POSZTMODERN KIHÍVÁSOK EVAN-

GÉLIUMI VÁLASZOK

„… változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy

megítélhessétek, mi az Isten akarata, mi az, ami jó,
ami neki tetsző és tökéletes” (Rm 12,2.)
Az egyház evangelizáló szolgálatának minden terüle-
tén, az értelmiséggel folytatott munkában azonban
kiemelkedő módon szembesülünk a huszonegyedik
század legjellegzetesebb felfogásával, a posztmodern-
izmussal. A posztmodernizmus olyan, mint a tengeri
kígyó: megfoghatatlan. Ha mégis meg akarjuk ragadni,
és megvizsgálni azokat a kihívásokat, melyeket a
posztmodernizmus jelent számunkra, akkor e gondol-
kodást először össze kell vetnünk eszmetörténeti
előzményeivel, a premodernizmussal és a moderniz-
mussal.1

1
Az európai gondolkodást nagyjából három szakaszra oszthatjuk: (1) a klasz-
szikus filozófia Platón és Arisztotelész nyomdokait követte, legfőbb vonása a
spekulatív gondolkodás volt. (2) A modernizmus Descartes racionalizmusával
kezdődött, aki mindenben az ésszerűséget kereste. A modernizmus második
vonása az empirikus gondolkodás, az a felfogás, hogy a világ tökéletesen
megmagyarázható a természettudományok segítségével. A modern ember
hitt abban, hogy a tudomány segítségével az ember uralma alá hajthatja a

1
E rövid előadásban néhány fogalmat szeretnék tisztáz-
ni, majd bemutatom a modernizmus és a posztmo-
dernizmus specifikumait, ismeretem az evangéliumi
keresztény teológiának a posztmodern gondolkodásra
adott válaszait, végül összegzem a posztmodernizmus
kihívására adandó hetednapi adventista feleletet.2 Ez
utóbbit azonban a lehető legszűkebbre szabtam: csu-
pán a posztmodernizmus és a tanítás összefüggéseit
boncolgatom, és nem érintem a lelkigondozói és a
gyakorlati lelkipásztori munka egyéb szempontjait.

világot. (3) A posztmodern gondolkodás, ami a huszadik század második

felében jutott uralomra, a modern ember a kiábrándulásából táplálkozik: a
világ kicsúszott kezünkből, nemcsak az emberi társadalom, de a természet is
újabb és újabb (kellemetlen) meglepetéseket okoz nekünk. Ezért a posztmo-
dern ember lélekben feladta azt az igényt, hogy megmagyarázza, és uralma
alá vonja a világot. Beletörődött abba, hogy ellentétes ideológiák, eszme-
rendszerek, társadalmi és gazdasági irányzatok versengenek egymással, és
megelégszik azzal, hogy regisztrálja e szellemi áramlatok jelenlétét anélkül,
hogy azok igazság tartalmát, és helyességét megvizsgálná. Az európai gon-
dolkodás mindhárom fázisának megvan a maga teológiai vetülete, és mind-
három kitermelt magából egyfajta vallási magatartást.
2
A posztmodernizmus evangéliumi keresztény vizsgálatai közül elsősorban
az alábbi műveket volt alkalmam konzultálni: Erickson, J. Millard:
Postmodernizing the Faith, Evangelical Responses to the Challenge of
Postmodernism, Baker Books, 1998, 163 p, Kuen, Alfred: Les défis de la
Postmodernité, Editions Emmaüs, 2002, 219 p. Magyar nyelven két rövid
írásra szeretném felhívni a figyelmet: McGrath, E. Alister: Bevezetés a ke-
resztény teológiába, Osiris Kiadó, Budapest, 1995, 107-109. p; Hill, Jonathan:
A keresztény gondolkodás története, Athenaeum Kiadó, 2005, 304-306. p

2
Átfogó világnézet
A premodern fogalmán az ókortól a felvilágosodásig
terjedő időszakot, míg a modern szó alatt a felvilágo-
sodástól a huszadik század közepéig terjedő időt ér-
tem.
Egy ilyen hosszú történelmi időszakban sokat változott
az emberi gondolkodás, volt azonban néhány olyan
elem, amiben a premodern kor minden gondolkodója
egyetértett, és volt olyan is, amit a modernizmus sem
változtatott meg. A premodern ember hitt az igazság
létezésében. Igaznak azt tekintette, ami megfelelt a
valóságnak. A premodern ember hitt a teremtett világ
célszerűségében és ésszerűségében, valamint abban
is, hogy a valóság több mint a látható dolgok összes-
sége. A premodern világkép igen közel állt a ma ismert
primitív népek világképéhez, három részből állt, az is-
tenek, az emberek, valamint a holtak és a gonosz lel-
kek világából. Előbbiek az égben, utóbbiak az alvilág-
ban, míg az emberek a kettő között középen helyez-
kedtek el úgy, hogy a világ fentről és lentről is nyitott
volt, az istenek leszállhattak, az ártó szellemek feljö-
hettek, csak az emberek nem mehetek se le, se fel.
Talán nem kell itt hangsúlyoznom, hogy tetszett az Is-
tennek, hogy a Szentírást a premodern ember nyelvén
írják meg, és azt sem, hogy ennek komoly hermeneu-
3
tikai következményei voltak a modern korban, és van-
nak a posztmodernizmus keretei között is.
A modernizmus megtartotta a premodern világnézet
egyes elemeit, így a modern ember is hitt a világ ész-
szerűségében, és az igazság premodern meghatározá-
sában. Elvetette azonban a célszerűség elvét, és leg-
alábbis kétkedve gondolt arra, hogy a valóság egy ré-
sze a láthatatlan világban van. A történések mögött
kitapintható törvényeket kutatott, és igyekezett min-
dent ok okozati összefüggésekbe helyezni.
A modernizmusnak tíz specifikus vonását különböztet-
jük meg, melyeket itt csupán címszavakban tudok be-
mutatni:3
1. Naturalizmus – a valóság annyi, amennyit fizika-
ilag érzékelünk,
2. Humanizmus – az ember a legfőbb érték és a
legfőbb mérték,
3. Tudományos módszerek – a valóság megisme-
résének egyedüli eszköze a kísérletezés és a
megfigyelés,

3
Erickson: im.: 16-17. p

4
4. Redukcionizmus – minden tudományban köve-
tendő magatartás a természettudományok ob-
jektivizmusa és precizitása,
5. Haladás – a tudomány növekszik, ezért az em-
ber egyre nagyobb haladást ér el mind szemé-
lyiségében, mind a társadalomi életben,
6. Természet dinamizmusa – a természet dinami-
kusan változik, növekszik és fejlődik anélkül,
hogy ehhez szüksége lenne teremtőre és terve-
zőre,
7. Bizonyosság – mivel az ismeretet objektívnek
tekintették, vallották, hogy az ismeretet szilárd
princípiumra építhetjük. René Descartes ezt a
logikus gondolkodásban (racionalizmus), John
Locke pedig az érzékelésben és a tapasztalásban
(empirizmus) találta meg.
8. Determinizmus – minden történés okok és oko-
zatok láncolatán alapszik, nemcsak a természe-
tet, de az emberi gondolkodást is meghatáro-
zott törvények vezetik.
9. Individualizmus – az ideális kutató magányosan,
senkitől sem befolyásoltatva vizsgálja az objek-
tív valóságot.

5
 10.Tekintélyellenesség - az ember az igazság végső
mértéke, ezért nem szabad külső tekintélyekkel
korlátozni.
E két egymást követő korszak, a premodernizmus és a
modernizmus megegyezett abban, hogy enciklopédi-
kusan gondolkodott, és rendezett ismeretekre töreke-
dett. Ennek megfelelően mindkét eszmerendszer igye-
kezett átfogó képet adni a világról.

Szétesett világnézet
Egyesek azt mondják, hogy a modernizmus valamikor
a huszadik század második felében összeomlott, és
átadta helyét a posztmodernizmusnak. Mielőtt cím-
szavakban felvázolnám a posztmodernizmus specifi-
kumait, szeretnék néhány szót szólni ennek az ideoló-
giának a születéséről. Talán nem véletlen, hogy a
posztmodernizmus az irodalomtudományból fejlődött
ki, ezért első - és talán egyetlen – átfogó mondanivaló-
ja szerint a nyelv tetszőleges, ezért képtelen jelentést
közölni. A szöveg megértése szempontjából mellékes a
szerző célja és identitása. Az olvasó véleményétől füg-
gően minden magyarázat egyformán érvényes vagy

6
érvénytelen. Nem az a kérdés, hogy mit mond a szö-
veg önmagában, hanem az, hogy mit mond nekem.4
A posztmodernizmus specifikumait hét állításban fog-
lalhatjuk össze, melyek mindegyike alapvető kihívást
jelent a mind a premodern, mind a modern gondolko-
dás számára:
1. Nincs objektív ismeret, a kutató gondolkodását
meghatározza helyzete és neveltetése.
2. Az ismeretek bizonytalanok, sem a racionaliz-
mus, sem az empirizmus nem alkalmas arra,
hogy megalapozza ismeretünket.
3. Nem lehet átfogó rendszereket alkotni, ezért e
rendszereket le kell bontani
(dekonstruktivizmus), és azok elemeit újra kell
értelmezni.

4
„Jacques Derrida, feltehetően a legismertebb posztmodern gondolkodó, a
múlt nyugati eszmeiségének alapvető hibáját az úgynevezett
„logocentrizmusban” véli felismerni, vagyis abban, hogy egy eszmét vagy
elvet hajlamos a támadhatatlan bizonyosság magaslatára emelni. A modern
kor „logosza” az ész, az értelem volt, korábban pedig Isten töltötte be ezt a
helyet. Ahelyett tehát, hogy megadnánk magunkat a logocentrizmusnak, a
posztmodernisták szerint be kell látnunk, hogy nem létezik abszolútum –
vagy ha létezik is, megismerhetetlen. A posztmodernizmust gyakran kapcsol-
ják össze egyfajta relatívizmussal, mivel tagadja az objektív igazságot, és
minden nézőpontot egyenjogúnak tekint” (Hill: im.: 304. p).

7
 4. A tudás önmagában nem jó, el kell vetni azt a
naiv optimizmust, hogy az ember nagyobb tu-
dással képes uralma alá hajtani a gonoszt és
jobbá tenni a világot.
5. Nincs haladás, a huszadik század történelme
megcáfolta az emberi haladással kapcsolatos il-
lúziókat.
6. Az ideális tudós nem magányos kutató, a tudás
hordozója és az igazság mértéke a közösség.
7. Az igazságot nem az ész, nem is a tapasztalat
ragadja meg, hanem az intuíció.
Azt nem mondhatjuk, hogy a posztmodernizmus meg-
rendítette a teológiát, mert kevés teológus van, aki
eltűri, hogy a posztmodern kultúra határozza meg
gondolatvilágát, mégis el kell ismernünk, hogy a
posztmodernizmus legalább két területen kihívást je-
lent a teológia számára.
A szöveg értelmének megkérdőjelezése természete-
sen kihat az írásmagyarázati teológiára is amennyiben
megkérdőjelezi, hogy a bibliai szövegnek van értelme
és jelentése – akár egyházi tekintély, akár egy tudo-
mányos közösség állapítja meg azt. A pécsi egyetem
munkatársai a közelmúltban adtak ki egy tanulmány-
gyűjteményt az elbeszélő teológiáról, melybe egy is-

8
mert újszövetségi tudós, Richard Bauckham „Hogyan
olvassuk a Szentírást összefüggő történetként?” című
tanulmányát is felvették. Bauckham ebben azt fejtege-
ti, hogy legalább két okból igen problémás, hogy a
Szentírásban egységes elbeszélést lássunk. Az első
okot csupán a teljesség kedvéért említem meg, misze-
rint „a szentírási szövegek nagyfokú változatossága
összeegyeztethetetlen a szövegegység igényével”, a
második azonban szorosan összefügg a posztmodern-
izmusnak az írásmagyarázatra gyakorolt hatásával.
Eszerint „a posztmodern kritika szemében egy egysé-
ges narratíva a kereszténységet – ahogy az a történe-
lem során nagyon gyakran előfordult – nyomasztó
metanarratívaként alapozza meg.”5
E bonyolultnak tűnő megfogalmazás egyszerű üzene-
te, hogy a posztmodern ember számára nyomasztó az
a keresztény teológia, amely egységes művet lát a Bib-
liában, és ennek megfelelően arra törekszik, hogy
megragadja, és összefüggő formában fejtse ki üzene-
tét.
E megállapítással szoros kapcsolatban áll a posztmo-
dernizmus második kihívása, nevezetesen a rendsze-

5
Bauckham, Richard: Hogyan olvassuk a Szentírást összefüggő történetként?
Thomka Beáta (szerk.): Narratívák, 9. Narratív teológia, Kijárat Kiadó, 2010,
104-122. p

9
res teológia létjogosultságának megkérdőjelezése.
Mint láttuk, a posztmodernizmus jellegéből adódóan
elutasítja az összefüggő gondolkodást, a rendszer igé-
nyét, és gyanakvással néz minden olyan állításra, ami
meghatározott, többé-kevésbé állandó jelentést köz-
vetít.

Evangéliumi keresztény válaszok

A posztmodernizmus megosztotta az evangéliumi ke-
resztényeket, egyesek határozottan szembefordultak
vele, mások kompromisszumot kerestek.
A posztmodernizmus egyik legradikálisabb ellenfele
David Wells, aki „Nincs hely az igazság számára” című
könyvében elsősorban azt teszi szóvá, hogy az evangé-
liumi keresztények miért hajlanak meg a posztmodern
gondolkodás előtt.6 Wells egy történettel kezdte
könyvét, miszerint első rendszeres teológiai előadása
végén egy hallgató megkérdezte: mi szükség van arra,
hogy rendszeres teológiát tanuljunk akkor, amikor an-
nak nincs gyakorlati haszna a lelkészi szolgálatra néz-
ve? Wells ez után elmondja, hogy a teológia lényegé-
ben három területet vizsgál, az egyház hitbeli öröksé-
gét, Isten Szavának üzenetét a múltban és a jelenben,

6
Wells, David: No Place for Truth, Or Whatever happened to Evangelical
Theology, Eerdmans Publishing, 1993, 330 p

10
valamint azokat a gyakorlati lépéseket, melyeket a te-
ológia hitvalló és elemző szolgálatának gyümölcseként
meg kell tenni az egyházi szolgálatban. Sajnos, az
evangéliumi teológia a posztmodernizmus hatása alá
kerülve elvesztette affinitását az első két kérdéssel
szemben: „mivel a pszichologizmus csodaszere kiszorí-
totta a hitvallást, és az igehirdetés is a lélektan befo-
lyása alá került, a keresztény tanítás elvesztette közös-
ségi jellegét. A hitvallást kizsigerelték, a teológiai ref-
lexió pedig csupán saját énünk felett való meditálás
lett.”7
Hogyan menekülhet ki az egyház a pszichologizmus és
a szubjektivizmus börtönéből? Úgy, hogy „ismét felfe-
dezi és az azt megillető helyre teszi a teológiát, az én
helyett Istent állítja a központba, az Ő mindenre elég-
séges voltára hagyatkozik, erkölcsileg megújul, és lesz
mondanivalója a posztmodern embernek.”8
David Wellstől eltérő módon Stanley James Grenz,
baptista teológus nyitott volt a posztmodern gondol-
kodásra, amivel számos evangéliumi keresztény teoló-
gus bírálatát vonta magára. Először is nagyobb figyel-
met szentelt a narratív teológiának, mint a teológiai
koncepcióknak, mint a modernizmus befolyását elve-

7
Wells: im.: 101. p
8
Wells: im.: 301. p

11
tette az evangéliumi teológia egyik alaptételét, a sola
scriptura elvét. John R. Frankéval közösen írt „A
fundácionalizmuson túl” című könyvében elhatárolta
magát attól a felfogástól, hogy a Szentírásban Isten
szólal meg, és ezért a Szentírás a keresztény hit és
életgyakorlat legfőbb tekintélye. Grenz nem mondta
azt, hogy a Szentírás egyáltalán nem képvisel tekin-
télyt, és azt sem tagadta, hogy a Szentlélek szól a
Szentírás lapjain keresztül, de kijelentette, hogy a
Szentlélek intenciója és mondandója nem kötődik a
bibliai szöveg szerzőinek intenciójához és mondaniva-
lójához.
Grenz írásértelmezését a legkifejezőbb formában az
impresszionisták festészetéhez hasonlíthatjuk, akik
láttak egy szép tájat, de nem a tájat festették le, ha-
nem azokat az érzéseket és gondolatokat, melyeket a
táj látványa keltett bennük. Grenz Bibliával a kezében
nem azt mondja: „Így szól az Úr!”, hanem azt, ilyen
érzéseket és gondolatokat keltett bennem a bibliai
szöveg.9

9
Grenz, J. Stanley és Franke, R. John: Beyond Foundationalism: Shaping
Theology in a Postmodern Context, Westminster Press, 2001, 298 p. (Ez a
könyv az ismeretelmélet kérdéseit taglalja a teológia keretei között, szerzői
azt fejtegetik, hogy a keresztény teológiának túl kell lépnie az igazság meg-
alapozásának modernista modern formáin, így a fundácionalizmuson is. A
fundácionalizmus szerint kétféle igazolt hit létezik, vannak olyan hitek, me-

12
Mit mondjunk mindezekre?
Hosszan elemezhetnénk az evangéliumi keresztény
teológiának a posztmodern gondolkodásra adott vála-
szait, e két ellentétes példából is érzékeljük azonban,
hogy a posztmodern különösen két területen jelent
kihívást mind az evangéliumi keresztény, mind a he-
tednapi adventista teológiának: megkérdőjelezi a
Szentírás tekintélyét, és megkérdőjelezi a teológiai
gondolkodás világszéles perspektíváit.
Mindkét kihívás a hetednapi adventista teológia lé-
nyegét érinti, ezért egyik mellett sem mehetünk el szó
nélkül. Először is fel kell tennünk egy kérdést: vajon a
posztmodernizmus múló divat, vagy olyan ideológia,
ami a premodernizmushoz és a modernizmushoz ha-
sonlóan évszázadokig velünk marad, és életképes kul-
túrát teremt. Ma még korai lenne kategorikus igennel,
vagy nemmel felelni e kérdésre, mégis szeretném
megkockáztatni, hogy a posztmodernizmus hamvait
sokkal hamarabb fújja majd el a szél, mint azt ma
egyesek gondolják. Azt hiszem, Jonathan Hillnek igaza
van:

lyek más hitekhez fűződő kapcsolatuktól függetlenül igazoltak, másfelől

elismerik, hogy sok olyan hit van, amelyek más hitekhez fűződő kapcsolatuk
miatt igazoltak.)

13
„A posztmodern roppant elcsépelt szó, amely ráadásul
– ironikus tartalmának megfelelően – nem jelentheti
kétszer ugyanazt. A posztmodern nézetek hatását
gyakran túl is értékelik. Ha találomra megkérdeznénk
egy természettudóst, hogy tisztában van-e azzal, hogy
munkája teljesen metaforikus természetű, és egyálta-
lán nem fedezett fel objektív tényeket a világról, való-
színűleg igen határozott választ kapnánk tőle. Az érte-
lembe vetett hit távolról sem halt ki, sőt nagyobb a
hatalma, mint gondolnánk. Hogy a posztmodernizmus
valóban egy új szellemi és kulturális kor előhírnöke-e,
vagy csak az üres szellemeskedés álságos és múló hó-
bortja, csak az idő döntheti el.”10
Mindezeket figyelembe véve tiszteletteljes sajnálattal
kezelhetjük azokat a kísérleteket, melyek időt, pénzt
és emberi energiát fecsérelnek el azért, hogy átszabják
és a posztmodern ember ízléséhez igazítsák az örök-
kévaló evangéliumot.
A hetednapi adventista teológia, mint a hetednapi ad-
ventista misszió szolgálóleánya, a hármas angyali üze-
net szellemében igyekszik megragadni és kifejteni a
Szentírás üzenetét. Idéztem Richard Bauckham egy
tanulmányát, aki többek között a Jelenések könyvének
teológiai üzenetének boncolgatásával vált ismertté. „A
10
Hill: im.: 305-306. p

14
népek megtérése” című tanulmányában azt a vitát
igyekszik eldönteni, hogy vajon a népek megtérnek-e,
és mindannyian imádják-e az élő Istent. Nem
Bauckham érveit és ellenérveit szeretném itt taglalni,
hanem azt a megfigyelést aláhúzni, hogy a Jelenések
könyvének mind a szimbólumrendszere, mind a cím-
zettek megjelölésére utaló kifejezései – akik a földön
laknak, minden nép és törzs, minden nyelv és nemzet
– arról tanúskodik, hogy „a Bárány áldozati halála, va-
lamint a Bárány követőinek profetikus bizonyságtétele
Isten stratégiájának része, hogy a föld minden népét
kimentse a fenevad uralma alól, és átvezesse saját or-
szágába.” 11
Nem kell tehát, se szégyellni, se feladni az átfogó,
szisztematikus gondolkodást, és az egyetemes látást. A
közelmúltan olvastam Jacob Taubes „Nyugati
eszkatológia” című könyvét, melyben a zsidó szárma-
zású filozófus azt fejtegeti, hogy az egész nyugati gon-
dolkodás az apokaliptikus eszkatológia jegyében áll.12
Igaz, hogy a modernizmus előretörésével a keresztény
eszkatológia átadta helyét a filozófiai eszkatológiának,
mindezek gyökerei azonban a bibliai próféciákba nyúl-

11
Bauckham, R.: The Climax of Prophecy, Studies on the Book of Revelation,
T & T Clark, London, 1993, 336-337. p
12
Taubes, Jacob: Nyugati eszkatológia, Atlantisz Kiadó, Budapest, 2004, 320
p

15
nak. A próféciák formáltak bennünket, európai embe-
reket azokká, akik vagyunk, és bennünket hetednapi
adventista teológusokat azért hívott el az Úr, hogy a
sötétben tapogatódzó európai embereket – más kon-
tinenseken más embereket – visszavezessük létezésük
forrásaihoz.
Nemcsak egységes világnézettel kell rendelkeznünk,
hanem egységes bibliai látással is. A Biblia szétesett
azok kezében, akik csupán saját dogmáikat igyekeztek
igazolni általa, de szétesett azok kezében is, akik a
„magas” kritika eszközeivel nyúltak hozzá. A hetedna-
pi adventista írásmagyarázatnak vissza kell térnie a
kritika előtti korhoz, és az egyik legnagyobb bibliatu-
dós Johann Albrecht Bengel szavaival el kell tudni
mondania, hogy a Biblia nem csupán mondások, pél-
dázatok, ókori relikviák gyűjteménye, hanem „szép és
összefüggő rendszer, semmihez nem fogható híradás
az isteni ökonómiáról, amely az összes világkorszakban
megnyilvánul az emberi nem számára, kezdettől fogva
minden dolgok végezetéig. Mert bár valahány bibliai
könyv önálló egész, s noha minden írónak sajátos mo-

16
dora van, valamennyit Egyetlen Lélek fuvalma élteti és
Egyetlen Eszme hatja át.”13
Mit jelent mindez fő témánk, a bibliai szabadegyete-
mek szempontjából? Azt, hogy akár régi, akár új for-
mában tálaljuk a Bibliát, az a fő, hogy átfogóan, világo-
san értsük mind a szövegben található narratívát,
mind annak a közösségnek a lelki, szellemi szükségle-
teit, akik meghallgatnak bennünket, és legfőképpen
azt, hogy a hetednapi adventista teológus missziója
nem csupán a gyülekezet széksorainak megtöltése,
hanem egy átfogó bibliai látáson nyugvó világszemlé-
let közvetítése.
Szilvási József

13
Az idézetet nem közvetlenül Bengeltől, hanem Taubes fenti művéből vet-
tem, aki Bengel profetikus szemléletét a keresztény eszkatológia végének, és
a filozófiai eszkatológia nyitányának tekinti. Taubes: im.: 165-166. p

17