoztatta, és Christophe
rögtön észrevette Sam barátnőjét, a képviselőnőt. Sam hívta
meg Christophe-ot, aki ugyan jelezte Sam titkárságán, hogy
Maxine-nal érkezik majd, a házigazdát mégis váratlanul érte,
hogy Christophe a grófnővel az oldalán jelent meg. Sam soha
nem lelkesedett ezért a nőért, régi barátjának viszont nagyon
örült. Christophe-nak végre alkalma nyílt rá, hogy
elbeszélgessen Sam barátnőjével, Elizabeth Townsenddel, a
Los Angeles-i kongresszusi képviselővel, és rendkívül
rokonszenvesnek találta. Elizabeth igazi személyiség volt, és
Christophe azonnal látta rajta, mennyire szereti Samet,
ugyanakkor nem rejtette véka alá, hogy a politika mindennél
fontosabb számára. Soha nem ment férjhez, gyerekei sem
voltak, de nem bánta meg. Szeretett együtt lenni Sammel, de
tudta, a férfi előbb-utóbb megelégeli, hogy ő állandóan
elfoglalt, és soha nem ér rá. Amikor a Kongresszus ülésezett,
Elizabeth szinte minden idejét Washingtonban töltötte.
A nő egy bizalmas pillanatában elárulta Christophe-nak,
hogy az eddigi párkapcsolatai mindig határozott lejárati
idővel rendelkeztek. Előbb-utóbb eljött az a pont, amikor az
aktuális férfi megunta az örökös várakozást, és ez minden
alkalommal a románc végét jelentette. Örült neki, hogy Sam
még nem jutott el ebbe a szakaszba, de biztos volt benne,
hogy ez az idő is eljön majd. Éppen ezért Elizabeth igyekezett
érzelmileg nem túlságosan belebonyolódni a kapcsolataiba,
és soha nem kötelezte el magát hosszú távra. Ahogy azonban
Christophe elnézte, amint Sam Elizabethtel táncol, barátja
tökéletesen boldognak tűnt. Elizabeth barátságos, derűs és
rendkívül értelmes nő volt, és bár nem töltött túl sok időt a
Napa-völgyben, ő és Sam mégis remekül kijöttek egymással.
Elizabeth elmondta, hogy néha Sam is meglátogatja őt
Washingtonban vagy Los Angelesben, ha mindkettőjük ideje
engedi.
Christophe kézen fogta Maxine-t, a táncparketthez
vezette, és sokáig ott is maradtak. A mai este nagyban
különbözött a svájci borászat szertartásosabb partijától, de a
kontraszt csak még érdekesebbé tette a hétvégét számukra.
Vasárnap este pedig egy egészen előkelő estélyre voltak
hivatalosak egy házaspárhoz, akikkel Maxine nemrégiben
ismerkedett meg. A pár a közelmúltban vásárolt meg egy
gyönyörű viktoriánus villát, és most egy borászat megvételét
fontolgatták. Ok is azok közé az emberek közé tartoztak,
akiket Christophe csak „botcsinálta borászok”-ként
emlegetett. Számukra a borászkodás inkább hobbi volt,
semmint hivatás, és csak arra volt szükségük, hogy
megtalálják a megfelelő szakembereket, akik majd elvégzik a
munka oroszlánrészét. A ház kétségkívül jól mutatott, és a
vacsora is kellemesen telt, mégsem volt olyan izgalmas, mint
a két előző este. Az ilyen összejöveteleket Christophe
lehetőség szerint mindig elkerülte, mivel fárasztotta a
házaikkal, jachtjaikkal és magánrepülőikkel hencegő
emberek üres fecsegése.
Amikor Maxine észrevette, hogy Christophe már
kényelmetlenül fészkelődik a helyén, hazaindultak, és
Maxine házának kertjében, a medence partján megittak egy
italt. Gyönyörű, kellemesen meleg éjszaka volt, a csillagos ég
és a telihold ezüstösen csillogott felettük. Maxine a pezsgőjét
szürcsölte, és Christophe rámosolygott a derengő
holdfényben. A nő zöld selyem nadrágruhát viselt, és
miközben beszélgettek, karcsú, vékony alakját kényelmesen
kinyújtóztatta a nyugágyban. A jelenet egy olasz filmre
emlékeztette Christophe-ot.
– Ami azt illeti, eseménydús hétvégénk volt – jegyezte
meg Christophe. Maxine bólintott.
– Nincs még eleged belőlem? – kérdezte. Az elmúlt három
estét egymás társaságában töltötték, ami elég soknak tűnt,
különösen ha figyelembe vesszük, hogy nem voltak házasok,
de még csak nem is jártak együtt. Mindazonáltal úgy látszott,
Christophe jól érezte magát. Szeretett Maxine-nal lenni, és
szívesen elüldögélt vele a medence partján. Meg is mondta a
nőnek, mennyire élvezte az együtt töltött hétvégét, mire
Maxine lassan elmosolyodott. Christophe azt már nem tette
hozzá, hogy egyre otthonosabban érzi magát Maxine
társaságában, pedig ez volt a helyzet.
– Mit szólnál, ha úsznánk egyet? – kérdezte Maxine. – A
kerti házban találsz fürdőruhát, ha akarod, de tólem el is
hagyhatjuk. – Maxine láthatólag igen jól érezte magát a
bőrében, persze nem is volt mit szégyellnie vagy rejtegetnie,
hiszen gyönyörű volt. A szemérmes Christophe azonban
inkább elsétált a medence végén álló kis házhoz, hogy
átöltözzön. Tetszett neki az ötlet; szívesen úszott egyet,
mielőtt hazaindult.
Levette a karóráját, és becsúsztatta a cipőjébe, a ruháit
meg az öltözőben hagyta. Néhány perc múlva egy vadonatúj
sötétkék fürdőnadrágban tért vissza, amin még az árcédula
is rajta volt. Hirtelen nem is látta Maxine-t, aki időközben
lekapcsolta a világítást, de aztán megpillantotta őt a
medence túlsó végében. A nő a víz alatt tempózott, hosszú
fekete haja szinte hullámzott utána. Christophe fejest ugrott
a medence legmélyebb részébe, és úszni kezdett a nő felé,
akit mindvégig szemmel tartott, nehogy összeütközzenek.
Amikor Maxine elhúzott mellette, Christophe észrevette,
hogy amit messziről a nő fürdőruhájának vélt, nem volt más,
mint a bikini alatt fehéren maradt bőr. Maxine anyaszült
meztelen volt, ahogyan kecsesen feljött a felszínre, és ott
lebegett egy karnyújtásnyira Christophe-tól. A férfi nem tette
szóvá a meztelenségét, és próbált úgy tenni, mintha mi sem
történt volna, de a teste szinte azonnal elárulta. Nem is
emlékezett már, mikor látott utoljára meztelen nőt, főleg
olyan kívánatosat, mint Maxine, hiszen a Joyjal való
szenvedélyes együttléteknek már jó ideje véget vetett a
betegség. Volt benne valami démoni, ahogyan Maxine játszi
könnyedséggel, egyetlen szó nélkül Christophe köré fonódott,
akár egy kígyó, és megcsókolta a férfit. Christophe egész
testében lüktetett a vágytól, és képtelen volt többé megálljt
parancsolni magának. Maxine sem állította meg, hanem
előzékenyen utat nyitott neki, és érzékien nyöszörgőit,
miközben összegabalyodva a lépcső felé közelítettek.
Christophe a lépcsőre fektette Maxine-t, és magáévá tette,
szabad folyást engedve hónapok óta elfojtott vágyainak, és a
gyönyörnek, amelyet egészen mostanáig megtagadott
magától.
Christophe most már nem akart semmi mást, csak
Maxine-t, és nem tudott betelni vele. Újból és újból magáévá
tette a holdfényes medenceparton, aztán meztelenül,
csuromvizesen beiramodtak a hálószobába, és Maxine ágyán
szeretkeztek tovább. Christophe úgy érezte, mintha szökőár
sodorta volna magával. Amikor véget ért, Maxine felállt,
hogy megkeresse a cigarettáját, és rágyújtott, Christophe
pedig figyelte, amint a nő a maga kendőzetlen szépségében a
szoba közepén áll, és füstöt eregetve mosolyog rá.
– Te jóságos ég… nem tudom, mi történt velem… nagyon
sajnálom… – hebegte Christophe, és azon törte a fejét, vajon
mi üthetett belé. Még csak azt sem mondhatta, hogy túl sokat
ivott. Maxine-tól részegült meg, és kábán pislogott maga elé.
– Mit sajnálsz? – kérdezte Maxine. Visszatért Christophe-
hoz, és néhány incselkedő mozdulattal megint felszította
benne a vágyat. Christophe-ot a nő puszta látványa is
felizgatta, és úgy érezte magát, mint akit megbabonáztak.
Soha nem találkozott még Maxine-hoz fogható nővel, még
Joy sem versenyezhetett vele. Joyjal gyengéd volt a szex,
meghitt, néha kimondottan érzéki. Maxine-nal viszont
észveszejtőén jó volt, és Christophe minél többet kapott
belőle, annál többre vágyott még. – Hát nem ezt akartad,
Christophe? Én igen. Egész hétvégén alig bírtam türtőztetni
magam. Gyönyörű férfi vagy, és csodálatos szerető. –
Christophe szíve és lelke hidegen hagyta Maxine-t, de erős
testi vonzalmat érzett iránta, és ez elég volt ahhoz, hogy
izgalomba hozza.
Maxine eloltotta a cigarettát, és visszafeküdt az ágyba.
Ajkai végigpásztázták Christophe testének minden egyes
négyzetcentiméterét, és minden mozdulatával a férfi titkos
vágyait váltotta valóra. Maxine olvasott Christophe
gondolataiban, pontosan tudta, hogy a férfi mit vár tőle, és ő
is ugyanazt várta a férfitól. Olyan ellenállhatatlan erők
hajtották őket, hogy amikor megálltak egy kis időre,
Christophe percekig meg sem tudott szólalni. Amikor Maxine
utoljára élvezett el, beleharapott Christophe ajkába, de a
férfi nem is érezte a fájdalmat, Maxine pedig lenyalta a
kiserkenő vért.
Maxine nem egyszerűen tapasztalt volt és kívánatos; egy
női testbe zárt démoni lény volt, aki pontosan tudta, hogy
mire vágynak a férfiak általában, és hogy Christophe személy
szerint mire vágyik. Egész éjjel egy szemhunyást sem
aludtak. Már hajnalodott, amikor Maxine finoman arrébb
gurult, egy ideig halkan sóhajtozott, aztán mély álomba
zuhant. Christophe figyelte, ahogy alszik. A nő teljesen
kielégültnek és elégedettnek látszott, és Christophe arra
gondolt, talán most lenne itt az ideje, hogy hazaosonjon. De
nem akart elválni Maxine-tól, soha többé nem akarta
elhagyni. Ez volt az utolsó gondolata, mielőtt őt is elnyomta
az álom. Élete legvadabb éjszakája teljesen kimerítette.

Amikor Christophe a gyűrött lepedők között felébredt,

Maxine már rég talpon volt, fel is öltözött, és gyengéd
arckifejezéssel egy csésze kávét nyújtott át Chris-tophe-nak.
A férfi mosolyogva vette el tőle a csészét. Maxine-nak
köszönhetően az egész éjszakát gyötrő kéjmámorban töltötte.
A nő olyan hatással volt rá, mint a kábítószer.
– Valami izgalmasat álmodtál, drágám? – kérdezte
Maxine, és leült az ágy szélére. Christophe felült, és ivott egy
korty kávét. Nem tudta, mit is mondhatna.
– Hát, ez az éjszaka nem volt semmi – mondta végül, még
mindig a mámorító emlékek hatása alatt. Maxine meztelen
testének látványa az úszómedencében annyira felizgatta,
mint még soha semmi, és egész éjszaka hol vadul, hol
gyengéden szeretkeztek. Christophe a nőt figyelte, és úgy
érezte, teljesen összezavarodott.
– Nézd, Maxine, nem vagyok benne biztos, hogy már
készen állok erre – mondta, és Joyra gondolt. A Maxine-nal
eltöltött éjszaka emléke azonban minden mást
elhomályosított, és Christophe most már nem áhítozott a
felesége után, egyedül csak Maxine-t akarta.
– Az éjszaka nekem nagyon úgy tűnt, hogy készen állsz rá
– felelte Maxine rekedtes hangon, és ezt Christophe sem
vonhatta kétségbe.
– Ez igaz, de ezzel együtt tekintettel kell lennem Joy és a
házasságunk emlékére. Korai még összejönnöm valakivel.
 – Joy elment, Christophe… akárcsak Charles. Azt még
megértem, hogy amíg le nem telik az egy év, nem akarod,
hogy bárki tudjon rólunk, főleg persze a lányod. De miért
tagadnánk meg magunktól az örömet? – Maxine olyan
egyszerű és magától értetődő módon mondta ezt, hogy
Christophe egészen észszerűnek találta a szavait. – Senkinek
nem kell tudnia a dologról. Nem kell elmondanunk senkinek.
Ez csak ránk tartozik – folytatta Maxine, azzal elvette
Christophe-tól a kávéscsészét, letette az éjjeliszekrényre, és
a kezét végigsiklatta a férfi testén. Az ajkával kényeztette
Christophe-ot, akiben azonnal felszökött a vágy. Egy szót
sem szólt, csak megragadta Maxine-t, az ölébe ültette, és
beléhatolt. Ügyelt rá, hogy ne legyen túl durva, de Maxine
keményen meglovagolta, ingerelte és incselkedett vele, amíg
Christophe újra meg nem ragadta, és egyszerre élveztek el.
Christophe úgy érezte, nincs többé megállás, és
elcsigázva nyúlt el az ágyon. Tudta, hogy bármi legyen is az,
ami közte és Maxine között létrejött az elmúlt éjszaka
folyamán, testének minden porcikája vágyott rá. Nem
mondhatott le Maxine-ról. És Maxine-nak igaza volt: Joy
meghalt, és ők ketten senkinek sem ártanak, a viszonyukról
pedig senkinek sem kell tudnia. Kettejük titka marad,
amelyet mostantól féltve őriznek, akár egy becses ajándékot.
 Hetedik fejezet

Christophe számára az augusztus egyfajta tompa kábulatban

telt. Napjában többször is elhajtott a Money Lane-re, hogy
lefeküdjön Maxine-nal. Késett a megbeszélésekről, és
korábban ment el a munkahelyéről. Átszervezte a
programjait. Maxine egy alkalommal beugrott hozzá a
borászatba, és nem sokkal később már az egyik
raktárhelyiségben szeretkeztek. Christophe az eset után
kijelentette, hogy ez soha többé nem fordulhat elő. Egyedül a
kastélyt kerülték, mert Raquel állandóan ott volt, Camille
pedig bármikor betoppanhatott, de Christophe szinte
mindenhol magáévá tette Maxine-t. Egyszer például egy
előkelő étterem mosdójában szeretkeztek.
Christophe magánkívül volt. Úgy érezte, nem egyszerűen
szerelmes Maxine-ba, hanem valósággal a rabjává vált.
Maxine időnként célzott rá, hogy elhagyja a Napa-völgyet és
máshová költözik, és Christophe-on ilyenkor úrrá lett a
pánik. Maxine szeptemberig meghosszabbította a Money
Lane-i ház bérleti szerződését, de azt mondta, még nem
tudja, hova megy azután. Szóba jött Dallas, Los Angeles,
Miami, Palm Beach, New York, esetleg Párizs. Christophe-on
kívül semmi sem tartotta itt. Christophe-nak pedig
eszeveszetten szüksége volt Maxine-ra. Joy miatt érzett
bűntudatát felváltotta a kínzó vágyakozás, de már ez sem
érdekelte. Maxine volt a legizgalmasabb dolog, ami életében
történt vele, és semmiképp nem akarta elveszíteni őt.
Valóságos megkönnyebbülés volt Christophe számára,
amikor Camille két hétre elutazott a Tahoe-tóhoz a régi
osztálytársaival. Christophe sokáig győzködte a lányát, hogy
menjen csak el. Camille ritkán találkozott a barátaival,
hiszen a borászattal járó kötelességei nem engedték. Ritka
ajándék volt Camille számára, hogy kiszabadulhat a
taposómalomból, és egy kis időre fiatalnak és gondtalannak
érezheti magát. A barátai szintén dolgoztak már egy ideje, és
a legtöbben viszonylag friss párkapcsolatban éltek, így nekik
is kevés szabad idejük volt, ezért Camille újabban még a
városba sem igen járt be. Amikor tehát Christophe arra
biztatta a lányát, hogy vegyen ki egy kis szabadságot, nem
kizárólag az a hátsó szándék vezérelte, hogy több időt
tölthessen Maxine-nal.
Amikor Camille elutazott, Christophe-nak végre nem
kellett kifogásokat keresnie vagy bujkálnia, Maxine
nyugodtan a kastélyban tölthette az éjszakát. Reggelente
Christophe még Raquel érkezése előtt hazavitte Maxine-t,
ahol még egyszer szeretkeztek, aztán Christophe dolgozni
ment, de mire eljött az ebédidő, újra mardosni kezdte a vágy.
Augusztus vége felé Christophe már tudta, mit kell tennie, és
ami még fontosabb, rájött, hogy mit akar tulajdonképpen. És
azt is tudta, mikor kell cselekednie. Hirtelen minden
világossá vált előtte.
Camille az utolsó pillanatban úgy döntött, marad még
néhány napot a Tahoe-tónál, és a munka ünnepének
hétvégéjét is ott tölti. Tudta, hogy nem fogja egyhamar
viszontlátni a barátait, mivel többen közülük rövidesen a
keleti partra utaznak, hogy ott folytatassák az egyetemi
tanulmányaikat. Már eddig is nagyrészt a Skype-on keresztül
tartották egymással a kapcsolatot, és a haverjai viccből
gyakran csak „virtuális barátjukként” emlegették Camille-t.
Amióta a lány az apja cégénél dolgozott, szinte soha nem
látták őt, de ez a Tahoe-tónál eltöltött két csodás hét
visszaidézte azokat az időket, amikor még mindnyájan
iskolás kölykök voltak.
Camille eredetileg azt ígérte az apjának, hogy a hétvégét
már otthon tölti, és most nem győzött szabadkozni, amiért
úgy döntött, hogy csak hétfő' este megy haza. Christophe
azonban élénken helyeselte a lánya döntését. Ki akart
használni minden pillanatot, amikor kettesben lehetett
Maxine-nal.

Christophe hivatalos volt Sam Marshall szüreti báljára, és

felkérte Maxine-t, hogy kísérje el őt erre az eseményre.
Maxine hetek óta a báli öltözékén dolgozott. A ruha Párizsból
érkezett, de néhány kisebb átalakítást még el kellett végeznie
rajta. Christophe évről évre ugyanazt a ruhát vette fel a
bálra, és egy pillanatra elszorult a szíve, amikor a padlástéri
raktárszobában megpillantotta Joy jelmezét, amelyet tavaly,
egy hónappal Joy halála után Camille viselt a bálon.
Ugyanakkor Christophe-ot büszkeséggel töltötte el a
gondolat, hogy az idén Maxine lesz a kísérője. Tudta, hogy a
nő káprázatosán fog kinézni, és mindent előre
megszervezett. A hét folyamán tett egy rövid látogatást a
városban. A bál napján kocsival ment Maxine-ért a házához.
Az volt a terv, hogy a bált követően Maxine a kastélyban
marad egészen addig, amíg Camille haza nem jön.
Raquel egész hétvégén és a hétfői munkaszüneti napon is
szabadságon volt. Egy ideig ez lesz az utolsó alkalom, hogy
együtt lehessenek a kastélyban, hiszen Camille hazatérése
után Maxine nem maradhat. Mivel Joy halálának évfordulója
is közeledett, Christophe és Camille fájdalmas időszak elé
néztek, de Christophe tudta, hogy utána végre szabadon
mutatkozhat Maxine-nal. Úgy tervezte, hogy miután Camille
hazatér a tóról, szépen leülnek beszélgetni, és mindent
elmagyaráz a lányának.
Christophe elment Maxine-ért, aki lenyűgözően mutatott
a korhű ruhában, amely tökéletesen simult karcsú alakjához
és keskeny derekához, míg a merész dekoltázs látni engedte
mesésen domborodó melleit. A ruha terebélyes alsó részét
drótból készült abroncsok feszítették ki, a szoknya Maxine
minden lépésénél ide-oda ringott. A cipője is korhű másolat
volt, amit Maxine erre az alkalomra csináltatott, tökéletes
parókája egy párizsi színházi parókakészítő mester keze
munkáját dicsérte, arca alsó felét pedig maszk takarta.
Egyszerűen elragadóan nézett ki.
Christophe autóján egyenesen Marshallék hatalmas
birtokára hajtottak, ahova autókon és hintókon folyamatosan
érkeztek a kosztümös-álarcos vendégek. A helyszín úgy
nézett ki, mint Versailles a forradalom előtti utolsó
napokban. Christophe és Maxine pezsgőstálcákkal
egyensúlyozó libériás inasok között lépdelt a főépület felé.
Maxine estélyi cipellője és ruhája is hófehér volt, és a
szoknyáját gondosan feltartotta, hogy a ruha szegélye ne
piszkolódjék össze a talajon. Időről időre Christophe-ra
pillantott, és bár nem láthatta az arcát a maszkja alatt,
érezte, milyen boldog.
Az estély olyan nagyszabású volt, hogy még Maxine
várakozásait is felülmúlta. Mindenki kitett magáért – ami
nem számított újdonságnak. Maga a szüret csak néhány hét
múlva kezdődött, de a bál a munka ünnepét és a szüreti
mulatságot ötvözve, a sikeres szüretet megelőző ünnepélyes
várakozást juttatta kifejezésre. A borászok az idén
különlegesen jó szőlőtermésre számítottak.
Christophe és Maxine a táncparketthez közel kaptak
helyet az egyik asztalnál, és a pár egész éjjel táncolt. Csak
akkor tartottak egy kis szünetet, amikor Christophe
észrevette Samet, és odament hozzá, hogy váltson vele
néhány szót. Maxine ezalatt az asztalnál várakozott. Phillip
is ott volt az apja mellett, és megkérdezte Christophe-tól,
hogy Camille is eljött-e a bálba. Amikor Christophe
elmondta, hogy a lánya a tónál nyaral a barátaival, Phillip
csalódottnak tűnt. Mint mondta, szerette volna elújságolni
Camille-nak a nagy hírt, hogy eljegyezte a barátnőjét. Phillip
mindjárt be is mutatta a menyasszonyát. Christophe számára
a lány ugyanolyannak tűnt, mint Phillip korábbi barátnői,
akik mind elkényeztetett fruskák vagy modellek voltak,
esetleg a kettő együtt. A lány igencsak szemrevaló teremtés
volt, de folyton-folyvást panaszkodott valamire: melege volt
a parókában, szorította a fűző, törte a lábát a cipő, és az
álarc alatt alig kapott levegőt. Amikor Phillip a
menyasszonyával együtt elment, hogy a lány valahol le tudja
venni a cipőjét, Christophe és Sam elnevették magukat.
– Nem lesz egyszerű dolga a fiadnak, ha tényleg elveszi
ezt a nőt – jegyezte meg Christophe.
– Én már megpróbáltam felhívni rá a figyelmét –
sóhajtotta Sam. – De a gyerekek sosem hallgatnak a
szüleikre. Phillip most még azt hiszi, hogy a lány örökre ilyen
gyönyörű marad, de én már hallom a vészjósló zenét a
háttérben – mondta Sam, és Christophe nevetett. – És te
kivel jöttél? – Sam is hallotta az imént, hogy Camille a tónál
nyaral, és azon tűnődött, vajon Christophe egyedül jött-e.
– Maxine de Pantinnel – felelte Christophe köny-nyedén.
– Á, igen, a grófnő – mondta Sam, és egy pillanatra
elbizonytalanodott. Ok ketten azonban mindig is őszinték
voltak egymáshoz, és Sam úgy érezte, hogy most is annak
kell lennie. – Légy óvatos, Chris. A grófnő remekül néz ki, és
igazán elbájoló, de van benne valami aggasztó. Nem tudom
pontosan megfogalmazni, mi is az. Fogalmam sincs, mi szél
hozta a Napa-völgybe. Először azt hittem, hogy utánam
kajtat, és mivel ellenszenvesnek találtam, rögtön meg is
mondtam neki, hogy rossz ajtón kopogtat. Légy óvatos, és
semmit ne hamarkodj el. Várd meg, mi sül ki a dologból.
Christophe illedelmesen bólintott, de ő nem tartott
semmitől. Sam nyilvánvalóan nem volt hozzászokva, hogy a
francia nők gyakran viselkednek kihívóan és szeretnek
kacérkodni, de sokszor ez csak látszat, és a legtöbbször
semmiféle rejtett szándék sincs a háttérben. Christophe
alaposan megismerte Maxine-t, és tudta, hogy nincs
félnivalója. Maxine őszinte volt hozzá, Christophe egy percig
sem kételkedett ebben. Biztos volt benne, hogy Maxine annak
idején csak évődött Sammel, aki nyilván félreértette a
helyzetet.
– Ne aggódj, nem lesz semmi baj – nyugtatta meg Samet
Christophe. – Elizabeth itt van? – kérdezte. Akkora volt a
tömeg, hogy nehéz lett volna megmondani valakiről, ott van-
e vagy sem.
– Nincs – felelte tárgyilagosan Sam. – Washingtonban
van egy bizottsági ülésen. Ez a bál amúgy sem az ő műfaja. –
Samet láthatóan nem zavarta a dolog, elfogadta, hogy
mindkettőjüknek megvan a saját élete. Házigazdaként
egyébként is annyira lefoglalták a teendők, hogy nem sok
időt tudott volna szakítani a párjára.
Christophe ezután visszatért Maxine-hoz, aki az asztalnál
várt rá. A nő már kezdett idegesen fészkelődni a székén.
– Mi tartott ennyi ideig? sopánkodott Maxine.
– Sammel beszélgettem. A fiának most volt az eljegyzése.
– Maxine-t láthatóan hidegen hagyta a hír. A saját fiai épp
elég csalódást okoztak neki azon a nyáron. Úgy volt, hogy
mindketten meglátogatják az anyjukat, de az idősebbik fia,
Alexandre inkább Görögországba ment nyaralni a
haverjaival, Gabriel pedig, a kisebbik fiú, megbukott az
egyetemi vizsgáin, ezért egész nyáron tanulnia kellett a
szeptemberi pótvizsgákra. De végső soron Maxine nem
sajnálta dolgot, mert így legalább több idejük maradt titkos
kis románcukra.
Sétálgattak a kertben, és sokat táncoltak, bár Maxine
hamar kimelegedett a nehéz ruhában. Christophe bemutatta
őt azoknak a barátainak, akiket sikerült felismernie az
álarcok és jelmezek mögött. Az est végén megnézték a
tűzijátékot, amelyet Sam minden évben megrendezett a
vendégei szórakoztatására. Rózsák, zászlók, mindenféle
látványos alakzat, szín és forma töltötte be az eget. Az a
szóbeszéd járta, hogy Sam félmillió dollárt költött a
tűzijátékra, amit Christophe nagyon is lehetségesnek tartott.
A tűzijáték után a vendégek kezdtek elszállingózni.
Emlékezetes éjszaka volt, de Christophe örült, hogy végre
megint kettesben lehet Maxine-nal.
Odahaza a kastélyban már várt rájuk egy üveg jégbe
hűtött Cristal. Alig várták, hogy megszabaduljanak a
jelmezeiktől, és végre kiengedhessenek egy kicsit, miközben
megtárgyalják az est eseményeit. Amint beléptek a kastélyba,
Christophe lekapta a parókáját. Ma-xine rögtön követte a
példáját, és éjfekete haja végre szabadon omlott a hátára.
Levette a cipó'jét is, és meglazította a fűzőt, ami egész este
szorította. Jó volt végre otthon lenni. Christophe töltött
maguknak egy-egy pohár pezsgőt, és Maxine-ra mosolygott.
– Gyönyörű voltál ma este – mondta elérzékenyülve.
– Ez a legkevesebb, ha már levegőt nem kaptam –
válaszolta nevetve Maxine. Ivott egy kortyot a pezsgőből,
amikor legnagyobb meglepetésére Christophe fél térdre
ereszkedett előtte a konyhakövön.
– Drága Maxine, hozzám jössz feleségül? Októberig nem
tudunk összeházasodni, de még bejelenteni sem. De az
évforduló után a lehető leghamarabb feleségül akarlak venni.
Leszel a feleségem? – Amíg Christophe beszélt, elővett a
zsebéből egy bőrből készült, piros kis szelencét. Az est
folyamán ezerszer is benyúlt a zsebébe, hogy kitapogassa a
dobozkát, amelyet a tökéletes pillanatban akart átnyújtani
Maxine-nak. A szelencében egy jegygyűrű lapult, amelyet
Christophe a Cartier-nál vásárolt két nappal azelőtt. Maxine
lenyűgözve csodálta a gyűrűt, amelyet Christophe felhúzott
az uj-jára, majd felállt, és megcsókolta a nőt. Maxine már
régóta erre a pillanatra várt, de nem gondolta volna, hogy
Christophe az előző felesége halálának októberi évfordulója
előtt cselekvésre szánja el magát. – Még nem válaszoltál –
mondta gyengéden Christophe, és még egyszer megcsókolta
Maxine-t.
– A szavam is elakadt. – Úgy kapaszkodtak egymásba,
mintha fuldokolnának, és bizonyos értelemben éppen ez volt
a helyzet. – Természetesen hozzád megyek feleségül. –
Maxine újból a gyűrűre pillantott, amelyet Christophe az
imént húzott az ujjára. Tökéletesen illett rá, és gyönyörű
volt, akárcsak Maxine.
– Október közepén összeházasodhatunk. Camille-lal majd
az évforduló után közlöm a hírt. – Amióta Christophe
elhatározta, hogy feleségül veszi Maxine-t, állandóan ez járt
a fejében. Nem látta értelmét, hogy halogassák az esküvőt.
Maxine nyugodtan feladhatja a bérelt házát a Money Lane-
en, és beköltözhet a kastélyba. Christophe semmiképp nem
akarta, hogy úgy éljenek együtt hármasban Camille-lal, hogy
Maxine-t nem vette feleségül.
– Szerinted Camille ki lesz borulva? – kérdezte Maxine
aggodalmasan, de mind a ketten nagyon jól tudták a választ,
és Christophe jó fdeig hallgatott.
– Megszokja majd. Igazából egyikünk sem számított rá,
hogy ilyen hamar újranősülök, de a lányom azt akarja, hogy
boldog legyek. – Christophe-nak eszébe jutott, amit Sam
Maxine-ról mondott a bálon. Sam azonban nem ismerte
Maxine-t. Maxine csodálatos nő volt, akinek egy nehéz
időszakon kellett keresztülmennie, de mostantól Christophe
vigyáz rá, és nem engedi, hogy még egyszer hasonló
helyzetbe kerüljön. Maxine-t többé senki nem fogja elűzni az
otthonából, és Camille szerencsére kedves, jószívű teremtés,
aki tisztelettel viseltetik majd iránta, sőt, még az is lehet,
hogy idővel megkedveli. Christophe mind a kettőjükről
megfelelően akart gondoskodni a végrendeletében, hogy
Maxine biztonságban érezze magát. Ezt meg is említette
Maxine-nak, amikor aznap este visszavonultak abba a
szobába, és lefeküdtek abba az ágyba, amelyen Christophe
korábban Joyjal osztozott.
Minden egy szempillantás alatt történt, de Christophe
biztos volt benne, hogy helyesen cselekszik. Végre nem kell
fű alatt találkozgatnia Maxine-nal. Ha Christophe ilyen
ellenállhatatlanul vágyakozott Maxine után, az volt a helyes
magatartás, ha megtiszteli őt azzal, hogy elveszi feleségül. Az
elmúlt két hónap hagymázas őrületben telt. Mindkettőjüknek
békés és kiegyensúlyozott életre volt szüksége, és ezt csak
akkor érhették el, ha összeházasodnak. Christophe nem
hasonlított Samre. Barátja egy olyan képviselőnővel járt,
akinek a karrierje volt az első, és aki nem akart elköteleződni
egyetlen férfi mellett sem, inkább titkolta a viszonyukat.
Christophe viszont nyíltan fel akarta vállalni a kapcsolatát
Maxine-nal. A nő megérdemelte, hogy ne csupán a szeretője,
hanem a felesége legyen.
– Sok mindent el kell terveznünk az elkövetkező hat
hétben – mondta Christophe csendesen, amikor az ágyban
hevertek a sötétben. Maxine kitapintotta az ujján a gyűrűt,
és nem szólt semmit. Ő már a saját terveit szövögette. Azt
akarta, hogy a fiai minél előbb ideutazzanak, és
megismerkedjenek Christophe-fal. Abban bízott, hogy
Christophe majd talál nekik munkát a borászatnál, jóllehet
legálisan nem vállalhattak volna munkát az Egyesült
Államokban. És idős anyjának is helyet kellett találnia
valahol, akit mégsem hagyhatott magára az idők végezetéig
Párizsban.
– Anyám és a két fiam jutott az eszembe – mondta
Maxine, majd az oldalára fordult, és megcsókolta Christophe-
ot.
 – Holnap mindent megbeszélünk – felelte Christophe
érzékien mély hangon. Maxine a férfira mosolygott a
holdfényben. Christophe ugyan nem tudott róla, de
megmentette Maxine-t, aki azt remélte, hogy leendő férje
soha nem fogja megtudni, milyen szorult helyzetben volt,
amikor találkoztak. Azért jött a Napa-völgybe, hogy találjon
magának egy ilyen férfit. Először Sam Marshallt nézte ki
magának, de Christophe-fal sokkal könnyebben boldogult,
ráadásul kedves volt, és bízott az emberekben. Sam kissé
faragatlan volt, és azonnal átlátott Maxine-on.
– Köszönöm – rebegte Maxine, majd megcsókolta
Christophe-ot, és megint a bűvkörébe vonta őt. Tökéletesen
értette a módját, hogyan kell csinálni. És amikor Christophe
aznap éjjel magáévá tette Maxine-t, csakis arra tudott
gondolni, mennyire szereti ezt a nőt, aki hamarosan a
felesége lesz. Más volt ez az érzés, mint amit Joy iránt érzett,
akit teljes szívvel és lélekkel szeretett. De Christophe-nak
szüksége volt Maxine-ra, méghozzá úgy, ahogyan még soha
egyetlen nőre sem volt szüksége. Miután Joy meghalt, és ő
magára maradt, kis híján belepusztult a magányba. Maxine
azonban megmentette a fájdalomtól és az egyedülléttől, és ők
ketten most fényes jövő elébe néztek. Christophe tudta, hogy
Maxine oldalán nagyvilágibb és kifinomultabb életet kell
majd élnie, mint Joyjal. De afelől sem volt kétsége, hogy
Maxine személyében megtalálta a megfelelő társat ahhoz,
hogy új fejezetet nyisson az életében. És alig várta, hogy
végre kezdetét vegye ez az új fejezet.
Miután Christophe elaludt, Maxine még sokáig nézte a
férfit. Maxine-t világéletében a leleményessége vitte előre, és
Christophe volt a válasz az imáira. Nemsokára együtt fognak
élni a kastélyban, és Maxine egy híres borász felesége lesz.
Mostantól senki sem árthatott neki, és senki nem állíthatta
meg. Christophe lánya a legkevésbé, hiszen ő még olyan kis
gyámoltalan volt. Maxine számára nem jelenthetett akadályt.
Mostantól minden úgy megy majd, mint a karikacsapás.
 Nyolcadik fejezet

Amikor Camille a munka ünnepét követően frissen és üdén

hazatért a Tahoe-tóról a régi barátai társaságában eltöltött
pihentető hetek után, újra fiatalnak és gondtalannak érezte
magát. De alig töltött el otthon egy órát, máris gyanút fogott,
hogy valami megváltozott. Nem tudta, miről van szó, de az
apja feltűnően hallgatag volt. Christophe vacsora közben
szinte egyetlen szót sem szólt, korán visszavonult, és a
következő napokban sokszor már azelőtt elment otthonról,
hogy Camille felkelt volna. Camille életében először
távolinak érezte az apját, és nem talált rá magyarázatot.
Christophe-nak semmi oka nem volt rá, hogy haragudjék a
lányára, és már nem is tűnt olyan szomorúnak, mint
korábban. Camille eleinte arra gondolt, apja talán amiatt
orrolt meg rá, hogy olyan hosszasan elidőzött a tónál a
barátaival. De a sértődöttség egyáltalán nem vallott volna
Christophe-ra, ráadásul éppen az apja nógatta Camille-t,
hogy töltsön több időt vele egyidős fiatalok társaságában.
Christophe azt hajtogatta, hogy Joy is ezt akarná.
Apja különös viselkedését Camille végül is Joy halálának
küszöbönálló évfordulójával magyarázta, amely
mindkettőjüket felzaklatta. Nem talált ennél észszerűbb
magyarázatot arra, hogy Christophe újabban mintha
egyenesen kerülte volna őt. Camille-nak is folyton az járt az
eszében, ahogyan anyját egy évvel azelőtt magával ragadta a
betegség, akár egy patakban sodródó falevelet. Attól tartott,
ha szóba hozná ezeket az emlékeket, azzal csak felzaklatná
apját, aki nyilvánvalóan egyébként is sokat gyötrődött.
 Christophe-ot teljesen lefoglalta a páratlanul bőséges
szüret. A szőlőtermés idén minden várakozást felülmúlt. Az
évforduló napjának reggelén apa és lánya templomba
mentek, aztán elsétáltak a temetőbe, ahol egy csokor virágot
helyeztek el Joy sírján, és egymást átölelve kisírták magukat.
Utána mind a ketten munkába indultak.
Christophe a megfelelő alkalomra várt. Maxine eközben
szorgosan csomagolt, hogy azonnal kiköltözhessen a házából
és behurcolkodhasson a kastélyba, mihelyst Christophe közli
a hírt a lányával. Mind a ketten a maguk pillanatára vártak.
Christophe Joy halálának évfordulója után két nappal
felvetette Camille-nak, hogy napközben ugorjának el
valahova ebédelni. Ez azért volt különös, mert ha Christophe
étterembe hívta Camille-t, mindig vacsorázni mentek.
Christophe általában ebédidőben is ügyfelekkel és
forgalmazókkal találkozott, legfeljebb más borászokkal
ebédelt együtt egyszer-egyszer. A munkaidő kellős közepén
soha nem vitte a lányát sehová, Camille ezért is furcsállotta
az apja felvetését, de arra gondolt, talán ez majd jó alkalom
lesz arra, hogy végre megossza vele az új promóciós ötleteit.
Szerette volna a lehető legtöbb fórumon népszerűsíteni a
boraikat, és már jó ideje ezen dolgozott.
Christophe egy yountville-i bisztróba vitte a lányát.
Szendvicset rendeltek, és egy kis asztalnál telepedtek le a
kerthelyiségben. Christophe nem is nagyon evett, csak
piszkálta a szendvicsét, míg végül jelentőségteljesen Camille-
ra nézett. Nem lett volna értelme tovább halogatni a
bejelentést. Camille-nak tudnia kellett, mi történik.
Christophe nem várhatott tovább. Ő és Maxine kitűzték a
dátumot: nem egészen két hét múlva össze fognak házasodni.
Maxine elintézte, hogy a lehető legtovább maradhasson a
bérelt házában, de a következő hétvégén már mindenképpen
át kell költöznie a kastélyba. Christophe a saját
szekrényeiben próbált helyet szorítani Maxine holmija
számára, Raquelt pedig megkérte, hogy dobozolja bejoy
ruháit, és vigye fel őket a padlásra, de ne szóljon róla
Camille-nak. Christophe tudta, hogy a lányának nem lesz
könnyű hozzászoknia az új helyzethez, de abban bízott, hogy
végül mindnyájan boldogabbak lesznek, mint most.
Christophe végre belekezdett a mondókájába, de jó ideig
csak esetlenül ötölt-hatolt, és egyre csak kerülgette a forró
kását.
– Összezavartál. Miről beszélsz, apu? – kérdezte lényegre
törően Camille. Ő is olyan egyenes volt, sallangmentes és
közvetlen, mint az anyja. – Át akarod alakítani a házat?
Milyen átalakításokra gondolsz? Vagy tatarozni akarod? De
minek? Szerintem minden jól van úgy, ahogy van, teljesen
felesleges megbolygatni a rendet.
Christophe még egyszer nekiveselkedett, és ezúttal
Maxine-t is megemlítette. Elmondta, mennyire szereti a nő
társaságát, aztán arról áradozott, hogy Maxine milyen jó
ember valójában, és milyen igazságtalanul csináltak belőle
bűnbakot az előző férje halála után, amikor a
mostohagyerekei valósággal elüldözték az otthonából.
Camille azon tűnődött, hogy mindebből vajon mi az igazság,
de nem szólt semmit. Annak azonban nem örült, hogy apja
ilyen jól érzi magát ezzel a nővel. Továbbra is az volt az
érzése, hogy Maxine-ban van valami alamuszi, igaz, nem
találkozott vele túl gyakran. Camille-nak fogalma sem volt
róla, hogy amíg ő a Tahoe-tó partján pihent, Christophe és
Maxine együtt töltöttek minden éjszakát, és azt sem sejtette,
hogy a nő ez alatt az idő alatt számos alkalommal éjszakázott
a kastélyban. Minderről még Raquel sem tudott.
– Örülök, hogy kedveled Maxine-t, papa – mondta
udvariasan Camille, és azon törte a fejét, hogy apja vajon
hova is akar kilyukadni. Végül aztán Christophe is belátta,
hogy fel kell hagynia a mellébeszéléssel. Kényszerítenie
kellett magát, hogy kimondja az igazságot.
– Camille, tudom, hogy ez most sokkolni fog téged. Biztos
vagyok benne. De akkor is el kell mondanom, hogy Maxine és
én összeházasodunk. – Camille az apjára meredt. Egyetlen
hang sem jött ki a torkán, és a szeme megtelt könnyel.
Christophe-nak a gyomra is összeszorult, miközben a lánya
arcát figyelte. – Nagyon sajnálom, édesem – mondta, és
megérintette Camille kezét. – Ez a mi kettőnk kapcsolatán
semmit sem fog változtatni. De szeretem Maxine-t, és elegem
van a bujkálásból, meg abból, hogy titokban kell találkoznom
vele. Azt akarom, hogy ő is velünk éljen. Édesanyád nélkül
olyan magányos voltam. Nem randizgatni akarok, nekem
nem barátnő kell, nekem feleségre van szükségem. Olyan
életre vágyom, amilyenben anyád oldalán volt részem. És
Maxine is megérdemli, hogy tisztességes körülményeket
biztosítsak neki. Ezért aztán összeházasodunk. – Christophe
ugyan látta Camille arcán a megrökönyödést, mégis sokkal
magabiztosabbá vált, mire befejezte a mondanivalóját.
– Mikor? – Camille csupán ennyit tudott kipréselni a
torkán, amint hitetlenkedve bámult az apjára.
– A jövő héten. Nincs értelme tovább halogatni. Maxine-
nak ki kell költöznie a bérelt házából. És én sem akarok
várni. Már egy éve, hogy édesanyád… Az évfordulóig
semmiképp sem akartam előhozakodni a dologgal. – Camille
most értette meg, miért viselkedett apja olyan furcsán az
elmúlt néhány hétben. Arra várt, hogy előállhasson a hírrel,
és bizonyára sokat idegeskedett emiatt, úgyhogy amennyire
lehetett, inkább kerülte a lányát.
– Mikor döntöttétek el? – kérdezte Camille. Könnyek
patakzottak az arcán, amelyeket egy szalvétával próbált
felitatni. Az ó szendvicse is érintetlen maradt; apja
mondanivalója valósággal letaglózta.
– Körülbelül egy hónapja. Egész nyáron találkozgattunk.
– De hát alig ismered. – Camille megpróbálta jobb
belátásra téríteni apját. Christophe és Maxine márciusban
ismerkedtek meg, alig hét hónapja.
– Felnőtt emberek vagyunk, tudjuk, mit akarunk. Mind a
ketten voltunk már házasok. Remélem, te is megpróbálod
majd egy kicsit jobban megismerni Maxine-t. Szerintem meg
fogod kedvelni. Nagyon rendes nő. – Camille egész másként
vélekedett róla, de látta, hogy apja már döntött, és ő nem
fogja tudni lebeszélni az elhatározásáról. – Maxine a
hétvégén beköltözik, a jövő hét folyamán pedig
összeházasodunk. Lehetsz az esküvői tanúm, ha akarsz.
Persze azt is megértem, ha nem szeretnéd. – Christophe
mindenre gondolt. Nyilvánvaló volt, hogy ő és Maxine már
mindent elterveztek.
Camille-nak ekkor eszébe ötlött valami, és halálra vált
arccal nézett az apjára.
– Mit csináltál anya cuccaival? – Joy szekrényei sokáig
érintetlenül álltak. Egyiküknek sem volt szíve megválni
bármitől, ami az övé volt, mostanáig eszükbe sem jutott
ilyesmi.
 – Megkértem Raquelt, hogy szépen csomagoljon be
mindent, és vigye fel a dobozokat a padlásra. – Amióta
leültek ebédelni, Camille számára ez volt az első örvendetes
hír. Örült, hogy apja nem dobta ki Joy dolgait, és azon
tűnődött, hogy vajon Maxine megtette volna-e. – Két hétre
Mexikóba utazunk nászútra, aztán az élet ugyanúgy megy
tovább, ahogy eddig. – Camille tudta, hogy ez így biztosan
nem igaz. Most, hogy Maxine apja feleségeként velük fog
élni, minden megváltozik. Christophe ígérhetett bármit, ez
elkerülhetetlen volt.
– És mi van Maxine két fiával? Ők is hozzánk költöznek?
– Karácsonykor meglátogatnak minket. Az egyikük
dolgozik, a másik még egyetemre jár. Nem költöznek
hozzánk, de Maxine édesanyja igen – tette hozzá. – Idős
öreganyó, nyolcvanhét éves, és arra gondoltunk, hogy a kerti
lakba költöztetjük, amit úgysem használunk semmire. –
Christophe és Joy ebben a kis kunyhóban éldegéltek, amíg fel
nem épült a kastély. Maxine ötlete volt, hogy az édesanyját
oda kellene költöztetni. Christophe sem tartotta
elvetendőnek az ötletet, feltéve, ha a kis házat szépen rendbe
hozzák, újra leszigetelik, és megjavítják a fűtést. Úgy
tervezte, hogy Cesarét bízza meg a felújítás lebonyolításával,
de egyelőre még nem szólt neki, mert nem szerette volna,
hogy Camille véletlenül másvalakitől szerezzen tudomást a
terveiről.
– A kastély mögötti kis házra gondolsz? – kérdezte
megütközve Camille. Apja bólintott. – De hiszen az egy
jégverem, ráadásul óriási kupi van benne! – Evek óta
raktárként használták az épületet. – Nem költöztethettek oda
egy idős asszonyt – tiltakozott Camille. – Maxine bizonyára
utálja az anyját, ha képes lenne berakni őt abba a kutyaólba
– tette hozzá csípősen, de nem ellenkezett tovább. Nem
pattant fel a helyéről, és nem viharzott ki a bisztróból, ahhoz
túlságosan szerette az apját. Ő is azt akarta, hogy apja
boldog legyen, csak ne pont Maxine-nal. Christophe azonban
már meghozta a döntést, és Camille kénytelen volt elfogadni
azt.
– Nem gondolod, papa, hogy egy kicsit még várhatnál az
esküvővel? – kérdezte Camille esdeklő pillantással, de
Christophe megrázta a fejét. Tudta, hogy ha nem kéri meg a
kezét, Maxine nem vár tovább, hanem a bérleti szerződés
lejárta után elköltözött volna, Maxine legalábbis ezt mondta.
És ugyan min változtatna, ha várnának még hat hónapot
vagy egy évet? Christophe tudta, mit akar, és biztos volt
benne, hogy ha Camille-nak alkalma lesz közelebbről
megismerni Maxine-t, hamar hozzászokik az új helyzethez.
– Utasítom Cesarét, hogy gondoskodjon a kerti lak
rendbehozataláról, szigeteltesse le, és csináltassa meg a
fűtést. Nagyon kényelmes kis lakosztályt rendezünk be
Maxine anyjának – mondta Christophe. Camille bólintott,
túlságosan le volt taglózva ahhoz, hogy bármit mondjon.
Egy ideig még elücsörögtek az asztalnál, de már egyikük
sem igyekezett úgy tenni, mintha enne. Kifelé menet Camille
kidobta a kukába a szendvicseket. Anyja halála óta először
fordult elő, hogy nem ment vissza dolgozni. Egyszerűen
képtelen volt rávenni magát. Haza akart menni, egy kis
magányra vágyott. Tartott tőle, hogy Maxine megfosztja őt
az otthonától, attól azonban még jobban rettegett, hogy az
apját is elveszi tőle. Christophe teljesen Maxine hatása alá
került. Camille valamennyi Maxine-nal kapcsolatos félelme
igaznak bizonyult. Maxine okos, csalárd nőszemély volt, és
Camille-nak végig kellett néznie, ahogyan az orránál fogva
vezeti az apját. Christophe nem látta a gyors házasságban
rejlő esetleges kockázatokat és a lehetséges buktatókat, és
semmiféle hátsó szándékot nem tételezett fel Maxine
részéről.
Ennek ellenére már két hete egy házassági szerződésen
dolgozott az ügyvédjével, akit Christophe egy új végrendelet
megírásával is megbízott. Maxine előre kijelentette, hogy
bármit hajlandó aláírni. Semmit nem kért Christophe-tól.
Egyedül akkor fejezte ki a nemtetszését, amikor Christophe
az anyagi helyzetére vonatkozó nyilatkozatot kért tőle.
Maxine zavarba ejtőnek találta ezt a kérést. A bankszámláján
lévő pénz volt az egyetlen vagyona, ami Christophe
vagyonához képest elenyészőnek tűnt. Nem voltak ingatlanai
és befektetései, soha nem is állította az ellenkezőjét.
Semmiféle rendszeres jövedelemmel nem rendelkezett, de
felajánlotta Christophe-nak, hogy szívesen dolgozik a
borászatban, ha szeretné. Christophe azonban azt mondta,
erre semmi szükség. A borászatban hozzáértő alkalmazottak
dolgoztak, no meg Camille, aki anyjának köszönhetően
tökéletesen elsajátította a szakma minden csínját-bínját.
Maxine viszont semmilyen szakmai tapasztalattal nem
rendelkezett. A két előző férje háztartását vezette, azt
megelőzően pedig modellkedett egy rövid ideig.
Maxine soha nem akart tehetősebbnek látszani a
valóságosnál, és Christophe tisztelte őt ezért. A nő világossá
tette, hogy csak annyi pénze van, amennyi még megmaradt
abból az összegből, amit a mostoha-gyerekei fizettek neki a
gróf hagyatékának Maxine-ra eső hányadáért cserébe. Az
elmúlt egy évben ebből tartotta fenn magát. Maxine beérte
azzal, hogy Christophe eltartja őt, nem várta el a férfitól,
hogy a fiai és az anyja utazási költségeit is ő állja. Christophe
nem akarta, hogy Maxine dolgozzon, és igazság szerint a nő
ezt egy cseppet sem bánta. Maxine elegáns, gyönyörű és
értelmes nő volt, aki tökéletes társa lehetett Christophe-nak.
Joy egész életében keményen dolgozott, és a vállalkozás
üzleti részét irányította, Maxine-t azonban egészen más
anyagból gyúrták.
Miután Camille a sorsdöntő ebéd után belépett a házba,
igyekezett kiverni a fejéből, hogy rövidesen Maxine is itt fog
járni-kelni. A lány egy ideig elücsörgött Joy egykori
dolgozószobájában, majd az öltözőszobájában, ahol minden
az anyjára emlékeztette őt. És hamarosan minden
megváltozik. Camille lefeküdt az ágyára, és átsírta az egész
délutánt.
Christophe épp csak visszatért az irodájába, amikor
Maxine máris telefonált.
– Na, hogy ment? – kérdezte feszült hangon. Attól tartott,
hogy Camille megpróbálja befolyásolni az apját, esetleg
lebeszéli a házasságról, vagy ráveszi, hogy várjon vele még
egy évet, amit Maxine nem engedhetett meg magának.
Szüksége volt valakire, aki anyagilag támogatja, és
kiegyenlíti egyre sokasodó kifizetetlen számláit. Mindent egy
lapra tett fel, amikor a Napavölgybe költözött, és a terv
bevált. Szerencsés volt, hogy a sors összehozta Christophe-
fal, és nem akarta, hogy a férfi lánya most keresztülhúzza a
számításait.
– Camille nagyon észszerűen gondolkodó lány – felelte
Christophe komoran. Tudta, hogy ha Sam Marshallal ebédelt
volna, nem ússza meg ennyivel. Sam biztosan megpróbálta
volna lebeszélni barátját az esküvőről. – Elég nehéz
helyzetbe hoztuk szegényt, nem adtunk neki túl sok időt. Egy
hét múlva új mostohaanyja lesz, és alig ismer téged. De azt
akarja, hogy boldog legyek. A lányom tűzbe tenné értem a
kezét.
– Abban, hogy Camille nem tiltakozott, végső soron apja
iránti szeretete nyilvánult meg. Kész volt elfogadni
Christophe döntését, még akkor is, ha nem értett vele egyet.
– Talán várhattunk volna még egy kicsit – tette hozzá
szomorúan, amint eszébe jutott Camille kétségbeesett arca és
patakzó könnyei. Ennek hallatán Maxine-nak még a
szívverése is megállt egy pillanatra. – De semmi kedvem
hozzá. Szeretném, ha végre boldog házasok lennénk, és
együtt éldegélnénk itt a kastélyban – folytatta mosolyogva
Christophe. Most már csak Maxine-ra gondolt, nem a
lányára. – Felnőtt emberek vagyunk, tudjuk, mit csinálunk.
Nem kell várnunk, akkor sem, ha ezzel megkönnyítenénk a
dolgot Camille számára. De szerintem mindhármunknak jót
fog tenni, ha végre egy fedél alatt élünk, mint egy igazi
család. Így Camille is hamarabb megismerhet téged. –
Maxine nem egészen így látta a dolgot, ő inkább azt szerette
volna, ha senkivel sem kellene osztoznia Christophe-on. Bár
a helyzet távolról sem volt számára ideális, úgy érezte, hogy
meg fog birkózni Camille jelenlétével, ha muszáj.
Aznap este mielőtt Christophe hazament volna a
munkából, beugrott Maxine-hoz. A Money Lane-i házat szinte
beterítették a dobozok és a bőröndök, amelyeket Maxine
igyekezett megtölteni a ruháival.
 A ruhatárán kívül semmit nem vitt magával. A házat
bútorozottan bérelte. Maxine korábban már elmesélte
Christophe-nak, hogy minden ingóságát hátrahagyta
Franciaországban, és az anyját bízta meg a feladattal, hogy
mindent adjon el. Christophe szeretett volna mielőbb
megismerkedni a leendő anyósával; biztos volt benne, hogy a
hölgy ugyanolyan elegáns és kifinomult, mint a lánya. És alig
várta már, hogy karácsonykor találkozzon Maxine fiaival is.
Christophe családja egyik napról a másikra kibővült:
rövidesen három gyerek és egy anyós veszi majd körül.
Maxine azonnal észrevette, hogy a lányával való
beszélgetés mennyire lelombozta Christophe-ot. Nem sokat
teketóriázott, rögtön az ágyába csalogatta a férfit, sebes
mozdulatokkal megszabadította a ruháitól, aztán gyorsan
ledobta a sajátját, s mindent megtett, hogy jobb kedvre
derítse Christophe-ot, és elterelje a gondolatait. Mire a férfi
észbe kapott, már este nyolc óra is elmúlt, megmondta
Maxine-nak, hogy most már haza kell mennie Camille-hoz.
Tudnia kellett, hogy a lányának sikerült-e feldolgoznia a
meghökkentő hírt, amelyet ebédkor osztott meg vele.
Amikor hazaért, Camille talpig felöltözve aludt a saját
ágyában. Körülötte használt papír zsebkendők hevertek
szanaszét, amiből Christophe azonnal megállapította, hogy
Camille álomba sírta magát, és azóta sem ébredt fel.
Gyengéden megérintette a lánya homlokát, aztán lehajolt és
megcsókolta, de nem keltette fel. Camille elmosolyodott
álmában, Christophe pedig halkan kisurrant a szobájából, és
azt remélte, lánya hamar megbarátkozik a gondolattal, hogy
rövidesen mostohaanyja lesz, aki ráadásul igencsak
különbözik a szülőanyjától. Christophe egy pillanatig sem
kételkedett benne, hogy azt teszi, ami neki a legjobb. Most
már csak Camille-t kellett meggyőznie.

Christophe egyelőre egy szót sem szólt Samnek a terveiről,

de furán érezte volna magát, ha barátja tudtán kívül nősülne
meg. Sam volt az első barátja a Napavölgyben, s végig ott
volt mellette, miután Joy meghalt. Christophe végül az
esküvő előtt egy nappal felhívta Samet, és elmondta neki,
mire készül. Sam egy ideig nem szólt semmit, aztán mélyen
felsóhajtott.
– Magam se tudom megmagyarázni, de megéreztem, hogy
valami ilyesmire készülsz. Ezért mondtam neked a bálban,
amit mondtam. – Christophe olyan férfi volt, aki csak
házasságban érezte igazán jól magát, Maxine pedig
körmönfont asszony volt. Sam szerint Maxine csak
kihasználta Christophe magányát és azon vágyát, hogy
mihamarabb véget vessen ennek a magánynak. Sam
bármelyik másik nőt szívesebben látta volna Christophe
mellett, mint Maxine-t. Meg volt róla győződve, hogy a nő
kizárólag a pénzre hajt. Sam azonnal megneszelte, hogy erről
van szó, de Christophe végtelenül naiv volt, és mindig
mindenkiről a legjobbat feltételezte. Sam egyebek között
éppen ezt szerette a barátjában. Christophe a saját
jószívűségét és becsületességét vetítette ki mindenkire,
akivel találkozott. Tisztességes ember volt, és mindenki
másról is ugyanezt feltételezte.
– Maxine-nal nagyon sok közös vonásunk van –
bizonygatta Christophe. – Mind a ketten franciák vagyunk,
hasonló a kulturális hátterünk és a neveltetésünk. Szüksége
van valakire, aki megvédelmezi. Egyedül van a világban,
leszámítva az idős édesanyját és a két fiát, akik
Franciaországban élnek. Miután a férje meghalt, a
mostohagyerekei csúnyán elbántak vele.
– Te már nem vagy echte francia – emlékeztette Sam. –
Nagyon régóta itt élsz. Amúgy utánanéztél Maxine-nak?
Leellenőrizted, hogy mégis kiféle-miféle ez a nő? – Sam
mindig is két lábbal állt a földön, és távolról sem bízott
annyira az emberekben, mint Christophe. Volt már dolga
néhány szépreményű szerencsevadásszal, és az volt a
benyomása, hogy Maxine is ebből a fajtából való. Könnyen
lehet, hogy Christophe egy professzionális
szerencsevadásszal áll szemben, legalábbis minden jel erre
mutatott. Christophe azonban hallani sem akart róla.
– Természetesen nem kutakodtam utána – felelte
megütközve Christophe. – Maxine nem bűnöző. Semmit sem
akar tőlem.
– Ez majd akkor derül ki, ha összeházasodtatok.
Remélem, házassági szerződésről azért gondoskodtál.
– Természetesen. Nem lesz rá szükség, de azért nem
ment el a józan eszem.
– Szóval, mikor lesz az az esküvő? – kérdezte Sam
szomorúsággal a hangjában. Christophe rendes fickó volt,
megérdemelte volna, hogy újra összehozza a sors egy Joyhoz
hasonló nővel. Maxine azonban igazi cselszövő volt, afféle
végzet asszonya, és Christophe éppen most sétált be a
kelepcéjébe. Sam allergiás volt az ilyen nőkre, és nagy ívben
kerülte őket, ahogyan Maxine-t is.
– Holnap – felelte Christophe. Sam megborzongott a
vonal túlsó végén.
– Mit mondjak, ti aztán nem vesztegetitek az időt.
 – Különben Maxine-nak el kellett volna költöznie a Napa-
völgyből, és az is lehet, hogy visszament volna
Franciaországba. – Sam ezt nem tartotta túlzottan
valószínűnek, de nem szólt semmit. Christophe mindent
elhitt, amit Maxine mondott neki.
– Camille mit szól mindehhez?
– Nincs elragadtatva – ismerte el Christophe. – Nagy
változás ez számára. Camille szeretett kettesben lenni velem.
De ha jobban megismeri Maxine-t, elfogadja majd. Persze ez
időbe fog telni. Miután visszajöttünk a nászútról, Maxine
édesanyja is hozzánk költözik. Szerintem jót tesz majd
Camille-nak, hogy lesz egy nagymamája. Karácsonykor pedig
Maxine fiai is eljönnek.
– Hát, nem fogsz unatkozni – jegyezte meg Sam. Nem
irigyelte Christophe-ot. Samnek sokkal inkább megfelelt az a
megoldás, amelyet Elizabethtel választottak: mind a ketten
élték a saját életüket, és időről időre találkoztak. Sam persze
tudta, hogy Christophe számára ez nem lenne elég, ő valódi
családi életet akart élni a saját otthonában, feleségével az
oldalán. Sam biztos volt benne, hogy minden Maxine
számításai szerint történik. Christophe most rózsaszínben
látta a világot, de Sam korántsem volt ilyen lelkes. És el
tudta képzelni, hogy Camille szemszögéből nézve mindez
maga volt a rémálom. Nagyon sajnálta a lányt.
– Majd meséld el, milyen volt. És ha hazajöttél, menjünk
el ebédelni. – Christophe már elmondta Samnek, hogy az
esküvő után két hétre Mexikóba utaznak nászúira. Maxine
Balira vágyott, de Christophe nem akart olyan messzire
menni, és a nő végül is beleegyezett. Miután visszatér a
nászútról, a szokásos szünet utáni teendők és rengeteg
munka vár majd Christophe-ra: a szőlőpréselés és a
borkészítés kezdeti szakasza. Sam is nagyon elfoglalt lesz
ebben az időszakban.
– Majd hívlak – ígérte Christophe.
– Sok szerencsét, barátom – mondta Sam, és letették a
telefont. Samnek aznap újra és újra összeszorult a szíve, ha a
beszélgetésükre gondolt.

Maxine a hétvégén beköltözött a kastélyba. Camille nem

akarta végignézni a folyamatot, ezért egy hirtelen ötlettől
vezérelve felhívta régi barátnőjét, és ezt a két napot nála
vészelte át. Florence Taylor volt a legjobb barátnője a
középiskolában, és azóta is tartották a kapcsolatot. Florence
is elveszítette az édesanyját, s amikor Camille felhívta és
elmesélte neki, mi történik, a lány mélyen együtt érzett vele,
és meghívta őt a hétvégére.
Florence a Mondavi borászatnál dolgozott, és egy kis
házat bérelt Yountville-ben. Egész éjszaka fenn voltak és
beszélgettek, akár a régi szép időkben. Florence igyekezett
megnyugtatni Camille-t, és úgy vélte, ő és Maxine idővel
akár össze is barátkozhatnak. Florence azt is elmondta, hogy
eleinte ő sem kedvelte apja új feleségét, később azonban
egészen megszerette. Csakhogy Florence nem ismerte
Maxine-t, aki egyáltalán nem volt egy átlagos karakter.
Camille elképzelhetetlennek tartotta, hogy valaha is
megkedvelje ezt a nőt.
A lány vasárnap hazatért a kastélyba, és a hármasban
elköltött vacsora a konyhában síri csendben és fagyos
hangulatban telt, Camille rögtön utána felmenekült a
szobájába. Udvariasan viselkedett leendő mostohaanyjával,
de ennél többre nem tudta rávenni magát. Christophe
jelenlétében Maxine mézes-mázas modorban tette a szépet
Camille-nak, egyébként levegőnek nézte. Aznap este Maxine
és Christophe is korán visszavonult.
Másnap reggel Christophe és Camille Maxine-ra várt, aki
a kastély főlépcsőjén ereszkedett le elefántcsontszínű
Chanel-kosztümjében, amelyet a San Franciscó-i Neiman
Marcustól rendelt, és szintén elefántcsontszínű, magas sarkú
szaténcipőjében. Christophe valósággal elalélt a látványtól.
Maxine francia kontyba fogott haját fehér virágok
díszítették. Camille egyszerű sötétkék ruhát és lapos sarkú
cipőt viselt. A borászat egyik autóján a napai városházára
hajtottak. Camille vállalta, hogy apja tanúja legyen.
Cesare is velük tartott, ő volt Maxine tanúja. Maxine
folyékonyan tudott olaszul, és ezen a nyelven csevegett
Cesaréval, akit láthatóan éppúgy megigézett a menyasszony,
mint Christophe-ot. Camille figyelmét nem kerülte el, hogy
Maxine milyen játszi könnyedséggel csavarja az ujja köré a
férfiakat, a lány azonban a nő minden egyes
megnyilvánulását mesterkéltnek látta. Maxine hiába
mosolygott Christophe-ra, látszólagos kedvességét semmissé
tették a fagyos pillantások, amelyeket Camille-ra vetett,
amikor Christophe nem volt jelen.
A szertartás a városházán felületes volt és gyorsan
lezajlott. A közjegyző férjnek és feleségnek nyilvánította
őket, és Maxine arca csak úgy ragyogott, amikor Christophe
megcsókolta. Amikor elhagyták a városházát, Maxine a
kezébe fogta a kis esküvői virágcsokrot, amelyet a kastély
egyik kertészével csináltatott magának, és amelyet a
szertartás idejére Camille gondjaira bízott. Camille-nak
feltűnt, hogy Maxine mostantól Lammenais grófnőnek
hívatja magát, pedig Christophe nem is volt gróf. Maxine az
előző férje révén tett szert a nemesi címre, amelyet most
elvesztett azáltal, hogy újraházasodott. Maxine azonban már
a szertartás utáni percekben világossá tette, hogy továbbra is
ragaszkodik a titulushoz. Cesare állandóan „grófnőnek”
szólította, miközben buzgón hajbókolt előtte.
Christophe a fellegekben járt, és az egészből semmit sem
vett észre. Folyton Maxine-t csókolgatta és a lányát ölelgette,
aki nehéz szívvel gondolt az anyjára.
Camille a szertartás alatt végig a könnyeivel küszködött,
és amikor autóba szálltak és elindultak az étterembe, szinte
fuldoklott. Ennek ellenére tartotta magát, és a szertartás
után megcsókolta apját, majd udvariasan gratulált az
újdonsült arának. Végső arculcsapásként élte meg, hogy
mindezt Cesare jelenlétében kellett elszenvednie, aki
szemmel láthatóan el volt ragadtatva az álgrófnőtől, és
ügyelt rá, hogy minden egyes megszólalásába beleszője
Maxine nemesi titulusát.
A négyes ezután Rutherfordba autózott, ahol
megebédeltek az Auberge du Soleil teraszán. Christophe
örült, hogy Maxine és Cesare ilyen hamar megtalálták a
közös hangot. Legalább ezentúl nem kell állandóan a
döntőbíró szerepét játszania, mint annak idején, amikor Joy
és Cesare között állandósult a csatározás. Maxine
kifejezetten kedvelte Cesarét.
Christophe az utolsó pillanatban Samet is meghívta az
ebédre, de Sam azt mondta, sok a dolga, így nem tud eljönni,
és végső soron Christophe sem bánta, hogy így alakult a
dolog. Ha egy társaságban voltak, Sam Maxine iránti
ellenszenvét szinte tapintani lehetett a levegőben. Sam soha
nem tudta palástolni az érzéseit, és nem is törekedett rá,
éppen ezért mondott nemet az ebédmeghívásra. Tudta,
úgysem tudná leplezni az aggodalmát amiatt, hogy legjobb
barátja feleségül vett egy minden hájjal megkent ragadozót.
Az ebéd valóságos kínszenvedésnek bizonyult Camille
számára. Amikor már hazafelé autóztak, úgy érezte, menten
felfordul a gyomra. Szerencsére az ifjú pár San Franciscóban
töltötte az éjszakát, hogy másnap elérjék a kora reggeli
mexikói járatot. Camille valósággal fellélegzett, amikor
Maxine és Christophe végre elhagyták a kastélyt a borászat
egyik autóján. Cesare vezette az autót, aki egyik napról a
másikra Maxine inasává avanzsált. Cesare és Joy ki nem
állhatták egymást, de az intéző szinte rajongott Maxine-ért,
ami nagy megkönnyebbülést jelentett Christophe számára,
Camille azonban árulásként élte meg.
Camille sokáig integetett a távolodó autó után. Utoljára
még látta, ahogyan apja megcsókolja Maxine-t. Christophe az
utóbbi napokban jószerével mást sem csinált, Maxine pedig
úgy tapadt rá, akár egy pióca. De Camille-nak most legalább
két hétig nyugta lehetett a kastélyban. Ez alatt az idő alatt
mindennap sokáig dolgozott, új feladatokat tűzött ki
magának, és felépített egy marketingstratégiát, hogyan
lehetne a borászatot mint esküvői helyszínt népszerűsíteni
az interneten.
Alig várta, hogy bemutathassa a tervét az apjának, ha
hazajön, bár tudta, hogy Christophe-ot nagyon lefoglalják
majd a szüret utáni teendők. És Maxine anyja csak néhány
nappal a hazatérésük után érkezik majd.
 Camille felhívta Florence Taylort, és még egyszer
megköszönte neki, hogy befogadta a hétvégére, aztán
elmesélte, milyen volt az esküvő. Nem állta meg, hogy meg
ne jegyezze, mennyire nem bízik Maxine-ban. Florence azzal
búcsúzott el tőle, hogy feltétlenül maradjanak kapcsolatban.
Camille a következő napokban belevetette magát a munkába.
Eközben – apja és mostohaanyja iránti figyelmességből –
rajta tartotta a szemét a kerti lakban zajló felújítási
munkálatokon is. Cesare irányítása alatt jó néhány
szőlőmunkás serénykedett a házikó körül, hogy elkészüljön,
mire Maxine édesanyja megérkezik.
Camille azonban úgy találta, hogy még rengeteg dolog
hiányzik. Bevitetett a házba egy kényelmes karosszéket, egy
jobb kanapét, lámpákat és egy szőnyeget, amit évek óta egy
raktárban tároltak, és soha nem használtak. Ezenkívül
gondoskodott még néhány kiegészítő hősugárzóról is, hogy
biztosan elég meleg legyen a lakás az öreg hölgy számára.
Amikor elkészült, a kis ház belső tere vidékies, de lakályos
hangulatot árasztott. Camille a konyhába egy nagy, piros,
csomózott szőnyeget tétetett, a hálószobában pedig – ami
olyan kicsiny volt, hogy alig fért be a fejtámlás ágy – sok kis
kék szőnyeg borította a padlót. Utasította a kertészeket, hogy
a házikó környékén tegyék rendbe a kertet is. A kunyhótól
nem messze volt egy veteményeskert, egy tyúkól meg egy kis
istálló, amelyet már évek óta nem használtak.
A kerti lak tényleg hangulatos lett, akár a mézeskalács
házikó Jancsi és Juliska meséjéből, Camille-nak
mindazonáltal nem fért a fejébe, hogy Maxine miért nem a
kastély egyik vendégszobájában helyezi el éleme-dett korú
édesanyját. Szerinte veszélyes volt egy ilyen idős asszonyt
magára hagyni a kunyhóban. Mi van, ha este elcsúszik a
fürdőszobában, vagy a kertben sétálva megbotlik a fák
gyökereiben? Camille szemében a nyolcvanhat év
matuzsálemi kornak tűnt. Soha nem találkozott még ennyi
idős emberrel. A nagyszüleit nem ismerhette, hiszen mind a
négyen meghaltak még a születése előtt. Camille azt is
biztosra vette, hogy a közeli tyúkólból kiszűrődő
kotkodácsolás a néni idegeire fog menni, hacsak nem süket,
mint az ágyú. Camille úgy képzelte, hogy Maxine édesanyja
alig áll a lábán, és Maxine mégis a kunyhóba szándékozik
beköltöztetni.
A hétvégéken Camille-t teljesen lefoglalta a kerti lak
rendbetétele, és mire Christophe és Maxine visszajött a
nászútról, a kunyhó úgy festett, akár egy kis babaház. Az ifjú
pár boldogan és kipihenten tért haza, és láthatóan még
mindig dúlt közöttük a szerelem. Mint mondták, két hétig
csak a tenger és az úszómedence partján ejtőztek, és
koktélokat szürcsöltek. A valóság persze az volt, hogy a két
hét legnagyobb részét ágyban töltötték, és átadták magukat
az egymás iránti csillapíthatatlan szenvedélyüknek, de
Camille-nak erről nem kellett tudnia.
Este, miután Cesare hazahozta Christophe-ot és Maxine-t
a repülőtérről, Camille összefoglalta, mi minden történt a
cégben, amíg az apja távol volt. Minden a legnagyobb
rendben zajlott, eltekintve egy kisebb összezördüléstől
Camille és Cesare között, amit a lány el is mesélt az apjának,
amíg Maxine kipakolt a bőröndjéből. Camille megmutatta a
kunyhót Chris-tophe-nak, aki egészen elérzékenyült, amikor
látta, hogy Camille mennyit fáradozott azért, hogy az idős
hölgy jól érezze magát, pedig nem is ismerte őt. Ez nagyon is
Camille-ra vallott, aki jó szívét apjától, üzleti érzékét
anyjától örökölte. Később Maxine is csatlakozott hozzájuk a
kunyhónál, és meglepetten konstatálta, hogy a kerti lak
micsoda változáson ment át, de ahelyett, hogy hálás lett
volna, inkább ingerültnek tűnt.
– Ugyan, minek vesződtél ezzel annyit? Az anyámnak
nincs szüksége ennyi mindenre. Megszokta már, hogy egy
egérlyukban lakik Párizsban. – Maxine anyagi helyzetét még
mindig jótékony homály fedte, de Christophe azt feltételezte,
hogy anyjának van egy kis pénze, és abból tartja fenn magát.
– Nagyon csinos lett – ismerte el Maxine, amikor Christophe
megköszönte Camille-nak a fáradozásait, de láthatólag nem
örült a dolognak, és hamar vissza is ment a kastélyba.
Az, hogy az anyját ideköltöztette, Maxine számára
kényszerű kötelesség volt csupán, és az egész csak púp volt a
hátára. Anyjának egy vasa sem volt, és Maxine volt az
egyetlen lánya. Christophe nagylelkűen felajánlotta, hogy az
ő költségén idehozatja az idős asszonyt, aki ezentúl náluk
lakhat, így legalább Maxine-nak nem kell rendszeresen
Párizsba utazgatnia, hogy megnézze, hogy van az édesanyja.
Maxine szerint az anyja jobban szeretne egyedül lakni, és
ragaszkodik az önállóságához. A mai napig főz magára, és
senkinek sem lesz a terhére. Christophe úgy volt vele, hogy
Maxine anyja most már része a közös életüknek, akiről illő
módon akart gondoskodni, éppen úgy, ahogyan Maxine
fiainak is szeretne majd jó mostohaapjuk lenni, ha
karácsonykor egy hónapra látogatóba jönnek.
Camille aznap este már nem találkozott többet a
mostohaanyjával; mire Christophe-fal visszatértek a sétából,
Maxine már visszavonult a hálószobába. Christophe
búcsúzóul szeretetteljesen homlokon csókolta a lányát, és
amikor Camille visszament a szobájába, az járt a fejében,
Maxine milyen furcsán reagált arra, hogy annyit fáradozott a
kunyhó rendbetételéért. Maxine úgy találta, hogy a házikó
„túl szép az anyjának”, amit Camille igencsak különösnek
talált.

A tervek szerint Maxine anyja három nap múlva érkezett

Párizsból. Camille körül lassanként minden megváltozott.
Idegenek költöztek be a kastélyba. Camille-nak hirtelen
mostohatestvérei lettek, akikkel sohasem találkozott, apját
pedig megigézte egy nő, akit Camille nem kedvelt, és akiben
egy cseppet sem bízott. De Camille most már nem tehetett
semmit. Még soha életében nem érezte magát ilyen
tehetetlennek. Úgy érezte, mintha sodródna az árral, amely
bármelyik pillanatban a mélybe ránthatja.
 Kilencedik fejezet

Miután Christophe és Maxine hazatértek mexikói

nászújukról, a férfi már másnap korán reggel munkába
ment. Camille épp az edényeket pakolta a mosogatóba,
amikor Maxine lejött reggelizni. Egy árva szót sem szólt,
még csak Camille köszönését sem viszonozta. Töltött
magának egy csésze kávét, majd leült a konyhaasztalhoz,
miközben szúrós tekintetét egy pillanatra sem vette le
mostohalányáról.
– Szépen kipofoztad a kerti lakot az anyámnak, de mégis
mit akarsz ezzel elérni? Apádnak akarsz imponálni? Ha
miattam csináltad, igazán kár volt fáradoznod. Az anyám
egyedül is tökéletesen elboldogul. Neki nincsenek nagy
igényei, épp ezért költöztetem a kis házba. Egy kastély
flancos hálószobájában kellemetlenül érezné magát. –
Maxine furcsa jellemzést adott a saját anyjáról, de Camille
nem tette szóvá. Maxine láthatólag nem épp féltő odaadással
viseltetett édesanyja iránt.
– Csak gondoskodni akartam róla, hogy elég meleg legyen
a kis házban. Éjszakára igencsak lehűl a levegő. Lehet, hogy
idebent a kastélyban mégiscsak jobb lenne az édesanyádnak,
még ha nem kedveli is a „flancos” hálószobákat – mondta
végül Camille, de türtőztetnie kellett magát, hogy udvarias
maradjon.
– Az anyám a korához képest nagyon strapabíró. A párizsi
lakása valóságos jégverem, de ő így szereti. Vidéken nőtt fel.
– Camille most először tudott meg valamit Maxine
családjáról és múltjáról. Mindig az volt a benyomása, hogy
Maxine felnőtt nőként, talpig haute couture-ben jött a
világra. Szinte elképzelhetetlennek tűnt, hogy egyszer
Maxine is volt gyerek, és hogy őt is anya szülte, különösen
annak fényében, hogy milyen hangnemben nyilatkozott az
anyjáról. Camille számára olybá tűnt, hogy anya és lánya
nemigen szívlelhette egymást. – Tudnod kell, hogy bármikor
visszamehetsz az egyetemre, amikor csak akarsz. Christophe
említette, hogy jelentkeznél az üzleti képzésre. Gondold át,
nem volna-e jó már januárban elkezdened – mondta Maxine
hűvösen. Mindez úgy hangzott, mintha távozásra szólította
volna fel Camille-t.
– Most már túl késő jelentkezni – felelte Camille
csendesen. – Leghamarabb ősszel kezdhetném el az iskolát,
de már nem akarom. Szeretek apámmal dolgozni – tette
hozzá határozottan. Camille tökéletesen tisztában volt vele,
hogy Maxine igyekszik megszabadulni tőle.
Maxine válaszul biccentett.
– Azért szeretném, ha tisztáznánk, hogy mostantól én
vagyok a ház úrnője. Nem te vagy a Chateau Joy chatelaine-
je, hanem én! – mondta Maxine, aki a nagyobb nyomaték
kedvéért a francia terminust használta. – Persze ha maradni
akarsz, ám legyen – tette hozzá, miközben tekintete Camille
tekintetébe fúródott. – De mostantól én diktálok. Eszedbe ne
jusson manipulálni apádat a saját céljaid elérése érdekében,
különben velem gyűlik meg a bajod. – Maxine nem
késlekedett: még egy napja sem érkeztek haza, de ő máris
leadta a figyelmeztető lövést Camille számára.
– Még szép, hogy itt maradhatok. Elvégre ez az otthonom
– felelte Camille. – Szerinted mégis mit akarok elérni
apámnál? Én nem „manipulálom” őt, az ilyesmi nem szokás
mifelénk.
– Átlátok ám ezen a gyermeki ártatlanságon. A kis
tündérhercegnő, aki bálványozza az édesapját! Szépen a
kisujjad köré csavartad őt, mondhatom – fakadt ki Maxine,
és olyan keserűség öntötte el az ábrázatát, amit Camille még
nem látott korábban.
– A jelek szerint nem eléggé – felelte Camille a sebtében
nyélbe ütött házasságra célozva. Ha Maxine-nak igaza lett
volna, és Camille csakugyan az ujja köré csavarta volna az
apját, sikerült volna lebeszélnie őt arról, hogy
megházasodjon. Sokkal inkább Maxine volt az, aki megigézte
Christophe-ot, és könnyűszerrel irányította őt.
– Ne feledd, hogy velem gyűlik meg a bajod, ha ellenem
mesterkedsz – fenyegetőzött Maxine.
Camille szó nélkül kisétált a konyhából, visszavonult a
szobájába, hogy lenyugodjon, és néhány perc múlva
munkába indult. Nem tudta eldönteni, beszéljen-e apjának
erről a szóváltásról. Ez a nő egy szörnyeteg volt, ehhez
kétség sem fért. De Camille pontosan tudta, hogy ha
elmesélné Christophe-nak, mi zajlott le köztük, Maxine úgyis
találna valami mentséget a viselkedésére, vagy sikerülne
kedvezőbb fényben feltüntetnie a történteket. Christophe
világéletében ragaszkodott az ártatlanság vélelméhez; még a
csalóknak és hazudozók-nak is megadta az esélyt, hogy
bizonyítsák az igazukat, és ezzel egy manipulátor könnyedén
visszaélhetett.
Camille úgy látta, hogy pillanatnyilag akkor jár el
bölcsen, ha nem szól semmit. Ha beszámolna apjának Maxine
viselkedéséről, vagy ha panaszkodna rá, semmit sem érne el
vele. Christophe hinni akarta, hogy Maxine maga a tökély, és
ha Camille megpróbálta volna elmagyarázni neki, hogy ez
távolról sincs így, azzal csak magára haragította volna az
apját. Nem volt senki, akinek Camille kiönthette volna a
szívét. Florence-t nem akarta felhívni, azok után, hogy a
legutóbbi beszélgetésük alkalmával Florence még mindig azt
hajtogatta, hogy csak idő kérdése, és Maxine meg Camille
remekül kijönnek majd egymással, éppúgy, ahogy neki is
sikerült összebarátkoznia a saját mostohaanyjával.
Florence nem értette Camille helyzetét és a Maxine-hoz
hasonló nőket.
Camille-nak egyre csak a Maxine-nal folytatott reggeli
beszélgetés járt a fejében, miközben szapora léptekkel sietett
le a dombról, hogy kiengedje a gőzt. Ez a nap sem indult
valami fényesen. Amikor megérkezett a munkahelyére,
Cesarét találta az irodájában. A férfi még csak zavarba sem
jött, amikor Camille belépett a szobába. Camille székében ült
az íróasztalnál, és a fiókban kutakodott.
– Hát te meg mit csinálsz itt? – rivallt rá Camille. Az
anyja ennél már kevesebbért is kirúgta volna, ha Christophe
nem akadályozza meg.
– A készpénzes borítékot keresem – felelte Cesare
foghegyről.
– A páncélszekrényben van. Minek neked? – Camille
hangja érdes volt és gyanakvó, de úgy érezte, Cesare
rászolgált.
– A grófnő azt mondta, több pénzt kell kivennem a
kiadásokra. Azt mondta, apáddal is megbeszéli.
 – Maxine nem dolgozik itt, ellentétben velem. Én kezelem
a házipénztárat. Ja, és Maxine nem grófnő, csak így hívatja
magát.
– Egy gróf felesége volt, tehát grófnő.
– Most pedig az apám felesége, és apám nem gróf. –
Camille nem tágított. – Az meg végképp nem az ő dolga, hogy
pénzt adjon neked. Nem dolgozik a borászatnál, nincs
beleszólása a dolgokba. Még egyszer be ne tedd ide a lábad,
és ne merészelj az íróasztalom közelébe jönni. – Camille
mozdulatlanul figyelte, amint Casere dühödt arccal elhagyja
az irodát.
Miután a férfi elment, Camille elővette a kulcsot a titkos
rejtekhelyéről, és bezárta az íróasztali fiókokat. Cesare
viselkedése nyilvánvalóan egy új korszak kezdetét jelentette,
hiszen ezúttal már odáig ment, hogy az íróasztala fiókjaiban
matatott készpénz után, és még csak nem, is szabadkozott
miatta. Aznap este, amikor Camille az apjával sétált hazafelé,
a lány elmesélte, mi történt. Napközben mind a ketten
nagyon elfoglaltak voltak, egészen addig nem is találkoztak.
– Majd beszélek Maxine-nal – ígérte Christophe. – De
szerintem egyszerűen csak igyekezett Cesare kedvében járni.
Maxine amúgy azt mondta, szeretne neked segíteni az új
borunk népszerűsítésében. Arra gondolt, itt az ideje, hogy
rendezvényeket szervezzünk. Szerinte nagyon jót tenne a
cégnek a hírverés. – Christophe előre figyelmeztette Maxine-
t, hogy a Napa-völgy régi, konzervatív elitje nem fogja
befogadni, de azokat a dúsgazdag, újsütetű borászokat még
megkörnyékezheti, akiknek a borászat elsősorban jó
befektetést vagy státuszszimbólumot jelentett, esetleg a
kettőt egyszerre. Maxine mindenképpen szerette volna
meghívni a milliárdos high-tech befektetőket és a
nemzetközi színtér szereplőit, akiknek egy részével már
megismerkedett. Pontosan tudta, hogy Christophe
feleségeként sokkal fontosabb tényezővé válhat a társasági
életben, és szinte bárhová bebocsátást nyerhet. Maxihe
szerint a rendezvények révén a cég új üzleti kapcsolatokat
építhet ki, de Camille-nak valami azt súgta, hogy mindez
elsősorban Maxine-ról szól, akit rejtett hátsó szándékok
vezérelnek.
– Papa, ezentúl Maxine is velünk dolgozik majd? –
kérdezte Camille megrettenve. Maxine mindenesetre úgy
tett, mint aki erre számít. Ha ez csakugyan megtörténne, az
Camille számára maga lenne az elemi csapás. Már azt sem
lesz könnyű elviselnie, hogy minden este találkoznia kell
Maxine-nal. Camille azt végképp nem akarta, hogy Maxine
felforgassa a megszokott életüket a Château Joyban.
– Csak különleges alkalmakkor – felelte szelíden
Christophe. – Nála jobban senki sem érti a módját, hogyan
kell fogadást adni, és pontosan tudja, hogyan terelje össze a
pénzes embereket. Mindig elbűvöli a vendégeit. Bárhol jár,
valami fényűző ragyogás veszi körül. Szerintem mi is
tanulhatunk tőle egyet s mást – mondta Christophe, és
Camille ügyelt rá, nehogy kicsússzon a száján valami lesújtó
megjegyzés, mivel tudta, hogy az nem volna apja ínyére. – A
mi munkánkba nem fog beleszólni, de ha jónak látjuk,
megtehetjük PR-igazgatónak és a különleges események
felelősének. Szeretne mélyebben megismerkedni az üzleti
élettel. Ez egy családi cég, és most már ő is családtag.
Camille valósággal összerezzent, amikor ezt meghallotta.
A rosszullét kerülgette, ha arra gondolt, hogy mostantól
Maxine is a családhoz tartozik, de miután apjával
összeházasodtak, sajnos ez volt a helyzet.
– Csak mondd meg neki, hogy ne ígérgessen semmit
Cesarénak. Cesare költéseit már enélkül is épp elég nehéz
követni. Ha pénzt vesz ki a házipénztárból, soha nem hoz
visszajárót, és mindig azt állítja, hogy még mi tartozunk
neki. – Ezzel Christophe is tisztában volt, Joy épp eleget
panaszkodott neki emiatt az évek során. – Valójában mindig
többet vesz ki, mint kellene, bár Cesare ezt soha nem vallaná
be.
– Ezek az összegek nem fognak minket tönkretenni –
mondta mosolyogva Christophe, mikor elérték a kastélyt.
Maxine látta az ablakból, hogy jönnek, és ajtót nyitott nekik
pompás, borvörös bársony estélyi ruhájában. Vacsorához
öltözött ki, azzal a szándékkal, hogy elkápráztassa új férjét,
ha annak lányát nem is tudja. Maxine úgy nézett ki, mint egy
királynő, és a kastély tökéletes díszletként vette körül.
Látszott rajta, hogy teljesen otthon érzi magát.
– A hős katona hazatért a csatából – mondta, és
megcsókolta Christophe-ot. Ahogy beljebb kerültek,
átnyújtott neki egy pohár bort. Egész nap hűvös volt az idő,
estére pedig kifejezetten dermesztő lett a hideg, így Maxine
tüzet gyújtott. Christophe belesüppedt a kandalló előtti
székbe, miközben a feleségét csodálta, és átadta magát a bor
élvezetének. Camille eközben felment a szobájába, megmosta
az arcát, és megfésülködött vacsora előtt. Nem vett fel
estélyit, nem is nagyon volt Maxine ruhájához fogható
holmija. De még ha lett volna is, nevetségesnek érezte, hogy
nagyestélyiben majszolja el Raquel tacóit a saját
konyhájukban. Maxine azonban úgy festett, mint az
uradalom úrnője, amint Christophe mellett üldögélt, és
odahajolt hozzá, hogy megcsókolja, s közben igéző tekintete
további gyönyöröket ígért neki éjszakára.
– Még mindig hétkor vacsorázunk? – kérdezte Camille az
ajtóból, de Maxine elutasítóan legyintett.
– A hét óra lehetetlenül korai – mondta nevetve, és
férjére pillantott. – Ez olyan amerikai dolog. Vacsorázzunk
inkább nyolckor vagy fél kilenckor. Végtére is franciák
vagyunk.
– Én nem – felelte Camille kertelés nélkül. – Félig
amerikai vagyok, és hétkor az amerikai énem már éhezik.
– Akkor menj, és egyél most, mi majd később
vacsorázunk – javasolta Maxine, és Christophe helyeselt.
Szívesen ejtőzött a tűz közelében Maxine-nal vacsora előtt; a
maga részéről nem bánta, ha később vacsoráznak. Camille
szó nélkül kiment a konyhába, megmelegített két tacót a
mikrohullámú sütőben, és egyedül megette a
konyhaasztalnál. Negyed óra múlva már fel is ment a
szobájába, miközben az apja és a mostohaanyja halk hangon
beszélgettek, és időnként felnevettek, mintha féltve őrzött
titkaikat osztották volna meg egymással.
Camille nem zavarta meg őket, hanem egyenesen
felment, halkan becsukta maga mögött az ajtót, és leült az
ágya szélére. Úgy tűnt, a családi életnek vége szakadt.
Maxine csakugyan átvette az irányítást, ahogyan azt a
reggeli beszélgetésük alkalmával kilátásba helyezte. Camille
most már a saját szemével láthatta, hogy Maxine nem a
levegőbe beszélt, de úgy látszott, Christophe egyáltalán nem
veszi észre, mi történik körülötte. Maxine hatására újra
franciává vált. Azzal, hogy a nő beköltözött a kastélyba,
Christophe fokozatosan elszakadt az amerikai
hagyományoktól. A családi vacsoráknak is befellegzett.
A következő két napban Camille egyedül vacsorázott a
konyhában a megszokott időben, míg Christophe és Maxine
egyik este fél kilenckor, másnap pedig, amikor a férfi sokáig
dolgozott, kilenckor ültek le az asztalhoz. Maxine utasította
Raquelt, hogy két személyre terítsen, ami világos üzenet volt
Camille számára, hogy az ő jelenléte nem kívánatos. Maxine
azzal magyarázta a dolgot a férjének, hogy Camille makacsul
ragaszkodott a hét órához. Christophe-nak tetszett a késői
vacsoraidő. Camille arra jutott, hogy végül is nem bánja a
kiközösítést, hiszen így legalább nem kellett a
mostohaanyjával bájcsevegnie, és az apja kedvéért
megjátszania, hogy kedveli őt. A vacsorát így gyorsan
letudta, és Camille fél nyolckor már az ágyán fekve nézte a
tévét. Hiányzott neki a közös vacsora az apjával, de Maxine
társasága a legkevésbé sem. Ezt a meccset egyértelműen
Maxine nyerte, méghozzá könnyedén.
Maxine anyját másnapra várták Párizsból. Christophe úgy
számolt, hogy délután öt lesz, mire Maxine anyja felveszi a
csomagjait, átmegy a vámellenőrzésen és megérkezik
Napába, és arra kérte Camille-t, hogy legyen otthon, és
fogadja az idős hölgyet. Casare megy ki érte a repülőtérre, és
abban maradtak, hogy telefonál, amikor már csak öt percre
vannak a kastélytól. Lánya megígérte, hogy ott lesz a
fogadóbizottságban, és Christophe is úgy tervezte, hogy
addigra hazaér.
Csak Maxine zsémbelt, amiért ekkora ügyet csinálnak az
anyja érkezéséből, és Camille különösnek találta, hogy ki
sem megy elé a repülőtérre. Maxine szerint túl sokat kellene
autóznia, és biztosan rengeteget kellene várnia, mire az
anyja átevickél az összes ellenőrzésen, úgyhogy inkább
Napában fogadja. Camille azon tűnődött, hogy Maxine anyját
nyolcvanhét évesen mennyire viseli majd meg az utazás,
milyen állapotban érkezik, és vajon szüksége lesz-e
kerekesszékre. Mindenesetre szólt Cesarénak, hogy a
biztonság kedvéért tegyen be egy kerekesszéket a
csomagtartóba, ha már úgyis volt néhány a borászatban az
idősebb látogatók számára.
Camille-nak mozgalmas napja volt, akárcsak Christophe-
nak. Cesare a megbeszéltek szerint telefonált, amikor öt
percre voltak a borászattól. Camille hanyatt-homlok rohant
fel a dombtetőre, hogy idejében odaérjen. A kastély előtti
lépcső tetejéről nézte, ahogy a Cesare vezette autó a hátsó
ülésen egy kalapos hölggyel begördül az udvarra. A korából
és a Maxine-nal való kapcsolatából kiindulva Camille egy
elfátyolozott arcú öreg hölgyre számított, hatalmas
kalapban, rókaprémbe bugyolálva, mint Maggie Smith a
Downton Abbey című sorozatban.
Ehhez képest miközben mindnyájan feszülten várakoztak
és Maxine rezzenéstelen arccal állt Camille mellett, egy apró
termetű hölgy pattant ki a kocsiból, viseltes, ormótlan,
virágmintás kalapban, amely alól itt-ott kikandikált
világosvörös, zilált haja. Valami hosszú, formátlan, szintén
virágmintás ruhát és kabátot viselt, a lábán pedig Converse
tornacipőt. Egyik kezében a hátizsákját fogta, a másikban
pedig egy parányi fehér szőrgombócot, amely őrjöngve
ugatta az egybegyűlteket. A hölgy letette az ölebet a földre,
és az állat, mint valami felhúzható játék, azonnal megindult
Maxine felé, a bokája után kapott, és morgott rá.
 – Az ég szerelmére, anyám – kiáltott fel Maxine, s közben
igyekezett a cipőjével eltolni magától a vérebet, amely ettől
csak még hevesebben acsarkodóit. – Muszáj volt magaddal
hoznod ezt a dögöt?
– Még szép – felelte a hölgy nyugodtan, és Camille-ra meg
Christophe-ra mosolygott, majd kétfelől arcon csókolta a
lányát. Maxine anyja szellemileg teljesen friss volt, zöld
szeme elevenen csillogott. A kis fehér kutyus érdeklődve
körbeszaglászta Camille-t, és barátságosan csóválta a farkát,
amikor Camille lehajolt, hogy megsimogassa.
– És mi az ott a lábadon? – kérdezte Maxine, amikor
megpillantotta anyja magas szárú Converse cipőjét a hosszú
ruha alatt. A hölgy úgy festett, mintha valamilyen oknál
fogva otthonkában indult volna útnak.
– Tornacipő. A hosszú repüléstől mindig megdagad a
lábam, és ez a cipő nagyon kényelmes.
– Nevetségesen nézel ki – dünnyögte Maxine. Christophe
előzékenyen franciául üdvözölte anyósát, és a lehető
legszertartásosabb módon köszöntötte: meghajtotta magát,
és kezet csókolt neki. Camille még soha nem látott ilyet az
apjától, jóllehet Franciaországban így illett köszönteni a
hasonló korú házas vagy megözvegyült asszonyokat. Maxine
édesanyja hasonlóan udvariasan viszonozta az üdvözlést,
majd néhány szívélyes szóban méltatta a kastély szépségét,
és köszönetét mondott, amiért itt lehet.
Christophe bemutatta Camille-t, aki igyekezett érthetően
beszélni hozzá angolul. Mint kiderült, Maxine anyja erős
akcentussal ugyan, de remekül beszélte a nyelvet.
– Hogy hívják a kiskutyát? – kérdezte Camille, miközben
újra lehajolt, hogy megsimogassa az ölebet. A kutyus vadul
csóválta a farkát, és időnként sötét pillantásokat vetett
Maxine-ra, akit szemlátomást jól ismert, és ki nem állhatott.
– Choupette a neve – mondta az idős hölgy
szeretetteljesen. – Engem pedig Simone-nak hívnak.
– Milyen fajta?
– Félig máltai, félig meg valami más. A szomszédomnak
csivavája volt, de lehet, hogy pomerániai. – A kutyus hófehér
volt, bolyhos, és egészen apró termetű, akárcsak úrnője.
Camille úgy becsülte, hogy Simone nem lehet magasabb
másfél méternél; Maxine valósággal az anyja fölé tornyosult.
Simone szakasztott úgy festett, mint a jó tündér a
gyerekmesékben; bohókás öltözéke, a túlméretezett kalap, a
virágmintás otthonka és a magas szárú tornacipő még rá is
tett egy lapáttal. Úgy tűnt, Simone-t egyáltalán nem
érdekelte a külseje, szemlátomást nem is volt tudatában,
hogy néz ki. Christophe azt javasolta, hogy egyből menjenek
a kerti lakhoz. Megjegyezte, hogy Simone bizonyára nagyon
fáradt, hiszen párizsi idő szerint hajnali két óra volt.
– Jól vagyok. Aludtam a repülőn, és megnéztem két filmet
– mondta Simone, és érdeklődve kémlelt körül. Nem látszott
idősebbnek hetvenévesnél. Többször is Camille-ra
mosolygott, Maxine viszont egész idő alatt mogorva maradt,
és láthatóan cseppet sem örült a viszontlátásnak. A kiskutyát
feltűnően utálta, és anyja minden egyes megnyilvánulását
helytelenítette. A két nő között nem is lehetett volna nagyobb
a különbség.
– Ha leraktam a csomagjaimat, szeretnék egy kicsit
körbenézni – mondta Simone, és követte Christophe-ot és
Camille-t a kerti lakhoz, míg Maxine savanyú arccal kullogott
utánuk. Nem volt más választása: még ha csak anyagi
megfontolásokból is, de muszáj volt ideköltöztetnie az
anyját, bár egyáltalán nem örült a dolognak, és ezt nem is
rejtette véka alá.
Camille még kora reggel beszerzett mindent, amiről úgy
vélte, Maxine anyjának szüksége lehet rá vagy örömére
szolgál. Vett tejet, teát, cukrot, mézet, kávét, lekvárt, fahéjas
tekercset és kenyeret reggelire, narancsot meg egy tál
gyümölcsöt. Biztos volt benne, hogy Maxine édesanyja velük
együtt étkezik majd a kastélyban, de arra gondolt, Simone
esetleg megéhezhet este vagy kora reggel. Camille az utolsó
pillanatban némi joghurttal, brie sajttal, egy doboz keksszel
és egy tábla csokoládéval egészítette ki a készletet. Simone
elragadtatva kiáltott fel, amikor Christophe kinyitotta neki
az ajtót, és belépett a házba.
– Milyen szép itt minden! Milyen kedves kis hajlék! –
áradozott Simone, és hálás tekintettel pillantott a lányára,
aki nem szólt semmit. Simone ezután Christophe-hoz fordult,
és nem győzött hálálkodni, amiért ilyen szívélyes
fogadtatásban részesült. Amint levette és a hálószobában
letette a kalapját, rakoncátlan, égővörös haja önálló életre
kelt. Choupette mindeközben fel-alá rohangált a házban,
hangosan csaholt, és a farkát csóválta. Camille leguggolt
hozzá és játszott vele, aztán megmutatta Simone-nak a
konyhát. Amikor kinyitotta a hűtőszekrényt, döbbenten látta,
hogy sokkal több ennivaló van benne, mint amennyit
korábban ott hagyott.
– Anyám jobban szeret magára főzni – jegyezte meg
Maxine utálkozva. – Nem velünk eszik majd – tette hozzá, és
szúrós pillantást lövellt Simone felé, aki azonnal megértette
az üzenetet, de úgy tűnt, egyáltalán nem lepte meg a dolog,
és nem is zavarta különösebben. – Megbíztam Cesarét, hogy
vegyen meg mindent, amire anyámnak szüksége lehet, hogy
vacsorát főzhessen magának.
– Vacsorára gyere át hozzám – fordult Camille-hoz
Simone. Camille bólintott. Egészen elbűvölte ez a
tűzrőlpattant anyóka, akiből csak úgy sugárzott az életkedv.
Simone mindenben elütött rideg, mesterkélt modorú
lányától, aki meg sem ölelte az anyját, és egyszer sem
mosolyodott el, amióta Simone megérkezett.
Christophe minden fontos dolgot megmutatott Simone-
nak a házikóban. Elmagyarázta, hogy működik a fűtés, és
megmutatta neki, hol talál tűzifát a kandallóhoz. Ezután
Christophe és Maxine búcsút intettek, Simone pedig arra
kérte Camille-t, marajon még egy kicsit, és amikor a veje és a
lánya elmentek, megkínálta egy csésze teával.
– Apád nagyon rendes embernek tűnik – mondta Simone,
miután kiöntötte a teát a virágmintás csészékbe, amelyeket
Camille a kastélyból hozott át. Letelepedtek ahhoz a parányi
konyhaasztalhoz, ahol Maxine akarata szerint Simone
egyedül vacsorázik majd. Ez a hozzáállás teljesen
megdöbbentette Camille-t. Szerinte az elemi tisztesség is azt
kívánta volna, hogy gondoskodjanak róla, de Maxine
szemlátomást azt akarta, hogy anyja egyedül boldoguljon, és
ezt már Simone érkezése előtt is világossá tette.
– Apám csakugyan nagyon rendes – erősítette meg
Camille.
– Én és a lányom nem jövünk ki túl jól – jelentette ki
Simone kertelés nélkül. – Én mindig megmondom neki a
magamét, még ha ezzel hibát követek is el. És nem vagyok
neki elég elegáns. De soha nem is vágytam rá. Egy farmon
nőttem fel, és férjes asszonyként sem sikerült megkedvelnem
a városi életet. Maxine még nagyon kicsi volt, amikor az apja
meghalt, és visszaköltöztünk vidékre a nővéremhez. A
farmon voltak tehenek, csirkék, kecskék meg lovak, de
Maxine ki nem állhatta az ottani életet. Sosem bocsátotta
meg nekem, hogy oda vittem, és csak az alkalomra várt, hogy
elhagyhassa a farmot. Ő kifinomult társaságra vágyott, nem
akart olyan parasztok között élni, mint én és a családom, ezt
már egész kicsi korában megmondta. Tizennyolc évesen
Párizsba költözött, és többé nem is tért vissza. Egy rövid
ideig modellkedett, majd eladóként dolgozott itt-ott, aztán
férjhez ment. Mindig is értett a férfiak nyelvén, és ha jól
látom, ez azóta sem változott.
– A nővérem pár éve meghalt, és a gyerekei eladták a
farmot, így kénytelen voltam visszaköltözni a városba.
Maxine-on kívül senkit nem ismertem Párizsban. És most itt
vagyok Kalifornában. Ez olyan izgalmas! – kiáltotta Simone
csillogó szemmel, és Camille legnagyobb meglepetésére egy
csomag francia cigarettát húzott elő a hátizsákjából. Simone
a korát meghazudtolóan vásott volt és belevaló.
– Okvetlenül meg kell nekem mutatnod a szőlőskerteket,
a borászatot meg mindent – mondta, amint kifújta az orrán a
fullasztó cigarettafüstöt. – Szeretném kívül-belül megismerni
ezt a helyet. Már a kocsiutat is nagyon élveztem, ahogy
keresztülhajtottunk ezen a csodás tájon, a szőlőbirtokok
között. Hasonlít Olaszországra. És te, aranyom, hány éves
vagy? – kérdezte.
Camille Simone-ra mosolygott. Hirtelen az az érzése
támadt, mintha szert tett volna egy nagymamára, vagy talán
egy igazi barátra, egyelőre még nem tudta eldönteni. Simone
egyáltalán nem olyan volt, amilyennek gondolta, és Camille-
nak nagy kő esett le a szívéről. Két Maxine-t már nem bírt
volna elviselni, már azzal az eggyel is épp eléggé meggyűlt a
baja.
– Huszonhárom éves vagyok. Júniusban leszek
huszonnégy. A borászatban dolgozom apám mellett. –
Camille csakugyan nagyon fiatalnak látszott.
– Nagyon sajnálom, ami édesanyáddal történt – mondta
Simone elkomolyodva, és látszott, hogy őszintén beszél. –
Nagyon nehéz lehet neked, főleg most, hogy apád újranősült,
és idehozta Maxine-t. Mikor hunyt el az édesanyád? –
kérdezte lágy, együtt érző hangon, miközben a csészealjon
elnyomta a csikket.
– Tizenhárom hónappal ezelőtt. – Simone arca
meglepetésről árulkodott. Ekkor Choupette bukkant fel a
lábánál. Simone felnyalábolta a kutyust, és az ölébe ültette. A
kiskutya alaposan végigjártatta a szemét az asztalon, és
csalódottan vette tudomásul, hogy nem talált semmi ehetőt.
– Hát, ez nem valami hosszú idő – jegyezte meg Simone. –
Apád bizonyára nagyon magányos volt anyukád nélkül. A
férfiak ilyenek. Sokan képtelenek elviselni az egyedüllétet,
ha egy boldog házasság után magukra maradnak. – Camille-
ra pillantott, és különös kifejezés ült ki az arcára. – Nem
vagyok benne biztos, hogy apád éppen Maxine oldalán fogja
újra meglelni a családi boldogságot. A lányom állandóan
forgat valamit a fejében, és sokkal inkább törődik saját
magával, mint másokkal. – Simone őszintén beszélt saját
egyetlen gyermekéről. – Ő természettől fogva nem az a
gondoskodó típus. A fiait is állandóan lepasszolta nekem,
amikor épp nem volt férjnél. Nem hiszem, hogy helyesen
tette.
– A fiúk az anyjukra ütöttek, a nagyobbik mindenképpen.
Az öccsének meg folyton csak a tivornyázáson jár az esze, és
bukdácsol az iskolában. Én persze túlságosan engedékeny
voltam velük. Amikor Maxine újra férjhez ment, magával
vitte a fiúkat. Az egyik tízéves volt ekkor, a másik tizenkettő.
– Camille érdeklődéssel hallgatta Simone beszámolóját
Maxine előéletéről, és tudta, hogy amit az idős hölgy mond,
az nagy valószínűséggel igaz. A kép, ami Simone szavai
nyomán lassanként kibontakozott, eléggé eltért a kifinomult
eleganciát sugárzó „grófnő” képétől, amelyet Maxine
igyekezett kifelé mutatni.
– Ez akkor volt, amikor Maxine hozzáment a grófhoz,
akinek Périgord-ban volt kastélya?
– Nem – felelte Simone. – Az első férje egy fiatal fiú volt,
akivel akkor ismerkedtek meg, amikor Maxine modellkedett.
Ő a fiúk apja. A fiú családja nem volt szegény, de a szülei
ellenezték a házasságot. Hamar el is váltak, és Maxine
akkoriban tényleg nehéz helyzetben volt, ekkor bízta rám a
gyerekeket. A második férje nagyon rendes ember volt, és a
fiúkkal is nagyon jól bánt. Párizsban dolgozott
szerkesztőként, de nem volt egy vasa sem. Maxine elvált tőle,
amikor megismerte Charles-t, és gyorsan feleségül is ment
hozzá. Ha nem tévedek, a két korábbi férjével nem is
találkozott többé. A fiúk nem tartották a kapcsolatot az
apjukkal, és Maxine a második férjét, Stéphane-t, le is
tagadja.
– A gróffal remekül éltek, habár a lányom ki nem állhatta
a férje gyerekeit. Amikor Charles egyre betegebb lett, Maxine
mindent elkövetett, hogy a gróf gyerekeit távol tartsa az
apjuktól. Az ő ötlete volt, hogy költözzenek Périgord-ba, ahol
a gyerekek nem tudták szemmel tartani, és ő végre azt
csinálhatott, amit akart. Mindent megtett, hogy Charles-t
elidegenítse a gyerekeitől. Szegény ördög teljesen a lányom
hatása alá került, és szégyentelenül elkényeztette.
Ékszerekkel, ruhakölteményekkel, festményekkel halmozta
el Maxine-t, aki a gróf halála után mindent pénzzé tett, így
tudott kiköltözni ide.
– Amint a gróf kilehelte a lelkét, a gyerekei elégtételt
vettek Maxine-on. Elég csúnyán ért véget a történet. A
részleteket nem ismerem, de egy vagy két napot adtak neki,
hogy kiköltözzön mind a két házból, és bíróságon perelték
vissza azokat a dolgokat, többek között értékes
festményeket, amelyekről Maxine azt állította, hogy a gróf
nekiajándékozta őket. Párizsban minden hidat felégetett
maga mögött, és ide menekült. És lám-lám, megint boldog
házasságban él egy kastély úrnőjeként. Maxine olyan, mint
egy macska. Mindig talpra esik, és kilenc élete van.
Simone mosolyogva nézett Camille-ra, és a két nő
azonnal megérezte, hogy egymás személyében hű
szövetségesre leltek. Camille figyelmesen hallgatta Simone-t
és egyik döbbenetből esett a másikba. Azon tűnődött, hogy
apja vajon mennyire van tisztában Maxine viselt dolgaival.
Valószínűnek tartotta, hogy Christophe csak annyit tudott,
amennyit a felesége jónak látott megosztani vele. Maxine úgy
állította be saját magát, mint gonosz mostohagyermekei
ártatlan áldozatát. Pedig nyilván a gróf gyerekei is tudnának
mit mesélni Maxine-ról, talán még cifrábbakat is, mint
Simone.
 – Az apám fülig szerelmes Maxine-ba – mondta csendesen
Camille. Simone bólintott, a legkevésbé sem lepte meg a
dolog.
– A férfiak nem tudnak ellenállni neki. Maxine pontosan
tudja, hogyan csavarja el a fejüket. A férfiak bolondulnak az
ilyen veszélyes nőszemélyekért. Szegény Stéphane teljesen
maga alatt volt, amikor a lányom elhagyta. Maxine
megtiltotta neki, hogy találkozzon a fiúkkal. Stéphane
nagyon ragaszkodott hozzájuk, pedig nem is az ő gyerekei
voltak. De a saját apjuk sem láthatta őket. Ő a válás után
hamar újranősült, és Londonba költözött. A családjának
vannak ott érdekeltségei a bankszektorban, de Maxine-ról és
a fiúkról hallani sem akartak.
– Maxine állandóan felfordulást hagy maga után,
bármerre is jár, de ez egy cseppet sem zavarja. Hamar
feltalálja magát megint, ahogyan itt is tette. Gondolom,
mostanra már ő a Napa-völgy új üdvöskéje – mondta Simone.
– És biztos vagyok benne, hogy apád már meg is nyitotta
előtte a megfelelő ajtókat. – Maxine pontosan ezt várta el
minden férfitól.
– Nem éppen – felelte Camille elgondolkodva, miközben
igyekezett megemészteni mindazt, amit mostohaanyjáról
hallott. Minden egybevágott a saját tapasztalataival, és ki
más tudhatta volna az igazságot Maxine-ról, ha nem az
édesanyja. – Az apám egyáltalán nem rajong úgy a társasági
életért, mint Maxine. Próbálja meggyőzni apámat, hogy
tartsanak nagyszabású fogadásokat, ahova a legfontosabb
emberek is eljönnek. Az apám inkább otthonülő típus, ő és az
anyám ritkán mozdultak ki.
 – Már nem sokáig lesz ez így, ha Maxine-on múlik –
jelentette ki magabiztosan Simone. – Az ő érdekét nem ez
szolgálja. Maxine mindig többre vágyik, állandóan lesi az
újabb és újabb lehetőségeket. Ő már csak így működik. –
Camille most már őszinte aggodalommal hallgatta Simone-t.
– Gondolod, hogy elhagyná apámat valaki másnak a
kedvéért? – kérdezte Camille suttogva. Attól tartott, hátha
valaki visszajön megnézni, hogy van Simone, és meghallja,
miről beszélgetnek. Egészen elképesztő dolgok hangzottak el
közöttük.
Simone egy ideig töprengett.
– Szerintem igen, kivéve, ha apádat jobban szereti, mint
ahogy a többi férjét szerette. Ha adódna egy soha vissza nem
térő lehetőség, aminek nem tud ellenállni, szerintem őt is
elhagyná. Biztos sok gazdag férfi fordul meg errefelé –
mondta Simone bölcsen. Őt aztán nem lehetett lóvá tenni.
Camille gyűlölte Maxine-t, de nem akarta, hogy összetörje az
apja szívét. – Azok a férfiak, akik beleszeretnek a lányomba,
hatalmas kockázatot vállalnak. Többnyire tisztában is
vannak ezzel, vagy legalábbis sejtik, de nem tudnak
ellenállni a kísértésnek. Maxine mindig az őrület határáig
kergeti őket, ami veszélyes játék. Ha téged egyszer egy olyan
férfival hozna össze a sors, aki valósággal megőrjít, aki azt
érezteti veled, hogy nélküle fabatkát sem ér az életed,
menekülj. Az ilyen ember csak ártani fog neked. – Maxine
sohasem bánt jól azokkal a férfiakkal, akik szerették őt, de
még a saját fiaival sem. Ó igazából csak saját magát szereti.
Camille biztos volt benne, hogy apja abban a hitben él, ő
Maxine harmadik férje, nem pedig a negyedik. Úgy tűnt,
Maxine a második férjének még az emlékét is eltörölte a föld
színéről, és feledésre ítélte, mivel nem volt gazdag. A
nincstelen férfiakat hamar eldobta magától.
– Maxine mindig befolyásosabb vagy gazdagabb férfira
vágyik. Apádnak nagyon nagyvonalúan kell bánnia vele, ha
maga mellett szeretné tartani – jelentette ki Simone
gyakorlatiasan. Csak akkor jött kissé zavarba, amikor
hirtelen ráeszmélt, hogy szokás szerint máris túl sok
mindent kifecsegett Camille-nak, mindjárt az első
beszélgetésük alkalmával. – Van ez a rossz szokásom, hogy
nem tudok lakatot tenni a számra. – Camille bólintott.
Simone teljesen elbűvölte, és valósággal letaglózta mindaz,
amit Maxine-ról megtudott tőle.
Simone felhúzta a kabátját, és követte Camille-t kifelé.
Vörös haja csak úgy lobogott utána. El volt ragadtatva a
kerttói, különösen a veteményes tetszett neki. Amikor
meglátta a csirkéket, szinte ujjongott, és összecsapta a kezét.
Camille mosolyogva figyelte.
– Nem voltak csirkéim amióta Párizsba költöztem. Milyen
csodálatos! Mindennap viszek nektek friss tojást.
– Apám szerint vennünk kellene néhány tyúkot. Ezek itt
már kicsit öregek – magyarázta Camille.
– Ebben tudok segíteni, ha valaki elvisz a baromfitelepre.
Este feltétlenül gyere át, vacsorázzunk együtt. Szereted a
cassoulet-t?
– Nem tudom, mi az – felelte Camille tétován.
– Hát persze, hiszen amerikai vagy, honnan is tudnád? Ez
afféle ragu, babbal. De majd csinálok confit de canard-t is,
meg hachispermanlier-t, pot-au-feu-t, vesét, agyvelőt, pacalt
– sorolta Simone. Camille számára elég rémisztően
hangzottak, de biztos volt benne, hogy apja ismeri ezeket az
ételeket, talán még kedveli is őket. – Bármikor szívesen
látlak vacsorára – mondta Simone szívélyes mosollyal.
– Amióta apámék hazajöttek Mexikóból, egyedül eszem –
árulta el Camille. – Maxine szeret későn vacsorázni.
– Én már öreg vagyok, korán vacsorázom. És hajnalban
kelek. Bármikor átjöhetsz, és együtt megvacsorázunk –
ajánlotta Simone. Camille elmosolyodott.
Visszaballagtak a kunyhóhoz, és Camille felajánlotta
Simone-nak, hogy egy tálcán hoz neki ételt a kastélyból, de
Simone azt mondta, csak egy kis gyümölcsre meg joghurtra
vágyik, aztán lefekszik aludni. Mint mondta, a hosszú úton
teleette magát, mivel nagyon finom ételt szolgáltak fel, és
hozzátette, hogy nagyon rég repült utoljára.
– Holnap gyere át – mondta búcsúzóul Simone, és
megölelte Camille-t. – Bevezetlek a vidéki Franciaország
konyhaművészetébe, te pedig mindent elmondasz, amit a
szólóról tudni kell. Megegyeztünk? – kérdezte elevenen
csillogó szemmel. Camille elnevette magát.
– Megegyeztünk.
– Jut eszembe – mondta Simone könnyedén. – Ha Maxine
azzal állna elő, hogy szenilis vagyok, ne is törődj vele.
Biztosan retteg attól, hogy sok mindent elmesélek neked.
Nem kell tudnia róla, miről beszélgettünk. Ja, és egyelőre
még nem gárgyultam meg. – Simone nevetett, és Camille
megint úgy érezte, hogy egy tündéranyókával áll szemben.
Simone mókás kis teremtés volt, és a kora ellenére vágott az
esze, mint a borotva. Aznap délután Camille sok mindent
megtudott a mostohaanyjáról, de semmi jót. Camille minden
ösztönös megérzését igazolva látta, de úgy döntött, apjának
egy szót sem szól, azzal csak fájdalmat okozna neki. Camille-
nak azonban lesz min töprengenie.
– Ha Maxine kérdezné, majd azt mondom neki, hogy
Choupette-tel játszottunk, meg elmentünk sétálni. Amúgy
Choupette miért nem szereti Maxine-t? Amint
megérkeztetek, morogni kezdett rá. – Ez senki figyelmét nem
kerülhette el.
– Maxine egy alkalommal belerúgott. Choupette sem
szenilis ám. Mindenre emlékszik. – Mind a ketten nevettek,
és amikor Camille visszaballagott a kastélyhoz, a léptei
könnyebbek voltak, mint hetek óta bármikor.

Camille épp vacsorához készülődött, amikor Maxine besétált

a konyhába, hogy kinyisson egy üveg bort. Maxine egy ideig
csendben maradt, de amikor Camille asztalhoz ült,
mostohaanyja határozott hangon megszólalt.
– Amúgy ne tulajdoníts túl nagy jelentőséget annak, amit
az anyám összehord. Szenilis már.
Camille bólintott, mintha maga is így gondolná.
Elmondta, hogy tettek egy sétát a tyúkól körül, és Simone-
nak nagyon tetszett a dolog.
– Nem lep meg – mondta Maxine megvető arccal. – A
szíve mélyén mindig is egy paraszt maradt. Láttad, milyen
cuccban érkezett? – kérdezte Maxine megbotránkozva.
Camille csak mosolygott, és szó nélkül hozzálátott a
vacsorához. Simone éles elméjű öreg hölgy volt, aki nagyon
is jól ismerte a lányát. Személyében Camille új barátra tett
szert, aki akár a szövetségese is lehet Maxine ellenében.
Amióta apja bejelentette, hogy feleségül veszi Maxine-t,
Camille most először érezte úgy, hogy nincs egyedül, és nincs
miért félnie. Életbe vágóan fontos dolgokat tudott meg a
mostohaanyjáról, és Camille tudta, hogy a Simone-nal
folytatott beszélgetés minden egyes szavára emlékezni fog.
Egy nap még hasznát veheti.
 Tizedik fejezet

Kissé viharos érkezése után Simone hamar berendezkedett új

otthonában, és soha nem panaszkodott amiatt, hogy nem a
kastélyban lakik. Egyébként sem szeretett volna a lánya
közvetlen közelségében élni. A kerti lakban teljes
szabadságot élvezett, azt tehette, amit csak akart. Gondosan
tanulmányozta, milyen növényeket ültetnek a
veteményesben, és elhatározta, hogy kiegészíti néhány új
fajtával. Cesaréval elvitette magát a baromfitelepre, vásárolt
három tyúkot, és rendkívül elégedett volt velük. Kitűnő tojók
voltak, minden reggel egy kosárra való tojást vitt át Camille-
nak a kastélyba.
Simone kiadós sétákat tett Choupette-tel a
szőlőskertekben. A kiskutya hol előreszaladt, hol meg vissza
a gazdájához, és megkergette a nyulakat. Simone nem
győzött áradozni ifjú barátnőjének a szőlőskertek
szépségéről, s az egész tájat lenyűgözőnek találta. Korábban
még soha nem járt Amerikában, és most egyből az ország
egyik legkülönlegesebb részén találta magát. Maxine-nal
ellentétben, aki a legnagyobb fényűzés közepette mindössze
egy karnyújtásnyira lakott az anyjától, Camille a munka után
mindennap meglátogatta Simone-t. Közösen teázgattak,
miközben Simone a füstöt eregetette a cigarettáiból. Camille
hozott neki jó pár hamutálat, de valahányszor átjött
látogatóba, ezek mindig majdhogynem színükig voltak
cigarettacsikkekkel.
– Nem kéne dohányoznod – korholta Camille Simone-t, de
azért mindig hozott neki hamutálat, mivel Simone-nak
szüksége volt rájuk, és semmi hajlandóságot sem mutatott a
leszokásra.
– Az én koromban már édesmindegy – felelte Simone
derűsen. – Legfeljebb nem érem meg a kilencvennyolcat,
csak a kilencvenkettőt. Vagy csak a nyolcvannyolcat? Na
bumm! – tréfálkozott, és rágyújtott egy újabb cigire. Camille
mosolygott. Simone-t végtelenül szeretetre méltó
teremtésnek találta, akiben szikrája sem volt meg a
gonoszságnak, éles ellentétben a számító Maxine-nal, aki
kizárólag magával törődött.
– Fogalmam sincs, Maxine mitől lett ilyen – jelentette ki
Simone őszintén, de némileg értetlen ábrázattal. – Az apja
nagyon rendes ember volt. Mindenkivel kedvesen bánt. Még
kölykök voltunk, amikor egymásba szerettünk, de mire
teherbe estem Maxine-nal, már benne voltam a korban. Mind
a ketten izgatottan vártuk az érkezését.
– Maxine a születése óta komisz volt és indulatos. Mindig
is a mások javaira ácsingózott, soha nem érte be azzal, amije
van. Ha meg akarja szerezni, amire vágyik, nem érdekli, kin
kell átgázolnia. Őróla jót még soha senkitől nem hallottam.
Szomorú, de ez van. Lehet, hogy valami rettenetes távoli
felmenőnkre ütött, aki megmérgezte a szeretőit és a
rokonait.
Nehéz volt elhinni, hogy a két nő rokonságban áll
egymással. Maxine az éjfekete hajával és szemével
egyáltalán nem hasonlított Simone-ra, akinek világéletében
égővörös haja volt, bár újabban már festenie kellett, hogy
megtartsa ezt a színt, szeme pedig zölden ragyogott, akár a
napai dombvidék tavasszal. Néhány nappal az érkezése után
Simone előszedett pár kisebb vásznat és különféle színű
festékeket, amelyeket magával hozott, és elmondta, hogy
szeret tájképeket meg állatokat festeni. Camille elmesélte,
hogy az édesanyja festőművész volt, és megígérte Simone-
nak, hogy egyszer megmutatja Joy gyönyörű freskóit a
kastélyban.
– Nagyon kíváncsi vagyok rájuk – mondta kedvesen
Simone.
Simone állhatatos kérdéseinek engedve Camille beavatta
őt a szőlőtermesztés rejtelmeibe, és sok mindent elmondott
neki, amit az apjától tanult. Mostanában jóval kevesebbet
látta az apját, főleg azóta, hogy külön vacsoráztak. Amikor
Christophe nem dolgozott, minden percét Maxine-nal
töltötte.
– Apád előbb-utóbb belefárad – vélekedett Simone,
amikor Camille panaszkodott neki. – Maxine leszívja az
ember energiáit. – De amikor egy nap Camille hazaért a
munkából, olyasmit talált otthon, amire egyikük sem
számított. Camille azonnal észrevette a dolgot, és még a
lélegzete is elakadt. Döbbenten meredt a halványsárga
falakra. Maxine egyszerűen lefestette Joy freskóit. Camille
odafent találta meg Maxíne-t az anyja régi
dolgozószobájában. A nő a számítógépnél serénykedett,
éppen e-maileket írt. Camille könnybe lábadt szemmel nézett
Maxine-ra.
– Hogy tehetted? – kérdezte dühtől és bánattól remegő
hangon.
– Micsodát? – kérdezte Maxine, anélkül hogy Camille felé
fordult volna.
– Lefestetted anyám freskóit.
 – Apád azt mondta, nem bánja. Mennyivel vidámabb ez a
szín! Azok a freskók és falfestmények rém lehangolok voltak,
ráadásul eljárt felettük az idő, már majdnem huszonnégy éve
árasztották magukból a komor hangulatot.
– Pontosan tudom, milyen régiek – mondta Camille szinte
fuldokolva. Néhány hónappal voltak idősebbek Camille-nál,
hiszen anyja akkor festette Őket, amikor a kastélyt meg a
borászatot építették, és Joy várandós volt a lányával. – Az
apám csakugyan megengedte?
– Mondtam neki, hogy szeretnék új színeket hozni a
házba, mire azt felelte, hogy részéről semmi akadálya. –
Hamar kiderült azonban, hogy Christophe sem értette meg,
mire céloz Maxine, mert ugyanúgy megdöbbent, amikor
hazaért, mint Camille. Maxine a szívére vette, hogy az
újítása nem nyerte el Christophe tetszését. Kereken
megmondta a férjének, hogy nem kellene ekkora ügyet
csinálnia a dologból, és láthatólag fel volt dúlva.
– Úgy élsz ebben a házban, mint valami kriptában –
mondta szemrehányón Christophe-nak. – Most már én is itt
lakom. – Christophe ezek után nem szólt semmit.
Később bement Camille-hoz a szobájába, és azzal
vigasztalta a lányát, hogy vannak fényképei a freskókról, így
bármikor újra meg lehet festeni őket.
– Az már nem ugyanolyan – jajdult fel Camille
fájdalmasan. Azokat a festményeket az anyja festette a saját
kezével, és Maxine most elpusztította őket.
Amikor másnap, szombaton Camille átment reggelizni
Simone-hoz, elmesélte neki, mi történt.
– Mindez sajnos nagyon is Maxine-ra vall. Biztos vagyok
benne, hogy mindenütt érzi maga körül az anyád jelenlétét,
főleg persze akkor, amikor rád néz. Maxine tényleg nagyon
aljas tud lenni. Óvakodj tőle, Camille.
– Nehéz volt elhinni, hogy Simone a tulajdon lányáról
beszél. – Már kislányként is kegyetlenül bánt a társaival, és
amikor felrúgta Choupette-et, csak azért tette, hogy nekem
okozzon fájdalmat. Choupette sosem felejti el, mi történt, és
én sem. Maxine mindig is gyűlölte az állatokat, különösen a
kutyákat.
Simone ezután témát váltott. Camille-t már épp eléggé
felzaklatta Joy freskóinak eltüntetése, nem akarta még
jobban felizgatni.
– Ma hachis parmentier lesz vacsorára. Fenséges lesz,
meglátod. – Camille már megkóstolta az agyvelőt és a pacalt,
de a francia konyha egyelőre nem győzte meg.
– Ezúttal a zsigerek mely része kerül terítékre? –
kérdezte Camille gyászos hangon.
– Ne légy gyáva nyúl. Ma kacsahús lesz tört krumplival és
fekete szarvasgombával. – Simone talált egy boltot
Yountville-ben, ahol tartottak szarvasgombát.
Franciaországban is ilyenkor volt a szezonja, a fehér
szarvasgombát pedig újabban Olaszországból szerezték be.
Nemrégiben Maxine és Christophe is degeszre ették magukat
vele a French Laundry nevű étteremben egy méregdrága
vacsora alkalmával. Christophe előre megrendelte a
szarvasgombát, külön Maxine kedvéért.
Ahogyan azt Simone megjósolta, Maxine kedvében járni
egyáltalán nem volt könnyű feladat. Christophe-nak rengeteg
erőfeszítésébe telt, hogy kielégítse az igényeit, és megadja
neki mindazt, amiről a nő úgy vélte, jár neki. Kaviárt
vásárolt és friss rákot hozatott neki a városból. Maxine
imádta az ínyencségeket, mégis sikerült megőriznie
karcsúságát.
Camille-nak aznap St. Helénában akadt elintéznivalója, és
Phillip Marshallba botlott, akit nyáron látott utoljára. Hallott
Phillip eljegyzéséről, de a menyasszonya nem volt ott, és
Camille még nem is találkozott vele. Phillip a barkácsboltba
tartott, Camille pedig Simone-nak vett fogkrémet és néhány
egyéb apróságot. Camille lett Simone küldönce, hiszen
Maxine a kisujját sem mozdította az anyjáért, Christophe-ot
pedig teljesen lefoglalták az ünnepek előtti teendők és a
küszöbönálló, nagyszabású rendezvényekkel kapcsolatos
feladatok.
Camille megörült Phillipnek, aki az utca túloldaláról
integetett neki. Phillip átjött hozzá, megölelték egymást, és
beszédbe elegyedtek.
– Na, milyen az új mostohaanyád? – kérdezte Phillip.
Camille igyekezett tárgyilagos maradni. Ha panaszkodik, úgy
érezte volna, hogy hátba támadja az apját. Phillip azonban
kiolvasta a szeméből az igazságot.
– Időbe telik megszokni. – Ahhoz is hozzá kellett szoknia,
hogy Maxine és Christophe franciául beszélgettek, még
Camille társaságában is. Maxine újabban egyáltalán nem volt
hajlandó angolul beszélni Christophe-fal, és dühítette, ha a
férje angolul szólalt meg a házban. Ilyenkor azt hajtogatta,
hogy Christophe miért beszél angolul, ha egyszer mind a
ketten franciák. Christophe hiába próbálta Maxine értésére
adni, hogy Camille nem tud folyékonyan franciául, és hogy
mégiscsak Amerikában élnek, Maxine begurult, és többé nem
volt hajlandó angolul beszélni a férjével, csakis franciául.
Christophe idővel megadta magát, és követte a példáját. –
Viszont az új nagymamám iszonyú jó fej – mondta Camille,
és Phillipre mosolygott. – Maxine édesanyja. Igazi egyéniség.
Egyszer gyere át, bemutatlak neki. Égővörös haja van, és
füstöl, mint egy gyárkémény, szeret borozni, és hajmeresztő
francia ételeket főz nekem. Nyolcvanhét éves, festeget, és
van egy mókás kis francia ölebe.
– Legalább valami jó hír. Mit csinálsz karácsonykor?
Eljössz a fogadásunkra?
– Szeretnék. A mostohatestvéreim itt töltik a karácsonyt,
úgyhogy biztosan izgalmasak lesznek az ünnepek. – Camille
nem tűnt különösebben lelkesnek, és Phillip látta rajta, hogy
nincs jó passzban. Lerítt róla a feszültség.
– Hozd magaddal az új nagymamádat is – indítványozta
Phillip. Camille bizonytalankodott.
– Ő és Maxine nem jönnek ki valami jól. Szerintem nem
lenne túl jó ötlet.
– De te mindenképp gyere el. Francesca is ott lesz.
– Francesca volt Phillip menyasszonya. – Szeretnélek
bemutatni neki. Te jársz valakivel? – kérdezte Phillip.
Camille a fejét rázta. Phillipet mostanában mindig meglepte,
hogy Camille mennyire megkomolyodott. Még mindig
kislányként gondolt rá, de ha találkozott vele, újból és újból
rácsodálkozott, hogy milyen érett, gyönyörű nő lett belőle.
– Nincs nekem időm ilyesmire. A borászat minden időmet
leköti. Próbálom rávenni apát, hogy többet használja a
közösségi médiát, és szeretném felpörgetni az esküvői
bizniszt. Remekül jövedelmez, de apa szerint túl macerás. –
A Napa-völgy rendkívül népszerű esküvői helyszín volt. A
japánok nemrégiben fedezték fel maguknak. Újabban egyre
nagyobb tömegben érkeztek, hogy itt tartsák meg az
esküvőjüket, és imádtak Meadowoodban golfozni.
– Ha jó a szervezés, nem is olyan macerás – mondta
Phillip. – Mi rengeteget kaszálunk az esküvőkön. Van egy
alkalmazottunk, ő mindent megszervez. Elég rémes egy
nőszemély, de remekül érti a dolgát. – Phillipet lenyűgözte az
igyekezet, amellyel Camille azon fáradozott, hogy
modernizálja a borászat arculatát. – Először nekem is voltak
nézeteltéréseim az apámmal, de amikor elkezdett befolyni a
profit, belátta, hogy igazam volt. Az idősebb nemzedék nem
rajong az ilyesmiért. Szerintük ennek az egésznek semmi
köze a borokhoz, és giccsesnek tartják. De az
esküvőszervezésben hatalmas üzleti lehetőség rejlik, amit
vétek lenne figyelmen kívül hagyni. – Camille helyeslően
bólogatott. Tetszett neki, amit Phillip mondott.
– Remélem, ott leszel a fogadáson – mondta Phillip, és
nem sokkal később elsietett a barkácsbolt irányába. Camille
bement az illatszerboltba, és azon tűnődött, vajon milyen
lehet Phillip menyasszonya. Fél óra múlva haza is ért a
Château Joyba.
Christophe és Maxine egész nap házon kívül voltak, az
egyik borászat ebédjén vettek részt Calistogában. Maxine
még mindig Christophe fülét rágta, hogy ők is tartsanak
fogadásokat a borászatban és estélyeket a kastélyban.
Sikerült is elérnie, hogy karácsony előtt egy héttel fogadást
adjanak a borászatban, és arra is rávette Christophe-ot, hogy
egy szűk körű vacsora keretében vendégül lássanak a
kastélyban néhány milliár-dost, akik a környéken vásároltak
ingatlanokat. Maxine a Napa-völgy legfelkapottabb
partiszerviz cégét bízta meg a szervezéssel, és meghívta a
csúcstechnológiai ipar legfontosabb szereplőit a nejükkel
együtt.
Maxine izgatottan várta a nagy eseményt, Christophe-ot
viszont nem érdekelte különösebben, csakis azért ment bele
a dologba, hogy boldoggá tegye a feleségét. Christope
szívesebben látta volna vendégül a borászkollégáit és a régi
cimboráit egy kötetlen vacsorán, de Maxine ennél sokkal
nagyratörőbb terveket dédelgetett. Christophe
legszívesebben Samet is meghívta volna, de tudta, hogy
barátja úgysem jönne el. Sam nem kedvelte Maxine-t,
ráadásul ki nem állhatta az efféle fogadásokat.
Amikor eljött a nagyszabású vacsora ideje, a kastély
teljes pompájában tündökölt. Az ezüst evőeszközök és
kristálypoharak valósággal szikráztak az ebédlőasztalon,
amelyet azzal a csipketerítővel ékesítettek, amit még Joy
nagyanyja hagyott az unokájára. Az abrosz családi örökség
volt, kizárólag hálaadáskor és karácsonykor használták, és
amikor Christophe ezt némi aggodalommal a hangjában
megemlítette Maxine-nak, a nő azt felelte, hogy ő erről nem
is tudott. A kézzel írt ültetőkártyák Maxine saját, jellegzetes
barna tintájával készültek.
Christophe álmélkodva nézte az apró, egzotikus
orchideákat, amelyek kicsiny vázákban sorakoztak az
asztalon, és csak akkor tűnt fel neki, hogy a lánya nem lesz
ott a vacsorán, amikor sehol sem látta Camille
ültetőkártyáját. Camille már hetek óta tudatában volt annak,
hogy Maxine nem hívta meg, és feltételezte, hogy apja is
tisztában van vele. Camille csak annyit tudott a vendégekről,
amennyit az interneten olvasott róluk, és cseppet sem bánta,
hogy nem lesz ott a rendezvényen. Egyáltalán nem érte
váratlanul, hogy nem kapott meghívást.
– Camille miért nem vacsorázik velünk? – vonta kérdőre
Christophe a feleségét. Maxine elkerekedett szemmel,
meglepetést színlelve nézett rá.
– Na de drágám, Camille még olyan fiatal. Nem tudtam,
hogy szeretnéd, ha itt lenne. Nagyon illusztris vendégeink
lesznek ma este. – A legnagyobb technológiai cégek alapítói
is elfogadták a vacsorameghívást.
– Én mindig minden fontos eseményre elhívom a
lányomat – jelentette ki Christophe ingerülten, amiért
Camille nem kapott meghívást. Számára ez magától értetődő
dolog volt. Camille fontos része volt az életének, eszébe sem
jutott, hogy külön szólnia kellene Maxine-nak, hogy hívja
meg Camille-t. Christophe magát hibáztatta a
figyelmetlenségért, és biztos volt benne, hogy ilyesmi nem
fog többet előfordulni. – Teríts meg Camille-nak. Megyek, és
szólok neki – mondta, de Maxine Christophe karjára tette a
kezét, hogy megállítsa.
– Az lehetetlen. Vele együtt épp tizenhárman lennénk az
asztalnál. Nehogy valamelyik babonás vendég megijedjen és
hazamenjen. Legközelebb majd Camille-t is meghívjuk. –
Christophe rettenetesen érezte magát a mulasztás miatt.
Felment a lányához, és megmondta neki, hogy őt terheli a
felelősség, amiért nem szólt Maxine-nak, hogy hívja meg
Camille-t is.
– Maxine attól tartott, unatkoznál ebben a társaságban.
És ami azt illeti – tette hozzá suttogva – lehet, hogy én is
halálra unom majd magam. – Mindketten nevettek, és
Camille biztosította az apját, hogy egyáltalán nem bánja a
dolgot. Nem sokkal később átment Simone-hoz a kerti lakba.
Choupette valóságos örömtáncot lejtett, amikor meglátta
Camille-t. A lány elővette a zsebéből a jutalomfalatot, amit a
kutyusnak hozott, és odaadta neki.
Camille elmesélte Simone-nak, hogy este fogadás lesz
náluk, amire nem kapott meghívást. Simone nem lepődött
meg.
– Én viszont egy igazi különlegességgel készültem neked
mára, aranyom – mondta Simone, szája sarkában az
elmaradhatatlan cigarettával, és megkavarta a lábosban
rotyogó titokzatos ételt. Camille-nak legutóbb nagyon ízlett a
hachis parmentier, így kezdett visszatérni a francia konyhába
vetett bizodalma. Simone a vidéki konyhaművészetet
részesítette előnyben, amelyet ő egyszerűen csak úgy hívott,
hogy „a nagyi főztje”, azaz „cuisine à la grande-mère”.
– Mi készül? – kíváncsiskodott Camille. Néhány perc sem
telt bele, és Simone nagy sebbel-lobbal tálalta is a vacsorát.
– Rognons! – kiáltotta Simone jókedvűen. Camille
lényegében a vidéki francia konyhaművészet ételein élt,
amióta Simone megérkezett. Nagyon szerette ezeket a közös
vacsorákat, elsősorban persze a társaság miatt, de mindig
rácsodálkozott, hogy Simone milyen mennyei ételeket főz.
Mint kiderült, a rognons vesepecsenyét jelent, amelyet
Simone még az édesanyjától tanult hagyományos recept
szerint készített.
– A jövő héten disznólábat vagy békacombot csinálok –
mondta elgondolkodva Simone, amikor asztalhoz ültek.
– Inkább ne. Békacombot egyszer már ettem, az
borzalmas volt – mondta Camille őszintén.
 – De hiszen olyan az íze, mint a csirkehúsnak –
erősködött Simone.
– De nem csirkehús. A kínaiak egyébként pont ugyanezt
mondják a kígyóhúsról is.
– Jól van, ha nem tetszik, akkor főzök inkább csigát.
– Nem – mondta határozottan Camille. – A jövő héten
pulykát eszünk. Az apám maga szokta elkészíteni. A jövő
héten lesz ugyanis a hálaadás ünnepe.
– Az mi? – érdeklődött Simone, és ifjú barátnője
készséggel elmagyarázta neki. – Tetszik nekem ez az ünnep.
Hálát adni az áldásokért, amelyekben részesülünk, ez igazán
megható.
– Amerikában nagyon fontos családi ünnep, majdnem
annyira fontos, mint a karácsony.
– Biztos vagyok benne, hogy Maxine is el lesz tőle
ragadtatva – jegyezte meg Simone szárazon, és mindketten
nevettek. – Neki aztán több oka volna hálásnak lennie, mint
bárki másnak. Óriási szerencséje van, hogy a sors összehozta
apáddal, különben hamar koldusbotra jutott volna. A lányom
szinte teljesen kifutott a pénzből, és neki köszönhetően
háromhavi elmaradásom volt a lakbérrel. Már attól
tartottam, kitesznek a lakásomból, de szerencsére
Franciaországban nem lehet időseket kilakoltatni, különben
még ez is megtörténhetett volna. Szerintem az utolsó centig
elköltött minden pénzt, amit Charles gyerekeitől sikerült
kizsarolnia.
– Mivel zsarolta őket? – kérdezte Camille érdeklődve, és
Simone hajlandónak látszott elmesélni. Úgy tűnt, Simone a
Maxine-ra vonatkozó terhelő adatok kiapadhatatlan forrása.
 – Azzal fenyegetőzött, hogy jogi úton próbálja
megszerezni a kastélyt, és beperli őket. Persze a pert nem
nyerhette volna meg, a francia törvények szerint ugyanis a
kastély háromnegyede a gyerekeket illette. A gyerekeket
erősen védi a törvény Franciaországban. De a kastély akár öt
vagy tíz évig is per tárgyát képezhette volna, és Maxine
tudta, hogy a gyerekek ezt mindenképp szeretnék elkerülni,
mivel mielőbb birtokba akarták venni az ingatlant. Hogy
megszerezze tőlük, amit akart, Maxine azt is kilátásba
helyezte, hogy kiteregeti a sajtónak a családi szennyest.
Maxine semmitől sem riad vissza, ha el akar érni valamit.
A család inkább fizetett neki, csak hogy
megszabaduljanak tőle. Néhány festményt visszavásároltak
tőle. Az egész színjáték szégyenletes volt, és Maxine ráadásul
így is kipakolt a sajtónak. A család persze dühöngött, de
nekik semmi nem volt túl drága, ha valahogy sikerül
megszabadulniuk Maxine-tól. Meg kell mondanom, elég
kellemetlen, hogy olyasvalakinek vagyok az anyja, akit az
emberek ilyen kevésre tartanak. Amikor fiatalabb volt, nem
győztem bocsánatot kérni helyette is. Újabban már a felét
sem ismerem a viselt dolgainak, attól tartok. Bár alighanem
jobb is így. Remélem, hogy itt moderálni fogja magát.
Maxine-nak egyelőre nem volt rá semmi oka, hogy
magára haragítsa a férjét. Christophe állandóan a kedvében
járt. Odaadta neki a Neiman Marcus, a Barneys és a Saks
üzleteibe szóló kártyáit, amelyekkel a nő szabadon
rendelkezhetett, és kapott a férjétől egy hitelkártyát is az
egyéb kiadásaira. Christophe sosem firtatta, hogy Maxine
mire költi a pénzét. A vacsora, amelyet aznap este
felszolgáltak a vendégeknek, egy kisebb vagyonba került.
Maxine a borászat karácsonyi fogadásának szervezésébe is
beleavatkozott, pedig az általában Camille feladata volt.
Christophe azonban az idén Maxine-t bízta meg a
szervezéssel, aki egyből háromszorosára emelte a
rendezvény költségvetését. A hat méter magas karácsonyfa,
amelyet majd az udvaron állítanak fel, egymagában tízezer
dollárba kerül, a díszítése pedig további ötezer dollárt
emészt fel.
Szerencsére Christophe megengedhette magának ezeket a
kiadásokat, és Camille emlékeztette az apját, hogy ezek egy
részét leírhatják az adóból. A lány mégsem nézte jó szemmel
a költekezést, felesleges pénzkidobásnak tartotta. A borászat
karácsonyi fogadásai sokkal szerényebb költségvetéssel is
nagy sikert arattak évről évre. Maxine azonban pazar és
fényűző eseményre vágyott, lételeme volt a hivalkodás. Mint
mondta, azt akarta, hogy Christophe adja az egész Napa-
völgy legpompásabb fogadásait, amelyekről messze földön
beszéltek majd. Christophe azt felelte, hogy ő szívesen
meghagyja ezt a dicsőséget Sam Marshallnak, de Ma-xine
hallani sem akart róla. Ő akart lenni a Napa-völgy első
számú háziasszonya. Simone-t mindez a legkevésbé sem
lepte meg.
Két nappal a fogadás után Camille elolvasott egy
beszámolót az eseményről az interneten. A cikk szerzője nem
győzött áradozni az előkelő, exkluzív, mégis bensőséges
hangulatú fogadásról. A beszámoló egy olyan weboldalon
jelent meg, amely a Napa-völgyi hírekkel foglalkozott, és
Camille nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy a cikk
szerzője maga Maxine volt.
 *

Abban az évben a hálaadás napján felszolgált menü sokkal

előkelőbb volt a megszokottnál, mivel Maxine a fejébe vette,
hogy megint egy flancos céget bíz meg az esemény
lebonyolításával. Christophe hiába mondogatta, hogy
szeretné maga elkészíteni a pulykát, Maxine hallani sem
akart a dologról. Nem lehetett eltántorítani attól, hogy a
völgyben működő egyik francia cégtől rendeljen ételeket. Két
olyan házaspárt hívott meg a vacsorára, akiket sem Camille,
sem pedig Christophe nem ismert. Az egyik pár olasz volt, a
másik francia, amit Camille meglehetősen furcsának talált. A
beszélgetés végig olaszul és franciául folyt, angolul senki
sem beszélt. Camille volt az egyetlen amerikai az asztalnál.
Simone is velük vacsorázott, már alig várta, hogy
megkóstolhassa azokat az ételeket, amelyekről Camille
korábban részletesen beszélt neki.
Christophe és Camille legnagyobb döbbenetére azonban
Maxine fácánt rendelt pulyka helyett, első fogásként pedig
orosz palacsintába göngyölt kaviárt szolgáltak fel. Mire a
vacsora végére értek, Camille a könnyeivel küszködött. Az
asztalon nyoma sem volt azoknak a hagyományos ételeknek,
amelyekről Simone-nak is mesélt. Az egész csak egy újabb
rongyrázós vacsora lett a sorban, vadidegenek társaságában.
Miután Simone távozott, Camille felment a szobájába, és
elsírta magát. Később Christophe utánament, hogy
bocsánatot kérjen tőle. Camille az ágyán fekve sírt az anyja
után. Újabban már rá sem ismert egykori otthonukra.
– Miért hagytad, hogy ezt csinálja? – Camille ezúttal az
apját vádolta. – A hálaadás különleges alkalom, szent és
sérthetetlen. A hagyományokról szól. Maxine egyszerűen
átgázolt rajtunk ma este.
– Nem tudtam, mire készül. Engem nem avatott be. Csak
annyit mondott, hogy szeretne minket meglepni. Nincs
tudatában, hogy a hagyományos hálaadási vacsora milyen
fontos számunkra.
– Miért van az, hogy minden megváltozott körülöttünk?
Mire föl ez az állandó flancolás, miért kell folyton
hivalkodnia? – kérdezte Camille, és olyan volt a hangja, mint
egy durcás kislánynak. Christophe átölelte. Fájt a szíve a
lányáért, és Joy neki is nagyon hiányzott. Maxine egészen
más volt, mint Joy, de Christophe nem kételkedett benne,
hogy új felesége egyáltalán nem rossz-indulatból tette, amit
tett. Maxine csak szeretett volna a férje kedvében járni.
– Karácsonykor pulyka lesz vacsorára, megígérem.
– Borzalmas volt ez a hálaadás – siránkozott Camille. Ez
volt a második hálaadás az édesanyja nélkül, és a
nevetségesen kifinomult ételek, amelyek köszönőviszonyban
sem voltak a megszokott fogásokkal, csak még
nyilvánvalóbbá tették a veszteséget. Camille-nak elege volt
Maxine-ból, abból, ahogy mindent megváltoztatott és
mindent tönkretett. A helyzet egyre rosszabb lett, és
Christophe is kezdett megváltozni. Nagy igyekezetében, hogy
Maxine kedvében járjon, lányát és annak igényeit egyre
inkább kezdte szem elől téveszteni.
Maxine könnyedén félrevezette Christophe-ot, és
állandóan azt duruzsolta a fülébe, miszerint itt az ideje, hogy
Camille megszokja az életet az anyja nélkül, és felnőjön
végre. Azt azonban Christophe is észrevette, hogy Maxine
túlságosan sietteti a dolgokat. Még csak hat hete házasodtak
össze, és a felesége máris mélyreható változtatásokat hajtott
végre, kezdve Joy freskóinak lefestésével. Christophe
elhatározta, hogy megkéri Maxine-t, kicsit vegyen vissza a
tempóból.
– Még angolul sem beszélhetünk itthon – mondta Camille
szemrehányón, és Christophe nem ellenkezett. Maxine
számára sokkal kényelmesebb volt a francia. A nő állandóan
panaszkodott Raquelre, aki már tizenhárom éve velük élt.
Eredetileg azért vették fel, hogy segítsen gondoskodni
Camille-ról, amikor még gyerek volt. De Christophe
megértette, mire megy ki a játék. Elhatározta, figyelmezteti
Maxine-t, és megmondja neki, hogy Raquel most már
családtagnak számít, és semmiképpen sem fogja lecserélni a
házvezetőnőjét. Egyelőre azonban nem volt rá alkalma, hogy
ezt megbeszélje Maxine-nal.
Mikor Christophe a hálaadást követő hétfőn hazajött, egy
vadidegen nőt talált a konyhában, amint épp vacsorát főzött.
A francia nőt Maxine vette fel, és Arlette-nek hívták. Maxine
azt állította, hogy rajtakapta Raquelt, amint el akart lopni
egy Hermès Birkin táskát, és azonnali hatállyal kirúgta.
Camille a szobájában zokogott, de Maxine kerek perec
megtiltotta Christophe-nak, hogy visszavegye Raquelt, és
világossá tette, hogy számára ez az ügy szakítópróba. Végül
Christophe küldött Raquelnek egy háromhavi fizetésének
megfelelő összegről szóló csekket és egy bocsánatkérő
levelet. Raquelt mindenki szerette, és a család számára oly
fontos személy elvesztése teljesen letaglózta Camille-t.
Maxine azonban váltig állította, hogy Raquel közönséges
tolvaj, és örülhet, hogy nem hívta rá a rendőrséget. Camille
közölte Maxine-nal, hogy amíg él, ezt nem fogja
megbocsátani neki, és még soha nem volt ekkora szüksége
rá, hogy Simone kunyhójában keressen menedéket.
Maxine két fia, Alexandre és Gabriel, két nappal később
érkezett meg, és onnantól kezdve körülöttük forgott a világ.
Maxine úgy kezelte őket, mint két kis herceget. Alexandre
huszonhat éves volt, Gabriel huszonnégy. Jóképűek voltak, de
rettenetesen elkényeztették őket. Azonnal birtokba vették a
házat, és a legcsekélyebb mértékben sem voltak tekintettel
Camille-ra meg Christophe-ra.
Camille kis híján elájult, amikor meglátta, hogy Gabriel
Christophe Aston Martinján hajt el otthonról. Az autó szent
tehén volt Christophe szemében, de Maxine megengedte a
fiának, hogy elvigye.
– Nem hinném, hogy ez jó ötlet volt – figyelmeztette
Camille Maxine-t óvatosan. Gabriel csikorgó fékkel hagyta el
a kocsifelhajtót, és egy órával később sikerült meghúznia az
autó lökhárítóját és ajtaját a borászat parkolójában. A hír
rögtön eljutott Christophe-hoz, aki hanyatt-homlok rohant,
hogy megnézze, mi történt. Gabriel fel volt dúlva, és azzal
védekezett, hogy valaki túl közel parkolt hozzá. Azt
hajtogatta, hogy nem az ő hibája volt, és a megbánás
legkisebb jelét sem mutatta. Semmi sem bizonyította
ékesebben Christophe-nak a fiatalember édesanyja iránti
szerelmét annál, mint hogy ebben a helyzetben sikerült
megőriznie az önuralmát és nem rendezett jelenetet, de
szinte tüzet okádott a méregtől, amikor visszatért az
irodájába. Maxine persze meg volt róla győződve, hogy a fiai
földre szállt angyalok, akik soha nem tettek semmi rosszat.
A két „kisfiú” hamar birtokba vette a házat. Christophe
megkérdezése nélkül csapra ütötték a legjobb borait, és
rendszeresen eljártak San Franciscóba dorbé-zolni. A házat
majd’ szétvetette a tesztoszteron. Christophe arra kérte
Maxine-t, hogy hívja meg Camille-t vacsorára. Mindenki
franciául beszélt, és Alexandre nem csinált belőle titkot,
hogy vonzónak találja Camille-t. Pajzán megjegyzéseket tett
rá angolul, Gabriel viszont gorombán beszélt vele, és
átnézett rajta. A fiúk arra sem vették a fáradságot, hogy
meglátogassák a nagyanyjukat, akit egyszerűen csak úgy
hívtak, hogy „La Vieille”, azaz öreglány, és Maxine egyáltalán
nem szidta le okét emiatt.
Maxine a maga részéről úgy vélte, hogy fiai elragadók és
rendkívül szórakoztatók, Camille azonban a legkevésbé sem
osztotta ezt a véleményt. Christophe jobbnak látta, ha nem
tesz megjegyzést a fiúkra, akik pedig otrombák voltak,
nagyképűek, tiszteletlenek és neveletlenek. Bármerre jártak,
mindenkit megbántottak, és Christophe-nak rengeteg
erőfeszítésébe került, hogy megőrizze az önuralmát. Camille
Simone-nál keresett menedéket. Simone a maga részéről
nem erőltette a találkozást az unokáival, és tisztában volt a
hibáikkal. Pontosan tudta, micsoda elemi csapás volt ez a két
fiú, különösen ketten együtt.
A tervek szerint a fiúk egy egész hónapig maradnak. Mint
kiderült, Alexandre épp „munkát keresett”, Gabriel pedig a
héthetes egyetemi szünidejét töltötte, így egyikük sem sietett
vissza Franciaországba. Arról beszélgettek, milyen jó lenne
síelni egy kicsit Squaw Valley-ban. Hamar kiderült, hogy
üres zsebbel érkeztek az Államokba, és állandóan az
anyjuktól lejmoltak, aki pedig folyton Christophe-nál
kuncsorgott pénzért. Camille számára mindez maga volt a
rémálom. Nem tudta pontosan, hogy apja hogy viseli a
dolgot, és nem is kérdezősködött nála, de amikor Christophe
esténként hazaért a munkából és szembesült az éppen
aktuális katasztrófával, látszott rajta a feszültség.
Egyik este, amikor Camille is velük vacsorázott, Maxine
mintegy mellékesen megjegyezte, hogy Alexandre épp
munkát keres, és arra gondolt, Christophe esetleg tudna neki
szerezni valami állást a borászatnál. Camille azonnal
válaszolt, mielőtt az apja megszólalhatott volna.
– Alexandre-nak nincsen zöldkártyája – mondta
határozott, magabiztos hangon, Maxine szeme villámokat
szórt.
– Csak számít valamit, hogy összeházasodtunk apáddal –
felelte Maxine kenetteljesen, Camille azonban
félbeszakította.
– A bevándorlási ügyek szempontjából ennek semmi
jelentősége. Alexandre már nem kiskorú. Csak akkor
kaphatná meg a zöldkártyát, ha te is megszereznéd, és még
kiskorú lenne. Felnőttként vagy sorsoláson lehet
zöldkártyához jutni, vagy a származási országban kell
igényelni, de az eljárás akár évekig is eltarthat. Akkor is
megkaphatja, ha egy amerikaival köt házasságot. – A
borászatban napi szinten foglalkoztak bevándorlási
kérdésekkel, mivel rengeteg mexikói munkás dolgozott a
szőlőbirtokon. Camille naprakész ismeretekkel rendelkezett
a bevándorlási szabályokat és előírásokat illetően, akárcsak
Christophe. – Illegális bevándorlókat pedig nem
foglalkoztatunk – varrta el a szálakat Camille. Alexandre
tehát semmi szín alatt nem kaphatott munkát a cégnél.
– Attól tartok, Camille-nak igaza van – tette hozzá
Christophe.
 Alexandre-nak amúgy halvány segédfogalma sem volt a
borszakmáról, és nem is vágyott rá, hogy megismerje.
Semmiféle érdeklődést nem tanúsított iránta, és dolgozni
sem akart különösebben. Látva a család életstílusát és a
drága ajándékokat, amelyekkel Christophe elhalmozta
Maxine-t, Alexandre levonta a következtetést, hogy igen
jövedelmező üzletről lehet szó, és ennél többet nem is akart
tudni róla. Christophe autói persze elnyerték a tetszését, de
esze ágában sem volt munkát vállalni az Egyesült
Államokban. Sokkal egyszerűbbnek tűnt a mostohaapja
pénzén élősködni, miközben a hála vagy a szégyenérzet
legcsekélyebb jelét sem mutatta. Mostohafiai viselkedése
szembement mindazzal, ami Christophe számára becses volt,
Maxine azonban szentül meg volt róla győződve, hogy a fiai
fantasztikusak és ellenállhatatlanok. Camille csak a
modortalanságot és az erkölcsi gátlás teljes hiányát látta a
kellemes külső mögött.
A fiúk előéletét jótékony homály fedte. Maxine any-nyit
mondott Christophe-nak, hogy Alexandre korábban egy
párizsi bankban dolgozott. Alexandre szerint ő egyszerűen
csak megunta ezt a munkát, és felmondott, mielőtt jobb
lehetőségek reményében az Egyesült Államokba jött. Simone
azonban elárulta Camille-nak, hogy Alexandre nagy
valószínűséggel nem önként távozott az állásából. Simone
tudta, hogy miután otthagyta az egyetemet, Alexandre
egyetlen munkahelyén sem tudott huzamosabb ideig
megmaradni, és minden iskolából kirúgták. Gyerekkorában
azt mondogatta, hogy ha nagy lesz, playboy akar lenni, de
ehhez vagyonos támogatóra lett volna szüksége, és mind ez
idáig senki sem vállalkozott erre a feladatra. Simone szerint
Maxine megboldogult férje rendkívül nagyvonalúan bánt
velük, több állást is szerzett Alexandre-nak, de a fiút
mindenhonnan lapátra tették. Kizárólag jómódú lányokkal
randizott, akiknek a szülei őt is magukkal vitték a
luxusnyaralásaikra, de másodszorra valahogy soha nem
hívták meg. Valamennyi barátnőjét megcsalta. Alexandre
galád természetű volt, és Simone figyelmeztette Camille-t,
hogy semmivel sem jobb Maxine-nál.
Gabriel sem volt különb, csak kevésbé intelligens és
lefegyverző kiadásban, bár a külseje alapján őt is a nagyon
jóképűek közé sorolták. Ez volt minden „érdeme”. A
megboldogult gróf egymás után íratta be őt a jobbnál jobb
magániskolákba, de mindenhonnan mennie kellett, mert hol
csaláson érték, hol meg kábítószeres ügyekbe keveredett. A
testvérpár maga volt a katasztrófa.
– Cudar egy páros – mondta Simone, pedig a saját
unokáiról volt szó. Simone nem volt büszke rájuk, ahogyan a
lányára sem. De Maxine legalább nem volt ilyen erőszakos,
még fiatalabb korában sem. Ő inkább a vonzerejére és a
találékonyságára hagyatkozott, ha el akart érni valamit. –
Hallom, Gabriel megrongálta apád autóját, miután Maxine
megengedte neki, hogy vezesse – mondta sajnálkozva
Simone. Együtt érzett újdonsült vejével, amiért az kénytelen
volt elviselni ezt a kellemetlen népséget a házában.
– Honnan hallottad? – kíváncsiskodott Camille. Az eset
nemrég történt, és ő maga még nem számolt be róla Simone-
nak.
– Cesare mondta, amikor hozott nekem gyümölcsöt meg
egy kis bort apád pincéjéből. – Simone igen kiválónak találta
a ház borait, bármelyik jó nevű francia fajtával felvehették
volna a versenyt. – Nem tudom, miért – mondta Simone,
miközben cigarettára gyújtott és behunyta az egyik szemét,
hogy elkerülje a füstöt –, de valahogy nem kedvelem ezt a
Cesarét, pedig mindig rettentő udvarias. – Simone mindig
nyíltan beszélt Camille-lal. A lány elképedt Simone
megjegyzése hallatán.
– Miért nem?
– Biztos bolondságnak hangzik, hiszen feltételezem, hogy
Cesare ősidők óta itt dolgozik, de valahogy nem bízom benne.
Van benne valami sunyi. Olyan, mint egy kígyó, amelyik a
fűben tekereg. – Camille elnevette magát a találó hasonlaton.
Simone ezúttal is éles szemű megfigyelőnek bizonyult, és jók
voltak a megérzései.
– Én is így érzek vele kapcsolatban, és az anyám sem
szerette. Ő és apám rengeteget vitatkoztak miatta. Apám
ugyanis szereti Cesarét. Azt mondja, rendkívüli tehetséggel
felügyeli a szőlőbirtokot, ezért megtűri őt.
– Maxine is szereti Cesarét, ő meg nem győz a kedvében
járni. Ez mindig csalhatatlan jele annak, ha valaki rossz
ember. – Simone-nak különös érzéke volt hozzá, hogy
átlásson az embereket körülvevő hamis látszaton, és felfedje
valódi énjüket, mintha csak szikével hántaná le róluk a
külsőségeket, vagy egyenesen a veséjükbe látna. Simone a
legkisebb jelét sem mutatta a szenilitásnak és a szellemi
hanyatlásnak.
A fiúk zavartalanul folytatták a randalírozást, kisebb-
nagyobb felfordulást hagyva maguk után. Fel-alá
száguldoztak a Napa-völgyben egy Ferrarival, amelyet
Maxine bérelt nekik, természetesen Christophe költségén.
Christophe nem tartotta jó ötletnek az autóbérlést, de
beleegyezett a dologba. Nem akarta kritizálni Maxine fiait,
hiszen ő sem szerette volna, ha a felesége Camille-t
kritizálná. A feszültség azonban érezhetően megnőtt a
kastélyban, és amikor csak tehette, Camille visszavonult a
szobájába, vagy Simone-nál húzta meg magát.
A fiúk egy alkalommal átmentek a nagyanyjukhoz egy
teára, de többet felé se néztek. Tiszteletlenül beszéltek róla,
és azt mondták az anyjuknak, hogy Simone ugyanaz a bolond
öregasszony maradt, aki volt, a zilált vörös hajával, az
ölebével meg a csirkéivel. Simone St. Helénában vett
magának egy magas szárú gumicsizmát, és mindig abban
ment ki a kertbe. A fiúk szerint nagyanyjuk úgy nézett ki,
mint egy madárijesztő, és ebben tökéletesen egyetértettek
elegáns anyjukkal. A két fiú ugyanolyan drága holmikban
járt, mint az anyjuk, úgy tűnt, még a zoknijukat is a
Hermésnél vásárolják. Ezzel a megjelenéssel egyáltalán nem
illettek a Napavölgybe.
Christophe nem volt nagy hatással a fiúkra. Persze látták,
hogy gazdag és sikeres, de úgy vélték, híján van minden
eleganciának, és ha munkába ment, úgy volt öltözve, mint
egy földműves. Camille-ról sem voltak sokkal jobb
véleménnyel, habár Alex annyit elismert, hogy csinos lány, és
szívesen eltöltött volna vele egy éjszakát. Mint mondta, a
rémes göncök szemrevaló testet rejtenek. Ez volt az egyetlen
alkalom, amikor Maxine rendreutasította a fiát. Camille
miatt semmi esetre sem akart összetűzésbe kerülni a
férjével. Maxine pontosan tudta, hogy Camille volt
Christophe szeme fénye, akit valósággal bálványozott, és
különben is, rengeteg lány volt a környéken, akikkel Alex
hancúrozhatott.
 A fiúk a borászat karácsonyi partiján is felbukkantak, és
egész este a hölgyvendégeket szédítették, akik el voltak
ragadtatva ezektől a sármos francia fiatalemberektől. A
fogadás zökkenőmentesen zajlott le, de Camille-t még mindig
aggasztották a túlzott költségek, hiába mondta neki
Christophe, hogy ne eméssze magát emiatt. A vendégek le
voltak nyűgözve, és Maxine-nal madarat lehetett volna
fogatni. A karácsonyfa magasabb, a díszítés kifinomultabb
volt az idén, az ételek pedig fenségesek. Jövőre pedig akár
vissza is térhetnek a megszokott költségvetésű
rendezvényekhez. Ebben az évben ráadásul különösen jó volt
a termés, a többletkiadásokat tehát nyugodtan
megengedhették maguknak, ha egyszer Maxine-t ez tette
boldoggá.
Karácsonykor Simone is csatlakozott a családhoz.
Egyszerű fekete bársonyruhát viselt gyöngyház gombokkal és
csipkegallérral, a lábára pedig lakkbőr balerinacipőt húzott,
amiben úgy nézett ki, mint egy kislány.
– Nem tudtál volna valami rendesebb holmit felvenni,
Maman? – kérdezte Maxine, aki hosszú, piros
bársonyszoknyát és fekete angórapulóvert viselt, a fülében
pedig gyémánt fülbevalók virítottak. Szokás szerint úgy
nézett ki, mintha a Vogue magazin címlapjáról lépett volna
elő. A férfiak zakóban voltak, Camille pedig anyja sötétzöld
bársonyruháját vette fel, ami tökéletesen állt rajta. Joy
mindig ezt a ruhát hordta karácsonykor. Camille azért vette
most fel, hogy emlékeztesse apját elhunyt feleségére. Amikor
Christophe meglátta Camille-on a ruhát, könnyek szöktek a
szemébe, és biccentett. A ruha segítségével bizonyos
értelemben Joy is részese lehetett az ünnepnek, annak
ellenére, hogy Maxine igyekezett mindenki mást
elhomályosítani a jelenlétével.
Maxine megint túljárt mindenki eszén, amikor kiderült,
hogy a karácsonyi vacsorára is tartogatott egy
„meglepetést”. Libát rendelt pulyka helyett, ami Európában
ugyan hagyományos ünnepi ételnek számított, de az
Államokban nem. Szemlátomást a szakács sem tudott vele
mit kezdeni, mert a hús zsíros lett és ehetetlen.
Camille hozzá sem nyúlt, és a többiek sem erőltették.
Camille most már nem sírta el magát. A karácsony is
elkeserítően rosszul sikerült, de Camille már beletörődött
abba, hogy semmi sem maradt a régiben. Megváltoztak a
dolgok.
Camille előre tudta, hogy ez a karácsony fájdalmas lesz.
Maxine-nak egy kasmírpulóvert adott ajándékba, amit St.
Helénában vásárolt, de mostohaanyja nem rejtette véka alá,
hogy az ajándék egyáltalán nem nyerte el a tetszését, és
amint kibontotta a csomagolásából, rögtön félre is hajította.
Apját egy gyapjúgalléros kabáttal lepte meg, hogy abban
járja a szőlőbirtokot, és Christophe nagyon örült neki.
Camille a lábát is lejárta, mire sikerült megszereznie
Simone-nak a piros és zöld zománcborítású öngyújtót.
Simone odáig volt az öngyújtóért, azt mondta, ez a legjobb
ajándék, amit valaha is kapott. Choupette egy kis piros
kabátkát kapott Camille-tól, hozzáillő pórázzal és
nyakörvvel; mostohatestvéreinek pedig egy-egy üveg Cristalt
adott.
A fiúk nem vették a fáradságot, hogy megajándékozzák
Camille-t. Maxine az egyik piros flitteres estélyi táskáját
ajándékozta oda Camille-nak, amelyről pontosan tudta, hogy
a lány soha nem fogja hordani. Christophe elővette Joy egyik
arany karkötőjét a páncélszekrényből, amelyet már régóta
tartogatott Camille számára, és vett mellé egy gyönyörű
fekete kabátot a Neiman’snál. Maxine-t rendkívül
nagyvonalú ajándékkal lepte meg: egy gyémánt karkötőt
vásárolt neki a Cartier-nál. Maxine el volt tőle ragadtatva, és
nyomban fel is vette. Simone egy festményt adott Camille-
nak, amely a kastélyt ábrázolta, és ő maga festette. Camille
figyelmét nem kerülte el, hogy Maxine és Simone nem
ajándékozták meg egymást.
Maxine egy Rolex karórát vett Christophe-nak, ami
azonnal elnyerte a férfi tetszését, és rögtön le is cserélte a
régi karóráját, amit még Joytól kapott. Maxine tudott róla,
honnan származik Christophe órája, és alig várta, hogy a
férje végre megszabaduljon a régi karórától. Camille
elszoruló szívvel nézte, amint az apja lecsatolja az órát, amit
Joy vett neki, és a zsebébe süllyeszti, de Christophe aligha
tehetett volna mást.

Az este korán véget ért, mindenki fáradt volt, és a fiúk

másnap korán reggel indultak a Tahoe-tóhoz síelni. Camille
örült, hogy sikerült átvészelnie a karácsonyt. Túl voltak ezen
is – mostanában ennél többet nemigen remélhetett.
Camille arra gondolt, micsoda megkönnyebbülés, hogy a
két fiú tíz napig nem lesz otthon, és csak szilveszter után
jönnek haza. Mind a ketten remekül síeltek, és már nagyon
várták az utazást. Az meg sem fordult a fejükben, hogy
megkérdezzék Camille-t, volna-e kedve velük tartani, de
Camille egyáltalán nem bánta. A lánynak saját tervei voltak
szilveszterre, amit három régi barátja társaságában tervezett
eltölteni, többek között Florence Taylorral, aki annak idején
befogadta egy hétvégére, amikor Maxine beköltözött a
kastélyba.
Maxine mindenáron szilveszteri partit akart szervezni, de
Christophe megmondta neki, hogy ő csak egy nyugodt estére
vágyik a felesége társaságában, tekintettel arra, hogy
másnap üzleti útra indul Franciaországba. Maxine hisztizett
és duzzogott, de Christophe ezúttal nem adta be a derekát,
ebben az ügyben hajthatatlannak bizonyult. Korai géppel
utazott, nem maradhatott fenn túl sokáig a hosszú út előtt.
Az idén Marshallék karácsonyi fogadását is kihagyták,
pedig Christophe számára ez volt az egyik legkedvesebb
hagyomány. Csakhogy Maxine barátai a svájci borászatból
ugyanezen a napon adtak estélyt, és Maxine úgy döntött,
hogy nekik ott a helyük. Christophe végül ráállt, csak hogy a
felesége kedvében járjon, mert látta rajta, milyen sokat
jelent neki ez az estély, Sam partiját pedig kihagyta, pedig
évről évre remekül érezte magát Marshallék rendezvényén.
Maxine társasági élete magas fordulatszámon pörgött, és
Christophe csak nagy nehezen tudott lépést tartani vele,
ráadásul a munkát és az üzleti utakat is össze kellett
egyeztetnie valahogy, míg Maxine-nak nem volt semmi
dolga. De Christophe mindent megtett Maxine kegyeiért.
Az élet mostantól a Maxine által megszabott mederben
folyt tovább, ami elkeserítette Camille-t, de olykor még
Christophe-ot is kimerítette. Christophe eleinte abban
reménykedett, hogy sikerül megőrizni a régi családi
hagyományokat, de Maxine mellett ez lehetetlennek
bizonyult, és Christophe igyekezett új felesége igényeit is
tiszteletben tartani. Az ünnepek alatt úgy érezte, ezer
darabra kell szakadnia, hogy megfelelően vendégül lássa
Maxine fiait, tekintettel legyen a lányára, egyszersmind
Maxine igényeit is kielégítse. Mire eljött a karácsony este,
Christophe egészen elgyötörtnek látszott, de Maxine még
ekkor is állandóan duzzogott és perlekedett, amiért a férje
nem hagyta, hogy szilveszteri bulit szervezzen.
Christophe végül csókkal hallgattatta el Maxine-t,
felkapta, és ágyba vitte. Az idei karácsony nem épp úgy
sikerült, ahogyan Christophe szerette volna, és amint
elhelyezkedett felesége ölelésében, ráeszmélt, hogy Ma-xine-
nal olyan az élet, mintha állandóan egy hullámvasúton ülne:
izgalmas, de idegtépő is egyben. Káprázatos nő volt,
ugyanakkor rendkívül nehezen kezelhető. Maxine-t szeretni
ahhoz volt hasonlatos, mint megkísérelni pórázt kötni egy
hurrikánra anélkül, hogy elsodorna a szélvész.
 Tizenegyedik fejezet

Amilyen mozgalmasan teltek az ünnepek, olyan

eseménytelenül folydogált a karácsony és az újév közötti hét.
Az idő pocsék volt, állandóan esett az eső. Miután Alexandre
és Gabriel elutazott, a ház újra elcsendesült. Alexandre
időnként beszámolt róla anyjának, milyen fantasztikusan
érzik magukat a Tahoe-tónál, és hogy rengeteg új
hölgyismerősre tettek szert. A testvérek az tudakolták, hogy
magukkal hozhatják-e újdonsült barátnőiket a kastélyba, de
Maxine-nak nem tetszett az ötlet. Christophe ugyan már nem
lesz otthon, mire a fiúk visszajönnek, de Camille úgyis
mindent elmondana az apjának. A Tahoe-parti vakációt is
Christophe fizette, és Maxine nem akarta, hogy a fiai
mindenféle nőszemélyeket hozzanak a kastélyba. Christophe
már eddig is rendkívül szívélyesen és nagyvonalúan bánt a
fiúkkal, minden költségüket állta, amióta csak eljöttek
Franciaországból, beleértve a repülőjegyeket is.
Maxine figyelmét nem kerülhette el, hogy a fiai által
okozott állandó felfordulás, a megrongált autók és egyéb
károk, meg a folytonos jövés-menés a kastélyban lassan
kikezdi a férje türelmét. Christophe-nak sikerült megőriznie
az önuralmát, de kimerültnek látszott. Újabban soha nem
volt egy perc nyugta sem a saját otthonában, és ugyanez állt
Camille-ra is. Maxine és a fiai teljes mértékben átvették az
uralmat a kastélyban.
Szilveszterkor olyan ramaty volt az idő, hogy az utak
szinte járhatatlanná váltak a heves esőzésektől, és Camille
végül úgy döntött, nem megy el Florence Taylor szilveszteri
bulijába, hanem inkább Simone társaságában tölti az estét a
kerti házikóban. Simone elkészítette híres cassoulet-ját, és
Camille maga is meglepődött, mennyire ízlik neki ez az étel.
Vacsora után Simone elővett egy pakli kártyát, és leültek
pókerezni. Éjfélkor boldog újévet kívántak egymásnak, és
felbontották a pezsgőt, amelyet Camille hozott magával. A
lány hajnali kettőkor sétált haza a zuhogó esőben.
Christophe akaratának megfelelően Maxine-nal teljes
nyugalomban töltötték a szilveszter éjszakát, és mire Camille
hazaért, már rég lefeküdtek. Christophe másnap reggel
hatkor indult el otthonról, hogy elérje a tíz órakor felszálló
párizsi gépet. A gépnek San Franciscó-i idő szerint este
kilenckor kell majd megérkeznie, de Párizsban akkor már
másnap reggel hat óra lesz. Christophe fél nyolckor vagy
nyolckor ér a szállodába, ahol épp csak arra lesz ideje, hogy
lezuhanyozzon és átöltözzön, s máris indulnia kell az első
tárgyalásra.
A hétvégén Bordeaux-ba utazik. Christophe-nak
megfordult a fejében, hogy Maxine-t is magával viszi, de
aztán belátta, hogy a rengeteg megbeszélés és találkozó
miatt alig lenne ideje a feleségére, aki amúgy sem szívesen
hagyta volna ki a lehetőséget, hogy a fiaival lehessen, miután
azok visszatérnek a vakációról. A fiúk még két hetet töltenek
az Államokban.
Miután korán felébresztette a hevesen zuhogó eső,
Camille meghallotta apja lépteit a lépcsőn. Hálóingben,
mezítláb kiosont a szobájából, és búcsúzóul megcsókolta
Christophe-ot, aki örült, hogy indulás előtt még egyszer
átölelheti a lányát.
 – Viseld gondját mindennek – mondta Christophe, pedig
tisztában volt vele, hogy erre semmi szükség: Camille
magától is tudta, mit kell tennie. A lány lelkiismeretesen
vigyázott az otthonukra, és odaadóan végezte a munkáját. –
Két hét múlva találkozunk. – Camille még egyszer megölelte
apját, aki visszaintegetett neki a lépcső aljáról, aztán felvette
az esőkabátját és a kalapját. Camille hallotta, ahogyan a
borászat egyik terepjárójának ajtaja becsapódik. Az egyik
szőlőmunkás fuvarozta Christophe-ot a reptérre. Amikor az
autó kigördült a kocsifelhajtóról, Camille visszafeküdt
aludni, és csak tíz órakor ébredt fel megint. Az eső időközben
elállt, de barátságtalanul sötét volt odakint. Camille tudta,
hogy apja már a levegőben van. Christophe a felszállás előtt
még küldött a lányának egy üzenetet, amiben leírta, hogy
nagyon szereti őt.
Újév napja volt, és Camille-nak semmi dolga nem akadt.
Délig ki sem kelt az ágyából, aztán felöltözött, és átment
Simone-hoz, aki a kertben serénykedett gumicsizmával a
lábán – épp a tyúkokat ellenőrizte. Simone meghívta Camille-
t ebédre. Mennyei oeufs en cocotte-ot készített, azaz tálkában
kisült tojást kolbászdarabkákkal és paradicsommal. Egy ideig
elbeszélgettek, aztán Camille segített begyújtani a kandallót,
és három körül visszament a kastélyba. Leheveredett az
ágyára, olvasgatott, aztán elnyomta az álom. Az egész nap
lustálkodással telt, és Camille csak másnap reggel hatkor
ébredt fel.
Camille azon morfondírozott, hogy le kéne mennie a
konyhába harapni valamit, amikor meghallotta, hogy anyja
egykori irodájában szól a tévé. Arra gondolt, hogy talán
Maxine kapcsolhatta be. Camille átcsoszogott az irodába, és
megpillantotta Maxine-t, amint a távkapcsolóval a kezében a
CNN hírműsorát nézi. Maxine halálra vált arccal fordult
Camille-hoz.
– Történt valami? – Camille teljesen kipihent volt az
átlustálkodott nap után, Maxine hangja azonban tompán
kongott.
– Apád gépe lezuhant az Atlanti-óceán fölött. Egy órával
ezelőtt tűnt el. – A jelenet teljesen valószerűtlennek tetszett.
Camille szíve nagyot dobbant. Leült Maxine mellé, és a
képernyőre meredt. Az Air France járata vészjelzést adott le
az ítéletidőben, és húsz perccel később eltűnt a radarokról.
Senki sem tudta, mi történhetett, a kapitány nem adott több
információt. Nem volt világos, hogy a rossz idő okozta a gép
vesztét, vagy valami bűncselekmény állt a háttérben, de a
repülőgépnek nyoma veszett. Hajók nem voltak a környéken,
de néhány hadi- és teherhajó már útnak indult a térségbe.
Camille-t az ájulás kerülgette, amint a híreket hallgatta. Ez
az egész egyszerűen képtelenség. Hiszen Christophe csak
Párizsba és Bordeaux-ba ment. Azt mondta, két hét múlva
újra itthon lesz, márpedig az apja soha nem hazudott neki.
Ha Christophe azt mondta, hogy visszajön, akkor az úgy is
lesz.
A két nő síri csendben ült egymás mellett, és egy órán
keresztül nézték a híreket. A riporter szerint minden jel arra
mutatott, hogy a repülőgép az Atlanti-óceánba zuhant.
Szárazföld sehol nem volt elérhető közelségben, ahol egy
esetleges műszaki hiba miatt kényszerleszállást hajthattak
volna végre.
Simone is látta a híreket a tévéjén, és rögtön átsietett a
kastélyba. A televízió hangját követve hamar megtalálta az
emeleti dolgozószobát, és benne a két nőt. Leült Camille
mellé a kanapéra, és a kezébe fogta a lány kezét. Fél óra
múlva mind a hárman sírásban törtek ki, amikor
megerősítették, hogy a gép csakugyan lezuhant. A környéken
tartózkodó egyik tartályhajóról érkező jelentés szerint
robbanást láttak a levegőben, aztán egy tűzgolyó zuhant az
óceánba. Keresőhajók siettek a helyszínre, de a tartályhajó
legénységének leírása alapján senki nem számított túlélőkre.
A bemondó komor arccal beszélt, elmondta, hogy a
személyzettel együtt összesen kétszázkilencvenen
tartózkodtak a repülőgép fedélzetén. A járatszám valóban
megegyezett Christophe járatának számával.
Simone szorosan átölelte Camille-t, aki előre-hátra
himbálta magát. Maxine egy ideig üres tekintettel nézett
rájuk, mint aki nem érti, miről van szó, és mi történik
körülötte, aztán elhagyta a szobát. Fél óra múlva kisírt
szemekkel tért vissza. Rekedt hangon elmondta, hogy beszélt
a fiaival, és tájékoztatta őket a történtekről. A fiúk csak
másnap reggel térnek vissza a tóról, mivel az éjszaka
folyamán rengeteg hó hullott az utakra. Maxine ezután
Camille-ra meredt, és a két nő hosszan nézte egymást.
– Apád meghalt – szólalt meg Maxine remegő hangon. –
Mihez kezdjek most? – Camille-nak nem volt válasza a
kérdésre, megszólalni sem tudott. Nem tudta elképzelni az
életét az apja nélkül. Mi lesz most velük? Hogyan
történhetett ez meg? Az ember ilyesmit csak a hírekben hall,
és mindig csak másokkal történik meg, az ő apjával
semmiképp. Hiszen Christophe rengeteget utazott. Még
mindig nem lehetett tudni, mi okozta a robbanást, de most
már nem is volt különösebb jelentősége. A repülőnek nyoma
veszett, és vele együtt mindenkinek, aki a fedélzeten volt.
Búvárok próbálták felkutatni a roncsokat, a holttesteket és a
fekete dobozt, ami megörökítette az áldozatok utolsó
pillanatait.
Simone lement a konyhába, és főzött egy teát. Egyedül
Camille-ért aggódott, hiszen a lány élete állandóan az apja
körül forgott. Maxine örök túlélő volt, aki minden helyzetben
feltalálta magát, de Camille majdhogynem gyerek volt még,
és a szörnyű hír szinte darabokra zúzta. Alig tizenöt hónapja
halt meg az édesanyja, és most az édesapját is elveszítette.
Nem sokkal később megcsörrent a telefon. Sam volt az, és
Camille-lal akart beszélni. A lány remegő kézzel emelte fel a
kagylót.
– Ő is a gépen volt? – kérdezte Sam rekedten. Két nappal
azelőtt találkozott Christophe-fal, és tudta, hogy a barátja
újév napján Párizsba repül. Amikor meghallotta a hírt a
CNN-en, azonnal úrrá lett rajta a jeges rémület.
– Igen – suttogta Camille, mire Sam zokogásban tört ki.
Miután sikerült összeszednie magát, felajánlotta, hogy átjön,
de Camille nem akarta látni sem őt, sem akárki mást. Az
apját akarta, nem pedig az apja barátját, de azért hálás volt
Samnek, amiért telefonált. – Semmi szükség rá, jól vagyok –
mondta Camille. Olyan volt a hangja, mint egy síró
kisgyereké, és úgy is érezte magát. Sam azonban megígérte,
hogy másnap beugrik hozzá.
Később a légitársaságtól telefonáltak, hogy elmondják
mindazt, amit már úgyis mindenki tudott. Még mindig nem
volt világos, hogy műszaki hiba vagy terror-cselekmény
okozta-e a gép vesztét. A korai beszámolók rakétatámadásra
utaltak, de ez a forgatókönyv nem tűnt megalapozottnak és
valószínűnek. Kinek állt volna érdekében lelőni a repülőt? A
tervek szerint nappal folytatják a kutatást a roncsok és a
fekete doboz után, habár a repülőgép igen mélyre
süllyedhetett az óceánban. Camille csak nagyon távolról
hallotta mindezt.
Ezután Phillip telefonált, aki épp Aspenben síelt
Francescával és néhány barátjával.
– Jól vagy? – kérdezte Phillip védelmezőn, mint a régi
időkben. Szinte ugyanúgy meg volt rendülve, mint Camille.
Phillip nagyon aggódott a lányért, és maga is érezte, milyen
képtelenül hangzik ez a kérdés. Hogyan is lett volna jól
Camille? Épp most veszítette el az anyja után az apját.
Christophe nemcsak nagyszerű ember volt, de csodálatos apa
is. Sam képtelen volt abbahagyni a sírást, amikor felhívta
Phillipet, hogy elmondja, mi történt. Sam és Christophe
olyanok voltak, mint a testvérek.
– Nem is tudom – felelte Camille kábán.
– Holnap hazautazom. Ha bármiben tudok segíteni, szólj.
Annyira sajnálom, Camille. – Egyikük sem tudta, mit is
mondjon, és a borzalmakat már nem lehetett meg nem
történtté tenni. Camille túl fiatal volt még hozzá, hogy
egyedül is helytálljon. Fel sem merült benne, hogy
elveszítheti az apját. – Minden rendben lesz – biztatta Phillip
Camille-t és saját magát. – Apával mindent megteszünk, amit
csak tudunk. – Phillip még az ő korában sem tudta
elképzelni, milyen lenne, ha már az apja sem élne. Anyja
négy évvel azelőtti halálát még mindig nem heverte ki
teljesen.
– Remélem, Maxine rendes hozzád. – Az adott
körülmények között ez lett volna az elvárható. Ha Maxine
csakugyan olyan számító és manipulatív is, mint amilyennek
Sam leírta, ebben a helyzetben még neki is együtt érzőn
kellene viselkednie, ráadásul őt magát is komoly csapás érte.
Phillip megígérte, hogy amint hazaér, meglátogatja Camille-
t, aztán letették a telefont.
Ezután Simone gyengéden visszatámogatta Camille-t a
szobájába, ágyba fektette, és felajánlotta, hogy éjszakára
mellette marad. Camille beleegyezett, és amikor nagy
nehezen lecsukódott a szeme, Simone átment a lányához
megnézni, hogy van. Maxine az ágyon feküdt, és üres
tekintettel meredt a semmibe.
– Vele miért vagy olyan kedves? – kérdezte az anyjától
vádlón.
– Valakinek muszáj. Épp most veszítette el az apját. Te a
férjedet veszítetted el, akivel három hónapja voltatok
házasok, és akit alig ismertél.
– A jövőmet és a biztonságomat veszítettem el – felelte
Maxine nyersen. – Szerinted mi lesz most velünk? – Maxine
hangjába félelem vegyült, ami nem vallott rá. Számára
Christophe jelentette a megoldást a problémájára. A
megoldás nem volt többé, a probléma viszont megmaradt.
Maxine-nak gondoskodnia kellett az anyjáról, önmagáról
meg két felnőtt, nagyigényű fiáról, és fogalma sem volt,
mihez kezdjen. Állása évek óta nem volt. Saját
leleményessége és az alkalmas házastárs megszerzése révén
tartotta fenn magát, a két legutóbbi házassága legalábbis
erről szólt. Amikor Charles meghalt, Maxine biztonsága is
odalett, és a megboldogult férj gyerekei gyorsan
megszabadultak tőle. Christophe-fal pedig még friss házasok
voltak, így nem volt rá idő, hogy a férje hosszú távon is
gondoskodjon róla. A dolgok egészen mostanáig kedvezően
alakultak, ám ennek most hirtelen vége szakadt.
– Úgyis kitalálsz valamit – jegyezte meg halkan Simone. –
Mint mindig. Az a fontos, hogy most gondját viseljük
Camille-nak.
– Neki igazán nincs oka az aggodalomra – felelte Maxine
fagyosan. – Itt minden az övé. Ő az egyetlen örökös. Biztos
vagyok benne, hogy Christophe mindent rá hagyott. – Maxine
hangjában érződött a düh.
– Christophe talán rád is hagyott valamit – mondta
Simone. Már meg sem lepte a lánya viselkedése és az
együttérzés tökéletes hiánya. Maxine egyes-egyedül magára
gondolt.
– Kétlem – mondta Maxine. – De ha hagyott is rám
valamit, már most megmondom, hogy az nem lesz elég.
Christophe nem volt hülye, és bolondult érte. – A fejével
Camille szobája felé intett. – Ráadásul még mindig a volt
feleségébe volt szerelmes.
– Hiszen még csak egy éve, hogy meghalt, és sokáig
voltak házasok.
– És most mindez Camille-ra száll. Az lenne a jó, ha Alex
feleségül venné – jelentette ki Maxine, és Simone azon
töprengett, hogyan adhatott életet egy ilyen lelketlen
szörnyetegnek. Maxine ereiben bizonyára jeges víz
csordogált, szíve helyén pedig egy zsebkalkulátor
zümmögött.
– Szükséged van valamire? – kérdezte Simone. Maxine
megrázta a fejét. Simone visszament Camille szobájába, és
lefeküdt a lány mellé az ágyra. Tudta, hogy eljön a pillanat,
amikor Camille felriad az éjszaka közepén, és a szörnyű
valóság mázsás teherként zuhan majd rá. Simone ott akart
lenni Camille mellett, amikor ez bekövetkezik. Tudta, hogy
nagyon nehéz napoknak néznek elébe. Ez volt a legkevesebb,
amit Camille-ért tehetett. Simone sokat bánkódott amiatt,
hogy ő is ahhoz a keselyűrajhoz tartozott, amely Christophe
javain lak-mározott, de most legalább tehetett valamit a
lányáért.
Reggel hatkor Camille csakugyan felriadt, és hosszasan
zokogott Simone karjaiban. Később átmentek Joy egykori
dolgozószobájába, és megnézték a híreket. A haditengerészet
búvárai megtalálták a gép egyes darabjait, és sikerült
meghatározniuk a fekete doboz helyzetét. Egyelőre még csak
találgatni lehetett a szerencsétlenség okát, de egyre több jel
utalt arra, hogy műszaki hiba állt a háttérben, és az
üzemanyag szivárgása vezetett a hajtómű robbanásához. A
repülési szakértők egyetértettek abban, hogy nem történt
terrorcselekmény. A sors úgy rendelte, hogy Christophe
éppen a szerencsétlenül járt gépen utazzon.
Amikor Sam Marshall reggel kilenckor betoppant,
Camille-t hálóingben találta, és úgy tűnt, a lány még mindig
sokkos állapotban van. Sam leült mellé, és sokáig együtt
sírtak. Semmit sem tehettek, még a holttestet sem kaphatták
vissza. Előbb-utóbb értesíteni kellett a borászat
alkalmazottait és Christophe ügyvédjét. Sam felajánlotta a
segítségét Camille-nak.
Maxine meglepődött, amikor lejött, és ott találta Samet a
reggelizőasztalnál Camille és Simone társaságában. Negédes
mosollyal az arcán kávéval és reggelivel kínálta Samet,
miközben arról sápítozott, hogy milyen rettenetes ez a
baleset, és mekkora megrázkódtatás érte mindnyájukat. Sam
undorral nézett Maxine-ra.
– Kérlek, hagyjuk ezt. A legjobb barátomat veszítettem el,
Camille meg az édesapját. Semmi kedvem kávézni meg
reggelizni. Cseverészni meg aztán végképp nem akarok. –
Maxine úgy nézett a férfira, mint akit pofon vágtak, és Sam a
legszívesebben meg is tette volna.
Sam délben ment el, de azt mondta, délután visszajön, ha
Camille szeretné. Útközben megállt a Château Joy
borászatnál, és beszélt az osztályvezetőkkel meg Cesaréval. A
szerencsétlenségről már mindenki hallott, és a legtöbben azt
is tudták, hogy Christophe rajta volt a gépen. Az egész épület
gyászba borult, és Sam megadta a mobilszámát a borászat
munkatársainak arra az esetre, ha szükségük lenne
segítségre. Később a megemlékezést is meg kellett szervezni,
de ennek még nem jött el az ideje.
Késő délután, a fekete doboz felvételeinek meghallgatása
után a légitársaság bejelentette, hogy idegenkezűség
vélhetően nem játszott közre a szerencsétlenségben, és egyre
valószínűbbnek tűnt, hogy a robbanást üzemanyag-szivárgás
okozta, amit a pilótának még sikerült azonosítania a zuhanás
előtti másodpercekben. De bármi is vezetett a tragédiához,
Christophe nem volt többé.
Camille egész nap élőhalottként lődörgött a házban,
Simone pedig végig a sarkában volt, akár egy kísértet.
Maxine nem tudott mit mondani nekik, és inkább a
szobájában maradt. Fiai nyolckor érkeztek meg a Tahoe-
tóról. Annyi hó esett, hogy a szokásos négy óra helyett
nyolcórás volt az autóút. A fiúk kurtán üdvözölték Camille-t,
és eldünnyögték, mennyire sajnálják a történteket. Camille
biccentett, és Simone-nal együtt felment a szobájába. Nem
volt mondanivalója a fiúk számára, akik csak néhány hete
ismerték meg Christophe-ot, és nemigen törődtek vele.
Maxine és a fiai a konyhában vacsoráztak, és fojtott
hangon beszélgettek órákon át, azon töprengve, mihez
kezdjenek most. Maxine biztosra vette, hogy Camille
távozásra szólítja fel őket, mihelyt magához tér az első
sokkból, és összeszedi magát. Charles gyerekei ugyanígy
jártak el, igaz, ők idősebbek voltak, és ketten közülük
ráadásul ügyvédként dolgoztak, így pontosan tudták, mit kell
tenniük. Camille egyelőre még nem gondolkozott ezen, de
Maxine tisztában volt vele, hogy ez már csak idő kérdése.
A fiúk megkérdezték anyjuktól, hogy szeretné-e, ha
rögtön hazautaznának Párizsba, de Maxine tiltakozott.
Ellenkezőleg, azt akarta, hogy a fiai mellette legyenek, mivel
szüksége volt a támaszra, főleg akkor, ha a dolgok
kedvezőtlen fordulatot vesznek. Ha úgy adódik, együtt
távozhatnak mind a négyen, Simone-nal együtt. Egyelőre
Camille állt nyerésre Maxine maroknyi megszálló seregével
szemben. Maxine úgy látta, hogy a háború véget ért, de még
nem állt rá készen, hogy megadja magát. Azt akarta, hogy a
fiai mellette legyenek, és erőt mutassanak, ha eljön az ideje.
Maxine a végrendelet ismertetéséig mindenképpen
maradni akart, hátha Christophe hagyott rá valamit, ami
ideig-óráig fedezi a megélhetésüket. Nem lett volna értelme
korábban elutazni. Egyelőre mindenkinek jobb volt a
kastélyban, ahol addig maradtak, amíg Camille ki nem hajítja
őket. Maxine már előre gyűlölte ezért Camille-t, de a lánynak
mind ez idáig semmi ilyesmi nem fordult meg a fejében. Apja
halála túlságosan összetörte, eszébe sem jutott a jövőn
tépelődni, és azon gondolkodni, hogy mi legyen Maxine-nal
és a fiaival.
Aznap este Phillip is átjött, és sokáig üldögéltek zárt ajtók
mögött az emeleti dolgozószobában. Phillip átölelte Camille-
t, mint a régi szép időkben, amikor Camille még kislány volt,
és valami baja esett. De Phillip figyelmét nem kerülhette el,
hogy Camille már nem az a kislány, aki egykor volt. Az őt ért
megrázkódtatás dacára Camille gondolatai egyre inkább
kitisztultak, és mind sűrűbben jutott eszébe, hogy mi lesz a
borászattal. Phillip ünnepélyesen megígérte, hogy segíteni
fog, ahol csak tud. Még mindig ő volt Camille nagytestvére,
és megfogadta, hogy mindig az is marad.
Phillip egy óra múlva távozott, és ahogy elment Maxine
és a fiai mellett, vetett feléjük néhány sötét pillantást.
Amikor kiértek a szabadba, Camille-hoz fordult.
– Mielőbb szabadulj meg ettől a siserahadtól. – Phillip
komolyan gondolta, amit mondott, és Camille bólintott. Ez
valóban némi megkönnyebbülést jelentene, de az apját már
semmi sem hozhatja vissza.

Mindenki megrökönyödésére Camille másnap felöltözött, és

elment a borászatba. Úgy érezte, nem tehet mást. Ennyivel
tartozott az apjának. Minden alkalommal, amikor valaki
odament hozzá, hogy részvétét nyilvánítsa, Camille elsírta
magát. Cesare is sírt, valahányszor Camille összeakadt vele.
Camille felhívta Samet, megköszönte neki, hogy előző nap
eljött hozzá, és elmondta, hogy megpróbálja szétszálazni a
dolgokat. Azután apja ügyvédjét hívta fel. Az ügyvéd azt
mondta, már ő is tervezte, hogy felhívja Camille-t, de időt
akart neki adni, hogy egy kis levegőhöz jusson. Másnapra
beszélték meg a találkozót a borászatban, és az ügyvéd
elmondta, hogy ismertetni fogja Christophe végrendeletét.
Az ügyvéd meghagyta Camille-nak, hogy Maxine-t is hozza
magával. Camille ebből rögtön tudta, hogy apja Maxine-ra is
gondolt a végrendeletében, ami rá vallott, hiszen Christophe
mindig is nagyvonalú volt, melegszívű és gondoskodó. És
szerette Maxine-t, még ha rövid ideig voltak is együtt.
Amikor Camille öt órakor hazaindult, úgy érezte magát,
mint akit agyba-főbe vertek. Amikor hazaért, Maxine-t és a
fiait a nappaliban találta. Megmondta Maxine-nak, hogy
másnap reggel tíz órakor az ügyvéd őt is várja Camille
irodájában.
– Te aztán nem vesztegetted az időt, igaz? – jegyezte meg
Maxine maró gúnnyal a hangjában. Maxine és a gyerekei dél
óta italoztak, és Camille-nak úgy tűnt, hogy mostohaanyja be
van rúgva. Először nem is akart neki válaszolni.
– Az ügyvéd kérte, hogy gyere el te is – mondta végül.
Maxine bólintott, és felhajtotta a maradék bort a poharából,
Camille pedig felment az emeletre. Egész nap egy falatot sem
evett, de nem törődött vele. Nem volt étvágya.
Legszívesebben lefeküdt volna az ágyára, és követte volna a
szüleit a halálba. Most tudatosult benne először, hogy
huszonhárom éves korára teljesen elárvult. Camille szülei
annak idején szintén fiatalon veszítették el a saját szüleiket,
és Camille-lal is ugyanez történt. Ennél kegyetlenebb dolgot
el sem tudott képzelni.

Camille másnap reggel átsétált a borászatba, és az

irodájában várakozott. Az ügyvéd időben érkezett, és egész
megjelenése komolyságot és tapintatot sugárzott. Az
alkalomhoz illő fekete öltönyben jelent meg a tárgyaláson.
Camille sem a megemlékezésről, sem a gyászjelentésről nem
gondoskodott, de tudta, hogy már nem halogathatja sokáig.
Túl sok minden szakadt most a nyakába.
Camille és az ügyvéd halkan beszélgetve várták Maxine-t,
aki tíz perc késéssel futott be. Fekete ruhája jellemző módon
olyan rövid volt, hogy látni engedte a lábait. Camille
farmernadrágot és egy viseltes fekete pulóvert vett fel, és
cseppet sem érdekelte a megjelenése. Egyedül az apját
szerette volna visszakapni, más nem számított. Nélküle
egyszeriben minden értelmét vesztette. Apja volt a fény az
életében, és ez most örökre kialudt.
Az ügyvéd mindkettőjüknek adott egy-egy példányt a
végrendeletből, és közölte velük, hogy ők ketten a
kizárólagos örökösök. Hangosan felolvasta a szöveget a saját
példányából, és azt mondta, pontról pontra el fogja
magyarázni, miről is van szó. A végrendelet a szokásos
sablonszöveget is tartalmazta, amelynek adózási okokból
minden végrendeletben szerepelnie kellett. Az ügyvéd
emlékeztette Camille-t, hogy a birtok után fizetendő
örökösödési adó kilenc hónap múlva lesz esedékes, de az apja
már előre gondoskodott az összegről, és a pénz idejében a
rendelkezésére fog állni. Mint mondta, Christophe rendkívül
lelkiismeretes ember volt. A keltezésből kiderült, hogy
Christophe új végrendeletet írt néhány nappal azelőtt, hogy
elvette Maxine-t.
Christophe a végrendeletében kinyilvánította, hogy mivel
hamarosan feleségül veszi Maxine de Pantint, szeretne róla
is gondoskodni, ha pedig a házasság tartósnak és szilárdnak
bizonyul, később új végrendeletet ír majd. A végrendelet
megírásakor azonban még nem voltak házasok, és Christophe
úgy rendelkezett, hogy halála esetén százezer dollár illesse
jövendőbeli feleségét. Maxine láthatólag nem volt elégedett
az összeggel, habár megpróbálta palástolni a csalódottságát.
Christophe és az ügyvéd szerint azonban százezer dollár
méltányos ajándék volt Maxine számára, aki ekkor még nem
is volt Christophe felesége. Christophe arra is kitért, hogy
amennyiben a halála előtt valamilyen oknál fogva mégsem
kerülne sor a házasságra, a Maxine-ra vonatkozó
rendelkezések érvényüket vesztik. Minthogy azonban a
házasság létrejött, Maxine-t megillette a százezer dollár.
A hagyaték fennmaradó részét, Christophe minden
ingóságát és ingatlanvagyonát, a kastélyt minden járulékával
együtt, a műgyűjteményét, a borászatát, a befektetéseit, és
minden pénzét, amivel a halálakor rendelkezett, lányára,
Camille-ra hagyta.
Christophe jelentős vagyont hagyott hátra, amelyet
gyakorlatilag teljes egészében Camille örökölt. A férfi
előrelátón úgy rendezett el mindent, hogy a lehetőségekhez
képest az örökösödési adót minimálisra csökkentse, és
Camille-ból egyik napról a másikra dúsgazdag nő lett, egy jól
menő borászat és számos jelentős befektetés tulajdonosa.
Camille egyelőre fel sem fogta teljesen, mit is jelent ez,
Maxine azonban leplezetlen irigységgel méregette a lányt.
Christophe és Maxine házassági szerződést kötöttek,
mielőtt összeházasodtak, így csak a végrendeletükben
foglaltak szerint részesedhettek egymás vagyonából. Közösen
szerzett tulajdonnal nem rendelkeztek.
Az ügyvéd ezután elmondta, hogy Christophe a lányához
és az akkor még csak leendő feleségéhez egyaránt igazságos
szeretett volna lenni, és figyelembe vette azt is, hogy a halála
esetén Camille szülői iránymutatás nélkül maradna, ezért
hosszas vívódás után egy záradékot csatolt a
végrendeletéhez. Camille fiatal korára való tekintettel apja
úgy rendelkezett, hogy ha meghalna, mielőtt a lánya
betöltené a huszonötödik életévét, akkor Maxine a
kastélyban maradhat Camille huszonötödik születésnapjáig,
hogy a lány ne legyen egyedül. Ez a végrendelet
felolvasásának napjától számítva tizenhét hónapot jelentett.
Amint Camille betölti a huszonötödik életévét, szabadon
eldöntheti, szeretné-e, hogy a mostohaanyja továbbra is a
kastélyban maradjon, vagy sem. Amennyiben Maxine még
Camille huszonötödik születésnapja előtt újraházasodik, vagy
együtt szeretne élni egy férfival, el kell hagynia a kastélyt.
Hasonlóképpen, amennyiben Camille még a huszonötödik
születésnapja előtt férjhez megy, Maxine jelenlétére a
továbbiakban nincs szükség, és el kell hagynia a kastélyt.
Ilyen módon Christophe-nak köszönhetően Maxine egy
tizenhét hónapos kegyelmi időszak erejéig a kastélyban
maradhat. Christophe így gondoskodott róla, hogy Camille ne
maradjon teljesen egyedül, ami mindig is aggasztotta az
apját. Ha Maxine új partnerre tesz szert vagy Camille férjhez
megy, a rendelkezés automatikusan érvényét veszti.
Christophe nem akarta, hogy Camille egy vadidegen férfival
kényszerüljön megosztani az otthonát, és úgy látta, Camille
házasságkötése esetén Maxine jelenléte a továbbiakban
indokolatlanná válik.
Christophe egyértelműen kijelentette, hogy Camille a
borászat és a teljes hagyaték egyetlen tulajdonosa, és ennek
így is kell maradnia, de a lánya fiatal korára való tekintettel
úgy érezte, hogy Camille-nak kezdetben szüksége lesz
segítségre és támogatásra, amíg meg nem szokja a rá
nehezedő felelősséget. Éppen ezért Christophe kinevezte
Maxine-t a borászat társvezetőjének, egészen a lány
huszonötödik születésnapjáig, és úgy rendelkezett, hogy
eddig az időpontig közösen viseljék a cégvezetés terheit. Ezt
követően Maxine mindennemű befolyása megszűnik a
Château Joyban, a borászatban és a cég összes többi
érdekeltségében. Christophe arra biztatta Maxine-t, hogy
addig is segítsen Camille-nak a cégvezetésben és a jó üzleti
döntések meghozatalában. Christophe kinyilvánította, hogy
semmi kétsége afelől, hogy Maxine hatalmas segítség lesz
Camille számára.
Christophe arról is rendelkezett, hogy amennyiben
Camille-nak gyereke vagy gyerekei születnének, vagy ha
Christophe halála idején várandós lenne, akkor Camille
utóda csupán a borászat egyharmad részét örökölné,
kétharmad része Camille-é maradna, és valamennyi pénzügyi
érdekeltség, amellyel Christophe a halála pillanatában
rendelkezik, teljes egészében Camille-t illetné. Ha Christophe
halálakor Camille-nak nincsenek gyerekei, és nem is terhes,
akkor a hagyaték egészét Camille örökli. Mivel ezen
feltételek egyike sem állt fenn, a teljes örökség Camille-ra
szállt. Christophe arra is kitért a végrendeletben, hogy ha
Camille előbb halna meg, mint apja, vagy még a
huszonötödik születésnapja előtt meghalna, és nem hagyna
hátra utódokat, akkor a hagyaték fele Maxine-ra szállna,
feltéve, hogy a Christophe-fal való házasság megvalósult, a
másik felén pedig Christophe bordeaux-i rokonai egyenlő
részben osztoznának. Ha pedig Camille a huszonötödik
születésnapja után halna meg, akkor már az ő végakarata
lesz az irányadó, és Maxine semmit nem kapna. Christophe
tehát úgy rendelkezett, hogy özvegye, Maxine Lammenais
csak akkor formálhat jogot az örökség egy részére, ha
Camille még huszonöt éves kora előtt meghalna, és nem
lennének utódai. Christophe abból a reményteli feltevésből
indult ki, hogy egyébként is rövid életűnek bizonyult
házasságuk után elegendő idő áll majd Maxine
rendelkezésére ahhoz, hogy új életet kezdjen, és
továbblépjen. Christophe arra szólította fel a lányát, hogy a
jelentős vagyonra való tekintettel mielőbb gondoskodjék
saját végrendeletről, hiszen huszonöt éves kora után már az
lesz az irányadó.
Az ügyvéd elmagyarázta, hogy Christophe Camille zsenge
életkorát tartotta szem előtt, amikor meghozta ezeket a kissé
talán rendhagyónak tűnő intézkedéseket. Hozzátette:
Christophe egyáltalán nem kételkedett abban, hogy Camille
képes lenne egyedül is elirányítani a borászatot, de arra
gondolt, hogy a saját halálával egyszeriben túl nagy teher
szakadna a lánya nyakába abban az átmeneti időszakban,
amíg a hagyatéki ügyek elrendeződnek. Úgy vélte, ha Maxine
egy ideig részt vállal a cég ügyeinek intézésében, azzal
levenné Camille válláról ennek a tehernek egy részét, amíg a
lány be nem tölti a huszonötödik évét, és teljesen a saját
lábára nem áll.
Christophe mindent Camille-ra hagyott, de megengedte
Maxine-nak, hogy tizenhét hónapig még a kastélyban
maradjon, és Camille mellett részt vegyen a vállalat
vezetésében. És ha Camille eléri a huszonöt éves kort,
onnantól mindenről ő dönt majd. Christophe feltételezte,
hogy Maxine nincs rászorulva arra a százezer dollárra, amit
rá hagyott, azt csak afféle gesztusnak szánta, amellyel a
felesége iránti szerelmét akarta kifejezni. A házassági
szerződésben éppen Maxine kérésére mondtak le arról, hogy
kölcsönösen felfedjék egymás előtt a vagyoni helyzetüket, és
Christophe meg volt róla győződve, hogy Maxine anyagi
helyzete sziklaszilárd.
Az ügyvéd azt is elmondta, hogy Christophe minden
lehetőséget számba vett, és egy ideig fontolgatta, hogy
végakaratát nem visszavonható vagyonkezelői letétbe
helyezi, amely az adózás szempontjából előnyösebb lett
volna, végül azonban úgy döntött, hogy mégis szeretné
magának fenntartani a változtatás jogát, hiszen Camille
fiatal volt még, a Maxine-nal való kapcsolata pedig friss volt,
és nem számított rá, hogy a közeljövőben meg fog halni.
Christophe tehát nem bízta vagyonkezelőre a hagyatékot,
hanem hagyományos végrendeletben gondoskodott az
öröklésről.
A hagyaték után fizetendő adó nem volt csekély, de
figyelembe véve a rendelkezésre álló források nagyságát, az
adó befizetése nem jelenthetett gondot. Az pedig, hogy
Camille lesz az egyetlen örökös, a lány kisgyermek korától
fogva nyilvánvaló volt. Maxine-t és Camille-t egyedül
Christophe nagyvonalú gesztusa lepte meg, amellyel
megengedte Maxine-nak, hogy a következő másfél évben a
kastélyban maradhasson, és részt vegyen a borászat
irányításában. Ez az idő Christophe szerint elegendő lehetett
arra, hogy kiderüljön, kialakul-e a két nő között valamilyen
kötelék vagy sem, és hogy Maxine nyugodtan eldönthesse,
mihez kezd az életével. Ha az együttműködés nem válik be,
Camille huszonötödik születésnapja után Maxine-nak
távoznia kell, a lány pedig a saját kezébe veheti az irányítást,
de addig legalább lesz kire támaszkodnia.
Camille köszönetet mondott az ügyvédnek, aki még
egyszer kifejezte a részvétét, és nem sokkal később távozott.
Camille eltette a végrendeletet a táskájába, hogy később
figyelmesen átolvassa még egyszer, míg Maxine ott állt
mellette a rövid fekete ruhájában, kezében a saját
példányával, és figyelte Camille minden mozdulatát.
– No lám csak, te nyertél! Cseppet sem vagyok meglepve
– kiáltott fel keserűen Maxine. Vacak százezer dollárnál
többet remélt. Arra számított, hogy legalább egymilliót
örököl, és a hagyaték felét, pedig a szíve mélyén ő is tudta,
hogy háromhavi házasság után aligha számíthatott többre,
fó'leg úgy, hogy Christophe még az esküvő előtt írta a
végrendeletet. Maxine úgy látta, hogy az élet újfent kibabrált
vele, mint már annyiszor. Már megint ő húzta a rövidebbet:
Franciaországban az örökösödési törvények miatt hiúsult
meg a terve, most meg az volt a baj, hogy túl rövid ideig
tartott a házassága Christophe-fal. Ha egy kicsit több időt
töltöttek volna együtt, Christophe-nak lett volna rá ideje,
hogy új végrendeletet írjon, amelyben már a vagyona
jelentősebb részét a feleségére hagyhatta volna. Ehhez
persze évekre lett volna szükség, nem pedig hetekre vagy
hónapokra. Bármennyire is szerette Maxine-t, Christophe
nem volt meggondolatlan. Nem volt rá elég ideje, hogy
kiismerje új feleségét.
Maxine is belátta, hogy ez a három hónap mit sem ért.
Legalább egy-két évig kellett volna együtt élniük ahhoz, hogy
Christophe új végrendeletet írjon, és nagyobb vagyont
hagyjon rá.
– Gondolom, most ki akarsz hajítani, ugyebár? – kérdezte
Maxine. Most, hogy már senki más nem láthatta őket,
nyugodtan kimutathatta a foga fehérjét.
– Magam sem tudom, mit akarok – sóhajtotta Camille
kimerültén. Remélte, hogy nem kell máris összetűzésbe
kerülnie Maxine-nal. Az elmúlt két napban az érzelmek
teljesen maguk alá temették. – De igen, azt hiszem,
mindkettőnknek könnyebb lesz, ha elmész. A borászattal
egyedül is elboldogulok, és ha mégis valami nehézségem
támadna, Sam Marshall majd segít – jelentette ki őszintén
Camille.
– Nos, a következő tizenhét hónapban kénytelen leszel
elviselni, ha tetszik, ha nem – vágott vissza Maxine álnok
pillantással. – Majd kettecskén elirányítjuk a borászatot.
Meglep, hogy Christophe ezt akarta. – Maxine pontosan
tudta, hogy Christophe milyen erősen hitt a lányában.
– Engem is – felelte Camille, és a szoba másik végéből
méregette Maxine-t. – Apám megbízott benned, és azt hitte,
érdekel a cége sorsa. Én nem hiszem, de ő meg volt róla
győződve. – Camille-t egy pillanatra sem tévesztette meg
Maxine színlelt érdeklődése, de Christophe vakon bízott
benne. Halála pillanatáig hitte, hogy Maxine szándékai
őszinték.
– Ami azt illeti, valóban nem érdekel. Te viszont egy
nagyon sikeres vállalat tulajdonosa lettél, igazán
szerencsésnek mondhatod magad. De hadd mondjak neked
valamit. Szeretnéd, ha elmennék, és én sem szívesen
maradok itt. Ha meg akarsz tőlem szabadulni, annak bizony
ára van. Köthetünk egy megállapodást, ha hajlandó vagy rá,
és gyorsan le is tudjuk a problémát. De nem holmi százezer
dollárokról beszélek, azzal nem megyek sokra. Milliókról van
szó. Értékbecslést kérek az egész kócerájról, és egy szép
zsíros darabot akarok belőle, már ha azt szeretnéd, hogy még
a huszonötödik születésnapod előtt eltűnjek innen.
Máskülönben, kedves Camille, a következő tizenhét
hónapban pokollá teszem az életedet. Hidd el, nem a
levegőbe beszélek. Rendes összeget akarok, a borászat
értékének a felét, és ha megkaptam, szó nélkül lelépek. Ha
nemet mondasz, itt maradok a nyakadon, és az utolsó csepp
vért is kiszívom belőled. Az apád nincs már itt, hogy a
védelmedre keljen. Úgyhogy gondold meg. Csak egy szavadba
kerül, és gonosz mostohaanyád önként és dalolva távozik.
Mindössze annyit kell tenned, hogy megadod neki, amit kér,
és aztán mindenki mehet a dolgára.
Maxine Camlile-ra meredve várta, hogy szavai célba
érjenek, és Camille azonnal megértette, miről van szó.
– Ez zsarolás, sőt az is lehet, hogy kényszerítés – felelte
Camille hidegen. Maxine végre megmutatta igazi énjét, azt,
amelynek a létezését Camille már a kezdet kezdetén
megsejtette, és amelytől Simone óva intette a lányt. Egyedül
Christophe nem volt hajlandó meglátni a valóságot.
Alighanem összeomlik, ha tanúja lehetett volna ennek a
jelenetnek.
– Nem tudod bizonyítani. Nem készült felvétel arról, amit
az imént mondtam neked. De hallottad, amit mondtam.
Gondold át. Komolyan beszélek. Tudod, hol találsz meg. Az
apád hálószobájában leszek. És állandóan ott lihegek majd a
sarkadban, egészen addig, amíg ki nem perkálod a távozási
pénzemet. Remélem, elég világosan fejeztem ki magam –
mondta gonoszul Maxine, azzal sarkon fordult, kisétált
Camille irodájából, és bevágta maga mögött az ajtót.
Camille még nem tudta biztosan, mihez kezdjen most,
csak annyit tudott: nem fogja hagyni, hogy Maxine milliókat
zsaroljon ki tőle a távozásáért cserébe. Képes lesz elviselni
Maxine-t tizenhét hónapig, ha muszáj, márpedig úgy tűnt,
hogy apja így akarta. Maxine levette az álarcát, és azonnal
frontális támadást indított. Félelmetes ellenfél volt, és
Camille-nak a tisztesség meg az igazság volt az egyetlen
fegyvere. Az apja meghalt, és nem volt senki, aki
megvédhette volna. Egyedül saját magára számíthatott.
Elhatározta, hogy szembeszáll Maxine-nal, kerül, amibe
kerül. Tizenhét hónap nem a világ. Csak addig kell kibírnia,
aztán végleg búcsút mondhat Maxine-nak.
 Tizenkettedik fejezet

Miután Maxine elhagyta az irodát, Camille igyekezett

visszanyerni a nyugalmát, és próbálta összeszedni a
gondolatait, hogy a figyelmét végre apja búcsúszertartásának
szentelhesse, amelyet még meg kellett szerveznie. Felhívta
Samet, hogy tanácsot kérjen tőle. Nem akarta, hogy a
szertartásból afféle cirkuszi látványosság váljék, és
összecsődüljön a fél Napa-völgy, csak azért, mert Christophe
fontos személyiségnek számított a környéken. Camille apja
szolid és visszafogott életet élt, Camille pedig méltó és
illendő búcsúszertartást akart szervezni a tiszteletére, ahová
csak olyan emberek jöhetnek el, akiket Christophe szeretett,
és akik szerették őt.
Camille az apja bordeaux-i rokonaival már felvette a
kapcsolatot e-mailben, és kiderült, hogy különböző családi
problémák, betegségek, és néhány családtag élemedett kora
miatt egyikük sem tud eljönni a szertartásra. Camille most
megörökölte apja részét a család bordeaux-i borászatában,
ami rendkívül jól jövedelmezett. Christophe már hosszú évek
óta nem vett részt aktívan a vállalkozás működtetésében, és
csupán egy volt a borászat számos örököse közül, de ha
szavazásra került a sor, a meghatalmazottja révén mindig
leadta a voksát, és a részesedése így is jelentősnek számított.
Christophe rábízta a rokonaira, hogy a legjobb tudásuk
szerint vezessék a vállalkozást, és Camille ugyanezt
szándékozott tenni. Pillanatnyilag sokkal sürgetőbb
problémákkal kellett szembenéznie, amelyek közvetlenül
érintették. Mostantól neki kellett irányítania a saját
borászatát, méghozzá úgy, ahogyan azt az apja elvárná tőle,
és ahogyan a szüleitől megtanulta. Emellett Maxine-nal is
számolnia kellett, aki folyton láb alatt lesz, és nyilván
mindent elkövet majd, hogy keresztbe tegyen neki. Camille
csak akkor szabadulhatna meg tőle, ha fizetne, de a lány nem
akarta Maxine-ra pazarolni az apja pénzét. Nem volt más
választása, a következő másfél évben valahogy el kellett
viselnie Maxine jelenlétét.
Samet ellentétes érzelmek gyötörték a búcsúszertartással
kapcsolatban. Egyfelől ő is úgy gondolta, hogy nem szabad
túl nagy feneket keríteni a dolognak, hiszen Christophe maga
is visszafogottan élt, és nem szerette a felhajtást. Másfelől
azonban Christophe a Napa-völgy egyik meghatározó
személyisége volt hosszú éveken át, akit Camille-nak illő
búcsúztatásban kell részesítenie. Camille már megrendelte a
sírkövet, amelyet anyja sírja mellett helyeznek majd el.
Mivel nem lesz holttest, a szertartás bizonyos értelemben
nem lesz olyan fájdalmas, mint amikor Camille anyjának
koporsóját kísérték fel a dombtetőre, hogy a temetőben örök
nyugalomra helyezzék Joyt.
Camille először nem szólt Samnek a végrendeletről, mivel
nem akarta kiteregetni a családi szennyest, és az apja iránti
tiszteletből azt sem szerette volna, ha kiderülne, hogy
Christophe milyen rosszul ítélte meg Maxine személyiségét.
De miközben épp arról beszélgettek, hogyan emlékezzenek
meg Christophe-ról, Sam tett egy Maxine-nal kapcsolatos
megjegyzést.
– Feltételezem, hogy Maxine legkésőbb a szertarás után
távozik – mondta, és arra gondolt, milyen nagy
megkönnyebbülés lesz ez Camille-nak. A lány egy ideig
hallgatott.
– Nem egészen. Apám úgy rendelkezett, hogy Maxine a
kastélyban maradhat, és velem együtt igazgatja a borászatot,
amíg huszonöt éves nem leszek – mondta Camille. Még ő sem
jutott teljesen túl a váratlan fordulat okozta sokkon. –
Maxine egy ideig biztos nem megy sehová. – Arról nem szólt,
hogy a nő már meg is zsarolta őt, és hatalmas összeget
követelt a távozásáért cserébe.
– Ne aggódj, Maxine nem marad sokáig. Ő gazdag férjre
ácsingózik, nem pedig a borászatra. Kötve hiszem, hogy részt
akarna venni a cég irányításában, fogalma sincs róla, hogy
kell csinálni. Mire kettőt pislogsz, már odébb is áll – mondta
Sam magabiztosan, de ezúttal ő is alábecsülte Maxine-t.
– Az, hogy nem ért hozzá, egyáltalán nem fogja
megállítani, de remélem, neked lesz igazad. – Ezután
visszatértek a megemlékezéssel kapcsolatos teendők
megvitatásához, és arra jutottak, az lesz a legjobb, ha a
borászat területén tartják, és csak a meghívottak vehetnek
részt rajta. Camille azt akarta, hogy a szertartás utáni
fogadást a borászatban tartsák, és ne a kastélyban.
Sam tudta, hogy a borászat személyzete Camille
segítségére lesz, és a lány értette a módját, hogyan kell
lebonyolítani egy ilyen eseményt. Méltóságteljes szertartást
akart olyan vendégekkel, akiket Christophe nagyra tartott, és
akik hosszú éveken át az üzletfelei voltak. Már most is
özönlöttek a telefonhívások, és mindenki azt tudakolta,
mikor lesz a temetés, illetve lesz-e egyáltalán, vagy csak egy
megemlékezést tartanak majd.
 – Szólj, ha bármiben segíthetek – mondta Sam
szívélyesen –, és ne hagyd, hogy az a nőszemély rád szálljon.
Hidd el, nem marad itt sokáig. Apádban többek között épp a
jóhiszeműségét és az emberekbe vetett bizalmát szerettem.
Ebben az esetben ugyan nem vált előnyére, de Maxine úgyis
hamarosan lelép. – Sam biztos volt benne, hogy Camille-ból
sikeres vezető válik. A legjobb szakembertől tanulta a
mesterséget, és anyjához hasonlóan ösztönös érzéke volt az
üzlethez.
Camille a korához képest rendkívül érett volt, még ha
olykor tinédzsernek nézték is. Okos nő volt, bár
kétségtelenül nem olyan rafinált, mint a mostohaanyja, akit
Christophe három hónappal azelőtt a lánya nyakába varrt.
Sam sokat bánkódott amiatt, hogy Christophe végül feleségül
vette ezt a nőt, hiába próbálta minden erejével lebeszélni
róla.
Camille aznap délután komoly előrehaladást ért el az
előkészületekkel. Kitűzte a szertartás időpontját, beszélt az
egyik helyi templom lelkészével, akiről tudta, hogy apja
kedvelte. Amikor hazaballagott a kastélyba, az apjára
gondolt, és a szeme megtelt könnyel. Még mindig nem tudta
elhinni, hogy csakugyan meghalt. Hiszen még néhány napja
sincs, hogy apja búcsúzóul átölelte és megcsókolta.
Maxine és a fiai a konyhaasztal mellett üldögélve
boroztak és beszélgettek. Amint meglátták Camille-t, azonnal
elnémultak. A lány ügyet sem vetett rájuk. Szóról szóra
emlékezett a Maxine-nal folytatott reggeli beszélgetésre és
az elhangzott fenyegetésekre. Camille röviden közölte velük
a búcsúszertartás időpontját, aztán a hátsó ajtón keresztül
távozott, és Simone házikójához sietett.
 Mihelyt Camille kitette a lábát az ajtón, a kupaktanács
folytatódott. Maxine és a fiai órák óta a végrendeletről
diskuráltak, és azon tanakodtak, hogyan fordíthatnák azt a
saját javukra.
– A dolog nagyon egyszerű – foglalta össze Maxine a
lényeget immár sokadjára. – Van rá tizenhét hónapunk, hogy
komoly pénzt akasszunk le, és nem áll szándékomban
elvesztegetni ezt az időt, ami még hátravan, mielőtt a kis
boszorka betölti a huszonötödik életévét. Alex, még mielőtt
ez bekövetkezne, feleségül kell venned, vagy teherbe kell
ejtened. Ha sikerül felcsinálnod, akkor Camille örökre a
markodban van, és egy nap a gyereked vagy a gyerekeid
öröklik a teljes hagyatékot. Miután elvetted feleségül, akár el
is válhatsz tőle, ha akarsz, és jó eséllyel mesés apanázst
tehetsz zsebre. A feladat tehát adott, ha szeretnél kihasítani
magadnak egy jókora darabot Camille örökségéből – mondta
nyomatékosan Maxine, szavait az idősebb fiához címezve.
– Camille nem olyan naiv, mint az apja, de te jóképű fiú
vagy, ő pedig nagyon magányos. Nincsenek szülei, nincs
barátja, haverjai is alig vannak, lényegében se kutyája, se
macskája. Szabad a pálya. Csavard el a fejét, értesz hozzá.
Vedd feleségül, ejtsd teherbe, győzd meg róla, hogy fülig
szerelmes vagy belé, nem lesz nehéz dolgod. Ha jól csinálod,
hatalmas vagyonra tehetsz szert. Ha elváltál tőle, egy életre
meg lesz oldva minden problémád. Halálod napjáig egyetlen
percet sem kell dolgoznod többé. Természetesen a pénz egy
részére igényt tartok. Megosztozunk rajta – mondta Maxine
hideg tárgyilagossággal. Alexandre elgondolkodva nézett rá.
– Igazán nem nagy ügy elcsábítani egy ilyen csitrit.
Gyanítom, hogy jó párszor megtetted már, ha ingyennyaralás
volt kilátásban. Ha nem rontod el, életed végéig mesés
gazdagságban élhetsz. Ha sikerül teherbe ejtened, rögtön
hozzád megy feleségül, hiszen nem akar szégyent hozni az
apja nevére.
Maxine már mindent eltervezett előre, és Alexandre
gonoszul vigyorogva hallgatta. Camille elcsábításának terve
egyáltalán nem volt ellenére, azóta játszott a gondolattal,
hogy először meglátta a lányt. És most kiderült, hogy az
élvezethez ráadásként komoly vagyon és fényes jövő is
társul.
– Hát velem mi lesz? – méltatlankodott Gabriel. – Miért
mindig Alexnek jut minden? Mindig is ő volt a kedvenced. Én
talán nem vehetném feleségül Camille-t? – kérdezte
sértetten, miközben tekintete anyja és a bátyja között ugrált.
– Te egyidős vagy Camille-lal. – felelte Maxine
gyakorlatiasan. – Valószínűbb, hogy egy két-három évvel
idősebb férfi vonzóbb számára. – Maxine azt nem tette
hozzá, hogy attól tart, Gabriel ezt is elszúrná, mint mindig
mindent. A bátyja dörzsöltebb volt, és jobban ki volt éhezve.
Gabriel mamlasz volt, és a kábítószer meg az ivászat jobban
érdekelte, mint a nó1t. Alexnek nagy szüksége volt a pénzre,
és nagyobb valószínűséggel vihette sikerre a tervet, mint az
öccse. – Majd neked is csurran-cseppen valami – ígérte az
anyja.
– Amikor Charles meghalt, egy vasat se láttam –
emlékeztetett Gabriel.
– Amit azokból a smucig rohadékokból ki tudtam sajtolni,
az még nekem se volt elég, nemhogy nektek. De én hoztalak
ide titeket, nem igaz? – Gabriel bólintott, és egy újabb pohár
bort töltött magának. A fiúk hallgatták, ahogyan anyjuk
tovább szövögeti a terveit.
– Tehát a cél az, hogy Alexandre elvegye Camille-t, és
teherbe ejtse, mindegy, milyen sorrendben. A másik
forgatókönyv szerint a lány kifizeti nekünk a borászat
értékének a felét, hogy rövid úton megszabaduljon tőlünk. De
nem vagyok benne biztos, hogy megteszi. Azt hiszi, képes
lesz kivárni, amíg mennünk kell. Éppen ezért mindent el kell
követnünk, hogy pokollá tegyük az életét. Úgy értem, minden
lehetséges értelemben pokollá kell tennünk: fizikailag,
lelkileg, anyagilag. A magam részéről rögtön hozzá is látok.
Alex, tudod, mi a dolgod. A te feladatod egyszerű, neked
jutott a dolog szórakoztató része. Aztán elválhatsz Camille-
tól, és életed végéig élhetsz a pénzéből.
– És mi van, ha Alex nem válik el Camille-tól? – kérdezte
Gabriel, de a többiek elengedték a fülük mellett a bugyuta
kérdést. Miért ne válna el tőle Alex, ha egyszer megteheti, és
hatalmas vagyonra tehet szert általa? Mind a hármuknak egy
rugóra járt az agyuk, és ugyanabból az anyagból gyúrták
őket. A kapzsiság hajtotta mindhármójukat.
– Figyelj, szerintem teljesen rosszul közelíted meg a
dolgot – hunyorított anyjára Alex, miközben fennhangon
töprengett. – Miért várjunk rá ölbe tett kézzel, hogy Camille
fizessen? Az apja tizenhét hónapra szabad kezet adott neked,
és a borászat valóságos aranybánya. Maradj, és facsarj ki
belőle annyit, amennyit csak tudsz. Feltételezem,
hozzáférhetsz majd a bankszámlákhoz. Használj ki minden
lehetőséget, aztán majd meglátjuk, hajlandó-e fizetni azért,
hogy lelépjünk. Annyi pénzt kell kipréselned ebből a cégből,
amennyit csak tudsz. Nehogy már holmi aprópénzzel
iszkoljunk el innen.
Maxine egy ideig mérlegelte Alex szavait, és azon
tűnődött, fiának talán igaza lehet. Christophe csakugyan
társigazgatónak nevezte ki a következő tizenhét hónapra. Ha
ügyesen használja ki az időt, ezalatt komoly pénzeket
halmozhat fel, és Alexandre segítségére is számíthat. A fiú
elég agyafúrt volt hozzá, hogy ne érjék tetten.
– Átgondolom a dolgot – mondta végül Maxine. Töltött
magának még egy pohárral Christophe borából, és elnevette
magát. – Nagy kár, hogy nem nyírhatjuk ki Camille-t. Sajnos
az már nekünk is sok lenne egy kicsit. Pedig ha huszonöt
éves kora előtt meghalna, a teljes örökség fele engem illetne.
De hát ezt már én sem szívesen vállalnám be. Így hát, drága
Alexandre, rajtad van a világ szeme. Csábítsd el, vedd
feleségül, közben pedig annyi pénzt síbolunk el a
borászatból, amennyit csak tudunk. Van időnk.
Koncentráljunk a románcra, hagyjuk a gyilkosságot. Habár
be kell vallanom, szívesen megfojtanám Camille-t az
örökségéért. Nem érdemli meg. Egyszerűen csak mázlista,
hogy ilyen ember volt az apja. De most szépen rábírjuk, hogy
megossza velünk a vagyonát. – Maxine felkacagott, és a fiai
is mosolyogtak. – Ha netán belemegy, hogy kifizeti nekem a
borászat értékének a felét, akkor úriember módjára
távozunk. Ha ennél kevesebbel akarja kiszúrni a szemünket,
maradunk, és Alexen lesz a sor, hogy az ellenállhatatlan
vonzerejét bevesse.
– Nekem haza kéne mennem Franciaországba, hogy
levizsgázzak – nyavalygott Gabriel.
 – Minek? Úgyis meghúznak. Itt most sokkal fontosabb
dolgunk van – felelte a bátyja.
Maxine elégedettnek látszott. Tudta, hogy hiába volt
Camille eszes és bátor, velük nem vehette fel a harcot,
gyerekjáték lesz csapdába csalni. Alexandre vigyorgott. Az
igazi móka még csak most kezdődött számára.
Amikor Camille átment a kerti lakba, Simone cigarettával
a kezében olvasgatott.
– Na, hogy ment? – kérdezte aggodalmasan. Tudta, hogy
Camille és Maxine aznap találkoztak az ügyvéddel. – Valami
kellemetlen meglepetés? – Simone hosszú élettapasztalata
során megtanulta, hogy az ember sosem tudhatja biztosan,
mi kerül elő egy végrendeletből: eltitkolt szeretők,
törvénytelen gyermekek, elfeledett rokonok, akiket az
elhunyt elmulasztott kitörölni a végrendeletéből. De Simone
úgy látta, hogy Christophe olyan ember volt, akinek nemigen
akadt takargatnivalója. Talán kicsit túlságosan is bízott az
emberekben, és hagyta, hogy az érzelmei vezessék, de
Simone nem tartotta valószínűnek, hogy bármit eltitkolt
volna.
– Volt az is – sóhajtotta Camille, miközben leroskadt
Simone mellé a viharvert bőrfotelbe. Choupette azonnal
felugrott az ölébe, és vidáman csóválta a farkát. Mióta
Simone megérkezett, Choupette és Camille országos
cimborák lettek. – Az apám úgy rendelkezett, hogy amíg be
nem töltöm a huszonötödik évemet, azaz még tizenhét
hónapig, Maxine a kastélyban maradhat. Azt akarja, hogy
addig együtt vezessük a borászatot. Ahogyan apám
fogalmazott, azért, hogy Maxine „támogasson és segítsen a
helyes döntések meghozatalában”. Maxine máris tett nekem
egy ajánlatot. Ha kivásárolom, azonnal távozik. De
mérhetetlenül sok pénzt követel, milliókat. A borászat
értékének a felét akarja. Természetesen nem fogja megkapni.
Ennyit nem ér meg nekem, hogy tizenhét hónappal előbb
szabaduljak meg tőle.
Simone elgondolkodva hallgatta Camille-t. Ismerősen
csengett számára a történet abból az időből, amikor Maxine
előző férje meghalt.
– Ugyanezt már eljátszotta a mostohagyerekeivel
Franciaországban. Azzal fenyegetőzött, hogy bepereli őket, és
megtámadja a végrendeletet. De Charles-nak tíz évig volt a
felesége. Nem hiszem, hogy itt háromhavi házassággal túl
sokra menne. Te vagy apád örököse, de Maxine még sok
fejfájást okozhat neked, hogy kierőszakolja tőled a pénzt. –
Simone jól ismerte a lánya természetét. – Apád hagyott rá
valamit? – Simone nem látta indokoltnak, hogy Christophe
néhány havi házasság után máris belevegye a feleségét a
végrendeletbe, de tudta, milyen nagylelkű ember volt
Christophe.
– Százezer dollárt – árulta el Camille. – A borászat
értékéhez képest nem sok. Ezt Maxine is tudja. Apám már
azelőtt beleírta ezt az összeget a végrendeletébe, hogy
összeházasodtak volna, és csak egy nagyvonalú gesztusnak
szánta, hiszen úgy tudta, hogy Maxine-nak nincs szüksége
pénzre.
– Tévedett – mondta Simone, és elnyomta a csikket.
Sikerült lehamuznia a ruháját, reggel óta nem fésülködött, és
arra sem vette a fáradságot, hogy levegye a gumicsizmáját.
Camille hamar megszerette Simone bohókás külsejét, sőt
még azt az áthatolhatatlan füstfelhőt is, ami állandóan
körülötte gomolygott.
– Maxine mindig azt a benyomást keltette az apámban,
hogy jelentős vagyonnal rendelkezik, és hogy a volt férje
gyerekeivel sikerült kedvező megállapodást kötnie, habár ő
úgy vélte, ennél azért többet érdemelt volna.
– Egy szavát sem szabad elhinni. Hiszen mondtam már.
Még a lakbért is alig tudta kiköhögni. Mire eljöttem
Párizsból, háromhavi hátralékot halmoztam fel. És a fiúk se
jobbak nála. Valamelyik nap Gabriel valami olyasmit
mondott, hogy Alex nyakig el van adósodva. Nem vagyok
meglepve. Ne legyenek illúzióid, ha Maxine talál valami jogi
fogódzót, amibe belekapaszkodhat, nem fog leszállni rólad.
Különben meg erővel próbálja elvenni tőled, amit akar. Ez a
módszere. Erősnek kell lenned – mondta Simone
határozottan, és felkelt, hogy vessen egy pillantást a
tűzhelyen rotyogó fazékra.
Amint felemelte a fedőt, fenséges illatok árasztották el a
szobát. Coq a vint főzött Christophe borával.
– Vétek ilyen finom bort főzésre pazarolni, de kitűnő
aromát ad az ételnek – mondta, és Camille-ra mosolygott, aki
még ahhoz is fáradt volt, hogy rávegye magát az evésre.
Simone azonban kiszedett két nagy tányérra való ételt, és
asztalhoz parancsolta Camille-t. – Kell az energia, ha meg
akarsz birkózni Maxine-nal – intette Simone, és Camille
igazat adott neki. Maxine-t semmi sem tarthatta vissza attól,
hogy megszerezze, amire vágyik. Senki sem látta ezt olyan
világosan, mint a saját szülőanyja, és most már Camille is
meggyőződhetett róla.
 – Ezenkívül apám azt is beleírta a végrendeletébe –
magyarázta Camille, miközben ettek –, hogy ha huszonöt
éves korom előtt meghalok, és nincsenek utódaim, a
hagyaték egyik felét Maxine örökli, a másikat meg apám
Franciaországban élő rokonai. Ha a huszonötödik
születésnapom után halok meg, Maxine hoppon marad, és
kikerül a képből. Huszonöt éves koromig itt maradhat,
beleszólhat a borászat vezetésébe, és megpróbálhat az
őrületbe kergetni, már ha nem engedek a zsarolásnak. Ha
pedig történetesen meg találok halni, akkor övé apám
vagyonának a fele – mondta Camille tárgyilagosan.
Simone a szemöldökét ráncolva hallgatta. Egyik
forgatókönyv sem nyerte el a tetszését. Legrosszabb esetben
még az is megtörténhetett, hogy a mit sem sejtő Christophe
maga írta alá a saját lánya halálos ítéletét. De Simone úgy
gondolta, hogy annyira azért Maxine sem gonosz és
vakmerő, hogy gyilkosságra vetemedjen. A zsarolástól és a
csalástól nem riadt vissza, de nem volt gyilkos; kapzsi volt,
de nem bolond. Ez a tudat megnyugtatta Simone-t. Camille
titkon egy darabka kenyeret dobott Choupette-nek.
– És ha Maxine megint férjhez menne, maradhatna a
birtokon? – kíváncsiskodott Simone.
– Nem – felelte Camille. – Ha férjhez megy, vagy együtt
akar élni valakivel, azonnal távoznia kell.
– Nagyon okos dolog volt apádtól, hogy erre is gondolt –
mondta helyeslőn Simone. – Nem kell rá sokat várni, hogy
Maxine új férj után nézzen. – Simone jól ismerte a lányát.
Azt az elképzelést azonban, miszerint ha Camille a következő
tizenhét hónap folyamán elhalálozna, Maxine örökölné a
hagyaték felét, aggasztónak találta. Ez a kilátás könnyen
kísértésbe ejthette a Maxine-hoz és a fiaihoz hasonló
figurákat. Simone-t vacsora közben nem hagyta nyugodni a
gondolat, és még késő éjjel is ezen rágódott, amikor Camille
már régen visszatért a kastélyba aludni. Simone nem tudta
elképzelni Maxine-ról, hogy képes lenne megölni Camille-t,
de soha nem lehet tudni, hogy a kapzsiság mi mindenre vihet
rá egy szorult helyzetben lévő embert. És Maxine jövőre
vonatkozó terveit a repülőgéppel együtt elnyelte az óceán.
Igaz, az elkövetkező tizenhét hónapot még a legnagyobb
kényelemben tölthette, utána azonban csak a nagy semmi
várt rá, hacsak nem sikerül a lányból kiszekálnia vagy
kizsarolnia annyi pénzt, amivel már biztonságban érezheti
magát.
Simone majdnem egész éjszaka virrasztott, és Choupette-
et simogatva egyre csak a lányán járt az esze.
Azon töprengett, mire lehet képes Maxine, és milyen
messzire lenne hajlandó elmenni a céljai elérése érdekében.
Másnap reggel Christophe egyik asszisztense azzal a
meglepő hírrel fogadta Camille-t, hogy Maxine elfoglalta az
egyik irodát a folyosó végén. Az is rögtön feltűnt a lánynak,
hogy az egyik főkönyv hiányzik az íróasztala melletti
asztalról, ahol a könyvelési dokumentációt tartották.
Camille végigment a folyosón, hogy megnézze, mit művel
Maxine, és miben sántikál. Maxine az íróasztalnál ült, egyik
oldalán Cesaréval, a másikon Alexszel. Cesare épp a
könyvelési rendszerről tartott kiselőadást.
– Hát ti mit csináltok itt? – kérdezte Camille
számonkérőn Maxine-tól, miközben rosszalló pillantást
vetett Cesaréra. Az intéző hamar árulóvá vált. Christophe
halála óta még egy hét sem telt el.
 – Bejöttem dolgozni, ahogyan az apád akarta, hogy együtt
igazgassuk a borászatot – mondta Maxine ártatlan
ábrázattal. Sötétkék szoknyát, fehér selyemblúzt és magas
sarkú cipőt viselt; az íróasztal mögött ülve rendkívül
hivatalos volt a megjelenése. – Cesare elmagyarázza, hogyan
működik a könyvelési rendszer.
– Minden számítógépen van. A főkönyveket apám csak
kedvtelésből tartotta. Arra emlékeztették, hogyan mentek a
dolgok régen Franciaországban. Teljesen felesleges az idődet
fecsérelned rájuk – tájékoztatott Camille, és közelebb lépett
hozzájuk. – Alex mit keres itt?
– Felvettem, velem fog dolgozni. Korábban bankban
dolgozott, nagyon jó feje van a számokhoz.
– Abban biztos vagyok – felelte Camille fagyosan. Tudta,
hogy egy pillanatig sem szabad gyengeséget mutatnia.
Maxine pontosan azt tette, amit megígért: pokollá változtatta
Camille életét. – Nem vehetsz fel alkalmazottakat, hacsak
nem a saját költségedre. Azért vagy itt, hogy „támogass
engem, és segíts a helyes döntések meghozatalában,” nem
azért, hogy átvedd az irányítást a borászatban. Azzal egyedül
is elboldogulok. – Igazi álomállás volt ez, de Camille szinte
születésétől fogva tanulta a szakma rejtelmeit. – Alexet már
csak azért sem veheted fel, mivel illegális bevándorlónak
számít. Nincsen munkavállalói vízuma. Megmondtam már,
hogy a cégnél senkit sem foglalkoztatunk feketén.
– Tanulóvízumot szerzek neki – mondta Maxine
önelégülten. – Beiratkozik a Sonomai Állami Egyetem
borászati képzésére.
Camille meghökkent. A lehetőségre Cesare hívta fel a
figyelmüket mindössze néhány perccel korábban. Úgy tűnt,
ez volt a legegyszerűbb módja annak, hogy Alexet is be
lehessen vonni a cég ügyeibe. A következő másfél évben
gyakornokként dolgozhat a borászatban, ami ráadásul még
kreditpontokat is érhet neki az egyetemen. Maxine el volt
ragadtatva az ötlettől. Most, hogy Christophe meghalt,
Camille és Cesare között immár nyílt háború dúlt. Az intéző
csak Christophe-hoz volt lojális, nem pedig Camille-hoz vagy
Joyhoz, akik sosem nézték jó szemmel, hogy Cesare
meghamisítja a számlákat, és kisebb összegeket tulajdonít el
a kasszából. Maxine volt Cesare új hőse, aki nagyratörő
terveket dédelgetett.
Camille nem szólt többet, és utasította Cesarét, hogy
haladéktalanul jelenjen meg az irodájában. De az első
fordulót egyértelműen Maxine és csapata nyerte. Az, hogy
Alex tanulóvízumot szerez és beiratkozik az egyetemre,
kétségtelenül ragyogó húzás volt részükről. Cesare fél órával
később somfordáit be Camille irodájába, és leült az íróasztala
előtti székre. Nem siette el a látogatást. Dölyfös pillantással
méregette Camille-t, és viselkedéséből sütött a dac.
– Látom, nem kellett neked sok idő, hogy eláruld az
apámat, igazam van? – förmedt rá Camille nyersen. A szeme
villámokat szórt. – Mi dolgod van ezekkel az emberekkel? Ha
segédkezel abban, hogy átverjenek vagy megkárosítsanak
engem, azzal a borászatnak ártasz, ami pedig neked is
fontos. Ez lebegjen a szemed előtt.
– Apádat nagyon szerettem. Ő már nincs többé, de
Maxine az ő felesége – felelte Cesare makacsul.
– De nem sokáig lesznek itt. Ha megpróbálsz átejteni,
bajban leszel. A borászat az enyém, nem pedig Maxine-é.
 – Ez nem igaz – felelte Cesare emelt hangon. – Apád
Maxine-ra hagyta a borászat felét – tette hozzá eltökélten.
Egyértelmű volt, hogy Cesare a rossz oldalon kötelezte el
magát, és soha nem ismerné be, hogy tévedett. Maxine
nyilvánvalóan azt hazudta neki, hogy o birtokolja a borászat
felét.
– Ezt mondta neked? – kérdezte Camille döbbenten. –
Maxine csak ideiglenesen van a borászatnál, addig, amíg
másfél év múlva be nem töltöm a huszonötöt. Aztán távozik.
Tényleg azt szeretnéd, hogy Maxine mindent tönkretegyen,
amit az apám felépített? A fiának meg aztán végképp semmi
keresnivalója itt. Óriási hibát követsz el, Cesare.
Maxine azonban hatalmas összeget ígért Cesarénak, ha
segít átvenni az irányítást a cégnél, és a nő már aznap reggel
át is adott neki egy huszonötezer dollárról szóló csekket a
saját számlája terhére. Az összeget végső soron abból a
pénzből fedezi majd, amelyet Christophe-tól örökölt. Az,
hogy Cesare személyében szert tett egy beépített emberre a
cégnél, Maxine-nak megért ennyit. Cesare mindent elhitt,
amit Maxine mondott neki. Maxine rendkívül meggyőző
tudott lenni, ha úgy akarta. Még Christophe-ot is meg tudta
téveszteni, pedig ő sokkal okosabb volt, mint Cesare.
– Nem hiszek neked – mondta Cesare, és az ajtóhoz
sétált. – Te és az anyád hosszú éveken át hamis vádakkal
illettetek engem. Az apád szerencsére sosem hitt nektek. A
felesége pedig nagyon okos nő, pontosan tudja, mit csinál.
– Halvány fogalma sincs az üzletről. – Camille-t
elborzasztották Cesare szavai, és a könnyedség, amellyel
Maxine és Alex a maguk oldalára csábították az intézőt. Ők
hárman most már egy malomban őröltek.
 – Ahogy neked sincs – vágott vissza Cesare álnokul, azzal
faképnél hagyta Camille-t, és visszasétált Maxine irodájába.
Cesare aznap Maxine-nal és Alexszel ebédelt a Don
Giovanni’sban, míg Camille csak egy joghurtot meg egy
banánt majszolt el az íróasztalánál. Enni sem volt ideje.
Rengeteg tennivaló szakadt a nyakába, Maxine és a
szárnysegédei pedig folyamatosan ellene áskálódtak. Camille
nem ért rá, hogy állandóan az ármánykodásukkal
foglalkozzon, hiszen elsősorban a borászat irányításáról
kellett gondoskodnia. De legalább már tudta, hogy Maxine
felbukkanásával Cesarét még inkább szemmel kell tartania.
Cesare átállt a sötét oldalra, és ebból nem is csinált titkot.
Camille tudta, hogy apja teljesen le lenne sújtva, ha mindezt
megérhette volna.

Camille pontosan olyan búcsúszertartást szervezett, amilyet

az apja is szeretett volna. Csak olyan emberek vettek rajta
részt, akik fontosak voltak Christophe számára: régi barátok,
általa nagyra becsült borászkollégák, alkalmazottak és
üzlettársak, sőt néhány hűséges egykori ügyfele is meghívást
kapott. Christophe akkora köztiszteletnek örvendett, hogy
szinte minden meghívott eljött a szertartásra. Végül
kétszázzal többen jelentek meg, mint ahány vendéggel
Camille eredetileg számolt, mert rengetegen keresték meg
Camille-t azzal a kéréssel, hogy ők is hadd vehessenek részt
a megemlékezésen. Végül összesen hatszázan rótták le
kegyeletüket Christophe emléke előtt.
Camille egy gyönyörű brosúrát állított össze az
alkalomra, amely fényképekkel illusztrálva mutatta be, hogy
apja és anyja hogyan építették fel a borászatot és a kastélyt a
semmiből. Néhány fotó a kastélyban készült a szüleiről, és
egyik-másik képen Camille is velük volt kisgyerekként. Több
fotó még kisfiúként vagy fiatalemberként mutatta
Christophe-ot a családja franciaországi szőlőbirtokain és
kastélyában. A brosúra felsorolta az összes díjat, amelyet a
Château Joy a megalapítása óta elnyert. A borítón egy jól
elkapott fénykép volt látható, amelyen Christophe egy
traktor volánjánál ül, és remekül fest. A fotó szüret idején
készült, Christophe számára ez volt a legkedvesebb időszak
az évben.
Maxine egyetlen fényképen sem szerepelt. Camille úgy
ítélte meg, hogy a nő csak rövid ideig vett részt apja
életében. Joy viszont számtalan fényképen felbukkant a férje
oldalán. Joy és Christophe mélységesen szerették egymást, és
immár újra együtt lehettek. Maxine nem volt más, mint egy
szerencsétlen kisiklás, egy szörnyű tévedés. Amikor Maxine
észrevette, hogy a brosúra egyetlen fényképén sem szerepel,
tajtékzott a dühtől. Önimádó természete, amely most
hatalmas csapást volt kénytelen elszenvedni, nehezebben
viselte el a mellőzést, mint a férje elvesztését. A neve
egyedül a rövid gyászjelentésben szerepelt, amelyet Camille
az újságok számára írt.
A Camille által felkért lelkész megható beszédben
emlékezett meg Christophe becsületes jelleméről, erős
erkölcsi tartásáról és kikezdhetetlen tisztességéről, s azt is
felidézte, hogy kollégái milyen őszinte szeretettel és
tisztelettel viseltettek Christophe iránt, aki azonban
elsősorban mégis a családjának élt, és csodálatos apa volt.
A zenekar Christophe kedvenc klasszikus zeneműveit
játszotta. Sam Marshall szívfacsaróan szép beszédet mondott
barátjáról, miközben több alkalommal is elcsuklott a hangja.
A szertartás alatt Sam az első sorban foglalt helyet Camille
mellett, csakúgy, mint Maxine és a fiai. Phillip valamivel
hátrébb ült menyasszonyával, Francescával. Simone a fekete
bársonyruháját és csipkegallérját vette fel, és a leghátsó
sorban ült. Még a saját lányának sem tűnt fel a jelenléte.
Raquel is eljött a gyerekeivel együtt, és amikor Camille
meglátta őt, sírva fakadt.
A szertartás után a vendégek összesereglettek a borászat
területén felállított büféasztaloknál, és sokáig elidőztek.
Felelevenítették a Christophe-ról szóló emlékeiket, és
mindenkinek volt róla egy története, amelyben sokszor Joy is
szerepelt. Maxine, aki fiaival az oldalán járt-kelt,
kívülállónak számított ebben a társaságban. Sokan azt sem
tudták, ki ez a nő, és arról sem hallottak, hogy Christophe
egyáltalán újranősült. Maxine méltóságteljes, fekete Chanel-
kosztümöt viselt, de a fekete kalap és a fátyol kissé
túlzottnak tűnt ebben a közegben. Maxine igyekezett
drámaian alakítani a gyászoló özvegy szerepét, de senki nem
vett róla tudomást. Most, hogy Christophe elment, Maxine
újra jelentéktelenné vált.
Camille kábultan kóválygott a tömegben. Váltott néhány
szót Phillippel és Francescával, de később azt sem tudta
felidézni, kivel beszélt a ceremónia után. Simone diszkréten
a háttérbe húzódott, de végig szemmel tartotta Camille-t,
hátha segítségre lesz szüksége. Amikor a rendezvény véget
ért, együtt ballagtak fel a kastélyhoz. Egyikük sem akart
autóba szállni. Camille nem is ment haza, hanem Simone-nal
együtt megkerülte a kastélyt a keskeny, fákkal szegélyezett
ösvényen, és a kerti lakhoz mentek. A lány úgy érezte, hogy
Simone az egyetlen rokona. Camille leroskadt a két jókora
bőrfotel egyikébe, és Choupette-et simogatta, aki azon
nyomban felugrott az ölébe.
– Igazán gyönyörű szertartást szerveztél apád emlékére –
mondta Simone gyengéden, és átnyújtott neki egy csésze
nyugtató hatású kamillateát. Camille ivott egy kortyot, és
lehunyta a szemét. Még mindig nem tudta felfogni a
történteket. Alig néhány nap telt el azóta, hogy azon a
hajnali órán búcsút intett apjának, aki nincs többé. Camille
most örült csak neki igazán, hogy aznap reggel felkelt
elbúcsúzni. És Maxine meg a fiai itt ültek a nyakán. A
következő tizenhét hónap felfoghatatlan rémálomként
terpeszkedett előtte.

Másnap, amikor Camille munka után hazafelé baktatott,

Cesarét látta elhajtani a kastély elől a borászat egyik
teherautójával. Camille intett neki, de nem mosolygott rá.
Egyáltalán nem tette boldoggá, hogy Cesare máris lepaktált
Maxine-nal és Alexszel. Azon gondolkodott, Cesarénak vajon
mi dolga lehetett a kastélyban, de aztán meglátogatta
Simone-t, ott is maradt nála vacsorára, és elfeledkezett a
dologról. Simone a kedvenc francia ételeivel traktálta
Camille-t, és mindig sikerült meglepnie valami újdonsággal.
Camille gyakran mondogatta, hogy olyan érzése van, mintha
minden este egy kiváló vidéki francia étteremben
vacsorázna.
Másnap este Camille megint látta elhajtani Cesarét. Azon
töprengett, a birtokfelügyelő vajon mi okból látogatja
Maxine-t. Szükség esetén Cesare irányította a kisebb
javításokat a kastélyban, de Camille nem tudott róla, hogy
bármilyen felújítás zajlana a birtok területén.
Camille csak két teljes héttel később fedezte fel, miben is
mesterkedik Maxine, amikor egy régi bútorokkal megpakolt
teherautót látott elhajtani a kastélytól. A borászathoz tartozó
legnagyobb pajtában jó néhány kevésbé értékes, használt
bútordarabot tároltak. A vendégmunkásokat a nyár folyamán
a birtokon szállásolták el, és szükség esetén a pajtában tárolt
bútorokkal rendezték be a munkások hálótermeit és
kunyhóit. A pajta raktárként hasznos feladatot látott el, de a
kastély szempontjából nem volt jelentősége. Amikor Camille
másnap rákérdezett a dologra Cesarénál, az intéző elő-szőr
igyekezett ködösíteni, de úgy tűnt, rösteili magát. Camille
azonban addig faggatta, amíg Cesare végül is kibökte, miről
van szó. Camille végtére is a főnöke volt.
– Maxine felújítja a kastély mögötti kis istállót. Ha jól
tudom, egy kis lakást szeretne kialakítani benne az egyik
fiának – mondta Cesare, aztán sietve távozott Camille
irodájából. Annak, amit elmondott, nem volt túl sok értelme.
A fiúk a kastély legjobb vendégszobáján osztoztak, és eddig
úgy tűnt, hogy meg is vannak vele elégedve. Az istálló évek
óta raktárként funkcionált, lovakat réges-régen nem
tartottak benne.
Aznap este Camille Maxine-t is kérdőre vonta.
– Mi a terved az istállóval? Raktárnak akarod használni?
Ha igen, szólnod kellett volna nekem. – Camille nem akarta,
hogy Maxine a saját kacatjaival tömje tele a pajtát.
– Arra gondoltam, milyen szép kis vendégházat lehetne
csinálni belőle – felelte Maxine, és töltött magának egy pohár
bort. Camille-nak feltűnt, hogy Maxine sokat ivott az utóbbi
időben, Cesare meg szorgalmasan hordta neki a ház legjobb
óborait. Maxine és a fiúk figyelemre méltó gyorsasággal
fogyasztották a bort, és Maxine kezében mindig volt egy
borospohár, ha Camille este találkozott vele. Maxine azonban
így is megőrizte a józanságát.
– Az istállót nem alakíthatod vendégházzá. Mégis kit
akarsz elszállásolni a lovak rekeszeiben? – ellenkezett
Camille. – A vendégmunkásokat nem akarom felhozni ide a
dombra, az ő szálláshelyük a völgyben van. – Camille arra
gyanakodott, hogy Maxine ráunt az irodai munkára, és
egyébként sem volt mit csinálnia, ezért most az istálló
felújításával foglalta el magát. Mindenesetre különösnek
tartotta, hogy Maxine épp ezt az istállót nézte ki magának.
Camille el sem tudta képzelni, hogy valaki szívesen
éjszakázna a meglehetősen kezdetleges zuhannyal, vécével és
mosdóval felszerelt építményben.
– Az istálló túlságosan huzatos, nem alkalmas lakhatásra.
Légkondicionálót sem lehet beszerelni a nyárra, hiszen a
falak tele vannak lyukakkal. Fészernek használjuk, de annak
is elég romos. Talán az lenne a legjobb, ha ledózerolnánk –
mutatott rá Camille meggyőzően.
– Szerintem elragadó kis hajlék válna belőle. – Maxine
nem tágított, és Camille nem akart vitába keveredni vele.
Legalább addig sem okoz nagyobb kárt, amíg az istállóval
van elfoglalva.
A biztonság kedvéért Camille másnap szemügyre vette az
istállót, mielőtt átment volna Simone-hoz. Az istálló kissé
távolabb helyezkedett el, a veteményeskerten és a
baromfiólon túli tisztáson. Camille meglepetten konstatálta,
hogy a falakat kívülről lefestették, a törött ablaküvegeket
pedig, amelyeket mindig elfelejtett megjavíttatni, egytől
egyig kicserélték. Az ablakokat már évek óta nem használták,
ezért mindenki megfeledkezett róluk. Utoljára akkor
tartottak itt lovat, amikor Camille gyerekkorában kapott egy
pónit, amelyet ebben az istállóban helyeztek el, mivel közel
volt a kastélyhoz.
Camille nyitva találta az ajtót, és óvatosan belépett rajta,
anélkül, hogy tudta volna, mire számítson. Az épület hosszú
ideje elhagyatottan árválkodott, így abban sem volt biztos,
hogy szilárdan állnak-e a falai, és nem fog-e az arcába
repülni egy nyugalmában megzavart denevér. Ehelyett
azonban frissen festett falakat talált, a szobát a pedig úgy-
ahogy berendezték a munkásoknak szánt régi, szedett-vedett
bútorokkal. A padlót nem takarta semmi, és az ablakokon
sem volt függöny. Az apró fürdőszoba tiszta volt, de ósdi és
puritán. A konyha szerepét egy mosogató, egy konyhapult és
egy mikrohullámú sütő töltötte be. Camille-nak az volt az
érzése, hogy valaki itt akar tábort verni, de elképzelni sem
tudta, ki lehet az.
A helyiség olyan volt, mint valami menedékház, vagy egy
kalyiba, amit durcás kamaszok építenek a fa tetejére, hogy
elbújjanak a szüleik elől. Otthonról elbitangolt fiúk titkos
találkahelye. A padlón itt-ott még kisebb szénacsomók
hevertek, ami azonnal tüsszentésre ingerelte Camille-t. A
szoba megfelelt volna a vendég-munkásoknak, de túl messze
volt a szőlőskertektől, és Christophe mindig igyekezett őket
távol tartani a kastélytól. Simone kunyhója azonban közel
volt, az egyik tyúkja éppen arra kóricált, amikor Camille
becsukta maga mögött az ajtót. Miután alaposan szemügyre
vette az istállót, át is sétált Simone-hoz, és megkérdezte tőle,
mit tud az istállóról.
– Láttad, hogy dolgoznak az istállón? – kérdezte. Simone
bólintott.
– Pár hétig láttam a jövést-menést. Bútorokat hoztak meg
ilyesmi. A múlt héten festettek. Azt hittem, tudsz róla. –
Camille azonban a fejét rázta.
– Maxine lehet a dologban – mondta, és Simone helyeselt.
– Láttam is Maxine-t, amint utasítja a munkásokat, hogy mit
hova tegyenek. Szép lett? Próbáltam belesni az ablakon, de
nem vagyok elég magas – vigyorgott Simone.
– Az ajtó tárva-nyitva, magad is megnézheted belülről.
Csak telerámolták ósdi bútorokkal, amiket a pajtában
tároltunk a vendégmunkások számára. Ha istenigazából
rendbe akarnánk hozni az istállót, rengeteg munka lenne
vele, de semmire sem használjuk. Szép kis műterem válhatna
belőle. Nagyon világos. Mi lenne, ha ott festenél? – vetette
fel Camille. Simone általában a konyhában állította fel a kis
vásznait. A festéshez semmi szüksége nem volt saját
istállóra, még egy egészen kicsire sem.
– Majd vetek rá egy pillantást, ha kimegyek a tyúkólba –
mondta Simone, aztán mind a ketten megfeledkeztek az
istállóról. A rejtély egyiküket sem foglalkoztatta
különösebben. A következő hétvégén aztán Maxine azzal állt
elő, hogy van egy meglepetése Camille számára. Maxine
szokatlanul kedves volt, és felajánlotta Camille-nak, hogy
elviszi kocsikázni. A lány óvatosan igent mondott. Beszállt
Maxine autójába, és egy perc múlva a kis istálló előtt találták
magukat. Az istállót az útról is meg lehetett közelíteni.
 – Valamelyik nap már megnéztem – mondta Ca-mille,
amikor kiszálltak az autóból. – Láttam, hogy kifestetted. Mi a
terved vele? – kérdezte. Maxine belépett az ajtón, és Camille
követte. Az elmúlt pár napban egy ócska kanapéval és egy
íróasztallal egészült ki a szoba berendezése, az ágy két
oldalán pedig két viharvert éjjeliszekrény állt, a rajtuk levő
lámpák nem igazán illettek össze.
– Arra gondoltam, örülnél, ha lenne egy hely, ami csak a
tiéd – mondta fellengzősen Maxine, arcán mézes-mázas
mosollyal. – Bizonyára belefáradtál, hogy meg kell osztanod
velünk a kastélyt – tette hozzá színlelt együttérzéssel.
Camille zavart ábrázattal nézett rá.
– Miről beszélsz? – Camille egy szót sem értett abból,
amit Maxine mondott.
– Szegény fiúk úgy össze vannak zsúfolódva abban a
szobában. Egymás agyára mennek, és állandóan
veszekednek. Túl idősek már ahhoz, hogy egy szobában
lakjanak. Gabriel mindent megadna azért, hogy megkapja a
szobádat. Persze csak amíg el nem utazik. Igazából az egész
emeletre szükségük van. Bizonyára te sem akarsz két felnőtt
férfival osztozni rajta. – A másik vendégszobát Maxine már
akkor átalakította a saját dolgozószobájává, amikor
beköltözött, és esze ágában sem volt lemondani róla. – Úgy
gondoltam, neked is jót tenne, ha egy időre kiköltöznél ide.
Persze beraknánk néhány hősugárzót. Meglátod, egy-kettőre
olyan meleg lesz itt, hogy megsülsz, mint a pirítós –
csicsergett vidáman Maxine, és elégedetten vigyorgott.
Camille elképedve bámult rá.
– Ezt biztos nem gondolod komolyan. Miért nem Gabriel
alszik itt? – Gabriel általában olyan részegen ért haza, hogy
lényegében teljesen mindegy volt neki, hova fektetik
éjszakára.
– Gabriel mindenre allergiás, ami él. Egy órán belül
kórházban lenne az asztmájával. Túl sok a bozótos a
környéken. Azonnal rosszul lenne.
– Én is. Maxine, az apám nagylelkűen megengedte, hogy a
kastélyban maradj. Pedig úgy is rendelkezhetett volna, hogy
azonnal távoznod kelljen, ha meghal. De ha jól emlékszem,
azt egy szóval sem mondta, hogy kilökhetsz a házból,
odaadhatod a szobámat a fiaidnak, engem meg
beköltöztethetsz a kastély melletti istállóba.
– Csak egy kis időre – fuvolázta Maxine. – A fiaim nem
maradnak itt örökké. – Szerencsére Maxine sem, gondolta
Camille. De tizenhét hónap a huzatos istállóban már
majdnem felért egy örökkévalósággal, hősugárzó ide vagy
oda. – Az anyám a szomszéd házikóban lakik. Akkor neked
meg mi bajod ezzel a hellyel? – Maxine igyekezett
észszerűnek láttatni azt, ami maga volt az agyrém.
– Azért, mert ti hárman az én házamban laktok. Én
vagyok a kastély tulajdonosa. És az apám sem ezt akarta –
felelte Camille határozottan. Maxine tekintete acélossá
változott.
– Az apád nincs itt. Nemdebár? Én viszont itt vagyok. A
fiaim megtermett férfiak. Neked nincs szükséged akkora
szobára, nekik viszont igen. Lehetnél egy kicsit
nagyvonalúbb a mostohafivéreiddel. Hiszen ők a vendégeid.
– Már nem a mostohafivéreim. És te sem vagy a
mostohaanyám. Az apám meghalt.
– Ahogy mondod. Végre valamiben egyetértünk. Apád
meghalt, én meg itt vagyok. Te pedig mostantól itt fogsz
aludni. Amúgy is annyira odavagy az anyámért, most
legalább még több időt tölthettek együtt. Most pedig menj,
szedd össze a cókmókodat, és ürítsd ki a szobádat. Holnaptól
itt alszol. – Camille látta, hogy Maxine egyáltalán nem tréfál.
Szó szerint kipenderítette őt a saját otthonából. Amint
belécsapott a felismerés, Camille szemébe könnyek szöktek.
Védtelen kislánynak érezte magát, aki ki volt szolgáltatva
ennek az elvetemült, sunyi nőszemélynek. Maxine tényleg
mindent megtett, hogy megtörje Camille ellenállását. Cesare
pedig ezúttal is tudott mindenről, és Maxine kezére játszott.
Összefogtak, hogy kitegyék Camille-t a saját otthonából.
– Maxine, gondolkozz észszerűen. – Camille
kétségbeesetten próbálta lebeszélni Maxine-t nevetséges
tervéről. Ó sem gondolhatja komolyan, hogy csak úgy
átköltöztetheti Camille-t egy lóistállóba. És mégis, Camille
látta rajta, hogy nem tréfál. Maxine volt erőfölényben, és a
korkülönbség is neki dolgozott, no meg az elszántság,
amellyel akár a végsőkig is hajlandó volt elmenni a céljai
elérése érdekében.
– Éppen azt teszem – felelte Maxine ádáz tekintettel. – És
ha te is képes vagy észszerűen gondolkodni, akkor szépen
megegyezel velem, én pedig boldogan távozom a fiaimmal
együtt. De addig is itt fogod meghúzni magad. Remélem,
élvezed majd. Jót fog tenni neked egy kis friss levegő. –
Mielőtt Camille bármit felelhetett volna, Maxine fogta magát,
beszállt a kocsijába, és elviharzott. Camille döbbenten
bámult utána, aztán könnyeitől elvakítva elbotorkált Simone
házikójához. Védtelen kisgyereknek érezte magát. Simone
éppen egy vadvirágos csendéletet festett. Szája sarkából
cigaretta csüngött, és fél szemére hunyorgott a füsttől.
Amikor észrevette, hogy Camille-nál eltört a mécses, azonnal
abbahagyta a festést, és odasietett hozzá, hogy
megvigasztalja.
– Maxine kirak a saját házamból! – Camille hangjában a
harag kétségbeeséssel keveredett. Tehetetlennek és
kiszolgáltatottnak érezte magát. – Amíg nem fizetek neki a
távozásáért cserébe, arra kényszerít, hogy az istállóban
aludjak. – Simone döbbenten hallgatta. Úgy tűnt, Maxine
gátlástalanságának nem volt határa. Camille szégyenkezve
vallotta be, mi történt. Nem volt kihez fordulnia, nem volt
kire támaszkodnia Maxine ellenében.
– De hát ez vérlázító! Az ég szerelmére, hiszen az egész
birtok egyedül a tiéd! – kiáltotta Simone tehetetlen dühvei a
hangjában. Maxine azonban már sokszor bebizonyította,
hogy a tulajdonjog és más hasonló apróságok a legkevésbé
sem hatják meg.
– Én ugyanezt mondtam neki, de akkor sem engedi, hogy
a kastélyban maradjak. Azt mondja, hogy a fiai nem férnek el
a vendégszobában, ami nem igaz. Gabriel állítólag az én
szobámra pályázik. A másik vendégszobát Maxine már rég
kisajátította magának, dolgozószobának használja, és persze
nem hajlandó lemondani róla. Azt mondja, csak Gabriel
kényelméről akar gondoskodni, ezért kell a szobám. Maxine
szerint Gabrielnek nagyobb térre van szüksége.
– Azt kötve hiszem. Gabriel rendszerint olyan részeg,
mire ágyba kerül, hogy az sem tűnne fel neki, ha egy
telefonfülkében töltené az éjszakát egy jávorszarvas
társaságában – mondta Simone, és Camille elnevette magát.
A helyzet azonban cseppet sem volt szívderítő. A szörnyeteg,
akit Christophe balgán feleségül vett, gyakorlatilag száműzi
Camille-t a saját otthonából, és úgy tűnt, semmi sem állhat
az útjába. Camille-nak az az érzése támadt, hogy ha
megmakacsolná magát, Maxine erővel vitetné át az istállóba,
és azon is eltűnődött, hogy távol a két részeges ficsúrtól
vajon nem lenne-e nagyobb biztonságban. Ezt is számításba
kellett vennie. – Büntetésből akar az istállóba száműzni –
mondta felháborodva Simone. – Ez csak egy újabb módja
annak, hogy gyötörjön. Maxine mindig is verhetetlen volt
ebben a műfajban! – Simone szerette volna oltalmába venni
Camille-t, és megvédeni őt Maxine-tól, de nem tudta, mit
tegyen.
– Olyan ez, mint egy rémálom, vagy valami rémes
tündérmese. Úgy érzem magam, mint Hamupipőke, akinek a
gonosz mostoha kiteszi a szűrét a saját házából, hogy az
undok mostohafivérek birtokba vehessék a szobáját. Már
csak a sütőtök meg az egerek hiányoznak – mondta borúsan
Camille. Simone elmosolyodott.
– A szőke hercegről és a tündérkeresztanyáról se
feledkezz meg! – fűzte tovább a tréfát Simone, aki szerette
volna jobb kedvre deríteni Camille-t. – És szükségünk lesz
egy pár üvegcipellőre is.
– Először a gonosz mostohától kellene megszabadulnunk
– vetette ellen Camille. – Nem is emlékszem, mi lesz vele a
mese végén.
– Nem is tudom. Úgy rémlik, elillant. Valaki bedobta őt
egy folyóba, és elolvadt, vagy valami ilyesmi.
– Az a boszorka az Óz, a nagy varázslóból. Tudod, akinek
rubinpapucsa van, és zöld az arca.
 – Talán ha rontást bocsátok Maxine-ra, neki is zöld lesz a
képe – felelte Simone, és átölelte Camille-t. – Szerintem
megteheted, hogy egyszerűen nem költözöl át az istállóba.
– És akkor Maxine mit csinál majd? Kizár a házból
éjszakára? Nem akarok fizetni neki, Simone. Nem érdemli
meg. Az apám kemény munkával teremtette elő mindezt,
nekem meg nem áll szándékomban elkótyavetyélni, csak
azért, hogy megszabaduljak Maxine-tól. Márpedig ő a birtok
értékének a felét követeli. Szó sem lehet róla – jelentette ki
Camille eltökélten.
– Igazad van, Maxine nem érdemli meg – helyeselt
Simone. – Ugyanezt játszotta el Charles családjával is. Addig
szekírozta őket, amíg fizettek neki. Nem annyit, amennyit
Maxine követelt, de legalább valamit. De a huszonötödik
születésnapodig még tizenhét hónapja van rá, hogy
gyötörjön, ez pedig nem kevés idő.
– Ellenállok – mondta elszántan Camille. – Tartozom
annyival apámnak, hogy ne engedjek a zsarolásnak. Apám
sem akarná. A végén mi kerülünk ki győztesen, meglátod.
Persze egyetlen porcikám sem akarja átengedni a szobámat
annak a rohadéknak. De attól tartok, Maxine fizikai
erőszakhoz folyamodna, ha nem tenném.
– Az egyetlen érv, ami a kiköltözés mellett szól, hogy így
nagyobb biztonságban leszel a züllött unokáimtól. Ha úgy
döntesz, holnap segítek neked áthurcolkodni az istállóba –
felelte Simone szomorúan. Fel volt dúlva, de maga sem tudta,
Camille miként érhetné el, hogy maradhasson. A fiúk sokkal
nagyobbak és erősebbek voltak nála, a segítségükkel Maxine
akár fizikailag is eltávolíthatta volna Camille-t. Úgy tűnt,
senki sem állíthatta meg őket, a legkevésbé Simone.
 – Akkor egy időre kiköltözöm. De aztán ki kell találnunk a
módját, hogyan csináljuk vissza – mondta Camille Choupette-
et simogatva. Simone ránézett, és gyűlöletet érzett a saját
lánya iránt, amiért képes volt ilyen kegyetlenségre.
Camille még aznap este összepakolt, miközben fortyogott
benne a tehetetlen düh. Azokat a dolgokat, amelyeket
szeretett volna biztonságban tudni Maxine családjától,
bezárta egy szekrénybe, összeszedte a kedvenc könyveit és a
legkedvesebb fényképeit, amelyek többnyire a szüleit
ábrázolták, és másnap reggel Simone segítségével
áthurcolkodott az istállóba. Eltökélte, hogy amennyire csak
lehet, feldobja az új lakhelyét. Elautóztak St. Helénába
virágokért, és Camille egy szőnyeget is vett az egyik
régiségboltban. Délutánra Camille már be is rendezkedett az
új hajlékban, a tulajdon birtokán álló istállóban, miközben
mostohaanyja és mostohafivérei az ő kastélyában lébecoltak.
Ha bárkinek elmesélte volna, mi történt, valószínűleg senki
sem hitt volna neki.
Amikor Simone átjött, az egyik tyúk is betipegett
mögötte, Choupette pedig rögtön körbeugrálta a szobát.
Most, hogy Camille áthozta a saját dolgait, az istálló már-
már lakályosnak tűnt, de így is botrányos volt az egész
história. Maxine újabb győzelmet aratott. Egyelőre. A jó oldal
képviselőinek pillanatnyilag ugyan nem állt túl jól a
szénájuk, de Maxine uralkodásának napjai meg voltak
számlálva. Amint Camille körbepillantott új otthonában,
csakis ebben a gondolatban talált vigasztalást. El sem tudta
képzelni, mit szólt volna az apja, ha látja ezt. Nem hitt volna
a szemének.
 Tizenharmadik fejezet

Miután kiseprűzték a saját otthonából és egy lóistállóba

száműzték, Camille érezhetően mogorvább lett mindenkihez
az irodában. Tudta, hogy ott legalább még ő a főnök. Maxine-
t hiába hatalmazta fel Christophe végrendelete a borászat
vezetésére, egyáltalán nem konyított a dologhoz, Camille
viszont annál inkább. Camille mindent szemmel tartott,
különös tekintettel Cesare számláira. Rögvest ki is szúrt egy
szabálytalanságot, úgy tűnt, egy nagyobb összeg hiányzik az
elszámolásból.
Camille átment Cesare irodájába, hogy megbeszélje vele a
dolgot. Az ajtó csukva volt, és Camille kopogás után azonnal
benyitott, de az eléje táruló látványtól földbe gyökerezett a
lába. Egy nagy halom készpénz hevert az íróasztalon, és
Cesare, Maxine és Alex szemlátomást éppen osztozkodtak.
Mindhárman úgy pillantottak fel, mint a kisgyerekek, akiket
épp csínytevésen értek. Cesare sietve a fiókjába söpörte a
pénzt, és Camille még látta, amint Alex egy vastag köteg
bankót süllyeszt a zsebébe, Maxine pedig dölyfös ábrázattal
csukja be a táskáját.
– Ne higgyétek, hogy ezt sokáig megúszhatjátok –
kiáltotta Camille hevesen, és utasította Cesarét, hogy
azonnal jöjjön vele az irodájába. Maxine és Alex szó nélkül
hagyták el a szobát. Napnál világosabb volt, mi történik.
Cesare meglopta a borászatot, és közösen osztoztak a
zsákmányon. Nem volt szó horribilis összegekről, de Camille
gyomorforgatónak találta, hogy Cesare lop, főleg ha arra
gondolt, hogy apja hosszú évekig védelmezte ezt az embert.
Azon pedig, hogy Cesare Maxine-nal és Alexszel
osztozkodott, már végképp nem lepődött meg. Camille-t
tolvajok vették körül. Három köztörvényes bűnöző.
Cesare feldúlt arccal követte Camille-t az irodájába, és
amint odaértek, kitört belőle a düh.
– Mégis milyen alapon töröd rám a saját irodám ajtaját?
Azt hiszed, te vagy a rendőrség? Csak azért, mert
megörökölted apád borászatát, azt hiszed, hogy tiéd az egész
világ? Fogalmad sincs, mihez kezdj a céggel, csak idő
kérdése, hogy mikor viszed csődbe – tajték-zott Cesare, de
Camille fagyos pillantással mérte végig.
– Ki vagy rúgva. – Camille úgy vágta Cesaréhoz ezt a
három szót, mintha kövek lennének.
– Nem teheted. Mostantól csak Maxine hozzájárulásával
tehetsz bármit is – felelte magabiztosan Cesare.
– Tévedsz. Kikérhetem a tanácsát, ha akarom. De eszem
ágában sincs. Ki vagy rúgva. Egy pitiáner, hazug kis tolvaj
vagy. Az apám undorodna tőled, ha látna. – Ezt az arcátlan
lopást már Christophe sem nézte volna el, bármilyen
tehetséges borszakértő volt is Cesare.
– Akkor mostantól Maxine-nak dolgozom – vagdalkozott
Cesare. – Egy nap úgyis az övé lesz itt minden.
– Maxine tizenhat hónap múlva távozik. Javaslom, hogy
te meg tizenhat percen belül tágulj innen, különben hívom a
rendőrséget. Megbízok egy könyvvizsgáló céget, hogy nézze
át a könyvelést, nem történt-e sikkasztás. Ha bármit
találnak, Cesare, feljelentést teszek ellened. – Cesare
elbizonytalanodott, és Camille látta, hogy kezd az inába
szállni a bátorsága. A férfi megértette, hogy ez egyszer
rajtakapták. Camille bele se mert gondolni, hogy Cesare
apránként mennyi pénzt lophatott el az évek során.
Christophe halála után még vakmerőbbé vált, hiszen
számíthatott rá, hogy Maxine szükség esetén megvédi.
Cesare, Maxine és Alex egy követ fújtak, és együtt
rövidítették meg Camille-t. Cesare ideális pénzforrás volt
Maxine számára. Rajta keresztül ő és Alex anélkül juthattak
készpénzhez, hogy a saját kezüket be kellett volna
mocskolniuk. Camille tüntetően az órájára pillantott.
– Ha még öt perc múlva is itt talállak, hívom a
biztonságiakat. Tíz perc múlva meg a rendőröket. Túllőttél a
célon, Cesare. Végeztem veled. Szedd össze a holmidat, és
menj. – Cesare szemébe könnyek szöktek, és elhatározta,
hogy megpróbál együttérzést kelteni Camille-ban, de
kudarcot vallott.
– Csakugyan képes volnál ezt tenni velem? Miután annyi
éven át hűen szolgáltam az apádat? A szíve szakadna meg, ha
látná, mire készülsz.
– Egy frászt! – vágott a szavába Camille. – Attól szakadna
meg a szíve, ha látná, micsoda egy szélhámos vagy
valójában. Neked itt befellegzett. És ne bújj Maxine
szoknyája mögé, ő sem tud megmenteni. Nem ő a borászat
tulajdonosa, hanem én. Megengedem, hogy hivatalosan
felmondj, jóllehet nem érdemied meg.
Cesare motyogott még valamit, de Camille tekintetét
látva sarkon fordult, és elkotródott. Camille öt perc múlva
látta Cesare rozoga terepjáróját elhajtani. Amikor Camille
átment Cesare irodájába, elcsodálkozott, hogy a
birtokfelügyelőnek ilyen rövid idő alatt sikerült minden
holmiját eltüntetnie, csak a Christophe-fal közös fényképeit
hagyta az íróasztalon. Ennyit az érzelmekről. Camille sorra
kihúzta az íróasztalfiókokat, és a legalsóban megtalálta
annak az összegnek a maradékát, amelyen Cesare és a
többiek az imént osztozkodtak. Leült, és megszámolta a
bankókat. Hétezer dollár készpénz volt. Camille magával
vitte a pénzt, hogy felvegye a könyvelésbe, és a lábával rúgta
be maga mögött az ajtót. Miközben az irodája felé tartott,
azon tűnődött, Cesare vajon eredetileg mennyi pénzt
lovasított meg.
Camille felhívta a cég személyzeti osztályát, és közölte,
hogy Cesare kilépett, és mostantól nemkívánatos személynek
számít az épületben. A birtokfelügyelő távozásának, vagy
inkább kirúgásának híre futótűzként terjedt az irodákban.
Fél óra múlva Maxine rontott be Camille-hoz dühtől
tajtékozva.
– Hogy merészelted! – rikácsolta Maxine.
– Ti hogy merészeltetek meglopni! – vágott vissza
Camille, de nem emelte fel a hangját. Nem volt rá szükség. A
széljárás nyilvánvalóan megfordult.
– Cesarénak voltak bizonyos kiadásai, csak ezt akartuk
rendezni.
– Akkor hol vannak a számlák?
– Az én engedélyem nélkül akkor sem rúghatsz ki egy
alkalmazottat! – tombolt Maxine, megerősítve a gyanút, hogy
Cesare látta el őt készpénzzel. Ennek legalább sikerült most
megálljt parancsolni. Camille-nak szerencséje volt, hogy
éppen akkor nyitott rájuk, amikor a pénzt számolgatták.
– Ez nem szerepel a végrendeletben. Az lenne a dolgod,
hogy segíts nekem a helyes döntések meghozatalában. Hát én
most hoztam egyet. A segítséged nélkül. És ha még egyszer
meglátom, hogy te és Alex lopni próbáltok tőlem, hívom a
rendőrséget. Elég világos voltam? – Maxine szinte reszketett
a tehetetlen dühtől, és kiviharzott Camille irodájából. A
folyosón Alexbe ütközött.
– Camille kirúgta Cesarét – suttogta Maxine.
Alex nem tűnt meglepettnek.
– Hát, amikor meglátott minket a pénzzel, rögtön
gondoltam, hogy ezt fogja tenni. – Alexet egyáltalán nem
dúlta fel annyira a hír, mint az anyját. A fiú vén bolondnak
tartotta Cesarét. Maxine pedig méltó párja volt, amiért
huszonötezer dollárt adott a birtokfelügyelőnek, hogy
belenyúljon a kasszába, miközben eddig mindössze tízezer
dollárt kaptak tőle vissza. – Ne aggódj, anya. Sokkal több van
még ott, ahonnan ez jött. Van még időnk.
– Cesare szerint Camille árgus szemekkel figyel
mindenre.
– Ez biztos így is van. Camille-nak megvan a magához
való esze. De az idő neked dolgozik. Nem kell elkapkodni a
dolgot. Előbb-utóbb fizetni fog neked, de ha nem, van még
más is a tarsolyunkban. – Alex sokatmondón elmosolyodott.
Azzal, hogy Maxine kihajította Camille-t a kastélyból, kicsit
nehezebb volt a lány közelébe férkőzni, de ez nem jelentett
leküzdhetetlen akadályt, végül is Camille nem ment
messzire.
– Én nem fogok majd’ két évet itt kuksolni
Mucsaröcsögén – förmedt a fiára Maxine. Amikor a kastély
felé autózott, már az járt a fejében, hogy mielőbb új férjjelölt
után kell néznie. Christophe nem váltotta be a hozzá fűzött
reményeit. Ha nem halt volna meg, talán akkor sem lett
volna olyan nagyvonalú, mint amilyennek Maxine elképzelte.
Gondolatban sorra vette az összes egyedülálló férfit, akivel a
Napa-völgyben találkozott. Közben Alex is hazaért, és
azonnal a konyhába ment, hogy töltsön magának egy pohár
bort. Miután egy hajtásra megitta, töltött magának még
egyet, és anyjára mosolygott.
– Neked meg mitől van ilyen jó kedved? – Maxine tudta,
hogy a fia forgat valamit a fejében.
– Te csak azzal törődj, hogyan tudod a lehető legtöbb
pénzt kipréselni a borászatból, és hogy honnan akasztasz le
nekem egy új mostohaapukát. A többit bízd rám. – Azzal
felment az emeletre, és lefeküdt aludni. A bor a fejébe szállt,
és elálmosította.
Camille aznap este Simone-nál vacsorázott, és elmesélte,
mi történt Cesaréval. Simone-nak a szeme sem rebbent. Mint
mondta, Alex már kiskorában is lopott pénzt. Simone
kénytelen volt elzárni az unokája elől a pénztárcáját, nehogy
ellopja a konyhapénzt, de Alex a barátait is meglopta, és ezt
a szokását később a bankban is megtartotta. A főnökei
megengedték neki, hogy feltűnés nélkül távozzon, és nem
tettek ellene feljelentést, de bárhová is ment, a rossz híre
mindenütt megelőzte, ezért sehol sem kapott állást.
Mindenki tudta róla, hogy tolvaj.
Camille korábban felhívta a könyvvizsgáló céget, és teljes
vizsgálatot kért tőlük. Nem tartott attól, hogy Cesare
hatalmas összegeket síbolt volna el, az bizonyára szemet
szúrt volna neki. De kisebb összegek eltűnhettek kézen-
közön, különösen azután, hogy Cesare már Maxine-nak és
Alexnek is juttatott a zsákmányból.
Camille-nak még a gyomra is felfordult ezektől az
emberektől, és egy pillanatra az is átfutott az agyán, hogy
felhívja Samet, és tanácsot kér tőle. Nem akarta azonban,
hogy Sam azt gondolja, egyedül képtelen elboldogulni a
borászattal, vagy hogy máris elveszítette az irányítást az
alkalmazottai felett. Camille ezen morfondírozott, amikor
vacsora után a kis istállója felé bandukolt. Odakint csípős
volt az éjszaka, de a hősugárzók melegen tartották a szobát.
Camille lefekvés előtt gondosan kikapcsolta őket, nehogy
véletlenül lángra kapjon az ócska fatákolmány.
A ház sötétbe burkolózott, amikor Camille megérkezett.
Felkapcsolta a lámpát, és ijedtében hátrahőkölt, amikor
megpillantotta Alexet a kanapén. Ott várt rá a sötét
szobában.
– Hát te mit keresel itt? – kérdezte Camille. Félt, de
igyekezett palástolni. Alex feltápászkodott, de bizonytalanul
állt a lábán, és látszott rajta, hogy be van rúgva. Alex magas
volt és jóképű, de Camille tudta, hogy ugyanolyan jellemtelen
alak, mint az anyja, és ezt a tényt még a kellemes megjelenés
sem feledtette.
– Rád vártam – mondta Alex. Enyhén dülöngélve
közelített Camille-hoz, és amikor elég közel volt hozzá, a
melle után kapott. Camille hátraugrott. Attól félt, hogy Alex
megerőszakolja, vagy még valami annál is nagyobb
szörnyűségre készül. Ebben a pillanatban vált világossá
Camille számára, hogy ha Alex megölné őt, az örökség fele
Maxine-ra szállna. Csak most értette meg, hogy az apja
végrendeletének ez a kitétele akár az életébe is kerülhet.
– Takarodj vissza a házba – mondta Camille nyersen, azt
remélve, hogy sikerül elijesztenie Alexet. A fiú azonban meg
se rezzent, sőt, szórakoztatta a helyzet, és megpróbálta
megcsókolni Camille-t. Alex imádta a hódítást, és attól sem
riadt vissza, hogy a rábeszélés erejét némi erőszakkal
támogassa meg. Egész este erre a pillanatra készült, és
rengeteget vedelt, ráadásul éhgyomorra. Ezzel azonban hibát
követett el. A bor jobban a fejébe szállt, mint gondolta, de
azért tudta, mit cselekszik, és hogy mi volt a szándéka
Camille-lal. Alex erős volt, és semmi sem tántoríthatta el
attól, hogy végrehajtsa, amit eltervezett. Nem engedte, hogy
bármi eltérítse, ahhoz túl sok pénz forgott kockán.
Az istálló ajtaján nem volt zár, így Alex gond nélkül
bejuthatott. Camille megpróbálta ellökni magától a férfit, de
Alex megragadta, és az ágyhoz vonszolta. Sokkal erősebb volt
a lánynál, így könnyűszerrel leteperte, és Camille ráébredt,
hogy éppen a lehető legborzalmasabb dolog történik meg
vele. Vadul rúgkapált, végül minden erejét összeszedve
letaszította magáról Alexet, és leugrott az ágy másik oldalán.
Alex azonban sarokba szorította, és kéjsóvár tekintettel
mérte végig. A győzelmi mámor már ott csillogott a
szemében.
– Ne csináld már, Camille, tudom, hogy odavagy értem.
Gyere, gyűrjük össze a lepedőt. Megbolondulok itt az
unalomtól, már alig bírom elviselni. Remek páros leszünk, te
meg én.
Alex lépésről lépésre közelebb nyomult Camille-hoz,
miközben igyekezett meggyőzni a lányt. Camille azonban
felugrott egy székre, és megpróbálta kinyitni az egyik
ablakot. Szerencsére az ablak eleve rosszul záródott, így
könnyen engedett a nyomásnak, és Camille szó nélkül
kivetette magát rajta. Miután földet ért a nedves fűben,
azonnal futásnak eredt, és meg sem állt Simone házikójáig. A
kerti lak nem volt messze. Camille hallotta, amint Alex azt
üvölti, hogy azonnal jöjjön vissza, majd válogatott átkokat
szór rá, de ő csak rohant tovább.
Kopogás nélkül robbant be Simone-hoz, aki először
döbbenten bámult rá, Choupette viszont rögtön boldog
ugatással fogadta. Camille levegő után kapkodott. Az
ablakpárkány kiszakította a farmernadrágját, és vérzett a
térde.
– Jóságos ég, mi történt veled? Jól vagy?
Camille bólintott, de közben minden ízében reszketett. –
Alex – foglalta össze egyetlen szóban, és leült. – Ott várt rám
az istállóban. Részeg volt, megragadott, és letepert az ágyra.
Meg akart erőszakolni. Sikerült felmásznom egy székre és
kiugranom az ablakon. Csak így tudtam megszökni, az
istállóban olyan magasan vannak az ablakok.
– Ezek vademberek – dühöngött Simone magából kikelve.
– Szégyellem, hogy a rokonaim. Itt maradhatsz éjszakára,
vagy ameddig csak akarsz. Holnap zárakat szereltetünk az
istálló ajtajára és az ablakokra. Talán egy fegyver sem
ártana. – Simone komolyan gondolta, de Camille
elmosolyodott a felvetésen. Nem akart lelőni senkit, habár
Alexet azért most szívesen kinyuvasztotta volna.
– Megleszek fegyver nélkül. Majd szerzek egy sípot. Ha
meghallod, hívj segítséget. – Camille-nak megfordult a
fejében, hogy kihívja a rendőrséget, de nem akart botrányt
kavarni. Bármi volt is Alex szándéka, végül az ijedségen kívül
más bajt nem okozott.
– Mire meghallom a sípot és kihívom a rendőrséget, talán
már késő lesz – aggodalmaskodott Simone. – Vajon mi lelte
Alexet? – Mélyen nyugtalanította, hogy az unokája ilyesmire
vetemedett. Nem Alexen múlt, hogy Camille-nak végül
sikerült kicseleznie, és kicsusszant a markából.
– Azt mondta, remek páros lehetnénk – felelte Ca-mille.
Lassan kezdett megnyugodni. Simone hozott fertőtlenítőt és
kötszert Camille térdére.
– És ezt azzal akarta bizonyítani, hogy megerőszakol?
– Részeg volt – mondta Camille. Ha Alexen múlik,
biztosan megerőszakolta volna, efelől nem voltak kétségei.
– Ez nem mentség. – Azt Simone is tudta, hogy Maxine és
a fiai bármire képesek lennének, hogy rátehessék a kezüket
Christophe vagyonára. Camille-nak mozgalmas napja volt.
Előbb kirúgta Cesarét, aztán a mostohabátyja próbálta
megerőszakolni.
– Talán mégis jobb, hogy nem a kastélyban laksz, egy
fedél alatt ezekkel. – Simone előszedett egy virágmintás
hálóinget. Amíg Camille átöltözött a hálószobában, Simone
készített neki egy csésze kamillateát, nála minden bajra ez
volt a gyógyír. Simone ezután lefektette Camille-t, és
gondosan betakargatta. Amióta anyja meghalt, ez volt az első
alkalom, hogy valaki betakargatta. Simone gyengéden
homlokon csókolta a lányt, és lekapcsolta a villanyt. – Most
pedig aludj szépen – suttogta. Camille kényelembe helyezte
magát Simone ágyában, és amint lassanként kezdett
elbóbiskolni, elmosolyodott.
– Te vagy az én tündérkeresztanyám – mondta Camille
álomittas hangon. Simone rámosolygott, aztán letelepedett a
nappaliban, és átadta magát két legkedvesebb élvezetének, a
pohár portóinak és a cigarettának. Choupette fejét simogatva
azon tűnődött, micsoda ördögfajzat is az unokája. Alex olyan
volt, mint az anyja, vagy talán még nála is romlottabb. És
senki sem tudhatta előre, mi lesz a következő dobásuk.
 Tizennegyedik fejezet

Egy nappal azután, hogy Camille lopáson érte Cesa-rét és

kirúgta, Maxine besétált Camille irodájába, és mintha mi
sem történt volna, kényelembe helyezte magát egy széken.
Camille azt találgatta, vajon Maxine tudott-e arról, hogy Alex
előző este megpróbálta megerőszakolni.
– Van egy ötletem – csacsogta Maxine vidáman, mintha ő
és a mostohalánya a legjobb barátnők lettek volna. Az elmúlt
hetek történései alapján azonban mi sem állt távolabb a
valóságtól. – Neked szükséged van egy új birtokfelügyelőre,
aki gondját viseli a szőlőültetvényeknek, Alexet pedig
rettentően érdekli a borszakma, és szeretne minél többet
megtudni róla. Tudom, mit gondolsz a
feketefoglalkoztatásról, de most, hogy Alex megkapta a
tanulóvízumot, nyugodtan felvehetnénk gyakornoknak, és ő
láthatná el a birtokfelügyelői munkakört. Amikor pedig már
a zöldkártyája is megvan, hivatalosan is megkaphatná a
pozíciót. Úgy hallottam, a mezőgazdaságban dolgozóknak
könnyebben megadják a zöldkártyát – magyarázta Maxine,
de nyilvánvaló volt, hogy megint mesterkedett valamiben.
Camille most már kezdte kiismerni. Maxine soha semmit
nem tett hátsó szándék nélkül. Neki soha nem voltak
egyszerű ötletei, csak alaposan átgondolt haditervei, amelyek
valamiképpen mindig az ő érdekeit szolgálták.
Camille csak azt nem látta még tisztán, hogy ezúttal mire
megy ki a játék.
– Nem vehetem fel intézőnek, még gyakornokként sem –
felelte Camille megfáradt hangon. Még csak most kezdte
kitapasztalni, mit is jelent irányítani a céget és egy
személyben vállalni érte minden felelősséget, eközben pedig
állandóan védekeznie kellett Maxine és a fiai ármánykodása
ellen. Gabriel jobbára ártalmatlan volt, őt kizárólag az
ivászat, a gyorshajtás és a kamatyolás érdekelte. Alex sokkal
veszélyesebb ellenfélnek bizonyult, és ő szorgalmasan végre
is hajtotta anyja parancsait. – Alexnek nincsen tapasztalata –
magyarázta Camille –, és nem nevezhetek ki egy gyakornokot
az egyik kulcspozícióba. Sokéves tapasztalat és terepmunka
kell ahhoz, hogy valaki képes legyen megszervezni a munkát
egy szőlőbirtokon. Cesare tisztességtelen volt ugyan, de
nagyon értette a szakmát, az apám éppen ezért ragaszkodott
hozzá olyan sokáig. És mégis, hogyan intéznéd el, hogy Alex
megkapja a zöldkártyát? – érdeklődött Camille. Kíváncsi volt,
hogy Maxine milyen megoldással rukkol elő.
A zöldkártya megszerzése évekbe telik. Egyetlen módja
van annak, hogy valaki gyorsan szert tegyen rá: ha
házasságot köt egy amerikai állampolgárral. Camille-nak
nem volt róla tudomása, hogy Alexnek viszonya lenne
valakivel, és amikor eszébe jutott a férfi ittas közeledése
előző este, beleborzongott. Mi lett volna, ha Alexnek sikerül
sarokba szorítania, és megteszi, amit akart? Camille
belegondolni sem mert.
– Lehet, hogy te és Alex idővel összemelegedtek – vetette
fel Maxine. – Majdnem egyidősek vagytok, és Alex ragyogó
fiú. Neked szükséged van egy házastársra, aki segít a
vállalatvezetésben, neki meg szüksége van egy amerikai
feleségre, hogy az országban maradhasson, és egyről a
kettőre jusson. – Maxine zseniális tervében szinte minden
stimmelt, eltekintve attól az apróságtól, hogy Alex egy simlis
szemétláda volt, aki kis híján megerőszakolta Camille-t.
– Nem hinném, hogy ez jó ötlet – válaszolta csendesen
Camille. Ezúttal nem akarta a fejére vonni Maxine haragját,
de esze ágában sem volt besétálni a csapdájukba. – És neked
mi előnyöd származna mindebből? – kérdezte Camille
kertelés nélkül. Világos volt, hogy ez is része a képletnek.
– Ó, biztos vagyok benne, hogy kitalálnánk valamit. Egy
kis ajándék az anyósodnak például megtenné. – Maxine tehát
pénzhez jutna, Alex zöldkártyához, egy gazdag feleséghez és
a vele járó esetleges egyéb előnyökhöz, Camille pedig egy
alávaló férjhez, aki kizárólag az apja pénzéért és ördögi
anyósa megbízásából venné el feleségül. Valóban
kihagyhatatlan ajánlat!
– Nem hinném, hogy bölcs dolog keverni az üzletet a
családdal. Nem fog menni, Maxine. Mikor mennek vissza a
fiaid Franciaországba? – Camille gondolt egyet, és
hozzátette: – Mellesleg a tegnap este történtek miatt
nyugodtan kihívhattam volna a rendőrséget. – Maxine
elengedte a füle mellett a megjegyzést.
– Egyáltalán nem sietős nekik. Alexnek megvan a
tanulóvízuma, én pedig jövő júniusig itt maradok, hogy
segítsek neked. Van rá időnk, hogy kitaláljuk a részleteket –
felelte Maxine kedélyesen, aztán közölte Camille-lal, hogy
rövidesen újra beindítja a társasági életet a birtokon,
ahogyan már Christophe idejében is tette, ha nem is olyan
intenzitással, ahogyan szerette volna. – Csak néhány
szerényebb vacsorát szervezek a kastélyban Napa-völgyi
ismerőseimnek.
 Camille biztos volt benne, hogy ha Maxine szerette volna
Christophe-ot, most még gondolni se tudna rá, hogy
fogadásokat szervezzen. Maxine szemszögéből nézve
azonban úgy állt a helyzet, hogy mivel elveszítette a
megélhetését, sürgősen új férj után kellett néznie. Sam
Maxine-ról adott jellemzése tökéletesen helytállónak
bizonyult. És Maxine nagy halra vágyott. Christophe
személyében sikerült is horogra akasztania egyet, de a
balszerencse hamar elvette tóle, pedig Christophe alig
feleannyi idős volt, mint Maxine előző férje.
Maxine egy szóval sem említette, hogy Camille-t is
meghívja a fogadásaira, csak tájékoztatta őt a terveiről.
– És természetesen a borászat július negyedikei partiját
is én rendezem. – Camille az extravagáns karácsonyi
fogadásra gondolt, amelynek a megszervezését apja Maxine-
ra bízta, és a lelki szemeivel máris látni vélte, mibe fog ez a
cégnek kerülni. Camille-t ugyan bosszantotta a pazarlás,
amelynek nem volt semmi más célja, mint hogy Maxine
kiélhesse a nagyzási hóbortjait, de úgy volt vele, hogy inkább
vállalja az anyagi áldozatot, ha ez az ára a békességnek. –
Már hozzá is láttam – újságolta Maxine, és felállt. –
Szerintem mindenképpen legyen tűzijáték, mint Marshallék
álarcosbálján. Észrevettem, hogy Sam Marshall minden
általatok szervezett rendezvényen ott van, hiszen ő és az
apád szinte elválaszthatatlanok voltak.
Amint ezt kimondta, Camille végre megértette, miben is
mesterkedik Maxine. Sam Marshallra hajtott, és mindig is őt
akarta megszerezni, hiszen Sam volt a Napa-völgy
legnagyobb, leggazdagabb és legsikeresebb borásza, aki még
Christophe-on is túltett. Sam Marshall volt a főnyeremény.
Camille tudta, hogy Maxine terve kudarcra van ítélve.
Próbálkozni persze próbálkozhat, Camille-nak legalább lesz
egy kis nyugta, amíg Maxine azon ügyködik, hogy
becserkésszen magának egy dúsgazdag férjet. Maxine úgy
tekintett erre a kihívásra, mint karrierje következő
lépcsőfokára.
Camille Maxine távozása után még jó ideig ezen
töprengett. És a lány megjegyzése a rendőrségről nagyon is
célba talált, noha Maxine úgy tett, mintha meg sem hallotta
volna. Amint hazaért a kastélyba, Maxine rögtön Alexandre
keresésére indult. Végül a garázsban bukkant rá; Alex éppen
Christophe Aston Martinját bütykölte.
– Mi történt tegnap este? – vonta kérdőre Maxine a fiát,
és a szeme villámokat szórt. – Mit műveltél Camille-lal? –
süvöltötte. Nyugodtan kiereszthette a hangját, hiszen senki
sem volt a közelben.
– Semmit – felelte Alex a vállát vonogatva. –
Meglátogattam az istállóban, de előtte sajnos egy kicsit több
bort ittam a kelleténél. – Alexen az aggodalom legcsekélyebb
jele sem látszott. – Sikerült elfutnia.
– Megerőszakoltad? – kérdezte Maxine kertelés nélkül.
– Az volt a terv. – Alex az anyjára vigyorgott. – De odáig
sajnos nem jutottam el. Sokkal gyorsabban fut nálam.
– Az ég szerelmére, nem tudtad volna szép szóval
elcsábítani? – Alex vállat vont, és beszállt a kocsiba, Maxine
pedig beviharzott a kastélyba.

A Maxine által szervezett első vacsorára pontosan három

héttel később került sor a kastélyban. Maxine tizenhat
embert látott vendégül, az ételeket pedig ezúttal is Gary
Danko szolgáltatta. Camille éppen Simone kunyhójától
tartott az istálló felé, amikor meglátta a parkolóinasokat és a
sorra érkező Bentley-ket, Rolls Royce-okat és Ferrarikat.
Apja alig három hónapja hunyt el, és Camille élete fenekestül
felfordult. Száműzték a saját otthonából, és Christophe
alighanem elborzadt volna, ha látja, hogy egyetlen lánya a
düledező lóistállóban kénytelen meghúzni magát.
Camille azonban szinte már hozzászokott a helyzethez.
Úgy döntött, nem csinál belőle nagy ügyet, hiszen tudta, hogy
alig több mint egy év múlva úgyis visszakapja a kastélyt, és
egyébként sem akart egy fedél alatt élni Maxine-nal meg a
pereputtyával. Alex támadása óta zárakat szerelt az ajtóra és
az ablakokra, és a párnája alatt sípot, az ágya mellett pedig
baseballütőt tartott.
A fogadások kéthetente követték egymást. Camille-lal
ellentétben Maxine fiai az összes eseményre hivatalosak
voltak. A lány persze akkor sem ment volna el, ha kap
meghívót. Maxine vendégei nem is ismerték Camille-t, így
nem is kérdezősködtek utána. Maxine-nak különös tehetsége
volt ahhoz, hogy dúsgazdag vendégeket csalogasson az
asztalához. A legtöbben Maxine-t is alig ismerték, puszta
kíváncsiságból azonban elfogadták a meghívást.
Májusra befejeződött a könyvelés átvilágítása. Cesare
évente mintegy húszezer dollárral rövidítette meg a
vállalatot, ami valamivel kevesebb volt, mint amire Camille
számított. Amióta Cesare távozott a cégtől, Camille nem
hallott felőle. Az a szóbeszéd járta, hogy az egykori intéző
hazatért Olaszországba, és Camille remélte, hogy nem is
szándékozik visszajönni többé. Ez a fejezet lezárult. A
Château Joy kapui örökre bezárultak Cesare előtt, aki mind
szakmailag, mind emberileg leírta magát.
Camille új reklámkampányokon dolgozott, és elhatározta,
hogy az eddiginél nagyobb erőbedobással igyekszik
meghódítani az esküvői piacot. A Château Joyt úton-útfélen
úgy reklámozták mint ideális esküvői helyszínt, és a cég
különleges kedvezményeket és akciós megoldásokat kínált,
amelyek magukban foglalták a fényképész, a filmes, a
virágkötő, a partiszerviz és a szállítás költségeit is. Az
esküvői piac jelentőségét aligha lehet túlbecsülni, és Camille
tudta, hogy ezen keresztül a cég jelentős bevételhez juthat.
Már meg is érkeztek az első foglalások a következő évre. A
fiatalabb nemzedékek és a Napa-völgybe a világ minden
tájáról érkező látogatók elérése érdekében a cég
megerősítette a jelenlétét a közösségi médiában.
Camille mindig előre gondolkodott, amikor a vállalkozás
jövőbeli fejlődésének útját egyengette. Apja a szőlő
minőségét mindennél előbbre valónak tartotta, és sikerült is
megalapoznia azt, olyannyira, hogy Ca-mille – az anyja
nyomdokait követve – nyugodtan szentelhette figyelme
nagyobbik hányadát az üzleti szempontoknak.
Júniusban felvett egy új birtokfelügyelőt, aki egyenesen
Bordeaux-ból érkezett. Camille a francia unokatestvéreihez
fordult az ügyben, és ők ajánlották a figyelmébe ezt az
embert, akinek ráadásul valamilyen csoda folytán amerikai
felesége volt, tehát rendelkezett zöldkártyával. A jelölt
Amerikába repült az állásinterjúra, és Camille azonnal fel is
vette. Az új birtokfelügyelő fiatal volt és értelmes, a
vállalatnak éppen ilyen emberre volt szüksége. Nagy
megkönnyebbülés volt Camille számára, hogy egyszer és
mindenkorra megszabadult Cesarétól, és sikerült megfelelő
szakembert találnia helyette.
Camille mindent megtett annak érdekében, hogy
megvédje szülei örökségét, és miközben igyekezett lépést
tartani a változó világgal és továbbfejleszteni a vállalatot,
ügyelt rá, hogy a bor minősége változatlan maradjon. Az új
intéző, Francois Blanchet, ebben segített Camille-nak, és
kettejük együttműködése rendkívül sikeresnek bizonyult.
Camille júniusban lett huszonnégy éves. Születésnapját
csendben ünnepelte Simone társaságában, aki soufflét és
hachis parmentiert készített neki, ami időközben Camille
kedvenc ételévé lépett elő. Camille még a véres hurkát is
megkedvelte, és hatalmas étvággyal kebelezte be. Simone egy
képet festett Camille-nak születésnapjára, és állandóan
mondogatta neki, hogy többet kellene kimozdulnia, de a lány
mindig arra hivatkozott, hogy egy percnyi szabad ideje sincs.
Nem sokkal a születésnapja után Phillip meglátogatta
Camille-t az irodájában. Phillipnek a közelben akadt dolga,
épp az apja ügyeiben járt el, aki egy közeli borászat
megvételét fontolgatta. A fiú elújságolta, hogy
szeptemberben megnősül, de Francesca ki nem állhatta a
Napa-völgyet, mivel a vidék teljes növényvilágára allergiás
volt, beleértve a szőlőt is. Phillip nevetve mesélte el mindezt
Camille-nak, és biztosra vette, hogy jövendőbelije egy-
kettőre megszokja az új környezetet. Phillip kíváncsian
érdeklődött Camille hogyléte felől, és nagyon örült a
találkozásnak.
– Minden rendben ideát? – kérdezte Phillip, amikor
néhány percre kiültek az épület elé egy padra. Camille azt
mondta, úgyis éppen egy kis szünetet akart tartani, hiszen
még az ebédet is kihagyta. Phillip tudta, hogy Camille
rengeteget dolgozik, de meg is van az eredménye, és csodálta
a lány lelkiismeretességét.
– Többé-kevésbé – felelte Camille. Nem szerette volna
Phillipet beavatni a Maxine-nal való csatározás részleteibe,
és nem akart szánalmasnak tűnni. Embert próbáló öt és fél
hónap állt mögötte, ezt nem lehetett tagadni. – Már csak egy
évig kell elviselnem a gonosz mostohát. Az esküvői biznisz
pedig egyre jobban pörög. – Phillip bólintott. Mindig is
ámulva figyelte Camille elhivatottságát és munkabírását.
Phillipnek nehezére esett elhinni, hogy Camille
csakugyan egyedül irányítja a vállalkozást, és arra gondolt,
hogy ha ő maradt volna magára ennyi idősen, biztos nem
tudott volna megbirkózni a feladattal. Még most, harmincegy
évesen sem érezte úgy, hogy képes lenne átvenni a családi
vállalkozás vezetését, ha Sam-mel történne valami, nemhogy
huszonnégy évesen. Camille azonban apja halála után
gyorsan felnőtt a feladathoz.
– Remélem, a mostohaanyád nem nagyon ártja bele
magát a dolgaidba – mondta Phillip aggodalmasan.
– Az elején próbálkozott – felelte diszkréten Camille. – De
a borászat szerencsére untatja. Újabban partikat szervez,
ezzel foglalja el magát. Azt hiszem, új férjet próbál
felhajtani.
– Az apám is mindig ezt mondja róla. – És még sok más,
még kevésbé hízelgő dolgot. Sam gyűlölte Maxine-t, és
mindazt, amit megtestesített.
Phillip és Camille Maxine-ról társalogtak, amikor a lány
ismerős zajra lett figyelmes, és olyan zavart pillantással
nézett fel, mint aki szellemet lát. Néhány másodperccel
később Christophe Aston Martinját látták feléjük robogni.
Gabriel ült a volánnál. Amióta Christophe meghalt, senki sem
vezette a kocsit. Gabriel csikorogva fékezett, megállt a
parkolóban, és önelégült ábrázattal pattant ki az autóból.
Camille döbbenten figyelte.
– Hogy jutott eszedbe, hogy elvidd az autót? – Gabriel
decemberben egyszer már összetörte a kocsit. – És honnan
vetted azt a kabátot? – Gabriel Christophe kedvenc bézs
színű hasított bőr cowboydzsekijében feszített.
– Apád szekrényében találtam – felelte Gabriel
foghegyről. Elvégre ő lakott a kastélyban, nem pedig Camille,
és a jelek szerint Gabriel Christophe holmijához is hozzáfért,
ami tőr volt a lány szívébe. – Anyu megengedte, hogy
felvegyem.
– Én viszont megtiltom. Azonnal vedd le azt a dzsekit –
felelte Camille, és kinyújtotta a kezét, várva, hogy Gabriel
átadja neki a kabátot. A lány farkasszemet nézett Gabriellel,
Phillip jelenlétéről meg is feledkezett.
– Hát most biztosan nem adom vissza – mordult fel
Gabriel ingerülten. – Nagyon menő darab. Tönkretenné a
megjelenésemet, ha itt és most levenném. Majd visszateszem
a szekrénybe. Minek rugózol ezen? – mondta epésen. Camille
szinte fuldoklóit az indulattól, és Phillip látta, hogy a lány
arca teljesen elsápad.
– Kérlek szépen, add ide nekem azt a kabátot – ismételte
Camille. – Tiszteld meg ennyivel az apám emlékét. – Halk,
vészjósló hangon beszélt. A karja még mindig nyújtva volt,
de Gabriel nem mozdult, csak állt ott Christophe kabátjában,
ami egyébként is túl nagy volt rá.
 – Majd később visszaadom – mondta végül Gabriel
sértődötten, és elindult.
– Az autót most rögtön visszaviszed a garázsba – szólt
utána Camille erőteljes hangon. Maxine és a fiai egy
szikrányi tiszteletet sem tanúsítottak Christophe személyes
tárgyai és a Camille által megörökölt javak iránt. Úgy
érezték, szabadon rendelkezhetnek mindennel.
– Majd meglátom – felelte nyeglén Gabriel, és
továbbsétált. Phillip azonban tett egy lépést előre, és hosszú,
erőteljes karjával megragadta Gabriel nyakát, aki azonnal
mozdulatlanná dermedt. Gabriel riadtan nézett Phillipre. –
Hé, ez fáj – jajdult fel. Phillip nagyobb és idősebb volt nála,
és egyáltalán nem tűrte, hogy bárki is tiszteletlenül
viselkedjen Camille-lal szemben.
– Hallottad, mit mondott Camille. Vedd le szépen azt a
kabátot.
– Mi ez a hajcihő e körül a kabát körül? Hiszen ez csak
egy ócska bőrdzseki. Franciaországban ennél különbeket
lehet kapni – hepciáskodott Gabriel, és próbált nyugalmat
színlelni, Camille azonban látta rajta, hogy beijedt.
– Remek. Akkor húzzál haza, és vegyél magadnak egyet.
És addig is add vissza Camille-nak az apja kabátját. – Gabriel
olyan arcot vágott, mint egy durcás, sértődött óvodás.
Levette a dzsekit, és Camille felé hajította. A lánynak sikerült
elkapnia, mielőtt a kabát földet ért és bekoszolódott volna.
– Köszönöm – mondta Camille udvariasan. A jelenet
láthatóan megrendítette.
– Most pedig szépen visszaviszed a kocsit a helyére –
mondta fenyegetően Phillip.
 – Mi ütött beléd? – sivalkodott Gabriel. – Te vagy itt a
kiskirály?
– Hát nem is te. – Phillipet már csak egy hajszál
választotta el attól, hogy megüsse Gabrielt. Camille látta
Phillip tekintetében és az állkapcsa feszülésében, hogy még
egy szó, és elveszíti az önuralmát. A helyzet pattanásig
feszült. Phillip nem bírta elviselni, hogy egy ilyen hitvány kis
rohadék packázzon Camille-lal. – Visszaviszed az autót, vagy
vigyem vissza én? – Phillip most már torkig volt Gabriellel,
aki megmaradt méltóságát összeszedve, harciasán Philliphez
vágta a slusszkulcsot, és elindult.
– Vigyed – vetette oda a válla felett, és a birtokhoz
tartozó egyik autó felé sietett. Gabriel akkor vette igénybe
ezeket az autókat, amikor csak kedve szottyant rá, és
természetesen soha senkitől nem kért engedélyt. Két kocsit
már meg is rongált, de Camille inkább nem csinált belőle
ügyet.
Phillip dühödten nézett Camille-ra.
– Hogy vagy képes elviselni ezeket az embereket? A
legszívesebben jól seggbe rúgtam volna. – Camille
elmosolyodott, de azért örült, hogy Phillip nem tette meg.
Nem akart megint nyílt konfliktusba keveredni Maxine-nal,
aki nyilván a drága, ártatlan fiacskái védelmére kelt volna.
– Be kell vallanom – felelte vigyorogva Camille –, hogy
élveztem volna, de téged valószínűleg beperelnek, ha
megteszed. – Camille megkönnyebbült, hogy sikerült
visszaszerezni az autót és a dzsekit.
– Ám legyen. Már csak a puszta élvezet kedvéért is meg
kellett volna tennem. És hogy megtoroljam, amiért így
viselkedett veled. Micsoda egy pondró. – Camille nem
ellenkezett. – Gyere, vigyük vissza a kocsit. – Phillipnek lett
volna dolga, de nem akarta Camille-t egyedül hagyni a
feladattal. Ez az autó Christophe-ot jelképezte Camille
szemében, ezért különösen gyengéd érzelmek fűzték hozzá. A
bőrkabátot pedig Camille olyan áhítattal tartotta a kezében,
mint a Szent Grált.
Phillip vezette az autót hazáig, és beállt vele a garázsba,
amit Gabriel tárva-nyitva hagyott. Camille segített neki
letakarni a kocsit a ponyvával, amely összegyűrve hevert a
földön. A fiúk akármit tettek, az felért egy sértéssel, és
minden megnyilvánulásuk olyan volt, mint egy arculcsapás.
Ebben anyjuk példáját követték. Maxine azonban
kifinomultabb, fortélyosabb, dörzsöltebb, egyszersmind
ördögibb volt a fiainál. Camille pontosan tudta, hogy ő
irányítja a szálakat.
– A dzsekit gyorsan lerakom a házban – mondta Camille
bocsánatkérőn, miután becsukta és kulcsra is zárta a
garázsajtót. Phillip rögtön meg is indult fölfelé a kastély
lépcsőjén, Camille azonban megragadta a karját, és
megállította. Phillip meglepetten nézett Camille-ra.
– Én már nem itt lakom. Legalábbis átmenetileg – mondta
Camille csendesen, és láthatóan zavarba jött. Phillip
megdöbbent. Egészen mostanáig Simone-on kívül senki sem
tudott a dologról.
– Miről beszélsz? Hol laksz most? – Phillip
természetesnek vette, hogy Camille a kastélyban lakik,
hiszen világéletében ott élt, és most már az ő tulajdona volt.
– Maxine berendezett nekem egy kis házat ott hátul –
mondta Camille. Pironkodva vallotta be, de amióta Maxine
átvette az irányítást, ez volt az igazság.
 – De akkor ki lakik a kastélyban? – kérdezte Phillip
értetlenül.
– Maxine és a két fia – motyogta Camille, és előrement.
Megkerülték a kastélyt, és Camille mutatta az utat a régi
istálló felé vezető ösvényen.
– Szóval akkor te nem a kastélyban laksz? – faggatózott
Phillip, amint Camille nyomában lépdelt. Camille megrázta a
fejét, mire Phillip finoman megfogta a lány karját, és
megállította. – Ugye csak viccelsz? Mi folyik itt? Ok raktak ki
a házból, vagy magadtól költöztél ki?
– Nem én akartam. Maxine kinézte a szobámat
Gabrielnek, akivel az imént te is megismerkedtél. Maxine-t
nem szabad lebecsülni. Többnyire megszerzi, amit akar. –
Eközben meg is érkeztek az újonnan lefestett kis istállóhoz,
és bementek. Phillip elborzadva nézett körül. Camille
óvatosan felakasztotta apja bőrdzsekijét egy fogasra. Camille
volt a birtok úrnője, mégis az idénymunkások ütött-kopott
bútorai között élt.
– Jóságos ég, Millie – Phillip kamasz korában nevezte el
így Camille-t, aki akkor még kislány volt. – Hogy tudsz így
élni? – Phillip döbbent tekintetét látva Camille szinte
elszégyellte magát.
– Nem igazán volt más választásom. Gondoltam, inkább
engedek, mint hogy örökösen Maxine-nal csatározzak. És
már csak egy évig kell kibírni. Ráadásul itt nagyobb
biztonságban érzem magam, távol a két bájgúnártól. – Phillip
nem tudta pontosan, mire céloz Camille, de a megjegyzés
semmi jót nem sejtetett.
 – Télen meg fogsz itt fagyni! – Phillip teljesen kikelt
magából, és ahogy Camille-ra pillantott, úgy látszott, menten
elsírja magát. – Azonnal meg kell tőlük szabadulnod.
– Jó lenne, de az apám úgy rendelkezett, hogy Maxine a
kastélyban maradhat, amíg be nem töltöm a huszonötöt. Az
még egy év. Addig sajnos nem rakhatom ki innen, ha ő nem
akarja.
– De apád nem azt akarta, hogy te egy kalyibában
tengődj, míg Maxine és a fiai a kastélyban dőzsölnek. Eszel
te valamit egyáltalán? Hiszen konyha sincs. – Phillipet
mélységesen megdöbbentették a látottak, és mostantól még
jobban aggódott Camille-ért, mint eddig. Végig abban a
hiszemben élt, hogy Camille-lal minden rendben van, és
nyugodtan ment a saját dolga után. Most szörnyű bűntudata
támadt, és mindenáron segíteni akart a lánynak, habár nem
tudta pontosan, mit is tehetne. Maxine-t eddig csak egy
kellemetlen figurának tartotta, fel sem merült benne, hogy
kiteheti Camille-t a saját otthonából. Phillip csak most
ismerte fel, hogy Camille-nak teljesen egyedül kellett
felvennie a harcot Maxine-ék folyamatos áskálódása ellen.
– Maxine anyukája csodálatos. Persze Maxine őt is
idekint szállásolta el. Az ő házikója sokkal szebb, és rendes
konyha is van benne. Mindennap vacsorát főz nekem. Maxine
ki nem állhatja az anyját.
– Camille, ez egyszerűen agyrém. – Phillip elhatározta,
hogy beszélni fog az apjával, de Camille-nak nem akart szólni
róla. – Mikor rakott ki a házból?
– Körülbelül három hónapja. Akkor még egy kicsit csípős
volt az idő, de most már kellemes. A pénzemre hajtanak.
Maxine legalábbis. Azt akarja, hogy fizessek neki a
távozásáért cserébe. Máskülönben az utolsó pillanatig itt
marad. De én kibekkelem. Nem fizetek neki, az hétszentség.
– Phillip azon tűnődött, vajon nem volna-e mégis okosabb
dolog fizetni, de nem akarta megkérdezni, mennyi pénzt
követel Maxine. Samnek volt igaza: Maxine és a családja
csakugyan alávaló népség, akik megpróbálták a végletekig
kihasználni Camille-t. Phillip nem győzte csodálni a lányt,
amiért egyedül is felvette velük a harcot. Csak most látta
igazán, hogy Camille milyen erős, és még jobban tisztelte őt,
mint eddig.
Miközben visszafelé ballagtak a kocsiúton, Phillip nem
szólt egy szót sem. A gondolatai azon jártak, amit Camille-tól
hallott, és amit a saját szemével is láthatott. Nem hagyta
nyugodni az a tekintet, amellyel Camille nézett rá, amikor
megmutatta neki az istállót. Camille és ő barátok voltak, és
Phillip képtelen volt eltűrni, hogy bárki is így bánjon a
lánnyal. Miután Christophe meghalt, nem maradt senki, aki
megvédhette volna Camille-t. Phillip biztos volt benne, hogy
Sam sem tudja, Camille-nak mi mindenen kellett
keresztülmennie. Mindketten azt hitték, hogy a lánnyal
minden rendben van. Technikai értelemben ez így is volt,
valójában azonban az utóbbi időben rémálommá vált az
egész élete.
– Eljössz a július negyedikei partinkra? – kérdezte
Camille, hogy elterelje a gondolataikat. Phillip sajnálkozva
rázta a fejét.
– Sajnos nem tudok. Francesca szüleinek van egy házuk
Sun Valley-ban, és megígértem neki, hogy együtt
meglátogatjuk őket. Francescának ez sokat jelentene, nálunk
még nem igazán érzi magát otthonosan. – Camille
elgondolkozott rajta, hogy mit kezdenek ezzel a helyzettel,
ha összeházasodnak. Phillip ezer szálon kötődött a Napa-
völgyhöz.
Pár percig még elbeszélgettek, aztán Phillipnek indulnia
kellett, mert rövidesen kezdődött a tárgyalás az apja
ügyfeleivel. Már így is tovább maradt a tervezettnél, de nem
számolt vele, hogy összetűzésbe kerül Gabriellel, haza kell
vinnie Christophe autóját, és látogatást tesz egy istállóban.
Phillippet mélyen megrendítették a látottak, de örült, hogy
meglátogatta Camille-t.
Phillip elment a találkozóra a borászat embereivel, és
amikor két órával később hazaért, azonnal megkereste az
apját. Sam éppen az irodájában dolgozott, és Phillip komor
ábrázattal nyitott be hozzá.
– Ma délután tettem néhány igen nyugtalanító
felfedezést, amit szeretnék megosztani veled – mondta
Phillip, és leült az apjával szemben. Sam hátradőlt a
székében, és várakozó tekintettel nézett a fiára. Phillip
szemmel láthatóan fel volt dúlva.
– A borászatról van szó, amit ma meglátogattál? – Sam
abban reménykedett, hogy sikerül nyélbe ütnie a tervezett
üzletet, de fia bejelentése nem sok jót vetített előre.
– Nem erről van szó. Útközben beugrottam Camille-hoz.
Jó ideje nem találkoztunk már.
– Hogy van? – kérdezte Sam nyugtalan tekintettel.
– Aggódom érte, apu. Valami fészerféleségben lakik a
kastély mögött. A kastélyban Maxine lakik a fiaival. Ez a
ribanc, akit Camille apja képes volt feleségül venni, három
hónappal ezelőtt egyszerűen kirakta őt a házból. Camille
most ebben a huzatos pajtában húzza meg magát. – Sam
elképedve hallgatta fia beszámolóját. – Maxine meg a kölykei
eközben úgy viselkednek, mintha minden az övék lenne.
Maxine-nak az a célja, hogy pénzt zsaroljon ki Camille-ból a
távozásáért cserébe. Úgy bánnak azzal a lánnyal, mint
Hamupipőkével. – Sam önkéntelenül is elmosolyodott a
hasonlat hallatán. – Szemérmetlenül kihasználják őt. Kik
ezek a figurák, és hogyan lehetséges, hogy büntetlenül
garázdálkodhatnak? – Phillip érezte, hogy nincs ez így
rendjén, és nem értette, hogyan fajulhattak idáig a dolgok.
– Christophe szerintem azzal sem volt tisztában, milyen
emberek valójában. Mondtam neki, hogy nem ártana, ha egy
kicsit utánanézne a nő hátterének, de Christophe fel volt
háborodva. A helyében én gondolkodás nélkül megtettem
volna. Én mindig is tudtam, hogy ez a nő egy született
bajkeverő. És a fiai is.
– Utána tudnál nézni az előéletüknek? Még az is lehet,
hogy bűncselekmények is vannak a rovásukon. Attól tartok, a
végén még komolyabb kárt is okozhatnak Camille-nak.
Valami nagyon nincs rendjén velük. Az egyik fiú olyan
hangnemben beszélt Camille-lal, hogy kis híján felpofoztam.
Christophe Aston Martinját vezette, az ő bőrdzsekijét viselte,
Camille pedig majdnem sírt, amikor megpróbálta visszakérni
tőle az apja dolgait.
– Maradj nyugton, és ne pofozz fel senkit. Azzal senkinek
nem segítesz. Majd megpróbálok kicsit körbeszaglászni.
Christophe túlságosan bízott az emberekben, és Maxine
teljesen elvette az eszét. Nekem már azelőtt kellette magát,
mielőtt Christophe-fal találkozott volna. Maxine-nak
bármilyen fickó megteszi, ha kellőképpen kövér a
bankszámlája és vastag a pénztárcája. Rémes egy nőszemély.
Meglátom, mit tehetek. Talán segíthetünk Camille-nak
megszabadulni tőlük.
– Köszönöm, apu – mondta hálásan Phillip. Egész délután
Camille-t látta maga előtt abban a nyomorúságos kis
istállóban. Miért ennek a lánynak kellett meginnia a levét,
hogy apja balszerencsés módon választott magának
feleséget? Phillipnek majd megszakadt a szíve, ha erre
gondolt. Aggodalma később sem hagyott alább, és azon kapta
magát, hogy gondolatai egyre csak Camille körül forognak.
Phillip még egy hét elteltével is ezen tépelődött, amikor
Sun Valley-ba utazott, hogy találkozzon Francescával. Sam
egy nemzetközi magánnyomozó irodát bízott meg azzal, hogy
utánanézzen Maxine és a fiai hátterének, de egyelőre semmi
hírt nem kapott felőlük. Az irodánál azt mondták, hogy a
nyomozás eltarthat egy ideig. De Phillip mostantól
rendszeresen felhívta Camille-t, hogy meggyőződjön róla, jól
van-e. Camille-t meghatották Phillip hívásai, és
megnyugtatta a tudat, hogy gyermekkori oltalmazója még
most is vigyáz rá. Mint a régi szép időkben, Phillip
pártfogása most is biztonságérzettel töltötte el, még akkor is,
ha Maxine közelében Camille soha nem lehetett igazán
biztonságban.
 Tizenötödik fejezet

Maxine június közepétől minden energiáját a július

negyedikéi fogadás előkészületeire fordította. A kifinomult
dekorációt egy Los Angeles-i színtársulattól szerezte be,
amely díszleteket adott bérbe. Maxine ragaszkodott a hosszú
asztalokhoz, amelyek szerinte most divatosabbak voltak,
jóllehet kétszer annyiba kerültek, mint a kerek asztalok.
Egyedül a virágokra csillagászati összegeket költött, és még
mielőtt eljött volna a nagy nap, Camille komolyan kételkedni
kezdett benne, tényleg megér-e neki ennyit, hogy a
mostohaanyja kedvében járjon.
Mikor azonban összeállt a kép, az eredmény valóban
lenyűgöző volt. Az estét lezáró tűzijáték a tervek szerint fél
óráig tart majd, azaz épp olyan hosszú lesz, mint a jeles
alkalmakkor megrendezett városi tűzijátékok, pedig ez csak
egy Napa-völgyi magánfogadás volt. Maxine erőfeszítéseinek
köszönhetően a rendezvény jelentős eseménnyé nőtte ki
magát, és a borászat Twit-ter-fiókja naponta adott hírt róla.
Camille felügyelete alatt a borászat Facebook- és Twitter-
követőinek száma az utóbbi időben ugrásszerűen növekedett.
Simone is megígérte, hogy eljön a partira. Camille külön
helyet tartott fenn a számára egy árnyékos asztalnál. Arra
lehetett számítani, hogy a rendezvény elején hőség lesz, este
viszont hűvösre fordul az idő.
Maxine egy New York-i ruhatervezőtől rendelte meg az
estélyi ruháját. A testhezálló, fehér egyrészes ruha látni
engedte tökéletes alakját, és megmutatta, milyen ragyogó
formában van. Maxine egy fényképészt és egy videóst is
szerződtetett, és az volt a terve, hogy az esemény után
elárasztja az internetet a partin készült fotókkal és
videókkal. Camille egyetértett azzal, hogy ez jó hírverés lehet
a cég számára, és további lökést adhat a vállalat esküvői
üzletágának, ami már így is meredeken ívelt felfelé.
– Lehetnék a cég marketingigazgatója – mondta Maxine
magabiztosan, amikor ő és Camille a parti előtt még egyszer
ellenőrizték a helyszínt. Camille készséggel elismerte, hogy
minden remekül néz ki, leszámítva a számlákat. A költségek
már a szervezés kezdetén elszálltak, az utolsó két hétben
pedig megháromszorozódtak.
– Túl sokba kerülnél a cégnek – felelte Camille őszintén.
Azt azonban el kellett ismernie, hogy Maxine remek
hírverést csinált a borászatnak. Az eseményen kizárólag
meghívóval lehetett részt venni, és hatalmas tömegre
számítottak. Az emberek valósággal könyörögtek a
meghívókért. A vendégeket sortáncosok szórakoztatják majd,
és az est folyamán maguk is kipróbálhatják ezt a
hagyományos amerikai táncot. A square dance-csoport
egyenesen Texasból érkezik, a zenekar pedig Vegasból.
Maxine valóban beletett apait-anyait ebbe az estébe,
természetesen Camille költségén. És persze remek alkalom
volt ez Maxine számára, hogy magára vonja a figyelmet.
Alexandre és Gabriel fehér farmernadrágot, kék hosszú
ujjú inget viselt, és aligátorbőr Hermès bebújós cipőt,
természetesen zokni nélkül. Úgy festettek, mintha egyenesen
Palm Beachről vagy Saint Trapézből érkeztek volna.
Camille is fehér farmert viselt, piros pólóval és lapos
sarkú szandállal. Számára az est lebonyolítása a munkája
része volt. Csak akkor engedett fel kissé, amikor a
forgatagban egyszer csak megpillantotta Samet. Az ismerős
arc megmelengette a szívét.
– Téged kerestelek – köszöntötte Sam szívélyesen, és
megölelte Camille-t. A mozdulat az apjára emlékeztette a
lányt, és könnyeket csalt a szemébe. – Hogy mennek a
dolgok?
– Eddig minden rendben – felelte Camille, és
körbepásztázta a helyszínt.
– Nem a partira gondoltam. Hogy mennek a te dolgaid? –
kérdezte Sam halkan, hogy más ne hallja őket.
– Megvagyok – felelte Camille, és azon tűnődött, vajon
Phillip beszámolt-e apjának legutóbbi találkozásukról,
mielőtt elutazott Sun Valley-ba. Camille nagyon sajnálta,
hogy Phillip nem tudott eljönni. Az utóbbi időben azonban
gyakran váltottak üzenetet, és Phillip mindig megírta, milyen
sokat gondol Camille-ra.
– Valamelyik nap elviszlek ebédelni – ígérte Sam –, hogy
nyugodtan beszélgethessünk. – A fogadás nem volt megfelelő
helyszín a meghitt társalgásra. Sam szerette volna, ha
Camille maga meséli el, mi történt vele. Hátha Phillip csak
túlreagálta a dolgokat. Sam ugyan ki nem állhatta Maxine-t,
de a fia beszámolóját még így is nehezére esett elhinnie.
Phillip mindig is igyekezett megvédeni Camille-t, és talán
eltúlozta a rá leselkedő veszélyt.
Amikor Sam megérkezett a partira, Maxine rögtön
észrevette, és átverekedte magát a tömegen, hogy
csatlakozzék hozzájuk. Csábos pillantásokat vetett a férfira,
és figyelemre méltó vonalait lehetetlen volt nem észrevenni.
A ruhája éppen ezt a célt szolgálta. Sam sem volt teljesen
érzéketlen Maxine bájai iránt, de a vonzó külső nem
feledtethette el, milyen ember valójában. Maxine kacéran
üdvözölte Samet, és a kelleténél kissé talán mohóbban ölelte
át a férfit. Elizabeth egy politikai gyűlésen vett részt Los
Angelesben, ezért nem tudott eljönni, és Maxine ebből azt a
következtetést vonta le, hogy Sam szabad préda. Sam persze
másként látta, és épp Maxine figyelmére vágyott a
legkevésbé. Nem bírta elviselni a nőt, és ez látszott rajta,
amikor kénytelen volt beszélgetésbe elegyedni vele.
– Már alig várom az ön által szervezett szüreti bált –
lelkendezett Maxine. – Ezzel az eseménnyel igen magasra
állítja a mércét mindannyiunk számára. Senki sem
szárnyalhatja túl.
– Nagy hagyománya van itt a völgyben, az emberek most
már számítanak rá. Nekem viszont néha már kicsit az
agyamra megy. Az ember majd’ megsül azokban a
parókákban és jelmezekben – csevegett Sam, de alig várta
már, hogy megszabaduljon Maxine-tól. A nő azonban egy
tapodtat sem tágított. Minden ellenérzése ellenére Sam
figyelmét nem kerülték el Maxine érzéki ajkai, és alig bírta
levenni a tekintetét a melleiről. Pontosan tudta, mi az, ami
rabul ejtette Christophe-ot.
Volt Maxine-ban valami mámorító bujaság, amelynek
csakugyan nehéz volt ellenállni, és Sam azt gyanította, hogy
Maxine az ágyban is remekül teljesít. Sam-nek leginkább
mégis egy nőstény imádkozó sáska jutott az eszébe Maxine-
ról, amely megöli a párját, miután megszerezte tőle azt,
amire vágyott. Volt benne valami veszélyes. Maxine persze
nem ölte meg Christophe-ot, Samnek mégis az volt a
benyomása, hogy a nő szekrénye szín ültig van férfiak
csontvázaival. Sam csak fél füllel hallgatta Maxine
locsogását, de amikor a nő megemlítette, hogy együtt
vacsorázhatnának, felkapta a fejét. Meglepetten pillantott
Maxine-ra.
– Ugyan miért szeretne velem vacsorázni? – kérdezte, és
egyenesen a nő szemébe nézett. Maxine éjsötét szemei
mágnesként vonzották a tekintetet.
– Maga egy izgalmas férfi – felelte Maxine olyan halkan,
hogy Sam épp csak meghallotta. Camille addigra már
továbbállt, hogy megkeresse Simone-t a sokadalomban. Az
öreg hölgy kitűnően érezte magát, és egyik kezében
cigarettával, a másikban egy pohár borral élénk társalgásba
bonyolódott néhány vendéggel. Choupette-et nem hozta
magával, mert tudta, hogy nagyon meleg lesz, de így is
remekül szórakozott.
– Aztán mitől vagyok én olyan izgalmas? – kötekedett
tovább Sam, de Maxine hálásan nézett rá, amiért egyáltalán
válaszra méltatta. – Talán csak nem a pénzem miatt? –
kérdezte Sam, és Maxine szeme egyszeriben résnyire szűkült.
Ebben a pillanatban megérezte, hogy ezt a férfit soha nem
szerzi meg magának, de még nem állt rá készen, hogy
beismerje a vereséget. Sam kezdettől fogva átlátott rajta.
Maxine pedig már azelőtt kinézte magának Samet, hogy
megismerkedett volna Christophe-fal. Eredetileg Samre fájt a
foga, de Christophe-ot sokkal könnyebb volt behálózni.
Sam kérdésére Maxine nem felelt, de a férfi nem tágított.
Nem tudta megállni, hogy ne piszkálódjon tovább.
– Egészen elképesztő, hogy bizonyos nőkre milyen
hatással van a pénz, nem igaz? Majdnem olyan, mint a
kábítószer. – Egyebek között éppen azt szerette
Elizabethben, hogy őt egyáltalán nem érdekelte, mennyi
pénze van Samnek. Elizabeth elsősorban az embert látta
Samben, nem a sikereit vagy a vagyonát. Míg Elizabeth
egyáltalán nem esett hasra Samtól, Maxine szinte csörgő
nyállal loholt a férfi nyomában. – Nem kedvelem magát,
Maxine – vallotta be Sam a legnagyobb nyíltsággal. – És ha
alaposabban megismerne engem, szerintem maga sem
kedvelne meg. Sokkal faragatlanabb vagyok, mint gondolná.
Nem vagyok ám olyan jól nevelt, mint Christophe. Önnek
piszok nagy szerencséje volt, hogy sikerült kifognia őt. De
van az úgy, hogy az embert már a játék kezdetén elhagyja a
szerencséje, és ilyenkor nem tehetünk mást, mint hogy
zsebre vágjuk a veszteséget, és felállunk az asztaltól. Talán
most is ezt kellene tenni.
Miközben Sam beszélt, elnézett Maxine mellett, és a
tömeget kémlelte, mintha a nő nem érdemelné ki a teljes
figyelmét.
– Nem hinném, hogy ezt a játszmát megnyerheti. Az
esélyek ön ellen szólnak. És jobb, ha tudja, hogy szemmel
tartom Camille-t. – Sam most farkasszemet nézett Maxine-
nal, hogy értésére adja: ha Camille-nak bántódása esik,
Maxine-nak vele gyűlik meg a baja.
– Camille mit mondott magának? – kérdezte Maxine, és
tekintete úgy hatolt át Samen, mint kés a vajban.
– Egy árva szót sem. De tudom, mi folyik itt. Figyelem
magát, és a fiam is résen van. Camille olyan, mintha a saját
lányom lenne. Nem hagyom, hogy bármi történjék vele. Ezt
feltétlenül tartsa észben.
– Én végtelenül jóindulattal viseltetek Camille iránt, főleg
amióta meghalt az apja. De hát nem könnyű eset ez a lány.
És nagyon otrombán viselkedik a fiaimmal.
 – Kötve hiszem. Camille az apja kedves természetét
örökölte. És ön talán azt érti jóindulaton, hogy kipaterolta őt
egy lóistállóba, míg ön és a fiai bent laknak a kastélyban, ami
mellesleg Camille tulajdona? Ha rám hallgat, szedik a
sátorfájukat, és elmennek innen – mondta Sam, és
kíméletlen pillantása Maxine-ra szegeződött.
– Az apja akarta, hogy tartsam szemmel Camille-t, amíg
be nem tölti a huszonötöt.
– Nem hinném, hogy Camille-nak szüksége van rá. Majd
meglátjuk. Szerintem önnek itt már túl sok babér nem terem.
Christophe-fal csakugyan megütötte a főnyereményt, de még
egyszer nem lesz ilyen szerencséje. További szép estét.
Igazán csodás ez a parti – mondta Sam, azzal eltűnt a
tömegben.
Maxine eleve azzal a céllal rendezte a fogadást, hogy
lenyűgözze Samet, és most kiderült, hogy a férfi magasról
tesz az egészre. Csak azért jött el, hogy megmondja Maxine-
nak, merre hány méter. Maxine biztosra vette, hogy Camille
árulkodott Samnek, és eljátszotta neki a kisemmizett gazdag
lány szívszorító szerepét. Több se kellett neki, elhatározta,
hogy Camille ezért még megfizet. Torkig volt ezzel a lánnyal.
És Samnek igaza volt: a Napa-völgyben neki már aligha
terem babér. A gazdag férfiak nősek voltak, leszámítva azt a
néhány, Sam-hez hasonló tulkot. Maxine úgy érezte, nem
bírna ki még egy évet ezen a helyen. A feladat tehát adott
volt: mielőbb meg kell találni a módját, hogy Camille
fizessen. Ha megvan a pénz, Maxine azonnal továbbállhat,
hogy ígéretesebb vadászmezők után nézzen. A Napa-völgyből
egy életre elege volt.
 – Na, megfogtad az Isten lábát, anya? – kérdezte Alex
Maxine mellé lépve. – Láttam, hogy az imént Sam Marshallal
beszélgettél. Csak nem új mostohaapuka van kilátásban?
– Szó sincs róla. Nem az esetem – felelte Maxine, és
elindult, hogy felmérje a terepet, de tudta, hogy nem sok jóra
számíthat. Sam volt az elsődleges célpontja, de a küldetés
nem járt sikerrel. Maxine szempontjából a fogadás teljes
kudarccal zárult. Sam még a tűzijáték előtt távozott, és
amikor utoljára találkozott a tekintetük, Maxine látta a
gyűlöletet a férfi szemében.

Francesca szülei is partit adtak július negyediké alkalmából

Sun Valley-ban, de az esemény nem váltotta be Phillip
reményeit. A vendégsereg javarészt régimódi figurákból állt,
akiknek a többsége a szülők generációjához tartozott. A
szórakozásról egy bendzsós és egy tangóharmonikás
gondoskodott, de nehéz volt ép dobhártyával elviselni azt a
macskazenét, amit előadtak. Phillipnek állandóan az járt a
fejében, hogy eközben mi mindenről marad le a Napa-
völgyben. Tudta, hogy az apja részt vesz a Château Joy
fogadásán, és arra gondolt, bárcsak ő is ott lehetne.
– Ugye milyen jó a buli? – kérdezte Francesca
mosolyogva. Örült, hogy végre kiszabadult a Napa-völgyből
egy időre. Sun Valley-ban sokkal otthonosabban érezte
magát.
– Egy kicsit szolidabb, mint amilyennek képzeltem –
mondta Phillip tapintatosan. Azon tűnődött, vajon az
esküvőjük is hasonló szellemben és hangulatban zajlik-e
majd. Szeptemberben házasodnak össze egy Sun Valley-beli
golfklubban, amelynek Francesca szülei oszlopos tagjai
voltak. Kétszáz vendéget hívtak meg, akik javarészt a lány
szüleinek ismeretségi köréből kerültek ki. Phillipnek nem
volt sok beleszólása az esküvői előkészületekbe. Francesca
anyja vette kezébe az irányítást, aki minden szempontból
hagyománykövető ceremóniát szeretett volna. Phillip ettől
csak még jobban áhítozott a Napa-völgy kissé talán otromba,
de jóval emberközelibb szellemiségére, amelyet még a
tagadhatatlanul jelen lévő újgazdag mentalitás ellenére is
sokkal szórakoztatóbbnak talált.
Francescának volt egy nővére és egy bátyja, s mind a
ketten házasok voltak. Szüleikhez hasonlóan ők is a
michigani Grosse Pointban éltek. A nyarakat és a karácsonyi
vakációt valamennyien Sun Valley-ban töltötték, és
Francesca arra számított, hogy ők is folytatják majd ezt a
családi hagyományt. Ó és Phillip egy lagzin találkoztak
Miamiban. A vidám mulatság teljesen magával ragadta őket,
és hajnalig buliztak a salsát játszó zenekar sodró ritmusú
zenéjére.
Azóta minden hétvégén találkoztak. Általában Francesca
utazott a Napa-völgybe, ami egyáltalán nem nyerte el a
tetszését, Samet pedig a saját szüleihez viszonyítva
faragatlan tuskónak találta, és Sam soha nem is akart
másnak látszani, mint amilyen valójában volt. Phillip sokkal
illemtudóbb volt az apjánál, ráadásul egyetemet is végzett. A
Harvardon szerzett üzleti diplomát, és Francescának nem
fért a fejébe, hogy Phillip miért pazarolja el a tudását egy
Napa-völgyi borászatra. Persze tudta, hogy a cég jól
jövedelmez, de ő inkább azt szerette volna, ha Phillip is a
bankszektorban helyezkedik el, a lány apjához hasonlóan.
Anyja soha nem dolgozott, de ő volt a helyi nőegylet elnöke.
 Francesca az elmúlt fél évet San Franciscóban töltötte,
hogy közelebb legyen Philliphez, és egy múzeumban szeretett
volna állást vállalni. Egyelőre azonban egy reklámügynökség
recepciósaként dolgozott, és ki nem állhatta ezt a munkát.
Hiányzott neki Michigan, hiszen ott élt a családja és a baráti
köre. Szüntelenül panaszkodott amiatt, hogy Kalifornia
mennyire más, de Phillip abban bízott, hogy menyasszonya
idővel megszokja az új közeget.
Francesca éppen az esküvői virágokról mondott valamit
Phillipnek, akinek az volt az érzése, hogy a bendzsós a húrok
helyett közvetlenül az idegeit tépi. Phillip bezárva érezte
magát, és megpróbálta rávenni Francescát, hogy az esküvő
után utazzanak el jó messzire. Azt javasolta, hogy töltsék a
mézesheteiket Tahitin, esetleg Balin vagy a Dominikai
Köztársaságban, Francesca viszont inkább Hawaiira vagy
Palm Beachre ment volna.
– Nem vágysz valami izgalmasabbra? – kérdezte Phillip
tapintatosan. – Mit szólnál esetleg Párizshoz? – Francesca
egy ideig értetlenül pislogott, aztán megrázta a fejét.
– Ne már. Ott állandóan ítéletidő van. A nővéremék ott
töltötték a nászútjukat, és végig zuhogott az eső.
– A kalandvágy legkisebb szikrája is hiányzott
Francescából. Phillip eleinte éppen ezt szerette a lányban.
Arra gondolt, hogy keresve sem találna alkalmasabb társat
ahhoz, hogy végre megállapodjon. Megelégelte, hogy azok a
lányok, akikkel korábban járt, nem fértek a bőrükbe, és
állandóan bulizni akartak. Mostanában azonban újra
hiányolni kezdte a pezsgést, és bűntudat gyötörte emiatt.
Egyetlenegy alkalommal látta Francescát kirúgni a hámból:
abban a bizonyos lakodalomban, ahol találkoztak. Francesca
literszámra döntötte magába a margaritát, és sokkal
szórakoztatóbb társaság volt, mint most.
Úgy tűnt, a parti soha nem ér véget, de végül az utolsó
vendég is elment. A vacsora a golfklubban volt, utána Phillip
elvitte Francescát egy bárba, hogy kettesben megigyanak
valamit. Phillip valami izgalomra vágyott a lehangolóan
unalmas társaságban eltöltött nap után. És amint a bárban
üldögélt Francescával, hirtelen villámcsapásként hasított
belé a felismerés. Mi az ördögöt keres itt ezzel a növel, aki
máris halálra untatja, pedig még össze sem házasodtak?
Francesca már jó előre leszögezte, hogy öt éven belül négy
gyereket akar. Phillip úgy érezte, mintha csapdába esett
volna, és hirtelen nem is tudta, mit mondjon a lánynak. Nem
akart elhamarkodottan cselekedni, és úgy döntött, inkább
alszik egyet a dologra. Amikor azonban másnap megint a
golfklubban ebédeltek, Phillip érezte, hogy nincs maradása.
Ebéd után sétálni hívta Francescát, és végül
előhozakodott a rossz hírrel.
– Azt hiszem, képtelen vagyok tovább csinálni. Vagy nem
vagyok még elég érett a házasságra, vagy nem ez a megfelelő
választás számomra. Imádom a Napa-völgyet, te viszont ki
nem állhatod. Szerinted mással kellene foglalkoznom, nekem
viszont mindenem a borászat. Én imádok egzotikus tájakra
utazni, neked viszont rémálmaid vannak tőle. Én még nem
állok rá készen, hogy gyerekeim legyenek, hiszen még nekem
is csak mostanában kezd benőni a fejem lágya. Te azonnal
gyerekeket akarsz, és ettől engem kiver a víz. Szerintem az a
legjobb, ha azonnal leállítjuk az esküvői előkészületeket,
mielőtt még mind a ketten elkövetnénk életünk legnagyobb
tévedését.
 – Szerintem neked fóbiád van a házasságtól – szipogta
Francesca, aztán egy zsebkendőt húzott elő a zsebéből, és
belefújta az orrát. Phillip rettenetesen érezte magát, amiért
ezt tette a lánnyal, de még ennél is rosszabbul lett volna, ha
nem hozza meg ezt a döntést. Úgy tűnt, az egész életét fel
kellett volna áldoznia ennek a házasságnak az oltárán. Phillip
ezt semmi szín alatt nem akarta megtenni. Francesca napról
napra egyre jobban rátelepedett az életére. Phillip tudta,
hogy belőle soha nem lesz bankár Grosse Pointban, ahogyan
azt a lány remélte. Ő olyan akart lenni, mint az apja, és a
Napa-völgy legsikeresebb borászatát akarta vezetni. Szerette
az apját, és ha kissé nyers volt is a modora, Phillip soha
életében nem találkozott nála élesebb eszű emberrel.
Phillip lefoglalta a repülőjegyét az aznap esti boise-i
járatra. Mielőtt elment, Francesca szüleivel is közölte a hírt.
A dolgok ilyetén fordulata őt magát is meglepte, de most már
tudta, hogy ezt kellett tennie. Mielőtt búcsút intettek
egymásnak, Francesca visszaadta Phillipnek a jegygyűrűt. És
amint a repülőgép a levegőbe emelkedett, Phillipnek az volt a
benyomása, hogy hatalmas súlytól szabadul meg. Még soha
nem érzett ekkora megkönnyebbülést. Helyesen cselekedett.
Harmincegy éves volt, és az imént nyerte vissza a
szabadságát. Soha életében nem volt még ilyen boldog.
 Tizenhatodik fejezet

Phillip ettől fogva csak a Szabadság Nyaraként emlegette ezt

az időszakot. Miután felbontotta az eljegyzését Francescával,
enyhe szégyenkezéssel vette tudomásul, hogy még csak
szerelmes sem volt ebbe a lányba. Csak egyre azt sulykolta
magába, hogy szereti őt, ahogyan arról is igyekezett
meggyőzni magát, hogy ideje megnősülni. Végtére is sok,
vele egykorú barátja már megházasodott. Eleinte úgy tűnt,
hogy Francesca lesz a megfelelő társ, de kiderült, hogy nem
neki, legfeljebb valaki másnak. A találkozásuk éjszakájától
eltekintve Phillip soha nem tapasztalt olyan heves érzelmi
felindulást Francesca oldalán, mint amilyen az eljegyzés
felbontása utáni megkönnyebbülés volt.
Miután Phillip hazatért Sun Valley-ból, együtt ebédelt
apjával, és közösen megvitatták a történteket. Phillip azon
töprengett, hogyan tovább. A karrierje nyílegyenesen haladt
előre, amióta lediplomázott, de a szerelmi életét soha nem
sikerült rendbe tennie.
– Mit keresel tulajdonképpen? – tette fel a kérdést Sam.
Phillip maga sem tudta, mit feleljen.
– Nem is tudom. Talán egy olyan nőt, akit a bolondulásig
szerethetek, aki levesz a lábamról. Aki változatosságot és
izgalmat hoz az életembe. – Francesca erre csakugyan nem
volt alkalmas, de Phillip korábbi barátnői sem. A szíve
mélyén Phillip olyan házasságra vágyott, amilyen a szüleié
volt, akiknek az egymás iránti olthatatlan szerelme a sírig
kitartott. És bizonyos értelemben Sam és Elizabeth
kapcsolata is szilárd alapokon állt. Különböző okokból bár,
de egyikük sem akart megházasodni, mégis mélységet és
távlatot csempésztek egymás életébe. És jóllehet más-más
városban éltek, és viszonylag ritkán találkoztak, mindennap
hosszasan beszélgettek telefonon. Megértették egymást, és
törődtek a másikkal. Tökéletesen őszinték voltak egymáshoz,
és az érzelmeikbe semmiféle hamisság nem vegyült.
Phillip nem akart olyan nővel járni, aki másnak tettette
magát, mint aki valójában volt, vagy aki csak a tehetős apja
vagy egyéb rejtett megfontolások miatt kereste a társaságát.
Valódi kapcsolatra vágyott, olyasmire, amit még egyetlen
korábbi kapcsolatában sem tapasztalt meg. Az ő érzelmei
sem voltak valódiak, a párkapcsolatai elsősorban
kikapcsolódást és szórakozást jelentettek számára. Soha nem
volt azonban még olyan társa, akivel komolyabb témákról is
elbeszélgethetett volna.
Sam biztos volt benne, hogy fia előbb-utóbb rájön, mit is
akar, hiszen még rengeteg idő állt a rendelkezésére, hogy
felfedezze, mi az, ami igazán fontos számára. Phillip még
fiatal volt.
A nyár folyamán Phillip újra meg újra érdeklődött az
apjánál, jutott-e valamire a nyomozóiroda, amelyet Sam
azzal bízott meg, hogy nézzen utána Maxine és a fiai viselt
dolgainak, de Sam mindig azt válaszolta, hogy egyelőre nem
kapott hírt a detektívektől. A nyomozóiroda malmai lassan
őröltek. Sam hajlott rá, hogy mindebből azt a következtetést
vonja le, miszerint nem találtak semmi terhelőt Maxine-ra
nézve, különben már jelentkeztek volna.
Phillip Camille-lal is rendszeresen tartotta a kapcsolatot,
és a lány továbbra is azt bizonygatta, hogy minden rendben
van. Phillip általában üzeneteket írt neki, vagy telefonon
hívta a lányt, de egyszer személyesen is beugrott hozzá az
irodába. Camille csak az istállóban uralkodó nyári hőségre és
a légkondicionáló hiányára panaszkodott. Máskülönben
hozzászokott már az új lakhelyéhez, és úgy tűnt, nem is
nagyon bánja, hogy így alakult a dolog. Bizonyos értelemben
az élete teljesen leegyszerűsödött. Minden energiáját a
munkába fektette, és azon dolgozott, hogy a borászat minél
szélesebb körben ismertté váljon.
Maxine néhanapján felbukkant ugyan az irodában, de a
társasági élet sokkal jobban érdekelte. Sok helyre meghívták,
és ő is számos fogadást adott. Alex és Gabriel egyre többet
beszéltek arról, hogy szeretnének visszatérni Európába.
Gabriel a barátaival akart találkozni Olaszországban, Alexet
pedig hajókázni hívták Görögországba. Torkig voltak a Napa-
völggyel, ahol nem találtak kedvükre való társaságot. Alex
ugyan találkozgatott egy lánnyal, akinek a családja jelentős
műgyűjteménnyel rendelkezett, de Alex túl fiatalnak találta,
és elárulta anyjának, hogy ez a lány valójában tökéletesen
hidegen hagyja. Alexnak arra esélye sem volt, hogy Camille
közelébe férkőzzön, ezt a lehetőséget egyszer és
mindenkorra elbaltázta, Camille pedig egyetlen fillért sem
fizetett Maxine-nak.
Egy héttel a Marshallék által szervezett szüreti bál előtt
Maxine kijelentette, hogy mindenképpen el akar menni a
bálba, és azt akarja, hogy a fiai is elkísérjék.
– Minek? Semmi szükséged ránk. – Maxine mostanában
két San Franciscó-i özveggyel találkozgatott, meg egy elvált
dallasi férfival, aki a Napa-völgyben töltötte a nyarat. De
Maxine egyik jelöltet sem találta elég tehetősnek.
 Még mindig Sam volt számára a főnyeremény. A dolog
persze komoly kihívást jelentetett, hiszen a férfi egyszer már
nyíltan kikosarazta. Ilyen visszautasítást még soha, egyetlen
férfitól sem kellett elszenvednie. Maxine a lelkére vette a
kudarcot, és elhatározta, hogy mindenképpen megszerzi
magának Samet. Ellenállhatatlan vágyakozást kell
ébresztenie benne. A férfit egész nyáron csak egyetlen
alkalommal látta, egy vacsorán, és Sam akkor sem szólt
hozzá egy szót sem, de Maxine nem adta fel a harcot. Az
álarcosbálra készült, és teljes erőbedobással dolgozott a
jelmezén. Elhatározta, hogy most még káprázatosabb
jelmezzel nyűgözi le a társaságot, mint az előző évben,
amikor Maxine még Christophe oldalán vett részt az
eseményen.
Camille megemlítette a bált Simone-nak, aki megkérdezte
a lánytól, hogy elmegy-e. Camille azt felelte, hogy semmi
kedve. Eddig csak egyetlen alkalommal vett részt a bálon,
amikor anyja beteg volt, és ő kísérte el az apját. Azt mondta,
hogy a bál csak szomorú emlékeket ébresztene benne.
– Badarság – felelte Simone, miközben füstkarikákat
eregetett Camille irányába. Éppen Simone kunyhójában
üldögéltek. Csak egy salátát ettek, mert túl meleg volt a
főzéshez. – A te korodban nem búsulhatsz örökké. Muszáj
kimozdulnod, hogy rátalálj a daliás hercegedre. – Camille
elnevette magát. Simone nem csinált belőle titkot, hogy hitt a
tündérmesékben. Két nappal később Simone szokatlanul
izgatottan várta, hogy Camille meglátogassa munka után.
– Miben sántikálsz? – kérdezte Camille. – Ma este a
szemed se áll jól. – Simone zilált haja az égnek állt, és nyári
ruhája éppolyan harsány zöld volt, mint a szeme színe.
 – Loptam neked valamit. – Simone úgy kuncogott, mint
egy kislány.
– Micsodát? – kérdezte enyhén megütközve Camille.
Tudta, hogy nem lehet szó komoly dologról, hiszen Simone
talpig becsületes ember. De vajon mit lophatott el?
– Tudom, Maxine hol tartja a báli ruháit. Egyszer
említette, hogy a padláson vannak dobozokban. A dobozokat
könnyen felismerem, hiszen én magam csomagoltam össze,
amikor ideküldtem őket Párizsból. Amikor ma délben elment
ebédelni, fellopóztam a padlásra, kicsit körülkémleltem, és
bekukkantottam néhány dobozba. És találtam valamit, ami
neked épp tökéletes lesz! – Simone eltűnt a hálószobában, és
amikor visszatért, egy halvány rózsaszín ruhaköltemény volt
a kezében, amelynek szoknyarészét finom sifonrétegek
borították. – Maxine évek óta nem viselte. Legutóbb akkor
volt rajta, amikor még modellkedett. Fiatalabb volt, mint te
most. – Simone szeme izgatottan csillogott, amint a
különleges ruhadarabot a kezében tartotta.
– Maxine rögvest meg is ölne, ha meglátná rajtam, vagy
ha megtudja, hogy elloptad. És egyáltalán, hol venném fel? –
Camille még soha nem látott ilyen gyönyörű ruhát.
– Természetesen a szüreti bálon, ahol találkozol majd a
daliás herceggel. Találtam egy álarcot is, ami talán még
édesanyádé lehetett, meg egy rizsporos parókát. Úgy fogsz
kinézni, mint az ifjú Marie Antoinette.
– Eszem ágában sincs elmenni a bálba – makacskodott
Camille, bár Simone erőfeszítései meghatották.
– Maxine már nem is emlékszik erre a ruhára –
duruzsolta Simone. – És neked nincs más teendőd, csak nála
kicsit korábban el kell jönnöd a bálból, hogy ne lásson meg.
Camille, egyszerűen muszáj elmenned. Magad mondtad, hogy
ez az egész Napa-völgy legfontosabb eseménye.
Megérdemelsz egy kis szórakozást. Állandóan csak húzod az
igát. A te korodban nincs ez így rendjén.
– Nincs kivel mennem. És egyébként sincs cipőm, amit
felvehetnék ehhez a ruhához. – Camille minden kibúvót
megragadott, ami csak az eszébe jutott. Simone azonban
bement a hálószobába, és hosszasan kutakodott a
bőröndjében, amelyben azokat a dolgokat tartotta, amelyek
különleges jelentőséggel bírtak számára, és a régi időkre
emlékeztették: verseskönyveket, a férje szerelmes leveleit,
és egy pár bőrkesztyűt, amelyet még kislányként hordott.
Camille kíváncsi tekintetétől kísérve Simone egy
papírcsomagot halászott ki a kacatok közül, amelyből
kisvártatva egy pár csillogó-villogó cipellő került elő.
– Ezt a cipőt életem első és egyetlen bálján viseltem –
jelentette ki Simone, és nagy áhítattal tartotta a kezében a
lábbeliket. Eszébe jutott az a hetven évvel ezelőtti
varázslatos éjszaka, amelyen későbbi férje megkérte a kezét.
– Ezek a cipők igazán megérdemelnek még egy bált – tette
hozzá ünnepélyesen. Choupette odajött, megszaglászta a
cipellőket, aztán odébbállt.
– Kicsinek tűnik – mondta kétkedve Camille. – Nem
hinném, hogy jó rám.
– Próbáld fel – biztatta Simone, és átnyújtotta a lánynak a
cipőket. Camille kilépett a balerinacipőjéből, és
belecsúsztatta a lábát Simone csillogó cipellőibe. Olyan
tökéletesen illettek a lábára, mintha egyenesen őrá
méretezték volna. – Látod, ez is egy jel, hogy el kell menned
arra a bálra. – Simone ragaszkodott hozzá, hogy a lány
mindent felpróbáljon, amit magával hozott a padlásról.
Camille csak azért egyezett bele, hogy Simone kedvében
járjon, egyébként esze ágában sem volt elmenni a bálba.
Hogy menjen oda? Kivel menjen? Kínosan érezné magát, ha
egyedül érkezne.
– Majd az a Phillip barátod a gondjaiba vesz. – Simone
csak hallomásból ismerte Phillipet, de kedves fiúnak tűnt
számára. Camille elmondása alapján olyannak képzelte,
mintha a bátyja lenne, aki mindenáron meg akarja
védelmezni a kishúgát. Egy szeretett gyerekkori barát. – Ha
megmondod neki, hogy mész, ő majd vigyáz rád. –
Megfontolandó volt a gondolat, de Camille úgy látta, ettől
még nem muszáj elmennie. Simone azonban fáradságot nem
kímélve még Maxine régi báli ruháit is feltúrta, és Camille
nem akart neki csalódást okozni. – Most kell élni ezekkel a
lehetőségekkel, amíg még fiatal vagy. Ha kihagyod, később
meg fogod bánni. Mikor annyi idős leszel, mint én, kell hogy
legyenek emlékeid, amelyekről álmodozhatsz. Nem
álmodozhatsz arról, hogy munkába mentél, és megírtál
néhány hivatalos levelet. Néha kell egy csipetnyi varázslat az
ember életébe.
Simone nak igaza volt, de Camille még akkor is
tépelődött, amikor a ruhát és a cipőt gondosan elzárták a
szekrénybe, nehogy meglássa valaki. Simone a parókát és a
maszkot is ide rejtette.
– Még meggondolom – mondta bizonytalanul Camille.
– Hívd fel Phillipet. Hátha küld érted egy autót.
– Á, az nagyon macerás lenne. – De Simone érvei végső
soron meggyőzően hangzottak, csak hát Camille-nak nem
volt kedve bálozni. Visszament a saját kunyhójába, és az
ágyán fekve felidézte magában azt az estét, amikor apja
oldalán ment a bálba. Milyen fess volt Christophe! Arra
gondolt, bárcsak idén is együtt mehetnének. Behunyta a
szemét, és az emlékezetébe idézte, ahogyan ő és Christophe
táncot lejtettek a bálteremben. Apja volt az egyetlen herceg
Camille életében, és a lány tudta, hogy senki más nem
fogható hozzá. Ekkor azonban hirtelen megszállta az érzés:
Christophe is azt akarná, hogy elmenjen a bálba. Talán
Simone-nak igaza volt, talán csakugyan hiányzott egy kis
varázslat az életéből. Megfontolandó gondolat.

Simone másnap a kertben sétálgatott, miután begyűjtötte a

friss tojásokat a tyúkólból. Egyszer csak beszélgetés hangjai
ütötték meg a fülét, amelyek a kertet körülvevő sövény
másik oldaláról szűrődtek át. Simone azonnal felismerte
Maxine és Alex hangját. Maxine épp arról panaszkodott a
fiának, mennyi bosszúságot okoz neki Camille.
– Elegem van abból a lányból meg a borászatából. Camille
úgy vezeti a céget, mintha az apja síremléke lenne. –
Mindketten egyetértettek abban, hogy miután Cesare
kirúgása után nem csordogáltak többé a kisebb-nagyobb
összegek, a kieső pénzforrást képtelenség volt pótolni.
Maxine elismerte, hogy az egykori intézőnek fizetni
felesleges pénzkidobásnak bizonyult, és a Christophe-tól
örökölt pénz is vészesen fogyatkozott. Maxine fogadásai fél
év alatt szinte a teljes összeget felemésztették. A
rendezvényszervezés költséges mulatság volt, ráadásul
egyetlen olyan férfiú sem bukkant fel, aki megfelelt volna
Maxine különleges igényeinek.
 – És mi van Sam Marshallal? – érdeklődött Alex.
– Három nap múlva találkozom vele a bálon – felelte
Maxine. – De Camille-lal csinálnunk kell valamit. Rá kell
ijesztenünk, hogy fizessen végre. – Maxine úgy beszélt
minderről, mintha az élet apró dolgairól csevegne. –
Keményebb dió, mint hittem.
– Mi lenne, ha egyszer és mindenkorra megszabadulnánk
tőle? – kérdezte Alex gonoszul. – Ne felejtsd el, hogy ha
Camille meghal, mielőtt betöltené a huszonötöt, téged illet az
örökség fele. Talán elfelejtetted? Szép kis summa hullana az
ölünkbe.
– Természetesen nem felejtettem el. De ne beszélj
sületlenségeket. Az ég szerelmére, Camille-t mégsem
puffanthatjuk le, vagy vághatjuk fejbe egy székkel. Ez elég
nyilvánvaló. Nem jut eszedbe valami kifinomultabb módja a
megfélemlítésnek? Torkig vagyok vele. Micsoda
tenyérbemászó egy kiscsaj. Az lett volna az igazi, ha sikerül
feleségül venned, de hát azt jól elbal-táztad.
– Nem baltáztam el. Csak nem keltettem fel az
érdeklődését.
– A nők már csak ilyenek. Ritkán mutatnak érdeklődést az
olyan férfiak iránt, akik részegen megpróbálják
megerőszakolni őket. – Alex bevallotta anyjának, mi történt,
de azzal magyarázta a fiaskót, hogy túl erős volt a bor.
– Camille rosszul ítélte meg a helyzetet – felelte Alex
dölyfösen, aztán elindultak a kastély felé. Simone egy ideig
még földbe gyökerezett lábbal állt a kertben. Nehezére esett
elhinni, hogy ezek ketten képesek lennének gyilkosságra
vetemedni, mégsem tudta elhessegetni magától a gondolatot,
hogy ha ekkora a tét, egyáltalán nem kizárt, hogy rászánják
magukat. Maxine-nak mesés vagyon ütné a markát, ha
Camille kilenc hónapon belül elhalálozna. Ha Maxine
ilyesmit forgat a fejében, most kell élnie a lehetőséggel, amíg
még itt él a kastélyban. Simone sem Maxine-ban, sem
Alexben nem bízott. Mi van akkor, ha megmérgezik Camille-
t, vagy valamilyen körmönfontabb módon próbálják meg
eltenni láb alól?
Simone visszament a házba, és elszívott egy cigarettát,
miközben üres tekintettel meredt Choupette-re. Mire
elnyomta a csikket, tudta, hogy a dolgot nem hagyhatja
annyiban, és határozott léptekkel a kastélyhoz sietett,
benyitott a főkapun, és lánya keresésére indult.
A konyhában akadt rá Maxine-ra, aki éppen a francia
lapokat böngészte az iPadjén. Amikor Simone egyszer csak
felbukkant a virágos otthonkájában és magas szárú Converse
cipőjében, Maxine meglepetten pillantott fel. Maxine
rendszerint nagy ívben kerülte az anyját, akit a család
szégyenének tartott.
– Mit akarsz itt? – mordult rá Simone-ra.
– Csak egyetlen dolgot akarok mondani – közölte Simone.
– Ha bármi történik azzal a lánnyal, még ha első látásra nem
tűnik is gyanúsnak a dolog, elmegyek a rendőrségre, és
mindent elmondok nekik, amiről az imént beszélgettetek a
kertben.
Maxine egy kissé kényelmetlenül fészkelődött a székén,
és először megpróbálta lerázni Simone-t.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz. – Ekkor azonban
dühtől összeszűkült szemmel meredt az anyjára. – Ha
bármilyen okból bemártasz a rendőrségen, szenilisnek
nyilváníttatlak, és életed hátralevő részére öregek otthonába
csukatlak. Senki sem fog hinni egy agyalágyult öregasszony
locsogásának.
– Ebben azért ne legyél olyan biztos. Több józan ész
szorult belém, mint beléd. Eleget gyötörted már Camille-t.
Nem elég, hogy elvesztette a szüleit, még téged is el kell
viselnie. Arra kényszeríted, hogy egy istállóban húzza meg
magát. Szavamra mondom, Maxine, ha bántani merészeled,
addig nem nyugszom, míg rács mögé nem kerülsz.
– Előbb látlak holtan, mint te engem börtönben – vágott
vissza álnokul Maxine. – Most pedig takarodj a házamból.
– Ez nem a te házad, ez Camille háza. És nem ijedek meg
tőled. Nyolcvanhét éves vagyok. Réges-rég megbékéltem a
halál gondolatával. Mit bánom én, ha megölsz. De ha
megölöd Camille-t, börtönbe mész. Mindhármótoknak ott a
helyetek. Rettenetes nőszemély vagy, Maxine. Szégyellem,
hogy a világra hoztalak. – Azzal Simone sarkon fordult,
elhagyta a kastélyt, és visszatért a kunyhójába. Remegett
minden ízében, és egy csésze kamillateával próbálta lehűteni
az indulatait. Azon tépelődött, mit fog lépni Maxine. Vajon
Camille életére törnek, vagy megpróbálnak annyira
ráijeszteni, hogy fizessen? Esetleg mégiscsak a józan belátás
kerekedik felül Maxine-ban? Simone mindenesetre nem a
levegőbe beszélt, minden szavát komolyan gondolta. És
mostantól végképp szent meggyőződésévé vált, hogy Camille-
nak el kell mennie abba a bálba. A lány, akit kitaszítottak a
saját otthonából, és egy lóistállóban tengődött, sokkal különb
életet érdemelt ennél.
Amikor Camille átjött délután, Simone még mindig feldúlt
volt és izgatott. Camille megkérdezte, hogy történt-e valami,
de Simone csak annyit mondott, hogy megfájdult a feje a
hőségben.
– De valamit mindenképpen mondani akarok neked.
Beismerem, tisztára úgy hangzik, mint egy bolond
vénasszony ostoba fecsegése. Nagyon vigyázz a lányommal,
Alexszel, de még Gabriellel is. Soha ne bízz bennük.
– Mondtak neked valamit? – kérdezte értetlenül Camille.
Simone most indulatból beszélt, ami egyáltalán nem vallott
rá, hiszen alapvetően szelíd volt a természete.
– Ha egy szót se szólnak, akkor is világos, hogy ezek
rettenetes alakok, mind a hárman. Csak azt szeretném, ha
résen lennél, ez minden. És ma hoztam egy fontos döntést.
Elmész abba a bálba, ha tetszik, ha nem. Hívd fel Phillipet, és
mondd neki, hogy ott leszel. Most én vagyok a te nagyanyád,
és azt kell tenned, amit mondok. Nem nyitok vitát – mondta
ellentmondást nem tűrő hangon Simone. Camille
elmosolyodott.
– Pont ma gondoltam rá, hogy mégiscsak el kellene
mennem abba a bálba. Fel akarom venni a ruhát meg a cipőt.
– Camille és Simone egymásra mosolyogtak. A döntés tehát
megszületett: Camille elmegy a bálba.
 Tizenhetedik fejezet

A szüreti bál reggelén Sam ellenőrizte, hogy megfelelően

telepítették-e a hangosítást, és meghallgatta a hangpróbát.
Úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben van. A világításon
három napja dolgoztak. Mint évről évre mindig, a bál idén is
káprázatosnak ígérkezett. A Napa-völgyben nem volt ennél
illusztrisabb esemény egész évben, az emberek szinte ölni
tudtak volna egy meghívóért. Aki egyszer részt vett a bálon,
az sosem felejtette el, és mindent elkövetett, hogy újra
eljöhessen. Az álarcosbál eleganciája semmihez sem volt
fogható, a jelmezek adták az esemény egyedülálló jellegét. A
szervezéssel járó temérdek teendő, az előkészítéshez és a
lebonyolításhoz szükséges munkaerő és a horribilis költségek
dacára Sam is élvezte ezeket az alkalmakat, bármennyit is
panaszkodott a bált megelőző időszakban. Ilyenkor mindig
felidézte magában a régi szép időket, és lerótta tiszteletét
szeretett felesége emléke előtt.
Sam vállalkozásának teljes személyzete és a jeles
alkalomra felvett emberek már napok óta adóvevőkkel a
kezükben lótottak-futottak és szervezkedtek. Amikor Sam
elhagyta a helyszínt, ahol este ötszáz vendég ül majd
asztalhoz, nála is volt egy adóvevő, és az egyik asszisztense
ezen kereste. Amikor Sam meghallotta a saját kódnevét,
azonnal válaszolt.
– Itt Nagy Madár. Hallgatom – mondta Sam, miközben
elsétált a háza előtt ácsorgó két biztonsági őr mellett.
– Párizsból keresik telefonon. Az illető tartja a vonalat.
Nem tudom, mit akar, de az angoltudása elég kezdetleges. –
Hirtelen Sam sem tudta, ki lehet az, aztán hirtelen eszébe
ötlött. – Megmondjam neki, hogy később visszahívjuk, és
hagyjon üzenetet?
– Negatív. Mindjárt az irodámban vagyok. Mondja meg
neki, hogy tartsa még egy kicsit, rögtön ott leszek.
Sam két perc múlva a dolgozószobájában volt, és felvette
a telefont.
– Egy pillanat – mondta egy érzéki hangú francia
titkárnő, és kapcsolta a magánnyomozó iroda vezetőjét, aki
udvariasan bemutatkozott. Sam megkönnyebbülten
nyugtázta, hogy aggodalomra semmi ok, a nyomozó beszélt
angolul. Sam ügyvédje ajánlotta a figyelmébe ezt a párizsi
irodát, amely kifejezetten a kényes ügyekre szakosodott. Az
ügyvéd elmondta, hogy a cég nagy tapasztalattal rendelkezik
a rég elfeledettnek hitt történetek felgöngyölítésében. Mivel
a nyomozók június óta nem adtak hírt magukról, Sam
feltételezte, hogy nem találtak terhelő adatokat Maxine-ra
nézve, a nő talán csak egy közönséges, habár sikeres
szerencsevadász, akinek Christophe-fal sikerült megfognia az
Isten lábát.
Amikor Philliptől megtudta, hogy Maxine és a fiai hogyan
bánnak Camille-lal, Sam kötelességének érezte, hogy
védelmébe vegye a lányt, és meg akart bizonyosodni afelől,
hogy nem esik majd bűncselekmény áldozatául. A
nyomozóiroda hosszas hallgatása mindenesetre biztató volt.
Ha igazán súlyos bűnök lettek volna Maxine és a fiai rovásán,
a nyomozók bizonyára hamarabb jelentkeznek. Sam arra
számított, hogy miután a nyomozó bocsánatot kér amiatt,
hogy mostanáig nem jelentkeztek, egy nagyjából érdektelen
beszámolót fog végighallgatni.
 – Monsieur Marshall? – mondta a komoly, mély férfihang
a vonal másik végén. Párizsban este hat óra volt, még tartott
a munkaidő.
– Igen, itt Sam Marshall – erősítette meg Sam. Előzetes
várakozásának megfelelően a nyomozóiroda vezetője először
is elnézést kért a hosszú hallgatásért, és elmondta, hogy nem
volt könnyű megszerezni a Sam által kért információkat. –
Franciaországban lehetőség van arra, hogy az öt évnél
régebbi feljegyzéseket töröljék a bűnügyi nyilvántartásból,
úgyhogy az ügy rengeteg utánajárást és nyomozást igényelt.
Azzal a lehetőséggel is számolnunk kellett, hogy Madame
Lammenais-nek – a nyomozó nem „grófnőként” emlegette
Maxine-t, aki még mindig előszeretettel hívatta magát így,
ha az érdekei úgy kívánták – korábban még nem volt dolga
az igazságszolgáltatással, egyszerűen csak kétes hírnévnek
örvendett. – Sam mókásnak találta ezt a megfogalmazást, és
elmosolyodott. – A hölgy előélete mindenesetre elég érdekes
– folytatta. – Három házassága volt Franciaországban,
mielőtt hozzáment volna Mr. Lammenais-hez. Az első
férjével még nagyon fiatalon házasodtak össze. Ez a férfi alig
két hónapja halt meg egy autóbalesetben Dél-
Franciaországban. Ő volt a két fiú édesapja. Később új
családot alapított Angliában.
– Sikerült beszélnünk a férfi húgával, aki még nagyon
fiatal volt, amikor a bátyja feleségül vette a Madame-ot. Alig
emlékezett rá. Annyit mondott, hogy a szüleik nem kedvelték
a menyüket, rossz véleménnyel voltak róla, úgy vélték, a nő
csak a pénzre hajt. A válás után a volt házastársak nem
tartották a kapcsolatot. A volt férj húga már nem is
emlékezett rá, hogy a bátyjának gyerekei is születtek ebből a
házasságból, hiszen sosem találkozott velük. A bátyjának
később öt gyereke született a második feléségétől, akivel
hosszú ideig, egészen a bátyja haláláig voltak házasok.
A nyomozó egy ideig a feljegyzései közt keresgélt, aztán
folytatta a beszámolót.
– Madame Lammenais második házassága nem tartott
sokáig. A második férj a válás után két évvel öngyilkos lett.
Semmit sem sikerült megtudnunk erről az emberről, azon
kívül, hogy egy könyvkiadónál dolgozott. Gyerekeik nem
születtek, a férfinak nincsenek élő rokonai. A jelek szerint
visszafogott életet élt, nem volt vagyonos ember.
– A hölgy ezután hozzáment de Pantin grófhoz, körülbelül
tizenkét éve. Azelőtt két évig a gróf szeretője volt. Amikor de
Pantin gróf előző felesége meghalt, feleségül vette Madame
Lammenais-t. A gróf lánya szerint a viszony határozottan
siettette anyja halálát, aki rákban halt meg. A gróf lánya azt
is elmondta, hogy az apja teljesen Madame Lammenais
hatása alá került. Negyvenhárom évvel volt nála idősebb, és
rendkívül bőkezűen bánt vele.
– A gróf gyerekei idősebbek, mint Madame Lammenais,
és kezdettől fogva ellenezték a házasságot. Gyerek ebből a
házasságból nem született, és a gróf gyerekei azzal vádolták
a nőt, hogy apjukat tudatosan elidegenítette tőlük, méghozzá
azért, hogy zavartalanul költhesse a gróf pénzét, amit a
gyerekek nyilván nem néztek jó szemmel. A gróf mindent
megadott fiatal feleségének, amit csak kért. Miután
összeházasodtak, a pár meglehetősen fényűző életet élt.
Haute couture ruhák, drága ékszerek, nyaralások bérelt
jachtok fedélzetén, luxusutazások. A grófnak komoly
gyűjteménye volt a holland festészet mestereinek
remekműveiből, és a gyerekek szerint a nő arra
kényszerítette a férjét, hogy ezekből adjon át neki néhányat.
Ezeket a festményeket aztán a gróf halála után eladta.
– Amikor a gróf a nyolcvanas évei közepén járt, és az
egészsége gyors ütemben romlani kezdett, a nő a grófi család
périgord-i kastélyába költöztette a férjét, és megakadályozta,
hogy a gyerekei meglátogathassák őt. Csak az elmúlt
napokban sikerült felvennünk a kapcsolatot a kastély két
alkalmazottjával, akik megerősítették mindezt. Madame
Lammenais senkit sem engedett a gróf közelébe, akit
gyakorlatilag teljesen elzárt a külvilágtól. De Pantin gróf
orvosát is elértük, de ő nem kívánt nyilatkozni,
mindazonáltal a házvezetőnő és a gondnok beszámolóját ő
sem vonta kétségbe.
– Úgy tűnik, Madame Lammenais szinte házi őrizetben
tartotta a férjét, és a házvezetőnő szerint olykor kifejezetten
kegyetlenül bánt vele. Egyszer például a személyzet egy
szekrénybe zárva talált rá a kerekesszékes grófra.
Közvetlenül előtte egy festményen veszekedtek a feleségével,
aki mindenáron meg akarta szerezni a műtárgyat. A gróf
végül beadta a derekát, és nekiajándékozta a festményt. – A
beszámolók alapján egy kapzsi, és a kegyetlenségig
rosszindulatú nőszemély képe rajzolódott ki, aki erőszakos
módon kaparintotta meg egy beteg öregember javait.
– Az egyik legnyugtalanítóbb dolog mégis az, hogy a
gyerekek szerint Madame Lammenais végül megölte a grófot.
A gróf gyerekei egyöntetűen ezt állították, de semmilyen
tényszerű bizonyítékot nem találtunk rá. A halottkém
jelentése szerint a grófot álmában érte a halál, amit
szívelégtelenség okozott. Kilencvenegy éves volt, és már jó
ideje betegeskedett, így nem volt semmi gyanús a halála
körülményeiben.
– A gróf halála után a gyerekei megpróbálták
visszaszerezni a kastélyt, de Madame Lammenais nem volt
hajlandó elhagyni az ingatlant, és a távozásáért cserébe
pénzt követelt tőlük. Úgy tűnik, a család jelentős összeget
fizetett neki. A gróf a francia törvényeknek megfelelően a
kastély egynegyed részét hagyta a feleségére, de ő sokkal
többet akart. A gyerekekre eső hányad felét is magának
követelte, vagyis a teljes örökségnek több mint a felére
igényt tartott. A párizsi ház birtoklásáért is harcba szállt az
örökösökkel. A gróf lánya elmondta, hogy Madame
Lammenais megzsarolta őket, és kilátásba helyezte, hogy
kitálal a sajtónak a megboldogult gróf viselt dolgairól. A gróf
rengeteg szeretőt tartott abban az időben, amikor még a
gyerekek anyjával élt házasságban, aki egyébként alkoholista
volt. Madame Lammenais azzal fenyegetőzött, hogy minden
olyan információt nyilvánosságra hoz, ami a család számára
kínos, például azt, hogy a gróf egyik fia, aki az egyik
illusztris francia bank elnöke és házasember, valójában
meleg.
– Az örökösök végül úgy döntöttek, inkább
megállapodnak a nővel, és kifizetik neki az általa követelt
összeget, amit egyébként irreálisan magasnak tartottak, mint
hogy folt essék a család becsületén, és az egész bulvársajtó
rajtuk csámcsogjon. De a mai napig nagy keserűséggel
gondolnak Madame Lammenais-re.
– Véleményem szerint a család azon feltételezése,
miszerint Madame Lammenais megölte volna a grófot, nem
állja meg a helyét. Nem tudjuk, hogy a gróf milyen
lelkiállapotban volt, mielőtt meghalt. Még az is lehet, hogy a
betegsége miatt eljutott egy olyan pontra, amikor már
kínszenvedés volt számára az élet, és megkérte a feleségét,
hogy segítsen véget vetni a szenvedésének. De a halottkém
jelentésében semmi nincs, ami idegenkezűségre utalna.
Amikor a gróf meghalt, a gyerekeit és az unokáit már négy
teljes éve nem látta. A család ezt mind a mai napig fájlalja. A
gróf gyerekei szerint Madame Lammenais megfosztotta őket
a lehetőségtől, hogy az utolsó években apjuk mellett
lehessenek, csak azért, hogy teljesen az irányítása alatt
tarthassa az öreget. Ezt a gondnok is megerősítette.
Elmondta, hogy amikor megfürdette a grófot, az gyakran
panaszkodott, hogy mennyire hiányoznak neki a gyerekei.
Néha sírva is fakadt.
Sam növekvő viszolygással hallgatta a nyomozó
tárgyilagos beszámolóját. Fájt a szíve ezért a magányos
aggastyánért, aki teljesen ki volt szolgáltatva egy
zsarnokoskodó, pénzsóvár nő kénye-kedvének, aki utolsó
napjait a családjától elzártan tengette, és aki kénytelen volt
elszenvedni, hogy a saját felesége bezárja egy szekrénybe,
csak azért, hogy megleckéztesse, és hogy pénzt sajtoljon ki
belőle. Maxine csakugyan elképesztően kegyetlen volt, és bár
lehet, hogy végül nem ölte meg a grófot, Sam most már ezt is
kinézte volna belőle. Valahányszor találkozott ezzel a nővel,
az ösztönei azonnal vészjelzéseket adtak le. Sam óhatatlanul
is eltöprengett azon, vajon mit szólt volna mindehhez
Christophe, aki világéletében jóhiszeműen közelített
mindenkihez, és vakon megbízott egy olyan nőben, akit alig
ismert, és aki teljesen megigézte.
 – Úgy tűnik, hogy mielőtt Madame Lammenais elhagyta
Franciaországot, elég komolyan eladósodott. Fényűző lakást
bérelt magának, utazgatott és fogadásokat adott. Minden
bizonnyal igyekezett új férjet találni magának. Számos
festményt és az ékszerei egy részét is el kellett adnia, hogy
rendezze az adósságait, mielőtt az Egyesült Államokba
költözött volna. A mostohagyermekei alighanem
gondoskodtak róla, hogy a rossz híre mindenhová eljusson
Párizsban, így hiába próbált beférkőzni az előkelő
társaságba, az ajtók sorra bezárultak előtte. Párizs úri
közönsége egyébként is rendkívül zárt világ. Feltételezem,
hogy Madame Lammenais arra a következtetésre jutott, hogy
Amerikában jobbak lesznek a kilátásai, hiszen ott senki sem
ismeri őt.
– Összességében tehát Madame Lammenais nem követett
el bűncselekményt, olyat legalábbis nem, amit hitelt
érdemlően bizonyítani lehetne. A fiai, Alexandre és Gabriel
Duvalier esetében azonban más a helyzet. Mind a ketten
Madame Lammenais első házasságából születtek. Az
idősebbik fiút öt párizsi magániskolából és egy svájci
bentlakásos iskolából is kicsapták csalásért és néhány
esetben lopásért. Az egyetemről is mennie kellett. Egy
bankban kapott állást, alighanem a mostohaapja
közbenjárásával, de huszonhárom évesen közokirat-
hamisítással és sikkasztással vádolták meg. Bizonyára fel is
jelentik, ha a gróf nem avatkozik közbe.
Kirúgták, és azóta sem talált állást. A jelek szerint az
anyja tartja el.
– A kisebbik fiú még egyetemre jár, de korábban voltak
kábítószeres ügyei az iskolában. Marihuána és hasis
birtoklásáért több alkalommal is letartóztatták rövidebb
időre. A rossz útra tévedt, elkényeztetett fiú tipikus esete. Őt
is az anyja tartja el.
– Madame Lammenais nyolcvanas éveinek vége felé járó
idős édesanyja sokáig Párizs egyik szegényebb kerületében
élt nehéz körülmények között. Jártunk a házban, ahol lakott,
és a gondnok elmondta, hogy a grófnő soha nem látogatta az
édesanyját. Mielőtt az idős hölgy elköltözött volna,
háromhavi lakbértartozása halmozódott fel, amit a grófnő
végül is kiegyenlített. Madame Lammenais-t magát sohasem
látták a házban, de az édesanyját rendes embernek írták le a
lakók. Az unokái soha nem látogatták. Az idős hölgy neve
Simone Braque. Lehet, hogy időközben meghalt. Nem
sikerült a nyomára akadni, de nem is nagyon erőltettük ezt a
vonalat, mert attól tartottunk, hogy ha őt is kikérdeznénk,
értesítené a lányát arról, hogy vizsgálatot folytatunk vele
kapcsolatban.
– Ami azt illeti, Madame Lammenais édesanyja is itt van
a Napa-völgyben – jegyezte meg halkan Sam. – Ahogyan a
fiai is. – Már a fiúk jelenléte is épp elég kellemetlen volt, de
az igazi csapást Maxine jelentette. Maxine persze nem volt
egészen olyan, mint a hírhedt Fekete Özvegy. Az ő útját nem
szegélyezték férfiak holttestei. De ő is kihasználta, gyötörte
és zsarolta a férfiakat, és a kegyetlenkedéstől sem riadt
vissza annak érdekében, hogy megszerezze a pénzüket. Sam
zsigeri ellenszenve helyesnek bizonyult: Maxine
életveszélyes volt, és ha egyszer valakire kivetette a hálóját,
az nem lehetett többé biztonságban.
Sam szinte hálás volt, amiért Christophe nem érhette
meg, hogy mindezt a saját bőrén is megtapasztalja.
 Maxine karmaiban Christophe-nak annyi esélye sem lett
volna, mint báránynak a mészárszéken. Sem ő, sem Camille
nem volt komoly ellenfél egy ilyen nőszemély számára.
Phillip félelmei is beigazolódtak, és Sam most már komolyan
aggódott barátja lányáért. Az, hogy Maxine száműzte
Camille-t egy huzatos lóistállóba és megpróbálta
megzsarolni, semmiség volt ahhoz képest, amire még képes
lenne, ha egyszer tényleg kimutatná a foga fehérjét.
Christophe végrendelete értelmében azonban Camille-nak
még kilenc hónapig el kell viselnie Maxine jelenlétét. Sam
beleborzongott, ha erre gondolt, és elhatározta, mindent
megtesz, hogy megállítsa Maxine-t. Az a kitétel, hogy
Maxine-t illetné az örökség fele, ha Camille jövő év júniusa
előtt elhalálozna, közvetlen életveszélybe sodorhatta a lányt,
és Samnek minden oka megvolt rá, hogy komolyan aggódjon
érte.
– Nagyon köszönöm ezt az alapos beszámolót – mondta
Sam, miközben próbálta megemészteni a hallottakat.
– A jelentést papíron és elektronikus formában is
elkészítettük, de először mindenképpen személyesen
akartam beszélni önnel, hátha vannak további kérdései.
Nagyon sajnálom, hogy ilyen sokáig kellett várnia, de
Madame Lammenais múltját csak nagy nehézségek árán
tudtuk felderíteni, hiszen kénytelenek voltunk a tanúk
elbeszéléseire hagyatkozni, mivel a bűnügyi
nyilvántartásokban nem szerepel.
– Pedig éppenséggel szerepelhetne, ha másért nem, egy
idős ember bántalmazásáért – felelte indulatosan Sam. A
nyomozó jelentése feldühítette őt, és nyugtalanította, hogy
Camille akaratlanul is ekkora veszélynek lett kitéve.
 – Madame Lammenais mostohagyermekei így érzik, de
ezeket az állításokat nehéz bizonyítani. Lehet, hogy adott
esetben a feleségétől való félelmében maga a gróf is tagadta
volna a vádakat. A kastély mindkét alkalmazottja azt
mondta, hogy a gróf a halála pillanatáig szerette a feleségét.
Úgy tűnik, Madame Lamme-nais olyan nő, aki tudja, hogyan
manipulálja a férfiakat a maga javára.
A régi francia királyi udvar tele volt ilyen nőkkel, és az
emberi természet nem sokat változott az évszázadok során.
Az idők kezdete óta létezik ez a típus. Külön sajnálatos, ha
rendes emberek esnek áldozatul az ilyeneknek, márpedig a
tanúk elmondása alapján de Pantin gróf rendes ember
lehetett. Fiatalabb korában fontos befektetőnek számított
Párizsban. Amikor megismerkedett Madame Lammenais-vel,
már élemedett korban volt. A nő figyelme alighanem
hízelgett neki, és valószínűleg nem tudott ellenállni a
csábításnak.
Utólag nem volt nehéz összerakni, mi történhetett. A
mostohagyerekek ellenállásának köszönhetően Maxine jóval
kevesebbet örökölt a gróftól, mint remélte, de arra elég volt,
hogy fedezze a szükségleteit, amíg össze nem hozta a sors
Christophe-fal. Maxine idővel alighanem őt is kiszipolyozta
volna, a lányát pedig megpróbálta volna kitúrni az
örökségből, ami Franciaországban lehetetlen, de az Egyesült
Államokban minden további nélkül lehetséges. Ebben az
országban nap mint nap megesik, hogy megbolondított
öregemberek mindenüket valami huszonkét éves
szerencsevadászra hagyják, a saját gyerekeiket pedig
kisemmizik. De ha Christophe száz évig él, Sam akkor sem
tudta volna elképzelni róla, hogy ezt megtegye. Maxine
minden fondorlata kevés lett volna ahhoz, hogy
elhomályosítsa Christophe lánya iránti szeretetét.
Maxine azonban kétségtelenül boszorkányos ügyességgel
csalta tőrbe a férfiakat, és Sam megfogadta, hogy mindent
megtesz annak érdekében, hogy Maxine-t és a fiait egyszer
és mindenkorra eltávolítsa Camille közeléből.
Sam még egyszer megköszönte a párizsi
magándetektívnek a részletes jelentést, és gondterhelt
kifejezéssel az arcán éppen kilépett a szobából, amikor
Phillip-be botlott, aki éppen akkor készült elhagyni a házat.
Phillip csak a zenei listáért ugrott be, amit a DJ-nek állított
össze azokról a számokról, amelyek akkor szólnak majd,
amikor a zenekar épp szünetet tart. Phillip az egyetemi évei
alatt maga is volt lemezlovas, és ha a barátai bulit szerveztek
és megkérték rá, néha még most is beállt a keverőpult mögé.
Phillip jókedvű volt és kiegyensúlyozott, és meglepte apja
komor ábrázata.
– Valami baj van? – Phillipnek az esti bálon randevúja
volt egy lánnyal, akivel az egyik barátja akarta összehozni, és
a fiú izgatottan várta a találkozást. Az este folyamán sok
munka és felhőtlen szórakozás várt rá, de megígérte Camille-
nak, hogy fogadja őt, amikor megérkezik, és egész este rajta
tartja a szemét. Camille elmondta Phillipnek, hogy a gonosz
mostohatestvérei szerencsére nem jönnek el a bálba, de tart
attól, hogy egész este egyedül fog téblábolni a tömegben.
Mint mondta, a „tündérkeresztanyja” vette rá, hogy
egyáltalán eljöjjön, és Phillip örült neki, hogy Simone-nak
sikerült meggyőznie Camille-t. Gondoskodni fog róla, hogy a
lány jól érezze magát, és úgy vigyáz majd rá, mintha a saját
kishúga lenne.
 – Ami azt illeti, igen – felelte Sam. – Most hívtak attól a
párizsi nyomozóirodától, amelyet még júniusban bíztam meg
azzal, hogy nézzen utána Maxine-nak. Olyan sokáig tartott a
nyomozás, hogy már azt hittem, nem találtak semmit. Az a
lényeg, hogy helyesek voltak a megérzéseink a „grófnővel”
kapcsolatban – mondta gunyorosan Sam. – Most nincs időm
rá, hogy belemenjek a részletekbe, de holnap reggelizzünk
együtt. Segítenünk kell Camille-nak, hogy mielőbb
megszabaduljon attól a boszorkától. Camille ezt egyedül nem
fogja tudni megoldani. – Phillip azonnal nyugtalankodni
kezdett, és felébredt benne az oltalmazó ösztön, amelyet
apjától örökölt. A fiú szerette ugyan a szórakozást, de ha a
dolgok komolyra fordultak, ő is megkomolyodott.
– Van már valami bűncselekmény Maxine rovásán? –
kérdezte aggodalommal a hangjában.
– Nincs, de éppenséggel lehetne. Ő és a fiai igazi
gazemberek. Keselyűk mind a hárman. Maxine előbb-utóbb
Christ is megpróbálta volna kifosztani, hogy utána valami
nagyobb vad után nézzen. Örülök, hogy nem engem talált
meg – mondta Sam, de Phillip csak mosolygott rajta. Tudta,
hogy apját nem ilyen fából faragták.
– Te túlságosan bárdolatlan vagy egy effajta
nőszemélynek – mondta Phillip, és Sam elnevette magát.
– Igazad lehet. Elizabeth is taplónak nevezett a minap.
– De legalább jóindulatú tapló vagy. – Sam Marshallnál
jóságosabb embert nem hordott még a hátán a föld. Egyedül
a becstelenséget és a becstelen embereket nem tudta
elviselni, és különös érzéke volt hozzá, hogy már messziről
kiszúrja az ilyen alakokat. Hosszú évek óta szinte
folyamatosan védekeznie kellett ellenük. – Holnap reggeli
közben megbeszéljük, és kitaláljuk, mit tegyünk. Camille-lal
beszélsz ma a dologról?
– A parti előtt semmiképp. Azt szeretném, ha először te
beszélnél vele. Te sokkal jobban ismered őt. Nem akarom
megrémíteni. És szeretném hallani, hogy te milyen
megoldást javasolnál. – Sam nagyra tartotta a fia
ítélőképességét, ezért is volt olyan sikeres az
együttműködésük az üzleti életben. Kölcsönösen tisztelték
egymást.
– Ma este próbálj meg nem ezen rágódni. Holnap reggel
az lesz az első dolgunk, hogy ezt megbeszéljük. Ma már
úgysem várható meglepetés az ügyben. Fogadok, hogy a
grófnő egész nap a tükör előtt illegette magát, és azon
gondolkodik, hogy kire vesse ki a hálóját ma este. – Sam
bólintott, de a detektív jelentését egy pillanatra sem vette
félvállról. – Az előkészületek rendben mennek? – kérdezte
Phillip, és Sam biztosította róla, hogy minden a legnagyobb
rendben zajlik. Phillip elindult, hogy megkeresse a DJ-t, és
Samnek feltűnt, hogy a fia az utóbbi időben valahogy
érettebbnek látszik. A Francescával való eljegyzése ugyan
zátonyra futott, de mintha okult volna az esetből. Legalább
most már annyit tudott, hogy milyen az a nő, aki biztosan
nem illik hozzá.
Phillip az utóbbi időben egyre függetlenebbé vált, és az
alkalmi kapcsolatait egyre kevésbé vette komolyan. Jól érezte
ugyan magát ezeknek a lányoknak a társaságában, de már
nem áltatta magát azzal, hogy egy kellemes esténél vagy egy
jó hangulatú hétvégénél több van ezekben a kapcsolatokban.
Ha Christophe is így tekintett volna Maxine-ra, most nem
kellett volna aggódniuk miatta. Maxine azonban mélyen
beásta magát Camille életébe, és Sam gyanította, hogy csak
komoly áldozatok árán lehet majd kirobbantani onnan. De
Sam és Phillip holnap mindent megbeszélnek. Ezen a napon
kár lett volna aggódni emiatt, hiszen rengeteg elintéznivaló
várt még rájuk.
Maxine egész nap lázasan készülődött a bálra. A
tökéletesre gőzölt ruhaköltemény már az öltözőszobában
várta az estét. A halványkék ruhához hozzáillő szaténcipő és
antik övcsat is dukált. A paróka és az álarc is készen állt.
Maxine délután lepihent egy kicsit, mielőtt hozzálátott volna
az öltözködéshez. Miközben az ágyon hevert, a gondolatai
Sam Marshall körül forogtak. Elképzelhetetlennek tartotta,
hogy a férfi képes legyen ellenállni neki. Maxine dereka
karcsú volt, a keblei teltek, és mivel nemrég esett át egy
Botox-kezelésen, az arcvonásai is tökéletesen kisimultak.
Maxine a fogadások alkalmával többször is látta Sam
jelenlegi barátnőjét: széles derekához jellegtelen arc társult,
és volt rajta vagy hét kiló súlyfelesleg. Minden alkalommal
divatjamúlt, lompos öltözéket viselt, amely egyáltalán nem
volt nőies, és a legjobb indulattal is csak egy politikai
gyűlésen vagy a könyvtárban ment volna el. Sam ennél
sokkal jobbat érdemelt, és Maxine nem kételkedett benne,
hogy a körülmények megfelelő együttállása esetén meg fogja
törni az ellenállását. Sam-nek még soha nem volt dolga
hozzá hasonló nővel, és Maxine tudta, hogy ha csak
egyetlenegyszer belekóstol abba a gyönyörbe, amit a férfiak
számára tartogatott, soha többé nem lesz képes lemondani
róla. Egyszerűen nem történhetett másként.
– Indulás előtt nem akarsz enni valamit? – kérdezte
Simone Camille-tól délután, amikor Choupette-tel a kertben
sétálgattak. Az imént szedték össze a tyúkólban a friss
tojásokat egy kis kosárkába.
– Nem, köszönöm – felelte mosolyogva Camille. –
Rengeteg ennivaló lesz a bálban. – Az volt a terve, hogy csak
azután indul el, miután Maxine már elment, így biztosan
nem fognak egyszerre érkezni, és talán egész este
elkerülhetik egymást. Camille örült, hogy Maxine fiai nem
lesznek ott, miattuk legalább nem kellett aggódnia.
Hallották, amint Maxine elhajt a bérelt limuzinnal. A
fehér Rolls Royce-t sofőr vezette. Camille közönségesnek
találta ezt a rongyrázást. A lány úgy tervezte, hogy a
borászat egyik felirat nélküli furgonjával megy, ami persze
elegánsnak éppen nem nevezhető, de a célnak megfelel, és
nem vonja magára a figyelmet.
Miután Simone segített Camille-nak az öltözködésben, a
lány beszállt az autóba, és Simone búcsút intett neki. Camille
szakasztott úgy festett, mint egy tündérhercegnő, és az
összképet Simone csillogó topánkéi tették igazán
különlegessé. A cipőt kristályok, strasszok ékesítették, és egy
masnira emlékeztető üvegdísz. A fény megtört a lábbeliken,
és apró szivárványok formájában szóródott szerteszét.
Camille izgatott örömmel vette fel a cipőket és Maxine
gyönyörű rózsaszín ruháját.
– Ha egy mód van rá, nagy ívben kerüld bűbájos
mostohaanyádat – figyelmeztette Simone immár sokadszor.
A fiúk elmentek valahová vacsorázni. Simone addig
integetett a lány után, amíg a kocsija el nem tűnt a
kanyarban, aztán sarkon fordult, és Choupette-tel a
nyomában visszaballagott a házikójába. Szíve repesett az
örömtől, amikor látta ezt az elragadó teremtést útnak indulni
az álarcosbálba. Ennél jobb dolog aligha történhetett volna
Camille-lal. Simone fogta a könyvét, és kényelmesen
elhelyezkedett a karosszékében. Boldog volt, hogy sikerült
meggyőznie Camille-t.
 Tizennyolcadik fejezet

Amikor Camille megérkezett a bál helyszínére, húsz

parkolóinas várta a vendégeket. Camille eltette a
parkolócédulát a pénztárcájába, végigsétált a kavicsos úton,
és belépett a kertbe. Olyan volt, mintha hirtelen XV. Lajos
udvarában találta volna magát. A kerthelyiséget úgy
rendezték be a mai estére, hogy az minden tekintetben
Versailles-t idézze. A nők túlméretezett szoknyáikkal
birkóztak, a férfiak parókáikat igazgatták, és minden vendég
maszkot tartott az arca elé. Camille elővette a
mobiltelefonját, és felhívta Phillipet.
– Hol vagy? – kérdezte, amikor Phillip beleszólt a
telefonba.
– A bárpultnál, hol máshol. A partnerem cserbenhagyott.
Rubeólás lett, a kis unokatesójától kapta el.
– Látod, ez van, ha tizenkét évesekkel randizol –
tréfálkozott Camille. Phillip nevetett.
– Ha tudni akarod, idősebb nálad, habár nem sokkal.
Siess, elunom magam egyedül. – Phillipnek még egyetlen
barátját sem sikerült felfedeznie a tömegben. A vendégek
zöme a Sam nemzedékébe tartozó, befutott Napa-völgyi
polgárok közül került ki.
– Hol van a bár? – kérdezte Camille. – Amúgy halvány
rózsaszín ruhában vagyok. Maxine világoskékben nyomul,
riadóztass, ha meglátod valahol.
– Majd küldök SMS-t. Menj egyenesen, a bárpult itt van
leghátul. Van még három vagy négy másik is, de kaviárt és
libamájpástétomot csak itt kapni. – Sam évről évre kitett
magáért. Ő és Elizabeth a kerthelyiség központi részén
üdvözölték a vendégeket.
Jó negyedórába tellett, mire Camille rátalált Phillipre, aki
egy pohár pezsgővel a kezében várt rá, amit nyomban át is
nyújtott a lánynak. Camille ivott egy kortyot. Az estély olyan
kifinomult volt, mint egy esküvő, amelyen két-háromszász
menyasszony tolong egyszerre.
– Észbontóan nézel ki – ámuldozott Phillip. Camille
csakugyan káprázatosan festett. Phillipnek tátva is maradt a
szája, amikor megpillantotta a lányt ebben a varázslatos
estélyi ruhában. – Honnan szerezted ezt a ruhát?
– Ne akard tudni – felelte Camille, és megperdült Phillip
előtt. – A tündérnagymamám varázsolta nekem. – A ragyogó
lábbelik egy pillanatra kivillantak a hosszú szoknya alól.
– Nahát, tisztára olyan vagy most, mint Hamupipőke.
Most már csak az a kérdés, hogy éjfélkor kisegérré vagy
inkább sütőtökké változom – viccelődött Phillip.
– Nem, te vagy a daliás herceg, te nem változol át.
Viszont a következő tíz éved azzal telik majd, hogy a cipő
párját keresed, aztán megpróbálod ráerőltetni különböző
lúdtalpas bányarémek lábára.
– Igazad lehet – nevetett Phillip. – És te mit fogsz
csinálni?
– A kastély padlóját súrolom, amíg rám nem találsz. Vagy
lehet, hogy megszököm, és keresek valami munkát, hiszen
modern időket élünk.
– De hiszen van már munkád – mondta Phillip. – Te
vezeted a borászatot.
– Tényleg, most hogy mondod! – kacagott Camille az
álarca mögött. Abban a pillanatban meglátta Maxine-t a
távolban, és Phillip háta mögé bújt. Maxine egyenesen Sam
felé tartott, aki éppen Elizabethtel beszélgetett. Elizabeth
szépen kicsinosította magát a bálra, és Sam boldognak
látszott mellette. – Gondolod, hogy apád és Liz
összeházasodnak? – kérdezte Camille, aki gyakran
érdeklődött felőlük.
– Ki tudja? Lehet, hogy nem. Szerintem ők így is nagyon
jól megvannak. Apám nem tudna olyan sokat időzni
Washingtonban. Itt kell lennie a borászatban.
– Talán Liz kiszáll a politikából – vetette fel Camille, de
Phillip nevetve rázta a fejét.
– Nem valószínű. Apám szerint Liznek indulnia kellene az
elnökválasztáson, bár nem hiszem, hogy ez tényleg
megtörténik. Alelnök viszont még lehet belőle. – Komótosan
odasétáltak a vacsoraasztalhoz. Phillip úgy állította össze az
ülésrendet, hogy Camille üljön az egyik oldalán, kísérője
pedig másikon, de ez a hely most üresen maradt. Phillip
azonban egyáltalán nem bánta, Camille társaságában is
remekül érezte magát. Köszöntötték ismerőseiket, és még a
vacsora előtt táncoltak egymással. Maxine-t is észrevették,
aki egy olyan asztalnál kapott helyet, amelyik szinte már
kilógott a parkolóba, Sam ugyanis mindent elkövetett, hogy
olyan távol tartsa őt Camille-tól, amennyire csak lehetséges.
Maxine egy idős emberekből álló társaságban ült, és az egyik
öregúrral társalgott mély átéléssel.
– Egy kősziklával is bájcsevegne, ha az érdekei úgy
kívánnák – jegyezte meg Camille.
– Persze csakis egy kőgazdag kősziklával – tette hozzá
Phillip, és mind a ketten harsány nevetésben törtek ki.
 A zenekar és a DJ zenéjére is táncoltak, és mikor mind a
ketten megelégelték a szüntelen parolázást a vendégekkel,
besurrantak a belső kertbe, ahol gyerekkorukban annyit
játszottak egymással. Ide már nem jöhettek be a vendégek,
és csak a család közeli barátai ismerték a járást errefelé.
Rajtuk kívül egy lélek sem akadt a rózsabokrokkal teli
kertben, amelyben egy kicsiny pavilon is állt. Kicsit arrébb
volt néhány hinta, és egy angol stílusú márványpad. A
hirtelen megelevenedő gyermekkori emlékek a hintákhoz
vonzották Camille-t. Felidézte, mennyit fogócskáztak itt
Phillippel, és amíg ők a fák között kergetőztek, Joy és
Barbara a kőpadon ücsörögve beszélgettek.
– Mikor kicsi voltam, imádtam ezt a helyet – sóhajtott
Camille, és beleült az egyik hintába. Phillip elmosolyodott, és
a lány háta mögé került, hogy meglökje.
– Nagyon bátor voltál – felelte Phillip, és őt is
megrohanták az emlékek. Egyszer lelöktelek a hintáról, és
felhorzsoltad a térdedet, de te azt mondtad az anyukádnak,
hogy csak elestél.
– Erre én is emlékszem – mosolygott Camille, és ahogy
kinyújtotta a lábát, hogy hajtsa magát, a csillogó kis cipellők
kikandikáltak a terebélyes szoknya alól. – Te mindig nagyon
kedves voltál hozzám. Kivéve, mikor békát rejtettél a
piknikkosárkámba – mondta a lány, és Phillip felnyerített a
röhögéstől. Camille is vele kacagott. Mindez már olyan régen
történt, de örökre összekötötte őket a közös, boldog
gyermekkor, amelyet szerető szüleik védőszárnyai alatt
töltöttek. De ahogy felcseperedtek, a való élet
elkerülhetetlenül elsodorta őket egymástól. – Nem gondolod,
hogy ideje visszatérnünk az asztalhoz? – kérdezte Camille, de
Phillip a fejét rázta.
– Jobban szeretek itt lenni. A tűzijátékot innen is látjuk
majd, és különben is, mostanra már mindenki lerészegedett
és belemelegedett a mulatságba, úgyhogy senkinek nem fog
feltűnni a hiányunk. – A lány leszállt a hintáról, és levette a
cipőjét, nehogy baja essék a nedves fűben. Letelepedtek a
márványpadra, ahol egykor édesanyáik üldögéltek, és
Camille gondosan a pad alá tette a cipellőket, aztán jó ideig a
csillagos égboltot bámulták. Egyszer csak kezdetét vette a
tűzijáték, ami még a tavalyinál is látványosabb volt, és több
mint fél óráig tartott. Amikor véget ért, Camille idegesen az
órájára pillantott.
– Simone a lelkemre kötötte, hogy tartsam szemmel
Maxine-t, és ügyeljek rá, hogy korábban hazaérjek, mint ő,
nehogy meglássa, hogy felvettem a ruháját. Muszáj
elsétálnom a kastély előtt, amikor hazamegyek. – Most
azonban egyikük sem tudta, hol van Maxine. Teljesen
belefeledkeztek a régi emlékekbe, és több mint egy órán át
élvezték a kert bensőséges hangulatát, távol a lármás
sokadalomtól. – Talán ideje volna visszamenni, és megnézni,
merre van Maxine – vetette fel Camille, és ahogy elindultak,
Phillip üldözőbe vette a lányt, és végigkergetőztek a kerten,
mint gyermekkorukban. Camille csak akkor vette észre, hogy
a cipellőket ott felejtette a pad alatt, amikor már visszatértek
az asztalukhoz.
– Visszamegyek értük, és idehozom őket – ajánlotta
Phillip lovagiasan, ám Camille ebben a pillanatban
észrevette, hogy Maxine indulni készül. Az autójára várt a
távozó vacsoravendégek hosszú sorában.
 – Inkább majd holnap visszajövök értük. Most haza kell
jutnom – mondta Camille aggodalmasan. Azon töprengett,
hogyan kerülhetné el, hogy Maxine meglássa őt, és rájöjjön,
hogy ott volt a bálban, ráadásul az ő ruhájában. Amikor
vázolta helyzetet Phillipnek, a fiú megragadta a kezét, és egy
kis oldalsó kertkapu felé vették az irányt.
– Tudom, hol parkolnak az autók. A slusszkulcsnak pedig
az első ülésen kell lennie. – Camille mezítláb sietett Phillip
után. Végigmentek egy fűvel benőtt ösvényen, és egy
hatalmas parkolónál lyukadtak ki, amelyet általában a
borászat járművei használtak, de most szabaddá tették a
vendégek számára. Hamar megtalálták a furgont, amivel
Camille érkezett, és megálltak mellette.
– Köszönöm, hogy a gondomat viselted – mondta Camille.
– Remekül szórakoztam veled. Amikor a kertben
ücsörögtünk, tisztára olyan volt, mint gyerekkorunkban.
– Én is nagyon jól éreztem magam – felelte Phillip, és
arcon csókolta a lányt. Camille észrevette, hogy valaki az
autó hátsó ülésén felejtett egy pár strandpapucsot.
Azonnal belebújt, és amikor Phillip végigmérte, nem állta
meg nevetés nélkül. Camille felnőtt nő volt, és elegáns, akár
egy dáma, de ők ketten ugyanúgy viháncoltak, mint régen. –
Nem emlékszem, hogy olvastam volna valahol
Hamupipőkéről, aki strandpapucsban távozott a bálból –
mondta Phillip.
– Miután a kertben felejtette a cipellőit, kénytelen volt. –
Camille remélte, hogy Simone nem lesz nagyon mérges,
amiért elhagyta a cipőket. Szerencsére a pad alatt senki sem
találhatott rájuk.
 – Holnap átviszem neked. Vezess óvatosan. – Phillip
integetett, Camille pedig egy hátsó kijáraton hagyta el az
ingatlant, és csakhamar a St. Helena-i autópályán robogott
hazafelé. Ha minden jól megy, Maxine még mindig a távozó
vendégek alkotta kocsisorban araszol, és Camille jóval előtte
érkezik haza. A bál nagyon jól sikerült, és Camille egyáltalán
nem bánta meg, hogy elment.
Camille már csak néhány kilométerre lehetett otthonról,
amikor hirtelen füstszag csapta meg az orrát a nyitott
ablakon keresztül, és észrevette, hogy a távolban füst borítja
az eget. A sűrű, fekete füst helyenként a csillagokat is
eltakarta, és Camille ebből rögtön tudta, hogy valahol
intenzív tűz pusztít, amelynek még nem kezdődött meg az
oltása. A forró, száraz nyarak miatt a tűzvész állandó
fenyegetést jelentett a Napa-völgyben, ami az elmúlt
években többször okozott jelentős pusztítást.
Ahogy Camille a birtok felé közeledett, úgy vált a füst
egyre sűrűbbé, és a lány végül már padlógázzal száguldott
hazafelé. Most már a tűz pattogását is hallotta, ami paradox
módon a víz csobogására emlékeztetett, és amint bevette az
utolsó kanyart, egybefüggő tűzfalat pillantott meg a kastély
mögött. Camille leállította a motort, és kiugrott a kocsiból.
Úgy tűnt, hogy a tűz Simone házikója felől terjedt szét.
Amikor Camille odaért, látta, hogy a lángok körbevették a
kerti lakot, már az istállót is elérték, és a szőlőskertek
irányába terjedtek. És ekkor a lángnyelvek között
megpillantott egy apró emberi alakot. Simone volt az, aki
Choupette-et magához szorítva kiutat keresett.
Camille hasztalan próbált eljutni Simone-hoz. A
lángnyelvek magasabbra csaptak fel, mint a kis ház teteje, és
szikrák repkedtek mindenfelé. Camille a kezébe kapta a
mobiltelefonját, és szinte ösztönösen hívta a 911-et. Miután
megadta a tűzoltóknak a nevét és a címét, ledobta magáról a
báli ruhát. Tudta, hogy a fátyolszerű ruha egy szempillantás
alatt lángra kaphat a tűz közelében. Csak állt ott
alsóneműben és strandpapucsban, és hasztalan törte a fejét,
hogyan menthetné ki Simone-t és a kiskutyát, amikor
hirtelen megpillantotta Alexet, aki oldalvást álldogált, és
leplezetlenül legeltette a szemét a lányon. Camille hevesen
gesztikulálva Simone felé mutogatott, és megpróbálta
túlkiabálni a lángok morajlását.
– A nagymamád! Gyorsan, hozd ki a nagymamádat! –
üvöltötte Camille. Alexandre azonban meg se rezzent, csak
nevetett, és Camille arra gondolt, hogy biztos megint leitta
magát. Maxine és Gabriel nem mutatkozott. Camille széles
mozdulatokkal próbálta jelezni Simone-nak, hogy lépjen
hátrább, és ne menjen olyan közel a lángokhoz, aztán
odarohant Alexhez, és rákiáltott. – Az ég szerelmére, hozzuk
ki valahogy!
– Megőrültél? – kiabálta vissza Alex. – Ezeken a lángokon
élő ember nem juthat át. – Camille azonban készen állt rá,
hogy megpróbálja. Nem hagyhatta, hogy Simone elevenen
megégjen. A hátulsó szőlőskertek is lángokban álltak, és a
tűz már közvetlenül a kastélyt fenyegette, de Camille csak
Simone-t látta, aki Choupette-tel a karjában halált megvető
bátorsággal nézett farkasszemet a lángokkal, és arra várt,
hogy valaki a segítségükre siessen.
A füst lassan elviselhetetlenné vált, és Camille elindult,
hogy egy kerti slagot kerítsen, amivel talán sikerülhet
menekülőutat törnie a lángok között. Ekkor azonban
szirénák bőgése ütötte meg a fülét, és kisvártatva
tűzoltóautók egész raja bukkant fel a kocsi-úton. Az autók
lefékeztek a kastély előtt, és a tűzoltók fecskendőkkel a
kezükben rohantak a lángokhoz. Camille odaugrott az egyik
tűzoltóhoz, karon ragadta, és Simone-ra mutatott. A tűzoltó
bólintott, feltette az oxigénmaszkját, és két másik társával
együtt átvágtak a lángokon. Simone-t tűzálló pokrócba
csavarták, felkapták és kihozták a lángok közül, majd a
tűztől biztonságos távolságban letették a földre. Simone
üggyel-bajjal kikecmergett a pokróc alól, és Camille azonnal
odarohant hozzá. Simone még mindig a karjában tartotta
Choupette-et, aki halálra volt rémülve. A lány most is egy
szál alsóneműben volt, az egyik tűzoltó azonban odalépett
hozzá, és egy kabátot terített a vállára, aztán visszatért a
lángokhoz.
– Mi történt? – kiabálta Camille a pokoli hangzavarban.
Simone láthatólag meg volt rettenve, de nem veszítette el a
lélekjelenlétét.
– Nem tudom. Benzinszagot éreztem, és Choupette
egyszer csak vonyítani és ugatni kezdett. Aztán az ablakból
megláttam a lángokat, az istálló irányából terjedtek errefelé.
Szegény kis tyúkjaim… – mondta Simone bánatosan. Camille
átölelte a vállát, és együtt figyelték, ahogyan a tűzoltók egyik
csoportja a kerti lak körüli lángokkal viaskodik, mások a
szőlőskertek felé siettek, megint mások pedig azt az utasítást
kapták, hogy menjenek vissza a kocsiút mentén, mert a tűz
már a kastélyt fenyegeti. Ekkor Camille-nak eszébe jutott
Alex, amint ördögi vigyorral az arcán figyelte, ahogy tulajdon
nagyanyja tehetetlenül toporog a lángok fogságában. Alex
azonban időközben felszívódott, Camille most nem látta
sehol.
Camille és Simone két tűzoltókocsi között álldogált,
amikor Maxine bérelt Rolls Royce-a megérkezett. A tűzoltók
utasították a sofőrt, hogy az út szélén parkoljon le. Maxine
autója mögött egy másik kocsi is megállt, amely Camille-nak
nem volt ismerős, de nem sokat törődött az autókkal. Azt
figyelte, ahogyan a lángok centiről centire közelebb
nyomulnak a kastélyhoz. Azt találgatta, hogy ezen az éjjelen
vajon mindenét elveszíti-e. Egy keskeny tűzcsóva nagy
sebességgel haladt lefelé a domboldalon a szőlőültetvények
irányába, és egy csapat tűzoltó elindult, hogy megfékezze.
– Istenem, mi folyik itt? – kiáltotta Maxine, amint teljes
báli pompájában, lélekszakadva felért a dombtetőre. Camille
csak az alsóneműjét és a tűzoltó kabátját viselte, így Maxine-
ban fel sem merült, hogy a lány is ott lehetett a bálban.
Camille az álarcot és a parókát is a furgonban hagyta. – Hol
vannak a fiaim? – visította Maxine. Camille csak annyit
felelt, hogy nem tudja, de érezte, hogy soha nem felejti el
Alexandre arckifejezését. Alex képes lett volna vigyorogva
végignézni, ahogyan nagyanyja a szeme láttára a lángok
martalékává válik. Ez az arc örökre beleégett Camille
elméjébe. Maxine futásnak eredt a kastély felé, de két tűzoltó
megállította.
– Oda nem mehet be – mondta az egyikük. A kastély
tetejét vízzel locsolták, és félő volt, hogy bármelyik
pillanatban lángra kap.
– A fiaim odabenn vannak! – sikoltotta magából kikelve
Maxine.
 – Ellenőriztük, senki sincs odabenn – nyugtatta meg a
tűzoltó. Ebben a pillanatban Alexandre és Gabriel bukkant
elő a kastély mögül, és anyjukhoz siettek. Amint közelebb
értek, mindenkit megcsapott az átható benzinszag, ami a
ruhájukból áradt.
– Mit műveltetek? – rikácsolta Maxine. Alexandre
dühödten nézett anyjára. A tűzoltók nem értek rá velük
foglalkozni, de Camille árgus szemekkel figyelte a jelenetet.
– Azt, amire te utasítottál minket – vágott vissza Alex.
– Én azt mondtam, szabaduljatok meg a lánytól. Nem úgy
értettem, hogy öljétek meg, vagy hogy gyújtsátok fel a
birtokot. – Most már semmi kétség nem fért hozzá, hogyan
keletkezett a tűz. A két fiú ruhájából áradó benzinbűz
beszédesebb volt minden szónál. Camille elborzadva nézett
rájuk. Ekkor Phillip futott oda hozzájuk halálra vált arccal,
de amint meglátta Camille-t, azonnal megkönnyebbült.
Szorosan Maxine nyomában érkezett a helyszínre, miután
bevágta magát az első autóba, ami a ház körül a keze ügyébe
került.
– Walsh tűzoltóparancsnok éppen távozni készült tőlünk,
amikor befutott hozzá a riasztás. Azonnal elmondta nekem és
apámnak, hol van a tűz. Siettem, ahogy csak tudtam –
mondta Camille-nak, aztán dühödten nézett Maxine-ra.
Phillip is hallotta, mit mondott az imént Maxine, és elég volt
egyetlen pillantást vetnie a két fiú benzinfoltos ruháira, hogy
megértse, mi történt.
– Kis híján megöltétek a nagyanyátokat! – kiabálta
Camille. Maxine alig látott a méregtől, ahogy a fiaira
pillantott.
 – Mekkora idióták vagytok ti ketten! Hát nem látjátok,
mekkora bajt okoztatok?
– Elfelejted, anyám, hogy te örökölsz mindent, ha Camille
meghal – emlékeztette Alex, mintha a lány ott sem lett volna.
Camille azonban hallott minden szót, csakúgy mint Phillip és
Simone. Amint Alex kiejtette ezeket a szavakat, Phillip
odaugrott hozzá, és teljes erejéből behúzott neki egyet. A két
férfi egymásnak esett, miközben Gabriel félrehúzódott, és
körülnézett, mintha menekülési útvonalat keresne. – Te
mondtad, hogy szabaduljunk meg tőle! – kiáltotta oda
Alexandre az anyjának újra és újra. Végül két tűzoltó
választotta szét a dulakodókat.
Nem sokkal ezután megérkezett a rendőrség és a seriff,
nyomukban Sammel és Elizabethtel. Gabriel ekkor döntött
úgy, hogy menekülőre fogja a dolgot. Beugrott az autóba,
amit az utóbbi időben használt, és megpróbált elhajtani a
szőlőskertek irányába, az egyik rendőrautó azonban útját
állta. A tűzoltóparancsnok a helyszínen megállapította, hogy
szándékos gyújtogatás történt. A kastély és a kerti lak
környékét benzinnel locsolták fel.
Phillip, Simone és Camille végignézték, ahogyan Maxine-t
és a fiait megbilincselik, és gyújtogatás, valamint gyilkossági
kísérlet vádjával letartóztatják. Maxine egyre csak azt
hajtogatta a rendőröknek, hogy ő itt sem volt, amikor a dolog
történt, és váltig állította, hogy nem tudta, mire készülnek a
fiai. A fiúk azonban az imént mondták el tanúk jelenlétében,
hogy anyjuk utasítására cselekedtek, és hogy az ötlet tőle
származik. Maxine azzal védekezett, hogy ő nem így értette,
amikor azt mondta a fiainak, hogy szabaduljanak meg a
lánytól, és láthatóan abban bízott, hogy a zsarolás és a
kényszerítés nem olyan súlyos cselekmény, mint a
gyilkossági kísérlet. Mindhármukat rendőrautóba ültették, és
a fogdába vitték.
Marshallék, Elizabeth, Simone és Camille még sokáig
álldogáltak a kocsiúton, és figyelték, amint a tűzoltók a
kastély tetejét és a közeli szőlőültetvényeket locsolják. A
kerti lak súlyosan megrongálódott, az istálló pedig porig
égett. A kastélynak a tűzhöz legközelebb eső oldala
megperzselődött. Mindannyian azért fohászkodtak, hogy a
kastély, a szőlőskertek és a borászat ne váljon a lángok
martalékává. A birtok sorsa azon múlott, hogy a következő
néhány órában hogyan alakul a széljárás.
 Tizenkilencedik fejezet

A Château Joy körüli szőlőültetvények egész éjjel lángoltak,

de reggelre a tűzoltóknak sikerült megfékezniük a tüzet,
amely már csak egy kis területen égett. Néhány kisebb
melléképület és raktárhelyiség megsemmisült, köztük a kerti
lak és az istálló. A szél szerencsére megfordult, és a tűz nem
érte el a borászatot. Csodával határos módon a kastély is
megmenekült. Az egyik oldalát ugyan feketére kormozta a
füst, de azt könnyen le lehetett tisztítani, az épületben
viszont semmiféle szerkezeti kár nem keletkezett. Az
események mindenkit megdöbbentettek, legfőképpen
Camille-t, aki pontosan tudta, mi történt, miért, és ki volt a
felelős. Az egész történetben ez volt a legfelkavaróbb
mozzanat. Maxine-t és a fiait gyújtogatással és kétrendbeli,
előre kitervelt gyilkossági kísérlettel vádolták. A dolog
sokkal rosszabbul is végződhetett volna, és akkor Camille és
Simone már nem lennének az élők sorában.
Elizabeth és Sam két órát töltöttek a helyszínen, csak
akkor mentek haza, amikor már látszott, hogy a tűzoltók
nagyjából urai a helyzetnek. Phillip hajnali ötig maradt,
amikor Camille és Simone végre engedélyt kaptak rá, hogy
bemenjenek a kastélyba. Camille Maxine szobájában fektette
le Simone-t, akinek komoly megpróbáltatásokon kellett
keresztülmennie azon az éjszakán. Choupette még mindig
prüszkölt és zihált a füsttől, és kimerülten rogyott le gazdája
mellé az ágyra.
Camille sokáig elüldögélt a konyhában, és próbálta
feldolgozni az eseményeket. A tűzoltók még mindig a
szőlőültetvényeket locsolták. Nem lehettek benne biztosak,
hogy nem fordul-e meg újból a szél, és a tűzfészkeket
maradéktalanul fel kellett számolni.
Phillip még Camille mellett maradt néhány percig.
Mielőtt elbúcsúzott, arra kérte a lányt, hogy pihenjen egy
kicsit, és megígérte, hogy néhány óra múlva visszajön. Annyi
minden történt az elmúlt éjszaka során, és olyan kimerültek
és feldúltak voltak mind a ketten, hogy még nem is fogták fel
teljesen, milyen kevés hiányzott hozzá, hogy Alexandre és
Gabriel megöljék Camille-t, és elpusztítsák a kastélyt meg a
borászatot. Simone megmenekülése is csak egy hajszálon
múlt.

Habár Phillip mindössze két órát aludt a meglehetősen

mozgalmas éjszaka után, mégis szerét ejtette, hogy másnap
reggel megtárgyalja apjával a francia nyomozóiroda
vizsgálódásának eredményeit. Sam mindent elmondott a
fiának, aki a történtek fényében már egyáltalán nem lepődött
meg. Maxine közveszélyes, álnok nőszemély volt, és Phillip
nem kételkedett benne, hogy Camille halálát kívánta – így
akarta megkaparintani az örökséget, és alighanem hangot is
adott ennek a vágyának. A fiai bizonyára szó szerint értették
Maxine szavait, és tettek rá egy ügyetlen, bár kis híján
eredményes kísérletet, hogy Camille-t eltegyék láb alól. A
félnótás fivérek szerencsére pancser munkát végeztek, és a
terv – akárki is volt a kiötlője – visszafelé sült el. Annyit már
most is tudni lehetett, hogy mind a hárman hosszú időre rács
mögé kerülnek. Maxine nem bitorolja tovább a kastélyt, ő és
a fiai végre örökre eltakarodnak. Többé nem gyötörhetik
Camille-t, és nem árthatnak neki.
 Phillip és Sam sokáig beszélgettek a történtekről, és
arról, hogy Christophe-ot a jó szíve micsoda
meggondolatlanságra ragadtatta. A dolog sokkal
tragikusabban is végződhetett volna, de így is épp elég
hátborzongató volt, ami történt. Ha Camille aznap este
otthon marad, vagy ha megváltozik a szél iránya, mindenét
elveszíthette volna, legrosszabb esetben akár az életét is.
Reggeli után Phillip visszament a Château Joyhoz, hogy
megnézze, miben lehetne Camille segítségére. Tudta, hogy
rengeteg munka vár most a lányra, és a leégett ültetvényeket
előbb-utóbb pótolni kell.
Phillip először visszament a házuk mögötti kis kertbe, és
magához vette a cipellőket, amelyek még mindig a pad alatt
várakoztak. Percekig nézegette a lábbeliket, és megint eszébe
jutottak a régi emlékek azokból az időkből, amikor ő és
Camille itt a kertben játszadoztak. Végül a kabátja zsebébe
süllyesztette a cipőket, és a Château Joy felé vette az irányt.
Amikor megérkezett, Camille éppen rántottát sütött a
konyhában. Simone az asztalnál üldögélt, és egy kissé még
kábán nézett maga elé. Choupette viszont vidáman nyargalt
fel-alá a konyhában, és időnként vakkantott egyet. Amikor
Phillip belépett, Camille mosolyogva fogadta.
– Reggeliztél már? – kérdezte előzékenyen Camille, amint
lerakta a rántottát Simone elé. Simone az éjszakai
megpróbáltatások ellenére szemlátomást jó étvágynak
örvendett. Mielőtt Phillip megérkezett volna, épp a tyúkjait
siratta, és Camille megígérte neki, hogy vesz neki új
csirkéket.
– Apámmal reggeliztem az imént – felelte komolyan
Phillip. Előbb-utóbb el akarta mondani Camille-nak, amit az
apja révén megtudott Maxine-ról és a fiairól, de úgy döntött,
vár még ezzel egy kicsit, hiszen így is volt mit
megemésztenie a lánynak. Ekkor eszébe jutottak a cipellők,
és egy hirtelen mozdulattal előrántotta őket a zsebéből. – Azt
hiszem, ezeket ön hagyta el, kedves Hamupipőke – mondta
Phillip, és mélyen meghajolt. Camille elmosolyodott, mert
eszébe jutott az előző esti jelenet a kertben.
– Igazság szerint a cipő Simone-é – mondta Camille,
amint átvette Philliptől a lábbeliket, és átnyújtotta őket jogos
tulajdonosuknak. Simone elmosolyodott.
– Ebben az esetben – fordult Simone-hoz Phillip – nyilván
ön az én tündérhercegnőm, és én vagyok az ön daliás
hercege. – Ezen aztán mindhárman jót derültek.
– Ön egy cseppet talán túl fiatal hozzám. Nincs véletlenül
egy nagyapja? – kérdezte Simone ártatlan ábrázattal.
– Legnagyobb sajnálatomra nincsen – felelte Phillip
bocsánatkérőn. Simone helytelenítésképpen franciás
mozdulattal megrázta a fejét. Amikor befejezte az evést,
cigarettára gyújtott, és Camille-hoz fordult.
– Hála az égnek, hogy rajtad volt a cipő tegnap este,
máskülönben az is odaveszett volna. Hetven évig őrizgettem
– nosztalgiázott Simone. Mindenét elpusztította a tűz és a
víz, de ő maga és Choupette legalább ép bőrrel megúszták a
dolgot. Camille minden tulajdona, ami az istállóban volt,
hamuvá vált, de szerencsére nem sok értékes holmit vitt
magával, leszámítva a szülei fotóit és apja kedvenc kabátját,
ami még mindig az istállóban volt a tűzvész idején. A veszély
mértékéhez képest azonban a veszteségek elhanyagolhatók
voltak.
 Simone-nak egész éjjel ez a felfoghatatlan rémtett járt a
fejében, amit az unokái követtek el, és aminek minden
bizonnyal a tulajdon lánya volt az értelmi szerzője. Camille
már értesítette a biztosítót, amely még a héten kivizsgálja az
esetet. A birtokra szerencsére megfelelő biztosítást kötöttek,
de a tűzeset ettől még nem volt kevésbé felkavaró, hiszen
szándékos gyújtogatás történt, az elkövetők ismertek voltak,
és a tettüket azzal a szándékkal hajtották végre, hogy
megöljék Camille-t, a cél érdekében pedig akár Simone életét
is készek lettek volna feláldozni.
Camille már korán reggel végigjárta a kastélyt, és
elhatározta, hogy minél hamarabb megszabadul mindentől,
ami Maxine-t és a fiait juttatta az eszébe. Mindent el akart
tüntetni, ami valamiképp hozzájuk kapcsolódott, még az
emléküket is ki akarta törölni az elméjéből.
Simone cigarettázva kortyolgatta a kávéját, és látszott
rajta, mennyire szomorú. Camille-nak majd’ megszakadt érte
a szíve. Simone egyetlen lánya és unokái bűnözőkké váltak,
akik kis híján megölték őt. Bár Simone-nak sosem voltak
illúziói Maxine-nal és a fiaival kapcsolatban, Camille
gyanította, hogy Simone így is rettenetesen érzi magát. Mint
kiderült, rokonai még annál is sokkal elvetemültebbek, mint
hitte.
Amikor azonban Phillip kiment, hogy körülnézzen és
felmérje a károkat, Simone Camille-hoz fordult, és elárulta
neki, mi az, ami valójában a szívét nyomja.
– Nincs más választásom, el kell hogy menjek innen –
mondta Simone a könnyeivel küszködve. – Rettenetesen
érzem magam amiatt, amit Maxine és a fiai veled műveltek.
És ezt soha nem tehetem jóvá, Camille. Az apád áldott jó
ember volt, és egyáltalán nem ezt érdemeltétek. Semmi sem
indokolja, hogy továbbra is itt maradjak. Végre
megszabadultál az alávaló rokonaimtól, és ennek őszintén
örülök. De valahányszor rám nézel, óhatatlanul is Maxine jut
majd az eszedbe. Ezt nem engedhetem. Amint sikerül
összeszednem magam, visszamegyek Párizsba.
– Nem akarom, hogy elmenj – mondta Camille, és
könnyek szöktek a szemébe. – Te vagy az én
tündérnagyanyám. Te vagy az én családom. – Camille
bánatosan nézett Simone-ra, aki egészen meghatódott.
– Te pedig az enyém – felelte Simone. – Rajtad kívül nincs
senkim, persze Choupette-tet leszámítva. Hiszen ő is
családtag. – A kiskutya boldog farokcsóválással fejezte ki az
egyetértését. Még mindig piszkos volt a koromtól és a
hamutól, és Simone elhatározta, hogy alaposan megfürdeti a
csapnál.
Tudták, hogy mindkettőjüknek részletes vallomást kell
majd tenniük a rendőrségen Maxine és a fiai ellen, ha pedig
bírósági tárgyalásra kerül a sor, tanúskodniuk kell. Phillip
azonban úgy vélte, hogy Maxine-ék majd bűnösnek vallják
magukat, hogy ilyen módon enyhítsék a várható büntetést.
Maxine persze így is, úgy is egy amerikai börtönben találja
magát, és ennél szégyenteljesebb bukást nehéz lett volna
elképzelni. Bizonyára nem így tervezte el a jövőjét, amikor a
lehetőségek földjére lépett.
– És ha itt maradok, hol fogok lakni? – kérdezte
gondterhelten Simone. – Nem akarok betolakodni a
kastélyba.
 – Egyáltalán nem tekintem betolakodásnak. Azt akarom,
hogy ideköltözz. Máskülönben ki fog nekem cassoulet-t,
véres hurkát és vesepecsenyét készíteni?
– Van benne valami – mosolygott Simone. Eredetileg
Maxine elől kerestek menedéket egymás társaságában, de
időközben erős kötelék alakult ki közöttük.
– Majd átalakítunk néhány szobát az emeleten, ha kell. –
A kastélyban rengeteg padlásszoba, raktárhelyiség és olyan
tér volt, amelyet senki sem használt, és könnyűszerrel
lakhatóvá lehetett tenni. – Vagy beépítjük a legfelső szintet,
és kapsz egy kedves kis hálószobát meg egy nappalit –
morfondírozott Camille.
– És egy konyhát? – kérdezte csillogó szemmel Simone.
– És egy konyhát, ha az a kívánságod – felelte csendesen
Camille. Mindenképpen azt szerette volna, hogy Simone itt
maradjon. Ketten együtt sok viszontagságon mentek
keresztül, még a halál szele is meglegyintette őket, és az idők
során nagyon megszerették egymást.
– De nem szeretnék láb alatt lenni.
– Magányos lennék nélküled. – Majdnem egy teljes éve
minden este együtt vacsoráztak.
Még mindig erről beszélgettek, amikor Phillip visszatért a
földekről. Francois, az intéző, és a szőlőmunkások egy
csoportja már meg is kezdte a romok eltakarítását. Camille
már alig várta, hogy megszabaduljon Maxine holmijától. Az
értékesebb dolgokat egy raktárba küldi, a többit egyszerűen
kihajítja. Úgy érezte, hogy Maxine jelenléte valósággal
megmérgezte az otthonát, és rontást hozott rá, azt akarta,
hogy a kastélyban írmagja se maradjon az emlékének. A
pókot és a hálóját sikerült kiseprűzni a házból. Camille
elhatározta, hogy szülei egykori szobájába költözik át,
Simone pedig megkapja a vendégszobát, amíg el nem készül
a lakosztálya.
– Nincs kedved sétálni egyet? – kérdezte Phillip Camille-
tól. Sáros, hamuval belepett bakancsát kint hagyta az
ajtóban. Camille felhúzta a gumicsizmáját, amelyet a
szőlőültetvényeken szokott viselni. A szobájában a
ruhásszekrénye mélyén megtalálta az egyik régi
farmernadrágját, és apja egyik ingét vette fel hozzá. A
gumicsizmára a kastély melletti szerszámoskamrában
bukkant rá. A legtöbb ruhája odaveszett a tűzben, és Simone
is ugyanígy járt. De ők maguk megmenekültek, és a veszteség
mindkettőjük számára jelentéktelennek tűnt.
Odakint még mindig a füst orrfacsaró bűze ülte meg a
levegőt. Voltak olyan helyek, amelyeket a tűzoltók még
mindig locsoltak. Rendőrnyomozók vizsgálták át a terepet,
fényképeket készítettek, és ahol benzin nyomaira bukkantak,
onnan talajmintát vettek. Bizonyos területeket sárga
helyszínelői szalaggal kerítettek el. A kastély környéke
bűncselekmény helyszínévé változott. Amikor Maxine-t
bevitték a fogdába, kétségbeesett üzenetet küldött Camille-
nak, amelyben arra kérte a lányt, hogy segítsen neki
ügyvédet keríteni. Camille-nak azonban esze ágában sem volt
segíteni. Maxine-nak mostantól a saját pénze és kapcsolatai
révén kell beszereznie mindazt, amire szüksége volt. A
grófnő végre eltakarodott az életéből. Ha pedig Maxine-nak
nincs elég pénze, a kijelölt ügyvéd majd gondoskodik a
védelmükről.
– Rettentően sajnálom a történteket – mondta Phillip
együtt érzőn. Amikor elérték a huzatos kis istálló helyét,
megálltak, és hosszú ideig szemlélték az üszkös romokat.
Szinte semmi sem maradt az épületből. Camille-nak az volt a
terve, hogy később egy lapáttal és egy gereblyével
felszerelkezve átvizsgálja a maradványokat, hátha előkerül
még valami kedves emlék. Simone is szerette volna átnézni a
kunyhója romjait, és Camille megígérte neki, hogy segíteni
fog. A lány megkönnyebbült, hogy sikerült rávennie Simone-t
a maradásra. Nem akarta elveszíteni őt.
– Csodás volt a tegnap este – mondta Camille. – Úgy
értem, a tűzvész előtt. Nagyon jól éreztem magam.
– Jó volt kettesben veled a kertben. Évek óta nem jártam
ott. Emlékszem, régen mennyire szerettél ott hintázni. Ma is
üldögéltem ott egy kicsit, és eltöprengtem, amikor
visszamentem a cipődért… vagyis, bocsánat… Simone
cipőjéért. – Phillip elmosolyodott, és Camille halkan
felnevetett. Mókás volt elképzelni Simone-t Hamupipőke
szerepében. – És ma reggel ott a kertben rájöttem valamire.
Talán nem is különbözöm annyira az édesapádtól. Őt is
elvakította a hamis csillogás és a kifinomult elegancia,
amivel Maxine elcsavarta a fejét. A párkapcsolataimban én is
ugyanezt éltem át újra és újra, amióta elvégeztem az
egyetemet. Amikor eljegyeztem Francescát, az elgondolás
legalább jó volt, de nem ő volt a megfelelő partner. Hamar
megőrültem volna mellette, az fix.
– A szüleink elsőre is jól választottak. Őket nem
érdekelték a külsőségek meg a rongyrázás. Ők létre akartak
hozni valamit a semmiből, méghozzá együtt. Mi nem az üres
külsőségek világában nőttünk fel, amiért olyan sokan
bolondulnak. A szüleink keményen dolgoztak, és mi is ezt
tanultuk tőlük. Valódi emberek voltak, és a házasságuk
valódi értékeken alapult. A te apád született álmodozó volt,
ugyanakkor nagyon is jól tudta, mit csinál, ahogyan az
enyém is. Az apád valóra váltotta az álmait. Nézz körül, nézd
meg, mit épített fel számodra, milyen örökséget hagyott rád!
Az én apám ugyanezt csinálta, és az eredmény minden
várakozást felülmúlt. Minket nem ejtett rabul a talmi
csillogás és a hivalkodás.
– Ez azt jelenti, hogy a Ferraridat lecseréled egy
terepjáróra? – ugratta Phillipet Camille.
– Haladéktalanul. És azt is jelenti, hogy végre rájöttem,
mi az, amit akarok. Nem holmi trófeára vágyom, amivel
kérkedni lehet. Egy valódi embert akarok, aki mellett én
magam is valódi lehetek. Ez az én tündérmesém. – Phillip
tudta, hogy most már készen áll rá, hogy valódi életet éljen,
eddig ugyanis ő is a látszatok világában élt. Minderre az
elmúlt éjszaka eseményei és Camille viszontagságai
ébresztették rá. Sam büszke lett volna a fiára, ha hallotta
volna a szavait. Ő mindig is tudta, hogy Phillip egyszer majd
eljut erre a felismerésre, csak azt nem tudta, mikor.
– Milyen vicces – felelte Camille. – Mindig úgy
tekintettem a szüleimre, mint akik egy igazi tündérmesében
éltek, és arról álmodoztam, hogy ha majd felnövök, én is
követem a példájukat. És aztán egyik pillanatról a másikra
minden összeomlott. Anyu megbetegedett és meghalt. Apám
repülőgépe lezuhant. Hátborzongató dolgok, de sajnos olykor
megtörténnek. Azt hiszem, anyu halála óta már nem is
reméltem, hogy a dolgok akár jóra is fordulhatnak. És aztán
jött Maxine, aki valósággal megmérgezte az életünket. Hiába
volt eleinte olyan elbűvölő, én átláttam rajta, ő pedig gyűlölt
engem. A papám soha nem hitt volna nekem. Nem akarta
meglátni az igazságot, de én a zsigereimben éreztem. És ezek
után ugyan kiben bízhat az ember? Hogyan higgyünk a
boldog befejezésben, ha a daliás herceg és a tündérhercegnő
idő előtt meghal? – kérdezte Camille, és a szüleire gondolt.
– Még nem tudhatod, mi lesz a mese vége – mondta
gyengéden Phillips és leültek egy padra, ahonnan csodás
kilátás nyílt a Napa-völgyre. Ameddig a szem ellátott,
Camille szőlőültetvényei borították be a domboldalakat,
ugyanúgy, ahogy Phillip birtokai valamivel feljebb a
völgyben. Herceg és hercegnő voltak ők abban a varázslatos
kis birodalomban, amelyben felnőttek. – De hinned kell
valamiben. Elsősorban magadban. És egymásban. Ha
szerencsések vagyunk, a herceg és a hercegnő együtt
öregednek meg. Anyáink fiatalon haltak meg, ahogyan
édesapád is. De ennek nem kell feltétlenül így lennie. Nézd
meg Simone-t. Úgy pattog, mint egy gumilabda, pedig egy
lépést sem tesz a förtelmes cigarettái nélkül. Szerintem
legalább száz évig fog élni. – Camille elmosolyodott. Tetszett
neki a felvetés. Azt akarta, hogy tündérnagyanyja örökké
éljen. Szüksége volt rá. Bizonyos értelemben Simone maga is
varázslat volt Camille életében. És Simone-nak is szüksége
volt Camille-ra, hiszen a saját családjára nem számíthatott.
– Szeretném, hogy ez megtörténjen, szeretném, ha mi
ketten együtt öregednénk meg – mondta Phillip, és mélyen a
lány szemébe nézett. Camille vakmerővé tette, és szerette
volna megvédeni őt. Camille rendkívül bátor nő volt.
Rengeteg megpróbáltatáson kellett keresztülmennie, de nem
hagyta magát eltiporni. És mégis ugyanaz a jószívű, kedves,
tisztességes és őszinte teremtés maradt, mint
gyerekkorukban. A balszerencse és a szívfájdalom nem törte
meg a lelkét. És Camille mellett Phillip is jobb embernek
érezte magát. Camille nem megkeserítette az életét, hanem
jobbá és gazdagabbá tette, és apja mindig arra tanította,
hogy ez az, amit meg kell találnia a leendő társában. És
Phillip tudta, hogy Camille-ban végre megtalálta. Mindig is
megvolt benne, de Phillip csak most ismerte fel.
– Szeretlek, Camille – mondta Phillip azon a határozott
hangon, amelyet Camille a gyerekkoruk óta oly jól ismert.
Már akkor is megbízott Phillipben, és ez azóta sem változott.
– Sajnálom, hogy olyan sokáig tartott, mire rájöttem. Nem is
tudom, mire vártam mostanáig. Már hosszú évekkel ezelőtt
rá kellett volna ébrednem, mennyire szeretlek.
– Nem baj. Korábban még én sem álltam volna készen
erre a kapcsolatra. – Camille is csak az utóbbi időben
tisztázta magában, melyek az igazán fontos dolgok az
életében, mit is akar valójában, kire van szüksége, kiben
bízhat, és kiben nem. – Szóval te vagy az én daliás hercegem
– mondta Camille, és Phillip megcsókolta a lányt. Még sokáig
üldögéltek a padon, és csodálták a völgyet, amelyet mind a
ketten szívből szerettek, és amely az otthonuk volt.
– Ez az egész olyan, mint egy tündérmese, nem igaz? –
kérdezte lágyan Camille, és Phillipre mosolygott, aki átölelte
a vállát. – A gonosz boszorka nincs többé, a daliás herceg
pedig itt van velem.
– Én pedig elnyertem a tündérhercegnő kegyeit… pedig
kiderült, hogy az üvegcipellő nem is az övé, hanem Simone-é.
– Mindketten nevettek, aztán kéz a kézben elindultak lefelé a
domboldalon. Nem volt okuk a sietségre. Az elpusztult
szőlőtőkéket újraültetik, és apránként rendbe hozzák a
károkat.
 Az igazi tündérmese még csak most vette kezdetét. És
szavak nélkül is tudták, hogy ennek a mesének boldog lesz a
befejezése. Csak annyi volt a dolguk, hogy közösen valóra
váltsák az álmaikat. Itt éltek ebben a varázslatos völgyben,
ahol felnőttek, és amelyhez ezer szállal kötődtek. Most végre
elérkezett az ő idejük. És ebben a tündérmesében az volt a
legszebb, hogy maga volt a valóság.
 ISBN 978 963 203 386 0

Maecenas Könyvkiadó, Budapest

Felelős kiadó: a Maecenas Könyvkiadó igazgatója
Szerkesztette: Horváth Ágnes
Nyomdai előkészítés: Alinea Kft., Budapest
Nyomta és kötötte a Szekszárdi Nyomda Kft., Szekszárd
Felelős vezető: Vadász Katalin ügyvezető igazgató
Terjedelem: 17,20 (A/5) ív