Elif Shafak_Az építészinas1.

docx 1/2
Elif Shafak: Az építészinas, Európa Könyvkiadó, 2015.  
616 oldal, fordította: Nagy Marietta és Sipos Kata

„A világ összes tanítványának – nekünk senki sem szólt, hogy a szerelem a legnehezebb
mesterség.”

Elif Shafak kortárs török írónő. Ez azonnal fölvet néhány problémát. Törökország nem csak
tradícióit tekintve, de ma is – finoman szólva – izgalmas része a világnak, az pedig hogy valaki
nő és alkot, még mindig, törökségétől függetlenül is különleges pozíció. Shafak egyébként
világszerte népszerű, számos díj és bestseller birtokosa, gyakran föltűnik a médiában, közéleti
szerepe jelentős. Több regénye is megjelent már magyarul. Fiatalkorában a fél világot bejárta,
sokféle hatás érte, kozmopolitának vallja magát. Jelenleg Londonban és Isztambulban él
családjával, törökül és angolul is ír. Képtelenség nem elvárásokkal kézbe venni bármit, amit egy
ilyen, két világ határán álló – vagy inkább azok között ingázó - ember írt.  
Regényünk főhőse Dzsihan, az indiai elefánthajcsár, aki a sors szeszélye folytán Isztambulba, I.
Szulejmán szultán udvarába kerül, ahol aztán Szinán, udvari építész tanítványa lesz. Intrikák,
kegyetlenség, véres trónviszályok és háborúk, a szeráj, a folyton változó város és a történelmileg
(nagyjából) hiteles figurák előterében, velük szorosan összefonódva bontakozik ki kalandos
élettörténete, a múlhatatlan szerelem és az örök mesterség, az építészet meséje.  
Dzsihan egyes szám első személyű szövege bevezetőként és zárszóként keretezi és hitelesíti a
történetet (minek folyományaként a könyv végeztével gondolhatnánk akár azt is, hogy a főhős
ma is él, hacsak meg nem halt), míg maga a mese a mindentudó narrátor hangján szól, igaz,
alapvetően ott is a főszereplő fejéből látjuk a világot. A főhős a mesében is mesél, sokszor
nehéz megítélni, mesélő-e avagy szimplán hazudozó. Történeteit a körülmények, a megmaradás
kényszere szüli, de mesévé ő maga színesíti őket. De nem csak ő nem az, akinek mutatja
magát, lassanként kiderül, mindenki más, mint aminek látszik. Titkok, álcák és alakoskodás
világa az udvar és a város, ahol az álmok, a babona, a szóbeszéd világa uralkodik, ahol a
legenda akár tudatosan is legyártható. Ahogy olvasunk, Szinán mester remekei szinte gomba
mód, egymás után nőnek ki a földből, a szövegben az idő múlása alig érzékelhető. Sok figura, és
különösen Csota, a fehér elefánt már önmagában is mitikus szereplő, és bár a vele
kapcsolatban elvárható konyhafilózófia időnként a legmodernebb Animal Planet-információkkal
keveredik, ez a mix nem zavaró.  
Szól a szöveg a világmindenség közepéről, a lelkek ismeretlen kamráiról, a tökéletességre vágyó
„szerelmesekről” és a tudásra szomjazó „tanulókról”, fölvetődnek a művészet mibenlétének
kérdései is: ez lenne a regény bölcseleti vonala, már amennyi és amennyiben van neki. A
Facebook-posztokban is jól idézhető bölcselkedések és közhelyek sorát az időnként – szinte a
semmiből – előbukkanó szürrealizmus ízesíti. Sokszor lehetetlen másképp, mint puszta
díszítőelemként olvasni az ezt szolgáló váratlan metaforák és zsúfolt hasonlatok sorát. Másért
sincsenek, mint hogy csinálják a hangulatot. A szöveg gazdag, színes és szagos, tele jelzőkkel,
fölsorolásokkal, halmozásokkal, a minden rendes, tanult olvasó által elvárt 16-17. századi
egzotikus kelet világát idézik.  
Nem egyszerűen a titkok és a mese, de a szemlélődés, sőt az idegenség és kitaszítottság
regénye is ez egyben. Dzsihan kívülálló, sérült lélek. Ebből is adódik a szöveget végig
meghatározó mélabú, valamiféle, a legkisebb mellékszereplők skiccét is meghatározó
melankólia.  
Ha az ember erre hajlamos, bosszankodhat a regény bizonyos következetlenségein, hogy
időnként kidob a szöveg, persze ennél jóval egyszerűbb, ha mást nem is várunk. Ízlés dolga, de
talán a regény