MÁRAI SÁNDOR

SIRÁLY

A SZIGET

HELIKON KIADÓ

© Márai Sándor jogutódai

Vörösváry Publishing Co. Ltd. (Toronto)

SIRÁLY

A tölt tollra gondosan reácsavarta az ebonitkupakot, nagyon lassú

és óvatos mozdulattal, körülbelül, ahogyan egy sebész veszi kézbe
az éles m szert vagy egy vegyész az üvegcsét, melyben élet és
halál van; gyógyító anyag vagy méreg egész falvak számára. Egy
ideje minden mozdulata ilyen felt n en óvatos volt. Ujjai, ezek
a zongorán, írásban, vívásban és labdaütésben gyakorlott,
csontos, hosszú és fehér ujjak, tétlenül, csaknem kimerülten
pihentek most az íróasztalon, mintha egyfajta párviadal, kemény
és férfias mérk zés után pihennének. M vészek keze pihen így,
mikor leírták az utolsó szót, felkenték a vászonra az utolsó
ecsetvonást, vagy leütötték a búcsúzó hangot a zongorán, s
tudják, hogy most véget ért valami, ami egyszeri és nem
ismétl dik meg soha többé az id ben.
De mégis, inkább úgy pihent a kéz, mintha valamilyen nagy
ellenállást kellett volna leküzdenie. Mintha viaskodott volna
valakivel. Milyen lehet a gyilkosok keze, közvetlenül a tett
után? - gondolta most és figyelmesen nézte kezét. El ször nézte
így életében. Az ember rettenetesen keveset tud önmagáról. Már
testünkr l is alig tudunk valami megbízhatót. Mit remélhetek
lelkemt l, melynek természetét egyáltalán nem ismerem, csak
megnyilvánulásait érzékelem? S a többiek lelkét l, kiket
nyilvánvalóan még sokkal kevésbé ismerek, mint önmagamat. Mit
remélhetünk egymástól, emberek?... A nedves kézírás fölé hajolt.
Vörös ceruzát keresett el a tolltartó aggályosan rendbe rakott
írószerei közül, s az árkus papír szélére erélyesen odaírta:
Szigorúan bizalmas. Most mindjárt csönget, átadja a kéziratot a
gépírón nek, aki tisztába írja a szöveget,
szigorúan és bizalmasan. Aztán borítékba zárja a kéziratot és
átviszi a miniszternek. Aztán elkezd dik valami: néhány írott
szó, mely e pillanatban nem száradt föl még a papíron, élni kezd.
A nyomdákban a nagy körforgógépek zsíros, fekete festékkel
nyomtatják majd e szavakat, a rádióban egy érces, mesterségesen
megrendült hang kiáltja világgá e mondatokat, millió és millió
ember sápadtan olvassa és hallgatja a szavakat, melyeket vetett
az imént papírra. Kezét nézte és elégedetten látta, hogy hosszú
ujjai remegnek, mint valamilyen különös er feszítés, párbaj vagy
Beethoven-szonáták egyórás gyakorlata után. Párviadal után remeg
így egy férfi keze vagy alkotás után a m vészek keze - de mi volt
ez, alkotás vagy párviadal? Végre is csak parancsot
teljesített. Ez a néhány mondat elhangzik majd holnap. A
telefonok csörömpölnek. Egy asszony sápadtan hallgatja a rádió
el tt e szavakat, gyermekét szívéhez szorítja, sírni kezd.
Munkások abbahagyják gyárakban a munkát, a szavak élni és
cselekedni kezdenek. A szavak áthatolnak az élet szövetébe, s
keringeni kezdenek az óriási test vérkeringésében, mint egy oltás
anyaga a vérpályán. A nagy gépezet, az állam, millió és millió
hajszál finom áttételében m ködni kezd e szavak hatása alatt, s
a nagy szervezet, a nemzet, dobogó szívvel kezd élni, mikor e
szavak elhangzanak. A nagy és finom üzemben fegyelmezett emberek
élnek, s mindannyian apró hajszálrugói csak annak a bonyolult
szerkezetnek, mely e szavak következtében most összes
lendít kerekeivel eszeveszett ütemben kezd forogni. Felállt, az
ablakhoz ment, lenézett a városra.
Éjjel hó esett. A hó mindig a meséskönyv egyik lapjának emlékét
idézi fel. Kis házak dideregtek a hóban, s lenn a folyó már
jégtáblákkal zajlott. A folyón túl a nagy város, palotáival, a
kupolás házzal. Homlokát simogatta ideges mozdulattal, mint
mindig, mikor modorral és magatartással iparkodott leplezni
valami áradót, kínzót, embertelent, ami a mélyb l tört el , az
emlékek és az érzések lucskos, bányaléggel telített tárnáiból.
Mi lesz holnap, ha elhangzanak e szavak? És holnapután? S mi lesz
e szavakból abban a homályosabb, tapinthatatlanabb valamiben,
amit általános szóval id nek neveznek, s aminek sajátsága, hogy
nem engedi el azt, amit magába fogadott egyszer: mint egy eszel s
szeret , halálos öleléssel szorít magához mindent, ami egyszer
karjai közé tévedt. Amit elkezdtek, az id zsákmánya marad... Az
ablak egyik sarka megtelt jégvirággal, bonyolult és túlrajzolt
ábrákkal, mintha egy japán fest a maga gyönyör ségére cselekedne
valami céltalant és fönségeset. S lenn a folyó és a házak. S
messzebb, a ködben, az ország, sok millió ember. S messzebb, a
ködben és az id ben, más országok, mint tenger, oszló és emelked
rétegek egymást követve e különös elemben, az id ben. Németek.
Oroszok. Az óceán. A kis népek, hisztérikus izgalomban. S
valahol, még sokkal messzebb, a történelem mögött, az egyén,
érthetetlen sorsával: egy kínai most megy ki a mez kre, két
bombatámadás között nyugodtan dolgozik a rizsföldön, arcán
mosoly, eszméletében egy verssor vagy egy erkölcsi parancs
értelme.
Negyvenöt éves vagyok, gondolta. Ajka némán számolt. Egy napon
vége lesz a háborúnak, gondolta még. S akkor már nem leszek
fiatal ember.

Végigmegy a szobán, hátán összefont kezekkel.

A szoba langyos, a minisztériumban szorgalmasan f tenek. A ház
régi, a szobák boltívesek, a falak vastagok. Nem is hivatalszoba
ez, egyfajta úri társalgó inkább. Biedermeier ül készlet a fal
mellett, sárga selyemhuzattal. A falon a miniszter arcképe. S egy
másik kép, halászok a Tiszán. A miniszter szigorúan nézi a
szemközti falról a tiszai halászokat. Az íróasztalon minden
aggályos rendben. A sarokban egy állványon, vaskosárban zöld
ével növények. Nem, mire vége lesz a háborúnak, már nem lesz
többé fiatal ember.
Mikor elkezd dött... nem szívesen mondja ki a szót, még
gondolatban sem. Mikor elkezd dött, ebben a szobában
tartózkodott, reggel kilenckor. Akkor megfogadta,
hogy nem mozdul innen, nem megy külföldre, amíg nincs vége az
egésznek. Mi volt e fogadalom tartalma?... Mi az értelme minden
fogadalomnak? Félelem, sértettség, egyfajta merevgörcs,
menekülés. Mindenki menekül ilyenkor valamibe. Nem megy vissza
a városokba, melyeket ismert és szeretett, amíg nem tisztogatnak
meg újra mindent, nem áll minden megint helyén, a városokban és
az emberek lelkében. Ezt fogadta meg. Meddig tart még a fogadalom
s mindaz, ami feltétele e fogadkozásnak? A köd vastagon fekszik
az ablak el tt, a folyó, az ország, a világ felett: kénytelen
visszaállani az ablakhoz és a ködöt nézni, mintha ez lenne az
egyetlen felelet az életre. Mennyit vitatkoznak, jósolnak és
hazudnak! Két éve, mindennap, otthon és a hivatalban, társaságban
és utcán, hidegen és jólértesülten, halkan és bizalmasan! S
mindig ugyanaz a remeg bizonytalanság, a fölény, a hidegen
el adott értesülések mögött: bizonytalanság, hogy az emberi
szándékon túl is történhet valami az emberi világban... S mennyi
hazugság, szóban és írásban! Ezek a "jó helyr l hallottam"
kezdet hazugságok, melyek "minden józan emberi számítás
szerint"-tel végz dnek! Ezek a jelentések, melyek így kezd dnek:
"Tegnap beszéltem valakivel". S a bizonyosság, hogy ez a "valaki"
nincs és nem is lehet sehol, mert mindaz, ami történik, már nem
valaki és valakik szándéka, hanem emberfölötti er k akarata. Este
elmegy az operába.
Felöltözik sötét ruhába és elmegy az operába. A kürtök
rikoltanak. N k ülnek a páholyban, fehér húsuk ragyog a fekete
bársony kivágásában, keszty s kezük a látcsövet emeli, szemük
csillog a sötétben, mint a fenevadak szeme. A néz téren testek
meleg, fülledt szaga leng. A színpadon egy férfi énekel, mély
hangon, a becsületr l és a szerelemr l. Ez volt Európa legmélyebb
értelme, mikor is?... Tegnap még vagy két év el tt. Milyen szép
volt minden: a városok, az utazás a gyorsvonattal, havas tájak,
deklamáló hegységek és üvöltöz vízesések között, a nagy
szállodák villanyfényes, meleg rejtettsége, a telefonszámok a
régi jegyz könyvben: számok, melyek mögött egy ember élt, egy
müncheni, párizsi vagy oxfordi lakásban, s a szám egyszerre
életre hívta az embert. S mindenféle képek, okos könyvek,
gyönyör n k, csodálatos használati tárgyak, versek, melyeknek
olvastára a hideg zsibbadás bizsereg végig testünkön. S mind e
mögött valamilyen félelmes hazugság és kegyetlenség, s a milliók
és százmilliók, egyre többen, áradó és sarjadzó tömegek,
melyeknek mind kevesebb részük volt e képekb l, könyvekb l,
n kb l és verssorokból. S vita, a lapokban, minden nyelven, a
parlamentekben, minden országban, egyfajta állandó zsinat és
zsibongás, mely minden nappal szenvedélyesebben és harsányabban
zsongott. S aztán, egy reggel, ez a különös csend. Mikor vége van
valaminek, mindig olyan különösen csend lesz: a világban és az
ember szívében. Ezt gondolta.
Nem, ha teljesen vége lesz, s megint lehet utazni, nem leszek már
fiatal ember. Erre gondol. S az ötletet nem tudja elhessegetni.
Mintha ez fontosabb lenne, mint az asztalon száradó sorok. Én is
vagyok, nem csak a világ, gondolja most. Ha viszontlátom a
tengert, ötvenéves leszek. A hajók reggel indulnak Triesztb l.
A nagy, fehér hajók, melyek fedélzetén a fehér zekés,
aranypaszomántos stewardok sorfala között vonul fülkéje felé az
utas. A kabinfolyosók ünnepélyes, olajfestékes, tiszta illata.
S a kabinban minden olyan csodálatosan a helyén, mint egy
tökéletesen megoldott mennyiségtani képletben. A hajó elindul és
a világban is minden csodálatosan helyén van: az id ben és a
térben, minden a helyén. Itt egy délkör, s mögötte az id és
Kína. S egy másik délkör és mögötte, számtani haladvány és
mértani képlet szabályai szerint rögzítve, Sidney. Csodálatos
rend volt a világban. S a tenger sötétzöld volt vagy világoskék,
mintha néha kiadta volna dühét: mint egy epés ember, aki, két
dühroham között, emlékezik a gyermekkorra. Az ember felébredt
reggel a világban, a kabin ablakred nyén át éles sugarakkal
t zött be a déli nap, mintha orgyilkosok feszegetnék egy szoba
titkát, aranyt rökkel. Kiugrott az ágyból, feltárta a barna
lakkal fényezett red nyöket, s beáradt a tenger és a nap nyers
illata a kabinba. A hajó állt, a gépek halk zúgással jártak, mint
egy pihen , alvó ember szíve. A parton fehér kövek villogtak és
fekete emberek, rongyokban. Valaki énekelt, galagala. Egy
Ford-autó döngött a pálmák alatt, az árnyékban, s messzebb egy
háromezer éves templom roskatag oszlopai. Csodálatosan helyén
volt a világban minden.
Igaz, hogy minden mögött a b n volt?... Sokszor kérdi ezt
magától. A b n, melyet ember az ember ellen, népek népek ellen
rendszeresen, tudatosan szerveztek és elkövettek?... A b n vagy
valamilyen törvény, mely er sebb, mint az ember?... Nem tud
felelni erre. Néha eszébe jut ez a kérdés az operában vagy munka
közben vagy amikor az embereket hallgatja, amint a felel sségr l
vitatkoznak. Közben múlott az élet. Nemcsak az a másik,
bizonytalan és általános élet, népek és állatfajok, csillagok és
hüll k élete, nem: a személyes, mely csak az övé. Egy ideje
érzékletesen észlelte ezt a tüneményt, ezt a "múlást", mintha
nagyítóüveg alatt figyelné egy él lény szerves elváltozásait. (S
különös, hogy nem vagyok szomorú - gondolja most.) Valami
történt, s nemcsak a világban történt: b re, idegei, vérsejtjei
feleltek arra, ami történt. Az külön világháborúja is lezajlott
ez években, az személyes világtörténelme. Minden megtörtént,
ahogyan kellett, s most itt áll, egy boltíves szoba közepén,
negyvenöt évesen; s különösen nyugodt. Semmiféle tiltakozás a
szívében. Semmiféle érzelgés. Ha nem ölik meg, ha nem követ el
durva hibát, ha sportol és tárgyilagos, jó könyveket olvas, ha
nem dobja oda magát egyfajta eszel s félelemnek és szenvedélynek,
a múló ifjúság fölött érzett dagályos és mohó kétségbeesésnek,
van még tíz elég jó éve. Nem túl jó, de elég jó. Figyelmesnek és
udvariasnak maradni, önmagunkkal szemben is. Ötvenéves lesz,
mikor újra láthatja a tengert vagy Kínát vagy azt a teaszobát
Oxfordban. Közben megtörténik és elmúlik a háború.
Most itt van, egészen közel, a háború. Tegnap még olyan messze
volt, mint a másik ember sorsa. A szomszéd szobában ül egy ember
és rákja van: s tud e rákról, s nem érez semmit. Részvétet,
igen. A szomszéd országban dúlt még tegnap a háború, s reggel
elolvasta a lapokat és bólogatott. A csapatok valahol
el rementek. Párizs elesett. Utoljára éjjel látta Párizst, négy
év el tt, a taxi ablakán át, amint a pályaudvarra hajtott. A
Louvre udvarán hajtottak át, a Tuileriák kertjének virágágyai
el tt gurult a kocsi: nyár volt, a sugárúton, a diadalív körül
fények csillogtak. Akkor még fiatal volt, zavarosan és
reményked en fiatal.
De mit akarok én még az élett l? - kérdi.
Csönget. A kisasszony belép és átveszi kezéb l a kézírást.
- Délutánra kérem - mondja h vösen.
S parancsoló hangon:
- Szigorúan bizalmas. Kérem, adja át négykor, nekem,
személyesen.
Mikor egyedül marad, behunyja szemét, visszaül az íróasztal elé,
két tenyerével elfedi arcát. Sokáig ül így. Most elkezd dött,
gondolja. Mi kezd dött el?... Ami tegnap még hír volt és révület,
itt van ma a szobában, az ablak el tt; a folyóra is tartozik s
a házakra, lenn a mélyben. Most legépeli a kisasszony a szöveget,
s délután átadja a miniszternek. S nincs emberi er többé, mely
másítani tudná azt, ami egyszer elkezd dött, mert nem lehetett
másként cselekedni, mert okok, érvek, vélemények, tények
kényszerítették az embereket, hogy elkezd djék. Sokáig ül így,
fehér keze teljesen elfedi arcát.
Nem láthatja most ezt az arcot, a hivatalban nincs tükör, nem
ismeri igazán arcát. Mindig egy gyermek arca dereng az szes úr
hivatalos és fegyelmezett arcvonásai mögött. voltaképpen csak
ezt a gyermeket ismeri, homályosan, ahogyan egy elhalt kedves
gyermek arcára emlékezünk.

Így ül, s a nagy épület lépcs in sebesen halad fölfelé egy n .

Könnyen lép, mint a madarak, mintha ugrana egyik lépcs fokról a
másikra. Ez a n hozzá siet: de nem tud err l.
Nem ismeri ezt a n t, soha nem látta. Most az asztal el tt ül
még, két kezével elfedi arcát. A háborúra gondol, s iparkodik
elképzelni, mit jelent ez a szó holnap vagy esztend múltán, a
valóságban? Akik eddig csak a mozgókép-színházban látták a
háborút, most megismerik majd, mint egy embert, kinek nemcsak
neve és híre, hanem teste is van. Szeretne segíteni valakinek.
Talán leghelyesebb, ha ilyen pillanatokban az ember kiválaszt egy
embert a világmindenség összes él lényei közül, s minden erejével
segít neki. Egy férfit vagy egy n t, aki érdemes erre. De ez a
szó: "érdemes" - most, szemközt a valósággal, egyszerre
értelmetlen lesz. Minden ember egyformán "érdemes" arra, hogy
teljes legyen a sorsa. S a nagy sorson, a háborún belül is
megtörténik az emberekkel a másik sors, a kicsi, a teljes.
A n már az els emeleten lépdel. Most megáll, a fordulóban;
egyedül van; óvatosan körülnéz, mint a zsebtolvajok, táskájából
gyors mozdulatokkal púderdobozt keres el , keszty s kezével
letörli a kis szelence tükörlapjára tapadt rizsport, s púderezni
kezdi orrát. Pillanatok alatt végzi ezt a m veletet, s komolyan,
aggályosan vizsgálja arcát a parányi tükörben. Izgatott,
gyomrában azt a vizsga el tti facsarást és nyugtalanságot érzi,
mint a diákok, mikor a végs vizsga-jegyért felelnek. Lépteket
hall és egyszerre ünnepélyes lesz, dáma. Most már lassabban megy
a fels emelet felé. Id s férfi jön szemközt vele, megáll az
egyik lépcs fokon, férfipillantással, hosszasan néz utána. "Jó
n " - gondolja az id s férfi. S halkan füttyent, így megy tovább.
Igen, a n is tudja, hogy "jó n ". Ma különösen tudja, lábujja
hegyét l orra hegyéig. Reggel sokáig t n dött, öltsön-e
hócsizmát? Éjjel vastagon esett a hó. Aztán mégis csizma nélkül
eredt útnak, testszín harisnyában, melyet óvatosan iparkodott
tisztán rizni meg az út menti latyaktól, kivágott, vékony talpú
fókab r félcip ben. Most lúdb rösen fázik, a vékony harisnyában
és a finom kis cip ben, de lábait, hosszú, keskeny, szép
lábszárait éppen ma igazán nem rejthette a hócsizmákba.
Egy férfihez megy, akit soha nem látott még. A második emeleten
megáll, kifújja magát. Az épület belseje kellemesen meleg, a
boltíves, fehér folyosó olyan, mintha egy kolostorba vezetne. A
falon régi városmetszetek lógnak, aranykeretben. Minden nyugalmas
itt és fölényes. A n sóhajt, röviden és mellékesen. Nem lát
senkit. Rövid, prémes kabátkája zsebéb l összehajtogatott
papírszeletet húz el , bet zve olvas egy nevet. Aztán
rövidlátóan, hunyorító pillantással körülnéz. Egy ember közeledik
feléje, libériában. A n kimondja a nevet.
El ször életében mondja ki hangosan ezt a nevet. Mikor egy nevet
kimondunk, a világegyetemben láthatatlan huzalok és er k
kapcsolnak két embert, mint egy telefonközpontban. A libériás
ember bólint.
- A tanácsos úr csak tizenkett ig fogad - mondja az altiszt.
- A névjegyem - mondja a n rossz magyarsággal. - Kérem, vigye
be a névjegyem.
Kedvesen beszél, halkan, s a mód, ahogyan töri a magyar szót,
hízeleg az altisztnek. Minden kis nép fia megtisztelésnek érzi,
ha egy idegen iparkodik anyanyelvén szólani hozzá. Az altiszt
udvarias, férfimódra kínálja hellyel az idegen hölgyet és elmegy
a névjeggyel.
A n leül egy zöld huzatos pamlagra. Kezét szívére szorítja.
Szíve idegesen dobog.
Az ajtót halkan becsukták mögötte, azzal a hangfogós
nesztelenséggel, mely mindent jellemzett ebben a langyos
leveg j , kolostorszer , nagy épületben: itt az írógépek is
halkabban ketyegtek, mintha végtelenül bonyolult rendtartás, néma
szolgálatkészség és g gös tapintat fegyelmezne minden mozdulatot,
a gépek zörejét is. Megállt a küszöbön és nem mozdult. Mereven
állt, egy iskoláslány ügyefogyott fegyelmezettségével, mintha
tornagyakorlat után várná, hogy elhangozzék a "pihenj"-vezényszó.
A nagy, fehér ajtóban a nyúlánk alak magasabbnak látszott, mint
a valóságban.
A férfi felállt az asztal mell l, kezében a névjeggyel.
- Milyen sápadt - gondolta a n . S félig összehúzta
szempilláit, így bámulta az eleven, keskeny kémlel résen át a
férfit, rövidlátóan és figyelmesen, h vös és kissé ellenséges
pillantással.
- Sápadt lehetek - gondolta a férfi: mert szemben állott az
ablak fehér fényözönével, s érezte, hogy leszalad a vér fejéb l.
A vér "szíve felé árad", így érezte; de ugyanakkor tudta, hogy
ez csak irodalmi túlzás, így olvasta a felületes könyvekben. A
valóságban ez az "áradás" élettani képtelenség. A vér
természetesen mindig a szív felé árad, de e szédülésnek nincs
semmi köze a vér keringésének üteméhez. Az ember olvas ilyen
érzelmes közhelyeket. Sápadt vagyok, gondolja újra, s
kiegyenesedik, óvatos félhomályban áll, mert nem akarja, hogy a
n lássa sápadtságát.
Most ezt gondolja: "Nem, ez már túlzás." S egyszerre jókedv
lesz.
Heveny, túlzott, ideges jókedv járja át testét, mintha valamilyen
oltás anyagát döfte volna testébe egy ördöngösen ügyes kéz: egy
oltás anyagát, melyt l bizseregve árad szét a tagokban ez az
rjöng és félelmes jókedv. Most nagyon kell vigyáznom, gondolja,
mert botrány lesz. Egy pillanat még, s ha nem sz nik ez az
átkozott bizsergés és viszketés, valahol a testemben vagy
lelkemben vagy az idegpályákon: ha nem vigyázok, s ha a nevetési
inger nem sz nik, rögtön nevetni... nevetni? Nem, hahotázni,
harsogni és röhögni kezdek. Az asztalt csapkodom, két ököllel,
úgy röhögök majd. A díványra fekszem, két öklöm hasamra szorítom,
a véknyam markolom, úgy vihogok, nyerítek! Olyan botrány lesz,
ha nem sz nik ez az inger, amilyen még soha nem volt; botrány,
hogy beszaladnak a hivatalnokok a szomszéd szobából, áthívják a
minisztert és a ment ket, szanatóriumba és nyugalomba küldenek.
Rögtön röhögni kezdek, teli pofára, gondolja; s arra gondol, hogy
nem szereti e szavakat. De a szavak most önként köszöntenek be,
jókedv en és teli t d vel harsogva közönséges értelmüket, mint
akik végre, hosszú szám zetés után, hazatérhetnek és polgárjogot
nyernek; a szavak elterpeszkednek lelkében, helyet foglalnak és
bukfencet vetnek agyában és szájában; egy pillanat még, s nevetés
alakjában kiköpi a szavakat, ide köpi e lány elé, a sz nyegre,
a szoba közepére, az Isten és a világ elé. Mert ez már csakugyan
sok, gondolja még egyszer. Mindjárt nevetni kezdek, de úgy, mint
aki egyszerre neveti ki önmagát a földet és az eget, a Teremtést.
Az ördög nevethet ilyen kajánul és kétségbeesetten, mikor üres
óráiban eszmélni kezd, hogy arca és homloka a szarvakkal, torzan
és borzalmasan, távolról és félelmesen, de mégis hasonlít Isten
arcára.
Egy pillanat még és menthetetlenül hahotázni kezd. A n akkor
megriad, elszalad. De végre is, miért szaladna el? Mit képzelt
ez a n , mikor beállított hozzá, az utcáról, visszajött az id b l
s az id nél is félelmesebb térfogatból, amely van valahol, a nagy
térfogaton túl, ahol már nem is a szabályos testek élnek s az
ábrák és fogalmak, hanem a zagyva z rzavar, mely összekever
testeket, ábrákat, tüneményeket és emlékké h vösödött érzéki
benyomásokat. Ok nélkül nem áll itt a küszöbön, ez bizonyos. S
bármily harsányan nevet majd szemébe, mindenre tud válaszolni:
a ténnyel, hogy van, él és itt áll a küszöbön. S most egyszerre
mérhetetlen kíváncsiság lepi el egész testét; olyan ez az érzés,
mint egyfajta érzéki izgalom. Végre is, nem közönséges dolog ez.
Nem esik meg mindenkivel, gondolja, hogy eltemet valakit, s aztán
az illet kikél abból a bonyolult sírból, ami valóság is, emlék
is, s három födele van, mint a pogány királyok sírjainak, s
egyszerre itt áll a küszöbön, délben, egy óra húsz perckor. Mert
most megnézte az órát s szemközt a falon a naptárt: csütörtök,
egy óra múlt húsz perccel. Milyen nap is számára csütörtök?
Általában nem rossz és nem jó, amolyan közömbös nap, mikor az
élet jó angyalai nem tör dnek különösebben vele, de az apró
démonok, a mindennapok kaján kis ördögei sem figyelnek oda
sorsára és nem vetnek életének gáncsokat.
A kísértetek, gondolja, úgy látszik, nemcsak éjszaka látogatnak
el a világba. Délben is jönnek, fényes téli délben. Ez a kísértet
csont és hús. Nagyon tetszet s csont és hús, állapítja meg,
gúnyosan. Mert most, mikor múlni kezd ez a viszket s, fájdalmas
nevetési inger, nem érez semmiféle csodálkozást; inkább csak
gúnyos sért döttséget és megrendülést érez. E pillanatban megért
valamit, amit nem tudott eddig. Körülbelül úgy érez most, mint
az emberiség, mikor Kopernikusz, majd Darwin és Freud arcul
ütötték a megállapítással, melynek értelme mindig csak az volt,
hogy az ember nem a világ közepe. Hiszen is gyanított valami
hasonlót. A Föld nem az egyetlen csillag a világ-mindenségben,
az embernek kevéssé el kel rokonsága is van a világon, s
értelmünk úgy viszonylik csak az értelemmögötti ösztönterülethez,
mint Európa Ázsiához. S , személy szerint, nem értelme és
központja a mindenségnek: ezt gyanította már régebben is. De
ilyen gorombán nem mondták még szemébe soha, mint ez a n most,
szemközt, némán, a küszöbön. Sért döttsége egyre mélyebb.
Elvörösödik. S most hall egy hangot, egy szoba mélyér l, a
homályból, egy kedvesen rekedt, félelmesen ismer s hangot, amely
egy nagy hever titkos függönyei közül szólal meg és ezt mondja:
- Tell me, my Heart, if this be Love?... *
S hallja tulajdon hangját, amint a szoba másik sarkából felel:
- Ki írta ezt? Byron?...
- No, sir - mondja a hang, iskolásan és pedánsan. - Lyttelton.
Lord volt és verseket írt.
S aztán csend lesz. Csak a verssor él. Mindketten - és a hang,
a kerevet félhomályában - elgondolkoznak, mi a szerelem? De ez
már nagyon régen volt.

* Mondd, szívem, ez a szerelem?...

Olyan régen volt, hogy most, mikor megszólal lelkében a hang,

egyszerre elfárad. Ezt a fáradtságot soha nem érezte még. A n
nagyon régen áll a küszöbön, talán eltelt már egy pillanat is.
Most már illene szólani hozzá. S még mindig mozdulatlan,
kezében a névjeggyel. Most, lassú mozdulattal, közel emeli
szeméhez a névjegyet és megnézi. Nem siet, ráér. Különös
biztonságérzet hatja át egész lényét, mintha minden szabad és
megengedett lenne végre számára: nem kell udvariasnak lenni, nem
kell megtartani a szabályokat és formákat, nem kell sietni,
bókolni, civilizált urat játszani. Ez most a pillanatok egyike,
mikor az élet felrúgja a megegyezéseket, mikor a játékszabályok
nem érvényesek. S ebben a tudatban van valami megalázó, de van
benne egyfajta megkönnyebbülés is. Az rült érezheti így magát,
az els pillanatban, mikor az értelem elválik az ismert törvények
és a rend világától. Most leülhetek a padlóra, gondolja, s
lehúzhatom a cip met. Félelmes megkönnyebbülés ez. Mintha minden,
ami a helyén volt, egyszerre dülöngeni és tántorogni kezdene,
valamilyen vad és boldog önfeledtségben. Mert nemcsak a törvény
van a világon s a házak s a jogszokások. Van a rend fordítottja
és van az, hogy aki meghal, kikél a sírból, s aki azt hitte, hogy
a világ középpontja - képzeljük csak el, egy ember! -,
egyszer en játékszer olyan er k számára, melyek még csak nem is
értelmesek.
Mindenesetre el húzza szivarzsebéb l pápaszemét, kényelmesen és
körülményesen orrára illeszti a szemüveget, s mintha egyedül
lenne a szobában, elolvassa a névjegy szövegét.
Persze, álarcot visel, gondolja elégedetten. Neve az álarc.
Idegen név. S halkan, bet zve olvassa.
Aztán, pápaszemén át, rövidlátóan és kissé öregurasan, kezében
a névjeggyel, kérd en pillant a látogatóra: - Mademoiselle?...
A n kimondja nevét. A hangot mintha kissé elváltoztatta volna.
"Milyen ravasz" - gondolja és mosolyog. - "Mindig ilyen volt.
Nem, ezek nem változnak."
- Tessék helyet foglalni - mondja.
S lassan elébe megy, leül a n vel szemközt, a sárga selyemmel
áthúzott karosszékbe.

A látogató halkan és folyamatosan ad el , kissé elfogódottan,

mint aki leckét mond fel. Egy méter hatvannyolc magas, állapítja
meg. És ötvenkét kiló. Nem változott. Hallgatja az idegen
csengés beszédet és bólogat.
Szó se róla, mindez eléggé kellemetlen, gondolja most;
kellemetlen, s ugyanakkor mulatságos. Mintha a m helybe
pillantana az ember, ahol az élet készül: most végre látok
valamit a m hely titkaiból, ahol készülünk, férfiak és n k,
nevetséges titkainkkal. Ez a n egyszer már élt és meghalt. Nem
rültem meg, tudom, mit látok és mit gondolok? Ez a n egyszer
már belépett szobámba, pontosan így, öt év el tt, s egy méter
hatvannyolc magas volt és ötvenkét kiló. Azt akarta, haljunk meg
együtt. Kívánságát nem teljesíthettem. Nem, a kívánság túlzott
volt, jogosulatlan. De a n éppen azt bizonygatta, hogy az élet
más is, mint jogi kérdés, az élet valami egyszeri, föltétlen és
értelmetlen is, olyan, mintha Isten hirtelen grimaszt vágna. Ez
is lehetséges végül, mondta. Vallásos n volt, sírt, mikor ezt
mondta. Minden reggel templomba járt, buzgón imádkozott. És
Luther azt mondja: Alle Kreaturen sind nur Gottes Larven und
Mummereien. * Komor szó ez, emlékszik, a hideg végigment hátán,
mikor el ször olvasta: Huizinga idézi, a játékos emberr l vagy
az emberi játékról írott könyvében. Hazamegy és megkeresi ezt a
részt. Mummereien. Mi is e szó magyar fordítása? Valami torz és
fintorszer van abban, ahogyan az ember Istenre hasonlít. A n
aztán meghalt, egyedül, s eltemették, jó mélyen, a sírba, mert
ma már kit n en tudnak temetni. Mostanában sok embert temetnek,
koporsó nélkül is. De ez most visszajött. Talán csak a teste jött
vissza? S mi volt fontosabb, a teste vagy

* Minden teremtmény Istennek csak lárvája és álarca.

mindaz, ami áradt bel le, beszédje, mosolya, nézése, mozdulatai?

Kétségtelen, hogy a teste is fontos volt, gondolja tárgyilagosan.
És érzi, hogy ideges reszketés villanyozza meg egész testét, keze
különösen elzsibbad.
Amíg a n beszél, s udvariasan, bólogatva hallgatja e tört
magyar beszédet, egy arcot lát. Ez az arc a látogató arcának
vonásaival tökéletesen egyezik. El vehetné a fényképet
tárcájából, a n elé tarthatná a képet és reákiálthatna:
"Kisasszony, Ön csal. Miféle álarcosjáték ez? S mifajta gúnyos
illetlenség, Isten és az emberek színe el tt?... Urin nem
jelenik meg egy halott kedves testi alakjában!" Vagy valami
hasonlót mondhatna, erélyesen. Becsöngethetné az altisztet,
megparancsolhatná, hívjanak rend rt, igazoltassák ezt a szép
kalandorn t... mert bizonyosan egyfajta kalandorn ez, hiszen
másként nem jelent volna meg az elhalt n testi álruhájában.
Pontosan tudta, hogy ide kell jönnie, hozzám, s így kell jönnie,
ezzel az arccal. De engem nem csapsz be másodszor, gyermekem,
gondolja most. Már el ször sem sikerült becsapnod... igaz, a
végén volt egy pillanat, mikor magam sem tudtam már, mi a játék
és mi az igazság? A végén a n mindenesetre meghalt... miért is?
Mikor Talleyrand meghalt, Metternich ezt kérdezte: "Mit
akarhatott vele?..." Hasonlót érzett is, mikor megtudta a n
halálhírét, délután, a hivatalból jövet, az esti lapból. Igen,
mit is akarhatott vele, a meghalással, miféle gyermekes és
reménytelen ötlet volt ez megint, ellene vagy egymásért, a
bonyolult, kínos és szégyenletes, hároméves harcnak micsoda új
trükkje, cselfogása?... Sokáig nem értette, mit akart a n a
halállal? Általában bosszút akarnak az öngyilkosok. Minden
öngyilkos bosszút akar állani valakin vagy egyszer en csak a
világon: azt akarja, hogy holtában sajnálják, visszasírják. A
kávéházi sanzonénekesn k is ezt éneklik: "Fog maga még sírni
utánam." Nem, nem sírt utána. Ha ez volt a n célja, akkor
tévedett, egyetlen pillanatig sem sírt utána. S nem is halt
utána, amint a valóság bizonyítja.
Hát visszajött, gondolja. S megint ez a mély fáradtság: a halál
el tt fárad el így az ember. S megint kezd dik minden, elölr l?
A szégyen, a gyalázat, a megalázás?... Nem, kedvesem, gondolja,
dobogó szívvel; elkésett, kisasszony; akármilyen okból tért is
meg ide a sírból vagy az ismeretlen térfogatokból, ahol az élet
anyagával, az arcokkal és testekkel játszik ötletszer en Valaki:
nekem már nem tud fájdalmat szerezni. Hallod, my Heart: nem
engedem, hogy még egyszer fájdalmat szerezzél! Mi is a neved?...
Elolvassa, bet zi a nevet. Ismeretlen nyelven csengenek e szavak.
A n elhallgatott. Egyfajta stipendiumról beszélt s arról, hogy
itt akar még maradni az országban.
- Ön észt, kisasszony?
- Nem, uram. Finn vagyok.
Finn, igen. Nem hasonlít a finn n kre. Magas, csontos és sz ke.
Északi fajta, de inkább svéd lehetne.
- Azt hittem, svéd.
- Az anyám svéd, uram.
- Mi a neve? - kérdi ötletszer en, kíváncsian.
A n elmosolyodik:
- Anyám neve? Ranghild...
- Bocsásson meg.
- De kérem, uram. Kérdezzen.
Így társalognak. A n engedelmesen, aggályos pontossággal
felelget, mintha vizsgálóbíró el tt mondaná tollba személyi
adatait. Hangja idegen, nem emlékeztet a halott n hangjára.
Hiányzik bel le az a titkos, rekedt csengés, amely úgy zengett
ki a másik hangból, mintha sötét szobában, gúnyosan és fojtottan
nevetne valaki. Hallgatja a n t s ezt gondolja: "Nem, a hangját
nem tudta kölcsön kapni. A hang a lélek." E pillanatban cinkosi
együttérzéssel gondol a halottra, aki meg rizte hangját, a szép,
idegen kalandorn csak testi emlékét lophatta el. Nyugodtan
társalognak, hivatalos udvariassággal.
- Szabad megkérdeznem, hány éves, kisasszony? - kérdi és
mosolyog.
- De természetes, uram. Huszonkett múltam, a nyáron. Hazudsz,
gondolja és bólogat. A tested huszonöt múlt. Ezt én jobban tudom.
- Nagyon hasonlít az édesanyjára, kisasszony?
- Nagyon - mondja élénken a n . Önkéntelen mozdulattal
kézitáskája után nyúl, mintha fényképet akarna mutatni. De aztán
zavartan, szemérmesen visszahúzza és ölébe ejti kezét. Most
elpirult. Valamit megérintett a kérdés, talán nem szívesen
emlékezik anyjára. Izeg, mozog helyén, most nem olyan iskolás és
gépies, mint volt az els percekben. Látnivaló, hogy szeretne
mondani valamit. De csak ezt mondja:
- Anyám most ment férjhez.
- Igen - feleli.
- Apám meghalt.
Családi ügyek. Gépiesen kérdi:
- Gyógyszerész volt?
A n tágra nyitott, szürkészöld szemekkel néz reá.
- Gyógyszerész? Nem - mondja meglepetten, kissé egy-ügy en.
-
Miért lett volna gyógyszerész? Halász volt.
Megint nevetnek, zavartan. Csakugyan, miért is lett volna az
idegen n apja gyógyszerész? A halott n apja az volt, de a
dolgok nem ismétl dnek ilyen nevetséges azonossággal. Mégsem
röstelli a kérdést, semmit nem röstell. Soha életében nem érezte
még ezt a szabadságot és feszélyezetlenséget. - Most
megkérdezhetek mindent, mert az élet játszik velem - gondolja.
-
Most véget értek a szabályok, valaki játszik velem. Kérdezhetek,
amit csak akarok...
- Halász? Bottal és horoggal?
- Nem, uram - mondja a n , komolyan. - Halász, hajókkal és
halászokkal. Nem hasonlítok reá. Kék szeme volt, szemüveget
viselt, s legszívesebben mindig olvasott. A Kalevalát is
elolvasta, többször. A nevem is onnan való.
A névjegyet nézi:
- Laine?...
- Nem. Aino. Ez a név el fordul a Kalevalában. Azért szerette
apám.
- Mit jelent ez a név, kisasszony? Anna?
- Nem. Egyetlen, ezt jelenti. Egyetlen - mondja hirtelen, s
a zöldesszürke szem sötét lesz, a hang mélyebben cseng, mintha
elborult volna a lélekben valami. - Egyetlen - mondja még
egyszer, kissé bocsánatkér csengéssel.
- Szép név - mondja készségesen. - És Laine? Ez is jelent
valamit a Kalevalában?... De hiszen maga valósággal mitikus lény,
kisasszony. Mintha egy északi mondából érkezne, Egyetlen...
- Laine - mondja a n és nevet. - Nem, Laine már földi név.
Nagyon közönséges név. Olyan, mint maguknál Nagy vagy Kovács.
- Egy monda h sn jének nem lehet közönséges vezetékneve -
mondja komolyan.
- Hullám. Ennyi a nevem értelme magyarul. Aino Laine, Egyetlen
Hullám.
- Egyetlen Hullám - mondja. - De hiszen ez nagyon szép.
A n vállat von:
- Nálunk közönséges. Olyan, mint itten Kovács Zsuzsika.
- Igen - mondja. - De már idegennek lenni is olyasféle
állapot, mintha mondából érkezne valaki. S a tetejébe ilyen szép
neve van... Mikor tanult meg magyarul?
- Két éve, az egyetemen. Mikor elhatároztam, hogy idejövök.
- Mit akar itt? - kérdi nyersen.
A n cip je orrát nézi, keszty jével játszik:
- Mit akarok itt? - mondja, mintha egyedül beszélne. Most
nagyon komoly: arca csaknem eltorzul egyfajta gyermekes, aggályos
komolyságtól. - Mi, finnek néha vágyunk ide.
- Ma nem utazik az ember hangulatok kedvéért, kisasszony -
mondja hivatalosan.
- Nem, igaza van. - A n sóhajt. - De mi, finnek csakugyan
vágyunk ide. Mikor a háború kitört, apám házát a
tengerparton bomba érte. Az els bombák egyike a mi házunkra
hullott - mondja társalgó hangon, egyszer en. - Aztán meghalt
apám, s anyám most férjhez ment. Tanítón vagyok és megtanultam
magyarul. Állást akarok - mondja bizalmasan, egyszer en.
- Miért nem tanít otthon? - kérdi szigorúan. A kérdés értelme
ennyi: "Miért nem maradtál messze t lem? Menj az utamból,
gyermekem. Fáradt vagyok és nyugodt. Mondom, hogy már nem tudsz
fájdalmat szerezni, akármilyen fintorokkal környékez is az élet."
De a lány pontosan felel:
- Csak északra mehettem volna, a lappok közé, a sötétbe. De
én csak városban tudok élni. Kell minden, ami a városban van...
a könyvtárak, a színház... Az üzletek is - mondja szintén. -
Élni egy faluban, Északon, a lappok között... Nem, uram. Akkor
inkább a halál.
- Miért nem ment férjhez?
Már nem beszélgetnek "hivatalosan": a lényegesr l beszélnek,
követel és erélyes hangon, mint két vitatkozó, hangos és nyers
szinteséggel. Átmenet nélkül a lényegesr l kezdettek beszélni,
s mindketten természetesnek érzik ezt a követel hangot.
- Mert nem bírtam elviselni!
- Mit?
- A lényét és a modorát. - Nevetni kezd: - Mindig ezt mondta:
"Kérem figyelmét." Nem - mondja és megrázza fejét -, nem bírtam.
- Hány éves volt?
- Ó - mondja könny , szánakozó hangon -, már nem volt
fiatalember. Ötven volt azon a nyáron.
- Nem - mondja udvariasan, beleegyez en -, ötvenéves korában
már nem fiatal az ember. És most mit akar itt?
Lassan beszél, az ablakon át a ködöt nézi. A köd felé mondja:
- Itt? De hiszen megmondtam. Vízumot. A tartózkodási
engedélyt. A konzul azt mondta, Ön segíthet. Ha lehet, állást.
Tudok franciául, angolul.
- És magyarul. Sokan tudnak odafönn magyarul, kisasszony?
Most már teljesen kihallgatásszer a beszélgetés. Egy hivatalnok
beszélget egy finn n vel, aki tartózkodási engedélyt és állást
szeretne Magyarországon. Közömbös ügy, gondolja és mosolyog.
- Sajnos, nem olyan egyszer , mint képzeli, kisasszony.
Háborúban élünk, mit is gondolt?... Térjen haza, kérem,
Finnországba. Ott szükség van most mindenkire. Álljon be
lottának. Mindenesetre hasznosabb lesz, mint ha itt ténfereg
Magyarországon, kísértet módjára. Most megkérdezhetem még, vajon
átérzi-e a finn-magyar rokonságot, ha egyedül van, egy szobában,
es s éjszakán? Esetleg finn-ugor nyelvgyököket is keresgélhetünk
együtt.
A n udvariasan feleli:
- Az egyetemen tanítják a magyar nyelvet. - Feláll. - Óhajt még
valamit tudni, uram?
Folyékonyan beszél magyarul, idegen csengéssel, de pontos
szórenddel. S mégis úgy, mint aki aggályos-gondo-san válogat ki
minden szót egy nem túlságosan gazdag készletb l. Takarékosan
beszél magyarul, mint aki fél, hogy szókincse id el tt elfogy.
Néha megörül egy szónak, s er sen hangsúlyozza, mint elébb a
"Hullám"-ot. Nyugodt és udvariasan készséges. De most, mintha
megértett vagy megérzett volna valamit, egészen hölgy lesz, hideg
és tartózkodó; s búcsúzni kezd. Fejét hátravetette, keszty jét
húzza, nagyon társadalmian és h vösen.
- Bocsásson meg - mormogja a férfi.
Miféle ügyetlenség ez? - t n dik. Miért kérek bocsánatot? S ha
elmegy? Miért ne menjen el? Menjen csak vissza Finnországba, a
tavak és a nyelvgyökök közé.
- Kérem - mondja a n . De nem ül le. - Nincs mit
megbocsátanom. Számíthatok a segítségére, tanácsos úr? Francia
és angol szakos vagyok. Tessék, a papírjaim.
S átadja az útlevelet és két okmányt. Kézbe veszi az útlevelet
és az okmányokat, de nem mozdul. Nem err l van
szó, kisasszony. Az okmányok talán valódiak; mégsem err l van
szó. A másiknak is voltak okmányai, kit n ek és igaziak.
- Kérem, üljön le - mondja zavartan és határozottan.
A n lassan és körülményesen leül. Most a férfi néz a ködbe, az
ablakon át. Feláll, az ablakhoz megy, hátán összefonja kezeit.
Mire vége lesz, már nem leszek fiatal ember, gondolja gépiesen.
Így mondja, vállán át, a n és a köd felé:
- Akar eljönni velem ma este az operába?
- Igen - mondja nyugodtan a n .
S mikor a férfi hallgat:
- Nagyon szeretem a magyar zenét.
Most mindketten, felszabadultan, nevetni kezdenek, ahogy
álarcosbálban nevetnek egymásra a táncosok, a leleplezés
pillanatában. Megfordul és a n arcába nevet. A n mosolyogva
állja pillantását és könnyedén vállat von, mint aki ezt mondja:
"Te akartad így. Tessék."
- Merre megy most? - kérdi, s meglep dik, milyen árulkodóan
cseng ki szavából a gondatlanság, a jókedv önfeledtség. Mintha
minden szavával ezt mondaná: "Nem tudsz, hiába minden, nem tudsz
többé fájdalmat szerezni." A n ugyanilyen cinkosi hangon,
jókedv egyetértéssel feleli:
- Vissza a városba - az ablak felé int. - A hídon át.
- Elkísérem, ha megengedi. - És csönget.
A portás tiszteleg, a nagy ház kapuját becsukják mögöttük. A
hegyoldal keskeny sétaútján mennek le együtt, a friss hó csikorog
léptük alatt. Szótlanul mennek, a n jókedv en nézel dik,
szimatolja a havat, a ködöt.
Gyalog mennek át a hídon. Még mindig hallgatnak. A híd közepén
egy öregember a sirályokat eteti. Szótlanul megállanak, a híd
korlátjának könyökölnek, nézik a vijjogó madarakat.
- Milyen éhesek - mondja a n .
Nem felel. A nagy folyó befagyott éjszaka, olyan most, mint a
hömpölyg szenvedély, melynek áradását megállította egy fagyos
és közömbös er . Talán egy fennkölt értelem. Néhol áttör a fagyos
felszínen a víz, kis, zöldes tavakat alkot a jégsziklák között.
A sirályok ez apró tavak partján ülnek, innen repülnek fel,
érthetetlen ötletek vagy értesülések szavára hallgatva, mintha
eszükbe jutott volna valami, mintha valaki hírt súgott volna, az
életr l, a táplálékról, az esélyekr l. Hármas, négyes
csoportokban repülnek föl, a híd karfájának szintjét súrolja
szárnycsapásuk, s magasabban is keringenek. Vijjognak és
aláhullanak, mint az öngyilkosok. Most az egész csapat felrepül,
eszel s riadalomban, harmincan vagy negyvenen. Kelet felé
szállanak, majd a magasból a híd fölé zuhannak, széttárt
szárnyakkal, érzelg sen, lengve, imbolyogva.
- A maga hazájából érkeznek - mondja.
- Igen - feleli a n közömbösen. - Inkább anyám hazájából. Ott
sok van, a fjordokban, Norvégia felé. Nagyon falánkok - mondja
tárgyilagosan.
- Mit gondol, fáznak? - kérdi, mintha szakemberhez fordulna
kérdésével.
- Biztosan - mondja a n .
Szürkészöld szeme hidegen, közömbösen nézi a vijjogó, az életért,
a táplálékért vereked madarakat. Az öregember ütemesen, minden
két percben morzsát szór a mélybe, nagy mozdulattal, ahogyan a
halász lendíti karját, mikor kidobja a horgot a víz fölé. A
madarak már ismerik mozdulatai ütemét, s ugyanabban a pillanatban
zuhannak a morzsák után, eszel s pontossággal és libegéssel. De
mások is etetik a sirályokat: néhány lépéssel arrébb egy magányos
n dobál kenyérdarabokat a mélybe, a folyó apró jég-szigetei
felé. A járókel k dideregve megállanak, felt rik
kabátgallérjukat, a korlátra könyökölnek, s hosszan elnézik ezt
a néma drámát, a sirályok koldulását és diderg táborozását a
befagyott folyón.
- Itt szeretik a sirályokat - mondja a n . - Mindennap
látom, mikor átjövök a hídon. Mindig akad valaki a hídon, aki a
sirályokkal tör dik. Legtöbbször férfiak - mondja tárgyilagosan.
- Igen - mondja. - Gondolja csak el, milyen messzir l jönnek.
Jeges országokon, tengereken át. S megpihennek itt a Dunán.
Zsiradékra van szükségük. S milyen céltalan az életük! Nem?...
A n hideg, szürke szemével felpillant, a férfi szemébe néz.
Rekedten mondja:
- Céltalan?... - vállat von. - Élnek. Nagy er vel élnek. Nézze
csak...
Igen, a sirályok szemmel láthatólag nagy er vel élnek, s nem
sokat kérdik, van-e célja a sirályéletnek? Idegen, messzi, jeges
országokból érkeztek éjszaka, a tél és a háború fölött repültek,
néma er vel, szimatolva és tapogatva a leveg ég végtelenségében
azt az ösvényt, mely néhány fokkal enyhébb éghajlatú tájak, laza
jégtáblákkal áradó folyók fölé vezeti ket. Vijjognak, nyersen
és rekedten, érzelmesség nélkül. S milyen szépek!... Most nézi
el ször életében figyelmesen a sirályok szárnyalását. Évtizedeken
át mindennap kétszer végigutazom e hídon, s most látom el ször
a sirályokat, gondolja. Ennek a n nek szemével látom. Ennek is
ilyen szürkészöld szeme van, mint a másiknak volt... mint egy
madárnak vagy állatnak. Most köhécsel a n . Keszty s kezét szája
elé emeli. Van benne valami egy tüd -csúcshurutos rénszarvasból
is, gondolja - van benne valami karcsú, izmos és remeg . De a
szeme, milyen közömbös, csaknem kegyetlen! Mint a sirályok szeme.
Mintha a táplálékot kémlelné e pillanatban, mint társai és
rokonai, az Északról érkezett madarak. Hideg és kémlel ez a
pillantás: a ködbe néz, a várost nézi, a marakodó madarakat nézi,
cinkosi és üveges pillantással, mint aki tud valamit a sorsról
általában, a madarak és az emberek kemény sorsáról. Nem, ez a n
nem érzelmes.
De most lágyabb és enyhültebb hangon ezt mondja a n :
- Nézze, milyen szelíden hullanak le. Mint egy kéz... Nem
fejezi be a mondatot. Mindketten a ködbe néznek.
A férfi a folyó fölé hajol, nem néz a n re, így kérdi:
- Maga szereti a szelídséget?...
- Igen - mondja a n . - Az a legtöbb.
S mint akinek nincs több dolga itt, a híd közepén, megindul
hosszú madárlépteivel, a túlsó part felé. Szótlanul mennek, a
sirályok még egyszer átrepülnek el ttük, a híd karfái között. A
pesti oldalon a n megáll, lehúzza keszty jét. Keze hideg, sima,
mint egy elefántcsont tárgy.
- Este, az operában - mondja és mosolyog.
- Fél nyolckor - mondja a férfi. - Eljöhetek magáért?...
- Nem - mondja vontatottan a n . - Majd találkozunk... Öt
perccel kezdés el tt, az el csarnokban.
- Kérem - mondja sért dötten.
A n nevetni kezd, kezét nyújtja:
- Nem szabad rögtön megsért dni, uram - mondja.
- Nem - mondja a férfi. - Igaza van, egyáltalán nem
szabad megsért dni. Mindent inkább, mint megsért dni.
- Igen - mondja a n . - Örülök, hogy tudja ezt. Félig
összehúzott szempillák alól, komolyan és figyelmesen nézik
egymást. A n bólint, kissé félszegen, ugyanakkor nagyvilágian.
S elmegy.

Fáj a feje. Egy espressóban, e divatos, kórosan elsarjadzott

falatozók egyikében odaáll a körpult mellé, apró csésze feketét
iszik, s harap hozzá néhány vékony karéj, gyanús ízelít kkel
megkent hadikenyeret. A helyiség olyan, mint egy doboz, melyet
ideges ujjak megtömtek színes rongyokkal, hulladékkal: n k, tarka
ujjasokban, rövid bundákban csivognak az asztalok mellett,
férfiak, két sandwich között, egy pohárka ürmössel kezükben,
félreérthetetlen pillantással tartanak mustrát a bárpult mell l,
azzal a kényelmes és válogató pillantással, mint a rossz hír
házakban, ahol a vendéget a párválasztás pillanatában nem
feszélyezik többé társadalmi el ítéletek. Nyílt piac ez, a
szerelmi vásár zsibongó, fesztelen piactere. Polgári n k,
vásárlás közben és ebéd el tt betérnek ide, hidegen és
tárgyilagosan viszonozzák a férfiak kérd pillantásait, n k, akik
már nem is a szenvedélyt, még csak nem is a nagyvárosi kalandot
keresik itt, hanem egyszer en futó, alkalmi társat abban a
kétségbeesett, idegbajos menekülésben, ami életük egyetlen
értelme és tartalma: fodrászn k, bridge-szalonok és espressók
között kóvályognak, s menekülnek a civilizáció unalma el l, mely
lerágja életükr l a felhámot, mint egyfajta lepra. Az unalom. Az
otthon nem otthon e n k számára többé, hanem az unalom egyik
kínzókamrája, a szerelmi légyott annyi csak, mint a rákbetegnek
a morfinos oltás: egy pillanatra nem érzik az unalom kínját, de
aztán, a rövid és egyre megszokottabb, egyre közömbösebb mámor
múltával, annál kínzóbb az unalom tompa fájdalma. Életük alján
rág ez a fájdalom, s minden oltás, az ital, a pletyka, a kártya,
a kaland, igen, a vegyi bódítószerek sem tudják közömbösíteni e
mélyen parázsló, együgy és gonosz fájdalom tudatát. Kik ezek a
n k és a hozzájuk tartozó, velük trafikáló, szemez , közöttük
válogató férfiak?... Szórakozottan néz körül, néhány arcot
megismer, néhány üdvözlést viszonoz. Finom doboz ez,
mahagónifából készült, s válogatott anyagot zár magába. Ez a
hulladék, ez az emberi rongy és kacat szerepel a képes
újságokban, ez mutogatja vádliját a divatos fürd helyen készült
fényképen, ez "volt jelen", mikor egy nyomorult fest képét nagy
kínnal, jótékony-rémuralommal reákényszerítették valahol egypár
újgazdagra, ezek tolonganak most a színházakban, ideges
bámészkodással, s nyilvánítanak "vacak"-nak vagy "bájos"-nak nagy
er feszítéssel vagy mohó sikervággyal és becsvággyal készült
alkalmi m veket, ezek vásárolnak ma is méregdrága külföldi
arcken csöket, ezer peng s bécsi rongyokat, mikor öreg bírák
gondterhesen készülnek már reá, hogy megint egyszer pénzzé tegyék
s élelemmé, gyermekruhává váltsák föl az élet munkájával épített
gödi nyaralót... Miért csodálkozol? - kérdi és hidegen néz át e
zsivajgó, tarka madárcsapat nyugtalan tollazata fölött. Ez k,
a "tömeg" - nem tudod még? Az újkori bölcsel k ezekr l írták
riasztó tanulmányaikat, err l a tömegr l, amely nem valamilyen
néma és komor népgy lés egy gyárudvaron, hanem tömeg, mindenütt
föllelhet és észlelhet , egy fogorvos várószobájában, az új
házak garzonlakásaiban, magányosan is. Mind tömeg ez, akkor is,
ha egyedül van. Lelkük egyszer en a tömeg lelkének egyik atomja:
ez a sarjadzó, burjánzó személytelenség, melynek mindenr l van
"véleménye", s úgyszólván semmir l nincs valóságos ismerete, s
riadtan, libbenve, csillámolva, céltalanul és tájékozatlanul
keres valamilyen rajzási irányt... miért is csodálkozol? Egy
civilizáció hulladéka ez a tömeg, ezek a festett arcú n k, mint
az egyiptomi hullák, ezek a gonosz és merev pillantású férfiak,
akik a divatos és kit n en szabott polgári ruhát is úgy viselik,
mint egy titkos szövetség egyenruháját. Ez a jéghideg cinkosság
mindenütt. Ez a mindenre elszánt, szemhunyorító, pillantással
nemi, üzleti vagy világnézeti jeleket váltó vérszövetség
mindenütt. Ez a vasalt és illatosított emberi piszok, melynek
teste van, idegei vannak, beszédképessége van, csak lelke nincsen
már. Mi a lélek? Szerv, anyagtalan szerv, amely felelni tud
Erósznak, a nagy és igaz Erósznak, áramvezet a világ és Erósz
között, kegyelem és csoda. Mit tudnak ezek Erószról? - gondolta,
s a bárpultnak d lt, el kereste a t zszerszámot, gondos és
szertartásos mozdulatokkal lassan rágyújtott egy
cigarettára.Valaki, fojtott félhangon, az "anyag"-ról beszélt a
szomszéd asztalnál, s egy n kéjesen nevetett, mintha
csiklandoznák. Az "anyag", ez volt a varázsszó, mely bizsergette
ennek az emberfajtának idegeit: anyag, tehát arany vagy textil
vagy kávé, k olaj, valami, amit fogni lehet, amit el lehet dugni,
s aztán, a b vész és mutatványos kézmozdulatával, a megrettent
emberi nyomorúság közepette varázsosan el lehet húzni a
semmib l. Az anyag. A szövet. A cip talp, a "b rtalpú lábbeli"...
A szemek felvillantak. S az anyagot anyagért cserélték, a n k
húst adtak a szövetért, fehér karokat az illatos szeszért,
mellyel testüket locsolgatták. Ne háborogj, intette le magát.
Emberek, mindig ilyenek voltak... Kifújta a füstöt, elnézett a
n k és férfiak feje fölött, a télies, nagyvárosi utca suhanó
árnyait nézte. Csakugyan, mind ilyenek és mindig ilyenek
voltak?...
Ötven év el tt még nem voltak ilyenek, gondolja most, dacosan és
szigorúan. Új m faj ez, a tömeg-ember. Ötven év el tt Európában
még mindenki a maga személyes és egyéni törvényei szerint volt
buta vagy okos, jó vagy rossz, szegény vagy gazdag. Id közben
történt valami. A kanalizáció, a prophylaxis s más ilyen, nemes
találmányok jóvoltából az emberek az elszaporodás arányában adták
fel egyéniségüket. A városok megn ttek, mint apokaliptikus
cementszörnyetegek, s falták magukba az embereket. Ezek nem
egyének már, csak adatok egy statisztikában. k maguk sem érzik
sajátjuknak életüket sem halálukat. Rilke még azt mondta: Man
muss seinem eigenen Tod haben*... Saját halálát valahogyan
megszokja az ember. Mire eljön értünk - közömbös, gyorsan jön-e,
lassan? -, ismer s lesz, valahogyan kibékülünk vele. De ez a
statisztikai halál, mely ma dúl a földrészek tömegei között...
nem, már nem élik meg saját halálukat az emberek. Születnek,
élnek és halnak, mint egy vegyi tenyészetben a sejtek. De én nem
tudok város nélkül élni. Milyen szintén mondotta ezt... Nem,
bizonyos, hogy nem tud többé város nélkül élni. És a másik, sem
tudott. Rajongott e divatos, kávé illatú találkahelyekért,
csillogott a szeme, mikor belépett, napjában többször, egy
könyvvel vagy apró csomagokkal kezében, e füstös, párás, ismer s
szagoktól és hangoktól telített helyiségek egyikébe,
mosolyoghatott, rövidlátó, kissé gúnyos, félig összehúzott
szempillák alól dereng pillantással, mintha megvetné az egészet,
s ugyanakkor egy finom állat kényelmes mozdulataival keresve
helyét a puha pamlagon, az alacsony, kerek asztalka és a csésze
kávé fölé hajolva,

* Mindenkinek megvan a saját halála...

megvillantva ezüst öngyújtója lángját, átadta magát e

rejtettségnek, ami számára a város volt... A másik sem tudott a
város nélkül élni. Mikor a hegyek közé vitte vagy a tenger mellé
vagy az erd kbe, mindig magával hozta poggyászában a várost. És
én?... - gondolta. - Én tudok még város nélkül élni? Nem ez a
legtöbb, amit az európai ember önmagának adhatott: ez a
rejtettség, a falak, a szép kövek, a templomok tornya és homálya,
ez a zsúfoltság, ez az élet-re-halálra való emberi közösség...
miért ítélsz? Miért csalod magad? Az utolsó ezer év alatt nem a
városokban gondolták mindazt, amit l az élet értelmessé és
izgalmassá változott?... A n k legalább szinték. S most, mikor
a városok emberfelettivé dagadtak, mikor az élet megsz nt
emberszabású lenni, ez a mesterséges menekülés a falu és a
természet felé szinte lesz? Nem hiszem - gondolta és fizetett.
De még nem ment el.
Néhányszor találkoztak itt, az esti órákban, színház vagy vacsora
el tt - utoljára itt látta, este hétkor, néhány nappal az
öngyilkosság el tt. A sarokban ültek, a puha kereveten, a
tükörablak mélyedésében. A halálról beszéltek. A n megkérdezte,
akar-e vele meghalni? - társalgó hangon kérdezte, a mahagónifával
bélelt doboz akkor is telítve volt emberekkel, s csendesen
beszélt, mint aki érdekl dik, ne menjenek-e moziba vagy sétálni.
Akkor mellékesen felelt, mint ahogy tréfás kérdésre válaszol az
ember. Nem, mondotta, nincs kedve meghalni vele - egyáltalán, úgy
érzi, még nincs itt a halál ideje. Mellékesen, szórakozottan
felelt, ahogyan egy gyermek unszoló, ny gös kérdéseire felel az
ember, valamilyen lehetetlen és játékos kérdésre, este hétkor egy
belvárosi espressóban... s ugyanakkor tudta, hogy a kérdés nem
játékos, nem is gyermekes. Néhány nappal kés bb már a valóságot
is tudta... de a valóság már csak következmény. A n akkor halt
meg, abban a pillanatban, mikor a kérdést kimondta, mert a
szavakban benne van az élet és a halál valósága is - ott a
szögletben, az ablakmélyedésben, amíg nyugodtan cigarettázott és
kávéját itta. Természetesen minden ilyen öngyilkosság gyermekes
és tébolyodott bosszú, semmi más, s talán nem is tudta, ki az,
aki ellen a bosszút tervezi. A költ nek van igaza, az ember várja
meg a saját halálát. Nyugodtan felelte, hogy elfogadja a halált,
ha eljön érette, de nem akar önszántából meghalni - sem vele, a
n vel, sem egyedül. Mit akar még az életben?... - kérdezte a n .
(Mindezt társalgó hangon, mint amikor valaki cseveg egy szalon
sarkában.) Az életben, felelte - pontosan emlékezik minden szóra
-, semmi mást nem akar, csak teljesíteni kötelességét. A n
nevetett. Hang nélkül nevetett, nem is gúnyosan, inkább
rosszkedv en, mint aki tud valamit és nagyon sajnálja, hogy egy
botfül férfinak nem adhatja át tapasztalatait. S mikor e
nevetést hallgatta, csakugyan elszégyellte kissé magát. Ez a
nevetés - néhány nap múltán megtudta - már a halálból hangzott
át hozzá, s e hangtalan nevetésben elvesztette a férfias és
nagyszer válasz, mellyel a n kérdésére felelt, minden értelmét.
Mintha egy vezércikkben olvasta volna ezt a választ. Az ember
teljesíti kötelességét... de a n mosolygott. S erre a mosolyra,
akkor el ször életében, nem tudott felelni.
A n mosolygott, mert kérdésére csak ilyen emberi választ tudott
adni. Megint egyesre felelt, mint az iskolában, a hivatalban, az
életben. Nem, mondta a n , az életnek nem csak emberi értelme
van. A tüneményeknek, az emberi sorsnak, mindannak, ami az
életben jó és rossz, talán van másféle értelme is - nem tud
felelni a kérdésre, de bizonyosan érzi, hogy mindaz, amit az
emberek félelmesnek vagy érthetetlennek éreznek, nem csak emberi
módon ilyen vagy olyan. Az ember egészen vaksi lesz attól, hogy
ember, mondotta és mosolygott. Valósággal belebutul abba, hogy
ember. De nem gondolja, hogy a világ egy fa, egy k zet számára
is van, legalább olyan végzetesen, mint egy államhivatalnok
számára?... Lehet, felelte; de akkor a fa vagy k zet értelme is
csak annyi, hogy teljesíti kötelességét. S ami az
államhivatalnokot illeti... Ez volt a pillanat,
mikor elhallgattak. A n el rehajolt, mohón szívta keskeny, ezüst
cigarettaszipkájából a keser füstöt, gonosz pillantással
figyelt. Sokáig ültek így. Aztán, szótlanul, hazakísérte a n t.
-
Holnap? - kérdezte a lépcs házban, búcsúzás közben, amíg a
kísérteties, neonfényes, kékeszöld alvilági félhomályban a
felvonóra vártak. - Holnap? - kérdezte a n is. - Nem, holnap
biztosan nem. - Holnapután?... Talán - mondta nyugodtan. Kezet
szorítottak, hazament. Három nap múltán az újságokban olvasta,
hogy meghalt, kéksavat vett be. Kés bb érdekl dött az orvosnál,
milyen gyorsan végez egy emberrel a kéksav? Fél perc, mondta az
orvos. Aztán, lelkiismeretesen és elgondolkozva, ezt mondotta
még: talán egy perc... A n vegyész volt, könnyen szerezhetett
kéksavat.
Vegyész volt, bakfis kora óta szeretett mérgekkel babrálni, apja
gyógyszertárának homályos kis vegykonyhájában s aztán kés bb, a
tanár m helyében, az egyetemen... de milyen hosszú id egy perc?
Nagyon hosszú id , gondolta komolyan. Egy perc rettenetesen
hosszú id . Egy csillagászati perc alatt Isten megteremtette a
világot, s egy perc alatt meghal valaki, ha gyógyszerész az apja,
s maga vegyész és tud szerezni kéksavat. A halottat nem látta.
Az öngyilkosság körülményeit részletesen leírták a lapok, a
szobát, a helyzetet, melyben az öngyilkost megtalálták, s
megírták azt is, hogy nem találtak semmiféle búcsúlevelet,
tettének oka ismeretlen... Fél évvel kés bb találkozott a n
apjával, a gyógyszerésszel, egy elhagyott budai kávéházban:
ijedten köszöntek egymásnak, az apa zavartan felállott asztala
mell l, s mélyen meghajolt, süket zavarban és gyámoltalan
igyekezettel, ahogyan egy, nagyúr vagy a végzet el tt hajbókol
zavarában az ember. is meghajolt és megállott, kalappal és
sétabottal kezében, mint aki egy pillanatra tiszteleg az emberi
nyomorúság el tt, s mindjárt odébb is siet, mert más dolga van.
De aztán mégsem ment odébb. A gyógyszerész helyet mutatott neki
asztalánál, s leültek, szemközt egymással, szótlanul és
figyelmesen.
- A gazember - mondta kés bb, átmenet nélkül, rekedten a
gyógyszerész, és sírni kezdett. Az öreg és beteg emberek
szemérmes sírásrohama tört ki rajta: könnyek nélkül sírt, inkább
csak fuldoklott. A lánytól tudta, hogy az apa szívbajos, s most,
mikor viszontlátta, fél évvel a temetés után, volt valami
szánalmas és tragikusan tehetetlen a kis, kövérkés, fehér arcú
emberben, aki mindenféle orvosságot tartogatott és kevert
odahaza, a gyógyszertárban, de a sokféle gyógyszer között egy sem
akadt, amely a leány életét mentette volna. Szerette volna
megkérdezni, hol szerezte a n a kéksavat? - de az öreg sírt,
asztmatikusan, könnyek nélkül, egyfajta végs tehetetlenségben
fuldokolva, mikor egy ember már nem vitatkozik és nem vár
választ, csak átadja magát a tehetetlenség tudatának és hörögni
kezd a düht l és a szégyent l...
- Ki a gazember? - kérdezte nyugodtan. A síró férfi elhallgatott.
Csaknem egyedül voltak az odvas kávéházban, egyik sarokban egy
vénasszony olvasott többhetes képes újságokat.
- Nem tudja? - kérdezte, olyan elképedéssel, mint egy gyermek,
akiben összeomlik a hit és bizalom, melyet egy feln ttbe vetett.
- De hiszen maga ismerte... Azt hittem, tudja - mondta
szégyenkezve. Most már nem kérdezhetett semmit, várni kellett.
- De hát ... - mondta az apa vontatottan. - Hiszen nekem azt
mondta, hogy ön, tanácsos úr, mindent tud. Tudja, hogy Ilona G.-t
szerette. - Sütött a nap, s a kávéház megtelt vakító, közömbös
fénnyel. G. a leány tanára volt. - Azt hittem, tudja - ismételte,
motyogva, az apa. - A gazember - mondta még egyszer, csendesen.
Sokáig hallgattak. - Ha eljön egyszer hozzám, tanácsos úr -
mondta most váratlanul, nyugodtan, társalgó hangon -, megmutatom
a leveleket. Tudom, milyen jó barátja volt Ilinek. - Az öreg most
már barátságosan, megkönnyebbülten beszélt, mintegy roham után.
Tátott szájjal bámult az apára. Az élet valóban meglep ,
gondolta, mint aki arra ébred, hogy megnyerte a f nyereményt vagy
gumibottal fejbe verték este, amíg a házmesterre várt a kapuban.
Kezet szorított és szótlanul ment el.
Két hónap beletellett, amíg az apát meglátogatta a
gyógyszertárban. Id közben megszerezte a tanár fényképét. Egy
képeslapból vágta ki, G. egy külföldi egyetemen adott el e
hónapokban, s a képeslap valamilyen új, vegyi találmány
alkalmából közölte a tudós arcképét. A kép természetesen
hamisított ifjúkori felvétel volt, talán tizenöt-húsz év el tt
készült, s a harmincéves G.-t ábrázolta, a húszas évek fellengz s
fényképezési modorában. A vegyész e képen inkább hasonlított egy
fiatal, vasárnapiasan öltözött iparosra, mint egy tudósra. Pedert
bajuszt viselt, lehajtott gallért, készen kötött nyakkend t. A
fiatal arcból komor pillantású, gyanakvó és kérdez szemek
bámultak a világba. A fényképet egy ideig tárcájában hordozta.
Egy napon az újságban olvasta, hogy G. felolvas laikusok számára
valamilyen népm velési tanfolyamon, este hatkor. A rosszul
világított teremben meglep en sokan tolongtak; fiatalok és
öregek, emberek, kikkel még sohasem találkozott, s akik szemmel
láthatóan egyfajta titkos népszer séget ünnepeltek itt, csaknem
izgatottan várták G. megjelenését. Az el adó pontosan érkezett.
Hat órakor lépett a pódiumra, nem nézett senkire, pillantással
sem figyelt a terem közönségére, rögtön a fekete tábla elé
állott, s krétával vegyi képleteket rajzolt fel. Aztán beszélni
kezdett, mint egy rült; mintha egyedül lenne a teremben. A
táblára nézett vagy a mennyezetre, s nem figyelt a kés i
érkez kre sem, kik csoszogva és köhögve keresték helyüket a
padsorokban. Mintha közömbös lenne számára a hallgatóság: de
ebben a közönyben a hallgatók részére nem volt semmi sért .
Áhítatos csendben hallgatták. Rekedten beszélt,
agyoncigarettázott, bronchitises férfihangon. Alacsony ember
volt, kissé már hasas, tokás. szes hajfürtjei zord
rendetlenséggel hullottak homlokába, mintha napok óta nem
fésülködött volna. Szürke utcai ruhát viselt, kitérdelt nadrágot,
kabátot, mely fényes volt és tükrözött. S ez a lompos, zömök,
hízásnak indult, bozontosan sz fej férfi a pillanatban, mikor
rekedt hangján megszólalt - oly messziségben hallgatóitól, mint
egy ismeretlen vallás papja, aki a hív k feje
felett szónokol -, figyelmességre kényszerített mindenkit. Soha
nem tudtam, hogy ilyen tömegek érdekl dnek vegyészet iránt -
gondolta, s szeretett volna e szakmai buzgalom láttára elnéz en
mosolyogni. De nem tudott mosolyogni, sem elnéz en, sem másképp,
mert figyelnie kellett. Egy szót sem értett abból, amit a tanár
a táblára felrajzolt, s szavaiból sem értett sokat. Bizonyos,
soha nem hallott, rendkívül bonyolult összetétel vegyi anyagok
átváltozási folyamatairól beszélt, s annyit megértett, hogy ez
az ember rögtön a közepén kezdte mondanivalóját, pontosabban el
sem kezdte, csak folytatja ezt az el adást, melyet magával hozott
a terembe életéb l és m helyéb l, a tanteremb l; s mindaz, amir l
beszél, teljesen kitölti életét. Ha felköltik álmából éjjel,
pontosan így tudja folytatni mondókáját, ilyen folyékonyan,
rekedt fahangon, s mégis egyfajta rejtélyes, fojtott
szenvedélyességgel, melynek vonzása el l a hallgató nem tudott
kitérni. Lompos volt, már nem volt fiatal, jócskán elmúlt
ötvenéves. Olyan volt, mint egy szegény olajügynök valamelyik
külvárosi kávéházban, mikor facéran kibicel a biliárdozóknak...
s mégis, más is volt. Minden volt és lehetett, csak nem az a
férfi, aki Ilonhoz illett. El tudott képzelni valamilyen
ünnepélyes tudóst a n oldalán, egyfajta hírességet, aki
teniszezik is, elnöke több tudományos egyesületnek, s
tet teraszos családi házban lakik valahol a Gellért-hegy egyik
lankáján. De ez az ember mintha mélyen a társadalmi rangja alatt
élne, s a tetejébe igazán és szívb l fütyülne mindenre, ami
társadalmi rang, s f ként arra az elképzelésre, melyet az emberek
róla, a híres tudósról alkotnak. Ilyen emberek aludtak békében,
hajnal felé, a bohémkávéházak hátsó termeiben, gy rött külföldi
újságok fölé hajolva - exforradalmárok, elkallódott sakkozó
zsenik, kiugrott papok, akik éjszaka hosszat szivaroznak egy
kávéházban, két életforma között, teljes otthontalanságban. A
vegyész is ezek közé illett. De ez a rekedt, fülledt hang, melyen
úgy derengett át a szenvedély, mint egy józan és napsütötte táj
mögött dereng és morajlik a távoli földmozgás tompa robaja...
Vegyi anyagokról beszélt, a laikus is érezte, hogy nem mond
egyetlen fölösleges szót sem, számokat és képleteket nevezett
meg, s mintha az ember, aki e tárgyilagos és ellen rizhet
valóságról beszél, közben fenevad módjára morogna, mintha
feladata és mondanivalója mögött állandóan valami másról is szó
lenne. Ez az ember telítve volt szenvedéllyel. Lehet, hogy a
szenvedély a zseni föltétele, gondolta: s most már megértette a
tömeget a teremben, a tolongó, feszülten figyel sokaságot, mely
valószín leg nemcsak a vegyi képletek iránt érdekl dött e
pillanatban, hanem sokkal inkább és els rend en az el adó
személye iránt. Ez a komor, barátságtalan modorú, id s és lompos
ember tudott valamit: valószín leg nem ok nélkül emlegették nevét
a világban. De tudni valamit mindig egyértelm a szenvedéllyel:
mintha ez lenne els rend értelme minden emberi tüneménynek, a
szenvedély, mellyel egy ember a világnak felel. Szünetben elment.
Mikor a nagy épület lépcs házában a szélesen aláhulló lépcs kön
lefelé lépdelt, már nem érezte lehetetlen, képtelen feltevésnek,
hogy a n szerette ezt az embert, pontosan ezt. De akkor, ki és
mi voltam én neki? - kérdezte a kapuban és intett egy taxinak.
A gyógyszertár elé hajtatott, belépett a színpadiasan,
díszletszer en berendezett boltíves helyiségbe, ahol a polcokon,
az üvegszekrényekben elhelyezett porcelán- és üvegtárgyakon, a
régi, ritka és mulatságos gyógyszerészeti kellékek kiállításán
még a n keze érzett, megállt a pult el tt és várt. Egy segéd és
egy kisasszony pepecseltek porokkal és folyadékokkal; egy
karosszékben, a poros pálma tövében fejkend s, dagadt arcú fiatal
n ült; a gyógyszertári helyiség hátsó, nyitott ajtaján át
meglátta a vegykonyhában az apát, aki mozdulatlanul könyökölt
íróasztala mellett, egy lámpa fénykörében, tenyerébe hajtotta
kopasz fejét, s elmerülten olvasott. Id be tellett, amíg
megkérdezték, mit akar? Végre is, kérhetnék valamilyen gyógyító
port... - gondolta és elmosolyodott; de most felnézett asztala
mell l az apa, rövidlátóan kémlelt a küls helyiség felé,
megismerte a jövevényt, s lassan, mintha rosszkedv ellenállást
küzdene le, felállott és elébe lépdelt. Mozdulatain, egész
magatartásán mély fáradtság érzett, mint aki ezt mondja: "Tudom,
miért jöttél, de mindez egészen céltalan." Én is tudom, hogy
céltalan, gondolta, kezet szorított a gyógyszerésszel, s bement
vele a vegykonyhába. Az ajtót becsukta az apa, mellékes
mozdulattal helyet mutatott, s maga is visszaült az íróasztal
elé, egy nádfonatú karosszékbe. Az asztalon számlák, vények
hevertek, gyanús rendetlenségben: mint mikor egy ember már nem
tör dik igazán mindazzal, ami életének feladata és tartalma volt.
A rendetlen íróasztal úgy hatott, mint egy alkalmi csatatér, ahol
elvesztett valaki egy dönt ütközetet. S az íróasztal fölött a
falon, vékony fekete keretben, a lány arcképe függött: a kép,
melyet néhány héttel az öngyilkosság el tt készített a lányról,
s aztán felnagyíttatta egy hivatásos fényképésznél, a kép,
melynek egyik nagyított példányát is rzi odahaza, szobájában,
álló keretben, egy asztalon, ahol olvasásra váró könyvek
hevernek. Arckép volt, s a nyak gyöngéd, fiús vonalából is
mutatott még valamit... Mindketten némán nézték a képet.
Az apa nadrágzsebéb l kulcsokat húzott el , öreges, szívbajos,
reszket mozdulattal felnyitott egy fiókot. Az acéldobozt, melyet
a fiókból kiemelt, ünnepélyes mozdulattal helyezte az íróasztal
közepére a számlák és vények rendetlen halmaza fölé. "Ezek a
levelei" - mondta. - "Nincs er m elégetni ket. Azt akarom, hogy
a bizonyíték utolsó pillanatig az enyém legyen." - Hangján
érzett, hogy valamilyen érzelmes rögeszmér l ad hírt, egyfajta
detektívtörténetet szerkesztett zavarában, fájdalmában és
sért döttségében a lány halála köré. - "Akarja olvasni a
leveleket?" - kérdezte és készségesen nyúlt a kulcsok felé.
- "Nincs jogom hozzá" - felelte csendesen. - "Eh, a jogok..." -
mondta rosszkedv en és türelmetlenül a gyógyszerész, megint az
ember hangján, aki siet, halaszthatatlan útja van, s
bosszankodik, mert útközben az emberek hazug és esetlen
kifogásokkal tartóztatják.
- "Nem jogi kérdés ez. Megölte" - mondta egyszer en.
- "Valamit meg kell mondanom Önnek, gyógyszerész úr" - mondta
most is, meglep dve, mintha egy idegen hangját hallaná.
- "Azt hiszem, nem gazember." - A gyógyszerész beteg, fehér keze
a kulcsokkal babrált. - "S valamit meg kell kérdeznem" -
folytatta, különös nyugalommal. - "Igaz, hogy Ilon családjában
több öngyilkos volt?..." - Az öreg ember felnézett a fényképr l.
Levette orráról pápaszemét, nyugodtan törölgetni kezdte az
üveget, s tárgyilagosan, kissé unottan felelte.
- "Az anyja. S egy nagybátyja." - Nézték az arcképet.
Aztán egyszerre beszéltek, siet sen, egymás szavába vágtak.
- "Nem hiszem, hogy gazember" - ismételte nyugodtan, mintha ez
nagyon fontos lenne.
- "Nemsokára meghalok" - felelte ugyanilyen nyugodtan a
gyógyszerész, s pépekt l, savaktól kimart, fehér ujjai puhán
doboltak az asztalon -, "nem leszek öngyilkos, nem. Három
öngyilkos elég egy családban. Meghalok, mert meghalok. Szeretném,
ha a leveleket elolvasná addig, tanácsos úr." - Szigorúan
beszélt, mint aki csakugyan "intézkedik" s nem kíváncsi semmiféle
érvelésre, ellenvetésre.
- "Mit kezdhetek én a levelekkel?..." - kérdezte rosszkedv en.
A gyógyszerész most izgatottan, hangosan beszélt. A szívbajos
emberek rohamszer izgalmában kezdett szólani, elfulladva,
halálsápadtan.
- "Nem tudhatja" - mondotta rekedt nyugtalansággal -, "mikor lesz
szüksége a levelekre. Az igazság kiderül, tanácsos úr. Ön barátja
volt Ilinek, mondotta nekem, hogy Ön az egyetlen barátja. Most
már megmondhatom, hogy néha reménykedtem, bíztam a maguk
barátságában. Ili ezt a gazembert szerette, de Ön is ott volt a
közelében, a barát, az úriember. Nem, kérem, ne tiltakozzék, a
h séges és korrekt úriember, igen... s én néha reménykedtem, hogy
lányom magához tér, meggyógyul ebb l a gonosz betegségb l, s Önök
ketten megértik egymást. Mindent tudtam" - mondta teljesen
tájékozatlanul és öntelten.
- "Mert ez az ember úgy hatott Ilire, mint valamilyen fert z
betegség. Egy betegség, melyben a beteg elpusztul; s mégsem akar
szabadulni a nyavalyától. Vannak ilyen betegek és betegségek" -
mondta elégülten, a szakember tárgyismeretével. - "Ilyenkor csak
a csoda segíthet. Ebben a csodában bíztam" - mondta röstelkedve.
- "Nem, kérem, engedje meg, hogy most már elmondjam végre.
Mindent tudtam, Önr l és err l az emberr l, mindent, a négy
esztend ben, mikor Ili az egyetemre került, de azt igazán nem
tudhattam, hogy a fert zés ilyen veszélyes. Nem tudhattam, hogy
ez a gazember megöli. Ha elolvassa a leveleket, mindent
megtud." - Nehezen lélegzett, láthatóan roham el tti állapotban
volt.
- "Mit tudok meg?" - kérdezte nyugodtan.
- "Azt, hogy milyen finoman lehet ölni. Egy embert meg lehet ölni
méreg és gyilok nélkül, igen, szavak nélkül, egyszer en
magatartással lehet ölni..." - felelte a gyógyszerész, csaknem
együgy en és ijedten, mint aki maga is megdöbben felfedezése
jelent ségét l.
- "Egy ember meg tud semmisíteni egy másik embert azzal, hogy nem
engedi el, de nem is enged neki teljesen, magához köti és nem
adja vissza a világnak, de ugyanakkor nem engedi teljesen közel
magához, nem köt vele semmiféle szövetséget. Akit így
kiválasztanak és elkülönítenek a világtól, elpusztul. Mert
egyedül marad, s még sincs teljesen egyedül, mert egyfajta
megkötözöttségben él, de a rabtartó nem tör dik vele... érti ezt?
S mindezzel nem szaladhatok a rend rségre. Nem, a rend rség nem
tud mit kezdeni a levelekkel. Udvarias levelek ezek, nem talál
a sorok között semmiféle min síthet fenyegetést... csak éppen
érzik a romlott er , minden sorból, a levelek minden szavából,
az er , mellyel ez az ember megb völte, magához kötötte, s aztán
nem engedte el Ilit, s ugyanakkor nem engedte egészen közel
magához. Csak úgy tartotta, rövid kötélen, s nem engedte el soha
egészen... S így verg dött, igézetben. Nem hiszi? Nem érezte meg
soha? Ön szerette, ne tagadja, tudom jól. Mindent tudok magukról,
talán többet, mint Ön, többet, mint ez a gyilkos tudhat. Mikor
Ili anyja meghalt - fölvágta ereit, mint a rómaiak, s mintha nem
bízott volna a mérgeimben, érti ezt? -, iparkodtam minden lenni
számára, anya és apa egyszerre, valaki, akihez minden titkával
eljöhet, aki soha nem ítél, nem prédikál, nem akar mást, csak
segíteni neki. Hát nem sikerült" - mondta kimerülten, egyszer en.
Még hosszan beszéltek. A gyógyszerész kezdett elfáradni: a roham
rángása már jelentkezett szervezetében, merev pillantása,
szakadozott légzése, kezeinek markoló, tétova riadtsággal
tapogató mozdulatai elárulták, hogy az ismer s rémség már ott
lopakodik szíve körül. De a puha, fehér, kövérkés ember most
meglep en er s maradt. Hosszan beszéltek, suttogva, mintha évek
óta várták volna ezt a találkozást: két csalódott szerelmes, az
apa és . Elmondotta, hogy látta a tanárt és nem tud mit kezdeni
emlékeivel. De bizonyos, hogy ez a férfi nem gazember, nem
skalpvadász, nem hideg és önz csábító... a feltevés is
lehetséges. Ez az ember minden, csak nem csábító. Lompos, már nem
fiatal, esetlen, riadt és zord, magányos, bezárva valamilyen
rögeszmébe vagy szenvedélybe, ami lehet a munkája, melyet talán
csak végezhet el... igen, úgy érzi, sokkal inkább a munka és
a rögeszme, mint kalandok rabja ez az ember. S mintha nem tudna
a világról semmit. Mintha valamilyen mérges, ugatós és harapós
magányban élne, képletei és görebei között, az élet és a halál
veszélyes anyagával pepecselve, elkeseredetten és kíváncsian. Így
hatott reá ez az ember. Igaz, tévedhet. Meg kellene ismerni -
mondotta elt n dve; mert e pillanatban már nem érezte olyan
képtelennek és lehetetlennek ezt az ismerkedést, mint a múltban.
Mintha vonzaná t is ez az ember, mintha köze lenne hozzá.
Például - s ez elég különös, nem? - egyáltalán nem tud reá
haragudni, most már, mikor látta... nem tud indulatosan gondolni
reá, mint azel tt, mert ez az ember nem jókedv , nem örül
semminek a földön, érezni a magányt hangján és megjelenésén,
nézésén és mozdulatain is. Ez az ember olyan magányos, mint egy
eltévedt égitest, mondta váratlan pátosszal. Az apa hallgatott,
vértelen alsó ajkát harapdálta, s keze most már felt n en
reszketett. Ez az ember nem h sszerelmes, aki "játszik" egy n
érzéseivel - s Ili pontosan tudta ezt. De valamit meg kell
mondania - s most az ajka és keze is reszketni kezdett -, amit
talán nem tud az apa: Ili egyáltalán nem volt olyan bizalmas
hozzá, mint az apa hiszi; néha beszélt a tanárról, de mindig
mellékesen, kissé gúnyos hangsúllyal, mint aki egy torz,
különc alakról beszél, afféle mord tudósról, ahogyan az
élclapokban ábrázolják a szórakozott és világtól elmaradt
tudományos embereket. S nem szólt soha, egyetlen szót
sem arról, hogy a tanárhoz másféle köze is van, mint lehet
egy nagyon fiatal és becsvágyó növendéknek. - Mert Ili
rendkívül becsvágyó volt - mondta halkan, mintha bocsánatot kérne
a bírálatért a halottól; s mindketten a fényképre pillantottak.
Az apa bólintott, hidegen és tárgyilagosan;
mint aki legnagyobb fájdalmában is elismer egy igazságot.
Igen, Ili sok mindent akart: nemcsak a boldogságot, hanem valami
mást is, egyféle többletet, amire n k általában
nem vágynak és nem is vállalkoznak. Például tudni is
akart... nemcsak pletykákat, társadalmi ismereteket, nem
is afféle unatkozó gazdag lányok számára való fény zési
tananyagot akart megismerni, mint a m vészettörténet
vagy a kísérleti lélektan népies változatai - Ili nem az idejét
akarta valamilyen fontoskodó elfoglaltsággal agyonütni,
hanem csakugyan tudni akart; s ha egy n tudni akar, ez
csaknem tragikus - mondta önkéntelenül. És ez az ember
talán ezt a lehet séget nyújtotta neki - mondta fáradtan,
mint aki megért valamit. Az apa hallgatott.
- "Bocsásson meg" - mondta, nagyon fehéren, s felállt és reszket
mozdulattal kezet nyújtott. - "Talán igaza van. Azt mondja,
nem gazember?..." - Reszket keze megállt a leveg ben.
- "Nem" - mondta határozottan. - "Most, hogy láttam és
hallottam, bizonyosan tudom. Nem gazember. Egy férfi,
akinek feladata van, s nem bír szabadulni a szenvedélyét l,
nem tud menekülni ett l a feladattól..." - S mikor kezet
szorítottak, érezte a puha kéz remegésén a halálosan veszélyes
roham közeledtét.
- "Rosszul van, gyógyszerész úr?" - kérdezte és az ajtóra
pillantott.
- "Tessék csak elmenni" - mondta a beteg ember, szigorúan. - "Mi
ismerjük már egymást, a betegség és én. A levelek... nem akarja
a leveleket?..."
Nem vitte el a leveleket. A gyógyszerész négy hónappal kés bb
meghalt. Egy ideig várt valamilyen híradásra. Talán mégis
intézkedett az apa, hogy küldjék el neki az acéldobozt a
levelekkel... De nem jelentkezett senki.
Még egyszer körülnéz a zsongó helyiségben. Igen, utoljára ott
ültek a sarokban. A n azt mondta, hogy nem lehet mindent, ami
történik, emberi szempontból megítélni.

Megállít egy kocsit az utcán és hazamegy. Fél három; ha most

rögtön beveszi a görcsoldó port, lefekszik a sötét szobában,
mozdulatlanul pihen egy órát, talán elmúlik az érgörcs, s négyre
mindenképpen ott lesz a hivatalban. Át kell adni a miniszternek
a fogalmazást. Milyen egyszer szó, fogalmazás... Estére megindul
a gépezet. Házvezet n je fogadja, szótlanul nyújtja át kabátját
és kalapját, belép a lakásba, egy pohár vizet kér, semmi mást.
S fél négyig kapcsolják ki a telefont. A szoba langyos és
fénylik, mintha a bútorokat belakkozták volna, a téli napszak
fehér világításában. A háló felé indul, de útközben megáll az
íróasztal el tt. A lány arcképe fölé hajol. Két kézzel emeli föl
a bekeretezett képet, rövidlátóan, hunyorító nézéssel, közel
emeli szeméhez, figyelmesen nézi. A n itt ült, a nyitott ablak
párkányán, mikor a felvételt készítette. Kockás utcai ruhát
viselt, le tudná rajzolni: az ablakpárkányon ül, fejét kissé
hátrahajtja, lenéz a térre, kezében keszty . A világítás
megfelel volt, a fej az éles fényben minden titkos vonalát
megmutatta. Figyelmesen nézi a kérdez , gúnyos pillantású
szemeket, a száj fanyar mosolyát. Itt ült, keszty jével játszott,
lenézett a térre, a tanárra és a halálra gondolt. De hiszen
terhelt volt, gondolja, s úgy nézi a képet, mint aki végs
bizonyítékot, perdönt leletet remél az utolsó arcképt l. Egy
szép, egészséges n huszonkét éves korában nem lesz öngyilkos egy
lompos, öreg vegyész miatt, ha nincs valamilyen más oka, ami
kényszeríti, hogy kéksavat igyék. Egy n , hozzá még Ili
fajtájából való, becsvágyó n , aki úgy vitte végig a városon
szépségét és fiatalságát, mint egyfajta nyilvános követelést és
parancsot, nem hal meg, ha nem kényszeríti valami vagy valaki.
Igaza volt az apának? Talán beteg a tanár: a beteg emberek közül
való, akik sötét er vel magukhoz kötnek egy embert, s aztán
fekete mágiával követelik, hogy a beteg kedvük parancsa szerint
éljen és haljon. A képen fény hull a n homlokára és szemére,
hunyorít... Nem, nincs szüksége a kép bizonyságára. Ili még egy
példányban él a földön. Ma délel tt találkozott ezzel a
másodpéldánnyal. Nemcsak a szem, az orr, a nyak hajlása, a
homlok, a száj és a szemöldök, nem: az arc, egészében, tökéletes
mása Ilinek. Talán egy vonallal, egy árnyalattal nyersebb,
faragatlanabb a másik, elnagyoltabb, mintegy parasztos kivitele
és utánzata egy finomabb mester m vének. De a rend ri leletszer
hasonlóság nevetséges... igen, csaknem sért . Visszaállítja a
képet helyére.
Bemegy a fürd szobába, házikabátot ölt, megmossa kezét, leengedi
a hálóban a red nyöket, beveszi a görcsoldó port, led l a sötét
szobában a hever re. A házvezet n már odaállította a hencser
mellé, a kis asztalra a forró feketét. Van még egy kiló nyers
kávéja, gondolja szórakozottan. Valószín leg ez sem lesz a
jöv ben. Mi nem lesz még? Egy világ lassan elkölti készleteit,
a szappant és az inzulint, a cip talpat és a szemes kávét; ez
csak természetes, mikor az életet, a tömegek életét is elköltik.
Kérdés, most, mikor ilyen nagyban és két kézzel pazarol a világ,
marad-e az emberi léleknek erkölcsi és érzelmi tartalékja? Most
gy jtenek majd mindent, mohón és eszeveszetten, a tört aranyat
és a selyemharisnyákat - de gy jtik az élményeket is, sietve, két
bombatámadás között iparkodnak tárolni azt a nyavalyatör s
izgalmat, melyr l szentül hiszik, hogy egyértelm az élménnyel
és a szerelemmel. De err l tudok már valamit, gondolja a sötét
szobában, csukott szemekkel; s homlokára szorítja hideg kezét.
Az érgörcs most viaskodni kezd az értágító por vegyi hatásával...
ismeri ezt a folyamatot, le tudná rajzolni a grafikon
hullámvonalát, amint a forró, komisz fájdalom a kisagyban enged
a vegyi hatásnak, a nyomás pimasz er feszítése enyhül, kellemes,
fekete üresség képzete lép fel ott, ahol elébb a fájdalom tüzes
harapófogója roncsolt és parázslott... igen, a kevert por
megbízható. Még Ili adta. Nagy dolog a vegyészet. - Tehát több
élményt és szerelmet akarnak majd, jóllehet eddig sem voltak
szerények és válogatósak. De holnap kezd dik a másik sors,
melynek változatait még sokkal kevésbé tudják kiszámítani, mint
eddig számolhattak az élet és a halál esélyeivel. Holnap kezd dik
az a s r és személytelen végzet, melyben az egyes ember már csak
statisztikai számadat. Egy embert lehet sajnálni, de egymillió
vagy tízmillió embert már csak szemlélni lehet, tárgyilagosan,
mint egy nagy számsor személytelen adatát... s a számadat érzi
ezt és élményt akar. Most minden színház megtelik majd, minden
vendégl zsúfolt lesz, s mindenki élményt és szerelmet akar. És
te, mit akarsz te?... - kérdi a félhomályban.
A kevert por már hatott. Békét akarok, feleli. Elég volt. Ha a
világ nem akarja a békét, nem segíthetek rajta. De én a békét
akarom, búcsúra, akár közeli ez a búcsú, akár van még módja és
esélye a halogatásnak... Mit akarok? Szeretném még egyszer látni
a tengert. Szerény lettem. Már beérném azzal a sétaúttal, Abbázia
és Lovrana között, a babérfák alatt. Nemrégen még lenéztem ezt
a sétautat, túlságosan közel volt a városhoz, ahol élek, sok volt
a hazai ismer s ezen az úton, nem volt finom, sem el kel dolog,
sétálni Abbázia és Lovrana között, a szívbajos t zsdeügynökök
között... Sznob voltam. Fanyalogva haladtam végig ezen az úton,
ujjheggyel turkáltam Európában, Párizs éppen csak jó volt,
Londonban, a svájci szállodás kísértetiesen csendes fogadójában,
a Brompton Road sarkán, letagadtatta magát hazai ismer sök
telefonhívása el l az utas, s reggel gyorsan odébb utazott
Skóciába, egy fürd helyre, ahol pokolian unatkozott az ürüfaggyú
szagú szállodában, egy kis város és egy nagy, ködös és nyirkos
erd közelében, emberek között, kiknek tájszólását nem lehetett
megérteni, s akik vastag gumicsizmákban, es szagú
gyapjúkabátokban ballagtak pisztránghalászatra - mentek meghalni
vagy élni, a maguk módján, valamilyen rejtélyes módon... Szó se
róla, rejtélyes volt az élet. S milyen finomak voltunk, s milyen
megsértettek, mintha valamilyen kisméret , kézitáskában
hordozható bánatot cipelnénk poggyászainkban, két háború között:
bánatot, versekb l, zenéb l, a kortörténetet és a "válság"-ot
magyarázó könyvekb l, újságcikkekb l lepárolt, kétezer év
keresztény kultúra emlékeib l s rített személyes bánatot, amely
csak a miénk volt, a beavatottaké, Made in Europe. S nem volt
semmi eléggé messze... messze, mit l? - kérdezték néhány évvel
kés bb, fanyar élccel, a kivándorlók és szám zöttek. Az európai
ember sért dötten élt, utazott, járkált, hallgatott zenét,
olvasott könyveket, szeretkezett és szakított kedveseivel a maga
európai végzetén belül - mintha megsértették volna. A m velt
ember sért döttsége volt ez, aki gyanítja, hogy a barbárok
felemelt buzogánnyal ott állanak már a nemes mív kapuk el tt...
Sokan és sokféleképpen írtak err l. Bizonyos csak az, hogy
mindannyian, akik hozzátartoztunk bizonyos ismeretekhez,
hangulatokhoz, tapasztalatokhoz, a módhoz, ahogyan reggel
fürödtünk és este beültünk egy színház néz terére, mi, a
cinkosok, sért döttek voltunk. Ülni egy skót szállodában, édeskés
illatú virginiadohányt szívni, Pepys naplóját olvasni és
megsért dni: ez volt a program. De k, a többiek, a "barbárok"
a kapuk el tt, nem voltak-e sért döttek k is?Talán k is
szerettek volna pisztrángot halászni és Pepyst olvasni, egy öreg,
b rbútorokkal megtömött szálloda társalgójában, a kandalló el tt,
Skóciában... Most aztán vége a sért döttségnek. Most
összetartozik minden, ugyanabban a sorsban, életre és halálra.
S ez csaknem megnyugtató.
A fejgörcs mindenesetre elmúlt. Valami, ami eddig - minden
borzalmasságában és valóságában - távoli képzet volt, holnap
valóság lesz, kedden és pénteken is fogni és tapintani lehet.
Milyen lesz?... Bizonyos, hogy éppen olyan borzalmas, mint a
hallottak után elképzelték, s ugyanakkor sokkal egyszer bb.
Csodálatos élet, csodálatos rendje az élet valóságának, hogy a
gyakorlatban minden egyszer bb, a halál is, a háború is.
Negyvenöt éves vagyok, s elképzelhetném, hogy az élet mindenkit
kielégít az utolsó pillanatban: tenger helyett visszaadja az
életérzést, amit a szerelem jelentett, még egyszer elküldi hozzám
azt a n t, akinek testére, mosolyára, szeme pillantására testem
és lelkem teljes árammal felelt. Ez az ajándék, búcsúra... ha
misztikus lennék, így is érezhetném. De valószín bb, hogy csak
vak véletlen az egész. Véletlen akkor is, ha ilyen képtelenül és
ostobán, olcsón és vadregényesen valószer . Mintha egy n , akit
szerettünk, kikelne a sírból. Egy n , akit szerettünk, aki itt
feküdt ebben a szobában, ezen a hencseren, s hangja, messzir l
és tompán, ezt kérdezte angolul a félhomályban: "Mondd, szívem,
ez a szerelem?..." - s akir l kés bb megtudtuk, hogy nemcsak az
a bizonyos Ili, akivel telefonál és találkozik az ember, akivel
zenét hallgat a f iskola kistermében, kinek társaságában, a
bemutató-színházak második emeleti páholyában megnézi a híres
amerikai mozgóképeket, kinek testét úgy véli ismerni, mint az
ikrek ismerhetik valamilyen születés el tti emlék kényszerképzete
árán egymás testét. Nem, Ili más is volt. Sorsa volt és saját
halála, s egy napon elszökött ezzel a halállal, mint egy alkalmi
csábítóval. És titka volt, valamilyen szomorú és torz titka a
nagy városban, titka, melyet gondosan rzött, de a halálba mégsem
vitt el - a föld vagy egy acélkazetta kidobta ezt a titkot...
Szomorú, alvilági titok. Mit keresett Ili a magányos embernél?
Mi az, amit , a szeret , nem tudott adni a n nek? Néha már
gondolt arra, hogy talán az anyját kereste, az rült anyát, aki
elszökött Ili el l a halálba, s megsértette férjét, a
gyógyszerészt, mert nem a családi gyógyszertár mérgeivel élt az
utolsó pillanatban, hanem a beretvakéssel; s a gyógyszerész
sért dötten emlegette ezt a módszert, mintha ezt fájlalná
leginkább Ili anyjának elhatározásában. Ilyenek az emberek. De
Ili jó kisleány volt, bízott az apai méregben - vagy inkább a
vegyész mesterségének anyagában bízott? Csak a halál árulta el
a titkot; Ili hallgatott, este is, mikor a vegyészt l érkezett,
s kissé gúnyosan beszélt a "mester"-r l, mint egy nem teljesen
beszámítható felettesr l, akit l sokat lehet tanulni, de nem
lehet teljesen megbízni benne, mert különc, öreg és bolondos.
Lehet, hogy Ili anyját kereste a vegyészben? rült kérdés, melyet
csak egyedül, a sötét szobában intézhet magához egy ember. De az
id mindent elhoz, fölvet, megcsillogtat, minden egyszer és
képtelen lehet séget, s amint múlik a rejtélyes elem, az id ,
melyben minden új értelmet kap, néha már is kérdezi magától,
mi a szerelem, mit keres egy ember a másik ember karjai
között?... s egyre kínosabb és fájdalmasabb felelni a kérdésre.
"Mondd, szívem, ez a szerelem?..." Egyszer kérdés. Egy költ
fogalmazta meg így, pontosabban egy lord, aki verseket is írt,
ezt Ilit l tudja. Egyszer kérdés, s mintha a n kissé gúnyosan
kérdezte volna - elterülve ezen a hever n, feloldva egy helyzet
bizalmasságában, mely egyid s az emberrel, megengesztelve és
megajándékozva, s ugyanakkor mégis gúnyosan és sért dötten, mint
aki kételkedik a helyzet és az élmény igazi értelmében. Alvilági
kérdés, s csak most érti igazán, évek múltán, mikor nincs már
többé az, aki kérdezte - a szoba itt van még, s a hever , s az
ablak, melynek párkányán ült, s a fénykép, melyet a nyúlánk,
ablakpárkányon üldögél és mereng alakról készített. De a
kérdést csak most érti - eddig csak verssor volt, játékos
hanglejtés közhely. Úgy látszik, Ili akkor komolyan kérdezett,
gondolja most. Mert a kérdés kicsengésében csalódottság volt; a
megengesztelt és megajándékozott lény hirtelen eszmélésének
csalódott kérdése ez, a kreatúra kérdése, aki egyszerre
felocsúdik a teremtmények közös életének z rzavarában, egy
hencseren, egy férfi lakásán, s messze túl a férfin és a
helyzeten a Teremt höz intézi ezt a naiv-gúnyos, megrettent és
kétked kérdést. Alvilági kérdés, igen - aminthogy minden szó,
az öntudat minden villanása az alvilág felé fordul a szerelem
pillanataiban. Az embernek van teste, lelke és vannak ösztönei;
s aztán van ez a kérdés, mely a földi helyzeten túl a létezés
alvilági tárnái felé fordul. Mert van alvilág is. Például ez a
nap, a mai, alvilági nap... Most kocsit kell hozatnia, mert
néhány perc múltán várja a miniszter. Aztán fordul a föld... az
él kkel és a halottakkal fordul, s egy világban, mely bizalmas
és végzetesen ismer s, holnapra minden kísértetiesen megváltozik.
Ma kinyíltak az alvilág kapui, gondolja, s gúnyosan elmosolyodik,
mert a kép fellengz s. De a hideg borzongás, mely átjárja egész
testét, figyelmezteti, hogy a fellengz s szókép mond valamit, ami
lehet pátosz, de lehet igazság is. Mintha minden eltorzult volna:
a béke nem béke többé, s a halottak valamilyen gonosz fintorral
tovább is élnek e földön, visszajárnak. A valóság új arcát
mutatja... s ez az arc szívdobogtatóan ismer s. Hát nyugodj bele,
gondolja; s mintha elszédülne, átadja magát e vágy és e percek
sötét révületének. Most igazán él, hevesebben, érdekesebben,
mélyebben és kalandosabban, mint valaha is életében - igazibban
és érdekesebben, mint utazás közben, a skót erd ben vagy a n k
karjaiban, igazibban, mint a gyermekkor tündéri díszletei,
halványkék és enyhén rózsaszín derengései között. Most él,
negyvenöt évesen, e délután, mikor az élet fintorszer , torz
arcát mutatja, a halottak és az él k arcának vegyülését, a
létezés és a halál vegykonyhájában el állított, kísérteties
álarcot, a szerelem testet öltött arcát, amely még egyszer
visszatért, otrombán és sejtelmesen, élettani valóságában és
életfölötti valószer tlenségében, a halál sötét szárnysuhanásának
árnyékában, a háború komor és er s karjain... "Valahol a
világban" vagy az alvilágban derengeni kezdett egy arc, melynek
értelme és üzenete számára egyértelm a szerelemmel. De én már
nem vagyok fiatal ember, gondolja komolyan, mintha felelne
valakinek. Nem vagyok még öreg, s nem vagyok már fiatal: s most
felelnem kell még egyszer e kérdésre. Akarom én ezt a
találkozást, igazán?... Vagy akarja valaki velem ezt a komor
tréfát? Mert már az is torz és félelmes tünemény, hogy az arc,
alak és jelenség, akit szerettem, még egy példányban él a földön
- s talán sok Ili van még, Finnországban, Svédországban vagy
Barcelonában, valahol. Mint a konfekciós raktárakban a
próbabábuk, úgy hevernek az egyforma szabású arcok és termetek
valahol... nem sért ez?... Az ember azt hitte, egyvalakit
szeret, valami személyeset szeret, végzetesen és nagyszer en
egyénit. S lehet, hogy én is több példányban mászkálok, id kön
és országokon át? Igen, már volt úgy, hogy találkoztam magammal:
Párizsban, a társaskocsiban, hat év el tt. A választék nem olyan
nagy, mint hisszük, gondolja. Az ember úgy képzeli, egyetlen
példányban készült, s egy napon meg kell tudnia, hogy szokványos
és útszéli másolat: volt valahol, valamikor egy modell, melyet
a természet közömbösen és szakszer en másol, ismétel csaknem
gépiesen, az id kön át. Egy g gös ember belé rülhet a
tapasztalásba - szerencse, hogy az én g göm másféle... Én tudom,
hogy a lelkem különbözik. S a lélek nem "jobb" és nem "bölcsebb",
s nem is különb, mint a többiek lelke, de más - s ezen még az
Isten akarata sem tud változtatni. A test, igen. Hát a test több
példányban is szaladgál a földön: Ili teste s az én testem is.
Szem, orr, fül, száj, fejforma, mindezek csak kellékek, melyekb l
nap mint nap, minden pillanatban, gyúr és teremt a végtelen
m helyben jellegzetes mintákat a természet, millió és millió
változatban, s mégis csodálatosan egy kaptafára. Mi más ez a
"hasonlít-valakire", mint a teremtmény meglep dése, mikor látnia
kell, hogy mindaz, amit végzetesen személyes és jellegzetes
tüneménynek érez, egyszer ismétlése néhány mintának? S nincs is
olyan túl sok minta a földön. Már a fajták ismétlik önmagukat,
s a fajtákon belül a teremtmények ismétl dnek: a tömpe orrúak és
húsos szájúak, a vékony arcúak, a madárfej ek, a kosarcúak s a
néhány ritka példány, az emberszabásúak... igen, ismételnek
minket. S a norvégek között járkálnak eltévedt, ferde szem
kínaiak, s franciák között vastag ajkú négerek, s az utcán vagy
a földalattin, a létezés z rzavarában, az egyéniség öntudatának
nyugtalan önkívületében néha találkoznak, felnéznek, megismerik
önmagukat egy másik arcban, felhorkannak, kínos vonzódással
pillantanak a másodpéldány arcába, s rossz érzéssel sietnek
tovább. Csak a lelkem különbözik. Testemmel megtörténik a
létezés, egyfajta formanyelven, melyhez nincs sok közöm. Ili
valószín leg nem csak egy példányban él és hal a világban - van
a példány, a minta, mely id nként, Iliken át, itthon vagy
Finn-országban, ismétl dik és testet ölt. Bele kell nyugodni, ha
még oly sért is, hogy Isten nem talált fel tiszteletünkre külön
modellt, csak ismételte és kissé másította a bevált és régt l
feltalált mintát. S így vannak ikrek, millió és millió, akik nem
egy anyaméhben születtek - pontosabban, két anya testén át, ezer
és ezer kilométer távolságban, titokzatos, közös mintázóm hely,
rejtélyes, egyazon anyaméh szülte hasonlónak ket. Hasonlóság,
félelmes szó; az ember beleborzong. Minden, ami sors, elfér ebben
a szóban, alvilági szó, levilágít a mélybe, ahol, a borzongásra
késztet m helyben, az emberi lét sformái hevernek, milliárd és
milliárd lárva. Talán egy tucat vagy tíz tucat mintát
csereberélnek ebben a m helyben - nem, az ember testében
tehetetlen. Csak a lélek vitatkozik Istennel.
Hát ez van, Ilivel. Visszajött?... Már ez is elég félelmes, de
mindenestül természetes tünemény - a lélek és a tapasztalás nem
tud tiltakozni a testi tények ellen. Sok Ili van még, nyugodj
meg. Délen is élnek Ilik, s talánVeracruzban is él egy.
"Kisasszony, Ön megszólalásig hasonlít valakire" - ez végre is
minden aszfaltbetyár, szerelmes és udvarló si közhelye, az
ismerkedés útszéli ürügye; de ez a "megszólítás", ha jól
odafigyelünk, nagyon régi közeledési képlet, nemcsak ember és
ember, hanem Isten és ember között is. Valahogy hasonlóan
"szólította meg" Isten az anyagot, mikor a saját képére és
hasonlatosságára embert alkotott bel le... Nagy rokonságok vannak
itt, mindenféle, ha gondosan szétnézünk az emberi, az
emberfölötti és - ha néha mód van reá, mint a mai napon - az
ember alatti világban. Mert a pokoli tréfákat valóban ott eszelik
ki, valahol a mélyben, az alvilágban, az ember alatti világban:
s ehhez is közünk van. Mintha valamilyen hátborzongató álarcosbál
zajlana az élet alvilági napjain és éjszakáin - bál, n kkel és
férfiakkal, akik gyermekesen rémes, ismer s és riasztó lárvákat
viselnek. Már az is félelmetes, hogy Ili több példányban él a
földön, aminthogy én sem vagyok olyan végzetesen egyéni és
egyedülvaló teremtmény, mint néha reggel, beretválkozás közben,
a tükör el tt hiszem. Nézd csak meg jobban az álarcot, milyen
ismer s! Mintha máshol is láttad volna már magad, nem csak a
tükörben... Szegény Narcisszus, ne bízd el magad! Végül is,
tucatáru vagy, te és minden ember. Talán csak a rútság egészen
egyéni, mikor a sors és egy karakter megjelölnek torz jelekkel
egy arcot. Mindezt nem jó bolygatni: az ember az sanyagban
vájkál, remeg ujjakkal, mikor a "hasonlóság", az "én" és " "
határvonalait tapogatja. De félelmes az is, hogy a másodpéldány
megtalált engem, ebben a városban, ahol egymillió ember él:
bejött a szobába, egy városban, ahol idegen, a n pontosan
belépett ahhoz a férfihoz, akihez egy másik, hasonló testi
végzet n nek már köze volt. Azzal a biztonsággal keresett meg,
az idegen városban, ahol millió ember él, ahogyan a vad madarak
keresik táplálékukat a végtelen térben... igen, mint a sirályok,
melyek eltalálnak ide, Északról húzza ket e város légi körzetei
felé ösztönük, mert az élet viadalában itt remélnek találkozni
a táplálékkal, melyre szükségük van. Ez már nem útszéli
tájékozottság, nem mindennapos... igaz, már megint emberi módra
akarom megérteni a tüneményeket és jelenségeket. De mit
tehetek mást, hiszen ember vagyok. Megtalált, a másodpéldány
lenyomta a kilincset, s az alvajáró biztonságával belépett
hozzám, az emberhez, kinek számára ez az arc, termet, nézés és
mosoly mást jelent, mint a többi egymillió embernek az idegen
városban. Ez már csakugyan alvilági bravúr... úgy látszik,
ügyesen rendezik a pokoli négyest, az álarcosbál nagy fordulóit
ilyen napokon, odalenn. Miféle ösztön vezette hozzám ezt a
n t?... Tudja, kit jelent nekem? Tudja, mit érint meg bennem
arca, nézése, s a mód, ahogyan - kissé rekedten - ezt mondja: "A
szelídség... Igen, ez a legtöbb!" - s elnéz, rövidlátó, kissé
gonoszan és sért dötten hunyorító pillantással, a híd karfáján
át, a ködbe és a sirályok felé. Valószín leg tudja mindezt: nem
eszével tudja, hanem annak a sorsnak személytelen öntudatával,
mely megteremtette mindezt, t és engem, több példányban,
emléknek és valóságnak. Mély rend van itt, a felszínen és az
alvilágban. És most?... Mi történjen most? De semmi. Este
elmegyek a másodpéldánnyal az operába.
Felül, az órát nézi, csenget, megkéri a házvezet n t, rendeljen
taxit. Fél négy. Haját keféli a fürd szoba tükre el tt, s amíg
a tükör fölé hajol - életében el ször -, kíváncsisággal nézi
arcát. Aha, hát ilyen. Nagyon sápadt, gy rött és megnyúlt. Sok
példány van még ebb l a raktáron? - gondolja érdekl dve. S aztán,
a hajkefével kezében, ezt gondolja még: nem, ez az ember már nem
fiatal. Mit is reméltél, az eredetit l, s mit remélsz most, a
másodpéldánytól? A boldogságot? Boldogság nincs, szegény fiam.
Az élet alján az unalom van és a tunyaság - s Isten sem tudott
többet tenni, mikor megalkotta a világot; kifejezte az
er feszítést, mellyel túlemelkedett a tunyaság törvényén. Ennyi
az élet, a teremtés... Ami az emberek dolgát illeti, amit egyszer
elkezdtünk, azt múlhatatlanul folytatni kell, s aztán egyszer,
ha itt az ideje, be kell fejezni. Ez a törvény. Nem lehet
rejt zködni el le. Ezért tudnod kell, ha elmégy a másodpéldánnyal
az operába, ez a lépés csak egy a számlálhatatlan sok lépés
között, melyek a másodpéldányt a világ zavaros útjain
csalhatatlanul hozzád vezették, s ezt a lépést újabb lépések
követik majd, melyek a másodpéldányt is, téged is kényszerítenek,
hogy továbbhaladjatok a földi utakon, egymás és a halál felé...
Mert ez a találkozások értelme és rendje. S te, mit remélhetsz
e találkozástól, melyet ilyen csodálatosan rendezett Valaki, az
id ben és a térben, halálon és országhatárokon túl, keverve
eredetit és másolatot - mit remélhetsz a másolattól, mikor az
eredeti se tudott mást adni, mint az öntudat kikapcsolását egy
pillanatra, s aztán zavart, fájdalmat, sértést és halált? A
négyes egyik táncosn je elment, hárman maradtok, a másodpéldány,
a vegyész és te, a z rzavaros világban és az id ben. S még
egyszer mondom, már nem vagy fiatal. Vigyázz, az alvilág kapui,
úgy látszik, kissé megnyíltak... Itt a kocsi? Megyek, köszönöm.

Az operába egy perc késéssel érkezik. A nagy feljáró már üres,

félhomályos. A n magányosan áll a lépcs legalsó fokán, vállán
különös, krémsárga prémkabáttal, amilyent még soha nem látott:
a rókák és rágcsálók divatos sz rméi között ezen a tájon nem
látott a kirakatokban soha ilyesféle prémet. Mintha egy északi
vadász állana a lépcs aljában, vállán egy elejtett poláris
vadállat bundájával, jegesmedve vagy valamilyen jégkorszakból
ittmaradt, kósza eml s sz rzetével. Nyúlánkan, kamaszosan áll,
rövidlátóan és kémlel , nyugodt pillantással nézi az üres,
fellengz s el teret. A s r bunda könnyedén hull le vállairól,
s a háttérben az emelked lépcs és az oszlopok kiemelik a fehér
prémbe burkolt, karcsú és magas alakot - magányosan és büszkén
pillant maga elé.
A jelenség nem feltétlenül n ies. Ez a kémlel , karcsú alak a
bundában férfi is lehetne: északi vadász; lesben, a nagy ködök,
tavak és erd k rejtekében; fiatal vadász, amint figyel az
éjszakában, a zsákmányra és a veszélyre. Rövidre vágott, fényes,
fekete haját simán fésülte és oldalt választotta, mint... igen,
mint a másik. Kalapot nem visel, s a fiatal arc komoly és
aggályosan figyelmes. A testtartás, amint a lépcs alján megállt,
a várakozás készenlétének testtartása ismer s és nem teljesen
n ies, nem is nyugat-európai: egy francia vagy angol n másként
állana itt. Vadászok és halászok ivadéka áll a lépcs alján,
lesben, hunyorító és kémlel pillantással: egy nép ivadéka, ahol
férfiak és n k évezrede harcban élnek a természettel, minden
pillanatban felkészülnek egy soha nem sz n , csendes és szívós
ütközet esélyeire. Vadászok állanak így, a kedélybajra
hajlamosító tavak és ködös síkságok valamelyik zugolyában,
évezredeken át, a nagyon hosszú telek magányában. A testtartás
ismer s: ha botra d lne, magyar pásztor is lehetne; fiatal
pásztorlegény az alföldi pusztaságon, nagy, kócos
bárányb rbundájában, fedetlen f vel, kissé el rehajolva és két
kézzel a pásztorbotra támaszkodva, amint mozdulatlanul, érzelgés
nélkül figyeli a táj, az élet közömbös és konok színjátékát,
melynek végs és számára egyáltalán nem tragikus értelme a halál.
Rokon nép... s egy pillanatra megáll, nézi a fiús tüneményt, s
elmosolyodik. Határeset, gondolja; határeset, rokonságban s
nemiségben is. Fiús leány, de lehetne szemérmes, lányos fiú, aki
megnyúzza a hiúzt, ám elpirul, ha n höz vagy id sebb férfihoz
kell szólnia. S mégis rokon valahogyan ez az északi leány, a
pesti opera lépcs jének alján, a készenlét és várakozás
tartásában. Rokon, nemcsak finnugor alapon, s nemcsak, mert
Egyetlen Hullám a neve, s valahonnan a Kalevalából lépett el .
Rokon, mert elhozta magával az idegen városba egy nép pillantását
és testtartását, s ez a nép éppen olyan közel él még lelkében a
természethez, a tájakhoz, az északi csendhez, az éjféli fényhez,
a megszámlálhatatlan tavak csillogásához és fodrozásához, a
sarkvidéki fenevadak életritmusához, mint ahogy a magyar sem
tökéletesen városlakó még, ma sem, amikor már opera van Pesten
és sok szép város a Kárpátok oltalma alatt... Egy nép, melyet még
ma is fogva tart az élet régi élményének komoly varázsa, a
vadászat, a puszta, az erd k és hegyek esélyei, a halászat, a
föld, az állatok. Azt mondják, sok közöttük az idegbajos,
gondolja most hirtelen, s meglepi ez a képzettársítás;
statisztikák jutnak eszébe, melyeket nemrégen olvasott,
számadatok, melyek bizonyítják, hogy ez a nagyon egészséges nép
rendkívül ideges, a természettel folytatott harcában sokszor kap
finom sebeket, a mély magány, a nagy távolságokban épített
lakhelyek magánya megérinti a lelkeket... Ez a nép, melynek teste
olyan egészséges, mint az északi erd k fenevadjainak teste, ez
a sokat fürd z , békében és háborúban kit n en vereked , bátor
és magányos nép ideges. S most oly sok férfi esett el, az
aránytalan küzdelemben, s a n k folytatják a férfiak
mesterségeit... lehet, hogy ennek a n nek is, aki itt mintegy
rhelyen és lesben áll az idegen város operájának lépcs házában,
valamilyen férfifeladata van a világban? Most megismerte a n ,
s lassú, könny és ütemes léptekkel elindul feléje. Az ismer s
arc mosolyog; de a szemek figyelnek és komolyak maradnak.
Elkésett és bocsánatot kér, s a n udvariasan biccent; sok a
dolga; s hogy mindig ilyen sok dolga van, estefelé is?...
Lábujjhegyen mennek fel a lépcs kön; mikor a jegyszed n
felnyitja el ttük a páholy ajtaját, a mély, sötét barlangból a
zene s r , szenvedélyes hulláma árad feléjük. A színpadhoz közel
ülnek, magányosan a nagy páholyban, mely minden este várja a
hivatalos személyek látogatását. A n leül és leejti válláról a
különös prémkabátot; fekete selyemruhát visel, s a férfi
megkönnyebbüléssel érzi, hogy a ruha és a n együtt hibátlan. Nem
tudná megmondani, mi az, amit l félt. Talán egyfajta
vidékiességt l, valamilyen ösztöndíjas, diákleányos félszegségt l
vagy, ami sokkal rosszabb, a riadt túlöltözöttségt l, amellyel
n k néha helyzetükön és sorsukon túl cicomázzák magukat. De a n
eddig nem követett el hibát. Nagyon egyszer és - a férfi
megnyugodva érzi - kit n helyen készült, nemes anyagból remekbe
szabott fekete selyemruhában ül itt, abban a pazarlóan egyszer
ruhában, ahogyan csak a legdrágább divatszalonok varrón i
öltöztetik a nagyvilágban villogó n ket. Ez a kivágott fekete
selyemruha teljesen dísztelen, s a n nyaka és feje fehéren
emelkedik ki a ruha kivágásából, ékszer nélkül, büszkén és nemes
vonalakkal. Nem, a másodpéldánnyal nem vallok szégyent, gondolja
megkönnyebbülten. S leül melléje a félhomályban, a páholy
vörösbársony peremére könyököl.
A nagy függöny eltakarja még a színpadot. Csak a fényszóró tüze
játszik a bársonyfüggönyön, s a mélyben egy karcsú, frakkos,
kopasz alak hajlong nagy, úszó mozdulatokkal egy örvény, a
nyitány vad áradása fölött. A néz tér még nem helyezkedett el
véglegesen; a földszint és a páholysor nyugtalan. Minden hely
foglalt, a páholyok is zsúfoltak, mint ez divat és szokás
mostanában, mikor hetekkel elébb nem lehet az operába jegyet
kapni, mert az emberek oly mohón és kétségbeesett buzgalommal
fogyasztják a zenét, mint a kenyeret, a tápszereket, mintha élni
sem tudnának zene nélkül. Egy ideje minden hangversenyteremben
így tolonganak. S így a kávéházakban, ahol olcsó zenét mérnek,
híg f zetet és émelyg s löttyöt kotyvasztanak abból a s r , nemes
méregb l, melynek hatása mélyebben roncsol az emberi idegzetben,
mint az eleven szó. Zenét akarnak, mintha a szavaknak már nem
lenne értelmük, mintha a zene lenne az a tömegmákony, mely a
megsértett emberi idegzetet még zsibbasztani és bódítani tudja.
A n egyenesen ül, két kezét a kis, fekete gyöngyökb l f zött
szatyorral a páholy bársonyperemén nyugtatja: fegyelmezetten és
nagyon figyelmesen néz le a mélybe. Még nyüzsögnek és szuszognak
a mélyben és a magasban; de a zene már megérintette a tömeget.
A nagy test, a közönség lassan elzsibbad, mint mikor valaki
ópiumos oltást kap: a pillantások merevebbek, és üveges fénnyel,
delejes igézetben tapadnak a bársonyfüggönyre, a kezek megsz nnek
a színlappal és látcs vel babrálni, a kopasz ember az örvény
fölött kitárt karokkal, lassan úszik az els ismer s, híres tétel
dallamában; az oltás kezd hatni; a nagy, gyermekes tömeg
elcsöndesedett.
A fels csillárokat már leoltották, de a hatalmas terem
még félhomályban dereng; a férfi áthajol a páholy peremén,
arcokat ismer meg az els sorokban, a szomszédos páholyokban,
óvatos bólintással köszöntést küld a mélybe és viszonoz
üdvözléseket. Több látcs érdekl d mozdulattal a páholy
keretében kiállított idegen jelenség, a fekete-fehér fiatal n
felé fordul. A n érzi és észleli a pillantásokat, s mereven és
mozdulatlanul t ri a vizsgát, egy fiatal állat megigézett
mozdulatlanságával, mely érzi, hogy már szemügyre vették, s még
nem döntött, elmeneküljön-e?... A férfi, óvatos mozdulattal,
kissé hátrább húzza székét, a páholy mélyébe vonul, s innen
szemléli, társadalmi pillantással, az idegen n bemutatkozását
az operában. Sikere van - gondolja elégedetten. A jelenség
idegen, meglep en szép és másféleképpen szép, mint az itteniek,
a szomszéd páholyokban. Mintha elhozott volna magával valamit a
világból, melyben otthon van. Mintha valamilyen vadság áradna a
jelenségb l, a karcsú, fekete selyembe bújtatott testb l - a
fehér váll, a nemes vonású nyak és fej, az arc különösen
szabálytalan vonalai, melyeknek összhangját a fejtartás, nézés,
a száj nyugodt, kissé gúnyos kifejezése teremti meg, mindez
idegen, nem idevaló. Nehéz megmondani, mi az, ami nem idevaló
rajta? - szép n , fiatal, kifogástalanul öltözött, pontosan
olyan, mint a többiek, a szemközti és fenti páholyokban. S mégis,
a jelenségb l árad az a "más", melyet nem tudna szavakkal
kifejezni; de ha nem kísér je, csak szemlél je lenne a
tüneménynek, kényszerítené t is, hogy látcsövét reávillogtassa.
Ez a kezdetleges férfielégültség teljesen eltölti; ugyanakkor
mosolyog e hiúság felett. Minden férfi érzi ezt a lámpalázat,
mikor a kiválasztott n vel megjelenik a világ el tt, s mintegy
férfiúi hitelének igazolását reméli az elismer , sóvár és
kíváncsi idegen pillantásoktól. A másodpéldányt éppen úgy
megnézik, mint az eredetit nézték - gondolja riadt elégültséggel,
mulattatva és szomorúan. Ili is így vonzott férfi és n i
pillantásokat, irigy és sóvár tekintetek vigyázták minden
mozdulatát, fanyar, egyszerre fiús és lányos szépségének igézete
mindenütt vágyakat és indulatokat keltett... s soha nem tudta
a birtokos fölényes nyugalmával figyelni ezt a világba állított
szépséget, mindig oldalt állt, mint egy kísér , mint egyfajta
udvarias hivatalos személy, aki rzi a kiállított tárgyat... De
akkor szenvedett, mert Ili szép volt, s szerette ezt a
szépséget. Most csak gyönyörködik és csodálkozik, a páholy
homályából, hátrahúzódva, elégedetten és érdekl d figyelemmel.
Mert a másodpéldány nagyon szép, h mása az els nek. De már nem
tud fájdalmat szerezni.
S ez a szomorú bizonyosság egészen áthatja. Nézi a szép, ismer s
n t, aki az élet fonák-nevetséges, megdöbbent és útszéli
akaratából még egyszer útjába került, s titkos fellélegzéssel,
megkönnyebbülten s ugyanakkor mégis szomorúan gondolja: "Nem,
tünemény, már nem tudsz fájdalmat szerezni..." A fájdalom elmúlt.
Az élet csinált valamit a fájdalomból; az ember megismerte,
felnyögött, aztán elrejtette a világ el l, mintegy preparálta,
díszes múmiaként rzi az emlékek halotti csarnokában. A fájdalom
is elmúlik, melyet a szerelem okozott, ne csald magad. Marad a
gyász, az idegeneknek és az emlékezésnek valamilyen hivatalos
szertartása. A fájdalom más volt: állati üvöltés volt,
némaságában is. A vadállatok üvöltenek így, mikor nem értenek
valamit a világban - a csillagok fényét vagy az idegen
szagokat -, s félni és vonítani kezdenek. A gyász már értelem és
gyakorlat. De a fájdalom egy napon átalakul, minden, ami hiúság
és sért dés volt a hiányérzetben, kiszikkad a fájdalom
tisztítótüzének makacs-konok lobogásában, s marad a kezelhet ,
idomítható, elhelyezhet emlék. Minden emberi képzettel és
indulattal ez történik. S mert ezt tudod, hasztalan játszik az
élet ilyen különös négyest, hoz el és mutat föl ismétl d ,
testet öltött emlékeket, valósít meg kísérteties és alvilági
hasonlóságokat, vezet hozzád a világ sötét útjain
másodpéldányokat - ez a találkozás mindent adhat, élményt,
meglepetést; csak fájdalmat nem tud adni többé. S ezért nyugodtan
ül, a páholy homályos hátterében, megkönnyebbülten kihúzza
magát. A n , valószín leg törzsét l örökölt ösztöneivel, érzi ezt
a megkönnyebbülést. Fejét negyedmozdulattal a férfi felé
fordítja, kérd pillantással. Ezt kérdi: "Nem buktam meg?
Elégedett vagy, méltóságos férfiú?... Nem hoztam szégyent reád,
férfiúi méltóságodra?... Igen, szép vagyok. Ilyen nyugodt vagy?
Nem félsz egy kicsit?..." Az ismer s szem felvillan s egy
pillanatra világít a félhomályban. S mosolyog, gúnyosan és
udvariasan, mintha fiatal törzse meghajolna kissé, ezzel a
gunyoros meghajlással fejezve ki az odaliszk alázatát, aki
megkönnyebbülten bókol, mert sikerült elnyerni a pasa tetszését.
"Milyen fölényes" - gondolja a férfi, mikor a n visszafordul a
néz tér és a színpad felé. - "Ili nem volt ilyen fölényes. Inkább
fáradt volt, s mikor gúnyolódott, mikor kézmozdulattal vagy
szemvillanással elárulta, hogy mulat kettejük fölött, mulat
mindenen, amit az élet rendez és mutat, inkább szomorú volt,
gúnyos der jében is... Ez a n fölényes. Nem árt vigyázni. De
mindez nem ér sokat, mert nem tud fájdalmat szerezni."
Lenéz a mélybe. A kopasz, frakkos ember b vészpálcája már
elvarázsolta a tömeget, ezt a gyermekes fenevadat... de a
varázslat még nem tökéletes. A néz tér nyugtalan. Csendesen,
szavak nélkül nyugtalan, s a kimondatlan kérdés úgy zsong e
dallamos várakozásban, mint mikor a beteg, akit az orvos akarata
delejes álomba kényszerít, öntudata utolsó, maradék
ellenállásával küzd még a zsibbadás és elalvás ellen,
összefüggéstelen szavakat mormol, szótagokat dadog, melyeknek
egyetlen értelme a félelem és tiltakozás. Mintha a varázslat,
mely a kopasz ember varázspálcája nyomán elárad a nagy épületben,
nem hatna még tökéletesen: a páholyokban fejek hajolnak össze,
valaki köszön és kérd en bámul a magasba, a hivatalos páholy
felé, üveges és riadt pillantással. Most észleli, hogy a
díszpáholyok üresek. De hiszen nem tudhat senki bizonyosat... -
gondolja zavartan. Összefonja karját, iparkodik elt nni a páholy
homályában, számol és t n dik. Öten, talán hatan tudnak e
pillanatban arról, ami holnap reggel valóság lesz,
hír és értesülés mindenki számára... de e pillanatban még csak
hatan tudják az igazat. Emberek, kiknek megbízhatósága,
hallgatása föltétlen. Csakugyan, föltétlen?... - gondolja. És:
"Mondd csak így: emberek." Feleséggel, kedvessel, baráttal, azzal
az egyetlenegy emberrel, aki el tt nincsen titkuk, tehát
leküzdhetetlen kapcsolatban a világgal, mely nem t ri többé a
titkokat. Ezek itt lenn, a néz téren és a páholyokban, bizonyosan
nem tudják még az igazat: de úgy tetszik, nincs többé titok a
világban. A feszültség a néz téren oly nagy, érezhet ,
tapintható, mint az élet nagyon ritka pillanataiban, mikor az
emberek, átmenet nélkül, megérzik a végzet valóságát. S egyszerre
különösen izgatottak és nyugodtak lesznek. Még nem tudnak semmit,
nem hallgatták a rádiót és nem olvasták a lapokat... de úgy
látszik, az emberek rádió és lapok nélkül is tudják azt, aminek
lényegesen köze van sorsukhoz.
E pillanatban, mindenesetre, itt ülnek az operaház néz terén...
Nagy kép. Minden benne van, ami egy m veltség szertartását
jelenti: zene, építészet, estélyi ruhás n k és férfiak, bizonyos
áhítat és igézettség, a M vészet templomi hangulata. Ez volt
Európa... - gondolja, s áthajol a páholy peremén, lenéz a mélybe,
a félkör alakban futó fénysorokra, a zenekarra és a karmesterre,
a vörös bársonyfüggönyre, az épület pompás díszeire: egészen úgy,
mint egy turista nézhet egy elpusztult ókori város színházának
maradványaira, ahol valamikor Szophoklész remekeit játszották,
s a láva elpusztította a házakat és embereket, akik e
m veltséghez tartoztak és e színházat látogatták. Most itt vannak
még, az emberek és a m veltség, s a végzet tartja közömbös
tenyerén az egészet. S valamit éreznek és sz kölnek a szép ünnep,
az operael adás nyitányának pillanataiban. Érzik, hogy sorsuk nem
teljesen az övék többé - minden európai ember sorsa átalakult
statisztikai adattá. Most már nemcsak Péterrel vagy Emmával
történik meg az élet, hanem els rend en az egésszel, melyhez
Péter és Emma a sors szerint tartoznak... s ezt az érzést még nem
szokták meg. Valószín , hogy nem is lehet teljesen megszokni.
Milyen édes ez a zene! Mit is játszanak ma este?... Már néhány
perce, hogy felment a függöny, s most kezd csak a színpadra
figyelni: szikla és akasztófák állanak a háttérben, egy férfi
komoran énekel. Szórakozottan nyúl a színlap után, most kezdi
ismergetni a zenét. Verdi, igen. Milyen s r , milyen b ségb l
árad és csurran ez a zene. Az Álarcosbál... Nézzük végig? És
aztán? Mit kezdjek vele? Mondom, hogy békét akarok, mert a lelkem
csak az enyém, mert meg kell halnom, holnap vagy nemsokára, mert
vissza kell adnom Istennek ezt az álarcot és lényemet, mert elég
volt az érdek, az önzés, a hiúság e parázsló gyalázatából, ami
a férfi és n ügye, amit a hazug és pontatlan irodalom
szerelemnek nevezett el; elég volt. Most már békét akarok,
halljátok, eredetik és másodpéldányok! Elég volt - s a zene most
kiárad - az emberi anyag ismeretéb l. Keleten ilyenkor elt nnek
az emberek otthonukból, s elmennek a hegyek közé. Egy sors, amely
mélyebb és közömbösebb, mint minden, amit ember magának építhet,
egy napon visszafogadja a bölcseket és szerényeket. Elég volt a
húsból, amely libab rös lesz és megremeg a zene és a szerelem
érintésére, elég volt a vágyból és a kielégülésb l, elég volt
abból, hogy meghalhat az, akit szeretünk, elég a gyalázatos
alkuból, a kéj, a gyöngédség és a reménytelen magány zsarolásának
alkujából... Mint aki elszégyelli magát egy tivornya-szer
álarcosbál forgatagában, s egy fordulónál eldobja az álarcot és
a jelmezt, melynek rejtettségében kering zött. Elég volt -
gondolja -, hölgyeim és uraim: haza akarok menni. Haza, a
magányba. Elég volt ebb l a pojácaszerepb l, nem öltöm fel többé
a Szerelmes jelmezét, sem a Csábító álarcát: két tenyerembe
akarom rejteni arcom és hallgatni akarok, mert férfi vagyok.
Az édes zene s r n és melegen árad el a nagy teremben, mint a
déli szél.
Egy id múltán felgyújtják, s aztán megint leoltják a lámpákat.
Egy hang, eszel s makacssággal, ezt énekli a színpadon: Oszkár
tudja, de nem mondja... Nevetni kezd. A n hátrafordul, kérdez
és mosolyog:
- Volt már álarcosbálon? - kérdi.
- Egyszer - feleli. - Kölnben, diákkoromban.
- Gyönyör lehet egy igazi álarcosbál - mondja a n .
- Hajnal felé mindenki részeg volt és öklendezett - feleli
h ségesen.
Elhallgatnak, mert a zene közbeszól. Ezek az els szavak, melyek
a páholyban elhangzottak: úgy ülnek egymás mellett, mint a
rabkocsiban a fegy r és a foglya, mikor áthaladnak a városon.
- Nagyon szép este volt, köszönöm - mondja a n és leül,
háttal az íróasztalnak, az alacsony b r karosszékbe. Rágyújt:
fekete estélyi táskájából apró arany öngyújtót vesz el . Érdekes,
gondolja, ez a n nem is olyan szegény, mint a stipendiumos
skandináv tanítón k szoktak lenni. De lehet, hogy ezt az
aranytárgyat még a halásztól örökölte, kinek hajói voltak és a
Kalevalát is olvasta.
- Van még kávém... - mondja ügyetlenül. - De azt hiszem,
darálni kellene, s a házvezet n már lefeküdt.
- Kérem, maradjon nyugton - mondja a n . - Tíz percig maradok,
amint ez illik a regényekben és a mi helyzetünkben, mikor egy
hölgy el ször megy föl éjjel egy idegen úr lakására. Ne szóljon
közbe - mondja franciául -, most az én dolgom, megmagyarázni maga
helyett ezt a helyzetet. A záróra kényszerített rá, hogy
feljöjjünk magához, igaz? Ennek az éjjeli látogatásnak nincs
különösebb jelent sége; ezt én jobban tudom, mint maga. Tehát
feljöttem. Kérem, töltsön egy pohárral abból a hosszú nyakú
üvegb l. Köszönöm... S tíz perc múltán telefonáljon taxiért.
Egy kecses fenevad vackot keres mozdulataival elhelyezkedik az
alacsony karosszékben; figyelmesen, komolyan nézi a férfit és
megint magyarul mondja:
- Ebben a tíz percben szeretnék mondani magának valamit.
- És én - mondja a férfi - ebben a tíz percben szeretnék
kérdezni magától valamit.
- Tartsunk sorrendet - mondja a n . - Az este nagyon szép volt...
Utoljára Párizsban voltam az operában. Egy éve ennek, igen...
Lengyelország már elbukott, de Párizs még nem tudott semmit. A
dr le de guerre, a "különös háború" néhány hónapja tartott, és
Párizs egészen gondtalan volt. A páholyok ragyogtak és a
színpadon kering zött a balett és mindenféle magas rangú katonák
látcsöveztek, díszruhában, diplomaták és politikusok frakkban s
n k, mintha Párizs még egyszer megmutatta volna minden kincsét,
miel tt a világ sötét lesz... Tavasz volt, különösen langyos
éjszaka. Az úttesteken, künn az éjszakában, kéken és sejtelmesen
világítottak az irányjelz lámpák. Ez volt az utolsó pillanat,
mikor Párizst és azt a másik életet, amely a mi számunkra talán
nem is lesz többé, még egyszer láttam, utoljára, teljes
gondtalanságában és ragyogásában. Nem hittek a "különös
háborúban". S ma este, hosszú id után el ször és még egyszer
láttam ezt a szép képet: gyönyör n ket és jól öltözött
férfiakat, a háború közepén, valamilyen viszonylagos
önfeledtségben, mintha a háború messze, messze zajlana valahol,
mintha minden, amit l az élet szép és csillogó volt, m ködne még,
mintha nálunk otthon és mindenfelé a világon nem is lángolnának
házak ez éjszakán, anyák nem kaparnák a földet, mert kicsinyeiket
eltemette a beomlott pince törmeléke... mintha az élet valamilyen
álomszer , könny és szép ünnep lenne ma is. Régen láttam és
éreztem ezt. Csodálatos város a maguké, kedves rokon - mondja és
udvariasan, kissé gúnyosan mosolyog. - Az ég világban ez az
operael adás, s utána ez a szép óra a finom étteremben, ahol
gyönyör n k és el kel férfiak gondtalanul vacsoráznak.
Gondtalan város - mondja röviden, hideg hangsúllyal.
A férfi a könyvespolcnak támaszkodik, karját összefonta.
- Azt hiszi? - kérdi lassan. - Talán nem is olyan gondtalan.
Operael adások mindenütt nagyon megveszteget ek, háborúban is.
De az élet és a gondok nálunk is máshol láthatók, kisasszony. Nem
az operában.
- Erre gondoltam - feleli élénken és készségesen a n , egy
iskolásleány lelkendezésével. De a csendes gúny minden szaván
áttetszik. - Természetesen én is gondoltam arra, hogy amit látok,
nem a város igazi arca. Ön tehát azt mondja, ez a város nem
gondtalan? Milyen érdekes - mondja, csaknem együgy en. - De
hiszen Önök békében élnek, nincs semmi közük a háborúhoz.
- Azt hiszem - feleli oktató hangon -, ehhez a háborúhoz
mindenkinek köze van, aki ma él.
S önkéntelen szigorúsággal néz a n re, mint egy tanító, aki
helyreigazítja egy érdekl d gyermek szavát.
- Ó, bizonyos - mondja a n . Különös hangsúllyal beszél: ezt
az "ó"-t úgy mondta, ahogyan angolok kezdik a mondatot. Látni-
és hallanivaló, hogy sokat és sokfelé élt külföldön, gondolja a
férfi. S a n , udvarias készséggel, így folytatja a mondatot:
- De azért a valóság más. A másik háborúban én még egészen kis
gyermek voltam. De hallottam, hogy az a háború más volt. Aki nem
élt a harctéren, nem is tudta, milyen az igazi háború... Így
volt? Ön jobban emlékezhet.
A férfi komolyan felel:
- Jobban emlékezem, mert... egyszóval, ott voltam a Piave
mellett. Igaz, én is fiatal voltam. De nem akarom háborús
történetekkel szórakoztatni, kisasszony. A tíz perc gyorsan
elmúlik, s Ön kérdezni akart valamit.
- Igen. - Nyugodtan cigarettázik, mint aki ráér. - Ragaszkodik
a tíz perchez? Lehet tizenöt is? Úgy értem, ha ráér, ha nem kell
korán kelnie, ha nincs dolga még ma éjszaka...
S mikor a férfi mosolyog, társalgó hangon:
- Mert a valóság más. Önök még nem ismerik a valóságot.
Remélem, nem ismerik meg soha. De mikor én a pincében arra
ébredtem, hogy apám háza összed lt fejem fölött, egyszerre
megértettem, mi a valóság. S minden, amit addig hallottam,
gondoltam vagy olvastam, csak álom volt, olyan ködös és zavaros,
mint az álomképek... az egész világ. Ez volt a valóság, az els
valóság életemben: a dübörgés, mikor összed lt a tengerparton a
ház, ahol nagyszüleim és szüleim éltek. S aztán megéreztük lenn
a pincében a füstszagot.
- Nagy ház volt? - kérdezi csendesen, bens ségesen. A n
vállat von:
- Nem volt nagy ház. De a miénk volt... érti, ugye? Az
egyetlen ház a világon, ahol tudtam, mi van a fiókokban, s a nagy
szobában, a kandalló mellett, ott állott a karosszék, melyben
meghalt nagyanyám, s melyben apám üldögélt minden este, mikor
hazajött az irodából és olvasni kezdett. S még sok minden volt
a házban. S volt benne egy szoba, melynek ablakából a tengert
lehetett látni, a vitorlásokat: ez a szoba az enyém volt. S
minden más, ami egy házhoz tartozik, melyben a nagyszül k és a
szül k éltek, s ahol az ember született, s csaknem meghalt - mert
bennrekedtünk a pincében, s a füstszagtól mindenki émelygett. Ez
volt a valóság. S aki nem élte meg, aki nem tudja, milyen érzés,
ülni egy pincében, mikor összed l a fejünk fölött és hamu lesz
minden, ami egy család életéhez tartozott, ami a gyermekkort
jelentette, az talán mégsem tudja úgy igazán, milyen ez a háború.
- Err l hallottunk egy és mást - mondja csendesen,
helyreigazító s ugyanakkor bocsánatkér hangon a férfi.
- Hallottak és olvastak, igen - mondja hidegen a n . - S talán
látták is a képeket az újságokban és a moziban... De hallani azt
a zörejt, mikor összed l minden, amit egy család épített és
gy jtött: ez megint más. Ne higgye, hogy nagyon hangos ez a
zörej. Az ember már fél órája hallja a lég-elhárító ágyúk rekedt
kiabálását, oly közelr l, mintha minden egyes ágyú ott ropogna
a pincében. S aztán egyszerre csend lesz. Egy pillanatra csend
lesz, olyan csend... nem, ezt nem lehet elmondani, sem megismerni
a képeslapokból vagy a moziból. Ezt a csendet hallani kell,
egyszer az életben, mikor az ember feje fölött összed l a szül i
ház. Félelmes ez a perc? Nem tudom... Nem is félelmes. Egészen
más, mint minden, amit az ember valaha képzelt vagy megismert.
Olyan, mint a születés lehet vagy a halál, valami, ami csak
egyszer van az ember életében... érti? Mert szül i ház is egy van
csak az ember életében, egyetlenegy, s csak egyszer d lhet össze,
mikor telitalálat éri. S a kutya... különös, erre emlékezem
leger sebben. Tudnia kell, a kutyák megérzik a veszélyt. A pókok
is. Nem hiszi?... Én megéltem ezt a jelzést, aznap este, a
kutyánkkal s a fürd szobában a pókokkal. Mert akkor már három
este bombázták Helsinkit, s legtöbbször a pincében aludtunk,
anyám, a dajka, én és az öreg kutyánk, egy dán dog. S nem
féltünk. Három héten át csaknem minden este támadtak a repül k,
s minden éjjel lementünk riasztás után a pincébe, mert sok ház
d lt össze a környéken is. A kutya neve Castor volt, s mindent
tudott, ami a családra tartozott. Tizenhét éves volt, a szeme már
csipás volt és folyt, de apám s kés bb én nem engedtük
agyonlövetni, mert úgy élt a családban, mint egy öreg rokon, aki
mindent tud, kissé zsémbes, de ugyanakkor hozzátartozik ahhoz a
különös szövetséghez, ami er sebb, mint az emberi szándék... hogy
mondják? Sorsközösség?... Köszönöm. Hát ehhez tartozott Castor,
a dán dog. S apám halála után nálam maradt, ott aludt a szobám
küszöbén. Aznap este velünk volt az a férfi, aki aztán elvette
feleségül anyámat, mert én nem akartam a felesége lenni. De ez
talán nem érdekli Önt... Castor gy lölte ezt a férfit, de oly
okos volt, oly fegyelmezett - természetesen a kutyáról
beszélek -, hogy nem mutatta gy löletét. Hideg volt és udvarias,
mikor ez a férfi hozzánk érkezett látogatóba. Aznap, mikor a ház
összed lt, korán sötétedett. sz elején volt ez, szeptember vége
felé. Délután esett. A férfi nálunk vacsorázott és nem sokat
beszéltünk azon az estén. Tudnia kell, ha már err l beszélünk,
hogy ez az ember egyid s volt apámmal, s mindent akart, amit
apámnak juttatott az élet... együtt nevelkedtek, kés bb közös
üzletük volt, közösen udvaroltak anyámnak, s az élet minden küls
sikert ennek az embernek adott, a pénzt, a
hatalmat... de mindez kevés volt. Neki az kellett, ami apámé
volt: a ház, az anyám, kés bb én. Élnek ilyen emberek, kiknek
egyetlen vetélytársuk van, s nem érdekli ket igazán semmi más,
csak a vetélytárs háza, üzlete, ágya, asszonya. S én biztosan
tudom, hogy ennek az embernek része volt apám halálában... olyan
helyzeteket teremtett körülötte, hogy , a szelíd, szomorú és kék
szem , aki legszívesebben csak olvasott, nem tudott kitérni a
helyzetek el l és a halált választotta. De err l nem beszéltünk
soha. Be akart feküdni apám ágyába, mellém vagy anyám mellé, a
házat akarta, ahol apám és mi boldogok voltunk... s anyám is
tudta ezt, mind a hosszú éveken át, tudta, mikor apámmal élt. De
hát ez... bocsásson meg... csak azért mondom, hogy lássa, milyen
tökéletesen együtt volt akkor este minden, amit ez az ember
akart, amire vágyott: a ház, apám nélkül, anyám és én. Akkor
már minden este eljárt hozzánk. S Castor és én tudtuk, miért jön,
s mi dolga az életünkben. Nem ugattuk meg, de tudtunk mindenr l
és hallgattunk. Sok minden múlott ezen az emberen. Kissé féltem
is t le, ahogyan egy rültt l fél az ember - nem is az rültt l,
személyesen, hanem attól a szótlan, vad er t l, melyet az rült
megszemélyesít. Vacsora el tt kimentem a fürd szobába kezet
mosni, s akkor megláttam a pókokat. Soha nem tudtam, hogy a mi
házunkban pókok is vannak... nem akarom itt a ház tisztaságára
g gös kisasszonyt játszani, de higgye el, kérem, hogy a mi
házunkban nem t rték a pókokat. S most egyszerre, a villanykörte
fényében, ott másztak és szaladgáltak, tucatjával, a fehér falon,
a tükör és a mosdó fölött, mint valamilyen eszel s, felriasztott
raj, nagy, undorító pókok, szemmel látható pánikban... s én két
kezem szívemre szorítottam a mosdó el tt, néztem a pókokat és
mindent tudtam. Mindent, mit?... Csak ennyit: "Itt van." Ezt
gondoltam. De mi van itt? A halál? A pusztulás? Az is s még
valami sokkal rosszabb. Valami, ami csak egyszer van az életben,
mikor az ember érzi, hogy iszonyatos nagy er k megmozdultak és
összefogtak, a nap, a hold, a csillagok, minden sugár és szándék
célba vette t és életét... ez a pillanat s a pókok egyszerre
megjelentek a mi tiszta házunkban a fehér falon, s szaladgálnak
és másznak, mint az rültek. Mint a Bibliában a fenevadak, mikor
jelt adnak az Ítéletnapján... Néztem a pókokat. Abban a
pillanatban én már elbúcsúztam a háztól, mert tudtam, hogy "itt
van"... Nem az eszemmel búcsúztam el. Forró vizet csorgattam
kezemre, s a kezem jéghideg volt. Visszamentem a szobába, ahol
már felgyújtották a lámpát, s a kutyát kerestem. A kutya rögtön
hozzám jött és vinnyogott. Tudnia kell, hogy egy ilyen öreg dán
véreb rendkívül méltóságteljes él lény, s nem szokott ok nélkül
vinnyogni, mint az ölebek. De most odaült elém, csipás fejét
emelte, mintha szimatolna valamit, s vinnyogott, halkan vonított.
Aztán elhallgatott. De nem mozdult ez este többé mell lem.
Hallgattam a pókokról, leültem vacsorázni anyámmal és azzal a
férfival, a kutya ott hevert lábamnál az asztal alatt, némán
ültem és tudtam: "Itt van." De ezt nem mondhattam meg senkinek.
Hallgattam, s némaságom idegesíteni kezdte a többieket. A dog
eddig még soha nem viselkedett így, a légitámadások, a hangszórók
b gése, a bombák robbanása, mindez nem idegesítette, s nem jött
le velünk még soha a pincébe: mint egy szuverén él lény, járt és
kelt a támadások alatt éjszaka a házban, kiment a kertbe,
szemlélte a röppenty k fénycsóváit, nem félt. Most félt... S
amint ültem az asztalnál a kutyával, éreztem a nagy, öreg test
melegét lábaimnál, s tudtam, hogy valaminek, ami nagyon jó volt,
vége... a gyermekkornak vagy a szül i háznak, annak a
melegségnek, amely eddig áthatotta az életem. Er ltettem az
evést, de a falat megakadt torkomon. Lehajtottam fejem, a tányér
fölé hajoltam, hogy ne lássák ezt az izgalmat. S mintha a szoba
megtelt volna mindazok szellemével, akik valaha éltek e házban,
s mintha minden tárgy és minden cselekmény, mely valaha
megtöltötte a szobákat, még egyszer megjelenne a falak között,
úgy láttam mindent, ami volt, a gyermekkort és apám
gyermekkorát, halott nagyapámat s egy karácsonyestét, az utolsót,
mikor apám élt még. Így hallgattunk. Akkor anyám, nagyon
sápadtan, vértelen, remeg szájjal, félelmében mosolyogva és
dideregve ezt mondta: "Azt hiszem, ma este lesz valami." S a
férfi ezt mondta: "Igen, én is azt hiszem" - s mindketten
megéreztük hangján, hogy fél, az iszonyat dobog a szívében. S a
dog morogni kezd az asztal alatt. A pókokra gondoltam és tudtam,
hogy itt van. Ön érti ezt? A pókokat, a kutyát és a veszélyt?
Hogyan tartoznak össze a világban a dolgok? Sokat gondolkoztam
ezen, de nem tudom megfejteni... Párizsban és Londonban, a
múzeumokban, a könyvtárakban, kerestem valamilyen választ,
kés bb... igen, mert aztán, mikor ez az éjszaka elmúlt, Párizsba
s onnan Londonba utaztam. Miért? Ez más kérdés. Csak elutaztam...
A primitívek történetét akartam megismerni, az emberek vallását
és történetét, akik még hittek a földi er k, az állatok és az
emberi ösztönök összefüggéseiben, akik hisznek abban, hogy minden
ember egy állat védelmébe tartozik, akik még közvetlenül szólnak
a haragos er khöz, melyek az emberek sorsát intézik, s hisznek
abban, hogy áldozattal meg lehet engesztelni a sorsot. De a
primitívek sem feleltek. Megtudtam, hogyan lehet megölni egy
embert a távolból, egyszer en akarattal és szándékkal... de err l
a mi világunkban nem beszélnek, csak éppen érzik a titkot, a
magányos emberek, a sámánok, az égi utazók leszármazottai, a
magányos házakban, a ködös tavak mellett... Még nem végeztünk a
vacsorával, mikor megszólaltak a szirénák. Aznap már a harmadik
riasztás volt ez: az els délután kett kor hangzott el, a második
hat óra felé, s mindkett rövid ideig tartott. És Castor, a
kutya, mindkét alkalommal nyugodt maradt. De most, a b g hangra
felugrott, sz re égnek meredt, csipás szeme zavaros, zöldes
fénnyel világított, félelmes volt félelmében szegény öreg
kutyánk, mint a sátán kutyája... s vinnyogva szaladt az ajtó, a
pince felé. Mind lerohantunk utána. S néhány
perccel kés bb hirtelen csend lett. S aztán reánk d lt a ház.
Minden más, mint ahogy az ember elképzeli - mondja egyszer en,
csendesen.
- Igen - mondja a férfi, s összefont karokkal, mozdulatlanul
áll a n vel szemközt, egy könyvesszekrénynek támaszkodik.
- Erre gondolt ma este, az operában?...
- Erre is - mondja a n és hosszú ujjaival eloltja az
agyagtálkában a cigaretta parazsát, hátrad l a karosszékben, s
is összefonja karját.
- Néztem a szép ruhába öltözött n ket, az elegáns férfiakat, s
arra gondoltam, hogy nálunk a férfiak és a n k már esztendeje nem
érnek reá szépen felöltözni, mikor színházba mennek. S nappal is,
az utcákon, más itt minden... olyan gondtalan és sétáló... Nálunk
mindenki úgy siet a dolga után, mintha sürg s lenne az élet
minden mozdulata. Ez itt még a béke - igaz, nem a tökéletes béke,
de mégiscsak valami hasonló. Ezért mondom, hogy aki nem élte meg,
nem tudhatja, milyen ez a háború, s mit érez az ember, mikor
összed l feje fölött a ház, ahol született...
A férfi a hosszú nyakú üvegb l er s illatú italt tölt két keskeny
pohárba. Mikor az egyik poharat a n felé nyújtja, mellékesen
mormogja:
- E pillanatban még nem ismerjük. De most gyorsan jár az
id ... nem is jár, repül. Ma sehol nem állanak a házak
biztonságosan, kisasszony.
A n átveszi a poharat, s élénken, különös színezéssel hangjában,
nyugtalanul kérdi:
- Azt hiszi? - Körülnéz, mosolyog. - Uram, ebben a szobában
szépen helyükön állanak a bútorok. Látom, mind régi bútorok. Itt,
amerre jár az ember, biztonságot érez. Ezt már világszerte csak
kevés lakásban és kevés országban érezni.
Egymás felé emelik a poharakat és kiisszák az er s italt.
- Reméljük - mondja csendesen a férfi -, hogy minden a helyén
marad, a lakásban és az országban.
S visszateszik a poharakat az üvegtálra.
- Ó, igen, reméljük - mondja udvariasan és kíváncsi hangon a
n .
- És aztán - mondja a férfi -, elment Párizsba, az operába?...
- Aztán?... - kérdi a n . A leveg be néz, mintha látna
valamit, kerekre nyitott szemekkel. Most olyan, mintha nem
figyelne ide, a helyzetre és a férfira. - Igen - mondja
mellékesen, mint aki magához tér. - Aztán elmentem Párizsba és
máshová is. Már nem volt miért otthon maradnom. Pontosabban, már
nem volt otthon, ahol maradjak. Miért is maradtam volna, igaz?...
- Bizonyosan igaz - mondja udvariasan a férfi. - Azt
hallottam, a finn n k csodálatosan kivették részüket ebb l a
háborúból... ezt mindenfelé elismerik a világban, még a tengeren
túl, Amerikában is. Sokat segítettek otthon, mikor a házak
kezdettek összed lni.
- Mikor egy otthon bajba jut, sokféleképpen lehet segíteni -
mondja röviden, szárazon a n . - Van, aki otthon marad. Van, aki
elmegy. Én elmentem - mondja, csaknem szigorúan. - Finnországnak
vannak barátai a világban, s ezeket a barátokat nem árt
felkeresni.
S egyszerre elhallgat.
Most nagyon szép. Kiegyenesedett ültében, a karosszékben,
szürkészöld szeme fénylik, két hosszú, finom kezével
szórakozottan igazítja haját. Fejét rázza, elmosolyodik.
- Önök is barátaink, igaz?... Ha nem is harcolnak... Mert nem
harcolnak, igaz?...
S mikor a férfi hallgat, merev, üveges pillantással nézik
egymást.
- Figyeljen ide - mondja átmenet nélkül, halkan és gyorsan a
férfi. Nem mozdul, összefont karokkal, kissé el rehajolt
fels testtel áll a könyvesszekrény mellett. - Tíz perc vagy
tizenöt perc vagy egy félóra ebb l az éjszakából... már nem sokat
számít egyikünknek sem. Azt mondja, ebben a szobában biztosan
állanak helyükön a bútorok. Ezt én szívb l remélem, nem csak a
bútorok miatt. De mondtam az elébb, s amíg beszélt, nemcsak az
eszemmel, hanem a szívemmel is megértettem, amit mondtam, jobban,
mint valaha is azel tt: semmi nincs többé biztosan a helyén ebben
a világban. Nem zavarja ez a nagy fény?... Bocsásson meg... Így.
Kérem, ne értsen félre, nem akarom hangulatvilágításokkal
szórakoztatni. De talán kényelmesebben ül, az asztali lámpa
szelíd fényében, ha nem vakítja a csillár... Hát maradjunk így.
Köszönöm. S most hallgasson ide, kedves rokon és éjszakai
látogató, Egyetlen Hullám...
Most, mikor kimondta a n nevét, s elhallgat, a szoba megtelik
s r csenddel. A név ott lebeg közöttük, mint valamilyen könny ,
anyagszer tünemény. A n mozdulatlanságában van valami a
növények tikkadt, várakozó némaságából, mikor - szélcsendes
pillanatban - sorsuk, a szél és a nap felé fordulnak. S a férfi,
önkéntelen mozdulattal, fél karját kinyújtotta a n felé, mikor
a nevet kimondta: mintha megérintene valamit, ami testet öltött
a leveg ben, a homályban és az id ben.
- Egyetlen Hullám - mondja még egyszer, inkább csak mormogja,
szórakozottan. - Valamit kérdezni akartam magától.
- Tessék - mondja ugyanolyan halkan a n .
- Mert ez az éjszaka talán nem is olyan nyugodalmas, mint a
többi - mondja maga elé a férfi. S mintha ködbe nézne; ajka
szótlanul mozog. Aztán magához tér, er sen a n szemébe pillant
és átmenet nélkül kérdi:
- Hogyan érzi magát nálam?... Úgy értem, ebben a szobában és
karosszékben?
- Hogyan? - A n hangja elnyújtott, csodálkozó. - De hiszen
látja... kit n en. A szoba csendes, a karosszék kit n , s a
házigazda figyelmes, mint...
- Mint általában a magyarok - vág szavába a férfi és legyint.
- Bocsásson meg, nem azért kérdeztem, hogy nemzeti bókokat
kapjak. Meg akartam kérdezni, nem ismer s-e magának ez a szoba?
És ez a helyzet? Az, hogy itt van velem?... Nem érti? Szó szerint
képzelem ezt az ismer sséget - tehát nem úgy, mint mikor egy
helyzet hasonlít, mint mikor, valamilyen téveszme pillanatnyi
káprázatának hatása alatt, úgy képzeljük, egyszer már megéltünk
egy idegen helyzetet, egy szobát, egy embert a szobában, s
viszonyunkat ehhez az emberhez... igen, azt is tudjuk, mi
történik majd a következ pillanatban, mintha a jelenben
emlékeznénk valamire, ami különös módon volt is, s mégsem volt
a valóságban... Ez ismert tünemény. Nem erre gondolok most. A
valóságra gondolok, a kéz-láb valóságra, melynek pontosan ilyen
keze és lába van, mint magának... bocsásson meg és kérem, engedje
el az udvarias jelz ket. Nem ismer s magának ez a helyzet? Úgy
értem, ez a valóságos helyzet itt nálam? Itt ül megint, a
könyvekkel szemközt, a lámpa félhomályában, ebben a karosszékben,
s hátrahajtja fejét, a szék támlájára... s talán megint megtapad
valami a hajának illatából ezen a támlán.
- Nem értem - mondja lassan a n .
- Nem érti? Vagy nem emlékezik?
- Emlékezni? Mire? - kérdi a n ; s nehezen szól, mintha
elalvás ellen küzdene, s kissé már a félálomból beszélne. Most
nagyon sápadt.
- Nem emlékezik, hogy járt már ebben a szobában?
- Én? - mondja a n . S egy pillanatra lehunyja szemét, s
könny , tiltakozó mozdulattal szíve felé emeli kezét.
- Nem - mondja aztán, rekedten, nagyon messzir l; s
lehunyja szemét.
Így hallgatnak egy ideig.
S mintha elt nne körülöttük a szoba egy pillanatra. Mintha egy
erd mélyén vagy a tenger mélységeiben hallgatnának. Mintha a
zöldes félhomály az élet egyik régi, ismer s térfogata lenne, víz
vagy emlékezés... s emlékek, melyek régibbek, mint k,
olajos-súlyos uszonyokkal, nesztelenül úsznak ebben a zöld
homályban. Csakugyan, együtt voltak már k, ketten, abban a
félelmes és közömbös véletlenben, ami az élet, a tünemények és
esélyek összefüggései? Most nagy és mély a szoba, mint a múlt.
Ebben a múltban, amely áttöri súlyos áradásával a jelen
pillanatának gátját, egy csukott szem n és egy férfi
fuldokolnak. Felettük valahol, a padláson és a falakon túl, nagy,
fekete hullámveréssel harsog a felszín törvénye, az élet. De
kettejüket a mélyben sodorják egymás felé áramok, melyek
zajtalanok és komorak, mint minden lényeges esemény, mint a csók,
az éhség vagy a halál. A felszín mögött ez van - a többi csak
hullámverés.
A férfi fels teste kissé el red l, mint aki elengedi magát; mint
az úszó, az utolsó pillanatban, miel tt vízbe ugrik, az ismer s
elembe, ahol van h s hullám és langyos simogatás, van százezer
évek el tti érintés emléke, van cápa, ólmos mélység, boldog
megsemmisülés és halál. A gyöngyhalász hajol a parton ilyen
mozdulattal el re, a pillanatban, mikor a föld vonzásának
tartóereje enyhül számára, s a vízbe veti magát... a vízbe, ahol
nagyon pici az esélye annak, hogy a cápák, örvények, sások és
moszatok, a feketezöld föveny puha kinövései között megtalálja
a kagylót. A gyöngyhalász?... Tegnap este betévedt egy kávéházba,
s a dobogón, a zenekar érzelmes dünnyögését l kísérve, egy
patetikus kávéházi énekes hörögte a hangszóróba a gyöngyhalász
édeskés-émelyít keservét. A pillanatnak mindjárt vége lesz, s
kezd dik a társalgás, aztán a búcsú, aztán, reggel az élet: az
él kkel, akik mennek a halál felé, s a halottakkal, akik
áthajolnak az él k vállain. De ez a pillanat még az enyém, s
egyszer van az életben. Most nem vagyok fiatal, sem öreg, nincs
múlt, se kötelesség, nincs ismer sség, sem idegenség: most csak
a pillanat van.
A n fölé hajlik, könny és természetes mozdulattal, s
megcsókolja.

Mikor a pillanatnak vége, kerekre nyitott szemekkel nézik

egymást. A férfi összefont karokkal támaszkodik a
könyvesszekrénynek, mozdulatlanul és komolyan néz maga elé. A n
hátrahajtotta fejét a karosszékben, két keze tárgyszer en hever
a karfákon, fehéren és felfelé fordított tenyérrel, mint aki kér
vagy áldozati mozdulattal felajánl valamit. S mert hallgatnak,
ez a hallgatás pillanattal mélyebbre ássa e csók emlékét. A csók
megtörtént, s lehetne a csókok egyike, amilyet a pillanat
varázsában férfiak és n k milliárd és milliárd alkalommal
váltottak már: csók, mert az emberi élet alján a csók van; csók,
mert a testek csak így tudják elmondani, amit egy életen át
keresnek; csók, mert férfi és n között minden más szó
felesleges. A csók megtörtént, mert itt volt a pillanat, a csók
elodázhatatlan pillanata, amikor minden értelmetlen, ami történt
és történhet a csók nélkül; ez a tehetetlen és szomjas mozdulat,
két tikkadt-száraz epidermisznek ez a torz-nagyszer találkozása,
szokások, hajlamok és rítusok felett, ez a szelídített harapás,
ez a domesztikált ragadozómozdulat, melyet az ember riz
idegeiben és ajkában, mint egy emléket valamir l, ami az id k és
az emberi élet elején félelmes, véres és halálos volt... Most
megcsókolták egymást, mert nem tehettek mást. És hallgatnak.
Pátosz nélkül hallgatnak, mint aki fél, hogy hallgatásával is
hamis értelmet adhat a csóknak: másféle, torzabb vagy hazugabb
értelmet, mint ahogyan e pillanatban érzik, mikor a csók árama
sugározni kezd testükben és idegeikben. Milyen ez a csók? -
gondolja a férfi. Van csók, amely köt, s van, amely rögtön
magyaráz, kiderít, elválaszt. Az els csókot követ pillanatban
már tudják, akik elkövették a csókot - elkövették?... az igazi
csók inkább csak megtörténik -, kötött-e ez az érintés valamit
vagy elválasztott? S a könny csókok, melyek az emlékezés
lomtárában libegnek, mint egy báléjszaka színes szalagdíszei...
ez is egy volt a könny csókok közül, melyeket a pillanat néha
úgy szór reánk, mint egy isteni kéz a konfettit hajnalban a
kering bálozókra. Nem tud felelni s ezért hallgat.
Ismer s csók volt, gondolja most. S egyszerre különös nyugalmat
érez. Vannak pillanatok, mikor az élet teljesen megérik, s minden
olyan s r és egyszer lesz, mint a halál pillanatában lehet. Így
érzi most magát s hallja tulajdon hangját, amint csendesen
beszél.
- Talán mégis ez az éjszaka - morogja. - Azt mondtad, Egyetlen
Hullám, van egy éjszaka, melyet nem lehet elképzelni, s csak az
ismeri, aki megélte. Éjszaka, amilyen csak egyszer van az
életben, mikor az ember érzi, hogy iszonyú er k mozdulnak meg és
fognak össze ellene, s az égitestek is célba vették t, az embert
és életét... s te megéltél a házban, ahol meghalt apád és éltek,
meghaltak seid, ilyen éjszakát. Azt hiszem, ez igaz: vannak
ilyen éjszakák... A te éjszakád után elkövetkezett az enyém, ez
a mai, mikor eljöttél megint egyszer hozzám és én megcsókoltalak,
ahogy megcsókol az ember valakit, akit egyszerre búcsúztat és
üdvözöl. Messzir l jöttél és mindig nagyon közel voltál hozzám.
Tudtad ezt?
- Mir l beszélsz? - mondja csukott szemekkel a n . - Az ember
mindig útban van a másik felé, aki majd megcsókolja egyszer.
- Így érzed? - mondja élénkebben a férfi. - S ez minden, amit
érzel?... Mikor beléptél hozzám, nevetni szerettem volna. Úgy
éreztem, alvilági er k otromba tréfát znek velünk, veled és
velem. Tudnod kell, hogy te már jártál nálam.
- Álmodsz - mondja a n . - Én Északról jövök és nem jártam
nálad soha.
- Északról vagy messzebbr l - mondja komolyan a férfi. - De
ha álmodok, olyan álom ez, amely az életet és a valóságot is
alakítja. Vannak ilyen álmok, s félelmes erejük van. Az sapák
álmodtak ilyen álmokat, igen nagy er vel, közel az Istenhez, a
világ közepén: álmokat, melyek a valóságot szülték a világra, a
törzseket, városokat és az emberi helyzeteket. Nem is értem,
miért éppen én álmodom ezt az álmot - én, aki nem vagyok senki
és semmi, s egészen biztosan nem vagyok sapa. Egy ember vagyok,
akinek sorsa van, s ezen belül hivatala, s mindenféle nagyon
közönséges képessége és feltétele ahhoz, hogy éljen és vele is
megtörténjenek az álmok. De úgy kell lennie, hogy az élet a
csodálatost is egészen közönséges anyagokból habarja össze - már
egy ember teste is milyen közönséges anyagokból készül, igaz?...
- s aztán az egész, az ember, milyen csodálatos! Te és én
alkatrészek vagyunk csak ez éjszaka egy játékban vagy alkotásban,
melynek igazi értelmét talán soha nem tudjuk megérteni. Két
alkatrész csodálkozik ma éjszaka... Engedd, Egyetlen Hullám, hogy
jól csodálkozzunk, méltóak legyünk arra, hogy éppen bennünket
választott ki az élet valami rendkívülihez: tehát ne érzelegjünk,
de ne is gúnyolódjunk a csodálatos fölött.
- Mi a csodálatos? - kérdi nyugodtan a n .
- A csodálatos? - A férfi elgondolkozik. - Az, hogy a sötétb l
és a világból, amely lángol a sötétben, megtaláltad az utat, és
még egyszer eljöttél hozzám.
- Eljöttem - mondja a n -, ez bizonyos. S nem volt könny ,
mert útlevél, vízum, vasút kellett hozzá, s mindez ma ügyes-bajos
és bonyolult vállalkozás... De nem az alvilágból jöttem, s
egyáltalán nem biztos, hogy hozzád akartam jönni. Nem, kedvesem
-
kedves idegen vagy kedves barát, ezt még nem tudom biztosan -,
mindebben nincsen semmi csodálatos. Talán az lesz egyszer, ha...
- Most hallgass - mondja szenvedélyesen a férfi. - Most
hallgass, ha már eljött ez az éjszaka. Olyan ez a helyzet, mintha
a tested és a testem akaratunk ellenére találkát adott volna
egymásnak a létezés z rzavarában - de mi ketten, te és én, akik
függetlenek vagyunk öntudatunkban testünkt l és lelkünkt l is,
nem állapodtunk meg el zetesen a találkában. Érted ezt? Meg kell
értsed, mert ez az éjszaka értelme, s talán egész életünk igazi
értelme ez lesz, ha egyszer megértjük... Ne hidd, hogy elvette
az eszem valamilyen alkalmi szenvedély, ostoba izgalom. A
valóságról beszélek. Err l a valóságról, amit tested és arcod
jelent, s ami te vagy és mégsem vagy egészen és teljesen te. Ki
vagy te? Talán az a másik is, aki viselte ezt a valóságot, mint
egy b vös ruhát, de egyszer, ebben a szobában, ezt kérdezte: Teli
me, my Heart, if this be Love?... - ismered ezt a verset?
- Nem - mondja ellenséges hangon a n . - Mondd tovább.
- Nem fontos - feleli a férfi. - Egy angol írta, aki lord
volt, de verseket is írt... Aztán egy napon ezt mondtad: "Maga
szereti a szelídséget?..." S mindez te voltál, de annyira csak,
mint a körmöd vagy a hajad, melyet levágsz, s újra n , s te is
vagy és mégsem vagy egészen a körmöd és a hajad... Úgy látszik,
sokféleképpen tudunk létezni, emberek. De mindezt mi csak nézzük
és éljük. Magam sem értettem ezt, a mai napig: csak ma értettem
meg, mikor beléptél szobámba, s visszahoztál valamit, ami eddig
bennem élt, mélyen és valószín tlenül, mint egy régi t z egy
bányában, melyre a fölszínen már csak az öregek emlékeznek.
- Azt akarod mondani - kérdi kíváncsian a n -, hogy én nem
vagyok egészen én? Miféle ötlet, barátom!...
- Gonosz ötlet - mondja a férfi. - Engem is megdöbbent. De nem
mondhatok mást.
- És te?... - kérdi a n . - Te honnan jössz akkor és ki vagy,
magadnak és nekem? Eltévedünk, ha így bolyongunk, magunkban és
egymás között. Nem félsz ett l?
- Kissé félek - mondja komolyan a férfi. - Azt hiszem, csak
ett l félek az életben, semmi mástól. S el kellett érkezni ennek
az éjszakának, hogy megtudjam ezt. Most már tudom. Mást is
megtudtam az elmúlt órákban: az emberek semmit l nem félnek úgy,
mint ett l a felismerést l: a pillanattól, mikor az élet felfedi
álarcait, s meg kell tudniok, hogy amit az álarc alatt oly
görcsösen és féltékenyen riztek, az "én", nem olyan feltétlenül
személyes valami, mint g gös becsvágyukban hitték. Az "én" valami
közös, Aino Laine, valami ismétl d , sokszor másolt, örökké
vegyül és újuló, s nem egészen föltétlenül személyes. S mikor
az elébb megcsókoltalak, tudjad, hogy nemcsak téged csókoltalak,
egy n t, aki a világ útveszt in visszatért hozzám, hanem egy
másik n t is, akinek te része voltál, s aki halottan
és elhamvadtan is része a tüneménynek, melyet te így szólítasz:
"én".
- Mit beszélsz? - mondja rekedten, tiltakozó és rosszkedv
hangon a n . - Mindez zavar. Én egészen biztosan én vagyok, s
tudom, hol kezd dök és hol végz döm... Nem élünk a mondákban
többé. A földön élünk és sorsunk van, mely csak a miénk.
- Ez az - feleli nyugodtan a férfi -, amiben egy ideje
kételkedem.
- Ha ez így van - folytatja a n -, akkor nem te kételkedsz,
hanem az éjszaka rajtad keresztül. Vannak ilyen éjszakák, mikor
álarcosbálba mennek az emberek... Az éjszaka megszólított és te
zavartan felelsz. Ébredj fel, barátom.
- Az éjszaka megszólított - mondja a férfi -, és felelni kell.
De a csodálatos éppen a valószer mindebben. Csodálatos, hogy a
csodának húsa és csontja van, a sorsnak, mikor ilyen
valószín tlen változatokban jelenik meg, vízuma és útlevele
van... s ez majdnem csodálatosabb, mint ha a sors és a tünemény
kénköves g zben jelennek meg, mennydörgés és égzengés közepette.
Csodálatos és csoda-szer az, hogy a csoda mennyire közönséges
és valóságos. Ezt, bevallom, nem tudtam. Ahogyan sokat nem tudtam
eddig... a könyvek, látod, Egyetlen Hullám, a könyvek, melyek itt
sorakoznak a polcokon, nem beszéltek err l. S én olvastam e
könyveket és éltem, s azt hittem, a bet és az élet megtanítottak
a földi és mennyei titkok ismeretére, már amennyire ez embernek
az én koromban és élethelyzetemben megadatott. Mert csodálatos
az is, Aino Laine, hogy a csoda éppen velem történt meg, aki nem
vagyok kiválasztott ember, tehát azok közül való, akik
személyesen beszélgetnek m veiken vagy cselekedeteiken át az
istenekkel és az alvilági hatalmakkal. Egy ember vagyok, akinek
neve a telefonkönyvben áll, s aki hivatalos ügyiratokat
meglehet s pontossággal tud megfogalmazni, így mondják... ennyi
az egész. Amiben hittem, egy kicsit - mert szerep nélkül mi,
szürke emberek sem tudunk élni, kell valamilyen pátosz is az
élethez -, hogy elfogulatlanul és élesen tudom megfigyelni a
valóságot, s a megfigyelés elemeib l következtetni tudok a
szándékra, mely a tüneményeket felidézi... ez volt a szerepem,
ha nem is éppen feladatom a világban. De most már ebben sem
hiszek feltétlenül. Bevallom, kedvesem, összekavarodott szemem
el tt a világ... nemrégen, néhány órája csak. A pillanatban,
mikor ma délben beléptél a szobámba.
- Nem értem - mondja fáradtan a n . Mintha elhalkulna
hangjában a szorongás, megdöbbenés és tiltakozás, mellyel eddig
felelt a férfi szavaira. - Mindebben igazán nincsen semmi
csodálatos. Eljöttem hozzád, mert azt mondták, te vagy az, aki
az én világi ügyeimben talán segíteni tud. S most megcsókoltál.
Mindezt nem így képzeltem, de most, hogy megtörtént, megvallom,
nem vagyok bosszús, sem csalódott. Ez minden, amit mondhatok, s
ez még nem vallomás. Ennyi az egész.
- Ennyi az egész - visszhangozza a férfi. - S még valamivel
több. Te nem jöttél önként hozzám, kedves Egyetlen vagy kedves
Hullám - bocsáss meg, nem tudom még e pillanatban, hogyan
szólítsalak?
- Mindegy, hogyan szólítsz - mondja kissé zavartan a n . -
Személyesen szólítsz meg, s ez a fontos. A többi csak szó és
fogalom.
A férfi elneveti magát:
- N vagy, kedvesem. Ezt csak n mondhatta így. Nem tudod,
hogy a szó és fogalom valamikor egyértelm volt a cselekedettel
és a valósággal? Az ember megszólította a világ tüneményeit,
szóval és fogalommal, s a világ egyszerre átalakult cselekménnyé
és valósággá. A szónak rettenetes hatalma volt, az id elején,
mikor alakot adott a világnak. S ezt a hatalmát, torzabban, de
kegyetlen er vel, meg rizte a mi id nkben is. Néhány szó
elhangzik, s megváltozik a világ... például ez a szoba nem áll
többé biztosan a helyén. Ez megeshet, hamarább, mint gondolod.
És fölnevet, szomorúan. A n figyelmesen néz reá:
- Mir l beszélsz? - kérdi vontatottan, tompán.
- Mir l? - a férfi fölnéz, a mennyezetet bámulja.
- Természetesen a szóról és a fogalomról, s ami ebb l következik,
ha szavakat megfelel módon kötnek, és fogalmakat minden
következményekkel szavakba öltöztetnek és kimondanak... De talán
nem is a mi feladatunk, hogy ezen az éjszakán, amely egyetlen,
de rövid, tisztázzuk a szavak jelent ségét és a fogalmakat... Azt
mondtad, mindegy, hogyan szólítlak? De látod, neved semmi esetre
sem véletlen, még ha úgy hangzik is finnül, mint Kovács Zsuzsika.
Nem véletlen, mert két fogalmat zár magába, melyek izgalmasak és
becsesek az ember számára: az egyetlent, ami pátosz és rögeszme
-
de milyen nagy pátosz és milyen fontos rögeszme, férfiak és n k
számára, akik örökké úton vannak egymás felé, hogy az egyetlent
megtalálják! S a hullámot, amely nagyon régi fogalom, el bbvaló,
mint a föld és az ember - a hullámot, amely a végtelenségben
örökké hozza és viszi a dolgokat, egymás felé tereli azt, ami
véletlen és esély, kötést csinál abból, ami egyetlen és
esetleges. Nagyon szép neved van, Aino Laine. Nem véletlen, hogy
a te neved.
- Végre valami - mondja bizonytalan mosollyal a n -, amir l
feltétel nélkül elismered, hogy az enyém.
- A tied - mondja a férfi -, mert téged szólított meg ez a név
a világban. De te magad... nem, igazad van, kedves vendég és
rokon, ne tévedjünk el. Maradjunk a rend ri tényeknél, akarod?
Tehát eljöttél, Északról, csak úgy, vízummal és útlevéllel,
hozzánk, Délre. Ez csak véletlen volt, ötlet és kivitel: így
hiszed?
- Véletlen? - mondja vontatottan a n . - Ha van véletlen,
szándék és ember nélkül, aki keresi helyét a világban.
- És te - kérdi udvariasan a férfi -, keresed a helyed a
világban, mert a ház, ahol születtél és otthon voltál,
összeomlott ebben a gépi és emberi földrengésben? Mit remélsz,
Egyetlen Hullám? Hol a te partod?...
- Ezt nem tudhatom - mondja komolyan a n . - Talán ebben a
szobában.
S mikor a férfi hallgat, vigasztalóan:
- Ne félj. Tíz, legfeljebb tizenöt percr l beszéltem, igaz?
Tudom, a vendéglátásnak is vannak határai, még a baráti országban
is. S a tíz perc letelt.
Kiegyenesedik, s keres tapogatással kinyújtja kezét a fekete
gyöngypikkelyes táska felé. A férfi megmozdul, tiltakozó és sebes
mozdulattal:
- Maradj - mondja rekedten és hangosan. - Mire gondolsz? Most
nem percekr l beszélünk, hanem valami nagyon lényegesr l, ami
semmiféle id ben nem tér vissza többé. Mondom, maradj. Tehát
szándékosan jöttél hozzám, Északról? Engem kerestél a világban?
- Túlzás - mondja a n . - Nyugtalan a hangod. Mi, északiak is
nyugtalanok vagyunk, mindig útra készek... de vigyázunk, hogy
hangunkon, modorunkon ne érezzék ez a nyugtalanság. Remélem, jól
vigyázok?... - mondja egy ravasz gyermek hangján, érdekl d és
barátságos hanglejtéssel.
- Kit n en - mondja elismeréssel a férfi. - Egész este
figyellek. Milyen fegyelmezett vagy... nincs egyetlen felesleges,
elhamarkodott mozdulatod! Tanulhatunk t led, aki Északról jössz,
mi, déli rokonok.
- Köszönöm. - A n elhallgat. Kezét a leveg be emeli,
figyelmesen nézegeti, mint egy fehér tárgyat vagy virágot.
- Én nem jövök most Északról - mondja csaknem önfeledten,
mellékesen.
- Nem? - kérdi meglepetten a férfi. - Igaz, mondottad, az
éjszaka után, mikor a pókok szaladgálni kezdettek a
fürd szobában, s a férfi, aki apád helyét akarta a világban,
izgatottan viselkedett... az éjszaka után te Párizsba mentél.
Onnan jössz? Milyen most Párizs?...
- Nem tudom - mondja. - Már régen eljöttem onnan. Másfelé
jártam, messzebb... - s megint keres mozdulattal, tájékozatlanul
és általánosan mutat a leveg be.
- Tudod, ha az embernek nincs otthona, egyszerre olyan kicsi lesz
a világ... Útra kelhetsz, mint a madarak, mint a... igen, mint
délel tt láttuk, mint a sirályok. Csak éppen mi, emberek, nem
utazhatunk olyan könny poggyásszal - mondja most komolyan. -
Kell fogkefe, estélyi ruha, s elvisszük az emlékeket is. Ezért
nem tudunk olyan könnyen repülni. Az emlékek néha lehúznak. Kár.
- Nagy kár - mondja udvariasan a férfi. - Igen, az emlékekr l én
is mesélhetnék valamit.
- Majd elmondod, egyszer - feleli a n , olyan hangon, mint aki
elhárít valamit. - Azt kérded, milyen volt Párizs, mikor utolszor
láttam?... Ma este eszembe jutott. Mert éppen így láttam,
utoljára, mint ahogy a te városodat láttam ma este. Az operában
voltam, a balett táncolt - mondja és elhallgat.
- Igen - mondja a férfi és mosolyog, elnéz en. - Voltak ilyen
szép dolgok a világban, mint egy üvegszekrényben: este a párizsi
operában, mikor a balett táncolt. A bolíviai milliomosok a
néz téren, s közöttük a kis, fehér hajú, öreg franciák, rosszul
szabott szmokingokban, a becsületrend piros vércsöppjével a
gomblyukban, mérhetetlen vagyonokkal a páncélszekrényben,
szívükben az önzéssel, s lelkükben az értelemmel és Pascal
gondolataival... S aztán, el adás után, megindult a kocsisor,
végig az opera el tti sugárúton, a Rivoli úton, a
Champs-Elysées-n, a vendégl k felé, ahol találkozott mindenki,
aki a másik világhoz tartozott, a világ nagy, napos oldalán
sütkérezett. Néha én is elnéztem ezt. S néha gondoltam arra is,
hogy mi, kis népek fiai és leányai, örökké megt rt, szegény
vendégek vagyunk csak ebben a csillogó áradásban, ahol a vagyon,
a hatalom Golf-árama melegíti a szerencsés népek hazájának
tengerpartjait... Erre nem gondoltál, véletlenül, utolsó este
Párizsban?
- Talán - mondja a n . - Sok mindenre gondoltam akkor este.
S tudnod, értened kell, hogy ez az utolsó este Párizsban
csodálatosan hasonlított a mai estére. Igen, úgy látszik, a
tünemények nem olyan egyedülvalóak, mint hisszük... ha erre
gondolsz, mikor azt mondod, én nem vagyok egészen és föltétlenül
én, talán igazad lehet. Mert ma egész este úgy érzem, mintha
ismétl dne valami, s Párizsra kell gondolnom. Szép este volt, az
operában... akkor is a páholyban ültem, s mindenki ott volt, aki
mutogatni akarta magát. Nem, az Elnök nem volt ott ez este...
talán már más dolga volt, szegénynek. Mert az éjszaka, mikor
utolszor voltam a párizsi operában, nem volt közömbös éjszaka...
elmondom ezt, hogy tudjad.
- Ha akarod - mondja a férfi és figyel. - Mondd csak el.
Bizonyosan okod lesz reá, hogy elmondjad.
- Okom?... - a n elbiggyeszti száját és nyúlánk teste
elnyújtózik a karosszékben. - Okom, azt mondod... ez meg olyan
férfi-szó. Az ember néha mond vagy csinál valamit ok nélkül,
éppen csak, mert lehet, mert módja van mondani, vagy elkövetni
valamit. Nem ismered ezt a kényszert?
- Nem - mondja a férfi. - Úgy tanultam, helyesebb csak azt
mondani vagy tenni, aminek oka van. De a könyvek - s könny
mozdulattal a színes terhükt l roskadozó polcokra mutat -
beszélnek err l is. Ott hagytuk el, Párizsban - mondja
figyelmeztet hangon, barátságosan.
- A kocsisorokról beszéltél - mondja a n , lassan,
kényelmesen. Gondosan válogatja a szavakat, ahogy idegenek
szedegetik el az emlékezés készletéb l mutatósabb szókincseiket.
- El adás után megindult a kocsisor. Meleg éjszaka volt. Láttad
a háborúban Párizst?... Nem láttad? Sajnálhatod. Olyan nagy volt,
oly bizonytalan, remeg ... Mint egy nagy test, amely megérti a
végzetet, s szomorú lesz, mert tudja, hogy mindaz, amit az
újságok és politikusok kiabálnak, már nem számít sokat. Egyszerre
megérti, hogy történik valami, amit emberi er nem tud
megváltoztatni. A sok beszéd a parlamentben, a sajtóban, a
kocsmákban és kávéházakban, a sok beszéd, száz éve, a sok
szenvedés, nagyszer ötlet és indulat, mindez s r lesz és
összetapad a sorsban. S a nagy, arányos és hatalmas test
egyszerre megremeg a nyár eleji éjszakában. Az emberek
utaznak a kocsikkal a Bois felé, a kék fények mesésen égnek az
utcasarkon, a holdfényben olyan a sötét Párizs, mint egy
csodálatos szörny a mesében: csak alakja van, súlya nincsen.
Talán soha nem volt ilyen szép Párizs, mint ezen az éjszakán, a
sötétben. Az ember érezte mindazt, ami e falak között történt,
amit e házakban valaha gondoltak, hallotta az alvó-éber város
szívdobbanását... s ezen az éjszakán éreztem, hogy ez a város
minden önzésében is nagy, a szíve nagy. De már nem tehet semmit.
Mert senki nem tudott biztosat, s az éjszakában megteltek a
vendégl k elegáns tisztekkel, angolokkal és franciákkal, frakkos
urakkal s hölgyekkel, selymekben, prémekben, meghintve
drágakövekkel és illatokkal, egy gazdag világ minden mesebeli
túlzásával... s a pincérek imbolyogtak Fouquet-nál az
ezüsttálakkal, s a borosfiúk kék kötényükkel törölgették az Ezüst
Torony termeiben a hatvanéves bordeaux-i borospalackokat. De
mindez olyan volt csak, mint mikor valaki hangosan beszél a
sötétben, mert fél. S a kék fények az utcák sarkain úgy
imbolyogtak, mint kísérteties éjszakákon a temet k útjain a
lidércfények. Párizs félt... mikor kijöttünk az operából, s
végighajtottunk a sötét városon, megborzongtam a meleg, fekete
leveg ben, mert a sötétségb l a félelem lehelt reám. Okosan félt,
szomorúan, mint aki mindenen gondolkozott már, s egyszerre
megérti, hogy van valami, ami er sebb, mint az önzés, a hazugság,
a pénz, a kapzsiság, er sebb, mint a nagylelk ség és a
szenvedély. Nagy kocsiban utaztunk, mely zaj nélkül hajtott át
a sötét, félelmében hallgató Párizson: a kocsinak diplomáciai
rendszáma volt, s a követségi kocsit szótlan készséggel engedték
ki a rend rök a városból... mert messzebb mentünk ez éjszaka,
tudod. Elhagytuk Párizst és átmentünk Versailles-on is, St. Cloud
felé. Az erd ben mentünk. Különös éjszaka volt. Olyan illatos és
meleg, mintha a föld álmában kitárná karjait a nyár felé; így
éreztem. Bocsáss meg, ezt talán nem kellett volna mondanom... de
szinte leszek, ezek nem az én szavaim, valaki mondta ezt, a
kísér m, aki mellettem ült a nagy kocsi hátsó ülésén, egy ember,
aki már nem volt fiatal, s nagyon szeretett mindent, ami szép:
az éjszakát, az erd t, Párizst, a szépen helyezett szavakat...
mondta ezt, mikor az erd be értünk, s a kocsi lassított, a
fényszóró egy pillanatra fellobbant és keresni kezdte a fák
között az utat, s a fák fehér teste megmozdult a kísérteties
fényben, egy pillanatra, mintha a fény érintése elvarázsolt
él lényeket könny , riadt mozdulatra késztetett volna. Így
utaztunk, akkor éjszaka. Miért nézel így reám?... Tudni szeretnél
valamit? De miért is, barátom?... Vannak éjszakák, mikor semmi
nem számít, ami régebben volt... te is így gondoltad az elébb,
mikor megcsókoltál, igaz? Mert máskülönben nem volt nagyon
udvarias a csókod, ezt meg kell mondanom. Vannak éjszakák, mikor
nem konganak hamisan a szép szavak... mintha nem is mi, az
éjszaka szerepl i beszélnénk, hanem az éjszaka maga. Így szólalt
meg egy hang mellettem, mikor a nagy, csendes kocsival az erd be
értünk, s azt mondta, olyan ez a pillanat, mintha a föld
álmában... de nem ismétlem. Látod, ehhez is az egyszeri, soha nem
ismétl d pillanat kell, az ilyen szavakhoz! Versailles-t már
elhagytuk, a park világított a holdfényben, a kerítések
aranyozott hegy lándzsái mellett siettünk el, s aztán egyszerre
nem tudtam, hol vagyok. Felnéztem az égre - nyitott kocsiban
utaztunk -, s a csillagok között az fényszórók lila-ezüst
fénysugarai imbolyogtak, mintha szellemkarok tapogatnák a sötét
eget. Mély csönd volt, egész Franciaország aludt... csak a
katonák és a szerelmesek virrasztottak. Senki nem tudott semmit.
De az ember, aki mellettem ült, a nagyon kevesek egyike volt, aki
ez éjjel tudott valamit... tudta, hogy ez az éjszaka talán az
utolsó nyugalmas éjszaka Párizsban. A nagy város és a szép,
hatalmas ország aludt, gondtalanul, mert sajtójuk és politikusaik
félelmükben rekedt és rikoltó érveléssel magyarázták hónapok óta,
hogy a boche-ok tehetetlenek, a Maginot-vonal bevehetetlen,
Franciaországot nem lehet legy zni, s a legfontosabb, hogy
játékkártyát és unalom z puzzle-öket küldjenek a néma arcvonalra
a szegény katonáknak... Aludtak, de álmaik nyugtalanok voltak,
mert az emberek szívük mélyén tudják az igazat, ha nem is
adatokkal és szavakkal. Az emberek tudták, hogy sorsuk fordul e
napokban, valamit elkezdettek, er k megmozdultak és cselekedni
kezdettek a világban... s a szerelmesek közelebb húzódtak
egymáshoz ez éjszaka. S ez az ember, aki mellettem ült a meleg
éjszakában, a nagy gépkocsi mélyén, a nagyon kevesek egyike volt,
aki tudta, hogy két nap múlva a német hadsereg megindul Belgium
és Hollandia felé.
El veszi az arany öngyújtót a fekete gyöngypikkelyes táskából,
egy kis, négyszögletes arany cigarettatárcából angol cigarettát
keres el , s rágyújt. Az édeskés dohányfüsttel megtelik a
félhomályos szoba.
A férfi mozdulatlanul figyel. Mintha a n szeme el tt változna
el, minden szóval, melyet kiejt, minden mozdulattal... ismer s,
fájdalmasan és félelmesen ismer s, s mégis, mintha álruhákat
öltene fel és vetne le, álruhákat és álarcokat, minden
pillanatban.
- Érdekes - mondja halkan, rekedten. - Nagyon érdekes helyzet
lehet... együtt lenni valakivel, aki tudja, amit a többiek nem
tudnak azon az éjszakán, senki az országban. De neked megmondta,
amit tudott, igaz, Egyetlen Hullám?...
- Kés bb - mondja a n , s félig összehúzott szempillák alól
bámul az illatos, édeskés-émelyít füst után. - Reggel felé.
Igen, a helyzet érdekes volt. Mert az autó megállott a St.
Cloud-i erd közepén, egy palota el tt, s most igazán olyan
varázslatosan alakult minden, mint a mesében. Akarod, hogy
elmondjam? Érdekel?...
- Nagyon - mondja udvariasan a férfi, s önkéntelenül nyel
egyet. - Minden nagyon érdekel, ami reád vonatkozik és veled
történt.
- Ó, minden - feleli hanyagon a n , s legyint, kezében a
cigarettával. - A "minden" soha nem nagyon érdekes... mindig csak
a pillanat érdekes. A mindenb l a végén anyakönyvi adatok
lesznek: született, élt, meghalt. De a részlet
és a pillanat csakugyan érdekes néha. Mert akkor is úgy történt,
hogy Párizs és Franciaország nem tudott semmit, s Európában
mélyen, ha nem is nyugodtan, aludtak az emberek. A sors már ott
van a kapuk el tt és az ember alszik, tudod... ez is milyen
csodálatos. Néha csakugyan több és más az élet, mint létezés.
Néha cselekmény az élet... felocsúdsz a létezés szuszogó
révületéb l, s egyszerre látod, hogy egyfajta cselekmény
középpontjában vagy, szegény, készületlen színész... Így éreztem
akkor éjszaka. Egy palota el tt állott meg a nagy kocsi, a sötét
erd közepén, messze Párizstól és Versailles-tól. Kiléptem a
kocsiból, s még hallottam a nagy zenét, a kürtöket és heged ket,
amint megtelt hangjukkal az opera néz tere s az emberek szíve a
néz téren: mintha az emberi fajta örök pátoszát hörögné a világba
a nagy zene, s ez lenne a legtöbb, amit ember mondani és érezni
képes. S az éjszaka, a májusi éjszaka az üde erd ben, s a
fényszórók lila sugarai a sötét égen, s az ember mellettem, aki
csendes volt és er s, közel volt a halálhoz öregségében, s talán
er sebben élt e pillanatokban, mint mind a fiatalok a
nagyvilágban... és tudott valamit. S én nem tudtam, mi az, amit
tud - de kíváncsi voltam. Mert ez a titkos tudás úgy áradt
bel le, mint a feszültség és áram egy er telepb l. A férfiak
különös lények, kedves rokon, fogadd el ezt a bókot, hadd
viszonozzam én is valamivel a lovagias vendéglátást... s nem
akkor a legérdekesebbek, sem a legvonzóbbak, mikor cselekednek.
Ez a szép férfi-rögeszme, a cselekvés... de mi n k tudunk valami
mást is, s a férfiak, ha megérnek és megtelnek az élettel és
tapasztalással, néha tudják ezt a másik titkot. S nem tudom, mit
hoz az élet, s nem tudom, mi és ki vagy te nekem, s látlak-e még
ez éjszaka után - most figyelj! S nem tudom azt sem, mi és ki
vagyok én neked, s akarsz-e még látni ez éjszaka után? Mert az
emberek viszonya egymáshoz néha órákon belül változik, s talán
észrevetted az elmúlt kevés id ben, hogy már nem vagyok egészen
ugyanaz a stipendiumos északi tanítón , aki vízumot és segítséget
kért t led délben, egy hivatalban - ahogy te sem vagy az
ünnepélyes és meglepett hivatalnok e pillanatban, mint voltál
délben, mikor anyám nevét és születési évemet tudakoltad. Most
másképpen nézünk egymásra, mert megtörtént a változás. S ez az
öreg férfi, a francia erd ben, megváltozott akkor éjszaka, s
elmondhatom neked, hogy vonzó volt és nagyon érdekes... igen,
mert titka volt, melyet akkor még jól rzött, tehát ereje volt.
Mert a titok, melyet jól rzünk, er . S még egyszer az életben
találkoztam egy férfival, aki nem volt már fiatal, s értett
valamihez a világban, s titka volt és hallgatott... Jól mondom
a magyar szavakat?... Vigyázz reám, ha beszélek, kérlek - mondja
kér hangon, egy iskolásleány hangján.
- Kit n en - mondja a férfi és nem mozdul. - Kissé vigyázva
és gondterhesen, de kit n en. Mondd csak, kérlek. Tehát, akinek
titka van, annak ereje van... s találkoztál még egy ilyen
férfival?
- Még eggyel, igen - mondja csendesen, nyugodtan a n . -
Nemrégen. De ez a történet már teljesen mindennapos, s nem
hiszem, hogy téged érdekel.
- Talán mégis érdekel - feleli egyszer en a férfi. - Igen, azt
hiszem, érdekel - mondja, mintha önmagával vitatkozna. - Elmondod
majd, ha megkérlek?...
- Talán - mondja a n . - Nem biztos. Ez a másik történet már
magánügy... lehet, hogy elmondom, ha akarod és itt lesz az ideje.
- Ez nagyon megvigasztal - mondja komolyan a férfi.
Nem lehet tudni, gúnyolódik-e? - s a n a cigarettafüstön át éles
pillantással vizsgálja. Aztán vállat von:
- Ha ez megnyugtat... - s oldalt hajtja fejét, t n dve bámul
a férfira. - De most másról beszéltünk. Egy éjszakáról, amely nem
volt egészen magánügy. Elmondjam?
- Türelmetlenül várom, hogy elmondjad - feleli azon a komoly
hangon a férfi, amelyr l nem lehet pontosan tudni, mennyi benne
a gúny, a közöny és az érdekl dés. - Ott maradtunk az
éjszakában, messze Párizstól, az erd ben, a
sötét kastély el tt, egy kocsi mellett, melynek diplomáciai
rendszáma volt, egy férfi oldalán, aki már öreg volt s ereje
volt, mert tudta meg rizni titkát. Legalábbis egy ideig - mondja
gyorsan, mint aki helyesbít. - Mert reggel felé, ha jól
emlékszem, elmondta - mondja még, társalgó és érdekl d hangon.
- Kit n en emlékszel, barátom - mondja tárgyilagosan és
óvatosan, elismer hangsúllyal a n -, és pontosan tudsz
csoportosítani.
- Ez a mesterségem - mondja szerényen a férfi.
- Ez a mesterséged - ismétli elgondolkozva a n . Most hallgat,
látszik arcán, figyel , ragyogó szemein, hogy méregeti a férfit,
megvizsgálja, elt n dik. - Hát igen, akkor halljad. Tudod, a
reggel még messze volt. Beléptünk a házba... s én nem tudtam
addig, hogy ilyen vendégfogadók is vannak a világon. Mert
szállodába érkeztünk... de milyen sokféle értelmük van a
szavaknak! Ez a ház úgy volt csak szálloda, ahogy Napóleon is
hadvezér volt és Blücher is... de Napóleon a tetejébe még
Napóleon is volt, érted? Nem tudom másképpen megmondani.
Empire-kastély volt, hetven kilométer távolban Párizstól, az erd
közepén. Vasúttal nem lehetett ezt a szállodát megközelíteni,
csak gépkocsival. S akik ismerték, úgy rizték ezt a címet, mint
egy államtitkot. Angolok például nem jártak ide, csak franciák...
tudod, azok a másféle franciák, ahogy k nevezik magukat, tehát
nem a házmesterek, kapzsi keresked k, lármás újságírók és
ingujjas, keménykalapos s életjáradékos kispolgárok, hanem a
láthatatlanok, kik valóban riztek odahaza, lakásukon és
életükben, valamilyen másfajta franciaságot, féltékenyen, ahogy
régi, halott vallások papjai riznek titokban rítusokat és
kultuszokat... Cook utasai és a külföldi újságírók, akik három
hetet töltöttek el Párizsban, terjesztették hírét egy
Franciaországnak, ahol csak önz életjáradékosok élnek, a
keresked k modortalanok és a pincérek gorombák, mert örökké a
borravalón jár az eszük. S mintha Párizs már csak a múzeumokban
és a régiségkeresked k m tárgyaiban lenne igazán, változatlanul
Párizs... De voltak még franciák is, valahol. H sök voltak? A
maguk módján, talán... Mert kísér m azt mondotta, mikor
elhelyezkedtünk az étteremben egy asztal mellett, s a maitre
d'hötel magunkra hagyott, hogy h snek lenni annyi, mint megvédeni
valamit, önzetlenül: egy országot, egy életformát vagy egy
emléket és kultuszt. Ebben a teremben, melynek minden
bútordarabja remekm volt, h sök vacsoráztak, a maguk módján.
Minden olyan volt itt, mint egy regényben, igen, képzeld csak,
a szálloda egy Balzac-regényt l kérte kölcsön elnevezését. Így
nevezték: A völgy lilioma. Ismered a regényt?... Romantikus,
olyan regényes regény... S akik e szálloda éttermében ültek, mind
riztek valamit. Nem akarlak szobaberendezésekkel untatni, sem
azzal, hogy bútorokról mesélek neked ez éjszaka... mindez
rendkívüli volt e szállodában, de éppen olyan különös és ritka,
egyedülvaló volt a pincérek és a maitre d'h tel modora, az
ételek, melyeket felszolgáltak, hetven kilométer távolban
Párizstól, az új világháború kell s közepén... oly messze
mindent l, ami a világban történt, mintha egy mondakörbe
szálltunk volna alá, kísér m és én, a történelem egyik mélyebb
rétegébe ereszkedtünk volna le, valamilyen titokzatos id gép
segítségével. Itt béke volt, ebben a szállodában: de nem az a
másik béke, melyet künn a világban már összetört az id , a
politizáló ügyvédek és tájékozatlan, zsugori életjáradékosok
békéje. Mintha egészen mélyre hatoltunk volna az id ben... és
kísér m azt mondta, ez a szálloda a kevés helyek egyike még a
világban, ahol megtalálni valamit abból az érzésb l, melyet
Talleyrand az "élet édességé"-nek nevezett, s melyet - így
mondotta - csak az ismerhet, aki élt még a francia forradalom
el tt. A kastély empire volt, de mi úgy éreztük, mintha a francia
forradalom mögé rándultunk volna ki ez éjszakára. Az asztaloknál
hölgyek és férfiak ültek, akik ismerték kísér met és kíváncsian
néztek reánk... azzal a kíváncsisággal, ahogyan történelem,
események és életformák fölött üdvözli örökké egymást egy
rokonság, fajták és id fölött, egyfajta családiassággal, mely
nem is a rang, a társadalmi modor, hanem az életformák történelmi
emlékeinek családiassága... S kissé úgy is néztek reánk,
kíváncsian, ahogy a Conciergerie pincéjében nézhettek egymásra
a bebörtönözöttek. Tudod, akiknek reggelre közös sorsuk lehet.
Így néztük egymást, s így néztek a törzsvendégek bennünket,
idegeneket - természetesen inkább kísér met, mint engem. Mert
kísér m híres ember volt, s akik a gyönyör teremben vacsoráztak,
tudták, hogy ez az ember a világ kivételezettjeinek egyike,
valaki, kinek számára most, a háborúban sincs országhatár, sem
akadály, szava, akármilyen nyelveken beszél, messzire szól... s
hunyorogtak, áhítattal nézték. S persze úgy is nézték, mint akik
nem látják, tapintatosan és fölényesen: de szívükben mit nem
adtak volna érette, ha ez éjszakán, ebben az órában ott ülhetnek
helyemben, asztalunknál!... S én is éreztem, hogy ez az éjszaka
csak egyszer van, soha többé nem lesz, s a világ titokzatos
gépezetében most én is egy pici csavar vagyok, valaki, akinek
szerepe van... s ez csodálatos érzés volt. S a vacsora is
rendkívüli volt: mintha minden, ami háború és nyomorúság,
szenvedés és reménytelenség, ismeretlen lenne ezen a szigeten...
A völgy lilioma még nem szenvedett a háborútól. Amit a tenger,
a francia föld s a tengerentúl adni tud, illatban, ízben, ételben
és borban, azt feltálalta még vendégeinek ez a szálloda. S a n k,
akik a híres franciákkal ültek és vacsoráztak, szemérmetlen
kíváncsisággal vizsgáltak engem, az ismeretlent, aki ott ülhettem
a kivételezett férfi oldalán, az asztalnál... s ez nem volt
egészen megszokott érzés számomra, de szintén megvallom, nem
volt különösebben kellemetlen sem. Mert az emberek, akik a néma
francia erd közepén e palotában ott ültek a vacsoraasztalok
körül, Franciaország titkos vagy híres hatalmasságai voltak:
kísér m ismerte ket, halkan megmondta nevüket, s egyeseket én
is megismertem: a kövér politikust, aki itt is pipázott, a
képvisel ház elnökét, a világhír francia hadiszergyár
tulajdonosát, az állami színház öreg és híres színészn jét, mind
e muzeálisan híres vagy hírhedt gazdagokat, hatalmasokat,
kiválasztottakat, akik mintha mind Madame Tussaud panoptikumából
léptek volna el , akik tudtak sok mindent, de az igazat nem
tudták. Az igazat csak kísér m tudta. S ebben volt valami
félelmes.
Hátrahajol egy karosszékben, fehér kezével egy pillanatra befogja
szemét:
- Ismered ezt az érzést? - kérdi, csaknem nyersen, önkéntelenül,
önfeledten. - A hatalomnak ezt a fajtáját? Emberek között lenni,
akik azt hiszik, hatalmasok, s tudni, hogy ezek az emberek
holnapra vagy holnaputánra kevesebbek, gyöngébbek, szegényebbek
lesznek, mint a legnyomorultabb azok között, akik eddig
szolgálták ket, s vakon és alázatosan lesték parancsaikat?...
Ismered ezt? Különös érzés. A földi hatalomnak sokféle lehet sége
van, s ez a néma tudás az emberek között nem a legkevésbé
csábító. Aki megkóstolta egyszer ezt az érzést, nehezen
nélkülözi. Élni emberek között, megjátszani a társadalmi
színjáték valamely szerepét, beszélgetni és mosolyogni az ismert
szabályok szerint, s közben tudni az emberek sorsáról, mást,
többet, végzetesebbet, mint amit k tudnak... izgalmas szerep ez.
Nem nagyon emberi, ezt gondolod? Talán túlságosan emberi. Azt
hiszem, nincs az a hangos izgalom, mutatós veszélyesség, sem
bódító mákony, amely fölérne ennek a helyzetnek és tudásnak
izgalmával, komoly erejével. Józan mámor ez, a legkülönösebb...
nem nagyon el kel mámor, így gondolod? A mámor, a nagy
életérzés, kedves barátom, soha nem el kel . Az élet lucskos
valami, így tanultam, nem szobatiszta, nem is kölnivízzel
meglocsolt... a nagy emberi helyzetekben mindig van valami
megdöbbent en és vonzóan közönséges, mint mindig a valóságban.
Így tanultam, mikor eljöttem hazulról, mert nem volt többé ház,
tudod, az a bizonyos ház, ahol sokáig minden valóban szobatiszta
volt s levendula illatú, s a pókok egy este mégis szaladgálni
kezdettek a tiszta falakon. Ez az ember tudta, amit tudott, s
valószín leg teljesen átérezte a helyzetet, mint egy mérget élvez
az, aki már nagyon er s mérgekhez szokott. Ültünk a szép terem
egyik szögletében, az asztalnál, rákot ettünk és régi bort
szörpöltünk, halkan társalogtunk, közömbös dolgokról... s ez az
ember tudta, hogy mindez, a palota, vendégei s az életforma, mely
e palotához és emberekhez tartozott, ég és föld között lebeg, van
is már, s nincs is. Nyugodt volt, csendes és jókedv . Gyönyör
éjszaka, mondotta többször; kezében a fekete borral megtöltött
kristálypohár úgy csillogott, mintha felmutatna valamilyen pogány
áldozati kelyhet... s az asztaloktól óvatos pillantások
szállottak felénk. Ez az ember, csak ebben a teremben, tudta,
hogy ezek a híresek és gazdagok, kiket az élet eddig valamilyen
mesebeli sz nyegen repített a valóság tájai felett, néhány hét
múltán, valahol az országutak mentén, szénakazlakban vagy
matracokkal megtömött, elakadt autókban töltik majd az éjszakát,
elvegyülve millió és millió emberrel, akik gyermekkocsit tolnak
az országúton vagy targoncán húzzák azt, ami vagyonukból és
családjukból megmaradt. Tudta ezt, s mosolygott, udvarias
fejbólintással viszonozta a híres politikus vagy az országrészek
fölött uralkodó nagyiparos diszkrét üdvözlését, s ezt gondolta:
"Holnapután." Nem, igazad van, ez az érzés nem túlságosan
el kel . De már maga az élet sem túlságosan el kel , ha
meggondoljuk... nem ez a véleményed?...
A férfi komolyan figyel. Vállat von. Udvariasan mondja:
- Az én véleményem, hogy hallgatni és tudni valamit sokféleképpen
lehet. Például úgy is, ahogy te mondod, s ahogy kísér d tudott
valamit és hallgatott: mintha ez a tudás egyfajta élvezet lenne.
S aztán lehet úgy is hallgatni és tudni valamit, mintha
kötelességet teljesítene az ember... Ez a másfajta tudás persze
nem olyan izgalmas, nem is mulatságos. Így gondolom - és felelek,
mert kérdeztél.
A n most csillogó szemekkel, der s fölénnyel néz reá, mint aki
jól mulat egy gyermek feleletén. Ültében bókol,
kissé meghajtva fels testét, mint aki tiszteleg valamilyen
nagykép ünnepélyesség el tt, de közben kit n en mulat a
helyzeten. Így mondja, visszafojtott, de nem túlságosan leplezett
jókedvvel:
- Ó, ezt nem is képzeltem másképp... Te olyan komoly vagy, a
testet öltött fegyelem és kötelesség. Kit n hivatalnok lehetsz.
Te bizonyosan nem árulnád el soha titkodat, soha... Úgy értem -
mormogja, mintha önmagával beszélne -, kés bb sem, reggel felé
sem.
A férfi kiegyenesedik, a vívó mozdulatával húzza ki magát. Hideg
pillantással nézi a n t:
- Nem ígértem semmit, Egyetlen Hullám - mondja nyugodtan. -
Sem titkot, sem másféle meglepetést. Sajnálom, ha nem tudlak
olyan módon szórakoztatni, ahogy megszoktad, odakünn, a
nagyvilágban. Mi itt vidéken, tudod... - mondja gúnyos,
sajnálkozó mozdulattal.
A n nevet. Felhúzza lábát térde alá, kényelmesen elhelyezkedik
a karosszékben, csillogó szemekkel, halkan mondja:
- Túl udvarias vagy, tehát gúnyos és szigorú... Nincs okod
erre. Ha ez megnyugtat, elmondom, hogy kit n en szórakozom nálad,
kedves rokon. De látod, te még fiatal vagy, ha néha úgy érzed is,
hogy már búcsúzni kell, elébb-utóbb, ett l a szép állapottól. Az
ember, akir l beszélek, már elmúlt hetvenéves az éjszakán, mikor
körülnézett a Völgy lilioma éttermében, éjfél felé, s ezt
gondolta: "Holnapután." Egy férfi, ha elmúlt hetven, másképpen
örül a szavaknak és helyzeteknek az életben... így képzelem. Jól
képzelem? Felelj.
- Rögtön - mondja készségesen a férfi. - Rögtön felelek. Nem
is lehet másképp, hiszen te oly sokat tudsz, Aino Laine, oly
meglep en sokat, ha meggondolom, hogy a lappokat készültél
tanítani fenn Északon, de aztán mégis a várost választottad...
most, hogy hallgatlak, azt hiszem néha, mindent tudsz rólunk,
férfiakról, akár elmúltunk hetven, akár innen vagyunk még e nagy
évszámon. Tudod, hogy mi férfiak végül mindig felelünk, ha egy
n helyesen és idejében kérdez, s elmondunk minden titkot, ha
máskor nem, hát reggel felé... Mert ez a férfi is elmondta,
reggel felé, bár elmúlt hetven. A szobák bútorzata is empire volt
ebben a szállodában?... - kérdi barátságosan és mellékesen.
A n g gösen, idegesen hajtja hátra fejét, rövidlátóan néz reá,
mintha egy tárgyat vizsgálna messzir l:
- Ez a kérdés - mondja hidegen - nem volt nagyon udvarias,
kedves rokon.
- Bocsáss meg - mondja nyugodtan a férfi. - Azt mondtad, már
az élet sem el kel dolog. De a kérdések, melyeket az élet néha
hozzánk intéz vagy ajkunkra ad... A kérdések sem lehetnek mindig
és feltétlenül udvariasak.
- Így gondolod - mondja elutasító hangon a n . Karköt óráját
nézi: - Éjfél elmúlt. Azt hiszem, ideje, hogy továbbmenjek.
- Tovább, hová?... - kérdi melegebben a férfi. -
Visszavonulsz, Egyetlen Hullám, a térfogatba, ahol nincs otthon,
s ahonnan el t ntél és megjelentél egy napon? Amíg beszéltem, úgy
éreztem, kés ...
- Kés , mert éjfél elmúlt - mondja hidegen, gyorsan, szárazon
a n - vagy kés , mihez?...
- Kés , elhatározni kett nk között valamit - mondja
megnyugtató hangon a férfi. - Valaki vagy valami már határozott
helyettünk. S minden ezért volt - ne haragudj, így éreztem, amíg
beszéltél, a pókokról és az öreg emberekr l, akik tudnak
hallgatni, s a végén mégis mondanak valamit. S az éjszakáról,
amely csak egyszer van s arról, milyen nagyszer érzés együtt
lenni valakivel, aki tud valamit, amir l a többiek nem is
álmodnak. Kés , kedvesem - mondja határozottan -, ezt egy ideje
pontosan tudom. Néhány perce csak. Mert hiába mégy el most, s én
hasztalan engedlek el... a személyiségek és helyzetek, akik
voltunk és vagyunk, amiben éltünk, haltunk és élünk, bolond
körtáncba kezdettek, veled, velem és másokkal, s ezt a táncot
most már végig kell táncolni, ezen az éjszakán vagy más
éjszakákon. Ördögi tánc - mondja nagyon komolyan.
S mikor a n hallgat, átmenet nélkül, nyersen és határozottan:
- Hát akkor figyelj ide.
Lassan elsétál a könyvespolc el tt, lehajtott fejjel, mintha
egyedül lenne a szobában. A n mozdulatlanul néz utána - térde
alá vont lábakkal, mellén összefont kezekkel, egyenesen ül a
karosszékben, mint egy filigrán, egzotikus szobor, melyet ritka
és törékeny anyagból faragott egy unatkozó mester könny keze.

Most nagyon kell vigyázni, gondolja a férfi, amíg végigmegy a

könyvespolcok el tt. Lehajtott fejjel, lassan vándorol az ismer s
úton, nem néz a könyvekre, mint aki tudja, hogy nem kaphat már
senkit l tanácsot. Most vigyázz, gondolja szórakozottan,
gépiesen. Boszorkánytánc ez... a nappal és az éjszaka egyformán
kivételes, ugyanazzal a tartalommal terhes.
Valami történik ma, velem, a világgal, amelyhez tartozom... s ez
nagyon ritka jelenség, mikor csakugyan, valóságosan "történik
valami". Általában, legtöbbször csak úgy lebegnek az emberek és
a dolgok. De ma történik az egész... Ezért vigyázz... Mert ha
történik valami, akkor úgy van jól, s nem tehetsz ellene semmit:
az Isten szól ilyenkor hozzád, személyesen. De ha te közbeszólsz,
mikor az Isten beszél vagy beleavatkozol valamilyen hebehurgya
mozdulattal abba, ami isteni okból történik, akkor már emberi
lesz minden, tehát zavaros és alkalmi. Ezért nagyon vigyázz.
S még ezt gondolja:
- Így ült a másik, ebben a karosszékben, pontosan. is szerette
a fekete színt, mint minden nagyon fehér b r n ... de mindig
hozzátett a feketéhez egy rikító apróságot, csatot vagy szalagot,
vérvörös vagy halványkék vagy világoszöld apró díszt, mint egy
szinkópát, mely meglep egy komoly és ünnepélyes dallamban. Aino
Laine fegyelmezettebb, mint a másik volt, aki most visszajött...
de vigyáznom kell, mert érzem, hogy eltévedek. Csakugyan
visszajött a másik? A teste hasonlít, igen... de most már
hallottam a hangját is, amely nem álruha és álarc, s személyesen
az övé, mint a neve és a sorsa. Meg kell értenem: az élet
csakugyan akar ma velem valamit... Mintha kilépnék mindenb l, ami
biztos térfogata volt életemnek, s magam is repülök e
boszorkánytánc keringésében, helyzetek, személyek, végzetek
kavarognak bennem és körülöttem... mi lesz reggelre? Elmegy a
tünemény? Megint egyedül maradok, egy emlékkel, s tudni fogom,
hogy az emlék egyszerre van a halálban és az életben, egyszerre
enyészet és valóság, fájdalom és lehet ség... nem, ez sok lenne,
még egyszer nem tudom elviselni. Nem akarom, hogy még egyszer
elmenjen, reggelre.
Hirtelen megáll, a szoba közepén. A n elé lép, leül a nagy
karosszék támlájára, két kezébe fogja az ismer s arcot. A n
mozdulatlanul t ri az érintést. A félhomályban nem látják tisztán
és élesen egymást. Az arc fölé hajol, így beszél:

- Nem akarom, hogy még egyszer elmenj - mormogja, lassan és

félhangosan. - Ha már eljöttél, a sírból, Északról vagy
Nyugatról... maradj itt. Akarod?... Biztosan akarod, máskülönben
nem jöttél volna. Mert nem is jöttél, Aino Laine, hanem
küldöttek. Ki küldött? Az Isten?... Nem frivol, azt hinni, hogy
a végtelen esélyek között Istennek, aki a végtelenség, ideje és
kedve van a mi gyanús, alvilági sorsunkkal, tehát a részlettel
is tör dni?... Vagy talán ez az igazi vallásosság, ez a
jámbor-esztelen hit és meggy z dés, hogy Isten a végtelenben
velünk is tör dik, személyesen, legalább olyan m gonddal, mint
ahogy a világegyetemmel tör dik?... A szerelem körül mindig volt
kultusz, Északon és Délen, szertartás, vallásos cselekmény,
mintha a szerelmesek közvetítenének Isten és a földön magára
hagyott ember között. Csak Nyugaton alakult át a szerelem játékká
és idegállapottá... de nyugatiak vagyunk mi, te meg én? Néha
kételkedem. És néha én is azt hiszem, a szerelem nem más, mint
egyfajta kóros, heveny idegállapot, mely nem "adni" és "kapni"
akar, mint a szerelmesek hiszik... idegállapot, mely lehet
tragikus is, idegroham, melyen túl kell esni. Néha így érzem. De
aztán történik valami, s meg kell tudnunk, hogy ez az idegállapot
kitölti az életet - nem úgy, mintha szerelem és önkívület maradna
-, csak éppen cselekmény marad az életünkben, lassú és makacs,
lappangó cselekmény, mint egy testi folyamat, mint egy természeti
törvény, mely mindennél er sebb. Az emberek valószín leg nem
egészen ok nélkül hiszik, hogy a szerelem er sebb, mint a halál,
feltöri a sírokat... s én néhány órája megborzongva kezdem hinni,
hogy ez az avítt és vásott költ i kép valóság is, cselekmény és
gyakorlat. Ki vagy?... Mutasd az arcod, te ismer s... Igen, ilyen
a szemed, ez a szájad, ez a vonás a szájad mellett kétoldalt, a
megbántott és csalódott gyermek kissé gonosz-kegyetlen, sért dött
ajkbiggyesztése, mindez a visszatér valóság, melyet nem engedek
el még egyszer. Nyugodj meg, akármi is szándékod a világban,
velem vagy magaddal, nyugodj meg, hogy nem tehetsz semmir l, s
akármilyen titkos vagy görbe utak vezettek hozzám, külföldr l
vagy az alvilágból: nem jöttél, hanem küldtek. Ne félj magadtól
és szándékodtól, Egyetlen Hullám... látod, én sem félek magamtól
és szándékaimtól többé. Nem akarom, hogy még egyszer elmenj...
s ez nem könny szó, ha meggondolom, hogy az ismétl dés törvénye
éppen olyan kemény és változhatatlan parancs, a jelek szerint,
mint a változás törvénye, s aki elfogadja a változást, készüljön
föl az ismétl désre, tehát mindarra, ami egyszer már fájdalom és
megalázás volt, s ami bizonyosan visszatér most is. Hát térjen
vissza. Hetvenéves még nem vagyok, s a titkom nem nagyon érdekes:
sajnálom, Aino Laine, hogy nem tudlak oly magasfeszültség
mutatványokkal szórakoztatni, mint bölcs és nagyszer barátod,
hasonló helyzetben, az erd ben, a szép kastély híres kísértetei
között. A helyzetek ismétl dnek, mondtad te is, s a helyzeten
belül ismétl dnek a személyek és titkaik... de az árnyalatok
különböznek, s ennyit már megtanultam hetvenéves korom el tt is,
hogy az árnyalat nagyon fontos. Az árnyalat, látod, az vagy te,
személyesen... az a többlet, az egyéniség, ami csak a tied, s
amiben nem hasonlítasz és nem ismétl dsz, nem osztozol senkivel.
Mert ami különben vagy és vagyok, s a helyzetünk és titkunk, ha
van ilyen, mindez törvény szerint van és ismétl dés - de az
árnyalatban különbözünk, az árnyalatban leszünk bizonyos halvány,
árnyékszer személyiségek, tehát önkényesek. Itt kezd dünk, te
és én, az árnyalatban. A többi törvény. Ezt a törvényt csak
alázattal lehet szemlélni, mint mindent, ami Istenhez tartozik
-
s vannak emberek, akik az emberi fajta történetét sem tudják
másként látni, mint az ismétl dés törvényének kezdetleges földi
megnyilatkozását, vannak természettudósok, történetírók és
költ k, akik az embert végig a tragikus színjátékon egy és
ugyanazon tünemény megismétl désének látják, személytelenül.
G gös szemlélet ez, minden színleges alázatosságában is az.
Maeterlinck azt mondja, ha mód lenne reá megörökíteni az embert
a történelem pillanatain át, a mozgófénykép eszközeivel, mindig
ugyanazt az alakot látnók fellépni az apró képeken, amint
ugyanazon mozdulatokat végzi... a milliárd apró kép összegéb l
egy alak és egy cselekmény állana össze, személytelenül. Hát most
éppen mi lépünk fel a filmkockán, te meg én, s végezzük a
mozdulatot, melyet az ember, aki mindig egy pár, az id k eleje
óta végez, g gösen, a személyiség csalóka önkívületében. Ez az
egyik részünk. A másik, az árnyalat... Tudod, ahogy Leonardo da
Vinci is "árnyalat" volt, tehát valamiben különbözött
mindazoktól, akikkel egy id ben élt, s akik el tte éltek. S ahogy
Dante és Beatrice is az árnyalaton át lettek jelképek és
különböztek... Mi ez az árnyalat? Egy életérzés h foka, a válasz
bens sége, mellyel az örök színész az örök mozgóképen felel a
helyzetre, az ember és a világ helyzetére... ez a különbség
alkotja a személyiséget. Ezt adta Isten, hogy felel sségünk is
legyen; s aztán magunkra hagyott. S néha, mikor nézem mindazt,
ami lázad bennem, az emberekben és - így mondják, s így dereng
az emberi öntudat alján - az angyalokban is az Isten ellen,
érzem, hogy ezt a felel sséget, az árnyalati különbözés, tehát
a személyiség felel sségét elviselni csakugyan emberfeletti
feladat. Isten irtózatosan megajándékozta és megverte az embert,
mikor az ismétl désen és a makacs-rögzített személytelenségen túl
- mert tucatáru is vagyunk, mindig kett ad ki bel lünk egyet,
az "ember" nincs külön, nem állítható el önmagában, csak a férfi
és n vegyülékének terméke, s már ez is szerénységre
kényszeríthetne! -, igen, az Isten adott büntetésnek és
ajándéknak valamilyen csekély többletet, árnyalatot, amit l
Leonardo da Vinci az lett, aki, s te, Egyetlen Hullám, csakugyan
te is vagy, nem csak folytatás és ismétl dés... Ezt viseljük el
ilyen nehezen, mi, a vegyület, az emberek... Ezzel viaskodunk,
ezt faggatjuk, ez merészeli arcát a lázadás pillantásával Isten
felé fordítani, ez vagy te és ez vagyok én. S ezt keressük a
másikban, féltékeny szenvedéllyel, az árnyalatot és különbözést,
s ez ellen harcolunk ilyen eszeveszett féltéssel. Nézd meg ket,
a férfiakat és n ket, lapozz fel egy újságot, olvasd el az emberi
történetet, a nagy párválasztások világhír históriáit s mindazt,
ami ilyen kapcsolatokból alkotásban vagy emberi
szerencsétlenségben következett... mindig ez ütközött, mindig ezt
kereste, vítta, taszította, ölte és ölelte egymást, az árnyalat!
Nincs érdekesebb és tanulságosabb olvasmány, Egyetlen Hullám,
mint a párok története. Lapoztad néha ezt a másik
történelemkönyvet, mely a csaták, békék, sallangos-lobogós
küzdelmek mögött lappangó valóságról ad hírt?... Mindig ott áll
a pár a nagy, a mutatós történet mögött: a felfedezés, a hódítás
vagy a szerencsétlenség mögött. A pár, amely az ismétl d ember
ismétl d helyzetein túl alakul és különbözik minden más emberi
kapcsolattól. A pár, Ádám és Éva, Caesar és Kleopátra, József és
Putifárné, Manon és des Grieux,Trisztán és Izolda, Napóleon és
Josephine, a párok, makacson és elkülönzötten, tragikus árnyalati
létezésükben, kristályos magányukban. Az ember talán soha nem
olyan magányos, mint amikor a végzet kiemeli a tömegekb l és
résznek jelöli meg egy páron belül. Ezt jó lesz tudni, most,
mikor itt az éjszaka, mikor történik valami, veled, velünk, ezzel
a házzal, az emberekkel itt az utcában s a világban; s mikor az
arcod ilyen közel van az enyémhez... A nagy páron belül mindig
magányos a rész, s kétségbeesetten véd valamit: az árnyalatot,
a személyiséget. Ezek a nagy párok, a nagy személyiségek, a
kiválasztott, legendás hír párok ezt védik, a személyiséget, a
különbözést, tehát az istenit az emberben, akib l máskülönben
kett megy egy párra és hat pár egy tucatra. S talán ezért
éreznek az emberek a nagy párválasztások körül egyfajta
h siességet, ezért a nagy szerelmek misztikus h störténete az
emberi történeten belül, s ezért a sok napihír s az évek
százezrein belül még a napihír említését sem érdeml száz- és
százmillió emberi tragédia, a párok érzelmes rémregénye az emberi
fajta történetén belül, a sok félreértés, menekülés, gyilkosság,
meghasonlás és öngyilkosság, a sok elpazarolt er és tehetség.
Ez a másik háború, a látható mögött: a párok háborúja. De ennek
nincs történetírója. Kár... Ez is háború, Aino Laine, s nincs is
kevés halottja. S aki ezt tudja, bizonyos korban, s egyfajta
tanulság és tapasztalás után, megfontolja az élet és a halál
esélyeit, mikor egy másik emberi arc fölé hajol, hogy
megcsókoljon egy embert, aki ismétl dik is, de, sajnos vagy hál
istennek, különbözik is. S aztán mégis megcsókolja, látod...
hiába volt a tanulság és tapasztalás. S azt mondja: "Te" és azt
mondja: "Maradj itt." Kinek mondja? A rész a páron belül a
résznek vagy az árnyalat a különbözésnek? Nehéz kérdés. Talán úgy
érzed, hiú kérdés... n vagy, közel élsz a tényekhez. A n k a
tényeket szívesen fogadják el válasznak: megcsókolt, gondolják,
ez a tény. Hát akkor miért beszél még?... De férfi vagyok, s
számomra a tény nem válasz. Nem, a tény az igazi kérdés, melyet
szét kell feszítenem az értelem feszít vasával, hogy választ
kapjak; máskülönben nem tudok élni. Most villant egyet a szemed.
Szánalmas rögeszme, így gondolod?... Hát kérdezz, szegény férfi
-
így gondolod?... "Kérdezz, ha azt hiszed, máskülönben nem tudsz
élni"... ó, te szegény! Látom a szemeden, ezt gondolod. A tény
a test, a tény a csók, a tény a pár, akkor is, ha pontosan hat
megy bel le egy tucatra - mit akarsz még?... Ezt gondolod; igaz?
és bölcs vagy, mikor ezt gondolod, Egyetlen Hullám, a magad
módján. S mi sem lenne számomra kényelmesebb, mint belenyugodni
e bölcsességbe, elfogadni a tényt, s aztán élni vele vagy benne,
a tényen át és a tényben, mint általában cselekszik az emberek,
mikor történik velük valami. Lényed, mosolyod, szemed fénye, a
mosoly szájad körül, a szánakozó, fölényes és gúnyos mosoly mind
ezt mondja: miért er lködsz, szerencsétlen? A tény annyival
egyszer bb... Ezt mondja lényed és mosolyod, els pillanattól,
mikor beléptél az életembe, vagy pontosabban, újra megjelentél
az életemben - mert ebb l nem engedek, látod, ha rögeszme, hát
legyen igazi és er s rögeszme!... Te válasznak érzed a valóságot,
én kérdésnek... ez a különbség köztünk, a páron belül, ez a
különbség n és férfi között, egyebek között. Engedd meg hát,
t rd el, hogy én is a magam módján feleljek. Egyszer en akarok
felelni: maradjunk a tényeknél. Ki vagy te?... Nevedet már
t rhet en tudom és folyékonyan ejtem, ez kétségtelen. Nevedet,
mely föltétlenül a tiéd, s amellyel én a többletet és árnyalatot
szólítom meg benned, a személyiséget. Északról jöttél, ahol
elpusztult a ház, melyben születtél és gyermek voltál, mert egy
napon szaladgálni kezdtek a pókok a fürd szoba falán, s a dán
véreb nyugtalan volt és bújt a szoknyádhoz... ez csak tény, nem?
Egyszer , igaz?... De látod, a tények néha félelmesen
összetettek. Nincs az a körmönfont, emberi értelemmel kiagyalt
kérdés, melyet az ember a világhoz intézhet, nincs kérdés,
mely bonyolultabb lehet, mint egy tény, mint a darabos valóság.
A tények kezdetének kezdetén mi nyüzsög már a valóságban,
Egyetlen Hullám!... A férfi, aki apád helyét akarta oldaladon s
a házban s aztán anyád oldalán, s aki mindig ezt mondta: "Kérem
figyelmét." S az er k, melyek megmozdultak egy napon a világban,
s aztán a pókok és a kutya nyugtalankodni kezdettek. Az er k,
melyek egyetlen mozdulattal elsöpörték a házat, mely a tenger
partján állott, ahol te gyermek voltál, s apád a Kalevalát
olvasta, a h skölteményt, melyben szép nevek vannak. Az er k,
melyek a tengerparti ház romjai közül elvittek téged a világba,
Nyugatra, Párizsba vagy messzebb, elvittek az otthonból - miért
is? Volt valami célja a bombának, mely elpusztította az ismer s
házat? Az volt a célja, hogy te útra kelj? Elmenj az országból,
ahol nagy erd k vannak és tavak ezrei, mint ezt az útikönyvekb l
tudjuk, mi, a felületesen értesült rokonok is, akikt l elváltatok
egyszer, nagyon régen, a népvándorlás idejében, ha igaz... Mert
kissé homályos történet ez a mi rokonságunk, Egyetlen Hullám...
ne érts félre, nem tagadom az atyafiságot, csak megemlítem, hogy
mindez kissé homályos, dacára az ismer s és rokon szavaknak,
melyeket tudósaink elemeznek az egyetemen, Helsinkiben és
Budapesten. Rokonok vagyunk, feltétlenül, s nemcsak bizonyos
szavak gyökeinek azonossága bizonyítja ezt a rokonságot. Az érzés
mindig er sebb, mint egypár szógyök... s abban a nagy
rendetlenségben, ami a népvándorlás lehetett, mikor fajták,
törzsek és nyelvgyökök útra keltek, keveredtek, szétváltak, hazát
kerestek ebben a világban, melyet akkor még nem neveztek
hivatalosan Európának, e nagy rendetlenségben sok rokonság
szöv dött, olyan népek között is, melyeknek nem voltak közös
nyelvgyökeik, s elszakadt sok rokoni szál olyan népek között,
melyek az si sz kszavúságban értették egymás nyelvét és
összekeverték háborúban és a szerelmi nyoszolyákon egymás
vérét... Nagy id volt, hasonlatos a maihoz, a mi id nkhöz. Vér,
nyelv, szokás, életmód, érdek, minden
kavargott és dagadt, kelt, ebben a nagy tekn ben, Európa
fennsíkjain, a Földközi-tengert l az északi serd kig, gyúrták
és dagasztották vad er k a népeket, s minden áradt, ami emberi,
egyetlen hullám és áradás volt a világ... Igaz, egyetlen
hullám!... A neved valamikor cselekedet és történelem is volt,
most látom! Emlékszel erre a kalandos id re, kedves rokon? Én
csak homályosan, abban a mélyebb álomban, melyet nem az agyvel
és az idegek álmodnak, hanem a személy el tti személyiség, az a
bizonyos slény, aki egyforma mozdulatokat végez az emberiség
történetének oktató mozgóképén... Lehet, hogy találkoztunk már,
két-három ezer év el tt, Zeusz és Odin között valahol, egy
pillanatra, egy kelta vagy vandál csorda közepette: te a
kétkerek kordé függönyei közül néztél ki a vereked kre, s én
beseny k és avarok között bizonygattam a magam igazát. S egy
pillanatra összenéztünk. Lehet?... De lehet, hogyne lehetne! Kis
család vagyunk, Egyetlen Hullám, a múltban és a jelenben
rettenetesen összekeveredett család, szutykos a vért l és
kótyagos a mítoszok emlékeit l, mint minden család, melynek dolga
és vállalkozása volt a világban. Aztán megültünk, ki itt, ki ott,
egy-két ezer évre. Nyugtalan család az európai, így gondolod?...
Hát szó se róla, eléggé nyugtalan. S mind az el kel rokonok,
tudod, Nyugaton, akik a kelták t zhelyeinek romjain építettek föl
családot és államot, mit tudtak rólunk, akik elmaradtunk a
népvándorlás országútján, valahol lejjebb vagy föntebb, tehát nem
a szerencsés területeken, ahol a langyos viz hullám és áram
melegíti a tengert és a partokat. Nem sokat tör dtek velünk. S
azért mi, akik másképp választottunk, emlékeztünk. Egymásra
emlékeztünk s a családra. S kés bb megtaláltuk a nyelvgyököket.
S még kés bb te beléptél egy este e város operaházának küszöbén,
s ott állottál a lépcs házban, válladon ezzel a fehér prémmel,
nyúlánkan és idegenül, s mégis oly otthonosan, mint az én népem
fiai és leányai állhatnak lesben egy patak partján vagy az erd
szélén, mikor az állatokra vigyáznak vagy a zsákmányra és prédára
lesnek. Lehet, hogy te is zsákmányra és prédára lestél e
pillanatban, ha már útnak eredtél, Északról... Mindez tény,
Egyetlen Hullám, igaz? Tény és nem ábránd, nem boszorkánytánc és
lidércfény. Tény - de milyen különösek a tények! Nincs
félelmesebb, különösebb, igen, érthetetlenebb, mint a tények s
a rend és rendszer, ahogyan egymásba kapaszkodnak a valóság
elemei. Nincs az a mese és monda, amely izgalmasabb és
valószer tlenebb lenne, mint az egyszer tények. Ma este értem
ezt... Mert mennyi mindennek kellett történni a világban, hogy
te végül megállj ma este egy idegen város operájának
lépcs házában, lesben! Egy kis népnek harcba kellett szállni s
egy másik népnek... de várj csak, ne kóvályogjunk, maradjunk a
tényeknél! Aztán te elmentél Párizsba, s vacsoráztál egy éjjel,
valahol Versailles és St. Cloud között, egy vendégl ben, melynek
regényes neve volt, egy emberrel, aki már er s volt, mert a végén
volt mindennek és titka volt, melyet elég jól rzött. Elég jól,
mert reggelig meg rizte, míg mások talán már hamarább is
elmondták volna. Ez is tény. S az étteremben empire bútorok
voltak, s feltehet en a szálloda szobáinak is empire bútorzata
volt, nem tévedek?... Ne haragudj, ha kérdésem nem túlságosan
udvarias.Végül is, tényekr l beszélünk. S valahol csak meg
kellett hallanod a titkot, az érdekes öreg titkát, melyet neked
adott reggel, mint ez szokás bizonyos alkalommal, régi
társadalmakban, ahol a n az els éjszakát követ reggelen
értékes ajándékot kap a férfit l, kivel az éjszakát eltöltötte.
Nagy és szép ajándék volt, elismerem... Rendkívüli élmény lehet,
felébredni a varázsos szállodában, s tudni, hogy a finom és
szépen bútorozott szobákban, mindenfelé, alusznak még a vendégek,
a világ híresei, gazdagjai, romlottjai, fölényesei, és nem
tudják, amit te tudsz, kissé álmosan nyújtózva az ágyban - nem
tudják a titkot, amit elvettél a kiválasztott embert l, s e
cselekedettel mintegy megfosztottad erejét l is, mert nem volt
többé titka, tehát nem volt igazi ereje sem. Nagyszer érzés
lehetett... ez is tény. És aztán, Aino Laine?... Mi történt
aztán, a felvilágban és az alvilágban, hogy minden úgy
következzék, ahogy a törvény megkívánja, s te egy napon itt ülj,
ebben a karosszékben, s mulass rajtam, aki azt hiszem, a szavak
és fogalmak alakítják a világot? Miért hiszem ezt? De hiszen
fogalmazó vagyok, semmi más, s nem valamilyen magas rang és
hivatás ez az emberek között... noha azt hiszem, nem is a
legutolsó, mert fogalmazni az emberi világban - minden korban s
minden nagy emberi családon belül - titkos és vajákos mesterség
is volt. Végül is, ha meggondoljuk, Platón is fogalmazott, mint
erre bizonyosan emlékszel még az egyetemi évekb l, s nem is
fogalmazott rosszul. Valamit is mondott a személyiségr l és a
szerelemr l, ha jól emlékszem.Tudod, mikor Phaidrosz és
Szókratész délid n az árnyas fa alatt hevernek, Athén közelében,
s azt vitatják, jól szeret-e, aki a lángoló szeret nek adja magát
vagy inkább azt szeressük, aki józan marad és nem szeret
viszont?... Fogas kérdés, ha emlékezel. Én szerettem valakit, ez
is tény. S most egyszerre értem, hogy az idegbajos találkákon
túl, melyeket a napi hírek, a mozgóképek és a regények írói
szerelemnek neveznek, csakugyan van valami végzetes, egyszeri és
törvényszer férfi és n között, személyesen, túl a földön és túl
a síron. S ha például kéksavat innék ma éjszaka - képtelen ötlet,
nem? -, ez sem változtatna a törvényen és nem segítene rajtam.
Valami kényszerítene, hogy fölkeljek a sírból és szeresselek
téged, pontosabban azt a valakit, akit most te jelentesz a földön
és a síron túl is. Nem tiltakozol? Örülök, hogy nyugodtan
hallgatsz és nem tiltakozol, mikor iparkodom megfogalmazni,
mesterségem gyakorlata szerint, ami a tényekb l következik. Az
asztrológusok, akik már nem viselnek hegyes süveget, s
legtöbbször szorgalmas matematikusok csak, azt mondják, három
tény van, melyen az emberi szabad akarat nem tud változtatni: a
születés, a halál és a nagy párválasztás tényei ezek... Ez a
három tény, mely er sebb, mint minden szándék és er , amivel az
ember önkényesen rendelkezik, igen,
er sebb, mint Erósz der s és nyugodt akarata a földön. Mert
vannak párok, Aino Laine, párok, kiket valóban egyetlen hullám
sodor egymás felé a világ rben, s e pároknak végül is
találkozniok kell, nem szökhetnek meg egymás el l, sem Északra,
sem Nyugatra, de talán még Indiába vagy a sírba sem... Vissza
kell térniök a térben és az id ben, hogy találkozzanak. Múlt az
id , s gyakran elszédültem mindattól, amit mutatott, amíg
megtudtam ezt... De most már tudom. Ez is tény, kedves rokon. S
aki ezt mondja neked, nem vár t led semmit - csodát éppen olyan
kevéssé, mint megváltást. Nem vár semmit, mert nem olyan öreg
még, mint a te bölcsed, aki el re tudta a végzet egy pillanatát.
De nem is fiatal már... s figyelj jól, nem mondom ezt
szenvelegve, sem szomorúan. Nyugodtan mondom, Egyetlen Hullám:
az ifjúság most ment el, nemrégen, az elébb még itt volt valahol,
ebben a szobában vagy ebben a testben. De most már nincs itt.
Nemrégen ment el, talán tegnap, talán egy éve... ha nagyon
figyelünk, te meg én, talán meghalljuk még léptei fürge kopogását
valahol a lépcs kön vagy a csendes, sötét utcán, az éjszakában,
mely - most már én is hiszem, egyre makacsabban - más, mint a
többi. S a világ számára talán nem olyan jelentékeny éjszaka,
mint volt az, melyet te St. Cloud közelében, a Völgy lilioma szép
szobájában töltöttél... de ennek az éjszakának is értelme van,
egy vagy több nép s a kett nk számára. Ezért éljük át. Az ifjúság
elment s ne higgyél soha a férfiaknak, Egyetlen Hullám, akik
szenvelg hangon mondják ezt, kacéran szül fürtjeikre
mutatnak... a férfiak, ha azok, nem búcsúznak érzelmesen, sem
meghatottan az ifjúságtól. Tudom, hogy titkot árulok el, s ez a
titok nem olyan nagyszer , mint volt vetélytársamé a múltban, a
másik éjszakán - szerény titok, amilyen egy kis nemzet fiától
telik, s hozzá még valakit l, aki nem tartozik a világ
kivételezettjei közé. De titok ez is, s odaadom, hódolatom és
vallomásom jeléül, az éjszaka közepén, gavallérosan, hogy én is
adjak neked valamit. Mert amit l ti olyan halálosan szenvedtek,
n k, s eszeveszetten rohantok a templomba és a fodrászhoz,
könyörögtök Istennek és a kozmetikusnak: a pillanattól, mikor
elhagy az ifjúság, mi, férfiak nem szenvedünk igazán. Talán
mímeljük a búcsút, talán kelletjük kissé magunkat, de szívünk
mélyén nem szenvedünk. Minden férfi fellélegzik, mikor elmegy az
ifjúság - fellélegzik és titokban a markába nevet. Ez a
meghatározás nem fennkölt, de ez az igazság. A világ el tt
tragikusan állunk e pillanatban, de ez a tragikus magatartás
igazában kacér és nem szinte. Nem, minden férfi megkönnyebbül,
mikor végre elváltozik életéb l és szervezetéb l, testéb l és
lelkéb l ez a különös, vadóc és nyugtalan társ, az ifjúság.
szül halántékunkra mutatunk, negédesen komor mozdulattal, de
lelkünk mélyén tapsolunk és örvendezünk. Végre elment! -
gondoljuk. Végre elment, ez a vad és boldogtalan,
kiszámíthatatlan és számító, meglep és nyugtalanító, kedves és
izgalmas rült, az ifjúság! Végre egyedül maradunk magunkkal, egy
férfi a lényével, mintegy férfiak egymás között. Végre nem kell
attól tartanunk, hogy elmulasztunk valamit, amit az ifjúság olyan
eszel s-nyugtalan kódorgásokban keresett! Végre nem kell e
szeszélyes társ ösztönzéseire utaznunk vagy felállanunk munkánk
mell l, mert az ifjúság kerget, mintha az életet csakugyan
elmulasztani is lehetne!... Végre odafigyelhetünk munkánkra,
egészen! Vagy a világra, teljesen! Vagy az Istenre, de minden
er nkkel és komolyan - mert mikor az ifjúság elmegy, egyszerre
megérzed, hogy e nyugtalan és vadóc, eszel s társ helyett
megérkezett az életedbe, s áthajol válladon az Isten. Nagy rend
van a mi dolgainkban, Aino Laine... félelmes rend, a síron innen
és túl. Ez a pillanat, mikor a férfiak vallásosak lesznek,
másképpen, mint voltak eddig, ha azok voltak, s igazán, ha addig
egyáltalán nem voltak szintén vallásosak. Nem úgy, mintha
felekezetek rituáléja vagy vallások parancsszavai különös er vel
szólnának e pillanattól hozzájuk, nem. Vallásosak lesznek, mint
aki nincsen többé egyedül, mert megtudta, hogy az id k elejét l
az id k végéig nem volt és nem lesz soha egyedül, hiszen Istenben
minden benne van: is, az ember s az id is, ez a titokzatos
elem, melyben az ember megmutatkozik, mint bizonyos savak
egyfajta reagens anyagokban... Ez a pillanat, mikor elbúcsúzol
az ifjúságtól, s fogadod vendéged, az Istent. S még sok mindent
fogadsz életedbe e pillanatban, mikor az ifjúság elmegy: minden,
aminek képzete addig lebeg volt és villanó, állandósul, így a
halál és a szerelem képzete is. Az élet egyszerre gazdag lesz,
mikor elmegy az ifjúság, megtelik Istennel, a halállal és a
szerelemmel. Addig csak nyugtalanság és változás volt benne...
Ilyen pillanatban jöttél te hozzám, s ezért fogadtalak el. Mert
elfogadtalak, kedvesem - mondja most csendesen, rekedten, s
egészen közel hajol a n arca fölé -, elfogadtalak és
megismertelek, mint ezt a Bibliában mondják, kétértelm szóval.
Abban a pillanatban jöttél, mikor kellett; ez nem is történhetett
másként. Mikor beléptél a szobába, nevetni volt kedvem, mert azt
hittem, valamilyen gonosz és olcsó tréfát játszik velem egy
törvény, a számok és az ismétl dés útszéli törvénye. Hasonlítsz,
Istenem... nem "hasonlítsz", te " " vagy, személyesen, most már
tudom. Engedd meg, hogy bemutassalak magadnak... ne reszkess, ne
félj, bízd rám magad, akkor is, ha tudod, hogy ezek a
találkozások önmagunkkal mindig a legfélelmesebbek. A jó
pillanatban jöttél, mikor elment az ifjúság. Mert az elébb, a
múltban, mikor találkoztunk, nem volt még itt a pillanat - ezért
történt minden olyan félelmesen. Még nem voltam készen arra, hogy
elfogadjalak, s még te is reméltél és kerestél az életben valami
mást, eljöttél hozzám és elmentél a másikhoz, bolyongtál kett nk
között, s aztán megsért dtél és elhagytál mindkett nket. Ez
történt. S most, mikor a jó pillanatban jöttél vissza, nem
ismétl dhet meg a gonosz baleset, mert a másiknak már nincs ereje
fölöttünk. Mert is itt van még valahol, köztem és közted, ezt
tudom jól... de már nincs igazi ereje fölöttünk. Igaz?... Nem
felelsz? Azt mondtad, ha itt lesz az ideje, elmondod még
találkozásod a másikkal, tudod, azzal, aki szerinted már magánügy
volt és nincs jelent sége... Így mondtad, ha jól emlékszem. Hát
itt a pillanat, mondd el. S aztán múljon el ez az éjszaka, s
kezd djék mindaz, ami még hátra van: a te ügyed és az enyém, az
árnyalat és a különbözés személyes magánügye. S természetesen a
világ ügye is, az emberek sorsa, akik a tavak között élnek, s
hasonló nyelvgyököket használnak, mint azok, kiknek nyelvén
beszéltem hozzád... S bizonyosan nem véletlen, hogy a sorsuk is
hasonló. Kis népek sorsának nincs nagy képzel ereje: mindig
ugyanaz a végzet készteti megszólalásra és cselekvésre ket,
ugyanazok az er k és ellenfelek, örökké... Mert ha ennek az
éjszakának vége, mi is megismerjük a háborút, amely - most már
értem - általános törvény, mint az Isten, a szerelem és a halál.
Akartál mondani valamit?...
S elhallgat, mert megszólal a telefon. Csendesen szól, tompított,
inkább morajló, mint csenget berregéssel. Két keze elengedi a
n arcát. Gépiesen az órát nézi csuklóján: fél egy. "Bocsánat"
-
mondja. Megkerüli az íróasztalt, felemeli a hallgatókagylót.
"Halló" - mondja. - "Igen, igen, én személyesen. Parancsolj."
Most sokáig hallgat; két perc is beletelik, míg újra megszólal.
Különös, mély hangon, mintha idegen beszélne, egyfajta hangon,
melyben az elfogódottság, a megkönnyebbülés, a bizonytalanság
hangszínei vegyülnek, ezt mondja: "Értem. Igen, értem." Aztán
gyorsan, csaknem lelkendezve: "De természetes. Nem, senki. Senki
a világon. Hát akkor..." S gépiesen, hivatalos hangon: "Mély
tisztelettel." S lassan, t n d mozdulattal visszaakasztja a
villára a fekete kagylót.
Így áll, az íróasztal el tt, mereven nézi a telefonkészüléket.
Két kezét felemelte, s önfeledten halántékához szorította ujjait.
Sokáig áll így, mint aki teljesen elfeledkezett egy helyzetr l:
a szobáról, ahol most tartózkodik, a n r l, aki most
kiegyenesedett a karosszékben, s fényl szemekkel figyeli
mozdulatait.
Aztán felocsúdik. Zavartan mosolyog a n re.
- Bocsánatot kérek - mondja. - Megzavartalak.
- Ó, tessék csak - mondja társadalmi hangon a n . - Bizonyosan
fontos hír, ilyen kés éjszaka... Én kérek bocsánatot, ha
zavartam.
Feláll, hirtelen és határozott mozdulattal vállára borítja a
fehér prémet, ujjai összeszedik és a fekete kéziszatyorba
gyömöszölik az öngyújtót és a cigarettatárcát.
- Mindez nagyon érdekes volt - mondja s a távozó pillantásával
néz körül. - Nagyon érdekes és számomra igazán meglep . - S
rövidlátóan hunyorít, g gös és kérd pillantással. - Azt hiszem,
okosabb, ha most elmegyek. Úgy értem, miel tt reggel lesz.
S mikor a férfi, tiltakozó és hívó mozdulattal, kinyújtja feléje
karját, s mintegy elállja útját, mosolyogva és barátságosan
mondja:
- A reggelt nem tanácsos mindig megvárni, kedves rokon... Néha
meglepetéseket hoz, melyeket okosabb elkerülni. A hír, melyet az
elébb hallottál, bizonyosan fontos a te számodra s talán mások
számára is. Egészen megváltoztál, amíg a telefont hallgattad...
A szemed csillog. Azt hiszem, okosabb, ha most elhagylak. Mindaz,
amit mondottál, természetesen érdekes volt számomra, s nem megyek
el olyan tudatlanul innen, mint ahogy beléptem e szobába...
Tudom, hogy én nem vagyok egészen én, s valaki küldött hozzád.
Ez bizonyosan igaz, s talán nemcsak úgy, ahogy te hiszed... Mert
nekem is van titkom, így reggel felé, s ha nem is vagyok er sebb
e titok birtokában, mégis titok és az enyém. S aztán mit is tudok
még?... Meghívtál, egyfajta kirándulásra vagy társasutazásra, az
életedbe, s ez az utazás csaknem sepr nyélen kezd dött, mint a
boszorkányok utazása a kivételes éjszakákon, holdfényben... s
számomra ez is érdekes és új válfaja az utazásnak. S megtudtam,
hogy a jó pillanatban jöttem, most az egyszer, mert búcsúzol a
fiatalságtól, s a férfiak ilyenkor markukba nevetnek... így
mondtad, igaz? S megtudtam, hogy ebben a szobában és ebben a
városban sem állanak többé olyan biztosan helyükön a házak, s a
házakban a bútorok és emberek, mert a háború törvény, mint Isten,
a szerelem és a halál. S ez a törvény itt is érvényes, a rokonok
országában. Mindezt megtudtam, s most már elmehetek, mert tudok
valamit.
- Sokat tudsz, Aino Laine - mondja mosolyogva, elfogódottan
és zavartan a férfi. - És jól emlékezel, mert jól figyeltél. Úgy
látszik, értesz ehhez: kit n en tudsz figyelni.
- Talán ez a mesterségem - mondja mosolyogva a n . - Tudod,
mint ahogy a te mesterséged a fogalmazás. Egy n , mikor összed l
a ház és az élet, melyhez tartozott, elmegy a világba, s mit is
tehet ott?... Figyel. Ez is mesterség, kedves rokon.
- Figyel, igen - mondja a férfi. Hangján érzik, hogy másra
gondol, nem hallgat egész lelkével oda. - De valamit nem
említettél. Megtudtad azt is, hogy jókor jöttél, s megkértelek,
maradj velem.
- Veled - mondja nyugodtan, hideg pillantással a n .
Keszty jét simogatja. - Meddig? Reggelig, amíg ideadod a
titkodat? Vagy tovább, amíg vízumot és állást szerzel nekem, a
szegény rokonnak?...
Nyugodtan, gúny nélkül kérdi ezt. Keszty jével játszik, s olyan
tartással áll a férfi el tt, mint aki udvariasságból vált még
néhány búcsúszót.
- Ritkán hívok meg valakit az életemben, Aino Laine - mondja
nyugodtan a férfi. - De akkor úgy hívom, ahogy kell. S
természetesen ilyenkor is a vendégre bízom, meddig marad...
A n felhúzza bal kezére hosszú, fekete keszty jét, s az ujjakon
elsimítja a puha b r ráncait. T n dve, lassan babrál a finom
anyaggal, s oldalt hajtott fejjel, az asztali lámpa tejes-ködös
fénykörébe bámulva mondja:
- Mintha most komolyan beszélnél. Mert az elébb, hogy tudjad,
néha úgy éreztem, olyan vagy, mint mikor valaki játszik a
tüneményekkel. A telefon, amely az elébb megszólalt... mondott
valamit, ami kett nkre is vonatkozik?
Mellékesen kérdezi ezt, de hangján érzik a kíváncsiság.
A férfi vállat von. Elfordul, végigmegy a szobán. A kályha el tt
megáll, a kih lt cserepeket tapogatja. Így mondja, mintha egyedül
lenne a szobában, a kályha felé fordulva:
- A telefon mondott valamit, ami kett nkre is vonatkozik. Azt
mondta, amit az ember szíve mélyén tud is, nem is, mindig remél,
s nem hisz soha feltétlenül: hogy a sors néha tétovázik... Nem
olyan föltétlen minden, amit sorsnak hiszünk, s f ként nem olyan
kiszámítható.
Megfordul:
- Akarod tudni?... Könny megérteni a kíváncsiságodat, kedves
vendég. Hát akkor tudjad. A háború törvény, err l már beszéltünk.
S ma okom volt hinni, hogy ez a rettenetes és általános törvény
betelik mindazok fölött is, akik hozzám tartoznak, akiket
szeretek. Így ismétl dnek az éjszakák és a törvények, látod,
operával, férfiakkal, akik tudnak valamit, amit mások nem tudnak
azon az éjszakán. St. Cloud-ban vagy egy idegen városban... Okom
volt hinni, néhány órán át, hogy a reggel, mely ez éjszakára
virrad, megelevenít és hatni kényszerít egy törvényt, mely
egyid s az emberekkel. S talán nem is csodálkoztam olyan
mértékben, mint illett volna, hogy éppen ez éjszakán jöttél te
vissza hozzám, mikor minden és mindenki egyedül maradt a mi
világunkban is a sorsával.
- Értem - mondja lassú ejtéssel a n , nyugodtan. - S az elébb
megtudtad, hála a telefonnak, hogy a sors nem olyan föltétlen és
közvetlen, mint hitted. Jól értettem?...
- A sors néha bizonytalan, s a nagy emberi háromszögön belül,
a születés, a halál és a párválasztás tényei között reábízza az
emberekre, hogy döntsenek. Például ma éjszaka. Ez a döntés talán
nem végleges... de én föllélegzem, Aino Laine, mert az id mindig
élet is, élet, odázás, lehet ség, azok számára, akiket szeretek,
akikhez közöm van. S itt a falakon nem látok ma éjjel semmiféle
izgatott pókot... - mondja, fáradt mosollyal. - Legalábbis ma
éjszaka nem. S mindent el akarok követni, hogy távol tartsam
hazámtól az er ket, melyek lerombolták az emlékezetes éjszakán
a szép házat, Helsinkiben, ahol gyerek voltál. Ez a dolgom.
Minden nap, minden hét, amellyel odázni tudjuk ezt a sorsot, nagy
ajándék, s a fogalmazáson túl, ami mesterségem vagy annak
segítségével, teljesíteni akarom ezt a másik kötelességemet: hogy
a házak, ahol emberek laknak, akiknek sorsa közös az enyémmel,
megmaradjanak helyükön, mindennel, amit a falak rejtegetnek.
Természetesen nem tudhatjuk, meddig sikerül ez? - mondja sápadtan
és nagyon komolyan. Kiegyenesedik. - Egy ember és egy nép
bizonyos méltányossági feltételek mellett alkudozhat csak a
sorssal... s a komor er ket, melyek ma éjjel is, mint egy ideje
minden éjjel, letépik e földrész városaiban a föld színér l a
házakat és ledöntik a templomtornyokat, szóval, akarattal,
mindenféle értelmi mágiával bizonyos ideig lehet csak távol
tartani. A sors eljön, Egyetlen Hullám, népek és emberek egy
órában megtudják ezt... De nem jött el ma éjszaka, ahogyan
féltünk ett l néhányan e városban, s talán nem jön el holnap és
fél év vagy esztend múltán sem. Talán... A sors - mondja
csendesen -, a népek sorsa a háborún belül s a népek sorsán belül
az emberek sorsa, a tied és az enyém végül bizonyosan eljön. De
néha vár, tétovázik... Ez minden, amit megtudtam, ez éjszaka s
az elébb, mikor a telefonba beszéltem.
S mikor a n hallgat:
- Mit adhatok még neked, Egyetlen Hullám?... Titkom nincs
több, s eljött a pillanat, mikor a szerény titkot, amely az enyém
volt, odaadhattam neked, b ntudat nélkül. S ezenfelül mit
adhatok?... Egy csésze kávét?... Ha nem vagy türelmetlen, s
megvárod, amíg a török kávéf z t és földi kincseim közül a
maradék kávészemeket megkeresem...
A n mozdulatlanul áll, készen a távozásra, feketén és fehéren,
nyúlánkan. Mintha nagy társaságban állana, egy terem közepén.
Aztán biccent, átmenet nélkül, ledobja válláról és a karosszékbe
ejti a fehér prémkabátot:
- Egy csésze kávét.
A könyvespolcok felé fordul, vállán át mondja:
- Majd a könyveiddel beszélgetek addig. Ne siess... Egy
könyvet vesz kezébe, a kötés arany címbet it vizsgálja:
- Most már ráérek. Reggelig, ha akarod.

Tehát a kávé. Átmegy a szomszéd szobába, becsukja maga mögött a

nehéz ajtót, felgyújtja a villanyt, a pohárszék egyik fiókjában
kutat. Nem ismeri itt túlságosan a járást; a házvezet n mélyen
alszik a lakás hátsó, udvari szobájában; öreg már, s nem tanácsos
felébreszteni.Talán felsikoltana, ha megpillantaná a vendéget,
mint aki álmában kísértetet lát... mert is szerette Ilit.
Féltékenyen szerette, s mégis úgy, mint aki hozzátartozik a közös
élethez ebben a lakásban... s mikor meghalt, különös szeméremmel
hallgatott a halál tényér l, nem sopánkodott, nem kérdezett és
nem magyarázott. Meghalt, s a fénykép ott maradt az asztalon. S
a n most egyedül maradt a szobában a fényképpel... mi lesz, ha
a könyvek között végzett vándorútja során az íróasztal elé lép
és megpillantja a képet? Mert a szavak igazságán túl itt van ez
a közönséges, tapintható és látható igazság, a fénykép. A
rézhengerbe, melyet Mosztárban vásárolt egyszer, a mohamedán
piacon, néhány kávészemet tölt, s keze megáll a leveg ben; a
súlyos fémtárgyat ernyedten tartja; figyel. A bels szobában mély
csend, nem hallatszik semmiféle nesz. Mit csinál a vendég?
Olvas?... A fényképet nézi? Keresi helyét a lakásban, helyét,
mely az övé, vagy nyomokat és jeleket keres, melyek bizonyítják,
hogy az éjszaka varázslata kötve van a földhöz, a tárgyakhoz és
a tényekhez is?... Mert csak az a jó varázslat - gondolja, s
szórakozottan perget ujjai közül kávészemeket a török
masinába -, amelynek a földhöz is köze van, melyben a mennyei és
a hétköznapi elemek szerencsésen vegyülnek. A szerelem a földön
is jár, keze és lába is van, a csodálatosnak és a tündérinek
náthája és pénzgondjai is vannak... s most egyszerre egész
testében érzi azt a különös, hideg villanyütést, melyet egyszer,
régen érzett már: a
napon, mikor megismerkedett Ilivel s kés bb, a másik pillanatban,
mikor az utcán megvásárolta a hírlapot, s megpillantotta a
fejcímet, mely hírt adott az "úrilány öngyilkosságá"-ról. Mintha
különösen magasfeszültség , nagyon er s, hideg villanyáramot
bocsátanának végig testén, a hátgerincen, a lábidegeken.
Szerelem... Nem emlékszel?
Már nyugalom volt benned és körülötted. Már leszoktál
arról, hogy id nként, minden ok nélkül karköt órád mutatóját
nézzed, felfigyelj, ha megszólal a telefon, idegesen
forgasd fejed, ha lenyomják a kilincset, fél kézzel nyomozzál a
reggeli posta levelei között, valamilyen esztelen-feszült
kíváncsisággal kutatva az ismer s írás jeleit a borítékon...
mindez elmúlt már. És most? Nem félsz, nem szégyelled magad,
visszafogadni életedbe ezt a zavaros és
megalázó nyugtalanságot? Platónról beszéltél neki, mert
itt volt a pillanat, mikor beszélni kellett, s mert a rendkívülit
és a tüneményt is a fogalmazott és rendszerbe foglalt
szavakon át lehet csak igazán megérteni... De Platón mást
is mond a szerelemr l. Hol is, mikor?... Igen, mikor Kephalosz
beszél a s r szavú Szophoklésszel. Olyan szinte
örömmel mondtam búcsút a szerelemnek, mintha csak egy rült
és kegyetlen úr mell l szöktem volna meg. Ez az rült kegyetlen
valami itt van most megint az életemben. A halálból
jött és az élet minden akadályán át, megújulva és banálisan,
szívdobogtató b vészmutatványként, melynek trükkjét nem merem
megérteni... Még egyszer elszenvedni ezt a
feszültséget, ezt a fönséges és megalázó, aljas és mennyei
komédiát, még egyszer átélni a testet s mindazt, amit a lélek a
testnek a szerelemben mondani tud... még egyszer
megélni a szerelmet és a halált? Mert ha a kellékek ismétl dnek,
bizonyosan ismétl dik, így vagy úgy, a cselekmény
is. Nem olyan változatos ez a m sor, mint kezdetben
hisszük, s az egyén meglep dése mindig együgy , mert a
valóságban nincsenek meglep változatok, csak tények
vannak, s a tények ismétl dnek... Még egyszer elviselni
azt, hogy tested és lelked tartozik valakihez, tehát tartozik
valakinek, még egyszer kilépni ebb l a magányból, melyet élet és
ismeret már jótékonyan válladra borítottak, mint egy sötét
palástot, mely elkülönít a világtól, de óv is, mint a szerzetest
a jelmeze... Még egyszer "teljesen élni", úgy, hogy félig élsz,
mert mindent meg kell osztani egy kíváncsi és gyermekes
tirannusszal, aki nem is tehet arról, hogy " rült és
kegyetlen..." Ki ez a n , azon túl, hogy " " és visszajött? Ki
ez az "árnyalat"?... Délel tt egy stipendiumos északi tanítón
lépett be a szobámba; de este és éjszaka a jövevény elváltozott.
Mi történt St. Cloud-ban, ki fizette ezt az átkozottan jól
szabott fekete selyemruhát és fehér estélyi prémet, az arany
öngyújtót és cigarettatárcát? Túl sok nyelven beszél, és
túlságosan jól beszéli az idegen nyelveket. Túl sokat látott. Tud
egy és mást, amit önkéntelenül elárul... fiatal még és büszke
arra, hogy tud valamit és ereje van. Titok van körülötte, s titka
nem csak az éjszaka St. Cloud-ban... mit bánod? Miért alkuszol?
Miért szeded széjjel a csodálatos ajándékot, melyet a túlvilágban
csomagolt számodra egy isteni kéz? Örülj, élj vele, a szónak
mindenféle értelmében, most, a pillanatban, mikor elmegy az
ifjúság, áthajol válladon az Isten, s megérkezik életedbe a
szerelem és a halál. Lehet, hogy ilyen az Isten szándéka veled,
s lehet, hogy ez a szándék teljesen közömbös?... Oly nagyszabású
lehet odaát minden, a nagy kelléktárban, ahol a szerepl ket
sminkelik és öltöztetik a földi szerepre... néha visszahívják
egyik szerepl t, valamit változtatnak jelmezén, s aztán megint
elküldik a régi bonyodalomba és az ismer s színre. Hát most itt
van megint. Mit bánod, hozott-e még valami mást is fekete
gyöngyház szatyrában, az angol öngyújtó és az arany
cigarettatárca mellett? Másféle szándékot vagy akaratot?... Ne
tör dj vele. Néhány óra el tt még azt hitted, az er , melyet
végzetnek neveznek, s melynek a háború csak egyik álarcos
változata, kinyújtotta kezét e táj után is... Most tudod, hogy
ez a kéz még tétovázik. De holnap vagy fél esztend múltán
tétovázik-e még? Van-e még számítás, valószín ség az életben -
természetesen nemcsak a te becses életedben, hanem kétmilliárd
ember életében, akik benépesítik a földet? A dzsungelben a
kenyérfák között esik gyanútlan bennszülöttek fejére a bomba,
tájakon, ahol fehér ember nem járt soha, egy nap váratlanul égni
kezd az afrikai vagy ázsiai bozót, mert egy foszforos palack
pottyant egy kószáló gépr l a mélybe, orángutánok hördülnek fel,
mert az afrikai serd ben bombaszilánk sebzi meg félelmes
testüket, s ami él, n és nyöszörög, mert a végzet közömbösen
lépdel át tájak, városok, erd k, sztyeppék, földrészek fölött,
hiába búvik az eleven lény a tenger mélyébe, shalak bámulják
káprázó szemekkel a vizek alvilági mélységeibe hulló emberek és
tárgyak komor z rzavarát, saskesely k szárnyalnak vijjogva,
három-négyezer méter magasságban, a viaskodó gépek zúgása el l...
minden er elszabadult, földön, vízben és égen! S hozzád eljött
a szerelem, még egyszer... Mit bánod, mi az ára? S mindez
valószín leg nem olyan rendkívüli, mint hiszed, te, személyesen,
akit megérintett ma a tünemények varázslata. Millió és millió
ember megélte már ezt a találkozást, az ismétl dést - fogadd
alázattal! Menj vissza a szobába, f zz neki török kávét, s aztán
fogadd el az egészet, kérdés nélkül. Mást nem tehetsz, s ki
tudja, holnap vagy fél év múltán mit ér minden kérdés, mellyel
a tünemény értelmét és jelent ségét mérlegeled?... Minden életnek
van egy pillanata, melynek vad és szeszélyes ünnepélyességét csak
a süketek és gyávák nem érzik meg. Ez a pillanat... Mi ez? Van
itt valaki?...
A sárgaréz kávé rl t a pohárszék támlájára fekteti, kiegyenesedik
és figyel. Valaki beszél a szomszéd szobában. Idegen és fojtott
hang szól; a vastag ajtón át érthetetlen szavak sz r dnek.
Lábujjhegyen az ajtóhoz megy. Most megismeri a hangot: a n
telefonál, egészen halkan, csaknem suttogva. Ha lehajolna, fülét
az ajtóhoz szorítaná, talán megértene valamit e suttogó
beszédb l. Egyik kezével az ajtónak támaszkodik, így áll. Végre
is, nem hallgathatom ki a vendégem telefonbeszédét, gondolja. De
nem tud elmozdulni. Mert ez a suttogó, különös, idegen beszéd
bujkál el le, a távolságon, az ajtó elválasztó és szigetel
spanyolfalán át is hallani és érezni lehet, hogy odaát a szomszéd
szobában, tilosat és siet sen cselekszik valaki. Az éjszakában,
egy idegen lakás telefonján át, idegen nyelven, melynek egyetlen
szavát sem érti, súgva és lelkendezve beszél valaki egy
ismeretlennel - s nyilvánvaló, hogy sürget és fontos lehet a
beszél számára a néhány pillanat, mikor egyedül maradt az idegen
szobában. Egyedül maradt, a telefonhoz lopódzott, gyorsan
tárcsázott, talán már várta is valaki a hívást. Most beszélnek.
Egy óra elmúlt. Mit mondhat? Nincs az a személyes mondanivaló,
mely olyan fontos lenne, hogy egy n , ebben a helyzetben,
éjszaka, egy idegen lakásban ilyen lopva hajoljon a telefonkagyló
fölé, ha nem lenne végzetesen sürg s az, amit mondani akar... De
mi lehet ilyen végzetesen sürg s? S kinek számára lehet valami
ilyen fontos és éget en id szer , hogy közölni kell vele azt,
aminek elmondását nem lehet reggelig halogatni... s mi az, ami
olyan fontos, hogy reggel már nem érdemes elmondani?...
Kiegyenesedik, összefont karokkal áll az ajtó el tt és figyel.
Nem is fülével hallgatózik: egész teste figyel, mintha a test
egyetlen érzékel membránná alakulna át; b rével hallgat és
figyel. A hang most elhallgatott. Aztán megint rákezdi, sebesen
perg szavakkal. Milyen nyelven beszél? Németül?... Nem, szó se
róla, ez a hanglejtés nem német. Angolul?... - folytatja gépiesen
a kérdést; s megint érzi a hideg villanyütést. Nem, az angol
hanglejtés jellegzetesebb; megismerné az ajtón át is, ha angolul
suttogna a n . Magyarul sem beszél, ez bizonyos. Finnül?...
Talán. De ez a nyelv másféle zenéj , nem így hallotta a finnek
hanglejtését... puhább ez a nyelv, lágyabb, szlávosabb. Oroszul
beszél?... Lehetetlen. Miért, kivel beszélne oroszul, ilyen
sürg sen, idegen telefonon át, külföldön, ahol ellen rzik a
beszélgetéseket... nevetséges feltevés! Bizonyos csak annyi, hogy
idegen nyelven telefonál, most éjszaka, lakásomból, mikor
megtudta, hogy az, amit l tartani lehetett, ma éjszaka nem
id szer ... Bizonyos? Egészen bizonyos, hogy nem oroszul beszél?
S most egyszerre úgy érzi magát, mint akit valamilyen váratlan
zaj vagy esemény mély és zavaros álomból kegyetlen-gorombán
felébreszt. Az ébred érzi ezt a hideg, félelmes józanságot,
mikor az álom mély vizéb l a felszínre, a jeges tények közé
parancsolja egy hang vagy egy robbanás, egy ember gonosz tréfája
vagy kegyetlen akarata. Most olyan "józan", mintha az elébb
csakugyan kapatos lett volna. Mintha valamilyen émelyg s
bódulatból ébredne. Miféle nyelven beszél a vendég? Figyel. A
hang szaggatott. Ezek a lágy és s r n következ mássalhangzók
csakugyan szlávosak... de képtelen egyetlen szót megismerni. A
szláv nyelv változatainak ismeretét elmulasztottam, gondolja
b ntudatosan, mint a diák, akit felel sségre szólítanak egy
óvatlan pillanatban. És nem is biztos, hogy ez a nyelv szláv...
de mi lehet akkor, miféle madárnyelv? Közel lép az ajtóhoz,
egészen közel, csaknem reáfekszik testével a nehéz tölgyfa lapra,
így figyel. Most nagy a csend. Aztán halk, csengetésszer
kattanás: valahol a távolban egy idegen kéz letette a kagylót.
Így áll, forró fejét a h vös, lakkozott ajtónak szorítja. Odad l
az ajtóhoz, mintha segítséget keresne. Hát ez aztán... -
gondolja. S rögtön ezt még: "És aztán? Nem éreztél egész id
alatt - amíg ültél vele az operában s kés bb az étteremben, mikor
helyet mutattál neki a szobádban, a karosszékben, ahol a másik
szokott üldögélni -, nem éreztél valami hasonlót? Nem érezted,
hogy más nyelven beszél... nem is szavain, hanem nézésén,
pillantásán, nem érezted, hogy idegen és figyel? Jól figyel, s
büszke is reá, hogy jól tud figyelni... S e világban, ahol már
nem is emberi, hanem elektromos fülek neszelnek minden halk
zörejt, amely veszélyes lehet, ahol emberek és népek kémlelik
egymás szavát és mozdulatát, miért ne figyeljen jól , a magányos
és szép vándor, aki eljött hozzád St. Cloud-ból, az erd b l, s
aztán jól figyelt?..." Elmosolyodik, fejét rázza. S még egyszer,
mint aki elhesseget egyfajta irdatlan képtelenséget: "Hát ez
aztán..." De nem gondolja végig ezt a torz gyanút. Nevetséges
gyanú. Túlságosan jól beszél nyelveket, ez igaz, magyarul is
különösen jól beszél... lehet így megtanulni magyarul, még ha
rokon is az ember? Igaz, vannak ilyen nyelvzsenik, n k között
is... s hanglejtése mindvégig idegen maradt, csak szavai
b ségesek és öntudatosak. Tehetséges n , a vendég és rokon,
gondolja elismeréssel és vállat von. Most be kell menni hozzá,
s meg kell kérdezni, milyen nyelven és kivel beszélt ilyen
sürg sen, éjszaka, lakásom telefonján át?... Kellemetlen kérdés.
S aztán? Felel valamit, ez bizonyos, s talán önként elmondja az
igazat. De lehet, hogy hazudik. S lehet, hogy ez a n is a testet
öltött háború - mert a háborúnak sokféle álcázása van, s néha
ilyen selyemruhában jelenik meg, vállán fehér prémmel, kezében
arany öngyújtóval és tökéletes nyelvtudással. S megint: "Hát
ez..." És rögtön: "S akkor is közöm van hozzá. Ha küldték, ha
szerepe van itt, ha át kell adnom holnap a biztonsági
szervezeteknek, ha személyesen kell két kézzel megfognom szép,
fehér, ismer s nyakát, hogy belefojtsam a fölösleges szavakat,
ha..." Most nem gondol semmit. Nagyon fáradt. Az a különös
agyvérszegénység oltja ki eszméletében a fogalmakat, mely elalvás
vagy ájulás el tt kapcsolja ki az áramot az emberi öntudatban.
A falnak d l; arra ébred, egy pillanat múltán, hogy mélyen,
kínosan szégyelli magát. A röstelkedésnek ez az öntudata oly
nyers, mintha megütötték volna. Leoltja a villanyt, az ablakhoz
lép és felnyitja az ablaktáblákat. A szél, a jeges éjszakai, téli
fuvallat beárad a sötét utcákról a szobába, megmossa forró
homlokát, hideg érintéssel tapogatja lázas arcát. A folyó fel l
árad az éjszakai szél, ahol a sötétben, a jégtáblákon a diderg ,
vándor északi madarak tanyáznak, amelyek táplálékot keresnek a
zord világban, távol otthonuktól... No, végezzünk, gondolja és
mosolyog. Ha nem mondja meg önként, hogy telefonált, elküldöm és
holnaptól figyeltetem, gondolja nyugodtan. Becsukja az ablakot
és visszamegy a szobába.
A n az íróasztal el tt áll. Kezében Ili fényképét tartja. Az
asztali lámpa fényében keskeny arca halottfehér és komoly. A
képet a lámpa fénykörébe helyezi, s rövidlátó, kissé g gös,
sért dött, hunyorító pillantással vizsgálja. Mikor a férfi belép,
nem mozdul; kezében a fényképpel, mozdulatlanul, szótlan
kérdéssel bámul a házigazdára.
A férfi melléje lép, hallgat.
- Van még másféle képed is err l az arcról? - kérdi a n ,
nyugodtan.
- Ez az egy maradt - mondja a férfi. - A többit eltéptem...
Egy pillanatban, mikor gyönge voltam.
- Ez hiba volt - mondja tárgyilagosan a n .
- Hiba - feleli a férfi. - Mindenesetre gyöngeség. De
fényképeken nem múlik semmi.
- Azt hiszed? - kérdi a n . Óvatos mozdulattal, fél kézzel,
gyöngéden visszahelyezi a képet a helyére, a lámpa alá, az
íróasztal egyik szögletére; s oldalt hajtott fejjel figyelmesen
nézi, mint egy m tárgyat. - Nincs igazad. A valóság mindig többet
mond el, mint minden, amit szavakkal elmondhatunk a valóságról.
Egy kép, egy írás... ez nagyon fontos. Például ez a kép. Most már
értem.
- Érted, igen? - kérdi a férfi. Mindketten összefont karokkal
állanak a kép és a lámpa el tt. - Mindaz, amit mondottam neked,
a hasonlóságról és a különbözésr l... mindez kissé meseszer
volt, amíg nem láttad a képet?
- Meseszer ? - kérdi a n . - Inkább olyan torzan ismer s...
tudod, ahogyan álomban torzul el a valóság. Nem - mondja és fejét
rázza -, nem is erre gondoltam, mikor azt mondottam, hogy most
már értem. Arra kellett gondolnom, hogy én már láttam egyszer ezt
a képet. Nem valamilyen hasonló arcról készült felvételt, nem...
Pontosan ezt. Nem tévedhetek. Igaz, futólag láttam csak, egy
pillanatra... kinyújtottam kezem a kép után. De elkapták, egy
fiókba dobták. S aztán másról beszéltek.
- Másról? Mir l? - kérdi a férfi.
- Rólad - mondja egyszer en a n . Megkerüli az íróasztalt,
lassan megy a karosszék felé, kissé bizonytalanul jár, mintha
imbolyogna. - Rólad, személyesen. Kimondták a neved. Valaki azt
ajánlotta, keresselek fel, te biztosan segítsz majd rajtam. Így
mondotta: biztosan, egészen biztosan... Nem is tehetsz mást,
mondotta, segítened kell. De a fényképr l nem beszélt. A
fényképet kikapta kezemb l, mikor megpillantottam, s az íróasztal
fiókjába dobta. S aztán hozzád küldött és nevetett. De milyen
különösen nevetett - mondja most és fázósan felemeli, vállára
borítja a prémkabátot. - Mint egy rült vagy mint egy... nem
tudom megmondani.
- Mégis - kérleli barátságosan a férfi. - Kíséreld meg. Mint
egy rült vagy mint egy... Mit akartál mondani? Mint egy gyilkos?
Nem így gondoltad?
- Gyilkos?... - A n nem ijed meg a szótól. Oldalt hajtja
fejét, elgondolkozik. - Nem hiszem, hogy gyilkolt, a szó
közönséges értelmében... - mondja aztán, bizonytalan hangsúllyal.
- Igaz, gyilkolni sokféleképpen tud egy ember... mostanában
tanultunk err l egy és mást. Te nem tanultál?... Én sokat, a
világban. Most els rend foglalkozás ez, s oly találékonyak az
emberek, mihelyst arról van szó, hogy el lehet pusztítani valakit
vagy valamit... Mégsem hiszem, hogy gyilkolt - mondja
határozottabban. - De igazad lehet, olyan különösen nevetett, már
nem is emberi módon, mint ahogy az rültek nevetnek, akik tudnak
valami szörny ségr l, vagy az emberi alakot öltött fenevadak,
akikt l Spanyolországban és nálunk Északon félnek... mint a
werwolf, tudod... Olyan fenevad nevetése volt, mintha egy farkas
ugatni és nevetni kezdene. Kikapta kezemb l a fényképet, csaknem
megütött.
- Hol történt ez? - kérdi udvariasan, bátorító hangon a férfi.
- A lakásán?
- Nem, mit gondolsz?... A hivatalában - mondja egyszer en a
n .
- Az egyetemen, a m helyében?
A férfi kérdése tárgyilagos, egyszer ; egy hivatalnok faggathat
így valakit, mikor kényes kérdésekre kell választ kapnia. A n
készségesen bólint:
- Igen, az egyetemen... De nem a laboratóriumban. Egy kis,
rendetlen szobában, a m hely szomszédságában... egy szobában,
ahol rettenetes, maró szagok keveredtek, savak, vegyszerek
orrfacsaró illata... S az asztalon, ahol a fénykép állott,
félelmes volt a rendetlenség.
- Hát így volt - mondja most elégedetten a férfi. - Látod,
Aino Laine, milyen szépen összetartozik minden! Így aztán sok
minden egyszer bb lesz, mindkett nk részére. Most mondd meg
szépen, ki küldött és hogyan jutottál el ehhez a férfihoz?
- A férfihoz?... De hiszen ez nagyon egyszer történet -
mondja izgatott, rekedt hangon a n . - Nincs benne semmi
titokzatos... pontosabban, nem volt benne semmi titokzatos. Csak
az elébb, mikor megláttam itt az íróasztalodon ezt a fényképet...
A férfihoz egy tanárom ajánlott, aki vegyész volt a helsinki
egyetemen, apám jó embere. Mikor elhatároztam Párizsban, hogy ide
jövök, hozzátok, rokonokhoz, írtam neki és ajánlást kértem. Ennyi
az egész.T le tudtam meg, hogy ez az ember híres a szakmájában,
és talán tud segíteni nekem.
- Igen - mondja csendesen a férfi. - Kit n ember, a
szakmájában. És segített neked?...
A férfi hangja határozott, faggató, nyomozó. A n oldalt hajtott
fejjel néz reá vissza, s most el ször felel bizonytalanul,
megszeppent és tétova hanglejtéssel:
- Mindenesetre elküldött hozzád - mondja. - És most majd
megtudom, segített-e, mikor elküldött hozzád... igaz, kedves
rokon?
Iparkodik tréfásan és nagyvilágian kérdezni ezt; de magatartása
olyan, mint egy tetten ért kamaszé, aki minden pillanatban kész
a futásra.
- Ez az ember... - mondja lassan, mintha fájdalmas ellenállást
küzdene le - megismerted? Mit gondolsz, miféle
ember ez? Elég er s vagy elég romlott, hogy megöljön valakit?...
Mindketten a fényképet nézik, figyelmesen.
- Ez az ember - mondja a n , s lassan elfordítja tekintetét,
a mennyezetet nézi - a ritka emberek egyike, aki mindenre képes.
Nemcsak hajlama és szándéka ilyen föltétlen, hanem képességei is.
Ezek az emberek, akik valamilyen eszel s akarattal meg tudnak
fejteni egy titkot, melyet az emberek addig, sok nemzedéken át,
hasztalan feszegettek. Mikor a munkaszobában ülnek, megoldanak
kérdéseket, melyek mások számára örökké megoldatlanok maradnak.
Ha kimennek a világba, átadják akaratukat az embereknek, s
pusztulás és szenvedés vinnyog mindenfelé, amerre járnak... Ha
szeretnek valakit, az meghal. Vannak ilyen emberek.
- S bizonyosan tudod, hogy ez az ember közülök való?... -
kérdi a férfi.
- Ezt bizonyosan tudom - mondja közlékenyen a n . -
Megijedtem, mikor megláttam. Azt hiszem, is megijedt kissé...
másként, mint te, ma délben. Úgy ijedt meg, mint aki felismeri,
hogy vannak hatalmasabb er k is, mint az övé, s lehet, hogy
félmunkát végzett... Most már értem - mondja és fellélegzik. -
Az elébb, mikor megláttam a fényképet, megértettem. De nem
mutatta ijedtségét. Csak nevetett, torz és félelmes nevetéssel...
S kikapta a fényképet kezemb l és elküldött hozzád.
- A fénykép az íróasztalon állt? - kérdi a férfi.
A n elcsodálkozik:
- Igen... De fontos ez?
- Te mondtad, hogy a valóság fontos.
- Az íróasztal sarkában, mint nálad itt... Megkérdezhetem, ki
volt ez a n ?
- Megkérdezheted - mondja lassan, nyugodtan és fáradtan a
férfi -, s én felelhetek. De mit kezdesz nevekkel vagy rend ri
adatokkal, Egyetlen Hullám? A valóság mégis szegényesebb, látod,
mint amit mi, emberek alkotunk lelkünkben bel le... Mit akarsz
tudni? Nevet, életkort, személyi adatokat? Mindezt megtudhatod
a temet ben is, a fejfáról vagy az igazgatósági irodában, ahol
a halottakat számozzák és iktatják vagy az anyakönyvb l... s
mindennek nincs már semmiféle értelme. Aminek még értelme volt
és van, az ember számára, ki farkasnevetést hallatott, mikor
meglátott téged, s az én számomra, aki elhívtalak lakásomba, s
az elébb kávét akartam f zni neked, éjszaka, de aztán
megfeledkeztem err l... nem haragszol?
- Nem - mondja a n -, beszélj csak. Kés van. Mi az értelme
ennek, az számára, aki farkashangon nevetett, s a mi számunkra,
akik ezt a fényképet bámuljuk, kés éjszaka?...
- Annyi, hogy mindez több, mint a valóság - mondja most
élénkebben a férfi. - Úgy látszik, az élet valóban több, mint a
halál. S mindaz a nyomorúság, indulat, félreértés és
szerencsétlenség, amivel eltelik id nk, nem igazi értelme és
tartalma az életnek. Valamilyen többlet van itt, Egyetlen Hullám,
valamilyen értelem van a tünemények mögött, s ez több, mint te
és én... Akarsz még tudni valamit?
A n elgondolkozik. Keszty jével játszik, a sz nyeget nézi.
- Nem - mondja lassan. - És te?... Veled mi van és mi lesz,
rokon és ismer s? Nem haragszol, ha így nevezlek?... Mert tudnod
kell, hogy most már én is hiszem, ez az éjszaka csakugyan
kivételes, mint a ritka éjszakák az életben, mikor az emberek
megismerik egymást és egymáson át valamit a cselekményb l is,
melynek szerepl i. Rokonnak és ismer snek érezlek. Most
kérdezhetsz, ha akarsz még tudni t lem valamit...
Úgy mondja ezt, nagylelk en, mint aki ajándékot ad. Fölveti
szemét, s most el ször nyílt és meleg, barátságos pillantással
néz farkasszemet.
- Nem neheztelek - mondja csendesen és nyugodtan a férfi -,
dehogyis. Köszönöm, hogy megértettél és türelmed
volt megérteni. Mit is kérdezhetnék most, mikor ilyen nagylelk
vagy, el ször ezen az éjszakán... mert hangodon és pillantásodon
érzem, hogy most csakugyan nagylelk vagy, Egyetlen Hullám, s
adni akarsz valamit. Ez szép és emberi, nagyvonalú, különösen,
mikor én szórakozott és figyelmetlen voltam, s haragomban és
meglepetésemben megfeledkeztem az er s, illatos kávéról, mellyel
a kés éjszakában szolgálni akartam neked... Mit is kérdezhetnék?
Megkérdezhetném, mi a véleményed arról, hogy egy áramkör, amely
három embert és egy halottat összekapcsol valamilyen nehezen
érthet közös cselekménybe, ilyen tökéletesen zár?...
Megkérdezhetném, nem különös-e, hogy Helsinkiben egy idegen ember
tud egy vegyészr l, a messzi idegenben, aki érti a mesterségét,
s talán segíthet neked, mikor elszánod magad a rokoni
látogatásra. S csakugyan, segít is, bár közben farkashangon
nevet, s kikapja kezedb l a fényképet, melyet íróasztala sarkában
riz. S aztán elküld hozzám, a nagy városban, az egyetlen
emberhez, aki e fénykép eredetijét ugyancsak szobájában rzi, az
íróasztal sarkában... S ez a két férfi, látod, soha nem beszélt
még egymással az életben. Igen, az egyik nem is tudta, hogy a
másik is rzi ezt a fényképet... S te megindulsz a sötét
világban, ahol már nem égnek éjszaka fények, eltalálsz, a
vándorló madarak biztos képességével és ösztönével, az idegen
városba, ahol két férfi kénytelen felfigyelni, mikor
megpillantanak téged, mert úgy érzik, valamilyen olcsó tréfa és
szemfényvesztés játszik velük. Így érzik, els pillanatban.
Mintha a természet vásári trükkel ismétlené m veit és ötleteit...
így érzik. S az egyik fölnevet és a másik csodálkozik. De most
már minden a helyén van. Kissé torzan és valószín tlenül van a
helyén, nem úgy, mint az életben, talán inkább úgy, mint a
regényekben... persze, nem a jó regényekben, ahol minden egyszeri
és rendtartó, hanem mint a kalandos, mesés történetekben, ahol
a h sök a sárcip ben repülni is tudnak, s a boszorkánynak kolbász
n az orra alatt, egyszóval minden megtörténhet, a
lehetetlen és valószer tlen is. Ilyen könyvet, látod, nem is
rzök e polcokon... megsért dnének e komoly könyvek, ha egyszer
melléjök helyeznék egyet, melyben ilyen valószín tlen és torz
történetet ad el a szerz , mint a kett nk vagy négyünk
története... Hát így történt. S ez csak a miénk, ez a történet,
igaz?... S már ez is éppen eléggé csodálatos, mennyire
irodalomellenes és szabálytalan az élet! Vagy lehet, hogy az
irodalom általában életellenes?... - úgy értem, az irodalom,
tehát a fogalmazás és az értelem, fél az élet esélyeit l, melyek
torzak is, szabálytalanok, s minden emberi akaraton és
elképzelésen túl állanak össze valamilyen bels tartásba és
rendbe, mint például mi négyen, a halott, te, az ember, akinek
szobájában b zlenek a vegyszerek és én, aki már nem számítok
sokat e történetben?... Így érzem. S megkérdezhetném, nem érzel-e
egyfajta megillet dést és alázatot, hogy minden terv,
agyafúrtság, emberi szándék fölött így történnek mégis velünk,
emberekkel, a helyzetek és találkozások?... Mert én gyanítok
valami hasonlót. Történt valami ma éjjel, Egyetlen Hullám,
nemcsak a népekkel és országokkal, hanem velünk is, személy
szerint... úgy látszik, van egy másik világtörténelem is, a
csaták és békekötések mögött; például a tied és az enyém. S
megkérdezhetném, melyiket érzed hát fontosabbnak, a nagy
történelmet vagy a kicsit, a miénket - melyikhez van több közöd,
a világ bonyodalmaihoz vagy a mi ügyünkhöz, melyik cselekmény
fontosabb számodra?... S ha nagyon firtatnám, talán megtudnám azt
is, nincs-e valamilyen összefüggés e történetben a nagy és kis
bonyodalom, a világ és a népek dolga s a mi bonyodalmunk, a te
ügyed és az én ügyem között?...
- Miért mondod ezt? - kérdi lágyan, szelíden a n . - Tudnod
kell, hogy ma éjjel a mi ügyünk különvált a világ ügyét l. Éppen
ezért csodálatos... Mert most már én is érzem a csodát ez
éjszakában, kedves rokon.
- Különvált, igen - mondja készségesen a férfi. - Valami
történt velünk, s ez nagyon ritka az emberek életében...
általában csak úgy megérkeznek és elmúlnak a dolgok, az egész
élet. De velünk történt ma valami... például találkoztunk,
pontosan te és én, s még Északon élnénk vagy a népvándorlás
korában, talán arcra borulnánk e találkozás villámcsapása el tt,
mint primitív seink, mikor megismerték a tüzet, az emberi
sorsot, a lehet ségeket és összefüggéseket. Hát nem borulunk
többé arcra a csoda el tt... de ez a magatartásunk nem változtat
a csodaszer lényegén és természetén. Nem h kölünk meg a csoda
el tt, hanem figyelmesen nézzük és vizsgáljuk, az emberi értelem
módszereivel. Mert már megismertük a csodálatosban a banálist és
használhatót, az id k folyamán, s tudjuk, hogy a villámcsapásnak
gyakorlati célja van, például be lehet fogni az ember
szolgálatára... világítani lehet vele vagy telefonon közvetíteni
segítségével az emberi beszédet.
S mikor a n mereven néz reá:
- Mindez csodálatos is, veszélyes is, útszéli is - mondja
barátságosan, közlékenyen -, mint minden, amihez az ember
hozzányúl. Prométheusz lelopta az égb l a tüzet, s ez nagy
cselekedet volt, de kés bb részvények és hadiszerek lettek
bel le. Megkérdezhetném t led, ez éjszakán, mely vége felé
közeledik - mert a csodának is van kezdete és vége, ha emberi
térfogatba kerül, sajnos -, hogyan vélekedsz minderr l, a világ
ügyér l és a mi kapcsolatunkról, s mit tudsz mondani minderr l,
nekem vagy másnak, szemt l szemben vagy telefonon?... S talán
felelnél, ha megkérdeznélek? Mit gondolsz, Egyetlen Hullám?
- Azt gondolom - mondja a n -, hogy mindazok után, ami velünk
történt, fölösleges és jelentéktelen ez a kérdés.
A férfihoz lép, könny érintéssel vállára teszi keszty s kezét,
arcát közel emeli a férfi arcához. Így mondja, meleg lehelettel,
gyorsan és suttogva:
- Ha megkérdeznél, mit is mondhatnék, rokon és ismer s? Mikor
az elébb telefonon beszéltem, megpillantottam az asztalon ezt a
fényképet... s bocsáss meg nekem, n vagyok, szükségem van a
tényekre, hogy megértsem és elhiggyem a csodálatost. Telefonon
beszéltem, mert Prométheusz ellopta az égb l a tüzet, s aztán
részvény és hadiszer lett a t z és az ember viszonyából... s
háború, mely ég és lángol minden id n át, mikor emberek élnek a
földön. S te most kérdezhetnél t lem egy és mást, s mindenféle
hangnemben kérdezhetnél... barátságosan és udvariasan, mint az
imént vagy kevésbé képletesen, nyíltabban és hivatalosan is.
Ehhez jogod van - mondja és vállat von. - Te is adtál nekem ez
éjszaka ajándékba egy titkot, mely annyit ér, amennyit éppen
ér... s most joggal megkérdezhetnéd, mir l beszéltem az elébb
idegen nyelven a telefonba, e vendégszeret házban, s nem élteme
vissza a házigazda vendégszeretetével és bizalmával?... Ez a
kérdés jogos lenne. Mert a világban csakugyan történik valami a
mi id nkben, az éjszakai órákban is, a szavaknak értékük és
tartalmuk van, mint a bombáknak. S mindaz után, ami történt,
csakugyan nem lehetek bizalmat kelt jelenség szemedben...
külföldi n , változásokra hajlamos, jól beszél idegen nyelveken,
éjfélt l éjfélig más és más alakban mutatja magát, földi és
földöntúli kalandok díszletei közül érkezik, s ismert egy férfit
vagy többet is, férfiakat, kiknek titkuk volt az emberek
között... Mindez gyanús. A telefon a tiéd, kedves rokon...
rendelkezhetsz vele, akár ma éjszaka is. De mindez közömbös, mert
kés már - mondja mellékesen, mintha sóhajtana.
- Kés ? - kérdi a férfi. A n meleg lehelete arcát érinti. -
Miért kés ? Akár búcsúzunk most, akár ismerkedünk, Egyetlen
Hullám... jólesne, ha megmondanád e pillanatban az igazat.
- Most már könny megmondanom - mondja puhán és mosolyogva a
n . - Mert láttam a fényképet, tudod. S megértettem, hogy a
csodálatos csakugyan testet ölthet a földön. Ebben nem hittem
eddig. Szavaidnak sem hittem, mert n vagyok. De most alázatos
lettem, mert megértettem, hogy amit hiszek, amiben ügyeskedem,
amit tervelek, mindez már régen elhatározott, s te és én s a
harmadik csak alkatrészek vagyunk egyfajta tervben vagy
szerkezetben, mely létrejön általunk, függetlenül szándékunktól
és akaratunktól. Szeretnéd tudni az igazat... szeretnéd tudni,
ki vagyok, mi a tervem és feladatom a világban, miért utazom a
háborúban országokon át, hogyan találom meg a zárt ajtók
kilincseit, miért beszélek sok nyelven és t rhet kiejtéssel, mit
akarok t led, s mit ér számomra az, amit megtudhatok t led?
Mindezt szeretnéd tudni. De mindez most már nem nagyon fontos,
kedves rokon... úgy értem, kett nk számára csakugyan nem fontos
többé. De ha másképpen fontos mindez neked, csak fel kell emelned
a telefont... a földi hatalmak, melyek kíváncsiak és er sek,
rendelkezésedre állanak. De ez a mozdulat - engedd meg, hogy
barátságosan figyelmeztesselek - most már nem segít neked, sem
rajtunk. Mert most már én is tudom, hogy mindaz, amit te a
kett nk ügyének nevezel, nem láz és ködkép, hanem valóság. Néhány
perce csak, hogy tudom... mondom, látnom kellett a fényképet,
ilyen gyanakvó vagyok. Hát most tudom. S most már kérdezhetsz
vagy cselekedhetsz, tetszésed szerint. Egy embert nagyon könny
ma kérdezni és faggatni... sok módja van ennek. S a világ s azon
belül az emberek, valóban gyanúsak... nem tudok védekezni e
pillantás ellen, mellyel engem szemlélsz most, hogy visszatértél
a szobádba, s meghallottad az ajtón át hangomat, amint idegen
nyelven beszéltem valakivel az idegen városban és a sötét
éjszakában. A világ gyanús, félelmes er k mérk znek, s nemcsak
a hadiszíntereken mérk znek... S az emberek mintha nem is
tartoznának már önmagukhoz, mintha mindenki szolgálatban élne,
s egyfajta láthatatlan egyenruhát viselne a világban, nappal és
éjszaka... mintha mindenki valamilyen titkos társasághoz vagy
párthoz tartozna, különös jelvényeket viselne, s rejtélyes
megbízással járkálna népek és országok, barátok és társadalmi
osztályok, családok és szeret k között is... így gondolod? Azt
hiszem, igazad van, amikor így gondolkozol. S mindebb l olyan
következtetést vonhatsz le, amilyent akarsz, mert én nem fogok
e kérdésedre felelni... a kérdésre, melyet tapintatosan, de
félreérthetetlenül intéztél hozzám, a kérdésre, mellyel tudni
akartad, ki vagyok igazában, hová tartozom, s kivel és mit
beszéltem az elébb, nagyon csendesen - sajnos, úgy látszik, kezd
vagyok, mert nem eléggé csendesen!... - a telefonon át, amíg te
kimentél a szobából?... Ilyen kontár vagyok, látod, kedves
rokon!... - s most nevetni kezd, kedvesen, csaknem gyermekesen.
-
Ilyen kontár és kezd . De mégsem felelek. Mert mindez most már
fontos lehet egy hivatal vagy egy állam vagy egy titkosan
szerz dött társaság tagjai számára... de nem fontos többé kett nk
számára. Szeretnéd tudni, ki vagyok és hová tartozom?... Néhány
perce hozzád is tartozom. Most már tudom. S kérlek, tudjad ezt.
Arca egészen közel dereng a férfi arcához, szájának meleg
lehelete a férfi homlokát érinti. Így mondja még, fényl
szemekkel:
- S ez nagyon sok, ha az ember tartozik valakihez. Több, mint
minden más, amit egymástól megtudhatunk és kérdezhetünk... Még
akkor is sok, ha külön és önmagunkban nem vagyunk jelentékenyek,
s ketten együtt csak egy pár vagyunk, s hat megy a magunkfajtából
egy tucatra. Nagyon sok s ritkább, mint az emberek hiszik. S
meglep és szomorú; mert most már, hogy közöm van hozzád, el kell
mennem t led. Kell, figyelj jól és értsd meg, amit mondok. Kell,
miattad és miattunk, mert most már hozzád is tartozom...
megértettem, hogy ez a kísérteties éjszakai játék, testekkel és
találkozásokkal, éppen olyan komoly valóság, mint az a másik
játék, mely nem kevésbé komoly és kísérteties, s melyet nappal
játszanak az emberek, népekkel, országhatárokkal, csataterekkel,
s mindenféle szín egyenruhába öltözött hadseregekkel. Egy órával
elébb még úgy gondoltam, itt maradok a közeledben. De most
megtudtam, hogy hozzád tartozom, csakugyan közöm van hozzád,
test, végzet és hajlam szerint is... s ezért el kell mennem
t led, hogy megkíméljelek.
- Kit l vagy mit l akarsz megkímélni, Egyetlen Hullám?... -
kérdi a férfi.
Mozdulatlanok, s a két szempár között alig van távolság: e
pillanatban nem is látnak egymásból mást, csak saját tükörképüket
a szemekben.
- Természetesen magamtól s mindattól, ami ebb l a helyzetb l
következik, ha nappal lesz, s egy napon nemcsak te, hanem mások
is kénytelenek érdekl dni irántam. Nem bizonyos, hogy ez
bekövetkezik, de nem is lehetetlen. S az ember szívesen ad
ajándékot, ha végre tartozik valakihez a világban. Az én
ajándékom, hogy elmegyek most t led. Nagy ajándék, fogadd
szívesen.
Két karjával szelíden, gyöngéd er vel átöleli a férfi nyakát, s
arcát egy pillanatra a férfi arcához szorítja:
- Most maradj csendben - mondja. - Maradj csendes, kedves
rokon, s tedd félre az értelem feszít vasát, kedves
fegyveredet... egy pillanatig ne akarj semmit. Látod, a
találkozás mégis megtörtént, s ez számomra félelmesebb csoda,
mint lehet a te számodra... Ha törvény van közöttünk, ez a
törvény érvényes lesz a jöv ben is. Most engedj elmenni, igen?...
- Sötét van és éjszaka - mondja a férfi. - Hová mennél? Vissza
az éjszakába? Vagy a világba, ahol lángolnak a városok, s ahol
valamilyen feladatod van... jó vagy rossz feladatod, nem
tudhatom, igaz?... Mi lenne, ha most már itt maradnál? Láttad és
tapintottad, amit hinni nem akartál: láttad, hogy vannak még
csodák...
- Csodák, igen - súgja a n , s er sebben öleli át a férfi
nyakát. Így mondja: - Talán, kedves rokon, talán van valamilyen
nagy csoda is, túl az aprókon. Talán kialszik egy napon a
világban minden gonosz láng és indulat, s a csoda, mely
megérintett engem, s most kényszerít, hogy elmenjek t led és így
adjak ajándékot neked, megnyilatkozik valamilyen általánosabb és
magasztosabb alakban is... tudod, mire gondolok? Talán, egy
napon, odakünn a világban, mely most sötét és veszélyes, az
emberek nemcsak pusztítani és elválasztani, hanem kapcsolni és
adni is akarnak...
- Úgy gondolod, akkor találkozunk és visszajössz hozzám? -
kérdi a férfi.
- Nem tudhatom - mondja komolyan a n -, mi a feladatom a
világban? Hogy érted éljek vagy azokért, akik a másik, nagyobb
csodát akarják?
Két karja lehull, könny mozdulattal. Az ajtó felé indul:
- Találkoztunk és elbúcsúztunk - mondja. - Nyisd fel az ajtót
és engedj utamra.
- Elkísérlek - mondja a férfi.
- Tudod jól - mondja az ajtóban a n -, hogy a legnagyobb, az
egyetlen udvariasság, ha nem kísérsz el. Még egyszer mondom -
mondja hangosabban -, engedj az utamra. Miattad mondom ezt és
magam miatt.
S kilép az ajtón.

Eloltja az állólámpa fényét, felnyitja az ablakot. Az utca sötét.

Esik a hó. A hóesésben imbolyogva, gyorsan halad a fehér, karcsú
alak, a mélyben. Egy utcaszöglet fordulójánál látja még egy
pillanatra, a lefelé világító ívlámpa homályos fényében, a
hópihék mesés és csillogó fátylán át. A folyó felé siet, rebben
és gyors léptekkel. Könnyen és otthonosan jár a hóesésben, mint
valamilyen meghitt és ismer s elemben. Befordul a sötét utcában
és elt nik.
Sokáig áll a nyitott ablaknál, nézi a hóesést. Mintha a csönd
hullana az alvó városra, a s r , puha csend, valamilyen
földöntúli, mennyei csend, vastag és fehér hangtalanság. Mélyen
lélegzik, beszívja a nedves, csíp s téléjszakai leveg t, ízleli
ezt a fanyar illatot, hallgatja a csöndet.
...No, menj csak - gondolja. - Milyen könnyen jársz! Menj csak,
a sötét utcákon s még sokkal sötétebb országok és emberi
szándékok tájain át. Haladj, könnyen, mint a sirályok az ég
városok és sötét földi tájak felett, nyugtalan cikázással, az
ösztön irányt jével szívükben. Látod, mégis eltaláltál hozzám.
Hova mégy?... Mit és kit keresel? Majd
felelsz egyszer. Mert van csoda, most már te is tudod, s az
emberek egy napon találkoznak.
...Az emberek, te és én s talán azok a homályos tömegek is,
melyek népeknek nevezik magukat, s minden indulaton és
szenvedélyen túl keresik egymást és helyüket a világban... a
népvándorlás korában vagy ma, s néha ilyen félelmes és irtózatos
módon, mint most, s ilyen különös öltözékben, formaruhákban vagy
fehér prémben és fekete estélyi ruhában... S az egészet egy
láthatatlan kéz igazgatja.
Így áll és t ri, hogy az éjszaka ködös párája és a hópihék
nedvessége belepje arcát. Talán, gondolja. De most még minden
nagyon sötét.
Becsukja az ablakot. A sötét szobában tájékozatlanul áll; úgy
érzi, soha nem volt még ilyen egyedül. De ugyanakkor érzi, hogy
egy Kéz, mely a sirályok röptét és az emberek lépteit igazítja,
vállán nyugszik. Végigmegy a sötét szobában, mint a vak - s
mintha mégis vezetné valaki.
Vége

A SZIGET

A feketét nyitott erkélyen szolgálták fel, színes naperny k

alatt.
Els nek a német asztaltársaság szóviv je és tréfamestere hagyta
el a közös ebédl t, az er sen izzadó, kopaszra beretvált fej
porcelángyáros, aki két ételfogás között, késsel és villával
idegpezsdít en tudja kidobolni az asztalon vagy a tányér szélén
a divatos zeneközhelyeket. "Nimm dich in Acht vor blonden Frauen
"* - énekli a divatos moziszínészn modorában és hanglejtésével,
valahányszor a ház úrn je, az Argentína szalmasárga hajú
igazgatón je belép a terembe. Ez a kereskedelmi vonatkozásában
rejtett értelm , pajkos célzás minden alkalommal megérdemelt
derültséget idéz föl. A porcelángyáros nyári egyenruháját, sárga
vitorlavászon nadrágját, dülledt, vörösre pörkölt és szes
sz rökkel borított mellét megmutató nyitott, gallértalan
sportingét, a bajor hímzéses, hevederszer nadrágtartót,
csontkeretes sárga szemüvegeit s fehér mosósapkáját úgy viseli,
mint valamilyen bohózatbeli álöltözetet egy m kedvel el adáson.
A nyitott erkélyre nyíló ajtóban, melynek küszöbér l látni lehet
a tengert, csaknem iszonyodottan állott meg és visszatorpant.
"Schon übertrieben" - mondta állandó, tagolt táviratstílusában,
snájdig recsegéssel s oly hangosan, hogy behallatszott az
ebédl be. Fejét forgatta, s mint aki váratlan katasztrófát
pillant meg, sárga szemüvege mögül vaksin pislogott a tenger, az
ég felé.
Az ajtófélfára felszögelt h mér felé fordult s ágaskodva,
rövidlátóan, mintha a magasba kúszó higanyoszlop csúcs-

* Óvakodj a sz ke n kt l!

pontját földi méretekhez szokott tekintetével megközelíteni sem

bírná, félhangosan, szinte tiszteletteljesen olvasta le a
fokokat. "Achtunddressig"* - mondta asztomatikus dadogással,
ütemesen. Hangjából a század emberének rekordok iránt érzett
elfogultsága csengett ki. Fél lábbal hátrarúgta az ebédl terem
üvegajtaját, és az ebédez k felé kiáltotta: "Achtunddressig im
Schatten."** S mikor a láthatatlan kar e vészjelre sem adott
választ, inkább maga elé: "Alle Achtung."*** Teniszcip iben
lúdtalpúan csoszogva, vontatott léptekkel ment végig az erkély
száraz h léget feláradó betonpadlóján s odalöttyedt az egyetlen
fekv székbe, melynek a korláton áthajló olajfák valamelyes
árnyékot adtak.
Néhány percig egyedül feküdt így. Nadrágzsebéb l gondosan
kivasalt, összehajtogatott német újságlapot húzott el . Mintha
a vészhír megfontolásra bírta volna azokat, akik e pillanatban
még viszonylag rejtetten, zizeg szélcsapók és leeresztett
red nyök mögött, jégbe h tött ásványvizeik és szétolvadt,
tócsákban elposványosodott fagylaltmaradékaik mellett szorongtak.
Amíg ebédeltek, bennszülött árus jelent meg a ház el tt, s
kiteregette kézimunkáit, a terít ket, vállkend ket és színes,
házisz ttes ágytakarókat, az erkély k párkányára. Két függ kert
esett még itt az erkély alatt, meredeken, teniszpálya és
veteményeskert, utóbbi már közvetlenül a tenger szintjéhez ért
le s az erkélyr l keskeny, szerpentinszer en kanyargó,
kavicsokkal kirakott lépcs vezetett le a fürd höz. Az árus a
lépcs n járt fel és alá, vontatott és el kel mozdulatokkal,
hangtalanul. Kavicsokat hozott fel a kertb l, s e nehezékkel
lerögzítette a lenge holmit, melyet id r l id re felgöngyölített
a tenger fel l felcsapó, forró széláramlat. Az árus, fekete
pamutpapucsaiban, fehér gyapjúharisnyáiban, szürkére kopott,
fekete ördögb rnadrágban s karcsú fels testén derékig le-

* harmincnyolc
** Harmincnyolc fok árnyékban. * Minden elismerés.

omló, vörös sújtással kivarrott rövid ujjú zekében, oly

nesztelenül járt és kelt, együgy és választékos szomorúsággal,
mintha valamilyen különös gyász szertartásában venne részt. A
hímzések és sz ttesek színei és mintái egyeztek a táj tompa
rajzával, a sziklák sivár és szomorú grafikonjával, a kiégett
növényzet szürkészöld színárnyalataival. Az ember, holmijával és
mozgásával, nem lépett élesebben el a tájból, mint az olajfák
vagy a kövirózsák bokrai. Kés bb leült az erkély fels
lépcs fokán, szerényen és várakozó, tanácstalan arckifejezéssel
s maga elé mosolygott.
A német asztaltársaság t nt föl az ajtóban seregszer en s oly
hangosan, mint akiket már nem érhet veszély, mert tudják, hogy
az egyesülésben er van. A házaspár vezetett, mint az asztalnál
is, a csontos, barna és kellemes arcú asszony s férje, aki
ebédhez is pizsamában jelent meg, tüntet fesztelenséggel, s az
asszony el tt ment végig az erkélyen, tömpe orrán pápaszemmel,
rövidlátó bizalmatlansággal lépegetve, de kemény pókhasát kitolva
és tekintélyesen, mint a törzsf nök, aki népét céltudatosan
vezeti át veszedelmes területeken. k is úgy észlelték, hogy nagy
a meleg. Az asszonyok olcsó, színes és átizzadt szöveteket
viseltek. A forróság oly terhes ebben az órában, fájdalmas és
tapadó, hogy minden test a ny g és tisztátalanság képzetét idézi
fel. Egy szürke szem , szürkéssz ke n virít csak fehéren és
h vösen a német csoport közepén; a nagyon vérszegény és fehér
b r n k otthonosságával mozog e ragadós, láthatatlan g zben,
fölényesen, mint akinek ez az eleme, s mert tudja, hogy a
másodrangú és lucskos testek között az egyetlen, aki dacolni
tud az elemek ármányával. Teste, mintha b r helyén vékony
azbeszthártya borítaná sovány izmait, visszaveri a h sugarakat.
"Achtunddreissig.!" - állapítják meg az érkez csoport tagjai is,
leveg után kapkodnak, kínos zavarban nevetgélnek és értékelik
ezt a h fokot. Ha az évszakot nézzük, a h mérséklet csakugyan
rendkívüli, még itt, az Adriának e legdélibb, leveg tlen és
mindig tropikusan fülledt sarkában is. Egy úr, akinek
négyszögletes, koromfekete negyedik Henrik-szakállából id nként
egy-egy zsíros csöpp hull alá, egy belgrádi úr a minisztériumból
emlékezik most, hogy tizennégy évvel ezel tt ebben a hónapban
esett itt az es , hideg szél járt, s a bátrak fürdöttek csak a
tengerben.
A csoport nagyjából elhelyezkedett. A fekv székek párásan
tapadnak. Az árus felállt, mint akinek elérkezett pillanata,
sz ttesei mellé lépett és mosolyog. De a hölgyek bágyadt
tanácstalansággal szemlél dnek, s végül is nem mozdul senki. Mint
bizonyos rovarok, mozdulatlanságot és tetszhalált játszanak meg
a veszély pillanatában. "Zepp - macht - Arktisfahrt!"* - mondja
fel morzeszer en újságjából a porcelángyáros, aki az elemek e
lázadása el tt sem h költ meg, s szükségesnek tartja, hogy e
félájultakat rendszeresen tájékoztassa a civilizált világ
híreir l. A híradás visszhangja néhány er tlen megjegyzés a földi
éghajlatok különféleségér l s a német technika fölényér l. A
h ség megbüdösödik a színes erny k alatt. Különös, a napot nem
is látni. Mintha légf tés áradna észlelhetetlen tartályokból,
semmi nem árulja el a h eredetét. Az árus alakja, fekete és
karcsú fels teste oly élesen válik el a k párkány mellett a
világósszürke háttérb l, olyan törékenyen és hajladozón, mintha
része lenne a flórának s együtt és egyszerre lélegzene, mozogna
és virulna a tájjal, az olajfákkal és a kaktuszokkal, melyek a
meleg leveg áramlat nyomása alatt nehézkesen meginognak néha. Ez
a szélvonat nem hagy nyomot a tájon, nem üdít, csak átlobog és
megpörköli az emberi és növényi testek felhámját - itt fenn az
erkélyen úgy hat az idegekre e pörkölés, mintha lenn a mélyben
valahol hajókazán ajtaját nyitották volna ki a füt k egy
pillanatra, s onnan parázslik fel a fedélzetre e százfokos
leveg . Érintése nyomán könny , els fokú égés fájdalma marad a
b rön. Mindez rendkívüli, május végén.

*Zepp az Arktiszra utazik!

Benn az ebédl ben már felszolgálták az étkezés els fordulóját.

Az Argentína vendégeinek egyik csoportja, kiknek napi beosztása
a korai ebédezést kedveli, megtölti az erkély színes erny i alatt
a padokat és fekv székeket. A tenger halványszürke s g zölög,
mintha forrponton lenne. Az épület, függ kertjeivel, valamilyen
nagy, sokfedélzetes vitorlás hajó káprázatát adja most - egy
hajóét, mely felgöngyölt vitorlákkal, végtelen lassan úszik a
szélcsendben a szürke táj s a szürke víz érintkezési vonala, a
láthatár felé. Ez az Argentína a legjobb ház a parton; a f pincér
els steward volt annak az idevaló, part menti származású,
el kel úrnak kéjhajóján, aki, nem is olyan régen, fény z en s
magáncélokra megépítette ezt a házat. A kéjhajó ma is jár a
tengeren s mint elszegényedett fuvarozó úrkocsis,
személyforgalmat bonyolít le Zara és Cattaro között; a finnyás
tárgyakkal berendezett, pompás nyári lakot átalakították
vendégfogadónak, s a tönkrement nagyúr, mint hírlik, vagyoni
összeomlásának hatása alatt gyógyintézetbe vonult vissza, valahol
Spalatóban. A vendégeket az idegenforgalmi irodák küldik ide, oly
ígéretek csillogtatásával, melyeket az Argentína csak részben
vált be. Az ígéretek között nagy szerepet játszanak a
"függ kertek", a valóságban veteményeságyak s a "külön
tengerpart", mely zárkózott és el kel valami, de
használhatatlanul kavicsos. A valóságnak lassan híre kel,
akármilyen életrevalóak is az idegenforgalmi irodák, s az
Argentína, mely fény z célokra épült, id vel engedni kényszerült
áraiból. Kispénz közönség látogatja e házat, turisták, akik
hónapokkal el re és fillérre tudják, milyen pénzösszeget
hajlandók az üdülés ideje alatt elkölteni. Így alakult át az
Argentína kéjlakból tisztességes, "jó polgári" háznak, amely
kénytelen alkalmazkodni vendégei életszintjéhez és b kez ségéhez.
Gyümölcs után például már nem szolgálnak fel kézmosót.
A társaság annak az osztálynak kényszer meghittségével vegyül
el a jóhír ház erkélyén, melynek tagjai történelmi
beletör déssel tudják, hogy bizonyos penzióáron alul
nem követelhetik meg a finnyás magány és egyéni elkülönzöttség
fény zését. Az étkezések közösek, az étrend mindenki számára
kötelez , a feketét legtöbbször langyosan szolgálják fel, s aki
reggel kilenc órakor nem figyel a gongütésre, csak az egykori
steward különös kedvezéséb l kaphat még kés bb is reggelit. De
téved, aki azt hiszi, hogy az Argentína maradék nélkül feladta
egykori rangját és fény z becsvágyait. A f pincér ma is
franciául engeszteli meg a panaszos vendégeket, akik
feszélyezetten kaparják el középiskolai francia nyelvemlékeik
morzsáit, s a szerecsen-barna helybeli szobaleányok a tengerre
nyíló és fürd szobás lakosztályok asztalaira másodnaponként friss
virágcsokrot állítanak. A hajdani steward a számlát, akármilyen
nyelven kérik is, konok eltökéltséggel facture-nak nevezi. S
mivel az egykori kéjlak nem rendelkezik rendkívüli méret
társalgótermekkel - eltekintve talán az ebédl t l, ahol a nap
minden órájában terítenek vagy leszednek, s egy török
kerevetekkel megtömött "hall"-tól, ahol az ebédl b l átszivárgó,
áporodott ételg z elviselhetetlenné teszi a tartózkodást -, a
vendég, aki három napnál tovább id zik itt, kénytelen mihamar
elmerülni abban a kényszeredetten meghitt, kissé csámcsogó és
testies összetartozásban, melyet a közös étkezések, közös
tengerpart, közös terasz és közös fürd szobák kényszerítenek a
ház lakóira.
A légkör, mint minden ilyen helyen, a napi pletykák és bizalmas,
éles megfigyelések villamos izgalmával telített. A párok
szaggatott id közökben érkeznek, s megjelenésük csaknem
színpadias hatásokat vált ki. "Mint a szárazlég a g zfürd ben!"
-
mondja franciául a nyersselyem ruhás, halántékán gyanúsan,
szinte mesterségesen szes, különben felt n en fiatal és
kávészín úr, aki két napja gáláns társasági sikereket könyvelhet
el. A horvát hölgynek suttogja ezt, akivel egyszerre lép ki az
ebédl ajtaján, az el kel , fiatalmamásan gömbölyded zágrábi
hölgynek, aki két gyermekével és nevel n vel nyaral itt, s több,
tengerre nyíló szobát bérel az Argentína földszintjén. A
kávészín úr, aki a közönségnek is akar juttatni diadalából egy
morzsát, kéjesen ajkába harap, amíg útszéli észrevételét társn je
arcába suttogja. A zágrábi hölgy szobájának ablakai közvetlenül
az erkélyre nyílnak; már a szobaleányok is hangosan vitatják e
földszinti elhelyezkedés el nyeit és hátrányait. Meg lehet
érteni, hogy a népes ház polgári társadalma különösnek találja
a zágrábi családanya szerelmi életének ütemét, aki csecsem
gyermekei szomszédságában fogadta még három éjszaka el tt is a
dalmát kereskedelmi flotta egyik alacsony rangú tisztjének éjféli
látogatásait, a földszinti lakosztály ablakain át, ha az éles
megfigyel knek hinni lehet. A szenvedélyes családanya, aki
Rilke-verskötettel kezében sétál naphosszat a strand és a
függ kertek között - a verskötetet a teniszpályára is magával
viszi, ahol nem játszik ugyan, nem is olvas, ám élénken és
kedvesen elbeszélget mindenkivel -, átmenet nélkül, alighogy a
Dubrovnik II. nev teherhajó felszedte a kiköt ben a horgonyt,
megajándékozta rokonszenve felt n jeleivel ezt az ötletszer en
felbukkant, kávészín idegent, akir l mindössze annyit lehet csak
tudni, hogy török és nyersselyem ruhákat visel. A német társaság,
melynek tagjai egyenként és négyszemközti érintkezésben inkább
túlzottan félénkek és udvariasak - csaknem bátortalanok, ahogy
e nagy nemzet fiai néha idegenben viselkedni szoktak, mintha
állandóan tartanának t le, hogy valamilyen homályos, eredend
b nért valaki felel sségre vonja ket -, de csoportban aztán
annál vakmer bbek s hajlamosak a kritikára, most is szívesen
kísérnék megjegyezésekkel a szenvedélyes horvát családanyának és
gyanús kísér jének bevonulását; a hangzsivajból, mely az
érkez ket fogadja, kicseng a "balkansitten"* is. Aztán mégis
befogadják ket, a közös légköri végzet és természeti csapás
nyomorúságának kijáró felebaráti mosollyal. A pillanat csakugyan
válságos. Az id járás minden el ítéletet enyhít. "Csodálom" -
mondja halkan szom-

* balkáni szokások

szédjának a kellemes arcú barna n , a kemény pókhasú, pizsamás

német úr felesége - "csodálom, hogy a hölgynek ebben az
éghajlatban még kedve van." A megjegyezés gyakorlati és emberi.
Bólogatnak. A török úr helyet keres az el kel horvát hölgynek.
"Mint nálunk" - mondja, amíg egy széket a párkányhoz gördít,
kéjes mosollyal, mintha meghitt titkot súgna a hölgy fülébe, s
otthonosan forgolódik a rendkívüli klímában. - "A török fürd k
is ilyen melegek."
Két fiatal, szerecsenbarna, ég állatszem szobaleány, kiket a
porcelángyáros nyakas tréfakedvvel "bennszülötteknek" nevez, az
egykori steward szemöldökrángató felügyelete mellett szétosztja
a feketéket. A görög család, különösen a n tagok, aggasztóan
szenvednek a h ségt l. A családf , egy kórosan elhízott pürroszi
állatorvos, töredezett németséggel taglalja orvosi szempontból
is a kérdést, milyen el nyöket nyújt nagy melegben a forró kávé
és a forró tea? Egy magyar úr, akit ismer sei bizonytalanul csak
"képvisel úrnak" szólítanak, kiegészíti e nemzetközien elismert
és méltányolt tapasztalatokat a forró fürd dicséretével.
Pillanatokra úgy t nik, mintha a h hullámban mindenki eszét
vesztette volna: a béna csendet zsivaj, viháncolás, ideges
nevetések és különféle nyelv szapora beszéd együgy zsivaja veri
fel. Aztán, csaknem átmenet nélkül, kimerülten elcsendesednek.
A bolgár nászutaspár jelenik meg most, a várnai ügyvéd és
felesége, aki sárga margitvirágot visel csaknem koszorúslányi
áhítattal tusfekete hajában; a pár úgy fonódik egymás karjába,
mintha tartani lehetne t le, hogy az erkély hamarosan elsüllyed,
s k a halálban sem óhajtják elhagyni egymást. A mostari
katonatiszt, aki délel tt bérelt lovon üget fel és alá a
tengerparton, a mesterségbeli ember lefegyverz makacsságával,
most nyomatékosan, énekl hangsúllyal bocsátja embertársai
okulására azt a különös megfigyelését, hogy ilyen rendkívüli
h ségben "fanyar, kesernyés ízt" érez és szagol - "mintha
állandóan medvecukrot szopogatnék" - teszi még együgy
lelkiismeretességgel hozzá. Egyesek a k párkányhoz lépnek s a
láthatárt kémlelik, mintha segítséget várnának. A város déli
bástyái homályosan válnak el a meleg, híg ködb l: a sárga
k rakások dunsztban g zölögnek. Az id sebb angol hölgy, az
egyetlen talán, aki a megpróbáltatásnak ez órájában is oly állig
felöltözött, fegyelmezett és elfogulatlan, mintha szó sem lenne
itt veszélyr l és elemek csapásáról, a párkány mellé lép s a
sz tteseket kezdi vizsgálni. A porcelángyáros hangját is hallani
id nként, aki csoportja közepén, tehát biztonságban, nagyon
hangosan ócsárolja a helybeli népm vészetet, s óva int mindenkit,
aki vásárolni szeretne "ezekt l" valamit. "Megannyi kalóz és
franktir r" - mondja még, s az árust becsmérli így, az árust és
fajrokonait, akik benépesítik a vadregényesen szónokias s mégis
egyhangú tájat. A protestáns lelkész, aki hiányos és világos
nyári öltözékében valahogyan hitehagyottnak t nik most, néhány
szakszer megjegyzést ejt el a "kihaló balkánfajta"
népszokásairól, egy hittérít lehangoló tájékozottságával. A
magyar úr, aki id közben a horvát hölgyet is iparkodott meggy zni
a forró fürd felbecsülhetetlen h sít hatásáról, hazai újságot
nyit fel, de nem olvassa, csak legyezi magát. Egy kissé már
kopasz, beretválatlan, szívbajosan sápadt, pápaszemes úr, aki
néhány nappal elébb egyedül érkezett, de eddig oly kevés
felt nést keltett, hogy még az Argentína kíváncsi népe sem ismeri
nemzetiségét, pohár jéghideg vizet kér a kiszolgálóleánytól. A
jéghideget remeg hangon ismétli, ideges nyomatékkal, mintha
orvosságot zörgetne. A protestáns lelkész, aki fél füllel hallja
a kérést, elmen ben nyájasan fordul az idegen felé, s megint csak
egy hittérít gyakorlati jóindulatával, aki minden testi és lelki
kínra tud írt e barbár környezetben, jegyzi meg: "A legrosszabb,
amit tehet, ha most hideg vizet iszik." Németül mondja ezt,
felebaráti közvetlenséggel. De mikor nem kap választ, még
fejbólintást sem, sért dötten vállat von s odébb megy. Az
általános figyelmet most az árus fellépése köti le, aki
váratlanul odatérdelt az id sebb angol hölgy elé, így térdepl
helyzetben mosolyog fel reá, mint a nemt k a szobrokon a nemzet
nagyjaira; egyik kezével csíkos házi sz tteseit borítja a
választott hölgy elé, mintha kérné, taposson rá s fogadja el
mellékesen felajánlott életét és vérét. Ez a gyámoltalan
némajáték mindenkit elb völ. Percek telnek el így.
S egy pillanatra mind e sokféle, tagadhatatlanul kissé balkáni
hanglejtés, melyek darabos, sokmássalhangzós szövegéb l a német
szó úgy csattog ki, mint a hódítók parancsszava: a sóhaj, nyögés
és ideges nevetés felf a forróságban, s egyetlen, összefolyó,
bizonytalan zsivajban bugyborékol. Aki végigtekint most az
Argentína erkélyén, különös némajátékot lát, mint egy édeskés,
túlzott opera drámai jelenetében, a legfeszültebb pillanatban,
mikor a délies jelmezekben tolongó és jajongó, zagyva kar
elhallgat s mindenki várja, hogy végre el lépjen sért dött
bánatával a tenor. De nem lép elé senki. Csak az étteremben
kondul meg a gong, s az egykori steward jelenik meg az ebédl
ajtajában, melyet kissé színésziesen tár szét, mint a statiszta,
aki apró szerepében is végzetet játszik s mellékesen kiáltja:
- "MonsieurAskenasi!"
Halkítva hangját, rögeszmés franciasággal teszi hozzá:
- "On vous demande á l'appareil!"*
Nem kelt különösebb meglepetést, hogy a felszólításra a
szemüveges úr emelkedik fel karosszékéb l - a szívbajosan sápadt
úr, aki az elébb a pohár jéghideg vizet kérte. Mellékes
pillantással, de megnézik, mert úgy t nik föl, mintha most látnák
el ször. Egy pillanatra utána is néznek. "Esist
fasz-kaum-aus-zuhalten"** - mondja most váratlanul a
porcelángyáros, és feláll. Az égre pillantanak, haragosan, mintha
valaki, megegyezés ellenére, megcsalta volna ket. A
porcelángyáros kiissza feketéje maradékát és az étterem felé
indul. Az ebédl b l kihallatszik még hangja, amint

* Önt kérik a telefonhoz!

** Ezt alig lehet kibírni.

sz kszavúan, panaszos vinnyogással ismétli: "Kaumauszuhalten".

Az emeleten egy szobaleány sorra behajtja az ablakok zöld
red nyeit. A társaság elszéled a szobákba. A második tálalásnak
legf bb ideje.

ASKENASI? NEM OSTRAUBÓL?

"Warten Sie mal, Askenasi!"* - mondta a porcelángyáros halkan,

bizalmasan, s egyik kezét a portás karjára fektette. -
"Askenasi,Askenasi. Mir scheint, er ist aus Ostrau."** - De
miel tt a portás felelhetett volna, felnyílt a telefonfülke
ajtaja, s a pápaszemes idegen úr lépett ki bel le, elfulladtan
köhögött, homlokát törölte, majd sietve a portáshoz fordult.
Szegletes homloka felt n fehéren világított, a zsebkend t, egy
ronggyá gy rt és facsarható zsebkend t kezében szorongathatta a
hatperces beszélgetés alatt. A portásfülke felé indult, majd
útközben megállt, bal keze négy ujját a gallér és nyaka közé
illesztette, aztán szórakozottan nadrágja szárához dörzsölte
tenyerét.
- "Ma este el kell utaznom" - mondta kissé elfulladtan, rekedten.
- "Ha kapok hálókocsit" - tette rögtön hozzá. A porcelángyáros
a forgóajtó mellé lépett, s egy munkája közben csaknem
rajtakapott magánnyomozó ártatlan-ravasz arckifejezésével a
helybeli hajózási vállalat reklámjait kezdte bet zni. -
"Kellemetlen hír, nagyságos uram?" - kérdezte a portás, és a
menetrend után nyúlt. S mikor nem kapott választ, h vösebben: "A
hálókocsit csak Spalatóban kapcsolják. Reggel hétkor indul egy
hajó. Az úr Zágrábnak megy vagy Velencén át?" Németül beszéltek,
bizalmasan hajoltak egymás felé a portásfülke pultja fölött,
összedugott fejjel könyököltek. Az idegen, hosszan és csaknem
elérzékenyülten, kifújta orrát a különben is facsarható
zsebkend be.

* Várjon, Askenasi!
** Askenasi, úgy t nik, Ostrauból való.

E pillanatban a sz ke-szürke hajú n ment végig a hotel

el csarnokán, a nagyon fehér b r n , aki szemmel látható
fölénnyel viselte el az éghajlat gyötrelmeit; is a forgóajtó
el tt állott, s gyelg tanácstalansággal bámulta az országutat,
ahol a forró szél fehér porfelh ket kergetett. Az idegen és a
portás, begyakorolt és megjátszott mozdulatokkal, egyáltalán nem
"természetesen" - az idegen a "hotelhall"-hoz ill , valahogy
moziemlékb l felelevenített, világfias magatartással -,
menetrendekben és prospektusokban lapoztak. "Volna itt egy hajó"
- mondta a portás, elragadtatott mozdulattal és bizalmasan, mint
aki frivol ismeretséget ajánl, s szája vigyorba futott széjjel,
szürke lapátfogait mutatta, de a homlok borús és ráncos maradt.
-
"Egy hajó, mely kissé a ház tulajdona. A Kumanovo. Luxushajó...
a legszebb hajó itt a vizeken" - tette hozzá hirtelen kitöréssel,
mintha érzéki vallomásra szánta volna el magát. Hangjában csaknem
szenvedély csengett. Az idegen összeráncolt szemöldökkel,
kellemetlen arckifejezéssel meredt maga elé. "Kumanovo?" -
ismételte. - "Igen, az a keskeny..." Elhallgatott, kezével
idegesen szájához nyúlt, tétova, csaknem gyermekes mozdulattal.
Mit akartak ezek itt mind a Kumanovóval? A steward, a bérszolga,
a barman és a szobaleányok mind a "Kumanovó"-t emlegették, "a"
hajót, mikor els nap vízi járm vek iránt érdekl dött, hogy
Cattaróba mehessen - s valamennyien izgatottan, lármás
sért döttséggel tiltakoztak, mikor találomra más közlekedési
eszközökr l kért tájékoztatást. A Kumanovo keskeny, imbolygó
járású hajó volt, s mint kés bb észrevette, egyáltalán nem
különbözött a part menti szolgálat g zöseit l; a luxust két pálma
jelezte a szalonban. Engedve a személyzet terrorjának, a cattarói
kiránduláshoz végül csakugyan ezt a hajót választotta, s
engedékenységét keservesen megbánta kés bb, mert a keskenyen
épített, imbolygó járású hajó fedélzetén tengeri betegséget
kapott, mikor estefelé hazatértek Cattaróból. Helyi rögeszmének
tetszett a Kumanovo; húsz évvel megépítése után az Argentína
tulajdonosának hajdani kéjhajója a személyzet s a parti lakosság
szemében ma is a luxus, a hajózás s egyáltalán, minden földi
szépség betet zésének t nt fel. Zavartan pislogott. "Sajnos" -
mondta elhárító mozdulattal, mert kímélni akarta a portás
érzékenységét, aki, mint a személyzet többi tagja, nem bírta
volna el, ha ezt a karcsú bálványt kritikai megjegyzéssel
illetik. - "Tudniillik... Egyszóval, holnap este Spalatóban kell
lennem" - határozott. Halkan tárgyaltak tovább. A szürkéssz ke
n , gyelg unalommal, kétszer körbesétált az el csarnokban.
Szitaköt vértelenségével, zizeg hústalanságával, igénytelenül
s mégis valamilyen passzív tolakodással lépdelt fel és alá. Az
emeleten csattogtak az ajtók. A szieszta órájában itt is, mint
minden olyan helyen, ahol semmittev , kipihent emberek adják át
magukat b séges téli étkezés után szobájuk zárt ajtaja mögött az
emésztésnek és a hitvestársi együttlét meghittségének,
leplezetlenül és szemérmetlenül testies volt a hangulat.
"Kumanovo vagy nem Kumanovo" - mondta végül az idegen, s
legyintett. - "A kulcsot kérem. Hét húszkor, reggel. A
hálóhelyért lemegyek a városba magam." Átvette a kulcsot és
elindult a lépcs felé.
"Zwoundvierzig"* - mondta e pillanatban, nagyon hangosan, a
szürkéssz ke n . A portás megemelte sapkáját s átnyújtotta a
negyvenkettes szoba kulcsát. A n , mint aki elszánta magát
valamire, feladva a tolakodó némaság álláspontját s lényének
rendes, zizeg észrevétlenségét, oly hangsúllyal mondta a
szobaszámot, mint aki érett megfontolás után végre kijelent
valamit; a közlésre nemcsak az idegen torpant meg a lépcs
legalsó fokán, de a porcelán-gyáros is feléje fordult. Szemmel
láthatóan történt valami. A portás, csaknem diszkréten, a
szakember figyelmével, a mennyezetet nézte. Senkire nem ügyelve,
nyugodt és egyenletes lépésekkel sétált el a n az idegen úr
el tt, egyenes tartással, hátraszegett fejjel és pillantás
nélkül; szemet

* negyvenkett

sért en vékony lábai oly könnyedén vették a lépcs fokokat, ahogy

egy törékeny ízekb l összerakott rovar lépdelhet fel egy meredek
faág rovátkáin. Az idegen az emeleti forduló kanyaráig nézett
utána. A porcelángyáros, szemérmetlenül és közönségesen, ahogy
ez természetéhez illett is, néhány lépéssel a lépcs k irányába
sietett, hogy tovább láthassa az elt n alakot. "Nem neked való"
- gondolta hirtelen kárörömmel Askenasi. Elmosolyodott, vállat
vont. A porcelángyáros, hirtelen félreértéssel, e mosoly láttán
már valamilyen ocsmány férfibizalmasságra nyitotta duzzadt
száját; de az idegen, megel zve a kérdést, elindult a n nyomában
a lépcs kön. "Tulajdonképpen nem is tetszik nekem" - gondolta
most; s kés bb, mikor ez a megállapítás eszébe jutott, még évek
múlva is, gyötr tanácstalanságot érzett, miért szövegezte abban
a pillanatban benyomását ezzel a "tulajdonképpen"-nel? A
fordulónál visszanézett; a portás fülkéjében állt még, sapkával
kezében és mosolygott. A porcelángyáros nyitva felejtette száját,
s csaknem felháborodottan pislogott, gyámoltalanul s zavartan,
mint aki váratlan utasítást kapott, melynek szövegét nem érti
teljesen. Az üzenet nem szólt határozott címre, s ez volt benne
a feszélyez . Beavatottan s mégis bizonytalanul pillantottak
egymásra; a portás lassan elfordult, mint aki nem vállalhat a
következményekért személyes felel sséget. Askenasi most elindult
az els emelet felé. A kanyarodónál azt a szédülést érezte - (s
erre kés bb, kevés eredménnyel bár, nyomatékosan hivatkozott,
mint valamilyen nagy jelent ség körülményre, melynek igen nagy,
talán dönt a fontossága, csak nem lehet közvetlenül egy másik
embernek megmagyarázni) -, azt a szédülést, hogy egyszer már járt
ezen a lépcs n, pontosan ebben a ruhában és cip ben, azonos
körülmények között, akkor is a telefonfülkéb l lépett el , ahol
azonos szavakat hallott a távolból, mint az el bb, s követte
ennek a n nek a nyomát, aki a "zwei"-t berlinies
telefontájszólással "zwo"-nak ejtette - az a szédülés, mintha
délibábot élne meg, amely mégis valóság, tükörképet, melyben
testileg is mozogni lehet, s az egész pillanat valahogy nincs
megrögzítve az id ben a maga igazi helyén. "De hiszen ez egészen
ismert tünemény" - gondolta szórakozottan, mellékesen. "Bergson."
Gyorsabban lépdelt, járás közben levette pápaszemét s nedves
tenyerével szemeit törülte. Most messzir l látta a n t, pápaszem
nélkül, homályosan, talán tíz méter lehetett közöttük. A n nem
fordult hátra, s a második emelet udvari szárnya felé tartott.
A kanyarodó szögleténél mintha lassított volna. Askenasi úgy
emlékezett, hogy kés bb, rövid beszélgetésük alkalmával meg is
kérdezte t le, miért ment lassabban? - s emlékezett, mikor ezt
kérdezte, rettenetes szomorúság fogta el. Lehetetlennek tartotta,
hogy tévedett volna. Egy fontos jelenet részleteit nemcsak látja
az ember - pillanatig maga is hajlandó volt rövidlátó, vaksi
félreértésnek magyarázni a n nek ezt a hívogató, csábító
lassúságát -, de összes érzékszervei nem csalhatták meg e
válságos pillanatban: hallotta és tapintotta, mikor a n
járásának üteme lassúbbodott.
Volt egy pillanat, éppen az a pillanat, mikor Askenasi levette
orráról pápaszemét, s a n ezzel a zizeg szitaköt -járással
bekanyarodott a másodemeleti traktus udvari lépcs je felé - egy
pillanat, amikor érezhet en lassabban, tétován lépdelt,
bizonytalanabbul, mint általában szokás, mikor határozottan
igyekszünk valamerre -, a kényelmes gyelgésnél is vontatottabb
léptekkel haladt a n célja felé, s az ember végül is nemcsak
szavakkal beszél. Utólag azt hitte, talán meg is állt a n egy
pillanatra, miel tt végleg bekanyarodott volna a sötétes udvari
folyosóra. De ez lehet képzel dés is. Persze, ha megállt volna
-
gondolta kés bb Askenasi. mindenesetre megállt, megtörülte
pápaszemét, s csak akkor kezdett éleslátóan vizsgálódni, mikor
a n már elt nt szeme el l. Az a szédülés, az a délibáb-káprázat
csodálatos módon még mindig tartott itt fenn az emeleten is; a
néhány tucat lépcs fokot rendkívül lassan járhatta meg, talán
percek is elteltek már, mióta elindult a portásfülkéb l, de a
káprázat tartott még - volt benne emlék is, medd mászkálások
idegen városokban, hotelek folyosóin egy-egy n után, aki nem néz
hátra, vagy látni még ruhája szegélyét a liftb l, s a
felvonófülke tele van még édes, tejszínes parfümjével, mert csak
az imént szállt ki bel le - de ez a pillanat emlékszer ségében
is ehhez az idegen n höz tartozott, személyesen. Amíg a kulccsal
a szobaajtó zárjában babrált, lassabban s ügyetlenebbül, mint az
szükséges volt, fülelt a fels bb emelet felé. A kulcs most
megbicsaklik - gondolta kíváncsian -, erre is emlékszem, a kulcs
most beleakad a zárba, s vízszintesen kell babrálni vele, csak
akkor tudom kinyitni az ajtót. - A zár halkan csettent, s
Askenasi elégedetten mosolygott. Minden pontosan úgy ismétl dött,
ahogy ezt a körülmények valamilyen tárgyi törvényszer séggel
el írták. De ebben a pillanatban megint jelentkezett az a heves,
görcsös testi fájdalom, mely az imént a telefonfülkében hasított
belé, ez az egészen új, ismeretlen fájdalom, a testnek meg nem
határozható pontján, valahol a gyomor és a szív között - az ütés,
görcs vagy rángás, nem tudta, minek nevezze, oly er s volt, hogy
hirtelen meggörnyedt s fels testével csaknem ráesett a kilincsre.
Erre a váratlan támadásra az ajtó önként kinyílt. Egypár
másodpercig mozdulatlanul markolta még a kilincset; aztán halk
nyögéssel kiegyenesedett, belépett a szobába, s gyorsan kulcsra
csukta az ajtót.
- Nein, beileibe, doch nicht aus Ostrau - mondta a
porcelángyáros. - Ich kenu' ihn doch. Ist wohl 'n
Advokatenfritze!"*
- Az úr Münchenb l érkezett - mondta a portás. S mint akinek
nincs különösebb kötelezettsége a porcelángyárossal szemben,
leült pultja mögött. Majd, amikor a gyáros elgondolkozva
megjegyezte:

* Nem, egyáltalán, mégsem Ostrauból. De ismerem t. Olyan

ügyvédféle.

- Ein Reichsdeutscher also? Heist wohl Karl? Ich kenn ihn

doch.*
- Viktor Henrik - fejezte be a portás, s a f könyv felé
hajolt. - Viktor Henrik Askenasi. Wohnhaft in Paris.**
- Ach, Paris - mondta befejezésül a porcelángyáros.
A hangsúlyból, ahogy ezt odavetette, a portás nem tudta pontosan
megállapítani, hogy a híradás örömmel és bizalommal tölti el vagy
csalódást és tartózkodást vált ki bel le.

"NEVETSÉGES. EGY N MIATT..."

Askenasi vagy ahogy a portás pontosan meghatározta, Askenasi

Viktor Henrik belépett szobájába, kulcsra csukta az ajtót, s kis
ideig mozdulatlanul állott a küszöbön. Aztán félhangosan ezt
mondotta: "Nevetséges. Egy n miatt?..." Rögtön, mikor e szavakat
kiejtette, ideges pillantással nézett körül, s fülelt, nem
hallotta-e valaki? Az Argentína válaszfalai, mint el z éjszaka
tapasztalta, vékonyak. Az ablakhoz lépett és becsukta a zsalukat.
Az ablak párkányán fürd ruhája hevert kifacsartan, s a padlón,
a fal mellett tócsában gy lt fel a ruhából lecsöpög tengervíz.
Homlokát a zsalu réseinek szorította, s így kémlelt ki a tenger
felé. "Miért lenne nevetséges?" - gondolta most. - "Egy n miatt?
Eliz néha azt mondta, mikor félt, szemtelenül és kihívóan: én
csak egy n vagyok... Mintha azt mondaná valaki: én csak a
Niagara vagyok." Innen az emeletr l már látni lehetett az öböl
teljes karéját: a feketészöld szigetet szemben, melynek
körvonalai éles sötét rajzzal váltak el a tenger szürke
hátteréb l, s a háromkéményes angol kirándulóhajót, mely éjszaka
érkezett, lehorgonyzott az öbölben, s hajnal óta szüntelenül
szállította két fehér motorcsónakkal a partra a turistákat, kiket
fehér ruhás tisztek kalauzoltak

* Tehát egy birodalmi német? Karinak hívják? Ismerem t.

** Viktor Henrik Askenasi. Párizsi lakos.

csoportokban a város sikátorain át. Egy kövér és alacsony

tengerésztiszt, akit Askenasi délel tt a fürd b l távcsöve
segítségével alaposan megismert már, három szürke ruhás,
florentinkalapos hölgyet segített le e pillanatban a hajó
oldalára függesztett lépcs r l a csónakba. "Ezek élnek" -
gondolta. S rögtön utána, reménykedve s makacs
igazságszeretettel: "Kétségtelenül szenvednek k is." Kínos
helyzetében is kedvtelve nézegette a hajót, amely tömzsi volt s
makulátlan fehér; farán, a kabinablakok fölött, három
aranycsillag jelzését viselte, árbocán az angol és a jugoszláv
zászló röpködött s még egy, melynek színeit Askenasi nem ismerte.
Mindez oly közel volt, s a világítás a vonalak oly élességét
nagyította ki, hogy Askenasi, aki gyakorlatlan úszó volt,
kísértést érzett körülúszni a hajót. Ezt a kísértést a parton
érezte, mikor fekv székében pihent, s távcs vel vizsgálódott.
Egyszer, valamelyik görög kiköt ben, nagyon régen - "azel tt",
gondolta most - a fedélzet korlátjának d lve szemlélte, amint
ketten az utasok közül, egy már nem is fiatal olasz n és
kísér je, alkonyattal a vízbe vetették magukat, s a nyílt
tengerben messze elúsztak, oly otthonos és kényelmes
mozdulatokkal, ahogy Askenasi a földön sétálva sem tudott
mozogni. Ovatosan úszott, hamar kifulladt, s ha mély vízbe ért,
bizonytalanság fogta el. "Nem lehet mindent" - gondolta
csüggedten. - "Igaz, korcsolyázni sem tudok." Délel tt, mikor
elmerült az olajosan s r és meleg vízben, talán a fénytörés
csalóka vonzásának engedve, nem tartotta lehetetlennek, hogy
körülússza az angol hajót; de alig úszott néhány métert, már
megdöbbenéssel vette észre, hogy a hajó, így a sima víz
szintjér l nézve, elérhetetlenül messze van - a láthatár szélén,
elmosódottan vonuló nagy g zösök t nnek ily távolinak, melyeknek
már mozgási irányát sem lehet a messzeségb l megkülönböztetni.
"Nem vagyok az elememben" - gondolta most -, "azért látszik
minden másnak. Vízb l minden más. Vissza kell térni a partra."
Ez a megállapítás iszonyattal töltötte el; mert, ahogy homlokát
az ablak zsalujának szorítva a hajót szemlélte, amely most
egyszerre megint varázslatosan közelinek t nt, nem látta a
legkisebb reménysugarat sem, hogy valaha is "visszatérhet még a
partra". Iparkodott megszámolni a legfels fedélzet
kajüt-ablakait, majd a szell ztet kürt ket. Mindezt felette
szándékosan csinálta, mint aki id t akar zsarolni, miel tt a
veszt helyre vagy a m t terembe viszik, ahol bonyolult és
elháríthatatlan kezeléseken kell átesnie, melyek igazában sokkal
kínosabbak, mint a végs procedúra. Lassú lépésekkel az ágyhoz
ment és vetk zni kezdett.
De minden mozdulatnál felszisszent. Mikor a kabátot s rögtön
utána az inget lehúzta, kínos fintorokat vágott, s óvatos és
körülményes mozdulatokkal vetk zött tovább, mintha egy törött
testrészt, például könyökben eltörött kart kellene
megszabadítania ruhadaraboktól - a legóvatosabb mozdulat is
fájdalmat okozott, nevetséges és éget fájdalmat, mely csaknem
elviselhetetlenül fokozódott, mikor például hátát súrolta
vetk zés közben a nyersselyem ing. Halkan sziszegett. Félig
meztelen fels testtel a félhomályos szoba közepén a
ruhásszekrénybe épített tükör elé lépett, és csaknem örvendez
elcsodálkozással fejét csóválta. A mell, a hát s mint oldalvást
fordulva megállapíthatta, különösen a vállak rózsaszín en
fénylettek, mint a nyers hús, amelyr l lehántották a b rt. "Els
fokú égés" - gondolta elégedetten. Ujja hegyével óvatosan
megérintett vállán egy pontot, s rögtön visszarántotta kezét,
mintha parázsló, átizzott anyagot érintett volna: a hát, a
mellkas, a karok felhámja lobosan feszült, csaknem keményen.
Közel hajolt a tükörhöz, s elégedetten látta, hogy a mellkas, a
has és a gyomor vágásában a vörös felületet hófehér csíkok
vonalozzák, mert délel tt egy sziklának d lve övig leeresztett
fürd ruhában napozott, s a mellkas és a hasi tájék feltüreml
húsrétegeinek bevágásában a b r egyes csíkjait nem tudta
lepörkölni a nap. Ha most kiegyenesedett, úgy festett, mint egy
egzotikus zebra, piros és fehér csíkokkal - "rendhagyó zebra",
gondolta, s rögtön utána: "a mesterség elkísér képzeteivel a
tükör elé is." De ami e pillanatban els rend en foglalkoztatta,
csaknem áhítatra késztette, az a test el relátása volt - a test
már délel tt sejtett valamit, felkészült az el reláthatatlan,
nagy fájdalomra, mintegy ellenmérget szerzett be a kis,
másodrangú testi fájdalom formájában. "Testi fájdalom nagyon jó
ilyenkor" - gondolta reménykedve -, "betegség, anyagi gondok,
elemi csapás, kit n ilyenkor." Meztelen fels testtel ült a
tükörrel szemben, az ágy szélén, ölbe ejtett kezekkel, s bámulta
a kevéssé tetszet s képet, egy félmeztelen, már nem fiatal,
hirtelenkopasz, rövidlátó pillantású, negyvennyolc éves ember
tükörképét. A test valószín leg el re tudja az ilyesmit. Másféle
m szerekkel, ismeretlen információkkal dolgozik a test. Még hat
benne egy üteme az ösztönnek, mellyel az állatok, órákkal elébb,
megérzik a vihart. Az ember nem égeti le magát vaktában, az
olajosüveg, melyet reggel megvásárolt, délel tt ott hevert keze
ügyében, nem nyúlt hozzá. Mozdult egyet és felszisszent.
"Nagyszer " - gondolta -, "hogy a test így gondoskodik az
emberr l. Jó, okos test." Mélyen, gyermekesen sóhajtott. Ovatosan
végigfeküdt az ágyon, közben halkan nyögött, fél kézzel leemelte
orráról a pápaszemet, s így szemüveggel kezében terpeszkedett el,
másik karját feje alá nyugtatta, s behunyta szemeit.
Percek múlva csalódottan, nyugtalan meglepetéssel érezte, hogy
nem vesz észre semmit. Ez olyan, mint a fogfájás - gondolta -,
ha megfenyegeti az ember, alábbhagy. De nem is akart kitérni
el le: "Át kell esni rajta, ha már ennyire vagyunk, ne maradjon
semmi, minden részlettel és következménnyel át kell vészelni
rajta, különben nem gyógyul meg soha. Hadd fájjon csak.",
Mozdulatlanul feküdt és várta az ismer s fájdalmat. Úgy képzelte,
hogy most, a közvetlen történtek után, szemt l szemben a
bizonyossággal, a fájdalom, amely eddig csak ízelít t adott
erejéb l, tájfunszer en csap reá, megpörgeti, a leveg be dobja,
esetleg letépi karját vagy lábát. Volt már példa reá. De nem
érzett semmit. Ásított. Kimondta az ismer s nevet,
egyszer, nagyon csendesen, s mikor ez a merészség, ez a kihívás
nem járt következményekkel, még kétszer egymás után, szemtelenül,
félhangosan. Most nagyon kell figyelnem, gondolta. "Lehet, hogy
belehalok, de egyik óráról a másikra nem történik az ilyesmi:
mint aki pestissel oltja be magát, úgy kell figyelnem, minden
tünetet fel kell jegyeznem, talán kés bb használhatok vele
másoknak." szinte örömet érzett, mély és önzetlen jószándékot.
Minden tünetet fel akart jegyezni, egészen az utolsó pillanatig,
amikor a fájdalom elfojtja az értelem ellen rzését. Tudta, hogy
ez nagyon nehéz lesz: ha a betegség kitör, els sorban az
ellen rz szerveket bénítja meg. Mindenesetre számolnia kellett
azzal, hogy a fert zést megkapta, s el volt szánva, teljesen
átadni magát a betegségnek, s közben utolsó pillanatig
megfigyel helyén maradni. Vannak orvosságok is, gondolta, de mit
ér az? "Például módszerek. Lehet, hogy csak anekdota, de Kant
állítólag módszeresen felejtett; Lampe nev szolgáját, akit
nagyon szeretett, egy napon ki kellett dobni, mert lopáson érte.
Kidobta, de fájt neki, mert szerette. A szeretett alany
másodrend sége nem enyhíti a veszteség fájdalmát", gondolta.
"Anna feltétlenül els bbrend , mint Eliz, mégsem szeretem." Kant
kés bb krétával felírta egy táblára, nagy bet kkel, hogy Lampét
el kell felejteni. Ezt a táblát mindennap egy óra hosszat nézte.
"Lampét el kell felejteni." Utazás nem ér sokat. Utazás,
búvárkodás, fokozott munka, változott éghajlat, szórakozások és
társaság nem érnek sokat. Módszerek megbízhatatlanok.
Valószín leg nincs is általános módszere a gyógyulásnak. Az ember
meghalni is egyénien hal meg, önkényesen, fütyül a bevált
módszerekre. Felemelte kezét, rövidlátóan orra elé tartotta,
megnézte. Nem lepte volna meg, ha különös foltokat észlel, lilás
szín lobot, stigmát. Valami jele lesz. Vakbél esetén elváltozik
a vérkép. "Talán h mér zni kellene magam." Kényelmetlenül feküdt,
s most bosszantotta, hogy ilyen kicsiségeket is észrevesz.
Türelmetlenül várta a jeleket, most már hatni kell a fert zésnek,
egy-két perc múlva feltétlenül lesz valami nyoma, talán csak
egyszer fejfájással kezd dik vagy mint a vérmérgezés és az
orbánc, jelentéktelen pörsenéssel, a különben oly ártalmatlan
streptococcusok a test egy pontján lobosodást okoznak. Talán
valamilyen részletet kellene felidéznem, gondolta. Több részlet
is felt nt e pillanatban, nem is egymás után, hanem egymásba
tapadva, fürtben összecsomósodva, egy kéz, cip , hanglejtés,
rácsos kerítés egy utcasarkon, valahol az Ecole Militaire
közelében. A részletek készségesen jelentkeztek a hívásra, a fürt
itt lógott szemei el tt, de nem érzett vágyat, se szomjúságot,
letépni valamit bel le. Csaknem ijedtség fogta el. Talán
meggyógyultam, gondolta és felült. Talán nem is igaz. Hisz itt
nincs semmi, semmi. Ijedten ült fel, pislogott. Ebben a
pillanatban megmarkolta a fájdalom - az a különös görcs
jelentkezett, szív és gyomor között -, megmarkolta és
visszacsapta az ágyra. Hanyatt esett.
A pápaszem kihullott kezéb l. Rosszabb, mint gondoltam, jutott
még eszébe, félájultan, valamilyen boldog rémülettel, hogy mégis
"van valami". Térdét felhúzta gyomrához, mint aki görcsben
vonaglik, s egyenletesen, halk hörgéssel, csuklani kezdett.
*
Askenasi Viktor Henrik négy nap el tt érkezett a régi városba;
Spalatóban szállt hajóra, s útját eredetileg messzebbre tervezte,
le a görög szigetek egyikéig. De már éjszaka a vasúton több jel
figyelmeztette vállalkozása reménytelenségére. Mikor Münchenb l
elindult, ahol három nyugodt, felt n en, csaknem gyanúsan békés
és der s napot töltött el, jórészt szakmabeliek társaságában,
akik közül néhányat eddig csak m veikb l és leveleikb l ismert,
a pályaudvaron, amíg a poggyásszal és a hordárral bíbel dött,
egyszerre az a képzete támadt, hogy a hotelben felejtett valamit.
Az ijedelem, mely a hirtelen veszteségérzet nyomán elfogta,
egyáltalán nem állott arányban az útra magával hozott tárgyak
jelent ségével. Poggyásza ott hevert körülötte a pályaudvar
betonpadlóján, a bajor hordár hiánytalanul hozta utána nagy
útitáskáját, egy kézitáskát s a tevesz r takaróba göngyölt
eserny t és sétabotot; megtapogatta zsebeit s pénztárcáját, az
útlevelet, feljegyzéseit, s t még a menetrendet is helyén
találta. A hordárra bízta holmiját, s mert a vasút indulásáig
nyolc perc hiányzott még, visszament - nem, rohant, futólépésben
szaladt át a téren - az állomásépülettel szemközti szállodába.
A csodálkozó portás, a kissé méltatlankodva érdekl d maitre
d'hötel kérdéseivel mit sem tör dve, a szoba kulcsát kérte, ahol
a három békés és der s napot eltöltötte, a felvonót be sem várta,
s gyalogolva szaladt fel, egyszerre két lépcs t is ugorva, a
második emeletre. A szobát már takarították. Bérszolga állott,
sepr vel kezében, a mosdó el tt, s a szobalány friss ágynem t
húzott fel a vánkosokra. Kérdés nélkül az ágyhoz sietett,
felemelte a paplant, aztán, az elképedt, majd ártatlanságuk
tudatában mérsékelten felháborodott személyzet szeme láttára
nekiesett az éjjeliszekrény, az asztal és a szekrény fiókjainak,
lázas sietséggel kutatott, bepillantott az ágy alá is,
meglebbentette az ablakfüggönyöket és eltolta helyér l a díványt.
De nem talált semmit. A bérszolga, majd az utána siet maitre
d'hötel éles kérdésére, hogy itt felejtett-e valamit, zavart és
kitér választ adott - igen, úgy emlékszik, hogy elhagyott
valamit, de nem tudja biztosan, talán nem is a fogadóban maradt,
hanem valahol másutt -, s mikor a személyzet sért dött
megütközését látta, néhány bocsánatkér , menteget dz szót
dadogott, hogy meg kell nézni zsebeit, talán estélyi ruhája bels
zsebében maradt - de nem mondta meg, mi az, amit elhagyott
valahol, s amit ilyen kétségbeesetten, életre-halálra keres.
Hátráló lépésekkel távozott a szobából, mélyen röstellte
hebehurgya fellépését, s lefelé haladva a lépcs n néhány kevéssé
meggy z , menteget szóval csaknem bocsánatot kért a nyomában
lépdel , most már összeráncolt homlokú és szigorú pillantású
igazgatótól. Az úr teljesen nyugodt lehet, mondta az igazgató,
s a szálloda kapujáig kísérte; a hotel híre els rangú, s ha az
állomás közelében van is, nem szabad összetéveszteni a
bizonytalan elemek látogatottságának örvend egyéjszakai
szállodákkal; szigorúan családi jelleg ház, ahol soha nem t nt
még el a személyzet kezén semmi, a német becsületesség különben
is világhír , a személyzetért t zbe teszi kezét; ha valamit a
szállodában felejtett, kérnie kell, jelölje meg tüzetesebben az
elveszített tárgyat, s adja meg legközelebbi címét. , az
igazgató, személyesen vezeti a kutatást és a vizsgálatot, s a
szálloda költségén küldi utána a tárgyat, ha megkerül. Így álltak
az ajtóban, s az igazgató most már csaknem követel hangon kérte
a választ. Igen, igen, mondta Askenasi halkan és elfogódottan;
ha az az izé, a tárgy nem kerülne el , táviratozik majd és kérni
fogja, hogy okvetlenül küldjék utána; elnézést kér, utolsó id ben
kissé szórakozott, gyakran megtörtént vele, hogy hálóingét
hotelszobákban felejtette; szóra sem érdemes, most is csak úgy
vette észre, a pályaudvaron, mikor poggyászait vizsgálta, hogy
hiányosak útikészletei, elfelejtett valamit. "Ach, die Herren
Professoren" - mondta félgúnyosan, joviális kötekedéssel az
igazgató. Az esetlen tréfát futó vigyorral és fejbólintással
nyugtázta, s magyarázat nélkül sietett vissza a pályaudvarra,
ahol a hordár elhelyezte már poggyászát a vasúti fülkében.
Felugrott az induló vonatra, s mit sem tör dve útitársai, egy
pipás bajor földesúr s egy idegen külsej , valószín leg hollandus
származású id sebb úr elképedésével, aki diplomáciai útlevéllel
utazott, s kezdetben részvéttel, kés bb megdöbbenten s magasba
rántott szemöldökkel, elképedve szemlélte útitársa ideges és
különös viselkedését, poggyászainak esett és mohón kutatni
kezdett hevenyészetten csomagolt tartalmukban.
Hiányérzete oly kínzó volt, hogy pillanatig sem kételkedett
benne, milyen fontos és értékes valami az, amelyet elhagyott
útközben, a hotelban vagy talán még el bb. "Igen, a professzor
urak", gondolta gúnyos sajnálkozással, amíg
szétteregetett poggyászai között babrált, ideges kezekkel és
találomra turkálva ruhák, fehérnem és könyvek között. Céltalan
és reménytelen kísérletét végül mégis feladta: itt a vasúti
fülkében nem hajtogathatott szét minden egyes zsebkend t, s
szorgos kutatás közben megállt a keze, mert hiába er ltette
emlékezetét, nem tudta felidézni min ségét, térfogatát vagy
jellegét annak a tárgynak, valaminek, melynek hiánya ennyire
nyugtalanította, s amit ilyen életbevágó izgalommal keres és
nélkülöz. Leült helyére, az ablak mellé, egyik kezét állandóan
üggyel-bajjal összecsukott poggyászain nyugtatta, mintegy készen
reá, hogy minden pillanatban újra nekiessen a kutatásnak, ha az
elveszített, jelentékeny tárgy közelebbi adatai eszébe jutnak,
s összeráncolt homlokkal, útitársaira ügyet sem vetve, szigorú
és sért dött pillantással kibámult az ablakon. (Kés bb
emlékezett, hogy útközben többször kiforgatta zsebeit is,
átvizsgálta pénztárcája rekeszeit, de mindent a helyén talált.)
Az éjszakát a vonaton csaknem mozdulatlanul töltötte; az ablak
mellett ült, arcát eltakarta a fogasra felakasztott felölt
szárnyával, s e védett és biztos állapotban, félálomban
elbóbiskolva, majd hirtelen éberséggel fel-felriadva,
étlen-szomjan utazott.
Éjfél után kissé megnyugodott. Nem lehet tenni semmit; meg kell
várni, amíg szállodai szobába ér, ahol apróra szétrakhatja
poggyászai tartalmát, minden zsebet kiforgathat és átnézheti
jegyzeteit; kétségtelenül eszébe jut majd s talán meg is találja.
Ez az értelmetlen állapot - amelyet kritikusan és nagy
figyelemmel vizsgált meg, órákon át, minden oldalról megvilágítva
a tüneményt, kés bb, az esti izgalom csillapodása után s
elfáradva az utazás robotjában, csaknem gúnyosan - egyszer en
abból a hiányérzetb l állott el , amely a müncheni pályaudvaron,
poggyászai között hirtelen elfogta. Az ijedelem, csaknem
iszonyat, hogy elveszített valamit, méltatlan fellépése a
hotelban, semmi esetre sem vonatkozhattak egy elfelejtett
hálóingre. Leltárt készített emlékezetében, mit hozott magával,
mire is készült útközben, gondolatban sorra vette a
tenisznadrágot, a sárga szemüveget, Eliz fényképeit,
kéziratpapirosát s egy svájci kartársa értekezését a réta
nyelvemlékekr l, mely különösen érdekelte s el is hozta az útra,
meg is lelte a kistáskában, a szájvíz és a beretválóinge
társaságában; nem, láthatóan nem hagyott el útközben semmit a
magával hozott tárgyakból. Van az így, gondolta szomorú
beletör déssel, mikor a hosszú éjszakai utazás éreztetni kezdte
bódító, megalázó hatását; az embernek nem jut eszébe... Legjobb
nem er ltetni. De a hiányérzet, mint valamilyen biztonsági lámpa,
állandó jelzéssel figyelmeztetette e z rzavarban, hogy nem ok
nélkül ijedt meg a müncheni pályaudvaron. Hajnal felé, mikor a
pirkadás els , szennyesen szürke és hideg világosságában
kipillantott kabátja véd szárnyai alól az ablakon - a vonat a
Karszt sivár tájának egyik apró állomásánál vesztegelt, vizet
vett fel, egy kialvatlan hivatalnok gy rött arccal és piros
szolgálati sapkával fején könyökölt az állomásépület ablakában,
mögötte, a szoba mélyén, még ki nem h lt ágy látszott, színes
cihákkal, egy kakas kukorékolt, s az egész kép egy idegen élet
reménytelen, megközelíthetetlen távolságából vált el homályosan
-, a hiányérzet oly kínosan figyelmeztette, hogy az étkez be
sietett, ahol reggelire terítettek, s szokása ellenére
mértéktelenül és b ségesen étkezett, ásványvizet és utána egy
pohár konyakot is ivott, abban a reményben, hátha testi idegesség
gyötri, talán a szomjúság vagy éhesség egy neme, amelyr l nem
tud. Ötven felé, amikor a test els nagy válságát éli,
jelentkeznek ilyen tünetek - gondolta tanakodva. Jóllakottan,
szomjúság nélkül, a testi és lelki vágytalanság üres és együgy
állapotában könyökölt kés bb az étkez kocsi asztalánál, szokása
ellenére szivarra is gyújtott, s a fellengz sen sivár tájat
bámulta, amely kopár csúcsaival és szakadékaival úgy hatott reá,
mintha valaki értelem nélkül, irtózatosan nagyot ordítana. Így
ült, a szokatlan italoktól és dús étkezést l kissé kábultan, az
emésztés könny , forró bódulatában, sokáig, fáradtan, és mint
aki megadta magát er sebb hatalmaknak, beletör dve állapította
meg, hogy ez az értelmetlen és bosszantó hiányérzet semmivel sem
enyhült, éhességhez és szomjúsághoz nincsen semmi köze, s kár
reménykedni is, most már biztos, hogy elfelejtett, elhagyott
útközben valamit. Közönyösen bámult maga elé, amíg a pincérek
udvarias motozása és hamutálcaváltása nem figyelmeztette, hogy
illend most már távoznia s átengedni helyét a kölnivízszagúan
és borotválatlanul érkez , éhes hajnali utasoknak.
A nem túlságosan nagy, de csinos és tetszet s part menti hajó
fedélzetére érve, a spalatói kiköt ben azzal az örömhírrel
fogadták, hogy elfoglalhat egy kabint teljesen egyedül, mert a
fels ágyat utolsó pillanatban lemondta tulajdonosa, s eddig még
nem sikerült újra eladni. A hajó indulásra készen állott, s
Askenasi azonnal a kabinba sietett, ügyet sem vetett a szitáló
es ben ébredez kiköt , a diocletiani díszletekkel megtömött
panoráma látnivalóira, fürd t rendelt, s bezárkózva a
hajófülkébe, gondosan és aprólékosan kicsomagolt. Nem érzett
fáradtságot a hosszú út nyomában, inkább ingerlékeny volt és
szomorú - becsengette a szobapincért, ásványvizet hozatott vele,
utasította, hogy foglaljon le számára egy fekv széket a
fedélzeten, s mindenképpen úgy viselkedett, mint aki hosszú
tartózkodásra rendezkedik be, ruháit felaggatta a faliszekrényben
-, mintha át akarna kelni az óceánon, s szó se lenne arról, hogy
másnap hajnalban el kell hagynia a hajót. Poggyásza tartalmát
sietség nélkül rakta széjjel, még az ingeket is széthajtogatta,
s csaknem megkönnyebbüléssel fedezte fel, hogy a szmokinggombokat
s általában azt a "Tátrai emlék" felírású, égetett rovátkákkal
díszített fadobozt, melyben évtizede tartott és gy jtögetett
mindenféle inggombot, otthon felejtette. "Aha, ez lesz az" -
gondolta, csaknem vidáman, mikor észrevette a hiányt. S mint aki
sokkal rosszabbtól tartott, mint aki végre biztosan tudja, hogy
a testét borító foltok nem kiütéses tífusz, csak ártatlan
csalánkiütés jelei, jókedv en sietett a fürd be, hosszan
élvezte a meleg tengervizet, gondosan borotválkozott, s lefürödve
az utazás szennyét, legjobb, bár kissé gy rött ruháját kereste
el , sportsapkáját homlokába húzta, gyapjúkend t csavart nyaka
köré, s kezében a messzelátóval és a piroskötéses útikönyvvel,
a müncheni napok jókedv és békés érzésével sietett fel a
kényelmetlen lépcs kön, hogy az induló hajó fedélzetér l legalább
udvarias pillantással búcsúzhasson az el kel és klasszikus hír
várostól. A hajólépcs n, mikor cigarettát keresve tapogatta
zsebeit, a nadrág hátsó, úgynevezett revolverzsebében
négyszögletes, hosszúkás dobozt markoltak ujjai: ez volt a
"Tátrai emlék", már a fogásán érezte, hiánytalanul tele a
szmokinggombokkal s más, bonyolult és az inggombkészítés
fejl dését évekre visszamen leg dokumentáló gombkészlettel,
melyeket a kávéházban vásárolt alkalmilag a tolakodó
zsibárusoktól. Hosszan nézte az idétlen dobozt, elkeseredetten
és reménytelen arckifejezéssel, elmerültségében meg sem hallotta
a bátortalan figyelmeztetést, egy id sebb hölgy halk és
szégyenkezve selypít pardonját, aki, a forgalmi akadály vállain
át, percekig bámulta vele együtt a varázsos dobozt, s nem tudta
a komoly és jó megjelenés úr kétségbeesett arckifejezését mire
vélni... El reengedte a hölgyet, lassan lépdelt fel nyomában a
keskeny lépcs n, csaknem lehajtott fejjel, mint aki medd
búvócska után végre szemt l szembe kerül az igazsággal, s nem
hajlandó tovább védekezni, megadja magát.
A rövid utazás huszonnégy óráját ébren töltötte, éjjel le se ment
a kabinba, a fedélzet egyik szélmentes sarkában felállított
fekv széken nyúlt el, szunyókálva és felriadva. Csillagos,
felh tlen ég alatt utaztak. Másnap, déltájra eloszlott a meleg
köd, s forró szél járt a víz fölött; csak a haladó hajó
szélcsapása enyhítette a sirokkó idegesít légnyomását.
Fanyalogva vette szemügyre a hajót, a régies el kel ség ebédl t,
mely mindenest l egy osztrák vidéki pályaudvar vendégl jének els
osztályú különtermére emlékeztette, a társalgót, ahol több év
el tti német képeslapok hevertek az üveglappal borított
asztalokon, szamárfüles, szerb nyelven írott élclapok kínálkoztak
a vendégek szórakoztatására, s a falon a király és a királyné
csaknem életnagyságúra felnagyított fényképei mellett a "Punch"
berámázott, régi gúnyrajzai sorakoztak, derby-jelenetek s a
tengeri élet der sebb mozzanatai; s lehangolta a környezet
szerény, megterhelt és fullasztóan leveg tlen vidékiessége.
Kételyek kínozták, csakugyan a leghelyesebb volt-e, amit
tehetett, mikor engedett barátai rábeszélésének, beleegyezett a
"két hét egy egészen kis helyen" elgondolásba, s leutazott ide,
a világ egyik elfelejtett sarkába, ahol minden vidékiesnek t nt,
a táj és valahogy a tenger is, ahol osztrák állomásvendégl k
kerekednek fel és úsznak a tengeren, ahol forró szél jár éjszaka
is, s ahol - ezt szomorúan érezte, rossz lelkiismerettel - t nem
vonzotta különösebben semmi. Hanyatt feküdt a fedélzeten, tarkója
alatt összekulcsolta kezeit, s órákon át mozdulatlanul nézte a
meglehet s közelben elvonuló parti képet. Zsúfolt, apró középkori
városok t ntek fel a parton, a házak krétafehéren vakítottak a
déli napsütésben, tiszta és bánatos városok, egy-egy campanile,
s a házak homlokán farkát csóválta az ide is elkalandozott
velencei szárnyas oroszlán; öreg papot látott az egyik kiköt ben,
aki zöld bársonykalapot viselt és öregemberes mohósággal
narancsot majszolt, együgy pillantással az érkez hajót bámulta,
s narancslét l mocskos kezét id nként reverendája szegélyébe
törülte; s az gyelg k csoportja fölött, a táj és apró,
jelentéktelenségük sorsába szemmel láthatóan beletör dött városok
fölött mint kegyetlen végzet lángolt az engesztelhetetlen
napsütés. "Nincs irodalmuk" - gondolta közönyösen -, "ilyen
klímában nem is lehet. Nyelvükben sok a mássalhangzó." Nem
tartotta érdemesnek, hogy az apró kiköt k tiszteletére
feltápászkodjon fekv székéb l s odakönyököljön a fedélzet
korlátjának, a bámészkodó utasok közé. Kevesen utaztak; java
része német turista, hangos viselkedés , gyorsan pajtáskodó
nyaralóközönség, akik az indulást követ
órákban már az újonnan kötött barátságokra ittak áldomást. Mindez
kevéssé vonzotta. "Vidéki nép" - gondolta hanyagul, elnyúlva a
kényelmes székben, nyitott szemekkel -, "vidéki hajó, vidéki táj,
vidéki végzetek. Hiba volt idejönni." Hát ez mi? - gondolta
aztán, csaknem felderülve, jókedv önváddal -, miféle új
szempontok? Vidéki, mi az? A világ maga általában vidékies. Miért
és mióta osztályoz hát tájat és sorsokat a metropolis emberének
lekicsinyl fölényével? Miféle új néz pont ez, egy párizsi
tánchelyiség el táncosának nyafogó szemlélete? Nem értette.
"Mégis vidékies" - gondolta csökönyösen. Kényelmetlenül érezte
magát. Valahogy sz k volt a világ, elhasznált, elragadtatott
képeslapok olcsó világa volt ez... - s egyszerre gyanítani
kezdte, hogy fél e sz k és csendes világtól, fél attól, hogy
önmagára utalva kell élnie, szerény látnivalók között, amelyek
nem térítik el figyelmét, s a "vidékies"-t l való új és szokatlan
félelme nem más, mint heves és gyötr vágyódás a kényszeredetten,
er szakosan elhagyott metropolis után. "Az ember megy az utcán
és az már jó" - gondolta csukott szemekkel. De nem merte
bevallani, miért jó, ha az ember egy bizonyos metropolisban megy
az utcán?
Mindenesetre félt az "egészen kis helyt l", amelyet családja és
barátai olyan vonzó és biztató színekkel ecseteltek el tte; el re
unta az egészen kis helyet. Ez is végzet - gondolta. Soha nem
sikerült még máshol nyaralnia, mint unalmas, szolid és
jelentéktelen helyeken. Egy ember lelki alkatából id el tt
következtet környezete, de talán maga is, egy magatartásra,
amely aztán az élet végéig kötelez . Mindenki természetesnek
találta, szülei is s kés bb felesége, gyermeke, alárendeltjei és
munkatársai, hogy , Askenasi Viktor Henrik, soha nem nyaralhat
máshol, csak az egészen kis helyek egyikén, tehát távol a
világfias nyárias örömök ordenáré zajától, valamely rendkívül
komoly és hírhedten unalmas helyen, melyet a "komoly pihenést"
lenéz s az útszéli szórakozásokat kedvel , lármás, táncos,
visítozó és könny erkölcs tömeg kerül, mint a lepratelepet. Ha
betévedt egy utazási irodába, s az angol fürd helyekr l kért
találomra felvilágosítást az ügyeletes hivatalnoktól, biztosra
vehette, hogy a kit n , emberismeretre nevelt alkalmazott a nagy
sziget számos és kellemes üdül -helyei közül azt az egyet ajánlja
majd neki, ahová a beutalt magántisztvisel k is vonakodnak
leutazni, amelyet magány és lelkigyakorlatok céljából
el szeretettel keresnek fel anglikán lelkészek, s ahol a n k
elhasznált háziruháikban fürödnek. Talán meg is sért dött volna,
ha feltételezi valaki, hogy is a néger zsivajtól és olcsó
meztelenségt l hangos tengerparti vásárok egyikén szeretné
eltölteni pihenése idejét - mindenesetre kétségek fogták most el,
hogy a "komoly pihenés" egyetlen ésszer megoldása-e, ha az ember
ott tartózkodik huzamosabb ideig, ahol alapjában soha, rövidebb
ideig sem szeretne tartózkodni? Kételyei támadtak, vajon
elkerülhetetlen szükség-e, hogy a pihenés "komoly" legyen - s
mint élete más megoldatlan kérdéseivel, érdemes-e éppen a
"pihenés"-sel kísérletezni, érdemes-e "lázadni", s ha megtenné,
vajon jól érezné-e magát?... Talán már kés - gondolta; nem tudok
új jelmezeket viselni. Csakugyan elképzelhetetlen volt számára,
hogy kilépjen a megszokott világból, s a lármás, szagos, másféle
elemben merüljön el, abban a kissé közönséges "másik életben",
amire titkos honvággyal gondolt ugyan, de különösebb reménység
nélkül. "Megoldás egyáltalán nincsen" - gondolta csukott
szemekkel, s csak néha pillantott fel, hogy szemügyre vegye,
álmosan és ernyedten, a szigetvilág egyik alkalmi látnivalóját,
amely mellett éppen elhaladtak -, "karmelitának lenni éppen olyan
kevéssé megoldás, mint moziszínésznek lenni. A megoldás nem
tartozik céljaink közé; el kell t rni, ennyi az egész. Talán a
végén"... Ebben a szunyókáló állapotban, amikor a lélek feladja
kritikai ellenállását, teljesen elterült a rövid út alatt; képek,
távoli, az id ben elmerült, a jelen állapotával semmiféle
kapcsolatot nem mutató jelenetek vonultak fel, megalázó, jogosan
vagy méltatlanul elszenvedett sérelmes jelenetek emlékképei,
melyeknek volt szenved h se ifjúkorában. S azt a különös,
izgalmas fáradtságot érezte most, amit a versenyfutó érezhet
néhány méterrel a cél el tt: "odáig" bírja még, feltétlenül,
ahogy eddig is bírta, idegei és izmai m ködnek; biztosan befut
a célba, csak aztán legyen ott valaki, aki idejében felfogja,
miel tt összeesik... Ez az út, ez az "egészen kis hely", ez még
a cél el tt az utolsó méter. A célszalagot homályosan sejtette,
az er feszítés már nem tart sokáig, rövidesen megpihenhet. "Nem
megoldás" - gondolta csökönyösen. - "Persze, a legkevésbé
megoldás, ha Askenasi Viktor Henrik valaki."
De talán lerövidíthetné a távot? Az ötlet felvillanyozta. A görög
szigetre ifjúkori utazásaiból emlékezett - porlepte kaktuszok az
országút mentén, por és áporodott, forró olajszag a városka
f terén, kényelmetlen és kétes tisztaságú hotel, gyanús
m emlékek, este térzene... Persze, a tenger. De a nagy, az
egyetlen szórakoztató, mely ifjúsága óta különös meghittséggel
vonzotta t, a síkföldi és városi embert, itt terült el már
körülötte - a "nagy közhely", mint mondta néha, amely
"elborította a világot, mikor a természetnek már nem jutott semmi
eszébe", a tenger már elébe sietett ezen a kínos úton; micsoda
illemszabály vagy kötelezettség kényszeríti hát, hogy zihálva
kitartson még tüd vel, izmokkal és eszmélettel a görög szigetig,
mely végre is nem más, csak ötlet, s ahová nem vonzza egyéb, csak
a hajójegy a zsebében? Ha nem tartja be az útiprogramot, ez
persze kötelességmulasztás - de már az ötlet is vonzó, édes és
szabados, mint minden apró b n -, s felderült. S milyen tiszta
világ volt ez a part menti itt, ez a diocletiani! Irodalom
nélküli világ volt, igaz! Az irodalom néhány görög órával arrébb
kezd dött, a szigeten, az olajszaggal, az agorával, ahol most
térzene szól este, ahol Homérosz gyelgett, az irodalom a
kaktuszokkal, Platónnal és az ideával arrébb kezd dött. Ez itt
sz z, boldog világ maradt, sok mássalhangzóval s ragyogó, apró
telepekkel, a spenótzöld tenger partján sziklák közé húzódott,
szerény és alig deklamáló szomorúsággal, a pusztuló fajták
nevezhetetlen, nagyon finom udvariasságával, mely kiütközött az
emberek pillantásában és modorában - a halálfélelemnek ez a
meghatóan elegáns és ügyefogyott udvariassága, amelyet a
kecskepásztorokon és a hotelszobalányokon is érzett itt. Néhány
óra, s odaérnek a régi városba, amelyet csak hajóról látott
valamikor, de pompás, tömzsi és m vészi aránya, zömök bástyái,
fellépésének és megjelenésének agresszív ellenállása emlékében
maradtak. "A görög szigetet elmulasztom" - gondolta örvendezve,
mint a diák, aki a leckekönyvet a sarokba vágja. "A régi város,
a lázadó és er s város, amely Velencével dacolt, majmolva a nagy
riválist és mégsem hódolva be neki, talán nem is az "egészen kis
hely", amire el vagyok ítélve; szerz désszegés és
megállapodásellenes, tehát vonzó, mint egy kaland. S érdemes-e
az útiprogramban következetesnek lennem, ha máskülönben úgyis baj
van nálam a nagy, az eredend következetességgel?..." S mint
ilyenkor szokás, megrögzött b nöz módjára, meglep b séggel
talált érvet és ellenérvet, formás kis véd beszédet tartott az
új útiterv mellett és könny szerrel megnyerte perét: új világ,
ismeretlen táj, a nyelv, melyet nem ért, valamilyen primitív,
idegpezsdít újszer ség vártak reá, ha elmulasztja a görög
szigetet, s kiköt az idegen, vonzó hír városban, ahol végül is
éppen olyan "komolyan" vagy komolytalanul lehet pihenni, mint
Homérosz kóborlásainak színhelyein. Egy hajóstisztet rögtön
megállított és felvilágosítást kért az érkezésr l; megtudta, hogy
alkonyat el tt beérnek már a régi kiköt be. Rossz
lelkiismerettel, de jókedv en és élénken tápászkodott fel,
lesietett a kabinba, s otrombán, kapkodva kezdett csomagolni. Sok
ideje nem is maradt már. Szétszórt ruháit találomra gyömöszölte
a b röndökbe, s most nem sokat tör dött, együtt van-e minden
holmija és nem felejt-e ki valamit? A hiányérzet, ez a kutató és
várakozó nyugtalanság átalakult most várakozás-teljes izgalommá;
oly elszántan csomagolt, mint akinek végre eszébe jutott
tennivalója, sietnie kell, hogy le ne késsen, mert fontos és
elmulaszthatatlan dolga van az idegen városban. A "feladat"-nak
ez az izgalma, ez a kötelesség-teljesít buzgalom nem is enyhült
a négy nap alatt, amíg a városban tartózkodott.
Egy állomással a régi kiköt el tt, a napszállat órájában,
végzett a csomagolással, teát ivott, s egy ideig csaknem
jókedv en, a cselekvésre elszánt ember vállalkozó kedv
arckifejezésével sétált fel és alá a fedélzeten, s t távcsövét
is el vette néha, s leereszked kíváncsisággal nézegette a
vidéket, melyet most egy id re otthonának választott. Egy kis,
talán ötven ház és egy harangláb szerény kellékeib l összerakott
városka kiköt jében, ahol éppen csak a postát adták le, új utas
szállott a hajóra. Ezt a jelenetet akkor, az érkezés után, rögtön
elfelejtette; sokkal kés bb merült csak fel, kínos élességgel,
mikor a különös utazás emléktöredékeit válogatta és
összeállította. Délután hat óra lehetett. A társalgóban ült, s
egy szerb élclap der jét iparkodott megérteni, inkább csak a
rajzokból, mint az idegen szöveg számára mindig izgalmas
szóképeib l; a félig leállított hajómotor helyben járó búgásán
át morajt hallott a part fel l, majd hangos kiáltozást,
parancsszavakat. Nem figyelt különösebben oda; de a szóváltást
hirtelen meglep csend követte. A csend olyan váratlanul
következett a parti zsibvásár zajára, oly meglep en és felt n en,
mint egy jeladás. Felállt és az ablakhoz lépett. A középkori
keret, a keskeny utcák, az egyemeletes, háromablakos házak
hátteréb l csaknem fest ien elrendezett tömeg vált el -
suhancok, katonák, a kiköt hivatalnokai, fiatal és hiányosan
öltözött leányok s n k, gyermekekkel karjukon - valamennyien
mintegy megrettenve, nyájba húzódva össze, sz kölve és riadtan,
még a katonák is védekez mozdulattal, meglapulva a móló mellett,
a tér sarkában. Felemelte távcsövét, s az els benyomás hatása
alatt, csaknem a m ért spontán gyönyör ségével, kedvtelve nézte
a különös képet. Semmi nem hiányzott: a nagy hegy árnyéka a város
fölött, a házaknak s az embereknek ez a menekülésszer
zsúfoltsága, összebújása valamilyen állandó veszély el l, amely
most, egy pillanatra, határozottabb formát öltött - s a különös
világítás, a napszállat fénytörése, amely éles, narancsszín
fénnyel emelte ki a kép élesebb vonalait és fontosabb
mozdulatait. A tiszta, páramentes leveg ben látni lehetett a
campanile vasrácsok között raboskodó, apró foglyát, a mozdulatlan
harangot; s a megrettent arcok, a komor és h köl tömeg
magatartása vajákos iszonyatot tükrözött. A kép elragadta. Kés bb
alakok váltak el a tömegb l, és még mindig nagy csendben,
sürg -forgó, egyenruhás emberek siettek a tér közepén nyíló
sikátor felé.
A jelenet, arányos mozgalmasságában, inkább megrendezett
szabadtéri el adás benyomását keltette, mint egy piaci esemény
z rzavarának képzetét. "Lázadás" - gondolta önkéntelenül, mikor
a népet nézte, s a m élvez önkényével, a "cselekményre", tehát
a sikátor irányába loholó f szerepl kre nem is ügyelve, távcsövét
a tömegre szegezte, kiválasztott arcokat s gondosan figyelte
arcjátékukat; különösen egy fejkend s öregasszony vívta ki
elismerését, aki, nyilván a nagyon szegény emberek hálás
készségével, akik az élet legcsekélyebb változatának is örülni
tudnak, elégedetten nevetgélt maga elé, s kezeit örömteljes
várakozással dörzsölte össze. Percekig nem lehetett
megállapítani, miféle jelenés igézete tartja megszállva a
tömeget? "Lázadás" - ismételgette makacsul, a néz közönyével és
önkényével, s páholyából lassan a sikátor felé fordult, ahol
közben már kialakult a jelenet értelme. Csakugyan, lázadás volt,
amit látott - idegei és ösztöne helyesen értelmezték a különös
kép tartalmát; de milyen különös, szokatlan lázadás! Sem próféta,
sem népvezér nem szállott le a sziklák közül, hogy az átutazó
Askenasi jelenléte alkalmából figyelmeztesse az srégi városka
lakosságát siralmas földi helyzetükre és örök kötelességeikre;
a lázadó, mert most már megismerte, különös ruhában állott a
sikátor küszöbén, széttárt karokkal, mintha megáldaná a tömeget
vagy átkozódna. Alacsony ember volt, s mintha egyenruhát viselt
volna, katonaruhát vagy szokatlan szürke csuhát; felt n en hosszú
karjait mint nagy szárnyakat lengette. Csakhamar körülrajzották,
s Askenasi elvesztette az alakot a távcs keretéb l. A tömeg
lassan bomlott fel, s a bátrak nyomában lopakodott, a tér
egyszerre megtelt mozgással, s a hirtelen ülepedett, elfogódott
csendb l tisztán kihallatszott egy gyermek sírása. A hajó
fedélzetére is kisugárzott a piactéri jelenet nyugtalansága és
izgalma; nemcsak az utasok, még a legénység és a tisztek is ott
szorongtak a korlátnál, mintha minden fegyelem felbomlott volna;
egy sápadt asszonynak, aki rosszul lett a jelenet hatása alatt,
amelyb l pedig mindeddig nem sokat érthetett, vizet hoztak, s a
turisták izgatott kérdésekkel zaklatták a kapitányt, aki maga is
ott állott, tisztjei közé vegyülve, a fedélzeten, összefont
karokkal nézte a piac izgalmát, komolyan és tartózkodóan, s
egyel re nem adott a kérdésekre semmiféle választ.
Két csend r hozta a hajó felé a "lázadó"-t - s a tömeg alázatosan
nyitott utat, sokan meghajoltak és keresztet vetettek. A
kettévált tömegb l lépett el az alacsony ember, különös és
borzalmas egyenruhájában, csetelve-botolva; a szürke zubbony két
karcsú kabátujját a csend rök markolták, akik maguk is lassan
haladtak a lépésben botorkáló, meghajlott fels testtel, mélyen
lehajtott fejjel vánszorgó ember után. Elmebeteget kísértek, egy
vállalkozása és fellépése hatásától megijedt, id sebb embert,
akit ezzel a hajóval készültek a tökéletlen helyi menhelyr l a
raguzai tébolydába szállítani. A beteg, akit észrevétlenül
iparkodott kísér je a hajó egyik alsó, áruk és csomagok
felvételére szolgáló nyílásán át a fedélzetre csempészni, ahol
már gondosan elkülönített kabin várta, utolsó pillanatban
csakugyan "fellázadt"; kitépte magát kísér je kezéb l, s
szétszakítva a kényszerzubbony lazán összekötözött kabátujjait,
futásnak eredt. A városka lakossága, amely, más szórakozás és
id töltés sz kében, csaknem teljes létszámmal vonult fel e ritka
látványosság, egy kényszerzubbonyba öltözött rült elutazásának
megtekintésére, kezdetben riadtan, majdnem babonás iszonyattal
fogadta a beteg menekülési kísérletét - s talán a nagy csend,
amely a szökevényt az els pillanatban körülvette, talán
értelmének rövid, homályos és részleges megvilágosodása
késztették a szerencsétlent, hogy megtorpanjon, s néhány siet s
lépés után széttárt karokkal, ellenkezés nélkül várja be
üldöz it. Most itt hozták már, nagyon óvatosan, s a csend rök,
az utálat és iszonyat kifejezésének vegyülésével arcukon s mégis
az rület területenkívüliségének kijáró tisztelettel és
kímélettel, mintegy ujjheggyel érintették csak a kényszerzubbony
hosszú kabátujját. A beteg önként és engedelmesen haladt a hajó
felé, ahol már várták az alsó fedélzet feltárt vasajtaja mögött
az rizetére kirendelt matrózok. Lassan, kullogva járt, nem is
emberi mozgással, inkább egy fáradt állat mozdulataival, kopaszra
beretvált fején tenyérnyi rózsaszín flastrom ragadt. Mikor a
hajóhoz ért, megtorpant és körülnézett; nem is az embereket
nézte, inkább - s Askenasi kés bb sokáig emlékezett e pillantásra
- alulról felfelé nézett, meggörnyedt derékkal, anélkül, hogy
kiegyenesedett volna, nevetséges er lködéssel csavarta fejét az
ég felé, mintegy derékszögben hajolva, mintha a föld er sebben
húzná, s mégis valamilyen kínos, nyakcsavaró kíváncsisággal
forgatta fejét az ég tájai felé, amely e pillanatban már csak az
imént lebukott nap rozsdaszín visszfényét l volt világos.
Askenasi, aki a fedélzet magasságában csaknem közvetlenül az
érkez felett állott, elfogta ezt a pillantást és viszonozta; a
pillantás a mélyb l érkezett, szó szerint a mélységb l, s nemcsak
a móló alacsonyabb szintjér l, hanem az élet s általában a
létezés oktalan nyomorúságának legmélyebb szakadékából hatolt
makacs fénnyel felfelé, a fedélzet, Askenasi és az ég felé. Mint
az öntudatnak egyik csaknem teljesen kimerült er telepéb l, úgy
világított még e szempárból a lélek fénytartalékának utolsó,
hamvadó szövétnekmaradéka, s mint aki nem keres többé választ az
élet értelmére vagy értelmetlenségére - a pillantás nem döntött
e kérdésben -, vád és panasz nélkül, egy csecsem vagy egy magas
rangú állat méltóságteljes kíváncsiságával tapadt még egy,
utolszor, a világra. Ez a kíváncsiság - nem tudta kés bb másként
meghatározni e pillantás értelmét -, a teremtménynek ez a
tapintatosan szemrehányó beavatatlansága, ez a "no, beszélj hát",
ez a nógatás, tájékozatlan érdekl dés, mely a szempárból lövellt
feléje, megrendítette Askenasit; nem mulasztotta el, hogy a maga
módján választ ne adjon, s ezért, bekapcsolva tekintetét az
érdekl d szempár sugarába, udvariasan és mintegy bocsánatot
kérve, alig észrevehet mozdulattal vállat vont. Mint egy
személyes, gyámoltalan kérdésre, melyet az utca forgalmas
z rzavarában intéznek hozzá, nem tudta megtagadni a másik, sokkal
terhesebb és bonyolultabb z rzavarból feléje fordult
tanácskérésre a választ; és könyökölve a kabáton, gyáván és
óvatosan, hogy "a többiek" (ezzel a szóval jelölte e pillanatban
útitársait) észre ne vegyék, egyik kezét kinyújtotta, s
megnyugtató, cinkosi mozdulattal jelezte, hogy nem kell a
dolognak túlságos fontosságot tulajdonítani, rövidesen rendbe jön
minden.
Miel tt a beteg elszánta volna magát, miel tt fellépett a kurta
tolóhídra, mely - apró sóhajok hídja - a hajó alsó vaskapujának
szárnyaihoz odazsinegelve, az utolsó út volt számára a világ és
börtöne között, a piaci népség, mely mindeddig meghökkenten,
csaknem áhítatosan és megszeppent álmélkodással vette körül,
hirtelen hangulatváltozással, kaján dühvel fordult feléje,
becsmérl szavak, majd kés bb undok tárgyak is röpködtek
irányába, rothadt répa, citromhéj, valamilyen keményebb tárgy is,
talán kagyló vagy kavics. Most, hogy az rült elt nni készült
szemeik el l, a tetvesnek, a világon-kívül menekültnek, az isteni
bosszú jegyével megbélyegzettnek kijáró dühvel fordultak feléje,
röhögve és káromolva sereglették körül, s a két csend rnek
fáradságába került, amíg megértették a tömeg szándékát, s gyors
elhatározással betuszkolták foglyukat a hajó belsejébe. Ami most
következett, azt csak hatásaiban figyelhette meg Askenasi, mert
a beteg elt nt e pillanatban szemei el l, s kés bb, a
partraszállásnál Raguzában sem látta már, akármennyire kereste
is; úgy látszik, megvárták a hatóságok, amíg az utasok, a parton
várakozó fürd vendégek elszélednek, s csak aztán vették át
kényelmetlen vendégüket. A beteg átlépett a hajó vaskapujának
küszöbén - mint Askenasi kés bb hallotta -, s a hajónyílást az
ügyeletes matrózok ajtó helyett ideiglenesen vasráccsal zárták
el; a tömeg e nyíláshoz nyomult, s most, hogy a veszedelmes
embert, aki a földi és az isteni törvényen kívül került, rövid
id re még így, rács mögött láthatták, leplezetlen kárörömmel,
megvetéssel és undorral zúdítottak feléje, a maguk idegen és
érthetetlen nyelvén, becsmérléseket; a szitok visongó röhögéssel
vegyült, valóságos mámor fogta el az embereket, s nyilván nagyon
régi, életük helyzeti elzártságában ösztönösen meg rzött
középkori hagyomány szellemében ócsárolták a beteget, a
kitagadottat, a nyomorékot, az "egészségesek" dühével, rossz
lelkiismeretével s a kiszolgáltatott és tehetetlen nyomorúságnak
büntetlenül dukáló, jókedv és teli tüdej pimaszság kárörömével.
Askenasi kés bb tudta meg, hogy a beteg, aki kezdetben közönyösen
fogadta honfitársai átkait, utolsó pillanatban, miel tt
elcipelték volna a hajó belsejébe, kitépte magát a matrózok kezei
közül, a vasrácshoz rohant, mely a külvilágtól elválasztotta,
testével szorosan a rácshoz tapadt, kiöltötte nyelvét, s
kényszerzubbonya hosszú, elszabadult kabátujjaival kísértetiesen
integetve, fintorgott és vigyorgott ellenségei felé, míg újból
meg nem ragadták és el nem cipelték. Az újabb sérelemre a piaci
nép természetesen fokozott felháborodással válaszolt; a kapitány
gyorsan jelt adott az indulásra.
"Kit n " - gondolta Askenasi. Megint odakönyökölt a fedélzet
korlátjának, s a távolodó hajó biztonságából, megért en és
elfogultság nélkül bámulta a parti képet, a móló peremén ágáló
embertömeget, mely lassan oszlott szét a
házak és sziklák között. - "Végre egy útitárs" - gondolta még.
-
"Az ember nincsen egyedül." A fedélzeten vitatkozó ingerült
csoportok tárgyalták az utazásnak ezt a váratlan, illetlen
mozzanatát. A körülmény, hogy egy hivatalosan, megbízhatóan
rültnek min sített embertársuk is utazik a hajón, szemmel
láthatóan fokozta számukra a hajóút varázsát. "Tömeggyilkos" -
hallotta fél füllel Askenasi; mert néhányan, a szorgalmasabbak,
eljártak már és tájékozódtak. A "lázadó", ahogy Askenasi
gondolatban csökönyösen becézte, vad r és sz l m vel itt a
környéken, pillanatnyi elmezavarban állítólag kiirtotta
családját; de senki nem tudott semmi biztosat. Ilyesmi gyakrabban
fordult el , mint hinné az ember, állították egyesek; az újságok
talán nem is írnak minden esetben róla. Askenasi szórakozottan
figyelte a fecsegést; néha óvatosan, alig észrevehet , gúnyos
mosollyal sandított feléjük, akiket az életnek ilyen köznapi
rendellenessége, mint egy rült és családirtó, már heves
tiltakozásra ingerel. A hajó, nagy csoport "egészséges" és
egyetlen hivatalosan "beteg" utasával, bekanyarodott a nagy
öbölbe, s a távolban, az alkonyat szürke vattájába csomagolva,
fényleni kezdett tompa sugárzásával a becses ékk , Raguza.
Askenasi mozdulatlanul állt mindvégig az út ez utolsó szakaszán,
azon a helyen, ahol nemrég a váratlan útitárs kíváncsi
pillantását élte meg; szigetek között úsztak, a part hegylánca
a hajó közeledtére igazi, komor méreteit mutatta, s a tenger
nikkelszer en sima volt, kemény, világosszürke és csillogó. "A
világ" - gondolta Askenasi, s óvatosan, hogy észre ne vegyék,
elbiggyesztette keskeny vágású száját. - "A másik élmény."
Összefonta karjait. Nehezen kereste a meghatározást, napok óta
kereste a meghatározást; az oktalan hiányérzetet, amely nem múlt
el, csak enyhült, ahogy a nagy testi fájdalom enyhül a szenvedés
bizonyos h fokán túl, id legesen, a hiányérzet, amelynek ingerl
rossz ízét szájában is érezte, talán megválaszolható, ha formát
tud adni a kimondatlannak, amely "itt van a nyelvem hegyén", mint
gúnyosan, tehetetlen er lködéssel gondolta. "Tájak, világ, tömeg,
emberek, a másik élmény" - gondolta kínlódva. Nézte a tájat, a
világot, csaknem megvet pillantással. "Mindez csak következmény"
- gondolta most hirtelen; s ez az egyetlen szó, melyet napok óta,
talán már sokkal régebben is keresett, most, hogy megtalálta,
boldog döbbenettel, nyilalló, csaknem kéjes iszonyattal töltötte
el. "Platón!" - gondolta hálásan, megindultan. S mint aki
valamilyen ájult állapotból ocsúdva, megint érti az
összefüggéseket, a helyzetet, amelyben a világra ébred, könnyen
és gyorsan f zte fel ennek az egyetlen szónak fonalára mind a
csillogót, útszélit és önként rendbe sorakozót, amit látott; a
tájat, a világító várost, a hajót embereivel, a "következményt"
tehát, egy jóságos, harmonikus és teremt idea egyszer , csaknem
banális következményeit. De van egy romboló idea is! - gondolta
és megremegett. Lenn a pincében, ládák és más "következmények"
között guggol, zubbonyában - mintha zubbonyba lehetne zárni az
ideát!... Egy másik, romboló, s nem kevésbé "értelmes" vagy
"értelmetlen", mint a harmonikus és alkotó... "Van egy másik
kaland is" - gondolta most; s mintha minden, amit eddig tanult,
érzett, gondolt vagy olvasott, elhalványult volna a felfedezés
közvetlenségének hatása alatt. A tájat nézte, lassan fordította
fejét a kiszállásra készül d , sétáló és fontoskodó útitársak
felé, csaknem szánalommal nézte mindezt, mint aki csak t ri már
a "valóság" ügyefogyott korlátait, de málhája készen áll, hogy
nagyobb utazásra induljon, s e sok és nyers ízelít után
megkóstolja végre az igazit, amelynek mindez csak mellékterméke
és párlata. Megborzongott és tenyerébe rejtette arcát. Sokáig
állt így.
A város, zárt tömegével, csukottságával, ahogy bástya és k fal,
természetes és mesterséges gátak közé rejt zve iparkodott
valamilyen bels tartalmat, nyilván magát az életet, megvédeni
a világ el l - csillapítólag hatott reá. A keskeny utcák, az egy
méter széles sikátorok, ahol a sétáló kinyújtott kezeivel a
párhuzamos házsorokat érintette, ahol egyetlen ablak nem
kíváncsiskodott a világ felé, s minden befelé fordult, az élet
meghittebb, zártabb, lelkesebb, emberibb tájképei felé, tökéletes
keretnek t ntek mostani állapotához. "Mindez csak keret" -
gondolta tartózkodó reménykedéssel -, "a téma kidagad bel le;
egyáltalán, hol van keret, fából vagy k b l, amely övezni tudja
a tárgykör tömegét, s nem roppan szét a téma rettenetes feszít
erejét l?" A német miniat rökre gondolt, ahol üveg alatt s
tenyérnyi területen, ezer ember kényelmesen elfér s a tetejébe
háttérnek egy város és egy temet is; de egyetlen, igazi arc,
minden titkával és vonalával, már nem férne el ott... Így érezte
maga körül a várost, sz knek találta, rövidre szabott keretnek,
s valahogy belülr l meggörnyedve, összehúzódva tudott csak
elhelyezkedni arányai között. Különösen hatott reá az idegen
nyelv dallamtalan titokzatossága; az nyelvterülete a másik part
volt, a görög és a latin, tehát az irodalom; de itt, néhány óra
távolságban az irodalom szigeteit l, mintegy megrekedt a lélek
a primitív nyelv gyermekruhájában, satnyán fejl dött, s úgy
tetszett, már elnyomorodott és nem is életképes többé... Ami itt
forma volt - az építkezés, a sz k terek aránya, a védekezés
elgondolása - azt kívülr l csempészték ide; s amit az emberek itt
hozzáadtak, idegen maradt ett l a formától, melyet csak magukra
öltöttek idegenben, messzire szakadva a családtól, mint egy
vértet... Szánalmat érzett irántuk, de mindenestül inkább
közönyt; az irodalmi ember beavatottságának leereszked
fölényével járt-kelt a vonzó, de mégiscsak kölcsönkért és felvett
formák között.

Megérkezését követ éjjel felriadt; mélyen aludt, kimerülten és

hideg verejtékben fürödve, csapzottan hevert ágyán; éjfél
lehetett. Az ablakhoz támolygott, félig álomban még, mintha
vészjelzést hallott volna, hajón vagy ég házban; mélyen
kihajolt, neszelt a sötétbe, a holdfogyatkozás b beszéd
éjszakájába, a tenger és a város szapora hangjait hallgatta,
melyek a láthatatlanból érkeztek, s nem volt görögre, sem latinra
fordítható értelmük. "Idáig eljöttem" - gondolta -, "de mi lesz
most?..."Tanácstalansága meglepte. A "pihenés", a komoly pihenés
az "egészen kis helyen" különösen alakult. Körülnézett a homályos
szobában, felmérte méreteit, mint a csapdába került állat.
Ledobta hálóruháját, s meztelenül ült az asztalhoz, meggyújtotta
a lámpát, találomra nyúlt a könyvek közé, s útleírás akadt
kezébe, egy szaharai expedíció kissé ömleng s, regényes
beszámolója, melyet találomra kezdett olvasni. Az utazás h se,
egy francia repül tiszt, beszámol a kényelmetlen és különös
érzésr l, mely elfogta a pusztaság közepén, mikor repül gépével
leszállani kényszerült, s észrevette, hogy a víztartály megrepedt
útközben, tartalma kifolyt... "Kellemetlen lehet" - gondolta
szórakozottan, mikor idáig jutott az olvasásban, s elutasító
mozdulattal eltolta a fellengz sen-h sies hanglejtés könyvet.
-
"Kínos lehet, a Szahara közepén egyetlen csepp víz nélkül... Az
ausztráliai slakók vért isznak ilyenkor" - jutott eszébe.
Félálomban, döngve képzelete lazán sorakozó képei között,
csaknem tántorogva gondolkozott. Egyes szavaknál megragadt,
hosszan elnézte alakjukat, képszer en látta a bet ket.
"Szomjúság" - gondolta, s a szó megtetszett neki, lefordította
németre, angolra és franciára, s összehasonlította csengésüket.
"Magyarul a legszebb" - döntötte el -, "ez a hosszú, vontatott,
kétségbeesett "ú" a közepén..." Tikkadt és száraz torokkal a
mosdóhoz ment, vizet és néhány csepp szájvizet csorgatott a
pohárba, körülményesen öblögette torkát. Aztán megint az ablakhoz
állt. Az a szomjas szárazság, kellemetlen íz nem múlt el
szájából. "Idáig eljöttem" - gondolta megint. - "Az utazás
alázatra tanít. A Szaharába is el lehet menni." Rágyújtott, s
egyszerre megnyugodott. "Nincs értelme tovább" - döntötte el. -
"M hibát követtem el. Elölr l kell kezdeni az egészet."
Visszafeküdt az ágyra, nézte a sötétb l bizonytalanul el váló,
világosabb árnyalatot, az ablak négyszöge el tt homályosan
dereng éjszakát, s mintha beszélne valakivel, formás és kerek
mondatokban gondolkozott. "Felel sségem megsz nt. Amit ember
tehet, megtettem. Kötelességemet teljesítettem. Kétségtelen, hogy
er sen katolikus vagyok." Erre most gondolt el ször, s ez
meglepte. "Minden kötelességemet teljesítettem. Legalábbis
megadtam a császárnak, ami a császáré... Feltétlenül" - döntötte
el. - "El is utaztam, pihenni. Most már nincs szó arról, mi a
kötelességem, most már csak menteni kell, amit még lehet
menteni." Sokáig feküdt így, nyitott szemekkel. Aztán, mint aki
a rend rségen tollba mondja vallomását, éles és határozott
hangsúllyal gondolta, s kerek szemekkel bámult a sötétbe:
"Kétségtelenül kiderült, hogy jobb szándékom és belátásom
ellenére, nem tudok nélküle élni. Milyen kár." Utolsót szívott
a cigarettából, gondosan eloltotta a csutka parazsát az
éjjeliszekrény márványlapján, a falnak fordult és rögtön elaludt.
*
Reggel kés n ébredt, azonnal az asztalhoz sietett és három
levelet írt. Az els t a táncosn nek írta, röviden és majdnem
udvariasan, a meghittség lerövidített tolvajnyelvén, de
különösebb ömlengés nélkül, csaknem üzletien és tárgyilagosan;
tudtára adta, hogy jóslata bevált, célját elérte, s a maga
részér l feladott minden védekezést; meggy z dött róla, hogy a
kötöttség, amelybe került (ezt a törvénykezési m szót használta
viszonyuk meghatározására), független akaratától és belátásától,
végzetes számára, s kénytelen levonni a felismerés
következményeit; a válópert egyidej leg beadja, s kéri, legyen
a felesége. Mindenesetre különös levél volt; mikor elolvasta,
meglep dött, mert a gyengédségnek egyetlen jelz jét sem találta
benne. A másik levelet feleségének írta, sokkal barátságosabban
és melegebben; mint közös szerencsétlenségr l, mely mindhármukat
egyformán sújtja - kis leányukra gondolt -, úgy emlékezett meg
elhatározásáról, amelyet magyarázni felesleges, mert az okokat
talán legjobban ismeri. S még egy rövidebb, barátjának, a fiatal
ügyvédnek, akit megbízott a válás részleteinek elintézésével, és
gyors lebonyolítást kért, tekintet nélkül a feltételekre. A
leveleket repül postával küldte el, s a várakozás három napját
türelmetlen, kíváncsi állapotban töltötte. Negyedik nap déltájban
felhívta Párizst. A komorna jött a telefonhoz; s a hatperces
beszélgetésb l értesült, hogy Eliz két héttel ezel tt elutazott
a spanyol impresszárióval, akinek nevére beszélgetéseikb l
homályosan és mellékesen emlékezett. Sao Paulóba utaztak; a
komorna maga is csomagol, s csak a táviratot várja, hogy utánuk
menjen. Nem, Madame nem bízott reá leveleket. Üzenetet sem. Mit
óhajt, Monsieur? Nem, ha mondja, Madame nem szólt semmit.
*
A táncosn vel esztend el tt ismerkedett meg, "méltatlan
körülmények között", mint kés bb bizonygatta magának; a
körülmények természetesen csak az ilyen nagyszer és kiváló
emberek számára voltak "méltatlanok", mint amilyennek Askenasi
bizonyult abban a pillanatban, mikor ez ismeretség
következményeit levonta. Az ellenálláson, amelyet legsz kebb
környezete, majd hivatalos és baráti köre, szóval egész világa
kimutattak a "katasztrófával" szemben, megmérhette személye igazi
jelent ségét, s utólag csodálkozott, hogy nem ejtette meg a
nagyzási hóbort: mert, összeadva az érveket és ellenérveket,
melyek e kapcsolattól óvták, igazán egyiptomi hercegnek
képzelhette volna magát, aki számára talán méltatlan is minden
más frigy, mint amit nem hercegn i vérb l származó ennen
n véreivel köt. Azt kellett hinnie, hogy a társadalom megmozdult
e rendkívüli és csodálatos emberpéldány, Askenasi Viktor
megmentésére, aki megfeledkezve kiválasztottságáról és az
emberiséggel szemben vállalt kötelezettségeir l, valamilyen aljas
és undorító szenvedélynek dobja oda áldozatul magát; holott, az
els id ben, maga nem tartotta ezt a találkozást ilyen végzetes
fontosságúnak, s mindössze annyit értett bel le, hogy negyvenhét
éves korában, meglehet sen örömtelen szerelmi múlt után,
fegyelemben és munkában eltöltött élet után találkozott egy
n vel, aki, kétségtelenül nem a legszerencsésebb feltételek
mellett, de hasonlíthatatlanul többet jelentett számára, mint
minden n , akit azel tt ismert, s testi értelemben megifjodott
és néha csaknem boldognak érezte magát e n társaságában. Ezt az
egyszer tényt, egy öreged és válságot él férfi testi
szenvedélyét egy fiatal n iránt, amelyhez hasonló baleset az
emberiség történetében többször el fordult már, még olyan kiváló
férfiakkal is, mint Askenasi, környezete súlyosabb jelent ség nek
ítélte meg.
Egy id ben, a maga kis világának határain túl is, olyan
népszer ségnek örvendett "ügye", hogy nem csodálkozott volna, ha
reggelenként a lapokban nyomát találja; s id be tellett, amíg
megértette, hogy a társadalomnak ez a nagyfokú, lelkes és erélyes
érdekl dése egy inkább kínos és szomorú, mint duhaj és parázna
magánügy iránt, amilyen két ember törvényen kívüli testi
kapcsolata általában, s amilyen az övé is volt, nem annyira a
személynek szól, mint inkább az általános elvnek, melynek
védelmére a civilizált társadalom összes fegyelmez eszközeit
igénybe veszi.
Lassan megértette, hogy környezete, családja, rokonsága, baráti
köre, s t azok a kiváló emberek is, akikkel hivatása kapcsolta
össze, s akikr l fel sem tételezte volna, hogy az általános
filológia és összehasonlító nyelvészet mellett magánügyekkel is
foglalkoznak, talán nem is t, a negyvenhét éves Askenasi Viktor
Henriket akarják megmenteni, nem is feleségét és családi
boldogságát óvják, nem is a "házasság szentségét" tartják szem
el tt, hanem valamilyen kimondatlan s mégis mindenki által ismert
megegyezést, amire az él k társadalma felesküdött, s amit nem
szabad megsérteni, különösen olyanoknak nem, akik a társadalom
alkotó és konzerváló elemei közé tartoznak. Megdöbbenése
fokozódott, s talán a tet pontra hágott, amikor egy napon - ekkor
már teljes volt életében a z rzavar, lakásáról elköltözött és
együtt lakott a táncosn vel, s ami a legkülönösebb, a "méltatlan"
állapotban "b ntudat" nélkül élt, tanított, dolgozott, s
meglehet s jól érezte magát - felkereste annak a tudós
társaságnak elnöke, amelynek Askenasi is egyik szerény, de
elismert tagja volt. A rendkívül zárkózott, bibliai korú, g gös
és megközelíthetetlen aggastyán szigorú polgári formák között
vállalkozott e látogatásra; szalonkabátot öltött, névjegyét
felküldte a másodrangú szálloda bérszolgájával a szobába, ahol
Askenasi akkor már hónapok óta együtt lakott a táncosn vel, s
kemény kalappal keszty s kezében, oly óvatosan és körülményesen
lépte át a "b nbarlang" vagy "kéjtanya" küszöbét, mintha halottat
jött volna látogatni, egy elpusztult, nemes barátot, akit ilyen
"méltatlan" környezetben ért utol végzete. Askenasit el ször
meglepte a látogatás, kés bb mulattatta, majd felháborította, de
végül elgondolkoztatta s megrendítette. Az aggastyán, aki a tudós
társaság hivatalos összejöveteleinek dísze volt, s szakkörökben
rendkívül tisztelt, nagyon alapos és megbízható, de felette
korlátolt ember hírében állott, lesütött szemekkel hökkent meg
a "kéjtanya" küszöbén, nem fogadta el a karosszéket, melyet
Askenasi felajánlott, s izgalomtól remeg hangon kezdett
vitatkozni. Askenasi, aki biztosra vette, hogy az id s úr nem
jószántából mozdult ki pátriárkai magányából, hanem küldték -
valaki és valakik, az a nehezen meghatározható összeesküvés, az
a "kis komité", mely ilyen esetekben mindig m ködni kezd -,
türelmesen hallgatta, s a hosszú, akadozó, fátyolos hangon
el adott, minden jel szerint kissé betanult szónoklat
meghallgatása közben az a szédülés kísértette, mintha álmodna
vagy pontosabban, mintha hosszú és kínos álomból most ébredne
el ször a valóságra, melyr l eddig mit sem tudott. Meg kellett
tudnia, hogy "magánügy nincsen" - nemcsak az ilyen kiváló férfiak
számára nincsen, mint Askenasi, de a társadalom általában nem t r
el "magánügyeket", ha azok a lázadás jellegét mutatják. Askenasi
eljárása - tudniillik az a körülmény, hogy elhagyta feleségét,
akit már nem szeret, s "méltatlan" feltételek mellett együtt
lakik egy n vel, akit szeret vagy legalábbis ezt hiszi - a szó
bonyolult értelmében teljesen kimeríti az állam és a társadalmi
rend felforgatására irányuló kísérlet ismérveit; s ha nem is
mondta ki, hangján érezni lehetett, hogy válságosabb id kben,
például háborúban feltétlenül halállal büntetik az ilyesmit. Az
a köt anyag, amely a társadalmat összetartja, rendkívül finnyás
és minden behatásra érzékeny anyag; ha köt erejét piszkos kézzel
megbontják, könnyen meglazul az egész szerkezet. "Minden magánügy
fontos" - mondotta indulattól reszket hangon az aggastyán -, "s
különösen fontos azoknak magánügye, kiket származásuk vagy
szellemük kiválósága az emberiség elitcsapatába sorozott."
E szavak hallatára Askenasi a nevet görcs kínos ingerét érezte,
s rágyújtott, hogy elfordulhasson s elkerülje a nagyobb botrányt.
A látogatás vége felé - melynek során az aggastyán levetette a
bíró talárját, s elfogódottan, szinte megindultsággal
könyörgött, hogy "kit n barátja ne tegye tönkre magát", térjen
vissza munkájához és a családi otthonba, mert a nemes férfi
kötelessége, hogy uralkodjon szenvedélyein - Szent Pált idézte.
"Mi felvilágosultak" - mondta, mint aki engedményekre is hajlandó
- "id nként talán gyarló értelmünk kételyével fordulunk a
szentség misztériuma felé. De Szent Pál azt mondja: "A házasság
titok." Gondolkozzon ezen." E pillanatban kinyújtotta kezét, s
oly szomorúan és gyámoltalanul pillantott ez a sír szélén álló
ember, hogy Askenasi mélyen megsajnálta. A lépcs ig kísérte,
elgondolkozva tért vissza a szobájába, a magával hozott kevés
könyv közül el kereste a Bibliát, felnyitotta Szent Pál leveleit.
"A házasság titok" - olvasta elgondolkozva. A kifejezés ereje
megrendítette. "Szent Pál jó író volt" - gondolta. -
"Egyszer bben már nem is lehet kifejezni valamit, ami
kifejezhetetlen." Kezében a könyvek könyvével, átment a
fürd szobába, ahová betuszkolta a táncosn t, mikor a különös
látogatást jelentették, mert nem akarta az id sebb úr szemérmét
a "b nös n " jelenlétével sérteni. Elizt a kád szélén ülve
találta; lehajtott fejjel ült, hiányos ruhában, s Askenasi
megdöbbent, mert most látta el ször sírni. "Igaza van" - mondta
siránkozva, s az aggastyán szavaira célzott; majd megeresztette
a csapot, s a víz fölé hajolva, gyermekes, b ntudatos sóhajjal
mondta: "Titok." Askenasi megértette, hogy a "b nös n " elfogad
és elismer valamit, ami a n k értékelése szerint jogos védekezés
a társadalom részér l. A táncosn különben nem id zött sokáig e
megállapításnál; vállat vont és fürdeni kezdett.
Ez a látogatás napokig foglalkoztatta; s elhatározta, hogy
"módszeresen" utánajár a titoknak - a módszert a világ minden
kincséért sem engedte volna el, mert megszokta. "Módszeresen"
aztán nem sokat tapasztalt; de véletlenül és önkényesen annál
többet. "Utánjárás" alatt a gondolkozást értette, ellen rz
olvasmányokat s a közvetlen tapasztalást, ahol erre alkalma
nyílott. Negyvenhét éves koráig nem ért reá e kérdésekkel
foglalkozni. Amit most tapasztalt, oly mértékben rendítette meg,
mintha egyik napról a másikra ismeretlen földrészen kötött volna
ki, ahol más az éghajlat, az emberek idegen nyelvet beszélnek,
különösen ruházkodnak, s külön, rejtett törzsi szertartásokkal
tisztelik a természetfeletti hatalmakat. Mindenekel tt megismerte
a n k társadalmának különös szervezettségét: azt a titokzatos
hírszolgálatot, amellyel láthatatlanul, nem is értelmes
szavakkal, inkább csak hangokkal és jelekkel, mint a vadak a
s r ben, akik óvatos fényjelekkel vagy tompa dobszóval értesítik
egymást nagy távolságra is a lappangó veszélyr l, állandóan
készenlétben vannak, az idegen ügyet is magukévá teszik, s
megdöbbent lelkiismeretességgel jegyeznek fel minden tünetet.
Meg kellett tudnia, hogy minden lépését, tehát els sorban olyan
cselekedeteit és elhatározásait, melyeket lényegtelennek gondolt,
a nyilvánosság ellen rzésének reflektorfényében tartották számon
a n k - s olyan n k is, s t azok els sorban, akiknek sem közük,
sem érdekük nem lehetett ez az ellen rzés, inkább csak önzetlenül
és ösztönösen buzgólkodtak. Lassan észrevette, hogy a "pletyka"
más egyéb is, mint az embereknek egyik általános, egymás
gy löletéb l fakadó, természetes és ordenáré hajlandósága -
megtudta, hogy a pletyka a társadalom biztonsági intézkedéseinek
egyik bevált segédeszköze, s nem éppen el kel eszköze ugyan, de
legalább úgy szükség van reá, mint ahogy a rend rségnek szüksége
van a közjó érdekében a földalatti világ kitartottjainak és
besúgóinak bizalmasságára. A társadalom, így különösen a n k
társadalma, amelyet lassan mint államot az államban kezdett
látni, minden rendelkezésre álló eszközzel védekezik a rendbontás
és lázadás ellen; s alaposabb vizsgálat után igazságérzete
késztette reá, hogy ezt a védekezést jogosnak ismerje el.
A tulajdon védelmének egyik különös, finom változata volt ez,
amint a n k egy lázadó férfit körülfontak intim
hírszolgálatukkal; hatalmas er k m ködését látta az apró, szívós
aljasságok között, s a látszólag piciny és jelentéktelen
"magánügy" megszabályozására rohamszer en - néha ez volt az
érzése: nemzetközileg, mert külföldr l is kapott egy id ben
jóindulatú, tanácsokkal gazdagon bélelt leveleket - életbe
léptetett intézkedések méretei tiszteletre késztették.
Nyilvánvalóan többr l volt szó, Askenasi "esetében" és minden
alkalommal, mint egyszer magánügyr l, Jancsi és Juliska
érzelmeir l, melyek kih lnek vagy átalakulnak; beláthatatlan
érdekek szövevénye fonódott minden magánügy mögött, s a n k
számára mindig az egészr l volt szó, a megegyezésr l, arról a
szerz désr l, melyet egymással kötöttek a férfiak világán belül,
s melynek titkosabb pontjait férfinak kiadni halálos b n és
árulás; így gondolta. Egy ideig mulattatta ez a kifejezés,
kés bb, mikor észrevette, hogy az ellen rzés el l nem lehet
elszökni, se külföldre, se négy fal közé, nyugtalankodni kezdett.
Meglehet sen hosszú id be telt, amíg észrevette, hogy nincsen
menekülés a n k információi el l, s megadta magát.
A férfiak, akikkel ebben az id ben találkozott, maguk is
különösen viselkedtek; tudatosan vagy öntudatlanul, jórészt mind
a n k szolgálatában állottak, s ha aljasabb szerepkörre nem is,
arra feltétlenül vállalkoztak, hogy a férfi-morál hangzatos,
szentesített érveivel kételyeket támasszanak benne lázadásának
erkölcsi jogosultsága iránt. A n k az erkölcsi érvek
hangoztatását lehet leg a férfiakra bízták; k maguk beérték,
szerényebben, a lázadás céljának ócsárlásával. Ez a csökönyös,
alapos, részletes és nagyon óvatos ócsárlás, mellyel a n k,
minden hasonló esetben, csökkenteni iparkodnak a lázadó szemében
vállalkozása értékét és várható eredményét, Askenasit sokáig
mulattatta; kés bb észrevette, hogy még e durva eszközök is
kezdenek hatni, s nem tud védekezni ellenük. Amíg a férfiak, ha
alkalmuk nyílt reá, a n k megbízásából inkább csak a
"méltatlanságot" hangsúlyozták - körülbelül olyan hangon, mint
mikor megszidnak valakit, mert könnyelm volt és túlfizetett egy
árut, amelyet, ha alkuszik, sokkal olcsóbban is megkaphatott
volna -, a n k elvben és nagyjából, természetesnek találták
ugyan, hogy egy férfi feláldozza magát, de végképp nem értették,
hogy "éppen ezért a n ért" áldozza fel magát... Ez a bonyolult
értékelés meghökkentette Askenasit. Sokáig t n dött, milyen n t
kellett volna választania, hogy megbocsássák kitörését - talán,
ha barnát választ sz ke helyett vagy spanyolt az orosz helyett
vagy olyat, aki szeret hímezni vagy egy másikat, aki jól ellátja
a háztartást vagy szépen zongorázik, akkor megértik és
megbocsátják lépését? Nem tartotta valószín nek. Bele kellett
nyugodni, hogy bárkit választ is, lázadására nincsen mentség -
a n k szemében, akik a vesztes társn vel tartanak, nincs szebb,
jobb, önfeláldozóbb, nemesebb, érzékibb, mulatságosabb,
szerelmesebb n , nincs érv, amely feljogosítaná a férfit a
cserére. Ebbe a szemléletbe, melynek könyörtelen,
megfellebbezhetetlen szigora tiszteletteljes ámulatra késztette,
bele kellett nyugodni.
Senki sem értette, hogy "éppen ezzel a n vel" találta meg, ha
rövid id re is, a "boldogságot" - s a n k, akik az ellenpárton
felsorakoztak, nagyon finoman, alig észrevehet en, de
gondoskodtak róla, hogy rövidesen kételyek fogják el szenvedélye
tárgyának min sége iránt. Dicsérték a választott n kedvességét,
szépségét, s csak mellékmondatban sajnálkoztak, milyen kár, hogy
már "harmincéves"
- ez az el rehaladott kor már veszedelmes egy
táncosn re -, általában, a korral meggy z en tudtak érvelni, vagy
túl fiatal volt egy n vagy éppen azon a határon volt ugyan,
amely megfelelt, de "mi lesz tíz év múlva"? Kifogástalannak
találták például a vetélytársn járását, amely - "bár az alakja
kissé molett" - még mindig nagyon tetszet s; s elismerték, hogy
"tulajdonképpen elég jól öltözködik", amit úgy is lehet érteni,
hogy fogalma sincs ugyan az öltözködésr l, de annál meglep bb,
hogy nem szaladnak a gyermekek utána az utcán. Meg kellett
tanulnia, hogy nincs nagyváros a "magánügyek" számára - az óriási
város, melyet otthonának választott, láthatólag nem is
foglalkozott egyébbel, mint száz- és százezer magánügy állandó,
mohó és vidékies ellen rzésével; minden nagyvárosi utca apró falu
a valóságban, ahol számon tartják azt is, ha a szomszédban tiszta
harisnyát húz reggel valaki.
Szédülni kezdett. Mintha a férfiakról is csak most tudott volna
meg valamit; életében el ször tudott meg kézzelfoghatót és
biztosat arról a nyomorúságról, melyben a férfiak általánosan és
életük hosszat sínyl dnek. Legtöbbje mintha csodálattal vegyes
irtózattal tekintett volna ez id ben reá, mint egy rültre, aki
h siesen cselekszik ugyan, de csak mert rült, aki nem tudja, mit
csinál. Barátai rövid és vészjósló célzásokkal figyelmeztették,
hogy gondolja meg a dolgot és vigyázzon - mintha valamilyen
veszedelmes állatot tartana lakásában, oroszlánt vagy hiénát -,
s legokosabb lesz, ha ketrecbe teszi s az állatkertnek
ajándékozza, miel tt nagyobb baj történik. Egyesek utazást
ajánlottak, mások, összeráncolt homlokkal, a pénz mindent megoldó
erejére céloztak. Abban valamennyien megegyeztek, hogy "ki kell
élni" ezt a kapcsolatot; de határozottan rossz néven vették, hogy
Askenasi "kiélés" alatt szemmel láthatóan valami mást értett,
mint illik és szokás; nyíltan és minden következménnyel
cselekedett, ami talán "férfias" és "el kel " eljárás, de
megegyezésellenes; mert a megegyezés az, hogy a táncosn vel
hetenként kétszer, délután négyt l hatig találkozik a n s ember,
titokban, s együttléteik után pénzt, lehet leg kevés pénzt ad
neki. A szenvedélyt általában megértették és helyeselték a
férfiak, de az "árat", amelyet érette fizetett, sokallták.
(Askenasi sokáig nem vette észre, hogy árat fizetett valamiért;
s t inkább úgy érezte, hogy az, aki váratlanul kapott valamit,
s akit gazdagon megajándékoztak.) Mindenesetre intették, hogy
vigyázzon b rére, állandóan ügyeljen és figyeljen a legcsekélyebb
gyanús jelre is; s ha veszélyt lát, számíthat a társadalomra,
amely pártját fogja és kiszabadítja a vámpír karjai közül...
Rosszallották a választott n társadalmi helyzetét; s így kellett
lassan megértenie, hogy emberfeletti küzdelemre vállalkozott,
amikor bizonyos megegyezések ellenére mert cselekedni; hogy a
társadalom felel s elemek részér l a "b nözést" is csak bizonyos
kialakult gyakorlat szerint, délután négyt l hatig, e célra
kijelölt helyiségekben t ri el, s lehet leg kiközösíti azt, aki
vét a szabályok ellen, s szabadosan és egyénien iparkodik
"vétkezni"... Észrevette, hogy barátai meghökkenve, de bizonyos
tisztelettel néznek reá; a hazugságok és legendák szövevényében
lassan eligazodott és ámulással tudta meg, hogy semmi nem olyan
ritka a férfiak életében, mint az, amit általában kalandnak
neveznek; s azt a férfit, aki elszánja ilyen élményre magát, nem
veszik ugyan többé egészen komolyan, de a halálba indulónak
kijáró kíméletes tisztelettel övezik... Abban valamennyien
megegyeztek, hogy a halálnem, melyet Askenasi választott, talán
kellemes, de "méltatlan" ilyen kiváló emberhez.
"Méltatlan" volt els találkozásuk, s valószín leg "méltatlan"
volt a folytatás is; Askenasi mihamar megdöbbenve és riadtan
vette észre, hogy az emberiség általában sokkal méltóságteljesebb
magatartást vár t le, mint amilyenre valaha is képesnek érezte
magát. A táncosn vel az utcán ismerkedett meg, egy augusztus végi
nagyon meleg napon, kora délután; a n a földalatti vasút
lépcs in haladt Askenasi el tt, keszty s kezével er lködve,
nehézkesen cipelt egy, az átlagosnál valamivel nagyobb, minden
jel szerint súlyos tárgyakkal megrakott kézitáskát; kalap nélkül
járt, s annyira nem hasonlított els pillanatban arra a n re,
akit Askenasi kés bb megismert, oly kevéssé illett hozzá a
földalatti vasút vagy az, hogy maga cipeli poggyászát, kalap
nélkül, cigányos öltözetben, hogy Askenasit utólag kételyek
gyötörték, vajon akkor is így történik-e minden, ahogy aztán
történt, ha véletlenül nem az utcán és ilyen állapotban, hanem
szalonban, estélyi ruhában ismeri meg? De mindenesetre melléje
lépett és udvariasan, tolakodás nélkül felajánlotta szolgálatait,
kinyújtotta kezét a kézitáska után. Ezek az els pillanatok,
melyeket kés bb soha nem tudott minden részletükkel összeállítani
- a kép mindig hiányos maradt valahol, nem emlékezett az els
tekintetre, sem arra, mikor nézte meg el ször ezt az arcot, s
egyáltalán, tetszett-e neki, sem az els szavakra -, csendes
kézitusával teltek el; a n nem felelt Askenasi megszólítására,
elfordította fejét, bosszús és fejfájós pillantással, s odébb
ment; de Askenasi már megfogta a kézitáskát, intézked
mozdulattal, s így haladtak néhány lépést felfelé a lépcs kön,
siet és tolakodó utasok között. Askenasi a könyvtárból érkezett,
s az intézet felé igyekezett, ahol három órakor el adást kellett
tartania. Az Avenue Wagramon mentek lefelé, még mindig szótlanul,
s most már ketten cipelték a nehéz poggyászt, melynek tartalmát
Askenasi soha nem ismerte meg, sem a körülményeket és okokat,
miért ment Eliz ezért a táskáért a pályaudvarra, miért nem ült
taxiba, volt-e pénze akkoriban vagy sem, kivel élt vagy régebben
élt-e már egyedül? - Minderr l nem tudott meg soha semmit.
Szótlanul, Askenasinak kés bb úgy tetszett, csaknem gondterhesen
lépdeltek egymás mellett, elmerültek gondolataikban, mint egy
házaspár, különösebb mondanivaló nélkül, az élet egyik unalmas
jelenetében.Valaki köszönt és utánanézett; szórakozottan köszönt
vissza, bal kézzel, mert a táskát görcsösen markolta s egy
pillanatra sem engedte el; s megismerte egyik hallgatóját, nagyon
elegáns és gazdag dél-amerikai fiatalembert, aki tátott szájjal,
gyermekes elképedéssel bámulta Askenasit és a n t. "Miért
csodálkozik ez?" - gondolta bosszúsan. Homályosan gondolt arra
is, hogy talán ideje lenne néhány kedves szót mondani az idegen
n nek; de rögtön elvetette ezt az ötletet, mint ostobát és
fölöslegeset.
Így értek a hotel elé. "Merci" - mondta az idegen n , megállt s
határozott mozdulattal kivette Askenasi kezéb l a poggyászt. Most
néztek el ször egymás arcába. Hosszabb ideig állhattak így,
talán percekig is, szótlanul és mozdulatlanul. A hotel ajtajából,
ahol jórészt a szemközti mulató artistái laktak, két fiatal n
lépett el ; fejbólintással üdvözölték Askenasi táncosn jét,
barátságosan és bizalmasan; de nem állottak meg, intettek egy
taxinak, beszálltak és elsiettek. A n arca borús volt, fáradt,
csaknem komor. "Merci" - mondta még egyszer, megrántotta vállát
s besietett a hotelbe. Askenasi nem ment utána. A szomszédban
kocsisvendégl t pillantott meg, leült a teraszon, pohár sört
rendelt; de nem nyúlt hozzá. "Háromra benn kell lennem az
intézetben" - gondolta; ám olyan valószín tlennek t nt ez, mintha
háromra Afrikában kellene lennie. Mereven nézte a szemközti
mulató plakátját, egy cilinderes zsongl rt, aki színes golyókat
dobált a leveg be. "Meddig várjak még" - gondolta türelmetlenül,
bosszúsan. - "Most már igazán jöhetne." Úgy tetszett, nagyon
régen vár már itt - "negyvenhét éve", gondolta futólag. Ebben a
pillanatban, megint csak kalap nélkül, kilépett az idegen n a
hotel ajtaján, egyenesen feléje ment, lassú léptekkel, egyenletes
járással, megállt el tte, s mosoly, szívélyesség, egyáltalán, a
rokonszenv minden jele nélkül nézett reá - ahogy arra tekintünk,
akit már nagyon régen ismerünk, akir l mindent tudunk s akivel
olyan meghittségben élünk, hogy fölösleges és értelmetlen is
lenne, ha külön jelekkel biztosítjuk bizalmunkról és az
összetartozásról. " Venez" - mondta hangsúly nélkül. Egymás
mellett lépdelve mentek be a hotelbe, a felvonóban a n hasztalan
akart villanyt gyújtani, a kapcsoló nem m ködött. "Mindig van itt
valami baj" - mondta bosszúsan a n , mikor a felvonó elindult
velük.
*
Ilyen "méltatlanul" kezd dött. Egy garniszállóban, ahol táncosn k
laktak, egy n vel, akit az utcán ismert meg s követett az idegen
hotelszobába, ahol bizonytalan ideig maradt, pedig az intézetbe
kellett volna mennie, ahol várták hallgatói. A hotelszoba is
ilyen magától értet d en ismer s volt; nemcsak mert minden
hotelszobára hasonlított, ismer s volt a bútorok elhelyezése, a
zöld vállkend , odavetve az ágyra, egy nagy kalapdoboz s több
apró poggyász az asztalon; csak azt az egyet nem látta sehol
Askenasi, amelyet együtt hoztak a földalatti vasút állomásától
a hotel kapujáig. Minden ismer s volt ebben a szobában, szinte
meguntan ismer s. Valahogy minden a helyén volt, mint egy
helyiségben, ahol évek óta él az ember, s már nem is érdemes
ellen rizni a tárgyak jelenlétét, elég, ha belépünk a szobába s
már tudjuk, hiányzik-e valami? Nem hiányzott semmi.
Kés reggel volt, mikor elhagyta a hotelt és kilépett az utcára.
Id , mindenféle egység és mérték torz elváltozásokat mutatott
ezekben a hetekben. Es s napsütés fogadta, heves és céltudatos
lárma. Gyalog ment néhány lépést az Etoile felé. Újságot
vásárolt, szórakozottan felnyitotta, s egyáltalán nem lep dött
volna meg, ha az els oldalon részletes híradást talál
személyével kapcsolatban, vastag bet s címet ilyesféle szöveggel:
"Askenasi Viktor Henrik, a Keleti Iskola tanára ellen tegnap
délután három órakor az Avenue Wagramon halálos merényletet
követtek el." Esetleg fényképét is, "az áldozat" aláírással vagy
a hotel fotográfiáját, ahol a b ntény történt. De nem talált
semmi hasonlót. Mindössze egy mozgóképgyár m terme égett le az
éjszaka, s egy külföldi miniszterelnök érkezett látogatóba, aki
a francia barátság elmélyítésén óhajtott buzgólkodni Párizsban.
Ezt kevesellte. Elhajította az újságlapot, taxiba szállt s
megmondta lakása címét. Amíg a kocsi a ver fényes utcákon a város
bal parti negyede felé hajtott, különös érdekességgel és élénken
érzékelte az utca látnivalóit. Felt nt, hogy az Alma-híddal
szemközt új házat készültek építeni; tizenöt éve nap mint nap
elment erre, de nem vette észre eddig az üres telket. Levette
kalapját és arcát a napba tartotta. "Kopasz vagyok" - gondolta,
s aztán rögtön: "Igen, ez most már másképp lesz." Behunyta
szemét, hátrad lt a kocsi sarkában, mosolygott. Az a különös
biztonságérzet, a nyugalomnak, er nek és jogosultságnak az a
fölénye, amely a következ hetekben még sokáig nem hagyta el, s
amely következményeiben csakugyan ellenállhatatlan fegyvernek
bizonyult - mindenki valósággal meghátrált el tte ezekben a
hetekben, s oly természetesen és egyszer en igazodott el
minden -, akkor reggel, amíg a hotelb l hazafelé utazott
lakására, egészen eltöltötte. Életében el ször érezte magát
jónak. Ez meglepte. "Az ember nem jó" - gondolta gyanakodva. -
"Nem arra való." Nem nagyon tudott elképzelni akadályt, helyzetit
vagy erkölcsit, amelyen könny szerrel át nem haladt volna. S mint
akinek olyan feltétlenül igaza van, hogy vitatkozni sem lehet
vele vagy inkább, mint aki a maga nagy igazának fölényéb l
csaknem vigasztaló, türelmes szándékkal nézi a többieket, akiknek
nincs, mert sajnos, nem is lehet igazuk, fölöslegesnek érezte azt
is, hogy valamilyen magyarázatot keressen a történtekre. "Nincs
okom védekezni" - gondolta der sen, megbocsátón -, "inkább én
vagyok az, aki számon kérhetem, miért kellett ilyen sokáig
várnom?"... Ezzel a nyugalommal haladt fel lakása lépcs in,
belépett az el szobába, megállt, aztán kalappal kezében egyenesen
a hálóba indult.
Felesége az ablak mellett ült egy karosszékben, utcai ruhában,
felöltözve; Askenasi els pillanatban nem tudta pontosan, régen
ül-e így - talán már tegnap este ideült az ablak mellé vagy
reggel korán kelt és felöltözött? Az ágy vetetlen volt; azt sem
bírta megállapítani, korán reggel felkelt-e már Anna vagy ki sem
bontották este az ágyat? Leült szemközt vele, az ágy szélére, s
fejét csóválta. Az asszony hangtalanul nézett reá; mintha most
látná el ször ezt a nagyon fehér arcot, kíváncsian nézte az
ismer s s mégis teljesen idegen vonásokat. "Szép n ", gondolta,
valamilyen lovagias elismeréssel. - "Nagyon szép. Sokkal szebb,
mint a másik." Egy pillanatig kedve támadt ezt meg is mondani
neki; de rögtön elszégyellte magát, mert eszébe jutott, hogy ez
a bók, e pillanatban s ilyen körülmények között talán nem lenne
egészen helyénvaló.
Különben nem érezték szükségét a beszédnek. Nagyon sokáig ültek
így, mozdulatlanul; talán órákig is; Askenasi kés bb emlékezett,
hogy a szomszéd szobából tányércsörömpölést hallott, ebédhez
terítettek vagy leszedték a reggeliz asztalt, s kislánya hangját
is hallotta, aki a szobalánnyal sugdosott. Valószín nek tartotta,
hogy nemcsak Anna, de kis leánya, a cseléd s egyáltalában
mindenki pontosan tudja a történteket, szavak és magyarázat
nélkül is, mindenki tudja, hogy Askenasi Viktor Henrikkel,
negyvenhét éves korában történt valami, amit éppen olyan kevéssé
lehet magyarázni, számon kérni vagy megváltoztatni, mintha tegnap
délután elütötte volna a villamos vagy talán rákbetegséget
állapítottak meg rajta; most már nem tehet senki semmit,
legfontosabb a nyugalom és önfegyelem, meg kell várni a
fejleményeket. Legszívesebben barátságos beszélgetést kezdett
volna, szerette volna megosztani Annával ezt az élményt, ahogy
eddig is megosztottak mindent; lehetetlennek tartotta, hogy Anna
ne örüljön, ha Askenasival végre ilyen kivételesen nagyszer és
rendkívüli dolog történik. De nem találta a szavakat ehhez az
örömteljes közléshez. A szavak, melyeket ismert s gyökerükig,
homályos eredetükig tudott követni, melyekkel úgy dolgozott, mint
a k m ves a téglával, most nyers, idegen anyagból eszkábált
otromba és használhatatlan eszköznek tetszettek. "Úgy látszik"
-
gondolta t n dve, amíg az ágy szélén ült, kalappal kezében,
szemközt Annával, akivel tizenöt évig élt és aludt ebben a
szobában s ebben az ágyban -, "az élet más anyagból készül, mint
amit eddig ismertem. A nyelv is idegen anyag, csak jelzés,
útmutatás, mint a képírás. Ahhoz, hogy megmondjanak valamit,
el bb le kellene fordítani a nyelvet..." Ez az ötlet
elfoglalta... A hosszú hallgatás a közlés egyetlen természetes
eszköze volt most, a beszéd egyetlen lehet sége. Úgy érezte, soha
nem vitatkozott még senkivel olyan felkészülten, alaposan, az
érveknek olyan gazdagságával, mint e hallgatás ideje alatt. Anna
nem sírt; nagyon fehér volt, de nem látott vörös foltokat szemei
alatt; egyenesen, kissé szigorú tartással ült vállán horgolt
kend vel, összefont karokkal. "Talán el fog pusztulni" - gondolta
tárgyilagosan, futólag Askenasi. - "Az rettenetes lenne. Mit
lehetne itt csinálni?" De nem jutott eszébe semmiféle megoldás.
Ugyanakkor biztosan tudta, hogy Anna nem fog elpusztulni, Anna
sokkal er sebb, most is, mikor itt ül szemközt vele, mikor
vitatkoznak, minden ordítozásnál hangosabban, azon a másik, néma
nyelven, a "igazi" nyelven, valamilyen ismeretlen anyanyelven -
az, Askenasi, akinek igaza van, s mégis a másik az, aki
túlkiabálja t. " lesz az er sebb" - gondolta elcsodálkozva,
mint aki összecsapja kezét ámulatában, hogy milyen igazságtalan
is az élet - " kibírja s én fogok elpusztulni!" Ezt
méltánytalannak, jogtalannak érezte, a felfedezés sértette
igazságérzetét, összeráncolt szemöldökkel, sért dötten nézett
maga elé. Ezekben az órákban élete dönt perét tárgyalták végre,
s ezt tudta; kissé örült is, mint aki hosszú vizsgálati fogság
után örvendezik a f tárgyalásnak, akármilyen lesz is az ítélet,
s egyidej leg tiltakozni szeretett volna, hogy tévedés történt,
elcserélték a szerepeket, nem vádlott itt, hanem sértett. Anna
szemrebbenés nélkül nézett rá, s csaknem szemérmetlenül bámulták
egymást; mintha valamilyen új, kegyetlen meztelenséget fedeztek
volna fel egymáson - olyan meztelenséget, amelynek megpillantása
csaknem elviselhetetlenül szeméremsért . Haragosan nézett Annára,
mert most már biztosan tudta, hogy Anna lesz az er sebb, minden
törvény és igazság ellenére. Tudta, hogy elkezd dött valami - s
bizonnyal nem tegnap délután háromkor kezd dött, egy hotelben,
az idegen n vel, s az, ami elkezd dött, nemcsak viszonya Annához
és az idegen n höz, nemcsak az, hogy most mindjárt elmegy innen,
itthagyja ezt a lakást, gyermekét, Annát, munkáját, az egész
"formát", s átmegy egy másik n höz, egy más lakásba, más "formák"
közé - mindez csak kelléke és részlete annak a folyamatnak vagy
élménynek, "ami elkezd dött", az idegen n is el fog múlni az
életéb l, de ez a folyamat tovább tart, s cselekménye, alanya,
értelme maga Askenasi, s talán nemcsak az, amit így látni bel le,
amint kalappal kezében ül, negyvenhét évesen, kopaszon és
pápaszemesen, szemközt feleségével, hanem valami más is -
személyhez kötött végzet, eszme, amely ilyen aljas és másodrangú
körülmények között bukik el, mint amilyenek Askenasi, ez a szoba,
Anna s az idegen n a hotelben. Annának igazán nem kellett, nem
is illett magyarázni, mi történt hát vele? - mintha a
földrengésr l magyarázná valaki, hogy nem tehet róla,
sajnálkozását fejezné ki s elnézést kérne, mert vele együtt
elsüllyed egy világ... Annának igazán nem magyarázhatta meg e
pillanatban saját magát, annál kevésbé, mert egy másik Annának
sem magyarázhatta volna meg, hiszen maga is most kezdett csak
sejteni valamit, dadogva és er lködve, mint a gyermek, aki idegen
nyelvet tanul. Annának nem kellett bizonygatni, hogy , Askenasi,
tizenöt esztendeje Anna férje, nem léha szoknya-h s, aki kaland
után szaladgált éjszaka, s most hazakullogott, mint egy
macskajajos kandúr a szerelmes kirándulás után. Anna nagyon jól
tudta, mit jelent, ha Askenasi tizenöt esztendei házasság után
nem jön haza egy éjjel. Olyan jól tudta, hogy nem sírt, nem
jajveszékelt, nem telefonált a rend rségre, csak ideült az
ablakhoz, felöltözve s vállán a horgolt kend vel, mint aki nagyon
fázik; s virrasztott. S most Askenasi is fázni kezdett; mintha
hirtelen jeges áramlatba kerültek volna mindketten, csaknem
vacogott a foga. Kissé fáradtan gondolt arra is, hogy egyszer
majd mindezt "meg kell magyarázni" - nem Annának, aki amúgy is
tud és ért mindent, s e pillanatokban "kibeszélik", pontosabban
kihallgatják a lelküket - hanem valakinek, talán egy bírónak vagy
papnak, aki nem érti és joga van kérdezni. "Milyen nehéz lesz
megmagyarázni" - gondolta bosszúsan. - "Nincs nehezebb, mint
megmagyarázni egy magánügyet." Persze, is csak egy ember,
Askenasi Viktor Henrik, tele hibákkal, b nös hajlammal és
gyarlósággal; de mindig hallott életében egy különös hangot, nem
is emberit, inkább valamilyen zenei hangot, bár nem éppen
melodikusat; s amíg ezt a hangot hallja, nincs baj vele, nem
tehet semmir l; s most is hallotta. Igen, el fog most bukni, mert
Anna az er sebb, de tisztán fog elbukni, s mindvégig hallja majd
azt a különös hangot; s talán nem is fontos, hogy ártatlanul vagy
b nösen bukik el... "Az emberek kényelmesek" - gondolta
szemrehányóan -, "s nehéz lesz nekik megmagyarázni. Néhány kész
fogalmuk van, barátság, szerelem, házasság, kaland, viszony; s
azt hiszik, e kész fogalmakban elfér az élet. Hát nem fér el."
S ami most közte és Anna és az idegen n között van, az nem
"házasság", nem is "kaland", nincs semmiféle neve, s nehéz lesz
megmagyarázni... Hál' Istennek, Anna értette. Olyan jól értette,
mint akinek felolvassák a halálos ítéletet s megkérdik, akar-e
kegyelmet? Persze hogy akar. Anna úgyis kegyelmet akar, s
köszönettel elfogadja majd a kegyelmet, s Askenasi meg fog
kegyelmezni, mert ismeri lelkében az irgalmat; s aki irgalommal
akar élni az emberek között, az elveszett. "Vagy irgalom vagy
élni" - gondolta. - "Anna tudja, hogy ismerem az irgalmat, s
ezért végem." - Csaknem elvörösödött. Most csakugyan mélyen
szégyellte magát. Elfordította fejét, körülnézett a szobában, s
szégyellte magát. Ez a szoba, a szekrényekkel s az ággyal s a
nagy tükörrel, ezek a tárgyak, ez az Anna, mindezt soha többé nem
dobhatja ki az életéb l, magával viszi a halálba is. Nem érzett
dacot, sem haragot, csak szomorúságot és szégyenkezést. Tudta,
hogy soha, semmiféle helyzetben nem érzi többé ezt a különös,
diderg szemérmet és szégyenkezést, mint most, egy n vel
szemközt, aki mindent tud róla, azt is, hogy hajlandó az
irgalomra, s az els pillanatban, amikor megint cselekedni tud,
irgalmas lesz vele szemben. Lehajtotta fejét, állát dörzsölte.
"Kicsit kényelmesek az emberek" - gondolta megint csendes
szemrehányással. - "Például kaland. Például házasság." Úgy t nt
neki, hogy a házasság nagyon szemérmetlen valami. "Annával igazán
nem lehet azt csinálni" - gondolta menteget zve, csaknem ijedten
-, "a házasság nem arra való. Ezt csak idegennel lehet csinálni.
De egy emberrel, aki mindent tud rólunk, nem lehet ilyesmit
csinálni; amíg idegen volt, lehetett..." Eszébe jutott, hogy
nagyon szerette Annát, nagyon jó volt minden együtt, házasságuk
els éveiben, ebben a szobában, amíg idegenek voltak egymáshoz,
amíg élt valami ilyen titok közöttük. Amikor a titok megsz nt,
akkor kezd dött a szemérem. - Kedve lett volna télikabátot húzni,
annyira fázott és didergett ebben a jeges éghajlatban. "Anna is
fázhat" - gondolta; s kinyújtotta kezét, hogy összébb húzza
vállán a horgolt kend t; de Anna elhúzódott.
"Ez kicsinyesség t le" - gondolta. - "Haragudni igazán nem
szabad; hová jutnánk? Lám, ilyenek a n k." Felállt és járni
kezdett a szobában, nem egészen szintén, tüntet
fesztelenséggel. Anna is felállt, odalépett hozzá, er sen
megfogta két kézzel fejét; megálltak a szoba közepén és közvetlen
közelb l nézték egymást. Anna haját orra alatt érezte, az ismer s
szénaparfümszagot, valamilyen hajmosópor kellemes, nagyon ismer s
szagát. "Ezek a leger sebb dolgok emberek között" - gondolta -,
"egy ilyen szag. Ett l nem menekül az ember." Átölelte Anna
nyakát, s most így álltak szorosan egymáshoz tapadva, két test,
mely mindent tudott egymásról, nemcsak a szív és az agy, hanem
a két gyomor, a két máj és lép is, a test minden felülete.
"Életveszélyes" - gondolta szédülve, amikor elképzelte, hogy
mindezt külön kell most választani. - "Persze, hiszen éppen arról
van szó, hogy életveszélyes. Különben beszélni sem érdemes arról,
hogy az ember hol alszik és mit csinál." Megcsókolta Annát, s az
ismer s száj, melynek minden mozdulatát, szagát ismerte, a száj
elhelyezkedését csók közben, engedelmesen felelt neki, puhán és
szemérmetlenül, olyasképpen, mint az els id ben, amikor még volt
"titok" közöttük. Egyszerre idegen lett Anna; s megfordult és
kulcsra csukta az ajtót. Anna felnyitotta az ágyat és szótlanul
vetk zni kezdtek. "Nem, lehetetlen" - gondolta nyugtalanul -,
"Anna sokkal komolyabb, nem alkalmas ilyen komolytalan
dolgokra." Körülnézett, mint aki menekülni szeretne; "talán
meg rült" - gondolta ijedten -, "valami rültség ez, a test
dolga, lehetetlen, hogy Anna, aki ilyen komoly és józan..." De
ez a test dolga volt, amire Anna készült, halálra szántan; az
" rültség", amely igazán szégyenteljes és nem is illik ilyen
komoly emberekhez és jó barátokhoz, mint k ketten; de nem lehet
megkerülni, most már nagy szégyen lenne, ha megfutamodna. Anna
bízott a testében, s Askenasit csaknem meghatotta a h sies
bátorság, mikor Annát meztelenül pillantotta meg az ágyban;
mozdulatlanul feküdt, nagyon fehéren az éles reggeli
világításban, s Askenasi minden lovagias áldozatra hajlandó lett
volna e pillanatban, hogy megnyugtassa Annát, mennyire szép, s
nem err l van szó. Anna csukott szemekkel feküdt az ágyban, s
egészen meztelenül, mint az operációs asztalon. Csókolni kezdték
egymást.
A két test engedelmesen feszült egymásnak mint két nagyon
gyakorlott tornász teste, akik a partner minden mozdulatát egy
idegrángással elébb tudják, s udvariasan a másik segítségére
sietnek. "Ez nyilván nem az" - gondolta
szomorúan Askenasi, csukott szemekkel -, "ez valami más, mert
nincs titok benne." A két test kiszolgálta egymást, mintegy
kenyeret és sót nyújtottak egymásnak, kérés nélkül, mint két
asztali szomszéd, kik ugyanazt az ételt eszik s tudják, a
másiknak mi hiányzik. "Lehetetlen" - gondolta nyugodtan Askenasi,
s csaknem kényelmesen gondolkozott, mint aki ráér, mert a két
test amúgy is tudja kötelességét -, "egészen biztos, hogy nem
err l van szó, eredetileg ezt nem így képzelték el. Isten nem
lehet ilyen szegényes." És kés bb: "Látnivaló, hogy Anna téved,
a test, az semmi. Igazán nem illik hozzám az ilyesmi. Valamilyen
bravúr ez, mint a varietében a koreai akrobatapár." Csukott
szemekkel elmosolyodott. A "koreai akrobatapárt" ébren látta most
maga el tt, két meztelen testet a reflektorfényben, amint különös
helyzeteket keresnek, a test találékonyságával üldözik egymást,
majd egy utolsó, nyaktör pillanatban a zene elhallgat, a n
rövid, tompa sikolyt hallat, s aztán következik a halálugrás...
Rövid, tompa sikolyt hallott; egy ideig mozdulatlanul feküdt,
várta, hogy a zenekar tust húzzon s kirobbanjon a taps; aztán
haza lehet menni.
Egy id múlva felöltözött és elment. Anna mozdulatlanul feküdt
az ágyban, mintha aludna. Az ajtóból visszanézett, s félni
kezdett, talán megh l Anna, ha még sokáig marad így meztelenül.
Visszament az ágyhoz és gondosan betakarta. Lábujjhegyen ment ki
a szobából, az el szobában gondolt még reá, hogy talán csomagolni
is kellene, ruhát vagy könyveket; de aztán megijedt, óráját
nézte, mint aki fél, hogy elkésik valahonnan, és sietve elhagyta
lakását.
*
Három hónapja élhetett az idegen n vel, mikor csodálkozni
kezdett, hogy a "boldogság" vagy a "kielégülés", más szóval az
a rendkívüli idegállapot, mely általánosan elfogadott értékelés
szerint az egyetlen jutalom a földi szenvedésekért, a
gyakorlatban mily kevéssé hasonlít az elképzelésre. Amit megélt,
az mindenesetre a "boldogság" volt, de néha különösnek találta,
milyen kényelmetlen, bonyolult, s végeredményben kellemesnek sem
mondható állapot a boldogság. Mindenekel tt feszélyezte a
boldogság h foka - volt benne valami túlzott, er szakolt, mintha
egész nap, hétköznap reggel is, frakkban és cilinderben kellene
járnia. Kezdte észrevenni, hogy a boldogságot nem lehet
magán-tulajdonnak tekinteni, amelyre egy napon szert tesz az
ember, mint egy örökségre, s aztán csak ápolni kell és vigyázni
rá, hogy el ne lopják vagy ne veszítsen értékéb l. A boldogságot
tulajdonképpen minden félórában, minden percben újra és újra fel
kellett találni, teljesen kiszámíthatatlanul jelentkezett, s
általában inkább fárasztó volt és idegesít , mint megnyugtató és
jóles . A hónapok, melyeket az idegen n társaságában élt végig
(számára Anna maradt az ismer s n és Eliz az idegen, akármilyen
messze került id vel az egyikt l, s közel jutott a másikhoz,
gondolatban örökké így nevezte ket), néha "szolgálati idejére"
emlékeztették, az önkéntesi évre, amelyen lehet leg jókedv en
kell átesni, mert kínos és fárasztó ugyan, de hozzátartozik az
élethez. Ez volt hát a "gyöngyélet". Mindenesetre rendkívüli
állapot volt - be kellett öltözni, mint a katonaságnál. (Eliz
sokat adott arra, hogy öltöztesse Askenasit, aki addig sehogyan
sem öltözködött; Eliz ruhákat, fehérnem t és nyakkend ket
csináltatott Askenasi számára, amelyek emlékeztettek ugyan a
ruhákra, amilyeneket addig is viselt, s mégis kosztümnek
tetszettek, mintegy álöltözetnek.) Megváltozott számára a
felkelés és lefekvés id pontja, más volt az étkezés min sége, s
a nap többi része különös szolgálatokkal telt el, amelyeknek
értelmét Askenasi soha nem bírta felfogni, s mint a katonaságnál,
nem is tartotta érdemesnek, hogy gondolkozzon értelmük fel l.
Például várni kellett Elizt a nap bizonyos órájában, mintegy a
vártán, egy fa alatt, s Eliz csak kés bb érkezett, s egészen úgy
várhatta volna otthon is vagy egy kávéházban, s t legtöbbször
semmi értelme nem volt annak, hogy megvárja valahol. Ez a különös
szolgálati beosztás, mely a nappal és az éjszaka minden óráját
igénybe vette, természetesen megakadályozza Askenasit abban, hogy
megkezdett munkáit folytassa és tanulmányainak élhessen; de ezt
is természetesnek találta, mint mikor katona volt, s nem
foglalkozhatott a civil élet feladataival. Néha, álmában, így is
látta magát, katonaruhában, mellén kisebb kitüntetésekkel, amint
jelent valamit Eliznek; s gondolt arra is, hogy szép élet a
gyöngyélet, de az sem rossz, ha már letelt a szolgálati ideje,
s visszatérhet tanulmányaihoz, ahhoz a szerény és gyámoltalan
civil életmódhoz, amelyb l hiányzott minden fegyelem, snájdigság
és h siesség, s amely mégis az igazi élete. Mindezt persze
inkább csak álomban gondolta így; ébren újra és újra elragadta
a rendkívüli állapot, az a délceg és különös magatartás, mely
megváltozott világi helyzetével velejárt. De egy pillanatra sem
feledkezett meg róla, hogy mindez csak átmenet, át kell esni
rajta; s nem az igazi állapota. "Úgy látszik, nem vagyok
hivatásos szerelmes" - gondolta néha, ilyen zavaros álmok után.
Mert észrevette, hogy a férfiak között akadtak délceg, hivatásos
szerelmesek, akik úgy foglalkoztak a szerelemmel, mintha
hivatalba járnának, s életüket teljesen és mesterségszer en
kitöltötte a n k szolgálata; Askenasi csendes irigységgel
figyelte ezeket a daliás férfiakat, akik szívvel és lélekkel
megadták magukat a gyöngyéletnek, semmi mással nem foglalkoztak,
s id vel biztosan magas rangot értek el ezen a pályán. E férfiak
társaságában Askenasi soha nem érezte egészen otthonosan magát,
körülbelül úgy, mint egy reménytelen civil vagy tartalékos tiszt
érezheti magát aktív katonatisztek között, akik nem is veszik a
jövevényt egészen komolyan. "A civil életben" - gondolta néha
fárasztó, bár díszes és pompás szolgálat után, félálomban -
"talán még vihetem valamire; egyel re át kell esni a szolgálati
éven." S néha úgy érezte magát, mintha repülne; azt álmodta, hogy
most Lindbergh, aki átrepüli az óceánt, s már úton is van két
földrész között, s megh kölni, visszafordulni vagy leszállani nem
lehet többé; most már repülni kell, amíg földet ér. A földrész,
amelyet elhagyott, az ismer s, az otthoni, kétségtelenül Anna
volt - de a célt, a révet, a másik partot, amely felé igyekezett,
soha nem tévesztette össze álmaiban Elizzel; egyszer en az
ismeretlen földrész volt a cél, ahová el kell jutnia, s ahol ki
tudja, mi vár reá? Eliz volt "maga a repülés", az "élmény", az
életveszély - így érezte -, de soha nem a part. Ezt az álmot is
képszer en álmodta, mint a másikat a szolgálati id r l s az
uniformisról; néha a magasságmér t figyelte vagy a klímát, az
es t, jeget és vihart, amelyen át kellett haladni, hogy a célhoz
érjen. Anna volt az elhagyott otthon, az édes és fájdalmas, mint
a gyermekkor, tele kínos és mégis meghitt emlékekkel, Anna volt
az anya és a szül i ház - nem is folytatása, hanem személyesen
az -, s ahonnan egy napon végleg el kell menni, ha már feln tt
az ember, s bajusza van, pénze és szeret je. "Elizt igazán nem
vihettem haza Annához" - gondolta néha menteget zve.
"Meddig tarthat ez?" - gondolta néha. - "Ez a kínos utazás? S ha
megérkeztem valahová, mi lesz? Annához már nem lehet
visszamenni." Tudta, hogy Anna az er sebb, aki tartja t és soha
nem engedi el; s különös, hogy mégsem mehet egészen vissza hozzá,
legfeljebb élhet vele, egy fedél alatt, de már csak látogatóban
és vendégségben, ahogy néha lejárt anyjához is vidékre; Anna az
örök otthon volt, de már kin tt ebb l az otthonból, s ha a
közös ágyra gondolt, amelyben Annával aludtak, úgy érezte, hogy
el sem férne már ott, ahogy a feln tt nem fér el a gyermekkor
rácsos ágyában. Anna körül minden értelmes volt és szobatiszta,
s jó, ismer s otthoni szaga volt Anna szájának és kezének, az
otthoni ágy- és asztalnem nek, a mozdulatnak is, ahogy Anna kézbe
vett valamit, egyszer értelme volt és félreérthetetlen célja.
Eliz sokkal érdekesebb volt, de mindig gyanakvással érintette
meg, ahogy útközben érintünk meg dolgokat, a hotelben vagy a
vasúton, sokkal vonzóbb és izgalmasabb környezetben tehát, mint
az otthon; de azért néha soron kívül kezet mosott vagy
megfürdött, s e hónapokban mindennap akadtak órák, amikor nem
tudott mit kezdeni idejével, mint egy idegen város z rzavarában,
amikor az utas tétlenül ül a szállodaszobában, s várja a
vacsoraid t vagy az elutazás id pontját. Újra és újra meglepte,
milyen bonyolult és összetett állapot a boldogság. De most már
elindult hazulról, s türelmesen át kellett esnie a boldogságon
is; s aztán, igen, aztán talán megérkezik valahova; gondolta.
*
Eliz néha kés n tért haza, s néha napokig nem mozdult ki a
szobából; néha felszólította Askenasit, hogy kísérje el, s
ilyenkor idegen, pompás, de nehezen meghatározható jelleg
lakásokba mentek - (Askenasinak "be kellett öltözni", s Eliz
személyesen ellen rizte a nyakkend , ruha és cip kiválasztását)
-, ahol idegen, valószín leg nagyon érdekes, néha mulatságos,
néha unalmas emberek tartózkodtak, szemmel láthatólag nagyon
gazdag vagy nagyon híres, szóval valamilyen területen rendkívüli
jelent ség emberek, akik Askenasit kitüntet szívélyességgel
fogadták, körülbelül úgy, mint egy egzotikus országban egy idegen
állam nagykövetét. Eliznek polgárjoga volt ezekben a lakásokban,
ismerte a bentlakók nyelvét, s Askenasi csak nehezen tudta
követni a számára kissé idegen tájszólás különös fordulatait. Sok
híres emberrel ismerkedett meg így, akik a pénz vagy a színház
vagy más ismeretlen mesterségek terén rendkívüli tekintélyre
tettek szert - Askenasi soha nem tudta egészen pontosan, hogy
aranymosók voltak-e ezek az emberek vagy nagyszabású
baromfikeresked k vagy világhír "szövegírók"; mert ilyen is
akadt közöttük, akinek nevét nagy elismeréssel emlegették a
többiek, anélkül, hogy meghatározták volna a szöveg m faját,
melynek a híres ember mestere volt. Akadtak közvetlen és
mulatságos, s t nemritkán rendkívül szellemes emberek is e
társaságokban; valamennyien ugyanazt a nyelvet beszélték, több-
kevesebb folyékonysággal; de ritkán sikerült csak meghatározni,
hogy az a rendkívüli szívélyesség , pompás ember, akivel e
kirándulások egyikén fél órát kellemesen elbeszélgetett az egyik
sarokban, moziszínész-e vagy szociológus. Ebben a világban minden
szó, minden mozdulat egy milliméter távolságban maradt a
valóságtól - néha már egészen közel settenkedtek hozzá, de utolsó
pillanatban, valamely hallgatólagos és mindenki által respektált
megegyezés szellemében, gyorsan visszavonultak, s másról kezdtek
beszélni, legtöbbször nagyon szellemesen. Mint a vendégek, akik
az idegen lakások termeit és szobáit megtöltötték, a háziak is
nagyon híres vagy nagyon gazdag s feltétlenül rendkívüli emberek
voltak; csak Askenasi nem hallotta eddig soha nevüket, s azzal
vigasztalta magát, hogy ez nem jelent sokat, mert a világ felette
nagy és népes, s talán nem olvasta eddig elég figyelmesen az
újságok személyi híreit. Gyakran mentek vendégl kbe és bárokba,
ahol megint csak ezekkel a híres és úgy látszik, mindenfelé
otthonos, kellemes emberekkel találkoztak, akikkel nagyszer en
el lehetett tölteni az estét; s Askenasi csodálkozott néha,
milyen egyszer feladat a kellemes társalgás. Homályosan
gyanította, hogy "beszélni" nem ugyanaz, mint "társalogni" - s
általában volt valami valószín tlen a lakásokban, az emberek
modorában s abban is, amit beszéltek; valami megközelíthetetlen,
mintha moziban látná és hallgatná ket, mintha nem is hús és vér
emberekkel beszélne, akik három térfogatban mozognak. De err l
a gyanúról nem mert szólni Eliznek, aki maga is hozzátartozott
ehhez a világhoz, is híres volt, úgy látszik, mert mindig
ünnepelték és nagy örömmel fogadták; csak nem tudta
megállapítani, hogy hol, mikor és miért híres hát Eliz?
Mindenki udvariasan és kedvesen bánt vele, de különösebb
érdekl dés nélkül, mint egy átutazó vendéggel, aki holnap talán
már útra kel, s nem érdemes hosszabb id t és bens ségesebb
figyelmet fecsérelni reá. Vendégségben gyakran kísértette az
érzés, hogy vacsora után jó lesz a számlát elkérni, s illik
fizetni valamit. Amilyen valószín tlenül hatott ez a küls világ,
olyan kézzelfogható, darabos meglepetésekkel szolgált néha;
hetekig laktak egy hotelben, majd egy napon csomagoltak és
lakásba költöztek, ahol bútorok és személyzet várta ket, komorna
és inas. Igaz, Askenasit ez nem lepte meg különösebben. Els
pillanattól, mikor a garnihotel küszöbét átlépte az idegen n vel,
természetesnek talált mindent, nem csodálkozott volna, ha egyszer
hajnalban detektívek jönnek érettük s letartóztatják
mindkett jüket, de azt sem tartotta volna különösebben
érthetetlennek, ha egy délután a pápai nuncius keresi fel ket
a hotelszobában, bíbor reverendában és vörös keszty kkel, s
barátságosan beszélgetni kezd Elizzel, akit már régt l ismer és
nagyra becsül. Mindaz, ami Eliz körül történt, útszéli volt és
jelentéktelen, ha összehasonlította az eseményekkel, melyek Eliz
igazi világában zajlottak le szünet nélkül - a láthatatlan
légköri eseményekkel, es vel, forrósággal, számummal és
havazással, amelyek Elizt állandóan körülvették; legalább így
mondta. Ez a különös éghajlat néha elfárasztotta Elizt, s
ilyenkor napokig nem mozdultak ki hazulról, nem fogadták a
látogatókat, akármilyen híres szövegíró, pézsmapatkány-tenyészt
vagy értékpapír-azsiot r is volt az illet . Eliz ilyenkor a maga
bels klímájának megfelel en öltözött; néha napokig bundában
járkált odahaza, dideregve, csukott ablakred nyök mögött, mintha
tomboló hóesésben vándorolna, hiába írtak künn a világban meleg,
napos szeptembert; de a telet sem vette tudomásul, s decemberben
úszótrikót öltött és órákon át napozott a kandalló el tt.
Askenasi nem tudott csodálkozni, mikor Eliz lakásba költözött,
komornát és inast tartott; valószín leg elhatározás kérdése volt
csak nála az ilyesmi. Egy napon megkérte Eliz, menjen el a bankba
s váltson be egy nagy összeg csekket, amely Askenasi nevére
szólt s Eliz írta alá; a csekk ellenértékét, amelyhez fogható
összeget Askenasi még soha nem tartott kezében,
rögtön kifizették, s természetesnek találta azt is, hogy Eliz
nagyon gazdag; de néhány nappal kés bb már pénzt kért t le Eliz,
jelentéktelen összeget, majd kés bb ékszereket adott át neki, s
gondosan megmagyarázta, milyen összeg kölcsönt kérjen a
drágaságokra a zálogházban. Askenasi engedelmesen és kíváncsian,
különösebb megrendülés nélkül vett fel pénzt Eliz számára a
bankban, eljárt a zálogházakban, tárgyalt alkuszokkal, s maga is
állandóan nagyobb összeg készpénzt hordozott tárcájában; ami
vagyona volt, azt jórészt pénzzé tette ezekben a hónapokban, s
mikor elvált Elizt l, meglepetéssel vette észre, hogy e
rendszertelen életmód mellett alig költött valamit... Értelmetlen
vállalkozás lett volna, ha érdekl dni kezd, mib l él hát Eliz,
nincs-e szüksége valamire; irányítani vagy "rendbe hozni" Eliz
életét nem nagyon lehetett, de nem is volt szükség erre. Eliz
élete s minden, amit körülötte észlelt, csak úgy volt rendben,
ahogy volt; tanácsot adni éppen olyan felesleges lett volna, mint
ahogy nem lehet meggy zni egy oroszlánt, hogy egészségesebb, ha
a jöv ben növényekkel táplálkozik vagy szerzetest, hogy éljen
világi életet, mert az sokkal mulatságosabb. Eliz nem követett
el hibákat, a maga világán és éghajlatán belül élt, s abból nem
mozdult ki soha, még ha fázott is vagy h ség pörkölte ez
éghajlaton belül. Honfitársai, az oroszok - mind nagyon híres,
nagyon gazdag és el kel oroszok - mély tisztelettel bántak vele,
bár Eliz apja nem volt menekült herceg, csak halkeresked
Kijevben, s már régen meghalt, a forradalom el tt; Eliz különben
nem sokat tudott Oroszországról, s nem is vágyott oda.
Sehova sem vágyott; teljesen elfoglalták az apró kirándulások,
melyeket önmaga felé indított, a nap és az éjszaka minden
órájában, gondosan felkészülve a meglepetésekre, melyek a
vadonban érhették. Úgy utazott a láthatatlan világban, mint egy
amazon, rettenthetetlenül; s ha néha megijedt valamilyen váratlan
találkozástól, sápadtan ült le öltöz asztalához, a tükröt
fátyollal takarta el, s imádkozott, vagy vitatkozott. Askenasi
nem kérdezte meg soha, hol szokott "táncolni", s egyáltalán,
mifajta táncokat lejt általában, vallásos táncokat ad-e el vagy
kánkánt jár valamelyik orfeumban? Valószín nek tartotta azt is,
hogy Eliz nagyon sok férfit ismert már, talán nemcsak férfiakat,
hanem n ket és krokodilokat is. Semmi nem volt idegen számára,
ami élt. Az sem lepte volna meg, ha egy napon az erkölcsrendészet
rei keresik Elizt, s kényszerítik, hogy sárga lapot hordjon
táskájában, mint amilyent a vásárolható szerelem szomorú leányai
hordanak. Eliz rokonságot tartott az állatokkal, hosszan beszélt
a legyekkel, s a macskák utána futottak az utcán; de látta már
tárgyalni, elmerülten vitatkozni koldusokkal az utcán, akiket
kés bb felhozott a lakásba, izgatottan alkudozott velük, s a
végén alamizsna nélkül küldte el ket; jó viszonyban élt
mindennel és mindenkivel, aki élt. Ugyanakkor egy kissé fel is
bomlott körülötte minden: a szobában vándorolni kezdtek
jelenlétének hatása alatt a tárgyak; él és halott anyag
megváltoztatta eredeti halmazállapotát, elkopott vagy átalakult,
ha Eliz szolgálatába került. Legtöbbször jókedv volt, szerette
a b séges étkezést, hajnalban elcipelte Askenasit a
vásárcsarnokba, ahol mindent kézbe vett, megízlelt, megszagolt,
s nem tudott betelni az örömmel, hogy a természet ilyen
változatos és ötletes; mint egy parvenü, akinek minden kell, de
nem is egy osztály, hanem az élet parvenüje, mohón kapott minden
után, ami csillogó vagy szagos vagy jóíz , s amib l neki még nem
jutott ki. A maga láthatatlan világán belül élt, de máskülönben
egyáltalán nem volt közömbös vagy érzéketlen az anyagi világ
örömei és meglepetései iránt. A formákra is sokat adott; karon
fogta Askenasit és vasárnap templomba ment vele, ahol lehajtott
f vel térdelt és sokáig imádkozott. Eliz szertartásos volt, de
körülbelül úgy, mint egy néger n lehet az, akit bemutatnak az
angol udvarnál; id nként megfeledkezett a jó modor elemi
szabályairól is, máskor árnyalattal ünnepélyesebb volt,
nagyvilágibb és óvatosabb, mint azt a társadalmi el írások
megkívánták. Az érzelg sséget nem ismerte.
Fiatal volt, de szépségét id el tt mintázta meg és alakította
át a világi élet; néha csodálkozva ült tükre el tt, s azt
bizonygatta, hogy nem azonos. Néha megcsókolta tulajdon vállát,
s dicsérte önmagát, hogy milyen jó, meg sem érdemli t a világ.
Különösen Askenasi nem. Néha úgy vette észre, hogy Eliz már meg
is feledkezett róla; talán csak szórakozottságból vannak még
együtt. Eliz elfelejtett szólni neki, hogy elég volt, s most
ott gyeleg a lakásban, amíg észre nem veszi a háziak közül
valaki és haza nem küldik. A férfiakkal, akik házukhoz jártak,
Eliz éppen olyan féltékenyen, szenvedélyes hangon beszélt, mint
Askenasival; valószín leg minden férfit, azokat is, akiket még
nem ismert, s akik a lappföldön élnek, egyformán fontosnak
tartott. Askenasi ebben az id ben egyenletesen, jókedv en élt.
Valószín , hogy könny szerrel kiokosodhatott volna Eliz
dolgaiban, talán csak oda kellett volna figyelni, amikor beszél
valakivel, elolvasni egy levelét, elkérni az útlevelét. Id nként
feltételezte azt is, hogy Eliz közönséges, nem is nagyon
jelentékeny kalandorn , s meglehet, hogy különösebben nem is
érdekes. Ezek az észrevételek nem rontották el jókedvét, azt a
der s biztonságérzetet, amely állandóan eltöltötte, mert tudta,
hogy neki van igaza, s ez így van jól, nem is lehet másként.
nem foglalkozott a "jöv vel" olyan kíváncsian, mint Eliz.
Askenasinak gyakran magyarázta, hogy "az esetük más", mert
Askenasi "másik fajta".
Askenasi bólogatott. Viszonya a táncosn vel akkor már széles kört
érdekelt; a Keleti Iskolától hosszabb szabadságot kért, s nem
foglalkozott tanulmányaival sem. Elizzel foglalkozott. Elnézte,
mikor aludt, türelmesen várta, amíg ötletszer kirándulásai
egyikér l hazatér, kézbe vette tárgyait és ruhadarabjait, s
vizsgálgatta. Eliz néha fárasztó volt, de sohasem unalmas,
gyakran nevetségesen fennkölt, néha pihentet en ordenáré, de
mindenest l egyszer és ijeszt en szinte n volt, s minden
inkább, mint titokzatos. Életmódja, társasága, különös üzletei,
mindez kevéssé érdekelte csak Askenasit, aki egy másik világból
s másik életb l érkezett, s könny szerrel feltételezte, hogy az
emberek túlnyomó többsége, akiknek életmódjáról mit sem tudott,
ilyen ötletszer kócosságban él, mint Eliz. A személyes, a
"rend ri anyag", mint mondogatta magának, nem érdekelte; Eliz
inkább csak útitársnak tetszett, akivel végre el lehet indulni;
s ez az út nem a világba vezetett s a legkevésbé Eliz világába.
Eliz bizonyosan nagyon eredeti, nagyon vonzó, kivételesen érdekes
n lehetett a férfiak számára; de Askenasi már nem t remélte,
s nem is ezt a n t féltette - csak az útmutatást leste, azt, hogy
elmulasztja a jelet, nem figyel oda, amikor Eliz végre útba
igazítja, s elindulhat tovább a maga útján, amely félelmesen
vonzotta, mert teljes sötétségben haladt el re. Anna nem
segíthetett már az útnak ezen a szakaszán; Eliz is csak egy
fordulóig mehetett vele. Lesben állott, figyelt. Várta a
pillanatot, amikor Elizt is el kell hagynia, éppen olyan
"er szakosan" vagy "könyörtelenül", mint ahogy elhagyta Annát;
amikor talán mindenkit el kell hagynia, hogy továbbmehessen, ha
egyszer már elindult - s Eliz oldalán növekv félelemmel gondolt
a pillanatra, mikor ennek az "idill"-nek vagy "kaland"-nak vége
lesz, s menthetetlenül egyedül marad azzal a feladattal,
melyet, sajnos, éppen reá mért a sors.
Türelmesen élt, hónapokon és hónapokon át, idegen szobákban,
szemközt egy idegen n vel, az öreged szerelmes férfi szánalmas
maszkjában, meghatározhatatlan jelleg környezetben, s leste a
jelet, azt a titokzatos kulcsot, melynek segítségével egyszerre
értelmes lesz a sok kép és ábra zsúfolt szövevénye. Nyugodtan
várt, tudta, hogy egy napon összefügg választ kap a kérdésre,
ha figyel és állhatatos marad; igaz, elébb nagyon gondosan meg
kellett szövegezni a kérdést, ami nem volt könny feladat.
Figyelte Elizt, minden mozdulatát, amint telefonált, fürdött,
fésülködött vagy étkezett; szerény volt, csaknem szótlan Eliz
társaságában, de annál makacsabb. Üres kezekkel semmi esetre sem
akart elmenni innen. Anna nem tudott választ adni a kérdésre,
tizenöt éven át; most megkérdi tehát Elizt, s ha sem válaszol,
elindul tovább, megkérdez mindenkit, aki útjába akad. Az értelem
eszközeivel nem tudott választ kapni a kérdésre, s most kénytelen
az olcsóbb, gyanúsabb és tisztátalanabb eszközökkel kutatni
tovább, amilyen a test, az érzékek. Közvetlenül ahhoz, aki a
választ ismerte - az "ideához", mint nevezte -, egyel re még
nem fordulhatott kérdésével. Dacos volt és egyedül kutatott
tovább. A "kis komité" már teljes készültséggel dolgozott ellene,
s Askenasi nem is védekezett különösebben, eljárt barátai közé
néha, beszélgetett régi ismer seivel, akik emelkedett néz pontból
vigasztalták, ahogy vizsgálati fogoly lelkére beszélhet a
feddhetetlen ember, kérték, maradjon er s és nyugodt, a gyanú
majd csak eloszlik, és id vel diadalmaskodik az igazság. Askenasi
sem akart egyebet, csak az igazságot. Este, mikor hazatértek a
híres és érdekes emberek társaságából, frakkban a tükör elé
állott s nézegette magát. "Nem jelent semmit" - gondolta -,
"K rösi-Csoma például lámának öltözött." Meggyújtotta a lámpát,
mikor Eliz elaludt, s virradatig nézte az alvó n idegen arcát,
azzal a kitartással, ahogy növendék korában idegen szövegek
felett virrasztott; kereste az üzenetet e vonásokban, értelmet
és választ, mint a keleti képírások torz jeleiben. "Lehetetlen,
hogy csak err l van szó" - gondolta ezeken az éjszakákon. Nyugodt
maradt, csökönyös és kíváncsi; igazán nem akart sokat, csak a
választ. Majdnem azzal a "módszerrel" figyelte Elizt, önmagát s
viszonyukat, ahogy régebben tanulmányain dolgozott. Minden
apróságot eltett, összehasonlított, mert tudta, hogy az anyag
minden hulladéka fontos, nincs mellékes és jelentéktelen. Nem
kételkedett benne, hogy ez az új kutatási terület sokkal
veszedelmesebb, mint a régi. Askenasi nem sokat tartott az
"élmény"-r l; nevelése és szemlélete mindig megóvták attól, hogy
az élményt máshol keresse, mint a forrásnál, az öntudatnál. "Az
élmény különben sem lehet cél" - gondolta, s pápaszemét hozta
el , hogy figyelmesebben szemlélhesse az alvó Elizt -, "annál
kevésbé, mert cél egyáltalán nincsen. Ez az isteni a
fogalmazásban, a nagyvonalú, ez a céltalanság. De ez csak a
világ rre vonatkozik. Itt a földön kénytelen vagyok beérni az
euklideszi geometriával, a részletes logikus kapcsolatával,
például Elizzel." Nem tartotta valószín nek, hogy , Askenasi
Viktor Henrik, máról holnapra megtalálja Eliz segítségével a
választ, amit negyvenhét éven át nem talált meg a könyvekben, az
öntudatban, amire nem tudott felelni anyja, sem Anna, sem a n k
és a férfiak, akikkel eddig találkozott - s akik valamennyien oly
embertelenül szenvedtek, mert k is keresték a választ, s gyakran
bele is pusztultak a szenvedélyes kutatásba. Nem tartotta
valószín nek, hogy "egy n miatt" vállalkozott a kutatásnak e
veszedelmes kísérletére; amit eldobott mint fölösleges terhet,
mikor útnak indult, nem volt értéktelen, embereket dobott el,
köztük olyan kiváló és nemes embereket, mint Anna. Természetes,
hogy erre a veszedelmes útra egyedül és fölösleges poggyász
nélkül indulhatott csak el. "Ha az ember ismeretlen
robbanóanyaggal kísérletezik, nem viszi be családtagjait a
laboratóriumba." Nem lett volna célja, közvetlen kérdéseket
intézni Elizhez; mint a m veletlen médium, aki a transz
állapotában több idegen nyelvet is beszél, de ébren sz kszavú és
tudatlan, Eliz sem tudott többet a "kérdésr l" és a "válaszról",
mint Askenasi. Egyszer en meg kellett várni, amíg delejes
állapotba kerül.
Eliz jó médium volt. Testéhez egészen közel élt, érzékeit l nem
választotta el semmiféle mesterséges távolság. Meghitt viszonyban
élt testével, családias bizalmasságban. Nem ismerte a
szégyenérzetet, s még kevésbé ismerte azt az óvatos
ünnepélyességet, amely a társadalmi megegyezés értelmében külön,
pogány ünnepnek min síti a test vállalkozását; Eliz nem ismerte
az érzékek hétköznapjait és ünnepnapjait. Állandóan ünnepelte a
testet. Apró, ütemesen megismétl d szertartásokkal, el tudott
beszélgetni kezével és lábával, barátságosan simogatta kebleit,
s a meztelenséget nem tartotta a szerelem kosztümjének, amelyet
csak az ünnepi órára öltenek fel a hív k; állandóan meztelen
volt, s csak néha öltözött fel, inkább az éghajlat kényszere
miatt, mint társadalmi kötelességb l. "Talán a test" - gondolta
óvatosan Askenasi. - "Talán az tud valamit." Gyanakodva
vizsgálódott. Mint minden férfi egy bizonyos civilizáción belül,
ifjúságától is sokat szenvedett a testi kielégülés mesterséges
korlátai miatt; de vigasztalta magát, hogy "abszolút kielégülés
nincsen", a kielégülés természetfeletti fogalom, mint a végtelen;
ismeretlen "X", amelylyel csak a filozófia dolgozik, a valóságban
be kell érnünk sokkal kisebb számjegyekkel. S most, Eliz
társaságában, el ször fogalmazta meg a kíváncsi kérdést, hogy
"tulajdonképpen miért nincs kielégülés?" - s tudta, ijedten és
mint aki végre megtalálta a nyomot, hogy itt kell elindulnia.
Eliz teste készségesen felelt kíváncsi kérdéseire. Eliz maga is
kíváncsi volt. Eliz teste tartózkodás nélkül válaszolt
Askenasinak, nem ismerte a tétovázást, sem a félelmet, az
útmutatásnak buzgón engedelmeskedett, örök tanítvány és tanító
egy személyben, minden jelre felfigyelt, nem riadt vissza
veszélyekt l, nem ismerte a fáradtságot, a szemérmet, az undort.
Eliz teste rokonságban élt minden él testtel, Askenasi testével
is; a két test ismer sen üdvözölte egymást, már az els
pillanatban, mikor délután a hotelszoba ajtaja becsukódott
mögöttük; kitör öröm nélkül, a családtagok bizalmasságával,
rokoni meghittséggel. Ennek a "rokoni körnek" Askenasi is tagja
volt; talán azért h költ meg a földalatti vasút lépcs jén, ezért
mondta Eliz: "Venez" - de valószín , hogy Eliz kiterjedt testi
rokonságának tagjai voltak hinduk, szerecsenek, németek is -,
mindenki, aki testében hozta a választ egy kérdésre, Eliz
családjához tartozott. Eliz b kez volt és önzetlen a
szerelemben, mint akinek közömbös, mennyit pazarol el, úgyis "a
családban marad". Nem ismerte külön a szerelem óráit, az élet
egyetlen pásztoróra volt számára, melyet id nként, küls és
zavaró okok miatt, rövid id re meg kellett szakítani. Askenasi
tudta, ha a test egyáltalán tud választ adni, Eliz teste
válaszolhat csak neki. A "kaland" egy hotelszobában kezd dött,
az idegen n vel, s Askenasi idáig keveset értett csak bel le;
nélkülözések után - s e nélkülözéseket természetesnek találta s
osztozott benne minden civilizált emberrel - megismert egy n t,
akinek társaságában nem nélkülözött úgy, mint eddig, nem volt
különösebb oka rá, hogy megfutamodjon a találkozás el l; ennyit
értett! Hónapok múltak el, mikor gyanítani kezdte, hogy a
"kaland" nem a hotelszoba és nem az a tökéletlen kielégülés, amit
Eliz nyújtani tud - a "kaland" valószín leg ott kezd dik, mikor
a test már nem tud felelni a kérdésre, mely nem hallgat el az
ágyban s Eliz karjai között sem. Eliz kitartó vezet volt, s
elkalauzolta Askenasit a test birodalmának határáig, szakadékon
át, serd kön keresztül; tovább nem juthatott, az ismeretlen
terület el tt megh költ, s Askenasi magára maradt.
Amit a test adhatott, azt Eliz szívesen nyújtotta Askenasinak,
pazarló és természetes mozdulattal, mint aki nem vár köszönetet
sem, szóra sem érdemes. Egy napon úgy vette észre, hogy nagyon
sok volt, amit Elizt l kapott; csak nem elég. A test válasza
rövid volt, félreérthetetlen, egytagú, de Askenasi nyugtalanul
észlelte, hogy a válasz nem fejez ki tökéletesen mindent. Ezért,
szinte sajnálkozással, mint aki már közel volt a célhoz, sokat
áldozott a kísérletre, de kénytelen bevallani a fiaskót, egy
napon elhagyta Elizt. Egy délután elköltözött, ahogy érkezett,
éppen olyan "közönyösen", mint ahogy Annát hagyta el, magyarázat
és indokolás nélkül. Meglepetéssel látta, hogy Eliz nehezebben
és kevesebb méltósággal viseli el a "válást", mint Anna;
"kifosztott n " módjára viselkedett. Megfenyegette Askenasit,
hogy nem lesz nyugta, "nem találja meg más n nél a boldogságot",
s egy napon szeretne majd visszatérni hozzá, de akkor már kés
lesz; s más ilyen gyermekes, vajákos és boszorkányos
fenyegetésekkel ostromolta a távozót, aki elnézéssel hallgatta,
mint egy toporzékoló gyermeket, s nem tulajdonított fontosságot
e kijelentéseknek. Egy ideig egyedül élt a város egyik küls
negyedében; kés bb újra tanítani kezdett, abbahagyott
tanulmányain dolgozott, rendszeresen érintkezett barátaival, akik
reményked arckifejezéssel fogadták, mint egy nagybeteget, aki
végre meggyógyult, de tartani lehet még a visszaesést l. Annát
nem kereste föl, s Elizr l sokáig nem hallott. Heteken át eszébe
sem jutott a "kaland"; egyszer látta Elizt egy autóban,
ismeretlen férfi társaságában, s megörült és szíves mozdulattal
köszönt neki; szintén örvendezett, hogy láthatja, mint egy
kedves, kissé elfeledett ismer snek örül az ember, akivel mindig
szívesen találkozik, de aztán hetekig nem gondol reá. Eliz
komolyan és társadalmi ünnepélyességgel viszonozta köszönését;
ezt a modort gyerekesnek találta Askenasi, elnevette magát. Aztán
megint nem látta hónapokig, s nagyon ritkán jutott csak eszébe.
*
Néhány hónappal a "szakítás" után - a kis komité, az ismer sök
és barátok köre határozta meg ilyen könny szerrel az eseményt,
mintha minden, ami az emberekkel történik, címkézhet lenne:
például van a "házasság", van a "kaland", van "válás" és
"szakítás", de arról, hogy az állapotok között és mögött mi van,
nem beszélt senki -, egy reggel, el adás közben, nyugtalanító
tüneteket észlelt Askenasi: egyszer en azt vette észre, hogy nem
hallja a szöveget, melyet hangosan olvas. Görög történelmet
magyarázott ezen az órán; a teremben id sebb hallgatók
tartózkodtak; Lükurgoszt olvasta, a spártai vaspénz infláció
történetét, az eredeti szöveget, s hirtelen megakadt, mert úgy
vette észre, hogy nem hallja hangját, és a szöveget sem érti
teljesen. Akadozva olvasott tovább, fél szemmel növendékeit
figyelte, akik mérsékelt érdekl déssel, de komoly és jó szándékú
arckifejezéssel hallgatták, s szemmel láthatóan nem vettek észre
semmi szokatlant. "Talán megsüketültem" - gondolta ijedten. De
ebben a pillanatban ajtó csapódott a folyosón, s az értelmetlen
hangot tisztán hallotta; kés bb orrát fújta valaki a teremben,
s általában minden ilyen testi és tárgyi neszt észrevett, élesen,
mint eddig is; csak tulajdon hangját nem hallotta, s az ismer s
szöveg értelme süket visszhangot adott, egyes szavakra
emlékezett, de a nyelv, a görög nyelv, melyet sokáig második
anyanyelvének tartott, idegenül tárult el tte a könyvoldalakon,
mintha perzsául olvasna, folyékonyan, de teljesen
tájékozatlanul... Néhány bocsánatkér szóval félbeszakította
el adását, elhagyta a tantermet és hazasietett.
Kertes negyedben lakott, a város kapuin kívül, magányos
elhelyezés , családi házban, ahol két bútorozott szobát bérelt,
s ahová Anna elküldte könyvei egy részét s néhány otthoni
bútordarabot; hazaérve bezárkózott, könyveket nyitott fel s
hangosan olvasni kezdett. Régi és ismer s szövegeket keresett
el , s csodálkozva vette észre, hogy ez a tompa, bels süketség
szövegek szerint változik; Platónt olvasta és nem hallott semmit;
megragadta az asztalon hever reggeli lapot, s a vezércikket
kezdte fennhangon szavalni, valamilyen fellengz értekezést a
francia gyarmatosítás kultúrfeladatairól, s ezt a híg és idegen
"világi" szöveget els bet t l az utolsóig hallotta és értette.
Kés bb észrevette, hogy nem tud visszaemlékezni Anna arcára és
hangjára; mint Platón szava, halványan és értelmetlenül derengett
az is; órákon át feküdt a sötét szobában, s iparkodott felidézni
Anna vonásait, de a kép elmosódott, idegen maradt. Elizre
meger ltetés nélkül emlékezett, minden részlettel, mintha látná
és hallaná; olyan "folyékonyan" emlékezett reá, mint ahogy
megértette az újságcikk híg szövegét. Amit tudott és ismert,
észlelhet en felbomlott benne, két pártra szakadt; az ismer s
anyag, Anna, Platón számára megsiketült; az idegen, olcsó
anyagot, a küls ségeset és selejtest jól értette, valamilyen
erkölcstelen bizalmassággal és beavatottsággal érzékelte tovább
is. Egy ideig teljes közönyben, dermedt mozdulatlanságban élt;
fél napon át járta a várost, s mint aki valamilyen nagyon
er s robbanástól megsiketült, s már csak egyes, kivételes
hangokat észlel, élvezte a város robaját, utcai n kkel
beszélgetett, mohón olvasta az újságok barbár híreit. Az emlékek
anyaga kettévált benne, s az egyik rész elmerült a süket
homályban; a másik elborította és vijjogott körülötte, rikácsoló
otrombasággal. Kés bb felkeresett egy orvost is, aki vállát
vonogatta. Ez az orvos, társa az egyetemen és ifjúkori barátja,
meglep szinteséggel beszélt hozzá; Askenasi nem kívánhatja
komolyan, hogy neki is porokat írjon fel és "pihenést" ajánljon,
mint a többieknek, a "szenved emberiségnek"; egy ember a maga
értelmi szintjének megfelel en beteg, s "ideges tünetekre" nincs
más gyógyszer, csak az ellenméreg, melyet a beteg ösztöne
önmagából kitermel. Askenasi vizsgálja meg életét, talán tévedett
valahol. Szeretettel beszélt, nem is úgy, mint orvos a beteghez,
inkább, mint ahogy a közös nyomorúságban szólhat egyik ember a
másikhoz, szomorúan. Kérdezte, nem akar-e visszatérni Annához;
s lehajtott fejjel, zavartan hallgatott, mikor Askenasi
megmagyarázta, hogy nincsen értelme Annához visszatérni, mert már
"nem emlékezik reá".
Ezen az estén, néhány órával kés bb, hogy az orvosnál járt, Anna
megjelent Askenasinál; az orvos telefonált neki vagy talán nem
is volt szükség telefonra? Mindenesetre megjött, tájékozottan
lépett be az idegen szobába, ahol Askenasi a sötétben feküdt;
rögtön megtalálta az állólámpa kapcsolóját, tudta a járást a
fürd szoba felé, levetette kalapját, kabátját, leült Askenasi
mellé a hever re, kézbe vette kezét, s ismer s dolgokról adott
el , kisleányukról mesélt (akire Askenasi már csak homályosan
emlékezett) s arról, hogy is új lakásba költözött.
Minden, amit mondott s jelenléte is szürkének és elmosódottnak
tetszett; Anna mozgott és beszélt, de mint a némafilmen, a leveg
szürke maradt körülötte, nem látta színeit és nem hallotta
hangját, mozdulatai is vértelennek hatottak. Természetesnek
találta, hogy Anna itt ül mellette most, mikor megsüketült; Anna
a valóságban, a másik, az igazi valóságban nem sz nt meg vele
élni, s ilyen mesterséges választófalak, mint távolság, id , nem
akadályozhatták Annát, hogy állandóan tudjon róla. Behunyta
szemét, Anna kezét fogta - de ez a kéz is képszer volt, inkább
látvány, mint tapintható testrész -, s a hangokat csak
dallamukban értette, a szöveg összetört, s nagyon messzir l
érkezett. Most élesen látta Elizt; s Anna talán el is hallgatott.
Taxiban ült Eliz, es s utcán hajtott az autó, valahol a
folyóparton; Eliz sápadt volt és szomorú; a szürke kosztümöt
viselte, melyet Askenasi jól ismert, sárga keszty s kezét ölében
nyugtatta, s fejét a kocsi párnájára hajtotta; most felemelte
kezét, az ablak párás üvegét dörzsölte, el rehajolt és kinézett.
Valahol az Eiffel-torony környékén állott meg a taxi, ismeretlen
utcában, ahol Askenasi még soha nem járt; Eliz pénzt nyomott a
sof r kezébe, többet, mint kellett vagy illett volna, egy
ötvenfrankost; Askenasi felült a díványon egy pillanatra, s
er lködve megnézte a taxamétert, miel tt még a sof r
hozzányúlhatott, s bosszankodva látta, hogy Eliz kétszeresen
fizette meg a viteldíjat. "Mindig ezek a túlzások" - gondolta és
fejét csóválta. Sietett Eliz után, aki már a felvonóban állt -
felfelé, a harmadik emeleten csengetés nélkül nyitott be egy
ajtón, amely félig nyitva várta s becsapódott utána. Askenasi
kopogott, de nem kapott választ; kis ideig állt még, aztán lement
a lépcs kön, és fel és alá járt az es ben. H vös szél járt.
"Megfázol" - hallotta, most el ször tisztán és világosan Anna
hangját; s felállt, bezárta az ablakot, kend t hozott és
betakarta Askenasit. A telefon szólt a szomszéd szobában; Anna
odament és beszélt valakivel. "Milyen fölösleges ez" - gondolta
bosszúsan Askenasi -, "mit akarnak a telefonnal? Milyen
primitív..." S dacosan hallgatott egész este.
Anna mindennap eljött, s kés bb már sem beszélt sokat; egyszer
azt mondta, hogy mindent tud, Askenasi ne féljen, most nem szabad
mással tör dni, csak önmagával. Kérte, hogy ne térjen vissza
hozzá, mert ennek most nem lenne még célja - sokkal kés bb, igen,
hisz ez nem is lehet másképp. "Úgy tudok rólad mindent" - mondta
Anna -, "mint a gyermek, aki az anyjában ül és egyszerre
lélegzenek; tudom, hogy nagyon kell most vigyáznod." Egy napon,
estefelé, mikor Anna jókedv volt és a jöv r l beszélt, hirtelen
felült és hangosan kérdezte: "De mi lesz velem, ha kiderülne,
hogy ez a dolog személyes... az személyéhez van kötve, a kérdés
és a válasz is. Mi lesz akkor?..." Anna hallgatott. Askenasi
feléje fordította a lámpát, s nagy figyelemmel vizsgálta a fehér
arcot. "Akkor tévedtél" - mondta csendesen, lesütött szemekkel
Anna -, "Isten irgalmazzon neked." S keresztet vetett. Askenasi
felnevetett, mert soha nem látta még Annát keresztet vetni. Anna
zavartan, idegenül nézett reá, felállt és kalapját kereste.
"Akkor elbuktál" - hallotta még a távolodó Anna hangját, aki már
elt nt az ajtóban. Többé nem is jött el. Askenasi várta egy
ideig, de csak úgy, ahogy levelet vár az ember, Elizt csak
kétszer látta még, mindig ugyanabban az idegen házban, a kapuban,
amikor elment vagy érkezett; az ajtónál tovább nem jutott soha.
Egy napon elindult, megkeresni azt az utcát és házat; meg is
találta; de a kapuban félni kezdett, megfordult és hazament. Még
sokáig nem merte elhinni, hogy a "kérdés" és a "válasz",
valamilyen véletlen, el re nem látott baleset miatt, ugyanaz a
személy, akit "nem is szeretett különösebben" - (így mondogatta)
-, tökéletlen kérdés és rosszul fogalmazott válasz, de ezzel most
már be kell érnie. S mikor barátai "pihenést" és ahogy az illik
is hozzá, "egészen kis helyen néhány hetet" javasoltak neki,
ellenkezés nélkül indult útnak. Még mindig remélte, hogy talán
útközben "rendbe jön valami" - tévedése nevetségesnek tetszett,
mint egy utcai baleset, megalázó, harmadrangú végzet sorscsapását
látta benne, s ez felháborította. "Mintha valaki expedícióval,
karavánnal, fegyverekkel és tevékkel indulna el, hogy a végén
megérkezzen a szomszéd utcába" - gondolta. Az állomáson, mikor
a vonat elindult, kinézett az ablakon, s a tömegben Annát
kereste, nyugtalanul és kíváncsian. De nem látott senki ismer st.
Kezdte megérteni, hogy senki nem segíthet többé, sorsára hagyták
és egyedül maradt.
*
"Nevetséges" - mondta csendesebben, még egyszer, mikor az els
fájdalom heves rohama enyhült. Ritkábban csuklott, s kezét
szájára tapasztotta. Kés bb megnézte az órát: néhány percet
feküdt csak így. Szeme fájt, talán a h ségt l, s tenyerével
óvatosan dörzsölni kezdte szemhéjait. A teniszpálya fel l a
labdák tompa üt dését s a játékosok nevetését hallotta. "Még sok
mindent szerettem volna látni" - gondolta fáradtan. - "Kínát. Oda
mindig el akartam menni. Indiáról talán le is mondtam volna." Az
elmulasztott látnivalók, elhalasztott kötelességek úgy peregtek
el tte, mintha naptárt lapozna. "Milyen szégyenteljes ez" -
gondolta és fejét csóválta. - "Egy n miatt." A szégyenérzet
teljesen lesújtotta. "Ezt is megéltem már valahol" - gondolta
kés bb, és kínos részletességgel emlékezett -, "feküdni a h vös,
homályos szobában, egyedül, csukott zsaluk mögött, s künn a
kertben teniszt játszanak az idegenek, a virágágyakat ebben az
órában öntözik, ez a párás, porhanyós, üvegházi szag úszik a
leveg ben, hallottam a teniszüt húrjainak kattogását, az angol
számjegyeket. Egy n rekedten számol." Várta és örömmel hallotta
a rekedt n i hangot. "Sok mindent megéltem már" - gondolta
elégedetten. - "Csaknem az egész életet. Tulajdonképpen alig
hiányzik még valami..." Csendes elégültséggel gondolt arra, hogy
nagyjából el is végezte munkáját, majdnem eleget tett
kötelességének, úgy élt, ahogy azt embertársai és a körülmények
megkívánták, majd élt másképpen is, tájékozódott a test
eszközeivel, s már nincs is egyéb dolga, csak választ keresni a
kérdésre, miért szenvedett hát mégis egész életében ilyen
gyalázatosan, mi célja lehetett az "ideának" a teremtménnyel,
mikor ilyen megalázó szenvedéseket mért reá, melyeknek nincs
végük, s általában, miért nincs kielégülés? Erre a
részletkérdésre kellett még választ kapnia. Megalázónak érezte,
hogy ilyen nevetségesen bukott el, s most már gyeleghet a
világban, keresheti más n knél a választ, csip-csup feleleteket
bolhászhat könyvekben, megkérdezhet férfiakat. "Nem megyek sokra
a módszerrel" - gondolta rosszkedv en.
"Talán türelmesebben kellett volna faggatni Elizt vagy
erélyesebben, talán megfélemlíteni." Gondolkozott. - "Esetleg
megölni." Ez a lehet ség meglepte. Gondolkozott, hogy "erkölcsös"
vagy "erkölcstelen" megoldás-e, ha egy férfi megöli azt a n t,
akihez kötve van, s akit l semmiképp nem tud szabadulni?
Homályosan sejtette, hogy ez nem is erkölcsi kérdés, egyszer en
lehet ség és er kérdése. - "Tud választ adni egy n " - gondolta
makacsul -, "vagy nem tud? Ha nincs kielégülés, akkor engedjen
el." Örömmel és megkönnyebbülten gondolt arra, hogy Anna levonta
tehetetlensége következményeit, elengedte t az utolsó
pillanatban, s már nem kell tovább bajlódni vele. Eliz megszökött
a felel sség el l. Askenasi most úgy gondolt reá, mint egy h tlen
sikkasztóra, aki a tengeren túl, biztonságban élvezi h tlensége
gyümölcseit. "A rend rség itt keveset segíthet." De ha nem a
"boldogságról" van szó, mi köze neki még az egészhez? Mi a
felel ssége? a megegyezés értelmében járt el, feln tt,
vigyázott egészségére, embertársai tulajdonát nem kívánta, s a
maga módján iparkodott tisztázni a fogalmakat. Úgy érezte, hogy
elbukott, de ugyanakkor visszakapta cselekvési szabadságát is;
az öt- vagy tízezer év, melyet a megegyezés értelmében töltöttek
el az emberek, nem hozta meg a remélt eredményt, s , Askenasi,
kénytelen volt önállóan cselekedni, tekintet nélkül a
megegyezésre, ha nem akar olyan céltalanul és értelmetlenül
meghalni, mint a disznó, melyet leszúr a böllér; talán még annál
is céltalanabbul. Megértette, hogy milyen nagyszer ürügy
"h snek" lenni, meghalni "valamiért"... Gondolkozott. "Persze,
sohasem egy n miatt, sohasem személyért. Valamiért..." Homlokát
dörzsölte.
Valamit elfelejtett megkérdezni Elizt l. "Talán dörömbölni
kellett volna rajta. Talán felnyitni, szétszedni." A kérdés, a
kíváncsi kérdés szomjúsága nem enyhült. "De ha az út a testen át
vezetett" - gondolta szemrehányóan -, "miért az a sok mesterséges
akadály? A pénz? Az egész szolgálati szabályzat, az el írások
gy jteménye s ami ennél is kínosabb: maga a test, miért
vétkezik?..." Mert a test, ha tudta a választ, utolsó pillanatban
hallgatott, kitért. Maga a kéj csak egyetlen hang volt, nem az
egész dallam. Irigyen, féltékenyen, készségesen óvta a titkot a
test, újabb és újabb kísérletekre ösztönzött, abból élt, hogy a
másik szomjasan ment el, s újra visszajött. "Szatócsszemlélet"
-
gondolta megvetéssel. - "Alkudozás, üzlet." A test soha nem adta
az igazi választ, valamit megtartott, elhallgatott. A kéj
ízelít jével ingerelte azt, aki végre is nem érhette be ilyen
szerény és olcsó h sít vel, teljes feledkezést akart vagy teljes
éberséget, mindenesetre az egészet, amir l szó lehetett, amir l
talán szó volt valamikor. "Nagyon nehéz lesz" - gondolta t n dve,
mint aki egy tervbe vett munka nehézségeit mérlegeli. - "Idegen
ajtókon kopogtatni... milyen gusztustalan." Ez a kifejezés
meglepte. "Ajtókon kopogtatni..." - gondolta újra. Nem
emlékezett, hogy életében valaha használta volna ezt a
kifejezést. Mint aki figyelmeztet jelet vett észre,
feltápászkodott. Az ablakhoz ment, a táj szürke g zben úszott,
a szigetet csak mint homályos alakulatot látta most,
meghatározható formák nélkül. "Most, hogy Eliz elment,
tulajdonképpen megkérdezhetek akárkit. A portást is. Vagy a sz ke
n t, aki visszanézett. A n t a negyvenkettesb l. Zwoundvierzig."
Hallotta a n hangját. "A szoba száma zwoundvierzig, az ember
odamegy az ajtóhoz és kopogtat. Idegen ajtó." Elvigyorodott.
Vigyázott, hogy a vigyor ne múljon el szájáról, odaállt a tükör
elé és figyelmesen megnézte a vigyort. Gyermekkorában sokszor
játszotta ezt. Komolyan és szigorúan nézte a vigyorgó szájat.
Szivarra gyújtott, de nem ízlett neki; az ég szivart a
hamutálcára fektette és ottfelejtette. Mintha kattanást hallott
volna. "Mint mikor egy karperec zárját kattantják." Figyelt.
Karperec, az szabályos kör. Egy kör, amely bezárul; lehet bilincs
is. De "kattan" a bilincs?... Nem tudta, soha nem látott még
bilincset. Az asztalhoz ment, leült, félt, hogy egyszerre elillan
ez a néhány lenge, laza jel. "Ezek csak szavak" - gondolta és
rögtön, gúnyosan: - "Csak? És mi van még? A szavak, csak?..."
Er lködve figyelte az apró jeleket, iparkodott egyet sem
felejteni el közülük. "Ajtókon kopogtatni, idegen ajtó,
zwoundvierzig, kattanás, karperec, kör, amely bezárul. Talán
bilincs." Lassan öltözni kezdett. "Még nem kötelez semmire" -
gondolta, amíg óvatos mozdulattal az inget húzta -, "ha az ember
kopogtat az idegen ajtón. Nagyságos asszonyom, megbocsát.
Gnödigste. Nevem Askenasi. Bocsánat, ha tévedtem." Halkan
fütyülni kezdett. "Így készül az ember egy kalandra, trallala"
-
énekelte halkan. - "Egy jó, futó kis kalandra. Hotelben vagyunk,
a tenger partján. Tulajdonképpen mindig ilyesmire vágytam. Elég
volt már a nehéz dolgokból. Most már negyvenhét éves vagyok. Az
ember nyaral, valamilyen kis helyen, a hotelben felmegy egy n
a lépcs n, visszanéz... Mindig szerettem volna ilyesmit. Nincs
semmi jelent sége. Kedves, nyári emlék." Kezét dörzsölte,
örvendez mozdulattal, eldobta a nyakkend t, melyet délel tt
viselt, s újat keresett el , egyet azok közül, melyeket még Eliz
vásárolt. Nagy gonddal kötötte meg a nyakkend csokrát,
hátralépett, s elégedetten szemlélte a tükörképet. "Egy percnyi
pihenést" - gondolta - "egyszer talán szabad? Igazán
megérdemeltem." Útlevelét és pénztárcáját gondosan zsebre tette.
"Vigyázni kell" - gondolta okosan - "az idegen n kkel.
Kalandorn k is akadnak köztük." - Meghökkent. - "Kalandhoz
valószín leg kalandorn való. És kalandor." Most megint élesen
látta a kört, minden a helyén volt, hotelfolyosó, idegen ajtó,
amelyen kopogtat az ember, aki kalandot keres. A kalandort
letartóztatja a rend rség és bilincset raknak kezére. A szavak
egymásba kapaszkodtak, összeillettek, nem is kellett soká
igazítani - valószín leg régen készülnek a szavak egy pillanatra,
amikor megjelennek, mint az álomban a képek, egyszerre
feltolulnak, s értelmük lesz, kép és mondat alakul bel lük. "De
mi lehet az értelmük?" - Megállt az ajtóban, kalappal és
keszty vel a kezében.
"Nos, mi a képek értelme? Els sorban maga az álom, amelyen belül
megjelennek. A másik terület, amelyet benépesítenek. A szavak
értelme nemcsak az, amit önmagukban jelentenek, hanem a terület,
amelyet bevilágítanak. Az ember elindul a sötétben, csak néhány
szó világít..." - s lassan elindult. Lement a lépcs kön, nagyon
halkan fütyült. "Az idegen ajtó el tt..." S megállt. Fülelt, nem
hallott semmit, körülnézett, egyedül volt. "...halkan
kopogtat..." És kopogtatott. Kissé meggörnyedt fels testtel
hallgatózva, hamiskás mosollyal nézett maga elé, "...lenyomja a
kilincset..." Lenyomta a kilincset. "... Valami kattan... "Az
ajtó zárja kattant. "...a kör bezárul... " Belépett a szobába,
s bezárta maga mögött az ajtót.

EGY HAZUG

A portás kés bb hevesen bizonygatta, hogy öt óra elmúlt már,

mikor Askenasi eltávozott a szállodából. Határozottan adta el ,
hogy az idegen úr még "odaszólt feléje", rövid ideig
beszélgettek, a távozó vendég a vasúti hálóhelyet készült
megváltani lenn az utazási irodában. Askenasi nem emlékezett erre
a beszélgetésre. A porcelángyáros, aki a nyitott erkélyen
kártyázott délután, sokkal kés bb, napszállat után találkozott
a szálloda ajtajában az idegennel, s felt nt neki "különös
viselkedése és izgatott modora". Régen látott ilyen izgatottan
viselked embert - mondotta; s éppen ezért alaposan szemügyre
vette, utánanézett és fejét csóválta, mert az idegen "menekül
léptekkel" sietett a város felé s nagy csomagot vitt kezében.
Askenasi hasztalan magyarázta, hogy a negyvenkettes szobában csak
rövid ideig tartózkodott, talán nyolc-tíz percig, aztán
visszament még a fels emeletre, körülnézett szobájában, de ott
is csak pillanatokig maradt, s néhány perccel négy óra el tt már
elhagyta a szállodát, a portás nem is látta elmen ben, üres
kezekkel és csomag nélkül távozott. Nem értette a felesleges
kérdéseket, nem értette, miért nógatják, hogy "valljon be
mindent", miért kíváncsiak minden percére, mikor már elmondta
a lényegeset? - de letorkolták, ha err l beszélni kezdett.
Vallomására nem sok ügyet vetettek, az els vizsgálatot a
helybeli csend rök vezették, akik, mint ilyen ritka esetben
szokás, minden módon ki akarták tüntetni magukat, jegyz könyvbe
írtak tücsköt-bogarat, s természetesen mindenkinek inkább hittek,
mint Askenasinak. Mindenki fontoskodott, fecsegett, mindenki
jobban ismerte a részleteket, s e nagy és fölösleges buzgalom
láttára Askenasi kés bb kissé meg is sért dött és dacosan
hallgatott. "Kérem" - gondolta -, "ha ti mindent jobban
tudtok..." S felhúzta az orrát. Vallomása hitelét gyöngítette az
is, hogy "elmenekült a tett színhelyér l" - a vizsgálatot vezet
csend rtiszt fejezte ki ilyen ünnepélyesen magát -, valósággal
üldözni kellett, "szökés közben" fogták el, s még sok ilyen
igazságtalan és fölösleges részlettel tarkították a
jegyz könyvet, úgy, hogy Askenasi végül teljesen
elkedvetlenedett, sz kszavúan felelgetett, s a legvégén egészen
el is hallgatott. Jegyz könyvbe írták a csomagot is, melyet a
porcelángyáros látott Askenasinál - senki nem sejtette, kés bb
sem, mit cipelhetett ebben a csomagban és végül is hová rejtette?
- és elhitték a portás lelkendez szavait is, aki esküdözött,
hogy öt óra felé még beszélt Askenasival, s felt nt neki, milyen
"nyugodt, csaknem jókedv ". (Askenasi nyugalmát és jókedvét is
rosszallóan vették tudomásul a csend rök mint nagyfokú
kegyetlenség és elvetemültség jelét.) A porcelángyáros másként
vélekedett: úgy vette észre, hogy Askenasi "különösen és
izgatottan" viselkedett. Egyáltalán, kihallgattak mindenkit, aki
jelentkezett és "észrevett valamit" - mert meglepetésszer en
egyszerre kiderült, hogy Askenasi a város legismertebb emberei
közé tartozik, több tucat tanú látta t a kérdéses délután, s t
"beszéltek is vele", csodálatos, de egyszerre mindenki ismerte,
a város különböz , távol es pontjain látták, csaknem
valamennyien egyidej leg, úgyszólván minden tíz percben másutt.
(Askenasi kés bb meglepetéssel vette észre, hogy egész délután
kerékpárral száguldhatott volna keresztül-kasul a városon, ha
mindenkivel találkozni akar, aki e délután látni vélte t.) A
szobalány hét óra felé nyitott be a negyvenkettes szobába, a
csend rség napszállat után, nyolc óra tájban kezdte kihallgatni
a személyzetet. Kilenc felé, mikor a vacsorát már felszolgálták,
említette el ször valaki, bátortalanul és ötletszer en, Askenasi
nevét. Senki nem emlékezett a vendégek közül, hogy valaha is
látta vagy ismerte volna - de mikor a portás, akadozva és
bizonytalanul, figyelmeztette a csend rtisztet, hogy Askenasi
Viktor Henrik, az egyik másodemeleti szoba lakója az egyetlen,
aki még nem tért haza vacsorára, lázasan és egyhangú kórusban
kezdték szajkózni a szálloda vendégei ezt a nevet, olyan
meggy z déssel, mintha nem is értenék, hogy eddig nem jutott
eszükbe, pedig napnál világosabb, hogy a "tettes" nem lehet más,
mint a szívbajosan sápadt, pápaszemes úr, aki "gyanús
viselkedésével" már régen felt nt mindenkinek. Különösen a
protestáns lelkész buzgólkodott, aki "barátságtalan és gonosz
tekintet " embert ismert meg délután Askenasiban - olyan embert,
aki a lelkész jóindulatú megjegyzésére "nem felelt, mert valami
járt a fejében". Ezt a vallomást is jegyz könyvben örökítették
meg, mint minden észrevételt, s a csend rök különösen fontosnak
tartották az egyházi férfi megfigyelését, mert bizonyítva látták,
hogy Askenasi "el re készült tettére, s már kora délután
megfontolta azt".
maga sokkal egyszer bben adta el a délután történetét.
Nyolc-tíz percet maradhatott a negyvenkettes szobában - így
mondta -, maga sem tudta biztosan, de nem valószín , hogy
hosszabban id zött volna ott. "Nem volt
több dolgom" - mint azt "cinikus kegyetlenséggel" vallotta -, s
különben is gyorsabban történt minden, mint azt képzelni lehet.
Aztán visszament még szobájába, a fels emeletre, mert
úszónadrágját kereste; a kérdésre, hogy miért kereste az
úszónadrágját, általános meglepetésre azt felelte, hogy el akart
menni az uszodába, mert "t rhetetlen melege volt". Ezt a
kijelentését kés bb súlyosan bírálták, "terhel és súlyosbító
körülménynek" rótták fel, s az el re megfontolt szándék
bizonyságát látták ebben is; elvetemült és minden emberi érzésb l
kivetk zött b nöz az, mondotta a vizsgálóbíró, aki a történtek
után hideg nyugalommal visszamegy úszónadrágjáért, s a fürd be
indul, mintha illene még "ilyenkor" fürd be s egyáltalán emberek
közé menni. Különösen rossz néven vették t le, hogy miel tt
"szökésnek eredt", visszament még az úszónadrágért a szobájába;
s mintha valamilyen emberfeletti illetlenséget követett volna el,
Askenasi zavartan menteget dzött, utólag maga is úgy érezte, hogy
talán illend bb lett volna, ha úszónadrág helyett sötét ruhába
öltözik. De amit bírái soha nem értettek meg s nem is hittek el,
hogy azokban az órákban egyáltalán nem akart "szökni", nem
érzett b ntudatot, sem akkor, sem kés bb, inkább a jókedv és
megkönnyebbülés érzete járta át, mint aki nehéz vállalkozásán
végre sikeresen túlesett; nem volt éppen büszke, csak nagyon
megelégedett, és semmi esetre sem érezte szükségét a szökésnek.
Az úszónadrágot végül mégsem vitte magával - egyáltalán semmit
sem vitt el szobájából, s a porcelángyárosnak valószín leg
káprázott a szeme, mikor csomaggal látta t távozni -, egyszer en
azért nem vitte el a trikót, mert nem száradt meg. Feladta a
fürdés tervét, s beérte azzal, hogy a mosdóhoz állt, megmosta
kezeit, s arcát is felfrissítette a langyos, állott vízzel. A
szobában körülnézett, s egy pillanatig gondolt reá, hogy talán
ideje lenne becsomagolni, mert kés bb már nem lesz érkezése; a
szivar, melyet az imént, mikor elhagyta a szobát, a hamutálcán
felejtett, most is füstölgött még s negyedéig
sem hamvadt el: ezt a részletet Askenasi vallomásában többször
említette, bizonygatva, hogy néhány percet tölthetett csak a
negyvenkettes szobában. Poggyászaihoz lépett, de rögtön eszébe
jutott, hogy csomagjait kés bb úgyis elveszik t le, nem érdemes
a csomagolással bajlódni; s ennek az ötletnek megörült, mint aki
kellemetlen feladattól szabadul, mert soha nem szeretett
csomagolni. Tiszta zsebkend t keresett el , melyet kölnivízzel
öntözött meg, s anélkül, hogy a portással egyetlen szót is
beszélt volna, eltávozott a hotelb l. Egyenesen a város felé
indult, s a poros úton, mely a forró, kora délutáni órában
teljesen üres és elhagyott volt, a szállodától a város nyugati
kapujáig senki ismer ssel nem találkozott.
Negyedóra sem telt bele, hogy átlépte a negyvenkettes szoba
küszöbét, s négy el tt néhány perccel már a város f terén állott,
a régi kormányzósági palota kapuja el tt. Fájt a feje. "Mit vesz
be az ember ilyenkor?" - gondolta t n dve. De nem jutott semmi
okosabb eszébe, s végül is úgy döntött, hogy "ilyenkor" is
legokosabb aszpirint nyelni, ha az embernek fáj a feje. Ez a
heves f fájás útközben lepte meg, valószín leg a rendkívüli h ség
következménye volt csak, s el is kedvetlenedett miatta, mint
akinek akad végre egy jó órája, s azt sem tudja zavartalanul
élvezni. A szemközti patikába tért be, ahol (a gyógyszerész
el adása szerint "felháborító nyugalommal") aszpirint és pohár
vizet kért, bevette a port, s "udvarias köszöntéssel távozott".
(A gyógyszerész a f tárgyaláson nyomatékosan hangsúlyozta az
"udvarias köszöntést", mint egészen rendkívüli és szokatlan
lélektani tüneményt, amely csaknem megmagyarázhatatlan, s
valószín leg érthet bbnek találta volna, ha Askenasi udvarias
köszönés helyett késekkel kezd dobálni, tüzet fúj és beveri a
gyógyszertár szekrényeinek üvegajtajait.) A gyógyszerész
természetesen utána is nézett a különös vendégnek, s látta még,
amint "felt n lassan" halad át a f téren. Askenasi csakugyan
lassan sétált, mert fájt a feje, a por enyhít hatását várta, s
nem volt oka, sem kedve fel és alá szaladgálni az utcán, ami
talán különösen is hatott volna; de már az els kihallgatásnál
belenyugodott, hogy minden, amit a délután mondott vagy csinált,
"különös" volt és "felt n "; az is, hogy aszpirint vásárolt és
lassan járt. A tanúk természetesen ebben az esetben is "élesen
láttak" és mindent jobban tudtak; ez már így volt és bele kellett
tör dni.
Felt n en lassú léptekkel sétált tehát végig a keskeny sikátorok
egyikén, melyek a f teret a dominikánus templommal kötik össze,
élvezte a naptól át nem melegített, vastag termésk b l rakott
házfalak h vösségét, megállt egy rövidáru-kereskedés kirakata
el tt, hosszan elnézte a harisnyakötegeket és gombokkal,
pitykékkel megtömött dobozokat, s örvendezett, hogy ezt is
alkalma van látni még, el ször életében, mert soha nem nézett meg
eddig ilyen kirakatot. Általában minden tárgy, minden szín és
vonal különös élességgel hatott most reá. Mintha sokáig
félhomályban tartózkodott volna, s most egyszerre meggyújtottak
valahol egy láthatatlan lámpát: tárgyakat pillantott meg,
melyeket eddig soha nem vett észre, s a legegyszer bb,
mindennapos látványosság is felt nt, egy levél-szekrény, az
utcatábla, poros orsó a rövidáru-kereskedés kirakatában,
elhajított banánhéj az úttesten, pohár vízben néhány szál virág
az egyik emeleti ablakban...
Levette szemüvegét, s árnyalattal elszürkült ugyan körülötte a
világ, a tárgyak körvonalai elmosódtak, de még így, szemüveg
nélkül is rikácsolóbb színeket, kirajzoltabb vonalakat vett
észre, mint máskor a pápaszem nagyításán át. Kissé fájt is
szemeinek ez a hirtelen, nyers fény, amelyben megújhodott minden
látnivaló, a legkisebb részlet is határozott körvonalakkal vált
el ; hunyorgó szempillákkal, óvatosan pillantott maga körül.
Kétségtelenül fényesebb, világosabb színekkel tárult eléje a
világ, mint "azel tt". Optikai csalódás - gondolta. De minden,
a szennyes, évszázados házfalak is, az ég és az utca, az
ablaküvegek és a kapuk kilincse elhasználhatatlanabbnak tetszett,
az újdonság varázsával hatott, mintha nagytakarítást rendeztek
volna id közben, s amire pillantott, az vasárnapias mázzal
tündökölt. Meghökkent, s mintha most látná el ször az élet igazi
vonalait, mintha eddig valamilyen különös rövidlátás, amelyen a
szemüveg sem tudott segíteni, megakadályozta volna, hogy a
tárgyakat s a tárgyak összességét, a mindenséget igazi valójában
vegye szemügyre, mintha hirtelen kigyógyult volna valamely
rejtélyes szembetegségb l, amelyre eddig ügyet sem vetett, s
amely negyvennyolc esztend n át homályba borított körülötte
mindent, mohón és kíváncsian kezdett szemlél dni. "Ilyen szép hát
a világ" - gondolta néhány percnyi figyelmes vizsgálódás után,
gyermekesen feltör , csaknem ujjongó elragadtatással. - "Ilyen
pompás! Ennyi színe van még, ilyen gyönyör szögletei és
vonalai... nem bírták elny ni mégsem!... Milyen szép mindez!" Az
örömérzethez, a nyugalomnak, elégedettségnek és kibékültségnek
ahhoz a zsibbasztó, kellemes érzéséhez, mely egy pillanatra sem
sz nt meg, mióta kilépett a negyvenkettes szoba ajtaján, most az
elragadtatás járult, az érzékelésnek ez a kéjes fels foka.
Lassan forgatta fejét, mint aki nem bír betelni a meglepetéssel,
fél, hogy sokat habzsol majd a friss ingerekb l, ha nagyobb
területet tekint át egyszerre, s meg sem bírja emészteni a
rendkívül közvetlen, els rend benyomások zsúfolt, beláthatatlan
tömegét. Szédülni kezdett, olyan er vel és b séggel zuhogott
szemébe a látnivaló; a részletekhez menekült, egyel re nem mert
az égre vagy az utca távlatába tekinteni, óvatosan kiemelt egy
es csatornát, kávéházi asztalt, emberi arcot, s mint mikor a
mikroszkóp homályos, színtelen és üres körzetéb l egyszerre
el válik az ismeretlen világ, él lények szabályosan körülrajzolt
alakjaival, megelevenedik az addig láthatatlan szerves élet,
melyet a vízcsepp rejt magában, flórát és faunát lát ott, ahol
eddig nem látott semmit, életet lát ott, elpusztíthatatlan,
gazdag formákban állandóan változó és szaporodó életet, ahol
eddig közönyös és sivár nyersanyagot látott, úgy látta most a
mikroszkopikus területeket, melyeket egy-egy pillantással
megvilágított. Ujjongást érzett, hogy megint látja a világot,
amelyben eddig csak élt, melyet csak használt, piszkosnak,
kopottnak tartott s nem is figyelt reá; s ugyanakkor emlékezett,
hogy egyszer már látta így, nagyon régen, paradicsomi üdeségében,
talán gyermekkorában, mikor felült a bölcs ben s a lámpát nézte
vagy egy kezet, mely orra el tt hadonászott...
Most úgy tetszett, mintha az emberek is, kik szembejöttek az
utcán, lassabban járnának, nemcsak a tárgyakat és jelenségeket
látta élesebben, igazi színekben, de a mozdulatok ütemét is
érzékelhette, egészen másképp, mint azel tt. A lassított
mozgóképfelvételek hatottak így reá régebben, egy kéz nagyon
lassan mozdult, kalap úszott a leveg ben, minden mozdulat és ütem
ízekre bomlott, a hangok is fél- és negyedhangokra törtek.
"Valamilyen új érzék ez" - gondolta -, "megint tudok látni és
hallani, mint régen." Megállt, behunyta szemét, sok volt ez a
boldogság, sok volt, csaknem elbírhatatlan, hogy még egyszer
szabad látni a világot, hallani és érteni, mintha most születne
e sok csodálatos látnivaló közé. "Mennyit unatkoztam!" - gondolta
szomorú önváddal. - "Ültem a homályban és unatkoztam. Milyen
gyönyör ez az egész..." Az utcafalnak támaszkodott s hirtelen
belenézett az égbe, elszántan és borzongó kíváncsisággal, mint
aki el re remeg a gyönyör ségt l, melyet egy régen sóvárgott
látvány lesújtó szépsége nyújt majd neki. "Milyen az ég?..." -
gondolta közben, amikor felvetette szemét -, "már nem is
emlékszem a színére..." Az ég híg volt, sem kék, sem fehér, s
Askenasi kerekre nyitott szemekkel bámult fel az égre, mint aki
végre ezt is megengedheti magának, szomjasan és tehetetlenül
leste azt a színtelen mélységet, amely felette tárult. "Újságot
olvastam eddig" - gondolta röstelkedve és bosszankodva -, "soha
nem néztem fel az égre, újságot olvastam, szótárakat és
folyóiratokat..." Fejét csóválta. Most már nem unatkozhatott
egyetlen percet sem, élete hátralev napjai zsúfolva lesznek
látnivalóval, talán át sem lehet tekinteni azt a rettenetes nagy
anyagot, amely a mai naptól rendelkezésére áll... Lassan lépdelt,
minden pillanatban megállította az új látnivalók tömege. -
"Azel tt csak a múzeumban tudtam így észrevenni valamit" -
gondolta. Patkány mászott el az es csatorna mögül, s fürge
mozgással gyorsan el is t nt a pinceablak hasadékában. Askenasi
soha nem látott még ilyen közelr l patkányt, s örvendezve
felkiáltott. Most már tudta, hogy nagyon sok dolga lesz még,
tudomásul kell vennie a világot, amelyet eddig nem ismert a maga
valóságában, inkább csak hallomásból, ahogy egy vak értesülhet
a színekr l és a tárgyak alkatáról. A valóság sokkal egyszer bb,
s amellett dúsabb és pompásabb volt, mint ahogy a homályban
elképzelte. Kábultan és támolyogva ért ki a piacra.
Gyümölcsök és halak, állati tetemek között vándorolt. Id nként
megállította egy-egy ismeretlen szag, szimatolva indult el a
sátrak között, amíg megtalálta a szag eredetét, valamilyen
veteményt vagy halfélét, amilyet soha nem látott eddig. "Az
ebédet behozzák, a tányérokat leszedik" - gondolta. - "Eddig
beértem ennyivel. De ez sem lesz ilyen egyszer ." A tengeri
állatok teste fölé hajolt, s mit sem tör dve az árusok
unszolásával, hosszan bámult egy tintahal nyitott, üveges
szemébe, amely így holtan is visszatükrözte az ég fényességét és
Askenasi arcát. "Milyen kedves t le" - gondolta csaknem
elérzékenyülten -, "meg rzi egy pillanatra arcomat e halott, pici
tükörben... igazán kedves t le." Úgy érezte, hogy nincs többé
teljesen egyedül, halott tintahalak még jelt adnak, ha föléjük
hajol, növények hívogatják illataikkal, a rokonság és ismer sség
vonzása vette körül.
"Már rettenetes messze voltam" - gondolta nyugtalanul. - "Igazán
legf bb ideje volt..." A gyümölcspiac peremén néhány bódéban
rózsákat és jázmint árultak s nagy, üde mimózaágakat. "Csak
óvatosan" - gondolta, mint aki nem tud még mértéket tartani, nem
ismeri e rendkívüli bódítószerek hatását, s ha nem vigyáz,
hamarosan részeg lesz, elég néhány korty a nagyon er s szagokból,
s már támolyogni és danázni kezd. Eliz jutott eszébe, aki néha
pillanatok alatt el tudott kábulni, a részegség minden jelével
ujjongott és örvendezett, miel tt az italt megkóstolta volna,
amelyet elébe helyeztek. - "A mámor inkább képesség" - gondolta
komolyan, mint aki végre megértette ezt a nagyon egyszer titkot
-, "mint következmény... olyasféle képesség, mint az
énektehetség. Az ember egy napon, elég kés n, megtudja, hogy
hangja is van s gyönyör en kezd énekelni... Az ember egy napon
észreveszi, hogy tehetsége van a mámorhoz..." Figyelmesen járta
körül a virágvázákat, csak távolról és óvatosan, mint aki nem
tudja még, mennyit bír el és hogyan hatnak majd reá ezek a nagyon
er s ingerek. Vajsárga, húsos körtét vásárolt, s ott a piac
közepén beleharapott; a gyümölcs leve lecsurgott szája mellett,
bemocskolta ruháját, az illatos és ízes anyagot lassan szürcsölte
s testi gyönyör séget érzett, amilyet eddig soha nem ismert...
"Ennyi öröm egyszerre..." - gondolta hálásan és elhajította a
körte csutkáját, tenyerével törölte gyümölcslét l nedves arcát,
s nevetve viszonozta az árus csodálkozó, kérd pillantását, aki
nem értette egészen, mi történt ezzel az el kel úrral, miért
derül ilyen jókedvre egy körtét l, s miért kezd lakomázni a piac
közepén? Összemarkolta az aprópénzt, melyet zsebében talált, s
átnyújtotta az árusnak, aki vonakodva nyúlt a pénz után, s
tanácstalanul bámulta a szokatlan összeget... "Kit n körte" -
ismételte Askenasi többször lelkesen és hangosan, amíg az árus
végre megértette, elvigyorodott és zsebébe süllyesztette a pénzt.
"Azt hiszi, részeg vagyok" - gondolta Askenasi elégedetten -,
"fényes nappal berúgtam és pénzt dobálok a piacon..." Bizonytalan
léptekkel járt. Már sokan nézték. "Vigyáznom kell" - gondolta -,
"úgy látszik, nem szoktam még hozzá s hamar elszédülök. Kihúzta
magát, s mert mindenfel l kíváncsi, nem éppen ellenséges, de
idegen és nyugtalanító pillantásokat észlelt, mesterkélten
lassú léptekkel, komoly tartással haladt tovább s leszegte fejét,
hogy a szembejöv k ne lássák mosolyát.
A város lassan éledt e h vösebb órában. A h mérséklet hirtelen
h lt le, mintha pára hullott volna, langyos köd, s Askenasi hideg
verejték csapadékát érezte kezén és homlokán. Az ablakok zsaluit
sorra kitárták az emeleteken, s a keresked k felvonták a
napellenz red nyöket. A f téren sétálók jelentek meg, párok
siettek a keleti kapu felé, a kávéház terasza fel l bécsi valcer
ütemei érkeztek. Elindult a zene irányába. Az utazási iroda el tt
megállt, homályosan emlékezett, hogy nemrégen még ide készült,
hálóhelyet akart váltani a vasútra, hogy visszatérjen Párizsba,
megkeresse Elizt és vele éljen, az "egyetlen n vel", aki számára
az életet jelentette... Mint akit tapintatlanul, gyöngédtelenül
megzavarnak élete els boldog órájában, összeráncolt homlokkal,
bosszúsan szemlélte az utazási iroda hirdetéseit. "Nem, hál'
Istennek, utaznom nem kell többé" - döntötte el, diadalmas
elégtétellel. Utazni, hordárokkal bajlódni, útközben kezet mosni
a piszkos, koromtól ragadó vasúti mosdóban, megérkezni,
telefonálni, Eliz körül újra kezdeni a "boldogság" terhes és
bonyolult szolgálatát, pénz után nézni, el adást tartani, idegen,
híres és el kel emberekkel beszélni - mindazt, ami terhes és
fölösleges volt, s állandóan elválasztotta a "boldogságtól" vagy
a "kielégülés"-t l, attól a meghatározhatatlan idegállapottól,
melynek édes zsibbadását "azóta" mindegyre érezte, egyetlen
hatalmas mozdulattal örökre elhajította magától. "Soha nem is
szerettem utazni" - gondolta elégedetten. - "Unatkoztam útközben
és fárasztott a vonat. Általában soha nem volt jó sehol. Most
jó." Összedörzsölte kezeit. "Most már nem kell utaznom soha
többé" - s csúfondáros, fölényes pillantással nézte meg a
hirdetéseket, melyek Skóciába és Afrikába hívták -, "most már
csak élnem kell." S elindult a kávéház felé.
Közelr l akarta hallgatni a zenét, megnézni a tengert - s a két
ingert, a zene és a tenger vonzását most ugyanegynek
érezte. "Amíg engednek élni" - gondolta és meggyorsította
lépteit. Tudta, hogy sok ideje nincsen, rövidesen kínos és
kényelmetlen faggatást kénytelen majd elt rni, zavarják,
állandóan megakadályozzák mozgási szabadságában, s a végén talán
meg is ölik. Ez a lehet ség mélyen meglepte. "Persze, az szokás
ilyenkor..." - s elgondolkozva nézett körül. - "Ha valaki egyszer
kielégül... a társadalom védekezik." Leült a kávéház teraszán,
a tengert kereste szórakozott tekintetével, de az emberek
elfödték el le. Párok jöttek és mentek, összehajoltak az asztal
felett, összedugták fejüket. "Hja, ez nem olyan egyszer " -
gondolta derülten, fölényesen Askenasi, s csaknem gúnyos
jóindulattal szemlélte az egymás tekintetét keres , egymás kezét
szorongató párokat, a beavatott ember jóindulatával és fölényével
-, "ez nem olyan egyszer , fiacskáim. Túl szép lenne, ha a
boldogságot ilyen olcsón adnák - tekintetek és szavak és
simogatások s maga a csók, s amit az ágyban csináltok aztán,
mindig csak félig, utolsó pillanatban mindig megh kölve..." Most
egyszerre értette. Intett a pincérnek, hogy hozzon akármit, ne
zavarják most.
"Az embert nem a jóság váltja meg" - gondolta kínlódva, s minden
egyes szót er szakkal kellett elszakítani a szavak tömegét l,
amelyekhez tapadt, összeragadva ebben az srégi anyagban, a
nyelvben, minden szó telítve vonatkozásokkal, melyek él sködnek
rajta s kiszívják eredeti értelmét, életerejét. Most minden egyes
szót meg kellett tisztítani, elszakítani a többit l,
fert tleníteni. "Az embert nem a jóság váltja meg" - ismételte
nagyon lassan -, "hanem a b n." El kereste noteszét, s gömböly ,
iskolás bet kkel - nem azzal a gyorsírásszer , jeleket idéz
írással, amelyet különben használt -, gondosan kirajzolva minden
bet t, felírta a szavakat. A noteszt bels zsebébe helyezte, s
a zsebet gondosan begombolta, mint aki nagy értéket riz, s
vigyázni kell, hogy meg ne lopják. "El is felejthetem" -
gondolta, de ezt nem tartotta valószín nek, s hozzátette a maga
igazolását. - "Meg is ölhetnek, meg is rülhetek egy
napon." Mindenesetre megnyugodott, hogy a feljegyzés megmarad,
bármi történik is vele. A pincér frissít italt állított eléje,
s Askenasi idegesen eltolta ezt a "mesterséges italt" - ez a
kifejezés jutott eszébe. - "Ártalmatlan valami, de abból a másik
világból való, az utazás, Eliz, a megegyezések, a koktélpartik
és a g zekék világából... nem kell" - határozta el. Különös
kényszert érzett, hogy e rövid id ben, amely még az övé, ne
érintsen semmit, ami a "másik világ" terméke - és finnyásan
zsebre tette kezeit.
Hogy ez a "rövid id " egy pillanat még vagy néhány nap, nem is
érdekelte különösebben - mint az álomban, tetszés szerint
rendelkezett most az id vel, egyetlen pillanat alatt átélhette
az egész életet, ha nagyon akarja s ha sürgetik - így gondolta.
De nem is hitte, hogy az a dolog, a "vallomással" és a
társadalommal, amely védekezik, olyan rendkívül sürg s.
Iparkodott az szempontjukból vizsgálni a történteket - a
rend r, kis távolságban, fehér trópusi sisakkal fején, ott állott
a tér közepén, s bármely pillanatban inthetett neki -, s
megnyugodva állapította meg, hogy igazán csak rosszakarattal
köthetnek bele. - "Egy bíró talán, aki minden kákán csomót keres"
- gondolta. - "Ez már aztán igazán magánügy. Nem üthetik bele az
orrukat minden ilyen alkóv-dologba. Férfi és n dolga,
istenem..., micsoda bonyolult ügyek! Mondom, nem lehet azt úgy
venni." Egy pillanatig sem gondolt arra, hogy titkolja majd, ha
megkérdezik - tapintatlanul és ostobán kérdezik majd, s
feltételezte, hogy kevésbé barbár környezetben, például Angliában
vagy Kínában, ahol az emberek még tisztelik a magánéletet s
f ként a férfi és a n viszonyának magán jellegét, soha nem
zaklatnák ilyen csekélység miatt. Nem valószín , hogy minden
egyes esetben megmozdul a társadalom fegyelmez apparátusa, mikor
egy férfi és egy n összeakadnak... rettenetes szervezet lenne
szükséges ehhez, a bíróságok nem is gy znék a munkát... "Nem, ez
aztán igazán magánügy" - döntötte el. - "A körülményeket talán
bírálhatja a társadalom, de magát a tényt... ahhoz senkinek semmi
köze." Elégedetten pillantott körbe. A párok még mindig egymás
kezét fogták, a szemek összemosolyogtak, a vállak egymáshoz
simultak. "Ez csak társalgás" - gondolta Askenasi -, "ez csak a
felület. Negyvennyolc évig én is a felületen maradtam. Azt
hittem, hogy csókkal és szeretettel és öleléssel el lehet intézni
valamit. De ha egyszer nem lehet..." - s gondterhesen sóhajtott.
- "Vajon sokan jutnak el odáig?" - gondolta
nyugtalanul.Valószín , hogy nem sokan - az emberek beérik a
felülettel, azzal a jelképpel és utalással, melyet veszély nélkül
kapnak egymástól, az ízelít vel, s egész életükben szomjasok
maradnak... "Temperamentum dolga" - gondolta, de rögtön
felháborodott, mert a meghatározást frivolnak érezte. Nem, semmi
esetre sem "temperamentum dolga", hanem élet-halál dolga,
egyszer en válasz a kérdésre, hogy van-e kielégülés, tehát van-e
értelme a szenvedésnek? "Én igazán mindent megpróbáltam" -
gondolta menteget dzve. - "Annának elmeséltem álmaimat is, olyan
szörny séges álmokat is, mint a kihullott fogsort s azt a
másikat, mikor egy ló nekem rohant, vállaimra térdelt és arcomba
harapott... Többet már nem lehet elmondani. S Elizzel is
megbeszéltünk mindent, amit a test elmondhat, azt megbeszéltük...
De ez mind csak társalgás volt." A messzeségben, az id ben
elmerült képek jutottak eszébe. Els ifjúkorát látta, az els
n ket, alkalmi szeret ket, akik a test jelképes örömeit
kóstoltatták vele, s megvilágosodtak a különös pillanatok,
melyeket egy-egy n karjaiban élt meg, félig ájultan s még mindig
kíváncsian, hátha következik még valami... Az a "valami", ami a
sok keser gyakorlat értelme volt, a szavaknak, pillantásoknak,
a testi érintkezésnek, a sóvárgásnak értelme, az utolsó, egyetlen
szó, válasz a kérdésekre, melyeket a testek egymáshoz intéztek.
Ez a szó mindig késett. Egy vörös hajú n jutott eszébe,
Grenoble-ban ismerte meg, ahol diákoskodott; milyen régen volt
ez, talán harminc éve is múlt már; érezte a n fiatal szájának
forró, egészséges illatát, a kecses test verg dését karjai között
- délután találkoznak, az ablak félig lebocsátott red nyei mögött
nagy platánok fürdenek a napfényben, a zsalu résein aranyos fény
csorog a szoba egyik sarkába... a padlón terültek el, meztelenül,
csaknem eszméletlenül, s talán tizennyolc éves... a n lába
mellén hever, szeretkezés után pihennek így, ájultan sokáig; s
egyszerre megragadja a fiatal n t és két kézzel rázza, eléje
térdel s így könyörög: "Hát szólj, mondd meg végre..." A n
lassan ocsúdik és remegni kezd; aztán sírva fakad, most
mindketten a földön térdelnek, az ágy el tt, szemközt egymással,
kezeiket tördelik, mint akik imádkoznak, s a n ezt kiáltja,
görcsösen zokogva, b ntudatosan és önkívületben: "Nem tudom...
Nem emlékszem..." Ez a szó megnyugtatja - "legalább igazat mond"
- gondolja. Kés bb, mint a b nbeesett emberpár, lehajtott fejjel,
dideregve meztelenségükben, az ágy szélére ülnek, egymás kezét
fogják, s halkan beszélnek. Kéri a n t, hogy emlékezzen, próbálja
meg... hunyja be a szemét, hiszen lehetetlen, hogy elfelejtette.
férfi, neki más járt évezredeken át a fejében, meghódította a
földet és spekulált, nem csoda, ha megfeledkezett arról... de a
n nek nem volt más dolga, állandóan ezzel foglalkozott, figyelt
és emlékezett - gondolkozzon csak, biztosan eszébe jut majd. S
kés bb, mikor a n hallgat, elkeseredetten újra egymásnak esnek
-
ha nézi valaki ket, azt hiszi, a szerelem önkívületében
verg dnek -, de milyen különös mozdulatok ezek, a szerelem
mozdulatai! Mi más ez a harapás, markolás, fojtogatás, ez a
kétségbeesett dörömbölés, ököllel, foggal és körömmel a bezárt
kapun, ez a dühödt vájkálás az idegen testben, mi más ez, ha
kívülr l nézi valaki, mint a harag, a fenyítés, a számonkérés
nagy jelenete?
"Szeretik egymást?" - kérdezhetné valaki elcsodálkozva, aki a
másik bolygóról érkezik, s nézi a "szerelmes" jelenetet -,
"milyenek hát, amikor haragudnak?..." Csakugyan, mintha követelne
a másikon valamit, fojtogatva, markolva, harapva, egészen
elmerülve a másikban, hörögve, és horkanásokkal faggatja: "Mondd
meg hát!... Hová rejtetted?... Miért nem adod ki?... Miért
hallgatsz?"A szeretet jelei talán mégis gyöngédebbek, simábbak;
így csak fenevadak esnek egymásnak, melyek életre-halálra
marakodnak egy láthatatlan, becses koncért... Rágyújtott. Most
már oszlott körülötte a tömeg, s két asztal között, a móló
korlátján túl megpillantotta a tengert. A zene elhallgatott, a
zenészek vászontokba rejtették hangszereiket, a párok egymásba
karoltak és hazafelé indultak. "Ah, menjetek csak" - gondolta
Askenasi, s mint aki révbe ért, evett a tudás fájáról,
kényelmesen elkönyökölt az asztalon, füstkarikákat fújt és az
összesimulva távozó párok után nézett. - "Térjetek csak haza, az
ágyba s az asztal mellé, kóstolgassátok tovább, óvatosan és
cseppenként, a boldogság italát... Mégis szomjasan maradtok,
kedveseim. A kielégülést nem mérik ilyen olcsón... senki nem ad
semmit, s mindenki csak kapni szeretne... jó is lenne!" -
Elégedetten felnevetett. - "Hazamennek, felgyújtják és leoltják
a lámpát, befeküsznek a puha ágyba, ölelgetik egymást, s aztán
várják a csodát... Még mit nem!..." Egyre valószín bbnek
tartotta, hogy a társadalom nem kifogásolhatja eljárását - talán
bírság jár ki ilyesmiért a rend rségen, néhány frank vagy egy-két
nap elzárás, mint mikor valaki a gyepre lép vagy autójával
elgázol egy csirkét. "Lehetetlen, hogy ne értsék meg" - gondolta
bizakodva -, "hiszen minden mozdulat erre tanít..." Ezt az érvet
még elfogult bíró is kénytelen lesz tisztelni. Ha "bizonyítási
eljárást" követelnek, hát istenem, kerekedjenek fel és nézzék
meg, akárhol és akárkit, mikor két ember, férfi és n ,
összeakadnak!... Félre lehet érteni a szerelem mozdulatait?...
Mi más ez a támadás, a testek lázadása, mint számonkérés és
követelés? A tolvajt lincselik így az utcán, ahogy a szerelmes
bánik áldozatával... s maguk a szavak is, melyek a szándékot
jelzik, a "szerelem" szavai, mind támadás, sértés,
ellenségeskedés! Arra gondolt, hogy mint oly sokan
el tte, is sokszor eljutott már "azel tt" is a határig - keze
a n nyakát simogatta, értelmetlen szavakat suttogott, foga a
másik fogsort vallatta -, de az a szédülés, rángás, az a nagy
lendület, amely áthajítja az embert a túlsó partra, végül mindig
elmaradt - utolsó pillanatban megh költ, visszarettent, s beérte
a "kéjjel", az "örömmel". Szerelmes párok száz- és százmillióira
gondolt, nemzedékekre, akik a nappal és az éjjel minden órájában
faggatják egymást, kétségbeesve és elkeseredetten, sokan a
korbácshoz nyúlnak vagy elhagyják a n t és saját nemükhöz
menekülnek, mint a tébolyodottak, döngenek új és új légyottok
között. "Rettenetes fáradtak lehetnek végül" - gondolta mély
szánalommal. - "Legtöbbje oly fáradt lesz, hogy belehal..." Ezért
igazán nem büntethetik; talán megjutalmazzák majd, talán
ünneplik, s az élet egyszerre megváltozik, a kormányok
lemondanak, s a nemzetiségi kérdést megoldottnak lehet tekinteni,
ha megtudják - ez az ötlet csak megvillant, de rögtön el is
határozta, hogy nem kér a jutalomból, s kitér minden ünneplés
el l. Szerényen, lesütött szemekkel mosolyogva pillantott maga
elé, mintha már itt is volna a pillanat, amikor elhárítja az
ünneplést. "Mindig reméltem, hogy nem kell megtennem" - gondolta
szomorúan. - "Mennyi mindent próbáltam!... Sokat olvastam, s
egyszer megkíséreltem férfiakkal is..." Minden részletével látta
a nevetséges jelenetet, Berlinben, ahol hivatalos dolga volt sok
év el tt; este az egyik kétes hír mulatóban fiatal n szólította
meg, zöldselyem ruhás, sz ke leány; puha, hosszú kezeivel
görcsösen szorongatta Askenasi kezét az asztal alatt, s
könyörgött, menjenek el együtt. Nem tudta biztosan, kétnem -e a
lány vagy talán nem is leány... mikor fizetett, s karját a
"leány" karjába öltve eltávozott a gyanús helyiségb l, azt a
szédülést érezte, mint néha a szerelmi jelenet válságos
pillanatában - talán ez az út, most csak egy szó még, egy
mozdulat, s ez a forró hullám elsodorja valamilyen der sebb
partra... A hotelszobában, a tompított lámpákkal világított
tánchelyiség és a taxi homálya után, az éles fényben a "lány"
elárulta titkát, lassan vetk zött, n ies mozdulatokkal, s a
selyem-dessuos-k maskarába öltözött, munkanélküli lakatoslegényt
lepleztek... Közönyösen nézte, nem érzett undort, de különösebb
vonzást sem; szomorúnak és nevetségesnek érezte a jelenetet,
néhány kíméletes szóval elbocsátotta az állástalan iparost, és
pénzt adott neki. Ez is csak út volt, jelzés, egy a száz és száz
ösvény közül, melyek a láthatatlan, tapinthatatlan cél felé
vezettek... - Sokáig bízott a gyermekben is, az "élet
folytatásá"-ban, a "termékenység" nagy jelszavában, de néhány
évvel gyermekük születése után be kellett vallania, hogy a
gyermek nem segített rajtuk, s Anna és ugyanolyan várakozással
és feszültségben éltek tovább, mint a kisleány születése el tt.
Pénzt dobott az asztalra és felállott.
A nap még éles fénnyel, de már hidegen és mintegy ércbe öntve,
tárgyszer en tündökölt a hegy fölött; a házak és tárgyak, a forró
napszak olvasztótégelyéb l kikerült anyag kocsonyás merevségével,
szilárdabban vált el a hideg világosságból; a tenger fel l szél
kelt és felseperte az utca porát. Elment a rend r mellett,
szigorúan szembenézett vele, s a testes ember nem állta az idegen
pillantást, zavartan és kényszeredetten elfordult, s odébb ment
néhány lépést. Askenasi kihívóan, mozdulatlanul állt meg az
utcasarkon, és kérd pillantással nézett utána. "Mit rzöl?" -
kérdezte csendesen, mozdulatlan szájjal. - "A rendet?... Nem
mondták meg neked, hogy ez a "rend csak az egyik oldal?... A
rend, az összefüggés, ez az egyik part, talán a nappal; de mit
kezdel a másikkal, az éjszakával, amely hozzátartozik és bel le
következik, nincs élet nélküle, s felbomlik benne minden, amit
a nappal egymásba rótt és épített?..." Körülnézett. - "A házak"
-
gondolta szánakozva és vállat vont. Úgy tetszett neki, hogy
valamilyen gyámoltalan következetességgel és szilárdsággal,
határozatlanul álltak a házak a helyükön; az ablakok mögött
tárgyakat rakosgattak, vacsorára terítettek. "Mintha a süllyed
hajón nagy gonddal ágyazni kezdene valaki a kabinokban..." -
gondolta. A templom el tt ment el és betért.
A széls oltárnál fejkend s asszony ég gyertyát t zött a páduai
szent oltárképe elé. "Nem adják ilyen olcsón" - gondolta
elmen ben, hidegen Askenasi. Megállt a homályban és gépies
mozdulattal összekulcsolta kezeit. A templom hármas hajójának
homályát a gyertyaláng alig karcolta meg; a f oltár mögött,
alacsony, félig nyitott ajtón át a kolostorudvar világossága
szivárgott; különben mesterséges, nyirkos sötétség permetezett
az srégi falakról. Elindult a fény irányában, s a f oltár el tt,
csaknem udvariasan, megállt. Keze öntudatlanul vetette a kereszt
jegyét, ahogy az utcán bizonytalanul és mégis önkéntelenül
kalapot emel az ember, ha nagyon el kel ismer ssel találkozik,
akir l nem tudja, kellemes-e az üdvözlés neki? Három, bársonnyal
borított széles lépcs fok vezetett fel az oltárhoz, melynek
szárnyait ismeretlen fest piétája - ("toscanai gyenge iskola"
-
villant meg benne a fontoskodó, régi Askenasi) - töltötte ki:
a jobb szárnyon a lándzsás rómaiak, szakszer közönnyel a
katonák, bal fel l a kezüket tördel asszonyok s középen a
leromlott, meztelen férfitestet fél karral ölel , a fájdalomtól
már merev és szenvtelen arckifejezés anya. "Igen, igen" -
gondolta Askenasi, mint mikor az ember valami nagyon kínosat lát,
s illend ségb l nem mer odébb menni, részvéttel lesüti szemeit
s lehorgasztja fejét, de szívesebben tiltakozna és kiabálna.
"Hogyne, természetesen" - gondolta gyorsan, készségesen.
Ovatosan, szemérmesen fölvetette szemeit, s a megkínzottságában
is eszményesített testet vizsgálta, melyet keskeny ágyékfed
borított, semmi egyéb. - "Askenasi" - mondta aztán halkan,
bizalmasan. Körülnézett. Az asszony, aki az imént gyertyával
hódolt a széls oltár szent-képe el tt, most a kijárat tojásdad
kivágásában lépdelt, a küszöbr l még visszafordult, letérdelt,
hosszan és s r n keresztet vetett, s elhagyta a templomot. -
"AskenasiViktor Henrik" - ismételte valamivel hangosabban, még
mindig elfogódottan, most, mikor egyedül maradt. - "Párizsi
lakos. Negyvennyolc éves. Római katolikus. A Keleti Iskolán a
görög irodalom és a kis-ázsiai nyelvek tanára. N s. Egy gyermek
atyja." Aztán sunyin, alamuszi módon felvetett szemekkel, hamis
hangon súgta: " Uram, irgalmazz." Egyszerre megrázta valami.
Felállt, leverte nadrágjáról a port, kiegyenesedett, hátraszegte
fejét, kissé színésziesen.
"Egyszer meg kell beszélnünk" - mondta, hetykén, hangosan,
kihívóan. Farkasszemet nézett az oltáron túl, a homályba
pillantott, mereven. "A hely nem alkalmas. Itt köztünk van... "
Megakadt, gondolkozott, "mi is van köztük?"
Csak az akadályt érezte, de nem tudta meghatározni. Kés bb eszébe
jutott: "A vallás. Köztünk van a vallás. A hely
nem alkalmas." Követel en, csaknem kiáltva mondta: "Valahol
sürg sen meg kell beszélni." Szavai visszhangot vertek
fel. Ezért halkítva hangját, bizalmasan jegyezte meg:
"Nincs sok id m." Megkerülte az oltárt, sietett, elindult
megkeresni a módját, hogy "ne legyen közöttük semmi".
Az alacsony ajtóhoz lépett, mely a f oltár mögött nyílt; a
félig nyitott ajtón át a délután langyos fényessége áradt, a
küszöbr l a kolostor kertjét pillantotta meg, az árkádokat,
melyek a refektóriumhoz vezettek s a kerek kutat az udvar
közepén. Az árkádok márványoszlopain folyondár csavarodott, s a
parányi kertb l, mely az udvar négyszögében, a
kút körül terült el, a frissen öntözött, porhanyós föld s
tropikus virágok üvegházi illata áradt. A dús, mesterségesen
zsúfolt kert minden barázdájából virágok keltek, s a virágágyak
peremén nagy pálmák és embernyi, sárga kaktuszok
rködtek pallosaikkal. Körös-körül, szabályos négyszögben
a templom és a kolostor falai zárták be a kertet, az apró
cellaablakokban virágcserepek állottak, s az ég szürkéskék
négyszöge fedte le az udvart, felh tlenül és mereven, mint
egy üvegtet . Nem látott senkit, az er s illatot, a párás,
f szeres leveg t szomjas kortyokkal itta és fejét csóválta
csúfondáros rosszallással, mint aki óvatlan pillanatban tiltott
szenvedélyükön kapta rajta a barátokat. - "Nézd csak, nézd! Így
persze nem nehéz lemondani a világról, ha közben ilyen illatokat
szív az ember... Oh, ezek az aszkéták!..." - gondolta, és nevetni
kezdett. Úgy gondolta, hogy minden ingernek, amelyet a világ ad,
közös forrása és közös célja van. - "Ha valaki befogja füleit,
s így bámul kerekre nyitott szemekkel egy parázna jelenetet,
akkor nem b nözik? Micsoda ravaszság!" A föld és a növények
nehéz, testi kipárolgását lélegezte, ezt a csakugyan érzéki
illatot, amelyet a nagy h ség után frissen megöntözött föld
áraszt, a növényzet parázna, párás izzadságszagát szimatolta és
fejét csóválta. A csend, melyet a kert lélegzett s a vastag
k falak féltékenyen riztek, sóvárgással és irigységgel töltötte
el. "Talán mégis tévedtem" - gondolta ijedten. - "Talán van ez
a béke is... a lemondás, a csend, a megbékülés." Iszonyodva
nézett körül. Mi lesz, ha "tévedett?" Ha nincs "igaza", ha
egyszer en csak türelmetlen volt, vagy, amire nincs mentség,
gyáva és mohó? Elindult az árkádok alatt; a kert és a falak
érintetlenül maradtak meg a középkorból, száz és száz élet
titkával átitatott csend vette körül, ez a s r csend, telítve
emberek titkával, akik nem törekedtek "megoldások"-ra, egyszer en
beilleszkedtek a kész keretekbe, s kibírták valahogy... Honvágy,
irigység, rettenet rajzottak benne. A cellaablakok felé
pillantott, melyek a világból már csak ezt a cserépnyi illatot
és színt engedték be, ezt a néhány négyzetméterre összezsúfolt
serd t bámulták, inkább csak mint jelképet, mint egy imakönyvbe
lepréselt virágot, mely a mindenség flórájára emlékeztetett. "Nem
lehet igazuk" - gondolta makacs reménykedéssel. - "Egyszer en
gyöngék a világhoz, a cselekedethez. Elrejt ztek a falak mögé...
milyen vastag falak!..." A bolthajtások nemes ívelését figyelte;
a barátok, mint a japáni kertészek, apró, kaviccsal kirakott
utakat építettek e parányi földterületen, négy oroszlánfejes
k pad állott a "kert" négy sarkában, s Askenasi nem is értette,
miféle készletekb l táplálja ez a néhány rög a kövek között mind
e lugasokat, virágágyakat, ezt a felcsigázott termékenységet? S
a cellák ablakai is inkább befele néztek, mint a kertre...
"Ötszáz éves gyakorlat" - gondolta elutasítóan. - "Módszerek. A
hinduk különbet is tudnak." A kert varázsa, finom, zord
szemérmességében csaknem g gös és választékos zárkózottsága
figyelmeztették, hogy ez a "módszer" öntudatos, s valamilyen célt
szolgál; ez a csend nem a szanatóriumok mesterséges békéje, hanem
évszázadokon át leülepedett nyugalom, fegyelem és szándék
terméke... Elindult a templom felé, mikor az egyik "lugasból" (a
valóságban néhány cserje és két pálma szövevénye mögül) különös
csattanást hallott; a hang szaporán ismétl dött, s megismerte a
kerti olló hangját, közelebb lépett a virágágyakhoz, s elindult
a keskeny, kaviccsal felhintett úton. Néhány lépés után
meghökkent és megállt. A pálmafa mögül barna kámzsába öltözött
férfi lépett el , kezében a lombvágó ollóval és öntöz kannával.
A kúthoz lépett, megmerítette a kannát, s most vette csak észre
Askenasit. Különösebb érdekl dés, mosoly és szívélyesség nélkül
pillantott a vendégre; el re köszönt, a házigazda
természetességével, sok méltósággal bólintotta tonzúrás, sz
fejét, s Askenasi társadalmian meghajolt és viszonozta az
üdvözlést. A vastag, barna posztóból szabott csuha elfedte az
id s férfi alakját. Askenasi nem tudta rögtön megállapítani, hogy
kövér-e vagy sovány. Napégett, bütykös és kidolgozott kezei
inkább egy napszámos, mint egy szerzetes kezére emlékeztettek,
sovány arcában két lobogó, sötét fény , fekete szem világított.
Ezek a szemek egy pillanatig mint harsány kérdés támadtak
Askenasinak; de a vértelen, keskeny száj nem nyílott szóra, s a
szemek kérd , csaknem támadó lobogása e hosszú pillanat után
kihamvadt. Kezében az öntöz kannával s füvészollójával megint a
cserjék felé fordult, mint aki eleget látott, s nincs több
kérdeznivalója; megöntözte az egyik cserjét, óvatos kezekkel
szétbontott egy mimózaágat, s ollójával levágott néhány illatos,
világossárga fürtöt. Lassan járt fel és alá, egyáltalán nem
tör dött Askenasi jelenlétével, mint aki megszokta a kíváncsi
turisták kotnyeles és tolakodó látogatásait, s nincs emberi er
és hatalom, mely akadályozhatná, hogy munkáját a megszabott
órában elvégezze.
Minden mozdulata lassú volt, megfontolt és választékos. Askenasi
zavartan állott. Mintha keresne valamit, körülnézett, el húzta
óráját, felpillantott az égre, s mikor a barát még mindig nem
vett tudomást jelenlétér l, köhintett és megszégyenítve, tétova
mozdulatokkal útnak eredt. Útja a szerzetes mellett vezetett el,
aki most füvekb l csavart köteléket a mimózaágak köré, s
letérdelt ehhez a munkához; Askenasi figyelmesen nézte a térdel
alakot, a barna kámzsával borított, tömzsi testet, a keskeny
koponyát, amely aránytalanul kicsi volt és törékenyen ült meg az
inas nyakon; derekát vastag kötél övezte, s oldalán fekete olvasó
lógott. Mikor Askenasi közelébe ért, hátrafordította fejét, s
anélkül, hogy térdepl helyzetéb l felemelkedett volna, közömbös
mosollyal, de udvariasan, csaknem kereskedelmien kérdezte: "Sie
wünschen, mein Herr?... "* Kiejtése idegenül csengett, s a német
szavakat bizonytalanul adta el . Most, láthatatlanul, talán a
kolostor egy másik, bels udvarának campaniléjében megkondult
felettük az Angelus harangszava. A barát keresztet vetett,
lehajtotta fejét, szótlanul imádkozott; aztán felállt, s még
mindig mosolyogva, most már határozottan kérdezte: "Sie
wünschen?... Wir schliessen bald."** S a templom felé mutatott.
Szemt l szemben álltak, s Askenasi végre megcsodálhatta hatalmas
alakját; a barna csuha er s és izmos testet rejtett, kezeit
összef zte és elrejtette a b kámzsaujjakban, s Askenasi
jelentéktelennek érezte magát e hatalmas testtel szemközt,
féloldalt fordított fejjel bámult a mosolygó arcba, s meglepte
a finom vonású, egészséges arc üdesége. A homlok ránctalan volt
és sima, a fehér haj dúsan és parókaszer en simult a hosszúkás
koponyára, a feje eleganciá-

* Parancsol valamit, uram?

** Hamarosan bezárnak.

ja, az orr és a száj el kel metszése, a nyugtalanító, sötét

lobogású szemek elütöttek a jelenség testes esetlenségét l. A
hallgatás, mellyel Askenasi az udvariasan közömbös kérdésre
válaszolt, csaknem kínos volt már és kihívó. A barát arcában
kialudt a mosoly, s aggódó, figyelmes, gondterhes tekintettel
nézett az idegenre; komoly várakozással, tiszteletet parancsolóan
s mégis érdekl dve, személytelenül, de készen a segítségre.
Öltözetének vastag, barna posztójából dohos tömjénszag áradt, s
valamilyen nyers férfiszag, a faggyúszappan szaga. "Talán
leülhetnénk" - gondolta tétován Askenasi - "itt erre a k padra...
Talán nem veszi rossz néven, ha megkérdem t le, sikerült-e neki?"
Mit sem tör dve a hideg pillantással, oly szemérmetlenül bámulta
ezt az arcot, mintha nem is él ember szemeibe tekintene, hanem
tárgyat, halott anyagot kutatna, mely ellenkezés nélkül kénytelen
elt rni ezt a kegyetlen, kímélet nélküli vizsgálatot. Apróra
megnézte a szájat, a fülek formáját - kissé ágaskodott is, hogy
jobban lássa -, elmélyedt a szemekben, amelyek harag és
csodálkozás nélkül t rték ezt a testi motozást, oldalt lépett s
oldalvást vizsgálta a fej formáját, a nyugodt arcélt, a homlok
sima, tekintélyes vonalát - s mert nem talált sehol hibát, nem
találta meg azt a ráncot, a kételynek valamilyen apró jelét, mely
elárulja, hogy e nyugodt és méltóságteljes homlokzat mögött egy
t rbe ejtett, ketrecbe zárt fenevad toporzékol, olyan gy lölet
és kétségbeesés fogta el, hogy ijedtében megh költ, s iszonyodó,
védekez mozdulattal arca elé emelte karját. "De hiszen akkor
tévedtem!..." - gondolta libab rös testtel, s kétségbeesést l
merev, üveges szemekkel bámulta a nyugodt alakot. - "Nem lehet,
nincs kivétel!" A barát szelíden, óvatosan indult feléje, a
nyugodt arcot szomorú, komoly részvét világította át; Askenasi
úgy érezte, hogy soha ilyen jóindulattal és szomorú tudással nem
pillantott még senki reá. Félelmében mellen ragadta a barátot,
csuhájánál markolta meg, két kézzel rángatta, s magánkívül
felháborodottan ordította: "Nem igaz! Nem lehet!" Két er s kéz
fogta le karját, s szelíden, anélkül hogy fájdalmat okozott
volna, ellenállhatatlan szorítással hárította el Askenasi
markolászó és hadonászó kezeit. Ez a védekezés is inkább a barát
nyugodt és megközelíthetetlen lényéb l áradt, mint az er s test
ellenállásából; izgatott és ágaskodó gyermeket hárít el ilyen
szelíd fölénnyel a feln tt, aki nem tartja érdemesnek, hogy
aránytalan ellenfelével szemben éreztesse igazi erejét. Askenasi
sápadtan, meggörnyedten, ugrásra készen állott szemközt nyugodt
és mozdulatlan ellenfelével; alulról felfelé pillantott most a
sötét tüz szemekbe, s mintha elcserélt szerepekben, rettenetes
régen megélte volna már ezt a pillantást, testét remegés járta
át... A nyugodt szemek elborultak; fényük kialudt; Askenasi
kárörömmel vette észre, hogy a barát nem állja kérd , számonkér ,
motozó pillantását, a szemek megh kölnek, az arc haragosan és
fájdalmasan eltorzul. "Hazudsz!" - kiáltotta diadalmasan. És
szembe köpte.
Kirántotta karját a megh költ ember kezei közül és futni kezdett.
A templomajtóban megfordult, guggoló, menekül testtartással
futott, s ilyen meggörnyedt helyzetben fordult vissza; látta még,
amint a barát lassan felemeli karját, s keze fejével megtörli
arcát. A kert egyik napfényes pontján állott, két pálma között,
mozdulatlanul; csuhája ráncaiból zsebkend t keresett el ,
megtörölte arcát és kezét, s lassú mozdulattal keresztet vetett.
Askenasi áthaladt a templom középs hajóján. Az oltár el tt
megállt, s figyelt, követik-e? De sokáig nem hallott semmi neszt.
Akkor tüntet lassúsággal, hangos, kongó léptekkel - mint akinek
esze ágában sincs elszökni, itt van, utol is lehet érni, ha
valakinek számadása van vele - elment a padsorok között.
Végighaladt a f téren, kitért a korzó sokasága el l, s a régi
kiköt felé fordult, ahol a köztársaság armadája pihent
valamikor, de az újkor mély járású hajói már nem tudtak kikötni.
Harmonikazenét hallott. A móló két oldalán motorcsónakok
sorakoztak. Lassú, gépies libasorban mozogtak a mólón a sétálók.
A motorcsónakokat kék trikós matrózok ponyvával vonták be
éjszakára. A nagy angol hajó már az öbölben járt, messze a
parttól, egészen kicsi volt és játékszer , s füstjét mint
ünnepélyes, özvegyi fátyolt húzta maga után a víz sima
parkettjén. "Mennyi ember" - gondolta rosszkedv en. - "Mindenütt
emberek..." A szigetet nézte, szemközt, ezt a csaknem sért dötten
elkülönült, félrevonult földdarabot, melyet vastag, sötétarany
krétával rajzolt körül a lebukó nap fénye, mintegy megjelölve az
általános bizonytalanságban ezt a szilárd pontot, ahol éjszaka
a nagyvárosi utca áradásában mutatja a neonfény a védettebb,
kiemelked bb menedéket.
Végigment a mólón, kiválasztott egyet a könny , kétevez s
csónakok közül, s jelbeszéddel megalkudott. "Una hora!"* - mondta
a csónakos, öreg, szalmakalapos dalmát, aki mezítláb, rongyos
nadrágban és ing nélkül álldogált, mint egy vízi pásztor, a
karámba hazatért, a dagály hullámverésében tompa koccanással és
loccsanással összever d csónakok között. Beugrott a csónakba,
ledobta kabátját - közvetlenül a víz sima felülete fölött még
mindig nyirkos, meleg rétegben tapadt meg a párás leveg , s a víz
hígan g zölgött a part közelében -, megmarkolta az evez ket és
a sziget felé fordította a csónak orrát. " Una hora!" - ismételte
figyelmeztet hangsúllyal az öreg, s csonka mutatóujjával a
napszállta irányába intett, a vörös fénnyel behintett égtáj felé.
Két asszony állt a mólón, egy öreg, toprongyos és kócos s egy
másik, kinek fiatal és puha testét rongyok fedték, s telt
kebléhez, valamilyen édes önfeledtséggel, bámészkodó szelídséggel
kis gyermeket szorított. A két n és a csónakos sokáig néztek még
a távozó után, aki ezt a kései órát választotta a szigeti
kiránduláshoz; hajnal felé k voltak azok, akik a csend röket
végül útba igazították.
Könnyen evezett, a víz ellenállás nélkül fogadta az evez
csapásait, s fél óra sem telt bele, mikor a sziget terméskö-

* Egy óra!

vekb l és póznákra f zött kötelekb l kezdetlegesen összerótt,

üres kiköt jébe ért. A csónakot a partról egyetlen rúgással
átadta a dagály sodrának, fölvette kabátját, mert megizzadt a
szokatlan munkában, s lassan elindult a keskeny, meredeken
emelked ösvényen, mely a sziget kilátója felé vezetett. Még
világosban ért fel a csúcsra.

A PÁRBESZÉD

A sziget szabálytalan tégla alakban terült el; ágaskodva

emelkedett ki a tengerb l mint egy eltévedt, kis hegység, amely
magára maradt, nyugtalanul kémlel a világba, s nem bír többé
népes családjához hazatalálni. Innen felülr l meglepte az
elkallódott földdarab kiterjedése. Dús, magas koronájú, vörös
test feny k erdejét látta körös-körül. Ezek a feny k most, az
alkonyat órájában savanykás illatot árasztottak; a napközben
megolvadt gyanta kesernyés-fanyar szaga úszott a leveg ben. Leült
egy feny tövébe, nehezen lélegzett, mert kifulladt a meredek
úton. "Egy császár lakott itt valamikor." Útközben romokat
látott. Gépiesen, engedelmesen, a régi készletb l: "Maximilian".
Lehunyta szemeit, összefont karokkal, mozdulatlanul ült. Ebben
az átható, csaknem anyagszer csendben ("mint a glicerin" -
jutott eszébe, s csakugyan, szagtalan, íztelen, s r folyadéknak
tetszett ez a csend), itt a magasban is hallotta még a tenger
hangjait. A dagály tompa robbanásokkal vájta a sziget szikláit,
s ez a távoli zaj apró hangjegyekre tört e soha nem ismert,
minden mesterséges zajtól fert tlenített csendességben.
Skálaszer en ismétl dött a tenger zöreje, emelked és lejt
dallamnak tetszett, s ez a dallam nem volt többé szomorú, sem
jókedv , túl azon a határon, ahol az emberi fül még zenét érez,
csak az ütemet érzékelte, s az ütem érezhet en nem óhajtott
kifejezni semmit. "A tengernek nincs mondanivalója" - gondolta
csukott szemekkel. Sirály repült át a sziget felett, s rekedten
vijjogott; ez volt az els és utolsó él lény hangja, amelyet az
éjszaka a szigeten hallott. A napot már nem látta, de a tenger
visszaverte még rövid ideig a napszállat fénytörését, s szürkén
csillogott, mint a szétgurult higany. Már nem volt nappal és még
nem volt este; az ég üresen tárult felette, nem látott
égitesteket, sem holdat, sem csillagot; világos volt, de olyan
különösen, mint a tenger színe alatt lehet.
Ebben az ijeszt , szokatlan világításban, fenn a sziget csúcsán,
el ször életében érezte egyedül magát. Az új helyzet meglepte.
Ismer sei általában "magányos embernek" tartották. Most úgy
tetszett, fogalma sem volt eddig a magányról, születése percét l
forgatagban élt. Ez volt végre a magány, amely itt körülvette,
ez a színtelen, minden pillanattal fakuló világosság, ez a
vastag, olajos csend s lenn a tenger, amelynek beláthatatlan
felülete az ég ürességét tükrözte; s végre megkapaszkodott ezen
a szilárd parton, mint a hajótörött egy zátonyon. Feny k vették
körül, s alacsony szikla állott a kis tisztás közepén,
négyszögletes k darab, mint a pogány áldozati oltárok; az utat,
amely ide vezetett, vastagon és puhán borította a feny k
elrothadt t levele. "Végre egyedül" - gondolta. Megnyújtózott.
A magány meglepetését eddig soha nem ismert biztonságérzet
váltotta fel. Ismer snek tetszett minden, csaknem a birtokos
kényelmével tekintett széjjel, aki hosszú vándorlás után végre
hazatért a maga világába, ahol emberi és isteni törvény szerint
joga van tartózkodni, ahonnan senki nem zheti ki, s ahol nincs
más rend és törvény, csak az, melyet szab meg. Bátortalanul
kezdett mozogni ebben az új otthonban, a tenger és az ég között.
"Milyen ismer s" - gondolta. A feny khöz közeledett,
megkopogtatta törzsüket, ismergette ezt a magányos és szerény
növényzetet. A város els , pislogó fényeit gyújtogatta; a
sziklához lépett, s megbámulta a pufók bástyákat, a céltudatos,
védekez formákat - mintha évszázadokon át, a rettenet és
aggodalom sz kölésében bújt volna össze a város, a zsúfolt,
féltékenyen körülkerített területre, s minden iparkodása annyi
volt, hogy ment l kisebb támadási felületet mutasson az
ellenséges világnak. S a bástyák mögött álltak a házak, vastag
falakkal, s a falakon belül még kapuk és ajtók óvták a megrettent
embereket, s az ajtókon belül kulcsra csukott fiókokban és pántos
szekrényajtók mögött szorongott az, amit félteni kellett - csupa
védekezés volt a város, tekn c módjára lapult páncélos, gömböly
hátú bástyáival a homokban, s Askenasi szánalommal pillantott
reá. Fedetlen fejjel állt, s verejtékes homlokát fürdette az üde
szélcsapásban, mely szüntelenül áramlott idefenn. A tenger üres
volt és kietlennek hatott innen - kirabolt volt és elhagyott.
Szánalommal pillantott reá. "A tenger nem tud szenvedni" -
gondolta csodálkozva és sokáig, összefont karokkal nézte a vizet.
- "De mi célja lehetett akkor a teremtésnek vele?" - Ez az üres
világ, amelyb l sid kt l kiköltözött minden értelem és cél,
közönyösen tárult körülötte. "Csak az értelem tud fájni" -
gondolta még. A fájdalom ott nyüzsgött a parton, a puffadt
bástyák mögött, fényszemeivel pislákolt és hunyorgott; de itt,
a víz és az ég között, volt az utolsó ideg, aki még rángott és
érzett; körös-körül közöny és homály. Köhintett; kezét szája elé
kapta, mert ez a hang sokszoros visszhanggal zúgott fel a különös
csendben; minden mozdulat, léptei nesze, a talpa alatt
megcsikorgó kavics zöreje is dübörgésnek hatott, mintha
láthatatlan hanger sít készülék el tt állana idefenn, minden
lélegzetvételét mennydörgésszer robajjal szórja szét a világban.
Ezért halkan és óvatosan mozgott; leült a négyszögletes sziklára,
s fülelt a tenger felé. "Idegen szöveg" - gondolta. - "Egytagú
nyelv. Talán nincs is id ragozása. Csak ütem..." S mint aki
egyszerre érteni kezd egyes szavakat e vadidegen nyelvb l, aggódó
arckifejezéssel hajolt el re s hallgatta a makacs ütemet.
"Valamit mond így, kétségtelenül. De talán nem is füllel és
értelemmel kell hallgatni ezt" - s visszafojtotta lélegzetét, úgy
fülelt. - "Talán van olyan szöveg is, melyet nem lehet
lefordítani latinra vagy franciára..." Egyszer meg kellett
szabadulni ett l is: az "értelem" sz kös szókincsét l, néhány
százezer fogalomtól, melyek féltékenyen riztek valamilyen
titkot, amelyet sem egészen befogadni, sem teljesen kifejezni nem
bírtak. "Mit akarok még az "értelemmel?" - kérdezte csodálkozva.
- "Azt csak odaát lehet használni, a parton; ott egészen jó még,
és el lehet igazodni vele, mint a mértékegységekkel vagy a
szabályrendeletekkel. Ideát persze nem vehetem sok hasznát... És
ha a Marsba utazna valaki, pontos ébreszt órával és
életbiztosítási kötvénnyel a zsebében? Talán nincs is id a
Marson." Mintha egyetlen mozdulattal lecsavarták volna a nappal
fényét, a táj elsötétedett körülötte. Most már nem látta, csak
hallotta a tengert, egészen messzir l, mintha a sötétben beszélne
egy rült, mindig ugyanazt az egy szót. A parton kigyúltak a
lámpák, s a mesterséges fények hideg ragyogásával felt nt a
láthatár szélén a hold. A parti fények között szórakozott
pillantással a szállodát kereste, de nem tudott többé eligazodni
a homályban. "Mit csinálhat most szegény?" - t n dött mellékesen,
csaknem udvariasan. A pillanattól, hogy elhagyta a negyvenkettes
szobát, most el ször gondolt reá; szánakozva, de különösebb
megindulás nélkül, ahogy közömbös ismer sre gondol az ember,
akir l tudja, hogy beteg vagy bánata van. - "Talán mosdatják...
Mit csinálnak a halottak?" A tisztás peremére lépett, a hold
szirupjával édeskésen megöntözött tájat bámulta, s vállat vont.
-
"A halottaknak nincs nemük." " Sajnálta egy kissé, de nem érzett
kedvet, sem ösztönzést, hogy felidézze az idegen n emlékét. Nem
tudott visszaemlékezni arcára, csak kezét látta most, azt a
vékony, nem nagyon szép, csontos n i kezet, az apró kékköves
gy r vel. "Iskoláslány korában kaphatta azt a gy r t. Csodálom,
hogy fel tudta még húzni ujjára. Igaz, sovány keze volt." Csaknem
undort érzett, ha erre a csontos kézre gondolt. Eliz puha
kisleánykeze jutott eszébe. "Mikor tudja meg?" - t n dött. -
"Dél-Amerikában? Talán meg sem írják a lapok... Talán nem is
tudja meg soha." Ez a feltevés megvigasztalta. "Igaz, a lapok
mohóak és sok valótlanságot írnak. S nem kímélik a magánügyeket
sem. Kéjgyilkosság, írják majd..." Felháborodott. A lapok,
amilyen mohóak, s kevéssé alaposak, talán "kéjgyilkosságot"
emlegetnek majd; elhatározta, hogy bármi történjen is, udvarias,
de határozott sorokban tiltakozni fog a lapoknál e beállítás
ellen. "Én nem a kéjt kerestem, ostobaság. A kéjt már ismertem.
Másodrend szórakozás." Majd: "Csak legalább ne énekelt volna!"
Mikor belépett a szobába és udvariasan meghajolt a küszöbön -
igazán nem szólhatott senki semmit, a formákat tökéletesen
betartotta, hiába, csodálatos, milyen helyzetekben hatnak még a
jó nevelés emlékmozdulatai! -, az idegen n az ablak el tt állt,
kottatekercsek a kezében, s énekelt. "Dilettáns" - gondolta
elnéz en. Most enyhébben, több szánalommal ítélte meg a n t, mint
abban a pillanatban -, tulajdonképpen szomorú dolog, ha egy
fiatal n idegenben, egyedül áll a szálloda szobájában az
ablaknál, kottával kezében s halkan énekel... "Mint egy rült"
-
gondolta... - "Emberek, egyedül a szobákban... Száz- és
százmillió ember." Idegesen nézett körül.
A h ség nem enyhült a naplementével; fekete, ragadós anyag tapadt
kezén és homlokán, mellére nehezedett, elfojtotta lélegzetét.
Megnézte karköt óráját; fél tizenegy múlt. A hold már a sziget
felett állt, s fénye mereven esett a tisztásra. Elhatározta, hogy
levetk zik, tíz óra elmúlt, ritkán szokott kés bben feküdni.
Ilyen forró nyári éjszakában szívesen aludt meztelenül.
Vetk zéshez látott, de kissé zavarta, hogy nem tudja a megszokott
módon kiteregetni a szék támlájára a ruhadarabokat; elhatározta,
hogy a szikla tövében pihen le, s itt tölti az éjszakát a
tisztáson, ahonnan "mindent alaposan szemügyre vehet". Csakugyan,
elég volt egy fejmozdulat, s áttekinthette a partot, a várost,
beláthatta az öblön túl a nyílt tengert, mely mintha kiáradt
volna a holdfényben. A szikla nagyjából megfelelt egy asztal
méreteinek; szórakozottan nézett körül, s nyugtalan tekintetével
fogast és ruhaakasztót keresett a fák között. Az er s holdfény
világosságánál akár olvashatott is. Telerakta a szikla k lapját
zsebei tartalmával; gondosan kiürítette zsebeit, ahogy minden
este szokta, azzal a körülményes szertartással, amellyel
általában öltözött és vetk zött; el ször a kabátzsebekb l szedte
el holmiját, aztán a mellény-, s végül a nadrág oldalsó és hátsó
zsebeib l. A reflektor-szer világításban, mely élesen kirajzolta
a tárgyak körvonalait, meglepte a különös kupac, mely lassan
felgy lt a szikla lapos felületén. Elképedve nézte, mintha most
látná el ször a sok, idegen tárgyat, hitetlenül szemlélte a
magával hordozott kellékek s használati tárgyak mennyiségét.
El ször is, karikára f zve, a kulcsok: nyolc darab összesen,
kofferkulcsok és régi lakásának kulcsa, az intézet tanári
szobájának kulcsa, egy könyvszekrény, a fehérnem szekrény kulcsa
s még egy lapos kulcs, mely ismer snek tetszett ugyan, de nem
bírt visszaemlékezni az ajtóra, amelynek biztonsági zárját
nyitotta.
Ezek a kulcsok mind csuktak és zártak valamit a világban,
tárgyakat, leveleket - s most úgy tetszett, t magát zárták el
ezek a kulcsok a világtól; mint a rab, aki végre kézre keríti
börtöne kulcsát, bámulta ezt a kulcscsomót. rizni valamit a
rabság egy neme, s már nem rzött semmit, se személyt, se
tárgyat, sem titkot... Megvet mozdulattal vetette oda a
kulcsokat. Két pénztárcát húzott el zsebeib l, egyet, amelyben
az aprópénzt hordozta s egy másikat, amely vastagon dagadt és
tele volt levelekkel, feljegyzésekkel, néhány bankjeggyel, s
talált még egy harmadik, vörös b rtárcát is, melyet az el kel
utazási irodában nyomtak emlékül kezébe, s a vasúti jegyet és
útlevelét rizte benne. A kabát szivarzsebéb l összetört német
szivart, néhány gy rött cigarettát húzott el s a szarukeretes,
zöldüveges pápaszemet, mely a napfény ellen védte szemét, s
nemrégen vásárolta egy árustól itt a parton. Levette orráról
aranykeretes szemüvegét, gondosan összehajtogatta,
megkereste hátsó nadrágzsebében a bádogtokot, melyet még
diákkorában vásárolt els szemüvege számára, s féltékenyen rizte
azóta, elhelyezte benne a szemüveget, és óvatosan odafektette a
kulcsok és a pénztárcák mellé. Most, amikor utoljára tartotta
kezében ezt a bádogtokot, a tárgy ismer s alakja és meghitt
érintése egy pillanatra felidézte a sajátságokat, elváltozásokat,
amelyekkel e szerény tárgyi létezés pályafutása eldicsekedhetett:
bádogból készült és lila bársonnyal bélelték, a bélés e
huszonnyolc év alatt, amíg szolgált, elfeslett és megfeketedett,
s most élénken emlékezett a fed lap tompa kattanására, mely új
korában ruganyosan, erélyesen csukódott - hallotta ezt a kis,
koppanó hangot s látta Lipcsét, az optikus üzletet az egyetem
mellett, a cukrászda közelében - Felsche volt a cukrász neve! -,
ha kínpadra vonják, akkor sem tud e huszonnyolc esztend ben
visszaemlékezni e névre... Kés bb meglazult, elernyedt a rugó,
amely a bádogtok fedelének csukódását szabályozta, s puhán
nyitott a fedél, ellenállás nélkül - csaknem meghatotta ez a
gyámoltalan tárgyi végzet, egy elhasznált tárgy együgy
életalkonya. Talált még a kabát zsebében aranyceruzát s
tölt tollat, amellyel örökké baj volt, a toll kemény maradt, nem
alakult a kézíráshoz, idegenül adta vissza keze írásjegyeit, csak
nevét írta néha alá vele... A tölt tolltól sajnálkozás nélkül
vált meg. A küls kabátzsebekben talált egy félig elhasznált
párizsi autóbusz-jegy-füzetet, egy helybeli szabó ceruzával
számolócédulára írt nyugtáját százhúsz dinárról, "mely összeget
négy ruha vasalása és tisztítása fejében köszönettel átvett" -
a számolócédula színes oldala daliás katonatisztet ábrázolt, aki
forgós, kócsagtollas kucsmával fején, lovon vágtat a csatába, s
kezében kerek üveg gyomorer sít t villogtat -, talált két szem
komprimált állati szenet, melyet elfelejtett bevenni délután,
mikor a pohár jéghideg vizet kérte, mert elhívták a telefonhoz;
most már nem látta sok célját, hogy bevegye. Talált egy szál
olasz gyufát s azt a különös moszatot, mely a bélés bolyhaiból
gy lik fel a kabátzsebekben. A kabát bélésében, a derék
magasságában, egy kis, titkos zsebben megtalálta öngyújtóját s
egy barna ötgarasos pénzdarabot, mellyel az öngyújtó rovátkás
ércdugóját csavarta er sen helyére, ha új adag benzinnel töltötte
meg. A kabáttal nagyjából készen volt; levetette, alaposan
megtapogatta, s a hajtóka bels oldalán meglepetésére talált még
egy odat zött gombost t, melyet a szabó felejthetett benne. Az
egyik közeli feny fa alacsony ágára akasztotta fel a kabátot,
gondosan kisimította vállban a ráncokat, egyenesre húzta az
ujjakat. A mellénnyel hamar végzett. Lapos b rtokot lelt az egyik
mellényzsebben, duplasor papírgyújtóval, keskeny gumipánttal
átszorított noteszt, amely tele volt félig elfeledett emberek
címeivel és telefonszámaival, szellemes nikkelszerkezet, amely
pipatisztító, körömreszel és dugóhúzó volt egyszerre,
aranytokban, libatoll szárából nyesett fogpiszkálót, keskeny
zsebkést, b rtokban, két pengével és körömollóval,
tekn sbéka-keretes monokli nagyságú nagyítóüveget,
összehajtogatott belép jegyet a londoni Angol Múzeumba s arany
óraláncot, mely régen nem rzött már semmiféle zsebórát, s cél
nélkül fityegett mellényzsebéb l. Az óralánc végében
négyszögletes, vékony aranylemezekb l összerótt miniat r dobozban
két fényképet tartogatott, apja arcképét, fiatalabb éveib l -
talán harmincéves lehetett az apa, mikor a fénykép készült, s
Askenasi nem bírt ismer s vonásokat felfedezni e
császár-szakállas, idegen arcban -, s kisleánya fényképét, egy
kövér csecsem lélektelen és kifejezéstelen arcképét, aki
érdekl dés nélkül, megrökönyödve bámult a világba. Alaposan
megnézte a fényképeket, de nem tudott mit kezdeni velük, s az
óralánccal együtt odahelyezte a pipatisztító és a nagyítóüveg
mellé. Talált még egy borostyán cigarettaszipkát is, mely
meglehet sen szutykos volt már, s egy teljesen lefaragott
plajbászcsonkot, amely évek óta lapulhatott zsebében, mert nem
bírt visszaemlékezni, mikor használta utoljára. A nadrágzsebéb l
el került a b r cigarettatárca, egy revolvertok, amelyben fegyver
helyett lapos ruhakefét rzött, talált néhány francia és belga
frankot s egy zsebvillanylámpát elem nélkül. A tárgyakat
elrendezte, egy lépést hátrált és figyelmesen szemlélte a
gy jteményt. Ezekkel a tárgyakkal évek óta élt, néha elkallódott
valami s néha b vült a készlet, de nagyjából ezt a raktárat
cipelte évek óta, görcsösen ragaszkodott hozzájuk, mint a
mesterember a szerszámaihoz, lépést sem tudott tenni nélkülük.
Gondolkozott, mi hiányzik még, kézel jéb l kikapcsolta a
gombokat, csuklójáról levette karköt óráját, ujjairól lehúzta a
két gy r t, a pecsét- és a jegygy r t, melyet még mindig viselt,
s ezeket is elhelyezte a többi mellé. Így már teljesnek tetszett
a gy jtemény. Ezek a kellékek soha nem hagyták el, s valószín leg
szerencsétlennek érzi régebben magát, ha egyszer nem találja
valamelyiket. "Ennyi szerszámmal" - gondolta - "régebben
expedíciókra indultak. Kolumbusz nem vitt magával ennyi m szert,
mikor hajóra szállt, hogy megkerülje a földet..." Babrált a
tárgyak között, s hitetlenül nézte e sok hulladékot, melyek
szándékától és akaratától függetlenül gy ltek össze évtizedeken
át, melyeket minden este gondosan kirakott az éjjeliszekrényre,
s minden reggel gondosan elhelyezett zsebeiben, s melyek nélkül
nemrégen még se utazni, se pihenni, se étkezni, sem aludni nem
tudott. Mindezt nem is szedte össze, hanem az élet aggatta rá,
idegen er és szándék tömte meg e sok vacakkal zsebeit, amely
ellen nem lehetett védekezni.
Levetk zött, a nadrágot élével hajtotta össze, ahogy diákkorában,
az els hosszúnadrág-élmény jutott eszébe s a bosszúság, amikor
reggel gy rött dupla éllel húzta ki a matrac alól a nadrágot,
ahová lefekvéskor simítgatta be, egy gigerli örömével s hogy
olcsó vasaláshoz jusson. A cip ket a feny fa tövébe állította s
észrevette, hogy sajnálkozással nélkülözi a sámfákat, mert
szerette éjszakára kifeszíteni a cip ket... A fehérnem t is
ledobta, s mezítelenül járt néhány lépést. Az elkorhadt t levelek
szúrták mezítelen talpát, de ezt a bizserg kellemetlenséget
hamar megszokta. A holdfényben állt és végignézett mezítelen,
díszeit l és palástjaitól megfosztott testén; magasan a tenger
fölött állt, s a test különös-sárgán foszforeszkált a
holdfényben, mint a viasztestek a panoptikumban. Görbe és sovány
lábait nézte, kezd d pókhasát, keskeny karjait s vállat vont.
"Vacak" - gondolta. - "Szóra sem érdemes. Nem err l volt szó."
Leült a tisztás szélére, szemközt a várossal és a nyitott,
nikkelfény , csillogó tengerrel, törökösen ült, térdei alá vonta
a lábait, hátát a sziklának támasztotta. "Lehetetlen, hogy csak
ennyir l volt szó" - mondta félhangosan.
Körülnézett, megijedt. Úgy tetszett, mintha ordított volna; a
tenger és az ég dübörögve verték vissza hangját; "ez csak a csend
reflexe" - vigasztalta magát. Kétségtelenül egyedül volt itt
fenn; olyan egyedül, mint még soha életében, s mégis úgy
tetszett, hogy egyszer, valamikor, volt már ilyen egyedül,
ennyire magányosan, az üres földön, a tenger és az ég között; a
helyzet ismer s volt, csak er ltetni kellett agyát, majd eszébe
jut. Megint az a szédülés, mint délután, mikor a n azt mondta:
"zwoundvierzig" - s elindult a lépcs n, s tudta, hogy most mi
következik, minden hangot hallott el re, minden mozdulatot
látott, a szoba világítását is, mintha már megélte volna a jelen
id ben, mintha már emlék lenne, s ugyanakkor cselekvés is,
jelen... Ez a szikla, ezek a fák, ez a két fa itt a szélen s
középen, ez a magasabb, melyre ruháit felaggatta... s messze lenn
a város. Mintha látná a gondolkozás m helyét, szerkezetét, nem
is az agyat, melyet csak orvosi ábrákról ismert, és zagyva
fonadéknak t nt tekercseivel, kásás anyagával ("mib l készült az
agy?" - gondolta mellékesen, idegesen, s iparkodott
visszaemlékezni a borjúagyak, bárányagyak ízére, melyeket
életében megevett -, "nem húsból, valami más, puhább anyag, olyan
grizes... még ezt sem tudjuk" - gondolta bosszankodva) -, hanem
azt a másik szerkezetet, az értelem gyakorlati céljaitól
független er telepet, melyet ismeretlen energia hatott át, s a
szavak már csak termékei ennek az er nek, gyámoltalan tolmácsok.
Úgy érezte magát, mint elutazás el tt, mintha a hajó korlátjának
d lne, mely mindjárt világ körüli útra indul vele, s megtudja
végre, milyen a világ - a tengerre pillantott és szédült. Különös
elégedettség hatotta át; beszélhet, végre egyedül van. Vele,
négyszemközt, a hangfogóval körülvattázott, intim területen, ahol
senki nem hallja ket, egyedül e kis meghitt világ rben. E
megbeszélés el készületeire gondolt, a negyven és egynéhány
esztend re, amíg gy jtötte a szavakat, a homályos utakra, a kínos
er feszítésekre, amíg eljutott ide. Kissé el is fáradt s
nyújtózkodott. "Tudod, nem volt jó" - mondta barátságosan,
bizalmasan. - "Els perct l rosszul éreztem magam... Mintha emlék
kínozott volna." Most már hangosabban beszélt, mint aki kulcsra
csukta az ajtót, s nem fél, hogy kihallgatják. "Az sem igaz, hogy
a nagy fájdalmak az elviselhetetlenek... Amit nem lehet elbírni,
azok a kis fájdalmak, nem is fájdalmak, külön nem is érezni, csak
együtt az egészet. Várj, megmondom." Aggódó arckifejezéssel
bámult maga elé, elmosolyodott, bosszúsan rázta fejét. "Nem, ha
így szétszedem, nevetséges, talán meg sem lehet érteni... Mondom,
külön-külön észre sem vettem. De együtt az egész
elviselhetetlen." Hangosan, megállapító hangon, szigorúan
ismételte: "Elviselhetetlen." Békülékenyen, könnyed hangon
folytatta, mint aki egy szerencsésen befejezett utazás apró,
banális kellemetlenségeit meséli. "Nem is lehet mindent
elmondani, annyi volt... Például a cip nyelv. Erre persze nem
gondoltál. Belátom, ha valaki nagyot alkot, például egy világot,
nem tör dhet minden csip-csup részlettel. A cip nyelv, amely
elcsúszik... Én nem tudom, miért, egyszer en elcsúszik, s a
világos harisnya kitetszik azon a keskeny résen, a cip zsinór
alatt... persze, nem lényeges, szóra sem érdemes... Csak
mindennap, tudod... Igaz, csak szólni kellene egyszer a
suszternek, varrja oda egy öltéssel... de hát az ember nem szól.
Ez a különös. Az ember soha nem szól. Mindig gondoltam reá,
amikor új cip t vettem, hogy rögtön szólok... de éppen ezért
említem, mert az ember nem szól. Talán szégyell szólni... Nem,
csakugyan, olyan semmiség, kár is beszélni róla. Vagy a fés .
Két hét után megtelik a fogak között valamilyen zsíros porral...
hiába mosod hajadat, a fés piszkos lesz. Van, aki a hajkefével
tisztítja, láttam egyszer, hogy kifeszített cérnaszálon húzták
végig, s így tisztították a fogak réseit. De ez nagyon
bonyodalmas. A keresked kkel is mennyi baj volt." Gondterhesen
nézett maga elé. "A borotvapengék" - mondta, mint aki üzleti
titkot árul el, halkabban -, "sajnos, a min ség változik. Ahány
penge, annyiféle min ség. Ha egyszerre vásárolsz tízet egy
dobozban, valószín , hogy csak kett t tudsz használni... Lehet,
hogy hamisítják is, régi pengéket újra köszörülnek és
csomagolnak. Nem lehetetlen, manapság... Okosabb lenne egyenként
vásárolni a pengét, de az olyan kicsinyes, a keresked rád néz,
röstelled magad. Egyáltalán, a tárgyak, a zsinór, amelyre a
nyakkend ket akasztod, mindig leszakad, mert csak rajzszöggel
er sítették oda a szekrény falához. Kihúzol egy nyakkend t, s
lezuhan az egész köteg... A tükör mindig rossz helyen lóg, a
homályban. Mindig csak egy szöget kellene beverni, csak egy szót
szólni... éppen ez az." Gondterhesen nézett maga elé. "Nézd, az
ember nem szól, mert állandóan úgy érzi, hogy sietni kell, valami
dolga van, halaszthatatlan dolga, valami nagyszer és fontos
elintéznivaló, amit nélküle nem lehet megoldani... Már várnak
reá, csak idejében érjen oda... Általában senkinek sincs
semmiféle lényeges dolga. Csak az dolgozik, akinek muszáj... De
úgy kell tenni, mintha sietnél, s még ha egyedül vagy, akkor
is... Nem is érsz reá a sietségt l, szögeket verni be vagy olyan
csekélységgel tör dni, mint a piszkos fés ... Nem, ezek nem
fájdalmak. Csak nagyon nehéz, értsd meg, nagyon nehéz
elkezdeni... Nem mondhatom azt, hogy az élet volt
elviselhetetlen. Az élet, azt nem ismerem... Még soha nem
láttam... Elviselhetetlen, ahogy a manik r után a kisasszony
azzal a b rkefével dörzsölni kezdi a körmöket... Az olyan ég
fájdalom, mintha meggyulladna a b r... de egy férfi nem beszélhet
ilyesmir l, nevetséges. Ezt csak azért mondom, hogy sejtsed.
Lehet, hogy az egész m tökéletes, nem tudom. De a részletek
tökéletlenek. Mindig, mindenütt volt valami baj. A hotelekben a
fürd szobával. Az ember spórol és nem vesz külön fürd szobát...
De én, sajnos, nem bírom el, ha bemegyek egy fürd szobába, s
észreveszem, hogy nemrégen fürdött el ttem valaki... Hiába mosták
ki a kádat, elég, hogy nedves lábnyomok tapadnak a padló
linóleumán... Nem bírom, no." Bátortalanul, bocsánatkér en
mosolygott. "Kérlek" - folytatta udvariasan -, "tudom, ezek nem
érvek... Mondhatnám azt is, hogy az életet nem lehet elviselni,
mert van betegség, halál, háború, akasztófa, kaszárnya,
nyomorúság, árulás... De ez mind olyan messze van, legtöbbször...
Ami igazán közel van, mindennap, az csak ennyi... vagy alig több.
Mint a kínai foglyok fejére a vízcsepp, úgy csöpög rád mindennap,
minden percben valami... a gyufával, az öngyújtóval, amely
bekormozza a hüvelykujjat, az inggombokkal, a bélyegekkel,
melyeket ferdén ragasztottál fel, s úgy érzed, most már nem ér
az egész levél... Aztán a hazugságok, amelyek elkísérnek,
évtizedeken át... Egyszer hazudtál valakinek, nem is tudod,
miért, a pillanat olyan volt, talán okosabbnak vagy el kel bbnek
akartál tetszeni vagy éppen csak hogy mondjál valamit. Néha,
mintha nem is beszélnék, s ilyenkor hallom a hangomat. Ez a
hazugság aztán jön utánad, él valahol egy ember, s tud rólad
valamit, s akármit csinálsz is, hiába bizonyítod kés bb, hogy te
azért mégis jót akartál nagyjából, s dolgoztál embertársaid
érdekében - csak mosolyog, egyedül a szobában, fölényesen...
Mindenkinek van ilyen embere... Mondd, nem lehet, hogy Neked az
ördög az?... Az a másik, aki még Rólad is tud valamit?...
Különben mi célja lehet?... Ahhoz, hogy minket, embereket
megkísértsen, talán nem is kellett volna ilyen nagy szerkezetet
feltalálni, mint a pokol és az ördögök, sokkal kevesebb is
elég... Ül a pokolban és mosolyog maga elé, mert tud Rólad
valamit... Az nem lehet?... Bocsáss meg, csak kérdem... Mindig
zavart valami, néha megálltam az utcán, körülnéztem... Mindig
féltem, hogy elfelejtem, egyszerre sötét lesz, megsüketülök, s
már az emlékét sem tudom felidézni... Az emlékét, minek?... De
éppen ez az, hogy itt hiányzik a szó... Minden nyelvben hiányzik
pontosan ez az egy szó, csak körülírják, s a legbölcsebbek is
hasonlatokkal dolgoznak. A tárgyak, kérlek, az csak olyan, mint
a hüvelykszorító... Az ember oda sem figyel már reá, amikor a
lassú t zön kezdik sütni... Te, az a lassú t z... Mindig
ébredéskor és elalváskor, az álmomban is, mindig... Az a
fojtogató füst, az a perzselt hús szaga... Nagyon fáj... Mondd,
miért nem beszélnek err l?... Soha, senki, a végén mindenki
megh köl... Úgy látszik, nem lehet... Nézd, nekem is fel kellett
mászni ide a hegyre, hogy végre egyedül legyek Veled, s kérdezni
merjem." Elhallgatott. "Tudod, úgy volt, hogy mindig a n kre
gondoltam" - mondta kés bb egyszer en. - "Ezért tanultam, ezért
utaztam, minden ezért volt. Nem is a n kre, hanem magára a
dologra. Én nem tudom, mi jár az emberek fejében állandóan,
csakugyan az elektromosság fontos-e nekik vagy a hódítás vagy a
birodalom nagysága vagy méltósága... vagy talán mindezt csak
azért csinálják, mert nem tudnak a szerelemhez eljutni...
Szerelem, micsoda szó... De hiszen te tudod, te találtad fel...
Isteni találmány, igazán mondom... Milyen jó lehetett, amikor még
igazán arról volt szó... Nekem soha nem járt más a fejemben...
S minden ember gyanús nekem, hogy k sem akarnak egyebet, soha,
semmi mást, csak azt a pillanatot... Aki mást is csinál, az
gyanús... Azt hiszem, a boldog ember semmi mással nem
foglalkozik, semmi esetre sem hajlandó hivatalba járni vagy
politizálni... Miért? Ezek igazán csak részletek... Negyven éven
át nem vett észre rajtam senki semmit." Fejét csóválta,
rosszallóan és szomorúan. "Bevallom Neked, hogy mindent csak
ezért csináltam. Én a legjobbat akartam, a legtisztább
fogalmazást, úgy akartam lefordítani a Te szövegedet az élet
nyelvére, ahogy eredetileg fogalmaztad... Sajnos, úgy látszik,
nem lehet. Hiányoznak a szavak, durvák és tökéletlenek, meg sem
közelítik az eredetit... Minden helyzetben, ébren és álomban
kísértett ez a szöveg... Mint egy dallam, amely zúg a füledben,
nem tudsz másra gondolni... Igazán küzdöttem ellene,
elhessegettem, el vettem a könyveket... Képzeld, sportoltam is,
beiratkoztam a radikálszocialista pártba... Tudom, nevetséges,
de hát akkor még nem tudtam... S amellett sokáig féltem t le,
mert azt hittem, hogy b n... Ez volt a legkülönösebb."
Elégedetten, gúnyosan mosolygott. "Ezt a testi részét a dolognak
sokáig nem értettem... Én is elhittem, hogy ez csak vele jár, túl
kell esni rajta, hozzátartozik, de igazán nem arról van szó,
hanem a jóságról, az odaadásról, a szerelemr l... Hát nem."
Felordított; arcát feltartotta az ég felé, s torka szakadtából
ordította: "Hát nem! Nem igaz! Megcsaltál!" Elfedte szemeit
kezeivel, meggörnyedt. A tenger zúgva verte vissza szavát.
Meghajolt testtel, alázatosan állt. "Bocsáss meg!" - mondta
csendesen. - "Nagyon fáj. Persze, az ember aztán elragadtatja
magát néha, mint én is az elébb, a hotelben... Az ember
szorgalmas és hív , s egy princípiumot keres, az elvet keresi...
s helyette alkatrészeket talál húsból, melyeket többnyire pénzért
mérnek, aki többet fizet, jobb min séget kap... Nem veheted rossz
néven, ha a csalódás lesújtja... S aztán örökké az a sok mellékes
elfoglaltság, vacakolás, hivatalos munka, megbeszélések, amely
elvonja az embert... Nem mondom, volt néha úgy, hogy
megnyugodtam... De csak nagyon rövid id re... Egyszer mentem haza
éjjel a ködben, az utcák sarkain meggyújtották a gáztartályokat,
s azok öles lánggal lobogtak a ködben... akkor boldog voltam és
nem hiányzott semmi, de ez csak fél óráig tartott... S egyszer
nyáron, reggel, a kertben... Egyszer a színházban, a zene egészen
közelr l érintett, különösen az egyik heged ... Behunytam a
szemem egy pillanatra... Egyszer, mikor az Alpesek felett
repültem, s az egyik légcsavar kihagyott és a gép lassan, sántán
ereszkedni kezdett... De ez mind nem volt semmi ahhoz, amit Te
ígértél, ez mind csak kóstoló volt... Én még emlékeztem arra,
amit ígértél... Ez az egyik része a dolognak sokáig zavart,
meglepett... Ugyan, mondtam, az nem lehet... Nevetséges lenne,
tisztátalan és primitív megvalósítása egy nagyszer ötletnek, a
te ötletednek... Err l sem beszélt senki, soha... Amit hallottam
err l, az szamárság volt és kertelés... Grafikonokat rajzoltak
a kéjr l, és a mirigyeket elemezték... Hát ezen csak nevetni
lehetett." S mintha másoknak mondaná, akik a sötétben hallgatják,
súgva: "Az lehetetlen, gondoltam, hogy csak ennyire sikerült Neki
megcsinálni, amit akart... Ez valami elfuserált munka, egy kontár
ellopta az ötletet, és megcsinálta helyette... Félreértés lesz...
Ne haragudj, ennyire bíztam benned" - folytatta hangosabban. -
"Emlékszel, akkor még fiatal voltam és bejártam a klinikákra...
akkor én már választottam, Platónt hallgattam és megvetettem a
felcserek fontoskodását... G gösen jártam be a boncterembe,
fitymálva néztem a ronda sarat, amellyel egyesek nagykép en és
olyan komolyan babráltak, mintha az még el tudná árulni titkát...
kutatták a testet, nevetséges... az izmokat néztem, a vesét s a
szervet magát, és vállat vontam... Hát igen, egészen ügyes
eszközök, gondoltam... és "milyen praktikus", mint a kisgyerek
mondta a nevel n nek... s még mindig azt hittem, hogy nem kell
különösebb figyelmet fordítani reá, ahogy a gondolkozó nem
tör dik a tintával és a tollal, amellyel ír..." Akadozva
folytatta: "Hát igen, a lassú t z... Egy napon fájni kezdett,
tudod, a hús fájt, mint egy betegség... Te talán ezt nem
ismered... Igen, ez a mi ügyünk, ez bennünk az emberi" - mondta
és vigyorgott. - "Az örök emberi... Mikor már nagyon fájt,
figyelni kezdtem... mint a harmadfokú égést, azt a fájdalmat már
nem enyhítette olaj, sem gyógyszer... S minden pillanatban
élesztették a tüzet, az utcán, ha elment melletted valaki, minden
pillantás, minden kézfogás... ó, közben én is nagyszer en
lebunkóztam néha a fájdalmat, törökül tanultam vagy könyvet írtam
és díjat nyertem, megn sültem... Id r l id re mintha nem is lenne
semmi baj... Aztán egyszerre az a láng, az a fehér izzás, ami
odaér a húshoz - szeretnél felordítani és kiszaladni a házból...
De ülsz nyugodtan tovább és mosolyogsz, beszélgetsz vagy
udvarolsz... Ezt a fájdalmat folyton összetévesztik, erotikáról
beszélnek... Mi ez?... Nagyon ritkán találkoztam vele... Egyszer
egy hotelhallban ültem, ebéd után, s a szomszéd karosszékb l
felállott egy fiatal n , a lifthez lépett s intett férjének, hogy
kövesse... Egyszerre léptek be a liftbe, s már csak a n kezét
és karját láttam, amint lassan becsukta az ajtót, s a lift
elindult velük... Azt hiszem, ez az egyetlen erotikus mozdulat,
amelyre emlékszem... Amit a boncteremben láttam, az nem volt
erotikus" - mondta egyszer en, töredelmes hangon. "És kés bb sem,
az, amit az ágyban láttam. Talán ma délután, amikor megfogtam a
nyakát... Tudod, nem értette, mit akarok... Szegény, csak
hívott, mint a többiek, még egy nyaláb fát odadobott is alám,
hogy ki ne aludjon a lassú t z... Mint a többi, miért ne?... Ezt
tanulta... De az ember egy napon mégis ideges lesz és rácsap a
kezükre... Sajnos, elvonta a kezét, mikor meg akartam fogni...
Hát megfogtam a nyakát... tudod, csak meg akartam mondani neki,
hogy egy n miatt nem érdemes tönkremenni, nevetséges... De olyan
ügyetlenül viselkedett... Meg akartam mondani neki, hogy más volt
Veled a megállapodás." Lehorgasztott fejjel állt, hallgatott.
"Mondd" - kérdezte kés bb, egészen csendesen, biztató, barátságos
hangon: - "Miért csaltál meg?" Körülnézett, kíváncsian várta a
választ. S mikor a válasz késett: "Látod, látod" - mondta fedd ,
dorgáló hangon: "Ugye, nem tudsz felelni... S most itt ülünk a
slamasztikában."
A két fa közé lépett, hátát a sudár test feny nek támasztotta,
és mozdulatlanul nézte a tengert. Mikor hajnalodni kezdett,
kinyújtotta két karját, megkapaszkodott a fa ágában, s nehezen,
er lködve, mint akinek egyenként jutnak csak eszébe a szavak,
gépiesen és lassan mondta: "Én istenem. Én istenem." A hajnali
szél végigsepert a tenger felett, s mintha permetez vel szórta
volna széjjel a hideg fényt, egyre szélesebb körökben
világosodott. Már látta a partot, s észrevette a motorcsónakot,
mely a tenger fel l közeledett. "Miért hagytál el engem?"... -
kérdezte csendesen. Arcát a fa törzséhez szorította és lehunyta
szemeit. Nagyon fáradtnak érezte magát.
Fegyverekkel közeledtek feléje, de mikor látták, hogy nem mozdul,
megálltak néhány lépés távolban - négyen voltak, két bajonettes
rend r és két revolveres detektív -, s zavartan nézték. Kés bb
az egyik detektív levetette es köpenyét, s a diderg , meztelen
testre fordította. Körbevették és szótlanul kísérték le a
motorcsónakhoz; zavarukban elfelejtették megbilincselni kezét.
A porcelángyáros, aki a mólón várakozó tömeg els sorában állott,
észrevette ezt a szolgálati hanyagságot, s figyelmeztette a
csend rtisztet, jóakaratúan, de meglehet s oktató és éles hangon.
A csend rtiszt vállat vont és intett, hogy kössék meg Askenasi
kezeit. Miel tt a taxiba lépett volna, a fogoly megfordult és
ágaskodva, kíváncsi és figyelmes pillantással, kutatva nézett el
a tömeg fölött, a sziget irányába. Az er s világításban tiszta
és éles vonalakkal derengett most a sziget; kíváncsian nézte és
mosolygott. Egyesek pisszegtek a mosoly láttára, majd
felháborodottan kiáltozni kezdtek. A detektívek megmarkolták,
betuszkolták a taxiba, s a sof r nagy sebességgel hajtott a
szétrebben tömegen át. Sokan bizonygatták kés bb, hogy még a
taxi ablaküvegén át is látták, amint - "gúnyosan és kegyetlenül"
- mosolygott.